JEAN SASSON

Szerelem
a terror
árnyékában

A kurdisztáni Joanna igaz története:

hogyan menekült meg egy kurd szabadságharcos
az irakiak bosszújától?
 TARTALOM

Előszó
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Előhang

ELSŐ RÉSZ Gyermekkor

A kis pesmerga lány
Mártírok hegye
Csillagporos éjszaka
Baaszista terror
Rahad és Hádi visszatér

MÁSODIK RÉSZ Joanna felnőtté válik

Halál
Anyám és apám
Szerelem a szétszakított földön
Háború
A lövészárkok
Rahad elhagy bennünket
A remény halála
A titkosrendőrség
Szerelmes levelek

HARMADIK RÉSZ Szerelem és tragédia Kurdisztánban

Szerelem és házasság
Bergalu ege alatt
Jó kurdok, rossz kurdok
Vegyi támadás
Világtalanul
Menekülés Mergébe
Bombázás Mergében
A Kandil-hegy
Áisa néni nyomában
 Kosa, szeretett gyermekem
Epilógus: szabadság!
Hol vannak most?
Kronológia
Kislexikon
 Előszó

Életem során a világ számtalan helyén megfordultam.

Utazásaim közben sokszor ért az a megtiszteltetés, hogy
megismerkedhettem rendkívüli nőkkel, akiket aztán
népszerűvé vált könyveimben bemutathattam a világnak. A
Szerelem a terror árnyékában írása közben ismét abba a
kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy felfedezhettem egy
egzotikus kultúrát, és egyben megismerhettem egy igazi,
hús-vér hősnőt.
Joanna al-Aszkari Bagdadban nőtt fel, de a szíve Kurdisz-
tánhoz húzott. Kurdisztán varázsa már szinte
csecsemőkorában átitatta, s az anyatejjel együtt magába
szívta a kurd tradíciók iránti rajongást és a kurd szülőföld
iránt érzett örök vonzalmat. Gyermekkorában minden nyári
szünetet anyja szülővárosában, a kurdisztáni
Szuleimánijában töltött. Miközben ott játszott kurd
unokatestvéreivel, Joanna még mit sem tudott a rá és sok
más kurdra váró szörnyű sorsról. Egy Szaddam Huszein
nevű férfi szívében kavargó gyilkos indulatok még nem
váltak nyilvánvalókká.
Senki nem csodálkozott azon, hogy fiatalkorában Joanna
egy jóképű kurd szabadságharcosba szeretett bele. Amikor
az imádott férfi elhagyta a várost, hogy Kurdisztán
hegyeiben éljen, Joanna csatlakozott hozzá.
Fiatalasszonyként Joanna kis híján meghalt Bergaluban,
amikor Szaddam vegyi támadást indított a kurdok ellen.
Mivel arra kényszerültek, hogy a szomszédos Iránban
keressenek menedéket, úgy tűnt, Joanna álmai szerte-
foszlanak - ám nem így történt. Joanna és a férje új életet
találtak maguknak, ráadásul Szaddam Huszein
eltávolításával a kurdok szabadságról szőtt álmai is új
reményt kaptak.
Joannával való találkozásomat nagy ajándéknak tartom,
amelyet most megosztok olvasóimmal.
Bővebb információért látogassák meg weboldalamat:
www.jeansasson.com.
 Jean Sasson

Jean Sasson írónőnek elmeséltem életem eseményeit.

Beszámoltam neki azokról a nappalokról és éjszakákról is,
amikor a férjemmel az életünkért futottunk. Túléltünk
számtalan fenyegető veszélyt, vegyi támadásokat és
bombázásokat. Kurdisztán hegyein és falvain át
menekültünk a szomszédos Irán biztonságába. A könyvben
leírt események közül mindegyik megtörtént velem, de nem
szabad elfelejteni, hogy a háború zűrzavarában elsősorban
a túlélésre koncentráltam. Nem vezettem naplót.
Elképzelhető, hogy a harcok során átélt megpróbáltatások,
illetve az azóta eltelt hosszú idő miatt rosszul emlékszem
bizonyos történések pontos időpontjára. Ám az olvasó biztos
lehet abban, hogy a szerző által leírt minden élményt
személyesen átéltem.

Joanna al-Aszkari Huszein

 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretném megköszönni Rahadnak, Hádinak, Randzsnak

és Ericnek a könyv írása során nyújtott nagy segítségét.
Ranj különösen nagy erőfeszítéseket tett, hogy segítsen
Joanna nénikéjének és nekem.
Ugyancsak szeretném megköszönni az unokaöcsémnek,
Gregnek, hogy mindig meghallgatott, amikor az alkotás
nehéz időszakaiban felhívtam. Ugyanez vonatkozik kedves
Danny barátomra is. Jack is mindig mindenben a
segítségemre van.
Szeretném megköszönni Margaret, Alece és Anita
nagynénémnek, hogy minden művemet nagy lelkesedéssel
fogadják. Nem is tudjátok, hogy az észrevételeitek mennyire
ösztönöznek a munkában.
Ez a könyv nem születhetett volna meg irodalmi
ügynököm, Liza Dawson felbecsülhetetlen értékű
támogatása nélkül.
A munkám vége felé annyira elfáradtam, hogy nem
tudtam volna befejezni brit szerkesztőm, Marianne Velmans,
és amerikai szerkesztőm, Hana Lane nélkül.
Mindkettőtöknek nagyon sokat köszönhetek.
Mindenkinek köszönöm.
 Előhang

Meglepődtem, amikor meghallottam a bombázás zaját.

Nem a támadás lepett meg, hanem az időpontja. Eddig a
délutáni és az esti légitámadásokhoz akár órát lehetett
volna igazítani, most viszont váratlan időpontban csapott le
ránk az ellenség.
Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. A házunktól elég
messze voltam, ezért nem futhattam oda. Inkább gyorsan
letértem az ösvényről, és lekuporodva vártam az alkalmat,
hogy hazarohanhassak, és az egyik szobában fedezéket
keressek.
Ekkor valami furcsát vettem észre. A bombák nagyon
különösek voltak. Hang nélkül értek földet, és nyomukban
piszkosfehér felhő emelkedett a levegőbe. Néztem a
szokatlan látványt, a szám kiszáradt a félelemtől, és nem
akartam a legrosszabbra gondolni. Hátha mégis
ártalmatlanok ezek a néma lövedékek!
Ekkor még egy hátborzongató dolog történt: az égből
madarak kezdtek hullani! Ösztönösen felkiáltottam:
„Madarak esnek az égből!”
A néma bombák és a levegőből bukdácsoló madarak
valószínűtlen látványt nyújtottak. Színes foltok jelentek meg
az égen, és zuhantak lefelé. Mindegyik egy-egy madár volt.
Szerencsétlenek kétségbeesetten csapdostak a levegőben,
és kőként hulltak alá.
Szörnyű volt hallani, ahogy tompa puffanással földet értek
körülöttem.
Nagyon szerettem a madarakat, és mélyen megindított
ennek a tragédiának a látványa. Jól tudtam, hogy ha
madarak hullanak az égből, akkor azonnal az óvóhelyre
kéne futnom, de a szó szoros értelmében földbe gyökerezett
a lábam.
Szememmel a férjemet kerestem. Ha tudná, hogy
veszélyben vagyok, értem jönne. Talán azt hiszi, már
elértem az óvóhelyet. Az is lehet, hogy a hirtelen támadt
veszély miatt kénytelen volt a falu központjában lévő közös
óvóhelyen fedezéket keresni.
Alsó ajkamat rágva fürkésztem az ösvényt, hátha
megpillantom a férjem izmos alakját, és rettegtem, nehogy
baja essen.
Semmi kétség, Bergaluban valami szörnyűség készülődik.
Ekkor a rémülettől elállt a lélegzetem, mert egy madár
egyenesen a lábam elé hullott. Szegény jószág a földön
vergődve kínlódott. Apró fekete csőrével előbb hevesen,
majd egyre lassabban tátogott, kétségbeesetten kapkodott
levegő után.
Még mindig nem mertem mozdulni, mert a néma
lövedékek tovább hulltak az égből. A saját szívverésemet
hallgatva kuporogtam, és észrevettem, hogy a furcsa
bombák még a földre érve is füstöt pöfékelnek magukból,
amely piszkosbarna felhőként terül szét a földön.
Még egy madár lehullt a közelemben.
Tisztában voltam azzal, hogy a vegyi támadást először az
állatok jelzik. Vajon ez volt az a mérgesgáz-támadás,
amelyet Ali al-Madzsid ígért?
Amikor ez a szörnyű gondolat az eszembe jutott, minden
óvatosságot félredobva felugrottam a rejtekhelyemről, és az
életemet féltve rohantam az ösvényen hazafelé.
Minden elhomályosult előttem, de tisztán láttam, hogy
egy pányvájáról elszabadult öszvér kétségbeesetten
elgaloppozott mellettem. Olyan gyorsan ügetett, mintha
táncolna. Még soha nem láttam öszvért ilyen gyorsan futni!
 Továbbrohantam, és megpróbáltam kikerülni a földön
vergődő madarakat. Lihegve értem be a házba. Végre
biztonságban voltam!
Néhány másodperc múlva a férjem is berontott. Nyitott
szájjal kapkodtam a levegőt, és némán meredtem rá.
A férjem felkiáltott:
- Joanna, esküszöm, ez vegyi támadás!
Igen! Tudtam! Már felismertem a kellemetlen szagot,
amelyről a korábbi gáztámadások túlélői beszámoltak:
rothadt alma, hagyma és fokhagyma keveréke. Valóban
vegyi támadás ért bennünket!
A férjem gyorsan az ajtó fölötti polchoz nyúlt. A maszkokat
veszi elő, gondoltam megkönnyebbülten.
- Joanna! Vedd ezt fel! - kiáltott rám.
Átnyújtott egy gázmaszkot, a másikat pedig fürgén az
arcára húzta, és becsatolta a rögzítőpántokat.
Visszatartott lélegzettel küszködtem a csatokkal és a
szalagokkal. Olyan izgatott voltam, hogy még ez az
egyszerű feladat is nehéznek bizonyult. Sokszor beszéltünk
már a maszk fontosságáról, és a férjem mindig intett, hogy
ismerkedjek meg a felszereléssel, ám én ostoba módon
figyelmen kívül hagytam a tanácsát.
Végül a férjem kikapta a gázálarcot a kezemből, majd
ügyesen az arcomra és a fejemre csúsztatta. Kéz a kézben
rohantunk föld alatti óvóhelyünkre, és olyan mélyen
kúsztunk be az üregbe, amennyire lehetett.
Csak akkor vettem észre, hogy egész idő alatt
visszatartottam a lélegzetemet, amikor végre
elhelyezkedtünk. Már nem bírtam tovább, és végre egy
nagy levegőt akartam venni, de hiába erőlködtem. Nem
tudtam lélegezni!
A férjem nem vette észre, hogy bajban vagyok.
Kétségbeesetten lerántottam a gázálarcot a fejemről, és
felkiáltottam:
- Nem kapok levegőt ebben a maszkban!

A férjem végre meglátta a vergődésemet, és odakúszott

hozzám. Kezébe vette a maszkot és megvizsgálta.
Mivel már úgy éreztem, hogy szétrobban a tüdőm,
kénytelen voltam belélegezni a mérges gázokat. A szemem
is azonnal megérezte a vegyszerek hatását: égett és
lángolt. Olyan erős volt a fájdalom, mintha forró tűkkel
szurkálták volna a szemgolyómat. Nem bírtam tovább.
Dörzsölni kezdtem a szememet, pedig figyelmeztettek, hogy
ezt ne tegyem.
- A gáz belement a szemembe! - sikoltottam, és fuldokolni
kezdtem a mérgezett levegőtől, amely ködként nyomult be
az óvóhelyre.
A gázok a föld közelében maradtak, és megtöltötték az
alacsony üreget. A férjem gyorsan kimászott a bunkerből, és
engem is kihúzott. Egyik kezében a maszkomat tartotta, a
másikkal magával vonszolt a házba.
Tudtam, hogy a hegyek felé kéne szaladnunk, mert
eszembe jutott, amit tanítottak nekünk: a hagyományos
bombatámadáskor keressünk mélyen fekvő óvóhelyet, vegyi
támadás esetén viszont magasan fekvő helyekre kell
menekülnünk.
Ehhez azonban egy használható maszkra lett volna
szükségem.
A torkom fájt, a szemem égett. Lerogytam a padlóra, a
férjem pedig mellém térdelt. Az érzékeimre hideg köd
ereszkedett, és megbénította az elmémet.
Itt a halál, gondoltam magamban.
ELSŐ RÉSZ
Gyermekkor
A kis pesmerga lány
 Bagdad

1972. július 8., SZOMBAT

Olyan országban vagyok kurd, ahol gyűlölik a kurdokat.

Bagdadban születtem és nevelkedtem, a szívem mégis
Szuleimánijához húzott. Bagdad az arab édesapám városa
volt, Szuleimánija viszont a kurd édesanyámé. Szuleimánija
331 kilométerre fekszik Bagdadtól, és Kurdisztán területén
található. Minden évben tíz hosszú hónapon át,
szeptembertől júliusig a poros Bagdadban vonszoltam
magam kedvetlenül, és alig vártam a júliust és az
augusztust - a „boldog hónapokat” -, amikor végre
elhagyhattam a szürke mezopotámiai síkságot, hogy
anyámmal és testvéreimmel elinduljunk Kurdisztán
színekben gazdag hegyei és völgyei felé.
Egy tízéves koromban, 1972-ben történt utazás különösen
élénken él az emlékezetemben. Annyira izgatott voltam,
hogy anyám és a testvéreim nem bírtak velem. El voltak
foglalva az előkészületekkel, én pedig úgy éreztem, hogy
senki sem törődik velem. Az én kedves Aziz nagybátyám,
aki sok éven át velünk lakott, észrevette, hogy kedvetlenül
álldogálok a konyhában, és hátrahívott a kertbe, ahol a
kerítésre kúszó murvafű teljes pompájában virágzott.
Megkért, hogy szedjek citromot és keserűnarancsot, hátha
úgy gyorsabban telik az idő. A hátsó kertben a sok
gyümölcsfa szinte roskadozott a terméstől: sárgabarack,
őszibarack, szilva, keserűnarancs és datolya kínálta magát.
Nagyon szerencsésnek tartottam magam, amiért olyan
földön élhetek, ahol mindenfelé szemet gyönyörködtetőn
színes, zamatos gyümölcsök teremnek. A kedvencem a
naranja - a keserűnarancs -, egy narancshoz hasonló
citrusféleség volt. A levét kifacsartuk, és a jégkockatartóba
téve megfagyasztottuk. Amikor a család és a vendégeink a
verandán pihentek, anyám ezekkel a jégkockákkal ízesített
cukros vizet szolgált fel nekünk.
Imádtam az ilyen alkalmakat, mert felnőttként
viselkedhettem. Keresztbe tett lábbal szürcsölgettem a
fenséges italt, és csatlakoztam a felnőttek társalgásához.
Tízéves voltam, és a legfiatalabb gyerek a családban, akit
nagyon szerettek. Ezért mindenki úgy tett, mintha komolyan
venné a megjegyzéseimet és a véleménynyilvánításaimat.
Nagyon izgatott lettem, amikor Rahad bátyám - aki
tizennyolc éves volt, és ősszel főiskolára készült - megjelent
a hátsó ajtóban, és odakiáltott nekünk:
- Joanna, menj a kapuhoz, és figyeld a taxit!
Aziz bácsi beleegyezőn bólintott, és átvette tőlem a
leszedett gyümölcsöket. Átszaladtam a konyhán, ahol anya
és tizennégy éves nővérem, Muna csirkehúsos szendvicset
és datolyás süteményt készített, amelyet majd magunkkal
viszünk a hosszú útra. Végigszök- deltem a házon, egészen
a bejárati verandáig. Egyik lábamról a másikra álldogálva,
türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen a taxi, amely az
állomásra visz minket.
Árgus szemekkel figyeltem a forgalmas utcát, és azt
kívántam, bárcsak lenne autónk, hogy kényelmesebben
utazhatnánk északra.
Minden al-Aszkari unokatestvérem családjában volt autó,
mert ők gazdagok voltak. Sajnos mi szegénysorban éltünk.
Apám akkor sem kaphatott volna vezetői engedélyt, ha
gazdagok lettünk volna. Apám ugyanis gyermekkorában
megsüketült, és nem hallotta az autók, buszok és
szamárfogatok zaját a forgalomban, így egyetlen
közlekedési eszköze egy kék kerékpár volt.
A bicikli most is a kerítéshez támasztva állt a ház mellett.
Annyira szeretettem volna felpattanni rá és vadul
száguldozni! Sajnos nekem nem engedték meg, csak a
bátyáimnak. Rahad szokott hátul egyensúlyozni, míg Szahad
elöl csimpaszkodott. Irigyeltem a bátyáimat, de hiába
könyörögtem: Bagdadban nem tartották helyénvalónak,
hogy egy lány kerékpározzon.
Igyekeztem elterelni a figyelmemet az élet
igazságtalanságairól, és inkább a városi forgalmat
fürkésztem, hátha a taxi véletlenül elment a házunk előtt.
Jó szórakozás volt figyelni a reggeli nyüzsgést. Mindenfelé
emberek siettek az utcán. A férfiak a közeli kávéházba
tartottak, az asszonyok pedig a piacra mentek. Az idősebb
fiúk golyózással ütötték agyon az időt, és hangosan
kiáltoztak, míg a kisebbek ugróiskoláztak. Kevés lányt
lehetett látni, mert akkoriban úgy gondolták, hogy az
iskolaév vége után rendes lánynak nem illik az utcán
tartózkodni.
Hálás voltam azért, hogy anyám nem erőlteti rám a
házimunkában való segédkezést. Egész Bagdadban nem
volt olyan tiszta háztartás, mint a miénk, és az idősebb
testvéreim kivették részüket a munkából. Én viszont
felmentést kaptam, mivel én voltam a legfiatalabb.
- Sót vegyenek! Sót vegyenek! - hangzott fel egy nomád
tevehajcsár kiáltása, aki a szokásos heti árusítókör-útját
végezte a környéken. Sokszor hallottam már ezt a hangot az
ágyamban, összegömbölyödve a meleg takaró alatt, ezért
most kíváncsian bámultam meg a látványt.
A férfi folyamatosan kurjongatott.
- Sót vegyenek!
Kopott szürke inget és nyűtt barna nadrágot hordott.
Markáns arca, sötét bőre és ívelt szemöldöke volt. Piros és
kék gyapjúból sodort kötélen egy kis tevét vezetett maga
után. Azonnal megtetszett az a hullámos szőrű, mosolygó
szájú állat, mert úgy csoszogott és ringatózott, mintha egy
dal ritmusára táncolna. Értékes rakománya durva szövésű
zsákba kötözve himbálózott az oldalán. Amikor gazdája a
botjával megütögette a farát, a teve panaszos hangot adott,
és nyitott szája sarkában habzó nyál jelent meg.
- Sót vegyenek! - kiáltozta az utcai árus, és a szája
sarkából kilógó cigarettát pöfékelte. Amikor megpillantott,
kivette a cigarettát a szájából, és reménykedő mosoly terült
el az arcán. Szemét tágra nyitotta, és várakozón bólintott
felém.
Megráztam a fejem, mert tudtam, hogy anyának van még
egy felbontatlan zsák sója a konyhában. A férfi kedélyesen
megvonta a vállát, és elfordult.
- Sót vegyenek! - folytatta a rikoltozást.
A szemem megakadt egy fodros blúzt és színes szoknyát
viselő fiatal parasztasszonyon, aki hatalmas kerek tálcát
egyensúlyozott az aprólékos gonddal feltekert turbánján.
Lába és bokája köré fehér ruhát csavart, így védekezett a
hőség ellen.
Az öltözete alapján meg tudtam állapítani, hogy délről
származik, az iraki lápvidékről, ahol a nők állítólag
ugyanolyan szépek, mint a táj.
Kerek fatartályokban vajat árult.
Lassan előbukkant egy mellékutcából, és egy sereg
macska dörgölőzött a lábához. A cicák ide-oda szaladgáltak
körülötte, és izgatottan nyávogtak. A nő hiába volt szép és
fiatal, mégis fásult közönnyel szemlélte a világot. Látszott
rajta, hogy nagyon nehéz sorsa van.
Megsajnáltam. Ha lett volna pénz a zsebemben,
megvettem volna az összes nála lévő vajat. Örültem, amikor
megláttam, hogy egy vevő közeledik hozzá, és a tenyerével
mutatja, mennyi vajat akar venni. A mosolytalan nő a
derekáról leakasztott egy vékony acéltűt, felnyúlt a feje fölé,
és megragadta az egyik fatartályt. Ezután a tűt késként
használva levágott egy darabot a vajból.
 A macskák reménykedve figyelték minden mozdulatát, és
ugrásra készen vártak, hátha valami nekik is jut a
finomságból. Ám a lány ügyes volt.
A vevő néhány érmét pottyantott az árus kezébe, majd
értékes zsákmányával távozott.
A lány lába körül egyre több macska gyülekezett, de ő
ügyet sem vetett rájuk. Fiatalkorom ellenére már tisztában
voltam azzal, hogy Irakban sokféle nép él, és mindegyik
másféle hagyományokkal és hiedelmekkel rendelkezik.
Az első világháború és az Oszmán Birodalom leverése
után a britek és a franciák úgy döntöttek, hogy a modern
Irakot három nagy kiterjedésű földrajzi terület
összekapcsolásával hozzák létre. Irak középső része az a
főleg mészkőből álló síkság, ahol Bagdad is található. Bár a
mai Bagdadot nem tartják szép városnak, mégis különleges
és dicsőséges múlttal büszkélkedhet. Rengeteg palota,
mecset, piac és kert díszíti.
Irak másik nagy kiterjedésű régiója az a déli, alacsonyan
fekvő, esős éghajlatú terület, amelyet lápvidéknek
neveznek. Innen származott a szomorú arcú vajáruslány is.
Azon a vidéken rengeteg hal és madárfaj található, és a
növényzet hihetetlenül buja.
Egy régi arab szöveg szerint a különleges szépségű táj
egy pusztító erejű áradás eredményeként jött létre, amikor a
sárból készült házak szétmállottak, és a föld számtalan apró
szigetre szakadt. A hatalmas árvíz túlélői csónakokon épült
kunyhókban laktak, melyeket náddal és szurokkal
tapasztottak össze.
Irak harmadik régiója az északi terület, amely hófödte
hegyeiről és végtelen erdeiről híres. Ez a gyönyörű vidék teli
van vízesésekkel és gyümölcsöskertekkel. A hűvös klíma
miatt sok hétvégi ház épült arrafelé. Az arabok Észak-
Iraknak nevezték ezt a tájat, de a kurdok az igazi nevén
hívták: számukra ez Kurdisztán volt.
 Még egyszer körbepillantottam az utcán, a taxit keresve.
Ekkor megpillantottam egy csapat verekedős környékbeli
fiút. A négy gyerek velem egykorú volt, és mindig nagy
örömét lelte abban, ha kurd származásom miatt
csúfolhatott. Amikor találkozott a pillantásunk, elkezdtek
ugrándozni, és nevetve kántálták: „A kurdok háza! Kurd
lány!” Az egyik különösen rosszindulatú fiú kacagott a
leghangosabban, és ezt kiáltozta: „La! La! A süketnéma
lánya!”
A szemébe néztem. Szavai egy pillanatra valósággal
sóbálvánnyá dermesztettek, de hamar összeszedtem
magam, és a verandát elhagyva elindultam feléjük.
-Hé! - kiáltottam felháborodottan.
Összeszedtem néhány követ anya illatozó jázminbokra
alól, és teljes erőmből hozzájuk vágtam. Még soha nem
válaszoltam ilyen erőszakosan a gúnyolódásaikra, de
elhatároztam, hogy mostantól olyan leszek, mint az apám,
aki mindig bátran megvédte magát, még akkor is, ha emiatt
verekedésbe kellett keverednie.
A fiúkat meglepte, hogy egy lány ilyen hevesen védekezik,
ezért megfordultak, és ösztönösen futásnak eredtek.
Az egyiket eltaláltam a karján. Amikor felkiáltott, a többiek
hanyatt-homlok menekültek, nehogy hasonló sorsra
jussanak. Milyen nevetségesek voltak!
Hangosan nevettem, és nagyon elégedettnek éreztem
magam. Örömömet csak fokozta, hogy egy lány futamította
meg őket.
Erősnek éreztem magam. Soha többé nem fognak
megijeszteni. Soha!
Tudtam, hogy a családom elől el kell titkolnom, amit
tettem, mert elszörnyednének, hogy az egyik lányuk ilyen
illetlenül és durván viselkedett. Gyorsan leporoltam a
tenyeremet. Amikor körülnéztem, hogy nem tértek-e vissza
a gyötrőim, végre megláttam a taxit.
 - Itt van! - kiáltottam a ház felé szaladva. Kinyitottam az
ajtót, és olyan hangosan kiabáltam, ahogy a torkomon
kifért. - Megérkezett a taxi! Gyertek!
A családom tagjai kisiettek, felkapták a verandán heverő
bőröndöket, hogy berakják a taxi csomagtartójába.
A sovány sofőr kiszállt a járműből, és nagy hangon
irányította a pakolást.
Anya arra tanított, hogy soha ne nézzek merőn az
emberek arcába, mégis megbámultam a sofőr ráncos és
nyűtt barna arcát. A férfi idegesen törölgette bütykös kezét
rongyos, elvékonyodott nadrágjába. Szegény ember,
állapítottam meg.
Bagdadban tulajdonképpen majdnem mindenki szegény
volt. Apára, Aziz bácsira és a bátyáimra pillantottam. Annak
ellenére, hogy mi is szegények voltunk, mindnyájan rendes,
tiszta ruhát hordtunk, amelyen nem voltak sem szakadások,
sem lyukak.
Lenéztem az élénk rózsaszín ruhámra. A bagdadi arabok
unalmas színű ruhákat hordtak (általában feketét vagy
sötétkéket), de mi, kurdok, kedveltük az élénk színeket.
Frissen mosott és vasalt, csinos rózsaszín ruhám úgy
illatozott, mintha új lenne - pedig nem volt az.
Anya tudta, hogyan kell mindent tökéletes rendben és
tisztaságban tartani. A családunk minden tagja olyan tiszta
volt, hogy az ellenségeink talán nem is tudták, hogy
szegények vagyunk, nem látszott rajtunk. Talán emiatt még
jobban gyűlöltek bennünket. A férfiak nehezen tudták
becsukni a csomagtartót. Segítőkészen megjegyeztem:
- Az autó az egyik oldalára dől.

A taxisofőr is észrevette a hibát, és ismét hangos

utasításokat kiabált, miközben ellenőrizte, hogy melyik
kerékre mennyi súly jusson. Még az én tapasztalatlan
szemem is látta, hogy nagyon laposak az autógumik, de
elhatároztam, megtartom magamnak a véleményemet,
nehogy anya elküldje a taxit, és másikat hívjon. Nem
akartam, hogy megint várakozni kelljen, hiszen azóta
sóvárogtam erre az utazásra, amióta tavaly augusztusban
elhagytuk Szuleimániját.
Amikor a taxisofőr úgy vélte, hogy minden rendben van,
beült a kormány mögé, és felkiáltott:
- Yella, yella! Menjünk!
Anya és Muna mellettem foglaltak helyet a hátsó ülésen.
Aziz bácsi a másik oldalamon ült. Ő csak a vasútállomásig
kísért minket, nem jött velünk Kurdisztánba.
1962- ben, a születésem évében, a bácsikám diák volt
Szuleimánijában, amikor letartóztatták - kizárólag kurd
származása miatt. Egy életre megváltoztatták azok a
szenvedések, amelyeket akkor átélt. Többé nem tudott
északon élni, ahol bebörtönözték és zaklatták. Ezért
költözött Bagdadba, hogy a nővérével - anyámmal - éljen.
Még évekkel a kínzások után is előfordult, hogy
valamilyen esemény furcsa viselkedést váltott ki belőle.
ilyenkor a bácsikám nem beszélt senkivel, vagy nem volt
hajlandó elhagyni a szobáját. Ezért sokáig a főiskolát sem
tudta befejezni, és egyetlen munkahelyén sem volt képes
hosszabb ideig megmaradni. Én azonban nagyon szerettem,
mert mindig örömmel játszott velem.
A bácsikám tehát mindig Bagdadban maradt, míg mi
meglátogattuk Amina nagymamámat, a nagynénéimet és az
unokatestvéreimet Szuleimánijában.
A taxisofőr hangos kiáltással értésünkre adta, hogy siet,
és induljunk el végre. Rahad és Szahad gyorsan beült mellé
az első ülésre.
Amikor a taxi eltávolodott a járdától, eszembe jutott, hogy
nem is köszöntem el apámtól. Apám ritkán jött velünk
Kurdisztánba. Nem volt kurd, de még ha az lett volna is,
akkor is Bagdadban maradt volna, hogy dolgozzon. Soha
nem volt annyi pénzünk, hogy ő is a családjával nyaraljon.
Szegény apa!
Hátrafordultam, hogy a hátsó ablakon át még egyszer
lássam az arcát. Szemét barátságosan összehúzta és
mosolygott. Aztán lehajolt, hogy felvegyen valamit a földről.
Megláttam a feje búbját, és észrevettem, hogy a haja a
fejére tapadt. Minden bizonnyal nagyon megizzadt, mire a
sok táskát közös erővel bepakolták a taxiba.
Hirtelen émelygést éreztem, és megmagyarázhatatlan
aggodalom fogott el apám miatt. Ám amikor a taxi
belevegyült a bagdadi forgalomba, gyorsan elhessegettem
ezt a rossz előérzetet.
A legtöbb várossal ellentétben Bagdad nem egy kis faluból
nőtt ki, hanem meghatározott terv szerint építették fel.
Krisztus után 762-ben Abu-Dzsafar al-Manszúr kalifa fejében
fogant meg az ötlet, hogy egy három részből álló, kör alakú
várost épít a Tigris folyó nyugati partján. A kalifa a belső
körből irányította a várost, a hadsereg a középső területen
volt elszállásolva, a város polgárai pedig a külső körben
laktak. Ám a modern Bagdad kinőtte ezt a gondosan
megtervezett települést, és ezzel minden vonzerejét és
báját elvesztette - már ha egyáltalán volt neki.
Bagdad közlekedése kaotikus, mivel kevés főútvonala van.
A sofőrünknek emberekkel, szamárfogatokkal, autókkal és
kisbuszokkal kellett megküzdenie, miközben az egyik főút
felé tartott.
Az út mentén színes plakátok hirdették a nyugati
termékeket. Más falragaszok viszont azt hangoztatták, hogy
az irakiak milyen előnyöket élvezhetnek a Baasz Párt uralma
alatt. Ez volt az a párt, amelyik 1968-ban egy puccs során
került hatalomra. Egyszer hallottam, hogy Rahad bátyám
tréfásan „visszaoldalgó kölyköknek” nevezi őket, mert
egyszer már
 1963- ban is hatalmon voltak, de akkor gyorsan le kellett
mondaniuk, mert kormányzásukat nagyon sok rendbontás
és ellenségesség kísérte. Most viszont mindenki azt mondta,
hogy a hatalmuk szilárdabb, mint akkor volt.
Túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem a politikát, mégis
tisztában voltam az 1958-as forradalom pusztító hatásaival.
A családomban sokan meghaltak, apám vállalkozása pedig
tönkrement. A többi gyereknél sokkal érdeklődőbb voltam,
és hallottam, hogy a felnőttek bizakodva beszélnek irak új
kormányáról. Tudtam, hogy mindenki egy dologra vágyik:
legyen vége a zűrzavarnak és a felfordulásnak, amely idáig
minden egyes iraki kormányváltást kísért.
Ki sejthette azon a napsütötte júliusi reggelen, hogy a
baaszista kormány és Szaddam Huszein mennyi
szívfájdalmat és terrort fog hozni minden iraki számára? Jó,
hogy egyikünk sem tudta, milyen szörnyű napok várnak
ránk.
Az előző években a családunk mindig vonattal utazott
Bagdadból Kirkukba, onnan autóval mentünk tovább
Szuleimánijába. 1972 nyarán azonban anyám kijelentette,
hogy takarékoskodnunk kell, ezért busszal tesszük meg az
utat. Hamarosan meg is érkeztünk a Bagdad belvárosában
lévő buszállomásra. A taxiból való kiszállás és kirámolás is
meglehetősen nagy zűrzavarral járt. Türelmesen vártunk,
míg Rahad, Szahad és Aziz bácsi kipakolta az előzőleg oly
nagy gonddal elhelyezett táskákat a csomagtartóból.
Felbukkant egy hordár is, és egy kis borravaló fejében
segített a poggyász szállításában. Siettünk az állomásnak
arra a részére, ahol a Szuleimánijába induló kisbuszok
vártak az utasokra. Ekkor elénk toppant egy buszsofőr, egy
idősebb, kopaszodó férfi, akinek dús bajsza kétoldalt az
álláig lógott. Rendkívül barátságosan viselkedett, és
rábeszélt minket, hogy az ő buszára szálljunk. Azt állította,
úgy ismeri azt a vidéket, hogy akár egy órával hamarabb is
elérhetjük úti célunkat. Ráadásul kijelentette, hogy a
tizenkét éven aluli gyermekek ingyen utazhatnak.
Hálásan szálltunk fel a járművére, mert pénznek mindig
szűkében voltunk.
Én a koromhoz képest nagyon sovány és alacsony voltam,
ezért semmi kétség nem fért hozzá, hogy tizenkét éven aluli
vagyok. Muna is olyan apró termetű volt, hogy mindenki
tizenkét évesnek nézte volna, de anya nem volt hajlandó
hazudni.
Nagy hibát követtünk el, hogy megbíztunk abban a
sofőrben, de erre csak később jöttünk rá.
Az ócska busz nyikorogva hagyta el az állomást, és még
egyszer át kellett verekednünk magunkat a forgalmas városi
utcákon. A busz végigdöcögött Bagdad kereskedelmi
negyedén, a sok bazár, régi piac és magas kéményű gyár
között. Hamarosan a Kirkukba vezető négyes számú főútra
értünk. Végre megkezdtük utazásunkat, és az út végén várt
ránk Szuleimánija!
A busz akár huszonöt embert is szállíthatott volna, mégis
csak tizenegyen utaztunk rajta. Anya és Rahad ezt
furcsának is találták, majd a sofőrt is megkérdezték, de a
férfi csak egy kacsintással válaszolt a bátyámnak.
- Legalább több helyünk van - suttogta Muna szégyenlős
mosollyal. A nővérem olyan félénk és érzékeny volt, hogy
mindnyájan úgy éreztük, állandóan a védelmünkre szorul.
Muna és Szahad ikertestvérek voltak, de mindenben
különböztek egymástól.
Szahad sötét bőrű, erős felépítésű, akaratos fiú volt. Muna
viszont porcelánfehér arcú, törékeny termetű és túlságosan
alkalmazkodó természetű. Olyanok voltak, mint a tűz és a
víz. Sokan azt hitték, csak viccből mondjuk róluk, hogy ikrek,
senki nem akarta elhinni.
Sajnálom, hogy nem lehettem jelen, amikor Muna és
Szahad megszületett. Ez olyan megrázó esemény volt, hogy
a családunkban mindenki emlékszik rá. Én is többször
hallottam már a történetet. Anya harmadik terhessége
során senki sem sejtette, hogy ikreket vár - még az orvosa
sem. Néhány órai vajúdás után megjelent a szülőszoba
ajtajában egy közönyös nővér, és apámnak felmutatott egy
jól megtermett fiú csecsemőt. A családtagok örültek a
második fiú születésének, ám hamarosan mindenki aggódni
kezdett, mert újra meghallották anyám sikoltozását a zárt
ajtók mögül. Anyám kiáltásai végül elcsendesedtek, és
ugyanaz a nővér - most már egyáltalán nem közönyösen,
hanem izgatottan - kirohant a szülőszobából, és átnyújtott
apámnak még egy kisbabát.
Mindenki megdöbbent, amikor megpillantotta az apró
csomagot a nővér kezében, aki bejelentette, hogy az
újszülött Szahad ikertestvére. A fiú csecsemő kétszer akkora
volt, mint a második baba. Senki nem akart hinni a
nővérnek. Sok északi rokon azzal vádolta, hogy aljas módon
meg akar tréfálni bennünket, mert anya kurd származású.
Ám tévedtek: Muna nem volt tréfa. A nővérem nagyon is
valóságos volt, bár olyan aprócska, hogy több hétig a
kórházban kellett maradnia. Még amikor végre
hazaengedték, akkor sem volt biztos az orvos abban, hogy
életben marad. Anyának azt mondták, az első néhány
hónapban pólyázza be a babát, hogy védje áttetsző bőrét,
amely olyan kényes volt, hogy még a simogatás is nyomot
hagyott rajta. Azért is pólyázni kellett, mert egész Irakban
nem találtunk volna olyan kicsi babaruhát, amely jó lett
volna egy játék babánál is kisebb csecsemőre.
Az évek múlásával Szahad férfias és erős lett, és soha
nem rejtette véka alá a véleményét. Muna viszont olyan
szégyenlős volt, hogy alig lehetett a szavát hallani.
Én szinte azonnal erős vonzalmat éreztem a nővérem
iránt, és úgy gondoltam, meg kell védenem a kegyetlen
világtól - pedig négy évvel fiatalabb voltam nála.
 Mihelyt magunk mögött hagytuk a várost, az utasok
elbóbiskoltak, vagy az ablakon bámultak kifelé. Én viszont
nagyon érdeklődő természetű voltam, ezért minden utast
alaposan szemügyre vettem.
A busz elején két kurd férfi üldögélt nagy csendben.
Hagyományos ruházatuk, amely turbánból és buggyos szárú
nadrágból állt, egyértelműen elárulta nemzetiségüket. Azon
tanakodtam, hogy vajon a pesmergáknak nevezett kurd
szabadságharcosok közé tartoznak- e. Annyi történetet
hallottam már róluk! Ha azok lettek volna is, nem árulhatták
el. Ha valakiről kiderült, hogy pesmerga, azt azonnal
kivégezték.
Nem tudtam a szememet levenni róluk.
A fiatalabbik - aki hatalmas termetű, széles vállú és erős
karú férfi volt - akár súlyemelőnek is beillett volna. Ám
álmodozó szeme és kedves arckifejezése szöges ellentétben
állt fizikai erejével. A nyakán egy huncut göndör hajtincs
kiszabadult a turbánja alól.
A másik férfi alacsony és inas volt. Nem tudtam levenni a
szemem szokatlan módon megereszkedett és ráncos
szemhéjáról. Ettől függetlenül jókedvűnek és életvidámnak
látszott.
A másik négy utas egy házaspár volt, két kisgyerekkel.
A ruházatukról felismertem, hogy arabok. A férj, sok
irakihoz hasonlóan, hagyományos arab öltözetet - hosszú,
ingszerű ruhát - hordott. A feleség kék ruhája fölött fekete
kötényt viselt, a gyermekeiket viszont nyugati stílusú
ruhába öltöztették. A pár barátságtalanul nézte kurd
öltözékünket.
Bár a családunkban anyán kívül csak én szoktam
állandóan kurd viseletet hordani, ezen a különleges napon
mindnyájan abban voltunk.
Rahad és Szahad nagyon feltűnő látványt nyújtott a bő
kurd ingben és a selyemövvel leszorított, bő szárú
nadrágban. Fejükön kurd sapkát, a klawt, lábukon pedig
klashnak nevezett szandált viseltek. A család három nő
tagja élénk színű kurd ruhákban díszelgett. Az én kedvenc
színem a sötét rózsaszín volt, Muna az élénkkéket, anya a
napsárgát kedvelte. Mi hajadonfőtt voltunk, de anya fekete
haját egy csodálatos aranyszínű sál fedte, amelynek szélén
ezüstérmék csilingeltek.
Anya barátságos gesztusként megkínálta az arab
gyerekeket egy kis datolyasütemény- nyel. Ám a szüleik úgy
viselkedtek, mintha a sütemény mérgezett lett volna.
Gyorsan lefogták a gyerekeik kezét, és anyának kurtán
odavetették.
- La! La! - ami azt jelenti: Nem! Nem!
Anyám valósággal hátrahőkölt a heves elutasítástól.
Engem is megdöbbentett a durvaságuk, pedig már elég
idős voltam ahhoz, hogy megértsem: a legtöbb iraki arab
gyűlöli a kurdokat.
Anya gyorsan magához tért, és a saját gyermekeit kínálta
meg az édességgel. Annyira
sértve éreztem magam az idegenek udvariatlansága
miatt, hogy nagy örömmel majszoltam a süteményt, és
fennhangon dicsértem, hogy milyen finom. Nagy elégtétellel
néztem, hogy az arab gyerekek szemrehányó pillantást
vetnek a szüleikre.
Ekkor a két kurd férfi közül az idősebbik mosolyogva
körülnézett, és minden gyereket megkínált cukorkával. A két
arab gyerek olyan gyorsan kapott az édesség után, mint a
villám. Megragadták a cukrot, letépték róla a papírt, és
fürgén bedugták a szájukba, mielőtt a szüleik
megakadályozhatták volna.
A szülők bosszús arcát látva kitört belőlem a nevetés, és a
két férfi velem együtt nevetett. Még az is, amelyik olyan
csendes volt, hogy egész út alatt egyetlen szót sem szólt.
 Tudtam, hogy az utazás majdnem kilencórás lesz. Csak mi
mentünk egészen Szuleimánijáig. Megtudtuk, hogy az arab
család egy Sunni nevű kis falunál fog majd leszállni, amely
Bagdadtól egyórányira volt. A két kurd férfi pedig azt
mondta, hogy egy Kirkuk melletti faluba igyekeznek.
Szörnyen meleg volt. Erőtlen mozdulatokkal hessegettem
el egy szemtelen legyet, amely a buszban keringett
körülöttünk. Már éppen elszenderedtem, amikor a buszsofőr
mérges hangjára riadtam fel. Eddig barátságos volt, ezért
arra gondoltam, hogy az elviselhetetlen júliusi hőség miatt
lett ilyen ingerült.
Így kiáltott fel:
- Ti, kurdok! Hallgassatok már el ott hátul! Megfájdul a
fejem a gyerekzsivajtól!
Nagyon sértőnek találtam a felfortyanását, ugyanis egy
szót sem szóltunk. Büszkén kihúztam magam, és az arab
családra pillantottam. A férj és a feleség sunyi pillantást
váltott.
A tenyerembe mélyesztettem a körmömet, mert
legszívesebben visszaszóltam volna, de nem tehettem meg
anyám és a testvéreim jelenlétében. Reménykedve néztem
a két kurd férfira, hátha ők megvédenek minket az
igazságtalan támadástól. Ám a férfiak elmélyülten figyelték
a tájat, és egyetlen arcizmuk sem rándult. Látszott, hogy
nem akarnak összetűzni a sofőrrel. Csalódott voltam, de azt
mondtam magamnak, hogy ha valóban álruhás pesmergák,
akkor nem fedhetik fel magukat.
Mielőtt útra keltünk, a rokonaink figyelmeztettek, hogy
északon nagyon nehéz - sőt veszélyes - lett a kurdok élete.
Állandóan azzal vádolták őket, hogy széthúzást és
állampolgári engedetlenséget szítanak. A kormány rendkívül
szigorú törvényeket hozott ellenük. Azt a kurdot, akinél
távcső volt, azonnal felakasztották. Ha egy kurd külön
engedély nélkül írógépet tartott magánál, akkor
letartóztathatták és kihallgathatták. A fényképezőgép is
gyanús volt, de egy teleobjektívvel ellátott készülék miatt
már könnyen megölhették az embert. A kurdokat minden
különösebb indok nélkül letartóztathatták. Ha egy arab
bejelentést tett arról, hogy egy kurd bírálja a rendszert, a
kurdot akkor is megbüntették, ha ez nem volt igaz.
Anyám és idősebb testvéreim kényelmetlenül fészkelődtek
a helyükön, de mivel mi kurdok voltunk, az udvariatlan sofőr
pedig arab, senki nem mert visszaszólni.
Számomra az utazás elvesztette a vonzerejét.
Hamarosan megérkeztünk egy Bagdad külvárosában lévő
kis településhez, amely szerény külsejű, barna téglás
házakból állt. Itt az arab család leszállt. Magukhoz vették
két régi bőröndjüket, és ránk se pillantva sietősen távoztak,
a sofőrnek azonban hosszasan hálálkodtak, mielőtt
elhagyták a járművet.
A lelkem bosszúért szomjazott.
Egy szegény iraki családok által lakott környéken éltek,
ahol a betonból készült földszintes házak ugyanolyan
színűek, mint a körülöttük elterülő homok. A lapos tetőkön
száradó ruhákat és néhány rozsdás fémszéket pillantottam
meg.
Örültem az arab család távozásának, de ugyanakkor
csalódott is voltam. Szerettem volna a tudtukra adni, hogy
az apám a híres bagdadi al-Aszkari családból származik.
Még évekkel a forradalom után is mindenki elámult, ha
meghallotta a családnevünket.
Hamarosan ismét meg kellett állnunk egy kicsi és
elhanyagolt töltőállomásnál. Ahogy közeledtünk Kurdisztán
felé, egyre kevesebb volt az üzemanyag, mert a kormány
azzal büntette a kurdokat, hogy korlátozta az
üzemanyagellátást. A sofőrnek az út menti bódékat kellett
felkeresnie, ahol kurd fiúk műanyag kannákból árulták a
benzint.
 Amikor a busz visszakanyarodott az útra, mindenki
elbóbiskolt, de déltájban anya és Muna felébredt. Elővették
a csirkehúsos szendvicseket és a töltőállomáson vásárolt
Fanta narancsitalt.
Mindkét kurd férfi hálásan elfogadta az ételt, amellyel
anya megkínálta őket, a buszsofőr viszont nem kért anya
szendvicseiből. Úgy nézett rájuk, mintha szennyezettek
lettek volna, pedig anya volt a leglelkiismeretesebb
háziasszony egész Irakban.
Nem sokkal ezután átmentünk egy szurdok fölött húzódó
fém függőhídon, és magunk mögött hagytuk a síkságot.
Végre szemem elé tárult egy magas hegyvonulat csodálatos
látványa. Nemsokára Kurdisztánban leszünk, az egyetlen
helyen, ahol mindig magabiztosnak és boldognak éreztem
magam.
Már ilyen fiatalon is tisztában voltam azzal, hogy
idetartozom, és nem Bagdadba.
- Szeretem Kurdisztánt! - fakadt ki belőlem a lelkesedés,
és a két kurd férfi mosollyal jutalmazta kijelentésemet. Az
arab sofőr rosszallón felmordult, de nem szólt egy szót sem.
Bűnnek számított, ha valaki Észak-Irakot az igazi nevén,
Kurdisztánként emlegette. Mégis magabiztosnak és
bátornak éreztem magam, mert úgy gondoltam, egy ilyen
fiatal lányt nem büntetnének meg ezért. Ráadásul tudtam,
hogy nemsokára Amina nagymama házában leszünk, és az
egész fárasztó út végre mögöttünk lesz.
Amikor a hűs kurd hegyek közé értünk, a sofőr már nem
volt olyan rosszkedvű. Meglepődtem, amikor bekapcsolta a
magnóját, és a buszt pezsdítő ritmusú kurd népzene hangjai
töltötték be. A férfi megkért minket, hogy mi is énekeljünk.
Mindenki tudta, hogy törvényellenes cselekedetnek számít
olyan kurd dalok éneklése, amelyek erősítik a nemzeti
érzéseket. Ennek ellenére egyszer még a bagdadi rádióban
is hallottam kurd népdalokat. Az idősebb férfi úgy tett,
mintha énekelne, de nem haragudtam rá, hiszen csak a
békességet igyekezett megőrizni. Én viszont nem voltam
hajlandó annak a goromba embernek a parancsát
teljesíteni.
Egy óra múlva elérkeztünk egy megállóba, ahol a két kurd
leszállt. Kezüket a szívükre téve mondtak búcsút, és
boldogan kászálódtak le a buszról. Gyors léptekkel
megindultak egy hegyoldalra kúszó település felé, ahol a
szorosan egymás mellett lévő házak teteje olyan alacsony
volt, mintha mindegyik a hegyre vezető lépcsőfok lenne.
A busz továbbindult. Már hat órája utaztunk, és kezdtünk
elfáradni. Ekkor azonban a jármű hirtelen lekanyarodott az
útról, és a buszsofőr bejelentette, hogy egy kis kitérőt
fogunk tenni. Anya kurd nyelven tiltakozott.
- Micsoda? Hova megy?
Ám a férfi nem válaszolt a kérdésére.
Rahad arabul is megismételte anya szavait.
A sofőr a fejét ingatta, és tétován közölte:
- Felveszünk valakit. Egy ismerősömet, aki szintén
Szuleimánijába igyekszik.
Rahad lefordította a férfi szavait anyának, aki
lebiggyesztette az ajkát. Nem tetszett neki az események
alakulása.
Az út nem volt kikövezve, és a kerekek által felvert por
beszállt az ablakon. Mindenki fuldoklott és köhögött. Amikor
Rahad felállt, és anyához lépett, hogy megnyugtassa,
szörnyű zajt hallottunk - puskaropogást.
A homlokomat bevertem az előttem lévő ülésbe, amikor a
sofőr a fékre taposott. Rahad hátratántorodott, de sikerült
visszanyernie egyensúlyát. Lehuppant az ülésre, és
önkéntelenül felkiáltott.
Megijedtem. Anyára néztem, aki intett nekem.
- Gyere ide, Joanna!
 Odasiettem anya mellé, és kikukucskáltam az ablakon.
Észrevettem egy csapat fegyveres férfit, akik egy kanyargós
ösvényen lopakodtak lefelé. Mi történik?
Kiáltást hallottunk.
- Lefelé! Leszállni a buszról!
Rahad anyára nézett, és ezt suttogta:
- Útonállók.

Útonállók! Ki fognak rabolni minket? Felgyorsult a

szívverésem.
Amikor lekászálódtunk a buszról, öt férfit pillantottam
meg, akik mérgesen meredtek ránk.
irakban sok ember élt kilátástalan szegénységben, és
közülük jó néhányan bűnözéssel tartották fenn magukat.
Még a kurdokból is válhatnak országúti banditák. Ám azok a
férfiak, akik fegyvert fogtak ránk, nem kurdok voltak.
Tudtam, hogy az arab útonállók nem fognak nekünk
megkegyelmezni - még akkor sem, ha megtudják, hogy apa
arab. Annál inkább felbőszítené őket, hogy kurd öltözéket
hordunk.
Az egyik bandita kiabálni kezdett a sofőrrel, és hamar
rájöttünk, hogy a férfi egy követ fúj velük. Az ő feladata volt,
hogy irakban utazgasson, és gyanútlan utasokat csaljon a
járművére. Azután egy előre megbeszélt, elhagyatott
területre kellett vinnie az áldozatait, ahol a társai kirabolták
őket.
Az is kiderült a párbeszédükből, hogy csalódást okoztunk
nekik, mert a bűnözők vagyonosabb utasokra számítottak.
Ezek a férfiak egész biztosan ki fognak rabolni bennünket.
Hirtelen eszembe jutott az a gyönyörű fekete baba, amelyet
Fatima nénikém hozott nekem Londonból. Apa húga nagyon
okos nő volt, és magas kormánytisztséget töltött be. Még
egyikünk sem látott olyan babát. Fekete porcelánból készült,
csodálatos arca és hosszú szempillája valósággal elbűvölt.
Zöld selyemruhája volt, és nagyon tetszett, hogy
fehérneműt is adtak hozzá. A baba valóban értékes volt,
ezért anya azonnal elrakta egy dobozba, és azt mondta,
hogy csak „különleges alkalmakkor” vehetem majd elő.
Napokig kellett könyörögnöm, mire megengedte, hogy
elhozhassam magammal Kurdisztánba. Meg szerettem volna
mutatni a szuleimánijai kurd unokatestvéreimnek. Vajon a
banditák el fogják venni tőlem?
Felpillantottam anyára, és észrevettem, hogy a babám
sorsánál sokkal komolyabb dolgok aggasztják. Anya a
biztonságunkat féltette. Szorosan maga mellé húzta Munát.
Muna már fiatal lánnyá cseperedett, és sok ember
dicsérte a szépségét, sötétszőke haját, világos bőrét és
tökéletes arcvonásait. Anya talán attól tartott, hogy azok a
férfiak Munát - fiatal kora ellenére - menyasszonynak
akarják majd megszerezni.
Anya szorosan fogta Muna karját, és jelentőségteljes
pillantást vetett Rahadra és Szahadra. Így adta a tudtukra,
hogy nyugton kell maradniuk.
A banditák ugyanis könnyen veszélyesnek ítélhették a
bátyáim jelenlétét, főleg Rahadét. Az idősebbik bátyám még
nem volt felnőtt, de 190 centiméteres termetével mégis egy
fejjel a rablók fölé magasodott. Nem tudhatták, hogy a
bátyám egyáltalán nem harcias természetű, és többnyire
egy sarokban szokott olvasgatni otthon.
Szahad viszont gondot okozhatott nekik. Ő is magas
termetű volt, ráadásul forrófejű és makacs. A szemem
sarkából láttam, hogy ugrásra készen áll.
Ám a banditák mással voltak elfoglalva. Nagyon
haragudtak a társukra, a buszsofőrre, amiért ilyen szegény
utasokat hozott eléjük.
A legalacsonyabb útonállónak - aki a vezetőjüknek tűnt -
egyszer csak elege lett a magyarázkodásból, és
megfenyegette a sofőrt a puskájával. A gyáva alak sarkon
fordult, és a földutat szegélyező bokrok felé szaladt. Erre a
bandavezér találomra utána eresztett egy sorozatot, halálra
rémítve mindenkit.
Amikor a sofőr meghallotta a sortüzet, és látta, hogy a
lába körül golyók csapódnak a földbe, hirtelen megállt.
Visszafordult és felkiáltott:
- Hé! Hé!
Ezután békítőn integetett bandita barátainak, majd
visszaólálkodott hozzájuk.
Annyira meglepődtem, hogy tátott szájjal néztem őket.
Egy csapat komédiás rabol ki minket? Ám a helyzet sajnos
halálosan komoly volt.
A bandavezér átkozódva szidta a sofőrt, aki a busz
tetejére halmozott poggyászunkra, a nyolc tömött táskára
mutatott.
- Lehet, hogy ezekben mégis találsz valami kedvedre valót
- mondta, és mérgesen nézett ránk. - Csak van ezeknek a
kurdoknak valami értékes holmijuk.
A legszörnyűbb félelmeim váltak valóra, amikor a vezér
megparancsolta két emberének, hogy vigyék hozzá a
csomagjainkat. A két rabló a busznak támasztotta a
puskáját. Felmásztak a busz tetejére, és elkezdték ledobálni
a táskákat a földre. Amikor ezzel végeztek, leugrottak, és
egyik táskát a másik után tépték fel, hogy valami értéket
keressenek bennük.
Anyára pillantottam, és láttam, hogy a kezét a szájára
tapasztja. A bátyáim és a nővérem is le voltak sújtva,
miközben végig kellett nézniük, hogy a személyes holminkat
a földre dobálják.
Ám semmi sem nyerte el a rablók tetszését. Undorodva
kezdték félredobálni szerény holminkat.
A sofőr megvonta a vállát.
- Mit várhatunk a kurdoktól? Értékes ékszereket?
 Úgy bámult ránk, mintha mi tehetnénk arról, hogy
csalódást okoztunk a társainak, és csakis az ő
bosszantásukra lennénk ilyen szegények.
Az egyik férfi ráförmedt anyára:
- Hol van a pénzed?
Anya kifordította a táskáját, és néhány érme hullott a
földre. Soha nem hozott magával pénzt Kurdisztánba. A
szuleimánijai rokonaink mindennel elláttak bennünket, míg
náluk voltunk.
Ebben a pillanatban az értékes fekete babámat is a földre
hajították. Felkiáltottam és odafutottam, hogy fölvegyem.
Nem hallgattam anyám figyelmeztető kiáltására.
- Na! Joanna! Na!
Megvizsgáltam a babát. Még mindig egy darabban volt.
Semmi baja nem esett, csak néhány karcolás érte az arcát,
és egy kicsit piszkos lett a ruhája.
A sofőr fenyegető mozdulattal nyúlt felém, de én
felsikoltottam, és a hátam mögé rejtettem a babát. A
tolvajok vezére rászólt a férfira:
- Hagyd békén!
Lassan visszahátráltam anya mögé, és elbújtam a
tekintetük elől. Óvatosan kukucskáltam ki a rejtekhelyemről.
Miután kiválasztották a legjobb ruháinkat és a rokonoknak
vásárolt ajándékokat, a hat bűnöző felkapaszkodott a
buszra, és hangosan panaszkodtak a szegénységünk miatt.
Nem pazarolták tovább ránk a drága idejüket.
Megrántottam anya karját.
- Anya!
Kétségbeesetten néztük, ahogy elindulnak, és minket
sorsunkra hagynak az út szélén. A sofőr még egy utolsó
megvető pillantást vetett ránk.
 - Ostoba kurdok! - kiáltotta gúnyosan. Kinevetett, amiért
annyira megbíztunk benne.
Néztem a távozó busz után, amely felkavarta maga
mögött az út porát. Amikor eltűnt a
messzeségben, elkeseredésemben sírva fakadtam.
Anyám megkönnyebbült, hogy a gyermekei sértetlenül
úszták meg ezt a szörnyű kalandot. Nem zavarta, hogy
közlekedési eszköz, élelem és víz nélkül maradtunk egy
veszélyes környéken, ahol még vadállatok is
megtámadhatnak minket.
A könnyeimen keresztül körülnéztem a vad tájon, és arra
számítottam, hogy ránk leselkedő farkasokat, rókákat és
vadmacskákat pillantok meg. És kígyókat. Ez a környék
biztosan csak úgy hemzseg a mérges kígyóktól! Két évvel
azelőtt az egyik rosszcsont unokatestvérem megkergetett
egy kígyóval, és azóta rettegtem tőlük.
Anyám és a testvéreim a földúton szétszórt holminkra
meredtek. A banditák a három legrosszabb állapotban lévő
táskánkat hagyták hátra. Gépies mozdulatokkal bepakoltuk
a megmaradt ruhaneműnket.
- Talán van egy falu a közelben - törte meg anya a döbbent
csendet.
- Nincs messze a főút. - Rahad abba az irányba mutatott,
ahonnan jöttünk.
Szahad olyan mérges volt, hogy beszélni sem tudott, csak
dühösen morgott valamit.
Muna is pityeregni kezdett.
Rahad és Szahad vállára vette a három táskát, és
libasorban elindultunk az út közepén. Elkerültük a kövekkel,
fűvel és bogánccsal benőtt útszélt. Mivel meg voltam
győződve arról, hogy az út szélén mérges kígyók lesnek
ránk, ezért mindig szorosan valaki mellett lépdeltem.
 Muna hamarosan abbahagyta a sírást, és készségesen
felajánlotta, hogy viszi a babámat, amely kezdett egyre
nehezebb lenni.
A júliusi nap melegen sütött ránk, ezért hamarosan
megszomjaztunk. A nyelvem megdagadt, és a szám
kiszáradt. A vízkészletünk a buszban maradt. Kurdisztánban
rengeteg hegyi forrás volt, de egyikünk sem merészkedett a
sűrű aljnövényzetbe, hogy felkutasson egyet.
Nem tudtam másra gondolni, mint arra a finom szőlőlére,
amelyet Amina nagymamám szokott készíteni szuleimánijai
otthonában. Az árusok minden reggel jeget hoztak a
városba a magas hegyekből, és a nagymamám erre öntötte
a gyümölcs levét. Nem volt fenségesebb ital a jeges
szőlőlénél!
Éhes is voltam, mert a csirkehúsos szendvicseket már
régen megettük. Mohón vágyakoztam a nagymamám
frissen sütött kenyerére és illatos fűszerekkel töltött sajtjára.
A lábam már rogyadozott, úgy éreztem, egy lépést sem
tudok tenni. Ekkor egy közeledő jármű zaját hallottuk.
Visszajöttek a banditák?
Hála istennek, szerencsénk volt. Egy piros traktor bukkant
fel a domb mögül. A vezetőülésen ülő földműves ruházatáról
azonnal kiderült, hogy kurd.
A farmert meglepte a felbukkanásunk. Lassított, de nem
állította le a motort. Felemelte a szemöldökét, és
gyanakodva figyelt minket.
- Mit kerestek errefelé? - kérdezte.

Rahad előlépett, és elmagyarázta, hogy kerültünk ilyen

helyzetbe.
A farmer gyanakvó arckifejezése megenyhült. Kikérdezte
Rahadot a családi hátterünkről. Néhány perc múlva
örömmel fedeztük fel, hogy milyen szerencsés találkozásban
van részünk: a kurd földműves Hádinak a nagybátyja volt.
Hádi Aliát, a legidősebb nővéremet vette feleségül.
Tulajdonképpen rokonok voltunk!
A farmer leugrott a traktorról.
- Gyertek, hadd segítsek! Szálljatok fel a traktorra,
hazaviszlek titeket. Nálam töltheti- tek az éjszakát -
ajánlotta fel szívélyesen.
Megmenekültünk!
A farmer, Rahad és Szahad elhelyezték a poggyászunkat.
- Mindenki keressen egy biztonságos ülőhelyet? - mondta
a férfi.
Kis nehézségek árán letelepedtünk a traktoron. Én
összekuporodtam anya és Muna mellett, Szahad pedig a két
sárvédőn egyensúlyozott. Rahad felajánlotta, hogy a
motorra ül.
Jól ismertem a bátyámat. Meg akart minket kímélni attól,
hogy a forró fedőn kelljen utaznunk.
A farmer beindította a motort, és elindultunk. A nap még
mindig égette a hátunkat, de az arcunkat enyhe szellő fújta.
Végre elhagytuk azt a veszélyes helyet!
Hangosan felnevettem, amikor Rahadra pillantottam. A
bátyám ültében előrehajolt, és úgy nézett ki, mint egy lovas,
aki éppen a célegyenesbe fordul.
Végre boldog voltam. A szél belekapott hosszú hajamba,
arcomat felemeltem, és beszippantottam a kurd levegőt,
amely a szabadság illatát hozta felém.

Mártírok hegye

Szuleimánija, Kurdisztán 1972. július

 A csodálatos megmenekülés után örömmel fogadtuk el a
földműves meghívását, hogy a házában töltsük az éjszakát.
Hatalmas fák árnyékában meghúzódó apró otthona
gyermekkorom meséit juttatta eszembe.
Amikor a traktor megállt a ház előtt, kíváncsi arcokat
pillantottam meg a levendulakék függönyök mögött. A
könnyű anyag az üveg nélküli ablakokban lengedezett a
szélben.
Hádi nagybátyja közölte velünk, hogy nagyon szerencsés
embernek tartja magát, mert jó felesége és három
engedelmes lánya van. Odahívta a családját, és a négy nő
szégyenlős mosollyal lépett ki a házból. Megálltak a
hatalmas verandán, és barátságos mozdulattal üdvözöltek
minket.
Először én ugrottam le a traktorról, és nagyon büszke
voltam magamra, hogy ilyen ügyes vagyok. A házban
észrevettem, hogy a családnak kevés értéktárgya van,
viszont minden helyiségben frissen vágott virág illatozik - ez
minden kurd család otthonában szokás volt, legyen az
szerény vagy pompás.
A család tiszteletre méltó vendégként bánt velünk.
- A vendégek szerencsét hoznak - mondták.
A feleség vidám arccal vezetett minket a hátsó verandára,
és megkínált friss forrásvízzel. Ezután megmosakodtunk és
letelepedtünk. Barátságos mosollyal szolgálta fel nekünk az
ételt.
- A látogató tíz áldást hoz magával, egyet megeszik, és
kilencet a házigazdánál hagy - mondta kedvesen.
Friss joghurtból készül italt töltött nekünk, majd szólította
három félénk lányát, akik - legnagyobb örömömre - már
előkészítették a lepénnyel, fehér sajttal és fügével
megrakott nagy tálakat. Ezután kubbát kaptunk, egy darált
búzával, darált hússal, hagymával és mandulával készült
népszerű ételt.
 Evés közben Rahad elmesélte, hogyan raboltak ki
bennünket.
A földműves bőbeszédű volt, és csak úgy dőltek belőle a
kurd közmondások.
- Ne aggódjatok. Ha a szekér felborul, mindig akad, aki
segít az úton.
Úgy tettem, mint aki félrenyelt, és kezemet számra
tapasztva kuncogtam a mondásain. Anyám titokban oldalba
bökött, hogy maradjak csendben.
A kedves ember ragaszkodott ahhoz, hogy mi foglaljuk el
a verandán elhelyezett matracokat, míg a családja a
kertben aludt, a borókabokrok és a fűzfák alatt. Hádi
nagybátyjánál keresve sem találtunk volna jobb házigazdát.
Az éjszakai pihenő után forró teából, lágy tojásból, friss
joghurtból és kenyérből álló ízletes reggeli várt ránk. A
földműves betartotta az ígéretét, és megkérte az egyik
megbízható unokatestvérét, hogy vigyen el minket
Szulimánijába, Amina nagymamám házába.
Az unokatestvér autója régi volt, és elég rozogának tűnt,
de a motorja jól működött, ezért nagy sebességgel hagytuk
el a földműves házát. Nagyon izgatott voltam, hogy nem kell
két órát utaznunk, hanem hamarabb is megérkezhetünk. Az
autó felkapaszkodott egy hegyre, majd egy nagy kanyar
után elindult a dús fűvel, színes virágokkal borított völgy
felé.
Hamarosan a szemünk elé tárult az ezer színben tündöklő,
festői Szuleimánija, amelyet Nagy Szulejmán pasa épített
1780-ban. A város kilencszáz méterrel a tengerszint fölött
feküdt, két hegycsúcs között meghúzódó, nagy kiterjedésű
völgyben.
Szuleimániját csak kurdok lakták. Itt született és
nevelkedett anya. Én ugyan Bagdadban láttam meg a
napvilágot, de a szívem mindig idehúzott.
 A nagymamám csodálatos, régi otthona nagyon
hangulatos környéken épült. Mindenütt virágzó kertekkel és
ősrégi fákkal szegélyezett nagy, nyitott házak álltak.
Számomra az ő háza volt a legszebb a világon. Minden
helyiség egy zárt belső kertre nyílt, amelynek közepén
hatalmas szökőkút csobogott. Az emeleti hálószobák tágas
erkélyét sűrű szőlőlugas árnyékolta.
Anya szerencsés volt, hogy ebben a házban nőhetett fel.
1928-ban, a család negyedik lánygyermekeként született.
Apja, Haszan Aziz, egy jó nevű családból származó oszmán
katonatiszt volt, mely török, arab és - Amina nagymamám
részéről - kurd ősökkel büszkélkedhetett. Nagypapámnak
volt ugyan egy fia az előző házasságból, de Amina
nagymamával való frigyéből addig csak lányok születtek.
Haszan nagypapám nagyon csalódott volt, amikor anya
megszületett. Szerette volna, ha már nem születik több
lánygyermeke, ezért anyámat Kafiának nevezte, amely kurd
nyelven azt jelenti, hogy „elég”. Ám a név nem váltotta be a
hozzá fűzött reményeket. Anyám születése után még három
lány jött világra, és csak azután örvendezhetett nagyapám
két fiúgyermekének. Az egyik közülük Aziz nagybátyám - a
legfiatalabb és egyben a legutolsó gyermek a családban.
Aziz bácsikám nagy szeretetben és kényeztetésben nőtt
fel, mert nemcsak apja-anyja, hanem hét nővére is rajongott
érte. Ám a lányok is öregbítették a család jó hírét, mert
mindnyájan különlegesen szép arcú, fekete hajú, sudár
szépségekké serdültek. Elbűvölő külsejük sok kérőt vonzott
a környékre. Állítólag nagyon sok férfi álmodozott arról,
hogy feleségül vehesse Haszan Aziz egyik lányát.
Anya nemcsak szép, hanem okos is volt, ezért
megengedték neki, hogy megszerezze a legmagasabb
iskolai végzettséget, amely abban az időben egy kurd lány
számára lehetséges volt. Ez hat osztályt jelentett. Ám a
tanulás iránti szeretete ezután is megmaradt, és egész
életében nagy érdeklődéssel bújta a könyveket, főleg a kurd
költészet ragadta meg a képzeletét. Anya boldog
gyermekkora azonban hirtelen véget ért, és az élete nem
várt irányba fordult. Nagyapám ugyanis olyan súlyos
vakbélgyulladást kapott, hogy a szervezete elfertőződött.
Menthetetlen volt. Apja halála után anyám sem kerülhette el
a sorsát.
Ugyanebben az időben az én apám anyja az egész ország
területén a süketnéma fiához illő feleség után kutatott. A
legnevesebb bagdadi családok általában egymás között
szoktak házasodni, de kevés nő mutatott hajlandóságot
arra, hogy egy fogyatékosnak számító férfi felesége legyen -
még akkor sem, ha vagyonos családból származik, és
európai műveltséggel rendelkezik. Abban az időben a
legtöbb ember abban a tévhitben élt, hogy apám süketségét
a gyerekei is örökölhetik.
Apám anyja megbízott embereket küldött mindenfelé,
hogy érdeklődjenek a jó családból való eladó lányok után, és
ekkor szerzett tudomást Haszan Aziz gyönyörű lányairól.
Anya tizenhat éves volt, és ezt a kort tartották a
legalkalmasabbnak a házasságra. Több személyes
megbeszélés után apám családja azt indítványozta, hogy a
két család egyesüljön a házasság révén.
Anya akkoriban rengeteg házassági ajánlatot kapott, és
titokban szerelmes volt egy kurd fiúba. Abban
reménykedett, hogy ő lesz majd a férje, ezért hallani sem
akart a dologról. Nem óhajtott olyan férfihoz feleségül
menni, akit nem ismer, és aki ráadásul arab - tudta, hogy az
arabok megvetik a kurdokat. Nem akart egy süketnéma
felesége lenni és idegen családba kerülni, távol a
szülőföldjétől.
Abban az időben nem volt szokás, hogy hosszú utazásokat
tegyenek az országban. Anya sejtette, hogy ha Bagdadba
költözik, akkor évente legfeljebb egyszer láthatja majd a
hozzátartozóit.
 Volt még valami, ami aggasztotta. Mivel nem beszélt
arabul, attól tartott, teljesen elszigetelődne - mivel csak
arabok vennék körül Bagdadban.
Amina nagymamám azonban nagyon nehéz helyzetbe
került, amikor megözvegyült. Belátta, hogy sok előny
származhat abból, ha az egyik legnevesebb iraki arab
családdal rokonságba kerülnek. Ezért a lánya könyörgésére
nem hallgatva, elfogadta a házassági ajánlatot az ő
nevében.
Szegény anyám! Tizenhat évesen kénytelen volt elhagyni
a szuleimánijai paradicsomot, hozzámenni egy ismeretlen
férfihoz, és idegenek között élni a számára ellenszenves,
tikkasztó levegőjű iraki fővárosban, Bagdadban. Nagyon el
volt keseredve, de akkoriban a lányoknak azt kellett tenniük,
amit a szüleik parancsoltak.
Így történt, hogy arab apától és kurd anyától születtem
Bagdadban.
Órákkal az érkezésünk után egy fotelban pihentem Amina
nagymamám tágas otthonában. Anya, nagymama és a
három nénikém egymás közt beszélgettek, és azt hitték,
hogy alszom. Pedig csak a babámat átölelve hevertem, és
igyekeztem kihallgatni a felnőttek párbeszédét.
Még mindig nagyon fáradt voltam a kimerítő utazástól.
Ráadásul kezdtem megéhezni, ezért kinyitottam a
szememet, hogy anyától engedélyt kérjek egy kis édesség
elfogyasztására. Ám ebben a pillanatban Áisa nénikém -
anya nővére, aki szintén látogatóban volt nagymamámnál -
lehalkított hangon megkérdezte:
- Hogy van Aziz? Hogy boldogul?
Gyorsan lehunytam a szememet, és úgy tettem, mint aki
mélyen alszik. Kíváncsi voltam, mit mondanak szeretett
nagybátyámról. Aziz bácsikám letartóztatásáról és
megkínzá- sáról ritkán esett szó a családunkban. Ha
csendben maradok, talán sikerül még több részletet
megtudnom, és jobban megértem, milyen fájdalmak gyötrik
még ma is.
Anyám nagyot sóhajtott.
- Kafia, beszélj már! - unszolta Amina nagymama.
- Nem változott semmit - mondta végül anya. -
Naphosszat Joannával játszik. Amikor búskomor
hangulatban van, akkor pedig zenél.
Aziz bácsi tehetséges zenész és énekes volt. Mesterien
játszott a naj nevű fuvolán. Ez egy hosszú bot, amelynek hat
lyuk van az elején, és kettő a hátulján. A naj többnyire
egyszerű hangszer volt, de az övé gyönyörű ősi mintákkal
volt díszítve.
Amina nagymama halkan felnyögött.
- Miért is kértem meg, hogy elvigyen az autóján azon a
napon! - mondta bánatosan.
- Anya, honnan tudhattad volna, hogy ellenőrző pontot
állítottak fel a piacon? - emlékeztette Fatima néni.
- Valóban nem tudtam. Arról viszont tudomásom volt, hogy
zavargások vannak az utcákon. Biztonságban kellett volna
tartanom Azizt. - Komoran nézett maga elé. - Az én hibám,
hogy ez történt - tette hozzá.
Áisa nénikém - akinek a vallásos meggyőződésénél csak a
természete volt hevesebb - nem hagyhatta, hogy az anyja
saját magát okolja a szörnyű események miatt.
- Minden Allah akaratából történik, anya. Aziz fiatal volt, és
a fiatal férfiak legyőzhe- tetlennek tartják magukat. Ha nem
veled lett volna, akkor valaki mással. Annak a napnak az
eseményei Allah akarata szerint alakultak. Ne kérdőjelezd
meg az Ő döntését.
-Minden fiatalember veszélyben volt, és én ezt jól tudtam.
- Amina nagymamán látszott, hogy hajthatatlan.
Munira nénikém pulóvert kötött az egyik lányának, kötőtűi
sebesen csattogtak a kezében. Négyéves korában
elveszítette a látását, mert egy szörnyű fertőzés
következtében a szemgolyói összeaszalódtak. Még szem
nélkül is gyönyörű volt, és a nénikém nagy családdal
ajándékozta meg a szerencsés kérőt, aki elnyerte a kezét.
Rendkívül ügyesen vezette a háztartást, és senkinek sem
engedte meg, hogy segítsen neki. Munira nénikém
mindenben képes volt észrevenni a jót. Így volt ez aznap
este is.
- Adjunk hálát azért, hogy Aziz velünk van - emlékeztette
a többieket. - Úgy is alakulhatott volna, hogy a Mártírok
hegyéhez járhatnánk.
Kinyitottam az egyik szememet. Anyám, nagymamám és
a három nénikém némán néztek egymás szemébe. Ajkuk
keskeny vonallá szűkült.
Mint minden kurd, én is hallottam azoknak a szerencsétlen
mártíroknak a történetét. A hegyből szent hely lett, ahová
sok kurd elzarándokolt, a halottak hozzátartozói pedig
minden pénteken - a muzulmán szent napon - ott sírtak és
imádkoztak a meggyilkolt fiatal férfiakért.
A kurdok gyakran váltak a bagdadi hatalom céltábláivá.
Olyan sok ártatlan embert mészároltak le, hogy már nem is
lehetett tudni a számukat. Ám ami a Mártírok hegyén
történt, az a modern kor legszörnyűbb tömeggyilkossága
volt.
Nem sokkal a születésem után sok heves összecsapás
zajlott a katonák és a kurdok között. Egy nap a Szuleimániját
elfoglaló iraki hadsereg elkezdte begyűjteni a diákokat és a
tizennégy és huszonöt év közötti fiatal férfiakat.
Szerencsére Aziz bácsinak sikerült megmenekülnie, így
életben maradt.
A katonák végighajtották a fiatal kurd férfiakat az utcákon,
és felsorakoztatták őket a város legmagasabb pontján,
amelyet minden szuleimánijai lakos láthatott. Ezután ásót
adtak a kezükbe, és megparancsolták nekik, hogy ássanak
egy-egy mély gödröt.
Félelem szállta meg a település lakóit, mert attól tartottak,
hogy a saját sírjukat ásatják meg velük, majd lelövik őket.
Miután a gödrök elkészültek, a foglyok többségének
megparancsolták, hogy álljanak bele, társaiknak pedig
egészen az állukig be kellett temetni a barátaikat és
rokonaikat. Miután ezt az embertelen parancsot
teljesítették, a többi fiatalembert az iraki katonák temették
be. Hátborzongató volt a látvány. A föld fölött semmi más
nem látszott, mint kétségbeesetten izgő-mozgó emberi
fejek végtelen sora.
Azt mesélték nekem, hogy az emberek mélységesen
megdöbbentek, de ugyanakkor reménykedtek is. A
kormányhatalom nem így szokta kivégezni a kurdokat.
Kezdtek abban bízni, hogy a betemetett férfiakat egy
darabig hagyják sülni a napon, majd kiássák és hazaengedik
őket. Így csak a büszkeségükön esik csorba, és a fejük ég
meg a napon.
Ám ekkor egy harckocsi jelent meg a domb lábánál.
A tömeg legnagyobb rémületére a tank vezetője azt az
utasítást kapta, hogy hajtson át a beásott férfiak fején, és
zúzza össze őket. Ez meg is történt.
Óriási zűrzavar támadt, és szörnyű mészárlás vette
kezdetét. A katonák lövöldözve tartották vissza a tömeget,
mivel elég sok időbe telt, mire a tanknak minden fejet
sikerült eltaposnia.
Az iraki hatóságok nem is próbálták eltitkolni a rémtettet,
sőt büszkék voltak az öldöklésre. Azt akarták, hogy
mindenki lássa, milyen sorsra jutnak azok, akik továbbra is
harcolnak a központi hatalom ellen. Ám a kurdokat nem
sikerült megfélemlíteniük, sőt ezzel a rémtettükkel éppen az
ellenkező hatást érték el.
 A vérfürdő híre futótűzként terjedt. Az iraki gaztett egész
Kurdisztánban megdöbbenést keltett. A Mártírok hegyén
történt brutális mészárlás után nem volt már esély a
békeszerződés aláírására. A felháborodott pesmergák
előjöttek a rejtekhelyükről, és sok vakmerő, ám sikertelen
kísérletet tettek annak a férfinak a meggyilkolására, aki
elrendelte a fiatal férfiak kivégzését: Abdesz-Szalám
Árefnek, Irak elnökének az életére törtek.
A merénylőknek sikerült megmenekülniük, de az ellenállás
egyre fokozódott, és még több iraki katonát rendeltek
északra. A kurdok egy ideig győzedelmeskedtek, és
továbbra is megtagadták, hogy behódoljanak az iraki elnök
parancsainak.
Ekkor Áref elnök megparancsolta a katonáinak, hogy
pusztítsák el a kurdok életterét. Azok végre is hajtották a
parancsot.
Az iraki hadsereg ekkor már teljes létszámban jelen volt a
térségben, és a küzdelem egyre ádázabb lett. A kurd
pesmergákat végül legyőzték. Amikor a harcosok
megfutamodtak, már nem volt, aki megvédje a civileket,
ezért rengeteg ártatlan embert öltek meg. A kurd falvakban
hamarosan őrjöngő gyilkolás és pusztítás kezdődött: a
katonák lelőtték az állatokat, megmérgezték a kutakat, a
házakat pedig felgyújtották.
A vidék elpusztítása után az iraki hadsereg figyelme ismét
a városok felé irányult. Ekkor fogták el a katonák Aziz
bácsikámat is.
Azért tört derékba az élete, mert szófogadó fiú volt.
Amikor az anyja megkérte, hogy segítsen neki elintézni
néhány dolgot Szuleimánijában, készségesen
engedelmeskedett.
Ám a Mártírok hegyén történt mészárlás és az azt követő
merényletek után minden kurd férfi gyanús volt, még a
fiatal diákok is. Aziz bácsikám az anyja fuvarozása közben
egy újonnan létesített ellenőrző ponthoz érkezett. A papírjai
rendben voltak, és kiderült belőlük, hogy nem pesmerga,
hanem diák - mégis minden magyarázat nélkül őrizetbe
vették. Nagymama kétségbeesetten nézte, ahogy a
legkisebb fiát bántalmazzák, majd bedobják egy katonai
járműbe, és elviszik.
Csak több hónap múlva sikerült egy rokonunknak
kideríteni a hollétét. Olyan börtönben raboskodott, amelyik
kegyetlen büntetéseiről és kínzásairól volt hírhedt. A család
megvigasztalódott, amikor megtudta, hogy életben van, de
ugyanakkor elszörnyedt, hogy vajon milyen állapotban lehet
szegény.
Minden kurd tudta, hogy abban a börtönben semmi jóra
nem számíthat az ember.
Nagyon nehéz volt elintézni, hogy szabadon engedjék.
Rengeteg kenőpénzt fizettek ki, mire a bácsikám végre
visszanyerte a szabadságát.
Az a sovány, komor és hallgatag fogoly, akit átadtak a
családnak, egyáltalán nem hasonlított a hónapokkal
korábban letartóztatott jóképű fiatalemberre. A testén
található sebesülések (égésnyomok és hiányzó körmök)
sokat elárultak az átélt szenvedésekről, de a legszörnyűbb
sérülések láthatatlanok voltak a család számára - legalábbis
egy ideig.
Az első néhány napban a rokonok azt hitték, hogy az ő
szeretett Azizuk a börtönben átélt szenvedések és kínzások
hatására nem hajlandó beszélni és felkelni az ágyából. Ám
egy idő után kiderült, hogy azért viselkedik ilyen furcsán,
mert a börtönben megsérült az elméje és a lelke.
Már nem volt az a tehetséges matematikus, mint
korábban. Nem volt ambiciózus diák. Nem volt többé
érzékeny fiú és megértő testvér. Már nem társasjátékozott
órákig a barátaival. Nem élvezte a sportokat. Többé nem
beszélt házasságról és gyerekekről. Aziz bácsi minden
kapcsolatát elvesztette az élettel.
A családban senki sem tudta kideríteni, pontosan mi
történt a fogsága idején, de egy börtönviselt diák elmesélte,
hogy minden elképzelhető kínzást alkalmaztak velük
szemben. Úgy tűnt, kínzóik különösen gyűlölték a diákokat.
Ez nem volt meglepetés. A kur- dokkal szemben az iraki
arab kormány nagyon következetes volt: minden kurd
veszélyes, de egy írástudó kurd még veszélyesebb.
A cellatárs bámulta Aziz bácsikámat, amiért semmi
félelmet nem mutatott az őt ért kínzások során. Viszont nem
bírta elviselni mások szenvedéseit. Nagyon megviselte,
amikor a pribékek nőket és gyerekeket gyötörtek, márpedig
ez volt fogvatartóik kedvenc szórakozása. A cellatárs szerint
a bácsikám akkor roppant teljesen össze, amikor egy
székhez kötözték, és arra kényszerítették, hogy nézze végig
egy kisfiú kegyetlen megkínzását.
A börtönből való szabadulása után Aziz bácsit semmi más
nem érdekelte, csak a család gyerekeinek a szórakoztatása,
a zenélés és az éneklés. Maga is gyermekké vált: nem
dolgozott, nem tanult, és semmiféle rendszert nem vitt a
mindennapi életébe.
Pedig nem volt más bűne, csak az, hogy kurdnak
született.
Álomba szenderültem, és közben hallgattam, ahogy a
családom nőtagjai szörnyű kegyetlenkedésekről és átélt
borzalmakról suttognak. Úgy látszik, a kurdoknak
mindörökre ez a sors jutott.

Csillagporos éjszaka

Szuleimánija 1972. július

 Amikor másnap reggel felébredtem, hófehér
felhőpamacsok úsztak a szikrázóan kék égbolton. A kertben
madárdal hallatszott, a házat pedig a játszadozó gyerekek
zsivaja töltötte be.
Szuleimánijában mindig olyan volt a hangulat, mintha
ünnep lenne. A nagymama háza teli volt rokonokkal. A
felnőttek a hálószobák padlójára lerakott matracokon
aludtak, a gyerekek pedig a lapos tetőn. Az asszonyok korán
keltek, hogy finom ételeket főzzenek. Minden kedvenc kurd
ételünket elkészítették. Például a kuftajt, amely
rizsliszttésztából gyúrt, darált hússal töltött lepény.
Szerettem a dolmát, a rizzsel töltött zöldségeket is, a
kedvenc édességem pedig a burma volt, egy nagyon vékony
kelt tészta, mézben vagy szirupban áztatott pekándióval. A
tea hatalmas szamovárokban állt mindig az asztalon.
A gyerekeknek megengedték, hogy késő estig játsszanak.
Néha piknikezni mentünk, és amíg a felnőttek beszélgettek,
a gyerekek különféle játékokkal múlatták az időt. Nagyon
szerettem a többiekkel versenyezni, hogy ki tud tovább a
hideg vízben maradni - bár nagyon elkeserített, hogy soha
nem sikerült nyernem.
A mostani nyaralásom első napja is ilyen volt. Több
tennivalót találtunk ki magunknak, mint amennyi belefért az
időnkbe. Reggeli után a nővéremnek és nekem
megengedték, hogy elkísérjük két idősebb lány
unokatestvérünket a belvárosi piacra.
Rahad már majdnem felnőtt volt, ezért már nem a
gyerekekkel játszadozott, jobb dolga is akadt. Hallottam,
amikor anya megjegyezte, hogy meg akar látogatni néhány
kurd aktivista diákot, akik röpiratokat írnak és terjesztenek.
Ezekben azt szorgalmazták, hogy Kurdisztánt fel kell
szabadítani az idegen arab uralom alól, mert az arabok
megtiltották, hogy a nyelvünket beszéljük, a történelmünket
tanuljuk, a dalainkat énekeljük, és a verseinket szavaljuk.
 Néhány évvel azelőtt a bátyám belépett a Kurdisztáni
Demokrata Pártba, és a példaképe Molla Musztafa Barzáni
volt, a hős kurd vezér, aki minden alkalmat megragadott,
hogy a bagdadi kormány ellen harcoljon.
Anya helyeselte Rahad politikai aktivitását, ezért én sem
aggódtam emiatt. Fogalmam sem volt róla, hogy a bátyám
olyan veszélyes területre merészkedett, amely hamarosan
mindnyájunk életére hatással lesz.
Mielőtt távoztunk volna, anya lelkére kötötte Munának,
hogy egész idő alatt fogja a kezemet, mert öt évvel azelőtt a
legidősebb nővérem, Alia nélkülem tért vissza a piacról.
Amikor megkérdezték, mi történt, Alia csak ennyit
mondott:
- Joannát elvitték a cigányok.
Anya, nagymama és Áisa nagynéném kétségbeesetten
indult a keresésemre, de sehol sem találtak. Hamarosan
elfogta őket a rettegés, hogy valóban elrabolták a kis
Joannát, és soha többé nem fogják látni. A család teljesen
felbolydult. Végül nagyon megörültek, amikor egy
barátságos rendőr odavitt a nagymama házához, és
elmondta, hogy Szuleimánija utcáin kóborolva talált rám.
Leszólítgattam a felnőtteket, és arra kértem őket, hogy
vegyenek nekem kebabot és hideg szódát.
Mindig talpraesett gyerek voltam.
Azon a nyáron már tízéves voltam, anya mégis mindig
ügyelt arra, hogy valaki vigyázzon rám, ha nem voltam
mellette.
Muna úgy kapaszkodott belém, mintha valami értékes
kincs lennék. Nagy nehezen sikerült kihámoznom a kezem
az övéből. Megígértem neki, hogy nem árulom el anyának,
ha nem szorongatja a kezemet egész úton. Arra is ígéretet
tettem, hogy mellette maradok.
Nemsokára megpillantottuk a piacteret. Számomra ez volt
a legérdekesebb hely a világon. imádtam az ízletes ételek,
egzotikus fűszerek, édes parfümök és frissen vágott virágok
illatát.
Itt mindent meg tudtunk vásárolni, amire szükségünk volt.
A gyümölcsöket és a zöldségeket rozoga asztalokon
kínálták, vagy a földre terített színes ponyvákra rakták.
Hatalmas bronzedényekből friss joghurtot árultak. Az edény
száját melmelnek nevezett fehér, hálószerű pamutanyag
fedte, erre pedig nedves luffaszivacsot helyeztek. Miután az
összes joghurt elfogyott, az árusok ezeket is eladták, mert
állítólag a kurd luffánál az egész világon nincs jobb.
Végignéztük a piac oldalán futó bazársorokat is, ahol a
helyi mesterek által készített gyönyörű ékszereket árulták.
Az egyik standnál észrevettem három fiatal nőt, akik nagyon
hasonlítottak egymásra. Biztos voltam benne, hogy
testvérek. Mindhárman ragyogó mosollyal kínálták a
nyakláncokba, karkötőkbe és fülbevalókba foglalt színes
köveket. Any- nyira csinosak voltak, hogy minden arra járó
megnézte őket. Egyikük két vastag copfba fonta sötétbarna,
derékig érő haját. A másik kettő hasonló árnyalatú, ragyogó
érmékkel díszített és aranyszínű szálakkal átszőtt vörös
sálat hordott.
Miközben kíváncsian bámészkodtam, az egyik
unokatestvérem odahúzta magához Munát és engem, majd
hangját lehalkítva a fiatal nők felé intett.
- El szeretnék mesélni egy történetet arról a három
nővérről. Méghozzá egy nagyon izgalmas történetet! Egész
Kurdisztánban mindenki róluk suttog - mondta izgatottan. -
Szomorú az eleje, de jó a vége.
- Kezdd már el! - sürgettem, mert nagyon kíváncsi voltam.
- Mindjárt - mondta az unokatestvérem fontoskodva. - Az a
három nővér Kurdisztán három legismertebb pesmergájának
a jegyese. A szüleiket és a testvéreiket 1961-ben, Kászem
katonai támadása idején élve elégették, amikor a hadsereg
azt a parancsot kapta, hogy pusztítsa el a kurd falvakat. A
falvak felégetése után a pesmergák a térségbe vonultak,
hogy megbosszulják a vérontást. Sajnos már nem tudták az
arabokat megbüntetni, mert későn érkeztek. Ám ott-
tartózkodásuk idején az egyik jóképű pesmerga harcos
megpillantotta a legidősebb lánytestvért, aki akkor még
csak tizenkét éves volt.
Unokatestvérem segítőkészen rámutatott az egyik nőre.
- Azt, akinek copfja van. A lány éppen vizet hozott a
forrásról. A férfit azonnal levette lábáról a szépsége, és
feltámadt benne a vágy a lány iránt. Kérdezősködni kezdett,
és megtudta, hogy a szép lánynak van két ugyanolyan szép
húga. Az egész vidéken zűrzavar uralkodott, a lány szülei
meghaltak, ráadásul egy ilyen fiatal lányhoz még nem
közelíthetett a szerelmével, ezért a férfi vonakodva elhagyta
a falut. Ám azt mesélik, hogy nem tudta elfelejteni a lány
gyönyörű arcát. Néhány hónapig nyugtalanul forgolódott
álmában, majd rábeszélte két pesmerga barátját, hogy
menjenek vissza vele a lány falujába. Ám a nővérek már
elköltöztek onnan, és a rokonaiknál éltek.
Önkéntelenül megfordultam, és a nőkre pillantottam. A
legidősebb tökéletes formájú arcát úgy keretezte a hosszú
barna hajfonat, mintha egy gyönyörű kép lett volna.
Az unokatestvérem megcsípte a karomat.
- Figyelj Joanna, még nincs vége a történetnek. Akarod
hallani, vagy nem?
Bólintottam.
- Csupa fül vagyok.

