Jo Nesbø

Kísértet

Tartalom

Budapest, 2013
A mű eredeti címe: Gjenferd
Copyright © Jo Nesbø, 2011
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012
Megjelent a NORLA (Norwegian Literature Abroad)
támogatásával
Fordította: Petrikovics Edit
Szerkesztette: Kukucska Zsófia
Korrektor: Héjjá Edit és Szepesik Balázs
Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó
ISBN 978 963 324 102 8
ISSN 1788-9510
Kiadta az Animus Kiadó 2013-ban
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.
Borítóterv: Beleznai Kornél
A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA
Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 ELSŐ RÉSZ

Első fejezet
A visítások őt hívták. Fénykard módjára hasították keresztül Oslo
belvárosának esti alapzaját, az ablakon túli egyenletes autózúgást, a távoli
szirénák süvítését, az épp megkonduló templomi harangokat. Ilyenkor, az
esti órákban, vagy közvetlenül napfelkelte előtt szokott elindulni, hogy
élelmet keressen. Végigszimatolta a konyha mocskos linóleumpadlóját. Az
elcsípett szagokat villámgyorsan három kategóriába sorolta: ehető,
veszélyes vagy a túlélés szempontjából érdektelen. Szürke cigarettahamu
savanyú bűze. Vér cukros édessége egy vattapamacson. Sör kesernyés
párája egy söröskupak belső oldalán. Egy üres fémhüvelyből felszálló kén-,
salétromsav- és szén-dioxid-molekulák. Nemrég még egy 9x18 mm-es
ólomgolyó volt benne, amelyet Makarov-lőszernek is szoktak nevezni
annak a pisztolynak a márkája után, amelybe ezt a kalibert eredetileg
szánták. Egy cigarettacsikk füstje, amelynek elsárgult filterére orosz
birodalmi sast nyomtak.
A dohány ehető. Odébb alkohol-, bőr-, zsír- és aszfaltszag. Egy cipő.
Megszaglászta. És megállapította, hogy nem olyan jó falat, mint a
szekrényben lógó kabát, amelyik benzintől és attól a döglött állattól bűzlött,
melyből készítették. Ám most új feladatra kellett fognia rágcsálóagyát:
hogyan tudná legyűrni az előtte fekvő akadályt? Próbálta mindkét oldalról,
mindent beleadott, ami csak huszonöt centiméternyi hosszából és alig
félkilós súlyából telt, de nem boldogult.
Az akadály az oldalán feküdt, háttal a falnak, és elzárta a lyukat, amely a
fészekhez és nyolc újszülött, vak és csupasz kölykéhez vezetett, akik egyre
hangosabb visítással követelték emlőit.
A húshegy só-, izzadság- és vérszagot árasztott. Egy ember volt. Még élt.
Érzékeny rágcsálófüle még kölykei éhes üvöltésének közepette is ki tudta
venni gyenge szívverését.
Rettegett, de nem volt más választása. A kölykök etetésének kényszere
felülírt minden más ösztönt. Orrát a levegőbe fúrta és várt egy darabig,
hátha történik valami.
 A templom harangjai immár az ember szívverésével egy ütemben
kondultak. Egy ütés, kettő. Három, négy...
Elővicsorította fogait.

Július.
A picsába. Az ember mégsem halhat meg júliusban. Ez tényleg a templom
harangja, vagy csak ezek miatt a rohadt golyók miatt hallucinálok? Oké,
akkor ennyi volt. Végül is nem mindegy? Itt vagy ott. Most vagy később. De
komolyan azt érdemlem, hogy júliusban haljak meg? Miközben odakint
dalolnak a madarak, az Aker partjáról nevetés és üvegcsörömpölés
hallatszik, és mindenhonnan ez a kicseszett nyári hangulat árad? Tényleg
azt érdemlem, hogy ennek a mocskos drogtanyának a padlóján feküdjek a
kelleténél kettővel több lyukkal a testemen, miközben lassan eltűnik belőlem
minden: az élet, a másodpercek, mindazon események felvillanásai, amelyek
végül idevezettek? Az apróságok és az igazán nagy dolgok, egy rakás
véletlen és félig-meddig tudatos döntések: ez lennék én? Ez minden? Ez az
életem?
Hiszen terveim voltak, ember, hiszen terveim voltak. És most az egész
nem több, mint egy marék homok, egy csattanó nélküli vicc, olyan rövid,
hogy még azelőtt elmesélhetném, hogy ez a nyomorult harang abbahagyja a
zúgást. Ó, ezek a rohadt lángszórók! Miért nem mondta senki, hogy ilyen
mocskosul fáj meghalni? Hallasz engem, papa? Ne lépj le! Még ne. Figyelj,
elmesélem neked a viccet:
Gustónak hívnak. Most lettem tizenkilenc éves. Te pedig egy szarházi
vagy, aki megdugott egy ugyanolyan szarházi csajt. Az kilenc hónappal
később a világra pottyantott engem, és mielőtt annyit mondhattam volna,
hogy „papa!”, már nevelőszülőkhöz is passzoltak. Ott aztán annyi
szemétséget csináltam, amennyit csak bírtam, de ők csak egyre szorosabbra
vonták körülöttem a gondoskodás takaróját és azt kérdezgették, mire lenne
szükségem, hogy egy kicsit megnyugodjak. Egy kicseszett jégkrémre?
Egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy az olyanokat, mint te meg én, a
legjobb azonnal lepuffantani, eltaposni, mint egy kártevőt, mielőtt
elszaporodó patkányok módjára mindent megfertőzünk és pusztulásba
döntünk. Maguknak köszönhették. Persze akartak is ezt-azt. Mindenki akar
valamit. Tizenhárom éves voltam, amikor a nevelőanyám szemében először
megláttam, hogy mit akar.
 – Olyan szép vagy, Gusto – mondta. Utánam jött a fürdőszobába, pedig
nagyon vigyáztam, nehogy a zaj odacsalogassa, még a csapot sem
nyitottam meg, az ajtót pedig csak behajtottam. Hosszú másodpercekig állt
ott, mielőtt végre kiment. Én pedig nevettem, mert ekkor kezdtem el
kapiskálni. Ez tényleg valami tehetség, papa: látom az embereken, hogy mit
akarnak. Tőled örököltem? Te is ilyen voltál? Miután kiment, megnéztem
magamat a fürdőszobai tükörben. Nem ő volt az első, aki szépnek nevezett.
Korábban értem a többi fiúnál.
Magas voltam, karcsú, széles vállú és izmos. Csillogó, fekete haj, kiugró
arccsont, széles, egyenes áll. Nagy, mohó száj, szinte nőiesen telt ajkakkal.
Sima, napbarnított bőr, sötét, szinte fekete szempár. „Vándorpatkány”,
ahogy az egyik fiú hívott az osztályból. Didrik, azt hiszem, így hívták.
Koncertzongorista akart lenni. Tizenöt éves voltam, ő pedig hangosan így
szólt az osztályteremben: – a barna vándorpatkány még olvasni sem tud
rendesen.
Én csak nevettem, hiszen pontosan tudtam, miért mondta. Hogy mit
akart. Kamillát, akibe titokban szerelmes volt, és aki közel sem annyira
titokban belém volt szerelmes. Az egyik osztálybulin felfedezőútra indult a
kezem a pulóvere alatt. Bár nem nagyon volt mit felfedezni, amiről később
be is számoltam néhány srácnak. Didrik alighanem meghallotta, és úgy
döntött, hogy kiközösít. Nem mintha annyira közéjük akartam volna
tartozni, de a kiközösítés, az kiközösítés, ezért aztán átmentem a
motorosklubba Tutuhoz, akinek a megbízásából már akkoriban hasist
árultam a suliban a srácoknak. Elmondtam neki, hogy némi tekintélyre
lenne szükségem ahhoz, hogy rendesen végezhessem a munkámat.
Tutu megígérte, hogy megoldja a dolgot. Didrik később nem volt
hajlandó elárulni, hogyan sikerült rögtön két ujját is a fiúvécé ajtajának
felső zsanérja alá dugnia, mindenesetre soha többé nem nevezett
vándorpatkánynak. És koncertzongorista sem lett belőle. A kurva életbe, ez
nagyon fáj! Nem, papa, nem vigasztalásra van szükségem, hanem egy
lövésre. Csak egy utolsó lövésre, aztán szép csendben elhagyom ezt az
árnyékvilágot. Megígérem. Már megint üt az óra. Papa?

Második fejezet
 Csaknem éjfélre járt, amikor az SK-459-es bangkoki járat begördült az
oslói repülőtér, a Gardermoen 46-os kapujához. Tord Schultz kapitány
fékezett, az Airbus 340-es megállt. A sugárhajtóművek fémes bőgése
jóindulatú duruzsolássá szelídült, majd teljesen elnémult.
Tord Schultz automatikusan ellenőrizte az időpontot, három perc
negyven másodperccel vannak a földet érés után, s tizenkét perccel a
légiforgalmi menetrendben megadott idő előtt. A másodpilótával
végigmentek a szükséges kétféle ellenőrző listán. A gép egész éjjel ezen a
helyen parkol majd. Az összes holmival.
Fellapozta a fedélzeti naplót. 2011. szeptember. Bangkokban még tart az
esős évszak. Ott, a párás melegben vágyakozva gondolt az itthoni első,
hűvös őszi estékre. Az oslói szeptemberre. Nincs is ilyenkor jobb hely a
világon. Feljegyezte a kerozin állását az üzemanyag-elszámoláshoz. Olykor
megesett, hogy gond volt vele. Például amikor Amszterdamból vagy
Madridból hazafelé tartva gyorsabban repült, mint ahogyan az a
leggazdaságosabb lett volna, és több ezer korona értékű plusz üzemanyagot
használt el, csak hogy időben érkezzenek.
Végül a főnöke is felelősségre vonta: – Időben? – bömbölte. – Hiszen
egyetlen utasnak sem volt csatlakozása!
A világ legpontosabb légitársasága idézte Tord Schultz motyogva a
reklámszlogent.
– És egyben a világ anyagilag legelcseszettebb légitársasága! Ez minden,
amit fel tud hozni mentségére?
Tord Schultz csak a vállát vonogatta. A valódi okot mégsem mondhatta
meg, hogy azért nyomta annyira a gázt, mert ő maga akart időben landolni,
hogy elérje a következő járatot. Bergenbe, Trondheimbe vagy Stavangerbe.
Hogy életbevágóan fontos volt, hogy ő és ne valamelyik kollégája vigye el
azokat a gépeket.
Ennyi szolgálati évvel a háta mögött nemigen tehetnek vele mást, mint
hogy megrovásban részesítik. Soha nem vétett komoly hibát, a
szakszervezet mögötte állt és már csak néhány év hiányzik ahhoz, hogy
elérje az ötvenötöt, amikor mindenképpen nyugdíjazni fogják. Tord Schultz
felsóhajtott. Már csak néhány éve maradt, hogy rendbe hozza a dolgokat, és
ne a világ anyagilag legelcseszettebb pilótájaként végezze.
Aláírta a fedélzeti naplót.
Felállt, és elhagyta a pilótafülkét, hogy megmutassa az utasoknak
napbarnított arcát és felvillantsa hófehér mosolyát, amelyből világosan
látszik, hogy ő maga a megtestesült biztonság. A pilóta. Foglalkozásának
valaha hihetetlen presztízse volt. Az emberek – mindegy volt, hogy nők
vagy férfiak, gyerekek vagy idősek – pillantása azonnal megváltozott,
ahogy meghallották a varázsszót.
Nyomban átalakult a szemükben: karizmatikus lett, könnyed, kisfiúsan
sármos, ám egyben tiszteletre méltó is. Csodálni kezdték hűvös precizitását
és határozottságát, fölényes intelligenciáját és azt az elképesztő
merészséget, amellyel szembeszáll a fizika törvényeivel és az átlagember
veleszületett félelmeivel. De ennek jó ideje vége. Ma már úgy tekintenek rá,
mint valami buszsofőrre, és olyanokat kérdezgetnek tőle, hogy mennyibe
kerül a legolcsóbb jegy Las Palmasba és hogy a Lufthansa gépein miért fér
el jobban a lábuk.
A fene essen beléjük. A fene essen mindannyiukba.
Tord Schultz a kijárathoz ment és a légiutas-kísérők mellé állt. Kihúzta
magát és mosolyogva, széles texasi akcentussal búcsúzkodott, amelyet még
a sheppardi repülőiskolában sajátított el:
– Welcome back, Miss. – Elismerő mosolyt zsebelt be érte. Egy ilyen
mosoly valaha felért egy félig megbeszélt találkával az érkezési
csarnokban. És ő élt is a lehetőségekkel. Fokvárostól Altáig. Nők. Mindig
ez volt a problémája. És persze a megoldás is. Nők. Rengeteg nő. Új nők.
És most? A hajvonala már visszavonulóban van a kapitányi sapka alatt, de a
méretre szabott egyenruha még mindig előnyösen fest magas, vállas
alakján. A magassága számlájára írta, hogy annak idején a repülőiskolában
nem vadászpilótaként végzett, hanem a Hercules, egy valódi teherhordó
öszvér pilótájaként. Otthon legalábbis ezt mesélte, hogy néhány plusz
centiméter miatt maradt le az F-5-ről vagy az F16 Starfighterről,
amelyeknek pilótafülkéjét minden bizonnyal törpékre méretezték. A valódi
ok azonban nem ez volt. Egyszerűen nem bírt felülkerekedni a
konkurencián. A teste maximálisan megfelelt a követelményeknek. Mindig
is megfelelt. A teste volt az egyetlen, amelyet rendben tudott tartani,
miközben minden más darabokra hullott körülötte. A házassága. A családja.
A baráti köre. Hogyan juthatott idáig? És hol volt ő, mialatt ez történt?
Feltehetőleg egy fokvárosi vagy altai hotelszobában, kokainnal az
orrában ellensúlyozandó a bárban felhajtott potenciagyilkos italokat
farkával pedig egy alkalmi nőcskében, azt kompenzálandó, ami nem volt és
ami már soha nem is lesz.
 Tord Schultz pillantása megakadt egy férfin, aki az ülések között
közeledett a kijárat felé. A pasas még lehajtott fejjel is az utasok felé
magasodott. Vékony volt és széles vállú, mint ő maga. Rövidre nyírt, szőke
haja drótkefe módjára meredezett koponyáján. Fiatalabb volt nála,
valószínűleg norvég, de nem hazatérő turistának látszott.
Legalábbis ez a fajta tompa, szinte szürkés árnyalatú barnaság azokra a
fehérekre jellemző, akik hosszabb időt töltöttek Délkelet-Ázsiában.
A minden kétséget kizáróan méretre szabott, barna lenvászon öltöny
minőséget és komolyságot sugallt. Talán üzletember. Tekintve, hogy a
turistaosztályon utazott, valószínűleg egy nem túl virágzó üzletágban.
Azonban Tord Schultz figyelmét nem az öltöny és nem is a férfi magassága
ragadta meg. Hanem a sebhely, amely a szája sarkától indulva egészen a
füléig húzódott sarló alakban. Groteszk és egyben lenyűgözően drámai.
– See you.
Tord Schultz összerezzent, de nem volt ideje, hogy a férfi elköszönését
viszonozza, mielőtt az elhagyta a fedélzetet. Hangja nyugodt volt és
rekedtes, véreres szeme arról árulkodott, hogy az imént ébredhetett. A
repülőgép kiürült.
A takarítók kisbusza már a kifutópályán parkolt, amikor a legénység
csapatba verődve elhagyta a gépet.
Tord Schultz látta, hogy a kis, zömök orosz ugrik ki elsőként a
minibuszból, azután a cég lógójával ellátott, sárga fényvisszaverő
mellényében felsiet a repülőgép lépcsőjén.
See you.
Tord Schultz egyre ezt ismételgette, miközben a folyosón a személyzeti
központ felé tartottak.
– Nem volt egy kézipoggyászod is ennek a tetején? – kérdezte az egyik
stewardess Tord kerekes, Samsonite bőröndjére mutatva. Nem emlékszik a
nevére. Mia? Maja? Mindenesetre egyszer, még a múlt században
megdugta. Vagy mégsem?
– Nem – felelte Tord Schultz.
See you. Egyszerű elköszönés, vagy valami más? „Még látjuk egymást.”
Elhaladtak a személyzeti központ bejárata előtt, ahol elvileg egy
vámtisztnek kellett volna lesben állnia, ám a szék az esetek kilencvenkilenc
százalékában üresen árválkodott. Még soha, a harminc év alatt
egyetlenegyszer sem állították meg, hogy átvizsgálják.
See you.
 Tord Schultz sietősen belépett a központ ajtaján.

Szergej Ivanov ügyelt rá, hogy ezúttal is ő szálljon ki elsőként a

kisbuszból, amikor leparkoltak az utasszállító mellett, és felsietett a lépcsőn
az üres gépbe. Kezében a porszívóval bevonult a pilótafülkébe és magára
zárta az ajtót. A gumikesztyűt egészen az alkarján lévő tetoválásokig húzta,
azután felnyitotta a porszívó fedelét és kinyitotta a kapitány szekrényét.
Kiemelte belőle a Samsonite kézipoggyászt, kicipzározta, felnyitotta az
aljában lévő fémfedelet és ellenőrizte, hogy a négy tégla alakú, egykilós
tömb a helyén van-e. Azután a táskát a porszívóba dugta, bepréselte a nagy
porzsák mellé, amelyet előzőleg gondosan kiürített. Visszazárta a porszívó
fedelét, majd kinyitotta a pilótafülke ajtaját és elindította a készüléket.
Az egész művelet alig néhány másodpercet vett igénybe. Miután
kitakarították és rendbe rakták az utasteret, elhagyták a repülőgépet, a
világoskék szemeteszsákokat bepakolták a Daihatsu hátuljába, majd
visszagurultak a személyzeti épülethez és elfoglalták a társalgójukat.
Már csak egy maroknyi repülőgép érkezése és indulása volt hátra, mielőtt
a repülőtér bezár éjszakára. Ivanov átpillantott Jenny, a műszakvezetőjük
válla fölött. Tekintete végigsiklott az érkezési és indulási időpontokat jelző
képernyőn. Nem jeleztek késést.
– Megcsinálom Bergent a huszonnyolcason – mondta Szergej kemény,
orosz akcentusával. De ő legalább beszélte a nyelvet. Több olyan honfitársa
is volt, aki hiába élt már legalább tíz éve Norvégiában, még mindig csak
angolul tudott megszólalni. Amikor Szergejt két évvel ezelőtt idehozták, a
nagybátyja közölte vele, hogy muszáj megtanulnia norvégul, és azzal
biztatta, hogy talán neki is jutott valamennyi az ő legendás nyelvérzékéből.
– Már van emberem a huszonnyolcasra – mondta Jenny. – Tarts
nyugodtan szünetet, amíg a Trondheimbe induló gép be nem áll a
huszonkettesre.
– Nem, én csinálom meg Bergent – jelentette ki Szergej. – Trondheim
legyen Nické.
Jenny rápillantott.
– Ahogy akarod. De ne dolgozd magad halálra.
Szergej leült egy székre a fal mellett. Óvatosan dőlt neki a támlának.
Lapockái között, a norvég tetováló keze nyomán még érzékeny volt a bőr.
Azok alapján a rajzok alapján készült a mű, amelyeket Imre, a tagili börtön
tetoválója küldött Szergejnek, és még hiányzott néhány, hogy teljes legyen.
Szergej a bácsikája hadsegédeinek, Andrejnek és Pjotrnak a tetoválásaira
gondolt. A két altaji kozák bőrét borító halványkék vonalak hőstettekkel
teli, drámai életről meséltek. Szergej is maga mögött tudott már egy
hőstettet. Egy gyilkosságot.
Egészen jelentéktelen gyilkosság volt, de már a bőrére rajzolták egy
angyal formájában. És talán egy újabb is kilátásban van.
Egy fontosabb gyilkosság.
Amennyiben a szükség úgy hozza, mondta a nagybátyja, és arra kérte,
álljon készenlétben, készüljön fel szellemileg és gyakorolja a késforgatást
is.
Egy férfi jön majd, ezt mondta. Nem száz százalék, de valószínűleg jönni
fog.
Valószínűleg.
Szergej Ivanov a kezére pillantott. A gumikesztyű még mindig rajta volt.
Szerencsés egybeesés, hogy a munkaruhája arról is gondoskodik, hogy ne
legyen ott az ujjlenyomata a csomagokon, ha netán valami baj történne. A
keze egy fikarcnyit sem remegett. Már olyan régóta végezte ezt a munkát,
hogy olykor emlékeztetnie kellett magát a kockázatra, nehogy óvatlanná
váljon. Bízott benne, hogy a keze akkor is épp ilyen biztos lesz, amikor azt
a bizonyos megbízást kell majd elvégeznie. Amikor rászolgál a tetoválásra,
amelyhez már meg is rendelte a rajzokat. Újra elképzelte, milyen lesz majd,
amikor otthon Tagilban kigombolja az ingét urka testvérei előtt és
megmutatja nekik új tetoválásait. Nem lesz szükség arra, hogy
elmagyarázza őket, magukért beszélnek majd. És amikor a többiek szemébe
néz, látni fogja, hogy többé már nem a Kicsi Szergejt jelenti számukra.
Esténként már hetek óta azért imádkozott, hogy a férfi hamarosan
megérkezzen. És hogy megtehesse, amit kell.
Megreccsent az adóvevő.
Hozzáláthatnak a bergeni gép takarításához.
Szergej felállt és ásított egyet.
A pilótafülkében végrehajtandó művelet ezúttal még egyszerűbb. Csak
kinyitja a porszívót és a másodpilóta szekrényébe teszi a kézipoggyászt. A
repülőgépből kifelé összetalálkozott a gép érkező személyzetével.
Szergej Ivanov kerülte a másodpilóta pillantását, csak lesütötte a szemét
és megállapította, hogy a férfinak ugyanolyan kerekes bőröndje van, mint
Schultznak.
 Egy piros Samsonite Aspire GRT. A kis, piros kézipoggyász nélkül,
amelyet a tetejére lehet erősíteni. Semmit sem tudtak egymásról. Sem azt,
hogy ki hogyan keveredett bele ebbe, sem azt, hogy kinek milyen a háttere
vagy a családja. Szergejt, Schultzot és a fiatal másodpilótát mindössze
regisztrálatlan mobiltelefonjaik kötötték össze, amelyeket Thaiföldön
szereztek be, hogy tudjanak küldeni egymásnak egy SMS-t, ha netán valami
változás lenne a menetrendben. Szergej nem tartotta valószínűnek, hogy
Schultz és a másodpilóta tudnának egymásról. Andrej kínosan ügyelt arra,
hogy csak a legszükségesebb információkra szorítkozzon. Így aztán Szergej
azt sem tudta, mi lesz a későbbiekben a csomagok sorsa. De voltak ötletei.
Ugyanis amikor az Oslo és Bergen közötti belföldi járat másodpilótája a
repülőtéren átlép a légi oldalról a földi oldalra, ott nincs sem vám –, sem
biztonsági ellenőrzés. A kézipoggyászt egyszerűen magával viszi a bergeni
szállodába, ahol a személyzet megszáll.
Azután az éjszaka közepén valaki diszkréten megkopogtatja az ajtaját és
a négy kiló heroin gazdát cserél. Bár ez az új drog, a violin némileg
lenyomta a heroin árát, de egy adag nullakettes utcai ára még mindig
legalább kétszázötven korona volt. Grammja egy ezres. És ha az ember az
egyébként is beütött anyagot még egyszer felszaporítja, az összesen
nyolcmillió korona. Tudott számolni. Ahhoz legalábbis elég jól, hogy tudja:
igencsak alulfizetik. De azzal is tisztában volt, hogy jelentősen
felértékelődik majd, ha elvégezte azt a bizonyos munkát. Többet keres
majd, és néhány év múlva elég pénze lesz, hogy vehessen egy házat
Tagilban, keressen magának egy csinos szibériai feleséget, és esetleg a
szüleit is magukhoz költöztesse, öregségükre. Szergej Ivanov érezte, hogy a
lapockái között viszketni kezd a tetoválás. Mintha már a bőre is a folytatást
várta volna.

Harmadik fejezet
A vászonöltönyös férfi az oslói központi pályaudvaron szállt le a
repülőtéri vonatról, és megállapította, hogy szülővárosában meleg,
napfényes idő lehetett aznap, mert a levegő még most is bársonyosan
langyos volt.
Egy szinte nevetségesen kicsi bőrkoffert cipelve gyors, határozott
léptekkel az állomás déli kijárata felé vette az irányt. Oslo szíve – amelynek
létezését többen is kétségbe vonták – nyugodt, egyenletes lüktetéssel vert.
Az éjszakai ritmus. Az a kevés autó, amely odafent, a megemelt
közlekedési csomópont körforgalmában körözött, egymás után kanyarodott
ki keletnek, északnak és nyugatnak.
A monumentális elágazás méretében és formájában is egy
brontoszauruszra emlékeztetett, egy haldokló óriásra, amelynek hamarosan
el kell tűnnie, hogy teret engedjen a lakásoknak és irodáknak, amelyek Oslo
új luxusvárosnegyedében épülnek, a szintén új Operaház közelében. A férfi
megállt és felpillantott a csomópont és a fjord között fekvő fehér jéghegyre.
Az új operaház jó néhány építészeti díjat bezsebelt már világszerte, és az
emberek messziről zarándokoltak idáig, hogy végigsétálhassanak a hófehér,
olasz márvánnyal burkolt tetőn, amelynek lankás oldala egyenesen a
tengerbe futott. A hatalmas ablakokból áradó fény épp olyan erős volt, mint
az épületre eső holdfény.
A fene tudja, hogy megszépült-e, gondolta a férfi. Ezt nem az új
városrészt övező ígéretekre értette, hanem a múltra. Azelőtt ugyanis ez a
drogosoknak, a város elveszett gyermekeinek territóriuma volt. A barakkok
deszkafalának takarásában lőtték be magukat, amelyek épp csak elrejtették
őket mit sem sejtő, jóhiszemű, szociáldemokrata szüleik szeme elől. Nos,
megszépült, gondolta. Mindenesetre most sokkal kellemesebb körülmények
között vágtázhatnak a pokol felé. Három év telt el azóta, hogy utoljára ezen
a helyen járt. Minden új volt. Semmi sem változott. Most az állomás és az
autóút közötti keskeny, füves szigeten rendezkedtek be. És ugyanúgy ki
voltak ütve, mint annak idején. Csukott szemmel hevertek a hátukon,
mintha túl erős lenne a napfény, guggolva kerestek magukon egy utolsó
vénát, amelyet még nem lőttek szét, vagy hajlott háttal, hátizsákosán
álldogáltak a drogosokra annyira jellemző, megrogyott térdekkel s
bizonytalanul imbolyogtak, mintha nem tudnák, hogy most érkeztek-e vagy
épp indulnak. Ugyanazok az arcok. Természetesen nem ugyanazok az
élőhalottak voltak, akik annak idején, amikor ő még a városban élt. Ők
azóta már valóban halottak. De ugyanazok a tekintetek. Útban a Tollbugata
felé még többel találkozott, és mivel visszatérésének oka összefüggött a
világukkal, igyekezett valamiféle benyomást szerezni róluk.
Megpróbálta eldönteni, hogy többen vannak-e, vagy kevesebben.
Észrevette, hogy a Platán újra folyik a kereskedelem. A pályaudvar nyugati
oldalán lévő térből egy aszfaltra mázolt fehér csíkkal leválasztottak egy
kicsi, négyszögletes részt. Ez volt annak idején Oslo Tajvanja, a
kábítószerek szabadkereskedelmi zónája, amelyet azért alakítottak ki, hogy
a hatóságok valamennyire figyelemmel tudják kísérni a helyzetet, és hogy
alkalomadtán egy-egy első vásárlását bonyolító kiskorút is elcsípjenek. Ám
idővel, ahogy egyre jobban burjánzott itt az élet, a helyből valóságos
turistalátványosság lett. A Plata ugyanis leleplezte Oslo valódi arcát:
megmutatta, hogy valójában Európa egyik legkeményebb kábítószer-
metropolisza.
A heroinkereskedelem és a túladagolásban elhunytakról szóló statisztikák
már jó ideje a főváros szégyenfoltjának számítottak, de egyik sem volt
annyira szembeszökően kínos, mint a Plata.
A lapok és a televízió a fényes nappal a városközpontban zombiként
kóválygó, kábult fiatalok képével traktálták az ország többi részének
lakosait.
A felelősséget a politikusok nyakába varrták. Amikor a jobboldal volt
hatalmon, a baloldal zúgolódott és protestált. „Nem kielégítő a
problémakezelés.” „A börtönbüntetés csak további felhasználókat teremt.”
„Az új osztálytársadalom bandák kialakulásához és kábítószer-használathoz
vezet a bevándorlók körében.”
Amikor pedig a baloldal volt kormányon, a jobboldal bömbölte a magáét.
„Kevés a rendőr.” „Magasabb követelményeket kell állítani a menedéket
kérőkkel szemben.” „A börtönökben tíz rabból hét külföldi.”
A nyílt árokásás és egymásra mutogatás eredményeképpen a város
vezetősége végül önvédelemre kényszerült s úgy döntött: szőnyeg alá söpri
a mocskot és bezárja a Platát. A vászonöltönyös férfi egy piros-fehér
Arsenal-mezt viselő srácra lett figyelmes, aki az egyik lépcső tetején állt,
előtte pedig négy férfi toporgott. Az arsenalos feje úgy rángatózott jobbra-
balra, mint egy tyúké. A négy másik feje nem mozdult, mereven bámulták a
fiút. Ismerős módszer. A lépcsőn álló kereskedő arra vár, hogy elegen
legyenek, egy teljes menet, ami úgy öt-hat ember. Akkor veszi csak át a
pénzt a megrendelésekért, és odaviszi őket ahhoz a személyhez, akinél a
drog van, és aki valahol a sarkon túl, esetleg egy hátsó udvarban várakozik.
Az elv egyszerű: akinél a drog van, soha nem érintkezik a pénzzel, és
akinél a pénz van, soha nem kerül kapcsolatba a droggal. Így nehezítik meg
a rendőrség számára, hogy bármelyiküket is kábítószer-kereskedéssel
vádolhassák.
A vászonöltönyös férfit mégis meglepte a dolog, mivel ezt a módszert
már a nyolcvanas-kilencvenes években is használták. Amikor a rendőrség
felhagyott az utcai dílerek üldözésével, a kereskedők ejtették ezt a fajta
körülményes eljárást és a továbbiakban nem gyűjtötték össze a vásárlókat,
hanem azonnal nyélbe ütötték az üzletet, ahogy a kuncsaft megérkezett:
egyik kezükben a pénz, a másikban az anyag. Lehet, hogy a rendőrség újra
felvette a harcot az utcai terjesztőkkel szemben?
A csoport felé egy biciklis közeledett. Sisak, narancssárga szemüveg,
feltűnő színekben játszó, légáteresztő trikó.
A férfi izmos combja kirajzolódott a testhezálló rövidnadrág alatt, a
kerékpár pedig drágának tűnt. Feltehetőleg ezért is vitte magával, amikor a
kis csapathoz csapódva ő is követte az Arsenal-mezest az épület túloldalára.
Minden új volt. Semmi sem változott. De mintha kevesebben lennének.
Vagy csak úgy tűnik? A Skippergata sarkán ácsorgó prostik angolul
igyekezték leszólítani, de a vászonöltönyös csak a fejét rázta. Úgy tűnt,
mintha szemérmességének, vagy esetleges pénztelenségének a híre
megelőzné, mert az utcán odébb strichelő lányok már nem tanúsítottak
érdeklődést iránta. Az ő idejében az oslói kurvák még praktikusan
öltözködtek: farmert és széldzsekit viseltek. És nem is voltak ennyien.
Akkoriban még ők határozták meg a piacot, mostanra viszont erős lett a
konkurencia. Kurta szoknyák, magassarkú és neccharisnya. Az afrikai
lányok mintha máris fagyoskodtak volna. Várjatok csak, mi lesz itt
decemberben, gondolta. Egyre mélyebbre hatolt a Kvadraturen negyedbe,
amely egykor Oslo központja volt, mára viszont aszfalt – és kősivataggá
vált, huszonötezer szorgalmas kis hangyának munkahelyet adó,
közigazgatási épületek és irodák tengerévé, ahol az alkalmazottaknak négy-
öt óra körül kiesik a toll a kezéből és rohannak haza, az éjszaka dolgozó
rágcsálókra hagyva a városrészt. Abban az időben, amikor IV. Keresztély a
reneszánsz ideálnak megfelelően geometriai precizitására törekedve
négyszögletes háztömbökkel építtette újjá a városnegyedet, Kvadraturen
lakosai a tűztől féltek a legjobban.
A szóbeszéd szerint a szökőnapok éjszakáján a házak között rohangáló,
lángoló embereket lehetett látni, akiknek egészen addig hallatszott a
sikoltozásuk, amíg el nem égtek és csak egy kevés hamu maradt utánuk az
aszfalton.
Ha valakinek sikerült összegyűjtenie és lenyelnie ezt a hamut, mielőtt a
szél elfújta, akkor a ház, amelyben élt, soha nem kaphatott lángra.
A tűzbiztonság kedvéért IV. Keresztély az oslói szokásokhoz mérten
kifejezetten széles utcákat építtetett.
 Az épületeket ráadásul a norvég hagyományokkal szemben téglából
húzták fel. Az egyik ilyen téglaépület oldalában lévő bár nyitott ajtaján
most éppen a Guns N’ Roses Welcome To The Jungle-jének iszonyatos
reggae-dance feldolgozása hömpölygött ki az utcán dohányzókhoz, amely
egyszerre hugyozta telibe Marley és Rose, Slash és Stradlin munkásságát. A
vászonöltönyös megtorpant egy kinyújtott kar előtt.
– Van tüzed?
Egy molett, tekintélyes mellekkel rendelkező, harmincas évei végét
taposó nő nézett fel rá. Vörösre mázolt ajkai között cigaretta billegett. A
férfi egyik szemöldöke a magasba szaladt és a nő barátnőjére nézett, aki égő
cigarettával a kezében nevetgélt a háttérben. Amikor a vörös szájú
észrevette ezt, ő is elnevette magát és egy lépéssel odébb támolygott.
– Na, ne kéresd már magad – mondta ugyanabban a sørlandi
dialektusban, amelyet a hercegné is beszél. Egykor úgy hírlett, az egyik
prosti betegre kereste magát azzal, hogy úgy nézett ki, úgy beszélt és úgy
öltözködött, mint a hercegné. És hogy az ötezer koronás óradíjért egy
műanyag jogar is járt, amellyel a kuncsaftok meglehetősen szabadon
élhettek. Amikor tovább akart indulni, a nő a karjára tette a kezét. A férfihoz
hajolt és vörösborszagot lehelt az arcába.
– Kedves pasasnak tűnsz. Nem akarsz... tüzet adni nekem?
A férfi a nő felé fordította a másik orcáját. A rossz oldalát. A „nem olyan
kedves” felét. Amikor a nő észrevette a kongói szög nyomát, amely rosszul
összefércelt hasadás módjára húzódott a szája sarkától a füléig, hirtelen
összerándult és eleresztette a férfi karját. Amikor továbbindult, egy új szám
hangzott fel. Nirvana. Come As You Are. Az eredeti verzió.
– Hasis? – A hang egy kapualjból érkezett. Továbbment, anélkül hogy
megfordult volna. – Speed?
Három éve tiszta volt már, és nem tervezte, hogy újrakezdje.
– Violin?
Különösen nem most.
Előtte a járdán egy fiatal srác torpant meg két díler mellett, majd mutatott
nekik valamit. A fiú felnézett, amikor elhaladt mellettük, szürke szeme
kutató pillantást vetett rá. Tipikus rendőrpillantás, gondolta a férfi, majd a
földre szegezte tekintetét és átment az utca túloldalára. Némileg túlzott
reakció volt ez a részéről, viszonylag kicsi a valószínűsége, hogy egy ilyen
fiatal rendőrtiszt felismerje.
És már ott is volt a hotel. A szálló. A Leon.
 Az utcának ez a része szinte teljesen kihalt volt. Csak a túloldalon, az
egyik lámpa alatt látott két férfit. Az egyikük az iménti biciklis volt, aki
most terpeszben állt a járgánya fölött és épp egy másik, szintén profi
kerékpáros szerelést viselő férfinak segített fecskendőt szúrni a nyakába. A
vászonöltönyös megcsóválta a fejét és az előtte magasodó épület
homlokzatára pillantott. Ugyanaz az elszürkült, koszos tábla lógott rajta.
„Négyszáz korona egy napra!”. Minden új volt. Semmi sem változott.

A Leon recepciósa új volt. Egy fiatal fiú, aki meglepően udvarias

mosollyal és – a Leonhoz képest – meglepően kevés gyanakvással fogadta a
vászonöltönyös férfit. Egy szikrányi irónia sem volt a hangjában, amikor
egy welcome-mal köszöntötte, majd elkérte az útlevelét. A férfi úgy sejtette,
hogy alighanem napbarnított bőre és a vászonöltöny lehet a ludas abban,
hogy külföldinek nézik, és odanyújtotta a recepciósnak piros kötésű, norvég
útlevelét. Az igazolvány kopott volt, és csak úgy hemzsegett a pecsétektől,
de annyira, ami már nem sejtet jó életet.
– Ó – mondta a recepciós és visszaadta az útlevelet. Azután egy
nyomtatványt tett a pultra és egy tollat nyújtott neki. – Elég a
megcsillagozott mezőket kitölteni.
Bejelentkezési lap a Leonban? A férfi felhúzta a szemöldökét. Valami
talán mégis változott. Amikor elvette a felé nyújtott tollat, észrevette, hogy
a recepciós pillantása a középső ujjára esik. Mármint arra, ami valaha a
középső ujja volt, mielőtt a Holmenkollen egyik házában levágták. A
legalsó ujjpercet most egy szürkéskék, matt titánprotézis helyettesítette. Túl
sok haszna nem volt, de fogáskor megtámasztotta a mutató – és gyűrűsujját,
és rövidsége miatt még útban sem volt. Az egyetlen kellemetlenséget vele
kapcsolatban az elkerülhetetlen és folytonos magyarázkodás jelentette,
amikor a repülőterek biztonsági ellenőrzésén próbált átjutni. Beírta kereszt
–, és vezetéknevét a megfelelő rubrikákba. Miközben a születési dátumát
körmölte, azon gondolkodott, hogy most talán valóban negyvenes évei
közepén járó férfinak látszik, nem úgy, mint három évvel ezelőtt, az
elutazásakor. Akkor inkább tűnt összetört vénembernek. Azóta szigorú
rendszernek vetette alá magát. Edzések, egészséges ételek, elegendő alvás
és – természetesen – száz százalékos absztinencia. A rendszer és a szigor
célja nem az volt, hogy fiatalabbnak hasson, hanem hogy életben maradjon.
Ezenkívül kedvelte is. Voltaképpen mindig is szerette a kötött napi rutint, a
fegyelmet, a rendet. Már csak ezért sem talált magyarázatot arra, hogyan
fulladt káoszba az élete az önpusztítás és a tönkrement kapcsolatok
örvénylésében, amelyet időről-időre a kábulat éjfekete periódusai
tarkítottak. Az üres mezők kérdően ásítottak rá. De túlságosan aprók voltak
a válaszokhoz, amelyeket követeltek volna.
Állandó lakcím.
Nos. A Sofies gate-i lakást a szülei Oppsalon lévő házával együtt
közvetlenül azután adta el, hogy három évvel ezelőtt elutazott. Jelenlegi
foglalkozásánál egy hivatalos, állandó lakcím jelentős kockázat volna. Így
aztán azt a címet írta be, amelyet mindig, amikor hotelben aludt: Chungking
Mansion, Hongkong.
Ami mellesleg nem is állt túl messze az igazságtól.
Foglalkozás.
Gyilkosság. Üresen hagyta.
A mező nem volt megcsillagozva.
Telefonszám.
Egy fiktív számot írt be.
A mobiltelefon lenyomozható.
Legközelebbi hozzátartozó telefonszáma.
Mégis melyik férj adja meg önként a felesége számát, amikor épp a
Leonban tesz látogatást? Ez a hely csaknem nyilvános bordélyként volt
számon tartva. A recepciós nyilvánvalóan tisztában volt azzal, mi jár a
fejében: – Csak arra az esetre kell, ha egy esetleges rosszullét miatt
értesítenünk kéne valakit.
Harry bólintott. Arra az esetre, ha a vendég szívrohamot kap az aktus
alatt.
– Nyugodtan hagyja üresen, ha nincs senki...
– Nem – mondta a férfi a szavakat bámulva.
Legközelebbi hozzátartozó. Hiszen ott van Søs. A húga, akinek saját
bevallása szerint „egy parányi Down-szindrómája” van, ennek ellenére
világéletében sokkal jobban boldogult, mint a bátyja. Søstól eltekintve nem
volt más.
Tényleg senki. Mármint legközelebbi hozzátartozó. Beikszelte még, hogy
készpénzzel kíván fizetni, majd aláírta. Azután átnyújtotta a recepciósnak a
nyomtatványt, aki gyorsan átfutotta. A fiú arcán végül mégis felbukkant a
gyanakvás.
– Maga... maga Harry Hole?
Harry Hole bólintott. – Esetleg gondot jelent?
 A fiú a fejét rázta. Nyelt egyet.
– Nagyszerű – mondta Harry Hole. – Akkor kaphatnék egy kulcsot?
– Ó, elnézést! Tessék, a 301-es.
Harry elvette a kulcsot és megállapította, hogy a fiú pupillája kitágult. –
A... a nagybátyám – hebegte elfúlt hangon a fiú. – Az övé a szálloda, azelőtt
mindig ő ült itt. Ő mesélt nekem magáról.
– Gondolom, csupa jót – mosolyodott el Harry, majd felmarkolta a kis
bőrkoffert és elindult a lépcső felé.
– A lift...
– Nem szeretem a lifteket – válaszolta Harry anélkül, hogy megfordult
volna.
A szoba épp olyan volt, mint azelőtt. Kopottas, kicsi, de többé-kevésbé
tiszta. Nem is, a függöny új volt. Merev, zöld, minden bizonnyal
gyűrődésmentes anyagból készült. Apropó, gyűrődés. Az öltönyt a
fürdőszobába akasztotta és megnyitotta a forró vizet, hogy a gőz kisimítsa a
ráncokat. A ruha nyolcszáz hongkongi dollárjába került a Nathan Roadon
lévő Punjab House-ban, ám a munkáját tekintve ez a befektetés feltétlenül
szükséges volt. Senkiben sem ébreszt tisztelet egy toprongyos férfi. Beállt a
zuhany alá. A forró víz kellemesen bizsergette a bőrét. Meztelenül ment
vissza a szobába és kinyitotta az ablakot. Harmadik emelet. Hátsó udvar. Az
egyik nyitott ablakból lelkesnek szánt, ám igen mesterkélt nyögések
szűrődtek ki.
Két kézzel a karnisba kapaszkodva kihajolt. Egyenesen egy nyitott
konténerbe bámult.
Az édeskés szemétszag az orrába csapott. Kiköpött és hallotta, ahogy a
nyála a konténerben valami papírféleségen koppan. Az ezt követő hangos
reccsenés viszont már nem papírtól származott. A merev, zöld függöny a
padlóra hullott.
A francba! Kihúzta a vékony tartórudat a függönyből. A két végén
hagymát formázó, hegyes, régi típusú karnis kettétört. A rajta fityegő
ragasztószalagból kiindulva, nem ez volt az első alkalom. Harry lezökkent
az ágyra és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját.
Egy világoskék, műbőr borítású Biblia és egy varrókészlet, pontosabban
némi fekete cérna egy darabka kartonra tekerve, és egy varrótűvel
keresztüldöfve. Jobban belegondolva, egész praktikus párosítás, gondolta
Harry. A vendégek felvarrhatják leszakadt a nadrággombjaikat, majd
meggyőződhetnek arról, hogy bűneik megbocsáttatnak. Leheveredett és a
plafont bámulta. Minden új volt és semmi sem... Behunyta a szemét. Egy
percet sem aludt a gépen, és jetlag ide vagy oda, függöny ide vagy oda,
most aludni fog. És ugyanazt álmodja majd, amit az elmúlt három évben
minden éjjel: egy hosszú folyosón rohan egy dübörögve érkező lavina elől,
amely az összes levegőt elszippantja előle. Csak bírnia kell még egy kicsit,
csak csukva kell tartania a szemét.
Elvesztette az uralmát a gondolatai fölött.
Legközelebbi hozzátartozó.
Tartozni valahová. Valakihez.
Hozzátartozó.
Igen, ő is az volt. Ezért jött vissza.

Szergej az E6-oson hajtott Oslo irányába. Már csak a Furusetben lévő

lakása és az ágya után vágyakozott. Százhúsz kilométer per óra alatt
maradt, pedig ilyen késő éjszaka bőven lett volna helye az autópályán.
Megszólalt a mobiltelefonja. Az a telefon. Andrej volt az. Beszélt Szergej
bácsikájával, vagy ahogy Andrej hívta, az atamán-nal – a vezérrel. Miután
letették, Szergej nem bírta tovább türtőztetni magát.
Beletaposott a gázba és ordítani kezdett örömében. A férfi megérkezett.
Most, az éjszaka. Itt van!
Egyelőre ne csináljon semmit, figyelmeztette Andrej, elképzelhető, hogy
a helyzet magától megoldódik. De minden pillanatban legyen ugrásra kész.
Gyakorolja a késforgatást, aludjon és legyen éber. Arra az esetre, ha szükség
lenne rá.

Negyedik fejezet
Tord Schultz szinte nem is hallotta a ház fölött eldübörgő repülőgépet,
miközben levegőért kapkodva a kanapéra rogyott. Meztelen felsőtestét
izzadság borította, a vashoz csattanó vas hangja pedig még mindig ott
visszhangzott a nappali csupasz falai között. Az állvány a súlyzóval és a
verejtéktől csúszós műbőr paddal immár a háta mögött volt.
A tévéből Donald Draper hunyorgott rá a cigarettafüstön keresztül és
whiskyjébe kortyolt. Egy újabb repülőgép dübörgött el fölötte.
Reklámőrültek. Hatvanas évek. USA. Tisztességes ruhákat viselő nők.
 Tisztességes italok tisztességes poharakban. Tisztességes cigaretták
füstszűrő és mentolízesítés nélkül. Akkoriban ami nem ölt meg, az erősebbé
tett. Csak az első évadot vette meg, azt nézte meg újra és újra. Nem volt
biztos benne, hogy a folytatás is tetszene neki.
Tord Schultz a dohányzóasztal üveglapján húzódó fehér csíkot nézte, és
letörölte az igazolványa alsó szélét. Azzal szokta fellazítani a port. Azzal a
kártyával, amelyet mindig az egyenruhája mellzsebében hordott, amellyel
beléphetett a légi oldalra, a pilótafülkébe, sőt felszállhatott az égbe is, és
amely lehetővé tette, hogy hozzáférjen a fizetéséhez.
A kártyával, amely azzá tette, ami volt. Azzal a kártyával, amelytől –
minden egyébbel együtt – azonnal megfosztanák, ha mindebből valami
kiderülne.
Pontosan emiatt tartotta helyesnek, hogy az igazolványát használja erre a
célra. Az összes becstelenség közepette volt ebben valami nagyon
becsületes és igaz.
Holnap reggel repülnek vissza Bangkokba. Azután két pihenőnap
következik a Sukhumvit Residence-ben. Nagyszerű. Ezúttal minden
rendben lesz. Még inkább, mint eddig.
Az amszterdami gépen alkalmazott eljárás egyáltalán nem volt az ínyére.
Túl nagy volt a kockázat. Miután kiderült, hogy a dél-amerikai légi
személyzet milyen mértékben belekeveredett az amszterdami Shiphol
repülőtéren zajló kokaincsempészésbe, légitársaságtól függetlenül bármikor
ellenőrizhették a személyzet összes tagját. Legyen az kézipoggyász-
ellenőrzés vagy motozás.
Márpedig ezeken az utakon a csomagot ő maga vitte le a poggyászában a
repülőgépről, és ő vigyázott rá, amíg később a belföldi gépek
valamelyikével – amelyeket feltétlenül el kellett érnie, még ha ez azzal is
járt, hogy olykor extra adag üzemanyagot pocsékolt el – Bergenbe,
Trondheimbe vagy Stavangerbe nem repült vele. A Gardermoenen
természetesen egész idő alatt a légi oldalon maradt, ahol nem volt
vámellenőrzés, de néha akár tizenhat órán keresztül is a csomagjában kellett
hurcolnia az anyagot, mielőtt leszállította.
És a kézbesítés sem volt minden esetben kockázatmentes. Autók a
parkolóban.
Gyér látogatottságú éttermek.
Szemfüles alkalmazottakkal teli szállodák.
 Kivett egy ezrest a borítékból, amelyet a legutóbb hagytak itt neki, és
összetekerte a bankjegyet. Léteznek kifejezetten erre a célra gyártott
műanyag csövek, de neki nem volt – ő ugyanis nem súlyosan függő, még ha
a neje ezt is adta be a válóperes ügyvédnek. Az a ravasz ribanc azt állította,
azért akar elválni, mert nem akarja, hogy a gyerekei egy kábítószerfüggő
apa mellett nőjenek fel, és hogy képtelen végignézni, ahogy apránként
felszippantja minden vagyonukat. És hogy ennek semmi köze a
stewardessekhez, ahhoz már rég hozzászokott és nem is érdekli, azt a kor
majd magától elrendezi. Az ügyvéddel karöltve ultimátumot adott neki. A
házat akarta, a gyerekeket és az apai örökség maradékát, amit Tord még
nem tékozolt el. Különben feljelentik kábítószer-birtoklásért és
fogyasztásért. Elég bizonyítékot gyűjtöttek ahhoz, hogy Tordot még saját
ügyvédje véleménye szerint is elítéljék, a légitársaságtól pedig azonnal
kipenderítsék, ha a dolog nyilvánosságra kerül. Így aztán a döntés nem esett
nehezére. A felesége mindössze egyetlen dolgot hagyott meg neki: az
adósságát.
Feltápászkodott, és kinézett a nappali ablakán. Jöhetnének már. A terv
még egészen friss volt. Ezúttal kifelé visz majd egy csomagot, Bangkokba.
Az ég tudja, miért. Mintha homokot vinne a sivatagba. De mindegy is, ez
már a hetedik alkalom volt, és eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás.
A szomszédoknál égett a lámpa, de a házak messze voltak egymástól.
Magányos házak, gondolta.
Azelőtt, amikor a Gardermoen még katonai repülőtér volt, ezek az
épületek parancsnoksági szállások voltak. Egyszintes, egyforma kasztnik,
nagy, sivár, füves területtel körülvéve.
A lehető legalacsonyabbak, hogy a le – és felszálló gépek még véletlenül
se tarolják le őket. És akkora távolságban egymástól, hogy ha az egyik
házra rázuhanna egy gép, a tűz ne tudjon átterjedni a többi épületre.
Katonai szolgálata idején is itt lakott, amikor a Hercules-sel repült. A
gyerekek a házak között rohangáltak és a kollégák csemetéivel játszottak.
Azok a nyári szombatok! Kötényes férfiak a grillezők körül, sörrel a
kezükben. Az asszonyok kiszűrődő fecsegése a konyha nyitott ablakából,
ahol salátát készítettek és camparit iszogattak. Mint egy jelenet a kedvenc
filmjéből, Az igazakból, amely az első amerikai űrhajósokról és Chuck
Yeager tesztpilótáról szól. Milyen átkozottul csinosak voltak azok a
pilótafeleségek. Még ha csak a Hercules jutott is neki, akkoriban legalább
boldogok voltak. Talán ezért költözött vissza? Mert tudat alatt arra vágyott,
hogy visszataláljon valamihez? Vagy hogy rájöjjön, hol csúszott félre a
dolog és rendbe hozza? Amikor megpillantotta a közeledő autót,
automatikusan az órára nézett. Agya fedélzeti naplójában rögzítette, hogy a
megbeszélt időponthoz képest tizennyolc percet késtek.
A dohányzóasztalhoz lépett. Vett két mély levegőt, azután az összetekert
ezerkoronást a csík egyik végéhez illesztette, ráhajolt és felszippantotta a
port az orrába. A nyálkahártyája égni kezdett. Megnyalta az ujját,
végighúzta az asztalon maradt poron és az ínyébe dörgölte. Keserű volt.
Megszólalt a csengő. Ugyanaz a két mormonszerű fickó volt, mint mindig.
Egy kicsi és egy magas, mindketten vasárnapi iskolába illő öltönyben.
Kézfejüket díszítő tetoválásaik azonban kilógtak a zakó ujja alól, ami
meglehetősen abszurd látvány volt.
Átadták neki a csomagot. Fél kilót, egy hosszúkás virsliben, amely
pontosan belefért a kerekes bőrönd kihúzható fogantyújának fémcsövébe.
Amikor majd leszállnak Suvarnabhumiban, ki kell vennie a csomagot és a
pilótafülke szekrényében lévő szőnyeg hátsó vége alá kell rejtenie. Azután
nincs is vele több dolga, a többiről minden bizonnyal a földi személyzet
gondoskodik majd. Amikor Mr Small és Mr Big előálltak az ajánlattal, hogy
Bangkokba kellene csomagokat szállítania, azt hitte, hogy csak tréfálnak.
Nincs a világon még egy hely, ahol magasabbak lennének az utcai árak,
mint Oslóban, akkor ugyan minek exportálni? De nem firtatta a dolgot,
tisztában volt vele, hogy úgysem kapna választ, és ez rendjén is volt. Azt
viszont kijelentette, hogy mivel Thaiföldön a heroincsempészést
halálbüntetéssel sújtják, ezért a munkáért több pénzt kér. Nevettek. Először
a kicsi. Azután a magas is. Tord pedig azon tűnődött, hogy a rövidebb
idegpályák talán gyorsabb reakciót tesznek lehetővé. Talán ezért tervezték a
vadászgépek pilótafülkéjét olyan alacsonyra, hogy kizárják a magas, lomha
pilótákat. A kicsi kemény, orosz akcentussal beszélt angolul, s elmagyarázta
Tordnak, hogy nem heroinról van szó, hanem valami egészen új anyagról.
Annyira új, hogy még be sem tiltották. Amikor Tord megkérdezte, hogy ez
esetben mégis miért kell csempészni, még nagyobb röhögés támadt, majd
felszólították, hogy ne kérdezősködjön többet, hanem válaszoljon igennel
vagy nemmel. Tord Schultz igent mondott. És közben azon tűnődött, milyen
következményekkel járna, ha nemet mondana.
Ez hat úttal ezelőtt történt. Tord Schultz a csomagot méregette. Felmerült
már benne néhányszor, hogy mosószappannal bekeni az óvszerek és a
fagyasztó tasakok külsejét, de valaki azt mesélte neki, hogy a drogkereső
kutyák el tudják különíteni a szagokat, képtelenség ilyen egyszerű
trükkökkel összezavarni őket. Minden a műanyag tasak vastagságán múlik.
Várt. Nem történt semmi. Megköszörülte a torkát.
– Oh, I almost forgot – mondta Mr Small. – Yesterday’s delivery…
Zakója belső zsebébe nyúlt és rosszindulatú vigyor terült szét az arcán.
Vagy nem is rosszindulat volt, egyszerűen csak keleti blokkbeli humor?
Tord legszívesebben megütötte volna, szűrőtlen cigaretta füstjét fújta volna
az arcába, esetleg tizenkét éves whiskyt köpött volna a szemébe. Nyugati
blokkbeli humor.
Helyette csak köszönetét motyogva elvette a borítékot. Vékonynak
érezte. Biztosan nagy címletek. Azután visszalépett az ablakhoz és nézte,
ahogy az autó eltűnik a sötétben.
A motor hangját egy Boeing 737-es zaja nyelte el. Vagy egy 600-asé?
Mindenesetre egy NG. A hangja rekedtesebb és magasabb, mint a régi
klasszikus gépeké. Az ablaküvegen visszaverődő tükörképét nézte.
Igen, belement. És a jövőben is ezt teszi majd. Mindent elfogad, amit az
élet az arcába vág. Mert ő nem Donald Draper. Sem Chuck Yeager vagy
Neil Armstrong.
Ő Tord Schultz. Egy túlságosan magasra nőtt, adósságokkal küszködő
sofőr. Kokainproblémával. Tulajdonképpen... Gondolatait túlharsogta a
következő repülőgép dübörgése.

Kicseszett harangok!
Látod őket, papa? Az úgynevezett hozzátartozóimat a koporsóm fölött?
Krokodilkönnyeket hullatnak fölöttem és búbánatos arccal azt hajtogatják,
hogy „Gusto, miért nem tudtál olyan lenni, mint mi?” Nem, ti nyavalyás
képmutatók, nem tudtam volna!
Képtelen lettem volna olyan lenni, mint a nevelőanyám, az a bugyuta,
elkényeztetett, üresfejű tyúk, aki szerint elég a megfelelő könyvet elolvasni,
a megfelelő gurut meghallgatni vagy a megfelelő gyógynövényeket
bezabálni, és minden jóra fordul. És amikor valaki léket ütött szorgosan
összegyűjtögetett álbölcsességén, folyton ugyanazt a kártyát játszotta ki:
„Magasságos ég, mit tettünk a világgal: mindenütt háború,
igazságtalanság és emberek, akik képtelenek harmóniában élni
önmagukkal.” Három dolog, bébi. Először is: persze, hogy van háború,
igazságtalanság és diszharmónia.
 Másodszor: ebben a mi nyomorult kis családunkban te vagy a legkevésbé
harmonikus személy. Csak azután a szerelem után ácsingóztál, amely tiltott
volt számodra, arra pedig szartál, ami tényleg ott volt neked. Sorry, Rolf
Stein és Irene, de nála csak számomra volt hely.
Ami a harmadik pontot még mókásabbá teszi: sosem szerettelek, bébi,
bármennyire is szeretted volna azt hinni, hogy rászolgáltál a szeretetemre.
Mamának szólítottalak, mert az téged boldoggá tett, az én életemet pedig
megkönnyítette. Amikor azt tettem, amit tettem, azért volt, mert engedted, és
mert nem hagyhattam ki. Mert olyan vagyok, amilyen.
Rolf. Te legalább nem kérted, hogy szólítsalak papának. És te tényleg
megpróbáltál kedvelni engem. De nem sikerült ellenszegülnöd a
természetnek, beláttad, hogy Steint és Irenét, saját húsodat és véredet
jobban szereted. Amikor mások előtt a nevelőszüleimként beszéltem rólatok,
láttam a fájdalmat a mama arcán. És a gyűlöletet a tiéden. Nem azért, mert
a nevelőszülő kifejezés azt sugallta, hogy nem fogadtalak el benneteket,
hanem mert megbántottam azt a nőt, akit valami érthetetlen oknál fogva
tényleg szerettél. Tulajdonképpen azt hiszem, egészen olyannak láttad
önmagadat, amilyennek én téged: olyasvalakinek, aki az élete egy adott
pontján, a saját idealizmusától megrészegülve arra ragadtatta magát, hogy
felelősséget vállaljon egy kakukkfiókáért, amit aztán nagyon gyorsan meg is
bánt. Mert a számla valahogy mínuszba váltott. A havi pénzösszeg, amelyet
a gondoskodásodért fizettek, közel sem fedezte a valós kiadásokat.
Amikor felfedezted, hogy kakukkfióka vagyok. Hogy mindent felzabáltam,
amit szerettél. Akit szerettél. Korábban rá kellett volna jönnöd és ki kellett
volna hajítanod a fészekből, Rolf! Hiszen te vetted észre elsőként, hogy
lopok. Először csak egy százkoronást. Letagadtam. Azt mondtam, hogy a
mamától kaptam. „Nem igaz, mama? Te adtad nekem.” „Mama” pedig
tétován, könnyekkel a szemében bólintott és azt mondta, hogy biztosan
kiment a fejéből. A következő alkalommal már egy ezres volt. Az íróasztalod
fiókjából emeltem el. Azt a pénzt, amelyet a nyaralásunkra szántál. „Másra
sem vágyom, csak hogy veletek nyaralhassak”, feleltem, amikor
felelősségre vontál. Akkor ütöttél meg először. És mintha valami elszabadult
volna benned, mert nem is hagytad abba a verést. Ekkor már magasabb és
nagyobb darab voltam, mint te, de sosem tudtam verekedni. Ököllel
legalábbis nem. Én máshogy harcoltam, olyan módon, ahogyan
győzedelmeskedni tudtam. De te csak ütöttél, ökölbe szorított kézzel. Aztán
arra is rájöttem, hogy miért. Tönkre akartad tenni az arcomat. El akartad
venni a hatalmamat. De a nő, akit mamának szólítottam, kettőnk közé
vetette magát. És akkor kimondtad. Tolvaj. Ami voltaképpen igaz is volt.
Csakhogy ezzel a saját sírodat is megástad, barátom, mert össze kellett
zúznom téged.
Stein. A hallgatag báty. Az első, aki a kakukkfióka tollát felismerte, de
elég okos volt ahhoz, hogy távol tartsa magát tőle. Az okos, ügyes, agyafúrt,
magának való Stein, aki az első adandó alkalommal lelépett a lehető
legtávolabbi egyetemi városba. Aki megpróbálta Irenét, imádott kishúgát is
rábeszélni, hogy tartson vele. Úgy vélte, hogy a gimnáziumot a kicseszett
Trondheimben is be tudja fejezni, és hogy jót tenne neki, ha elkerülne
Oslóból. De a mama megtiltotta Irene kimenekítését. Hiszen volt néhány
dolog, amelyről fogalma sem volt. És nem is akarta tudni.
Irene. A szép, bájos, szeplős, törékeny Irene. Túlságosan jó voltál erre a
világra. Te voltál mindaz, ami én nem voltam. És mégis szerettél engem.
Akkor is szerettél volna, ha tudod? Ha tudod, hogy tizenöt éves korom óta
kefélem az anyádat? A vörösbortól kótyagos, nyüszítő anyádat? Hátulról, a
vécé, a pince vagy a konyha ajtajának döntve, miközben azt suttogom a
fülébe, hogy „mama”, mert ettől mind a ketten beindultunk. Akkor is, ha
tudod, hogy pénzt adott, hogy fedezett, ha valami történt, és hogy mindig azt
mondogatta, hogy csak kölcsönvesz egy időre, amíg csúnya és öreg nem
lesz, én pedig nem találok magamnak egy kedves lányt. És amikor azt
válaszoltam neki, hogy „de mama, hiszen most is öreg vagy és csúnya”,
csak nevetett és még többet akart.
Azon a napon, amikor felhívtam a nevelőapámat a munkahelyén és
megkértem, hogy érjen haza három órára, mert valami fontosat akarok neki
mondani, még mindig csupa kék folt volt a testem az ütéseitől és rúgásaitól.
Résnyire nyitva hagytam a bejárati ajtót és a nevelőanyám fülébe suttogtam
mindenfélét, amit szeretett, hogy ne hallja, amikor a nevelőapám hazaér. A
konyhaablakban láttam a tükörképét, ahogy ott áll az ajtóban.
Másnap elköltözött. Irenének és Steinnek azt mondták, hogy anya és apa
egy ideje nem jöttek ki egymással, ezért úgy döntöttek, hogy egy időre
különválnak. Irene összeomlott. Stein az egyetemen volt, nem vette fel a
telefont, csak egy SMS-t küldött: „Szomorú. Kihez menjek karácsonykor?”
Irene egyre csak zokog. Szeretett engem. Nyilvánvaló volt, hogy keresni
fog engem, a tolvajt. A templom harangja elüti az öt órát. A padsorokból
sírás és szipogás hallatszik. Kokain, őrületes haszon. Bérelj magadnak egy
lakást a nyugati városrész központjában, jelentsd be valamelyik drogos
nevére, aki egy lövésért cserébe kölcsönadja a nevét, és árulj kis adagokat a
lépcsőházban vagy a kapualjban. Amikor az emberek már biztonságban
érzik magukat, nyomd az árat az egekbe. Ezek a nyomorult kokósok képesek
bármennyit megadni a biztonságért. Törj fel, törj ki, állj le a droggal, légy
valaki. Ne dögölj meg egy ilyen patkánylyukban, mint valami lúzer.
A lelkész megköszörüli a torkát. – Azért gyűltünk össze, hogy búcsút
vegyünk Gusto Hanssentől.
Egy hang hallatszik egészen hátulról: – A T-t-tolvajtól.
Tutu dadog, aki motoros dzsekiben és kendővel a fején ül ott a padban.
És még hátrébb egy kutya nyüszít. Rufus. A jó öreg, a hűséges Rufus. Hát
visszajöttetek? Vagy már én vagyok nálatok?

Tord Schultz a csomagröntgen futószalagjára helyezte a Samsonite

bőröndöt és odabiccentett a mosolygó biztonsági őrnek. – Nem értem, miért
hagyod, hogy ilyen menetrendet állítsanak össze neked – mondta a
stewardess. – Bangkok kétszer egy héten!
– Én magam kértem – felelte Tord és átment az átvilágító kapun. A
szakszervezetben néhányan felvetették, hogy lobbizni kellene azért, hogy a
legénység tagjainak ne kelljen naponta több alkalommal is kitenniük
magukat ennek a sugárzásnak. Egy egyesült államokbeli kutatás szerint
ugyanis a pilóták és a légikísérők gyakrabban halnak meg rákban, mint a
lakosság többi része. A sztrájkot sürgetők azt nem említették, hogy a
várható élettartamuk viszont magasabb az átlagosnál. A légi személyzet
tagjai valószínűleg azért haltak meg rákban, mert nem nagyon volt mi
egyébtől meghalniuk. A világ legbiztonságosabb életét élték. És a
legunalmasabbját is.
– Te akarsz ennyit repülni?
– Pilóta vagyok, imádok repülni – hazudta Tord.
Leemelte a bőröndöt a szalagról, kihúzta a fogantyúját és elindult vele. A
nő gyorsan újra mellészegődött. Cipősarkának kopogása a repülőtér szürke
Antique Foncé márványpadlóján csaknem elnyomta a fából és acélból épült
boltív alatti hangzavart. Hadarva elsuttogott kérdését azonban nem sikerült
túlkopognia: – Azért csinálod, mert elhagyott, Tord? Mert túl sok az időd,
és nem tudod mással kitölteni? Mert nem bírsz otthon ülni és...
– Azért csinálom, mert szükségem van a túlórapénzre – szakította félbe a
nőt. És még csak nem is hazudott.
– Mert pontosan tudom, milyen ez. Tudod, én is elváltam a télen.
 – Persze – mormolta Tord, aki azt sem tudta, hogy a nő egyáltalán házas
volt. Gyors pillantást vetett rá. Hány éves lehet? Ötven? Az ég tudja, hogy
nézhet ki reggelente smink és barnítókrém nélkül. Egy megfakult
stewardess megfakult álmokkal. Határozottan tudta, hogy soha nem dugta
meg.
Legalábbis elölről semmiképp. Ki is mondta ezt mindig? Biztosan az
egyik égszínkék szemű, whisky-on-the-Rocks vadászpilóta a régiek közül.
Azoknak egyike, akiknek sikerült nyugdíjba vonulniuk, még mielőtt
valami szerencsétlenséget szenvedtek volna.
A személyzeti központhoz vezető folyosóra érve meggyorsította lépteit.
A nő már egészen kifulladt, de sikerült tartania az iramot. Viszont hátha
nem jut már annyi levegőhöz, hogy a száját jártássá.
– Te, Tord, úgyis megszállunk Bangkokban, mi lenne, ha... – Tord
hangosan ásított. És anélkül hogy megfordult volna, érezte, hogy ezzel
megsértette a nőt.
Egy kissé még szédelgett az előző este miatt, miután a mormonok
leléptek, engedélyezett magának még egy kevés vodkát és port.
Természetesen nem fogyasztott annyit, hogy fennakadt volna egy
ellenőrzésen, ahhoz viszont épp eleget, hogy rettegve gondoljon a tizenegy
órán át tartó küzdelemre a levegőben, amelyet az álmosság ellen folytat
majd.
– Nézd csak! – sikkantotta a stewardess azzal az idióta glissandóval, amit
akkor használnak a nők, ha azt akarják a világ értésére adni, hogy valami
elképesztően édes látvány tárult eléjük. Ő pedig nézte. A kicsi, világos
bundájú, hosszú fülű, bánatos szemű kutyát, amely heves farkcsóválások
közepette közeledett feléjük. Egy springer spániel. Egy nő vezette pórázon,
akinek az eb szőréhez passzoló szőke haja, nagy fülbevalója és szelíd, barna
szeme volt. Az ajka körül óvatos, bocsánatkérő félmosoly játszott.
– Hát nem édes? – gügyögte a nő mellette.
– De – felelte Tord kásás hangon.
A kutya az épp előtte elhaladó pilóta ágyéka felé emelte a pofáját. A férfi
megfordult, egyik szemöldökét a magasba emelte, száját pedig kaján
mosolyra húzta, mintha valami pimasz viccet akarna megereszteni.
Tord azonban nem jutott tovább a másik férfi gondolatmenetének
feltérképezésében. Túlságosan lefoglalta mindaz, ami a saját fejében zajlott.
A kutya és a fülbevalós nő ugyanis egyaránt mellényt viselt, amelyen két
[1]
szó díszelgett: TOLL. CUSTOMS.
 Közeledtek, már csak öt méter választotta el őket egymástól. Nem lesz
semmi probléma. Nem lehet semmi probléma. Az anyagot óvszerbe, plusz
dupla rétegű fagyasztótasakba csomagolták.
Egyetlen molekulányi illatanyag nem sok, annyi sem szabadulhat ki
belőle. Úgyhogy csak mosolyogj. Nyugalom, és mosolyogj. Ne túl szélesen,
de ne is túl félénken. Tord a légikísérő felé fordult, mintha a nő locsogása
különösen erős koncentrációt igényelne.
– Legyen szíves!
Elhaladtak a kutya mellett. Tord továbbment.
– Legyen szíves! – A hang ezúttal élesebben csengett.
Tord előre irányította tekintetét. A személyzeti központ ajtaja alig
tízméternyire volt. A biztonság. Tíz lépés.
– Excuse me, sir!
Hét lépés.
– Tord, szerintem neked szól.
– Mi? – Tord megtorpant.
Kénytelen volt megállni. Azután megfordult és nagyon remélte, hogy az
arcára kiülő meglepetés nem hat túlságosan mesterkéltnek.
– A kutya jelzett magánál.
– Nálam? – nézett le a kutyára. – Az meg hogy lehet?
A kutya viszonozta a pillantását és vadul csóválta a farkát, mintha Tord
az új játszópajtása lenne. Hogyan? Dupla fagyasztótasak és óvszer. Hogyan
lehetséges?
– Ez pedig azt jelenti, hogy ellenőriznünk kell. Kérem, fáradjon velem! –
A nő barna szemében már nyoma sem volt a szelídségnek, a hangja
határozottan csengett.
Tord pedig ebben a pillanatban rájött, mi történhetett. Azon kapta magát,
hogy a mellkasán lógó igazolványát tapogatja.
A kokain.
Elfelejtette megtisztogatni a kártyát, miután az utolsó csíkot fellazította
vele. Csakis erről lehet szó. Arra a néhány szemcsére biztosan ki tud találni
valami magyarázatot.
Mondjuk, valami buliban volt és valaki kölcsönkérte. A bőrönd sokkal
nagyobb problémát jelent. Át fogják kutatni.
Pilótaként számtalan vészforgatókönyvet gyakorolt már be, így most
szinte automatikusan cselekedett. Hiszen pontosan ez volt az egész lényege.
Az embernek stresszhelyzetben is cselekednie kell. Ha elhatalmasodik
rajtad a pánik, az agynak egyéb parancs híján automatikusan el kell
indítania a vészforgatókönyvet. Hányszor játszotta már le képzeletben ezt a
helyzetet, amikor egy vámtiszt arra kéri, hogy kövesse? Végiggondolta, mit
fog tenni, gondolatban számtalanszor végigjátszotta. Megadó mosollyal a
stewardess felé fordult, gyors pillantást vetett a névtáblájára és ezt mondta:
– Úgy tűnik, a kutya valamiért jelzett nálam. Bevinnéd a csomagomat?
– A csomagja is velünk jön – mondta a vámtiszt.
Tord Schultz a nő felé fordult. – Azt hittem, a kutya nálam jelzett, és nem
a csomagra.
– Ez így van, de...
– A csomagomban vannak a járat papírjai, amelyeket a legénység többi
tagjának át kell néznie. De amennyiben maga szeretné vállalni a
felelősséget egy Bangkokba induló, zsúfolásig telt Airbus késéséért... –
Észrevette, hogy a szó szoros értelmében felszívta magát. A tüdeje annyira
megtelt, hogy a mellizma egészen az egyenruhához tapadt. – Ha
elpuskázzuk a slotot, az többórás késéshez vezethet, ami többszázezer
korona veszteséget jelent a társaságnak.
– Sajnálom, az előírások...
– Háromszáznegyvenkét utas – szakította félbe Schultz. – Köztük
rengeteg gyerek. – Bízott benne, hogy a nő a kapitány komoly aggodalmát
véli kihallani a hangjából, és nem a lassan pánikba eső drogcsempészét. A
vámtiszt megpaskolta a kutya fejét és Tordra nézett. Úgy néz ki, mint egy
háziasszony, gondolta a férfi. Egy felelős családanya. Egy olyan asszony,
akinek egy ilyen helyzetben megértést kellene tanúsítania.
– A csomag is velünk jön – ismételte meg a nő. A háttérben egy másik
vámtiszt bukkant fel. Karját összefonva maga előtt, széles terpeszben
megállt.
– Akkor essünk gyorsan túl rajta – sóhajtotta Tord.

Gunnar Hagen, az oslói rendőr-főkapitányság gyilkossági osztályának

vezetője, irodai székén hátradőlve tanulmányozta a vászonöltönyös férfit.
Három évvel ezelőtt az összevarrt seb vérvörös volt, a férfi pedig olyan,
mint akit a végsőkig kiszipolyoztak. Egykori beosztottja most kifejezetten
jó színben volt, sőt, még néhány kilót is magára szedett, a válla szépen
kitöltötte a zakót. És egyáltalán – öltönyt viselt.
Hagen még jól emlékezett a gyilkossági nyomozó elmaradhatatlan
farmerjére és bakancsára, másban tulajdonképpen nem is látta. A zakója
hajtókájára ragasztott cédula sem volt kevésbé szokatlan, amely azt
tanúsította, hogy Harry Hole már nem a rendőrség alkalmazottja, csupán
egy látogató. Csak az volt a régi, ahogy a széken ült, pontosabban inkább
feküdt.
– Sokkal jobban festesz – mondta Hagen. Tegezte.
– A városod is – felelte Harry egy meggyújtatlan cigarettát hintáztatva
ajkai közt.
– Azt mondod?
– Csinos operaház. És kevesebb a drogos az utcákon.
Hagen felállt és az ablakhoz lépett. A rendőr-főkapitányság hetedik
emeletéről pazar kilátás nyílott Oslo új városnegyedére, a napfényben
fürdőző Bjorvikára.
Odalent javában folytak a felújítási munkák. A bontás már véget ért. – Az
elmúlt egy évben jelentősen csökkent a túladagolások száma. Az árak
megemelkedtek, a használat visszaesett. És a városvezetés is elérte, amire
vágyott: végre nem Oslo vezeti az európai túladagolási statisztikát.
[2]
– Happy days are here again – Harry összekulcsolta a kezét a tarkóján
és úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban lecsúszhat a székről.
Hagen felsóhajtott: – Még nem is említetted, mi szél hozott Oslóba,
Harry.
– Tényleg nem?
– Nem. Vagy, hogy pontosabb legyek: ide a gyilkossági csoporthoz.
– Azt hittem, a régi kollégák meglátogatása kedves szokás.
– Hogyne, más, egészséges szociális beállítottságú emberek esetében
mindenképpen.
– Nos… – Harry a Camel szűrőjébe harapott. – Végül is a gyilkosság a
szakmám.
– Mármint az volt, nem?
– Akkor fogalmazzunk úgy, hogy a hivatásom, a mesterségem. Még
mindig ez az egyetlen, amihez értek.
– Szóval, mit akarsz?
– A hivatásomat gyakorolni. Nyomozni egy gyilkossági ügyben.
Hagen szemöldöke a magasba szökött: – Újra nekem akarsz dolgozni?
– Miért ne? Ha az emlékezetem nem csal, én voltam az egyik legjobb.
– Tévedés – felelte Hagen és visszafordult az ablakhoz. – Te voltál a
legjobb. – Majd valamivel halkabban hozzátette: – A legrosszabb és a
legjobb.
 – Szívesen átvenném az egyik droggyilkosságot.
Hagen szárazon felnevetett. – Melyiket? Négy volt csak az utóbbi
félévben. Egyikkel sem jutottunk semmire.
– Gusto Hanssen.
Hagen nem válaszolt. Hosszasan tanulmányozta a park füvén elnyújtózó
embereket. És a gondolatok teljesen ösztönösen kúsztak az agyába.
A társadalom nyakán élősködők. Tolvajok. Terroristák. Miért sodródnak
mindig ebbe az irányba a gondolatai? Miért nem képes egyszerűen azt
feltételezni róluk, hogy keményen dolgozó polgárok, akik jól megérdemelt,
néhány órás szabadidejüket élvezik a szeptemberi napsütésben?
Tipikus rendőri hozzáállás.
Tipikus rendőri szemellenzősség. Csak félig-meddig követte Harry
mondandóját a háta mögött:
– Gusto Hanssen, tizenkilenc éves. A rendőrség régi ismerőse, díler és
maga is kábítószerfüggő. A Hausmanns gate egyik lakásában bukkantak rá a
holttestére július tizenkettedikén. A mellkasára leadott lövéstől vérzett el.
Hagen kurtán felnevetett:
– Miért akarod épp az egyetlen olyan ügyet, amelyiket kivételesen
felgöngyölítettük?
– Szerintem te is tudod.
– Persze, hogy tudom – sóhajtotta Hagen. – De ha újra alkalmazásba
vennélek, másik ügyet kapnál. A fedett nyomozó meggyilkolását.
– Én ezt akarom.
– Legalább száz okot fel tudnék sorolni, amiért soha az életben nem
adnám neked ezt az ügyet, Harry.
– Mégpedig?
Hagen visszafordult Harryhoz. – Elég, ha az elsőt megemlítem. Ezt az
ügyet már felderítettük.
– És ezenkívül?
– Például ott van az, hogy az eset nem is hozzánk tartozott, hanem az
Országos Nyomozóirodához, a Kriposhoz. Vagy hogy pillanatnyilag nincs
üres helyünk, és nem is várható, ugyanis csökkentenünk kell a kiadásokat.
És hogy semmi szín alatt nem lehetsz illetékes a nyomozásban. Folytassam?
– Hm… Hol van?
Hagen az ablak felé mutatott. A gyep túloldalán a hársfák aranyszínű
koronája fölött magasodó szürke épülettömbre.
– A Botsenben? – kérdezte Harry. – Vizsgálati fogságban?
 – További intézkedésig.
– Látogatási tilalom alatt?
– Ki kerített elő Hongkongban, hogy az ügyről informáljon? Csak
nem...?
– Nem – szakította félbe Harry.
– Nos?
– Nos.
– Ki volt az?
– Mi van, ha az interneten olvastam róla?
– Kizárt – válaszolta Hagen és halványan elmosolyodott. – Az esetről
egyetlen alkalommal írtak a lapokban, akkor is röviden. Azután nyomban
feledésbe is merült. Még neveket sem említettek. Csak egy rövid
közlemény volt egy betépett drogosról, aki lelőtt egy hasonszőrű kölyköt a
kábítószer miatt. Hidd el, a kutya nem érdeklődött az ügy iránt. Semmiben
sem különbözött a többi droggyilkosságtól.
– Leszámítva azt, hogy két tizenéves gyerekről van szó – mondta Harry.
– Tizenkilenc és tizennyolc évesek. – A hangja most egészen máshogy
csengett.
Hagen megvonta a vállát.
– Elég idősek a gyilkossághoz és elég idősek a halálhoz. Jövőre katonai
szolgálatra vitték volna őket.
– El tudod intézni, hogy beszélhessek vele?
– Ki informált, Harry?
Harry megdörgölte az állát. – Egy barát a bűnügyi technikusoktól.
Hagen elnevette magát. Ezúttal valóban jókedvűen. – Megáll az eszem,
Harry. Amennyire tudom, a rendőrségnél mindössze három barátod van.
Abból kettő a bűnügyi technikusoknál. Bjørn Holm és Beate Lønn. Szóval,
melyikük volt?
– Beate. El tudod intézni a látogatást?
Hagen az íróasztal szélére ült és Harryt méregette. Azután a telefonjára
pillantott.
– Egy feltétellel, Harry. Megígéred, hogy távol tartod magad az ügytől. A
Kripos és a gyilkosságiak között végre béke és nyugalom uralkodik, semmi
szükségem arra, hogy újra összerúgjam velük a port.
Harry savanyúan elmosolyodott. A székben elterülve saját övcsatját
kezdte tanulmányozni. – Vagyis puszipajtások lettetek a Kripos-királlyal?
 – Mikael Bellman már nem a Kriposnál van – mondta Hagen. – Innen a
béke és a kiegyensúlyozott együttműködés.
– Tényleg kirakták azt a pszichopatát? Happy days...
– Épp ellenkezőleg. – Hagen keserűen felkacagott. – Bellman jobban
jelen van, mint valaha. Itt van a házban.
– Ó, a fenébe. Itt, a gyilkosságiaknál?
– Isten őrizz. A SZBEO-t vezeti, több mint egy éve.
– Új rövidítéseitek is vannak, nahát.
– Szervezett bűnözés elleni osztály. Összevontak néhány korábbi
osztályt. Rablási, kábítószer-bűnözés elleni. Ez most a SZBEO, amely több
mint kétszáz alkalmazottal a rendőr-főkapitányság legnagyobb egysége.
– Hm, többen vannak, mint a Kriposnál.
– Ennek ellenére Bellman itt kevesebbet keres. És te is tudod, mit jelent,
ha valaki hajlandó elvállalni egy rosszabbul fizetett munkát.
– Hogy még nagyobb hatalomra vadászik – mondta Harry.
– Ő tett rendet a városban a kábítószerpiacon, Harry. Jó munkát végzett a
csapata. Titkos megfigyelések, letartóztatások, razziák. Kevesebb banda van
és a belháborúk is megszűntek. És ahogy már említettem, a túladagolások
száma is lefelé megy... – Hagen mutatóujjával a plafonra bökött. – Bellman
pedig felfelé. A srácnak nagy tervei vannak, Harry.
– Nekem is – morogta Harry és feltápászkodott. – Például, hogy bejussak
a Botsenbe. Gondolom, a látogatási engedélyem már a recepción lesz, mire
odaérek.
– Akkor megállapodtunk?
– Naná, hogy megállapodtunk – felelte Harry, azzal megragadta volt
főnöke kezét, kétszer megrázta és az ajtóhoz indult. Hongkong jó iskola
volt a hazudozáshoz. Hallotta, ahogy Hagen felemeli a telefonkagylót, de
azután a küszöbről mégis visszafordult:
– Ki a harmadik?
– Mi? – Hagen a telefonra irányította tekintetét és bepötyögte a számot.
– A harmadik barátom a házban.
Gunnar Hagen osztályvezető a fülére helyezte a kagylót, fáradt pillantást
vetett Harryra és felsóhajtott:– Mégis, mit gondolsz? – Majd: – Halló? Itt
Hagen. Egy látogatási engedélyre lenne szükségem.
– Igen?
Hagen a kagylóra tette a tenyerét.
 – Hamarosan meglesz. Az illetékes éppen ebédel, de tizenkettőre
elintézik.
Harry nevetve köszönetét intett és behúzta maga mögött az ajtót.

Tord Schultz a fülkében állt, begombolta a nadrágját és felvette a zakóját.

Eltekintettek attól, hogy a testnyílásait is ellenőrizzék. A vámtiszt –
ugyanaz, amelyik megállította – a fülke előtt várta. Úgy állt ott, mint egy
vizsgabiztos a szóbeli vége után.
– Köszönöm az együttműködést – mondta a nő és a kijárat felé intett.
Feltehetőleg fejtörést okozott nekik, hogyan kérjenek elnézést azoktól a
delikvensektől, akiknél annak dacára, hogy a kutyák jeleztek, mégsem
találtak drogot.
Mindenki, akit feltartóztattak, meggyanúsítottak és kínos helyzetbe
hoztak, nyilvánvalóan elvárja, hogy bocsánatot kérjenek tőle a
kellemetlenségért. Ők viszont csak a munkájukat végzik. Tényleg
bocsánatot kellene kérniük miatta? Nem egyszer előfordul, hogy a kutya
olyanoknál is jelez, akiknél nincs kábítószer, így a bocsánatkérés félig-
meddig az eljárás gyengeségeinek, a rendszer hibáinak a beismerése lenne.
Másfelől, az ő esetében – zakója vállán lévő sávokból egyértelműen látszott
– egy kapitánnyal van dolguk, nem pedig egy amolyan háromsávos,
nyomorult ötvenessel, aki önhibájából vert gyökeret a másodpilóta ülésben.
Az ő négy sávja azt hivatott jelezni, hogy egy olyan férfi áll előttük, aki
minden körülmények között képes uralni a helyzetet és a saját életét is.
Tisztában volt azzal, hogy a legfelső kasztba tartozik. És a rendszer
hibáinak beismerése ide vagy oda, egy kapitány joggal várhatja el ilyen
helyzetben egy két sávot viselő tiszttől a bocsánatkérést.
– Ugyan kérem. Jó tudni, hogy van, aki figyel – mondta Tord és
tekintetével a kerekes bőröndöt kezdte keresni. Legrosszabb esetben is
bizonyára csak átmozgatták a holmiját, végül is a kutya nem a poggyászára
reagált. A fogantyú csövét lezáró fémen pedig úgysem tudnak áthatolni az
átvilágító sugarak.
– Hamarosan jön – mondta a nő.
Néhány másodpercen keresztül némán bámultak egymásra. Elvált,
gondolta Tord. Ebben a pillanatban egy másik vámtiszt lépett a szobába.
– A bőröndje... – mondta.
Tord azonnal látta a férfi tekintetén. Érezte, ahogy a gyomrában egy
gombóc kezd növekedni, majd lassan elindul fölfelé, egészen a torkáig.
Hogyan? Hogy fordulhatott elő?
– Kiürítettük a bőröndjét és lemértük – folytatta a tiszt. Egy 26”-os
Samsonite Aspire GRT üresen öt egész nyolctized kilogrammot nyom. A
magáé viszont hat egész három tizedet. Megmagyarázná az okát? – A
vámtiszt túlságosan profi volt ahhoz, hogy nyíltan elmosolyodjon, Tord
Schultz azonban így is látta, hogy a győzedelem szikrája felvillan a
szemében. A tiszt egy hangyányit közelebb hajolt hozzá és lehalkította a
hangját: – ...vagy tegyük meg mi?

Az Olympenben elköltött ebédje után Harry kilépett az utcára. Az

emlékeiben élő régi, lepusztult ivót felújították, és bár a régi
munkásnegyedet ábrázoló méretes képek díszítették, mégis igazi puccos,
nyugati városrészbeli kocsma lett belőle. Nem mintha csúnyára sikerült
volna, és a makréla is ízletes volt, csak éppen ez már nem az az Olympen
volt, amit ő ismert.
Rágyújtott és átvágott a rendőr-főkapitányság és az oslói körzeti börtön
régi, szürke falai között elterülő Botsenparkon. Az egyik fára egy férfi
éppen egy szakadozott, vörös plakátot erősített.
A szögbelövőt a százéves, védett hársfa törzséhez nyomta, és láthatólag
nem feszélyezte, hogy éppen a rendőr-főkapitányság ablakai alatt követ el
ilyen súlyos kihágást. Harry egy pillanatra megtorpant. Kíváncsi volt a
plakátra. A Russian Amcar Club koncertjét hirdette a Sardinesben. Harry a
rég feloszlott együttesre és az időközben bezárt szórakozóhelyre is
emlékezett még. Olympen. Harry Hole. A jelek szerint ez az év valóban a
holtak feltámadásának éve lesz.
Már éppen továbbindult volna, amikor egy reszketeg hangot hallott a háta
mögül.
– Van violinod?
Harry megfordult. A férfi új, tiszta G-Star kabátot viselt. Berogyasztott
térddel, egészen előredőlve állt, mintha erős hátszél volna. Éppen felelni
akart, amikor rájött, hogy a drogos a plakátragasztóhoz intézte a kérdést. De
az nem válaszolt neki, hanem továbbindult. Új szervezeti egységek, új
drogterminológia. Régi együttesek, régi klubok.
A körzeti börtön, vagy ahogy a köznyelv nevezte, a Botsen homlokzata a
tizenkilencedik század közepén épült. Az alacsonyabb bejárati részt két
nagy szárny fogta közre, s ez Harryt mindig egy rabra emlékeztette, akit két
rendőr kísér.
 Becsengetett, a videokamerába pillantott, mire az ajtó halkan zümmögve
kinyílt. Odabent egy egyenruhás börtönőr várta, aki felkísérte a lépcsőn,
majd egy ajtón át – és két újabb őr mellett elhaladva egy hosszúkás,
ablaktalan látogatószobába vezette. Harry járt már itt azelőtt is. A
fogvatartottak ebben az úgy-ahogy otthonossá varázsolt helyiségben
találkozhattak a legközelebbi hozzátartozóikkal.
Harry az egyik székre telepedett, gondosan elkerülve a kanapét, mivel
tudta, mi zajlik rajta amikor az őrizeteseknek végre sikerül találkozniuk a
feleségükkel vagy barátnőjükkel.
Várakozott. Észrevette, hogy a zakója hajtókáján még mindig ott virít a
rendőr-főkapitányságon kapott látogatói matrica. Leszedte és zsebre dugta.
A hosszú folyosóról és a lavináról szóló álom az éjjel rémesebb volt, mint
valaha, a hó egészen maga alá temette, tele lett vele a szája is. A szíve
azonban nem emiatt kalapál ennyire. Talán a várakozás az oka? Vagy a
félelem? Nem tudta eldönteni, az ajtó pedig máris nyílt.
– Húsz perc – mondta a börtönőr, és becsapta maga mögött az ajtót. Az
ajtóban álló fiú annyira megváltozott, hogy Harry kis híján az őr után
kiáltott, hogy nem a megfelelő személyt hozta magával. Ez a srác Diesel
farmert viselt, és fekete kapucnis pulóvert, amely a Machine Head-et
népszerűsítette. Nem a régi Deep Purple-albumot, hanem egy – az ő
időszámítása szerint – új heavy metal-együttest. Másfelől a heavy metal
mégiscsak nyomravezető volt, ám a megdönthetetlen bizonyítékot a fiú
szeme és arccsontja szolgáltatta. Pontosabban Rakel barna szeme és magas
arccsontja. A hasonlóság szinte sokkoló volt, még ha a srác nem is örökölte
anyja szépségét.
Homloka erősen előredomborodott, ami komor, csaknem agresszív külsőt
kölcsönzött neki, s ezt még tovább erősítették egyenes tincsei, amelyeket
Harry feltételezése szerint moszkvai apjától örökölt. Egy alkoholista apától,
akit a fiú szinte nem is ismert, hiszen csak néhány éves volt, amikor Rakel
visszaköltözött vele Oslóba. Ahol aztán pár évvel később megismerkedett
Harryval.
Rakel.
Élete nagy szerelme. Olyan egyszerű volt. És annyira nehéz. Oleg. Az
okos, komoly Oleg. A zárkózott fiú, aki Harryn kívül senki másnak nem
nyílt meg. Soha nem árulta el Rakelnek, de többet tudott arról, amit a fiú
gondolt, érzett és akart, mint a nő. Oleg és ő, ahogy Tetrist játszottak a
Gameboyon, és egyforma elszántsággal akarták megdönteni a másik
rekordját. Oleg és ő a Valle Hovin korcsolyaedzésein, amikor a fiú még
gyorskorcsolyázónak készült. Tényleg volt tehetsége hozzá. Oleg, aki
mindig türelmesen és elnézően mosolygott, amikor Harry újra és újra ígérte,
hogy ősszel vagy tavasszal elutaznak majd Londonba és megnézik a
Tottenham egyik meccsét a White Hart Lane-en. Az az Oleg, aki esténként,
amikor már nagyon álmos volt és megfeledkezett magáról, olykor papának
szólította.
Csaknem öt év telt el azóta, hogy utoljára látta, öt év telt el azóta, hogy
Rakel elköltözött vele Oslóból, el a Hóember borzalmas emlékétől és Harry
erőszakkal és gyilkosságokkal teli világától.
És most ott állt az ajtóban, tizennyolc évesen, félig felnőttként és
rezzenéstelen arccal nézte Harryt.
– Szia – mondta Harry halk, rekedtes hangon.
A fenébe is, a srác biztosan azt hiszi, hogy a sírástól csuklott el a hangja.
Hogy elterelje a dologról a figyelmet, egy doboz Camelt húzott elő a
zsebéből és egy cigarettát dugott a szájába. Amikor újra felpillantott, látta,
amint a vér Oleg arcába szökik, és a fiút elönti a mindent szétfeszíteni akaró
düh. Az a fajta hirtelen ott termő, robbanás közeli állapot volt, amelytől az
ember szeme elsötétül, a nyakán és a homlokán pedig kidagadnak az erek.
– Nyugalom, nem fogom meggyújtani – intett Harry a dohányzást tiltó
tábla felé, amely a falon lógott.
– Anya volt, ugye? – A hangja is idősebb lett. És érdes volt a haragtól.
– Mi?
– Ő üzent neked.
– Nem, nem így volt. Én...
– Persze, hogy így volt.
– Nem, Oleg. – Még csak azt sem tudja, hogy az országban vagyok.
– Hazudsz! Hazudsz, mint mindig!
Harry döbbenten meredt rá: – Mint mindig?
– Mint ahogy arról is hazudtál, hogy mindig ott leszel nekünk és a többi
szart! De most már késő. Úgyhogy húzz csak vissza a... pokolba, ahonnan
előmásztál!
– Oleg! Hallgass ide...
– Nem! Nem akarlak meghallgatni! – Semmi keresnivalód itt! Nem
bukkanhatsz fel csak úgy, hogy eljátszd a papát, hát, nem érted?!
Harry nézte, ahogy a fiú nagyot nyel. Azután a düh újabb hullámban
csapott fel. – Te már nem létezel a számunkra. Egyszer besodródtál néhány
évre az életünkbe, majd azután... – Oleg csettinteni próbált, de az ujjai
hangtalanul elsiklottak egymáson. – Újra köddé váltál.
– Ez nem igaz, Oleg. És ezt te is tudod. – Harry hangja mostanra már
tiszta volt és erős, nyugalmat és biztonságot sugárzott, a gyomrát azonban
görcs szorította.
A kihallgatások során rég hozzászokott már az ordibáláshoz, nem
zavarta, többnyire csak még nyugodtabb és összeszedettebb lett tőle. De
ezzel a fiúval, Oleggel... tőle nem tudta megvédeni magát. Oleg keserűen
felnevetett.
– Nézzük meg, hátha működik még? – Középső ujját a hüvelykujjához
nyomta. – Tűnj el... most!
Harry felemelte a kezét: – Oleg...
Oleg csak a fejét rázta, majd hátranyúlva dörömbölni kezdett az ajtón,
anélkül, hogy éjfekete pillantását egy másodpercre is levette volna Harryról.
– Őrök! A látogatásnak vége! Vigyenek ki innen!
Miután Oleg elment, Harry néhány másodpercig még ülve maradt.
Azután nehézkesen felemelkedett és kibotorkált a börtön napfényben
fürdőző parkjába.
Megállt és felnézett a rendőr-főkapitányság épületére. Meggondolta
magát. Visszafordult a fogda irányába. Félúton azután újra megállt, az egyik
fának vetette hátát és szorosan összepréselte a szemét, olyan szorosan, hogy
kicsordult a könnye. Átkozott fény. Átkozott jetlag.

Ötödik fejezet
– Csak egy pillantást szeretnék vetni rájuk, nem viszek el semmit –
mondta Harry. A fogda felvételi pultja mögött álló őr habozva nézett
Harryra. – Ne csinálja már Tore, nem ismer meg?
Nilsen megköszörülte a torkát: – Dehogynem. De ezek szerint újra itt
dolgozik, Harry?
Harry megvonta a vállát. Nilsen oldalra hajtotta a fejét és félig leeresztett
szemhéja alól méregette. Mintha ki akarná szűrni, ami nem lényeges. Úgy
tűnt, ami maradt, Harry malmára hajtotta a vizet.
Nilsen nagyot sóhajtott, azután eltűnt és egy dobozzal tért vissza. Ahogy
Harry sejtette, Oleg személyes holmija, minden, amit a letartóztatáskor nála
találtak, itt maradt a rendőr-főkapitányság fogdájának felvételi részlegén. A
vizsgálati fogságban lévők csak akkor kerülnek át a Botsenbe, ha
bizonyossá válik, hogy eljárás indul ellenük, és nem ússzák meg néhány
nap előzetessel. A holmijuk viszont gyakran még jó ideig a fogda
raktárában marad. Harry átnézte a doboz tartalmát. Aprópénz. Egy
kulcskarika két kulccsal, egy halálfejjel és egy Slayer-kulcstartóval. Egy
egypengés svájci bicska dugóhúzóval és imbuszkulcsokkal. Egy olcsó
öngyújtó. És még valami, ami annak ellenére gyomron vágta Harryt, hogy
számított rá. Egy egyszer használatos fecskendő, még érintetlenül, steril
csomagolásban.
– Ez minden? – kérdezte Harry. Kivette a kulcscsomót, és a pult lapja
alatt tartva tanulmányozni kezdte. Nilsennek láthatólag nem volt ínyére,
hogy Harry a látóterén kívülre helyezte a kulcsot, ezért előrehajolt.
– Pénztárca? – folytatta Harry. – Bankkártya vagy igazolvány?
– Úgy tűnik, nem volt semmi.
– Megnézné nekem a leltári listában?
Nilsen kivette a doboz fenekéről az összehajtogatott nyomtatványt,
körülményesen az orrára biggyesztette szemüvegét és olvasni kezdett.
– Volt egy mobiltelefon is, de azt elvitték. Bizonyára ellenőrizni akarták,
hogy beszélt-e az áldozattal.
– Hm – mormolta Harry. – Egyéb?
– Mi lehetne még? – kérdezte Nilsen és átfutotta a listát. – Nincs semmi.
– Köszönöm a segítséget, Nilsen, csak ennyi lett volna.
Nilsen lassan bólintott. A szemüveg még mindig az orrán volt.
– A kulcscsomót!
– Ja, igen. – Harry visszatette a kulcscsomót a dobozba.
Látta, hogy Nilsen ellenőrzi, még mindig két kulcs van-e rajta.
Harry távozott, átvágott a parkolón és végigment az Åkebergveien, majd
tovább az Urtegatán Tøyen irányában.
Kis Karacsi. Apró gyarmatáru boltok, kendőbe burkolódzó nők és a
kávéházaik előtt műanyag székeken üldögélő, idős férfiak. És a Fyrlyset.
Az Üdvhadsereg kávézója a város nyomorultjai számára. Harry tudta,
hogy a maihoz hasonló napokon nagy a nyugalom, de amint beköszönt a
tél, megtelnek a helyek odabenn az asztalok körül. Kávé és vajas kenyér.
Tiszta ruha, az előző évek divatja szerint, kék edzőcipő a hadsereg fölös
készleteiből.
Az emeleten egy betegszoba: a kábulat harcmezején szerzett friss
sérülések ellátására vagy – ha valóban nagyon rossz a helyzet – egy B-
vitamin injekció beadására. Harryban egy pillanatra felötlött, hogy beugrik
Martinéhez. Talán még mindig itt dolgozik. Egy költő valahol azt írta, hogy
a nagy szerelem után kisebbek jönnek. A lány a kisebbek egyike volt. De
nem is emiatt játszott el a gondolattal. Oslo nem túl nagy hely, a
keménydrogosok vagy ide gyűltek, vagy a Városi Misszió kávézójába a
Skipergatán. Nem lehetetlen, hogy Martine ismerte Gusto Hanssent. És
Oleget.
Ennek ellenére úgy döntött, hogy majd inkább mindent a maga idejében,
és továbbindult. Átment az Aker folyón. Lepillantott a hídról. A Harry
gyermekkorában még barna víz olyan tiszta volt, akár egy hegyi patak.
Állítólag most pisztrángot is lehet fogni benne. A folyó két oldalán
végigfutó ösvényeken azonban most is ugyanúgy ott szobroztak a dílerek.
Minden új, semmi sem változott.
Elindult a Hausmanns gatén.
Elhagyta a Jakab templomot. Felpillantott a házszámokra. Egy tábla,
amely a Kegyetlenség Színházát hirdette. Egy összefújkált ajtón mosolygó
smiley. Egy kopár, kiégett telek. És meg is érkezett. Tipikus oslói bérház az
ezernyolcszázas évekből, sápadt, kimért, háromemeletes. Harry meglökte a
kaput. Nyitva volt.
A lépcsőházban vizelet – és szemétszag terjengett. Harry pillantása
megakadt a lépcsőház falán éktelenkedő, spray-vel odafújt tageken. A
lépcsőkorlát hiányzott. Az ajtókon a régi, feltört zárak mellett új és erősebb
biztonsági zárak sorakoztak. A második emeleten megtorpant. Azonnal
tudta, hogy megtalálta a tetthelyet. Az ajtó elé két, egymást keresztező,
fehér és narancssárga rendőrségi szalagot feszítettek ki. Előhalászta a
zsebéből a két kulcsot, amelyet Oleg kulcscsomójáról szedett le, mialatt
Nilsen a listát tanulmányozta. Harry nem tudta pontosan, melyik két kulcsát
fűzte fel helyettük a karikára, de Hongkongban úgysem volt olyan nagy
művészet újat csináltatni helyettük. Az egyik kulcs Abus márkajelzésű volt,
amelyről tudta, hogy egy lakathoz tartozik, mivel ő maga is vásárolt már
ilyet. A másik egy tollaskulcs volt. A zárba dugta, de csak félútig sikerült.
Hiába próbálta beljebb tolni vagy elforgatni.
– A francba!
Előbányászta a telefonját. A nő száma a B. jelzés alatt szerepelt a
névjegyzékben. Mivel a listában mindössze nyolc szám szerepelt, egyetlen
betű bőven elég volt.
– Lønn.
 Azontúl, hogy Beate Lønn a két legkiválóbb technikus egyike volt,
akikkel valaha is dolgozott, Harry azt bírta benne a legjobban, hogy mindig
kizárólag a releváns információkra szorítkozott, és Harryhoz hasonlóan
soha nem bocsátkozott felesleges fecsegésbe.
– Helló, Beate! A Hausmanns gatén vagyok.
– A tetthelyen? Mit kere...
– Nem tudok bemenni. Van kulcsa?
– Hogy van-e kulcsom?
– Maga a főnöke annak a kócerájnak, nem?
– Persze, hogy van kulcsom. De eszemben sincs odaadni magának.
– Naná, hogy nem. De biztosan akad még itt pár dolog, amelyeket újból
ellenőriznie kell. Úgy rémlik, mintha egy guru egyszer azt mondta volna,
hogy ha gyilkosságról van szó, egy nyomozó soha nem lehet elég alapos.
– Szóval, még emlékszik rá.
– Ez volt az első, amit a tanítványai fejébe vert. Szívesen magával
tartanék, hogy megnézzem, hogyan dolgozik.
– Harry...
– Nem nyúlok semmihez.
Csend.
Harry tisztában volt vele, hogy kihasználja Beatét, aki nem csupán a
kollégája volt, de a barátja is. Beate felsóhajtott.
– Húsz perc.
Felesleges lett volna hozzátennie, hogy „és ott vagyok”. Harrynak pedig
felesleges lett volna megköszönnie, ezért egyszerűen csak letette.

Truls Berntsen lassú léptekkel haladt a szervezett bűnözés elleni osztály

folyosóján. Tapasztalatból tudta ugyanis, hogy minél lassabban megy, annál
gyorsabban múlik az idő. És ha volt valami, amiből bőven jutott neki, az az
idő volt. Az irodájában egy kiült szék és egy kis íróasztal várta, rajta egy
nagy halom jelentéssel, amelyek inkább csak a látszat kedvéért hevertek ott.
Egy számítógép, amelyet jobbára csak netezésre használt, de az is
unalmassá vált, mivel szigorúan szabályozták, mely oldalakat lehet
látogatni. És miután jelenleg kábítószeres ügyekkel foglalkozott, és nem
erkölcsrendészettel, nem biztos, hogy könnyen ki tudná magyarázni magát.
Berntsen nyomozó átegyensúlyozta a csordultig telt kávéscsészét a
küszöbön és letette az asztalra. Óvatosan, nehogy összepiszkolja az új Audi
Q5-ös brosúráját. 211 lóerő. SUV, de egyben egy igazi gengszterautó.
Legalábbis a rendőrség használta öreg Volvo V70-eseket könnyedén
lekörözi. Egy autó, amely megmutatja, hogy az ember vitte valamire. Akkor
végre a høyenhalli új házban élő nő is észrevenné, hogy ő valaki. Hogy már
nem senki többé. A status quo megtartása. Most erre kell koncentrálniuk. Az
eddig elért eredmények garantálása, ahogyan Mikael a hétfői
megbeszélésen fogalmazott. Ami annyit tesz, hogy gondoskodniuk kell róla,
hogy ne bukkanjanak fel újabb szereplők a színen. – Természetesen az
lenne a kívánatos, hogy még kevesebb drog legyen az utcákon. De ha az
ember ilyen rövid idő alatt olyan nagy eredményeket ér el, mint ők tették,
akkor mindig fennáll a veszélye a visszaesésnek.
Emlékezzenek csak Hitlerre és Moszkvára. Ne akarjunk túlságosan sokat
markolni. Berntsen nyomozó tudta, hogy ez nagyjából mit jelent.
Végtelennek tűnő napokat és lábakat az asztalon.
Olykor szinte visszavágyott a Kriposban végzett munkájához. A
gyilkosság egészen más volt, mint a kábítószer, az nem a politikáról szólt,
egyszerűen csak fel kellett deríteni az ügyet és kész. De maga Mikael
Bellman ragaszkodott hozzá, hogy Truls vele tartson a Brynön lévő
központból a rendőr-főkapitányságra. Azt mondta, hogy szövetségesre van
szüksége odalenn az egyelőre ellenséges terepen, valakire, akiben
megbízhat, és aki fedezi, ha netán támadás éri. Ezzel Bellman
tulajdonképpen arra célzott, hogy neki már számtalanszor alkalma nyílt
Truls seggét megmenteni. Legutóbb annak a vizsgálati fogságban lévő
fiúnak az esetekor, akivel Truls egy kissé kemény kézzel bánt, és akinek
olyan ostoba módon megsérült a szeme. Mikael természetesen nagyon
kiosztotta Trulst, hangsúlyozta, hogy mennyire megveti a rendőri erőszakot,
és kijelentette, hogy nem tűri az ilyesmit az osztályán. Sőt, még a
rendőrségi jogásszal és egy esetleges belső nyomozással is megfenyegette.
Ám amikor a fiú végül szinte teljesen visszanyerte a látását, Mikael
megegyezett a srác ügyvédjével: a kábítószer-birtoklás vádját ejtették, és
minden egyebet a szőnyeg alá sepertek, mintha mi sem történt volna. Mint
ahogy itt sem történt az égvilágon semmi.
Végtelennek tűnő napok és lábak az asztalon. Truls Berntsen éppen ezt a
pozitúrát készült felvenni, amikor – ahogy napjában legalább tízszer – vetett
egy pillantást a Botsen felé vezető fasor egyik öreg hársfájára.
Ott volt.
A vörös plakát.
 A bőre viszketni kezdett. Érezte, ahogy a pulzusa az egekbe szökik és
visszatér az életkedve. A kávét feledve felpattant, és felmarkolta a kabátját.

A Gamlebyen templom nyolc percnyi tempós gyaloglásra volt a rendőr-

főkapitányságtól. Truls Berntsen végigment az Oslo gatén a Minneparkig,
majd a Dyvekes hídon balra fordult, és máris Oslo szívében volt, ott,
ahonnan ez a város egykor kinőtt. Maga a templom olyan visszafogott volt,
hogy már-már szegényesnek hatott. Híján volt minden olyan mesterkélt
díszítménynek, amelyben például a kapitányság közelében lévő
újromantikus templom pompázott. Mindazonáltal a Gamlebyen
templomnak megvolt a maga meglehetősen színes története. Már ha
legalább a fele igaz annak, amit gyermekkorában a nagyanyja mesélt róla. A
Berntsen család az ötvenes évek végén költözött egy omladozó belvárosi
bérházból Manglerudba, a frissen felhúzott elővárosi lakótelepre. És noha
Berntsenék három generációra visszamenőleg oslóinak számítottak, az új
életet kezdeni vágyó, frissen a városba költözött parasztok és egyéb,
messzeségből ideszakadtak között ők is úgy érezték magukat, mint a
bevándorlók. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor Truls apja rendre
merev részegre itta magát a panellakásban, és mindent és mindenkit
elküldött a pokolba, Truls vagy a legjobb – és egyetlen – pajtásához,
Mikaelhez menekült, vagy Gamlebyenbe, a nagyanyjához. Ő mesélt neki
arról, hogy a régi templomot egy, az ezerkétszázas évekből származó
kolostor alapjaira építették, amelybe a pestisjárvány idején a szerzetesek
bezárkóztak, állításuk szerint azért, hogy imádkozzanak, a nép szerint
azonban azért, hogy megússzák keresztényi kötelességüket, nevezetesen a
ragályos betegségben szenvedők ápolását. Miután hónapokon keresztül nem
adtak életjelet magukról, a kancellár feltörette a kolostor ajtaját. Odabent a
szerzetesek rothadó hulláin patkányok jártak vitustáncot. A nagyanyja
kedvenc esti meséje arról szólt, hogy amikor ugyanazon a telken később
egy tébolydát építettek, amely a „Babaház” nevet viselte, az elmebetegek
egy része arról panaszkodott, hogy éjszakánként csuhás férfiak róják a
folyosókat. És amikor az egyik beteg lerántotta az egyikük fejéről a
kámzsát, egy patkányharapásokkal teli, üres szemgödrű, sápadt arcot
pillantott meg. Truls kedvence viszont Askild Øregod története volt. A férfi
több mint száz évvel ezelőtt élt, abban az időben, amikor Kristiania rendes
várossá kezdett fejlődni és az említett telken már rég felépült a mostani
templom. Az a hír járta, hogy a kísértete vissza-visszajár a temetőbe, a
környező utcákba, a kikötőbe és a Kvadraturen negyedbe. A nagyanyja
szerint ennél messzebb soha nem bukkant fel, ugyanis csak egy lába volt és
vissza kellett érnie a temetőbe, mielőtt megvirrad. Askild Øregod
hároméves korában, egy tűzoltókocsi kereke alatt veszítette el a lábát, de
Truls nagyanyja szerint a városrész lakosainak különös humorát dicséri,
hogy végül mégis az Øregod, azaz a „jó fülű” ragadványnevet kapta,
méretes fülei miatt. Nehéz idők jártak akkoriban és egy féllábú gyereknek a
pályaválasztás meglehetősen kézenfekvő volt.
Így hát Askild Øregod koldulni kezdett és az egyre növekvő város ismert
alakja lett sántikálásával, örök vidámságával és azzal, hogy mindig készen
állt egy kis beszélgetésre. Különösen azokkal, akik dologidőben a
kocsmában üldögéltek munka nélkül, de valahogy mégis mindig akadt pénz
a zsebükben. Olyankor aztán csöppent egy kevés Askild Øregodnak is.
Néha azonban vele is előfordult, hogy jobban megszorult, és ilyenkor
megesett, hogy beszámolt a rendőrségnek arról, hogy az utóbbi időben kik
voltak különösen nagyvonalúak vele. Vagy tudósította őket, ki kérkedett
azzal – a sokadik pohár fenekére nézve és az ártalmatlan koldussal mit sem
törődve – hogy részt vett a Karl Johans gate-i ékszerész vagy a drammeni
fakereskedő kirablásában. Hamarosan elterjedt a hír, hogy Askild Øregod
füle túlságosan éles, és végül egy kampeni rablóbanda felszámolását
követően a koldusnak nyoma veszett. Soha nem került elő, ám egy téli
reggelen, a Gamlebyen templom lépcsőjén egy mankót találtak, két
lenyisszantott fül társaságában. Askild-nak állítottak egy jelképes sírt a
temetőben, ám mivel egyetlen lelkésznek sem akaródzott áldást mondania a
halottra, az azóta is ott rója köreit.
Sötétedés után rendszeresen felbukkan a Kvadraturen utcáin és a
templom körül sántikálva, sapkáját mélyen a fejébe húzva, a fülei után
kutatva, és két őréért rimánkodva. És balszerencsét hoz, ha az ember nem
ad a szerencsétlen koldusnak egy kevés alamizsnát. Így hangzott a
nagyanyja története. Truls Berntsen ennek ellenére ügyet sem vetett a
sovány, idegen öltözetű, barnára cserzett arcú férfira, aki a temető
kapujában üldögélve kéregetett. Gyors léptekkel, magában számolva
elindult a sírok közötti kavicsos úton. A hetedik kő után balra fordult,
azután a harmadiknál jobbra, majd végül a negyedik sírkőnél lecövekelt. A
rávésett név nem mondott neki semmit. A. C. Rud.
Abban az évben halt meg, amikor Norvégia elnyerte függetlenségét,
mindössze huszonkilenc évesen, ám a születési és halálozási dátumon kívül
a sírkövön nem szerepelt egyéb írás. Semmi utasítás, hogy nyugodjék
békében vagy más búcsúszó. Talán csak azért, mert az érdes kő annyira
kicsi volt, hogy nem fért volna rá. Ám a felület arra mégis tökéletesen
alkalmas volt, hogy krétával írt üzenetet hagyjanak rajta. Gyaníthatón épp
emiatt döntöttek mellette.
LTZHUDSCORRNTBU
Truls dekódolta a szöveget az egyszerű kulcs segítségével, amelyet azért
használtak, nehogy egy arra tévedő véletlenül elolvassa az üzenetet.
Hátulról kezdte: elolvasta az utolsó két betűt, ugrott hármat balra,
hozzáolvasott hármat, ugrott kettőt, hozzáolvasott kettőt, ugrott hármat,
hozzáolvasott hármat, ugrott kettőt, hozzáolvasott kettőt, ugrott hármat,
hozzáolvasott hármat.
[3]
BURN TORD SCHULTZ
Truls Berntsen nem jegyezte fel az üzenetet. Nem volt rá szükség. Kiváló
névmemóriája volt, ami egyre közelebb vitte őt a hatsebességes, kézi váltós
Audi Q5 2.0 modellhez. Kabátja ujjával letörölte a betűket a sírkőről. A
koldus felpillantott, amikor Truls elhaladt mellette a temető kapujában.
Ezek az átkozott, barna kutyaszemek. Miközben biztosan egy egész
hadseregnyi koldusnak parancsol és van valahol a közelben egy jó kis
autója. Egy Mercedes, azt szeretik, nem? Megszólalt a harang. Az árlista
szerint a Q5-ös hatszázhatvanhatezer koronába kerül. Az összegben rejlő
üzenet teljes mértékben elkerülte Truls Berntsen figyelmét.

– Jól néz ki – jegyezte meg Beate, miközben a kulccsal bajlódott. – Még

új ujjat is kapott.
– Made in Hongkong – felelte Harry és megdörgölte a rövid titáncsonkot.
A sápadt kis nőt figyelte, akinek időközben sikerült kinyitnia az ajtót.
Vékonyszálú, rövid, szőke haját lófarokba fogta.
A bőre olyan áttetsző volt, hogy ki lehetett venni a halántékán
kirajzolódó erek finom hálóját. Harryt azokra a kopasz egerekre
emlékeztette, amelyekkel a rákkutatók kísérleteznek.
– Mivel azt írta, hogy Oleg a későbbi tetthelyen lakott, arra gondoltam,
hogy a kulcsa talán passzolni fog a zárhoz.
– A régi zár már jóval korábban tönkrement – felelte Beate és belökte az
ajtót. – Ezt mi szereltük fel, nehogy valamelyik drogos visszajöjjön és
tönkretegye a helyszínt.
 Harry bólintott. Ez tipikus volt. Egy olyan lakásra, amelyben több drogos
él együtt, teljesen felesleges zárat szerelni, hiszen úgyis azonnal feltörik.
Elsősorban más kábítószeresek, akik drogot keresnek. Beate félrehúzta a
szalagot, Harry pedig bebújt mellette. A folyosón lévő fogason ruhák és
nejlonzacskók lógtak. Harry belekukkantott az egyikbe. Konyhai
papírtörlők kartonhengerei, üres sörösdobozok, egy vérfoltos póló, alufólia-
maradványok, egy kiürült cigarettásdoboz. Az egyik fal mellett üres
pizzásdobozok álltak halomban, a torony már félúton járt a plafon felé.
Mellette négy teljesen egyforma, fehér állófogas sorakozott. Harry egy
pillanatra meghökkent, de azután rájött, hogy bizonyára egy betörésből
származnak és nem sikerült túladni rajtuk. Emlékezett rá, hogy az ilyesfajta
drogos-odúkban gyakran bukkantak olyan holmikra, amelyekről a lakók
úgy vélték, hogy pénzzé tudják tenni őket.
Egy alkalommal például hatvan darab, reménytelenül elavult
mobiltelefont találtak egy táskában, egy másik helyen pedig egy félig
szétszedett moped parkolt a konyha közepén.
Harry belépett a nappaliba. Izzadság, sörrel átitatott fa, nedves hamu és
valami édeskés szag terjengett, amelyet Harry nem tudott beazonosítani. A
helyiség hagyományos értelemben véve bútorozatlan volt. A padlón négy
matrac hevert körben, mintha tábortüzet fognának közre. Az egyik
matracból egy Y-ban végződő, derékszögbe csavarodott acéldrót állt ki.
A fekvőhelyek által közrefogott padlónégyszög fekete volt az
égésnyomoktól, a közepén pedig egy üres hamutartó hevert. Harry
feltételezése szerint a helyszínelők ürítették ki.
– Gusto itt feküdt a konyhafalnál – mutatta Beate, aki a szoba és a
konyha közötti ajtónyílásban állt.
Harry is megállt a konyha küszöbén, körülnézett és hagyta, hogy az
elméje benyomásokat gyűjtsön. Ez bevett szokása volt, s igencsak
különbözött a technikusok módszerétől. Ők kívülről haladtak befelé, és
fokozatosan, mindent átfésülve dolgozták magukat egyre közelebb a
holttesthez.
A bűnügyi ügyelet embereinek vagy a járőröknek szintén másként kellett
eljárniuk, hiszen gyakran ők értek ki elsőként a helyszínre és vigyázniuk
kellett, nehogy a saját nyomaikkal beszennyezzék azt, vagy ne adj’ isten,
tönkretegyék a meglévő nyomokat. Ezen a tetthelyen azonban Beate
emberei már rég elvégezték, amit kellett. Harry tudta, hogy nem szabad
elszalasztani az első benyomással járó lehetőséget. Hagyni kell, hogy az
apró, szinte észrevehetetlen részletek beléivódjanak, mielőtt még az agya
analitikus része, amely készre fogalmazott tényeket követel, átveszi az
irányítást.
Harry szerint az intuíció nem volt más, mint egyszerű érzéki
benyomásokon alapuló, logikus következtetés, csakhogy olyan
benyomásokon alapult, amelyeket az agy képtelen volt kiérlelt
gondolatokká formálni. Ez a helyszín azonban nem árult el számára túl
sokat az itt történt gyilkosságról. Mindaz, amit látott, hallott, szagolt, csak
megerősíteni látszott, amit már tudott. Ez egy olyan hely, ahol a lakók
többé-kevésbé véletlenszerűen összeverődve éltek, drogoztak, aludtak,
olykor ettek, majd egy idő múlva továbbálltak. Talán egy másik odúba, egy
elfekvőbe, egy parkba, egy konténerbe, egy olcsó hálózsákba valamelyik
híd tövében, esetleg egy sírkő alá egy fehérre mázolt koporsóba.
– Természetesen valamennyire fel kellett takarítanunk itt – mondta Beate
mintegy válaszképpen Harry ki nem mondott kérdésére. – Mindenfelé
hegyekben állt a szemét.
– Drog? – kérdezte Harry.
– Egy zacskónyi kifőzetlen vattapamacs – felelte Beate. Harry bólintott.
A csóró drogosok meg szokták őrizni a vattapamacsokat, amelyeket
szűrőként használnak, amikor a drogot felszívják a fecskendőbe. S aztán,
amikor már semmi más nincs, még mindig le tudják forrázni a pamacsokat,
és a főzetet befecskendezik maguknak. – Továbbá egy óvszer spermával és
heroinnal.
– Ó? – Harry felhúzta a szemöldökét. – Ez valami új koktél?
Nézte, ahogy Beate elvörösödik és az egykori bátortalan, frissen végzett
rendőrlány jutott az eszébe. – Heroinmaradvány, hogy egészen pontos
legyek. Arra jutottunk, hogy az óvszerben heroint tároltak, majd arra a célra
használták, amire eredetileg szánták.
– Hm – mormolta Harry. – Drogosok, akik ügyelnek a megelőzésre. Nem
rossz. Kiderült, hogy...
– Az óvszer külsején, valamint a belsejében talált DNS két régi ismerősé
volt. Egy svéd lányé és Ivar Torsteinsené, akit a kábítószer-nyomozók csak
Hivar néven szoktak emlegetni.
– Hivar?
– Használt fecskendőkkel szokta fenyegetni a nyomozókat, miközben azt
hangoztatja, hogy AIDS-es.
 – Hm, ez megmagyarázza az óvszert. Van valami erőszakos
bűncselekmény a rovásán?
– Nincs. Mindössze néhány száz betörés, kábítószer-birtoklás és –
árusítás. No és némi csempészés.
– És az emberek injekciós tűvel fenyegetése?
Beate felsóhajtott, majd belépett a nappaliba, és megállt Harrynak háttal.
– Sajnálom, Harry, de ebben az ügyben tényleg nincs egyetlen elvarratlan
szál sem.
– Oleg soha a légynek sem ártott, Beate. Egyszerűen nem az az alkat.
Tényleg nem. Míg ez a Hivar...
– Hivar és a svéd lány, hogy úgy mondjam, már nincsenek játékban.
Harry Beate hátára bámult.
– Meghaltak?
– Túladagolásban. Egy héttel a gyilkosság előtt történt. Rossz minőségű
heroinnal kevert fetanil. Valószínűleg nem tudtak violint szerezni.
Harry pillantása végigsiklott a falakon. A legtöbb hajléktalan
keménydrogosnak van egy vagy két rejtekhelye, ahol a kábítószer
tartalékait őrzi. Olykor pénzt is. Esetleg egyéb pótolhatatlan holmit. Ezeket
a dolgokat nem hordhatják magukkal, ha ugyanis valaki az utcán él, akkor
ott is lövi be magát, és amint a szer hat, ő máris a keselyűk tehetetlen
áldozatává válik. Ezért aztán minden rejtekhely szent és sérthetetlen. Egy
még egyébként teljesen eltompult narkós is olyan elképesztő mennyiségű
energiát és leleményt képes bevetni, ha a rejtekhelye eltitkolása a cél, hogy
sem a rutinos nyomozóknak, sem a drogkereső kutyáknak nincs esélyük
vele szemben. Ezeket a helyeket még a legjobb barátaiknak sem árulják el.
Ugyanis minden drogfüggő tapasztalatból tudja, hogy egyetlen barátság
sem lehet olyan szoros, mint ami a kodeinhez, a morfiumhoz, vagy a
heroinhoz fűzi őket.
– Kerestek itt rejtekhelyet?
Beate megrázta a fejét.
– Miért nem? – kérdezte Harry, s rögtön kapcsolt is, milyen ostoba volt a
kérdés.
– Mert feltehetőleg az egész lakást le kellene bontani ahhoz, hogy bármit
is találjunk, ami aztán úgysem lendítene az ügyön – magyarázta Beate
türelmesen. – És mert nem áll a rendelkezésünkre korlátlan idő és pénz.
Ezenkívül elég bizonyítékunk volt.
 Harry bólintott. Nem is érdemelt más választ. – És a bizonyítékok? –
kérdezte halkan.
– Úgy véljük, hogy a gyilkos nagyjából innen lőtt, ahol most állok. – A
bűnügyi technikusoknak nem volt szokásuk neveket használni. Beate
előrenyújtotta az egyik kezét. – Közvetlen közelről. Kevesebb, mint egy
méterről. A bemeneti sebekben és a környékükön puskapornyomokat
találtunk.
– Sebek?
– Két lövés volt.
Beate sajnálkozó pillantással nézett rá, amely arról árulkodott, hogy
tudja, mire gondol Harry. A második lövés lehetetlenné teszi, hogy a
védőügyvéd esetleg azzal érveljen, hogy a fegyver véletlenül sült el.
– Mindkét lövés a mellkasán hatolt be. – Beate szétnyitotta jobb keze
középső – és mutatóujját és a blúza bal oldalára helyezte őket, mintha a
süketnémák jelbeszédét használná. – Amennyiben abból indulunk ki, hogy
mind az áldozat, mind a tettes állt, és a gyilkos természetes tartásban sütötte
el a fegyvert, az első lövés kimeneti nyílása alapján az elkövető egy méter
nyolcvan vagy nyolcvanöt centiméter magas. A gyanúsított egy méter
nyolcvanhárom.
Egek. Harry a látogatószoba ajtaja előtt álló fiúra gondolt. Mintha tegnap
lett volna, hogy az épp csak a mellkasáig érő Oleggel játékból bunyóztak.
Beate belépett a konyhába és a mocskos tűzhely melletti falra mutatott.
– Amint látja, a golyók itt és itt csapódtak be. Ez egybevág a
feltételezésünkkel, hogy a két lövést gyors egymásutánban adták le,
miközben az áldozat összeesett. Az első lövedék kilyukasztotta a tüdejét, a
második a mellkasa felső részén hatolt keresztül és a lapockát is érintette.
Az áldozat...
– Gusto Hanssen – mondta Harry.
Beate elakadt. Harryra nézett és bólintott. – Gusto Hanssen nem halt meg
azonnal. A vérnyomok arról árulkodtak, hogy még mozgott, miután
összeesett. De nem tarthatott sokáig.
– Értem. És mi... – Harry végighúzta a kezét az arcán. Meg kell próbálnia
aludni néhány órát. – Mi köti Oleget a gyilkossághoz?
– Huszonegy óra előtt három perccel két személy hívta a központot, és
azt állították, hogy lövéseket hallottak a házból. Az egyikük a Møllergatán
lakik, a kereszteződés után, a másik pedig itt átellenben, az utca túloldalán.
 Harry a Hausmanns gatéra nyíló maszatos ablak felé hunyorgott. – Nem
olyan könnyű meghallani az ilyesmit a város közepén.
– Ne felejtse el, hogy július volt. Meleg nyáreste. Az összes ablak nyitva,
a város félig elnéptelenedett, mindenki szabadságon, és alig volt forgalom.
Azonkívül a közelben lakók már jó ideje igyekeztek kiüríttetni a
rendőrséggel ezt a lyukat, úgyhogy a zajtűrő képességük meglehetősen
alacsony volt. A vészhívást fogadó rendőrtiszt megkérte a bejelentőket,
hogy maradjanak nyugton és tartsák szemmel a házat, amíg meg nem
érkezik a járőrkocsi. A bejelentést azonnal továbbította. Kilenc után húsz
perccel két rendőrautó futott be a helyszínre és készültségben vártak
odakint, amíg a bevetési egység meg nem érkezett.
– A Delta?
– Mindig beletelik egy kis időbe, mire a fiúk beöltöznek. Azután a
járőrök azt a hírt kapták a központtól, hogy a lövöldözést követően a
szomszédok egy fiút láttak kijönni a ház kapuján, aki az Aker irányába
indult. Két rendőr elindult a folyó irányába, ahol aztán rábukkantak... –
Beate habozott, de azután kapott Harrytól egy szinte észrevehetetlen
biccentést. – Olegre. Nem tanúsított ellenállást, annyira bódult volt, hogy
láthatólag azt sem tudta, mi történik vele. A jobb kezén és karján
lőpornyomot találtunk.
– A gyilkos fegyver?
– Mivel szokatlan kaliberről, egy 9x18 mm-es Makarovról van szó, nincs
túl sok alternatíva.
– Nos, a Makarov az egykori szovjet tagállamok szervezett bűnözőinek
kedvenc pisztolya. A Fort-12-től eltekintve, amelyet az ukrán rendőrség
használ. És még néhány másiktól...
– Így van. Megtaláltuk az üres töltényhüvelyeket a padlón,
lőpormaradvány volt rajtuk. A Makarov-lőszerekben más a salétrom és kén
keveréke, és egy kevés alkoholt is használnak hozzá, csakúgy, mint a
kénmentes lőporoknál. Az üres töltényhüvelyen és a bemeneti seb
környékén lévő lőpor megegyezett azzal a keverékkel, amelyet Oleg kezén
találtak.
– Hm. És maga a fegyver?
– Nem bukkantak rá. Egy keresőcsapat és búvárok segítségével
átkutattuk a folyót és a környéket, de eredménytelenül. Ez még nem jelenti
azt, hogy nincs ott a pisztoly valahol az iszapban... tudja.
– Igen, tudom.
 – Két korábbi lakótársuk azt állította, hogy Oleg mutatott nekik egy
pisztolyt, és azzal kérkedett, hogy az orosz maffia is épp olyat használ.
Egyikük sem ért a fegyverekhez, de miután vagy száz pisztolyt
megmutattak nekik, mindketten az Odesszát szúrták ki. Ahhoz pedig, mint
tudja...
Harry bólintott. Makarov, 9x18 mm. Plusz egy olyan speciális
fegyvertípus, amelyet aligha lehet eltéveszteni. Amikor az első alkalommal
látott Odesszát, a Foo Fighters-album borítóján szereplő antik-futurista
pisztoly jutott az eszébe.
Ez egyébként azon CD-inek egyike volt, amelyek végül Rakelnél és
Olegnél végezték.
– Felteszem, hogy ezek a sziklaszilárd tanúk szintén küzdenek némi
drogproblémával.
Beate nem válaszolt. Nem volt rá szükség, pontosan tudta, hogy Harry
csak egy szalmaszálba próbál belekapaszkodni.
– Mi a helyzet Oleg vér- és vizelettesztjével? – kérdezte Harry és lejjebb
rántotta a zakója ujját, mintha különösen fontos lenne, hogy itt és most ne
csússzon fel. – Mit mutattak?
– A violin hatóanyagait. A bódulat természetesen enyhítő körülménynek
számíthat.
– Hm. Akkor maga szerint azelőtt lőtte be magát, hogy megölte Gusto
Hanssent. És mi van az indítékkal?
Beate kifejezéstelen tekintettel nézett Harryra:
– Az indíték?
Harry tudta, mire gondol. Elképzelhető, hogy egy drogos másvalami
miatt gyilkolja meg egy társát, mint a kábítószer?
– Ha Oleg már be volt lőve, miért ölt volna meg valakit? – kérdezte
Harry. – Az ehhez hasonló droggyilkosságokat rendszerint spontán módon,
kétségbeesésből követik el, amit a kábítószer-elvonás vált ki.
– Az indíték a maga osztályának az asztala – felelte Beate. – Én
technikus vagyok.
Harry nagy levegőt vett. – Oké. Még valami?
– Számítottam rá, hogy látni akarja a képeket – mondta Beate és kinyitott
egy vékony bőrmappát. Harry átvette a fotókat. Ami elsőként feltűnt neki,
az Gusto Hanssen szépsége volt.
Nem volt más szava rá. Szép. A vonzó nem lett volna elég találó. Gusto
Hanssen még holtan, lehunyt szemmel, véráztatta ingben is olyan
meghatározhatatlanul, ám mégis nyilvánvalóan szép volt, mint a fiatal Elvis
Presley. Külseje az a fajta volt, amellyel mind a férfiak, mind a nők
vonzalmára számíthatott. Mint az androgün istenábrázolások, amelyek
valamennyi vallásban fellelhetőek. Harry lapozott. Közelebbi fotók
következtek az arcról és a lőtt sebekről.
– Ez mi? – kérdezte Gusto jobb kezére mutatva.
– Vér volt a körmei alatt. Vettünk belőle mintát, de sajnos tönkrement.
– Tönkrement?
– Előfordul az ilyesmi, Harry.
– De nem a maga osztályán.
– A DNS-vizsgálatra vezető úton történt. De azért ez nem akkora dráma.
A vér viszonylag friss volt, de annyira nem, hogy összefügghessen a
gyilkossággal. Korábban került oda. És miután az áldozat kábítószerfüggő
volt, s önmagát injekciózta, elég valószínű, hogy a saját véréről van szó.
De...
– De ha mégsem, akkor érdekes lehet, hogy kivel verekedett aznap.
Nézze csak a cipőjét... – mutatta Harry az egyik teljes alakos képet
Beatének. – Az nem egy Alberto Fasciani?
– Nem is tudtam, hogy ennyire képben van a cipőket illetően, Harry.
– Az egyik hongkongi ügyfelem gyártja őket.
– Ügyfél, mi? Tudomásom szerint az eredeti Fascianikat Olaszországban
gyártják.
Harry megvonta a vállát.
– Igazából képtelenség észrevenni a különbséget. De ez a cipő egyáltalán
nem passzol stílusban a többi ruhadarabjához. Persze a Fyrlysetben is
hozzájuthatott.
– Vagy lophatta is – tette hozzá Beate. – Gusto Hanssen ragadványneve a
Tolvaj volt. Híres volt arról, hogy bármit lenyúl, ami a keze ügyébe kerül,
különösen, ha drogról volt szó. Állítólag Svédországban ellopott egy
nyugdíjazott drogkereső kutyát és a társai rejtekhelyeinek felkutatására
használta.
– Lehet, hogy rábukkant Olegére – mondta Harry. – Említett ilyesmit a
kihallgatásokon?
– Továbbra is hallgat, mint a sült hal. Mindössze annyit ismételgetett,
hogy teljesen sötét az egész és hogy még csak arra sem emlékszik, hogy a
lakásban járt.
– Talán nem is volt ott.
 – Megtaláltuk a DNS-ét, Harry. Hajszálat, izzadságot.
– De hát itt élt, itt aludt.
– A holttesten, Harry.
Harry némán bámult maga elé. Beate felemelte a kezét, talán, hogy Harry
vállára tegye, de azután meggondolta magát és leengedte.
– Sikerült beszélnie vele?
Harry a fejét rázta. – Kidobott.
– Szégyelli magát.
– Bizonyára.
– Komolyan beszélek. Maga a példaképe. Megalázó neki, hogy így látja.
– Megalázó? Én törölgettem a srác könnyeit és ragasztottam le a
horzsolásokat a térdén. Szörnyeket üldöztem a hálószobájában, és égve
hagytam a villanyt.
– Az a kisfiú már nincs többé, Harry. Ez az Oleg nem a segítségét kéri,
hanem úgy akar élni, ahogy maga.
Harry dühösen a padlódeszkába rúgott, miközben a falat bámulta. – Én
nem vagyok alkalmas példaképnek, Beate. Ezt már rég fel kellett volna
fognia.
– Harry...
– Lemegyünk a folyóhoz?

Szergej a lakásában állt, a tükör előtt.

Karját leeresztette a teste mellett.
Azután félretolta a pengebiztosítót és benyomta a nyitógombot. Az
előugró penge megcsillant a fényben.
Szép fegyver volt, egy szibériai rugós kés, vagy ahogy az urkák –
Szibéria bűnöző kasztja – körében nevezték, „a vas”. A világ legjobb
szúrófegyvere. Nyúlánk, karcsú nyél, hosszú, vékony pengével. Az ember
hagyományosan egy idősebb családtagtól kapja, amikor rászolgált. Ez a
tradíció azonban kezdett kikopni, manapság a legtöbben vásárolták,
hamisították vagy lopták ezeket a késeket. Ő azonban a nagybátyjától kapta.
Ha tényleg úgy volt, ahogy Andrej állította, akkor az atamán a matraca alá
dugta a kést, mielőtt Szergejnek adta volna. Szergej arra a legendára
gondolt, amely szerint, ha a kést egy beteg ágya alá dugják, a fém magába
szívja a fájdalmat és a szenvedést, majd továbbadja annak, akit később
megsebeznek vele. Egy másik legenda szerint jobb nem eltulajdonítani
ezeket a késeket, a tolvajt ugyanis rövid időn belül eléri a betegség és a
halál. De a többi babonához hasonlóan, amelyeket az urkák annyira
szerettek, ezek is csak ósdi romantikus mesének vagy babonának
számítottak manapság, s lassan kihaltak. Szergej mégis hatalmas, csaknem
túlzott tisztelettel fogadta ezt az ajándékot. Miért ne tett volna így? Hiszen
mindent a bácsikájának köszönhetett. Ő mentette ki a bajból, amelybe
belekeveredett, papírokat szerzett neki és idehozta Norvégiába. Még a
repülőtéri takarítócéghez is az ő révén került be. Jól fizető állás volt,
mégsem volt nehéz megszerezni. Az efféle munkáért a norvégok szemmel
láthatólag nem kapkodtak, helyette inkább szociális segélyért folyamodtak.
Otthoni büntetett előélete sem jelentett problémát, a bácsikájának valahogy
sikerült mindent szőnyeg alá söpörnie, így most Szergej aktája tiszta volt,
mint a patyolat. Ezért is csókolta meg jótevője kék gyűrűjét, amikor az
átadta neki az ajándékot. És el kellett ismernie, hogy a kezében tartott kés, a
sötétbarna szarvasagancs nyéllel és rajta az elefántcsontszínű ortodox
keresztet formázó betéttel, nagyon szép darab. Szergej előretolta a csípőjét,
ahogy tanulta. Megtalálta az egyensúlyát, azután felemelte a kést és szúrt.
Majd újra és újra. Gyorsan, de nem kapkodva, hogy a hosszú penge minden
alkalommal egészen a nyeléig befúródjon.
Azért kell kést használnia, mert a férfi, akit meggyilkolni készül, rendőr.
Ilyenkor a nyomozás mindig jóval nagyobb erőkkel folyik, ezért a lehető
legkevesebb nyomot kell hátrahagyni.
Egy pisztolygolyó túl árulkodó, elvezet a fegyverhez, azon át pedig
bizonyos helyekre és személyekhez, míg egy késtől származó, sima
felületű, tiszta vágás néma marad. Nem szúrás, mert az elárul valamit a
penge hosszáról és formájáról, mondta Andrej, s azt tanácsolta, hogy ne
szíven döfje a rendőrt, hanem inkább vágja át a nyaki ütőerét. Szergej még
soha nem vágta el senki torkát, sőt, szíven sem szúrt még senkit. Eddig
csupán egy örmény combjába döfött kést, mindössze azért, mert örmény
volt. Feltehetőleg ezért merült fel benne a gondolat, hogy valami élőn
gyakoroljon. A szomszéd pakisztáninak három macskája volt, és a
lépcsőház minden reggel macskahúgytól bűzlött. Szergej leeresztette a kést,
lehajtotta a fejét, majd felfelé sandítva belenézett a tükörbe. Elégedett volt a
látvánnyal: szépen megkomponált, fenyegető, és erőt sugárzó. Akár egy
filmplakát. És hamarosan a tetoválás is rákerül, amelyből tudni lehet, hogy
rendőrt ölt.
A rendőr mögött áll. Előrelép. Bal kezével a hajába markol és hátrarántja
a fejét. A kés hegyét a nyaka bal oldalához illeszti, átszúrja a bőrt, majd
félhold alakban végighúzza a kés élét a torkán. Úgy.
A szíve szökőkút módjára fogja kipumpálni a vért, majd három
dobbantást követően a nyomás megszűnik, és a férfi agya is leáll. Ő azután
összecsukja a kést, a zsebébe csúsztatja, és gyorsan, de azért nem
rohamtempóban elhagyja a helyszínt. Nem kelthet feltűnést, ha netán lenne
a környéken valaki. Megy. Szabadon. Tett egy lépést hátrafelé.
Kihúzta magát, nagy levegőt vett. Vizualizált. Kieresztette a levegőt.
Előrelépett. A penge halványan és finoman csillogott, mint valami értékes
ékszer.

Hatodik fejezet
Beate és Harry kilépett a Hausmanns gatéra.
Balra fordultak, megkerülték az épületet és keresztülvágtak a kiégett
telken, amelyet még mindig kormos üvegcserepek és elszenesedett téglák
borítottak.
A telek mögött egy sűrűn benőtt lejtő vezetett a folyóhoz. Harrynak
feltűnt, hogy a háznak nincs hátsó kijárata az udvar felé, az egyetlen
menekülési útvonal egy keskeny tűzlétra volt, amely a legfelső emeletről
vezetett lefelé.
– Ki lakik a szomszéd lakásban? – kérdezte Harry.
– Senki – felelte Beate. – Üres irodák. Az Anarkisten című amatőr
magazin szerkesztőségének egykori helyiségei. Egy kis lap, amely...
– Tudom. Egész jó fanzine volt. Azok az emberek most a nagy lapok
kulturális szerkesztőségeiben ülnek. Zárva voltak az irodák?
– Feltörték mindegyiket. Valószínűleg már jó ideje.
Harry Beatéra nézett, aki némileg rezignáltan bólintott Harry ki nem
mondott kérdésére: ha valaki Olegék lakásában járt, a szomszédból
lemászva elhagyhatta a helyszínt. Szalmaszál. Lementek az Aker mentén
futó ösvényhez. A folyó nem volt széles, egy erősebb fiú könnyedén át
tudna hajítani rajta egy pisztolyt a túlpartra.
– Amíg nem találták meg a gyilkos fegyvert... – kezdte Harry.
– Az ügyészségnek nincs szüksége a pisztolyra, Harry.
Harry bólintott. A lőpor Oleg kezén. A tanúk, akiknek a pisztolyt
mutogatta. A holttesten talált DNS.
 Egy zöld padhoz támaszkodva két szürke kapucnis, fehér srác bámult
feléjük. Összedugták a fejüket, azután lassan elindultak lefelé az ösvényen.
– Úgy tűnik, a dílerek még mindig kiszagolják benned a rendőrt, Harry.
– Hm. Azt hittem, csak a marokkóiak árulnak hasist a folyónál.
– Egy ideje konkurenciát kaptak. Koszovói albánokat, szomáliaiakat,
kelet-európaiakat. Menedékkérőket, akiknél teljes a kínálat. Speed,
metamfetamin, ecstasy, morfium.
– Heroin.
– Azt kétlem. Oslóban már alig lehet heroint felhajtani. Mindenki violint
akar, azt pedig csak a Plata környékén lehet beszerezni. Hacsak nem akar az
ember Göteborgig vagy Koppenhágáig menni érte, ahol az utóbbi időben
szintén felbukkant.
– Folyton ebbe a violinba botlok. Mi ez?
– Egy új, szintetikus drog. Nem bénítja le a légzési központot, mint a túl
sok heroin, és bár ugyanúgy tönkreteszi az ember életét, nem is annyira
könnyű túladagolni. Extrém módon függővé tesz, aki csak kipróbálta, mind
többet akar. Viszont olyan drága, hogy nem mindenki engedheti meg
magának.
– Vagyis más drogot vesznek helyette?
– Kész aranybánya a morfiumot árusítók számára.
– Az sem sokkal jobb.
Beate megrázta a fejét.
– A heroin elleni harc a lényeg. Azt pedig megnyerte.
– Bellman?
– Ezek szerint már hallott róla.
– Hagen azt mesélte, hogy Bellman a legtöbb heroin-bandát zsebre vágta.
– A pakisztániak és a vietnamiak eltűntek. A Dagbladet Rommel
tábornoknak nevezte az egyik cikkében, miután rajtaütött egy hatalmas.
észak-afrikaiakból álló hálózaton. És a motorosbandán az Alnabrun. Az
egész bagázs rács mögött van.
– Az én időmben a motorosbandák még speedet árultak és úgy kerülték a
heroint, mint a pestist.
– Los Lobos. A Pokol Angyalaihoz hasonlók. Úgy véljük, hogy ők voltak
az egyik a mindössze két hálózatból, akik violint árultak. De egy tömeges
letartóztatáskor, majd az azt követő alnabrui razzia alkalmával elcsípték
őket. Látnia kellett volna Bellman önelégült vigyorát a lapokban. Ő is a
helyszínen volt az akció idején.
 [4]
– Let’s do some good?
Beate elnevette magát. Ez is olyasmi volt, amit Harry nagyon szeretett
benne: Beate is elég filmőrült volt ahhoz, hogy kapcsoljon, amikor előcitált
valami közepesen jó idézetet egy közepesen gyenge filmből.
Megkínálta egy cigarettával, amelyet a nő visszautasított. Harry
rágyújtott.
– Hm… Hogy a pokolba sikerült Bellmannak az, amit a
kábítószerbűnözés elleni osztály korábban képtelen volt végrehajtani?
– Tudom, hogy nem kedveli Bellmant. De azt hiszem, tényleg jó főnök a
pasas. A Kriposnál imádták. Egészen megorroltak a rendőr-főkapitányra,
amikor sikerült átcsábítania hozzánk.
– Hm. – Harry mélyen leszívta a füstöt. Érezte, ahogy a nikotin csillapítja
a vére éhes követelőzését. Nikotin. Három szótag, – in végződés. – És ki
maradt még?
– Ez a hátránya annak, ha az ember elpusztítja a kártevőket. Belenyúl a
táplálékláncba, és nem tudja, hogy ezzel csak teret ad valami másnak.
Valaminek, ami talán még annál is rosszabb, mint amit eltávolított.
– Van erre utaló jel?
Beate megvonta a vállát.
– Elakadt a hírfolyam. Nem jön információ az utcákról. Az
informátoraink láthatólag semmit nem tudnak. Vagy csak tartják a szájukat.
Mindössze suttogás folyik. Mindig egy dubaji férfiról, akit még senki sem
látott, senki nem tudja, hogy hívják, amolyan láthatatlan bábjátékos. A
violint sehogy nem sikerül visszanyomozni. Az árusok, akiket elkapunk, azt
állítják, hogy más dílerektől vették az anyagot, akik szintén nem tudnak
többet. Nagyon szokatlan, hogy valaki ennyire jól el tudja tüntetni a
nyomait. Mindenesetre annyit elárul nekünk, hogy egy elképesztően
professzionális hálózattal van dolgunk, amely az importról és a terjesztésről
is gondoskodik.
– A dubaji férfi. Egy újabb rejtélyes zseni. Nem ismerős ez a történet
valahonnan? Aztán a végén kiderül, hogy csak egy teljesen átlagos
gazemberről van szó.
– Ez valami más, Harry. Az év elején volt néhány gyilkosság a
drogvilágban. Olyan módszerrel hajtották végre őket, amilyennel még soha
nem találkoztunk. És senki nem mond semmit. Megtaláltuk két vietnami
díler hulláját abban a lakásban, amelyben a drogot árulták. A lábuknál fogva
voltak felakasztva az egyik gerendára, és egy-egy vízzel teli zacskó volt a
fejükre kötve. Megfulladtak.
– Ez nem arab módszer, hanem orosz.
– Hogyan?
– Fejjel lefelé fordítva felakasztják őket. A fejükre műanyag zacskót
kötnek, amelyet a nyakuk magasságában kilyukasztanak, hogy levegőhöz
jussanak. Azután elkezdenek vizet folyatni a talpukra. A víz végigfolyik a
testükön és lassan megtölti a zacskót. A módszer neve: Ember a Holdon.
– Ezt meg honnan tudja?
Harry vállat vont. – Volt egy kőgazdag szibériai főnök, akit Birajevnek
hívtak. A nyolcvanas években sikerült valahogy szert tennie az Apollo 11
egyik eredeti űrhajós ruhájára. Kétmillió dollár volt a feketepiacon. Aki
megpróbálta átverni vagy nem fizette ki az adósságát, azt a szkafanderbe
dugták, majd vizet engedtek a ruhába, és közben filmezték a nyomorult
arcát. Azután a filmet körbeküldték mindenkinek, aki késlekedett a
visszafizetéssel. – Harry az ég felé fújta a füstöt.
Beate elképedve bámult rá, majd lassan megcsóválta a fejét. – Mit művel
maga tulajdonképpen Hongkongban, Harry?
– Ezt már a telefonban is kérdezte.
– És nem válaszolt rá.
– Úgy van. Hagen azt mondta, hogy adna nekem egy másik ügyet
ehelyett. Egy meggyilkolt fedett nyomozót említett.
– Igen – mondta Beate. Láthatólag megkönnyebbült, hogy végre nem a
Gusto-ügyről és Olegről van szó.
– Miféle ügy ez?
– Egy fiatal drognyomozó. Azon a környéken sodródott partra, ahol az
Operaház teteje a tengerbe fut. Turisták, családok, gyerekek szeme előtt.
Elég nagy hűhó volt.
– Lelőtték?
– Megfulladt.
– És honnan tudják, hogy gyilkosság volt?
– Nem voltak külső sérülései, tényleg teljesen úgy tűnt, mintha valami
ostoba baleset folytán zuhant volna a tengerbe, ráadásul gyakran megfordult
ott, az Operaház környékén. De azután Bjørn Holm megvizsgálta a
tüdejében talált vizet, és édesvíznek bizonyult. Az Oslo-fjord vize pedig,
mint ismeretes, sós. Valaki alighanem a tengerbe dobta, hogy úgy tűnjön,
mintha ott fulladt volna meg.
 – Nos – mondta Harry. – A munkájából adódóan bizonyára gyakran
megfordult itt a folyó mentén is. Úgyhogy meg is van az édesvíz, amely
ráadásul közvetlenül az Operaház mellett ömlik az Oslo-fjordba.
Beate elmosolyodott. – Jó, hogy visszajött, Harry. Bjørn Holmban is
felmerült ez a gondolat, ezért ellenőrizte a baktériumflórát, a
mikroorganizmusokat és a többit. A nyomozó tüdejében talált víz túlságosan
tiszta volt ahhoz, hogy az Akerből származzon. Szűrt víz volt. Ivóvíz.
Gyaníthatóan egy fürdőkádba fulladt bele. Vagy egy ivóvíz-tározóba.
Vagy...
Harry az ösvényre hajította a csikket.
– Egy műanyag zacskóba.
– Igen.
– A dubaji férfi. Mit tudnak róla?
– Az előbb mondtam el, Harry.
– De hát nem is mondott semmit.
– Hát, ez az.
Megálltak az Akerbruánál. Harry az órájára nézett.
– Egy újabb találkozó? – kíváncsiskodott Beate.
– Dehogy – felelte Harry. – Csak lehetőséget akartam adni magának,
hogy előhozakodjon valamivel, ahová oda kell érnie, anélkül hogy úgy
érezzem, hogy le akar rázni.
Beate elnevette magát. Egészen vonzó, amikor nevet, gondolta Harry.
Különös, hogy még mindig egyedül van. Bár az is lehet, hogy van valakije.
Ő volt az egyik a nyolc név közül a névjegyzékében, és még csak ennyit
sem tudott róla.
B, mint Beate. H, mint Halvorsen, Harry egykori kollégája és Beate
gyermekének apja. Szolgálatteljesítés közben gyilkolták meg. Még mindig
nem törölte ki a névjegyzékből.
– Rakelnél jelentkezett már? – kérdezte Beate. R. Harry azon tűnődött,
hogy a nő neve vajon a „lerázni” szó asszociációjának köszönhetően
merült-e fel. Megrázta a fejét. Beate várt. Harrynak azonban nem volt
hozzáfűznivalója. Azután egyszerre kezdtek beszélni.
– Biztosan mennie...
– Nekem tényleg...
Beate nevetett: – ...oda kell érnem valahová.
– Természetesen.
 Nézte, ahogy a nő végigsiet az utcán. Azután az egyik padra telepedett és
az örvények közt manőverező kacsákat nézte.
A két kapucnis visszatért. Odamentek hozzá.
– Maga five-o?
Amerikai szleng a rendőrségre, valamelyik állítólag autentikus
tévésorozatból. Beatét szagolták ki, nem őt. Harry megrázta a fejét.
– És mit keresel itt?
– Békét – válaszolta Harry. – Nyugalmat és békét.
Belső zsebéből egy Prada napszemüveget húzott elő. A tisztességes
eljárásért kapta köszönetképpen a Canton Road egyik üzletének
tulajdonosától, aki egy kicsit megcsúszott a fizetéssel. Női modell volt, de
Harry nem törődött vele. Tetszett neki a szemüveg.
– Ja, tényleg – szólt utánuk. – Van violinotok?
Az egyik srác felhorkant válaszképpen. – A központban nézz körül –
válaszolt a másik a válla fölött átmutatva.
– Mégis hol?
– Keresd van Persie-t vagy Fabregast – mondták és a nevetésük elhalt a
Blå jazzklub irányában.
Harry újból hátradőlt a padon, és a kacsák meglepően könnyed mozgását
tanulmányozta. Úgy siklottak a víz felszínén, mint a gyorskorcsolyázók a
csillogó jégen. Oleg tartja a száját. Ahogy a bűnösök teszik. Ez a bűnösök
előjoga és egyetlen ésszerű stratégiája. Akkor most hogyan tovább? Hogyan
nyomozzon egy olyan ügyben, amelyben már mindent kiderítettek, hogyan
válaszolja meg a kérdéseket, amelyekre már megvannak a megfelelő
válaszok? Mégis mit akar elérni? Legyőzni az igazságot, azzal, hogy
letagadja? Ahogy a többi hozzátartozó, akiktől annak idején számtalanszor
végighallgatta a szánalmas és nevetséges refrént: – Az én fiam? Soha! –
Pontosan tudta, miért akar nyomozni. Mert ez volt az egyetlen, amihez
értett. Az egyetlen, amit tehetett. Olyan volt, mint a háziasszony, aki
ragaszkodik ahhoz, hogy maga főzzön a fia halotti torára, vagy mint a
zenész, aki magával viszi a hangszerét a barátja temetésére. A tenni akarás
vágya, a vágy, hogy elterelje a figyelmét vagy hogy vigaszt nyújthasson
valakinek.
Az egyik kacsa felé úszott, talán egy darabka kenyér reményében. Mert
sosem lehet tudni. A kalkulált energiaveszteség a jutalom reményében.
Remény. Csillogó jég.
 Harry váratlanul felpattant. Előhúzta a kulcsokat a zsebéből. Hirtelen
eszébe jutott, miért vásárolta annak idején azt a lakatot. Nem magának
vette, hanem a korcsolya miatt kellett. Olegnek.

Hetedik fejezet
Truls Berntsennek volt egy rövid vitája az oslói repülőtér rendőrőrsének
vezetőjével. Berntsen kifejtette, hogy tisztában van azzal, hogy a repülőtér a
romerikei körzethez tartozik, és hogy neki semmi köze a letartóztatáshoz,
ám a különleges egység fedett nyomozójaként jó ideje szemmel tartja a
letartóztatott személyt. És az egyik informátora épp az imént figyelmeztette,
hogy Tord Schultzot kábítószer birtoklásáért őrizetbe vették.
Azután felmutatta az igazolványát, amelyen a következő szerepelt:
nyomozó, Különleges Egység, Szervezett Bűnözés Elleni Osztály, Oslói
Körzet. A rendőrőrs vezetője a vállát vonogatta, majd szó nélkül a három
előzetes cella egyikéhez kísérte.
Amikor a cella ajtaja bezáródott Truls mögött, gyorsan körülnézett és
megbizonyosodott róla, hogy a folyosó és a szomszédos két cella is üres.
Azután leült a vécé lecsukott fedelére és a priccsre pillantott, amelyen
egy férfi ült előregörnyedve, fejét a kezébe hajtva.
– Tord Schultz?
A férfi felnézett. A zakója nem volt rajta, és – ha az ingén lévő sávokat
nem látja –, Berntsen sosem gondolta volna, hogy kapitány.
Egy repülőgép kapitányának nem így kellene festenie, gondolta. A
sápadt, halálra vált arcú férfi pupillája hatalmasra tágult a félelemtől.
Másfelől, legtöbben ugyanígy festenek, amikor első alkalommal kerülnek
őrizetbe. Eltartott egy ideig, amíg Berntsen megtalálta Tord Schultzot a
repülőtéren.
A STRASAK-ban, a rendőrségi archívumban Tord Schultznak nem volt
személyi aktája.
Az adatok szerint még soha nem került a rendőrség látóterébe és – a nem
hivatalos, titkos megfigyelési regiszter szerint – kábítószeres körökkel sem
állt kapcsolatban.
– Ki maga?
– Annak a megbízásából vagyok itt, akinek dolgozik, Schultz, és ezalatt
nem a légitársaságot értem. A többi ne érdekelje, világos?
 Schultz a Berntsen nyakában lógó igazolványra bökött.
– Maga rendőr. Át akar verni?
– Azzal csak szívességet tennék magának, Schultz. Az ugyanis eljárási
hibának számítana, amely remek lehetőséget nyújtana az ügyvédje számára,
hogy kihozza magát innen. Mi viszont ügyvéd nélkül intézzük el ugyanezt,
rendben?
A kapitány még mindig kitágult pupillával bámult rá, mintha az összes
fényt, a legapróbb reménysugarat is megpróbálná összegyűjteni. Truls
Berntsen felsóhajtott. Csak bízni tudott abban, hogy a férfi felfogja, amit
mond neki.
– Tudja, mi az a takarító? – kérdezte Berntsen, majd anélkül, hogy
megvárta volna a választ, folytatta. – Így nevezik azokat a személyeket,
akik a rendőrség ellen dolgoznak, tönkreteszik vagy megsemmisítik a
bizonyítékokat, eljárási hibákat generálnak. Mindent megtesznek, hogy az
adott ügy soha ne kerüljön bíróság elé. Olykor egészen apró, egyszerű
formai hibák is elegendőek ahhoz, hogy az őrizetes szabadlábra kerüljön.
Érti?
Schultz kettőt pislogott. Azután lassan bólintott.
– Nagyszerű – nyugtázta Berntsen. – Akkor hadd vázoljam fel a
helyzetünket: maga és én pillanatnyilag két olyan ember vagyunk, akik
szabadesésben zuhannak a föld felé, és egyetlen ejtőernyőn osztoznak. Én
épp az imént ugrottam ki a gépből, hogy megmentsem magát. Egyelőre nem
várok köszönetét érte, elég, ha száz százalékig megbízik bennem, azért,
hogy ne csapódjunk mind a ketten a földbe. Érti?
További pislogás. Láthatólag nem.
– Volt egyszer egy német rendőr, egy takarító. Egy csapat koszovói
albánnak dolgozott, akik heroint csempésztek a Balkánon keresztül. Az
anyagot az afgán ópiumpiacról fuvarozták Törökországon és a volt
jugoszláv államokon keresztül Amszterdamba, s onnan szállították tovább
Skandináviába. Útközben egy rakás határt léptek át és rengeteg embert
kellett lefizetniük. Többek között ezt a rendőrt is. Egy nap aztán az egyik
fiatal albánt elcsípték, a kocsija tankja teli volt nyers ópiummal.
A tömbök még csak be sem voltak csomagolva, egyszerűen
beletuszkolták őket a benzinbe. A férfi vizsgálati fogságba került, és a
koszovói albánok még aznap felvették a kapcsolatot a német takarítóval. Az
bement a fiatal albánhoz, elmondta neki, hogy mivel foglalkozik, igyekezett
megnyugtatni, és közölte, hogy ő majd mindent elrendez.
 Megígérte, hogy másnap visszatér, és elmagyarázza neki, milyen
vallomást tegyen a rendőrségnek. Mindössze annyit kért, hogy a srác addig
tartsa a száját. A fiatal albán azonban még zöldfülű volt, soha nem ült
azelőtt, ráadásul alighanem elég rémtörténetet hallott arról, mi folyik a
börtönök zuhanyzójában. Mindenesetre úgy roppant össze az első
kihallgatás során, mint a tojás héja.
Az enyhébb büntetés reményében a takarító teljes tervét is elárulta. Nos.
Hogy bizonyítékot szerezzenek a takarító ellen, a rendőrség rejtett
mikrofont helyezett el a cellában. A korrupt rendőr azonban, ígéretével
ellentétben, nem bukkant fel a megbeszélt időben. Hat hónappal később
találtak rá apró darabokban egy tulipánföldön. És bár én városi srác vagyok,
annyit azért tudok, hogy ezt hívják trágyázásnak.
Berntsen kis szünetet tartott és a szokásos kérdést várva a kapitány arcát
figyelte.
A férfi felegyenesedett a priccsen. Egy kissé visszatért a szín az arcába és
a hangja is tisztábban csengett: – Miért... öhm, a takarítót? Hiszen nem az ő
szája járt el.
– Mert nincs igazság a földön, Schultz. Csak kényszerű megoldások és
gyakorlati problémák. A takarító, akinek a bizonyítékokat kellett eltüntetnie,
maga is bizonyítékká vált. Leleplezték, és ha a rendőrség elfogja, a
koszovói albánokhoz vezethette volna a nyomozókat. Mivel a takarító nem
a földijük volt, csak egy megfizetett kurafi, az volt a logikus lépés, hogy őt
likvidálják. És az is nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség nem tesz majd
túlságosan komoly erőfeszítéseket a gyilkosság felderítésére. Miért is
tennék? A takarító már megkapta a büntetését, a rendőrség pedig nem fog
különösebben erőltetni egy olyan nyomozást, amellyel csak azt érik el,
hogy egy korrupt rendőrre irányítják a nyilvánosság figyelmét. Nem
gondolja?
Schultz nem válaszolt. Berntsen előrehajolt. A hangja halk volt, de
szuggesztív:
– Semmi kedvem egy tulipánföldön végezni, Schultz. Csak úgy
keveredhetünk ki az egészből, ha megbízunk egymásban. Egyetlen
ejtőernyő. Megértette?
A kapitány megköszörülte a torkát. – És mi lett a koszovói albánnal?
Elengedték a büntetését?
– Ki tudja, mi lett volna vele. Még a bírósági tárgyalás előtt holtan
találták a cellája falán. Egy ruhafogas fúródott a tarkójába.
 A kapitány arcából újra kiszaladt a vér.
– Lélegezzen, Schultz – mondta Truls Berntsen.
Ezt szerette a legjobban ebben a munkában. Az érzést, hogy most az
egyszer az ő kezében van az irányítás. Schultz hátradőlt a priccsen és fejét a
falhoz támasztotta. Behunyta a szemét.
– És ha már most visszautasítom a segítségét, és úgy teszünk, mintha
maga soha nem járt volna itt?
– Az nem segít semmit. A munkaadónk nem akarja a tanúk padján látni
magát.
– Akkor ezek szerint nincs is választásom?
Berntsen elmosolyodott, majd előadta kedvenc mondatát: – A választás,
Schultz, az a luxus, amivel maga már rég nem rendelkezik.

Valle Hovin stadion. Egy kisebb betonoázis a zöld rétek, nyírfák, kertek
és virágosládáktól roskadozó teraszok sivatagában.
Télen korcsolyapályaként használták, nyáron koncertarénaként, jobbára
olyan volumenű fellépők számára, mint a Rolling Stones, Prince vagy
Bruce Springsteen.
Rakel még arra is rá tudta beszélni, hogy jöjjön el vele ide a U2-ra, pedig
Harry kifejezetten a klubkoncerteket szerette.
A stadionosoktól a hideg rázta. Rakel később azzal csipkelődött, hogy
Harry a szíve mélyén egy beszűkült, zenei fafej.
Az év nagyrészében azonban a Valle Hovin épp olyan, mint most:
elhagyatott és omladozó, mint egy használaton kívüli, lezárt gyárépület,
amelyben olyan terméket gyártottak, amelyre nincs többé szükség. Harry
legjobb, ehhez a helyhez fűződő emlékei Oleg korcsolyaedzései voltak.
Csak ült és nézte, ahogy a fiú gyakorol, győzelmet arat, elbukik, megint
elbukik, s végül újból győz. Nem voltak nagy dolgok: egy megdöntött saját
rekord vagy egy második helyezés a korosztályos egyesületi bajnokságon.
Ám több mint elégnek bizonyultak ahhoz, hogy Harry balga szíve oly
hatalmasra dagadjon a büszkeségtől, hogy alig legyen képes magára
erőltetni azt a bizonyos közönyös arckifejezést, amely segített elkerülni azt,
hogy a helyzet mindkettőjük számára kínossá váljék. „Nem is rossz, Oleg”.
Harry körülnézett. Sehol egy lélek. A lelátó alatti férfiöltöző ajtajába dugta
a tollaskulcsot. Odabent semmi sem változott, legfeljebb egy kissé még
romosabb lett. Belépett a helyiségbe. A padlót szemét borította, jó ideje
láthatólag senki nem járt erre. Egy hely, ahol egyedül lehet az ember. Harry
odament a szekrényekhez. A legtöbb nyitva állt. Azután megtalálta, amit
keresett. Az Abus lakatot. A kulcs végét a zárhoz illesztette, de nem
passzolt. A fenébe! Harry megfordult. Végignézett a horpadt
vasszekrényeken. Megakadt az egyiken a szeme. Azon is Abus lakat van.
Valamint egy kör, amelyet a zöld festékbe karcoltak. Egy „O”.
Amikor kinyitotta, elsőként Oleg korcsolyájára esett a pillantása. A
hosszú, vékony korcsolyapenge élét vékony rétegben vörös rozsda borította.
A szekrényajtó belső oldalára két fotót ragasztottak. Két családi képet. Az
egyiken öt arc látszott. Két ismeretlen gyerek és két felnőtt, feltehetőleg a
szüleik.
A harmadik gyereket azonban felismerte. Ugyanis az imént látta néhány
másik képen. A helyszínen készült fotókon.
A szépség volt az. Gusto Hanssen.
Harry azon tűnődött, hogy vajon ez a szépség-e az oka annak, hogy
Gusto Hanssen valahogy nem illett a fotóra. Pontosabban, hogy nem illett
ebbe a családba.
Különös módon a másik fotóval kapcsolatban nem érezte ugyanezt. Az
egy magas, szőke férfit ábrázolt, aki egy barna nő és a fia mögött ült. A kép
néhány évvel ezelőtt készült, egy őszi napon. A Hollmenkollenen
kirándultak a narancsszínű avarban gázolva, és Rakel egy sziklára állította
kis kameráját, majd beüzemelte az önkioldót.
Tényleg ő volt egykor ez a férfi? Harry nem is emlékezett rá, hogy
valaha voltak ilyen gyengéd vonásai is, mint a képen. Rakel szeme
csillogott, és neki szinte a fülébe csengett a nevetése. A nevetés, amelyet
annyira szeretett. Soha nem tudta megunni, és bármit megtett volna azért,
hogy újra és újra előcsalja. Rakel másokkal is nevetett, de amikor csak
hárman voltak együtt, kicsit mégis máshogy csengett a hangja, valami olyan
tónusban, amelyet csak Harrynak és Olegnek tartogatott.
Harry a szekrény többi részét is átkutatta. A lenti polcon egy világoskék
csíkos pulóver feküdt. Nem Oleg stílusa volt, ő rövid dzsekiket és fekete
Slayer – vagy Slipknot-pólókat viselt. Harry megszagolta a pulóvert, és
enyhe parfümillatot érzett. Női parfüm illatát. A felső polcon egy fehér
nejlonszatyor hevert. Kinyitotta és elszorult a torka. Narkós holmi volt. Két
injekciós tű, egy kanál, egy gumiszalag, egy öngyújtó és egy csomag vatta.
Csak a drog hiányzott. Harry épp vissza akart pakolni a zacskóba, amikor
észrevett még valamit. A szekrény mélyén egy piros-fehér póló hevert.
Előhúzta. Egy futballmez volt a következő felirattal: Fly Emirates. Arsenal.
Felpillantott a képre, Olegre. És mosolygó önmagára. Úgy mosolygott,
mintha abban a pillanatban ő maga is hinne hármukban, az egységükben,
abban, hogy minden rendben van, és ez így is marad. Akkor meg miért
szúrja el folyton? Miért veszíti el az irányítást, amikor a kezében van a
kormány? – Ahogy arról is hazudtál, hogy mindig ott leszel nekünk.
Harry mindkét fotót levette az ajtóról és a belső zsebébe dugta őket.
Amikor kilépett az öltözőből, a nap már lefelé hanyatlott az Ullernåsen
fölött.

Nyolcadik fejezet
Látod, hogy vérzek, papa? Hogy a te nyavalyás véredet vérzem. És a
tiédet, Oleg. A harangnak most érted kellene szólnia. Átkozlak téged,
átkozom a napot, amikor találkoztam veled. A Spektrumban voltál
koncerten, Judas Priesten. Én odakint vártam, elvegyültem a kiáramló
tömegben.
– Váó, nagyon kúl a pólód – mondtam. – Hol szerezted?
Furcsa pillantást vetettél rám. – Amszterdamban.
– Komolyan? Tényleg láttad a Judas Priestet Amszterdamban?
– Miért ne láttam volna?
Lövésem sem volt a Judas Priestről, annyit tudtam, hogy egy zenekar, és
hogy az énekesét Rob akárkinek hívják.
– Zsír! Priest rulez.
Egy másodpercre megmerevedtél és rám néztél. Összpontosítva, mint egy
állat, amely éppen szagot fogott. Veszélyt vagy zsákmányt érez. Vagy a te
esetedben talán – egy rokon lelket. Hiszen lerítt rólad a magány, Oleg. Úgy
viselted, mint egy nehéz, vizes kabátot, ahogy görnyedt vállal, csoszogó
léptekkel mentél. Pontosan a magányod miatt szedtelek össze. Azt mondtam,
hogy meghívlak egy kólára, ha mesélsz nekem erről az amszterdami
koncertről.
És aztán mesélni kezdtél. A zenekarról, a két évvel korábbi, Heineken
Music Hallban megrendezett koncertről, a két tizennyolc körüli
cimborádról, akik golyót eresztettek magukba, miután meghallották az egyik
Priest-album rejtett üzenetét: „do it”. Hogy csak az egyikük élte túl. Arról,
hogy a Priest heavy metál, amely néha speed metál hangzásokat is használ.
Húsz perccel később már annyit beszéltél a gothról és a deathről, hogy
ideje volt a metre terelni a szót.
– Gyere, menjünk fel a dombra, Oleg. Ünnepeljük meg egy kicsit a lelki
társak találkozását. Mit szólsz hozzá?
– Ezt hogy érted?
– Ismerek néhány partiarcot, akik odafent fognak pipázni a parkban.
– Igen? – kérdezted szkeptikusan.
– Semmi kemény anyag, csak egy kis ice.
– Bocs, de nem élek vele.
– A fenébe is, öreg, én sem élek vele. Néhány szippantás a pipából még
nem fog megártani. Te meg én. Igazi ice, nem az a porszarság. Pont, mint
Rob.
Oleg rám bámult. – Rob?
– Igen.
– Rob Halford?
– Naná. A menedzsere ugyanattól a dílertől vásárolt, akitől én fogok
most. Van pénzed? Könnyedén mondtam, olyan természetességgel, hogy a
gyanakvásnak a leghalványabb jelét sem fedeztem fel Oleg komoly
tekintetében:
– Rob Halford ice-t szív?
Ideadta az ötszáz koronát, amelyet kértem tőle. Azt mondtam neki, hogy
várjon meg, majd felálltam és elindultam. Át az utcán a Vaterlands bru
irányában. Majd, miután kikerültem a látóteréből, jobbra fordultam,
átvágtam az utcán és megtettem a központi pályaudvarhoz vezető
háromszáz métert. Abban a hitben, hogy soha az életben nem látom viszont
Oleg fucking Faukét.
Csak akkor jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem, amikor már pipával a
számban a peronok alatti alagútban üldögéltem. Elképesztően nagyot
tévedtem. Ott állt fölöttem, egyetlen szó nélkül. Majd hátát a falnak vetve
lecsúszott mellém a földre. Kinyújtotta a kezét. Átadtam neki a pipát.
Belélegezte, és köhögni kezdett. Azután kinyújtotta a másik kezét is: – A
visszajárót.
Hát, így született meg a Gusto-Oleg team. Mindennap, miután végzett a
nyári munkával a Clas Ohlson raktárában, Oslo Cityt jártuk, a parkokat, a
Middelalderparken mocskos vizében fürödtünk és néztük, ahogy az új
operaház köré lassan új városrész épül.
 Arról beszélgettünk, hogy mik akarunk lenni, mit akarunk csinálni, hová
akarunk elutazni, és közben elszívtunk és felszippantottunk mindent, amihez
a nyári keresetéből hozzájutottunk. Meséltem neki a nevelőapámról, aki
kihajított, mert a nevelőanyám rám mászott. Te pedig, Oleg, egy pasasról
meséltél, aki az anyáddal járt, egy Harry nevű zsaruról, aki az állításod
szerint valami csúcs fazon volt. Olyasvalaki, akiben megbízhattál. De aztán
valami zátonyra futott. Először közte és az anyád között. Azután
belerángatott benneteket egy gyilkossági ügybe, amelyen dolgozott.
Anyádnak ekkor lett elege, és Amszterdamba költöztetek. Én annyit
mondtam erre, hogy a pasas minden bizonnyal valóban „csúcs fazon” volt,
de ez a kifejezés ma már elég gázul hangzik. Hogy ma már senki nem beszél
így. Mire te azt válaszoltad, hogy a „fucking”, amit én hajtogatok folyton,
sokkal gázabb, és hogy valójában csak úgy használják, hogy „fuck”, ám
ettől még nem lesz kevésbé gyerekes. És egyébként is, miért beszélem ezt az
idiótán eltúlzott cockney-norvégot, amikor nem is a keleti városrészből
származom. Erre csak azt feleltem, hogy szeretek túlozni, és a „fucking”
használata is ezt az elvet követi. Az is úgy el van szúrva, hogy szinte már
stimmel. Oleg pedig rám nézett és azt mondta, hogy én magam vagyok
annyira elszúrva, hogy az már szinte rendben van. A nap szikrázott, én
pedig arra gondoltam, hogy ennél szebbet talán még senki sem mondott
rólam.
Pusztán a móka kedvéért kéregetni kezdtünk a Karl Johanon, én
lenyúltam egy gördeszkát Radhusplassenen, amit egy félórával később a
vasútállomás mellett speedre cseréltünk. Áthajóztunk Hovedøyåra,
fürödtünk és sört tarháltunk. Néhány nő feltétlenül fel akart szedni minket,
elvittek magukkal a papa vitorlására, te pedig az árbocról ugráltál a vízbe,
és csak egy hajszállal sikerült elkerülni a fedélzetet. Felvillamosoztunk az
Ekebergre naplementét nézni, ahol épp a Norway Cup zajlott, és egy
bánatosnak tűnő, trondheimi edző olyan sokáig bámult rám, hogy végül
felajánlottam neki, hogy egy ezresért leszopom.
Leszámolta a pénzt, én pedig megvártam, hogy térdig letolja a nadrágját,
és elrohantam. Később azt mesélted, hogy a nyomorult teljesen elveszettnek
tűnt és feléd fordult, mintha téged akart volna megkérni a munka
átvállalására. Mennyit röhögtünk!
A nyárnak mintha nem akart volna vége szakadni. De azután mégis
elmúlt. Az utolsó béredből jointot vettünk, és a fakó, csillagtalan éjszakai ég
felé fújtuk a füstöt. Azt mondtad, visszamégy az iskolába, hogy
csúcsjegyeket szerezz és azután jogot tanulj, pont, ahogy az anyád. Utána
pedig a kicseszett rendőrtiszti főiskolára készülsz! Sírva fetrengtünk a
röhögéstől. De miután az iskola elkezdődött, egyre ritkábban láttalak.
Fent laktál az anyádnál a Holmenkollenen, én meg egy zenekar
próbahelyiségében kempingeztem egy matracon. Az együttes nem bánta,
amíg vigyáztam a hangszereikre és eltakarodtam, amikor próbáltak. Végül
egészen le is mondtam rólad, azt gondoltam, hogy visszatértél a stréber
életedhez. Nagyjából ekkor vágtam bele a dílerkedésbe. Tulajdonképpen
teljesen véletlenül történt. Pénzt csórtam egy csajtól, akinél az éjszakát
töltöttem.
Azután lementem a pályaudvarhoz és megkérdeztem Tutut, van-e egy kis
ice-a. Tutu, aki elég rémesen dadog, Odinnak, a Los Lobos főnökének
rabszolgája volt az Alnabruról.
Azután kapta a nevét, hogy Odin egy alkalommal egy bőröndnyi, drogból
szerzett pénzt akart tisztára mosni, ezért Olaszországba küldte vele Tutut,
hogy egy nyilvános fogadóirodában tegye fel az egészet egy megbundázott
futballmeccsre, amelyet a hazai csapatnak kellett 2-0-ra nyernie. Odin a
lelkére kötötte: csak annyit kell mondania angolul, hogy „two-null”, de
Tutu olyan ideges volt és annyira dadogott a pénztár ablaknál, hogy a
bukméker csak annyit hallott, hogy „tu-tu” és ezt jelölte be a szelvényen.
Tíz perccel a mérkőzés vége előtt, amikor a hazai csapat 2-0-ra vezetett,
mindenki nyugodtan üldögélt a babérjain, kivéve Tutut, aki ekkor fedezte fel
a szelvény nála lévő részén, hogy a 2-0 helyett 2-2 van bejelölve. Tudta,
hogy Odin ezért szétlövi a térdét. Odin imádta szétlőni mások térdét. Ám
ekkor jött a második fordulópont. A vendégcsapat kispadján egy frissen
vásárolt lengyel csatár ült, akinek az olasz nyelvtudása legalább annyira
gyenge volt, mint Tutu angolja, így aztán nem értette, hogy a mérkőzés előre
le van zsírozva. Így amikor az edző pályára küldte, pontosan azt tette, amit
helyesnek tartott, és amiért hite szerint a fizetését kapta: gólt rúgott.
Méghozzá kettőt. Tutu megmenekült. Ám amikor még aznap este földet ért
Oslóban és egyenesen Odinhoz ment, hogy elmesélje, mekkora mázlijuk
volt, a szerencse ismét elpártolt tőle. Ugyanis a rossz hírrel kezdte.
Elmondta, hogy baromságot csinált és rossz eredményre tette fel a pénzt.
Mindeközben olyan izgatott volt és annyira dadogott, hogy Odin
elvesztette a türelmét, előrántotta a revolverét és – hármas számú
fordulópontként – térden lőtte Tutut, mielőtt az a történetben a lengyel
csatárhoz érhetett volna.
 Tutu aznap, az oslói pályaudvarnál azt mondta nekem, hogy ice-t már
sehol n-n-nem lehet f-f-felhajtani és p-p-porral kell beérnem. Olcsóbb is
volt és ugyanúgy metamfetamin, de egyszerűen nem bírtam a cuccot.
Az ice szép, fehér kristálydarabkákból áll, ami lesöpri a fejedet a
nyakadról, míg abba a sárga, büdös porszarságba, amihez Oslóban lehet
jutni, a sütőportól kezdve a porcukron, aszpirinen, B12-vitaminon keresztül
az ördög öreganyjáig mindent belekevernek. Vagy az ínyenceknek:
összemorzsolt fájdalomcsillapító tablettákat, amelyeknek az íze a speedére
emlékeztet. Ennek ellenére megvettem, amije volt, ráadásul egy kis
árengedményt is kaptam a nagyobb mennyiség miatt, úgyhogy még egy kis
tiszta spurira is maradt pénzem. Azt szippantottam fel, a többit pedig
beütöttem egy kis sütőporral és jókora haszonnal árulni kezdtem a Platán.
Másnap visszamentem Tutuhoz, és megismételtem az egész procedúrát. Ez
alkalommal egy kicsivel többet vásároltam. Felszippantottam egy keveset, a
többit felszaporítottam és eladtam. Következő nap ugyanez volt a
menetrend. Azt mondtam Tutunak, hogy ha másnapig hitelez nekem,
valamivel többet is vehetek, de ő csak nevetett. Amikor a negyedik nap
visszatértem, Tutu azt mondta, a főnöke úgy véli, hogy valamivel sz-sz-
szervezettebb formában kellene intéznünk a dolgot. Ugyanis megfigyeltek
terjesztés közben, és elégedettek voltak a látottakkal. Ha eladok naponta két
köteget, ötezer vándorol egyenesen a zsebembe. Ezzel Odin és a Los Lobos
egyik utcai dílere lettem. Reggelente megkaptam Tututól az anyagot,
délután öt körül pedig leszállítottam neki a pénzt, és ha esetleg akadt, a
maradék cuccot. Nappali műszak. De soha nem maradt semmi.
Úgy három héten keresztül minden rendben ment. Szerda volt, odakint
voltam a Vippetangenen. Eladtam a két kötegemet, a zsebem tele volt
pénzzel, az orrom speeddel, és hirtelen nem láttam többé okát, hogy
találkozzam Tutuval a pályaudvaron.
Helyette egy SMS-t küldtem neki azzal, hogy szabadságot vettem ki és
felugrottam a Dániába tartó kompra. Az ilyen hirtelen szeszélyekkel
számolni kell, amikor az ember már jó ideje a speeden van. Amikor
visszatértem, azt hallottam, hogy Odin a nyomomban van. Ettől persze kissé
beijedtem, főleg, mert ekkor már ismertem Tutu történetét.
Így aztán meghúztam magam, és egy ideig a Grünerløkkán kuksolva
vártam az utolsó ítélet napját. Odinnak azonban kisebb gondja is nagyobb
volt egy néhány ezressel adós dílernél, ugyanis új versenytárs bukkant fel a
városban. „A dubaji férfi”. Nem a speed piacán, hanem a heroinén, amely
mindennél fontosabb volt a Los Lobos számára. Néhányon azt beszélték
róla, hogy fehérorosz, mások, hogy litván, megint mások, hogy félig
pakisztáni, félig norvég. Abban viszont mindannyian egyetértettek, hogy egy
profi szervezet élén áll, amely nem riadt vissza semmitől, úgyhogy jobb is,
ha az ember nem tud róluk többet.
Mocsok egy ősz volt.
A pénzt már rég feléltem, nem volt munkám és továbbra is bujkálnom
kellett. Találtam egy vevőt a zenekar felszerelésére a Bispegatán. Megnézte
a cuccokat és jóhiszeműen azt gondolta, hogy az enyémek, végül is ott
laktam. Már csak a szállítás időpontját kellett tisztázni. Azután – mint
valami mentőangyal – felbukkant Irene. A szeplős kis Irene.
Egy októberi délelőttön történt, épp néhány fazonnal voltam elfoglalva a
Sofienberg parkban, amikor odaállított. Kis híján elsírta magát örömében.
Megkérdeztem, van-e pénze, mire egy Visa kártyát lengetett meg az orrom
előtt. Az apjáé, Rolfé volt. A legközelebbi bankautomatához mentünk és
kiürítettük a számlát. Irene először habozott, de amikor elmagyaráztam
neki, hogy az életem függ ettől, beadta a derekát. Harmincegyezer korona.
Elmentünk az Olympenbe, ettünk, ittunk, azután vettem néhány gramm
speedet és hazamentünk a Bispegatára.
Irene elmesélte, hogy összeveszett az anyjával, és ott maradt éjszakára.
Másnap magammal vittem a pályaudvarhoz. Tutu a motorkerékpárján
feszített bőrdzsekijében, amelynek a hátán egy farkaspofa vicsorgott.
Koponyájára kötött kalózkendője, két oldalt hosszan lefutó bajusza és a
nyakán elővillanó tetoválások ellenére is úgy festett, mint valami kicseszett
pincérfiú. Már épp le akart ugrani a motorról, hogy utánam rohanjon,
amikor rájött, hogy egyenesen felé tartok. Megadtam neki a húszezer
koronát, amivel tartoztam, plusz ötezret a kamatra, és köszönetét mondtam
a nyári kölcsönért. Reméltem, hogy újra tiszta lappal indulhatunk.
Tutu felhívta Odint, de közben le sem vette a szemét Irenéről. Láttam
rajta, mit akar. Irenére pillantottam. Sápadt volt. A szegény, szép kis Irene. –
Odin azt mondja, hogy ötezerrel t-t-többet akar – mondta Tutu. – Ha nem
vagy hajlandó, meg kell v-v-ve-ve-ve...
– Meg kell verned – fejeztem be helyette.
– Most azonnal – bólogatott Tutu.
– Rendben, eladok nektek ma két köteget.
– Előbb ki kell f-f-fizetned.
– Ne csináld már, két óra alatt meglesz.
 Tutu rám bámult. Irene felé intett, aki a pályaudvar lépcsőjénél várt.
– És mi van v-v-vele?
– Segít nekem.
– A lányok nem jó d-d-dílerek. Ő is használó?
– Még nem – feleltem.
– T-t-tolvaj – húzta száját fogatlan vigyorra Tutu.
Leszámoltam neki a pénzt. Az utolsó koronákat. Mindig az utolsó volt. Az
utolsó csepp vérem. Egy héttel később az Elm Street Rock Café előtt egy
srác torpant meg előttem és Irene előtt.
– Hé, Irene, ez itt Oleg – mondtam és leugrottam a pad széléről. – Oleg,
ez itt a húgom, Irene.
Miközben átöleltem, felemelte a fejét és a vállam felett Irenére bámult. És
a farmerdzsekin keresztül is éreztem, hogy a szíve hevesebben kezd
kalapálni.

Berntsen nyomozó lába az asztalon pihent. A füléhez nyomta a

telefonkagylót.
A romerikei körzethez tartozó lillestrømi kapitányságot hívta, és Roy
Lunderként mutatkozott be a Kripos laborjából.
A nyomozó, akivel beszélt, az imént erősítette meg, hogy a gyanús
anyagot – feltehetőleg heroint – tartalmazó zacskó hozzájuk került a
repülőtérről.
Most pedig, ahogy az az összes, országszerte lefoglalt gyanús anyag
esetében történt, a Kripos Brynön lévő laboratóriumába küldik vizsgálatra.
A Kripos autója hetente egyszer körbejárja Østland rendőrségi körzeteit és
begyűjti ezeket a bizonyítékokat. A többi körzetből futárral küldik be az
anyagokat.
– Értem – mondta Berntsen és a Roy Lunder nevét viselő hamis Kripos-
igazolvánnyal játszott. – Egyébként is Lillestrømbe kell mennem, úgyhogy
elhoznám a zacskót Brynre. A jelentős mennyiségre való tekintettel
szeretnénk azonnal megvizsgálni. Nagyszerű, akkor holnap reggel
találkozunk.
Letette a kagylót és kibámult az ablakon. A Bjørvika körül épülő új
városrészt nézte, amely lassan az ég felé tört. Végigvette az összes apró
részletet: a csavarok és anyák méreteit, a habarcs minőségét, az ablaktáblák
rugalmasságát, mindent, aminek stimmelnie kell ahhoz, hogy az egész
működjön. Azután mély elégedettség öntötte el. Mert így volt. A város
működött.

Kilencedik fejezet
A fenyőfák hosszú, karcsú lábai eltűntek a zöld ruhák alatt, amelyek
elmosódott délutáni árnyékot szórtak a ház előtti kavicsos udvarra. Harry a
feljáró tetején állt, az izzadságot törölgette a homlokáról a Holmendammen
meredek emelkedői után, és a sötét házat szemlélte.
A feketére pácolt, súlyos gerendák szilárdságot, biztonságot sugalltak, és
védelmet ígértek a természet és a szörnyek ellen. De mégsem bizonyultak
elégnek.
A szomszédságban nagy, nem túl elegáns villák emelkedtek, amelyeket
folyamatosan bővítettek és újítgattak. Øystein, akit az Ø takart a
névjegyzékben, azt mondta, hogy a tömör gerendákból épített házak a
jómódú polgárság vágyódását szimbolizálják a természetes, az egyszerű és
az egészséges után.
Ám a házra pillantva Harrynak csak egy sorozatgyilkos jutott eszébe és
annak egy család ellen irányuló beteges, perverz ostroma. A nő mégis úgy
döntött, hogy megtartja a villát. Harry felsétált az ajtóhoz és becsengetett.
Súlyos léptek hangzottak fel odabentről, Harry pedig hirtelen belátta, hogy
mégiscsak telefonálnia kellett volna, mielőtt idejön.
Kinyílt az ajtó.
Az előtte álló férfinak hosszú, szőke frufruja volt. Az a fajta frufru, amely
egyeseknek fiatalon, amikor még dús, kétségtelenül jól is áll, s ezért felnőtt
éveikre is átmentik abban a reményben, hogy a kissé hervatagabb változata
is eléri majd ugyanazt a hatást.
A férfi frissen vasalt, világoskék inget viselt, azt a típust, amelyet Harry
feltételezése szerint már ifjúkorában is előszeretettel hordott.
– Igen? – kérdezte a férfi nyílt és barátságos arckifejezéssel. A szeme úgy
csillogott, mintha világéletében mással sem találkozott volna, csak kedves
gesztusokkal. Az ing mellzsebére egy apró pólójátékost hímeztek.
Harry érezte, hogy kiszárad a torka. Gyors pillantást vetett a csengő alatti
névtáblára.
Rakel Fauke.
 Ennek ellenére ez a jóképű, szelíd arcú férfi áll a küszöbön és úgy
markolja a kilincset, mintha az övé lenne a ház. Harry tudta, hogy több
lehetősége is van a frappáns nyitásra, végül mégis e mellett döntött: – Maga
kicsoda?
Az előtte álló férfi azt az arckifejezést öltötte fel, amellyel Harry soha
nem tudott mit kezdeni. A homlokát ráncolta és ezzel egy időben
mosolygott. A fölényben lévő elnéző nyájassága a hátrányban lévő
pimaszságával szemben.
– Miután maga van odakint, én meg idebent, talán megfelelőbb lenne, ha
előbb maga árulná el, hogy kicsoda. És hogy mit óhajt.
– Ahogy akarja – felelte Harry és hangosan ásított. Ezt persze a jetlag
számlájára is írhatta volna. – Azért jöttem, hogy a névtáblán szereplő
hölggyel beszéljek.
– És honnan jött?
– A Jehova tanúitól – pillantott Harry az órájára. A férfi pillantása
automatikusan elfordult Harryról, hogy megkeresse a szokványos
kettősfogat másik tagját. – Harrynak hívnak és Hongkongból jöttem. Hol
van Rakel?
A másik szemöldöke a magasba szökött.
– Az a Harry?
– Miután a keresztnevem az utóbbi ötven év legkevésbé trendi nevei közé
tartozik, attól tartok, hogy igen.
A férfi lassan bólogatva, egy félmosollyal az arcán tanulmányozta Harryt,
úgy, mintha az agya épp információk sorát pergetné le számára az előtte
álló személyről. De halvány jelét sem adta annak, hogy odébb akarna állni
az ajtónyílásból vagy válaszolni óhajtana Harry kérdésére.
– Nos? – kérdezte Harry és a másik lábára helyezte a testsúlyát.
– Megmondom neki, hogy itt járt.
Harry lába villámgyorsan reagált. Cipője orrát automatikusan megemelte,
hogy az ajtó a talpának ütközzön és ne a puha bőrhöz.
Új szakmájában ehhez hasonló ismeretekkel is gazdagodott. A másik
előbb Harry lábára nézett, majd az arcába pillantott. Az elnéző
nyájasságnak nyoma sem volt.
Mondani akart valamit. Világosan Harry tudtára adni a véleményét. Ő
azonban tisztában volt vele, hogy azonnal meggondolja magát, amint a
szemébe néz. Ahogy a többiek is mind meggondolták magukat.
 – Arra kér... – kezdte a férfi. Megtorpant. Pislogott. Harry várt. A zavarra,
a habozásra, a visszavonulásra. A következő pislogásra. A férfi
megköszörülte a torkát. – Nincs itthon.
Harry nem mozdult. A csend neki dolgozott. Két másodperc. Három.
– Én... öhm, nem tudom, mikor jön vissza.
Harry arca meg sem rezdült, mialatt a másik vonásai újra és újra
átrendeződtek, ahogy kétségbeesetten kutatott egy olyan arckifejezés után,
amely mögé elrejtőzhet. Végül amellett döntött, amellyel indított is: a
barátságos mosoly.
– Engem Hans Christiannak hívnak. Öhm... sajnálom, hogy ilyen
elutasító voltam, de az üggyel kapcsolatban a lehető legkülönösebb
érdeklődők bukkannak fel. Rakel számára most az a legfontosabb, hogy egy
kis nyugalma legyen. Én vagyok az ügyvédje.
– Rakelé?
– Az övé és Olegé. Bejön?
Harry biccentett.
A nappali asztalán papírhalmok tornyosultak. Harry közelebb lépett. Az
ügy dokumentumai voltak. Jelentések. A tornyok magassága hosszú és
alapos kutatást feltételezett. – Megkérdezhetem, hogy miért jött? –
érdeklődött Hans Christian. Harry lapozott. DNS-tesztek. Tanúvallomások.
– És maga?
– Hogyan?
– Maga mit keres itt? Nincs saját irodája, ahol felkészülhet a védelemre?
– Rakel is részt akar venni a dologban, hiszen ő maga is jogász. Jól
tudom, hogy ki maga és hogy nagyon közel állt Rakelhez és Oleghez, de...
– És maga milyen közel áll hozzájuk?
– Én?
– Igen. Úgy beszél, mintha mind a kettőjük fölött átvette volna a
gyámságot.
Harry hallotta az éles felhangot saját hangjában és tudta, hogy elárulta
magát.
Látta, milyen elképedve bámul rá a másik. És azzal is tisztában volt,
hogy kicsúszott a kezéből az irányítás.
– Rakel és én régi barátok vagyunk – mondta Hans Christian. – Itt nőttem
fel a környéken, együtt tanultunk a jogi egyetemen és... igen. Amikor az
ember élete legjobb éveit együtt tölti valakivel, szoros kapcsolat alakul ki
közöttük.
 Harry bólintott. Tudta, hogy tartania kellene a száját, mert minden
további kijelentéssel csak ront a helyzeten.
– Hm. Különös, hogy amíg együtt voltam Rakellel, a maguk szoros
kapcsolata ellenére soha nem találkoztunk és egy szót sem hallottam
magáról.
Hans Christiannak nem volt ideje válaszolni. Kinyílt az ajtó. És a
küszöbön ott állt ő. Harry érezte, ahogy egy kéz marokra fogja a szívét és
megfacsarja. Ugyanaz a karcsú, sudár alak. Ugyanaz a szív formájú arc a
meleg, barna szempárral és a kissé széles szájjal, amely olyan szívesen
nevetett.
A haja is ugyanolyan hosszú, de a feketesége egy gondolatnyit talán
megfakult. A pillantása azonban megváltozott. Ez egy űzött vad felajzott,
riadt tekintete volt. Ám amikor Harryra esett a pillantása, valami mintha
visszatért volna abból, ami ő valójában volt. Abból, ami ők voltak.
– Harry! – mondta Rakel.
És a hangjával visszatért a többi is, visszatért minden. Két hosszú lépés,
és már magához is szorította a nőt. A haja illata. Az ujjai a gerincén. Rakel
eresztette el először. Harry hátralépett és nézte őt.
– Jól nézel ki – mondta Rakel.
– Köszönöm, te is.
– Hazudós. – Gyors mosoly villant fel az ajkán, de a szemében már
könnyek csillogtak. Így álltak egy ideig. Harry engedte, hadd nézze őt,
hagyta, hogy megbarátkozzon három évvel idősebb arcával és az új
sebhellyel. – Harry – ismételte meg Rakel, oldalra hajtotta a fejét és nevetni
kezdett. Az első könnycsepp remegve kapaszkodott szempilláján, majd
lepottyant és halvány csíkot hagyott maga után sápadt bőrén. Valahol a
szobában egy férfi, aki egy kis pólójátékost viselt az ingén, megköszörülte a
torkát, és hadart valamit egy megbeszélésről, amelyre oda kell érnie.
Egyedül maradtak.
Mialatt Rakel kávét főzött, Harry látta, ahogy a pillantása a fémujjára
siklik, de egyikük sem kommentálta a dolgot. Kimondatlan megállapodás
volt közöttük, hogy soha nem említik a Hóembert. Helyette Harry leült a
konyhaasztalhoz és az új, hongkongi életéről mesélt.
Elmesélte, amit elmesélhetett. És amit el akart mesélni. Hogy az
„adóstanácsadói” munka, amelyet Herman Kluit megbízásából végez, abból
áll, hogy felkeresi Kluit azon adósait, akik késésben vannak a törlesztéssel,
és barátságosan emlékezteti őket a határidő túllépésére. A tanácsadás pedig
röviden abban merül ki, hogy a lelkükre köti, hogy amilyen gyorsan csak
lehet, rendezzék a dolgot.
Azt is hozzátette, hogy a legfontosabb és voltaképpen egyetlen dolog,
amely alkalmassá teszi a feladatra, az százkilencvenhárom centiméteres
magassága, széles válla, véreres szeme és újonnan szerzett sebhelye.
– Barátságos és professzionális. Öltöny, nyakkendő, hongkongi, tajvani,
sanghaji multinacionális vállalatok. Szállodai szobák, szobaszervizzel.
Kellemes irodaépület. Civilizált, svájci magánszámla, még ha egy kis kínai
csavarral is. Nyugati kézfogás és udvariassági formulák, valamint ázsiai
mosoly. Rendszerint már a következő napon fizetnek. Herman Kluit
mindenesetre elégedett. Megértjük egymást.
Rakel töltött mindkettőjüknek, és ő is leült. Nagy levegőt vett.
– A hágai nemzetközi bíróság amszterdami irodájában kaptam állást. Azt
hittem, ha elmegyünk ebből a házból, a városból, a ránk irányuló
figyelemből...
Tőlem, gondolta Harry.
– ...az emlékektől, akkor minden jobb lesz majd. És egy ideig így is tűnt.
De aztán elkezdődött. Eleinte csak értelmetlen dühkitörések voltak. Oleg
gyermekként soha nem emelte fel a hangját. Mogorva volt, igen, de soha...
soha nem volt ilyen. Azt üvöltötte az arcomba, hogy tönkretettem az életét
azzal, hogy elhoztam Oslóból. Azért mondta ezt, mert pontosan tudta, hogy
ez ellen úgysem tudok védekezni. És amikor sírni kezdtem, ő is elsírta
magát. Azután azt kérdezgette, hogy miért zavartalak el téged, miért toltalak
félre, hiszen te mentettél meg bennünket attól... attól a...
Harry intett, hogy nem kell kimondania a nevet.
– Azután egyre később kezdett hazajárni. Azt mondta, hogy a barátaival
találkozik, de én soha nem láttam ezeket a barátokat. Egy nap aztán
bevallotta, hogy a Leidseplein egyik coffee shopjában volt és hasist szívott.
– A turisták között?
– Igen. Arra gondoltam, hogy talán ez is csak az amsterdami életérzés
része, ennek ellenére megijedtem. Az apja... de hát tudod.
Harry bólintott. Oleg felsőosztálybeli orosz családja az apai ágról.
Mámor, dühöngés és depresszió. Dosztojevszkij országa.
– Sokat ücsörgött egyedül a szobájában zenét hallgatva. Súlyos, komor
dolgokat. De te is ismered ezeket az együtteseket... – Harry újra csak
bólintott. – De a te lemezeidet is. Frank Zappa. Miles Davis. Supergrass.
Neil Young. Supersilent.
 A nevek olyan gyorsan és könnyedén záporoztak, hogy Harry arra
gyanakodott, Rakel talán titokban maga is hallgatta ezeket az albumokat.
– Aztán egy nap, porszívózás közben két tablettát találtam a szobájában,
amelyeken smiley-k voltak.
– Ecstasy?
Rakel bólintott. – Két hónappal később megpályáztam egy állást az
állami ügyészségnél, és visszaköltöztünk ide.
– A biztonságos, ártalmatlan Oslóba.
Rakel megvonta a vállát.
– Környezetváltozásra volt szüksége. Újrakezdésre. És kezdetben be is
vált. Oleg nem az a típus, akinek sok barátja van, de újra találkozgatni
kezdett néhánnyal a régiek közül és az iskolával is jól boldogult egészen
addig, amíg... – A hangja hirtelen elcsuklott. Harry várt. Rakel ivott egy
korty kávét, azután összeszedte magát. – Hirtelen kezdett napokra
eltünedezni. Nem tudtam, mit tehetnék. Azt csinált, amit akart. Hívtam a
rendőrséget, kérdeztem pszichológusokat, szociológusokat. Még nem volt
nagykorú, mégsem tehetett senki semmit addig, amíg rá nem sikerül
bizonyítani, hogy drogozik vagy törvénysértést követett el. Olyan
tehetetlennek éreztem magam. Én! Aki mindig azt gondoltam, hogy
tulajdonképpen a szülőkön múlik, ha valami félresiklik. Hiszen azelőtt én
voltam az, akinél mindig kéznél volt valami megoldás, amikor más
gyerekekről azt hallottam, hogy kisiklottak. Ne légy fásult, ne fojts el
semmit, cselekedj!
Harry a nő kezét nézte, amely az övé mellett pihent az asztalon. A kecses
ujjakat. A finom ereket a sápadt kézfejen, amely ilyenkor, ősz elején
rendszerint napbarnított volt. De nem engedett a késztetésnek, hogy
rásimítsa a saját kezét. Valami útban volt. Oleg. Rakel felsóhajtott:
– Minden áldott este lementem a városközpontba, és megpróbáltam
megkeresni. Végül megtaláltam. A Tollbugata egyik sarkán állt, és örült,
amikor megpillantott. Azt mondta, hogy boldog. Hogy dolgozik, és együtt
lakik néhány barátjával. Hogy szabadságra van szüksége és ne
kérdezősködjek. Hogy ez az ő verziója a „kirepülésre”, amelyet a többi
kerületi fiatal a világ körbevitorlázásával valósít meg. Ő inkább Oslo
központjában akar vitorlázni.
– Mi volt rajta?
– Ezt hogy érted?
– Semmi. Folytasd csak.
 – Azt mondta, hogy hamarosan hazajön majd. És hogy befejezi a
gimnáziumot. Megbeszéltük, hogy vasárnap eljön ebédre.
– És eljött?
– Igen. És miután újra távozott, felfedeztem, hogy ellopta a
hálószobámból az ékszeres dobozomat. – Rakel hosszú, remegő lélegzetet
vett. – Az a gyűrű is a dobozban volt, amit a Vestkanttorgeten vettél nekem.
– A Vestkanttorgeten?
– Igen, a bolhapiacon. Nem emlékszel?
Harry agya villámgyorsan tekercselt visszafelé. A hatalmas, üres
területek mellett, melyeket az alkohol egyszerűen felzabált, ott volt az
öntudatlanság néhány fekete mezője és pár fehér kocka, amelyeket
szándékosan szorított félre. De színekkel és kontúrokkal teli fejezetek is
felcsillantak közöttük. Mint az a nap, amikor a város nyugati részében lévő
bolhapiacon sétáltak. Oleg is velük volt? Igen, biztosan ott volt ő is.
Természetesen. A kép. Az önkioldó. Az őszi avar. Vagy az egy másik nap
volt? Standról standra bóklásztak. Régi játékszerek, étkészletek, rozsdarágta
szivardobozok, bakelitlemezek borítóval és anélkül, öngyújtók. És egy
aranyozott gyűrű.
Olyan magányosnak tűnt a sok limlom között. Harry megvette és Rakel
ujjára húzta. Hogy új otthont adjon neki, mondta. Vagy valami ilyesmit.
Valami butaságot, amiről tudta, hogy a nő bátortalan szerelmi vallomásnak
tekinti majd. És talán pontosan az is volt, mindenesetre mindketten
nevettek. Magán a mozdulaton, a gyűrűn, azon, hogy mindketten tisztában
voltak azzal, hogy a másik tudja. És a pillanat tökéletességén. Mert mindaz,
amit akartak és mégsem akartak, ott rejtőzött abban a kopott, filléres
gyűrűben. Az ígéret, hogy olyan őszintén és olyan sokáig szeretik majd
egymást, ameddig csak lehet, és továbbállnak, ha ez a szerelem egyszer
mégis kihunyna.
Amikor Rakel végül elment, annak természetesen más okai voltak. Jobb
okai.
De, ahogy Harry megállapította, a kis bizsu gyűrűt megőrizte, a ládikába
rejtette a többi ékszer közé, amelyeket osztrák édesanyja után örökölt. –
Kimegyünk egy kicsit, amíg még süt a nap? – kérdezte Rakel.
– Igen – felelte Harry és viszonozta a nő mosolyát. – Menjünk.

Felfelé indultak az úton, amely egészen a hegy csúcsáig kanyargott. Az

őszi lombok olyan vörösek voltak, mintha lángokban állnának. A fjord
felszínén játszó fények olvadt fémmé változtatták a vizet. Harryt azonban
most is az alattuk elterülő város, az emberi kéz alkotása nyűgözte le. Mint
egy hangyaboly. A házak, a parkok, az utak, a daruk, a hajók a kikötőben, az
éppen életre kelő fények pislákolása. Az úton lévő autók és vonatok. Azon
dolgok zsongása, melyeket az ember hozott létre. És a kérdés, amelyet
csupán az engedhet meg magának, akinek elég ideje van arra, hogy egy
kevés szünetet tartson és megfigyelje a szorgos hangyabolyt: Miért?
– Békéről és nyugalomról álmodom – mondta Rakel. – Csak erről. És mi
a helyzet veled? Te miről álmodsz?
Harry megvonta a vállát. – Hogy egy szűk folyosón vagyok, azután jön
egy lavina és betemet.
– Ó, jaj.
– Nos. Tudod, a jó öreg klausztrofóbiám.
– Gyakran álmodunk olyasmiről, amitől félünk, de amire egyszerre
vágyunk is. Hogy eltűnünk, hogy betemetnek. Valamilyen módon
biztonságot is ad, nem gondolod?
Harry még mélyebbre dugta a kezét a zsebében. – Ennél egyszerűbb a
magyarázat. Három évvel ezelőtt betemetett egy lavina.
– Ezek szerint nem sikerült megszabadulnod a kísérteteidtől, hiába
menekültél egészen Hongkongig?
– De igen – felelte Harry. – Az utazás valamennyire megritkította a
sorokat.
– Valóban?
– Igen. Tényleg képesek vagyunk magunk mögött hagyni dolgokat,
Rakel. Az a trükkje az egésznek, hogy olyan hosszan és figyelmesen kell
őket nézni, hogy végül rájöjj, hogy pontosan azok.
– Kísértetek. Halott, tehetetlen kísértetek. – Úgy mondta Rakel olyan
hangsúllyal, amelyből Harry megértette, hogy nincs igazán ínyére ez a
téma. – És van valami nő az életedben? – A kérdés túlságosan könnyednek
hatott ahhoz, hogy Harry képes legyen hinni a könnyedségében.
– Nos…
– Mesélj csak!
Rakel napszemüveget viselt, ezért Harry nem tudta megítélni, mennyit is
akar valójában hallani.
Arra gondolt, hogy az információért cserébe majd ő is kielégítheti a
kíváncsiságát Rakel vonatkozásában. Amennyiben tényleg hallani akarja.
– Kínai volt.
 – Volt? Meghalt? – Rakel játékosan elmosolyodott. Harrynak úgy tűnt,
elviseli a teljes igazságot. Bár jobban örült volna, ha egy kissé
tapintatosabb. – Egy sanghaji üzletasszony. A guanxiját, vagyis a hasznos
kapcsolatai hálózatát ápolja. Továbbá a dúsgazdag, idős, kínai férjét. És –
amikor úgy alakul – engem is.
– Más szóval kihasználod a gondoskodó természetét?
– Bár ezt mondhatnám.
– Ó?
– Meglehetősen speciális követelései vannak a hol és a mikor
tekintetében. A hogyanról nem is beszélve. Például imádja...
– Elég – szakította félbe Rakel.
Harry szája kaján mosolyra húzódott. – Hiszen tudod, hogy azok a nők a
gyengéim, akik tudják, mit akarnak.
– Mondtam már, hogy elég.
– Oké, vettem.
Szótlanul haladtak tovább. Harry végül nem bírta tovább, és feltette az őt
kínzó kérdést:
– És mi a helyzet ezzel a Hans Christiannal?
– Hans Christian Simonsen? Ő Oleg ügyvédje.
– Soha nem hallottam róla, egyetlen gyilkossági ügy kapcsán sem.
– Erről a környékről származik. Évfolyamtársak voltunk a jogi karon. Ő
ajánlotta fel a segítségét.
– Hm. Úgy.
Rakel elnevette magát. – Emlékszem, az egyetem alatt egyszer vagy
kétszer elhívott szórakozni. El akart rángatni egy swing tanfolyamra.
– Egek.
A kacagás még hangosabb lett. Ó, te jó ég, mennyire vágyott erre a
nevetésre. Rakel oldalba bökte: – Hiszen tudod, hogy azok a férfiak a
gyengéim, akik tudják, mit akarnak.
– Na, persze – mondta Harry. – És tettek érted valaha bármit?
Rakel nem válaszolt. Nem volt rá szükség. Helyette összehúzta két fekete
szemöldökét, amitől láthatóvá vált a ránc, amelyet mindig elsimított
mutatóujjával, ha észrevette.
– Olykor fontosabb, hogy elkötelezett jogászod legyen, mint valaki,
akinek olyan sok tapasztalata van, hogy előre tudja az eredményt.
– Hm. Úgy érted, olyan, aki tudja, hogy ez az ügy elveszett.
 – Vagyis szerinted a kiszolgált, vén csatalovak egyikét kellene
felfogadnom?
– Nos, a legjobbak elég elkötelezettek is.
– Harry, ez csupán egy kicsi, jelentéktelen droggyilkosság. A legjobbak
mind nagyjelentőségű és fontos ügyekkel vannak elfoglalva.
– És mit mesélt Oleg ennek az elkötelezett ügyvédnek a történtekről?
Rakel felsóhajtott. – Hogy nem emlékszik semmire. Ezenkívül semmit
sem hajlandó mondani.
– És erre akarjátok felépíteni a védelmét?
– Figyelj, Hans Christian kitűnő ügyvéd a maga területén, és pontosan
tudja, mivel áll szemben. A legjobbaktól kap tanácsokat, és tényleg éjt
nappallá téve dolgozik.
– Más szóval kihasználod a gondoskodó természetét?
Rakel ez alkalommal nem nevetett. – Anya vagyok. Ez ennyire egyszerű.
Kész vagyok bármit megtenni.
Az erdő szélén megálltak és a vastag fenyőrönkökre telepedtek. A nap
úgy ereszkedett le a fák csúcsai mögé, mint egy elnyűtt léggömb a nemzeti
ünnep végén.
– Azt már tudom, hogy miért jöttél – mondta Rakel. – De mi a szándékod
pontosan?
– Ki akarom deríteni, hogy Oleg bűnössége valóban minden kétségen
felül áll-e.
– Mert?
Harry vállat vont. – Mert nyomozó vagyok. Mert mi így építettük fel a
magunk hangyabolyát. Senkit sem ítélhetnek el, amíg nem bizonyosodunk
meg a bűnösségéről.
– És nem vagy biztos benne?
– Nem, nem vagyok biztos.
– És csak ezért vagy itt?
A fenyőfák árnyéka lassan föléjük kúszott. Harry megborzongott
vászonöltönyében. A belső termosztátja láthatólag még nem állt át az 59,9-
es északi szélességi fokra.
– Furcsa – felelte. – De mindabból az időből, amit együtt töltöttünk, csak
különálló pillanatokat tudok felidézni. Úgy emlékszem rá, mintha egy képet
néznék. Ahogy a képen vagyunk. Még ha tudom is, hogy ez nem igaz. –
Rakelre pillantott, aki az állát a tenyerébe támasztotta. A nap megcsillant
hunyorgó szemében. – De talán épp ezért készítünk képeket – tette hozzá
gyorsan Harry. – Hogy hamis bizonyítékokat teremtsünk, amelyekkel
alátámaszthatjuk a hibás feltevést, hogy boldogok vagyunk. Mert az a
gondolat, hogy még a múltban sem voltunk boldogok, elviselhetetlen. A
szülők ráparancsolnak a gyerekekre, hogy mosolyogjanak a képeken, s
ezzel tulajdonképpen hazugságra veszik rá őket. Ezért aztán mosolygunk,
eljátsszuk, hogy minden rendben van, hogy boldogok vagyunk. Oleg
azonban soha nem tudott mosolyogni, amikor valójában nem akart. Nem
tudott hazudni, egyszerűn nincs meg benne ez a képesség. – Harry
visszafordult a nap felé és még látta, ahogy az utolsó sugarak kinyújtóznak
a hegygerincen lévő fenyők csúcsai között. – Találtam egy képet
hármunkról a Valle Hovinon lévő öltözőszekrényében. És tudod mit, Rakel?
Azon a fotón nevet.
Harry a fenyőfákra fókuszált. Úgy tűnt, mintha a színeket hirtelen
kiszippantották volna belőlük, és a sziluettjük immár fekete egyenruhába
öltözött, masírozó gárdisták alakját öltötte volna a távolban. Azután érezte,
hogy a nő odahajol hozzá, kezét a karja alá dugja, fejét a vállára hajtja.
Harry mélyen beszívta a haja illatát és érezte, ahogy az arca melege átsüt az
öltöny anyagán. – Nekem nincs szükségem képekre, hogy emlékezzem arra,
milyen boldogok voltunk, Harry.
– Hm. – Talán megtanult hazudni. Mindannyiunkkal ez történik. Harry
bólintott. Egy fuvallat megremegtette.
Ő mikor tanult meg hazudni? Amikor Søs arról faggatta, hogy a mama
figyeli-e őket az égből? Már olyan korán megtanulta volna? Emiatt mondta
az imént olyan könnyen, hogy nem biztos Oleg bűnösségében? Oleg
elveszett ártatlansága nem abban állt, hogy megtanult hazudni, nem is
abban, hogy megtanult heroint beadni magának vagy ellopni az anyja
ékszereit, hanem abban, hogy megtanulta, hogyan lehet kockázatmentesen
és hatékonyan eladni egy anyagot, amely felzabálja a lelket, elpusztítja a
testet, és a vásárlóját a függőség jeges, csöpögő poklába taszítja.
És ha nem is bűnös Gusto meggyilkolásában, másban mégiscsak az. Ő
ültette fel őket a repülőgépre. Dubajba.
Fly Emirates.
Dubaj az Egyesült Arab Emírségek második legnagyobb városa. Nem
voltak arabok, akik a violint árulták, csak Arsenal-mezes dílerek. A trikókat
az instrukciókkal együtt kapták, amelyek arra vonatkoztak, hogyan is a
legpraktikusabb kábítószert árulni: egy ember a pénzért felel, egy a drogért.
Egy szembeötlő, de mégis megszokott mez, amely jelzi, mit árulnak és
melyik szervezethez tartoznak. Nem a szokásos, kérészéletű bandák egyike
volt, amelyek folyton a saját mohóságuk, ostobaságuk, hanyagságuk és
agyatlan vakmerőségük áldozatául esnek. Egy szervezet, amely nem vállalt
szükségtelen kockázatot, a háttérben maradt, és mégis úgy tűnt, hogy ennek
ellenére monopol helyzetben van a narkósok új kedvencét illetően. És Oleg
egy volt közülük.
Harry nem sokat konyított a labdarúgáshoz, abban viszont egészen biztos
volt, hogy van Persie és Fábregas az Arsenalban játszottak. Mint ahogy
abban is, hogy egy Tottenham-drukker soha az életben nem viselne Arsenal-
mezt, hacsak nincs valami különös oka rá. Hát, ennyi mindent sikerült
Olegnek elsajátítania. Jó oka volt annak, hogy Oleg sem vele, sem a
rendőrséggel nem akart szóba állni.
Olyasvalakinek vagy valaminek dolgozott, amelyről senki nem tudta, mi
is valójában, de mégis mindenkit hallgatásra tudott bírni. Harrynak ezen a
ponton kell hozzáfognia.
Rakel sírva fakadt és Harry vállgödrébe fúrta az arcát. Könnyei
átmelegítették a bőrét, az inge alá csorogtak, át a mellkasa, a szíve fölött.
Hamar rájuk sötétedett.

Szergej az ágyon feküdt és a plafont bámulta.

A másodpercek múltak, egyik a másik után. Ez volt a legrosszabb: a
várakozás. És még csak azt sem tudta biztosan, hogy valóban megtörténik-e
majd.
Hogy szükséges lesz-e. Rosszul aludt. Rosszakat álmodott. Tudni akarta
végre. Ezért aztán felhívta Andrejt és megkérte, hadd beszéljen a
bácsikájával. Andrej azonban azt válaszolta, hogy az atamán nem elérhető.
Csak ennyit, se többet, se kevesebbet.
Mindig ez volt a nagybátyjával. Igaz, Szergej sokáig még csak a
létezéséről sem tudott. Csak akkor lépett be az életébe, amikor a bácsikája –
pontosabban az örmény strómanja – hirtelen felbukkant és mindent
elrendezett. Mindazonáltal az is szembetűnő volt, hogy a család többi tagja
milyen keveset tudott a rokonról. Szergejnek annyit sikerült összeszednie,
hogy a bácsikája valahonnan nyugatról jött, és az ötvenes években
házasodott be a családjukba. Egyesek azt állították, hogy Litvániából, egy
tehetős kulák családból származott, s mivel e réteget, a nagygazdákat,
Sztálin szorgalmasan deportálta, a családját Szibériába telepítették. Mások
szerint a Jehova Tanúi egy kisebb csoportjának leszármazottja volt, akiket
1951-ben Moldáviába deportáltak. Egy idős nagynéni azt mesélte, hogy bár
a bácsikája művelt, nyelveket beszélő, világlátott ember volt, minden
további nélkül alkalmazkodott az ő egyszerű életvitelükhöz, sőt olyan
mértékben azonosult a régi, szibériai urka tradíciókkal, mintha maga is
ebben nőtt volna fel. És gyaníthatóan éppen az alkalmazkodási
képességének és nyilvánvaló üzleti érzékének köszönhette, hogy az urkák
rövid időn belül vezetőjükké fogadták. Hamarosan Dél-Szibéria
legjövedelmezőbb csempészhálózatának a feje lett. A nyolcvanas években a
nagybácsi üzlete akkorára nőtt, hogy a hatóság minden kenőpénz ellenére
sem tudta többé félrefordítani a fejét. Mialatt a Szovjetunió lassan
összeomlott, a rendőrség egy nap olyan brutalitással csapott le rájuk, hogy
az inkább emlékeztetett villámháborúra, mint razziára. Legalábbis az egyik
szomszédjuk így emlékezett az eseményekre. Az első hírek szerint a
bácsikáját meggyilkolták. Állítólag hátba lőtték, majd a rendőrség, a
megtorlástól való félelmében titokban a Léna folyóba dobatta a holttestét.
Az egyik rendőr ellopta a rugós kését, de nem tudta megállni, hogy ne
dicsekedjen el vele. A nagybácsi azonban egy évvel később életjelet adott
magáról. Franciaországban rejtőzött, és csak annyit akart tudni, hogy a
felesége terhes-e.
Az asszony nem várt gyermeket. Tagilban ezután hosszú éveken
keresztül semmit sem hallottak róla. Egészen a felesége haláláig. Akkor
eljött a temetésre, mesélte Szergej apja. Az utolsó fillérig ő fizette a drága
ortodox szertartást és az asszony szűkölködő családját is kisegítette
anyagilag.
Szergej apja nem tartozott közéjük, a nagybácsi mégis vele tárgyalt,
amikor áttekintést akart kapni arról, kik maradtak felesége tagili
rokonságából. Ekkor figyelt fel unokaöccsére, a kis Szergejre. Másnap
reggelre a nagybácsi újra eltűnt, épp olyan titokzatosan és
megmagyarázhatatlanul, ahogy felbukkant. Múltak az évek, Szergej kamasz
lett, majd felnőtt. A legtöbben abban a hitben voltak, hogy a bácsikája – aki
már akkor sem volt túl fiatal, amikor annak idején Szibériába költözött –
időközben már biztosan a föld alá került. Aztán amikor Szergejt
hasiscsempészésért lecsukták, hirtelen egy férfi bukkant fel, egy örmény,
aki a bácsikája megbízottjaként mutatkozott be, elrendezte a dolgokat
Szergej körül és átadta neki a nagybátyja meghívását Norvégiába.
Szergej az órára pillantott, és megállapította, hogy pontosan tizenkét perc
telt el azóta, hogy utoljára ránézett.
 Behunyta a szemét és megpróbálta maga elé képzelni a férfit. A rendőrt.
Volt még egy érdekes momentum a bácsikája állítólagos halálával
kapcsolatban.
A rendőrre, aki ellopta a kését, röviddel azután a tajga közepén
bukkantak rá. Legalábbis arra, amit a medvék hagytak belőle. Mind
odakint, mind odabent egészen sötét volt már, amikor a telefon megszólalt.
Andrej volt az.

Tizedik fejezet

Tord Schultz kinyitotta a háza ajtaját, belebámult a sötétbe és egy ideig a

csöndet hallgatta. Azután anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt, leült a
kanapéra és a soron következő repülőgép fenyegető dübörgését várta.
Elengedték. Egy férfi, aki főnyomozóként mutatkozott be, bejött a
cellájába, leguggolt elé és azt kérdezte, hogy mi az ördögért rejtett
burgonyalisztet a kerekes bőröndbe. – Burgonyalisztet? – A Kripos
laborjának technikusai ezt állítják. Tord Schultz újra megismételte, amit a
letartóztatásakor is hajtogatott. A vészforgatókönyvet, amely szerint
fogalma sincs róla, hogy került oda a csomag, vagy hogy mi van benne.
– Hazudik – mondta neki a főnyomozó. – Szemmel fogjuk tartani magát.
Azután kitárta a cella ajtaját és egy biccentéssel jelezte, hogy elmehet.
Tord összerezzent, amikor az éles hang a hűvös szoba sötétjébe hasított.
Felállt, és eltapogatózott a telefonig, amely az edzőpad melletti széken
feküdt. A légiszolgálat vezetője volt, aki arról tájékoztatta Tordot, hogy a
továbbiakban kizárólag belföldi utakra osztják be. Tord megkérdezte, miért.
A főnöke azt válaszolta, vezetőségi döntés volt. – Gondolom, megérti, hogy
a jelenlegi helyzetben nem oszthatjuk be külföldi járatokra.
– Akkor miért nem helyeznek át rögtön földi szolgálatra?
– Nos…
– Nos?
– Ha felfüggesztjük és ennek kapcsán a letartóztatása valamilyen módon
nyilvánosságra kerül, az azt sugallná, mintha nem bíznánk magában. Öhm...
érti?
– Ezek szerint bíznak bennem?
 A válasz rövid szünet után érkezett: – Nem igazán tenne jót a cég
hírének, ha beismernénk, hogy az egyik pilótánkat kábítószer-
csempészéssel gyanúsítjuk. Nem gondolja?
Hát, hogyne.
A légiszolgálat vezetőjének további mondandóját egy TU-154-es
bömbölése nyelte el. Tord letette a kagylót. Visszatapogatózott a kanapéhoz
és leült.
Ujjával végigsimított a dohányzóasztal üveglapján. Rászáradt nyál és
kokainmaradékok. És most? Egy ital vagy egy csík? Esetleg egy ital és egy
csík? Felállt. A Tupoljev alacsonyan érkezett. A nappali tetőablakán át
beeső fény megvilágította az egész helyiséget, Tord pedig egy hosszú
pillanatra az ablakban felbukkanó tükörképére meredt. Azután újra sötét
lett. De már látta. Felismerte visszanéző tükörmása tekintetében azt, ami a
kollégái szemében is ott lesz majd. A megvetés, az ítélkezés és ami a
legrosszabb: a szánalom.
Belföldi járatok. Szemmel fogjuk tartani. I see you.
Ha nem utazhat külföldre, értéktelenné válik a számukra. Akkor nem lesz
több, mint egy kétségbeesett, eladósodott, kokainfüggő rizikófaktor. Egy
nyomás alatt álló férfi a rendőrség reflektorainak fényében. Nem tudott
sokat, de ahhoz épp eleget, hogy tönkretegye a jól kiépített és bejáratott
infrastruktúrájukat. És semmi kétség afelől, hogy megteszik majd, amit kell.
Tord Schultz a tarkójához emelte a kezét és halkan felnyögött.
Nem arra született, hogy vadászgéppel repüljön. Légörvénybe került és
fogalma sincs róla, hogyan nyerhetné vissza az irányítást a dolgok fölött.
Csak ült és a szédült iramban pörgő, egyre közeledő földet bámulta. Nincs
más választása. Csakis úgy élheti túl ezt az egészet, ha feláldozza a
vadászrepülőt és kioldja a katapultot. Ki kell lőnie magát.
Most. El kell mennie a rendőrségre, hogy beszéljen valakivel, aki elég
magas beosztásban van. Valakivel, akiről biztosan lehet tudni, hogy nem
szerepel a narkóligák kenőpénzlistáján.
Egyenesen a vezetőséghez kell fordulnia.
Igen, gondolta Tord Schultz. Kifújta a levegőt és érezte, ahogy az izmai,
amelyeket eddig akaratlanul is megfeszített, kiengednek.
Egyenesen a vezetőséghez kell fordulnia.
De előbb jöjjön egy ital.
És egy csík.
 Harry a recepción ugyanattól a fiútól kapta meg a szobakulcsot.
Megköszönte és hosszú léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. Az Egertorget
metrómegállótól a Leonig tartó sétája során egyetlen Arsenal-mezt sem
látott. A 301-es szobához érve lassított. A folyosón két villanykörte is
kiégett, így elég sötét volt ahhoz, hogy azonnal észrevegye az ajtó alól
kiszűrődő fényt. A hongkongi villamosenergia-árak miatt Harry jó ideje
felhagyott a norvégok rossz szokásával, és mindig lekapcsolta a villanyt,
amikor elment otthonról. Persze lehet, hogy a takarítónő felejtette így a
villanyt. Ez esetben viszont az ajtót is ő felejtette el bezárni. Harry jobb
kezében a kulcsot szorongatva óvatosan meglökte az ajtót, amely magától
kinyílt. Odabent a lámpa fényében egy magányos alakot pillantott meg. Az
illető háttal állt neki és az ágyon heverő, nyitott bőrkoffer fölé hajolt.
Amikor az ajtó tompa koppanással a falnak ütközött, az alak komótosan
felegyenesedett. A férfi hosszúkás, ráncos arcából szelíd bernáthegyi
szemek néztek Harryra. Magas volt, enyhén hajlott hátú, hosszú kabátot
viselt, gyapjúpulóvert, nyakában pedig koszos, papi gallért. Hosszú,
ápolatlan haja közül a legnagyobb fülek kandikáltak elő, amelyeket Harry
valaha látott. A férfi legalább hetvenéves volt. Ennél különbözőbbek már
nem is lehettek volna, Harrynak mégis az volt az első gondolata, hogy a
saját tükörképét látja.
– Mi a bánatot keres maga itt? – kérdezte Harry, aki továbbra sem
mozdult a folyosóról. Rutin.
– Miért, mit gondol? – felelte a férfi svédül. A hangja fiatalabb volt, mint
az arca, ércesen zengett. Azzal a kiejtéssel beszélt, amelyet a svéd
tánczenekarok és az újkeresztény prédikátorok valamilyen érthetetlen oknál
fogva annyira kedvelnek. – Nos, betörtem, hogy megnézzem, van-e esetleg
valami érték a szobában. – Mindkét kezét felemelte. A jobban egy
univerzális adaptert, a balban pedig Philip Roth Amerikai pasztorál című
művének puhakötéses kiadását szorongatta. – Hát, nem valami sok. – Azzal
visszadobta a holmikat az ágyra. A kis bőrkofferre pislogott, majd kérdő
pillantással Harryhoz fordult: – Még elektromos borotvája sincs?
– A pokolba is... – Harry, mit sem törődve az elővigyázatossággal,
belépett a szobába és lecsapta a koffer tetejét.
– Nyugalom, fiam – mondta a férfi és csillapítólag felemelte a kezét. –
Ne vegye magára. Maga még új ebben a műintézményben. – Az idős férfi
Harry felé nyújtotta a kezét. – Isten hozta! Engem Catónak hívnak. A 310-
esben lakom.
 Harry az erős, szutykos lapáttenyérre nézett. Akkora volt, mint egy
palacsintasütő.
– Gyerünk már – mondta Cato. – A kezem az egyetlen, amit nyugodtan
meg lehet fogni rajtam.
Harry elhadarta a nevét és megfogta a felé nyújtott kezet. Meglepően
puha volt. – Lelkész kéz – mondta a férfi mintegy válaszképpen Harry
gondolatára. – Van valami innivalója, Harry?
Harry a koffer és a nyitott szekrényajtó felé intett.
– Ezt minden bizonnyal már kiderítette.
– Azt már tudom, hogy itt semmi nincs. Úgy értem, magánál van-e
valami. Mondjuk, a zakója zsebében.
Harry előhúzta a Gameboyt, és az ágyra dobta, szétszórt holmija közé.
Cato oldalra hajtott fejjel méregette Harryt. A füle kettőbe hajolva simult a
vállához. – Az öltönye alapján azt hinné az ember, hogy maga csak amolyan
néhány órás vendég, és nem az a fajta, aki valóban itt lakik. Mit keres itt
tulajdonképpen?
– Azt hiszem, hogy ez a kérdés továbbra is engem illet.
Cato Harry karjára tette a kezét és mélyen a szemébe nézett. – Fiam –
mondta érces hangon és két ujjával végigsimított az anyagon. – Ez egy
nagyon szép öltöny. Mennyibe került?
Harry mondani akart valamit.
Valami udvarias formába burkolt fenyegetésfélét, amivel végre
megszabadulhat az öregtől. De tudta, hogy mit sem használna, ezért inkább
feladta. Elmosolyodott.
Cato visszamosolygott rá. Mint egy tükörkép. – Ugyan, nem árulom el
senkinek. Különben is indulnom kell dolgozni.
– Mégpedig?
– Nézzenek oda, igazán dicséretes, hogy érdeklődéssel fordul felebarátai
felé. Az Úr szavát hirdetem maguknak, boldogtalanoknak.
– Most?
– Az én szakmámban az idő irreleváns. Minden jót!
Az öreg egy elegáns meghajlással megfordult, majd távozott. Már a
küszöbnél járt, amikor Harry észrevette a kabátzsebéből kilógó
cigarettásdobozt.
A felbontatlan Cameljei egyike volt. Harry becsukta mögötte az ajtót. A
szobában öregemberszag és hideg hamu bűze terjengett. Az ablakhoz lépett,
kinyitotta és a város hangjait hallgatta: a forgalom halk, egyenletes zúgását,
egy nyitott ablakból áradó jazzt, egy rendőrautó távoli szirénáját, egy
boldogtalan lelket, aki az utcán üvöltötte ki magából a fájdalmát, amelyet
üvegcsörömpölés követett, a száraz levelek zizegését a szélben és egy pár
magassarkú cipő kopogását. Oslo hangját. Odalent valami mozgás keltette
fel a figyelmét és lepillantott. A szálloda falán lévő lámpa fénye az ablak
alatti konténerre esett és egy patkány barna farkán csillant meg. Az állat a
konténer szélén egyensúlyozott és orrát a levegőbe fúrva Harry felé
szimatolt. Harrynak munkaadója, Herman Kluit jutott az eszébe, aki a maga
megfontolt módján egyszer a következőt mondta: – Egy patkány nem rossz
és nem is jó. Csak teszi, amit egy patkánynak tennie kell.

Az oslói tél legrosszabb szakasza volt. A fjordot még nem fedte jég, a szél
sósan-jegesen süvített keresztül a városközponton. Szokás szerint a
Dronningens gate sarkán ácsorogtam és speedet, Stesolidot és Rohypnolt
árultam.
Fázósan toporogtam, a lábujjaimat már jó ideje nem éreztem, és nagy
kedvem lett volna a napi bevételt a Steen & Strøm kirakatában lévő, mocsok
drága Freelance csizmára költeni. Vagy ice-ra, ugyanis az a hír járta, hogy
újból felbukkant a Platán. Talán egy kis speedet is le tudnék nyúlni – Tutu
úgysem venné észre –, és megvehetném a csizmát. De jobban belegondolva
arra jutottam, hogy mégiscsak okosabb, ha hagyom a csizmát a fenébe, és
Odin megkapja, amit akar. Még így is jobban jártam, mint Oleg, akinek a
legalján kellett kezdenie és jelenleg hasist árult az Aker huzatos partján.
Tutu a Nybrua alatti helyet utalta ki neki, amelyen a világ minden istenverte
sarkából odaverődött népséggel kellett osztoznia. Az Akerbruától a kikötőig
alighanem ő volt az egyetlen, aki folyékonyan beszélt norvégul.
Valamivel feljebb egy Arsenal-mezes fickót pillantottam meg. Általában
Bisken, egy pattanásos, kutyanyakörvet viselő sørlandi szokott ott állni. Ez
új tag, de a procedúra ugyanaz: vár, amíg néhány ember összeverődik.
Egyelőre három kuncsaft várakozott körülötte. Az ég tudja, mit
óvatoskodnak ennyire. A zsaruk már rég lemondtak erről a környékről,
legfeljebb a látszat kedvéért visznek be néha egy-egy dílert, ha valamelyik
politikus nagyon tépi a száját.
A gyülekezők mellett egy feltűnően elegáns pasas sétált el és alig
észrevehető pillantást váltott az Arsenal-mezessel. Azután hozzám lépett.
Ballonkabát Ferner Jacobsentől, öltöny Ermenegildo Zegná-tól és egy
csinos oldalválaszték a Bécsi Fiúkórustól. Tényleg súlyos látvány volt.
 [5]
– Somebody wants to meet you. – Jellegzetes, morgó orosz akcentusa
volt.
Azt hittem, ez megint a szokásos. A vonásaim miatt valószínűleg azt hiszi,
hogy strichelek, és egy szopást akar, esetleg rágerjedt a hamvas
tiniseggemre. Megjegyzem, az ehhez hasonló napokon olykor valóban
eltűnődtem a pályamódosításon: fűtött autóülés és négyszeres órabér.
[6]
– No, thanks. – feleltem.
[7]
– Right answer is: yes, thanks – mondta a pasas, majd megragadta a
karomat és egy fekete limuzinhoz rángatott, amely abban a pillanatban
gördült mellénk a járdaszegélyhez. A hátsó ajtó kinyílt, és mivel az
ellenállás hasztalannak látszott, inkább egy méltányos áron kezdtem törni a
fejemet. A fizetett erőszak még mindig jobb, mint amiért egy vasat sem kap
az ember. A pasas betuszkolt a hátsó ülésre, s az ajtó puha, méregdrága
kattanással bezárult mögöttem. A csak kívülről fekete és átlátszatlan
ablakon keresztül láttam, ahogy a nyugati városrész felé kanyarodunk. A
kormánynál egy alacsony fickó ült, akinek a feje nevetségesen kicsinek
hatott ahhoz képest, hogy mi mindennek kellett elférnie rajta: brutális
orrnyereg, fehér, ajak nélküli cápaszáj és vaskos szemöldök, amelyet mintha
rossz minőségű ragasztóval erősítettek volna kidülledő szemei fölé. Ő is
ugyanazt a mocsok drága gyászruhát viselte, mint a kollégája. Rám nézett a
visszapillantó tükörből:
[8]
– Sales good, eh?
[9]
– What sales, fuckhead?
A kicsi barátságosan elmosolyodott és biccentett. Úgy döntöttem, hogy
akkor sem kapnak flottakedvezményt, ha kérnek, de aztán lassan kételkedni
kezdtem abban, hogy valóban felém irányul a figyelműk. Valami másról van
itt szó, de vajon miről? Elhagytuk a városházát, azután az amerikai
követséget is. Slottsparken. Tovább nyugat felé. Kirkeveien. Az NRK épülete
és végül villák és előkelő utcák sora következett.
Egy nagy, fából épült villa előtt parkoltunk le, amely egy kisebb dombon
terpeszkedett. A temetkezési vállalkozók a kapuhoz kísértek, majd a kavicsos
udvaron keresztül egy tölgyfaajtóhoz vezettek. Körülnéztem.
A birtok futballpálya méretű volt, alma-, és körtefákkal, egy bunkerszerű
betontoronnyal, amely úgy festett, mint a sivatagi víztározók, és egy dupla,
vaskapus garázzsal, amelynek láttán az az érzésem támadt, hogy rendőrségi
rohamkocsik parkolnak odabent. Az egész csodát két-három méter magas
drótkerítés vette körbe. Kezdtem gyanítani, hol vagyunk. Limuzin, éktelen
orosz akcentus, erődnek is beillő villa...
A hallban a nagyobbik pasas átkutatta a ruháimat, azután a kicsivel
együtt félrevonultak a helyiség egyik sarkába, egy vörös filcterítős
asztalkához, amely fölött számtalan régi ikon és feszület lógott.
Válltokjukból előhúzták fegyvereiket, a vörös terítőre fektették őket, majd
egy-egy keresztet rajzoltak föléjük. Azután a kisebbik kinyitotta a szomszéd
szoba ajtaját.
– Atamán – mondta nekem és az ajtóra mutatott.
A szobában tartózkodó férfi legalább olyan vén volt, mint a bőrfotel,
amelyben ült. Csak bámultam rá. Csontos vénemberujjai fekete cigarettát
szorongattak.
A túlméretezett kandallóban vidáman pattogott a tűz, én pedig
kihasználtam a lehetőséget és közelebb húzódtam hozzá, hogy egy kicsit
átmelegedjen a hátam. A lángok fénye ott táncolt az öreg fehér selyemingén
és ráncos arcán.
Letette a cigarettát és előrenyújtotta a kezét, mintha azt várná, hogy
csókoljam meg a nagy, kék követ, amelyet a gyűrűsujján viselt.
– Burmai zafír – mondta. – 6,6 karát, négy és félezer dollár karátja.
Épp csak egy szemernyi akcentusa volt. Lengyel? Orosz? Mindenesetre
valami keleti.
– Mennyi? – kérdezte, és a gyűrűre támasztotta az állát. Beletelt néhány
másodpercbe, mire rájöttem, mit akar.
– Kicsivel harmincezer alatt – feleltem.
– Milyen kicsivel?
Utánaszámoltam. – Huszonkilencezerhétszáz.
– A dollár árfolyama öt egész nyolcvanhárom.
– Százhetvenezer körül. – Az öregember bólintott. – Azt beszélik, jó vagy.
– A vénség szeme kékebben csillogott, mint a burmai zafír.
– Akkor igazat beszélnek – válaszoltam.
– Láttalak munka közben. Sokat kell még tanulnod, de látszik, hogy
okosabb vagy, mint a többi félkegyelmű. Ránézel egy vevőre és tudod, mit
hajlandó fizetni.
Megvontam a vállamat. Inkább az foglalkoztatott, hogy ő mennyit
hajlandó fizetni.
– De azt is beszélik, hogy lopsz.
– Csak ha megéri.
 Az öregember nevetett. Pontosabban, elsőre azt hittem, hogy egy
tüdőbeteg fulladásos rohamának vagyok a tanúja.
A torka mélyéről feltörő bugyborékolás mindenesetre egy öreg sørlandi
halászbárka motorjának pöfögésére emlékeztetett. Azután rám szegezte
hideg, kék zsidószemét, majd olyan hanghordozással, mintha csak Newton
második törvényét ismertetné, ezt mondta:
– Akkor a következő számtanpéldát is érteni fogod: ha meglopsz,
megöllek.
A hátamon csorgott az izzadság. Kényszerítettem magamat, hogy a
szemébe nézzek. Olyan volt, mint egy körutazás a kicseszett Antarktiszon, a
fagyos, kopár jégsivatagon kívül nem láttam mást. Viszont hirtelen
világossá vált a számomra, hogy mi az a két dolog, amit akar. Először is:
pénzt.
– A motorosoknál minden eladott ötven gramm után a következő tíz
gramm saját zsebre megy. Tizenhét százalék. Nálam csak az én anyagomat
árulhatod, és készpénzben fizetek. Tizenöt százalékot. Kapsz egy saját
utcasarkot. És hárman lesztek. Egy kasszás, egy, akinél a drog van és egy,
aki szemmel tartja a terepet. Hét százalékot adok a drogot kezelőnek,
hármat a felderítőnek. Minden este éjfél körül számolsz el Andrejjel. – A
kisebbik kórista felé biccentett. Utcasarok. Felderítő. Tisztára, mint abban a
kicseszett sorozatban, a Drótban.
– Megegyeztünk – mondtam. – Ide a mezzel.
Az öreg azzal a fajta hüllőmosollyal válaszolt, amely nem hagy kétséget
afelől, hogy hol is helyezkedsz el a hierarchiában. – Azt Andrej intézi.
Beszélgettünk még egy keveset. A szüleimről és a barátaimról kérdezett,
meg hogy van-e hol laknom.
Elmeséltem, hogy a mostohahúgommal lakom, és nem is hazudtam többet
a szükségesnél, mert valahogy úgy éreztem, hogy úgyis tud mindent. Csak
egyszer tértem el némileg a valóságtól, amikor azt firtatta, hogy miért
beszélek ebben a keleti városrészbeli munkásdialektusban, amikor az északi
városrészben nevelkedtem, értelmiségi családban.
Azt válaszoltam, hogy a vér szerinti apám onnan származott. A fene se
tudja, miért, de valahogy mindig így képzeltem, papa. Mindig így láttalak
magam előtt, a keleti végen, szegényes környezetben, munkanélküliként, egy
szűkös, hideg lakásban, amely nem alkalmas gyereknevelésre. Valójában
talán csak azért kezdtem így beszélni, hogy Rolfot és az elkényeztetett
szomszéd kölyköket bosszantsam vele. Azután észrevettem, hogy valamiféle
fölényt is kölcsönöz, olyan, mint a tetoválás a kézen: az emberek
megijednek tőle, kitérnek az útból, és több hely marad nekem. Mialatt az
életemről meséltem, az öreg egész idő alatt az arcomat tanulmányozta és a
fotel karfáját kopogtatta a zafírral. Egyenletesen és könyörtelenül, mintha
valami visszaszámolásba kezdett volna. Amikor szünet állt be a kérdezz-
felelekben, és csak a kopogás hallatszott, úgy éreztem, hogy nyomban
felrobbanok, ha nem töröm meg a csendet.
– Kúl villa – mondtam.
Annyira hülyén hangzott, hogy egészen belevörösödtem. – Helmuth
Reinhard egykori háza. Ő volt 1942-től 1945-ig a Gestapo főnöke
Norvégiában.
– Gondolom, nincs túl sok problémája a szomszédokkal.
– A szomszéd ház is az én tulajdonom. Abban éltek Reinhard hadnagyai.
Vagy fordítva.
– Fordítva?
– Van, amit nem lehet csak úgy megérteni – felelte az öreg, és újra
felvillant a hüllővigyor. Komodói varánusz. Tisztában voltam vele, hogy
óvatosnak kell lennem, de ha már itt tartottunk, egyvalamit nem tudtam
annyiban hagyni: – Egy dolgot egészen biztosan nem sikerül felfognom.
Odin tizenhét százalékot fizet nekem, és a többieknél is hasonló a tarifa.
Maga viszont háromfős csapatot akar, és mindent összevetve huszonöt
százalékot ad. Miért?
Az öreg pillantása az arcomon nyugodott. – Mert hárman
biztonságosabb, mint egyedül, Gusto. A dílereim kockázata az én rizikóm is.
Ha az összes parasztodat elveszted, csak idő kérdése, és te is sakk-mattban
leszel, Gusto.
Vajon tetszik neki a nevem hangzása, azért ismételgeti folyton? – De a
haszon...
– Azzal te ne törődj – hangzott az éles válasz.
Aztán elmosolyodott, és a hangja újra szelíd lett: – A mi árunk egyenesen
a forrástól érkezik, Gusto. A tisztasága hatszorosa az úgynevezett
heroinénak, amelyet először Isztambulban, majd Belgrádban, végül
Amszterdamban hígítanak fel. Mégis kevesebbet fizetünk grammjáért.
Érted?
Bólintottam. – Vagyis hét-nyolcszor többször tudják szaporítani az
anyagot, mint a többiek.
 – Beütjük, de nem annyiszor, mint a többiek. Amit mi árulunk, az jogosan
viseli a heroin nevet. De ezt már te is tudtad, ezért mentél bele azonnal az
alacsonyabb jutalékba. – A lángok fénye megcsillant az öreg fogain. –
Mivel már rég rájöttél, hogy a város legjobb áruját fogod kínálni, amiből
háromszor-négyszer annyit tudsz majd eladni, mint Odin búzalisztjéből.
Ugyanis már most is nap mint nap azt látod, hogy a vásárlók ügyet sem
vetnek az utcán sorakozó heroinárusokra, hanem egyenesen ahhoz a
fickóhoz mennek, aki...
– ...az Arsenal-mezt viseli.
– A vevők tudni fogják, hogy tőled valódi árut kapnak, Gusto.
Azután kikísért.
Mivel a beszélgetés alatt a lába gyapjútakaróba volt csavarva, azt hittem,
hogy nyomorék vagy ilyesmi, de valójában meglepően gyorsan és
könnyedén mozgott. Az ajtóban megállt, láthatólag nem akart odakint
mutatkozni. Közvetlenül a könyököm fölött megfogta a karomat, és finoman
megszorította a tricepszemet.
– Hamarosan látjuk egymást, Gusto.
Biccentettem. Ahogy már említettem, észreveszem másokon, hogy mit
akarnak.
„Láttalak munka közben.” Egy sötétített ablakú limuzinban ülve
tanulmányozott, mintha valami kicseszett Rembrandt lennék. De pontosan
emiatt tudtam, hogy megkapom, amit akarok. – A felderítő a mostohahúgom
lesz, a drogért felelős pedig egy Oleg nevű srác.
– Jól hangzik. Még valami?
– A huszonhármas mezt kérem.
– Arsavin – mormolta a magasabbik kórista elégedetten. – Russzkij.
Feltehetőleg még életében nem hallott Michael Jordanről.
– Meglátjuk – dörmögte az öreg láthatólag jól szórakozva és az égre
pillantott. – Andrej most mutat neked valamit, azután hozzá is láthatsz. –
Egyre csak a karomat paskolgatta, és a mosoly sem akart eltűnni a képéről.
Féltem. De izgatott is voltam. Egyszerre ijedt és felajzott, mint egy komodói
varánusz vadász.
A két kórista lefuvarozott a kihalt jachtkikötőbe. Saját kulcsuk volt az
egyik kapuhoz, és hamarosan már a télire felkészített hajók sora előtt
gurultunk.
A kikötő túlsó végén megálltunk és kiszálltunk az autóból. Amíg Andrej
kinyitotta a csomagtartót, a fekete, csendes vizet bámultam.
 [10]
– Come here, Arshavin!
Odaléptem hozzá és a csomagtartóba pillantottam. A kutyanyakörv és az
Arsenal-mez még mindig rajta volt.
Bisken sosem volt különösebben kellemes látvány, de a jelenlegi
állapotától kis híján elhánytam magam. Pattanásos arcát jókora, a
rászáradt vértől fekete lyukak borították.
A bal füle teljesen leszakadt, egyik szemüregében pedig, szemgolyó
helyett, valami tejberizsszerű csomó éktelenkedett. Amikor végre sikerült
elszakítanom a tekintetemet a szeméről, észrevettem, hogy a mezen is van
egy kisebb lyuk, közvetlenül az „m” fölött az Emiratesből. Egy lőtt seb.
[11]
– What happened? – nyögtem.
[12]
– He talked to the cop called Sixpence.
Tudtam, kire gondol. Napok óta egy civil zsaru ólálkodott a Kvadraturen
környékén. Mindenki felismerte a civil járőröket, de ő valahogy észrevétlen
maradt. Illetve a jelek szerint csak ezt gondolta magáról. Andrej várt, amíg
vetek egy újabb pillantást Biskenre, majd megkérdezte:
[13]
– Got the message?
Bólintottam, és még mindig az összetrancsírozott szemgolyót bámultam.
Mi az eget csinálhattak vele?
– Pjotr! – mondta Andrej.
A két férfi kiemelte a testet a csomagtartóból, lehúzták róla az Arsenal-
mezt és a tengerbe hajították a hullát. A fekete víz hangtalanul nyelte el, s
már el is csitult a felszín. Kész. Andrej odahajította nekem a trikót.
[14]
– This is yours now.
Az ujjamat a lyukba dugtam. Megfordítottam a mezt, és a hátára
pillantottam.
Ötvenkettes. Bendtner.