- Rendben. A bátor pesmerga szerelmes volt, és semmi

nem tarthatta vissza. Ezért a barátaival felkutatta azt a
falut, ahol a nővérek laktak. Nem volt nehéz megtudni, hogy
melyik házban, mert a faluban mindenki ismerte a három
gyönyörű lányt. A pesmerga bátran megszólította a család
legidősebb férfi tagját, és minden teketória nélkül megkérte
a lány kezét. Még azt is felajánlotta, hogy vár néhány évet,
amíg a lány felserdül.
A család összegyűlt, és megbeszélést tartott. Tisztelték
ugyan a bátor harcosokat, de nem akarták, hogy a lány
örökös veszélyben élje az életét. Úgy vélték, már eleget
szenvedett. Ráadásul a lány rendkívül szép volt (és azt
remélték, hogy még szebb lesz), ezért nagy összegű
jegyajándékra számítottak. Végül tehát nemet mondtak.
- Megszöktek? - kérdeztem. Úgy gondoltam, én biztos ezt
tenném, ha egy jóképű pesmerga megkérné a kezemet, és a
szüleim visszautasítanák.
- Nem! A harcosok annál sokkal tisztelettudóbbak - vágott
vissza az unokatestvérem, és mérges volt, hogy ennyire
tudatlan vagyok. - Amikor az elkeseredett pesmerga
távozott, a lány kíváncsi volt arra a harcosra, aki az egyik
faluból a másikba követte, ezért kiszökött a kertből, és
elment a férfi mellett. Meg szerette volna nézni magának. A
harcos olyan jóképű volt, hogy azonnal észrevette. Amikor
egymás szemébe néztek, a lány is szerelembe esett. Innen
már mindenki ismeri a történetet. A fiatalok szerelmének a
család sem tudott ellenállni, mert a copfos lány azt mondta,
hogy a kútba ugrik, ha nem mehet feleségül az ő bátor
hőséhez. Azóta már megvolt az eljegyzés, és nemsokára az
esküvőt is megtartják.
Megfordultam, és még egyszer megbámultam a három
gyönyörű testvért.
- Na és a másik két nővér?
- A vőlegény pesmerga barátai találkoztak a két fiatalabb
lánnyal. Őket is megperzselte a szerelem tüze. Nemsokára a
másik két lányt is eljegyezték. Mindhárman pesmerga
harcosokhoz fognak feleségül menni - fejezte be a
történetet az unokatestvérem, méghozzá olyan elégedett
hangon, mintha ő is közreműködött volna a házassági
szerződések aláírásában.
 - Mikor tartják az esküvőket? - kérdezte kislányos hangján
Muna.
Büszkén néztem rá. Aznap különösen szép volt. Világos
bőrét és sötét karamellszínű hatalmas szemét
ellenállhatatlannak tartottam. Szerintem ugyanolyan csinos
volt, mint az a három lánytestvér. Az az igazság, hogy
nagyon szerettem volna olyan szép lenni, mint Muna - de
tudtam, hogy ez számomra elérhetetlen.
- Azt hallottam, hogy hamarosan. Ha férjhez mennek, a
férjükkel fognak élni a hegyekben, és ők is hősök lesznek.
Egész hátralévő életükben a kurdok szabadságáért
harcolnak majd.
Bámultam a három nőt, akik hamarosan megvalósítják
azt, amiről én is álmodtam. Kiskorom óta az volt az
érzésem, hogy nem hétköznapi élet vár rám, és nem átlagos
menyasz- szony lesz belőlem, aki fehér ruhában hozzámegy
egy tiszteletre méltó állami hivatalnokhoz.
Arra vágytam, hogy felnőjek, és a szépségem magára
vonja egy pesmerga tekintetét. Elképzeltem, hogy a hős
megpillantja az arcomat, azonnal belém szeret, és megkéri
a kezemet. Ha a szüleim nem egyeznek bele a házasságba,
akkor elszököm, hogy a harcossal éljek a hegyekben, ahol
együtt fogunk küzdeni a szabadságért.
A lábam remegni kezdett, lemaradtam az
unokatestvéreimtől és Munától, akik továbbmentek. Amikor
Muna észrevette, hogy nem vagyok mellette, azonnal
visszajött, és vörös arccal rám förmedt:
- Joanna! Megígérted!
Én azonban nem tudtam másra gondolni, mint a három
gyönyörű nővérre, akik a kurd hegyekben rejtőzködő
romantikus, bátor férjükre várnak. Azon aggodalmaskodtam,
hogy engem egyáltalán nem tartanak szépnek. Pici
koromban állítólag olyan helyes voltam, hogy rejtegettek a
gonosz tekintetek elől, de ez már megváltozott.
 Az utóbbi időben sokat csúfoltak, hogy sovány és
nyakigláb vagyok.
Más bajom is volt a külsőmmel. Anya úgy gondolta, hogy a
rövid haj praktikusabb, ezért mindig alaposan megnyírt. A
fülem elég nagy volt, és ráadásul még el is állt. Nagyon
zavart még csontos testalkatom és a testemhez képest túl
hosszú lábam. A sötét színű bőrömet sem szerettem, mert
minden nyáron még sötétebb lett.
Az anyám és a nővéreim, velem ellentétben, nagyon
világos bőrűek voltak. Még Amina nagymamám gyönyörű
fehér bőrét is irigyeltem, pedig ő már idős asszony volt.
Sötét bőrű voltam egy olyan országban, ahol a fehér bőrt
tartották szépnek.
Abban a pillanatban elhatároztam, hogy megnövesztem a
hajamat, és a bőrömet védeni fogom a nap veszélyes
sugaraitól. Esernyővel fogok járni! Sajnos tisztában voltam
azzal, hogy még így is évekbe telik, mire annyira
megváltozom, hogy egy jóképű pesmergának megakad a
szeme rajtam.
Lassan bandukolva követtem a nővéremet a nagymama
házába.
Aznap este az asszonyok és a lányok a legszínesebb
ruháikat vették fel, a férfiak és a fiúk pedig fehér
hosszúnadrágot, széles selyemövvel. Máskor nagyon jól
éreztem volna magam egy ilyen nagyszerű estén.
Amikor a nap vörös korongja eltűnt a látóhatár szélén,
mindenki összegyűlt a belső kertben, amely ugyanolyan
színes volt, mint a naplemente. Mindenütt vörös pipacsok és
fehér nárciszok virítottak. Az asszonyok fenséges lakomát
készítettek nekünk. Először fügét, almát, körtét, mandulát
és diót eszegettünk. Aztán hozták a gőzölgő rizzsel
megrakott tálakat, és hamarosan számtalan fogást
szolgáltak fel a családnak. Volt ott hússal töltött kubba,
töltött szőlőlevél, nyárson sült csirke és kebab.
 Igyekeztem minél többet enni, mert szerettem volna
meghízni. Elegem volt abból, hogy én vagyok a
legsoványabb a gyerekek között. Az sem javította a
hangulatomat, hogy a többi unokatestvérem meglepő
módon megszépült egy rövid év alatt. Most először vettem
észre, hogy majdnem mindegyiküknek világos bőre van.
Keserű féltékenységgel figyeltem, ahogy a három
legcsinosabb lány beszéd közben szándékosan ingatja a
fejét, hogy dicsekedjen csillogó fekete, derékig érő hajával.
Legalábbis én így gondoltam.
Nagyon elszomorított, hogy senki nem vette észre, milyen
lehangolt vagyok, és nem úgy viselkedem, ahogy szoktam.
Rájöttem, hogy senki nem foglalkozik velem, mert csak egy
esetlen tízéves gyerek vagyok, aki már nem kicsi és
aranyos, viszont még nem elég idős ahhoz, hogy a
szépségéért csodálják. Fájt ez az elutasítás.
Elszorult a torkom, és könnyek szöktek a szemembe, de
nem akartam, hogy bárki sírni lásson. Ezért amikor
megkérdezték, mi a bajom, azt mondtam, hogy valami
belement a szemembe.
Miután mindenki jóllakott, a társaság zenére vágyott.
Rahad talált néhány kurd tánczenei kazettát, és a kert
hamarosan megtelt a mindnyájunk által kedvelt
dallamokkal. Nemsokára a legtöbb kamasz gyerek és fiatal
felnőtt talpra ugrott.
Van egy mondás, amely szerint aki nem tud táncolni, az
nem is kurd. Ez igaz is.
Hamarosan kört alkottak, és megfogták egymás kezét. A
zene egyre hangosabb lett. Rahad bátyám vezette a táncot,
mert mindenki tudta, hogy ő ismeri a legjobban a lépéseket.
Munát és Szahadot hiába hívták a többiek, nem csatlakoztak
a táncolókhoz. Muna nagyon félénk volt, Szahad pedig túl
komoly. Nem volt kenyere az ilyen léha szórakozás.
 Engem senki nem hívott a körbe, de nem is bántam, mert
hirtelen nagyon szégyelltem rövid hajamat és hosszú
lábamat. Megelégedtem azzal, hogy anya mellett ülök, és
nézem a táncolókat.
A zene hangos volt, és a táncolók egymás kezét fogva
ringatóztak, majd olyan közel mentek egymáshoz, hogy
összeért a válluk. A táncosok még színes kendőket is
lebegtettek, és mindenkit lenyűgöztek a mutatványukkal.
Időnként irányt változtattak, de sikerült a legbonyolultabb
lépéseket is elvégezniük anélkül, hogy egymás kezét
elengedték volna.
Amikor kifáradtak, az estének vége lett, és én csendesen
követtem unokatestvéreimet a lapos tetőre, ahol nekünk
ágyaztak meg. Máskor ezt az időszakot élveztem a
legjobban, de azon az estén annyira el voltam keseredve,
hogy semminek nem tudtam örülni.
Az idősebbek felcipelték az ágyneműket, a matracokat és
a vékony takarókat. Miután mindenki elhelyezkedett, a
nagyobb gyerekek halkan beszélgettek, míg a fiatalabbak az
éjszaka neszeit hallgatták, és megpróbálták kitalálni, hogy
milyen állat adja az érdekes hangokat.
Az éj egyre csendesebb lett, és a kisebbek elaludtak. Szó
nélkül bevackoltam magam, az államig felhúztam a takarót,
és felnéztem az ezüstszínű holdra, amely bevilágította az
éjszakát. Már addig sem volt jókedvem, de most még jobban
elkeseredtem, és jelentéktelennek éreztem magam a
végtelen kurd ég alatt.
Már idősebb unokatestvéreim is egyenletesen lélegeztek,
amikor olyan szörnyű zajt hallottam, hogy azonnal talpra
ugrottam. Az útonállókkal történt incidens után már tudtam,
hogy fegyverropogás veri fel az éjszaka csöndjét. Le
akartam szaladni a lépcsőn, be a házba, amikor valaki
elkapott, és a földre rántott. A lélegzetem is elállt, ahogy
hanyatt estem.
 Rahad bátyám a saját testével védelmezett. Olyan
szorosan fogott, hogy mozdulni sem tudtam.
- Mindenki maradjon fekve! - mondta jól hallhatóan, majd
hozzám fordult. - Joanna, maradj csendben, és meg se
moccanj! Egy hangot se adj!
A kisebbek sírdogálni kezdtek, és az anyjukat hívták, de
hallottam, hogy az idősebbek csitítgatják és figyelmeztetik
őket, hogy ne álljanak fel.
Rahad is ezt mondta.
- Ne álljatok fel! Ha fekve maradtok, nem eshet bajotok. A
mi harcosainkat halljátok, akiket lelepleztek és
megtámadtak. Senki nem tudja, hogy itt vagyunk a tetőn.
A fákkal és bokrokkal szegélyezett utcáról több férfi
hangját hallottam, mintha parancsszavakat kiáltoznának.
Ám nem tudtam kivenni, mit mondanak.
A bátyámra néztem.
- Ne félj, Joanna! Néhány harcosunk megjelent a városban.
Úgy látszik, a hadsereg felfedezte a jelenlétüket, de soha
nem fogják tudni megtalálni a pesmergákat. Egyetlen itt
lakó sem fogja elárulni őket. Ráadásul az arabok nem
ismerik a várost.
Ekkor egy lövedék alig néhány centiméterrel a fejünk
felett süvített el. Izgalom fogott el: Ez háború!
Mindenki kétségbeesetten lapult a padlóhoz.
A sötétben elhangzott még néhány sortűz és kiáltás, úgy
tűnt, hatalmas zűrzavar van az utcán.
Csak akkor mozdultunk meg, amikor a fegyverropogás
elhalkult, és a katonák elhagyták a környéket. Csend lett.
Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd a
fiatalabb unokatestvéreim azonnal talpra ugrottak, és
leszaladtak a lépcsőn a házba, az anyjuk mellé.
Én a tetőn maradtam, pedig Rahad azt mondta, menjek le.
Nem válaszoltam, és szerettem volna, ha megfeledkezik
arról, hogy ott vagyok.
Az idősebb fiú unokatestvéreket feltüzelték az
események, és többen kijelentették, hogy mihelyt befejezik
az iskolát, csatlakoznak a pesmergákhoz. Hittek abban,
hogy ők lesznek majd az a generáció, amely végre
győzelemre vezeti a kurdokat.
- Istenemre mondom, hamarosan Bagdad kapuin fogunk
dörömbölni! - dicsekedett az egyik.
Az a nap fordulópontot jelentett az életemben. Attól
kezdve egészen biztos voltam abban, hogy én, Joanna al-
Aszkari, egy nap a pesmergák életét fogom élni. Ez akkor és
ott eldöntetett.
Rahad, aki nemrég lett a kurd ügy aktivistája, gratulált a
leendő pesmergáknak, és a beszélgetés ettől kezdve a
kurdok ellen elkövetett igazságtalanságokról szólt.
Miközben a csillagfényes éjszakában gyönyörködtem,
figyelmesen hallgattam a társalgást. Szerettem volna
mindent tudni az országomról és a kurd népről, amelyet
annyira szerettem.
Az első jelentős tizenkilencedik századi kurd felkelés 1806-
ban történt, amikor az Oszmán Birodalom seregei elfoglalták
a földünket. A kurdok számos alkalommal próbálták lerázni
magukról a törökök igáját. A felkelések és a háborúk olyan
sűrűn követték egymást, hogy szinte összeolvadtak.
1918-ban, mindössze tíz évvel anyám születése előtt,
földünket a britek foglalták el. Amikor ellenálltunk, modern
fegyvereikkel ránk támadtak. Winston Churchill parancsára -
aki a kurdokat „primitív hordáknak” nevezte - a brit Királyi
Légierő mérges gázt vetett be ellenünk. Ez volt az első
alkalom, amikor a népünket vegyi fegyverek ölték halomra.
1923-ban az én kurd családom Mahmúd Barzandzsi sejk
oldalán állt, amikor lázadást vezetett mind a britek, mind
Fejszál - az új iraki király - ellen. Barzandzsi bátran
Kurdisztán királyának vallotta magát, ám 1924-ben
Szuleimánija elesett a brit katonák ellen vívott csatában.
Kurdisztán ismét idegen uralom alá került.
Anya 1928-ban született, és egyszer azt mesélte nekem,
hogy nem is emlékszik olyan időszakra, amikor az életét ne
befolyásolta volna a háború. Az 1932-es felkelésről csak
halvány emlékei voltak, ám az 1943-as felkelésre tisztán
emlékezett, amikor a kurd erők az ország nagy területe
fölött megszerezték az uralmat.
1946-ban komoly felkelés tört ki, amely után a kurd
vezért, Molla Musztafa Barzánit az iraki kormány száműzte,
ezért a Szovjetunióba menekült. A kurd szabadság ügye
távozásával hanyatlásnak indult.
Ám 1951-ben a kurd nacionalisták új nemzedéke
felélesztette a mozgalmat, és Barzánit választották meg
elnőknek, pedig még mindig száműzetésben élt. 1958-ban,
az iraki királyi család bukása után még egyszer feléledt a
kurd szabadságjogok utáni vágy, és népünk hőse, Barzáni
visszatért a száműzetésből. Vele együtt újra fellángolt a
szabadságharc.
Kurdisztánt ismét megtámadták, de a pesmergák a
gerillaharcok mesterei voltak. Egyik csatát a másik után
nyerték meg, és igencsak meglepték az iraki kormányt,
amikor ellenőrzésük alá vonták a Bagdadba vezető főutat
Hanákínig, amely alig 140 kilométerre van a fővárostól.
Ilyen azelőtt még soha nem fordult elő. Ám alig telt el egy
év a győzelmek után, ismét fájó vereséget kellett
elszenvednünk.
Azon az éjszakán, 1972-ben a feszültség ismét érezhetően
nőtt.
Hallottam, ahogy az egyik fiú - aki Rahaddal majdnem
egyidős volt - ezt suttogja:
- Tudod, mi az igazság? Bűn, ha valaki kurdnak születik.
Rahad egyetértőn felhorkantott.
 Tehát bűnt követtem el azzal, hogy megszülettem? Semmi
kétségem nem volt afelől, hogy ha felnövök, és elég erős
leszek ahhoz, hogy fegyvert fogjak a kezembe, rengeteg
harc vár majd rám. A mi küzdelmeink soha nem érnek
véget, csak az ellenségeink változnak.
Ekkor Rahad észrevette, hogy ébren vagyok.
Felém hajolt, és megcsodálhattam jóképű arcát, barna
szemét és magas, széles homlokát. Eszembe jutott, a
legidősebb bátyámat mindig az a vád érte, hogy csak a fél
szíve kurd, mert inkább a nyugalmat kedveli. Akkor még
senki nem tudta, milyen bátor, és hogy már akkor is a maga
saját okos módján harcolt az elnyomás ellen.
Rahad gyengéden megdorgált.
- Aludnod kell, kicsi Joanna. Holnap megyünk a hegyekbe,
és a vízesések alatt fogunk úszni.
Hirtelen eszembe jutott, milyen mennyei érzés belevetni
magam a hegyi zuhatagok átlátszó vizébe. A bátyám ismét
buzdított:
- Aludj már, Joanna!
- Nem vagyok álmos - válaszoltam.

- Nézz az égre, Joanna! - mondta a bátyám. - Látod a

csillagokat?
- Igen.
- Mondjak neked egy titkot a csillagokról? Megborzongtam
az izgalomtól. Mindig nagyon szerettem a titkokat.
- Milyen titkot?
- Egy olyan tudományos rejtélyt árulok el neked, amelyet
nagyon kevés ember ismer. Amikor ilyen fényesen
ragyognak a csillagok, akkor csillagport szórnak magukból.
Alvás közben téged is csillagporral fognak behinteni. - A
bátyám gyengéden megsimogatta az arcomat. - Képzeld
csak el, Joanna, az egész csinos arcocskádon csillagpor lesz
reggelre.
 Még olyan fiatal voltam, hogy elhittem neki. Számomra
Kurdisztán mindig az álmok földje volt. Ezért az oldalamra
fordultam, és becsuktam a szememet, hogy békésen
átaludjam az éjszakát. Az álmaim csillagfényben ragyogtak.
Másnap reggel aztán megtudtuk az igazságot az éjszakai
támadásról. A harc az iraki hadsereg és a piacon ékszereket
áruló három gyönyörű lány körül forgolódó pesmergák
között dúlt. A városban működő arab kémhálózat értesítette
az iraki biztonsági erőket a lányok gyengéd kapcsolatáról a
pesmergákkal. A nap végén, amikor a három nővér a
szamárfogatán hazafelé igyekezett a falujába, a katonák
lesben álltak, és elfogták a lányokat. A szép
menyasszonyokat csalétekként használták, hogy a három
jóképű vőlegényt tőrbe csalják.
Mihelyt a harcosok megtudták, mi történt, besurrantak a
városba, hogy kiszabadítsák jegyeseiket, ám addigra a
három lányt már elszállították egy bagdadi börtönbe. A
három harcos tehát besétált a csapdába, és a katonák
kettőt megöltek a tűzharcban. A harmadiknak sikerült
elmenekülnie. A három nővér sorsa könnyen megjósolható.
Megkínozzák, majd kivégzik őket.
Fájt a szívem a fiatal szerelmesekért.
A szerelemről és a házasságról szőtt ábrándjaik nem
válhattak valóra - sok kurd járt így az évek során. Szörnyű
gyűlöletet éreztem a férfiak iránt, akik szétzúzták a
szerelmesek álmait. A harag lassan forrt bennem, és úgy
éreztem, mintha a fejemben mérges méhek donganának.
Lassan és feltartóztathatatlanul haladtam a sorsom felé.
Talán a csillagpor majd megvilágítja az utamat.

Baaszista terror
 Bagdad

1974. JÚLIUS 4., CSÜTÖRTÖK

A sivár Bagdadban mindig lassan telt az idő. Soha nem

történt semmi jó, még a növekedésem is lelassult. Abban
reménykedtem, hogy a tizenkettedik születésnapomra
csoda történik, és olyan szép leszek, mint a hasonló korú
kurd unokatestvéreim. Ám a testem nem volt hajlandó
fejlődésnek indulni. Továbbra is csúfoltak hosszú lábam,
sovány testem és lapos mellem miatt - amely sajnos azt
jelentette, hogy még mindig gyerek voltam.
Anyám akarata ellenére megnövesztettem a hajam. Azt
legalább senki nem tagadhatta, hogy ez az egy szép rajtam.
Fénylő fekete, dús fürtjeim a derekamig értek. Gyakran
ugyanolyan copfot fontam magamnak, mint az a tragikus
sorsú kurd menyasszony, akit annyira megcsodáltam
Szuleimánijában.
Sokszor eszembe jutott a három nővér. A hazaszeretet
miatt kellett meghalniuk, akárcsak annyi kurdnak a
történelmünk során. Hozzájuk hasonlóan én is teljes
szívemmel támogattam a kurd ügyet, de én mégis élni
akartam. Szerettem volna érezni a győzelem örömét.
A családom ugyan még mindig gyereknek tartott, ám én
már többé nem úgy gondolkodtam és viselkedtem, mint egy
gyerek. A kurd ügy iránti érzékenységem a koromnál
érettebbé tett. Sokkal többet tudtam Kurdisztán politikájáról
és földrajzáról, mint sok kurd felnőtt, akit ismertem.
Tizenkét éves koromban elhalasztottuk a kurdisztáni
utazásunkat, mert apát egy titokzatos betegség ágynak
döntötte. Nagyon gyenge volt, és szinte alig evett. A
betegsége aggodalommal töltött el minket, mert apa - a
süket-némaságától eltekintve - mindig kivételesen jó
egészségnek örvendett. Anya megnyugtatott, hogy ha apa
állapota javul, akkor már csak egy hetet maradunk
Bagdadban.
Alig vártam, hogy visszatérhessek Kurdisztánba, amely
számomra maga volt a földi mennyország.
Ám azon a nyáron nem jutottunk el oda. Az utazást egy
mindnyájunk életét örökre megváltoztató szörnyű esemény
miatt kellett elhalasztanunk.
A tragédia egy forró júliusi napon történt, amikor Bagdad
nem csak a forróság miatt volt csendes és feszült. A
baaszista kormány egyre nagyobb elnyomás alatt tartotta
az ország népét. Az emberek már nem mertek szabadon
beszélni. Arról suttogtak, hogy sokakat ok nélkül
letartóztatnak, és rengeteg ártatlan ember eltűnik. A
hangulatot tovább rontotta az elviselhetetlen hőség.
Mi ugyan nagy pálmafák árnyékában éltünk, de az egyre
erősödő forróság feltartóztathatatlanul bekúszott kis
otthonunkba, elárasztva minden sarkot, míg a hőmérséklet
már- már elviselhetetlen lett. Sokáig nem is tudtam a
házban maradni, vagy ha igen, akkor ruhámon sötét foltokat
hagyott az izzadság.
Csak apám elsötétített szobájában volt hűvös a levegő, de
ezt egyikünk sem sajnálta tőle. Mezopotámia lakói már
emberemlékezet óta egy rendkívül eredeti módszert
alkalmaztak a légkondicionálásra. A pálmafa ágait keretté
formálták, majd levelekkel szőtték be, és egy réteg agool
nevű sivatagi tövises cserje hajtásait is a levelek közé
fonták. Ezt a pálmafa keretet az ablakra helyezték. A mi
feladatunk volt, hogy hatóránként vizet öntsünk a levelekre
és az ágakra. Az ősi tákolmány minden egyes légmozgással
hűvös levegőt lehelt a belső szobába. Abban az időben már
kevés iraki használta ezt az ősi módszert, de ebben az egy
dologban apa makacsul ragaszkodott a hagyományokhoz,
és élvezte a hűtött levegő áldásait.
Mások csak éjszaka frissülhettek fel. Mi is a tetőn, a hátsó
kertben vagy a fedett verandán vártuk a lehűlést. Aznap
este is a verandán készülődtünk az alváshoz, anya, Muna,
Szahad és én.
Nemrég csökkent a házunkban lakó családtagok száma.
Aziz bácsikám éppen egy másik nővérénél volt látogatóban.
Rahad pedig már nem lakott otthon, mert elkezdte első évét
az egyetemen. Idősebb nővérünkhöz, Aliához és a férjéhez,
Hádihoz költözött a város másik felébe, az elegáns Manszur
negyedbe. Alia otthona két szempontból is előnyösebb volt
Rahad számára: közelebb volt a Bagdadi Műszaki
Egyetemhez, és jobban félre tudott vonulni. Alia ugyanis
saját szobát biztosított neki, mondván, hogy Rahadnak
nyugodt körülményekre van szüksége a tanuláshoz.
Rahad mérnöknek tanult, akárcsak apa. Az arab és a kurd
kultúrában nagyon fontos, hogy a legidősebb fiú tanult
legyen, mert egy nap az egész család jólétéért ő lesz
felelős.
Ágyazás után elfoglaltuk a helyünket, de még nem
aludtunk el azonnal. Bagdadban szörnyűek a nyári
nappalok, de az éjszakáknak van valami titokzatos bájuk. Ez
az éj is ilyen volt.
Miután a nap vörös korongja eltűnt a szemünk elől,
hamarosan felbukkant az ezüstszínű hold, és átvilágított a
pálmafák levelein. A fák ágai hosszú karokként lengedeztek
a lágy szélben. Az egyik pálmafán lakó bagoly sárga
szemével figyelmesen nézett minket. Amikor
megpillantottam a madarat, eszembe jutott Rahad, és
nagyon szerettem volna, ha ott van velem. A bátyám
sokszor erre a bagolyra mutatva igyekezett lebeszélni a régi
babonáról, miszerint a baglyok balszerencsét hoznak.
 A fás ligetben hangok hallatszottak. Felismertem a
környék éjszakai őrszemeit. Az őrök nagyon feltűnő
öltözéket viseltek. Bokáig érő katonai köpenyükön
rézgombok virítottak. Fejükön színes turbánt hordtak, és a
britektől örökölt ósdi puskákkal voltak felszerelkezve. Lehet,
hogy ezek az ősrégi fegyverek már nem működtek, de az
őrök akkor is azt az érzetet keltették az emberekben, hogy
megvédik őket a tolvajoktól.
A gondolataim Szuleimánija felé vándoroltak, és már nem
hallottam a bagdadi éjszaka neszeit. Az unokatestvéreim
most minden bizonnyal Amina nagymamám házának tetején
fekszenek, és ugyanezt a csodálatos holdat látják.
Hamarosan én is velük leszek. Ez a gondolat jóleső
érzéssel töltött el. Összegömbölyödtem az ágyamban, és
hamarosan édes álomba merültem.
Néhány óra múlva egy ijesztő hang szakította szét
álmaimat. Valaki megpróbált betörni a bejárati ajtón!
Szahad azonnal talpra ugrott. A bátyám még csak tizenöt
éves volt, de termete és ereje idősebbnek mutatta. Látván a
veszélyt, ránk parancsolt.
- Maradjatok csendben!
Amióta Rahad elköltözött, Szahad felelősnek tartotta
magát a család nő tagjaiért. Ennek egyáltalán nem örültem,
mert lázadó természetű gyermek voltam, és nem szerettem,
ha parancsolgatnak nekem.
Muna alázatosan engedelmeskedett. A helyén maradt, és
állig betakarózott. Anya azonban, akárcsak én, egy kicsit
akaratosabb volt. Ezért amikor Szahad gyors léptekkel
elhagyta a hátsó verandát, mindketten talpra ugrottunk, és
követtük a konyhán és a halion keresztül a nagy nappaliba.
Ott megálltunk, és szorosan összebújva hallgatóztunk.
Talán egy tolvaj garázdálkodik a környéken? Az őrök
jöttek, hogy figyelmeztessenek minket?
 Apám nem jött elő, de ez nem lepett meg minket. A
betegsége nagyon legyengítette, ráadásul a süketsége
miatt nem is hallhatta meg a felfordulás zaját.
Szahad felkiáltott:
- Ki van ott?
Válaszképpen valaki teljes erőből rugdosni kezdte az ajtót.
Talán mégis betörők szemelték ki az otthonunkat!
Rémülten felkiáltottam, amikor a nehéz faajtó több helyen
berepedezett, majd a közepén kidudorodott és beszakadt.
Látszott, hogy hatalmas erővel akarnak betörni hozzánk.
Az ajtó két darabban a nappali padlójára esett. A
keretében csupán szaggatott szélű szilánkok maradtak.
Akárki rugdosta az ajtót, olyan nagy lyukat ütött rajta, hogy
azon egy felnőtt ember befért. Ezután három férfi nyomult
be a résen. Az iraki biztonsági szolgálat egyenruháját
viselték, és olyan sietve tiportak végig a padlón heverő
szilánkokon, hogy egyikük elveszítette az egyensúlyát, és
elesett. A másik kettő nagy igyekezetében rátaposott a
földön heverő társukra.
A legnagyobb termetű biztonsági tiszt vörös arcán csúf
himlőhelyek éktelenkedtek.
- Hol van a rádiód, te aljas kém? - rivallt rá a bátyámra.

Szahad senkitől sem félt. Még ettől a szörnyetegtől sem

riadt meg.
- Itt nincsenek kémek! - válaszolta gúnyos arccal.
- Bizonyítékunk van arra, hogy ebben a házban kémek
laknak.
A férfi kétszer vagy háromszor kiöltötte a nyelvét, mint
valami kígyó. Megborzongtam az undortól.
- Méghozzá az izraelieknek kémkedtek! - rikoltotta.
Az izraelieknek? Nem akartam hinni a fülemnek. Ha nem
lettem volna annyira megrémülve, nevettem volna a férfi
képtelen állításán. Amennyire tudtam, a családunk még
soha nem is látott izraelit. Akkoriban az arabok és a kurdok
nem nagyon foglalkoztak az izraeliekkel. Éppen elég bajunk
volt a saját őrült kormányunk miatt, és nem érdekelt minket
a palesztinok és az izraeliek távoli konfliktusa.
A férfi folytatta esztelen ordibálását.
-Ez a család támogatja Musztafa Barzánit!
Az izraeliekkel kapcsolatos állítás teljesen nevetséges volt,
ám ez az újabb vád aggodalommal töltött el. Molla Musztafa
Barzáni a leghíresebb kurd vezér és harcos volt. A mi kurd
családunk természetesen hősként tisztelte.
Hirtelen eszembe jutott a Rahad szobájának falán lógó
poszter. Meg fogják találni a vezér képét! Bár 1970-től
kezdve jogunkban állt támogatni kurd hőseinket, mint
például Barzánit, de már elég idős voltam ahhoz, hogy
megértsem: a törvények önmagukban nem nyújtanak elég
védelmet a kurdoknak. Valami azt súgta nekem, hogy az a
poszter megpecsételné mindnyájunk sorsát.
A férfiak Szahaddal voltak elfoglalva, ezért eliszkoltam, és
Rahad hálószobájába siettem. Rahad ágya fölött Molla
Musztafa Barzáni hatalmas képe díszelgett a falon. Ez a
poszter 1970 márciusa óta volt Rahad birtokában, amikor az
iraki kormány végül úgy döntött, hogy tárgyalásokba
bocsátkozik a kurdokkal, akik legyőzték az irakiakat az
északi fronton. Megegyezés született, amelyben autonómiát
garantáltak a kurdoknak. A megállapodásban azt ígérték,
hogy a kurdot hivatalos nyelvként ismerik majd el. Az
alkotmánykiegészítés leszögezte, hogy az iraki nép két
nemzetiségből áll: az arabból és a kurdból.
Attól kezdve jogunkban állt kurd pártokat támogatni. Ám a
valóságban az iraki kormány az aláírás első pillanatától
kezdve megszegte a megállapodást. Azok a kurdok, akik
komolyan vették frissen kivívott szabadságukat, börtönnel -
sőt még rosszabbal - fizettek naivitásukért. Sok hiszékeny
kurdot meggyilkoltak azért, mert kimutatta szimpátiáját a
kurd vezetők iránt.
Talán Rahadot is megölnék.
Jól emlékeztem arra a napra, amikor Rahad hazahozta azt
a posztert, és felragasztotta a falra. Nem volt a bátyámnál
büszkébb fiú egész Bagdadban, miközben gondosan kimérte
a helyet, és elhelyezte Barzáni képét az ágya fölött. Rahad
boldogan odaírta a poszter aljára: „A Hegyek Oroszlánja és
a Kurdok Atyja.”
Szomorúan másztam fel az ágyra, és a széleinél kezdve
letéptem a képet a falról. Az izgalomtól elakadó lélegzettel
apró darabokra szaggattam Musztafa Barzáni arcképét,
majd felhúztam a hálóingemet, és a bugyim derékrészébe
gyűrtem a papírfecniket. Éppen idejében végeztem, mert
már hallottam is a férfiak nehéz lépteit a házban. A
vezetőjük megparancsolta az egyik emberének, hogy őrizze
a bejárati ajtót és a tetőre vezető lépcsőt, nehogy
elmenekülhessen valaki.
Megdermedtem, amikor meghallottam egy érdes hangot:
- A kém Rahad al-Aszkarit keressük. Hol van?
Ijedten néztem körül a szobában, más árulkodó jeleket
keresve, de semmit nem láttam. Szerettem volna ellenőrizni
Rahad íróasztalát, hogy a fiókjában vannak-e a kurd ügyet
támogató röplapok vagy szórólapok, de már nem maradt rá
időm.
A férfiak a folyosón egyre közeledtek.
Rémülten éreztem, hogy a lábszáramon csúsznak lefelé a
széttépett papírdarabok. Lenéztem. A gravitáció sajnos
ellenem működött. Ha gyorsan nem találok ki valamit, észre
fogják venni, hogy mit tettem. A fiatal koromra sem lesznek
tekintettel. Belém vágott egy szörnyű gondolat: talán én is
úgy fogom végezni, mint Aziz bácsikám, akit bebörtönöztek
és addig kínoztak, míg elveszítette a józan eszét!
 Mivel másra már nem maradt időm, felkaptam a földről a
poszter foszlányait, majd beugrottam az ágyba, és a fejemre
húztam a takarót. Úgy tettem, mintha aludnék.
Két ember már be is rontott a szobába, én pedig
kinyitottam a szemem, és úgy tettem, mintha meglepődnék
a hirtelen felbukkanásukon.
Szahad és anya szorosan a két férfi nyomában loholt, és
nagyon megdöbbentek, amikor meglátták, hogy Rahad
hálószobájában alszom. Mindketten azonnal a fejem fölötti
falra néztek, és reakciójuk nagy megelégedéssel töltött el.
Szahad szemében diadalittas fény lobbant fel, anyám arcán
pedig hatalmas megkönnyebbülés látszott.
A férfiak nekiestek a szobának. Anya megveregette a
saját arcát. Az ő korabeli kurd nők ezt szokták tenni, ha
nagyon idegesek. De nem sikoltozott és nem sírt. Anya nem
tudott jól arabul, de azt azért megértette, miben sántikálnak
a férfiak.
Mindenáron bizonyítékot akartak gyűjteni, hogy
megvádolhassák a legidősebb fiát. Ha bármi terhelőt
találnak, minden elveszett.
Elkezdtem magamban mondani a kurd himnusz néhány
sorát, hogy bátorságot merítsek belőle:
A kurd ifjak felkeltek, mint az oroszlán,
Vérrel ékesítik az élet koronáját,
Ne mondja senki, hogy a kurdok halottak.
A kurdok élnek,
A kurdok élnek; a zászlajuk soha nem hull alá.
Talán a koromhoz képest gyerekes külsőm volt az oka, de
a férfiak nem foglalkoztak velem. Rám se hederítettek,
miközben feldúlták a szobát. Széles mozdulatokkal
felemelték a könyveket, végiglapozták, majd a földhöz
vágták őket. Letérdeltek, és bekukucskáltak az ágy alá,
megtapogatták a függönyöket, mintha arra gyanakodnának,
hogy egy felnőtt férfi rejtőzködik a majdnem átlátszó anyag
mögött. Az egyik még a falakat is megkopogtatta. A másik
sem akart lemaradni mögötte, ezért felmászott az asztalra,
és döngetni kezdte a mennyezetet.
Fiatal korom ellenére megértettem, milyen nyugtalanító,
hogy a sorsunk ezeknek a férfiaknak a kezében van. Ha nem
gondoltam volna erre a szörnyű tényre, még viccesnek is
találtam volna a ténykedésüket.
Figyelmesen néztem a bátyámat. Sötét szemében egyszer
harag szikrázott, máskor kétségbeesés látszott. Ajkát
összeszorította, nehogy megszólaljon.
Nagyon reméltem, hogy Szahadnak sikerül uralkodnia
indulatos természetén, különben az öklét fogja használni,
hogy megállítsa a férfiakat. Ha ez megtörténne, az egész
családunkat letartóztatnák.
Hála istennek, Szahadnak sikerült visszafognia magát, és
ez a válságos helyzet egy újabb tulajdonságát fedte fel
előttem: az önuralom képességét.
Reméltem, hogy a férfiak hamarosan távoznak, és akkor
figyelmeztethetjük Rahadot.
Miután a férfiak Rahad hálószobájának minden
négyzetcentiméterét átkutatták, a ház többi helyisége felé
indultak. Amikor hallottam, hogy éppen a konyhában
dobálják a nehéz edényeket, egy pillanat alatt
összeszedtem a poszter darabjait, és néhány olyan papír alá
dugtam őket, amelyet a házkutatók már átnéztek, és a
padlóra hajítottak. Nagyon elégedett voltam, hogy sikerült
eltitkolnom a posztert. Kiszaladtam a szobából, és
csatlakoztam anyához és Munához, aki éppen bejött a
verandáról.
Félkörben állva néztük, ahogy a katonák romba döntik
anya makulátlan konyháját. Anya folyamatosan ütögette az
arcát, Muna pedig levegő után kapkodott, amikor egy-egy
edényt a földhöz vágtak, vagy egy üveget összetörtek.
 A férfiak színpadias mozdulatokkal az asztalra, a
konyhaszekrényre és a padlóra öntötték a zsákokban tárolt
sót, lisztet és cukrot. Azok az ostobák még a szekrény
tetején lévő négy tojást is feltörték.
Ezt nem értettem. Melyik kém rejtene bizonyítékot egy
tojásba? És ha igen, akkor hogyan?
Rombolásuk közben átkozódtak és fenyegetőztek, hogy
mit fognak tenni Rahad al- Aszkarival, az izraeli kémmel.
Hatalmas volt a zűrzavar.
A legszörnyűbb az volt, amikor anya kincsként őrzött
teáscsészéit tálcástul a falhoz vágták, és a szilánkok úgy
csilingeltek, mintha megannyi finom harang hullott volna a
padlóra.
Muna elsápadt és megingott, mintha el akarna ájulni. Nem
bírta elviselni a feszültséget. Attól féltem, hogy elveszíti az
önuralmát.
Ezután a gonosztevők vezetője megparancsolta, hogy
üljünk le a szoba egyik sarkába. Engedelmeskedtünk, és
egymásba kapaszkodtunk, míg a férfiak az egész házon
végigmentek, fel a lépcsőn a tetőre, majd vissza a hátsó
verandára, végül ki a kertbe. Anya és Szahad követték őket.
Anya szomorú, Szahad mérges arccal figyelte otthonunk
romba döntését.
Furcsa volt számomra, hogy a férfiak egyáltalán nem
foglalkoztak apámmal. Aztán arra gondoltam, hogy a
szervezetüknek bizonyára minden részletre kiterjedő
állambiztonsági jelentése van a családunkról, és tudják,
hogy apám két okból sem jelenthet veszélyt a rendszerre
nézve. Nem volt kurd, és soha nem vett részt semmilyen
kurd politikai megmozdulásban. Ráadásul süket is volt, ami
megint csak azt bizonyította, hogy nem jelent fenyegetést a
kormány számára. Az is lehet, hogy a vacsora után kapott
altatók miatt maradt ki mindenből. Valószínűleg olyan
mélyen aludt, hogy a férfiak nem tudták egyköny- nyen
felébreszteni.
Akármi volt is az oka, rájöttem, hogy a süketségnek
előnye is van. Míg mi halálra rémültünk, apám az igazak
álmát aludta, és nem is volt tudomása arról, hogy életünk
legnagyobb megrázkódtatását éljük át.
Néhány óra múlva a férfiak végre elmentek. Szitkok és
fenyegetések özönét szórva másztak ki a betört ajtón, de
üres kézzel távoztak. Semmit olyat nem találtak az
otthonunkban, ami alátámasztotta volna nevetséges
vádaskodásaikat.
Odamentem anyához és Szahadhoz, hogy a bejárati
verandáról nézzem, amint a három haramia végigtrappol a
kerti ösvényen, majd beugrik az autójába, és elhajt. Olyan
sietősen indultak el, hogy a kocsi kerekei kipördültek. Mintha
az elnök palotája lángokban állna, és oda hívták volna őket.
Számomra a rettegés és a terror azon az éjjelen vált
valósággá.
Csendben hallgattam, ahogy anya és Szahad megbeszélik
a teendőket. Szahad ezt mondta anyának:
- Elmegyek Aliához. Rahadnak el kell hagynia Bagdadot.
Menjen északra, és ott várja meg, míg megtudjuk, mire
számíthatunk.
Szahad szavai izgalommal töltöttek el. Talán igazi
pesmerga válik Rahadból! Már nemcsak szórólapokat fog
osztogatni és szelíd ábrázattal szemlélni a kurdok
küzdelmeit, hanem harcos lesz belőle. Abban a pillanatban
eldöntöttem, ha így lesz, akkor én is vele megyek a hegyek
közé. Én lennék a legfiatalabb pesmerga egész
Kurdisztánban.
Izgatottan álltam egyik lábamról a másikra, amikor
Szahad hozzám fordult, és így szólt.
- Nagyon élelmes voltál, Joanna. Az a Barzáni-poszter
tovább gerjesztette volna a dühüket, és bizonyítékot
jelentett volna Rahad ellen.
Szahad ezután gyorsan utcai ruhába öltözött. Anya
néhány dinárt nyújtott oda neki. A bátyám elvette a pénzt,
majd elsietett.
Az egész testem remegett az izgalomtól, ahogy a
családunkat fenyegető új veszedelmen elmélkedtem. Az
éjszaka eseményei számomra személyes próbatételt
jelentettek. Ha harcos akarok lenni, akkor a válságos
helyzetekben józannak és nyugodtnak kell maradnom.
Anya megölelt.
- Nagyon okos lány vagy, Joanna - mondta elismerő
hangon.
Igen, túljutottam az első próbán. A pesmergáknak gyorsan
kell cselekedniük, még akkor is, ha éppen kutyaszorítóban
vannak.
Anyám és a nővérem csendben üldögélt, míg én
fészkelődtem a helyemen, és körülnéztem csatatérré
változtatott otthonunkban.
Anya összeszorította a száját.
- Rendet kell csinálnunk. Apátoknak nem szabad
megtudnia, mi történt ma éjjel. Nagy baj lesz, ha rájön, hogy
Rahad veszélyben van. Ezt az éjszakát titokban kell
tartanunk apátok előtt. És Aziz előtt is.
Anyának igaza volt. Ha elmesélnénk az éjjeli látogatók
fenyegetéseit, apám azonnal a helyi iraki állambiztonsági
irodába rontana, hogy tisztázza a helyzetet. Soha senkitől
nem félt. Soha. Biztosan verekedésbe keveredne, és
börtönben kötne ki. Bár fiatal voltam, mégis tudtam, hogy
Irak veszélyesebb, mint néhány évvel azelőtt. A jelenlegi
kormánnyal nem lehetett tréfálni. Nem biztos, hogy apám
túlélné a börtönt, ha a baaszisták letartóztatnák.
Na és Aziz bácsikám? Őt is meg kellett védenünk.
Máskülönben könnyen rosszabbodhat az állapota, és
végképp sötétségbe borulna a lelke.
- Joanna, apád már erősebbnek érzi magát. Lehet, hogy
reggel ő fogja elkészíteni a teát.
Amióta az eszemet tudom, apám mindig korán reggel
felkelt, hogy főzzön egy kanna teát, és csak a mostani
betegsége idején mondott le erről. Franciaországból hozta
azt a szokást, hogy teát iszik a lekváros kenyér mellé.
- Rendbe kell hoznunk a házat. - Anya hangja elcsuklott.
Én azonnal ugrottam a feladatra.
Anya Munával a konyhába ment.
A nappaliban rakosgattam a tárgyakat vissza a helyükre,
amikor sietős lépteket hallottam az ösvényen. Valaki a
veranda felé tartott. Megfordultam, hogy elmeneküljek,
mert azt hittem, a férfiak jöttek vissza.
Megkönnyebbülten láttam, hogy Szahad érkezett meg. Ám
a bátyám arca komor és haragos volt. Félrelökött, és anya
keresésére indult.
Ledobtam a kezemben tartott díszpárnát, és követtem a
konyhába, ahol anya éppen a cukrot lapátolta fel a padlóról.
- Elkéstünk.
- Elkéstünk?

- Elvitték Rahadot. És Hádit is.

- Elvitték?
- Igen! Gondolhattuk volna. A házkutatásokat
összehangolták. Míg a biztonsági tisztek itt voltak,
ugyanannak az egységnek öt embere megjelent Alia
házánál. Az egész lakást romba döntötték, és terhelő
dokumentumokai kerestek. Amikor elmentek, erőszakkal
magukkal vitték Rahadot és Hádit.
Muna felkiáltott.
Anyát egész idő alatt most láttam először megtántorodni.
A térde megbicsaklott, és ösz- szecsuklott volna, ha nem
kapaszkodik meg egy szék támlájában.
- Náluk van a fiam?

Megdermedtem. Rahad börtönben van? Aziz bácsikám is

börtönben volt. Ijesztő gondolatok cikáztak át az agyamon.
Lehet, hogy Rahad is szellemileg megrokkanva tér vissza
hozzánk?
És Hádi. Mi lesz Hádival?
Hádi - ez a szelíd lelkű férfi - már Aliával való házassága
előtt is a rokonunk volt. A sógorom nagyon szerelmes volt
Aliába, és a többi férfi mindig azzal csúfolta, hogy kényezteti
a feleségét. A mi kultúránkban ez szokatlan viselkedésnek
számított. Két kisfiúk volt: a négyéves Saszvar és a kétéves
Svan. A fiúk nagyon boldogtalanok lesznek az apjuk nélkül.
Anya gyorsan összeszedte magát.
- Menj, Szahad! Menj Fatimához! Mondd el neki, mi történt.
Aztán menj Otmanhoz. Ő segíteni tud nekünk.
Apa nővére, Fatima - akitől a fekete babát kaptam -
befolyásos hölgy volt Irakban, és egy tekintélyes férfihoz
ment feleségül. Otman bácsi apa öccse volt, és szintén
fontos kapcsolatokkal rendelkezett.
Anya megveregette Szahad karját.
- Apád lefekvés előtt azt mondta, hogy holnap bemegy
dolgozni. Amíg a munkahelyén van, végigjárjuk a környék
állambiztonsági irodáit. Apád előtt ezt titokban kell
tartanunk - tette hozzá hevesen.
Szahad minden további magyarázat nélkül megértette.
Miután Szahad másodszor is távozott, anya és én
hihetetlen gyorsasággal rendet tettünk a házban. Muna a
nyomunkban járt, és segíteni akart, de annyira ideges volt,
hogy nem sok hasznát vettük.
A nap már felkelt, mire Muna és én lefeküdtünk. Mintha
egy örökkévalóság telt volna el alig néhány óra leforgása
alatt. Átéltük életünk legnagyobb rémületét. Az otthonunkat
feldúlták. Rahadot és Hádit pedig letartóztatták.
Szahad azonban már azon munkálkodott, hogy
kiszabadítsuk őket. Anya és én helyreállítottuk otthonunkat,
hogy ismét kifogástalanul nézzen ki. A szörnyű éjszakára
már nem emlékeztetett más, csak a betört bejárati ajtó.
Fogalmam sem volt, anya hogyan fogja ezt megmagyarázni
apának.
Anya nem tudott elaludni, de ez egyáltalán nem lepett
meg. Mielőtt lehunytam a szememet, láttam, hogy leteríti az
imaszőnyegét, és Mekka felé leborulva imádkozni kezd.
Amikor néhány órával később felébredtem, Muna még
aludt mellettem. Az otthonunk komor és csendes volt.
Örültem, amikor észrevettem, hogy apa tíz nap után újra
elment dolgozni.
A konyhaasztalon Szahad sebtében papírra vetett üzenete
várt rám, egy nehéz edény alá téve. A bátyám arra utasított
minket, hogy vigyázzunk magunkra aznap, és a lelkünkre
kötötte, hogy ne hagyjuk el a házat.
Munával szinte alig beszéltünk. Étel után néztem, és
találtam egy kis száraz kenyeret meg egy darab sajtot, de
nehezen ment le a falat a torkomon.
Nem voltunk ahhoz szokva, hogy egyedül legyünk a
házban, ezért csak céltalanul lődörögtünk Munával. A
bejárati ajtó darabjai már nem voltak a padlón, de a
szilánkos szélű rés még ott tátongott. Jó, hogy aludtam, és
nem voltam ott, amikor apa meglátta az ajtó roncsait.
Fel s alá járkáltam a házban, mintha a gondjaink elől
menekülnék, de Rahad arca állandóan a szemem előtt
lebegett. Nagyon aggódtam a sorsa miatt. Az idősebb
testvéreim mindig kényeztettek és védelmeztek engem, de
leginkább Rahad. Ennek pedig jó oka volt.
Talán hihetetlenül hangzik, de anyám megpróbált megölni
engem, amikor rájött, hogy az ötödik gyerekét várja.
Rengeteg problémája volt, és képtelennek érezte magát
arra, hogy kihordjon még egy terhességet. Az ikrek
születése után nem sokkal - 1953-ban, a forradalom idején -
apa bútorgyára elpusztult. A szüleim hirtelen nagyon
szegények lettek. Anya nem tudta, hogyan fognak eltartani
még egy gyereket. Annyira kétségbe volt esve az érkezésem
miatt, hogy mindent megtett a vetélés érdekében. Levetette
magát a lépcsőn, és leugrott az ebédlőasztalról. Amikor így
nem sikerült elérnie a célját, méregtablettákat vett be. Az
orvos azt állította, hogy csak néhány másodperc választott
el mindkettőnket a haláltól.
Anya bátran bevallotta neki, mi mindent tett.
Amikor az orvos tájékoztatta apámat és az idősebb
testvéreimet anyám szándékairól, mindnyájan
elszörnyedtek és megdöbbentek. Őrizet alatt tartották
anyát, hogy biztonságban megérkezhessek. Amikor
egészségesen megszülettem, mindenki úgy
megkönnyebbült, hogy nem győztek kényeztetni.
Rahad volt a legfontosabb személy az életemben.
Kiskorom óta árnyékként követtem, még a házon kívül is,
egészen a Tigris folyóig. Gyakran üldögéltem a lejtős parton,
és csodálattal néztem, ahogy úszik; olyan ügyes volt a
vízben, hogy a környékbeli nézelődők a „Tigris
krokodiljának” hívták.
Most viszont elvették tőlem Rahad bátyámat, akit annyira
szerettem és csodáltam. Állandóan az járt a fejemben, hogy
vajon milyen szörnyű kínzásokat kell átélnie. Könnyek
szöktek a szemembe, és végigcsordultak az arcomon, amely
még piszkos volt az éjszakai takarítástól.
Ha tudtam volna, hogy Rahad és Hádi abban a pillanatban
egy föld alatti lyukba zárva vívja élethalálharcát a forró
bagdadi nappal, akkor nem tudtam volna elviselni a
fájdalmat. Így csak a képzelőerőnkre hagyatkozhattunk.
 Lassan eltelt egy hónap, aztán még egy. A sorsukról még
mindig nem tudtunk semmit.
A nyár elmúlt.
A hőség enyhült.
Anya imái az egyre hűvösödő levegőben szálltak az ég
felé.
Otthonunkat pedig betöltötte az egyre fájdalmasabb
várakozás.

Rahad és Hádi visszatér

Bagdad 1974 októbere

Anya mindig azt szokta mondani, hogy a meghallgatott

ima a legnagyobb öröm az életben. Nem lepett meg, hogy ő
látta meg először Rahadot és Hádit, amint Alia háza
közelében kiszállnak egy taxiból, hiszen letartóztatásuk óta
megállás nélkül imádkozott értük. Anya örömteli hangon
felkiáltott, és tudtuk, hogy ez csak egyet jelenthet. Alia és
két kisfia, valamint Szahad és Muna azonnal kiszaladtak a
házból.
Ám anya örömujjongása nem tartott sokáig.
A bátyámra alig lehetett ráismerni. Fehér volt, mint egy
kísértet, és meggörnyedve járt. Amikor utoljára láttam
Rahadot, magas és erős volt, de karcsú, izmos teste most
teljesen összeesett. A ruházata olyan rongyos volt, hogy
nem tudtam felismerni, mi van rajta. Talán egy rongyos
lepedő fedte vézna testét? Vagy annak a pizsamának a
foszlányait hordja, amelyet a letartóztatásakor viselt? Nem
lehetett megállapítani.
Szahad odament hozzá, és Rahad belekapaszkodott az
öccse karjába. Bizonytalanul mozgott, mint azok a
nyomorék vagy idős emberek, akiket Bagdad utcáin láttam
csoszogni. Ám azok a szerencsétlen férfiak egészségesnek
és erőtől duzzadónak tűntek volna a bátyám mellett.
Ekkor észrevettem mögötte egy másik lassan mozgó
alakot, és megpillantottam Hádit, aki ugyanúgy nézett ki,
mint Rahad. Hamuszürke arca teljesen kifejezéstelen volt,
és hiányzott róla a szokásos vidám mosoly.
Szánalmas állapotuk ellenére Alia nővérem ragyogott a
boldogságtól. Elengedte anya karját, és a férjéhez rohant.
Figyelmeztetni akartam, hogy Hádi túl gyenge ahhoz, hogy
rávesse magát, de csak egy elfojtott hang jött ki a
torkomon.
Könnyek szöktek a szemembe, amikor anya odafutott
legidősebb fiához, és két kezét kinyújtva megfogta az arcát.
Magához vonta gyermekét. Majdnem három hónapja nem
látta, és sokáig attól félt, hogy már meghalt, és el is
temették.
Ez a három hónap gyötrelmes várakozásban telt,
miközben anya, Alia, Szahad és több más rokon azért
küzdött, hogy kiderítse Rahad és Hádi hollétét. Végre
sikerült megtalálni őket az ország börtönrendszerében. A
rokonok tárgyalásokat kezdtek, és aznap sok ezer iraki
dinárt adtak össze és fizettek ki, hogy visszaszerezzék a
szabadságukat. Bár semmi garanciát nem kaptunk arra,
hogy azonnal elengedik őket, mégis kötelességünknek
éreztük, hogy Aliával együtt várakozzunk, hátha már azon a
napon megtörténik ez az örömteli esemény.
És végül hazajöttek. Élve ugyan, de siralmas állapotban.
Amikor Rahad fellépett a verandára, úgy lihegett, mintha
egy megerőltető versenyen vett volna részt. Azelőtt oly
makulátlan külsejű bátyámon minden rendetlen volt. Haja
hosszú és ápolatlan volt, a szakálla pedig rendetlenül
meredezett minden irányba. Az alsó ajka annyira be volt
repedve, hogy vérzett. A fogai most nem fehéren ragyogtak,
hanem piszkos lepedék vonta be őket a háromhavi
raboskodás után.
Nem is tudtam tovább elviselni a látványát, inkább Hádira
pillantottam, aki Aliát nézte bevérzett szemével. Máskor oly
kifejező arca most üres és komor volt.
Muna mindkettejüket megkínálta egy kis pohár vízzel. A
nővéremet annyira megrázta Hádi és Rahad állapota, hogy
nem tudta eltitkolni kezének remegését. Anya és Alia a
házba vezette a két férfit, hogy megfürödjenek, egyenek és
pihenjenek.
Muna és én egy szót sem tudtunk szólni, csak némán
meredtünk egymásra. Muna végül bement, de én majdnem
egy óra hosszát egyedül ültem a verandán, a bánatomat és
a haragomat érlelve magamban.
Délután a hangulatunk valamelyest javult, és mindenki
összegyűlt Alia nappalijában. A házban ünnepélyes hangulat
uralkodott, mivel több rokonnak is elmeséltük Rahad és Hádi
hazajövetelének jó hírét, akik most eljöttek, hogy saját
szemükkel lássák a kiszabadult foglyokat. Számomra az volt
a legfontosabb, hogy Áisa nénikém is ott volt. Amikor
Rahadot elvitték, eljött Szuleimánijából, hogy vigasztalja
anyát, és a hosszú várakozás minden percét átélte velünk.
Ő volt a kedvenc nagynénim, ezért örömmel bújtam hozzá.
Anya elküldte az egyik unokatestvéremet a mi házunkba,
hogy mondja meg apának, Alia nem érzi jól magát, és csak
később tudunk hazamenni.
Anyának szinte a csodával határos módon sikerült
eltitkolnia apa elől Rahad és Hádi letartóztatását és
bebörtönzését, pedig nagyon sok időbe telt felkutatni és
kiszabadítani őket. Az életünket átszőtték a különféle
hazugságok. Apa elhitte, hogy szegény Alia sokat
gyengélkedik, és ez megmagyarázta a házába tett gyakori
látogatásainkat. Rahad hosszú távollétét azzal magyaráztuk,
hogy nagy szerencse érte, és engedélyt kapott egy európai
utazásra. Nagyon megviselt minket az örökös hazudozás,
mert állandóan aggódtunk, nehogy valaki véletlenül elszólja
magát. Már alig vártam azt a napot, amikor Rahad annyira
visszanyeri az egészségét, hogy újra fesztelenül tudunk
apával beszélni.
Miután mindenki elfoglalta a helyét a heverőkön, az
egykor annyira jó humorú Hádi szokatlanul hallgatag
maradt, és Rahad kezdett beszélni.
-Elmondom a részleteket.
Megszorítottam Áisa nénikém kezét, ő pedig gyengéden
megsimogatta a fejemet.
Nagyon szomorú volt hallani Rahad feszült és érdes
hangját, amely furcsán monoton volt, és nem úgy hangzott,
ahogy emlékeztem rá.
- Aznap este, amikor letartóztattak, mindenki lefeküdt már.
Alia, Hádi és a fiúk kint aludtak a kertben, én viszont a tetőn
voltam, de még nem jött álom a szememre. A rádiót
hallgattam, és közben a holdat néztem a ringatózó pálmafák
ágain keresztül. Hirtelen úgy éreztem, nem vagyok egyedül
a tetőn. Arra gondoltam, talán Hádi akar valamit mondani
nekem, de amikor felnéztem, öt ismeretlen, civil ruhás,
fegyveres férfit pillantottam meg. Fogalmam sem volt róla,
hogyan és mikor jöttek be a házba, mert semmi szokatlan
zajt nem hallottam.
Nem volt időm megszólalni. Három férfi azonnal rám
vetette magát, és ütni kezdett, miközben felrántottak a
fekhelyemről. Egyikük megragadta a rádiómat, és
összetörte. Szidalmazni kezdtek, és megparancsolták, hogy
mutassam meg a hálószobámat. A szó szoros értelmében
lehajítottak a lépcsőn. Addigra Hádit is előállították már.
Szegény Alia és a két gyerek rémülten nézték az
eseményeket.
A hálószobámba lökdöstek, és hallottam, hogy Hádi
megkérdezi, ki tett valami rosszat a házban. Akkor
szegezték nekem az első alaptalan vádat, amelyet később
még sok követett. A férfiak vezetője azt mondta, hogy az
izraelieknek kémkedem! És a kurdoknak! Azt válaszoltam,
hogy ha a kurd diákszövetségbeli tagságomra céloz, azt az
1970 márciusában aláírt megállapodásban legalizálták. Ám
hiába magyaráztam azoknak a megvadult férfiaknak. Nem
sokkal azelőtt hallottam, hogy más diákokat is zaklattak
kurd nemzetiségük miatt, ezért arra gondoltam, hogy a Kurd
Diákszövetség minden tagját összegyűjtik. Az is eszembe
jutott, hogy néhány nappal korábban felkértek, lépjek be a
Baaszista Diákszövetségbe. Természetesen
visszautasítottam az ajánlatot. Talán ez váltotta ki a mostani
előállítást.
A férfiak elkezdték feldúlni a hálószobámat, miközben én
még mindig pizsamában állva, tehetetlenül néztem. Nem
engedték, hogy átöltözzek, vagy felvegyek egy köntöst, de
titokban sikerült a lábamat egy papucsba bújtatni.
Bólogattam Rahad szavait hallva. Mi is hasonló
megaláztatásokat éltünk át.
Rahad ivott egy csésze forró teát, és most Hádi szólalt
meg tétován.
- Semmi törvényelleneset nem találtak a házban.
Észrevettek egy Rahad által írt röpira- tot, amelyben
elmeséli a kurdok történelmét, és dicséri a kormányunkat,
amiért megengedi nekik, hogy beszéljék a nyelvüket, és
tanulmányozzák a történelmüket. Amikor azonban elkezdték
egymásnak mutogatni azt a papírt, tudtam, hogy végünk
van. Elővettek két sötét kendőt, és először Rahad szemét
kötötték be, majd az enyémet. Alia sírt, és könyörgött, hogy
ne vigyenek el minket. - Hádi megcsóválta a fejét. - Azok az
emberek olyan süketek voltak, mint Rahad apja, Mohamed.
A manszuri hírszerzési központba vittek minket. Láttam már
sokszor azt a helyet. Egy hatalmas régi épületben van.
 Hádit olyan erős köhögés fogta el, hogy ki kellett mennie a
helyiségből. Így hát Rahad folytatta a történetet.
- Egy székre löktek, és levették a kendőt a szememről. Egy
goromba vallatóval találtam szembe magam, aki ráadásul
kegyetlen és ostoba volt. Azt állította, hogy jelentést kapott
rólam, mely szerint információt továbbítottam egy vezeték
nélküli rádión. Törtem a fejemet, hogy vajon honnan
vehették ezt a hamis vádat. Aztán eszembe jutott, hogy egy
nap Hádi kölcsönadta nekem az autóját, mert meg akartam
látogatni Fatima nénit. Amikor kijöttem a házából,
észrevettem, hogy az autó antennája meglazult, ezért
levettem, és meg akartam igazítani. Miközben ott álltam az
antennával a kezemben, egy szomszéd jött arra, aki először
az antennára, majd rám meredt. Most már sejtettem, hogy
egy baaszista lehetett, aki hamis következtetést vont le a
látványból. A vallató azt mondta, hogy miközben az
antennát fogtam, hallottak héberül beszélni az izraeliekkel!
Majd azt állította, hogy az antennát ide-oda vittem a
kertben, és kurdul beszéltem a Barzáni-párt
főhadiszállásával.
Néhány családtag hangosan felnevetett. Milyen kém az,
aki két ennyire eltérő csoportnak is kémkedik, mégis olyan
ostoba, hogy mindenki füle hallatára bátran beszél idegen
nyelveken?
Még Rahad is elmosolyodott egy kicsit.
- A vádak olyan képtelenek voltak, hogy megkérdeztem a
férfit, miért nem tartóztattak le azonnal a helyszínen. Mert
én bizony azt tenném, ha biztonsági tiszt lennék, és egy
ilyen szorgos kémet látnék. Hozzátettem, hogy elég rossz
kém lenne belőlem. Megkértem, mondja meg pontosan,
melyik napon és hány órakor történt mindez. A férfi mondott
egy dátumot. Nem is azon a napon látogattam meg Fatima
nénikémet. Aztán eszembe jutott, hol voltam aznap, amikor
állítólag kémkedtem. A folyóban úsztam, azután néhány
barátommal fociztam. Huszonkét úszó és focista tudja
bizonyítani, amit mondtam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy
ellenőrizze a tényeket. Ekkor hívta az asszisztensét, hogy
leírja a neveket, és én azonnal megbántam, amit mondtam.
Amikor beléptem a Kurd Diákszövetségbe, a lelkemre
kötötték, hogy soha ne áruljam el egyetlen ismerősöm nevét
sem, ha esetleg elfognak. Az egyik legtapasztaltabb diák
bölcs tanácsot adott: inkább a fejedtől válj meg, mint a
titkodtól. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha befogom a
számat. Amikor néma maradtam, a vallató dühösen
megnyomott egy csengőt. Két idegen férfi lépett be a
szobába, és mesterkélt hangon kijelentette, hogy látott azon
a napon, amikor állítólag úszni és focizni voltam. Az
állították, hogy hazudok, és a szemük láttára továbbítottam
információkat, méghozzá először héberül, aztán kurdul. Azt
válaszoltam, hogy még soha nem hallottam a héber nyelvet,
és fel sem ismerném, ha most valaki elkezdené beszélni.
Ekkor vonszolták be szegény Hádit a helyiségbe, és
kikérdezték, milyen kapcsolatban áll velem. Megerősítette,
hogy a sógorom. Azzal vádolták, hogy kurd szimpatizáns.
Hádi beismerte, hogy kurd, de azt mondta, békeszerető férj
és családapa, és mérnökként dolgozik. Ám azok a férfiak
tudták, hogy a testvére pesmerga, és Hádi nem sokkal
azelőtt felment északra, hogy a bátyja autóját Bagdadba
hozza megőrzésre.
Ekkor ismét bekötötték a szemünket, kivittek az épületből,
és egy másik autóba tuszkoltak. Csak Aziz bácsira tudtam
gondolni, és arra, hogy milyen kínzásokat kellett
elszenvednie. Főleg az jutott eszembe, hogy fejjel lefelé
lelógatták a mennyezetről, és egy álló hétig verték.
Rettegtem attól, hogy velem is ezt teszik. Az autó
hamarosan megállt, és a szemünkről levették a kendőt. Egy
magas fallal körülvett sötét helyre löktek minket. Úgy
sejtettem, egy börtönudvaron vagyunk. Hádinak és nekem
megparancsolták, hogy álljunk egymás mellé, ezért biztos
voltam abban, hogy le fognak lőni, és eltemetnek
bennünket. A telihold egy kicsit megvilágította a helyet. A
félhomályban láttam, hogy egy hatalmas fémfedő mellett
állunk. Az egyik őr egy létrát cipelve közeledett felénk.
Amikor a fémfedőt felemelték, egy mély, sötét gödröt
pillantottam meg. Az egyik őr leeresztette a létrát a
gödörbe. Hádinak és nekem megparancsolták, hogy
másszunk le. Azt hittem, egy kígyókkal teli verembe fognak
vetni minket.
Hádi most visszatért a szobába, és elcsigázott hangon
megszólalt:
- A kígyóknak jobban örültem volna. Olyan volt, mintha a
sírba szálltunk volna le.
- Pontosan.
Anya nagyon megrendült. Odament Rahadhoz, és
megsimogatta a nyakát és a vállát.
- A többit ráérsz majd később elmesélni, fiam. Rahad
felpillantott.
- Addig kell elmondanom, amíg frissen élnek bennem az
emlékek. Talán egy napon a világot érdekelni fogja, mit kell
elviselniük ártatlan irakiaknak és kurdoknak ettől az őrült
kormánytól. Ott voltunk tehát, elevenen a sírban, egy sötét
veremben állva. Ekkor történt az igazi szörnyűség. A
fémtetőt ránk zárták. El sem lehet képzelni azt a sötétséget,
amely körülvett minket.
Hádi közbevágott:
- De nem ez volt a legrosszabb. A rettegésünk fokozódott,
amikor meghallottuk, hogy valaki zihálva lélegzik.
Felkiáltottam: „Ki van ott?” Olyan sötét volt, hogy semmit
nem láttam. De hallani hallottam. És éreztem a szagot. Jaj!
Micsoda bűz volt! Valami vagy valaki közeledett felénk. Azt
hittem, egy vadállatokkal teli verembe vetettek minket!
Készenlétbe helyeztem az öklömet, hogy felvegyem a
harcot, akár ember, akár állat közeledik. Aztán egy
szerencsétlen ember szólalt meg, és azt mondta: „Ne
féljetek. Én is fogoly vagyok. Már több hete egyedül vagyok
ebben a gödörben. En-Nádzsefből származom.”
Hallottunk már En-Nádzsefről, a Bagdadtól délre fekvő
nagyvárosról. A síiták politikai szervezetének volt a
székhelye, és a síiták szent városnak tartották. Ott található
Mohamed próféta vejének, Ali imámnak a sírja. A síiták
bátran küzdöttek a bagdadi szunnita erőkkel, de a jelenlegi
baaszista kormány minden eddigi vezetésnél nagyobb
elnyomást gyakorolt. Biztos voltam abban, hogy a bátyám
fogolytársa a síita vallási irányzat egyik képviselője volt.
Hádi folytatta a beszámolót.
- Annyira megkönnyebbültem, hogy egy embertől
származik az a bűz, már nem is zavart a szaga.
Legszívesebben átöleltem volna.
Rahad fakó hangon felnevetett.
- Gyorsan el is mesélte a történetét. A bátyja aktívan részt
vett a síita politikai mozgalomban, és tagja volt az al-Dava
Pártnak, amelyről mindnyájan tudjuk, hogy mostanában
egyre nyíltabban fellép a baaszisták ellen. Amikor a bátyja
megtudta, hogy le fogják tartóztatni, Franciaországba
menekült. Erre a mi szegény fogolytársunkat tartóztatták le
helyette, pedig soha életében nem foglalkozott a politikával.
Túszként tartották fogva. Megmondták neki, ha a bátyja
nem tér vissza, akkor ő fog helyette meghalni a börtönben.
Egész éjjel beszélgettünk, hátha sikerül elterelni a
gondolatainkat a gödör borzalmairól, de annak a
szerencsétlen férfinak olyan rossz volt a lelkiállapota, hogy
nem nagyon javította a hangulatunkat. Állandóan azt
hajtogatta, hogy a sors rendelése szerint mindhármunknak
abban a veremben kell meghalnia. Azt jósolta, először én
fogok meghalni, mert a diákok nincsenek hozzászokva a
nehézségekhez, és hamar feladják. Úgy okoskodott, hogy ő
lesz a második, mert már nagyon legyengítették a
megpróbáltatások. Hádira viszont többhetes szenvedés vár,
mielőtt kileheli a lelkét.
 Azt hittük, már átéltük a verem összes gyötrelmét, de a
legrosszabb napfelkelte után következett. A forró fémfedő
alatt perzselődtünk. A hőség fokozta az árnyékszékszagot. A
verem tulajdonképpen egy vécé volt. Soha nem tisztították.
Leírhatatlan bűz terjengett a forróságban. Akkor jöttem rá,
hogy az En-Nádzsefből származó rabnak tökéletesen igaza
van. Valóban el fogunk pusztulni. Nem hittem, hogy egy
napnál tovább húzom. Az első huszonnégy óra volt a
legszörnyűbb, mert még tudtam gondolkodni. Tudtam, hogy
az életemnek gyakorlatilag vége van - akár így, akár úgy.
Tisztában voltam azzal, hogy ha Irakban valakit egyszer
letartóztatnak, annak a sorsa meg van pecsételve. A
hírszerző tisztek állandóan árnyékként követnek majd, és
soha többé nem mozoghatok szabadon.
A délelőtt folyamán kinyitották a fémfedőt, és lelógattak
egy műanyag kancsót, amelyben meleg víz volt. A kancsó
egy kötélre volt kötve. A víz nagy része már útközben
kilötyögött. Kaptunk egy kenyeret, hogy megosszuk egymás
között, de én nem tudtam enni egy falatot sem, legalábbis
az első napon nem. Hádi megpróbált enni, de neki sem
sikerült, így a fogolytársunk boldogan megette a mi
részünket is.
Hádi közbeszólt:
- A férfinak már nem voltak fogai. A kínzások során mindet
kiverték.
Rahad hozzátette:
- A kéz- és lábkörmeit is letépték. Én is ugyanerre
számítottam.
Rahad megvakarta a fejét.
- Tetű - mondta mentegetőzve.

Halkan felkiáltottam, és Áisa nénire néztem. Tetű? Rahad

hajában?
- Egyik nap telt a másik után, és lassan elveszítettük az
időérzékünket. A forróság és a bűz soha nem ért véget. És a
várakozás. Semmi nem volt olyan idegesítő, mint a
várakozás. Rahad szeretettel nézett Hádira.
- Az igazat megvallva, nagyon aggódtam Hádi miatt.
Mindennap arra gondoltam, ez lesz az utolsó napja.
Hádi szomorúan felnevetett.
- Én is ugyanezt gondoltam rólad.
- A végén én rogytam meg először. - Rahad elhúzta a
száját. - Egy nap valahogy nem bírtam tovább. Állandó
éhséget éreztünk, ezért napról napra gyengébb lettem.
Egyik percben még ott ültem, és azon törtem a fejem, hogy
lehetne veletek tudatni, hol tartanak minket fogva, aztán a
következő percben elájultam.
- Rahad összeesett - mondta Hádi. - Halottnak tűnt.
Kiáltottam az őröknek, a fogolytársunk pedig ránézett,
megtapogatta a nyakát, és kijelentette, hogy meghalt. Az
volt a legszörnyűbb pillanat a veremben. Mivel nem sikerült
felhívni magamra a figyelmet, felvettem a földről néhány
kavicsot, és dobálni kezdtem a fémfedőt. Az őrök
hamarosan megjelentek, és felkiáltottam nekik, hogy Rahad
al-Aszkari meghalt. Erre felhúzták. Leöntötték vízzel, és azt
mondták, még lélegzik. Ezután újra ránk tették a fedőt. Nem
tudtam, mi történik majd Rahaddal.
Rahad folytatta:
- Éppen július tizennegyedike volt, és az őrök a
baaszistákat hatalomra segítő forradalmat ünnepelték. Sört
meg rizspálinkát ittak, és együtt táncoltak. Bevonszoltak a
vigasság kellős közepére, és egy pálmafához láncoltak. Ott
ültem és néztem, ahogy egy csapat bolond alkoholt iszik és
táncol.
Szahad undorodva felhorkantott. Ő volt a legvallásosabb
testvéreim közül, aki soha nem hagyott ki egyetlen imát
sem, és féltékenyen őrizte a lány testvérei erkölcsét.
Nagyon megrázta, hogy a kormánytisztviselők alkoholt
isznak és táncolnak, miközben ártatlan embereket tartanak
fogva a föld alatti veremben.
- A fejem a mellemre bukott, de láttam, hogy két láb
egyenesen felém tart. Egy részeg tiszt a nadrágját
gombolva közeledett a pálmafához. Tudtam, hogy le fog
vizelni, ha nem csinálok valamit. Nagyon meglepődött,
amikor minden erőmet összeszedve rászóltam. Látta, hogy
oda vagyok láncolva, és felkiáltott: „Istenemre, téged
ismerlek! Te vagy Rahad al-Aszkari.” Látott már engem az
al-Ádamija sportklubban, ahol kosárlabdáztam. Elmondtam
neki, hogy segítségre van szükségem, és hogy hamisan
vádolnak. Azt válaszolta, alacsony rangban van, és még a
saját rokonainak sem tud segíteni, akik közül né- hányan
börtönben vannak. Megkértem, hogy legalább hívja fel a
családomat. Megkopogtatta a fejét, és azt kérdezte tőlem:
„Őrültnek látszom? Ha felhívnám a rokonaidat, hamar itt
találnám magam melletted, a fához láncolva.” Ezzel eltűnt,
én pedig ott maradtam a fánál. Amikor a nap felkelt, először
vehettem szemügyre az udvart világosban. És mit láttam?
Több száz fémfedő volt a földön. Mindegyik a legszörnyűbb
emberi szenvedéseket rejtette. A fedők alól fájdalmas
nyögések törtek elő, és egyetlen nagy sóhajtássá olvadtak a
levegőben. A szenvedés hangjait hallva minden reményem
elszállt, hogy akár egyetlen fogoly élve kijuthat ebből a
pokolból.
Két napig ott hagytak az udvaron, a fához láncolva.
Kénytelen voltam hallgatni a fájdalmas jajveszékeléseket, és
ez nagyon meggyötörte a lelkemet. Végül eloldoztak, és
bevittek az épületbe, még egy kihallgatásra. Most egy
másik vallatóval kerültem szembe. Magas, fekete hajú férfi
volt, és sokkal veszélyesebbnek nézett ki, mint az első.
Fegyver volt nála, és lezser mozdulatokkal lóbálta a
pisztolyát. Aztán a fejemhez tartotta, és rám ripakodott: „Te
hitvány kutya! Barzáni követője vagy. Egy korcs. Miért nem
vallasz, és akkor nem kéne fáradnom a meggyőzéseddel?”
Az az ember őrült volt. Ekkor elhallgatott, mert egy másik
foglyot dobtak be az ajtón. A fogoly kurd nyelven kiáltozott
segítségért. A vallató elhagyta a szobát. Óvatos voltam,
mert annak idején figyelmeztettek, hogy a tisztek gyakran
szándékosan összeengednek hasonló ügyekért küzdő
foglyokat. Arra számítanak, majd megbízom ebben a
férfiban, és bevallom neki, hogy az izraelieknek dolgozom.
Vagy valami egyéb ostoba feltételezésüket. Annyit azért
megkérdeztem a férfitól, hogy miért tartóztatták le. Azt
válaszolta, rajtakapták, amikor a kurd rádió adását
hallgatta. Úgy tudtam, hogy 1970 óta a kurd rádióadók
hallgatása már nem számít bűnnek, de nem szóltam egy
szót sem.
Arra nem voltam felkészülve, ami ezután történt. Hirtelen
kivágódott az ajtó, és három izmos férfi rontott be a
helyiségbe, majd minden figyelmeztetés nélkül
megtámadták a szegény embert, és elkezdték kegyetlenül
ütlegelni. Egy darabig hallottam a zihálását, majd
elcsendesedett. Azt hiszem, meghalt. Élettelen testét
kivonszolták a szobából.
Ekkor egy másik tiszt jött be. Olyan halk hangon beszélt,
hogy alig hallottam. Az ablakhoz lépett, és félrehúzta a
függönyt. A helyiség a pálmaligetre nézett. Néztem a fákat,
és azokra az emberekre gondoltam, akiket elevenen
eltemettek a kertben. A világ pedig nem tudott erről, vagy
nem akart foglalkozni velük. A földön emberek milliárdjai
élték a mindennapi életüket, sok külföldi kormány jó
viszonyban volt Szaddammal és a baaszistákkal, közben az
ártatlan irakiak egy őrült kormány fogságában sínylődtek.
Föld alatti vermekbe vetették, megkínozták és ok nélkül
megölték őket. Hol volt a világ? Miért nem törődött senki
ezzel?
A tiszt meglepően szomorú pillantást vetett rám, és
megkérdezte: „Miért követted el ezt a gonoszságot a saját
országod ellen? Ne is tagadd! Tanúval tudjuk bizonyítani,
hogy volt nálad egy vezeték nélküli készülék, és azt is, hogy
kapcsolatban álltál az izraeliekkel, és kémkedtél nekik.
Azután az északi lázadó kurd erőkkel léptél érintkezésbe,
mégpedig azért, hogy a saját kormányodnak árts.”
Nem tudom, miért, de úgy döntöttem, hogy megpróbálok
a lelkére hatni annak a tisztnek. Azt mondtam neki, azért
beszélek kurdul, mert az anyám kurd. Beismertem, hogy
aktívan részt vettem a Kurd Diákszövetségben, de csak
azért, mert az iraki kormány és a kurdok között létrejött
1970. március 11-i megállapodás szerint jogom volt hozzá.
Kijelentettem, hogy soha életemben nem találkoztam még
egyetlen izraelivel sem. Egy szó sem igaz abból, amit a
jelentésben olvasott rólam.
Úgy láttam, a szavaim hatással vannak rá, ezért
elpanaszoltam, hogy amikor igazat mondok, mindenki
mérges lesz rám. Ha hazudnék, és elismerném azt, amivel
vádolnak, csak azért tenném, hogy a kedvükben járjak.
Hozzátettem, hogy intelligens embernek tartom, és nem
hiszem, hogy hazugságokat akar hallani. Megismételtem,
amit már korábban is mondtam, hogy a kérdéses napon
úszni és futballozni voltam, és fizikai képtelenség egyszerre
két helyen lenni.
Egy szavamat sem fogadta el. Dzsafar bácsikámat
emlegette, és kioktatott, hogy tisztelnem kéne annak a
férfinak az emlékét, aki Irak első védelmi minisztere volt, és
részt vett a modern Irak létrehozásában. Azt állította,
Dzsafar bácsi szégyellné, hogy az unokaöccse ilyen árulásba
keveredett. A válaszomat meg sem várva kijelentette, hogy
a kurd mozgalom bűnözőkből és izraeli kémekből áll.
Legnagyobb kétségbeesésemre visszaküldték a verembe.
Hádi már attól félt, hogy meghaltam, ezért örült, amikor
ledobtak a gödörbe. Persze én is örültem, hogy Hádi még
mindig él, de nagyon sajnáltam, hogy megint abban a
szörnyű lyukban vagyok. Távollétemben Hádit is kikérdezték
és megverték. A látottak után nagyon hálás voltam azért,
hogy még mindketten életben vagyunk.
- Dicsőség Istennek - motyogta Hádi.

- Még öt napig maradtunk a gödörben. A fogolytársunk

már közel állt a halálhoz. Aztán a hatodik napon értünk
jöttek, és elvittek minket. Bár még szörnyű napok vártak
ránk, azt a vermet többé nem láttuk, hála Istennek.
Áisa nénikém megkérdezte:
- És mi lett azzal a szegény en-nádzsefi emberrel?

Hádi ezt mondta.