Tizenegyedik fejezet
Fél hét volt, az Aftenposten reggeli kiadása szerint negyedóra múlva kel
a nap. Tord Schultz összehajtotta az újságot és a mellette álló székre tette.
Végigpillantott a néptelen előcsarnokon.
– Általában korán érkezik – mondta a recepciós pult mögött ülő
biztonsági őr. Tord Schultz kora hajnalban vonatra szállt Oslo felé. A város
épp csak ébredezett, amikor a pályaudvarról kilépve a Grønlandsleireten
kelet felé indult. Elhaladt egy kukásautó mellett. A kezelők hozzáállásán
látszott, hogy nem a hatékonyság növelése miatt nem kímélik a
konténereket. F-16-os pilóták. Egy pakisztáni zöldséges, aki épp áruval teli
ládáit pakolta ki az üzlete elé, felegyenesedett, kezét a kötényébe törölte és
mosolyogva jó reggelt kívánt Tordnak. Hercules-pilóta. A Grønland
templom után balra kanyarodott. Egy hatalmas, a hetvenes évek
stílusjegyeit magán viselő üveghomlokzat tornyosult előtte.
A rendőr-főkapitányság épülete. Fél hét után hét perccel kinyílt a bejárati
ajtó. A recepciós megköszörülte a torkát és intett neki. Tord felállt. A gyors
léptekkel közeledő férfi alacsonyabb volt, mint ő, s ahhoz képest, hogy az
ország legnagyobb kábítószer-bűnözés elleni osztályának vezetője volt, elég
hosszú hajat viselt. Amikor közelebb ért, Tord fehér és halványrózsaszínű
csíkokat vett észre szinte nőies szépségű, napbarnított arcán. Az egyik
stewardessnek is hasonló pigmenthiánya volt. Szoláriumbarna bőrén a
nyakától lefelé indulva egy fehér sáv húzódott végig a mellei között,
egészen a frissen borotvált szemérméig, s ettől a bőrének többi része
testhezálló latexruhának hatott.
– Mikael Bellman?
– Igen. Miben segíthetek? – válaszolta a férfi mosolyogva, anélkül, hogy
lassított volna.
– Négyszemközt szeretnék beszélni magával.
– Sajnálom, de még elő kell készítenem a reggeli értekezletet. De
amennyiben felhív...
– Most kell beszélnem magával – mondta Tord, akit egészen meglepett a
saját hangjának határozottsága.
– Igen? – A SZBEO vezetője már bedugta a leolvasóba a kártyáját, de
most megtorpant és Tordra nézett.
Tord Schultz közelebb lépett. Lehalkította a hangját, bár rajtuk kívül
csupán a biztonsági őr tartózkodott a csarnokban. – Tord Schultznak hívnak,
Skandinávia legnagyobb légitársaságának a kapitánya vagyok, és
információim vannak a Gardermoenen keresztül történő drogcsempészéssel
kapcsolatban.
– Értem. Milyen mennyiségről beszélünk?
– Nyolc kiló hetente.
Tord állta a másik kutató pillantását.
Tudta, hogy a nyomozó agya most gyűjti össze és dolgozza fel a róla
leolvasható információkat: testbeszéd, ruházat, testtartás, arckifejezés, a
jegygyűrű, ami valamilyen érthetetlen okból még mindig az ujján volt, az
ékszerek hiánya, a cipő tisztasága, szókincs, és az eltökéltség.
– Akkor talán látogatói kártyát kellene szereznünk magának – biccentett
Bellman a recepció irányába.
Tord Schultz óvatosan megrázta a fejét. – Jobban örülnék, ha ez a
találkozó teljes mértékben bizalmasan zajlana.
– Sajnálom, de a szabályzat előírja, hogy mindenkit be kell jelentenünk,
de biztosítom róla, hogy az információ nem jut ki a kapitányság falai közül.
– Bellman jelzett a biztonsági őrnek.
A liftben fölfelé Schultz a zakója hajtókájára ragasztott cédulát
simogatta, amelyet a biztonsági őr nyomtatott neki.
– Valami gond van? – kérdezte Bellman.
– Nem, minden rendben – válaszolta Tord, továbbra is a papírt
simogatva, mintha abban reménykedne, hogy ily módon letörölheti róla a
nevét.
Bellman irodája meglepően kicsi volt. – Nem az alapterületen múlik –
mondta Bellman olyan hangsúllyal, ami arra utalt, hogy hozzászokott már a
Tordéhoz hasonló reakciókhoz. – Nagy dolgok tanúja ez az iroda. – Az
egyik képre mutatott a falon. – Lars Axelsen, a rablási osztály vezetője. A
kilencvenes évek végén részt vett a Tveita-banda szétverésében.
Intett Tordnak, hogy foglaljon helyet. Azután egy jegyzettömböt húzott
maga elé, de Tord pillantását látva letette.
– Nos? – kérdezte.
Tord nagy levegőt vett, és belevágott. A válásával kezdte. Fontos volt
számára ez a kiindulópont, a miérteket is tisztázni akarta. Azután rátért a
mikorra és a holra. Majd a kire és a hogyanra. Végül a takarítóról is
beszámolt. Bellman előredőlve, feszült figyelemmel hallgatta a beszámolót.
Ám amikor Tord a takarítóról kezdett beszélni, a professzionális
arckifejezés lehámlott róla. Az első megdöbbenés vörösre színezte a
pigmenthiányos fehér foltokat. Különös látvány volt, mintha valami izzott
volna a bensőjében. Tord elvesztette vele a szemkontaktust.
Bellman keserű arccal meredt valahová a háta mögé, a falra. Talán éppen
Lars Axelsen fotójára. Amikor Tord végzett, Bellman felsóhajtott és
lehajtotta a fejét. Amikor megint felemelte, valami új, kemény és dacos
kifejezés ült a tekintetében.
– Sajnálom – mondta az osztályvezető. – A magam, a szakmám és az
egész testület nevében az elnézését kell kérnem, amiért nem szabadultunk
meg idejében ettől a tetűtől.
Tord arra gondolt, hogy Bellman ezt nyilvánvalóan inkább saját magának
szánta, és nem neki, a pilótának, aki hetente nyolc kiló heroint csempészett.
– Megértem, hogy fél – folytatta Bellman. – Szívesen biztosítanám
afelől, hogy nincs félnivalója, ám drágán szerzett tapasztalataim azt
mutatják, hogy amikor az ilyesféle korrupciós esetek nyilvánosságra
kerülnek, azok hatása általában jócskán túlnyúlik az érintetten.
– Értem.
– Beszélt erről még valakinek?
– Nem.
– Tud valaki arról, hogy felkeresett engem?
– Nem, senki.
– Tényleg senki?
Tord a férfira nézett és fáradtan elmosolyodott. Mégis kinek mesélt volna
róla?
– Oké – mondta Bellman. – Bizonyára maga is tisztában van azzal, hogy
milyen komoly és különösen kényes ügyről van szó. Rendkívül óvatosan
kell eljárnom, nehogy azokat figyelmeztessem idebent, akiket nem kéne. Ez
annyit tesz, hogy még magasabb szintekre kell lépnem az üggyel. Az
alapján, amit elmondott, őrizetbe kellene vennem magát, azonban ezzel
mindkettőnket leleplezném. Így amíg fel nem derítjük az ügyet, arra kérem,
hogy menjen haza és ne mozduljon ki otthonról. Érti? Ne meséljen senkinek
erről a találkozóról, ne mászkáljon odakint, ne nyisson ajtót
ismeretleneknek, ne vegye fel a telefont, ha ismeretlen számról hívják.
Tord lassan bólintott.
– Meddig fog ez tartani?
– Legfeljebb három napig.
– Értettem.
Bellman mintha még mondani akart volna valamit. Egy kis ideig
habozott, de azután mégis belevágott. – Tudja, ez olyasmi, amit soha nem
tudtam elfogadni – mondta. – Hogyan képes valaki pusztán
nyereségvágyból tönkretenni mások életét? Vagyis, amennyiben egy
földönfutó, afgán földművesről van szó, nyilván meg tudom érteni. De egy
norvég férfi, ráadásul kapitányi fizetéssel...
Tord Schultz pillantása találkozott Bellmanéval.
Számított erre, és szinte megkönnyebbült, hogy végül előkerült. – Ennek
ellenére tiszteletet érdemel, amiért önként idejött és kiterítette a kártyáit.
Tudom, hogy tisztában van azzal, mit kockáztat. Nem irigylem a következő
időszakért, Schultz.
Azzal az osztályvezető felemelkedett és kezet nyújtott neki. Tord pedig
újra arra gondolt, ami már a csarnokban is eszébe jutott, amikor meglátta a
férfit.
Mikael Bellmanból tökéletes vadászpilóta lenne a magassága alapján.

Nagyjából azzal egy időben, hogy Tord Schultz elhagyta a rendőr-

főkapitányság épületét, Harry Hole becsengetett Rakel ajtaján. Rakel
köntösben, duzzadt szemekkel nyitott ajtót. Ásított. – Néhány órával később
rendszerint jobban festek – mondta.
– Jó, hogy ezt legalább az egyikünk elmondhatja magáról.
– Sok szerencsét hozzá – mondta Rakel, amikor már a papírhalmoktól
roskadozó asztal előtt álltak a nappaliban. – Minden itt van: a nyomozás
során készült jelentések, képek, újságkivágások, tanúvallomások. Hans
Christian tényleg nagyon alapos munkát végzett. Indulnom kell dolgozni.
Miután az ajtó becsukódott mögötte, Harry megfőzte az első adag kávét
és belevágott.
Három óra olvasást követően szünetet kellett tartania, hogy leküzdje
egyre növekvő rosszkedvét.
A kávéscsészével a kezében az ablakhoz lépett.
Emlékeztette magát, hogy azért van itt, hogy olyasmit találjon, ami Oleg
bűnösségét vonja kétségbe, és nem az ártatlanságát. A kétség már épp elég
lenne. Az anyag azonban egyértelmű volt.
A gyilkossági nyomozóként eltöltött hosszú évek tapasztalatai is ellene
dolgoztak: a dolgokról meglepően gyakran bizonyosodott be, hogy
pontosan azok, aminek tűnnek.
Újabb háromórányi aktaböngészés után sem változott a benyomása. Az
anyagban egyetlen bűnjel sem volt, ami más magyarázatra engedett volna
következtetni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincs más
magyarázat, próbálta bizonygatni magának, csak éppen nem az asztalon
heverő anyagban. Még azelőtt felkerekedett, hogy Rakel hazaért volna.
Aludnia kellett. Átkozott jetlag. De tudta, hogy valójában egészen másról
van szó. Képtelen lett volna megmondani a nőnek, hogy az alapján, amit
olvasott, nehéz a kétkedését életben tartania.
Mivel annak a kétségnek kellett volna jelentenie az igazságot, az utat és
az életet – az egyetlen lehetséges megoldást.
 Felöltözött és elindult. Az egész utat gyalog tette meg a Holmenkollentől,
Risen, Sognon, Ullevålon és Bolteløkkån keresztül a Schrøder étteremig.
Megfordult a fejében, hogy bemegy, de azután elvetette az ötletet. Helyette
folytatta az utat kelet felé, a folyón keresztül Tøyenig. Amikor benyitott a
Fyrlyset ajtaján, a nappali fény már gyengült. Minden olyan volt, mint az
emlékezetében. Világos falak, világos berendezés és nagy ablakok, hogy
minél több fény juthasson be. És ebben a fényben már ott gubbasztott az
asztaloknál a kávé és a vajas kenyér mellett a délutáni klientúra.
Némelyikük feje az asztal lapja fölé horgadt, mintha az imént értek volna be
a célba egy ötven kilométeres futás után, mások szaggatott beszélgetést
folytattak érthetetlen narkós nyelven.
De voltak köztük olyan figurák is, akikkel akár a United Bakeries jól
szituált gyerekkocsi-armadája közepén is összefuthatna az ember.
Néhányuknál a mellettük álló szatyrokban frissiben kapott használt ruhák
voltak. Mások már fel is öltötték őket, és most úgy festettek, mint megannyi
biztosítási ügynök és kisvárosi tanítónő. Harry a pult mögött álló kerekded
lányhoz verekedte magát, aki az Üdvhadsereg logójával ellátott kapucnis
pulóvert viselt és mosolyogva ingyenkávéval és barnasajtos szendviccsel
kínálta. – Nem, köszönöm. Martine szolgálatban van?
– Ma a gyengélkedőre van beosztva... A lány az emelet felé mutatott,
ahol az Üdvhadsereg orvosi ügyelete volt. – De hamarosan vé...
– Harry!
Harry megfordult. Martine Eckhoff épp olyan kicsi volt, mint régen.
Ugyanaz a nevető macskapillantás, aránytalanul széles száj és aprócska orr.
És különös pupillája, amely olyan volt, mintha kulcslyukat formázva
egyenesen lecsorogna a barna írisz széléig. Martine annak idején elmondta,
hogy ez egy veleszületett fejlődési rendellenesség, amelyet iris
colobomának neveznek. A cseppnyi nő lábujjhegyre emelkedett és hosszan
megölelte Harryt. És amikor végül elvált tőle, és felnézett rá, a két kezét
továbbra sem engedte el. Mosolygó arcán árnyék suhant keresztül, amikor
megpillantotta Harry arcán a sebhelyet.
– Olyan... vékony lettél.
Harry nevetett. – Köszönöm. De nem én lettem vékonyabb, hanem...
– Tudom! – torkolta le Martine. – Én lettem kövérebb. De mind
vaskosabbak lettünk, Harry. Mind, kivéve téged. Egyébként nagyon jó
mentségem van a plusz kilóimra...
Azzal megpaskolta fekete gyapjúpulóvere alatt feszülő pocakját.
 – Hm… Rikard művelte ezt veled?
Martine hangosan nevetett és buzgón bólogatott. Kipirult arcából csak
úgy áradt a meleg. Az egyetlen szabad asztalhoz mentek. Harry leült és
nézte, ahogy Martine félgömb alakú hasával boldogan a székre zökken.
Egészen abszurd látvány volt a megannyi félresiklott élet és fásult,
reménytelen ember között.
– Gusto – mondta Harry. – Ismered az esetet?
Martine mélyet sóhajtott. – Természetesen. Itt mindenki ismeri. Hiszen a
miliőhöz tartozott. Ritkán jött. A lányok egytől egyig odavoltak érte. Olyan
szép volt!
– És mi van Oleggel, aki állítólag meggyilkolta?
– Ő is felbukkant néha. Egy lánnyal üldögéltek. – Martine a homlokát
ráncolta. – Állítólag? Valami kétség merült fel?
– Ezt próbálom kideríteni. Azt mondod, egy lánnyal?
– Bájos, de törékeny, sápadt kis jószág. Ingunn? Iriam? – Martine a pult
felé kiáltott: – Hahó! Hogy is hívják Gusto mostohahúgát? – És még mielőtt
bárki válaszolhatott volna, hirtelen eszébe is jutott: – Irene!
– Vörös hajú, szeplős? – kérdezte Harry.
– Igen. Olyan sápadt volt, hogy ha nincs a haja, szinte el is tűnt volna.
Úgy értem, a végén szinte már átsütött a nap azon a lányon.
– A végén?
– Igen, már jó ideje nem járt erre. Többször is kérdezősködtem felőle a
vendégeinktől, hogy elköltözött-e a városból, vagy mi történhetett vele, de
senki sem tudja, hová tűnt.
– Emlékszel esetleg bármilyen eseményre abból az időből, amikor a
gyilkosság történt?
– Semmi különösebbre, attól az estétől eltekintve. Hallottam a szirénákat,
és amikor az egyik kollégátok, aki épp itt volt a kávézóban, egy
telefonhívást követően a nyakába kapta a lábát, rögtön tudtam, hogy megint
a mi gyülekezetünkben történt valami.
– Azt hittem, íratlan szabály, hogy fedett nyomozók nem vállalhatnak
munkát a kávézóban.
– Így is van, de ez a férfi nem is dolgozni járt ide. Egyedül ült az
asztalnál és úgy tett, mintha újságot olvasna. Talán beképzeltségnek tűnik,
de azt hiszem, azért járt ide, hogy engem bámuljon – mondta Martine és
kacéran a mellére simította tenyerét.
– Úgy. Ezek szerint vonzod a magányos rendőröket.
 A nő nevetett.
– Annak idején én provokáltalak téged, már elfelejtetted?
– Egy ilyen jó nevelést kapott, keresztény erkölcsű lány?
– Szóval a folyamatos bámulása lassan kezdett már az idegeimre menni,
de miután a hasam gömbölyödni kezdett, nem jött többet. De mindegy is.
Mindenesetre azon az estén becsapta maga mögött az ajtót, és a Hausmanns
gate irányába rohant. A tetthely mindössze néhány száz méterre volt innen.
Nem sokra rá megérkeztek az első hírek arról, hogy Gustót lelőtték. És
hogy Oleget letartóztatták.
– Mit tudsz Gustóról azonkívül, hogy bomlottak utána a nők, és hogy
nevelőszülőknél nőtt fel?
– Tolvaj volt a ragadványneve. És violint árult.
– Kinek?
– Oleggel korábban az alnabrui motorosbandának árultak, a Los
Lobosnak. De azt hiszem, utána átmentek Dubajhoz. Mindenki ezt tette,
akinek csak lehetősége nyílott rá. Az ő heroinjuk volt a legtisztább, és
amikor a violin felbukkant, csak Dubaj dílereinél lehetett kapni. És ez azóta
sincs másként.
– Mit tudsz Dubajról? Ki ő?
Martine a fejét rázta. – Még csak azt sem tudom, hogy személy-e vagy
valami szervezet.
– Vagyis ott van az utcákon, és közben mégis láthatatlan. Tényleg nincs
senki, aki tudna róla valamit?
– Biztosan van, de ők tartják a szájukat. – Valaki Martine nevét kiáltotta.
– Maradj csak – mondta Martine és elkezdte feltornászni magát a székről. –
Mindjárt visszajövök.
– Menj nyugodtan, nekem is indulnom kell tovább – válaszolta Harry.
– Mégis merre?
Egy másodpercnyi csönd támadt, amikor mindketten felfogták, hogy
Harrynak erre a kérdésre semmiféle ésszerű válasza nincs.

Tord Schultz a konyhaasztalnál ült az ablak előtt. A nap már alacsonyan

járt, de még elég fény volt ahhoz, hogy észrevegye, ha valaki közeledik a
házak között az út felől. Az utat magát viszont nem látta. Harapott egyet a
szalámis kenyérből.
A repülőgépek egymás után húztak el a háztető fölött. Landolás,
felszállás. Landolás, felszállás.
 Tord Schultz a különböző motorhangokat figyelte. Olyan volt, mint egy
időtengely.
Az öreg motorok hangja jó volt. Dörmögő, meleg duruzsolásukkal
kellemes emlékeket idéztek fel, olyan eseményeket, amelyeknek nagy
jelentősége volt számára: munka, pontosság, család, egy nő szerelme, egy
kolléga elismerése. Amelyek értelmet adtak az életének Az új generációs
motorok hektikusak voltak, kevesebb üzemanyagot használtak, gyorsabban
haladtak előre, hatékonyabbak voltak, kevesebb idejük volt a lényegtelen
dolgokra. A lényegtelen lényeges aspektusaira is. A nagy órára pillantott,
amely a hűtőszekrény tetején állt. Gyorsan és fáradhatatlanul ketyegett,
mint egy kis szív. Hét óra. Még tizenkét óra maradt a várakozásból.
Hamarosan besötétedik. Egy Boeing 747-es zúgása törte meg a csendet. A
klasszikus. A legjobb. A zaj egyre nőtt, a bömbölés ereje végül
megremegtette az ablaktáblákat, a pohár a félig teli üveghez csörrent az
asztalon. Tord Schultz behunyta a szemét. Számára ez a bizalom, a jövőbe
vetett hit zaja volt, a hatalom és a kellően megalapozott arrogancia hangja.
Egy, a legjobb korban lévő férfi legyőzhetetlenségének a szimbóluma.
Amikor a zaj elült és újra csend telepedett a házra, úgy érezte, hogy ez a
csend valahogy más, mint volt. Mintha megváltozott volna a levegő
sűrűsége.
Mintha benépesült volna.
A nappali felé fordult.
Az ajtónyíláson keresztül rálátott az edzőpadra és a dohányzóasztal
szélére.
A parkettára irányította a pillantását, a nappali azon tárgyainak az
árnyékára, amelyek nem látszottak az ajtónyílásban. Visszafojtott lélegzettel
hallgatózott. Semmi. Csak a hűtőszekrényen álló óra ketyegése hallatszott.
Azután újra a szendvicsbe harapott, ivott egy korty vizet és hátradőlt a
széken. Egy hatalmas gép volt felemelkedőben. Hátulról érkezett. Elfojtotta
a tovább ketyegő idő hangját. Ő pedig arra gondolt, hogy a gép bizonyára a
ház és a nap között repül el, mert hirtelen árnyék esett az asztalra.

Harry a Grønlandsleiret felé vette az irányt. Mintha robotpilóta vezette

volna a rendőr-főkapitányság felé. A Botsenparkban megállt. Felnézett a
börtön masszív, szürke kőfalaira.
– Mégis merre? – kérdezte tőle Martine. Valóban voltak kétségei azt
illetően, hogy ki ölte meg Gusto Hanssent? Mindennap, nem sokkal éjfél
előtt, közvetlen SAS-járat indul Oslótól Bangkokba, ahonnan pedig napi öt
gép megy Hongkongba.
Akár most is visszamehetne a Leonba, a holmija összecsomagolása és a
kijelentkezés kereken öt percet venne igénybe. Azután a repülőtéri vonattal
kiutazik a Gardermoenre és megveszi a jegyet az SAS pultjánál. Vacsora és
egy újság a repülőtér nyugodt és személytelen tranzitvárójában.
Harry megfordult. Az előző napi koncertplakát eltűnt a fáról.
Továbbindult az Oslo gatén, a Minneparken mellett, és már egészen a
Gamlebyen temetőnél járt, amikor egy hangot hallott a kerítés melletti
árnyékból.
– Van kétszáz koronája?
Harry egy pillanatra megtorpant, a svédül beszélő kéregető pedig
előlépett az árnyékból. Hosszú, rongyos kabátot viselt, a lámpa ferdén,
hátulról érkező fényében a füle árnyéka az arcára esett.
– Felteszem, kölcsönbe kellene – sóhajtotta Harry és előbányászta a
pénztárcáját.
– Perselypénznek – felelte Cato és kinyújtotta a kezét. Soha nem látja
viszont. – A Leonban felejtettem a pénztárcámat.
Az öreg leheletében nyoma sem volt alkoholnak, csak dohányszaga volt
és még valami, ami Harryt a gyerekkorára emlékeztette. Amikor a
nagyapjánál bújócskáztak, mindig bemászott a hálószobában álló
ruhásszekrénybe, mélyen beszívta az évek óta ott lógó ruhák édeskés-dohos
szagát. Legalább olyan régiek voltak, mint maga a ház. Harry csak egy
ötszázast talált. Odaadta Catónak.
– Tessék.
Cato a bankjegyre bámult. Végigsimított rajta.
– Hallottam ám ezt-azt – mondta. – Azt beszélik, hogy maga rendőr.
– Igen?
– És hogy iszik. Mivel mérgezi magát?
– Jim Beammel.
– Ó, Jim. Az én Johnnym régi ismerőse. Azt is rebesgetik, hogy ismeri
azt a fiút. Oleget.
– Ismeri Oleget?
– A sitt rosszabb, mint a halál, Harry. A halál egyszerű, felszabadítja a
lelket. A börtön viszont felzabálja az ember lelkét, míg végül semmi emberi
nem marad belőle. Amíg végül kísértetté nem válik.
– Ki mesélt magának Olegről?
 – Az én gyülekezetem hatalmas, és számtalan hívem van, Harry. Én
csupán figyelek. Azt beszélik, hogy arra az illetőre vadászik. Dubajra.
Harry az órájára pillantott. Az évnek ebben a szakaszában rendszerint
bőven van hely a repülőgépeken. Bangkokból átrepülhet Sanghajba is. Zhan
Yin küldött neki egy SMS-t, hogy ezen a héten egyedül van. Elutazhatnának
a nyaralójukba.
– Remélem, nem fut össze vele, Harry.
– Nem mondtam, hogy...
– Aki találkozik vele, az meghal.
– Cato, én ma este el...
– Hallott a bogárról?
– Nem, de...
– Hat ízelt láb, amely átfúrja az ember arcát.
– Mennem kell, Cato.
– A saját szememmel láttam. – Cato a papi gallérra támasztotta az állát. –
Az Älvsborg híd alatt Göteborg kikötőjében. Egy rendőr volt, aki egy
heroinbandát figyelt. Egy szögekkel kivert téglát kapott az arcába.
Harry hirtelen rájött, miről beszél a másik. Zsuk. A bogár.
A módszer eredetileg Oroszországból származott, és a besúgók ellen
használták. Az ember először közvetlenül egy mennyezeti gerenda alá, a
padlóhoz szegezi a spicli egyik fülét. Azután félig belever hat nagy szöget
egy téglába, amelyet egy kötélhez erősít.
A kötelet utána átdobja a gerenda fölött. Végül az áruló a kötélbe harap,
és a fogaival kell megtartania a téglát. A lényeg – és az egész szimbolikája –
világos: ameddig az áruló tartani bírja a száját, életben marad. Harry látta,
mire képes egy zsuk. Egy szegény ördögön, aki összeütközésbe keveredett a
Tapei-Triáddal.
A férfira Tanshui egyik mellékutcájában bukkantak rá. A triád széles fejű
szögeket használt, amelyek nem csináltak olyan mély lyukakat. Amikor
aztán a mentők megérkeztek és kihúzták a téglát a halottból, az arca is
követte. Cato a nadrágzsebébe gyűrte az ötszázast, és a másik kezét Harry
vállára fektette.
– Megértem, hogy meg akarja védeni a fiát. De mi van, ha tényleg ő ölte
meg azt a drogost? Annak a másiknak is volt apja, Harry. Ugyan
önfeláldozásnak nevezik azt, amikor egy szülő a gyermekéért harcol, de
voltaképpen mindig saját magunkról van szó, a génjeinkről, amelyeket meg
akarunk védeni. Ez nem igényel különösebb morált. Amikor
gyermekkoromban az apám a Bibliából olvasott nekünk, úgy találtam, hogy
Ábrahám gyáva volt, amiért engedelmeskedett Isten parancsának, hogy
áldozza fel a fiát. Csak felnőttként értettem meg, hogy csak egy valóban
önzetlen apa kész feláldozni a fiát, ha az egy magasabb célt szolgál, mint ők
ketten. Tényleg így van, Harry.
Harry a járdára hajította a cigarettát.
– Téved. Oleg nem az én fiam.
– Nem? Akkor miért van itt?
– Rendőr vagyok.
Cato felnevetett.
– Hatodik parancsolat, Harry. Ne hazudj.
– Az nem a kilencedik? – Harry a füstölgő csikkre taposott. – És ha nem
tévedek, ez a parancsolat azt mondja, hogy ne tégy felebarátaid ellen hamis
tanúbizonyságot. Vagyis, ha az ember saját magával kapcsolatban lódít egy
kicsit, azzal semmi baj nincs. Talán nem volt elég ideje a teológiai
tanulmányaira?
Cato megvonta a vállát.
– Ahogy Jézusnak, nekem sincs formális minősítésem. Mi a szavak
emberei vagyunk. De ahogy a sámánok, a látók és a sarlatánok, olykor mi is
hamis reményt és valódi vigaszt nyújtunk.
– Még csak nem is keresztény?
– Úgy fogalmaznék, hogy a hit soha nem vált a hasznomra, csupán a
kételkedés. Ez az én testamentumom.
– A kételkedés?
– Úgy van. – Cato sárga fogai elővillantak a sötétben. – Hadd kérdezzem
meg magától, fiam: tényleg olyan biztos, hogy Isten nem létezik és hogy
nincs arca?
Harry halkan felnevetett.
– Nem különbözünk olyan sokban, Harry. Én hamis papi gallért viselek,
maga pedig hamis seriffjelvényt. Mennyire megingathatatlan valójában az
evangéliuma? Az intézményesített védelem biztosítása és a tévútra került
lelkek megbüntetése? Hiszen maga is kételkedő, nem igaz? Harry új
cigarettát pöckölt ki a dobozból.
– Sajnos, ebben az ügyben nincs helye kétkedésnek. Hazautazom.
– Ez esetben, jó utat! Indulnom kell az istentiszteletemre.
Dudaszó harsant.
 Harry automatikusan megfordult. Fényszóró vakította el, majd a kocsi
elkanyarodott. A féklámpák felizzottak, amikor a járőrautó a garázsokhoz
érve lassítani kezdett. És mire Harry visszafordult Catóhoz, a férfi már
eltűnt. Az öreg lelkész mintha beleolvadt volna a sötétségbe, Harry csak a
temető felé vezető lépéseket hallotta.

A csomagolás és a kijelentkezés valóban nem tartott tovább öt percnél.

– A készpénzzel fizető vendégeknek adunk egy kis kedvezményt –
mondta a pult mögött álló fiú. Ezek szerint minden azért mégsem változott
meg. Harry a pénztárcájában kutatott. Hongkongi dollár, jüan, amerikai
dollár, euró. Megszólalt a telefonja. A füléhez emelte, miközben a legyező
módjára szétterített bankjegyeket a fiú felé nyújtotta.
– Igen?
– Én vagyok az. Mit csinálsz?
A fenébe. Úgy tervezte, hogy csak a repülőről hívja fel a nőt. Olyan
brutális egyszerűséggel akarta intézni, amennyire csak lehet. Egyetlen
mozdulattal akarta letépni a tapaszt. – Épp kijelentkezem a szállodából.
Visszahívhatlak két perc múlva?
– Csak azt akartam mondani, hogy Oleg kapcsolatba lépett az
ügyvédjével. Öhm... Hans Christiannal.
– Norvég korona – mondta a fiú.
– Oleg találkozni akar veled, Harry.
A francba!
– Halló? Harry, ott vagy?
– Visa kártyát elfogadnak?
– Olcsóbb lesz, ha keres egy bankautomatát és készpénzben fizet.
– Találkozni akar velem?
– Azt mondja. Amilyen gyorsan csak lehet.
– Nem megy, Rakel.
– Miért nem?
– Mert...
– Van egy automata száz méterre innen a Tollbugata irányában.
– Mert?
– Vegye el a kártyát, oké?
– Harry?
– Mert... Először is, mert nem lehet, Rakel. Látogatási tilalom érvényes
rá. Nem tudok még egyszer bejutni hozzá.
 – És másodszor?
– Másodszor azért, mert tényleg nem látom értelmét. Rakel. Átrágtam
magam az anyagokon. Én...
– Igen?
– Azt hiszem, tényleg ő lőtte le Gusto Hanssent, Rakel.
– Sajnos, nem fogadunk el Visa-kártyát. Van esetleg másik? MasterCard,
American Express?
– Nincs! Rakel?
– Akkor fizethet dollárban vagy euróban. A valutaárfolyam nem a
legkedvezőbb, de még mindig jobban jár, mintha kártyával fizetne.
– Rakel? Rakel! A rohadt életbe!
– Valami baj van, Hole úr?
– Letette. Ennyi elég lesz?

Tizenkettedik fejezet
A Skippergatán álltam és a kopogó esőt bámultam. A télnek ebben az
évben mintha nem sikerült volna megvetnie a lábát, viszont annál több eső
zúdult a nyakunkba. Az üzletünkön azonban ez mit sem rontott. Oleggel és
Irenével egy nap alatt nagyobb forgalmat bonyolítottunk, mint amit
Odinnak és Tutunak egy hét alatt sikerült összehoznom. Nagyjából hatezret
kerestem naponta. A város összes Arsenal-mezét tekintetbe véve az öreg,
legóvatosabb becsléseim szerint is, több mint kétmillió korona forgalmat
csinált hetente.
Esténként, mielőtt Andrejjel elszámoltunk volna, Oleggel gondosan
átszámoltuk a pénzt és az árukészletet. Soha nem hiányzott egyetlen korona
sem. Nem érte volna meg.
Olegben száz százalékig megbízhattam. Azt hiszem, hiányzott belőle a
szükséges fantázia, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a lopás mint
lehetőség fel sem merült benne. Vagy mindössze arról volt szó, hogy minden
idegszálával Irenére koncentrált. Egészen röhejes látvány volt, ahogy a
farkát csóválta, amikor Irene a közelben volt. És hogy Irene mennyire nem
észlelte az imádatát. Mert Irene csak egyvalamit látott.
Engem.
Nekem meg teljesen mindegy volt. Nem zavart, és különösebben boldog
sem voltam tőle. Hiszen mindig is így volt. Jól ismertem Irenét, pontosan
tudtam, hogyan dobogtathatom meg mosópor-tisztaságú, kis szívét, hogyan
csalhatok mosolyt édes ajkaira és – ha éppen úgy akartam – könnyeket kék
szemébe.
Természetesen elengedhettem, elküldhettem volna, kitárhattam volna
előtte az ajtót. De tolvaj vagyok, és a tolvajok semmit sem engednek ki a
markukból, amiről úgy vélik, hogy egyszer a hasznukra lehet. Irene az
enyém volt, a heti kétmillió pedig az öregé. Különös, milyen gyorsan köddé
válik napi hatezer korona, ha az ember jégkocka helyett kristálymetet dobál
az italába és a ruháit tisztességes üzletekben szerzi be. Ezért laktam még
mindig a próbateremben Irenével, akinek a matracát a dob mögött terítettük
le. Ő egyébként egészen jól boldogult, még csak egy jointot sem szívott el
soha, azokat a vegetáriánus szarokat ette, sőt, még egy nyavalyás
bankszámlát is nyitott. Oleg otthon lakott az anyjánál, úgyhogy nagyjából
térdig járt a pénzben. Lassan visszatért a stréber életéhez, tanulni kezdett,
sőt, olykor még a Valle Hovinra is lejárt edzeni.
Ahogy a Skippergata sarkán osztottam-szoroztam, egy különös alakot
vettem észre, aki felém közeledett a zuhogó esőben. A szemüvegén folyt a
víz, vékony szálú haja a koponyájára tapadt és azt a fajta, mindenféle
időjáráshoz alkalmas dzsekit viselte, amelyet az ember hájas, ronda párja
vesz, mindjárt dupla csomagban, hogy egymáshoz tudjanak öltözni. Ha volt
egyáltalán barátnője a nyomorultnak, mivel csúnyán sántított. Biztosan
körül lehetne írni finomkodóan is, de a dongaláb az dongaláb. Ahogy a
néger meg néger. A pasas megállt előttem. Jó ideje nem lepődtem már meg
azon, mennyire különböző emberek vásárolnak heroint, de ez a férfi végképp
nem tartozott a tipikus fogyasztók kategóriájába.
– Mennyit...
– Háromszázötven egy negyed gramm.
– ...fizettek egy gramm heroinért?
– Fizetni? Mi itt eladunk, seggfej.
– Azt tudom. Csak egy kis kutatást végzek.
Végigmértem. Újságíró? Szociális munkás? Esetleg politikus? Korábban
is, amikor még Odinnak és Tutunak dolgoztam, megtalált néha egy-egy
hasonló figura, és előadta, hogy a városi tanácsnak dolgozik, meg valami
RUNO nevű bizottságnak, és a végén udvariasan megkérdezte, hogy
elmennék-e vele egy bizottsági ülésre, amely a „fiatalok és a kábítószerek”
témáját kerülgeti. Ugyanis szívesen hallanák „az utca valódi hangját”. A
[15]
móka kedvéért egyszer belementem és meghallgattam, amit az ECAD-ról
és a drogmentes Európát megcélzó, nagy, nemzetközi tervről szövegeltek.
Kaptam üdítőt meg pogácsát, és közben majd betojtam a röhögéstől. A nő
viszont, aki az ülést vezette, egy olyan igazi MILF volt, egy kefélnivaló
anyuci, közönséges szőke hajjal, férfias vonásokkal, hatalmas dudákkal és
rendreutasító hanggal. Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy a mellein
kívül vajon mást is megoperáltatott-e magán.
A találkozó után odajött hozzám, bemutatkozott mint a városi tanács
szociális ügyekkel – többek között a drogellenes politikával és a
szenvedélybetegek gondozásával – foglalkozó osztályának titkára, majd
közölte, hogy szívesen elbeszélgetne velem hosszabban is ezekről a
dolgokról, úgyhogy „alkalomadtán” elugorhatnék hozzá. Mint kiderült,
tényleg kefélnivaló volt, bár nem anyuci.
Egyedül élt egy tanyán, szűk lovaglónadrágban nyitott ajtót és azt akarta,
hogy az istállóban csináljuk.
Az sem érdekelt, ha netán tényleg leoperáltak róla egy farkat, mert piszok
jó munkát végeztek, a fejőgépe úgy működött, mint a vihar. Bár elég furcsa
volt olyan nőt kefélni, aki úgy rikácsol, mint valami repülőgépmodell,
miközben úgy kétméternyi távolságból hatalmas, nyammogó lovak
bámulnak ránk unatkozva. Miután kiszedegettem a szalmát a seggemből,
megkérdeztem, hogy kölcsön tudna-e adni egy ezrest.
Egészen addig találkozgattunk, amíg hatezret nem kezdtem keresni
naponta. Két dugás között azt is megtudtam, hogy egy ilyen munkacsoport
titkára nemcsak leveleket írogat napszámra, hanem gyakorlati politikával is
foglalkozik. És annak ellenére, hogy egyelőre csak rabszolga volt, ő tartotta
mozgásban a dolgokat. Remélte, hogy ha a megfelelő emberek felnyitják
végre a szemüket, az övé lesz a városi tanácsosi poszt. A városházáról
előadott sztorijai alapján arra jutottam, hogy az összes politikus – legyen az
kicsi vagy nagy – ugyanazt akarja: hatalmat és szexet.
Ebben a sorrendben. Elég volt annyit a fülébe súgnom, hogy
„tanácsosnő” és a két ujjam belédugnom ahhoz, hogy a disznóól tetejéig
spricceljen az orgazmusa. Nem viccelek.
Ennek a pasasnak az arcáról is ugyanez az intenzív, beteges vágy
sugárzott.
– Kapd be.
– Ki a főnököd? Beszélni akarok vele.
Vigyem el a főnökömhöz? A pasas totál őrült. Vagy szimplán félkegyelmű.
– Kopj le!
 A fickó nem mozdult, csak állt ott a furcsán kificamodott csípőjével, majd
előhúzott valamit ocsmány dzsekije zsebéből. Egy műanyag tasakot, úgy fél
grammnyi fehér porral.
– Ez itt az áruminta. Add oda a főnöködnek. Az ára nyolcszáz korona
grammonként. Legyetek óvatosak az adagolással, osszátok legalább tíz
részre ezt a mennyiséget. Holnapután visszajövök. Ugyanebben az
időpontban.
A férfi a kezembe nyomta a tasakot, majd megfordult és elsántikált.
Normál körülmények között a legközelebbi kukába hajítottam volna a
zacskót.
Még a saját szakállamra sem adhattam el a cuccot, a végén még a hírem
bánta volna. De ennek az őrültnek volt a szemében valami, ami
elbizonytalanított. Mintha tudott volna valamit. A munkanap végén aztán,
miután elszámoltunk Andrejjel, magammal vittem Oleget és Irenét a
Heroinparkba, ahol kérdezősködni kezdtünk, hogy hajlandó-e valaki
tesztpilótát alakítani. Csináltam már ilyet azelőtt is, még Tutuval. Ha új
anyag bukkan fel a városban, az ember elsétál vele a legreménytelenebb
drogosokhoz, akik bármit hajlandóak kipróbálni, ha ingyen van. Ők azt is
leszarják, hogy belehalhatnak, hiszen tudják, hogy a halál úgyis ott vár
rájuk a következő sarkon. Négyen jelentkeztek, de egy nulla-egyest is
követeltek ráadásként. Közöltem, hogy szó sem lehet róla, de még így is
maradtak hárman. Szétporcióztam az anyagot, és kiosztottam az adagokat.
– Túl kevés! – hőbörgött az egyik olyan nehezen forgó nyelvvel, mint aki
túl van már legalább egy szélütésen. Figyelmeztettem, hogy fogja be a
száját, különben nem lesz desszert. Néztük, ahogy vénát keresnek
megkérgesedett bőrükön, majd rutinos mozdulatokkal befecskendezik az
anyagot.
– Ó, a kurva mindenit! – nyögte az egyik.
– Húúú...! – üvöltött a másik.
Azután csend lett. Teljes csend. Mint amikor a rakéta kilő a világűrbe,
azután megszakad vele a kapcsolat. De én már tudtam. Láttam az
elragadtatást a szemükben, mielőtt elvesztették volna az öntudatukat:
Houston, we have no problem. Mire visszatértek a földre, már megvirradt.
Több mint öt órán keresztül tartott az utazásuk, kétszer olyan hosszú volt,
mint egy átlagos heroin trip. A vélemények egybehangzóak voltak: még
soha nem próbáltak olyan anyagot, ami ekkorát ütött volna. Többet akartak,
a zacskó maradékát. Most azonnal. Könyörögtek, úgy tántorogtak felénk,
mint a zombik a Thrillerben. De mi csak röhögtünk és leléptünk.
Fél órával később már a próbateremben ültünk a matracomon, és
gondolkodtam. Egy edzettebb drogos általában negyed gramm utcai heroint
lő be magának, ám ebből a porból, annak a negyedétől úgy szálltak el a
város legkeményebb narkósai, akár egy szűzlány! A pasas tényleg tiszta
anyagot adott. De miféle cucc lehet ez? Úgy nézett ki, ugyanolyan szaga és
állaga volt, mint a heroinnak, de hogy öt óra utazás ilyen kis adaggal?
Mindegy, a lényeg az, hogy aranybányára akadtam. Nyolcszáz korona
grammonként, amit háromszor ki lehet keverni és ezernégyszázért eladni.
Napi ötven grammal számolva harmincezer vándorol egyenesen a
zsebembe. Valamint Oleg és Irene zsebébe. Felvázoltam nekik az üzleti
modellt és eléjük tártam a számokat. Egymásra néztek. Korántsem tűntek
annyira lelkesnek, mint vártam.
– De Dubaj... – kezdte Oleg.
Hazudtam neki. Azt állítottam, hogy semmi vész nincs addig, amíg nem
verjük át az öreget. Persze, el kell mennünk hozzá és meg kell
megmondanunk neki, hogy abbahagyjuk a dílerkedést, mert találkoztunk
Jézussal vagy valami ilyesmi. Azután várunk egy kicsit, és egy idő múlva
belevágunk a saját kis üzletünkbe.
Megint egymásra néztek. Én pedig hirtelen rájöttem, hogy van itt valami,
amit eddig nem vettem észre. – Csak az van... – mondta Oleg, miközben a
falat fixírozta. – Irene és én, mi...
– Mi van veletek?
Úgy tekergett, mint egy nyavalyás giliszta és Irenére pillantott
segítségért.
– Oleggel arra gondoltunk, hogy összeköltözünk – mondta Irene. – Egy
szövetkezeti lakásra spórolunk Bøleren. Úgy terveztük, hogy még a nyárig
dolgozunk, azután...
– És azután?
– Be akarjuk fejezni a középiskolát – mondta Oleg.
– És talán elkezdenénk az egyetemet.
– A jogi karon. – vette át a szót Irene – Hiszen Olegnek olyan jó jegyei
vannak.,– Szégyenlősen nevetett, mint mindig, amikor azt hitte, hogy valami
butaságot mondott, de máskor sápadt arca szinte tüzelt a boldogságtól. A jó
életbe, ezek a hátam mögött összejöttek! Ez meg hogy kerülhette el a
figyelmemet?
 – A jogi karon – mondtam és kinyitottam a zacskót, amelyben még mindig
több mint egy gramm anyag volt. – Nem az ilyenekből lesznek aztán a
főzsaruk?
Nem válaszoltak. Előbányásztam a kanalat, amelyikkel a kukoricapelyhet
szoktam enni, és a nadrágom szárába töröltem.
– Mire készülsz? – kérdezte Oleg.
– Hát, ezt meg kell ünnepelni – válaszoltam és egy kevés port szórtam a
kanálba. – Azonkívül az anyagot is ki kell próbálnunk, mielőtt beajánljuk az
öregnek.
– Akkor rendben van? – szakadt ki Irenéből a megkönnyebbülés. – úgy
folytatjuk, ahogy eddig?
– Persze, szívem. – A kanál alá tartottam az öngyújtót. – Ez a tiéd, Irene.
– Az enyém? De én...
– Az én kedvemért, hugi. – Felpillantottam rá és elmosolyodtam. Azzal a
mosollyal, amelynek sosem tudott ellenállni. – Tudod, olyan unalmas
egyedül repülni.
A megolvadt por bugyogni kezdett a kanálban.
Nem volt vattapamacsom, ezért arra gondoltam, hogy egy cigarettafiltert
használok majd a drog átszűréséhez, de az anyag teljesen tisztának tűnt.
Fehér volt és egyenletes állagú. Végül egyszerűen vártam néhány
másodpercet, hogy lehűljön, majd felszívtam a fecskendőbe.
– Gusto... – kezdte Oleg.
– Óvatosak leszünk, nem lövünk túl sokat. Ez itt hármunknak is elég.
Téged is szívesen látlak, barátom. Vagy te csak nézni szeretnél bennünket?
Nem kellett felpillantanom. Jól ismertem Oleget. Tiszta a szíve, szinte vak
a szerelemtől, és olyan bátorsággal van felvértezve, hogy egy tizenöt méter
magas árbocról is képes az Oslo-fjordba vetni magát.
– Rendben – mondta és feltűrte az inge ujját. – Benne vagyok.
Ám ugyanez a vért húzza le a mélybe, hogy a vízbe fúljon, mint valami
patkány.

Arra ébredtem, hogy valaki eszeveszettül dörömböl az ajtón. Mintha az

agyamat klopfolták volna. Előre rettegtem a fénytől, de azután erőt vettem
magamon, és kinyitottam az egyik szememet. A reggeli napsütés
befurakodott az ablakkeretre szögezett deszkák között. Irene a matracán
feküdt, a gitárerősítők közül pedig kilógott Oleg fehér Puma Speed Cat
cipős lába. A dörömbölés erősödött, amiből arra következtettem, hogy az
illető időközben a lábát is bevetette.
Feltápászkodtam, az ajtóhoz támolyogtam, s közben igyekeztem felidézni,
hogy volt-e szó esetleg próbáról vagy felszerelés-szállításról.
Résnyire nyitottam az ajtót és a régi beidegződés miatt a belső oldalához
támasztottam a lábamat. De hiába.
A lökés a szoba végébe taszított és iszonyatos lárma közepette a
dobfelszerelés közé zuhantam. Miután lelökdöstem magamról a cinállványt
és a dobokat, felnéztem és a mostohabátyámat, Steint ismertem fel.
Rábámultam.
Nagyobb darab lett, de a katonásan rövidre nyírt frizura és a fekete,
gyűlölködő szempár mit sem változott. Láttam, ahogy kinyitja a száját és
beszélni kezd, de az égvilágon semmit sem hallottam, mert a cintányérok
zörgése teljesen megsüketített. Amikor megindult felém, a karomat
ösztönösen az arcom elé emeltem. Stein azonban elhaladt mellettem.
Átlépett a szétesett dobfelszerelésen és a matracon alvó Irenéhez ment. A
lány halk sikollyal tért magához, amikor a bátyja karjánál fogva
megragadta és talpra rántotta. Erősen szorította, miközben a szabad
kezével néhány tárgyat dobált Irene hátizsákjába. Amikor végül az ajtó felé
kezdte rángatni a húgát, Irene feladta az ellenállást.
– Stein... – próbálkoztam.
Megállt az ajtónyílásban és kérdő pillantást vetett rám, de nem tudtam,
mit kellene mondanom.
– Már így is épp eléggé tönkretetted ezt a családot – mondta Stein. Úgy
nézett ki, mint valami kicseszett Bruce Lee, ahogy a magasba lendítette a
lábát és búcsúzóul hátrarúgott a vasajtóba. A levegő megremegett. Oleg
feje felbukkant az erősítő mögül és mondott valamit, de én még mindig süket
voltam.

Háttal álltam a kandallónak és éreztem, ahogy a meleg kellemesen

bizsergeti a bőröm. A szobában a lángokon kívül egy rusnya, antik asztali
lámpa volt az egyetlen fényforrás. Az öreg a bőrfotelben ült és a férfit nézte,
akit a limuzinnal hoztunk el a Skippergatáról. Most is azt a nyomorult
sportdzsekit viselte.
Andrej a pasas mögé lépett és levette a szeméről a kötést. – Nos – mondta
az öreg. – Tehát, maga a szállítója annak a terméknek, amelyről már annyit
hallottam.
 – Igen – válaszolta a férfi, majd feltette a szemüvegét és hunyorogva
körülnézett a szobában.
– Honnan származik?
– Azért vagyok itt, hogy eladjam magának, és nem azért, hogy
információkkal szolgáljak róla.
Az öreg két ujjával végigsimított az állán. – Ez esetben nem érdekel a
dolog. Mások lopott holmijának átvétele ebben a szakmában csak
halottakhoz vezet. Azokkal pedig csak a baj van, ami szintén árt az üzletnek.
– Ez nem lopott holmi.
– Talán nem szerénytelenség úgy fogalmaznom, hogy meglehetősen jól
informált vagyok, ám ezzel a termékkel még senki nem találkozott azelőtt.
Úgyhogy megismétlem: nem veszek semmit, amíg meg nem bizonyosodom
afelől, hogy a dolognak nem lesz hátulütője számunkra.
– Beleegyeztem, hogy bekötött szemmel ideszállítsanak, mert tiszteletben
tartom a diszkréció iránti igényét. Bízom benne, hogy maga is ugyanilyen
megértéssel viszonyul hozzám. – A melegben bepárásodott a szemüvege,
ennek ellenére magán tartotta.
Andrej és Pjotr még az autóban megmotozta, én pedig igyekeztem
mindent megfigyelni rajta: a testbeszédét, a hangját, a kezét. De csak
magányt találtam. Nincs hájas, ronda barátnő. Csak egy férfi és a
fantasztikus kábítószere. – Honnan tudjam például, hogy nem rendőr? –
kérdezte az öreg.
– Ezzel? – mutatott a férfi a lábára.
– Ha importtal foglalkozik, akkor miért nem hallottam eddig magáról?
– Mert új vagyok. Nincs személyi aktám, nem ismernek sem a
rendőrségnél, sem a szakmában. Van egy tisztességes, polgári
foglalkozásom és eddig teljesen normális életet éltem. – A férfi arca óvatos
grimaszba torzult, amelyet feltételezésem szerint mosolynak szánt. –
Legalábbis szerintem normálisat. Mások nem feltétlenül gondolják így.
– Hm. – Az öreg egyre csak az állát simogatta. Azután megragadta a
kezemet és a fotel mellé húzott. – Tudod, mi a véleményem, Gusto?
Szerintem ő maga állítja elő az anyagot. Te mit gondolsz?
Elgondolkodtam.
– Elképzelhető – mondtam.
– Te is tudod, Gusto, hogy ehhez nem kell feltétlenül a kémia
Einsteinjének lenni. Az internet csak úgy hemzseg a részletes útmutatóktól,
hogy hogyan lehet morfiummá alakítani az ópiumot, majd végül heroinná.
Tegyük fel, hogy van tíz kiló nyers ópiuma, azután szerez magának egy
kisebb labort, egy hűtőszekrényt, egy kevés metanolt és egy ventillátort, és
hipp-hopp, máris van nyolc és fél kiló heroinkristálya. És így utcai
heroinból lesz...
A férfi megköszörülte a torkát: – Ennyire azért nem egyszerű.
– A kérdés – mondta az öreg –, csak az, hogy honnan szerezte az ópiumot.
A férfi megrázta a fejét.
– Aha – bólintott az öreg lassan és végigsimított a karom belső oldalán. –
Nem ópiát. Ópioid.
A férfi nem válaszolt.
– Hallod ezt, Gusto? – Az öreg a dongaláb felé irányította mutatóujját. –
Teljes egészében szintetikus drogot készít. Nincs rászorulva sem a
természetre, sem Afganisztánra, mindössze egyszerű kémiát alkalmaz és az
egészet a konyhaasztalon kotyvasztja ki. Teljes az ellenőrzés, és a
csempészéssel sem kockáztat. És az eredmény legalább annyira potens, mint
a heroin. Egy igazi zsenit üdvözölhetünk a körünkben, Gusto. Ez a fajta
vállalkozószellem valóban megérdemli a tiszteletet.
– Tiszteletem – morogtam.
– Mennyit bír előállítani?
– Úgy két kilót hetente. Attól függ.
– Mindet átveszem – mondta az öreg.
– Mindet? – kérdezte a férfi színtelenül, különösebb meglepetés nélkül.
– Igen, az összeset, amit előállít. Előterjeszthetek magának egy üzleti
ajánlatot, kedves... öhm?
– Ibsen.
– Ibsen?
– Ha nincs ellene kifogása.
– Dehogy, hiszen ő is nagy művész volt. Az lenne a javaslatom, hogy
legyünk üzlettársak, Ibsen úr. Vertikális integráció. Átvesszük a piacot és mi
határozzuk meg az árat. Ez mindkettőnk számára nagyobb árrést jelent. Mit
szól hozzá?
Ibsen csak a fejét rázta. Az öreg oldalra hajtotta a fejét. Vékony ajkán
halvány mosoly játszott.
– Miért nem, Ibsen úr?
Néztem, ahogy a kis férfi kihúzza magát. Olyan volt, mintha hirtelen
kinőtte volna hervasztóan unalmas dzsekijét.
– Ha átadom magának a monopóliumot, kedves...?
 Az öreg egymáshoz illesztette két keze ujjhegyeit.
– Hívjon, ahogy jól esik, Ibsen úr.
– Nem akarok egyetlen vásárlótól függeni, Dubaj úr. Az túl nagy
kockázatot jelentene nekem. Továbbá azzal a veszéllyel járna, hogy
túlságosan lenyomja az árat. Másfelől túl széles vásárlókört sem akarok,
hiszen azzal meg annak a kockázata nőne, hogy a rendőrség a nyomomra
bukkan. Azért fordultam magához, mert maga éppen a láthatatlanságáról
híres, azonban akarok még egy vevőt. Már felvettem a kapcsolatot a Los
Lobosszal. Bízom benne, hogy megért.
Az öreg bugyborékoló nevetést hallatott: – Figyelj és tanulj, Gusto. Nem
csak a gyógyszerészethez ért, a tetejében még üzletember is. Rendben, Ibsen
úr, legyen így.
– Az ár...
– Azt az összeget fizetem, amit kér. Rá fog jönni, hogy ebben a szakmában
az ember nem vesztegeti az idejét alkudozásra. Ehhez túl rövid az élet, és a
halál túlságosan közel van. Megegyezhetünk abban, hogy az első
szállítmány jövő héten kedden érkezik?
A kijárathoz indulva az öreg úgy tett, mintha rám kellene támaszkodnia.
Körme a bőrömbe mélyedt.
– Felmerült már magában az exportálás gondolata, Ibsen? Talán tudja,
hogy Norvégiában a narkotikumok kivitelének ellenőrzése mint olyan,
egyelőre nem létezik.
Ibsen nem válaszolt. De ebben a pillanatban észrevettem. Láttam rajta,
hogy mit akar. Abból, ahogy ott állt dongalábain, gyér hajával és izzadt,
sápadt homlokával. A szemüvegéről már eltűnt a pára, és ugyanazt láttam
megvillanni a tekintetében, amit odalent a Skippergatán. Jóvátétel, papa.
Jóvátételt akar. Mindenért, amit nem kapott meg: a tiszteletért, a
szerelemért, a csodálatért, az elfogadásért, mindenért, amit az ember
állítólag nem vehet meg. Pedig meg lehet venni. De pénzzel, és nem
kicseszett szánalommal. Nem igaz, papa? Az élet tartozik neked valamivel,
és ha nem kapod meg, ki kell követelned, magadnak kell a saját nyavalyás
torpedódnak lenned. És ha emiatt a pokol tüzére kerülünk, akkor nem lehet
valami nagy tolongás a mennyben. Nem igaz, papa?

Harry már a kapunál ült és a kifutópályán álló repülőgépeket bámulta.

Tizennyolc óra múlva Sanghajban lesz.
 Szerette Sanghajt. Szerette az ottani ételeket, szeretett végigsétálni a
Huangpu-folyó mentén a The Bundon a Peace Hotelig, szeretett betérni az
Old Jazz Barba, ahol az agg jazz-zenészek folyton ugyanazt a repertoárt
csikorogták. Szeretett arra gondolni, hogy már a negyvenkilences
forradalom óta ott ülnek és szinte szünet nélkül játszanak. És a nőt is
szerette. Amijük volt és azt is, ami nem volt meg, de el tudták engedni.
Elengedés.
Csodás tulajdonság, amely bár nem a természetéből adódott, az elmúlt
három év során bőven volt ideje gyakorolni. Az embernek nem kell fejjel a
falnak mennie, ha nem muszáj.
Mennyire megingathatatlan valójában az evangéliuma? Hiszen maga is
kételkedő, nem igaz?
Tizennyolc óra múlva Sanghajban lesz.
Tizennyolc óra múlva Sanghajban lehet.
A fenébe.
Rakel az első csengetésre felvette. – Mit akarsz?
– Ne tedd le megint, oké?
– Itt vagyok.
– Mondd csak, mekkora befolyásod van a Nils Christianra?
– Hans Christian.
– Elég szerelmes ahhoz, hogy rá tudd venni egy kétséges kimenetelű
mutatványra?

Tizenharmadik fejezet
Egész éjszaka esett. Harry az oslói börtön épülete előtt állt és a frissen
lehullott avart nézte, amely nedves, sárga, vízhatlan ponyvaként borította be
a parkot.
Nem aludt túl sokat, miután a repülőtérről egyenesen Rakelhez ment.
Hans Christian is megérkezett, nem tiltakozott különösebben, majd
távozott. Rakel és Harry azután egy tea mellett üldögélve Olegről
beszélgettek. Hogy milyen volt azelőtt. És arról, ami most van. Arról
azonban egy szó sem esett, hogy mi lehetett volna. Hajnaltájban aztán
Rakel felajánlotta Harrynak Oleg szobáját. Harry, mielőtt lefeküdt, még
rákeresett Oleg számítógépén a göteborgi Älvsborg híd alatt meggyilkolt
rendőrről szóló cikkekre. Ezek megerősítették Cato híreit, sőt, a mindig
szenzációra éhes Göteborgs Tidningen oldalán egy olyan cikkre is
rábukkant, amely azt találgatta, hogy a rendőr esetleg takarító volt-e, vagyis
olyan személy, akit a bűnözők az ellenük felmerült bizonyítékok
megsemmisítésére használnak.
Rakel kereken két órával később suttogva ébresztette egy csésze gőzölgő
kávéval. Mindig így ébresztette Harryt és Oleget, suttogással indította a
napot, hogy finomabb átmenetet teremtsen nekik az álom birodalmából a
valóságba.
Harry a videokamerába nézett. Az ajtó halk zúgást követően kinyílt.
Gyorsan belépett az épületbe. Jól láthatóan maga elé emelte az aktatáskát,
az igazolványt a pult mögött álló börtönőr elé helyezte és ügyelt, hogy
arcának szebbik oldalát fordítsa a nő felé. – Hans Christian Simonsen... –
mormolta a nő anélkül, hogy felnézett volna. Végigfuttatta pillantását a
fogvatartottak névsorán. – Megvan, igen. Oleg Faukéhez.
– Úgy van – felelte Harry.
Egy másik őr végigkísérte a folyosón és a börtön közepén lévő nyitott
galérián. A tiszt az enyhe őszről fecsegett és minden újabb ajtó kinyitásakor
hangosan zörgött kulcscsomójával. Átmentek a klubszobán, ahol Harry egy
pingpongasztalt pillantott meg két ütővel. Az egyik asztalon egy nyitott
könyv hevert, a teakonyha pultján pedig kenyér, szendvicskrémek és egy
kenyérvágó kés. A helyiségben azonban egyetlen fogoly sem tartózkodott.
Megálltak egy fehér ajtó előtt, a börtönőr heves kulcscsörgés kíséretében
kinyitotta. – Azt hittem, ebben a napszakban nyitva van a cellák ajtaja –
jegyezte meg Harry.
– A többieknek igen, de ez a fogoly egy 171-es – magyarázta az őr. –
Csak egy óra levegőzést engedélyeztek neki.
– És hol vannak a többiek?
– A jó ég tudja. Lehet, hogy megint sikerült befogniuk a Hustlert a
tévészobában.
Miután a börtönőr beengedte, Harry az ajtó mellett maradt, amíg a férfi
léptei el nem távolodtak. A cella épp olyan volt, mint a többi. Tíz
négyzetméter. Egy ágy, szekrény, íróasztal egy székkel, könyvespolc és egy
tévékészülék. Oleg az íróasztal mellett ült és meglepett arccal bámult rá.
– Találkozni akartál velem – szólalt meg Harry.
– Azt hittem, nem fogadhatok látogatókat – felelte Oleg.
– Ez nem látogatás, hanem hivatalos megbeszélés az ügyvédeddel.
– Az ügyvédemmel?
 Harry bólintott.
Azután Olegnek is derengeni kezdett. Okos fiú.
– Hogyan...
– A gyilkosság, amellyel gyanúsítanak, nem tartozik a túlságosan magas
fokozatú biztonsági őrizetet igénylő ügyek közé, úgyhogy nem volt olyan
nehéz. – Harry kinyitotta az aktatáskát, kivette belőle a fehér Gameboyt és
átnyújtotta Olegnek. – Tessék, ez a tiéd.
Oleg végigsimított a kijelzőn. – Honnan szerezted?
Harry mintha egy halvány mosolyt látott volna a fiú komoly arcán.
– Elemes vintage modell. Hongkongban találtam. Az volt a tervem, hogy
amikor legközelebb találkozunk, laposra verlek Tetrisben.
– Soha! – nevetett Oleg. – És víz alatti úszásban sem.
– Arra a versenyre gondolsz a Frognerbadetben? Hm... Nekem úgy
rémlik, mintha egy méterrel tovább jutottam volna, mint te...
– Egy méterrel mögöttem voltál! Anya a tanú rá.
Harry egészen moccanatlan maradt, nehogy tönkretegye a hangulatot, és
boldogan szívta magába az Oleg arcán felvillanó örömöt.
– Miről akartál beszélni velem, Oleg?
A fiú arca újra elborult. A Gameboyt babrálta, úgy forgatta, mintha az
indítógombot keresné rajta.
– Gondold végig nyugodtan, Oleg, nem rohanunk sehová. De általában
könnyebb egyszerűen csak belevágni.
A fiú felemelte a fejét és Harryra nézett: – Megbízhatok benned?
Mindegy, miről van szó? – Harry mondani akart valamit, de végül csak
biccentett. – Szerezned kellene nekem valamit...
Mintha kést forgattak volna meg Harry szívében. Tudta, mi lesz a
folytatás. – Itt a házban csak boy és speed van, de nekem violinra van
szükségem. Tudsz nekem segíteni, Harry?
– Ezért kérted, hogy idejöjjek?
– Te vagy az egyetlen, akinek sikerült kijátszania a látogatási tilalmat. –
Oleg Harryra függesztette komoly, fekete pillantását. Csak a szeme alatti
vékony bőr rándulása árulkodott kétségbeeséséről.
– Tudod, hogy nem tehetem, Oleg.
– Hogyne tehetnéd! – A fiú hangja keményen és fémesen visszhangzott a
cella falai között.
– Mi van azokkal, akiknek eladtál? Ők nem tudnak szerezni neked?
– Mit adtam el?
 – A rohadt életbe, ne hazudj nekem!
Harry tenyerével az aktatáska tetejére csapott.
– Megtaláltam az Arsenal-mezt az öltözőszekrényedben a Valle
Hovinban.
– Te feltörted...?
– És ezt is ott találtam. – Harry Oleg elé dobta az asztalra az öttagú
család fotóját. – A lány a képen. Tudod, hol van?
– Ki...?
– Irene Hanssen. Együtt jártatok.
– Hogyan...?
– Láttak benneteket a Fyrlysetben. A szekrényedben volt egy pulóver,
amely úgy illatozott, mint egy komplett virágkereskedés, továbbá egy
kétszemélyes narkós szett. A rejtekhely megosztása még a hitvesi ágynál is
intimebb, úgyhogy ne hazudj nekem. Plusz az anyád azt mesélte, hogy
amikor rád talált a városban, olyan voltál, mint egy boldog idióta.
Mindezeket összerakva, a diagnózisom: friss szerelmes.
Oleg ádámcsutkája föl-le liftezett.
– Nem tudom, hol van! Oké? Egyszerűen eltűnt. Lehet, hogy a bátyja jött
érte és megint magával vitte. Lehet, hogy valamelyik rehabilitációs
központban van. És az sem lehetetlen, hogy felült egy gépre és itthagyta ezt
az egész szart a fenébe.
– Vagy talán mégsem ilyen jó a helyzet – mondta Harry. – Mikor láttad
utoljára?
– Nem emlékszem.
– Még az órát is tudod.
Oleg behunyta a szemét.
– Százhuszonkét nappal ezelőtt. Jóval azelőtt, ami Gustóval történt,
akkor meg mi köze ennek ahhoz?
– Összefüggnek, Oleg. A gyilkosság olyan, mint egy fehér bálna. Egy
ember eltűnése is olyan. Ha egymás után kétszer látsz fehér bálnát, akkor az
biztos, hogy ugyanaz a bálna lesz. Mit tudsz nekem mesélni Dubajról?
– Az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városa, de nem a főváros...
– Miért véded őket, Oleg? Mi az, amit nem mondhatsz el nekem?
Oleg megtalálta a Gameboy indítógombját és ide-oda húzogatta. Azután
felpattintotta a hátulján az elemtartó fedelét, felnyitotta az asztal mellett álló
szemetes fémfedelét és belehajította az elemet. Azután Harry felé nyújtotta
a játékot.
 – Halott. – Harry a Gameboyra nézett és a zsebébe csúsztatta. – Ha nem
tudsz nekem violint szerezni, azt a kikevert fost fogom belőni, amihez itt
hozzáférek. Hallottál már a fetanilról és a heroinról?
– A fetanil az első lépés a túladagoláshoz, Oleg.
– Pontosan. De utána majd elmondhatod anyának, hogy a te hibád volt.
Harry nem válaszolt. Oleg szánalmas próbálkozása, hogy manipulálja őt,
nem bosszantotta fel, épp ellenkezőleg.
A legszívesebben magához húzta volna a srácot, hogy átölelje. Nem
kellett egyetlen könnycseppet sem látnia a szemében ahhoz, hogy tudja,
miféle küzdelem tombol Oleg testében és elméjében. Majdhogynem
fizikailag is átérezte a fiú drog utáni sóvárgását.
Pontosan tudta, hogy ebben a pillanatban nincs semmi más, sem erkölcs,
sem szeretet, sem tapintat, minden gondolatában a kábulat, az utazás, a béke
utáni vágy dübörög. Harry életében egyszer került olyan helyzetbe, hogy
kis híján heroint lőtt be magának, de a tisztánlátás egy pillanatának
köszönhetően végül letett róla. Talán a tudat miatt, hogy a heroinnak majd
sikerül az, ami az alkoholnak nem: elveszi az életét.
Talán a lány miatt, aki azt mesélte, hogy már az első lövés után testestül-
lelkestül függővé vált, mert semmi – semmi, amit valaha átélt vagy el tudott
képzelni – nem tudta túlszárnyalni azt az eksztázist. De az is lehet, hogy az
oppsali cimborája miatt, aki azért csinálta végig az elvonókúrát, mert
remélte, hogy a kitisztulást követő első lövéskor újra átélheti a legelső
bódulat határtalan élményét.
Ő mesélte később azt is, hogy amikor a három hónapos fia combján
meglátta az első védőoltás nyomát, olyan erővel tört rá a drog utáni
sóvárgás, hogy kész lett volna mindent feladni és az orvosi rendelőből
egyenesen a Platára rohanni.
– Kössünk üzletet – mondta Harry kásás hangon. – Megszerzem neked,
amit kérsz, te pedig elmesélsz nekem mindent, amit tudsz.
– Rendben! – vágta rá Oleg, és Harry látta, ahogy a pupillája kitágul.
Olvasta valahol, hogy a masszív heroinisták agyának egyes részei már
azelőtt aktiválódnak, hogy az anyagot belőtték volna. Már akkor képesek
elszállni, amikor még csak a kanál alját melegítik és a vénájukat pumpálják.
Harry tisztában volt vele, hogy Oleg is hasonló állapotban van, ez beszél
belőle és hogy odabent nincs más válasz azon kívül, hogy „rendben!”,
legyen az igazság vagy hazugság.
 – De nem akarom az utcán venni – mondta Harry. – Van még violin a
rejtekhelyeden?
Úgy tűnt, mintha Oleg egy pillanatig habozna. – Hiszen már átkutattad.
Harrynak újra eszébe jutott, hogy egyvalami szent egy narkós számára: a
rejtekhelye. – Ugyan már, Oleg. Tudom, hogy nem őrzöl kábítószert olyan
helyen, ahová másoknak is bejárása van. Hol a másik rejtekhelyed a
tartalékaiddal?
– Csak ez az egy van.
– Nem fogok lopni tőled.
– Mondtam már, hogy nincs másik rejtekhelyem!
Harry hallotta a hangján, hogy hazudik, de nem törődött vele.
Valószínűleg csak azt jelenti, hogy ott sincs violinja.
– Holnap visszajövök – mondta Harry.
Felállt, megkopogtatta az ajtót és várt. Nem jött senki. Végül lenyomta a
kilincset.
Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Határozottan nem magas fokozatú
biztonsági őrizet. Visszaindult a kijárat felé. A folyosó üres volt, ahogy a
klubhelyiség is, ahol Harry automatikusan észrevételezte, hogy a kenyér és
a szendvicskrémek még mindig a teakonyha pultján hevernek, a kést
azonban elpakolták. Továbbindult az ajtóhoz, amely a körletből a galériához
vezetett. Meglepetésére az az ajtó is nyitva volt. Először a recepciónál
ütközött zárt ajtóba. Megemlítette a nyitott ajtókat a pult mögött ülő
börtönőrnek, aki egyik szemöldökét felvonva az előtte álló monitorra
pillantott.
– Ennél messzebb úgysem juthat senki.
– Rajtam kívül. Remélhetőleg.
– Hogyan?
– Semmi.
Harry már a parkban járt, úgy százméternyire az épülettől, amikor végre
összeállt benne a kép. Az üres helyiségek, a nyitott ajtók, a kenyérvágó kés.
Megtorpant. A szíve olyan dübörgésbe kezdett, hogy kis híján rosszul lett.
Madárcsicsergés. A fű illata. Azután sarkon fordult és rohanni kezdett a
börtön felé. A szája egészen kiszáradt a félelemtől és a testébe toluló
adrenalintól.

Tizennegyedik fejezet
 A violin úgy csapott le Oslóra, mint egy kibaszott aszteroida. Oleg
elmagyarázta nekem a különbséget a meteorit, a meteoroid és az összes
szarság között, ami bármikor a fejünkre eshet, úgyhogy pontosan tudom,
hogy ez egy aszteroida volt, vagyis egy olyan szörnyeteg, ami teljesen
kilapíthatja a Földet a... az akármijével... A fenébe, papa, hiszen tudod,
miről beszélek, ne nevess. Kint voltunk az utcán és reggeltől estig árultuk a
tized –, negyed – és egész grammosokat, néha még ötgrammosokat is.
A városközpont a feje tetejére állt.
Azután árat emeltünk. De a sor csak még hosszabb lett. Azután újra árat
emeltünk, a sor pedig ugyanolyan hosszú maradt. Aztán amikor harmadszor
is árat emeltünk, elszabadult a pokol.
Egy koszovói albán banda a tőzsde épülete mögött kirabolta az egyik
csapatunkat, egy felderítő nélkül dolgozó észt testvérpárt. Baseballütőkkel
és bokszerrel támadtak rájuk, esélyük sem volt. Elvették tőlük a pénzt és a
drogot, s ráadásnak összeroncsolták mindkettejük csípőjét. Két estével
később az egyik vietnami banda a Prinsens gatén csapott le, tíz perccel
azelőtt, hogy Andrej és Pjotr elhozta volna a napi bevételt. A hátsó
udvarban kapták el a kasszást, anélkül, hogy az, akinél drog volt és a
felderítő bármit is észrevett volna. Tanácstalanul bámultunk egymásra,
hogy akkor most mi van?

A kérdésünkre két nappal később érkezett meg a válasz.

A korán munkába induló oslóiak még láthatták a Sanner hídról
himbálózó sárga fickót, mielőtt a rendőrök megérkeztek. A pasas
kényszerzubbonyt viselt, a száját kipeckelték. A bokájára hurkolt kötél épp
olyan hosszú volt, hogy a fejét még a víz fölött tudja tartani. Feltéve persze,
ha elég erős hozzá a hasizma. A jelek szerint nem volt az.
Azon az estén Oleg és én egy mordályt kaptunk Andrejtől. Orosz volt,
Andrej csak az orosz holmikban bízott. Fekete, orosz cigarettát szívott, orosz
mobilja volt (nem viccelek, papa. Egy Gresso márkájú luxus darab volt,
valami afrikai fafajtával burkolva, ennek ellenére vízálló volt és kikapcsolt
állapotban nem bocsátott ki jeleket, így a zsaruk nem tudták lenyomozni), és
az orosz pisztolyokra esküdött. Andrej elmagyarázta, hogy a fegyver egy
Odessza, ami a Sztecskin olcsóbb változata. Mintha bármelyikünk is hallott
volna ezekről korábban. Mindegy is, az Odessza különlegessége abban
rejlett, hogy teljes sorozatot lehetett lőni vele. A tárba húsz 9x18 mm-es
Makarov-lőszer fért, ugyanaz a kaliber, amelyet Andrej, Pjotr és néhány
díler is használt. Egy doboz lőszert is kaptunk, és Andrej megmutatta,
hogyan kell megtölteni, kibiztosítani és elsütni a furcsa, ormótlan pisztolyt.
Azt mondta, hogy két kézzel markoljuk meg, és valamivel lejjebb célozzunk,
mint ahová lőni akarunk. És hogy ne célozzunk vele fejre, inkább felsőtestre.
És ha a kis kart a C-hez állítjuk, akkor sorozatot lő. Olyankor elég épp csak
meghúzni a ravaszt, hogy három-négy lövés elsüljön. De azt is hozzátette,
hogy tízből kilenc esetben elég egyszerűen felmutatni a fegyvert. Miután
lelépett, Oleg azt mondta, hogy a pisztoly hasonlít az egyik Foo Fighters-
album borítójára, majd kijelentette, hogy ő aztán egészen biztosan nem lő le
senkit, és hogy dobjuk ki inkább valamelyik kukába.
Így aztán a fegyver inkább hozzám került. Az újságírók ámokfutásba
kezdtek.
A címlapokat ellepték a bandaháborúkat, vérben úszó utcákat, L.A.-beli
állapotokat vizualizáló Szalagcímek.
A városi tanácsból kiszorult pártok politikusai elhibázott bűnügyi – és
drogpolitikáról, tehetetlen rendőrségről és városvezetésről hőbörögtek. Az
egész város egy katasztrófa, nyilatkozta az egyik féleszű a Centrum Pártból
és kijelentette, hogy Oslót le kell törölni a térképről, mert a főváros a haza
szégyenfoltja. A legtöbbet a rendőrfőkapitányt gyalázták, de mint tudjuk, a
szar lefelé folyik, így – miután nem sikerült kézre keríteni egy Szomáliait,
aki egy fényes délelőttön lelőtte két törzsbelijét a Platán a SZBEO vezetője
vehette is a kalapját. A városháza rendőrségi és szociális ügyekben illetékes
tanácsosnője kijelentette, hogy a bűnözés megfékezése elsősorban az állam
hatáskörébe tartozik, ennek ellenére a saját feladatának érzi, hogy Oslo
polgárai biztonságban érezzék magukat az utcákon. Egy fotó is volt a
csajról, amelyen a háttérben ott virított a titkárja is, az én régi ismerősöm:
a MILF.
Meg kell hagyni, komoly üzletasszonynak tűnt, de én akkor is csak a szűk
lovaglónadrágos, begerjedt tyúkot láttam benne. Az egyik este Andrej
korábban jött, azt mondta, hogy mára kész vagyunk, és vele kell mennem a
Blindernre. Amikor elhajtott az öreg birtoka mellett, meglehetősen
kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. De azután nagy
megkönnyebbülésemre Andrej a szomszéd ház elé kanyarodott, amelyről az
öreg azt mesélte, hogy az is az ő tulajdona. Andrej bekísért. A ház nem volt
olyan üres, mint amilyennek kívülről hatott. Az omladozó vakolat és a törött
ablaktáblák mögött a helyiségek fűtöttek és bútorozottak voltak.
 Az öreg egy plafonig érő könyvespolcokkal telezsúfolt szobában üldögélt.
A földön álló hangszórókból klasszikus zene áradt. A szobában lévő másik
székre ültem, Andrej pedig kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Szeretnélek megkérni valamire, Gusto – mondta az öreg és a térdemre
tette a kezét. A csukott ajtó felé pislogtam. – Háborúban állunk – folytatta
és felállt. Az egyik könyvespolchoz lépett és egy vaskos, barna, foltos
borítójú könyvet emelt le róla. – Ez a szöveg hatszáz évvel Krisztus
születése előtt íródott. Nem tudok kínaiul, ezért csak ez a kétszáz évvel
ezelőtt készült, francia fordítás van a birtokomban, amelyet egy Jean Joseph
Marie Amiot nevű jezsuita készített. A könyvhöz egy aukción jutottam hozzá
százkilencvenezer koronáért. Arról szól, hogyan tévesszük meg az
ellenfelünket a háborúban. Ez a legtöbbet idézett könyv, amely a témában
íródott. Sztálin, Hitler és Bruce Lee is bibliájukként forgatták. De tudod, mi
a helyzet? – Visszadugta a könyvet a polcra és egy másikat húzott elő. – Én
ezt a művet részesítem előnyben.
Azzal odadobta nekem a könyvet.
Vékony, kék kötet volt, láthatólag egészen új. A borítón ez állt: Sakk
kezdőknek. – Hatvan korona volt egy kiárusításon – mondta az öreg. –
Sáncolást kell végrehajtanunk.
– Sáncolást?
– Kettős lépés, melynek során a király a tábla közepéről egy
biztonságosabb szélső mezőre lép, ugyanakkor a bástya aktívabb, központi
helyre kerül. Bele kell mennünk egy szövetségbe.
– Egy bástyával?
– Mit szólsz a városháza bástyájához?
Elgondolkodtam a felvetésen.
– A városi tanács – mondta az öreg. – A szociális ügyekért felelős
tanácsosasszonynak van egy Isabelle Skøyen nevű munkatársa.
Gyakorlatilag ő az illetékes a város kábítószer-politikájában.
Ellenőriztettem, és tökéletesnek bizonyult. Intelligens, hatékony és extrém
módon ambiciózus. Hogy egyelőre nem lépett feljebb a szamárlétrán, az
kizárólag az életvitelének számlájára írható. Az informátorom szerint kinéz
belőle jó néhány szaftos botrány. Partiról partira jár, világosan
megmondja, amit akar és folyamatosan váltogatja a szeretőit.
– Elég rémesen hangzik – jegyeztem meg.
Az öreg figyelmeztető pillantást vetett rám, majd folytatta: – Az apja a
Centrum Párt szóvivője volt, de soha nem sikerült országos karriert
csinálnia. Az informátorom szerint Isabelle szeretné megvalósítani az álmát,
és ennek érdekében még apja pártjából is kilépett, a Munkáspárt javára.
Röviden: Isabelle Skøyen igen rugalmas és teljes mértékben az ambícióinak
rendeli alá magát. Ezenkívül megtudtam, hogy a családi birtokot jelentős
adósság terheli, amit neki egyedül kell fizetnie.
– És mit fogunk csinálni? – kérdeztem, mintha én is a violin-birodalom
kormányának egyik tagja lennék. Az öreg úgy nevetett, mintha teljesen
elbűvölte volna a megnyilvánulásom.
– Tárgyalóasztal mellé kényszerítjük, ahol aztán rávesszük a szövetségre.
Te leszel a fenyegetés eszköze, Gusto. Ezért vagy most itt.
– Én? Nekem kell megfenyegetnem a nőt?
– Úgy van. A politikusnőt, akivel közösültél, Gusto. A városi tanács
alkalmazottját, aki a pozícióját használta fel arra, hogy szexuálisan
kihasználjon egy jelentős szociális problémákkal küzdő kiskorút.
Nem akartam hinni a fülemnek, de azután egy fényképet húzott elő zakója
zsebéből és az orrom elé tette az asztalra. A képet mintha sötétített üvegen
keresztül készítették volna. A Tollbugata egy részlete látszott rajta és egy
fiatal fiú, aki épp beszáll egy Land Roverbe. A rendszámtábla teljesen
kivehető volt. A fiú én voltam. Az autó pedig Isabelle Skøyené. Végigfutott a
hátamon a hideg.
– Honnan...
– Kedves Gusto, hiszen tudod, hogy nem tévesztelek szem elől. A
következőt várom tőled: vedd fel a kapcsolatot Isabelle Skøyennel a
magántelefonszámán, egészen biztos vagyok abban, hogy megvan neked, és
meséld el neki a történetnek azt a verzióját, amelyet a sajtó számára
készítettünk. Azután kérj tőle egy találkozót hármunknak. – Az ablakhoz
lépett és kinézett a vigasztalanul szitáló esőbe. – Meglátod, azonnal lesz
hely a naptárában.

Tizenötödik fejezet
Harry Hongkongban az utóbbi három év folyamán többet futott, mint
addig egész életében. Ennek ellenére, az alatt a tizenhárom másodperc alatt,
amíg visszaért a börtön százméternyire lévő ajtajához, az agya több
forgatókönyvet is lepergetett, amelyek mind úgy végződtek, hogy túl későn
ér vissza. Becsengetett és miközben az ajtónyitó hangjára várt, igyekezett
legyűrni a vágyat, hogy rángatni kezdje az ajtót. Végül felzúgott az
automatika, Harry pedig felrohant a recepcióhoz vezető lépcsőn.
– Elfelejtett valamit? – kérdezte a tiszt.
– Igen – Harry toporogva várt, amíg a nő beeresztette a kulcsra zárt ajtón.
– Riadóztassa a többieket! – ordította amikor bejutott, azzal ledobta az
aktatáskát és továbbrohant. – Oleg Fauke cellájához!
Dübörgő lépteinek zaja felverte az üres csarnok, az elhagyatott folyosó és
az ugyancsak néptelen klubhelyiség csendjét. Nem érezte, hogy kifulladt
volna, zihálása mégis hangosan visszhangzott a falak között. Oleg ordítása
akkor jutott el a füléig, amikor ráfordult az utolsó folyosóra. A cella ajtaja
félig nyitva állt, és a másodpercek, amíg elérte, egytől egyig olyanok
voltak, mint a rémálomban: a lavina ott volt a nyomában, de a lábai nem
tudtak elég gyorsan mozdulni. Azután már bent is volt a cellában és
felmérte az elé táruló képet. Az asztal feldöntve, a papírok és a könyvek a
padlón hevertek. A szoba belsejében, hátát a ruhásszekrénynek vetve, ott
állt Oleg.
A fekete Slayer-póló vérben tocsogott. A fiú védekezőn emelte maga elé
a szemetes fémfedelét, s közben szakadatlanul ordított. Oleg előtt Harry egy
Gymtec-atléta hátát pillantotta meg, melyből egy vaskos, csillogóan tar
koponyában végződő, izzadt bikanyak nőtt ki. A koponya fölé egy ököl
emelkedett, s az ököl a kenyérvágó kést markolta. A penge hangos
csörömpöléssel csapódott a fedélbe.
A férfi talán a fény változásából alighanem érzékelte, hogy belépett
valaki, mert a következő pillanatban megpördült. Leeresztette a fejét és
alacsonyan maga elé tartotta a kést, amely így egyenesen Harryra
szegeződött.
– Kifelé! – sziszegte.
Harry ellenállt a csábításnak, hogy a kést figyelje, helyette a férfi lábára
koncentrált. Látta, ahogy a férfi mögött Oleg lassan a földre csúszik.
A küzdősportok támadási technikáit illetően Harry drámaian szegényes
repertoárral rendelkezett. Mindössze kettőt ismert. Plusz két alapszabályt.
Először is azt, hogy nincs semmilyen szabály Másodszor pedig azt, hogy
te támadj elsőként. Így aztán Harry nekilendült. Egyenesen a kés felé lépett,
hogy a férfinak el kelljen mozdítania a karját ahhoz, hogy erőt tudjon vinni
a döfésbe. És mialatt a másik elindította a mozdulatot, Harry felemelte a
jobb lábát, elfordította a csípőjét, és még mielőtt a kés lecsapott volna, a
lába már célt is ért. A férfi térdkalácsának felső részét találta el. Először a
négyfejű combizom szakadt el, amelyet a térdszalagok követtek, és végül –
mivel a térdkalács a szárkapocscsont elé nyomódott – a térdkalácsszalag
következett. A férfi ordítva esett össze. A kés kicsúszott az ujjai közül és
csörömpölve a padlóra esett, a keze pedig a térdkalácsa után tapogatózott. A
szemébe jeges iszonyat költözött, amikor egy egészen új helyen sikerült
rábukkannia. Harry odébb rúgta a kést és felemelte a lábát, hogy a
tanultaknak megfelelően a földön fekvő combjába taposással fejezze be a
támadást. Ezzel olyan erős belső vérzést lehet okozni az ellenfél
combizomzatában, hogy az képtelen lesz újra talpra állni. Ám amikor Harry
látta, hogy így is elérte a célját, eltekintett a lezárástól. A folyosóról rohanó
léptek zaja és kulcscsörgés hallatszott.
– Ide! – üvöltötte és az ordító férfi fölött átlépve Oleghez guggolt. Az
ajtóból zihálás hallatszott. – Vigyék ki innen a pasast és hívják a mentőket!
Harrynak kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a folyamatos jajgatást.
– Atyaisten, itt meg mi...
– Ne azzal foglalkozzon, hanem hívjanak orvost! – Harry feltépte a
Slayer-pólót és a sebet keresve végigfuttatta ujjait a véres testfelületen. – Az
orvos idejöjjön először, a másiknak csak a térde ment szét.
Miközben az őrök kihúzták az ordító férfit a cellából, Harry véres keze
közé fogta Oleg arcát.
– Oleg? Hallasz engem? Oleg!
A fiú szemhéja megmozdult, és a szó, amely elhagyta az ajkát, olyan
gyenge volt, hogy Harry alig hallotta. Mégis összeszorult tőle a mellkasa. –
Oleg, nincs semmi baj. Egyetlen olyan szerveden sem ütött lyukat, amely
túlságosan nagy hasznodra lenne.
– Harry...
– És mindjárt itt a karácsony: morfiumot kapsz!
– Fogd be, Harry.
Harry befogta.
Oleg felnézett rá.
Lázasan, kétségbeesetten csillogott a szeme. Hangja rekedt volt, de most
már tisztán lehetett érteni, amit mond: – Hagynod kellett volna, hogy
befejezze a feladatát, Harry.
– Te meg miről beszélsz?
– Hagynod kell, hogy megtegyem.
– Mit?
Nem kapott választ.
 – Mit kell megtenned, Oleg?
Oleg Harry tarkójára tette a kezét, egészen magához húzta őt és suttogni
kezdett. – Ezt nem tudod megállítani, Harry. Túl késő, most már minden
megy a maga útján. Ha az útjukba állsz, csak még több ember fog
meghalni.
– Kik fognak meghalni?
– Túlságosan nagy, Harry. El fog nyelni téged. Fel fog zabálni
mindannyiunkat.
– Ki fog meghalni? Kit védesz, Oleg? Irenét?
Oleg becsukta a szemét. Az ajkai egy kis ideig még mozogtak, azután
elernyedtek. Harry arra gondolt, hogy a fiú most pont olyan, mint tizenegy
éves korában, amikor egy hosszú nap végén végre álomba szenderült.
Azután mégis megszólalt.
– Te vagy az, Harry. Meg fognak ölni téged.

Harry éppen kilépett a börtön ajtaján, amikor a mentőautók befutottak.

Arra gondolt, hogy milyenek voltak a dolgok azelőtt. Milyen volt ez a város
azelőtt. Az élete. Amikor tegnap éjjel Oleg számítógépét használta, a
Sardinesre és a Russian Amcar Clubra is rákeresett. Nem talált semmit, ami
arra utalt volna, hogy újból zenélnek. A feltámadásban hinni tán túlságosan
is sok lenne a jóból. Lehet, hogy az élet nem tanít túl sokat az embernek,
egy dolog felől azonban semmi kétség: Nincs visszaút. Harry rágyújtott, de
még az első szippantás előtt, abban a másodpercben, amikor az agy már
ujjongva várja a vérbe tóduló nikotint, újra visszajátszotta magában a
suttogást.
A suttogást, amelyről tudta, hogy az este további részében és egész éjjel
is hallani fogja. Azt a szinte alig hallható szót, amely elsőként bukott ki
Olegből a cellában:
– Papa.
 MÁSODIK RÉSZ

Tizenhatodik fejezet
A patkányanya megnyalta a fémet. Sós íze volt. Összerezzent, amikor a
hűtőszekrény beindult és zúgása a templom harangszavába vegyült. Már
csak egy út maradt az odúhoz, amelyet még nem próbált meg. Nem merte,
mivel a bejáratot eltorlaszoló ember még élt. A kölykei éles visítása
azonban egyre jobban kétségbe ejtette. Cselekednie kellett. Felkapaszkodott
az ember ruhaujjába.
Enyhe füstszaga volt. De nem cigaretta és nem is tűz füstje. Inkább
mintha valami gázszag alig érezhető maradványa lett volna, amelyet a ruha
magába szívott. Csak néhány molekula. A könyökéig jutott, de azután
túlságosan szűknek bizonyult a hely. Megtorpant és hallgatózni kezdett. A
távolban egy rendőrségi sziréna süvített fel.

Minden egyes apró pillanat és döntés, papa. Mindaz, amit nem tartottál
fontosnak, jelentékenynek.
De összeadódnak, és mielőtt észbe kapnál, folyóvá duzzadnak, amely
magával ragad és a rendeltetési helyedre sodor.
Nekem ide kellett kerülnöm. Méghozzá ebben a kicseszett júliusban. Nem,
nekem nem itt kellene lennem! Egész máshol lenne a helyem, papa!
Amikor a főépület elé kanyarodtunk, Isabelle Skøyen széles terpeszben,
szűk lovaglónadrágban állt az udvaron.
– Andrej, te itt vársz – mondta az öreg. – Pjotr, ellenőrizd a környéket!
Kiszálltunk a limuzinból és egy csapásra vidéken találtuk magunkat.
Trágyaszag, légyzümmögés és távoli tehénkolompolás.
Isabelle anélkül, hogy rólam tudomást vett volna, merev kézfogással
üdvözölte az öreget, majd behívott bennünket egy kávéra.
A hangsúly az „egy-en” volt.
A folyosó falai különféle díjnyertes, előkelő vérvonalból származó
gebékről készült fotókkal voltak telezsúfolva. Az öreg végigsétált előttük,
majd az egyikre rámutatva megkérdezte, jól sejti-e, hogy egy angol telivért
ábrázol, azután magasztalni kezdte az állat karcsú lábait, erős mellkasát, én
meg azon tűnődtem, vajon a lóról beszél-e vagy a nőről. Mindenesetre
működött: Isabelle egy kissé felengedett, és a válaszai is egyre bővebbek
lettek. – Üljünk le a nappaliban és beszélgessünk egy kicsit – javasolta az
öreg.
– Menjünk inkább a konyhába – felelte a nő ismét fagyos hangon.
Leültünk, Isabelle pedig az asztal közepére állította a kávéskannát. –
Tölts nekünk, Gusto – mondta az öreg az ablakon kipillantva. – Csodálatos
a birtoka, Skøyen asszony.
– Nincs itt semmiféle asszony.
– Ahonnan én származom, minden hölgyet, aki birtokot irányít,
asszonynak szólítunk, legyen akár özvegy, elvált vagy hajadon. Tiszteletből.
– Az öreg a nő felé fordult és szélesen elmosolyodott. Néhány másodpercre
olyan csönd támadt, hogy csak az ablaküveget rohamozó legyek zümmögése
hallatszott, amelyek mindenáron ki akartak jutni a szabadba.
– Köszönöm – mondta a nő.
– Rendben. Felejtsük el egyelőre ezeket a fotókat, Skøyen asszony. –
Isabelle megdermedt.
Amikor felhívtam, és előadtam neki, hogy van néhány fényképünk róla és
rólam, amelyeket kijátszhatunk a sajtónak, azt hitte, csak viccelek. Azt
mondta, nem érti, mi a gond azzal, ha egy szexuálisan aktív, szingli nőnek
egy valamivel fiatalabb férfival van kapcsolata. Elmagyaráztam neki, hogy
nem is erről van szó. Főleg, hogy ez itt Norvégia, ahol nem létezik az a fajta
kettős mérce, mint az amerikai politikában. Azután tömören, ám világosan
felvázoltam neki, hogy milyen veszélyeket jelentenek neki ezek a fotók. Hogy
azért ő mégsem akárki, hanem tanácsosi titkár, és én bizonyítani tudom,
hogy fizetett nekem, vagyis egészen konkrétan ő egy prosti kuncsaftja,
miközben a munkája során épp az olyan szociális problémák ellen száll
síkra, mint a prostitúció és a drogok. Két perccel később már meg is
beszéltük ennek a találkozónak a helyét és időpontját.
– A sajtó már így is épp eleget foglalkozik a politikusok magánéletével –
folytatta az öreg. – Térjünk rá inkább az üzletre, Skøyen asszony. Egy olyan
üzletre, amely, a zsarolással ellentétben, mindkettőnk számára előnyökkel
jár. Mit szól hozzá?
Isabelle a homlokát ráncolta. Az öreg szélesen elmosolyodott.
– Ne aggódjon, üzlet alatt természetesen nem pénzügyeket értek. Bár ez a
birtok bizonyára nem csak úgy magától működik. Ám az korrupció lenne. Az
én ajánlatom tisztán politikai alku. Jóllehet titkos, de ez a városháza
mindennapjaiban sem zajlik másként. És a tetejébe még az oslóiak javát is
szolgálja, nem igaz? – Skøyen bólintott. Az arcán feszült figyelem ült. –
Ennek az üzletnek természetesen köztünk kell maradnia, Skøyen asszony.
Elsősorban a városnak lesz hasznos, ám amennyiben politikai ambíciókat
dédelget, önnek is előnyökkel járhat. Amennyiben így volna, jelentősen
megkurtíthatja például a városi tanács vezetői székéhez vivő utat. Hacsak
nem egyenesen a parlamentig röpíti. – Isabelle kávéscsészéje megállt a
levegőben – Nem áll szándékomban arra kérni, hogy bármi etikátlan dolgot
tegyen, Skøyen asszony. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy bizonyos
pontokon közösek az érdekeink, azután átengedem magának a lehetőséget,
hogy azt tegye, amit helyesnek tartok.
– Hogy azt tegyem, amit maga tart helyesnek?
– A városi tanács nagy nyomás alatt áll. Már az utóbbi hónapok
sajnálatos eseményeit megelőzően is az volt a céljuk, hogy eltávolítsák
Oslót Európa kábítószeres szégyenfaláról. Vissza szeretnék szorítani a
drogkereskedelmet, el akarják érni, hogy minél kevesebb fiatal váljon
használóvá és mindenekelőtt, hogy a túladagolások száma mérséklődjön.
Ebben a pillanatban ezek a célok valahol a nagyon távoli jövőben lebegnek,
vagy maga másképp látja, Skøyen asszony?
Isabelle nem válaszolt.
– Amire most szükség van, az egy hős vagy hősnő, aki egészen az
alapoktól kezdve rendet tesz. – A nő lassan bólintott. – És akinek a
drogbandák eltakarításával kell kezdenie a sort.
Isabelle felhorkant. – Kösz az ötletet, de ezt már Európa összes
nagyvárosában megpróbálták. Az újabb és újabb bandák úgy bújnak elő a
földből, mint a gaz. Ahol kereslet van, mindig lesz kínálat is.
– Úgy van – válaszolta az öreg. – Pontosan úgy, mint a gaz. Láttam, hogy
van egy darab eperföldje odakint. Használ takarónövényt?
– Igen. Lóherét.
– Nos, én is egy takarónövényféleséget ajánlanék fel magának – mondta
az öreg. – Lóherét Arsenal-mezben.
A nő rábámult. A tekintete elárulta, hogy a telhetetlenség gőzerővel
dolgozik az agyában. Az öreg elégedettnek tűnt. – A takarónövény, kedves
Gusto – mondta az öreg és kortyolt egyet a kávéból – egy olyan gyom,
amelyet azért ültet és hagy akadálytalanul nőni az ember, hogy
megakadályozza a többi gyomnövény szaporodását. Egyszerűen azért, mert
a lóhere a kisebb rossz. Érted?
 – Azt hiszem, igen – válaszoltam. – Ha már így is, úgy is nő a gaz, akkor
jobb egy olyan gyom növekedését elősegíteni, amely nem teszi tönkre az
epret.
– Pontosan. És ebben a kis hasonlatban a városi tanács tiszta Oslóról
szóló víziója az eper és a bandák, amelyek az életveszélyes heroint árulják
és az utcákon eluralkodott anarchiáért felelősek, pedig a gyom. Mi és a
violin a takarónövényt képezzük.
– Úgy mint? – kérdezte Isabelle.
– Először is fel kell számolnia minden egyéb gyomot a lóherén kívül.
Azután pedig békén kell hagynia a lóherét.
– És mégis mi az, amiben a lóhere annyival jobb, mint a többi gaz? –
kérdezte a nő.
– Mi nem lövünk agyon senkit. Diszkréten tevékenykedünk. Olyan
anyagot árulunk, amely gyakorlatilag nem okoz túladagolást. Az eperföldek
fölötti monopólium segítségével olyan magasra emelhetjük az árakat, hogy
csak kevesek tudják megfizetni, így mind a függők, mind az új felhasználók
száma csökkenni fog. Természetesen anélkül, hogy a profitunk csökkenne –
ezt nem tagadhatom. Kevesebb felhasználó és kevesebb díler, a drogosok
nem lepik el többé a Parkokat és a központ utcáit. Más szóval: Oslo
egyaránt örömére szolgál majd a turistáknak, a politikusoknak és a
választóknak.
– Nem én vagyok a szociális ügyekért felelős városi tanácsos.
– Egyelőre, asszonyom. Ám a gyomirtás nem is a városi tanácsosoknak
való. Ezért vannak titkáraik. Hiszen ők azok, akik a mindennapi apró-
cseprő döntéseket meghozzák, amelyek összegződve meghatározzák azt, ami
valójában történik. Természetesen a tanács által elfogadott irányvonalat
követi, de mégis maga az, aki napi kapcsolatban áll a rendőrséggel, aki
arról tárgyal, hogy milyen intézkedéseket kell eszközölni például a
Kvadraturenben. Ehhez természetesen valamennyire ki kell majd lépnie az
árnyékból, de úgy vélem, ez nem fog nehézséget okozni magának. Egy
kisebb interjú a drogpolitikáról itt, egy észrevétel a túladagolások számával
kapcsolatban ott. így, amikor a siker valóságosan is megmutatkozik, mind a
párttársai, mind a sajtó tisztában lesznek azzal, valójában ki is a hajtóerő...
– Az öreg felvillantotta hüllővigyorát. – ...a legnagyobb szemű epret
termesztő gazda mögött.
Csend telepedett a konyhára. Még a legyek is feladták a szökésre tett
erőfeszítéseiket, miután felfedezték a cukrot. – Ez a beszélgetés
természetesen soha nem történt meg – mondta Isabelle.
– Természetesen.
– Mi pedig soha nem találkoztunk.
– Fájdalom, de így van, Skøyen asszony.
– És hogy képzeli a dolgot? Hogyan fogjuk eltávolítani ezeket az
embereket az utcákról?
– Ez ügyben természetesen a segítségükre leszünk. Ebben a szakmában
már hagyomány, hogy jól elhelyezett információk segítségével szabadulunk
meg a konkurenciától. Ön megkapja majd a szükséges információkat.
Természetesen el kell látnia a tanácsost a rendőrségre vonatkozó
javaslatokkal, amihez szüksége lesz egy bizalmasra is a rendőrség berkein
belül. Mondjuk, olyasvalakire, aki maga is hasznot húzhat ebből a
sikertörténetből. Egy... hogy is fogalmazzak...
– Egy ambiciózus személyre, aki képes abszolút gyakorlatiasan eljárni,
amennyiben az a város érdekét szolgálja? – Isabelle visszafogott
köszöntésre emelte kávéscsészéjét. – Mi lenne, ha átmennénk a nappaliba?

Amíg a tetováló a rajzokat tanulmányozta, Szergej végignyúlt a padon.

Amikor a megbeszélt időben megérkezett a kis üzletbe, a művész még
javában dolgozott egy nagy sárkányon, amely egy összeszorított fogakkal
fekvő fiú hátára készült.
Mellettük, egy széken, alighanem a fiú anyja ült, mert hol a srácot
vigasztalta, hol a tetoválót faggatta, hogy a sárkánynak tényleg olyan
nagynak kell-e lennie. Miután végeztek, a nő fizetett, majd kifelé menet
többször is megkérdezte a fiútól, örül-e, hogy végre sokkal klasszabb
tetoválása van, mint Prebennek és Kristoffernek. – Ez itt sokkal jobban
illene a hátadra – mutatott a tetováló az egyik rajzra.
– Tupoj – morogta Szergej. Ostoba.
– Mi?
– Mindennek pontosan olyannak kell lennie, mint a rajzon. Tényleg
muszáj ezt minden alkalommal elmondanom?
– Jól van, jól van. De nem tudom ma befejezni az egészet.
– Dehogynem. Kétszeres pénzt fizetek.
– Ennyire sürgős?
Szergej csak röviden biccentett. Andrej minden áldott nap felhívta, és
folyamatosan tájékoztatta.
 Ezért, amikor ma telefonált, Szergej egyáltalán nem volt felkészülve arra,
amit mondott. Hogy szükségessé vált. Miután letették, Szergej első
gondolata az volt, hogy innen most már nincs visszaút. Azután rögtön
szemrehányást is tett magának: Visszaút? Ki akar itt meghátrálni?
Talán azért támadtak ilyen gondolatai, mert Andrej elmesélte neki, hogy a
rendőr lefegyverzett egy rabot, aki azt a feladatot kapta, hogy gyilkolja meg
Oleg Faukét. Persze, a fogoly csak egy itteni volt, aki azelőtt soha nem ölt
késsel, de ettől függetlenül az eset azt sugallta, hogy Szergejnek nem lesz
olyan egyszerű dolga, mint a legutóbb. Ez a gyilkosság más lesz, mint
annak a fiúnak, a dílerüknek a lelövése, hiszen az nem volt több, mint
egyszerű mészárosmunka. De a rendőrnek a közelébe kell majd lopódzni, ki
kell várni, míg a neki legmegfelelőbb helyen nem lesznek, valamint a
pillanatot, amikor a férfi a legkevésbé számít rá, és akkor lecsapni.
– Nem akarom lelombozni, de a meglévő tetoválásai nem valami jó
minőségűek. A vonalak homályosak, és elég rossz a tinta is. Nem kellene
inkább ezeket felfrissíteni egy kissé?
Szergej nem válaszolt. Mit tud ez a szerencsétlen a minőségi munkáról?
A vonalak azért homályosak, mert a börtönben a tetováló egy kihegyezett
gitárhúrt használt tűként, a tinta pedig vizelettel kevert, olvasztott cipőtalp
volt.
– Fogjon hozzá – mutatott Szergej a lapra. – Most!
– És biztos benne, hogy pisztolyt akar? Úgy értem, a maga döntése, de
tapasztalatból tudom, hogy az erőszakos szimbólumok elrettentik az
embereket. Csak gondoltam, szólok. – A pasasnak nyilvánvalóan gőze sem
volt az orosz bűnözők tetoválásairól. Nem tudta, hogy a macska azt jelenti,
hogy lopásért ítélték el, a kétkupolás templom pedig azt, hogy két évet
kapott érte. És azt sem, hogy a mellét elcsúfító forradás egy olyan tetoválás
nyoma, amelyet ő maga égetett ki úgy, hogy magnéziumport kötözött
közvetlenül a bőrére. Az egykori kép női nemi szervet ábrázolt, és egy
örmény banda osztotta ki neki a második börtönbüntetése alatt, mert
szerintük kártyaadóssága volt feléjük. A tetováló nyilván azt sem sejti, hogy
az előtte fekvő rajzon szereplő pisztoly egy Makarov, az orosz rendőrség
szolgálati fegyvere, amely azt jelképezi, hogy ő, Szergej Ivanov
meggyilkolt egy rendőrt.
A tetováló semmit nem tud, és ez így jó. Mindenki jobban jár, ha a pasas
továbbra is pillangókat, kínai írásjegyeket és színes, norvég sárkányokat
varr a jól táplált, norvég fiatalokra, akik azt hiszik, hogy tucatdíszeik
jelentenek valamit.
– Akkor kezdhetjük? – kérdezte a tetováló.
Szergej egy pillanatra elbizonytalanodott.
Talán tényleg elsieti a dolgot egy kissé. Persze magának is feltette már a
kérdést, hogy miért nem várhat a rajz addig, amíg a rendőr valóban meg
nem hal.
A válasz nyilvánvaló volt: ha teszem azt, a gyilkosság után azonnal
letartóztatják, és norvég börtönbe kerül, ahol – Oroszországgal ellentétben –
nincs tetováló a rabtársak között, akkor cseszheti az egészet.
Mindenképpen meg kell csináltatnia most. Ám Szergej tisztában volt
vele, hogy egy másik lehetséges válasz is van a kérdésre. Talán azért akarja
a tetoválást még a gyilkosság előtt megcsináltatni, mert valahol a lelke
mélyén fél? Annyira fél, hogy még abban sem biztos, hogy valóban felnőtt
a feladathoz? Azért van szüksége már most a képre, hogy ezzel minden
hidat felégessen maga mögött? Hogy ne visszakozhasson, hanem kénytelen
legyen véghezvinni a gyilkosságot?
Egyetlen szibériai urka sem bírna együtt élni azzal a tudattal, hogy egy
hazugság van a bőrébe írva, ez teljesen nyilvánvaló. Egyébként pedig örül
neki, tényleg örül. Akkor meg honnan kerülnek elő ezek a gondolatok? És
miért?
Pontosan tudta, honnan.
A díler. Az Arsenal-mezes fiú.
Kezdett fel-felbukkanni az álmaiban.
– Lásson hozzá! – mondta Szergej.

Tizenhetedik fejezet
– Az orvos szerint Oleg néhány napon belül talpra áll – mondta Rakel. A
hűtőszekrénynek dőlve álldogált, egy csésze teával a kezében.
– Azután biztosan áthelyezik majd valahová, ahol senki nem találhatja
meg – mondta Harry. Az ablaknál állt Rakel konyhájában és az alattuk
elterülő várost nézte. A délutáni forgalom lassú fénykígyó módjára
kanyargóit a főutakon.
– Igen, a rendőrség tanúvédelmi programjának vannak biztonságos helyei
– bólintott a nő. Rakel minden hisztéria nélkül, valamiféle rezignált
nyugalommal vette tudomásul Oleg megtámadását. Mintha félig-meddig
számított volna rá. Harry mégis érezte a belőle áradó kétségbeesést.
– A börtönt nem hagyhatja el, de beszélni fogok az államügyésszel az
áthelyezéséről – mondta Hans Christian Simonsen. Amint Rakel felhívta,
azonnal iderohant, és most – jókora izzadságfoltokkal a hóna alatt –, a
konyhaasztalnál ült.
– Nézzen utána, hogy meg tudja-e kerülni a hivatalos utat – mondta
Harry.
– Mégis hogyan? – kérdezte az ügyvéd.
– Az ajtók nem voltak kulcsra zárva, amiből az következik, hogy
legalább egy őr benne volt a dologban. Ameddig nem tudjuk, melyikük az,
mindenkit gyanúsnak kell tekintenünk.
– Nem paranoiás egy kissé?
– A paranoia életet menthet – közölte Harry. – El tudja intézni,
Simonsen?
– Meglátom, mit tehetek. És mi van azzal a hellyel, ahol most van?
– Az Ullevål kórházban fekszik. Gondoskodtam róla, hogy két olyan
rendőr őrizze, akikben megbízom. Még valami: a férfi, aki megtámadta,
jelenleg szintén kórházban van, de amint elbocsátják, szigorítani fogják a
fogvatartásának körülményeit.
– Levél – és látogatási tilalom? – kérdezte Simonsen.
– Pontosan. Gondoskodna arról, hogy megtudjuk, mi állt a vallomásában,
vagy hogy mit mondott az ügyvédjének?
– Ez nehezebb ügy – vakarta meg a fejét Simonsen.
– Valószínűleg egy szót sem tudtak kihúzni belőle, de mindenesetre azért
próbálja meg – mondta Harry a zakóját gombolgatva.
– Hová mégy? – tette a kezét a karjára Rakel.
– A forráshoz – felelte Harry.

Nyolc óra volt. A legrövidebb munkanapokat előíró ország fővárosában

már rég elcsendesült a forgalom.
A fiú, aki a Tollbugata egyik sarkán, egy lépcsőn ácsorgott, a
huszonhármas számot viselte a mezén. Arsavin. Pulóvere kapucniját a
fejébe húzta, lábán vakítóan fehér Air Jordan edzőcipőt viselt.
Frissen vasalt Girbaud farmerje olyan merev volt, hogy magától is
megállt volna.
 Úgy festett gengszterrapper szerelésében, mintha most lépett volna elő
egy Rick Ross-videóból.
Harry biztos volt benne, hogy még a csípőre engedett nadrág alól
majdnem kivillanó alsónadrág is a megfelelő márka. Ahogy abban is, hogy
a fiú, ha sebhelyeket nem is, de legalább egy, hivalkodóan erőszakos
tetoválást biztosan visel.
Harry egyenesen odament hozzá.
– Violin, egy negyedgrammos.
A srác, anélkül hogy kihúzta volna a kezét pulóvere zsebéből, lepillantott
Harryra és bólintott.
– Nos? – kérdezte Harry.
– Várnod kell, boraz. – A fiú pakisztáni akcentussal beszélt, amelyet
Harry feltételezése szerint bizonyára félretett, amikor hamisítatlan norvég
otthonukban az anyja húsgombócát habzsolta.
– Nincs időm kivárni, amíg összeszedsz egy menetet.
– Chillax, hamar meglesz.
– Ráfizetek egy százast.
A fiú méregetni kezdte Harryt, aki sejtette, nagyjából mi járhat a fejében:
csúf üzletember furcsa öltönyben, kontrollált fogyasztás. Egy újabb
szerencsétlen, aki attól retteg, hogy valamelyik kollégája vagy családtagja
esetleg erre jár. Egy újabb nyomorult, aki házhoz jön az átverésért.
– Hatszáz – mondta a srác.
Harry felsóhajtott és bólintott.
– Idra – mondta a fiú és elindult.
Harry arra jutott, hogy ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy kövesse.
Befordultak a sarkon, bementek egy bérház nyitott kapuján, majd átvágtak a
hátsó udvar felé.
A drog egy fekete, gyaníthatóan észak-afrikai férfinál volt, aki egy
raklapokból álló toronynak támaszkodott és fejét az iPodjából szóló zene
ritmusára ingatta. Az egyik fülhallgató a vállára vetve lógott.
– Egy negyedest – mondta az Arsenal-mezes Rick Ross. A fekete férfi
előhúzott valamit a kabátja zsebéből, és hogy ne látszódjon, lefelé fordított
tenyérrel átnyújtotta Harrynak, aki az átvett tasakra pillantott. A por fehér
volt, néhány apró, fekete szemesével
– Lenne egy kérdésem – mondta Harry és zsebre rakta a szert. A másik
kettő megdermedt, azután Harry látta, ahogy a fekete srác keze a háta felé
mozdul. Úgy tippelte, hogy egy kis kaliberű pisztoly van a nadrágja
derekába dugva. – Látta valamelyikőtök ezt a lányt? – tartotta eléjük a
Hanssen család fotóját. Azok a képre pillantottak és megrázták a fejüket.
– Ötezret adok annak, aki valami támpontot ad, hírt hoz nekem róla.
Bármit. – A két másik egymásra nézett. Harry várt, de azok csak a vállukat
vonogatták. Valószínűleg nem ez az első eset, hogy egy apa a lánya után
kutat Oslo drogmocsarában. Mindenesetre ezekben itt nem volt sem elég
cinizmus, sem elég fantázia ahhoz, hogy kitaláljanak valami jó kis mesét, és
bekasszírozzák vele a pénzt.
– Szóval semmi – összegezte Harry. – Lenne viszont egy kérésem.
Adjátok át az üdvözletemet Dubajnak, valamint azt, hogy olyan
információm van a számára, amely érdekelni fogja. Olegről van szó.
Mondjátok meg neki, hogy jöjjön a Leonba és keresse Harryt.
A következő pillanatban egy fegyver szegeződött rá. Harry nem tévedett:
egy Beretta volt a Cheetah szériából. Kilenc milliméteres, rövid csövű,
utálatos holmi.
– Baosj vagy?
Már megint ez a kebab-norvég. – Nem vagyok rendőr – felelte Harry és
megpróbálta elnyomni émelygését, amely mindig rátört, amikor egy
fegyver csövébe nézett.
– Hazudsz. Nem is tolsz violint. Beépített zsaru vagy.
– Nem hazudok.
A fekete odabiccentett Rick Rossnak, aki erre Harryhoz lépett és
felrángatta a zakója ujját. Harry igyekezett elfordítani pillantását a fegyver
szájáról. Halk füttyentés hallatszott. – Úgy tűnik, mégis lövi magát a pasas
– mondta Rick Ross.
Harry egy közönséges varrótűt használt, amelyet az öngyújtója lángjában
sterilizált. Négy-öt helyen mélyen az alkarjába fúrta és alaposan meg is
forgatta, majd szappannal dörzsölte be a sebeket, hogy bevörösödjenek.
Azután mindkét könyökhajlatában beleszúrt egy-egy vénába is, hogy a vér a
bőre alá gyűljön, és néhány kék folt keletkezzen rajta.
– Szerintem akkor is hazudik – mondta a fekete srác, majd a másik lábára
helyezte a testsúlyát és két kézzel markolta a pisztolyt.
– Miért? Ide nézz, fecskendő és alufólia is van a zsebében.
– Nem fél.
– Mi a francról beszélsz? Nézz már rá!
– Nem hiszek neki.
– Hé, baosj, lődd be magad most!
 – Megvesztél, Rage?
– Fogd be!
– Chillax, ember.
– Min nyomtad fel az agyadat ennyire?
– Szerintem Rage nincs túlságosan elragadtatva attól, hogy a nevén
szólítottad – jegyezte meg Harry.
– És te is befogod!
– Gyerünk, csináld!
– És a saját anyagodat használd!
Harry még soha nem olvasztott vagy fecskendezett be magának anyagot
azelőtt, legalábbis nem emlékezett rá. Ópiumot viszont használt már, így
volt némi fogalma a dologról. Ez sem lehet olyan nehéz. Leguggolt, az
alufóliára szórta a port. Néhány szemcse a földön landolt, megnyálazott
ujjával felszedte és az ínyébe dörgölte őket. Igyekezett minél buzgóbbnak
tűnni. Keserűbb volt, mint a többi por, amelyeket rendőri pályafutása alatt
ízlelt, hogy megállapíthassa, mit is foglaltak le. De valami egyéb ízt is
érzett. Szinte alig lehetett észrevenni, talán ammóniához hasonlított. Nem,
nem ammónia. Azután hirtelen rájött: a mellékíz a túlérett papaja szagára
emlékeztette. Felkattintotta az öngyújtót és bízott benne, hogy
ügyetlenségét a fejének szegezett pisztolynak fogják betudni. Két perccel
később már a kezében tartotta a felszívott fecskendőt. Rick Ross időközben
visszanyerte gengszteres kimértségét. Széles terpeszben, karba tett kézzel és
enyhén felszegett fejjel állt Harry előtt.
– Lőj! – parancsolta, majd összerezzent és elutasítóan felemelte a kezét.
– Ne te, Rage!
Harry rájuk nézett.
Rick Rossnak nem voltak sebek a meztelen alkarján, és Rage is elég
összeszedettnek tűnt. Harry bal öklét kétszer a vállához pumpálta, ujjával
megütögette alkarját, majd az előírásszerű harminc fokos szögben bevezette
a tűt. Őszintén remélte, hogy a mozdulatai elég profinak tűnnek a két srác
előtt, akik nyilvánvalóan nem szúrják magukat.
– Aaah! – nyögte.
Elég profinak ahhoz, hogy ne kezdjenek el azon agyalni, hogy vajon
tényleg a vénába szúrt-e vagy csak a húsba. A szemét forgatta és
megroggyantotta a térdét. Elég profinak ahhoz, hogy bevegyék a színlelt
orgazmust.
 – Ne felejtsétek el átadni Dubajnak az üzenetet – suttogta. Azután
kitámolygott az utcára és imbolyogva nyugat felé indult a királyi palota
irányába. Csak a Dronningens gatén egyenesedett fel. A megkésett hatás
pedig a Prinsens gatén érte utol. Az anyag néhány részecskéje a hajszálerek
kerülőútján keresztül elérte az agyát – de ez legfeljebb távoli visszhangja
lehetett egy közvetlenül az artériába nyomott adag hatásának. Harry szeme
még így is könnybe lábadt. Mintha egy régi szeretővel egyesült volna ismét,
akiről úgy hitte, soha nem találkoznak többé.
Nemcsak hogy isteni muzsika töltötte el a fülét, de majdhogynem isteni
fényt is észlelt, és ebben a pillanatban megértette, miért kapta az anyag a
violin nevet.

Este tíz óra volt.

A SZBEO irodái sötétségbe burkolóztak, a folyosókon egy lélek sem járt.
Truls Berntsen szobájában azonban még világított a monitor, kékes fényét a
nyomozó arcára vetítve, aki asztalra feltett lábakkal üldögélt előtte.
Ezerötszáz koronát tett fel a Cityre, amelynek a dolgok pillanatnyi állása
szerint búcsút is inthetett. De volt még egy utolsó esély. Egy szabadrúgás.
Tizennyolc méter, Tévez.
Ekkor kinyílt az ajtó, ő pedig ösztönösen az escape-gombra nyomta
mutatóujját. De elkésett. – Csak remélni tudom, hogy nem a
költségvetésünkből állod az élő adást. – Mikael Bellman a szoba egyetlen
üres székére zökkent. Trulsnek feltűnt, hogy Bellman, ahogy egyre
magasabbra kapaszkodik a szamárlétrán, egyre kevésbé használja a
manglerudi dialektust.
Tulajdonképpen már csak akkor lehetett hallani, amikor Trulsszel beszélt,
akivel ugyanazon a környéken nőttek fel.
– Olvastad az újságot? – Truls bólintott. Mivel más olvasnivaló nem
akadt, ezúttal még a bűnügyi és a sportrovaton túli anyagokat is átfutotta.
Többek között annak a tanácsosi titkárnak, Isabelle Skøyennek a fotóit is
átlapozta. A nő a VG nyári portréinterjúja óta egyre gyakrabban bukkant fel
különböző társasági eseményeken. A cikkben egyenesen „utcaseprőnek”
titulálták, amit a drogbandák és a kábítószer-használat elleni küzdelemben
mutatott elszántságával érdemelt ki. Egyes véleményék szerint áldozatos
munkájával akár a parlamenti képviselőségig viheti. Mindenesetre erős
hátszele van, hála hatáskörének és pártja pozíciójának. Truls figyelmét nem
kerülte el, hogy az egyre növekvő elismeréssel párhuzamosan Skøyen
dekoltázsa és mosolya is egyre nő a képeken.
– Volt egy nem hivatalos megbeszélésem a rendőrfőkapitány asszonnyal
– mondta Bellman. – Engem javasol majd az igazságügyi miniszternél a
bűnügyi igazgatói posztra.
– Őrület! – robbant ki Trulsből. Tévez egyenesen a sarokba helyezte a
szabadrúgást.
Bellman felállt.
– Csak gondoltam, biztosan tudni szeretnéd. Szombaton egyébként egy
kis bulit rendezünk Ullával.
Truls ugyanazt a jól ismert nyilallást érezte, amit mindig, ha meghallotta
Ulla nevét Bellman szájából.
– Új ház, új munka, tudod. Hiszen te is segítettél a terasz alapozásánál.
Segítettem? Én betonoztam le nektek az egész nyavalyás teraszt,
gondolta Truls.
– Úgyhogy, ha nem terveztél mást szombatra... – intett Bellman a
monitor irányába – ...akkor örömmel várunk.
Truls igent mondott.
Ahogy mindig is, amióta kölyökkorukban megismerkedtek. Ahogy igent
mondott egykor az ötödik kerék szerepére, amely arra ítélte, hogy a nézője
legyen Mikael Bellman és Ulla magától értetődő boldogságának. És most
rábólintott egy újabb estére, amikor meg kell tagadnia önmagát és az
érzéseit.
– Még valami – mondta Bellman. – Emlékszel még a pasasra, akit
kértelek, hogy törölj ki a recepción lévő látogatói listáról?
Truls bólintott, s egy arcizma sem rándult. Bellman felhívta és elmesélte
neki, hogy egy bizonyos Tord Schultz járt nála az imént, és bizalmas
információkat osztott meg vele egy kábítószer-csempész-hálózatról és egy
takarítóról, aki a rendőrség kötelékében dolgozik. Azt mondta, hogy
aggódik a férfi biztonsága miatt, és arra kérte Trulst, hogy törölje ki a nevét
a regiszterből arra az esetre, ha az említett takarító valóban a házban
dolgozik, és netán hozzáférése lenne a listához. – Többször is próbáltam
hívni, de nem vette fel. Egy kicsit aggódom. Egészen biztos vagy benne,
hogy a biztonságiak eltávolították a nevét, és senki nem szerezhetett
tudomást a látogatásáról?
– Abszolút, igazgató úr – felelte Truls. A City védekezésbe kezdett, és
ide-oda tologatták a labdát. – Hallottál azóta a reptéri nyomozóról, aki
annyit járt a nyakadra?
– Nem – válaszolta Bellman. – Úgy tűnik, beletörődött a ténybe, hogy az
anyag burgonyaliszt volt. Miért?
– Csak úgy kérdeztem, igazgató úr. Add át üdvözletemet a sárkányodnak.
– Nem bánnám, ha más megszólítást használnál, köszi.
Truls megvonta a vállát.
– Te szoktad így emlegetni.
– Az igazgatói címre gondoltam. Csak néhány hét múlva lesz hivatalos a
dolog.

A légitársaság főnöke felsóhajtott.

A légiszolgálat az imént tájékoztatta, hogy a bergeni gép késni fog, mivel
a járatra beosztott kapitány nem jelent meg, de még csak nem is
jelentkezett, úgyhogy sürgősen keríteniük kell valakit, aki helyettesíti.
– Schultzra egy kissé rájárt a rúd az utóbbi időben – mondta.
– A telefont sem veszi fel – válaszolta a légiszolgálat munkatársa.
– Sajnálom. Pillanatnyilag tényleg nagyon szét van esve.
– Igen, én is hallottam. De ez akkor sem így működik, nem az óvodában
vagyunk. Majdnem törölnünk kellett a gépet.
– Ahogy már említettem, eléggé a padlóra került.
– Beszélni fogok vele. Mindannyiunknak vannak problémái, Georg.
Kénytelen leszek jelentést írni az ügyről, ugye, megérti?
A légitársaság főnöke egy pillanatig habozott, de azután megadta magát.
– Természetesen.
Miközben letették, egy régi emlék bukkant fel lelki szemei előtt. Egy
nyári délután, grillparti. Campari. Budweiser és gigantikus méretű
marhaszeletek, amelyeket az egyik kolléga hozott egyenesen Texasból.
Ő és Else egy hálószobában, ahová észrevétlenül lopództak be. Else
halkan nyögdécselt, elég halkan ahhoz, hogy a gyerekzsivaj, a berepülő
gépek lármája és az ablak alatti gondtalan nevetés elnyomja. A repülőgépek,
amelyek csak jöttek és jöttek. Tord öblös nevetése egy újabb klasszikus
pilótatörténet után. És a felesége, Else halk nyögdécselése.

Tizennyolcadik fejezet
– Violint vett?
 Beate Lønn hitetlenkedve meredt Harryra, aki az éles reggeli fényből a
nő irodájának árnyékos sarkába húzott egy széket s most azon gubbasztott,
kezében egy csésze kávéval.
Az izzadság műanyag fólia módjára vonta be az arcát, a zakója a szék
támláján lógott.
– De ugye, nem...
– Dehogy, megőrült? – Harry a forró kávéba kortyolt. – Az alkoholisták
nem használhatnak ilyesmit.
– Akkor jó. Különben még azt hinném, hogy az ott egy szétlőtt véna.
Harry az alkarjára pillantott.
Az öltönyén kívül mindössze három alsónadrágot, egy váltás zoknit és
két rövid ujjú inget hozott magával. Úgy tervezte, hogy Oslóban majd
beszerez néhány holmit, de még nem jutott rá ideje. Ma reggel ráadásul
olyan erős macskajaj-szerűséggel ébredt, hogy régi szokásához híven kis
híján összehányta a fürdőszobát.
A húsába szúrt injekció eredménye egy véraláfutás lett, amely leginkább
az Egyesült Államok alakjára és Reagen újraválasztását követő színére
hasonlított.
– Szeretném, ha ezt itt elemezné nekem – mondta Harry.
– Miért?
– A fotók miatt, amelyeken az Olegnél talált zacskó szerepel.
– Hogyhogy?
– Piszok jó, nagyfelbontású kameráik lettek az utóbbi években. A
képeken jól látszik, hogy a por teljesen fehér, ebben viszont van néhány
barnásfekete szemcse. Tudni akarom, mi az.
Beate egy nagyítót húzott elő a fiókból, és a por fölé hajolt, amelyet
Harry a Forensic Magazine borítójára szórt.
– Igaza van – mondta. – A minták, amelyeket behoztunk, teljesen fehérek
voltak. Az utóbbi hónapokban viszont az égvilágon semmit sem foglaltak
le, úgyhogy ez tényleg érdekes. Különösen, mivel a repülőtér rendőrőrsének
nyomozója nemrég felhívott és valami hasonlóról számolt be.
– Mi volt az?
– Az egyik pilóta kézipoggyászában találtak egy csomag port. A
nyomozó azt akarta tudni, hogyan jutottunk arra a megállapításra, hogy a
por egyszerű burgonyaliszt volt, mikor a saját szemével látott benne barna
szemcséket.
– Úgy értette, hogy az a pilóta violint csempészett?
 – Az az igazság, hogy eddig egyetlen violinszállítmányt sem foglaltak le,
úgyhogy a nyomozó azelőtt nemigen találkozhatott az anyaggal. A fehér
heroin nagyon ritka, a legtöbb, ami bekerül az országba, barna, ezért a
nyomozó feltehetőleg abból indult ki, hogy bizonyára összekevertek
kétfélét. Egyébként a pilóta nem befelé tartott az országba az anyaggal,
hanem kifelé.
– Kifelé?
– Igen.
– És hová?
– Bangkokba.
– Burgonyalisztet vitt magával Bangkokba?
– Biztosan néhány odakint élő norvégnak szánta, akik fehér szószt
akartak készíteni a halgombócukhoz. – Beate elnevette magát, de közben
bele is pirult a saját viccébe.
– Hm. Volna itt még valami. Olvastam egy drognyomozóról, akit holtan
találtak Göteborg kikötőjében. A pletykák szerint nem kizárt, hogy egy
takarítóról van szó. Volt esetleg hasonló gyanú azzal a fedett nyomozóval
kapcsolatban, akit itt gyilkoltak meg Oslóban?
Beate megrázta a fejét. – Nem. Épp ellenkezőleg. Ő arról volt híres, hogy
hajlamos volt túlzásokba esni, miután elkapta a rosszfiúkat. Közvetlenül a
meggyilkolása előtt arról beszélt, hogy sikerült a horgára akasztania a nagy
halat. De mindenképpen egyedül akarja a partra húzni.
– Egyedül, aha.
– Nem akart többet elárulni róla, azt mondta, nem bízhat meg senkiben.
Nem emlékezteti valakire?
Harry elvigyorodott és felvette a zakóját.
– Hová készül?
– Meglátogatok egy régi barátot.
– Nem is tudtam, hogy vannak régi barátai.
– Csak egy fordulat volt. Felhívtam a Kripos vezetőjét.
– Heiment?
– Igen. Megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy listát arról, kikkel beszélt
telefonon Gusto a meggyilkolását megelőző időszakban. Azt válaszolta,
hogy az ügy annyira nyilvánvaló volt, hogy nem is kértek le ilyen listát.
Másfelől, ha meg is tették volna, akkor sem szolgáltatnák ki soha az életben
egy ilyen... pillanat, idézem – Harry behunyta a szemét és ujjain számlálta a
jelzőket –, magamfajta leszerepelt zsarunak, alkoholistának és árulónak.
 – Ó, tehát mégis vannak régi barátai.
– Így most máshol kell próbálkoznom.
– Oké. Mindenesetre gondoskodom róla, hogy a port még ma analizálják.
Harry megtorpant az ajtóban. – A múltkor azt mondta, hogy nemrég
Göteborgban és Koppenhágában is felbukkant a violin. Ezek szerint ott
később jelent meg, mint Oslóban?
– Igen.
– Általában nem fordítva szokott ez történni? Hogy az új drogok először
Koppenhágába futnak be, és azután onnan terjednek észak felé?
– Tulajdonképpen igaza van. Miért kérdezi?
– Még magam sem tudom pontosan.
– Mit is mondott, hogy hívják azt a pilótát?
– Nem mondtam semmit. Schultz. Tord.
– Még valamit?
– Igen. Elgondolkodott azon, hogy annak a fedett nyomozónak esetleg
igaza volt?
– Igaza?
– Abban, hogy tartotta a száját és nem bízott senkiben. Talán rájött, hogy
tényleg van egy takarító a házban.

Harry körülnézett a Telenor Fornebun lévő főépületének tágas

előcsarnokában. A tíz méterrel odébb lévő recepciós pultnál két ember állt,
arra várva, hogy kiszolgálják őket. Nézte, ahogy megkapják a
belépőkártyájukat, majd várják, hogy az illető, akihez jöttek, lejöjjön és
átvigye őket a zsiliprendszeren. A Telenor a jelek szerint némileg szigorított
a biztonsági előírásokon, így Harrynak eredeti tervét, mely szerint
egyszerűen bemasírozik Klaus Torkildsen irodájába, alaposabban át kellett
gondolnia.
Mérlegelte a helyzetet.
Torkildsen egész biztosan nem lesz elragadtatva a látogatásától. Ugyanis
volt egy régi mutogatós ügye, amelyet sikerült titokban tartania a
munkaadója előtt, ám amelyet Harry éveken keresztül arra használt, hogy
segítségével bizalmas információkat zsaroljon ki a férfiból.
De mindegy is, a rendőrigazolvány tekintélye nélkül Torkildsen aligha
fogadja majd őt.
A liftekhez vezető négy zsiliptől jobbra Harry egy nagyobb kaput látott,
amelyen épp egy látogatói csoportot eresztettek be. Egy gyors döntést
követően, határozott léptekkel a kapuhoz sietett, és a csoport közepébe
tolakodott, amely lassan áramlott a kapuban álló Telenor-alkalmazott felé.
Harry a mellette állóhoz, egy kínainak látszó, alacsony férfihoz fordult:
– Nín hăo.
– Excuse me?
Harry a férfi névtáblájára pillantott. Juki Nakazava. – Ó, japanese –
mondta Harry és nevetve csapkodni kezdte az emberke vállát, mintha régi
barátok lennének.
Juki Nakazava bizonytalanul visszamosolygott rá. – Szép napunk van –
mondta Harry, továbbra is a másik vállán pihentetve a kezét.
– Igen – válaszolta Yuki.
– Melyik vállalatot képviseli?
– A TeliaSonerát – felelte Harry.
– Ó, remek.
Elhaladtak a Telenor-alkalmazott előtt. Harry a szeme sarkából látta,
hogy a férfi utánuk indul, és nagyjából azt is sejtette, mit fog mondani. –
[16]
Sorry, sir, I can’t let you in without a tag. Juki Nakazava meglepett arccal
bámult az alkalmazottra.
Torkildsen új irodát kapott.
Harry legalább egy kilométernyit kutyagolt egy hatalmas, nyitott irodán
keresztül, míg egy üvegkalitkában végre meg nem pillantotta a jól ismert,
hegyomlásnyi alakot. Harry egyenesen bement hozzá.
A férfi háttal ült neki és telefont szorított a füléhez: – A rohadt életbe,
indítsátok el végre azt az SW2-es szervert!
Harry látta, ahogy a férfi nyála az üvegtáblára fröccsen. Megköszörülte a
torkát.
A szék körbefordult. Klaus Torkildsen kövérebb volt, mint valaha. A
meglepően elegáns, méretre szabott öltöny részben elrejtette zsírpárnáit, de
az arcán ösztönösen elterülő rettenetet semmivel nem tudta volna leplezni.
Különös arca volt: mintha a szeme, az orra és a szája egyetlen kis szigetre
gyűltek volna rajta. Torkildsen pillantása Harry gallérjára siklott.
– Yuki... Nakazawa?
– Klaus. – Harry szélesen elmosolyodott és széttárta a karját, mintha
feltett szándéka volna megölelni a férfit.
– Mi a fenét keres maga itt? – suttogta Klaus Torkildsen. Harry
leeresztette a karját.
 – Én is örülök, hogy látom. – Az íróasztal szélére ereszkedett. Ahová
azelőtt is szokott. Ahonnan le szokta rohanni Torkildsent. Egyszerű és
hatékony taktika. Torkildsen nyelt egyet. Harry látta, hogy jókora, fényes
izzadságcseppek kezdenek gyöngyözni a homlokán.
– A trondheimi mobilnet – morogta Torkildsen a telefon felé intve. – A
szervert már a múlt héten üzembe kellett volna helyezni. Nem lehet már
bízni az emberekben. Nem érek rá, mit akar?
– A Gusto Hanssen mobiltelefonján bonyolított beszélgetések listája kéne
májustól kezdve. – Harry fogott egy tollat és felírta a nevet egy sárga post-
itre.
– Operációs vezető vagyok, már nem az üzemeltetés területén dolgozom.
– Értem, de attól még meg tudja szerezni nekem a számokat.
– Van felhatalmazása?
– Akkor a hivatalos utat választottam volna, nem gondolja?
– És az államügyész miért nem volt hajlandó jóváhagyni? – A régi
Torkildsen ezt soha nem merte volna megkérdezni. Keményebb lett és
megnőtt az önbizalma. Vajon a magasabb állásnak köszönhetően? Vagy
valami másnak? Harry egy neki háttal álló képkeretet fedezett fel az
asztalon.
Az efféle íróasztali fotókat arra használják az emberek, hogy ne felejtsék
el, hogy van valakijük. És ha nem egy kutya van a képen, akkor csakis egy
nő lehet. Talán még egy gyerek is. Ki hitte volna? A jó öreg mutogatós talált
magának egy nőt. – Már nem a rendőrségnél dolgozom – felelte Harry.
Torkildsen elvigyorodott.
– És mégis adatokat akar szerezni?
– Nincs szükségem sok mindenre. Csak erre az egy listára.
– És mégis miért kellene ezt megtennem magának? Ha kiderül, hogy
ilyen információt adtam ki egy magánszemélynek, úgy kirúgnak, hogy a
lábam sem éri a földet. És pillanatok alatt le lehet nyomozni, hogy mit
ellenőriztem.
Harry nem válaszolt.
Torkildsen keserűen felnevetett. – Értem. Megint a régi nóta. Ha nem
vagyok hajlandó segíteni magának, gondoskodik róla, hogy a kollégáim
értesüljenek arról a régi ügyről.
– Nem – mondta Harry. – Nem akarok árulkodni. Csak egy szívességet
kérek magától, Klaus. Magánügyről van szó. Az exem fiát az a veszély
fenyegeti, hogy ártatlanul életfogytiglanra ítélik.
 Harry nézte, ahogy Torkildsen duplatokája megrándul, majd a mozgás
hullám módjára továbbterjed a zsírban, s végül elvész a hatalmas testen.
Harry azelőtt soha nem szólította a férfit a keresztnevén. Torkildsen Harryra
bámult. Pislogva koncentrált. Az izzadságcseppek megcsillantak a
homlokán. Harry szinte látta, ahogy az agya kattog, újra és újra mérlegeli a
hallottakat és végül összegez. Torkildsen hátradőlt a súlya alatt feljajduló
irodai széken.
– Sajnálom, Harry. Tényleg szívesen segítenék magának, de
pillanatnyilag nincs lehetőségem az effajta együttérzésre. Remélem,
megérti.
– Hogyne – felelte Harry és megdörgölte az állát. – Teljesen érthető.
– Köszönöm – mondta Torkildsen, láthatólag megkönnyebbülve és
néhányszor lendületet vett, hogy fel tudjon állni a székről, nyilvánvalóan
azért, hogy kitessékelje Harryt az üvegkalitkából és egyúttal az életéből is.
– Nos – szólalt meg Harry. – Amennyiben nem szerzi meg nekem a
számokat, nem csupán a kollégái szereznek tudomást a mutogatós
múltjáról, hanem a felesége is. Gyerek is van már? Igen? Egy, kettő?
Torkildsen visszazuhant a székbe és hitetlenkedve meredt Harryra. A jó
öreg, reszkető Klaus Torkildsen. – De... de hát azt mondta, hogy...
– Sajnálom, de pillanatnyilag nincs lehetőségem az effajta együttérzésre.

Este tíz után kilenc perccel a Schrøder étterem már félig megtelt.
– Nem akartam, hogy újra az irodámban bukkanjon fel – mondta Beate. –
Heimen felhívott és elmesélte, hogy megkereste őt a híváslisták miatt,
továbbá az is a fülébe jutott, hogy az irodámban járt. Óvott attól, hogy a
Gusto-ügyet újra előássam.
– Nos – köszörülte meg a torkát Harry. – Örülök, hogy el tudott jönni.
Felvette a szemkontaktust Ninával, aki éppen sört szolgált fel a helyiség
másik végében. Felemelte két ujját. Nina bólintott. Három év telt el azóta,
hogy utoljára itt járt, de a pincérnő még mindig értette a régi törzsvendég
jelbeszédét: egy sör a kísérőnek, egy kávé az alkoholistának.
– A cimborája tudott segíteni magának? Megszerezte Gusto híváslistáját?
– Ó, nagyon készséges volt.
– És mire jutott?
– Gustónak az utolsó időkben alighanem anyagi problémái lehettek, mert
többször is kikapcsolták a telefonját. Nem használta sokat, de volt néhány
rövid beszélgetése Oleggel. Időnként felhívta a mostohahúgát, Irenét is, de
ezek a hívások néhány héttel a halála előtt abbamaradtak. Ezen kívül
nagyrészt a PizzaXpresszel beszélt. Felmegyek Rakelhez, és a Google-ban
utánanézek a többi névnek. Mire jutottak a porral?
– Az anyag, amelyet vásárolt, szinte teljesen megegyezik a korábban
vizsgált violinmintákkal. De van egy apró különbség a kémiai
összetételükben. És ott vannak a barna szemcsék is.
– Igen?
– Nem aktív összetevők, hanem egy olyan máz darabkái, amelyet
tabletták bevonásához használnak. Tudja, amitől könnyebb lesz lenyelni
őket és elfedi a rémes ízüket.
– A máz alapján esetleg ki lehet deríteni a gyártót?
– Elméletileg igen. Utánanéztem, de mint kiderült, általában minden
gyógyszercég maga készíti a bevonatot, vagyis akár több ezer gyártó is
szóba jöhet.
– Ezek szerint ezen a vonalon nem jutunk előrébb?
– Csak a máz alapján semmiképp – felelte Beate. – De a máztöredékek
belső oldalán még rajta voltak az egykor benne rejtőző gyógyszer
maradványai. Metadon volt.
Nina megérkezett a kávéval és a sörrel. Harry megköszönte, és a
pincérnő tovább is állt. – Én azt hittem, hogy a metadon folyékony.
– Az a metadon, amelyet a kábítószerfüggők gyógyszeres
rehabilitációjában alkalmaznak, valóban többnyire folyékony. Felhívtam a
St. Olav kórházat, ahol ópioidokat és ópiátokat kutatnak. Azt mondták,
hogy a fájdalomterápiák során metadontablettát alkalmaznak.
– És a violinban?
– Szerintük teljes mértékben elképzelhető, hogy az előállítás során
módosított metadont használtak.
– Ez akkor csak annyit jelent, hogy a violint nem változtatták meg
alapjaiban. De miben segít ez nekünk?
– Nagyon is segíthet – válaszolta Beate kezét a sörös pohárra kulcsolva. –
Ugyanis rendkívül kevesen készítenek metadontablettát. És az egyikük
történetesen itt van Oslóban.
– AB? Nycomed?
– A Radiumhospital. Saját kutatórészlegük van, amely extrém
fájdalmakra fejlesztett ki metadontablettát.
– Rák?
 Beate bólintott. Egyik kezével a szájához emelte a poharat, a másikkal
pedig Harry elé tett valamit az asztalra.
– A Radiumhospitalból?
Beate megint csak bólintott. Harry felszedte a kicsi, kerek tablettát. A
barna mázba egy R betűt bélyegeztek.
– Tudja, mi jár a fejemben, Beate?
– Nem.
– Azt hiszem, Norvégia új exportcikket szerzett magának.

– Komolyan úgy gondolod, hogy Norvégia violint gyárt és exportál? –

kérdezte Rakel. Oleg szobájának ajtajában állt, karba tett kézzel.
– Mindenesetre van néhány momentum, amely erre utal – válaszolta
Harry és beütögette a következő nevet Torkildsen listájáról. – Először is,
úgy tűnik, hogy a dolog Oslóból gyűrűzik szét. Az Interpolnál senki nem
hallott a violinról azelőtt, hogy Oslóban felbukkant volna, és csak
mostanában jelent meg az utcákon Svédországban és Dániában. Másrészt az
anyagban összezúzott metadon-tabletta van, ami meg mernék esküdni, hogy
Norvégiából származik. – Harry újabb keresést indított. – És van egy
harmadik ok is. Nemrégiben az oslói repülőtéren lekapcsoltak egy pilótát
egy anyaggal, amely könnyen lehet, hogy violin volt, a port azonban
kicserélték.
– Kicserélték?
– Ez pedig arra utal, hogy egy takarító van a rendszerben. A lényeg
viszont az, hogy a pilóta éppen kifelé indult az országból. Bangkokba.
Harry megérezte Rakel parfümjének az illatát és rögtön tudta, hogy a nő
már nem az ajtóban áll, hanem mögé lépett és a válla fölé hajolt. A sötét
fiúszobában a számítógép monitorja volt az egyetlen fényforrás.
– Dögös fotó. Ki ez? – Rakel hangja közvetlenül Harry füle mellett
szólalt meg.
– Isabelle Skøyen. Tanácsosi titkár. Azok egyike, akiket Gusto hívott.
Jobban mondva, ő hívta Gustót.
– Az a véradós póló nem kisebb egy számmal a kelleténél?
– Végül is a politikusoknak az is feladata, hogy reklámot csináljanak a
véradásnak.
– Politikus? Hiszen csak egy tanácsosi titkár.
– Mindegy, a hölgy azt állítja magáról, hogy AB Rh-negatív, ez esetben
pedig az embernek kötelessége vért adni.
 – Bizony. Nagyon ritka vércsoport. Ezért bámulod ennyi ideje ezt a
képet?
Harry elmosolyodott.
– Rengeteg találat van. Lótenyésztő. „Utcaseprő”?
– Állítólag ennek a nőnek köszönhetjük, hogy az összes drogbanda rács
mögé került.
– Úgy tűnik, azért nem mind. Azon töröm a fejem, hogy miről
beszélhetett egy olyan alakkal, mint Gusto.
– Nos, mivel ő vezeti a városi tanács szociális osztályának drogellenes
munkacsoportját, elképzelhető, hogy információszerzésre használta Gustót.
– Éjjeli fél kettőkor?
– Upsz.
– Majd megkérdezem tőle.
– Aha. Látom, nagy kedvet kaptál ahhoz, hogy alaposan kifaggasd.
Harry a nő felé fordította a fejét. Rakel arca olyan közel volt, hogy nem
is látta élesen.
– Ez valóban az, amit hallani vélek, kedvesem?
Rakel halkan nevetett.
– Egyáltalán nem. Ez a csaj rettenetesen olcsónak tűnik.
Harry lassan beszívta a levegőt. Rakel nem mozdult. – És honnan veszed,
hogy nem kedvelem az efféle olcsó nőket? – kérdezte. – És miért suttogsz?
Rakel ajka olyan közel mozgott Harry arcához, hogy érezte a szavai
légáramlatát. Két hosszú másodpercen keresztül csupán a számítógép
ventilátorának zúgása hallatszott. Azután Rakel hirtelen felegyenesedett.
Szórakozott pillantást vetett Harryra, kezét az arcához szorította, mintha
le akarná hűteni magát. Azután megfordult és kiment a szobából. Harry
hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét és csendben káromkodott. Hallotta,
ahogy Rakel a konyhában csörömpöl.
Vett néhány mély lélegzetet és úgy döntött, hogy ami az imént történt, az
egyáltalán nem is történt meg. Megpróbálta összeszedni a gondolatait és
folytatta a keresést. Némelyikükre tíz évnél régebbi síversenyek
eredménylistáin bukkant rá, vagy különféle családi összejövetelekről szóló
beszámolókon, de voltak, akikről egyáltalán nem sikerült fellelnie semmit.
Lehet, hogy ők már nem léteznek többé, kivonták magukat a modern
társadalom csaknem mindent bevilágító reflektorfényéből, és egy sötét
sarokban gubbasztva már csak a következő dózisra várnak.
 Harry csak ült és a falat bámulta. Pontosabban egy plakátot, amely egy
pasast ábrázolt színes tolldísszel a fején. „Jónsi”, ez állt alatta. Harrynak
halványan rémlett, mintha abban az izlandi bandában, a Sigur Rósban
énekelne. Éteri hangzás és konstans fejhang.
Meglehetősen messze esik a Megadeathtől és Slayertől. Persze, nem
kizárt, hogy Olegnek változott az ízlése.
Vagy hatással volt rá valaki.
Harry összekulcsolta a kezét a tarkóján.
Irene Hanssen.
Hirtelen leesett neki, hogy mi is volt olyan különös a híváslistán. Hogy
Gusto és Irene egy darabig szinte mindennap beszéltek egymással
telefonon. Ám volt egy pont, ami után Gusto egyszer sem próbálta felhívni
a lányt. Mintha összevesztek volna. Vagy Gusto tudta volna, hogy Irene
azután már nem lesz elérhető. Ám azon a napon, amelyen lelőtték, Gusto
felhívta a lány otthoni címén szereplő vonalas telefont. És beszélt is
valakivel. A beszélgetés egy perc tizenkét másodpercig tartott. Miért találja
ezt furcsának? Harry megpróbált visszatalálni gondolatmenetének
kiindulási pontjához, de végül kénytelen volt feladni. Feltárcsázta a vonalas
telefon számát. Nem vették fel.
Amikor Irene mobiltelefonjával is megpróbálkozott, egy géphang arról
tájékoztatta, hogy az előfizetést ideiglenesen felfüggesztették. Kifizetetlen
számlák.
Pénz.
A pénzzel kezdődik, és a pénzzel végződik minden. A drogokkal sosincs
másként. Harry a fejét törte. Megpróbálta felidézni a nevet amelyet Beatétól
hallott.
A pilótáét, akinek lefoglalták a kézipoggyászát a benne talált por miatt.
Beütögette Tord Schultz nevét a tudakozóba.
Egy mobilszám.
Harry toll után kutatva kihúzta Oleg fiókját. A Masterful Magazine alatt
egy műanyag mappában egy újságkivágást pillantott meg. Rajta saját,
néhány évvel fiatalabb arcával. Kivette a mappát és átlapozta az alatta
megbúvó többi papírt is. A cikkek Harry ügyeiről vagy magáról Harryról
szóltak.
Egy pszichológiai folyóiratban megjelent, régi interjú is szerepelt köztük,
amelyben a sorozatgyilkosságokról faggatták. Emlékei szerint borzasztóan
felhúzta magát a kérdéseken. Harry betolta a fiókot és körülnézett. A
legszívesebben összetört volna valamit. Azután kikapcsolta a számítógépet,
összepakolta a kis bőröndöt, majd kiment a folyosóra és felvette a
vászonzakót. Rakel hozzálépett és lesöpört egy láthatatlan porszemet a
hajtókájáról.
– Különös – mondta. – Olyan sokáig nem láttalak, hogy már éppen
sikerült volna elfelejtenem téged, erre hirtelen újra itt teremsz.
– Igen – válaszolta Harry. – És az jó?
Rakel arcán gyors mosoly suhant át.
– Nem tudom. Egyszerre jó is és rossz is. Érted? – Harry bólintott és
magához húzta. – Te vagy a legrosszabb, ami valaha történt velem – mondta
Rakel. – És a legjobb. Képes vagyok mindenről megfeledkezni magam
körül csak azért, mert itt vagy Nem, fogalmam sincs róla, hogy ez jó-e.
– Tudom.
– Az meg mi? – mutatott Rakel a kofferre.
– Megyek és bejelentkezem a Leonba.
– De...
– Holnap beszélünk. Jó éjt, Rakel.
Megcsókolta a nő homlokát, majd kinyitotta az ajtót és kilépett a langyos
őszi estébe.

A fiú a Leon recepcióján azt mondta, hogy nem kell újra kitöltenie a
bejelentkezési lapot, és felajánlotta Harrynak ugyanazt a szobát, amelyben
eddig lakott, a 301-est.
Harry azt felelte, hogy amennyiben megjavították az eltört karnist,
rendben van. – Már megint tönkrement? – kérdezte a fiú. – Az előző lakó
tehet róla. Szegény időnként dührohamot kapott. – Átnyújtotta Harrynak a
szoba kulcsát. – Ő is rendőr volt.
– És itt lakott?
– Igen, ő volt az egyik állandó bérlőnk. Egy olyan fedett nyomozó, ahogy
maguk mondják.
– Hm. Inkább mondanám fedetlennek, ha maga is tudta róla, hogy rendőr.
A fiú elnevette magát. – Várjon egy kicsit, szétnézek hátul, hátha találok
egy másik karnist. – Azzal eltűnt.
– Sixpence nagyon hasonlított magára – szólalt meg egy mély hang
svédül. Harry megfordult. Cato egy karosszékben ült az előtérben, amelyet
csak nagy jóindulattal lehetett volna lobbynak nevezni. Fáradtnak tűnt és
lassan ingatta a fejét. – Nagyon hasonlított magára, Harry. Igen
szenvedélyes volt. Ugyanakkor türelmes, és persze sajnos rendkívül önfejű.
Nem volt olyan magas, mint maga, és a szeme szürke volt. De az a
magányos rendőrpillantása pont ugyanilyen volt. És ugyanazon a helyen
halt meg. El kellett volna mennie, Harry. Már a repülőgépen kellene ülnie –
mutogatott kuszán hosszú ujjaival. A pillantása olyan gyászos volt, hogy
Harry egy másodpercig attól tartott, hogy az idős ember mindjárt elsírja
magát. Azután Cato lassan elkezdett feltápászkodni a székből, Harry pedig
odafordult az éppen visszaérkező fiúhoz.
– Igaz, amit mond?
– Kicsoda? – kérdezte a fiú.
– Ó – mondta Harry, majd megfordult, hogy Catóra mutasson. Az öreg
azonban eltűnt. Bizonyára a lépcső sötétjébe veszett. – A rendőr odafent halt
meg a szobámban?
A fiú pillantása hosszan megpihent Harryn, mielőtt válaszolt volna.
– Nem, eltűnt. Az Operaháznál sodorta partra a víz. Sajnos, nem találtam
másik karnist, de mit szólna ehhez a nejlonzsinórhoz? Felhúzhatná rá a
függönyt, azután a zsinórt a karnis tartójához csomózhatná.
Harry lassan bólintott.
Két órával később Harry még mindig ébren volt és az utolsó szál
cigarettáját szívta. A függöny és a vékony nejlonzsinór a padlón hevert. A
belső udvaron átnézve, az egyik szemben lévő lakásban egy nő táncolt.
Hangtalan keringőt, partner nélkül. Harry a város zaját hallgatta és a plafon
felé kúszó, kígyózó cigarettafüstöt nézte. Figyelte a látszólag
véletlenszerűen kirajzolódó figurákat és megpróbált valami mintát
felfedezni benne.

Tizenkilencedik fejezet
Az öreg és Isabelle találkozóját követően két hónapba telt, mire a
tisztogatás elkezdődött. Elsőként a vietnamiakat vették célba. Az újságokban
az állt, hogy a zsaruk kilenc helyen csaptak le egy időben. Állítólag öt
heroinraktárat találtak és összesen harminchat vietkongot tartóztattak le. A
következő héten a koszovói albánok kerültek sorra. A Delta csoport
megrohamozott egy lakást a Helsfyrön, amelyet a cigányok vezetője minden
bizonnyal – egészen addig – teljesen biztonságosnak vélt. Azután az észak-
afrikaiak és a litvánok következtek. A pasas, akit kineveztek a SZBEO
vezetőjének, egy hosszú szempillájú, modellforma fickó, azt nyilatkozta a
sajtóban, hogy névtelen bejelentések alapján csaptak le.
A következő néhány hét során, a szurokfekete szomáliaiaktól a tejfehér
északiakig, rengeteg utcai dílert bekasztliztak. Kivéve az Arsenal-mezes
fiúkat.
Azonnal érezni lehetett, hogy nagyobb lett a mozgásterünk, és hogy az
előttünk kígyózó sorok egyre hosszabbak. Az öreg toborzott néhányat a
munka nélkül maradt utcai árusok közül, de megtartotta az ígéretét, hogy a
heroinkereskedés sokkal kevésbé lesz szem előtt a városközpontban,
ráadásul a heroinimportot is lenyomtuk, mivel sokkal többet kerestünk a
violinon. A cucc olyan drága volt, hogy néhányan megpróbáltak átállni a
morfiumra, de egy idő múlva mégis visszatértek. Gyorsabban árultuk, mint
ahogy Ibsen elő tudta állítani. Egy keddi napon már fél egyre eladtunk
mindent, és mivel szigorúan tiltották a mobiltelefon használatát – az öreg
azt hitte, hogy Oslo valami kicseszett Baltimore –, lementem a pályaudvarra
és az egyik nyilvános készülékről felhívtam az orosz Gresso telefont. Andrej
azt mondta, hogy éppen dolga van, de majd meglátja, mit tehet. Oleg, Irene
és én a Skippergata egyik lépcsőjére telepedtünk, elhessegettük a vásárolni
szándékozókat és pihentünk egy kicsit. Egy órával később egy bicegő alak
közeledett felénk. Ibsen volt személyesen. Teljesen be volt gőzölve. Szünet
nélkül káromkodott, amíg észre nem vette Irenét. Akkor hirtelen
lecsillapodott, mintha kitisztult volna az agya. Bejött velünk a hátsó
udvarba, ahol száz kis csomagot adott át nekünk egy nejlonzacskóban.
– Húszezer – mondta és kinyújtotta a mancsát.
Félrehúztam és felajánlottam neki, hogy ha legközelebb kifogyunk az
anyagból, akkor inkább mi megyünk fel hozzá. – Nem akarok látogatókat –
felelte.
– Elképzelhető, hogy egy kicsivel többet fizetnék kétszáznál
csomagonként – mondtam.
Gyanakodva méregetett.
– Saját üzletbe akarsz vágni? A főnököd mit szól hozzá?
– Ez közted és köztem marad – válaszoltam. – Csak néhány kisebb
adagról lenne szó. Tíz-tizenkét csomag barátoknak és ismerősöknek.
Hangosan felnevetett.
– Magammal viszem a lányt is – mondtam. – Egyébként Irenének hívják.
Abbahagyta a nevetést és rám nézett. Azután újra nevetni próbált, de nem
jött össze neki. Dongaláb. Ahogy ott állt, nagy betűkkel az arcára volt írva
minden: a magány, a sóvárgás, a gyűlölet.
És a vágy. Az a kicseszett, mohó vágy.
– Péntek – mondta. – Húsz óra. Szereti a lány a gint?
Bólintottam. Mostantól fogva szereti.
Ibsen megadta a címet.

Két nappal később az öreg meghívott vacsorára. Először azt hittem, hogy
Ibsen szája járt el, de azután újra eszembe jutott a tekintete. A hosszú
asztalnál ültünk a hideg étkezőben, a vacsorát Pjotr szolgálta fel. Az öreg
arról mesélt, hogy kiszállt az Amszterdamon keresztül bonyolított
szárazföldi heroinimportból, és most már csak Bangkokból hozat be néhány
pilótán keresztül. Számokkal traktált, ellenőrizte, hogy mindent értek-e és
szokás szerint megkérdezte, hogy távol tartom-e magam a violintól. Csak ült
és bámult rám a félhomályban, és amikor már későre járt, behívta Pjotrot és
megkérte, hogy vigyen haza. A hazaúton azon tűnődtem, hogy
megkérdezzem-e Pjotrtól, hogy az öreg impotens-e. Ibsen egy tipikus
agglegénylakásban lakott az Ekeberg egyik tömbházában. Hatalmas
plazmaképernyő, apró hűtőszekrény és csupasz falak. Elég sóher gin-
tonikot szervírozott: kevés tonikkal, citrom nélkül, ellenben három
jégkockával. Irene követte a rendezői utasításokat. Mosolygott, bűbájos volt
és hagyta, hogy én beszéljek. Ibsen idióta vigyorral az arcán bámulta
Irenét, de szerencsére sikerült minden alkalommal idejében becsuknia a
száját, mielőtt csorogni kezdett volna a nyála. Közben folyamatosan valami
hülye, klasszikus zene szólt. Megkaptam a csomagjaimat, majd
megbeszéltük, hogy két hét múlva újra felugrom. Irenével.
Azután megjött az első jelentés, amely szerint a túladagolások száma
csökkent. Arról viszont egy sort sem írtak, hogy azok, akik akár csak
egyszer is kipróbálták a violint, alig néhány hét múlva már remegve, tág
pupillákkal és egyéb elvonási tünetekkel álltak sorba az anyagért. És a
százasaikat gyűrögetve sírták el magukat amikor kiderült, hogy újra
emelkedett az ár. A harmadik látogatás végén Ibsen félrevont és azt mondta,
hogy a következő alkalommal Irenének egyedül kell jönnie. Azt válaszoltam,
hogy ebbe azzal a feltétellel egyezem bele, ha ötven csomagot kapok,
darabját száz koronáért. Ibsen bólintott.
Irene persze nem volt túlságosan lelkes, így muszáj voltam minden
rábeszélőképességemet bevetni. Most történt meg először, hogy nem mentem
semmire a régi trükkjeimmel, így kénytelen voltam keményen és nyíltan
beszélni.
Megértetni vele, hogy ez az én nagy lehetőségem. A mi nagy
lehetőségünk. Megkérdeztem tőle, hogy tényleg azt akarja-e, hogy továbbra
is egy próbateremben csövezzek egy matracon.
Végül sírva azt motyogta, hogy természetesen nem azt akarja. De hogy
nem akar... Nyugtatgatni kezdtem, és azt mondtam, hogy arra nincs is
szükség, csak legyen egy kicsit kedves ehhez a szegény, magányos férfihoz,
hiszen ezzel a lábbal biztosan nem jut neki túl sok szórakozás. Irene
bólintott és megesketett, hogy egy szót sem szólok erről Olegnek. Miután
elment, annyira magamba zuhantam, hogy könnyítettem némileg az egyik
violinoscsomagon és elszívtam egy kis port egy cigarettában. Arra
ébredtem, hogy valaki a vállamat rázogatja. Irene állt a matracom fölött és
keservesen sírt. Ibsen próbálkozott, de sikerült elmenekülnie.
– Magaddal hoztad a csomagokat? – kérdeztem.
Ez nyilvánvalóan nem volt a legszerencsésebb kérdés, mert Irene teljesen
összeomlott tőle. Mondtam neki, hogy van valamim a számára, amivel
mindjárt jóváteszem ezt az egészet.
Felszívtam neki egy adagot, ő pedig hatalmas, könnyes szemekkel bámult
rám, hagyta, hogy megkeressem a vénát finom, fehér bőrén, majd
beleszúrjam a tűt. Amikor megnyomtam a fecskendő végét, éreztem, amint
testének görcsössége az enyémre is átterjed.
A szája elnyílt, mint egy hangtalan orgazmusban. Azután a kábulat
csillámló függönyt vont pillantása elé. Lehet, hogy Ibsen egy vén disznó
volt, de a kémiához mocskosul értett.
Viszont azt is tudtam, hogy elveszítettem Irenét. Láttam a tekintetében,
amikor rákérdeztem a csomagokra. Soha nem lesz már olyan, mint azelőtt.
Azon az estén nemcsak Irenét láttam a kábulatba csúszni, de milliomossá
válásom esélye is a szemem előtt úszott el. Az öreg viszont tovább kereste a
millióit. Ennek ellenére mind többet követelt, s egyre rövidebb határidővel.
Mintha el kellett volna érnie valamit, mintha valami adósságot kellene
törlesztenie, amelynek hamarosan lejár a határideje. Ugyanis semmi
nyomát nem láttam annak, hogy bármire is pénzt adott volna ki:
ugyanabban a régi házban élt, a limuzint sem cserélték le, a stáb is csak két
fős maradt: Andrej és Pjotr.
Az egyetlen konkurenciánk a Los Lobos maradt. Ők is bővítették a
dílereik körét. Szerződtették a szabadlábon maradt vietnamiakat és
marokkóiakat. És nemcsak Oslo központjában árultak violint, hanem
Kongsvingerben, Tromsøben, Trondheimben és amennyiben hinni lehetett a
pletykáknak – Helsinkiben is. Nem lehetetlen, hogy Odin többet keresett,
mint az öreg, de ők ketten osztoztak a piacon, nem volt vita a
territóriumokat illetően, úgyhogy mindketten jó úton haladtak afelé, hogy
dúsgazdagok legyenek. Minden normális üzletember elégedett lett volna egy
ilyen status quóval.
Mindössze két felhő gomolygott az egyébként vakítóan kék égen. Az egyik
a fedett nyomozó volt, azzal a röhejes sapkával.
Tudtuk, hogy a rendőrség megkapta az üzenetet, hogy az Arsenal-
mezeseket a további intézkedésig békén kell hagyniuk, ez a Sixpence mégis
folyton körülöttünk szaglászott. A másik pedig az volt, hogy a Los Lobos
Lillestrømben és Drammenben olcsóbban kezdte árulni a violint, aminek
következtében néhány kuncsaftunk vonatra ült és ott vásárolt be.
Egy nap aztán az öreg magához rendelt és azzal a feladattal bízott meg,
hogy adjak át egy üzenetet egy Truls Berntsen nevű zsarunak Teljes
diszkréció mellett. Megkérdeztem, hogy miért nem Andrejt vagy Pjotrot
bízza meg a dologgal, mire az öreg elmagyarázta, hogy mind neki, mind
Berntsennek kiemelten fontos, hogy semmiféle bizonyítható kapcsolat ne
legyen közöttük, ne legyen olyan szál, amely a rendőrséget esetleg az
öreghez vezethetné. És bár én is épp elegendő információval rendelkezem
ahhoz, hogy leleplezzem, Pjotr és Andrej mellett én vagyok az egyetlen,
akiben megbízik. Sőt, bizonyos szempontból még jobban is bízik bennem. A
drogbáró a tolvajban bízik, gondoltam. Az üzenet mindössze annyi volt,
hogy találkozót szervezett Odin-nal, mert meg akarja vitatni vele
Lillestrømöt és Dramment. A Majorstuán találkoznak a Kirkevei sarkán
lévő McDonald’s-ban csütörtök este hétkor. A gyorsétterem teljes felső
szintjét lefoglalták gyerekzsúr címszóval, így rajtuk kívül más nem léphet
majd be oda. Szinte láttam a jelenetet: léggömbök, színes girlandok,
papírkoronák és egy kicseszett bohóc, aki minden bizonnyal a nadrágjába
csinál majd, ha meglátja a szülinapi társaságot: a felheccelt, gyilkos
tekintetű motorosokat szegecsekkel teleszórt bőrkabátban, egy két és fél
méteres, tagbaszakadt kozákot, valamint Odint és az öreget, akik halálos
erejű pillantásokat lövellnek egymásra a sült krumpli fölött.
Truls Berntsen egyedül élt egy manglerudi tömbházban, de amikor
vasárnap reggel becsengettem hozzá, nem volt otthon. A szomszédja
meghallotta Berntsen csengőjét, kihajolt az erkélykorlát fölött, és azt
mondta, hogy Truls felment Mikaelhez teraszt építeni. Míg a megadott cím
felé tartottam, arra gondoltam, hogy Manglerud tényleg egy igazi
porfészek. Itt aztán mindenki ismer mindenkit. Most jártam először
Høyenhallon, Manglerud Beverly Hillsén. Hatalmas, panorámás villák
mindenütt. Az útról egy félig kész családi házat pillantottam meg, amely
előtt egy csapat sörösdobozt szorongató, meztelen felsőtestű pasas
diskurált, és nevetve mutogattak egy deszkaépítmény felé, amely alighanem
a terasz zsaluzata volt.
Az egyiküket azonnal felismertem. A hosszú szempillájú, modell-forma
pasas volt, az új SZBEO-főnök. Amikor észrevettek, a férfiak hirtelen
elhallgattak. Pontosan tudtam, miért. Kivétel nélkül rendőrök voltak, akik
azonnal kiszagolták a banditát. Elég gáz volt a helyzet. Ugyan nem
kérdeztem rá az öregnél, de magamtól is rájöttem, hogy Truls Berntsen az a
bizonyos szövetségesünk a rendőrségnél, akit Isabelle Skøyen figyelmébe
ajánlott.
– Igen? – kérdezte a hosszú szempillájú férfi. Állatira ki volt gyúrva. A
hasizma kockás, mintha téglával volna kirakva. Még ekkor is meglett volna
a lehetőségem arra, hogy visszavonuljak, és máskor keressem fel Truls
Berntsent. Így aztán tényleg nem tudom, miért cselekedtem másképp.
– Üzenetem van Truls Berntsennek – mondtam hangosan és érthetően.
A férfiak egyik társuk felé fordultak, aki erre letette a sörösdobozt és
karikalábain felém indult. Csak akkor állt meg, amikor már olyan közel volt
hozzám, hogy a többiek biztosan nem hallhattak bennünket. Szőke haja volt,
s ferde alsó állkapcsa úgy lógott, mint egy leszakadt fiók. Bulldogharapás.
Apró disznószeméből gyűlölet és bizalmatlanság sugárzott. Ha háziállat
volna, már pusztán esztétikai okokból elaltatnák – gondoltam.
– Nem tudom, ki vagy – suttogta. – De el tudom képzelni, és kurvára nem
szeretném, hogy még egyszer hasonló módon vedd fel velem a kapcsolatot.
Világos?
– Világos.
– Gyerünk, beszélj!
Megadtam neki a találkozó helyét és időpontját. És hogy Odin azzal
fenyegetőzik, hogy az egész bandáját felvonultatja.
– Máshogy nem is merne megjelenni – mondta Berntsen röfögve.
– Az jutott a fülünkbe, hogy Odin nagyobb szállítmány hernyót kapott –
mondtam. A teraszon álló férfiak újra nekiálltak a sörivásnak, de láttam,
hogy a SZBEO-főnök rajtunk tartja a szemét.
 Halkan beszéltem és igyekeztem semmit sem elfelejteni. – Állítólag az
alnabrui klub raktárában van, néhány nap múlva szórják szét.
– Nagyon úgy hangzik, hogy kinéz némi őrizetbe vétel, meg egy kis
razzia. – Berntsen újra röfögni kezdett. Ekkor jöttem rá, hogy ez valami
nevetésféle akar lenni.
– Ez minden – mondtam, majd sarkon fordultam és elindultam. Alig
távolodtam el néhány méternyire, amikor kiabálást hallottam. Nem kellett
megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki az. Azonnal láttam a pillantásában.
Végül is ez a specialitásom. Utolért, én pedig megálltam.
– Ki maga? – kérdezte.
– Gusto. – Kisöpörtem a hajamat a szememből, hogy jobban lássa. – És
maga?
Egy pillanatig meglepve fürkészett, mintha valami elképesztően durva
kérdést tettem volna fel neki. Majd egy halvány mosoly kíséretében
válaszolt: – Mikael.
– Üdv, Mikael. Hová jár edzeni?
Megköszörülte a torkát:
– Mit keres itt?
– Ahogy már említettem, egy üzenetet hoztam Trulsnek. Kaphatok egy
kortyot a söréből?
Az arcán lévő furcsa, fehér foltok mintha kigyulladtak volna, és dühösen
fújtatni kezdett: – Ha végzett, jobb lesz, ha eltűnik innen.
Összetalálkozott a pillantásunk. Dühös, zöld szempár. Mikael Bellman
olyan átkozottul szép volt, hogy kedvem lett volna a mellkasára fektetni a
kezem, hogy érezhessem az ujjaim alatt izzadt, napmeleg bőrét. Majd a
megdöbbenéstől ösztönösen megfeszülő izmait, hogy mi a fenét engedek
meg magamnak. Megkeményedő mellbimbóját két ujjam között és a jóleső
fájdalmat, amikor nevét és jó hírét mentendő megüt. Mikael Bellman. A
vágyam. Az a kicseszett, mohó vágyam.
– Viszlát – mondtam.
Azon az estén jött az ötlet. Hogy hogyan vihetném véghez azt, ami neked
sejtésem szerint soha nem sikerült. Mert ha összejött volna, akkor nem
ejtesz engem, ugye? Hogy hogyan lehetnék teljes. Hogyan lehetnék ember.
Hogyan lehetek milliomos.

Huszadik fejezet
 A nap sugarai úgy csillogtak a fjord vizén, hogy Harry hunyorogni
kényszerült a napszemüveg mögött. Oslón nem csupán a bjørvikai
arcfelvarrás volt folyamatban, hanem szilikonmellet is kapott, egy új
városrész formájában, amely a fjordnak egy korábban lapos és teljesen
unalmas részén emelkedett.
A szilikoncsoda a Tjuvholmen nevet viselte és igen előkelőnek tűnt.
Drága lakások a fjordra nyíló panorámával, drága kikötőhelyek, apró, drága
ruhaüzletek egyedi darabokkal, és galériák, amelyeknek parkettája
ismeretlen dzsungelek fáiból készült, s feltűnőbb volt, mint a falakat borító
műalkotások.
A fjord felé mutató mellbimbó a Sjømagasin nevet viselte, ám nem egy
hajózási szaklap szerkesztősége volt, hanem egy exkluzív étterem olyan
árakkal, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Oslo megfosztotta
Tokiót a világ legdrágább városa címtől. Harry belépett az étterembe, ahol
egy barátságos főpincér fogadta.
– Isabelle Skøyent keresem – mondta Harry és körbepillantott a
helyiségen, amely az utolsó székig megtelt.
– Tudja esetleg, hogy milyen névre rendelték az asztalt? – kérdezte a
főpincér olyasfajta kis mosollyal, amely kétséget sem hagy afelől, hogy itt
bizony az összes asztalt jó előre le kell foglalni. A nő, aki a városháza
szociális osztályán fogadta Harry hívását, első körben csak annyit volt
hajlandó elárulni, hogy Isabelle Skøyen ebédelni ment. De amikor Harry azt
felelte, hogy pontosan emiatt hívja, ugyanis már jó ideje vár rá a
Continentalban, a titkárnő ijedten kikotyogta, hogy a nőnek a
Sjømagasinban volt találkozója.
– Nem – válaszolta Harry. – Nem gond, ha gyorsan körülnézek?
A főpincér habozott. Harry öltönyét méregette. – Minden rendben, már
látom is – mondta Harry és elviharzott a főpincér mellett, mielőtt az a végső
ítéletet meghozhatta volna. A nő pontosan olyan volt, mint az interneten
látott képeken. A bárpultnak dőlve állt, arccal a terem felé, könyökét a
pulton pihentetve. Feltehetőleg az ebédpartnerét várta, bár inkább úgy
festett, mintha színpadon állna. Amikor Harry elcsípte az asztaloknál ülő
férfiak pillantásait, rájött, hogy voltaképpen mindkét feltevése igaz. Isabelle
Skøyen durva, már-már férfias arcát szinte kettéosztotta markáns, éles orra.
Ennek ellenére azt a fajta konvencionális szépséget sugározta, amelyet a
többi nő is gyakorta titulál vonzónak. A fekete csillagkoszorú, amely hideg,
kék szeme köré volt festve, ragadozópillantást kölcsönzött neki, szőke
fürtökben leomló hajasbaba-frizurája viszont éles kontrasztot alkotott arca
keménységével. Mindezek ellenére mégiscsak a teste volt az, amit nem
lehetett figyelmen kívül hagyni. Elképesztően magas volt, atletikus alkatú, a
vállai szélesek. Szoros, fekete nadrágja alaposan kihangsúlyozta erős, izmos
combját és csípőjét. Harry azon tűnődött, hogy a melle vajon egy rafinált
push-up melltartótól ilyen, a maga természetes valójában ennyire
lenyűgöző, vagy így vette. A Google információi szerint lótenyésztéssel
foglalkozik egy ryggei birtokon, kétszer is elvált, utóbb egy pénzügyi
szakembertől, aki négyszer gazdagodott meg és háromszor ment tönkre.
Részt vett az országos lövésztalálkozón, vért adott, bajba került, amikor az
egyik kollégáját azzal a különös ürüggyel rúgatta ki, hogy „annyira puhány
volt”, továbbá szívesen pózolt a fotósoknak különféle film – és színházi
bemutatókon.
Amikor Harry a látóterébe lépett, a nő pillantása rátapadt, s el sem
eresztette, míg a közelébe nem ért. Mintha alapvető jogának tekintette
volna, hogy másokat fixírozzon.
Amikor Harry odalépett hozzá, pontosan tudta, hogy legalább egy tucat
pillantás fúródik a hátába.
– Maga Isabelle Skøyen – mondta Harry. Először úgy tűnt, a nő egy kurta
válasszal elintézi, de azután meggondolta magát és oldalra billentette a
fejét.
– Pontosan ez a baj ezekkel a túlárazott oslói éttermekkel, nem igaz? Itt
mindenki valaki. Szóval... – Hosszan elnyújtotta az „ó” hangot, miközben
komótosan, tetőtől talpig végigmustrálta Harryt. – Maga kicsoda?
– Harry Hole.
– Ismerősnek tűnik valahonnan. A tévében láthattam?
– Az már évekkel ezelőtt volt. Még ezelőtt – mutatott az arcán lévő
forradásra.
– Ó, igen. Maga az a rendőr, aki elkapta azt a sorozatgyilkost, ugye?
Két lehetséges út mutatkozott. Harry a keskenyebbik mellett döntött.
– Igen, én voltam.
– És most miben utazik? – kérdezte a nő az érdeklődés leghalványabb
jele nélkül, miközben a pillantása Harry válla fölött a bejárat felé siklott.
Vörösre festett ajkait egymáshoz préselte és néhányszor hatalmasra
meresztette a szemét. Alapos ráhangolódás, állapította meg Harry. Minden
bizonnyal fontos ebéd lesz.
– Konfekcióruházatban és cipőben – felelte.
 – Látom. Dögös az öltönye.
– Magának pedig dögös a csizmája. Rick Owens?
A nő úgy nézett rá, mintha csak most fedezte volna fel. Válaszolni akart
valamit, de figyelmét a bejáratnál zajló események ragadták meg.
– Megérkezett az ebédpartnerem. Talán még látjuk egymást, Harry.
– Hm. Abban bíztam, hogy válthatunk néhány szót itt és most.
A nő nevetve előrehajolt.
– Én bírom a nyomulást, Harry. De déli tizenkét óra van, teljesen józan
vagyok, és már van kivel ebédelnem. Szép napot!
Azzal hangos cipőkopogással elindult. – Gusto Hanssen a szeretője volt?
Harry halkan tette fel a kérdést, de Isabelle Skøyen, aki ekkor már jó
három méterre járt tőle, ennek ellenére úgy torpant meg, mintha a mondat –
a cipősarka koppanását, a vendégek csevegését és Diana Krall
háttérzümmögésének zaját áthasítva – egyenesen a dobhártyájába fúródott
volna.
Megfordult.
– Négyszer hívta őt egyetlen este alatt, az utolsó hívás négy perccel éjjeli
fél kettő után futott be. – Harry az egyik bárszékre telepedett. Isabelle
Skøyen visszament hozzá. Harry fölé magasodott, akinek hirtelen Piroska
és a farkas története jutott az eszébe. Itt azonban nem a nő volt Piroska.
– Mit akarsz, Harry fiú? – kérdezte a nő.
– Hallani akarok mindent, amit Gusto Hanssenről tud.
A tekintélyes mellek megemelkedtek, s a nő orrcimpája megremegett.
Tág pórusai láttán Harrynak pixeles képregények jutottak eszébe.
– Miután azon kevesek egyike vagyok ebben a városban, akik a
drogfüggők életben tartásán fáradoznak, így egyúttal azon kevesek közé is
tartozom, akik emlékeznek Gusto Hanssenre. Elveszítettük őt, ami nagyon
szomorú. A hívások magyarázata mindössze annyi, hogy egyszer meghívtuk
egy bizottsági ülésünkre, és emiatt elmentettem a számát a telefonomba. A
neve hasonlít az egyik közeli barátoméra, és valószínűleg eltévesztettem a
számot a híváskor. Megesik az ilyesmi.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Ide hallgasson, Harry Hole! – sziszegte a nő és közelebb hajolt
Harryhoz. – Amennyiben jól értettem, maga már nem rendőr, hanem a ruha
– és cipőüzletben nyomul. Semmiféle okot nem látok arra, hogy szóba
álljak magával.
 – Nos – mondta Harry és hátradőlt a széken. – Én mindössze
leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy beszéljek valakivel. És ha magával
nem megy, akkor kénytelen leszek egy újságíróhoz fordulni. Ők úgyis
bolondulnak a celebeket érintő botrányokért és pletykákért.
– Celeb? – kérdezte a nő és ragyogó mosoly öntötte el az arcát, amely
azonban nem Harrynak szólt, hanem egy öltönyös férfinak, aki a főpincér
mellől integetett vissza neki. – Én csak egy tanácsosi titkár vagyok, Harry.
Egy-két fotó a lapokban még senkiből sem csinál celebet. Gondoljon csak
arra, hogy magát is milyen hamar elfelejtették.
– Én viszont úgy vélem, hogy a sajtó felfelé ívelő csillagot lát magában.
– Ó, valóban? Elképzelhető, de manapság még a legócskább bulvárlapnál
is konkrétumot követelnek, a maga kezében viszont nincs semmi. A téves
hívás...
– ...megesik olykor. Ellenben... – Harry nagy levegőt vett. A nőnek igaza
van, tényleg nincs semmi a kezében. Épp ezért vesztenivalója sincs. – ...az
AB Rh-negatív vércsoport viszonylag ritkán bukkan fel véletlenül kétszer is
ugyanabban a gyilkossági ügyben. Kétszázból mindössze egy embernek
ilyen a vércsoportja. És mivel a törvényszéki orvos jelentéséből az derül ki,
hogy a Gusto körme alatt talált vér ebbe a típusba tartozik, a lapok szerint
pedig a maga vércsoportja szintén ugyanez, igazán nem kell rutinos, vén
nyomozónak lenni ahhoz, hogy az ember összeillessze a két dolgot. Nekem
mindössze annyi a dolgom, hogy kérjek egy DNS-vizsgálatot annak a
pontos megállapítására, hogy kit karmolt meg Gusto közvetlenül a
meggyilkolása előtt. Ebből így már egészen izgalmas szalagcím lehet, nem
gondolja?
A tanácsosi titkár csak pislogott, mintha ezzel lendületbe tudná hozni a
hangszalagjait.
– Mondja csak, ő nem a Munkáspárt trónörököse? – kérdezte Harry a
főpincér mellett álló férfi felé hunyorogva. – Hogy is hívják?
– Szívesen beszélek magával – mondta Isabelle Skøyen. – De csak
később. És meg kell ígérnie, hogy tartja a száját.
– Hol és mikor?
– Ha megadja a számát, munkaidő után jelentkezem.
Odakint a fjord vize továbbra is hisztérikusan csillogott.
Harry az orrára biggyesztette a napszemüveget és rágyújtott egy
cigarettára, hogy megünnepelje a sikeresen véghezvitt blöfföt.
 A móló korlátjának dőlve minden egyes szippantást kiélvezett, miközben
igyekezett figyelmen kívül hagyni az ismét rátörő sóvárgást, és az
értelmetlenül drága játékszereket nézte, amelyeket a világ leggazdagabb
munkásosztálya tartott a kikötőben. Azután elnyomta a cigarettát, a fjordba
köpött és már készen is állt a következő névre a listán.

Harry a Radiumhospital recepciós ablaka mögött ülő nő kérésére

megerősítette, hogy egy előre egyeztetett találkozóra érkezett.
A recepciós egy nyomtatványt nyújtott át neki. Harry beírta a nevét és a
telefonszámát, a „cég” melletti rubrikát azonban üresen hagyta.
– Magánjellegű látogatás?
Harry megrázta a fejét.
Ismerte a portásokat: igyekszenek mindenkiről mindent megtudni, a
látogatókról és az ott dolgozókról egyaránt. Amikor annak idején
magánjellegű információra volt szüksége egy cégről vagy egy
munkatársról, elsőként mindig a portáshoz fordult.
A nő megmutatta Harrynak az irányt a folyosó legvégén megbújó
irodához.
Csukott irodaajtók és jókora üvegablakok mögé zárt laborok előtt haladt
el, ahol fehér köpenyes emberek végezték a munkájukat. A falak mentén
üveglombikokkal és kémcsövekkel teli állványok sorakoztak, valamint
jókora lakattal lezárt acélszekrények, amelyek Harry tippje szerint magát a
paradicsomot jelentették volna egy narkomán számára.
A folyosó végén lévő csukott ajtón névtábla állt, a biztonság kedvéért
ellenőrizte, mielőtt bekopogott: Stig Nybakk. Már az első koppantás után
jött a válasz:
– Szabad!
Nybakk az íróasztal mögött állt. Éppen telefonált, de intett Harrynak,
hogy lépjen be és foglaljon helyet. Végül három „igen”, két „nem”, egy
„fenéket” valamint egy szívélyes nevetés után letette a kagylót, és Harryra
irányította élénk pillantását, aki régi szokásához híven elterülve, előre
nyújtott lábbal ült a széken.
– Harry Hole. Biztosan nem emlékszik rám, de én még jól emlékszem
magára.
– Annyi mindenkit őrizetbe vettem már – sóhajtotta Harry. A férfi újabb
szívből jövő nevetést hallatott.
– Én is az oppsali iskolába jártam. Néhány évfolyammal maga alatt.
 – A fiatalabbak mindig jobban emlékeznek az idősebbekre.
– Ez így van. De ha őszinte akarok lenni, valójában nem az iskola miatt
emlékszem magára. Amikor a tévében szerepelt, akkor mesélte valaki, hogy
Oppsalba járt iskolába, és hogy Facipővel barátkozott.
– Hm. – Harry a cipője orrát kezdte tanulmányozni, hogy jelezze, nem
óhajt elmélyedni a magánéletében.
– Szóval, nyomozó lett magából? És milyen ügyön dolgozik éppen?
– Nos, én – kezdte Harry a mondatot, hogy a lehető legközelebb tartsa
magát az igazsághoz –, jelenleg egy droggyilkosság ügyében nyomozok.
Sikerült egy pillantást vetniük az anyagra, amelyet küldtem maguknak?
– Igen. – Nybakk ismét felemelte a telefonkagylót, bepötyögött egy
számot, és mialatt a válaszra várt, hevesen vakarni kezdte a tarkóját. –
Martin, át tudsz jönni egy percre? Igen, arról a mintáról lenne szó.
Nybakk letette, majd három másodpercnyi csend következett. A férfi
elmosolyodott, Harry pedig tudta, hogy valami téma után kutat, amellyel
kitölthetik a várakozás idejét. Harry nem szólt egy szót sem. Nybakk
megköszörülte a torkát. – Abban a sárga házban laktak a sportpálya mellett,
igaz? Én meg a pirosban nőttem fel, amelyik egészen a domb tetején áll.
Nem ismerős a nevem?
– De, rémlik valami – hazudta Harry és újból megállapította, hogy
milyen kevés emléke maradt meg gyermekkorából.
– Megvan még a házuk?
Harry maga alá húzta a lábát. Tudta, hogy ezt a meccset még azelőtt le
kell fújnia, hogy az a Martin megérkezik. – Apám három évvel ezelőtt
meghalt. A ház eladása elhúzódott egy kicsit, de...
– A régi kísértetek.
– Hogyan?
– Az ember csak azután tudja eladni, ha már felhagytak a kísértéssel, nem
igaz? Anyám egy évvel ezelőtt halt meg, de a ház még mindig megvan.
Pedig ott áll üresen. Család, gyerekek?
Harry megrázta a fejét. Azután visszapasszolta a labdát:
– De ahogy látom, maga házas.
– Ó?
– A gyűrű – biccentett Harry a férfi keze felé. – Nekem is volt egy
egészen hasonló.
Nybakk mosolyogva megszemlélte a saját kezét: – Volt? Elvált?
 Harry csendben káromkodott. Miért kell az embereknek folyton
beszélniük? Elvált? Persze, hogy elvált. Elvált attól, akit szeretett. Akiket
szeretett. Harry megköszörülte a torkát.
– Itt is van – szólalt meg Nybakk. Harry megfordult. Az ajtónyílásban
egy kék köpenyes, görnyedt alak állt és gyanakvó pillantást vetett Harryra.
A férfi hosszú, fekete haja sápadt, magas homlokába hullt. Szeme mélyen
ült koponyájában. Harry még csak azt sem hallotta, amikor benyitott.
– Ez itt Martin Pran, a legjobb kutatóink egyike – mondta Nybakk. Ez itt,
gondolta Harry, a Notre-Dame-i toronyőr. – Nos, Martin? – kérdezte
Nybakk.
– A violinnak nevezett anyag nem heroin, viszont hasonlít a levorfanolra.
Harry feljegyezte a szót. – És az mi?
– Egy valóságos ópioid atombomba – vetette közbe Nybakk. – Extrém
erős fájdalomcsillapító. Hat-nyolcszor erősebb, mint a morfium. És
háromszor erősebb a heroinnál.
– Tényleg?
– Tényleg – bólintott Nybakk. – És kétszer olyan hosszan tart a hatása,
mint a morfiumé. Nyolc-tizennégy órán keresztül. Mindössze három gramm
levorfanol már teljes narkózishoz vezet. Sőt, beinjekciózva ennek a
mennyiségnek a fele is elegendő.
– Hm. Veszélyesnek tűnik.
– Nem úgy veszélyes, mint gondolnánk. Megfelelő adagolás mellett a
tiszta ópioidok nem olyan ártalmasak a szervezetre, mint a heroin.
Elsősorban a függőség teszi tönkre az életet.
– Valóban? És mi a különbség? Mert a heroinisták úgy hullanak ebben a
városban, mint a legyek.
– Igen, de ennek két egyszerű oka van. Először is, ha a heroint más
anyaggal keverik, az valóságos mérget csinál belőle. Például, ha a heroint
kokainnal keverik...
– Speedball – mondta Harry. – John Belushi.
– Nyugodjék békében. A másik gyakori halálozási ok a heroin
légzésbénító hatása. Ha túl nagy adagot lő az ember, akkor egyszerűen leáll
a légzése. És miután a szervezet toleranciaszintje folyamatosan nő a szerrel
szemben, egyre nagyobb adagra van szükség. Ezzel szemben a
levorfanolnak közel sincs ekkora légzésbénító hatása. Nem igaz, Martin? A
toronyőr bólintott, ám egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét.
 – Hm – mormolta Harry és Pranra nézett. – Erősebb, mint a heroin,
hosszabban tart a hatása, ráadásul sokkal kisebb az esélye a túladagolásnak.
Minden narkós álma.
– Függőség – motyogta a toronyőr. – És az ára.
– Hogyan?
– Látjuk a betegeknél – sóhajtotta Nybakk. – Egy szempillantás alatt
kialakul a függőség. – Csettintett egyet az ujjával. – A rákbetegek esetében
a függőség nem téma. Náluk ugyanis a fájdalomcsillapító kiválasztásakor és
adagolásakor konkrét tervet követünk. Hiszen olyankor a fájdalom
megelőzése a cél, és nem az, hogy csak lihegjünk a nyomában. Ezenkívül a
levorfanol előállítása és importálása is iszonyú drága. Ez lehet az oka
annak, hogy nem árulják az utcákon.
– Ez nem levorfanol. – Mindketten Martin Pran felé fordultak. –
Modifikálták.
Pran felemelte a fejét. Harrynak az jutott az eszébe, hogy a férfi
pillantása úgy sugárzik, mintha egy lámpát kapcsoltak volna fel a
koponyájában.
– És hogyan? – kérdezte Nybakk.
– El fog tartani egy ideig, mire kiderítem, de első pillantásra úgy tűnik,
mintha az egyik klóratomot fluoratommal helyettesítették volna. Ha így
van, akkor nem biztos, hogy az előállítása annyira költséges.
– A mindenit! – kerekedett el Nybakk szeme. – Akkor Dreser-effektusról
beszélünk?
– Könnyen lehet – mondta Pran szinte észrevehetetlen mosollyal.
– Magasságos ég! – lelkendezett Nybakk és két kézzel kezdte vakarni a
tarkóját. – Ebben az esetben egy zseniről van szó! Vagy csak átkozott nagy
szerencséje volt valakinek.
– Bocs, fiúk, de attól tartok, hogy nem tudom követni magukat – szólt
közbe Harry.
– Ó, elnézést – szabadkozott Nybakk. – Heinrich Dreser. Ő találta fel az
aszpirint 1897-ben. Azután tovább dolgozott az aszpirin modifikálásán.
Nem kell sok minden hozzá, egy molekula itt, egy másik ott bőven elég
ahhoz, hogy a hatóanyag az emberi test egészen más receptoraihoz
kapcsolódjon. Tizenegy nappal később Dreser egy új anyagot fejlesztett ki,
amelyet 1913-ig köhögés elleni szerként árusítottak.
– És mi volt az anyag?
– A névnek minden valószínűség szerint valami hősnőhöz van köze...
 – Heroine – mondta Harry.
– Úgy van.
– És mi a helyzet a mázzal? – fordult Harry Pranhoz.
– Drazsírozásnak hívják – mondta a toronyőr savanyúan. – Mi lenne
vele?
Arcát Harry felé fordította, pillantása azonban a falat fürkészte. Akár egy
kiutat kereső vad, gondolta Harry. Vagy mint egy falkában élő állat, amely
nem akar dominanciaharcba bocsátkozni, ezért nem néz egyenesen a
többiek szemébe. Vagy egyszerűen csak valamivel több szociális gátlással
küzd, mint az átlagember. Volt azonban még valami, ami felkeltette Harry
figyelmét. Az, ahogy ott állt. Valahogy az egész teste ferdének tűnt.
– Nos – mondta Harry. – A bűnügyi technikusok szerint a violinban talált
barna szemcsék apróra zúzott bevonatdarabkák. Mégpedig ugyanaz a...
öhm, drazsírozás, amelyet maguk használnak az itt előállított
metadontablettákhoz.
– És? – vágta rá Pran gyorsan.
– Elképzelhető, hogy a violint Norvégiában állítják elő, és olyasvalaki
készíti, akinek hozzáférése van a maguk metadon tablettáihoz?
Stig Nybakk és Martin Pran egymásra pillantott.
– Más kórházakba is szállítunk metadontablettákat, úgyhogy többen is
hozzáférnek – válaszolta Nybakk. – A violin viszont testvérek közt is kémia
haladóknak. – Kifújta a levegőt.
– Maga mit gondol, Pran? Képes a norvég kutatóink közül bárki is arra,
hogy feltaláljon egy ilyen anyagot?
Pran megrázta a fejét.
– És mi van a szerencsével? – kérdezte Harry.
Pran megvonta a vállát.
– Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy Brahmsnak szerencséje volt,
amikor a Német requiemet írta.
A szobára csönd telepedett. Ehhez még Nybakk sem kívánt semmit
hozzátenni.
– Nos – mondta Harry és felállt.
– Remélem, tudtunk magának segíteni – mondta Nybakk és az íróasztal
fölött áthajolva kezet nyújtott Harrynak. – És adja át üdvözletemet
Facipőnek. Még mindig a Hafslung Energiben éjszakázik a város
áramkapcsolóit őrizve?
– Valahogy úgy.
 – Nem szereti a nappali fényt?
– Nem bírja, ha zaklatják.
Nybakk bizonytalanul elmosolyodott.
A kijárat felé vezető úton Harry kétszer is megtorpant. Egyszer hogy egy
pillantást vessen a néptelen laboratóriumra, ahol mostanra az összes lámpát
lekapcsolták. Másodszor pedig egy ajtó előtt, amelyen Martin Pran neve
szerepelt. Az ajtó alól fény szűrődött ki. Harry óvatosan lenyomta a
kilincset. Zárva volt. Miután beszállt a bérelt autóba, elsőként a
mobiltelefonját ellenőrizte. Volt egy nem fogadott hívása Beátétól, Isabelle
Skøyentol azonban egyelőre nem érkezett üzenet. Harry már az Ullevaal
Stadionnál rájött, hogy rosszul mérte fel a városból kifelé vezető út várható
időtartamát. Úgy tűnt, a világ legrövidebb munkaidejének végeztével az
ország lakosai mind egyszerre tartanak hazafelé.

Szergej az autójában ült és a kormányon dobolt. Munkahelye fekvése

miatt rendszerint szemben haladt a csúcsforgalommal, kivéve, ha éjszakás
volt, mert olyankor, a városból kifelé tartva majdnem mindig kifogta a
délutáni dugót. Az autók langyos láva módjára csordogáltak Karihaugen
felé. Rákeresett a Google-ban a rendőrre, és számos hírt, újságcikket talált a
régi gyilkossági ügyeiről.
Ausztráliában elkapott egy sorozatgyilkost. Alighanem azért ez ragadt
meg legjobban az emlékezetében, mert aznap délelőtt látott egy műsort
Ausztráliáról az Animal Planeten, amely az északi területen élő krokodilok
intelligenciájáról szólt, különösen arról, hogy hogyan ismerik ki áldozatuk
szokásait.
Tegyük fel, hogy egy férfi a vadonban sátrazik és reggel, ébredés után,
vízért indul a billabong, vagyis a holtág mellett húzódó ösvényen. Ezen
biztonságban van a vízben leskelődő krokodiloktól. Ha egy újabb éjszakát
töltene ugyanazon a helyen, másnap reggel minden pontosan ugyanígy
történne.
Azonban, ha egy harmadik éjjelt is megkockáztatna és felkelés után újra
nekivágna az ösvénynek, akkor azt látná, hogy egyetlen krokodil sincs a
vízben.
Azok ugyanis már az ösvény túloldalán lévő vadonban lapulnának, és
onnan előrontva vonszolnák be a férfit a vízbe. Az interneten lévő képeken
a rendőr hajszoltnak tűnt, mintha nem érezné magát túl jól a bőrében vagy
nem lenne ínyére, hogy fényképezik. Meg hogy egyáltalán a középpontba
került. Megszólalt a telefonja. Andrej volt az, aki egyenesen a tárgyra tért.
– A Leonban lakik. – Az Andrej használta dél-szibériai dialektus a
legtöbbek szájából szaggatott hápogásnak hatott, de az ő beszéde mégis
puhának és gördülékenynek tűnt. Kétszer is megismételte a címet, lassan és
tagoltan, Szergej pedig memorizálta.
– Rendben – mondta Szergej, és igyekezett lelkesnek tűnni. – Kiderítem,
hányasban lakik, és ha a szoba nem a folyosó végén van, akkor az ajtó előtt
várok majd rá. Így amikor kilép és a lépcső vagy a lift felé indul, a háta
mögé kerülök.
– Nem, Szergej.
– Nem?
– Ne a szállodában. Felkészült rá, hogy a Leonban fogjuk keresni.
Szergej összerezzent. – Felkészült?
Sávot váltott, és besorolt egy bérelt autó mögé, miközben Andrej
elmondta neki, hogy a rendőr kapcsolatba lépett két dílerükkel és a Leonba
invitálta az atamánt. Vagyis messziről bűzlik a dolog. És hogy az atamán azt
üzeni Szergejnek, hogy máshol hajtsa végre a feladatot.
– Hol? – kérdezte Szergej.
– Várd a szálloda közelében az utcán – mondta Andrej.
– Pontosan hol?
– Az a te döntésed – felelte Andrej. – Az én kedvenc módszerem a lesből
támadás.
– Lesből?
– Mindig, Szergej. És még valami...
– Igen?
– A férfi egyre több olyan dologba üti az orrát, amibe nem kéne. Vagyis
kezd egyre sürgősebb lenni a dolog.
– Mit... öhm, mit jelent ez?
– Az atamán azt mondja, hogy természetesen annyi időt szánsz rá,
amennyire szükséged van, de jobb, ha nem halogatod. Jobb a huszonnégy
óra, mint a negyvennyolc, és határozottan sokkal jobb, mint a hetvenkettő.
Érted?
– Értem – válaszolta Szergej és bízott benne, hogy Andrej nem hallotta,
mekkorát nyelt. Amikor letették, Szergej még mindig a dugóban rostokolt.
Soha életében nem érezte ennyire egyedül magát.
 A délutáni csúcsforgalomban feltorlódott sor csak nem sokkal a
Skedsmokrysset előtt kezdett szétoszlani. Harry ekkor már egy órája ült az
autóban és az összes rádióadót végigpörgette, míg végül kissé dacosan az
NRK klasszikus zenét sugárzó adása mellett döntött. Húsz perccel később
végre felbukkant a repülőtéri kijárót jelző tábla. Az elmúlt huszonnégy
órában vagy egy tucatszor hívta eredménytelenül Tord Schultz számát. Tord
kollégája, akit végül sikerült elérnie a légitársaságnál, azt mondta, fogalma
sincs, hol lehet Tord, de általában nem nagyon szokott eljárkálni otthonról,
amikor éppen nem egy gépen ül. A beszélgetés végén megerősítette Schultz
otthoni címét, amelyet Harry a neten talált. Lassan besötétedett, mire
megtalálta az utcát.
Harry végiggurult a teljesen egyforma, cipősdobozszerű házak között, a
frissen aszfaltozott úton. Néhány házon, ahol világos volt, látszott a
házszám, így végül sikerült rábukkannia Tord Schultz teljes sötétségbe
burkolódzó otthonára.
Harry leparkolt, majd felnézett az égre. A sötétből ezüst ragyogással tört
elő egy repülőgép, hangtalanul, mint valami ragadozó. A fények
végighaladtak a háztetőkön, majd a gép, úgy vonszolva maga mögött
dübörgését, mint valami menyasszonyi fátylat, eltűnt.
Harry a bejárati ajtóhoz ment. Az üvegen keresztül bekukucskált a
folyosóra, majd becsengetett. Várt. Megint csengetett. Aztán újabb rövid
várakozást követően berúgta az üveget. Bedugta a kezét a nyíláson,
megragadta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Átlépett az üvegszilánkokon,
és továbbindult a nappali felé.
Elsőként a sötétség tűnt fel neki. Hogy sokkal sötétebb van, mint
általában egy szobában, ahol nem ég a villany. Azután észrevette a behúzott
függönyöket. Vastag sötétítők voltak, az a típus, amelyet a finnmarki
laktanyában is használtak, hogy kirekesszék az éjféli napfényt.
De még ennél is jobban nyugtalanította az érzés, hogy nincs egyedül. És
miután Harry tapasztalatai szerint az efféle megérzés szinte mindig egészen
konkrét érzéki benyomások eredménye volt, igyekezett arra
összpontosítani, hogy megállapítsa, ezúttal honnan származik. Nem volt
könnyű figyelmen kívül hagyni a helyzetet, tekintve igencsak természetes
reakcióit: az egyre szaporább pulzust, valamint a késztetést, hogy a lehető
leggyorsabban elhagyja a terepet. Hallgatózott, de mindössze egy óra
ketyegését hallotta az egyik szomszédos helyiségből. Szimatolni kezdett. A
szoba áporodott, elhasználódott levegőjén túl érzett még valamit, egy
homályos, de ismerős szagot. Behunyta a szemét. Rendszerint még azelőtt
megérezte őket, hogy megérkeztek volna. Az évek folyamán kidolgozott
egy stratégiát arra, hogyan tartsa távol őket. Most azonban rárontottak,
mielőtt bereteszelhette volna az ajtót.
A kísértetek. Egy tetthely szaga volt. Amikor kinyitotta a szemét, azonnal
elvakította valami. A fény a tetőablakon keresztül érkezett, és végigsöpört a
padlón. Azután a repülőgép lármája is odaért, és a következő másodpercben
a szoba újra sötétségbe burkolózott. De már eleget látott ahhoz, hogy ne
tudja többé elnyomni dübörgő pulzusát és a késztetést, hogy a nyaka közé
kapja a lábát. A Bogár volt. Zsuk. Közvetlenül az orra előtt himbálózott.

Huszonegyedik fejezet
A férfi arca teljesen eltorzult.
Harry felkapcsolta a villanyt a nappaliban és a halottra meredt. A férfi
jobb fülét a parkettához szegezték, s arcán hat fekete, véres kráter tátongott.
Nem kellett a gyilkos fegyver után kutatnia, ott lógott közvetlenül előtte,
szemmagasságban. A tetőgerendáról lógó kötél végére egy téglát
erősítettek, amelyből hat véres szög meredt elő. Harry leguggolt és
megemelte a hulla karját. A férfi hideg volt, és a szobahőmérséklet ellenére
már a hullamerevség is beállt. A hullafoltok is megjelentek: a vérnyomás
megszűnése miatt a vér lassan összegyűlt a test legalacsonyabban lévő
pontjain és szederjesre festette a kar alsó részét. Harry megítélése szerint a
férfi legalább tizenkét órája halott volt. A frissen vasalt, fehér ing
kiszabadult a nadrág derekából és látni engedte a has egy részét. A bőrön
nem látszott zöldes elszíneződés, vagyis a baktériumok még nem láttak
munkához.
A nagy zabálás rendszerint csak huszonnégy óra elteltével kezdődik meg,
és a hastól kiindulva terjed tovább a többi testtájékra. Az elhunyt az ingen
és a fekete öltönynadrágon kívül egy meglazított nyakkendőt és egy pár
frissen kitisztított cipőt viselt. Mintha egyenesen egy temetésről érkezett
volna haza, gondolta Harry.
Fogta a telefont és azon töprengett, hogy az operációs központot hívja-e
vagy közvetlenül a gyilkosságiakat. Végül a központ mellett döntött,
beütögette a számot, majd körülnézett a nappaliban. Nem látta nyomát
betörésnek vagy dulakodásnak. A téglát és a holttestet leszámítva egyáltalán
nem volt semmi nyom. Harry biztosra vette, hogy a technikusok sem
találnak majd se idegen ujjlenyomatot, se lábnyomot, se DNS-t. És a
nyomozók sem lesznek előrébb: a szomszédok nem vettek észre semmit, a
környékbeli benzinkutak biztonsági kamerái nem rögzítettek gyanús
arcokat, és Schultz híváslistája sem nyújt majd támpontot. Semmi.
Mialatt Harry arra várt, hogy fogadják a hívását, kiment a konyhába. A
régi beidegződésnek megfelelően ügyelt arra, hova lép, és nem ért hozzá
semmihez.
Pillantása a konyhaasztalon lévő tányérra esett, amelyen egy félig
elfogyasztott szalámis szendvics árválkodott. A szék támláján egy zakó
lógott, amely passzolt a férfin lévő öltönynadrághoz. Harry átkutatta a zakó
zsebeit. Négyszáz korona, egy felragasztható címke, egy vonatjegy és a
légitársaság igazolványa. Tord Schultz. A fotón mosolygó férfi határozottan
hasonlított a nappaliban látott arc maradványaira.
– Központ.
– Találtam egy hullát. A cím...
Harry pillantása a felragasztható címkére esett.
– Igen?
Ismerősnek tűnt.
– Halló?
Harry felemelte a cetlit. A felső részén az OSLÓI RENDŐRSÉG felirat
szerepelt csupa nagybetűvel. Alatta Tord Schultz neve és egy dátum.
A férfi három nappal ezelőtt felkereste valamelyik rendőrőrsöt vagy a
kapitányságot. Most pedig halott.
– Halló?
Harry letette.
Leült.
Gondolkodni kezdett.
Másfél órába telt, mire átkutatta a házat. Azután végigtörölgetett
mindent, ahol ujjlenyomatot hagyhatott, levette fejéről a sapkaként használt
nejlonzacskót, amelyet befőttes gumival erősített fel, nehogy véletlenül
árulkodó hajszálakat hagyjon maga után. Ugyanis a szolgálati szabályzat
szerint minden rendőrnek, aki munkája során tetthelyeken is
megfordulhatott, regisztrálva volt az ujjlenyomata és DNS-e. Vagyis, ha ő
itt hátrahagy valamit, a gép öt percen belül kidobja a nevét, s megtudják,
hogy a helyszínen járt.
 A házkutatás eredménye három kis tasaknyi kokain és négy, gyaníthatóan
csempészett szeszt tartalmazó üveg volt. Ezeken kívül, ahogy sejtette, az
égvilágon semmit sem talált.
Elhagyta a házat, beült a kocsiba és elhajtott.
Oslói rendőrség.
A rohadt életbe!

Harry leparkolt a városközpontban, és kibámult a kocsi szélvédőjén.

Azután kikereste Beate telefonszámát.
– Halló, Harry.
– Két dolog lenne. Egy szívességet szeretnék kérni és adnék egy tippet
név nélkül egy újabb halottról.
– Épp az imént hallottam róla.
– Akkor már tudják? – csodálkozott Harry. – A módszer neve zsuk. Azt
jelenti oroszul, hogy bogár.
– Maga meg miről beszél?
– A tégláról.
– Miféle tégláról?
Harry nagy levegőt vett. – És maga miről beszél?
– Gojko Tosicról.
– Az meg kicsoda?
– A pasas, aki rátámadt Olegre.
– És?
– Holtan találták a cellájában.
Harry egy közeledő fényszóróba bámult. – Hogyan...?
– Még nem derült ki. Egyelőre úgy tűnik, mintha felakasztotta volna
magát.
– Kizárt, hogy ő tette. A pilótát is meggyilkolták.
– Micsoda?
– Tord Schultz a háza nappalijában fekszik a Gardermoenen.
Beletelt két másodpercbe, mire Beate válaszolt.
– Értesítem a központot.
– Rendben.
– És mi a másik?
– Mi?
– Azt mondta, hogy kérni akar egy szívességet.
 – Ja, igen. – Harry előbányászta a cédulát a zsebéből. – Azon tűnődtem,
hogy be tudna-e nézni a rendőr-főkapitányság látogatói nyilvántartásába. Ki
kellene deríteni, kinél járt Tord Schultz három nappal ezelőtt.
A vonal túlsó végén csend támadt.
– Beate?
– Itt vagyok. Biztos, hogy ez olyasmi, amibe bele szeretnék keveredni,
Harry?
– Egészen biztos vagyok benne, hogy nem szeretne belekeveredni.
– Menjen a fenébe.
Harry letette.
Harry a Kvadraturen egyik parkolóházában hagyta az autót és elindult a
Leon irányába. Egy bárhoz ért. A nyitott ajtóból kiáradó zene arra az estére
emlékeztette, amelyen Oslóba érkezett. A Come As You Are szólt a
Nirvánától. Amíg a pulthoz nem ért, nem is tudatosult benne, hogy
egyáltalán belépett.
Mellette, a magas székeken három vendég ült magába roskadva. A
látvány egy hónapok óta tartó halotti torra emlékeztetett, amelynek sehogy
sem akar vége szakadni.
A csapos egy afféle „rendelj, vagy húzz a pokolba” pillantást vetett
Harryra, miközben lassú mozdulatokkal letekert egy dugót a dugóhúzóról.
A férfi széles nyakán méretes tetoválás látszott, három gót betű: EAT.
– Mi legyen? – igyekezett a csapos túlharsogni Kurt Cobaint, aki épp arra
kérte Harryt, hogy úgy jöjjön, mint egy barát. Mint egy régi ellenség. Harry
megnedvesítette kicserepesedett ajkát.
Azután a csapos kezére pillantott. Egyszerű dugóhúzó volt, az a fajta,
amely biztos, gyakorlott kezet igényel, cserébe viszont néhány
csavarintással mélyen a dugóba hatol.
Ez a dugó teljesen keresztül volt fúrva. Pillantása saját eltorzult képére
tévedt a csapos mögötti tükörben. Elcsúfított arcára. De nemcsak az ő arca
volt ott, hanem a többieké is, az összes kísérteté, akikhez az imént Tord
Schultz is csatlakozott. Végigpásztázta a polcon sorakozó üvegeket, majd
hőkövető rakéta módjára csapott le a célpontra. A régi ellenségre. Jim
Beam.
Kurt Cobain azt kiabálta, hogy nincs fegyvere.
Harry megköszörülte a torkát. Csak egy pohárral.
Úgy gyere, ahogy vagy. És nem, nincs fegyverem.
Leadta a rendelést.
 – Mit? – ordította a csapos előrehajolva.
– Egy Jim Beamet.
Nincs fegyverem.
– Gin-mit?
Harry nyelt egyet. Cobain megismételte a memória szót. Harry már vagy
százszor hallotta a dalt, de csak most esett le neki, mit is énekel Kurt
valójában. Emlék. In memoriam. Hol látta ezt? Egy sírkövön? A tükörben
valami mozgást érzékelt. Ezzel egy időben a telefon rezegni kezdett a
zsebében. – Gin-mit? – ismételte meg a csapos és a pultra tette a dugóhúzót.
Harry előhúzta a telefont, és a kijelzőre pillantott. R. Felvette.
– Szia, Rakel.
– Harry?
Újabb mozgás a háta mögött.
– Csak valami zajt hallok, Harry. Hol vagy?
Harry felállt és gyors léptekkel elhagyta a bárt. Mélyen beszívta a
kipufogógáztól bűzlő, de mégis friss levegőt.
– Mit csinálsz? – kérdezte Rakel.
– A sarkon állok, és azon tűnődöm, hogy jobbra menjek-e vagy balra –
felelte Harry. – És te?
– Épp lefeküdni készültem. Józan vagy?
– Mi?
– Érzem, amikor feszült vagy. És ez az előbbi nagyon úgy hangzott,
mintha egy bárban lettél volna.
Harry előhúzott egy pakli Camelt, és kipöckölt egy cigarettát. Észrevette,
hogy remeg a keze.
– Örülök, hogy felhívtál, Rakel.
– Harry?
Harry meggyújtotta a cigarettát. – Igen?
– Hans Christiannak sikerült kijárnia, hogy Oleg új, védett helyre
kerüljön. Valahová Ostlandba, de senki sem tudja pontosan, hová, titkos
adat.
– Nem rossz.
– Ő jó ember, Harry.
– Ebben egy percig sem kételkedtem.
– Harry?
– Itt vagyok.
 – És ha bizonyítékot hamisítanánk? Ha úgy tennénk, mintha én követtem
volna el a gyilkosságot? Akkor segítenél nekem?
Harry mélyen beszívta a füstöt.
– Nem.
– Miért nem?
Harry érzékelte, hogy a háta mögött csukódik a bár ajtaja, de nem hallott
távolodó lépéseket. – Visszahívlak a szállodából, oké?
– Oké.
Harry letette és anélkül, hogy megfordult volna, nekiindult.

Szergej nézte, ahogy a férfi végigkocog az utcán, majd belép a Leonba.

Olyan közel volt. Annyira közel. Először odabent a bárban, most pedig itt
előtte, az utcán.
Szergej ujjai még mindig a kés szarvasagancs markolatát szorították a
kabátja zsebében. Már kioldotta a pengét, amely így átszúrta a kabátja
bélését. Kétszer is előre akart lépni, hogy bal kezével a férfi hajába
markoljon, a kés hegyét pedig a nyakába szúrja, majd félhold alakban
végighúzza az élét a torkán. Igaz, a rendőr jóval magasabb volt, mint
gondolta, de nem lett volna probléma.
Nem lett volna semmi probléma. A pulzusa lassulni kezdett, érezte,
ahogy újra elönti a nyugalom. Az a nyugalom, amelyet a félelem űzött el.
És újra örülni kezdett annak, hogy hamarosan elvégzi a feladatot, és eggyé
válik a történettel, amelyet már elmeséltek. Mert ez lesz a hely, a les,
amelyről Andrej beszélt. Szergej figyelmét ugyanis nem kerülte el a rendőr
pillantása, amellyel az üvegeket pásztázta a polcon. Az apjának is pontosan
ilyen volt a tekintete amikor hazatért a börtönből.
Szergej volt a billabong krokodilja, és pontosan tudta, hogy a férfi
visszatér majd ide, hogy igyon valamit Csak várnia kell.

Harry végignyúlt a 301-es szoba ágyán. A plafon felé fújta a füstöt és

Rakel hangját hallgatta a telefonban.
– Tudom, hogy sokkal rosszabb dolgokat is tettél már, mint a hamis
bizonyíték kreálása – mondta a nő. – Akkor meg miért nem? Miért ne
tennéd meg valakiért, akit szeretsz?
– Fehérbort ittál – mondta Harry.
– Honnan tudod, hogy nem vörös volt?
– Hallom.
 – Oké. Akkor magyarázd el nekem, hogy miért nem akarsz segíteni.
– Muszáj?
– Igen, Harry. Muszáj.
Harry elnyomta a cigarettát az éjjeliszekrényen álló üres kávéscsészében.
– Én, a törvényszegő és kirúgott rendőr, fontosnak tartom a törvényt.
Nagyon betegen hangzik?
– Folytasd!
– A törvény a korlát, amelyet a szakadék szélére állítottunk fel.
Valahányszor valaki megszegi a törvényt, ez a korlát egy kicsit megsérül.
Úgyhogy meg kell javítanunk. A bűnösnek bűnhődnie kell.
– Nem. Kell valaki, aki meglakol a bűnért. Valakinek állnia kell a cechet,
hogy a társadalom elismerje: a gyilkosság elfogadhatatlan. A kerítést
bármelyik bűnbak felépítheti.
– Úgy alakítod a törvényt, ahogy neked passzol. Jogász vagy.
– Anya vagyok, aki jogászként dolgozik. És mi a helyzet veled, Harry?
Te rendőr vagy? Ez lett belőled? Egy robot, a hangyaboly egy rabszolgája,
aki mások véleményétől függ? Ott vagy még?
– Hm.
– Válaszolj már valamit!
– Nos. Szerinted miért jöttem vissza Oslóba?
Szünet.
– Harry?
– Igen?
– Ne haragudj.
– Ne sírj!
– Tudom. Ne haragudj.
– Ne kérj bocsánatot.
– Jó éjt, Harry. Én...
– Jó éjt.

Harry felriadt. Valami túlharsogta a folyosón dobogó lépteit és a

dübörögve közeledő lavina lármáját.
Az órára pillantott. 01.34. A leszakadt karnisrúd ablakpárkánynak döntött
sziluettje egy tulipánhoz hasonlított. Felállt, az ablakhoz ment és lenézett a
hátsó udvarba. Az aszfalton egy szemetesvödör gurult éktelen csörömpölés
közepette.
A hűvös ablaküveghez támasztotta homlokát.
 Huszonkettedik fejezet
Korán volt.
A reggeli forgalom sustorogva osont a Grønlandsleireten, amikor Truls a
rendőr-főkapitányság épülete felé tartott. Már messziről észrevette a hársfán
lógó, vörös plakátot. Megfordult és nyugodt léptekkel visszaindult. Az Oslo
gatén lomhán hömpölygő autósor mellett haladva a temető felé vette az
irányt.
Ebben az órában a temető általában teljesen néptelen volt. Legalábbis,
ami az élőket illeti. A. C. Rud sírköve előtt megállt. Üzenet nem állt rajta,
ezek szerint fizetésnap van. Leguggolt, és a kő közelében lapátolni kezdte a
földet a kezével, leásott a barna borítékig és kihúzta. Ellenállt a kísértésnek,
hogy ott helyben kinyissa, és megszámolja, mennyi van benne, és
kabátzsebébe dugta a borítékot. Éppen fel akart egyenesedni, amikor
váratlanul az az érzése támadt, hogy valaki figyeli, ezért inkább guggolva
maradt, hogy néhány percet A. C. Rud emlékének szenteljen és elmélkedjék
az élet múlandóságáról.
– Maradjon lent, Berntsen!
Egy árnyék esett rá és mintha a levegő is hűvösebbé vált volna, mint
mikor a nap hirtelen egy felhő mögé bújik. Truls Berntsen úgy érezte,
zuhanni kezd, gyomra a torkáig emelkedett. Szóval, ilyen az, amikor
leleplezik az embert.
– Ezúttal másféle munkánk van a maga számára.
Truls ismét szilárd talajt érzett a talpa alatt. Felismerte a hangot. Az
enyhe akcentust. Ő volt az. Truls a lehajtott fejű alakra sandított, aki két
sírral előrébb állt, látszólag imáiba merülve.
– Ki kell deríteni, hová rejtették Oleg Faukét. Előre nézzen!
Truls az előtte magasodó sírkőre meredt.
– Már megpróbáltam – mondta Truls. – De az áthelyezést sehol nem
regisztrálták. Legalábbis olyan helyeken nem, amelyekhez hozzáférek. És
azok sem hallottak a srácról, akikkel beszéltem. Valószínűleg másik nevet
kapott.
– Akkor beszéljen olyanokkal, akik tudnak is valamit. Például az
ügyvédjével, azzal a Simonsennel.
– Miért ne az anyjával? Hiszen neki...
– Nőkkel nem! – csattant fel a hang.
 Ha nem lettek volna egyedül a temetőben, ezzel bizonyára feltűnést
keltenek. Az alak azután ismét nyugodtan folytatta: – Próbálkozzon az
ügyvéddel. És ha vele nem jut semmire...
A beálló csendben Berntsen a fák zúgását hallgatta a szélben. Biztosan a
szél miatt kezdett hirtelen fázni. – ...akkor ott az a Chris Reddy nevű fickó –
folytatta a hang. – Az utcán Adidasnak szólítják, ugyanis...
– Speedet árul. Az Adidas azt jelenti, hogy amfet...
– Fogja be, Berntsen. Csak figyeljen.
Truls befogta és figyelt. Ahogy minden alkalommal befogta, amikor
valaki hasonló stílusban arra utasította, hogy lapátolja el a szart és...
A hang mondott egy címet, majd így folytatta: – Magának az a pletyka
jutott a fülébe, hogy Adidas Gusto Hanssen lelövésével kérkedik. Beviszi
kihallgatásra, amelynek során a fickó egy kikezdhetetlen és kerek vallomást
tesz. A részleteket magára bízom, de minden stimmeljen és legyen száz
százalékosan hihető. De először próbálja ezt a Simonsent szóra bírni.
Megértette?
– Igen, de miért kell Adidast...
– A „miért”, az nem a maga gondja, Berntsen. A maga egyetlen kérdése
ez lehet: „Mennyi?”.
Truls Berntsen nagyot nyelt.
Újra és újra. Ellapátolni a szart.
Lenyelni a szart. – Mennyi?
– Látja, megy ez. Hatvanezer.
– Százezer.
Nem érkezett válasz.
– Hall engem?
De csak a reggeli forgalom sustorgása hallatszott. Berntsen csendben
guggolt, majd egy idő múlva óvatosan oldalra sandított. Nem volt ott senki.
Érezte, ahogy a nap újra melegíteni kezdi a testét. A hatvanezer végül is
egészen jó.

Még köd gomolygott az út fölött, amikor Harry tíz órakor a Skøyen-

birtok főépülete elé kanyarodott. Isabelle Skøyen a lépcső tetején állt
mosolyogva és egy rövid pálcával szűk, fekete lovaglónadrágba bújtatott
combját ütögette. Amikor Harry kiszállt az autóból, hallotta, ahogy a kavics
megcsikordul a nő csizmája alatt.
– Jó reggelt, Harry! Mit tud a lovakról?
 Harry becsapta a kocsi ajtaját.
– Elég sokat veszítettem rajtuk. Ennyi elég lesz?
– Ezek szerint szerencsejátékos is?
– Is?
– Én is nyomoztam egy kicsit maga után. A sikerei nagyjából kiegyenlítik
azt, ami a rovásán van. Legalábbis úgy tűnik, a kollégái így gondolják.
Hongkongban veszített olyan sokat?
– A Happy Valley lóversenypályán. Egyszeri botlás volt.
A nő egy alacsony, vörösre festett faépület felé indult. Harrynak szinte ki
kellett lépnie, hogy utolérje. – Lovagolt már valaha, Harry?
– A nagyapámnak volt egy hidegvérűje odafent Åndalsnesben.
– Akkor rutinos lovas.
– Inkább azt mondanám, hogy az is csak egyszeri botlás volt. A
nagyapám azon a véleményen volt, hogy a ló nem gyerekjáték, hanem
haszonállat, amelyet tisztelni kell, s abba nem fér bele, hogy csupán
szórakozásból lovagoljunk rajta.
A nő megállt egy faállvány mellett, amelyen két keskeny bőrnyereg volt.
– Az én lovaim sosem láttak szekeret vagy ekét. És nem is fognak. Amíg
felnyergelem őket, menjen be a házba... – A nő a lakóépület felé mutatott. –
A folyosón lévő szekrényben talál magának megfelelő méretű ruhát a volt
férjem holmijai között. Már csak az hiányzik, hogy tönkretegyük a finom
öltönyét.
Harry egy pulóvert halászott elő a szekrényből, és egy farmert, amely
valóban elég hosszú volt.
Az exférj viszont egyértelműen kisebb lábon élt, mint ő, mert egyetlen
cipője sem illett Harry lábára. Végül a szekrény hátsó részében egy
agyonhasznált, kék edzőcipőre bukkant, amilyet a katonaságnál is viseltek.
Az udvaron Isabelle Skøyen már a két felnyergelt ló mellett várt rá. Harry
kinyitotta a bérelt autót és oldalról beült az anyósülésre, hogy átvegye a
cipőjét. Mielőtt felhúzta volna az edzőcipőt, kivette belőle a talpbetétet, a
kocsi padlójára tette, majd előkotorta a napszemüveget a kesztyűtartóból.
– Kész vagyok.
– Ez itt Medusa – mondta Isabelle és megpaskolta a hatalmas
vörösesbarna ló orrát. – Egy oldenburgi kanca Dániából, ideális fajta
díjugratáshoz. Tízéves és ő a főnök a csapatban. Ez pedig Balder, ötéves.
Herélt csődör, úgyhogy magától követi majd Medusát.
 Azzal Harry kezébe nyomta a kisebb termetű herélt kantárszárát és
fellendült Medusa nyergébe. Harry igyekezett utánozni a nőt. Bal lábát a
kengyelbe dugta és felhúzta magát a nyeregbe.
Bár semmiféle vezényszó nem hangzott el, a ló azonnal Medusa
nyomába eredt. Harry kissé ferdített, amikor azt állította, hogy mindössze
egyetlen alkalommal lovagolt, ez azonban egészen más volt, mint a
nagyapja sztoikus nyugalommal és egy anyahajó biztonságával poroszkáló
gebéje.
Most folyamatosan egyensúlyoznia kellett a nyeregben, és valahányszor
a ló oldalához nyomta a térdét, érezte a karcsú állat izmainak játékát. És
amikor Medusa a keskeny dűlőúton fokozni kezdte a tempót, Balder pedig
habozás nélkül követte, Harry ebből a kis gyorsulásból is érezte, hogy egy
valódi Forma 1-es jószág hátán ül. A dűlőút egy erdei ösvénybe torkollt,
amely hegynek felfelé vezetett.
Egy helyütt, ahol az ösvény egy fát megkerülve kettévált, Harry
megpróbálta balra irányítani Baldert, az állat azonban semmibe vette a
parancsot, és Medusa nyomában haladva jobbról kerülte ki a fát.
– Azt hittem, hogy a ménes mindig a csődört követi – jegyezte meg
Harry.
– Rendszerint így is van – felelte Isabelle a válla fölül. – De minden a
karakteren múlik. Egy erős, ambiciózus és okos kanca is képes
érvényesülni, ha akar.
– És maga akar?
Isabelle Skøyen elnevette magát: – Természetesen. Ha az ember el
szeretne érni valamit, akkor akarnia kell. A politika a hatalomszerzésről
szól, ezért késznek kell lenni a versengésre.
– És maga szereti a versengést? – Harry nézte, ahogy a nő megvonja a
vállát.
– A versengés egészséges. Lehetővé teszi, hogy csak a legerősebb és a
legjobb szava számítson, ez pedig az egész ménesnek előnyt jelent.
– Ráadásul azzal párzik, akivel csak akar, nem igaz?
A nő nem válaszolt. Harry alaposan végigmustrálta. A háta hajlékony
volt, a lovat feszes feneke és csípője apró mozdulataival irányította, olyan
lágyan, mintha csak masszírozná. Egy tisztáshoz érkeztek. A nap ragyogott,
de az alattuk elterülő tájon még mindig ködpamacsok lebegtek a föld fölött.
– Hadd pihenjenek egy kicsit – mondta Isabelle Skøyen és leugrott a
nyeregből. Miután a lovakat egy fához kötötték, Isabelle elnyúlt a fűben és
maga mellé intette Harryt. Harry mellételepedett és feltette a
napszemüvegét.
– Mondja csak, biztos, hogy ez férfimodell? – csipkelődött a nő.
– Megvéd a naptól – felelte Harry és cigarettát húzott elő.
– Ez tetszik.
– Micsoda?
– Szeretem, mikor egy férfi biztos a férfiasságában.
Harry a nőre pillantott. Isabelle az alkarján támaszkodott, a blúzán nyitva
volt a felső gomb. Harry bízott benne, hogy elég sötét a szemüvege
lencséje. A nő elmosolyodott.
– Szóval, mit tud nekem Gustóról mesélni? – kérdezte Harry.
– Szeretem az igazi férfiakat – válaszolta a nő. A mosolya még szélesebb
lett. Egy utolsó őszi körsétára induló, barna szitakötő röppent el mellettük.
Harrynak nem tetszett, ami a nő szeméből sugárzott. Várakozásteli öröm
volt benne, amióta csak megérkezett.
Sehol egy kis nyugtalanság amiatt, hogy éppen egy, a pályafutását
derékba törő botrányt kockáztat. – Viszont nem szeretem az álságos
dolgokat – folytatta a nő. – Például a blöffölést. – Vastagon sminkelt kék
szemében győzedelmes fény csillant. – Tudja, felhívtam az egyik
ismerősömet a rendőrségnél. És azontúl, amit az illető a legendás
nyomozóról, Harry Hole-ról mesélt azt is megtudtam, hogy a Gusto
Hanssen-ügyben semmiféle vérvizsgálat nem készült. A minta ugyanis
tönkrement. Maga blöffölt Harry.
Harry meggyújtotta a cigarettát. Egyetlen csepp vér sem szökött az
arcába. Azon tűnődött, hogy talán túlságosan öreg már ahhoz, hogy
elpiruljon.
– Hm. Amennyiben csak néhány ártatlan beszélgetést folytatott Gustóval,
akkor miért ijedt meg annyira attól, hogy esetleg DNS-vizsgálatra küldöm a
vérét?
A nő halkan nevetett. – Ki mondta, hogy megijedtem? Lehet, hogy csak
ki akartam csalogatni ide. Hogy a természetet élvezzük, meg hasonlók.
Harry megállapította, hogy mégsem túl öreg ahhoz, hogy elpiruljon.
Gyorsan hanyatt dőlt és a kék ég felé fújta a füstöt. Behunyta a szemét és
néhány alapos indokot próbált keresni arra, hogy miért ne dugjon Isabelle
Skøyennel. Több is volt.
– Hiba volt? – kérdezte a nő. – Én csak arra akartam célozni, hogy
egyedülálló, felnőtt nő vagyok, teljesen normális szükségletekkel. Ami nem
jelenti azt, hogy nem válogatok. Soha nem mennék bele semmibe
olyasvalakivel, akit nem érzek egyenrangúnak, mint például Gustót.
Harry hallotta, hogy Isabelle hangja egyre közeledik hozzá.
– Ellenben egy felnőtt, érett férfival...
A nő Harry hasára tette meleg kezét.
– Ezen a helyen is lefeküdt Gustóval? – kérdezte Harry halkan.
– Micsoda?
Harry feltámaszkodott a könyökére és fejével a kék edzőcipő felé intett. –
A szekrénye tele van exkluzív, negyvenkettes méretű férficipőkkel. Ez a
szakadt csuka volt az egyetlen negyvenötös.
– És akkor mi van? Sajnos, nem tudom garantálni, hogy soha nem volt
negyvenötös cipőméretű férfilátogatóm. – A nő keze simogatni kezdte.
– Ezt a fajta edzőcipőt jó ideig csak a hadsereg számára készítették, majd
miután más típusra váltottak, a megmaradt készlet jótékony szervezetekhez
került, akik szétosztották őket a rászorulók között. A rendőrségnél csak
narkós cipőnek hívtuk, mivel az Üdvhadsereg a mai napig ugyanezeket a
lábbeliket osztogatja a Fyrlyset-ben. Bennem pedig felmerült a kérdés,
vajon miért hagyott itt egy negyvenötös lábú, alkalmi ismerős egy pár cipőt.
Erre csupán egyetlen ésszerű magyarázat létezik: hogy az illető hirtelen új
lábbelit kapott.
Isabelle Skøyen keze felhagyott a simogatással. Harry folytatta: – Az
egyik kollégám megmutatta a tetthelyen készült fotókat. Amikor Gusto
meghalt, egy olcsó nadrág volt rajta, és egy méregdrága cipő. Alberto
Fasciani, ha nem tévedek. Igazán nagyvonalú ajándék. Mennyit fizetett
érte? Ötezret?
– Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél. – Visszahúzta a kezét.
Harry rosszalló pillantást vetett saját erekciója felé, amely már a
kölcsönnadrág belső oldalát feszítette. Feltápászkodott a földről.
– A talpbetétet az autóban hagytam. Tudta, hogy a láb izzadsága kitűnő
DNS-forrás? Bizonyára találunk majd néhány mikroszkopikus méretű
bőrdarabkát is. Oslóban ráadásul nem sok olyan üzlet lehet, ahol Alberto
Fasciani cipőt árulnak. Egy-kettő? A hitelkártyájának segítségével
gyerekjáték lesz kideríteni.
Isabelle Skøyen felült. Pillantása a tájra siklott.
– Látja azokat a tanyákat? – kérdezte. – Hát nem gyönyörűek? Imádom a
megművelt földeket. És gyűlölöm az erdőt. A telepített erdőket kivéve.
Gyűlölöm a káoszt.
 Harry a nő profilját tanulmányozta. Éles orra kifejezetten veszélyesnek
hatott.
– Meséljen nekem Gusto Hanssenről.
A nő megvonta a vállát. – Minek? A nagyját láthatólag már tudja.
– Maga dönti el, hogy ki tegye fel ezeket a kérdéseket: én vagy a
pletykalapok.
Isabelle kurtán felnevetett.
– Gusto fiatal volt és gyönyörű. Az a fajta csődör, amelyet szívesen
nézeget az ember, még ha bizonytalan eredetű génjei vannak is. Bűnöző apa
és drogfüggő anya, legalábbis a nevelőapja szerint. Nem az a fajta, amelyet
továbbtenyészt az ember, ennek ellenére jó lovagolni rajta, amennyiben... –
Mélyet sóhajtott. – Idejött és szexeltünk. Olykor pénzt is kapott. Mással is
találkozgatott, úgyhogy nem volt semmi különös.
– Maga féltékeny volt rá?
– Féltékeny? – Isabelle a fejét rázta. – A szex soha nem tett féltékennyé.
Én is találkozgattam másokkal. Végül megismerkedtem egy egészen
különleges illetővel, úgyhogy szakítottam Gustóval. De lehet, hogy ekkorra
ő is ejtett engem. Mindenesetre úgy tűnt, már nincs szüksége a tőlem kapott
zsebpénzre. De aztán nem sokkal a halála előtt újra felvette velem a
kapcsolatot és zaklatni kezdett. Azt hiszem, anyagi gondjai lehettek. Persze
a meglévő drogproblémája mellett.
– Milyen volt a fiú?
– Hogy érti ezt? Egoista volt, tapintatlan, elbűvölő. Egy magabiztos
gazember.
– És mit akart?
– Úgy nézek én ki, mint egy pszichológus, Harry?
– Nem.
– Nem is. Az emberek nem érdekelnek különösebben.
– Valóban?
Isabelle Skøyen bólintott. Elfutotta a szemét a könny.
– Gusto magányos volt – mondta.
– Miből gondolja?
– Tudom, mi a magány, világos? És mélységesen megvetette önmagát.
– Hogy lehetett magabiztos, miközben megvetette saját magát?
– Nincs ebben semmi ellentmondás. Az, hogy az ember tudja, hogy képes
valamire, hogy ért valamihez, még messze nem jelenti azt, hogy
szeretetreméltónak is látja magát.
 – És mi lehetett ennek az oka?
– Mondtam már, hogy nem vagyok pszichológus.
– Valóban.
Harry várt.
A nő megköszörülte a torkát.
– A szülei eldobták maguktól. Maga szerint milyen hatással van ez egy
gyerekre? A látszat ellenére – amelyet a különféle ügyletei és a képén lévő
vastag bőr sugallt – nem tartotta magát valami sokra. Nem többre annál,
mint azok, akik lemondtak róla. Hát nem teljesen egyenes logika, kedves
majdnem-nyomozó?
A nőre pillantott és bólintott, de látta, hogy Isabelle-t kellemetlenül érinti
a kérdés, amit ki lehetett olvasni Harry tekintetéből. Így végül magába
fojtotta a kíváncsiságot: mi van a nő saját történetével? Mennyire
magányos, mennyire veti meg saját magát a színfalak mögött? – Mi a
helyzet Oleggel? Vele találkozott?
– Azzal, akit a gyilkossággal vádolnak? Soha. De Gusto említette
néhányszor, azt mondta, hogy az a fiú a legjobb barátja. És azt hiszem, az
egyetlen is.
– És mi van Irenével?
– Róla is beszélt olykor. Olyan volt neki, mint a húga.
– A húga volt.
– De nem a vér szerinti. Az soha nem ugyanaz.
– Nem?
– Az emberek naivak. Komolyan azt hiszik, hogy képesek vagyunk az
önzetlen szeretetre. De csak arról van szó, hogy biztosítani akarjuk a
miénkkel részben azonos gének továbbélését. Higgyen nekem, minden
áldott nap ezt látom a tenyészetben. És igen, az emberek olyanok, akár a
lovak: csordaállatok. Egy apa a biológiai fiát fogja védeni, egy báty pedig a
vér szerinti húgát. Egy konfliktus során ösztönösen annak a pártját fogjuk,
aki a leginkább hasonlít ránk. Tegyük fel, hogy a dzsungelben van, és
hirtelen egy fehér férfi bukkan fel az orra előtt, aki pont olyan ruhákat visel,
mint maga, valamint egy félmeztelen, fekete férfi, akinek harci csíkok
vannak az arcára mázolva. Mindketten kést szorongatnak és életre-halálra
küzdenek. Magának pedig van egy pisztolya. Mi lesz az első, ösztönös
gondolata? Hogy lelövi a fehéret, hogy ezzel megmentse a feketét? Nem.
– Hm... És mit bizonyít ez?
 – Azt, hogy a lojalitásunk biológiailag meghatározott. Mintha
koncentrikus körök lennének körénk, azaz a génjeink köré rajzolva.
– Vagyis a génjei védelme érdekében lelőné az egyiket?
– Habozás nélkül.
– És miért nem öli meg mindkettőt, hogy biztosra menjen?
A nő rábámult. – Ezt hogy érti?
– Mit csinált azon az estén, amelyen Gustót meggyilkolták?
– Mi? – A nő hunyorogva a nap felé pillantott, majd széles mosollyal
Harryra nézett. – Azzal gyanúsít, hogy megöltem Gustót? És hogy erre az
Olegre vetettem szemet?
– Csak válaszoljon.
– Pontosan emlékszem rá, hogy hol voltam, ugyanis már akkor
utánagondoltam, amikor megláttam a gyilkosságról szóló hírt a lapokban. A
rendőrség kábítószer-bűnözés elleni csoportjának képviselőivel ültem egy
megbeszélésen. Megbízható tanúk lennének. Szeretne neveket hallani?
Harry megrázta a fejét.
– Még valami?
– Nos… Csak ez a Dubaj. Mit tud róla?
– Igen, Dubaj. Épp olyan keveset, mint bárki más. Mindenki róla beszél,
a rendőrség mégsem jut előrébb. Tipikus. A háttérből irányító értelmi
szerzők mindig megússzák.
Harry feszülten figyelte, változik-e a nő pupillája vagy arcának árnyalata.
De hiába. Ha Isabelle Skøyen hazudik, akkor nagyon jól csinálja.
– Azért kérdezem, mert Dubajt és még néhány kisebb bandát leszámítva
maga söpörte ki az utcákról a drogdílereket.
– Nem én, Harry. És csak egy tanácsosi titkár vagyok, aki az elöljárója
utasításait és a városvezetés határozatait követi. Ami az utcák megtisztítását
illeti, azt szigorúan a rendőrség hajtotta végre.
– Hm. Norvégia egy kis tündérország. Én azonban az utóbbi éveket a
való világban töltöttem, Skøyen. És ezt a világot kétféle ember uralja. Azok,
akik hatalomra vágynak és azok, akik pénzre. Az első típus szobrot akar, a
második élvezetet és kellemes életet. És a valutát, amelyet az egymással
való üzleteléshez használnak, úgy nevezik, hogy korrupció.
– Lenne még mára néhány elintéznivalóm, Hole.
– Mire akar kilyukadni?
– Nos… Másoknak nyilvánvalóan nincs meg hozzá a kellő bátorságuk
vagy fantáziájuk. Ha az ember már jó ideje él egy városban, hajlamos a
nagy egészet az általa jól ismert részletek mozaikjaként látni. Ellenben egy
visszatérő, aki régóta nem látta a várost, aki már nem ismeri a részleteket,
csak a teljes képet látja. Az pedig azt mutatja, hogy a jelenleg Oslóban
uralkodó helyzet két csoportnak kedvez. A dílereknek, akiknek sikerült
megszerezniük a piacot és a politikusoknak, akik learatták a babérokat a
tisztogatásért.
– Azt állítja, hogy korrupt vagyok?
– Az?
Harry valódi dühöt látott felvillanni a nő szemében. Mindössze az volt a
kérdés, hogy az igaztalanul megvádoltak vagy a leleplezettek dühe-e.
Azután Isabelle hirtelen elnevette magát.
Trillázó, meglepően kislányos kacagással. – Kedvelem magát, Harry –
mondta és felállt. – Jól ismerem a férfiakat, rendszerint kerülgetik a forró
kását. De azt hiszem, maga kivétel.
– Nos – mondta Harry. – Akkor legalább maga tudja, hová tegyen engem.
– Szólít a valóság, drága.
Harry megfordult, és nézte, ahogy Isabelle Skøyen méretes hátsója
elringatózik a lovak irányába. Követte a nőt. Felült Balder hátára, és a
kengyelbe akasztotta a lábát. Amikor felnézett, Isabelle pillantásával
találkozott. A nő kemény, szépen faragott arcán kihívó mosoly suhant át.
Ajkát csókra csücsörítette, majd kissé obszcén nyelvcsettintést hallatott és a
sarkát Medusa oldalába vágta. A háta elegánsan mozdult, amikor a hatalmas
állat előrelendült. Balder minden előzetes figyelmeztetés nélkül reagált, de
Harrynak sikerült megkapaszkodnia.
A nő már jóval előtte járt, s Medusa patái alól nedves földcsomók
záporoztak. Azután azok ketten fokozták a tempót. Harry még látta a kanca
farkát, amint vízszintesen úszik utána a levegőben, amikor eltűntek egy
kanyarban. Rövidebbre fogta a gyeplőt, ahogy a nagyapjától tanulta, de nem
feszítette meg. Az ösvény olyan szűk volt, hogy az ágak az arcába
csapódtak, ő azonban összehúzta magát a nyeregben, és a térdét keményen
az állat oldalához szorította. Tudta, hogy úgysem sikerülne megállítania a
lovat, ezért inkább arra koncentrált, hogy a lábát a kengyelben tartsa, a fejét
pedig minél inkább a válla közé húzza. A fák vörösessárga csíkká olvadtak
össze látómezejének szélén. Ösztönösen megemelkedett egy kissé a
nyeregben. Alatta hullámoztak, dolgoztak a hatalmas izmok. Mintha egy
óriáskígyón ült volna. Végre sikerült valamiféle közös ritmust találniuk,
amelyet a paták dübörgése kísért. A félelem és a megszállottság érzése
versengett benne. Az ösvény egyenesbe fordult, és ötven méterrel előrébb
végre megpillantotta Medusát és Isabelle-t.
Egy másodpercre úgy tűnt, mintha megfagyott volna a kép, mintha a nő
és a ló a levegőben úszva megmerevedtek volna.
Azután Medusa újból vágtázni kezdett. Egy újabb másodpercbe telt, mire
Harry rájött, miről is van szó. És arra is, hogy ez a másodperc hihetetlenül
értékes volt.
A rendőrtiszti főiskolán több kutatási beszámolót is olvasott arról, hogy
az emberi agy vészhelyzetben pár pillanat alatt micsoda elképesztő
mennyiségű adatot képes feldolgozni.
Például megállapítani, hogy amióta meglátták a másik kettőt, húsz métert
tettek meg, közel hetven kilométer per órás sebességgel, vagyis már csak
harminc méter és másfél másodperc választja el őket a szakadéktól, amelyet
Medusa az imént ugrott át. Hogy képtelenség megjósolni, milyen széles a
szakadék. Hogy Medusa egy edzett, kifejlett díjugrató ló, nyergében egy
rutinos lovassal, míg Balder jóval kisebb és fiatalabb állat, ráadásul egy
közel kilencven kilós zöldfülűvel a hátán. Hogy a ló csordaállat, és hogy
Balder követni fogja a társát. És hogy ezzel Isabelle Skøyen pontosan
tisztában volt. Hogy teljesen felesleges a megállással bajlódni, hiszen ahhoz
már túl kevés az idő. Harry hátracsúsztatta a kezét a gyeplőn és Balder
oldalába vágta a sarkát. Érezte, ahogy gyorsul a tempó. Azután hirtelen
csönd lett. A dobogás abbamaradt. Lebegtek. Alattuk a mélyben zöld
lombokat látott és egy patakot. Azután előreemelkedett, és a feje a ló
nyakának ütközött. Zuhantak.