- Amikor minket kivettek a veremből, három másik foglyot
tettek a helyünkre. Ám az a szerencsétlen már négy vagy öt
hónapja ott volt. Nem is beszélt, csak akkor mozdult meg,
amikor a kenyér és a víz megérkezett, aztán
visszahanyatlott a földre, és megmarkolta a kenyeret. A
székletét sem tudta visszatartani. Mostanra már biztosan
halott.
Anya megrendült.
- Mi történt aztán, fiam?
- Az utazás alatt sötét szemüveget kellett viselnünk. Én
viszont észrevettem, hogy ha a fejemet egy bizonyos
helyzetben tartom, akkor kilátok a szélén. Elhagytuk a
verembörtönt, és Bagdadtól nyugat felé indultunk. Az út
csak egy órát vett igénybe. Tudtam, merre megyünk.
Reménykedtem, hogy hátha tévedek, de hamar rájöttem,
hogy úti célunk az Abu Graib börtön. Akkor feladtam minden
reményt.
Biztonságban voltam Áisa nénikém karjában, mégis
megrázkódtam a félelemtől. Minden iraki ismerte a hírhedt
Abu Graib történetét. A börtönt a britek építették az 1960-as
évek elején, körülbelül abban az időben, amikor születtem.
A hatalmas börtönkomplexum egy önálló város volt, és öt
hatalmas fogolytáborból állt. Akkoriban főleg a politikai
foglyokat őrizték ott, mint például a kurd ügyekért küzdő
kurdokat, a vallásszabadságot követelő síitákat, sőt még
olyan szunnitákat is, akik elégedetlenek voltak a
baaszistákkal.
A börtön felépülése óta az Abu Graib név a kínzással és
halállal volt egyenlő. Még egyikünk sem látta azt a börtönt
belülről, legalábbis addig nem, amíg Rahadot és Hádit le
nem tartóztatták.
Rahab leírta nekünk a helyet.
- Regisztráltak minket, és elhelyeztek egy zsúfolt
cellablokkban, ahol voltak kurdok, síiták, szunniták és még
nem irakiak is, mint például egy libanoni és egy palesztin.
Még egy spanyol újságíróval is találkoztunk, aki már több
mint egy éve ott raboskodott. A cellákat rácsok választották
el egymástól, tehát láttuk a többi cellában lévő foglyot is, és
még beszélhettünk is velük, ha az őrök hallótávolságon kívül
voltak. Nem volt lehetőség a fél- revonulásra. Egy kis edény
volt a vécé.
Hádi felkacagott.
- Maga volt a mennyország.
- Igen. Igazad van. Szörnyű volt az Abu Graibban
raboskodni, de a föld alatti veremmel összehasonlítva
valóban a mennyországnak tűnt, legalábbis eleinte. Azt
hallottuk, hogy van ebédlő, tornaterem és még imaszoba is,
de ez csak viccnek bizonyult. Az a hely nem valami elegáns
klub volt. Úgy tudtuk, egyetlen fogoly sem mehet be azokba
a helyiségekbe. Nem sokkal a megérkezésünk után azt
mondták nekünk, hogy három dolog történhet velünk:
szabadon engednek, életfogytiglan tartó börtönbüntetésre
ítélnek vagy kivégeznek. A döntés néhány napon belül
várható. Számomra azok voltak a leggyötrelme- sebb napok,
mert nem tudtam, hogy élni vagy halni fogunk. Vajon
látunk-e még valaha titeket?
 Hádira pillantottam. Alia szorosan mellette ült. Ölében
tartotta kisebbik fiát, Svant, míg az idősebb, Saszvar az apja
mellett ült. Milyen tökéletes kis család! Alig tudtam
visszatartani a könnyeimet.
- Hét hét is eltelt már, de még mindig semmit nem
tudtunk a jövőnkről, miközben a körülöttünk lévő foglyokat
sorra vitték a kivégzőhelyre - folytatta Rahad. - Aztán egy
nap elvittek az orvoshoz. Az orvos udvariasan megvizsgált,
és megkérdezte, van-e valamire szükségem. A többi fogoly
figyelmeztetett, hogy az orvosok gyakran írnak fel mérgező
tablettákat vagy adnak be halálos injekciót. Ezért azt
mondtam neki, hogy jól vagyok, és csak a szabadságomra
van szükségem. Azt hiszem, ez a doktor őszinte volt. Azt
mondta nekem: „Fiam, amikor az embereket idehozzák, az
általában a szabadon engedésük előtt történik. Egy dolgot
azonban nem szabad elfelejtened. Soha senkinek ne mesélj
arról, hogy min mentél itt keresztül, és mit láttál ezen a
helyen. Senkinek ne mondd el! Ha beszélsz, visszakerülsz
ide.”
Ezután visszakísértek a cellába. Ideges voltam, mert Hádit
a távollétem alatt elvitték. Vajon hova? Nem volt sok időm
Hádi miatt aggódni. Alig csukódott be mögöttem a cella
ajtaja, a fogolytársaim rám vetették magukat. Mintha
mindenki egyszerre megőrült volna! Talán a börtön
vezetőségétől azt a parancsot kapták, hogy gyilkoljanak
meg? Hiába harcoltam. A padlóra löktek, és hasra fektettek.
Elkezdték leráncigálni a pizsamafelsőmet, illetve azt, ami
maradt belőle, mivel már majdnem három hónapja rajtam
volt. Kegyelemért könyörögtem. Az egyikük így szólt:
„Nyugodj meg! Amikor egy rabot orvoshoz visznek, utána
többnyire szabadon engedik. Tartunk itt egy elrejtett tollat
erre az alkalomra. Felírjuk az otthoni telefonszámunkat a
hátadra. Ha kijutsz, egy családtagod másolja le őket, aztán
fogd a listát, és menj egy nyilvános telefonfülkébe. Hívd fel
a számokat, és akárki veszi fel, csak annyit mondj, hogy az
Abu Graibban voltál, a politikai részlegben. Azonnal tudják
majd, kitől van az üzenet. Ne mondj többet!”
Kíváncsiságomtól hajtva kicsúsztam Áisa néni karjából, és
a bátyám széke mögé álltam. Amikor bekukucskáltam az
ingébe, láttam a hátán a tintával írt számokat.
- Szahad majd később leírja őket - ígérte Rahad. - Aztán
felhívjuk ezeket az embereket. Ez a legkevesebb, amit
tehetek.
Csodálattal néztem a bátyámra. Imádtam őt.
Rahad halványan elmosolyodott.
- Kicsi Joanna - mondta. - Nagyon örülök, hogy látlak.
Elvörösödtem. Annyi mindent szerettem volna mondani a
bátyámnak. Szerettem volna neki mesélni a sárga szemű
bagolyról és arról, hogy amikor a teliholdat nézte a csillagos
égen, én is azt tettem.
Nem törődtem a tetves hajával, hanem odahajoltam
hozzá, és arcon csókoltam. Majd leültem, hogy
meghallgassam a tragikus történet végét.
- Ez ma reggel történt. Hádi nem jött már vissza a
cellánkba, ezért nem használták üzenőfalnak a hátát.
Örültem, amikor kacagni hallottam Hádit; már kezdett
visszatérni az életkedve.
- Azért, mert a munkahelyemre vittek - mosolygott. - Az
őrök szerint egy iraki cégnek garantálni kell, hogy
alkalmazni fognak, ha elengednek. - Hádi megcsóválta a
fejét. - Látnotok kellett volna a munkaadóim arcát, amikor
beléptem az irodába. Egy megmagyarázatlan távollét után
börtönőrök kíséretében bukkanok fel, ráadásul egy szakadt
pizsamában, mosdatlanul és bűzösen. A garanciát mégis
megadták, és azt mondták, hogy mihelyt tudok, menjek
vissza dolgozni.
-Dicsőség Allahnak - mormolta anya maga elé, mert sok
cég visszautasította volna, hogy egy volt rabot tovább
alkalmazzon.
Rahad most már gyorsan be akarta fejezni a történetet.
Néhány órával ezelőtt Hádit és engem kilöktek a börtön
kapuján. A szabadságról való álmunk megvalósult.
Szabadon engedtek. - Csattintott az ujjával. - Így.
Rahad megköszörülte a torkát.
- Úgy néztünk ki, mint két őrült, aki hosszú hajjal és
szakállal tántorog az utcán. Le voltunk gyengülve az
éhségtől, és görnyedeztünk a ránk zúduló napfényben.
Egyetlen taxi sem volt hajlandó megállni nekünk. Az autók
kitértek előlünk, amikor megláttak. Végül egy idősebb
taxisofőr felvett minket. Elmondtuk, hogy nem követtünk el
semmi bűnt, mégis börtönbe zártak. Hitt nekünk, és
elmesélte, hogy a saját fia is ártatlanul került börtönbe egy
évvel azelőtt. A jó szíve miatt nem tudott visszautasítani
bennünket.
Rahad összekulcsolta a kezét, és tenyerét felénk
fordította.
- Ez minden. Túléltük.
Anya, Alia, Áisa néni és többi nagynénikém ugrott, hogy
teát és gyümölcslevet adjon Rahad és Hádi kezébe. A két
férfi végre itthon volt, biztonságban és a szerettei körében.
Semmi más nem számított nekünk.
Az ünneplés elkezdődött.
Abban a pillanatban a szívem megtelt azzal a boldog
reménységgel, hogy vége a megpróbáltatásainknak. Rahad
és Hádi azonban csendben ültek, kifejezéstelen tekintettel
néztek maguk elé, és nem tudtak örülni a mulatságnak.
Ha visszagondolok, azt hiszem, hogy a bátyám és Hádi
belenéztek a végtelen mélységbe, és látták benne Irak
jövőjét és a mi sorsunkat. Ez a szörnyű esemény nem a
vége volt valaminek, hanem a kezdete. A
megpróbáltatásaink csak most kezdődtek.
 MÁSODIK RÉSZ
Joanna felnőtté válik
 Halál

BAGDAD 1976. OKTÓBER

Ha száz évig élek, akkor sem fogom soha elfelejteni, hogy

Rahad és Hádi kis híján meghalt a baaszisták börtönében.
Miután Rahad egészsége helyreállt, folytatta egyetemi
tanulmányait, de hathetente jelentkeznie kellett az
állambiztonsági szerveknél, ahol kérdéseket tettek fel neki.
Jelentésekkel kellett igazolnia, hogy már nem követ el
„államellenes bűnöket”. Rahad nem beszélt nekünk arról,
hogy még mindig részt vesz-e a Kurd Diákszövetség
munkájában.
Az én törvénytisztelő bátyám nagyon sértőnek találta,
hogy bűnözőként kezelik.
Alia nagyon aggódott Hádi biztonságáért, és félelmei az
egész családra hatással voltak. Hádi visszament dolgozni.
Még mindig nagyon sovány és gyenge volt, arcvonásai
megkeményedtek. Alia könnyek között vallotta be
anyámnak, hogy Hádinak minden éjjel rémálmai vannak, és
újra átéli a verembörtön borzalmait. Saszvar és Svan is
állandóan felriadt, és nyugtalanul viselkedett. A két kisfiú
addig gondtalan életet élt, de most többet sírtak, mint
nevettek. Egyetlen örömük az volt, hogy Alia a harmadik
gyereküket várta, és már közel volt a szülés ideje.
Szörnyű volt látni Muna szenvedéseit. Szelíd lelkű
nővéremet nagyon megrázta a bátyja tortúrája.
Összekuporodva üldögélt, és törékeny teste még apróbbnak
tűnt.
Szahad szinte a születésétől fogva mélyen vallásos volt,
de Rahad letartóztatása óta még kötelességtudóbb és
elszántabb lett. Egyetlen imát sem hagyott ki. Ragaszkodott
ahhoz, hogy Alia fiai elkísérjék a mecsetbe, pedig a hat- és
négyéves gyerekek még nagyon elevenen viselkedtek az
imák alatt. Úgy láttam, Szahad a legjobb úton halad afelé,
hogy egyházi pályára lépjen.
Ájtatos lelkű anyámnak örömet szerzett volna, ha így
dönt, de én már kevésbé lelkesedtem az ügyért, mert a
bátyám vallásos buzgalma tekintélyelvű viselkedéssel
párosult. Nem éreztem szükségét annak, hogy valaki
féltékenyen őrizze az erkölcseimet.
Anyám igyekezett fenntartani a nyugalom látszatát, de
tudtam, hogy a szíve össze van törve. Észrevettem, hogy a
szeme és a szája körül új ráncok jelentek meg az örökös
aggodalomtól. Az én gyönyörű anyám beleöregedett abba,
hogy a baaszista Bagdadban kell élnie. Bár Rahadot hajszál
híján elveszítette, mégsem szűnt meg lelkesedni a kurd
ügyért.
Én viszont megkönnyebbültem, mert már határozott
terveim voltak a jövőre nézve. Eldöntöttem, hogy amikor
elég idős leszek, csatlakozom a kurd mozgalomhoz. Senki
sem tarthat vissza. Anyám mindnyájunkat figyelmeztetett,
hogy amióta a kegyetlen baaszisták vannak hatalmon, a
kurd történelem egy új és még veszélyesebb időszakába
léptünk. Azt mondta, mindegyikünk legyen a saját rendőre,
ügyeljünk minden kimondott vagy leírt szavunkra, és
legyünk nagyon elővigyázatosak a tetteinkben. Megígértem
anyának, hogy majd ha elég idős leszek ahhoz, hogy
csatlakozzak egy kurd politikai párthoz, rendkívül óvatos
leszek.
Apám nem tudott az aggodalmainkról. A házasságuk
hosszú évei alatt kifejlesztett jelbeszéddel anyának sikerült
elhitetnie vele, hogy tolvajok rúgták be az ajtót, de
elmenekültek, amikor meglátták Szahadot egy konyhakéssel
a kezében. Apám valóságos ezermester volt, és hamarosan
egy különleges zárakkal ellátott, masszív faajtót szerelt fel
otthonunkra. Soha életemben nem láttam még olyan ajtót.
Csak egy tank tudta volna betörni, emberi láb semmiképpen
sem.
Az életem többé nem volt olyan, mint azelőtt. Ha egy
ismeretlen autó jelent meg a házunk előtt, lélekszakadva
rohantam az ablakhoz, kikukucskáltam a sötétítőfüggöny
mögül, és készen álltam arra, hogy figyelmeztessem a
többieket: fussanak a hátsó kertbe, és a kerítésen át
meneküljenek. Még gyakoroltam is, hogy minél gyorsabb
legyek. Büszke voltam arra, hogy mindössze egy perc alatt
fel tudtam kapni a Rahad ágya alá rejtett táskámat, és
odaértem a kert falához. Ezt naponta gyakoroltam. Anyám
és a testvéreim elnézően mosolyogtak, mintha gyerekes
dolgot művelnék, de én biztos voltam abban, hogy ez a
felkészülés egy napon megmentheti mindnyájunk életét.
Meglepődtem, amikor anyám azt mondta, hogy országunk
sok állampolgára támogatja baaszista elnökünket, Ahmed
Haszan al-Bakrot és a „Helyettesnek” hívott második
emberét, Szaddam Huszeint. Mindenki úgy vélte, hogy a
Helyettes kezében van az igazi hatalom Irakban, de anya
gúnyosan megjegyezte, hogy nincs semmi különbség a két
férfi között. Azt mondogatta, az egyik kutya, a másik eb.
Néhány ember szerint az irakiaknak még soha nem volt
ilyen jó dolguk, és az új kormány intézkedései a nőknek is
jogokat biztosítanak. Elfogadtak egy új törvényt, amelyet az
írástudatlanság felszámolására indított nemzeti
kampánynak neveztek. Ez kötelezővé tette minden iraki
számára a tanulást. Olyan idős falusi embereket köteleztek
olvasásórákon való részvételre, akik soha életükben nem
jártak iskolába. Kétségtelen, hogy ezek a társadalmi
reformok hasznosak voltak, az elnyomás, valamint a
letartóztatástól és kínzástól való félelem miatt a legtöbb
iraki mégis ellenérzéssel gondolt a baaszistákra.
1976-ban ünnepeltem a tizennegyedik születésnapomat,
és nagylánynak éreztem magam. A nyarat nagyon
élveztem, de örültem, hogy szeptemberben visszatérhettem
az iskolába. A következő hónapban - októberben - már-már
úgy éreztem, hogy a családom kezdi kiheverni a Rahad
letartóztatása miatt érzett félelmeit - és ekkor
meglátogatott bennünket a halál.
Amikor meghallottam, elviselhetetlen fájdalmat éreztem.
Valamilyen megmagyarázhatatlan okból az volt az első
reakcióm, hogy levettem a cipőmet, és a levegőbe
hajítottam. Mindenki döbbenten nézett, de nem törődtem
vele. Ezután összetéptem és a szélnek eresztettem az
iskolai füzeteimet. Utána fájdalmas sikoltásokat hallottam,
és nem értettem, honnan származnak - nem vettem észre,
hogy én sikoltozom. Nekiiramodtam, berontottam a házba,
és egyik szobából a másikba rohanva felborítottam a
székeket és a kisebb asztalokat. Végigszáguldottam a
konyhán, kivágódtam a hátsó ajtón, és kifutottam a kertbe.
Olyan hangosan sikítottam, hogy a szomszédok ijedten
kérdezősködtek, majd értesíteni akarták a rendőrséget, mert
az al-Aszkari családban gyilkolnak valakit. Nem érdekelt!
Elrejtőztem az egyik legnagyobb datolyapálma mögött.
Nyitott tenyeremmel ütöttem a homlokomat, miközben az
öreg fa szúrós törzsének dőltem. Amikor felnéztem, és az
ágakon keresztül megpillantottam a kék bagdadi eget, nem
tudtam elhinni, hogy minden pontosan olyan, mint előző
nap volt. A föld még mindig forog a nap körül, amely
ragyogóan süt, miközben a felhők úsznak az égen. Az
égnek, a napnak és a felhőknek feketébe öltözve kéne
gyászolniuk.
Hátamat a fa törzsének támasztva lassan lecsúsztam a
földre. Fájdalmamban meghemperegtem a porban, és
éreztem, hogy az arcom csupa homok lesz. Nem törődtem
vele.
Az ajkamat is homok lepte be, ahogy magam elé
suttogtam:
 - Apa! Apa! Apa!
Tíz nappal korábban apám összeesett a vasúti irodában,
és azonnal kórházba szállították. Mihelyt erről tudomást
szereztünk, taxival az Ádamijában lévő al-Numan Kórházba
siettünk, anya, Szahad, Muna és én. Anya maga elé nézve
imádkozott, Szahad sötét arccal hallgatott, Muna pedig
sápadtan remegett. Én kábán és mozdulatlanul ültem. Sírni
szerettem volna, de egyetlen könnyet sem tudtam ejteni.
Alia már a kórházban várt ránk, pedig alig néhány hete
egy aranyos kisfiúnak adott életet, akit Sazadnak neveztek
el. A nővéremet soha nem láttam olyan kétségbeesettnek,
még Hádi letartóztatása után sem.
Amikor apa ágyához vezettek minket, azonnal
észrevettem, hogy az arcvonásai megfeszülnek a
fájdalomtól, s a szája egyik sarka petyhüdten és szomorúan
higgyed lefelé. Nyugtalan volt, és igyekezett megmozdítani
bénult testét, de képtelen volt rá.
Hirtelen feltárult előttem az élet új és félelmetes oldala.
Előfordulhat, hogy a szüleim megbetegednek, meghalnak és
elhagynak. Meg akartam ragadni apa kezét, de anya
elhúzott tőle, és ezt mondta.
- Később, Joanna. Később.
Ekkor megpróbáltam apám szemébe nézni, de olyan
fájdalmai voltak, hogy észre sem vett engem.
Megrendülve bújtam anya mögé, és türelmetlenül vártam,
hogy végre megjelenjen egy orvos. Közben hallottam, hogy
néhány kisgyerek sír a kórház folyosóján. Végül felbukkant
egy alacsony, köpcös, nagy tokájú orvos.
Biztosított minket, hogy apa életben marad. Ám a
következő pillanatban megtudtuk a rémisztő hírt, hogy
komoly szélütés érte, szellemileg zavart, és valószínűleg
nagy fájdalmai vannak.
Azt hajtogattam magamban, engem nem érdekel semmi,
csak maradjon életben. Minden szabad percemet mellette
töltöm majd, és mindent megteszek, amit kell. Szerettem
volna a kórházban maradni, de nem engedték, hogy én
döntsek ebben. Anya maradt apa mellett, míg Szahadot,
Munát és engem hazaküldtek. Áisa néni hamarosan
megérkezik majd Szuleimánijából, hogy velünk legyen.
Bár nem sikerült a távozásom előtt kapcsolatba lépni
apával, és kifejezni az iránta érzett szeretetemet, akkor is
megcsókoltam a kezét, az arcát, és megérintettem a vállát.
Azzal a naiv hittel hagytam el a kórházat, hogy hamarosan
minden rendben lesz.
Ám az orvos hazudott nekünk. Jól tudta, hogy apám nem
fog felépülni.
Akkoriban, legalábbis Irakban, az orvosok jobbnak
tartották titokban tartani a rossz hírt.
Apámat aznap este a kórházban láttam utoljára.
Tíz nappal később sietve hazafelé tartottam az iskolából.
Lelassítottam a lépteimet, amikor a házunknál megláttam a
sok szomorú arcú rokont. A szívem azt súgta, hogy a
hozzátartozók megjelenése kapcsolatban áll apám
betegségével. Akkor megéreztem, hogy többé semmi nem
lesz olyan, mint volt.
El akartam kerülni az elkerülhetetlen hírt, ezért úgy
döntöttem, hogy elrejtőzöm egy barátnőm házában. Ám az
egyik rokon észrevett, odafutott hozzám, félrevont, és
közölte velem, hogy apám meghalt. Meghalt!
Senki nem tudta elállítani a sikoltozásomat, még a drága
Aziz bácsikám sem. Aggódó arccal hajolt fölém, és a
nevemen szólongatott.
- Joanna! Joanna! Joanna!
Arcán csurogtak a könnyek, miközben felemelt, bevitt a
szobámba, és gyengéden letett az ágyamra, majd betakart.
Fülsiketítő hangzavar támadt, mert mindenki egyszerre
beszélt, és tanácsot adott, hogy mit kéne velem tenni, egy
megtört szívű lánnyal, aki azért visít, mert még egyszer
szeretné látni az apját. Anyámat szólongattam, de ő még
mindig a kórházban volt, ahol apa meghalt. Onnan a
bátyáimmal a sírhelyhez ment, hogy megszervezze a
másnapi temetést, mert a mozlimokat huszonnégy órán
belül el kell temetni. Így hát bizonytalan volt, mikor jön
haza.
Közben Áisa nénikém megérkezett Szuleimánijából.
Azonnal mellém ült az ágyra. Csak ő tudott megvigasztalni.
Megparancsolta mindenkinek, hogy hagyják el a szobát.
Igen, egyedül akartam lenni az apám emlékével.
Apám soha nem mesélt nekem az életéről, mert nem
tudott beszélni. Mégis sokat hallottam róla anyától,
Rahadtól, Aliától és az idősebb rokonaimtól, akik születése
óta ismerték őt. A gondolataim most visszahozták őt az
életbe.
Apám gyermekkorában - velünk ellentétben - kiváltságos
helyzetben volt. 1914-ben, apám születésekor, az al-Aszkari
család nagyon befolyásos volt, majd később a rokonság és a
politika révén is kapcsolatba került az iraki királyi családdal,
amely az első világháború végétől az 1958-as forradalomig
uralkodott az országban.
Apám Bagdad Aivadija nevű negyedében nőtt fel, egy
pálmafák árnyékában épült elegáns villában. Apám és
öccse, Otman, sok időt töltött az ősi Tigris folyó partján
üldögélve, amely a civilizáció kezdete óta varázslatos
helynek számít. A két fiú nézte a lustán hömpölygő folyót,
és azokról a napokról álmodozott, amikor a bagdadi
társadalomban elfoglalják majd az őket megillető helyet. Ám
az apám álmainak hétéves korában vége lett.
A baj első jele gyorsan jött. Egy reggel annyira fájt a torka,
hogy alig tudott nyelni. Később magasra szökött a láza. A
szülei vörös kiütést vettek észre a nyakán és a mellkasán.
Állítólag olyan érdes lett a bőre, mint a csiszolópapír. A
nyelve megdagadt és vörös lett. Hamarosan többször
egymás után elveszítette az eszméletét. Ezután
meggyógyult, de egy nap kétségbeesetten közölte szüleivel:
„Nem hallak titeket!”
Apa hirtelen süketült meg, de még nem veszítette el a
beszédképességét. Zokogni kezdett, majd egyre
rémültebben kiabált, míg végül kétségbeesett kiáltásai
betöltötték az egész házat. Szerető édesapja, egy hatalmas
termetű férfi, a két kezébe fogta a fia kezét, és vele együtt
sírt. Anyja halálsápadtan, némán és mozdulatlanul állt, mint
egy szobor.
Apa szülei gazdagok voltak, és minden bagdadi
specialistához elvitték a fiukat. Egyikük sem tudott segíteni.
Apa szenvedései egyre fokozódtak, amikor kezdte
elveszíteni a normális hangképzés képességét is. Ha a
gyerekek megsüketülnek, általában elveszítik a
beszédkészségüket is. Annyira szégyellte a fogyatékosságát,
hogy teljes elszigeteltségbe vonult.
1921-ben, amikor apára lesújtott a szörnyű kór, az
orvosok Irakban még nem tudtak ilyen problémát kezelni.
Azokat a gyerekeket, akiket ehhez hasonló csapás ért,
többnyire elrejtették a házban, és a családtagjaik nem
foglalkoztak velük, mert a fogyatékos gyereket szégyennek
és nagy tehernek tartották.
Apa azonban szerencsésebb volt a többinél, mert gazdag
és művelt családból származott. Ami még fontosabb: a
nagybátyja a híres Dzsafar al-Aszkari pasa volt, az első
világháború sokak által csodált katonai zsenije, az ígéretes
diplomata és sok vezető európai és iraki politikus
megbecsült barátja. Én nem ismertem ezt a nagybácsit,
mert huszonhat évvel a születésem előtt meghalt, de
mindenki azt állította, hogy kivételes ember volt.
Dzsafar pasa kijelentette, hogy fogyatékos unokaöccsét
taníttatni kell, és szakmát kell adni a kezébe. Így apám
jövője biztosítva lett.
Tizenegy éves korában Franciaországba küldték, egy
süketnémák számára fenntartott speciális iskolába. Ott
kitűnően tanult, fafaragómester lett belőle, majd egyetemre
ment, és mérnöki diplomát szerzett. Olyan jól érezte magát
Franciaországban, hogy tizenkét évig ott is maradt, és 1936-
ban csak a családja kifejezett kérésére tért haza, amikor
szeretett Dzsafar bácsikáját megölték.
A nagybátyja meggyilkolását több családi tragédia
követte. Körülbelül öt hónappal Dzsafar pasa halála után,
1937. március 22-én apám édesapja, Ali Rida nagyapám
öngyilkos lett. Egyre mélyebb depresszióba esett a bátyja,
Dzsafar pasa megölése miatt, és végül főbe lőtte magát.
Halála szörnyű csapás volt az egész családnak, de főleg
apámnak. Az apám életét megkeserítő következő
balszerencse 1958. július 14-én történt, amikor a királyi
családot lemészárolták. Ugyanezen lázadás során
lerombolták jó jövedelmet biztosító bútorgyárát. Ezek után
apám arra a sorsra ítéltetett, hogy örökre szegény
maradjon.
Másnap reggel apám valóban hazajött a kórházból, de
nem úgy, ahogy reméltem vagy képzeltem. Egy
fakoporsóban láttuk viszont, amelyet a nappali közepén
helyeztek el.
Otthonunkat elárasztották a gyászoló rokonok, barátok és
ismerősök, mivel apám köztiszteletben álló úriember volt.
Én azonban csak a koporsót néztem. Apám arca nem
látszott, mivel a koporsó le volt zárva, de magam elé
képzeltem.
Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy az én sportos
édesapám egy ilyen szűk dobozba van bezárva. Nem voltam
hajlandó elmozdulni a közeléből, ezért ott tébláboltam
körülötte. Szemem előtt minden összefolyt. Láttam a
részvétet nyilvánítók arcát, felismertem az ajkak mozgását,
ahogy a gyászolók kifejezték a szomorúságukat, de nem
hallottam, mit mondanak.
Aliát nem lehetett megvigasztalni. Amikor a nővérem
meglátta a koporsót, teljesen ösz- szetört, és rávetette
magát. Sírva könyörgött apának, hogy jöjjön vissza hozzá.
Hádinak és Szahadnak egyesült erővel kellett elhúznia a
koporsótól. Anya és több nagynéni is próbálta vigasztalni a
gyászoló Aliát.
Én apámmal maradtam. Közelebb húzódtam, néztem a
szűk dobozt, és halkan suttogtam:
- Apu.
Azt kívántam, hogy ébredjen fel, nyissa ki a szemét, és
erős karjával lökje le a koporsó fedelét. Nézzen rám,
mosolyodjon el, és öleljen magához.
Ám semmi sem történt. Apa a koporsóban maradt.
A nappaliban maradtam, amíg megérkeztek a férfiak, akik
apámat a temetőbe vitték.
Az én országomban a nők nem vesznek részt a
temetésen, de később meglátogathatják a sírt. Mégis
pontosan tudtam, mi fog történni: a temetőben apámat
leeresztik egy gödörbe, aztán földdel borítják be.
A nénikéim ugyan ellenezték, mégis követtem a menetet
az utcán, és addig néztem a koporsót, míg apám el nem
tűnt a szemem elől. És az én drága apám elment, hogy soha
vissza ne térjen.

Anyám és apám

BAGDAD

1976. OKTÓBER-NOVEMBER
 Apám kedves szíve csordultig teli volt lelki gazdagsággal,
mégis koldusszegényen halt meg.
Halála után aggódni kezdtünk a jövő miatt. Olyan nagy
pénzszűkében voltunk, hogy nem sokkal a temetés után
anya, Alia és Áisa nénikém átkutatta apám holmiját.
Mindössze hatvan iraki dinárt találtak. Viszont előkerültek
olyan, számomra sokkal fontosabb tárgyak is, amelyek
elárulták nekem, hogy apám mit tartott igazán értékesnek
az életében. Rábukkantak egy egész halom gondosan
selyempapírba csomagolt, megfakult fényképre, a
gyerekeiről, a szüleiről és a már régen halott rokonairól. A
fényképek alatt őrizte azokat a cédulákat, amelyeket a
gyerekei írtak neki az évek során. Mivel nem hallott, és nem
tudott beszélni, gyakran írtunk egymásnak rövid
üzeneteket.
A hatvan dinár csak néhány hétre elegendő pénz volt, és
anyának négy iskolás gyereket kellett eltartania. Csak Alia
volt férjnél, és róla már nem anyának kellett gondoskodnia.
Mivel anyagi gondok szorongattak bennünket, kurd
rokonaink azt javasolták anyának, költözzön vissza
gyerekkori otthonába, Kurdisztánba, ahol élvezheti a nagy
és szerető család támogatását.
Én persze azonnal lelkesedtem az ötletért. Ám senki nem
volt kíváncsi a véleményemre, mert még túl fiatalnak
tartottak.
Alia meghallotta a könyörgésemet, és figyelmeztetett,
hogy ne kívánjam annyira a költözést, mert az életünk már
egészen más lenne északon. A baaszisták most még
durvábban bánnak a kurdisztáni kurdokkal. A mi
kettészakított földünkön az erőszak egyre fokozódott, és
népünknek állandóan szembe kellett néznie a kormányerők
rajtaütéseivel, ostromokkal és ártatlan emberek
meggyilkolásával.
 Volt tehát min gondolkodnom. Hirtelen rájöttem, hogy a
felnőtt élet egyáltalán nem könnyű.
Anya aggódott, hogy a kormány majd kilakoltat minket,
mert a ház, amelyben laktunk, a vasúttársaságé volt;
apámnak a munkahelye utalta ki.
A forradalom előtt a családom egy szép nagy házban
lakott, de az 1958-as forradalom idején a szüleim
mindenüket elveszítették, többek között a házukat és apám
modern bútorgyárát is. Nagy szerencséjük volt, hogy apám
hamar el tudott helyezkedni az Iraki Vasútnál mint
gépészmérnök. A munkájához járt egy szolgálati lakás is
abban a szerénynegyedben, ahol felnőttem.
Mozgalmas családi életünk nem tette lehetővé, hogy
mindenki kedvére félrevonuljon, mégis szerettem abban a
zsúfolt, szerény külsejű, sárga és barna téglából épült
földszintes házban lakni. Brit tisztek építették az 1940-es
években. Sok brit élt Irakban azokban az években, amikor
Fejszál „bábkirály” révén ők uralkodtak az országban.
Amikor az angolok végül elhagyták Irakot, előzékenyen itt
hagyták nekünk a mi kis meghitt házikónkat. Az első kertet
bokrok szegélyezték, és virágzásuk idején az egész
környéket kellemes citrusillattal árasztották el. A bejárati
veranda a nappaliba vezetett, ahol végig heverők voltak a
falak mentén. Innen nyílt a három hálószoba és a
fürdőszoba. Egy felfelé keskenyedő, szűk lépcsőn keresztül a
tetőre lehetett jutni, amely nagyon hasznos volt, mert a
forró nyári hónapok alatt az irakiak és a kurdok általában a
házon kívül, a tetőn alszanak. Anya többnyire a ház
legnépszerűbb helyiségéből, a jókora verandából nyíló kis
konyhában főzött. A verandán nagy asztalok sorakoztak,
sok-sok székkel. A ház legnagyobb előnye az volt, hogy egy
hatalmas pálmakert kellős közepén helyezkedett el, így a
fák védelmet nyújtottak a tűző nap ellen.
 Nagyon aggódtunk a kilakoltatás miatt, ezért kellemes
meglepetés ért, amikor a kormánytisztviselők bejelentették,
hogy anya haláláig ott maradhatunk, sőt anyának jár egy kis
nyugdíj is a vasúttársaságtól. Így éppen elég pénzünk lesz
ennivalóra és ruházkodásra. Néhány év múlva Rahad
befejezi a főiskolát, és a család legidősebb fiúgyermekeként
rá hárul majd a feladat, hogy gondoskodjon rólunk. A jövőnk
már nem is tűnt olyan zordnak.
Amikor ezeket a jó híreket megtudtuk, anya úgy döntött,
hogy Bagdadban maradunk.
A temetés után a legközelebbi kurd hozzátartozóink még
több napig nálunk maradtak. Egy este, a vacsora után a
család nő tagjai komor arccal összegyűltek a hátsó
verandán, amikor anya nővére, Fatima, hirtelen szokatlanul
élénk lett, és elkezdte ingerelni anyát.
- Kafia, itt az ideje, hogy abbahagyd a sírást, és elkezdj
újra élni!
Értetlenül hallgattam a szavait, mert nem tudtam
elképzelni, hogy ezek után az élet még tartogathat örömöt a
számunkra. A szívem még mindig szörnyen fájt apám
elvesztése miatt.
Fatima néni kerek arcán huncut mosoly jelent meg, és
csillogó szemmel nézett anyára.
- Kafia, elmondtad már a lányaidnak, hogy a férjed
mennyire szeretett téged? - kérdezte.
Anya zavarában kényelmetlenül feszengett a helyén,
közben haragos pillantást vetett a nővérére, és nem vett
tudomást illetlen kérdéséről.
Anya sok kivételes tulajdonsággal rendelkezett: önzetlen
anya volt, odaadó feleség, jámbor mozlim és kiváló
szakácsnő. Olyan szívesen fogadta a vendégeket, hogy a
házunk mindig teli volt rokonokkal, akik jobban szerettek
nálunk lenni, mint a saját otthonukban.
A gyerekei más miatt is mindig büszkék lehetnek rá.
 Kivételesen szép nő volt: világos bőre és élénken csillogó
sötét szeme fejedelmivé tette megjelenését. Magas
termetét és ragyogó fekete haját irigyelték a testvérei és a
lányai. Még a keze is vonzotta a tekintetet, mert ujjai
finomak, körmei pedig tökéletes formájúak voltak.
Nem lepett meg, hogy elnyerte a férje vonzalmát, annak
ellenére, hogy házasságukat a rokonság szervezte meg.
Fatima néni végignézett a körben üldögélő nőkön, majd
így szólt:
- Nos, Mohamed annyira szerette Kafiát, hogy egyszer a
busz kerekei alá vetette magát miatta.
Hegyezni kezdtem a fülemet. Ezt a történetet még nem
hallottam.
Anya Aliára, Munára és rám pillantott, és zavarában a
szája elé kapta a kezét. Kellemetlennek tartotta, hogy a
lányai úgy tekintsenek rá, mint egy kívánatos nőre.
Fatima néni összecsapta a kezét.
- Ha Kafia nem akarja elmesélni a történetet, akkor majd
én elmondom. Lányok, bizonyára hallottatok már Mohamed
anyjáról, Mirjamról. Bagdadban mindenki tudta, hogy a
menyeivel szemben nagyon rosszindulatú, de Kafiát gyűlölte
a legjobban, és pokollá tette az életét. Képzeljétek, mit tett
Mirjam, amikor Kafia terhes lett! Megfenyegette Kafiát, hogy
nem fog orvost engedni hozzá az első szülésénél!
Fatima néni körülnézett.
- Most mondjátok meg, milyen nő az, aki egy másik nőnek
azt kívánja, hogy a szülés alatt fölöslegesen szenvedjen? - A
helyiségben szörnyülködő moraj hangzott fel. - A tizenhat
éves Kafia nagyon félt, hogy első gyermekét kegyetlen
anyósa segédletével kell majd világra hoznia. Tudta, hogy az
a nő bármire képes. Mirjam gyakran hangoztatta, hogy
gyűlöli a lány csecsemőket, ezért Kafiának jó oka volt
aggódni amiatt, hogy Mirjam kárt tenne az újszülöttben, ha
történetesen lány lesz. Ezért egy nap, amikor Mirjam
lepihent, Kafia kisurrant a házból, és feladott egy levelet az
anyjának Szuleimánijába. Megírta, hogy ha anya nem küld
valakit, aki megmenti az anyósától, akkor a Tigrisbe veti
magát!
Rápillantottam Alia nővéremre, és arra gondoltam, hogy ő
is nagy veszélynek volt kitéve az anyánk méhében,
akárcsak én. Aliát az a veszély fenyegette, hogy megfojtják,
míg engem megmérgeztek. Kész csoda, hogy mindketten
élünk.
- Biztosan el tudjátok képzelni, hogy Kafia levele milyen
felháborodást keltett Szuleimánijában. Mivel a borítékon
lévő bélyegzőt nem lehetett jól látni, anyánk halálra rémült,
hogy már elkéstünk. Mehdi és én minden előkészület nélkül
azonnal felszálltunk a Bagdadba tartó legelső buszra.
Amikor megérkeztünk, Mohamed éppen a munkahelyén
volt. Látnotok kellett volna Mirjam arcát, amikor
megmondtuk neki, hogy Kafiáért jöttünk. Hevesen
tiltakozott, mert eldöntötte, hogy gyűlölt menyét nem
engedi ki a karmai közül. Mehdi, a mi bölcs bátyánk, nagyon
tapintatos volt. Nem vádolta Mirjamot kegyetlenséggel
(pedig nekem az volt a szándékom), hanem inkább Kafia
fiatalságát és tapasztalatlanságát hangsúlyozta. Azt
mondta, egy ilyen fiatal asszonynak az anyja mellett van a
helye, amikor világra hozza első gyermekét. Mirjam
vonakodva beadta a derekát. Biztosak voltunk abban, hogy
Mirjam hamar meg fogja gondolni magát, és valahogyan
megakadályozza majd a távozását. Ezért olyan sietve
hagytuk el a házat, hogy Kafia megfeledkezett Mohamedről.
Fatima néni nevetésben tört ki.
- Amikor kiléptünk az ajtón, megpillantottunk egy piros
városi buszt, amelyik éppen Mirjam háza előtt haladt el. Ezt
égi jelnek tartottam, és felkiáltottam: „Fussunk!”
Mindhárman nekiiramodtunk, ahogy csak a lábunk bírta. Az
utolsó hónapban lévő Kafia felkapta a ruhája szegélyét, és
úgy bukdácsolt, mint egy kacsa. A sors úgy hozta, hogy
Mohamed éppen akkor fordult be a sarkon, amikor
felszálltunk a buszra. Azonnal meglátott minket. Szerintem
azt hitte, hogy Kafia elhagyja, és soha többé nem fog
visszatérni. Ne felejtsétek el, nem tudott nekünk
odakiabálni, hogy álljunk meg vagy várjunk. Ehelyett azt
tette, amivel a lehető legvilágosabban kifejezte magát:
ledobta a táskáját, odaszaladt az álló buszhoz, és az egyik
kerék elé vetette magát.
Fatima néni mély hangon felnevetett, és megcsóválta a
fejét.
- Az a szegény ember annyira neki volt keseredve, hogy a
fejét pontosan az egyik autógumi alá rakta! Azonnal
hatalmas felfordulás támadt. A buszsofőr mérgesen nyomta
a dudát. Mi ész nélkül igyekeztünk leszállni a buszról.
Csődület támadt, és az emberek izgatottan kiabáltak. Senki
sem tudta, hogy az öngyilkosjelölt süket, és egy szót sem
hall abból, amit mondanak neki. Néhány percbe beletelt,
mire át tudtuk verekedni magunkat a tömegen, és végül
megpillantottuk Mohamedet. Lányok, soha életemben nem
láttam ilyen furcsa jelenetet! Apátok a hátán feküdt, és a
karját keresztbe fonta a mellén. A szeme le volt hunyva. Így.
- Fatima néni készségesen megmutatta nekünk.
Mindenki felnevetett. Már anya sem volt zavarban.
Álmodozó tekintettel nézett a távolba.
- Addigra már Mirjam is értesült az eseményekről. Valaki
bizonyára felismerte Mohamedet, és rohant, hogy elmondja
neki. Az a nő úgy tört át a tömegen, mint egy tank.
Mindenkit felkapott és félredobott az útjából, mint az erős
ember a cirkuszban.
Fatima néni felugrott a helyéről.
- Így! - Fatima néni felemelt a székről, és a helyiség másik
végébe hajított. Rajtam kívül mindenki nagyon
mulatságosnak találta a jelenetet, én viszont alig kaptam
levegőt az ijedségtől. - Amikor Mirjam rájött, hogy az
öngyilkosjelölt valóban a saját fia, mit gondoltok, mit
csinált? Az az őrült nő elkezdte a karjánál fogva rángatni!
Gyorsan biztonságos távolságra húzódtam Fatima nénitől,
nehogy egy újabb szemléltetés áldozatául essek. Fatima
néni folytatta.
- Kafia leguggolt, amennyire a nagy hasa engedte.
Mohamedet a felesége és az anyja egyszerre ráncigálta.
Érdekes módon, a férfi nem volt hajlandó kinyitni a szemét.
Az ajka némán mozgott. Azt hiszem, a szegény ember a
búcsúimáját rebegte! Felkészült arra, hogy találkozik
Istenével! Nos, Mirjam nem habozott tovább, erőszakkal
felhúzta Mohamed szemhéját. Amikor Mohamed meglátta,
hogy a felesége is ott van, vádlón nézett rá. Azt hitte,
asszonya el akarja hagyni. Addigra Kafia már elég jól
elsajátította a jelbeszédet, és el tudta a férjének magyarázni
a helyzetet. Megnyugtatta, hogy a távozása nem végleges,
csak az anyjához megy, hogy ő segítsen világra hozni az
első gyermekét. Utána vissza fog térni. Mohamed
megkönnyebbülten felkönyökölt, majd felugrott.
Természetesen ez az esemény Mirjamot még keserűbbé és
féltékenyebbé tette. Nyilvánvalóvá vált, hogy Mohamed
nagyon szerelmes a feleségébe, és inkább meghalna, mint
hogy nélküle éljen tovább.
Fatima néni története elérte a célját.
Legalább egy rövid időre sikerült elfelejtenem, hogy apám
örökre eltávozott. Felvidított az a gondolat, hogy apa és
anya boldog házasságban éltek. Amikor este lefeküdtem,
apám halála óta először fordult elő, hogy nem sírva aludtam
el.
Még nem voltam elég érett, hogy megértsem: a sors
bővelkedik váratlan fordulatokban. Azt sem gyanítottam,
hogy hamarosan találkozom valakivel, és ez a találkozás
lesz életem legmeghatározóbb eseménye.
 Szerelem a szétszakított földön

BAGDAD

1977

Egyik csütörtök este Alia felhívta anyát, és elpanaszolta

neki, hogy milyen nehéz az élete. A nővérem főleg a
kimerültség miatt szenvedett. Két eleven, közel egykorú
kisfiúról és egy totyogó kisbabáról kellett gondoskodnia.
Hiába volt fiatal, mégis egyre nehezebben bírta a
megpróbáltatásokat. Három lánya közül anya Aliát szerette
a legjobban, ezért azonnal megígérte, hogy Muna és én a
rendelkezésére állunk. Ajándéknak szánt minket! Anya ránk
parancsolt, hogy néhány napig vigyázzunk Alia gyerekeire,
az sem baj, ha emiatt két napot hiányzunk az iskolából.
Másnap délután a három unokaöcsém éppen aludt, amikor
harsány hangokat hallottam a bejárat felől. Nagyon
megijedtem. Első gondolatom az volt, hogy ismét
megjelentek a titkosrendőrség emberei, hogy elvigyék Hádit
és Rahadot. Torkomban dobogó szívvel lapultam a falhoz, és
hallgatóztam. Hárman beszélgettek. Az egyik hang Hádié
volt. A sógorom azon mérgelődött, hogy a baaszista rezsim
alatt a kurdokat egyre több támadás éri. Alia vidám hangja
is bekapcsolódott a barátságos eszmecserének tűnő
társalgásba.
A két férfi és Alia a konyhában csevegtek.
Megkönnyebbültem, és most már a kíváncsiságtól hajtva
osontam a konyhaajtóhoz, hogy megnézzem, kinek van
olyan erős, már- már fülsértő hangja.
Az ajtó előtt megtorpantam. Ismertem a látogatót.
Szarbaszt volt, Hádi unokaöccse. Kiskorom óta többször
láttam már a rokonaim körében Kurdisztánban, de addig
még soha nem vettem észre.
 Hirtelen feltűnt, milyen jóképű. Ahogy néztem, egyre
jobban rabul ejtett a látványa. Az arcomat forróság öntötte
le, a gyomrom összerándult, és a szívem hevesebben
kezdett verni. Mi történik velem?
Hirtelen eszembe jutott a jóképű pesmerga, aki a szép
kurd lányba volt szerelmes. A szívem elszorult a börtönnel
és halállal végződő tragikus szerelmi történetre gondolva.
Baljós előérzetem támadt, amely egyszerre volt
hátborzongató és csodálatos.
Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mit is tudok
Szarbasztról. Hát nem sokat. Néha láttam a nyári
szünidőben, Szuleimánijában; Kurdisztánban nőtt fel, és öt
vagy hat évvel idősebb volt nálam.
Annyira tetszett nekem! Lenyűgözött arányos termete,
izmos teste, széles mellkasa és hosszú karja. Az arcát
rendkívül vonzónak találtam. A bőre barna volt, felső ajkát
pedig fiatal korához képest meglehetősen tömött bajusz
díszítette. Az is megragadott, hogy finom vonású arcát sűrű,
göndör fekete fürtök keretezték. Világosbarna szeme
élénken és mégis komolyan csillogott összeráncolt
szemöldöke alatt.
Szarbaszt hangosan és lelkesen fejezte ki a gondolatait,
Hádi viszont nyugodt hangon válaszolt. Szarbaszt talán túl
hevesen vitatkozott a nagybátyjával, de én vonzónak
tartottam a szenvedélyét. Karjával széles mozdulatokat tett
beszéd közben.
- Én nem félek az iraki kormánytól - mondta. - Az a lényeg,
hogy az ember készüljön fel arra, hogy meghal. Ha mégis
életben marad, akkor az életet váratlan ajándéknak fogja
fel. Én a halálomig harcolni fogok ellenük.
Abban a pillanatban egész életem megváltozott.
Igen! Végre egy igazi pesmerga!
Hirtelen a boldogságom egy olyan férfitól függött, akit alig
ismertem.
 Ekkor vettem észre, hogy a nővérem figyelmes tekintettel
mosolyog rám. Elhatároztam, hogy gyorsan visszavonulok,
de mielőtt besurranhattam volna a szobámba, Alia felém
nyújtotta a kezét.
- Gyere, Joanna! Még nem is köszöntél Szarbasztnak.
A férfiak abbahagyták a beszélgetést. Éreztem, Szarbaszt
is megfordul, hogy rám nézzen.
Gyorsan megigazítottam a hajamat. Hosszan és
egyenesen lógott, nem volt semmilyen tartása.
Végigsimítottam a szoknyámon, amely nem a kedvenc
darabom volt. Nem kívántam ilyen rendetlen külsővel
beszélgetni Szarbaszttal.
Alia azonban nem tágított.
- Joanna!
Ekkor megszólalt Szarbaszt, és meggondolatlan szavaival
mintha tőrt döfött volna a szívembe.
- A kis húgod, Alia? - Rám nézett és elmosolyodott. - Igen,
ő Joanna! Ugyanaz a
Joanna, aki mindig olyan csintalan volt?
Jobban szemügyre vett, majd elnevette magát.
- A kis Joanna még mindig nagyon sovány! - Vidám
pillantást vetett Aliára. - Nem etetitek ezt a gyereket?
Könnyek szöktek a szemembe. Bár tizenöt éves voltam, és
felnőttnek éreztem magam, mégis sokat gúnyoltak a
rokonok. Azt mondták, hogy tizenkét vagy tizenhárom
évesnél nem nézek ki többnek, annak ellenére, hogy nagyon
magas és karcsú vagyok.
Szarbaszt is gyereknek tart, ráadásul sovány gyereknek!
Alia együtt nevetett vele.
- Joanna sovány fajta. Mindig ilyen fog maradni - mondta.
Szemrehányó pillantást vetettem Aliára. Gyűlöltem a
nővéremet!
 A könnyeim kicsordultak, de senki nem vette észre.
Szerencsére Hádi annyira belemelegedett a beszélgetésbe,
hogy rám se hederített. Kihúzott nekem egy széket, majd
ismét az unokaöccséhez fordult.
- Fontold meg a javaslatomat, Szarbaszt! Végezd el a
főiskolát! Aztán harcolhatsz, ha még mindig nincs béke. Ám
ha létrejön egy elfogadható békeszerződés Bagdaddal, és
már nincs értelme tovább háborúzni, akkor jól jöhet egy
tisztességes szakma. Gondolj bele! - Hádi megvonta a
vállát. - Alkalmasabb lennél Kurdisztán felvirágoztatására.
Szarbaszt visszafordult Hádihoz, és hátba veregette a
nagybátyját.
- Ti, öregek, már feladtátok a küzdelmet - mondta nagy
hangon, de szeretettel.
Hádi jókedvűen felkacagott, és Aliára pillantott.
- Látod, asszony, nincs veszedelmesebb vadállat egy
dühös fiatalembernél.
Amióta férjnél van, Aliával először fordult elő, hogy nem
válaszolt a férje egyik megjegyzésére. Rám pillantott, aztán
Szarbasztra, majd ismét rám. Magához ölelt, és keze fejével
letörölte a könnyeimet.
- Gyere ide, Joanna!

Vonakodva engedelmeskedtem a nővéremnek, aki

leültetett az asztalhoz, Szarbaszttal szemben. Gyengéden
megsimogatta a vállamat, majd elfordult, hogy teát
készítsen. Ezután süteményt helyezett egy tálcára. Ám amíg
a keze dolgozott, folyton engem figyelt.
Én nem tudtam levenni a szemem Szarbasztról. Még a
kezét is tökéletesnek találtam. Az asztalon pihentette, az
enyémtől alig néhány centiméterre.
Megérinthettem volna, ha lett volna hozzá merszem. De
nem mertem megtenni. Inkább figyelmesen hallgattam
minden szavát.
 Szarbaszt Észak-Irakban, Hádi kis falujában, Kalat-Dizában
nőtt fel. Hádi egyik nővérének volt a fia. Tavasszal fejezte be
a középiskolát, méghozzá olyan jó eredménnyel, hogy
felvették a Bagdadi Egyetem mérnöki karára. Ő azonban
kijelentette, hogy inkább a gyerekkori barátaival harcol a
hegyek között a kormány ellen, mint hogy osztálytermekben
üldögéljen.
Akkor tudtam meg a legizgalmasabb hírt: Szarbaszt
hamarosan Aliához és Hádihoz költözik. Egy héten belül!
Számtalan lehetőség felmerült bennem, hogy vajon mit
hozhat számomra ez a költözés.
Alia valóban nagyon elfoglalt volt, és segítségre volt
szüksége a három kisfia nevelésében. Elterveztem, egész
héten keményen fogok tanulni, hogy ne rontsam le a
jegyeimet az iskolában. Anyám örülni fog, ha vállalkozom
arra, hogy továbbra is segítek a nővéremnek a gyerekekre
vigyázni.
Szerettem volna felhívni magamra Szarbaszt figyelmét,
ezért minden bátorságomat összeszedve be akartam
jelenteni, hogy egy nap majd Kurdisztánba megyek, és én is
szabadságharcos leszek. Ám mielőtt megszólalhattam
volna, Szarbaszt felugrott és elköszönt, mondván, van még
valami elintéznivalója. Mielőtt távozott, két süteményt
becsúsztatott a nadrágja zsebébe.
- Néhány nap múlva visszajövök a ruháimmal és a
könyveimmel - közölte, és barátságosan biccentett Hádinak.
A lelkemben kavarogtak az érzelmek. Annyira vágytam
arra, hogy észrevegyen, és tőlem is elbúcsúzzon.
Ugyanakkor nem akartam, hogy most jobban szemügyre
vegyen, amikor ilyen rendetlennek, sőt csúnyának érzem
magam.
Nagyon meglepődtem, amikor az ajtóból visszafordult, és
először rám nézett, majd Aliára.
 - Most még gyerek - jelentette be váratlanul. - Ám
hamarosan csodálatos nő válik belőle.
Mosolyogva rám kacsintott, majd megfordult, könnyed
léptekkel kisétált az ajtón, és eltűnt, mint egy látomás. Úgy
éreztem, az egész testem bizsereg.
Hádi gyors léptekkel az unokaöccse után eredt, hogy
folytassák a beszélgetésüket.
Felugrottam az asztal mellől, és megpördültem a
tengelyem körül.
- Csodálatos! Csodálatos! Egy nap csodálatos leszek!

Alia megcsóválta a fejét, és felnevetett.

- Mi ütött beléd, Joanna?
Én csak tovább táncoltam és forogtam, és nem akartam
bevallani, amit a nővérem már észrevett. Szerelmes lettem!
Hála istennek, Alia jó testvér volt. Tudomásom szerint
soha senkinek nem árulta el a titkomat, még Hádinak sem.
A következő két napon kikérdeztem Aliát, és ő szívesen
elmondott nekem mindent, amit Szarbasztról tudott.
Tizenketten voltak testvérek. Azért támogatta olyan
szenvedélyesen a kurd mozgalmat, mert a családja
rengeteget szenvedett kurd származása miatt. Hét évig
száműzetésben éltek Iránban, miután a bagdadi kormány
napalmbombával elpusztította a falujukat. Ami a
legfontosabb: nem volt eljegyezve senkivel. Alia
megnyugtatott, hogy Szarbaszt családja még nem keresi a
megfelelő házastársat, amit akkor szoktak elkezdeni, ha egy
kurd férfi befejezte a középiskolát. Szerencsére a család úgy
döntött, hogy Szarbaszt először a tanulmányaira
koncentráljon. Azt is megtudtam, hogy művészi érzéke is
van, portrékat rajzol, és verseket ír. Tökéletes volt!
Lassan teltek a napok. Állandóan Szarbasztot láttam
magam előtt. Nagyon szerettem volna, ha ismét
meglátogatná Aliáékat, mielőtt még hazamegyek, és újra
iskolába járok.
Addigra a lehető legjobban akartam kinézni. Ezért
fontosnak tartottam, hogy korán reggel felkeljek, felvegyem
a legjobb ruhámat, megfésüljem a hajam, és
megharapdáljam az ajkamat, hogy szép piros legyen.
Amikor egyedül maradtam, besurrantam a nővérem
hálószobájába, és megnéztem magam a tükörben. Valóban
nagyon sovány voltam, de nagy örömmel vettem észre,
hogy mintha már látszana egy kicsit a mellem a blúzom
alatt. Hamarosan nő lesz belőlem.
Rájöttem valamire a romantikus érzelmekkel
kapcsolatban: a szerelem nagyon nyugtalanító szenvedély.
Az egyik pillanatban reményvesztettnek és boldogtalannak
éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy Szarbaszt soha
nem fog szép nőnek tartani, és számára örökké Alia kis húga
maradok. A következő pillanatban viszont felvillanyozott az
a biztos tudat, hogy egyszer igazi szépség válik belőlem, és
akkor majd Szarbaszt valósággal üldözni fog, hogy legyek a
felesége. Ennek meg kell történnie!
Olyan ingerlékeny és kiszámíthatatlan lettem, hogy Alia
gúnyosan megjegyezte:
- Vigyázz, Joanna, mert még a végzetedbe rohansz! Ha
nem nyered el Szarbaszt szerelmét, meg fogsz halni a
bánattól. Ha viszont mégis elnyered, akkor a boldogságba
fogsz belehalni.
Nem tudtam, hogy Muna a közeli kamrában rámolja a
serpenyőket és a fazekakat, ezért nagy merészen
kijelentettem:
- Alia, mindent megteszek, hogy Szarbaszt szerelmét
elnyerjem.
A fémedények nagy csörömpöléssel leestek a padlóra.
Muna döbbent arccal állt előttünk. Tágra nyílt szemmel
nézett Aliára, majd rám.
 - Micsoda? - kiáltott fel.
Alia kacagni kezdett. Én is elmosolyodtam. Muna azt hitte,
hogy a kis húga teljesen megbolondult. Ám Muna még soha
nem volt szerelmes, hogyan érthetné meg ezt?
Vicces mozdulattal megcsíptem felhevült arcát.
- Bizony, Muna. A szerelem csodálatos dolog - mondtam,
majd kivonultam a helyiségből.
A szerelem valóban csodálatos volt, de nem könnyű, mert
olyan férfiba voltam szerelmes, aki nem viszonozta az
érzelmeimet.
A kis csellel, hogy segítek Aliának a fiúk gondozásában,
elértem a célom, és gyakran találkoztam Szarbaszttal a
nővérem házában. Ám mindig gyerekként kezelt, hiába
igyekeztem a tizenöt évemnél idősebbnek látszani. Még azt
is megpróbáltam, hogy csatlakoztam a Hádival folytatott
politikai vitákba. Szerettem volna felhívni a figyelmét arra,
hogy az én fiatal lelkem is pontosan olyan makacs és
elszánt, mint az övé.
Ha éppen nem vele voltam, akkor róla álmodoztam.
Órákon át el tudtam ábrándozni jóképű arcáról és határozott
személyiségéről. A hevessége sokszor okozott kellemetlen
jeleneteket, mert Szarbaszt soha nem fogyott ki az
érvekből, ha politikára terelődött a szó. Egyszer még azt is
láttam, hogy dühösen az öklét rázza Hádi felé, pedig a
sógorom soha nem emelte fel a hangját. Nagyon vonzónak
találtam a politika iránti szenvedélyét. Ám számára én
továbbra is csak Alia kis húga maradtam.
Mivel tudtam, hogy Szarbaszton kívül soha senki mást
nem tudok majd szeretni, nagyon fájdalmas volt
belegondolni, hogy ő talán soha nem fogja viszonozni az
érzéseimet. Csak az vigasztalt, hogy nem utalt arra, hogy
házasságra készül lépni valakivel. Akkor is egy képzeletbeli
óra ketyegett az elmémben. Szarbaszt családja hamarosan
ragaszkodni fog hozzá, hogy nősüljön meg, mert már abba a
korba lépett. A mi kultúránk megköveteli a fiaitól és a
lányaitól, hogy megházasodjanak, és gyerekeket
nemzzenek.
Volt azonban egy halvány reménysugár. A tükör ígéretes
testi változásokat mutatott. Még anya is bátorított. Amikor
panaszkodtam a vézna testem miatt, elárulta nekem, hogy
a nagynénéim szerint kezdek kinőni a nyakigláb
korszakomból. Azt mondták neki, hogy hamarosan nagyon
csinos leszek.
Talán egy nap én is olyan szép leszek, mint anya, Alia és
Muna. Ha ez bekövetkezik, Szarbaszt biztosan észre fog
venni, mert már titokban megfigyeltem, hogy a szép nők
felkeltik a figyelmét.
Alapos megfontolás után arra a következtetésre jutottam,
hogy ezentúl más módszert fogok alkalmazni Szarbaszttal
szemben. Közömbös leszek. Legközelebb, amikor Aliánál
voltam, érdektelenséget színleltem, amikor Szarbaszt
belépett a helyiségbe. Ásítottam, és az elnézésüket kérve
visszavonultam, amikor Hádival belefogtak szokásos
politikai eszmecseréjükbe az iraki kurdokat ért felháborító
diszkriminációról. Minden akaraterőmre szükségem volt,
hogy el tudjam játszani mesterkélt közönyömet.
Néhány nap múlva Szarbaszt váratlan kéréssel állt elő:
beszélgetést kezdeményezett Aliával, és előbb rá, majd rám
pillantott.
- Alia, észrevetted már, hogy Joannának különleges arca
van? - Rövid hallgatás után így folytatta: - Szeretném
lerajzolni. Persze csak a te engedélyeddel.
Némán álltam ott, és titokban nagyon meg voltam
döbbenve. A tervem bevált! Boldogan hümmögtem
magamban. Talán az álmok mégis megvalósulnak.
Néhány hét múlva, egy felejthetetlen napon, Szarbaszt
elővette a vázlatfüzetét és a ceruzáit, majd a fal elé állított
egy támla nélküli széket. Megkért, hogy üljek le.
 Engedelmeskedtem. Portrét akart készíteni rólam. Most
fordult elő először, hogy Szarbaszt csak rám figyelt.
Úgy éreztem magam, mintha a mennyországban lennék.
Még soha nem kötöttem le ennek a férfinak a figyelmét.
Minden pillanatát kiélveztem. Nagy csendben dolgozott, és
csak akkor szólalt meg, ha véletlenül megmozdítottam a
vállamat vagy a fejemet. Ilyenkor gyengéd szavakkal
korholt, és én azóta sem felejtettem el kedves szavait.
- Joanna! Ne mocorogj! - Megköszörülte a torkát, és
elmosolyodott. - A fiatalság soha nem tér vissza, tudod?
Nagyon tehetséges művésznek tartottam. A vállam
véletlenül hozzáért, amikor megnéztem azt a titokzatos
hasonmást, amelyről el sem tudtam hinni, hogy én vagyok.
Mosolyogva fejeztem ki elismerésemet, miközben a
szemébe néztem. Ő is elmosolyodott, de az arca csak
testvéri barátságot sugárzott. Mégis úsztam a
boldogságban.
Ám ez a rövid boldogság hamar szertefoszlott, amikor
északi rokonainktól hírt kaptunk arról, hogy Kurdisztánban
kiújultak a zavargások.
Szarbaszt mondogatni kezdte, hogy félbeszakítja a
tanulmányait, és visszamegy a hegyekbe, hogy
Kurdisztánért harcoljon.
Mély depresszióba zuhantam. Nem volt könnyű olyan
földön élni, amelyet állandó harc szakított ketté. Ráadásul
kétszeresen nehéz volt egy szétszakított földön
megtapasztalni a szerelmet.

Háború

BAGDAD
 1980.OKTÓBER

Ennél rosszabb már nem is történhetett volna. Irán

bombatámadást intézett Bagdad ellen. Már csak egy év
választott el attól, hogy megkezdjem tanulmányaimat a
Bagdadi Egyetem agrármérnöki karán. Éppen az
egyetemvárosban jártam, amikor elkezdődött a bombázás.
Nagyon megijedtem, és azt az ostoba döntést hoztam, hogy
megpróbálok hazamenni. Ám a tülekedő sokaság miatt
valóságos harcot kellett folytatnom, hogy át tudjam
verekedni magam a városon. Az épületek zsúfolásig voltak
emberekkel, és minden irányból újabb tömegek nyomultak
az épületek biztonságába. A bagdadi rendőrök eleinte
megpróbálták megfékezni a sokaságot, de aztán feladták a
küzdelmet, és elmenekültek a helyszínről. Annyira nem
törődtek azokkal, akiket meg kellett volna védeniük, hogy az
egyikük még rám is taposott, és nehéz csizmájával
majdnem összetörte a lábujjaimat.
Amikor végre hazaértem, és az ajtóhoz sántikáltam, a
hajam csapzott volt az izzadságtól, az arcomon pedig kosz-
és koromcsíkok éktelenkedtek. Elszörnyedve vettem észre,
hogy elhagytam az egyik cipőmet.
- Az utcán ért a támadás. Sok iráni gépet láttam - ziháltam
anyának, majd rámutattam a lábamra. - Összetapostak.
Anyám szörnyen zaklatott lett, és összefüggéstelen
szavakat kezdett hadarni.
- Joanna. Megmondom neked az igazat. Ezekben a
napokban az irakiak csak akkor hagyhatják el a házukat, ha
előbb kitakarítanak.
Anyámra néztem, és idegesen felnevettem. Az egész
ország a feje tetején áll, és anya takarításról beszél? Mi
történt vele? Az idegei felmondták a szolgálatot?
Az ország szeptember 22-e óta hadban állt Iránnal, de
nem számítottunk arra, hogy a fővárost bombázni fogják.
Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy lássuk, milyen
veszélyes ösvényre léptünk. Olyan országgal háborúztunk,
amelyiknek a népessége háromszorosa a miénknek, és
vallási fanatikus mollák vezetik, akik számára a mártírhalál
mindennél kívánatosabb.
Nem értettem a kormányunkat, és haragudtam is rá. A
szívem mélyén úgy éreztem, hogy az egy évvel korábban
Ahmed Haszan al-Bakr után elnökké választott Szaddam Hu-
szein lőtt először, annak ellenére, hogy a propaganda az
ellenkezőjét állította. Az iraki média groteszk és nevetséges
képet festett az iráni vezetőről, Homeini ajatollahról. Nem
mertem hangosan kimondani a gondolataimat és a
véleményemet, csak a családom körében, mert ha
meghallották, hogy egy iraki a háború ellen beszél, azonnal
kivégezték. Állítólag néhány iraki szülőt már meg is öltek
azért, mert szidták a kormányt, amiért a fiukat a frontra
küldték meghalni.
Más gondok is voltak a háborúval kapcsolatban. Irán síita
nemzet volt, és az iraki hadsereg állománya főleg síita
mozlimokból állt. Az elmúlt néhány évben minden addiginál
nagyobb volt a feszültség a jobbára szunnita kisebbség által
vezetett baaszista kormány és a síita vallási vezetők között.
Szadr ajatollah, a legnépszerűbb síita vallási vezető még
egy rendeletet is kiadott a baaszista kormány ellen. Szadr
ajatollah kijelentette, hogy a baaszista rezsim nem az
iszlámon alapszik, és megtiltotta követőinek, hogy részt
vegyenek a kormány munkájában. Ekkor Szaddam betiltotta
a síita al-Dava Pártot, és 1980 első hónapjaiban sok al-Dava-
tagot kivégeztek.
Mi motivált egy síitát arra, hogy Szaddam Huszeinért
harcoljon?
Azt rebesgették, hogy a harcok első napjaiban a síita
sorkatonák a saját feletteseik ellen fordították fegyvereiket.
Ha ez tovább folytatódik, el fogjuk veszíteni a háborút.
 Aztán ott volt még a kurd helyzet. Azokban a sötét
napokban minden irakinak volt miért aggódnia, de a kurdok
mindenkinél jobban aggódtak.
A múltban sokszor előfordult, hogy az iraki kurdok Iránban
kerestek menedéket a bagdadi kormány erőszakoskodásai
ellen. Most, hogy Bagdad és Teherán harcban állt, a kurd
civilekre hatalmas veszély leselkedett. A kurd falvak és
városok többnyire az iráni határ mentén helyezkedtek el.
Szuleimánija, ahol nagymamám, nagynénikéim és
unokatestvéreim laktak, mindössze néhány mérföldnyire
volt a határtól, akárcsak Halabdzsa, ahol Áisa nénikém élt.
Mivel a régióban két hatalmas hadsereg készült
összecsapni, a kurd civilek közvetlen életveszélyben voltak.
Megint hallottam a bombázógépek zaját, ezért
megragadtam anya kezét, és beszaladtunk a fürdőszobába,
ahol Muna a padlón kuporgott, és szájára tapasztott kézzel
fojtotta el sikolyait. Leültünk mellé. Megszorítottam Muna
lágy kis kezét, hogy megnyugtassam. A körzetünkben nem
volt óvóhely, és a házunk elég gyenge védelmet tudott
nyújtani.
Szahadra gondoltam, aki már bevonult, és olyan
területeken katonáskodott, ahol heves harcok dúltak. Az
olajban gazdag iráni Huzisztán tartományban volt, és a
hadosztálya Ahvázt ostromolta. A bátyám élete minden
pillanatban veszélyben forgott.
Ha egy évvel korábban valaki azt mondja, hogy állandóan
Szahad testi épségéért fogok imákat rebegni, nem hittem
volna neki. Tizenéves korom óta nem voltunk túl jó
viszonyban. Szahad szent kötelességének tartotta, hogy a
nők becsületére vigyázzon. Az én konzervatív bátyám sok
iraki férfihoz hasonlóan nagyon basáskodóvá vált, ha a
család nő tagjairól volt szó. Sokszor nem voltam hajlandó
engedelmeskedni a parancsainak, ezért gyakran támadtak
nézeteltéréseink.
 Éveken át Szahad határozta meg, hogy milyen ruhákat
hordhatok. Olyan szigorú volt, hogy lemérte a szoknyám
hosszát, arra kényszerített, hogy a karomat fedjem be, és
hosszú hajamra fekete sálat tegyek. Minden pillanatban
mégsem tudott szemmel tartani. Ezért otthon hagyományos
módon öltöztem, viszont az iskolában sokkal liberálisabban.
Sállal a fejemen hagytam el a házat, és a szoknyám is
megfelelő hosszúságú volt. Ám mihelyt eltűntem a szeme
elől, lekaptam a sálat, és a szoknyám derekát addig
csavartam felfelé, amíg el nem érte a divatos hosszúságot.
Néhány hónappal azelőtt, hogy Szahadot behívták
katonának, komolyan összevesztünk. Annyira
megharagudott rám, hogy el kellett menekülnöm otthonról,
és néhány hétig kénytelen voltam Aliánál lakni.
Az történt, hogy az iskolában hatalmas megtiszteltetés
ért: második lettem egy országos francia nyelvi versenyen.
Az iraki kormány és a francia oktatási minisztérium az első
két helyezettnek egy teljesen ingyenes franciaországi
utazást ajánlott fel.
Nagyon izgatott lettem, mert még soha nem voltam
külföldön. Ám Szahad, mint a család feje, megtiltotta az
utazást. Azt mondta, túl fiatal vagyok, és egy nő nem
utazhat kísérő nélkül.
Nem akartam hinni a fülemnek. A bátyám azt mondja
nekem, hogy nem mehetek Franciaországba! Nagyon
mérges lettem. Kiabáltam, sírtam, és hatalmas jelenetet
rendeztem. Tíz éven át keményen dolgoztam, hogy jó
jegyeket szerezzek. Megérdemeltem azt a jutalmat.
Anyám annyira megsajnált, hogy végül Aliával közösen
kitalálták, hogyan mehetek el mégis. Azt mondták
Szahadnak, hogy egy darabig Aliánál leszek.
A megbeszélt időpontban elutaztam Franciaországba, és
Szahadnak nem tűnt fel a távollétem, mert azt hitte, hogy
Aliánál vendégeskedem. Franciaországban minden nagyon
tetszett: az ország szépsége, az emberek, a történelem és a
nyelv. Annak az utazásnak az öröme mindörökre
belevésődött a lelkembe és a szívembe. Ám a hazugságom
hamarosan lelepleződött Szahad előtt, mégpedig igen
különös módon.
Az utazás előtt szóltak, hogy vigyünk magunkkal
hagyományos népi öltözéket is. Miután megérkeztünk
Párizsba, készült rólam egy fénykép, amelyen kurd
népviseletben állok a kamera előtt. A sors úgy hozta, hogy
azon a napon, amikor hazaérkeztem Bagdadba, több iraki
újság címoldalán is az én fényképem virított. Tudtam, hogy
Szahad - akárcsak a legtöbb iraki - ritkán olvassa a helyi
lapokat, mert semmi sem unalmasabb egy olyan újságnál,
amely a kötelező kormánypropagandával van tele.
Mindenesetre imádkoztam, hogy minden szerencsésen
alakuljon.
Anyát, Munát, a többi családtagot és barátot már jó előre
figyelmeztettem, hogy rejtsék el Szahad elől azt az újságot.
Ám mintha Isten ellenem munkálkodott volna.
Aznap délután Szahad szokása szerint elment úszni a
Tigrishez, majd lepihent a parton. A szél arrafelé sodorta
egy újság első lapját, amely éppen Szahad arcán kötött ki! A
bátyám közönyös mozdulattal felemelte az újságot,
kinyitotta a szemét, és mit látott? A címlapon a Párizsban
tartózkodó fiatalabbik húga, Joanna büszkén mutogatta a
kurd nemzeti öltözékét!
Szahad talpra ugrott. Annyira ki volt kelve magából, hogy
még a nadrágját is elfelejtette felvenni, és minden járókelőt
megdöbbentett, amikor fürdőruhában szaladt haza.
Bekiabált a házba, dörömbölt a bejárati ajtón, és vadul
lengette az újságot.
Csak néhány órával korábban érkeztem haza.
Megdermedtem, és halálra rémültem, amikor megláttam az
arcát. Volt annyi eszem, hogy azonnal menekülőre fogtam,
és anya után kiabáltam, aki éppen a konyhában
tartózkodott. Szahad utánam eredt.
Anya és Muna a segítségemre sietett. Mindketten közénk
ugrottak, nehogy Szahad olyan tettre ragadtassa magát,
amelyet később megbánna. Hatalmas felfordulás támadt.
Szahad próbált megütni, én sikoltoztam, Muna sírt, és anya
azt kiabálta Szahadnak, hagyjon békén. Meglepett, hogy a
szomszédok nem hívták ki a rendőrséget.
- Joanna! Fuss! Menj Aliához! - kiáltotta anya.
Míg visszatartották Szahadot, én rohanva elértem egy
buszt, és a nővérem házába menekültem.
Szerencsére Rahad felfogása sokkal modernebb volt. A
pártomat fogta, és Szahad végül lecsillapodott. Legalábbis a
viselkedése ezt mutatta, mert soha nem mert ellentmondani
a bátyjának.
Ám nem sokkal később Szahad egy lövészárokban nézett
szembe egy egész hadseregre való katonával, akik az
életére törtek. Minden régi vitánkat elfelejtettem. Szerettem
a bátyámat, és már elfogadtam volna idegesítő
hatalmaskodását, csak jöjjön vissza hozzánk élve.
Miután az iráni gépek végre elhagyták Bagdad légterét,
bekapcsoltuk a televíziót, és néztük, ahogy a komor arcú
közvetítők dühödten kiabálnak az iráni gonosztevőkről: „A
bűnözőket elkergettük az iraki légtérből, de megígérjük,
hogy minden iraki áldozatokat fog hozni azért, hogy sírba
tegyük ellenségeinket!”
Hallgattam az értelmetlen háborús fecsegést, és tudtam,
hogy nem Irán az az ellenség, amelytől a legjobban félek.
Baaszista kormányunk az első naptól fogva olyan kegyetlen
volt, hogy halálra volt ítélve. A kurdokon kívül mégsem
merte senki beismerni az igazságot. Egy nap a történelem
biztosan be fogja bizonyítani, hogy Irakban egyetlen csoport
sem harcolt olyan elkeseredetten a baaszisták ellen, mint a
kurdok. Soha nem adtuk fel.
 Abban a pillanatban viszont az volt a legnagyobb
gondunk, hogy túléljük azt a szörnyű időszakot. A
családomban más férfiakat is az a sors fenyegetett, hogy
csatlakozniuk kell a lövészárokban harcoló bátyámhoz.
Rahad mérnöki diplomát szerzett a Bagdadi Műszaki
Egyetemen. Huszonhat éves volt, és még nem nősült meg,
di- már egy virágzó vállalkozást vezetett. Bármelyik nap
behívhatták. Hádi, Alia férje, negyvenhárom éves volt, és
három kisfiút nevelt, de még ő sem volt öreg ahhoz, hogy
harcoljon. Na és Szarbaszt? Huszonkét éves volt, és az
utolsó évét végezte az egyetemen. Szerencsére a családja
ragaszkodott ahhoz, hogy diplomát szerezzen, mondván,
hogy Kurdisztánban mindig vár majd rá egy háború. Így hát
Szarbaszt Bagdadban maradt.
A kormányunk megnyugtatta a polgárait, hogy a háború
nem fog egy hónapnál tovább tartani, és hogy az egyetemi
és főiskolai diákok felmentést kapnak. Megengedik nekik,
hogy előbb befejezzék a tanulmányaikat. Ám senki sem
tudta, hogy ezt a döntést mikor változtatják meg.
A szívem mélyén tudtam, hogy Szarbaszt mit tenne, ha
behívnák. Olyan ember volt, aki a saját eszméiért képes
lenne a végsőkig harcolni. A baaszistákat viszont annyira
gyűlölte, hogy nem háborúzna értük. Ha arra
kényszerítenek, hogy vonuljon be az iraki hadseregbe, akkor
a hegyekbe menne, és az első alkalommal csatlakozna a
pesmergákhoz.
A nap megpróbáltatásai kimerítettek minket, ezért hamar
lefeküdtünk, de nem jött álom a szememre. A gondolataim
Szarbaszt körül keringtek, pedig semmi sem változott
közöttünk. Bár nem voltam olyan szép, mint anyám és a
nővéreim, de a gyerekkorból már kinőttem. Tizennyolc éves
voltam, és az emberek vonzó nőnek tartottak. Mindenkinek
tetszett magas, karcsú termetem, sűrű fekete hajam és
érdekes arcom, amelyet még Szarbaszt is olyan szépnek
talált, hogy többször lerajzolt. Ám hiába változott meg a
külsőm, még mindig távolságtartón, barátilag kezelt, és
egyszer sem hozta szóba a szerelmet.
Sajnos én nem tudtam megmondani neki, mit érzek
iránta. Sok dologban lázadtam a konzervatív szokások ellen,
de mégsem voltam képes megtenni az első lépést, hiszen
ezzel örökre tönkretenném a jó híremet. Így hát csak
vártam.
Szerencsére akadtak olyan pillanatok is, amelyek örömmel
töltöttek el. Szarbaszt egyszer azt mondta Aliának,
„motiválom” őt, mert csinos arcom és élénk természetem
mindig arra csábítja, hogy elővegye a rajzeszközeit. Nagy
örömömre Szarbaszt engem is sokszor bevont a politikai
eszmecserékbe, mert végre megértette, hogy én is
ugyanúgy szeretem Kurdisztánt, mint ő. Sok boldog percet
töltöttünk együtt, amikor az olvasmányainkat beszéltük meg
egymással, mert az ő buzdítására lelkesen bújni kezdtem a
könyveket. Jólesett, hogy a szeme örömmel felcsillant,
amikor megtudta, hogy felvettek az egyetem agrármérnöki
karára.
Bizony, annyi évnyi viszonzatlan szerelem után még
mindig ugyanúgy éreztem iránta.
Alia reménytelennek tartotta a helyzetet, és
figyelmeztetett:
- Joanna! Kihívtad magad ellen a sorsot. Arra ítélted
magad, hogy megszakadjon a szíved. Ebből semmi jó nem
származhat.
Alia könnyen beszélt. Az én szerencsés nővérem olyan
férfi felesége volt, aki imádta
őt.

A lövészárkok
 AZ AHVÁZI CSATATÉR 1981 TAVASZA

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valaki eszelősen

sikoltozik. Nagyon megdöbbentem, és csak néhány
másodperc múlva jöttem rá, hogy Muna kiabál. Azokban a
napokban Muna egyre mélyebb depresszióba süllyedt. A
tavaly elkezdődött háború óta észrevehetően romlott a lelki
egészsége.
Kiugrottam az ágyamból, és odasiettem hozzá. Anya már
ott volt.
Átölelte Muna fejét, hogy megnyugtassa, de a nővérem
nem tudta abbahagyni a sikoltozást, és folyamatosan az
ikertestvére nevét kiáltozta.
- Szahad! - Hisztérikusan sikoltozott tovább, és a végén
így kiáltott fel: - Szahad nem kap levegőt! Szahad fuldoklik!
A hátamon végigfutott a hideg.
Anya is megrendült.
- Na! Na! Rosszat álmodtál, Muna. Szahad nem fuldoklik -
csitította a lányát.
A nővéremet sehogy sem lehetett megnyugtatni.
Remegett, sírt, és állandóan ezt hajtogatta:
- Szahad! Szahad!
Egész éjjel tartott a hisztériás rohama, és a végén már
attól féltem, hogy megőrül a bánattól.
Muna rejtélyes ikerkapcsolatban állt a fivérével. Mindig
olyan intenzíven átélte Szahad örömét és bánatát, mintha a
sajátja lenne. Amióta Szahad a frontra ment, Muna
rettenetes szenvedéseken ment keresztül. Az volt az
érzésem, hogy lélekben ő is a fronton van, és ugyanazokon
a megpróbáltatásokon esik át, mint a bátyja. Nagyon
sajnáltam szegény Munát.
Aztán reggel lett, és Muna végre elaludt.
 Többször odamentem az ágyához, és figyeltem, ahogy
lélegzik. Csendben álltam mellette, és óvatosan
megsimogattam egyik zilált hajtincsét. Olyan volt a
tapintása, mint a selyemnek. A nővéremre gondoltam, és
csodáltam a szépségét. Muna már huszonhárom éves volt,
de még mindig üde báj áradt minden porcikájából.
Porcelánfehérségű bőre lágyan fénylett, és csak az orcáján
meg az ajkán derengett enyhe pír. Muna vonzó külseje
mögött rendkívül érzékeny lélek lakozott, ezért már kislány
korom óta kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem őt a
külvilág támadásaitól.
A mi kultúránkban Muna már túl idős hajadonnak
számított, de olyan szép és kedves volt, hogy a nála
fiatalabbaknál is több házassági ajánlatot kapott. Ráadásul
mindenki tudta, hogy alázatos természete van, és a mi
hagyományaink szerint egy engedelmes feleség mindennél
többet ér.
Egyik ajánlatot sem fogadtuk el, mert Muna félt a
házasságtól, és továbbra is anyával akart élni. Ám a rokonok
és a szomszédok már kezdték mondogatni, hogy ha Muna
hamarosan nem megy férjhez, akkor vénlány marad, és a
végén a testvéreinek kell majd eltartaniuk.
Néha még anya is úgy vélte, hogy nem lenne bölcs dolog
tovább halogatni a házasságot. Ám én azon a véleményen
voltam, hogy Munának soha nem lenne szabad férjhez
mennie.
Amennyire én tudtam, a legtöbb iraki férfi az udvarlás
ideje alatt kedves és megértő, ám az esküvő után hamar
önző és nehéz természetű, esetleg erőszakos férjjé válik.
Nem akartam, hogy a mi drága Munánk így járjon. Senki
nem tudja őt úgy szeretni, védelmezni és kényeztetni, mint
mi. Nagyon féltettem a nővéremet.
A nap folyamán szörnyű megrázkódtatás ért minket.
Meghallottuk, hogy Ahváznál hatalmas ütközet volt, több
ezer halottal. A szívem hatalmasat dobbant. Utoljára arról a
helyről kaptunk Szahadtól levelet.
Anyával rémülten néztünk egymásra. Kiolvastam a
szeméből, hogy mindketten ugyanarra gondolunk. Muna
álma nem volt véletlen? Tényleg megérezte, hogy Szahad
fuldok- lik? A lehető legtöbbet meg akartuk tudni az ahvázi
csatáról.
Ahváz a Karún folyó partján épült, és az Satt-el-Arab folyó
mentén elterülő, olajban gazdag határövezethez tartozott.
Irak azóta harcol Iránnal ezért a földterületért, amióta önálló
ország lett. A háború első napján hat iraki hadosztály
támadta meg Ahvázt és még néhány határ menti várost.
Ezután gyorsan benyomultak Iránba, több mint ezer
kilométer mélyen. Ám az első néhány győzelmes nap után
patthelyzet alakult ki. Egyik oldal sem tudott döntő katonai
áttörést elérni.
Ezért élt Szahad egy lövészárokban. Mindkét oldalon több
ezer iráni és iraki fiatalember kuporgott a lövészárkokban,
arra várva, hogy halomra gyilkolják egymást.
Kormányunk nagyon olcsónak tartotta az emberi életet. A
családok pénzt kaptak a ha- lottaikért. Szaddam Huszein
úgy rendelkezett, hogy egy élet értéke kéthavi jövedelem,
egy nyugdíj, valamint egy kis földterület és egy
televíziókészülék. Később, amikor a háború elhúzódott,
Szaddam felemelte a fizetséget, és kiegészítette még egy
Toyota gépkocsival és tizenötezer dollár készpénzzel.
Akármilyen szegények voltunk, nem vágytunk ezekre a
javakra. Mi csak Szahadot szerettük volna visszakapni.
Nem hagyta el a szerencséje. Hat hónapon át túlélte a
lövészárok poklát, miközben sok barátja a szeme láttára
pusztult el.
Szahad buzgó levélíró volt, de az utóbbi időben nem
hallottunk felőle. Már több hete nem kaptunk tőle levelet.
 Hosszú hallgatása, Muna rémálma és a szörnyű csatáról
szóló hírek mindenkit megijesztettek a családban. Muna
valóban megérezte volna, mi történt?
Amikor Rahadot behívták az ar-Rasíd katonai kórházba,
ahová a háborús sebesülteket szállították, majdnem
elájultam az izgalomtól. A család összegyűlt, és idegesen
várakozott Alia házában.
Rahad egy örökkévalóságnak tűnő idő után tért csak
vissza. Hozott jó és rossz hírt is. A rossz hír az volt, hogy
Szahad súlyos állapotban fekszik a kórházban, mivel
majdnem meghalt a lövészárokban. Jó hír volt viszont, hogy
életben fog maradni. Muna megérzését viszont mindnyájan
különösnek tartottuk.
Rahad élénken gesztikulálva mesélte el Szahad történetét.
- Az ahvázi ütközet olyan hevessé vált, hogy Szahad még
a szükségét végezni sem hagyhatta el a lövészárkot. Sárral
átitatott csizmája kezdett leszakadni a lábáról. A vécéje egy
fém tejesdoboz volt. Élelmiszer-tartalékai kimerültek.
A szörnyű bombatámadásban közvetlen találat érte az
egyik jó barátját, aki alig néhány centiméterre kuporgott
tőle. A szerencsétlennek leszakadt a feje. A lövedékek sűrűn
hullottak, és a lövészárokban senki sem merte
megkockáztatni, hogy felemelje a fejét, és kitegye a
holttestet a gödörből. Szahad sok napon át kénytelen volt
egy oszlásnak indult holttest közvetlen közelében kuporogni.
Majdnem egy hét telt el ilyen szörnyű körülmények között,
és Szahadot kivéve már mindenki halott volt a
lövészárokban. Csak ő maradt életben. Az iráni hadsereget
semmi nem tartóztatta fel tovább. Szahad nagyon
megdöbbent, amikor az állása közvetlen közelében fárszi
nyelven hallotta beszélni az ellenséges katonákat. Az egyik
iráni tiszt megparancsolta az embereinek, hogy minden
szemük elé kerülő iraki katonát öljenek meg.
 Szahad rájött, hogy elszakadt a hadosztályától, és az
ellenséges vonalon túl maradt, méghozzá egy olyan
ellenség kényének-kedvének kiszolgáltatva, amely nem akar
foglyokat ejteni.
Lehunyta a szemét, és olyan testtartásban feküdt, hogy az
irániak halottnak higgyék. Szerencsére az iráni katonák csak
egy felületes pillantást vetettek a lövészárkára, és a
menekülő irakiak üldözésére siettek. Szahad kiugrott az
árokból, de akkor újabb közeledő katonákat pillantott meg.
Nem tudott elmenekülni. Egyetlen választása maradt: el
kellett rejtőznie.
A közelben észrevett egy magas hullahegyet. A megölt
iraki katonákat egymás hegyé- re-hátára dobálták. Szahad
úgy döntött, hogy a bomló tetemek alatt keres menedéket.
Hirtelen eszembe jutott az az éjszaka, amikor Muna
felébresztett minket, és azt sikoltozta, hogy Szahad nem
kap levegőt. Elmeséltem Szahadnak Muna rémálmát.
Bátyám megerősítette, hogy valóban fuldoklott, és attól félt,
hogy meg fog halni.
Szavai hallatán egyszerre kiáltottunk fel anyával.
Levegőért kapkodtam, és kezemet a torkomra szorítottam.
Úgy éreztem, mintha én is fuldokolnék. Soha nem fogom
megérteni az ikrek között fennálló furcsa kapcsolatot!
Szahad szerint meghalt volna a hullák alatt, és soha nem
tudtuk volna meg, mi történt vele, ha a katonáink nem
küzdöttek volna olyan elszántan, hogy visszaszerezzék az
elveszített területet. Ám mire az irakiak visszatértek, Szahad
már annyira le volt gyengülve, hogy nem volt ereje felhívni
magára a figyelmüket.
A halottakat elkezdték egymás után lehúzni róla, mert el
akarták temetni őket. Egy figyelmes iraki katona észrevette,
hogy valami megmozdult a hullák között. Szahad volt az, aki
levegő után kapkodott. Gyorsan kihúzták. Alig néhány
másodperc választotta el attól, hogy egy tömegsírba
hajítsák. Mentővel Bagdadba, az ar-Rasíd kórházba
szállították.
Az orvosoktól megtudtuk, hogy Szahad egészségét súlyos
károsodás érte. Az orvosi jelentés kézhezvétele után az iraki
hadsereg felmentette a további szolgálat alól. Megköny-
nyebbültünk, hogy Szahad többé nem tér vissza a
lövészárokba, ugyanakkor aggódtunk amiatt, hogy fiatalon
fog meghalni.
Ám nem maradt sok időnk ezen keseregni, mert újabb
rossz hírt kaptunk.
Most Rahad miatt kellett nyugtalankodnunk. Parancsot
kapott, hogy jelenjen meg katonai orvosi vizsgálaton.

Rahad elhagy bennünket

BAGDAD

1982-1983

Remegő kézzel csomagoltam be a bőröndömet. Rahad,

anya, Muna és én elhagyjuk Bag- dadot, és Európába
megyünk. Közelgő utazásunk könnyen a vesztünket
okozhatja.
Az Iránnal folytatott háború egyre hevesebb lett, és ezzel
együtt nőtt Irakban a bizonytalanság. Az irakiaknak nem
volt szabad az ország határain kívülre utazni. Ám a rendszer
nagyon korrupt volt. Egy nagyobb összeggel
megvesztegettük az egyik felelős tisztviselőt, aki
átmenetileg feloldotta a korlátozást, és lehetővé tette
távozásunkat. A legtöbb iraki el akart menekülni az egyre
veszélyesebbé váló országból, de nem volt rá módja. Így hát
a közeljövőben tervezett „nyaralásunkat” a szomszédaink és
a barátaink irigységgel vegyes gyanakvással fogadták.
 Kételkedő szomszédainknak és barátainknak igazuk volt.
Valóban nem nyaralni mentünk, mint ahogy a biztonsági
tisztekkel való interjúk során állítottuk. Utazásunk célja
teljesen illegális volt. Ha a tervünk lelepleződik, és elfognak,
miközben elhagyjuk az országot, akkor mindnyájunkat
kivégeznek.
Rahad menekült Irakból, és nem állt szándékában többé
visszatérni. A bátyám úgy tervezte, hogy Európában kezd új
életet. Ehhez viszont pénzre volt szüksége. Az iraki
törvények szerint minden külföldre utazó családtag 1500
amerikai dollárnak megfelelő készpénzt vihetett ki az
országból. Ha négyen megyünk, akkor Rahadnak 6000
amerikai dollárja lesz, amelyből fedezheti a megélhetését,
amíg munkát talál, vagy engedélyt kap arra, hogy tanuljon.
Az utazásunk inkább idegtépőnek ígérkezett, mint
élvezetesnek. Fárasztó repülőút után megérkezünk
Európába, átadjuk Rahadnak a nálunk lévő pénzt, aztán
visszajövünk Irakba, és fennáll a veszélye, hogy meggyűlik a
bajunk az iraki biztonsági szolgálat embereivel.
Hogyan fogjuk megmagyarázni hirtelen visszatérésünket,
ráadásul az egyik utastársunk nélkül? A ránk leselkedő
veszélyek ellenére szívesen vállaltuk a kockázatot, hogy
segítsünk Rahadnak elmenekülni Irakból.
A bátyámnak két oka is volt arra, hogy távozzon az
országból. Az első a háborúval volt kapcsolatos.
Amikor Rahadot behívták katonának, megmondta a
sorozóbizottságnak, hogy pilóta szeretne lenni. Eleget
hallott Szahadtól a lövészárkok borzalmairól, ezért nem
akart a gyalogságnál szolgálni. Az orvosi vizsgálat során
azonban fény derült egy addig észrevétlen
gerincproblémájára. Felmentést kapott a katonai szolgálat
alól. Rahadot ez nagyon elkeserítette, ám minket végtelen
örömmel töltött el.
 Ám a veszély nem múlt el ilyen könnyedén. Ahogy a
háború elhúzódott, egyre több katonára volt szükség.
Hamarosan azokat a fiatalembereket is behívták, akiket
előzőleg alkalmatlannak nyilvánítottak. Rahad nem
végezhette el a pilótatanfolyamot, ezért tudtuk, hogy a mi
finnyás Rahadunkat a végén a frontra fogják küldeni, ahol
egy sáros fedezékben kell majd túlélnie a
bombatámadásokat, és szembeszállnia az ellenséges
katonák hordáival.
Nagy volt a meglepetésünk, amikor megtudtuk, hogy sok
iráni katona igen fiatal, és hagyományos lőfegyverek nélkül
küldik őket a csatába. Sajnáltuk ezeket a botcsinálta
katonákat, akik közül néhányan még csak kilencévesek
voltak. Olyan gyerekek, akiket kiszakítottak az anyjuk
karjából, hogy lelkiismeretlen módon a csatamezőre
hurcoljanak. Ott gépfegyverekkel szaggatták szét vagy
aknamezőkön hajtották keresztül őket. Fiatal testüket arra
használták, hogy az iraki tüzérséget lefoglalják, és azt sem
bánták, ha közben nyers hús lesz belőlük.
A mi kormányunk is nagyon kegyetlen volt, de odáig
mégsem alacsonyodott, hogy gyerekeket küldjön a
háborúba. Nekünk szerencsére nem kellett ezt a
szörnyűséget átélnünk.
Rahad nem csak a háború miatt kényszerült arra, hogy
elhagyja az országot. Problémái támadtak a vállalkozásával
kapcsolatban is. Miután befejezte tanulmányait, egy évig az
egyetemen tanított. Azután négy volt egyetemi társával
közösen egy kábelgyárat alapított a Bagdadtól körülbelül
száz kilométerre fekvő Ramádi városban. A bátyám apámtól
sajátította el a vállalkozásszervezést, aki viszont Európában
tanult. A partnerei le voltak nyűgözve, hogy a bátyám
milyen sok megbízást tud szerezni. Irakban ritkaságszámba
ment, hogy valaki úgy sikeres, hogy nem Szaddam egyik
embere. A bátyámnak és a társainak mégis sikerült elérnie a
lehetetlent, legalábbis egy darabig.
 Amikor a négy társát behívták és a frontra küldték, az
apjuk vette át a helyüket a cégben, akik nem bizonyultak
méltónak becsületes fiaikhoz. Hamarosan
összeszövetkeztek, hogy ellopják Rahad részét. Amikor
Rahad nem volt hajlandó lemondani az őt megillető
jutalékról, a partnerei elmentek Szaddam Huszein hírhedt
nagybátyjához, Hairullah Tulfahhoz. Miután Szaddam magas
pozícióba került, Hairullah az unokaöccse befolyását arra
használta fel, hogy kirabolja és megölje az irakiakat. Nem
sokat teketóriázott. Rahadot utasították, hogy adja át a
részét, vagy erővel elveszik tőle. Tudomására hozták, ha
nem engedelmeskedik, akkor börtönbüntetés vár rá, és ki is
végezhetik.
Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor Rahad
kétségbeesve jött haza, és fogalma sem volt róla, hogyan
fogja tudni megmenteni a vállalkozását a pénzéhes
csalóktól. Aztán a Tigris partjára ment sétálni, mert azt a
helyet szerette legjobban egész Bagdadban. Ekkor rájött,
hogy elveszítette a hitét az országban, és Irak nem
becsületes embereknek való hely. Végül szomorú szívvel
meghozta a döntését: elhagyja Irakot, méghozzá
valószínűleg örökre.
A családunk kezdett szétesni. Miután apám meghalt, és
kis híján Szahad is, nem akartam Rahadot is elveszíteni.
Féltem, hogy lassan a családom minden szeretett férfi tagja
elhagy engem.
Még Szarbaszt is elment. Már egy éve nem láttam, amióta
Kurdisztánba szökött. Bekövetkezett, amitől féltem: a
végzős főiskolás Szarbasztot behívták orvosi vizsgálatra, és
teljesen egészségesnek találták. Nem kapott felmentést.
Tehát nem kerülhette el a katonai szolgálatot, ám semmi
nem tudta rávenni arra, hogy gyűlölt ellenségeivel egy
táborban harcoljon a fronton. Megszökött az egységétől, és
Kurdisztánba menekült. Ott csatlakozott a Kurdisztáni
Patrióta Unióhoz, a PUK-hoz. A PUK-ot Dzsalál Talabani
alapította, a Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) - az első kurd
pesmerga politikai szervezet - volt tagja.
Távozása előtt hagyott nekem egy kedves emléket, amely
vigasztalt távolléte idején.
Szarbaszt egy váratlan kéréssel fordult hozzám, mielőtt
távozott Bagdadból. Egy pillanatra félrehívott, amikor Alia
előszobájában elment mellettem. A mindig komoly
Szarbaszt meglepően jókedvű volt, mintha a világon semmi
gondja nem lenne. Pedig hamarosan katonaszökevény lesz,
és ezzel nagy veszélynek teszi ki magát és a családját. Ám a
családja bátor, a bátyjai arra biztatták, hogy harcoljon
Szaddam ellen, és készek voltak mindenüket feláldozni a
kurd ügy érdekében.
Aznap reggel azonban Szarbaszt olyan boldog volt, mint
egy gyerek.
- Joanna - súgta halkan. - Hamarosan el kell mennem.
Mielőtt távozom, van még egy kis dolgom az egyetemen.
Eljönnél velem?
Tágra nyílt, csillogó szemmel nézett rám, és ajka körül
játékos mosoly bujkált. Fekete haja hosszabb volt, mint a
legtöbb férfinak, és fürtjei kissé ziláltan álltak.
Egy darabig némán néztem rá, és egyik kezemmel
megfogtam a másikat, nehogy megérintsem a haját. Ez túl
szép ahhoz, hogy igaz legyen, gondoltam, és egész
testemet borzongás járta át. Biztos voltam benne, hogy
Szarbaszt végre a házasságra fogja terelni a szót.
- Igen! Persze! - bólogattam.

Az a nap pontosan olyan volt, mint ahogy már ezerszer

elképzeltem. Sokévnyi lányos vágyakozás után végre
kettesben voltunk. Nevetve szaladtunk egy busz után.
Útban az egyetem felé Szarbaszt előrehajolt, és kikukucskált
az ablakon. Az idő gyorsan telt, mert Szarbaszt mindenre
tett valami találó megjegyzést, és szavai nyomán én is
rácsodálkoztam a bagdadi utcák színes világára. Azelőtt
nem vettem észre, milyen vicces az utcán látható sok
tipikus bagdadi figura: a pénzüket féltékenyen rejtegető
pocakos árusok, az engedetlen gyerekeikkel kiabáló
zaklatott háziasszonyok, a terjedelmes batyukat cipelő
kisfiúk, a diszkrét jeleket adó félénk szerelmesek, a
hihetetlenül gömbölyded öregasszonyok és az idősebb
férfiak, akik a forróságban üldögélve úgy tátognak, mint a
hal.
Szarbaszt úgy megnevettetett, hogy csorgott a könny a
szememből. Boldogságunk a busz többi utasából
elérzékenyült pillantásokat váltott ki. Valószínűleg azt
gondolták, hogy fiatal házasok vagyunk, és éppen most
tértünk vissza a nászutunkról.
Szarbaszt minden tettével megörvendeztetett, és még
akkor is mosolyogtam, miközben vártam, hogy elintézze a
dolgát az egyetemen. Visszafelé menet mindketten
szerettük volna még meghosszabbítani a napot, ezért
bementünk egy könyvesboltba. Megálltunk a regényeknél.
Az ujjammal gyengéden végigsimítottam a polcon sorakozó
könyveket, és ránéztem. Érzéki és kedves hangon elárulta,
hogy a hajam hosszan kibontva tetszik neki a legjobban.
Egy szédült pillanatig azt hittem, ő is belém szeretett.
Bagdadban nem lehet nyíltan beszélni, ezért szorosan
mellém állva suttogott. Az arca olyan közel volt hozzám,
hogy még soha nem láttam ilyen tisztán. A tekintete
figyelmes volt, és élénk. Azt suttogta, nem fél a haláltól,
mégis szeretne élni, dolgozni és egy kényelmes házban
lakni. Arra vágyik, hogy megtudja, milyen érzés, ha van egy
gyönyörű felesége, és a fiát tarthatja a kezében.
Ha létezik tökéletes boldogság, akkor én azt éreztem.
Visszafojtott lélegzettel hajoltam még közelebb hozzá, és
vártam, hogy kimondja a szavakat, amelyekre már oly régen
vágytam. Biztosan azt fogja mondani, hogy nem tud
nélkülem élni.
 A válaszom persze igen lesz. Képzeletben már láttam,
ahogy elbúcsúzom a családomtól, bepakolok egy kis táskát,
és vele együtt elmenekülök Bagdadból Kurdisztánba. Egy
pesmerga faluban fogunk élni. Mindenben támogatni és
segíteni fogom.
Olyan széles mosollyal néztem rá, hogy egy pillanatra
elhallgatott, de én biztattam.
- Folytasd! Folytasd!
Tudtam, hogy a kultúránkban nem ez a szokásos módja az
eljegyzésnek. Ám meg voltam győződve arról, hogy a két
család jó kapcsolata megkönnyíti a folyamatot. A legtöbb
nővel ellentétben én már évek óta ismertem Szarbasztot. És
tudtam, hogy szeretem.
Vártam tehát a bűvös szavakra. És csak vártam és
vártam.
Végül Szarbaszt mintha elfáradt volna a beszélgetésben.
Az utcára vezető ajtó felé intett.
- Mennünk kell. Későre jár - jegyezte meg.
Szinte önkívületben követtem az ajtó felé, és nem
értettem, mi történt. Idegességemben majdnem kiböktem,
hogy szeretem, és nem tudnám elviselni, ha nélkülem
hagyná el Bag- dadot. Legszívesebben megmondtam volna
neki, hogy hozzá akarok menni feleségül.
Ám nem mondhattam semmit. Ha meg akarom őrizni a
méltóságomat, vissza kell fogni magam. A kurd lányok sok
mindenben merészek lehetnek ugyan, de a szerelem terén
nem kezdeményezhetünk.
Mindent tőlem telhetőt megtettem, hogy Szarbasztnak a
tudtára adjam az érzelmeimet. Az egész napot vele
töltöttem. Figyelmesen hallgattam minden szavát.
Mosolyogtam. Nevettem. Egy kurd lány ennél többet nem
tehet.
 A gondolataim kavarogtak. Végső kétségbeesett
reményemben arra gondoltam, Szarbaszt talán azt tervezi,
hogy megszöktet. A szöktetés bevett szokás volt, amellyel
fel lehetett gyorsítani a lánykérés folyamatát. A lelkemben
újra szárnyalni kezdett a remény.
Szerettem volna megmondani neki, nem kell azzal
bajlódnia, hogy megszöktet engem. Szívesen vele megyek
magamtól is, ha megkér rá. Ám nem kért meg rá.
Ehelyett a buszon visszafelé leverten, már-már
barátságtalanul viselkedett. Mi történt? Semmivel sem
tudtam kizökkenteni a rosszkedvéből. Nem is nézett rám.
Mi járt a fejében? Azt hitte, hogy szerelmes belém, de a
nap folyamán rájött, hogy mégsem szeret? Kiábrándult
belőlem?
Az államat a kezembe temettem, és fájt a szívem.
Agyamban egymást kergették a gondolatok. Másnap reggel
elmegy. Lehet, hogy soha többé nem fogom látni.
Meg kell kérnie a kezemet! Anélkül nem mehet el! Ám
Szarbaszt nem szólt egy szót sem.
Éjjel messze elkerült az álom. Másnap reggel Szarbaszt
egy közömbösen és érzéketlenül odavetett búcsúszó után
elhagyta Bagdadot.
Nem láttam többé. Levelet sem kaptam tőle. Akkoriban
szórványos, de heves harcok dúltak a pesmergák és az iraki
hadsereg között. Nem tudtam, hogy Szarbaszt egyáltalán
éle még. Az iránta érzett szerelmem azonban nem múlt el.