Huszonharmadik fejezet
Te is tolvaj voltál, papa?
Valahogy egész idő alatt világos volt a számomra, hogy milliomos leszek.
Az én mottóm az, hogy csak akkor lopj, ha megéri. Így hát türelmes voltam
és vártam. Olyan sokáig vártam, hogy amikor végre felbukkant a nagy
lehetőség, tényleg úgy éreztem, hogy most már átkozottul megérdemlem. A
terv épp olyan egyszerű volt, mint amilyen zseniális. Mialatt Odin bandája
a McDonald’s-ban tárgyal az öreggel, Oleggel megdézsmáljuk a
heroinkészletüket az alnabrui raktárban.
 Először is, az égvilágon senki nem lesz a klubhelyiségükben, mivel Odin
mindenkit magával visz a tárgyalásra, akin egy deka izom is van.
Másodszor, Odin soha az életben nem jön rá, hogy kirabolták, mert a zsaruk
addigra már rég letartóztatják a McDonald’s-ban. És amikor a vádlottak
padján ül, egyenesen hálás lehet majd nekünk, amiért a rendőrök a razzia
során csupán néhány kiló anyagot találtak.
Az egyetlen problémát a zsaru és az öreg jelentette. Ha a zsaru
megneszeli, hogy valaki megelőzte és kiszolgálta magát, elég nagy bajban
leszünk, ha pedig a dolog az öreg fülébe is eljut, akkor pláne. A problémát
végül az öregtől tanult módon oldottam meg: sáncolással, egy stratégiai
szövetséggel.
Újra felmentem a manglerudi tömbházhoz. Truls Berntsen ez alkalommal
otthon volt. Szkeptikus képpel bámult rám, miközben felvázoltam neki a
dolgot, de nem aggódtam. Ahhoz túlságosan egyértelmű volt a pillantása. A
mohósága. Egy újabb nyomorult, aki jóvátételt akar az életéért, aki azt
hiszi, hogy pénzért hozzájut majd a kétségbeesés a magány és a
megkeseredettség elleni orvossághoz. Hogy nemcsak hogy létezik olyasmi,
hogy igazság, de egyenesen leemelhető az áruházak polcairól.
Elmagyaráztam neki, hogy szaktanácsra volna szükségünk abban, nehogy
nyomot hagyjunk magunk után, amelyen a rendőrség elindulhat, és persze
valakire, aki eltakarít utánunk és szükség esetén másra tereli a gyanút, ha
netán mégis maradna valami nyom. És hogy öt kilót akarunk elhozni a
húszkilós szállítmányból. Ebből két-két kiló az övé és az enyém, egy pedig
Olegé.
Láttam rajta, hogy máris megoldotta a matematikai feladványt: egy egész
kéttized millió kétszer, vagyis két egész négytized millió üti a markát. – És ez
az Oleg az egyetlen, akivel beszéltél erről? – kérdezte.
– Eskü.
– Fegyveretek van?
– Egy Odesszánk.
– Egy mi?
– A Sztecskin H&M verziója.
– Oké. A drognyomozók gyaníthatóan nem foglalkoznak majd azzal,
mennyit találtak, ha nincs nyoma betörésnek. De ha jól értem, attól félsz,
hogy Odin tudni fogja, mennyi is volt valójában, és bosszút áll?
– Nem – válaszoltam. – Teszek Odinra. A főnökömtől parázok. Fogalmam
sincs, honnan szerzi az információit, de biztos vagyok benne, hogy grammra
pontosan tudja a szállítmány mennyiségét.
– A felét akarom – jelentette ki.
– A maradékon te és Borisz osztoztok.
– Oleg…
– Te inkább csak örülj, hogy ilyen borzalmas a memóriám. És nektek is
ugyanezt tanácsolom. Legfeljebb félnapomba kerül, hogy előkerítselek
benneteket, az meg aztán öt örébe se, hogy mindkettőtöket kinyírjalak. –
Alaposan megnyomta az utolsó szót.
Végül Oleg ötlötte ki, hogyan tudjuk álcázni a rablást. A terve olyan
egyszerű és kézenfekvő volt, hogy nem is értem, hogy nem jutott eszembe
magamtól. – Mi lenne, ha egyszerűen burgonyaliszttel helyettesítenénk azt,
amit elveszünk? A rendőrség úgyis csak az elkobzott anyag mennyiségével
törődik, és nem a tisztaságával, nem igaz?
Mint már említettem, a terv épp olyan egyszerű volt, mint amilyen
zseniális. Azon az estén, amelyen Odin és az öreg a McDonald’s-beli
szülinapi partin a violin drammeni és lillestrømi áráról tárgyaltak,
Berntsennel és Oleggel az alnabrui motorosklub kerítése előtt álltunk a
sötétben.
Berntsen átvette az irányítást. Fekete kabátot és kesztyűt viseltünk, a
fejünkön nejlonharisnya, a hátizsákokban fegyver, fúrógép, feszítővas és hat
kiló, műanyag zacskóba csomagolt burgonyaliszt lapult.
Oleggel elmagyaráztuk Berntsennek, hogy hol vannak a Los Lobos
biztonsági kamerái. Átmásztunk a kerítésen és az épület bal oldala mentén
surrantunk végig, így egész idő alatt a kamerák holtterében voltunk. Tudtuk,
hogy a zajjal nem kell törődnünk, mivel az E6-os forgalma mindent elnyom,
úgyhogy Berntsen rögtön a fába nyomta a fúrót és munkához látott, mi
pedig Oleggel őrt álltunk. Én a Been Caught Stealinget dúdoltam Stein
GTA-játékának soundtrackjéről. Oleg azt állította, hogy eredetileg egy
Jane’s Addiction nevű banda száma volt. Jó nevük van, kicsit jobb, mint a
dal maga.
Oleggel ismertük a terepet, tudtuk, hogy a motorosklub egyetlen hatalmas
helyiségből áll, de miután az összes ablakot bedeszkázták, először mégis
egy kémlelőnyílást akartunk fúrni a falba, hogy megbizonyosodjunk arról,
tényleg senki nincs odabent. Ehhez Berntsen ragaszkodott, aki nem tudta
elhinni, hogy Odin őrizetlenül hagyna húsz kiló, utcai áron huszonöt milliót
érő heroint. Mi jobban ismertük Odint, de ráhagytak. Első a biztonság.
– Úgy – mondta Berntsen, és a fúró morogva leállt.
 A lyukhoz illesztettem a szemem, de az égvilágon semmit sem láttam.
Vagy töksötét volt odabent, vagy mégsem sikerült teljesen átfúrni a falat.
Berntsenhez fordultam, aki a fúrót törölgette. – Mi a szart használtak ezek
szigetelésnek? – kérdezte az egyik ujját felemelve. A bőrére tapadt anyag
mintha tojássárgája és haj keveréke lett volna. Néhány méterrel odébb
mentünk és fúrtunk egy újabb lyukat. Most már sikerült bekukucskálni a jó
öreg klubhelyiségbe. Ugyanazok a régi bőrbútorok, ugyanaz a bárpult,
Karen McDougal fotója. – Playmate of the Year –, az, amelyen egy
hatalmas motorkerékpáron domborít. Sosem tudtam eldönteni, hogy a nőtől
vagy a motortól indultak-e be jobban.
– Tiszta a terep – jelentettem.
A hátsó ajtón több lakat is lógott. – Nem azt mondtad, hogy csak egy
van? – kérdezte Berntsen.
– Úgy is volt – bólintottam. – De úgy látszik, Odin kissé paranoiás lett az
utóbbi időben.
Eredetileg úgy terveztük, hogy a fúróval leügyeskedjük a pántot, majd a
végén újra visszaszereljük, hogy ne maradjon nyoma a betörésnek. Ez még
így is lehetséges volt, csak éppen nem az eredetileg erre szánt idő alatt.
Ennek ellenére belevágtunk. Húsz perccel később Oleg az órájára pillantott
és azt mondta, hogy bele kell húznunk. Nem tudtuk pontosan, mikor csap le
a razzia, csak annyit, hogy közvetlenül a letartóztatások után, amelyek
pedig hét körül lesznek. A rendőröknek igyekezniük kell, mert Odin biztosan
nem fog békésen ücsörögni az étteremben, ha rájön, hogy az öreget hiába
várja.
Végül fél órába telt kinyitni azt a rohadt ajtót, pontosan háromszor annyi
időbe, mint amennyit eredetileg számoltunk.
Azután előszedtük a fegyvereket, lehúztuk az arcunkra a harisnyákat és
bementünk. Berntsen elsőként. Épp csak beléptünk utána az ajtón, amikor
váratlanul térdre vetette magát és két marokra fogva előreszegezte
fegyverét, mint valami kicseszett terror elhárító. A nyugati fal mellett egy
fickó ült, ölében egy lefűrészelt csövű puskával. Odin itt hagyta Tutut
bezárva, házőrzőnek. Ám a házőrző jelen pillanatban eltátott szájjal, fejét a
falnak támasztva aludt. Tutu állítólag még horkolás közben is dadogott,
most viszont olyan csendes volt, mint egy kisgyerek. Berntsen talpra
kászálódott, majd a pisztolyt maga előtt tartva Tutu felé lopakodott. Oleggel
óvatosan követtük.
– Csak egy lyuk van a falon – súgta a fülembe Oleg.
 – Mi? – suttogtam vissza.
De azután én is kapiskálni kezdtem. Észrevettem a másodjára fúrt lyukat,
s az alapján nagyjából ki tudtam sakkozni, hol lehetett az első. – Ó, a kurva
életbe! – suttogtam. Bár már tudtam, hogy semmi okom a suttogásra.
Berntsen eközben odaért Tutuhoz és meglökte. Tutu oldalra billent, és
arccal a földre zuhant, s így láthatóvá vált a tarkóján lévő kerek lyuk.
– Eltrafálta a fúró – mondta Berntsen. Ujját a falban lévő lyukba dugta.
– A picsába! – suttogtam Olegnek. – Ennek mégis mekkora lehetett a
valószínűsége?
Oleg azonban nem válaszolt. Olyan arccal meredt a hullára mintha maga
sem tudná, hogy hányjon-e vagy bőgje el magát.
– Gusto – suttogta. – Mit tettünk?
Nem tudom, miért, de röhögnöm kellett. Egyszerűen nem lehetett kibírni.
A zsaru, azzal az elcseszett csípőmozgásával és a kiálló alsó állkapcsával,
amit még egy markológép is megirigyelhetne, Oleg nejlonharisnyával
kilapított, kétségbeesett képe és Tutu nyitott szája akinek, mint kiderült,
mégiscsak volt agya. A nevetésem egyre hisztérikusabbá vált, majd egy
csattanást követően elsötétült előttem a világ. – Szedd össze magad,
különben kapsz még egyet! – sziszegte Berntsen a tenyerét dörzsölve.
– Köszönöm – mondtam teljesen őszintén. – Keressük meg a cuccot!
– Először azt kell kitalálnunk, hogy mihez kezdjünk ezzel itt – jelentette ki
Berntsen.
– Arra már nincs elég idő – válaszoltam. – Most már így is, úgy is kiderül
a betörés.
– Nem, ha Tutut kivisszük az autóba és visszaszereljük a pántokat –
mondta Oleg vékony, sírásba fúló hangon. – Ha észreveszik, hogy eltűnt az
anyag egy része, azt fogják hinni, hogy ő lépett le vele.
Berntsen Olegre nézett és bólintott.
– Okos fickó a társad, Gusto.
– Gyerünk, mozogjatok!
– Előbb a drogot! – mondtam.
– Előbb a srácot! – felelte Berntsen.
– A drogot! – ismételtem meg.
– A srácot!
– Ma estétől milliomos akartam lenni, te kicseszett pelikán! Berntsen
felemelte a kezét.
– A srácot.
 – Fogjátok már be! – Oleg volt az. Rábámultunk.
– Ez tök egyszerű. Ha Tutu nincs a csomagtartóban, mire a rendőrség
megérkezik, cseszhetjük a drogot és a szabadságunkat is. Ha betesszük a
csomagtartóba, a drog viszont marad, akkor csak a pénzt veszítjük el. –
Berntsen felém fordult: – Úgy tűnik, Borisz az én véleményemet osztja,
Gusto. Kettő-egy.
– Oké – mondtam. – Ti kirámoljátok a hullát, én pedig megkeresem a
drogot.
– Tévedés – közölte Berntsen. – Mi kivisszük a holttestet, te pedig
feltakarítod a mocskot. – Azzal a bárpult melletti mosogatóra mutatott.
Vizet engedtem egy vödörbe, Oleg és Berntsen pedig megragadta Tutu
lábát, és vékony vércsíkot húzva maguk után, az ajtóhoz vonszolták.
Karen McDougal biztató tekintetétől kísérve végigdörgöltem a falat és a
padlót, hogy eltüntessem a vért és az agy maradvány okát. Már éppen
elkészültem és nekiláthattam volna megkeresni a drogot, amikor a még
mindig nyitva álló ajtón keresztül valami zajt hallottam átszűrődni az E6-os
lármáján. Egy összetéveszthetetlen hangot, amely – annak ellenére, hogy
hevesen próbáltam magam meggyőzni az ellenkezőjéről – egyre erősödött
és felénk tartott. Rendőrségi szirénák voltak. Gyorsan végigkutattam a
bárpultot, az irodát és a mosdót. Teljesen átlátható helyiség volt, se padlás,
se pince, nem volt túl sok hely, ahol el lehetett volna rejteni húsz kiló port.
Azután a szerszámosládára esett a pillantásom. És a lakatra. Új volt. Oleg
kiáltott valamit az ajtóból.
– Adj egy feszítővasat! – kiáltottam vissza.
– Le kell lépnünk! Most! Már az utcában vannak!
– A feszítővasat!
– Most, Gusto!
Tudtam, hogy odabent van. Huszonötmillió korona, az orrom előtt egy
kicseszett faládában. Rugdosni kezdtem a lakatot.
– Lövök, Gusto!
Oleg felé fordultam. Tényleg rám szegezte azt a nyavalyás, orosz
pisztolyt.
Nem mintha képesnek tartottam volna rá, hogy abból a távolságból
eltaláljon, hiszen több mint tíz méterre álltunk egymástól, de akkor is. Rám
szegezte a pisztolyt.
– Ha téged elkapnak, minket is el fognak kapni! – kiáltotta sírós hangon.
– Gyere már!
 Újra nekiestem a ládának. A vijjogás egyre hangosabb lett. De a szirénák
valahogy mindig sokkal közelebbinek tűnnek, mint ahol a rendőrautók
valójában járnak. Mintha egy ostor csattant volna a falon a fejem fölött.
Visszafordultam az ajtó felé, és végigfutott a hideg a hátamon, mert az
ajtóban Berntsent pillantottam meg, füstölgő pisztolyával a kezében.
– A következő nem megy félre – mondta hűvösen. Egy utolsót rúgtam a
ládába. Azután futásnak eredtem. Épp csak átugrottunk a kerítésen és
lerántottuk a harisnyát a fejünkről, amikor a rendőrautók reflektora felénk
villant. Nyugodt léptekkel feléjük indultunk. A járőrkocsik elhúztak
mellettünk, majd a klubház előtt lefékeztek. Elballagtunk a dombig, ahol
Berntsen autója parkolt, beültünk és lassan elhajtottunk. Ahogy elhaladtunk
a klub épülete mellett, megfordultam és a hátsó ülésen gubbasztó Olegre
néztem.
A kék fény végigcikázott az arcán, amely még mindig vörös volt a sírástól
és a szoros harisnyától.
Teljesen üres volt a tekintete, csak bámult kifelé a sötétbe, mintha a
halálra készülne. Egyikünk sem szólalt meg, amíg Berntsen le nem fékezett
egy sinseni buszmegállóban.
– Ezt jól elcseszted, Dusto – mondta.
– Nem tudhattam, hogy több lakat van – feleltem.
– Hallottad már valaha azt a szót, hogy előkészület? – folytatta Berntsen.
– Felderítés és a többi. Dereng valami? Gyanakodni fogunk, ha itt találunk
egy nyitott ajtót lecsavarozott pántokkal.
Tudtam, hogy a zsarukra céloz. Elég furcsa pasas. – Magammal hoztam a
lakatokat és a pántokat – szipogta Oleg. – Így majd úgy tűnik, mintha Tutu
lelépett volna, amikor meghallotta a szirénákat, anélkül hogy bezárta volna
az ajtót. A fúrónyomok meg egy korábbi betörésből is származhatnak, nem
igaz?
Berntsen Olegre pillantott a tükörből. – Tanulhatnál a cimborádtól,
Gusto. Vagy inkább mégse. Már csak az hiányzik, hogy még több eszes
gazember legyen ebben a városban.
– Persze – mondtam. – De ha már itt tartunk, az sem valami okos dolog,
hogy egy hullával a csomagtartóban szabálytalanul parkolunk egy
buszmegállóban.
– Egyetértek – válaszolta Berntsen. – Úgyhogy gyerünk, kifelé!
– A hulla...
– Azt én elrendezem.
 – Hogy...
– Az téged ne érdekeljen. Kifelé!
Kiszálltunk és néztük, ahogy Berntsen Saabja teljes gázzal elhúz.
– Mostantól távol kell tartanunk magunkat a fickótól – mondtam.
– Miért?
– Megölt egy embert, Oleg. El kell tüntetnie minden bizonyítékot. Először
is keres egy helyet, ahová elrejtheti a hullát. És azután...
– A tanúkat kell eltüntetnie.
Bólintottam és mocskosul éreztem magam. Azután megpróbáltam
optimista hangot megütni: – Úgy tűnt, mintha tudna valami jó rejtekhelyet
Tutunak. Nem?
– Irenével Bergenbe akartam költözni a pénzből – mondta Oleg.
Rábámultam.
– Felvettek az egyetem jogi karára.
Irene Trondheimben van Steinnel. Arra gondoltam, hogy elmegyek hozzá
és rábeszélem. Amikor már a központ felé tartó buszon ültünk, nem bírtam
tovább elviselni Oleg üres tekintetét. Muszáj volt megtöltenem valamivel.
– Gyere! – mondtam neki. Miközben a próbateremben felszívtam neki egy
fecskendőt, észrevettem, milyen türelmetlenül néz rám. Mintha a
legszívesebben közbeavatkozna, vagy úgy gondolná, hogy nem csinálom jól.
De csak akkor jöttem rá, hogy miért, amikor feltűrte a pólója ujját. A srác
alkarja tele volt szúrásnyomokkal.
– Csak amíg Irene visszajön – mondta.
– Saját felszerelésed is van? És rendes rejtekhelyed? – kérdeztem.
Megrázta a fejét. – Kirabolták.
Ezen az estén tanítottam meg neki, hogyan kell rendes rejtekhelyet
csinálni.

Truls Berntsen már több mint egy órája várakozott a parkolóházban,

amikor az autó végre bekanyarodott a Bach&Simonsen ügyvédi iroda
utolsó szabad parkolóhelyére. Truls arra az elhatározásra jutott, hogy ez a
hely megfelelő lesz: az elmúlt órában mindössze két autó haladt át a
parkolóháznak ezen a részén, és biztonsági kamerák sem voltak. Truls
ellenőrizte, hogy az autó rendszáma egyezik-e azzal, amit az AUTOSYS-
ben talált.
Hans Christian Simonsen sokáig aludt ezen a reggelen. Vagy talán nem is
aludt, hanem valami nővel volt. Az autóból kiszálló férfinak szőke, fiatalos
frufruja volt, ami Trulst azokra a nyálas, nyugati városrészbeli fazonokra
emlékeztette. Truls Berntsen feltette a napszemüvegét, kezét a kabátja
zsebébe dugta és megmarkolta a pisztolyát. Egy osztrák gyártmányú,
félautomata Steyrt. Szolgálati fegyverét az irodában hagyta, nem akart az
ügyvédnek semmiféle támpontot nyújtani.
Készenlétbe helyezkedett, hogy majd elállja Simonsen előtt az utat, aki
még mindig nem lépett ki az autók közül. Egy fenyegetés úgy a
leghatásosabb, ha gyorsan és agresszívan történik. Ha nem adunk időt az
áldozatnak arra, hogy az életéért való rettegésen kívül egyéb gondolatai is
támadhassanak. Akkor az ember azonnal megkapja, amit akar.
A vér úgy dübörgött a fülében, a lágyékában és a nyakában, mintha
pezsgőpor keringene az ereiben, és elképzelte, mi történne, ha a pisztoly
csövét közvetlenül Simonsen arcához nyomná, olyan közel, hogy a férfi a
fegyveren kívül ne is emlékezzen másra. – Hol van Oleg Fauke? Gyors és
pontos választ kérek, különben megölöm!
– A válasz.
Azután: – Ha figyelmeztet valakit, vagy akár csak megemlíti bárkinek is
ezt a találkozást, visszajövünk és megöljük. Megértette?
– Igen.
Vagy csak bénult bólogatás. Esetleg egy terjedő vizeletfolt a nadrágon.
Trulsnek már a gondolat is mosolyt csalt az arcára. Megszaporázta a lépteit.
A dübörgés már a gyomrát is elérte.
– Simonsen!
Az ügyvéd felpillantott. Azután felderült az arca. – Ó, helló, Berntsen!
Truls Berntsen, nem igaz?
Truls jobb keze megdermedt a kabátzsebében.
Valószínűleg elég döbbent arcot vághatott, mert Simonsen derűsen
felnevetett: – Nagyon jó az arcmemóriám, Berntsen. Maga és a főnöke,
Mikael Bellman nyomoztak abban a sikkasztási ügyben a Heider
Múzeumban. Én voltam a védőügyvéd. Sajnos, az ügyet maguk nyerték
meg.
Simonsen újra elnevette magát. Azzal a nyájas, jóhiszemű, nyugati
városrészbeli nevetéssel, amelyre csak azok a naiv idióták képesek, akik
abban a hitben nőttek fel, hogy az emberek mind jóindulattal közelítenek
egymás felé. Truls gyűlölte a világ Simonsenjeit.
– Esetleg segíthetek valamiben, Berntsen?
 – Én... – Truls Berntsen valami kibúvót keresett. A spontaneitás azonban
nem volt az erőssége, főként ha olyasvalakivel állt szemben, akiről
pontosan tudta, hogy jóval fürgébb észjárású, mint ő maga. Annak idején az
Alnabrun nem volt ilyen gondja, hiszen az csak két kölyök volt, felettük
gyorsan át tudta venni az irányítást. Ez a fickó viszont öltönyt visel,
iskolázott, máshogy beszél, fölényes… a rohadt életbe! – Csak üdvözölni
akartam.
– Üdvözölni? – kérdezett vissza Simonsen elképedve.
– Üdvözölni – ismételte meg Berntsen és mosolyt erőltetett az arcára. –
Nos, igen, azzal az üggyel nem volt szerencséje. Legközelebb egyenlíthet.
Azzal gyors léptekkel a kijárat felé indult. A hátában érezte Simonsen
pillantását. Szarlapátolás, szarzabálás. A pokolba valamennyiükkel.
Próbálkozzon az ügyvéddel. És ha vele nem jut semmire, akkor ott az a
Chris Reddy nevű fickó, az utcán Adidasnak szólítják... A díler. Truls csak
abban reménykedett, hogy legalább egy okot kap majd rá, hogy az őrizetbe
vétel során odacsaphasson neki.

Harry a fény felé úszott, a felszín felé.

Egyre világosodott, s neki végül sikerült felbukkannia. Kinyitotta a
szemét és egyenesen az égre meredt.
A hátán feküdt. Valami beúszott a látóterébe. Egy lófej. Azután még egy.
Kezével leárnyékolta a szemét. Az egyik lovon ült valaki, Harryt azonban
elvakította a fény.
A hang valahonnan a távolból érkezett.
– Nem azt mondta, hogy lovagolt már, Harry?
Harry nyögve felkászálódott, s közben megpróbálta felidézni a
történteket. Balder átugrott a szakadék fölött, és amikor a túloldalon a
mellső lába földet ért, Harry feje nekiütődött a ló nyakának, a lába
kicsúszott a kengyelből, ő maga pedig lezuhant a ló egyik oldalán,
miközben továbbra is kétségbeesetten markolta a kantárszárat. Homályosan
arra is emlékezett, hogy ezzel magával rántotta Baldert is, de valahogy
sikerült odébb rúgnia magát, nehogy a féltonnás ló is rázuhanjon. A háta
úgy hasogatott, mintha kettétört volna, de ezt leszámítva többé-kevésbé
épek voltak a tagjai.
– Nagyapám gebéje nem ugrándozott szakadékok fölött – válaszolta.
– Szakadék? – nevetett Isabelle Skøyen és Harry kezébe nyomta Balder
gyeplőjét. – Ez csak egy kisebb árok. Még öt méter széles sincs. Ló nélkül
is nagyobbat ugrok. Nem hittem volna, hogy ilyen ijedős, Harry. Egy
verseny a birtokig?
– Balder? – mondta Harry és megpaskolta a ló orrát, miközben nézte,
ahogy Isabelle Skøyen és Medusa eltűnnek a távolban. – Hogy állsz a
sétalovaglással?

Harry megállt az E6-os úton egy benzinkútnál és vett egy kávét. Visszaült
a kocsiba és a tükörbe pillantott. Isabelle-től kapott egy ragtapaszt a
homlokán lévő horzsolásra, egy meghívást a Don Giovanni premierjére az
új operaházba („Egyszerűen képtelenség olyan kísérőt találni, aki nem csak
az államig ér, ha magassarkút veszek. Annyira hülyén mutat a lapokban.”)
és búcsúképpen egy csontropogtató ölelést.
Harry előhalászta a telefonját és visszahívta a nem fogadott számot.
– Hol volt? – kérdezte Beate.
– A földön – felelte Harry.
– Tényleg nem volt túl sok minden a gardermoeni tetthelyen. Az
embereim minden centimétert átvizsgáltak, de semmit sem találtak.
Mindössze annyit sikerült kiderítenünk, hogy a szögek teljesen
szokványosak, csak éppen extra széles, tizenhat milliméteres
alumíniumfejük van, a tégla pedig valószínűleg egy oslói bérházból
származik, az ezernyolcszázas évek végéről.
– Valóban?
– A habarcsban disznóvért és lószőrt találtunk. Egy ismert oslói kőműves
használta ezt a keveréket annak idején, sok belvárosi háznál előfordul.
Vagyis a tégla gyakorlatilag bárhonnan származhat.
– Hm…
– Röviden, ezzel sem jutottunk előrébb.
– Sem?
– Ahogy azzal a látogatással sem, amelynek megkért, hogy nézzek utána.
Nem lehetett a rendőr-főkapitányságon, ott ugyanis semmiféle Tord
Schultzot nem regisztráltak. A matricán csak annyi szerepel, hogy oslói
rendőrség, és ezt a fajta címkés rendszert több rendőrőrsön is használják.
– Oké. Köszönöm.
Harry átkutatta a zsebeit, és végül előhúzta, amit keresett: Tord Schultz
látogatói matricáját. És a sajátját, amelyet akkor kapott, amikor Hagennél
járt Oslóba érkezésének napján. A két címkét kitette a műszerfalra és
tanulmányozni kezdte őket. Miután levonta a következtetéseket,
visszadugta őket a zsebébe. Elfordította az indítókulcsot, az orrán keresztül
mélyet lélegzett, megállapította, hogy még mindig lószaga van és úgy
döntött, felkeresi régi riválisát Høyenhallon.

Huszonnegyedik fejezet
Öt óra körül esni kezdett, és mire Harry hatkor becsengetett a hatalmas
villába, Høyenhall olyan sötét volt, mint karácsonyeste. A ház úgy festett,
mintha most készült volna el, a garázs mellett még halmokban álltak a
megmaradt építőanyagok, a lépcső alatt pedig festékesvödrök és
szigetelőanyag-maradékok hevertek.
Amikor Harry meglátta a bejárati ajtó üvege mögött kirajzolódó
sziluettet, érezte, ahogy a haja égnek mered a tarkóján. Azután az alak
hirtelen, lendületesen kitárta az ajtót, ahogy egy olyan férfi teszi, akinek
nincs félnivalója. Ennek ellenére megdermedt, amikor megpillantotta
Harryt a küszöbön.
– Jó estét, Bellman – mondta Harry.
– Harry Hole. Azt a mindenit!
– Hogyan?
Bellman kurtán felnevetett. – Csak meglep, hogy itt találom az ajtóm
előtt. Honnan tudta meg, hol lakom?
– Egy ilyen ismert személyiségnél, ez nem maradhat titokban. Tudta,
hogy más országokban a szervezett bűnözés elleni osztály főnökének a
kapuja előtt legalább egy testőr mindenképpen rostokol? Zavarok?
– Egyáltalán nem – válaszolta Bellman és megvakarta az állát. – Csak
azon tűnődöm, hogy behívjam-e.
– Nos – mondta Harry. – Elég kellemetlen ez a sok víz, békével jöttem.
– Ugyan már, hiszen azt sem tudja, mit jelent ez a szó – mondta Bellman
és kitárta az ajtót Harry előtt. – Törölje meg a lábát.
Mikael Bellman a feltornyozott kartondobozokkal teli folyosón és az üres
konyhán át a nappaliba vezette Harryt. Harry megállapította, hogy a ház
impozáns, de korántsem olyan fényűző, mint a nyugati városrész egyes
villái. Inkább masszív, tágas, biztonságos otthon benyomását keltette.
A Kværnerdalenre, a pályaudvarra és a városközpontra nyíló kilátás
fantasztikus volt.
 Harry szóvá is tette. – A telek majdnem többe került, mint maga a ház –
mondta Bellman. – Bocsásson meg a káosz miatt, de csak most költöztünk
be. A jövő héten lesz a házavató buli.
– És még csak meg sem hívtak? – kérdezte Harry és megszabadult az
átázott zakótól.
Bellman elmosolyodott.
– Helyette meghívom most egy italra. Mit...
– Nem iszom – viszonozta Harry a mosolyt.
– Az ördögbe – mondta Bellman a restelkedés legapróbb jele nélkül. –
Milyen gyorsan felejt az ember. Keressen magának valami
ülőalkalmatosságot, addig én kerítek egy kanna kávét és két csészét.
Tíz perccel később a teraszra nyíló ablak előtt ültek és a kilátást
bámulták. Harry azonnal a tárgyra tért. Mikael Bellman csendben, néhol
kissé hitetlenkedve hallgatta, de nem szakította félbe. Miután Harry végzett,
Bellman összefoglalta a hallottakat:
– Tehát, úgy véli, hogy ez a pilóta, Tord Schultz, violint próbált
kicsempészni az országból. Vizsgálati fogságba került, de végül elengedték,
ugyanis egy rendőrigazolvánnyal rendelkező takarító a violint
burgonyalisztre cserélte. Schultzot azután kivégezték a saját házában, mert
a megbízója rájött, hogy a rendőrséghez fordult, és attól tartott, hogy a férfi
mindent kitálal.
– Hm.
– És azt a feltevését, hogy Schultz a rendőr-főkapitányságon járt, egy
felragasztható cetlire alapozza?
– Összevetettem a saját látogatói matricámmal, amelyet akkor kaptam,
amikor Hagennél jártam. Mind a kettőn halvány a H betű vízszintes vonala.
Egészen biztos, hogy ugyanazzal a nyomtatóval készültek.
– Inkább nem kérdezem meg, hogyan jutott hozzá Schultz belépőjéhez,
de miből gondolja, hogy valami különleges látogatásról volt szó? Lehet,
hogy csak vallomást akart tenni a burgonyaliszttel kapcsolatban.
Meggyőzni bennünket, hogy higgyünk neki.
– Mert eltüntették a nevét a látogatói listáról. Nyilvánvalóan titokban
akarták tartani, hogy ott járt.
Mikael Bellman felsóhajtott. – Hát nem ezt hajtogattam mindig, Harry?
Nekünk együtt kellett volna dolgoznunk, nem egymás ellen. Jól érezte
volna magát a Kriposnál.
– Maga meg miről beszél?
 – Mielőtt elárulnám, kérnék magától egy szívességet. Amit most
elmondok, arról ne beszéljen senkinek.
– Oké.
– Ez az ügy már így is elég nehéz helyzetbe hozott engem. Schultz
ugyanis nálam járt. Valóban el akart mondani mindent, amit tudott. Többek
között azt, amit jó ideje magam is gyanítottam: hogy egy takarító van a
soraink közt. Valaki, aki ott dolgozik a házban, és hozzáfér a SZBEO
ügyeihez. Megkértem Schultzot, hogy várakozzon otthon, amíg beszélek a
vezetőséggel. Óvatosnak kellett lennem, nehogy felkeltsem a takarító
figyelmét. Az óvatosság azonban azzal jár, hogy lassabban haladnak a
dolgok. Beszéltem a távozó bűnügyi igazgatóval, ő azonban rám bízta, hogy
hogyan fogok az ügyhöz.
– Hogyhogy?
– Mint mondtam, hamarosan távozik a posztjáról. Nem akart
búcsúajándékként egy korrupt zsarut kapni a nyakába.
– Vagyis a szőnyeg alá akarta söpörni a dolgot a távozásáig?
Bellman a kávéscsészébe bámult. – Minden esély megvan rá, hogy én
leszek a következő bűnügyi igazgató, Harry.
– Maga?
– Valószínűleg azt gondolhatta, hogy a belépésem után majd én
feltakarítom a mocskot. Csak az a baj, hogy túl sokáig haboztam. Ezerszer
végiggondoltam a dolgot. Schultzot bármikor rávehettük volna, hogy
leleplezze a takarítót, de akkor mindenki más szétszalad, és soha nem
bukkanunk a nyomukra. Azon töprengtem, hogy mi van, ha rejtett
mikrofonnal szereljük fel Schultzot, és rávesszük, hogy először azokhoz
vezessen el bennünket, akiket a leginkább szeretnénk elkapni. Ki tudja, akár
még a háttérben megbúvó ismeretlenhez is eljuthattunk volna, aki jelenleg a
markában tartja Oslót.
– Dubajhoz.
Bellman bólintott. – Az is nehezítette a dolgomat, hogy nem tudtam,
kiben bízhatok a házban és kiben nem. És mire összeszedtem egy maroknyi
embert, akiket sikerült minden irányból leellenőrizni, megérkezett a
névtelen bejelentés, hogy...
– Tord Schultzot holtan találták – fejezte be a mondatot Harry. Bellman
éles pillantást vetett rá. – Maga pedig azzal a problémával találta szembe
magát, hogy ha nyilvánosságra kerül a késlekedése, az keresztbe tehet a
bűnügyi igazgatói kinevezésének.
 – Még az is lehet – mondta Bellman. – De nem ez aggaszt a leginkább. A
legnagyobb baj az, hogy mindaz, amit Schultz elmesélt nekem,
használhatatlan. Az égvilágon semmi nincs a kezünkben. Ez az állítólagos
rendőr, aki meglátogatta Schultzot a cellájában és később valószínűleg
kicserélte a drogot...
– Igen?
– Rendőrként igazolta magát. Az oslói repülőtér főnyomozója úgy
emlékszik, hogy Thomas akárkinek hívták. A rendőr-főkapitányságon öt
Thomas dolgozik. Mellesleg egyikük sem a SZBEO-n. Átküldtem a
nyomozónak az összes Thomas fotóját, de nem ismerte fel egyiküket sem.
Úgyhogy még csak azt sem tudjuk, hogy ez a takarító valóban rendőr-e.
– Hm... Vagy csak valaki egy hamis rendőrigazolvánnyal. De az is lehet,
hogy – hozzám hasonlóan – korábban rendőr volt.
– Miből gondolja?
Harry megvonta a vállát.
– Egy rendőrt csak egy másik rendőr tud rászedni.
Zajt hallottak a bejárati ajtó felől.
– Drágám! – kiáltotta Bellman.
– Itt vagyunk, bent!
Kinyílt a nappali ajtaja, és egy harmincas évei közepén járó nő bájos,
napbarnította arca bukkant fel. Szőke haját lófarokba fogva viselte.
Harrynak Tiger Woods exneje jutott róla az eszébe.
– Elvittem a gyerekeket anyához. Jössz, édes?
Bellman megköszörülte a torkát. – Látogatónk van.
A nő oldalra hajtotta a fejét: – Látom, édes.
Bellman rezignált pillantást vetett Harryra, mintha azt kérdezné: Mit
tehetnék?
– Üdvözlöm – mondta a nő és kihívó pillantást vetett Harryra. – Épp
megérkezett egy újabb utánfutónyi holmink. Ha van kedve...
– Tropára ment a hátam és hirtelen elöntött a honvágy is – mormolta
Harry. Felhajtotta a kávéja maradékát és felállt.
– Még valami – mondta Harry, amikor Bellmannal már az előtérben
álltak. – Az a látogatás, amelyről beszéltem magának. A
Radiumhospitalban.
– Igen?
– Volt ott egy fickó, egy olyan púpos hátú, furcsa szerzet. Martin Pran,
kutató. Csak egy megérzés, de utána tudna nézni nekem?
 – Magának?
– Bocs, régi beidegződés. A rendőrségnek. Az országnak. Az
emberiségnek.
– Megérzés?
– Ennél többel ez ügyben nem szolgálhatok. És ha esetleg még egy tippet
is kapnék magától, amennyiben találnak valamit...
– Majd átgondolom.
– Köszönöm, Mikael. – Harry azon tűnődött, hogy szólította-e már
valaha keresztnevén a férfit. Mikael kinyitotta neki az ajtót. Odakint még
mindig esett, és hideg szél csapott az arcukba.
– Sajnálom a fiút – mondta Bellman.
– Melyiket?
– Mindkettőt.
– Hm.
– Tényleg, egyszer találkoztam Gusto Hanssennel. Idejött.
– Ide?
– Igen. Feltűnően szép arcú fiú volt. Olyan... – Bellman a megfelelő
kifejezést kereste.
Végül feladta. – Maga is bele volt esve sráckorában Elvisbe? Man crush,
ahogy Amerikában mondják.
– Nos – válaszolta Harry. – Nem.
Meg mert volna esküdni rá, hogy Mikael Bellman bőrének fehér foltjai
egy pillanatra vörösen fellángoltak. – A fiú is ugyanaz a típus volt. Szépség,
és igen erős kisugárzás.
– Miért járt itt?
– Az egyik kollégával akart beszélni. Itt voltak páran bentről egy kis
önkéntes munkára. Tudja, rendőri fizetéssel az ember, amit csak lehet, maga
old meg.
– Kivel beszélt?
– Kivel? – Bellman Harryra nézett, de közben mégis mintha valami
egészen mást figyelt volna, valamit, amit abban a pillanatban lát először. –
Nem emlékszem. Ezeknek a narkósoknak folyton akad valami
kifecsegnivalójuk, ha kapnak érte egy ezrest a következő adagra. További
szép estét, Harry.

Mire Harry a Kvadraturenre ért, már a városra is leszállt az este. Az utcán

valamivel feljebb az egyik fekete prostituált előtt egy lakókocsi fékezett le.
Kinyílt az ajtaja, és három fiú ugrott ki belőle. Nem lehettek idősebbek
húszévesnél.
Az egyik filmezett, a másik kettő pedig odalépett a nőhöz. Az csak a fejét
rázta. Láthatólag nem volt kedve szerepelni egy gangbang filmben, amelyet
majd felraknak a YouPorn-ra.
Az ő hazájában is van internet. És ott a családja, a rokonok. Akik talán
még mindig azt hiszik, hogy a pénzt, amelyet rendszeresen hazaküld,
pincérnőként keresi. Persze az is lehet, hogy soha nem hittek semmi
ilyesmit, csak inkább nem kérdeztek semmit. Amikor Harry a közelükbe ért,
az egyik srác a nő elé köpött a földre, és éles hangon, összeakadó nyelvvel
azt mondta angolul: – Olcsó nigger segg.
Harry elcsípte a fekete nő fáradt pillantását. Biccentettek, mintha
ismernék egymást.
A két másik fiú észrevette Harryt, és felegyenesedtek. Magas, jól táplált
kölykök voltak. Rózsás arc, fitnesszteremben épített izmok, talán egy év
kick-box vagy karate is.
– Jó estét, emberek – mosolygott rájuk Harry elhaladtában, de még csak
nem is lassított. Amikor elhagyta őket, hallotta, ahogy a lakókocsi ajtaja
becsapódik, és felzúg a motor.
A bár ajtaján ugyanaz a szám hömpölygött kifelé. Come As You Are. A
meghívás. Harry lassított. De csak egy másodpercre. Azután újra
megszaporázta lépteit, és továbbment. Nem nézett se jobbra, se balra.

Másnap reggel a mobiltelefon csörgése ébresztette. Felült az ágyban, a

függöny nélküli ablakból áradó fénybe hunyorgott, majd a széken lógó
zakója felé nyújtózott és végigtúrta a zsebeit a telefonért.
– Mondd.
– Itt Rakel. – A nő szinte levegő után kapkodott az izgatottságtól. –
Elengedték! Oleg szabad, Harry!

Huszonötödik fejezet
Harry a szállodai szoba közepén állt a reggeli fényben. A fülét takaró
telefont leszámítva teljesen meztelen volt. Az udvar túloldalán lévő lakásból
egy nő szemlélte, félrehajtott fejjel, álmos tekintettel, miközben egy szelet
kenyeret rágcsált.
 – Hans Christian egy negyedórával ezelőtt tudta meg, amikor beért a
munkahelyére – mondta Rakel a telefonba. – Tegnap késő délután engedték
el. Valaki mást gyanúsítanak Gusto meggyilkolásával. Hát nem
fantasztikus, Harry?
De, gondolta Harry. Fantasztikus. Legalábbis abban az értelemben, hogy
„alig hihető”.
– Kit gyanúsítanak?
– Egy bizonyos Chris Reddyt, alias Adidast. A kábítószeresek köreihez
tartozik. Azért lőtte le Gustót, mert az tartozott neki. Amfetaminért.
– És hol van most Oleg? – Fogalmam sincs. Csak az előbb tudtuk meg az
egészet.
– Gondolkozz, Rakel! Hol lehet? – Harry hangja szigorúbban hangzott,
mint amilyennek szánta.
– Mi... mi a baj?
– A vallomás... Nem stimmel, Rakel.
– Mi van vele?
– Hát nem érted? Kitalált sztori!
– Nem, dehogy! Hans Christian szerint részletes és abszolút hihető.
Hiszen ezért engedték el Oleget.
– Ez az Adidas azt állítja, hogy azért lőtte le Gustót, mert az pénzzel
tartozott neki. Ezek szerint ő egy hidegvérű, számító gyilkos. Ehhez képest
most hirtelen rossz lesz a lelkiismerete és mindent bevall?
– Talán mert megtudta, hogy egy ártatlant készülnek elítélni.
– Felejtsd el! Egy kétségbeesett kábítószerfüggőnek csak egyvalami jár a
fejében: az anyag. Náluk a lelkiismeret-furdalás nem létező dolog, higgy
nekem. Ez az Adidas egy leégett narkós, aki megfelelő kárpótlásért kész
volt magára vállalni egy gyilkosságot, majd miután a fő gyanúsítottat
elengedték, vissza fogja vonni a vallomását. Tényleg nem látod, mire megy
ki a játék? Ha a macska rájön, hogy nem jut a kalitkában ülő madárhoz...
– Hagyd abba! – kiáltotta Rakel elcsukló hangon.
Harry azonban befejezte a gondolatot: – ...akkor a madarat kell
kiereszteni a kalitkából.
Hallotta, ahogy a nő sírva fakad. Tisztában volt vele, hogy valószínűleg
csak szavakba öntötte azt, amit Rakel maga is sejtett, de igazán
végiggondolni sem mert.
– Nem tudnál megnyugtatni, Harry?
Harry nem válaszolt. – Nem akarok többé félni – suttogta Rakel.
 Harry nagy levegőt vett.
– Korábban is boldogultunk, Rakel. Most is menni fog.
Letette. És újból megállapította, hogy kiváló hazudozó lett belőle. A túlsó
ablakból a nő álmatagon felé intett három ujjával. Harry végighúzta kezét
az arcán. Most már csak az a kérdés, hogy ki találja meg előbb Oleget, azok
vagy ő.
Gondolkodj!
Oleget tegnap délután engedték el valahol az ország keleti részében. Egy
elvonási tünetektől szenvedő narkóst, akinek sürgősen violinra van
szüksége. Valószínűleg azonnal Oslóba utazott, a Platára, hacsak nincs
valami tartaléka egy rejtekhelyen.
A Hausmanns gatéra nem juthatott be, a tetthely még mindig le van
zárva. Akkor hol alhatott pénz és barátok nélkül? Az Urtegatán? Nem, Oleg
tudja, hogy ott meglátják, és a hírek gyorsan terjednek.
Egyetlen hely van, ahová mehetett. Harry az órára pillantott. Most már
csak azon múlik, hogy odaér-e, mielőtt a madár újra kirepül.

A Valle Hovin stadion épp olyan kihalt volt, mint amikor legutóbb ott
járt. Amikor a sarkon befordulva az öltözőkhöz ért, Harry elsőként egy
betört földszinti ablakot vett észre. Benézett rajta. Az üvegszilánkok
odabent voltak. Gyorsan az ajtóhoz ment, kinyitotta a kulccsal, amelyet
még mindig magánál hordott, majd belépett.
Mintha egy tehervonat csapta volna el. Harry levegő után kapkodva
feküdt a földön és a ránehezedő valamivel küzdött, ami nedves volt, büdös
és kétségbeesett.
Harry megfordult és megpróbálta kicsavarni magát a szorításból.
Ellenállt a reflexnek, hogy odasózzon, helyette inkább megragadott egy
kart, és a kezet az alkar felé feszítette. Feltérdelt és tartva a szorítást a másik
arcát a padlóhoz préselte.
– Aú! A rohadt életbe! Eressz el!
– Én vagyok az, Oleg! Harry vagyok!
Elengedte a fiút, felsegítette a földről és az öltözőpadra ültette.
Nyomorultul festett. Oleg sápadt volt, vékony, a szeme kidülledt. És valami
meghatározhatatlan szagtól bűzlött. De józan volt.
– Azt hittem... – mondta Oleg.
– Azt hitted, hogy ők azok.
Oleg a tenyerébe rejtette az arcát.
 – Gyere – mondta neki Harry. – Menjünk ki.
A lelátó tetején telepedtek le. A sápadt délelőtti nap a pálya repedezett
betonjára sütött. Harry azokra az alkalmakra gondolt, amikor itt gubbasztott
és a fiút nézte a pályán, hallgatta a korcsolyapengék énekét, és nézte a
reflektorok tompán visszaverődő fényét, amely eleinte tengerkék volt, majd
ahogy a korcsolyák vágta csíkok sokasodtak, egyre fehérebb lett a jég
felszínén. Szorosan egymás mellé húzódtak, mintha tele lenne a lelátó.
Harry egy ideig csak hallgatta, hogyan veszi Oleg a levegőt, azután
belevágott: – Kik ezek az emberek, Oleg? Bíznod kell bennem. Ha én
megtalállak, nekik is menni fog.
– És hogy találtál meg?
– Ezt nevezik dedukciónak.
– Tudom, mi az. Az ember kizárja azt, ami nem lehetséges, és megnézi,
mi marad.
– Mikor jöttél ide?
Oleg felvonta a vállát. – Tegnap este valamikor. Kilenc körül.
– Miért nem hívtad fel anyádat, hogy kiengedtek? Tudod, hogy idekint
most életveszélyben vagy.
– Csak eldugott volna valahová. Ő meg az a Nils Christian.
– Hans Christian. Megtalálnak, ugye, tudod?
Oleg a kezét bámulta.
– Azt hittem, azért jöttél Oslóba, hogy mielőbb belődd magad – mondta
Harry. – De tiszta vagy.
– Már több mint egy hete az vagyok.
– Miért?
Oleg nem válaszolt. – Miatta? Irene miatt?
Oleg úgy meredt a betonra, mintha ő is magát nézné odalent és a
korcsolyák hangját hallgatná. Lassan bólintott. – Én vagyok az egyetlen, aki
meg akarja keresni. Csak én vagyok neki.
Harry nem szólt semmit.
– Az ékszeres doboz, amit anyától loptam...
– Igen?
– Az egészet drogra cseréltem. Csak azt a gyűrűt nem, amit te vettél neki.
– Azt miért nem?
Oleg elmosolyodott.
– Először is, mert nem valami értékes.
– Micsoda? – Harry rémült arcot vágott. – Átvertek?
 Oleg nevetett.
– Valami rézötvözet volt aranyfestékkel, azok a fekete rovátkák pedig
ólomból voltak, hogy legyen az egésznek valami súlya.
– Akkor miért nem hagytad egyszerűen otthon?
– Mert anya már nem hordta, én meg akartam adni egy gyűrűt Irenének.
– Aranyra festett rézből és ólomból?
Oleg vállat vont. – Valahogy így éreztem jónak. Emlékszem, milyen
boldog volt anya, amikor az ujjára húztad.
– Mire emlékszel még?
– Vasárnap volt. A Vestkanttorgeten voltunk. A nap valahogy oldalról
sütött, mi pedig a zizegő őszi avarban gázoltunk. Nevettetek valamin. A
legszívesebben megfogtam volna a kezedet, de már nem voltam annyira
kisfiú. Aztán megvetted a gyűrűt az egyik bódénál, ahol valaki hagyatékát
árusították.
– Így emlékszel az egészre?
– Igen. És arra gondoltam, hogy ha Irene csak feleannyira boldog lesz
majd, mint a mama...
– És az volt?
Oleg Harryra nézett. Pislogott. – Nem emlékszem. Be voltunk lőve,
amikor odaadtam neki.
Harry nyelt egyet.
– Nála van Irene – mondta Oleg.
– Kinél?
– Dubajnál. Túszként tartja fogva, hogy ne beszéljek. – Harry Olegre
meredt, aki lehorgasztotta a fejét. – Ezért nem mondtam semmit.
– Tudsz valamit? Ők pedig azzal fenyegetnek, hogy bántani fogják
Irenét, ha beszélsz?
– Nem kell fenyegetniük. Tudják, hogy nem vagyok ostoba. Ezenkívül
Irenét is el kellett hallgattatniuk. Biztos, hogy náluk van, Harry.
Harry odébb csúszott és arra gondolt, hogy annak idején pontosan így
ültek a fontosabb futamok előtt. Lehajtott fejjel, csendben, tulajdonképpen
közösen koncentrálva. Oleg nem akart tanácsot. Harrynak pedig nem volt.
De Oleg szeretett így ülni vele. Harry megköszörülte a torkát. Ez most nem
Oleg futama.
– Ahhoz, hogy esélyünk legyen Irene megmentésére, segítened kell
megtalálni Dubajt – mondta Harry. Oleg ránézett. Kezét a combja alá dugta
és rázni kezdte a lábát. Ahogy mindig is csinálta. Azután bólintott.
 – Kezdd a gyilkossággal – mondta Harry. – Nyugodtan, gondold végig.
Oleg néhány másodpercre behunyta a szemét. Azután felnézett. – Be
voltam lőve. Épp akkor nyomtam magamba egy violint lent a folyónál, a
Hausmanns gate-i ház mögött. Biztonságosabb volt így. Odafent a lakásban
előfordult, hogy akiknek nem volt pénzük anyagra, rám támadtak, amikor
előszedtem a cuccot.
Harry bólintott.
– Amikor felmentem a lépcsőn, észrevettem, hogy a szemben lévő iroda
ajtaját feltörték. Már megint. De nem foglalkoztam vele különösebben.
Bementem a nappalinkba, ahol ott volt Gusto. Egy símaszkos férfi állt
előtte, és fegyvert szegezett rá. És nem tudom, honnan vettem, lehet, hogy a
drog miatt volt, de tudtam, hogy nem rablásról van szó, hanem az a valaki
tényleg meg akarja ölni Gustót. Ösztönösen reagáltam. A férfi pisztolyt
tartó kezére vetettem magam. De elkéstem, mert még sikerült meghúznia a
ravaszt. A földre zuhantam, és amikor újra felnéztem, Gusto mellett
feküdtem, és egy pisztolyt szegeztek a homlokomhoz. A férfi egy szót sem
szólt, de teljesen biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. – Oleg
szünetet tartott és nagy levegőt vett. – De mintha nem tudott volna dűlőre
jutni. Azután a kezével előbb tátogó csőrt formázott, majd végighúzta
tenyere élét a torka előtt.
Harry bólintott.
Tartsd a szád, különben meghalsz.
– Megismételte a mozdulatot, én pedig bólintottam, hogy megértettem.
Azután elment. Gusto rettenetesen vérzett, tudtam, hogy azonnal orvosra
volna szüksége. De nem mertem elmenni, meg voltam róla győződve, hogy
a férfi a pisztollyal még mindig odakint áll, mivel nem hallottam a lépteit a
lépcsőn. Arra gondoltam, hogy ha meglát, esetleg meggondolja magát és
mégis lelő. Oleg lába föl-le rángatózott. Megpróbáltam kitapintani Gusto
pulzusát, beszéltem hozzá, azt mondogattam neki, hogy hozok segítséget.
De nem válaszolt. Azután már a pulzusát sem éreztem. Nem bírtam tovább
ott maradni, és eljöttem. – Oleg felegyenesedett, mintha fájna a háta,
összekulcsolt kezét a fejére tette. Amikor újra beszélni kezdett, egészen
rekedt volt a hangja. – Be voltam lőve, nem tudtam tisztán gondolkodni.
Lementem a folyóhoz. Arra gondoltam, hogy beúszom, hátha olyan
szerencsém lesz, hogy belefulladok a vízbe. Azután meghallottam a
szirénákat. És aztán már ott is voltak... Csak a tátogó csőrre tudtam
gondolni, és a férfi torka előtt elhúzott kezére. Hogy tartanom kell a számat.
Mert tudtam, milyenek ezek az emberek, hallottam őket, amikor arról
beszéltek, hogy hogyan csinálják.
– És hogyan csinálják?
– Ott ragadnak meg, ahol a legjobban fáj. Elsősorban anyát féltettem.
– De egyszerűbb volt Irenét elkapniuk – mondta Harry. – Hiszen a kutya
sem törődik azzal, ha egy utcagyerek eltűnik egy időre.
Oleg Harryra nézett. Nyelt egyet.
– Akkor hiszel nekem?
Harry megvonta a vállát.
– Átkozottul jóhiszemű vagyok, ha rólad van szó, Oleg. Így van ez,
amikor az ember... amikor... Hiszen tudod.
Oleg szemét elfutották a könnyek. – De... de hiszen teljesen hihetetlen.
Úgy értem, az összes bizonyíték...
– Helyükre kerülnek a dolgok – mondta Harry. – A lőpor akkor került a
kezedre, amikor előrevetetted magad. Gusto vére akkor, amikor a pulzusát
kerested. És ekkor kerültek rá az ujjlenyomataid is. Azért láttak csak téged
kijönni a házból, mert a gyilkos a lakással szemben lévő irodába ment be,
ahonnan az ablakon, majd a tűzlétrán keresztül lemászott a folyóhoz. Ezért
nem hallottad lemenni a lépcsőn.
Oleg elgondolkodva meredt egy pontra Harry mellkasán.
– De miért ölték meg Gustót? És ki tette?
– Azt nem tudom. De szerintem olyasvalaki ölte meg, akit te is ismersz.
– Én?
– Igen. Ezért mutogatott, ahelyett, hogy beszélt volna. Nehogy felismerd
a hangját. A símaszk pedig arra utal, hogy attól félt, valaki esetleg felismeri
közületek. Mindenképpen olyasvalaki lehetett, akit a lakásban élők közül
többen is láttatok már.
– De miért hagyott életben?
– Azt én sem tudom.
– Én ezt nem értem. Hiszen később megpróbáltak megölni a börtönben.
Pedig egy szót sem szóltam.
– Talán a gyilkos nem kapott világos instrukciókat, hogy mit tegyen, ha
esetleg tanúkkal találja szembe magát. Habozott. Egyrészt azért, mert tudta,
hogy – ha elég sokszor láttad már azelőtt – felismerheted a testfelépítéséről,
a gesztusairól és a járásáról. Másfelől látta rajtad, hogy annyira be vagy
lőve, hogy úgysem foghatsz fel túl sok mindent.
 – Vagyis a drog mentette meg az életemet? – kérdezte Oleg egy halvány
mosollyal.
– Igen. Úgy tűnik, a főnöke viszont nem értett egyet a döntésével. De
akkor már késő volt. És hogy biztosak legyenek abban, hogy hallgatni
fogsz, elrabolták Irenét.
– De ha tudták, hogy amíg Irene náluk van, tartani fogom a számat, akkor
miért akartak megölni?
– Mert én felbukkantam – válaszolta Harry.
– Te?
– Igen. Azóta tudják, hogy Oslóban vagyok, amióta leszállt a gépem.
Tudták, hogy én vagyok az, aki képes szóra bírni téged, és már nem volt
elég, hogy Irene náluk van. Dubaj valószínűleg ezért adta parancsba, hogy
hallgattassanak el téged a börtönben.
Oleg lassan bólintott.
– Mesélj nekem Dubajról – kérte Harry.
– Sosem találkoztam vele. De azt hiszem, egyszer jártam ott, ahol lakik.
– És az hol volt?
– Fogalmam sincs. A segítői szedtek fel bennünket Gustóval, és egy
házhoz vittek. De nekem bekötötték a szememet.
– Akkor mitől vagy biztos benne, hogy az Dubaj háza volt?
– Abból vettem ki, amit Gusto mondott. És lakottnak tűnt. Úgy hangzott,
mint egy ház, amelyben bútorok, szőnyegek és függönyök vannak, ha
érted...
– Értem. Folytasd!
– Levittek bennünket a pincébe, és csak ott vették le a szememről a
kötést. Egy hulla hevert a padlón. Azt mondták, hogy így jár az, aki
megpróbálja átverni őket. Hogy nézzük meg alaposan a fickót és meséljük
el, mi is történt Alnabrun. Miért nem volt zárva az ajtó, amikor a rendőrség
kiért. És hogyan tűnt el Tutu.
– Alnabrun?
– Mindjárt visszatérek rá.
– Oké. Hogy ölték meg azt a férfit?
– Ezt hogy érted?
– Voltak szúrásnyomok az arcán? Vagy lelőtték?
– Nem mondtam? Egészen addig nem láttam rajta, mitől halt meg, amíg
Pjotr rá nem taposott a hulla gyomrára, és hirtelen víz nem kezdett csorogni
a szája sarkán.
 Harry megnedvesítette az ajkát.
– Azt tudod, hogy kinek a hullája volt?
– Igen. Egy nyomozóé, aki folyton a mi negyedünkben szaglászott.
Sixpence-nek hívtuk a sapkája miatt.
– Hm.
– Harry?
– Igen?
Oleg lába vadul dobogott a betonon. – Nem tudok sokat Dubajról. Gusto
sem akart beszélni róla. De azt tudom, hogy ha megpróbálod elkapni,
meghalsz.
 HARMADIK RÉSZ

Huszonhatodik fejezet
A patkány türelmetlenül tipegett a padlón. Az ember szíve vert, de egyre
gyengébben. Újra megállt a cipőjénél. Beleharapott. Puha, de vastag, erős
bőr volt. Újra végigfutott a testén. A ruhájának erősebb kipárolgása volt,
mint a cipőnek, izzadság –, táplálék – és vérszag. A férfi – mert érezte a
szagán, hogy férfi – ugyanabban a helyzetben feküdt. Mozdulatlanul,
továbbra is elzárva az odú bejáratát. A gyomrához szaladt. Tudta, hogy ez a
legrövidebb út. Gyenge szívverések. Hamarosan hozzáfoghat.

Az ember nem hagyhatja csak úgy abba az életet, papa. Nem, meg kell
halnia ahhoz, hogy ennek a szarnak vége legyen. Azért lehetne ennek
valami jobb módja is, nem? Valami fájdalommentes exodus a fény felé, nem
pedig ez a lassan előrenyomuló, átkozott, hideg sötétség. Igazán rakhattak
volna egy morzsányi ópiátot azokba a kicseszett Makarov-golyókba, ahogy
én csináltam Rufusszal, azzal a rühes döggel, befizethettek volna egy
odaútra Eufóriába, és aztán, kurva jó utat, barátom! De ebben a szaros
világban minden jó dolog receptköteles vagy elfogyott. Esetleg olyan
mocsok drága, hogy a gatyád is rámegy, és a lelkedet is eladhatod érte. Az
élet egy étterem, amelyet nem engedhetsz meg magadnak. A halál pedig a
számla egy fogásért, amelyet még csak meg sem tudtál enni. Úgyhogy az
ember megrendeli a legdrágább ételt az étlapról, hiszen már úgyis mindegy,
nem igaz? Talán még sikerül ennie belőle egy falatot.
Jól van, abbahagyom a siránkozást, papa. Ne menj el, még nem hallottad
az egészet. A többi jó lesz. Hol is tartottam? Igen. Néhány nappal az
alnabrui betörés után, Pjotr és Andrej eljött Olegért és értem. Egy sálat
kötöttek Oleg szeme elé és felhajtottak velünk az öreg házához, ahol levittek
bennünket a pincébe. Még nem jártam ott azelőtt. Egy hosszú, szűk folyosón
vezettek végig, ami olyan alacsony volt, hogy le kellett hajtanunk a fejünket.
A vállam minduntalan a falat súrolta. Időközben rájöttem, hogy nem is
pince volt, hanem egy földalatti alagút. Az is lehet, hogy egy menekülési
útvonal. Sixpence-en mindenesetre nem segített. Úgy festett, mint egy
vízbefúlt patkány. Tulajdonképpen az is volt. Egy vízbefojtott patkány.
Miután megnéztük, Oleg szemét újra bekötötték, és kivitték az autóhoz,
engem pedig beküldtek az öreghez. Közvetlenül előttem ült egy széken, nem
volt asztal közöttünk. – Ti voltatok? – kérdezte. Egyenesen a szemébe
néztem.
– Ha azt akarja tudni, hogy mi voltunk-e Alnabrun, akkor a válasz nem.
Csendben tanulmányozta az arcomat.
– Olyan vagy, mint én – mondta végül. – Nem lehet látni rajtad, hogy
mikor hazudsz.
Nem mernék megesküdni rá, de mintha egy halvány mosoly suhant volna
át az arcán. – És mondd csak, Gusto, felfogtad, mi volt az, amit odalent
láttál?
– A fedett nyomozó. Sixpence.
– Pontosan. És miért?
– Fogalmam sincs.
– Próbálkozz csak.
Az öreg az előző életében alighanem egy igen bosszantó tanárember
lehetett, de mindegy, válaszoltam: – Lenyúlt valamit.
Az öreg a fejét ingatta.
– Kiderítette, hogy itt lakom. Tudta, hogy a házkutatási parancshoz ez
még nem elég. A Los Lobos letartóztatása és az alnabrui razzia után pedig
valószínűleg végleg megértette, hogy bármi is van a kezében, soha az
életben nem fog házkutatási parancsot kapni... – Az öreg elvigyorodott. –
Kapott tőlünk egy figyelmeztetést, amelyről úgy véltük, hogy érteni fog
belőle.
– Igen?
– A hozzá hasonló fedett nyomozók nagyon bíznak a hamis
identitásukban. Azt hiszik, nem lehet kideríteni a valódi
személyazonosságukat. Vagy rábukkanni a családjukra. A rendőrség
archívumában azonban bármit meg lehet találni, csak ismerni kell a
szükséges jelszavakat. Ami pedig nem gond annak, aki bizalmi állásban van
a szervezett bűnözés elleni osztályon. No és hogyan figyelmeztettük?
Gondolkodás nélkül vágtam rá a választ: – Azt mondták neki, hogy
kinyiffantják a gyerekeit?
Az öreg pillantása elkomorult.
– Nem vagyunk szörnyetegek, Gusto.
 – Bocs.
– Különben sem voltak gyerekei. – Bugyborékoló nevetés. – Volt viszont
egy húga. De az is lehet, hogy mostohahúg volt.
Bólintottam. Tényleg nem lehetett észrevenni, hogy mikor hazudik.
– Értésére adtuk, hogy ha nem áll le, a lányt megerőszakoljuk, majd
megöljük, de rosszul ítéltem meg a pasast. Ahelyett, hogy a rokonai
védelmével törődött volna, támadásba lendült. Magányos és elkeseredett
támadásba. És az éjszaka sikerült bejutnia ide. Egyáltalán nem voltunk erre
felkészülve. Feltehetőleg nagyon szerette a húgát. Fel volt fegyverkezve.
Lementem a pincébe, ő pedig követett. Azután pedig meghalt. – Oldalra
hajtotta a fejét. – Hogyan?
– Víz folyt a szájából. Megfulladt?
– Pontosan. És hol fulladt meg?
– Idehozták valami tóból?
– Nem. Bemászott ide és megfulladt. Szóval?
– Akkor fogalmam...
– Gondolkozz!
A szó ostorcsapás módjára csattant. – A túléléshez használnod kell a
fejedet, és következtetéseket kell levonnod abból, amit látsz. A való élet már
csak ilyen.
– Jól van, jól van. – Gondolkodni próbáltam. – A pince nem pince,
hanem egy alagút.
Az öreg keresztbe fonta maga előtt a kezét. – És?
– Hosszabb, mint a birtok. Lehet, hogy valahová a szabadba vezet, de...
– De?
– De azt mesélte, hogy a szomszéd ház is a magáé, úgyhogy akkor
valószínűleg oda vezet.
Az öreg elégedetten mosolygott.
– Saccold meg, mikor épülhetett az alagút.
– Régen. A falakat belepte a moha.
– Alga. Miután az ellenállási mozgalom négy sikertelen merényletet
intézett a ház ellen, a Gestapo-főnök a legnagyobb titokban megépíttette az
alagutat. Amikor Reinhard délutánonként hazaért, ennek a háznak a
főbejáratán lépett be, amit bárki láthatott. Felkapcsolta a villanyt, majd az
alagúton keresztül átment a szomszéd házba, ahol valójában lakott, ide
pedig átküldte a német hadnagyát, akiről mindenki azt gondolta, hogy a
másik házban él. Ez a hadnagy aztán ugyanolyan egyenruhában, amilyet a
Gestapo-főnök viselt, fel s alá járkált a házban, ráadásul előszeretettel
tartózkodott az ablakok közelében.
– Könnyű célpont.
– Úgy van.
– És miért meséli el ezt nekem?
– Mert azt akarom, hogy tudd, milyen a való élet, Gusto. Ebben az
országban az emberek többsége semmit nem tud erről, fogalmuk sincs róla,
mit is jelent túlélni a való életben. De én ezt is elmesélem neked, mert azt
akarom, hogy emlékezz arra, hogy megbíztam benned.
Olyan tekintettel nézett rám, mintha azzal is hangsúlyozni akarná, milyen
fontos, amit mond. Úgy tettem, mintha felfogtam volna. Haza akartam végre
menni. Talán látta is rajtam. – Köszönöm, Gusto, mára ennyi lett volna.
Andrej hazavisz benneteket.
Amikor az autó elhajtott az egyetem mellett, a campuson valami
rendezvényféle volt, a szabadtéri színpadon egy zenekar tépte a húrokat. A
Blindernveien fiatalok jöttek velünk szembe. Boldog, várakozásteli arcok,
mintha valami csodát ígértek volna nekik, jövőt vagy az ég tudja, mit.
– Mi az? – kérdezte Oleg.
– Ez a nem valóságos élet – válaszoltam.

– És nem is sejted, hogyan fulladhatott meg? – kérdezte Harry.

– Nem – felelte Oleg. A lábrázás olyan heves volt, hogy a fiú egész teste
vibrált.
– Oké, szóval, be volt kötve a szemed. Ettől függetlenül mesélj el
mindent, amire az oda – és a visszaútból emlékszel. A zajokat. Például,
hallottál-e vonatot vagy villamost, amikor kiszálltatok az autóból?
– Nem. De amikor megérkeztünk, esett. Nagyrészt csak ezt hallottam.
– Erősen esett vagy csak szemerkélt?
– Csak szemerkélt. Nem is éreztem igazán, amikor kiszálltunk a kocsiból,
inkább csak hallottam.
– Oké. Ha egy gyenge kis eső ilyen hangos volt, akkor talán sok fa
lehetett a közelben, nem?
– Elképzelhető.
– Nézzük, milyen volt az út az ajtóig. Mit éreztél a talpad alatt?
Aszfaltot? Járólapot? Füvet?
– Murvát. Azt hiszem. De igen, az lehetett. Annyira csikorgott, hogy
tudtam, merre van Pjotr. Nagydarab pasas, az ő léptei voltak a
leghangosabbak.
– Nagyon jó. Volt lépcső a ház bejárata előtt?
– Igen.
– Hány lépcsőfok?
Oleg felnyögött.
– Oké – mondta Harry. – Akkor is esett még, amikor az ajtó előtt álltál?
– Persze.
– Úgy értem, ott is érezted, hogy hullik rád?
– Igen.
– Vagyis a bejárati ajtónál nincs előtető.
– Akkor most az egész várost átkutatod előtető nélküli házak után?
– Nos, Oslo egyes városrészei különböző korszakokban épültek, és az
egy időben épült házaknak vannak közös vonásaik.
– És mely időszakba helyezhető egy kertes, murvás feljárós, fából épített
villa, amelynek a bejárata előtt nincs előtető, és nem jár villamos a
közelében?
– Ez egészen úgy hangzott, mintha valami rendőrfőnök kért volna
számon – mondta Harry, de a megjegyzésért nem zsebelhette be a remélt
mosolyt. – Miután elindultatok visszafelé, emlékszel valami egyéb zajra?
– Például?
– Mondjuk, egy közlekedési lámpa sípolására egy kereszteződésben.
– Nem, nem volt ilyesmi. Viszont valami zenét hallottam.
– Élőzene vagy...
– Élőzene. Azt hiszem. A cintányérok teljesen kivehetőek voltak. A gitár
hangját meg mintha ide-oda sodorta volna a szél.
– Ez tényleg élőzenének tűnik. Ügyes vagy.
– Csak azért maradt meg bennem, mert az egyik számodat játszották.
– Az egyik számomat?
– Az egyik lemezedről. Azért emlékszem rá, mert Gusto azt mondta,
hogy ez „a nem valóságos élet”, én meg arra gondoltam, hogy ez biztosan
valami asszociációféleség lehet, ami a dal egyik soráról ugrott be neki.
– Mi volt az a sor?
– Valami egy álomról, már nem emlékszem. De annak idején folyton azt
a lemezt hallgattad, amelyiken ez a szám is van.
– Gyerünk, Oleg, ez fontos.
Oleg Harryra nézett. Felhagyott a lábrázással. Becsukta a szemét és
óvatos dünnyögésbe kezdett.
 – It’s just a dreamy Gonzales... – Kinyitotta a szemét és elvörösödött. –
Valami ilyesmi.
Harry maga is dúdolni kezdett valamit. Azután megrázta a fejét. –
Sajnálom – mondta Oleg. – Nem vagyok biztos benne, és csak néhány
másodperc volt.
– Semmi baj – mondta Harry és a fiú vállára tette a kezét. – Inkább
meséld el, mi történt az Alnabrun.
Oleg lába újra rázkódni kezdett. Mélyen beszívta a levegőt, egészen a
gyomrába, ahogy a rajtnál csinálta mindig, mielőtt felvette a startpozíciót.
Azután mesélni kezdett. Miután végzett, Harry hosszasan dörzsölgette a
nyakát.
– Vagyis megöltetek a fúróval egy férfit?
– Nem mi. Az a rendőr.
– Akiről nem tudod, hogy mi a neve és hogy hol dolgozik.
– Nem. Gusto is, meg ő is nagyon vigyázott, hogy ki ne derüljön. Gusto
szerint jobb, ha nem tudom.
– És nem is sejtitek, hová tüntethette a hullát?
– Nem. Most feljelentesz?
– Nem. – Harry elővette a cigarettáját és előpöckölt egy szálat a
dobozból.
– Kaphatok egyet? – kérdezte Oleg.
– Bocs, kölyök, de ártalmas az egészségre.
– De...
– Egy feltétellel. Hagyod, hogy Hans Christian elrejtsen, és hagyod, hogy
én keressem meg Irenét.
Oleg a stadion mögötti hegyen álló tömbházakra meredt.
A virágládák még kint voltak az erkélyek korlátján. Harry a fiú profilját
tanulmányozta. Oleg ádámcsutkája föl-le liftezett a vékony nyakán.
– Rendben – mondta végül.
– Jó. – Harry adott neki egy cigarettát, majd mindkettőjükét
meggyújtotta.
– Már értem, mire kellett a fémujj – mondta Oleg. – A dohányzáshoz.
– Úgy van – bólintott Harry, és a cigarettát titán-, és mutatóujja közé
fogva kikereste Rakel számát a telefonjából. Hans Christiant akarta elérni, s
a férfi éppen ott is volt Rakelnél.
Azt mondta, hogy azonnal indul, és megadta a telefonszámát. Oleg
összegörnyedt, mintha hirtelen lehűlt volna a levegő.
 – Hol akar elrejteni?
– Nem tudom és nem is akarom tudni.
– Miért nem?
– Mert meglehetősen érzékenyek a golyóim, és ha csak kiejtik előttem az
akkumulátor szót, úgy beszélek, akár a vízfolyás.
Oleg elnevette magát. Rövid volt, de mégis nevetés. – Ezt nem hiszem el.
Képes lennél akár meg is öletni magad, de egy szót sem mondanál.
Harry a fiút nézte.
Hajlandó lett volna akár a nap teljes hátralévő részében válogatott
ostobaságokat összehordani, csak hogy újra lássa azt a felvillanó mosolyt az
arcán.
– Mindig is túl sokat gondoltál rólam, Oleg. Túlságosan sokat. Én pedig
mindig is szerettem volna, hogy jobbnak láss, mint amilyen valójában
vagyok.
Oleg a kezét tanulmányozta. – Az összes fiú hősként tekint az apjára,
nem?
– Talán. És soha nem akartam, hogy árulónak láss, olyasvalakinek, aki
lelép. De végül mégis az történt, ami történt. Egy dolgot azonban tudnod
kell. Ha nem is tudtam mindig ott lenni neked, az még nem jelenti azt, hogy
ez nem volt fontos nekem. Csak néha egyszerűen nem sikerül azt az életet
élnünk, amelyiket szeretnénk. Mert... bizonyos dolgok rabjai vagyunk.
Belőlük vagyunk összerakva.
Oleg felemelte a fejét:
– Drogból és szarból.
– Többek között.
Szinkronban tüdőzték le a cigarettát. A valószínűtlenül kék ég felé
emelkedő füstöt bámulták. Harry tisztában volt azzal, hogy a nikotin nem
tudja csillapítani a fiú elvonási tüneteit, de legalább néhány percre elterelte
a figyelmét. És a következő percek mindössze erről szóltak.
– Te?
– Igen?
– Miért nem jöttél vissza?
Harry mélyet szippantott a cigarettából. – Mert anyád úgy vélte, hogy
nem vagyok jó nektek. És igaza volt.
Harry egyenesen előrenézett. Tudta, hogy Oleg nem szeretné, ha most
felé fordulna. A tizennyolc éves kamaszok nem rajonganak azért, ha sírás
közben bámulják őket. A vállára sem teheti a kezét, és jobb, ha egy szót sem
szól. Egyszerűen csak ott kell lennie. Nem szabad elmennie. Csak az
előttük álló, közös futamra szabad gondolnia. Amikor meghallották a
közeledő autót, kimentek a parkolóba. Harry látta, ahogy Hans Christian
óvatosan Rakel karjára teszi a kezét, amikor az ki akar rontani az autóból.
Oleg Harry felé fordult, nagy levegőt vett, majd hüvelykujját a Harryéba
akasztotta és jobb vállát az övéhez koccintotta. Harry azonban nem
eresztette olyan könnyen, magához húzta, és a fülébe súgta: – Hozd el a
kupát!

Irene Hanssen a szülei címére volt bejelentve. A Grefsenben lévő ikerház

elvadult, kis kertjében egy almafa állt, termés nem volt rajta, s egyik ágáról
egy hinta lógott. Egy fiú nyitott ajtót, aki Harry megítélése szerint a húszas
évei elején járhatott.
A fiatalember arca ismerősnek tűnt, s Harry nyomozóagyának mindössze
pár pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy két találatra is rábukkanjon az
adatbázisban. – Engem Harry Hole-nak hívnak. Maga pedig Stein Hanssen,
igaz?
– Igen? – A fiú arcán egyszerre látszott ártatlanság és éberség, ami azokra
a fiatalokra jellemző, akik jó néhány dolgot megéltek már, jót és rosszat
egyaránt, és akiknek a világhoz való viszonyuk a teljes nyitottság és a
bénító bizalmatlanság határmezsgyéjén ingadozik.
– Egy fotóról ismertem fel. Oleg Fauke egyik barátja vagyok.
Harry valamiféle reakciót várt, de Stein Hanssen tekintetében nem
látszott semmi.
– Talán hallott róla, hogy Oleget szabadon engedték. Ugyanis valaki más
bevallotta, hogy ő követte el a mostohaöccse elleni gyilkosságot.
Stein Hanssen a fejét rázta.
A mimikája továbbra sem volt túl sokatmondó. – Korábban rendőr
voltam. Megpróbálom megtalálni a húgát, Irenét.
– Miért?
– Hogy megbizonyosodjunk arról, hogy jól van-e. Megígértem Olegnek.
– Klassz. Hogy továbbra is drogokkal tömhesse?
Harry egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. – Oleg most tiszta. Ami
közel sem olyan egyszerű, ahogy talán maga is tudja. De tiszta, mert a
fejébe vette, hogy saját erejéből kutatja fel Irenét. Szereti őt, Stein. Én
viszont nemcsak miatta, hanem mindannyiunk miatt szeretném megtalálni a
húgát. És ami azt illeti, egész jó vagyok ebben.
 Stein Hanssen Harryra nézett. Habozott egy kicsit, majd kitárta előtte az
ajtót. Harry követte a nappaliba. Rendezett volt, szépen bútorozott, és
teljesen lakatlannak tűnt. – A szülei...
– Már nem laknak itt. Én is csak akkor, amikor épp nem Trondheimben
vagyok.
Erősen raccsolt. Ez régebben azoknál fordult elő, akiknek a családja
megengedhette magának, hogy sørlandi bébiszitterük legyen.
Mindenesetre egy ilyen beszédhibára biztosan emlékszik az ember futott
át önkéntelenül Harry agyán a gondolat. A zongora tetején egy fotó állt,
amely úgy hat-hét évvel ezelőtt készülhetett. Irene és Gusto olyan frizurával
és olyan ruhákban feszítettek rajta, amelyeket Harry feltételezése szerint
manapság halálosan cikinek éreznének. Stein komoly vonásokkal állt
mögöttük. Az anyjuk karba tett kézzel, elnézően, csaknem gúnyosan
mosolygott. Az apjuk arcán ülő mosolyból Harry arra következtetett, hogy
alighanem az ő ötlete volt a családi fotó. Mindenesetre ő volt az egyetlen a
képen, aki valódi lelkesedést mutatott.
– Szóval, ez a család.
– Ez volt a család. A szüleim elváltak. Apa Dániába költözött. Vagy, hogy
egészen pontos legyek: lelépett. Anya a klinikán van. A többiek... nos, a
többiekkel láthatólag tudja, mi a helyzet.
Harry bólintott. Az egyiküket meggyilkolták, a másik eltűnt. Nem kevés
veszteség egyetlen családban. Harry az egyik mély fotelbe telepedett, bár
nem kínálták hellyel. – Mit tudna nekem mesélni, aminek a segítségével
könnyebben Irene nyomára akadhatnék?
– Fogalmam sincs.
Harry elmosolyodott.
– Azért csak próbálkozzon.
– Mielőtt Irene hozzám költözött Trondheimbe, történt vele valami,
amiről nem akart beszélni. De biztos vagyok benne, hogy Gusto bírta rá.
Istenítette Gustót, bármit megtett neki, és azt képzelte, hogy jelent a srácnak
valamit, csak mert az olykor megpaskolta az arcát. Néhány hónap múlva
azonban kapott egy telefonhívást, és azt mondta, vissza kell térnie Oslóba.
De nem volt hajlandó elárulni, hogy miért. Ez már több mint négy hónapja
történt, azóta nem láttam a húgomat, és nem is hallottam felőle. Amikor már
jó két hete nem tudtam elérni, elmentem a rendőrségre és bejelentettem az
eltűnését. Felvették az ügyet, nyomoztak egy keveset, de ezenkívül más
nem történt. A kutya sem törődik egy hajléktalan drogossal.
 – Valami elgondolás? – kérdezte Harry.
– Semmi. De nem önszántából tűnt el. Nem az a típus, aki csak úgy
lelép... mint ahogy egyesek.
Harry pontosan tudta, kire gondol, valahogy mégis találva érezte magát.
Stein Hanssen megvakart egy száraz sebet az alkarján. – Mondja csak, mit
látnak benne? A saját lányukat? Azt hiszik, hogy rajta keresztül
megkaphatják?
Harry elképedve meredt a fiúra.
– Ezt meg hogy érti?
– Maguk vén trottyok, akik folyton körülötte cirkáltak. Csak mert úgy
néz ki, mint egy tizennégy éves Lolita.
Harry az öltözőszekrény ajtaján talált fotóra gondolt. Stein Hansennek
igaza van. És hirtelen az is felmerült benne, hogy talán tévedett, és Irenével
olyasmi történt, aminek az égvilágon semmi köze nincs az ügyhöz.
– Trondheimben tanul? A műszaki egyetemen?
– Igen.
– Milyen szakon?
– Informatika.
– Hm… Oleg is tovább akart tanulni. Ismeri őt?
Stein a fejét rázta. – Nem is beszélt vele soha?
– Párszor láttuk egymást, de ezek meglehetősen rövid találkozások
voltak, hogy úgy mondjam.
Harry Stein alkarjára pillantott. Szakmai ártalom. De a vartól eltekintve
nem látott rajta egyéb nyomot. Persze, hogy nem. Stein Hanssen a túlélők
közé tartozik. Azok közé, akik boldogulnak. Harry felállt:
– Nos. Sajnálom, ami az öccsével történt.
– Gusto a mostohaöcsém volt.
– Hm. Elkérhetném a számát? Ha netán felmerülne valami.
– Mégis mi?
Egymásra néztek.
A válasz kimondatlanul is ott lebegett közöttük, nem volt szükség arra,
hogy tovább ragozzák. A seb széle felszakadt, és keskeny vérpatak indult
meg a fiú kézfeje felé.
– Egyvalamit tudok, ami talán a segítségére lehet – mondta Stein
Hanssen, amikor Harry már odakint állt a lépcsőn. – Felejtse el a
kézenfekvő helyeket, ahol esetleg keresni akarta: az Urtegatát, a
találkozóhelyeket, a parkokat. Az elfekvőket, a tűcsereszobákat és a
prostinegyedeket. Ezeket már mind átkutattam.
Harry biccentett, majd az orrára tette a napszemüvegét.
– Azért csak legyen bekapcsolva a telefonja, oké?

Harry a Lorryhoz hajtott, hogy harapjon valamit ebédre, de már a lépcsőn

olyan leküzdhetetlen vágyat érzett egy sör után, hogy inkább sarkon fordult.
Helyette egy új helyre tért be a Litteraturhusettel szemben, ám miután
gyorsan felmérte a vendégeket, innen is kifordult, és végül a Plában kötött
ki, ahol egy thai tapas-válogatást rendelt.
– Italt? Singha?
– Nem.
– Tiger?
– Csak sörük van?
A pincér értette a célzást, és egy kancsó vízzel tért vissza. Harry megette
a garnélát és a csirkét, a thai stílusban elkészített kolbászt azonban a
tányéron hagyta. Azután felhívta Rakelt és megkérte, hogy fussa át a CD-
ket, amelyeket annak idején a Holmenkollenre hurcolt és végül ott is
maradtak. Némelyiket a maga kedvéért vitte át, másokat pedig térítő
szándékkal, hátha megmenthet egy-két lelket.
Elvis Costello, Miles Davis, Led Zeppelin, Count Basie, Jayhawks,
Muddy Waters. Megmentenie azonban senkit sem sikerült. Rakel a „Harry-
válogatást”, ahogy enyhe iróniával nevezte, a CD-polc egy külön sarkában
őrizte.
– Felolvasnád nekem a dalok címét? – kérte Harry.
– Ugye, csak viccelsz?
– Később megmagyarázom.
– Oké. Az első az Aztec Camera.
– Csak nem...?
– De igen, ábécésorrendben vannak.
– De hát ez fiús dolog.
– Ez Harry-dolog. Különben is a te lemezeid. Olvashatom?
Húsz perccel később anélkül, hogy Harryban bármiféle asszociáció
megvillant volna a címek hallatán, a Wilcóhoz jutottak. Rakel mélyet
sóhajtott, de folytatta:
– When You Wake Up Feeling Old.
– Hm. Nem.
 – Summerteeth.
– Hm. A következőt!
– In A Future Age.
– Várj!
Rakel várt.
Harry nevetni kezdett.
– Mi olyan mulatságos? – tudakolta Rakel.
– A Summerteeth refrénje – Harry énekelni kezdett: – It’s just a dream he
keeps having.
– Hát, ez nem volt valami szép.
– Dehogynem! Úgy értem, az eredeti az. Olyan szép, hogy többször is
lejátszottam Olegnek. Ő viszont úgy értette a szöveget, hogy „it’s just a
dreamy Gonzales”. – Harry újra nevetésben tört ki, majd énekelni kezdett:
– It’s just a dreamy Gon...
– Harry, légy szíves.
– Oké. Bekapcsolnád Oleg számítógépét? Meg kellene nézned nekem
valamit.
– Mit?
– Keress rá, kérlek, a Wilco honlapjára. Nézd meg, hogy volt-e az idén
koncertjük Oslóban, és ha igen, akkor hol.
Rakel hat perc múlva tért vissza.
– Csak egy. – Megmondta, hol.
– Köszönöm – mondta Harry.
– Most újra olyan volt a hangod.
– Milyen?
– Az a lelkes kisfiúhang.

Négy óra tájban fenyegető, acélszürke felhők gyülekeztek az Oslo-fjord

fölött, akár egy ellenséges armada.
Harry Skøyenből a Frognerpark irányába kanyarodott, és leparkolt a
Thorvald Erichsens veien.
Miután háromszor is hiába hívta Mikael Bellman mobiltelefonját,
feltárcsázta a rendőr-főkapitányságot, ahol azt a választ kapta, hogy
Bellman ma korán távozott a munkahelyéről, mert edzésre vitte a fiát az
Oslo Teniszklubba. Harry felnézett a felhőkre, azután bement és
végigpillantott a teniszklub területén. Barátságos épület, salakos és kemény
pályák, plusz egy centerpálya lelátókkal. Ennek ellenére mindössze két
pálya volt használatban a tizenkettőből. Norvégiában az ember vagy
focizik, vagy síel. Ha valaki arra vetemedne, hogy nyilvánosan vállalja,
hogy teniszezik, az számítson gyanakvó pillantásokra és fojtott
sugdolózásra.
Harry az egyik salakos pályán bukkant rá Bellmanra, aki labdákat
szedegetett ki egy fémkosárból, majd óvatosan egy kisfiú felé dobálta őket,
aki úgy tűnt, a fonákütést gyakorolja, mindenesetre a labdák a szélrózsa
minden irányába pattogtak az ütőről.
Harry belépett a pálya köré vont kerítés kapuján és megállt Bellman
mellett.
– Látom, alaposan megizzasztja – szólalt meg Harry és cigarettát vett elő.
– Harry – mondta Mikael Bellman anélkül, hogy egy pillanatra megállt
volna, vagy akár levette volna a pillantását a srácról. – Majd belejön.
– Jól látom a hasonlóságot...?
– A fiam. Filip. Tízéves.
– Hogy rohan az idő. Tehetséges?
– Nem sokat örökölt az apjától, de én hiszek benne. Csak egy kicsit
doppingolni kell.
– Azt hittem, az már nem legális.
– Úgyis csak rosszat teszünk a gyerekeinkkel, Harry. Szedd a lábad,
Filip!
– Talált valamit Martin Pranról?
– Pran?
– Arról a púpos csodabogárról a Radiumhospitalból.
– Ó, igen, a megérzése. Igen, utánanéztem, de nem találtam semmit.
Tényleg semmit.
– Hm... Valójában valami egészen mást akartam kérdezni.
– Le a térdedre! Mit?
– Egy végzésre lenne szükségem Gusto Hanssen exhumálásához, hogy
megnézzük, van-e esetleg még annyi vér a körme alatt, ami elég egy új
teszthez.
Bellman elfordította a pillantását a fiáról. Feltehetőleg ellenőrizni akarta,
hogy Harry a bolondját járatja-e vele.
– Van egy nagyon is hihető vallomásunk, Harry. Biztos vagyok benne,
hogy visszautasítják az engedélyt.
– Gustónak vér volt a körme alatt. A minta eltűnt, még mielőtt
analizálhatták volna.
 – Megesik az ilyesmi.
– Rendkívül ritkán.
– És maga szerint kinek a vére lehet?
– Fogalmam sincs.
– Még csak nem is gyanítja?
– Nem. De ha az első mintát szándékosan tüntették el, az azt jelenti, hogy
valakire nézve veszélyt jelent.
– Mondjuk, erre a dílerre nézve, aki beismerte a gyilkosságot. Adidas?
– Chris Reddy a valódi neve.
– Az mindegy. Nem végzett az üggyel most, hogy Oleg Fauke szabad?
– Az mindegy. Nem kellene a srácnak két kézzel fognia az ütőt, amikor
fonákot üt?
– Nézzenek oda, a teniszhez is ért?
– Csak a tévéből.
– Az egykezes fonák fejleszti a jellemet.
– Még csak azt sem tudom, hogy van-e a vérnek bármi köze a
gyilkossághoz. Lehet, hogy valaki egyszerűen csak fél, hogy kapcsolatba
hozzák Gustóval.
– Például ki?
– Esetleg Dubaj. Ezenkívül nem hiszem, hogy Adidas ölte volna meg
Gustót.
– Igen? És miért nem?
– Egy gátlástalan díler, aki csak úgy hirtelen előáll egy vallomással?
– Értem a lényeget – mondta Bellman. – De akkor is vallomás. Ráadásul
egy meglehetősen jó vallomás.
– Ráadásul ez csak egy droggyilkosság – tette hozzá Harry, majd
villámgyorsan elhajolt egy labda elől. – Maguknak pedig épp elég
felderíteni való ügyük van.
Bellman felsóhajtott. – Most is éppen úgy van, mint azelőtt, Harry. A
forrásaink túlságosan szűkösek ahhoz, hogy olyan üggyel törődjünk,
amelynek már van elkövetője.
– Van elkövetője? És mi van a valódi elkövetővel?
– Főnökként az embernek meg kell tanulnia képlékenyen fogalmazni.
– Oké, akkor hadd adjak két támpontot magának.
Ellenszolgáltatásképpen, ha segít nekem megtalálni egy házat.
Bellman abbahagyta a labdadobálást. – Mi lenne az?
 – Egy alnabrui gyilkosság. Egy Tutu nevezetű motoros figura. Valaki azt
mesélte, hogy a fickónak átfúrták a koponyáját.
– És ez a valaki hajlandó tanúskodni is?
– Talán.
– És mi a másik?
– A fedett nyomozó, akit az Operaháznál sodort partra a víz. Ugyanaz az
illető holtan látta Dubaj pincéjének a padlóján.
Bellman összehúzta az egyik szemét. A pigmenthiányos foltok
fellobbantak, és Harrynak önkéntelenül is egy tigris jutott az eszébe.
– Papa!
– Menj és töltsd meg a vizespalackot az öltözőben, Filip.
– Az öltöző zárva van, papa!
– És mi a kód?
– Az az év, amikor a király született, de nem emlékszem...
– Akkor törd a fejed és igyál, Filip.
A kisfiú lógó orral elhagyta a pályát. – Mit akar tulajdonképpen, Harry?
– Egy keresőcsapatot, amely átkutatja az egyetem Frederikkeplassenen
lévő épületének egykilométeres körzetét. Azoknak a villáknak a listáját
akarom, amelyek megfelelnek ennek a leírásnak – Harry átadott egy lapot
Bellmannak.
– Mi történt a Frederikkeplassenen?
– Csak egy koncert.
Amikor Bellman megértette, hogy nem fog többet megtudni, a papírra
pillantott és hangosan felolvasta:
– Régi favillák hosszú, kavicsos feljáróval, lombos fákkal, a bejárat előtt
lépcsővel, de előtető nélkül? Ez a leírás fél Blindernre ráillik.
– Mit keres?
– Nos. – Harry meggyújtott egy cigarettát. – Egy patkányodút. Egy
sasfészket.
– És ha megtaláltuk?
– Magának és az embereinek házkutatási parancsra van szükségük ahhoz,
hogy bármihez foghassanak, egy hozzám hasonló, teljesen átlagos
állampolgár viszont könnyen eltévedhet egy őszi estén, és menedéket
kereshet a legközelebbi villában.
– Oké, meglátom, mit tehetek. De előbb árulja már el, hogy miért akarja
ennyire nyakon csípni ezt a Dubajt?
Harry megvonta a vállát.
 – Talán szakmai ártalom. Gondoskodjon a listáról és küldje el az
eredményt a lap alján található e-mail címre. Azután meglátjuk, mit tudok
szerezni magának.
Amikor Harry elindult, még látta, amint Filip visszatér: víz nélkül. Az
autó felé haladva egy félrecsúszott ütés csattanását és halk káromkodást
hallott.
A felhőarmada felől távoli ágyúdörgés moraja hallatszott, és mire Harry
beült a kocsiba, elsötétült az ég. Beindította a motort és felhívta Hans
Christian Simonsent. – Itt Harry. Hány évet kap az ember manapság
sírgyalázásért?
– Nos, én úgy négytől hat évig saccolnám.
– Hajlandó megkockáztatni?
Rövid szünet következett.
– Miért?
– Hogy megértsük, ki ölte meg Gustót. És esetleg azt is, ki vadászik
Olegre.
Hosszabb szünet következett. Majd:
– Amennyiben biztos a dolgában, benne vagyok.
– És ha nem?
Nagyon rövid szünet.
– Akkor is benne vagyok.
– Oké, akkor derítse ki, hol nyugszik Gusto, és gondoskodjon ásóról,
zseblámpáról, körömollóról és csavarhúzóról. Holnap éjjel csináljuk.
Harry a Solli plasson járt, amikor eleredt az eső. Kopogott a háztetőkön,
az utcákon, és azt a fiatalembert sem kímélte, aki a Kvadraturen egyik
nyitott ajtajú bárjával átellenben ácsorgott, figyelve a helyet, ahová
mindenki úgy mehet, ahogy van.

A recepciós pult mögött álló fiú sajnálkozva méregette Harryt. – Adjak

kölcsön egy esernyőt?
– Csak ha baj van a szálloda szigetelésével – felelte Harry, majd
végighúzta kezét tüskehaján, amitől szerteszét spriccelt belőle a víz. – Van
üzenetem?
A fiú nevetett, mintha Harry csak viccelt volna. Amikor Harry felért a
lépcsőn a másodikra, mintha lépéseket hallott volna lentről. Megállt és
fülelt, de minden csendes volt. Talán csak a saját léptei visszhangját
hallotta. Vagy a másik is megállt.
 Harry lassan továbbment. A folyosón megszaporázta lépteit, a kulcsot a
zárba dugta és kinyitotta az ajtót. A sötétbe burkolódzó szobán keresztül
átnézett a szemben lakó nő kivilágított lakásába De nem volt ott senki. Sem
ott, sem itt.
Megnyomta a villanykapcsolót. Ahogy a fény kigyúlt, az ablakban
felvillant a tükörképe. És a mögötte álló alaké is. Abban a pillanatban egy
súlyos kéz nehezedett a vállára. Csak egy kísértet lehet ennyire gyors és
hangtalan, gondolta Harry, majd megpördült, de már tudta, hogy elkésett.

Huszonhetedik fejezet
– Láttam őket. Egyszer. Úgy festettek, mint valami temetkezési vállalat.
– Cato szutykos lapátkeze még mindig Harry vállán pihent. Harry hallotta a
saját zihálását és érezte, ahogy a tüdeje a bordáihoz préselődik.
– Kiket?
– Beszéltem az egyik fickóval, aki azt az ördögi szert árulta nekik.
Biskennek hívták és folyton egy olyan bőrnyakörvet hordott. Azért jött
hozzám, mert rettegett. Őrizetbe vették heroin birtoklása miatt, és a
kihallgatás során elárulta Sixpence-nek, hol lakik Dubaj. Sixpence védelmet
és büntetlenséget ígért neki, ha tanúskodik a bíróság előtt. De mielőtt ez
megtörténhetett volna, Sixpencet partra vetette a víz az Operaháznál, a
rendőrségnél pedig senki sem tudott a megállapodásról. Miközben
Biskennel beszéltem, egy fekete autó hajtott el mellettünk. Fekete öltöny,
fekete kesztyű. Öreg volt. Széles arcú. Úgy nézett ki, mint egy fehér
őslakos.
– Kicsoda?
– Láthatatlan volt. Láttam őt, de... nem volt ott. Mint egy kísértet. És
amikor Bisken észrevette, megbénult. Meg sem próbált elmenekülni. Nem
tanúsított ellenállást, amikor magukkal vitték. Miután eltűntek, úgy
éreztem, mintha csak álmodtam volna az egészet.
– Miért nem mondta ezt el eddig?
– Mert gyáva vagyok. Van egy cigije?
Harry odanyújtotta neki a dobozt, Cato pedig a székre zökkent. – Maga
egy kísértetre vadászik, én pedig nem akartam belekeveredni.
– És akkor most?
 Cato felvonta a vállát és kinyújtotta a kezét. Harry odaadta neki az
öngyújtót. – Egy haldokló öregember vagyok, nincs már sok vesztenivalóm.
– Haldoklik?
Cato rágyújtott. – Talán semmi akut, de mindannyian meghalunk
valamikor, Harry. Én csak segíteni akarok magának.
– Mivel?
– Fogalmam sincs. Mi a terve?
– Úgy gondolja, hogy megbízhatok magában?
– Egy fenét, megbízni aztán végképp nem lehet bennem. Viszont sámán
vagyok. Én is láthatatlanná tudok válni. Úgy jövök-megyek, hogy senki
sem vesz észre.
Harry megdörgölte az állát.
– Miért?
– Már mondtam.
– Hallottam, de újra megkérdezem.
Cato szemrehányón nézett Harryra. Majd miután látta, hogy ez mit sem
használ, bosszúsan felsóhajtott. – Talán nekem is volt valaha egy fiam.
Akiért nem tettem meg, amit meg kellett volna. Talán ez egy új esély
nekem. Maga nem hisz az új esélyekben?
Harry az idős férfit nézte. Arcának ráncai a sötétben még mélyebbnek
tűntek. Harry kinyújtotta a kezét, Cato pedig vonakodva a zsebébe nyúlt és
visszaadta neki a cigarettásdobozt. – Ezt igazán nagyra értékelem, Cato.
Szólni fogok, ha szükségem lesz a segítségére. De először meg kell
találnom a kapcsolatot Dubaj és Gusto meggyilkolása között. Ha sikerül, a
nyomok közvetlenül a rendőrség soraiban lévő takarítóhoz fognak vezetni,
és a nyomozó meggyilkolásához, aki Dubaj házában fulladt meg.
Cato megcsóválta a fejét.
– Magának bátor és tiszta a szíve, Harry. Talán a mennybe jut majd.
Harry egy cigarettát dugott a szájába.
– Akkor legalább mégis lesz valamiféle happy end.
– Ezt meg kell ünnepelni.
– Meghívhatom egy italra, Harry Hole?
– Ki fizet?
– Természetesen én. Amennyiben megelőlegezi nekem az összeget. Maga
Jimet köszönti, én meg az én Johnnymat.
– Inkább kihagynám.
– Ugyan már! A lelke mélyén Jim rendes fickó.
 – Jó éjt, aludjon jól.
– Jó éjt. És annyira ne aludjon jól, mert még...
– Jó éjt.

Egész idő alatt ott bujkált, de Harrynak valahogyan sikerült elnyomnia.

Egészen mostanáig, amíg Cato fel nem vetette, hogy igyanak valamit.
Ennyi elég is volt. Elég volt ahhoz, hogy innentől kezdve ne lehessen
semmibe venni a sóvárgást. A violinnal kezdődött, az hozta működésbe az
egészet, és engedte szabadjára a kutyafalkát. Most pedig őrjöngve
kaparnak, rekedtre csaholják magukat, és a beleit marcangolják. Harry
csukott szemmel feküdt az ágyon, az esőt hallgatta és abban reménykedett,
hogy az álom hamarosan messzire repíti.
Nem így történt.
A telefonja névjegyzékében található számok egyikének két egész betűt
is szentelt. AA. Anonim Alkoholisták. Trygve számát rejtették a betűk, aki
AA-tag és segítő volt, és aki annak idején kihúzta néhányszor a bajból,
amikor kritikussá vált a helyzet. Három év. Miért pont most kezdődik újra,
amikor talán még soha nem volt ennyire fontos, hogy józan maradjon?
Tiszta őrület. Odakint ordítás harsant, amelyet hangos nevetés követett. Tíz
után tizenegy perccel felkelt az ágyból és útnak indult.
Alig észlelte a fejét áztató esőt, amikor a nyitott ajtó felé tartva
keresztülvágott az utcán. Ez alkalommal nem hallott lépéseket maga
mögött, mert Kurt Cobain hangja betöltötte a fülét, a zene körülölelte.
Belépett, leült az egyik pultnál álló székre és a kezét kinyújtva odakiáltott a
csaposnak:
– Whisky. Jim-Beam.
A csapos abbahagyta a törölgetést, a rongyot a dugóhúzó mellé dobta és
leemelte az üveget a tükrös polcról. Töltött, majd a pultra tette a poharat.
Harry a pohár mellé helyezte a karját két oldalról, és az aranybarna
folyadékra meredt. És ebben a pillanatban semmi más nem létezett.
Sem a Nirvana, sem Oleg, sem Rakel, sem Gusto, sem Dubaj. Sem Tord
Schultz arca. Sem az az alak, aki a bárba lépve egy pillanatra elfogta a
beeső utcai fényeket. Harry nem vette észre sem azt, hogy a férfi mögé
lépett, sem a rugó pendülését, amint a késpenge előugrott a markolatból,
sem Szergej Ivanov nehéz lélegzetvételét, aki összezárt lábbal, két karját
leeresztve állt egy méterrel a háta mögött.
 Szergej az előtte ülő férfi hátát bámulta. A rendőr két karja a pulton
feküdt. Ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Eljött az ő ideje. A szíve
dübörgött, frissen és féktelenül.
Akkor is így dübörgött, amikor az első heroincsomagokat hozta ki a
pilótafülkéből. Mintha az összes félelmét elfújták volna. Végre érezni
kezdte, hogy él. Él és meg fogja gyilkolni az előtte ülő férfit. Elveszi az
életét és a saját élete egy részévé teszi. Már a gondolattól is erősebbnek
érezte magát, mintha már el is fogyasztotta volna a legyőzött ellenség
szívét. Most. Mozdulj. Szergej nagy levegőt vett, előrelépett és bal kezét
Harry fejére tette. Mintha megáldaná. Mintha meg akarná keresztelni.

Huszonnyolcadik fejezet
Szergej Ivanov nem talált fogást. Egyszerűen nem tudta megragadni a
férfi fejét. Azt a nyomorult, eső áztatta koponyáját.
A rövid tüskehaj egyszerűen kicsúszott az ujjai közül, és nem tudta
hátrarántani a fejét. Szergej még jobban kinyújtotta bal kezét, a rendőr
homlokára tapasztotta tenyerét és hátrahúzta a fejét, miközben jobbjával a
torkához nyomta a kést.
A férfi teste összerándult. Szergej maga felé húzta a kést, érezte, ahogy
átvágja a bőrt. Igen! Hüvelykujjára meleg vér fröccsent. Nem olyan erősen,
mint várta, de a harmadik szívverés után úgyis elmúlik majd.
A tükörre irányította a pillantását, hogy megnézze, mennyire zubog a vér,
de csupán egy vicsorgó fogsort látott és egy tátongó sebet, amelyből a vér a
férfi ingére csörgött. És a férfi pillantását. Ez a jeges, tomboló, vadállati
tekintet ébresztette rá, hogy még közel sem végzett a feladattal.

Amikor Harry megérezte a kezet a fején, ösztönösen tudta. Tudta, hogy

ez nem egy részeg vendég vagy egy régi ismerős, hanem az egyikük.
Amikor a kéz lecsúszott a fejéről, Harry egy tizedmásodperce a tükörbe
pillantott, s látta megvillanni a kést. Tudta, mi a támadó terve.
Azután a férfi keze a homlokára csúszott és hátrarántotta a fejét. Ahhoz
már késő volt, hogy a kezét a penge és a nyaka közé tegye, helyette lábát a
pult alatti lábtartó rúdhoz feszítette, feljebb lökte a felsőtestét és a
mellkasához nyomta az állát. Alig érezte, amikor a penge felhasította a
bőrét, csak akkor tört rá a fájdalom, amikor a kés az állcsontjába hatolt és
elérte az érzékeny csonthártyát. Azután elkapta a másik pillantását a
tükörben.
A férfi egészen a sajátja mellé nyomta Harry fejét, amitől úgy festettek,
mintha két régi barát pózolt volna egy kép kedvéért. Harry érezte, ahogy a
másik minden erejét beleadva a nyaka irányába nyomja a kést, hogy utat
találjon az egyik artériához, és tudta, hogy néhány másodpercen belül el is
éri a célját.

Szergej már a karját is a férfi homloka köré fonta és teljes erőből húzta
hátrafelé. A férfi feje egy kissé hátrabillent, és a tükörben látta, ahogy a
penge végre az áll és a mellkas közötti résbe csúszik, majd a gégén
keresztül elindul a carotis, azaz a nyaki ütőér irányába.
Ekkor a férfinak váratlanul sikerült felemelnie a jobb kezét, és az egyik
ujját a kés és az ütőér közé csúsztatta. Szergej azonban tudta, hogy a
borotvaéles penge, ha alaposan megnyomja, minden további nélkül
keresztülvág egy ujjat. Újra hozzáfogott. Majd újra.

Harry érezte a nyomást, de tudta, hogy a penge képtelen lesz áthatolni. A

titánium az egyik legkeményebb anyag, s még akkor sem vághatja át egy
kés, ha hongkongi gyártmány. A fickó azonban erős volt, és mindjárt rájön,
hogy a penge ebben az irányban nem jut tovább. Szabad kezével
tapogatózni kezdett maga előtt a pulton. Feldöntötte az italt, majd rátalált
valamire. Egy T-alakú dugóhúzó volt, a legegyszerűbb fajtából. Harry
rámarkolt. Amikor a penge jól hallhatóan megcsúszott a protézisen érezte,
ahogy elönti a pánik. Azután megpróbált belepillantani a tükörbe, hogy
lássa, hová kell szúrnia. Oldalra emelte a kezét és közvetlenül a saját feje
mögé döfött.
A másik teste megmerevedett, amikor a dugóhúzó hegye oldalról a
nyakába fúródott. Ám a felszínes, nem különösebben veszélyes seb nem
tartóztatta fel, újra húzni kezdte a kést.
Harry összpontosított. Ez a fajta dugóhúzó biztos, gyakorlott kezet
igényel. Cserébe viszont néhány csavarintással mélyen a dugóba hatol.
Harry kettőt csavart rajta. Érezte, ahogy a hegy egyre mélyebbre hatol a
húsban. Majd ellenállásba ütközött. A nyelőcső. S ekkor minden erejét
beleadva kirántotta. Mintha egy vörösborral teli hordó oldalából húzta
volna ki a dugót.
 Szergej Ivanov tudatánál volt, és a tükörben nézte, ahogy az első
szívverés vérsugarat lövell a levegőbe.
Az agya elemezte, majd összegezte a látottakat: a férfi, akinek épp a
torkát próbálta átmetszeni, egy dugóhúzót nyomott a nyakába, amivel
kitépte az ütőerét, és most éppen kifelé pumpálódik belőle az élet. Szergej
agyán még három gondolat villant át, mielőtt a második szívverés után
elvesztette az öntudatát. Csalódást okozott a bácsikájának. Soha többé nem
látja viszont szeretett Szibériáját. Egy hazug tetoválással a testén fogják
eltemetni. A harmadik szívverésre összerogyott. És mire Kurt Cobain
utoljára elüvöltötte, hogy memória, memória, Szergej Ivanov már halott
volt. Harry felállt a bárszékről. A tükörben az állán keresztül húzódó
vágásra pillantott. Korántsem volt olyan vészes, mint a nyakán lévő mély
seb, amelyből még mindig szivárgott a vér, és már az egész gallérját vörösre
festette.
A másik három vendég időközben elhagyta a bárt. Harry a földön heverő
férfire nézett, akinek a nyakából még mindig folyt a vér, a pumpálás viszont
már abbamaradt. Vagyis már nem ver a szíve, úgyhogy felesleges volna az
újjáélesztéssel vesződnie. És még ha életet is tudna verni belé, a férfi akkor
sem árulná el, ki a megbízója. Ugyanis látta az inge nyaka alól előnyúló
tetoválásokat. A szimbólumok jelentését nem ismerte, de azt tudta, hogy
ezek orosz minták.
Mindenesetre egészen mások voltak, mint a csapos tipikusan nyugati,
szöveges tetoválása, aki a tükrös polchoz préselődve, a sokktól hatalmasra
tágul pupillákkal meredt maga elé. A Nirvana elhalkult, és a helyiség
némaságba burkolózott. Harry a felborult whiskys pohárra nézett.
– Elnézést a felfordulásért – mondta.
Azzal felmarkolta a rongyot a pultról, és letörölte a bútort ott, ahol a keze
feküdt, a poharat és végül a dugóhúzó fogóját. Ellenőrizte, hogy a saját vére
nem csöpögött-e a pultra vagy a földre.
Azután a halott fölé hajolt, és letörölte annak véres kezét, a kés hosszú,
ébenfekete nyelét és a vékony pengét. A fegyver – a kés ugyanis bármi
egyéb célra használhatatlan lett volna – nehezebb volt, mint bármelyik kés,
amelyet valaha a kezében tartott. A penge olyan éles volt, mint egy japán
sushi-késé. Harry habozott. Azután összecsukta a puha kattanással záródó
szerszámot, és a zakója zsebébe dugta.
– Nem gond, ha dollárban fizetek? – kérdezte Harry, és a rongyot az
ujjaira csavarva egy tízdollárost húzott elő a tárcájából. – Az Egyesült
Államok jótállásával.
A csapos felől halk nyüszítés hallatszott, mintha mondani akarna valamit,
de hirtelen elfelejtette volna az anyanyelvét. Harry elindult kifelé, de azután
hirtelen megtorpant. Megfordult és a tükrös polcon álló üvegre nézett.
Megnedvesítette az ajkát és egy pillanatra megmerevedett. Azután egy
rándulás futott keresztül a testén, és elhagyta a bárt.

Harry átvágott az utcán a szakadó esőben. Észrevétlenül a szobájába

juthatott volna a hátsó udvaron keresztül, ám az a kapu zárva volt, így
kénytelen volt a főbejáratot használni. A recepció mindenesetre üres volt,
amikor belépett az előtérbe. A lépcsőket és a folyosót borító világoskék
linóleumon vörös morzejeleknek beillő nyomokat hagyott maga után. A
szobában magához vette az éjjeliszekrény fiókjában lévő varrókészletet és
bement a fürdőszobába.
Levetkőzött és a mosdókagyló fölé hajolt, amely azonnal vörösre
színeződött a vértől. Megnedvesített egy törülközőt, lemosta a nyakát és az
állát, ám a nyakán lévő vágásokat ettől rögtön elöntötte a vér. Azután a
hideg, fehér fényben befűzte a cérnát, majd a tűt a nyakán lévő fehér
bőrlebenybe szúrta, először a seb alsó, majd a felső szélén. Öltögetett, s
közben törölgette a vért.
Amikor már majdnem elkészült, elszakadt a cérna. Káromkodva kihúzta,
majd dupla szállal újrakezdte az egészet. Azután az állán lévő sebet is
összevarrta, lemosta a felsőtestét, elővette a tiszta inget a kofferből és az
ágyra rogyott. Szédült. Pedig sietnie kell, hiszen nem lehetnek messze,
addig kell cselekednie, amíg rá nem jönnek, hogy életben van. Végül
beütögette a telefonjába Hans Christian Simonsen számát. A negyedik
csengetés után egy álomittas hang válaszolt:
– Hans Christian.
– Itt Harry. Hol van Gusto Hanssen sírja?
– A Vestre temetőben.
– Összeszedte a felszerelést?
– Igen.
– Ma éjszaka csináljuk. Találkozzunk egy óra múlva a keleti oldalon lévő
útnál.
– Most?
– Igen. És hozzon magával ragtapaszt is.
– Ragtapaszt?
 – Egy kétbalkezes borbéllyal hozott össze a balsors. Akkor innentől
kezdve hatvan perc, oké?
Rövid szünet, majd egy mély sóhaj következett: – Oké.
Mielőtt Harry letette volna, mintha egy másik álmos hangot vélt volna
hallani a háttérből. De mire felöltözött, sikerült meggyőznie magát arról,
hogy tévedett.

Huszonkilencedik fejezet
Harry már húsz perce várakozott a magányos utcai lámpa fényében,
amikor a fekete melegítőbe öltözött Hans Christian sietősen felbukkant a
járdán.
– A Monolittveien parkoltam le – lihegte. – Tényleg a vászonöltöny a
legmegfelelőbb viselet a sírgyalázáshoz?
Harry felemelte a fejét, mire Hans Christiannak elkerekedett a szeme.
– Atyaég, maga meg hogy néz ki? Az a borbély...
– Most voltam nála utoljára – mondta Harry. – Jöjjön, menjünk odébb a
fényből.
Amikor kiértek a sötétbe, Harry megtorpant.
– A ragtapasz?
– Tessék.
Mialatt Harry óvatosan a nyakán és az állán lévő sebre illesztette a
tapaszt, Hans Christian a mögöttük lévő dombon álló házak sötét ablakai
felé pislogott. – Nyugalom, itt senki sem láthat meg bennünket – mondta
Harry. Kivette a férfi kezéből az egyik ásót és elindult. Hans Christian
sietősen követte, s menet közben előszedte a zseblámpát és felkattintotta.
– Most viszont biztosan látnak – jegyezte meg Harry.
Hans Christian lekapcsolta a lámpát.
Átvágtak a háborús emlékparkon, elhaladtak a brit haditengerészek
sírkövei mellett, majd beértek a temető kavicsos ösvényeire, ahol Harry arra
a megállapításra jutott, hogy egy szó sem igaz a mondásból, miszerint a
halál minden különbséget elsimít: itt, a nyugati városrészben sokkal
nagyobbak és fényűzőbbek a sírkövek, mint a város keleti felén.
A kavicsok minden lépésnél hangosan csikorogtak, és ahogy egyre
jobban szaporázták a lépteiket, a csikorgásból végül egyenletes, halk
zizegés lett.
 A cigánykirálynő sírjánál megtorpantak. – A második út balra – suttogta
Hans Christian, és megpróbálta a hold gyér fénye felé tartani a kinyomtatott
térképet. Harry abba az irányba meresztette a szemét, amerről jöttek.
– Valami baj van? – suttogta Hans Christian.
– Mintha lépéseket hallottam volna. De amikor megálltunk, abbamaradt.
Harry felemelte a fejét, mintha szagot fogott volna. – Visszhang –
mondta. – Gyerünk!
Két perccel később egy szerény, fekete kő előtt álltak. Harry közvetlenül
a tövébe – s a kő felé fordítva – tette le a zseblámpát, s csak ezután
kapcsolta fel. A sírkövön aranyszínű felirat állt:

Gusto Hanssen
1991.03. 14.-2011.07. 12.
Nyugodj békében!

– Bingó – suttogta Harry szárazon.

– Hogyan csi... – kezdte Hans Christian, de Harry ekkorra már bele is
döfte a földbe az ásót. Az ügyvéd megragadta a másik szerszámot és ásni
kezdett. A hold épp egy felhő mögé bújt, amikor hajnali fél négykor Harry
ásójának a hegye valami keménybe ütközött. Tizenöt perccel később már le
is tisztították a fehér koporsó tetejét. Elővették a csavarhúzókat, és a
koporsón térdelve kitekerték a fedelet lezáró csavarokat.
– Úgy nem tudjuk kinyitni, ha mindketten a tetején vagyunk – mondta
Harry. – Az egyikünknek fel kell másznia, hogy a másik kinyithassa. Egy
önként jelentkező?
Hans Christian már indult is fölfelé. Harry egyik lábát a koporsó mellé
préselte, a másikat a gödör falához feszítette és a koporsófedél alá dugta az
ujjait. Azután felemelte és a régi rutin szerint a száján keresztül kezdett
lélegezni. Még le sem pillantott, máris érezte a koporsóból felcsapó
meleget. A holttest oszlása során felszabaduló hő. Amitől a tarkóján mégis
égnek meredt a haj, az a húsban hemzsegő légylárvák keltette recsegő hang
volt. Térdével a falhoz szorította a koporsó fedelét.
– Világítson ide! – mondta.
A csillogó, fehér lárvák a holttest szája és orra körül tekeregtek. A
szemhéj be volt süppedve, mivel a szemgolyót mindig elsőként zabálják fel.
Harry szinte nem is gáz halmazállapotúnak érzékelte a szagot, sokkal
inkább folyékonynak, sőt, szilárdnak. Igyekezett figyelmen kívül hagyni
Hans Christian öklendezését, és koncentrált. Az arc sötétre színeződött, nem
lehetett megállapítani, hogy az illető Gusto Hanssen volt-e, a hajszín és az
arcforma mindenesetre erre engedett következtetni. Harry lélegzete hirtelen
elakadt.
Gusto vérzett. A fehér halotti ingen egy vörös vérfolt növekedett. Két
másodpercbe telt, mire Harry rájött, hogy a vér tőle származik. Amikor a
nyakához nyúlt, az ujjai ragacsosak lettek. A varrócérna megint elszakadt.
– A pólóját – szólt fel Hans Christiannak.
– Mi?
– Akadt egy kis kötöznivalóm.
Harry egy leszaladó cipzár hangját hallotta, néhány másodperccel később
pedig egy póló vitorlázott le a fényben. Harry megragadta és az emblémára
pillantott. „Egyetemi Jogsegély Szolgálat”. Egek, micsoda idealista,
gondolta Harry. A nyaka köré tekerte a pólót, bár fogalma sem volt róla,
sikerül-e így megállítani a vérzést, de jelen pillanatban ennél többet nem
tehetett. Azután Gusto fölé hajolt, két kézzel megragadta az ingét és
feltépte. A test sötét volt, enyhén püffedt, s a mellkasán lévő, golyó ütötte
sebekből lárvák másztak elő. Harry megállapította, hogy a sebek
megegyeznek a jelentésben foglaltakkal.
– Kérem az ollót!
– Az ollót?
– A körömvágó ollót.
– Ó, a pokolba – köhögte Hans Christian. – Azt elfelejtettem. Talán van
valami az autóban, megné...
– Nem szükséges – mondta Harry és előhúzta a hosszú rugós kést a
zakója zsebéből. Félretolta a pengebiztosítót és benyomta a nyitógombot.
A penge olyan brutális erővel ugrott elő, hogy az egész markolat
megremegett. Érezte a fegyver tökéletes egyensúlyát.
– Hallok valamit – szólalt meg Hans Christian.
– Ez egy Slipknot-szám – felelte Harry. Pulse of the Maggots. Halkan
dúdolt.
– A fenébe is, nem érti? Jön valaki!
– Fektesse úgy a lámpát, hogy lássak idelent, aztán lépjen le – mondta
Harry, majd felemelte Gusto jobb kezét és tanulmányozni kezdte a körmeit.
– De maga...
– Lelépni – szólt rá Harry. – Most!
 Harry hallotta Hans Christian távolodó, szapora lépteit. Gusto középső
ujján rövidebb volt a köröm, mint a többin.
Komótosan tanulmányozni kezdte a mutató – és a gyűrűsujjat, és így
szólt:
– A temetkezési vállalattól jöttem, el kell végeznünk egy kis
utómunkálatot.
Azután a pimaszul fiatal, egyenruhás őr felé fordította az arcát, aki a sír
széléről bámult le rá.
– A család kissé elégedetlen volt a manikűrrel.
– Azonnal jöjjön ki onnan! – utasította az őr, kissé remegő hangon.
– Miért? – tudakolta Harry, majd előhalászott egy kis műanyag tasakot a
zakója zsebéből, a holttest gyűrűsujja alá tartotta és nagy műgonddal vágni
kezdett. A kés úgy siklott bele a körömbe, akár a vajba. Tényleg
fantasztikus darab. – Sajnos, a munkaköri leírása szerint a hatásköre nem
terjed ki arra, hogy közvetlenül felléphessen a behatolók ellen.
Harry a kés hegyével kapirgálni kezdte a levágott körömre száradt vér
maradványait.
– Ha túllépi a hatáskörét, elbocsátják, és soha az életben nem kerül be a
rendőrtiszti főiskolára, nem hordhat fegyvert és egy árva lelket sem lőhet le
önvédelemből. – Harry áttért a mutatóujjra. – Tartsa magát az előírásokhoz,
fiam, és hívjon fel valami felnőttet a rendőrségnél. Ha szerencséje van, akár
fél órán belül ki is érhetnek. Nagy reményeket azonban ne fűzzön hozzá,
valószínűleg meg kell várnia a reggeli műszakot. Ezzel meg is volnánk.
Harry lezárta a tasakokat, a zakója zsebébe tette őket, visszazárta a
koporsó fedelét és kimászott a sírból. Leporolta magát és éppen lehajolt,
hogy összeszedje az ásót és a zseblámpát, amikor egy autó fényszóróját
pillantotta meg, amely épp akkor kanyarodott a kápolna elé.
– Igazság szerint azt mondták, hogy azonnal jönnek – mondta a fiatal őr
és biztonságos távolságba hátrált Harrytól. – Ugyanis megmondtam nekik,
hogy a lelőtt fiú sírjáról van szó. Ki maga?
Harry lekapcsolta a zseblámpát, mire koromsötét lett. – Az, akinek
szurkolnia kell – mondta és futásnak eredt. Kelet felé rohant, a kápolnával
ellentétes irányba, arra, amerről Hans Christiannal jöttek.
Egy fénypont felé tartott, amelyről úgy sejtette, hogy a Frogner-park egy
utcai lámpája. Tudta, ha sikerül eljutnia a parkig, nagy valószínűséggel le
tudja rázni őket, végül is soha nem volt ilyen jó formában, mint most. Csak
abban reménykedett, hogy nincsenek kutyáik. Gyűlölte a kutyákat. Próbált
a kavicsos úton maradni, nehogy elbotoljék a sírkövekben meg a
koszorúkban, viszont így, a saját lépteinek zaja miatt nem hallotta rendesen,
követik-e. A háborús emlékparknál végre gyepen futott. Semmit sem hallott
maga mögött, de azután megpillantotta őket. A feje fölött remegő fényfolt
táncolt a fák lombján. Valaki égő elemlámpával rohant utána.
Harry kijutott az útra és a park irányába rohant. Igyekezett figyelmen
kívül hagyni a nyakában érzett fájdalmat, és a légzésre koncentrálva lazán
és jó technikával futni. Azzal biztatta magát, hogy egyre nő az előnye. A
Monolitt felé tartott, tudta, hogy a magaslaton biztosan meglátják majd az
utcai lámpák fényében, és remélhetőleg azt fogják hinni, hogy a park keleti
főbejárata felé fut. Miután a dombot maga mögött hagyva eltűnt a szemük
elől, délnyugat felé fordult, a Madserud allé irányába. Az adrenalin eddig
elnyomta a fáradtságot, most azonban érezni kezdte, ahogy az izmai lassan
megmerevednek. Egy pillanatra minden elsötétült a szeme előtt, és attól
tartott, hogy elveszíti az eszméletét. Ez nem történt meg, ám hirtelen
émelyegés lett úrrá rajta, majd szédülni kezdett. Lepillantott a földre. A vér
nyúlósan folyt elő a zakója ujja alól, majd ragacsosan végigcsorgott az ujjai
között, ahogy a nagyapja frissen főzött eperlekvárja csöpögött le annak
idején a kenyérről. Nem fogja bírni. Túl messze van.
Megfordult. A lámpák fényében egy rohanó alakot pillantott meg a
dombtetőn. Magas férfi volt, de könnyedén szedte a lábát. Szűk, fekete
öltönyt viselt. Nem rendőregyenruha volt. A Delta egyik embere lenne?
Ilyen gyorsan itt teremnének az éjszaka közepén, csak mert valaki ásott egy
temetőben? Harry imbolyogva oldalra lépett. Ebben az állapotban képtelen
elmenekülni bárki elől. El kell rejtőznie valahol. A Madserud allé egyik
háza felé vette az irányt. Letért az útról, és hajrázni kezdett lefelé a füves
töltésen. Ki kellett lépnie, nehogy elvágódjon. Keresztülrohant az
aszfaltúton, átugrott az alacsony léckerítés fölött, majd az almafák között a
ház háta mögé került, s ott elterült a nedves fűben.
Mélyeket lélegzett, érezte, ahogy összeszorul a gyomra és felkészült a
hányásra. A levegővételre összpontosított és közben hallgatózott.
Semmi.
Csak idő kérdése, hogy a nyomára akadjanak. Neki pedig valami
tisztességes kötés kell a nyakára.
Harry talpra kászálódott, a teraszajtóhoz ment és bekukucskált. A
nappaliban teljes sötétség honolt. Berúgta az üveget és benyúlt a lyukon. A
jó öreg, naiv Norvégia. A kulcs a zárban volt. Besurrant a sötétbe.
Visszafojtotta a lélegzetét. A hálószoba alighanem az emeleten van.
Felkapcsolta az egyik asztali lámpát. Plüssfotelek, egy régi tévékészülék,
társalgási lexikon, egy családi fotókkal teli asztalka, kötés. Idős emberek
otthona. És az öregek jól alusznak. Vagy épp fordítva?
Harry megtalálta a konyhát és felkapcsolta a villanyt. Elkezdte átkutatni a
fiókokat. Evőeszközök, terítők. Megpróbálta felidézni, hol tartották az
ilyesmit gyerekkorában. Kihúzta alulról a második fiókot, és meg is találta,
amit keresett. Egy közönséges cellux, egy krepp – és egy széles, ezüstszínű
ragasztószalag. Felmarkolta a csillogó ezüstszalagot, majd két ajtón is
benyitott, mire ráakadt a fürdőszobára. Levette a zakót és az inget, a
fürdőkád fölé hajolt és a nyaka fölé emelte a kézi zuhanyt. A fehér zománc
azonnal vörösre színeződött. Megtörülközött a pólóval, majd megpróbálta a
seb széleit összecsippenteni az ujjával, és közben többször is körbetekerte a
ragasztószalagot a nyakán.
Megtapogatta, hogy nem szoros-e túlságosan, hiszen az agyának azért
szüksége volna némi vérre. Azután visszavette az inget. Újabb szédülés vett
erőt rajta, és leült a kád szélére. Ekkor valami mozgást érzékelt. Felemelte a
fejét.
Az ajtónyílásban egy sápadt, idős nő állt, és a rémülettől tágra nyílt
szemekkel meredt rá. A hálóinge fölött vatelinnel bélelt, piros köntöst viselt,
amely furcsán csillogott, és mintha zizegett volna a statikus
elektromosságtól, amikor megmozdult.
Harrynak az villant át az agyán, hogy valószínűleg valami olyan
műanyagból készült, amelyet már rég kivontak a forgalomból, mert rákot
okozott, azbesztet tartalmazott vagy valami ilyesmi.
– Rendőr vagyok – szólalt meg.
Majd megköszörülte a torkát.
– Voltam. És pillanatnyilag egy kisebb bajba keveredtem.
A nő nem válaszolt, továbbra is csak meredten bámult rá. – A betört
üveget természetesen megtérítem. – Harry felemelte a zakót a földről és
előhúzta a tárcáját. Néhány bankjegyet tett a mosdókagyló szélére. –
Hongkongi dollár. Jobb... jobb, mint ahogy hangzik.
Megpróbált az asszonyra mosolyogni, akinek ráncos arcán két
könnycsepp csordult végig. – De, kedvesem – mondta Harry és érezte,
ahogy egyre nő benne a pánik, és hogy lassan kicsúszik a kezéből az
irányítás. – Ne féljen! Tényleg nem akarom bántani. Azonnal el is tűnök,
rendben?
 Harry felvette a zakót és az idős nő felé indult, aki apró, csoszogó
lépésekkel hátrált, anélkül hogy levette volna róla a pillantását. Harry
felemelte a tenyerét és gyorsan a teraszajtóhoz ment.
– Köszönöm – mondta. – És bocsánat.
Azzal kinyitotta a tolóajtót és kilépett a teraszra. A lövedék olyan erővel
csapódott a falba, hogy abból csak nagy kaliberű fegyverre lehetett
következtetni. Azután a lövés zaja is elért hozzá, ami megerősítette a
gyanúját. Harry térdre esett.
A következő lövés ripityára törte a mellette álló kerti szék hátát. Egy
nagyon nagy kaliber. Harry négykézláb visszahátrált a házba.
– A földre! – kiáltotta, amikor a nappali ablaka berobbant. A padlóra, a
tévére és a családi fotókkal zsúfolt asztalra üvegszilánkok záporoztak.
Harry összegörnyedt és a nappaliból a folyosón keresztül az utcára nyíló
bejárati ajtóhoz szaladt. Kinyitotta. Az egyik utcai lámpa alatt egy fekete
limuzin állt, amelynek nyitott ajtajában torkolattűz villant. Égő fájdalom
hasított az arcába és hirtelen hangos, fémes rikoltás harsant.
Harry automatikusan megfordult és látta, hogy a csengőt találták telibe.
Az épület deszkafalából nagy, fehér szilánkok meredeztek.
Visszahátrált és lefeküdt a padlóra. A rendőrségnél nem használnak ilyen
nagy kalibert. Harry a dombon futó hatalmas alakra gondolt. Biztosan nem
rendőr volt.
– Van valami az arcában...
A nő volt az, aki most Harry mögött állt a folyosó végén. Kiabálnia
kellett, hogy túlharsogja a csengő visítását, amely alighanem beragadt.
Harry megtapogatta az arcát. Egy faszilánk volt. Kirántotta. Végigfutott
az agyán, hogy a szilánk szerencsére ugyanazon az oldalon sebezte meg,
amelyen a forradás is volt, így legalább nem csökken drámaian a piaci
értéke. Azután egy újabb robaj hallatszott. Ezúttal a konyhaablak tört be.
Lassan kifogy a hongkongi dollárból.
A távoli szirénákat a csengő visításán keresztül is meghallotta. Harry
felemelte a fejét. A folyosón és a nappalin keresztül látta, ahogy a
környékbeli házak teraszán egymás után kapcsolják fel a lámpákat és az
utca lassan karácsonyi fényben úszik. Teljesen mindegy, melyik irányba
indul, ebben a díszkivilágításban egészen biztosan élő céltáblát csinál
magából. Két választása van: lelövik vagy letartóztatják.
Bár jobban belegondolva, még csak választása sincs. Mert azok ott kint
szintén hallják a szirénákat, és tudják, hogy kifutnak az időből. És miután a
lövéseket nem viszonozta, nyilván arra is rájöttek, hogy alighanem
fegyvertelen. Be fognak törni a házba. El kell tűnnie innen. Harry előhúzta
a telefonját. A rohadt életbe, mi a fenéért nem volt képes beírni a számot az
F alá? Hiszen bőven van hely a névjegyzékében.
– Mi a tudakozó száma? – ordította túl a csengőt.
– A... tudakozó... száma?
– Igen!
– Lássuk csak. – A nő elgondolkodva a szájába dugta az egyik ujját, majd
az azbesztköntöst maga alá simítva az egyik székre telepedett. – Ott az
1880, de én az 1881-et sokkal barátságosabbnak találom. Nem kapkodnak
annyira, sőt, még egy kicsit csevegni is szoktak, ha...
– 1880, tudakozó – szólt bele egy orrhang a készülékbe.
– Asbjørn Treschow – mondta Harry. – Ch-val.
– Van egy Asbjørn Berthold Treschow Oppsalban, Oslóban és egy
Asbjø...
– Ő lesz az! Tudná kapcsolni a mobiltelefonját?
Három, soha véget érni nem akaró másodperc múlva egy jól ismert, kásás
hang válaszolt.
– Nem veszek semmit.
– Facipő? – Hosszú szünet következett. Harry szinte látta maga előtt az
elképedést, ami kövér gyerekkori barátjának arcára kiült.
– Harry? Rég nem hallottam felőled.
– Legfeljebb hat-hét éve. Dolgozol?
– Igen. – A hangsúly, amellyel a férfi az i-t ejtette, arra engedett
következtetni, hogy már gyanút is fogott. Facipőt senki nem hívja fel csak
úgy ok nélkül.
– Villámgyors segítségre lenne szükségem.
– Azt mindjárt gondoltam. Jut eszembe, mi van azzal a százassal, amit
kölcsönadtam? Azt mondtad...
– Le kellene kapcsolnod az áramot a Frognerpark és a Madserud allé
környékén.
– Hogy micsoda?
– Épp egy rendőrségi akciót hajtunk végre, egy állig felfegyverkezett
fickót üldözünk. El kell vennünk tőle a fényt. Még mindig a montebellói
üzemközpontban vagy?
Újabb csend következett.
– Igen, de te még mindig zsaru vagy?
 – Persze. Figyelj csak, ez tényleg elég sürgős lenne.
– Teszek rá. Nincs felhatalmazásom ilyesmire. Ez ügyben Henmóval kell
beszélned, ő pedig...
– Most alszik, tudom. Nekünk viszont nincs vesztegetni való időnk! –
ordította Harry.
Ebben a pillanatban újabb lövés dördült és ripityára törte a
konyhaszekrényt. A tányérok és csészék csörömpölve zuhantak a padlóra.
– Mi az ördög volt ez? – kérdezte Facipő.
– Mégis mit gondolsz? Választhatsz egy negyven másodperces
áramkimaradás vagy egy rakás hulla között.
A vonal másik végén néhány másodpercnyi csend támadt. Azután lassan
megérkezett a válasz:
– Még ilyet, Harry. Hirtelen nálam van a labda. Sosem hitted volna, mi?
Harry nagy levegőt vett. A következő pillanatban egy árnyék suhant át a
teraszon.
– Nem, Facipő, nem hittem volna. Megtennéd...
– Te és Øystein sosem hittétek, hogy egyszer lesz belőlem valami, nem
igaz?
– Nem, de ebben jócskán tévedtünk.
– Esetleg, ha annyit mondanál, hogy: légy szí...
– Kapcsold le azt a kurva áramot! – bömbölte Harry, majd megállapította,
hogy a kapcsolat megszakadt. Felállt, megragadta az idős hölgyet és a
fürdőszobába vonszolta. – Maradjon itt! – suttogta, majd rácsapta az ajtót és
a bejárat felé robogott. Kirontott a fénybe és felkészült a golyózáporra.
Azután minden elsötétült.
Olyan sötét lett, hogy amikor landolás után az oldalára gurult a járdán,
egy tétova másodpercig azt hitte, hogy meghalt. Csak azután fogta fel, hogy
Asbjørn „Facipő” Treschow csapta le a főkapcsolót, nyomkodott el valamit
a billentyűzetén vagy az ég tudja, mit csinált odafent az áramszolgáltató
központban. Továbbá azt is, hogy negyven másodperce van. Harry vakon
rohant bele a sötétségbe. Átzuhant az alacsony fakerítésen, majd felpattant
és továbblódult. Kiáltásokat és közeledő szirénázást hallott, de egy autó
motorja is felzúgott a közelben. Jobbra fordult. Még éppen látott annyit,
hogy sikerüljön az úton maradnia. A Frognerpark déli oldalán járt, és
hirtelen felcsillant előtte a remény, hogy sikerül elmenekülnie. Sötétbe
burkolódzó villák és fák mellett haladt el. A környék még mindig
koromfekete volt, az autózúgás azonban közeledett. Átcsapott balra, a
teniszpályák melletti parkoló felé. A kavicsos talajon megbotlott valami
gödörben vagy pocsolyában, de sikerült talpon maradnia. A sötétben
mindössze a teniszpályák széleit jelölő, fehér mészcsíkok vertek vissza
valamennyi fényt a drótkerítés mögött. Harry megpillantotta az oslói
teniszklub épületét. Az öltöző ajtaja előtti kőkerítéshez sprintelt, és még
sikerült levetnie magát a földre, mielőtt az autó fényszórója végigpásztázta
az épület falát. Az oldalára gördült a betonon. A viszonylag puha landolás
ellenére egy pillanatra elsötétült előtte a világ.
Mozdulatlanul feküdt és várt.
Nem hallott semmit. A sötétbe bámult. Azután, minden átmenet nélkül
elvakította a fény. A veranda külső lámpája közvetlenül a feje fölött
kapcsolódott fel.
Visszatért az áram. Harry még két percen keresztül a földön fekve
hallgatta a szirénákat. A klubház előtti úton autók hajtottak el. Úgy tűnik, a
keresőcsapat is akcióba lendült. Valószínűleg már az egész környéket
körülzárták. Hamarosan a kutyák is felbukkannak.
Elmenekülni úgysem tud, be kell jutnia az épületbe. Felállt és
átkukucskált a kőkerítés fölött. Az az év, amikor a király született. A fene
tudja.
Egy pletykalap fotója villant az eszébe, és megpróbálkozott az 1941-gyel.
Az ajtó sípolt egyet. Harry lenyomta a kilincset, de zárva volt. Várjunk
csak, a király még szinte csecsemő volt, amikor a család 1940-ben
Londonba menekült, nem? 1939. Vagy valamivel idősebb. Harry attól félt,
hogy a rendszer legfeljebb három próbálkozást enged. 1938. Lenyomta a
kilincset. A fenébe! 1937? Zöld fény. Az ajtó kinyílt. Harry becsusszant, és
az ajtó becsapódott mögötte. Csend lett. Biztonságban volt. Felkapcsolta a
villanyt. Öltöző. Keskeny padok, acélszekrények. Csak most érezte,
mennyire kimerült. Itt maradhat, amíg kivilágosodik és le nem fújják az
üldözést. Feltérképezte az öltözőt. A fal közepén egy mosdókagyló állt,
fölötte egy tükör. Négy zuhanyfülke. Egy vécé. Kinyitotta az öltöző
végében lévő nehéz faajtót.
Egy szauna.
Belépett és hagyta, hogy az ajtó lassan bezáruljon mögötte. Odabent
faillat volt. Azután az egyik széles padra heveredett a hideg kályha előtt és
behunyta a szemét.
 Harmincadik fejezet
Hárman voltak. Egymás kezét fogva rohantak egy folyosón, és Harry azt
kiabálta, hogy erősen kapaszkodjanak, nehogy elsodorja őket egymástól a
lavina. Azután már hallotta is a közeledő hótömeget, a morajlásból
bömbölés lett, és már ott is volt, a fehér sötétség, a fekete káosz.
Kapaszkodott, ahogy csak tudott, mégis érezte, ahogy a kezük kicsúszik az
övéből. Harry felriadt. Az órájára nézett és megállapította, hogy három órát
aludt. Hosszan kifújta a levegőt. Úgy érezte magát, mint akit agyonvertek.
Fájt a nyaka, a feje hasogatott. És úszott a verejtékben. Annyira izzadt,
hogy a zakóján foltokban kiütközött a nedvesség. Meg sem kellett fordulnia
ahhoz, hogy tudja: valaki bekapcsolta a kályhát.
Feltápászkodott és kibotorkált az öltözőbe. A padon ruhák hevertek,
kintről teniszlabda pattogása szűrődött be. A szauna külső kapcsolója
valóban fel volt kattintva. Edzés után alighanem ott akarnak majd lazítani.
A mosdókagylóhoz lépett és a tükörbe pillantott. Véreres szempár, vörös,
püffedt arc és egy röhejes, ezüstszínű nyakörv, amelynek a széle mélyen a
nyaka puha bőrébe vágott. Vizet locsolt az arcába, majd kilépett a reggeli
napsütésbe. A három, barnára sült, cingár lábú, nyugdíjasforma férfi
abbahagyta a játékot és rábámult. Az egyikük megigazította a szemüvegét.
– Szükségünk lenne még egy főre a pároshoz, fiatalember. Ha van
kedve...
Harry maga elé meredt és igyekezett nyugodtan válaszolni.
– Bocs, fiúk, teniszkönyököm van.
A hátában érezte a tekintetüket, amikor elindult a Skøyen irányába. Csak
jár erre valami busz.

Truls Berntsen bekopogott az osztályvezető ajtaján.

– Szabad!
Bellman éppen telefonált. Nyugodtnak tűnt, Truls azonban elég jól
ismerte Mikaelt ahhoz, hogy tudja, jólfésült hajához kapkodó keze, enyhe
hadarása és a homlokára kiülő ránc másra utal.
Bellman letette a kagylót. – Zűrös reggel? – érdeklődött Truls egy csésze
gőzölgő kávét nyújtva Bellmannak. Az osztályvezető meglepődve bámult a
csészére, de elfogadta.
– A bűnügyi igazgató – intett Bellman a telefon felé. – A lapok a nyakán
vannak amiatt a Madserud alléi öreg hölgy miatt. A házat félig szétlőtték, és
az igazgató tőlem követel magyarázatot a történtekre.
– És mit mondtál neki?
– Hogy a központ kiküldött egy járőrkocsit, miután a temető őrétől az a
bejelentés érkezett, hogy Gusto Hanssen sírját kiásták. És hogy a
sírgyalázónak sikerült elmenekülnie, még mielőtt a járőr kiért. Azután
elkezdődött a lövöldözés a Madserud allén. Valaki lőni kezdett egy
személyre, aki előzőleg benyomult az idős asszony házába. A nő sokkot
kapott, és csak azt hajtogatja, hogy a behatoló egy két és fél méteres,
udvarias fiatalember volt, akinek az arcán egy forradás futott végig.
– Szerinted a lövöldözés kapcsolatba hozható a sírgyalázással?
Bellman bólintott. – A nappali padlóján agyagmaradványokat találtunk,
amelyek egészen biztosan a sírból származnak. A bűnügyi igazgató meg
persze azt akarja tudni, hogy az ügy összefüggésbe hozható-e a
kábítószerrel, és hogy esetleg nem újabb bandaháborúról van-e szó.
Kételkedik benne, hogy kézben tartom a dolgokat. – Bellman az ablakhoz
lépett és ujjával végigsimított keskeny orrnyergén.
– Ezért hívattál be? – kérdezte Truls és óvatosan a kávéjába kortyolt.
– Nem – válaszolta Bellman háttal állva Trulsnek. – Arról az estéről
lenne szó, amelyen azt a névtelen bejelentést kaptuk, hogy a komplett Los
Lobos-banda a McDonald’s-ban lesz majd. Te nem voltál ott a
letartóztatáskor, ugye?
– Nem – felelte Berntsen és köhögni kezdett. – Nem tudtam elmenni.
Beteg voltam aznap este.
– Ugyanaz volt a bajod, mint ami most is épp elhatalmasodik rajtad? –
kérdezte Bellman továbbra is az ablak felé fordulva.
– Mi?
– Néhány rendőr rendkívül különösnek találja, hogy a motorosklub ajtaja
nem volt bezárva, amikor kiérkeztek a helyszínre. És azon töprengenek,
hogy annak a Tutunak, aki Odin szerint ott őrködött, hogyan sikerült
elmenekülnie. Hiszen senki sem tudott róla, hogy ki fogunk szállni.
Vagy…?
– Tudomásom szerint csak mi tudtunk róla – válaszolta Truls.
Bellman a talpán hintázva bámult ki az ablakon. Összekulcsolta a kezét a
háta mögött és csak billegett, föl és le. Truls megtörölte a felső ajkát. Bízott
benne, hogy nem látszik az izzadság. – Van valami más is?
Föl és le. Mint egy kisfiú, aki egy nála magasabb korlát fölött próbál
átlesni.
 – Ez minden, Truls. És... köszönöm a kávét.
Amikor Truls visszaért a saját irodájába, az ablakhoz lépett és a fán lógó,
vörös plakátra esett a pillantása, amelyet minden bizonnyal Bellman is
látott.

Tizenkét óra volt. A Schrøder étterem előtt néhány szomjas lélek arra
várt, hogy Nina végre beengedje őket.
– A mindenit! – mondta, amikor megpillantotta Harryt.
– Nyugalom, nem sört kérek, csak reggelit – mondta Harry. – És egy
szívességet.
– A nyakadra értettem – felelte Nina és kitárta előtte az ajtót. – Egészen
kék. És mi ez az...
– Ragasztószalag – mondta Harry.
Nina bólintott és elindult, hogy felvegye a rendeléseket. A Schrøder
filozófiája az volt, hogy mindenki csak a maga dolgával foglalkozzon.
Harry lezökkent a régi törzshelyére a sarokban álló asztalhoz és felhívta
Beatét. Az üzenetrögzítő jelentkezett. Megvárta a jelzést.
– Itt Harry. Néhány órával ezelőtt megismerkedtem egy idős asszonnyal,
akiben, úgy vélem, maradandó emléket sikerült hagynom, úgyhogy
feltehetőleg jobb, ha egy ideig távol tartom magam a rendőrőrsöktől és
hasonló létesítményektől. Ezért a Schrøderben hagyok két tasakot, amelyek
vért tartalmaznak. Személyesen jöjjön el értük, Ninánál lesznek. Kérnék
egy másik szívességet is. Bellman elkezdett összegyűjtetni egy sor blinderni
címet. Megtenné, hogy amilyen diszkréten csak lehet, másolatot készít az
egyes keresőcsapatok listáiról, mielőtt az adatok átkerülnek a SZBEO-ra?
Harry letette, majd felhívta Rakelt. Itt is az üzenetrögzítő válaszolt
– Szia, itt Harry. Szükségem lenne néhány tiszta ruhára, és ha minden
igaz, még maradt nálad néhány holmim... öhm, régről. Egy kicsit emelek a
színvonalon és bejelentkezem a Plazába, szóval, ha megtennéd, hogy egy
taxival leküldöd nekem a ruhákat, amikor hazaérsz, az nagyon... –
Észrevette, hogy ösztönösen olyan szót keres, amellyel megnevettethetné a
nőt. Mint a kúl, a zsír vagy a király. Végül mégis beérte ennyivel: – ...jó
lenne.
Miközben Harry bepötyögte Hans Christian számát, Nina megérkezett a
kávéval meg a tükörtojással és figyelmeztető pillantást vetett rá. A
Schrøderben többé-kevésbé kimondatlan szabályok uralkodtak a laptopok, a
társasjátékok és a mobiltelefonok használatára vonatkozóan. A hely ivásra,
azon belül is elsősorban sörözésre, evésre és beszélgetésre rendeltetett,
esetleg tartalmas hallgatásra, vagy végső esetben újságolvasásra.
Ha valaki itt könyvet vett a kezébe, gyaníthatóan már a szürke zónában
mozgott. Harry jelezte, hogy a hívás legfeljebb néhány másodpercig tart,
amire Nina kegyesen rábólintott. Hans Christian hangja egyszerre volt
rémült és megkönnyebbült:
– Harry? Atyaég, ember, hogy sikerült?
– Nos, egy tízes skálán...
– Igen?
– Hallott a Madserud allén történt lövöldözésről?
– Ó, az ég szerelmére! Maga volt?
– Van fegyvere, Hans Christian?
Harry hallotta, ahogy a másik nagyot nyel.
– Kell ez nekem, Harry?
– Nem magának. Nekem.
– Harry...
– Csak önvédelemre. A biztonság kedvéért.
Szünet.
– Csak egy régi vadászpuskám van, amelyet még az apámtól örököltem.
Szarvasvadászatra használta.
– Jól hangzik. El tudná hozni nekem háromnegyed órán belül a
Schrøderbe? Csavarja bele valamibe.
– Megpróbálhatom. M-mire készül?
– Nos – mondta Harry elcsípve Nina fenyegető pillantását. – Reggelizni
fogok.

Truls Berntsen már közeledett a Gamlebyen temetőhöz, amikor

észrevette, hogy a kapu előtt, amelyet használni szokott, egy fekete limuzin
parkol. Mielőtt az autó mellé ért volna, az utasülés ajtaja kinyílt, és egy
fekete öltönyös férfi szállt ki a kocsiból. Jóval két méter fölött járhatott,
erős állkapcsa és szögegyenes frufruja volt. Meghatározhatatlan ázsiai
vonásairól Trulsnek a lappok, a finnek és az oroszok jutottak az eszébe. A
férfi zakója alighanem méretre készült, vállban mégis kifejezetten szűknek
tűnt.
A férfi oldalra lépett és egy kézmozdulattal jelezte Trulsnek, hogy
foglalja el a sofőr melletti ülést.
 Truls meglassította a lépteit. Ha a férfi Dubaj embere, akkor ez az
esemény annak a szabálynak a váratlan megtörése, hogy nem kerülhetnek
közvetlen kapcsolatba. Körülnézett. Nem látott senkit.
Habozott.
És mi van, ha úgy döntöttek, hogy megszabadulnak a takarítótól? A
nagydarab férfit méregette. Az arckifejezése kifürkészhetetlen volt, Truls
hirtelenjében azt sem tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz jelnek tekintse,
hogy a férfi még azzal sem törődött, hogy feltegyen egy napszemüveget.
Természetesen akár sarkon is fordulhatna, hogy lelépjen. De akkor mi van?
Q5, mormolta Truls halkan maga elé, és beszállt az autóba. Az ajtó
azonnal becsukódott mögötte. Az autóban homály volt biztosan a sötétített
ablakok miatt. A klímaberendezés be volt kapcsolva, s ezért jó néhány
fokkal hűvösebb volt, mint odakint. A volán mögött egy rozsomákarcú férfi
ült. Ő is fekete öltönyt viselt szögegyenes frufruval. Biztosan orosz.
– Örülök, hogy el tudott jönni – szólalt meg egy hang Truls háta mögött.
Nem kellett megfordulnia. Az akcentus. Ő volt az. Dubaj. A férfi, akit senki
nem ismer. Akit senki más nem ismer. De mi haszna van Trulsnek abból,
hogy ismer egy nevet és egy arcot? Az ember különben sem harap bele abba
a kézbe, amelyik eteti. – Azt szeretném, ha előkerítene nekünk valakit.
– Előkeríteni?
– Találja meg, és adja át nekünk. A többi nem a maga dolga.
– Már mondtam, hogy nem tudok semmit Oleg Faukéről.
– Nem Oleg Faukéről beszélek, Berntsen. Harry Hole-ról.
Truls Berntsen nem hitt a fülének.
– Harry Hole?
– Nem tudja, ki ő?
– Már hogy a fenébe ne tudnám. A gyilkosságiaknál dolgozott. Teljesen
őrült a pasas. Alkoholista. De megoldott jó néhány ügyet. A városban van?
– A Leonban lakik. A 301-es szobában. Hozza el ma este pontban
éjfélkor.
– És mégis hogy kellene elhoznom?
– Vegye őrizetbe. Üsse le. Mondja azt, hogy meg akarja mutatni neki a
hajóját. Bánom is én, hogy csinálja, csak hozza le a Kongen jachtkikötőbe.
Onnantól mi átvesszük.
Ötvenezer. Onnantól átvesszük. Arról beszél, hogy megölik Hole-t. Egy
gyilkosságról. Egy rendőr meggyilkolásáról. Truls már nyitotta a száját,
hogy elutasítsa az ajánlatot, de a hang a hátsó ülésről megelőzte:
 – Euró.
Truls Berntsen nemleges válasza megrekedt valahol az agya és a
hangszalagja között, helyette megismételte a szavakat, amelyeket hallani
vélt, ám képtelen volt elhinni:
– Ötvenezer euró?
– Nos?
Truls az órájára nézett. Valamivel több, mint tizenegy órája maradt.
Megköszörülte a torkát. – Miből gondolják, hogy éjfél körül a szobájában
lesz?
– Mert tudja, hogy jövünk.
– Mi? – kérdezett vissza Truls. – Mármint úgy érti, hogy nem tudja, hogy
jövünk, nem?
A hang nevetni kezdett mögötte. Úgy hangzott, mint egy halászbárka
motorjának pöfögése. Dunk, dunk...

Harmincegyedik fejezet
Négy óra volt. Harry a Radisson Plaza tizenkilencedik emeletén, a
zuhany alatt állt.
Bízott benne, hogy a ragasztószalag bírja a meleg vizet, amelynek sugara
enyhítette kissé a fájdalmat. Az 1937-es szobát kapta, és ez a véletlen
egybeesés egy pillanatra végigsuhant az agyán, miközben átvette a kulcsot.
A király születésének éve, Koestler, szinkronicitás és a többi. Harry nem
hitt benne.
Ő az emberi agynak abban a képességében hitt, hogy mintákat tud találni.
Még ha nem is létezik valódi minta. Nyomozóként ezért is kételkedett
mindenben. Kételkedett és kutatott.
Kutatott és kételkedett. Mintákat látott, de a bűnösség kérdését nyitva
hagyta. Vagy fordítva. Hallotta, hogy megszólal a telefon. Diszkréten,
kellemesen, de azért hallhatóan. Egy drága szálloda hangján. Elzárta a vizet
és az ágyhoz ment. Felemelte a kagylót.
– Egy hölgy van itt – mondta a recepciós. – Rakel Fauske. Elnézést, azt
mondja, Fauke. Hozott önnek valamit, és szívesen felvinné a szobájába.
– Adjon neki egy liftkulcsot és küldje fel – kérte Harry.
Megszemlélte szekrénybe akasztott öltönyét, amely úgy festett, mintha
legalább két világháborút túlélt volna.
 Kinyitotta az ajtót és néhány négyzetméternyi fürdőlepedőt tekert a
csípője köré. Azután leült az ágyra és hallgatózott. A felérkező lift jelzése
után felhangoztak Rakel léptei,
Még mindig felismerte őket. Rövid, erőteljes, magas frekvenciájú
lépések, mintha mindig szűk szoknyát viselne. Egy pillanatra behunyta a
szemét, és amikor újra kinyitotta, a nő már előtte állt.
– Helló, meztelen fiú – mosolygott. A szatyrokat a földre pottyantotta és
Harry mellé huppant az ágyra. – Ez meg mi? – simított végig ujjával a
ragasztószalagon.
– Rögtönzött ragtapasz – felelte Harry. – Nem kellett volna személyesen
jönnöd.
– Tudom – mondta Rakel. – De nem találtam egyetlen ruhádat sem. Még
az amszterdami költözéskor eltűntek.
Kukába kerültek, gondolta Harry. Jogos.
– De azután beszéltem Hans Christiannal, akinek van egy szekrénnyi
használaton kívüli ruhája. Nem egészen a te stílusod, de méretben biztosan
jó lesz.
Kinyitotta a zacskókat, és Harry elborzadva nézte, ahogy sorra előhúz
egy Lacoste inget, négy frissen vasalt alsónadrágot, egy élére vasalt,
Armani farmervászon nadrágot, egy V-nyakú pulóvert, egy Timberland
kabátot, két pólójátékossal hímzett inget, továbbá egy puha, barna bőrcipőt.
Rakel elkezdte beakasztani a holmikat a szekrénybe, de Harry felállt és
átvette a feladatot. A nő mosolyogva figyelte oldalról, miközben a füle
mögé simított egy hajtincset.
– Eszedben sincs új holmit vásárolni, amíg az öltöny szó szerint le nem
szakad rólad, igaz?
– Nos – mondta Harry és odébb tolta a vállfákat. A ruhák idegenek
voltak, de az illatuk ismerősnek tűnt. – Ha őszinte akarok lenni, már
felmerült bennem egy új ing és esetleg néhány alsónadrág beszerzése.
– Tiszta alsónadrágod sincs?
Harry Rakelre pillantott.
– Definiáld, mit értesz tiszta alatt.
– Harry! – A nő nevetve a vállára csapott.
Harry mosolygott. Rakel keze továbbra is a vállán pihent. – Meleg vagy
– mondta Rakel. – Nincs lázad? Biztos vagy benne hogy nem fertőződött el
a seb az úgynevezett ragtapaszod alatt?
 Harry mosolyogva rázta a fejét. A lüktető, tompa fájdalom egyértelműen
jelezte, hogy a seb gyulladt. Ám a gyilkossági csoportnál töltött évek
tapasztalatai alapján azzal is tisztában volt, hogy a rendőrség már minden
bizonnyal kihallgatta a Nirvana kocsma csaposát és vendégeit, vagyis
tudnak arról, hogy a késes férfi gyilkosa maga is mély sebekkel a nyakán
hagyta el a helyiséget. Tehát riadóztatták a város összes orvosi ügyeletét és
megfigyelés alatt tartják a kórházak sürgősségi osztályait is. És azt is
pontosan tudta, hogy pillanatnyilag nincs idő arra, hogy vizsgálati
fogságban ücsörögjön. Rakel végigsimított a vállán, fel a nyakáig, majd
vissza. A mellkasán. Harry arra gondolt, hogy most biztosan érzi a
szívverését, és hogy Rakel olyan, mint a Pioneer plazmatévé, amelynek
azért állították le a gyártását, mert túlságosan jó volt. Mert csak ennek a
készüléknek a képe tudta valóban feketeként visszaadni a fekete színt.
Amikor Harry elfoglalta a szobát, kinyitotta az egyik billenőablakot.
Rendesen kitárható ablak nem is volt, mivel a szálloda nem kívánt
lehetőséget adni az öngyilkosjelölteknek.
A tizenkilencedik emeletig felkúszó délutáni forgalom egyenletes zajába,
amelyet csak egy-egy dudaszó tört meg, egy eltévedt, megkésett nyári
sláger dallama keveredett, valószínűleg az egyik szomszédos szobából jött.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Harry anélkül, hogy
leplezni próbálta volna rekedtségét. Egymással szemben álltak, Rakel keze
ott volt a vállán, a pillantása pedig úgy mélyült Harryéba, mint egy nagy
összpontosítással táncolt tangó közben.
Rakel bólintott. Olyan végtelenül és intenzíven fekete, hogy teljesen
magába szippantja az embert. Harry nem is látta, ahogy Rakel a lábával
behajtotta az ajtót. Csak a puha kattanást hallotta, egy drága szálloda
diszkrét hangját.
És miközben szeretkeztek, csak a feketeségre gondolt és az illatra. Rakel
hajának, szemöldökének és szemének feketeségére. És a parfüm illatára,
amelynek sosem kérdezte meg a nevét, de mindig is őt jelentette.
Megbújt a ruháiban, a ruhásszekrényében és Harry saját ruháiba is
beférkőzött, amikor azok Rakel szekrényében lógtak. És ezeken is érződött,
amelyeket most akasztottak fel az imént.
Ezek a ruhadarabok is Rakel ruhásszekrényéből származtak. Onnan hozta
őket, és nem Hans Christian lakásából, még az is lehet, hogy nem is a férfiéi
voltak, egyszerűen csak kivette a szekrényéből, és magával hozta őket. De
Harry nem mondott semmit. Mert pontosan tudta, hogy Rakelt csak
kölcsönbe kapta. Csak erre a kis időre, ennyivel kell beérnie. Úgyhogy
tartotta a száját. Úgy szeretkezett vele, ahogy mindig is, lassan és
intenzíven. Nem engedte, hogy a nő vágya és türelmetlensége rajta is
eluralkodjon, olyan lassan és mélyen csinálta, hogy Rakel felváltva hol
átkozta, hol levegő után kapkodott. Nem azért volt, mert úgy hitte, Rakel
ezt akarja, hanem mert ő maga akarta így. Mert csak kölcsönbe kapta, csak
erre a néhány órára. És amikor Rakel elélvezett és dermedten, különös,
megbántott tekintettel rámeredt, Harryt elöntötte az összes együtt töltött
éjszakájuk emléke, és a legszívesebben sírva fakadt volna.
Azután megosztoztak egy cigarettán.
– Miért nem akartad elmondani, hogy együtt vagytok? – kérdezte Harry.
Mélyen leszívta a füstöt és Rakelnek nyújtotta a cigarettát.
– Mert nem vagyunk együtt. Ez csak... átmeneti szükségmegoldás. –
Rakel a fejét ingatta. – Nem tudom. Már semmit sem tudok. Távol kellene
tartanom magamat mindentől és mindenkitől.
– Jó ember.
– Épp ez az. Nekem egy jó emberre van szükségem, de akkor miért nem
akarok egy jó embert? Miért vagyunk olyan átkozottul irracionálisak,
amikor pontosan tudjuk, mi a jó nekünk?
– Az emberiség egy elfajzott, beteg faj – mondta Harry. – Gyógyulás
nincs, csak enyhülés.
Rakel hozzásimult. – Ezt szeretem benned. A rendíthetetlen
optimizmusodat.
– Magaménak érzem a feladatot, hogy napfényt szórjak mindenfelé, édes.
– Harry?
– Hm…
– Van visszaút? Úgy értem, kettőnknek?
Harry behunyta a szemét. A szívveréseket hallgatta. A sajátját és Rakelét.
– Visszafelé nincs. – Rakel felé fordult. – De ha úgy érzed, hogy vár még
rád egy kevés az életből...
– Komolyan gondolod?
– Miért, szerinted ez csak üres duma?
– Te idétlen. – Rakel arcon csókolta Harryt, visszaadta neki a cigarettát és
felkelt. Öltözködni kezdett.
– Nálam is lakhatsz, ugye, tudod? – mondta. Harry megrázta a fejét.
– Nem, pillanatnyilag jobb ez így.
 – Ne felejtsd el, hogy szeretlek – mondta Rakel. – Ezt soha ne felejtsd el.
Történjen bármi. Megígéred?
Harry bólintott.
Lehunyta a szemét. Az ajtó épp olyan puhán záródott be, mint az előző
alkalommal. Azután kinyitotta a szemét. Az órára pillantott.
Pillanatnyilag jobb ez így. Mit kellett volna tennie? Menjen fel vele a
Holmenkollenre, hogy odavezesse Dubajt, és újra egy leszámolás közepébe
rángassa a nőt, mint annak idején a Hóemberrel? Mert egyvalami egészen
biztos volt: azóta követték, hogy belépett az országba. Teljesen felesleges
volt azokkal a dílerekkel meghívót küldeni Dubajnak. Még azelőtt
megtalálják, hogy ő a nyomukra akadna. És akkor Oleget is megtalálják.
Harry egyetlen előnye az volt, hogy ő határozhatta meg a helyet. A
tetthelyet. Ő pedig döntött. Nem itt lesz a Plazában, ez csupán rövid
időkérés volt, néhány óra alvás, hogy egy kicsit összeszedje magát. A Leon
mellett döntött.
Harry azon tűnődött, hogy felvegye-e a kapcsolatot Hagennel. Vagy
Bellmannal. Hogy esetleg felvázolja-e nekik a helyzetet. Ez esetben viszont
kénytelenek lennének letartóztatni őt. Csak idő kérdése, és a rendőrség
összekapcsolja a Kvadraturenbeli csapos, a Vestre temető őre és a Madserud
allén lakó idős asszony által adott személyleírásokat.
Egy vászonöltönyt viselő, százkilencvenhárom centiméter magas férfi,
forradással az arca egyik oldalán, leragasztott nyakkal és állal. Hamarosan
körözést adnak ki ellene. Nem késlekedhet. Nyögve kikászálódott az ágyból
és kinyitotta a ruhásszekrényt. Magára húzott egy frissen vasalt
alsónadrágot és kiválasztotta az egyik pólójátékossal díszített inget. Gyors
pillantást vetett az Armani nadrágra, majd halk káromkodások közepette
megrázta a fejét és inkább visszavette a vászonöltönyt. Azután leemelte a
kalaptartóról a tenisztáskát. Hans Christian azt mondta, hogy ez volt az
egyetlen, amelybe belefért a puska. Harry a vállára dobta a táskát és kilépett
a szálloda folyosójára. Az ajtó puha kattanással zárult be mögötte.

Harminckettedik fejezet
Nem tudom, meg lehet-e pontosan határozni, hogy mikor billent meg az
egész. Hogy mikor vette át a violin a hatalmat, és kezdett egyre inkább ő
uralni bennünket, s nem fordítva.
 Minden befuccsolt: az üzlet, amelyet Ibsennel próbáltam nyélbe ütni és az
alnabrui akció.
Ráadásul Oleg is folyton azzal az orosz búvalbaszottsággal az arcán
járkált és azon siránkozott, hogy milyen értelmetlen az élet Irene nélkül.
Három hét múlva már több anyagot nyomtunk, mint amennyit
megengedhettünk volna magunknak, ráadásul munka közben is be voltunk
lőve. Pedig pontosan tudtuk, hogy kezd nagyon félrecsúszni a dolog. De
ennek valahogy már nem volt olyan nagy jelentősége, mint a következő
lövésnek. Lehet, hogy elcseszett közhelynek hangzik, sőt, talán az is, de
pontosan így volt.
Ilyen átkozottul egyszerű volt. És teljesen őrült. Azt hiszem, teljes
biztonsággal kijelenthetem magamról, hogy soha egyetlen embert sem
szerettem. Mármint úgy igazán.
A violinba viszont reménytelenül szerelmes voltam.
Mert amíg Oleg szívgyógyszerként, a fájdalma enyhítésére alkalmazta a
violint, én arra használtam, amire kellett. Hogy boldog legyek. Kicseszett
boldog. Jobb volt, mint az étel, a szex, az alvás, igen, a lélegzésnél is jobb.
Ezért nem ért váratlanul, amikor Andrej az egyik esti elszámolás után
félrevont és azt mondta, hogy az öreg aggódik.
– It’s OK – válaszoltam. Az értésemre adta, hogy ha nem szedem össze
magamat és mostantól kezdve nem leszek józan munka közben, az öreg
kényszergyógykezelésre fog küldeni. Nevettem. Azt feleltem, hogy nem is
tudtam, hogy ez a munka olyan extrákkal jár, mint a szociális gondozás és a
betegbiztosítás.
Megkérdeztem, hogy akkor Oleggel fogorvosi ellátásra és nyugdíjra is
jogosultak vagyunk-e.
– Not Oleg.
A tekintetéből nagyjából sejtettem, hogy ez mit jelent. De őszintén szólva,
egyelőre nem szándékoztam kijózanodni. És Oleg sem. Úgyhogy tettünk az
egészre, és a következő este megint teljesen elszálltunk. Eladtuk az anyag
felét, a maradékot zsebre vágtuk, kölcsönöztünk egy autót és elhajtottunk
Kristiansandba. Az úton Sinatrát hallgattunk teljes hangerővel, I Got Plenty
Of Nothing. És így is volt. Nem volt semmink, de a miénk volt minden. Még
csak jogosítványunk sem volt. Végül Oleg is énekelni kezdett, de állítása
szerint csak azért, hogy elnyomjon engem és Sinatrát. Nevettünk, langyos
sört ittunk, és az egész pont olyan volt, amint annak idején. Bejelentkeztünk
az Ernst Hotelbe, ami nem is volt olyan gáz, mint ahogy hangzik, bár
amikor a recepción megkérdeztük, hogy merre találunk a városban
drogdílereket, csak ostoba arccal bámultak ránk. Oleg mesélt nekem egy
itteni fesztiválról, ami valami önjelölt guru miatt teljesen befuccsolt, mert a
tag annyira cool együtteseket szerződtetett, amilyeneket egyáltalán nem
engedhetett volna meg magának. Ennek ellenére a város jámbor
keresztényei azt állították, hogy a tizennyolc és huszonöt év közötti lakosság
fele drogfüggővé vált a fesztivál miatt. Mi viszont egyetlen drogossal sem
találkoztunk, ellenben összefutottunk egy – egyetlenegy – részeggel,
valamint tizennégy keresztény fiatallal, akik mind azt firtatták, hogy
szeretnénk-e találkozni Jézussal.
– Ha violint akar, miért is ne? – válaszoltam.
De Jézus valószínűleg nem akart violint, úgyhogy visszamentünk a
szállodába és lőttünk még egy-egy jó éjt-adagot. Fogalmam sincs miért, de
itt maradtunk ebben a porfészekben. Nem csináltunk semmit, csak lőttük
magunkat és Sinatrát énekeltünk. Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy Oleg
egy kicseszett kutyával a karjában áll fölöttem. Azt mondta, hogy egy
hangos fékezésre riadt fel, és amikor kinézett az ablakon, az állat az utcán
hevert. Megnéztem a kutyát, de nem festett valami jól. Arra jutottunk, hogy
alighanem eltört a gerince.
Rühes volt és számtalan régi sebhely borította. Szerencsétlen láthatólag
sok verést kapott élete során, csak az ég tudja, hogy a gazdájától vagy a
többi kutyától. De nagyon helyes jószág volt. Úgy bámult rám nyugodt,
barna szemével, mintha azt hitte volna, hogy mindent helyre tudok hozni.
így aztán megpróbáltam. Megetettük, megitattuk, a fejét simogatva
beszéltünk hozzá. Oleg azt mondta, hogy állatorvoshoz kellene vinnünk, de
én tudtam, hogy mit tennének ott vele, úgyhogy kiakasztottuk az ajtóra a
„ne zavarj” táblát és befektettük az ágyba.
Felváltva aludtunk, hogy figyelni tudjuk a légzését. Csak feküdt ott, a
teste egyre melegebb lett, a pulzusa pedig egyre gyengébb.
A harmadik napon elneveztem Rufusnak. Végül is, miért ne? Attól, hogy
meg kell halnia, még lehet neve.
– Szenved – mondta Oleg. – Az állatorvos egy injekcióval elaltatja.
Egyáltalán nem fog fájni neki.
– Senki ne injekciózzon valami olcsó állatdrogot Rufusba – mondtam és
megpöcköltem a fecskendőt.
– Megőrültél? – bámult rám Oleg. – Az kétezer koronányi violin!
– Az lehet.
 Rufus mindenesetre legalább nem valami kicseszett turistaosztályon
hagyta el ezt az árnyékvilágot.
Úgy rémlik, a hazaút elég felhős volt. Legalábbis Sinatra nem énekelt.
Miután visszatértünk Oslóba, Oleg teljesen beparázott attól, hogy mi lesz.
Én viszont feltűnően nyugodt maradtam. Mintha tudtam volna, hogy az öreg
egy ujjal sem fog hozzánk nyúlni. Két ártalmatlan narkós voltunk, útban
lefelé. Leégett, munkanélküli drogosok, ráadásul egy szem violin nélkül.
Oleg kiderítette, hogy a „junkie” kifejezés több mint százéves, és abból az
időből származik, amikor az első heroinisták hajóroncsokat loptak
Philadelphia kikötőjéből, hogy finanszírozni tudják maguknak az anyagot.
Pontosan ezt csináltuk mi is. Éjszakánként bemásztunk a Bjørvikån lévő
építkezésre, és elloptunk mindent, amit csak értünk. A réz és a szerszámok
olyan kelendőek voltak, akár az arany. A rezet egy ócskásnak adtuk el a
Kalbakkenen, a szerszámokat pedig néhány litván mesterembernek.
De minél többen kaptak rá az ötletünkre, annál magasabbak lettek a
kerítések, és úgy szaporodott az éjjeliőrök száma. Végül a zsaruk is
szaglászni kezdtek, a vásárlók pedig felszívódtak.
Aztán megint egyik napról a másikra tengődtünk, miközben a drog utáni
sóvárgás úgy korbácsolt bennünket, mint valami dühöngő rabszolgahajcsár.
Tudtam, hogy valami átkozottul nagy ötlettel kell előállnom, egy végleges
megoldással. így is tettem.
Olegnek természetesen egy szót sem szóltam róla. Egy teljes napon
keresztül készültem a beszédre. Azután felhívtam. Irene éppen akkor ért
haza az edzésről. Szinte boldognak tűnt, amikor meghallotta a hangomat.
Egy órán keresztül beszéltem megszakítás nélkül. Mire befejeztem, teljesen
meggyőztem. A következő este kimenten a központi pályaudvarra és a
peronon vártam a trondheimi vonat érkezését.
Potyogtak a könnyei, amikor átölelt.
Olyan fiatal. Olyan gondoskodó. Olyan értékes.
Ahogy már mondtam, soha nem szerettem senkit. De nem hiányzott sok
hozzá, hogy magam is sírva fakadjak.

Harmincharmadik fejezet
Harry a 301-es szoba résnyire nyitott ablakán keresztül hallotta, amint
odakint a sötétben egy toronyóra tizenegyet üt. Lüktető nyaka és álla
legalább annyiban hasznos volt, hogy ébren tartották. Felállt az ágyról, leült
az ablak mellett álló székre és a puskával az ölében az ajtó felé fordulva a
falhoz dőlt.
Amikor megérkezett, a recepción kért egy erős villanykörtét és egy
kalapácsot. Azt mondta, hogy majd saját kezűleg kicseréli az égőt és
visszakalapál néhány kiálló szöget a küszöbbe. Miután felment, a folyosón
kicserélte a szobája előtti gyenge villanykörtét, majd a kalapács
segítségével felfeszítette és eltávolította a küszöböt. Arról a helyről, ahol
most ül, azonnal észreveszi az árnyékukat, ha megérkeznek.
Meggyújtott egy újabb cigarettát. Ellenőrizte a fegyvert. Elszívta a doboz
maradékát. Odakint a templom órája elütötte a tizenkettőt.
Megszólalt a telefon. Beate volt az, aki arról számolt be, hogy időközben
sikerült négyet felhajtania az öt listából, amelyeket a járőrök állítottak össze
a blinderni kutatás során. – Az ötödik csapat már leadta a listáját a SZBEO-
n – mondta.
– Köszönöm – felelte Harry. – Megkapta a tasakokat Ninától a
Schrøderben?
– Igen. Szóltam az igazságügyi szakértőnek, hogy elsőbbséget élvez a
dolog. Most elemzik a vért.
Szünet.
– És? – kérdezte Harry.
– Mi és?
– Ismerem ezt a hangot, Beate. Van még valami.
– A DNS-vizsgálat nem készül el néhány óra alatt, Harry, annak...
– Tudom, hogy napokig is eltarthat, amíg a végleges eredmény meglesz –
mondta Harry.
– Igen. Ami van, az egyelőre nem biztos.
– Mennyire nem az? – Harry lépéseket hallott a folyosón.
– Nos, legalább öt százalék az esélye annak, hogy nem ez a helyes
eredmény.
– Ha jól sejtem, van egy ideiglenes DNS-profilja és egy találata az
adatbázisban?
– Az ideiglenes eredményeket csak arra használjuk, hogy bizonyos
embereket kizárjunk.
– És ki a találat?
– Inkább nem mondanék semmit, mielőtt...
– Gyerünk már!
 – Nem. De annyit elárulhatok, hogy nem Gusto saját vére.
– És?
– És nem is Olegtől származik. Rendben?
– Nagyon is – válaszolta Harry és kifújta a levegőt. – De...
Az ajtó alatt egy árnyék tűnt fel.
– Harry?
Harry letette. A puskát az ajtó felé irányította. Várt. Három gyors
koppanás. Várt. Hallgatózott. Az árnyék nem mozdult. Harry a fal mentén
az ajtóhoz lopakodott, hogy kikerüljön az esetleges lővonalból. A szemét az
ajtón lévő kémlelőnyíláshoz illesztette.
Egy férfi hátát pillantotta meg.
A kabátja a testére simult és olyan rövid volt, hogy kilátszott a nadrágja
dereka. A hátsó zsebéből valami fekete textil lógott ki, talán egy sapka
lehetett. Övet viszont nem viselt. A karja leeresztve az oldala mellett. Ha a
férfinak volt fegyvere, akkor azt vagy egy vállra erősíthető pisztolytáskában
hordta, vagy valahol a nadrágja belső szárán. Egyik sem volt túlságosan
gyakori.
A férfi az ajtó felé fordult, és kétszer megkopogtatta, ezúttal erősebben.
Harry visszafojtott lélegzettel tanulmányozta a látogató arcát.
De bármennyire torzított is a kémlelő, az a bulldogharapás
összetéveszthetetlen volt. A férfi megvakarta az állát egy kártyával, amely a
nyakában lógott.
A rendőrök általában akkor hordták a nyakukba akasztva az
igazolványukat, amikor letartóztatásra készültek. A fenébe! A rendőrség
gyorsabb volt, mint Dubaj.
Harry habozott. Ha a pasasnak letartóztatási parancsa van, akkor
házkutatási engedélye is lesz, amelyet már minden bizonnyal bemutatott a
recepciósnak is, akitől megkapta a főkulcsot. Harry agya gyors
számításokat végzett.
Visszalopakodott a szobába és a ruhás-szekrény mögé dugta a puskát.
Azután visszatért az ajtóhoz, kinyitotta és így szólt:
– Ki maga és mit akar? – miközben gyors pillantást vetett a folyosó
mindkét vége felé. A férfi rámeredt.
– Egek, maga meg hogy néz ki, Hole? Bejöhetek? – emelte fel az
igazolványt.
Harry az igazolványt tanulmányozta. – Truls Berntsen. Bellmannak
dolgozott, nem igaz?
 – Még mindig neki dolgozom. Üdvözletét küldi.
Harry oldalra lépett és beengedte Berntsent.
– Kellemes – jegyezte meg Berntsen körbepillantva.
– Üljön le! – intett Harry az ágy felé.
Ő maga az ablak melletti székre zökkent. – Rágógumit? – kérdezte
Berntsen Harry felé nyújtva a csomagot.
– Kiszedi a fogtömésemet. Mit akar?
– Barátságos, mint mindig. – Berntsen bemutatta szokásos röfögő
nevetését, majd az összehajtogatott rágógumicsíkot a szájába dobta és leült.
Harry agya sorban elemezte a hanglejtést, a testbeszédet, a szemmozgást és
a szagot. A férfi nyugodtnak látszott, de volt benne valami fenyegető is.
Nyitott tenyér, semmi kapkodó mozdulat, a szeme azonban folyamatosan
járt, gyűjtötte az információkat, mintha készülne valamire. Harry már
megbánta, hogy eldugta a puskát. Nem valószínű, hogy a hiányzó
fegyvertartási engedély lesz a legnagyobb probléma. – Az a helyzet, hogy a
tegnap este történt Vestre temetőbeli sírgyalázás után vért találtunk Gusto
Hanssen ingén. A DNS-vizsgálat szerint a maga vére volt.
Harry nézte, ahogy Berntsen gondosan összehajtogatja a rágógumi
ezüstpapírját.
Most már kezdett emlékezni rá.
Beavisnek hívták és Bellman kifutófiúja volt. Ostoba, de minden hájjal
[17]
megkent. És veszélyes. Forrest Gump gone bad.
– Fogalmam sincs, miről beszél – mondta Harry.
– Persze, hogy nincs – sóhajtotta Berntsen.
– Talán valami hiba van az adatbázisban, nem igaz?
– Akkor öltözzön, elviszem a rendőr-főkapitányságra, hogy vért
vegyenek magától egy új teszthez.
– Egy lányt keresek – mondta Harry. – Irene Hanssent.
– A Vestre temetőben fekszik?
– Azt nem tudom, mindenesetre a nyáron tűnt el. Gusto Hanssen
mostohatestvére.
– Ez új a számomra. Ettől függetlenül velem kell jönnie...
– Erről a lányról van szó, itt középen – folytatta Harry. Előhúzta a
Hanssen család fotóját a zakója zsebéből és odanyújtotta Berntsen-nek. –
Még egy kis időre van szükségem. Tényleg nem sokra, és utána megértik
majd, hogy miért volt szükség minderre. Megígérem, hogy negyvennyolc
órán belül feladom magam.
 – Negyvennyolc óra? – kérdezte Berntsen a képet tanulmányozva. – Az
egy jó film. Nolte meg az a néger. McMurphy?
– Murphy.
– Az. Már nem olyan vicces a fickó. Nem különös? Az embernek van
valamije, aztán egyik napról a másikra csak úgy eltűnik. Milyen érzés,
Hole?
Harry Truls Berntsent méregette.
Már nem volt olyan biztos benne, hogy a Forrest Gump-analógia valóban
stimmel. Berntsen a fény felé fordította a képet és hunyorogva koncentrált.
– Felismeri a lányt?
– Nem – válaszolta Berntsen, visszaadta Harrynak a képet és fészkelődni
kezdett. Valószínűleg kényelmetlenül ült a farzsebébe gyűrt textil miatt,
mert gyors mozdulattal átrakta a kabátzsebébe.
– Menjünk be a főkapitányságra, azután megnézzük, mit tehetünk a
negyvennyolc órája érdekében.
A hanglejtése könnyed volt. Túlságosan is könnyed. Harrynak pedig
szöget ütött a fejébe valami. Beate megkérte az igazságügyi szakértőt, hogy
vegyék előre az általa kért DNS-vizsgálatot, és ennek ellenére még mindig
nem készült el a végleges eredmény. Akkor hogy lehetséges, hogy Berntsen
már megkapta a Gusto ingén talált vér elemzésének az eredményét? És volt
még valami. Berntsen mozdulata nem volt elég gyors, amikor azt a
textildarabot a kabátzsebébe rejtette. Nem sapka volt, hanem egy balaclava.
Az a fajta símaszk, amelyet Oleg szerint Gusto gyilkosa viselt. És már jött
is a harmadik gondolat. A takarító.
Mégsem a rendőrség bukkant elsőként a nyomára, hanem Dubaj
talpnyalója? Harry a ruhásszekrény mögött lapuló puskára gondolt. De már
elkésett, a folyosón újabb lépések közeledtek.
Két személy. Egyikük olyan nagydarab, hogy a padlódeszkák
nyöszörögtek a léptei alatt. A lépések az ajtó előtt elhallgattak. Két pár,
széles terpeszben álló láb árnyéka vetült az ajtó alatt a padlóra. Persze,
abban is reménykedhetett volna, hogy Berntsen két kollégája futott be, és
valóban őrizetbe vételről van szó. De hallotta a padló nyikorgását.
Ez a férfi hatalmas lehet, legalább akkora, mint az az alak, amelyik a
Frogner-parkon keresztül rohant utána.
– Na, jöjjön – mondta Berntsen, felállt és Harry elé lépett. Azután
mintegy véletlenül megvakarta a mellkasát a kabátja hajtókája alatt. – Egy
kis kirándulás, csak maga meg én.
 – Nem hinném – felelte Harry.
– Ahogy nézem, erősítést kapott.
Harry az ajtó alatti árnyékok felé biccentett, ahová időközben két láb
közé egy ötödik árny is csatlakozott. Egy hosszúkás, egyenes árnyék. Truls
követte a pillantását. Harry pedig őszinte elképedést látott Berntsen arcán.
Ezt a megnyúlt pofát aligha képes eljátszani. Nem Berntsen emberei voltak.
– Lépjen el az ajtótól – suttogta Harry.
Truls állkapcsa abbahagyta a rágógumi csócsálását és Harryra bámult.

Truls Berntsen a Steyr pisztolyt legszívesebben egy válltokban hordta

úgy, hogy a fegyver a mellkasára simuljon. Így ugyanis sokkal nehezebben
lehetett észrevenni, ha szemtől szemben állt valakivel. És mivel tudta, hogy
Harry Hole rutinos nyomozó, aki többek között az FBI chicagói
továbbképzésén is részt vett, biztos volt benne, hogy a férfi ki fogja szúrni,
ha a ruhája a szokásos helyeken kidudorodik. Nem mintha Truls arra
számított volna, hogy használnia kell majd a Steyrt, de azért mindenre
felkészült. Amennyiben Harry ellenállást tanúsít, a balaclavát a fejére húzva
és a Steyrt a hátába nyomva vezeti ki a szállodából, hogy később senki ne
tudja azonosítani, kivel látták Hole-t utoljára, mielőtt végképp eltűnt a föld
színéről.
A Saab az egyik mellékutcában áll, még az egyetlen közeli utcai lámpát
is összezúzta, hogy ne lehessen kivenni a rendszámtáblát. Ötvenezer euró.
Türelmesnek kell lennie, lépésről lépésre kell haladnia. Vesz majd egy házat
valamivel feljebb a Høyenhallon, ahonnan kilátás nyílik feléjük. A nő felé.
Harry Hole kisebbnek tűnt, mint ahogyan az emlékezetében élt. És
csúnyábbnak is. Sápadt volt, csúf, koszos és kimerült. Csüggedt és
dekoncentrált. Egyszerűbb dolga lesz, mint gondolta. Ezért amikor Hole
suttogva arra utasította, hogy húzódjon el az ajtó elől, Truls első reakciója a
bosszúság volt. Most komolyan ilyen gyerekes trükkel próbálkozik a pasas,
amikor minden ilyen jól alakul? De azután rögtön leesett neki, hogy ezt a
hangnemet a rendőrök csak valóban kritikus helyzetben szokták használni.
Semmi cifrázás vagy dráma, csak egy semleges, hideg, félreérthetetlen
kijelentés. Amely jelentősen megnöveli a túlélés esélyeit. Így aztán Truls
Berntsen – anélkül, hogy különösebben sokat gondolkodott volna – oldalra
lépett. A következő pillanatban az ajtó felső része a szobába robbant.
Miközben Truls Berntsen megpördült, ösztönösen megállapította, hogy a
sörétes puska csöve minden bizonnyal le van fűrészelve, csak így lehetett
ilyen rövid lőtávolságon ekkora szórása. A keze már a kabátja alatt volt. Ha
a válltokot normál pozícióban és kabát nélkül viseli, gyorsabban boldogult
volna, mivel akkor a fegyver markolata egyenesen előre mutatna. Így
viszont könnyebben meg tudta ragadni a pisztolyt, amely közvetlenül a
kabátja nyílása alatt simult a mellkasára. Truls Berntsen háttal az ágyra
vetette magát, közben kiszabadította a pisztolyt, és mire az ajtó maradéka
egy reccsenéssel feltárult, már előrenyújtott kezében szorította a fegyvert.
A háta mögül üvegcsörömpölést hallott, azután a következő lövés robaja
minden egyéb zajt elnyomott. A csattanástól eldugult a füle, a szobán pedig
hóvihar söpört keresztül. Az ajtónyílásban két férfi körvonala rajzolódott ki.
A nagyobbik felemelte a pisztolyt. Feje csaknem az ajtókeret tetejét
verdeste, jóval magasabb lehetett két méternél. Truls elsütötte a pisztolyt.
Majd még egyszer. Érezte, ahogy a fegyver jólesően visszarúg, és a még
kellemesebb tudatot, hogy ez most élesben megy. Ebben a pillanatban nem
törődött azzal sem, ami ezután jön majd.
A nagyobbik férfi összerándult, fejével olyan mozdulatot tett, mintha
hátra akarná dobni frufruját, majd hátrálni kezdett és eltűnt. Truls odébb
mozdította a pisztolyt és a másik felé pillantott, aki még mindig az
ajtónyílásban szobrozott mozdulatlanul. Fehér tollak kavarogtak körülötte.
Truls célba vette. De nem húzta meg a ravaszt, ugyanis lassan kivehetővé
váltak számára a férfi rozsomákra hajazó vonásai.
Azok a vonások, amelyekről Trulsnek a lappok, a finnek és az oroszok
jutottak az eszébe. A pasas most nyugodtan maga elé emelte a pisztolyt. Az
ujja a ravaszra görbült.
[18]
– Easy, Berntsen – mondta. Truls Berntsen ordításának nem akart vége
szakadni.
Harry zuhant.
Amikor az első sörétzápor elhúzott a feje fölött, behúzott nyakkal és
görnyedt háttal az ablak irányába hátrált. Az ablaktábla először némi
ellenállást tanúsított, majd, mintha eszébe jutott volna, hogy üvegből van,
megadta magát.
Ezután szabadesés következett. Az idő hirtelen lelassult, mintha vízen
siklott volna keresztül. Karjai és lábai úgy kalimpáltak, akár egy-egy lassú
hajólapát, és ösztönösen igyekeztek megakadályozni, hogy a teste
hátraszaltóba forduljon. Az agya szinapszisai között gondolattöredékek
cikáztak ide-oda. Például az, hogy a fejére fog zuhanni. Hogy micsoda
mázli, hogy nem volt függönye. Hogy a szemben lévő lakásban a meztelen
nő fejjel lefelé nyitotta ki az ablakot. Azután valami puha fogta fel a
zuhanását.
Üres kartondobozok, régi újságok, használt pelenkák, tejesdobozok,
valamint a szálloda konyhájáról származó száraz kenyércsücskök és
kávéfilterek. A hátán feküdt a nyitott szemetes konténerben, és
üvegszilánkok záporoztak körülötte. A fölötte lévő ablakból mintha vaku
villant volna. Torkolattűz. Azonban feltűnően nagy volt a csend, mintha a
lövések egy elnémított tévékészülékből érkeztek volna.
A nyaka köré tekert ragasztószalag felszakadt, és a seb újra vérezni
kezdett. Egy őrült másodpercig fontolóra vette, hogy egyszerűen fekve
marad. Behunyja a szemét, és hagyja, hogy magával sodorja az álom. Olyan
volt, mintha kívülről figyelte volna magát, amint felpattan, átugrik a
konténer pereme fölött és a hátsó udvar végében lévő kapu felé iramodik.
Amikor feltépte a kijáratot, az ablakból egy hosszú, tomboló üvöltés
hallatszott, aztán már kint is volt az utcán. Megcsúszott egy
csatornafedélen, de sikerült talpon maradnia.
Látta, ahogy egy szűk nadrágot viselő, fekete nő automatikusan
rámosolyog, és felé csücsörít a szájával, majd miután felmérte a helyzetet,
gyorsan elfordítja a fejét.
Harry rohanni kezdett.
És úgy döntött, hogy ezúttal egyszerűen csak futni fog.
Amíg csak bír.
Amíg véget nem ér ez az egész, amíg el nem kapják. Bízott benne, hogy
nem fog túl sokáig tartani.
Közben pedig azt teszi, amire a zsákmányállatokat programozták:
menekül, megpróbálja elkerülni, hogy elkapják, igyekszik még néhány
órán, percen, másodpercen keresztül életben maradni. A szíve valósággal
dörömbölt a tiltakozástól, és elnevette magát, amikor egy éjszakai busz előtt
keresztülvágva az úton továbbnyargalt a pályaudvar irányába.

Harmincnegyedik fejezet
Harrynak semmi kétsége nem volt afelől, hogy fogságba esett. Az imént
ébredt. A feje fölött egy kép függött a falon, amely egy megnyúzott emberi
testet ábrázolt. A kép mellett egy aprólékos gondossággal megmunkált fa
figura lógott, amely egy megfeszített férfit örökített meg, aki éppen
elvérzett. Mellette pedig gyógyszeres szekrények sora következett.
Megfordult a priccsen és megpróbálta ott folytatni, ahol az előző nap
abbahagyta. Megpróbálta egyben látni a képet. A nagy egészet, még ha több
pontot egyelőre nem is sikerült összekötnie egymással. Ráadásul ezen
pontok némelyike nem volt több puszta feltételezésnél.
Első számú feltételezés: Truls Berntsen a takarító.
A SZBEO munkatársaként valószínűleg tökéletes helyen ül ahhoz, hogy
Dubajt kiszolgálja.
Kettes számú feltételezés: A DNS, amelyre Beate rábukkant az
adatbázisban, Berntsené.
Azért nem akart semmit mondani, amíg nem száz százalékos az
eredmény, mert az eddigi vizsgálatok alapján a Gusto körme alatt talált vér
az egyik kollégájuktól származik. Ha ez tényleg így van, Gusto Truls
Berntsent karmolta meg a halála napján. De most jön a neheze. Ha Berntsen
valóban Dubajnak dolgozik és azt volt a feladata, hogy megölje Harryt,
akkor miért bukkant fel ez a két Blues Brothers-figura, hogy kicsinálja
mindkettőjüket? És ha Dubaj emberei voltak, hogyan lehetséges az, hogy
így keresztbe tettek egymásnak? Nem ugyanabban a csapatban játszottak,
vagy csak egy kivételesen rosszul megtervezett akcióról volt szó? Talán
nem is volt összehangolva semmi, mert Truls Berntsen a saját szakállára
dolgozott és meg akarta akadályozni, hogy Harry továbbadja a Gusto
sírjából származó, rá nézve terhelő bizonyítékokat? Odakintről kulcszörgés
hallatszott, majd kinyílt az ajtó.
– Jó reggelt! – csicseregte Martine. – Hogy érzed magad?
– Jobban – hazudta Harry és az órájára pillantott. Hajnali hat volt.
Ledobta magáról a takarót és lendületből lerakta a lábát a padlóra.
– A betegszoba nem éjszakai szállásra van kitalálva – figyelmeztette
Martine. – Maradj fekve, hogy kicserélhessem a kötést a nyakadon.
– Köszönöm, hogy befogadtál tegnap este – mondta Harry. – De mint
már említettem, pillanatnyilag elég veszélyes rejtegetni engem, úgyhogy
jobb, ha mielőbb eltűnök innen.
– Lefeküdni!
Harry a nőre pillantott, és nagyot sóhajtva engedelmeskedett.
Behunyt szemmel hallgatta a fiókok nyikorgását, egy olló csörömpölését
az üvegasztalon és az első vendégek dübörgését, akik reggelire érkeztek a
Fyrlyset alattuk lévő kávézójába. Miközben Martine lefejtette az előző esti
kötést a nyakáról, Harry felhívta Beatét. Csak az üzenetrögzítőt érte el,
amely felszólította, hogy a sípszó után röviden foglalja össze
mondanivalóját.
– Tudom, hogy a vér a Kripos egyik korábbi gyilkossági nyomozójától
származik – mondta Harry. – De azt kérném, hogy ha a nap folyamán az
igazságügyiek megerősítik az eredményt, várjon még az információ
továbbadásával. Ez önmagában még nem elég egy letartóztatási parancshoz,
és ha túlságosan nagy nyomás alá helyezzük félő, hogy minden nyomot
eltakarít és eltűnik. Ezért valami más miatt kell őrizetbe vennünk, hogy
azután nyugodtan dolgozhassunk. Ott az alnabrui motorosklubban történt
betörés és gyilkosság. Ha nem tévedek, ugyanez a személy próbálta meg
Olegékkel kirámolni a klubot. És Oleg kész tanúskodni. Ezért azt kérném,
hogy faxolja át Hans Christian Simonsen ügyvédi irodájába a SZBEO
nyomozójának, Truls Berntsennek a fotóját, hogy Oleg azonosítani tudja a
férfit.
Harry letette, visszafojtotta a lélegzetét és érezte, hogy jön. Olyan
hirtelen és olyan erővel tört rá, hogy zihálni kezdett.
Elfordult és érezte, ahogy a gyomra felkavarodik és a tartalma hevesen
kikívánkozik.
– Fáj? – kérdezte Martine, miközben egy alkoholba áztatott
vattapamaccsal tisztogatta az állát és a nyakát. Harry megrázta a fejét és a
nyitott alkoholos üveg felé intett. – Ó, persze – mondta Martine, és
visszanyomta a dugót az üvegbe. Harry szórakozottan elmosolyodott. A
homlokán gyöngyözni kezdett a verejték.
– Sosem lesz jobb? – kérdezte Martine halkan.
– Micsoda? – kérdezett vissza Harry rekedten.
Martine nem válaszolt. Harry pillantása a priccsek között ugrált, hogy
találjon valamit, ami elvonja a figyelmét, másfelé tereli a gondolatait.
Bármit. A pillantása a nő gyűrűjére esett, amelyet lehúzott és az asztalra tett,
amikor elkezdte ellátni a sérülését. Rikarddal már néhány éve házasok
voltak, a gyűrűt karcolások borították, közel sem volt olyan új és fényes,
mint Torkildsené a Telenorban. Harry hirtelen megborzongott és viszketni
kezdett a fejbőre. Persze az izzadság miatt is lehetett. – Valódi arany? –
kérdezte.
Martine elkezdte a nyaka köré tekerni a kötést.
– Ez egy jegygyűrű, Harry.
– Igen, és?
 – Persze, hogy aranyból van. Bármilyen szegény vagy zsugori is valaki,
nem fog olyan jegygyűrűt venni, ami nem aranyból van.
Harry bólintott. Egyre vadabbul viszketett, és most már a haja is az égnek
meredt a tarkóján.
– Én azt tettem – mondta.
Martine nevetett. – Ez esetben te vagy az egyetlen az egész világon,
Harry.
Harry a gyűrűre meredt. – De még mennyire, hogy én vagyok az
egyetlen... – mondta lassan. A tarkóján lévő hajszálak soha nem tévednek.
– Hé, várj már, még nem végeztem!
– Jó lesz így is – mondta Harry és már fel is pattant.
– Legalább hadd adjak neked néhány tiszta ruhadarabot. Csak úgy
bűzlesz a szeméttől, a vértől és az izzadságtól.
– A mongolok állati ürülékkel dörzsölték be magukat a nagyobb csaták
előtt – mondta Harry, miközben begombolta az ingét. – De ha már
mindenképpen adni akarsz nekem valamit, akkor egy csésze kávé...
Martine rezignált pillantást vetett rá, majd a fejét csóválva elindult lefelé
a lépcsőn.
Harry gyorsan előhalászta a mobiltelefonját. – Igen? – Klaus Torkildsen
olyan hangon szólt bele, mint egy zombi. A háttérben felharsanó
gyermeksírás azonnal meg is magyarázta, miért.
– Itt Harry Hole. Ha megtesz nekem még egy utolsó szívességet, soha
többé nem zaklatom magát, Torkildsen. Ellenőriznie kell néhány
bázisállomást. Tudnom kell az összes helyet, ahol Truls Berntsen
mobiltelefonja július tizenkettedikén megfordult. Berntsen valahol
Manglerudon lakik.
– Nem tudjuk négyzetméterre pontosan meghatározni, sem...
– ...percről percre lekövetni a mozgását, tudom. Csak tegye meg amit
lehet.
Szünet.
– Ez minden?
– Nem, lenne még egy név. – Harry behunyta a szemét és igyekezett az
emlékezetébe idézni. Felidézte a Radiumhospital ajtaján lévő táblát. Halkan
maga elé mormolta, majd hangosan megismételte a telefonba.
– Feljegyeztem. És ez a soha többé mit is jelent pontosan?
– Soha többé.
– Értem – mondta Torkildsen. – Még valami.
 – Igen?
– A rendőrség tegnap a telefonszáma után érdeklődött. De nincs
regisztrált száma.
– Egy regisztrálatlan kínai telefonom van. Miért?
– Minden valószínűség szerint fel akarták kutatni magát. Miről van szó
tulajdonképpen?
– Biztos benne, hogy tudni szeretné, Torkildsen?
– Nem – válaszolta a másik egy rövid szünet után. – Hívom, ha sikerült
kiderítenem valamit.
Harry megszakította a hívást és gondolkodni kezdett. Nyomoznak utána.
Ha a rendőrség a száma alapján nem is találja meg a nevét, attól még
képesek lesznek összeilleszteni a dolgokat, ha Rakel számának utánanézve
felfedezik a kínai számot a híváslistáján. A telefon alapján pedig bemérhetik
a tartózkodási helyét, úgyhogy meg kell szabadulnia tőle.
Amikor Martine visszatért egy csésze gőzölgő kávéval, Harry két kortyot
engedélyezett magának, majd kertelés nélkül megkérdezte a nőt, hogy
kölcsönkaphatná-e a telefonját néhány napra. Martine Harryra függesztette
egyenes, tiszta pillantását és igent mondott, majd megkérdezte tőle, hogy
alaposan végiggondolta-e a dolgot.
Harry bólintott, majd miután megkapta Martine kis, piros készülékét,
arcon csókolta a nőt és levitte magával a csészét a kávézóba. Odalent öt
asztal már foglalt volt, és újabb koránkelők érkeztek.
Harry az egyik asztal mellé telepedett és kimásolta a legfontosabb
számokat a saját kínai iPhone-utánzatából, és küldött rájuk egy rövid SMS-t
az új, ideiglenes telefonszámáról. A drogfüggők épp olyan
kiismerhetetlenek, mint a többi ember, de egy vonatkozásban mégis
meglehetősen kiszámíthatóak, így aztán Harry egy pillanatig sem
kételkedett abban, mi lesz a vége, ha az egyik üres asztalon hagyja a kínai
telefont, amíg kimegy a mosdóba. Mire visszatért, a telefon köddé vált.
Pontosabban hozzákezdett az utazáshoz, amelyet a rendőrség remélhetőleg
az egész városon keresztül követ majd a bázisállomások segítségével.
Harry a maga részéről elhagyta a Fyrlysetet és a Tøyengatån Grønland
felé indult. Egy járőrkocsi közeledett felé ráérősen. Harry ösztönösen
lehajtotta a fejét, előhúzta Martine kis, piros mobilját, és úgy tett, mintha
telefonálna, hogy a kezével eltakarhassa az arcát. Az autó elment mellette.
A következő órákat rejtőzködéssel kell töltenie. De ennél is fontosabb, hogy
tudott valamit. Hogy végre volt valami kiindulópontja.
 Truls Berntsen két réteg fenyőág alatt feküdt, és majd megvette az isten
hidege. Egész éjszaka ugyanazok a képek játszódtak le a szemei előtt. Az
óvatosan hátráló rozsomákképű, aki mintha fegyverszünetért könyörgött
volna, azt ismételgette, hogy „easy”, miközben folyamatosan egymásra
szegezték pisztolyukat.
A rozsomákképű. Ő vezette a limuzint a Gamlebyen temetőnél. Dubaj
embere. Amikor a férfi lehajolt, hogy elvonszolja nagydarab kollégáját, akit
Truls lelőtt, le kellett engednie a pisztolyát. Truls ebben a pillanatban értette
meg, hogy a férfi kész volt az életét kockáztatni, hogy ne hagyja hátra a
cimboráját. A rozsomákképű valószínűleg katona, rendőr vagy valami
hasonló lehetett régen, mindenesetre az tény, hogy tartotta magát valami
becsületkódexhez. Abban a pillanatban a nagydarab felnyögött.
Életben van, könnyebbült meg Truls, másfelől némi csalódottságot érzett.
Hagyta, hogy a rozsomákképű talpra állítsa a nagydarabot, majd
végigtámogassa a folyosón a hátsó ajtó felé. Amikor eltűntek, magára húzta
a símaszkot és kirontott a szobából. Elrohant a recepció mellett, előkerítette
a Saabot és egyenesen ide hajtott. Nem mert hazamenni. Pontosan az ilyen
helyzetekre volt ez a titkos rejtekhely, amelyet csak ő ismert. Ahol senki
sem látta, Truls viszont idejött, ha látni akarta őt.
A rejtekhely Manglerudon volt, egy közkedvelt kirándulóhelyen, de akik
erre jártak, a túraösvényeken maradtak és soha nem jöttek fel ide, az ő sűrű
bozótossal körülvett sziklájára. Mikael és Ulla Bellman háza a sziklával
szemben lévő hegyoldalban állt, úgyhogy innen tökéletes kilátás nyílt a
nappalira, s ő estéken keresztül nézte a nőt, ahogy az a kanapén ül.
Bájos arca és vékony alakja szinte semmit sem változott az évek során,
még mindig Ulla volt a legszebb lány Manglerudon. Olykor Mikael is ott
ült, látta, ahogy csókolóznak, simogatják egymást, de mindig eltűntek a
hálószobában, mielőtt több is történt volna. De nem is volt biztos abban,
hogy szeretne többet látni. A legjobban azt szerette, amikor a nő egyedül,
maga alá húzott lábakkal ült a kanapén egy könyvvel. Olykor egy-egy
pillantást vetett a nappali ablaka felé, mintha érezte volna, hogy figyelik.
Trulst pedig egészen felizgatta a gondolat, hogy a nő talán tudja, sejti, hogy
ő odakint gubbaszt valahol. De a nappali ablaka most sötét volt.
Elköltöztek. Elköltözött. És az új ház környékén egyetlen biztonságos
leshely sincsen. Alaposan utánajárt. Bár ahogy a dolgok állnak, talán többé
nem is lesz szüksége rá. Lehet, hogy semmire sem lesz már szüksége. Mert
mostantól meg volt bélyegezve.
 Rávették, hogy keresse fel Hole-t a Leonban éjfélkor, azután rájuk
támadtak.
Megpróbáltak megszabadulni tőle, megpróbálták eltakarítani a takarítót.
De miért? Mert túl sokat tudott? Hiszen egy takarító a dolog természetéből
adódóan mindig túl sokat tud. Egyszerűen nem fért a fejébe. A pokolba!
Másfelől az okok keresése innentől kezdve tulajdonképpen teljesen
lényegtelen, nem tehet mást, mint hogy megpróbál életben maradni.
Kimerült és csontig átjárta a hideg, mégsem mert hazamenni, amíg
eléggé ki nem világosodik ahhoz, hogy jól láthassa, tiszta-e a levegő. Csak
jusson haza a lakásába, ott olyan fegyverarzenál várja, hogy akár egy
ostromot is kibír.
Természetesen mindkettőjüket lelőhette volna, amikor lehetősége volt rá,
de csak próbálkozzanak még egyszer, megmutatja nekik, hogy Truls
Berntsent nem lehet csak úgy térdre kényszeríteni. Truls felállt. Lesöpörte a
tűleveleket a ruhájáról, és vacogva csapkodni kezdte magát a karjával, hogy
egy kissé átmelegedjen.
Átpillantott a házra. Lassan kezdett világosodni. A többi Ullára gondolt.
Például arra a kis sötéthajúra a Fyrlysetben. Martinére. Egy ideig tényleg
azt gondolta, hogy az övé lehet. A lány veszélyes emberek között dolgozott,
ő megvédhette volna. Martine viszont átnézett rajta, neki pedig szokás
szerint nem volt mersze odamenni hozzá, hogy újabb vereséget szenvedjen.
Akkor már jobb volt várni és reménykedni, elhúzni és azzal kínozni magát,
hogy a legkisebb barátságos gesztust is bátorításnak véli.
Aztán egy nap egy elcsípett beszélgetésfoszlányból megtudta, hogy a nő
terhes. Az az átkozott ribanc. Mind egyformák voltak. Mint az a lány is, akit
Gusto Hanssen felderítőnek használt. Kurvák, kurvák. Gyűlölte ezeket a
nőket. Ahogy azokat a férfiakat is, akik tudták, hogyan kell megszerezni
őket. Ugrándozva csapkodta magát, de tudta, hogy soha többé nem
melegszik fel újra.

Harry visszament a Kvadraturenbe a Postcaféhoz. Ez nyitott a

legkorábban, kereken négy órával a Schrøder előtt, úgyhogy beállt a sörre
szomjazó lelkek közé a sorba, hogy valami reggelit szerezzen. Elsőként
Rakelt hívta fel, és megkérte, hogy ellenőrizze Oleg e-mail fiókját.
– Igen – mondta Rakel. – Van egy leveled Bellmantól. Egy címekből álló
listának tűnik.
– Oké – mondta Harry. – Továbbítsd Beate Lønn-nek.
 Következő lépésként küldött egy SMS-t Beaténak, hogy tájékoztassa a
listákról, majd befejezte a reggelijét. Azután áttette a székhelyét a
Stortorvets Gjæstgiveribe, ahol épp csak megrendelte az újabb kávét,
amikor Beate felhívta.
– Összevetettem a listákat, amelyeket közvetlenül a járőrkocsiktól
szereztem, azokkal, amelyeket magától kaptam. Miféle lista ez
tulajdonképpen?
– Az a lista, amelyet Bellman kapott, majd továbbított nekem. Csak tudni
akarom, hogy korrekt jelentést kapott-e, vagy esetleg már ott is belenyúlt
valaki a dolgokba.
– Értem. A saját listámon lévő címek megegyeznek azokkal, amelyek a
Bellmantól származó listán szerepeltek.
– Hm – mormolta Harry. – Nem úgy volt, hogy az egyik járőrkocsi
listáját nem sikerült megszereznie?
– Miről van szó tulajdonképpen, Harry?
– Csak arról, hogy megpróbálom rábírni a takarítót, hogy segítsen
nekünk.
– Mégis miben?
– Megkeresni a házat, amelyben Dubaj lakik.
Szünet.
– Megnézem, hogy fel tudom-e hajtani valahogy az utolsó listát is –
mondta végül Beate.
– Köszönöm. Majd beszélünk.
– Várjon!
– Igen?
– Nem is akarja tudni, mi lett a Gusto körme alatt talált vér DNS-
vizsgálatának végleges eredménye?

Harmincötödik fejezet
Eljött a nyár, és én voltam Oslo császára. Egy fél kiló violint kaptam
Irenéért, aminek a felét eladtam az utcákon. Ez lett volna az alaptőkém
valami igazán nagyhoz, egy új bandához, amely lesöpri az öreget a
pályáról. De előbb meg akartam ünnepelni az indulást. Az eladásból
származó aprópénzből vettem magamnak egy öltönyt, amely passzolt az
Isabelle Skøyentől kapott cipőhöz. Úgy festettem, mint valami milliomos, és
senkinek a szeme sem rebbent, amikor bevonultam a Grandba és kibéreltem
egy lakosztályt. Ott is maradtunk. Huszonnégy órás bulikat nyomtunk. A
társaság persze folyamatosan változott, mivel nyár volt. Oslo, csajok, fiúk,
épp olyan volt, mint a régi szép időkben, csak valamivel több drogot
nyomtunk. Még Oleg is felvillanyozódott, és egy kis időre újra a régi volt.
Kiderült, hogy több barátom van, mint emlékeztem, úgyhogy a drog
sokkal gyorsabban fogyott, mint hittem. Amikor kirúgtak bennünket a
Grandból, a Christianiába vettük be magunkat.
Azután a Holbergs plasson a Radissonba. Persze, nem mehetett így az
örökkévalóságig, de mi tart addig?
Amikor kijöttem a szállodából, egyszer vagy kétszer ott parkolt egy fekete
limuzin az utca túloldalán, de biztosan létezik több ilyen autó is. Amúgy is
csak állt ott.
Azután elkerülhetetlenül beköszöntött a nap, amikor elfogyott a pénzem,
úgyhogy ismét el kellett adnom valamennyit a drogból. Volt egy
rejtekhelyem a szállodában, egy emelettel lejjebb, a kamrában, ahol a
takarítóeszközöket tárolták. A faburkolat néhány meglazult léce mögött
alakítottam ki, egy kábelköteg védelmében. De vagy eljárt a szám, amikor
be voltam lőve, vagy kifigyelt valaki, mert a rejtekhely üresen állt. Tartalék
helyem pedig nem volt. Hirtelen újra a nullán voltunk. Csak már nem volt
olyan, hogy „mi”. Eljött az ideje a kijelentkezésnek. És az aznapi első adag
belövésének, ami most már az utcán fog bekövetkezni.
De a szoba számlájának a rendezéséhez, amelyben több mint két hétig
laktunk, hiányzott tizenötezer korona. Úgyhogy az egyetlen ésszerű
megoldást választottam.
Elfutottam.
Átrohantam az előcsarnokon, ki az utcára, át a parkon a tenger felé.
Senki sem követett. Azután lekocogtam a Kvadraturenbe, hogy anyagot
vegyek.
Egyetlen Arsenal-játékost sem láttam, csak néhány kétségbeesett drogost,
akik üres tekintettel próbáltak levadászni valami dílert. Szóba elegyedtem
az egyikkel, aki metet akart eladni nekem. Az mondta, hogy már napok óta
nem lehet violint felhajtani, mintha egyszerűen nem lenne utánpótlás.
De az a pletyka kering, hogy néhány élelmesebb narkós a Platán árulja a
maradék készletét, ötezer koronáért negyed grammját, hogy a bevételből
meg tudják venni a heti heroinadagjukat. Nekem persze nem volt ötezrem,
és kezdtem rájönni, hogy elég nagy bajban vagyok. Három lehetőségem
volt. Zaciba adni valamit, lejmolni vagy lopni. Először is, a zaci. Mégis mit
zálogosíthatnék el, amikor már a mostohahúgomat is eladtam?
Azután mégiscsak eszembe jutott valami. Az Odessza. Még mindig ott volt
a próbateremben, a Kvadraturenen lévő pakik pedig szívbaj nélkül
kipengetnek ötezret egy mordályért, amivel még sorozatot is lehet lőni.
Úgyhogy elkocogtam észak felé, az Operaház és a pályaudvar mellett.
A próbaterembe viszont alighanem betörtek időközben, mert az ajtón új
lakat lógott. Azért csak bejutottam. A gitárerősítők eltűntek, csak a
dobfelszerelés maradt ott. Hiába kerestem az Odesszát, annak is csak hűlt
helyét találtam. Mocskos tolvajok.
Akkor nézzük a lejmolást. Fogtam egy taxit és elirányítottam nyugat felé,
Blindern irányába. A sofőr attól kezdve, hogy beszálltam az autóba,
folyamatosan a pénz miatt nyavalygott, úgyhogy alighanem levette a jeleket.
Megállítottam ott, ahol az út a síneknél végződik, majd kiugrottam és a
gyalogos hídon keresztül kereket oldottam. Átrohantam a
Forskningsparkon, és bár senki sem követett, szedtem a lábam, ahogy csak
bírtam. Futottam, mert sürgős volt. Csak éppen azt nem tudtam, mi is olyan
sürgős. Kinyitottam a kaput, és a kavicsos feljárón felrohantam a
garázshoz. Bekukucskáltam, a limuzin bent állt. Azután bekopogtattam a
villa ajtaján.
Andrej nyitott ajtót és azt mondta, hogy az öreg nincs otthon. A víztározó
mögött álló ház felé intve azt mondtam, hogy akkor minden bizonnyal odaát
lesz, mivel a limuzin a garázsban áll. Andrej megismételte, hogy az atamán
nincs otthon.
Elmondtam neki, hogy pénzre van szükségem, mire elzavart és azt
mondta, hogy soha többé ne menjek vissza. Elmagyaráztam neki, hogy
violinra van szükségem, csak most az egyszer.
Azt válaszolta, hogy pillanatnyilag nincs violin, Ibsen kifogyott az egyik
összetevőből, úgyhogy várnom kell néhány hetet.
Azt mondtam, hogy néhány hétbe belepusztulok, és hogy pénzre vagy
anyagra van szükségem.
Andrej be akarta csapni az ajtót, de sikerült az ajtónyílásba dugnom a
lábamat, és azzal fenyegetőztem, hogy ha nem kapom meg, amit akarok,
kiadom az öreg címét. Andrej a szemembe nézett.
[19]
– Are you trying to get yourself killed? – kérdezte azzal a röhejes
akcentusával.
 [20]
– Remember Bisken? – Széttártam a kezemet. Azt mondtam, hogy a
zsaruk biztosan busásan megfizetnének azért, hogy megtudják, hol rejtőzik
Dubaj a patkányaival. És azért sem lesznek hálátlanok, ha sztorizok nekik
egy kicsit Biskenről. De az igazi nagy pénzt azzal szakítom majd, ha
mesélek nekik a halott nyomozóról, akit a pince padlóján láttam.
Andrej a fejét ingatta.
Nem tehettem mást, mint hogy elküldjem ezt a kozákfajzatot a pokolba és
elinduljak. A kapuhoz vezető úton végig a hátamban éreztem a tekintetét.
Fogalmam sem volt róla, miért hagyta az öreg, hogy Oleggel megússzuk,
hogy csak úgy leléptünk a droggal, de abban egészen biztos voltam, hogy
még nincs lezárva a történet. De nem foglalkoztam vele, teljesen kétségbe
voltam esve, és csupán egyetlen dologra tudtam figyelni: a vérem éhes
sikolyára.
Felmentem a Venstre Aker templom mögötti ösvényhez. Egy darabig ott
ácsorogtam, miközben egy rakás öregasszony jött-ment körülöttem. A férjük
sírjához tartottak, ahol már nekik is le volt foglalva a hely. Apróval teli
retiküllel.
De erre tényleg nem vitt rá a lélek. Én, a Tolvaj, csak álltam ott földbe
gyökerezett lábbal, szakadt rólam a verejték és halálra rémültem néhány
csontritkulásos, nyolcvanéves nyanyától. Kész röhej.
Szombat volt. Sorra vettem azt a néhány embert, akit még a barátomnak
nevezhettem, és akik esetleg hajlandóak kölcsönadni nekem. Gyorsan
végeztem. Nem volt senki. Azután mégis eszembe jutott valaki, akitől esetleg
sikerülhet kicsikarnom egy kis kölcsönt. Amennyiben felfogja, hogy ez csak
a javát szolgálja. Fellógtam egy buszra, átutaztam a város keleti felére és
Manglerudon kiszálltam.
Truls Berntsen ez alkalommal otthon volt.
A tömbház hatodik emeletén lévő lakása ajtajában várt és csendben
végighallgatta nagyjából ugyanazt az ultimátumot, amellyel a Blinderveien
is előálltam. Ha nem szurkol le nekem ötezer koronát, beköpöm, hogy ő ölte
meg Tutut, majd elrejtette a hulláját.
De Berntsen egész jó fejnek tűnt, még a lakásába is behívott. Azt mondta,
hogy biztosan találunk valami megoldást. A tekintete viszont egészen mást
sugallt. Ezért aztán nem mozdultam az ajtó elől és azt válaszoltam, hogy
ezen nincs mit megvitatni. Fizet, vagy némi pénz fejében mindent elmondok
a zsaruknak. Azt mondta, hogy a rendőrség soha nem fizetne effajta
besúgásért, az ötezer viszont rendben van, végül is közös a sztori, szinte
már cimboráknak számítunk. Azután azzal állt elő, hogy nincs itthon ennyi
készpénze, úgyhogy el kell hajtanunk egy bankautomatához, a kocsija lent
áll a garázsban. Végiggondoltam a dolgot. A vészcsengő ott vijjogott az
agyamban, de a drog utáni sóvárgás már elvette a józan eszemet. És bár
tudtam, hogy egyáltalán nincs rendben, végül mégis rábólintottam.

– Megvan a teljes DNS-profil? – kérdezte Harry és a pillantása

végigsiklott a Postcafe vendégein. Nem látott gyanús személyeket. Jobban
mondva, szinte csak azokat látott, de egyikükről sem feltételezte, hogy
rendőr volna.
– Úgy van – felelte Beate.
Harry átvette a másik kezébe a telefont. – Szerintem már tudom, hogy kit
karmolt meg Gusto.
– Valóban? – kérdezte Beate.
– Igen. Végül is olyasvalakiről van szó, akinek a DNS-e szerepel az
adatbázisban, tehát csakis egy korábbi gyanúsított, egy elítélt vagy egy
olyan rendőr lehet, aki esetleg összebarmolhat egy tetthelyet. Ez esetben az
utolsó lehetőségről van szó. A pasast Truls Berntsennek hívják és a SZBEO-
n dolgozik.
– Miből gondolja, hogy ő az?
– Nos... Fogalmazzunk úgy, hogy mindent összevetve jutottam el hozzá.
– Most már abbahagyhatja – mondta Beate. – Nem vonom kétségbe,
hogy a végkövetkeztetése mögött alapos munka rejlik.
– Köszönöm – felelte Harry.
– Ennek ellenére téved.
– Megismételné?
– A Gusto körme alatt talált vér nem Berntsentől származik.

De miközben Truls Berntsen ajtaja előtt álltam és arra vártam, hogy

kijöjjön a slusszkulccsal, a pillantásom a földre esett.
A cipőmre. Arra az átkozottul szép cipőre, és eszembe jutott róla Isabelle
Skøyen. Ő nem olyan veszélyes, mint Berntsen. És bolondul értem,
ugyebár?
Majd megőrül értem.
Így aztán, még mielőtt Berntsen visszaért volna, nekilódultam. Hetesével
szedtem a lépcsőfokokat lefelé, miközben az összes emeleten benyomtam a
lift hívógombját.
 Elmetróztam a pályaudvarig. Először arra gondoltam, hogy felhívom, de
azután másképp döntöttem. Telefonon biztosan lerázna, de ha saját
valómban bukkanok fel előtte, annak úgysem tud ellenállni. Ráadásul
szombatonként a lovásza is szabadnapos. Ami azt jelenti, hogy Isabelle
otthon lesz, mivel a háznál egyetlen gebe vagy disznó sem tudja kiszolgálni
magát a hűtőszekrényből. Így aztán a pályaudvaron felszálltam az østfoldi
járatra, és beültem a bérletes utasoknak fenntartott vagonba, mivel Ryggéig
az út száznegyvennégy koronába került volna, amire nekem továbbra sem
futotta. Az állomástól elgyalogoltam a birtokig, ami elég szép távolság.
Különösen, ha közben az eső is elered. És eleredt. Amikor odaértem, az
udvaron ott állt a kocsija, egy négykerék-meghajtású dög, az a fajta,
amelyet az emberek előszeretettel mutogatnak a városban.
Bekopogtattam a házba. Ez volt az egyetlen épület a birtokon, ahol nem
laktak állatok. Miután nem jött ki senki, kiabálni kezdtem. A kiáltásomra
csak a visszhang válaszolt. Persze, az is lehet, hogy kilovagolt. Semmi gond,
végül is tudom, hol tartja a készpénzt, és itt vidéken még nem kezdték el
zárni az ajtókat. Lenyomtam a kilincset. Tényleg nyitva volt. Az emeleten
lévő hálószobája felé tartottam, amikor hirtelen felbukkant előttem.
Terpeszállásban magasodott fölém a lépcső tetején.
– Mit akarsz itt, Gusto?
– Látni akartalak – mondtam és elmosolyodtam. Olyan megnyerően,
ahogyan csak tudtam.
– Nem ártana elmenned a fogorvoshoz – jegyezte meg hűvösen. Tudtam,
mire céloz, a fogaimon néhány barna folt éktelenkedett. Úgy néztek ki,
mintha rohadnának, de nem volt olyan vészes, hogy egy tisztességes
drótkefével le ne lehetett volna súrolni.
– Mit akarsz itt? – ismételte meg. – Pénzt?
Ez annyira jellemző volt Isabelle-re és rám. Egyformák voltunk, nem
kellett megjátszanunk magunkat.
– Öt lepedő? – kérdeztem.
– Nem megy, Gusto. Végeztünk egymással. Visszavigyelek az állomásra?
– Hé, ne csináld már, Isabelle! Nem akarsz dugni egyet?
– Csitt!
Beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, mi a helyzet. Nehezen
kapcsoltam, valószínűleg az elvonási tünetek miatt. Miért másért viselt
volna köntöst fényes nappal, talpig sminkben?
– Vársz valakit? – kérdeztem.
 Nem válaszolt.
– Új dugópajtid van?
– Ez van, ha valaki csak úgy elmarad, Gusto.
– Elég jól értek a visszatéréshez – mondtam, majd gyorsan elkaptam a
kezét és magamhoz húztam, amitől elvesztette az egyensúlyát.
– Nedves vagy – mondta ellenkezve, de nem jobban, mint amikor azt
akarta, hogy keményebben csináljam.
– Esik – feleltem és a fülcimpájába haraptam. – És te mit tudsz felhozni a
mentségedre? – A kezem már utat is talált a köntös alá.
– És bűzlesz is! Eressz el!
A kezem végigsimított frissen borotvált pináján, majd megtalálta a rést.
Nedves volt. Szinte tocsogott. Rögtön két ujjal bejutottam. Túlságosan
nedves.
Kihúztam a kezem és felemeltem. Az ujjaimat valami fehér nyálka
borította. Elképedve bámultam Isabelle-re. Láttam a győzedelmes mosolyt
az arcán, miközben felém hajolva azt suttogta:
– Mint már mondtam. Ha valaki elmarad...
Elvesztettem a fejemet, felemeltem a kezem, hogy megüssem, ő azonban
elkapta a karomat és leállított. Átkozottul erős ribanc ez a Skøyen.
– És most menj, Gusto.
A szememben valami szúrást éreztem. Ha nem lett volna képtelenség, azt
gondoltam volna, hogy könnyek.
– Ötezer – suttogtam rekedten.
– Nem! – vágta rá. – Különben visszajárnál. Abból pedig semmi jó nem
származna. Sem neked, sem nekem.
– Idióta picsa! – ordítottam. – Elfelejtesz néhány fontos dolgot. Ide a
pénzzel, különben elmesélem a sajtónak, hogy miben mesterkedsz! És nem a
dugásunkra gondolok, hanem erre a „tisztítsuk meg Oslo utcáit” szarságra,
amit az öreggel főztetek ki. Kicseszett álszocialisták, drogpénz és politika
egy ágyban. Tudod, mennyit fizet majd ezért a VG? Hallottam, ahogy a
hálószoba ajtaja kinyílik.
– A helyedben most lelépnék – mondta Isabelle.
Mögötte a sötétben megnyikordult a padlódeszka. El akartam futni,
tényleg le akartam lépni. Ennek ellenére mégis ott maradtam. A nyikorgás
közelebbről hallatszott. A csíkok szinte világítottak az arcán a sötétben. A
dugópajti... egy tigris volt.
A férfi megköszörülte a torkát.
 Azután kilépett a fénybe.
Olyan átkozottul szép volt, hogy majd megőrültem azért, hogy
megérinthessem. Kedvem lett volna a mellkasára fektetni a kezem, hogy az
ujjaim alatt érezhessem izzadt, napmeleg bőrét. Majd a megdöbbenéstől
ösztönösen megfeszülő izmait, hogy mi a fenét engedek meg magamnak.

– Hogy kicsoda? – kérdezte Harry.

Beate megköszörülte a torkát és megismételte:
– Mikael Bellman.
– Bellman?
– Igen.
– Gustónak Mikael Bellman vére volt a körme alatt, amikor meghalt?
– Úgy tűnik.
Harry hátrahajtotta a fejét. Ez mindent megváltoztat. Vagy mégsem?
Nem biztos, hogy bármi köze van a gyilkossághoz. Valamihez azonban
mégiscsak köze van. Valamihez, amiről Bellman jobbnak látta, ha hallgat.

– Takarodj! – mondta Bellman, s nem kellett nyomatékot adnia a szónak

azzal, hogy felemeli a hangját.
– Szóval, így állunk – mondtam és elengedtem Isabelle-t. – Én meg azt
hittem, Truls Berntsent bérelted fel. Okos ötlet volt egy lépéssel feljebb
ugrani, Isabelle. És mégis hogy működik? Berntsen is csak az egyik
rabszolgád, Mikael?
Talán incselkedésből szólítottam a nevén. Végül is annak idején a telkén
így mutatkoztunk be egymásnak: Gusto és Mikael. Mint két srác, két
potenciális játszótárs. A neve hallatán azonban fellobbant valami a
tekintetében. Bellman teljesen meztelen volt, talán emiatt nem hittem, hogy
rám fog támadni. Iszonyú gyors volt hozzám képest. Épp csak elengedtem
Isabelle-t, már rajtam is volt, és mintha satuba szorította volna a fejemet.
– Engedj el!
Felrántott a lépcső tetejére. Ahogy az orrom az oldalához szorult, és
megéreztem a szagát, az a gondolat cikázott keresztül a fejemen, hogy ha ki
akar hajítani, miért felfelé ráncigál a lépcsőn? Nem bírtam kiszabadítani
magam, úgyhogy a mellébe vájtam a körmeimet és végigszántottam.
Éreztem, ahogy az egyik körmöm beleakad a mellbimbójába. Káromkodott
és a fogás meglazult. Kicsúsztam a satuból és ugrottam.
 A lépcső felénél landoltam, de sikerült talpon maradnom. Azután
átszáguldottam a folyosón, felmarkoltam Isabelle kocsikulcsát és
kirohantam az udvarra.
A kocsi sem volt bezárva. Amikor fölengedtem a kuplungot és gázt adtam,
a kerekek felpörögtek és beleásták magukat a mély kavicsrétegbe.
A tükörben láttam, ahogy Mikael Bellman kirohan a házból. Valami
megcsillant a kezében. A kerekek végre fogást találtak, és én az ülésbe
préselődtem, mert az autó kilőtt az utcára.

– Bellman vitte magával Truls Berntsent a SZBEO-ra – mondta Harry. –

Elképzelhető, hogy Berntsen Bellman megbízásából dolgozik takarítóként?
– Tisztában van azzal, hogy mibe csúszunk éppen bele, Harry?
– Igen – válaszolta Harry. – Éppen ezért ettől a pillanattól kezdve
magának semmi köze nincs ehhez az ügyhöz, Beate.
– Egy fenét nincs! – A telefon megreccsent. Harry nem is emlékezett rá,
hogy hallotta-e valaha káromkodni Beatét. – Én a testületbe tartozom,
Harry. És egyáltalán nem tetszik, hogy egy ilyen Berntsen-féle bemocskolja
a nevünket.
– Oké – mondta Harry. – De ne vonjunk le elhamarkodott
következtetéseket. Egyelőre csak annyit tudunk bizonyítani, hogy Bellman
találkozott Gustóval. Truls Berntsennel kapcsolatban pedig az égvilágon
semmi konkrétum nincs a kezünkben.
– Akkor mit akar tenni?
– A másik végén fogom kezdeni. Amennyiben helyesek a feltevéseim, itt
egy dominójátékról van szó, s a dominók igen szorosan sorakoznak egymás
mellett. A problémát mindössze az jelenti, hogy szabadlábon kéne
maradnom addig, amíg mozgásba nem lendítem a dolgokat.
– Úgy érti, van egy terve?
– Persze, hogy van.
– És jó terv?
– Azt nem állítottam.
– De egy terv?
– Abszolút.
– Hazudik, nem igaz?
– Nem csak.
 Már az E18-on robogtam Oslo felé, amikor világossá vált a számomra,
hogy mekkora zűrbe is keveredtem. Bellman megpróbált felrángatni a
lépcsőn.
A hálószobába. Ahol a pisztoly volt, amellyel aztán utánam rohant az
udvarra. Képes lett volna kinyírni, csak ne járjon el a szám. Ami csakis azt
jelentheti, hogy nyakig ül a szarban. És vajon mi lesz a következő lépése?
Természetesen az, hogy lecsukat. Kocsilopásért, kábítószer-terjesztésért, a
kifizetetlen szállodai számla miatt – van miből választania.
Lecsukat, mielőtt beszélhetnék bárkivel is. És ha már rács mögött leszek,
nem kérdés, mi következik. Vagy öngyilkosságnak lesz beállítva, vagy egy
másik elítélt intéz el. Nem is csinálhatnék nagyobb ostobaságot annál, mint
hogy egy olyan autóval furikázom a városban, amelyet már minden
valószínűség szerint keresnek.
Beletapostam a gázba. A város keleti része felé indultam, így legalább
nem kell keresztülhajtanom az egészen. Átrobogtam a külső kerület néhány
csendesebb lakónegyedén, majd néhány utcányira a céltól leparkoltam.
A nap újra előbújt, az emberek kint voltak a szabadban, babakocsit
tologattak, a hálós csomagtartókban egyszer használatos grill-tálcák
himbálóztak, és mindenki úgy vigyorgott a nap felé, mintha az maga lenne a
boldogság. A kocsi kulcsait az egyik kertbe hajítottam és a teraszházak felé
indultam. Kikerestem a nevet a kaputelefonon és felcsengettem.
– Én vagyok az – mondtam, amikor végre válaszolt.
– Most eléggé elfoglalt vagyok – felelte a hang.
– Én meg drogfüggő – mondtam. Viccnek szántam, de éreztem, hogy
hatással volt rá. Oleg mindig olyan mulatságosnak találta, amikor a
függőségükre utaló poénokkal ugrattam a kuncsaftjainkat.
– Mit akarsz? – kérdezte a hang.
– Violint.
És most én is azt válaszoltam, amit a vevőink.
Szünet.
– Nekem sincs. Eladtam mindet. Hiányzik hozzá a bázis, nem tudok
többet előállítani.
– A bázis?
– A levorfanol. Esetleg a képletet is kéred?
Tudtam, hogy igazat mond, azt viszont nem hittem el, hogy egyáltalán
nincs nála anyag. Kell, hogy legyen. Gondolkodni kezdtem. A próbaterembe
nem mehetek vissza, ott már biztosan várnak rám. Oleg. A jó öreg Oleg
majd biztosan beenged.
– Két órát kapsz, Ibsen. Ha addigra nem vagy ott a Hausmanns gatén
négy darab negyedgrammossal, elmegyek a zsarukhoz és kitálalok nekik.
Megértetted? Hausmanns gate 92., második emelet.
Megpróbáltam magam elé képzelni az arcát. Halálra vált és úszik az
izzadságban. Szerencsétlen, perverz állat.
– Rendben – felelte. No. Csak világossá kell tenni nekik a helyzet
komolyságát.

Harry felhajtotta a kávé maradékát és kinézett az utcára. Ideje helyet

változtatni. A Torggatán lévő kebaboshoz tartott, amikor megszólalt a
telefonja. Klaus Torkildsen volt.
– Jó híreim vannak – újságolta.
– Igen?
– A kérdéses időpontban Truls Berntsen telefonját négy, Oslo
központjában lévő bázisállomáson regisztrálták, amelyek alapján a
Hausmanns gate 92. környékén tartózkodott.
– Mekkora területről beszélünk?
– Nos… Egy kábé nyolcszáz méter átmérőjű, hatszögű területről.
– Oké – mondta Harry és hagyta, hadd ülepedjen le az információ. – És
mi a helyzet a másik fickóval?
– A saját nevén nem találtam semmit, de van egy céges telefonja a
Radiumhospitalnál.
– És?
– Ez a másik jó hír. Ez a telefon is ugyanazon a környéken tartózkodott a
kérdéses időpontban.
– Hm. – Harry belépett egy ajtón, majd három roskadásig telt asztal
mellett elhaladva a pulthoz lépett, amelynek üvege mögött
természetellenesen élénk színekben pompázó kebabok kínálták magukat. –
Megvan a címe?
Klaus Torkildsen beolvasta neki a címet, amit Harry felfirkantott egy
szalvétára.
– Van további szám ezen a címen?
– Ezt hogy érti?
– Az érdekelne, hogy van-e esetleg felesége vagy élettársa.
Harry hallotta, ahogy Torkildsen a billentyűzeten kopácsol.
 – Nem, erre a címre nincs más bejelentve.
– Köszönöm.
– Akkor letudtuk a megállapodást? Soha többé nem hallunk egymásról?
– Igen. Leszámítva még egy dolgot. Szeretném, ha utánanézne Mikael
Bellmannak. Kivel beszélt az utóbbi hónapokban és hol tartózkodott a
gyilkosság időpontjában.
Torkildsen hangos nevetésre fakadt. – A Szervezett Bűnözés Elleni
Osztály főnökének? Felejtse el! Egy egyszerű nyomozó utáni kutatást még
ki tudok magyarázni vagy a szőnyeg alá tudom söpörni, de ezért még ma
repülnék az állásomból.
És tovább nevetett, mintha rendkívül szórakoztatónak találná az ötletet.
– Bízom benne, hogy megtartja az ígéretét, Hole.
Azzal letette.

Amikor a taxi befutott a szalvétán szereplő címre, a ház előtt egy férfi
várakozott. Harry kiszállt az autóból és odament hozzá.
– Ola Kvernberg házmester?
A férfi bólintott.
– Harry Hole főtiszt. Velem beszélt telefonon. – Észrevette, hogy a
házmester a várakozó taxi felé sandít. – Amikor nincs szabad szolgálati
autó, taxizunk.
Kvernberg az orra alá dugott igazolványra nézett. – Nem láttam nyomát
betörésnek.
– Hozzánk viszont befutott egy hívás, úgyhogy nézzünk utána. Magánál
van a főkulcs, ugye?
Kvernberg felemelte a kulcscsomót. Miközben kinyitotta a ház bejáratát,
a rendőr a kaputelefont tanulmányozta.
– A tanú arról számolt be, hogy látta, amint valaki felkapaszkodik a
teraszokon és a másodikon behatol.
– Ki volt a telefonáló? – kérdezte a házmester, amikor felfelé tartottak.
– Erről nem adhatok felvilágosítást, Kvernberg. Köt a titoktartási
kötelezettség.
– Van valami a nadrágján.
– Kebabszósz. Be kell adnom a tisztítóba. Ki tudja nekem nyitni ezt az
ajtót?
– A gyógyszerészét?
– Ó, gyógyszerész?
 – A Radiumhospitalban dolgozik. Nem kellene felhívnom, mielőtt
bemegyünk?
– Amennyiben nincs ellene kifogása, előbb ellenőrizném, hogy bent van-
e még a behatoló. Lehet, hogy rögtön őrizetbe is vehetem.
A házmester valami bocsánatfélét mormolt és gyorsan kinyitotta az ajtót.
Hole bement a lakásba.
Nyilvánvaló volt, hogy itt egy agglegény él. Mégpedig egy igen pedáns
agglegény. Ábécérendbe szedett klasszikus CD-k a saját tokjukban. Kémiai
és gyógyszerészeti szaklapok gondos tornyokba rendezve. A könyvespolcon
egy bekeretezett fénykép állt, amely két felnőttet és egy kisfiút ábrázolt.
Harry felismerte a fiút. Mogorva arccal, kissé oldalra dőlve állt.
Nem lehetett több tizenkét-tizenhárom évesnél. A házmester a bejárati
ajtóból figyelte, ahogy Harry a látszat kedvéért ellenőrzi a teraszajtót, majd
körbejárja a helyiségeket. Benézett a szekrényekbe és a fiókokba, de
különösebben kompromittáló dolog nem volt. Gyanús, hogy mennyire nem
volt, ahogy a kollégái mondanák. Harry azonban látott már ilyesmit: egyes
embereknek egyszerűen nincsenek titkaik. Ritkán, de előfordul. Hallotta,
hogy a házmester immár a hálószobaajtóban toporog.
– Nincs nyoma betörésnek, és úgy tűnik, hogy nem is hiányzik semmi –
jelentette ki Harry, miközben a férfi mellett elhaladva kifelé indult. –
Előfordul, hogy téves riasztást kapunk.
– Értem – mondta a házmester és behúzta maguk mögött az ajtót. – És
mit csinált volna, ha tényleg van odabent egy betörő? Beülteti a taxiba?
– Nem, akkor hívtam volna egy járőrkocsit – válaszolta Harry
mosolyogva és az ajtó mellett álló cipősszekrényre pillantott. – Mondja
csak, a jobbos és a balos cipők maga szerint is különböző méretűek?
Kvernberg az állát dörgölgetve méregette Harryt.
– Elképzelhető. A férfinak ugyanis olyan... dongalába van. Vethetnék
még egy pillantást az igazolványára?
Harry odatartotta a házmesternek a kártyát.
– Ez már lejárt...
– Vár a taxi – vágott közbe Harry, majd zsebre dugta az igazolványt és
lekocogott a lépcsőn. – Köszönöm a segítséget, Kvernberg!

Amikor megérkeztem a Hausmanns gatéra, egyenesen fel tudtam menni a

lakásba, ugyanis a ház kapuja még mindig rossz volt. Oleg nem volt ott. És
más sem. Valószínűleg odakint rohangáltak, hogy felhajtsanak valami
anyagot.
A lakásban öt drogos élt, ezt le sem lehetett volna tagadni. Viszont üres
üvegeken, használt fecskendőkön, véres vattapamacsokon és üres
cigarettásdobozokon kívül az égvilágon semmit sem találtam. Mintha
valami kicseszett, felégetett földön járnék.
Amikor káromkodva lehuppantam az egyik mocskos matracra,
megpillantottam a patkányt.
Az emberek mindig hatalmas dögökként emlegetik őket. Pedig a
patkányok nem is nagyok. Sőt, egészen kicsik. Inkább csak a farkuk szokott
baromi hosszú lenni.
Oké, amikor fenyegetve érzik magukat, és két lábra emelkednek, tényleg
nagyobbnak látszanak, de ezt leszámítva egészen nyomorult kis teremtések,
akik hozzánk hasonlóan agyonhajszolják magukat a betevőért.
Hallottam a toronyóra ütéseit, és azzal nyugtatgattam magamat, hogy
Ibsen úgyis eljön. El kell jönnie. Egek, de pocsékul voltam. Elégszer láttam,
hogy a narkósok, akik már ott vártak ránk, amikor megérkeztünk az
anyaggal, milyen boldogok voltak, amikor végre megpillantottak bennünket.
Remegve nyújtogatták felénk a pénzt, mintha kéregetők lettek volna. És most
én is egy vagyok közülük, csak azt várom, hogy meghalljam végre Ibsen
sántikálását a lépcsőn és meglássam azt a nyomorult képét. Úgy játszottam
ki a kártyáimat, mint valami megveszekedett idióta. Csak egy lövést
akartam, de mindössze annyit értem el, hogy most az egész bagázs a
nyomomban van.
Az öreg és a kozákjai. Truls Berntsen a fúróval és az elmebeteg
tekintetével. Isabelle királynő és a főrendőr dugópajtása.
A patkány végigosont a szegőléc mentén. Kétségbeesésemben a matracok
és a szőnyeg alatt is keresgélni kezdtem. Az egyik matrac alatt egy gyűrött,
kifakult igazolványképre bukkantam, és egy L-alakú drótra, amelynek az
egyik végét Y-formába hajlították. A fotó Irenét ábrázolta, úgyhogy tudtam,
csakis Oleg matraca lehetett. A drótot viszont nem értettem. De azután
lassan kapiskálni kezdtem. Nedves lett a tenyerem, a szívem pedig heves
vágtázásba kezdett. Végtére is én tanítottam meg Oleget, hogyan kell rendes
rejtekhelyet készíteni.

Harminchatodik fejezet
 Hans Christian Simonsen a turistákat kerülgetve ballagott felfelé az
emelkedőn – az olasz fehérmárványból készült emelkedőn, amelytől az új
operaház úgy festett, akár egy, a fjord vizéből előbukkanó jéghegy. Amikor
felért a tetőre, körülnézett és az egyik márványkiszögellésen megpillantotta
a magányosan üldögélő Harry Hole-t. A turisták többnyire a másik oldalon
tolongtak, és a fjord felé nyíló kilátást élvezték. Harry viszont a régi, csúnya
városrész felé fordult. Hans Christian Harry mellé telepedett.
– HC – szólalt meg Harry anélkül, hogy felpillantott volna a brosúrából,
amelyet böngészett. – Tudta, hogy ez carrarai fehér márvány, és hogy az
Operaház minden egyes norvégnak több mint kétezer koronájába került?
– Igen.
– Ismeri a Don Giovannit?
– Mozart. Két felvonásos opera. Egy fiatal, arrogáns kurafiról szól, aki
azt képzeli magáról, hogy ő Isten ajándéka a Föld valamennyi nője és férfija
számára, mindenkit elcsábít és átver, mígnem sikerül teljesen
meggyűlöltetnie magát. Azt hiszi magáról, hogy halhatatlan, de végül
felbukkan egy titokzatos szobor, aki magával ragadja őt, és mindkettejüket
elnyeli a föld.
– Hm. Néhány nap múlva itt a bemutató. „Ez a vége annak, aki rosszat
[21]
tesz, a hitszegő halála hasonló az életéhez” . Maga szerint ez így van,
HC?
– Tudom, hogy nem így van. Sajnos, a halál sem igazságosabb, mint az
élet.
– Hm. És azt tudta, hogy egy halott rendőrt sodort itt partra a víz?
– Igen.
– Létezik egyáltalán olyasmi, amit nem tud?
– Például az, hogy ki lőtte le Gusto Hanssent.
– Ó, a titokzatos szobor – mondta Harry és letette a brosúrát. – És akarja
tudni, ki volt az?
– Miért, maga talán nem?
– Nem feltétlenül. Én azzal is megelégszem, ha azt sikerül bizonyítani,
hogy ki nem volt az. Vagyis, hogy nem Oleg volt.
– Egyetértek – mondta Hans Christian Harryt méregetve. – Ám ez, amit
mond, egyáltalán nem felel meg a híreknek, amelyek a becsvágyó Harry
Hole-ról keringenek.
– Talán mégiscsak változnak az emberek. – Harry futólag elmosolyodott.
– Sikerült belepillantania az ügyészségen dolgozó cimborájánál, mely
fázisban tart a körözés?
– Még nem adták ki a nevét a médiának, de a repülőterekre és
határátkelőhelyekre már szétküldték. Az útlevele egy lyukas garast sem ér,
hogy úgy mondjam.
– Akkor ugrott a mallorcai nyaralás.
– Tudja, hogy körözést adtak ki maga ellen, mégis Oslo első számú
turistalátványosságánál találkozik velem?
– Jól bevált kishal-logika, Hans Christian. Csapatban sokkal
biztonságosabb.
– Azt hittem, maga szerint a magány a biztonságosabb.
Harry előhúzta a cigarettáját, megrázta a dobozt és az ügyvéd felé
tartotta.
– Ezt Rakel mesélte magának?
Hans Christian bólintott és elvett egy szálat.
– Sokat voltak együtt? – kérdezte Harry egy grimasz kíséretében.
– Igen. Fáj?
– Csak a nyakam. Lehet, hogy egy kis gyulladás lépett fel. – Harry tüzet
adott Hans Christiannak. – Szereti őt, nem igaz?
Az alapján, ahogyan az ügyvéd beleszippantott a cigarettába, Harry azt
gyanította, hogy az egyetemi jogászbulik óta nemigen gyújtott rá.
– Igen, szeretem.
Harry biccentett.
– De maga mindig ott volt – mondta Hans Christian és a cigarettába
szippantott. – Az árnyékban, a szekrényben, az ágy alatt.
– Mint valami szörnyeteg – jegyezte meg Harry.
– Igen, van benne valami – bólintott Hans Christian. – Próbáltam elűzni
magát, de nem ment.
– Nem muszáj végigszívnia az egészet, Hans Christian.
– Köszönöm. – Az ügyvéd elhajította a cigarettát. – És ezúttal mihez
kellek magának?
– Egy betöréshez – válaszolta Harry.