A remény halála

BAGDAD

1984
 Legalább Rahad menekülésével kapcsolatban minden jól
végződött. Egyikünket sem tartóztatták le, amikor
negyvennyolc órával később nélküle jöttünk vissza
Európából. A négy éve tartó háború miatt akkora volt a
felfordulás Irakban, hogy a mi veszélyes kis kalandunk
elkerülte a hivatalok figyelmét. Életünkben kevés
alkalommal voltunk ilyen szerencsések.
Egy év múlva Rahad már nagyszerűen boldogult
Svájcban. Egy neves cég alkalmazta, és jó esélye volt arra,
hogy megszerezze az állandó svájci tartózkodási engedélyt.
A híresen akkurátus svájciak nagyra értékelték Rahad
apánktól örökölt precizitását és lelkiismeretességét.
Hiányzott a bátyám, de végül beláttam, hogy a legjobb
döntést hozta, amikor elhagyta ezt a meggyötört országot.
Az elhúzódó állóháború miatt már senki nem tudhatta
biztosan, ki fog győzni a végén. A háború első évében az
amerikaiak Szaddamot támogatták. Amerikát nagyon
bosszantotta, hogy az irániak amerikai állampolgárokat
ejtettek túszul. Sok iraki abban bizakodott, hogy Amerika
nem fog eltűrni egy iráni győzelmet. Ám a háború egyre
tombolt.
Szarbaszt életben volt, de a szívemet darabokra törte.
Meghalt a remény bennem, hogy egy nap összeházasodunk,
együtt harcolunk, és közösen neveljük fel a gyerekeinket.
Szarbaszttal kapcsolatban minden gyorsan és váratlanul
alakult.
Még mindig főiskolás voltam, és már több mint egy éve
nem láttam őt, mégsem enyhült a távolléte miatt érzett
fájdalmam. A szerelmem nem múlt el, pedig a főiskolás
éveim alatt a családom több házassági ajánlatot is kapott
velem kapcsolatban. A férfiak mind jó- képűek és kedvesek
voltak, ráadásul mellettük biztonságban élhettem volna le
az életemet. Ám a családom legnagyobb rémületére,
mindegyik kérőmet visszautasítottam.
 Munán és Alián kívül senki nem értette makacs
ellenállásomat. Csak a két nővérem ismerte a titkomat, és
tudta, hogy nem lennék képes hozzámenni egy férfihoz,
amikor mást szeretek. Az országom és a kultúrám
szokásainak ellentmondva, főiskolás éveimet várakozással
töltöttem.
Aztán egy délután meglátogattam Aliát, és ott találtam
Szarbasztot!
A külsején látszott, hogy az élet nem könnyű a
hegyekben. Még most is ugyanolyan jóképű volt, mint ahogy
emlékeztem rá, de nagyon lefogyott, a szeme és a szája
körül pedig mély ráncok jelentek meg.
Annyira örültem a viszontlátásnak, hogy nem tudtam
abbahagyni a mosolygást. Az iránta érzett vonzalmam
ugyanolyan erős volt, mint azelőtt.
Hamar észrevettem, hogy nem csak a külseje változott.
Visszafogottabb lett. Barátságos volt ugyan, de nem
túlzottan, és homályos utalást tett arra, hogy politikai okok
miatt van Bagdadban.
Az Iránnal vívott hosszú háború alatt sok kurd
szövetkezett az iráni harcosokkal. Any- nyira gyűlölték a
saját kormányukat, hogy inkább az irániakat választották,
azt a népet, amellyel az irakiak élethalálharcot vívtak.
Szaddam Huszein megalázónak és elviselhetetlennek
tartotta ezt a helyzetet. Szerette volna megakadályozni,
hogy a kurdok szövetségre lépjenek az irániakkal, ezért
megpróbált megállapodni velük. 1983 végén a kurdok elleni
harcokban tűzszünetet hirdetett, amely majdnem 1984
végéig tartott. A tűzszünet alatt a pesmerga harcosok
amnesztiát kaptak, ami azt jelentette, hogy elhagyhatták a
hegyeket, és a városokba utazhattak. Ezért tudott Szarbaszt
meglátogatni minket.
Közömbös modora ellenére meg voltam győződve arról,
hogy bagdadi utazásának csak egy oka lehet: értem jött el.
Annyira szerettem volna kicsikarni tőle a házassági
ajánlatot, hogy terveket kezdtem szövögetni.
Szarbaszt nem hagyhatja el Bagdadot anélkül, hogy ne
beszéljünk komolyan a jövőnk- ről. Már majdnem huszonkét
éves voltam, és hamarosan befejezem a főiskolát. Készen
álltam arra, hogy férjhez menjek, de csak egy bizonyos
férfihoz. 1984-ben majdnem ötmilli- árd ember élt a földön,
akik közül minden második férfi volt, ám nekem egyedül
csak ő kellett.
Először megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni vele,
és a harci élményeiről kérdeztem, de furcsán távolságtartó
maradt. A szerelem sok hibát elfed, ezért azzal
magyaráztam a vonakodását, hogy nem kíván ilyen
kegyetlen dolgokról társalogni.
Egyik délután Szarbaszt egy csésze teával letelepedett
Alia asztalához, és úgy gondoltam, itt a nagy lehetőség.
Meghívás nélkül csatlakoztam hozzá, és óvatosan
kérdezgetni kezdtem.
- Szarbaszt, ha ez a békefolyamat megreked, akkor
visszamész északra?
- Igen - válaszolta zárkózottan.
Hosszú csend telepedett közénk.
A teáját kortyolgatta, és a kezét nézte. Elszörnyedve
láttam, hogy a tenyerén mély karcolások éktelenkednek.
Vajon milyen munkát kénytelen végezni azzal a gyönyörű
kezével?
Elfordultam, és emlékeztettem magamat, hogy semmi
nem terelheti el a figyelmemet a tárgyról. Nagy levegőt
vettem. Elérkezett a pillanat. Bármit hajlandó vagyok
mondani, hogy megszerezzem, amire oly régóta vágyom.
- Én is akarok menni. Tudok harcolni. Akarok harcolni -
jelentettem ki. Bár tudtam, hogy a történelem során eddig
csakis a török nők harcoltak a férfiak oldalán. Mégis
elhatároztam, hogy ha alkalmam nyílik rá, megtanulok
lőfegyverrel bánni, és még üzeneteket is kézbesítek, hogy
hasznossá tegyem magam.
Szarbaszt hátravetette göndör fürtjeit, és felnevetett.
Amikor látta, hogy komolyan beszélek, felemelte a
mutatóujját, és így szólt.
- Nem tudod, mit beszélsz, Joanna. Ez nagyon veszélyes
élet. Minden pillanatban harcolnunk kell, bujkálunk a
katonák és az árulók elől. Minden oldalról halál fenyeget
minket. Már sok jó barátomat elveszítettem.
Tudtam, hogy vannak kurd árulók, akiket Bagdad
megvesztegetett, és a katonai szolgálat helyett kurd
testvéreik után kémkedtek. Ők voltak a legaljasabb kurdok,
akiknek a lelkén sok harcos és civil halála száradt.
Nem akartam könnyen feladni.
- Szarbaszt, kislány korom óta tudom, hogy egy napon a
pesmergákat fogom támogatni.
Szarbaszt hangja bosszúsnak tűnt.
- Na. Na, Joanna! Az az élet nem neked való. Városi lány
vagy, és ehhez vagy szokva. - Ezzel könnyed mozdulattal
körbemutatott Alia bagdadi otthonának modern
felszerelésén. - A hegyekben az élet csupa áldozat és
lemondás. Például mindennap ugyanazt az ételt eszem.
Ráadásul rossz ételt. A hidegben is gyakran alszom a szabad
ég alatt, takaró nélkül. A repülőgépek mindennap
bombáznak. Állandó tüzérségi támadás alatt vagyunk.
Gyakran megsebesülünk. Az orvosoknak nem szabad
kezelniük minket. Sok ember olyan sérülésekbe hal bele,
amelyeket meg lehetne gyógyítani, de nagyon kevés az
orvos.
Közelebb hajolt hozzám, hogy még nagyobb nyomatékot
adjon a szavainak. Össze kellett szedni minden
akaraterőmet, hogy a kezemet az asztalon tartsam.
Legszívesebben megsimogattam volna az arcát.
 - Joanna! Elmondom röviden, miről van szó: ha csatlakozol
a pesmergákhoz, akkor sok gonosz ember minden tőle
telhetőt megtesz azért, hogy megöljön. - A hangja szigorú
volt, és már majdnem kiabált.
- Nem érdekel - válaszoltam makacsul, és éreztem, hogy
vesztettem. Szarbaszt hamarosan elmegy, és nekem megint
csak az elviselhetetlen várakozás lesz az osztályrészem. -
Nem érdekel! - mondtam, és öklömmel az asztalra csaptam.
- Na - mondta Szarbaszt. - Elég! - Felrúgta a széket, a
mosogatóhoz sietett, és kiöntötte a maradék teáját. Olyan
erővel csapta le a csészét, hogy elrepedt. Elhagyta a
helyiséget, és közben egy pillantást sem vetett rám.
Ahogy sejtettem, a tűzszünetnek hamar vége lett. A
kurdok úgy érezték, hogy olyan vezetővel tárgyalnak, akinek
túl sok problémája van. Arra számítottak, hogy Szaddamot
hamarosan megbuktatják, ezért nincs értelme engedni a
követeléseinek.
Szarbaszt sietve távozott Bagdadból, hogy újra
bekapcsolódjon a hegyekben folyó harcokba. Nem is
köszönt el tőlem.
Hazamentem anyához. A Szarbaszt iránt érzett szerelmem
már-már olyan volt, mint az elmebaj. Sértő viselkedése
ellenére sem tudtam kiábrándulni belőle.
Három nappal később Alia egy megbízható szomszéd
gondjaira bízta a három fiát, és átbuszozott a városon, hogy
meglátogasson engem. Egyedül voltam otthon, mert anya a
zöldségpiacon vásárolt, Muna pedig éppen egy barátnőjét
látogatta meg.
A televízió a háttérben villogott, én pedig a ruhámat
vasaltam, amelyet másnap akartam felvenni. Nem figyeltem
az adásra, mert akkoriban a bagdadi televízió műsora
rendkívül unalmas volt. Mindig a háborúval és Szaddam
Huszeinnel foglalkoztak. Arra viszont emlékszem, hogy
éppen Szaddam egyik beszédét ismételték meg, amelyben
arra buzdította az iraki katonákat, hogy „vágják le az irániak
fejét”. Szigorú arccal utasította katonáinkat, hogy „olyan
erősen üssenek, ahogy csak tudnak, mert azok a nyakak
mind az őrült Homeini akaratát teljesítik”. A fiainkat „Allah
kardjának” nevezte.
Felpillantottam a televízió képernyőjére. Szaddam egy
asztal mögött ült. Mennyire gyűlöltem azt az embert! Ő
tehetett arról, hogy Rahad már nincs velünk, és Szahad még
mindig egészségi problémáktól szenved. Szarbaszt pedig
miatta élte a pesmergák életét, távol tőlem.
Sokszor imádkoztam, hogy Szaddam Huszein halála
könnyítsen az országunk helyzetén. Abbahagytam a
vasalást, és szemügyre vettem az arcát. Sajnos a mi szívós
diktátorunk majd’ kicsattant az egészségtől.
Ekkor Alia kopogtatás nélkül belépett a házba.
Vidáman üdvözöltem, de a mosolyom hamar lehervadt. A
nővérem komor arckifejezése halálra ijesztett. Azonnal a
legrosszabb jutott eszembe.
Szarbaszt! Szarbaszt meghalt!
- Joanna, ülj le! - mondta Alia, és a heverőhöz húzott, majd
gyengéden megnyomta a vállamat. Leültem.
- Joanna. Szarbaszt… - A nővéremnek szemlátomást
nehezére esett elmondani a hírt.
Nem bírtam tovább a bizonytalanságot.
- Meghalt? - kiáltottam kétségbeesetten.
- Nem. Él. - Alia elhallgatott, és elgondolkodva nézett rám.
- Sőt, nagyon is eleven.
- Akkor megsebesült?
- Nem, Joanna.
Alia előrehajolt, megragadta a karomat, és merőn nézett
rám.
 - Joanna, hallgass rám. Szarbaszt valaki mást kért
feleségül.
Oldalra hajtottam a fejemet. Biztosan rosszul hallottam.
- Mit mondtál?
- Ezért jött Bagdadba. Azért jött, hogy megkérjen egy
másik nőt, hogy menjen hozzá feleségül.
- Micsoda?
- Szarbaszt meg akar nősülni, Joanna. De nem téged akar
feleségül venni.
- Kit? - hebegtem.
- Nem ismered, kis húgom. Együtt jártak egyetemre.

- Mi a neve?
- Nem tudom a nevét. Csak azt tudom, hogy Szarbaszt
feleségül kérte az egyik volt kurd iskolatársát.
Olyan kába lettem, hogy alig tudtam felfogni Alia szavait.
- Joanna! Jól vagy?
Nem voltam jól! Fel akartam állni, de a lábam nem
engedelmeskedett.
Alia átölelt.
- Talán ez a legjobb - mondta. - Amióta találkoztál vele,
Szarbaszt csak fájdalmat okozott neked. Látod, Isten nem
akarja, hogy együtt legyetek. Most már választhatsz más
férfit magadnak.
- Szarbaszt valóban meghalt - motyogtam.
Alia elengedett, és rám nézett. Aggódva mosolygott rám.
- Nagyon szép nő vagy, Joanna. Hány házassági ajánlatot
utasítottál vissza eddig? Ötöt? Tízet?
Hullani kezdtek a könnyeim, és minden összefolyt a
szemem előtt. Nagy nehezen felálltam, és leráztam
magamról Alia kezét. Kiszaladtam a házból az utcára.
 Egészen a Tigris partjáig futottam, és ott levetettem
magam a fűbe. A könnyeimen át néztem a hullámokat. A
folyó kínlódva vánszorgott végig a meggyötört városon. Egy
csapat tizenéves fiú úszott a vízben. Amikor kíváncsian rám
néztek, elfordultam.
Szarbaszt mást vesz feleségül. Nem akarja, hogy a
felesége legyek. Soha nem is akarta. Semmit nem
jelentettem neki. Soha nem jelentettem neki semmit. Ezért
volt olyan zárkózott, amikor utoljára Bagdadban járt. Még
akkor is arra a nőre gondolt, amikor rá akartam magam
erőltetni.
Megvonaglottam a szégyentől, mert eszembe jutott az a
konyhai jelenet, amikor majdnem megkértem, hogy vegyen
feleségül.
Ki ez a nő, akit szeret? Hogyan ejtette rabul a szívét? Miért
szeretett bele abba a nőbe, amikor én is ott voltam?
Feltámadt bennem a harag. Hát nem azért járt egyetemre,
hogy tanuljon? Most már tudtam a választ. Azért ment oda,
hogy feleséget keressen magának!
Vad féltékenység fogott el. Ki ez a nő? Szereti
Szarbasztot?
Egy dolgot biztosan tudtam. Akárki volt is, soha nem fogja
úgy szeretni őt, ahogy én. Soha nem fogja úgy ismerni,
ahogy én ismertem. Évek óta figyeltem őt, ismertem
minden hangulatát, minden álmát. Amikor elkezdett egy
mondatot, én befejeztem magamban.
Mindenkinél fontosabb volt, de csak nekem.
Előredőltem, és a fejemet a térdemre hajtottam.
Felnyögtem. Nem szeret! Mást szeret! Kiegyenesedtem, és
némán néztem magam elé. Teljesen össze voltam törve, úgy
éreztem, megsemmisültem ettől a csapástól.
Végtelenül magányosnak éreztem magam, pedig Bagdad
forgataga vett körül.
 Egy ráncos arcú idős nő csoszogott el mellettem.
Rosszallón nézett rám, és szinte hallottam a gondolatait:
egy fiatal nő egyedül a folyóparton biztosan valami
huncutságon töri a fejét. Visszabámultam rá, és viszketni
kezdett a tenyerem. Szerettem volna felugrani és arcul ütni
az alaptalan gyanúsítgatása miatt. Fiatal férfiak sétáltak a
parton, és fehér ruhájuk lobogott a szélben. Haragudtam
rájuk, hogy miért nem harcolnak a fronton az országukért. A
szamárhajcsárok hangosan nógatták megpakolt jószágaikat.
Szerettem volna letartóztatni őket, amiért ilyen rosszul
bánnak szegény állatokkal. Egy csapat iskolás lány ment el
mellettem. Az egyenruhájuk még az iskola után is tiszta és
friss volt. Félénken nézték a folyóban lubickoló helyes fiúkat,
de amikor azok észrevették őket, elfordították a fejüket, és
kuncogni kezdtek.
Ezek a lányok bolondok, akárcsak én! Mindenkit
gyűlöltem, akit láttam.
Csak akkor tudtam megmozdulni, amikor már majdnem
teljesen besötétedett, és a Tigris vizén megjelent a hold
tükörképe. Fáradtan felálltam, és lassan hazaindultam.
Amikor bementem a házba, anya, Alia és Muna aggódó
arccal várt rám.
Alia valószínűleg mindent elmesélt anyának. Elmondta
neki, hogy a legfiatalabb lánya olyan férfiba szerelmes, aki
nem viszonozza az érzelmeit.
Megvetett nő voltam. De már nem számított.
Futó pillantást vetettem a három nőre, aki a legjobban
szeretett az egész világon.
- Erről most nem tudok beszélni - suttogtam, és ujjamat
ajkamra téve elsurrantam mellettük. Alia csalódott kiáltásai
és anya tiltakozása közepette visszavonultam a szobámba.
Bezártam az ajtót, és elé toltam egy nehéz fémbőröndöt.
Megálltam, és belenéztem a tükörbe.
 Nagyon sápadt voltam, olyan fehér, mint Muna. Mindig
erre vágytam. De míg az ő porcelánfehér arca szép volt,
addig az én sápadt bőröm foltos és beteges színű. Semmi
szépséget nem tudtam felfedezni rajta.
Mégsem vettem le a szememet szánalmas tükörképemről,
és tudtam, hogy minden elveszett. Nem tehettem mást, el
kellett viselnem az elviselhetetlent. Az volt a keserű igazság,
hogy Szarbaszt más nőnek kérte meg a kezét. Hét éve,
tizenöt éves korom óta az a remény éltetett, hogy egyszer
elnyerem Szarbaszt szerelmét.
Most valóban mindent elveszítettem.

A titkosrendőrség

BAGDAD

1985-1986

Két éven át teljes boldogtalanságban telt az életem.

Semmi sem tudott örömet szerezni, pedig huszonhárom
éves, egészséges fiatal nő voltam, aki elvégezte az
egyetemet, és sok partiképes agglegény figyelmének a
középpontjában állt. Mégis sokszor azért imádkoztam, hogy
haljak meg.
A pokoli háborúnak nem akart vége szakadni. Mindennap
rosszabb lett. Olyan sok fiatal férfi halt meg, hogy az
országban mindenütt koporsókat lehetett látni.
Minket is majdnem ilyen tragikus veszteség ért. Apám
családjából az egyik kedves unokatestvérem, Otman bácsi
fia, Szadik Oszmán eltűnt a háborúban. Attól féltünk, hogy
hadifogságba esett.
 Irán azt állította, hogy több mint ötvenezer fiatal katonánk
senyved föld alatti börtöneiben, míg mi alig tízezer iráni
foglyot ejtettünk. Annak is tudtuk az okát, miért volt ilyen
nagy különbség a hadifoglyok számában. Állítólag az iráni
katonák nem voltak hajlandóak megadni magukat, hanem
üdvözült mosollyal, az ég felé emelt kézzel meneteltek a
tankok elé, a biztos halált választva.
A gyűlölt Szaddam Huszeinnek sok belső ellensége
támadt, és szinte mindennapossá váltak az ellene elkövetett
merényletek. Erre az iraki biztonsági szolgálat az egész
országot egyetlen nagy büntetőtáborrá változtatta.
Majdnem minden iraki rettegett a kormánytól.
1985 márciusában Irán és Irak elkezdte a városok
háborúját, amely a civil lakosság elleni támadást jelentette.
Bagdadot, Kirkukot, Baszrát és a hozzájuk hasonló iráni
városokat rendszeresen bombázták és rakétákkal lőtték. A
harc már a megtorlásról szólt, és mi - ártatlan civilek - a
halált hozó ég alatt vergődtünk, mint a csapdába esett
állatok.
Csalódottságot és haragot éreztem Szarbaszt iránt.
Egyetlen nő sem tudja úgy szeretni őt, ahogy én szerettem.
A véletlen úgy hozta, hogy láttam Szarbaszt szíve
választottját, és ez tovább növelte a kínjaimat. Éppen az
egyetemen voltam az egyik unokatestvéremmel. A lány
nem ismerte az érzéseimet, de azt tudta, hogy Szarbaszt
kapcsolatban áll Alia nővéremmel, ezért hirtelen megbökte
a vállamat, és intett a fejével.
- Joanna! Ott van az a lány, akit Szarbaszt feleségül kért.
Jól megnéztem magamnak. A vetélytársnőm gyönyörű
volt. Szép világos bőre és hosz- szú szőke haja
ritkaságszámba ment errefelé. Heves gyűlöletet éreztem.
Közelebb húzódtam hozzá, és megdöbbentem, amikor
meghallottam a beszédét. A hangja olyan durva volt, hogy
majdnem leesett az állam a meglepetéstől.
 Mindig azt mondták nekem, hogy Isten nem halmoz el
minden áldásával egyazon személyt, és annak a nőnek a
hangja is ezt bizonyította. Hiába volt szőke és szép külsejű,
abban a pillanatban minden női vonzereje semmivé foszlott.
Már nem is voltam annyira féltékeny, hanem inkább
csodálkoztam Szarbaszton. Hogyan találhatott vonzónak
egy ilyen kellemetlen hangú nőt?
Később megtudtam, hogy Szarbaszt házassági ajánlatát
visszautasították. A szőke szépség csak bizonyos feltételek
teljesítése mellett volt hajlandó feleségül menni hozzá.
Néhány követelése igen meglepő volt, főleg egy kurddal
szemben. Ragaszkodott ahhoz, hogy Szarbaszt hagyjon fel a
pesmerga élettel, és felejtse el Kurdisztáni. Végül engedélyt
kellett volna szereznie, hogy elhagyhassák Irakot, és egy
európai országban próbáljanak állampolgárságot szerezni.
Csak akkor mond igent, ha Szarbaszt mindezt teljesíti.
Nem lepett meg, hogy Szarbaszt visszautasította ezeket
az önző ultimátumokat, mert tudtam, hogy soha nem
fordítana hátat a kurd ügynek. Az a férfi, akit én szeretek,
önszántából soha nem hagyná el Kurdisztánt.
A hír hallatán kicsit javult a hangulatom, mert nem tudtam
volna szívből örülni a boldogságuknak. Mindazonáltal
Szarbaszt meghiúsult lánykérése nem ébresztett bennem
olyan hiú reményeket, hogy valaha is közös életünk lehet.
Inkább azon igyekeztem, hogy örökre száműzzem a
gondolataimból. Végre megértettem, hogy nem szeret, és
nem is szeretett. Soha többé nem fogom megalázni magam.
Soha!
Befejeztem a főiskolát, de nem az agrármérnöki
szakmámban helyezkedtem el. Egy utazási irodában
dolgoztam. A munkám során sok emberrel találkoztam, ez
jobban illett társaságkedvelő természetemhez, és a fizetés
is magasabb volt. Kétszer annyit kerestem, mint egy
mérnök. Életemben először volt saját pénzem, bár minden
fizetésnapon odaadtam anyának az összeg nagy részét,
hogy hozzájáruljak a háztartás költségeihez. A háború alatt
sokkal kevesebb árut lehetett kapni, és minden nagyon
drága volt.
Életemben a munka jelentette az egyetlen örömet,
legalábbis egy ideig. A háború miatt a turistaforgalom
gyakorlatilag megszűnt. Az irakiaknak megtiltották, hogy
elhagyják az országot, csak hivatalos kormányzati ügyben
lehetett külföldre utazni. Az irodánk inkább a bevándorlók
utazásait szervezte, akik az Irakban megüresedett
munkahelyeket foglalták el, mivel a mi férfijaink a
háborúskodással voltak elfoglalva.
Egy nap idézést kaptam, méghozzá egy nagyon
félelmetes helyre.
1986 nyarán történt. Amikor megérkeztem a
munkahelyemre, a főnököm már az ajtóban várt. Látszott
rajta, hogy nagyon meg van ijedve. Intett, hogy menjek be
az irodájába, és bezárta mögöttünk az ajtót. Ezután
elmondta a rossz hírt.
- Joanna, látogatóid voltak. A titkosrendőrségtől. Holnap be
kell menned az irodájukba.
Kezét a szívére szorította, és aggódva csóválta a fejét.
- Tudod, miről lehet szó?
Megvontam a vállam.
- Nem. Fogalmam sincs.
Az igazat mondtam. Semmilyen bűnt nem követtem el.
Végeztem a munkámat. Hazamentem. Meglátogattam a
rokonaimat. Időnként elmentem valamelyik barátnőmhöz. A
családommal nagy ritkán moziba mentünk.
Már két éve nem jártam Kurdisztánban. Irak északi
területe veszélyes háborús övezet lett. Minden sarkon
ellenőrző pontok voltak, és hallottuk, hogy ártatlan irakiakat
is börtönbe vetettek, csupán azért, mert odautaztak.
Kurdisztán tiltott terület lett.
 Megrázott ez a hír a titkosrendőrségről. Félig kurd voltam.
Az iráni háború előtt sok időt töltöttem északon, olyan
területen, amelyet a kormány a leggyűlöltebb ellenség
tanyájának tart. A bátyám elmenekült az országból, hogy
soha vissza ne térjen. Alia révén olyan emberhez fűzött
rokoni kapcsolat, aki a legalávalóbb bűnözőnek számított:
pesmerga volt. Ha ezeket a tényeket a titkosrendőrség
górcső alá veszi, bármelyiket gyanúsnak találhatja.
Megborzongtam a félelemtől. Legszívesebben elfutottam
volna, de nem tudtam elrejtőzni. Nem tehettem mást,
engedelmeskednem kellett a parancsnak.
Szegény főnököm nagyon féltett. Aggódott a biztonságom
miatt, és felajánlotta, hogy elkísér, pedig ezt kevés iraki
tette volna meg. Baaszista volt ugyan, de sok irakihoz
hasonlóan, ő is csak azért lépett be a pártba, mert nem volt
más választása. Nem akartam, hogy miattam veszélybe
kerüljön.
- Nem szükséges. Minden rendben lesz - nyugtattam meg,
bár erről egyáltalán nem voltam meggyőződve.
Aliát és Hádit értesítettem a váratlan behívásról, hátha
nem jövök vissza. Anyának nem mondtam semmit, mert
nem akartam, hogy aggodalmaskodjon. Ráér akkor
megtudni, mi történt, ha börtönbe csuknak.
Minden iraki hallott már rémtörténeteket Szaddam
börtöneiről. Kurd származásom ellenére eddig sikerült
elkerülnöm a biztonságiakat, de lehet, hogy a szerencsém
csak eddig tartott.
Nem tudtam aludni, mert állandóan arra gondoltam, hogy
vajon mit hoz a holnap. Lehet, hogy ez az utolsó éjszaka,
amelyet a saját kényelmes ágyamban tölthetek. Hiszen
olyan sok iraki senyved az ország börtöneiben, akik
ugyanolyan ártatlanok, mint én.
Sokféle börtönről tudtunk. Néhol föld alatti üregekben
tartották fogva az elítélteket, mint például ott, ahol Rahad
és Hádi raboskodott. Hallottunk a rettegett
koporsóbörtönökről, ahol a foglyokat egy kis lélegzőnyílással
ellátott koporsóba zárták, és naponta csak egy órára
engedték ki. Voltak olyan nyirkos üregek, ahol a foglyok
soha nem látták a napot. A rettenetes zsúfoltság miatt még
azok az intézmények is elviselhetetlenek voltak, ahol nem
alkalmaztak különféle kegyetlen fogva tartási módszereket.
A legjobb esetben egy szűk cellában lennék összezsúfolva
sok más nővel. Annyi helyem sem lenne, hogy kinyújtsam a
karomat, vagy kihúzzam magam. Ágynemű nélkül kéne
aludnom egy nyirkos betonpadlón. Az sem biztos, hogy
lenne vécé a zárkában. Ha nem, akkor ott végezném el a
dolgom, ahol helyet találok.
Elgondolkodtam, vajon milyen kínzásokat kéne
elszenvednem. Hallottam már, hogy egyeseket elektromos
árammal kínoztak, kampóra akasztottak, vagy letépték a
körmüket. Állítólag voltak olyan tükrös helyiségek is, ahol a
nőket bántalmazták, és a férfi rokonokat arra
kényszerítették, hogy végignézzék a szörnyű jelenetet.
Megborzongtam. Mi fog történni velem? Mit tettem,
amivel felhívtam magamra a figyelmüket? Végiggondoltam
az életemet az elmúlt néhány hónapban, de semmi sem
jutott eszembe. Nem látogattam meg Kurdisztáni, és nem
kaptam senkitől üzenetet északról.
A reggel túl gyorsan eljött. Nehéz szívvel és karikás
szemmel fogtam egy taxit, és kötelességtudón megjelentem
a biztonságiak főhadiszállásán.
A taxisofőr középkorú, barátságos arcú férfi volt. Aggódva
kérdezte, hogy megvárjon- e, és féltette a testi épségemet.
Azt mondta, három lánya van, és egyiket sem engedné
egyedül bemenni abba az épületbe.
Megkértem, jöjjön vissza két óra múlva. Megígérte, ha
nem leszek ott, akkor elmegy Aliáékhoz, és elmondja nekik,
hogy fogva tartanak. A kedves ember nyugtalanul figyelte,
ahogy bemegyek az ajtón. Jó volt látni, hogy még vannak
rendes irakiak.
Az épületet áporodott izzadságszag járta át, amely úgy
áradt a falakból, mint a pára. Ez a félelem szaga,
gondoltam, amely az ártatlanul megkínzott foglyok
pórusaiból származik.
Belépéskor megadtam a nevem egy nagy fémasztal
mögött ülő hivatalnoknak. Levett egy falra tűzött papírlapot,
és felírta rá a nevemet. Amikor a hivatalnok lehajtotta a
fejét, rápillantottam a listára. Sok név szerepelt az enyém
fölött, mégis én voltam az egyetlen személy a
váróhelyiségben. Hová tűntek a többiek?
Megszólalt a telefon, és a hivatalnok felvette a kagylót.
Közben rámutatott néhány székre, és rám mordult, hogy
üljek le.
Engedelmeskedtem.
A félreeső váróhelyiség koszos volt. Tulajdonképpen az
épület egész belseje piszkos és rendezetlen volt. Mindez
abban az országban, amely a világ második legnagyobb
olajtartalékával rendelkezik. A hat éve elhúzódó
háborúskodás kimerítette Irak kincstárát. Az olajból
származó minden bevételt tankokra, repülőgépekre és
bombákra költöttek.
Felsóhajtottam és körülnéztem, hátha valamivel le tudom
kötni a figyelmemet. Körülöttem minden visszataszító volt. A
falakról mállott a sötétbarna vakolat. A székeken repedezett
a világoskék műanyag bevonat, és néhol kilógott az ülések
bélése. Egy kis faasztalon csorba hamutartót pillantottam
meg, amely tele volt csikkel.
Bagdadban szinte mindenki dohányzott. Kinek jutott volna
eszébe leszokni erről az egészségtelen szenvedélyről,
amikor az országban minden irányból a halál leselkedett az
emberre? Nekem biztos nem!
 Szerettem volna rágyújtani. Akkor kezdtem el dohányozni,
amikor Szarbaszt egy másik nőnek kérte meg a kezét. A
család elől eltitkoltam ezt a rossz szokást. Alia és anya
mégis gyanakodott, hogy titokban dohányzom, mert
megszagolták a hajamat, és érezték rajta a cigarettaszagot.
Mivel Irakban egy rendes nő nem dohányozhatott
nyilvános helyen, ezért semmivel nem tudtam
megnyugtatni az idegeimet. Csak abban reménykedhettem,
hogy nem fogok összeomlani a kikérdezés alatt. Ez nem
történhet meg!
A vallatóim bizonyára erőszakos emberek lesznek, akik
megpróbálnak majd megfélemlíteni. Miután hallottam
Rahad, Hádi, Szarbaszt és a kurd rokonaim történeteit,
tisztában voltam azzal, hogy az ilyeneknek az okozza a
legnagyobb örömet, ha halálra tudják ijeszteni az ártatlan
embereket.
Megfogadtam, hogy megőrzöm a nyugalmamat, akármit
tesznek vagy mondanak. Nagyon aggódtam. Mindig
nehezemre esett megfékezni éles nyelvemet. A barátok és a
rokonok csak mulattak gunyoros megjegyzéseimen, de
tudtam, hogy az ebben az épületben tevékenykedő férfiak
azonnal kitekernék a nyakamat.
A hivatalnokra pillantottam. Vajon mivel igazolja önmaga
előtt, hogy egy ilyen helyen dolgozik? A családja örül a
foglalkozásának?
Tanulságos volt szemügyre venni. Nagyon fontosnak
tartotta magát, és elmerült apró- cseprő hivatalos
teendőiben. Egyetlen biztató vagy megnyugtató pillantást
sem vetett a belépőkre. Nem volt hajlandó egy ilyen kedves
gesztusra, pedig semmibe sem került volna neki.
Ekkor a helyiségben megjelent egy gyűrött egyenruhás,
alacsony férfi, és a nevemet kiáltotta. Mély lélegzetet
vettem, kihúztam magam, és szemrebbenés nélkül
követtem. Ki akartam már kerülni abból a szörnyű épületből,
ezért nem bántam, hogy végre elkezdődik a procedúra.
Egy kis félhomályos helyiségbe vezettek, ahol két
túlsúlyos férfi ült szorosan egymás mellett. Első látásra úgy
tűnt, mintha össze lennének nőve. Előttük egy üres szék
állt. Nem mondták, hogy foglaljak helyet, de féltem, hogy
remegő lábaim elárulnak, ezért azonnal lerogytam a székre.
A biztonsági tisztek között feltűnő volt a különbség. A bal
oldali férfi bajusza hosszú és dús volt, míg a jobb oldalinak
csak némi gyér szőrzet díszítette az ajkát. A dús bajuszú
férfi kopasz volt, míg a másik sűrű, fekete haját Elvis
Presleyt idéző stílusban rendezte el a fején.
Más körülmények között biztosan rákérdeztem volna, hogy
miért hord ilyen merész frizurát.
Meglehetősen brutális külsejük és foglalkozásuk alapján
ítélve arra számítottam, hogy rossz lesz a modoruk, de
meglepően kedvesen és udvariasan beszéltek.
A kopasz kezdte meg a beszélgetést.
- Üdvözöljük. Tudjuk, hogy ön az al-Aszkari család tagja.
Üdvözöljük - mondta kissé esetlen nyájassággal.
Megpróbáltam uralkodni remegő ajkamon, és ragyogó
mosolyt villantottam rá, mintha nem lennék halálos
veszélyben, hanem csak baráti látogatásra jöttem volna, és
meg szeretném hívni őket és a családjukat egy
összejövetelre.
- Hogy van ma? - kérdezte udvariasan az általam Elvisnek
keresztelt férfi.
- Jól vagyok.
- Elégedett a munkájával?

- Igen. Persze.
Elvis kinyitotta a kezében tartott aktát.
- Miss Aszkari, jelentésünk van önről.
 Eddig olyan egyenesen ültem a kemény széken, hogy a
hátam kezdett megfájdulni. Most megmoccantam, és
keresztbe tettem a lábamat.
- Az akta szerint maga az idegenforgalomban dolgozik.
- Igen. Így van.
- Viszont itt az áll, hogy maga mérnök. Agrármérnöki
diplomája van.
- Igen.
- Valamint az, hogy az egyetemen jó tanuló volt.
- Igen.
- Azt olvasom, hogy mégsem a szakterületén dolgozik. Ez
igaz?
- Így van.
- Mondja el nekünk, miss Aszkari, mi az oka annak, hogy
olyan munkát választott, ahol gyakorta találkozhat
külföldiekkel. Nagyon kíváncsian várjuk a válaszát. Miért
töltött annyi évet tanulással, hogy aztán elhagyja a
szakterületét?
Szarbaszt képe jelent meg a szemem előtt. Nem
mondhattam meg ezeknek az embereknek az igazat, hogy
azért hoztam ezt az ostoba döntést, mert beleszerettem egy
férfiba, aki pesmerga. Biztosan azonnal letartóztatnának, és
túszként tartanának fogva, míg Szarbaszt nem jelentkezik,
hogy kicseréljenek minket. Akkor aztán kivégeznék
Szarbasztot.
Haragudtam rá, de ezt azért nem kívántam neki.
A másik igazságot sem vallhatom be. Már az első
egyetemi évem alatt rájöttem, hogy nem vonz az a szakma.
Jobban szerettem az irodalmat. Ám Irakban nem volt
lehetőség a változtatásra, ha már egyszer valaki eldöntötte,
hogy mit akar tanulni.
Mivel tudtam, hogy a kihallgatást rögzítik, szerettem volna
átgondolt és bölcs válaszokat adni. És ami a legfontosabb:
nem mutatni a félelmemet.
- Egész egyszerűem a fizetés miatt. Az idegenforgalomban
sokkal többet tudok keresni. Tizenéves koromban meghalt
az édesapám. Anyám nem dolgozik. Hozzá kell járulnom a
háztartás költségeihez.
- Értem. - Elvis az aktámat lapozgatta. - Magának van egy
bátyja, egy bizonyos Szahad al-Aszkari, aki támogatja a
családot. Ez igaz?
- Igaz, hogy a bátyám még mindig otthon lakik. És az is
igaz, hogy segít nekünk. Ám komoly egészségi problémákkal
küzd. Ráadásul nős, ezért egyéb kötelezettségei is vannak.
Mivel felnőtt vagyok, nekem is segítenem kell.
- Hm. Igaz, hogy 1962. május 13-án született?
- Igen. Igaz.
- Tehát huszonhárom éves, és hamarosan huszonnégy
lesz. Igaz?
- Igen.
- Árulja el nekünk, miss Aszkari, mert valóban érdekel
minket: miért nincs még férjnél ennyi idős korában?
- Nem tudom.
Elvis hitetlenkedve nézett a társára.
- Nem tudja?
- Igen. Nem. Igen. Nem tudom, hogy miért nem vagyok
férjnél.
Elvis összehúzott szemmel végigmért.
Megköszörültem a torkomat, és lehajtottam a fejemet,
mintha a szoknyámat vizsgálnám, és egy láthatatlan piszkot
söpörnék le róla.
- Maga kurd, miss Aszkari?
- Anyám kurd. Apám arab volt.
- Kurdnak érzi magát? Arabnak érzi magát? Vagy
mindkettőnek?
 Tehát erről van szó, gondoltam. Önmagában gyanús, ha az
ember ereiben kurd vér csörgedez.
- Igen. Igaz.
- Mi igaz?
Hazudtam. Mindig kurdnak éreztem magam, de most
tisztában voltam a veszéllyel.
- Mindkettőnek érzem magam.
- Miss Aszkari, miért nem csatlakozott még a Baasz
Párthoz?
Ez az Elvis nagyon ügyes! A mai nap legfontosabb
kérdését úgy teszi fel, mintha teljesen jelentéktelen lenne.
Én viszont fel voltam készülve. Már kitaláltam, mit fogok
válaszolni erre a kérdésre, mert tudtam, hogy minden
párttagsággal kapcsolatos kijelentésem döntő lehet.
- Nagyon el vagyok foglalva otthon. Apám meghalt.
Anyámnak nehéz dolga van. A nővérem beteg. A bátyám a
fronton volt a háborúban. Nincs időm semmire, csak az
iskolára és a házimunkára. Nem akartam rest párttag lenni,
aki nem tud teljes erőbedobással részt venni a párt
munkájában. Nem lettem volna hasznára a pártnak.
- Miss Aszkari, itt az áll, hogy az egyik legjobb barátnője az
egyetemen, egy Jenan nevű ifjú hölgy, nagyon aktív párttag
volt. Igaz ez?
- Igen. Igaz.
Természetesen nem árulhattam el nekik, hogy Jenan
utálta a Baasz Pártot, és csak azért lépett be, mert sarokba
szorították, és hirtelen semmi jó kifogás nem jutott eszébe.
Az én kedves barátnőm csapdába esett, és ő is egyike lett
annak a több ezer embernek, aki kényszerből fogadta el a
párttagsági könyvet.
Jenannal jókat nevettünk a baaszistákon, az ostoba
„baaszista beszédjükön”, az önteltségükön, a gyanakvó
természetükön és merev modorosságukon. Bosszantott
arrogáns magabiztosságuk, hogy azt hiszik, joguk van a
többi diák leszólására és kioktatására.
Amikor a baaszista diákok megbíztak egy párttagot, hogy
vegyen rá a belépésre, Jenan jelentkezett. Sokszor elkapott
a folyosón tanítás után, és a fülembe súgta.
- Menjünk kávézni, Joanna. Ma kell rábeszélnem téged.
Ilyenkor elmentünk kávézni, közben beszélgettünk a
divatról, a házasságról és a családunkról. Az arcunkon
mindvégig komoly kifejezés ült, mert tudtuk, hogy a
kávéházban van egy informátor - egy másik párttag -, akit
Jenan megfigyelésével bíztak meg. Ő azt ellenőrzi, hogy a
barátnőm elegendő időt szán-e a meggyőzésemre. A
következő baaszista gyűlésen Jenan kötelességtudón
jelentette, hogy két beteg rokon van a családomban, és az
iskola után azonnal haza kell mennem, mert egészen
sötétedésig a kertben dolgozom, ahol zöldséget
termesztünk. Ezután pedig már csak a tanulásra marad
időm. Mindazonáltal nagyon vágyom arra, hogy beléphessek
a Baasz Pártba, és mihelyt alkalmam nyílik rá, meg is fogom
tenni.
Ezt a trükkös játékot addig folytattuk, míg el nem
végeztük az egyetemet.
Hála Jenannak, soha nem kellett csatlakoznom azokhoz az
elviselhetetlen baaszistákhoz.
- Miss Aszkari, maga egy rendkívül érzékeny területen
dolgozik, ahol az országunkba látogatókkal kerül
kapcsolatba. Be kell lépnie a pártba!
- Na és az anyám?

- Az anyjával nem lesz semmi gond, miss Aszkari. Büszke

lesz a lányára, aki párttag.
A kopasz tiszt előrehajolt.
- Vagy talán az édesanyja szerint a párt nem elég
tiszteletreméltó?
 Elvis fekete szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
Gondosan feltornyozott frizurája megrezzent.
- Az édesanyja netán a párt ellen van, miss Aszkari? -
suttogta.
- Ha ez így van, magának mint lojális irakinak az a
kötelessége, hogy ezt akkor is jelentse, ha az édesanyjáról
van szó - mondta a kopasz férfi, és hangját izgatottan
felemelte.
Éreztem, hogy végigcsorog a hátamon az izzadság. A
tisztek érzelmi játszmája kezdett veszélyessé válni. Most
nagyon okosnak kell lennem!
- Nem, nem! Az anyám nincs a párt ellen. Az elnök is a
párt tagja, és anyám tiszteli az elnököt. Ahogy a pártot is.
Ugyanakkor szüksége van rám otthon, mert idős és beteg.
- A nővére otthon lakik. Igaz ez, miss Aszkari?
- Igen. Igaz.
- A nővére bizonyára gondját tudja viselni idős anyjának.
Nem igaz?
A vallatóim agyafúrtak voltak. Mesteri módon állították fel
a kelepcét, minden kérdésüket pontosan kiszámították, és
megpróbáltak tőrbe csalni. Honnan szereztek tudomást
Munáról?
- Igaz, hogy a nővérem otthon van, de az nem igaz, hogy
segíteni tudna anyámnak. Muna nővérem tulajdonképpen
rokkantnak számít.
- A nővére rokkant? - A papírok zizegtek, ahogy Elvis az
aktában kutatott. A hangja riadalmat tükrözött. - Erről
semmi említés nincs az aktájában.
- Pedig így van. A nővérem nem egészséges, és nem tud
magáról gondoskodni. Ráadásul van egy kisbabája. Anyám a
menye segítségével vigyáz rájuk, míg távol vagyok. Ám
anyám már idős, és nem tud huszonnégy órában
gondoskodni róluk. Ezért amikor délután hazamegyek, én
veszem át a feladatát.
Elvis az asztalra dobta az aktámat, gyorsan felkapott egy
tollat, és buzgón körmölni kezdett a margóra.
Istenem! Muna idegállapota már egy rendőrségi
jelentésben is szerepel. Kényelmetlenül feszengtem.
Szegény Muna. Már az anyja méhében betegségre
ítéltetett. Míg ikertestvére, Szahad erősen és egészségesen
született, addig Muna apró, törékeny jószágként látta meg a
napvilágot. Nagy ünneplés volt a családban, amikor Muna
egyéves lett, mert senki sem hitte, hogy addig életben
marad. Az évek során Muna állapota nem sokat javult. Sőt,
egyre törékenyebb és védtelenebb lett testileg és lelkileg is.
Ám Muna életében az elmúlt két év volt a legrosszabb.
Az én drága nővérem majdnem belepusztult egy
megrendezett házasságba. A lelki egészsége sokat romlott,
miután férjhez ment, és elköltözött otthonról, hogy a férje
családjával éljen.
Én a házasság ellen voltam, de semmit sem tehettem. A
kultúránk mindenkire ráerőlteti a házasságot, még azokra is,
akiknek az állapota nem alkalmas erre. Ilyen volt például
Muna, aki kislány kora óta súlyos depresszióban szenvedett.
Az emberek azonban úgy vélték, hogy „a lányoknak férjhez
kell menniük”. Szerintük nagyon megalázó egy nő számára,
ha lemond arról, hogy feleség és anya legyen, és inkább
vénlány marad. Így hát Munát férjhez adtuk.
A házasság Muna törékeny egészségén kívül más okok
miatt is vitatható volt. Muna férje túl idős volt, az anyósa
pedig túlságosan szívtelen. A két zsarnok rendes embernek
mutatta magát, de engedelmes nővéremet később
rabszolgaként kihasználták.
Muna néhány hét múlva terhes lett, sokat szenvedett a
nehéz terhesség alatt, majd egy gyönyörű kislánynak adott
életet, akit Nadiának neveztek.
 Nadia születése után a házasság gyorsan összeomlott.
Munának egy újszülött babáról kellett gondoskodnia, és a
férje nagyon kegyetlen volt. Szadista anyósa ragaszkodott
ahhoz, hogy a nővérem továbbra is elvégezzen minden
nehéz házimunkát. Amikor Muna nem tudott mindent az
elvárásoknak megfelelően teljesíteni, az anyós és a férje
verni kezdték.
Muna szelíd lány volt, aki soha nem tapasztalta meg a
veszekedést vagy a bántalmazást. Egy nap elmenekült a
férje otthonából, hogy elkerülje a verést. Annyira ijedt és
zavarodott volt, hogy a gyereke nélkül szaladt ki a házból,
és meg sem állt hazáig. Anya nem erőltette, hogy
visszamenjen, de Nadia Muna férjénél és anyósánál maradt.
Ezután a férj családja azt állította, hogy jogában áll
maguknál tartani őt, mert Irakban az apa a gyermek
gyámja. Anya meglátogatta őket, és valahogy sikerült
rábeszélnie azokat a szörnyetegeket, hogy adják vissza
Munának a gyermekét.
Muna tehát újra otthon volt a gyerekével, és többé senki
nem bántotta, a fájdalmas epizód mégis maradandó
nyomokat hagyott rajta. Teljesen magába zárkózott, és csak
akkor nyílt meg, amikor Nadiával játszott.
Elvisen látszott a megrendülés. Persze az aktám
hiányossága rázta meg. Úgy tűnt, az akta tökéletlensége a
javamra vált, mert a férfi hirtelen talpra ugrott, és
búcsúképpen megfenyegetett.
- Miss Aszkari, néhány hónapja van arra, hogy rendbe
tegye az ügyeit. Aztán be fog lépni a Baasz Pártba, és aktív
tagként részt vesz a munkájában. Máskülönben nem
dolgozhat az idegenforgalom területén. Mehet! - förmedt
rám, félretéve minden udvariasságot.
Bólintottam.
- Köszönöm a kedvességét - mondtam, és olyan gyorsan
távoztam, ahogy csak tudtam, hogy minél előbb magam
mögött tudjam azokat a sötét alakokat és azt a sötét
helyiséget. Végigmentem a homályos előtéren, és kiléptem
a napfényre. Mélyet lélegeztem, hogy tüdőmből eltávolítsam
az épület áporodott levegőjét.
Nem tartóztattak le. Nem megyek börtönbe, legalábbis
nem aznap. Legszívesebben táncra perdültem volna.
Észrevettem az idős taxisofőrt, aki az utca másik oldalán
várt.
Látszott rajta a megkönnyebbülés. Irakban megszoktuk,
hogy rendkívül elővigyázatosaknak kell lennünk, ha
idegenekkel állunk szóba, mégis tudtam, hogy ez az idős
férfi nem tartozik közéjük. Az út során elmeséltem neki a
szörnyű kaland néhány részletét, és elárultam, hogy néhány
hónap haladékot kaptam, azután be kell lépnem a Baasz
Pártba, különben szörnyű következményekkel számolhatok.
A férfi elmosolyodott, és elővillantak sárga fogai.
- Ne aggódjon! Sok minden történhet három hónap alatt -
mondta vidáman.
Felém fordult, és a szemembe nézett.
- Emlékszik a király történetére, aki mesés gazdagságot
ajánlott annak, aki megtanítja a szamarát beszélni?
Olyan boldog voltam, hogy vele együtt nevettem.
- Nem. Nem ismerem a történetet - vallottam be.
- Akkor elmesélem - mondta a férfi készségesen, egyik
kezét a kormánykeréken tartva, a másikat diadalmasan a
levegőbe emelve. - A király felajánlotta, hogy előre fizet
annak, aki hajlandó elvállalni a feladatot. Ha megtanítja a
szamarát beszélni, akkor megtarthatja a pénzt. Ám ha az év
végén a szamár még mindig csak iázni tud beszéd helyett,
akkor az önként jelentkező az életével fizet. Élt az
országban egy ember, akit mindenkinél böl- csebbnek
tartottak. Elvállalta a munkát, zsebre vágta a pénzt, és azt
mondta, hogy meg fogja tanítani a szamarat beszélni. A
barátai óva intették, és meg voltak győződve róla, hogy
elment a józan esze. Lehetetlennek tartották, hogy egy
szamarat meg lehessen tanítani beszélni. Ám ez a bölcs férfi
optimista volt. Azt mondta nekik, hogy sok minden
történhet egy év alatt. Meghalhat a király. Ő is meghalhat.
Még a szamár is meghalhat. Vagy talán csoda történik, és a
szamár mégis megtanul beszélni. Felnevettem.
Az idős sofőr rám pillantott a tükörben, és arcán
mindentudó mosoly ömlött szét. Ravaszul rám kacsintott, és
lehalkította a hangját.
- Ki tudja? Az elnök meghalhat. Az a két tiszt is meghalhat.
Az irániak talán eljutnak egész Bagdadig. A titkosrendőrség
épülete leéghet. A családja esetleg elköltözik. Bármi
megtörténhet három hónap alatt!
Később ennek a beszélgetésnek minden szavára
emlékeztem.
Ám akkor még nem tudtam, hogy valóban minden meg
fog változni az életemben. Örökre el fogom hagyni
Bagdadot. Soha nem lépek be a Baasz Pártba. És a sorsom
változása, érdekes módon, egy szamárnak köszönhető!
Pontosan azon a napon, amikor Bagdad forgalmas utcáin
utaztam a taxiban, Kurdisztán meredek hegyoldalain egy
szamár ereszkedett le a nyaktörő lejtőkön, és Szuleimánija
felé tartott. A szamár nehéz táskákat és zsákokat cipelt. Az
egyik táska zsebében elrejtve ott lapult egy bizonyos
bagdadi Joanna al-Aszkarinak írt levél. Ez a hónapokkal
korábban íródott levél az életemet egy másik ösvényre
terelte, és örökre megváltoztatta.

Szerelmes levelek

BAGDAD ÉS SZULEIMÁNIJA
 1986-1987

Újévkor

Drága Joannám!
Az új év érkezésével a bizonytalanság bánatát érzem a
levegőben. Rendeztünk egy kis ünnepséget a hegyekben, és
utána tollat ragadtam, hogy üdvözöljem az új évet. Az volt a
vágyam, hogy az új év hajnalán kifejezzem a kívánságomat:
szeretnék új életet kezdeni veled.
Számomra te jelented az egész világot.
Kérlek, fogadd el az ajánlatomat!
Legyél a feleségem! Tegyél engem teljessé!
 Szarbaszt
- Micsoda? - kiáltottam fel hangosan. Majd
összeszorítottam a számat, és gyanakodva forgattam a
levelet a kezemben. Először megvizsgáltam a papírlap
másik oldalát, majd a barna boríték elejét és hátulját. Postai
bélyegzőnek a nyomát sem láttam.
Nem sokkal korábban Alia rontott be az ajtón.
- Joanna! Levelet kaptál! Kurdisztánból! - közölte
izgatottan.
Megszólaltak a vészcsengők a fejemben. Szarbaszt
meghalt, és valaki írt, hogy ezt közölje velem. Miért
érdekelne ez a hír engem?
Mindenesetre a levél után nyúltam.
- Add ide! - parancsoltam a nővéremre.
Miközben feltéptem a borítékot, Alia izgatottan
magyarázott, és a kérdéseivel bombázott.
- Biztosan Szarbaszt írt, Joanna. A levél Hádi egyik
szuleimánijai unokatestvére révén került hozzánk ma reggel.
Szarbaszttól van? Az unokatestvér szerint a levelet egy
ismeretlen asszony kézbesítette. Kopogást hallott, és amikor
kinyitotta az ajtót, egy nőt pillantott meg. Nagyon
megviseltnek látszott, mint aki egyenesen a hegyekből
érkezett. Szó nélkül átnyújtotta a levelet, majd elsietett.
Hádi unokatestvére semmit sem tudott kérdezni tőle.
Képzeld el, egy szót sem szólt, csak elment! Szarbaszttól
jött? Miért nem mondott valamit az a nő?
- Alia! Légy szíves, hallgass egy kicsit! - Megfájdult a fejem
a nővérem szóáradatától.
Alia már jó ideje aggódott miattam. Nem tudtam
meggyőzni arról, hogy sikerült
Szarbaszt emlékét száműzni az elmémből. A nővérem
biztos volt abban, hogy Szarbaszton kívül mással nem
leszek boldog. Titokban még mindig abban reménykedett,
hogy előbb- utóbb egymásra találunk.
Újra elolvastam a levelet. Ez valami tréfa? Ki küldte? A
levél hónapokkal korábban íródott, még az év elején.
Nem tudtam elhinni, hogy tőle van, pedig a szóvirágokkal
ékes stílus rá vallott, mert Szarbaszt valóban költő volt. Ám
amikor utoljára láttam, a szíve zárva volt előttem, és más
után sóvárgott. Az a férfi soha nem írta volna meg ezt a
levelet. Soha!
A titkosrendőrségen átélt kihallgatás után nagyon
gyanakvó lettem. Talán Elvis és kopasz társa küldte ezt a
levelet. Lehet, hogy megfigyelés alatt állok? Ha válaszolnék
rá, azonnal bebörtönöznének, amiért szóba állok Irak
ellenségeivel, a pesmergákkal. Eltartottam magamtól a
levelet. Talán mérgező anyaggal itatták át. A Szaddam
Huszein uralma alatt nyögő Irakban semmin sem lepődtem
volna meg.
Még egyszer elolvastam a levelet, továbbra is messze
tartva magamtól. El kellett ismernem, hogy a kézírás
nagyon hasonlított Szarbasztéhoz.
Legutóbb még ügyet sem vetett rám. Most pedig minden
találkozás és beszélgetés nélkül el akar venni feleségül?
Nem, ez nem lehet.
Ha nem Szarbaszt, akkor ki akar még nagyobb szégyenbe
hozni? Ki gyűlöl annyira, hogy egy hamis házassági
ajánlattal viccelődik, hátha válaszolok rá?
Nagyon mérges lettem. Aliára pillantottam, és elöntött a
harag. Valakin ki kellett tölteni a dühömet.
- Mi folyik itt? - förmedtem rá.
Alia szelíd arccal vonta meg a vállát.
- Csak annyit tudok, amennyit elmondtam neked, Joanna.
A levelet Hádi unokatestvére hozta el nekünk, aki tegnap
érkezett Szuleimánijából. - Elvette a kezemből. - Joanna, ez
valóban hasonlít Szarbaszt kézírására. - Alaposabban
szemügyre vette a papírt, és a fény felé tartotta. Megnézte
közvetlen közelről, majd távolabbról is megvizsgálta. - Nem
látok semmilyen rejtett üzenetet. Egész biztosan
Szarbaszttól van. Nézd! - mutatott rá az aláírásra. - Ideírta a
nevét. Miért kockáztatná ezt meg valaki más, Joanna?
Lerogytam az asztal melletti székre, és letettem magam
elé a levelet és a borítékot. Elképzeltem, hogy milyen nehéz
és hosszadalmas utat kellett megtennie, ha valóban
Szarbaszttól jött. Kurdisztánban aktív csempészhálózat
működött, amelynek tagjai szinte állandóan úton voltak,
pénzt, leveleket, ételt és katonai felszerelést szállítva. E
nélkül a pesmergák egy hónapig sem tudták volna
fenntartani magukat.
Kurdisztánban az iraki és az iráni haderők néztek
farkasszemet egymással, a PUK pedig az irániak
szövetségese volt, ezért az egész régió veszélyes
hadszíntérré változott. Örvendetes módon, a PUK az utóbbi
időben sok vidéki körzetet az ellenőrzése alá vont, de még
mindig sok olyan városi terület maradt, amelyet az iraki
hadsereg tartott uralma alatt. Ezekben az irakiak által uralt
régiókban egyre több ellenőrző pontot állítottak fel, míg
végül a kurdok a legkisebb távolságot sem tehették meg
anélkül, hogy az életüket vagy a testi épségüket kockára ne
tegyék. Szaddamot annyira felháborították a közös kurd és
iráni győzelmek, hogy komoly erősítést akart délről északra
küldeni. Ha ez megtörténik, Kurdisztán sorsa
megpecsételődik.
Nagyon értékes ajándéknak számított egy olyan levél,
amely a háborús zónából, egy pesmergától érkezett, mert a
kurd hegyek között utazni rendkívül veszélyes volt. Egyetlen
pesmerga sem kockáztatná a csempész életét fölöslegesen.
Csak akkor bíz rá üzenetet, ha valóban fontos a tartalma.
Tehát igaz lenne? A levél valóban Szarbaszttól érkezett?
Ha igen, akkor mi változott? Miért hiszi azt, hogy most már
szeret engem?
Ám még ha így van is, akkor is csak a második választása
voltam. A második legjobb. Ezt soha nem szabad
elfelejtenem! Mégis kíváncsi voltam, mi történhetett.
Ujjammal végigsimítottam a levelet. Ha igazi ez a kezemben
tartott papírdarab, akkor nagy utat tett meg idáig. Már
hónapokkal korábban kikerült Szarbaszt kezei közül, és egy
csempész szamarának a rakományában lapult.
A csempészek többnyire férfiak voltak, de ha a szükség
úgy hozta, a nők is szállítottak leveleket és üzeneteket, mert
a nemük nagyszerű álcának bizonyult. Az iraki férfiak - akik
abban a hitben nevelkedtek, hogy a nőket távol kell tartani
a frontvonaltól - nem sejtették, hogy a kurd nők
rendszeresen kockára teszik az életüket a kurd ügyért.
A csempész és a szamár átverekedte magát a hegyeken,
átjutott az ellenőrző pontokon, és beért a városba. Ez
nagyon veszélyes vállalkozás volt, amelyhez kötélidegek
kellettek. Ha bármilyen csempészárut, például pesmerga
levelet, hadifelszerelést vagy akár ételt találnak a málnában
az ellenőrzés során, a csempész az életével fizet a
vakmerőségéért. A családját nem értesítik erről, hogy
szenvedjen a bizonytalanságtól.
A városba érve a csempész megkeresett egy kiválasztott
pesmerga családot, amely valahogyan megszervezte a levél
tovább juttatását a címzettnek. Ekkor újabb veszélyes
folyamat kezdődött.
A mi kettészakított országunk szigorúan le volt zárva. A
pesmergáktól levelet továbbítani nagyon kockázatos
vállalkozás volt.
Ha a hitelességet a kosz bizonyítja, akkor a levél minden
kétséget kizáróan Szarbaszttól származott. A papírlap
hajtásaiban piszok és por ült.
Orromhoz emeltem a borítékot.
 A málhásállatok bűze érződött rajta. Kurdisztáni
látogatásaim során előfordult már, hogy közel kerültem
néhány szamárhoz és öszvérhez. Rendkívül büdösnek
tartottam őket, legalábbis az én városi orrommal.
Olyan sokáig méláztam ezen, hogy Alia végül magamra
hagyott, és hazament a fiaihoz.
- Majd tudasd velem, hogy Szarbaszt írta-e - mondta, és
becsukta maga mögött az ajtót.
A levéllel a kezemben kimentem a kertbe, és egy székre
ülve harmadszor is elolvastam.
Amikor anya, Muna, Szahad és a felesége hazajöttek,
zsebre vágtam a levelet, és egy szót sem szóltam róla.
Lefekvés előtt újra elővettem, és többször elolvastam,
mielőtt felvettem a hálóingemet.
Elnyújtóztam az ágyon, de nem tudtam elaludni.
Ha a levél valóban Szarbaszttól van, miért nem
magyarázza meg azt a napot az egyetemen? Azon a napon
találkozott a szívünk. Mi történt? Miért nem kért akkor
feleségül?
Mivel magyarázza a hűvös tartózkodását, amikor
megmondtam neki, hogy szeretnék vele visszamenni
Kurdisztánba? Miért kért meg egy másik nőt? Semmilyen
magyarázattal nem szolgált, csak bevallotta a szerelmét.
Végül elfogadtam, hogy a levelet Szarbaszt küldte, hiszen
jól ismertem a kézírását.
Mégis nagy szomorúság töltött el. Volt idő, amikor
Szarbaszt levele a legboldogabb nővé tett volna egész
Bagdadban. Most viszont nem tudtam elfelejteni, hogy
szemében csak a második legjobb voltam. Ha a szőke
szerelme annak idején igent mond, akkor Szarbaszt ma már
nős lenne, sőt talán apa is.
A fájdalmamat el tudtam felejteni, de a büszkeségem nem
engedte elfelejteni a sérelmeket. Nem foglalkoztam többé a
levéllel, és nem is válaszoltam rá.
Néhány hónap múlva egy verset kaptam, amely az előző
üzenethez hasonló módon érkezett. Ez alkalommal
Szarbaszt nem szólított meg, és alá sem írta a levelet.
Lehet, hogy bántottalak.
Lehet, hogy túl későn döntöttem.
Kételyeim voltak,
És most már tudom, hogy mekkorát tévedtem.
Már biztos vagyok az irántad érzett szerelmemben.
A szerelmem határtalan.
És összetöröd a szívem a hallgatásoddal.
Ne hallgass!
Ne légy kegyetlen!
Ott vagy minden oldalon, amelyre lapozok,
Minden szóban, amelyet leírok,
Minden madár a te nevedet dalolja.
Semmi vagyok nélküled.
Most már a madarak dalolják a nevemet? Ez kezdett egyre
érdekesebbé válni.
Szarbaszt őszinte könyörgései ellenére megmakacsoltam
magam, és nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni
feléje.
Amikor a tükörbe pillantottam, meglepődtem a saját
szigorú ábrázatomon. Szomorúan vettem tudomásul, hogy
más lettem. Már nyoma sem volt a régi, vidám Joannának.
Egy titkos helyre rejtettem a verset, az első levél mellé.
Nem válaszoltam rá.
Pár hónap múlva azonban egy harmadik üzenet érkezett,
amely szintén a szamárposta szagát hordozta magán.
Legdrágább Joannám!
 Ha a szomorúságnak mértéke lenne, akkor minden reggel
egy egész hegyre való bánattal ébrednék fel. Ha a
sóvárgásnak szövege és dallama lenne, akkor szimfóniákat
hallanál. Semmilyen más irány nem érdekel, mindig csak dél
felé fordulok. A hegytetőről olyan éles a látásom, hogy
áthatol a messzeségen, Bagdad kapui felé, egészen az
ablakodig.
Az észak a déltől érdeklődik felőled, és a hegytetők a
bagdadi épületektől kérdezősködnek utánad. A pekánfák a
pálmafákat kérdezik rólad, és nincs válasz. Nagy
távolságokat járok be, a hegyeken túl megyek, várván egy
szót tőled, de a szavak nincsenek sehol, és a távolságok
megölnek engem.
Mondd meg, hogyan érhetném el a szívedhez vezető utat,
adj egy jelet, és én ott leszek. Kész vagyok hozzád utazni,
csak adj egy jelet, és megyek hozzád.
Nem akarok hazudni neked, de komolyan gondolom, hogy
kész vagyok feláldozni az életem érted.
 Szarbaszt
Hónapok óta először tudtam nevetni, mert Szarbaszt
levele felvidított. Ha már a hegytetők és a fák is rólam
beszélnek, akkor a helyzet egyre komolyabbá válik.
Addigra a családban mindenki sejtett valamit a
dilemmámról, mert kis lakásunkban nem lehetett egy titkot
sokáig megőrizni. Ám nem árultam el nekik minden
részletet. Csak Alia és Hádi tudták, hogy Szarbaszt milyen
hevesen ostromol.
Alia szerint örülnöm kéne, hogy így unszol. Ám én nem
találtam semmi elégtételt abban, hogy most így
felcserélődtek a szerepek közöttünk. Szarbaszt éveken át
közönyös volt velem szemben, míg én mindent elkövettem,
hogy elnyerjem a szerelmét. Most úgy tűnt, hogy ő szeretett
belém, és én voltam a vonakodó fél.
Úgy éreztem, elszalasztottá az esélyt arra, hogy boldogok
legyünk. Mégis nagy bánat lebegett felettem.
Ismét láthattam, mennyi szomorúsággal és fájdalommal
jár a szerelem. Erős akartam lenni, hogy soha többé ne
kelljen ezt megtapasztalnom.
És ekkor megérkezett a negyedik üzenet.
Ne üzenj háborút ellenem
Mert így
Megfáradt vándor vagyok ebben a városban
Ne kínozzál engem
A messzeségből ezrek üldöznek
Az ellenem folytatott háborúd nem vezet dicsőségre
Legyél velem és tegyél boldoggá
Mert csak a te szemed tud boldoggá tenni
Semmit sem hallok, csak a saját szívdobogásomat
A hegyek és a fák
Már nem beszélnek hozzám
Mint azelőtt
 A nap lement
Egy újabb napot döntött romba a magányom Szomorú és
fáradt vagyok a hegyek között És a néma természettel
együtt Gyászolok
Hirtelen megjelent előttem Szarbaszt képe és minden régi
emlék. Újra eszembe jutott, hogy annak idején, miért
szerettem bele. Csendesen sírdogálni kezdtem.
Anyám halkan bejött a szobába, és leült mellém az ágyra.
A hajam a fejem búbjára volt tűzve, de ő kivette a
hajcsatokat, és a hosszú tincsek leomlottak a hátamra.
Megfogta az egyiket, az orrához emelte és megszagolta.
Aztán arcon csókolt, majd felemelte az államat.
- Lányom. Szomorúnak látszol - mondta.
Anyám vállára borultam, és zokogni kezdtem.
Éreztem, hogy Muna is a szobában van, de az én drága
nővérem csendben állt, és nem szólt egy szót sem.
Anya és Muna már jó pár hete aggódva figyeltek engem. A
családban mindenki velem együtt szenvedett. A sebeim újra
felszakadtak. Szarbaszt levelei és versei tőrként hatoltak a
szívembe. Még a testem is sajgott. Szörnyen ingerlékeny és
kiállhatatlan lettem. Szahad és a felesége már igyekezett
elkerülni a társaságomat. A munkatársaim azt hitték, hogy a
családomban valami nagy baj történt.
Amióta Szarbaszt elutasított, boldogtalan voltam, de ezt
az érzést el kellett zárnom egy titkos rekeszbe. A levelei
kiszabadították minden addig elfojtott bánatomat. Újra
eszembe jutott, mennyire tud fájni a visszautasított
szerelem, ezért nem akartam, hogy visszatérjen a régi
érzelem.
Másnap reggel anya megkért, hogy üljek le vele egy kicsit
beszélgetni. Teát kortyolgattunk, és semmitmondó dolgokról
társalogtunk.
Egyszer csak anya szigorúan rám nézett.
 - Lányom - mondta szemrehányó hangon. - Sok ember
kockáztatja az életét azért, hogy kézbesítsék ezeket a
megválaszolatlan leveleket. Nagy kár lenne, ha miattuk egy
bátor férfi vagy nő az életét veszítené.
Lehajtottam a fejem. Nem is gondoltam arra, hogy mások
veszélybe kerülhetnek miattam. Anya megveregette a
térdemet.
- Joanna, írd meg neki, hogy igen. Vagy válaszold azt, hogy
nem. - Megcsókolt. - Joanna, én nem akarom, hogy
hozzámenj ehhez a férfihoz, és a harcosok életét éld. De ha
szereted, és ez jelenti számodra a boldogságot, akkor
támogatni fogom a döntésedet.
Anyára néztem, és még jobban szerettem azért, hogy
hajlandó meghozni értem ezt az áldozatot.
Abban a helyzetben, amikor az iraki hadsereg éppen a
pesmerga mozgalom sírját ásta, kevés család engedte volna
meg, hogy a lánya egy harcoshoz menjen feleségül. Még
olyan családok sem, amelyek támogatják a kurd ügyet. A
kurdok már sok fiukat elvesztették, és nem akarták a
lányaikat is elveszíteni.
Ha északra utaznék, és a pesmergák életét választanám,
anyám állandó aggodalomban élne. Mindig retteghetne,
hogy a legkisebb gyermekét elfogják, megkínozzák és
megölik. Ráadásul soha nem tudná biztosan, hogy éppen mi
történik vele.
Remegni kezdtem. Őszinte vágyat éreztem Szarbaszt
iránt. Végre meghoztam a döntést. Anyám karjába vetettem
magam.
Már tudtam, mit fogok válaszolni.
 HARMADIK RÉSZ
Szerelem és tragédia Kurdisztánban
 Szerelem és házasság

SZULEIMÁNIJÁBÓL SZERVÁNBA 1987. MÁJUS 17-TŐL JÚNIUS 20-IG

Az esküvőm a vőlegény jelenléte nélkül zajlott. Ami

másnak természetes, azt én nem kaptam meg. Anya vállára
hajtottam a fejem, és a fülébe súgtam, hogy nagyon el
vagyok keseredve. Anya szerint már az is csoda, hogy
egyáltalán meg tudjuk tartani az esküvőmet.
Való igaz, hogy az elmúlt hetekben nem lehettünk
biztosak benne. Sok minden történt azóta, hogy könnyek
között bevallottam anyának, még mindig szeretem
Szarbasztot, pedig megfogadtam, hogy tövestül tépem ki a
szívemben tíz évvel korábban kicsírázott szerelmet.
Minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult: a levelei és
versei olyan ellenállhatatlanok voltak, hogy a régi érzés újra
feltámadt a szívemben. Szenvedélyesen vágytam arra, hogy
megvalósítsam gyerekkori álmomat, hozzámenjek a jóképű
pesmerga hőshöz, és szabadságharcosként éljek Kurdisztán
hegyei között.
Anyám tanácsát megfogadva végül válaszoltam Szarbaszt
üzeneteire. Ám nem olyan szerelmes levelet kapott tőlem,
mint amilyenre számított. Kiöntöttem neki a szívemet,
beszámoltam az érzéseimről, a csalódásaimról és elfojtott
haragomról.
Rázúdítottam a szemrehányásomat a nő miatt, akinek
megkérte a kezét. Indulatos szavakkal korholtam, hogy
ostobaságában és vakságában nem hozzáillő nőt választott,
aki önző követelésekkel állt elő, ráadásul olyan hangja van,
mint egy férfinak. Gúnyosan hozzátettem, hogy ha a lány
igent mondott volna, akkor egy érdes hangú hárpiával
oszthatta volna meg az ágyát.
Ezt a levelet olvasva, Szarbaszt az ő vidám és kedves
Joannájának új oldalát ismerhette meg. Olyan
tulajdonságokkal szembesülhetett, amelyeket ő maga
hozott létre, mert a miatta érzett fájdalmam tett ilyen
keserűvé.
Szarbasztot haragos szavaim sem riasztották vissza, sőt
még hevesebben ostromolt, hogy mondjak igent. A sors úgy
hozta, hogy a kettőnk kapcsolatában felcserélődtek a
szerepek.
Nem tudtam, hogy Alia egy rövid üzenetet mellékelt a
levelem mellé, amelyben elárulta, hogy más férfiak is meg
akarják kérni a kezemet. Ennek hatására Szarbaszt nem
hallgatott sokáig.
A többi kérő miatti kétségbeesésében rekordidő alatt
hozzám juttatott egy levelet a távoli hegyekből. Igent kell
mondanom, különben nem éli túl.
Már majdnem elfelejtettem, hogy Szarbaszt milyen
szenvedélyes a számára fontos ügyekben, legyenek azok
akár az országgal, a szabadsággal vagy a családdal
kapcsolatosak. Most minden szenvedélye rám irányult.
Csodálatos érzés volt, hogy ennyire szeret az a férfi, aki
után évekig hiába sóvárogtam.
A végén minden úgy alakult, ahogy a nagy könyvben meg
volt írva.
Végül igent mondtam. Megígértem, hogy hozzámegyek
feleségül, és utána megyek a hegyekbe, még akkor is, ha
ezzel üldözötté válok a saját országomban.
Nem féltem. Izgatott voltam, mert egyetlen döntésemmel
két álmom is teljesült. Pesmerga feleség leszek, egy férjét
és gyönyörű országát támogató szabadságharcos.
Arra készültem, hogy örökre elhagyom Bagdadot. Az
utazási irodában megmondtam a főnökömnek, hogy kilépek,
mert férjhez megyek. Azt azonban nem árultam el neki,
hogy egy pesmergához megyek feleségül. A bizalmas
barátnőimtől nagy titokban búcsúztam el. Annyira szerettek,
hogy halálra rémültek, amikor megtudták, hogy egy PUK-tag
pesmergához megyek feleségül. Még Bagdadba is eljutott a
híre annak, hogy Szaddam katonái már nem tesznek
különbséget a pesmerga férfiak és asszonyaik között. Ha
elfogják őket, mindnyájukat lemészárolják. A kevésbé közeli
barátaimnak azt mondtam, hogy Szuleimánijába költözöm,
és az anyám családjánál fogok élni.
Szarbaszt aggódva hívott egy sürgős üzenetben, és azt
mondta, minél előbb el kell hagynom Bagdadot, mert
Kurdisztánban minden rosszabbra fordult. A háború lángjai
egyre magasabbra csaptak.
Alig egy évvel ezelőtt, 1986-ban a PUK szövetségre lépett
az irániakkal, hogy a közös ellenség, Szaddam ellen
harcoljanak. Az iraki elnök tajtékzott a dühtől. Azt rikoltozta,
hogy Dzsalál Talabani (a PUK vezetője) a harcosaival együtt
„iráni ügynök”, és megfogadta, hogy a PUK minden tagját el
fogja pusztítani.
Szarbaszt is tagja volt a PUK-nak. Hamar eljön az idő,
amikor az ellenség engem is PUK-tagnak fog tartani.
Míg az iráni katonaság minden kurdisztáni várost elfoglalt,
a PUK-pesmergák megőrizték állásaikat a külső területeken,
és az irániak segítségével támadásba lendüllek a megszálló
iraki haderőkkel szemben az északi Kirkuk városban.
Kirkukra mindenkinek fájt a foga, mert hatalmas
olajlelőhelyek közelében feküdt. Bagdad szélsőséges
válasszal reagált a PUK katonai offenzívájára.
1987. március 29-én, a Forradalmi Parancsnoki Tanács
kiadta a 160. rendeletet, amelyben felhatalmazták Ali
Haszan al-Madzsídot, az Északi Hivatal vezetőjét, hogy
járjon el a kurdkérdés végső megoldásában. Ali al-Madzsíd
rendkívül kegyetlen ember volt, és most az ő kezébe került
a döntés a kurdok életéről vagy haláláról. Ő persze azt
szerette volna, ha mind egy szálig elpusztulnak.
Két héttel később elkezdte népirtó hadjáratát, amellyel
kiérdemelte a hírhedt „Vegyi Ali” gúnynevet. Április 15-én
mérges gázt dobott a szergalui PUK-főhadiszállásra és a PUK
bergalui hírszerző központjára. Néhányan meghaltak ugyan,
de a legtöbb harcos túlélte a támadást, mert a vegyi
anyagokat rosszul keverték össze, és a szél sem a megfelelő
irányba fújt. Ám a vegyi hadviselés valósággá vált, és még
sürgetőbbé vált Szaddam legyőzése.
A pesmergák nem tudták felvenni a harcot láthatatlan
fegyverekkel, a szarinnal és a mustárgázzal szemben, mert
a harcosoknak nem volt elegendő gázmaszkjuk, a civileknek
pedig egyáltalán nem volt ilyen védekezőeszközük.
Szaddam egyik törvénye úgy rendelkezett, hogy a kurdok
nem birtokolhatnak gázálarcot. Ez a különös rendelkezés
hirtelen hátborzongató jelentőséget nyert.
Ha a PUK nem tudja megvédeni a polgári lakosságot,
akkor a falusiak kénytelenek elmenekülni. Ha a falvak
kiürülnek, akkor a pesmergák nem tudnak titokban eljutni
hegyvidéki rejtekhelyeikre. Ha a hegyeket elfoglalják, akkor
a pesmergáknak és Kurdisztánnak befellegzett.
Egy régi kurd mondás jutott az eszembe: ha a hegyek
lelapulnak, Kurdisztán egy napig sem marad fenn.
Nyugtalanított a háborúnak ez az új fordulata. Már alig
vártam, hogy ott legyek, és együtt éljem át Szarbaszttal az
egyre veszélyesebb helyzeteket.
Három nappal Bagdadból való elutazásom előtt újabb
idézést kaptam a titkosrendőrségtől, amelyben
felszólítottak, hogy egy héten belül jelenjek meg az
irodájukban. Az eljegyzésem körüli izgalmak közepette
teljesen megfeledkeztem Elvisről és kopasz társáról, ám ők
nem felejtettek el.
 Jó sok idő eltelt azóta, hogy három hónapot adtak nekem
a pártba való belépésre. Már korábban vártam az idézést,
de úgy tűnik, fontosabb ügyekkel voltak elfoglalva.
Ám most lejárt a várakozási idő.
Míg a korábbi idézés nagyon megijesztett, a másodikat
már nem tartottam olyan nyugtalanítónak. Még el is
mosolyodtam egy kicsit, mert eszembe jutott a kedves
taxisofőr kijelentése arról, hogy bármi megtörténhet.
Hát valóban megtörtént. Elhagyom Bagdadot, és a hegyek
közé menekülök. Ha Elvis- nek és a kopasznak az az ostoba
ötlete támadna, hogy oda is követ, akkor az üldözőből
könnyen üldözött válhat. A tiltott területen fogok élni, a
rendszeres rendőrségi ellenőrzések hatótávolságán kívül.
Legalábbis úgy gondoltam.
Írtam egy levelet, a főnököm pedig elvállalta, hogy elviszi
Elvisnek és a társának, amikor már elindultam Bagdadból
észak felé. A levélben közöltem velük, hogy a munka helyett
inkább férjhez megyek, és elköltözöm a városból.
Ha megkapják ezt a levelet, többé biztosan nem fogom
érdekelni őket.
- Viszlát, Elvis! - kiáltottam fel többször vidáman a nap
folyamán. Barátaim és családtagjaim értetlenül néztek rám,
és aggódtak értem.
1987. május 5-én töltöm az utolsó napomat Bagdadban.
Azután anyával Szuleimánijába megyünk, ahol Szarbaszt
családja fogad majd bennünket, és egy hetünk lesz az
esküvő megszervezésére. Szahad, mint a család feje,
utánunk érkezik, hogy hivatalosan érvényesítse a házassági
szerződést.
Már rég nem láttam Szarbasztot, és szerettem volna
tetszeni neki, ezért a kelleténél jóval több pénzt költöttem el
a Manszur negyed elegáns boltjaiban és a bazárban. A
legjobb barátnőm segített válogatni a divatos ruhák, a
magas sarkú cipők és a szexi hálóingek között. Rengeteg
szépítő- és illatszert is vásároltam.
Ki tudja, meddig kell egy hegyi faluban élnem anélkül,
hogy hozzájuthatnék a megszokott életem apró kellékeihez?
Örömteli izgalommal pakoltam be kincseimet egy nagy
táskába. Készen álltam az utazásra.
Az indulás előtti napon egyedül voltam otthon.
Végigmentem a házon, búcsút mondva minden meghitt
zugnak és becses tárgynak. Valami azt súgta nekem, hogy
soha nem fogok visszatérni gyermekkorom színhelyére.
Nem tudtam, mi minden fog velem történni a jövőben, de
abban biztos voltam, hogy Bagdadot örökre elhagyom.
A sok féltve őrzött családi kincs boldog emlékeket idézett
fel bennem, de a legkedvesebb tárgy számomra anyám
ruhásszekrénye volt. Még mindig a hálószobájában állt, és
tömve volt elegáns ruhákkal, még azokból a korai időkből,
amikor apámmal jólétben éltek, és gyakran meghívták őket
a palotába.
Nagyon eleven gyerek voltam, ezért fáradt anyám sokszor
megengedte, hogy elővegyem a szekrényből a báli ruhákat
meg a magas sarkú cipőket. Ilyenkor felvettem egy
gyönyörű ruhát, és lábamat belecsúsztattam egy piros
színű, magas sarkú cipőbe, amely olyan hegyes orrú volt,
hogy ha a falba rúgtam vele, ott maradt a nyoma. Ezt
persze sokszor ki is próbáltam. Ezután kimázoltam ajkamat
anya legfeltűnőbb vörös rúzsával, és karomra akasztottam
egy kis, gyöngyökkel kirakott estélyi retikült. Így jártam-
keltem nagy büszkén a lakásban, és azt képzeltem, hogy
egy mesés bálban vagyok, királyok, királynők, hercegek és
hercegnők társaságában.
Beleültem apám míves diófa székébe. Ezt az egyszerű, de
elegáns darabot, a finoman megmunkált íróasztallal együtt
ő tervezte és készítette a bútorgyárában. Abban a gyárban,
amelyet én már nem láthattam, de Rahadtól és anyától
annyit hallottam róla, hogy úgy éreztem, mintha én is ott
dolgoztam volna.
Sokszor láttam szegény apámat ennél az asztalnál ülni,
amint széles hátával a széknek támaszkodva szorgalmasan
böngészi az előtte lévő iratokat, majd hosszadalmas
számításokat végez. Azon törte a fejét, hogyan lehetne
előteremteni a családja eltartásához szükséges pénzt a
következő napokban.
Apám csak ezt a két bútordarabot tudta kimenteni a
gyárát elpusztító tűzből az 1958-as forradalom idején. Még
egy tapasztalatlan szem is azonnal észrevette, hogy a diófa
asztal és szék egy tehetséges bútortervező keze alól került
ki.
Még tizenegy év után is nagyon fájt, hogy elveszítettem
apámat. Kimentem a házból a kertbe, és lekuporodtam a
legnagyobb pálmafa alá, amely kedvenc menedékem volt
gyerekkoromban. Kényelmesen elhelyezkedtem az ismerős
helyen, az évek során a földbe vájt kis mélyedésben.
Hátamat a fa erős törzsének támasztottam, és felnéztem a
ragyogó kék égre.
- Viszlát, pálmafák. Viszlát, bagdadi ég.
Búcsút mondtam huszonöt keserédes évnek.
Boldogabb voltam, mint valaha. Teljesült régi álmom.
Amikor másnap reggel anyával útra készen álltunk, az
egész család összegyűlt, hogy elbúcsúzzon tőlünk. A nők
sírtak, a férfiak pedig olyan komor arccal álldogáltak, mintha
a temetésemre készülnének.
Nevettem a félelmeiken. Ünnepelniük kéne!
Ha tudtam volna, hogy mennyi szenvedést, halált és sok
kurd életét követelő mészárlást fogok még látni, és évekig
nem találkozom a családommal, akkor a bátorságom
minden bizonnyal elszállt volna. Nem tudtam volna elhagyni
őket, még akkor sem, ha a szeretett férfi ölelése vár.
 Megvigasztaltam a szomorú Aliát.
- Emlékezz arra, hogy minden véggel valami új kezdődik.
Kész vagyok egy új kezdetre.
Alia, aki tanúja volt szerelmem fellángolásának,
mindentudó mosolyával nézett rám. Csak ő értette meg
igazán, mennyit szenvedtem, mire megtaláltam a
boldogságomat Szarbaszttal.
Nem bántam, hogy nem látom többé a poros Bagdadot, és
az sem zavart, hogy ismeretlen veszélyek felé indulok.
Sokévnyi bagdadi elzártságunk után szokatlannak találtuk
az északon gyökeresen megváltozott életet. Azt a vidéket,
amelyet annyira szerettünk, most a földről és a levegőből is
támadták. Rengeteg helikopter dübörgött a fejünk felett,
mint megannyi mérges darázs. A Bagdadból Kirkukba és
Szuleimánijába vezető főutat katonai ellenőrző pontok
tarkították, nehogy valami hadifelszerelés vagy üzenet
átjusson a pesmerga harcosokhoz és a kurd lakosokhoz.
Szaddam azt tervezte, hogy kiéheztet minket.
Anyával addig ismeretlen rémületet éltünk át az ellenőrző
pontoknál várakozva, mert mindenkit kémnek tartottak, aki
a környékre látogatott. Kétségbeesetten ültünk egymás
mellett, és végig kellett néznünk, ahogy több kurd férfit is
kirángatnak az autójából, és elhurcolnak. Azoknak a
szegény embereknek a sorsa meg volt pecsételve. Az a
szóbeszéd járta, hogy a kurdokat nemre való tekintet nélkül
megölik. Ám minket mindenhol csak két ártalmatlan nőnek
véltek, akinek rendben vannak a papírjai, és rengeteg
rokona él Szuleimánijában. Ezért könnyen meggyőztük az
őröket, hogy a családtagjainkat akarjuk meglátogatni, és
már intettek is, hogy mehetünk.
Az egyik ellenőrzésnél anya olyan hangosan csilingelt az
imafüzérével, hogy nyugtalanul néztem rá.
- Zenélni akarsz, anya?
 - Ez a nap egy békés kirándulás lesz az új életedhez
képest, Joanna - súgta anya aggódó arccal.
- Igen. De én akartam így.
Az esküvő után Szarbaszttal a PUK gerillarejtekhelyén
fogunk lakni, a szűk Dzsafati- völgyben meghúzódó,
nehezen megközelíthető Bergalu faluban, Kurdisztán
délkeleti részén.
A harcosok lakta Bergalu a PUK rádióadójának és egy
térségi kórháznak otthont adó ideiglenes település volt.
Mivel Bergalu fontos szerepet játszott a kurd ellenállási
mozgalomban, ezért a támadások gyakori célpontja volt. A
falut az iraki hadsereg rendszeresen aknavetőkkel lőtte és
bombázta.
Érdekes módon egyáltalán nem aggódtam a biztonságom
miatt.
Kinéztem az ablakon, és Szarbasztra gondoltam. Már alig
vártam, hogy elkezdjük a közös életünket, és türelmetlenül
készültem arra, hogy én is részt vegyek a kurd
szabadságharc támogatásában.
Szarbaszt fivére, Oszmán házában szívélyes
fogadtatásban részesültünk Szuleimánija egyik kertes
lakónegyedében. Anyával több okból is otthon éreztük
magunkat. Oszmán felesége, Navbahar, anyám unokahúga
és kedvenc nagynéném, Áisa lánya volt.
Meglepődtem, amikor Szarbaszt családja négy gyönyörű
arany karkötőt adott nászajándékként.
A kurdok nagyra becsülik az aranyat, és a vőlegény
családja a hagyomány szerint drága ajándékot ad a
menyasszonynak, amely mindig az övé marad. Ezek
általában aranytárgyak, és jól jöhetnek abban az esetben,
ha az asszony megözvegyül, vagy a férje el akar válni tőle.
Ilyen tragédiák esetén sokszor az esküvői ajándék menti
meg a nőt és gyermekeit az éhezéstől.
 Én azonban nem számítottam semmire. Miután
elfogadtam Szarbaszt házassági ajánlatát, levélben
megkérdezte, milyen jegyajándékot szeretnék. Azt
válaszoltam, egy egyszerű jegygyűrűnél többet nem
fogadok el. Tudtam, a családjának nagy anyagi áldozattal
jár, hogy két pesmerga fiuk van, és hallottam, hogy még a
házukat is elveszítették.
Egyenlő alapokon kezdjük majd a házasságunkat.
Egyikünknek sem lesz semmi értéktárgya. Együtt építjük a
jövőnket. Majd ha Kurdisztán felszabadul, gazdagok leszünk.
Szarbaszt azt válaszolta, ő a legszerencsésebb ember a
világon, mert most már érti, hogy valóban szerelemből
megyek hozzá feleségül.
Nem kérdeztem tőle, de azért kíváncsi voltam rá, vajon
összehasonlította-e az én őszinte érzéseimet az első
választottja kapzsi követeléseivel. Reméltem, hogy igen.
Vajon örül annak, hogy az első ajánlatát visszautasították,
és így engem tud feleségül venni?
Az arany karkötők ugyan csak jelképes ajándékok voltak,
mégis örültem nekik. Szarbaszt rokonai ezzel a gesztussal
adták tudtomra az örömüket, hogy a családba kerültem.
A ház lányai és asszonyai rendkívül kíváncsiak voltak,
amikor kipakoltam hatalmas bőröndömet. Barátságosan
körém gyűltek, én pedig büszkén megmutattam nekik
drága, új ruhatáramat.
Zavarba estem, hogy miért kacagnak hangosan minden
egyes darab láttán.
- Mi van? Mi a baj? - Magasba emelt kézzel, értetlen arccal
néztem rájuk.
Szarbaszt anyja olyan kedves hölgy volt, hogy azonnal
megszerettem, de amikor az arca elkomorodott, zavarba
jöttem. Az asszony a vállamnál fogva az ágyhoz vezetett és
leültetett.
 - Drága kislányom, Bergaluban nem báli mulatság lesz az
élet. A hegyekbe készülsz, hogy a pesmergák életét éld. A
ruháidnak védelmet kell nyújtaniuk a szélsőséges hegyi
viszonyok között.
Felemelte az egyik élénkvörös selyemruhámat.
- Ez a ruha halálos fegyver! Úgy fogsz virítani, mint egy
jelzőtűz. - Az asszony megcsóválta a fejét. - Az iraki
hadsereg örülni fog, ha ezt a ruhát hordod, Joanna. Nagyon
megkönnyíted a dolgukat. Ha ezt felveszed, azon a hegyen
mindenki azonnal Allahhoz megy. Na és ez! - Rámutatott
egy Párizsból hozatott leheletfinom krémszínű blúzra és
csipkés szoknyára. - Joanna, halálra fogsz fagyni. És ez? A
fiam nem Csipkerózsikát veszi feleségül!
Mindenki vidáman felnevetett, amikor egyik ujjával
megbökte magas sarkú fekete olasz körömcipőmet, amelyet
aranycsík díszített.
Nagyon megalázó volt a helyzet. Annyira szerettem volna
tetszeni Szarbasztnak, hogy elveszítettem minden józan
eszemet. Az ajkamba haraptam és körülnéztem. Szerettem
volna, ha mindenki eltűnik a helyiségből.
Még kínosabb lett a helyzet, amikor Szarbaszt egyik húga
előhúzta a legszebb áttetsző hálóingemet, és táncolni
kezdett. Felkiáltottam, kikaptam kezéből a kincsemet, és a
vér az arcomba szökött.
Addigra már csak én voltam az egyetlen nő a helyiségben,
aki nem dülöngélt a nevetéstől.
Miután Szarbaszt anyja magához tért, megsajnált.
Megölelt és elkomolyodott.
- Joanna, bő nadrágra, bakancsra és praktikus kabátra van
szükséged. Itt hagyhatod a selyem- és szaténruháidat, majd
visszakapod őket, ha minden elrendeződik.
A csalódottságtól leesett az állam.
A kedves asszony vállon veregetett.
 - Minden háborúnak vége lesz egyszer.
Aznap délután mindnyájan beszálltunk egy roskatag
taxiba, és elmentünk a helyi bazárba. A nők segítettek
kiválasztani a praktikus hegyvidéki ruházatot.
Elszörnyedtem, amikor rájöttem, hogy férfiruhát kell
hordanom.
Vettem néhány kisméretű, Kurdisztánban nagyon
népszerű, buggyos férfinadrágot. Mindegyik olyan bő volt,
hogy leesett a derekamról. Majd valami madzaggal
felkötöm, gondoltam rosszkedvűen. Úgy látszik, tévedtem,
amikor azt hittem, hogy semmi nem fog hiányozni az addigi
életemből. Nem voltam hozzászokva, hogy rendetlenül
öltözködjek. Minden menyasszony tetszeni akar a férjének,
és ez alól én sem voltam kivétel.
Az egyik jövendő sógornőm észrevette komor arcomat, és
tréfálkozni kezdett.
- Ezek a nadrágok nagyon hasznosak lesznek, Joanna.
Utazhatsz szamárháton, meg- mászhatod a legmagasabb
hegycsúcsot, és még engem is át tudsz ugrani - tette hozzá
nevetve. - Nézd ezeket a mély zsebeket! Egy egész kenyeret
vihetsz magaddal az útra.
Csüggedten összehajtogattam és elraktam gyönyörű
ruháimat, majd átrámoltam a bőröndömet. A szép rózsaszín
ágyneműt azonban nem voltam hajlandó otthagyni, hiába
figyelmeztettek, hogy a Bergaluba vezető út egy részét
öszvérháton fogom megtenni, és a hegyekben semmi
hasznát nem veszem ilyen elegáns ágyneműnek. Még
közelharcba is keveredtem az egyik jövendő sógornőmmel
az ágynemű miatt, mert nem akartam átadni nekik a
takarómat és a párnámat. Eldöntöttem, hogy valami szép
mégis csak lesz az új hegyi otthonomban.
Később még egyszer elmentünk az aranybazárba, hogy
megvegyük a jegygyűrűket. Mindenki kacagott, amikor
elővettem egy ágacskát a táskámból, és így szóltam a
boltoshoz.
- Ezt a vőlegényem küldte nekem. A gyűrűsujja pontosan
ekkora.
Nagyon jó mulatság volt egymás után rápróbálni a
férfijegygyűrűket arra az ágra, miközben izgatottan
kíváncsiskodó tömeg gyűlt össze körülöttünk.
Volt még több akadály is, amelyet le kellett küzdenem,
mielőtt feleségül mehettem Szarbaszthoz. Szaddam
rendelkezése szerint egy nő bűnt követ el, ha pesmergához
megy feleségül. Szuleimánijában egyetlen
kormánytisztviselő sem kockáztatta volna az életét, hogy
ellásson bennünket a megfelelő dokumentumokkal. A kurd
mollák közül pedig kevésnek volt bátorsága ahhoz, hogy le
merjen vezényelni egy ilyen ceremóniát.
Már éppen kezdtem azt hinni, hogy a házasságunk soha
nem jön létre, és legjobb, ha beismerem a vereséget, és
visszatérek Bagdadba. Ám ekkor Szarbaszt fivére
megoldotta a problémát. Elintézte a papírmunkát, és ismert
egy bátor kurd mollát, Ibrahim Szálihot, aki hajlandó
levezetni a szertartást.
Miután ez a gond megoldódott, újabb merült fel, és már-
már kezdtem azt hinni, hogy Isten a házasságom ellen van.
Keserű csalódást éreztem, amikor üzenet érkezett, hogy
Szarbaszt nem tud a hegyekből Szuleimánijába utazni. A
térdem megbicsaklott. Mint minden pesmergának, neki is
vérdíj volt kitűzve a fejére. Ráadásul Bagdad épp akkor
erősítette az offenzívát a régióban. Lehetetlen volt, hogy
egy pesmerga elhagyja a hegyeket, átlépje a tiltott zónákat,
átjusson minden ellenőrző ponton, és belépjen egy elfoglalt
városba. Ez az út Szarbaszt életébe került volna.
Némán és kétségbeesetten ültem, magamba roskadva.
Aztán kicsit felvidultam, mert eszembe jutott, hogy a mi
hagyományaink nem követelik meg a menyasszony és a
vőlegény együttes jelenlétét az esküvői szertartáson. Sőt,
sok mozlim országban a férfiakat és a nőket szándékosan
elkülönítik a ceremónia alatt. A molla ünnepélyes keretek
között megköti a házasságot először Szarbaszttal, majd
velem. Mihelyt a házasság ily módon érvényesítve lesz, férj
és feleség leszünk.
Csodával és hálával adóztam annak a bátor mohának, aki
vállalkozott a kockázatos útra a hegyek közé, hogy
megkeresse Szarbasztot, és az ő részéről megkösse a
szövetségünket.
Ezzel megoldódott egy újabb kellemetlen probléma.
Akkor is fájt a szívem, hogy Szarbaszt nem tud részt venni
az esküvőnkön. A családja előtt megpróbáltam megőrizni a
nyugalmamat, de nem sikerült visszatartanom a
könnyeimet.
Aztán végre elérkezett a várva várt nap.
Remény és kétség között vergődtem, hátha Szarbaszt
mégis váratlanul felbukkan az utolsó pillanatban. Ezért az
esküvő előtti két napot különféle szépségszalonokban
töltöttem, ahol új frizurát csináltattam, kozmetikushoz
mentem, manikűröztettem és pedikűröz- tettem.
Ám Szarbaszt nem volt sehol.
Szahad bátyám néhány órával a szertartás kezdete előtt
érkezett, és közölte, hogy semmilyen gond nem merült fel
az ellenőrzéseknél. Mindnyájan megkönnyebbültünk. Mivel
Rahad Svájcban élt, Szahadra hárult a feladat, hogy
Szarbaszttal kötendő házasságomat hivatalosan
engedélyezze.
Már beletörődtem abba, hogy Szarbaszt nem fog az utolsó
pillanatban megjelenni, ezért a nagy napra vásárolt
különleges rózsaszín ruha helyett inkább egy egyszerű,
rózsaszín és szürke kosztümöt választottam.
Hosszú hajamat összefogtam egy kontycsattal. Nagyon
kevés sminket tettem az arcomra. Szarbaszt távolléte az
egész napot sivárrá tette számomra. El sem tudtam hinni,
hogy annyi év várakozás után az esküvőmön nem lesz jelen
a vőlegényem. Pedig így volt.
Mindenki összegyűlt Oszmán nappalijában. A helyiség
tágas és kellemes volt, a falakat piros szövet díszítette, a
fapadlóra kézzel szőtt szőnyegeket terítettek. A heverő
fölött egy vadlovakat ábrázoló festmény függött, és
mindenhol érdekes dísztárgyakat láttam.
Unokatestvérem az ünnepi alkalomra finom süteményt
sütött. Én azonban olyan ideges voltam, hogy nem tudtam
enni. Biztos voltam benne, hogy valami még meg fogja
zavarni a szertartást.
Lehet, hogy a mollát lelőtték egy ellenőrző pontnál. Ilyen
tragédiák mindennaposak voltak Kurdisztánban. Ám ez a
szörnyűség nem történt meg, és Ibrahim Szálih molla
épségben megérkezett. Feltűnt, hogy keskeny ajkát
szorosan összezárja, mintha nehezére esne a mosoly.
Nagyon veszedelmes hivatás volt akkoriban kurd mohának
lenni.
Szarbaszt apja és fivére az üdvözlésére sietett. Én csak
hálásan mosolyogtam rá.
Ibrahim molla keveset beszélt hegyi kalandjáról,
mindössze annyit árult el, hogy kimerítő volt. Ezután
büszkén elővett egy Szarbaszt aláírásával ellátott
dokumentumot, amely engedélyezte neki, hogy nélküle
vezesse le a szertartást.
Rám pillantott, és mosolyogva közölte, hogy Szarbaszt jó
utat kíván a hegyekbe.
Szerintem ezzel üzent a férj újdonsült feleségének: gyere
olyan gyorsan, ahogy csak tudsz.
Ekkor Szahad észrevette, hogy a fejem nincs befedve, és
ezt nem tűrhette, főleg egy molla jelenlétében. Emiatt olyan
nagy felhajtást csinált, hogy végül valaki odavetett nekem
egy fehér sálat.
 A fejemre helyeztem a vékony kendőt. Szahad ingerülten
morgott, de megtartotta magának a véleményét.
Szahadra néztem és elmosolyodtam. Szerettem őt. A
bátyám nagyon jóképű férfi volt, és rendkívül kedves
természetű, csak a nők öltözködésével kapcsolatban volt
kérlelhetetlen.
Szahad biccentett felém, és visszamosolygott rám. Már
rég nem láttam ilyen boldognak. Biztosan nagyon örül, hogy
végre férjhez megyek. Huszonöt évesen már öregnek
számítottam ahhoz, hogy menyasszony legyek. Az esküvő
után többé már nem az ő gondja lesz a sorsom alakulása.
Elkezdődött a szertartás, és hamarosan feltűnt, milyen
tudatlan vagyok vallási kérdésekben. Ibrahim molla
hivatalos kurd nyelven olvasta fel a megfelelő részeket a
Koránból, és nekem utána kellett volna mondanom. Nagyon
nehezen értettem ezt a hivatalos nyelvezetet, mert csak a
köznyelvet ismertem és beszéltem.
Zavarban voltam, és minden mondatot elrontottam.
Szahad és anya kínosan feszengtek a helyükön.
Eddig csak méltóságot árasztó vallási vezetőkkel
találkoztam, de ez a molla nagyon kedves ember volt.
Többször elismételt minden kifejezést, sőt lerövidítette őket,
és igyekezett megkönnyíteni számomra ezt a kellemetlen
helyzetet.
Sajnos, teljesen reménytelen eset voltam. A végén
feladtam, és alig tudtam visszatartani a nevetésemet.
Tudtam, hogy Szahad soha nem heverné ki, ha a saját
házassági szertartásom közben hangosan felnevetnék.
Olyan szánalmas voltam, hogy még Szarbaszt kedves
rokonai is döbbenten nézek egymásra.
Szahad mérgesen meredt rám. A bátyám betéve tudta a
Koránt. Teljesen elszörnyedt a tudatlanságom láttán.
Kosztümöm átnedvesedett az izzadságtól, mire végre
befejeződött a szertartás. Életem legboldogabb napja lett
volna, de kínos kudarc lett belőle. Attól féltem, nem feleltem
meg a követelményeknek.
Mi lenne, ha a molla bejelentené, hogy ezzel a csapnivaló
szerepléssel eljátszottam az esélyt arra, hogy férjhez
menjek?
Ám Ibrahim molla elégségesnek találta a
közreműködésemet, mert egy rossz szót sem szólt, hanem
átnyújtott néhány dokumentumot, és megkért, hogy írjam
alá őket. A házasságomat ezennel hivatalosan is elismerték.
Szarbaszt a férjem lett. Végre!
A vőlegény jelenléte ugyan nem kötelező egy kurd
esküvőn, de a sikeres nászút nem képzelhető el nélküle.
Sietve elhagytam Szuleimániját, hogy találkozzam a
férjemmel. Az utat azonban nem tehettem meg egyedül.
Egész idő alatt vezetők segítségére leszek rászorulva. A
sorsomat olyan emberekre kell bíznom, akiket még nem is
ismerek.
A szertartás után mindenki jóízűen falatozott, de egyik
betérő látogatónak sem mondhattuk el, hogy az én
esküvőmet ünnepeljük. A látogatók kurd ismerősök voltak,
mégis óvatosnak kellett lennünk. Még véletlenül sem
árulhattuk el, hogy a molla megszegte Szaddam törvényét,
és megkötött egy pesmerga házasságot. Ha ez kiderülne,
mindenkit megbüntetnének.
Még aznap este érkezett a hír Szuleimánijába, hogy
Szaddam hadserege nagy támadást tervez a pesmergák
ellen. Másnap kora reggel gyorsan elbúcsúztam újdonsült
rokonaimtól és Szahadtól.
Anya és Szarbaszt egyik húga elkísért Szuleimánijából
Kalat-Diza faluig, ahol egy női vezető gondjaira bíznak majd,
mint valami csomagot. Természetesen a sofőrünk férfi volt,
mert a nők azon a tájékon nem szoktak a férfiak védelme
nélkül utazni.
 Hamarosan megpillantottuk a Kalat-Dizát körülvevő
termékeny földeket. A háborús feszültség ellenére a
buggyos nadrágos kurd farmerok a búzaföldeken dolgoztak.
A falu mögött méltóságteljesen magasodott a Kandil-hegy.
Sziklás magaslatait még mindig hó fedte, erdős lankái
szelíden ölelték körül a falut.
Kalat-Diza Kurdisztán egyik legszebb falujának számított.
Számomra különösen érdekes volt, mert Szarbaszt ott
töltötte gyerekkorának nagy részét, és élete éppen ott vett
drámai fordulatot.
Kurdisztán mindig a felkelések és a mészárlások
melegágya volt. 1974-75-ben a zavargások ismét
fellángoltak. Az iraki kormány minden figyelmeztetés nélkül
napalmbombát dobott Kalat-Dizára, és több száz polgári
lakos meghalt a támadásban. Szarbaszt fiatalkorában
megtapasztalta a hirtelen támadt halálos veszedelem
okozta szörnyű zűrzavart. Egyszer elmesélte nekem, hogyan
próbálta megmenteni a szomszédjait és a barátait.
A Kalat-Dizát ért támadás után Szarbaszt családja Iránba
menekült, és majdnem két évig egy menekülttáborban élt.
Mire visszatértek a száműzetésből, Szarbasztban életre
szóló gyűlölet támadt a bagdadi kormány ellen. Ez a
gyűlölet később arra indította, hogy pesmerga legyen.
Szerencsére Kalat-Diza túlélte a múlt csapásait.
Reméltem, hogy örökre vége a rossz napjainak. Mégis
lehetett érezni valami fenyegetést a levegőben.
Miután épségben megérkeztünk Kalat-Dizába,
megtudtam, hogy egy nagyon különleges személy fog
tovább vezetni. Zakia Szarbaszt unokatestvére volt, egy
magas rangú PUK-pesmerga és egyben kurd hadvezér
felesége. A férje, Kádir a kurdok körében elismert főúrnak
számított. Zakia bátran elvállalta a kockázatos küldetést,
hogy segít nekem eljutni a pesmergák által ellenőrzött tiltott
területre.
 Kalat-Dizában elbúcsúztam anyámtól. Mindkettőnket
nagyon megrázott az elválás, mert most már láttuk, milyen
súlyos a helyzet Kurdisztánban. Lehet, hogy soha többé nem
látjuk egymást.
Az elválás ugyan elszomorított, mégis siettem, hogy
elkezdjem kétes kimenetelű utazásomat a tiltott zónába. El
kellett jutnom Szarbaszthoz.
Az út során egyre jobban tiszteltem Zakiát bátorságáért
és leleményességéért. Én remegtem a félelemtől, ő viszont
mindig ügyesen átjuttatott minket az ellenőrző pontoknál.
Döbbenten láttam, hogy némelyik ellenőrző ponton áruló
kurdok szolgálnak. Ezek a kollaboránsok bizonyos
értelemben még Szaddam katonáinál is veszélyesebbek
voltak. Közülünk származtak, és nehéz volt őket leleplezni,
ezért könnyen beépültek a pesmerga szervezetekbe.
Ezek a szégyentelen kollaboránsok Kurdisztáni és a
kurdokat egy olyan kormánynak szolgáltatták ki, amely
boldogan végez majd velük, ha már nem veszi hasznukat.
Alig tudtam elhinni, hogy léteznek olyan kurd férfiak, akik
készek lennének megölni Zakiát és engem, ha rájönnének,
hogy egy pesmerga harcos újdonsült felesége vagyok.
Ám Zakia meggyőzött arról, hogy ez így van.
A veszélyes utazás lassú volt, és sok feszültséggel járt.
Végül a magas hegyek védelmébe és az erdők rejtekébe
értünk. Napok óta először éreztem magam szabadnak és
nyugodtnak. Megcsodáltam a körülöttem elterülő gyönyörű
tájat, a magas hegyormokat, a fák ágait befedő dús
kúszónövényzetet és az olvadó hótól megáradt patakokat. A
lélegzetelállító látvány elfelejtette velünk a magunk mögött
hagyott ellenséget.
Hat órán át zötykölődtünk egy köves földúton, ahol
minden zökkenőnél bevertem a fejem a dzsip tetejébe.
Aztán végre megérkeztünk Mergébe, egy kis faluba. Addigra
már nagyon fájt a fejem, de amikor meghallottam, hogy
Szarbaszt ott vár rám, azonnal elfeledkeztem a fájdalomról.
Az apró és rendkívül szegény kurd falut egy főút szelte
ketté. Az út mentén egyszerű, betonból épült házak
sorakoztak. A szomszédságában lévő Dokan-tó annak idején
híres üdülőhely volt Észak-Kurdisztánban, rengeteg
szőlőskerttel, fügével és gránátalmával. Mergének viszont
semmi nem jutott a pezsgő idegenforgalomból.
Tudtam, hogy Szarbaszt ott van, és valamelyik házban vár
rám. Kíváncsi voltam, hogyan fogjuk megtalálni egymást.
Türelmetlenül vettem szemügyre minden egyes ház
bejáratát, amely mellett elmentünk. Hirtelen mozgást
vettem észre, és az egyik házból Szarbaszt bukkant elő.
Amikor észrevett, teljes erejéből rohanni kezdett. Hosszú
haja lobogott a szélben, ahogy megpróbálta utolérni a
dzsipet. Közben le nem vette rólam ragyogó szemét.
Kiáltottam a sofőrnek, hogy álljon meg. Kinyújtottam a
kezem a dzsip nyitott oldalán. Szerettem volna, ha
Szarbaszt leránt a járműről, és a karjába kap. A sofőr
azonban érthetetlen módon gázt adott ahelyett, hogy
megállt volna.
Kétségbeesetten néztem ki a kocsiból. Nem is tudtam,
hogy Szarbaszt ilyen gyorsan tud futni. Utolérte a dzsipet!
Attól féltem, hogy a figyelmetlen sofőr megállás nélkül
átszáguld az egész falun, ezért elhatároztam, hogy inkább
kiugróm a dzsipből, és Szarbaszt kitárt karjába vetem
magam. Összeszedtem minden bátorságomat, és ugrásra
készülődtem. Amikor a sofőr meglátta, mire készülök,
hirtelen a földút szélére húzódott és megállt. Még le sem
állította a motort, én már kint voltam a dzsipből.
Szarbaszt a karjába kapott, és megforgatott a levegőben.
Hangosan felnevettem. Rengeteg megpróbáltatáson kellett
átmennem, hogy megélhessem ezt a pillanatot.
 Kinyitottam a szememet, és sok mosolygó arcot
pillantottam meg. Kisebbfajta tömeg gyűlt össze
körülöttünk. Nem mindennap fordul elő, hogy egy pesmerga
bagdadi nőt vesz feleségül.
Az egyik harcos zavarba hozta Szarbasztot. Elárulta, hogy
utazásom egész ideje alatt olyan ideges volt, hogy nem
tudott sem enni, sem aludni. Sőt egész éjjel az utat figyelte,
és minden elhaladó jármű zajára kiszaladt az utcára. A
bajtársai tovább kínozták azzal, hogy többször is riasztották,
és azt mondták neki, hogy a menyasszonyát hozó dzsip
megállás nélkül átment a falun. És majdnem ez történt!
Megfordultam, és a sofőrre néztem, hogy ezt vajon miért
csinálta. Amikor láttam, hogy jóízűen kacag, akkor rájöttem,
hogy ő is benne volt a tréfában. Ám a végén minden jól
végződött, ezért boldogan mosolyogtam rá.
Zakia is kimászott a dzsipből, és büszkén állt meg
mellettünk. Biccentett az unokatestvére felé, és fogadta
Szarbaszt szívből jövő köszönetét, amiért épségben elvitt
hozzá.
Nevettem, és még soha életemben nem éreztem magam
ilyen izgatottnak és boldognak. A szívem mélyén azonnal
tudtam, hogy ezekhez a kedves emberekhez tartozom.
Hazaérkeztem.
Nem tudtam levenni a szemem Szarbasztról. Számomra
még mindig ő volt a világon a legszebb férfi, pedig egy kicsit
megváltozott, és nem az a tökéletes külsejű fiatalember
volt, akibe beleszerettem. Látszott rajta, hogy ráférne egy jó
alvás. Hosszú szakálla nőtt. A haja még hosszabb volt, és a
fürtjei rendetlenül álltak. Elfogott az izgalom, mert arra
gondoltam, hogy hamarosan beletúrhatok a hajába. Már tíz
éve szerettem volna megérinteni a fürtjeit.
Ekkor eszembe jutott, hogy milyen szedett-vedett a
külsőm. Szerettem volna csinos lenni, de amikor Zakia
észrevette hatalmas bőröndömet, határozottan csettintett
az ujjával, hogy azonnal vigyék el. Elmagyarázta, hogy egy
ilyen poggyász az ellenőrzésnél felkeltené az őrök
érdeklődését és gyanakvását. Azt mondta, csak egy váltás
ruhát vihetek magammal, egy egyszerű hálóinget és egy
fésűt, amelyet egy szakadt műanyag táskába tett. A többi
holmim majd öszvérháton jön utánam néhány héten belül.
A következő csapás akkor ért, amikor rám parancsolt,
hogy mossak le minden sminket az arcomról, és a hosszú
hajamat tűzzem kontyba. Zakia néhány percig
gyönyörködve nézte frissen manikűrözött kezemet, és
kijelentette, hogy soha nem látott még ilyen elegáns
körmöket, de sajnos rövidre kell vágnom őket.
- Joanna, ha egy katona az ellenőrzésnél észreveszi a
divatos manikűrt, azonnal tudni fogja, hogy nem hegyvidéki
lány vagy.
Nehéz szívvel néztem, ahogy szép körmeim egy
szemeteszsákban kötnek ki.
Ám még csak ekkor jött a feketeleves. Zakia átnyújtott
egy egyszerű sötétkék ruhát, egy fekete kötényt, egy sötét
sálat és egy kitaposott papucsot. Azt mondta, hogy
mindenképpen egy szegény falusi lány benyomását kell
keltenem.
Nem hittem volna, hogy az életben még egyszer fátylat és
kötényt kell hordanom. Egyedül annak örültem, hogy
Szarbaszt nem volt már ott, és nem látta a
megaláztatásomat. A könnyeimmel küszködtem.
Nem akartam a férjemet ilyen öltözékben üdvözölni, de
Zakia hajthatatlan maradt. Semmi kedve nem volt kockára
tenni az életét azért, mert a ruházatommal ostoba módon
elárulom a bagdadi származásomat. Beláttam, hogy igaza
van.
Szarbasztra néztem.
- Sajnálom, hogy ilyen öltözékben kellett idejönnöm. -
Lenéztem a kötényre és a papucsra. - Szégyellem a
külsőmet.
Szarbaszt fekete szeme boldogan csillogott.
- Gyönyörű vagy, Joanna. - Hátravetette a fejét, és
felnevetett. Megpillantottam gyönyörű fogait. Hála istennek,
mindegyik sértetlen volt. - Vajon én úgy festek, mint egy
álomvőlegény? - Megvonta a vállát, kérdőn felemelt
szemöldökkel rámutatott kopott ingére és foszladozó
nadrágjára, majd megsimogatta dús szakállát.
- Igen. Te vagy álmaim vőlegénye - válaszoltam, és egyik
ujjammal megérintettem a szakállát. - Majd én leborotválom
- ígértem mosolyogva.
A körülöttünk állók nagy élvezettel figyelték a jelenetet. A
kurdok ritkán mutatják ki az érzelmeiket a nyilvánosság
előtt, de a szigorú hagyomány elnéző egy frissen egybekelt
szerelmes ifjú párral szemben. Izgatott találkozásunk és első
üdvözlő szavaink Szarbaszt barátai számára felértek egy
mozielőadással.
Zakia szerényen megjegyezte:
- Ideje indulnunk. Búcsúzz el a barátaidtól, Szarbaszt! Egy
hónap múlva találkozol velük.
Útközben örömmel hallottam, hogy Szarbaszt és én nem
megyünk azonnal Bergaluba, mert férjemet pesmerga
felettesei megajándékozták egy hónap szabadsággal. Zakia
és férje, Kádir házában fogjuk tölteni azt az egy hónapot.
Majdnem felkiáltottam örömömben, de hála istennek,
sikerült megőrizni a nyugalmamat, és nem hoztam magam
még nagyobb zavarba a többiek előtt.
Már alig vártam, hogy induljunk. Zakia szavaiból
megtudtam, hogy a hegyvidéki körülményekhez képest
nagy fényűzésben élnek, egy hatalmas házban Szerván
faluban, nem messze Mergétől. Nagylelkűen felajánlották,
hogy ott töltsük a mézesheteinket. Úgy gondolták,
megérdemlünk néhány boldog, gondtalan napot, mielőtt
szolgálatra jelentkezünk Bergaluban.
 Nem reméltem, hogy igazi mézesheteim lesznek a hegyek
között.
Úgy éreztem magam, mintha valóra vált volna egy
tündérmese, mert annyi év habozás után végre láttam,
hogy Szarbaszt igazán szeret engem.
Egy kis kétely azonban még gyötört. Mitől változott a
barátság szerelemmé? Talán azért nyertem el a szívét, mert
kimutattam az érzelmeimet?
Elhessegettem az aggasztó kérdéseket. Sok időm lesz
még arra, hogy megtudjam a választ.
Szarbaszttal egészen közel ültünk egymáshoz a dzsipben,
és a karunk összeért. Amikor Zakia előrehajolt, hogy a
sofőrrel néhány szót váltson, Szarbaszt gyorsan
körbepillantott, majd miután meggyőződött róla, hogy senki
nem lát minket, egy gyors csókot lehelt az ajkamra.
Bizsergés járta át a testem, a csókja csodálatos érzéseket
keltett bennem.
Amióta azon az estén beleszerettem, nagyon sokszor
álmodoztam arról a pillanatról, amikor Szarbaszt a férjem
lesz. Ám ezt az örömöt nem tudtam elképzelni, amely most
elfogott. Pedig nem történt más, csak ültünk egymás
mellett.
És ez a csók! Elviselhetetlennek éreztem a várakozást.
Nagy volt a csábítás, hogy Zakia és a sofőr szeme láttára
visszacsókoljam, ezért szorosan összekulcsoltam a kezemet
az ölemben, és elfordultam, hogy eltereljem a
gondolataimat. Ekkor vettem észre, milyen csodálatos erdőn
haladunk át. A kanyargó utat gesztenye- és pisztáciafák
árnyékolták. A hegyek lankáit színes vadvirágok díszítették.
Kurdisztán maga volt a földi paradicsom.
Nemsokára megérkeztünk. Zakia otthona teljesen újnak
látszott, mintha az idő nem fogott volna rajta. Az úttól kissé
távolabb helyezkedett el, és hatalmas, ősréginek látszó fák
vették körül. A ház tágas volt, és rengeteg gyerek szaladgált
benne. Azonnal otthon éreztem magam. Szerencsére az
épületben volt vízvezeték, amely a hegyi források vizét
behozta a házba. Rám fért egy alapos fürdés.
Zakia megmutatta nekünk az otthonát, majd hátravitt a
kertbe, ahol zöldséget és gyümölcsöt termesztettek. Láttam
egy istállót is, amely majdnem akkor volt, mint a ház.
Rengeteg tehenet, lovat, szamarat, csirkét és kacsát
tartottak. A család önellátásra rendezkedett be.
Elpirultam, amikor Zakia megmutatta nekem azt a szobát,
amelyben a mézesheteink alatt lakunk majd. Hálásan
állapítottam meg, hogy a mi hálószobánk van a
legfélreesőbb helyen, távol a ház többi részétől, ahol a
család össze szokott gyűlni.
Kádir al-Pisderi aga, Zakia férje, nagy hatalmú férfi volt.
Az aga cím azt jelezte, hogy hatalmas földterületek
birtokosa, és egyben törzsének vezetője. Mindent kockára
tett, amikor csatlakozott a PUK-hoz, a szeme mégis
nyugalmat és magabiztosságot sugárzott, mintha semmi
gondja nem lenne ezen a világon.
Szinte azonnal nagy tiszteletet éreztem iránta, mert
lenyűgözött a derűje és a vidámsága. Azt képzeltem, hogy
egy ilyen fontos ember bizonyára komor és méltóságteljes
lesz. Ám kiderült, hogy minden iránt őszintén érdeklődik,
kedves és megértő a feleségével, a vendégeivel vidáman
nevetgél, a hét gyermekével pedig jókedvűen játszik. A
legfiatalabb poronty rendkívül huncut volt, és
megkaparintotta az apja értékes távcsövét. Ez az eszköz
ritkaságszámba ment, és nagyon nehéz volt hozzájutni,
mert Szaddam rendelete szerint halálbüntetés jár annak a
kurdnak, akinél távcsövet találnak.
Amikor a kisfiú játékszerként bánt a messzelátóval,
aggódni kezdtem, és úgy éreztem, hogy magasabban lévő
polcon kéne biztonságba helyezni. Az aga azonban vidáman
felnevetett, és így szólt:
 - Ebben a házban minden a gyerekeimé, az apjukat is
beleértve.
Irigykedve néztem meghitt kapcsolatát a gyermekeivel, és
eszembe jutott, hogy mi apámhoz nem kerülhettünk ilyen
közel a fogyatékossága miatt.
Könnyű vacsorát fogyasztottunk, mert a háza asszonya az
utazás miatt nem tudott főzni. Én már nagyon fáradt
voltam, ezért Zakia azt javasolta, hogy Szarbaszttal korán
vonuljunk vissza.
Elpirultam, amikor magukra hagytuk a házigazdáinkat,
pedig mindent megtettek, hogy enyhítsék a zavaromat.
Végül egyedül maradtunk Szarbaszttal.
Soha nem képzeltem volna, hogy ilyen csodálatos lesz
Szarbaszt feleségének lenni. Azt a varázslatos nászéjszakát
akkor sem fogom elfelejteni, amikor már olyan idős leszek,
hogy a hajam fehéren csillog, és unokák szaladgálnak a
lábaim körül.

Bergalu ege alatt

BERGALU, KURDISZTÁN, ÉSZAK-IRAK 1987. JÚNIUS

A legmélyebb álmomból riadtam fel. Mintha valami

mozogna a fejem fölött. Úgy látszik, az életben semmi sem
tökéletes.
Eleinte olyan kába voltam, hogy nem láttam tisztán. Végre
kinyitottam a szemem, és észrevettem, hogy a kunyhónk
ágakból és gallyakból összeeszkábált teteje megmozdult.
Alaposabban szemügyre vettem, és most már biztos voltam
abban, hogy a mennyezet valóban mozog.
Szarbaszt az igazak álmát aludta mellettem.
Közelebb húzódtam hozzá.
 -Szarbaszt, kelj fel! Ébredj!
Szarbaszt álmosan nyitottak ki egyik szemét.
- Mi van?
- Nézd! - suttogtam. - A tető mozog.
- Nem, Joanna. A tető nem mozog - morogta Szarbaszt
fáradtan.
- De igen! - Most már teljesen felébredtem, és
meggyújtottam a kis kerozinlámpát. Csak halvány fényt
adott, mégis jól láttam, hogy valami mocorog a
mennyezeten.
- Szarbaszt!
A férjem felém fordította a fejét, majd mogorván
felpillantott a mennyezetre.
- Nézd! - mondtam izgatottan. - Ott! A mennyezet mozog!
Szarbaszt szó nélkül felpattant, odament a bejárati
ajtóhoz, és felkapta az egyik műanyag papucsát. Ezután
lábujjhegyre állt, és a papuccsal odacsapott a falra, a
mennyezet közelében. Néhány hatalmas skorpió pottyant a
padlóra.
Kezemet a számra tapasztottam, nehogy hangosan
felsikoltsak.
Szarbaszt addig ütötte őket, míg nem mozdultak többé.
- Skorpiók? - suttogtam rémülten. Felpillantottam, és
megértettem a mocorgó mennyezet rejtélyét. A fejünk felett
lévő tető hemzsegett a skorpióktól!
- Nem, Szarbaszt! Nem! - mondtam remegő hangon. -
Nem tudok egy skorpiófészek alatt aludni. Nem! -
hajtogattam idegesen.
Szarbaszt leült mellém az ágyra, és gyengéden átölelt.
- Drágám, a skorpiók inkább megfutamodnak, mint hogy
harcoljanak.
Én azonban kérlelhetetlen voltam.
 - Nem, Szarbaszt. Nem. Nem tudok skorpiókkal aludni.
- Nem bántanak, ha békén hagyod őket.
Most értettem meg, mire céloztak a harcosok, amikor jó
éjszakát kívánva elbúcsúztunk tőlük. Többen felkacagtak, és
az egyikük megjegyezte:
- Jó vadászatot.
Alig néhány órája voltam Bergaluban, de a vécéről már ki
kellett rohannom egy kígyó miatt. Most pedig skorpiók
hemzsegnek a fejem fölött. Ezzel az erővel akár az erdőben
is aludhatnék!
Elszörnyedve néztem felfelé. A tető még mindig
hullámzott a skorpiók nyüzsgésétől. Micsoda energiájuk van
ezeknek a rusnya férgeknek!
Szarbaszt csókot lehelt az ajkamra, és visszahanyatlott az
ágyra. Magára húzta a takarót.
- Aludj, Joanna! Ne törődj a skorpiókkal!

Elámultam.
- Ne törődjek a skorpiókkal? Soha!
Mindig bátor gyerek voltam. Semmitől nem féltem, csak a
kígyóktól és a skorpióktól. Hatéves koromban egy
szuleimánijai kurd unokatestvérem megkergetett egy
tekergő kígyóval. A farkánál fogva lóbálta, a kígyó feje az
arcom előtt himbálózott, és méregfogai fenyegetőn
meredtek felém. Azóta irtózom a kígyóktól. Kurdisztánban
mindig igyekeztem elkerülni ezeket a csúszómászókat.
Néhány évvel később, egy másik nyári vakáció idején
éppen Amina nagymama virágoskertjében nézelődtem,
amikor megláttam egy hatalmas skorpiót. Nagymama
meghallotta a sikoltásomat, és azonnal a segítségemre
sietett. Amikor könnyes szemmel mutattam a szőrös lábú
szörnyetegre, a nagymamám kioktatott a skorpiómarás
veszélyeiről. Rámutatott a hat pár lábra, és elmagyarázta,
hogy melyiket mire használja a skorpió. Az első kettővel
megragadja az ember lábujját - mondta -, a második párral
pedig belemar. Ezután a gonosz teremtés kiszívja a nedvet
az ember testéből. A nagymamám féltő szeretet- ből
ijesztett rám, mert nem akarta, hogy máskor az
óvatlanságom miatt bajba kerüljek. Ám ennek az lett az
eredménye, hogy egész életemben rettegtem a skorpióktól.
Mielőtt feleségül mentem Szarbaszthoz, felmértem a
lehetséges veszélyeket, a bombák, lövedékek és az
ellenséges katonák támadását, mégis nyugodt maradtam.
Arra viszont nem számítottam, hogy kígyók és skorpiók
miatt kell majd aggodalmaskodnom. Hívatlan éjszakai
vendégeink most eszembe juttatták, hogy Bergalut hegyek
és erdők veszik körül. Betolakodó voltam a vadonban, és
számolnom kellett ennek a következményeivel.
Forgolódtam az ágyban, és igyekeztem elterelni a
figyelmemet a skorpiókról. Inkább a csodálatos
mézeshetekre gondoltam.
Szarbaszttal harminc felejthetetlen napot töltöttünk
Szervánban, Zakia és Kádir aga házában. A környéken élő
rokonok és barátok meglátogattak minket, hogy apró
ajándékokat hozzanak, és megáldjanak bennünket. Hála
istennek, sok alkalom kínálkozott arra, hogy kifessem
magam, szép frizurát fésüljek, és felvegyem rózsaszín
esküvői ruhámat, amely nem volt rajtam az esküvőm
napján. Nagy örömmel töltött el, hogy Szarbaszt végre szép
öltözékben is megcsodálhatja a feleségét.
Arra is maradt időnk, hogy egymás társaságát élvezzük.
Ilyenkor közösen tervezgettük a jövőt, és megbeszéltük, mi
minden történt velünk azután, hogy Szarbaszt elhagyta Bag-
dadot.
Izgalom is akadt bőven, mert a háború nem volt
tekintettel arra, hogy éppen a mézesheteinket töltjük.
Ilyenkor Zakiától megtudtam, mi a dolga egy pesmerga
feleségnek.
 Megtanultam csirkét kopasztani, tehenet fejni és az
ellenséges iraki gépeket felismerni. Már azzal is tisztában
voltam, hogy egy új helyen először meg kell néznem, hol
van a legközelebbi óvóhely. Észrevettem, hogy a közös
ellenség hamar bajtársakká kovácsolja az embereket.
Ilyenkor az sem számít, hogy más környezetből származnak,
vagy nagy korkülönbség van köztük. Rájöttem, hogy egy
pesmerga feleség soha nem henyél. Egy igazi pesmerga nő
állandóan azon munkálkodik, hogy a férjét és a
szabadságharc ügyét támogassa. Egyedülálló nőként nem
élhettem volna Bergaluban, egy harcosok által lakott
faluban. Szinte csak férfiak laktak itt, bár volt néhány
elszánt hajadon is, akinek a bátyja vagy az apja volt
pesmerga. Azelőtt soha nem fogadtak volna be ebbe a
közösségbe, de most Szarbaszt feleségeként örömmel
üdvözöltek.
Szarbaszt álmában lerántotta rólam a rózsaszín
ágytakarót, amikor megfordult. Hogy tud ilyen körülmények
között aludni?
Aztán eszembe jutott, hogy Szarbaszt már öt éve éli a
pesmergák életét. A valóság sokkal veszélyesebb és meg-
erőltetőbb volt, mint gondoltam. Én viszont eldöntöttem,
hogy mindent meg fogok tanulni, és mindenképpen
hasznossá teszem magam.
A szemem kezdett elnehezedni. Aludnom kell, mert holnap
találkozom Szarbaszt pesmerga barátaival, és megismerem
Bergalut. Tegnap este erre már nem volt idő, mert
támolyogtam a kimerültségtől, mire a hosszú hegyi út után
megérkeztünk.
Lehunytam a szemem, de gyorsan ismét kinyitottam,
hogy szemmel tartsam a hemzsegő skorpiókat. Vajon mi van
azokban az ágakban, amitől ilyen izgatottak? Hasra
fordultam, és a takarót pajzsként a fejemre húztam. Inkább
a hátamon legyen egy skorpió, mint az arcomon. Meg kell
tanulnom elviselni őket. Lehet, hogy évekig ebben a
kunyhóban kell laknom.
Elalvás előtt még felidéztem magamban az elmúlt hónap
eseményeit.
Szervánban kínos körülmények között derült fény arra,
hogy a pesmerga élet legegyszerűbb kihívásainak sem
tudok megfelelni. A szívemben bátor szabadságharcos
vagyok, de a kezem szörnyen ügyetlen. Anyám és a
testvéreim elkényeztettek, ezért teljesen járatlan voltam a
főzésben és a takarításban. Kétszer is nagyon megalázó
helyzetbe kerültem.
Egyik reggel néhány váratlan vendég érkezett ebédre
Szervánba. Felajánlottam Zakiának, hogy segítek a
főzésben, és ragaszkodtam ahhoz, hogy adjon valamilyen
feladatot.
Zakia a hátsó kert felé intett.
- Rendben, Joanna. Légy szíves, fogj nyolc csirkét, és
készítsd el őket!
Kétségbeesetten néztem magam elé. Még soha
életemben nem nyúltam élő csirkéhez.
Nem akartam ezt bevallani Zakiának, aki már ki is
száguldott a szobából, hogy egyéb fontos teendői után
nézzen. Szarbasztnak valami dolga akadt, és nem volt
otthon, hogy segítsen. Csak magamra hagyatkozhattam.
Kiballagtam a házból. A hátsó kertben rengeteg csirke
kapirgált.
Nem lehet ez olyan nehéz, mondtam magamnak, és
határozottan elindultam feléjük. Öt perc múlva a földön
hevertem, csirke persze nem volt a kezemben, viszont
mindenfelé tollak szálltak a levegőben. Kellemes
szórakozást nyújtottam a vendégeknek, mert a felfordulás
zajára egész csődület támadt az udvaron.
 Zakia biztosan megdöbbent a házimunkában való
járatlanságom láttán, de olyan kedves volt, hogy türelmesen
elmagyarázott mindent, amit a csirkevágásról tudni kell.
Nemsokára már mellette álltam, magabiztos mozdulatokkal
kopasztottam egy csirkét, és segítettem elkészíteni az
ebédet.
Néhány nap múlva ismét segítettem neki csirkét sütni, és
a legkellemetlenebb részét vállaltam el a feladatnak,
remélve, hogy ezzel kiköszörülöm a csorbát. Miközben a
csirkéket forráztam, egyszer csak mindenki az istálló felé
kezdett szaladni.
Zakia kikapta a kezemből a csirkét, behajította az
edénybe, és megragadta a csuklómat.
- Fuss! Fuss az óvóhelyre! - kiáltotta.
Futásnak eredtem.
Néhány másodperc múlva Zakia belökött az istálló
mögötti föld alatti óvóhelyre. Félelmetes dübörgést
hallottam. Egy hatalmas robbanástól megremegett a föld.
Bombáztak minket!
Bagdadban sok iráni bombatámadást átéltem, de arra
nem számítottam, hogy ezt a hegyi paradicsomot ilyen
könnyen megtalálják.
Zakiára pillantottam és megjegyeztem:
- Nem tudtam, hogy az irániak kurd falvakat bombáznak!
A sziréna hangját sem hallottam. Honnan tudtad, hogy nem
utasszállító gép volt?
Az óvóhelyen lévők mind hahotázni kezdtek. Az egyik nő
még a térdét is csapkodta nevettében.
Elvörösödtem. Micsoda naiv városi lány vagyok!
Zakia a védelmébe vett, és türelmesen magyarázni
kezdett.
- Joanna, az a repülő nem iráni volt, hanem iraki. Az
utasszállító gépek nem repülnek ilyen alacsonyan, főleg
nem a hegyekben. Ha bármilyen repülőgépet hallasz, biztos
lehetsz abban, hogy ellenséges szándékkal közeledik. Itt a
hegyekben Bagdadból érkezik az ellenség, nem Teheránból.
- Értem. - Bosszantott az ostobaságom, mert nagyon jól
tudtam, hogy az irániak szövetségre léptek a kurdokkal, és
közösen harcolnak Szaddam ellen. Még szokatlan volt, hogy
itt nem az irániaktól kell félnem. Pedig már Bagdadban is
hallottam, hogy az iraki katonaság egyre nagyobb erővel
támadja az elzárt hegyi falvakat.
Annyira zavarban voltam, hogy legszívesebben elsírtam
volna magam.
Zakia megveregette a vállamat.
- Joanna, jól jegyezd meg: amikor dolgozunk, eszünk vagy
bármit csinálunk, csak félig figyelünk a teendőnkre. Közben
állandóan az eget fürkésszük, és figyeljük a hangokat. Ezt
hamar meg fogod tanulni, mert Bergaluban is ugyanez a
helyzet. Nemsokára hamarabb meghallod a távoli
repülőgépzúgást, mint a madarak.
A szívem hevesebben kezdett dobogni, amikor halkan
odasúgta nekem:
- Azt hallottuk, hogy Szaddam vegyi anyagokkal kezdett
kísérletezni. - Zakia körülnézett, hogy a gyerekei nincsenek-
e a közelben. - Ki tudja, mire készül az az őrült. - Magához
húzott és megölelt. - Légy óvatos, gyermekem! Mindig
legyél résen! Veszélyes időszak közeledik.
Szervánban nagyon sok leckét megtanultam. Még sok a
tanulnivalóm, de körültekintő leszek. Figyelek és hallgatok,
nehogy Bergaluban is kinevettessem magam.
A mézeshetek ideje alatt Szarbaszt sokat mesélt a
bergalubeli életről. Nagy élvezettel hallgattam a
beszámolóját, pedig tudtam, hogy sok jó barátját
elveszítette, és ő is többször volt már közvetlen
életveszélyben.
 Másnap felfedezem az új otthonomat, és találkozom a
bátor harcosokkal, akikről Szarbaszt már annyit mesélt.
Szerettem volna találkozni a bergalui nőkkel is, bár kicsit
csalódtam, amikor Szarbaszt közölte velem, hogy a kétszáz
harcos között csak alig néhány nő és két gyerek él a
faluban. A legtöbb nő túl veszélyesnek tartja ezt a helyet,
mondta a férjem.
Bergalu egyike volt annak a néhány falunak, amely a
Dzsafati-völgyben húzódott meg. Ezek a falvak adtak
otthont a PUK főbb építményeinek és intézményeinek.
Bergaluban volt a rádióállomás és a kórház, a közeli
ikerfaluban, Szergaluban, pedig a területi parancsnokság. A
többi környékbeli faluban egyéb fontos PUK-létesítmények
rejtőzködtek.
Azelőtt gyakran hallottam a kurd hazafiakat panaszkodni,
hogy a PUK miért nem Szuleimánijába, a száz százalékig
kurd városba helyezi a főbb központjait. Most már
megértettem a PUK vezetőségének a logikáját. Szuleimánija
nagy város, sok polgári lakossal. A civileket nehéz lenne
megvédeni egy támadás során.
Az összes központi létesítménynek otthont adó falvakat
viszont magas hegyek vették körül a Dzsafati-völgyben. A
völgyet rendkívül nehezen járható terep választotta el
Kurdisztán többi részétől. Földrajzi elhelyezkedése nagyon
valószínűtlenné tette, hogy Szaddam katonái el tudjanak
minket érni.
Szarbaszt szerette volna, ha megértem Bergalu és a többi
gerillafalu jelentőségét, ezért leegyszerűsítve így
magyarázta el nekem:
- Bagdad Irak fővárosa. Bagdadban található az iraki
katonai parancsnokság. A Dzsafati-völgy a PUK
parancsnokságának a központja. Az itteni falvak pontosan
olyan fontosak számunkra, a PUK számára, mint Bagdad
Szaddam számára. A Dzsafati-völgy a PUK fővárosa, a
szervezet idegközpontja.
Örültem, hogy egy ilyen fontos mozgalomnak lehetek a
tagja, és végre sikerült elaludnom. Szerencsére az éjszaka
során nem kaptam halálos skorpiómarást.
Másnap reggel Szarbaszt nevetéssel és csókkal ébresztett.
- Kelj fel, Joanna! Isten hozott az új otthonodban.
Elégedetten nyújtózkodtam és felültem. Aztán eszembe
jutott, mit láttam tegnap a fejem fölött, és aggódva
pillantottam a mennyezet felé.
Szarbaszt kitalálta a gondolataimat.
- Ne aggódj! A skorpiók napközben nem szoktak mozogni.
Élvezik a meleg napsütést, és alszanak. - Felnevetett. - Csak
éjjel ne mocorogj sokat, mert akkor nagyon elevenek.
- Ne mocorogjak? Alvás közben? Szarbaszt, én forgolódni
szoktam álmomban.
- Szoktasd magad ahhoz, hogy mozdulatlanul alszol, és
akkor nem vesznek rólad tudomást.
Idegesen megborzongtam.
- Téged már megmartak? - kérdeztem.

- Nem.
Nagy levegőt vettem, és úgy döntöttem, hogy legjobb, ha
hozzászokom a megváltoztathatatlanhoz. Többé nem
foglalkozom a skorpiókkal. Maradjanak a helyükön, és
hagyjanak békén.
A mai nap jó nap, emlékeztettem magam. Kevés ember
lenne képes rá, hogy otthagyja a kényelmes bagdadi
otthonát, és egy halálos ellenséggel körülvett, harcosok
lakta faluban éljen. Számomra Bergalu mégis maga volt a
megvalósult álom.
Három szép női arc villant fel az emlékezetemben tizenhét
év távlatából. Eszembe jutott a három szépség, akik
ékszereket árultak a szuleimánijai piacon. A kegyetlen
bagdadi rendszer megfosztotta őket a jövőjüktől, nem
valósulhatott meg az álmuk, hogy feleségül menjenek a
vőlegényükhöz, és pesmergaként Kurdisztánért harcoljanak.
Biztos voltam abban, hogy a három nővér meghalt a
börtönben, mégsem tudtam elfelejteni őket. Kislányként
annyira irigyeltem azokat a fiatal nőket. Most megvalósítom
az ő álmukat és a sajátomat is. Úgy gondoltam, az én
létezésem őket is életben tartja valahogy. Öröm és bánat
keveredett a szívemben, és könnyes szemmel készülődtem
új életem első napjára.
Elhatároztam, hogy reggelizés és kipakolás előtt
megvizsgálom az otthonomat. Amikor megkértem a
férjemet, hogy vezessen körbe, láttam az arcán az
aggodalmat.
- Drágám, ugye tudod, hogy a forradalom és a kényelem
kizárják egymást?
- Igazad van, férjem - válaszoltam, és belekapaszkodtam
erős karjába, miközben ringó léptekkel mentem mellette.
Olyan boldog voltam, hogy semmi sem tudta elvenni a
kedvemet.
- Itt étkezhetünk - mutatott Szarbaszt a kis nappalira.
Megnéztem a szerény berendezést, és azon törtem a
lejem, hogyan lehetne egy kicsit felvidítani a helyiséget. A
szoba közepén egy alacsony asztal állt, és két kopott párna
volt alá tolva. Az asztal alatt megpillantottam Szarbaszt
fegyvereit, egy kalasnyikovot és egy pisztolyt.
Szarbaszt még Szervánban is mindig kéznél tartotta a
fegyvereit. Kioktatott, hogy egy szabadságharcosnak mindig
a keze ügyében kell tartania a töltött fegyverét. A legtöbb
támadás és összecsapás villámgyorsan következik be.
Amíg a mézesheteinket töltöttük, Szarbaszt nem volt
hajlandó megtanítani a fegyverhasználatra. Azt mondta,
ráérünk akkor hozzákezdeni, ha Bergaluban leszünk.
 A férjem már megint kitalálta a gondolataimat.
- Holnap. Holnap megtanítom neked, hogyan védheted
meg magad.
Bólintottam.
Egyelőre az otthonunk kötötte le a gondolataimat. Nem
volt semmi, ahol a néhány könyvből, fényképből és ruhából
álló holminkat tárolhatnánk. A falut erdő vette körül. Fából
biztosan tudunk készíteni egy könyvszekrényt és néhány kis
asztalt.
Ekkor szokatlan látvány keltette fel a figyelmemet. A fal
mellett észrevettem egy tévékészüléket.
- Nocsak! Ez működik?
- Errefelé nem mindig van vétel, de néha bejön egy
állomás. Ám ez a tévé már nagyon régi.
Majd meglátjuk. Bármilyen adást szívesen néznék.
Elhatároztam, hogy akkor is megtartom, ha nem működik.
Már a puszta jelenléte is a normális életre emlékeztetett.
Lakóhelyünk a túlélést szolgálta, és építésénél nem vették
figyelembe a luxusigényeket. A falak festetlen salaktömbből
voltak, és az egész ház mindössze két apró lakóhelyiségből,
valamint egy kis konyhából állt. Itt észrevettem egy
hűtőszekrényt, amelyet Szarbaszt szekrénynek használt. A
konyha egy villanyrezsóval is büszkélkedett, viszont áram
csak akkor volt, amikor éppen működtek a generátorok,
tehát egyik konyhai eszközt sem tudtuk rendszeresen
használni. A durva betonpadlón hatalmas repedések
éktelenkedtek. Csak papucsban lehetett közlekedni.
Biztonsági okokból az ablakokat szögesdrót borította.
Kurdisztánban kevés házban volt üvegablak. A folytonos
bombázások miatt a repülő üvegszilánkok nagy veszélyt
jelentettek volna.
- Legalább a víz friss és finom - jelentette ki Szarbaszt
büszkén. - A vízvezetékből forrásvíz folyik.
 A férjem aggódott, hogy nem találom megfelelőnek az
otthonunkat.
- Ez egy igazi babaház - nyugtattam meg. Elfogadtam a
környezetemet, és mindent alárendeltem az ügynek. - A
vécét már nem kell megmutatnod - emlékeztettem.
Eszembe jutott az előző este, amikor az apró helyiségben
megláttam azt a lehangoló lyukat, és a sarokban egy ijedt
szemű kígyó meredt rám, mint valami betolakodóra.
Letolt nadrággal menekültem ki a helyiségből. Szarbaszt
azonnal besietett, hogy megnézze, mitől ijedtem meg. Vörös
és zavart arccal magyarázkodott. Azt mondta, egy görbe
ágat tart a vécében, amellyel a bogarakat szokta
hajkurászni, és valószínűleg azt néztem kígyónak. Úgy
tettem, mintha hinnék neki, pedig tudtam, hogy a férjem
csak meg akar nyugtatni. Valószínűleg megölte a kígyót, és
kidobta az ablakon.
Miután Szervánban átéltem egy komoly bombatámadást,
ragaszkodtam ahhoz, hogy mutassa meg az óvóhelyünket.
Szarbaszt elmondta, hogy a faluban van egy nagy, betonból
épült légoltalmi helyiség, de mostanában olyan gyakoriak a
bombázások és a tüzérségi támadások, hogy nem nagyon
lesz időnk leszaladni a faluba. A mi kis otthonunk esett
ugyanis a legtávolabb a falu központjától.
Kettőnk óvóhelye a ház mögött volt, egy kis földbucka
takarásában. Letérdeltem és bekukkantottam. Nyirkos
levegő szaga csapta meg az orromat, mintha egy büdös
állat odújába szimatoltam volna be.
Nagyon szűk volt a hely, és kételyeim támadtak, hogy
vajon Szarbaszttal ketten elférünk-e benne. Életemben
először örültem annak, hogy vékony vagyok. Talán akkor
elég hely lenne, ha szorosan a földhöz lapulnék. Azt
azonban nem tudtam elképzelni, Szarbaszt hogyan préselné
be magát mellém.
 Semmi jót nem tudtam mondani az óvóhelyről, ezért
inkább hallgattam. Visszamentünk a házba.
- Szeretek itt lenni - mondtam a férjemnek, és elkezdtem
kirámolni a bőröndömből a holmimat. Aprólékos gonddal a
rózsaszín ágytakaróra helyeztem a fésűmet, a hajkefémet, a
kézitükrömet, a rúzsomat, a szappanomat és a
testápolómat. Meg kellett küzdenem azért, hogy
megtarthassam ezt az ágyneműt, Bagdadtól Kalat-Dizán
keresztül Szervánig, majd
Bergaluig. Akárki meglátta, azonnal kifogása támadt
ellene. Túl sok helyet foglal el. Túl feltűnő és drága. Még
Szarbaszt is azt mondta, hogy egy harcos búvóhelyén
semmi keresnivalója nincs ilyen luxusholminak. Én azonban
nem tágítottam, és végül azzal nyertem meg a csatát, hogy
egy harcosnak is szüksége van a kényelemre. Érdekes
módon Szarbaszt a legnagyobb elégedettséggel szundikált a
rózsaszín ágyneműkölteményben. - Szép otthont fogunk
belőle csinálni - mondtam boldogan, és elégedetten
elmosolyodtam.
A férjem megkönnyebbült, hogy a felesége jól érzi magát.
Elmosolyodott, felkapott a levegőbe, majd magához vont.
Néhány órával később Szarbaszt bemutatott Bergalunak.
A kis kunyhónk nem volt tökéletes, ám a környezet a
legkényesebb ízlésnek is megfelelt volna. A táj
lélegzetelállítón szép volt, és tökéletes biztonságot nyújtott.
Bergalu Kurdisztán egyik legfélreesőbb helyén található,
egy gyönyörű szép zöld völgyben, melyet a hegyek
természetes erődítménye vesz körül. A környék ideális
gerillafészek.
Szarbaszt elmesélte, hogy azokban a hegyekben rengeteg
barlang rejtőzik, amelyek ideális búvóhelyet biztosítanak a
harcosoknak, ha egyszer az ellenségnek mégis sikerülne
megszállni a völgyet.
 Amikor körülnéztem, biztonságban éreztem magam abban
a hegyvidéki menedékben. A környező hegyek csúcsai
mintha az égig értek volna. Hogyan tudná bármilyen
hadsereg átverekedni magát azokon a hegyeken? Naiv
módon azt hittem, hogy ez lehetetlen.
Vidám madárdal közepette sétáltunk lefelé a sziklás erdei
ösvényen a falu felé. Kíváncsian néztem a hegyoldalon
egymás mellett sorakozó kunyhókat, amelyek annyira
hasonlítottak a miénkhez. Vajon milyen életet élnek a
bennük lakók? A pesmerga harcosok számára szerény
hajlékokat építettek, amelyek körbevették a falut, de voltak
a településtől távolabb eső házikók is. A legtöbb épület
hátsó fala a hegyoldalnak támaszkodott. Így legalább az
egyik oldalon védve voltak a bombáktól és a lövedékektől.
Előző nap átkeltünk azokon a hegyeken, de annyira
kimerített az út, amelyet hol gyalog, hol szamárháton kellett
megtenni, hogy észre sem vettem a völgy szépségét.
Ráadásul nekem egy nagyon komisz természetű szamár
jutott, amely többször is megpróbált levetni a hátáról.
Amikor a PUK-rádióállomás Bergaluba költözött, a falu
lakatlan volt. A PUK helyreállította a kiürült épületeket, és
még épített is néhányat. Most már több mint hatvan ház állt
Bergaluban, amely majdnem kétszáz pesmergának adott
otthont. A helyieken kívül időnként más pesmergák is
megszálltak itt, útban a frontvonal felé, vagy visszatérőben
a harcokból.
A falu központjában volt egy orvosi rendelő, egy közös
konyha és egy nagy légoltalmi helyiség. Ezeket egyszerű
betonelemekből építették, és nádtetővel fedték be. Gyorsan
felépültek, és gyorsan le is lehetett őket rombolni.
A harcosok letelepedtek Bergaluban, majd a hegyekben
felállították a rádióadót, az antennát pedig a hegy
legmagasabb pontjának sziklájába rögzítették. Ezt a helyet
húszperces gyaloglással lehetett elérni a faluból. A rádióadó
a PUK hatásos fegyverének bizonyult: segítségével
pesmergákat toboroztak, Szaddam uralmának megdöntését
szorgalmazták, és tájékoztatták a falusiakat arról, hogy
éppen merre tartózkodnak Szaddam katonái. Szarbaszt
mindennap ott dolgozott.
Akkor tudtam meg, hogy a nők nem mehetnek az állomás
közelébe, mert nagyon veszélyes helynek számít. Szaddam
pilótái első számú célpontnak tartották az adót. Otthonról
fogom segíteni a férjem munkáját.
Szarbaszt egyike volt a sok munkatársnak, akik írták és
közvetítették a Szabadságharcosok Hangja nevű titkos PUK-
rádióadó műsorát. A leveleiből már láthattam, hogy
tehetséges író, bár a politikai írásait még nem olvastam.
Szaddam gyűlölte ezt a rádióadót és az összes
műsorvezetőt, akik írói álnévvel védték
személyazonosságukat. Szarbasztot Nabaznak hívták, amely
azt jelenti: Legyőzhetetlen. Nagyon büszke voltam a
férjemre.
Első bergalui napomon mindenütt elfoglalt pesmerga
harcosokat láttam, akik szorgalmasan siettek a dolgukra.
Szarbaszt nyugtalanul nézett körül.
- Joanna, a faluban most sokkal nagyobb a mozgás, mint
amikor elmentem innen, hogy Mergében találkozzam veled.
- Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: - Valami
fontos dolog történik.
- Mire gondolsz?

- Hamarosan megtudjuk. A frontvonal a Duban-hegységnél

van, nem messze innen. A harcosok mindig meg szoktak itt
állni, amikor a frontra igyekeznek, de az év eleje óta egyre
nagyobb a forgalom. - Komoly arccal nézett rám. - Tudják,
hogy itt vagyunk, Joanna. Szaddam jobban gyűlöl minket,
mint az összes többi ellenségét együttvéve. Most sok egyéb
gondja is van, de a kurd probléma a legfontosabb a
számára. Mi ugyanis hírül adjuk a világnak a gonosz tetteit,
és másokat is arra buzdítunk, hogy lázadjanak fel. Pontosan
tudja, hol vagyunk. - Csettintett a nyelvével. -
Mindnyájunkat meg akar ölni. Mihelyt aláírja az iráni
békeszerződést, azonnal megindul, hogy végezzen a
kurdokkal. Akkor majd elkezdhetünk aggódni.
Elgondolkodva mentem a férjem mellett. Az iráni háború
kezdete óta azért imádkoztam, hogy legyen vége a harcnak
Irak és Irán között. Ám ha igaz mindaz, amit Szarbaszt
mondott, akkor ezt nagyon rosszul tettem. Jelenleg
Szaddam csak a minimális haderőt tudta mozgósítani, hogy
fenntartsa az ellenőrző pontokat, és bombázzon bennünket.
Ha az iráni háborúnak vége lesz - és azt rebesgették, hogy a
háború minden bizonnyal a befejező szakaszához érkezett -,
akkor hatalmas szárazföldi hadsereg áll majd a
rendelkezésére. Az volt a legijesztőbb, hogy ez a sereg nincs
messze a lakóhelyünktől, mivel Kurdisztán nagy része közel
esik az iráni határhoz, ahol a háború ezekben a
pillanatokban dúlt.
Szarbaszt köhintett egyet, és megköszörülte a torkát.
- Már most is érezhető a feszültség. Mindennap
repülőgépekről bombáznak és gránátokkal lőnek minket. -
Rápillantott az órájára. - Meglep, hogy még nem kezdték el.
Készülj fel, hogy nemsokára futnod kell.
Ekkor léptünk be a közös konyhába. Némelyik harcosnak
az volt a feladata, hogy ételt készítsen, de Szarbaszt
odasúgta, hogy egyikük sem képzett szakács. Már
Szervánban bevallotta, hogy a harcosok életében az egyik
legnagyobb megpróbáltatást az jelenti, hogy soha nem
tudnak ízletes ételeket enni. Szaddam hadserege a
hegyekbe vezető legtöbb utat lezárta, ezért szinte
lehetetlen volt a szállítmányokat átjuttatni. A csempészek
elsősorban hadifelszerelést és lőszert szállítottak, ezért a
harcosok és a családtagjaik kénytelenek voltak egyhangú
koszton élni. Milyen kár, gondoltam. Pedig a kurd étel a
legjobb a világon.
 Szarbaszt huncut arccal súgta a fülembe:
- Itt nem találsz majd bagdadi csemegéket.

Boldogan felkacagtam, mert mindent meg akartam vele

osztani, még a rossz ételt is.
Hát valóban rossz volt. Hamarosan megkaptuk a fehér
rizsből és paradicsomszószban párolt babból álló
fejadagunkat. Ezután helyet foglaltunk a közös asztalnál,
hogy elköltsük sivár ebédünket. Szarbasztot örömmel
üdvözölték a barátai, és ő mindenkit bemutatott nekem.
Néhány harcos nem tudta leplezni megdöbbenését,
amikor megtudta, hogy otthagytam Bagdadot, és Bergaluba
jöttem lakni.
- Én is részt akarok venni ebben a harcban - válaszoltam,
mert ez volt az igazság.
Még be sem tudtuk fejezni az ebédet, amikor valaki
berontott a helyiségbe, és azt kiáltotta, hogy rakéták
közelednek. Mindenki az óvóhely felé iramodott. Igyekeztem
Szarbaszttal lépést tartani.
Fülsiketítő csattanást hallottam, és Szarbaszt abban a
pillanatban belökött az óvóhelyre. A meglehetősen nagy
helyiség félig a föld alatt rejtőzött, és a kunyhónk mögötti
lyukhoz képest luxuslakosztálynak számított. Bárcsak
közelebb lenne a falu központjához az otthonunk! Soha nem
lesz időm, hogy ideérjek a központi óvóhelyre. Támadás
esetén nem marad más hátra, mint bemászni a föld alatti
üregbe.
Úgy tűnt, más helybelinek sem maradt ideje arra, hogy
eljusson a közös óvóhelyre, mert én voltam az egyetlen nő a
sok harcos között. A támadás alatt mindenki csendben ült a
helyén. Az emberek fejüket a falnak támasztották, kezüket
az ölükbe tették, és hallgatták a becsapódó lövedékek
tompa puffanását. A legtöbbjük arcán aggodalom
tükröződött, és tudtam, hogy erre minden okuk megvan.
Szervánban Szarbaszt elmesélte, hogy némelyik
hagyományos bomba hatalmas méretű, és semmi nem véd
meg tőle. Ha közvetlen találat érné az óvóhelyet, bent
mindenki meghalna. Nem voltam hajlandó erre gondolni.
Nem lehetek ennyire szerencsétlen, legalábbis nem ilyen
hamar!
A bombázás zaja egyre erősödött. Szarbaszt említette
már, hogy a kormánycsapatok rendszeresen dobnak le
úgynevezett kazettás bombákat, amelyek még súlyosabb
sérüléseket okoznak, mert már a levegőben nagy területen
szétszórják a töltetüket. Azokra gondoltam, akiket a
szabadban ért a támadás.
Szarbaszt megnyugtatón átölelte a vállamat, és
megveregette a karomat. Én azonban nem féltem. Arra
gondoltam, hogy a bergalui bombázás nem olyan
félelmetes, mint a Bagdadban átélt légitámadások. Anyával,
Munával, a kis Nadiával, Szahaddal és a feleségével sokszor
kuporogtunk az apró fürdőszobában, amely egyáltalán nem
nyújtott védelmet a bombák ellen. Rettegve vártuk, hogy az
iráni gépek halálos rakománya eltalál minket. Most megint
az égből hulló veszély elől kell bujkálnom. Úgy látszik,
néhány dolog soha nem változik.
Amikor a bombázásnak vége lett, kivonultunk, és
felmértük a pusztítást. Hála istennek, az épületekben kevés
kár esett, bár azt észrevettem, hogy két kisebb raktárt
találat ért. Úgy tűnt, hogy a legtöbb bomba és gránát célt
tévesztett. Szarbaszt azt mondta, az ellenség meglehetősen
következetlen, és rosszul céloz. Bergaluban ugyan voltak
már halálos áldozatok, de sokkal kevesebb, mint az ember
gondolná.
Az élet ment tovább, mintha mi sem történt volna. Úgy
látszik, az emberek mindenhez hozzá tudnak szokni,
gondoltam.
Szarbaszt nemsokára hazakísért, majd visszament a
rádióadóhoz. Azt mondta, vacsorára visszajön, és utána
bemutat a többi nőnek.
Elfelejtette megemlíteni az iraki hadsereg furcsa szokását:
minden nap végén kilőnek három gránátot a falura. Ebben
olyan pontosak voltak, hogy a falubeliek a három gránát
becsapódását már-már egyfajta szertartásnak érezték.
Az iraki katonák bergalui tartózkodásom első napján is
megtartották a szokásukat. Egyedül voltam otthon, amikor
becsapódott a három gránát. Nem tudtam, hogy ez komoly
támadás kezdetét jelenti-e. Lekuporodtam a sarokban,
kezemet a fejemre szorítottam, és igyekeztem ebben a
biztonságos pózban maradni.
Szarbaszt épp ekkor ért haza, és aggódó arccal rontott be
az ajtón. Meglepődve látta, hogy nyugodt vagyok, és csak
elővigyázatosságból bújtam el. A karjába kapott.
- Olyan bátor pesmerga vagy, drágám! - súgta a fülembe,
majd felnevetett. - Most valóra váltak az álmaid. Isten
hozott a kurdok igazi világában, Joanna.
A vacsora a hideg déli maradék volt, amelyet a konyhából
hoztunk.
Szarbaszt azt mondta, sötétedés után csatlakozunk a
többi pesmergához a domboldalon. Miután az iraki katonák
kilőtték a búcsúlövedékeket, a falubeliek gyakran
összegyűltek táncolni, beszélgetni és ünnepelni, hogy újabb
napot éltek túl. Már hallottam is a vidám hangokat.
Ez az este pont olyan lesz, amilyennek az életemet
megálmodtam.
Néhány harcos szolgálatban maradt, hogy őrizze a falut, a
többi bergalui lakos pedig leült a zöld fűre. Hiába volt június,
a hegyek felől hűs fuvallat érkezett. A hold ezüstös fénye
megvilágította a csoportot.
Észrevettem három nőt a sok férfi között, és éreztem,
hogy ők is figyelnek engem. Szarbaszt megemlítette, hogy
van még egy negyedik feleség is a faluban, de aznap este
nem jött közénk.
 Olyan faluban éltem, ahol majdnem kétszáz férfi lakott, és
csak öt nő. Jobban szemügyre vettem a három asszonyt, és
figyelmemet lekötötte az egyik fiatal nő, aki egy kisfiút
tartott az ölében. Fütyörészett és gügyögött neki. Érdekelt
az a nő és a szép kisgyerek. Szerettem volna megismerni a
történetét, mert minden pesmergának van története.
A sok hős között kissé félénken húztam meg magam,
hiszen én még tapasztalatlan ifjú feleség voltam.
Amikor egy csapat férfi felugrott, és táncolni kezdett,
kezdtem megnyugodni. Valaki hozott magával egy dobot, és
ütni kezdte a ritmust. Néhány táncos botokkal harci
jeleneteket játszott el. Szarbaszt felugrott, és csatlakozott
hozzájuk.
Együtt tapsoltam a tömeggel, és barátságosan
visszamosolyogtam az emberekre. A táncosok a mi kurd
nyelvjárásunkon énekelni kezdtek egy népszerű dalt.
Elárasztottak az érzelmek, és örömkönnyek szöktek a
szemembe. Pontosan az történt velem most, amiről mindig
álmodoztam. Ott voltam, ahol mindig szerettem volna lenni.
Otthon voltam. Otthon, Kurdisztánban. Végre.

Jó kurdok, rossz kurdok

BERGALU, KURDISZTÁN 1987. JÚLIUS

1987. július 22. szerda

Drága anyám!
Csókollak és ölellek téged. Remélem, mindnyájan jól
vagytok. Be kell vallanom, hogy szörnyen hiányoznak az
unokaöcséim, főleg a kis Randzs, mert tudom, hogy nem
fogom látni kisbabakorában. Alig tudom elhinni, hogy már
egy év eltelt a születése óta. Légy szíves, mondd meg
Aliának, hogy a fiainak mindig beszéljen rólam, nehogy
elfelejtsenek.
Egy kicsit későn írok, de ismered a helyzetet, és tudod,
hogy ilyen körülmények között nehéz rendszeres levelezést
folytatni. Nem is vagyok biztos abban, hogy megkapod ezt a
levelet, mert számtalan kézen megy át, mire eljut hozzád.
Drága anyám! Már elég sok ideje élek ebben a faluban, és
tudom, hogy helyesen döntöttem, amikor Szarbasztot és a
pesmerga életet választottam. Ő az a férfi, aki mellett az
egész életemet le akarom élni. Csodálom az akaraterejét, és
mindenről ugyanaz a véleményünk. Olyan utat választott,
amely teli van kalandokkal, kockázattal és veszéllyel, de én
nagyon büszke vagyok rá, mert olyan ügynek szenteli az
életét, amelyben hisz. Ezért nagy megtiszteltetésnek
tartom, hogy egy ilyen harcos felesége lehetek, és
megoszthatom vele a nehézségeket, mert az ő ügye az én
ügyem is.
Az életem azonban nagyon megváltozott. Már alig
emlékszem arra a fiatal bagdadi nőre, aki egykor voltam. Aki
finom ételeket evett, csinos ruhákat vett magának, és
amikor meglátogatta a barátait vagy a rokonait, akkor teát
vagy kávét ivott.
Ki volt az a lány?
Az a lány már nem létezik.
Az új Joanna mindennap a saját bőrén tapasztalja meg egy
kemény és könyörtelen háború valóságát. Bagdadban
mindig hallottuk, hogy a kurdisztáni testvéreinknek sok
kegyetlenséget kell elviselniük, de a valóság rosszabb, mint
amit elképzeltünk. Szörnyű háborút folytatnak ellenünk, mi
pedig küzdünk, hogy szabadon élhessünk ezen a földön.
Mégis mind boldogok vagyunk, mert a győzni akarás éltet
minket.
 A te kis Joannád biztos abban, hogy helyesen döntött,
ezért ha esetleg a végső, legnagyobb áldozatot is meg kéne
hoznom, legyen békesség a szívedben, mert úgy halok meg,
hogy azt tettem, amit mindig akartam. Ne gyötörd magad,
és ne gyászolj, anya!
Mindent el akarok mesélni neked, ami az elválásunk óta
történt.
Kalat-Dizából Zakiával Mergébe mentem. Mergében
Szarbaszt csatlakozott hozzánk, és együtt mentünk
Szervánba, ahol egy hónapig a mézesheteinket töltöttük.
Mindenfelé találkoztunk úttorlaszokkal és ellenőrzésekkel,
de a pesmergák április 27-i, kerbalai offenzí- vája után
(amelyben állítólag az iraki Ötödik hadsereg ötezer katonája
esett el) néhány körzetet a mi harcosaink tartottak az
ellenőrzésük alatt az iráni csapatokkal együtt. Talán
hallottad, hogy volt egy másik fontos offenzíva is, a Naszr
(Győzelem), amely Szuleimánija tartományt célozta meg.
Arról értesültem, hogy sok területet sikerült elfoglalnunk, és
ennek őszintén örülök. Talán könnyebb lesz az ott élő
szeretteink élete. Hallottunk egy Teheránból közvetített
rádióműsort, amelyben Rafszandzsáni Szuleimániját „az Irak
többi részébe vezető kapunak” nevezte. Ezért úgy véljük,
hogy az irániak azon a fontos területen fogják koncentrálni
az erőiket. Mindez talán megkönnyíti a helyzetünket itt, a
Dzsafati-völgyben, talán megnehezíti.
Most elmesélem, milyen itt az életem. Szarbaszt elment
egy fontos küldetésre, tehát ma egyedül vagyok.
Kihasználom ezt a ritka alkalmat, és mindenről beszámolok
neked, mintha beszélgetnénk.
Semmit nem akarok eltitkolni előtted. Mindig őszinte
leszek. Az itteni helyzetem semmiben sem hasonlít a
korábban megszokott életemhez. Egy apró kunyhóban
lakom, egy kezdetleges faluban. Ez a hely mégis becsesebb
számomra, mint egy bagdadi palota. Szerény otthonunk
nagyon egyszerű, és csak a legalapvetőbb berendezési
tárgyak találhatók benne. Egerekben viszont bővelkedünk.
Nagyon aranyosak, ahogy a hátsó lábukon ülnek a padlón,
eleven szemükkel figyelik minden mozdulatomat, és kis
mancsukat úgy tartják, mintha ételt kunyerálnának.
Kenyérmorzsát és néha sajtdarabkákat adok nekik - pedig
Szarbaszt tiltakozik ellene. Szerinte a környék egerei között
már biztosan elterjedt a híre, hogy milyen gyengéd szívvel
viseltetek irántuk. Pedig azok az egerek semmilyen kárt
nem okoznak nekünk, mert az ételt a hűtőszekrényben
tárolom. Sajnos a hűtő nem működik, de szekrénynek
nagyon praktikus.
Az egerek valóban ártalmatlanok, de ezt nem állíthatom a
többi teremtményről, főleg a kígyókról, amelyek miatt
minden lépésemre ügyelek.
Igen, vannak kígyók. És skorpiók is.
Jobb, ha nem mondok semmit az étel minőségéről. Az
útlezárások és a szigorú ellenőrzések akadályozzák
csempészeink munkáját, ezért nagyon kevés élelmiszert
tudnak átjuttatni az ellenséges vonalakon. Úgy érzem
magam, mint egy kenyéren és vízen tartott fogoly, és
gyakran álmodom a finom kurd ételkülönlegességekről,
amelyeket otthon ettem.
Viszont nagyon hálás vagyok azért, hogy nem kell
éheznünk.
A mi otthonunkat legalább igaz szerelem tölti be. Kevés
házaspárnak adatik meg a miénkhez fogható boldogság.
Még a gyerekkori álmaim sem hasonlíthatók ahhoz az
örömhöz, amelyet most nap mint nap átélek pesmerga
férjem oldalán.
Ezen az a tény sem változtat, hogy állandó
bombatámadásnak vagyunk kitéve ebben a kis faluban.
Most hadd meséljek a bombázásról és a gránátokról.
Sokan figyelmeztettek, de még így sem voltam
felkészülve a Bergalut ért támadások hevességére. A fülem
és a szemem már rá van hangolódva a folytonos veszélyre.
Már értem, hogy Zakia mire gondolt, amikor Szervánban
figyelmeztetett. Azt mondta, akármit csinálok, csak félig
figyeljek az elvégzendő feladatra. Közben érzékszerveim az
eget és az ég felől érkező hangokat kémleljék. A reggeli
készítésénél a kezem szorgosan dolgozik, de a fülem
azonnal meghallja a gránátok éles sivítását, egy repülőgép
vagy egy helikopter dübörgő hangját. Ugyanez a helyzet,
amikor Szarbaszt rádiós szövegeit olvasom, a vécén vagyok,
mosok, a többi pesmerga nővel beszélgetek, vagy a falu felé
gyalogolok.
Egy pillanatra sem feledkezhetek meg az éberségről.
Néha történik egy-egy szomorú haláleset, de a támadások
gyakoriságához képest nem sok. Egy tragédiát azonban
nem tudok elfelejteni.
Nemrég elveszítettük a két legfiatalabb pesmerga
harcosunkat. A két fiú jó barát volt, és nagyon fiatal, bár
nem tudtam a pontos korukat. Sokszor láttam őket a
faluban. Bántott, hogy nem járnak iskolába, de látszott,
hogy élvezik a pesmerga életet, és nagyon boldogok. Egy
nap éppen a légelhárító fegyvereknél szolgáltak, amikor
közvetlen találat érte őket. Mindketten azonnal meghaltak.
Kár, hogy láttam megcsonkított testüket, mert nem tudom
elfelejteni a látványt. Egyik nap még nevetgéltek és
tréfálkoztak, és másnap már nem éltek. Zsákba csavartuk a
testüket, és eltemettük őket a harcosok temetőjében, a falu
mellett.
Egyetlen vigaszom, hogy az életük a szabadság
reményében telt. Talán az ő áldozatuk is hozzájárul ahhoz,
hogy mi, akik itt maradtunk, elérjük a célunkat.
Nagyon nyugtalanító, hogy az ember soha nem tudhatja,
mikor találja el egy bomba vagy egy gránát. Szarbaszt
ragaszkodik ahhoz, hogy ha repülőgépet hallok, mindig
menjek be a föld alatti óvóhelyünkre. Én viszont erre nem
tudom rászánni magam, ha nincs otthon. Inkább a ház
sarkában ülök, ahogy Bagdadban szoktuk, az iráni
légitámadások idején. De amikor Szarbaszt itthon van,
muszáj bemásznom a lyukba.
Mindjárt meg fogod érteni, miért választom inkább a
bombákat. Négykézláb kell át- küzdeni magam a nyíláson,
miközben Szarbaszt mögöttem mászik és lökdös. Az óvóhely
nagyon szűk, olyan kicsi, hogy nem lehet benne egyenesen
ülni. Össze kell kuporodnom, miközben a fejem búbja a tetőt
veri.
Anya, tudtad, hogy Kurdisztánban a világ összes
rovarfajtája megtalálható? És a legtöbb Bergaluban él!
Ráadásul mind meglátogatnak, amikor abban a lyukban
szorongok. Legjobban a hajamban szeretnek elbújni. Egy
nagyon hosszú lábú rusnya bogár egyszer az orromba akart
bemászni. Csak fészkelődöm, és nem tudok pihenni az
óvóhelyen. Csodálom Szarbasztot, aki összekuporodik, és
úgy alszik, mint egy elégedett kisbaba.
Tegnap megkérdeztem tőle, hogyan tudja ezt elviselni már
öt éve, és felnevetett. Azt mondta, azelőtt nem volt ilyen
rossz a helyzet, mert sokkal ritkábbak voltak a bombázások
és a tüzérségi támadások. Ám amióta én ideérkeztem,
állandósultak az akciók. Szarbaszt még viccelt is velem,
hogy én hoztam ezt Bergalura.
Hála istennek, a magas hegyek megvédenek minket, és
az ellenség nem tud szemtől szembe ránk támadni.
Olyan sok jó kurddal találkoztam ebben a faluban. Ha
összehasonlítom az ő áldozataikat azokkal a nehézségekkel,
amelyeket mi átéltünk Bagdadban a kurd származásunk
miatt, akkor elszégyellem magam.
Nem én vagyok az egyetlen női szabadságharcos. Négy
másik nő is lakik a faluban, az egyik egy pesmerga vezető
felesége, aki mindnyájunknak jó példát mutat. Két gyerek is
van velünk, egy kétéves kislány és egy fiúcsecsemő.
 Ennek a kisfiúnak az anyjával barátkoztam össze a
legjobban. Egy kicsit mesélek róla, mert már egészen fiatal
lány kora óta éli ezt a kemény életet. Amikor én Bagdadban
egyetemre jártam, ő már ezt csinálta. Amikor ezt
megtudtam, felmerült bennem, hogy talán nekem is
korábban kellett volna csatlakoznom a kurd
szabadságharchoz. A lelkemben már akkor is támogattam a
kurd ügyet, de nem tettem semmit érte. Elhalaszthattam
volna az egyetemet, hogy északra jöjjek, és jelentkezzem
szolgálatra. Lehet, hogy önző voltam, és egyszerre akartam
élvezni az arab és a kurd örökség előnyeit?
Te is lányodnak tekintenéd Astit, mert olyan kedves!
Ráadásul bátrabb és okosabb, mint a legtöbb férfi. Apró
termetű, de olyan a szíve, mint a hegyi oroszlánnak. Az apja
ismert pesmerga volt, és évekkel ezelőtt megölte egy áruló
kurd.
Harcosok családjából származik, ezért nem meglepő, hogy
mihelyt tehette, ő is harcosnak állt. Tizenöt vagy tizenhat
éves korában Asti már titkos ügynökként dolgozott
Hevlerben. Őt is megpróbálta megölni egy áruló. Egy
kollaboráns kurd, egy informátor elárulta, ezért kénytelen
volt az otthonát elhagyni s a hegyekbe menekülni. A bátyja,
Aszad akkor már egy PUK-bázison harcolt, ezért ő is
odament, és csatlakozott hozzá. Mivel okos volt, hírszerzési
feladatokkal bízták meg. A bagdadi, teheráni és nyugati
adók politikai kommentárjait elemezte.
Szokatlan, hogy egy egyedülálló nő egy harcosok lakta
faluban él és dolgozik, de a bátyja jelenléte elfogadhatóvá
tette ezt a helyzetet.
Természetesen sok független pesmerga férfi érdeklődött
egy ilyen csinos és okos nő iránt, de Asti éberen őrködött a
jó híre fölött. Nem barátkozott senkivel, és teljes
elszigeteltségben élt.
 Ám nemsokára beleszeretett az egyik mérnök, egy Rebvar
nevű köztiszteletben álló pesmerga. Mivel Rebvar ismerte
Asti bátyját, illendően közeledett hozzá, először a bátyjával
beszélt.
A történetnek boldog befejezése lett. Asti és Rebvar
összeházasodtak.
Amikor a PUK tömegkommunikációs főhadiszállása
Bergaluba költözött, Asti és Rebvar az elsők között érkeztek
ide. Azt hallottam, hogy kezdetben sátrakban és
barlangokban laktak.
A harcos élet közepette Asti egy aranyos kisfiúnak,
Hemának adott életet. Nagyon szeretnéd ezt a kisfiút.
Elolvadna a szíved tőle, ahogy az enyém is. Sajnos sokat sír,
mert megijesztik a bombák és a gránátok, mégis az élet
örömét és reményét jelenti számunkra, akik itt élünk ebben
a faluban.
Hema emlékeztet minket arra, hogy miért harcolunk. Még
ha meghalunk is, talán ő életben marad, és szabad életet
élhet Kurdisztánban.
Nemrég ez a szegény kisbaba átélt egy gáztámadást.
Nem tudom, hallottad-e, hogy míg mi Szervánban voltunk
nászúton, addig Bergalut mérgesgáz-támadás érte.
Szerencsére a vegyi anyagokat nem megfelelően keverték
össze, vagy talán a szél fújt számunkra kedvező irányban,
ezért nem történt annyi haláleset, mint a gyilkosaink
tervezték. Állítólag 200 harcost veszítettünk el, de ha a
vegyszerek erősebbek, több ezer halott is lehetett volna. Ha
Szarbaszt és én nem éppen a mézesheteinket töltjük, akkor
fiatalasszonyként első itteni élményem egy halálos
gáztámadás lett volna. Nagyon szerencsések voltunk, hogy
Szarbasztnak egy hónap szabadságot adtak, és
felmentették a harcokban való részvétel alól.
Nem akarlak megijeszteni, de már azóta is voltak
gáztámadások a környéken. Talán azért, mert Szaddam
teljhatalommal ruházta fel az unokatestvérét, Ali al-Madzsí-
dot a kurdkérdés végleges megoldására. Lehet, hogy te is
hallottál a kinevezéséről? Ali al- Madzsíd fellépése
aggodalommal tölt el bennünket, mert ő Szaddam egyik
legfanatikusabb szolgája.
Hallottuk, hogy Szaddam valósággal tajtékzik a dühtől,
amiért még mindig nem adtuk fel a harcot ellene. A mérges
gázok komoly veszélyt jelentenek, ezért mindnyájunkat
ellátták gázmaszkkal. Kérlek tehát, ne aggódj!
Az egyik legizgalmasabb élményem az volt, amikor lőni
tanultam. Mint te is tudod, a pesmerga harcosoknál mindig
van fegyver. Engem viszont bosszant vezetőinknek az a
rendelkezése, hogy a nők nem vehetnek részt a fronton dúló
harcban. Az én életem többet ér, mint Szarbaszt élete?
Szerintem az életünk egyformán értékes. Ezért mindig
elszorul a szívem, amikor elmegy egy fontos küldetésre, én
pedig otthon maradok. Csak akkor nyugszom meg, amikor
végre hazajön.
A csatába ugyan nem mehetek vele, de fel kell készülnöm
arra, hogy esetleg megtámadnak. Mivel a mi otthonunk van
a legtávolabb a falutól, azt hiszem, nekünk kéne először
szembeszállni az ellenséggel, ha átkelnének a hegyeken, és
betörnének a völgybe.
El szeretnék mesélni néhány érdekes hírt Kamaran
Haszanról. Biztosan emlékszel rá. Az anyja Szarbaszt
anyjának a nővére, így ő Szarbaszt első unokatestvére.
Együtt nőttek fel Kalat-Dizában, és a napalmtámadást
követő két évben is együtt laktak az iráni
menekülttáborban. Ezért olyan erős szálak kötik őket össze,
amelyeket nehéz elszakítani.
Ha még emlékszel, Kamarannak mindig a hazája volt a
legfontosabb az életben. Mihelyt elvégezte a közgazdasági
egyetemet, azonnal belépett a PUK-ba. Örömmel hallottam,
hogy hamarosan a közelben fog dolgozni. Még nem
mondták meg, mikor fejeződik be a kiképzése, de ünnepelni
fogunk, ha megérkezik. Az ő közreműködése nagyon
hasznos lesz a mozgalom számára.
Most mesélek az itt folyó munkáról. Bár a harcosok mindig
készen állnak arra, hogy a fronton harcoljanak, Bergalu
legnagyobb ereje mégsem a fegyverekben, hanem a tollfor-
gatásban rejlik. Sok író van közöttünk, akik hazafias
anyagokat szerkesztenek, és a szabadságharcról írnak.
Szarbaszt is ezen munkálkodik. Az írások és a rádióadások
beszámolnak a többi harcosnak és polgári személynek arról,
mi történik a harcmezőn, figyelmeztetik őket, hogy mely
területeket ajánlatos elkerülniük. Közvetítjük a vezetőink -
például Dzsalál Talabani - beszédeit és különféle
eszmecseréket a kurd szabadságharc szükségességéről.
Ezenkívül fiatal férfiakat és nőket toborzunk, hogy
csatlakozzanak a pesmergákhoz. Nagyon jó lenne
hétköznapi szórakoztató műsorokat is sugározni, mint más
orszagokban, ám ebben a völgyben kénytelenek vagyunk
csak az élet-halál kérdésekkel foglalkozni.
Míg a bagdadi kormány a hazugságait hirdeti országvilág
előtt, addig mi az igazságnak adunk hangot.
Gyakran megkérdezem magamtól, hogy hol van a világ,
és a közvélemény. Senkit nem érdekel, hogy mi történik a
kurdokkal? Törődik valaki azzal, hogy Bagdad már évtizedek
óta halomra gyilkolja az ártatlan kurd állampolgárokat? Az
araboknak azt tanítják, hogy a kurdok állatok, és arra
buzdítják őket, hogy raboljanak ki, verjenek meg és
gyilkoljanak meg minket. Tudja ezt valaki? Tisztában van a
világ azzal, hogy a bagdadi kormány kiüríti a kurd falvakat,
a férfiakat isten tudja, hová viszi, a nőket, gyerekeket és
időseket pedig déli menekülttáborokba szállítja? Tudja a
világ, hogy a kurdoknak tilos hazatérniük, hogy arabokat
költöztetnek az otthonaikba, és kisajátítják a megélhetéshez
szükséges javaikat?
Ha a világ tudná, vajon foglalkozna vele?
 Úgy tűnik, ezer sebből vérzünk, mégsem ismeri senki a
szenvedéseinket.
Most sírva fakadtam.
Nagyon kiábrándító felismerés volt, hogy nemcsak jó
kurdok léteznek, hanem vannak rossz kurdok is. Az
ügyünknek ők ártottak eddig a legtöbbet. A kurd
kollaboránsok és besúgók belépnek a PUK-ba, úgy tesznek,
mintha gyűlölnék Bagdadot, majd a fontos információk
megszerzése után megszöknek, hogy az irakiaknak elárulják
a tartózkodási helyünket. Ezzel sok harcos halálát okozzák.
Attól tartok, hogy a kurd összetartás már nem olyan, mint
régen. Remélem, nincs igazam, mert eddig mindig az
egység volt a legnagyobb erősségünk.
Szarbaszt azt mondja, az iráni háború elhúzódása miatt
sok férfi nem akar lövészárkokban élni, mint Szahad, hanem
inkább eladják a becsületüket. Pénzt fogadnak el Bagdadtól,
és elárulják kurd társaikat.
Egyes emberek mindenre képesek, hogy elkerüljék a
lövészárkok poklát.
Pedig nyugodtan elmehetnének abba a földi pokolba, mert
a végén úgyis elkárhoznak, amiért kurd testvéreik ellen
kémkedtek. Az árulók csak elodázzák pokolra kerülésük
idejét.
Amikor Bagdadban éltem, és a bombák elől rejtőzködtem,
gyűlöltem az irániakat. Itt Kurdisztánban viszont ők az
egyetlen barátaink.
Bagdadban az irániak meg akarnak ölni téged, a bátyámat
és a nővéreimet. Bergaluban pedig azért harcolnak, hogy
megvédjenek engem, Szarbasztot és az összes többi kurdot.
Ezért az irániakkal kapcsolatban ellentétes érzéseim
vannak. Nem tudom, mit gondoljak felőlük.
Mi, kurdok, már több mint hatvan éve harcolunk Bagdad
ellen. Vajon még hatvan évig itt maradok ebben a faluban?
 Eddig a múltam indított arra, hogy idejöjjek. Most egy
szebb jövő látomása motiválja a tetteimet. Egy olyan jövőé,
ahol a gyerekeim szabadon beszélhetnek kurdul, tanulhatják
a kurd történelmet, és nem kell attól félniük, hogy
letartóztatják őket, amikor ezekben a hegyekben
közlekednek.
Ezért győznünk kell! Soha nem adjuk fel! Soha!
Drága anyám! A délutáni nap már a látóhatár széléhez
közeleg. Az ellenség hamarosan kilövi a nap utolsó bombáit
és gránátjait. Ezután felhangzik a békák kórusa. A férjem
hazajön, és együtt megvacsorázunk. Azután csatlakozunk a
többi harcoshoz a domboldalon vagy valakinek az
otthonában. Ott jókedvűen kacagunk, és örvendezünk, hogy
túléltünk még egy napot. Visszaemlékszünk a
gyerekkorunkra, és megosztjuk egymással a szabad jövőről
szőtt álmainkat. Ég áldjon téged a távoli Bagdadban!
A te kis Joannád

Vegyi támadás

BERGALU 1987 ŐSZÉN

Dzsalál Talabani azt kívánta, hogy nyissak számára egy

speciális kommunikációs csatornát. Megkapta. Elmentem
Szuleimánijába, és valóban különleges lőszerrel támadtam
rájuk. Ez volt a válaszom. Ugyanakkor folytattam a
deportálásokat is. Megmondtam a kurd falvak képviselőinek,
hogy nem maradhatnak a falujukban, mert vegyi
fegyverekkel fogom őket megtámadni. Azt válaszolták, hogy
szeretik a falvaikat. Erre én azt mondtam: „Akkor a
családotokkal együtt meg fogtok halni. Azonnal távoznotok
kell, mert amikor gáztámadást intézek ellenetek, már késő
lesz.”
 Mindnyájukat mérges gázzal fogom megölni. Ki fogja
felemelni a szavát? A nemzetközi közvélemény? A fenébe
velük! A nemzetközi közösséggel is és azokkal is, akik rájuk
hallgatnak.
Akkor sem fogok tárgyalni Talabanival, és nem hagyom
abba a deportálásokat, ha az iráni háború befejeződik, és az
irániak visszaadják az elfoglalt területeket.
Ez feltett szándékom, és szeretném, ha komolyan
vennétek. Mihelyt befejezzük a deportálásokat, mindenhol
katonai offenzívát indítunk ellenük, méghozzá egy
szisztematikus terv szerint. Még a főhadiszállásukat is
megtámadjuk. Támadásaink során vissza fogjuk szerezni az
ellenőrzésük alá került területek egyharmadát vagy felét.
Megpróbáljuk visszaszerezni a kétharmadát is, aztán egy kis
kiterjedésű, mélyen fekvő területen körbevesszük és gázzal
támadjuk meg őket. Nemcsak egy gáztámadást tervezek
ellenük, hanem tizenöt napon át folyamatosan bombázom
őket vegyszerekkel. Aztán bejelentem, hogy ha valaki le
akarja tenni a fegyverét, az megteheti. Ebből a szórólapból
egymillió példányt készítek, majd kurd, badinani, arab és
szóráni nyelven terjesztem északon. Nem fogom azt
mondani, hogy az iraki vezetéstől van. Nem akarom ebbe
belekeverni a kormányt. Azt mondom majd, hogy az Északi
Hivataltól származik. Ha valaki vissza akar jönni, szeretettel
várjuk, de akik nem térnek vissza, azokat pusztító gázzal
támadjuk meg. Nem említem meg a vegyszer nevét, mert
az titkos. Csak annyit árulok el, hogy olyan új fegyverrel
támadunk, amely el fogja pusztítani őket. Ezért a
fenyegetéseim hatására majd meg fogják adni magukat.
Meglátjátok, Isten összes járműve sem lesz elég arra, hogy
elszállítsák őket. Esküszöm, hogy le fogjuk őket győzni.
Megmondtam az elvtársaimnak, hogy gerillacsapatokra
van szükségem Európában, mert meg kell ölnünk mindenkit,
akikkel ezek a kurd szabotőrök szóba állnak. Isten
segítségével meg is teszem. Legyőzöm, és Iránba is
követem őket.
(Ali Haszan al-Madzsíd, az Északi Hivatal főtitkára. Egy
1987-es gyűlés hangfelvételének szövege, a pontos dátum
ismeretlen.)
Szarbaszttal néma csendben ebédeltünk otthon. Újabban
szokásunkká vált, hogy hazahozzuk az ebédet, és örülünk,
hogy kettesben lehetünk. Ám akkoriban éppen nehéz időket
éltünk át, és lehetetlen volt másra gondolni. A térségben
sok minden történt a három hadsereg - az irakiak, az irániak
és a kurd szabadságharcosok - között.
Szarbaszt és a munkatársai a rádióban felhívást tettek
közzé, amelyben PUK- önkéntesek jelentkezését várták. Úgy
véltük, hogy az irániak segítségével már csak egy végső
csapásra lenne szükség a Bagdad elleni győzelemhez.
Legalábbis így gondoltuk. Ám ehhez több harcosra volt
szükségünk.
Miután Szarbaszt elment, elmosogattam, majd elmentem
meglátogatni Astit és a kis Hemát. Ez volt a kedvenc
időtöltésem azokban a ritka időszakokban, amikor éppen
nem bombáztak minket.
Örömmel láttam, hogy a többi pesmerga nő is Astinál
vendégeskedik. Pahsan, a magas rangú pesmerga felesége
az ölében tartotta kislányát, Laszikot. Bahar és Kazal
mellette üldögélt. Ők is fiatal feleségek voltak, és nem volt
még gyerekük. Én viszont újabban állandó hányingerrel
küszködtem, és aggódtam, hogy terhes vagyok. Asti vizet
töltött egy nagy műanyag tálba, és Hema fürösztésére
készült. Asti mindig bátornak látszott, de tudtam, hogy
nagyon nehéz lehet neki egy kisbabával élni Bergaluban.
Közelebb húzódtam hozzájuk. Hema nagyon élvezte a
szabad levegőt és a napfényt. Sajnos ezek az önfeledt
pillanatok egyre ritkábbak voltak. Most viszont örült annak,
hogy ennyi kedves arc vette körül, és mindenki csak rá
figyelt.
Felkaptam Hemát, és megcsókoltam. Nagyon szerettem
játszani ezzel a drága kisfiúval. Azóta aggódtam a
biztonságáért, amióta az első este megpillantottam az anyja
ölében. Most már szinte állandóan hullottak a bombák, és
robbantak a gránátok, ezért Hema és Laszik élete egyre
nagyobb veszélyben forgott. Tudtam, hogy Asti és Pahsan
nagyon félti a gyerekét. Én is szorongva gondoltam rájuk.
Szomorú volt látni a két gyerek rémült arcát, amikor
Bergalut támadták. Tágra nyílt szemmel hallgatták a
bombák és a gránátok szörnyű robbanásait.
Asti elvette Hemát a karomból, és berakta a kádba. Laszik
odatipegett, és kezével csapkodni kezdte a vizet. Mindenki
felnevetett.
Letelepedtem a nők közé.
Ekkor megszólalt Kazal, akinek a férje a leghíresebb rádiós
műsorvezető volt egész Irakban.
- Azt hallottam, hogy holnap hússzállítmány érkezik
Bergaluba.
Izgatott morajlás volt a válasz. A hús különlegességnek
számított. Amikor a szergalui testvérfaluban lévő boltba hús
érkezett, a bergalui lakosok odaküldtek valakit, aki
bevásárolt helyettük. Ilyenkor egy kis ünnepséget
rendeztünk, és húst sütöttünk.
Összefutott a számban a nyál. Már egy hónapja csak
babot és paradicsomszószt ettem, hús nélkül. Bár előző nap
Szarbaszt bátyja váratlanul betoppant, és hozott nekünk
tésztát meg süteményt az anyjától. Aznap estére nagy
lakomát terveztünk.
Asti a kádban pancsoló Hema karját fogva rám
mosolygott.
- Szarbaszt mikor süt nekünk valami finomat? - kérdezte.
 Szarbaszt nagyon jó süteményeket tudott készíteni.
Amikor liszthez és cukorhoz jutott, azonnal nekilátott a
sütésnek. Így vezette le a feszültséget. Astival alig vártuk,
hogy végre édességet ehessünk.
- Azt ígérte, hogy hamarosan - válaszoltam.

A vidám vendégségnek hamarosan vége szakadt, mért

Bahar férje azt üzente, hogy a hús egy nappal korábban
érkezett Szergaluba. Valaki nemsokára elindul, hogy
megtegye az egyórás gyalogutat. Azt mondta, Szarbaszt
már oda is adta a pénzünket, hogy megvegye, amire
szükségünk van. Mindenki izgatottan szétszéledt.
Úgy döntöttem, sétálok egyet, mivel még nem volt
kedvem hazamenni. Ritkán sétáltam Szarbaszt nélkül, mert
ez volt a kedvenc közös időtöltésünk. Az utolsó gránátok
becsapódása után általában együtt élveztük a tiszta hegyi
levegőt.
Most azonban sok gondolkodnivalóm volt. Azt hallottuk
Szarbaszt bátyjától, hogy Ali al-Madzsíd még több vegyi
támadást tervez. Könnyen ki lehet találni, mi a célja: egész
Kurdisztánt pusztasággá akarja tenni. Sok jelentés
érkezett arról, hogy a kurd falvakat elpusztítják, a tizenkét
és hatvan év közötti férfiakat megölik, a kurd civileket elzárt
területekre deportálják. Az ellenségünk most valami még
gonoszabbat forral ellenünk.
Még több PUK-harcosra volt szükség. Reméltem, hogy
Szarbaszt felhívásaira sok kurd férfi belép a harcosok
táborába.
Séta közben azon gondolkodtam, milyen érvekkel lehetne
rávenni egy jó kurdot arra, hogy elkötelezze magát az ügy
mellett. Az agyam dolgozott, de néha megálltam, hogy
nagyot szippantsak a friss hegyi levegőből, mert tudtam,
hogy nemsokára a völgyet hó és jég fedi be. Ha beköszönt a
tél, már nem lesz ilyen élvezetes a séta.
 Meglepődtem, amikor meghallottam a bombázás zaját.
Nem a támadás lepett meg, hanem az időpontja. Eddig a
délutáni és az esti légitámadásokhoz akár az óránkat is
beállíthattuk volna, most viszont váratlan időpontban
csapott le ránk az ellenség.
Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. A házunktól elég
messze voltam, ezért nem futhattam oda. Inkább gyorsan
letértem az ösvényről, és lekuporodva vártam az alkalmat,
hogy hazarohanhassak, és az egyik szobában fedezéket
keressek.
Ekkor valami furcsát vettem észre. A bombák nagyon
különösek voltak. Hang nélkül értek földet, és nyomukban
piszkosfehér felhő emelkedett a levegőbe. Néztem a
szokatlan látványt, a szám kiszáradt a félelemtől, és nem
akartam a legrosszabbra gondolni. Hátha mégis
ártalmatlanok ezek a néma lövedékek!
Ekkor még egy hátborzongató dolog történt: az égből
madarak kezdtek hullani! Ösztönösen felkiáltottam:
„Madarak esnek az égből!”
A néma bombák és a levegőből bukdácsoló madarak
valószínűtlen látványt nyújtottak. Színes foltok jelentek meg
az égen, és zuhantak lefelé. Mindegyik egy-egy madár volt.
Szerencsétlenek kétségbeesetten csapdostak a levegőben,
és kőként hulltak alá.
Szörnyű volt hallani, ahogy tompa puffanással földet értek
körülöttem.
Nagyon szerettem a madarakat, és mélyen megindított
ennek a tragédiának a látványa. Jól tudtam, hogy ha
madarak hullanak az égből, akkor azonnal az óvóhelyre
kéne futnom, de a szó szoros értelmében a földbe
gyökeredzett a lábam.
Szememmel a férjemet kerestem. Ha tudná, hogy
veszélyben vagyok, értem jönne. Talán azt hiszi, hogy már
elértem az óvóhelyet. Az is lehet, hogy a hirtelen támadt
veszély miatt kénytelen volt a falu központjában lévő közös
óvóhelyen fedezéket keresni.
Alsó ajkamat rágva fürkésztem az ösvényt, hátha
megpillantom a férjem izmos alakját, és rettegtem, nehogy
baja essen.
Semmi kétség, Bergaluban valami szörnyűség készülődik.
Ekkor a rémülettől elállt a lélegzetem, mert egy madár
egyenesen a lábam elé hullott. Szegény jószág a földön
vergődve kínlódott. Apró fekete csőrével előbb hevesen,
majd egyre lassabban tátogott, és kétségbeesetten
kapkodott levegő után.
Még mindig nem mertem mozdulni, mert a néma
lövedékek tovább hullottak az égből. A saját szívverésemet
hallgatva kuporogtam, és észrevettem, hogy a furcsa
bombák még a földre érve is füstöt pöfékelnek magukból,
amely piszkosbarna felhőként terül szét a földön.
Még egy madár lehullt a közelemben.
Tisztában voltam azzal, hogy a vegyi támadást először az
állatok jelzik. Vajon ez az a mérgesgáz-támadás, amelyet Ali
al-Madzsíd ígért?
Amikor ez a szörnyű gondolat eszembe jutott, minden
óvatosságot félredobva felugrottam rejtekhelyemről, és az
életemet féltve rohantam az ösvényen hazafelé.
Minden elhomályosult előttem, de tisztán láttam, hogy
egy pányvájáról elszabadult öszvér kétségbeesetten
elgaloppozott mellettem. Olyan gyorsan ügetett, mintha
táncolna. Még soha nem láttam öszvért ilyen gyorsan futni!
Továbbrohantam, és megpróbáltam kikerülni a földön
vergődő madarakat. Lihegve értem be a házba. Végre
biztonságban voltam!
Néhány másodperc múlva a férjem is berontott. Nyitott
szájjal kapkodtam a levegőt, és némán meredtem rá.
A férjem felkiáltott:
 - Joanna, esküszöm, ez vegyi támadás!
Igen! Tudtam! Már felismertem a kellemetlen szagot,
amelyről a korábbi gáztámadások túlélői beszámoltak:
rothadt alma, hagyma és fokhagyma keveréke. Valóban
vegyi támadás ért bennünket!
A férjem gyorsan az ajtó fölötti polchoz nyúlt. A maszkokat
veszi elő, gondoltam megkönnyebbülten.
- Joanna! Vedd ezt fel! - kiáltott rám.
Átnyújtott egy gázmaszkot, a másikat pedig fürgén az
arcára húzta, és becsatolta a rögzítőpántokat.
Visszatartott lélegzettel küszködtem a csatokkal és a
szalagokkal. Olyan izgatott voltam, hogy még ez az
egyszerű feladat is nehéznek bizonyult. Sokszor beszéltünk
már a maszk fontosságáról, és a férjem mindig intett, hogy
ismerkedjek meg a felszereléssel, ám én ostoba módon
figyelmen kívül hagytam a tanácsát.
Végül a férjem kikapta a gázálarcot a kezemből, majd
ügyesen az arcomra és a fejemre csúsztatta. Kéz a kézben
rohantunk föld alatti óvóhelyünkre, és olyan mélyen
kúsztunk be az üregbe, amennyire lehetett.
Csak akkor vettem észre, hogy egész idő alatt
visszatartottam a lélegzetemet, amikor végre
elhelyezkedtünk. Már nem bírtam tovább, és végre egy
nagy levegőt akartam venni, de hiába erőlködtem. Nem
tudtam lélegezni!
A férjem nem vette észre, hogy bajban vagyok.
Kétségbeesetten lerántottam a gázálarcot a fejemről, és
felkiáltottam:
- Nem kapok levegőt ebben a maszkban!
A férjem végre meglátta a vergődésemet, és odakúszott
hozzám. Kezébe vette a maszkot, és megvizsgálta.
Mivel már úgy éreztem, hogy szétrobban a tüdőm,
kénytelen voltam belélegezni a mérges gázokat. A szemem
is azonnal megérezte a vegyszerek hatását: égett és
lángolt. Olyan erős volt a fájdalom, mintha forró tűkkel
szurkálták volna a szemgolyómat. Nem bírtam tovább.
Dörzsölni kezdtem a szememet, pedig figyelmeztettek, hogy
ezt ne tegyem.
- A gáz belement a szemembe! - sikoltottam, és fuldokolni
kezdtem a mérgezett levegőtől, amely ködként nyomult be
az óvóhelyre.
A gázok a föld közelében maradtak, és megtöltötték az
alacsony üreget. A férjem gyorsan kimászott a bunkerból, és
engem is kihúzott. Egyik kezében a maszkomat tartotta, a
másikkal magával vonszolt a házba.
Tudtam, hogy a hegyek felé kéne szaladnunk, mert
eszembe jutott, amit tanítottak nekünk: a hagyományos
bombatámadáskor keressünk mélyen fekvő óvóhelyet, vegyi
támadás esetén viszont magasan fekvő helyekre kell
menekülnünk.
Ehhez azonban egy használható maszkra lett volna
szükségem.
A torkom fájt, a szemem égett. Lerogytam a padlóra, a
férjem pedig mellém térdelt. Az érzékeimre hideg köd
ereszkedett, és megbénította az elmémet.
Itt a halál, gondoltam magamban.
Kénytelen voltam ismét belélegezni a rossz szagú levegőt.
Állapotom egyre romlott. Reméltem, hogy hamar eljön a
vég, mert féltem a hosszadalmas szenvedéstől.
Miközben ott fuldokoltam, egy halotti leplet viselő,
homályos alakra lettem figyelmes. A sötét női alak mintha
előttem lebegett volna. Zavart állapotomban nem is ijedtem
meg tőle. Áisa nénikém volt az!
Áisa néni meglátogatott minket! Ez teljesen váratlanul ért,
bár Halabdzsa nem volt messze Bergalutól. Áisa néni tíz
évvel korábban, néhány évvel apám halála után költözött
Halabdzsába. Gyerekkorom óta a kedvenc nagynénikém
volt, és mindig csodálatos módon el tudta oszlatni az
aggodalmaimat. Felnőttkoromban megértettem, hogy
sokszor álmok formájában kap üzeneteket Istentől.
Mélyen vallásos, de rendkívül vidám nő volt, szerette a
gyerekek társaságát, és jókedvűen nevetett ostoba
viselkedésünkön. Ám most nem nevetett. Sőt, nagyon
komor volt az arca.
Vajon mit keres Bergaluban? Az idő egyáltalán nem volt
alkalmas rokoni látogatásra. Mégis jobban éreztem magam
a jelenlétében. Gyerekes bizalommal hittem, hogy ha Áisa
nénikém is velem van, akkor nem történhet baj.
Még mindig a szemem előtt imbolygott, és annyira
lekötötte a figyelmemet, hogy semmi másra nem tudtam
gondolni. Vajon hogyan tud a levegőben lebegni? Már
sokszor bebizonyította, hogy csodálatos nagynéni, de még
soha nem láttam a föld fölött lebegni. Bámulatos asszony
volt.
Áisa néni felém hajolt, és arca alig néhány centiméterre
volt az enyémtől. A szavai megdöbbentettek.
- Halott vagyok.
Összerándultam.
- Halott? - súgtam.

Minden olyan hátborzongató volt. Áisa néni egy szellem?

A harcosokat ellátták gázálarccal, de a teljes kurd polgári
lakosság számára nem volt elég védőfelszerelés. Áisa néni
nem volt harcos, tehát ő nem kapott gázmaszkot.
Vajon Bergaluval egy időben az ő faluját is gáztámadás
érte? Valóban halott volt? Én is halott vagyok?
Reméltem, hogy nem. Túl fiatalnak éreztem magam a
halálhoz. Huszonöt évesen még sok év vár rám, amelyeket
meg akartam osztani imádott Szarbasztommal, és
gyerekeket szerettem volna tőle. A jelek azt mutatták, hogy
a terhesség korai szakaszában vagyok, pedig Szarbaszttal
úgy döntöttünk, nem kéne még gyerekeket hoznunk erre a
veszélyes világra. Az élet ezért most értékesebbnek tűnt
számomra, mint valaha.
Még nem mondtam el a gyanúmat Szarbasztnak. Anélkül
is éppen elég baja volt szegénynek.
Minden olyan zavaros volt. A kezemmel eltakartam az
arcomat, hogy védjem a szememet, de kikukucskáltam az
ujjaim közül, mert látni akartam Áisa nénit.
Nagyon csalódott voltam, amikor semmivé vált.
Hamarosan rájöttem, miért jelent meg nekem:
figyelmeztetni akart a gázok veszélyére. Azt szeretné, hogy
éljek. Tudtomra adta, hogy vigyáz rám.
Ettől bizakodóbb lettem. Áisa néni nagyon erőteljes
személyiség. Hogyan halhatnék meg, ha egy ilyen asszony
vigyáz rám?
Szarbasztra pillantottam, aki kétségbeesetten ráncigálta
és nézegette használhatatlan maszkomat. Látszott rajta,
hogy nem érti, mi a baja.
Öklendezni kezdtem. Szarbaszt rám nézett, és a saját
maszkjához nyúlt, hogy ideadja nekem, de én megráztam a
fejem.
- Nem! - Soha nem venném el a maszkját. Nem akarnék
nélküle élni.
Megint visszatartottam a lélegzetemet, szorosan
behunytam égő szememet, arcomat a kezembe temettem
és előrebuktam.
Kezdtem elveszíteni az eszméletemet, de ekkor Szarbaszt
végre megoldotta a problémát. Sikerült egy kis kupak
eltávolításával aktiválnia a maszk ventilátorát. A most már
működő álarcot a fejemre tette.
Mohón lélegezni kezdtem, és még soha nem esett ilyen jól
a levegővétel. Az sem zavart, hogy a levegőnek gumiszaga
volt.
 Istenem! Boldog voltam! Élek!
Megkönnyebbültem, és rengeteg gondolat cikázott a
fejemben. Áisa néni megmentett! Szarbaszt megmentett!
Élni fogok! Elhessegettem azt a kellemetlen gondolatot,
hogy Áisa néni meghalt egy hasonló támadásban. Azt
hajtogattam magamnak, hogy biztonságban van az
otthonában, Halabdzsában, és egyik látomása közben
látogatott meg engem.
Felkacagtam. Érthetetlen vidámságom nagyon
megriasztotta Szarbasztot. Mindketten tudtuk, hogy a súlyos
gázmérgezést szenvedett emberek haláluk előtt gyakran
elvesztik a józan eszüket.
A pesmerga parancsnokok annyira aggódtak egy
esetleges gáztámadás miatt, hogy kiadtak egy jelentést az
előző támadások fizikai hatásairól. Leírták, hogy felnőtt
férfiak és nők kuncogtak és táncoltak az utcán, mintha a
gáztól megzavarodtak volna. Reméltem, nem kerülök ilyen
megalázó helyzetbe.
A szívem mélyén tudtam, hogy nem fogok megőrülni, csak
ujjongok, hogy élek. Ám ekkor örömömet megzavarta két,
gázmaszkot viselő pesmerga harcos, akik berontottak a
nyitott ajtón. Fejükre és vállukra nedves törülközőt
terítettek.
Egyikük félrehúzta egy pillanatra a gázmaszkját, és azt
mondta, hogy a bombázásnak vége, de a halálos méreg
még nem tisztult ki a völgyből.
- Menjetek ki! Menjetek ki! A gáz nehezebb a levegőnél, és
letelepszik az alacsonyabban fekvő területeken. Itt nem
vagytok biztonságban! - kiáltotta.
A harcosok megfordultak és távoztak, hogy a többi
szomszédot is figyelmeztessék. Egyikük válláról lecsúszott a
nedves törülköző. Szarbaszt felkapta a padlóról, és a
fejemre dobta. Magával húzott a szabadba.
 Elindultunk felfelé a hegyoldalon. A tájat furcsa, homályos
szürkeségen át láttam. Az egész faluban hatalmas volt a
káosz, az emberek a völgyből a hegyek felé rohantak.
Mi is felfelé vonszoltuk magunkat.
Igyekeztem, ahogy csak tudtam, pedig egyre rosszabbul
éreztem magam. Mindkét szememből ragacsos, égő váladék
folyt, és a maszk alatt összegyűlt az arcomon. Meg
ijesztőbbnek tartottam, hogy a gáztól kezdtem elveszíteni a
gondolkodási képességemet, és a mozgásom egyre lassúbb
lett. Hirtelen minden lépés hatalmas erőfeszítésembe került.
Az ösvényen minden kő óriási kőtömbnek tűnt, és minden
emelkedő egy meredek hegyoldalnak. Soha nem fogok
felérni a hegyre.
Végre elértünk egy sziklás kiszögellést, amely elég
magasan volt, és védelmet nyújtott a nehéz gázok ellen. A
lábam felmondta a szolgálatot, ezért lerogytam a nyirkos
földre.
Szarbaszt levette mindkettőnk gázmaszkját.
- Itt biztonságban vagy, drágám - nyugtatott meg. -
Biztonságban vagy.
Kinyújtottam a karomat, hogy átöleljem, de elhúzódott.
- Joanna, ne nyúlj hozzám, és magadhoz se. Mindketten
szennyezettek vagyunk - figyelmeztetett.
Addigra a szemem már annyira meg volt dagadva, hogy
alig tudtam kinyitni. Két homályos nyíláson keresztül
bámultam Szarbasztra. Hogyan lehet megfertőzni valakit,
aki már teljesen szennyezett?
Mielőtt feltehettem volna ezt a kérdést, egy iraki
repülőgép zúgását hallottam a völgy fölött. Észrevettek
minket?
- Földre! - kiáltotta Szarbaszt.

A hegyoldalhoz lapultunk, körülöttünk ropogtak a

becsapódó lövedékek. Földdarabok és apró kövek csapódtak
fel körülöttünk, ahogy valóságos gránáteső hullott ránk.
Szarbaszt felkapott, és mielőtt rájöhettem volna, mire
készül, egy hatalmas ugrással az alattunk elterülő
mélységbe vetette magát velem együtt. Mint két gondtalan
szerelmes, aki a habokba veti magát. Ám mi nem egy
úszómedencébe érkeztünk, hanem összekapaszkodva
gurultunk le a hegyen, míg zuhanásunkat durván meg nem
állította egy hatalmas szikla.
Az ütközéstől kábán hallgattunk, még mindig átölelve
egymást.
Istenem! Szarbaszt mindkettőnket megölhetett volna
azzal az ugrással. Legszívesebben felpofoztam volna, de
mozdulni sem volt erőm.
A repülőgép mindenesetre elszállt.
Szarbaszt olyan közel volt hozzám, hogy a lélegzetét az
arcomban éreztem.
- Sajnálom, drágám, sajnálom. Jól vagy? - suttogta. A
hajamból és a számból kivett néhány ágat és földcsomót. -
Joanna?
Még mindig nem tértem magamhoz az eséstől és az
ütéstől, pedig meg szerettem volna szidni veszélyes
mutatványa miatt. Ám torkomból csak gurgulázó hangok
törtek fel. Olyan volt, mintha a saját véremtől fuldokolnék.
Lassan elengedtem Szarbaszt nyakát, és végigtapogattam
a testemet a nyakamtól a térdemig, hátha megsérültem.
Ekkor vettem észre, hogy a világ egyre sötétebb körülöttem.
A nyelvemet is túl nagynak éreztem. Többször nyelnem
kellett, mire ki tudtam nyögni:
- Szarbaszt. Valami baj van a szememmel.

Szarbaszt tenyerébe fogta az arcomat.

- Látsz?
- Egy kicsit. Csak egy kicsit.
 Szarbaszt nagyon megijedt, mert mindketten tudtuk, hogy
a vakság a mérges gáz leggyakoribb mellékhatása. A férjem
egy szót sem szólt, csak a karjába kapott, és előre-hátra
hintáztatott az ölében.
Nehéz volt visszatartani a könnyeimet. Még soha
életemben nem féltem ennyire. Nem tudtam elképzelni, mi
lesz most velem. Mi van, ha még nincs vége a támadásnak?
Nem láttam. Ha most a katonák lerohannak minket, akkor
hamarosan közelharcba keveredünk, és Szarbasztot ebben
egy vak feleség csak hátráltatná. Hamar leszakadnánk a
többiektől, és megölnének az irakiak.
Az ilyen esetek mindennaposak Kurdisztánban, talán most
mi kerülünk sorra.
Szarbaszt nem így gondolta.
- Joanna, ne aggódj! Kimossuk a szemedet. A
bombázásnak már vége. A gáz eloszlik, és visszatérhetünk a
faluba.
Szarbaszt igazat mondott, a támadásnak valóban vége
volt. Nem történt meg a legrosz- szabb, amitől tartottunk. A
gáztámadást nem követte teljes katonai lerohanás. Nagyon
hálás voltam ezért, mert nem voltam olyan helyzetben,
hogy megvédjem magam.
A szememet még mindig nem tudtam kinyitni, olyan
dagadt volt a szemhéjam, hogy nem láttam semmit.
Hallottam, hogy a faluba visszatérő pesmergák elmennek
mellettünk. Egy harcos ugyanis szólt nekik, hogy a füst már
oszlik, és mindenki visszamehet. Talán vannak lent túlélők,
akik arra várnak, hogy megtalálják őket.
Az egyik harcos kijelentette:
- Egész Kurdisztáni figyelmeztetnünk kell. Most már
erősebb vegyszereket használnak.
Eszembe jutottak a rokonaink. Szarbaszttal több száz
rokonunk élt Kurdisztánban, akik
 most mind veszélyben vannak.
Ahogy a hangok elhaladtak mellettünk, kezemmel
eltakartam égő, dagadt szemem. Szégyelltem, hogy a rossz
látásom miatt nem tudok segíteni a sebesülteknek.
Erős hányinger fogott el. Öklendezni kezdtem. Hirtelen
rájöttem, hogy még mindig meghalhatok.
Mi van, ha terhes vagyok? A magzatnak vajon nem esett
baja? Még ha egészséges maradt is, akkor is egy háború
kellős közepén fogja meglátnia napvilágot. Kitehetek egy
újszülöttet ilyen veszélyes életnek, amelyet magamnak
választottam?
Akkor és ott elhatároztam, hogy ezt nem tehetem meg. Az
én életem túl kockázatos. Ha még nem vagyok terhes,
ezentúl óvatosabb leszek.
Még mindig nem láttam, ezért megkértem Szarbasztot,
mondja el, mi történik körülöttünk.
Elmondta, hogy a pesmerga harcosok visszamennek a
faluba a gyalogösvényen, a vállukon vagy a karjukban
cipelve sérült társaikat. Némán, rendezetlenül vonulnak le a
lövedékek ütötte kráterektől éktelenkedő ösvényen.
Még mindig a nyirkos földön kuporogva hallgattam az
elhaladó férfiak lépteinek neszét. Szarbaszt átnyújtotta a
gázmaszkomat, aztán felhúzott a földről. Szorosan
belekapaszkodtam, és bíztam abban, hogy erős keze
biztonságban levezet a hegyről.
Ám az én drága férjem olyan könnyedén a karjába kapott,
mintha kisgyerek lennék. Levitt a hegyről, és a világ
legédesebb szerelmes szavait suttogta a fülembe.
- Szerelmem, királynőm! A világ miden nehézségét
elviselem, de azt nem, ha neked bajod esik. Joanna, Joanna,
azért szeretem ezt a világot, mert te benne vagy.
Lehunytam a szemem, és fejemet a vállára hajtottam. A
vakság fenyegetett, mégis én voltam a legboldogabb nő a
világon.

Világtalanul

BERGALU

1987

Szarbaszt a lehető legelővigyázatosabban vitt lefelé a

hegyoldalon. Éreztem, hogy közben töpreng, és azt
fontolgatja, mi legyen a következő lépés. Ilyen veszély még
soha nem fenyegette a pesmergákat és a rádióadót. A
szemem annyira meg volt dagadva, hogy nem tudtam
kinyitni, de elképzeltem az arckifejezését.
Biztonságban éreztem magam mellette. Életemben
először voltam olyan kiszolgáltatott helyzetben, hogy egy
másik ember gondoskodására szorultam. Örültem, hogy ez
a személy az én Szarbasztom.
- A házunk még áll - hallottam férjem határozott hangját.
Halkan felkiáltottam az örömtől. Olyan boldog voltam,
mintha kis otthonunk egy választékos bútorokkal
berendezett drága palota lenne.
- A falut nem támadták meg - tette hozzá.

- Hála istennek!
Az ott élőknek sokat jelentettek azok a szerény hajlékok.
Ám továbbra is aggódtam. Az iraki Ötödik hadsereg újfajta
taktikát alkalmazott. Talán a vegyszerekkel csak el akarták
terelni a figyelmünket, és most teljes inváziót terveznek.
Pillanatnyilag védenek bennünket a hegyek és a sötétség,
de lehet, hogy a katonák már közelednek, hogy reggel ránk
rontsanak.
 A faluban hatalmas zűrzavar uralkodott. A vegyi támadás
mindenkit felzaklatott.
- Ki kell innen vinnem téged - mondta Szarbaszt. - A
szemed miatt orvosra van szükséged.
Nem láttam, hányingerem volt, és gyengének éreztem
magam. Rájöttem, hogy valószínűleg nem fogok több
éjszakát abban a kis házikóban tölteni, amelyben életem
legveszélyesebb, mégis legboldogabb pillanatait éltem át.
- Miben esett kár?
- Minden úgy van, ahogy volt - válaszolta gyorsan
Szarbaszt.
Nagy megkönnyebbülést éreztem, és magamban gyors
leltárt készítettem a berendezésről. Mert végre sikerült a
kezdetleges lakóhelyet igazi otthonná varázsolni.
A két kis matracot az ajtótól legtávolabb lévő sarokban
helyeztük el. Ott tároltuk a legtöbb értéktárgyunkat is,
szépen elrendezve. Rongyos kötésű könyveink és családi
fényképeink a ferde polcon kaptak helyet. A televízió még
mindig a nappali sarkában terpeszkedett. Fából két kis
asztalt készítettünk. Az egyiken tároltam a rózsaszín
paplanomat és a párnámat, szépen összehajtva.
Szarbaszt még mindig állt, és zihálva vette a levegőt.
Nehéz csend telepedett közénk, mintha egyikünk sem
tudta volna, mit mondjon a másiknak. Mi volt ez a furcsa
némaság, amely egyre nőtt közöttünk? Láthatatlan fal
emelkedett közénk, amelyen egyikünk sem tudott áthatolni?
Kellemetlen gondolatom támadt: mi van, ha a vegyszerek
maradandó látáskárosodást okoztak? Szarbaszt számára a
szeretet, barátság és erő forrása helyett a veszteség
szimbóluma leszek?
Miután Szarbaszt rájött arra (amit én mindig tudtam),
hogy egymásnak lettünk teremtve, sok szerelmes levelet és
verset írt nekem. Abban a pillanatban eszembe jutott az
egyik kedvenc versszakom, amelyet a vakságom miatt most
különösen ironikusnak találtam: „Számomra te vagy az
egész nagyvilág, és elsüllyedek a bánatban, ha nem találom
meg szép szemed partját.”
Éreztem, hogy Szarbaszt leül mellém.
- Drágám. - Egyik kezét a vállamra tette. - Joanna, te még
mindig az én világom vagy.
Szavai bizonyításaképpen gyengéden megcsókolt, nem
törődve a szennyezettségemmel. Kezébe fogta az arcomat.
- Látsz valamit? Látod a fényt vagy a körvonalakat? -
kérdezte.
Mindkét szemem be volt dagadva, és vastag váladék lepte
be. Csak elmosódott árnyakat láttam. Nem mondtam el
Szarbasztnak az aggodalmaimat. Lassan megérintettem az
arcát, és megcirógattam borostás állát. Annak idején
betartottam az ígéretemet, és leborotváltam a szakállát.
Soha nem fogom elfelejteni azokat a meghitt pillanatokat.
Megsimogattam széles homlokát, beletúrtam fekete hajába,
és gyengéden meghúzgáltam azokat a göndör fürtöket,
amelyek egykor elvarázsoltak, de most csapzottak voltak az
izzadságtól. Ujjammal lágyan végigsimítottam telt ajkán.
Szarbaszt megköszörülte a torkát, és felköhögött.
Összerezzentem ettől az érdes, fuldokló hangtól.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva.

- Jól. Jól vagyok. Figyelj, drágám, figyelj rám. A látásod

vissza fog térni. Ez csak átmeneti állapot. Tudjuk, hogy a
vegyszerek rövid ideig tartó látásproblémákat okoznak.
Sajnos én más véleményen voltam.
- Egy halott test újra feltámadhat, Szarbaszt? - tört ki
belőlem a kétségbeesés. - Nem. Nem. A vegyszerek
tönkretették a látásomat. Biztosan érzem - kiáltottam fel
hangosan.
Szarbaszt megragadta a kezemet.
 - Gyere velem!
Követtem a ház elé, és hallottam, hogy a feltekert
vizestömlővel matat.
A környezetünkben rengeteg hideg vizű forrás akadt,
amely tisztább vízzel látott el minket, mint bármelyik iraki
városban található vízvezeték. Ám a vizet nem volt
egyszerű a házakhoz vezetni. A pesmergák tömlőt
csatlakoztattak a legközelebbi hegyi forráshoz. Ez a tömlő
körbejárt a faluban, és egy héten egyszer mindenki
megtölthette a háza tetején lévő víztartályt. Szerencsénk
volt, hogy most éppen a mi házunknál volt a vízvezeték
csöve.
- Ez is több a semminél - mondta Szarbaszt.
Mindkettőnket tetőtől talpig lelocsolt, méghozzá ruhástul.
Úgy ráztuk ki az arcunkból és a hajunkból a vizet, mint a
kutyák. Ezután visszavezetett a házba.
- Hol van a gyógyszeres doboz? - kérdezte.
- A hűtőszekrényben tartom.
Minden pesmerga családot elláttak alapvető egészségügyi
felszereléssel. A falu orvosi rendelője olyan szegényes volt,
hogy semmi értelmét nem láttuk odamenni. Újabban Iránba
küldték orvosi ellátásra a harcokban megsebesült
pesmergákat.
Csendben álltam, míg Szarbaszt elővette a dobozt.
- Itt vannak a szemcseppek - mondta. Óvatosan felhúzta a
szemhéjamat, és mindkét szemembe belepréselt néhány
cseppet. Megpróbálta letörölni a felgyülemlett váladékot, de
a szemem még mindig össze volt ragadva.
- Joanna, sokat olvastam a mérges gázok okozta
vakságról. Az áldozatok gyakran visz- szanyerik a látásukat.
Van, aki egy-két nap múlva, mások néhány héten belül. A
túlélők többnyire ugyanúgy látnak később, mint a mérgezés
előtt. Erre rengeteg bizonyíték van.
 Nem válaszoltam.
Szarbaszt most az előtte álló problémára koncentrált.
- Egész biztosan parancsot fogunk kapni, hogy vigyük el a
nőket és a gyerekeket. - Egy pillanatra elhallgatott. - Azt
hiszem, most le fognak rohanni minket.
Nekem is ugyanez volt a véleményem. Valami gonosz
fenyegetést éreztem a levegőben. Félrehajtottam a fejemet,
és fülelni kezdtem, de nem hallottam az ellenséges katonák
közeledését. Nagyot sóhajtottam.
Szarbaszt hangja hirtelen ellágyult.
- Éhes vagy, drágám?
- Nem. Nem. - A támadás kezdete óta eszembe sem jutott
az étel. Még mindig hányingerem volt.
Szarbaszt megsimogatta a vállamat.
- Előbb-utóbb éhes leszel. Minden étel szennyezett, csak a
konzervek nem.
- Na és a sütemény, amelyet a bátyád hozott? A
hűtőszekrényben volt. A kenyerünk is.
- Igazad van. A hűtőszekrény légmentes. Az az étel
valószínűleg biztonságosan fogyasztható.
- Nem fogunk éhezni.
- Be kell mennem a faluba. Meg akarom tudni, mi a
helyzet. - Szarbaszt gyengéden megsimogatta az arcomat. -
Aztán ki kell hogy vigyelek innen - emlékeztetett még
egyszer.
- Menj csak - mondtam, és igyekeztem könnyed hangon
beszélni, pedig egyáltalán nem éreztem vidámnak magam. -
Segíts a többieknek. Addig én összerámolom a holminkat,
hogy indulni tudjunk.
- Nem szívesen hagylak itt egyedül - jegyezte meg
Szarbaszt.
- Menned kell. Menj!
 - Legyél óvatos! Nagyon fülelj! Ha bármi szokatlant
hallasz, vedd fel ezt a maszkot, és menj be az óvóhelyre.
- Rendben - ígértem, és megtapogattam a maszkot. Pedig
tudtam, hogy ha az ellenség olyan közel van, hogy
meghallom, akkor már nem lesz időm az óvóhelyhez
botorkálni.
- Vigyázz, nehogy eless! - kötötte a lelkemre.
- Ebben a kis házikómban, amelyet úgy mutattál be
nekem, mint egy hatalmas udvarházat? - Erőltetett
vidámsággal felnevettem. - Három lépés után minden
irányban falba ütközöm.
A férjem hallgatott. Nem láttam, de éreztem, hogy
elszántság árad belőle, és tudtam, hogy gondolkodik.
- Jó - egyezett bele végül. - Hamarosan visszajövök.
- Szarbaszt - kérleltem -, tudd meg, mi van Astival és
Hemával!
- Igen. Persze.

Szarbaszt elment, és én végre szabadjára engedhettem az

érzéseimet. Nem akartam a férjemnek elárulni, mennyire le
vagyok törve, ezért igyekeztem vidáman és optimistán
viselkedni. Pedig nagyon el voltam keseredve, amiért az
életünk ilyen váratlan fordulatot vett.
Akkor is túl akartam élni. Fogantatásom óta sokszor
voltam már életveszélyben, ezért most sem fogom könnyen
feladni. Mégis elszomorított, hogy életemnek egy fontos
szakasza örökre lezárul. Ha elhagyjuk Bergalut, valószínűleg
soha többé nem látom ezt a helyet.
Az előttem álló feladatokra összpontosítottam.
- Rendben, Joanna. Nem lustálkodhatsz, mint egy gyík a
napon. Munkára fel!
Szegény apám mindig példát mutatott nekem, és most is
az ő emléke segített, hogy összeszedjem magam. Apám
nem hallott, és nem tudott beszélni, ezért az élete sok
szempontból szomorú és magányos volt. Ám soha nem adta
fel, és becsületesen eltartotta a családját. Úgy éreztem,
apám most is figyel engem. Nem okozhattam neki
csalódást.
Félredobtam a gázálarcot, és felálltam a padlóról. Magam
elé nyújtottam a kezemet, és lassan csúsztattam egyik
lábamat a másik után. Hirtelen eszembe jutott egy
horrorfilm, amelyet még kislány koromban láttam
Bagdadban: egy csapat zombi elszabadult a temetőből, és
rémületben tartotta az egész várost. A zombik a karjukat és
a lábukat mereven tartva, szögletes mozdulatokkal
mozogtak, pont úgy, ahogy most én. Halkan felnevettem.
Hamar megtaláltam egy műanyag dobozban tárolt
ruháimat. Ezek legalább nem szeny- nyeződtek, gondoltam.
Amikor az egyik nadrágzsebben rábukkantam egy
cukorkára, iszonyú éhség tört rám. Már régóta őrizgettem
azt a cukrot. Úgy terveztem, hogy egy különleges
alkalommal Szarbaszttal együtt fogyasztjuk el. Most
biztosan szívesen megengedné, hogy egyedül egyem meg.
Ujjaimmal végigtapogattam a műanyag csomagolást. Vajon
elegendő védelmet nyújtott a vegyszerek ellen?
Kibontottam az édességet, és beleharaptam. Felnevettem,
olyan jólesett a számban szétolvadó cukor. Máris jobban
éreztem magam.
Amikor felemeltem a karomat, átható testszag csapta
meg az orromat. Büdös vagyok! A kezemet gyorsan
megtöröltem a ruhámban. A nadrágom és az ingem koszos
volt. Végigsimítottam a hajamat, és ágakat meg apró
földdarabokat szedtem ki belőle.
Mit szólna anya, ha most látna? Mindig nagyon fontosnak
tartotta a tisztaságot. Bagdadi otthonunk szinte makulátlan
volt, és anya ragaszkodott ahhoz, hogy mindennap
fürödjünk meg, a nyári meleg hónapokban naponta kétszer
is. A családunkban soha senkinek nem volt testszaga. Ez
elképzelhetetlen lett volna.
Bergaluban azonban nem lehetett megfelelni anya szigorú
elvárásainak. Egy pesmergának meg kellett tanulnia
alkalmazkodni a szerény életkörülményekhez. Ezért
megérkezésemkor Szarbaszttal megegyeztünk abban, hogy
váltakozó napokon fogunk fürödni.
A támadás napján éppen Szarbaszt volt a soros, nekem
meg még mosakodni sem volt időm. Mégsem
foglalkozhattam a testszagommal, mert sokkal fontosabb
volt a holmink bepakolása.
Vigyáztam, nehogy elessek, ezért négykézláb mászva
kutattam át a szobát. Amikor az alacsony asztal alá
nyúltam, Szarbaszt pisztolyába ütközött a kezem. Tudtam,
hogy a gépfegyverét magával vitte, mivel anélkül ritkán
mozdult ki otthonról. Az asztal alatt találtam még egy halom
lőszert. Magamhoz vettem a megtöltött pisztolyt, de a
lőszert otthagytam.
A holmikat magam után húzva csúszkáltam az egyenetlen
padlón. A repedések minduntalan felsértették a kezemet és
a lábamat. Ez a padló nem fog hiányozni, gondoltam
rosszkedvűen.
Nemsokára meghallottam Szarbaszt sietős lépteit.
Elmosolyodtam. Szarbasztnak még a gyaloglása is harcias
volt.
- Hallottál valamit, amíg távol voltam? - kérdezte.
- Nem. Semmit. - Elgondolkodtam. - Valószínűleg azt
hiszik, hogy mindnyájunkat megöltek a gázzal. Most
ünnepelnek, és arra várnak, hogy megvirradjon. Akkor majd
el akarják temetni a hulláinkat.
- Nem tudom. Valószínűleg hetekig mérges gázzal fognak
bombázni bennünket, hogy a végén minden vizünk és
ételünk szennyezett legyen, és kénytelenek legyünk
elmenekülni. Akkor aztán betörnek ide.
 Szarbaszt hangosan köhögött, ami most már kezdett
aggasztani. Reméltem, hogy nem érte baj a tüdejét.
- Hoztam neked egy kis ennivalót - mondta fuldokolva.

A cukorka meghozta az étvágyamat, és a hányingerem is

elmúlt.
Szarbaszt még mindig fuldokolva köhögött.
- Találtunk néhány doboz konzervet, amely nem
szennyeződött. Elosztottuk őket. Hoztam zöldborsót
csirkehússal.
Meghallottam a fémes csikorgást, ahogy a késével kinyitja
az egyik konzervet. Meg- éreztem a csirke illatát.
- Mi van Astival és a kisbabával?
- Jól vannak. Egy pillanatra mindkettőjüket láttam. Rebvar
azt akarja, hogy ők is menjenek el.
- Tehát Rebvar is épségben van?
- Astival és Hemával volt. Mindhárman túlélték a
támadást.
- A kis Hemát nem érte károsodás a gáz miatt?
- Nem tudom. Csak egy pillanatra láttam őket, és nem volt
időm kérdezősködni. Úgy tűnt, hogy semmi bajuk. A kisbaba
egy takaróba volt csavarva, de nézelődött. Most gyorsan
egyél, mert az egész környezetünk szennyezett. Nyisd ki a
szádat!
Azonnal nyomorultul éreztem magam. A helyzetemet jól
jellemezte, hogy a férjem kanállal akar etetni. Pedig csak a
látásomat érte károsodás! Nem voltam teljesen
kiszolgáltatott, tudtam enni magam is.
- Gyerünk, Joanna, egyél! - parancsolt rám Szarbaszt
majdnem kiabálva. - Nyisd ki a szád! Gyorsan!
- Önállóan is tudok enni, Szarbaszt. - Kinyújtottam a jobb
kezemet. - Add ide a kon- zervet!
Míg ettem, Szarbaszt beszélt.
 - Szaddam figyeli a Dzsafati-völgyet. Kezd túl veszélyessé
válni ez a hely. Már csak idő kérdése, hogy mikor támadnak
meg minket. Azt a parancsot kaptuk, hogy helyezzük át a
rádióadót. Holnap keresünk neki új helyet. Azt hiszem, az
állomást közelebb helyezik a határhoz. Ha valóban így lesz,
akkor Iránban tudunk orvosi segítséget szerezni neked.
Meglepett a menekülés híre, pedig tudtam, hogy a
rádióadó nem kerülhet az irakiak kezébe. A felszerelést nem
tudnánk pótolni. A PUK számára a kommunikációs központ
mindennél fontosabb volt.
- Merge még biztonságos?
- Igen, azt hiszem. Mi vagyunk az első számú célpont. Ha
elhagyjuk a völgyet, az ellenség más területekre fog
összpontosítani.
Tehát visszatérünk Mergébe, abba a faluba, ahol
Szarbaszttal a szerváni nászutunk előtt találkoztunk. Talán
Zakiával és a családjával is találkozunk. Semmi nem tudna
nagyobb örömet szerezni nekem.
- Te már ettél valamit? - kérdeztem két falat között.
- Majd később - vágta rá Szarbaszt.
- Mikor hagyjuk el Bergalut?
- Remélem, holnap.
- Van tiszta vizünk?
- Nincs. Sajnos nem ihatjuk a tároló vizét. Holnap majd
keresünk friss forrásokat, magasan a hegyek között, ahová a
gáz nem ért el. Addig várni kell.
Bólintottam, és nagyot nyeltem.
- Vannak halottak, Szarbaszt? - tettem fel a kérdést, amely
már régóta kikívánkozott belőlem.
Szarbaszt kis habozás után megszólalt.
- Lehet, hogy négy vagy öt harcos nem marad életben.
Másokról még nem tudjuk. Néhány ember a szabadban volt,
és nem tudta idejében felvenni a maszkot. A következő
napokban sok minden eldől.
Úgy imádkoztam, hogy mindenki élje túl! Túl sok
harcosunkat ragadta már el a halál.
Szarbasztnak igaza volt. A Dzsafati-völgy lakói Bagdad
egyik legfontosabb célpontjává váltak. A falvak már egy éve
ellenállnak a bombázásoknak, de még a legnagyobb és
legerősebb harcos sem élheti túl a rendszeres vegyi
támadásokat. A gázmaszkokkal túl lehet élni a vegyi
támadást, de mérgezett lesz a víz, az étel és minden, ami az
élethez szükséges. A problémát igazából a vegyi támadás
utáni élet jelentette.
Olyan szomjas voltam, hogy kiittam a konzervdoboz alján
összegyűlt levet.
- Kéred a zöldborsót?

Ekkor hangos puffanást hallottunk.

- Menj az ajtó mögé! - sziszegte Szarbaszt. - Azonnal! -
Kisietett a szobából.
Elhatároztam, hogy nem fogok elrejtőzni. Mi értelme
lenne? Inkább megragadtam a
pisztolyt, hogy megvédjem magam, ha valaki rám támad.
Néhány feszültséggel teli pillanat múlva Szarbaszt
visszajött.
- Nem találtam semmit.

- Talán egy állat csörtetett erre? - Pedig a támadás előtt

látottak egyértelművé tették számomra, hogy minden
bergalui állat elpusztult vagy haldoklik.
- Lehet. - Szarbaszt hangján aggodalom érződött. - Hozd a
maszkodat, elviszlek az óvóhelyhez. Maradj ott, amíg
visszamegyek a faluba. Nemsokára megjövök.
- Nem, nem. Itt a házban is biztonságban vagyok.
 Semmi kedvem nem volt belebújni abba a föld alatti
üregbe. Még a sírnál is ijesztőbb lenne, és ráadásul egyedül
lennék. Nem. Nem megyek oda. Mivel nem látok, nem
tudnám szemmel tartani a férgeket és az egyéb
visszataszító lényeket, amelyek meg akarják szállni a
ruhámat, és belemásznak a hajamba. És a kígyók! Lehet,
hogy a mérges gáz elkábította őket, és most annál
mérgesebben térnek magukhoz. Szarbaszt hangja
türelmetlen lett.
- Joanna.

Karomat keresztbe fontam a mellemen.

- Nem. Inkább meghalok itt, mint hogy ott éljek.
- Azt akarom, hogy biztonságban legyél.
- Nem megyek vakon abba a lyukba, Szarbaszt -
sziszegtem a fogaim között.
Szarbaszt kezdte elveszíteni a türelmét.
- Joanna, kérlek! Csak egy rövid időre megyek el.
Magammal vihetnélek, de szeretném, ha pihennél. Amíg
nem vagyok itt, menj le az óvóhelyre! Amikor visszajövök,
kihozlak.
- Lehet, hogy kígyók vannak ott - játszottam ki az
ütőkártyámat.
- Joanna, a katonák megölnek, ha megtalálnak.
- És a kígyók, Szarbaszt? A kígyók! Elfelejtetted? A
szememet nem tudom kinyitni. Nem venném észre, ha egy
kígyó tekeregne mellettem. Nem!
- Ali al-Madzsíd katonái veszélyesebbek minden kígyónál.
- Nem!
Szarbaszt megragadott, szorosan átölelte a derekamat, és
felemelt. Éles sikoltásom úgy hasított bele a csendbe, mint
egy sziréna. Szarbaszt azonnal elengedett.
 - Nos, ha az ellenség a közelben van, akkor most már
tudják, hol keressenek.
A tenyeremmel ellöktem magamtól, és rákiáltottam:
- Nem! Szarbaszt, azt mondtam, hogy nem! Vakon nem
vagyok hajlandó bemászni abba a lyukba. Nem!
Ökölbe szorítottam a kezemet, készen arra, hogy
megküzdök vele.
Természetemnél fogva makacs és elszánt voltam, de a
férjem sok esetben még konokabbnak bizonyult. Ebben a
tekintetben mintha ikertestvérek lettünk volna.
Végül azonban - hála istennek! - mégis engedett.
Amikor megszólalt, csodálat volt a hangjában.
- Mindig újabb meglepetést szerzel nekem, drágám. -
Felnevetett. - Ha az ellenség megjelenik, légy szíves, sikíts.
A kiáltásod a falu legeldugottabb sarkába is elér majd, és
mindenkinek lesz ideje elmenekülni.
- Rendben, azt fogom tenni. Figyelmeztető sikítást fogok
leadni - mondtam nyugodt és komoly hangon.
Szarbaszt kacagott.
Témát váltottam, és elmondtam neki, mit találtam ki a
biztonságom érdekében.
- Ha elmész, szorosan az ajtó előtt fekve fogok aludni -
magyaráztam. - A pisztoly a kezemben lesz. Ha visszajössz,
szólj, és akkor odébb csúszom, hogy beengedjelek.
Szarbaszt elismerőn megszorította a karomat, majd
elindult a falu központjába.
Nagyon elégedett voltam az első komoly vitánk
eredményével. Lekuporodtam a padlóra, és a pisztolyt
gondosan a lábamhoz helyeztem. Hosszú hajam állandóan
az arcomba hullott, ezért gépies mozdulattal hátradobtam,
majd megkerestem a rózsaszín paplanomat. Jól kiráztam,
hogy eltávolítsam belőle a mérgező anyagokat, és a párnát
is alaposan meg- csapdostam. Egészen kimerültem ebben a
tevékenységben, de aztán eszembe jutott, hogy talán hibát
követtem el. Lehet, hogy újra felkavartam a vegyszereket a
levegőben? Talán a láthatatlan mérgek ott keringenek
körülöttem, és bejutnak az orromba. Idegesen álldogáltam,
és törtem a fejem. Ezek a mérgező anyagok a magzathoz is
eljuthatnak? Megsimogattam a hasamat, és gyengéden
gondoltam a bennem rejtőzködő életre. Ha terhes vagyok, a
baba élete fontosabb az enyémnél.
Nemsokára apró, fájdalmas hólyagok keletkeztek az ujjaim
hegyén. Aztán észrevettem, hogy mindenhol kis pattanások
nőnek, ahol a testemet nem fedte ruha a támadás idején: az
arcomon, a nyakamon, a kezemen és a bokámon. Tudtam,
hogy a mérgező vegyszerek okozzák ezeket a hólyagokat.
Újabb probléma, ami miatt aggódnom kellett.
Végül úgy döntöttem, hogy ideje pihentetni égő szememet
és sajgó bőrömet. Lefeküdtem aludni.
A sötétségben még a legegyszerűbb tevékenység is
nehezemre esett. Végre sikerült elrendeznem a paplanomat
a betonpadlón. Lerogytam rá, fejemet a párnára hajtottam,
és magamra húztam a paplan másik felét. Biztosan át volt
itatva méreggel, de Bergaluban minden szennyezett volt,
ezért nem törődtem vele. A kezemmel addig tapogatóztam
a padlón, míg megtaláltam a pisztolyt, és olyan helyre
tettem, ahol könnyen elérem.
Úgy éreztem, csak néhány perce pihenek a padlón, amikor
arra ébredtem, hogy a testemet valami odébb akarja lökni.
Szarbaszt hangja mintha ködön át ért volna el hozzám.
- Joanna, mozdulj!
Néhány másodpercbe beletelt, mire magamhoz tértem.
Szarbaszt lába beleakadt a paplanba, és véletlenül le-
gurított a csupasz padlóra. Hallottam nehéz lépteit, ahogy a
szoba egyik sarkából a másikba siet.
- Szarbaszt, mit csinálsz? Nem kéne neked is pihenned?
 Nem válaszolt. Nagy nehezen kinyitottam egyik ragacsos
szememet.
Szarbaszt lehúzta rólam a takarót.
- Kelet és észak felé tiszta a levegő. Arra fogunk menni. Én
még félig aludtam. Gyorsan pislogtam néhányat, és egyik
remegő kezemet a szemem elé tartottam.
Megkönnyebbülten vettem észre, hogy a látásom már
javult. Ott volt az én Szarbasztom! Bár még homályosan
láttam, de felismertem az arcát és izmos testének
körvonalait.
Még kicsit bizonytalanul álltam fel. A lábammal kerestem
egy biztos pontos az egyenetlen padlón.
- Szarbaszt, nézz rám!

-Joanna, légy szíves!

- Szarbaszt, azt akarom, hogy rám nézz. Most azonnal.
Szarbaszt türelmetlenül felhorkant. Olyan, mint egy szilaj
mén, gondoltam vidáman.
- Szarbaszt, látok! - Mosolyogva hozzátettem: - Egy kicsit.
Bosszankodó arckifejezése azonnal megváltozott, és
tekintete felderült.
- Látsz? Igazán?
- Egy kicsit.
Szarbaszt mellettem termett, és figyelmesen a szemembe
nézett.
- A szemed fehérje élénk rózsaszín.
- Rózsaszín? - mosolyogtam. - Akkor a szemem most a
kedvenc színemben pompázik?
Örültem, hogy egyáltalán van még szemgolyóm. Idáig
attól rettegtem, hogy a szemgolyóm kiszárad, mint Munira
néninek.
- És mindkét szemedet fehéres váladék lepi be - tette
hozzá. - Biztos, hogy látsz?
 - Igen! - mondtam, sőt kiáltottam.
- Idővel a teljes látásodat vissza fogod nyerni. Igen -
jelentette ki magabiztosan.
- Igen?
- Igen. A szemed napról napra jobban lesz.
- Ha csak ennyire látok majd, akkor sem panaszkodom -
ígértem neki és magamnak is.
Szarbaszt magához vont, és szorosan átölelt.
Éreztem, hogy örömkönnyek folynak végig az arcomon.
Beletöröltem őket Szarbaszt ingébe. A férjem nem bánta,
hogy a ruhája nedves lett. Hátravetette a fejét, és nevetni
kezdett.
Elhúzódtam tőle, és szeretettel néztem rá.
- Én vad ménem - suttogtam. Nem törődtem a ránk
leselkedő veszéllyel. Legszívesebben futásnak eredtem
volna, hogy mindenkinek elkiabáljam a boldogságomat. Ám
a házikónk túl kicsi volt ennyi öröm befogadásához, ezért
kirohantam.
Gyönyörűnek és erősnek éreztem magam. Fel akartam
futni a hegycsúcs tetejére. A boldogságom teljesen
megbolondított. A ház előtti kis sík térségen futottam körbe-
körbe, önfeledten nevetve, és közben arra gondoltam, hogy
egy betöretlen kanca vagyok, méltó társa az én vad
ménemnek.
A szemem sarkából homályosan láttam, hogy Szarbaszt
utánam jött. Kinyújtotta a kezét.
- Gyere! Gyere be a házba!
Odamentem hozzá, és Szarbaszt megcirógatta a
nyakamat szexi bajuszával. A térdem elgyengült, és csak
egy dolgot akartam: olyan közel érezni magamhoz a
férjemet, ahogy csak egy szerelmes férfi és nő kerülhet
közel egymáshoz.
 Szerettem volna elmondani neki a gyanúmat, hogy terhes
vagyok, de visszafogtam magam. A mostani körülmények
között ez a hír csak még több aggodalmat okozna neki.
Szarbaszt elnézett a vállam fölött.
- Érzem őket. Ott vannak és várnak - suttogta. - Lehet
hogy ma jönnek, vagy holnap vagy a jövő héten, de ott
vannak. Hamarosan az életünkért kell küzdenünk, Joanna.
Ebben a pillanatban fegyverropogás hangzott fel a
távolból, mintha meg akarná erősíteni a szavait. Honnan
jöhetett?
Berohantunk a házba, hogy összeszedjük szerény
holminkat. Nagyon sok tennivalónk volt. El kellett hagynunk
Bergalut. Nekem orvosra volt szükségem. Meg kellett
szervezni a PUK-rádióadó áthelyezését.
Szeretettel néztem kis otthonunkra, és szomorúan
intettem búcsút. Aztán eszembe jutott, hogy nem szabad
elkeserednem. A túlélés mindennél fontosabb, hogy tovább
szerethessünk és harcolhassunk.

Menekülés Mergébe

BERGALUBÓL MERGÉBE 1987 ŐSZÉN

Lementünk Bergalu központjába, ahol egy csapat harcos

már összegyűlt. Ők is piszkosak és kimerültek voltak,
akárcsak mi. Halvány arccal, kissé közömbösen álldogáltak
a falu főterén. A mérgesgáz-támadás megváltoztatta az
életünket.
Komor arccal üdvözöltük egymást. Láttam, hogy sokan
több réteg ruhát is magukra vettek. Más körülmények között
mulatságosnak találtam volna pufók külsejüket. Most viszont
arra gondoltam, hogy ebben az ügyetlen öltözékben
meglehetősen veszélyes vállalkozás a hegymászás. Aztán
rájöttem, hogy a ruhák kipárnázzák a testüket, és megóvják
őket egy esetleges zuhanás során.
Nem sok embert láttam. A szívem hevesen dobogott: hol
vannak a többiek? Szarbaszt hazudott nekem, mert nem
akart elkeseríteni? Több a halálos áldozat, mint a túlélő?
Érdeklődésemre azt a választ kaptam, hogy a legtöbb
harcos Bergaluban marad, és megvédik a falut, amíg a
rádióadót fel nem állítják az új helyén.
Szomorúan néztem körül. A bergalui lakosok eddig nagyon
összetartok voltak, de most ez az egység felbomlik, és a
harcosok szétszóródnak, mint egy elszakadt nyaklánc
gyöngyszemei.
Ekkor vettem észre, hogy a legtöbb harcoson ugyanolyan
hólyagok vannak, mint rajtam. Persze, hiszem mindnyájan ki
voltunk téve a mérges gázok hatásának. Valaki
megjegyezte, hogy a gáz okozta hólyagok és kiütések idővel
meggyógyulnak.
Nem tehettem mást, el kellett feledkeznem a hólyagokról,
de a sérült szemem miatt továbbra is aggódtam, mert még
mindig nagyon fájt. A látásom sokat romlott. Már alig
vártam, hogy kijussunk Bergaluból, és orvosi ellátásban
részesüljek.
Más aggodalmaim is voltak. A hasamra tettem a kezem.
Vigyáznom kell magamra, nehogy elessek. Már többször
átkeltem a környező hegyeken, és jól tudtam, milyen
veszélyes a terep. A sziklák borotvaélesek, és komoly
sérüléseket tudnak okozni. Ha az ember nem vigyáz,
könnyen belezuhanhat egy akár háromszáz méteres
szakadékba.
Elszorult a szívem. Nem láttam Astit és családját. Nem
találtam Bahart, Kazalt és Pahsant a kis Laszikkal. Talán a
többi nő már elhagyta Bergalut? Közös tragédiák,
szomorúságok és örömök kötöttek össze minket. Vajon
találkozunk-e még valaha?
Ismét Szarbasztra figyeltem, és ekkor ismerős arcot
vettem észre: Kamarant pillantottam meg, Szarbaszt
unokatestvérét, akiről tudtuk, hogy PUK katonai kiképzésén
vesz részt. Kamaran aggódva nézett rám.
- Joanna, jól vagy? - kérdezte.
- Kamaran! - nevettem fel vidáman. Nagyon jólesett látni
barátságos arcát.
Már el is felejtettem, mennyire kedvelem a jóképű
Kamarant. Sokszor találkoztam vele Bagdadban, mert
Szarbaszttal nemcsak unokatestvérek, hanem közeli barátok
is. Sokan azzal ugratták, hogy pont úgy néz ki, mint Tom
Cruise. Kamaran nemcsak jóképű volt, hanem valóban
kedves és megértő. Ráadásul rendkívül intelligens.
Közgazdasági diplomát szerzett az egyetemen.
Szarbaszthoz hasonlóan őt sem vonzotta a kényelmes élet
és a karrier, és pesmergaként tette kockára az életét.
- Útban voltam Bergalu felé, amikor néhány harcostól
hallottam, hogy a falut vegyi támadás érte. Olyan gyorsan
jöttem, ahogy csak tudtam - mondta.
- Kamaran velünk jön Mergébe - közölte Szarbaszt.
Örömmel hallottam a hírt.
A két férfi leguggolt, és ujjukkal a porba rajzolták a
menekülési útvonalat. A PUK sok kurd területet ellenőrzése
alatt tartott, mégsem ismerhettük az ellenség pontos
helyzetét a környéken. A legbiztonságosabb útvonal
északkelet lenne, de ahhoz át kell kelnünk a meredek,
sziklás hegyvonulaton. Normális körülmények között egy
egészséges férfinak a felfelé vezető út egy napba telik, és
lefelé is körülbelül ugyanennyi időre van szüksége. Ám az
én korlátozott látásommal nagyon le fogom lassítani a
tempót. Szégyelltem, hogy teherré váltam. Gyűlöltem ezt az
érzést. Nem szerettem kiszolgáltatott lenni.
 Pedig az összes kurd nő kiszolgáltatott volt. Az újságok
nemrég hírül adták azt a szörnyűséget, hogy Szaddam
kormánya egy förtelmes új szakmát hozott létre. Az „állami
erőszaktevő” beosztásban dolgozó férfiak az iraki
börtönparancsnokság fennhatósága alatt tevékenykedtek,
és az volt a dolguk, hogy megerőszakolják a feleségeket a
férjük, illetve a lányokat az apjuk előtt.
A kurd férjek és apák dühöngtek a hír hallatán, és minden
kurd nő megdöbbent, hogy ez a szörnyű sors várhat rá. A mi
hagyománytisztelő társadalmunkban egy nő számára az a
legnagyobb megaláztatás, ha megerőszakolják.
Elviselhetetlen gondolat volt. Ha valaha fogságba esek,
velem is ugyanez történhet, hiszen sok ezer ártatlan kurd
asszony és lány átéli ezeket a borzalmakat.
- Menjünk, Szarbaszt! - mondtam.
- Igen, ideje indulni - bólintott Szarbaszt.

Felálltunk.
- A társaság kis csoportokra oszlik - magyarázta a férjem. -
A mi csapatunkban csak hárman leszünk. Én megyek elöl,
Joanna lesz középen, és Kamaran zárja a sort.
A szomorúságom elszállt. Bergalu és az egész völgy már
tényleg nem jelentett számomra többet, mint egy helyet,
ahol a halál vár ránk.
Szarbaszt úgy rendelkezett, hogy vigyünk magunkkal
három műanyag kulacsot, mert útközben biztosan találunk
olyan forrást, amely nem szennyezett. Szarbaszt és
Kamaran a nehéz gépfegyverét cipelte, én pedig a kabátom
zsebébe rejtettem a pisztolyomat. Kamarannak azonban
nem volt saját holmija, mert amikor a vegyi támadásról hírt
hallott, mindent eldobált útközben, hogy minél előbb a
segítségünkre siethessen. Ezért átvette Szarbaszt fele
rakományát, és ragaszkodott ahhoz, hogy az én
hátizsákomat is vigye.
- Ne terheljük a vezetőnket - mondta mosolyogva.
 Komoly arccal elbúcsúztunk a többi harcostól, akik még
mindig a saját útitervükön gondolkodtak, majd elhagytuk
Bergalut.
Rátértünk a meredek, köves ösvényre. A gyenge látásom
miatt aggódó férfiak úgy rendelkeztek, hogy szorosan
egymás mögött haladjunk. Megnyugtatott az a tudat, hogy
előttem és mögöttem is segítő kezek vigyáznak rám. Lefelé
néztem, és Szarbaszt sarkát figyeltem, de főleg az ösvényre
koncentráltam. Szerencsére a talajt simára koptatták már a
sok éve arra járó harcosok. Gépiesen lépkedtem, és arra
gondoltam, hogy mennyi minden kínoz. A torkom égett a
szomjúságtól, a fülem pedig szinte fájt az örökös
hallgatózástól. Aggódva figyeltem a környék neszeit, mert
biztos voltam abban, hogy bármelyik pillanatban
meghallhatom az ellenséges katonák hangját vagy a
fegyvereik ropogását.
Felnéztem az égre. A felkelő nap ragyogó fénnyel vonta be
a sziklás hegyet. Párás, hűvös reggel volt. Örültem, hogy a
ruhám fölé még egy kabátot is magamra vettem.
Lassan haladtunk felfelé. Egyszer csak az ösvény mellett
megláttam néhány vadvirágot. A torkom már teljesen
kiszáradt a szomjúságtól, de észrevettem, hogy a virágok
szirmain harmatcseppek csillognak. Villámgyorsan
lehajoltam, menet közben letéptem néhány szálat, és
lenyaltam róluk a harmatcseppeket. Közben nem vettem le
a szememet Szarbaszt hátáról. Nagyon jólesett az a néhány
csepp hűs folyadék a torkomnak és a nyelvemnek.
Hallottam, hogy Kamaran felnevet mögöttem. Én is
mosolyogtam, mert sokkal jobban éreztem magamat.
Még nagyobb volt az örömöm, amikor az út végre erdős
területen kanyargott tovább. Addig nagyon nyugtalanított,
hogy a kopár ösvényen bárki észrevehet minket. Főleg az
jelentett volna komoly veszélyt, ha mesterlövészek figyelik
Bergalut.
 Hirtelen valami nesz hallatszott a közeli bokrokból. Ijedten
felkiáltottam.
Egy hegyi kecske ugrott ki Szarbaszt előtt.
Nagyon mérges voltam magamra.
Szarbaszt megfordult, és láttam a szemén, hogy
meglepődik az ijedezésemen. Tudtam, hogy nagyon büszke
szabadságharcos feleségére, mivel mindig dicsekedve
mutatott be a Bergaluba érkező látogatóknak. Bántott, hogy
most csalódást okoztam neki.
Kamaran odalépett hozzám; és széles mosolyával
megnyugtatott. Tudtam, hogy hosszú és
megpróbáltatásokkal terhes nap vár rám.
Egy óra elteltével a lábam már sajgott az emelkedőn való
gyaloglástól, és a talpamban minden lépésnél szúró
fájdalmat éreztem. Torkom és szám szinte égett a
szomjúságtól. Úgy kínozott a folyadék utáni epekedés, hogy
attól féltem, belebolondulok.
Még három órán keresztül sikerült lépést tartanom a
férfiakkal, de aztán tántorogni kezdtem.
- Szarbaszt. Öt perc pihenő - súgta Kamaran.

Szarbaszt megfordult, és meglepődött, hogy a kemény

Kamarannak pihenésre van szüksége. Ám amikor rám
nézett, azonnal megértette, miért állította meg a barátja.
Zihálva, de boldogan rogytam le a nyirkos földútra.
Hirtelen csodálatos meglepetés ért bennünket.
Vízcsobogást hallottam, és ez felrázott tompaságomból.
- Halljátok? - mondta Szarbaszt. - Ott egy patak.
- Hol? - nézelődött Kamaran.
Megdagadt nyelvemmel végignyaltam az ajkamat. Inni
fogok abból a vízből, akár biztonságosnak tartja Szarbaszt,
akár nem. Már el is terveztem, hogy odaugrom a forráshoz,
mielőtt megakadályozhatna benne. Nagyon gyorsan talpra
tudok ugrani, ha a szükség úgy hozza.
 - Várjatok! - Szarbaszt lerakta a felszerelését. A nehéz
kalasnyikovot és a tölténytárakat is lecsúsztatta a válláról,
és óvatosan egy bokornak támasztotta. Aztán leakasztotta a
kulacsokat a mellén keresztbe vetett övről.
- Ilyen magasan a víz már biztosan nem szennyezett -
állapította meg. Megkönnyebbülten hallgattam szavait.
A növényzeten át megpillantottam egy patakocskát,
amely végigfolyt a sima sziklákon, majd kis tavacskává
szélesedett, mielőtt lezúdult a meredek hegyoldalon.
Megnyaltam az ajkamat. Az a tavacska mesés látvány volt.
Szarbaszt lehajolt, és megkóstolta a vizet. Bólintott.
- Igazam volt. Tiszta! - kiáltotta.

A hideg forrás felfedezése felvidított minket.

Kamaran elvett Szarbaszttól egy megtöltött kulacsot, és
odanyújtotta nekem.
- Ezután gyorsabban fogunk haladni - mosolygott rám. -
Már kezdtünk kiszáradni.
Mohón nyeltem a vizet, és a kulacsot nem tudtam elvenni
a számtól. Az a friss, hideg
forrásvíz mindennél jobban esett. Miután jól teliittam
magam, a nadrágzsebemből elővettem egy gyűrött
zsebkendőt. Bevizeztem, és megtöröltem vele a
homlokomat meg az ajkamat. Ezután óvatosan lemostam
dagadt szememet is. A víz szörnyen szúrta a szemgolyómat,
de akkor is megismételtem a műveletet, és végül a hideg
zsebkendőt rászorítottam begyulladt szememre.
Az utolsó cseppet is kiittam a kulacsból, majd visszaadtam
Szarbasztnak, aki lekúszott a lejtőn, és újra megtöltötte.
Ivás után Szarbaszt azt javasolta, hogy öltözzünk át.
Mielőtt elhagytuk a házat, magunkhoz vettük a műanyag
dobozban tárolt ruháinkat. Most itt volt az alkalom, hogy
felvegyük őket, a szennyezett ruhákat pedig egy közeli
szakadékba hajítsuk.
 Annyira szerettem volna már megszabadulni a piszkos
öltözékemtől, hogy nem kellett kétszer mondani. Talpra
ugrottam. A Szuleimánijában vásárolt pesmerga nadrág már
foszladozott rajtam, és egyre kényelmetlenebb lett, mert a
derekam köré csavart kötélöv kezdett szorítani.
Türelmetlenül álldogáltam, és vártam, hogy Szarbaszt
kinyissa a dobozt. Kikaptam belőle egy másik nadrágot és
egy rózsaszín blúzt. Könyökömmel utat törtem a sűrű bokrok
között, sietősen levettem szennyezett ruháimat, majd
összegyűrtem őket, és odadobtam Szarbasztnak.
Gyorsan belebújtam a rózsaszín blúzba, és lesimítottam
magamon. Megnéztem, hogy a pisztolyom még mindig a
kabátom zsebében van-e. Elhatároztam, a piszkos
kabátomat megtartom, mert lehet, hogy a hegyekben
alszunk majd, és ilyen magasan minden évszakban hűvösek
az éjszakák. A cipőmet is magamon hagytam, mert a
gyalogláshoz az volt a legkényelmesebb. A hajam
kiszabadult a rugalmas hajgumi szorításából. Megráztam, és
ismét hosszú lófarokba kötöttem.
Sajnos túl hamar vége lett a pihenőnek, és ismét sajgó
lábbal másztam felfelé a végtelennek tűnő kanyargós
ösvényen. Ha nem az életünk lett volna a tét, élveztük volna
a sétát, ilyen messze a háborúk és diktátorok gyötörte
világtól. Ám nem volt időnk arra, hogy megcsodáljuk a zöld
és barna színek játékát vagy a fák ágai között átszűrődő
fényeket a tisztások ölén.
A hegyek között menetelve lelki szemeim előtt megjelent
Kurdisztán múltja, mintha egy történelemkönyv lapjain
látnám. Primitív vadászok űzték itt a vadakat, és a
környékbeli barlangokban a tábortűz megvilágította a
körülötte ülők arcát. Az ősi idők emberei azon az ösvényen
jöttek ki az akkor Mezopotámiának nevezett Irakból, hogy
benépesítsék a világot, amelyen most én járok. Az én
szeretett országom egykor a civilizált világ központja volt. Itt
találták fel az írást, és itt alkották meg az első törvényeket.
Most eszembe jutott szomorú helyzetünk, és azon
tanakodtam, vajon hol romlott el minden. Mikor szakadt
meg ebben a régióban a civilizáció felemelkedése, és miért
süllyedt vissza ilyen törvénytelenségbe?
Szarbaszt hangja ébresztett fel gondolataimból. Olyan
területre értünk, ahol az ösvényt sűrű bozót szegélyezte.
- Együnk és pihenjünk, mielőtt továbbmegyünk - mondta
Szarbaszt.
Igyekeztem takarékoskodni az erőmmel, ezért nem
válaszoltam, de nagyon hálás voltam, hogy végre eszünk
valamit. Eszembe jutott, hogy rendesen kell táplálkoznom a
baba miatt, akinek a jelenlétéről egyre jobban meg voltam
győződve.
Lerogytam a földre, és magam alá húztam a lábam.
Kinyitottam a kulacsomat, és még egyszer megpróbáltam a
mérgező anyagokat kimosni a szememből. A fájdalom nem
akart szűnni.
Szarbaszt elém térdelt.
- Hogy vagy, drágám? - kérdezte.
- Semmi bajon - mondtam, és a zsebkendőt a szememre
szorítottam.
Szarbaszt gyengéden megsimogatta a vállamat, majd
felállt, és odament Kamaranhoz. Hallottam, hogy halkan
tanácskoznak.
Kinyújtottam a lábamat és előrehajoltam. Néhány
pillanatig így pihentem, de egyszer csak azt éreztem, hogy
a lábszáramon keresztbe átmászik egy súlyos és hűvös
valami. Felemeltem a fejemet, és megpillantottam egy
hosszú fekete kígyót, amelyik lassan kúszott kinyújtott
lábamon.
- Kígyó! - kiáltottam. Még soha életemben nem ugrottam
fel ilyen gyorsan. Heves mozdulatomtól a kígyó is a
levegőbe repült. A csúszómászó tompa puffanással ért
földet, és eltűnt az aljnövényzetben.
Torkomra szorított kézzel, lihegve néztem utána.
Szarbaszt és Kamaran rám néztek, mert velőtrázó
sikolyom megzavarta a beszélgetésüket.
- Egy kígyó! - kiáltottam újra, és oda mutattam, ahol a
kígyó eltűnt a bokrok között. Rémülten láttam, hogy utunk
arrafelé vezet.
- Megmart? - kérdezte Szarbaszt.

A hangja olyan nyugodt volt, hogy elfogott a méreg.

Ránéztem. Határozottan láttam a kígyó kioltott nyelvét, és
éreztem az érintését a lábamon, de a horgas méregfogak
nem hatoltak a húsomba.
- Nos, csak megnyalta a lábamat - válaszoltam
sértődötten.
Lehajoltam, és felhúztam a nadrágom szárát. Megnéztem,
nem látok-e marásnyomot a csupasz bőrömön. Hála
istennek, semmilyen sérülést nem észleltem.
Szarbaszt és Kamaran vidáman felnevetett.
- Akkor örülj, hogy csak nyalt és nem harapott - mondta
Szarbaszt könnyedén, majd visszafordult Kamaranhoz, hogy
folytassák a megbeszélést.
Dühösen meredtem a férjem hátára.
Lábujjhegyre álltam, és homályos látásommal
végigpásztáztam a környéket, hátha a kígyó visszajött.
Szarbaszt és Kamaran kinyitottak egy zöldborsó- és három
szardíniakonzervet. Evés után azonnal folytattuk az utat.
Szarbaszt örült, hogy ilyen jól haladunk, és tréfálkozni
kezdett velem, hogy egy kicsit felvidítson. Állítása szerint
olyan nagy távolságot tettünk meg, hogy valószínűleg még
az éj beállta előtt megérkezünk Mergébe.
 Megkönnyebbültem, mert a kígyóval való találkozás után
nem szívesen töltöttem volna az éjszakát az erdőben.
Minden kurd tudja, hogy a kígyókat vonzza a test melege.
A pesmerga harcosok gyakran arra ébrednek, hogy egy
békésen összetekeredett kígyó alszik velük a takaró alatt.
Szarbaszt és Kamaran gyorsan megették a
szardíniakonzerveket. Ragaszkodtak ahhoz, hogy enyém
legyen a zöldborsó.
- Szuperhősök vagytok - nevettem fel. Biztos voltam
benne, ha nem lennék velük, egyhuzamban elfutnának
Bergaluból Mergébe, mint két fürge hegyi kecske.
Amint lenyeltem az utolsó zöldborsószemet, jól kivehető
zörgést hallottam a fák között. A pisztolyom után nyúltam, a
férfiak pedig megmarkolták gépfegyverüket. A férjem intett,
hogy rejtőzzek el egy nagy bokor mögött. Kamaran egy fa
mögé bújt.
Szarbaszt csendben állt és fülelt. Aztán otthagyott minket,
és visszament arrafelé, amer- ről jöttünk. Idegtépő volt a
várakozás.
Nagyon nyugtalan lettem, amikor férfihangokat hallottam.
Foglyul ejtették Szarbasztot? Néhány másodpercig
hallgattam, majd úgy döntöttem, meg kell néznem, mi
történik. Elindultam a hangok irányába, de Kamaran halkan
megköszörülte a torkát, és nemet intett. Minden
akaraterőmre szükség volt, hogy engedelmeskedjek neki.
Szarbaszt hamarosan visszatért.
- Semmi baj, csak egy másik pesmerga csoport, amelyik
szintén átkel a hegyeken.
- Mit teszünk, ha ellenséges katonákkal találkozunk? -
kérdeztem. Most beszéltem először legnagyobb
félelmemről.
Szarbaszt megvonta a vállát.
 - Harcolunk, amíg… - azzal ujját vérfagyasztó arccal
végighúzta a torka előtt.
Kamaran felkacagott. Képes volt mindenben észrevenni a
humort.
Megigazította a szemüvegét, majd feltartotta négy ujját.
- Joanna, ne aggódj, mert van négy dolog, amiről biztosan
tudom, hogy soha nem fog megtörténni. Egy: Szaddam
Huszein nem fog békésen meghalni az ágyában. -
Felkacagott, majd a kulacsát az ajkához emelte, és nagyot
csettintett a nyelvével. - Kettő: Kurdisztán friss forrásvize
nem fog finom pezsgővé válni, ahogyan szeretném. Három:
a te drága Kamaran unokatestvéred soha nem fog
palotában lakni, pedig azt is szeretném. - Itt egy pillanatig
hatásszünetet tartott, majd így folytatta: - Négy: Szarbaszt
és én soha nem hagyjuk, hogy az ellenség élve kapjon el
minket.
Nehéz helyzetünk ellenére elmosolyodtam. Puszta
jelenléte felderített, és eszembe jutott, hogy még
hontalanságunk ellenére is sok mindenért hálásak lehetünk.
Még Szarbaszt is jót kacagott.
- Menjünk! - mondta nevetve.
A biztonságos Merge mágnesként vonzott engem is.
Merge! Már maga a szó is varázslatos volt. Csodálatos
lenne végre újra abban a faluban lenni, ahol Szarbaszttal
találkoztunk a nászutunk előtt. Mintha egy örökkévalóság
telt volna el azóta.
Hála istennek, a magas hegyeket hamarosan magunk
mögött hagytuk, és alacsonyabb, kevésbé sziklás dombokon
vágtunk át. Ezen a dombos terepen könnyebb volt
közlekedni, mint a mögöttünk lévő meredek emelkedőkön,
de a hosszú, gyaloglással töltött nap után ezt már nem
érzékeltem. A dombok és fák között gyorsan ránk szállt a
szürkület, és ez lassította a tempónkat. Szarbaszt felemelte
a jobb kezét, és megállt. A válla fölött megpillantottam egy
apró kövekkel borított utat a völgyben. A domb alján
rátérhetünk arra az útra. Az úton túl volt Merge. Szarbaszt
csendben állt, és felmérte a környéket. Lenéztem a dombról,
és figyeltem a távoli falu hangjait. Semmit sem hallottam.
Még egyszer szemügyre vettem az alattunk elterülő völgyet.
A zöld szántóföldeket néhol tarka virágos rétek váltották fel.
Sokfelé jártam már Irakban, de Kurdisztánt tartom az
ország legszebb területének. Buja fennsíkjaival és dús, zöld
völgyeivel olyan, mint egy ékszerdoboz. Milyen kár, hogy
ezt a csodálatos tájat most háború fenyegeti, és félő, hogy
megfosztja mindentől, ami egykor szép és vonzó volt benne.
Szarbaszt visszalépett, és halkan néhány szót váltott
Kamarannal. Én azonban csupa fül voltam. - Ki tudja, talán
még ilyen messze északon is fenyegethet veszély
Kurdisztánban. El kéne válnunk. Találkozzunk Karim házánál
egy óra múlva.
Kamaran visszaosont a fák közé, hogy megvárja, míg
előremegyünk.
Fülemben visszhangoztak Szarbaszt figyelmeztető szavai.
Szarbaszt úgy véli, hogy Ali al-Madzsíd Ötödik hadserege
egész Kurdisztánban mérges gázt dobott le? Mergét is
elhagyatva fogjuk találni?
Bagdadtól minden gonoszság kitelik.
Az örökké óvatos Szarbaszt rám parancsolt:
- Joanna, gyere néhány lépéssel mögöttem, és ne szólj egy
szót sem!
- Rendben. - Gyorsan engedelmeskedtem, mert nem
akartam, hogy a férjem alaposabban szemügyre vegyen.
Ugyanis titkoltam előtte valamit. A látásom egyrészt
rosszabbodott, másrészt javult. Egyre tisztábban láttam, de
a látómezőm sokkal szűkebb lett. Olyan volt, mintha egy
csőbe néznék. A szélén csak árnyakat láttam, a közepén
pedig úgy, mint a támadás előtt. Nagyon megijedtem, hogy
teljesen meg fogok vakulni, de elhatároztam, ezt még nem
árulom el Szarbasztnak. Legalábbis nem most, amikor
úgysem tud semmit tenni, csak fölöslegesen aggódna.
Szarbaszt gyorsan gyalogolt, de azért lépést tudtam vele
tartani.
Amikor elértük a köves utat, ráfordultunk, és az egyik
oldalára húzódtunk. Máskor a Mergébe vezető út csak úgy
hemzsegett volna az emberektől, de most teljesen üres volt.
A kihalt út beigazolta a gyanúmat, hogy Mergét is vegyi
támadás érte. Ám egyszer csak egy kanyarhoz értünk, és
megkönnyebbülve észleltük az élet jeleit. Négy asszony jött
velünk szembe, kényelmesen őgyelegve. Színes pamutruhát
viseltek, és a fejükre színben hozzáillő sálat borítottak. Még
a gyenge látásommal is észrevettem, hogy a legtestesebb
nő egy fehér turbánt csavart a feje tetejére, és azon egy
hatalmas edényt egyensúlyozott. A kurd nők mesteri módon
tudják a fejükön hordozni a terheket. Ezt a képességet soha
nem sikerült elsajátítanom, pedig sokszor megpróbáltam, de
csúfos vége lett.
Merőn néztem az edényt. Lehet, hogy joghurt van benne.
Megnyaltam a szám szélét, annyira megkívántam egy kis
hűvös joghurtot.
Amint elmentünk a nők mellett, egymásra mosolyogtunk
és biccentettünk, mert nem akartunk udvariatlannak tűnni.
Ám az üdvözlést nem követte beszélgetés, mert ezekben a
bizonytalan időkben a kurdok - az árulóktól való félelmük
miatt - nem álltak szóba idegenekkel.
Két, szamárháton ülő középkorú férfi ért utol bennünket.
Bő szárú kurd nadrágjuk lengedezett a szélben.
Szétterpesztett lábbal ültek a szamáron, és hátranyúlva,
egy vékony bottal ütögették az állat tomporát.
Hamarosan beértünk a faluba, és még több helyi lakost
pillantottunk meg. Furcsa módon egyáltalán nem lepte meg
őket a felbukkanásunk, pedig olyan piszkosak és
rendetlenek voltunk, hogy azt hittem, felkeltjük a
gyanakvásukat.
A gyomrom hangosan korgott az éhségtől, amikor
elmentünk egy csapat fiatalember mellett, akik Fanta
narancsitalt szürcsöltek, és diót ettek.
Egy idős nő a földön kuporgott, és nagy igyekezettel házi
készítésű gázmaszkot fabrikált. Kis faszéndarabokat
pamutvattával és ronggyal vont be, majd ezeket belevarrta
egy félkör alakú gézbe.
Már láttam ilyen házilag készült maszkokat, és úgy
véltem, semmit sem érnek. Egy olyan nagy erejű vegyi
támadás esetén például, mint amilyen minket elűzött
Bergaluból, teljesen használhatatlanok lettek volna. Ezek a
primitív szűrők mégis megnyugtatják azokat, akik nem
jutnak modern gázmaszkokhoz.
Nagyon felháborítónak tartottam, hogy Kurdisztánban
nincs mindenkinek gázálarca. Szaddam törvényt hozott,
hogy a kurdok nem birtokolhatnak gázmaszkot, és most már
értettük, miért.
Ám a mi PUK-vezetőink túljártak az eszén, és öszvérháton
csempészték a maszkokat a pesmergáknak Kurdisztánba.
Ezek nélkül Szarbaszt és én már nem élnénk, mint ahogy a
Dzsafati-völgy többi lakója sem.
Szarbaszt befordult egy sikátorba, ahonnan egy másik
utcára értünk. Számomra egyik ház olyan volt, mint a
másik. A szerény kis otthonok tiszták voltak, az ajtó előtt és
az ablakpárkányokon színes virágcserepek díszelegtek.
Végre megérkeztünk Karim és felesége, Szozan házához.
Szarbaszt halkan bekopogott.
Karim szeme megcsillant az ajtó egyik résében.
- Szarbaszt! - mondta, és kinyitotta az ajtót. - De jó, hogy
épségben vagy! Aggódtunk! - Megragadta Szarbaszt vállát. -
Épp most hallottuk, hogy a völgyben lévő falvakra mérges
gázt dobtak.
 A szívem hangosan vert még akkor is, amikor bevezettek
szerény hajlékukba. Karim és Szozan pesmerga
szimpatizánsok voltak, és nagyon megkedveltem őket,
pedig a nász- utunk idején csak rövid időre találkoztunk
velük.
Szívélyes fogadtatásban részesítettek minket. A cipőnket
és a holminkat az ajtónál hagytuk.
- Üljetek le. Bizonyára éhesek vagytok - mondta Szozan,
és én nagy örömmel hallottam szavait. - Hozok frissítőt.
Később, amikor a gyerekek hazajönnek a szomszédból,
elkészítem a vacsorát.
- Mondjátok el, mit hallottatok! - kérte Szarbaszt aggódó
hangon.
- Bagdad henceg - mondta Karim mérgesen. - Azzal
kérkedik, hogy Szergalut és Bergalut eltalálták. A jelentés
szerint a PUK komoly veszteségeket szenvedett. - Aggódva
pillantott Szarbasztra. - Ez igaz?
- Nos, az igaz, hogy mérges gázzal támadtak minket. Ám
senki nem halt meg - válaszolta Szarbaszt. - Történtek
ugyan komoly sérülések, ezért lehetnek még veszteségeink.
Szergaluról és a völgy többi falujáról nincsenek
információim. Egész biztosan az volt a céljuk, hogy
elpusztítsanak bennünket. Fel fogunk állítani egy új
rádióadót egy biztonságosabb területen, még északabbra,
távol a fronttól és Szaddam seregétől. - Elégedetten
elmosolyodott. - Megvan a felszerelésünk.
- Sok ember menekül a Dzsafati-völgyből - tettem hozzá.
Ijedt hangot hallottam a konyhából. Úgy véltem, a ház
asszonya adott hangot félelmének, mert attól tart, hogy
Merge is hamarosan hasonló sorsra jut. Szozan anya volt, és
sok gyereket kellett megvédenie. Megértettem a riadalmát.
Megsimogattam a hasamat.
- Dicsőség Allahnak, hogy senki nem halt meg - morogta
maga elé Karim.
 - A maszkok nélkül mind odavesztünk volna.
- Dzsalál Mahamról milyen híreket tudsz?
- Nem volt Bergaluban, de valószínűleg biztonságban van,
mert különben már hallottunk volna róla.
Karim nagyot sóhajtott.
- Az jó.
Dzsalál Talabani, akit odaadó követői Dzsalál Mahamnak
(Dzsalál bácsinak) hívtak, már tizennégy éves korában
csatlakozott a kurd ellenállási mozgalomhoz, és alig négy
évvel később beválasztották a párt központi bizottságába.
Mindig nagyon komoly volt, jogásznak tanult, majd 1959-
ben ügyvédi diplomát szerzett. Később nézeteltérései
támadtak a kurd ellenállás vezetőivel, mert úgy vélte, hogy
a mozgalomnak demokratikusabbnak kellene lennie. Ekkor
1975-ben Talabani megalapította a PUK-ot. Az évek során
Talabani nemcsak a kurdok tiszteletét érdemelte ki, hanem
nemzetközi elismerést is szerzett. Jól szolgálta a harcosait,
és mindenki tisztelte. Elvesztése súlyos csapás lenne a
mozgalomra nézve.
Karim folytatta a kérdezősködést.
- Az a hír járja, hogy egy speciális mérgező gázkeveréket
dobtak le, amely.
- Valószínűleg szarint és egyéb ideggázokat tartalmaz -
fejezte be Szarbaszt a mondatot. - Láttam égési sérüléseket
és hólyagokat.
Felmutattam az ujjamat.
- Nézd! - mondtam. - Ilyeneket. Szarbaszt csak köhögött,
de más baja nem lett.
Karim tátott szájjal meredt az ujjamra. Szozan is beszaladt
a konyhából, hogy megnézze.
- Hozok valami kenőcsöt - mondta azonnal.
- A gázmaszkok nélkül mindnyájan meghaltunk volna a
támadásban - ismételte meg Szarbaszt.
 Az iraki-iráni háború kezdete óta a pesmergák nemcsak a
saját területeiket védték meg Szaddam hadseregével
szemben, hanem egyik győzelmet a másik után aratták, és
a Szad- dam ellenőrzése alatt lévő Kurdisztánból egyre több
területet foglaltak vissza. Úgy képzeltük, hogy Irán
segítségével egy éven belül győzelmet érhetünk el. A
tárgyalóasztalnál kialkudhatnánk egy elfogadható
békeszerződést, és végre megvalósíthatnánk a valódi kurd
autonómiát.
Most viszont az iráni háborúban legyengült Szaddam kezd
ismét erőre kapni, mert a háború a vége felé jár.
Az agyam fürgén dolgozott. Hogyan tudnánk
visszacsapni? Hova futhatunk menedékért? Az összes
szomszédos ország gyűlölte a saját kurd kisebbségét.
Törökország? Egy olyan kormány karjaiba szaladjunk,
amelyik még az irakinál is nagyobb gyanakvással tekint a
saját kurd népességére?
Szíria? Szíria elnöke, Háfez Aszad, ugyanolyan kegyetlen
és erőszakos ember, mint Szaddam. Aszad már
bebizonyította, hogy hatalma megtartása érdekében képes
egész közösségeket kiirtani. A szíriai kurd népesség
ugyanolyan szigorú elnyomás alatt élt, mint iraki testvéreik.
Irán? Az iráni kormány ugyan most szövetségese az iraki
pesmergáknak, de ez csak az Irakkal vívott háború miatt
van. Otthon ők is elnyomják a saját kurd állampolgáraikat.
Ám ha Szaddam tovább folytatja vegyi támadásait, az
iraki kurdokat átkergeti a Kandil- hegyen, amely az utolsó
természetes határvonal Kurdisztán és Irán között.
Kezembe temettem az arcomat. Szabadok lesznek valaha
a kurdok?
Karim azonnal észrevette, hogy valami baj van.
- Joanna, rosszul vagy?
 -Joanna szeme megsérült a mérgektől - válaszolt gyorsan
Szarbaszt. - Átmenetileg megvakult, de a látása már kezd
lassan visszatérni.
Letöröltem a könnyeimet, és mosolyogva felnéztem.
- De élünk, Karim. Életben maradtunk, hogy folytassuk a
harcot. Ez az igazi győzelem.
Szozan besietett a szobába, és hozott egy tubus
gyógykenőcsöt, amelyet azonnal rákentem a hólyagos
ujjaimra.
Az asszony ekkor visszaszaladt a konyhába, és újból
megjelent egy kurd finomságokkal megrakott réztálcával.
Volt rajta egy nagy kancsó kardamomízesítésű tea, egy kis
mazsola, dió és mézes kurd sütemények. A tálcára rakott
még négy pohár hideg gránátalmalevet is.
Alig tudtam türtőztetni magam, de nem feledkeztem meg
a jó modorról, és megvártam, hogy Szozan kitöltse a teát,
és mindegyik vendéget megkínálja egy kis csészével.
Amikor belekortyoltam a csodálatos aromájú italba, halkan
kopogtak az ajtón. Karim kérdő arccal tekintett ránk.
- Ez Kamaran lesz - magyarázta Szarbaszt. - Az
unokatestvérem is velünk jött, de a falu előtt elváltunk. Azt
beszéltük meg, hogy itt találkozunk.
Karim odament az ajtóhoz, és megkérdezte, ki kér
bebocsátást. Kamaran odasúgta a nevét, és házigazdánk
gyorsan beengedte.
A három férfi teát ivott, diót és mazsolát majszolt, és
közben az új kommunikációs központ terveiről beszélgetett.
Én süteményt ettem, és hallgattam a harcosok heves vitáját
arról, mit kéne most a PUK-nak tennie. A hangjuk álmosító
háttérzajjá halkult. A fáradtságtól és a jóllakottságtól olyan
kimerültség jött rám, hogy a heverőn ülve mély álomba
zuhantam.
 Jó néhány órával később egy kis szobában ébredtem fel,
és hirtelen nem tudtam, hol vagyok. És hol van Szarbaszt?
Az előző nap emlékei lassan visszatértek. Hamar rájöttem,
hogy Karim és Szozan otthonában ébredtem. Szomjas és
éhes voltam. Szarbaszt biztosan lefektetett, hogy pihenjek,
míg Szozan elkészíti a vacsorát.
Megtapogattam dagadt szememet. Már nem váladékozott,
de még mindig nagyon fájt.
Körülnéztem. A szoba tiszta volt, mint a patyolat, de
nagyon szerény. Nem láttam más bútort, csak az ágyat,
amelyen aludtam, és egy fehér hímzett terítővel letakart
kerek kis asztalt. A falon három kurd tájat ábrázoló kép
függött. Felnéztem, és észrevettem egy fehér
csipkefüggönnyel díszített apró, rácsos ablakot.
Az ablakon keresztül fény szűrődött be. A látásom már
tisztább volt, és ez felvidított.
Felálltam és nyújtózkodtam. Az egész testem sajgott.
Mezítláb kibicegtem a hálószobából a keskeny folyosóra,
aztán bementem a nappaliba, ahol Szozan éppen az egyik
gyerekével foglalkozott.
Amikor beléptem, Szozan felnézett, és rám mosolygott.
Jellegzetes kurd színei voltak: világos bőr, sötét szem és
fekete haj. Az arcvonásait nem lehetett szabályosnak
nevezni, de nagyon barátságosan és megértőn tudott
mosolyogni. Nem értettem, tegnap miért nem vettem
azonnal észre a szépségét.
- Joanna, jól aludtál?

- Túl jól. Úgy érzem magam, mintha elkábítottak volna -

ismertem be ásítozva. - Hol van Szarbaszt?
Szozan jókedvűen mosolygott.
- Olyan mély álomba zuhantál, hogy egyikünk sem tudott
felébreszteni. Mintha kómába estél volna - viccelődött
kedvesen. - Szarbaszt az orrod alá dugott egy sült
csirkecombot, de még arra a csodálatos illatra sem ébredtél
fel. - Felnevetett. - Drága kislányom, nem volt mit tenni,
Szarbaszt lefektetett. Aztán megvacsoráztunk, és később mi
is lefeküdtünk. Te viszont, kedves Joanna, az egész éjszakát
átaludtad. Szarbaszt megkért, hogy ne keltselek fel, hadd
ébredj fel magadtól. Azt mondta, a bátorságod és a
helytállásod miatt megérdemelsz egy hosszú pihenőt.
Szozan mosolya hirtelen lehervadt, és aggódva nézett
rám. Rossz előérzet fogott el, és megborzongtam.
- Joanna, meg kell mondanom, hogy Szarbaszt és Kamaran
ma korán reggel elindultak Szandulanba.
- Nem!
- Joanna, figyelj rám! Annyi útlezárás és ellenőrzés van
Merge és Szandulan között, hogy Szarbaszt és Kamaran
kénytelenek elkerülni a főutakat, és a hegyi ösvényeken
haladni.
Nem tudtam szóhoz jutni a megdöbbenéstől, de az agyam
fürgén járt. Szarbaszt elment! Nélkülem?
- Mikor ment el?
Szozan kitalálta a gondolataimat.
- Nem tudod utolérni. Már órákkal ezelőtt távozott. -
Megsimogatta a karomat. - Figyelj, Joanna! Azt hallottuk,
hogy az iraki ellenőrző tisztek most nagyon óvatosak. A
gyerekeket és a nőket átengedik, de minden férfit elvisznek,
aki át akar kelni. Még a tizenkét éves fiúkat is. Szarbaszton
és Kamaranon látszik, hogy pesmergák. Az életüket
kockáztatnák, ha megpróbálnának átjutni egy ellenőrző
ponton. - Szozan elhallgatott. - Azt az értesülést kaptuk,
hogy a kormány elrendelte minden harcos azonnali
kivégzését. Amikor a katonák megállítják őket az ellenőrző
pontokon, azonnal megölik őket az erdőben.
- De nekem Szarbaszttal kéne lennem! - kiáltottam. -
Tudok menni! Nézd! - Kétszer körbejártam a szobát.
 Szozan lassan megrázta a fejét.
- Kedves gyermekem, te már elérted a fizikai
teljesítőképességed határát. Ma pihenned kell, és kocsival
visznek Szandulanba. - A konyhaasztalon heverő
papírkötegre mutatott. - Szarbaszt itt hagyta az iraki
személyi irataidat. A kormány szemében te egy iraki arab
vagy, egy al-Aszkari. A hivatalos papírjaid szerint semmi
nem köt téged a kurdokhoz. Minden esélyed megvan arra,
hogy kellemetlenségek nélkül átjuss az ellenőrző pontokon.
Szozan lehalkította a hangját, és a kisfiára pillantott, aki
egy rajzfilmet nézett a feketefehér televízión.
- Sietned kell! Repülőgépek kezdtek cirkálni felettünk.
Nem tudjuk, mi készül.
Csak ekkor lettem figyelmes az ellenséges gépek
zúgására. Miután hónapokon át célpontként éltem az
életemet, a repülőgépek minden hangját ismertem már -
tudtam, hogyan morajlanak fölöttem felderítő repülés
közben, és felismertem azt a jellegzetes süvöltést, amikor
azért közelednek, hogy bombát dobjanak le. Egy percig
füleltem, és úgy ítéltem meg, hogy a Merge fölött keringő
gépek nem jelentenek közvetlen veszélyt. Legalábbis
egyelőre nem.
Szozan a vállamra tette a kezét, és megerősített ebben a
véleményemben.
- Szerintünk csak felderítőgépek. Már tegnap is
idegesítettek minket, mert egész délelőtt a fejünk felett
köröztek.
Nem zavartak a repülőgépek, de Szarbaszt távozása
nagyon bántott. Házasságunk első napjától kezdve soha
nem jelentettem terhet a férjemnek. Tegnap pedig a gyenge
látásom ellenére lépést tudtam tartani vele.
Annyira felzaklattam magam, hogy szinte remegtem a
méregtől.
 Szarbaszt tudja, milyen makacs és elszánt vagyok, ezért
akkor távozott, amikor aludtam! Így akarta elkerülni a vitát.
Tudta, ébren soha nem egyeznék bele, hogy nélkülem
menjen el. Belekapaszkodtam volna, utána szaladtam volna
- bármit megtettem volna, hogy ne kelljen elválnunk
életünknek ebben a legveszélyesebb időszakában.
Körbe-körbe jártam a kis szobában, és a karommal
hadonásztam. Még soha nem voltam ilyen ideges.
Aztán a gyomrom összerándult, mert eszembe jutott egy
újabb gondolat: lehet, hogy soha többé nem fogom látni
Szarbasztot. Lehet, hogy már halott, míg én épségben és
egészségben itt állok Szozan otthonában.
Soha nem fogom megtudni, hol van, és mi történt vele.
Kurdisztánban mindennaposak voltak a
megmagyarázhatatlan eltűnések. Hogy fogom megtalálni,
ha nem bukkan fel Szandulanban?
Dühömben és csalódottságomban remegtem, és szörnyű
bizonytalanság gyötört. Puszta kézzel meg tudtam volna
fojtani a férjemet; azt viszont nem akartam, hogy rajtam
kívül bárki más kárt tegyen benne.
Szozan megelégelte a jelenetet, és bevezetett a kis
konyhába.
- Csinálok neked egy finom reggelit. Főtt tojás, lekváros
kenyér és egy forró tea jó lesz?
Ha azt tervezem, hogy Szarbaszt után sietek a hegyek
közé, akkor erősnek kell lennem. Szükségem van az ételre.
Hamarosan nekiláthattam a reggelinek, de még evés
közben is éreztem a kellemetlen testszagomat.
- Fürödnöm kell, Szozan. A támadás után csak leöblítettem
a vegyszereket. Olyan büdös és piszkos vagyok, hogy nem
bírom tovább elviselni magam. Szerinted biztonságos most
bemennem a fürdőszobába?
 Szozan végignézett ápolatlan külsőmön, és valószínűleg
az illatomat is megérezte, mert bólintott.
- Igen, de siess. Ma korán reggel kimostam az összes
ruhádat, és most a napon száradnak. Hozok tiszta holmit.
Amikor Szozan kiment a konyhából, hálásan mosolyogtam
magam elé.
A dzsemes kenyeret majszolva Szozant néztem a kis
ablakon keresztül. A ruhák majdnem a családi óvóhely fölött
lógtak. Nagyszerű, legalább már tudom, hova kell
menekülnöm, ha azok a gépek mégis megtámadnak minket.
Szozan megtapogatta a ruhákat, a szárazak közül
kiválasztott néhány darabot, és levette őket a ruhaszárító
kötélről.
Szozan igazi jó barát volt. Reméltem, hogy vissza tudom
neki fizetni a szívességét, ha egyszer biztonságos
menedékre lesz szüksége.
Egy friss, napfénytől illatos ruhát és tiszta fehérneműt
hozott, aztán bevezetett a szürke betontéglából épült
fürdőszobába.
Az apró helyiség sötét volt, és jellegtelen. Felnéztem, és a
magasban egy kis ablakot pillantottam meg, amely alig volt
nagyobb, mint két férfitenyér.
A gázbojlerre egy fém víztartályt helyeztek, alján egy
ősrégi csapból lehetett kiengedni a vizet. A tartály alatt egy
kis fémedény állt a padlón. Szozan hozott egy darab
szappant, egy kis csésze sampont és egy kirojtosodott, de
tiszta törülközőt.
- Siess! - figyelmeztetett, majd magamra hagyott.
- Új fürdési rekordot fogok felállítani - kiáltottam utána.

Villámgyorsan kibújtam a ruhámból. A meleg vizet lassan

magamra öntöttem, és élveztem, ahogy végigcsorog rajtam.
Egy kis sampont vettem a tenyerembe, és erősen dörzsölni
kezdtem a hajamat. Csodálatos érzés volt.
 Ám az életben néha egy szempillantás alatt megváltozik
minden.
Tetőtől talpig habosán álltam a fürdőszobában, amikor
hirtelen egészen közelről meghallottam egy repülőgép
zúgását. Amikor a falra tettem a kezemet, éreztem, hogy
remeg az épület. Nem estem pánikba. Bergaluban sok
hasonló helyzetet átéltem már, ezért csak visszafojtott
lélegzettel álltam, és vártam, hogy mi történik. A repülőgép
az utolsó pillanatban felemelkedett anélkül, hogy ledobta
volna terhét.
Kifújtam a levegőt. Talán elmúlt a veszély.
Még arra sem volt időm, hogy leöblítsem magamról a
habot, amikor meghallottam, hogy a gép visszatér. Az
arcomon és a hátamon csurgott a habos víz, de már csak a
menekülésre volt időm. Vakon tapogatózva megragadtam a
ruhámat, és belebújtam. Ha meghalok, akkor felöltözve
haljak meg.
Már éppen ki akartam rohanni a helyiségből, amikor még
soha nem hallott, fülsiketítő dübörgés rázta meg a házat.
Ezt olyan mennydörgésszerű robbanás követte, hogy a
dobhártyám belesajdult.
Hátrahajtottam a fejem, és tátott szájjal felsikoltottam.
Körülöttem mindenütt robbanások hallatszottak. Térdre
vetettem magam, karommal védve az arcomat és a fejemet.
Valóban itt a vég, most biztosan meg fogok halni. Nagyon
haragudtam Szarbasztra, amiért el sem köszönt tőlem, és
egyedül kell meghalnom.
- Szarbaszt! - kiáltottam. Ekkor újabb robbanás remegtette
meg a falakat, és még a padló is megmozdult alattam.
Utolsó gondolatom a kisbabám volt, és szomorúság fogott
el.
Éreztem, hogy a testemet egy láthatatlan erő felemeli,
mint egy tollpihét, és a fürdőszoba falához csapja. Minden
elsötétült körülöttem.

Bombázás Mergében

A TILTOTT ZÓNA, MERGE, KURDISZTÁN 1987 ŐSZÉN

Szerencsém volt, hogy eltalált egy bomba, mert így

egyenesen a paradicsomba kerültem. Legalábbis ez volt az
első gondolatom.
A mennyei állapotnak vélt békés kábulatot egy ismeretlen
hang zavarta meg. Felfigyeltem, és ekkor megpillantottam
apámat.
Csodálkozva néztem rá. A körvonalai először még kissé
bizonytalanok voltak, de nemsokára tisztán láttam magam
előtt. Aztán a süketnéma apám megszólalt.
Jóképű arcán láttam, hogy aggódik értem. Szelíden
korholni kezdett.
- Joanna, mit csinálsz itt? Otthon kéne lenned anyáddal.

Apám hangja pontosan olyan volt, mint amilyennek

mindig elképzeltem: gyengéd, de határozott. Nagyon
izgatott lettem, mert kislány korom óta erről a pillanatról
álmodoztam. Nagyon sokszor suttogtam neki, hogy „apa,
légy szíves, beszélj hozzám”.
Ám akkor soha nem szólalt meg.
Apám ismerős alakja halványodni kezdett, és ekkor egy
másik távoli hangot hallottam meg.
- Joanna! Joanna! Élsz, Joanna?
Felnyögtem, és megpróbáltam visszaemlékezni a
történtekre, de a memóriám felmondta a szolgálatot.
Minden erőmet összeszedve megtapogattam a fejemet és
az arcomat. Meglepődtem, hogy a fejem nedves és síkos.
Talán úszni voltam?
- Joanna!
Lassan megfordultam, hogy ki tudjam nyújtani a lábamat.
- Joanna, kiálts, ha tudsz!
Egyre kevésbé értettem a helyzetemet. Remegve
nyitottam ki a szemem, és értetlenül bámultam a
körülöttem lévő sötétségbe. Annyit meg tudtam állapítani,
hogy egy betonpadlón heverek.
Ekkor lassan kezdtek összeállni az emlékek. Mergében
vagyok, Szozan házában. Éppen fürödtem, amikor az
ellenség bombázni kezdte a falut.
Még egyszer óvatosan megtapogattam a fejem, és
szerettem volna tudni, meddig voltam eszméletlen
állapotban. Úgy éreztem, hogy a fejemből csurog a vér az
arcomba és a nyakamba. Valószínűleg súlyos fejsérülést
szenvedtem. Még hangosabban felnyögtem, és nagyon
megijedtem, pedig nem éreztem semmilyen fájdalmat.
Szarbaszt! Hol van a férjem?
- Joanna! Hol vagy?
Szerettem volna tudatni a külvilággal, hogy élek, ezért
kiabálni próbáltam, de a hangok a torkomban rekedtek,
mintha a számat valami betömte volna. Lehet, hogy eltört
az állkapcsom?
Óvatosan megtapogattam a számat. Megkeményedett
sárhoz hasonló anyaggal volt tele. Pánikba estem, és az
ujjammal kikapartam a masszát a számból. Fogalmam sem
volt, honnan származik az a megkeményedett anyag, és azt
sem tudtam elképzelni, mi lehet. Köhögve és fuldokolva
köpködtem ki a meglazított darabokat. Éreztem, hogy vérzik
a szám és az ajkam.
Eszembe jutott anyám egyik kedvenc mondása. „Joanna,
a szemed legyen nyitva, ne a szád!” - szokta mondogatni,
ha túl éles volt a nyelvem.
Valószínűleg a szám megint nyitva volt, amikor nem
kellett volna. Még szorult helyzetemben is elmosolyodtam.
- Joanna! Gyere ki! Bombatámadás ért bennünket!
Halkan motyogtam magam elé. Miért nem jön értem
valaki? Élve eltemettek? Rám dőlt a ház?
- Joanna!
Mikor a számat végre sikerült megszabadítani minden
akadálytól, hangosan felsikoltot- tam.
- Tehát élsz! Dicsőség Allahnak!
Meghallottak. Elhatároztam, hogy én is segítek
megmentőimnek. Elképzeltem, hogy az egész falu
kétségbeesetten ás a romok között, és az életüket
kockáztatják azért, hogy kiszabadítsanak.
Még mindig nagyon naiv voltam, pedig elég időt töltöttem
már Bergaluban.
Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam. Tapogatózni
kezdtem, hogy összeszedjem a holmimat. Emlékeztem,
hogy egy fürdőszobában veszítettem el az eszméletemet.
Végigtapogattam magamon, hogy fel vagyok-e öltözve.
Meztelenül nem bukkanhatok elő a romok közül.
Aztán eszembe jutott, hogy az utolsó pillanatban még
felöltöztem, mert a társadalmi elvárások nyomása erősebb
volt az életösztönnél. Az életemet kockáztattam, hogy
befedjem a mezítelenségemet. Szívesebben lettem volna
egy teljesen felöltözött hulla, mint egy meztelen túlélő,
akinek el kell viselnie a botrányt. Nem bántam, hogy ezt
tettem.
Nem volt könnyű kimászni a romok alól. Betondarabok és
a háztartásból származó hulladékok hevertek mindenfelé.
Négykézláb kimásztam a fürdőszoba és a hálószoba között
lévő térségre. Itt leültem, hogy felmérjem a terepet, és a
szemem hozzászokjon a világossághoz. A ház nem omlott
össze, a betontámasszal körülvett falak ellenálltak a
robbanásnak.
Remegtem a megkönnyebbüléstől.
Már megint megmenekültem! Mindig közel kerülök a
halálhoz, de a végén mégis túlélem a csapásokat.
Megtapogattam a fejemet. Még mindig nedves volt a
vértől. Eszembe jutott, hogy a robbanás pillanatában fejjel a
betonfalba csapódtam. Lehet, hogy agyrázkódást kaptam?
- Joanna?

- Itt vagyok - nyöszörögtem.

- Ki tudsz jönni?
Megpróbáltam felállni, de úgy remegett a lábam, hogy
nem sikerült.
- Itt vagyok - mondtam még egyszer elhaló hangon, és
könnybe lábadt a szemem.
Ekkor meghallottam egy repülőgép dübörgését. Az
ellenség még mindig a közelben
ólálkodott!
Tudtam, hogy ezek a mennydörgésszerű hangok egy
újabb támadás előhírnökei lehetnek, ezért nekiiramodtam,
és négykézláb átverekedtem magam a romokon. Közben
üvegszilánkok mélyedtek a tenyerembe és a térdembe, de
nem törődtem vele.
Átküzdöttem magam egy nyíláson, és megpillantottam a
megmentőmet. Karim volt.
Körülnéztem, de senkit nem láttam mellette.
Megdöbbentett, hogy egyedül jött értem. Mindenki
meghalt?
Karim kinyújtotta a kezét.
- Gyere, Joanna! Gyere velem!
Még egyszer körbepillantottam, hátha észreveszem a
többi embert. Karim megértette, mire gondolok.
 - Mindenki az óvóhelyen van - magyarázta.
- Értem - válaszoltam. Tehát Karim az életét kockáztatta
értem, mert a bombatámadás alatt előjött az óvóhelyről,
hogy megkeressen.
A férfi talpra rántott.
- Tudsz járni?
Bólintottam.
Hallottuk, hogy a közelben bombák hullanak. Karim
siettetett.
- Gyere, el kell érnünk az óvóhelyre.
A közelben lévő központi mergei óvóhelyre vezetett, nem
az otthonuk melletti apró lyukba. Nagy megkönnyebbülés
volt ez számomra, mert már Bergaluban elegem volt
azokból a földbe vájt üregekből.
A robbanások egyre hangosabbak lettek, és az utolsó
pillanatban sikerült becsúsznunk az óvóhelyre. Kis híján
eltaláltak bennünket.
- Hála istennek, Joanna életben van! - kiáltott fel Karim.
Elengedte a kezemet, én pedig rogyadozó léptekkel
indultam Szozan felé. A kedves asszony elém sietett, és egy
gyerekekből és asszonyokból álló kis csoporthoz vezetett.
- Tudtam, hogy az a fürdés nagyon veszélyes ötlet! -
mondta.
A nők körém gyűltek. Néhányan törülközőket hoztak, és
beburkolták a fejemet és a vállamat. A többiek
megvizsgálták vérző kezemet és ujjaimat.
- Meg fogok halni? - kérdeztem ijedten.

- Na. Életben maradsz.

- Na és a fejem? - A törülközők alá nyúlva megtapogattam
a tarkómat, amely még mindig síkos volt a vértől.
Egy nő ekkor talpra ugrott, és hozzám lépett.
 - Hadd nézzem! - Megállt fölöttem, levette a fejemről a
törülközőt, és a hajamat gyengéden félrehajtva
megvizsgálta a fejbőrömet. Visszafojtott lélegzettel vártam.
A nő megvonta a vállát.
- Semmi bajod. Csak néhány karcolást látok.
Felvidultam.
- Valóban?

A nő két kezébe vette az arcomat.

- Az arcod csupa cement. Az ajkad berepedt. -
Elmosolyodott. - De életben fogsz maradni.
- A ruhád el van szakadva, a térded pedig vérzik - mondta
egy másik nő. Közelebb hajolt hozzám, és alaposabban
szemügyre vett. - A térdedben üvegszilánkok vannak.
Bólintottam. A térdem meg fog gyógyulni. Engem a
fejsérüléseim aggasztottak. Ránéztem az első asszonyra.
- De a fejem… - Óvatosan megtapogattam a fejbőrömet. -
Honnan jön ez a sok vér?
- Nagyon kevés vért láttam. A síkos sampont érzed a
hajadban.
A mellemre szorítottam a karomat, és felkacagtam.
Elfelejtettem, hogy nem volt időm leöblíteni a sampont. A
hajam csupa hab volt. Ez volt az a síkos anyag, amely a
hátamra és az arcomra csorgott!
Hatalmas megkönnyebbülést éreztem.
Már kezdtem megnyugodni, amikor éles fájdalom nyilallt a
hasamba, mintha valami elszakadt volna belül.
Felkiáltottam. Biztonságban van a gyermekem? Mély
levegőt vettem, és a hasamra szorítottam a kezem.
- Ott fáj? - kérdezte Szozan aggódó arccal.
Megráztam a fejem, mert nem akartam senkinek elárulni
a titkomat. Ráadásul nem is voltam még biztos abban, hogy
terhes vagyok. Úgy döntöttem, hallgatok.
 Szozan odakiáltott a férjének, hogy hozza az óvóhelyen
tartott vizesvödröt. Pohár nem volt, ezért a vödörből kellett
innom. Jólesett a friss forrásvíz.
Ezután két asszony óvatosan kiszedte az üvegszilánkokat
a térdemből.
Szozan a földre terített néhány takarót, és rájuk tett egy
párnát.
- A támadás nem ér véget egyhamar. Pihenned kell -
jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Összekuporodtam egy sarokban, Szozan betakart, és
száraz törülközőket tett a fejemre, mert az óvóhelyen nem
tudtam leöblíteni a sampont.
A támadás többi részét végigaludtam. Nem is magamtól
ébredtem fel, hanem Szarbaszt hangja riasztott fel
álmomból.
- Joanna. Ébredj fel!
Kábán fordultam a hang irányába.
Micsoda boldog pillanat! A férjem életben van!
- Szarbaszt! - Felültem, és csak akkor jöttem rá, milyen
vicces látványt nyújtok, amikor Szarbasztból kitört a
nevetés.
- Tudsz arról, hogy törülközők vannak a fejeden?

- Nézd mi történt velem! Nem lett volna szabad itt

hagynod! - Mérges hangon szóltam hozzá, pedig ujjongtam,
hogy mindketten életben vagyunk. Ismét kaptunk egy esélyt
a sorstól.
Szarbaszt nem tudta abbahagyni a nevetést. Megrángatta
a fejemre tekert törülközőket.
- Mik ezek?
- Éppen fürödtem - válaszoltam. Szarbaszt lehajolt és
felemelt.
 - Szerintem be kéne fejezned azt a fürdést, drágám. Csupa
szappan az arcod.
- Ez nem szappan, hanem cement - vágtam vissza, és újra
elfogott a méreg. - Meg akartál védeni a nehéz úttól, de
ezzel még nagyobb veszélybe sodortál! Ha nem hagytál
volna itt, biztonságban lettem volna melletted.
Szarbaszt gyengéden megszorította a karomat.
- Gyere, menjünk vissza Karim házába! Megbeszéljük a
teendőket.
Fáradtan, sajgó tagokkal és sebes térddel sántikáltam ki
az óvóhelyről. Körülnéztem. A lemenő nap rózsaszín és
arany fénnyel vonta be a környéket, ám a szemem elé
táruló látvány nem volt vidám. A falu nagy részét
elpusztította az ellenség. Viszont éltünk, és abban a
pillanatban más nem számított.
A hasamban megint egy kis görcsöt éreztem. Ha valóban
terhes vagyok, akkor a magzatot nagy veszély fenyegeti.
Mégsem tehettem semmit, mert Mergében nem volt orvosi
ellátás. Itt legfeljebb elsősegélyben tudnának részesíteni,
minden más kezelésért Szuleimánijába kéne mennem. Oda
viszont most lehetetlen eljutni. Ráadásul azt hallottuk, hogy
az iraki kormány elrendelte, mindenkit ki kell végezni, aki
mérgezés miatt jelentkezik orvosi ellátásra. A vörös, dagadt
és váladékozó szemem azonnal elárulná, hogy egy bergalui
túlélő vagyok.
Nagyon szerettem volna megmenteni a gyermekemet.
Majd lassan fogok gyalogolni, és sokat ülök, ha lehet. Talán
akkor megnyugszik a magzat a méhemben.
A szememmel pedig mindössze annyit tehettem, hogy
szemcseppekkel kezeltem, és reméltem a legjobbakat.
Szarbasztra néztem. Megmondjam neki, hogy talán terhes
vagyok? A férjem megfáradt arca elárulta, hogy rengeteg
dolog aggasztja, ezért nem akartam tovább szaporítani a
gondjait.
 Később tudtam csak meg, hogy ha sietek, utolérhettem
volna Szarbasztot, amikor nélkülem elhagyta Mergét. A
férjem figyelmeztette Szozant, hogy nagyon akaratos tudok
lenni, ezért az asszony egy kicsit lódított a férjem
távozásával kapcsolatban. Állítása szerint a férjem már több
órája úton volt, pedig alig néhány perccel a beszélgetésünk
előtt hagyta el a házat. Ez megmagyarázta, miért tudott
olyan gyorsan visszajönni az óvóhelyre, ahol még mindig
kábán talált rám.
Szarbaszt és Kamaran harminc perce gyalogoltak az erdei
csapáson, amikor meghallották a bombázó repülőgépek
zúgását Merge légterében. Még látták is az ellenséges
gépeket a fejük felett.
- Szarbasztnak egy pillanatra földbe gyökeredzett a lába,
amikor meglátta, hogy a gépek bombázzák Mergét -
mesélte később Kamaran. - A nevedet kiáltozva, sziklákon
és vízmosásokon átugorva rohant vissza a faluba. - Kamaran
felnevetett. - Nagyon sokat jelentesz a férjednek, Joanna.
Soha ne kételkedj az érzéseiben.
Kamaran szavai örömmel töltöttek el, és még inkább
meggyőztek arról, hogy nem szabad elválnunk egymástól.
Ám ez lehetetlen volt. Szarbaszt és Kamaran számára túl
kockázatos lett volna a főutakon közlekedni. Át kellett
vágniuk az erdőn.
A sérüléseim miatt nem tudtam volna velük tartani a
nehéz terepen. Valamilyen közlekedési eszközre volt
szükségem. Megrendült látásommal, sebes térdemmel nem
lettem volna képes megmászni a meredek ösvényeket.
Ráadásul addigra már biztosan tudtam, hogy terhes vagyok,
és pihenésre volt szükségein. Szarbaszt nagyon
meglepődött, amikor szelíden beleegyeztem, hogy egy
útelágazásnál elválunk. Ő az egyik irányba ment, én pedig a
másikba. Majd egy Szandulan nevű kis településen
találkozunk, amely négyórányi autóútra, illetve tíz- vagy
tizenkét órányi gyors gyalogútra van Mergétől. Legutóbb azt
a hírt kaptuk, hogy Szandulant még mindig a PUK tartja
ellenőrzése alatt, de a település alig néhány kilométerre
helyezkedik el a kormánycsapatok által elfoglalt
területektől, így bármelyik pillanatban az ellenség kezére
kerülhet. Onnan el kell jutnunk Szangaszerbe, egy
számunkra rendkívül veszélyes városba, amelyet az
ellenségünk ural. Nem volt más választásunk, mert
Szangaszerben találkozunk egy híres csempésszel, aki
átvisz minket a Kandil-hegyen.
Nagyon veszélyes út lesz. Egész idő alatt üldözni fognak
bennünket, mint a menekülő vadakat.
Nagyon sértőnek találtam, amikor Szarbaszt megkérdezte,
nem akarok-e inkább visz- szamenni Bagdadba. Szerinte
talán be tudnék jutni a városba, és elkerülném mindazt, ami
most vár rám. Hozzátette, hogy nem bírná elviselni, ha
meghalnék.
Elképedve néztem rá. Dühösen sziszegtem, és az
öklömmel mellbe vágtam. Ebből megtudta a válaszomat. A
sorsunk örökre össze van kötve, mert egyek vagyunk. Vagy
átjutunk a biztonságot jelentő túloldalra, hogy együtt éljük
az életünket, vagy együtt halunk meg. A sorsunk örökre
összefonódott. Biztosan más nők is szeretik a férjüket, de
nem hiszem, hogy jobban, mint én Szarbasztot.
Miután Szarbaszt és Kamaran másodszor is elindultak
Mergéből, végre befejeztem kalandos fürdésemet, tiszta
ruhát vettem magamra, és bepakoltam két kis táskámat.
Néhány óra múlva Karim, Szozan és a gyerekeik
elbúcsúztak tőlünk. Karim nem volt pesmerga, ezért
reméltük, hogy Szaddam emberei nem fogják zaklatni. Egy
Szandulanba tartó csoporthoz csatlakoztam. Szarbaszt
elintézte, hogy megbízható ismerősökkel utazzam egy
autóban. Az ellenségnek színét sem láttuk, mert a Mergéből
Szandulanba vezető utat még mindig a PUK tartotta az
ellenőrzése alatt. Szarbaszt és Kamaran is velünk jöhettek
volna, de nem akartak fölösleges kockázatot vállalni. A
bagdadi kormány mindkettőjük ellen elfogatóparancsot
adott ki.
Útközben az autó ablakából néztem a menekülő kurdokat.
A férfiak vállán a kurdok számára egyedül hozzáférhető
fegyver, a kalasnyikov lógott, mellükön átvetve súlyos
tölténytárakat cipeltek. Néhány asszony a testére kötözte a
kisbabáját. A kisgyerekek az anyjuk sarkában tipegtek, az
idősebbek teheneket és szamarakat vezettek kötélen. A
szamarak oldalára akasztott faketrecekben csirkék és
kacsák zajongtak. Nagyon elkeserítőnek tartottam a
helyzetüket. Hol találhat a polgári lakosság biztonságos
menedéket, amikor minden irányból veszély fenyegeti?
Az autózást élveztem volna, ha nem féltem az életünket,
és nem kellett volna menekülnünk. Késő ősz volt, de a
növényzetet még nem érintette meg a fagy. A fák zöld,
arany és narancssárga lombja úgy virított, mint megannyi
gigantikus virágcsokor. A környező dombok egyre magasabb
hegyvonulattá emelkedtek. Még nem esett a hó, de
érezhetően lehűlt az idő. Örültem, hogy süt a nap, és
felmelegíti a friss őszi levegőt.
Tudtam, hogy a fák lombja alatt már sokkal hidegebb lesz.
Nem tudtam levenni a szemem az erdőről, és Szarbasztra
gondoltam, aki valahol ott gyalogol a vadonban.
Szandulanban, az alig néhány házból álló apró településen
Abdullah és a felesége otthonához mentünk. Ők is
pesmergák voltak, és a Dzsafati-völgyből menekülő
harcosok to- vábbsegítése volt a feladatuk.
Kétségbeestem, amikor Szarbaszt és Kamaran még nem
volt ott, pedig tudtam, hogy csak akkor tudnák ilyen rövid
idő alatt megtenni az utat, ha szárnyakat növesztenének.
A szállást adó házaspárt rendkívül vonzó külsejűnek
találtam. Abdullah majdnem olyan jóképű volt, mint
Szarbaszt, felesége egzotikus arcát pedig sokáig csodáltam.
Nyomát sem láttam rajtuk a félelemnek vagy az
aggodalomnak, pedig tisztában voltak azzal, hogy három
gyermekükkel együtt szörnyű kínhalált halnak, ha a
kollaboráns kurdok leleplezik a tevékenységüket. Ha valaki a
Dzsafatiból való PUK-harcosokat rejtegetett, a
legkegyetlenebb halálbüntetésre számíthatott.
Sérüléseim miatt mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy
pihenjek, de én nem tudtam megnyugodni, amíg
Szarbasztot épségben viszont nem látom. A kedves
házaspár letelepedett velem egy diófa alá. Édes teát
kortyolgatva, kurd kenyeret és sajtot majszolgatva vártuk az
erdei ösvényen közeledőket. Fejemet a fa törzsének
támasztottam, és szememet hol becsuktam, hol
kinyitottam. Az őszi levelek minden zörrenésére az erdő felé
pillantottam. Néhány óra múlva halk hangokat hallottunk az
ösvény irányából, és nemsokára megláttuk őket. Úgy
mosolyogtak és integettek, mintha a tízórás gyalogtúra meg
se kottyant volna nekik, és csak egy vidám családi
összejövetel miatt találkoznánk. Pedig egy hosszú
versenyfutásban vettünk részt, ahol az életünk volt a tét.
Örültem, hogy újra láthatom a férjemet, de azonnal
észrevettem feszült arckifejezését. Éreztem, hogy valami baj
van.
Szarbaszt sietősen üdvözölte a társaságot, majd
bejelentette, hogy azonnal el kell hagynunk Szandulant. Azt
mondta, érzi a közeledő veszedelmet. Szerinte az ellenség
szorosan a nyomunkban van, és Szandulanban mindenkit
halálos veszély fenyeget.
Szavai hallatán izzadni kezdett a tenyerem, és libabőrös
lett a hátam. Elég jól ismertem már Szarbasztot, és tudtam,
hogy tévedhetetlen ösztönei mindig megérzik a közeledő
bajt. Most is megbíztam az előérzetében.
Felálltam, készen arra, hogy azonnal induljunk. Minél
előbb elmegyünk innen, annál jobb.
 Szarbaszt és Kamaran gyorsan felhörpintett egy csésze
teát, majd a szájukba tömtek egy kis kenyeret és sajtot,
mivel már tíz órája nem ettek. Azt tervezték, hogy bérelnek
egy járművet, amellyel Szangaszerbe, az áruló kurdok
városába megyünk.
Nagyon féltem az előttünk álló kihívásoktól, de nem volt
más választásunk: kénytelenek voltunk átutazni az ellenség
területén. A kollaboránsok ügyesen befészkelték magukat
hegyeink és dombjaink közé. Mérges kígyókként lapultak a
fő menekülési útvonal, a Kandil-hegy lába körül.
Szerencsére Szarbaszt és Kamaran talált egy megfelelő
járművet, amely képes volt a durva terepen közlekedni.
Másnap reggel búcsút intettünk a vendégszerető
Abdullahnak és családjának. Ha előre látom a jövőt, akkor
könyörögtem volna, hogy ők is hagyják el Szandulant, és
másszák meg velünk a Kandil-hegyet, mert a kedves
házaspárra szörnyű sors várt. Abdullah nemsokára elesett
egy heves összecsapásban, felesége és a kisgyerekek pedig
űzött vadként menekültek a városból. Ám akkor még nem
tudtuk, milyen hatalmas tragédia vár Kurdisztánra.
Négy nappal Merge elhagyása után megérkeztünk
Szangaszerbe.
Viszonylag könnyen bejutottunk a városba, mert az ott élő
kollaboránsok nem számítottak arra, hogy egy pesmerga
olyan vakmerő vagy bolond, hogy beteszi a lábát a
táborukba. A legtöbb pesmerga valóban elkerülte a várost,
és inkább az erdőn keresztül menekült. Ám a Kandil-hegyet
lehetetlen volt megmászni vezető nélkül, ezért egyenesen
egy „Őrült” Haszan nevű híres kurd csempész ajtajához
hajtottunk. Bátorsága és veszélyes foglalkozása miatt
nevezték őrültnek, de a tudása miatt is messze földön
tisztelték, mert állítólag Kurdisztán minden gyalogösvényét
ismerte. A férfi magas, szikár termete, bozontos haja és
hatalmas szakálla elárulta, hogy igazi hegyvidéki ember.
Csak néhány évvel volt idősebb Szarbasztnál.
 Haszan leültetett és teával kínált minket.
- A legrosszabbkor jöttetek - jelentette be komoran.
Csettintett a nyelvével, és hozzátette: - A bátyám
kollaboráns, és azt mondja, hogy legalább ezren gyűltek
most itt össze, és még többen jönnek.
Szarbasztra pillantottam. A mi csempészünk egy áruló
testvére? Szarbaszt hallgatott, és kifürkészhetetlen arca
nem árult el semmilyen érzelmet. Kamarannal viszont
komor pillantást váltottunk.
- Parancsot kaptak - folytatta Haszan. - A Dzsafati-
völgyben lévő PUK-táborok jelentik a legfontosabb célpontot.
Bagdad örökre meg akarja szüntetni a rádióadót. A
kollaboránsok feladata a menekülő harcosok üldözése és
megölése. Ezek vagytok ti. Szigorú büntetés vár minden
civilre, aki segítséget nyújt a pesmergáknak. Ez vagyok én.
Mostantól kezdve kirángatják a falusiakat az otthonukból, a
férfiakat és a fiúkat megölik, a nőket és a gyerekeket pedig
déli menekülttáborokba szállítják. Ki akarják üríteni egész
Kurdisztánt.
A szívem vadul kalapált.
Szarbaszt hűvösen és kimérten válaszolt.
- Ha ez igaz, akkor indulnunk kell.
- Túl veszélyes - csóválta a fejét Haszan.
Szarbaszt gúnyosan elhúzta a száját.
- Azt hittük, hogy igazi csempész vagy.
Őrült Haszan most valóban őrültnek látszott, mert halálra
sértette Szarbaszt megjegyzése.
Férjem lustán hátradőlt a székén, mint akinek semmi
gondja nincs ezen a világon, de én láttam, hogy karján
megfeszülnek az izmok.
Tudtam, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a
veszekedés. Szarbaszt mindig nagyon vakmerő volt, de
most talán túllőtt a célon. Mindkét férfi nagyon
határozottnak tűnt, de Őrült Haszan otthonában voltunk. Mi
van, ha idehívja az árulókat, hogy tartóztassanak le minket?
Őrült Haszan összehúzta a szemét.
- Majd meglátom.
- Igen vagy nem - mondta Szarbaszt nyugodt hangon. - Ha
nem tudsz átvinni minket a Kandil-hegyen, akkor mást fogok
keresni.
Őrült Haszan elfogadta a kihívást.
- Megteszem. Te viszont azt csinálod, amit én mondok.
Szarbaszt szeme felragyogott.
- Mikor indulunk?

- Nem ma. Előbb beszélek a bátyámmal, és megszerzem a

szükséges információkat.
Szarbaszt felállt.
- Veled megyünk.

Kamaran Szarbaszt mellé állt. Mindkét férfi megigazította

a fegyverét. Őrült Haszan rám pillantott.
- Ő itt marad az asszonyokkal.
- Rendben - egyezett bele Szarbaszt. Bólintott nekem, és
tekintetével azt üzente, hogy maradjak nyugton.
A félelemtől bénultan néztem, ahogy a három férfi
elhagyja a házat. Miért akar Szarbaszt önszántából belépni
egy kollaboráns otthonába? Ő is megőrült? Ha ép bőrrel
visszajön, ezentúl Őrült Szarbasztnak fogom hívni.
Ekkor Őrült Haszan felesége és még néhány nő odajött
hozzám a nappaliba. Olyan önfeledten kezdtek csevegni,
mintha nem egy hajszálon függne mindnyájunk élete. Végül
összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem a
feleségét:
- A sógorod valóban áruló? Hogy tudod ezt elviselni?
Egy kicsit durva modorú nő volt, akinek himlőhelyes arca
korán ráncosodni kezdett. Látszott rajta, hogy hosszú évek
óta keményen dolgozik, de kedves természetűnek bizonyult.
Jót nevetett a kérdésemen.
- Tulajdonképpen nem az. Csak elfogadja a kormány
pénzét, de ártalmatlan. Védelmezi az öccsét, a férjemet.
Reméltem, hogy az asszony igazat mond, mert Szarbaszt
élete a férje és a sógora kezében volt.
El tudtam hinni, amit mondott, mert a kurd árulók
története igen bonyolult. A múltban a legtöbb kurd inkább
meghalt volna, mint hogy az iraki kormánytól egyetlen
dinárt is elfogadjon, és a barátai vagy a szomszédjai után
kémkedjen. Az árulókat annyira megvetették, hogy
szamárcsikónak nevezték őket. Ám a hosszúra nyúlt iráni
háború alatt néhány kurd meggondolta magát. Ez a háború
minden iraki életét megváltoztatta, így az északi kurdokét
is.
Az iraki férfiaknak harcolniuk kellett a bagdadi
kormányért. Ha egy kurd megtagadta a szolgálatot, a
családtagjait bebörtönözték, a fiatal férfiakat megölték, és
az otthonukat elpusztították. Ráadásul ott volt az embargó.
A bagdadi kormány kemény élelmiszerembargóval próbálta
kiéheztetni a kurdokat. A családok éheztek, ezért néhány
kurd úgy kerülte el a katonai szolgálatot, hogy elfogadta a
kormány pénzét, és úgy tett, mintha informátor lenne.
Az embereket a kapzsiság is ösztönözte, mert az árulókat
jól fizették. Egyes pesmergák fejére (mint például
Szarbasztéra) még vérdíjat is kitűztek, mert az írásaik és
rádióműsoraik révén híresek lettek. Ilyen csábító anyagi
lehetőségek mellett nem csoda, hogy a kolla- boránsok
száma több százezerre nőtt.
Most pedig a területük kellős közepén voltunk, és nem
tudtuk, kiben bízhatunk. Én úgy véltem, hogy senkiben.
Amikor Őrült Haszan Szarbaszt és Kamaran nélkül tért
vissza, úgy éreztem, valóra vált a rémálmom. Lehet, hogy a
csempész inkább egy új autót vesz a férjem fejére kitűzött
vérdíjon?
Iszonyú harag fogott el, és kész voltam kikaparni a
szemét.
Szarbaszt valószínűleg előre látta, hogy ez lesz a
reakcióm, ezért egy pillanatra benézett a házba, és
megnyugtatott, hogy jól van. Azt mondta, túl veszélyes
lenne mindhármunknak Őrült Haszan otthonában
tartózkodni. Én biztonságban leszek a többi nő között, ő
pedig Kamarannal Haszan bátyjánál tölti az éjszakát.
Szarbaszt mindkét férfiban megbízott, a csempészben és a
bátyjában is. Én viszont egyikben sem.
Az volt életem leghosszabb éjszakája.
Szarbaszt és Kamaran reggel megérkeztek. Kamaran
kipihentnek látszott, de Szarbaszt komor volt, és szeme
alatt fekete karikák éktelenkedtek. Amikor egy pillanatra
egyedül maradtunk, bevallotta nekem, hogy egy
szemhunyást sem aludt. Míg Kamaran pihent, addig ő az
előszobában ült, és őrizte a házat. Hála istennek, nem
történt baj, de Szarbaszt nagyon kimerült.
Férjem vitába szállt Őrült Haszannal, aki azt állította, még
mindig túl veszélyes elhagyni Szangaszert. Addig kötötte az
ebet a karóhoz, míg végül Őrült Haszan beleegyezett, hogy
tegyünk egy kísérletet. Az öszvérén ülve vezetett minket, mi
pedig gyalog mentünk utána. Ám alig hagytuk el a várost,
útlezárásba ütköztünk. Gyorsan visszafordultunk, hogy még
egy álmatlan éjszakát töltsünk a városban.
Másnap este ismét megpróbáltunk elmenekülni, de megint
útlezárásba futottunk, és vissza kellett térnünk
Szangaszerbe.
Ekkor Szarbaszt már szinte őrjöngött, én pedig életemben
először rágni kezdtem a körmömet. Egyedül Kamaran őrizte
meg a hidegvérét.
 A harmadik este Szarbaszt ismét veszekedett Őrült
Haszannal.
- Ma este elmegyünk, Haszan.

Amikor Haszan akadékoskodott, hogy ő még várna egy

kicsit, Szarbaszt kiabálni kezdett.
- Még ha maga Szaddam Huszein áll őrt az útlezárásnál,
akkor is át fogunk menni! - kiáltott fel.
Most szerencsénk volt. A harmadik menekülési kísérletünk
során sikerült átsurrannunk egy útlezárás mellett, míg az
őrök el voltak foglalva a nálunk szerencsétlenebb utazók
faggatásával.
Örültem a sikernek, de tudtam, hogy még eddigi
kalandjainknál is veszélyesebb út áll előttünk. Csak akkor
szabadulunk meg, ha már elértük a Kandil-hegy tetejét.
Őrült Haszan nagy, szürke öszvére nyomában
gyalogoltam, és közben a távolba néztem, ahol már láttam
a Kandil-hegy hófödte csúcsát. Más körülmények között
élveztem volna a fenséges látványt, de most elkeserített a
gondolat, hogy meg kell másznunk azt a hegyet.
A szívem elszorult. Lehet, hogy elpusztulunk útközben? És
ha mégis élve odaérünk a hegy lábához, hogyan fogom
tudni megmászni? Úgy éreztem, hogy isteni beavatkozás
nélkül erre nem leszek képes.
Ám folytatnom kellett a harcot, amelybe belekezdtem.

A Kandil-hegy

A KURDISZTÁNI TILTOTT ZÓNA, AZ IRÁNI HATÁR KÖZELÉBEN 1987. OKTÓBER

VÉGE

Életem eddig eltelt huszonöt évében nem sokat

foglalkoztam az öszvérekkel. Most viszont kétségbeesetten
kapaszkodva ültem Őrült Haszan málhás öszvére hátán, és
hamarosan rájöttem, hogy ez az állat fontos szerepet fog
játszani életemben. Sajgó testem az öszvér minden lépését
érzékelte. Még hatalmas fülei mozgását is aggódva
figyeltem. Csak egy vágyam volt: sikerüljön a hátán
maradnom, és ne pottyanjak le a kemény földre. A
karommal az állat nyakát szorítottam, fenekem az égnek
meredt. Valószínűleg nem ez volt az ideális testtartás, és
szegény öszvér legalább olyan kényelmetlennek talált
engem, mint én őt. Még soha életemben nem féltem
ennyire.
Mihelyt épségben kijutottunk a városból, Szarbaszt és
Őrült Haszan egyesült erővel rávettek, hogy üljek fel az
öszvérre. Szerintük túl lassan mentem, pedig én meg
voltam győződve róla, hogy lépést tartok velük. Szarbaszt
egyéb érvekkel is indokolta a döntését. A Kandil-hegyig még
három vagy négy napig tartó kemény gyaloglás várt ránk,
és a sérüléseim miatt lassítanám a haladás ütemét.
Hevesen tiltakoztam. Alacsony termetű csacsikon többször
ültem már, de azoknak a háta olyan közel volt a földhöz,
hogy a hosszú lábam majdnem leért. Ha elegem volt a sza-
maragolásból, egyszerűen felálltam, és hagytam, hogy a
szamár kisétáljon alólam.
Őrült Haszan öszvére azonban egészen másféle
szerzetnek bizonyult.
Világéletemben tériszonyom volt, és ez az állat valósággal
fölém magasodott. Minden bizonnyal különlegesen szép
példánynak számított, mert még engem is lenyűgözött
gyönyörű halványszürke bundája és széles mellkasa.
Hatalmas füleinek minden mozdulatát rendkívül kifejezőnek
találtam. Őrült Haszan gyengéd pillantásokat vetett rá. Jó
okom volt feltételezni, hogy vezetőnk majdnem ugyanúgy
szereti az öszvérét, mint a gyermekeit. Számomra azonban
félelmetesnek tűnt, mert sok hátaslónál is magasabb volt.
 Nem voltam hajlandó felülni az állat hátára, de végül
Szarbaszt könyörögni kezdett.
- Légy szíves, ülj fel az öszvérre, Joanna! Nincs veszíteni
való időnk! Miattad fognak megölni minket!
Felnéztem az állatra. Két zsákom nyeregtáskaként lógott
az oldalán. Rózsaszín ágyneműm - amely ellen Szarbaszt
egész úton hevesen tiltakozott - a hátára volt vetve, és ettől
még magasabbnak látszott.
A három férfi merőn nézett. Mély lélegzetet vettem, és
úgy döntöttem, hogy fájó térdemre való tekintettel
megkísérlem az öszvérháton való utazást.
- Rendben. Megpróbálom - mondtam engedelmesen.

Fogalmam sem volt, hogyan kell felülni egy öszvérre.

Bizalmatlanul megkerültem az állatot, és próbáltam
alkalmas helyet keresni, ahol felmászhatok rá. Az öszvér
tágra nyílt szemmel figyelte minden mozdulatomat. Úgy
tűnt, méltatlannak tart arra, hogy a hátára üljek, mert
amikor egy lépést tettem feléje, ő egy lépést hátrált.
Szarbaszt végül nagyot sóhajtva átnyújtotta gépfegyverét
Kamarannak, egy határozott mozdulattal megragadott, és
felrakott az öszvér hátára. Eszembe jutott Szarbaszt húga,
aki a pesmerga nadrágomon tréfálkozott. Igaza volt. A
megfelelő öltözetben valóban képes voltam veszélyes
mutatványok végrehajtására.
Az örök tréfamester Kamaran tett egy megjegyzést,
amelyet nem hallottam, Szarbaszt viszont jót kacagott rajta.
Szerettem volna egy megsemmisítő pillantást vetni rájuk,
de meg sem mertem mozdulni. Mi a vicces abban, hogy egy
öszvér hátán ülök? Olyan magasan voltam, hogy szédülni
kezdtem.
Őrült Haszan a kezével mutogatva magyarázott.
- Ringasd a tested egy kicsit jobbra-balra, hadd szokjon
hozzá az öszvér a súlyodhoz.
 Rámeredtem Őrült Haszanra. Tényleg őrült, ha azt hiszi,
hogy ilyesmivel fogom ingerelni az öszvért. Még hogy
ringatni jobbra-balra! Örülök, ha nem esem le róla! Inkább
előrehajoltam, és szorosan átöleltem az állat nyakát.
Őrült Haszan megvetően csóválta a fejét, és vastag
bajusza idegesen megrándult. Megfogta az egyik kantárt, a
másikat pedig odanyújtotta nekem. Ezután folytatta az útját,
maga mögött vezetve az öszvért a csapáson.
Én nagyon ügyetlenül csimpaszkodtam az öszvérbe, ő
viszont hamar megszokott engem, és gépiesen lépdelt
tovább. A sötétben is magabiztosan rakosgatta a patáit, és
hatalmas füleit ringó járása ütemére billegette.
Elhatároztam, hogy Szépségnek nevezem el, mert a gazdája
olyan büszke volt a külsejére. Nem mertem fölöslegesen
megérinteni Szépséget, mert valahányszor az arcom
hozzáért a nyakához, az állat elhúzódott tőlem. Olyan
messzire nyújtotta a fejét, hogy a felsőtestemet is magával
húzta, és majdnem leestem róla.
Úgy látszott, Szépség nem kedveli az ilyen hálátlan
utasokat.
Annyira féltem, hogy alig mertem levegőt venni. Ám az
öszvér végül megnyugodott, és békésen poroszkált.
- Hogy vagy, drágám? - kérdezte Szarbaszt. Válasz helyett
csak morogtam egyet. Nem akartam fölösleges
fecsegésemmel zaklatni Szépséget.
Az öszvérháton való utazást rendkívül fárasztónak
találtam. Állandóan attól féltem, hogy leesek a földre.
Őrült Haszan a pesmergák tapasztalt csempésze volt már
évek óta, és a Szaddam által tiltott zónának nevezett
területen nap mint nap kockára tette az életét, hogy ellássa
a harcosokat a szükséges felszerelésekkel. Orvosságot,
élelmet, fegyvereket és lőszert szállított nekik. Szaddam ki
szerette volna éheztetni a pesmergákat, de az Őrült
Haszanhoz hasonló csempészek meghiúsították a tervét.
Voltak olyan csempészek, akik úgy próbálták csökkenteni a
kockázatot, hogy idomított öszvéreket használtak. Az állatok
gazdájuk nélkül indultak el az iraki kurd pesmergák által
raktárként használt iráni falvakból, hogy átkeljenek a
hegyeken. A csempészek a határ iraki oldalán várták őket,
és levették róluk a mál- hát. Ezután az öszvéreket
pihentették, megetették, majd visszaküldték Iránba, és az
egész folyamat kezdődött elölről. Előfordult, hogy az út
tragikusan végződött szegény öszvérek számára. Ha
gondatlanul málházták fel, vagy útközben a málha
elmozdult, az öszvér elveszítette az egyensúlyát, elesett, és
nem volt képes egyedül felállni. Ha egy arra járó nem vette
észre, és nem állította talpra, akkor a vadállatok végeztek
vele, vagy éhen halt. Sajnos Kurdisztánban nemcsak az
embereknek volt kegyetlen a sorsuk, hanem az állatoknak
is.
Őrült Haszan elképesztőnek tartotta, hogy egyes
csempészek képesek egyedül útnak indítani az öszvérüket.
- Én soha nem tenném ki az én szépségemet ilyen
veszélynek - jelentette ki felháborodottan, és olyan gyengéd
pillantást vetett az állatra, hogy egy pillanatig azt hittem,
meg fogja csókolni hatalmas, csüngő ajkát.
Csodáltam Haszan bátorságát. A csempészés nagyon
veszélyes foglalkozás volt. Mindnyájan tisztában voltunk
azzal, hogy a csempészek segítsége nélkül a pesmergák egy
hónapig sem húznák ki.
Néhány óra múlva ijesztő kalandban volt részünk.
Őrült Haszan hirtelen megállt és felkiáltott:
- Őrült Haszan vagyok! Őrült Haszan vagyok! Ki az ott?
Valóban őrült tudok lenni! Tűnj el, vagy mutasd meg magad!
Őrült Haszan vagyok!
Szarbaszt és Kamaran gyorsan közrevettek. Rémülten
néztem, hogy lövésre emelik a fegyverüket.
 Ki van ott előttünk? Áruló kurdok? Vagy Szaddam gyalogos
katonái?
Éreztem, hogy Szépség teste megfeszül az izgalomtól.
Talán le kéne ugranom róla, mielőtt futásnak ered Lenéztem
a földre. A talaj olyan messze volt tőlem, hogy azonnal
meggondoltam magam. Ha terhes vagyok, egy ilyen ugrás
biztosan vetélést okozna. Nem akartam kockára tenni a
gyermekem életét, ezért csak mélyen lehajtottam a fejem.
Szépség és én könnyű célpontot nyújtottunk a láthatatlan
ellenségnek.
Haszan tovább fenyegetőzött, hogy ő őrült, és a
betolakodó is őrült, ha össze akarja akasztani vele a bajszát.
Őrült Haszan láthatóan büszke volt a gúnynevére, és most
már kezdtem sejteni, miért kapta.
Ekkor valaki válaszolt. A csempész felismerte a hang
tulajdonosát, és megnyugodott. A láthatatlan vándor felé
indult, hogy tisztázza a félreértést.
Amikor visszajött, elmondta, hogy egy csapat csempésszel
találkoztunk, akik gyakran kirabolják a környéken utazókat.
Nem gyilkolnak, csak a zsákmányt veszik el. Őrült Haszan
nélkül minket is kiraboltak volna.
Gúnyosan felhorkantottam. Elképzeltem csalódott arcukat,
amikor belekukkantanak a táskáinkba. Még egy koldusnál is
szegényebbek voltunk.
Az éjszakának nem akart vége szakadni. Kényelmetlenül
feszengtem az öszvér hátán, és csak fél füllel hallgattam a
férfiak halk beszélgetését. Féltettem a méhemben rejtőző
magzatot. Ha valami bajom esik, újabb gondokat okozok
mindnyájunknak.
Annyira kimerültem, hogy Bagdadról kezdtem álmodozni.
Eszembe jutott a kényelmes ágyam, és szerettem volna
igazi ételt enni. Férjhezmenetelem óta most jutott eszembe
először olyasmi, hogy mit keresek itt Kurdisztánban az
éjszaka közepén, egy öszvér hátán üldögélve, amelyik
ráadásul ki nem állhat.
Már-már azt hittem, lepottyanok a nyeregből, amikor Őrült
Haszan megállt egy patak mellett.
- Túljutottunk egy veszélyes ponton. Pihenhetünk egy
kicsit, és majd hajnalban indulunk tovább.
Életemben nem hallottam még kedvesebb szavakat!
Őrült Haszan megsimogatta Szépséget, és minden
bizonnyal édes csacskaságokat suttogott hatalmas fülébe.
Közben Szarbaszt leemelt a nyeregből.
Nem volt kedvünk a társalgáshoz. Némán fogyasztottuk el
egyszerű étkünket. Őrült Haszan gyümölcsöt és diót hozott
magával, Szarbaszt pedig egy kurd kenyeret vett elő a
zsebéből, amely a sütés után kemény mint a kő, de lággyá
és ehetővé válik, ha meglocsolják vízzel. Kamaran elvitte a
kenyeret a patakhoz, hogy elkészítse nekünk.
Ettem egy keveset, majd a patakhoz mentem, ahol egy kis
öblöcskéből vizet szürcsöl- tem. Őrült Haszan és Szépség
mellém álltak, és ők is ugyanabból a tavacskából oltották a
szomjukat.
Egy pillanatig döbbenten néztem Szépség tátott száját és
hatalmas fogait, aztán nagyot sóhajtottam. Már semmi nem
érdekelt, ezért csak ittam tovább.
Mikor egy kis bokor mögé guggoltam, Szarbaszt őrt állt
mellettem, mert Őrült Haszan figyelmeztette, hogy ezen a
területen vadállatok, főleg farkasok és medvék élnek.
Miután elmondtam neki, hogy engem a medvéknél sokkal
jobban aggasztanak a kígyók és a skorpiók, Szarbaszt a
földet kezdte fürkészni, nem lát-e valami mozgást. Ezután
gyengéden betakart rózsaszín ágyneműmbe, és odasúgta,
hogy nagyon büszke a bátor bagdadi feleségére.
A kimerültségtől nem tudtam válaszolni, de mielőtt
lehunytam a szemem, láttam, hogy ülve őrködik mellettem.
Biztosan a medvéket lesi, gondoltam.
 Csak Kurdisztánban vannak ilyen elhagyatott vadonok.
Álmomban Szarbaszt egy medvével viaskodott a
táborhelyünkön.
Néhány óra múlva nagy zajra ébredtem. A madarak
énekeltek, és halk beszédet hallottam mindenfelől. Mi ez?
Gyorsan felültem, és gyanakodva néztem körül. Meglepve
láttam, hogy a táborunk teli van emberekkel és egy nagy
csapat felmálházott öszvérrel.
Kiszáradt a szám. Rémülten pillantottam Szarbasztra, de ő
csak mosolygott.
- Semmi baj - nyugtatott meg. - A csempészek jól ismerik
ezt a táborhelyet, és sokan megállnak itt egy kis pihenőre.
Egyik csempész sem tett olyat, ami miatt aggódnom
kellett volna, de mivel én voltam az egyetlen nő a táborban,
érthető módon minél előbb indulni szerettem volna.
Reggelire kenyeret és gyümölcsöt ettünk. Miután láttam,
hogy az öszvérek is a patakból szürcsölnek, úgy döntöttem,
majd később oltom a szomjamat. Kurdisztánban rengeteg
forrás található. Indulás után hamarosan belebotlunk majd
egy másik patakocskába. Úgy döntöttem, a szükségemet is
később végzem el, mert azon a területen a bokrok túl
alacsonyak voltak, és nem éreztem volna magam
biztonságban.
Szarbaszt nagy nehezen beleegyezett, hogy rövid ideig
gyalogoljak, és csak később üljek vissza Szépség hátára.
Őrült Haszan is támogatta az ötletemet, mert hamarosan
elérjük a Kandil-hegy lábát, és ha elindulunk a kapaszkodón,
az öszvérnek szüksége lesz minden erejére. A hegy egyre
közeledett, a félelmem pedig nőttön-nőtt.
Aznap többször is meg kellett szakítani utunkat, mert
Őrült Haszan folyton megállást parancsolt a kezével. Még
mindig a kollaboránsok és a kormánycsapatok által
ellenőrzött területen jártunk, és csak a vezetőnk tudta, hogy
pontosan hol helyezkednek el a kormányerők ellenőrző
pontjai. Voltak olyan pillanatok, amikor még suttognunk sem
volt szabad, és Haszan legszívesebben azt is megtiltotta
volna, hogy levegőt vegyünk.
Valóságos csoda, hogy az ellenség nem vett észre
bennünket. Őrült Haszan nem vidított fel, amikor elmesélt
néhány hajmeresztő történetet azokról az utazókról, akiket
elkaptak. A férfiakat elvitték, és azonnal kivégezték, a nőket
pedig bebörtönözték, és ott olyan szörnyűségek vártak
rájuk, amelyeket még Őrült Haszan sem volt hajlandó
elárulni. Egy kicsit megnyugodtunk, amikor azzal
büszkélkedett, hogy őt még soha nem kapta el az ellenség.
A küldetései eddig mindig sikerrel jártak.
Kicsit jobban éreztem magam, ha a képességeire és az
eddigi eredményeire gondoltam. Ám hamarosan ismét le
kellett guggolnunk a fűbe, mert ellenséges hangokat
hallottunk a sűrű növényzeten keresztül.
Még Szépség is megérezte a veszélyt. Tökéletes
összhangban volt a gazdájával, és amikor Őrült Haszan a
körülöttünk lévő neszekre fülelt, az öszvér is halkabban
lépdelt. Megállapítottam, hogy rendívül okos állat.
Hamarosan megsajnáltuk szegény öszvért, mert valami
olyat evett, ami emésztési problémákat okozott neki. Ezt
Szarbaszt és Őrült Haszan állapította meg. Mi pedig
Kamarannal az öszvér mögött lépdelve, testközelből
tapasztaltuk meg a következményeket. Halk
beszélgetésünket egy robbanásszerű hang zavarta meg,
amely az állat farából tört elő. Némán pislogtam, mert
szóhoz sem tudtam jutni a rettenetes bűz miatt. Annyira
zavarba jöttem, hogy úgy tettem, mintha nem történt volna
semmi. Kamaran viszont született tréfamester volt, és
azonnal elsütött néhány viccet. Kicsit lemaradtunk Szépség
mögött, hogy tisztes távolságban gyalogoljunk tőle, mert a
szegény állat nem tudta abbahagyni a harsány durrogást. A
helyzet egyre rosszabbodott. Szépség minden lépését
fülsértő recsegés kísérte, ráadásul egyre nagyobb erővel
tört ki belőle a beszorult gáz. Kamaran nem tudta
visszafogni magát, és a szájával elkezdte utánozni az
öszvérből származó hangokat.
Először nem találtam mulatságosnak szegény Szépség
szenvedését, de Kamaran örült, hogy gyászos
helyzetünkben végre történik valami, amin nevetni lehet.
Addig folytatta a viccelődést, amíg én is felnevettem.
Őrült Haszan megsértődött.
- Gúnyolódtok az öszvéremen? - nézett ránk haragosan.
Őrült Haszan megjegyzése Kamarant még nagyobb
hahotázásra késztette. A könnye majd’ kicsordult a jóízű
kacagástól. Én sem tudtam visszafogni a jókedvemet, és
kénytelen voltam a tenyeremet a számra szorítani.
Szarbasztnak sem tetszett ez a nagy derültség.
- Hagyjátok abba! Ez nem játék - förmedt ránk komor
arccal.
Kamarannal nehezen csillapodtunk le, olyan
mulatságosnak tartottuk a helyzetet.
Ám a szegény öszvér csak nem lett jobban. A gyengélkedő
állatra való tekintettel Szarbaszt megengedte, hogy még
néhány órát gyalogoljak. Ám azután Őrült Haszan úgy
döntött, túl lassú vagyok, és ismét fel kellett ülnöm az állat
hátára.
Nem tiltakoztam. Tulajdonképpen kezdtem megkedvelni
Szépséget, és csodáltam, ahogy fáradhatatlanul poroszkál
az ösvényen. Nemsokára már elég biztosan ültem rajta, és a
tájat is meg tudtam csodálni. A szemünk elé tárultak a
fenséges Kandil-hegy sziklás vonulatai.
A nappali utazás nem volt olyan ijesztő, mint az éjjeli
kaland az öszvér hátán, de kényelmetlenségek most is
akadtak. Az évszakhoz képest nagyon erősen tűzött a nap,
talán a nagy magasság miatt. Mostantól kezdve végig így
fog sütni. A fejem lehajtottam, hogy védjem a szemem a
vakító sugaraktól. Örültem, hogy még nem esett le a hó,
mert az tovább nehezítette volna a helyzetünket.
Gyorsan hozzászoktam az utazás ritmusához. Haladtunk
egy kicsit, aztán megálltunk és hallgatóztunk. Azután ismét
elindultunk, de egy idő után újra megálltunk hallgatózni.
Pihenni csak ritkán telepedtünk le. A legnagyobb gondot az
okozta, hogy Őrült Haszan utolsó útja óta a térségben
megváltozott az ellenőrző pontok helye. Sokszor hallottuk az
ellenség hangját a sűrű növényzeten át. Azok a pillanatok
voltak a legrosszabbak, mert ha ész- revesznek, kivégeznek
minket. Sajnos majdnem biztos, hogy előtte még meg is
kínoznak.
Szarbaszt nem akarta, hogy élve elfogjanak.
- Jobb meghalni egy ütközetben, mint élve az ellenség
kezébe kerülni - mondta. A szemembe nézve folytatta: - Ne
aggódj, inkább megöllek, mint hogy foglyul ejtsenek.
Nem tudtam, hogy megkönnyebbülést érezzék vagy
rémületet. A férjem mindenre elszánt volt. Ha meg kell
mentenie az ellenség kegyetlenkedéseitől, akkor betartja az
ígéretét. Képes lenne arra, hogy egy búcsúpillantás
kíséretében golyót röpítsen a fejembe. Megborzongtam. Ha
ilyen rettenetes sors várna ránk, Szarbaszt fájdalma sokkal
nagyobb lenne az enyémnél.
Őrült Haszan egy fogpiszkálóval kotorászott a szájában,
de közben a vidéket fürkészte.
Csak Kamaran őrizte meg nyugalmát a megpróbáltatások
közepette, és mindvégig ámulatba ejtett kedves mosolyával
és szellemes megjegyzéseivel. Kamaran halála jelentené a
legnagyobb veszteséget. Fiatal és nőtlen volt, ráadásul még
nem tapasztalta meg egy nő szerelmét.
Kényelmetlenül feszengtem a magasban, és semmi
kedvem nem volt beszélgetni, ezért elhatároztam, hogy én
is az ellenség után kutatok a szememmel. Szerencsére
semmit nem láttam.
 A táj egyre érdekesebb lett. Már csak cserjét és bokrot
láttunk mindenfelé. Az út meredeken kapaszkodott felfelé,
ebből sejthettük, mi következik. Idegesen összerándult a
gyomrom, mert a dombok lassan heggyé nőttek.
Elkomorodtam, és tudtam, hogy hamarosan életem
legnagyobb kihívásával találom szembe magam. Még
Szépség is megérezte a helyzet komolyságát, mert
feszültebb és idegesebb lett. Egyre közelebb kerültünk a
híres Kandilhoz, míg végül megérkeztünk a lábához, és a
hegy ijesztő komorsággal magasodott fölénk.
A félelemmel vegyes tisztelettől meg sem tudtam szólalni,
csak bámultam felfelé, míg
a nyakam meg nem fájdult. Nem is láttam a csúcsát! A
fényes sziklákon táncoltak a nap
sugarak. Eddig úgy képzeltem, hogy egy fákkal borított
magas hegyet fogok majd megpillantani, amelyen
kanyargós földút vezet a csúcsra. Ám a Kandil-hegy nem
ilyen volt. Elfogott a rémület, mert rájöttem, hogy egy
hatalmas gránittömbre kell felmásznom. Szarbaszt valóban
azt hitte, hogy képes leszek erre?
Hogyan tud megkapaszkodni egy öszvér ezeken a csúszós
sziklákon? Talán Szépség nélkül folytatjuk az utunkat? Nem
tartottam valószínűnek, mert Őrült Haszan ragaszkodott az
öszvéréhez. Ráadásul Szépség cipelte a felszerelésünket is.
Most az egyszer még Kamaran is csendben maradt.
Ekkor közölte velem Szarbaszt a legrosszabb hírt.
- Te nem fogsz gyalogolni, drágám. Az egész felfelé vezető
utat az öszvér hátán fogod megtenni.
Tátott szájjal néztem Szarbasztra. Lehetetlent kért tőlem.
Őrült Haszan is megszólalt, tovább rontva a
hangulatomat.
- Túl veszélyes az út. Ha most elkezdünk felfelé mászni,
észrevesznek lentről, és tüzet nyitnak ránk. Ott fogunk
várakozni. - Egy bozótos terület felé intett. - Sötétedéskor
indulunk.
Még egyszer Szarbasztra néztem. Tehát azt kívánja tőlem,
hogy egy öszvérre bízzam magam, és elhiggyem, hogy az
állat képes a sötétben megmászni Kurdisztán legmagasabb
hegyét? Szarbasztnak elment az esze, ez nem vitás.
Vártuk, hogy lemenjen a nap. Egész idő alatt mereven
ültem, és a hegyet bámultam. Lentről úgy látszott, hogy a
Kandil-hegy meredek szirtekből és több ezer méter mély
szakadékokból áll.
Egy magas öszvéren fogok ülni, egyik oldalamon
borotvaéles sziklák, a másikon pedig mély szakadékok
lesznek, és ha Szépség egy kicsit megcsúszik, mindketten
lezuhanunk a mélybe.
Soha életemben nem voltam még ennyire elkeseredve.
Biztosan tudtam, hogy ezt a feladatot nem tudom
teljesíteni.
Szarbaszt megpróbált felvidítani. Mellém ült, és unszolt,
hogy egyem meg a maradék gyümölcsöt. Megveregette a
kezemet, sőt még a vállamat is megsimogatta, pedig mások
jelenlétében a kurdok ritkán engednem meg maguknak
ilyen gyengéd érintést. Biztos voltam benne, hogy van még
valami kellemetlen híre a számomra.
- Egy öszvér bekötött szemmel is fel tud mászni arra a
hegyre - vetette végül oda könnyedén.
Hangosan felkiáltottam. Tehát erről van szó! Így veszik rá
az öszvéreket, hogy egy ilyen magas hegynek nekivágjanak!
Nem akarják, hogy a nyugtalan állatok levessék magukat a
szikláról, ezért bekötözik a szemüket! Elrántottam a kezem.
- Nem! Eldöntöttem: visszamegyek Bagdadba - tört ki
belőlem a tiltakozás.
- Miről beszélsz, Joanna? Innen nem lehet Bagdadba
menni. Teheránba igen, de nem Bagdadba - kacagott fel
Szarbaszt.
 A férjemre néztem.
- Figyelj rám, Szarbaszt. Nem fogok egy bekötött szemű
öszvérre felülni, amelyet felcsalogatnak egy háromezer
méter magas hegyre.
Szarbaszt egy pillanatig zavartan nézett rám, aztán
először elmosolyodott, majd harsány nevetésben tört ki.
Nem tudta abbahagyni a kacagást, és potyogni kezdtek a
könnyei.
Arra gondoltam, hogy megbolondult. Nem lepett meg,
hiszen az emberi tűrőképességnek is van határa. A kurd
harcosok már hosszú évek óta szörnyű megpróbáltatásokon
mennek keresztül. Nem csoda, ha ezért drága árat kell
fizetniük.
Kamaran előbukkant a bokrok közül, hogy megnézze, mi
okozott ekkora derültséget. Még Őrült Haszan és Szépség is
érdeklődve pillantott felénk.
Szarbaszt előre-hátra ingatta a fejét, és még mindig
hahotázott.
- Jaj, Joanna! Ez nagyon vicces. Valóban vicces.
Remegtem a méregtől, mert rájöttem, hogy félreértettem
a szavait, és szó szerint vettem, amit mondott. Az öszvér
szemét természetesen nem fogják bekötözni. Ám
gyanakvásom nem volt alaptalan, mert az egész út csupa
titok és rejtelem volt számomra. Soha nem mondták meg
nekem a teljes igazságot, mindig csak egy kis részletet
fedtek fel belőle.
Nem csoda, hogy Szarbaszt jót derült a félreértésen. Őrült
Haszan is remek tréfának tartotta, hogy azt hittem, be fogja
kötni Szépség szemét egy veszélyes hegymászás közben.
- Az én öszvérem nagyon okos, ezért néha ráhagyom,
hogy ő válassza meg a biztonságos útvonalat - mondta.
Egyáltalán nem nyugtatott meg a gondolat, hogy egy
öszvér fogja eldönteni, merre menjünk. Most már nem is
tartottam olyan ijesztőnek, hogy Szépség hátán kell
megtennem az utat. Rájöttem, hogy a helyzet lehetne még
rosszabb is.
Kis csapatunk hamarosan újra útra kelt. A nap lebukott a
látóhatár mögé, és csak rózsaszín derengés maradt utána.
Ismét ideges lettem, amikor Őrült Haszan Szépség elé állt,
és unszolni kezdte, hogy kezdjen el mászni. Amikor az
öszvér feje, nyaka, válla és törzse magasabbra emelkedett,
mint a hátsó fele, én is hátracsúsztam.
Örült Haszan észrevette a rémületemet, és
figyelmeztetett:
- Ülj könnyedén! Ha az öszvér azt érzi, hogy a teher nincs
egyensúlyban, rossz irányba inog, vagy a málha túl nehéz,
akkor leugrik a hegyről.
Biztosan eszelős volt a pillantásom, amikor ránéztem.
- Szarbaszt! A túlmálházott öszvérek levetik magukat a
hegyről! - Térdemmel megböktem az egyik táskámat. - Fogd
ezt! - Kamaranra néztem. - Kérlek, vidd a másikat! -
könyörögtem.
Hallottam, hogy a két férfi jót kacag. Legszívesebben
mindkettőjüket felpofoztam volna.
Ekkor jöttem rá, hogy a sorsom Szépség kezében - illetve
patáiban - van. Nagyon sajnáltam a sok elmulasztott
alkalmat. Miért nem kínáltam meg Szépséget egy kis
gyümölcscsel? Az orrát is megsimogathattam, sőt meg is
csókolhattam volna. Többször lett volna rá alkalmam, hogy a
tenyeremből itassam. Annyi lehetőséget elszalasztottam,
amikor meg- kedveltethettem volna magam Szépséggel.
Egy rémálomszerű éjszaka vette kezdetét. Szépség patái
kopogtak a grániton, nyakát és vállát megfeszítette, erei
kidagadtak. Egész testét izzadság lepte el. Remegtem a
félelemtől, amikor hallottam, hogy patái alól kövek zúdulnak
a mélybe. Most értettem meg igazán, hogy a PUK miért a
Kandil-hegyet szemelte ki új rejtekhelyének. Egyetlen
reguláris hadsereg sem tudja felküzdeni magát egy ilyen
hegy csúcsára. Az új rádióállomás biztonságban lesz.
Alig egy órája kaptattunk felfelé, amikor az éber Haszan
megérezte, hogy figyelnek minket. Gyorsan egy sziklák
között megbúvó széles hasadékhoz vezetett bennünket.
Intett, hogy rejtőzzünk el. Azzal a hírrel tért vissza, hogy egy
új ellenőrző pontnál ellenséges katonák portyáznak,
ráadásul éppen alattunk vannak, és ránk látnak. Másik
útvonalat kell keresnie. Elment, hogy felderítse a környéket.
Végtelenségnek tűnő ideig vártunk rá. Olyan ideges
voltam, hogy nem tudtam pihenni, de Szarbaszt és Kamaran
igazi harcosokként minden alkalmat kihasználtak arra, hogy
aludjanak néhány percet. A látásom még nem volt
tökéletes, de egyre javult, és a holdfény is sokat segített.
Néztem alvó férjemet. Elgondolkodtam, hogy Szarbaszt
milyen sok hasonló helyzetet átélhetett már, míg én
Bagdadban voltam, és nem ismertem a valódi pesmerga
életet. Úgy képzeltem, a harcosok élete csupa akció és
kaland. Fogalmam sem volt róla, hogy az igazság sokkal
kevésbé izgalmas, mert a pesmergák élete nem csak
harcból áll. Rengeteg időt töltenek várakozással,
rejtőzködéssel, és sokszor alszanak a szabad ég alatt,
éhségtől szenvedve.
Elhatároztam, hogy nem leszek gyenge láncszem - ahogy
a férfiak feltételezik -, hanem én is olyan erős és bátor
leszek, mint a többi pesmerga nő, akivel találkoztam, és
nem fogok további problémákat okozni Szarbasztnak.
Őrült Haszan végre visszaért, és vadul integetett, hogy
kövessük.
Izgatottan lopakodtunk egy másik hágóhoz. Egyórás
kapaszkodó után Őrült Haszan úgy vélte, sikerült a hegy-
oldalt fürkésző ellenség szeme elől eltűnnünk.
Akkor azt hittem, nem szerencsés éppen a Bagdad és
Kurdisztán közötti feszültség csúcspontján megtenni ezt az
utat. Ám tévedtem. Nagy szerencsénk volt, hogy az elsők
között másztuk meg a Kandilt. Az igazi roham még csak
utánunk jött. Később a helyzet válságosra fordult, és egy
kurd holokauszthoz vezetett. Hamarosan rengeteg kurd
kényszerült arra, hogy elhagyja a szülőföldjét, és gyalog
meneküljön el Kurdisztánból. Férfiak, nők és gyerekek ezrei
pusztultak el a Kandil-hegyen. Ám azon az éjszakán még
nem ismertük a kurdokat fenyegető veszedelmet.
Éjjel többször kerültünk olyan helyzetbe, hogy majdnem
észrevettek minket. Amikor éppen nem a fürkésző
tekintetek elől kerestünk menedéket, akkor a tenyérnyi
ösvényeken kapaszkodtunk felfelé. A járható út olyan
keskeny volt, hogy nem mertem lenézni. Nem értettem,
Szépség miért szeret a szakadék széléhez közel lépegetni.
Mintha valami perverz vágy hajtotta volna, hogy - a szó
szoros értelmében - a szakadék szélén táncoljon. Akkor is
ott ment, amikor volt elég hely, és közelebb húzódhatott
volna a hegy oldalához.
Az öszvér néhányszor megbotlott a kövekben, imbolyogni
kezdett, és alig néhány centiméter választotta el attól, hogy
lezuhanjon a szikláról. Ilyenkor Őrült Haszan az utolsó
pillanatban húzta vissza.
A keskeny ösvényeken való folyamatos bukdácsolás és
nekirugaszkodás teljesen elmerevített. Minden izmom
megfeszült, egész testem sajgott és lüktetett.
Négy óra állandó halálfélelem után Őrült Haszan
engedélyezte, hogy hat órát pihenjünk, mert Szépség elérte
teljesítőképességének határát.
Szarbaszt leemelte remegő testemet az öszvérről.
Megpróbáltam kinyújtóztatni dermedt izmaimat, és közben
magam sem hittem, hogy idáig túléltem az utat.
Kétségbeestem, amikor Szarbaszt megjegyezte, hogy még
hátravan a legnehezebb szakasz. Hitetlenkedve néztem a
férjemre, de olyan kába voltam, hogy nem tudtam
válaszolni.
Ettünk néhány falatot, míg Őrült Haszan megetette,
megitatta és lecsutakolta az izzadt öszvért. Evés után szó
nélkül lefeküdtünk aludni.
Hideg volt a hegyen, de minden ruhánkat magunkra
terítettük, és engem még a rózsaszín ágyneműm is
melegített. A köves talajon nem tudtam ellazulni, és hiába
voltam halálosan fáradt, nehezen jött álom a szememre.
Körülnéztem. Szarbaszt és Kamaran kényelmesen hevert a
kemény sziklán. Takaró nélkül aludtak a hideg éjszakában,
ráadásul olyan elégedettnek tűntek, mint a napon sütkérező
gyíkok.
Őrült Haszan vállalta, hogy elsőként áll őrt. Utána
Szarbaszt, majd Kamaran került sorra. Én is szerettem volna
részt venni az éjszakai őrködésben, de Szarbaszt nem
engedte. Azt mondta, minden energiámat elhasználtam a
hegymászás során, és az a legfontosabb, hogy sikerült idáig
eljutnom.
A veszélyek ellenére nagyon szép volt az éjszaka a
hegyekben. A félhold megvilágította a tájat, a csillagok
pedig olyan közelinek tűntek, hogy úgy éreztem,
leszedhetnék egyet az égről, ha kinyújtanám a kezemet.
Elgondolkodva néztem az égboltot, megsimogattam a
hasamat, és éreztem, hogy a gyermekem végre
megnyugodott bennem, és biztonságban pihen. Most
tudtam először örülni annak, hogy terhes vagyok, és ha
túljutunk a veszélyeken, el tudom mondani Szarbasztnak a
jó hírt. Elképzeltem, milyen boldog lesz. Biztosan felkap
majd, és megpörget a levegőben. Aztán összebújunk, és
együtt megtervezzük a gyermekünk jövőjét.
- Szeretett gyermekem - suttogtam magam elé.
Reméltem, hogy a kisbabánk Szarbasztra fog hasonlítani,
még akkor is, ha lány lesz.
 Annyira akartam ezt a babát! Életemben először
gondoltam anyámra egy kis nehezteléssel: Hogy volt képes
ártani nekem, amikor a méhében voltam? Később jó anya
volt, de akkor szántszándékkal el akart pusztítani, mert
senki sem tudott neki segíteni, négy gyermekről kellett
gondoskodnia (akik közül a legkisebbek ikrek voltak), és a
férje mindent elveszített az 1958-as forradalomban.
Tagadhatatlanul nehéz időket élt át, de abban a pillanatban
az én helyzetem még szörnyűbb volt.
Meg sem fordult volna a fejemben, hogy szándékosan
ártsak a gyermekemnek. Pedig gyakorlatilag hontalan
voltam, az életemet mentve futottam az ellenség elől, talán
hamarosan menekült leszek egy idegen országban, és
egyetlen dinár sem volt a zsebemben. Mégis képes lettem
volna feláldozni a saját életemet, hogy megvédjem a még
meg sem született kisbabámat.
A csillagokat nézve aludtam el, és öt órán keresztül meg
sem mozdultam álmomban.
Amikor másnap reggel Szarbaszt felébresztett, a közeledő
hajnal már megvilágította az ég alját.
Alig vártam, hogy vége legyen az útnak. Néhány óra
múlva elérjük Dohlakogát, ahol az új rádióállomást fogják
felállítani. Mindnyájan szerettünk volna már túl lenni
fárasztó utazásunk utolsó szakaszán.
Rengeteg nehézséget éltünk át azon a napon. Sokszor
fogott el páni félelem, majd végtelen megkönnyebbülés. Az
ösvény egyre keskenyebb lett, néha alig fért el rajta az
öszvér. Szépségen látszott, hogy keményen küzd. A teste
minduntalan megrándult, mert a talajból kiálló éles kövek
felsértették a patáit.
Én sem éreztem magam sokkal jobban. Egyszer véletlenül
lepillantottam a mélybe, és majdnem leszédültem az öszvér
hátáról. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a délelőtti nap
könyörtelenül tűzött ránk. Nem tudtam elrejteni a fejemet
és az arcomat a perzselő sugarak elől. Elég volt, gondoltam.
Még egy órát nem bírok ki.
A vakító napsugarakkal nem törődve felpillantottam, és
megláttam, hogy már nem sok van hátra. A hatalmas
sziklatömbnek lassan a tetejére érünk. Nagyon izgatott
lettem, és most már elhittem, hogy le lehet győzni a hegyet.
Aztán visszanéztem az alattam elterülő távoli tájra, és a
látvány kárpótolt mindenért. Az ellenségünk ott van lent, és
csak azt a földet birtokolja, amelyen áll. Soha nem fogják
meghódítani Kurdisztánt. Soha! Nekünk túlságosan fontos a
győzelem, és mindent hajlandók vagyunk feláldozni a
szabadságért.
Egy széles fennsíkra érkeztünk, nem messze a hegy
csúcsától. Dohlakogában voltunk. Sikerült! Amikor Szépség
fellépett a síkra, úgy éreztem, mintha egy felbecsülhetetlen
értékű ajándékot kaptam volna.
Szarbaszt utoljára emelt le Szépség hátáról.
Megsimogattam az öszvér homlokát, mert tudtam, hogy
neki köszönhetem az életemet. Örömömben nagyot
ugrottam, Szépség pedig kinyitotta a száját, és elővillantak
sárga fogai.
- Iá! Iá! - hangzott fel vidám kiáltása.

Felnevettem, és még egyszer megsimogattam Szépséget.

Körülnéztem a fennsíkon. Nem voltunk egyedül. Negyven
vagy ötven harcos sietett az üdvözlésünkre, köztük két nő.
Boldogan ismertem fel Astit Bergaluból. Ám legjobban
annak örültem, hogy megpillantottam a kis Hema dundi
arcocskáját és csöpp száját. Hema a nehéz körülmények
ellenére majd’ kicsattant az egészségtől. Hála istennek, a
drága kisgyermek nem szenvedett semmilyen maradandó
károsodást a mérges gázoktól. Asti férje, Rebvar volt a
rádióállomás mérnöke, ezért neki fontos szerep jutott az új
rádióadó telepítésében.
 Dohlakogában kevés épület volt, rendszertelenül
szétszórva a környéken. A legtöbb harcos sátorban lakott,
de már elkezdték építeni az egyszobás otthonokat, az
óvóhelyet, a közös vécét és fürdőszobát. Ennek különösen
örültem, mert már nagyon rám fért egy alapos fürdés, de
egyelőre csak egy tálból tudtam mosakodni.
Levettem szennyes ruháimat, és élveztem, ahogy a hűvös
víz felfrissíti a bőrömet. Azt hittem, a legrosszabbon már túl
vagyok, de ebben a pillanatban égő fájdalom nyilallt a
hasamba.
Akkor veszítettem el imádott kisbabámat.
Keservesen sírtam a veszteség miatt.

Áisa néni nyomában

SZAKKEZ, IRÁN 1988 NYARA

Szaddam hadserege feltartóztathatatlanul nyomult előre,

halált hozva dél felől északra. A katonák fegyverrel öltek, a
pilóták mérges gázzal árasztották el a környéket. A kurdok
számára most már csak az volt kérdés, hogy lelövik őket,
vagy a mérgező gázt lélegzik be. Nem gondoltam volna,
hogy életben maradok. Hogyan is reménykedhettem a
túlélésben, amikor annyian meghaltak? Amikor azt hittük,
hogy ennél rosszabb már nem lehet, még több szörnyűség
várt ránk.
Amióta elmenekültünk Bergaluból, Szaddam betörő
csapatai nyomán egész Kurdisztánban hatalmas lett a
káosz. A hegyekben és a völgyekben szó szerint
hemzsegtek a menekülő kurdok. A rémület tovább nőtt,
amikor Ali al-Madzsíd nemcsak a pesmergák ellen vetette be
a vegyi fegyvereket, hanem egész Kurdisztánt támadta,
beleértve a polgári lakosokat is. A gáztámadások során több
ezer halálra rémült kurd pusztult el. A szülők akkora pánikba
estek, hogy hátrahagyták kisgyerekeiket és csecsemőiket,
akik egyedül pusztultak el a hegyekben.
Azt hittük, ha a világ tudomást szerez a vegyi
támadásokról, akkor a civilizált emberek követelni fogják,
hogy a baaszisták hagyjanak fel barbár tetteikkel. Nagy volt
a megdöbbenésünk, amikor senki nem emelte fel a szavát.
A baaszistákat felbátorította a világ közönyös hozzáállása,
ezért még brutálisabb módon kezdték használni a vegyi
fegyvereket. Bekövetkezett a kurd népirtás.
Amióta elhagytuk Bergalut, Szarbasztnak és nekem nem
volt otthonunk. Dohlakogába érkezve azonnal felmértük,
hogy nem lenne célszerű ott töltenünk a telet. A
rádióállomás még nem üzemelt, ezért Szarbaszt írói és
műsorvezetői képességeire egyelőre nem volt szükség.
Nagyon kevés volt a szálláshely, mivel a területen csak
néhány épület állt. A közeledő tél ellenére sok harcos még
mindig sátorban lakott. Dohlakogában voltak pesmerga
asszonyok is, de a nőknek nem járt kitüntetett figyelem.
Szarbaszttal egy apró fészerben húztuk meg magunkat,
amelyben szerszámokat tároltak. A tél azonban kemény
havazást hoz. A gyenge épületek nem tudnak ellenállni a
hegyvidéki hóviharoknak.
Ahogy a saját bőrünkön is megtapasztaltuk, Dohlakogát
még ideális időjárás esetén is nagyon nehéz megközelíteni.
A legkeményebb téli hónapok alatt az utazás lehetetlenné
válik. Időnként tíz-húsz méteres hótorlaszok alakulnak ki,
ami a tábor ellátását rendkívül megnehezíti. Ezért a
harcosok számát a minimumra kellett csökkenteni,
legalábbis a téli hónapok alatt. A pillanatnyilag fölöslegessé
vált harcosokat elküldték.
Olyan nyaktörő és veszélyes út állt mögöttünk, hogy egy
kicsit csalódottak voltunk a hír hallatán. Ám később már
megkönnyebbülést éreztünk. Beláttuk, hogy Dohlakoga nem
megfelelő hely annak, aki gyengélkedik. A szemem sokat
javult, de még mindig fájt. Voltak olyan napok, amikor
minden ok nélkül elhomályosult a látásom. A mergei
bombázás során szerzett vágások és zúzódások már
teljesen begyógyultak, de a vetélés miatt különféle női
bajoktól szenvedtem. Orvosi kezelésre volt szükségem.
Tovább kellett tehát utaznunk Iránba, legalábbis egyelőre.
Kamaran azt a parancsot kapta, hogy maradjon
Dohlakogában. Összeszokott csapat lettünk, ezért nehéz
volt az elválás, de belenyugodtunk a helyzetünkbe, és
elbúcsúztunk egymástól. Ezután Szarbaszttal felkészültünk
a nehéz utazásra a hegyről lefelé. Őrült Haszan és Szépség
nem sokkal a megérkezésünk után elhagyta Dohlakogát,
ezért másik öszvért kellett bérelnünk. Az út könnyebb volt
lefelé, mint felfelé. Most nem lestek ránk ellenséges
katonák, és nem akartak lelőni minket a hegy iráni oldalán.
Néha mégis csak néhány centiméter választott el attól, hogy
lezuhanjak a sziklákról. Hála istennek, túléltük az utat lefelé.
Az iráni határváros, al-Vattan mindössze hét-nyolc órányi
gyalogútra volt Dohlakogától. Reméltük, átmenetileg ott
találunk majd szállást, amíg megkapjuk a parancsot
Szarbaszt következő megbízására. Már nagyon vártam a
pihenést, de amikor al- Vattan a szemünk elé tárult, a
szívem idegesen kalimpálni kezdett.
- Nagyon elhagyatott - mondtam. - És ugyanolyan
kezdetlegesnek látszik, mint Dohlakoga.
Megállapításom teljesen helytálló volt. Akármerre néztem,
mindenütt kezdetleges házakat és szegényesen öltözött
helybelieket láttam.
- Ráadásul hideg van - sóhajtottam. - Gyűlölöm a hideget.
Szarbasztot felingerelte a panaszkodásom.
- Persze hogy hideg van, Joanna. Még mindig nagyon
magasan vagyunk. - Szemrehányó pillantást vetett rám. -
Örülj, hogy nem egy sátorban kell laknunk.
 Igaza volt. Ebben valóban szerencsések voltunk.
Pesmergaként Szarbaszt és én abban a kiváltságban
részesültünk, hogy bármelyik iráni faluban letelepedhettünk.
Nem úgy, mint a vegyi támadások elől menekülő kurd
civilek, akiket menekülttáborokba zártak. Szörnyű híreket
hallottunk azokról a táborokról, és tudtuk, hogy a
menekültek rendkívül nyomorúságos körülmények között
tengetik az életüket.
Szarbaszt azonban olyan dokumentumokat kapott,
amelyekkel szabadon közlekedhettünk az iráni-kurd határon
át.
Ez volt az elmélet. Ám amikor megérkeztünk al-Vattanba,
döbbenten láttam, milyen sok kurd pesmerga van már a
faluban. Ez rossz jel volt. Hamarosan megtudtuk, hogy nincs
kivehető szoba. Mindenütt azt mondták nekünk, hogy „az
egész város tele van irakiakkal”.
Egész nap szállást kerestünk, de nem találtunk. Ideges
lettem, mert tudtam, hogy ebben a magasságban nyáron is
nagyon hidegek az éjszakák. Amikor szürkülni kezdett,
Szarbaszt kétségbeesésében már idegeneket is megállított
az utcán. Egy sátornak is örültünk volna.
Minden falusi visszautasított minket. Nagyon kevés
pénzünk volt, mert a pesmergákat rosszul fizették. A
kezünkön lévő jegygyűrű volt minden vagyonunk, de azt
nem akartuk szállásra cserélni.
Egyre gyengébbnek éreztem magam. Rosszul lettem, és
erőtlenül csüngtem az öszvéren.
Végül egy iráni férfi megszánt engem.
- Minden szobám ki van adva - mondta Szarbasztnak. Egy
gyors pillantást vetett rám, és hozzátette. - Van viszont egy
istállóm. Alhattak az állatokkal.
A férfi meglepődött, amikor Szarbaszt elfogadta az
ajánlatát.
- Rendben. Egyelőre az is jó lesz.
 Az ajánlat nagyszerű megoldásnak tűnt. Olyan kimerültek
voltunk, hogy azt sem bántuk, ha az istállóban kell aludnunk
az állatokkal. Némán követtük a férfit a házához.
Olyan éhes voltam, hogy főtt ételről ábrándoztam.
Csalódnom kellett. Hiába voltunk pesmergák, akik az irániak
oldalán harcolunk Szaddam ellen, a nyolc éve húzódó
háború haragot ébresztett az irániak szívében, mert
rengeteg férfi elesett. A család olyan hűvösen fogadott
minket, mint amilyen az éjszaka volt a hegyekben.
Hála istennek, Dohlakogában a pesmerga nadrágom öblös
zsebeiben elrejtettem egy kis kenyeret és sajtot. Legalább
volt mit ennünk lefekvés előtt.
Az istálló a házhoz épített apró helyiség volt. Mihelyt
beléptünk, a ház ajtaját becsukták előttünk. Szarbaszttal
előbb egymásra néztünk, majd körbepillantottunk a
szálláshelyünkön. Nagyon szűk volt a hely az istálló bejárata
és a ház között. A padló a csupasz föld volt. Szerencsére egy
térdmagasságú korlát elválasztotta tőlünk az állatokat.
Öszvéreket, teheneket, csirkéket, kacsákat és nyulakat
tartottak az istállóban. Egész éjjel az állatok hangját
hallottuk. Hányingerkeltő volt a bűz, amikor a nagyobb
állatok vizeltek. A helyiség teli volt legyekkel, és éjjel
éreztem, ahogy a hajamban nyüzsögnek. Rettenetes volt!
Szarbaszttal egy hétig laktunk az istállóban. A férjem
egész idő alatt olyan volt, mint egy angyal. Biztatott, és
állandóan azt ismételgette, hogy a helyzet még rosszabb is
lehetne.
- Joanna, menekülttáborban is élhetnénk!
Válaszképpen csak morogtam, mert nem hittem, hogy a
szálláskörülményeink még ennél is rettenetesebbek
lehetnének. Más pesmergák aztán megerősítették a korábbi
értesüléseinket: a menekülttáborok valójában haláltáborok
voltak.
 Megértettem az iráni kormány hozzáállását. Még mindig
elhúzódó, elkeseredett háborúban állt Irakkal. Érthető
gyanakvással tekintett az Irakból beáramló kurd
menekültekre, attól félve, hogy a menedéket kereső
emberek közé kémek is vegyülhetnek. Az iraki kurd
menekültek a saját országukban is lázadó természetűek
voltak. Ha egyszer letelepednek Iránban, mi garantálja,
hogy nem szövetkeznek a hasonlóan békétlenkedő iráni
kurd kisebbséggel? Az iráni kormány egyszerűen nem tudta,
mit tegyen az iraki kurdokkal, ezért menekülttáborokba
zárta őket. Abban reménykedett, hogy hamarosan
győzelmet arat Szaddam fölött, és akkor visszaküldheti őket
Irakba.
Ebben egyetértettünk, mert nekünk is a hazatérés volt
minden vágyunk.
Lehet, hogy a menekültek élete szánalomra méltó volt, de
az irániak legalább nem akarták kiirtani az iraki kurdokat. Az
az igazság, hogy az iráni kormány sokkal emberségesebb
volt velünk szemben, mint a saját bagdadi kormányunk.
Szarbaszttal folyamatosan szállást kerestünk. A felkelő
nap sugarainál vizestömlővel lelocsoltuk egymást, hogy
elriasszuk a bolhákat, aztán elmenekültünk szörnyű
szállásunkról, és a faluban sétáltunk, pesmerga
ismerősökkel beszélgetve. Hét nap múlva találkoztunk egy
pesmerga barátunkkal, aki felajánlotta, hogy költözzünk be
abba a házba, amelyet a feleségének és a két
kisgyermekének bérel.
Az a ház maga volt a mennyország, pedig nem volt benne
se áram, se folyó víz, se vécé. A város lakói felmentek a
hegyoldalra, és a forrásokat használták vécének, ami
kényelmetlen és egészségtelen volt. Szarbaszt úgy oldotta
meg a helyzetünket, hogy a pesmerga barátaival
vizestömlőket vásárolt, és egy közeli forráshoz
csatlakoztatta őket. Így a háztartásunkban végre volt víz.
 Hat hónappal később Szarbaszt parancsot kapott a PUK-
tól, hogy utazzon tovább Iránban egy Szakkez nevű
nagyobb faluba. El voltunk ragadtatva az örömtől, mert nem
akartunk még egy telet al-Vattanban tölteni. A PUK
engedélyt kapott, hogy egy újabb rádióállomást telepítsen
Szakkezben.
Sajnos amikor megérkeztünk Szakkezbe, megismétlődött
az al-Vattanban egyszer már átélt helyzet, és szinte
lehetetlen volt megfelelő szállást találni. Szerencsére egy
pesmerga szólt nekünk, hogy egy Samsza nevű iráni nő
házában üresedés van. Az asszony nagyon tartózkodón
fogadott, és távol álló szemével barátságtalanul méregetett
minket. Viselkedéséből látszott, hogy nem bízik az
irakiakban, még az iraki kurdokban sem. Mi azonban nagyon
hálásak voltunk a takaros házban kapott szobáért.
Megragadtunk minden alkalmat, hogy kimutassuk
tiszteletünket, és igyekeztünk jó bérlők lenni.
Néhány hét múlva Samsza kissé engedett merevségéből.
Egyszer egész őszintének tűnt, amikor így szólt:
- Vissza kéne menned az anyádhoz, gyermekem. Túl fiatal
és ártatlan vagy ahhoz, hogy pesmergaként élj.
A szívemben remény gyúlt. Talán idővel össze fogunk
barátkozni Samszával, az irániak és a kurdok között fennálló
gyanakvás ellenére. Ám akkor úgy tűnt, nem sokáig leszünk
azon a helyen. Szarbaszt parancsot kapott, hogy hagyja el
Szakkezt, és utazzon a Halabdzsát körülvevő hegyes
vidékre, amely Bergalutól és Szuleimánijától délkeletre van.
Az iráni kormány és pesmergák ismét felszabadították azt a
területet Szaddam uralma alól, és a PUK úgy tervezte, hogy
ott is felállít egy rádióadót.
- Veled megyek - jelentettem ki, de Szarbaszt hevesen
tiltakozott.
Az al-Vattanban töltött utolsó három hónapban Szarbaszt
sokszor magamra hagyott, amikor átment a határon, és
részt vett a Szaddam erői elleni rajtaütésekben. Távolléte
alatt rettenetesen aggódtam a biztonságáért, és mindig azt
hittem, hogy többé nem látom, mert rengeteg pesmerga
halt meg a harcokban. A pihenés azonban hasznosnak
bizonyult. Megerősödtem, és a szemem is meggyógyult.
Hosszú hónapokig azt hittem, hogy a szememet
maradandó károsodás érte, és mégis el fogom veszíteni a
látásomat. Nagyon örültem, amikor az idő múlásával a
szemem újra a régi lett. Mivel tudtam, hogy a mérges gázok
egyik leggyakoribb mellékhatása a maradandó vakság,
valóban szerencsésnek éreztem magam.
Ám mielőtt visszatérnénk Irakba, nagyon fontos feladat
várt ránk. Míg al-Vattanban voltunk, sikerült kapcsolatba
lépni a családommal, és értesítettem őket, hogy élünk, és
Iránban vagyunk. A telefonhívás során megtudtam, hogy
Áisa nénikém eltűnt, és már
1988.március 16. - a Halabdzsát ért vegyi támadás - óta
nem találják. A fia, Szabáh és három lánya attól tartott,
hogy anyjuk meghalt a támadás során. Én viszont úgy
véltem, hogy Iránban talált menedéket, a sok menekülttábor
egyikében. Szarbaszttal elhatároztuk, hogy mielőtt
elhagyjuk a térséget, megkeressük Áisa nénit.
Volt egy menekülttábor a határ közelében, amely főleg
Halabdzsából származó menekülteket fogadott be.
Reméltem, hogy közöttük van Áisa nénikém is. Ha igen,
akkor magunkkal visszük Szuleimánijába, hogy a
gyerekeivel legyen.
Nemsokára útra keltünk. A tábor szagát előbb
megéreztem, mint megláttam volna. Beleszimatoltam a
levegőbe, és a bűz után mentem, míg a látóhatár szélén
halvány porfelhőt vettünk észre. Ahogy közelebb értünk,
lassan elénk tárult egy sátrakból álló hatalmas település.
Annyira lenyűgözött a sok sátor látványa, hogy nem néztem
a lábam alá. A fűcsomók között megbúvó kövekben
többször is megbotlottam. Miután három vagy négy
alkalommal majdnem elestem, Szarbaszt aggódva nézett
rám.
- Rosszul látsz? - kérdezte.

- Nem. Nem.
Csak arra tudtam gondolni, hogy nemsokára megtaláljuk
Áisa nénit. Szarbaszt gyengéden megfogta a könyökömet,
úgy vezetett a mezőn.
Mikor még közelebb értünk, a fehérség közepén kanyargó
színes vonalat vettem észre, és nem értettem, mi lehet az.
Aztán rájöttem, hogy színes ruhába öltözött kurd nők hosszú
sora. Valószínűleg kenyérért és vízért állnak sorba.
A nyári meleg ellenére megborzongtam, mert eszembe
jutott, milyen csodálatos hely volt egykor Halabdzsa. Most
pedig a lakosai sátrakban tengetik az életüket.
A támadás előtt Halabdzsa egy körülbelül ötvenezer kurd
által lakott forgalmas város volt, alig néhány mérföldnyire az
iráni határtól. A nyüzsgő város élénk kereskedelmi
központként működött, és ott épült fel a városban
eltemetett, köztiszteletben álló iszlám vallási vezető, al-Sejk
Ali Ababaili síremléke.
Ezért a síremlékért költözött Áisa néni Szuleimánijából
Halabdzsába. A nénikém mindig buzgó mozlim volt. Miután
felnevelte a gyerekeit, még jobban elmerült a hitében, és
szeretett volna Ali Ababaili sírjához közel élni. Vett egy kis
házat Halabdzsában, ahol békében és boldogságban töltötte
idős éveit, és gyakran imádkozott a síremléknél.
A Halabdzsát ért vegyi támadás nagy nyilvánosságot
kapott, mert az iráni kormány fotósokat küldött a helyszínre,
hogy megörökítsék a halált és a pusztulást. Külföldi
újságírók és fényképészek megörökítették ötezer ártatlan
férfi, nő és gyerek halálát. A következő napokban még
számos túlélő meghalt.
 Csak remélni tudtam, hogy Áisa nénikém nem szenvedett
komoly sérüléseket. Az ő korában már nehezebb kiheverni
az egészségi károsodásokat. Erős elhatározást éreztem:
meg kell találnom. Majdnem olyan közel állt hozzám, mint a
saját anyám. Soha nem hagyott cserben minket, amikor
segítségre volt szükségünk. Ott volt nálunk apám halálakor
is, és mindig számíthattunk rá, ha anyagi nehézségeink
támadtak.
Volt még egy nagyon fontos oka annak, hogy mindenáron
meg akartam találni. Nem meséltem el senkinek titokzatos
megjelenését a bergalui vegyi támadás során, még
Szarbasztnak sem. A halál torkában voltam, amikor az ő
felbukkanó árnya arra ösztönzött, hogy éljek. Szerettem
volna elmesélni Áisa néninek ezt a titokzatos jelenséget, és
megkérdezni tőle, mi történt. Lehet, hogy éppen imádkozott
vagy rám gondolt abban az időben? Tudtam, hogy létezik
magyarázat a történtekre, mert annyira valóságosnak tűnt a
megjelenése.
Lehunytam a szemem és elrebegtem egy imát, amelyben
azt kértem, hogy amikor újra felnézek, Áisa néni bukkanjon
elő a táborból, és öleljen át. Várakozásteljesen nyitottam ki
a szemem. Az imám nem talált meghallgatásra.
- Meg fogjuk találni - mondtam Szarbasztnak mély
meggyőződéssel.
A halabdzsai menekülttábor volt a legnépesebb a határ
közelében, mert ez volt a legnagyobb kurd város, amelyet a
gáztámadások elnéptelenítettek.
Nem volt véletlen, hogy az iraki kormány éppen
Halabdzsát választotta célpontnak. A vegyi támadások előtt
a PUK és az iráni erők felszabadították a várost Szaddam
katonáinak uralma alól. Amikor ezt Szaddam megtudta,
dührohamot kapott, és megparancsolta, hogy az iraki
hadsereg mindenáron foglalja vissza a várost, nem
érdekelte, hány emberélet árán.
 Amikor az iraki hadsereg megtámadta Halabdzsát, a város
népessége ötvenezerről már hetvenezerre dagadt, mert a
környékbeli falvakból rengeteg ember itt keresett
menedéket a támadások elől. Az ellenség először
aknavetőkkel és rakétákkal lőtte a várost, majd március 16-
án mustárgázból, szarinból és tabunból álló mérgező
keverékkel töltött bombákat dobott le. Sok lakos az
óvóhelyen maradt, mert azt hitték, ott vannak a legnagyobb
biztonságban. Mivel a mérgező gázok a föld közelében
gyűltek össze, egész családok estek csapdába és haltak
meg az óvóhelyeken. Akik megérezték a vegyi anyagok
szagát, és rájöttek, milyen szörnyű fegyvert vetettek be
ellenük, menekülni kezdtek. Ám gázmaszk nélkül sok
embernek nem maradt ideje arra, hogy elérje a
magasabban fekvő területeket, mert útközben meghalt az
utcákon felgyűlt mérges gázoktól. Az áldozatok közül sokan
szörnyű szenvedések közepette pusztultak el. A tanúk arról
számoltak be, hogy sokan nevetés közben vergődve, mások
pedig zöld epét hányva szenvedtek kínhalált. A gáztámadás
után Halabdzsa elnéptelenedett.
Vajon az emlékeimben élő nyüzsgő és eleven Halabdzsa
kísértetváros lett? Hamarosan megtudjuk, mert Szarbaszttal
azt terveztük, hogy a térségbe utazunk. A torkom
összeszorult a félelemtől. Vajon mit látunk majd
Halabdzsában?
Ám aznap csak az előttem lévő feladatra koncentráltam:
meg kell találnom Áisa nénit.
Szarbaszt bemutatta a személyazonossági iratainkat egy
komor iráni gárdistának, ezután megengedték, hogy
belépjünk a szigorúan őrzött, bekerített táborba.
Némán mentünk egymás mellett. Az iráni Vörös Félhold
munkatársai éppen élelmiszert osztottak.
A tábor lehangoló látványt nyújtott a szélben lebegő
rozoga sátrakkal és a köztük felgyűlt szeméttel. A
hontalanná vált kurdok tétlenül álldogáltak vagy üldögéltek,
és kíváncsian bámultak bennünket. Néhány lépés után nem
tudtuk, merre kezdjük a keresést. Az útelágazásnál nagy
embercsoport álldogált. Azt hallottuk, hogy az elmúlt fél
évben több mint százezer kurd keresett menedéket Iránban.
A tábor zsúfoltsága alapján úgy ítéltem meg, hogy ez a
százezer ember most mind engem bámul. Hogyan leszünk
képesek megtalálni Áisa nénit ekkora tömegben?
- Merre menjünk? - kérdeztem a férjemet, és
kétségbeesetten emeltem fel a kezemet.
Szarbaszt megvonta a vállát.
- Nem mindegy, melyik utat választjuk?
Nagyot sóhajtottam. A menekültek nagy száma teljesen
zavarba ejtett.
- Talán meglátsz egy ismerőst, aki majd segít nekünk -
mondtam reménykedve. Szarbaszt bagdadi egyetemi
éveitől eltekintve egész életét Kurdisztánban élte le. PUK-
pesmergaként éveken át utazott az egész régióban, és
gyakran megállt a kurd falvakban egy ételre vagy éjszakai
pihenésre. Talán felismeri az egyik menekültet.
- Én a bal oldalon nézem az arcokat, te pedig a jobb
oldalon - javasoltam végül.
Amikor Szarbaszt nem válaszolt, ránéztem. A férjem arca
fehér volt, mint a fal. A menekülttáborokról szóló
beszámolók nagyon lehangolok voltak, de most a saját
szemével láthatta a katasztrófát, és ez szörnyű élmény volt
számára.
Megértettem a férjem büszkeségén és önbecsülésén esett
csorbát. Ez a sátorváros jelképezte a kudarcát mindannak,
amiért a pesmergák és a PUK harcoltak. A férjem egész
felnőtt életét a kurdok szabadságáért áldozta fel. Ezért
mondott le a szakmai sikerekről, ezért halogatta a
házasságot és a gyermeknevelést. Harmincévesen, amikor a
legtöbb férfi már megállapodott, ő egy szegény, hontalan
férfinak számított, akinek se otthona, se állása, és soha nem
tudhatja, mikor eszik legközelebb.
Kétségbeesésünk tovább nőtt, amikor meghallottuk a
legszomorúbb hangot a világon: a beteg kisgyerekek
sírását. Eszembe jutott nemrég átélt veszteségem, és még
szomorúbb lettem. Biztosan tudtam, hogy a gyerekem a
gáztámadás, a bombázások és a Kandil-hegy megmászása
miatt halt meg a méhemben. Abban a pillanatban rájöttem,
hogy a kurdok mindent elvesztettek. Minden reményünket
és álmunkat összetörték. Semmi nem lesz már olyan, mint
volt.
A régi ismerős világot egy szörnyű új világ váltotta fel. A
kurdok megszokták, hogy gyönyörű völgyek és festői
hegyek környezetében élnek, művelik a földjeiket,
gondozzák állataikat, és nevelik a gyermekeiket, hogy majd
ők örököljék a földet. Most viszont már nincs mit örökül
hagyni az utódaikra. Álmaikat széttépték azok a barna
füstgomolyagok, amelyeket a mérges gázzal teli lövedékek
árasztottak magukból. A kurdok most szétszóródnak az
egész világon, és arra kényszerülnek, hogy olyan új
életformákhoz alkalmazkodjanak, amelyek rosszabbak az
addig ismertnél. Ez volt a legkeservesebb veszteség.
Némán mentünk tovább. Ahogy egyre beljebb kerültünk a
táborba, szomorúságom nőttön-nőtt. Körülöttem
összezsúfolt menekültek tömegét láttam, de mégis
mindegyikük nagyon magányosnak tűnt. Tekintetemet nem
tudtam levenni a gyerekek arcáról. Szomorú szemük félig
elaludt, pislákoló gyertyára emlékeztetett, apró válluk
csüggedten lógott.
Egy alig négy-öt éves apró fiúcska céltalanul ténfergett
mellettem, és nem vett tudomást a körülötte lévő világról.
Némán lehajtotta szörnyű hólyagokkal teli arcát. Milyen
rettenetes dolgot élt át ez a gyermek? Milyen tragédia érte
a közösségét, a családját? Magamban zokogtam az
elvesztett életéért, és elképzeltem, hogy az egyik
pillanatban még játékos kisgyerek volt, a következőben
pedig már a szülei mögött rohant, fájdalmában sikoltozva az
arcára hulló láthatatlan tűztől. Hol voltak a szülei? Talán egy
magára hagyott árva?
A kezem ökölbe szorult. Istenem, választ akarok! Mi lesz a
gyerekekkel?
Akármerre néztem, szomorú gyerekeket láttam.
Lehunytam a szemem, mert nem bírtam tovább elviselni
azokat a reményvesztett tekinteteket. Milyen jó lett volna
felkapni őket, és kivinni innen! De nem tehettem semmit.
Még arra sem volt pénzem, hogy egy zacskó cukrot vegyek
nekik. Nincstelen voltam.
Gondolataimat barátságos üdvözlő kiáltások szakították
félbe. Az egyik sátor körül egy csapat menekült gyűlt össze.
- Gyertek! Gyertek!
- Üljetek le!
Szarbaszt merőn rám nézett. El kell fogadnunk a
meghívásukat.
Odamentünk a menekültek közé, törökülésben leültünk a
földre, és beszélgetni kezdtünk. Egyre nagyobb tömeg gyűlt
körénk, és izgatott hangon kérdezgettek bennünket.
Szerették volna tudni a legfrissebb híreket a külvilágról. Azt
akarták, legyen már vége az erőszaknak, hogy
hazamehessenek.
Szarbaszttal ismét jelentőségteljes pillantást váltottunk.
Kiolvastam a férjem tekintetéből, mire gondol. Nem
mondhatjuk el azoknak a szegény embereknek a keserű
igazságot, hogy az otthonaik már nem léteznek. Nemrég
megtudtuk, hogy miután az iraki hadsereg kiürítette a
kurdok városait és falvait, speciálisan kiképzett
mérnökbrigádok felrobbantották az épületeket. Ezután
buldózerrel egyengették el a romokat. Kurd otthonok,
üzletek, iskolák és mecsetek váltak romhalmazzá. A kutakat
megmérgezték, az állatokat leölték. A gonosz Szaddam
azért tette mindezt, hogy a kurdoknak ne legyen hova
hazatérniük.
A menekültek azonban nem tudták, mi történt a
szülőföldjük elhagyása után, mert a külvilág híreit távol
tartották tőlük. Talán néha jobb a tudatlanság, mint a
tájékozottság.
Szerettük volna elterelni a figyelmüket ezekről a szomorú
tényekről, ezért Áisa nénikémről kezdtünk érdeklődni.
- A nénikémet Áisa Haszan Aziznak hívják. Néhány évvel
ezelőtt költözött el Szuleimánijából, hogy közel legyen a
szentélyhez. A lányunokája, Rezan a támadás előtt vele élt.
Rezan nem volt otthon, amikor a támadás bekövetkezett,
így megmenekült a borzalmaktól.
Nem lepett meg, hogy Áisa nénikém közkedvelt és jól
ismert halabdzsai lakos volt. Majdnem mindenki azt állította,
hogy hallott már róla. Meglehetősen híres volt, akinek
jóságát az egész közösségben ismerték.
Amikor Szarbaszt a férfiak felé fordult, én a nőkkel
kezdtem beszélgetni. Meséltem nekik Áisa néniről, és
reméltem, hogy megtudok valamit a hollétéről.
Egy Dzsamíla nevű idős, ráncos nő hangosan felkiáltott.
- Áisa Haszan Aziz hírneve olyan tiszta volt, mint a
szenteké, akiket tisztelt. Megszám- lálhatatlanok a jó
cselekedetei. - Összeráncolta a homlokát. - Azt hiszem, őt
választották ki arra, hogy a próféta születésnapján
felolvasson a Koránból, a nők összejövetelén.
Hevesen bólogattam, mert ismertem a próféta
születésének évente megtartott ünnepét.
Emlékeztem arra az alkalomra, amikor Áisa néni vezette
családunk nő tagjait azon a bizonyos szertartáson. Még
fiatal lány voltam, de teljesen elbűvölt annak az estének a
hangulata. Áisa néni háttal a falnak támaszkodva ült, és a
prófétát dicsőítő énekeket énekelt. Közben egy bőrdobot
rázott, amely varázslatos hangulatot adott az egész
szertartásnak. Azután a padlóra terített színes szőnyegen
finom ételeket szolgáltak fel. Halványan emlékeztem egy
rizzsel és sok zöldséggel töltött egészben sült bárányra,
finom darált húsokra és rengeteg gyümölcsre.
- A nénikéd törődött a szegényekkel - folytatta Dzsamíla. -
Izgatottan körülnézett. - Azt mondod, hogy Áisa Haszan Aziz
ebben a táborban van?
- Remélem - válaszoltam. - Nem ment Szuleimánijába,
pedig azt hittük, oda fog menekülni. Most pedig a fiai és a
lányai nem találják.
Addigra még több menekült gyűlt körénk, mert gyorsan
terjedt a hír, hogy PUK- pesmergák vannak a táborban.
Halabdzsában nagyon tisztelték a PUK-ot. Áisa néniről a
kurdok tömeges legyilkolására és a menekültek keserű
sorsára terelődött a szó.
- Hogyan képes Szaddam nőket és gyerekeket ölni? -
motyogta egy fiatal nő, aki egy apró kisbabát szorongatott a
karjában. Valaki odasúgta nekem, hogy a menekülés
megrázkódtatásai miatt a baba koraszülöttként látta meg a
napvilágot, de orvosi segítség nélkül nem fog sokáig életben
maradni. Az idős Dzsamíla felhorkant, és összecsapta a
kezét.
- Ha egy macska meg akarja enni a kölykeit, akkor azt
mondja, hogy olyanok, mint az egerek!
Néhány kedves tizenéves lány jót mosolygott az idős nő
szellemes megjegyzésén.
Nem tudtam elviselni a szenvedő kicsik látványát.
Majdnem minden nő súlyosan sérült gyereket tartott a
karjában.
Egy nyugtalan kisgyerek állandóan dörgölte szemét,
amelyet sűrű váladék fedett.
Egy kisfiú így nyafogott:
- Anya, a lábam!
 Az anyja felemelte a gyerek lábát, és megmutatta a
sebeit. A talpa tele volt elfertőződött vágásokkal.
- Az utcákon mindenütt üvegszilánkok hevertek. Úgy
összekaszabolta a gyerekek lábát, hogy amikor a hegyekbe
értünk, a hó rózsaszín lett a lépteik nyomán.
Egy másik kis arcot gennyes hólyagok leptek el. A
legkisebb gyerek zihálva és fuldokolva kapkodott levegő
után. Tüdejét megtámadták a mérgező gázok.
Egy vékony, fekete hajú anya gépiesen ismételgette:
- A férjem a múlt hónapban meghalt egy támadásban.
Amikor a mérgező gázok jöttek, az öt gyerekemből hármat
ott kellett hagynom. Csak két karom van, és mindegyikben
csak egy gyereket tudtam cipelni. A többiek nem tudtak
lépést tartani velem. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy
sikoltoztak és könyörögtek, hogy ne hagyjam ott őket.
Egy feltűnően szomorú arcú asszony álmodozó hangon
megszólalt:
- A kisbabámat a hegyen hagytam. Haldoklott a gázok
miatt. Meg kellett mentenem a többi gyerekemet. Amikor
lefektettem egy lapos sziklára, kinyitotta a kis szemét, és
úgy nézett rám, mintha tudná, mi lesz a sorsa. - Barna
szeme fekete lett a szörnyű emléktől, és hosszú ujjaival
csapkodni kezdett a feje körül. Amikor hangosan felzokogott,
a tizenéves lányok közül ketten elvezették.
Minden menekültnek volt egy tragikus története. Az arcok
és a történetek kezdtek ösz- szemosódni. Már nem is
tudtam, mit válaszoljak. Mit mondhattam volna? Nem voltak
szavaim. Mit tudtam volna tenni? Nem volt semmi
lehetőségem, hogy segítsek ezeknek a kétségbeesett
nőknek. Amikor letöröltem a könnyeimet, Dzsamíla
megveregette a hasamat, és kijelentette:
- A kurd asszonyok méhének be kell hoznia a népünket ért
veszteségeket.
 Meglepett az éleslátása, és a megjegyzése ismét eszembe
juttatta Áisa nénikémet. Ő is
mindig tudta, mi jár a fejemben és a szívemben.
Szarbaszt nem tudta, hogy a nők beszélgetése ilyen
komorrá vált. Hirtelen hozzám fordult, és megveregette a
karomat.
- Joanna, ezt hallanod kell! Gyere!
Biccentettem a nők felé, és odamentem a férfiakhoz. Egy
csontos arcú, bajuszos férfi egy olyan jelenetről beszélt,
amelynek szemtanúja volt.
- Miután Halabdzsában eloszlottak a gázok, és mielőtt még
a hadsereg buldózerei megérkeztek volna, visszaosontam a
környékünkre, hogy megkeressem a feleségemet és a
három lányomat. Meg is találtam őket holtan a házban.
Dicsőség Allahnak, hogy a két fiamat magammal vittem
aznap, így ők életben maradtak. Miután eltemettem a
feleségemet és a lányaimat, még arra is volt időm, hogy a
szomszédos házakba benézzek. Áisa Haszan
Aziz is a közelemben lakott. Kiáltozni kezdtem a nevét.
Aztán az unokájának a nevét kiáltottam, de senki sem
válaszolt. A ház nem volt bezárva, ezért végigjártam a
szobákat. Amikor a hátsó ajtón kiléptem, megláttam őt. Áisa
a hátsó kertben imádkozott a támadás előtt, és az
imaszőnyegén esett össze.
- Nem! - kiáltottam fel. - Nem!

A férfit megdöbbentette a kitörésem, és kérdőn pillantott

Szarbasztra, hogy folytassa-e a mondanivalóját.
- Folytasd! - intett Szarbaszt, és megsimogatta a hátamat.
A férfi felé hajoltam.
- Csak egy dolgot mondj meg: életben volt?
- Nem. Már egy vagy két napja halott volt - válaszolta a
férfi gyorsan és határozottan.
 Nem tudtam felfogni a szavait. Talán téved. A nagynéném
miért menne egy gáztámadás alatt imádkozni a kertbe? Ám
hirtelen megértettem, hogy Áisa nénire pontosan ez volt
jellemző. A legnagyobb felfordulás és veszedelem idején az
imában talált vigaszt. Miközben mások a túlélés
reményében fejvesztve menekültek, ő ösztönösen Istenhez
fordult.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy a férfi igazat beszél,
és valóban Áisa nénit látta a kertben. Örültem, hogy Rezan
nem volt otthon, így legalább ő él, és jól van.
- Szerettem volna őt is eltemetni, de nem mertem tovább
ott maradni. Betakartam a házban talált néhány
imaszőnyeggel. Amikor néhány nap múlva visszatértem,
már valaki eltemette a kertben. Akkoriban a túlélők csapatai
körbejártak a városban, hogy eltemessék a halottakat,
nehogy az ellenséges katonák megszentségtelenítsék a
holttesteket. - A férfi még egyszer megismételte: - Biztosan
tudom, hogy a kertjében temették el. Láttam az új sírt.
A férfi már nem tudott mást mondani. Némán ültem, és
furcsa bénultság vett erőt rajtam. Áisa néni halott.
Azt is tudtam, ki ölte meg. Ali al-Madzsíd, aki teljesítette
az unokatestvére, Szaddam Huszein akaratát. Ő a felelős a
sok ezer ártatlan ember haláláért, akik között ott volt az én
jámbor Áisa nénikém is.
Nemsokára elhagytuk a tábort, és visszamentünk
Szakkezbe. Azon törtem a fejem, hogyan közöljem a hírt
Áisa néni négy gyerekével. A telefon nagyon drága és
bonyolult volt. A levél túl hideg és személytelen egy ilyen
tragikus hír esetében. Na és anya? Teljesen le lesz sújtva.
Végül sikerült felhívnom Rahad bátyámat, és rábíztam a
kellemetlen feladatot. Ő mondta el mindenkinek a szomorú
hírt.
Az vigasztalt egyedül, hogy Áisa néni Istenhez ment, és a
vész idején azt tette, amit a legjobban szeretett: Őt dicsérte
és imádta. Váratlan felbukkanása Bergaluban pedig most
már örökre rejtély marad.
A következő hetekben nem tudtam elhagyni az ágyat.
Először az Áisa néni elvesztése miatti depresszióval
magyaráztuk a fáradtságomat, de Szarbaszt végül arra a
következtetésre jutott, hogy ételmérgezésem van.
Semmilyen étel nem maradt meg bennem. Hamarosan el
kellett hagynunk Szakkezt, de Szarbaszt azt szerette volna,
ha én ott maradok, és a betegségem jó ürügy volt arra,
hogy nélkülem induljon el. Ezért felkutattam egy orvost, aki
ad valami orvosságot az állandó hányingeremre.
Akkor tudtam meg a hírt, hogy a kettőnk életéből egy új,
közös élet csírázott ki. Terhes voltam! Az orvosnő szerint
semmi kétség: gyermekem születik. Alig nyolc hónap múlva
szülő lesz belőlünk.
Hirtelen eszembe jutott a táborban látott idős nő jövőbe
látó, átható tekintete. A kurd asszonyok méhének valóban
be kell hozniuk a veszteségeket.
Sírtam a túláradó boldogságtól.

Kosa, szeretett gyermekem

SZAKKEZ, IRÁN 1989. MÁJUS 8.

Mély álmomból éles hasi fájdalmak riasztottak fel. A rám

törő görcs olyan erős volt, hogy a hálószobánk kellős
közepén görnyedezve ébredtem fel, és fogalmam sem volt,
hogyan kerültem oda. Zihálva vettem a levegőt, és vártam,
mi fog történni. Sajnos a fájdalom másodszor is lecsapott
rám. Hangosan felkiáltottam, és kezemet domborodó
hasamra szorítottam.
Szarbasztra néztem. A férjem horkolt álmában.
 Terhességem nagy részét egyedül töltöttem Szakkezben.
Szarbaszt Kurdisztánban harcolt, de szerencsére el tudta
intézni, hogy az utolsó időben már velem legyen. Nem
tudtuk, mikorra várható a szülés, mert csak egyszer voltam
orvosnál. Akkor szereztem tudomást a terhességemről.
Azóta semmilyen orvosi vizsgálaton nem vettem részt, ezért
a magam számításai szerint nézegettem a naptárt, és
próbáltam megállapítani, mikor fog megszületni a
gyermekünk. A terhes kurd menekültek nem részesültek
orvosi ellátásban Iránban, még a pesmerga asszonyok sem.
Nem volt annyi pénzünk, hogy megfizessünk egy orvost,
ezért csak reménykedni és imádkozni tudtam, hogy a szülés
komplikációmentes lesz.
A harmadik alkalommal a fájdalom a hátamból és a
hasamból az egész testembe szétáradt. Valami nincs
rendjén. Odatámolyogtam Szarbaszthoz, és megrángattam
a vállát.
- Szarbaszt, ébredj fel!
Szarbaszt harcos reflexei azonnal működésbe léptek.
Szeme felpattant, gépiesen a padlón heverő fegyvere után
nyúlt, és minden figyelmét a szobánk egyetlen bejáratára
irányította. Amikor látta, hogy nincs betolakodó, akivel fel
kéne vennie a harcot, hozzám fordult.
- Mi van? Mi a baj?

- Nagyon rosszul vagyok. Szörnyű fájdalmaim vannak.

- Biztos a tej miatt - vágta rá Szarbaszt. - Nem forraltad
elég hosszú ideig. Már megint emésztési problémát okozott.
Egy pillanatra elgondolkodtam. Mivel azt hittem, hogy a
terhességem alatt rengeteg tejre van szükségem, az utóbbi
időben nagyon sok iráni tejet ittam. Ezt viszont ivás előtt jól
fel kellett forralni. Sokszor előfordult, hogy túl rövid ideig
forraltam, olyankor nagyon rosszul lettem tőle.
Tulajdonképpen az egész terhességem alatt rosszul
éreztem magam, és hányingerem volt. Képtelen voltam
magamban tartani az ételt és az italt. Már az étel szagától is
öklen- dezni kezdtem. Sokszor az utcára menekültem,
annyira émelyítőnek találtam a villanytűzhelyen készülő étel
illatát. Kénytelen voltam a tornácon enni, hátha úgy
megmarad bennem valami. Csak kis mennyiséget tudtam
egyszerre magamhoz venni, és hiába voltam kilenc hónapos
terhes, nagyon sovány voltam. A hasam volt az egyetlen
bizonyítéka annak, hogy a családunk hamarosan növekedni
fog. Az emberek el sem hitték, hogy már a kilencedik
hónapban járok.
A háziasszonyunk, a csodálatos Samsza jó barátom lett,
és mindenben segített nekem. Miután a terhességemről
tudomást szereztem, eszembe jutott, milyen komoly
következményekkel járt a Mergéből Dohlakogába vezető út.
Szarbaszttal úgy döntöttük, túl kockázatos lenne elkísérnem
kurdisztáni portyázásaira. Biztonságban kellett tartanom a
méhem- ben fejlődő magzatot. Mivel Szarbaszt többnyire
távol volt, Samsza lett a fő támaszom. Kezdetben nagyon
tartózkodó volt, de végül megszeretett. Nehéz terhességem
alatt azzal fejezte ki kedvességét, hogy különleges
leveseket, iráni rizses és zöldséges ételeket főzött nekem,
és állandóan unszolt, hogy egyek. Anyámat ugyan senki
nem tudta helyettesíteni, de Samsza személyében egy
második anyát kaptam a sorstól.
Szarbaszt figyelmesen nézett.
- Szarbaszt! Szörnyen fáj a hasam. Mit tegyek?
- Feküdj vissza! Csak a tej miatt van, és reggel jobban
fogod magad érezni.
Felgyújtottam a lámpát, és ránéztem az órámra. Hajnali
négy óra volt. Ilyenkor mindenki alszik. A férjemnek igaza
van, reggelre jobban leszek. Visszafeküdtem az ágyba.
Szarbaszt betakart.
- Minden rendben lesz, drágám. Próbálj aludni!

Elfordult, és maga elé mormogta:

 - Kelts fel, ha szükséged van rám.
Szarbaszt hozzá volt szokva, hogy sokszor a kemény
földön alszik, ezért a kényelmes matracon pillanatok alatt
mély álomba zuhant.
A fájdalmak azonban nem szűntek, hanem egyre
hevesebbek és gyakoribbak lettek. Semmit nem tudtam a
terhességről és arról, mi történik majd velem. Abban viszont
egyre biztosabb voltam, hogy a fájdalmaimnak semmi köze
a tejhez.
A görcsök olyan erősek lettek, hogy végül már nem
tudtam megmaradni az ágyban. Felkeltem, és járkálni
kezdtem a szobában. Szarbaszt nem ébredt fel. Két órával
később már megijedtem, és úgy döntöttem, hogy felmegyek
Samszához. Majd ő tudni fogja, mi a teendő.
Samsza kis háza kétszintes volt. A lenti részt kiadta
nekünk, ő fent lakott. A férje évekkel korábban meghalt, és
öt gyermeket hagyott hátra. Két lánya már férjnél volt, a két
fia egyetemre járt, és otthon lakott. A legkisebb lánya
tizenhét éves volt, és még középiskolába járt. Rengeteg
felelőssége mellett Samsza számomra is talált helyet a
szívében.
Kopogtam az ajtaján, és amikor válaszolt, betámolyogtam
a szobájába.
Meg sem kellett szólalnom, mert Samsza egy pillanat alatt
felmérte a helyzetet.
- Eljött a szülés ideje - jelentette ki.
- Nem! A tejtől vagyok rosszul.
- Nem, lányom, gyereket fogsz szülni.
Dermedten álltam a szobában, és elfogott a félelem.
Semmit sem tudtam a babákról. Mit tettem? Jobban kellett
volna védekeznem a terhesség ellen, hogy akkor
következzen be, amikor anyámmal lehetek.
 Samsza azonnal intézkedni kezdett. Két gyermekének
határozott utasításokat adott, majd megragadta a karomat,
és levezetett a lépcsőn.
- Hol van Szarbaszt?

- Alszik.
- Keltsd fel, és mondd meg neki, hogy be kell mennünk a
kórházba! Amíg én elkészülök, gyorsan fürödj meg!
Kábán bólintottam. Még soha nem féltem ennyire.
Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, ami most
következik. Semmit nem készítettem elő a kisbabának.
Samszával ugyan kötöttünk néhány apró ruhácskát, de még
semmit sem fejeztünk be. Az egész olyan volt, mint egy
játék. Most viszont belém vágott a felismerés, hogy
nemsokára egy kiszolgáltatott, apró csecsemő fog velünk
élni! Egyre idegesebb lettem.
- Szarbaszt! Kelj fel! Hamarosan szülni fogok - kiáltottam.
A férjem a fejére húzta a paplant, és úgy morogta:
- Csak a tej miatt van.

- Nem. Nem, Szarbaszt! Samsza azt mondja, hogy jön a

baba!
Szarbaszt talpra ugrott. Keresett magának egy tiszta inget
és nadrágot, addig én megfü- rödtem hideg vízben. Samsza
házában nem volt meleg víz.
Az irániak ritkán fürödtek otthon, és nem is volt
fürdőszoba a házukban. A belvárosban viszont volt egy
hatalmas török márványfürdő, családoknak, nőknek és
férfiaknak való helyiségekkel. Szarbaszttal gyakran
használtuk a családi fürdőt, élvezve a bőséges forró vizet és
a fényűző ellátást. Iránban egyedül azt a török fürdőt
élveztem igazán.
Aznap reggel azonban nem volt idő arra, hogy meleg
fürdőt vegyek.
 Sietve hagytuk el a házat, és semmit nem vittünk
magunkkal. A kórház félórányira volt Samsza házától, és
megszenvedtem az út minden percét. Hiába vajúdtam,
gyalog kellett megtennem az utat. A szülési fájdalmak olyan
gyötrelmesek voltak, hogy legszívesebben lefeküdtem volna
a járdára, és a természetre bízom a dolgot. Ám tudtam,
hogy ezt nem tehetem. Be kellett érnem a kórházba, hogy a
gyermekem biztonságban szülessen meg.
Ismét olyan helyzetbe kerültem, hogy minden erőmet
összeszedve tovább kellett mennem. Fogalmam sem volt
róla, hogy mennyi szenvedés vár még rám.
A fájdalmak olyan hevesek voltak, hogy meg kellett
állnom. Ilyenkor visszatartottam a lélegzetemet, és a
házfalnak támaszkodtam. Megpróbáltam visszafojtani a
sikolyomat, nehogy odajöjjenek a rendőrök, ezért csak
nagyokat nyögtem. Szarbaszt és Samsza tehetetlenül
álldogáltak mellettem. Furcsa menetelésünk sok kíváncsi
tekintetet vonzott.
Végre megérkeztünk a helyi kórházba. Nem lepett meg,
hogy hűvös fogadtatásban részesültem. Hiába mondta
Samsza a felvételi irodán, hogy a lánya jött be szülni, hamar
rájöttek, hogy menekült vagyok. Addigra az irániaknak már
elegük volt az iraki menekültekből. Ellenségnek tartottak
minket, akik elveszik az orvosi ellátást a saját népük elől.
Hívtak egy nővért, hogy vezessen a szülészetre. Nagyon
rosszulesett, amikor azt mondták, hogy Szarbaszt nem jöhet
velem.
- Nem - mondta a nővér. - A férfiak nem léphetnek be a
szülőszobába.
Nyugtalanul néztem a férjemre. Ez volt életünk
legfontosabb eseménye, és szerettük
volna együtt átélni. Ráadásul halálra voltam rémülve, és
nem akartam egyedül lenni.
 Amikor Szarbaszt észrevette kétségbeesett pillantásomat,
erélyesebben lépett fel.
- Vele kell maradnom. Ez lesz az első gyermekünk, és a
feleségemnek szüksége van rám.
A nő arca eltorzult a dühtől. Vastag nyakával és hatalmas
termetével ijesztő ellenfélnek látszott, aki még egy iraki
pesmergával is kész felvenni a harcot. Barátságtalanul
meredt ránk.
- Szó sem lehet róla! Ez a szabály. Menj, és állj a rács
mögé. - Ezzel maga mögé mutatott.
Megfordultunk. A várót egy padlótól a mennyezetig
húzódó vaskerítéssel választották el. Ebben a kórházban
vadállatoknak tartják a várakozó férjeket?
- Várj ott. Majd Samsza velem lesz - mondtam
Szarbasztnak.
Ekkor a nővér Samszához fordult.
- Hol van a holmija? - kérdezte mogorván.

- Semmim sincs - hebegtem.

- Menj, és hozz egy inget meg ruhát a gyereknek! Nem
tudunk adni neki - förmedt a nővér Samszára.
Könnyes szemmel néztem, ahogy Szarbaszt
engedelmesen a rács mögé állt. Samsza is elment.
A félelemtől reszketve követtem a barátságtalan nővért.
Ez volt életem legmagányosabb útja. Mintha a sírba
vezettek volna.
A nővér bevitt egy kórterembe, ahol más nők is arra
vártak, hogy világra hozzák a gyermeküket. Közölték velem,
a szülésben nem kapok orvosi segítséget, de lesz velem egy
szülésznő vagy egy nővér, attól függően, milyen nehéz lesz
a vajúdás. Egyetlen vigasztaló szó nélkül ágyba fektettek, és
azt mondták, majd bevisznek a szülőszobára, ha eljön az
ideje.
 Nem így képzeltem el ezt az eseményt. Még soha nem
éreztem ennyire kiszolgáltatottnak magam. A fájdalom
majdnem elemésztette a testemet. Nagyon féltem. Én
voltam a családban a legkisebb gyerek, és soha nem
figyeltem oda, amikor a gyerekszülésről volt szó. Én voltam
a világon a legtájékozatlanabb nő, és fogalmam sem volt,
mi fog most történni. A tudatlanságom tovább fokozta a
félelmemet.
Egyedül voltam egy olyan helyzetben, amikor az anyámra
vagy a nővéreimre lett volna szükségem. A félelemtől és a
magánytól elsírtam magam. A könnyek végigcsurogtak az
arcomon. Anyámat akartam!
A fal felé fordítottam a fejem.
- Anya! - zokogtam.
Kinyitottam a szemem, és egy barátságos arcú iráni kurd
asszonyt pillantottam meg.
- Olyan szomorú vagy, kislányom! Ez boldog esemény. -
Körülnézett a helyiségben. - Hol vannak a nővéreid? Hol van
az anyád?
Nagyon nyomorultul éreztem magam a körülményeim
miatt.
- Menekült vagyok - vallottam be könnyek között. - Nincs
velem senki.
A kedves, telt idomú középkorú asszonyság bizalmat és
melegséget árasztott. Könnyes arccal elmosolyodtam,
amikor hozzám hajolt.
- Ölelj meg, gyermekem! Képzeld azt, hogy én vagyok az
anyád!
Úgy tettem.
A csodálatos hölgy felváltva segédkezett nekem és a saját
lányának.
Körülbelül tíz órakor megjelent egy komor arcú szülésznő,
hogy elvigyen.
 - Eljött az idő - mondta.
Féltem attól, ami most történni fog, és ugyanakkor
kételkedtem is. Honnan tudja, hogy eljött az idő? Senki sem
vizsgált meg.
A kedves asszonyság még egyszer megölelt.
- Nemsokára vége lesz. Amikor a karodba adják a kisfiádat
vagy a kislányodat, az a baba lesz a világon a legfontosabb
számodra.
A következő állomás maga volt a kínzókamra.
Azt mondták, másszak fel egy szülőasztalra. Olyan
keskeny volt, hogy kapaszkodnom kellett, nehogy leessek a
betonpadlóra. Nem tudtam ellazítani a testemet a görcsök
idején, mert elveszítettem volna az egyensúlyomat.
A szülés minden pillanata maga volt a borzalom. A
fájdalomtól valósággal önkívületi állapotba kerültem, de
semmilyen fájdalomcsillapítót nem kaptam. Egyetlen
megnyugtató szót nem szóltak hozzám. Valaki durván
kirántotta belőlem a gyermekemet, mielőtt még kész lett
volna arra, hogy előbújjon. Hangosan felsikoltottam, és a
gyerekem is felordított.
Meghallottam a gyermekem hangját!
Ezután mély sötétségbe zuhantam, és attól féltem, hogy
soha többé nem tudok onnan kikerülni. Ám ekkor
meghallottam Samsza hangját. Micsoda öröm! Beengedték
a szülőszobába. Megragadta a kezemet.
- Vége van. Fiad van, Joanna. Fiad született - duruzsolta
megnyugtató hangon.
Annyira kimerült voltam, hogy nem is fogtam fel az
esemény jelentőségét.
Amíg a nővér megmosdatta a fiamat, és becsavarta egy
takaróba, addig a szülésznő összevarrta szétszakadt
testemet.
 - Az irakiaknak nem jár helyi érzéstelenítés - jelentette ki,
és kíméletlenül szurkálni kezdett. Kéjes dühvel vágta belém
a tűt minden egyes öltésénél.
Amikor felkiáltottam a fájdalomtól, még keményebben
döfködött. Nyöszörögve kérleltem, hogy legyen kicsit
gyengédebb, de ügyet sem vetett rám. Azt hittem, soha
nem fogja abbahagyni a kínzást, de egyszer csak vége lett a
szörnyű tortúrának.
Ezután megpillantottam a fiamat.
Gyönyörű volt! Nem tudtam betelni apró arcának
szépségével. Hatalmas barna szemét ellenállhatatlannak
tartottam. Vékony orra és telt ajka Szarbasztra
emlékeztetett. Sötét haja olyan sima volt, mintha
megfésülték volna.
Samsza közel tartotta az arcomhoz, és belélegeztem
csodálatos babaillatát. Elhomályosodott a tekintetem.
Samszára néztem.
- Anya vagyok - mondtam örömmel.
Néhány óra múlva ragaszkodtam hozzá, hogy mutassák
meg Szarbasztnak a fiunkat. Nem tudtam másnapig várni,
mert azt akartam, hogy a férjem is lássa azt a kis csodát,
aki az életünkbe érkezett.
- Szarbaszt még mindig komor arccal álldogál a vaskerítés
mögött - mondta Samsza, és felkacagott.
Az iraki menekülteknek nem adtak kerekes széket, ezért
merev tagokkal sántikáltam végig a folyosón. Samsza hozta
a fiamat a karjában.
Hamarosan megpillantottam Szarbasztot, aki görcsösen
kapaszkodott a rácsba, és nem vette le rólam a szemét.
Olyan közel léptem, amennyire a rács megengedte.
-Nézd, Szarbaszt! Itt a fiad - súgtam elhaló hangon.
Szarbaszt csillogó szemmel nézett a fiára.
Arcán mosoly terült szét.
 -Kosa - mondta.
Az elmúlt hónapokban együtt kerestük a megfelelő nevet.
Végül úgy döntöttünk, ha fiú lesz, akkor Kosának fogjuk
hívni, amely kurd nyelven azt jelenti, hogy „harcos”.
- Kosa - ismételte meg Szarbaszt.
Néztem a kis harcosunkat, a mi kis Kosánkat, akit máris
teljes szívemből szerettem.
Ám Kosának nem tetszett ez a túlzott rajongás. Kinyitotta
a száját, és hangos sírással adott hangot tiltakozásának.
Nevettünk a boldogságtól. A fiunk tökéletes volt.
Szarbaszt büszkén nézett rám.
- Megcsináltad. Megcsináltad, Joanna - mondta, és
boldogan mosolygott.
- Igen - válaszoltam. - Mégis sikerült.
Győzedelmeskedtünk.
Valóban. Űzött vadakként vadásztak ránk, de mi
küzdöttünk a túlélésért. Kurdisztánban teljes volt a káosz, és
ezrével haltak meg körülöttünk a kurdok, de mi élünk. Újra
nekiál- lunk, és folytatjuk a harcot. A kurd álom tovább él
majd.
A kurd asszonyok méhei már kezdik pótolni az elveszített
életeket.
 Epilógus: szabadság!

LONDON, ANGLIA

1989. JÚLIUS 20.

1990.

A Heathrow repülőtér bevándorlási hivatalában Szarbaszt

rám nézett, és arcán győzelmes mosoly jelent meg. A
szemembe nézve biccentett a fejével. Egy szó nélkül
elkezdte összeszedni a holminkat.
A térdem legalább olyan gyenge volt, mint az idegeim.
Éreztem, hogy remeg a lábam. Alig tudtam állni.
Szarbaszt tudott a világon a legékesszólóbban meggyőzni
valakit. Legnagyobb bámulatomra, a szavai elérték a kívánt
hatást a komor tekintetű hivatalnoknál. Tehát nem
fordítanak vissza, és nem küldenek vissza Damaszkuszba,
ahonnan érkeztünk. Nem tartóztatnak le, és nem zárnak
börtönbe. Elfogadták, hogy menekültek vagyunk, és az
Egyesült Királyságban keresünk menedéket. Szabadon
beléphetünk Angliába, ahol segítséget és támogatást
kapunk, amíg legális tartózkodási engedélyért folyamodunk.
Valóban biztonságban voltunk. Örökre megszabadultunk
Szaddam Huszein vegyi fegyvereitől, az iráni menekültlét
nyomorúságaitól és a goromba szíriai hivatalnokoktól.
Angliában voltunk. Ebben az országban új életet
kezdhetünk, és biztonságban élhetünk. Itt fel tudjuk nevelni
Kosát, drága gyermekünket.
 Kosa kis arcára néztem, és még szorosabban öleltem
magamhoz. Olyan nagyszerű volt ez a pillanat, hogy sírnom
kellett, és zokogni kezdtem örömömben.
Mi voltunk a kevés szerencsések.
Az én drága Szarbasztom olyan fáradtnak és kimerültnek
látszott! A házasságunk három éve alatt több
megpróbáltatáson mentünk át, mint mások ötven vagy
hatvan év alatt. Azok a gondok olyan közel hoztak minket
egymáshoz, hogy ha száz évig élek, akkor is Szarbaszt lenne
a földön az egyetlen ember, aki tökéletesen megérti minden
gondolatomat és érzésemet. Közös volt a gyászunk és a
fájdalmunk. Tudtam, hogy neki is ugyanazok az emberek
hiányoznak, mint nekem. Akárcsak én, ő is a gyönyörű
Kurdisztánról álmodik.
Elámultam, milyen kedvesen bántak velünk a Heathrow-n
a bevándorlási hivatal munkatársai. Azonnal szállást és ételt
szereztek nekünk, pénzt adtak, és még abban is segítséget
nyújtottak, hogyan szerezzük meg a törvényes
menekültstátust. Miután éveken át olyan iraki kormányzati
tisztviselőkkel volt dolgunk, akik rendszeresen zaklattak és
háborgattak minket, hihetetlennek találtam, hogy idegen
emberek ilyen megértők és kedvesek legyenek.
Eszembe jutottak azok a napok, amikor talán a
legboldogabb voltam az életemben, amikor Kalat-Dizából
Mergébe utaztam, hogy találkozzam újdonsült férjemmel.
Honnan tudhattam volna akkor, hogy mennyi könnyet kell
még hullatnom? Olyan fiatal és szerelmes voltam, hogy
hittem az álmok valóra válásában. Azt hittem, megnyerjük
majd a csatákat, és áldozatunk elhozza a legnagyobb
győzelmet: a szabadságot a kurdok számára.
Ám Kurdisztán nem volt szabad, és azok közül, akik
szerették hazájukat, most sokan halottak vagy nem
szívesen látott menekültek.
 Végül rá kellett jönnöm, hogy a világ azzal sem törődik, ha
Szaddamnak sikerül minden kurdot lemészárolnia. Szaddam
volt a Reagan-kormány kedvence, és gyakorlatilag szemet
hunytak a majdnem százezer kurd meggyilkolása fölött.
Szarbaszttal együtt örökre el tudtam volna viselni a
menekültek életét, de az anyaság mindent megváltoztat
egy nő életében. Miután világra hoztam Kosát, a férjemmel
megállapodtunk abban, hogy el kell hagynunk a térséget, és
másik országban kell új életet kezdenünk, ahol biztonságban
fel tudjuk nevelni a gyerekeinket.
Rahad bátyám segített. Pénzt küldött, hogy kifizessük az
útlevelünket, és megvesztegethessük az iráni, majd később
a szíriai hivatalnokokat. A bátyám nélkül Szarbaszt, Kosa és
én egy olyan sátorvárosban kötöttünk volna ki, mint ahol a
halabdzsai túlélőket tartották bezárva, mert a PUK majdnem
teljes vereséget szenvedett, és már nem volt hová
menekülnünk a térségben. Miután Irán és Irak között
befejeződött a háború, az iraki kurd menekültek Irán
számára egyre égetőbb problémát jelentettek, és nem
látták őket szívesen. Irakba sem mehettünk vissza:
Szarbasztot valószínűleg kivégeznék, engem pedig
bebörtönöztek volna. Újszülött fiunk nem élte volna túl a
megpróbáltatásokat.
Abban a korrupt világban a pénz a legtöbb problémát
megoldotta. Rahad nagylelkű segítségével Szarbasztnak
sikerült néhány hivatalos papírt szereznie, és Szakkezből
Teheránba utazhattunk. Ott felszálltunk az első gépre, amely
elhagyta Iránt. Az volt a tervünk, hogy bárhová érkezünk is,
onnan olyan országba megyünk, amelyik befogadja a kurd
menekülteket. Majdnem hisztériás rohamot kaptam, amikor
rájöttem, hogy Szíriába tartunk, egy másik baaszista
országba. Szarbaszt sztoikus nyugalommal kijelentette,
hogy minden rendben lesz, de én nem tudtam másra
gondolni, csak arra, hogy a repülőtéren komor baaszista
hivatalnokokkal kell majd szembenéznünk.
 Kétségbeestem, amikor az aggodalmaim jogosnak
bizonyultak. A szíriai hivatalnokok dühösek voltak, hogy iraki
kurdok menekülnek az országukba. Gyanakvó szemek silabi-
zálták az iratainkat és az útlevelünket, majd hirtelen
kiállítottak a sorból, és nem engedélyezték a belépést
Szíriába. Egy kezdetleges épületben különítettek el minket,
amely a repülőtér terminálja alatt helyezkedett el. Ha ez
nem tetszik, mehetünk börtönbe is. Több kurd utast is
bezártak velünk együtt, de annyira aggódtam, hogy mind a
mai napig nem emlékszem azoknak az embereknek az
arcára, akik a sorstársaink voltak abban a szörnyű
helyzetben. A beszélgetéseinket sem tudom felidézni.
Nyugtalanságomat fokozta, hogy nem volt sem ételünk,
sem vizünk. A táskáinkat elkobozták, és csak két tartalék
pelenka maradt a fiamnak. Azok viszont nagyon hamar
elpiszkolódtak. Nem tudtam szoptatni, és a Kosának hozott
két üveg tej szintén elfogyott. A fiam ordított az éhségtől.
Huszonnégy óra múlva rendőrautóval egy damaszkuszi
rendőrőrsre szállítottak, ahol ki akartak hallgatni minket.
Fennállt a veszélye annak, hogy átadnak az iraki
kormánynak, és az a biztos halált jelentette volna.
Amikor tejet kértem a fiam számára, és helyette vizet
kaptam, olyan haragra gerjedtem ezen az érzéketlenségen,
hogy kiabálni kezdtem. Körülöttünk mindenkit
megdöbbentett vad dühkitörésem. Szarbaszt csitítani
próbált, hogy uralkodjak magamon, de nem tudtam
lecsillapodni, mert úgy éreztem, hogy mindnyájukat meg
tudnám ölni. Magamból kikelve üvöltöztem, és különféle
sértéseket vágtam a fejükhöz. Felháborodásom hirtelen
megváltoztatta a hivatalnokok hozzáállását. Egyik pillanatról
a másikra szívesen látott vendégek lettünk. A rendőrségről
egy damaszkuszi lakásba vittek bennünket, és minden
szükséges segítséget megkaptunk.
Két hétig nem voltam hajlandó elhagyni a lakást. Semmit
sem láttam az ősi Damasz- kuszból, és nem volt más
vágyam, mint elmenekülni abból a világból, ahol a
baaszisták uralkodnak. Miközben én a fiamra vigyáztam,
Szarbaszt azon munkálkodott, hogy hamis iratokat
szerezzen, és repülőjegyet vegyen egy közvetlen angliai
járatra. Az útlevelem szerint az Egyesült Arab Emírségek
állampolgára voltam. Mivel nem tudtunk brit vízumot
szerezni, úgy döntöttünk, akkor is elhagyjuk Szíriát, és a brit
bevándorlási hivatal irgalmára bízzuk magunkat.
Úgy szálltunk fel a Damaszkuszból Londonba induló
járatra, mint a menekülő bűnözők. Az idegességtől
megszólalni sem mertünk. Biztos voltam abban, hogy a
következő pillanatban lerángatnak minket a gépről, és
felraknak a legközelebbi bagdadi járatra.
Amikor a gép a menetrendtől eltérően megállt Cipruson,
paranoiás félelmemben úgy éreztem, hogy a mi illegális
státusunk miatt kell mindenkinek elhagyni a gépet. Miután
leszálltunk, közölték az utasokkal, hogy tíz órát fogunk ott
tölteni, ezért azt javasolták, hagyjuk el nyugodtan a
repülőtér területét, és nézzünk körül a szigeten. Én azonban
nem voltam hajlandó kimozdulni a terminálból. Semmi olyat
nem tettem, ami miatt egy újabb bevándorlási hivatalnok
elé kell állnom.
Aggodalmam alaptalannak bizonyult. Minden gond nélkül
felszálltunk a gépre, és folytattuk utunkat. Amikor végre
megérkeztünk a Heathrow-ra, a szívem a torkomban
dobogott. Néztem, ahogy Szarbaszt az útlevél-ellenőrzésnél
odalép az íróasztalhoz. Elmagyarázta szorult helyzetünket,
bevallotta, hogy az irataink hamisak, és politikai
menedékjogot kért, azon az alapon, hogy ha vissza kéne
mennünk Szaddam Huszein Irakjába, ott egészen biztosan
megölnének minket.
Az első Angliában töltött éjszakámról kevés emlékem van,
mert olyan kimerültek voltunk a szabadságba vezető hosszú
úttól, hogy alig beszéltünk. Csak Kosával törődtünk, aki
érthető módon sírós és nyűgös volt.
 Másnap reggel korán ébredtem. Felnéztem a
szállodaszoba piszkos mennyezetére. Ezt a szállást a
bevándorlási hivatalnokok szerezték nekünk, hogy addig itt
lakjunk, amíg találunk lakást. Nagyon vártam már, hogy
legyen saját lakásom, amely nem csak egy olyan szobából
áll, amelynek a mennyezete barnára színeződött sok év
alatt a füsttől és szennytől. Ez a mennyezet az én életemet
is jelképezte. Egyszer én is fiatal, friss és szép voltam, de az
elmúlt néhány év megöregített és megkeményített.
Most viszont megmenekültünk, és hirtelen szabadok
lettünk. Olyan országban találtuk magunkat, ahol nem
kellett attól tartanunk, hogy kurd származásunk miatt
elhurcolnak és lelőnek bennünket.
Lassan oldalra fordítottam a fejem, és ránéztem arra a
férfira, akit a saját életemnél is jobban szerettem. A szívem
elszorult. Szarbaszt arca még álmában is meggyötört volt,
de az utazásunk óta most először nem voltak rémálmai.
Reméltem, hogy ezután sok nyugalmas éjszaka vár ránk.
Angliában talán sikerül meggyógyulnia Szarbasztnak, aki
fiatalkora óta a harcosok nehéz életét élte.
A vékony ajtón át a folyosón rohangáló gyerekek
nevetését hallottam. Szerencsés gyerekek, akik nem ismerik
azt a félelmet, amelyet a becsapódó bombák vagy a
robbanólövedékek okoznak. Soha nem tapasztalták meg azt
a pánikot, hogy az éjszaka közepén menekülniük kell az
otthonukból.
Az ágyam mellett lévő kiságyra pillantottam, és Kosa
drága arcára néztem, aki fiatal életében először volt
biztonságban.
Halkan kiszálltam az ágyból, gyengéden megérintettem
Szarbaszt arcát, majd odamentem a kiságyhoz.
Megcsókoltam, majd betakartam Kosa apró, rózsaszín
lábacskáját. Ezután a nehéz függönyök elé álltam, és
kinéztem az ablakon. Néhány pillanatig a távolba
meredtem, és az angol házak apró kertjeit tanulmányoztam.
Vajon nekünk is lesz egyszer ilyen kertünk? Nehéz lesz
majd elfelejteni a szabadságharcosok zűrzavarral teli életét,
és egy normális, megállapodott életet élni? Képesek leszünk
nyugodt, kifinomult angol párrá változni?
Nagyot sóhajtottam, odamentem a fal mellett lévő kis
íróasztalhoz, és leültem a székre. Fogtam egy szállodai
levélpapírt, és sokáig bámultam a fehér lapra.
Aztán leírtam azokat a szavakat, amelyek túl szépek
voltak ahhoz, hogy igazak legyenek: Szarbaszt, Joanna és
Kosa Huszein szabad!
Szabadok vagyunk!
 Hol vannak most?

Amióta Joanna elhagyta szeretett Kurdisztánját, sok olyan

esemény történt, amely hatással volt a családja és a barátai
életére is, akik most szerte a világon élnek.
Joanna még mindig Angliában él, abban az országban,
amelyik szabadságot adott neki. Szarbaszttal együtt büszke
szülők, két fiuk van. Kosa 2007-ben lesz tizennyolc éves, és
örökölte apja művészi tehetségét. A kisebbik fiuk, Dylan
hatéves. Joanna a British Air- waysnél dolgozik, és nagyon
szereti az állását, amely sok utazással jár.
Szarbaszt megosztja idejét a kurdok által még mindig
Kurdisztánnak nevezett ÉszakIrak és Anglia között. Jelenleg
Kurdisztán újjáépítésének projektjein dolgozik.
Joanna idős anyja, Kafia még mindig ugyanolyan élénk
személyiség, mint azelőtt. Most Angliában él, ahol néhány
gyereke és számos unokája társaságát élvezi. Joanna
nővére, Alia és a férje, Hádi szintén Angliában élnek három
fiukkal, és gyakran meglátogatják Joannát és családját. A
negyedik fiuk Dubajban lakik a feleségével. A legidősebb fiú,
Rahad a feleségével, Christinával és Omar nevű tizenéves
fiával Svájc és Dubaj között utazgat. Szahad és családja
még mindig Irakban él, és sok nehézséggel kell
megküzdenie az ottani bizonytalan helyzet miatt. Szahad
nemrég kénytelen volt az éjszaka közepén családostul
elmenekülni Bagdadból, és Kurdisztánban keresni
menedéket.
Mihelyt biztonságos volt, Áisa néni gyerekei visszatértek
Halabdzsába, exhumálták az édesanyjuk holttestét, és a
gyönyörű Szuleimánijában temették el, a kurd városban,
ahol annyi boldog évet töltött. Sajnos Aziz bácsi elhunyt,
miután Joanna elmenekült Irakból.
Joanna legjobb tudomása szerint Asti, Rebvar és a
gyerekeik Ausztráliában élnek. Szarbaszt szeretetre méltó
unokatestvére, Kamaran már nős, és Ausztriában lakik a
feleségével és a kislányával. Sok pesmerga él Európa-
szerte, míg mások visszatértek Kurdisztánba, amely az
újkori történelem során most először szabad.
Sajnos Őrült Haszan meghalt. Joanna nem ismeri a bátor
csempész halálának részleteit. Senki sem tudja, hol van
most Szépség, az okos öszvér, akit Őrült Haszan annyira
szeretett, és aki megmentette Joanna életét azzal, hogy
átvitte a Kandil-hegyen.
Az iraki kurdok és az iraki síiták végül kapnak némi
elégtételt, miközben figyelemmel kísérik a volt elnök, a
háborús bűnökkel vádolt Szaddam Huszein perét. Első
tárgyalásán bűnösnek találták a síiták ellen elkövetett bűnei
miatt. Halálra ítélték, és 2006. december 30-án kivégezték.
Joanna - sok kurdhoz hasonlóan, aki a Szaddám-rezsim alatt
szenvedett - jogosnak tartotta a kivégzését, bár csalódást
érzett, hogy a volt diktátort még azelőtt kivégezték, hogy az
Anfal hadművelet tárgyalásának eredményét kihirdették
volna. Az Anfal hadműveletben becslések szerint
kétszázezer kurd férfit, nőt és gyereket gyilkoltak meg.
Huszein elmozdítása az iraki államvezetés előterébe
helyezte a kurd hősöket. Maszúd Barzánit, Molla Musztafa
Barzáninak, a kurd szabadságharc legendás alakjának fiát
az iraki Kurdisztán autonóm régiójának elnökévé
választották. Dzsalál Talabani, a PUK vezetője lett Irak első
kurd származású elnöke. Ezt kevés kurd hitte volna a sötét
évek alatt, amikor üldözték, kínozták és halomra gyilkolták
őket.
 Szaddam távozásával Joanna és a kurdok jogosan
reménykedhetnek abban, hogy az elnyomás és a népirtás
véget ér, és helyette egy demokráciához és személyi
szabadsághoz vezető új ajtó nyílik meg számukra.
A kurd szívekben él a remény!
 Kronológia

1918 Az Oszmán Birodalom vereséget szenved. A brit

haderők elfoglalják Irakot, és a kurdok által lakott területek
brit uralom alá kerülnek.
1818 Winston Churchill parancsot ad a Királyi Légierőnek,
hogy dobjon vegyi fegyvereket a lázadó kurdokra.
1919Az új iraki államhoz kurd területeket csatolnak,
amelyek ezzel brit mandátum alá kerülnek.
1920 A sévres-i békeszerződés kurd állam létrehozását
ígéri, ha a Nemzetek Szövetsége beleegyezik.
1921 I. Fejszált Irak - és a kurd területek - királyává
koronázzák.
1923 Mahmúd Barzandzsi sejk fellázad az új iraki kormány
ellen. Mahmúd sejk kihirdeti a Kurd Királyság létrehozását.
1923A sévres-i békeszerződést nem írja alá a török
parlament.
1924 A britek által támogatott új iraki kormány elleni
lázadásban Szuleimánija alulmarad.
1932 Barzáni lázadást szít, autonómiát követelve a
kurdoknak. Az autonómiát megtagadják.
1943 Barzáni ismét lázadást robbant ki, de most nagyobb
sikerrel. A kurd harcosok nagy területeket szereznek meg.
1946 Maszúd Barzáni megalapítja a Kurdisztáni
Demokrata Pártot (KDP). Ez egy törzsi alapokon álló kurd
politikai párt.
1946 A brit Királyi Légierő bombázza a kurd haderőket. A
kurd harcosok Iránba menekülnek.
 1946 Barzáninak el kell menekülnie Iránból az iráni
hadsereggel támadt nézeteltérése miatt. A Szovjetunióban
keres menedéket
1951 Barzánit választják meg a KDP elnökének, pedig
még mindig a Szovjetunióban van önkéntes száműzetésben.
1958 Miután az iraki monarchia megbukik, Barzáni
visszatér a száműzetésből. Az új iraki kormány elismeri a
kurd nemzeti jogokat.
1959 Az első baaszista államcsíny meghiúsul. Szaddam
Huszein Egyiptomba menekül. 1961 Újabb kurd lázadás után
az iraki kormány feloszlatja a KDP-t.
1963 A baaszista államcsíny most sikerrel jár. Kilenc
hónappal később egy puccs viszont a baaszista kormányt
buktatja meg.
1968 A baaszisták visszatérnek a hatalomba. Szaddam
Huszein az elnökhelyettes.
1970 Az iraki kormány és a kurd politikai pártok
megállapodást kötnek, amely kurd autonómiát garantál.
1971 Az iraki kormány és a KDP közötti viszony feszültté
válik.
1974 Az autonómia megtagadása után Barzáni újabb
lázadást hirdet.
1975 Az Irán és Irak közötti algíri egyezség értelmében az
irániak nem támogatják többé az iraki kurdokat.
1975 Dzsalál Talabani, a KDP korábbi tagja létrehoz egy új
kurd politikai pártot, a Kurdisztáni Hazafias Uniót (PUK).
1978A Talabani vezette PUK és a Barzáni vezette KDP
összecsap, és sok kurd harcos meghal.
1979 Ahmed Haszan al-Bakr elnök Szaddam Huszeint
nevezi ki utódjának. Barzáni, a KDP elnöke meghal. Fia,
Maszúd Barzáni szerzi meg a vezetést.
 1980 Irak megtámadja Iránt, és kitör az iraki-iráni háború.
1983 A PUK tűzszüneti megállapodást köt az iraki
kormánnyal. Tárgyalások kezdődnek a kurd autonómiáról.
1985 Az iraki kormány egyre agresszívebben lép fel a
kurdok ellen. A tárgyalások abbamaradnak. Az iraki kormány
katonái meggyilkolják Dzsalál Talabani bátyját és két
unokahúgát.
1986 A KDP és a PUK kurd harcosai katonai szövetségre
lépnek az iráni kormánnyal az iraki vezetés ellen.
1987 Az iraki hadsereg vegyi fegyvereket vet be a kurd
harcosok ellen.
1988 Az iraki hadsereg elindítja az Anfal hadműveletet a
kurdok ellen. Több tízezer kurd civilt és harcost ölnek meg,
és több százezren kénytelenek Iránba, Törökországba és
Szíriába menekülni. Halabdzsa városa a szörnyű vegyi
támadások szimbólumává válik.
1991 Miután Irakot kiűzték Kuvaitból, kitör egy kurd
felkelés. Az iraki hadsereg hadat visel a kurdok ellen. Több
ezer embert megölnek, és több mint egymillióan
száműzetésbe kényszerülnek. Sokan a hegyekben keresnek
menedéket.
1991 Észak-Irakban repülési tilalmi zónát hoznak létre,
hogy a kurdokat megvédjék Szaddam Huszeintől.
1994 A PUK és a KDP összecsapása polgárháborúhoz
vezet.
1996 Barzáni, a KDP vezetője Szaddam Huszeinhez fordul
segítségért a PUK ellen vívott harcában.
1996 A PUK erői visszafoglalják Szuleimániját.
1998 A PUK és a KDP békeszerződést köt.
2003 Szaddam Huszein kormányát megbuktatják a
koalíciós erők. A kurd nép először van biztonságban Irak első
világháború utáni létrehozása óta.
 2005 Az iraki és a kurd történelem fordulópontját jelenti,
amikor 2005. április 6-án Dzsalál Talabanit választják meg
az ország első kurd elnökének.
 Kislexikon

Abu Craib börtön Hírhedt börtönkomplexum Irakban,

amelyet a britek építettek az 1960- as években. Szaddam
Huszein kormánya itt kínozta és végezte ki a másképp
gondolkodókat. Joanna bátyja is itt raboskodott. A börtön
akkor vált világszerte hírhedtté, amikor kiderültek az
amerikai katonák kegyetlenkedései az iraki foglyokkal
szemben.
Ahváz A Karun folyó partján fekvő iráni város. Az iraki-
iráni háború alatt a leghevesebb harcok színhelye volt.
Joanna bátyja, Szahad Ahváz előtt harcolt több hónapon át a
lövészárkokban, és majdnem életét vesztette.
al-Aszkari, Dzsafar pasa (1895-1936) Joanna al-Aszkari
apai nagybátyja. Dzsafar al- Aszkari előkelő bagdadi
családból származott. Az első világháborúban együtt
szolgált Fejszál herceggel és Arábiai Lawrence-szel a
hidzsázi reguláris csapatok parancsnoki karában. A háború
után I. Fejszál és I. Gázi iraki királyt szolgálta, sok
kormányzati tisztséget töltött be. Többek között volt nagy-
britanniai nagykövet, védelmi miniszter és Irak
miniszterelnöke. Dzsafar szervezte meg, hogy unokaöccsét,
Joanna apját Franciaországban taníttassák. 1936-ban
meggyilkolták.
arab Körülbelül 270 millió embert magában foglaló nyelvi
csoport elnevezése, amely Szaúd-Arábiából származik.
arab nyelv A IV. század eleje óta írott nyelv. Az arab a
sémi nyelvcsaládba tartozik, rokon nyelvével, a héberrel és
az arámival együtt. Az arab írás jobbról balra halad.
 Baasz Arab nacionalista és szocialista párt, két szír
egyetemi hallgató, Michel Aflak és Szaláh Bitar alapította
1947. április 7-én. A párt vezérelvei közé tartozik a
szocializmushoz való ragaszkodás, a politikai szabadság és
a pánarab egység. Szíriában még ma is a Baasz Párt van
kormányon. Irakban a Baasz Párt 2003-ban szűnt meg,
amikor a koalíciós erők megdöntötték Szaddam Huszein
uralmát.
Baasz Párt, Irak 1950-ben, titokban alapították. 1963-ban
a párt egyre több tagot számlált, és megdöntötte az iraki
kormányt. Alig kilenc hónap múlva ismét kiestek a
hatalomból, de 1968-ban a baaszisták visszatértek, és
egészen 2003-ig hatalmon maradtak.
Bagdad Irak fővárosa, népessége körülbelül 5,8 millió. A
város a Tigris folyó partján fekszik. Egykor Bagdadot
tartották az Arab Birodalom központjának, és 638-tól 1100-
ig tartó fénykorában csak Konstantinápoly előzte meg
nagyságban és pompában. Akkoriban Bagdad a tudomány,
a filozófia és a kereskedelem egyik virágzó központja volt.
al-Bakr, Ahmed Haszan (1914-1982) 1968 és 1979
között Irak baaszista elnöke, az elnökhelyettes, Szaddam
Huszein unokatestvére, aki 1979-ben követte őt a
hatalomban.
Barzandzsi, Mahmúd sejk (? -1956) Köztiszteletben álló
kurd vezető, aki szembeszállt a britekkel, amikor Kurdisztán
királyává kiáltotta ki magát, és megszerezte Szuleimániját
és a környező területeket.
Barzáni, Molla Musztafa (1903-1979) Kurd nacionalista
vezető, a Kurdisztáni Demokrata Párt elnöke. Legendás
vezér volt, a kurd ügynek szentelte életét. Joanna és a
bátyja, Rahad szemében hősnek számított.
al-Dava Párt Egy csoport síita vezető alakította Irakban
az 1950-es évek végén, hogy harcoljon a baaszista
szocializmussal, szekularizmussal és kommunizmussal. Az
1970-es években vált kiemelkedő jelentőségűvé, és
fegyveres harcot vívott a baaszista kormány ellen.
Dzsafati-völgy Magas hegyekkel körülvett vidék Irak
északkeleti részén, itt volt a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK)
parancsnokságának központja. Egyike volt azoknak a
helyeknek, ahol Szaddam Huszein hadserege vegyi
fegyvereket vetett be. A Dzsafati- völgyben volt Bergalu, az
a kis falu, ahol a PUK rádióadója állt, és amelyet Joanna
otthonának nevezett.
Fejszál, I. (1885-1933) Hidzsáz (a modern Szaúd-Arábia)
első királyának, Huszein bin Alinak a harmadik fia. Fejszál
Táifban született, Konstantinápolyban tanult, és csatlakozott
T. E. Lawrence-nek (népszerű nevén Arábiai Lawrence) az
Oszmán Birodalom ellen vívott harcához. Miután az első
világháborúban legyőzték az Oszmán Birodalmat, Fejszál
Szíria és Irak királya lett. Nagyon közel állt az al-Aszkari
családhoz.
Fejszál, II. (1935-1958) Gázi király egyetlen fia. Csak
négyéves volt, amikor apja meghalt egy autóbalesetben. II.
Fejszált az 1958. július 14-én kitört forradalom reggelén
gyilkolták meg. Ebben a forradalomban pusztult el Joanna
apjának bútorgyára.
Gázi király (1912-1939) I. Fejszál egyetlen fia. Csak hat
évig uralkodott Irakban, autóbalesetben vesztette életét a
palota közelében.
Halabdzsa Kurd város Szuleimánija északi provinciában,
körülbelül 260 kilométerre Bagdadtól és 11 kilométerre az
iráni határtól. 1988. március 16-án polgári lakosságát a
közelmúlt legnagyobb mértékű vegyi támadása érte,
amelyben ötezer ember vesztette életét. Ezután Szaddam
serege lerombolta a várost, de azóta újjáépítették.
Huszein, Szaddam (1937-2006) Egy föld nélküli paraszt
fia, apja még a születése előtt meghalt. Nagybátyja nevelte
föl, a Baasz Párt segítségével került hatalomra, és 1979-ben
Irak elnöke lett. Nemcsak Irakot terrorizálta, hanem a
megtámadta a szomszédjait, Iránt és Kuvaitot is, háborús
térséggé változtatva a régiót. Az iraki-iráni háború idején
(19801988) Szaddam heves katonai támadásokat intézett
az északi kurdok ellen. 1987-ben és 1988-ban vegyi
fegyverek bevetésére adott parancsot, amely arra
kényszerítette Joannát, hogy elmeneküljön az országból. E
könyv írásának idején Szaddam ellen bírósági per folyik az
Irakban elkövetett atrocitásai, többek között az 1978-ban és
1988-ban a kurdok ellen elkövetett tömegmészárlások
miatt. A kurdok miatt indított perrel egy időben egy
különleges iraki bíróság emberiség elleni bűntettel
gyanúsította Szaddamot, mert kivégeztetett 148 férfit és
fiút a Bagdadtól 60 kilométernyire lévő síita Dudzsail
városban. Szaddamot 2006 decemberében felakasztották.
Irán Iráni Iszlám Köztársaság, amely Perzsiaként is ismert.
Irán Délnyugat-Ázsiában található, és mindig Irak esküdt
ellensége volt.
Iraki Köztársaság Közel-keleti ország, amely
Mezopotámia nagyobb részét, a Zagrosz- hegység
északnyugati területeit és a Szírsivatag keleti részét foglalja
magában. Az ország a volt török tartományok, Bagdad,
Baszra és Moszul egyesítéséből jött létre. Keleten Irán
határolja, északon Törökország, északnyugaton Szíria,
nyugaton Jordánia, délen pedig Kuvait és Szaúd-Arábia. A
modern Irak 1923-ban jött létre.
iszlám Mohamed próféta által alapított vallás.
Korán Iszlám szent könyv. A muzulmán közösségben a
legfőbb tekintélyt jelenti, és az iszlám alapvető forrása.
Azokon az isteni kinyilatkoztatásokon alapul, amelyeket
Mohamed próféta kapott életének utolsó húsz évében.
kurd Az araboktól, törököktől és perzsáktól elkülönült
huszonötmilliós népcsoport, amely Szíriában, Iránban,
Törökországban és Irakban él.
 Kurdisztán Szó szerint a „kurdok földje”. Észak-Irak, Dél-
Törökország, Nyugat-Irán és Északkelet-Szíria területén lévő
térség. Az első világháború után a nyugatiak független
államot ígértek a kurdoknak, ám ez nem valósult meg. Ma
az iraki kurdok majdnem teljes autonómiát élveznek, és Irak
kurd régiója virágzásnak indult.
Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) 1946-ban alapított
kurd politikai párt és törzsi fegyveres csoport, melyet
Maszúd Barzáni vezet. Később, az 1970-es években a KDP
egyik tagja, Dzsalál Talabani kivált a pártból, és egy rivális
pártot alapított, a Kurdisztáni Hazafias Uniót.
Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) 1975-ben alapította
Dzsalál Talabani, aki 2005-ben Irak elnöke lett. A PUK a
legfőbb kurd és iraki politikai mozgalom, amelynek számos
követője van a kurd nép körében. Rivális csoportja a KDP.
al-Madzsíd, Ali Haszan (1941- ) A volt iraki elnök,
Szaddam Huszein első unokatestvére. Ő verte le a Szaddam
Huszein baaszista kormánya elleni síita és kurd lázadásokat.
A 180 ezer kurd életét kioltó Anfal hadművelet során
mérges gázt vetett be (emiatt kapta a Vegyi Ali nevet). E
könyv írásának idején többek között ezért a háborús bűnért
folyik ellene per. Időközben halálra ítélték, s az ítéletet az
iraki legfelsőbb bíróság 2007 szeptemberében
helybenhagyta.
Mezopotámia Görög szó, jelentése „két folyó közti föld”,
amely a Tigris és az Eufrátesz közötti területet foglalja
magában. A korai civilizáció ebből a régióból származott,
amelyet ma Iraknak neveznek.
pesmerga Szó szerinti jelentése: „akik szembenéznek a
halállal”. A pesmergák fegyveres kurd harcosok, akik
kapcsolatban álltak a PUK-hoz hasonló iraki politikai
pártokkal. Joanna férje, Szarbaszt is a PUK tagja volt. 2005
januárjában még mindig nyolcvanezerre becsülték az iraki
pesmerga harcosok számát. Ők az egyetlen olyan fegyveres
csoport, amelyet az iraki kormány nem tiltott be.
Satt-el-Arab Az Eufrátesz és a Tigris összefolyásánál
kialakult folyóvíz. A Satt-el-Arab a Perzsa-öbölbe ömlik.
síiták Iszlám vallási csoport, amely többek között
Mohamed próféta utódlása miatt áll vitában a szunnitákkal.
Szuleimánija Kurd város Észak-Irakban. Joanna
édesanyja itt született.
szunniták Létszámát tekintve a legnagyobb iszlám vallási
csoport, de Irakban ők vannak kisebbségben. Joanna
családja szunnita mozlim volt.
Tigris Irak egyik fő folyója, amely keresztülfolyik
Bagdadon.
 Jean Sasson
MAGYARUL MEGJELENT MŰVEI

A fátyol mögött
A hercegnő lánya
Királyi sivatag
Irak lánya,
 Majada Ester gyermeke

Készült a Borsodi Nyomda Kft-ben

Felelős vezető Ducsai György igazgató