A sötét beálltával azonnal hozzá is láttak. Hans Christian a Bar Boca előtt
vette fel Harryt a Grünerlokkán.
– Szép autó – jegyezte meg Harry. Igazi családi járgány.
– Volt egy vadászkutyám – mondta Hans Christian. – Vadászat, hütte.
Tudja, hogy van ez.
 Harry biccentett. – A jó élet.
– Egy szarvas agyontaposta. Azzal vigasztaltam magam, hogy egy
vadászkutya sorsában benne van egy ilyen halál. Úgyszólván szolgálat
közben pusztult el.
Harry bólintott.
Felhajtottak a Ryenhez, s onnan tovább kanyarogtak fölfelé a városnak
ahhoz a részéhez, ahonnan a legjobb kilátás nyílik Oslóra.
– Itt lesz jobbra – mutatott Harry egy sötétbe burkolódzó házra. – Úgy
parkoljon, hogy a kocsi első lámpái az ablakra világítsanak.
– Én is...?
– Nem – mondta Harry. – Maga itt várakozik. Legyen kéznél a telefonja,
és azonnal hívjon, ha jön valaki.
Harry magához vette a feszítővasat és elindult fölfelé a házhoz vezető
kavicsos úton. A tiszta őszi levegőben almaillat úszott. Hirtelen déjávu-
érzés kerítette hatalmába. Øysteinnel belopóznak egy kertbe, Facipő a
kerítés előtt őrködik. Azután váratlanul egy indián tollakat viselő, üvöltő
alak biceg feléjük a sötétből.
Becsengetett.
Várt.
Nem történt semmi. Harrynak mégis az volt az érzése, hogy vannak
odabent. A feszítővas hegyét a zár mellett az ajtórésbe dugta és óvatosan
ránehezedett. Puhafából készült, régi ajtó volt régimódi zárral. Amikor
sikerült kissé kifeszítenie a tokot, a másik kezével a csapózár nyelvéhez
tette az igazolványát és megnyomta.
A zár felpattant. Harry besurrant, és bezárta maga mögött az ajtót.
Visszafojtott lélegzettel állt a sötétben. Valami vékony szálat érzett a kezén,
egy pókháló maradványa lehetett. Dohos, elhagyatott szag terjengett. És
valami szúrós, orrfacsaró. Betegség –, kórház –, pelenka –, és
gyógyszerszag. Harry felkattintotta a zseblámpát, és egy üres fogasra esett a
pillantása. Elindult befelé. A megfakult falak és bútorok láttán olyan érzése
támadt, mintha a nappalit púder borítaná. A lámpa fénye végigsiklott a
szobán. Harry szíve egy pillanatra kihagyott, amikor a zseblámpa fénye
megcsillant egy szempáron. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor rájött,
hogy csak egy kitömött bagolyra akadt. Épp olyan szürke volt, mint maga a
helyiség.
Harry végigjárta a házat, és ugyanarra jutott, amire a teraszlakásban. Az
égvilágon semmi rendkívüli sincs itt. Egészen addig ezen a véleményen
volt, amíg fel nem fedezte a konyhaasztalon heverő két útlevelet és a
repülőjegyeket.
A jó tízéves fotó ellenére Harry felismerte a férfit, akivel a
Radiumhospitalban találkozott.
A lány útlevele ezzel szemben vadonatúj volt, a fotón viszont alig lehetett
ráismerni: sápadt volt, a haja csapzottan lógott. A jegyek Bangkokba
szóltak, egy tíz nappal későbbi időpontra.
Harry visszament a földszintre. Az egyetlen ajtóhoz lépett, amelyet még
nem ellenőrzött. A zárban benne volt a kulcs. Kinyitotta az ajtót. Újra
megcsapta a szag, amelyet érkezésekor a folyosón érzett. Felkattintotta az
ajtó mögötti villanykapcsolót, és a csupasz villanykörte fényében a pincébe
vezető lépcső tűnt fel előtte. Egyre erősebben kínozta az érzés, hogy van
valaki a házban.
A megérzés, amelyen Bellman csak élcelődött, amikor Harry
megkérdezte, utánanézett-e Martin Pran aktájának. A megérzés, amelyről
most már tudta, hogy félrevezette.
Harry le akart menni, de érezte, hogy valami visszatartja. A pince. Pont
olyan, mint amilyen a saját házukban is volt annak idején. Ha az anyja
megkérte, hogy menjen le krumpliért, amit nagy zsákokban tartottak
odalent a sötétben, Harry mindig úgy rohant le, hogy ha lehet, még a saját
gondolatait se hallja. Azzal ámította magát, hogy a hideg miatt szalad
annyira. Vagy mert a vacsorának időben el kell készülnie, esetleg
egyszerűen, mert szeret futni. És nem a meztelen, sárga ember miatt, aki
odalent leselkedik rá, s nevetve, sziszegve öltögeti rá hosszú nyelvét. Most
azonban nem miatta torpant meg. Az álom. A pincefolyosón végigzúduló
lavina.
Harry elhessegette a gondolatot, és rálépett a legfelső lépcsőfokra.
Vészjóslóan megcsikordult. Kényszerítette magát, hogy lassan lépkedjen.
A feszítővasat még mindig a kezében szorongatta. Odalent a villanykörte
gyér fényében furcsán változtak az árnyékok. Harrynak feltűnt, hogy a
folyosóból nyíló oldalsó kamrák mindegyikének ajtaján lakat lóg. Mégis ki
zárja le egyenként a saját pincéje helyiségeit? Odalépett az egyikhez,
beigazította a feszítővas hegyét, és nagy levegőt vett, mert már előre
rettegett a zajtól. Egy gyors mozdulat, amit egy rövid csattanás követett.
Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. De mintha a ház is visszatartotta volna
a lélegzetét, egyetlen pisszenés sem hallatszott. Azután óvatosan kinyitotta
az ajtót.
 A szag orrfacsaró volt.
Kitapogatta a villanykapcsolót, és a következő pillanatban a helyiség egy
neoncső fényében fürdött. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorának kívülről
tűnt.
Azonnal felismerte. Egy szoba mása volt, amit már korábban is látott. A
Radiumhospital laboratóriumának tökéletes másolata. Az üveglombikok a
munkaasztalon és a kémcsövekkel teli állványok. Harry az asztalhoz lépett
és felemelte egy nagy műanyag doboz tetejét. Fehér por apró, barna
szemcsékkel. Harry megnyalta a mutatóujja hegyét, beledugta a porba, és az
ínyéhez dörgölte. Keserű volt.
Violin. Harry összerezzent. Valami zajt hallott. Újra visszafojtotta a
lélegzetét. A zaj megismétlődött. Valami szipogás. Harry gyorsan
lekapcsolta a villanyt, összekuporodott a sötétben és készenlétbe helyezte a
feszítővasat.
Újabb szipogás hallatszott.
Várt néhány másodpercet. Azután gyorsan és halkan elhagyta a szobát és
elindult balra, oda, ahonnan a szipogást hallotta. A pince végében már csak
egy ajtó volt. A feszítővasat a jobb kezébe fogta és az ajtóhoz lopakodott,
amelyen egy kis, berácsozott ablak volt. Pont, amilyen az ő pincéjükben is
volt odahaza.
Azzal a különbséggel, hogy az ő ajtajukon nem volt acélvasalás. Harry a
falhoz lapult az ajtó mellett, elszámolt háromig, majd felkattintotta a
felemelt lámpát és a rácson keresztül bevilágított a szobába.
Várt.
Miután három másodperc elteltével sem lőtt senki, és nem is kapcsolta
fel a villanyt odabent, Harry a rácshoz szorította az arcát és bekukucskált. A
fénycsóva csupasz falakat világított meg, azután megcsillant egy láncon,
végigsiklott egy matracon és végül megtalálta, amit keresett. Egy arcot. A
szemek csukva voltak. A lány mozdulatlanul ült. Mintha már hozzászokott
volna a fénnyel kísért ellenőrzéshez.
– Irene? – kérdezte Harry óvatosan. Ebben a pillanatban Harry zsebében
rezegni kezdett a telefon.

Harminchetedik fejezet
 Az órára néztem. Már az egész lakást végigkutattam, de még mindig nem
bukkantam rá Oleg rejtekhelyére. Ibsennek pedig már húsz perce itt kellene
lennie. Csak próbáljon meg nem eljönni az a perverz disznó!
Életfogytiglant kap személyes szabadság megsértéséért és nemi
erőszakért. Aznap, amikor Irene megérkezett a pályaudvarra, magammal
vittem a próbaterembe. Azt mondtam neki, hogy Oleg ott várja.
Természetesen ő nem volt ott. Ibsen viszont annál inkább. Ő fogta le Irenét,
amíg beadtam neki az anyagot. Közben Rufusra gondoltam. Hogy így lesz
neki a legjobb. Rögtön le is csillapodott, úgyhogy már csak le kellett
vinnünk Ibsen kocsijába. A fél kilóm a csomagtartóban várt rám. Hogy
megbántam-e? Igen, megbántam, hogy nem követeltem mindjárt egy kilót!
Nem, a fenébe is, persze, hogy megbántam egy kicsit. Hiszen az ember
mégsem teljesen érzéketlen. De amikor hatalmába kerített a „fenébe, ezt
azért mégsem kellett volna” érzés, mindig azt próbáltam bebeszélni
magamnak, hogy Ibsen biztosan nagyon jó hozzá. Végül is szerette őt a
maga kissé ferde módján. De már úgyis mindegy, most csak az a fontos,
hogy meglegyen az orvosság és visszatérjen az egészség.
Teljesen új érzés volt számomra, hogy a testem nem kapja meg, amit
követel. Csak most jöttem rá, hogy eddig mindent megkapott.
És ha ez nem áll helyre, akkor inkább itt helyben meghalok. Szépen és
fiatalon, többé-kevésbé ép fogakkal adom be a kulcsot. Ibsen nem jön. Most
már tudtam. A konyhaablakban álltam és az utcát bámultam, de ennek a
kicseszett bicebócának nyoma sem volt. Sem neki, sem Olegnek.
Mindent megpróbáltam. Már csak egyvalami maradt hátra. Ezt az
alternatívát eddig próbáltam figyelmen kívül hagyni. Féltem. Igen, tényleg
féltem. De tudtam, hogy a városban van, itt van attól a naptól kezdve, hogy
rájött: Irene eltűnt. Stein. A mostohabátyám.
Újra az utcát fürkésztem.
Nem. Inkább beledöglök, de akkor sem hívom fel.
A másodpercek múltak. Ibsen nem jött.
A rohadt életbe! Inkább meghalok, mint hogy ilyen pocsékul legyek.
Összeszorítottam a szemem, de rovarok másztak elő belőle, előpréselték
magukat a szemhéjam alól és már az egész arcomat belepték. A telefonálás
még mindig jobb, mint a halál, vagy mint ez a kín.
Már csak a finálé maradt hátra.
A kurva életbe!
 Harry lekapcsolta a zseblámpát, amikor a telefon csengeni kezdett. A
kijelzőre pillantott. Hans Christian hívta.
– Jön valaki – suttogta az ügyvéd. Teljesen berekedt az idegességtől. –
Közvetlenül a kapu előtt parkolt le és a házhoz indult.
– Oké – mondta Harry. – Nyugalom. Küldjön SMS-t, ha lát valamit. És
lépjen le, ha...
– Lépjek le? – Hans Christian hangja csaknem sértődötten csengett.
– Csak ha azt látja, hogy befuccsolt az egész, oké?
– Miért fu...?
Harry megszakította a hívást, visszakapcsolta a zseblámpát és a rács felé
irányította.
– Irene? – A lány tágra nyílt szemmel meredt a fénybe. – Figyelj rám.
Harrynak hívnak, rendőr vagyok és azért jöttem, hogy kivigyelek innen. De
jön valaki, és meg kell néznem, ki az. Ha lejönne, tégy úgy, mintha semmi
sem történt volna, rendben? Nemsokára kiviszlek innen, Irene. Megígérem.
– Van... – motyogta a lány, de nem lehetett érteni a folytatást.
– Mit mondtál?
– Van... violinja?
Harry összeszorította a fogát. – Tarts ki még egy kicsit! – suttogta.
Felszaladt a lépcső tetejére és lekapcsolta a villanyt. Résnyire nyitotta az
ajtót és kikukucskált. Egyenesen rálátott a bejárati ajtóra. Az udvarról
csoszogó léptek hallatszottak. Az egyik láb inkább csak vonszolódott a
kavicsokon. Dongaláb. Azután kinyílt az ajtó.
Kigyulladt a fény.
És ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban.
Stig Nybakk.
A Radiumhospital osztályvezetője, aki még az iskolából emlékszik
Harryra. Aki ismeri Facipőt és egy fekete rovátkákkal díszített jegygyűrűt
hord. Akinek az agglegénylakásában semmi szokatlanra nem lehetett
bukkanni. És aki még nem adott túl a szülői házon.
A kabátját a fogasra akasztotta és furcsán, kinyújtott kézzel továbbindult,
majd hirtelen megtorpant és hadonászni kezdett maga előtt a levegőben.
Homlokára mély ránc ült ki. Azután csak állt és hallgatózott. Harrynak
egyszer csak leesett, mi történt. A szál, amelyet a kezén érzett, amikor
belépett a házba, és amelyről azt hitte, hogy pókháló, alighanem valami más
volt. Valamiféle láthatatlan szál, amelyet Nybakk azért feszített ki a
folyosón, hogy azonnal észrevegye, ha kéretlen látogatója érkezett. Nybakk
meglepően gyorsan és rugalmasan visszalépett a bejárati ajtó mellett álló
szekrényhez, benyúlt, és előhúzott valamit, amin tompán megcsillant a fény.
Egy sörétes puskát. A rohadt életbe. Harry gyűlölte a sörétes puskákat.
Nybakk azután egy dobozt vett elő a szekrényből. Kiemelt belőle két nagy,
piros töltényt. Úgy fogta meg őket, hogy egy mozdulattal meg tudja tölteni
a fegyvert. Harry agya lázasan dolgozott, de egyetlen jó ötlete sem támadt,
így a rossz mellett döntött. Elővette a telefonját és írni kezdett.
D-u-d-a, a-z-t-á-n v-á-r-k-o
A francba! Nem jó! Hallotta a fémes kattanást, amikor Nybakk kinyitotta
a puskát. Melyik billentyűvel kell törölni? Megvan. Kukába a „k”-val és az
„o”-val.
Hallotta, ahogy a férfi megtölti a fegyvert.
...v-á-r-j-o-n, a-m-í-g
Ezek a nyomorult, apró billentyűk! Gyerünk már! Hallotta, ahogy a
fegyver csöve egy kattanással a helyére ugrik.
... a-z a-b-l-a-k-h-o
A rohadt életbe! Hallotta, ahogy Nybakk csoszogása közeledik. Nincs
több ideje, Hans Christian fantáziájára kell bíznia magát.
...F-é-n-y!
Megnyomta a küldés gombot.
A sötétből látta, ahogy Nybakk a vállához emeli a fegyvert. Csak ekkor
jött rá, hogy a férfi már rég észrevette, hogy a pince ajtaja résnyire nyitva
áll. Ebben a pillanatban dudaszó harsant. Hosszan és erőszakosan.
Nybakk összerezzent. A nappali felé pillantott, amelynek az ablaka az
utcára nézett, ahol Hans Christian parkolt. Habozott. Azután megfordult és
a nappali felé bicegett. A kürt újra megszólalt, ezúttal azonban nem
hallgatott el.
Harry kinyitotta a pinceajtót és Nybakk után indult. Nem kellett
óvatoskodnia, tudta, hogy a dudálás elnyomja a léptei zaját. A nappali
ajtajából nézte, ahogy Stig Nybakk elhúzza a függönyt. Azután Hans
Christian családi autójának xenon fényszórói fénnyel árasztották el a
szobát. Harrynak négy hosszú lépésre volt szüksége. Stig Nybakk nem vette
észre, hogy közeledik. Egyik kezét épp a szeméhez emelte, hogy árnyékot
vessen a fény ellen. Harry karja átnyúlt Nybakk két válla fölött, megragadta
a puskát, maga felé rántotta, Nybakk húsos nyakához szorította a csövét, s
így kezdte hátrafelé húzni a férfit, amíg az el nem vesztette az egyensúlyát.
Térdét a másik térdhajlatába lökte, amitől mindketten térdelésbe csuklottak.
 A nagydarab Nybakk kétségbeesetten kapálódzott levegőért. Hans
Christian valószínűleg megértette, hogy a dudálás elérte a célját, mert a
lárma elcsendesült. Harry azonban nem engedett a szorításból, amíg
Nybakk mozdulatai le nem lassultak, majd a teste el nem ernyedt. Tudta,
hogy Nybakk hamarosan elveszti az eszméletét.
Néhány további másodperc oxigén nélkül, és visszavonhatatlan
agykárosodást szenved, majd még néhány másodperc, és Stig Nybakk, az
emberrabló és a violingyártás császára, máris halott. Harry azon tűnődött,
mi játszódhat le most a férfiban.
Elszámolt háromig, majd egyik kezével elengedte a puskát. Nybakk
hangtalanul a padlóra csúszott.
Harry egy székre rogyott és mélyeket lélegzett. Amikor az
adrenalinszintje újra süllyedni kezdett, a fájdalom visszatért az állába és a
nyakába. Minden órával egyre rosszabb lett. Igyekezett nem törődni vele, és
küldött egy „okét” Hans Christiannak.
Nybakk halk nyögdécselésbe kezdett és magzatpózba kuporodott. Harry
gyorsan átkutatta az elérhető zsebeit.
A tárgyakat a dohányzóasztalra pakolta. Pénztárca, mobiltelefon és egy
gyógyszeresüveg, amelyen Nybakk és egy orvos neve állt. Zestril. Harry
emlékezett rá, hogy a nagyapja is ezt szedte, hogy elkerülje a szívinfarktust.
Harry a saját zakója zsebébe dugta a gyógyszeresüveget, majd a puska
csövét Nybakk sápadt homlokához szegezte és ráparancsolt, hogy álljon fel.
Nybakk Harryra bámult.
Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Nehézkesen
felkászálódott és imbolyogva megállt Harry előtt.
– Hová megyünk? – kérdezte, amikor Harry kiterelte maga előtt a
folyosóra.
– A pincelakásba – felelte Harry. Stig Nybakk továbbra is bizonytalanul
állt a lábán. Lefelé menet Harrynak az egyik kezét rá kellett tennie a vállára,
míg a másikkal a hátába nyomta a fegyvert. Megálltak az ajtó előtt, amely
Irenét rejtette.
– Miből jött rá, hogy én voltam?
– A gyűrűből – felelte Harry. – Nyissa ki!
Nybakk egy kulcsot húzott elő a nadrágzsebéből, és kinyitotta a lakatot,
majd felkapcsolta odabent a villanyt. Irene felállt és a legtávolabbi sarokba
hátrált. Reszketett és az egyik vállát felhúzta, mintha attól rettegne, hogy
megütik. A bokáját bilincs fogta körbe, amelyet egy lánccal a plafon egyik
gerendájához erősítettek. Harry megállapította, hogy a lánc elég hosszú volt
ahhoz, hogy a lány mozoghasson a helyiségben, és ahhoz is, hogy fel tudja
kapcsolni a villanyt, de láthatólag jobban kedvelte a sötétséget.
– Szabadítsa ki! – utasította Harry a férfit. – És tegye a bilincset saját
magára.
Nybakk köhögni kezdett. Feltartotta a tenyerét.
– Figyeljen, Harry...
Harry ütött. Elvesztette a fejét és ütött. Hallotta, ahogy a fém csattan a
húson és látta a vörös csíkot, amelyet a puska csöve hagyott Nybakk
orrnyergén.
– Ha még egyszer kimondja a nevemet – sziszegte Harry és érezte, hogy
szinte erőszakkal kell kipréselnie magából a szavakat – a puska rosszabbik
végével kenem oda a fejét a falhoz.
Nybakk remegő kézzel oldotta ki a lábbilincset, miközben Irene merev,
apatikus arccal bámult maga elé, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami
körülötte történik.
– Irene – mondta Harry. – Irene!
A lány úgy nézett Harryra, mint aki most tért magához. – Menj ki –
mondta neki Harry. A lány összehúzta a szemét, mintha erős
összpontosításra lenne szükség ahhoz, hogy értelmezze, amit Harry
mondott neki, majd átültesse cselekvésbe. Azután lassú, merev léptekkel
elhagyta a helyiséget.
Nybakk leült a matracra és felhúzta a nadrágszárát. Megpróbálta a szűk
bilincset saját vaskos, fehér bokája köré erősíteni.
– Én...
– Tegye a csuklójára! – mondta Harry.
A férfi engedelmeskedett, Harry pedig egy rántással ellenőrizte, hogy
elég erős-e a lánc.
– Vegye le a gyűrűt és adja ide!
– Miért? Ez csak egy olcsó bizs...
– Mert nem a magáé.
Nybakk lehúzta a gyűrűt és átnyújtotta Harrynak.
– Nem tudok semmit – mondta.
– Miről? – kérdezte Harry.
– Amiről kérdezősködni akar. Dubajról. Kétszer találkoztam vele, de
mindkét alkalommal bekötötték a szememet, úgyhogy fogalmam sincs róla,
hogy hol jártam. Az a két orosz embere hetente kétszer jött áruért, de soha
nem hallottam egyikük nevét sem. Figyeljen, ha pénzt akar, van...
– Erről van szó?
– Miről?
– Csak a pénzről szól?
Nybakk pislogott néhányat. A vállát vonogatta. Harry várt. A másik arcán
fáradt mosoly suhant keresztül. – Mégis mit gondol, Harry?
A lába felé biccentett. Harry nem válaszolt.
Nem kell neki mindent tudnia. Talán nem is akarja tudni. Mert esetleg
megértené. És nem akarta érteni. Nevezetesen azt, hogy egy látszólag apró,
veleszületett rendellenesség milyen drámaian más irányba terelheti két,
azonos helyen felnőtt, hasonló körülmények között nevelkedett ember
életét. Mindössze néhány másként álló csont, amelyek miatt az egyik lábfej
befelé fordul és néhány számmal kisebb lesz, mint a másik.
Pes equinovarus. Lólábnak is nevezik, mert járás közben a sarok,
akárcsak a lovaknál, nem éri el a földet. Egy elváltozás, amely elég rossz
startpozíciót teremt az embernek, s amelyet aztán vagy képes kompenzálni,
vagy nem. Mindenesetre sok területen jóval nagyobb erőfeszítésbe kerül
érvényesülni: a fiúk között, akik csapatot választanak maguknak, a menő
arcok között, akik menő arcokkal akarnak haverkodni, az ablakban
dülleszkedő lányoknál, és különösen annál az egynél, akinek a mosolyától
majd szétrobban az ember szíve, még ha a mosoly nem is neki szól. Stig
Nybakk észrevétlenül lopakodott keresztül az életen dongalábán. Annyira
észrevétlenül, hogy Harry még csak nem is emlékezett rá.
Ám mégis egészen sikeresen. Elvégezte az egyetemet, keményen
dolgozott, s egy vezetői állásig vitte, ahol ő maga gyűjthetett csapatot. De a
legfontosabb még mindig hiányzott. A lány az ablakból. Ő még mindig
másokra mosolygott.
Gazdagság. Meg kellett gazdagodnia.
Mert a pénz olyan, mint a smink.
Mindent elfed, mindent meg lehet szerezni vele, azt is, ami állítólag nem
megvásárolható: tiszteletet, csodálatot, szerelmet. Elég csak körülnézni:
mindenütt a szépség és a pénz házasságába botlik az ember. És most végre
ő következett, Stig Nybakk, a dongalábú.
Feltalálta a violint, és a világnak a lábai előtt kellene hevernie. Akkor
meg miért nem akarja őt a lány, miért fordul el rosszul leplezett undorral az
arcán, amikor tudja – pontosan tudta –, hogy már gazdag és hétről hétre
csak nő a vagyona. Mert van valaki más, és csak őrá gondol? Az, akitől azt
az idióta bizsut kapta, amely az ujján volt? Annyira igazságtalan az egész, ő
olyan keményen és fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy szeressék, a
lánynak most már igenis szeretnie kell őt. Úgyhogy elvette magának.
Elszakította az ablaktól és ideláncolta, hogy soha többé ne tűnhessen el. És
hogy teljes legyen a kényszerházasság, elvette tőle a gyűrűt és a saját ujjára
húzta. Azt a filléres gyűrűt, amelyet Irene Olegtől kapott, aki az anyjától
lopta, aki Harrytól kapta, aki a bolhapiacon vette, ahol... Mint a
gyermekdalban: megy a gyűrű vándorútra, egyik kézből a másikba. Harry
végigsimított az aranyozott gyűrű egyik fekete rovátkáján. Látott, de mégis
vak volt. Látott, mert amikor első alkalommal találkozott Stig Nybakkal, ezt
mondta: – A gyűrű. Nekem is volt egy egészen hasonló. És vak volt, mert
nem gondolta végig a hasonlóságot.
A fekete rovátkák a rézben. Csak akkor kapcsolta össze Oleget Nybakkal,
amikor Martine azt mondta, hogy ő az egyetlen az egész világon, aki bizsu
jegygyűrűt vásárol. Harry annak ellenére biztos volt a dolgában, hogy az
égvilágon semmi gyanúsat nem talált Stig Nybakk teraszlakásában. Sőt, a
kompromittáló dolgok teljes hiánya csak még inkább meggyőzte arról, hogy
Nybakk valahol máshol tartja a rossz lelkiismeretét. Az üresen álló szülői
házban, amelyre még nem talált vevőt. A Hole család egykori otthona fölötti
dombon terpeszkedő piros házban.
– Maga ölte meg Gustót? – kérdezte Harry. Stig Nybakk megrázta a fejét.
A szemhéja nehéz volt, álmosnak tűnt.
– Alibi? – folytatta Harry.
– Nem, nincsen.
– Meséljen!
– Ott voltam.
– Hol?
– A Hausmanns gatén. Oda kellett mennem. Azzal fenyegetett, hogy
lebuktat. De amikor a Hausmanns gatéra értem, már ott voltak a
rendőrautók. Valaki már megölte Gustót.
– Már? Maga is ezt tervezte?
– Nem egészen így. Nekem nincs pisztolyom.
– Akkor mije van?
Nybakk megvonta a vállát.
– Gyógyszerészeti ismereteim. Gustó-nak elvonási tünetei voltak. Violint
követelt tőlem.
 Harry a másik fáradt mosolyát nézte és bólintott.
– Vagyis tudta, hogy Gusto bármit hajlandó magába nyomni, elég, ha
fehér pornak tűnik.
A lánc csörögni kezdett, amikor Nybakk felemelte a kezét és az ajtó felé
mutatott. – Irene. Válthatnék vele még néhány szót, mielőtt...
Harry habozott. Újra felismert valamit Nybakk tekintetében. Egy sérült
embert, egy férfit, aki a végéhez közelít. Aki fellázadt a sors számára
kiosztott kártyái ellen és veszített.
– Megkérdezem tőle – válaszolta.
Harry kiment. Irene eltűnt. Odafent talált rá. A nappaliban ült, az egyik
karosszékben, maga alá húzott lábakkal. Harry kivett egy kabátot a
folyosón álló szekrényből és a lány vállára terítette. Halk, nyugodt hangon
beszélt hozzá. A lány alig hallhatóan válaszolt, mintha félt volna a nappali
hideg falainak visszhangzásától.
Elmesélte, hogy Gusto és Nybakk, vagy ahogy ő nevezte, Ibsen, közösen
csalták csapdába, hogy Gusto fél kiló violint kapott érte és hogy már négy
hónapja volt a pincében. Harry hagyta, hadd beszéljen. Csak akkor tette fel
a következő kérdést, amikor a lány már mindent elmondott. Gusto
meggyilkolásáról csak annyit tudott, amennyit Ibsen elmesélt neki.
Ugyanez vonatkozott Dubajra és annak lakóhelyére is. Gusto nem mondott
róla semmit, Irene pedig nem is akarta tudni. Mindössze az Oslo-szerte
keringő pletykákat ismerte, amelyek szerint Dubaj valamiféle kísértet
módjára járja a várost, és senki nem tudja, ki ő vagy hogy néz ki. Olyan,
mint a szél, lehetetlen megfogni. Harry bólintott. Túlságosan gyakran
hallotta ezt a hasonlatot az utóbbi időben.
– Hans Christian elvisz a rendőrségre. Ügyvéd, segít neked feljelentést
tenni. Azután elvisz Oleg anyjához, ott maradhatsz egy ideig.
Irene megrázta a fejét.
– Felhívom Steint, a bátyámat. Lakhatok nála. És...
– Igen?
– Muszáj feljelentést tennem?
Harry a lányt nézte. Olyan fiatal volt. Olyan kicsi. Mint egy madárfióka.
Lehetetlen megmondani, milyen rombolást végezhetett benne ez az egész.
– Mindenesetre várhat holnapig – válaszolta. Nézte, ahogy a lány szemét
elfutják a könnyek és arra gondolt, hogy végre. A vállára akarta tenni a
kezét, de még idejében meggondolta magát. Irenének alighanem egy
idegen, felnőtt férfi kezére volt a legkevésbé szüksége ebben a pillanatban.
A következő másodpercben aztán el is apadtak a lány könnyei.
– Nincs... nincs más lehetőség? – kérdezte Irene.
– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Harry.
– Hogy ne kelljen látnom többé. – A lány pillantása nem eresztette
Harryét. – Soha többé – suttogta vékonyka hangon.
Azután óvatosan megfogta Harry kezét.
– Kérem.
Harry megpaskolta a lány kezét, azután felállt. – Gyere, kikísérlek.

Miután a kocsi elhajtott, Harry visszament a pincébe. Kötelet nem talált,

de a lépcső alatt egy kerti slag lógott. Magával vitte és Nybakk elé dobta a
padlóra.
Felpillantott a gerendára. Megfelelt a magassága. Előhúzta a Zestrilt,
amelyet Nybakk zsebében talált, és a tenyerébe szórta az üveg tartalmát.
– Szívbeteg? – kérdezte tőle.
Nybakk biccentett.
– Mennyit szed belőle naponta?
– Kettőt.
Harry Nybakk tenyerébe tette a tablettákat, az üres gyógyszeres üveget
pedig a saját zakója zsebébe csúsztatta.
– Két nap múlva visszajövök. Nem tudom, mennyit számít magának a
híre. Ha még élnének a szülei, biztosan nagyobb lenne a szégyen. De arról
valószínűleg hallott már, hogyan bánnak a rabtársak az erőszaktevőkkel.
Ha, mire visszajövök, már nem lesz belőle, akkor elfelejtik magát, soha
többé nem említik a nevét. Ha még lesz, beviszem a rendőrségre.
Megértette?
Amikor Harry otthagyta, Stig Nybakk üvöltése egészen a bejárati ajtóig
elkísérte. Egy olyan ember sikolya volt, aki teljesen magára maradt a
bűneivel, a kísérteteivel, a magányával és a döntéseivel. És mégis volt
valami ismerős benne. Harry becsapta maga mögött az ajtót.

A Vetlandsveien leintett egy taxit és az Urtegatára vitette magát. A nyaka

fájdalmasan lüktetett, mintha valami életre kelt, baktériumokból összegyúrt,
ketrecbe zárt, sebesült állat volna. Harry megkérdezte a sofőrt, nincs-e egy
fájdalomcsillapítója a kocsiban, de az csak a fejét rázta. Amikor Bjørvika
irányába kanyarodtak, Harry tűzijátékot pillantott meg az Operaház fölött
az égen. Ünnepeltek valamit.
Tulajdonképpen neki is ünnepelnie kellene. Sikerült, megtalálta Irenét,
Oleg pedig szabad volt. Elvégezte, amiért jött. Akkor meg hol marad az
ünnepi hangulat?
– Mi az alkalom? – kérdezte Harry.
– Ó, csak valamelyik opera bemutatója – mondta a sofőr. – Néhány úri
népet már odafuvaroztam az este.
– A Don Giovanni – mondta Harry. – Engem is meghívtak.
– És miért nem ment el? Biztosan jó volt.
– Mindig elszomorodom a tragédiáktól.
A sofőr megütközve nézett rá a tükörből, azután elnevette magát és
megismételte: – Elszomorodik a tragédiáktól?
Megszólalt Harry telefonja. Klaus Torkildsen volt az. – Azt hittem, soha
többé nem hallunk egymásról – mondta Harry.
– Én is – felelte Torkildsen. – De... mégiscsak utánanéztem.
– Már nem olyan fontos – mondta Harry.
– A részemről lezártnak tekintem az ügyet.
– Rendben, de talán mégis érdekelni fogja, hogy Bellman, legalábbis a
mobiltelefonja, a gyilkosság idején Østfoldban volt. Úgyhogy aligha
járhatott a tetthelyen.
– Oké, Klaus. Köszönöm!
– Oké. Soha többé?
– Soha többé. Én most eltűnők.
Harry letette. Hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét. Most már
örülhet. A szemhéján továbbra is ott szikráztak a tűzijáték fényei.
 NEGYEDIK RÉSZ

Harmincnyolcadik fejezet
– Veled megyek!
Megcsinálta.
A nő újra az övé volt.
Harry előrébb lépett eggyel az oslói repülőtér indulási csarnokának
jegykezelő pultja előtt kígyózó sorban. Hirtelen lett egy terve. Egy terv,
amely élete hátralévő részére szólt. És valami mámoros érzés kerítette a
hatalmába, amelyre hirtelenjében nem talált jobb szót, mint a boldogság.
A pult fölötti monitoron ez állt: Thai Air, Business Class. Olyan gyorsan
történt az egész.
Nybakk házából egyenesen Martinéhez ment, hogy visszaadja a
telefonját, de a nő azt mondta, hogy nyugodtan megtarthatja, már szerzett
magának egy újat. Harry egy alig használt kabátot is elfogadott, úgyhogy
egészen tűrhetően festett. Továbbá hagyta magát rábeszélni három
Paracetamolra, azt viszont nem engedte, hogy Martine megnézze a sebet.
Ragaszkodott volna hozzá, hogy kitisztítsa és átkösse, erre viszont nem
volt idő. Felhívta a Thai Airt, hogy elintézze a jegyfoglalást.
Azután történt.
Telefonált Rakelnek, elmondta neki, hogy Irene szabad, és most, hogy
Oleg is szabadlábon van, végzett a feladatával. És hogy sürgősen el kell
hagynia az országot, mielőtt letartóztatják.
És ekkor hangzott el.
Harry behunyta a szemét és újra lejátszotta magában Rakel szavait:
– Veled megyek, Harry.
Veled megyek. Veled megyek.
Majd: – Mikor?
Mikor?
A legszívesebben azt válaszolta volna, hogy most azonnal. Dobáld be a
holmidat egy táskába, és gyere! De aztán sikerült józanul átgondolnia a
dolgot. – Figyelj, Rakel, engem köröznek, és a rendőrség valószínűleg
téged is szemmel tart, hátha elvezetsz hozzám. Érted? Ma este repülök
egyedül. A Thai Air holnap esti járatával utánam jöhetsz. Bangkokban
várlak, s onnan már együtt mehetünk tovább Hongkongba.
– Hans Christian lehetne a védőügyvéded, ha letartóztatnának. A büntetés
biztosan nem lesz...
– Nem a börtönbüntetés hosszától tartok – szakította félbe Harry. – De
ameddig Oslóban vagyok, Dubaj bárhol a nyomomra akad. Biztos vagy
benne, hogy Oleg biztonságos helyen van?
– Igen. De azt akarom, hogy ő is velünk jöjjön, Harry. Nem utazhatok el
nélküle...
– Természetesen ő is velünk jön.
– Komolyan mondod? – kérdezte Rakel megkönnyebbülten.
– Összetartozunk, és Hongkongban Dubaj nem érhet el minket. Oleg
utazásával várunk még néhány napot. Azután Oslóba küldöm Herman Kluit
néhány emberét, hogy kíséretet adjanak neki.
– Megbeszélem Hans Christiannal. Azután lefoglalom magamnak a
jegyet holnapra, édesem.
– Bangkokban várlak.
Rövid szünet állt be. – De hát téged köröznek, Harry. Hogy akarsz
feljutni a repülőgépre anélkül...
– Parancsoljon.
Harry kinyitotta a szemét, és látta, hogy a pult mögött álló hölgy
rámosolyog.
– Parancsoljon.
Előrelépett és odaadta neki a jegyet és az útlevelet. Nézte, ahogy a nő
begépeli a nevet.
– Nem találom a nevét, Nybakk úr...
Harry igyekezett megnyugtatóan mosolyogni.
– Eredetileg a tíz nap múlva induló bangkoki gépre foglaltam jegyet, de
másfél órával ezelőtt rám telefonáltak, úgyhogy áttettem a foglalást ma
estére.
A nő újra gépelni kezdett.
Harry a másodperceket számolta. Belégzés. Kilégzés. Be... – Igen,
megtaláltam. A későbbi foglalások nem mindig jelennek meg azonnal a
rendszerben. De itt az áll, hogy Irene Hanssennel utazik.
– Ő az eredeti időpontban utazik – felelte Harry.
– Értem.
– Van olyan poggyásza, amelyet fel szeretne adni?
 – Nincs.
További gépelés.
Azután a nő összeráncolt homlokkal újra kinyitotta az útlevelet. Harry
megacélozta magát. A nő beletette a beszállókártyát az útlevélbe és
átnyújtotta Harrynak. – Igyekeznie kell, Nybakk úr, már elkezdődött a
beszállás. Jó utat!
– Köszönöm! – mondta Harry némileg nyomatékosabban, mint tervezte
és elsietett a biztonsági ellenőrzés irányába. Amikor az átvilágító-
berendezés túloldalán összeszedte a kulcsait és Martine mobiltelefonját,
észrevette, hogy SMS-e érkezett. Már majdnem elmentette Martine egyéb
üzenetei közé, amikor felfedezte, hogy a feladó neve csak egy rövidítés. B.
Beate.
Az 54-es kapu felé rohant, Bangkok, final call.
Olvasni kezdett.
MEGKAPTAM AZ UTOLSÓ LISTÁT. AZ EGYIK CÍM NEM
SZEREPEL AZON A LISTÁN, AMELYET BELLMANTÓL KAPOTT.
BLINDERNVEIEN 74.
Harry a zsebébe dugta a készüléket. Az útlevél-ellenőrzésnél nem volt
sor. Kinyitotta az útlevelet, a pult mögött álló tiszt pedig ellenőrizte a
beszállókártyát és az igazolványt. Azután Harryra nézett.
– A forradás frissebb, mint a kép – mondta Harry.
A tiszt alaposan végigmérte. – Csináltasson új fotót, Nybakk úr –
mondta, azzal visszaadta neki az útlevelet és a következő utas felé
biccentett. Harry szabad volt. Megváltott. Egy teljesen új élet várt rá. A
kapunál még öt másik későn érkező várakozott a sorban. Harry a
beszállókártyára pillantott. Business class.
Eddig világéletében turistaosztályon utazott, még akkor is, ha Herman
Kluit megbízásából volt úton. Stig Nybakk sokra vitte. És Dubaj is sokra
vitte. Jó munkát végeztek. Jó munkát végez. Ma este is, ebben a pillanatban
is ott állnak és remegve, kiéhezve várják, hogy végre felbukkanjon egy
Arsenal-mezes fickó és azt mondja:
– Gyertek!
Már csak ketten álltak előtte a sorban.
Blindernveien 74.
Veled megyek. Harry behunyta a szemét, és újra Rakel hangját hallotta: –
Te rendőr vagy? Ez lett belőled? Egy robot, a hangyaboly egy rabszolgája,
aki mások véleményétől függ?
 Az volna?
Ő következett. A pult mögött álló hölgy szigorú pillantást vetett rá.
Nem, ő nem rabszolga.
Odaadta a nőnek a beszállókártyát.
Azután elindult. Végigment a repülőgéphez vezető folyosón. Az üvegen
keresztül egy közeledő gép fényeit látta. Tord Schultz háza fölött repült be.
Blindernveien 74.
Mikael Bellman vére Gusto körme alatt.
A fenébe. A fenébe!
Harry felszállt a fedélzetre, megkereste a helyét és belesüppedt a
bőrülésbe. Egek, milyen puha. Megnyomott egy gombot, mire az ülés egyre
hátrébb ereszkedett, egészen a vízszintesig. Behunyta a szemét. Aludni
akart. Aludni. Addig, amíg egy nap arra nem ébred, hogy ő valaki egészen
más, és egy egészen másik helyen van. Rakel hangját kereste.
De egy teljesen más hangra bukkant helyette: – Én hamis papi gallért
viselek, maga pedig hamis seriffjelvényt. Mennyire megingathatatlan
valójában az evangéliuma? Bellman vére. – ...Østfoldban volt. Úgyhogy
aligha járhatott...
Minden összefügg.
Harry egy kezet érzett a karján és kinyitotta a szemét. Egy magas
arccsontú, thai stewardess nézett le rá mosolyogva: – l’m sorry, sir, but you
[22]
must raise your seat to an upright position before take-off.
Upright position.
Harry nagy levegőt vett és kilendítette magát a székből. Előhúzta a
mobiltelefont és kikereste a híváslistát.
– Uram, ki kell kapcsolnia...
Harry felemelte a kezét és megnyomta a hívás gombot.
– Nem úgy volt, hogy soha többé nem hallunk egymásról? – vette fel
Torkildsen.
– Pontosan hol Østfoldban?
– Hogyan?
– Bellman. Østfoldon belül hol tartózkodott, amikor Gustót
meggyilkolták?
– Ryggében, Moss mellett.
Harry zsebre vágta a telefont és felállt.
– Uram, be kell kapcs...
– Elnézést – mondta Harry. – Ez nem az én gépem.
 – Biztos vagyok benne, ellenőriztük az utasok számát, és...
Harry a repülőgép végéhez indult. Hallotta, ahogy az utaskísérő a
nyomában tipeg:
– Uram, már bezár...
– Akkor nyissák ki!
Egy férfi kolléga sietett a stewardess segítségére: – Attól tartok, a
szabályok nem teszik lehetővé, hogy kinyissuk...
– Elfogyott a gyógyszerem – mondta Harry a zakója zsebében
kotorászva, majd előhúzta az üres, Zestril feliratú gyógyszeres üvegcsét és a
férfi orra alá dugta. – Ez az enyém, látja? Azt akarják, hogy a fedélzeten
kapjak szívrohamot... mondjuk, Afganisztán fölött?

Tizenegy óra múlt, és az Oslo felé robogó repülőtéri vonat szinte teljesen
üres volt. Harry szórakozottan nézte a vagon plafonjára szerelt képernyőn
futó szalagcímeket. Volt egy terve. Egy másik életről szőtt terv. Most húsz
perce maradt, hogy egy újat ötöljön ki. Őrültség. Egy Bangkokba tartó
repülőgépen ülhetne. És mégsem ülhetett ott, egyszerűen nem ment.
Az ő fogyatékossága, az ő dongalába az, hogy soha nem volt képes
egyszerűen csak rálegyinteni a dolgokra, elfelejteni őket, lelépni. Ihatott, de
mindig kijózanodott. Elhúzhatott Hongkongba, de visszatért. Semmi kétség,
súlyosan fogyatékos. Ráadásul Martine tablettáinak hatása is múlóban van,
többre van szükség, különben még a fájdalom elveszi az eszét. Harry a
tőzsdei beszámolókra és a sporthírekre függesztette pillantását, amikor
hirtelen szöget ütött a fejébe a gondolat: mi van, ha pont az ellenkezőjéről
van szó, és éppen most lép le? Gyáván, behúzott farokkal.
Nem. Ezúttal más a helyzet.
Hiszen csak átíratta a jegyét a következő napra, és ugyanazzal a géppel
utazik majd, amelyikkel Rakel. Még a maga mellett lévő helyet is lefoglalta
neki a business classon, és a Rakel jegyére eső többletköltséget is kifizette.
Azon töprengett, hogy szóljon-e neki arról, amire készül, de pontosan tudta,
hogyan reagálna. Azt hányná a szemére, hogy semmit sem változott. Hogy
még mindig ugyanaz a rögeszme hajtja. Hogy soha semmi nem fog
megváltozni. Csak akkor fogja elismerni, hogy maguk mögött hagyták a
régit, és elkezdődött a közös utazásuk, amikor mindkettőjüket az ülésbe
préseli majd a gyorsulás, és megérzi a gép emelkedését, a könnyedséget, az
elkerülhetetlent. Harry behunyta a szemét és kétszer elmormolta a
repülőgép számát.
 Harry leszállt a repülőtéri vonatról és átment az Operaházhoz vezető
gyaloghídon. Hosszú léptekkel vágott át a fehér márványon a főbejárat felé.
Az üvegen keresztül kiöltözött embereket pillantott meg, akik apró
falatkákkal és italokkal a kezükben társalogtak az előcsarnokban. A bejárat
előtt egy öltönyös, fülhallgatós biztonsági őr állt, kezét az ágyéka előtt
összekulcsolva, mintha szabadrúgásra várna. Széles vállak, de közel sem
egy hústorony. Rutinos pillantással mérte végig Harryt, majd a közvetlen
környezetét is végigpásztázta. Valószínűleg a Rendészeti Biztonsági
Szolgálat embere volt, amiből Harry arra következtetett, hogy a
polgármester vagy a kormány egyik tagja is jelen van a bemutatón. A férfi
két lépést tett Harry felé.
– Sajnálom, zártkörű rendezvény... – kezdte, de Harry rendőrigazolványa
láttán megtorpant.
– A látogatásomnak semmi köze a polgármesterükhöz, kolléga – mondta
Harry. – Hivatalos ügyben kell néhány szót váltanom valakivel.
A férfi biccentett, beleszólt a hajtókájára erősített mikrofonba és
beengedte maga mellett Harryt. Az előcsarnok egy hatalmas iglut formázott,
és olyan arcoktól hemzsegett, amelyeket Harry hosszas száműzetése
ellenére is felismert: a nyomtatott sajtó pozőrei, a tévéképernyők
megmondóemberei, a sport és a politika szórakoztatóművészei, továbbá a
kultúra többé-kevésbé szürke eminenciásai. Nem volt nehéz kiszúrnia,
mivel jócskán a sokaság fölé magasodott. Harrynak eszébe jutott, amikor
Isabelle Skøyen azt mondta, hogy képtelenség olyan kísérőt találni, aki elég
magas a cipősarkaihoz. Harry sűrű elnézések közepette utat tört magának,
miközben mindenfelé fehérbor lötyögött körülötte. Isabelle egy férfival
beszélgetett, aki fél fejjel alacsonyabb volt nála, ám a nő lelkes és behízelgő
arckifejezése alapján Harry azt gyanította, hogy státusát tekintve a pasas jó
néhány fejjel felülmúlja. Amikor már csak három méterre járt a nőtől,
hirtelen egy férfi állta el az útját.
– Én vagyok az a rendőr, aki az imént beszélt a bejáratnál álló
kollégájával – mondta Harry. – A hölggyel kell beszélnem.
– Parancsoljon – bólintott a biztonsági őr.
Harry valami felhangot vélt kihallani a tőmondatból. A nőhöz sétált.
– Helló, Isabelle – mondta, és látta a meglepetést a nő arcán. – Remélem,
nem... a karrierjét töröm derékba?
– Harry Hole főtiszt – válaszolta a nő harsány kacagással, mintha valami
bennfentes poént hallott volna. A mellette álló férfi azonnal Harry felé
nyújtotta a kezét, és csaknem futólag megemlítette a nevét. A városháza
legfelső szintjein eltöltött évek feltehetőleg megtanították arra, hogy a
köznéppel való parolázás a választások napján nyeri el jutalmát.
– Tetszett az előadás, főtiszt?
– Igen is, meg nem is – felelte Harry. – Tulajdonképpen örültem, hogy
véget ért, és már hazafelé tartottam, amikor rájöttem, hogy néhány dolog
még nem világos a számomra.
– Mégpedig?
– Nos… Mivel Don Giovanni egy tolvaj és szoknyavadász, teljes
mértékben helyeselhető és méltányos, hogy az utolsó jelenetben megkapja a
büntetését. Azt hiszem, már tudom, ki a szobor, aki eljön Don Giovanniért,
hogy magával vigye a pokolba. Ellenben az nem világos, hogy ki mondta
neki, hogy találja meg Don Giovannit. Tudna nekem erre válaszolni... –
Harry megfordult. – Isabelle?
Isabelle ajka merev mosolyra húzódott.
– Ha van valami összeesküvés-elmélete, ne tartsa magában, az ilyesmi
mindig érdekes. De talán egy másik alkalommal hallgatnám meg,
pillanatnyilag épp a...
– Nagyon fontos lenne, hogy válthassak néhány szót a hölggyel – fordult
vissza Harry a nő beszélgetőpartneréhez. – Természetesen, amennyiben
megengedi.
Harry látta, hogy Isabelle ellenkezni akar, ám a beszélgetőpartnere
megelőzte:
– Hogyne. – A férfi mosolyogva biccentett és egy idősebb párhoz fordult,
akik szintén audienciára vártak. Harry karon ragadta Isabelle-t és a mosdók
irányába húzta.
– Maga bűzlik – fújtatta a nő, amikor Harry a vállánál fogva a falhoz
nyomta a férfimosdó mellett.
– Az öltönyöm megjárta néhányszor a szemeteskonténert – válaszolta
Harry és észrevette, hogy a vendégek közül néhányan már figyelik őket. –
Figyeljen rám! Intézhetjük civilizált módon és erőszakosan is. Miben áll a
Mikael Bellmannal való együttműködése?
– Mi? Menjen a pokolba, Hole!
Harry berúgta a mosdó ajtaját és maga után húzta a nőt. A mosdókagylók
előtt egy szmokingos férfi állt, aki elkerekedett szemmel nézte, ahogy
Harry az egyik vécéfülkéhez lökdösi Isabelle-t, miközben alkarját a nő
torkához nyomja.
 – Bellman magánál volt, amikor Gustót meggyilkolták – sziszegte Harry.
– A Gusto körme alatti vér Bellmantól származik. Dubaj takarítója Bellman
legközelebbi munkatársa és bizalmas, gyerekkori barátja. Ha nem beszél
most, még ma este felhívom az emberemet az Aftenpostennél, és reggelre
az egész nyomtatásban lesz. Ezenkívül minden, amit az ügy kapcsán
összeszedtem, az államügyész asztalára kerül. Szóval, mi legyen?
– Elnézést. – A szmokingos férfi volt az. Valamivel közelebb jött, de
azért nem túlságosan: – Segítségre van szüksége, hölgyem?
– Tűnjön a pokolba!
A férfi rémülten hátrahőkölt. Láthatólag nem a szavak döbbentették meg,
hanem az, hogy Isabelle Skøyen szájából hangzottak el. Sietősen
kimenekült a helyiségből.
– Dugtunk – mondta Isabelle fuldokolva. Harry eleresztette. A nő
leheletének pezsgőszaga volt.
– Dugott Bellmannal?
– Tudom, hogy házas. Csak dugtunk, ez minden – válaszolta a nő a
nyakát masszírozva. – Aztán Gusto hirtelen felbukkant, és amikor Bellman
kidobta a házból, végigkarmolta őt. Ha be akar róla számolni a sajtónak,
csak rajta. Felteszem, maga még soha nem kefélt férjes asszonnyal. És
egyetlen gondolatot sem pazarolt még arra, mit csinál majd a sajtó Bellman
feleségével és gyerekeivel.
– És hogy találkozott Bellmannal? Ugye, nem azt akarja bemesélni
nekem, hogy ez a háromszög magukkal és Gustóval pusztán a véletlen
műve volt?
– Maga szerint mégis hol találkoznak azok az emberek, akik a karrierjük
építésén fáradoznak, Harry? Nézzen csak körül. Kik vannak itt ezen a
rendezvényen? Mindenki tudja, hogy Bellman lesz Oslo új bűnügyi
igazgatója.
– És hogy maga az egyik tanácsosi szék várományosa?
– Egy megnyitón találkoztunk, egy premieren vagy egy díjátadón, már
nem emlékszem. Egyszerűen így alakult. Hívja csak fel Mikaelt és kérdezze
meg tőle, hogy mikor történt. De ha lehet, ne ma este, ha jól emlékszem,
családi programjuk van. Tényleg... egyszerűen csak így alakult.
Így alakult. Harry a nőre meredt.
– És mi van Truls Berntsennel?
– Kivel?
 – Ő a takarítójuk, nem igaz? Ki küldte a Leonba, hogy elintézzen engem?
Maga? Vagy Dubaj?
– Maga meg mi a bánatról beszél?
Harry látta a nőn, hogy fogalma sincs arról, ki az a Truls Berntsen.
Isabelle Skøyen elnevette magát.
– Ne vágjon már ilyen csüggedt képet, Harry. Egy Bangkokba tartó
repülőgépen ülhetne. Útban egy másik élet felé.
Az ajtó felé indult.
– Várjon, Harry!
Megfordult.
A nő a vécéajtónak dőlt és felhúzta a ruháját. Olyan magasra, hogy
előbukkant a harisnyatartója. Egy szőke tincs hullott a homlokába.
– Ha már úgyis a miénk az egész mosdó...
Harry elkapta a nő tekintetét. Fátyolos volt. Nem az alkoholtól és nem is
a vágytól, ez valami más volt. Sír? A kemény, magányos, önmagát megvető
Isabelle Skøyen? És akkor mi van? Ő is csak egy olyan megkeseredett
ember, aki kész romokba dönteni mások életét, hogy megkapja azt, amiről
úgy véli, születésénél fogva jár neki: hogy szeressék. Az ajtó hosszasan
lengett ki-be, miután Harry elhagyta a helyiséget, s a gumiszegélyhez
súrlódva olyan hangot keltett, mint egy utolsó vastaps.

Harry visszament a pályaudvarhoz a gyaloghídon át, majd a lépcsőkön

lekocogott a Platára. A túloldalon volt ugyan egy nonstop nyitva tartó
gyógyszertár, de mindig sor állt odabent, ráadásul a recept nélkül kapható
fájdalomcsillapítók nem is tudtak volna elbánni a fájdalommal.
Elhaladt a Heroinpark mellett, és továbbindult a Prinsens gatéra. Eleredt
az eső. Az utcai lámpák fénye tompán csillogott a nedves villamossíneken.
Menet közben újra végigvette a dolgot.
Nybakk Oppsalon lévő sörétes puskájához tud a legkönnyebben
hozzájutni. Ráadásul annak jó nagy a szórása. Ahhoz, hogy a 301-es szoba
ruhásszekrénye mögé rejtett vadászpuskát megszerezze, észrevétlenül
kellene bejutnia a Leonba. Ezenkívül az sem kizárt, hogy a fegyvert már rég
megtalálták. Viszont az a puska több mint elegendő volna. A Leon hátsó
kapuja úgy tűnt, azóta nyitva van, hogy Harry elmenekült rajta a látogatóba
érkezett öltönyösök elől. Bizonyára ők törték fel akkor, befelé jövet.
Harry belépett és átvágott az udvaron a szálló hátsó bejáratához. Ahogy
sejtette, annak a zárja is tönkre volt téve. Felment a vészkijáratként szolgáló
szűk lépcsőn. A harmadik emeleten egy árva lelket sem látott. Harry
bekopogtatott a 310-es szoba ajtaján, hogy megkérdezze Catót, járt-e a
rendőrség a szállodában. Vagy bárki más. És ha igen, mit akartak, és ő mit
mesélt nekik. De senki nem nyitott ajtót. Harry az ajtóhoz szorította a fülét.
Odabent csend volt.
Az ő szobájának ajtaját még csak meg sem próbálták rendbe hozni,
úgyhogy nem volt szüksége kulcsra. Bedugta a kezét a lyukon és kinyitotta.
A küszöb egykori helyén a vér egészen beitta magát a cementbe.
A betört ablakkal sem csináltak semmit. Harry nem kapcsolta fel a
villanyt, csak bement a szobába, és bedugta a kezét a ruhásszekrény mögé.
A fegyvernek nyoma veszett. Nem voltak meg a töltények sem,
amelyeket az éjjeliszekrény fiókjába, a Biblia mellé dugott. Harry arra
jutott, hogy a rendőrség biztosan nem járt a szállodában, mivel a Leon,
annak lakói és a szomszédok nyilvánvalóan nem látták értelmét, hogy
néhány vacak lövés miatt odarángassák a törvény képviselőit, legalábbis
amíg nincsenek hullák.
Kinyitotta a szekrényt. A ruhái és a bőrkoffer ott voltak, mintha az
égvilágon semmi sem történt volna. Harry észrevette az udvar túloldalán
lakó nőt. Egy tükör előtt ült, háttal Harrynak. Mintha fésülködött volna.
Szinte a teljes hátát szabadon hagyó, furcsa, régimódi ruhát viselt.
Nem régi volt, csak régimódi, mint egy frissen elkészült kosztüm egy
régebbi korból. Anélkül, hogy tudta volna, miért, Harry kikurjantott a
bezúzott ablakon. Csak egy rövid kiáltás volt. A nő nem reagált. Amikor
Harry már újra odakint állt az utcán, rájött, hogy nem fogja tudni
megcsinálni.
A nyaka szinte égett, a testében tomboló forróságtól pedig úgy izzadt,
hogy a ruhája lassan verejtékben ázott. Rázni kezdte a hideg.
A bárban ezen az estén más dal szólt. A nyitott ajtóból az And It Stoned
Me hömpölygött ki az utcára, Van Morrisontól.
Fájdalomcsillapító.
Amikor lelépett az útra, átható, kétségbeesett csengetés hasított a fülébe,
a következő pillanatban pedig egy kékesfehér fal ugrott a szeme elé.
Néhány másodpercen keresztül földbe gyökerezett lábbal állt az utca
közepén. Azután a villamos elhúzott, és újra a bár nyitott ajtaja bukkant fel
előtte. A csapos összerándult, amikor az újságból felpillantva Harryval
találta szemközt magát.
– Jim Beam – mondta Harry.
 A csapos mozdulatlanul állt és csak pislogott. Újságja a padlóra csúszott.
Harry előhalászott néhány euróbankjegyet a tárcájából és a pultra tette. –
Adja ide az egész üveget.
A csapos szája elnyílt, és a nyakán lévő EAT tetoválás T-jének kalapját
egy zsírredő rejtette maga alá.
– Most! – szólt rá Harry. – Azután eltűnök.
A csapos gyors pillantást vetett a bankjegyekre. Azután szemét Harryn
tartva leemelte a Jim Beames üveget a polcról.
Harry felsóhajtott, amikor észrevette, hogy az üveg már félig sincsen.
Becsúsztatta a kabátja zsebébe, körülnézett és megpróbált kicsikarni
magából néhány emlékezetes búcsúszót. Végül lemondott róla és egy rövid
biccentéssel távozott.

A Prinsens és a Dronningens gate sarkán megállt.

Először a tudakozót hívta. Azután kinyitotta az üveget. A bourbon
illatától összerándult a gyomra. De tudta, hogy érzéstelenítés nélkül
képtelen lenne végigvinni a tervét.
Három év telt el az utolsó korty óta. Talán azóta jobb lett. Az ajkához
emelte az üveget. Hátrahajtotta a fejét és meghúzta.
Három év józanság. A méreg napalmbomba módjára találta el a
rendszert. Nem lett jobb. Rosszabb volt, mint valaha.
Harry előrehajolt, kinyújtott karral, széles terpeszben a ház falának
támaszkodott, nehogy telibe találja a nadrágját és a cipőjét. A háta mögött
magas sarkú cipők kopogása hangzott fel.
– Hé, miszter! Tetszem magának?
– Bizonyára – sikerült még kinyögnie, mielőtt a torka megtelt. A sárga
sugár lenyűgöző erővel csapódott az aszfaltra. Hallotta, ahogy a magas
sarkak őrült kasztanyettaként csattogva távolodnak.
Kézfejével megtörölte a száját és újra próbálkozott. Hátra a fejet. Whisky
és epe lefelé. Majd nyomban vissza.
A harmadik próbálkozást többé-kevésbé siker koronázta. A negyediknél
úgy érezte, mintha belőtte volna magát. Az ötödik maga volt a
mennyország. Harry leintett egy taxit és bemondta a címet a sofőrnek.

Truls Berntsen sietősen átvágott a tömbház előtti sötét parkolón. Az

emeletes ház ablakai mögül biztonságos, meleg fény áradt.
 Most lett vége a híradónak, az emberek most kezdenek kávéval és
rágcsálnivalóval, esetleg egy sörrel, szórakozásra vágyva a tévékészülékek
elé szállingózni.
Truls felhívta a rendőr-főkapitányságot és beteget jelentett. Nem firtatták,
mi baja, mindössze annyit akartak tudni, hogy mindhárom napra beteget
jelent-e, amelyeket orvosi igazolás nélkül igénybe vehet.
Truls azt válaszolta, hogy egyelőre fogalma sincs róla, milyen hosszan
betegeskedik majd. Ennek az országnak a lógási kultúrája épp olyan rémes,
mint az álszent politikusai, akik azt állítják, hogy az emberek voltaképpen
szívesen dolgoznak, amennyiben módjuk van rá.
A norvégok valójában azért szavaztak a Munkáspártra, mert az alapjoggá
emelte a lógást. Hiszen ki ne szavazna egy olyan pártra, amely három
szabadnappal ajándékozza meg, amelyről maga dönti el, hogy mire
használja: otthon ül és a farkát veri, síelni megy vagy összeszedi magát egy
kiadós lerészegedés után.
A Munkáspárt természetesen tudta, miféle nyalánkságot kínálgat, mégis
igyekeztek egyfajta szociális reformként tálalni a lógáshoz való jogot, és
egyre azt hangoztatták, hogy az emberekbe helyezik a bizalmukat. Ennél
szinte még a Haladás Párt is őszintébbnek tűnt, akik az adócsökkentés
ígéretével vásárolták meg a szavazatokat, és különösebben nem is leplezték
a dolgot. Egész nap otthon ült és a fejét törte, miközben megtöltötte és
átnézte a fegyvereit, többször is ellenőrizte, hogy bezárta-e a lakás ajtaját és
hogy nem érkezett-e idegen autó a parkolóba.
Ez utóbbit egy méretes Märklin puska célzó távcsövén keresztül figyelte,
amelyet egy tíz évvel korábbi ügy során foglaltak le, és amelyről a K1-en az
elkobzott fegyverek megőrzéséért felelős kolléga azt hitte, hogy még
mindig a raktárban pihen. Tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb ki kell
mennie élelmiszert vásárolni, de várt, amíg besötétedik és elnéptelenedik a
környék. Csak tizenegy előtt kerekedett fel, amikor már közelgett a Rimi
zárórája. Magához vette a Steyrt, kiosont a házból és elkocogott a
szupermarketbe. Odabent fél szemét a többi vásárlón tartva körbeügetett az
üzleten. Vett egy hétre elegendő Fjordland húsgombócot. Kis, átlátszó
zacskók kész burgonyával, húsgombóccal, borsópürével és szósszal. A
csomagokat néhány percre forrásban lévő vízbe kell dobni, majd felvágni a
zacskókat és a tartalmukat a tányérra csúsztatni. Ha az ember behunyja a
szemét, az eredmény egészen rendes ételre emlékeztet.
 Truls Berntsen már a ház kapujában állt és épp a zárba dugta a kulcsot,
amikor szapora lépteket hallott maga mögött a sötétben. Kétségbeesetten
megpördült és a keze már a kabátja alatt lévő fegyver markolatán volt,
amikor Vigdis A. halálra vált arca bukkant fel előtte.
– M-megijesztettem? – dadogta a nő.
– Nem – válaszolta Truls kurtán, majd bement a házba anélkül, hogy
megtartotta volna az ajtót a nőnek, de hallotta, hogy még sikerült
bepréselnie rajta hájas testét, mielőtt becsapódott volna.
Megnyomta a lift hívógombját. Ennyire fél? Hát hogy a fenébe ne, végül
is szibériai kozákok vannak a nyakán!
Vigdis A. ott szuszogott a háta mögött.
Egyre több túlsúlyos nő van az utóbbi időben. Nem mintha bármi
kifogása volna ez ellen, de miért nem mondja ki senki kertelés nélkül, hogy
a norvég nők immár olyan hájasak, hogy az lassan a faj szaporodását is
akadályozza.
Nem csak azért fog elnéptelenedni az ország, mert mindannyian
belehalnak az elhízás kísérőbetegségeinek valamelyikébe. Hanem mert nem
lesz olyan férfi, aki hajlandó ennyi húson keresztülásni magát. A sajátjától
eltekintve, természetesen. Megérkezett a lift. A szerkezet panaszosan
feljajdult, amikor beléptek.
Valahol azt olvasta, hogy átlagban a férfiaknak is legalább ugyanennyi
túlsúlyuk van, de ők csak valahogy nagyobbnak és erősebbnek tűnnek tőle.
Ahogy ő maga is. Isten bizony, jobban néz ki, mint amikor tíz kilóval
kevesebbet nyomott. A nők viszont ezt a remegő, hullámzó fajta hájat
szedik magukra. Amikor meglátja, kedve lenne beletaposni, hogy
megnézze, milyen mélyre süpped benne a lába. Mindenki tudja, hogy a zsír
az új rák, mégis a karcsúsághisztéria ellen ágálnak és az „igazi” női
formákat éltetik. Mintha az edzetlenség és a túltápláltság volna a valódi
ideál. Mintha az embernek tényleg meg kellene elégednie a testével. Inkább
haljanak meg százan szív – és érrendszeri betegségekben, mint egy
anorexiában. És mostanra már Martine is így fest. Persze, ő állapotos, de
akkor sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy most ő is egy közülük.
– Fázik? Mintha remegne – mosolygott rá Vigdis A.
Trulsnek fogalma sem volt róla, hogy mit takar az A. betű, mindenesetre
ez állt Vigdis A. csengője alatt.
A legszívesebben behúzott volna neki egyet, egy jobbost, teljes erőből.
Ettől a pogácsaképtől kivételesen nem kellett volna féltenie az ízületeit.
 Vagy megdugta volna. Esetleg mindkettő. Truls pontosan tudta, mitől
ilyen dühös. Az egész amiatt a kicseszett mobiltelefon miatt van.
Amikor végre sikerült beméretniük a Telenorral Hole telefonjának
tartózkodási helyét, a jel a városközpontra mutatott, pontosabban a
pályaudvar környékére.
Nincs még egy olyan forgalmas hely Oslóban. Egy tucat rendőr kutatott
órákon keresztül eredménytelenül Hole után. Aztán az egyik zöldfülű azzal
a banális javaslattal állt elő, hogy egyeztessék az óráikat, szóródjanak szét a
környéken, és egyikük másodpercre pontosan negyedóránként hívja fel
Hole számát. És ha bármelyikük az adott másodpercben telefoncsörgést hall
maga körül, vagy csak észreveszi, hogy valaki előhúzza a mobilját,
lecsapnak. A felvetést tett követte, és valóban meg is találták a telefont. Egy
drogos zsebében, aki a pályaudvar előtti lépcsőn kókadozott és azt állította,
hogy a készüléket egy fickótól „kapta” a Fyrlysetben.
A lift megállt.
– Jó éjszakát – morogta Truls és kiszállt. Hallotta, ahogy az ajtó
becsukódik mögötte, és a lift elindul. Most pedig húsgombóc és egy DVD.
Mondjuk, a Halálos iramban első része, ami egy rakás szar, viszont van
benne néhány eszelősen jó jelenet. Vagy a Transformers, Megan Foxszal és
egy kellemesen elnyújtott farokveréssel.
Hallotta, ahogy mögötte szuszog. Ez kiszállt vele együtt a liftből. Pina.
Akkor Truls Berntsen dugni fog ma este. Elmosolyodott és oldalra fordította
a fejét. De valami megállította. Valami kemény. És hideg. Berntsennek
kimeredt a szeme. Egy fegyver csöve volt.
– Igen, köszönöm – mondta egy jól ismert hang. – Szívesen bemegyek.

Truls Berntsen a fotelben ült és a saját pisztolya csövébe bámult.

Megtalálta. És Truls is őt. – Nem járja, hogy folyton csak így találkozunk –
mondta Harry Hole.
A cigarettája egészen a szája sarkában fityegett, amitől az összes füst a
szemébe szállt. Truls nem válaszolt.
– Tudja, miért használom inkább a maga pisztolyát? – kérdezte Hole és
megpaskolta az ölében heverő vadászpuskát.
Truls továbbra is hallgatott.
– Mert azt akarom, hogy a magában talált golyó a saját fegyveréből
származzon.
Truls megvonta a vállát. Harry Hole előrehajolt.
 Truls pedig megérezte a leheletét. Alkohol. A rohadt életbe, a pasas
részeg. Az összes sztorit hallotta Hole-ról, tudta, mire képes a férfi józan
állapotban. Akkor mi az eget csinál majd ittasan?
– Maga egy takarító, Truls Berntsen. És itt a bizonyíték.
Hole előhúzta a rendőrigazolványt Truls tárcájából, amelyet a
pisztolyával együtt vett el tőle.
– Thomas Lunder? Nem ez a férfi hozta el a drogot a Gardermoenről?
– Mit akar? – kérdezte Truls. Behunyta a szemét és hátradőlt a fotelben.
Húsgombóc és egy DVD.
– Azt akarom tudni, miféle kapcsolat van maga, Dubaj, Isabelle Skøyen
és Mikael Bellman között.
Truls összerezzent. Mikael? Mi a franc köze van ehhez Mikaelnek? És
ennek az Isabelle Skøyennek? Az nem az a politikusnő?
– Fogalmam sincs...
Látta, ahogy a pisztoly kakasa lassan felemelkedik.
– Óvatosan, Hole! A ravasz rövidebb, mint gondolja... A kakas tovább
emelkedett. – Várjon! A rohadt életbe, várjon már! – Truls Berntsen szája
teljesen kiszáradt. – Bellmanról és Skøyenrol az égvilágon semmit sem
tudok, Dubajról viszont...
– Igyekezzen.
– Róla tudok mesélni magának...
– És mit tud mesélni róla?
Truls Berntsen nagy levegőt vett, egy hosszú pillanatig bent tartotta, majd
nyögve kifújta: – Mindent.

Harminckilencedik fejezet
Truls Berntsent három szem figyelte.
Két alkoholmosta, világoskék és egy kerek, fekete, a saját Steyr
pisztolyának torkolata. A férfi, aki ráfogta a fegyvert, inkább feküdt a
fotelben, mint ült, hosszú lábát kinyújtotta a szőnyegen és érdes hangon így
szólt:
– Beszéljen, Berntsen. Meséljen nekem Dubajról.
Truls kétszer is megköszörülte a torkát. Rettenetesen kiszáradt.
– Egy este felcsengettek hozzám. Felvettem a kaputelefont, és egy hang
azt mondta, hogy néhány szót szeretne váltani velem. Először nem akartam
beengedni, de azután megemlített egy nevet, és... nos, igen... – Truls
Berntsen hüvelyk – és mutatóujjával végigsimított az állkapcsán. A másik
várt. – Egy elég szerencsétlen ügy volt, amelyről úgy véltem, jobb, ha senki
nem tud.
– Mégpedig?
– Egy őrizetes, akire ráfért némi jó modor. Azt hittem, senki sem tudja,
hogy én próbáltam meg... beleverni azt a fejébe.
– Súlyos sérülések?
– A szülei fel akartak jelenteni, de a fiúnak nem sikerült azonosítania a
szembesítéskor. Ugyanis látóidegkárosodást szenvedett. Szerencse a
szerencsétlenségben, nem igaz? – Truls ideges röfögésbe kezdett, de rögtön
el is hallgatott. – Erre egyszer csak itt áll ez a pasas az ajtóm előtt és tudja.
Azt mondta, úgy látja, hogy van tehetségem ahhoz, hogy feltűnés nélkül
intézzek el dolgokat, ő pedig tekintélyes összeget tervez fizetni egy olyan
embernek, mint én. Norvégul beszélt, valahogy olyan elegánsan. És enyhe
akcentussal. Beengedtem.
– Maga találkozott Dubajjal?
– Ez volt az egyetlen alkalom. Azután még kétszer láttam, de épp csak
futólag. Egyedül jött. Egy idős férfi, elegáns, régimódi öltönyben.
Mellénye, kalapja és kesztyűje is volt. Elmondta, hogy mit akar tőlem. És
hogy mennyit fizet. Óvatos pasas volt. Azt mondta, hogy ez után a találkozó
után többé nem kerülünk közvetlen kapcsolatba. Se telefon, se e-mail,
semmi, amit vissza lehetne nyomozni. Ezt helyénvalónak találtam.
– Akkor milyen úton kapta meg a feladatait?
– Egy sírkőre írták fel a megbízásokat. Persze, előtte elmondták, hogy
hol van a kő.
– És hol van?
– A Gamlebyen temetőben. A pénzt is ott kaptam meg.
– Meséljen nekem Dubajról. Ki ő?
Truls Berntsen szótlanul meredt maga elé. Megpróbálta áttekinteni a
számítást. És mérlegelni a lehetséges következményeket. – Mire vár,
Berntsen? Azt mondta, hogy mindent elmond Dubajról.
– Tisztában van azzal, mit kockáztatok, ha...
– Amikor legutóbb találkoztunk, Dubaj két embere megpróbálta szitává
lőni magát. Úgyhogy e nélkül a pisztoly nélkül is nyakig ül a szarban,
Berntsen. Beszéljen! Ki ő?
 Truls úgy érezte, hogy Harry Hole pillantása egyenesen átdöfi. Azután a
kakas újra emelkedni kezdett, ami nagyban megkönnyítette a döntést.
– Oké, oké – mondta Berntsen maga elé emelve a kezét. – Nem Dubajnak
hívják. Azért nevezik így, mert a dílerei futballmezén egy arab légitársaság
reklámja van.
– Tíz másodperce van rá, hogy olyasmit is mondjon, amire nem jöttem rá
már magamtól is.
– Várjon, várjon, most jön! Rudolf Aszajevnek hívják. Orosz, a szülei
értelmiségiek, akik politikai okokból disszidáltak, legalábbis a bíróság előtt
ezt állította. Több országban is élt, és vagy hét nyelven beszél. Amikor a
hetvenes években Norvégiába érkezett, a hasiscsempészés egyik úttörője
volt, hogy úgy mondjam. Mindig ügyelt rá, hogy ne hívja fel magára a
figyelmet, de 1980-ban az egyik embere elárulta. Akkoriban a hasisért
nagyjából akkora büntetés járt, mint a hazaárulásért, úgyhogy hosszú időre
rács mögé került. A büntetés letelte után Svédországba költözött és heroinra
váltott.
– Amiért nagyjából ugyanannyi jár, mint a hasisért, csak sokkal nagyobb
rajta a haszon.
– Pontosan. Kiépített egy kartellt Göteborgban, de azután megöltek egy
fedett nyomozót, és onnan is el kellett tűnnie. Úgy két évvel ezelőtt tért
vissza Oslóba.
– És mindezt ő mesélte el magának?
– Nem, dehogy. Ezekre én jöttem rá.
– Valóban? És mégis hogyan? Azt hittem, ez a férfi egy kísértet, akiről
senki nem tud semmit.
Truls Berntsen a kezét nézte.
Aztán újra Harry Hole-ra pillantott, és kis híján elnevette magát. Már
olyan régen el akarta mesélni valakinek, hogyan sikerült kijátszania Dubajt.
De eddig mégsem tehette meg. Truls megnedvesítette az ajkát. – Abban a
fotelben ült, amelyikben most maga, és a karfára könyökölt.
– És?
– A zakója ujja felcsúszott, és onnantól a kesztyűig látni lehetett a karját.
Volt rajta néhány fehér forradás. Tudja, az a fajta, amelyik a tetoválások
eltávolítása után marad. Amikor ezt megláttam, arra gondoltam...
– Hogy börtönben ült. És azért visel kesztyűt, hogy nehogy
ujjlenyomatokat hagyjon maga után, amelyek alapján maga megkereshetné
az adatbázisban.
 Truls bólintott. Meg kell hagyni, Hole-nak tényleg elég gyorsan vág az
esze.
– Pontosan. Mégis, miután elfogadtam a feltételeit, egy kicsit mintha
lankadt volna az ébersége. Mert amikor kezet nyújtottam neki a
megállapodásra, lehúzta a kesztyűjét. Nekem pedig utóbb néhány egészen
tűrhető ujjlenyomatot sikerült levarázsolnom a kézfejemről. A számítógép
mindenesetre találatot jelzett.
– Rudolf Aszajev. Dubaj. Hogy sikerült ilyen hosszú időn keresztül
titokban tartania a személyazonosságát?
Truls Berntsen megvonta a vállát: – A SZBEO-n nap mint nap ezzel
szembesülünk. Van valami, ami megkülönbözteti azokat a háttérből irányító
személyeket, akiket soha nem kapnak el, azoktól, akiket elkapnak. Egészen
kis szervezet. Kevés tag. Minimális bizalom. Azokat a drogbárókat, akik
csak egy kisebb hadsereggel körülvéve érzik magukat biztonságban, mindig
lecsukják. Mindig akad egy-két hűtlen szolga, aki hajlandó vallomást tenni
a büntetése csökkentéséért.
– Azt mondta, hogy máskor is látta?
Truls Berntsen bólintott.
– A Fyrlysetben. Azt hiszem, ő volt. Az ajtóban állt, de amikor meglátott,
sarkon fordult és elment.
– Ezek szerint igaz a pletyka, hogy kísértet módjára járja a várost?
– Ki tudja.
– Mit keresett maga a Fyrlysetben?
– Én?
– Tudomásom szerint rendőrök nem vállalhatnak ott munkát.
– Ismertem az egyik ott dolgozó lányt.
– Hm. Martinét?
– Ismeri?
– Gyakran ült ott, hogy bámulja?
Truls érezte, hogy a vér az arcába szökik. – Én...
– Nyugalom, Berntsen. Épp most menti fel magát.
– M-mi?
– Maga az, akiről Martine azt hitte, hogy fedett nyomozó. A Fyrlysetben
ült, amikor Gustót lelőtték, nem igaz?
– A pokolba is, ezek szerint maga azt hitte, hogy én... Miért a fenéért
akartam volna megölni Gusto Hanssent?
 – Mondjuk, mert Aszajev ezzel a feladattal bízta meg – válaszolta Hole. –
De személyes indítéka is lett volna. Gusto látta, amikor megölt egy embert
az Alnabrun. Egy fúróval.
Truls Berntsen végiggondolta Harry Hole szavait. Úgy mérlegelte őket,
mint egy nyomozó, akit folyton hazugságokkal bombáznak és abból él,
hogy megpróbálja megkülönböztetni a blöfföt az igazságtól.
– Ez a gyilkosság arra is indítékot adott magának, hogy megölje Oleg
Faukét, aki szintén tanúja volt az eseményeknek. A rab, aki megpróbálta
leszúrni Oleget...
– Nem nekem dolgozott! Hinnie kell nekem, Hole, semmi közöm hozzá!
Én csak nyomokat semmisítettem meg, nem öltem meg senkit. Az az
alnabrui dolog egy ostoba véletlen volt.
Hole oldalra billentette a fejét. – És amikor eljött hozzám a Leonba,
akkor sem azt tervezte, hogy megöl?
Truls nyelt egyet.
Ez a Hole tényleg megölheti, komolyan megtenné. Golyót küld a
halántékába, eltakarítja az ujjlenyomatokat, és a kezébe teszi a pisztolyt.
Betörésnek semmi nyoma, Vigdis A. pedig majd elmeséli, hogy látta, hogy
Truls egyedül jött haza, és olyan fázósnak tűnt. Magányosnak. A
munkahelyén is beteget jelentett. Deprimált volt.
– Ki volt az a másik kettő, aki felbukkant a Leonban? Rudolf emberei?
Truls bólintott.
– Elmenekültek, de az egyiküket meglőttem.
– Mi történt?
Truls megvonta a vállát.
– Valószínűleg túl sokat tudok. – Nevetni próbált, de úgy hangzott, mint
egy száraz köhögés. Egy ideig csendben bámulták egymást.
– Mi a terve most? – kérdezte Truls.
– Elkapom – felelte Hole.
Elkapja. Truls jó ideje nem hallotta ezt a szót.
– Vagyis maga szerint kevés ember van körülötte?
– Legfeljebb három vagy négy – válaszolta Truls. – De az is lehet, hogy
csak ez a kettő.
– Hm. Milyen vasáruja van még?
– Vasáru?
– Ezeken kívül – intett Hole a dohányzóasztal irányába, amelyen két
megtöltött pisztoly és egy MP5-ös gépfegyver feküdt. – Úgyis megkötözöm
és átkutatom a lakást, úgyhogy nyugodtan elárulhatja.
Truls Berntsen elgondolkodott.
Azután a hálószoba irányába biccentett.

Hole csak a fejét csóválta, mikor Truls kinyitotta a hálószobai szekrény

ajtaját és a beépített neoncső kékes fényt vetett a benne rejtező
fegyverarzenálra: hat pisztoly, két jókora kés, egy fekete gumibot, egy
bokszer, egy gázálarc és egy kézi könnygázgránát-vető. A nagy részére
Truls a rendőrség raktárában tett szert, ahol mindig bekalkuláltak némi
hiányt.
– Maga teljesen őrült, Berntsen.
– Miért?
Hole a szekrényre mutatott. Truls szögeket vert a hátfalba, hogy
felakaszthassa a fegyvereket, sőt még a kontúrokat is körülrajzolta.
Mindennek megvolt a maga helye.
– Golyóálló mellény vállfán? Fél, hogy összegyűrődik?
Truls Berntsen nem válaszolt.
– Oké – mondta Hole és leakasztotta a mellényt a vállfáról. – Kérem a
könnygázgránát-vetőt, a gázálarcot és töltényt az MP5-öshöz. Meg egy
hátizsákot.
Hole felügyelte, ahogy Truls bepakol a hátizsákba. Visszamentek a
nappaliba, ahol Harry magához vette az MP5-öst.
Azután az ajtóhoz indultak.
– Tudom, mi jár a fejében – mondta Harry. – De mielőtt telefont ragadna,
vagy egyéb módon próbálna megállítani, tudnia kell, hogy minden, amit
magáról és az ügyről tudok, letétbe van helyezve egy ügyvédnél, aki
pontosan tudja, mit kell tennie, amennyiben történne velem valami.
Megértette?
Hazudik, gondolta Truls és bólintott. Hole kurtán felnevetett. – Azt hiszi,
hogy hazudok, de nem lehet benne száz százalékig biztos, nem igaz?
Trulsben feltolult, hogy mennyire is gyűlöli Hole-t a lekezelő, egykedvű
röhögésével együtt.
– És mi van akkor, ha túléli, Hole?
– Akkor vége a problémáinak. Eltűnök, elrepülök a világ másik felére. És
soha nem jövök vissza. Még valami... – Hole begombolta a hosszú kabátot
a golyóálló mellény fölött. – Maga húzta ki a Blinderveien 74-et a listáról,
amelyet Bellmannal kaptunk, nem igaz?
 Truls Berntsennek már a nyelvén volt a nemleges válasz.
De egy hirtelen sugallat, egy halvány gondolatfoszlány megállította.
Igazság szerint soha nem sikerült kiderítenie, hol lakik Rudolf Aszajev.
– Igen – válaszolta, miközben az agya megpróbálta kihámozni, mit is
jelenthet ez az információ. A lista, amelyet Bellmannal kaptunk. Levonni a
következtetést. De az agya nem vágott elég gyorsan, a gondolkodás sosem
volt az erőssége. Több időre volt szüksége.
– Igen – ismételte meg, és bízott benne, hogy Hole nem vette észre rajta a
meglepetést. – Persze, hogy én voltam.
– Ezt a puskát itt hagyom – mondta Harry, majd kinyitotta a sörétest és
kiszedte belőle a töltényeket. – Ha nem jönnék vissza, adja le a
Bach&Simonsen ügyvédi irodában.
Hole becsapta maga mögött az ajtót. Truls hallotta, ahogy kettesével
szedi a lépcsőfokokat. Várt, amíg egészen meg nem bizonyosodott róla,
hogy a férfi nem jön vissza. Hole nem vette észre a Märklint, amely az
erkélyajtó mellett, a függöny takarásában állt, a falnak támasztva. Truls
megragadta a súlyos fegyvert és feltépte az erkélyajtót. A puska csövét az
erkély korlátjára fektette. Hideg volt és az eső is szemerkélt, de ami a
legfontosabb: nem fújt a szél. Látta, ahogy Hole kilép a tömbház ajtaján. A
kabát szárnyai a lába körül csapkodtak, miközben a parkolóban várakozó
taxi felé ügetett. Azután a fegyver távcsövének keresőjében is megtalálta.
Német optika és fegyverművészet. Gond nélkül elintézhetné innen Hole-t, a
lövedék a feje búbjától a lábujja hegyéig keresztülszaggatná, vagy ami még
jobb, letépné a farkát és ott távozna. Végül is a fegyvert eredetileg
elefántvadászatra szánták. Ha megvárná, amíg Hole a parkoló egyik
lámpájának fényébe ér, még pontosabban célozhatna. Azután, mivel ebben
az időpontban szerencsére nincsen senki a parkolóban, gyorsan az autóhoz
vonszolhatná a hullát. Méghogy ügyvéd! Baromság. Másfelől, a biztonság
kedvéért nem ártana végiggondolni, hogy nem kellene-e likvidálnia ezt a
Hans Christian Simonsent. Hole közeledett. A tarkóján. Vagy a fején.
A súlyos golyóálló mellény egészen magasra felnyúlik. Óvatosan
elkezdte nyomni a ravaszt. Egy vékonyka, alig hallható hang azt suttogta a
fülébe, hogy ne tegye. Mert az gyilkosság lenne. Truls Berntsen még soha
nem ölt meg senkit. Legalábbis direkt nem. Tord Schultz nem az ő lelkén
száradt, azt Aszajev pokolfajzat kutyái tették. És Gusto? Igen, ki a fene lőtte
le Gustót? Ő biztosan nem. Mikael Bellman. Isabelle Skøyen. A halk hang
elnémult, és a célkereszt mintha Hole tarkójához tapadt volna. Puff!
Elképzelte, ahogy minden szanaszét fröccsen. Tovább nyomta a ravaszt.
Hole két másodperc múlva beér a lámpa fényébe. Kár, hogy nem tudja
lefilmezni. És kiírni egy DVD-re. Ezerszer jobb lenne, mint Megan Fox,
Fjordland húsgombóccal vagy anélkül.

Negyvenedik fejezet
Truls Berntsen lassú, mély lélegzetet vett. A pulzusa gyorsulni kezdett.
Harry Hole beért a lámpa fénykörébe. És kitöltötte a távcső látómezejét.
Tényleg kár, hogy nem tudja lefilmezni... Truls Berntsen habozott.
A gyors gondolkodás sosem volt az erőssége. Nem mintha ostoba lett
volna, csak néha egy kicsit lassú volt.
Gyermekkorukban ez különböztette meg a leginkább Mikaeltől – mindig
Mikael gondolkozott és beszélt helyettük. De idővel Trulsnek is leestek a
dolgok.
Ahogy most is megértette, mi a helyzet a listával, és hogy nem ölheti
meg Harry Hole-t. Még nem. Egyszerű matematika, ahogy Mikael
mondaná. Hole-nak Rudolf Aszajevre, valamint Trulsre fáj a foga, de
szerencsére ebben a sorrendben. Úgyhogy ha Hole elintézi Aszajevet, azzal
legalább egyet megszüntet Truls problémái közül. És ugyanez a helyzet, ha
Aszajev öli meg Hole-t. Másfelől...
Harry Hole még mindig a fényben volt. Truls ujja továbbra is megfeszült.
Puskával ő produkálta a második legjobb eredményt a testületben,
pisztollyal pedig ő volt a legjobb. Kifújta a levegőt. A teste egészen ellazult,
nem lesz több kontrollálatlan rángás. Azután újra belélegzett.
És leeresztette a fegyvert.

A kivilágított Blindernveien ott nyújtózott Harry előtt. Hullámvasút

módjára vezetett végig a régi villákkal, hatalmas kertekkel, egyetemi
épületekkel és pázsittal vegyes, dimbes-dombos tájon. A taxisofőrnek a
hatvannyolcas számot adta meg. Megvárta, amíg a taxi eltűnik, és elindult.
Éjjeli egy óra volt, az utcán egy lélek sem járt.
A hetvennégyes számú ház egy három méter magas kerítés mögött bújt
meg, nagyjából ötven méterre az úttól. Az épület mellett egy körülbelül
négy méter magas és négy méter átmérőjű, cilinder formájú kőépítmény
állt, amely valami víztoronyra emlékeztetett. Harry még soha nem látott
Norvégiában hasonlót, de most nyomban észrevett még egy ugyanolyat, a
szomszédos ház mellett.
A hatalmas favilla lépcsőjéhez tényleg kavicsos felhajtó vezetett, és a
sötét, minden bizonnyal masszív bejárati ajtó fölött egy lámpa égett. A két
földszinti ablakból fény szűrődött ki, és az egyik emeleti is világos volt.
Harry egy tölgyfa árnyékába húzódott az út túloldalán. Levette a
hátizsákot és kinyitotta. Előkészítette a könnygázvetőt és a fejére erősítette
a gázálarcot úgy, hogy később már csak az arca elé kelljen húznia. Az eső
remélhetőleg a segítségére lesz abban, hogy eléggé megközelíthesse a
házat. Ellenőrizte, hogy az MP5-ös géppisztoly meg van-e töltve, majd
kibiztosította.
Eljött az idő.
Az érzéstelenítés azonban lassan alábbhagyott. Előhúzta a Jim Beames
üveget a kabátja zsebéből és lecsavarta a kupakját. Már alig volt néhány
csepp a fenekén. Újra a villa felé nézett. Azután az üvegre.
Ha ez sikerül, utána szüksége lesz egy kortyra. Visszacsavarta a kupakot,
és a belső zsebébe csúsztatta az üveget az MP5-ös tartalék töltényei mellé.
Mélyeket lélegzett, hogy az agya és az izmai elég oxigént kapjanak. Az
órájára pillantott. Egy perccel múlt egy. A gépe huszonhárom óra múlva
indul. Rakel és az ő gépe. Még két nagy levegő. A kapu alighanem
riasztóval védett, de túlságosan fel van pakolva ahhoz, hogy elég gyorsan át
tudjon mászni rajta, és nem volt kedve élő céltáblaként felkínálni magát,
mint a Madserud allén.
Kettő és fél, gondolta Harry. Három.
Azután a kapuhoz ment, lenyomta a kilincset és kinyitotta. A
könnygázvetőt az egyik, az MP5-öst a másik kezében tartva futni kezdett.
Nem a kavicsos úton, hanem a gyepen.
A nappali ablakához rohant. Rendőrként elég rajtaütésen vett részt ahhoz,
hogy tudja, milyen elképesztő előnyt lehet kovácsolni a meglepetésszerű
támadásból. Nemcsak azért, mert ő tüzelhet elsőként, hanem mert a hangok
és a fények okozta sokkhatás képes teljesen megbénítani az ellenfelet. De
azzal is tisztában volt, hogy milyen rövid életű szokott lenni ez a
dermedtség. Ezért magában máris elkezdett visszaszámolni. Tizenöt
másodperc. Nincs több ideje.
Ha ennyi idő alatt nem ártalmatlanítja őket, összeszedhetik magukat és
visszatámadhatnak. Ők ismerik a házat, Harry pedig még csak egy
alaprajzot sem látott.
 Tizennégy, tizenhárom.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a nappali ablakán belőtt két gázpatron
felrobbant és mindent fehér ködbe burkolt, mintha minden lassított
felvétellé vált volna egy folyton akadozó filmben. Érzékelte, hogy mozog,
hogy a teste teszi, amit kell, az agya viszont csak töredékeket tudatosított
belőle.
Tizenkettő.
Az arca elé húzta a gázmaszkot és a könnygázgránát-vetőt a nappaliba
hajította. Az MP5-össel letarolta az ablakkeretből kiálló nagyobb
üvegszilánkokat, a hátizsákot ráfektette a keretre, kezével rátámaszkodott és
beugrott a gomolygó, fehér füstbe.
A golyóálló mellény nehezítette a mozgást, de amikor beért, mégis úgy
érezte, mintha egy felhőben vitorlázna. A gázmaszk miatti szűk látótér csak
tovább erősítette az érzést, hogy egy filmben mozog. Amikor meghallotta a
lövést, a földre vetette magát.
Nyolc.
Újabb lövések hallatszottak. A parkettaszilánkok száraz kopogással
repkedtek körülötte. Egyáltalán nem bénultak meg. Várt. Azután
meghallotta a köhögést. Azt a fajta köhögést, amelyet képtelenség elfojtani,
amikor a könnygáz égeti az ember szemét, orrát, tüdejét.
Öt.
Harry a magasba lendítette az MP5-öst és a szürkésfehér ködben a
hangok irányába lőtt. Rövid, csoszogó lépteket hallott, amelyek egy lépcsőn
dobogva távolodtak tőle.
Három.
Harry talpra állt és a hang irányába lendült.
Kettő.
Az emeleten nincs füst. Amennyiben a menekülőnek sikerült lelépnie,
Harry esélyei drámaian csökkennek.
Egy, zéró.
Harry egy lépcső oldalát vette ki maga előtt. Az MP5-öst a korlát lécei
közé dugta, majd oldalra és fölfelé irányította. Meghúzta a ravaszt. A
fegyver rázkódott a kezében, de erősen tartotta.
A teljes tárat kilőtte. Visszahúzta a géppisztolyt, kioldotta a tölténytárat,
miközben szabad kezével a kabátja zsebében egy újabb után tapogatózott.
Csak az üres üveget találta meg. Biztosan akkor vesztette el, amikor a
padlóra vetette magát! A többi pedig a hátizsákban van, amely még mindig
az ablakkereten hever. Amikor meghallotta a lépéseket a lépcsőn, Harry
tisztában volt azzal, hogy halott. Lefelé tartottak. Először lassan, tétovázva,
azután egyre gyorsabban, végül szinte robogva. Látta, ahogy valaki
előbotladozik a ködből. Egy fehér ingben és fekete öltönyben támolygó
kísértet. A korlátnak ütközött, összecsuklott és élettelenül a legalsó oszlop
tövébe csúszott. Harry látta a golyó ütötte, kirojtosodott lyukakat az öltöny
hátán. A testhez lépett, a hajába markolt és felemelte a fejét. Fojtogató érzés
tört rá, alig bírt ellenállni a késztetésnek, hogy lerántsa magáról a
gázálarcot. Az egyik golyó útban kifelé letépte az orr felét. Ennek ellenére
felismerte a férfit. A kisebbik alak volt a Leon ajtajából. Aki a Madserud
allén rálőtt az autóból.
Harry hallgatózott.
Csak a könnygázpatronok sziszegése hallatszott, amelyekből még mindig
bugyogott a fehér füst. Visszaosont a nappali ablakához és megkereste a
hátizsákot. Új tárat tett a géppisztolyba, egy másikat pedig a kabátja
zsebébe dugott. Csak most érezte, mennyire izzad a mellény alatt. Hol lehet
a nagyobbik? És hol van Dubaj? Harry újra fülelni kezdett. Sziszegő gáz.
De mintha lépéseket hallott volna a feje fölött.
A ködön keresztül most sikerült kivennie egy csukott ajtót és egy nyitott
átjárót, amely a konyhába vezetett. Az ajtó mellé állt, feltépte, bedugta a
könnygázvetőt és belőtt két patront. Visszacsukta az ajtót és elszámolt tízig.
Azután kinyitotta, és bement. Üres volt. A füstön keresztül
könyvespolcokat, egy fekete bőrfotelt és egy hatalmas kandalló körvonalait
vette ki.
A kandalló fölött egy festmény lógott, amely egy fekete Gestapo-
egyenruhát viselő férfit ábrázolt. Egy régi náci villa?
Tudta, hogy a norvég náci vezérőrnagy, Karl Marthinsen, aki a
természettudományi kar épülete előtt végezte golyóktól szaggatva, egy
elkobzott villában lakott a Blindernveien.
Harry visszament a nappaliba, majd a konyhán átvágva egy
cselédszobába jutott, ahol megtalálta, amit keresett. A hátsó lépcsőt.
Rendszerint ezeket a lépcsőket használták vészkijáratként, ha például tűz
volt, ez itt azonban nem egy kijáratoz vezetett, hanem levitt a pincébe. Az
egykori hátsó ajtót pedig befalazták.
Harry ellenőrizte, hogy valóban maradt-e még egy gázpatron a
fegyverben, majd hosszú, hangtalan léptekkel felment az emeletre. A
folyosón kilőtte az utolsó patront, elszámolt tízig és elindult. Sorra belökte a
szobák ajtaját. A fájdalom belehasított a nyakába, de sikerült úrrá lennie
rajta. Az első ajtót zárva találta, a többi helyiség üres volt. A hálószobák
közül kettőt láthatólag használtak. Az egyik ágyról hiányzott a lepedő, a
matrac pedig el volt színeződve, mintha vérrel lett volna átitatva. A másik
hálószoba éjjeliszekrényén egy vaskos, cirill betűs, ortodox Biblia feküdt,
és egy előre elkészített zsuk. Egy vörös tégla, amelyből hat szög meredt elő.
Nagyjából olyan vaskos volt, mint a Biblia.
Harry visszament a zárt ajtóhoz. Annyira izzadt, hogy a maszk üvege
egészen bepárásodott. Az ajtóval szemben a folyosó falának vetette a hátát,
felemelte a lábát és belerúgott a zárba. Az csak a negyedik rúgás után adta
meg magát. Harry leguggolt és egy sorozatot lőtt a szobába.
Üvegcsörömpölést hallott. Várt, amíg a füst a folyosóról a szobába húzódik,
majd bement. Kitapogatta a villanykapcsolót. A szoba nagyobb volt, mint a
többi. A hosszabbik falnál egy bevetetlen mennyezetes ágy állt. Az
éjjeliszekrényen egy gyűrű kék köve csillant meg.
Harry a paplan alá dugta a kezét. Még meleg volt. Körülnézett. Az illető,
aki nem sokkal ezelőtt még az ágyban feküdt, természetesen az ajtón át is
elhagyhatta a szobát, és bezárhatta maga mögött. Csakhogy a zárban
belülről benne volt egy kulcs. Harry ellenőrizte az ablakokat: az összes be
volt reteszelve.
Pillantása a rövidebbik falon álló ruhásszekrényre esett. Kinyitotta. Első
pillantásra teljesen átlagosnak tűnt. Meglökte a szekrény hátsó falát, mire az
megmozdult.
Egy menekülőút.
Német alaposság. Harry félretolta az ingeket meg zakókat és a hamis
hátlap mögé dugta a fejét. Egy sötét aknát látott, amelyből jeges levegő
áramlott. Harry kinyújtott kézzel tapogatózott.
A falba egy vaslétra volt illesztve, amely lefelé, valószínűleg a pincébe
vezetett. Egy kép cikázott át a fején, egy álom foszlánya. Elhessegette a
képet, levette a gázálarcot és keresztülpréselte magát a kijáraton.
Lábával kitapogatta a fokokat és óvatosan elindult lefelé. Amikor a
szeme egy szintbe került a szekrény aljával, észrevett valamit.
Egy U-alakú, merev vászondarab volt az. Harry felvette, a kabátja
zsebébe dugta, és a lépcsőfokokat számolva folytatta az utat lefelé.
Huszonegy fok után a lába szilárd talajt talált. Ám amikor a másik lábát is
le akarta tenni a földre, az hirtelen mozogni kezdett alatta. Harry elvesztette
az egyensúlyát, de puhán landolt.
 Gyanúsan puhán. Mozdulatlanul feküdt és hallgatózott. Azután előhúzta
az öngyújtóját. Két másodpercig égette, majd lekattintotta. Elég volt ahhoz,
hogy lássa, amit látnia kellett.
Egy emberen feküdt.
Egy rendkívül nagydarab és rendkívül meztelen emberen. A bőre hideg
volt, mint a márvány, és sápadt, kékesfehér színben játszott, abban a
színben, ami nagyjából egy nappal a halál beállta után szokott jelentkezni.
Harry felállt.
Odalépett a bunkerajtóhoz, amelyet az öngyújtó fényében látott, s közben
a betonfalat végigtapogatva ráakadt a villanykapcsolóra. Öngyújtóval a
kezében csak ő volt céltábla, felkapcsolt villany mellett viszont mindenki
más is az. Az MP5-öst lövésre készen tartva, bal kezével felkattintotta a
kapcsolót. Egy sor lámpa gyulladt fel, végigvezetve a tekintetet egy
alacsony, szűk alagúton. Harry megállapította, hogy egyedül van.
Lepillantott a holttestre. Egy takarón feküdt, és véres kötés volt a gyomra
köré tekerve. A mellén egy Szűz Máriát ábrázoló tetoválás. Harry ismerte a
szimbólumot. Azt jelentette, hogy a férfi még gyerekfejjel került
kapcsolatba a bűnözéssel. Harry arra jutott, hogy a kötés alatti seb okozta a
férfi halálát, mivel a holttesten nem volt egyéb látható sérülés. Az a seb
pedig minden valószínűség szerint Truls Berntsen Steyrjének egyik
lövedékétől származott. Harry ellenőrizte a bunkerajtót. Zárva volt.
Végigpillantott a föld alatti alagúton, amelyet a végén egy fémlemez zárt le.
Vagyis Rudolf Aszajev csak egy módon juthatott ki innen. Ezen az
alagúton keresztül. Harry tisztában volt vele, miért próbálta végig előbb az
egyéb lehetőségeket. Az álom miatt. A szűk járatba meredt. A klausztrofóbia
egy akadályozó, hamis vészjelzés, valami, amit le kell küzdeni. Ellenőrizte
a tárat az MP5-ösben. A fenébe is. Kísértetek csak akkor vannak, ha az
ember hisz bennük. Elindult. Az alagút még annál is szűkösebb volt, mint
gondolta. Hiába hajolt le, a feje és a válla így is a mohával borított falakat
súrolta. Igyekezett lekötni valamivel a figyelmét, hogy ne a klausztrofóbiára
koncentráljon. Arra gondolt, hogy a menekülőút még a németek idejéből
származhat, a befalazott hátsó ajtó is erre utalt. Megszokásból igyekezett
folyamatosan betájolni a haladási irányát, és ha nem tévedett, a szomszédos
ház felé tartott, amely mellett ugyanolyan torony állt, mint Aszajev háza
mellett.
A folyosót láthatólag alaposan átgondolták, még lefolyók is voltak a
padlóján, ha beázna. Furcsa, hogy az autópálya-építő németek ilyen szűkre
szabták.
Ennél a gondolatnál a klausztrofóbia újult erővel tört rá. Harry a lépéseire
összpontosított, számolni kezdte őket, megpróbálta maga elé képzelni, hol
járhat most az alapján, amit a föld felett látott. Odakint, a szabadban, friss
levegőt szívva. Számolj már, az ég szerelmére!
Amikor a száztízhez ért, egy fehér csíkot pillantott meg talpa alatt a
betonon. Látta, hogy egy hosszabb szakaszt követően elfogynak majd a
lámpák előtte, és amikor megfordult, arra jutott, hogy a vonal alighanem a
járat közepét jelzi. Az apró lépések alapján, amelyekre a folyosó szűkössége
kényszerítette, az eddig megtett távot nagyjából hatvan-hetven méterre
saccolta.
Megpróbált valamivel gyorsabban haladni, és csoszogva kapkodni kezdte
a lábait, amikor egy kattanást hallott. Lenézett. A hang az egyik lefolyórács
felől érkezett.
A fém megmozdult, és egy szerkezet lezárta a rács réseit. Ebben a
pillanatban egy másik hang, valami mély morajlás hangzott fel a folyosó
vége felől. Látta, ahogy a fény megcsillan egy fémes felületen.
A járat végét lezáró fémlemez megmozdult. Lassan leereszkedett, ez
okozta a zajt.
Harry megállt és készenlétbe helyezte a géppisztolyt, de a lemez mögött
túl sötét volt, így nem látott semmit. Azután megcsillant valami, mintha
csak a nap fénye szikrázott volna az Oslofjord vizén egy szép őszi
délutánon.
Egy pillanatig teljes volt a csönd. Harry agya vadul dolgozott. A halott
nyomozó az alagút közepén feküdt. Megfulladt. A víztornyok és ez az
alulméretezett folyosó, amelynek a tetejét borító moha valójában nem is
moha, hanem alga.
Azután megpillantotta a közeledő falat. Zöldesfekete fal fehér szélekkel.
Megfordult, hogy futásnak eredjen. De a folyosó másik végéről is ugyanaz
a fal nyomult felé.

Negyvenegyedik fejezet
Mintha két, egymás felé robogó vonat között állt volna. A szembeérkező
vízfal találta el elsőként. Hátrarepítette, a homloka a földnek ütődött, majd a
víz felkapta és továbblökte. Kétségbeesetten kapálózott, az ujjai és a térde a
falnak ütköztek, de hiába próbált fogást találni, teljesen tehetetlen volt a
körülötte ható erőkkel szemben. Azután, amilyen hirtelen kezdődött, olyan
gyorsan véget is ért.
Érezte az egymásnak rohanó hullámokat, amikor a két víztömeg
semlegesítette egymást. Azután hirtelen felbukkant valami mögötte. Két
fehér, zöldesen csillámló kar ölelte át hátulról, sápadt ujjak emelkedtek az
arca felé. Harry elrúgta magát, megfordult és a bekötött gyomrú hullával
találta szembe magát, amely súlytalan, meztelen űrhajós módjára lebegett a
sötét vízben. Szája nyitva volt, haja és szakálla lassan lobogott. Harry a
földhöz nyomta a lábát és fölfelé nyújtotta a nyakát, de a víz egészen a
folyosó plafonjáig ért. Leguggolt, megpillantotta a földön az MP5-öst meg
a padlón a fehér csíkot és megtette az első karcsapásokat.
Amíg a holttest el nem árulta neki, fogalma sem volt róla, hogy melyik
irányból érkezett az alagútba. Erős karcsapásokkal úszott, a lábával is
tempózott és igyekezett minden egyéb gondolatot kizárni a fejéből. A
golyóálló mellény folyton lefelé húzta.
Ennek ellenére nem merte arra pazarolni az időt, hogy leveszi a kabátot,
majd a mellényt, főleg, mert eszébe jutott, hogy úgy meg talán túlságosan
feldobná a víz, és az alagút tetejének szorulva nem tudna tempózni. Harry
megpróbált arra koncentrálni, amit tennie kell. Visszaúszni az aknához, és
nem a méterek és a másodpercek számolásával törődni. A nyomás azonban
egyre nőtt a fejében, úgy érezte, azonnal felrobban.
Akkor hirtelen újra felbukkant a gondolat. Nyár, ötvenméteres medence.
Kora reggel, szinte teljesen néptelen, napsütés, Rakel sárga bikiniben. Oleg
és Harry el akarták dönteni, ki bír tovább úszni a víz alatt. Oleg a
korcsolyaszezon után jó formában volt, Harrynak viszont jobb volt a
technikája.
A bemelegítés alatt Rakel nevetve biztatta őket. Azzal a csodálatos
nevetésével. Mindketten megjátszották magukat előtte, Rakel volt a
Frognerbadet királynője, Oleg és Harry pedig az alattvalói, akik egyetlen
kegyes pillantásáért küzdenek.
Azután belevágtak. És ugyanolyan messzire jutottak. Mindketten
negyven méter után törték át a vízfelszínt, fújtatva és győzelmük biztos
tudatában. Negyven méter. Tíz méterrel a medence vége előtt. Elrúgva
magukat a medence falától és elegendő mozgástérrel a karcsapásokhoz.
Valamivel több, mint az aknáig tartó távolság fele. Semmi esélye nincs. Itt
fog meghalni. Most, hamarosan.
 A szemgolyója mintha ki akart volna préselődni a fejéből. A repülőgép
éjfélkor indul. Sárga bikini. Tíz méter a medence széléig. Megtett egy újabb
karcsapást. Egy még menni fog. De azután, azután meghal.

Hajnali fél négy volt.

Truls Berntsen Oslo utcáin autózott a szemerkélő esőben, amely suttogva
szitált a szélvédőre. Már két órája körözött. Nem keresett semmit, csak
ebben talált nyugalmat. Nyugalmat a gondolkodáshoz és ahhoz is, hogy ne
gondolkodjon. Valaki kitörölt egy címet a listáról, amelyet Harry Hole
kapott. És az a valaki nem ő volt. Talán mégsem minden annyira
nyilvánvaló, ahogy gondolta. Még egyszer végiggondolta a gyilkosság
estéjét. Gusto elvonási tünetektől reszketve csengetett be hozzá, és azzal
fenyegetőzött, hogy elárulja Trulst, ha nem ad neki pénzt violinra.
Valamilyen oknál fogva már hetek óta nem lehetett violint felhajtani, ami
miatt valóságos pánikhangulat tört ki, a szer negyed grammjának ára
háromezer koronára emelkedett, és még onnan is egyre csak kúszott fölfelé.
Truls azt mondta neki, hogy el kell hajtaniuk egy bankautomatához, és hogy
bemegy a kocsikulcsért. Odabent aztán magához vette a Steyr pisztolyt,
mert szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy mit kell tennie. Gusto újra és
újra ugyanezzel a fenyegetéssel fog előállni. Ebben a hozzá hasonló
drogosok teljesen kiszámíthatóak. De mire Truls visszaért a bejárati ajtóhoz,
a fiú eltűnt. Valószínűleg megneszelte a veszélyt. Truls arra gondolt, hogy
semmi baj, Gusto úgysem jártatja a száját addig, amíg nem származik
haszna belőle, ráadásul ő is részt vett a betörésben. Szombat volt, Truls
készenléti szolgálatban volt, vagyis minden pillanatban elérhetőnek kellett
lennie, úgyhogy lement a Fyrlysetbe, hogy olvasgasson egy kicsit, Martine
Eckhoffot bámulja és igyon egy kávét.
Még azelőtt meghallotta a szirénákat, hogy a telefonja csörögni kezdett
volna. A műveleti központ volt.
Lövöldözésről kaptak bejelentést a Hausmanns gate 92-ben, és a
gyilkossági csoporttól senkit sem sikerült elérniük. Truls futva tette meg az
utat odáig, a cím mindössze néhány száz méterre volt a Fyrlysettől. Futás
közben, minden rendőri képességét bevetve, igyekezett megfigyelni az
embereket az utcán, tisztában volt vele, hogy ez utólag nagyon fontos lehet.
Amikor a Hausmanns gatéra ért, egy gyapjúsapkás fiatalemberre lett
figyelmes, aki a ház falának dőlve nézte a rendőrautókat, amelyek az előtt a
ház előtt parkoltak, ahol a lövöldözés történt. Truls azért szúrta ki, mert a
férfi túlságosan mélyre dugta a kezét a Nord-Face kabát zsebébe. A dzseki
valahogy túl nagy és túl vastag volt az évszakhoz képest, és a zsebek bármit
rejthettek. Az arca komoly volt, de nem tűnt dílernek. Amikor a rendőrök a
folyótól a járőrkocsikhoz kísérték Oleg Faukét, a fiatalember hirtelen hátat
fordított és szapora léptekkel elindult lefelé a Hausmanns gatén.
Természetesen Truls még legalább tíz másik személyt fel tudott volna
sorolni a tetthely környékén, akik gyanúsnak voltak mondhatók, erre a fiúra
azonban azért emlékezett, mert később újra látta.
Azon a családi fotón, amelyet Harry Hole mutatott neki a Leonban. Hole
azt tudakolta, hogy ismeri-e Irene Hanssent, amire ő a valóságnak
megfelelően nemmel válaszolt. Azt azonban nem kötötte Hole orrára, hogy
másvalakit viszont felismert a képen. Természetesen Gustót leszámítva. A
másik fiút. A mostohabátyot. Ugyanazok a komoly vonások. Őt látta a
tetthelynél. Truls megállt a Prinsens gatén, a Leon közelében. A rendőrségi
rádiót hallgatta, ahol végre a műveleti központnak az a jelentése
következett, amelyet várt: – Nulla egyesnek. Utánanéztünk a blindernveieni
betörésnek. Úgy tűnik, valóban rajtaütés történt. Könnygáz és komoly
lövöldözés nyomait találtuk, minden valószínűség szerint automata fegyvert
használtak. A házban egy agyonlőtt férfi holttestére bukkantunk. A pincébe
is lementünk, de tele van vízzel. Az emelet átvizsgálásához a bevetési
egységre lenne szükségünk.
– Nem tudnák előbb kideríteni, hogy tartózkodik-e még valaki a házban?
– Jöjjön ide és csinálja meg maga! Nem hallotta, amit mondtam? Gáz és
automata fegyver!
– Oké, oké. Mire van szükségük?
– Négy járőrkocsira a környék biztosításához. A Deltára, a helyszínelőkre
és... mondjuk, egy vízvezeték-szerelőre.
Truls Berntsen lehalkította a rádiót. Csikorgó fékezést hallott, majd egy
magas férfit pillantott meg, aki épp egy autó előtt vágott keresztül az utcán.
A sofőr dühösen a dudára tenyereit, a férfi azonban nem törődött vele,
továbbrohant a Leon irányába.
Truls Berntsen hunyorgott.
Tényleg ő lenne? Harry Hole?
A férfi behúzta a nyakát kopott kabátjában. Truls csak akkor jött rá a
tévedésére, amikor a férfi elfordította a fejét, és az utcai lámpa fénye az
arcára esett. Ismerősnek tűnt, de nem Hole volt az. Truls hátradőlt az
ülésen. Végre tudta, hogy ki győzött. A kocsi ablakán keresztül a városára
nézett. Mert most már az övé volt.
Az eső azt dobolta a kocsi tetején, hogy Harry Hole halott, a szélvédőn
pedig kövér könnycseppek csorogtak.

A legtöbben rendszerint letudták a dugást hajnali kettőre, és a Leon ekkor

lassan elcsendesedett. A recepciós pult mögött ülő fiú épp csak felemelte a
fejét, amikor a magas férfi belépett az ajtón. A lelkész kabátjából és hajából
esővíz csepegett. Kezdetben még meg-megkérdezte Catót, hogy mit csinált,
amikor többnapos távollétet követően az éjszaka közepén beesett a szállóba,
de az idős férfi válaszul mindig olyan hosszan, aprólékosan és fárasztóan
ecsetelte vadidegen emberek gyarlóságát, hogy egy idő múlva felhagyott a
kérdezősködéssel.
Ezen az éjjelen azonban Cato még a szokásosnál is kimerültebbnek tűnt.
– Kemény éjszakája volt? – kérdezte abban bízva, hogy a válasz egy igenre
vagy nemre korlátozódik majd.
– Ó, tudja, hogy van ez – mosolyodott el halványan az idős férfi. – Az
emberek már csak emberek. Ráadásul az imént hajszál híján meggyilkoltak.
– Micsoda? – kérdezett vissza a fiú, de rögtön meg is bánta. Most
biztosan egy hosszas magyarázat következik.
– Itt a ház előtt majdnem keresztülhajtott rajtam egy autó – válaszolta
Cato és továbbindult a lépcső irányába. A fiú megkönnyebbülten
fellélegzett, és visszatemetkezett a Fantom képregénybe. A magas, idős férfi
a zárba dugta a kulcsot és elfordította, legnagyobb meglepetésére azonban
az ajtó nyitva volt. Belépett a szobába. Felkattintotta a villanykapcsolót, de
a plafonon lévő lámpa nem gyulladt ki. Az ágya fölötti lámpa azonban
égett. Az ágyon ülő férfi magas volt, hajlott hátú és épp olyan kabátot viselt,
mint ő maga.
A kabátjából víz csepegett a földre. Ennél jobban nem is különbözhettek
volna, az öregnek mégis az volt az első gondolata, hogy a saját tükörképét
látja.
– Mit keres maga itt? – suttogta.
– Természetesen betörtem – felelte a másik. – Hogy megnézzem, van-e
valami értéke.
– És mit talált?
– Értéket? Semmit. Csak ezt itt.
 Az öreg elkapta, amit a másik feléje dobott, és két ujja közé fogta. Egy
U-alakú, merev vászondarab volt. Lassan bólintott. Nem olyan fehér, mint
amilyennek lennie kellene.
– És ezt nálam találta? – kérdezte az öreg.
– Igen. A hálószobájában. A szekrényben. Tegye fel.
– Miért?
– Mert meg akarom gyónni a bűneimet. És mert meztelennek tűnik
nélküle.
Cato a másikat nézte, aki előregörnyedve ült az ágyon. A hajából csöpögő
víz a forradáson keresztül legördült az álláig, majd onnan lehullt a padlóra.
A szoba egyetlen széke a helyiség közepére volt állítva. Gyóntatószék. Az
asztalon egy nyitott doboz Camel hevert, mellette egy öngyújtó és egy
összetört, átázott cigaretta.
– Ahogy akarja, Harry – válaszolta norvégul.
Leült, kigombolta a kabátját és az U-alakú kollárét az inge gallérja alá
csúsztatta. A másik összerezzent, amikor a zakója zsebébe dugta a kezét.
– Cigaretta – mondta az öreg. – Nekünk. A magáé elég vizesnek tűnik.
A rendőr biccentett, az öreg pedig kihúzta a kezét a zsebéből, és egy
nyitott doboz cigarettát nyújtott felé.
– Norvégul is elég jól beszél.
– Egy hangyányival jobban, mint svédül. A norvégok viszont nem hallják
az akcentusomat, amikor svédül beszélek.
Harry kihúzott a dobozból egy fekete cigarettát és megnézte.
– Úgy érti, az orosz akcentust?
– Sobranie Black Russian – mondta az öreg. – Az egyetlen jó cigaretta,
amely Oroszországban kapható. Bár ma már Ukrajnában gyártják. Andrejtől
szoktam lenyúlni. Apropó, hogy van Andrej?
– Rosszul – felelte a rendőr és hagyta, hogy az öreg tüzet adjon neki.
– Fájdalommal hallom. Apropó, rosszul. Magának halottnak kellene
lennie, Harry. Tudom, hogy az alagútban volt, amikor megnyitottam a
zsilipeket.
– Ott is voltam.
– A zsilipek egyszerre nyíltak ki, és a víztornyok tele voltak. A folyosó
közepén kellett volna landolnia.
– Úgy is volt.
– Akkor nem értem. A legtöbben sokkot kapnak, és ott fulladnak meg
középen.
 A rendőr a szája sarkán fújta ki a füstöt.
– Mint azok az ellenállók, akik a Gestapo-főnököt keresték?
– Nem vagyok benne biztos, hogy a csapdát akkoriban letesztelték éles
helyzetben.
– Maga viszont megtette. A fedett nyomozóval.
– Ő pont olyan volt, mint maga, Harry. Az olyan férfiak, akik azt hiszik,
hogy hivatásuk van, veszélyesek. Saját magukra és a környezetükre is.
Magának is meg kellett volna fulladnia, ahogy neki.
– Nos, amint látja, még itt vagyok.
– Továbbra sem értem, hogyan lehetséges ez. Csak nem azt akarja
állítani, hogy miután az alagút közepén kikeveredett az örvényből, még volt
elég levegője ahhoz, hogy teljes menetfelszerelésben nyolcvan métert
ússzon a jéghideg vízben?
– Nem.
– Nem? – Az öreg elmosolyodott, és őszinte kíváncsiság jelent meg az
arcán.
– Nem, ahhoz túl kevés levegő volt a tüdőmben. De negyven méterre
elég volt.
– És azután?
– Azután megmentettek.
– Megmentették? Kicsoda?
– Az, akiről azt mondta nekem, hogy a lelke mélyén rendes fickó. –
Harry felemelte az üres whiskys üveget. – Jim Beam.
– A whisky mentette meg?
– Egy whiskys üveg.
– Egy üres whiskys üveg?
– Épp ellenkezőleg. Teli. – Harry a szája sarkába tolta a cigarettát,
lecsavarta a kupakot és fejjel lefelé tartotta az üveget. – Levegővel teli.
Az öreg hitetlenkedve meredt rá: – Maga...
– Miután nem volt levegő a tüdőmben, a legnagyobb nehézség az volt,
hogy a számat az üveg nyílásához illesszem, majd úgy fordítsam a palackot,
hogy a szája fölfelé mutasson, végül tényleg belélegezzek. Olyan, mint
amikor az ember először merül, és a teste ellenkezik. Mert a test nem ért
eléggé a fizikához és azt hiszi, hogy vizet fog beszívni és megfullad. Tudta,
hogy a tüdőnk négy liter levegőt tud felvenni? Nos, egy fél liter levegő és
egy kis akarat épp elég volt a hátralévő negyven méterhez. – A rendőr
letette az üveget, és kivette a cigarettát a szája sarkából. – A németeknek
valamivel hosszabb alagutat kellett volna építeniük.

Harry az öreget figyelte. A vénséges, ráncos arc lassan megnyílt, azután

meghallotta a nevetését. Úgy pöfögött, mint egy halászbárka.
– Tudtam, hogy maga más, Harry. Azt mondták, hogy vissza fog térni
Oslóba, ha megtudja, mi történt Oleggel. Úgyhogy értesítettem róla. Már
tudom, hogy a pletykák nem túloztak.
– Nos – mondta Harry, szemét a ráncos kezeken tartva. Ő maga az ágy
legszélén ült, szinte ugrásra készen, talpa a padlón, s épp csak annyi súlyt
helyezett a lábujjaira, hogy még érezze a vékony nejlonzsinórt az egyik
cipőtalpa és a padló között. – És mi a helyzet magával, Rudolf? A magáról
szóló hírek túloznak?
– Melyik?
– Nos. Mondjuk, az, hogy heroinhálózatot működtetett Göteborgban és
megöletett ott egy rendőrt.
– Akkor most én gyónok vagy maga?
– Gondoltam, jólesik a bűnösnek letenni és Jézusra bízni a terhét, mielőtt
meghal.
Újabb pöfögés hallatszott.
– Nagyon jó, Harry! Nagyon jó! Így van, likvidálnunk kellett. A
takarítónk volt, de az volt az érzésem, hogy már nem bízhatunk benne. És
nem akartam újra börtönbe kerülni. Az a megrekedt nyirkosság ott úgy
zabálja fel a lelket, akár a penész a falakat. Minden egyes nappal újabb
falatot harap ki belőlünk, míg egészen fel nem falja bennünk az embert.
Ilyesmit legfeljebb csak a legrosszabb ellenségemnek kívánnék. – Az öreg
Harryra nézett. – Egy olyan ellenségnek, akit mindennél jobban gyűlölök.
– Tudja, miért jöttem vissza Oslóba. És mi volt a maga oka? Azt hittem,
Svédország legalább olyan jó piac, mint Norvégia.
– Ugyanazért, amiért maga.
– Ugyanazért?
Rudolf Aszajev beleszippantott a fekete cigarettába, mielőtt válaszolt.
– Felejtse el! A gyilkosság után a rendőrség a nyomomban volt. És
Svédország meglepően messze van innen.
– És amikor visszatért, magára öltötte a titokzatos Dubaj alakját. A
férfiét, akit még senki sem látott, és akiről mindenki azt tartja, hogy
éjszakánként a városban kering. A Kvadraturen kísértete.
 – Rejtőzködnöm kellett. Nemcsak az üzleti ügyeim miatt, hanem azért is,
mert a Rudolf Aszajev név rossz emlékeket ébresztett volna a rendőrségben.
– A hetvenes-nyolcvanas évekből – bólintott Harry. – A heroinisták úgy
hullottak, mint a legyek. De maga buzgó lelkipásztor módjára bizonyára az
imáiba foglalta őket, nem igaz?
Az öreg megvonta a vállát. – Az ember nem ítéli el azokat, akik
sportautókat, bázisugró ejtőernyőt, kézifegyvert vagy egyéb olyan dolgot
gyártanak, amiket az emberek a szórakozás kedvéért vásárolnak meg, és
amik aztán a halálba küldik őket. Én olyasmit szállítok, amit akarnak az
emberek, méghozzá olyan minőségben és olyan áron, amely
versenyképessé tesz. Hogy azután a vevő mihez kezd az áruval, az már nem
az én problémám. Felteszem, maga is tisztában van vele, hogy vannak a
társadalmunkban olyan rendes, kötelességtudó polgárok, akik ópiátokkal
élnek.
– Igen, én is közéjük tartozom. Csak éppen az a különbség maga és egy
sportautó-gyártó között, hogy amivel maga foglalatoskodik, azt tiltja a
törvény.
– A törvény és az erkölcs összemosásával óvatosan kell bánni, Harry.
– Vagyis arra számít, hogy az istene majd megbocsát magának?
Az öreg a tenyerébe támasztotta az állát. Harry úgy látta, hogy nagyon
kimerült, de tisztában volt azzal, hogy csak meg is játszhatja, ezért minden
mozdulatát szemmel tartotta. – Tudtam, hogy maga buzgó nyomozó és
moralista, Harry. Oleg sokat mesélt magáról Gustónak, tudta ezt? Oleg úgy
szerette magát, hogy különbet egy apa sem kívánhat. A magunkfajta buzgó
moralistáknak és szeretetéhes apáknak mérhetetlen tetterejük van. A
legnagyobb gyengeségünk azonban az, hogy kiszámíthatóak vagyunk. Ezért
csak idő kérdése volt, hogy mikor tér vissza, Harry. Van egy összekötőnk az
oslói repülőtéren, aki belelát az utaslistákba, így már akkor tudtuk, hogy
úton van Oslo felé, mielőtt maga Hongkongban felült volna a gépre.
– Hm. A takarító volt az, Truls Berntsen?
Az öreg csak mosolygott válaszképpen.
– És mi a helyzet Isabelle Skøyennel a városi tanácsból? Vele is
együttműködött?
Az öreg mélyet sóhajtott. – Úgyis tudja, hogy ezeket a válaszokat
magammal viszem a sírba. Inkább haljak meg úgy, mint egy kutya, de ne
úgy, mint egy áruló.
– Nos – mondta Harry. – És mi történt azután?
 – Andrej követte magát a repülőtérről a Leonba. Amikor Cató-ként úton
vagyok, hasonló szállodákban lakom. A Leonban pedig kifejezetten sokszor
megfordultam már. Már a megérkezését követő napon bejelentkeztem ide.
– Miért?
– Hogy figyelemmel tudjam kísérni, mit csinál. Látni akartam, hogy
tényleg közelebb jut-e hozzánk.
– Akkor is ugyanezt csinálta, amikor Sixpence lakott itt? Az öreg
bólintott.
– Rájöttem, hogy maga veszélyes lehet, Harry. Ennek ellenére kedveltem,
ezért barátságosan figyelmeztetni próbáltam. – Felsóhajtott. – De maga nem
hallgatott rám. Hát, persze, hogy nem. Az olyanok, mint maga meg én,
sosem hallgatunk az intő szóra, Harry. Pontosan ezért vagyunk
eredményesek. És végül ebbe is bukunk bele.
– Hm. Attól félt, hogy rábírom Oleget, hogy beszéljen?
– Attól is. Oleg sosem látott engem, de nem tudhattam, hogy Gusto vajon
mesélt-e valamit rólam. Sajnálatos módon, Gusto nem volt túlságosan
megbízható, különösen azután, hogy ő is elkezdett violint használni. – Az
öreg pillantásában Harry hirtelen olyan fájdalmat látott, amit nem
okozhatott a kimerültség. Igazi, gyötrő fájdalmat.
– Majd amikor rájött, hogy Oleg beszélni akar velem, megpróbálta
megöletni. És amikor nem sikerült, felajánlotta nekem a segítségét. Hogy
elvezessem Oleg rejtekhelyéhez.
Az öreg lassan bólintott.
– Ne vegye személyes ügynek, Harry. Ennek a szakmának egyszerűen
ilyenek a szabályai. Az árulót likvidáljuk. De maga tudta ezt, nem igaz?
– Igen, tudtam. De ez még nem jelenti azt, hogy nem fogom megölni
magát, csak mert a szabályait követte.
– Folyton csak a szája jár.
– Miért nem tette már meg? Nem bízik magában?
– Fél, hogy a pokolban végzi, Harry?
Harry elnyomta a cigarettát az asztal lapján. – Mert van még néhány
dolog, amit tudni akarok. Miért ölte meg Gustót? Attól félt, hogy elárulja
magát?
Az öreg hatalmas fülei mögé simította ősz haját. – Gustónak rossz
emberek vére folyt az ereiben, épp úgy, mint az enyémben. A természeténél
fogva áruló volt. Már jóval korábban feladott volna, ha valami haszna
származik belőle. De aztán jött a kétségbeesés. Az elvonási tünetek. A
violin utáni hajsza. Ez vegytiszta kémia. A test erősebb, mint a szellem.
Mindannyian árulóvá leszünk, ha ránk tör a sóvárgás.
– Igen – mondta Harry. – Olyankor mind árulóvá válunk.
– Hagynom... – Az öregnek meg kellett köszörülnie a torkát. – Hagynom
kellett, hogy elmenjen.
– Hagynia kellett, hogy elmenjen?
– Igen. Hogy elmenjen. Alámerüljön. Eltűnjön. Be kellett látnom, hogy
nem adhatom át neki az üzletet. Az esze megvolt hozzá, azt az apjától
örökölte. A gerince viszont hiányzott. Ezt a fogyatékosságot az anyjától
örökölte. Igyekeztem megértetni vele, mi a felelősség, de nem állta ki a
próbát. – Az öreg egyre erősebb mozdulatokkal simítgatta hátra a haját,
mintha valami beleragadt volna, és azt próbálná letisztogatni. – Nem állta ki
a próbát. Rossz vér. Ezért úgy döntöttem, hogy valaki másnak adom át az
üzletet. Először Andrejre és Pjotrra gondoltam. Találkozott velük? Szibériai
kozákok Omszkból. A kozák szó azt jelenti, hogy „szabad ember”, tudta
[23]
ezt? Andrej és Pjotr voltak az én regimentem. Az én sztánicám .
Hűségesek voltak az atamánjukhoz, odaadóan szolgálták egészen a
halálukig. De tudja, ők nem voltak üzletemberek. – Az öreg úgy
gesztikulált, mintha teljesen elmerült volna a saját eszmefuttatásában. –
Nem hagyhattam rájuk az üzletet. Azután úgy döntöttem, hogy Szergej lesz
az. Fiatal volt, formálható, előtte állt az élet...
– Egyszer azt mondta nekem, hogy talán magának is van egy fia.
– Szergejnek talán nem volt olyan érzéke a számokhoz, mint Gustónak,
viszont fegyelmezett volt. Ambiciózus. Kész volt megtenni mindent, ami
ahhoz kell, hogy atamán legyen belőle. Ezért adtam végül neki a kést. Már
csak egy utolsó próbát kellett kiállnia. A régi időkben ahhoz, hogy egy
kozákból atamán lehessen, ki kellett mennie egyedül a tajgára, és egy élő,
kipeckelt szájú, megkötözött farkassal visszatérnie. Szergej hajlandó volt rá,
de biztosra kellett mennem, hogy valóban megteszi to sto núzsno.
– Hogyan?
– Amit meg kell tenni.
– Gusto a fia volt?
Az öreg olyan erővel simította hátra a haját halántékain, hogy a szeme
két keskeny csíkká vált.
– Gusto hathónapos volt, amikor börtönbe kerültem. Az anyja ott keresett
vigasztalást, ahol talált. Bármilyen rövid időre. Nem volt olyan állapotban,
hogy gondoskodni tudjon róla. Heroin? A gyermekvédelem elvette tőle
Gustót és nevelőszülőkhöz adta. Mindenki egyetértett abban, hogy én, a
rab, nem létezem. Kilencvenegy telén túladagolta magát. Korábban meg
kellett volna tennie.
– Azt mondta, hogy ugyanazért jött vissza Oslóba, amiért én. A fia miatt.
– A fülembe jutott, hogy elköltözött a nevelőcsaládjától és elzüllött.
Egyébként is terveztem, hogy otthagyom Svédországot, az oslói
konkurencia csak fele olyan erős volt. Kiderítettem, merre csavarog Gusto.
Először csak messziről figyeltem. Olyan szép volt. Átkozottul szép. Mint az
anyja, természetesen. Órákig tudtam volna bámulni. Csak nézni, miközben
arra gondolok, hogy ő az én fiam, az én... – Az öreg hangja elcsuklott.
Harry lepillantott a nejlonzsinórra, amelyet a karnisrúd helyettesítése
céljából kapott. Kicsit jobban rálépett.
– Azután bevonta az üzletbe, hogy kiderüljön, méltó utód válna-e belőle.
Az öreg bólintott. Suttogott:
– De soha nem mondtam neki semmit. Még akkor sem tudta, hogy én
vagyok az apja, amikor meghalt.
– Miért lett hirtelen ennyire sürgős?
– Sürgős?
– Miért kellett olyan hirtelen valaki, aki átveszi az üzletét? Először
Gusto, azután Szergej.
Az öreg bágyadtan elmosolyodott. Előrehajolt a széken, az ágy fölötti
lámpa fényébe.
– Beteg vagyok.
– Hm... Sejtettem, hogy erről lehet szó. Rák?
– Az orvosok egy évet adtak nekem. Hat hónappal ezelőtt. A szent kés,
amelyet Szergej használt, a matracom alatt volt. Érzi a fájdalmat a sebében?
Az az én szenvedésem, Harry, amelyet a kés továbbadott magának.
Harry lassan bólintott. Stimmelt. És mégsem stimmelt. – Ha már csak fél
éve van hátra, miért fél annyira, hogy kiderülhet, hogy maga gyilkolta meg
a fiát? A maga hosszú élete az ő rövid élete ellenében?
Az öreg tompán köhögött.
– Az urkák és a kozákok egyszerű katonák, Harry. Felesküszünk egy
kódexre, és annak a törvényeit követjük. Nem vakon, hanem nyitott
szemmel. Arra nevelnek bennünket, hogy kordában tartsuk az érzelmeinket,
és ezáltal urává válunk a saját éltünknek. Ábrahám kész volt feláldozni a
fiát, mert...
 – Isten azt parancsolta neki. Fogalmam sincs róla, miféle kódexről
beszél, de komolyan rendben lévőnek találja, hogy egy tizennyolc éves
kölyök bűnhődjön a maga tettéért?
– Harry, Harry, hát nem érti? Nem én öltem meg Gustót.
Harry az öregre meredt. – Nem azt mondta az előbb, hogy a kódexe azt
írja elő, hogy ölje meg a saját fiát, ha arra van szükség?
– Igen, de azt is mondtam, hogy rossz emberektől származom. Szerettem
a fiamat. Soha nem tudtam volna elvenni az életét. Épp ellenkezőleg.
Teszek Abrahámra és az istenére. – Az öreg nevetése köhögésbe fulladt.
Kezét a mellkasára szorítva előredőlt és egyre csak köhögött.
Harry hunyorgott.
– Akkor ki ölte meg?
Az öreg felegyenesedett. Jobb kezében egy revolvert tartott. Nagy,
csúnya darab volt és még a tulajdonosánál is idősebbnek tűnt.
– Tudnia kellett volna, hogy nem szabad fegyvertelenül eljönnie hozzám,
Harry.
Harry nem válaszolt.
Az MP5-ös egy vízzel teli pincefolyosó fenekén feküdt, a sörétes puska
pedig Truls Berntsennél maradt.
– Ki ölte meg Gustót? – ismételte meg Harry.
– Bárki tehette.
Harry mintha csikorgást hallott volna, amikor az öreg a ravaszra
görbítette az ujját. – Mert nem is olyan nehéz ölni, nem igaz, Harry?
– Egyetértek – válaszolta Harry és felemelte a lábát.
A vékony nejlonzsinór sziszegve lőtt ki a cipőtalpa alól a karnisrúd
irányába. Harry látta az értetlenséget az öreg szemében, nézte, hogyan
próbálja az agya villámgyorsan összerakni, mi történik.
A nem működő lámpa.
A szoba közepén álló szék.
Harry nem motozta meg.
Sőt, egy tapodtat sem mozdult a helyéről.
És talán a nejlonzsinórt is észrevette a félhomályban, amely Harry
cipőtalpa alól a karnisrúdig, onnan pedig a mennyezeti lámpát rögzítő
kampóig húzódott, és amelyen már nem a lámpa függött, hanem az egyetlen
dolog, amit Harry a papi galléron kívül magával hozott a Blindernveienről.
Ez az egy gondolat járt a fejében, amikor csuromvizesen, levegő után
kapkodva feküdt Rudolf Aszajev mennyezetes ágyán, fekete pöttyök
ugráltak a szeme előtt, és görcsösen küzdött azért, hogy ne veszítse el az
eszméletét, s a sötétségnek ezen az oldalán maradhasson. Azután felkelt az
ágyból, és bement a másik hálószobába a zsukért, amely a Biblia mellett
feküdt. Rudolf Aszajev bal oldalra vetődött, még épp időben ahhoz, hogy a
téglából kiálló acélszögek ne a fejét találják el, csak a kulcscsontja és a
csuklyásizom közötti részt. Ám ott behatoltak a plexus cervicobra-chialisba,
a nyakat és a kart ellátó idegfonatba, megbénítva a felkar izmait, s ennek
következtében, amikor az öreg két századmásodperccel később meghúzta a
ravaszt, a pisztolyt tartó karja már hét centiméterrel lejjebb volt, mint
eredetileg. A lőpor sercegve égett, amikor a golyó elhagyta a régi,
forgódobos Nagant revolvert. Három ezredmásodperccel később pedig a
lövedék az ágykeretbe fúródott Harry lábai között. Harry felállt.
Félretolta a pengebiztosítót és benyomta a nyitógombot. A nyél finoman
megremegett, amikor a penge előugrott.
Harry egyenesen tartotta karját a csípője mellett és alacsonyan lendítette
előre, a hosszú, vékony penge pedig a kabát szárnyai között áthatolt a
lelkészingen.
Érezte az anyag és a bőr ruganyos ellenállását, azután a penge minden
további nélkül egészen a markolatig hatolt. Harry elengedte a kést és tudta,
hogy Rudolf Aszajev a halál fia. A szék hátrabillent, és az öreg nyögve a
földre zuhant.
Elrúgta magától a széket és összehúzta magát a padlón, mint egy
sebesült, de még mindig veszélyes darázs. Harry terpeszben fölé állt,
lehajolt és kihúzta testéből a kést.
A sebből kiömlő vér szokatlanul sötét volt. A máját találta el? Az öreg bal
keze bénult jobb karja körül tapogatózott a padlón a fegyver után, Harry
pedig egy eszelős pillanatig azt kívánta, hogy bár találná meg azt a
pisztolyt, hogy ürügyet adjon neki arra, hogy... Harry odébb rúgta a
pisztolyt, amely nagy zajjal csapódott a falnak.
– Az acél – suttogta az öreg. – Áldj meg engem a saját acélommal, fiam.
– Most azonnal. Tegyünk pontot ennek a végére, mindkettőnkért.
Harry egy rövid pillanatra lehunyta a szemét.
Érezte, hogy elmúlt, hogy a gyűlölete elszállt. Azt az élvezetes, izzó
dühöt, amely egész idő alatt hajtotta, egyszeriben mintha elfújták volna.
Teljesen kiürült.
– Nem, köszönöm – mondta Harry, majd ellépett az öregtől és
begombolta a vizes kabátot. – Most megyek, Rudolf Aszajev. Megkérem a
recepcióst, hogy hívja ki a mentőket. Azután felhívom a volt főnökömet és
elmondom neki, hogy hol találja magát.
Az öreg halkan nevetett, és halványpiros buborékok bukkantak elő a
szája sarkán. – A kést, Harry. Ez nem gyilkosság, én már halott vagyok.
ígérem, nem jut a pokolba. Szólni fogok odalent, hogy ne engedjék be.
– Nem a pokoltól félek. – Harry a kabátja zsebébe dugta az elázott
Camelt. – Viszont rendőr vagyok. A mi dolgunk az, hogy a törvényszegőket
bíróság elé állítsuk.
A buborékok szétpattantak, amikor az öreg köhögni kezdett.
– Ugyan már, Harry, a maga seriffjelvénye úgyis műanyagból van. Beteg
vagyok, egy bíró is mindössze annyit tehet, hogy ápolást, gyógyszereket és
morfiumot rendel nekem. Holott mennyi minden szárad a lelkemen.
Versenytársak, akiket a hídról lógattam le. Alkalmazottak, mint az a pilóta,
akit a téglával gyilkoltunk meg. És a rendőrök is. Sixpence. Én küldtem
Andrejt és Pjotrot a szobájába, hogy lelőjék magát. Magát és Truls
Berntsent. És tudja, miért? Hogy úgy tűnjön, mintha egymást ölték volna
meg. A kezükbe nyomott fegyver ezt bizonyította volna. Gyerünk már,
Harry!
Harry a lepedőbe törölte a kés pengéjét. – Miért akarták megölni
Berntsent, ha egyszer maguknak dolgozott?
Aszajev az oldalára fordult, úgy tűnt, így könnyebben tud lélegezni.
Néhány másodpercig csak feküdt, mielőtt válaszolt volna.
– Kockázatértékelés, Harry. Berntsen kirabolt egy heroinraktárat a hátam
mögött, az Alnabrun. Nem az én heroinom volt, de ha az ember rájön, hogy
a takarítója ennyire kapzsi, nem tud többé megbízni benne. És ha ráadásul
még olyan sokat is tud, hogy bármikor lebuktathat, akkor túlságosan nagy a
rizikó, Harry. A magamfajta üzletemberek pedig inkább megszabadulnak a
kockázattól.
Ezenkívül a helyzet tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy egy füst alatt
két problémát is letudjunk. Magát és Berntsent. – Halkan nevetett. – Ahogy
a kölykét is megpróbáltam eltetetni láb alól a börtönben. Hallotta?
Hallgasson a gyűlöletére, Harry.
Harry megállt az ajtóban. – Ki ölte meg Gustót?
– Az emberek a gyűlölet evangéliuma szerint élnek. Kövesse a
gyűlöletet, Harry.
– Ki a kapcsolata a rendőrségnél és a városvezetésben?
– Ha elárulom, segít nekem itt és most bevégezni?
 Harry az öregemberre nézett. Biccentett, és bízott benne, hogy nem
látszik rajta, hogy hazudik. – Jöjjön közelebb – suttogta az öreg. Harry
lehajolt, mire az öreg keze karom módjára megragadta a kabátja gallérját és
lehúzta magához. A reszelős hang a fülébe suttogott. – Lefizettem egy
embert azért, hogy vallja be a Gusto elleni gyilkosságot. Ezt maga is tudja,
Harry. Viszont azt hitte, azért tettem, hogy kicsalogassam Oleget a
rejtekhelyéről. Pedig nem így volt. A rendőrségnél lévő emberemnek
hozzáférése van a tanúvédelmi programhoz. Bármikor gond nélkül
leszúrathattam volna Oleget. De meggondoltam magam. Nem akartam,
hogy ilyen könnyen megússza... – Harry megpróbálta kiszabadítani magát,
de az öreg szorosan kapaszkodott a kabátjába. – Fel akartam akasztani fejjel
lefelé, és egy műanyag zacskót is kapott volna – károgta a hang. – Egy
átlátszó zacskót a fejére. Aztán a talpára vizet öntünk, ami a testén
végigcsorogva a zacskóba gyűlik. Le akartam filmezni. Hanggal, hogy az
ordítását is hallja. Azután elküldtem volna a filmet magának. És ha most
életben hagy, akkor biztos lehet benne, hogy véghezvisszük a tervet. Meg
lesz lepve, milyen gyorsan elengednek majd bizonyítékok hiányában. És
akkor megtalálom a fiút, Harry. Esküszöm magának, hogy az a DVD ott
lesz a postaládájában.
Harry ösztönösen cselekedett, meglendítette a kezét. Érezte, ahogy a
penge ellenállásba ütközik, majd behatol. Elfordította. Hallotta, ahogy az
öreg levegő után kapkod, és ő újra megforgatta a kést. Behunyta a szemét és
érezte, ahogy a penge beleket ér és belső szervek között siklik ide-oda. És
amikor végre meghallotta az öreg üvöltését, az a saját ordítása volt.

Negyvenkettedik fejezet
Harry arra ébred, hogy az arcába süt a nap.
Vagy valami zaj ébresztette fel? Óvatosan hunyorogva kinyitotta az egyik
szemét. Egy ablakra és a kék égre esett a pillantása.
Nem volt zaj, legalábbis most semmit nem hallott. Beszívta a
díványhuzat füstszagát és felemelte a fejét. Már emlékezett rá, hol van.
Az öreg szobájából átment a sajátjába, kényelmesen összepakolt a
bőrkofferbe, majd a hátsó lépcsőn keresztül elhagyta a szállodát. Azután
fogott egy taxit és elvitette magát az egyetlen helyre, ahol biztosan tudta,
hogy senki nem fog rátalálni, a Nybakk szülők oppsali házába. Úgy tűnt,
időközben senki sem járt ott.
Legelőször is végigkutatta a konyha és a fürdőszoba összes fiókját
fájdalomcsillapítóért. Amikor végre talált egy dobozzal, bevett négy szemet,
és csak ezután mosta le a kezéről az öreg vérét, majd lement a pincébe,
hogy megnézze, sikerült-e Stig Nybakknak elhatározásra jutnia.
Sikerült.
Harry azután felment a házba, levetkőzött, ruháit a fürdőszobában lévő
szárítóra teregette, majd kerített egy gyapjútakarót, elnyúlt a díványon és
azonnal elaludt.
Felkelt, felöltözött és kiment a konyhába.
Bevett két fájdalomcsillapítót és leöblítette őket egy pohár vízzel.
Kinyitotta a hűtőszekrényt és benézett. Tömve volt különleges
élelmiszerekkel, Nybakk láthatólag jól tartotta Irenét. Az előző napi
émelygés visszatért, és rögtön tudta, hogy képtelen lenne egyetlen falatot is
lenyelni.
Visszament a nappaliba, és kinyitotta a bárszekrényt, amelyet előző este
nagy ívben elkerült. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a szekrény üres.
Amikor a kezét a zsebébe dugta és kitapogatta a hamis jegygyűrűt, újra
megütötte a fülét a zaj, amelyet ébredésekor hallani vélt. A nyitott
pinceajtóhoz ment és hallgatózni kezdett. Joe Zawinul? Lement a lépcsőn, a
kamra ajtajához lépett és benézett a rácson. Stig Nybakk lassan
körbefordult, súlytalanul, mint valami asztronauta az űrben.
Harry azon tűnődött, hogy vajon a mobiltelefon rezgése hatott-e rá
propellerként.
A csengőhang – a Weather Report Palladium című számának négy, vagy
tulajdonképpen csak három hangja – úgy hangzott, mint valami túlvilági
hívás. És miközben Harry kivette Stig Nybakk zsebéből a telefont, nem
tudta elhessegetni a gondolatot, hogy Nybakk maga hívja, mert beszélni
akart vele. Harry a kijelzőn villogó telefonszámra pillantott, azután
benyomta a hívásfogadás gombot. Felismerte a Radiumhospital
portásnőjének a hangját.
– Stig! Halló! Ott vagy? Hallasz engem? Többször is hívtunk, Stig, hol
vagy? Már egy egész sor megbeszélést elszalasztottál, lassan kezdünk
aggódni érted. Martin elment hozzád, de ott sem voltál. Stig?
Harry megszakította a hívást, és a zsebébe dugta a telefont. Úgyis
szüksége volt egyre, Martine készüléke tönkrement a merüléskor. Hozott
egy széket a konyhából, kiült a verandára és a reggeli napsütés felé
fordította az arcát.
Elővette a cigarettásdobozt, egy flancos, fekete cigarettát dugott a szájába
és meggyújtotta. Ennél többet úgysem tehet. Bepötyögte a telefonba a
számot, amelyet olyan jól ismert.
– Rakel.
– Szia, én vagyok az.
– Harry? Nem ismertem meg a számot.
– Új telefonom van.
– Ó, annyira örülök, hogy hallom a hangodat. Minden rendben ment?
– Igen – válaszolta Harry és elmosolyodott a nő boldog hangja hallatán. –
Minden rendben ment.
– Meleg van?
– Nagyon meleg. Süt a nap, és hamarosan reggelizni fogok.
– Reggelizni? Ott most nem négy óra körül van?
– Jetlag – mondta Harry. Nem tudtam aludni a gépen. Találtam egy szép
szállodát magunknak. A Sukhumvit negyedben van.
– Nem is sejted, mennyire örülök, hogy hamarosan újra látlak, Harry.
– Én...
– Ne, várj, Harry! Komolyan mondom. Egész éjjel ébren feküdtem és
ezen gondolkodtam. Azon, hogy ez így helyes. Úgy értem, hogy együtt
megoldjuk. Te meg én. Ó, gondold el, ha nemet mondtam volna, Harry.
– Rakel...
– Szeretlek, Harry. Szeretlek. Hallod? Hallod, milyen egyszerű, furcsa és
fantasztikus ez a szó? Olyan, mint egy élénkpiros ruha, amelyet az
embernek tényleg komolyan kell gondolnia, ha felveszi. Szeretlek. Vagy
most egy kissé túllőttem a célon?
Rakel nevetett. Harry behunyta a szemét és élvezte, ahogy a világ
legfinomabb napsütése az arcát simogatja, és a világ legcsodálatosabb
nevetése a fülét csiklandozza.
– Harry? Ott vagy?
– Persze.
– Furcsa, annyira közelinek tűnik a hangod.
– Hm… Hamarosan még ennél is közelebb leszek, édesem.
– Ezt mondd még egyszer!
– Mit?
– Édesem.
 – Édesem.
– Mmm.
Harry érezte, hogy valami nyomja a fenekét. Valami a farzsebében.
Kivette. A kopott gyűrű úgy csillogott a napfényben, mintha aranyból lenne.
– Rakel – mondta ujjhegyével a fekete rovátkákat simogatva. – Te sosem
voltál férjnél, ugye?
Rakel nem válaszolt.
– Halló? – mondta Harry.
– Halló.
– Mit gondolsz, milyen lenne?
– Harry, ne bolondozz.
– Nem bolondozom. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy soha
nem mennél hozzá egy hongkongi pénzbehajtóhoz.
– Nem is. De akkor mégis kihez mehetnék feleségül?
– Nem is tudom. Mit szólnál egy civilhez? Egy volt zsaruhoz, aki a
rendőrtiszti főiskolán tart előadásokat gyilkossági nyomozás témakörben.
– Egyetlen általam ismert személyre sem illik ez a leírás.
– Talán csak ezután fogsz megismerkedni vele. Olyasvalaki lesz, aki
meglep majd. Ennél különösebb dolgok is történtek már.
– Te mondogatod mindig, hogy az emberek nem változnak.
– Ám ha most olyan ember lettem, aki azt állítja, hogy az emberek
nagyon is tudnak változni, akkor ez egyben ékesen bizonyítja is az állítást.
– Nagyon ravasz.
– Tegyük fel, de tényleg csak hipotetikusan, hogy igazam van, és az
emberek tényleg képesek a változásra. És hogy képesek vagyunk a hátunk
mögött hagyni dolgokat.
– Úgy, hogy tönkrenézzük a kísérteteinket?
– Szóval, mit gondolsz?
– Miről?
– A hipotetikus kérdésemről a házasság kapcsán.
– Ez most valamiféle házassági ajánlat akar lenni? Hipotetikusan?
Telefonon keresztül?
– Na, most egy kissé tényleg messzire mentél. Én csak üldögélek a napon
és kedvesen cseverészek egy bájos hölggyel.
– Én pedig leteszem a kagylót!
Rakel letette, Harry pedig széles vigyorral az arcán elterült a
konyhaszéken.
 Süt a nap, és nyoma sincs a fájdalomnak. Tizennégy óra múlva látni fogja
Rakelt. Maga elé képzelte az arcát, amikor a Gardermoen
beszállókapujához ér, és észreveszi, hogy ő ott várja. A tekintetét, amikor
Oslo eltűnik alattuk. A fejét, ahogy Harry vállára billen, amikor elalszik.
Csukott szemmel üldögélt egészen addig, amíg a levegő hirtelen le nem
hűlt. Fél szemmel felpillantott. Egy felhő siklott a nap elé, de nem tűnt
túlságosan vészesnek.
Újra behunyta a szemét.
Kövesse a gyűlöletet.
Ezt mondta az öreg. Harry először azt gondolta, hogy úgy értette, ő
kövesse a saját gyűlöletét és végezzen vele. De mi van, ha Aszajev valami
másra célzott? Közvetlenül azután mondta, hogy Harry megkérdezte tőle, ki
ölte meg Gustót. Valamiféle válasz lett volna? Talán úgy értette, hogy Harry
kövesse a gyűlölet nyomát, mert az elvezeti a gyilkoshoz?
Ez esetben több jelölt is van. De melyiküknek volt a legnyomósabb oka
gyűlölni Gustót? Eltekintve természetesen Irenétől, aki a gyilkosság idején
már fogoly volt.
Mire a nap újra előbukkant, Harry úgy döntött, hogy túl nagy jelentőséget
tulajdonít ezeknek a szavaknak.
Elvégezte a munkáját, úgyhogy pihennie kell. Hamarosan bevesz még
egy tablettát, azután felhívja Hans Christiant és elmondja neki, hogy Oleg
már nincs veszélyben.
Azután egy másik gondolat ütött szöget a fejébe. Truls Berntsennek, a
SZBEO egyszerű nyomozójának aligha lehet hozzáférése a tanúvédelmi
program adataihoz. Valaki más az. Egy olyan személy, aki feljebb van a
ranglétrán. Elég a gondolkodásból, parancsolt magára. Most már tényleg
fejezd be! Hagyd a fenébe, és gondolj a repülésre. Nightflight. A csillagok
Oroszország fölött. Végül lement a pincébe.
Egy pillanatig eltűnődött azon, hogy levágja-e Nybakkot, de aztán
elhessegette a gondolatot és megkereste a feszítővasat, amiért eredetileg
indult.

A Hausmanns gate 92. kapuja nyitva állt, a lakás ajtaját azonban újból
lepecsételték és új zárat szereltek fel. Talán az újabb vallomás miatt,
gondolta Harry, majd helyére igazította a feszítővasat. Odabent minden
érintetlennek tűnt.
 A délelőtti napsugarak zongorabillentyüket festettek a nappali padlójára.
A kis bőrkoffert a fal mellé állította, és az egyik matracra telepedett.
Megtapogatta a repülőjegyet a belső zsebében. Az órájára nézett.
Tizenhárom óra a felszállásig. Körülnézett. Azután behunyta a szemét és
megpróbálta elképzelni a történteket.
Egy símaszkos ember.
Valaki, aki egy szót sem szól, mert nem akarja, hogy felismerjék a
hangját. Egy személy, akit Gusto itt keresett fel. És aki semmit nem akart
elvenni tőle, csak az életét. Valaki, aki tele van gyűlölettel. A golyó egy
9x18 milliméteres Makarov-lőszer, vagyis a tettes nagy valószínűséggel egy
Makarov-pisztollyal lőtt. Vagy egy Fort-12-essel. Esetleg egy Odesszával,
amennyiben időközben tényleg elterjedt Oslóban. Ott áll. Elsüti a fegyvert,
majd távozik. Harry hallgatózott, mintha abban reménykedne, hogy a szoba
beszélni kezd hozzá.
A másodpercekből percek lettek.
Egy toronyóra ütni kezdett.
Itt már nincs mi után kutatni.
Harry felállt a matracról és elindult. Amikor az ajtóhoz ért, két
harangkongás között egy új hangra lett figyelmes. Megvárta, amíg a
következő bongás elül. És újra hallotta.
Óvatos kaparászás. Visszalopakodott két lépést és bekukkantott a
szobába. A patkány a másik irányba fordulva gubbasztott az ajtó közelében,
a szegélylécnél. Barna volt, a farka fényesen csillogott, a füle belseje
rózsaszínűén világított.
A farka fölött néhány fehér pötty éktelenkedett a bundáján. Harry nem
tudta, miért torpant meg. Semmi meglepő nem volt abban, hogy ezen a
helyen egy patkánnyal találkozik az ember.
A fehér pöttyök.
Mintha a patkány mosóporon gázolt volna keresztül. Vagy... Harry
körülnézett, és pillantása a matracok között álló, nagy hamutartóra esett.
Tudta, hogy csak egy esélye van. Levette a cipőjét és a következő óraütés
zengése alatt becsúszott a szobába, felmarkolta a hamutartót és
mozdulatlanná dermedve megállt másfél méternyire a patkánytól, amely
még mindig nem vette észre. Számolgatott és célzott.
Amikor a harang újra megkondult, előrenyújtott karral maga elé ejtette a
hamutartót. A patkány csak akkor reagált, amikor már a kerámia foglya
volt. Harry hallotta, ahogy fújtat és érezte, amint kétségbeesetten nekiront a
hamutartó falának.
Az ablak mellett heverő újságrakás közelébe húzta a hamutartót, és a
papírokat a rögtönzött csapda tetejére halmozta. Azután hozzálátott a
kutatáshoz. Az összes szekrényt és fiókot átfésülte egy darab zsinegért vagy
varrócérnáért, de hiába.
Végül felemelte a rongyszőnyeget a padlóról, beletépett a szélébe és
elkezdte kihúzni belőle a láncfonalat. Amikor már elég hosszúnak találta,
hurkot kötött az egyik végére, és felemelte a hamutartót annyira, hogy alá
tudja csúsztatni a kezét.
Felkészült az elkerülhetetlenre. Amikor a patkányfogak a hüvelyk – és a
mutatóujja közötti puha húsba mélyedtek, oldalra lökte a hamutartót és
másik kezével gyorsan megmarkolta az állat hátát. A patkány dühösen
fújtatott, miközben Harry kiszedte az egyik fehér szemcsét a bundájából. A
nyelve hegyére tette és megízlelte. Keserű. Túlérett papaja. Violin.
Valakinek a közelben van a rejtekhelye. Harry ráhúzta a hurkot a patkány
farkára és a tövénél odaerősítette. Azután a padlóra tette és elengedte az
állatot. Az eliszkolt, de a szál, amelynek vége Harry kezében volt, siklott
utána. Hazáig. Harry követte a fonalat a konyhába, amely végül a zsíros
tűzhely mögött tűnt el.
Harry a hátsó kerekeire billentette a rozoga szerkezetet, majd kihúzta. A
zsineg egy öklömnyi lyukba vezetett, de már nem mozgott. Harry a már
összeharapott kezét dugta a lyukba. Végigtapogatta a fal belsejét. Jobbra és
balra szigetelőanyagot érzett, felfelé azonban nem volt semmi. Hiányzott a
szigetelés. Harry a tűzhely egyik sarka alá szorította a fonal végét, kiment a
fürdőszobába és leemelte a falról a tükröt.
A mosdókagyló széléhez csapva összetörte, majd kiválasztott egy
megfelelő méretű darabot.
Bement az egyik hálószobába, letépte ez egyik felcsavarozott
olvasólámpát a falról, és visszament a konyhába. A tükördarabot a padlóra
fektette úgy, hogy egy része belógott a lyukba.
Azután bedugta az olvasólámpát a tűzhely melletti konnektorba és a
fényét a tükörre irányította. Addig mozgatta a lámpát, amíg el nem találta a
megfelelő szöget.
És akkor megpillantotta. A rejtekhelyet.
Egy vászonzacskó volt, amely a fából készült falszerkezet egyik lécén
lógott egy kampóra akasztva, nagyjából fél méterrel a föld felett. A lyuk túl
kicsi volt ahhoz, hogy be tudja rajta dugni a karját, és elérje a zacskót.
Harry gondolkodni próbált.
Miféle eszközt használhatott a rejtekhely tulajdonosa, hogy hozzájusson
a dolgaihoz? Már a lakás összes fiókját és szekrényét átkutatta, így most
megpróbálta visszapörgetni a látottakat.
Az acéldrót.
Bement a nappaliba. A drót még mindig ugyanott hevert, ahol az első
alkalommal, amikor Beatéval itt jártak. Csak a kilencven fokban
meghajlított vége meredt ki a matrac alól.
Kétségtelenül csak a drót tulajdonosa tudhatta, mire szolgál az eszköz.
Harry bement vele a konyhába, bedugta a lyukba és a drót Y-ba hajlított
végének segítségével leakasztotta a zacskót a kampóról. A zacskó nehéz
volt. Ahogyan remélte. Most ki kellett ügyeskednie a lyukon. Bár a csomag
elég magasan volt ahhoz, hogy a patkányok ne érjék el, úgy tűnt, mégis
sikerült egy apró lyukat rágniuk a fenekén. Harry megrázta a zacskót, mire
néhány szemcse hullott ki belőle, ami megmagyarázta a patkány bundáján
lévő port. Azután kinyitotta és három kis tasak violint vett ki belőle,
valószínűleg negyedgrammosak voltak, és az egyik már nyitva volt. Ott volt
a felszerelés is. Gumiszalag, öngyújtó, egy hajlított nyelű kanál és egy
használt fecskendő. De volt ott még valami. Harry nem akart
ujjlenyomatokat hagyni, ezért egy konyharuha segítségével húzta elő. A
fegyvert – ahogy mondani szokás – el sem lehetett volna téveszteni. Furcsa
volt, csaknem nevetségesen ormótlan. Foo Fighters. Egy Odessza. Harry
megszagolta. Egy elsütött fegyveren a lőpor szaga még hosszú hónapokkal
később is érezhető, hacsak időközben nem tisztították és olajozták meg. Ezt
a pisztolyt nem olyan régen süthették el. Ellenőrizte a tárat. Tizennyolc. Két
lőszer hiányzik. Harry biztos volt benne, hogy a gyilkos fegyvert tartja a
kezében.

Amikor Harry belépett a Storgatán lévő játékboltba, a gép indulásáig még

tizenkét óra volt hátra. Az üzletben két különböző ujjlenyomat-rögzítő
készletet is árultak.
Harry a drágábbat választotta, amely nagyítólencsét, LED-lámpát, puha
ecsetet, háromféle színű port, az ujjlenyomatok felemelésére szolgáló
ragasztócsíkokat és egy saját katalógust is tartalmazott, amelybe a család
ujjlenyomatait lehetett összegyűjteni.
 – A fiamnak lesz – magyarázta, amikor fizetett. A kasszában álló lány
rutinos mosolyt villantott rá. Harry visszament a Hausmanns gatei házba és
munkához látott. Először ujjlenyomatokat keresett a nevetségesen kicsi
LED-lámpa segítségével, amelyekre aztán az egyik miniatűr dobozból port
hintett. Az ecset is olyan apró volt, hogy úgy érezte magát, mint Gulliver
Lilliputban.
A pisztoly markolatán több ujjlenyomatot is talált. A fecskendő
dugattyúján is volt egy igen jól kivehető, alighanem hüvelykujjtól származó
nyom, amelyben ráadásul apró, fekete részecskék is voltak. Harry
feltételezése szerint lőpor lehetett. Miután az összes ujjlenyomatot átvitte a
műanyag fóliára, összehasonlította őket.
Ugyanaz a személy tartotta a kezében a pisztolyt és a fecskendőt. Harry
végigvizsgálta a falakat és a padlót is a matrac környékén, és bár talált egy
sor ujjlenyomatot, egyik sem egyezett a pisztolyon lévőkkel.
Kinyitotta a bőrkoffert, majd a belsejében lévő oldalzsebet. Kivette az ott
lapuló tárgyat és a konyhaasztalra tette.
Azután újra felkattintotta az aprócska lámpát. Az órára pillantott. Még
tizenegy óra. Tengernyi idő.

Két óra volt. Hans Christian Simonsen meglehetősen stílusidegenül

festett a Schrøder étterem ajtajában. Harry a helyiség végében ült az ablak
mellett, a régi törzsasztalánál. Hans Christian odament hozzá és leült.
– Jó? – kérdezte a Harry előtt álló kávéskanna felé intve.
Harry megrázta a fejét. – Köszönöm, hogy eljött.
– Ugyan, nincs mit, hiszen a szombat szabadnap, ilyenkor úgysincs
tennivalóm. Mi a helyzet?
– Oleg hazajöhet.
Az ügyvéd arca felderült. – Ez azt jelenti...
– Akik veszélyt jelentettek Olegre nézve, eltűntek.
– Eltűntek?
– Igen. Messze van?
– Nem. Nagyjából húsz percre a városhatártól. Nittedalban. Hogy érti azt,
hogy eltűntek?
Harry felemelte a kávéscsészét.
– Biztos benne, hogy tudni szeretné, Hans Christian?
Az ügyvéd Harryra bámult. – Ez azt jelenti, hogy az ügyet is megoldotta?
Harry nem válaszolt. Hans Christian előrehajolt.
 – Tudja, hogy ki ölte meg Gustót, nem igaz?
– Hm…
– Hogyan?
– Csak néhány egyező ujjlenyomat.
– És ki...
– Nem fontos. De most újra elutazom, és szívesen elköszönnék Olegtől.
Hans Christian elmosolyodott. Elgyötörten ugyan, de mosolygott.
– Úgy érti, mielőtt maga és Rakel elutaznak?
Harry a kávéscsészét forgatta. – Ezek szerint elmondta magának?
– Együtt ebédeltünk. Megígértem neki, hogy vigyázok néhány napig
Olegre. Ha jól értettem, valakik eljönnek majd érte Hongkongból és maguk
után viszik. A maga emberei. De valamit biztosan félreértettem, mert azt
hittem, hogy maga már Bangkokban van.
– Lekéstem a gépet. Szeretnék még kérni valamit...
– Mást is mondott. Hogy maga megkérte a kezét.
– Ó?
– Igen. Persze, a maga módján.
– Nos...
– Ő pedig azt válaszolta, hogy ezt végig kell gondolnia.
Harry felemelte a kezét. A többit nem akarta hallani.
– A gondolkodás eredménye egy „nem” lett, Harry.
Harry kieresztette a levegőt.
– Jó.
– Majd, ahogy mesélte, ezután abbahagyta a gondolkodást, és helyette az
érzéseire hagyatkozott.
– Hans Christian...
– És a válasza „igen”, Harry.
– Figyeljen rám, Hans Christian...
– Nem hallotta? Tényleg feleségül akar menni magához, Harry. Maga
szerencsés gazfickó. – Hans Christian Simonsen arca fénylett, de Harry
tudta, hogy nem az öröm, hanem az elkeseredettség visszfénye tükröződik
rajta. – Rakel azt mondta, hogy haláluk napjáig magával akar lenni. – A
férfi ádámcsutkája föl-le liftezett, a hangja pedig csúszkált. – Azt mondta,
olyan boldogságra vágyik, amelyet eddig csak maga mellett élt meg. Még
akkor is, ha közben borzalmas dolgok is történtek. De bármi is történt,
tudja, hogy magával csodálatos lesz.
 Harry biztos volt benne, hogy a férfi szó szerint idézte Rakelt. Mert a nő
minden egyes szava az agyába égett.
– Mennyire szereti őt? – kérdezte Harry.
– Én...
– Szereti annyira, hogy élete végéig gondoskodna róla és Olegről?
– Mi?
– Válaszoljon!
– Igen, természetesen, de...
– Esküdjön meg rá!
– Harry...
– Azt mondtam, esküdjön meg rá.
– Én... esküszöm. De ez úgysem változtat semmin.
Harry kajánul elmosolyodott. – Igaza van. Semmi sem változik. Semmi
sem képes a változásra. Soha nem is volt. A folyó mindig ugyanabban az
átkozott mederben folyik.
– Ennek semmi értelme. Egy szót sem értek.
– Majd megérti – mondta Harry. – És ő is.
– De... de maguk szeretik egymást. Rakel egyenesen megmondta. Maga
az élete szerelme, Harry.
– Ő pedig az enyém. Mindig is az volt. És mindig az lesz.
Hans Christian Harryt nézte. Zavarodottságába mintha együttérzés
vegyült volna. – És mégsem akarja őt?
– Nincs más, amit jobban akarnék nála. De nem biztos, hogy nekem túl
sok van még hátra. És ha a gyanúm beigazolódik, maga tett nekem egy
ígéretet.
Hans Christian horkantott. – Ez most egy hangyányit melodramatikus
volt, nem gondolja, Harry? Különben is, még csak azt sem tudom, hogy
Rakel akar-e engem.
– Győzze meg róla. – Harry nyakába úgy belenyilallt a fájdalom, hogy
még a levegővétel is nehezére esett. – Megígéri?
Hans Christian bólintott. – Meg fogom próbálni.
Harry habozott. Azután kinyújtotta a kezét. A másik belecsapott. – Maga
jó ember, Hans Christian. Elmentettem HC-ként – emelte fel Harry a
telefonját. – A H-t Halvorsen már elfoglalta.
– Ki?
– Csak egy régi kolléga, akit reményeim szerint viszontlátok majd. Most
mennem kell.
 – Mire készül?
– Egy találkozóra Gusto gyilkosával.
Harry felállt, és a pult felé fordulva szalutált Ninának, aki visszaintett
neki. Akkor lett rosszul, amikor épp átvágott az autók között az utcán.
A szeme mögötti nyomással kezdődött, a nyaka pedig kis híján
szétrobbant a fájdalomtól. A Dovregatán pedig az epe is megérkezett.
Összegörnyedt a fal mellett a csendes utcán és kiadta magából a Nina
készítette szalonnás tojást meg a kávét. Azután felegyenesedett és
továbbindult a Hausmanns gate felé.

Végül mégsem volt olyan nehéz a döntés.

Miközben hívtam, az egyik mocskos matracon ültem és éreztem, ahogy a
szívem dübörög a rettegéstől. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg
szeretném, hogy felvegye a telefont. Már majdnem letettem, amikor a
mostohabátyám beleszólt a készülékbe. A hangja halál komolyan és
határozottan csengett:
– Stein.
Néha szöget ütött a fejembe, hogy mennyire illik rá a neve. Kő.
Kőkemény belső az áthatolhatatlan felszín alatt. Befolyásolhatatlan, komor,
súlyos.
De a kőnek is van gyenge pontja, egy olyan hely, ahová elég egy könnyed
kalapácsütés ahhoz, hogy apró darabokra törjön. És Steinnél nem volt
nehéz rábukkanni erre a pontra. Megköszörültem a torkomat. – Itt Gusto.
Tudom, hol van Irene.
Hallottam azt a könnyed lélegzését. Stein mindig könnyedén lélegzett.
Órákig képes volt futni, és szinte nem is volt szüksége oxigénre. Sem okra
ahhoz, hogy fusson.
– Hol?
– Épp ez az – feleltem. – Tudom, hogy hol van, de ez az információ
pénzbe kerül.
– Miért?
– Mert szükségem van rá.
Olyan volt, mint egy forró hullám. Nem is, inkább jeges. Éreztem a
gyűlöletét. Hallottam, ahogy nyel egyet.
– Menny...
– Ötezer.
– Rendben.
 – Úgy értem, tíz.
– Ötöt mondtál.
A picsába. – De sürgős – tettem hozzá, bár tudtam, hogy már ugrásra
készen áll.
– Rendben. Hol vagy?
– Hausmanns gate 92. A kapu rossz. Második emelet.
– Megyek. Ne mozdulj onnan!
Ne mozduljak? Kerestem egy öngyújtót, kibányásztam néhányat a
hamutartóban lévő csikkek közül, és elszívtam őket a konyha délutáni
csendjében. A fenébe, de meleg van itt. Valami zörgést hallottam.
A hang irányába fordultam. Megint a patkány volt, végigrohant a fal
mentén. A tűzhely háta mögül bukkant elő. Biztosan jó kis búvóhelye lehet.
Elszívtam a második csikket.
Azután felpattantam.
A tűzhely mocskosul nehéz volt, de azután rájöttem, hogy a hátsó részén
kerekek vannak. A mögötte lapuló patkánylyuk egyszerűen túl nagy volt.
Oleg, Oleg, drága barátom. Okos fickó vagy, de ezt tőlem tanultad.
Térdre vetettem magam. Már akkor el voltam szállva, amikor még csak
az acéldróttal küzdöttem. Az ujjaim úgy remegtek, hogy a legszívesebben
leharaptam volna őket. Éreztem, hogy sikerül beakasztanom, de aztán újra
lecsúszott. Biztos, hogy violin lesz. Muszáj annak lennie! Aztán a hal
egyszer csak ott ficánkolt a horgon. Kihúztam. Egy nagy, nehéz
vászonzacskó volt. Kinyitottam. Annak kell lennie! Muszáj!
Egy gumiszalag, egy kanál, egy öngyújtó, egy fecskendő. És három kicsi,
átlátszó tasak. A fehér porban apró, barna szemcsék. A szívem ujjongott.
Végre újra egyesülhetek egyetlen barátommal és szeretőmmel, akiben
mindig is bízhattam.
Két tasakot zsebre vágtam, a harmadikat pedig kinyitottam. Ha elég
takarékos vagyok, egy hétre el vagyok látva. Most csak az számít, hogy ezt
belőjem magamnak és lelépjek, mielőtt Stein vagy bárki más megérkezik.
Egy kevés port szórtam a tasakból a kanálba és felkattintottam az öngyújtót.
Általában néhány csepp citromlevet is tettem hozzá, azt az üvegeset,
amelyiket teába is használnak. A citrom ugyanis gátolta a csomósodási, és
így szépen fel lehet szívni az egész cuccot a fecskendőbe. De sem citromom,
sem türelmem nem volt. Csak egyvalami számított: hogy az anyag a
vérembe kerüljön. A felkaromra tekertem a gumiszalagot, és a végét
meghúztam a fogammal. Vastag, kék véna türemkedett elő a karomon. A
megfelelő szögbe állítottam a fecskendőt, de remegtem. Pokolian remegtem.
Elhibáztam a vénát.
Egyszer.
Majd még egyszer.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Ne gondolkodj, ne örülj, ne ess pánikba. A
tű hegye táncolt. A kék véna fölé tartottam.
Megint mellélőttem.
Kezdtem kétségbeesni. Arra gondoltam, hogy előbb szívnom kellene egy
kicsit, hogy megnyugodjak. De teljes bódulatot akartam, eufóriát, amikor az
egész adag egyenesen a vérbe jut, egyenesen az agyba, az orgazmust, a
szabadesést! Meleg volt, a nap a szemembe tűzött. Bementem a nappaliba,
és leültem a fal mellett az árnyékba. A fenébe… így viszont nem látom azt a
nyomorult vénát!
Nyugalom. Megvártam, amíg a szemem hozzászokik a félhomályhoz,
szerencsére az alkarom olyan fehér volt, mint egy üres vetítővászon. A véna
úgy festett rajta, mint egy folyó Grönland térképén. Most!
Nem talált.
Egyszerűen nem volt elég erőm hozzá, éreztem, hogy azonnal sírva
fakadok. Azután egy cipő nyikorgása ütötte meg a fülemet. Annyira
koncentráltam, hogy nem is hallottam, amikor megjött. És amikor
felnéztem, a könnyeim miatt úgy eltorzultak a formák, mint egy kicseszett
vásári görbe tükörben.
– Szia, Tolvaj!
Már hosszú ideje nem szólított így senki. Miután kipislogtam a
szememből a könnyeket, a sziluett ismerőssé vált. Igen, felismertem. A
pisztolyt is. Szóval mégsem egy betörő nyúlta le a próbateremből, ahogy
hittem. Az volt a furcsa, hogy nem ijedtem meg. Épp ellenkezőleg. Egy
csapásra teljesen megnyugodtam. A karomon kígyózó vénára néztem.
– Meg ne próbáld! – mondta a hang.
A kezemre pillantottam. Olyan biztos volt, mint egy zsebtolvajé. Itt volt a
lehetőség.
– Lelőlek!
– Nem hinném – válaszoltam. – Akkor soha nem tudod meg, hol van
Irene.
– Gusto!
 – Csak azt teszem, amit tennem kell – mondtam és szúrtam. Talált.
Felemeltem a hüvelykujjamat, hogy a dugattyú végére tegyem. – És te is azt
teheted, amit tenned kell.
A toronyóra újra ütni kezdett.

Harry a fal árnyékában ült. Az utcalámpák fénye a matracokra esett. Az

órájára pillantott. Kilenc. Még három óra van a bangkoki gépig. A nyakába
hirtelen újult erővel hasított bele a fájdalom.
Mint egy erős napsugár, mielőtt eltűnik egy felhő mögött. De a nap
hamarosan lemegy, hamarosan elmúlik a fájdalom. Tudta, hogyan fog
végződni, épp olyan elkerülhetetlen volt, mint a visszatérése Oslóba.
Elkerülhetetlen, mint logikát találni a zűrzavarban. Az ember rend és ok-
okozati összefüggések utáni erős vágya az oka annak, hogy könnyebb
elviselni akár a legsúlyosabb tragédiát is, ha az érthető, mint elfogadni azt,
hogy minden csupa káosz és semminek nincs semmi értelme
Ahogy a zakója zsebébe dugta a kezét, hogy cigarettát keressen, a kés
markolatára talált. Már rég meg kellett volna szabadulnia tőle, alighanem
átok ül a késen, ahogy rajta is. Nem mintha számítana valamit: ez az iga
már jóval a kés előtt a nyakán volt. És rosszabb bármilyen pengénél.
Az ő átka az, hogy a szerelme olyan, mint a pestis. Ahogy a legenda
szerint a kés átadja a tulajdonosa betegségét annak, akit a pengéje megszúr,
úgy bűnhődnek meg azok az emberek is, akik hagyják, hogy Harry szeresse
őket. Elpusztulnak, elveszik őket tőle. Csak a kísértetek maradnak. Mind.
És most már Rakel és Oleg is közéjük tartozott.
Kinyitotta a cigarettásdobozt és belepillantott. Tényleg azt képzelte, hogy
hirtelen megszabadulhat ettől az átoktól? Hogy csak úgy átköltözik velük a
világ másik végébe, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak?
És miközben ezen gondolkozott, újra az órára pillantott és azt
számolgatta, mikor kell a legkésőbb elindulnia ahhoz, hogy mégis elérje a
repülőgépet. A saját telhetetlen, egoista szívére hallgatott.

Elővette a gyűrött családi fotót és újra megnézte. Irenét. És a bátyját,

Steint.
A szürke szemet, amely két dolgot is felidézett Harryban, amikor a fiú
szüleinek a házában találkoztak. Az egyik ez a fénykép volt, a másik pedig
egy emlék arról az estéről, amikor Oslóba érkezett. Ott volt a
Kvadraturenben.
 A Harryra vetett kutató pillantása miatt először azt gondolta róla, hogy
rendőr, de tévedett. Hatalmasat tévedett. Azután meghallotta a lépcsőn
közeledő lépteket. A toronyóra ütni kezdett. Vékony és magányos volt a
hangja.

Truls Berntsen megállt a lépcső tetején és az ajtóra meredt. Érezte, ahogy

vágtázni kezd a szíve. Látni fogják egymást. Egyszerre örült neki és
rettegett tőle. Vett egy mély levegőt és becsengetett. Megigazította a
nyakkendőjét.
Kényelmetlenül feszengett az öltönyben.
De miután Mikael felsorolta, ki mindenki lesz ott a házavató bulin, tudta,
hogy nincs más választása. Mindenki, aki számít, az éppen leköszönő
bünügyi igazgatótól kezdve régi konkurensükig, a gyilkossági csoport
vezetőjéig, Gunnar Hagenig. Meg az a szexi tanácsos csaj, akinek annyit
bámulta a fotóit, Isabelle Skøyen. Sőt, néhány celeb is. Truls még csak nem
is sejtette, hogy Mikael honnan ismerheti őket.
Kinyílt az ajtó.
Ulla.
– Milyen elegáns vagy, Truls – mondta széles mosolyt villantva rá. Ő
ennek ellenére rögtön kapcsolt, hogy valószínűleg túl korán érkezett. Csak
biccentett, nem sikerült kinyögnie, amit illett volna. Hogy Ulla milyen
csinos.
A nő gyorsan megölelte, behívta és szabadkozott, hogy még nem töltötte
ki a vendégek fogadására szánt pezsgőt.
Mosolyogva tördelte a kezét és kétségbeesett pillantást vetett az emeletre
vezető lépcső irányába.
Bizonyára abban reménykedett, hogy Mikael hamarosan felbukkan és
átveszi őt tőle. Mikael azonban még öltözködött, a tükörképét vizsgálgatta
és a haját igazgatta, hogy megfelelően áll-e. Ulla hadart valamit a
manglerudi gyermekkoruk szereplőiről, és arról érdeklődött, Truls tud-e
róluk valamit.
Truls semmit sem tudott.
– Már nem vagyok kapcsolatban velük – felelte.
És közben biztos volt abban, hogy Ulla tudta, hogy soha nem is állt
kapcsolatban velük.
Egyikükkel sem, sem Goggennel, sem Jimmyvel, sem Andersszel, sem
Krøkkével. Trulsnek csupán egy barátja volt: Mikael. Aki, ahogyan egyre
magasabbra került a hivatali ranglétrán, mindig gondoskodott arról, hogy
Truls ott legyen, tőle karnyújtásnyi távolságra. Azután kifogytak a témából.
Mármint Ulla. Truls az első pillanattól kezdve képtelen volt bármit is
felvetni. Végül Ulla ezt kérdezte:
– És, mi a helyzet a lányokkal, Truls? Van valakid?
– Nem, sajnos nincs. – Truls igyekezett legalább olyan lelkesnek tűnni,
mint a nő. Komolyan kezdte azt kívánni, bár lenne egy pohár pezsgő a
kezében.
– Tényleg nincs senki, aki elnyerhetné a szívedet?
Ulla oldalra hajtotta a fejét és nevetve rákacsintott, de Truls látta rajta,
hogy máris megbánta a kérdést. Talán mert látta, ahogy Truls arcába szökik
a vér. Vagy mert annak ellenére, hogy erről soha egyetlen szó sem esett,
pontosan tudta a választ. Azt, hogy de igen, van. Ulla az, aki elnyerhetné a
szívét. És hogy csak ezért nem ment soha három lépésnél távolabb az
álompártól, Mikaeltől és Ullától, és ezért állt mindig késztn arra, hogy
teljesítse, amire utasítják. Megpróbálta leküzdeni a mogorvaságát,
igyekezett jó fejnek és közönyösnek tűnni, de közben a szíve csakis érte
égett, és a szeme sarkából követte Ulla minden egyes mozdulatát és lépését.
Nem kaphatta meg őt, tisztában volt vele, hogy az lehetetlen. Mégis
vágyott rá, úgy, mint ahogy az ember azután sóvárog, hogy repülhessen.
Azután Mikael végre levonult a lépcsőn, s közben az ingujját húzogatta a
szmoking alól, hogy a mandzsettagombjai jól látsszanak.
– Truls!
Az a fajta túlzott szívélyesség áradt a hangjából, amelyet az ember
általában olyanoknak tartogat, akiket nem ismer igazán. – Mi ez a
morcosság, barátom? Itt egy komplett palota a bulizáshoz!
– Azt hittem, a bűnügyi igazgatói kinevezésedet ünnepeljük – válaszolta
Truls és körülnézett. – Láttam a híradóban.
– Az csak kiszivárogtatás, még nem hivatalos a dolog. Ma egyelőre a
teraszodat ünnepeljük, Truls! Drágám, mi a helyzet a pezsgővel?
– Most készülök kitölteni – válaszolta Ulla, lesöpört egy láthatatlan
porszemet a férje válláról és eltűnt.
– Ismered Isabelle Skøyent? – kérdezte Truls.
– Igen – felelte Mikael továbbra is mosolyogva. – Itt is lesz ma este.
Miért?
– Semmi, csak kérdeztem. – Truls nagy levegőt vett. Most vagy soha. –
Lenne viszont valami más, ami érdekelne.
 – Igen?
– Néhány nappal ezelőtt el kellett mennem a Leonba, hogy őrizetbe
vegyek egy fickót. Tudod, abba a szállodába.
– Igen, azt hiszem, tudom, melyikről van szó.
– De a letartóztatás során felbukkant két számomra ismeretlen rendőr, és
a jelek szerint mindkettőnket őrizetbe akartak venni.
– Kettős könyvelés? – nevetett Mikael. – Beszélj Finnel, ő koordinálja a
letartóztatásokat.
Truls a fejét ingatta.
– Nem hiszem, hogy tévedésről volt szó.
– Nem?
– Szerintem valaki szándékosan küldött oda.
– Úgy érted, valaki szórakozott veled?
– Igen, valaki szórakozott velem – mondta Truls Mikael tekintetét
kutatva, de nem találta semmi jelét annak, hogy a másik értené, miről is
beszél valójában. Lehet, hogy téved? Truls nyelt egyet: – Csak arra
gondoltam, hogy talán tudsz valamit erről, vagy esetleg neked van valami
közöd hozzá.
– Nekem? – Mikael hátravetett fejjel hahotázott, Truls belelátott a
szájába. Az jutott eszébe, hogy Mikael mindig úgy jött ki az
iskolafogászatról, hogy még egy apró lyukat sem találtak nála. Még a
fognyüvő manócska sem tudott fogást találni rajta.
– De nem is rossz ötlet – vihogta Mikael. – És mondd csak, le is tepertek
és meg is bilincseltek?
Truls Mikaelt méregette.
Ezek szerint tévedett. Úgyhogy megkönnyebbülten vele nevetett. Mikael
ragadós nevetése mindig arra csábította, hogy vele tartson. Nem is, sokkal
inkább kényszerítette rá. De egyben biztonságosan körül is ölelte,
valaminek a részévé, a duójuk tagjává tette. Barátok. Azután már csak saját
röfögő vihogását hallotta, mert Mikael nevetése lassan elhalt, és az arca
elgondolkodó kifejezést öltött.
– Komolyan azt hitted, hogy közöm van ehhez, Truls?
Truls mosolyogva nézett rá. Arra gondolt, hogy Dubaj hogyhogy éppen
őt találta meg. Ki mesélhetett neki a fiúról, akit Truls csaknem megvakított
az őrizetesben? És ott a vérminta, amelyet a technikusok vettek Gusto
körme alól a Hausmanns gatén, és amelyet Truls tett tönkre, mielőtt eljutott
volna a DNS-vizsgálatra. És amelyik mintából a biztonság kedvéért
mégiscsak megőrzött egy keveset. Ami még aranyat érhet, ha netán beütne
valami. És miután valóban beütött valami, reggel felvitte a vért az
igazságügyi szakértőhöz. És közvetlenül azelőtt kapta meg a választ, hogy
elindult volna ide. Nevezetesen azt, hogy a vizsgálat pillanatnyi eredménye
arra utal, hogy ugyanarról a vérről és körömről van szó, amelyet Beate
Lonn-től kaptak néhány nappal korábban. Hát maguk odalent nem
beszélnek egymással? Azt hiszik, nincs elég dolgunk enélkül is? Truls
elnézést kért, letette a kagylót és azon töprengett, mit jelenthet az, hogy a
Gusto Hanssen körme alatt talált vér Mikael Bellmantól származik.
Mikael és Gusto.
Mikael és Rudolf Aszajev.
Truls ujjai végigsimítottak a nyakkendője csomóján. Nem az apja
tanította meg rá, ő még a sajátját sem tudta megkötni. Nem, Mikael mutatta
meg neki a fél-Windsor-csomót annak idején a végzős bál előtt. És amikor
Truls megkérdezte tőle, hogy az övé miért tűnik sokkal vaskosabbnak,
Mikael azt válaszolta, hogy azért, mert az teljes Windsor-csomó, de az
aligha állna jól Trulsnek.
Mikael őt nézte. Még mindig a válaszra várt. Hogy miért hitte Truls,
hogy bármi köze lehet ehhez a tréfához. Megszólalt a csengő, de Mikael
nem mozdult. Truls úgy tett, mintha a homlokát vakarná, de valójában
megpróbálta ujjai hegyével letörölni az izzadságot.
– Á, nem is tudom – hallotta saját röfögő nevetését. – Csak egy kósza
gondolat volt. Felejtsd el!

A lépcső megnyikordult Stein Hanssen alatt. Minden egyes lépésnél. A

tetején megállt és bekopogtatott az ajtón.
– Szabad! – hallatszott bentről.
Stein Hanssen bement.
Elsőként a koffert vette észre.
– Kész? – kérdezte.
A másik bólintott.
– Az útlevél megvan?
– Igen.
– Megrendeltem a taxit a repülőtérre.
– Jövök.
– Oké. – Stein körülnézett.
 Ahogy a többi szobában is tette. Búcsúzott. Közölte, hogy nem jön többé
vissza. És a gyermekkora visszhangjait hallgatta. Az apja bátorító szavait.
Az anyja magabiztosságát. Gusto lelkesedését. Irene örömét. Egyedül a
saját hangját nem hallotta. Ő mindig hallgatott.
– Stein? – Irene egy képet tartott a kezében. Stein tudta, melyik az, Irene
azon az estén ragasztotta az ágya fölé, amelyen az ügyvéd, Simonsen
hazahozta. A fotó Irenét ábrázolta Gusto és Oleg társaságában.
– Igen?
– Érezted úgy valaha, hogy szívesen meggyilkolnád Gustót? – Stein nem
válaszolt. Helyette arra az estére gondolt. Gusto hívására, aki azt mondta,
tudja, hol van Irene.
Arra, ahogyan a Hausmanns gate felé rohant. És hogy mire odaért, a ház
előtt már rendőrautók álltak. A körülötte kavargó hangokra, amelyek azt
suttogták, hogy a fiú meghalt, megölték. És arra az izgatottságra. Igen,
csaknem örült. És azután a sokkra. A gyászra. Igen, valamilyen módon
meggyászolta Gustót.
Másfelől hirtelen felcsillant előtte a remény is, hogy Irene végre jó útra
térhet. A remény természetesen néhány nap múlva kihunyt, amikor
megértette, hogy Gusto halálával talán az utolsó esély is odaveszett, hogy
megtalálja a lányt. Irene sápadt volt. Elvonási tünetektől szenvedett.
Kemény menet lesz. De megcsinálják. Együtt menni fog.
– Mehetünk?
– Igen – felelte Irene és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. A képet nézte.
Egy pillanatra az ajkához szorította, majd lefelé fordítva a fiókba tette.

Harry hallotta az ajtó nyikorgását.

Mozdulatlanul ült a sötétben. A másik lépéseit hallgatta a nappali
padlóján. Azután a motoszkálást a matracnál. Látta, ahogy az utcai lámpa
fénye megcsillant az acéldróton. Azután a lépések eltűntek a konyha
irányában, ahol felkapcsolódott a villany. Harry hallotta, ahogy odébb
húzzák a tűzhelyet. Felállt és utánament. Az ajtóból nézte, ahogy a másik a
patkánylyuk előtt térdel, és remegő kézzel kinyitja a zacskót. Azután
egymás mellé pakolja a dolgokat. A fecskendőt, a gumiszalagot, a kanalat,
az öngyújtót, a pisztolyt. És a violinos tasakokat.
A küszöb megnyikordult, amikor Harry áthelyezte a testsúlyát, a másik
azonban nem vette észre.
 Lázasan folytatta, amibe belekezdett. Harry tudta, hogy ez az elvonási
tünetek miatt van. Hogy ilyenkor az agy csak egy dologra képes fókuszálni.
Megköszörülte a torkát. A másik megmerevedett, de nem fordult meg.
Lehajtott fejjel, mozdulatlanul gubbasztott és a holmikra szegezte a
tekintetét. – Számítottam rá, hogy ide jössz majd először – mondta Harry. –
Most, hogy a veszély elmúlt.
A másik továbbra sem mozdult.
– Hans Christian elmondta neked, hogy megtaláltuk Irenét, nem igaz?
Mégis ide jöttél először.
A másik felállt. És Harry újra meglepődött azon, hogy milyen nagy lett.
Szinte felnőtt.
– Mit akarsz, Harry?
– Azért jöttem, hogy letartóztassalak, Oleg.
Oleg a homlokát ráncolta.
– Néhány zacskó violin miatt?
– Nem a drog miatt, Oleg. Gusto meggyilkolásáért.

– Ne! – ismételte meg. De a tűt már mélyen a vénába szúrtam, amely

remegett a várakozástól.
– Steinre vagy Ibsenre számítottam – mondtam. – Nem rád.
Nem is vettem észre, hogy közeledik a lába. Telibe találta a fecskendőt,
amely a konyha végében landolt, a csurig lévő mosogató mellett.
– Cseszd meg, Oleg! – nyögtem és felnéztem rá.

Oleg hosszan nézte Harryt. Komoly és nyugodt volt a pillantása. Nem

tűnt különösebben meglepettnek, inkább mintha felmérte volna a helyzetet.
És amikor beszélni kezdett, nem dühösnek vagy zavarodottnak tűnt, sokkal
inkább kíváncsinak.
– De hittél nekem, Harry. Amikor arról a másik pasasról meséltem neked,
a sísapkásról, hittél nekem.
– Igen – felelte Harry. – Hittem neked. Mert annyira hinni akartam.
– De, Harry… – Oleg halkan beszélt és a nyitott tasakra nézett. – Ha a
legjobb barátodnak sem tudsz hinni, akkor kiben bízhatsz?
– A bizonyítékokban – válaszolta Harry és érezte, hogy elszorul a torka.
– Miféle bizonyítékokban? Hiszen együtt cáfoltuk meg őket, Harry.
– Más bizonyítékokban. Az újakban.
– Miféle újakban?
 Harry Oleg elé mutatott a földre.
– A pisztoly egy Odessza. Ugyanaz a kaliber, mint amelyikkel Gustót
lelőtték, Makarov, 9x18 milliméteres. A ballisztikai vizsgálatok is
megerősítik majd, hogy ez a pisztoly a gyilkos fegyver, Oleg. És rajta
vannak az ujjlenyomataid. Csak a tieid. Ha valaki más használta volna,
majd utána megtörli, akkor a te nyomaidat is eltüntette volna.
Oleg a pisztolyra tette egyik ujját, mintha meg akarná erősíteni, hogy
arról a fegyverről beszélnek.
– Aztán ott a fecskendő is – folytatta Harry. – Azon több nyom van, talán
két személyé. De te nyomtad a hüvelykujjadat a dugattyú végére. Ahogy
belövéskor kell. És ebben az ujjlenyomatban lőporrészecskék vannak, Oleg.
Oleg most a használt fecskendőre tette az ujját.
– És ez miért új bizonyíték ellenem?
– Mert azt mondtad, hogy be voltál lőve, amikor bejöttél a lakásba. A
lőporrészecskék viszont azt bizonyítják, hogy az után lőtted be magad, hogy
lőpor került rád. Ez bizonyítja, hogy először lelőtted Gustót, és csak azután
nyomtad magadba a szert. Vagyis józan voltál a bűncselekmény
időpontjában, Oleg. Szándékos emberölés volt.
Oleg lassan bólintott. – És a pisztolyon meg a fecskendőn lévő
ujjlenyomatokat a rendőrségi adatbázissal egyeztetted? Akkor már tudják,
hogy én...
Harry megrázta a fejét. – Nem léptem kapcsolatba a rendőrséggel. Csak
én tudom, hogy mi történt.
Oleg nyelt egyet. Harry az apró rándulásokat nézte a nyakán. – Honnan
tudod, hogy az én ujjlenyomataim, ha nem vetetted össze őket a rendőrség
nyilvántartásával?
– Voltak ujjlenyomataim, amelyekkel össze tudtam hasonlítani őket.
Harry kihúzta a kezét a kabátja zsebéből és a konyhaasztalra tette a fehér
Gameboyt.
Oleg a játékra meredt. És csak pislogott, mintha a szemébe ment volna
valami. – Mi vitt rá, hogy engem gyanúsíts? – kérdezte szinte suttogva.
– A gyűlölet – felelte Harry. – Az öreg. Rudolf Aszajev. Ő mondta, hogy
kövessem a gyűlöletet.
– Ő meg kicsoda?
– Az, akit Dubajnak neveztetek. Eltartott egy kis ideig, mire megértettem,
hogy a saját gyűlöletére gondolt. Gyűlölt téged. Gyűlölt, mert megölted a
fiát.
 – A fiát? – Oleg felemelte a fejét és kifejezéstelen tekintettel nézett
Harryra.
– Igen. Gusto a fia volt.
Oleg újra lehorgasztotta a fejét. Összekuporodva bámulta a földet. – Ha...
– Megrázta a fejét. Újra kezdte. – Ha tényleg Dubaj volt Gusto apja, és
tényleg ennyire gyűlölt engem, akkor miért nem öletett meg azonnal a
börtönben?
– Mert pontosan azt akarta, hogy ott legyél. Mert számára a börtön
rosszabb volt, mint a halál. Az felzabálja a lelket, a halál azonban
felszabadítja. A börtön olyasmi volt Rudolf Aszajevnek, amelyet csak annak
kívánt, akit mindennél jobban gyűlölt. Neked, Oleg. Természetesen egész
idő alatt tájékoztatták arról, hogy mit csinálsz.
– Nem vettem észre, de valahogy sejtettem.
– Tudta, hogy tisztában vagy azzal, hogy ha elárulod őt, akkor véged.
Csak attól fogva jelentettél veszélyt neki, hogy beszéltél velem. Be kellett
érnie azzal, hogy meggyilkoltat. De nem sikerült neki.
Oleg behunyta a szemét. Még mindig összegörnyedve ült. Mintha egy
fontos futamra készülne, amire csendben, együtt kell koncentrálniuk.
Odakint a város a maga hangversenyét játszotta: autók, egy távoli hajó
kürtje, egy bágyadt sziréna, a hangyaboly zaja, egyenletes, monoton,
álmosító és biztonságos, mint egy meleg takaró. Oleg, anélkül hogy a
pillantását levette volna Harryról, lassan előrehajolt.
Harry megrázta a fejét. De Oleg felemelte a pisztolyt. Óvatosan, mintha
attól félne, hogy elsül a kezében.

Negyvenharmadik fejezet
Trulst kiűzte a magány a teraszra.
Odacsapódott néhány beszélgető társasághoz, de csak fél füllel hallgatta
a csevegést. A pezsgőjét kortyolgatta, fogpiszkálóra tűzött falatkákat
eszegetett és igyekezett érdeklődést színlelni.
Néhány jólnevelt vendég megpróbálta bevonni a társalgásba.
Bemutatkoztak neki, megtudakolták, hogy ő kicsoda és mi a munkája.
Truls szűkszavúan válaszolgatott, és meg sem fordult a fejében, hogy
ugyanezeket a kérdéseket ő is feltehetné. Mintha ő kevés lenne ehhez és
félne megtudni, hogy kik a többiek, és milyen átkozottul fontos pozícióban
tevékenykednek. Ulla a tálalással meg a mosolygással volt elfoglalva, és
közben úgy csevegett ezekkel az emberekkel, mintha régi ismerősök
volnának.
Trulsnek épp csak a szemkontaktust sikerült felvennie vele néhány
alkalommal. Ám a nő mosolyogva ezekben a pillanatokban is csak azt
üzente, hogy bár szívesen beszélgetne vele, hívják a vendéglátói
kötelességek. Úgy tűnt, hogy az önkéntes teraszépítésben részt vevő srácok
közül más nem tudott eljönni, és sem az osztályvezetők, sem a bűnügyi
igazgató nem ismerte fel Trulst.
Kedve lett volna a tudtukra adni, hogy ő az a nyomozó, aki annak idején
kis híján megvakította azt az őrizetest. A terasz viszont szép volt. Oslo úgy
terült el alatta, mint egy csodálatos, szikrázó ékszer.
Az őszi hideg gyorsan érkezett meg. Sőt, a magasabban fekvő területekre
éjszakai fagyokat is jeleztek. Távoli szirénázás ütötte meg a fülét. Egy
mentő. És legalább egy rendőrautó. A zaj valahonnan a központból
hallatszott. Truls a legszívesebben kiosont volna, hogy bekapcsolja a
rendőrségi rádiót és megtudja, mi történt. Hogy érezze a városa szívverését.
Hogy érezze, hogy odatartozik. Amikor kinyílt a teraszajtó, Truls
ösztönösen visszahúzódott az árnyékba, nehogy bevonják egy újabb
megalázó csevegésbe. Mikael volt az. És a politikuscsaj, Isabelle Skøyen.
A nő szemmel láthatóan ittas volt, ugyanis Mikael támogatta. Izmos,
magas nő volt, magasabb, mint Mikael. Trulsnek háttal álltak meg, a terasz
szélén a korlátnál, ahol a nappaliból nem láthatták őket.
Mikael a nő mögött állt, Truls pedig arra várt, hogy egy felvillanó
öngyújtó meggyújtson egy cigarettát, de hiába. És amikor meghallotta az
anyag zizegését és Skøyen halk, tiltakozó nevetgélését, már késő volt, hogy
felhívja magára a figyelmet. A ruha sötét anyaga alól egy fehér comb villant
elő, majd a nő határozott mozdulattal visszarántotta rá a szoknyát. Helyette
Mikael felé fordult, és a fejük közös sziluettbe olvadt a város fényei előtt.
Truls hallotta a nedves nyelvcsapásokat. A nappali felé fordult. Látta, ahogy
Ulla mosolyogva suhan a vendégek között egy újabb tálca falatkával. Truls
nem értette. Egyszerűen nem fért a fejébe. Nem mintha meglepődött volna.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Mikael hűtlenkedett, de azt egyszerűen
nem tudta felfogni, hogy hogyan van ehhez gyomra. És szíve.
Ha az embernek olyan nője van, mint Ulla, ha volt olyan mázlista, hogy
kihúzta a főnyereményt, akkor hogy a fenébe képes kockára tenni az
egészet egy kósza dugásért?
 Csak mert a Teremtő vagy a fene tudja, ki, mindent megadott neki, amire
a nők vágynak – külsőt, karizmát, a tehetséget, hogy mindig tudja, mit kell
mondania, már kötelességének érzi, hogy kihasználja a potenciálját?
Ráadásul ilyen nőkkel, mint ez a kétméteres kosaras. Tényleg nem
értette. Csak azt tudta, hogy Ulla ennél sokkal jobbat érdemel. Egy olyan
férfit, aki szereti őt. Aki úgy szereti őt, ahogy ő szerette egész életében. És
ahogy mindig is szeretni fogja.
Az a dolog Martinével egy átgondolatlan ötlet volt, semmi komoly, ettől
függetlenül soha többé nem ismétlődhet meg. Olykor felmerült benne, hogy
valamilyen módon Ulla tudtára kellene adnia, hogy ő, Truls akkor is ott lesz
neki, ha Mikaelt valami miatt elveszítené. De soha nem talált megfelelő
alkalmat arra, hogy elmondja neki. Truls a fülét hegyezte. Beszélgetni
kezdtek.
– Csak annyit tudok, hogy eltűnt – mondta Mikael kissé elkenve a
szavakat, amiből Truls rögtön tudta, hogy ő sem teljesen józan. – De a
másik kettőt megtalálták.
– A kozákjait?
– Én továbbra is meg vagyok győződve arról, hogy csak kérkedésből
nevezte őket kozákoknak. De mindegy is, Gunnar Hagen, a
gyilkosságiaktól segítséget kért tőlem. Miután könnygázt és automata
fegyvert használtak, azt feltételezik, hogy valami bandaháborúról lehet szó.
Azt akarta tudni, hogy a SZBEO-nak van-e esetleg gyanúsítottja. Ők maguk
teljesen sötétben tapogatóznak.
– És mit válaszoltál neki?
– Hogy fogalmam sincs róla. És ez így is van. Ha egy bandáról van szó,
akkor olyanról, akiknek eddig sikerült kívül maradniuk a látókörünkön.
– Mit gondolsz, az öreg el tudott menekülni?
– Nem.
– Nem?
– Szerintem a hullája ott rohad valahol lent. – Truls látta, ahogy Mikael
keze a város felé int. – Talán hamarosan megtaláljuk, de az is lehet, hogy
soha.
– A hullák úgyis mindig felbukkannak, nem igaz?
Nem, gondolta Truls. Terpeszben állt a kövön, stabilan, mozdulatlanul.
Nem bukkannak fel.
– Akárhogy is – mondta Mikael –, valaki elintézte, és ez a valaki új.
Hamarosan kiderül, ki az új drogkirály a szemétdombon.
 – És szerinted mit jelent ez a számunkra?
– Semmit, drágám.
Truls látta, ahogy Mikael Bellman Isabelle Skøyen tarkójára teszi a kezét.
A sziluettjük egészen úgy nézett ki, mintha fojtogatná. Azután Mikael tett
egy lépést oldalra, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – Már ott vagyunk,
ahová kerülni akartunk. Egyszerűen kiszállunk. Számunkra nem is
végződhetett volna jobban. Már nincs szükségünk az öregre, és tekintettel
mindarra, ami időközben ellened és ellenem... az együttműködésünk
kapcsán a kezébe került, nos...
– Nos?
– Nos...
– Vidd onnan a kezedet, Mikael.
Bársonyos, alkohol fűtötte nevetés. – Ha ez az új király nem intézte volna
el nekünk a dolgot – mondta Bellman –, lehet, hogy nekem kellett volna
akcióba lépnem.
– Mármint úgy érted, hogy megcsináltattad volna Beavissel?
Truls összerezzent a gyűlölt gúnynév hallatán. Mikael hívta így először,
amikor még a manglerudi középiskolába jártak. Azután rajta ragadt, mivel
mindenki folyton a bulldogharapásán meg a röfögő nevetésén szórakozott.
Mikael egyszer, úgy érettségi környékén azzal vigasztalta, hogy őt sokkal
inkább Truls „anarchista világképe” és „nonkonformista
gondolkodásmódja” emlékezteti az MTV rajzfilmfigurájára. Az ő szájából
ez úgy hangzott, mint valami kitüntetés. – Kizárt. Nem hiszem, hogy Trulst
valaha is beavatnám, mi az én szerepem.
– Még mindig furcsállom, hogy nem bízol benne. Gyermekkori barátok
vagytok. Ő betonozta le ezt a teraszt is, nem?
– De igen. Az éjszaka közepén, tökegyedül. Érted? Ez az ember nem száz
százalékosan beszámítható. Bármilyen őrültségre képes.
– Ennek ellenére mégis azt a tippet adtad az öregnek, hogy Beavist
szerezze meg takarítónak?
– Igen, mert Trulst gyerekkorunk óta ismerem, és tudom róla, hogy
abszolút megbízhatóan korrupt és megvesztegethető.
Isabelle Skøyen hangosan felnevetett, mire Mikael gyorsan lepisszegte.
Trulsnek elakadt a lélegzete. A torka elszorult, és az az érzése támadt,
mintha valami állat fészkelte volna be magát a gyomrába. Egy ide-oda
tekergő kis lény, amely a kifelé vezető utat keresi. Most felfelé
próbálkozott.
 Truls mellkasa összeszorult.
– Egyébként még nem is mesélted el, miért éppen engem választottál
együttmüködő partnernek – mondta Mikael.
– Természetesen azért, mert olyan jó farkad van.
– De most komolyan. Ha nem fogadtam volna el a veled és az öreggel
való együttműködésre tett javaslatodat, le kellett volna tartóztatnom téged.
– Letartóztatni? – horkantotta a nő. – Minden, amit tettem, a város javát
szolgálja. Az ember legalizálja a marihuánát, metadont osztogat,
tűcserepontokat létesít. Vagy szabaddá teszi az utat egy olyan anyag
számára, amely sokkal ritkábban vezet túladagoláshoz. Hol a különbség? A
drogpolitikának pragmatikusnak kell lennie, Mikael.
– Nyugalom, ebben teljesen egyetértünk. Jobb várost csináltunk Oslóból.
Erre koccintsunk!
A nő elnézett Mikael magasba emelt pohara fölött.
– Különben sem tartóztattál volna le. Mert akkor mindenkinek
elmeséltem volna, hogy a bájos kis feleséged háta mögött keféltél velem. –
Vihogás. – Sőt, közvetlenül a háta mögött. Emlékszel az első
találkozásunkra azon a bemutatón, amikor azt mondtam neked, hogy
megdughatsz? A feleséged háttal állt neked, közvetlenül mögötted, s épp
csak hallótávolságon kívül. De neked arcizmod sem rándult, csak annyit
mondtál, adjak neked tizenöt percet, hogy hazaküldhesd.
– Csitt, részeg vagy – mondta Mikael és a nő derekára csúsztatta a kezét.
– Abban a pillanatban értettem meg, hogy te pontosan a szívem szerint
való férfi vagy. Aztán amikor az öreg azt mondta, hogy keressek egy
hozzám hasonlóan ambiciózus szövetségest, rögtön tudtam, kit válasszak.
Egészségünkre, Mikael.
– Apropó, kiürült a poharunk, nem kellene bemennünk és...
– Felejtsd el, amit mondtam. – Egyáltalán nincs szívem szerint való férfi,
csak a... – A nő mély, morgó hangon nevetett.
– Gyere, menjünk.
– De, mégis van. Harry Hole!
– Pszt!
– Ő egészen a kedvemre való. Egy kissé persze ostoba, de... Ő az.
Tényleg, szerinted hol lehet?
– Mivel az utána való kutatásunk teljesen eredménytelenül zárult, minden
valószínűség szerint elhagyta az országot. Elérte, hogy felmentsék Oleget,
úgyhogy nemigen tér már vissza.
 Isabelle megbillent, de Mikael erősen tartotta. – Te egy igazi szemétláda
vagy, Mikael, és mi, szemétládák megérdemeljük egymást.
– Az lehet, de most már be kellene mennünk – mondta Mikael az órájára
pillantva.
– Ne stresszelj már annyira, szépfiú, nem ma kezdtem az ivást. Világos?
– Világos, de először te menj be, az nem tűnik olyan...
– Malacnak?
– Valahogy úgy.
A nő kemény nevetését még annál is keményebb cipősarok-kopogás
követte. Miután Isabelle Skøyen eltűnt, Mikael a korlátnak dőlt. Truls várt
néhány másodpercet, azután előrelépett.
– Szia, Mikael.
A gyermekkori barát megfordult. Pillantása fátyolos volt, az arca enyhén
püffedt. Truls az alkohol számlájára írta a hosszú reakcióidőt. – Te vagy az,
Truls? Nem is hallottam, hogy kijöttél. Mi a helyzet, zajlik a buli odabent?
– Persze.
Egymásra néztek, Truls pedig azon tűnődött, hogy pontosan mikor
felejtettek el beszélgetni. Hová lettek a gondtalan eszmecserék, a közös
ábrándozások, amikor tabuk nélkül mindent meg tudtak osztani egymással.
Amikor még csaknem egy test, egy lélek voltak. Mint a karrierjük kezdetén,
amikor közös erővel látták el a baját annak a férfinak, aki megkörnyékezte
Ullát. Meg annak a szánalmas buzinak is a Kriposnál, aki Mikaelnél
próbálkozott, és akit a Bryn kazánházában vettek elő. A pasas sírt és azzal
védekezett, hogy félreértette Mikael viselkedését. Az arcához nem nyúltak,
hogy ne keltsenek feltűnést, de a bőgése annyira feldühítette Trulst, hogy
jóval hevesebben használta a gumibotot a kelleténél, és Mikael az utolsó
pillanatban állította le. Lehet, hogy ezek nem a legszebb emlékek, de
mindenesetre olyasmik, amik összekötik őket. – Csak ácsorgok itt, és a
teraszt csodálom – mondta Mikael.
– Köszönöm.
– Egyébként eszembe jutott valami. Azon az éjszakán, amikor a teraszt
betonoztad...
– Igen?
– Akkoriban azt mondtad, hogy nyugtalan vagy és nem tudsz aludni. De
később eszembe jutott, hogy ez ugyanaz az este volt, amikor letartóztattuk
Odint, majd razziáztunk az Alnabrun. Ahonnan az a fickó eltűnt, az a...
– Tutu.
 – Igen, Tutu. Neked is ott kellett volna lenned a letartóztatáson, de nem
tudtál jönni, mert beteget jelentettél. És helyette mégis a teraszt betonoztad?
Truls arcán mosoly suhant keresztül.
Azután Mikaelre nézett. Végre sikerült elcsípnie a tekintetét. – Oké, az
igazságot szeretnéd hallani?
Mikael mintha habozott volna a válasz előtt.
– Igen.
– Lógtam.
Néhány másodpercig csak a város távoli lármája hallatszott.
– Lógtál? – nevette el magát Mikael.
Hitetlenkedve, de jóízűen. Truls szerette ezt a nevetést. Mindenki
szerette, nők és férfiak egyaránt. Az a fajta volt, amelytől azt érzi az ember,
hogy ő egy vicces és szimpatikus figura, aki megérdemel egy szívből jövő
kacajt.
– Még hogy te lógtál? Te, aki soha egy napot sem hiányoztál, és imádod a
letartóztatásokat?
– Igen – felelte Truls. Tényleg nem tudtam elmenni. Éppen egy csajt
fektettem le.
Újra csend támadt.
Azután Mikael vad hahotázásba kezdett. Hátravetett fejjel csukladozott.
Sehol egy fogtömés. Azután előrehajolt és hátba vágta Trulst.
Olyan felszabadultan és szívből nevetett, hogy Truls kénytelen volt
csatlakozni hozzá.
– Dugás és betonozás – zihálta Mikael. – Te aztán férfi vagy a javából,
Truls. Igazi férfi.
Truls érezte, ahogy a dicsérettől valamennyire helyreáll az este folyamán
megtépázott önbizalma. Sőt egy rövid pillanatra szinte olyan volt az egész,
mint a régi szép időkben. Nem, pontosan olyan volt, mint a régi szép
időkben. – Tudod – röfögte Truls. – Az embernek néha teljesen egyedül kell
elintéznie a dolgokat. Csak akkor lehet biztos benne, hogy rendesen lesznek
megcsinálva.
– Igaz – bólintott Mikael és Truls vállát átölelve ugrálni kezdett a
teraszon. – De ez itt, Truls, ez itt átkozottul sok beton egyetlen férfinak.
Igen, gondolta Truls, és érezte, ahogy a nevetés kellemesen felbugyog a
torkán. Átkozottul sok beton egyetlen férfinak.
 – Meg kellett volna tartanom a Gameboyt, amikor felbukkantál vele –
mondta Oleg.
– Bizony – felelte Harry és az ajtófélfának támaszkodott. – Ráfért volna a
technikádra egy kis csiszolás.
– Te pedig kivehetted volna a tárat a pisztolyból, mielőtt visszatetted.
– Talán. – Harry igyekezett nem az Odesszát bámulni, amely félig a
padló felé, félig rá mutatott.
Oleg halványan elmosolyodott.
– Mindketten hibát követtünk el, nem igaz? – Harry biccentett. Oleg
felegyenesedett és a tűzhely mellé állt.
– De azért nem szúrtam el mindent, nem igaz?
– Dehogy. Sok mindent jól csináltál.
– Mint például?
Harry megvonta a vállát.
– Például, amikor azt állítottad, hogy a nem létező támadó pisztolyt tartó
kezére vetetted magadat. Meg hogy símaszkot viselt és egy szót sem szólt,
hanem kézjeleket használt. Hagytad, hogy én vonjam le a nyilvánvaló
következtetéseket, amelyek megmagyarázzák a lőport a bőrödön. És azt,
hogy a gyilkos azért nem beszélt, mert félt, hogy felismered a hangját,
vagyis a drogkereskedőkhöz vagy a rendőrséghez köthető. Gondolom, a
símaszk ötlete onnan jött, hogy a rendőr is azt viselt, aki veletek volt
Alnabrun. Az általad előadott történet a szomszédos üres iroda felé
irányította figyelmemet, amelynek fel volt törve az ajtaja, így azon
keresztül, a tűzlétrán át bárki leléphetett a folyó felé. Te tetted ezeket az
utalásokat, hogy arra a logikus, végső következtetésre jussak, hogy nem te
ölted meg Gustót. Tisztában voltál vele, hogy erre fogok jutni. Mert az
agyunk mindig hagyja, hogy az érzéseink irányítsák. Mindig képes
megtalálni azokat a vigasztaló válaszokat, amelyekre a szívünknek
szüksége van.
Oleg lassan bólintott.
– De most már a valódi válaszokat is tudod.
– Egyet leszámítva – mondta Harry. – Miért?
Oleg nem válaszolt. Harry felemelte a jobb kezét, a másikkal pedig
lassan előhúzta nadrágzsebéből gyűrött cigisdobozát meg egy öngyújtót.
– Miért, Oleg?
– Mit gondolsz?
 – Egy ideig azt gondoltam, hogy Irene miatt. Féltékenységből. Vagy mert
tudtad, hogy ő adta el a lányt valakinek. De ha Gusto volt az egyetlen, aki
tudta, hol van, akkor nem ölöd meg azelőtt, hogy elárulta volna neked.
Úgyhogy valami másról lehetett szó. Olyasmiről, ami legalább olyan erős,
mint egy nő iránt érzett szerelem. Mert te valójában nem vagy gyilkos, nem
igaz?
– Ha te mondod.
– Férfi vagy, s olyan klasszikus indítékod van, amely már sok jó embert
késztetett borzalmas tettekre. Magamat is beleértve. A nyomozás körbeért
és nem vezetett sehová. Újra ott vagyok, ahonnan elindultam. Egy
szerelemnél. A legrosszabb szerelemnél.
– Mit tudsz te erről?
– Nagyon is sokat, mert én is ugyanebbe a nőbe voltam szerelmes. Vagy
a nővérébe. Éjszaka lélegzetelállítóan gyönyörű, másnap reggel viszont
igazi bányarém. – Harry meggyújtotta az orosz birodalmi sassal díszített,
arany füstszűrös, fekete cigarettát. – De amikor este felbukkan, ezt
elfelejted és újra fülig szerelmes vagy. És ezzel a szerelemmel senki és
semmi sem tudja felvenni a versenyt, még Irene sem. De javíts ki, ha
tévedek.
Harry letüdőzte a füstöt és Olegre nézett.
– Akkor mihez van szükséged rám? – kérdezte Oleg. – Úgyis tudsz
mindent.
– A te szádból akarom hallani.
– Miért?
– Mert azt akarom, hogy te magad is halld a saját szádból. Hogy
megértsd, mennyire beteg és értelmetlen az egész.
– Micsoda? Szerinted beteg dolog lelőni valakit, aki le akarja nyúlni a
drogodat? Amit annyi szenvedés árán sikerült összekaparnod?
– Nem hallod, mennyire banális és milyen iszonyatosan szomorú, amit
mondasz?
– Mondod te!
– Igen, én mondom. Elvesztettem a legcsodálatosabb nőt, mert képtelen
voltam ellenállni egy sóvárgásnak. Te pedig megölted a legjobb barátodat,
Oleg. Mondd ki a nevét!
– Minek?
– Mondd ki a nevét!
– Egyelőre még nálam van a pisztoly.
 – Mondd ki a nevét!
Oleg elvigyorodott. – Gusto. Mi...
– Még egyszer!
Oleg oldalra hajtott fejjel nézett Harryra.
– Gusto.
– Még egyszer! – ordította Harry.
– Gusto! – üvöltötte vissza Oleg.
– Még egy...
– Gusto! – Oleg visszafojtotta a lélegzetét. – Gusto! Gusto...
A hangja remegni kezdett. – Gusto! – Csaknem elcsuklott.
– Gusto. Gus... – Zokogni kezdett. – ...to.
Amikor összeszorította a szemét, könnyek csorogtak végig az arcán. –
Gusto. Gusto Hanssen... – suttogta. Harry tett egy lépést előre, de Oleg
felemelte a pisztolyt.
– Még fiatal vagy, Oleg. Még megváltozhatsz.
– És veled mi a helyzet, Harry? Te nem tudsz megváltozni?
– Bár tudnék, Oleg. Azt kívánom, bár meg tudnék változni annyira, hogy
a jövőben jobban vigyázzak rátok. De nekem már túl késő. Én már az
maradok, aki vagyok.
– Vagyis? Alkoholista? Valaki, aki cserben hagy?
– Rendőr.
Oleg nevetett.
– Csak ennyi? Rendőr? Még csak nem is ember, vagy ilyesmi?
– Elsősorban rendőr.
– Elsősorban rendőr – ismételte meg Harry.
Oleg és bólintott. – És ez nem banális és iszonyatosan szomorú?
– Banális és iszonyatosan szomorú – ismételte Harry, és elégedetlen
pillantást vetett a félig szívott cigarettára, mintha az nem úgy viselkedne,
ahogy kellene. – Ugyanis azt jelenti, hogy nincs választásom.
– Választásod?
– Gondoskodnom kell róla, hogy megkapd a büntetésedet.
– Már nem dolgozol a rendőrségen, Harry. Itt állsz fegyvertelenül.
Ráadásul senki más nem tudja, amit tudsz, és azt sem, hogy itt vagy.
Gondolj anyára. Gondolj rám! Most az egyszer gondolj ránk, hármunkra. –
Oleg szeme könnybe lábadt, a hangjának éles, fémes árnyalatot kölcsönzött
a kétségbeesés. – Miért nem tudsz most az egyszer csak úgy elmenni innen,
és aztán elfelejtjük az egészet, mintha meg sem történt volna?
 – Bár megtehetném – felelte Harry. – De fogságba ejtettél. Tudom, hogy
mi történt, és meg kell, hogy állítsalak.
– Akkor miért hagytad, hogy elvegyem a pisztolyt?
Harry megvonta a vállát. – Nem tudlak letartóztatni. Neked kell feladnod
magadat. Ez a te futamod.
– Adjam fel magam? Mégis miért tenném? Épp csak hogy elengedtek!
– Ha letartóztatlak, azzal téged és az anyádat is elveszítem. Nélkületek
pedig semmi vagyok. Nem tudok élni nélkületek. Érted, Oleg? Egy kint
rekedt patkány vagyok, amelynek csak egy út van befelé. Az pedig rajtad
keresztül vezet.
– Akkor hagyj elmenni! Felejtsük el az egészet és kezdjük újra!
Harry a fejét rázta. – Szándékos emberölés, Oleg. Nem tehetem. A te
kezedben van a döntés és a pisztoly. Most neked kell mindhármunk helyett
gondolkodnod. Menjünk el Hans Christianhoz, ő majd mindent elrendez.
Ha feladod magad, az jelentősen csökkenti majd a büntetésed.
– De még úgy is elég hosszú lesz ahhoz, hogy elveszítsem Irenét.
– Talán. Talán nem. Talán már el is veszítetted.
– Hazudsz, folyton hazudsz!
Harry nézte, ahogy Oleg szeméből potyognak a könnyek. – Mit teszel, ha
nemet mondok arra, hogy feladjam magam?
– Akkor most őrizetbe kell, hogy vegyelek.
Oleg nyögése átmenet volt a zokogás és a hitetlenkedő nevetés között.
– Teljesen őrült vagy, Harry.
– Így vagyok összerakva, Oleg. Azt teszem, amit tennem kell. Ahogy te
is azt teszed, amit tenned kell.
– Kell? A te szádból ez úgy hangzik, mint valami kicseszett átok.
– Talán.
– De hát ez baromság!
– Akkor Törd meg az átkot, Oleg. Mert valójában nem akarsz újra
gyilkolni, igaz?
– Menj el! – ordította Oleg. A pisztoly megremegett a kezében. –
Gyerünk! Már nem vagy rendőr!
– Ez így van – mondta Harry. – De, ahogy mondtam... – Mélyen leszívta
a fekete cigaretta füstjét. Behunyta a szemét, és két másodpercig úgy tűnt,
mintha a nikotint élvezné. – ...rendőr vagyok. – A padlóra dobta a cigarettát.
Rátaposott és Oleg felé lépett. Felemelte a fejét. A fiú csaknem olyan
magas volt, mint ő.
 Pillantásuk találkozott a felemelt pisztoly célgömbje fölött. Harry látta,
ahogy a kakas felemelkedik. És tudta, hogy mi lesz a vége.
Útban van, és a fiúnak sincs választása: olyanok voltak, mint két
ismeretlen egy megoldás nélküli egyenletben, mint két összeütközni
készülő égitest, mint egy tetrisverseny, amelyben csak az egyikük győzhet.
Csak az egyikük akar győzni. Bízott benne, hogy Oleg elég okos lesz majd
ahhoz, hogy megszabaduljon a pisztolytól, felüljön a Bangkokba tartó
gépre, és hogy soha ne mondja el Rakelnek.
Bízott benne, hogy soha nem ébred majd sikoltozva az éjszaka közepén
egy kísértetekkel teli szobában, és hogy sikerül olyan életet teremtenie
magának, amelyet érdemes élni. Mert az övé nem ilyen volt. Már nem.
Megacélozta magát és továbbindult Oleg felé.
Érezte a lépteinek súlyát és a pisztoly egyre növekvő, fekete szemét
figyelte. Egy őszi nap, Oleg tízéves, a szél a hajába kap, Rakel, Harry, a
narancsszínű avar, és a pillanat, ahogy a kis kamerába nézve az önkioldó
kattanását várják. Képi bizonyíték arra, milyen magasra jutottak, hogy ott
voltak, elértek a boldogság csúcsáig. Oleg mutatóujja, amelyen egészen
kifehéredett az első ízület, amikor meghúzta a ravaszt.
Nem volt visszaút oda, ahol egyszer voltak. Sosem volt idő arra, hogy
elérje a repülőgépet. Sohasem volt semmiféle repülőgép, sem Hongkong,
csak egy terv egy olyan életről, amelyet egyikük sem lett volna képes élni.
Harry nem érzett félelmet. Csak gyászt. A rövid sortűz hangja alig
különbözött egy magányos lövésétől. Az ablaktáblák megremegtek. Érezte
a golyók nyomását a mellkasa közepén.
A visszarúgás felrántotta a fegyver csövét, így a harmadik lövedék a
fején találta el.
Zuhant. Sötétség volt alatta. Ő belezuhant, az pedig elnyelte, és
beburkolta a hűvös, fájdalom nélküli semmi. Végre, gondolta. És ez volt
Harry Hole utolsó gondolata. Hogy végre, végre szabad.

A patkányanya a fülét hegyezte.

A kölykök visítása még jobban hallatszott most, hogy a toronyóra elütötte
a tízet és az eddig közeledő rendőrautók szirénázása újra távolodni kezdett.
Csak a gyenge szívverések maradtak. Valahol a fejében egy másik emlék is
megbújt: a lőpor illatáról és egy másik, fiatalabb emberi testről, amely
szintén itt hevert és vérzett, ugyanennek a konyhának a padlóján. De akkor
nyár volt. Még jóval a kölykök születése előtt történt. És az a test nem a
lyuk előtt feküdt, nem zárta el az utat a fészekhez. Rájött, hogy a férfi
gyomrán nehezebb átjutni, mint gondolta, így másik utat kellett találnia.
Ezért visszament oda, ahol kezdte.
Újra a bőrcipőbe harapott. Ismét megnyalta a sós fémet, amely a férfi
jobb kezének két ujja közül meredt elő. Felrohant az izzadság –, vér –, és
táplálékszagot árasztó zakón. Annyiféle táplálék nyomát érezte, mintha a
zakó gazdája egy szemeteskonténerben heverészett volna. És megint ott
volt, néhány molekula abból a különös, erős füstszagból, amelyet mintha
nem mostak volna ki elég alaposan a ruhájából. És már ez a néhány
molekula is elég volt ahhoz, hogy neki égni és könnyezni kezdjen a szeme,
és alig kapjon levegőt. Felszaladt a karon, a vállon. A nyakon lévő véres
kötés egy pillanatra elterelte a figyelmét. Azután újra felharsant a kölyök
visítása, és végigfutott a mellkason.
Az öltöny mellén lévő két kerek lyuk erős szagot árasztott. Kén és lőpor
szagát. Az egyik lyuk a szív irányába vezetett, legalábbis a patkány érezte a
szívverés keltette enyhe rezonanciát. Még ha nagyon gyenge volt is.
Továbbindult a homlokához, belenyalt a vérbe, amely egyetlen, vékony
csíkban csordult elő a szőke hajvonal alól.
Továbbtipegett a húsosabb tájakra: ajak, orrcimpa, szemhéj. Az orcán egy
forradás futott végig. Az agya úgy dolgozott, ahogy a kísérleti patkányoké a
labirintusban: elképesztően gyakorlatiasan és hatékonyan. Az arc. A
szájüreg. A nyak, közvetlenül a tarkó alatt. Akkor átjut a túloldalra. A
patkányok élete kemény és egyszerű. Azt teszik, amit tenniük kell.
 ÖTÖDIK RÉSZ

Negyvennegyedik fejezet
A hold fénye megcsillant az Aker folyó vizén, amitől az olyan lett,
mintha egy ezüstlánc kanyarogna keresztül a városon. Nem sok nő
merészkedett a folyó menti néptelen ösvényekre, de Martine közéjük
tartozott.
Hosszú volt a nap a Fyrlysetben, ő pedig elfáradt. De jóleső fáradtság
volt. Hosszú, de jó nap volt. Az árnyékból egy fiú lépett felé, de amikor
megpillantotta Martine arcát az egyik lámpa fényében, halk köszönést
mormolt, azután gyorsan visszahúzódott.
Mióta állapotos volt, Rikard néhányszor megkérdezte tőle, hogy legalább
most nem választana-e másik útvonalat hazafelé, de Martine azt felelte,
hogy így a legrövidebb a Grünerlokka felé. És hogy nem hagyja, hogy
elvegyék tőle a városát.
Valamint kijelentette, hogy annyi mindenkit ismer azok közül, akik a
hidak alatt szoktak tanyázni, hogy nagyobb biztonságban érzi magát itt,
mint a nyugati városrész valamelyik felkapott bárjában. Elhagyta az orvosi
ügyeletet, a Schous plassot és a Blå jazzklub felé tartott, amikor meghallotta
a lépéseket. Egy cipőtalp szapora, kemény csattogását az aszfalton.
Egy magas fiatalember közeledett felé futva a gyalogúton, amelyen sötét
és kivilágított szakaszok váltakoztak. Amikor Martine mellé ért, egy
pillanatra felvillant az arca, de már el is tűnt a háta mögött, s a zihálása is
gyorsan elhalt.
Ő is az ismerős arcok egyike volt.
Már olyan sokan voltak, hogy Martine olykor olyan embereket is látni
vélt, akikről a kollégái másnap azt állították, hogy hónapok, sőt akár évek
óta halottak. De ez az arc valamilyen oknál fogva megint Harryt juttatta az
eszébe.
Soha nem beszélt róla senkinek, különösen Rikardnak nem, de fenntartott
egy icipici zugot a szívében Harrynek, egy apró szobát, ahol olykor
meglátogatta. Lehet, hogy ez Oleg volt? Ezért jutott most az eszébe Harry?
Martine megfordult és a fiú hátát nézte.
 Úgy rohant, mintha üldöznék, mintha menekülne valami elől. De nem
látott senkit, aki követte volna. A fiú alakja egyre kisebb lett, és végül
teljesen elnyelte a sötétség.

Irene az órára pillantott.

Öt perccel múlt tizenegy. Hátradőlt a széken és a pult fölötti monitorra
nézett.
Néhány perc múlva megkezdődik a beszállás. A papa küldött egy SMS-t,
hogy a frankfurti repülőtéren fogja várni őket.
Irene izzadt, és az egész teste fájt. Nem lesz könnyű. De mennie kell.
Stein megszorította a kezét.
– Hogy vagy, kicsi?
Irene mosolyogva viszonozta a kézszorítást.
– Ismerjük azt a nőt, aki ott ül? – súgta Steinnek.
– Kit?
– Azt a sötét hajút, aki egyedül van.
Amikor megérkeztek, a nő már ott ült a szemben lévő kapu előtt. Egy
Lonely Planet útikönyvet böngészett Thaiföldről. Szép volt, az a fajta
szépség, akin nem fog az idő. Ráadásul nagyon erős kisugárzása volt,
valamiféle csendes boldogságot árasztott.
– Nekem nem ismerős. Miért, ki az?
– Nem tudom. De emlékeztet valakire.
– Kire?
– Nem tudom.
Stein nevetett. Azzal a nyugodt, biztonságot árasztó nevetésével, és
megszorította Irene kezét.
Azután megszólalt a hangszóró, és egy fémes hang bemondta, hogy
megkezdődött a beszállás a Frankfurtba induló gépre.
Az emberek felálltak és a pulthoz áramlottak. Irene visszatartotta Steint,
amikor az szintén felpattant.
– Mi az, kicsi?
– Várjunk, amíg eloszlik a sor.
– De...
– Nem bírok olyan közel állni... az emberekhez.
– Persze. Milyen ostoba vagyok. Hogy érzed magad?
– Még mindig jól.
– Rendben.
 – Magányosnak tűnik.
– Magányosnak? – kérdezte Stein a nőre pillantva. – Dehogy. Boldognak
látszik.
– Igen, de magányos.
– Boldog és magányos?
Irene nevetett.
– Nem, biztosan tévedek.
– Lehet, hogy az ilyen, akire emlékeztet.
– Irene?
– Igen?
– Emlékszel, miben egyeztünk meg?
– Csak pozitív gondolatok.
– Igen, persze. Hiszen mi nem vagyunk magányosak.
– Nem, mert mi itt vagyunk egymásnak.
– Örökre, igaz?
– Örökre.
Irene a bátyjába karolt és a vállára hajtotta a fejét. A rendőrre gondolt, aki
megtalálta. Azt mondta, Harrynak hívják. Rögtön az a Harry jutott az
eszébe, akiről Oleg mesélt mindig, ő is rendőr volt. De azok alapján, amit
Oleg mondott, sokkal magasabbnak, fiatalabbnak és talán helyesebbnek
képzelte Harryt, mint amilyen az volt, aki kiszabadította.
A férfi azonban Steint is meglátogatta, így megtudta, hogy valóban Harry
Hole volt az. És azt is tudta, hogy egész életében emlékezni fog rá. A
forradásra az arcán, az állán húzódó sebre és a nagy kötésre a nyaka körül.
És a hangjára.
Oleg nem is mondta, hogy ilyen kellemes hangja van. És hirtelen teljes
bizonyossággal érezte. Fogalma sem volt róla, honnan jött, de egyszeriben
teljes biztonsággal érezte, hogy menni fog. Hogy meg tudja csinálni.
Amikor most elhagyja Oslót, mindent maga mögött fog hagyni. Nem
nyúlhat semmihez, sem alkoholhoz, sem droghoz, ezt a papa és az orvos is
világosan a tudtára adta. A violin mindig ott lesz, kitörölhetetlenül, de képes
lesz kellő távolságot tartani tőle. Ahogy Gusto és Ibsen kísértetétől is, akik
biztosan meglátogatják majd.
Az összes szerencsétlennel együtt, akiket a pénzükért a halálba küldött.
Bármikor felbukkanhatnak, de néhány év múlva talán elhalványulnak majd.
És az is lehet, hogy utána visszajön Oslóba. És az is lehet, hogy nem. Az a
legfontosabb, hogy rendbe jöjjön. Hogy sikerüljön olyan életet teremtenie
magának, amelyet érdemes élni. Az olvasó nőre pillantott, aki hirtelen
felemelte a fejét és Irenére nézett, mintha megérezte volna a tekintetét.
Rövid, ragyogó mosolyt küldött felé, majd visszatemetkezett a könyvbe.
– Menjünk – mondta Stein.
– Igen, menjünk – ismételte meg Irene.

Truls Berntsen a Kvadraturenben kocsikázott.

Korán otthagyta a partit, beült az autóba és minden különösebb
elhatározás nélkül nekivágott a városnak. Hideg volt, de a Kvadraturenben
zajlott az élet.
Tesztoszteront szimatoló prostik kiabáltak utána, dílerek alkudoztak, egy
parkoló Corvette-ből basszus dübörgött. Umpf, umpf. Az egyik
villamosmegállóban egy pár csókolózott. Egy férfi boldogan nevetve futott
az utcán, kigombolt zakója körülötte repkedett, a nyomában pedig egy
pontosan ugyanolyan öltönyt viselő férfi rohant.
A Dronningens gate sarkán egy magányos Arsenal-mezes állt. Truls
sosem látta azelőtt, minden bizonnyal új volt. Megreccsent a rendőrségi
rádió. És Truls különös elégedettséget érzett: az ereiben áramló vér, a
basszus, mindannak a ritmusa, ami körülötte zajlik. Élvezettel töltötte el,
ahogy a kocsiból az apró fogaskereket nézte, amelyek mit sem sejtettek a
többiről, mégis mozgásban tartották egymást. Csak ő látta mindezt, csak ő
látta a nagy egészet. És ennek pontosan így kellett lennie. Mert ez most már
az ő városa.

A Gamlebyen templom lelkésze bezárta maga mögött az ajtót. A temető

fáinak zúgását hallgatta és felpillantott a holdra. Igazán szép este volt. A
koncert csodálatosan sikerült, és egész sokan eljöttek rá. Biztosan többen,
mint amennyien a reggeli istentiszteletre jönnek majd. Felsóhajtott.
Az üres padoknak tartott prédikáció a bűnbocsánatról fog szólni. Lement
a lépcsőn, és elindult a temetőn keresztül. Úgy döntött, hogy ugyanazt a
beszédet fogja elmondani, amelyet a pénteki temetésen. A legközelebbi
hozzátartozó – a volt feleség – szerint az elhunyt az utóbbi időben különféle
bűntényekbe keveredett, de már azelőtt is olyan bűnös életet élt, amelynek
hallatán bármelyik jóravaló hívő lélek csak hápogni tudna.
De nem fenyegetett a veszély, hogy bárki is meghallja a részleteket,
mivel a temetésre csupán ő jött el a gyerekekkel, valamint egy kolléganő,
aki hangosan szipogott. A temetés után a volt feleség bizalmasan odasúgta,
hogy alighanem ez a stewardess volt az egyetlen a légitársaságnál, akivel az
elhunyt nem feküdt le. Ahogy a lelkész a sírkövek mellett haladt, a hold
fénye megvilágított az egyiken valami fehéret. Mintha ráírtak volna valamit
krétával, amit azután letöröltek.
Askild Cato Rud sírja volt, akit Askild Øregodként is emlegettek. Ha
kihalt az a generáció, amely ismerte az elhunytat, a sírhelyeket csak a
legritkább esetben és a leggazdagabbak váltották meg újra. De valami
ismeretlen oknál fogva a koldus Askild Cato Rud sírja mégis megmaradt, s
mivel már nagyon régi volt, védelem alá helyezték. Talán valamiféle
nevezetességnek szánták: íme, így festett egy nyughely Oslo legszegényebb
keleti negyedében, ahol a szegények legszegényebbjének hozzátartozói
csak egy aprócska sírkövet engedhettek meg maguknak, és amelyre – mivel
a kőfaragónak betűnként kellett fizetni csak a keresztnév kezdőbetűi, a
vezetéknév és az évszámok kerültek fel. Egy régiségkereskedő a tetejébe
azt állította, hogy a vezetéknév helyesen Ruud volt, és hogy még ezen is
spóroltak egy keveset. Ráadásul ott az a legenda is, mely szerint Askild a
mai napig a környéken kísért. Még ha senki nem is hisz már benne. Askild
Øregod lassan feledésbe merült és talán így végre békében nyugodhatott.
Miközben a lelkész a temető kapuját zárta, a kerítés árnyékából egy alak
lépett ki. A lelkész megdermedt.
– Legyen könyörületes – mondta az érdes hang, és egy nagy, nyitott
tenyér nyúlt felé. A lelkész a kalap alá pillantott.
Idős, mélyen barázdált arc volt, erős orral, hatalmas fülekkel és
meglepően tiszta és ártatlan kék szempárral. Igen, ártatlan, gondolta a
lelkész, miközben egy húszkoronást nyomott a szerencsétlen kezébe és
továbbindult. Egy újszülött ártatlan, kék szeme, aki még nem szorul bűnei
megbocsátására. Esetleg erre is ki kellene térnie a holnapi prédikációjában.

Lassan a végéhez érek, papa.

A földön gubbasztok, Oleg fölöttem áll. Úgy markolja két kézében az
Odesszát, mintha egy faágba kapaszkodva lógna egy szakadék fölött.
Szorosan fogja és közben teljesen magánkívül ordít: – Hol van? Hol van
Irene? Mondd meg, különben... különben...
– Különben mi lesz, te hülye drogos? Úgysem lennél képes elsütni.
Egyszerűen ez nincs meg benned, Oleg. Te a jó fiúk közé tartozol. Lazíts
már, öreg, aztán megfelezzük ezt a lövést, oké?
– A francokat, addig nem, amíg meg nem mondod, hol van Irene.
 – Akkor az egész lövés az enyém lesz?
– A fele.
– Áll az alku. De előbb tedd le azt a pisztolyt!
Az az idióta pedig engedelmeskedett. Mintha az égvilágon semmit sem
tanult volna. Pont olyan jóhiszeműen, mint amikor a Judas-koncertről kifelé
hülyére vettem. Lehajolt és letette a pisztolyt maga elé a padlóra. Láttam,
hogy a kis kar a C-hez van állítva, ami a sorozatlövést jelenti. Elég épp csak
meghúzni a ravaszt, és... És most, hogy a pisztoly torkolata már nem
szegeződött rám, éreztem, amint elönt a düh.
Ez a rohadék tényleg megfenyegetett. Pont, ahogy a mostohaapám. És ha
van valami, amit nagyon nem bírok, az az, ha megfenyegetnek. Úgyhogy
ahelyett, hogy a finomabbik verziót tálaltam volna neki, azt, hogy Irene
valahol Dániában van elvonókúrán, és senkivel sem veheti fel a kapcsolatot
azok közül, akik rossz irányba befolyásolhatják, bla-bla-bla, megforgattam
benne a kést. Egyszerűen nem tehettem mást. Az én ereimben rossz vér
csörgedezik, papa, úgyhogy csak fogd be. Ha csörgedezik még egyáltalán
bármi, mert a nagyja már itt van a konyhapadlón. De mint mondtam,
amilyen idióta voltam, megforgattam benne a kést.
– Eladtam – mondtam. – Néhány gramm violinért.
– Mi?
– Eladtam Irenét egy németnek a pályaudvaron. Fogalmam sincs, hogy
hívják, vagy hol lakik, talán Münchenben. Talán épp egy müncheni
lakásban ül a haverjával és Irene pici száját nézik, aki őket szopja, és aki
annyira be van lőve, hogy azt sem tudja, melyik farok kié. Mert csak az
egyetlen szerelmére képes gondolni. Azt pedig úgy hívják, hogy...
Oleg tátott szájjal bámult rám és csak pislogott. Pont olyan bárgyún,
mint amikor a koncert után odaadta nekem azt az ötszázast. Széttártam a
karom, mint valami elcseszett bűvész:
– ...violin!
Oleg tovább pislogott, annyira sokkolta, amit hallott, hogy még csak arra
sem reagált, amikor a pisztoly felé vetettem magamat.
Legalábbis azt hittem.
Mert valamiről megfeledkeztem. Hogy annak idején követett engem a
kebabostól, mert már rég sejtette, hogy semmiféle metet nem fog
megkóstolni. Nem volt ostoba, és ő is tudott olvasni az emberekben.
Legalábbis a tolvajokban. Tudnom kellett volna. Be kellett volna érnem a
lövés felével. Elkapta előlem a pisztolyt. Talán csak véletlenül ért hozzá a
ravaszhoz. A kar a C-hez volt állítva. Még láttam a döbbenetet az arcán,
mielőtt a földre zuhantam. Azután minden elsötétült. Hallottam, ahogy
fölém hajol. Halk szűkölést hallatott, mintha valami üresjáratba került
volna, mintha sírni akarna, de nem merne. Azután lassan a konyha másik
végébe ment. Egy rendes narkós mindig a megfelelő sorrendben teszi a
dolgokat. Mellettem lőtte be magát.
Még azt is megkérdezte tőlem, hogy elfelezzük-e. Még szép, de ekkor már
nem tudtam beszélni. Csak hallottam. Hallottam a lassú, súlyos lépteit a
lépcsőn, amikor elment. És egyedül maradtam. Olyan egyedül, mint még
soha életemben.
A harangszó abbamaradt.
Még épp sikerült elmesélnem az egészet.
Már nem is fáj annyira.
Itt vagy, papa?
És te, Rufus? Vártál rám?
Eszembe jutott még valami, amit az öreg mondott. Hogy a halál
felszabadítja a lelket. Kurvára szabaddá teszi. Tudja a fene. Majd
meglátjuk.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönöm Audun Beckstrømnek és Curt A. Liernek az általános
rendőrségi munkával, Torgeir Eirának (EB Marine) a búvárkodással, Are
Myklebustnek és az oslói rendőrség szervezett bűnözés elleni osztályának a
drogkereskedéssel, Dag Fjeldstadnak az orosz nyelvvel, Eva Stenlundnek a
svéd nyelvvel, Lars Petter Sveennek a frænai dialektussal, Kjell Erik
Strømskagnak a gyógyszerészettel, Tor Honningsvågnak a
légiközlekedéssel, Jørgen Viknek a sírhelyekkel.
Morten Gåskjønlinek az anatómiával, Øystein Eikelandnak és Thomas
Helle-Vallénak az orvostudománnyal, Birgitta Biomennek a
pszichológiával, Odd Cato Kristiansennek Oslo éjszakai életével, Kristin
Clemetnek a városi politikával, Kristin Gjerdének pedig a lovakkal
kapcsolatos segítségéért, tanácsaiért.
Nagy hasznomra voltak Pål Kolstø: Russland, Ole Thomas Bjerknes és
Ann Kristin Hoff Johansen: Etterforskningsmetoder, Nicolai Lilin: Sibirsk
oppdragelse, Berit Nøkleby: Politigeneral og hirdsjef című könyvei.
Köszönet Julie Simonsennek a gépelésért és köszönet mindenkinek az
Aschehoug Kiadónál és a Salomonsson Agency-nél.
 A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése
Jo Nesbø – Ju Neszbő
Harry Hole – Hari Hule
Gusto Hanssen – Güszto Hanszen
Isabelle Skøyen – lszabell Szköjen
Beate Lønn – Beate Lönn
Oleg és Rakel Fauke – Oleg és Rakel Feöke
Truls Berntsen – Trülsz Berntszen
Askild Øregod – Aszkil Öregu

Harry Hole korábbi esetei:

Denevérember
Csótányok
Vörösbegy
Nemeszisz
Boszorkányszög
A megváltó
Hóember
Leopárd

[1]
Vámvizsgálat
[2]
Újra itt vannak a boldog napok.
[3]
Takarítás Tord Schultznál
[4]
Tegyünk valami jót?
[5]
Valaki meg akar ismerni.
[6]
Nem, köszönöm.
[7]
A jó válasz „igen, köszönöm”
[8]
Jól megy az üzlet?
[9]
Milyen üzlet, faszfej?
[10]
Gyere ide, Arsavin!
[11]
Mi történt?
[12]
Beszélt azzal a Sixpence nevű zsaruval.
[13]
Átment az üzenet?
[14]
Ez most már a tiéd.
[15]
European Cities Against Drugs – Európai Városok a Drog Ellen
[16]
Sajnálom, uram, de belépőkártya nélkül nem engedhetem be.
[17]
Forrest Gump rossz útra tér.
[18]
Nyugalom, Berntsen
[19]
Meg akarod öletni magad?
[20]
Emlékszel Biskenre?
[21]
Uhrmann György fordítása
[22]
Sajnálom, uram, de felszállás előtt függőleges helyzetbe kell állítania az ülését.
[23]
Kozák falu
 Tartalom
ELSŐ RÉSZ
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
MÁSODIK RÉSZ
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
HARMADIK RÉSZ
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
 Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
NEGYEDIK RÉSZ
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
ÖTÖDIK RÉSZ
Negyvennegyedik fejezet
Köszönetnyilvánítás
A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése
 Table of Contents
ELSŐ RÉSZ
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
MÁSODIK RÉSZ
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
HARMADIK RÉSZ
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
NEGYEDIK RÉSZ
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
ÖTÖDIK RÉSZ
Negyvennegyedik fejezet
Köszönetnyilvánítás
A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése