DANIELLE STEEL Szerelmes agglegények

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Danielle Steel: Toxic Bachelors

 Published by Bantam Dell

a Division of Random House, Inc., New York, New York Copyright © 2005 by Danielle Steel All rights
reserved

Jacket design by Yook Louie and Andrew M. Newman Author photograph ©Brigitte Lacombe
Fordította Sóvágó Katalin Hungarian edition

©by Maecenas Könyvkiadó, 2006

 Hungarian translation

©by Sóvágó Katalin, 2006

Elmondhatatlanul csodálatos gyermekeimnek: Beatrixnak, Trevornak, Toddnak, Nicknek, Samanthának,

Victoriának, Vanessának, Maxxnek és Zarának, akiknek a szeretete, kacagása, gyengédsége és öröme
beragyogja életemet.

Sebastiannek, a legszebb karácsonyi ajándéknak.

Ti vagytok Istentől kapott legértékesebb ajándékaim, és minden nap áhítattal köszönöm meg Neki
szeretetetek csodáját.

Szívem minden szeretetével: d.s.

MONDTA A FÉRFI / MONDTA A NŐ

Tenyerén hordoz majd, mondta a férfi, Szeretni fog, míg csak él, mondta a nő, Társa lesz az életemnek,
mondta a férfi,

A legjobb barátom lesz, mondta a nő.

Meghallgatja, mi újság, mondta a férfi,

Nevetni fog a vicceimen, mondta a nő.

Mindig figyel majd rám, mondta a férfi, Mindig lesz hozzám jó szava, mondta a nő.

Nincs, mi kitépjen karjából, mondta a férfi,

Kezem el nem engedi, mondta a nő.

Vigyáz majd az álmaimra, mondta a férfi,

Csókkal kíván szép álmokat, mondta a nő.

Szeretni fog, míg csak él, mondta a férfi,

Nem hagy el sohasem, mondta a nő.

DONNA ROSENTHAL művész

1.
 Forrón és fényesen sütött le a nap a Kék Hold fedélzetére. Kétszáznegyven láb hosszú, elegáns, karcsú
hajó volt, úszómedencével, helikopter-felszállóhellyel, hat fényűző vendégkabinnal, filmbe illő nagy
lakosztállyal, kifogástalanul betanított, tizenhat fős személyzettel. A világ összes jachtmagazinja ismerte a
Kék Holdat és tulajdonosát. Charles Sumner Harrington hat éve vásárolta egy szaúdi hercegtől. Huszonkét
éves volt, amikor megvette első hajóját, egy hetvenöt láb hosszú vitorlást, amelynek Álom volt a neve.
Azóta huszonnégy év telt el, ám Harrington ugyanúgy szeretett hajón lakni, mint akkor.

A negyvenhat éves Charles Harrington szerencsés embernek tartotta magát. Sok szempontból könnyen
alakult az élete. Huszonegy évesen óriási vagyont örökölt, és az óta felelősségteljesen forgatta a pénzt.
Személyesen intézte a beruházásait, és maga irányította a családi alapítványt. Tisztában volt vele, hogy
nem sokan születtek hozzá hasonlóan kedvező csillagzat alatt, és sokat tett mind az alapítványán keresztül,
mind magánemberként a kevésbé szerencsések megsegítésére. Tudta, hogy hatalmas felelősség nehezedik
rá, de már fiatalkorában is mindig előbbre helyezett magánál másokat. Különösen sokat tett a hátrányos
helyzetű fiatalokért és gyerekekért. Az alapítványa óriási eredményeket ért el az oktatásban, orvosi
ellátást biztosított elsősorban a fejlődő országok nyomorgóinak, és minden eszközzel harcolt a nagyvárosi
gyermekek bántalmazása ellen. Charles Harrington igazi közösségi vezető volt, aki feltűnés nélkül, az
alapítvány eszközeivel és magánemberként is, ha csak lehetett, névtelenül végezte ezt a munkát. Humanista
volt, rendkívül felelősségteljes, lelkiismeretes ember, aki ugyanakkor hamiskás mosollyal azt is vállalta,
hogy őt bizony nagyon elkényeztették, és egy cseppet sem szégyelli, ahogyan él. Megengedhette magának,
hogy évente milliókat költsön el mások segítésére, és mellette még jelentős összeget magára. Sosem nősült
meg, nem voltak gyerekei. Szeretett élni, és örömét lelte abban, hogy ezt megossza a barátaival.

Két legjobb barátjával, Adam Weisszel és Gray Hawkkal minden augusztust a Kék Holdon töltöttek.
Ide-oda hajókáztak a Földközi-tengeren, ott és akkor kötve ki, ahol, és amikor nekik tetszett. Tíz éve
vezették be ezt a szokást. Mohón várták minden évben az augusztust, és mindent megtettek, hogy le ne
maradjanak erről az útról. Ha cigánygyerekek potyognak az égből, Adam és Gray akkor is elrepül
augusztus elsején Nizzába, ahol várja őket a Kék Hold-vagy korábbi időkben a Kék Hold elődei –, hogy
csak egy hónap múlva szálljanak ki belőle. Charlie általában a júliust is a hajóján töltötte, és csak
szeptember közepén vagy végén tért vissza New Yorkba. Az alapítványát és a pénzügyeit ugyanolyan
kényelmesen intézhette a Kék Holdról. Ám az augusztus kizárólag a szórakozásé volt, és ez alól az idei év
sem jelentett kivételt. Most éppen csöndes nyugalomban reggelizett a fedélzeten, miközben a St. Tropez-i
kikötő előtt lehorgonyzott jachtot lágyan ringatták a tenger hullámai. Jó sokáig kimaradtak az éjszaka,
valamikor hajnali négy tájban vetődtek haza.

Charlie a kései fekvés ellenére is korán kelt, habár emlékei az estéről némileg összemosódtak, ami
gyakran megesett Gray és Adam társaságában. Vagány hármas voltak, de senkinek sem ártottak
szórakozásaikkal. Nem tartoztak felelősséggel senkinek, egyiküknek sem volt felesége, pillanatnyilag
barátnője sem. Már régóta megegyeztek, hogy helyzetüktől függetlenül mindig hármasban fognak tengerre
szállni, a függetlenek életét élik. Senkinek sem kellett magyarázkodniuk, mentegetőzniük, és éppen elég
keményen megdolgoztak a vakációért, Charlie, mint gazdag emberbarát, Adam, mint jogász, Gray, mint
művész. Charlie szívesen mondogatta, hogy bőségesen megérdemlik ezt az évi egy hónapos kalandozást.

Hármuk közül ketten tudatosan választották az agglegénysorsot; Charlie azt hangoztatta, hogy vele nem
ez a helyzet, ő balsorsa miatt maradt egyedülálló. Állítása szerint szívesen megnősült volna, csak még
nem találta meg az egy életen át keresett igazit. Ám nem adta fel a kutatást. Élete virágjában eddig
négyszer volt gyűrűs vőlegény, és mind a négy esetben történt valami, ami miatt, Charlie nagy bánatára és
őszinte keserűségére, le kellett fújni az esküvőt.

Az első menyasszony az esküvő előtt három héttel feküdt le a vőlegénye legjobb barátjával, ami
valósággal összeroppantotta Charlie életét. Ezek után persze vissza kellett mondania az esküvőt. Akkor
harmincéves volt. A második ara, rögtön az eljegyzés után, elfogadott egy londoni állást. Charlie
hűségesen ingázott, hogy láthassa a menyasszonyát, aki serényen dolgozott a Vogue brit változatának, és
alig bírt időt szakítani rá, hogy meglátogassa türelmesen várakozó, leendő férjét a lakásban, amelyet
Charlie a találkozásaik céljára bérelt ki. Két hónappal az esküvő előtt a menyasszony bevallotta, hogy
neki fontos a karrier, nem tudja elképzelni, hogy asszonyként lemondjon a munkáról, amihez Charlie
ragaszkodott. Az volt a felfogása, hogy életének társa maradjon otthon, és legyen anya. Nem akart dolgozó
feleséget, így hát megegyeztek, hogy civilizáltan szétválnak – bár a szakítás így is borzasztó nagy
csalódást okozott. Akkor már harminckét éves volt, és még inkább meg akarta találni álmai asszonyát. Egy
év múlva egészen bizonyosra is vette, hogy megtalálta. Fantasztikus lány volt, aki még az orvosi egyetemet
is hajlandó lett volna otthagyni az ő kedvéért! Együtt utaztak Dél-Amerikába, fejlődő országok gyermekeit
látogatták az alapítványi tevékenység keretében. Minden közös volt bennük, hat hónappal a
megismerkedésük után el is jegyezték egymást. Úgy ment minden, akár a karikacsapás, amíg Charlie rá
nem jött, hogy menyasszonya elválaszthatatlan az ikerhúgától, és elvárja, hogy mindenüvé vigyék őt is
magukkal. Charlie és a húg az első perctől utálták egymást, ami garantálta minden találkozáskor a parázs
veszekedést és a végeérhetetlen vitákat. A vőlegény bizonyosra vette, hogy ez az ellenszenv még riasztóbb
alakot ölthet. Ezúttal ő hátrált ki a kapcsolatból. A menyasszony nem tiltakozott. Fontosabb volt neki a
húga, semhogy feleségül menjen olyasvalakihez, aki gyűlöli az ő testvérét. Még egy év sem telt el, amikor
feleségül ment valakihez, és a húg is odaköltözött az újházasokhoz, ami meggyőzte róla Charlie-t, hogy ő
járt el helyesen. Utolsó mátkasága öt éve ért katasztrofális véget. A nő szerette Charlie-t, de még a
párkapcsolati tanácsadások után sem engedett abból, hogy nem akar gyereket. Fennen hangoztatta
szerelmét a vőlegénye iránt, de a gyerekkérdésben nem adta be a derekát. Charlie kezdetben még
bizakodott, hogy más belátásra térítheti, de nem sikerült neki, úgyhogy barátsággal szétváltak. Egyébként
az összes jegyessége így végződött. Jó barátságban maradt minden volt nőjével. Karácsonykor valósággal
elárasztották képeslapokkal a nők, akik valaha fontosak voltak a számára, aztán mégsem vette feleségül
őket, és akik az óta másokhoz mentek feleségül. Ha valaki megnézte a családi fényképeiket, rögtön feltűnt
neki, hogy ezek a nők mennyire hasonlítanak: csupa jó családból való, gyönyörű szőke, akik a megfelelő
iskolákba jártak, és a megfelelő férfiakhoz mentek feleségül. Jómódúnak látszó férjek oldalán, szöszi
gyerekek gyűrűjéből mosolyogtak a karácsonyi képeslapokról Charlie-ra, aki sokukkal máig is tartotta a
kapcsolatot. Valamennyien imádták Charlie-t, ő pedig gyengéd szeretettel gondolt rájuk.

Barátai, Adam és Gray folyton biztatták, hogy hagyja az úrilányokat meg a társasági hölgyeket, járjon
inkább egy „igazi” nővel, bár az „igazi”-ságot mindketten másképp értelmezték. Ám Charlie tudta, hogy
neki mi kell. Egy jó családból való, jól szituált, jól nevelt, intelligens nő, hasonló értékrenddel,
eszményekkel, hasonlóan előkelő származással. Mert ez fontos. Charlie a tizenötödik századi Angliába
tudta visszavezetni a származását, az ősei nemzedékek óta gazdag urak voltak, és már a nagyapja is
Princetonbati tanult. Az anyja és a nővére a Miss Portersbe járt, utána Európában kapták meg a társasági
csiszolatot. Charlie-nak ugyanilyen feleség kellett, ami persze elég ósdi nézet, sőt talán sznobság, ám neki
akkor is erre a nőtípusra volt szüksége, mert ez illett hozzá. Bizonyos értelemben régimódi volt,
ragaszkodott a hagyományos értékekhez, a politikában is konzervatív elveket vallott; ha volt is egy-két
flörtje, ezeket nagyon udvariasan és mindig rendkívül diszkréten intézte. Úriember volt, a körme hegyéig
elegáns és udvarias, azon kívül figyelmes, kedves, nagylelkű és elbűvölő, a modora maga a tökély. A nők
nagyon kedvelték, régóta kívánatos prédának számított New Yorkban és mindenütt, ahova a barátaival
betette a lábát. Általában mindenki szerette, mert nehéz volt nem szeretni.

Óriási asszonyi fegyvertény lett volna megszerezni férjül Charles Harringtont. Ám ő a mesebeli
királyfihoz hasonlóan csak bolyongott a világban, és kereste az igazit. Ó, bőségesen voltak bájos nők, akik
elsőre igézőnek látszottak, de mindig kiderült róluk valami végzetes hiányosság, amely visszariasztotta
Charlie-t az oltárhoz vezető úton. És ez legalább akkora szomorúság volt neki, mint ezeknek a hölgyeknek.
Feleséget, gyerekeket akart, de valahogy sosem sikerült. Negyvenévesen is agglegény volt, bár, mint
mondta, nem a saját hibájából. Meg akarta találni az igazi nőt, bujkáljon akárhol, és meg volt győződve
róla, hogy egyszer majd rátalál. Csak még azt nem tudta, hogy mikor. És mindig meglelte a magukat
eszményinek álcázó imposztorok jelmeze alatt a végzetes hiányosságot. Azzal vigasztalta magát, hogy
legalább nem vette feleségül a nem megfelelő személyt. Hálás is volt érte. Lankadatlan éberséggel figyelt
ezekre a végzetes hiányosságokra. Az eszményi nő itt él valahol, csak ő még nem találkozott vele. De egy
napon úgyis megleli!

Behunyt szemmel ült, odatartotta arcát a napnak. Két hajópincér felszolgálta a reggelijét, és másodszor
is megtöltötték a csészéjét kávéval. Éjszaka pezsgőt ivott, és meglehetősen sok Martinival nyomtatta le,
ám az úszástól valamivel jobb állapotban ült le a reggelihez. Remek úszó és gyakorlott szörföző volt.
Princeton-ban ő volt az úszócsapat kapitánya. A kor egy csöppet sem ernyesztette el acélos izmait.
Szenvedélyesen szeretett síelni, és kihasznált minden alkalmat télen a fallabdázásra, nyáron a
teniszezésre. Ez nemcsak az egészségének tett jót, de az alakja is olyan volt, mint egy fele annyi idős
férfié. Szédületesen jóképű volt: magas, vékony, a haja vörösesszőke és olyan dús, hogy eltűntek benne az
őszes szálak. Szeme kéken világított az arcában, amelyet sötétre cserzett a hajón töltött hónap, szóval
elállította a nők lélegzetét. Ám ő csak a magas, arisztokratikus szőkéket vette észre. Sosem gondolkodott
el rajta, hogy az anyja és a nővére is magasak és szőkék voltak.

Az anyját híres szépségnek tartották, a nővére a főiskolai teniszcsapat csillaga volt, mielőtt kimaradt,
mert fel kellett nevelnie az öccsét. Charlie tizenhat évesen maradt árván, miután szüleik kocsija
frontálisan ütközött egy másik autóval egy olaszországi vakáción. Huszonegy éves nővére, akkor éppen
harmadéves főiskolás, kimaradt a Vassarról, hazajött, és átvette a családfő kötelességeit. Charlie-nak
máig könnyek szöknek a szemébe, ha Ellenre gondol. A nővére azt mondta, akkor fogja befejezni a
főiskolát, ha az öccse két év múlva elmegy az egyetemre. Boldogan meghozta ezt az áldozatot a
testvéréért. Rendkívüli teremtés volt, Charlie imádta. De mire elkerült Princetonba, Ellen már súlyos
beteg volt, bár erről Charlie nem tudott, mert a nővére egyetlen szóval sem említette. Majdnem három
évig titkolta a betegségét a testvére előtt. Azt mondta, egyelőre túl sok a munkája az alapítvánnyal ahhoz,
hogy visszamenjen a Vassarra, Charlie pedig hitt neki. Ellen hősi harcot vívott az agydaganattal, amely
olyan helyen volt, hogy nem lehetett operálni. Huszonhat éves korában halt meg, pár hónappal azelőtt,
hogy Charlie megkapta a diplomáját Princetonban. Senki sem volt ott a diplomaosztásán, hogy
gratulálhasson. Szülei és testvérei elmentek, és nem hagytak neki mást, csak a felfokozott
kötelességtudatot és a hatalmas vagyont. Első vitorlását röviddel a diplomája után vásárolta, és két évig
hajókázott a világ körül. Szinte nem volt olyan nap, amelyen ne gondolt volna a nővérére és arra, amit
Ellen tett érte. Még a főiskoláról is lemondott az öccse kedvéért, és ugyanazzal a hűséggel állt Charlie
mellett mindenben, mint annak idején a szüleik. Milyen szép és harmonikus is volt az ő családi életük!
Nem volt más hibája, mint hogy mindenki, akit szeretett, olyan korán elment, és otthagyták őt gyedül.
Charlie semmitől sem félt annyira, mint hogy egyszer negszeret valakit, és azt is így kell elveszítenie.

Huszonnégy évesen tért vissza világ körüli útjáról. Beiratkozott Columbia Üzleti Főiskolára,
lediplomázott, megtanulta, hogyan irányítsa a befektetéseit és az alapítványt. Egyetlen éjszaka alatt jelelős
felnőtté érett. Nem hagyott cserben senkit, bár őt korán árvává tette a sors, tudta, sem a szülei, sem a
nővére nem a maguk jószántából hagyták magára. Óriási vagyona volt, néhány igazi ba-átja, de érezte,
hogy magányos lesz, amíg meg nem találja az igazit. Márpedig nem fogja beérni kevesebbel, mint amit
megérdemel, vagyis egy olyan nővel, aki méltó Ellenhez vagy az anyjához, s hűséggel kitart mellette a
végsőkig. Igyekezett minél ritkábban szembenézni azzal a ténnyel, mennyire halálosan retteg a magány-tól,
mióta elmentek a szerettei. Annál fontosabb, hogy ő megtalálja az igazi társát, akire számíthat, aki jó anyja
lesz a gyerekeinek, aki úgyszólván mindenben tökéletes. Ez életfontosságú. Ilyen nőre megéri várni.

– Uramisten! – Valaki felnyögött Charlie mögött a fedélzeten, mire ő elnevette magát. Kinyitotta a
szemét, megfordult. A fehér sortot, világoskék pólót viselő Adam éppen becsusszant vele átellenben a
székbe. Nagyokat kortyolt az erős kávéból, amit a hajó-pincér töltött a csészéjébe, csak azután tette fel a
kérdést: – Mi a fenének ittam annyit az éjszaka? Szerintem valaki megmérgezett. – A széles vállú Adam
haja sötét volt, a szeme ébenfekete, és ma nem bajlódott azzal, hogy megborotválja éles vonalú arcát Nem
nőtt közepesnél magasabbra, és nem is volt olyan jóképű, mint Charlie, a nők mégis szerették elragadó
értelmét és humorát. Amit nem kapott meg szépségben, bőségesen pótolta ésszel, hatalommal és pénzzel,
amiből az utóbbi években rengeteget keresett.

– Hajól emlékszem, többnyire rumot és tequilát ittál, de ez már a vacsorai bor után történt. – Megittak a
fedélzeten egy palack Cháteau Haut-Briont, mielőtt kimentek a partra, szemlét tartani St. Tropez bárjaiban
és diszkóiban. Arra nem számíthattak, hogy Charlie itt találja meg az eszményi nőt, de addig is kínálkoztak
mások, akikkel elfoglalhatták magukat. – És úgy rémlik, hogy amikor utoljára láttalak, mielőtt eljöttem,
éppen konyakot ittál a diszkóban.

– Gondoltam. Szerintem a rum csinálja ezt velem. Minden évben alkoholista leszek ezen a hajón. Ha
otthon innék így, kikerülnék a szakmából. – Adam Weiss belehunyorgott a napfénybe, föltette a
napszemüvegét, és elvigyorodott. – Pocsék hatással vagy rám, Charlie, de remek házigazda. Mikor jöttem
haza?

– Azt hiszem, öt óra tájban. – Hangjában nem volt szemrehányás. Nem ítélte el a barátait. Ő csak azt
akarta, hogy jól mulassanak, és ez mindig be is jött, ha hármasban voltak. Sose volt még két ilyen jó
barátja, mint Adam és Gray, sőt, a kötődésük több volt barátságnál. Testvéreknek érezték magukat, sok
mindenen átsegítették egymást az utóbbi évtizedben.

Adam rögtön az után ismerkedett meg Charlie-val, hogy a felesége elvált tőle. Ő és Rachel másodéves
korukban botlottak egymásba a Harvardon, és együtt folytatták a Harvard jogi szakosítóján. Rachel
summa cum laude végzett, és első próbálkozásra bekerült az ügyvédi kamarába, pedig sose volt gyakorló
jogász. Adamnek másodszor is neki kellett futnia, ennek ellenére remek ügyvéd lett belőle, aki sikeresen
haladt előre. Egy olyan irodához lépett be, amely rocksztárok és sportcsillagok képviseletével
foglalkozott, és nagyon szerette a munkáját. A diplomaosztás másnapján összeházasodtak Rachellel, nagy
örömére a két családnak, akik Long Islandről ismerték egymást. Furcsa módon ő és Rachel a főiskola előtt
sose futottak össze, holott a szüleik barátok voltak. Adamet nem érdekelték a szülők baráti körének lányai,
holott Rachelen az első pillanatban látta, hogy maga a tökély.

Mindenük közös volt, amikor sírig tartó boldogságban reménykedve összeházasodtak. Rachel a
nászútjukon teherbe esett, két gyerekük született két év alatt, Amanda és Jacob, akik most tizennégy és
tizenhárom évesek. A házasság öt évig tartott. Adam szorgalmasan dolgozott, építette a karrierjét, hajnali
háromkor járt haza, mert vagy koncertre, vagy meccsre ment az ügyfeleivel, és minden kísértés ellenére –
pedig volt belőle bőven – hű maradt a feleségéhez. Ám Rachel megunta a magányos éjszakákat,
beleszeretett a gyerekorvosukba, akit a gimnáziumból ismert, és meg is csalta a férjét, miközben Adam
gyűjtötte nekik a pénzt. Alig három hónapja volt teljes jogú tag az irodában, amikor Rachel közölte vele,
hogy jobb lesz neki nélkülük, és elhagyta. Elvitte a srácokat, a bútort, a megtakarított pénzük felét, és
feleségül ment a doktorhoz, mihelyt a házasságát felbontó végzésen megszáradt a tinta. Azóta tíz év telt el,
de Adam még mindig annyira gyűlölte, hogy alig bírt udvariasan szólni hozzá. Egy újabb házasságnak még
a gondolatától is iszonyodott. Még hogy ugyanaz következzék be még egyszer? Abba is majdnem belehalt,
mikor Rachel lelépett a srácokkal.

A válásuk óta eltelt évtizedben azzal védte ki az érzelmi kötődés kockázatát, hogy olyan nőkkel járt,
akik fele annyi évet számláltak, mint ő, és az IQ-juk az egytizede volt az övének. Márpedig abban a
közegben, ahol dolgozott, könnyen lehetett ilyeneket találni. A negyvenegy éves Adam huszonegy-huszonöt
éves lányokkal randizott, modellekkel, filmcsillagocskákkal, a rocksztárokra és az élsportolókra tapadó
rajongókkal. A felének még a nevére sem emlékezett. Brutálisan őszinte és bőkezű volt mindegyikhez.
Megismerkedésük pillanatában közölte, hogy soha többé nem fog nősülni, tehát amit csinálnak, a
szórakozás kedvéért csinálják. Ügyei legfeljebb egy hónapig tartottak. Adam befektetett néhány vacsorát,
hogy eljussanak az ágyig, aztán ment tovább. A szívét Rachel vitte magával, aztán bedobta valamelyik
kukába. Most már csak akkor beszélt az asszonnyal, ha muszáj volt, arra pedig egyre ritkábban került sor,
amióta a gyerekek megnőttek. Többnyire kimért e-maileket küldözgetett, vagy a titkárnőjére bízta a
telefonálást. Nem akarta, hogy köze legyen Rachelhez, vagy bárkihez. Adam szerette a szabadságát, és
nem akarta kockára tenni még egyszer.

Nagy sokára az anyja is abbahagyta a lamentálást, amiért a fia egyedülálló, és már nem próbálta
összeismertetni „helyes” lányokkal. Adam pontosan tudta, mit akar: egy forgó svédasztalt
játszópajtásokból, akikkel elszórakozhat. Ha beszélgetésre volt szüksége, felhívta a barátait. A nők a
szexre és a szórakozásra valók, meg arra, hogy ne engedjük közel magunkhoz őket. Adam nem óhajtott
újabb sebeket. Charlie-val ellentétben nem kereste az eszményi nőt. Neki csak az eszményi ágytárs kellett,
addig, amíg el nem megy az íze, két hétnél remélhetőleg nem tovább. Nem akarta elkötelezni magát.
Semmit sem vett komolyan a gyerekein, a munkáján és a barátain kívül. Nő pedig nem volt a barátai
között. Rachel az esküdt ellensége volt, az anyja a keresztje, amit cipelni kell, a nővére undok nyűg, a
lányok, akikkel futott, jóformán idegenek. Sokkal több öröme volt a férfiak társaságában. Felszabadult
mellettük, biztonságban érezte magát. Különösen érvényes volt ez Charlie-ra és Grayre.

– Úgy tűnik, remekül mulattam az este. – Adam álmosan vigyorgott. – Az utolsó, amire emlékszem, hogy
egy csomó brazil csajjal táncolok, akik nem beszéltek angolul, de apám, ahogy azok mozogtak! Óriásit
szambáztam velük, és legalább hatszáz pohárral ittam. Döbbenetesek voltak!

– Te is! – hahotázott Charlie. Süttették magukat a nappal. Jót tett még Adam fejfájásának is, aki
ugyanolyan energikusan lumpolt, mint ahogy dolgozott. Szakágazatának vezető jogászává verekedte föl
magát, örökös stresszben élt, egy lépést sem tett három mobiltelefon és személyi hívó nélkül, és vagy
tárgyalt, vagy útban volt repülővel valamelyik ügyfeléhez. Hírességek valóságos hadát képviselte, akik
aggasztó szabályszerűséggel keveredtek valamilyen pácba, ám Adam szerette a munkáját, és több türelme
volt a klienseihez, mint másokhoz, kivéve természetesen a srácait, akik az életét jelentették. Amanda és
Jacob volt a gyenge pontja.

– Úgy rémlik, kettővel is randevút beszéltem meg az éjszaka. – Adam elmosolyodott a brazil szépségek
emlékétől. – Egy kukkot sem értettek abból, amit mondtam. Vissza kell mennünk ma este, hogy ott vannak-
e még. – Már kezdett magához térni a második csésze kávétól. Ekkor jelent meg Gray, napszemüvegben,
fésületlenül ágaskodó fehér hajával. Kedvelte ezt a frizurát, amely különösen illett a hangulatához ma,
amikor nyögve ereszkedett a székébe. Fürdőnadrág volt rajta és festékfoltos, ám egyébként tiszta póló.

– Öreg vagyok én már ehhez. – Hálásan elvette a hajópincértől a kávéscsészét, és felbontott egy apró
üveg Unterberget. A keserű ital megnyugtatta a gyomrát a duhaj éjszaka után.

Adamtől és Charlie-tól eltérően Gray nem volt látványos dalia, inkább olyan benyomást keltett hosszú,
sovány alakjával, mint aki nem kap eleget enni. Gyerekkorában őt is rá lehetett volna tenni egy plakátra a
harmadik világ éhező apróságai közé. Azóta sem lett sokkal testesebb. Festő volt, az East Village-ben
lakott, ahol hónapokig is elpepecselt egy-egy gyönyörű, szövevényes képen. Legfeljebb ha kettőt sikerült
eladnia évente, és ennyiből meg is élt, bár nehezen. Akárcsak Charlie, ő se nősült meg soha, és nem lettek
gyerekei. Művészi körökben tisztelték, de sose gazdagodott meg. Nem volt fontos neki. Fütyült a pénzre.
Őt csak az érdekelte, mint ezt többször kifejtette, hogy becsületes munkát végezzen.

Kínálgatta az Unterberggel Adamet és Charlie-t is, de ők csak fintorogtak, és a fejüket rázták.

– Nem értem, hogy bírod meginni ezt a löttyöt! – Adam elhúzta a száját az Uníerberg szagától. – Hatni
hat, de inkább a macskajaj, mint hogy beleigyak!

– Pedig nagyon jó, és segít. Ha legközelebb ilyen ivászatra megyünk, egyenesen kössetek rá utána egy
unterberges infúzióra. Mindig elfelejtem, mennyire el tud fajulni az ilyen. Megfelelünk még a
követelményeknek? – Gray magába döntötte a gyógyitalt, utána a kávét, aztán rávetette magát a tojásra.

– Ez általában a második héten szokott bekövetkezni, nem az elsőn – nevetett Charlie.

Örült a barátainak. Kezdetben nyavalyognak, de pár nap alatt beleszoknak. Különben is, nem volt ez
olyan ártalmas, mint ahogy Adam és Gray beállította. Igaz, az éjszaka tényleg sokat ittak, és istenien
mulattak: táncoltak vadidegen nőkkel, figyelték az embereket, élvezték egymás társaságát. Charlie már
nagyon várta ezt a közösen eltöltendő hónapot. A három férfi számára ez az augusztus volt az év jutalma.
Hónapokkal előtte elkezdték számolni a napokat, és utána hónapokig éltek a melegéből. Egy évtizedre
visszanyúló emlékeik voltak már az ilyen utakból, és sosem unták meg, hogy nevetve fölemlegessék őket.

– Azt hiszem, az idén kissé előrehoztuk a görbe éjszakát. A májam máris kész. Érzem! – közölte Gray
aggodalmasan. Lenyomtatta a tojást egy szelet pirítóssal, hogy megnyugodjon a gyomra. A feje még az
Unterberg ellenére is lüktetett. Adam rá se bírt volna nézni arra a reggelire, amit Gray most kebelezett be.
Ráadásul vallásos áhítattal itta reggelenként a gyomorkeserűt, és mintha meg is lett volna az eredménye.
Bár szerencsére egyikük sem lett tengeribeteg. – Öregebb vagyok nálatok. Ha nem lassítunk, bele fogok
halni. Már maga a táncolás is megölhet. Szörnyű, mennyire nem vagyok formában!

Gray még csak most töltötte be az ötvenet, ennek ellenére jóval idősebbnek látszott a barátainál. Charlie
még a negyedik évtizedben is megmaradt fiúsan fiatalosnak, és nyugodtan letagadhatott volna öt-tíz évet,
Adam pedig csak negyvenegy volt, és fantasztikusan fitt. Akármerre járt, akármennyi munkája volt,
egyetlen nap sem hagyta volna ki az edzőtermet. Azt mondta, ez az egyetlen, amivel ellensúlyozhatja az
idegfeszültséget. Gray sose foglalkozott magával: keveset aludt, még kevesebbet evett, és ugyanúgy a
munkájáért élt, mint Adam. Hosszú órákon át ácsorgott az állványa előtt, és ilyenkor nem tett mást, mint
gondolkodott, álmodozott, és még a lélegzése is tele volt művészettel. Tulajdonképpen nem is volt nagy a
korkülönbség, de Gray pontosan annyi idősnek látszott, ahány éves volt, és ezt mindenekelőtt fehér
bozontjának köszönhette. A nők vonzónak és gyengédnek találták, legalábbis addig a rövid ideig, amíg ott
nem hagyták.

Charlie-val és Adammel ellentétben Gray sose futott a nők után, és nemigen törte magát a figyelmükért.
Belefeledkezett a művészetbe, és mindig a nők szemelték ki maguknak. Mágnesként vonzotta a klinikai
eseteket, ahogyan Adam jellemezte a barátnőit, ami ellen Gray nem tiltakozott: A nőket, akikkel járt, vagy
közvetlenül ismeretségük előtt, vagy kapcsolatuk hajnalán állították le a gyógyszerekről. Mindig
bántalmazta őket az előző barát vagy a volt férj, akik azok után is hívogatták telefonon a kérdéses hölgyet,
hogy kivágták az utcára. Ilyenkor jött Gray, a fáradhatatlan megmentő; még ha esetleg visszataszítónak és
csúnyának is találta őket, akkor is felajánlotta nekik, hogy lakjanak nála, „csak arra a pár hétre, amíg
sikerül lábra állniuk”. A nők pedig kivétel nélkül minden esetben az ő lábára álltak, nem a magukéra.
Gray főzött, fedelet adott nekik, vigyázott rájuk, orvosokat és pszichiátereket hajtott fel számukra,
rehabilitációra hurcolta vagy személyesen szoktatta le őket az ivásról. Pénzt adott nekik, úgyhogy anyagi
csőd volt számára minden kapcsolat. Biztos menedéket, jóságot, kényelmet biztosított. Szinte mindent
elkövetett értük, ha nem voltak srácaik. Mert a gyerekek jelentették az egyetlen dolgot, amit Gray nem
tudott kezelni. Világéletében rettegett tőlük. A saját gyerekkorára emlékeztették, ami nem volt kellemes
emlék. A gyerekek és a családok láttán még fájdalmasabban kellett éreznie, hogy a saját családja nem volt
igazi család.

A nők elsőre nem látszottak komisznak, és fennen hangoztatták, hogy csak jót akarnak Graynek. Kaotikus
magánéletű, széthulló, zilált, gyakran hisztérikus teremtések voltak. Gray viszonyai egy hónaptól egy évig
tartottak. Állást szerzett a szeretőinek, bemutatta őket hasznos ismerősöknek, a hölgyek pedig, ha nem
kötöttek ki ismét valamelyik kórházban vagy elmegyógyintézetben, rendre otthagyták valakiért. Gray ugyan
sosem akarta feleségül venni egyik barátnőjét sem, ám megszokta őket, és egy darabig keserítette száját a
csalódás, ha a szeretők búcsút mondtak, amire egyébként számított. Született gondviselő volt, és mint
minden felelős szülő, tudta, hogy a csibék nem maradnak örökké a fészekben. Ezek az elválások valahogy
mégis mindig sértőre és keservesre sikeredtek. A hölgyek ritkán távoztak elegánsan Gray életéből.
Meglopták, eszelős üvöltözésük miatt a szomszédok a rendőrséget voltak kénytelenek kihívni, kiszúrták
volna az autója kerekét, ha lett volna autója, kidobálták a holmiját az ablakon, és a randalírozásaik
egyszerre voltak Gray számára kompromittálók és fájdalmasak. A rájuk pazarolt időt, fáradságot, pénzt és
gyengédséget ritkán köszönték meg, vagy sosem. Úgyhogy végül Gray fellélegezhetett, mikor távoztak az
életéből. Adammel és Charlie-val ellentétben őt sohase vonzották a fiatal lányok. Ő a negyvenegynéhány
éves és komolyan megroggyant lelkiállapotú asszonyokat kedvelte. Azt mondta, tetszik neki a
sebezhetőségük, és sajnálja őket. Adam javasolta, hogy dolgozzon egy krízisközpontnak vagy a
Vöröskeresztnek: ott gondoskodhat kedvére, és nem kellene elmebetegek és klimaxosok öngyilkossági
forró drótjává változtatni az életét.

– Nem tehetek róla – restelkedett Gray. – Mindig arra gondolok, hogy ha én nem segítek rajtuk, akkor
senki sem fog.

– Az is csoda, hogy valamelyikük nem próbált még legyilkolni álmodban. – Ilyen is akadt egy-kettő, ám
szerencsére kudarcot vallottak a kísérleteik. Gray elsöprő és mindent betöltő késztetést érzett a világ
megváltására és a bajba jutott nők megmentésére.

Még azokéra is, akiknek a szükségletei között mindig szerepelt egy Grayjel nem azonos férfi. És mihelyt
távoztak, feltűnt a következő összeomlott asszony, és újra felforgatta a festő életét. ő már megszokta ezt a
hullámvasutat. Sosem élt másképp.

Barátai rendezett, konzervatív famíliákból származtak: Adam családját Long Islanden, Charlie-ét az
Ötödik sugárúton övezte nagy tisztelet. Gray gyerekkorát zűrzavar jellemezte. A pár, amely a születése
után örökbe fogadta, minden idők egyik leghíresebb rockzenekarához tartozott. Gray a kor legnagyobb
rocksztárjainak társaságában nőtt fel, akik már nyolcéves korában megkínálták sörrel és füves
cigarettával. Szülei örökbe fogadtak egy kislányt is; a fiúcskát Graynek nevezték el, a lánykát Sparrow-
nak. Mikor Gray betöltötte a tízet, szülei „újjászülettek” és visszavonultak. Először Indiába költöztek,
aztán Nepálba, aztán a Karib-térségbe, és négy évig éltek az Amazonason hajókázva. Gray ma már sokkal
jobban emlékezett az őslakosokra és a rengeteg nyomorúságra, mint korai drogos éveire, habár azok sem
merültek mindenestől feledésbe. Húga buddhista apáca lett, és visszatért Indiába, hogy a kalkuttai
éhezőkért dolgozzon. Gray a szó képletes és konkrét értelmében kiszállt a hajóból, és tizennyolc évesen
New Yorkba utazott festeni. Családjának még mindig volt pénze, ám ő úgy döntött, kipróbálja, mennyire
képes a maga erejéből. A húszas évei elején Párizsban tanult, aztán visszatért New Yorkba.

Szülei addigra átköltöztek Santa Fébe, és mikor Gray huszonöt éves lett, örökbe fogadtak egy navaho
csecsemőt, akit Fiúnak neveztek el. A törzs valami nagyon komplikált eljárás után engedélyezte az
örökbefogadást. Gray kedvesnek találta a gyereket, ám olyan nagy volt a korkülönbség, hogy szinte sose
találkozott Fiúval, aki tizennyolc éves volt, amikor örökbe fogadó szülei meghaltak, és ezek után
visszatért navaho törzséhez. Ez hét éve történt, és noha Gray tudta, hol él Fiú, nem keresték meg egymást.
Sparrow pár évente írt neki Indiából. Sosem kedvelték egymást valami nagyon, zsenge éveik javarészt
azzal teltek, hogy megpróbálták átvészelni szüleik hóbortjait és kelekótyaságát. Sparrow évekig próbálta
felkutatni vér szerinti szüleit, talán azért, hogy legyen valami normális az életében. Valahol Kentuckyban
talált rájuk, de rögtön kiderült, hogy nincs egyetlen közös tulajdonságuk sem, nem is nézett feléjük többé.
Gray a maga részéről nem volt kíváncsi a saját nemzőire; néha motoszkált benne a kíváncsiság, de épp
elég baja volt az örökbe fogadó szülőkkel is, nem szorult rá, hogy újabb mániásokkal egészítse ki a
választékot, bőven beérte a saját kergéivel. Nem nagyon különböztek tőlük a nők sem, akikkel járt. Gray
azok között a magánéleti katasztrófák között nőtt fel, amelyeket megoldani próbált a barátnői helyett. Itt
ismerős terepen mozgott.

Egyet tudott bizonyosan: azt, hogy nem akar gyereket. Hogy aztán ugyanez történjen velük? A gyerek
másoknak való, az olyanoknak, mint Adam, aki képes tisztességgel felnevelni. Gray tudta, hogy erre ő nem
alkalmas. Nem látott szülői szerepmodellt, nem ismerte az igazi családi életet, semmit sem adhatott volna
egy gyereknek, ő legalábbis így érezte. Nem akart mást, csak festeni, és jól festett.

Nem tudni, miféle gének keveredtek a sejtjeiben, de hatalmas tehetség volt. Vagyont nem szerzett a
festészetével, tisztelőket annál inkább. Még a kritikusok is elismerték, hogy nagyon jó. Csak sosem tudta
annyira megszervezni az életét, hogy pénz is legyen a képeiből. Amit a szülei kerestek, elverték narkóra és
világ körüli utakra. Gray megszokta, hogy üres a zsebe, és egyáltalán nem bánta. Amije volt, odaadta
másoknak, akikről úgy érezte, jobban rászorulnak. Neki mindegy volt, hogy Charlie jachtján lubickol a
fényűzésben, vagy a New York-i Meatpacking kerületben levő műtermében vacog. Tulajdonképpen az is
mindegy volt, van-e mellette asszony, vagy sem. Ami számít, az a munka meg a barátok.

Rég rájött, hogy bár a nők vonzók is tudnak lenni időnként, és hideg éjszakákon kellemes az ágyban egy
meleg test, mind egy szálig eszelősök – legalábbis az ő ágyába csak a hibbantja jutott. Mindenki
elkönyvelte magától értetődő ténynek, hogy az a nő, aki Grayjel fut, csakis gyagyás lehet. A festő elfogadta
ezt a sorsot, sőt, ellenállhatatlanul vonzónak találta viharos gyermekkora után. Úgy érezte, egyetlen módon
törheti meg örökbe fogadó családjának rontását, ha nem adja tovább azt a szorongásokat gerjesztő
életstílust a saját gyerekének. Az ő ajándéka a világnak, mint ezt sűrűn elismételte, az, hogy nem lesznek
gyerekei. Híven tartotta magát ehhez az ígéretéhez, és tudta, hogy sohasem fogja megszegni. Azt mondta,
hogy kölcsönösen allergiásak egymásra a gyerekekkel. Charlie-val ellentétben Gray nem kereste az
eszményi nőt; neki az is elég lett volna, ha rátalál egy normálisra. Addig meg a nők jók voltak
unaloműzőnek és szórakozásnak.

– Szóval mit csinálunk ma? – érdeklődött Charlie, amikor a reggeli után elterültek nyugágyaikban a
fedélzeten.

A nap már csaknem delelőre hágott, és az idő még sosem volt ilyen szép. Adam azt mondta, ő vásárolni
akar a srácainak St. Tropez-ban. Amanda mindig örül annak, amit ő hoz, Jacobot pedig könnyű boldoggá
tenni. Szerették az anyjukat és a mostohaapjukat is, de az apjukat egyenesen bálványozták. Rachelnek és az
orvosnak az óta még két gyereke született. Adam úgy tett, mintha ezek nem léteznének, bár tudta, hogy a
sajátjai úgy szeretik őket, mintha nem is féltestvérek lennének, hanem igaziak. De ő nem akart tudni róluk.
Sosem bocsátotta meg Rachel árulását. Nem is akarta. Szerinte, ha alkalom kínálkozik, minden nő lemegy
söpredékbe. Az anyja örökösen pocskondiázta a férjét, úgy bánt vele, mint egy kutyával. Adam apja
némasággal védekezett a szüntelen sértegetés ellen. A nővére agyafúrtabb volt, mint az anyjuk, ő
vinnyogással csikart ki magának mindent. Ha mégse sikerült, akkor kimeresztette a karmait, kivicsorította
az agyarait, és ocsmányan, gonoszul viselkedett. Adam szerint a nőket csak úgy lehet kezelni, hogy fogunk
magunknak egy butát, nem engedjük tíz lépésnél közelebb, és minél hamarabb ejtjük. Addig nincs baj,
amíg nem állapodik meg az ember. Kizárólag akkor szakított időt a gyönyörködésre, és akkor engedett
gyanakvó éberségéből, ha a hajón volt Charlie-val és Grayjel, vagy a gyerekeivel tölthette az időt.

A boltok egykor bezárnak az ebédszünet miatt – emlékeztette Charlie. – De délután még bemehetünk,
amikor kinyitnak.

Most már Adamnek is eszébe jutott, hogy fél négyig vagy négyig nem érdemes boltba menni. Ebédelni is
korán volt még. Csak az imént reggeliztek, bár ő a korhely éjszaka után beérte egy zsemlével és egy csésze
kávéval. Könnyen a gyomrára ment az idegesség, pár éve fekélye is volt, épp ezért mindig mértékletesen
evett. Ezt az árat készséggel megfizette idegtépő foglalkozásáért. Évek óta intézte élsportolók és vezető
sztárok szerződéseit; valósággal kivirult a feszültségtől, ami ezzel járt. Kiváltotta őket a fogdából,
bejuttatta őket azokba a csapatokba, ahova be akartak jutni, szerződtette őket koncertkörutakra,
lebonyolította a válásukat, vigaszdíjat fizetett a szeretőiknek, megfogalmazta a rózsabokorban született
gyerekek támogatását biztosító okmányokat. Ez bőven adott munkát, feszültséget és örömet. De most végre
vakációzhatott a barátaival!

Két vakációja volt egy évben: az egyik Charlie hajóján, augusztusban, amit a világ minden kincséért ki
nem hagyott volna, és még egy hetes téli csavargás a Karib-tengeren. Ezeken a téli utakon Gray sohasem
vett részt, mert rossz emlékei voltak a Karib-térségről még abból az időkből, amikor ott élt a szüleivel.
Azt mondta, nincs, amivel oda lehetne csábítani. És az augusztusi hajózás befejeztével Adam még egy
hetet utazgatott Európában a gyerekeivel. Ugyanezt tervezte most is. A repülőgépe majd elhozza a srácokat
New Yorkból; Nizzában ő is felszáll hozzájuk, és irány London egy hétre.

– Mit szólnátok hozzá, ha horgonyt vetnénk egy kis időre? – kérdezte Charlie. – Lehorgonyzunk itt a part
előtt, és a motorcsónakkal megyünk be ebédelni a Club 55-be. – Barátai bólogattak. St. Tropez-ban
általában ez volt a program.

Charlie-nak megvolt a fedélzeten minden kelléke a vendégek számára: vízisí, vízibicikli, egy apró
vitorlás, széldeszkák, köny-nyűbúvár-felszerelés. Ám a barátok az idő nagyobb részében jobban szerettek
lustálkodni. Ebédeltek, vacsoráztak, nőztek, ittak, úszkáltak egy kicsit. És rengeteget aludtak, főleg Adam,
aki mindig elcsigázottan érkezett, és azt mondta, Charlie hajója az egyetlen hely, ahol tisztességesen
kialhatja magát. Ez az augusztus volt az év egyetlen hónapja, amikor nem kellett izgulnia. Így is kapta az
irodájából a faxokat és az e-maileket, amelyeket naponta ellenőrzött. Ám titkárai, titkárnői és partnerei
tudták, hogy augusztusban csak akkor szabad zavarni Adamet, ha okvetlenül muszáj. Ez volt az egyetlen
alkalom, amikor elengedte a kormányt, és megpróbált nem gondolni az ügyfeleire. Aki ismerte, és tudta,
milyen keményen dolgozik, az belátta, hogy szüksége van erre a szünetre, mert szeptemberben sokkal
kedvesebben tért haza. Hetekig, néha hónapokig megélt a Charlie-val és Grayjel töltött jó időkből.

A három férfit a segítenivágyásuk hozta össze. Charlie alapítványa jótékonysági koncertet szervezett,
amelynek bevételéből egy otthont akartak létesíteni az Upper West Side-on bántalmazott nők és gyerekek
számára. Az esemény házigazdája egy igazi nagy rocksztárt akart megkérni a fellépésre, és kapcsolatba
lépett Adammel, a művész jogi képviselőjével. Adam és Charlie később együtt ebédelt, hogy megvitassák
a részleteket, és nagyon rokonszenvesnek találták egymást. Mire a koncert lezajlott, már barátok voltak.

Adam rávette a rocksztárt, hogy mondjon le egymillió dolláros fellépési díjáról az alapítvány javára.
Hallatlan dolog volt, de neki sikerült. Ugyanezen az estén elárverezték Gray egyik képét, amit ő
adományozott. Hatalmas áldozat volt ez tőle, mert fél évig élhetett volna az árából. A koncert után
felajánlotta, hogy fest egy freskót az otthonba, amelyet Charlie alapítványa működtetett. Ekkor ismerkedett
meg Charlie-val, Adammel pedig akkor, amikor Charlie mindkettőjüket vacsorára invitálta a lakásába,
hogy köszönetet mondhasson nekik. Ellentétesebb egyéniségeket el sem lehetett volna képzelni, mégis
összekötötte őket az, amit fontosnak tartottak, az, hogy egyikük sem volt nős és éppen nem élt komoly
kapcsolatban. Adam akkor volt túl a válásán, Charlie két eljegyzés között állt. Meghívta őket a hajójára,
hogy ne legyen egyedül augusztusban, amikorra eredetileg a mézesheteit tervezte. Úgy gondolta,
kellemesen elüthetik az időt, ám ez az augusztus felülmúlta a reményeit. Fantasztikusan érezték magukat.

A lány, akivel Gray járt, júniusban öngyilkosságot kísérelt meg, majd júliusban elpályázott az egyik
festőnövendékkel, úgyhogy augusztusban Gray mélységes megkönnyebbüléssel és hálával hagyta el a
várost, ahol anyagilag most még a szokottnál is jobban leégett. Adamnek rázós nyara volt: két sportolója
megsérült, egy világhírű rockbanda lemondta a koncertkörutat, amiből legalább tucatnyi per lett. Ezek után
a Charlie jachtján töltött európai augusztus maga volt a tökély. Az elsőt hasonlóan tökéletes augusztusok
követték. Ez a mostani ugyancsak pazarnak ígérkezett. St. Tropez, Monte Carlo, egy kis rulett, Portofino,
Szardínia, Capri, meg még ahol kedvük tartja lehorgonyozni. Még csak két napja, hogy elkezdődött az
izgalmas utazás egymás megunhatatlan társaságában. A Kék Hold eszményi helyszín volt a közös
ivászatokhoz és mulatságokhoz.

– Szóval mi legyen, fiúk? Ebéd a Club 55-ben, és előtte egy kis úszás? – nógatta őket Charlie, hogy
minél előbb közölhesse terveiket a kapitánnyal.

– Felőlem mehet – mondta Adam. Megszólalt a francia mobiltelefonja. Adam égnek emelte a tekintetét,
és elengedte a füle mellett a csörgést. Az üzenetet később is meghallgathatja. Csak ezt az egy mobilt hozta
magával az útra, ami hatalmas javulás volt New York-i papírjai és mobiltelefonjai seregéhez képest. –
Kemény munka, de ezt is meg kell csinálnia valakinek – szólt vigyorogva.

– Kér valaki Bloody Maryt? – érdeklődött Charlie mímelt ártatlansággal, és mutatta a hajótisztnek, hogy
elmennek. A jóképű új-zélandi fiatalember bólintott, majd eltűnt, hogy értesítse a kapitányt, és asztalt
foglaljon az ebédhez. Nem kellett többet kérdeznie. Tudta, hogy Charlie fél háromkor akar majd ebédelni
a parton. Többnyire a hajón evett, ám a St. Tropez-i díszlet túlcsábító. És mindenki, aki számít
mostanában, vagy a Club 55-ben ebédel, vagy a Spoonban.
 – Én egy szűz Bloody Maryt kérek! – mosolygott Gray. – Néhány napig még elhalasztom a megjavulást.

– Nekem sok borssal, és most jut eszembe, inkább tequilával! – vigyorgott Adam. Charlie elnevette
magát.

– Nekem egy Bellinit – mondta. Bellimnek hívják a baracklével kevert pezsgőt: épp alkalmas nyitány
egy dekadens naphoz. Charlie szerette a kubai szivart és a jó pezsgőt. Volt is bőven a hajón mindkettőből.

Iszogattak és lustálkodtak a fedélzeten, mialatt a Kék Hold kifelé indult az öbölből, ügyesen kerülgette a
kisebb jachtokat és a sétahajókat, amelyeken bámészkodók csattogtatták fényképezőgépüket. A móló
végénél lesifotósok hada várakozott, várva a befutó nagy jachtokat, hogy láthassák, ki van a fedélzeten.
Motorkerékpárral követték a hírességek minden lépését, és az elsuhanó Kék Holdról is készítettek egy
utolsó felvételt, abban a biztos meggyőződésben, hogy estére visszatér a szuperhajó. Charlie-t fotózták
legtöbbször, ha járt-kelt a kisvárosban, bár ő sose adott tápot a bulvárlapoknak. Óriási vagyona ellenére,
amelyről a hajója is árulkodott, Charlie viszonylag eseménytelen életet élt, és irtózott a botránytól. Ő csak
egy dúsgazdag ember volt, aki szeret utazgatni a pletykalapok olvasóközönsége előtt teljesen ismeretlen
két barátjával. Adam ugyan ismert és képviselt sztárokat, de mindig meghúzódott a háttérben, Gray Hawk
pedig maga volt az éhenkórász művész. Három agglegény, három hű barát, akik szívesen mulatnak együtt
augusztusban.

Fél órát úsztak ebéd előtt. Utána Adam felült az egyik vízirobogóra, és tett egy kört a többi hajó között,
hogy levezesse az energiáját. Gray közben a fedélzeten aludt, Charlie elszívott egy kubai szivart. Hát nem
csodálatos az élet? Fél háromkor kimentek motorcsónakkal a partra, hogy megebédeljenek a Club 55-ben.
Ott volt a gyakori vendégnek számító Alain Delon, Gérard Depardieu és Catherine Deneuve, aki hosszas
elemzéshez szolgáltatott alkalmat a három barátnak. Egyetértettek abban, hogy kora ellenére a színésznő
még mindig káprázatos. Külsőre Charlie zsánere volt, bár jelentősen idősebb azoknál a harmincegynéhány
éves vagy még fiatalabb hölgyeknél, akikkel Harrington járt. Ritkán választott magával egykorú nőt. A
negyveneseket meghagyta a hatvanas vagy náluk idősebb férfiaknak. Adam a sokkal zsengébb korosztályt
kedvelte. Gray azt mondta, hogy ő nagyon boldog tudna lenni Catherine Deneuve-fel. Neki úgyis a
magával egykorú, vagy akár idősebb nők tetszenek, bár Deneuve művésznő hátránya, hogy tökéletesen
normálisnak és kiegyensúlyozottnak látszik, ahogy nevetgél meg cseveg a barátaival. A nő, akit Gray
keres, vagy aki okvetlenül magára vonná a tekintetét, csendesen sírdogálna egy sarokban, vagy feldúltan
zokogna egy mobiltelefonba. Adam eszménye maximum tíz évvel lehetett volna idősebb a kamasz
lányánál, és ő fizetett volna neki egy mell- és orrplasztikát. Charlie álmainak hölgye glóriát és
kristálycipellőt viselt. De most nem szaladna ki a bálból, mikor éjfélt üt az óra, és nem tűnne el:
megígérné, hogy amíg él, vele marad, és holtig együtt járják a táncot. Egy nap remélhetőleg rátalál.
 2.

Délután a kapitány a St. Tropez-i rakpart végénél horgonyozta le a Kék Holdat, ami bravúros
teljesítmény volt, mert főszezonban nem nagyon van itt hely. Nagysága miatt a Kék Holdnak kellett az első
helyen lennie, ám alighogy kiszálltak, Charlie már meg is bánta, hogy szokása ellenére nem
motorcsónakkal jöttek be a kikötőbe. A lesifotósok, akiket mágnesként vonzott a hajó nagysága, rögtön
rájuk vetették magukat. Rengeteg fényképet készítettek a három férfiról, amíg beültek a rájuk várakozó
autóba. Charlie és Adam nem vett tudomást róluk, ám Gray integetett.

– Szegény ördögök, hogy ilyen szemétből kelljen élniük! – sajnálkozott.

Adam morgott. Utálta a sajtót.

– Mocsokban vájkáló paraziták!

A sajtó rengeteg fejfájást okozott az ügyfeleinek. Már tegnap délután felhívták az irodájából, hogy az
egyik kliense egy olyan nővel lépett ki egy hotelból, aki a nem a felesége, mire azonnal kirobbant a
botrány. A dühös feleség tízszer telefonált az irodába, és válással fenyegetett. A férj nem először tett ilyet,
az asszony vagy horribilis tartásdíjat követelt a válás esetére, vagy ötmillió dollárt azért, hogy ne váljon
el. Hát nem elbűvölő? Adam már nem csodálkozott semmin. Nem volt más vágya, mint felkutatni a brazil
lányokat, és hajnalig járni velük a szambát. A hűtlen ügyfél várhat addig, amíg visszautazik New Yorkba.
Egyelőre nem érdekelték a szennylapok vagy az ügyfelek kicsapongásai. Eddig is ezt csinálták, ezután is
ezt teszik. De az ő nyaralásába ne rondítsanak bele! Szabadságon van.

Délután vásároltak a kisvárosban, azután szundítottak, majd este a Hotel Byblosban vacsoráztak, a
Spoonban, ahova bevonult egy látványos külsejű orosz szupermodell, fehér selyemnadrágban, szélesre
tárt, apró, fehér bőrboleróban, ami alatt nem viselt semmit, úgyhogy az egész étterem élvezhette mellei
látványát. Charlie somolygott, Adam nevetett.

– Elképesztő melle van! – dicsérte Gray, miközben megrendelték a vacsorát és egy palack kitűnő bort.

– Igen, de nem igazi – jegyezte meg tárgyilagosan Adam. Nem ájult el a kebelcsodától, bár elismerte,
kell hozzá kurázsi, hogy valaki bemerjen ülni a közszemlére tett cicijével egy elegáns étterembe. Nem ő
volt az első. Tavaly egy német lány sétált be neccblúzban az egyik étterembe, attól se ájult el senki. A lány
végigette a vacsoráját felül semmiben, dumált, füstölt, nevetgélt, és élvezte a keltett hatást.

– Honnan tudod, hogy nem igazi? – érdeklődött Gray. A mo-dellnak nagy, kemény melle volt, ágaskodó
bimbókkal. A festő, aki egy kicsit már becsípett, szívesen lerajzolta volna. Margarítával melegítettek be a
hajón a vacsorához, az újabb züllött és dőzsölő éjszaka előtt.

– Elhiheted, ha én mondom – felelte Adam magabiztosan. – Legalább száz pár duda árát fizettem már ki
életemben. Egész pontosan százat és egy felet. Egy lány, akivel két éve jártam, csak az egyiket akarta
megcsináltatni. Azt mondta, a másik klassz, csak összhangba akarja hozni vele a kisebbet.

– Érdekes! – mosolygott Charlie. Kortyolt a poharából, és intett a pincemesternek. A bor jó. Több mint
jó, fenséges. Nagyon régi Lynch-Bages. – Most már nem a vacsora és mozi a nyitány, hanem a plasztikai
sebészhez küldöd őket?

– Nem, hanem ha felszedek valami bimbózó színésznőt, lelépés után megvág egy pár dudára.
Egyszerűbb, mint veszekedni. Csendesen elhúznak, ha megkapják, amit akarnak.

– A férfiak valaha gyöngyöt vagy gyémánt karkötőt vettek vigaszdíjnak, most meg implantátumot –
jegyezte meg Charlie szárazon. A nőknek, akikkel ő járt, soha meg nem fordult volna a fejükben, hogy új
mellet kérjenek, egyáltalán olyasmiket, amikért Adam fizetett. Ha Charlie barátnői plasztikáztattak, maguk
fizettek érte a saját pénzükből, és ez sohasem képezte beszéd tárgyát. Bár nem tudta elképzelni, hogy
egyetlen barátnője is járt volna kozmetikai sebésznél, ő legalábbis nem tudott róla. Adam csajait, ahogy ő
és Gray emlegették őket, jelentős részben átszabták. Gray nőinek pedig elsősorban lobotómiára vagy
mélyaltatásra volt szüksége. Fizetett jó sok pszichiáternek, rehabilitációs szakembernek, pszichológusnak
és ügyvédnek, hogy bírói paranccsal tiltsák el a nőitől előéletük férfiait, akik vagy követték őket, vagy
azzal fenyegetőztek, hogy megölik őket, esetleg Grayt. Egy darab szilikonért fizetni mégis egyszerűbb
dolog. A műtét után a csajok köszönetet mondtak Adamnek, és felszívódtak. Gray barátnői visszajártak
egy darabig, vagy akkor telefonáltak, ha az új pasijukkal gyűlt meg a bajuk. De Gray mellett ritkán bírták
egy évnél tovább, mert a festő túlságosan jól bánt velük. Charlie pedig, miután az a végzetes hiányosság
kiderült, a legjobb barátságban vált el a nőitől, akik meg is hívták az esküvőjükre, vagy a másokéra. –
Nekem is ki kellene próbálnom egyszer – mosolygott a poharába Charlie.

– Mit? – kérdezte Gray, aki teljesen összezavarodott az orosz nő mellétől.

– Az implantátumot. Csinos karácsonyi ajándék vagy nászajándék lenne.

– Beteg dolog az – csóválta a fejét Adam. – Elég baj, hogy én csinálom. A lányok, akikkel te jársz,
túlságosan klasszisok, hogy ilyet kérjenek tőled. – Az ő csajainak, akik modellek és színésznőcskék
voltak, az előrejutáshoz kellett a plasztikai műtét. Adamet nem érdekelte a klasszis. Neki az hátrányt
jelentett. Csak a feje fájdult volna meg az olyan nőktől, akikkel Charlie járt. Nem volt célja az állandóság.
Charlie ragaszkodott hozzá, hogy neki viszont az a vágya, Gray meg csak úgy hagyta szétfolyni a dolgait.
Sose csinált terveket, élt egyik napról a másikra. Adam bezzeg percre beosztotta az életét.

– Legalább nem lenne szokványos ajándék. Úgy belefáradtam, hogy folyton drága porcelánt veszek
nekik – mosolygott Charlie a szivarfüst mögött.

– Örülj, hogy nem tartásdíjat kell fizetned. Hidd el nekem, a porcelán olcsóbb – jegyezte meg Adam
csípősen. Mikor Rachel, aki egyébként vitte a felét minden ingóságuknak, másodszor is férjhez ment,
Adam beszüntette a tartásdíj fizetését, de továbbra is tetemes összegekkel járult hozzá a gyerekek
neveléséhez, és egy vasat sem sajnált a srácaitól. Rachelnek viszont úgy folyósított minden egyes dollárt,
mintha a fogát húznák. Ő akkor már partner volt a cégnél, amikor tíz éve a felesége a szó szoros
értelmében rákényszerítette a tartásdíj fizetésére a sztárügyvéd segítségével, akit a szülei fogadtak fel
neki. Sokkal többet kapott, mint amennyit Adam szerint érdemelt. Tíz év után sem enyhült a haragja. Nem
tette túl magát azon, ahogy Rachel szétdúlta az életét, és valószínűleg sohasem fogja. Szilikont fizetni
helyes, tartásdíjat fizetni helytelen. Soha többé!

– Szerintem kár ebből a megfontolásból vásárolni valamit egy nőnek – szögezte le Gray. – Én inkább
olyasmit veszek neki, ami tetszik, és nem fizetem az ügyvédjét, a pszichiáterét, a mellplasztikáját – mondta
ártatlanul. Ahhoz képest, amilyen keveset keresett, egy vagyonba került, ha a nyakába szakadt egy nő. De
Gray úgy szeretett segíteni! Ő volt a nehéz sorsú nők Vöröskeresztje, Adam az üzletember, aki szerződött
és határidőket szabott meg, Charlie az udvarias és romantikus tündérkirályfi. Bár Gray is romantikusnak
mondta magát. Csak a nők nem voltak azok, akikkel összegabalyodott; azok túl mélyen ültek a
nyomorúságban, hogy odafigyelhessenek a románcra. Pedig Gray szívesen összeakadt volna egyszer egy
normálissal, de hát ez még lehetetlenebbnek tűnt. Adam fennen hirdette, hogy nincs többé egy romantikus
porcikája sem, és erre büszke. Inkább egy jó szex, mint egy vacak románc.

– És az baj, ha egyszerre van meg mind a kettő? – kérdezte Gray, aki harmadszor töltötte meg poharát a
nagyszerű borral. – Miért nem szex és románc, ráadásul olyasvalakivel, aki szeret? És akit te is szeretsz.

– Nekem jól hangzik! – helyeselt Charlie. Ő persze kék vért is akart a koktélba. Készséggel elismerte,
hogy a nők terén ő sznob. Adam mindig azzal ugratta, hogy nem akarja paraszti vérrel rontani a pedigréjét.
Charlie kifogásolta a fogalmazást, de mindketten tudták, hogy ez így van.

– Szerintem ti mindketten álomvilágban éltek! – közölte velük a cinikus Adam. – A románc az, ami
mindent elront, mindenki csak csalódik és dühös lesz tőle. Ha minden érdekelt tudja, hogy céljuk a szex
meg egy kis röhögés, senki sem sérül meg.

– Akkor mitől rág be annyira minden barátnőd a távozásnál? – kérdezte egyszerűen Gray, és a fején
találta a szöget.

– Mert a nők nem hiszik el, amit mondasz nekik. Abban a pillanatban, ahogy közlöd velük, hogy nem
nősülsz, máris kihívás leszel, és nézegetni kezdik az esküvői ruhákat. Én legalább becsületes vagyok. Ha
nem hisznek nekem, az az ő bajuk. Én kimondom a szavakat, ha nem hiszik el, annál rosszabb nekik. Pedig
elég hangosan mondom. – Ezért is előnyös nagyon fiatal lányokkal járni. A huszonkét évesek általában
nem férjhez menni akarnak, csupán jól szórakozni. Csak a harminc kapujában néznek körül és szörnyednek
el a dolgok állásától. A fiatalabbak lokálba, bárba akarnak menni, vetetnek maguknak néhány ruhát, drága
éttermekbe, koncertekre kívánkoznak. Ha átvitte őket egy-egy hétvégére Las Vegasba, ahol valamelyik
ügyfelével kellett találkoznia, azt hitték, hogy a mennybe kerültek.

Családjának nem ez volt az álláspontja. Az anyja folyton azzal vádolta, hogy ribancokkal randevúzik,
főleg, ha meglátta a bulvárlapokban. Adam mindig kiigazította, hogy modellekkel és színésznőkkel jár,
mire az anyja azt felelte, hogy az ugyanaz. A nővére csak feszengett, ha ilyesmi került szóba a családi
vacsorákon, a fivére viccesnek találta, bár az utóbbi években pedzegette, hogy Adamnek le kellene
higgadnia. Ő meg fütyült rá, mit gondolnak. Észveszejtően unalmasnak találta családtagjai életét. Az ő
életében nem lehetett unatkozni. Meggyőzte magát arról, hogy a családja irigységből kritizálja, mert ő jól
mulat, ők meg nem.

Szülei nem irigyelték; elvből helytelenítették a fiuk életmódját. Anyja továbbra is tartotta a kapcsolatot
Rachellel, mint Adam feltételezte, direkt az ő bosszantására. Kedvelte a volt menyét meg annak új férjét.
El nem mulasztotta közölni Adammel, mikor találkozik Rachellel, akit ő annyira szeret, mert az unokáinak
az anyja. Akármi került is szóba, Adam anyja biztosan homlokegyenest ellenkező véleményen volt a
fiával. Nem tehetett róla, ilyen gáncsoskodónak született, mindig muszáj volt belekötnie valakibe.
Adamnek volt egy olyan gyanúja, hogy anyja valahol mélyen a sok kötözködés alatt szereti őt, de
ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat érez, hogy szakadatlanul bírálja, és mindenben megnehezítse az életét.
Adam mintha sosem tudott volna a kedvére tenni.

Máig őt hibáztatta a válásért, mondván, hogy Adamnek kellett elkövetnie valamilyen szörnyűséget, ezzel
kényszerítve Rachelt, hogy otthagyja egy másik férfiért. Egyetlen pillanatig sem sajnálta a fiát azért, mert a
felesége megcsalta, majd elhagyta. Azért is Adam lehetett a hibás. Ő azt is gyanította, hogy anyja, bár ezt
sosem vallaná be, valahol a mélyben, a sok gáncsoskodás és kritizálás alatt büszke a fia teljesítményeire.

Tizenegy óra múlt, mikor fölálltak az asztaltól, és kószálni indultak St. Tropez-ba. Rengetegen jártak az
utcákon, az utcai kávézókat, a vendéglők kerthelyiségeit, a bárokat zsúfolásig megtöltötték az emberek. A
bárokból zene bömbölt. Benéztek egy italra a Chez Nanóba, majd egy órakor úgy léptek be a Les Caves
du Royba, mintha most támadnának új életre. A Caves tele volt lányokkal, akik sortot, szűk farmert,
átlátszó, semmi kis blúzokat, ugyanolyan ruhákat, szexi magas sarkú szandált viseltek, hajukat művészien
felkócolták. Adam itt kölyöknek érezte magát, de még Gray és Charlie is szórakoztatónak találta a diszkót.
Gray sokkal szégyenlősebb volt, semhogy ő szedjen fel nőket. Általában azok találták meg őt. Charlie meg
roppant finnyás volt hozzá, de azért szívesen nézelődött.

Fél kettőkor már mind a hárman táncoltak, viszonylag józan állapotban. A brazil lányok ugyan nem
jelentkeztek, de Adam nem bánta. Legalább tucat más lánnyal táncolt, mielőtt kikötött egy kis németnél,
aki azt állította, hogy a szüleinek a St. Tropez-val szomszédos Ramatuelle-ben van háza. Körülbelül
tizennégynek látszott, amíg táncolni nem kezdett Adammel. Akkor egyhamar kitetszett, hogy tudja, mit
csinál, mit akar, és tizennégynél jelentősen idősebb. Adamet akarta. Valósággal szeretkezett vele a
táncparketten. Addigra elmúlt három, Charlie ásítozni kezdett. Ő és Gray vissza is ment pár perccel
később a hajóra. Adam azt mondta, egyedül is hazatalál, mivel a rakparton horgonyoznak. Charlie szükség
esetére adott neki egy rádiótelefont. Adam bólintott és táncolt tovább a lángvörös hajú német lánnyal, aki
azt mondta, hogy a neve Ushi. Rákacsintott a távozó Charlie-ra. Az visszakacsintott. Adam most ki fog
rúgni a hámból.

– Holnap mit csinálunk? – érdeklődött Gray, míg a hajó felé ballagtak. A zene messzire elhallatszott, de
a hajón békés csend volt, ha becsukták az ajtókat. Charlie megkínálta Grayt lefekvés előtt egy pohár
konyakkal, de barátja azt felelte, nem bír többet. Kiálltak a fedélzetre, szivaroztak, figyelték az embereket,
akik a parton sétáltak, vagy a szomszédos jachtokon üldögéltek és beszélgettek. St. Tropez igazi bulira
való város volt, ahol látszólag sosem aludt senki.

– Arra gondoltam, hogy elindulhatnánk Portofinóba, esetleg megállhatnánk Monte Carlóban – felelte
Charlie. Pár nap után az ember megcsömörlik a St. Tropez-i duhajkodástól, hacsak nincsenek barátai a
kisvárosban, nekik pedig nem voltak. Jó dolog étteremben enni és lokálba járni, de még jó néhány helyet
fel akartak keresni ebben a hónapban. Voltak köztük olyan lármásak, mint St. Tropez, és voltak
csendesebbek. Monté Carlo sokkal elegánsabb és higgadtabb. Mindhárman élvezték a kaszinóját.

– Lehet, hogy Adam még maradni akar egy-két napot a német lány miatt – jelezte Gray. Nem akarta
elrontani a barátja szórakozását vagy bontakozó románcát. Charlie cinikusabb volt. Hajól ismeri Adamet,
és a korábbi utazások adnak bárminemű támpontot, egy éjszakára kell neki Ushi.

Majdnem hajnali négy volt, amikor Gray és Charlie elvonult a kabinjába, a hosszú, ám élvezetes éjszaka
után. Charlie tüstént elaludt, és egyikük sem hallotta, mikor Adam ötkor hazajött.

Charlie és Gray a fedélzeten reggelizett, amikor Adam előkerült a mosolygó Ushival. A lány csak egy
egészen picit jött zavarba a két férfi láttán.

– Gut reggelt! – köszönt udvariasan. Charlie szerint tizenhatnak látszott a ragyogó délelőtti fényben.
Nem volt kifestve, ugyanaz a farmer és feszes póló tapadt szenzációs alakjára, mint az éjszaka, magas
sarkú aranyszínű szandálját a kezében lógatta. Vörös haja sűrű és hosszú volt.

Reggelit kértek a hajópincértől. Ushi erősködött, hogy neki nem kell más, csak egy kis müzli meg kávé.
Adam szalonnás rántottát és palacsintát rendelt. Rózsás kedvében volt, barátai erősen igyekeztek, hogy ne
mosolyogjanak össze.

Jóízűen eldiskuráltak négyesben, és amint Ushi befejezte a reggelit, a hajótiszt taxit hívott neki. Mielőtt
elment volna, Adam körbevezette a hajón. Ushi szeme ragyogott, mikor a férfi lekísérte a hajóról a
várakozó taxihoz.

– Majd hívlak – mondta Adam diplomatikusan, és megcsókolta a lányt. Felejthetetlen éjszaka volt, bár a
barátai tudták róla, hogy hamarosan elfelejti. Egy év múlva majd nekik kell emlékeztetniük, ha egyáltalán
veszik a fáradságot.

– Mikor? Jössz este a diszkóba? – kérdezte Ushi.

– Azt hiszem, valószínűleg elmegyünk – válaszolt a férfi a második kérdésre. Az elsőt

megválaszolatlanul hagyta. A lány megadta neki a ramatuelle-i ház telefonszámát, ahol, mint mondta, az
augusztust fogja tölteni, mielőtt szeptemberben visszatérne Münchenbe a szüleivel. De az otthoni lakcímét
sem felejtette el megadni a férfinak, mert Adam említette, hogy üzleti ügyekben időnként Németországba
kell utaznia. Ushi huszonkét éves volt, Frankfurtban tanult az orvosi karon. – Ha maradunk, visszamegyek
a diszkóba, bár ezt nem ígérhetem száz százalékra. – Adam igyekezett becsületes lenni a lányokkal,
akikkel lefeküdt, nem ébresztve bennük alaptalan reményeket. Bár Ushinak különben sem lehetnek túlzott
illúziói. A diszkóban szedett föl egy vadidegent, és rögtön vele is töltötte az éjszakát. Tudnia kellett, hogy
nemigen találkoznak még egyszer. A lány ugyanazt akarta, amit a férfi, és legalábbis egy éjszakára teljesült
a kívánsága. Adam ugyanezt mondhatta el magáról. Élvezte az éjszakát, ám a nappali fényben nem
titkolhatták önmaguk előtt, hogy idegenek, akiket aligha hoz össze még egyszer a sors. A közlekedési
táblák elég egyértelműek.

Adam megcsókolta a lányt, mielőtt beültette a taxiba. Ushi egy pillanatra hozzátapadt.

– Isten veled… és köszönöm – mondta álmatagon. Adam másodszor is megcsókolta.

– Én köszönöm, Ushi – súgta, és rálegyintett a lány fenekére. Az beült a taxiba, integetett és elhúzott.
Újabb egyestés szórakozás. Így is lehet tölteni az időt. A vakáció kétségtelenül kellemesebb lesz tőle.
Ushi pucéran még annál is klasszabb volt, mint Adam várta.

– Hát ez igazán kedves kis meglepetés! – jegyezte meg Charlie fanyar mosollyal, mikor Adam visszatért
a reggelizőasztalhoz. –Szeretek vendégekkel reggelizni, főleg ilyen csinosakkal. Nem kéne elhúznunk a
városból, mielőtt a szülei megjelennek egy vadászpuskával?

– Remélem, nem! – vigyorgott Adam önelégülten. Alkalmanként szívesen vitt egy kis életet Charlie
hajójára. – A nő huszonkét éves, medika, és nem volt szűz. – Bár ő is elismerte, hogy Ushi fiatalabbnak
látszott a koránál.

– Mekkora csalódás! – Charlie szivarra gyújtott. Nyáron, hajókázás közben, időnként reggeli után is
elszívott egy szivart. Azért is nagyon szerették ezt az életet a hajón, mert bár néha egyedül érezték
magukat, azt tették, amit akartak. Ez is óriási előnye az egyedülállóságnak. Ehettek, amikor akartak, azt
vettek fel, amit akartak, annyit ittak, amennyit akartak, akár be is rúghattak, és azzal töltötték az időt,
akivel nekik tetszett. Nem volt senki, aki nyafogjon, zsörtölődjön, zsémbeljen, akit kínos helyzetbe
hozhattak volna, akihez alkalmazkodniuk kellett volna, akitől bocsánatot kellett volna kérniük. Csak
egymáshoz alkalmazkodtak, és nekik ez megfelelt. Ez az élet maga volt a tökély. – Talán a legközelebbi
kikötésnél találhatunk neked egy szüzet. Errefelé, úgy nézem, elég kevés van belőlük.

– Nagyon vicces! – vigyorgott Adam az éjszakai hódítás mámorában. – Egyszerűen irigy vagy.
Mellesleg hol kötünk ki legközelebb? – Szerette ezt a csavargást. Olyan volt, mintha magukkal vihetnék a
szállodájukat vagy a házukat. Lubickolhattak a fényűzésben, maguk határozták meg az útvonalukat, ha
akarták, az utolsó percben változtathattak rajta, és a kiválóan képzett személyzet a gondolatukat is
kitalálta. Hát mi a mennyország, ha nem ez? Mire való egy jacht, ha nem erre, gondolta Charlie, aki a
nyarait és telente is több hetet töltött a hajóján.

– Hova akartok menni? – érdeklődött. – Részemről Monacóra vagy Portofinóra gondoltam. – Nagy vita
után eldöntötték, hogy jöhet Monaco, Portofinót meghagyják holnapra. Monté Carlo úgyis csak egy ugrás:
két óra St. Tropez-tól, Portofino viszont nyolc. Gray azt mondta, neki mindegy (Charlie éppen erre
számított), Adam pedig kaszinózni akart.

A tenger gyümölcseiből csapott pazar ebéd után elhagyták a kikötőt. Majdnem három óra volt, mire
elindultak; útközben megálltak egy rövid úszásra, aztán ledőltek szundítani a fedélzeten. Mire a Kék Hold
befutott Monacóba, a három barát úgy aludt a nyug-ágyában, mint a tej. A kapitány és a személyzet
ügyesen odamanőverezte a jachtot a rakparthoz, ütközőhurkákat használva, nehogy nekimenjenek más
hajóknak. Monté Carlo kikötőjét, mint rendesen, zsúfolásig megtöltötték a Kék Holddal egyforma
nagyságú vagy még annál is hatalmasabb jachtok.

Charlie hatkor ébredt: látta, hol vannak, és azt is látta, hogy barátai még mindig alszanak. Lement a
kabinjába zuhanyozni és átöltözni. Adam és Gray hétkor ébredt. Adamet érthetően kimerítette a duhaj
éjszaka, Gray pedig nem szokott hozzá az éjszakázáshoz. Közös utazásaikon mindig szüksége volt néhány
napra, hogy átálljon a mulatós ritmusra. Ám mire vacsorázni indultak, mindnyájan kipihenték magukat.

A hajótiszt autót rendelt nekik, és asztalt foglalt a Louis XV-ben, ahol rengeteget ettek, sokkal
szertartásosabb díszletek között, mint előző este St. Tropez-ban. Erre az alkalomra gondosabban is
öltöztek. Charlie krémszín lenvászon öltönyt viselt, ugyanolyan színű inggel, Adam fehér farmert, blézert,
krokodilbőr papucscipőt zokni nélkül, Gray kék inget, khaki nadrágot és egy őskori blézert. Fehér hajával
ő látszott a korelnöknek, ugyanakkor valami zabolátlan vonzerő áradt belőle. Vörös nyakkendőt kötött, de
viselhetett akármit, mindig művésznek látszott. Izgatott hadonászással mesélt a fiatalságáról a vacsora
mellett. Most éppen egy bennszülött törzs volt soron, akiknél rövid ideig éltek amazonasi kalandozásaik
során. Most persze már jóízűen lehetett anekdotázni azokról a lidércnyomásos gyerekévekről. Más srácok
az ő korában suliba jártak, bringáztak, újságot hordtak ki, iskolai össztáncokon vettek részt. Gray India
nyomorgói között csámborgott, lakott egy nepáli buddhista kolostorban, sátorozott brazíliai indiánokkal,
és a Dalai Láma tanításait olvasta. Sohase volt módja élvezni a gyermekkorát.

– Hogy is fogalmazzak? A szüleim komplett agyamentek voltak. De legalább nem lehetett unatkozni
mellettük.

Adam arra gondolt, hogy az ő Long Island-i gyerekkora őrjítőén szabványos volt; semmit, amit átélt,
még csak össze se mérhet Gray sztorijaival. Charlie ritkán emlegette a gyerekkorát. Kiszámítható,
tiszteletre méltó és hagyományhű volt, aztán pedig iszonyúan fájdalmas, amikor a szülei meghaltak. Ennél
már csak az fájt jobban, amikor öt év múlva követte őket a nővére is. A pszichiáterével tudott beszélni
róla, másokkal nem. Tisztában volt vele, hogy kellemes dolgok is történhettek, mielőtt lesújtott a végzet,
de ő már nem emlékezett rájuk, csak a gyötrelemre. Könnyebb volt a jelennel foglalkozni, kivéve, ha a
pszichiátere erősködött, hogy próbáljon meg emlékezni a múltra. De még ilyenkor is kínszenvedés volt
előbányászni magából az emlékeket. Majdnem összeroppant tőlük. Semmiféle gazdagság nem pótolta
azokat, akiket elveszített, vagy a családi életet, amelyet szerettei elvittek magukkal. És akárhogy
igyekezett, ezt sehogy sem sikerült újrateremtenie. Számára káprázat volt a családi biztonság és
állandóság délibábja, mert nem jött el a társ, akit várt. Huszonöt éve, a nővére halála óta két barátja
közelítette meg a legjobban azt, ami családnak nevezhető. Még sosem volt magányosabb, mint akkor;
egyedül állt a világban, nem volt senkije, aki szeresse és vigyázzon rá. Most legalább megvan Adam és
Gray, akik ugyanolyan hűségesen kitartanának mellette a bajban, mint ő mellettük. Ez azért nagy vigasz
volt mindhármuknak. Olyan bizalom, barátság, szeretet kötötte össze őket, amelyet nem lehetett átváltani
pénzre.

Ráérősen kávéztak, szivaroztak, beszélgettek az életükről, Gray és Adam gyerekkoráról. Charlie

érdeklődve hallgatta, hogy barátai mennyire másképp dolgozzák fel a dolgokat. Gray már belenyugodott,
hogy örökbe fogadó szülei önzők, hóbortosak és felelőtlenek voltak. Gyerekkorában sohasem érezhette
magát biztonságban, nem ismerhette az igazi otthont. Szülei egyik kontinensről a másikra vetődtek, örökké
kerestek-kutattak, és sohasem találtak semmit. Gray a zsidósághoz hasonlította őket, amely negyven évig
bujdosott a pusztában, csak az ő szüleinek nem volt vezérlő tűz- vagy felhőoszlopa. És mire
megállapodtak Új-Mexikóban, ahol örökbe fogadták Fiút, Gray rég elszakadt tőlük. Néha találkozott új
testvérével, ha nagyritkán hazalátogatott, de nem adott lehetőséget, hogy megkedvelje őt. Nem akarta, hogy
bármi odakösse a szüleihez.

Utoljára a szülei temetésén látta Fiút, akivel az óta nem kereste a kapcsolatot. Időnként bűntudata volt
miatta, de nem engedte meg magának, hogy sokat foglalkozzon vele. Örült, hogy végre leválhatott arról a
családról, ami csupán keserűséget jelentett neki. Benne csak fájdalmas érzéseket keltett a „család” szó.
Néha eltűnődött: Vajon mi lett Fiúval? Akármi történt is vele, az csak jobb lehetett a szülői
nemtörődömségnél. Graynek eddig sikerült elfojtania magában minden felelősséget vagy ragaszkodást.
Gondolt rá, hogy egyszer esetleg megkeresi Fiút, de ez az idő még nem jött el. Lehet, hogy sohasem fog.
Jobb, ha Fiú, aki egyébként kedves gyerek volt, megmarad a múlt emlékei között, egy olyan élet részeként,
ahova Gray nem vágyott vissza.

Adamben viszont csak keserű haragot ébresztettek a szülei, akiket tömören úgy jellemezhetett, hogy az
anyja undok, raplis boszorkány, az apja pedig egy nagy rakás szerencsétlenség. Dühös volt mind a kettőre
azért, amit vele tettek vagy nem tettek meg, dühös volt az otthoni nyomasztó életre.

Azt mondta, az egész gyerekkorából arra emlékszik, hogy az anyja folyamatosan ócsárol mindenkit, őt
pedig örökösen szidja, mert ő a legfiatalabb, és eleve úgy kezelték, mint egy betolakodót, amiért későn
merészelt születni. Arra nagyon jól emlékezett, hogy az apja sosem jött haza korán a munkából. De nem is
lehetett hibáztatni érte. Attól fogva, hogy tizennyolc évesen elment a Harvardra, Adam soha többé nem
lakott otthon. Már az is elég rossz, hogy a családdal kell töltenie az ünnepeket. A pocsék családi légkör,
mondta, jóvátehetetlenül elidegenítette egymástól őt és a két testvérét. Azt jól megtanulták a szüleiktől,
miként kell a másikat kritizálni, lenézni, ócsárolni és fitymálni.

– A mi családunkban sosem volt tisztelet. Anyám nem tisztelte az apámat. Azt hiszem, apám
valószínűleg gyűlöli, bár ezt a világért sem vallaná be. Ennél fogva mi, gyerekek sem tiszteljük egymást.
A nővérem önző ripacs, a bátyám beképzelt seggfej, a felesége szakasztott anyám, és az egész família azt
gondolja, hogy leadtam magam mindenféle stricihez és kurvához. Nem tisztelik a foglalkozásom, nem is
akarnak tudni róla. Csak az érdekli őket, miféle nőkkel járok, és nem az, hogy ki vagyok. Momentán
esküvőn, temetésen meg az ünnepeken látom őket, bár nekem ez is sok. Ha találnék ürügyet, hogy
kibújhassak alóla, biz' isten megtenném. Rachel elviszi hozzájuk a srácokat, úgyhogy ezt nem kell
csinálnom. Jobban szeretik Rachelt nálam, mindig is jobban szerették. Még az ellen sincs kifogásuk, hogy
keresztényhez ment feleségül, amíg zsidónak neveli a srácokat. Nekik Rachel nem követhet el rosszat, én
pedig nem csinálhatok jót. Mostanra odáig jutottam, hogy tojok rájuk – mondta keserűen.

– De hát még mindig találkozol velük – mutatott rá Gray. – Tehát mégis törődsz velük. Talán még mindig
szükséged van az elismerésükre. De ha így van, az sem baj. Csak annyit kell tudomásul venni, hogy a
szüleink nem álltak a helyzet magaslatán, hogy nem adhatták meg nekünk a szeretetet, amit olyan
kétségbeesetten szomjaztunk gyerekkorunkban. Nem adhattak olyat, ami nem volt meg bennük.
Mindenesetre az enyéim fiatalon túlságosan vadul drogoztak, utána pedig keresték a Szent Grált. Szóval
komplett bolondok voltak. Azt hiszem, szerették a húgomat és engem, amennyire ők szeretni tudtak, csak
fogalmuk sem volt, hogy kell szülőnek lenni. Sajnáltam Fiút, az öcsémet, amikor örökbe fogadták. Kutyát
kellett volna vásárolniuk, de magányosak voltak, miután a húgom és én otthagytuk őket, ezért hát szereztek
egy kisfiút. Szegény húgom most Indiában van, valahol az utcákon istápolja a nyomorultakat, mint apáca.
Egész életében hindunak akart látszani, és azt hiszi, most végre sikerült. Sosem ismerte magát. A szüleink
sem ismerték. Egyébként én sem ismertem magam, amíg el nem szakadtam tőlük, bár néha még ma is elfog
a kétely, hogy ki az ördög vagyok. Szerintem ez a kulcs mindnyájunkhoz:

Kik vagyunk, miben hiszünk, hogyan élünk? Csakugyan ezt az életet akarjuk élni? Naponta fölteszem
magamnak ezeket a kérdéseket, ám nem mindig találom rájuk a választ. De legalább próbálkozom, és
közben senkinek sem okozok fájdalmat.

– Azt hiszem, az a legsiralmasabb a szüleimhez hasonló emberekben – folytatta Gray –, hogy vagy nekik
lesznek srácaik, vagy örökbe fogadják őket, holott távol kellene tartani őket a gyerekektől. Magamról
tudom, hogy ilyen vagyok, ezért nem lesz gyerekem soha. Folyton győzködöm magam, hogy a szüleim
minden tőlük telhetőt megtettek, akármilyen pocsékul éreztem is magam tőle. De nem akarom folytatni a
keserű példát, és megbántani valakit az önző fajfenntartó ösztönömmel. Azt hiszem, jobb, ha velem kihal a
családfa, és nem folytatódik az esztelenség.

Gray világéletében hihetetlen felelősséggel járó feladatnak tartotta a szülőséget, és cseppet sem bánta,
hogy nem lettek gyerekei. Képtelennek érezte magát arra, hogy gyerekekről gondoskodjon, vagy kielégítse
az igényeiket. Rettegett a gondolattól, hogy megszereti őket, vagy azok szeretik meg őt. Nem akarta
cserbenhagyni őket, és azt sem akarta, hogy többet várjanak tőle, mint amennyit adhat nekik. Senkinek sem
akart annyi bánatot és csalódást okozni, mint amennyit neki kellett elviselnie gyerekkorában. Sohasem
fordult meg a fejében, hogy a nőkben, e törött szárnyú madarakban, akiket megment és istápol, a gyereket
látja. Elsöprő vágy élt benne, hogy gondoskodjon valakiről, és a nők ezt a vágyat teljesítették be. Adam
azt mondta, aki ilyen jószívű, intelligens, és akinek ilyen szilárd erkölcsi elvei vannak, abból jó apa
lenne, de Gray nem értett egyet vele.

– Hát te, Charlie? – kérdezte Adam, aki Graynél vakmerőbben rontott be tiltott területekre és feszegetett
tabu témákat. Ő mindig olyan kérdéseket tett fel, amelyeken muszáj volt elgondolkodni. – Nálatok
mennyire volt normális a család, mikor gyerek voltál? Mi itt Grayjel azon versenyzünk, kinek volt
rosszabb az őse, és nem hiszem, hogy bármelyikük lépéselőnyben lenne. Az enyémek konzervatívabbak,
de nem tudtak többet adni, mint az övéi. – Addigra elég sokat ittak, ezért is faggatta Charlie-t a
gyerekkoráról. Nem voltak titkaik egymás előtt, Adam és Gray semmit sem rejtegetett a barátai elől.
Charlie jóval zárkózottabb volt, és nem szívesen beszélt a fiatalságáróL

– Tökéletesek voltak – sóhajtotta. – Melegszívűek, önzetlenek, kedvesek, megértők. Sosem bántottak.

Anyám volt a leggyengédebb, legérzékenyebb asszony a földkerekségen. Figyelmes, jó humorú, gyönyörű.
Apám pedig igazi jó ember, hősöm és mintaképem minden téren. Csodálatosak voltak, akárcsak a
gyerekkorom. Aztán meghaltak. Vége. Tizenhat boldog év, és én meg a nővérem egyedül maradtunk a nagy
házban a rengeteg pénzzel, egy sereg alkalmazottal, akik kiszolgáltak, és egy alapítvánnyal, amelyet a
nővéremnek meg kellett tanulnia irányítani. Kimaradt a Vassarról, hogy velem foglalkozhasson, amit
tökéletesen végzett két évig, amíg egyetemre kerültem. Nem volt élete rajtam kívül. Szerintem még csak
nem is randevúzott ezekben az években. Aztán én elmentem Princetonba, ő pedig már beteg volt, bár ezt
egy ideig nem tudtam. Aztán meghalt. A három legnagyszerűbb ember elment. Ahogy benneteket
hallgatlak, akkor látom, mennyire szerencsés voltam, nem a vagyon, hanem a családom miatt. Csodálatos
szülők, Ellen csodálatos testvér, csak hát minden ember halandó. Szempillantás alatt összedől az egész
világ, és az élet megváltozik. Inkább a vagyonom lett volna oda, mint hogy egyiküket is elveszítsem. Csak
hát nem kínálják fel a választást. Azokkal a lapokkal kell játszanunk, amit osztanak. Ha már itt tartunk,
akar rulettezni valaki? – terelte másra a szót barátságosan. Barátai némán bólintottak.

Szomorú történet volt; Adam és Gray tudta, hogy Charlie valószínűleg ezért képtelen tartós kapcsolat
kialakítására. Vélhetőleg attól fél, hogy akit megszeret, az vagy elhagyja őt, vagy meghal. Maga is tudta,
ezerszer megbeszélte a pszichiáterével, de az se változtatott semmin. Akárhány évig járhatott terápiára, az
nem támasztotta fel a szüleit, akiket tizenhat évesen veszített el, és egyetlen megmaradt rokona, a nővére,
huszonegy évesen halt iszonyú halált. Ezek után nehéz bármiben és bárkiben bízni. És ha megszeretünk
valakit, s az otthagy vagy meghal? Akkor már könnyebb meglelni a végzetes hiányosságukat, és elhagyni
őket, mielőtt ők hagynának ott. Ez a nagyszerű család, azzal, hogy meghaltak, rettegéssé változtatta a
fiatalon egyedül maradt Charlie életét. Rögeszméje volt, hogy ha meg merne szeretni valakit, az vagy
meghalna, vagy cserbenhagyná őt. Még a legmegbízhatóbbnak tűnő lánynál is fennállt a kockázat. Charlie
pedig iszonyodott a kockázattól, és csakis akkor merte volna beleadni a szívét egy kapcsolatba, ha tudja,
hogy százszázalékos a biztonság. Szüksége volt minden megkapható garanciára, de az eddigi nők nem
szolgáltak garanciákkal, csakis végzetes hibákkal, amelyek a frászt hozták Charlie-ra, ezért tapintatosan
szakított velük. Még nem találta meg azt a nőt, aki érdemes a kockázat vállalására, de érezte, hogy egyszer
meg fogja. Adam és Gray már nem volt olyan biztos benne. Ők úgy látták, Charlie megmarad örök
magányosnak. Azért is voltak olyan jó barátok, mert ugyanez volt a véleményük saját magukról.
Túlságosan rizikósnak találták a futó kapcsolatnál tartósabb viszonyt. A családjuk átkát nyögték, és ezt
nem törhették meg és nem oldhatták fel. Az életüket átitató bizalmatlanság és félelem volt a famíliájuk
búcsúajándéka.

Charlie baccarát játszott, Gray csak figyelte a huszonegyező Adamet. Aztán mindhárman elmentek
rulettezni. Charlie adott pénzt Graynek, aki háromszáz dollárt nyert a feketén. Rögtön vissza is adta a
kapott százast a barátjának, de ő semmiképpen sem akarta elfogadni.

Hajnali kettőkor, vagyis viszonylag korán, visszatértek a hajóra, és ki-ki rögtön elvonult a kabinjába.
Kellemes, jó nap volt, igazi barátoknak való nap. Másnap indultak Portofinóba. Charlie utasította a
kapitányt, hogy hét óra tájban, tehát még mielőtt fölkelnek, hagyja el a kikötőt. Ily módon késő délután
érkeznek Portofinóba, és lesz idejük sétálni. Portofino mindig is az egyik kedvenc helyük volt. Gray a
művészetét és az építészetét szerette, különösen a templomot fent a dombon; Charlie az elragadóan szép
városka derűs olasz légkörét, az éttermeket és az embereket; Adam az üzleteket és a Splendido Hotelt,
amely a hegyről tekint le a kikötőre. Szerette az apró kikötőt, a gyönyörű olasz lányokat, de a külföldieket
is, akik turistaként érkeztek ide. Varázslatos hely volt. Azon az éjszakán mindhárman mosolyogva aludtak
el, mert arra gondoltak, hogy másnap megérkeznek Portofinóba. Ez a közös hónap a Kék Hold fedélzetén
minden évben lehozott nekik egy szeletet a mennyországból.
 3.

Délután négykor érkeztek Portofinóba, épp mikor az üzletek sorra nyitottak ki a szieszta után. Az öblön
kívül kellett horgonyozniuk, mert a Kék Hold kielje túl mély volt, a kikötő medre pedig túl sekély. Más
hajókról a vízbe ugráltak úszni az emberek, úgy, ahogy Adam, Gray és Charlie tette, mikor felébredtek a
szunyókálásból. Hatra befutott több nagy jacht, ünnepi hangulata lett a kikötőnek. Gyönyörű délután volt.
Mire eljött a vacsora ideje, egyiküknek sem akaródzott partra szállnia, aztán úgy döntöttek, mégis
megteszik. Való igaz, Charlie hajóján mindig remek volt a koszt, de a városi éttermekben is jól főztek.
Több kitűnő helyen is lehetett enni, amelyek közül sok a kikötőben bújt meg az üzletek között. A portofmói
üzletek még a St. Tropez-ieknél is elegánsabbak voltak: Cartier, Hermés, Vuitton, Dolce & Gabbana,
Celine, és számos olasz ékszerész. Ez a pici város a luxus televénye volt. Az élet a kikötőben zajlott, a
nyaktörő, fenséges szirtek tövében. A San Giorgio-templom és a Splendido Hotel egy-egy hegyoromra
épült, a kikötő átellenes oldalán.

– De szeretek itt lenni! – Adam szélesen vigyorogva figyelte a nyüzsgést. Egy közeli hajóról éppen most
ugrott a vízbe egy csapat nő, felül nem viseltek semmit. Gray már elő is vette a vázlatfüzetét és rajzolt,
Charlie boldogan pöfékelt. Ez volt a kedvenc olasz kikötője, szívesen maradt volna itt akármeddig, ha a
barátai is akarják. Semmi sem sürgette. Jobban szerette Portofinót a francia kikötőknél. Sokkal
kellemesebb hely volt St. Tropez-nál, ahol vagy a lesifotósok elől kellett menekülni, vagy a diszkókból és
bárokból ki-be hömpölygő embertengerben kellett utat törni. Vidékiesebbnek tűnt, és megvolt benne az a
báj, fesztelenség és ódon szépség, ami annyira jellemző Olaszországra. A három barát imádta.

Mind a hárman pólót és farmert húztak, mikor kimentek a partra vacsorázni. Egy bűbájos étteremben
foglaltattak asztalt a piazza

közelében, ahol többször megfordultak az előző években. Ahogy beléptek, a pincérek rögtön felismerték
bennük a Kék Hold utasait. Remek asztalt kaptak a nyitott teraszon, ahonnan bámulhatták a járókelőket.
Főtt tésztát, tenger gyümölcseit rendeltek, és hozzá egyszerű, de jó olasz bort. Gray éppen a helyi
építészetről beszélt, amikor a szomszéd asztaltól közbeszólt egy csendes női hang.

– Tizenkettedik században – igazította ki a festőt, mert Gray azt mondta, hogy a Castello di San Giorgiót
a tizennegyedik században építették. Gray megfordult, hogy lássa, ki beszél. Magas, egzotikus külsejű nő
ült a szomszéd asztalnál, piros pólóban, szandálban, bő, fehér pamutszoknyában. Sötét haját hosszú
varkocsban viselte. A szeme zöld volt, a bőre elefántcsontszín. Elnevette magát, mikor Gray ránézett. –
Bocsánatot kérek – mentegetőzött otrombaság volt tőlem. Kizárólag véletlenül tudom, hogy tizenkettedik
század, nem tizennegyedik, de gondoltam, meg kell mondanom. Egyébként egyetértek önnel, nekem is ez az
egyik kedvenc olasz épületem, ha másért nem, a kilátás miatt, ami szerintem a legkülönb Európában. A
kastélyt a tizenhatodik században átépítették, de a tizenkettedik században épült, nem a tizennegyedikben –
ismételte széles mosollyal. – A San Giorgio-templomot is a tizenkettedik században emelték. – Gray
festékfoltos pólójára pillantott, és rögtön felismerte benne a művészt. A kastélyról szóló adatot úgy
sikerült közölnie, hogy nem nagyképűen hangzott, hanem tájékozottan, mulatságosan, ugyanakkor
bocsánatkérően, amiért beleszólt szomszédai beszélgetésébe.

– Ön művészettörténész? – érdeklődött Gray. Nagyon szép asszony volt, még ha nem is felelt meg
Charlie vagy Gray igényeinek. Aligha lehetett sokkal fiatalabb negyvenötnél. A nagy asztaltársaságban,
amellyel együtt volt, olasz és francia beszéd járta, és ő mindkettőt folyékonyan beszélte.

– Ó nem – felelte a nő. – Csak egy minden lében kanál, aki évente visszatér ide. New Yorkban van
galériám. – Gray hunyorogva nézett rá, és ekkor már rájött, ki ez: Sylvia Reynolds, New York művészeti
köreinek ismert alakja. Számos kortárs művész mutatkozott már be a galériájában, akik az óta nagy
hírnévre tettek szert. A Reynolds-galéria többnyire avantgárd alkotásokat árult, amelyek különböztek Gray
festményeitől. Még sosem találkozott Sylviával, de sokat olvasott róla, és nagyon imponált neki. Az
asszony érdeklődő, barátságos mosollyal nézte a három barátot. Pezsgett benne az élet és az energia. Két
karját elborították a türkizes ezüst karperecek, amelyek az ő egyedi stílusát tükrözték. – Ön festő? Netán a
házát festette ki, attól mázolta így össze magát? – érdeklődött fesztelenül.

– Mindkettő – mosolygott Gray, és kezet nyújtott. – Gray Hawk vagyok. – Bemutatta a barátait a
mosolygó Sylviának. Az asszony ismerte a Hawk nevet.

– Szeretem a képeit – mondta meleg elismeréssel. – Elnézést, amiért megzavartam a társaságot. A

Splendidóban szálltak meg? –kérdezte kíváncsian, egy percre figyelmen kívül hagyva európai barátait.
Több szép asszony és néhány nagyon jóképű férfi volt a csoportban. Egy gyönyörű fiatal nő franciául
beszélt a mellette ülő férfival. Adam már akkor felfigyelt rá, amikor beléptek, csak azt nem tudta
eldönteni, hogy a szomszédja az apja-e, vagy a férje. Nagyon meghitten beszélgettek. Az asztalnak azon a
részén nyilvánvalóan franciák ültek. Úgy látszott, hogy Sylvia a társaságban az egyetlen amerikai, de ez
egy cseppet sem zavarta, mert ugyanúgy beszélte a franciát és az olaszt, mint az anyanyelvét.

– Nem, egy hajón – felelte Gray.

– De szerencsések! Gondolom, egy olyan szép nagyon – csipkelődött az asszony. Gray nem szólt, csak
bólintott. Tudta, hogy Sylvia ugratja, és nem akart dicsekedni. Kedves asszonynak látszott, és a szóbeszéd
szerint az is volt, nem szállt fejébe a híre.

– Az a helyzet, hogy evezős csónakkal érkeztünk Franciaországból, és éjszaka sátrat verünk a homokon
– évődött kedélyen Charlie. Az asszony nevetett. – Csak a barátom szégyellte bevallani. A vacsorára még
összekapartuk a pénzt, de szállodára már nem futja. Csak azért mondta a hajót, hogy magának imponáljon.
Mindig hazudik, ha szépnek talál egy nőt. – Sylvia kacagott, a többiek mosolyogtak.

– Ebben az esetben méltányolom a bókot! Rosszabb helyeket is el tudok képzelni a sátorozásra, mint
Portofino. Együtt utaznak? – kérdezte Charlie-tól. Felkeltette az érdeklődését a három vonzó férfi.
Izgalmas hármast alkottak. Gray csakugyan úgy nézett ki, amilyennek a művészt képzelik; Adamet az
asszony színésznek vélte, Charlie-t bankárnak. Szerette találgatni, mivel foglalkoznak az emberek, és
tulajdonképpen nem is tévedett nagyot. Adamet a belőle áradó drámai vibrálással könnyen el lehetett
képzelni színpadon. Charlie rendkívül pedánsnak tűnt, még farmerban, pólóban és zokni nélkül viselt
Hermés papucscipőben is. Nem látszottak playboynak, kisugárzásuk tartalmas egyéniséget sejtetett. Az
asszony Grayt találta a legjobb társalgónak, mert ő kezdeményezte a csevegést. Belefülelt a
beszélgetésükbe, és tetszett neki, amit Gray a helyi építészetről mond. Egyetlenegy dolgot tévesztett el, a
kastély építésének időpontját, de ezen kívül csupa valós és értelmes dolgot mondott, és nagyon sokat
tudott a művészetről.

Asztaltársai fizettek, távozni készültek. Az egész társaság felállt. Sylvia követte őket, és mikor
megkerülte az asztalt, új ismerősei láthatták, hogy csodás lába van. Asztaltársai is felfigyeltek a három
férfira, és Sylvia udvariasan bemutatta őket, mintha régi ismerősök lennének.

– Visszamennek a hotelba? – érdeklődött Adam. A francia lány nagyon nézte, ő pedig úgy döntött, hogy
csak az apja lehet az asztalszomszédja, mert a lány leplezetlenül flörtölt vele, és senki más iránt nem
mutatott érdeklődést.

– Később. Most sétálunk. A boltok tizenegyig nyitva vannak, szerencsétlenségemre. Szörnyű

pusztításokat végzek minden évben, de nem tudom megállni – felelte Sylvia.

– Nem lenne kedve később egy pohár italhoz? – szedte össze minden bátorságát Gray. Nem akart
tolakodni, de rokonszenvesnek találta a fesztelen, barátságos modorú asszonyt, és szeretett volna még
beszélgetni a helyi művészetről.

– Miért nem jönnek fel mind a Splendidóba? – kérdezte Sylvia. – Úgy néz ki, hogy a fél éjszakát a
bárban töltjük. Ott biztosan megtalálnak.

– Jövünk! – ígérte Charlie, és az asszony már szaladt is a barátai után.

– Gól! – jegyezte meg Adam, amikor Sylvia hallótávolságon kívül került. Gray megrázta a fejét.

– Nem hinném. Csak a művészetről szeretne beszélgetni… – Adam a fejét csóválta.

– Nem neked, tökfej, hanem nekem. Láttad azt a francia lányt az asztal túlsó végén? Egy öreg pasival
van, akit a férjének véltem, de nem hinném, hogy az, amennyire szemezett velem.

– Jaj, az isten szerelmére! – Gray égnek emelte a tekintetét. – Tegnap este nem volt elég? Te egy nőfaló
vagy!

– Igen, az vagyok! Nagyon csinos.

– Sylvia Reynolds? – csodálkozott Gray. Az asszony nem tűnt Adam zsánerének. Először is legalább
kétszer annyi idős, mint amit Adam szeret. Korban inkább hozzá illik, bár az ő érdeklődése szigorúan
művészi, és nem romantikus. Azonkívül az asszony jó kapcsolat, mert roppant fontos szerepet játszik New
York művészeti életében. Charlie azt mondta, hogy elsőre nem ismerte fel, de most már tudja, ki ez a nő.

– Nem, a fiatal! – helyesbített ismételten Adam. – Aranyos kis jószág! Úgy néz ki, mint egy balerina, bár
ezt Európában sosem lehet tudni. Ahányszor találok egy cukorfalatot, kisül róla, hogy medika, vagy
joghallgató, vagy rakétamérnöknek tanul.

– Hát pedig jobb lesz viselkedned. Lehet Sylvia lánya is! – Nem mintha Adamet ez leállította volna.
Nők dolgában nem ismertfélelmet, lelkifurdalást vagy bűntudatot… legalábbis egy bizonyos határig.
Számára szabad préda volt mindenki, aki nem volt férjrél. Itt húzta meg a vonalat, amelyet nem lépett át.

Vacsora után, mint mindenki a kikötőben, körülsétálták a teret és kirakatokat néztek, majd éjfél körül
felsétáltak a szállodába. Sylvia csoportja valóban a bárban ült, úgy, ahogy az asszony mondta.
Nevetgéltek, beszélgettek, cigarettáztak. Ahogy Sylvia meglátta a belépő három férfit, szélesen
elmosolyodott és integetett. Még egyszer bemutatta őket a barátainak, és a bájos lány mellett, aki úgy
megtetszett Adamnek, mintegy véletlenül üres volt a szék. A férfi megkérdezte, leülhet-e. A lány
mosolyogva bólintott. Kitűnő angolsággal, bár felismerhető franciás kiejtéssel beszélt. Sylvia
elmagyarázta Graynek, hogy a lány, akivel Adam beszélget, az ő unokahúga. Charlie két férfi között találta
magát, az egyik francia volt, a másik olasz, alig néhány perc múlva már nyakig ültek az amerikai
politikáról és a közel-keleti helyzetről folyó vitában. Jellegzetes európai beszélgetés volt, vagyis
mindenki azonnal a tárgyra tért, mellőzve a köntörfalazást, és határozottan állást is foglalt. Charlie az
ilyen eszmecseréket szerette. Sylvia és Gray művészetről csevegett. Mint kiderült, az asszony építészetet
tanult, és majdnem húsz évig lakott Párizsban. Egy francia férfihoz ment feleségül, akitől tíz éve elvált.

– Miután elváltunk, fogalmam sem volt, mihez kezdjek, hol lakjam. A férjem művész volt. Ott álltam egy
fillér nélkül. Haza akartam menni, de be kellett látnom, hogy nekem már nincsen otthonom. Clevelandben
születtem, de a szüleim már meghaltak, és én az érettségi után elhagytam a várost, úgyhogy fogtam a két
gyerekem, és elköltöztem New Yorkba. Szereztem állást a SoHo egyik galériájában, és amint tehettem,
beindítottam a saját galériámat a nagy semmiből, és csodálatos módon működött! Úgyhogy most itt állok,
és tíz év után is ugyanazt a galériát vezetem. A lányom Firenzében tanul, a fiam most diplomázik
Oxfordban, én meg azon eszem magam, hogy mi a csodát keresek még New Yorkban. – Mély lélegzetet
vett, elmosolyodott. – Most pedig maga meséljen a munkájáról!

Gray kifejtette, milyen művészi elvek szerint dolgozik az utóbbi évtizedben, és ezt meg is indokolta.
Sylvia tökéletesen értette minden szavát, amikor a férfi elmagyarázta, milyen hatások érhetők tetten a
festészetében. Nem az a fajta művészet volt, amelyet a galériája szokott bemutatni, de azért nagyon
tiszteletre méltónak találta, amit a festő mondott. Évek óta ismerte Gray munkásságát, mély benyomást
tettek rá korai alkotásai, bár a művész stílusa az óta jelentősen megváltozott. Megállapították, hogy annak
idején alig néhány saroknyira laktak egymástól Párizsban. Sylvia szemrebbenés nélkül bevallotta, hogy
negyvenkilenc éves, noha legfeljebb negyvenkettőnek látszott. Meleg érzékiség áradt belőle. Nem tűnt
amerikainak, se franciának: hátrafésült hajával, nagy zöld szemével roppant egzotikusnak, leginkább dél-
amerikainak látszott. Fesztelen önbizalom jellemezte. Csak egy évvel volt fiatalabb Graynél, és az életük
többször is futott párhuzamos pályákon. Ő is szeretett festegetni, de, mint mondta, nem nagyon értett hozzá,
inkább csak szórakozásból babrált vele. Áhítatos odaadással szerette és tisztelte a művészetet.

Majdnem hajnali három óráig maradtak a bárban. Ekkor a három barát felállt.

– Jobb lesz hazamennünk – vélte Harrington. Szórakoztató estéjük volt. Charlie élvezettel diskurált
beszélgetőtársaival, Gray és Sylvia végig egymással beszélgetett. Noha Sylvia unokahúga kétségtelenül
csinos lány volt, Adam beszédbe elegyedett egy római jogásszal, és ebből parázs vita kerekedett, Adam
pedig még a flörtnél is jobban élvezte a vitatkozást. Szenzációsan érezte magát mindenki. Új társaságuk
sajnálkozva állt fel, hogy búcsút vegyen tőlük.

– Nem lenne kedvük kijönni holnap a hajóra? – kérdezte Charlie nagy általánosságban a csoporttól.
Mindenki mosolygott és bólogatott.

– Ennyien egy evezős csónakra? – csipkelődött Sylvia. – Esetleg felváltva?

– Holnapra megpróbálok felhajtani valami megfelelőbbet – ígérte Charlie. – Tizenegykor idejövünk

magukért a kikötőbe. – Felírta Sylviának a Kék Hold telefonszámát, ha netán közbejönne valami. A
legszívélyesebb barátságban váltak el. A három férfi csendes elégedettséggel ballagott le a dombról a
várakozó motorcsónakhoz. A legjobban ezt szerették közös útjaikban, hogy érdekes helyekre mehetnek, és
érdekes emberekkel találkozhatnak. Egyetértettek abban, hogy a csoporttal töltött este egyike volt
legemlékezetesebb élményeiknek.
 – Sylvia Reynolds szenzációs asszony! – lelkendezett Gray. Adam fölnevetett.

– Na, legalább tudom, hogy nem tetszik neked! – mondta. Megérkeztek a kikötőbe, ahol a motorcsónak
és a személyzet két tagja várta őket.

– Honnan tudod, hogy nem tetszik? – kérdezte Gray derűsen. – Egyébként csakugyan nem a zsánerem, de
az esze az imponáló. Élvezet volt beszélgetni vele. Hihetetlen érzéke van a New York-i művészeti élethez,
és nagyon becsületes. Nem jár a fellegekben.

– Tudom. Figyeltelek, mikor beszélgettetek. És onnan tudom, hogy nem tetszik neked, mert nem hibbant.
A világ legnormálisabb teremtésének látszik. Senki sem akarja megölni, láthatólag nincs meggyőződve
róla, hogy neki kell eltűrnie mások piszkoskodását, és épp most fogyott el a dilibogyója. Gray, szerintem
kizárt, hogy te beleeshess ebbe a nőbe! – csúfolódott Adam. Sylvia egyáltalán nem az a fajta nő volt,
akiket Gray rendszeresen összeszedett. Talpraesettnek, fegyelmezettnek és fölöttébb józannak látszott.

– Az ember sohasem tudhatja – bölcselkedett Charlie. – Varázslatos dolgok történnek ám Portofinóban.

Nagyon romantikus hely.

– Azt hiszem, Adamnek igaza van – mondta Gray őszintén. –Végzetes erő vonz a nőkhöz, akiknek
segítségre van szükségük. Amikor Sylviát otthagyta a férje valaki másért, fogta a srácait, és úgy költözött
New Yorkba, hogy nem volt egy vasa sem. Két évvel később már galériát vezetett, és a galériája ma a
legsikeresebbek közé tartozik New Yorkban. Az ilyen nőknek nincs szüksége megmentőre. – Jól ismerte
magát, a barátai is jól ismerték, de Charlie azért még reménykedett. Ő ugyanis örök optimista, aki
magának is szépeket remélt.

– Üdítő változatosság lenne – mosolygott Grayre.

– Inkább a barátja leszek – mondta tárgyilagosan a festő. – Az tartósabb. – Ezzel Charlie és Adam se
tudott vitatkozni. A hajón elbúcsúztak egymástól, és ki-ki elment aludni az élménydús éjszaka után.

Másnap a barátok megreggeliztek, azután felvették a hajóra a csoportot. Charlie körülvezette őket a Kék
Holdon, aztán kifutottak a tengerre. Új ismerőseiknek nagyon tetszett a szép hajó.

– Hallom Charlie-tól, hogy minden évben így utazgatnak egy hónapot! Mesés! – mondta a mosolygó
Sylvia Graynek a vodka nélküli Bloody Mary mellett. A festő úgy döntött, hogy Sylviával, sokkal
szórakoztatóbb józanul csevegni. Barátai egyetértettek, nem mintha másnaposak lettek volna, de már így is
rengeteget ittak a hajón, mint a haszontalan kamaszok, akik megszöktek a szüleiktől. Sokkal izgalmasabb
kihívás volt felnőttként viselkedni az okos Sylvia előtt. Gray nem szerette volna, ha az érzékeit
eltompítaná a szesz, miközben beszélgetnek. Javában diskuráltak az olaszországi reneszánsz freskókról,
amikor a Kék Hold megállt és horgonyt vetett.

Percek alatt fürdőruhára vetkőzött mindenki, és a hajóról ugráltak fejest a vízbe. Úgy pancsoltak, akár a
gyerekek. Sylvia két barátja vízisízett, Adam vízirobogózni vitte Sylvia unokahúgát.

Majdnem két órán keresztül úsztak és szórakoztak; addigra a személyzet elkészítette a spagettit és a
vegyes ízelítőt a tenger gyümölcseiből. Alaposan beebédeltek, olasz borral öblítették le az ételt, és még
négykor is vígan csevegtek az asztalnál.
 Adam is kénytelen volt intelligensnek mutatkozni Sylvia unokahúga előtt, aki, mint kiderült, politikai
tudományokat tanult Párizsban, és most készült feliratkozni a doktori programra. A nagy-nénjéhez
hasonlóan nem az a fajta nő volt, akit félvállról lehet venni. Az apja a kulturális miniszter volt, az anyja
mellkassebész, a két fivére orvos. A lány öt nyelvet beszélt, és azt fontolgatta, hogy miután meglesz a
doktorátusa a politikai tudományokból, következőnek a jogi diplomát szerzi meg. Gondolkodott rajta,
hogy a politikusi pályát választja. Ennek a lánynak ugyan nem kellett szilikonmell, annál inkább
megkövetelte az értelmes beszélgetést. Adam le volt taglózva. Nem várta, hogy egy fiatal lány ilyen
komolyan vegye az életet és a tanulást. Charlie pukkadozott, mikor elment mellettük: az unokahúg a
külföldi pénzpiacokat elemezte, Adam megszeppenve hallgatta. Őt aztán jól palira vették, vallotta be
később gyászosan. Ennek a lánynak, akármilyen fiatal is, ő nem szellemi partner.

Sylvia és Gray egész délután a művészetről beszélgettek kifogyhatatlan gyönyörűséggel. Sorra vették a
történelmi korokat, párhuzamot vontak a politika és a művészet között. Charlie apás örömmel figyelte
őket, gondoskodott róla, hogy vendégei mindent megkapjanak és otthon érezzék magukat a hajón.

Olyan gyönyörű nap volt, hogy a csoport elfogadta Charlie vacsorameghívását. Majdnem éjfél volt,
mikor a Kék Hold lassan besiklott a kikötőbe, ám előbb még megállt rövid időre, hogy a vendégek
úszhassanak egyet a holdfényben. Gray és Sylvia kivételesen abbahagyták a művészeti csevegést, és
élvezték a tengert. Az asszony remekül úszott, egyáltalán, kiválóan csinált mindent, amibe belefogott,
legyen az sport vagy művészet. Gray még sosem találkozott ilyen nővel. Miközben visszaúsztak a Kék
Holdhoz, hirtelen bánni kezdte, hogy nincs jobb formában. Máskor nem is gondolt rá, csak most, mikor
látta, hogy a fedélzeti hágcsóra kapaszkodó Sylvia szinte nem is liheg. Korához képest pompásan festett
bikiniben, de úgy viselkedett, mint aki nincs tudatában csi-nosságának, nem úgy, mint az unokahúga, aki
fáradhatatlanul flörtölt Adammel. Sylvia nem tett megjegyzést, nem volt szokása beleszólni a mások
életébe, tisztában volt vele, hogy az unokahúga felnőtt nő, aki azt tesz, amit akar.

Mielőtt a vendégek távoztak, Sylvia megkérdezte Graytől, nincs-e kedve másnap reggel feljönni vele a
San Giorgio-templomhoz. Ő már gyakran járt ott, de nem képes betelni a látvánnyal. Azt mondta, minden
alkalommal talál benne valami újat. A festő boldogan beleegyezett. Megbeszélték, hogy tízkor találkoznak
a kikötőben. Nem volt ebben a meghívásban semmi álszemérmes szépelgés, csak a művészetrajongók
természetes összetartozása. Sylvia azt is mondta, hogy egy nap múlva elutazik a csoporttal, és Gray annál
jobban örült, hogy még egyszer találkozhatnak.

– Milyen kedves emberek! – állapította meg Charlie a csoport távozása után. Adam és Gray egyetértett.
Csodálatos napjuk és estéjük volt, ami lenyűgöző beszélgetésekben, üdítő úszásokban, remek ételek
mellett, szokatlanul értelmes, rokonszenves emberek társaságában telt. – Látom, Sylvia unokahúga nem
tölti nálunk az éjszakát. Ráhajtottál? – ugratta Charlie Adamet.

Barátja bús képet vágott.

– Nem tudom, vagyok-e elég okos, hogy ez bejöjjön. E mellett a lány mellett az én harvardi
végzettségem annyi, mint egy középiskola. Mire leszálltunk a jogi témáról, beleértve az amerikai
jogrendszer buktatóit, az alkotmányjog milyenségét, mindezt párhuzamba állítva a francia jogrendszerrel,
tökhülyének éreztem magam. Totál elfelejtettem, hogy rá kellene startolnom, és mire eszembe jutott, ki
voltam facsarva. Több kör előnyt adhatna az összes pasinak, akit ismerek. Valamelyik harvardi
professzorommal kellene hetyegnie, nem velem. – Fura módon a lány kissé emlékeztette a fiatal Rachelre;
ő volt ilyen villogóan okos, amikor summa cum laude diplomázott a Harvard jogi karán. A hasonlóság
visszariasztotta Adamet. Úgy döntött, nem megy tovább ebben a dologban, ez túlságosan strapás. A felét is
elfelejtette annak, amiről az unokahúg faggatta. A lány fáradhatatlan volt az intellektuális pengeváltásban,
ami Adamnek tetszett, a végén mégis fáradtnak és öregnek érezte magát. Egyszerűen nem állt már rá erre a
pályára az agya. Könnyebb volt mell- és orrplasztikát csináltatni a lányoknak, mint szellemi párbajt vívni
velük. Némileg alacsonyabbrendűnek érezte magát Sylvia unokahúga mellett, és ez nem tett jót a
hiúságának, szexuális ajzószernek meg végképp nem lehetett nevezni.

Bezzeg Gray boldogan lubickolt a Sylvia Reynoldsszal folytatott beszélgetésben. Valósággal kivirult
érdeklődési körük hasonlóságától és azoktól a dolgoktól, amelyeket az asszonytól tanult. Sylvia számos
területen mutatott hallatlan tájékozottságot, bár leginkább nagy szerelme, a művészet érdekelte, akárcsak
Grayt. A festőnek, noha szépnek és vonzónak találta az asszonyt, meg sem fordult a fejében a szex. Nem
vágyott másra, csak hogy közelebbről megismerhesse Sylviát, és még többet beszélgethessen vele,
lehetőleg órákig. Alig várta a másnapi találkozást.

Megittak még egy pohár bort, elszívtak egy szivart, aztán ki-ki elment a kabinjába, hogy az egész napi
szórakoztató hajókázás derűs ernyedtségében térjenek nyugovóra. Másnapra nem terveztek semmi
különöset. Adam és Charlie azt mondta, lehetőleg sokáig fognak aludni. Gray boldog izgalommal
újságolta Charlie-nak, miközben mentek le a kabinba, hogy másnap megnézik Sylviával a templomot.
Harrington örült. Tudta, milyen magányos életet él a barátja; egy ilyen nő, mint Sylvia Reynolds, nemcsak
jó barát, de hasznos ismeretség is lehet. Gray olyan sokáig küzdött a saját művészi stílusáért, és olyan
tehetséges! Reménykedjünk, hogy Sylvia összeismerteti majd a New York-i művészvilág megfelelő
szereplőivel. Lehet, hogy nem Gray zsánere, de barátnak bizonyára kiváló. Harrington maga is élvezettel
beszélgetett az asszonnyal. Rendkívül művelt és tájékozott volt, szemernyi beképzeltség vagy nagyképűség
nélkül. Charlie nagyon rokonszenvesnek találta, csak azon csodálkozott, hogy egy ilyen fantasztikus nőnek
nincs társa a csoportban. Az a fajta, akit sokan nagyon szépnek tartanak, főleg az európaiak, még akkor is,
hajó tizenöt évvel idősebb azoknál a nőknél, akikkel (a Sylviánál alig három évvel fiatalabb) Charlie
járni szokott. Az élet nem tisztességes ebből a szempontból, főleg az Államokban. A húsz- és harmincéves
nőknek áll a világ, hiszen minden a fiatalság. Egy Sylvia korú asszony különlegesség, akihez csak néhány
kivételes férfi közeledik, elsősorban azok, akik nem érzik fenyegetőnek egy nő eszét és erejét. Azok a
lányok, akikkel Adam hetyeg, sokkal kívánatosabbnak számítanak, mint az intelligens, komoly Sylvia.
Charlie sok ilyen nőt ismert New Yorkban; rendkívül okosak és sikeresek, de a végén társ nélkül
maradnak. Bár ki tudja, az is lehet, hogy Sylvia Reynoldsot is várja New Yorkban vagy Párizsban vagy
másutt egy férfi. Ám Harrington kételkedett ebben. Az asszony roppant függetlennek látszott, és ezt
láthatólag élvezte is. Egyáltalán nem látszott zavarni az egyedüllét, és nem hajtott senkire. Charlie mindezt
el is mondta Graynek szivarozás közben.

Másnap délelőtt, míg kapaszkodtak a hegyre a San Giorgio-templomhoz, Gray megállapította, hogy
Charlie helytálló dolgokat mondott Sylvia Reynoldsról.

– Nincs férjnél? – kérdezte óvatosan, mert nemcsak a templomról, hanem erről az érdekes asszonyról is
szeretett volna többet tudni. De jó lenne összebarátkozni vele!

– Egyszer már voltam – felelte Sylvia. – Élveztem a házasságot, de nem hinném, hogy még egyszer rá
tudnám szánni magam. Néha arra gondolok, hogy jobban szerettem az elkötelezettséget és az életstílust,
mint a férfit. A férjem művész volt, maga a megtestesült önimádat. Körülötte forgott a világ. Majdnem
annyira imádtam, mint amennyire ő imádta önmagát. Saját magán kívül senki sem létezett a számára –
magyarázta tárgyilagosan. Gray nem hallott keserűséget a hangjában, csak azt, hogy lezárta magában ezt a
kérdést. – Se a gyerekek, se én. Senki. Mindig csak ő. Egy idő után megunja az ember. Ezzel együtt még
mindig a felesége lennék, ha nem hagy ott valaki másért. Ő ötvenöt volt, én harminckilenc, szerinte már túl
a csúcson. A lány tizenkilenc. Hát elég nagy pofon volt. Összeházasodtak, lett három év alatt három
srácuk, aztán elhagyta őt is. Velem legalább tovább bírta. Nekem húsz évig volt a férjem, ennek a nőnek
négyig.

– Gondolom, ezúttal tizenkét éves volt az új szerelem? – kérdezte Gray epésen. Nagyon aljasnak találta
Sylvia férjének eljárását, aki a kisujját se mozdította, hogy segítsen a volt feleségének, amikor az üres
zsebbel telepszik le miatta a két gyerekükkel New Yorkban.

– Nem, az utolsó az huszonkettő volt! Vénség a férjemhez. Én is tizenkilenc éves voltam, amikor a
felesége lettem, párizsi művésznövendék koromban. A másik kettő modell volt.

– Szokott találkozni a férje a gyerekeivel?

Sylvia rövid ideig habozott, aztán leplezetlen bánattal rázta meg a fejét.

– Nem, kilenc év alatt kétszer kereste meg őket, ami igen rosz-szul esett nekik. Tavaly hunyt el, és a
gyerekeim már sohasem tudhatják meg, jelentettek-e valamit az apjuknak, már ha jelentettek egyáltalán.
Nekem nagy szomorúság volt. Szerettem, de hát az ön-imádókat általában szeretni szokták. Ők viszont
csak magukat szeretik. Nem alakul ki az a képességük, hogy szeretni tudjanak másokat – mondta
egyszerűen, minden keserűség nélkül.

– Ismertem ilyen nőket – jegyezte meg Gray. Azt nem is próbálta elmagyarázni Sylviának, hogy az
eszelősség milyen mélységeit kellett megismernie a szerelmi életében. Sylvia nyilvánvalóan kikacagná,
úgy, ahogy mások szokták. Voltak tapasztalatai az elmebaj terén. – És sosem akarta megpróbálni még
egyszer? – Tudta, hogy tolakodóan viselkedik, de úgy érezte, az asszony nem bánja. Csodálatra méltó
őszinteséggel és becsületességgel beszélt magáról. Sylviának nem voltak sötét, zavaros titkai; tisztán látta,
mit érez, tud és hisz. Habár sebhelyeket kellett hordoznia. Ebben a korban már mindenkinek kijut belőlük.

– Nem, soha többé nem akartam férjhez menni. Az én koromban már nem látom értelmét. Nem akarok
több gyereket, legalábbis a saját véremből. Bár a más gyerekei ellen nem lenne semmi kifogásom. A
házasság tiszteletre méltó intézmény, és én hiszek benne, főleg ha a gyerekek érdekeit szolgálja. De azt
nem tudom, hogy magamat alkalmasnak tartom-e még a feleség szerepére. Nemigen. Nem hinném, hogy
lenne hozzá bátorságom. A válás után hat évig éltem együtt egy férfival. Kivételes egyéniség volt, és
óriási művész. Szobrász. Viszont súlyos depresszióban szenvedett, és visszautasított mindenféle
gyógyszerezést. Alapvetően az alkoholizmusa volt a legnagyobb baja, ami tönkretette az életét. Így is
szerettem, de képtelenség volt az egész kapcsolat. Annyira lehetetlen, hogy azt el se mondhatom. –
Elhallgatott. Gray feszülten figyelte. Tudni akarta, miféle fájdalom lappang az asszony szíve mélyén. Ha
meg akarja ismerni Sylviát, ismernie kell a folytatást.

– Elhagyta? – kérdezte meg szinte félénken, míg a templomhoz közeledtek.

– Nem, nem hagytam el. Valószínűleg azt kellett volna. Akkor talán abbahagyja az ivást, vagy beszedi a
gyógyszerét. Vagy nem. Nehéz megmondani. – Békés szomorúsággal beszélt, mint aki belenyugodott
valamilyen szörnyű tragédiába és pótolhatatlan veszteségbe.

– Ő hagyta el magát? – Gray nem tudta elképzelni, hogy valaki ezt tehesse ezzel az asszonnyal. De hát
olyan emberek is vannak, akik elrontják a lehetőségeiket, tönkreteszik magukat és másokat. És semmit sem
lehet tenni ellenük. Ő aztán alaposan megtanulta az évek során.

– Nem, öngyilkos lett – felelte Sylvia halkan. – Három éve. Sokáig tartott, mire túltettem magam rajta.
Aztán tavaly meghalt Jean-Marie, a volt férjem. Ez visszahozott valamit a korábban történtekből, a gyász,
azt hiszem, ezt teszi az emberrel. De hát megtörtént, nem változtathattam rajta, akármennyire szerettem. Se
ő nem tudta megtenni az én kedvemért, se én az övéért. Nehéz megbékélni az ilyesmivel. – Ám Gray
hallotta a hangjában ezt a megbékélést. Sok mindenen ment át ez az asszony, mégse roppant össze. Látszott
rajta, hogy született túlélő. Gray szerette volna átkarolni és megszorítani a vállát, de ahhoz nem ismerte
elég jól. És nem akart betolakodni a szomorúságába. Ehhez nincs joga.

– Sajnálom – mondta halkan, mély átéléssel. Mennyi bolond asszonyt ismert, akik drámává fújtak fel
minden semmiséget! És itt ez a tökéletesen normális teremtés, aki megismerte az igazi tragédiát, és nem
volt hajlandó beleroppanni! Tanult belőle, és még erősebb lett.

– Köszönöm – mosolygott Sylvia.

Bementek a templomba, leültek, sokáig hallgattak. Aztán felálltak, és kívül-belül körüljárták a gyönyörű,
tizenkettedik századi épületet. Sylvia olyan részletekre hívta fel Gray figyelmét, amelyeket a festő nem
vett észre, habár sokszor járt itt. Csak két óra elteltével indultak vissza a kikötőbe.

– Milyenek a gyerekei? – kérdezte a festő kíváncsian. Érdekes volt anyának elképzelni ezt a független és
önmagában is tökéletes asszonyt. Gray szerint jó anya lehetett, bár nem szeretett így gondolni rá.
Szívesebben képzelte el csak annak, aminek ismerte, vagyis jó barátnak.

– Érdekesek és értelmesek – felelte Sylvia olyan leplezetlen büszkeséggel, hogy a férfi elmosolyodott. –
A lányom festő, Firenzében tanul. A fiam történész, az ókori Görögország a szakterülete. Több
szempontból olyan, mint az apja, de sokkal gyengédebb lélek, hála istennek! A lányom örökölte az apja
tehetségét, de ezen kívül semmit. Sokban emlékeztet rám. El tudná kormányozni a világot, egy napon talán
csakugyan ezt fogja. Remélem, egyszer majd átveszi tőlem a galériát, bár ebben nem vagyok biztos. Élje
csak a saját életét! De azért elképesztő dolog a genetika. Látom magunkat mindkettejükben, elvegyülve
azzal, amik ők maguk. Ott az öröklődés mindenben, még a kedvenc fagylaltjukban, a kedvenc színeikben
is. Nagyon tisztelem a genetikát, miután felneveltem két gyereket. Nem hinném, hogy bármi, amit szülőként
teszünk, komolyan számítana, vagy befolyásolná őket.

Egy kis kávéháznál Gray meghívta egy kapucsínóra az asszonyt. Bementek, leültek. Sylvia rögtön
ellentámadásba ment át.

– No és maga? Se feleség, se gyerekek?

– Ahogy mondja. Genetika. Örökbe fogadtak, fogalmam sincs, kik a vér szerinti szüleim, vagy, hogy mit
viszek tovább. Én ezt ijesztőnek találom. És ha egy szekercés gyilkos van az őseim között? Kinek akarnám
a vállára rakni ezt a terhet? Különben is eszelős gyerekkorom volt. Azzal a gondolattal nőttem fel, hogy
gyereknek lenni egyfajta átok. Én nem tudnám megtenni mással. – Elmesélt egy keveset a gyerekkoráról:
Indiáról, Nepálról, a Karib-térségről, Brazíliáról, az Amazonasról. Bejárta az egész világot, két olyan
szülővel, akiknek fogalmuk sem volt, mit csinálnak, agyondrogozták magukat, és végül megtalálták istent.
Nehéz volt ezt elmagyarázni két csésze kapucsínó mellett, de a festő igyekezett megtenni, ami tőle telt.
Sylvia érdeklődve hallgatta.
 – Nos, az ősei között kell lennie egy nagyon tehetséges művésznek. Ezt azért nem olyan rossz dolog
továbbadni.

– De csak az isten tudja, ki más lehet még ott. Túl sok bolonddal találkoztam életemben. A
nevelőszüleim nem voltak normálisak, a nőim többségéről ugyanezt mondhatom. Egyiktől se akartam
volna gyereket – gyónta olyan őszinteséggel, ami méltó volt az asszonyéhoz.

– Hát az elég rossz lehetett – mosolygott Sylvia. Gray nem mesélt neki semmi ijesztőt, így az asszony
nem érzett iránta mást, mint mély részvétet, amiért ilyen nehéz gyerekkor jutott neki, és utána meg
tudatosan agyonkomplikálta az életét. De hát a kezdeteket nem ő döntötte el. Azt a sors nyújtotta át neki.

– Még annál is rosszabb – vigyorgott a férfi. – Katasztrófaelhárítással foglalkoztam egész életemben, az

ég tudja, miért. Úgy gondoltam, ez a küldetésem, hogy vezekeljek a bűneimért.

– Ilyesmire én is gondoltam. A szobrász barátom volt egy kicsit ilyen. Mindent el akartam rendezni az
életében, helyre akartam hozni mindent, de végül nem tudtam. Az ember sosem teheti meg a másik helyett
az ilyesmit. – Grayhez hasonlóan őt is a keserű tapasztalatok tanították meg erre. – Azért az érdekes, hogy
ha rosszul bánnak velünk, rögtön felelősnek érezzük magunkat, és magunkra vesszük a bűntudatukat. Sosem
értettem meg igazán, de ez valahogy így működik – mondta sok töprengésből leszűrt bölcsességgel.

– Már én is kezdtem rájönni – bólintott Gray bánatosan. Szégyellte bevallani, milyen félresikerült
kapcsolatai voltak. És azok után, amiket megtett a nőkért, majdnem minden szerelme otthagyta valaki
másért. Sylvia esete nem is nagyon különbözött az övétől, habár nem volt annyira szélsőséges. Ám az
asszony megnyilatkozásaiban sokkal több kiegyensúlyozottság csengett, mint amennyivel Gray
dicsekedhetett.

– Jár pszichiáterhez? – érdeklődött Sylvia olyan fesztelenül, mintha azt kérdezte volna, hogy járt-e már
a festő Olaszországban. Gray megrázta a fejét.

– Nem. Olvastam egy csomó önsegélyező könyvet, és erősen lelki beállítottságú vagyok. Nagyjából
tízévnyi honoráriumot fizettem a pszichiátereknek a nők kedvéért, akikkel együtt jártam, de az meg sem
fordult a fejemben, hogy én is kezeltessem magam. Az volt a véleményem, hogy én vagyok a normális, és
ők a hibbantak. Pedig talán a fordítottja igaz. Egyszer úgy is fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy
miért éppen ilyen emberekkel akadunk össze. Az ilyen kapcsolatokból úgysem hozható ki semmi jó. Eleve
el vannak rontva – mosolygott búsan. Az asszony elnevette magát. Ő is ugyanerre a következtetésre jutott,
ezért is nem volt komolyabb viszonya a szobrász öngyilkossága óta.

Körülbelül két évébe és kemény pszichiáteri kezelésbe került, hogy túltegye magát a tragédián. Még
randevuzgatott is az utóbbi hat hónapban: az egyik egy fiatalabb művész volt, egy óriási nagyra nőtt,
elkényeztetett kölyök, a másik kettő nála húsz évvel idősebb férfi. Ám ezek meggyőzték róla, hogy túl van
a randevúzgatás korán, húsz év korkülönbség pedig már sok. A vele egykorú férfiaknak fiatalabb nő
kellett. Volt még számos egyestés ismeretsége, egyik szerencsétlenebb, mint a másik. Mostanra
mindenesetre eldöntötte, hogy jobb neki egyedül. Nem mintha szerette volna ezt az állapotot. Üresnek
találta az ágyát, hiányzott neki, hogy éjszaka nem bújhat oda egy másik emberhez. Amióta kirepültek a
gyerekei, borzasztóan magányosak lettek a hétvégék. Még fiatalnak érezte magát az örök lemondáshoz. Ám
ő és a pszichiátere alaposan meghányták-vetették azt a lehetőséget, hogy talán sose lesz több férfi az
életében, és Sylvia méltósággal akarta fogadni azt is, ha ez következik be. Azt semmiképpen sem szerette
volna, hogy valaki megint feldúlja az életét.
 Szóval a kapcsolatok túlságosan bonyolultak, a magány viszont nyomasztóan nehéz. Sylvia Reynolds az
életnek annál a keresztút-jánál állt, amikor az asszony még nem öreg, de már nem is fiatal; ahhoz koros,
hogy beérje valami rossz természetű férfival, ahhoz meg fiatal, hogy beletörődjön a holtig tartó magányba.
Pedig lehet, hogy erre fog kényszerülni. Tartott tőle, de nem jobban, mint egy másik tragédiától vagy
katasztrófától. Megpróbált napról napra élni – ezért nem volt társa –, és rengeteget utazott a barátaival.
Mindezt nagyon egyszerű szavakkal mondta el Graynek, egyszer sem esve bele a kétségbeesés, a nyafogás
vagy a zavarodottság csapdájába. Úgy beszélt, mint aki szeretne tisztán látni, és tökéletesen alkalmas rá,
hogy megálljon a maga lábán. Gray, aki feszülten figyelt, megcsóválta a fejét.

– Rémesen hangzik, vagy kissé eszelősen? – kérdezte Sylvia. – Időnként magam sem értem magam.

Gray egészen megrendült. Még sosem találkozott ilyen, az ön-kínzásig őszinte egyéniséggel, aki
egyszerre volt erős és érzékeny. Se férfival, se nővel. Hogy szeretett volna többet tudni róla!

– Nem, nem hangzik rémesen. Keményen hangzik, de ilyen az élet. Szerintem maga nagyon is normális.
Nálam bizonyosan normálisabb. Azt pedig ne is kérdezze, miféle nőkkel jártam, szerintem ma már mind
elmegyógyintézetben ápolják. Már akkor ott lett volna a helyük, amikor megismertem őket. Nem értem,
miből gondoltam, hogy isten vagyok, és jóvátehetem, ami velük történt, holott annak az oroszlánrészét
maguk keresték maguknak. Nem tudom, miből gondoltam, hogy megérdemlem ezt a tortúrát, de már rég
nem találok örömet benne. Egyszerűen nem bírom tovább. Akkor már legyek inkább egyedül – mondta
nagyon komolyan. Még az egyedüllét is jobb azoknál az elmekórtani eseteknél, akiket eddig ismert. Persze
ez magányos élet, viszont normális. Csodálta Sylviát, akiről meg lehetett volna mintázni az egészséges
józanságot. Miközben hallgatta a szavait, nem is tudta, barátnőjének vagy barátjának szeretné-e jobban.
Mindegyik megoldás kellemes lett volna. Sylvia gyönyörű volt, de legfőképpen páratlan egyéniség, igazi
barátnak való. – Nem mehetnénk el egyszer moziba, ha majd otthon leszünk New Yorkban? – tapogatózott
óvatosan.

– Szívesen – vágta rá Sylvia –, de előre figyelmeztetem, hogy pocsék az ízlésem. A gyerekeim nem is
hajlandók moziba járni velem. Utálom a külföldi filmeket, a művészfilmeket, a szexet, az erőszakot, a
szomorú véget és a nagyképű süketelést. Nekem egy film legyen érthető, végződjön jól, nevettessen meg,
ríkasson meg, és ne aludjak el rajta. Ha utólag meg akarja kérdezni, miről szólt a film, akkor ne engem
vigyen.

– Tökéletes! Akkor megnézzük, a Szeretem Lucyt felújítását, és kiveszünk Disney-filmeket a

kölcsönzőből. Maga hozza a pattogatott kukoricát, én kölcsönzőm a filmeket.

– Megegyeztünk – nevetett rá Sylvia.

Gray visszakísérte a szállodájába. Búcsúzóul átölelte, és megköszönte neki a gyönyörű délelőttöt.

– Csakugyan elutaznak holnap? – kérdezte aggodalmasan. Szeretett volna találkozni az asszonnyal még
egyszer, mielőtt elhagyják Portofinót. Mert ha nem sikerül, akkor már csak New Yorkban láthatják
egymást. Már előre várta a percet, amikor felhívhatja. Még sosem találkozott ilyen nővel, akivel ennyire
jólesett beszélgetnie. Túlságosan serényen mentette az idegroncsokat, nem maradt ideje olyat keresni, aki
barátnak is jó. De Sylvia Reynolds épp ilyen egyéniség. Kész őrület, de úgy tűnik, ötvenéves fejjel,
Portofinóban lelte meg álmai asszonyát. Fogalma sem volt, mit szólna Sylvia, ha ezt elmondaná neki.
Valószínűleg ész nélkül eliszkolna, és hívná a rendőrséget. Netán az eddigi női fertőzték meg
elmebetegséggel? Vagy eleve bolondnak született? Ám Sylvia nem őrült. Sylvia gyönyörű, okos, érzékeny,
becsületes, és két lábbal áll a földön.

– Holnap elutazunk – felelte az asszony halkan. Fájt neki, hogy el kell válnia a festőtől, és némileg
megijedt ettől az érzéstől. A pszichiáterének ugyan azt mondta, lelkileg készen áll egy újabb kapcsolatra,
ám most, hogy ez megtörtént, legszívesebben elfutott volna, nehogy megsebezzék. De mielőtt elfutna, jó
lenne még egyszer találkozni a férfival. Maga sem értette, mi ez a különös vívódás. – A hétvégén
átmegyünk Szardíniára – folytatta mosolyogva –, aztán Párizsba kell utaznom, hogy találkozzam néhány
művésszel. Utána egy szicíliai hét következik a gyerekekkel. Két hét múlva ismét New Yorkban leszek.

– Én körülbelül három hét múlva érkezem haza – mondta Gray ragyogó szemmel. – Azt hiszem, a
hétvégét mi is Szardínián töltjük. Az a következő állomásunk Portofino után. – Legszívesebben azon
nyomban indult volna, mihelyt Sylvia elhagyja Portofinót, persze ha ez Charlie-nak és Adamnek is
megfelel.

– Ezt a szerencsét! – mosolygott Sylvia. Ismét fiatalnak érezte magát. – Nem vacsoráznának velünk ma a
kikötőben? Jó a spagetti és rossz a bor, nem olyan, amihez maguk hárman szoktak.

– Azért ne illetődjön meg tőlünk ennyire! Ha majd egyszer eljön hozzám vacsorázni, megkínálom azzal a
rabvallatóval, amihez én szoktam.

– Akkor a bort én hozom – mondta fülig szaladó szájjal az asszony. – Maga főz. Pocsék szakácsnő
vagyok.

– Helyes, örömmel hallom, hogy van valami, amihez nem ért. Már mondtam, hogy félig-meddig
képesített szakács vagyok. Spagetti, taco, burrito, gulyás, fasírt, saláta, mogyoróvaj, lekvár, palacsinta,
rántotta, sajtos makaróni. Parancsoljon!

– Palacsintát! Szeretem a palacsintát! De én mindig odaégetem. Senki sem eszik belőle! – kérte
kacagva, Gray pedig előre örült, hogy vacsorát készíthet az asszonynak.

– Tökély. Szeretem Lucyt és palacsinta. Desszertnek milyen fagylaltot akar: vanília, csokoládé?

– Menta csokoládéforgáccsal, szeder vagy banán dióval! – vágta rá Sylvia habozás nélkül. Kezdte
élvezni ezt az érzést, amit a festő közelsége ébresztett benne. Egyszerre volt nyugtalanító és kellemes. Az
élet hullámvasútja. De régen nem ült rajta! Most döbbent rá, mennyire hiányzott. Évek óta Gray volt az
első férfi, akit vonzónak talált.

– Szent egek, kék szalagos fagylalt! A gyári miért nem jó?

– Ha magának ez a hozzáállása, akkor nemcsak a bort, de a fagylaltot is én hozom.

– És el ne felejtse a pattogatott kukoricát! – figyelmeztette Gray. Ez nem valami elegáns étel, de jó.
Minden jó, ha Sylviával csinálhatja. Mint ez a délelőtt a San Giorgio-templomban. – A vacsora mikor
lesz? – kérdezte, és másodszor is megölelgette az asszonyt, de csak úgy barátilag, nehogy megriassza,
vagy azt a gyanút ébressze benne, hogy ő többet vár egy kedves, közös vacsoránál. Ha ez mindkettőjüknek
bejön, ráérnek még felfedezni a többi érzelem tartományát. Bár bejönne!

– Fél tízkor a De Punyben. Akkor, viszlát. – Mosolygott, integetett, aztán eltűnt a szállodában, Gray
pedig ruganyos léptekkel indult lefelé a kikötőbe, ahol a legénység egyik tagja várta a motorcsónakkal.
Egyfolytában mosolygott a visszaúton, még akkor is, mikor találkozott a fedélzeten Charlie-val. Már egy
óra volt, barátai csak őt várták, hogy ebédelhessenek.

– Elég sokáig tartott ez a templomozás egy olyan asszonnyal, akit alig ismersz – jegyezte meg Charlie
kajánul, és végigmérte régi barátját. – Megkérted legalább a kezét?

– Alighanem azt kellett volna, de elcsesztem. Különben is van két gyereke, én pedig utálom a kölyköket.
– Charlie elnevette magát, és egy percig sem vette komolyan.

– Nem kölykök, hanem felnőttek. Különben is Sylvia Reynolds New Yorkban lakik, a gyerekei
Olaszországban, illetve Angliában, tehát biztonságban vagy.

– Meglehet, de a kölykök kortól függetlenül kölykök. – A családi jelenetek nem tartoztak a festő
stílusához. Gray átadta barátainak a vacsorameghívást, amit azok igen rokonszenves ötletnek találtak.
Adam alaposabban szemügyre vette a festőt.

– Van valami közöttetek? – kérdezte gyanakodva. Gray úgy tett, mintha mulattatná a kérdés. Egyelőre
még nem állt készen rá, hogy beavassa érzéseibe a barátait. Nem történt semmi. Rokonszenvesnek találja
az asszonyt, és remélhetőleg ő sem ellenszenves neki. Mit lehet itt elmondani?

– Bár lenne! Klassz lába van, de van mellé egy végzetes hiányossága.

– Éspedig? – érdeklődött Charlie. Imádta a hiányosságokat a nőkben, valósággal odáig volt értük.

– Normális. Attól félek, nem az én zsánerem.

– Tudtam! – helyeselt Adam.

Gray ezek után elmondta, hogy a csoport másnap utazik Szardíniára. Barátai ezt is vonzó ötletnek
találták. Portofino bűbájos, de nem lesz olyan szórakoztató a társaság távozása után. Charlie javasolta,
hogy este, vacsora után fussanak ki a hajóval, és éjszaka utazzanak. Ha éjfélkor távoznak, holnap este
Szardínián vacsorázhatnak. De mulatságos lesz találkozni a csoporttal Porto Cervó-ban! Meglesz a
program a hétvégére. Adam is ráhajthat Sylvia unokahúgára, ha netán meggondolta volna magát. Ha
mégse, a csoportban akkor is lebilincselően izgalmas egyéniségek vannak, hogy egyikük se unatkozhasson
a társaságukban.

Charlie tájékoztatta a kapitányt a terveikről, aki megígérte, hogy ennek megfelelően szervezi át a
legénység beosztását. Az éjszakai utazás kényelmesebb az utasoknak, de több munkát ad a személyzetnek.
Ám a Kék Holdon nem volt szokatlan az ilyesmi. A kapitány azt mondta, majd akkor alszik, amíg Charlie
és barátai a parton vacsoráznak, és ahogy visszajönnek, tüstént felszedik a horgonyt. Kényelmesen
odaérnek Szardíniára, a vacsorára.

Gray ezt este rögtön el is újságolta Sylviának. Az asszony elmosolyodott, azon tűnődött, vajon mennyit
mesélhetett el a festő a barátainak, és némileg feszélyezte, hogy ennyire vonzza a férfi. Évek óta nem élt át
hasonlót, ám még nem állt készen arra, hogy Grayt beavassa ebbe a titokba. Ám azt érezte, hogy a
rokonszenv kölcsönös, és a festő is kedveli őt. Sylvia Reynolds ismét fiatalnak érezte magát.

A vacsora nagyon kellemes volt. Sylvia a festővel átellenben ült, ám egyetlen szóval vagy rezdüléssel
sem árulta el, ami benne zajlott. Mind a három barátnak puszit adott búcsúzóul, és megígérte, hogy másnap
este találkoznak Porto Cervóban a jachtklubban. Gray utánanézett távozás közben, de az asszony nem
fordult vissza. Elmerülten diskurált az unokahúgával, és mikor megálltak fagylaltot vásárolni, Gray
ismételten megállapította, hogy Sylviának jó alakja van. És ragyogó esze. Nem is tudta, melyikért szereti
jobban.

– Bír téged – jegyezte meg Adam középiskolás stílusban, miközben beültek a várakozó motorcsónakba.
Charlie hahotázott.

– Én is bírom őt – vetette oda Gray. Letelepedett a csónakba, és a hullámokon ringó Kék Holdra,
szögezte tekintetét.

– De úgy értem, hogy komolyan megkedvelt. Azt hiszem, le akar feküdni veled.

– Ő nem az a fajta – felelte fapofával Gray, mert meg akarta kímélni az asszonyt Adam kétértelmű
megjegyzéseitől, amiket most illetlennek talált.

– Ne gyere nekem ezzel a dumával! Ilyen szép nőnek le kell feküdnie valakivel. Aki te is lehetsz. Vagy
úgy gondolod, hogy túl öreg hozzád? – kérdezte célzatosan. Gray megrázta a fejét.

– Nem olyan öreg. Már mondtam, hogy túlságosan normális.

– Ezt elhiszem. De még a normális nők is szeretik a szexet.

– Észben tartom arra az esetre, ha találkozom még eggyel – mosolygott Gray. Charlie kíváncsian
figyelte. Kezdte azt hinni, hogy barátja és Sylvia Reynolds között csakugyan szövődik valami románc.

– Nyugi, nem lesz több! – nevetett Adam. Felszálltak a Kék Holdra, ahol Charlie mindenkinek töltött
egy konyakot lefekvés előtt. Míg ők iszogattak a fedélzeten, a legénység felvonta a horgonyt, a Kék Hold
kifutott. Gray nézte a hullámokon táncoló holdfényt, Sylviára gondolt, és hirtelen szeretett volna mellette
lenni. Bár nincs neki akkora szerencséje. Talán majd egy napon. Előbb lesz még egy New York-i randevú,
palacsintával és fagylalttal. Utána pedig… Ki tudja? Előtte meg egy szardíniai hétvége. Nagyon hosszú
idő után újra fiatalnak érezte magát. Egy ötvenéves kamasz és egy hihetetlen, döbbenetes, negyvenkilenc
éves bakfis.
 4.

Szardínia pontosan olyan szórakoztató volt, mint várták, mert viszontlátták Sylviát és a barátait. Porto
Cervóban két újabb olasz pár csatlakozott hozzájuk. Charlie mindenkit meghívott a Kék Holdra ebédelni
és vacsorázni, vízisíelni és úszni. Graynek és Sylviának ez alkalmat kínált, hogy közelebb kerüljenek
egymáshoz. Adam, aki egy teljes hétvégén keresztül figyelte őket, úgy döntött, hogy csak barátok. Charlie
nem volt meggyőződve erről, de megtartotta magának a véleményét. Tudta, hogy ha Gray mondani akar
valamit, úgyis elmondja. Charlie maga is sokat csevegett Sylviával. Beszélgettek Charlie alapítványáról,
a munkájukról, Sylvia galériájáról, az általa képviselt művészekről. Látszott az asszonyon, hogy nagyon
szereti a munkáját, és kedveli a barátjukat. Mint ahogy Gray is kedvelte őt. Csendesen eldiskurálgattak,
együtt úsztak, táncoltak a bárokban, sokat nevettek. A hét végére úgy érezték, hogy igazi barátok lettek.
Miután Sylvia és társasága elutazott, Charlie és a barátai Korzikára mentek két napra. Elegük lett
Szardíniából, amely különben is elveszítette varázsát a társaság nélkül. Gray néhány csendes szót váltott
Sylviával, mielőtt az asszony elhagyta a hajót, és megmondta neki, hogy rögtön felhívja, amint hazaér New
Yorkba. Az asszony mosolyogva átölelte, és kellemes utat kívánt nekik.

Korzikáról Ischiába mentek, onnan Caprira. Utána fölfelé hajóztak Olaszország nyugati partja mellett, az
utolsó hétre visszatértek a francia Riviérára, és horgonyt vetettek Antibes-nél. Egyszerűen fantasztikusan
jó volt, mint minden, amit együtt csináltak. Bárokba, éttermekbe jártak, sétáltak, úsztak, vásároltak,
ismerkedtek, nőkkel táncoltak, idegeneket varázsoltak barátokká. Az egyik utolsó estén az Eden Rocban
vacsoráztak, és megállapították, hogy ez a vakáció tökéletes.

– El kellene jönnöd a télen St. Bartsbe! – unszolta Adam a festőt. Ő mindig odarepült, hogy az év végén
egy-két hetet töltsön

Charlie-val a Kék Holdon. Gray folyton arra hivatkozott, hogy neki elég egy nyári hónap a hajón.
Barátai persze tudták, miért utálja a Karib-tengert. Túl sok kellemetlen emléke fűződött hozzá.

– Talán majd máskor – mondta révetegen. Charlie reménykedett, hogy egyszer be is váltja a szavát.

Az utolsó estében mindig volt egy kis mélabú. Nem szívesen búcsúztak el egymástól és tértek vissza a
valóságos életbe. Adamre egy londoni hét várt Amandával és Jacobbal, akiket a hétvégén át akart vinni
Párizsba. Már eltervezte, hogy a Ritzben fognak megszállni. Ez így kíméletes átmenet lesz a Kék Hold
fényűzése után. Graynek sokkal nagyobb megrázkódtatást fog okozni, hogy Nizzából egyenesen visszatér
New Yorkba, a lift nélküli műtermébe a Meatpacking negyedben, ami az utóbbi időben elég felkapott hely
lett, bár Gray műterme ettől ugyanolyan kényelmetlen maradt, mint volt. De legalább olcsó. Már nagyon
várta, hogy felhívhassa Sylviát. Gondolt rá, hogy a hajóról telefonál, ám neveletlenségnek tartotta, hogy
Charlie kontójára bonyolítson le költséges hívásokat. Az asszony már otthon lehet, azóta megvolt a
szicíliai hét is a gyerekeivel. Charlie még három hetet akart tölteni Franciaországban a Kék Holddal,
zavartalan magányban, habár fájóan egyedül érezte magát, ha a barátai elmentek.

Azon a reggelen Grayt és Adamet egy limuzin vitte a repülőtérre, amit a hajótiszt bérelt nekik. Charlie
bánatosan integetett a fedélzetről. A legjobb barátai voltak és jó emberek, minden különc-ségük és
mániájuk dacára, annak ellenére, hogy Adam örökösen piszkálódott, és bukott a nagyon fiatal nőkre.
Tisztességes emberek, akik ugyanúgy szerették Charlie-t, mint az őket. Bármit megtett volna értük, és
tudta, hogy ugyanerre számíthat tőlük. Ők voltak a Három testőr, mindenki egyért, egy mindenkiért.

Adam Londonból telefonált, megköszönte Charlie-nak a döbbenetes utazást. Másnap Gray küldött neki
egy e-mailt, ugyanebből a célból. Egyetértettek abban, hogy még sose volt ilyen pazar a vakáció. Ez
valami hihetetlen, hogy évről évre jobban érzik magukat! Szenzációs helyeken jártak, szenzációs
emberekkel találkoztak, és egyre jobban értékelték egymás társaságát. Charlie néha úgy érezte, az sem
ronthatná el az életét, ha sohase találkozna a tökéletes nővel. Ha ez bekövetkezne, még mindig van két
nagyszerű barátja. Rosszabb sorsot is el tudott volna képzelni.

Az utolsó két hétben a számítógépén dolgozott: megszervezte a megbeszéléseket a hazatérését követő

időre, és listába szedte a kapitánynak az elvégzendő javításokat. A terv szerint a Kék Hold novemberben
fog átkelni az Antillákra. Charlie is szeretett volna a hajón lenni, mert mindig megnyugtatta ez az út, ám az
idén túlságosan sok dolga volt. Az alapítványa majdnem egymillió dollárt adományozott egy új
gyermekmenhelynek, és maga szeretett volna utánanézni, hogyan használták fel. Szeptember harmadik
hetében hagyta el a hajót, hogy visszatérjen az irodájába, ahol majdnem három hónapja nem járt. Ideje
volt hazatérni, akármit jelentsen is az otthon. Neki egy üres lakást jelentett, egy irodát, ahol folytatta a
családi hagyományokat, ülésezett az igazgatótanácsokban és a bizottságokban, eltöltötte az időt a
barátaival, vacsorákra és kulturális eseményekre járt. Viszont nem jelentett egy társat, akihez
hazatérhetett, valakit, aki várta őt, megosztotta vele az életét. Kezdett egyre valószínűtlenebbnek tűnni,
hogy valaha is megtalálja ezt a társat, de ha nem, akkor is haza kellett mennie. Nem bújhatott el örökre a
valóság elől a hajón. Azon kívül New Yorkban ott lesz Gray és Adam. Azonnal fel is hívja őket, ahogy
hazaér, hátha megbeszélhetnek egy közös vacsorát. Tulajdonképpen Adam és Gray jelentette az otthont és
a testvéreket. Charlie hálás volt a sorsnak, hogy két ilyen barátot kapott.

Eseménytelen útja volt New Yorkba. Adammel ellentétben az egyik légitársaság gépével utazott. Sosem
tartotta szükségesnek, hogy saját repülőgépe legyen. Barátja persze többet utazik, mint ő, nála ez logikus.
Az Adam titkárnőjétől kapott útvonalból tudta, hogy barátja ugyanezen az estén tér vissza New Yorkba,
miután a gyerekeivel közös európai utazgatás után egy teljes hetet töltött Las Vegasban. Adam is küldött
egy e-mailt, amelyben azt kérdezte, nem akar-e Charlie vele tartani egy koncertre a jövő héten. Épp az a
fajta felhajtás lesz, amit ő szeret, Gray meg utál. Charlie azt válaszolta, megy a koncertre, Adam visszaírt,
hogy nagyon örül.

Gray keveset hallatott magáról az utóbbi hetekben. Charlie feltételezése szerint nyilván belefeledkezett
a festésbe, amit az utazás miatt egy teljes hónapig kihagyott. Gray néha hetekre eltűnt, és akkor került elő
nagy diadallal, ha sikerült megküzdenie egy különösen nehéz művészi problémával. Charlie úgy tervezte,
hogy még a héten felhívja. Hogy meg fog lepődni Gray! Ha dolgozik, megszűnik számára az idő. Néha,
mikor napokig vagy hetekig nem mozdult ki a műterméből, még azt is elfelejtette, melyik évben vagy
hónapban járnak. Ő így alkotott.

New York rekkenő, párás forrósággal fogadta a késő délután érkező Charlie-t. Gyorsan átjutott a vámon,
mert nem volt vámolni-valója. Az irodája autót küldött elé. A nyomasztóan sivár Queen-sen keresztül
tértek vissza a városba. Fáradt, kimelegedett emberek vonszolták magukat a mocskos elővárosban, és
mikor Charlie kinyitotta az ablakot, bűzös leheletként csapta meg a kipufogógázoktól szennyes levegő.
Otthon, édes otthon!

A lakása még lehangolóbb volt. A takarító személyzet kiszellőztetett, de a szobák még így is mintha
dohosak lettek volna. Semmi virág, semmi élet. Három hónap nagy idő. A postája, amit nem küldtek utána
Franciaországba, az irodában tornyosult. A hűtőben volt élelmiszer, de nem volt, aki elkészítse, és
Charlie-nak nem volt étvágya. Az üzenetrögzítőn semmi. Senki se tudta, hogy hazajön, senkit sem érdekelt.
Ez volt az első alkalom, amikor Charlie megállt az üres lakásban, és azon kezdett gondolkodni, nincs-e
valami baj vele és a barátaival. Ezt akarták? Erre vágyik Adam, ezért berzenkedik mindenféle kötöttség
ellen, ezért jár pipikkel és buta libákkal? Mi a fenét képzeltek? Nehéz volt válaszolni erre a kérdésre.
Még sosem volt olyan magányos, mint ezen az éjszakán.

Az utóbbi huszonöt évben finnyásán válogatott a nők között, úgy kereste bennük a parányi
tökéletlenséget, mint kölykében a bolhát az anyamajom. Persze meg is találta, s lett ürügye ejteni őket.
Most viszont itt áll hétfőn este egy üres lakásban, ami a Central Parkra néz, ahol párok andalognak kézen
fogva, vagy a fűben fekve bámulják a fákat. Nyilvánvalóan egyikük sem tökéletes. Miért felel meg
azoknak, és miért nem jó neki? Miért van az, hogy az ő életében mindennek tökéletesnek kell lennie, és
nem létezik nő, aki megfelelne az igényeinek? Huszonöt éve, hogy a nővére meghalt. Harminc éve, hogy a
szülei odavesztek Olaszországban. Ő pedig ebben a negyed században féltőn őrizte üres életét, egyre
éberebben várva a barbárokat a kapuknál. Akaratlanul arra gondolt: Nem lenne ideje beengedni
valamelyik barbárt? Mostanáig ijesztő lehetőségnek tűnt, de nem lenne inkább megkönnyebbülés?
 5.

Habár szerette volna megjátszani a „flegmát”, Gray már szeptember elsején, a hazatérése estéjén
felhívta Sylviát. Ez a munka ünnepét követő hétvégén történt, a festő gondolt is rá, hogy hátha az asszony
nincs otthon.

De mint kiderült – a férfi nagy megkönnyebbülésére – Sylvia otthon volt. Kissé mintha meghökkent
volna a férfi hangjától. Gray rögtön arra gondolt, hátha félreértette, és most valami szamárságot csinált.

– Sok dolga van? – kérdezte aggodalmasan, mert az asszony kedvetlennek, sőt ingerültnek tűnt.

– Nem, ne haragudjon, de csőrepedés van a konyhámban, és fogalmam sincs, mihez kezdjek.

– Szólt a gondnoknak?

– Igen, de ma éjszaka szül a felesége. A vízvezeték-szerelő pedig, akinek telefonáltam, azt mondta, hogy
csak holnap reggel tud jönni, kétszer akkora óradíjért, mert ünnep van. Az alsó szomszéd telefonált, hogy
beázik a mennyezete – mérgelődött Sylvia. Ez már ismerős terep volt Graynek. A bajbajutott hölgyek
megsegítése volt a szakterülete.

– Mi történt? Csak úgy magától keletkezett, vagy maga csinált valamit? – Graynek sem a vízvezeték-
szerelés volt a szakmája, de ösztönös műszaki érzékkel dicsekedhetett, ami Sylviából hiányzott. A
vízvezeték-szerelés ama kevés dolog közé tartozott, amit nem tudott elvégezni.

– Tulajdonképpen az a helyzet… – Restelkedve elnevette magát. – Beleejtettem egy gyűrűt a lefolyóba,

és szét akartam szedni azt a vacakot, mielőtt a gyűrű folytatta volna útját a manhattani csatornába. Sikerült
is fülön csípnem, de nem voltam elég gyors, és elszúrhattam valamit, mert tisztességes csőrepedést
okoztam, és most fogalmam sincs, mit tegyek.

– Hagyja ott a lakását, és rögtön keressen egy újat – javasolta Gray. Sylvia nevetett.

– Szép kis segítség maga! Azt hittem, mestere a mentésnek, erre tessék!

– Szakterületemet az idegbeteg nők jelentik, nem a csővezetékek. Maga túlságosan egészséges. Hívjon
fel egy másik szerelőt. –Hirtelen támadt egy ötlete. – Ne menjek át? – Tíz perce érkezett meg a
repülőtérről. Még a postáját se nézte át. Egyenesen rohant a telefonhoz, hogy felhívja az asszonyt.

– Valami azt súgja, hogy maga se tudna mit kezdeni vele. Különben is rémesen nézek ki. Egész nap nem
fésülködtem. – Azért maradt otthon, hogy elvégezze a papírmunkát, és megfejtse a Sun-day Times
keresztrejtvényét. Ez egy olyan lustálkodós nap volt, amikor semmi fontosat nem kellett tennie. Néha
kellemes a városban lebzselni, amikor mások elutaznak, bár estefelé mindig rátört a magány. Ezért is
vidult fel a festő hangjától.

– Én is viseltes vagyok. Most szálltam le a gépről. Különben is maga bizonyára jobban néz ki, mint
gondolja. – Hogy tűnhetne rémesnek Sylvia Reynolds? Gray még borzasan is gyönyörűnek látta volna. –
Mondok valamit: fésülje meg a haját, én pedig megjavítom a lefolyóját. Vagy én kreálok magának frizurát,
és maga csinálja meg a lefolyót. Válthatjuk egymást.

– Maga bolond – felelte az asszony kedélyesen. Hosszú, sivár vasárnapja volt a hosszú hétvégén. Örült,
hogy Gray hallat magáról. – Ajánlok valamit: maga rendbe hozza a lefolyót, én rendelek egy pizzát. Vagy
kínai kész kaját, ha azt jobban szereti.

– Maga dönt, én ettem a gépen. Átöltözöm a vízvezeték-szerelő ruhámba, és húsz perc múlva ott vagyok.
Addig bírja ki!

– Biztos? – kérdezte Sylvia kicsit restelkedve, ugyanakkor örvendezve.

– Bízhat bennem. – Ez remek alkalom arra, hogy ismét lássák egymást. Semmi várakozás, kiöltözés,
félszeg első randevú. Csak egy csőrepedés és egy kócos üstök. A festő megmosta az arcát, fogat mosott,
borotválkozott, tiszta inget vett, és tíz perccel később már kívül is volt az ajtón. Újabb tíz perc múlva
megérkezett Sylvia ajtajához. Az asszony tőle délre lakott, a SoHóban, egy átalakított, felújított
raktárépület legfelső emeletén. Elegáns lakását megtöltötte komoly, értékes műtárgyakkal, olyasfélékkel,
amelyeket árult. Gray tekintete azonnal megakadt azokon, amelyeken első pillantásra látszott, hogy igazi
nagy művész alkotta őket. Az egész lakás Sylvia remek ízléséről árulkodott.

Az asszony is megmosta már az arcát, megfésülte a haját, fogat mosott, tiszta pólót húzott. Egyébként
mezítláb volt és farmerban. Megölelte a festőt, aztán végigmérte.

– Nem kelt olyan benyomást, mint egy vízvezeték-szerelő.

– Bocs, nem találtam a kezeslábasomat. Ez is megfelel. – Elegáns cipőt és tiszta farmert viselt. –
Elzárta a vizet? – kérdezte, miközben az asszony kivezette a konyhába, ahol minden króm volt és fekete
gránit. Gyönyörű volt. Sylvia eldicsekedett, hogy majdnem teljes egészében ő tervezte a lakást.

– Nem zártam el – felelte zavartan az asszony. – Nem tudom, hogy kell.

– Oké – dünnyögte Gray, és bebújt a mosogató alá. A medencéből egyenletesen csörgedezett a víz a
konyhaszekrénybe. Sylvia törülközőkkel próbálta elzárni az útját. A térdelő festő megtalálta a biztonsági
csapot, harapófogót kért, és egy perccel később elállt a csorgás. A problémát ezzel megoldották, vagy
legalábbis tüneti kezelést alkalmaztak. A férfi széles mosollyal és térdtől bokáig átázott farmerban került
elő a mosogató alól.

– Maga egy zseni! Köszönöm! – mosolygott Sylvia, majd a lucskos farmerra pillantott. – Hiszen
csuromvizes! Mondanám, hogy vegye le a nadrágját, de talán kissé elhamarkodott lenne az első randevún.
Némileg kijöttem a gyakorlatból, de úgy rémlik, nem ez a szokás. – Viszont Gray pocsékul érezné magát,
ha vizes farmerban kellene vacsoráznia. Különben is fáradt lehet az úttól, ne kelljen még vizesen vacognia
is. – De most talán mellőzhetjük a randevúzás etikettjét. Vegye le a farmerját, hadd dobjam be a szárítóba.
Addig kap egy törülközőt, és megrendeljük a pizzát. – Öt perc múlva visszajött egy hatalmas, bolyhos,
fehér fürdőlepedővel, és a vendégszobához tartozó fürdőszobára mutatott, hogy ott lehet átöltözni. Gray
egy perc múlva megjelent a derekára csavart törülközőben, karján hozva a farmerját. Mulatságosan festett
ingben, zokniban, cipőben, fürdőlepedővel.

– Kissé hülyén érzem magam – vigyorgott szégyellősen – de valószínűleg még zavaróbb érzés lenne, ha
alsónadrágban kellene vacsoráznom. – Követte a nevető Sylviát a hatalmas, tágas nappaliba, amely tele
volt szobrokkal és képekkel. Gray rögtön felismerte néhány híres művész alkotásait. – Hű, de szép dolgai
vannak!

– Evek óta gyűjtögetem. Egy napon majd átadom a gyerekeimnek. – Graynek erről rögtön eszébe jutott,
hogy a helyzet korántsem olyan egyszerű, mint szeretné. A gyerekek olyanok voltak, mint a távoli vihar
fojtott, fenyegető morgása a láthatáron. Mindig kerülte az olyan asszonyokat, akiknek gyereke volt. De
Sylvia más. Minden ízében különbözött a festő eddigi nőismerőseitől. Neki talán a gyerekei is mások. És
legalább nem tőle vannak. Hisztérikusan iszonyodott a kisgyerekektől. Maga se értette, mi az oka, de
tudta, hogy ez nem jó.

– Hol vannak? – kérdezte olyan riadtan, mintha azt várná, hogy a gyerekek rávetődnek valamelyik
faliszekrényből, mint két házi kígyó vagy pitbull. Sylvia látta az arcát, és remekül mulatott rajta.

– Európában. Elfelejtette? Ahol laknak. Oxfordban és Firenzében. Csak karácsonykor jönnek haza.
Biztonságban van tőlük, bár én egy cseppet se bánnám, ha itt lennének.

– Kellemes volt a közös útjuk? – érdeklődött udvariasan a férfi. Az asszony kiment a konyhába, állított a
szárítón, aztán visszatért a nappaliba.

– Nagyon kellemes. Hát maguk? Milyen volt az utazás hátralevő része? – Letelepedett a hatalmas, fekete
bőrfotelba süppedő Grayjel szemközt a pamlagra. Szívet gyönyörködtető látvány volt farmerjában,
csupasz lábával. A férfi boldogan falta tekintetével. Évek óta nem volt ilyen boldog. Hiányzott neki
Sylvia, bár ez még az ő felfogása szerint is őrültségnek minősült. Alig ismerte ezt a nőt, ennek ellenére
folyton rágondolt a hajókázás utolsó hetében.

– Pazar volt. – Sylvia nagyon igyekezett, hogy ne nevessen ezen a bőrfotelban trónoló törülközős
alakon. Olyan mulatságos, kiszolgáltatott és kedves volt! – Illetve nem is – helyesbített a festő. – Jó volt,
de nem olyan jó, mint Portofino és Szardínia magukkal. Sokat gondoltam magára, miután elutazott.

– Én is magára – vallotta be a mosolygó Sylvia. – Örülök, hogy visszajött. Nem számítottam rá, hogy
máris telefonálni fog.

– Én sem. Illetve én igen. Azt terveztem, hogy azonnal felhívom, amint megérkezem.

– Örülök neki. Jut eszembe: Milyen pizzát kér?

– Maga milyet szeret?

– Mindet. Csípős paprikával, bazsalikomos-fokhagymás olajjal, fasírttal, simán.

– Csatlakozom – jelezte Gray.

– Akkor ezekkel kérem, csak a ringlit hagyom ki. Utálom a ringlit! – közölte Sylvia, és kiment.

– Én is!

Az asszony ismét ellenőrizte a szárítót, aztán visszahozta Gray farmerját a nappaliba.

 – Öltözzön fel, addig megrendelem a pizzát. Még egyszer köszönöm, hogy rendbe hozta a lefolyómat.

– Nem hoztam rendbe – tiltakozott a festő –, én csak elzártam a csapot, hogy ne folyjon a víz. Keddre
viszont okvetlenül ki kell hívnia egy szerelőt.

– Tudom – mosolygott Sylvia. A férfi elvonult a farmerral a fürdőszobába, majd előjött, és átnyújtotta az
asszonynak az összehajtogatott fürdőlepedőt. Sylvia meglepődött.

– Mi a baj? – kérdezte Gray.

– Nem hagyta ott gyűrötten a padlón. Mi baja? Azt hittem, minden férfi ezt csinálja. –
Összemosolyogtak. A festő egy pillanatra megszeppent az asszony hüledezésétől. Ő el sem tudta képzelni,
hogy egy ilyen makulátlanul rendes lakásban mást is lehessen csinálni egy törülközővel.

– Dobjam le a padlóra? – kérdezte. Sylvia a fejét rázta, megrendelte a pizzát, majd megérdeklődte, nem
kér-e vendége egy pohár bort. Több palack kitűnő kaliforniai bora volt a hűtőben, amelyekből most
felbontott egy bársonyos Chardonnayt.

Visszamentek a nappaliba és letelepedtek, ezúttal egymás mellé a pamlagra. Már nem választotta el őket
a kávézóasztalka üveglapja. Nagy volt a kísértés, hogy Gray magához ölelje az asszonyt, de erre még nem
álltak készen. Tapintani lehetett a levegőben félszeg feszengésüket. Alig ismerték és hetek óta nem látták
egymást.

– Maga sem tipikus asszony – fűzte tovább Gray a fehér fürdőlepedő témáját. – Ha az lenne, hisztériás
rohamot kapott volna a csőrepedés miatt, talán még azt is rám fogja, hogy az én hibám, és az egész csak
azért van, mert halálra akarja rémíteni a legfrissebb fiúja vagy a volt férje, aki mindjárt fel is jön a
tűzlépcsőn egy töltött pisztollyal, hogy mindkettőnket lepuffantson.

– Nincs tűzlépcsőm – mentegetőzött a nevető Sylvia. El sem tudta képzelni, miféle asszonyok voltak
ezek, akikkel Gray együtt járt. Most már a festő számára is hihetetlennek tűnt a múlt.

– Ez leegyszerűsíti a dolgokat – nyugtázta csendes csodálattal. – Tetszik a lakása, Sylvia. Gyönyörű,

elegáns és mértéktartó, akárcsak maga. – Nem volt benne semmi hivalkodás, csak színvonal és ízlés.

– Én is szeretem. Sok kincsem van itt, amelyek nagyon drágák nekem.

– Megértem – bólintott Gray, és arra gondolt, hogy számára Sylvia vált ilyen kinccsé. A viszontlátás
még fokozottabban tudatosította benne ezt a tényt. Valahogy nagyon jelentőségteljesnek tűnt, hogy azon a
helyen láthatja, ahol lakik. Ez más, mint éttermekben vagy Charlie hajóján találkozni vele. Akkor is
gyönyörű és vonzó volt, de most valóságosabbnak tűnt.

Míg várták, hogy hozzák a pizzát, Sylvia galériájáról és az általa képviselt művészekről beszélgettek.

– Szeretném látni a munkáit – mondta az asszony.

Gray bólintott.

– Én is szeretném, ha megnézné. Bár nem az a műfaj, amit maga szokott bemutatni.

 – Melyik galériában állít ki? – érdeklődött Sylvia. Gray még sohasem említette. Most is egy
vállrándítással ütötte el a kérdést.

– Pillanatnyilag sehol. Rengeteg bajom volt az utolsó műkereskedőmmel. Majd keresnem kell egy
másikat, de nem sietek, mivel úgysincs elég bemutatni való anyagom.

Megjött a pizza. Sylvia kifizette, bár Gray is ajánlkozott, de az asszony azt mondta, tekintse fizetségnek
a pizzát a beázás megszüntetéséért. Leültek a konyhaasztalhoz, és jóízűen diskuráltak. Sylvia megosztotta a
férfival a bort, eloltotta a villanyt, gyertyát gyújtott, és csinos olasz tányérokra tálalta a pizzát. Minden,
amit csinált, vagy amit csak megérintett, stílusos és választékos volt, akárcsak ő maga, lófarokba kötött
hajjal, farmerban, csupasz lábbal. Megint azt a türkizes karperecet viselte, amire Gray már
Olaszországban felfigyelt.

Sokáig csevegtek, témáról témára csapongva. Élvezték az együttlétet, Sylvia örült, hogy a festő
megszüntette az áradást a konyhában. Tíz óra volt, mikor Gray bevallotta, hogy kezdi érezni az
időeltolódás hatását. Ez meg a bor egészen elálmosította. Sajnálkozva felállt, segített betenni az edényeket
a mosogatóba, habár Sylvia erősködött, hogy egyedül is képes rá. Ám a férfi élvezettel segített. Az
asszonyon látszott, hogy nem idegen tőle a munka, világéletében arra kényszerült, hogy olyan önálló
legyen, mint Gray. Annál nagyobb öröm volt, hogy segíthet neki, és annál kevesebb kedve volt elmenni.

– Köszönöm, Gray, hogy átjött segíteni! – fordult hozzá búcsúzóul az asszony. – Ha nem zárja el a vizet,
mostanra uszoda lenne a konyhám.

– Kitalálta volna maga a megoldást. Ez csak ürügy volt, hogy láthassam – felelte őszintén a férfi. –
Köszönöm a pizzát és a remek társaságot. – Magához ölelte Sylviát, megcsókolta a két orcáját, aztán
megtorpant, mert nem tudta, nem korai-e még. Kiült a tekintetébe a kérdés, és az asszony válaszolt rá.
Fölemelte a karját, közelebb húzta a férfit, és ekkor találkozott az ajkuk. Nem lehetett volna megállapítani,
ki csókolt elsőnek, de nem is számított. Szorították egymást, beleöntve ebbe az ölelésbe minden
vágyakozást, ami hetek óta érlelődött bennük, a korábbi hetek és évek minden sivár magányát. Lélegzetet
elállító, életet adó, végtelen csók volt. Amikor leváltak egymás szájáról, Sylvia odaszorította arcát a
férfiéhoz.

– Hú! – súgta. – Erre nem számítottam… Azt hittem, azért jött, hogy megjavítsa a lefolyómat.

– Azért is jöttem – súgta a férfi. – De ezt már Olaszországban meg akartam tenni, csak arra gondoltam,
korai lenne. – Sylvia bólintott. Valószínűleg az lett volna. Le akart feküdni ezzel az emberrel, de tudta,
hogy ez elhamarkodott lenne. Alig egy hónapja ismerik egymást, és hetek óta nem találkoztak. Egyszerre
csak egy lépést, figyelmeztette magát, még mindig az első csók ízét élvezve, és alighogy ezt gondolta,
Gray újból megcsókolta. Ez már szenvedélyesebb volt, és neki arra kellett gondolnia, hányszor csinálhatta
már más asszonyokkal, hány viszonya lehetett, hány bolond nőszemély rontott már be azonnali megmentést
követelve az életébe, hány szakítás után kezdhette már elölről a festő. Asszonyi csordák gázoltak át
értelmetlen viszonyokkal elfecsérelt életén, míg ő csak két férfit szeretett eddig. Most pedig Grayt. Illetve
őt még nem szereti. De egy napon megszeretheti. Volt a férfiban valami, amitől Sylvia azt szerette volna,
ha nála maradna, és sose menne el.

– Jobb lesz indulnom – mondta Gray, és olyan érzéki volt a hangja, hogy már a zengésével felizgatta az
asszonyt.
 Syilvia bólintott, arra gondolt, hogy egyet kellene értenie a férfival, de neki nem ez volt a véleménye.
Kinyitotta az ajtót előtte, de a festő mintha tétovázott volna.

– Ha holnap megnyitom a vizet – súgta Sylvia –, átjön megint, hogy elzárja? – Ártatlanul nézett rá, a
haja kissé kócos volt, a pillantása álmatag. A férfi kuncogott.

– Most is megnyithatnám, és akkor lenne ürügyem maradni – súgta reménykedve.

– Ürügyre nincs szükségem, de azt hiszem, még nem kellene –mondta szemérmesen az asszony.

– Miért? – Gray szája vérforralóan vándorolt ide-oda a nő arcán és nyakán. Sylvia megborzolta a férfi
haját, és közelebb húzta magához.

– Azt hiszem, van valahol egy szabályzat a hasonló helyzetekről. Mintha az lenne benne, hogy nem
szokás lefeküdni egymással egy közösen felfalt pizza és egy lefolyójavítás után.

– A csudába! Ha ezt tudom, nem eszem meg a pizzát, és nem javítom meg a lefolyót – mosolygott Gray,
és tovább csókolgatta az asszonyt. Úgy kívánta, mint emlékezete szerint még egyetlen nőt sem, és érezte,
hogy Sylvia ugyanolyan mohón kívánja őt, de nem enged a vágyának, mert élvezni akarja őt és a
pillanatot.

– Viszontlátásra holnap? – súgta lágyan, majdnem kacéran, Graynek pedig tetszett, hogy várhat rá és a
kellő pillanatra, bármikor jöjjön is az. Neki most is megfelelt volna, de legyen minden úgy, ahogy Sylvia
akarja. Ha ő várni szeretne, akkor várnak. Ez az asszony ér ennyit. Gray ötven évig várt rá.

– Magánál vagy nálam? – súgta. – Örülnék, ha átjönne, de nálam borzasztó rendetlenség van. Egy
hónapja nem jártam itthon, és senki sem takarított helyettem. Majd talán a hétvégén. Ne nézzek be holnap
ellenőrizni a lefolyót?

A galéria úgyis zárva tartott a munka ünnepén.

Sylvia betervezett valami otthoni munkát, de tulajdonképpen nem volt semmi dolga.

– Egész nap itthon leszek. Gyere, amikor akarsz. Főzök neked vacsorát.

– Majd én főzök. Délelőtt felhívlak. – Még egyszer megcsókolta, aztán elment, Sylvia pedig sokáig állt,
nézte a bezárt ajtót, és a bűvös pillanaton tűnődött, amelyet ezzel a kivételes emberrel élt át. Bement a
hálószobájába, és arra gondolt, milyen lenne itt látni Grayt. A férfi pedig, aki az utcán most intett le egy
taxit, úgy érezte, egész élete megváltozott egyetlen este alatt.
 6.

Gray délelőtt tízkor telefonált. Borzasztó rendetlenség volt a lakásában, még a bőröndjét sem
csomagolta ki. Belezuhant az ágyba, Sylviára gondolva aludt el, és ahogy felébredt, azonnal felhívta. A
nő, aki valamiféle papírmunkával foglalatoskodott, elmosolyodott, mikor meghallotta a festő hangját.

Kölcsönösen megérdeklődték egymástól, hogyan aludtak. Sylvia fél éjszaka csak forgolódott, mert a
férfi járt az eszében. Gray úgy aludt, mint a tej.

– Hogy bírja a lefolyó?

– Jól – mosolygott az asszony.

– Ne menjek át ellenőrizni? – Sylvia nevetett, néhány percig diskuráltak, Gray azt mondta, ezt-azt el kell
végeznie otthon az utazás után, de felajánlotta, hogy fél egykor ebéddel jelentkezik az asszonynál.

– Azt hittem, vacsorát főzünk! – csodálkozott Sylvia. Igaz, azt mondta Graynek, egész nap otthon lesz, és
ezt közvetett meghívásnak szánta.

– Nem hinném, hogy tudok addig várni – felelte a férfi őszintén. – Ötven évig vártam rád. Még kilenc
óra, és belehalhatok. Van időd egy vacsorára? – érdeklődött bátortalanul. Sylvia mosolygott. Volt ideje
mindenre, amit Gray akart. Ezt még tegnap este döntötte el, amikor a férfi megcsókolta. Már akkor kész
volt beengedni a festőt a világába, és megosztani vele az életét. Nem tudta, miért így érzi helyesnek, de
Gray egész egyénisége indokolta a döntését.

– Van rád időm bármikor, csak gyere.

– Hozhatok valamit? Pástétomot? Sajtot? Bort?

– Van itthon étel. Semmit sem kell hoznod. – Olyan sok közös dolgot szeretett volna: sétálni a Central
Parkban, kószálni a Village-ben, moziba menni, ágyból nézni a tévét, házon kívül vacsorázni, otthon főzni
Grayre, megnézni a festő munkáját, megmutatni neki a galériáját, vagy csak feküdni az ágyban
összeölelkezve. Nemrég találkoztak először, mégis úgy érezte, mintha egész életében ismerte volna ezt a
férfit.

Otthon a műtermében Gray felbontotta a leveleit, megnézte a számláit, és kirámolt a bőröndjéből a

padlóra, majd kiválogatta a szükséges ruhákat. Lezuhanyozott, borotválkozott, felöltözött, gyorsan
kiállított néhány csekket, elrohant, feladta őket, majd beugrott az egyetlen virágüzletbe, amelyet nyitva
talált. Vásárolt két tucat rózsát, leintett egy taxit, megadta Sylvia címét a SoHóban. Délben becsengetett a
lakásba, ahonnan az imént távozott a vízvezeték-szerelő. Az asszony szeme kerekre nyílt a rózsák láttán.

– Ó, istenem, de gyönyörűek… Gray, ezt nem kellett volna! – mondta komolyan. Ez a fejedelmi gesztus
egy szűkölködő művésztől. .. Sylvia meg volt hatva. Ez a férfi egy igazi lovag! Ő, aki egész életében csak
önimádó férfiakat ismert, végre találkozott egy olyan emberrel, aki nemcsak gyengéd érzéseket ébresztett
benne, de fontosnak tartotta őt.
 – Ha megengedhetném magamnak, naponta küldenék neked rózsát. Lehet, hogy egy időre ez lesz az
utolsó – sajnálkozott Gray. Még mindig hátralékos volt a lakbérrel és a telefonszámlával. A jegy
Franciaországba iszonyú sok pénzbe került, de ő nem engedte, hogy Charlie fizesse ki. Az a legkevesebb,
hogy legalább ezt a költséget ő állja. Abban reménykedett, hogy Adam elviszi, csakhogy az egyenesen Las
Vegasból repült át Európába, visszafelé pedig megállt Londonban a srácai miatt. – Azért akartam ma
rózsákat hozni neked, mert a mai nap különleges.

– Miért? – kérdezte Sylvia. Ölelte magához a rózsacsokrot, és a szeme óriási nagyra nőtt az izgalomtól,
bár ugyanakkor félt is egy kicsit.

– Mert ma van a kezdete… mert ma kezdünk el… mert most kezdődik minden. A mai nap után egyikünk
sem lesz ugyanaz, aki volt. – Elvette az asszonytól a rózsákat, és letette a hatalmas bokrétát egy közeli
asztalra, aztán magához ölelte Sylviát, és megcsókolta. Érezte, hogy a nő remeg. – Azt akarom, hogy
boldog légy – mondta gyengéden. – Azt akarom, hogy ez mindkettőnknek jó legyen. – Kárpótolni akarja az
elszenvedett fájdalmakért és csalódásokért. Magát is kárpótolni akarta a sérelmekért és életének
nevetséges abszurditásáért. Most van itt az esély, hogy jól csinálhassák, és megszépíthessék egymás életét.

Sylvia vázába tette a rózsákat, aztán elhelyezte őket a nappali egyik asztalán.

– Éhes vagy? – kiáltott oda a férfinak a konyhába menet. Gray követte, megállt a küszöbön, és
mosolyogva nézte. Sylvia gyönyörű volt fehér ingében, farmerjában. Szótlanul odament hozzá, és
gombolni kezdte az inget. Az asszony mozdulatlanul figyelte. Gray gyengéden lefejtette róla és egy székre
dobta az inget, majd úgy csodálta Sylviát, mint egy műalkotást, egy képet, amelyet most fejezett be. A nő
tökéletes volt, bőrén nem látszott az öregedés. A teste fiatal volt, feszes és kisportolt. Régen történt, hogy
valaki így nézte. Nem volt férfi, aki tükörként verje vissza alakját és érzéseit, aki törődött volna
igényeivel és vágyaival. Úgy érezte, ezer éve vár Grayre, hogy elkezdődhessen a közös utazás. A cél még
ismeretlen, de együtt vágnak neki az útnak.

Kézen fogta, és csendesen átvezette a hálószobába. Ledőltek az ágyra, és gyengéden kihámozták egymást
a ruhákból. Meztelenül feküdtek az ágyon, és elkezdték ráérősen felfedezni egymást, kézzel és szájjal,
olyan lassan csillapítva szomjúságukat, amit kínzónak éreztek volna, ha nem pontosan ezt akarják. Mintha
örök idők óta ismerték volna egymást. Pontosan tudták, mit akarnak és hogyan juttathatják egymást a
csúcsra. Olyan volt, akár egy tánc: mindig tudták, hova lépjenek, ritmusuk tökéletesen egyforma volt, egy
régen szétszakadt egész lett ismét eggyé bennük. Az idő megállt, majd minden lázasan rohanni kezdett, és
ők egyszerre robbantak ki a végtelen űrbe. Sylvia szótlanul elnyújtózott a férfi karjában, és mosolyogva
megcsókolta.

– Köszönöm! – rebegte. Gray közelebb húzta magához. Testük még mindig összefonódott.

– Egy örökkévalóság óta várok rád – súgta a festő. – Nem tudtam, hol jársz… de mindig tudtam, hogy itt
vagy valahol. – Sylvia nem volt ennyire bölcs, ő évek óta elveszítette a reményt. Bizonyosra vette, hogy
holtig tartó magányra van ítélve. Rég nem számított erre az ajándékra, már azt sem tudta, hogy akarja-e. És
most itt volt, az életében, az agyában, a szívében, az ágyában, minden porcikájában. Gray összeforrott
vele örökre.

Elaludtak, és csak órák múlva ébredtek, jóllakottan, békésen, boldogan. Kimentek a fürdőszobába, aztán
meztelenül főztek ebédet. Egyikük sem szégyellte magát a másik előtt. Habár testük már nem volt olyan
fiatal és feszes, mint régen, egymásnak tökéletesen megfeleltek. Az ágyba vitték az ebédet, és ott ették
meg, nagy dis-kurálás és nevetgélés közepette. Olyan egyszerű, élvezetes és könnyű volt minden!

Ebéd után közösen zuhanyoztak, majd felöltöztek, és hosszú sétát tettek a SoHóban. Ácsorogtak a
boltoknál, megbámulták a galériákat, fagylaltot vettek az utcán, és megosztoztak rajta. Hat óra volt, mire
visszatértek Sylvia lakására két kikölcsönzött régi filmmel. Visszabújtak az ágyba, filmet néztek, megint
szeretkeztek. Este tízkor Sylvia felkelt, és vacsorát készített.

– Holnap gyere át hozzám – mondta Gray, amikor az asszony átnyújtotta a vacsoráját: sajtos omlettet
angol muffinnal. Tökéletes finálé volt egy különleges naphoz, amelyet sosem felejtenek el. És még milyen
sok minden van hátra, amit együtt fedezhetnek fel!

– Látni akarom a legújabb munkáidat – mondta Sylvia, miközben az omlettet ették.

– Épp azért akarom, hogy gyere át.

– Ha akarod, holnap délelőtt átmegyek. Délben a galériában kell lennem, de előtte elmehetünk a
lakásodra.

– Az jó – mosolygott Gray. Vacsora után kikapcsolták a tévét, összebújtak az ágyban, és átkarolták

egymást.

– Köszönöm, Gray – ismételte súgva az asszony. A férfi akkor már félig aludt, úgyhogy csak mosolygott
és bólogatott. Sylvia gyöngéden megcsókolta az arcát, még közelebb bújt hozzá, és néhány perc múlva
mélyen aludtak, mint két boldog, békés gyerek.
 7.

Sylvia korán ébredt. Ránézett a mellette alvó Grayre, egy pillanatra meghökkent, aztán hozzábújt,
csendesen mosolyogva azon, ami történt. Ha ez komoly dolog, akkor óriási változást fog előidézni az
életében, de még inkább a festőében, akinek sosem volt dolga normális nővel, neki pedig évek óta nem
volt társa.

Hangtalanul kibújt az ágyból, és lezuhanyozott. Reggelit készített két személyre, és csupán akkor
ébresztette föl Grayt, amikor tálcán vitte az ágyba a reggelijét. Hát ez fényévekre volt azoktól a nőktől,
akiket Gray etetett, kiszolgált, gondozott, lábra állított, kiadagolta a gyógyszerüket, mert ők még ahhoz is
túl felelőtlenek vagy bolondok voltak. Megdöbbenve nézett Sylviára, aki az ágyra tette a tálcát, majd
lehajolt, és megcsókolta az ő vállát. Gray még ilyen borzasan is vonzó és jóképű volt az ágyban.
Sylviának nagyon tetszett, hogy ilyen erős, érdekes és férfias.

– Meghaltam, és a mennyekben vagyok? – A festő a feje alá tette a karját, és rámosolygott az asszonyra.
– Sosem kaptam még ágyba a reggelit, vagy ha igen, az kétnapos, hideg pizza volt, papírtörülközőn. –
Sylvia még egy pici vázába tett rózsaszálat is állított a tálcára. Mulattatta, hogy kényeztetheti a férfit.
Szüksége volt valakire, akit ajnározhat. Felnőtt életének majdnem egész ideje alatt egy férjről és két
gyerekről kellett gondoskodnia. Most, hogy mindenki elment a háztól, boldogan dédelgette Grayt.

– Elnézést, hogy felébresztettelek – mentegetőzött. Tíz óra volt, de ő munkakezdés előtt szeretett volna
átmenni a férfi műtermébe, úgy, ahogyan megbeszélték.

Gray megdöbbenve nézett az órára.

– Egek ura! Hánykor keltél?

– Hét körül. Ritkán alszom sokáig.

– Én is. De ma éjszaka úgy aludtam, mint egy csecsemő. – Rámosolygott az asszonyra, aztán kiugrott az
ágyból, hogy megfésülködjön és kezet mosson. Egy perc múlva visszajött, és letelepedett a kényelmes
ágyra, a tálcához. – Elkényeztetsz, Sylvia. Lusta és kövér leszek. – Hát ettől nem kell tartani, gondolta az
asszony. Ő csak azért kényezteti, mert jólesik vele lennie. Átnyújtotta a férfinak az újságot, amelyet ő már
elolvasott, míg megitta a kávét és megette a pirítóst a konyhában. Gray ránézett, és félretette. Most
nagyobb kedve volt Sylviával beszélgetni.

Diskuráltak, amíg Gray megreggelizett, aztán a férfi felkelt és felöltözött. Tizenegykor kéz a kézben
indultak a műterembe. Sylvia úgy érezte magát, mint egy bakfis, és olyan régen nem élt át ilyet, hogy ki
akarta élvezni minden percét. Belemosolygott a szeptemberi napsütésbe, miközben Gray leintett egy taxit.
A festő lakására mentek, ami nem volt túl messze. Míg felkapaszkodtak a négy lépcsősoron a rozzant, vén,
barna homokkő házban, a férfi nem győzött előre mentegetőzni a rendetlenségért.

– Egy hónapig nem voltam itthon, de megmondom őszintén, itt már előtte sem volt rend – vigyorgott
szélesen, kissé kapkodva a levegőt, amikor megálltak a lakásajtó előtt. – Itt valójában évek óta nincs rend.
 Akárcsak az életében. Erődítménynek tűnt a szokott nőihez képest, ám Sylvia mellett maga volt a totális
káosz. Sylvia egy rendkívül sikeres galériát vezetett, két hosszú kapcsolata volt, felnevelt két normális,
egészséges gyereket, és mind az életében, mind a lakásában makulátlanul tiszta és rendes volt minden.
Mikor Gray benyitott az ajtón, alig fértek be, mert eltorlaszolta az egyik bőrönd. Aztán ott voltak a
csomagok, amelyeket a gondnok hozott fel. A posta beterítette a padlót. Az előző napon befizetett számlák
feltépett borítékait Gray csak úgy odadobta egy asztalra. A nappali díványán ruhák hevertek, a
szobanövények elszáradtak, az egész lakás lepusztultnak tűnt. A bútorok elég tisztességesek voltak, bár a
kárpitozásuk megkopott. Gray mindent kéz alól vásárolt. A sarokban kerek asztal állt, erre szokta tálalni a
vacsorát, ha meghívta a barátait. A hajdani ebédlőben rendezte be a műtermét.

Sylvia ezért jött, és egyenesen át is ment oda. Gray megpróbált rendet csinálni, de belátta, hogy úgyis
reménytelen, és abbahagyta. Inkább követte az asszonyt, hogy lássa, mit szól a munkáihoz. Három
festménye volt a műteremben állványokon, az alkotás különböző szakaszaiban. Az egyik majdnem
elkészült, egy másikat az utazása előtt kezdett el, a harmadikon változtatni akart, mert úgy látta, nem
tükrözi az eredeti elképzelését. Ezenkívül legalább még egy tucat kép támaszkodott a falakhoz.

Sylviát megdöbbentette ezeknek az alkotásoknak az ereje és a szépsége. Figurális és aprólékosan

részletezett képek voltak, többnyire sötétek, amelyeken hihetetlen fények ragyogtak. Az egyik, egy
középkori parasztasszony portréja, valamelyik régi mesterre emlékeztetett. Igazán gyönyörű festmények
voltak, amelyek csodálattal és tisztelettel töltötték el Sylviát. Egészen más volt, mint azok a divatos,
fiatalos műalkotások, amelyeket az ő galériája mutatott be. Sylvia rajongott a friss tehetségekért; csupa
szemet gyönyörködtető alkotás volt a galériájában, amelyekkel élvezet együtt élni. Rendkívül sikeres
fiatal alkotók is dolgoztak neki, ám egyik sem rendelkezett Gray mesterségbeli tudásával, tapasztalatával,
kiforrottságával. Azt tudta, hogy a férfi elsőrangú festő, de csak most látta meg alkotásaiban az érett
bölcsességet és a bravúros technikai tudást. Csak állt Gray mellett, és mohón szívta magába a látnivalót.

– Hát ez döbbenetes! – Már értette, hogy Gray miért fest csak két-három képet évente. Még ha egyszerre
több festményen is dolgozott, úgy, ahogy a legtöbb művész csinálja, akkor is hónapok, néha évek kellettek
hozzá, hogy elkészüljön valamelyik. – Teljesen lenyűgözött. – Gray arca ragyogott. Volt egy festmény,
amely szinte delejesen ábrázolta az esti fényt a vízen. Az ember a legszívesebben el se mozdult előle.
Sylvia ránézésből tudta, hogy ezekhez az alkotásokhoz igazi jelentős galéria szükséges, de nem az övé.
Gray is tisztában volt ezzel a ténnyel, ő csak a munkásságát akarta megmutatni: hadd lássa Sylvia, mit tud
ő! Nagyon tisztelte az asszony járatosságát a művészettörténetben és a kortárs festészetben. Tudta, hogy
nagy bók, ha Sylvia kedvezően nyilatkozik valakiről. – Gray, okvetlenül találnod kell egy galériát,
amelyik képvisel – mondta szigorúan az asszony, mert a festő már bevallotta, hogy három éve nincs
galériája. A törzsvásárlóinak árulta a képeit, meg az olyan barátoknak, mint Charlie, aki remeknek tartotta
az alkotásait, és sokat vásárolt is belőle. – Ez bűn, hogy itt porosodjanak – mutatott a falaknak támaszkodó
képekre –, és ne legyen otthonuk!

– Utálom a műkereskedőket! Mind csak a pénzt hajtja, egyiket sem érdekli a művészet! Miért adjam oda
nekik a munkáimat? Ez nem pénzkérdés, nekem legalábbis nem az! – Ezt Sylvia már a körülményekből is
megállapíthatta.

– Enned akkor is kell – pirongatta gyengéden a férfit. – Azonkívül nem minden műkereskedő felelőtlen
és kapzsi. Vannak, akik őszintén szeretik a munkájukat. Mint például én. Lehet, hogy nem árulok ehhez
fogható remekműveket, de hiszek a művészeimben. A maguk módján ők is óriási tehetségek, csak másképp
juttatják kifejezésre.
 – Tudom, hogy szereted a munkád. Rád van írva, azért is akartam megmutatni a képeimet. Ha olyan
lennél, mint a többi, nem hívtalak volna ide. De ha olyan lennél, nem is szeretnék beléd. Nagy szó volt ez
az első éjszaka után. Sylvia nem is felelt azonnal. Szeretett a férfival lenni, szerette volna jobban
megismerni, neki is komoly volt ez a dolog, de nem tudta, szerelemmel szereti-e a festőt. Ezt még korai
lett volna eldönteni – csakhogy számukra felgyorsultak az események. Gray feltétel nélküli kitárulkozása,
bizalma még fokozottabb gyöngédséget ébresztett Sylviában. Olyan pillantást vetett rá, amelyhez nem
kellettek a szavak, a férfi pedig átölelte és megcsókolta.

– Szeretem a munkáidat, Gray – súgta az asszony.

– Nem vagy a műkereskedőm – ugratta a festő. – Neked csak engem kell szeretned.

– Azon vagyok – felelte őszintén Sylvia.

– Én is – mondta Gray.

Sylvia elbűvölten bámulta a képeket, miközben az agya percenként egymilliós fordulatszámmal

dolgozott.

– Találni akarok neked egy galériát. Már vannak elképzeléseim. A héten megnézzük őket, és majd
elmondod a véleményed.

– Kit érdekel az én véleményem? Az övék a fontos. Emiatt ne izgulj! Van neked elég dolgod, nekem
pedig pillanatnyilag nincs annyi munkám, hogy mutogathassam – mondta szerényen. Nem akarta
kihasználni Sylvia kapcsolatait. Annak a gyöngéd, bensőséges érzésnek, amit az asszony ébresztett benne,
semmi köze sem volt a munkához vagy a protekcióhoz.

– Hogyne lenne elég! – tiltakozott a nő olyan erélyesen, mintha valamelyik fiatal művészével beszélne,
félig, mint műkereskedő, félig, mint basáskodó anya. Művészeinek többségére rá is fért a ba-sáskodás.
Nagyon kevesen voltak tisztában a tehetségükkel, és ezt elsősorban a legragyogóbbakról lehetett
elmondani. Akik nagyon odáig voltak maguktól, annál gyatrábban álltak tehetség dolgában. – Ezt nézd! –
Óvatosan szétszedte a falnak támaszkodó képeket. Elbűvölő alkotások voltak, még annál is szebbek, mint
amelyek készülőfélben az állványokon voltak.

Gray elkészült alkotásai olyanok voltak, mintha belülről világítanának: volt, amelyiken gyertyaláng
ragyogott, volt, amelyiken tűzvész. Olyan fény tündökölt rajtuk, amilyennel Sylvia nem találkozott a
kortárs művészetben. A reneszánsz örökségét ragyogtatta fel a munkássága, amely ugyanakkor
félreismerhetetlenül modern volt: a technika adta neki a régies ízt. Sylvia tudta róla, hogy Párizsban
tanult, meg Olaszországban is, mint most az ő lánya. Graynek szilárd alapozást jelentettek ezek az európai
tanulóévek. Az asszony ihletettnek és csodálatosnak találta a festményeit. – Gray, ha tetszik, ha nem,
keresnünk kell neked egy galériát!

Egyébként a férfinak voltak már tapasztalatai ezen a téren; annak idején ő is próbált galériát, ügynököt
vagy munkát találni valamelyik nőjének, többnyire lesújtó eredménnyel. Neki soha senki sem ajánlott
segítséget, kivéve talán az egyetlen Charlie-t. De ő nem is akart kihasználni senkit, főleg nem a barátait,
vagy akiket szeretett.

– Nincs nekem szükségem galériára, Sylvia. Komolyan.

 – És ha olyat találok, ami tetszeni fog? Legalább megnézed és elbeszélgetsz velük? – ütötte a vasat az
asszony. Gray ezért külön szerette, hiszen Sylvia nem nyer ezen az ügyön, ő csak neki akar segíteni.
Mosolyogva bólintott. Sylvia már tudta, kinek fog telefonálni: legalább három olyan galériát ismert,
amelyek tökéletesen megfelelnének Graynek. És ezeken kívül is vannak fontos galériák a belvárosban,
amelyek a férfiéhoz hasonló jellegű alkotásokat árulnak. Ezek egészen más intézmények voltak, mint az
övé a SoHóban. Graynek másfajta közönségre van szüksége. Viszont akár Londonban is sikeres lehet. Az
igazi galériáknak vannak kapcsolatai más városokban. Graynek ott a helye.

– Ezzel ne fáraszd magad – mondta a férfi gyengéd komolysággal. – Van neked dolgod épp elég. Nincs
szükséged egy újabb munkára. Nekem nincs más vágyam, csak az, hogy veled lehessek.

– Nekem sincs – mosolygott Sylvia. De akkor is segíteni akar rajta. Miért ne? Gray megérdemli. A
művészek pocsék üzletemberek, és képtelenek eladni a munkáikat. Ezért van szükség műkereskedőre.
Graynek is az kell. Meg egy jó kapcsolat. Bár azt még eldönti az idő. De bármint alakuljon a kettőjük
dolga, mindenképpen segít rajta, és ehhez igénybe fogja venni a kapcsolatait. Sylvia úgyszólván mindenkit
ismert New York művészeti világában. Olyan feddhetetlen híre volt, hogy minden ajtó megnyílt előtte.
Graynek megnyitja a megfelelő ajtót, aztán a többi a festőn múlik. Ő csak a közvetítő akar lenni, ami
teljesen tisztességes célkitűzés, még akkor is, ha csak barátok lesznek, akiknek futó időre volt egy röpke
románcuk.

Az órájára pillantott. Majdnem dél, ideje bemenni az irodájába. Gray megígérte, hogy később felhívja,
az asszony csókkal búcsúzott tőle, és már a lépcsőn futott lefelé, amikor a férfi utánakiáltott:

– Köszönöm! – Sylvia felnézett, szélesen elmosolyodott, integetett, aztán eltűnt.

A galériában a szokott káosz fogadta. Telefonált két művész, akik hisztériás állapotba kerültek a közelgő
kiállításuk miatt. Felhívta egy felháborodott ügyfél, aki még nem kapta meg a vásárolt képet. Telefonált
valaki, hogy utánanézzen egy megrendelésnek. A berendezőjük motorbalesetet szenvedett, eltörte mindkét
karját, tehát újat kell keríteni a következő kiállításhoz. Délután a grafikai tervezőjükkel kellett
megbeszélnie a kiállítás katalógusát. Határidőre le kellett adni a hirdetésüket az Artforumnak, és a fotós
még mindig nem hozta a hirdetéshez szükséges, négyszer ötös fényképeket. Négy óráig lélegzethez sem
jutott, ám akkor elkezdett telefonálni Gray ügyében. Könnyebben ment, mint hitte. A műkereskedők
megbíztak a hírében, az ízlésében és az ítéletében. A legtöbb ismerőse éles szemű asszonynak tartotta,
akinek van érzéke az igazi művészethez. Két műkereskedő arra kérte, küldjenek diapozitívokat. A
harmadiknak csak üzenetet hagyhatott, mert az illető Párizsban tartózkodott, ahonnan este érkezik haza.
Ahogy ezzel végzett, nyomban felhívta Grayt, aki felnevetett, mikor meghallotta a hangját. Sylvia, ha
beindult, olyan megállíthatatlan volt, akár a szélvihar. Ha nincsenek diapozitívok, mondta, átküld egy
fotóst, hogy készítsen.

– Van egy csomó, ha ez a szíved vágya!

– Egyelőre ez is megteszi – felelte a nő vidáman, és hozzátette, hogy másfél óra múlva ott a futár a
műteremben a diákért.

– Hűha, te aztán nem vesztegeted az időt!

– Akkor nem, ha ilyen műremekekről van szó, amilyenek a tieid… – mondta csendesebben Sylvia, mert
neki ez végső soron nem üzlet volt, hanem románc. Egy percig jólesett emlékezni rá. – Azt akarom, hogy
csupa jó dolog történjen veled.

– Az már megtörtént Portofinóban. A többi csak körítés.

– Ide nekem a körítést is! – mondta magabiztosan az asszony. Gray elmosolyodott.

– Szolgáld ki magad! – Boldoggá tette ez a figyelem, ami teljesen szokatlan volt számára. Nem akarta
kihasználni Sylviát, de valósággal megigézte az asszony munka- és életstílusa. Nem az a típus volt, aki
visszariad az akadályoktól, vagy belenyugszik a vereségbe. Felgyűrte az inge ujját, és nekiugrott minden
feladatnak.

Pontosan fél ötkor megjelent Graynél a küldönc, átvitte Sylviá-hoz a diákat, amelyeket az asszony
röviddel öt óra után elküldött egy kísérőlevéllel együtt a műkereskedőknek, akiket felhívott a festő miatt.
Hatkor bezárta a galériát, és hazament: alighogy átlépte a küszöbét, telefonált Gray, és megkérdezte, mit
szólna egy közös vacsorához. Egy kis olasz étterembe akarta vinni a Meatpacking negyedben. Sylvia el
volt ragadtatva. Az étterem kedves és meghitt volt, az étel zamatos, és az asszony megkönnyebbülésére
olcsó. Nem akarta, hogy Gray sokat költsön rá, de azzal sem akarta megalázni, hogy felajánlja, beszáll a
költségekbe. Sejtése szerint a jövőben sokat fognak még főzni egymásra. Vacsora után Gray hazavitte, és
nála maradt. Kezdett kialakulni élvezetes napirendjük.

Másnap együtt készítették a reggelit, amit ezúttal a férfi vitt neki az ágyba. Azt mondta, ő az ügyeletes.
Sylvia még sose volt ügyeletben senkivel. Gray más volt. Kényeztették és becézték egymást, mindig
kikérték egymás véleményét, és ha az egyik mondani akart valamit, a másik a legnagyobb figyelemmel
hallgatta. Az élet egyelőre maga volt a tökély. Sylvia, nem mert a jövőre gondolni, és félt a túlzott
reményektől. Ám tartson bármeddig a kapcsolat, nekik egyelőre éppen megfelelt, márpedig nem akartak
ennél többet. A szex pedig egyenesen csodás volt. Épp elég bölcsek és tapasztaltak voltak, hogy
figyeljenek egymásra, és ki-ki a másik örömét tartsa szem előtt. Szemernyi önzés nem volt a viszonyukban.
Mindkettőnek az volt a legnagyobb öröme, ha boldoggá tehette a másikat, ágyban és ágyon kívül. Az élet
keserű melléfogásai megedzették és megérlelték őket, mint a nemes fajbort, amely nem túl öreg, épp csak
annyira, hogy izgalmas és mámorító legyen. Noha Sylvia gyerekei véneknek tartották volna őket, igazából
a tökéletes életkorban voltak, hogy élvezhessék és méltányolhassák egymást. Sem Sylvia, sem Gray nem
volt még ilyen boldog.

A két műkereskedő, akinek Sylvia elküldte a diapozitívokat, ugyanazon a napon hívta vissza az asszonyt.
Mindkettő érdeklődött, és szerette volna látni Gray munkáit. A harmadik műkereskedő két nappal az után
telefonált, hogy hazatért Párizsból, és nagyjából ugyanazt mondta. Sylvia beszámolt a fejleményekről a
vacsoránál.

– Azt hiszem, válogathatsz! – ujjongott. Gray le volt nyűgözve. Az asszony néhány nap alatt kirángatta a
letargiájából, elküldte a diapozitívjait a megfelelő helyekre, és megnyitotta előtte a megfelelő ajtókat.

– Döbbenetes asszony vagy! – mondta lelkesen.

– Te pedig döbbenetes férfi, és rendkívüli művész! – Szombat délutánra találkozót beszéltek meg, hogy
elvigyék Gray munkáit a három galériába. Sylvia felajánlotta a furgonját. Ígéretéhez híven reggel
beállított, pulóverban-farmerban, hogy segítsen rakodni. Két óráig tartott, míg lehordtak mindent, amit
Gray megmutatásra érdemesnek tartott. A festőt feszélyezte, hogy Sylvia, aki eddig is úgy bánt vele, mint
egy tündérkeresztanya, még cipekedjen is neki, de az asszony jó mulatságnak tekintette. Hozott magával
csinosabb cipőt és pulóvert is, hogy átöltözhessen a galériák tiszteletére. Öt órára túl voltak mindenen.
Gray munkája nagyon tetszett mind a három műkereskedőnek, és mind a három galériától kapott ajánlatot.
A festő nem hitt a fülének, de még Sylvia is elismerte, hogy ez felülmúlja a várakozásait.

– Olyan büszke vagyok rád! – mondta ragyogó arccal. Nagyon elfáradtak, de repesett a szívük. Újabb
két órába telt, amíg felhurcolták a képeket az emeletre. Gray még nem határozta el, hogy melyik galériát
választja. Erre este került sor, és Sylvia úgy látta, hogy a férfi jól választott. Ez egy fontos galéria volt az
57. utcában, amely nagy fiókintézetet működtetett Londonban és egy galériát Párizsban. Sylviát egészen
lázba hozta Gray választása. Ez tökéletes lesz, mondta magabiztosan.

– Hihetetlen vagy! – mosolygott a férfi. Nem tudta, sírjon vagy nevessen, annyira meghatotta, amit
Sylvia tett érte. Ültek a díványon a nappali szobában, ahol még a szokottnál is szörnyűbb rendetlenség
uralkodott. Gray az asszony energiájától megihletve egész héten lázasan festett, és nem bajlódott a
rendcsinálással. Sylviát nem érdekelte: szinte észre sem vette. A férfi ezért is szerette. Nem volt olyan
tulajdonsága az asszonynak, amit ne szeretett volna. Graynek ő volt az eszményi nő, ezért eszményi férfi
akart lenni Sylvia számára, és meg akart adni neki mindent. Persze keveset tehetett azon kívül, hogy ott
volt mellette és szerette. – Úgy szeretlek, Sylvia – mondta halkan.

– Én is szeretlek – felelte ugyanolyan halkan az asszony. Tulajdonképpen nem tudta, akar-e szerelmes
lenni, ám az együtt töltött napok és éjszakák jelentettek valamit. Tetszett neki, amit Gray gondolt, és
amiben hitt. Szerette a becsületességét. Csodálta a munkásságát. Nem kellett tenniük semmit, nem kellett
határozniuk semmiben, csak. örülniük kellett a kapcsolatuknak. Olyan egyszerű volt addigi
agyonkomplikált életükhöz képest. – Akarod, hogy megfőzzem a vacsorát? – kérdezte mosolyogva.
Kizárólag olyan kérdésekben kellett dönteniük, hogy mit egyének és kinél aludjanak. Gray szívesen aludt
az asszonynál, és ez a megoldás Sylviának is jobban tetszett. A festőnél, bármilyen szívesen is eljött hozzá
Sylvia, hogy figyelje, amint dolgozik, túl nagy volt a rendetlenség.

– Nem – mondta Gray határozottan –, nem akarom, hogy vacsorát főzz. Elmegyünk ünnepelni. Te egy
csodás galériát szereztél nekem ezen a héten. Én sosem lettem volna képes rá, amilyen lusta vagyok.

Nem volt lusta, dehogy volt az, de nem szeretett dicsekedni a munkájával. Sylvia sok hasonló művészt
ismert. Szükségük volt valakire, aki lép helyettük és átvezeti őket a szakadékok felett. 0 ezt boldogan és
feltűnően jó eredményekkel megtette Grayért.

Egy kis francia étterembe mentek az Upper East Side-on. Remek francia ételeket ettek, és finom francia
borokat ittak rá. Méltó megünneplése volt Gray sikerének, és annak, ami még vár rájuk. Míg visszafelé
vitte őket a taxi az asszony lakására, Charlie-ról és Adamről beszélgettek. Gray nem találkozott Adammel,
amióta hazajött New Yorkba, és nem is hívta fel. Charlie meg különben sem tért még haza, akkor meg
minek telefonált volna neki? Különben se nagyon szokta hívogatni őket, ha belefeledkezett a munkájába.
Barátai megszokták, hogy ő időnként eltűnik a térképről, és ők keresték meg, ha túl sokáig nem hallották
hírét. Ezen az estén erről a barátságról mesélt Sylviának. Elmondta, milyen jó emberek a barátai, és hogy
ők hárman milyen szorosan kötődnek egymáshoz. Megbeszélték, miért nem nősült meg Charlie, és miért
nem fog újranősülni Adam. Sylvia azt mondta, sajnálja őket. Úgy látta, hogy Charlie nagyon magányos
ember, akit borzasztóan kifosztott az élet, és végül még azt a lehetőséget is elvette tőle, hogy szeretni
merjen valakit. Ettől még tragikusabb a helyzete.

– Azt mondja, meg akar nősülni, de én nem hiszem, hogy valaha is rászánja magát – mondta
filozofikusan Gray. Egyetértettek abban, hogy Adam egészen más eset. A válásától megkeseredetten, az
anyjával örökös háborúban nem akar mást, mint buta libákat, akik akár a lányai lehetnének. Sylvia ezt elég
sivár életnek találta. – Pedig klassz pasas, csak jobban kell ismerni – védelmezte Gray a barátját. Sylvia
nem volt meggyőzve. Charlie-ban rögtön meglátta a minőséget és az érdemet, ám az önteltségig
magabiztos, hetyke, sikeres Adam bosszantotta. Ennek a férfinak használati tárgy és dekoráció a nő.
Sosem jutna eszébe, hogy egy magával egyidős asszonnyal járjon. Nem mondta meg Graynek, hogy ő
egyáltalán nem tiszteli az ilyen férfiakat. Ennek a Weissnek pszichiáterre, egy derekas fenékbe rúgásra és
egy drasztikus leckére lenne szüksége. Remélhetőleg jön majd egy eszes fiatal lány, aki alaposan
megtáncoltatja. Gray nem így látta, neki remek ember volt Adam, csak hát összetört a szíve, amikor
Rachel megcsalta és elhagyta.

– Ez nem indok arra, hogy tárgynak tekintsük az embereket, és ne tiszteljük a nőket. – Sylviának is
összetört a szíve, nem is egyszer, de ettől nem tekintette papír zsebkendőnek a férfiakat. Inkább elbújt,
nyalogatta a sebeit, alaposan átgondolta, mi és hogyan történt, és csak azután merészkedett vissza a
világba. De hát ő nő. A nők másképp vannak programozva, mint a férfiak, és más következtetéseket
vonnak le. Ők, ha megsebzik őket, visszavonulnak és kivárják a gyógyulást, míg a férfiak bosszúszomjasan
belevágtatnak a világba. Elhitte Graynek, hogy Adam kedvesen bánik a nőivel, nem is ez a baj, hanem
hogy nem tiszteli őket, tehát sosem értené meg, ami Gray és őközötte van. Adam nem tűrte volna, hogy ez
történjen vele, vagy nem mert volna vállalkozni rá. És Sylvia ettől még inkább méltányolta egymásra
találásuk csodáját.

Este odabújt hozzá az ágyban, és élvezte a biztonságos meleget. Ha Gray el is hagyja egyszer, semmi
sem veheti el tőlük ezt a mámorító időt. Most már tudta magáról, hogy képes túlélni, akármi történjék.
Gray ezért is szerette. Sylvia túlélő volt, akárcsak ő. Csalódásaik jobbá, bölcsebbé, türelmesebbé tették
őket. Se egymást, se mást nem akartak bántani. De az volt a legjobb az álmok, a remény, a romantika és a
szex mellett, hogy igazi barátok lettek, és így tanulták meg szeretni egymást.
 8.

Charlie már aggódni kezdett festő barátjáért, hiszen hetek óta nem kapott hírt felőle, és telefonon sem
tudott beszélni vele. Aztán végre sikerült elérnie.

– Nincs semmi bajod? Többször hívtalak, amióta itthon vagyok, de mindig csak az üzenetrögzítőd
válaszolt! – lamentált.

Gray tudta, hogy valószínűleg Sylviánál lehetett, amikor barátja hasztalanul hívta, ám egy szót sem árult
el neki abból a mennyei hétvégéből.

Charlie-nak persze fogalma sem volt, hogy mi történt Grayjel, amióta hazatért New Yorkba. Éppen
Hamptonban töltötte a hétvégét egy baráti családnál, amikor észbe kapott, hogy egy kukkot sem tud
Grayről. Szeptember elején, amikor még javában hajókázott, érkezett a festőtől néhány e-mail, ám ez volt
minden. Ha nem volt semmi baj, Gray általában jelentkezett nála, de most ez nem történt meg.

– Jól vagyok! – lelkendezte Gray boldogan. – Csak sokat dolgoztam! – Még nem szólt Sylviáról, bár
hétvégi beszélgetésük során egyetértettek abban, hogy helyes lesz mondani valamit a két barátjának. Az
asszony egyelőre halogatta a beszélgetést a gyerekeivel. Már majdnem egy hónapja találkozgattak, és úgy
látták, komoly köztük a dolog. Sylvia kissé aggódott, hogy Charlie és Adam féltékeny lesz, akár meg is
neheztelhet. Egy komoly kapcsolat sok időt igényel, és az asszony attól félt, hogy ez nem lesz Adam és
Charlie ínyére. Gray erősködött, hogy szó sincs erről, ám Sylviát nem győzte meg.

Ezek után Gray beszámolt Charlie-nak az új galériáról. Har-rington füttyentett.

– Hát ez meg hogy történt? Nem hiszek a fülemnek, hogy végre felkeltél a babérjaidról, és kerestél
magadnak egy galériát, amelyik eladja a műveidet! Már ideje volt! – örvendezett Charlie.

– Én is pontosan így gondoltam. – Egyelőre nem árulta el, hogy ez Sylvia érdeme. Ezt a közlést eltette a
legközelebbi alkalomra, amikor majd találkozik Charlie-val. Telefonon nem akart megtárgyalni egy ilyen
fontos dolgot.

– Mit szólnál, ha a napokban együtt ebédelnénk? – javasolta Charlie. – A hajózás óta nem is
találkoztunk! – Adammel már eltervezték, hogy koncertre mennek a héten. Grayjel nehezebb volt
összejönni. A festő hajlamos volt belefeledkezni a munkájába, és olyankor hetekre meghalt számára a
világ. Bár mostanában sokkal derűsebb a kedve, és ha valóban szerződést kötött egy fontos galériával,
akkor nyilván jól mennek a dolgai.

– Nagyon szívesen! – vágta rá Gray. – Mikor? – Ritkán fordult elő vele, hogy így lelkesedjen egy
találkozásért. Többnyire a fülénél fogva kellett kivonszolni a barlangjából, a festőállvány mellől. Charlie
nem tett megjegyzést. Úgy gondolta, hogy Gray a szerződésnek örül.

Átfutotta a határidőnaplóját. Rengeteg megbeszélése volt az alapítvány miatt, és ezekhez általában

hozzátartozott az ebéd is. Ám másnap délben volt egy üres órája.
 – Mit szólnál a holnaphoz?

– Remek!

– A Yacht Club? – Ez volt Harrington egyik kedvence.

Gray, akárcsak Adam, időnként őrjítőén nagyképűnek találta a Yacht Clubot, de Charlie kedvéért
hajlandóak voltak odamenni.

– Jól van – felelte tűnődve.

– Akkor, viszlát egykor! – búcsúzott Charlie, és mindketten visszatértek a munkájukhoz.

Gray másnap reggel elújságolta Sylviának, hogy Charlie-val ebédel. Az asszony ránézett a frissen sütött
óriási palacsinták tornya mögül.

– Ez jó vagy rossz? – kérdezte kissé idegesen.

– Persze hogy jó! – Gray letelepedett az asszonnyal átellenben, a saját palacsintája mellé. Szeretett
reggelit készíteni Sylviának.

Ez az ő reszortja volt, az asszony este főzött, vagy akkor, ha elmentek valahova. Kezdett a helyére
rázódni minden, és máris kialakult a napirendjük. Gray reggel elment a műtermébe, ahol nem maradt bent
aludni többé; Sylvia elment a galériájába, este hat körül találkoztak az asszony lakásán. Gray általában
egy palack borral vagy egy zacskó élelmiszerrel érkezett. A hétvégére homárt hozott, amely a Kék Holdon
töltött mesés napokra emlékeztette mindkettőjüket. Hivatalosan még nem költözött oda Sylviához, de már
minden éjszaka nála aludt.

– Beszámolsz neki rólunk? – érdeklődött óvatosan az asszony.

– Így terveztem. Továbbra sincs kifogásod ellene? – Tudta, mennyire önálló egyéniség Sylvia, és nem
akart olyat tenni, ami ellenkezne az akaratával.

– Nekem semmi – felelte hanyagul Sylvia. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy neki fog-e tetszeni.
Mert azért sokkolhatja egy kicsit, tudod. Lehet, hogy rokonszenvesnek talált Portofinó-ban, mint egy arcot
a sok között, de talán kevésbé fog lelkesedni a gondolattól, hogy komolyra fordult a kapcsolatunk.

A négy hét, ami Gray hazatérése óta eltelt, minden kétséget kizárt az ügy komolyságára nézve. Aminek
ők nagyon örültek. De mennyire örültek!

– Ne csacsiskodj! Charlie biztosan örülni fog. Mindig érdekelték a nőim.

Sylvia nevetve töltött neki egy csésze kávét.

– Ja, mert azokat nem érezte fenyegetésnek! Vélhetőleg azt gondolta, hogy úgyis börtönbe vagy
tébolydába kerülnek, mielőtt túlzott kárt okozhatnának a hármótok kapcsolatában.

– Te talán kárt akarsz okozni? – kérdezte a festő derült kíváncsisággal.

 – Nem, dehogy! Ám Charlie érezheti így. Ti hárman tíz éve vagytok elválaszthatatlanok.

– Továbbra sem akarok elszakadni tőlük. Miért ne láthatnának együtt minket?

– Tegyük függővé attól, mit mond Charlie. Talán meghívhatnánk vacsorára. Mellesleg többször
megfordult már a fejemben a gondolat. És ha akarod, jöjjön Adam is a partnerével. – Bár őt sokkal
kevésbé kedvelte. – Ugyan nem lelkesedem a gondolatért, hogy olyan nőkkel vacsorázzam, akik a
gyerekeim lehetnének. Illetve, Adam esetében, még fiatalabbak is náluk. Ezzel együtt azt fogom tenni, amit
jónak tartasz – fejezte be diplomatikusan.

– Azt nem lehetne, hogy először csak egyedül Charlie-t hívjuk át? – kérdezte Gray kompromisszumra
készen. Tudta, hogy Sylvia nem kedveli Adamet, és a rokonszenvet nem lehet erőltetni. Pedig jó lenne, ha
összebarátkozna az ő barátaival. Adam és Charlie ugyanolyan fontos részét jelentik az életének, mint ez a
nő.

Mindketten tisztában voltak vele, hogy kapcsolatuk tartósságához fontos beengedniük a barátokat a
magánéletükbe. Nem ülhetnek örökké kettesben kézen fogva, tévét bámulva, ágyban töltve a hétvégéket,
legyen ez akármilyen kellemes és szórakoztató. Az élethez több emberre van szükség. A barátok jelenléte
valamilyen értelemben még szilárdabbá teszi a kapcsolatukat. Sylvia mindig úgy érezte, hogy létezik
valahol a kapcsolatok kézikönyve, amelynek a tartalmát mások jobban ismerik, mint ő. Két ember először
szeretkezik, majd a férfi elkezdi a nőnél tölteni az éjszakákat, és egyre rövidül az idő, ami két ilyen
éjszakát elválaszt. A férfinak előbb-utóbb helyre lesz szüksége a szekrényben és a fiókokban. Sylvia és
Gray még nem jutott el idáig: a festő ruhái egyelőre a mosókonyhában lógtak, bár az asszony tudta, hogy
ez nem maradhat így. A következő állomás a kulcs: ezt akkor kapja meg a férfi, ha a nő már bizonyosan
tudja, hogy nem akar mással járni, és nem kell tartania a kínos pillanatoktól. Gray már megkapta ezt a
kulcsot, Sylviának senkije sem volt rajta kívül, megesett, hogy ő hamarabb végzett a műteremben, mint az
asszony a galériában; mi értelme lett volna, hogy az ajtó előtt gubbasszon? Hogy mi lesz a következő
lépés, azt nem tudta Sylvia. Bevásárlás? Gray már megtette. Közösen fizetik a számlát? Fölveszik egymás
helyett a telefont? Itt még nem tartanak. És ha a gyerekei telefonálnak, akik semmit sem tudnak Grayről?
Összeköltözés, címváltoztatás, férfinév a postaládán és a csengő alatt. Ebből a folyamatból nem lehet
kizárni a barátokat. Fontos, hogy legalább kedveljék ugyanazokat az embereket. Mint ahogy Graynek
idővel meg kell barátkoznia az ő gyerekeivel is. Jó lenne, ha találkoznának. A festő nem is titkolta, hogy
kínosan érinti a téma. Pedig Sylvia tudta, hogy ez a dolog könnyebbik része. A férfi bizonyára szeretni
fogja az ő klassz gyerekeit, akiknek nincs nagyobb vágyuk, mint boldognak látni az anyjukat. Ha Emily és
Gilbert látja, hogy ez az ember jó az anyjukhoz, akkor befogadják a családba. Sylvia ismerte a srácait.

Még hosszú út állt előttük, de ők serényen iparkodtak a cél felé. Bár voltak akadályok, amelyektől
egyformán tartottak: Gray például attól a pillanattól, amikor oda kell állnia a barátai elé. Az asszonynak
fogalma sem volt, mit szól majd Adam és Charlie, ha tudomást szereznek a kapcsolatuk komolyságáról.
Reménykedett, hogy Charlie nem veszi el Gray kedvét, vagy nem fogja rémítgetni a barátját az ő
srácaival. Mert Graynek ez az Achillesz-sarka. Betegesen iszonyodik a gyerekektől, és nemcsak attól,
hogy neki legyenek vér szerinti utódai, de attól is, hogy köze legyen a mások gyerekéhez. Ezen az sem
változtatott, hogy Emily és Gilbert régen kinőtt a gyerekcipőből. Szó szerint pánikba esett az ilyen
kötődéstől. Ő, aki a földkerekség leghiszterikusabb nőit pátyolgatta, betegesen rettegett attól, hogy
bárminemű köze legyen ezek srácaihoz. Sylvia teljesen ésszerűtlennek tartotta ezt a félelmet, ám
kedvesének ez nagyon is valóságos volt.

Gray segített elmosogatni reggeli után, majd elsőnek ő indult el a műterembe. Sylviának le kellett
bonyolítania néhány telefont munka előtt. Fel akartra hívni Emilyt és Gilbertet. Ha esténként hazatért a
munkából, az időeltolódás miatt már késő volt az ilyen telefonokhoz. Még nem beszélt nekik Grayről. A
gyerekek úgyis csak karácsonykor jönnek haza; az még három hónap, rengeteg idő. Addigra elválik, mi
lesz ebből a kapcsolatból; bőven ráér akkor szólni nekik. Se Emily, se Gilbert nem volt otthon, Sylvia
csak üzenet hagyhatott nekik. Nagyon ragaszkodott hozzájuk.

Mire elindult a galériába, Gray már a Yacht Clubban volt. Charlie kedvenc asztalánál ültek, egy
hatalmas, elegáns, boltíves teremben, amelyet régi kapitányok képei és üvegburával védett hajómodellek
ékesítettek. Charlie pompásan festett: napbarnított volt, stramm és kipihent.

– Milyen volt az út vége? – érdeklődött Gray, miután mindketten megrendelték a salátát.

– Klassz. Tulajdonképpen már sehova se mentünk, miután elpályáztatok. Nekem munkám volt, a
legénységnek mindenféle javítást kellett végeznie. Persze kellemesebb volt a hajón, mint az itteni
lakásban. – Az utóbbi időben sivárnak és nyomasztónak találta a lakását. Feszült lett tőle. – Hát akkor
mesélj a galériáról! Ugye, a Weschler-Hinkley az? – Nagy név volt ez a művészet világában. – Hogy
történt? Csak úgy megtaláltak? – Charlie örült; senki sem érdemelte meg ezt Graynél jobban, hiszen
annyira tehetséges! – Vagy te találtad meg őket? – mosolygott szélesen.

– Tulajdonképpen egy barátom ajánlott be – válaszolt a festő óvatosan. Azok után, amit Sylviától
hallott, idegesen várta Charlie reagálását. Tudta, hogy ez butaság, de a szorongás kiült az arcára.

– Miféle barát? – kíváncsiskodott Charlie. Maga se tudta, miért érzi gyanúsnak a solgot.

– Egy barátom barátja… tudod… tulajdonképpen egy nő… –hebegett Gray, és úgy érezte magát, mint
egy iskolás, mikor az apja felelősségre vonja.

– Ezt nevezem fordulatnak! – derült Charlie. – Miféle nő? Ismerem? Újabb sebzett szárnyú madár került
a fészkedbe? Aki galériában dolgozik, és jó összeköttetései vannak? Ha igen, nagyon okos vagy! –
dicsérte Grayt. Pedig nem jól gondolta. Barátja nem holmi titkárnővel randevúzgatott, aki kikönyörögte a
főnökétől, hogy fogadja a festőt. Nem sebzett szárnyú madár került a fészekbe, hanem egy sas, egy
atomerőmű energiájával, aki a szárnya alá kapta Grayt, és vitte föl az égbe.

– Szerintem nem ész dolga volt, hanem szerencséé.

– Ebben nincs semmi szerencse – visszhangozta Charlie az asszony szavait. – Óriási tehetség vagy,
barátom. Ha itt szerencséje van valakinek, akkor az nem te vagy, hanem ők. De te nem válaszolsz a
kérdésemre. – Szúrósan nézett Gray szemébe. – Ki az a nő? Vagy titok? – Talán férjnél van. Történt már
ilyen Grayjel: szökött feleségek varrták a nyakába magukat, azzal a felkiáltással, hogy elváltak, vagy a
bíróság kötelezte távolmaradásra a férjüket. Mivel pedig szó sem volt ilyesmiről, a hitvesek előbb-utóbb
beállítottak, és meg akarták gyilkolni Grayt. Örök agglegénységének éveiben a festő végigjátszotta már a
katasztrófa összes elképzelhető forgatókönyvét. Néha olyan cifra dolgok estek meg vele, hogy Charlie
komolyan aggódott érte. Egy nap még agyonlövi valamelyik hibbant nőnek a fiúja. – Remélem, nem
másztál már megint bele a lekvárba? – kérdezte nyugtalanul. Gray szégyenlősen nevetett, és megrázta a
fejét.

– Nem, nem másztam. De azért nincs túl jó hírem, mi? Gondolom, meg is érdemlem, amilyen
szexbombákkal randevúztam. – Sóhajtva megrázta a fejét, és úgy döntött, átesik a vallomáson. – De most
nem. Mert valóban van valakim, de ő más! – mondta büszkén.

– Kicsoda? Ismerem? – tudakolta Charlie. Bár akárki legyen ez a nő, a barátján látszik a boldogság.
Nyugodt volt és elégedett, szinte túlságosan is. Mint aki nyugtatót szedett, vagy bedrogozott. Bár Charlie
tudta, hogy erről szó sem lehet. Ennek ellenére szinte mámoros boldogságot lehetett érezni rajta.

– Találkoztál vele – mondta a festő talányosan. Sylvia figyelmeztetésére gondolt, és még mindig
kerülgette a forró kását.

– És? Jöhet a fanfár? – csipkelődött Charlie.

– Portofinóban találkoztál vele! – Végre kinyögte, bár ez sem csillapította a szorongását.

– Ott? Mikor? – Charlie agya hirtelen kiürült. Nem emlékezett rá, hogy Gray bárkivel is randevúzgatott
volna az utazás alatt. Azt kizárólag Adam csinálta St. Tropez-ban, Korzikán és Capri szigetén. Ha jól
emlékszik, ő és Gray rá se néztek semmiféle nőre.

– Sylvia Reynolds – mondta barátja higgadtan. – Ott volt a társaságban, amikor találkoztunk velük
Portofinóban és Szardínián.

– Sylvia Reynolds? A műkereskedő? – hápogta Charlie. Emlékezett rá, hogy tetszett Graynek; Adam
ugratta is miatta, hogy nem az ő zsánere, mert nem elég bolond, már ha az egyáltalán. De milyen jól
emlékezett rá Charlie! Rokonszenves volt neki az asszony. Ezek szerint Graynek is. Nohát, hogy így
összemelegedtek a hosszú úton! – De mikor történt ez? – kérdezte, továbbra is álmélkodva. Már a nyáron
gyanította, hogy ezek ketten kedvelik egymást, de nem annyira, hogy elkezdjenek találkozgatni.

– Amikor hazajöttem. Majdnem egy hónapja tart. Bájos asszony. Ahogy meglátta a munkáimat, rögtön
beajánlott a Wechsler-Hinkleynek meg még két másik galériának. A következő, amit tudok, hogy már alá is
írtam a szerződést. Sylvia roppant energikus! – mondta mosolygó rajongással.

– Hát az biztos, hogy boldognak látszol – állapította meg Charlie. Gray még sose beszélt így egyetlen
nőről sem. – Nem szívesen vallom be, de egyetértettem Adammel. Azt hittem, nem a te zsánered.

– Nem is az. – Gray megint olyan restelkedve mosolygott. – Szerintem ez benne a jó. Nem szoktam meg
az olyan nők társaságát, akik megállnak a maguk lábán, és tulajdonképpen nem kellek nekik másra, mint
kellemes időtöltésre és kiadós hetyegésre.

– Ez a titka? – kérdezte mohón Charlie. Hú, miket fog ő mesélni Adamnek, ha holnap este találkoznak!

– Nem, nem az. Sokkal többről van szó. Nála töltöm az éjszakákat.

Charlie megbotránkozott.

– Egy hónapja jársz vele, és már oda is költöztél? Nem volt ez egy kicsit korai? – Úgy tűnt, hogy Gray
helyet cserélt a törött szárnyú madárkákkal.

– Nem költöztem oda – felelte Gray csendesen. – Azt mondtam, hogy ott alszom.

– Minden éjszaka? – Gray megint haszontalan iskolásnak érezte magát. Charlie-n nem látszott túlzott
elragadtatás. – Nem gondolod, hogy túlságosan ripsz-ropsz mennek nálatok a dolgok? De a műtermedet
azért nem adod fel? – kérdezte csaknem riadtan.

– Persze hogy nem. Én csak jól érzem magam egy csodálatos nővel, és élvezem a társaságát. Elképesztő
asszony! Okos, talpraesett, józan, becsületes, szellemes, önzetlen, gyengéd. Nem tudom, hol bujkált
mindezekben az években, de ebben a három és fél hétben az életem teljesen megváltozott.

– Ezt akarod? – kérdezte Charlie. – A hangodból ítélve nyakig benne vagy. Ez veszélyes lehet. Sylvia
mindenfélét vehet a fejébe.

– Miket? Hogy be akar költözni a lepratelepre, ahol lakom? Vagy kedve szottyan ellopni az öreg
cuccaimat? Jobb művészeti könyvei vannak, mint nekem. Bár a festékeimet még elcsórhatja. Az ágyam
kipurcant, az övé viszont klassz. A növényeim elpusztultak, amíg Európában voltam. Nincs egy
tisztességes törülközőm. Van két serpenyőm, hét villám és négy tányérom. Nem tudom, mire gondolsz,
hogy miből forgathatna ki Sylvia, de akármi is az, boldogan odaadom neki. Az emberi kapcsolatok
rázósak tudnak lenni, de hidd el nekem, Charlie, ő életem első nője, aki nem látszik veszedelmesnek. A
többiek kimondottan azok voltak.

– Nem úgy értem, hogy a pénzedre hajt. De tudod, milyenek a nők. Rengeteg illúziójuk van, és másképp
építik fel maguknak a világot. Vacsorára hívod őket, és mire észbe kapsz, már esküvői ruhát próbálnak, és
bejelentkeznek Tiffanynál. Nem szeretném, ha bármibe belerángatnának.

– Charlie, ígérem neked, hogy engem nem rángatnak bele semmibe. Amíg tart ez a kapcsolat, készséges
örömmel utazom vele egy vonaton.

– Te jóságos ég! Feleségül akarod venni? – Charlie szeme ha-lalmasra nyílt.

– Nem tudom – felelte őszintén a festő. – Évek óta nem gondoltam a házasságra. Kétlem, hogy Sylviának
ez lenne a szándéka. Volt már férjnél, ami, az elbeszéléséből ítélve, nem volt eget verő élmény. A férje
húszévi házasság után hagyta faképnél egy tizenkilenc éves lányért. Felnőtt gyerekei vannak, azt mondja,
öreg, hogy kisbabát akarjon. A galériája sikeres. Sokkal több a pénze, mint amennyim nekem valaha is
lesz. Tehát nem pénzkeresőnek kellek. És nem akarom kihasználni. Képesek vagyunk eltartani magunkat, ő
még jobban, mint én. Klassz lakása van a SoHóban, szereti a foglalkozását. A válása után egyetlen komoly
kapcsolata volt, és az a férfi öngyilkos lett három éve. Azóta én vagyok az első. Nem hiszem, hogy
bármelyikünk többet akarna annál, ami most van. Hogy majd egyszer hajlandó lennék-e feleségül venni?
Valószínűleg. Ha ő is akarná, bár ebben kételkedem, sült bolond lennék, ha nem próbálkoznék meg vele.
Ám pillanatnyilag az a kardinális kérdés, hogy hol vacsorázzunk, vagy ki készítse el a reggelit. Még a
srácaival sem találkoztam – mondta higgadtan.

Charlie csak bámult ezen a szónoklaton. Három hete sincs, hogy nem találkozott a barátjával, és ez alatt
Gray nemcsak összeköltözik egy nővel, de azt pedzegeti, hogy akár feleségül is veheti egy napon! Charlie
olyan képet vágott, mint akit fejbe csaptak, és Graynek, ahogy elnézte az arcát, átvillant az agyán, hogy
Sylviának alighanem igaza volt. Charlie-nak szemmel láthatóan nincs ínyére ez a fordulat az ő életében.

– Még csak nem is szereted a gyerekeket! – emlékeztette Charlie. – Függetlenül attól, hogy hány évesek.
Miből gondolod, hogy Sylvia gyerekei mások?

– Talán nem is azok. Talán ez lesz a szakítópróbája a kapcsolatunknak. Lehet, hogy Sylvia rám is un
addigra. A gyerekei háromezer mérföldre laknak tőlünk, és mindkettő felnőtt. Ekkora távolság mellett még
ki is lehet bírni őket. Mindenesetre megpró- bálom, ennél többet úgysem tehetek. Vagy bejön, vagy nem.
Annyit tudok, hogy most minden megy, mint a karikacsapás, és remekül érezzük magunkat együtt. Hogy
holnap mi lesz, azt meg ki tudja? Meg is halhatok a jövő héten. Viszont addig kimulatom magam.

– Remélem, nem fogsz meghalni a jövő héten – felelte Charlie gyászosan. – Bár még kívánhatod, hogy
bár halott lennél, ha Sylviáról kiderül, hogy nem az, akinek látod, de addigra már belegabalyodtál a
hálóba. – Gray elmosolyodott a vészjósló hangra. Charlie teljesen úgy beszél, mint aki pánikba esett, bár
nem lehet tudni, maga miatt rémüldözik-e, vagy őt félti. Egyik félelme alaptalanabb, mint a másik. Gray
egyáltalán nem érezte magát úgy, mint akit behálóztak. Önként és dalolva raboskodott Sylvia elegáns
lakásában.

– Nem gabalyodtam bele semmiféle hálóba – mondta csendesen. – Még csak nem is lakom ott. Csak
nála alszom. Most próbálkozunk. És ha nem válik be, visszamegyek a műtermembe.

– Ez nem így működik – jegyezte meg a mindentudó Charlie. – Vannak nők, akik levakarhatatlanul rád
akaszkodnak, vádaskodnak, prézsmitálnak, hisztériáznak, ügyvédet hívnak, soha el nem hangzott ígéretekre
hivatkoznak. Beléd vágják a karmaikat, és mire felocsúdsz, már azt képzelik, hogy a tulajdonuk vagy –
mondta iszonyattal. Sok férfit látott már életében, akikkel ez történt, és nagyon nem akarta, hogy Gray, aki
néha olyan ártatlan tud lenni, akár egy csecsemő, erre a sorsra jusson.

– Hidd el nekem, sem Sylvia, sem én nem akarunk kisajátítani senkit. Túl öregek vagyunk mi már ahhoz.
Ő pedig sokkal józanabb, mint amit hajlandó vagy feltételezni róla. Aki húszévi házasság után úgy engedte
el a féijét, hogy vissza sem nézett, az nem fog a nyakamba csimpaszkodni, vagy belém vájni a karmait. Ha
valaki előbb száll ki ebből a kapcsolatból, az valószínűleg ő lesz.

– Miért? Talán iszonyodik az elkötelezettségtől? Mert akkor komoly sebeket ejthet rajtad.

– Eddig nem kaptam sebeket? Ne akadékoskodj, Charlie, az egész élet arról szól, hogy ütjük-vágjuk
egymást. Már az is megsebez, ha olyan alakok, akiket alig ismerünk, nem fogadják a hívásunkat. Nálam
többször valószínűleg egyetlen pasit sem tettek lapátra New Yorkban. Túléltem, és azt is túl fogom élni,
ha még egyszer megtörténik velem. És Sylvia valószínűleg iszonyodik az elkötelezettségtől. Akárcsak én.
Jézusom, hiszen még a gyerekeit se akarom látni! Halálosan félek attól, hogy fájni fog, ha túlságosan
megszeretek valakit; először gondoltam úgy, hogy ez a kapcsolat megér egy kis fájdalmat vagy akár
tetemes kockázatot is. Itt senki sem ígért semmit, senki sem beszél házasságról. Annyit szoktunk kérdezni
egymástól: „Hol akarsz vacsorázni ma este?” Egyelőre biztonságban vagyunk mindketten.

– Párkapcsolatban nincs biztonság. – Charlie aggodalmasan összevonta a szemöldökét. – Csak nem

akarom, hogy szenvedj. – Megvolt a véleménye a párkapcsolatokról. Nem csak a végzetes hiányosságok
miatt, amit az úrilányokban talált. Amióta elhaltak mellőle a családtagjai, egyfolytában a szenvedéstől
próbált menekülni. Rettegett a kockázattól.

De Gray már nem félt tőle. Élete fordulóponthoz ért azzal, hogy megismerte Sylvia Reynoldsot. Charlie
viszont szörnyű fenyegetésnek érezte a barátja viselkedését. Úgy érezte, egy riasztócsengő visít valahol.
Az Agglegények Hadseregének egyik tagja dezertált! Gray pedig láthatott a barátja szemében mindent,
amitől Sylvia óvta: nemcsak a bizalmatlanságot és a helytelenítést, de a pánikot is. Emberismeretben
Sylvia sokkal felkészültebb volt nála. Jól ítélte meg Charlie-t, sőt, talán Adamet is. Graynek az tetszett a
legkevésbé, hogy Charlie reagálásából úgy érezte, mintha elárulná a baráiját, sőt, mintha komplett idióta
lenne, amiért kockáztatni mer. Undok érzés volt, elszürkült tőle a világ, és Gray szájában megkeseredett az
étel.

– Arról beszélgettünk Sylviával, hogy valamelyik este átjöhetnél vacsorázni hozzánk.

Charlie, aki éppen a számlát rendezte, letette a tollat, és rámeredt a festőre.

– Egyáltalán felfogod, hogyan beszélsz? – kérdezte komoran. Gray megrázta a fejét. Nem tudta, akarja-e
hallani. – Pontosan úgy, mint egy nős ember! Az ég áldjon meg! Ne feledd, hogy nem vagy az!

– Miért, az a legrosszabb, ami velem történhet? – vágott vissza Gray. Súlyos csalódást jelentett neki
Charlie viselkedése. Nem akarta, hogy Sylviának legyen igaza. Erre tessék! Neki volt igaza, száz
százalékig. – Valamiből úgy gondolom, hogy a vastagbélrák rosszabb.

– Néha nehéz megkülönböztetni a kettőt – elmélkedett a cinikus Charlie. – Az ilyen fokú elkötelezettség
roppant alattomos lehet. Fel kell adnod miatta önmagad, és olyasvalakivé kell lenned, aki nem vagy –
mondta feltétlen meggyőződéssel. Gray sóhajtott. Hát mit tettek velük az évek? Milyen magas árat fizettek
a szabadságért, amihez olyan görcsösen ragaszkodnak? Talán túl magasat. Miután egy életen át
védelmezték a függetlenségüket, a végén egyedül maradnak. Graynek, amióta megismerte Sylviát, először
villant át az agyán, hogy ez talán nem is olyan dicsőséges életcél. Rájött, hogy nem akar egyedül meghalni.
Egy napon lekopnak, vagy talán be sem kopogtatnak többé a nyavalygó, bolond asszonyok, az úrilányok és
Adam buta tyúkjai. Otthon maradnak valaki mással. Gray már nem látta a régi gyönyörű fényben a
szabadságot.

– Te tényleg velem akarod tölteni az öregkorodat? – nézett farkasszemet Charlie-val. – Ez a szíved

vágya? Vagy jobban szeretnél az enyémnél csinosabb lábakat nézni az asztalnál, míg a Kék Holddal
hajókázol? Mert ha nem leszel hajlandó elgondolkodni ezen a kérdésen, a végén rám fanyalodsz. Nagyon
bírlak, a legjobb barátom vagy, de ha öreg, beteg, fáradt és magányos leszek, nagyon valószínű, hogy
bármilyen szívesen reggelizem a társaságodban, az ágyba másvalakivel akarok bemászni, aki majd fogja a
kezem. És hacsak nem akarsz magadra maradni Adammel vagy velem, jó lesz fontolóra venned a kérdést.

– Mi van veled? Mivel etet a barátnőd? Ecstasyvel? Mi a fenének foglalkozol most meg a koroddal?
Ötvenéves vagy. Emiatt nem kell aggódnod még legalább harminc évig, addig meg, isten tudja, bármi
történhet velünk!

– Talán épp ez a baj. Ötvenéves vagyok. Te negyvenhat. Nem lenne ideje, hogy felnőjünk? Adam még
büntetlenül ellébecolhat, jóval fiatalabb nálunk. De én nem tudom, hogy így akarok-e élni tovább. Hány
asszonynak segíthetek még? Hánynak csikarhatok még ki távoltartó rendelkezést? Hány mellplasztikát akar
még fizetni Adam? És te hány úrilányban akarsz még keresni valamit, amit gáncsolhatsz? Charlie, ha
neked sem jó ez, keresd tovább az igazit. Nagyon ideje.

– Így beszél egy igazi áruló. – Charlie köszöntésre emelte a poharát, kiürítette maradék borát. – Nem
tudom, neked mi a véleményed, de engem roppant lehangolt ez az eszmecsere. Te érezheted úgy, hogy Idő
Atya liheg a nyakadba, amit, ha tudni óhajtod a véleményem, fölöttébb nevetségesnek találok, de én nem
érzem így. És nem érem be az első nővel egy tökéletlen kapcsolatra, csak mert félek a magányos haláltól.
Inkább megölöm magam ma este. Addig nem állapodom meg, még csak nem is gondolok rá, míg meg nem
találom a tökéletes nőt.
 – Azt meg nem találod soha – mondta Gray szomorúan. Őt is nyomasztotta a beszélgetés. Remélte, hogy
Charlie osztozni fog az örömében, erre úgy viselkedik, mintha ő elárulta volna a barátságukat. Charlie-nak
egyébként csakugyan ez volt a véleménye.

– Ezt meg miért mondod? – kérdezte haragosan.

– Mert nem is akarod megtalálni. És amíg nincs meg az akarás, senki sem üti meg a mércéd. Nem
hagyod. Nem is akarsz rálelni az igazira. Mint ahogy én sem akartam. Aztán belépett az életembe Sylvia,
és minden megváltozott.

– Úgy veszem észre, te kifordultál önmagadból. Szedned kellene valamit depresszió ellen, és azután
vedd újra fontolóra ezt a kapcsolatot!

– Életemben nem kaptam még jobb szert a depressziómra, mint Sylvia. Valóságos energiabomba, és
boldog vagyok, ha mellette lehetek.

– Nagyon örülök, ha ez a helyzet, és őszintén remélem, hogy így is marad. Ám amíg ez ki nem derül, ne
próbálj megtéríteni minket! Esetleg akkor, ha beválik az elméleted. Mert erről nem vagyok meggyőződve.

– Majd tájékoztatlak – mondta Gray csendesen. Fölálltak, kimentek a Yacht Clubból, aztán megálltak a
járdán, és egy hosszú pillanatig nézték egymást. Mind a két férfit megviselte az ebéd, Gray ráadásul
csalódott is. Többet várt a barátjától: örömöt, helyeslést, izgalmat. Bármit, csak nem ezeket a cinikus és
epés megjegyzéseket.

– Hát csak vigyázz magadra! – Charlie megveregette barátja vállát, és közben a másik kezével leintett
egy taxit. Alig várta, hogy szabadulhasson Gray társaságától. – Majd felhívlak… és gratulálok a
galériához! – bömbölte, mielőtt beszállt a kocsiba.

Gray integetett. Egy darabig nézett a taxi után, aztán lehorgasz-totta a fejét, és elbaktatott. Úgy döntött,
gyalog megy haza a lakásába. Levegőre és időre volt szüksége, hogy gondolkozzon. Charlie még sosem
gúnyolódott vele ilyen érdesen. Az biztos, hogy jól ítéli meg a barátja helyzetét. Charlie nem is akarja
megtalálni „az igazit”. Gray ezt korábban nem látta ilyen éles tisztasággal. Nincs igaza Charlie-nak,
Sylvia nem mosta át az ő agyát: csak a szemét nyitotta fel, és beragyogta az életét napsugárral. Az
asszonyban megvan minden, amit kívánt, csak sose merte remélni, hogy megtalálja. Ugyanakkor ahhoz is
bátorságot adott neki, hogy az a férfi legyen, aki mindig is szeretett volna lenni, ha mert volna. Charlie
retteg. Azóta fél, hogy a szülei és Ellen meghaltak. Járhat akárhány pszichiáterhez, azok sem szabadítják
meg a rettegéstől. Egyfolytában menekül, talán holtáig is azt fogja tenni. Gray elszomorodott a gondolattól.
Micsoda szörnyű pazarlás! Ő még csak hat hete ismeri Sylviát, de amióta kezdi megnyitni a szívét neki, az
egész élete megváltozott. Annál fájdalmasabb, hogy Charlie árulónak nevezte. Ez felért egy pofonnal. Még
akkor is ez a szó visszhangzott a fejében, mikor megszólalt a mobilja.

– Szia! Na, mi volt? – érdeklődött Sylvia a galériából. Vidám volt a hangja, mert végre sikerült
meggyőznie magát, hogy Gray jobban ismeri Charlie-t, tehát valószínűleg ő ítélte meg tévesen Harrington
reagálását. Graynek igaza van, neki meg üldözési mániája. – Megmondtad neki? Mit szólt hozzá?

– Rettenetes volt – felelte a festő őszintén. – Ocsmány. Többek között árulónak nevezett. Szegény ördög
retteg mindenféle elkötelezettségtől. Ezt még sosem láttam ilyen tisztán. Nagyon utálom bevallani, de
neked volt igazad. Pokolian nyomasztó ebéd volt.
 – Sajnálom. Pedig a végén sikerült meggyőznöd róla, hogy én tévedek.

– Nem tévedtél. – Kezdte megtanulni, hogy barátnője szinte sohasem téved. Sylvia nagyon ismerte az
embereket; ehhez képest feltűnően türelmes volt a bolondériáikkal szemben.

– Sajnálom. Képzelem, mennyire kiborultál. Dehogy vagy te áruló, Gray! Tudom én, hogy még mindig
szereted őket. No de miért ne lehetnének barátaid, és ugyanakkor egy kapcsolatod? – Egyáltalán nem
akarta elmarni a festő barátait. Gray viszont úgy sejtette, hogy Charlie képes lenne ennek az ellenkezőjére,
ha ő eltűrné tőle.

– Kizárólag akkor, ha nem ártják bele magukat a dolgaimba. Én nagyon komolyan értettem, amit
mondtam.

– Rólunk?

– Róla is. Megmondtam, hogy elpocsékolja az életét, és magányosan fog meghalni.

– Lehet, hogy igazad van – mondta szelíden az asszony –, de erre neki kell rájönnie. Talán épp ezt
akarja. Joga van hozzá. Magad mesélted, micsoda látványos szakításai voltak, amióta a családtagjai
meghaltak. Ilyesmin nem könnyű túltenni magunkat. Meghalt mindenki, akit szeretett. Ilyen embert nehéz
meggyőzni arról, hogy ha legközelebb megszeret valakit, akkor az nem hagyja ott, vagy nem hal meg. Ezért
inkább ő ejti őket.

– Körülbelül ezt mondtam én is. – Mindketten tudták, hogy ez az igazság, mint ahogy Charlie is tudta
valahol a lelke mélyén. Csak még nem volt képes bevallani. Még a legjobb barátjának sem. Sokkal
könnyebb volt kijelenteni, hogy Gray barátnőjével nem stimmel valami. Ezzel lehetett indokolni, hogy
miért nem fogadja el a kapcsolatukat.

– Gondolom, nem repesett az örömtől, amikor hallotta.

– Nem úgy nézett ki – mondta Gray szomorúan. – Nekem viszont az nem tetszett, amit rólunk mondott.

– Reménykedjünk, hogy egyszer majd túlteszi magát rajta. Ha igen; meghívjuk vacsorára. De előbb
higgadjon le. Nagy falatot akartál egyszerre lenyomni a torkán. Minket. Meg egy csomó goromba
igazságot.

– Igen, azt tettem. Szerintem rendesen kiakadt miattunk. Mikor utoljára látott a hajón, stabil tagja voltam
a férfiklubnak, de alighogy szem elől tévesztett, átálltam az ellenséghez. Ő legalábbis így látja.

– Te hogy látod? – érdeklődött aggodalmasan Sylvia.

– Úgy, hogy én vagyok a legszerencsésebb pasi a világon. Ezt is megmondtam Charlie-nak. Kétlem,
hogy elhitte. Az a véleménye, hogy drogokon tartasz. – Fölkacagott. – Ha így van, el ne vigyél az
elvonóba! Imádom! – mondta boldogan.

– Én is – mosolygott az asszony, és a festő a hangjában is hallotta a boldogságot. Ezután Sylvia sietősen

elbúcsúzott, mert egy ügyfél várt rá, és már csak annyit mondott, hogy otthon találkoznak a lakásán. – Ne
izgasd magad túlzottan! – figyelmeztette a férfit. – Charlie szeret téged. Majd lehiggad! – Gray ebben nem
volt túlságosan biztos. Ezen emésztette magát séta közben. Ez az ebéd nemcsak Charlie-t sokkolta, hanem
őt is… „így beszél egy igazi áruló…” Nem tudta kiverni a fejéből ezeket a szavakat.

Charlie alaposan meghányta-vetette magában a dolgokat, amiket Graytől hallott. Bőven volt rá ideje,
mert Harlemba kellett mennie: ott volt a gyermekmenhely, amelyet a Harrington-alapítvány fel akart
újíttatni. Még mindig nem hitt a fülének. És nem akarta elismerni, hogy a barátjának igaza volt. Újabban
neki is ugyanazokkal a szorongásokkal kellett megküzdenie, mint a festőnek. Félt, hogy egyedül fog
meghalni. Ám ezeket a félelmeket kizárólag a pszichiáterének lett volna hajlandó feltárni. Adam meg sem
értené. Negyvenegy éves, még mindig a karrierjét építi eszeveszett ütemben. Ám Charlie és Gray már
fölért a csúcsra, és most lefelé ballagtak a hegy másik oldalán. Harrington már nem hitte a régi
bizonyossággal, hogy egyedül akarja megtenni a mélybe vezető utat. Bár lehet, hogy erre fog kényszerülni.
Nem akaródzott elismernie, hogy irigyli Grayt, amiért talált magának egy társat az utolsó stációra. De ki
tudja, tartós lesz-e? Nyilván nem. Az ilyesmi nem szokott tartós lenni.

Ezen elmélkedett keserűen, összerakosgatva magában a beszélgetés cserepeit és foszlányait, hogy

elmondhassa majd őket a pszichiáterének, amikor a taxi megállt.

– Biztos, hogy nem lesz baja? – aggodalmaskodott a taxis, mert az utasa úgy festett, mint aki az Ötödik
sugárútra való, és nem Harlem gyomrába. Hermés nyakkendőt viselt, aranyórát, méregdrága öltönyt. A
Yacht Clubba csak elegánsan mehet az ember.

– Semmi az égvilágon – mosolygott Harrington, és gavalléros borravalóval fejelte meg a viteldíjat.

– Nem akarja, hogy megvárjam? Ne jöjjek vissza? – A taxis nagyon nem szívesen hagyta volna itt
egyedül az utasát.

– Ne aggódjék, de azért köszönöm. – Felnézett a házra, hátha ezzel kiverheti a fejéből a Grayjel
folytatott beszélgetést. Az épületre nagyon ráfért a tatarozás. Remélhetőleg okosan használják az egymillió
dollárt, amit tőle kaptak.

Akármennyire nem akarta, még akkor is Gray új kapcsolatán rágódott, amikor belépett az ajtón. Az volt
a legrosszabb, hogy úgy érezte, Sylvia ellopja a barátjukat. A szíve mélyén tudta, hogy féltékeny az
asszonyra, bár ezt nem szívesen ismerte volna el. Nem akarta, hogy valami erőszakos energiabomba
fossza meg a legjobb barátjától – Gray csak energiabombát mondott, az erőszakos jelzőt ő tette hozzá –,
csak mert megvannak az összeköttetései, hogy találjon a festőnek egy galériát. Az nyilvánvaló, hogy akar
valamit Graytől, azért is akaszkodik rá. Ha elég agyafúrt – reménykedjünk, hogy nem az! –
szétrobbanthatja a barátságukat, és örökre kitaszíthatja őket a festő életéből. Még a barátját is elveszítse?
Egy házasság, vagy együttlakás, vagy együtthálás miatt, vagy mi a fenét is mondott róla Gray. Charlie nem
bízott Sylvia Reynoldsban. Gray máris úgy viselkedik, akár egy megszállott. A nő nyilván egyfolytában
mossa az agyát. Az a legborzasztóbb, hogy Gray mondott logikus dolgokat is. Sőt, túlságosan sok logikus
dolgot mondott. Főleg róla. Ezt csak a nő ültethette el a fejében. Gray azelőtt nem beszélt volna vele így.
Soha. Ez az asszony teljesen kifordította önmagából. De nagyon nem tetszett ez Charlie-nak!

Becsengetett a gyerekmenhelyre. Jó sokáig várakoztatták, mire ajtót nyitott egy farmert és pólót viselő,
szakállas fiatalember. Afroamerikai volt, széles mosollyal, bársonyos csokoládébarna szemmel, dallamos
jamaicai hanglejtéssel.

– Hahó! Segíthetek valamiben? – Úgy nézett Charlie-ra, mintha az egy másik bolygóról pottyant volna le
az ajtajuk elé. A központ látogatói nem viseltek ilyen ruhát. A fiatalembernek sikerült elfojtania a
vigyorgását, amíg bevezette Harringtont.

– Carole Parkettal van megbeszélésem – magyarázta Charlie. Carole Parker volt a központ
igazgatónője. Charlie annyit tudott róla, hogy szociális munkás, kiváló szakmai bizonyítványokkal.

Az oklevelét a Princetonon szerezte, a diplomáját a Columbián, jelenleg a doktori disszertációján

dolgozott. A bántalmazott gyerekek jelentették a szakterületét.

A központ a bántalmazott gyerekeknek és anyáknak kínált menedéket, de a hasonlójellegű intézményektől

eltérően itt nagyobb figyelmet fordítottak a gyerekekre, mint az anyákra. Gyermektelen asszonyokat nem is
fogadtak be. Charlie tudta róluk, hogy a New York Egyetemmel közösen folytatnak vizsgálatokat a
gyermekbántalmazás megelőzésére, mert ezt tekintették céljuknak a tüneti kezelés helyett. A központban
tízen dolgoztak teljes munkaidőben, volt hat részidős munkatárs, akik elsősorban éjszakai ügyeletet
tartottak, zömmel egyetemisták, két pszichiáter és rengeteg önkéntes, többnyire kamaszok, akiket
ugyancsak bántalmaztak annak idején. Újító elképzelés volt, hogy a gyermekkori traumák túlélőitől
kérjenek segítséget a kisebb srácoknak, akiknek ugyanazt kellett elszenvedniük. Charlie-nak nagyon
tetszett az, amit a menhelyről olvasott. Parker három éve alapította a központot, mielőtt megszerezte volna
a diplomáját. Pszichológus akart lenni, a nagyvárosi problémák, a nyomornegyedek gyermekeinek
szakértője. Úgyszólván a semmiből működtette a menhelyet. Egymaga gyűjtött össze egymillió dollárt,
hogy megvásárolhassa a házat és beindítsa a munkát. Charlie alapítványa ugyanennyit juttatott a
menhelynek. Nem mindennapi nőnek tűnt ez a Carole Parker, akiről annyit lehetett még tudni, hogy
harmincnégy éves. Charlie-nak fogalma sem volt, hogy néz ki, mert csak telefonon beszélt vele. A hangja
gyakorlatiasságot, hozzáértést, de ugyanakkor valami kedves melegséget is sugárzott. Ő hívta meg
Harring-tont a központba, és megígérte, hogy személyesen vezeti körbe. A referenciák, amelyeket
elküldött az alapítványnak, igazán lenyűgözők voltak. New York legfontosabb embereitől is voltak
ajánlólevelei. Úgy látszik, Carole Parker nemcsak képzett és rátermett, de befolyásos kapcsolatokkal is
dicsekedhet. Maga a polgármester írt a kedvéért. Parker sok befolyásos emberrel ismerkedett meg,
miközben létrehozta a központját, és nagyon kedvező benyomást tett rájuk.

A fiatalember egy kicsi, kopott várószobába vezette Charlie-t, és megkínálta egy csésze kávéval, de
Harrington ezt elhárította. Eleget ivott az ebédnél Grayjel. Még mindig epekeserű volt tőle a szája. De
most, míg a nőre várt, kiverte fejéből a barátját.

Emberek jöttek-mentek a várószoba nyitott ajtaja előtt: asszonyok, kicsi gyerekek, az önkéntesek pólóját
viselő kamaszok. Az udvaron barátságos kosárlabdameccs folyt. Egy falragasz a szomszédságban lakó
asszonyokat invitálta a csoport ülésére, amely hetente kétszer jött össze megtárgyalni, milyen módon
lehetne elejét venni a gyerekek bántalmazásának. Harrington kételkedett benne, hogy a menhely ekkora
hatást fejtene ki ezen a környéken, de legalább azt teszik, amit leírtak magukról. Javában bámulta a
kosárlabdát dobáló srácokat, amikor nyílt az ajtó, és bejött egy sudár, szőke nő. Farmert, tornacipőt,
egyenpólót viselt. Amikor Charlie felállt a kézfogáshoz, akkor látta, hogy Parker majdnem olyan magas,
mint ő. Szoborszerű termet, előkelő arcvonások. Jobban illett volna fotómodellnak, mint szociális
munkásnak. Mosolyogva üdvözölte a látogatót, ám a modora hivatalos és kissé hűvös maradt. A
menhelynek szüksége volt az alapítvány pénzére, ám Carole-nak a fejébe szaladt a vére, ha arra gondolt,
hogy most pitiznie kell érte. Még mindig nem szokta meg, hogy parancsszóra csináljon ilyet, akármilyen
hasznos is ez a taktika. Tehát tartotta a három lépés távolságot, miközben áthívta Charlie-t az irodájába.

A falakat teleragasztották plakátokkal, ütemtervekkel, emlékeztetőkkel, közleményekkel, tájékoztatókkal,

figyelmeztetésekkel. Öngyilkossági forró drótok, mérgezések kezelése, egy sematikus ábra arról, hogyan
kell eltávolítani a légcsőből az idegen tárgyakat. Volt egy polc, tele szakkönyvekkel, amelyeknek legalább
a fele leszóródott a földre. Carole Parker asztala nem látszott ki a papírok alól, a bejövő posta tálcája
dugig volt tömve, és ebben az összevisszaságban még néhány bekeretezett fénykép is állt, gyerekekről,
akik valaha megfordultak a központban. Szóval határozottan olyan iroda volt, amit munkára használnak.
Charlie tudta, hogy a nő egymaga igazgatja a közösséget és a gyerekcsoportot. Csak a bántalmazott
asszonyokkal nem foglalkozott: erre a célra volt egy speciális képzettséggel rendelkező munkatársnője.
Carole Parker épp csak nem főzött, és nem sikálta a padlót, bár mint az életrajzából kiderült, már csinált
ilyet, és egy cseppet sem ódzkodott tőle. Azok közé a nők közé tartozott, akikről nagyon érdekes olvasni,
ám szemtől szembe kissé félelmetesek. Charlie még nem döntötte el, hogy a központ vezetője csakugyan
az-e. Az bizonyos, hogy a külseje lélegzetelállító. És mikor leült az asztalához és elmosolyodott,
átmelegedett a tekintete, bár különben óriási kék szeme olyan élesen csillogott, akár az acél.

– Nos, Mr. Harrington, hát eljött ellenőrizni minket?

Bár azt még ő is kénytelen volt elismerni, hogy aki egymillió dollárt fizet, annak joga van ellenőrizni.
Illetve egészen pontosan 975 000 dollárt adott az alapítvány, mert Parker ennyit kért. Nem volt bátorsága
kerek egymillióhoz. Ez a 975 000 dollár pontosan annyi volt, mint amennyit ő gyűjtött össze három év
alatt. Nem hitt a fülének, amikor a Harrington-alapítvány tájékoztatta, hogy helyt adnak a kérésének.
Egyszerre legalább egy tucatnyi alapítványhoz nyújtott be kérvényt, de a többiek elutasították azzal a
kifogással, hogy majd ha egy évig szemmel tarthatják a menhely működését, hajlandók adni pénzt Parker
tervezetére. Ezért hálás volt Harringtonnak, de akkor is úgy érezte magát, mint egy cirkuszi majom, ha
pénzes emberek jöttek el körülnézni a menhelyen. Ő hivatásának tekintette az életmentést és a sérült
gyerekek gyógyítását. Semmi sem érdekelte ezen kívül. A pénzgyűjtés szükségszerű rossz volt, de akkor is
viszolygott tőle. Utálta, ha bájolognia kellett másokkal, hogy nyissák ki a pénztárcájukat. Neki eléggé
meggyőző volt azoknak az embereknek a nyomorúsága, akikért élt. Hogy gyűlölt győzködni másokat, akik
hírből sem ismerték a gondot! Mit tudnak ezek arról az ötéves kislányról, aki örökre megvakult, mert hipót
öntöttek a szemébe, vagy arról a kisfiúról, akinek az arcához a tulajdon anyja nyomta hozzá a forró
vasalót, vagy a tizenkét éves lányról, akit módszeresen megerőszakolt az apja, és a mellén nyomta el az
égő cigarettát? Mi kell még nekik, amitől elhiszik, hogy ezeknek a gyerekeknek valóban segítségre van
szükségük?

Charlie nem tudta, mit akar mondani az igazgatónő, de látta a szemében az indulatot és a rosszallást,
amikor végignézte az ő jól szabott öltönyét, drága nyakkendőjét, aranyóráját. Ennek a pénznek is lett volna
jobb helye. Charlie azonnal kiolvasta ezt a gondolatot a nő pillantásából, és ostobának érezte magát, hogy
ilyen kiöltözve jött el ide.

– Sajnálom, hogy nem vettem megfelelőbb ruhát, de üzleti ebéden voltam a belvárosban. – Ez ugyan
nem igaz, de hát a Yacht Clubba mégsem mehet be farmerban, Nike tornacipőben és pólóban, amit ez a nő
visel. Mindenesetre levette a zakóját, kigombolta a kézelőjét, felgyűrte az inge ujját, leoldotta és zsebre
vágta a nyakkendőjét. Így sem lett sokkal jobb, de legalább megvolt benne a jó szándék. Carole Parker
elmosolyodott.

– Elnézést – mentegetőzött. – A protokoll nem a legerősebb oldalam. Szeretem, amivel foglalkozunk, de

abban már nem jeleskedem, amikor a vörös szőnyeget kell leteríteni a fontos látogatók elé. Először is
nincs vörös szőnyegünk, de ha volna, akkor sem lenne időm leteríteni. – A haja hosszú volt, és egyetlen
vastag fonatban viselte. Majdnem olyan volt, mint egy viking, ahogy ült ott az asztalánál, kinyújtva hosszú
lábát. A legkevésbé sem látszott szociális munkásnak, aminek a referenciái mondták. Charlie-nak eszébe
jutott, hogy ez a nő is a Princetonba járt. Közölte, hogy ő is ott tanult, hátha ettől megtörik a jég.

– A Columbiát jobban szerettem – vetette oda hanyagul az igazgatónő, akire láthatólag nem hatott a
közös alma mater. – Becsületesebb. Az én ízlésemnek Princeton kissé túlzottan öntelt.

Mindenki odáig van az egyetem történelmétől. Úgy vettem észre, nekik sokkal fontosabb a múlt, mint a
jövő.

– Én sosem gondoltam így – fogalmazott Charlie óvatosan, noha imponált neki, amit Carole Parker
mondott. A nő bizonyos értelemben pontosan olyan félelmetes volt, mint amitől Charlie tartott, másban
meg egyáltalán nem. – Benne volt valamelyik menzás klubban? – Még mindig abban reménykedett, hogy
talál valamilyen kapcsolatot, amivel elnyerheti az igazgatónő tetszését.

– Igen – felelte Parker némileg restelkedve. – A Cottage-ban. – Egy szívverésnyi szünetet tartott, aztán
mindentudóan elmosolyodott. Ismerte ezt a típust. Princetonban nyüzsögnek az ilyen arisztokratikus
pasasok. – Maga meg nyilván az Ivy Klubban evett. – Az Ivybe még Carole egyetemi évei idején sem
vettek fel lányokat. De utálta azokat a fiúkat, akik ott ettek! És micsoda gyerekes butaságnak tűnik ma már
az az utálkozás! Mosolygott, mikor Charlie bólintott.

– Úgyse mondok olyan butaságot, hogy: „Miből találta ki?” – Az nyilvánvaló, hogy Parker ismeri az
Ivy-típust, de ennél többet nem tud róla. – Van rá valamilyen lehetőség, hogy ezt megbocsássa nekem?

– Igen! – nevetett Carole, amitől váratlanul megfiatalodott. Nem sminkelte magát, ilyesmire sose
pazarolt időt a központban. Túlságosan sok volt a dolga. – Az alapítványa által kiutalt 975 000 dollár azt
mondja, hogy magának meg lehet bocsátani úgyszólván mindent, amíg nem bántalmazza a gyerekeit.

– Nincsenek gyerekeim, tehát legalább ebben nem vagyok bűnös. – Sejtette, hogy nem rokonszenves az
igazgatónőnek, és presztízskérdést csinált belőle, hogy ezen változtasson. Végül is Carole Parker nagyon
szép nő, az összes diplomája ellenére. Ha pedig Charlie úgy döntött, hogy beveti személyes bübáját,
nagyon kevés nő bírt ellenállni neki. Bár nem tudta bizonyosan, megér-e ennyit Carole Parker. Elég nehéz
esetnek látszott. Korrekt volt a csontja velejéig, és érezte, hogy a férfi nem teljesen az. Eléggé meglepte,
hogy Harringtonnak nincsenek gyerekei, aztán eszébe jutott, hogy úgy hallotta, nem is nős. Csak nem
homoszexuális? (Charlie összeomlott volna, ha ezt hallja.) Nem mintha érdekelte volna Harrington
szexuális gusztusa. Neki a pénze kellett, a srácoknak és a központnak.

– Nem szeretne körülnézni? – kérdezte udvariasan, és megint felállt. Tűsarkúban ugyanolyan magas lett
volna, mint Charlie. A szemük egyforma kék volt, a hajuk ugyanolyan szőke. A férfi egy döbbenetes
pillanatra úgy látta, hogy Carole Parker hasonlít a nővéréhez, aztán pedig erőlködött, hogy elfelejtse a
pillanatot, mert túlságosan fájt.

Az igazgatónő nem látta, milyen Harrington arca, mert ő ment ki elsőnek az irodából. A következő
órában bevitte minden szobába és irodába, végigvonszolta az összes folyosón, megmutatta a tetőkertet,
amit a gyerekek ültettek, megismertette számos gyerekkel. Bemutatta Gabbynek és vakvezető kutyájának,
majd közölte, hogy az állatot a Harrington-alapítvány pénzéből vásárolták. A kutya és a kislány még most
szoktak egymáshoz. Gabby Zorrónak nevezte el a nagy, fekete labradort. Charlie megállt, megpaskolta
Zorrót, és közben lehajtotta a fejét, hogy Carole ne lássa szemében a könnyeket. A nő olyan történeteket
mesélt, ha a gyerekek éppen nem voltak hallótávolságban, hogy a férfi azt hitte, megszakad a szíve. Pár
percig figyeltek egy csoportfoglalkozást, és Charlie-t lenyűgözte, amit ott hallott. Normális esetben Carole
vezette a csoportokat, de erre a délutánra helyettest keresett, hogy fogadhassa a vendégüket, bár ezt
általában időpocsékolásnak érezte.

Bemutatta Harringtont az önkénteseknek, akik keményen dolgoztak a kisebb gyerekeknek tartott terápiás
foglalkozásokon, vagy olvasni tanították azokat, akik úgy kerültek középiskolába, hogy se írni, se olvasni
nem tudtak. Charlie-nak eszébe jutott, hogy olvasott az alapítványhoz benyújtott folyamodványban erről az
olvasási programról, amelynek eredményeiért az igazgatónő kitüntetést is kapott. Minden egyes gyerek
tudott írni-olvasni, mire egy év múlva elhagyták a központot. A gyerekek szüleit is szívesen látták a
felnőttek olvasásórán. A menhely a gyerekek mellett a felnőtteknek is biztosított szaktanácsadást és
terápiát.

Carole utoljára Tygue-nak, az asszisztensének matatta be Charliet. Ő volt az a fiatalember, aki ajtót
nyitott. Tygue, magyarázta az igazgatónő, csak átmenetileg van itt a Yale-ről, ahol a doktori
disszertációjára készül. Döbbenetes egyéniségeket szervezett be munkatársnak Carole Parker: voltak
köztük régi ismerősök, voltak, akikkel a munka hozta össze. Elmesélte, hogy ő és Tygue egyszerre lettek
diplomás szociális munkások. Utána indította be Carole a központot, míg Tygue továbbment a Yale-re.
Charlie fülét simogatta a fiatalember dallamos jamaikai akcentusa. Pár percnyi csevegés után Carole
Parker visszakísérte irodájába a meglehetősen kifacsartnak látszó Harringtont.

– Nem is tudom, mit mondjak – szólt Charlie alázattal. – Micsoda hely! Elképesztő munkát végzett.
Hogy tudta ezt összehozni? – Teljesen lenyűgözte Carole munkája. Bármilyen harapósan viselkedett
kezdetben, bármennyire lenézi őt a princetoni klubja miatt, ez akkor is egy kivételes ember. Sokkal
különb, mint ő. Harmincnégy éves korára olyan helyet hozott létre, ami a szó szoros értelmében
sorsfordító, és rengeteg öregnek meg fiatalnak változtatta meg az életét.

Olyan mohón figyelt Carole Parker szavaira, hogy tökéletesen megfeledkezett a bűbáj hadműveletről. A
nő bűvölte el őt, nem a szexepiljével, nem a szédületes külsejével, hanem a fáradhatatlan munkájával és a
teljesítményeivel. Lehet rozzant ez a központ, de akkor is a csodák helye.

– Erről álmodtam kölyökkorom óta – mondta Parker egykedvűen. – Tizenöt éves korom óta erre tettem
félre minden centet. Kamasz koromban pincémősködtem, füvet nyírtam, újságot árultam, úszókat edzettem.
Elkövettem mindent, hogy ez a hely megvalósuljon, és végül meg is valósult! Körülbelül háromszázezer
dollárt sikerült megspórolnom, meg még valamennyit, amit tőzsdézéssel kerestem. A többit az emberekből
facsartam ki, és mikor megvolt az előleg a házra, nekikezdtünk. Az elején nagyon rizikós volt, de már nem
az – mondta őszintén és végre hálásan –, amit a maga alapítványának köszönhetünk. Elnézést, hogy nem
fogadtam barátságosabban, de utálom igazolni, amivel foglalkozunk. Tudom, hogy kiváló munkát végzünk,
de akik ide jönnek, néha nem látják meg ezt, vagy nem értik ennek a tevékenységnek az értékét. Mikor
megláttam az öltönyét és az óráját – folytatta restelkedve –, azt képzeltem, maga se fogja megérteni.
Ostobaság volt tőlem, de azt hiszem, elfogult vagyok azokkal szemben, magamat is beleértve, akik a
Princetonra jártak. Mi olyan kiváltságosak vagyunk. De ami itt van, az az igazi élet. A többi nem az,
legalábbis én nem tartom annak. – Charlie bólintott, és nem tudta, mit mondjon. Ez a nő áhítatot ébresztett
benne. Nem félelmet: áhítatot. Hirtelen ő is szégyellni kezdte az öltönyét és az aranyóráját.
Bocsánatkérően mutatott az órára.

– Megígérem, amint hazaérek, rögtön kidobom az ablakon!

– Nem kell ezzel fáradnia! – kacagott Carole. – Valamelyik szomszédunk valószínűleg letépi a karjáról.
Majd megkérem Tygue-t, hogy kísérje el, mert egymagában a járda széléig sem fog eljutni.

– Keményebb vagyok én annál, mint amilyennek látszom – mosolygott Charlie, akit Carole Parker most
már sokkal rokonszenvesebbnek talált. Végül is, függetlenül attól, hogy melyik princetoni klubban evett,
majdnem egymillió dollárt adott nekik, amiért hálásnak kell lennie, ő viszont majdnem megharapta, mikor
idejött. De mit csináljon, ha utálja az ilyen alakokat, akik egyszerűen nem látják az élet másik oldalát?
Ugyanakkor az alapítványa fontos kezdeményezéseket támogat, tehát mégsem lehet eleve romlott, még ha
el is van kényeztetve. Valószínűleg elájult volna, ha meghallja, hogy Harringtonnak van egy
kétszáznegyven láb hosszú jachtja, amit Charlie persze nem közölt.

– Én is keményebb vagyok annál, mint amilyennek látszom – válaszolta becsületesen –, de magának

akkor is jó lesz vigyázni ezen a környéken. Ha visszajön, farmerban és tornacipőben tegye!

Charlie méregdrága John Lobb lábbelit viselt, amit külön az ő méretére varrtak a Hermésnél.

– Azt fogom tenni – ígérte Charlie komolyan, ha másért nem, hát azért, hogy ne haragítsa meg ezt a nőt.
Sokkal jobban örült, ha Carole Parker úgy viselkedett, mintha rokonszenvesnek találná őt. Az, ahogy
ránézett, mikor ő bejött ide, dermesztő volt. De az óta sokat javultak a dolgok, ő pedig nagyon szívesen
visszajön ide látogatni, és ezt meg is mondta, amikor az igazgatónő és Tygue kikísérte.

– Jöjjön bármikor – mosolygott Carole melegen. Abban a pillanatban megjelent a lépcsőn Gabby és
Zorro. A kislány, aki szorosan fogta a kutya pórázát, megismerte Carole és Tygue hangját.

– Hát te mit keresel itt? – csodálkozott Carole. A gyerekek általában nem jöttek le a földszintre, kivéve,
ha ettek vagy a kertben játszottak. A földszinten voltak az irodák. Így praktikusabb. Főleg olyan helyen,
ahová be-beállítanak az erőszakos szülők, akik ismét bántalmazni akarják a gyerekeiket, miután a bíróság
kiemelte azokat a családból, és Carole gondjaira bízta őket, ahogy az Gabbyvel történt. Nagyobb
biztonságban voltak az emeleten.

– Azért jöttem le, hogy köszönjek a szép hangú bácsinak! Zorro is el akart búcsúzni tőle! – Most már
Carole is látta Charlie könnyeit. Szerencsére Gabby nem látta. Nem lehetett ellenállni ennek a szívszorító
kicsi alaknak, ahogy széles mosollyal közeledett a felnőttekhez.

– Szervusz, Zorro! – Charlie megpaskolta a kutyát, aztán gyengéden megsimogatta a kislány haját.
Mosolygott is a gyermekre, bár minek? A baj már megtörtént, az eredményén nem lehet változtatni, az
emlékét nem lehet eltörölni. Ő annyit tehetett, hogy megajándékozta egy kutyával Gabbyt. Hol van ez attól,
hogy elég legyen… Valószínűleg Carole is mindig ezt érezhette a munkájával kapcsolatban. – Vigyázz rá,
Gabby! Nagyon szép kutya.

– Tudom! – mosolygott a vak gyermek. Lehajolt, puszit nyomott a kutya orrára. – Visszajössz még
hozzánk? Te olyan kedves vagy.

– Köszönöm, Gabby. Te is kedves vagy, és gyönyörű. Visszajövök, és meglátogatlak benneteket. Ezt

megígérem. – Carole-ra nézett, míg ezt mondta; az igazgatónő bólintott. Tulajdonképpen szimpatikusnak
találta ezt az embert, akivel kezdetben olyan elfogult volt. Valószínűleg tisztességes ember, csak hát
nagyon gazdag, és el van kényeztetve. Carole Parker világéletében menekült az ilyen férfiaktól. De ezt
legalább érdeklik mások is, nem csak önmaga. Egymillió dollár, az már jelent valamit. És van benne annyi
emberség, hogy idejöjjön és meg is nézze őket. Az pedig külön rokonszenves benne, ahogy a kicsi lánnyal
beszél. Kár, hogy neki nincsenek srácai.

Bejött Tygue, közölte, hogy sikerült leintenie egy taxit, ami odakint várakozik.

– Tegye fel a védősisakját, és dugja el az óráját! – csipkelődött Carole.

– Odáig talán csak kijutok – mosolygott Charlie. Megköszönte az idegenvezetést, ami valószínűleg
nemcsak ezt a napját tette emlékezetessé, de egy egész évre ad majd neki programot. Ismételten
elbúcsúzott Gabbytől, és az ajtóból visszafordult, hogy utoljára megnézze a gyermeket és a kutyáját. Kezet
rázott Tygue-val, és úgy, ahogy volt, felgyűrt ingujjakkal, zakóját a vállára dobva beült a taxiba, és
megadta a sofőrnek a címét. Szótlanul ült, azon töprengett, amit délután látott, és mindannyiszor gombócot
érzett a torkában, ha eszébe jutott Gabby és Zorro.

Ahogy becsukta maga mögött a lakása ajtaját, elővette a mobilját, és felhívta Grayt. Ez a délután sok
mindent tisztázott benne arról, hogy mi fontos, és mi nem.

Gray a második kicsengésre felvette. Csodálkozva hallotta, hogy Charlie az. Éppen a vacsorát főzték
Sylviával, akinek azóta másodszor is beszámolt az ebédről, és arról, mennyire feldúlta barátja reagálása
az ő kapcsolatukra.

– Ne haragudj, amiért akkora ökör voltam ma az ebédnél – rontott ajtóstul a házba Charlie. – El sem
tudom hinni, hogy én mondtam ilyeneket. Azt hiszem, egyszerűen irigykedtem rád. – Sylvia, akinek
fogalma sem volt, miről beszélnek, csak azt látta, hogy kedvesének leesik az álla. – Nem akarlak
elveszíteni, haver. Gondolom, attól jött rám a frász, hogy megváltozott a felállás. De ha annyira szereted
Sylviát, azt hiszem, én is képes leszek tudomásul venni. – Megint könnyek szöktek a szemébe. Megviselte
érzelmileg a délután, és most nagyon nem akart elveszíteni egy ilyen barátot, hiszen úgy szerették egymást,
akár a testvérek.

– Dehogy fogsz elveszíteni – felelte elfúló hangon Gray. Nem hitt a fülének. Most az a barát beszélt
hozzá, akinek mindig ismerte Charlie-t. Hát mégse lett igaza Sylviának!

– Tudom – mondta Charlie a régi hangján. – Rájöttem délután. Aztán szerelmes lettem.

– Most hülyéskedsz? – vigyorodott el Gray. – Kibe?

– Egy ötéves vak lányba, akinek van egy fekete labradorja, a neve Zorro. A legbűbájosabb gyerek a
világon. Az anyja szemen öntötte hipóval, sose fog látni többé. De legalább adhattunk neki egy kutyát.

Hallgattak egy ideig. Charlie szeméből peregtek a könnyek. Nem tudta kiverni a fejéből Gabby alakját.
Vele marad, amíg él. Az a vak kislány már nem is lesz a központban, amikor neki, Charles Harring-tonnak
még mindig Gabbyt és Zorrót jelenti majd a menhely.

– Jó ember vagy, Charlie Harrington – mondta Gray halkan. Egész délután azon emésztette magát, hogy
el fogja veszíteni a barátját. Charlie olyan haragos és epés volt. Főleg mikor árulónak nevezte őt. Hát úgy
látszik, megbocsátotta az árulást. Alig néhány óra kellett hozzá.

– Te is jó ember vagy – mondta Charlie, és körülnézett a lakásában, amely váratlanul a szokottnál is

sivárabbnak tűnt, és ettől muszáj volt arra gondolnia, hogy a barátja most nincs egyedül. – Majd hívjatok
meg vacsorára valamikor! Remélem, Sylvia jobban főz, mint te, mert az utolsó alkotásodba majdnem
belehaltam. Mindegy, mi lesz a menü, csak ne a titkos gulyásreceptedet főzesd meg vele!

– Most is az bugyborékol a tűzhelyen. Megtanítottam neki, hogyan készítse.

– Hallgass a tanácsomra, és húzd le a gulyást a klotyón, különben fuccs a románcnak! Kevés híján
úsztam meg a gyomormosást. Hozassatok inkább kész kínai kaját.

– Ó, te kicsinyhitű! Sylvia már evett belőle, és ízlett neki.

– Hazudik. Hidd el, nincs ember, akinek ízlene a gulyásod. Az a nő vagy őrült, vagy szeret téged.

– Talán mindkettő. Remélem, ez a helyzet.

– Ez ugyan ellenkezik az érdekemmel, de a te érdekedben én is ugyanebben reménykedem – fogalmazott

Charlie diplomatikusan. – A változatosság okáért megérdemelsz egy jó nőt. Azt hiszem, én is, ha ugyan
találok ilyet. – Némi habozás után folytatta: – Volt abban igazság, amit ma mondtál. Magam sem tudom,
mit vagy kit akarok. Ilyen egyszerű az életem. – Egyszerű, de magányos. Főleg az óta érezte ezt kínos
élességgel, amióta hazatért New Yorkba.

– Majd megtalálod, ha te is akarod. Tudni fogod, Charlie, ha eljön. Én is tudtam. Egyszer csak
betoppant az életembe, és torkon ragadott.

– Remélem, így lesz. – Beszélgettek még néhány percig, aztán le kellett tenni, mert, mint Gray közölte,
leégett a gulyáshús, amire Charlie azt felelte, hogy örüljön neki.

Miután befejezték a beszélgetést, Charlie leült néma lakásában, és a gyermekmenhelyen tűnődött.

Elsőként Gabby és Zorro jelent meg a szeme előtt… aztán a jamaikai Tygue, aki a Yale-en íija a doktori
disszertációját… végül Carole Parker. Döbbenetes emberek! Újra látta, hogyan nézett rá az igazgatónő az
első percekben. Ki nem állhatta, az egyértelmű. És az a megvetés, amellyel felmérte az öltönyét és az
aranyóráját! Charlie-nak mégis tetszett. Tetszett az, amit Carole Parker elért, amiben hisz, a kemény
munka, amellyel valóra váltotta a céljait. Imponáló teremtés! Az esze gyors, akár a villám, és milyen
bátor! Nekik mindenképpen találkozniuk kell még – nem azért, hogy lássa, miként használják a pénzét,
hanem mert sokat tanulhat Carole Parkéitól az életről. És egy napon talán az öltöny és az aranyóra
ellenére is lehetnek barátok.
 9.

Adam egy nevetségesen hosszú limuzinnal érkezett, hogy elvigye Charlie-t egyik legfontosabb
ügyfelének koncertjére. Adamnek kínszenvedést és lidércnyomást jelentett a turné meg a szerződések, de
most fényes kedvében volt, mert végre elérkezett a nagy este. A sztár az ország – ha ugyan nem az egész
világ – legnépszerűbb előadói közé tartozott. Vanának hívták, így, egyetlen szóval. Páratlan nő volt. A
koncertet a Madison Square Gardenban hirdették meg, amely előtt ott sikoltozott New York összes
rajongója, csodabogara, kamaszok és felnőttek egyaránt. Charlie nemigen szokott ilyen eseményekre járni,
de Adam váltig erősködött, hogy nagyon vicces lesz, jöjjön el.

A jegyüzérek négy-ötezer dollárért kínálták a helyeket. Az emberek két-három nappal hamarabb

letáboroztak a pénztárak előtt. Vana koncertje az év szenzációjának ígérkezett. Adam figyelmeztette
Charlie-t, hogy farmert vegyen, nehogy öltönyben jelenjen meg, mert beleköthetnek. Épp elég izgulnivalót
jelentett neki ez az este, nem akart még a barátja miatt is aggódni.

Adamnek persze nemcsak a színfalak mögé volt bejárása, de az első sorba ülhetett. Felejthetetlen estére
volt kilátás. Csak ne jöjjön közbe valami!

Amíg meg nem érkeztek a Madison Square Gardenhoz, egyfolytában szólt Adam három mobiltelefonja.
Már félúton jártak, mire egyáltalán tudott szólni egy szót a barátjához; addig csak mutogatássaljelezte a
köszönést. Amikor megálltak egy piros lámpánál, töltött magának egy pohár italt.

– És még csodálkozik az orvos, hogy magas a vérnyomásom! – vigyorgott. Charlie-t roppantul

mulattatta, ahogy a barátja üvöltözik mindenkivel, aki felhívja. – Egyszer úgyis megöl az üzlet. Mi van
Grayjel? Jól van? Engem sohase hív fel. – Bár neki sem volt ideje telefonálni. Vana koncertje a Madison
Square Gardenban elszabadította az őrületet. Adam, ahogy ő fogalmazott, nyakig ült a koncert
szervezésében.

– Gray jól van – felelte Charlie talányosan, majd megkockáztatta a bővebb információt. – Szerelmes.

– Na persze! Lemertem volna fogadni. Honnan akasztotta? Most szabadult az elvonóból vagy a
diliházból? – Kiürítette a poharát. Charlie vigyorgott.

– Portofinóban találkoztak – közölte fontoskodva. Adam úgyse hinné el az igazságot. Elsőre ő sem hitte.
Még most is szoktatta magát a gondolathoz.

– Hogyhogy Portofinóban? – vetette oda Adam szórakozottan, valahol az ideg-összeroppanás határán.

Most telefonált az egyik asszisztense, hogy Vana fodrásza még mindig nem hozta a parókákat, és a díva
dührohamot kapott. Már elszalasztottak valakit a szállodájába, de lehet, hogy emiatt késve kell kezdeniük.
Csak ez hiányzott Adamnek. A szakszervezetek tombolni fognak a késői kezdés miatt. Nem Adam volt az
előadás producere, de ha Vana megszegi a szerződést, vége-hossza nem lesz a pereskedésnek. Adamnek
az volt a dolga, hogy megvédje a sztárt önmagától. Vana hírhedt volt arról, hogy képes az előadás közepén
levonulni a színpadról.
 – Gray Portofinóban ismerkedett meg vele – mondta Charlie csendesen. Adam rábámult.

– Kivel ismerkedett meg Portofinóban? – értetlenkedett. Charlie kacagott. Nem a megfelelő pillanat volt
Gray szerelmi életének megtárgyalására, de lehetett beszélni róla, ha már egyszer beragadtak a
forgalomba, és Adam tajtékzik. Minél előbb ott akart lenni Vana mellett, még mielőtt a művésznő elkövet
valami ész- vagy törvényelleneset.

– A nővel, akibe szerelmes – folytatta Charlie. – Azt mondja, hogy nála lakik; nem együtt élnek, csak
együtt laknak. Úgy hiszem, a kettő nem ugyanaz.

– Hát persze hogy nem! – bosszankodott Adam. – Valószínűleg azért laknak együtt, mert Gray, amilyen
lusta és öreg, túlságosan elfáradt, hogy kikászálódjon az ágyból az aktus után. Viszont az együttélés olyan
elkötelezettség, amit majd bolond lesz vállalni. Ha csak együtt laknak, sokkal jobb a szex. De az
együttéléssel mindennek vége. Viheti le a szemetet, elhozhatja a nő ruháját a vegytisztítóból, főzhet rá.

– A szemétről és a vegytisztítóról nem nyilatkozhatok, de főzni már főz.

– Ez bolond! Ha csak ott lakik a nőnél, nincs is szekrénye vagy kulcsa. És nem veheti fel a telefont. Van
egyáltalán kulcsa?

– Elfelejtettem megkérdezni – nevetett Charlie. Várták, hogy zöldre váltson a lámpa, és Adam úgy nézett
ki, mint egy ámokfutó. Ez, hogy Grayről dumáltak, legalább elterelte egy kicsit a figyelmét. Mulatságos
volt hallani, ahogyan felsorolja az együttélés szabályait. Charlie sose felelt meg egyiknek se, bár egyszer,
igaz, volt kulcsa.

– Ki a csuda ez a nő?

– Sylvia Reynolds, a műkereskedő, akivel Portofinóban találkoztunk. Úgy látom, hogy miközben te az
unokahúgra hajtottál, Gray bensőségesebb viszonyba került a nagynénivel, mint gondoltuk.

– Ó, édes Jézusom, a lány, akinek olyan arca van, mint egy angyalnak, és olyan agya, mint Albert
Einsteinnek! Az ilyen csajokkal sosem lehet eljutni az ágyig, mert lyukat beszélnek az oldaladba, és
megöregszel, mire sikerül bevágódnod náluk. Baromi jó lába volt – mondta sajnálkozva. Mindig sajnálta
azokat a nőket, akikről lemaradt. Azokat, akiket nem felejtett el egy nap után.

– Az unokahúgnak volt baromi jó lába? – törte a fejét Charlie. Ő már csak a lány arcára emlékezett.

– Nem, Sylviának. A műkereskedőnek. Mi a fenét akar egy ilyen nő Graytől?

– Sokkal rosszabbul is járhatott volna – mondta a lojális Charlie. Adam helyeselt. – Gray imádja.
Remélem, a nő is imádja annyira, mint a barátunk képzeli. Mivel megeszi Gray gulyását, ez valószínűleg
így van. – Nem vallotta be Adamnek, mennyire feldúlta a dolog, mikor először hallotta ebéd közben a
Yacht Club asztalánál. Még mindig szégyellte emberségének ezt az átmeneti megbicsaklását. De Gray
láthatólag túltette magát rajta, Adamet meg egy cseppet sem zavarta, hogy Gray Sylviánál „lakik”. Volt
neki baja erre az estére éppen elég, kezdve azzal, hogy Vana lerohan a színpadról, ha nem kerítik elő a
parókáit. Ebből olyan perek lesznek, tekintve a koncert nagyságát és horderejét, hogy Adam tíz évig nem
fog unatkozni.

– Nem fog sokáig tartani – szögezte le. – Ez a nő túl normális. Gray egy hét alatt megunja.
 – Ő nem ezt gondolja. Azt mondja, épp azért szereti a nőt, mert normális, és nem akar egyedül meghalni.

– De ugye nem beteg? – kérdezte Adam őszinte aggodalommal. Charlie megrázta a fejét.

– Azt hiszem, csak végiggondolta az életét. Elég magányossá tette a hivatása. Az asszony beajánlotta
egy kiváló galériához, ezért gondolom, hogy nem olyan rossz ez a kapcsolat.

– Talán komolyabb, mint hisszük, ha a nő ilyeneket megtesz érte. Jobb lesz, ha felhívom Grayt. Nem
hagyhatjuk, hogy totál belegabalyodjon két baromi jó lábba – aggodalmaskodott Adam. Charlie
megcsóválta a fejét.

– Azt hiszem, ez már megtörtént. Majd meglátjuk, mivé forrja ki magát – fogalmazott óvatosan. Ebben a
pillanatban a nagy fekete limuzin megállt a Madison Square Garden előtt. Charlie egészen elhűlt a tömeg
láttán. Majdnem húsz percbe telt, amíg átkönyökölték magukat rajta, rendőri segítséggel. Két civil ruhás
zsaru kísérte őket a helyükre.

Adam rögtön eltűnt a színfalak mögött, hogy ellenőrizze a harci helyzetet. Charlie a hömpölygő
sokaságot nézegette, és közben felfigyelt egy szemrevaló lányra, aki a létező legrövidebb szoknyát viselte,
fekete tűsarkú bőrcsizmával és tűzvörös bőrdzsekivel. Hosszú, szőke haját feltupírozta, és irgalmatlanul
kifestette magát.

Olyan tizenhét lehetett. Udvariasan megkérdezte Charlie-tól, fog-lalt-e a mellette levő szék, s az igenlő
válasz után eltűnt a tömegben. Charlie néhány perc múlva ismét észrevette, akkor éppen valaki mással
beszélt, vélhetőleg ülőhelyet keresve. Egy idő után visszajött Charlie-hoz.

– Biztos, hogy ül itt valaki? – kérdezte. A férfi látta rajta, hogy idősebb, mint először hitte, bár nem
sokkal. Döbbenetes alakján majd szétrepedt az átlátszó, fekete blúz, amely bőséges betekintési engedett
buja domborulataiba. Ha nem olyan ártatlan az arca, úgy nézett volna ki, mint egy prostituált.

– Igen, biztos! – felelte Charlie. – A barátom csak bement a színfalak mögé.

– Istenem! – hitetlenkedett a lány. – A barátja ismeri Vanát? – Ezt úgy kérdezte, mintha Charlie barátja
az Istennel volna ismeretségben. Charlie mosolyogva bólogatott.

– Neki dolgozik. Többé-kevésbé.

– Nem haragszik, ha ideülök, amíg visszajön a barátja? – folytatta a lány. Charlie-nak átfutott az agyán a
gondolat: Csak nem rá akar hajtani? Bár ezt nem hitte. A lányt sokkal jobban látszott érdekelni Adam,
amióta hallotta róla, hogy bejárása van a színfalak mögé. – Az én jegyem a hátsó sorba szól, de onnan nem
látok semmit. Csak arra gondoltam, hátha van itt üres hely, de már látom, hogy nincs. A saját jegyemért két
napig álltam sorba. Hálózsákot hoztam, és letáboroztam. Váltottuk egymást a barátnőmmel. – Charlie
némileg bambán bólintott, és a lány letelepedett mellé. Ebbe a közegbe éppen beleillett, de minden más
környezetben feltűnést keltett volna. Úgy nézett ki, mint a Pretty Woman Júlia Robertse, mielőtt Richárd
Gere átváltoztatja a Rodeo Drive-on, és éppen olyan lélegzetelállítóan csinos volt. A szerelésétől is elállt
az ember lélegzete, főleg a csizmától, aminek hathüvelykes sarka volt, és jóval térd fölé ért. A szoknyája
épp annyit takart, amennyit okvetlenül muszáj, a blúza biztosan szétfeslett volna egy tüsszentéstől.

Charlie önkéntelenül arra gondolt, milyen lehet festék nélkül, simán hátrafésült hajjal, tiszta farmerban.
Biztos, hogy sokkal vonzóbb lenne. Talán modell, vagy színésznői ambíciókat dajkál? Óvatosságból nem
kérdezte meg. Nem akarta maradásra biztatni.

A visszatérő Adam egészen elhűlt, mikor meglátta a széke legszélén egyensúlyozó lányt. Azt hitte,
Charlie szedte föl. Ez már igen! Ezt nem nézte volna ki a barátjából, hogy nem egészen öt perc alatt
felcsíp egy ilyen nőt.

– Megtalálták a parókáit. A fodrász tökrészegen fetrengett a holdban, de gyorsan kerítettek egy másikat.
Meg vagyunk mentve! – újságolta Adam, miközben értetlenül és érdeklődve gusztálta a székét elfoglaló
lányt. – Van valamilyen oka, hogy itt ül? – kérdezte nyersen. – Ismerjük egymást? – Nem tudta megállni,
hogy ne bámulja meg a blúzt, aztán a tökéletes arcot. Pont az ő bombázó zsánere, egy jobb napon kapna is
rajta.

– Még nem – mosolygott a lány –, de az én helyem nagyon hátul van. Most hallottam a barátjától, hogy
maga Vanának dolgozik. Hát ez klassz! – rajongott bálványimádó tekintettel.

– Néha klassz. Ma este nem volt olyan klassz. – Vana azzal fenyegetőzött, hogy nem lép fel. Akkor
csillapodott csak le, mikor előkerítették a parókáit, és szereztek neki egy másik fodrászt. Ezt persze nem
fogja elmagyarázni ennek a csajnak, mert úgyse értené meg. Nemigen sugárzott róla az intelligencia, de a
keble fantasztikus. Adam sosem csinált ügyet az IQ-ból. Rachel óta előnyben részesítette a ciciket az
intelligenciával szemben. – Nézze, nagyon nem szívesen zavarnám, és boldogan eldumálnék magával, de
Vana öt perc múlva kezd, mihelyt elkészültek a hajával, úgyhogy okosabb, ha visszamegy a helyére. – A
farmer miniszoknyát és fekete lakkcsizmát viselő lány olyan képet vágott, mint aki mindjárt elbőgi magát.
Adam bosszúsan nézett rá. Most mit csináljon? Szabad hely sehol. Ekkor támadt egy ötlete. Maga se tudta,
miért akar segíteni, lehet, hogy később megbánja. Megragadta a lány karját, felhúzta a székről, és intett,
hogy jöjjön utána. – Ha megígéri, hogy rendesen viselkedik, keríthetek magának egy széket a színpadon. –
Váratlan esetekre szokás volt néhány ülőhelyet fenntartani a színpadon.

– Ez komoly? – álmélkodott a lány. Adam megmutatta az igazolványát az egyik biztonsági őrnek, aki
rögtön átengedte őket. A lány akkor már tudta, hogy a férfi komolyan beszél. Évek óta nem volt ekkora
malaca! A barátnője azt mondta, hogy bolond, ha az első sorral próbálkozik, pedig hát nagyon bejött!
Adam felsegítette a lépcsőn, és közben alaposan meggusztálta a lány farmerszoknyás fenekét. Cseppet sem
szégyellte, hogy ezt teszi. Aki ilyen szoknyát visel, az azt akarja, hogy meggusztálják.

– Mellesleg hogy hívják? – vetette oda minden ok nélkül, míg elkalauzolta a színpad hátuljába, az
összecsukható székekhez. Kábeleken kellett átlépniük, hangosító berendezések között botladoztak, viszont
innen pompásan lehet látni a műsort. A lány úgy nézett Adamre, mint egy égi jelenésre.

– Maggie O'Malley.

– Honnan való? – Mosolyogva figyelte, ahogy a lány letelepszik a székre, és keresztbe veti a lábát. Így
be lehetett látni a szoknyája alá. Ez most tényleg ilyen bevállalós, vagy csak a koncert kedvéért öltözött
ki? Mivel Adam jártasabb volt női dolgokban, mint Charlie, huszonkettőnek saccolta a lányt.

– Queensben születtem, de most már bent lakom a városban. A West Side-on. A Pier 92-ben dolgozom.
– A Pier 92 étteremmel kombinált bár volt, elég rázós hely, ahol a pincérnők mind így néztek ki. A
csinosabbak óránként táncoltak egyet a bárpulton, hogy hangulatot csináljanak a szexhez és a piához.
Adam úgy vélte, hogy ez a lány rendesen kaphat borravalót. Néha beálltak dolgozni a Pierbe állástalan
fiatal színésznők is, akiknek borzasztóan kellett a pénz.

– Maga színésznő? – érdeklődött.

– Nem. Pincérnő vagyok. Bár tudok táncolni egy kicsit. Gyerekkoromban tanultam egy darabig
szteppelni és balettozni. – Nem tette hozzá, hogy a tévéből tanulta. Az ő környékükön nem volt rendes
tánctanítás. Maggie O'Malley Queens legszegényebb, legkeményebb részében született, ahonnan olyan
korán elmenekült, ahogy csak tudott. Most az Upper West Side-on lakott, egy bérkaszárnyánál alig különb
épületben, de még az is palota volt a szülői házhoz képest. – Köszönöm a széket – rebegte könnyes
szemmel. – Ha bármit is tehetek magáért, keressen meg a Pier 92-ben. Meghívom egy italra. – Ez volt a
legtöbb, amit felajánlhatott, habár a férfi szívesebben fogadott volna más ajánlatokat. Ám a lány ebben a
kihívó cuccban is olyan kedvesnek és ártatlannak tűnt, hogy Adam elszégyellte magát a gondolataiért.

– Emiatt ne fájdítsa a fejét! Örülök, hogy segíthettem. Ugye Maggie-nek hívják?

– Tulajdonképpen Mary Margaretnek – felelte Maggie, kerekre nyitva a szemét. Adam jól el tudta
képzelni valamelyik egyházi iskola egyenruhájában. Mary Margaret O'Malley. Hogy jutott el ez odáig,
hogy ilyen göncöket viseljen? Az arca egy angyalé, a teste egy sztriptíztáncosnőé, a ruháit pedig el kellene
égetni. Döbbenetes lenne megfelelő frizurával és tisztességes ruhában, de hát neki ezt a lapot osztotta a
sorsa. Queensi szegény lányhoz képest, aki a Pier 92-ben dolgozik, a mai estén igazán sokra vitte. Azon a
színpadon ülhet, amelyen Vana fog fellépni.

– Műsor után megkeresem – ígérte Adam. A lány felpattant a székéről, és a nyakába borult, mint egy
kisgyerek. Könnyes volt a szeme.

– Köszönöm, amit értem tett! Még senki sem volt hozzám ilyen kedves! – Úgy nézett rá, hogy Adamnek
lelkifurdalása támadt a korábbi buja gondolataiért. Neki végül is nem okozott nehézséget, hogy felhozza
Maggie-t a színpadra.

– Ne nyugtalankodjon! – Megfordult, hogy lemenjen a nézőtérre. Maggie megragadta a karját.

– Hogy hívják? – Szerette volna tudni a jótevője nevét. A férfi meglepődött. Minek ez, hiszen
valószínűleg nem találkoznak többé.

– Adam Weiss. – És már rohant is a székéhez. Az aréna elsötétült. Épp csak leülhetett a barátja mellé,
és két perc múlva már kezdődött is a műsor. Charlie odahajolt hozzá, mielőtt Vana kijön a színpadra.

– Találtál neki széket? – Harringtont valósággal megigézte ez a jelenség. Annyira nem az ő zsánere volt,
hogy eddigi életében még, sosem került ilyen lánnyal szoros közelségbe.

– Találtam – súgta Adam. – Azt mondta, hogy szeretne veled járni! – mondta tettetett komolysággal.
Charlie nevetett.

– Csak nem? Tudod a telefonszámát, a vércsoportját és a lakáscímét?

– Nem, csak a melltartója méretét. Sokkal nagyobb, mint az IQ-ja – vigyorgott Adam.

– Ne légy már ilyen komisz – korholta Charlie. – Olyan kedves kislány.

 – Na persze. Esetleg elvihetnénk a műsor után a buliba. – Charlie gyászos képpel nézett rá. Azt hitte,
Adam beéri azzal, ha elmegy vele a koncertre. Ő ugyan kedvelte Vana zenéjét, de ez nem az ő világa volt.

A műsor szenzációsan sikerült, Vana hét ráadást énekelt. Még sosem volt ilyen klassz, még sosem dalolt
szebben. A szünetben Maggie visszajött hozzájuk, hogy ismét hálálkodjon Adamnek. A férfi átkarolta a
vállát, és meghívta a bulira. A lány ismét a nyakába borult, és Adam érezhette, hogy igazi a melle. Nem
volt művi az orra sem. Mindenét, amije volt, Istentől kapta, nem vásárolta. Adam évek óta nem találkozott
ilyen lánnyal.

– Nem kéne ezt csinálnod – jegyezte meg Charlie halkan, miután Maggie visszament a helyére, a szünet
befejezése előtt.

– Mit? – játszotta az ártatlant Adam. Még mindig érezte Maggie mellének érintését. De finom volt! Ezer
hasonló lányt ismert, de azok mind műanyagból voltak.

– Hogy így kihasználj egy fiatal lányt. Lehet, hogy úgy öltözik, mint egy prostituált, de akkor is látszik
rajta, hogy csak egy gyerek. Ne légy ilyen tróger, Adam! Aztán majd bánni fogod. Te sem akarnád, hogy a
lányoddal tegyenek ilyet.

– Ha az én lányom öltözne így, megölném. És az anyja is megölné. – El akarta hozni a srácait a műsorra,
de Rachel nem engedte. Azt mondta, másnap iskola, különben is rendes gyerekeknek semmi
keresnivalójuk ilyen légkörben.

– Talán Maggie-nek senkije sincs, aki figyelmeztetné, hogy ne így öltözzön. – A lány láthatólag nagy
gonddal állította össze az esti ruhatárát, de valahogy félresikerült az egész. Pedig nehéz olyan ruhát
találni, ami ilyen archoz és testhez előnytelen volna. Egy napon, ha majd felnő, talán megtanulja, hogy az
adottságokat diszkréten kell tálalni ahelyett, hogy erőszakkal hívjuk fel rájuk a figyelmet.

– Gondolom, ha egyszer a Pier 92-ben dolgozik – felelte Adam szárazon. Egyszer tette be a lábát arra a
pocsék helyre. A Broadway összes görénye odajárt, hogy evés-ivás közben megtapizza a lányokat. A
pincérnők nem voltak éppen pucérak vagy félpucérak, de akár azok is lehettek volna a minimális
szerelésükben, ami a semmivel egyenlő szoknyából, tangából és ízléstelen szatén melltartóból állt.
Melltartóból kötelesek voltak számokkal kisebbet viselni. Lepra egy hely volt. – Ne sajnálkozz már,
Charlie! Vannak ennél rosszabb dolgok is. Például Calcuttában születni. Vagy az a kicsi vak lány a harlemi
menhelyen, ahol a múltkor jártál. Ez a csaj dögös, és erre ő is rá fog jönni egy napon. Akár fel is fedezheti
valami seggfej ügynök, és híres sztárt csinálhat belőle.

– Kétlem – mondta Charlie búsan. Az ilyen tizenkettő egy tucat lányok többnyire sose szabadulhatnak
meg pokoli életüktől, főleg ha ilyen Adam-féle pasik hajtanak rájuk és használják ki őket. Komolyan
sajnálta Maggie-t.

Elkezdődött a második rész, és mikor vége lett, a közönség megvadult. Rajongók, fotósok, a
nézőközönségnek gyakorlatilag a fele rohamozta meg a színpadot. Több mint tíz rendőr kellett, hogy Vanát
épségben kimenekítsék. Adam még csak be se jutott a színfalak mögé. A mobilján felhívta az ügyelőt, aki
azt felelte, hogy Vanának kutya baja, madarat lehetne fogatni vele. Adam azt felelte, viszlát a bulin, aztán
mikor visszafordult a barátjához, Maggie-t látta maga előtt. A lányról majdnem letépték a dzsekit meg a
blúzt, mire levergődött a színpadról. Nem győzött hálálkodni Adamnek. Fogalma sem volt, hol lehet a
barátnője. Képtelenség lett volna bárkit is megtalálni ebben az őrjöngésben.
 – Akar jönni a bulira? – kérdezte Adam. Onnan nem fog kiríni Maggie, őt pedig egy cseppet sem
feszélyezte a társasága. Charlie bezzeg nem jelent volna meg vele, de hát ő úgyis haza akart menni.
Élvezte a koncertet, de ennyi bőven elég volt neki a szórakozásból. Ma éjszakára nem volt szüksége több
izgalomra. De Adamnek igen. Szerette az élet rücskösebb oldalát. A boldogságtól ujjongó Maggie éppen
jó lesz oda.

Fél óráig tartott, mire kiértek a járdára, és újabb húsz percig, hogy megtalálják a limuzint. Az East Side-
ra tartottak egy magánklubba, amelyet kibéreltek a bulihoz. Charlie tudta, hogy rengeteg nő, pia és drog
várja őket. Nem, ez határozottan nem az ő műfaja. Adam se drogozott, de a nők és a pia ellen semmi
kifogása sem volt. Minél több, annál jobb! A mámoros arcú Maggie velük átellenben kuporgott a
pótülésen. Adam egy hanyag pillantást vetett a lábára. Még csinosabb volt, mint első pillantásra.
Egyszerűen hihetetlen alakkal dicsekedhetett. Charlie is észrevette, de ő nem a lány szoknyája alá bámult,
hanem inkább ki az ablakon. Maggie keresztbe vetette a lábát.

– Hova megyünk? – kérdezte izgatott gyerekhangon, enyhe, de felismerhető, jellegzetes New York-i
akcentussal. Adam észre se vette.

– Először kitesszük Charlie-t. Valahol esetleg bedobunk egy italt, aztán viszem magát a buliba. – Utána
pedig, remélhetőleg, haza, ha a lánynak sincs ellene kifogása. Adam sose erőltetett senkit. Nem volt rá
szüksége. Elég nő volt az életében, hogy folyamatosan boldoggá tegyék. Rengeteg ilyen lányt felszedett
már, mint Maggie, akik, főleg hasonló esték után alig várták, hogy bebújhassanak az ágyába. Ritkaság volt
az olyan, aki kérette volna magát. A két férfi bizonyosra vette, hogy Maggie kapható lesz.

Charlie udvariasan elbúcsúzott a lánytól; azt mondta, reméli, hogy még találkoznak. Ez persze nem
valószínű, de mi mást mondhatott volna? Legyen kellemes éjszakád az ágyban Adammel? Egy képtelen
pillanatig azt kívánta, hogy ne legyen semmiféle éjszaka. Szerette volna, ha Maggie fölötte állna ennek a
színvonalnak. Vagy legalább kapna egy esélyt. A lányt teljesen lenyűgözte a hely, ahová igyekeztek, meg a
színpadon szerzett ülés. De jó lett volna megmondani neki, hogy legyen benne több önérzet! Csak hát
vannak dolgok, amelyeken nem változtathatunk. Mint például Adam élete és ezé a lányé. Végül is ők
döntik el, mihez kezdenek egymással az ő távozása után. Majdhogynem szerette volna megvédeni ezt a
lányt a barátjától – és saját magától. De hát miként?

Mélyen eltűnődve liftezett föl a lakásába, aztán megállt a sötétben az ablaknál, és nézte a parkot.
Érdekes este volt, jól érezte magát, de elfáradt. Néhány perc múlva le is feküdt.

Adam az ígéretéhez híven elvitte Maggie-t egy bárba. A lány egy pohár bort ivott, Adam előbb egy
Margarítát, aztán egy Mojítót, amiből adott Maggie-nek egy kortyot. A lány ízletesnek találta, de azt
mondta, nem iszik töményét. A férfi elképedt. Még jobban csodálkozott, mikor Maggie megmondta, hogy
huszonhat éves. Adam fiatalabbnak nézte. A lány elmesélte, hogy párszor fellépett kereskedelmi
divatbemutatókon, és néhány katalógusba is készültek róla fényképek, de többnyire csak a Pier 92-ben
dolgozott, ahol nagyon szépen keres a borravalóból. Ilyen fantasztikus alakkal nem is csoda.

Egyre értek oda a buliba, ami éppen elkezdődött. Rengeteg drog volt: kokain, ecstasy, heroin, crack,
kristályos methadon. A társaság még a szokottnál is jobban bevadult. Adam rögtön látta, hogy nem
tanácsos sokáig maradniuk. Koncertek után előfordul az ilyesmi. Táncolt pár percig Maggie-vel, aztán
kivitte és beültette a limuzinba. Meghívta a lakására, hogy igyanak egy pohárral lefekvés előtt. Maggie
ránézett, és megrázta a fejét.
 – Inkább nem. Nagyon késő van. Holnap dolgoznom kell, de azért kösz. – Adam nem tett megjegyzést,
csak megadta a sofőrnek a lány címét. Valósággal elszörnyedt, mikor látta, hol lakik. Egyike volt a
legveszélyesebb utcáknak. Nehéz elképzelni, hogy egy lány, ilyen külsővel, itt lakhasson. Itt naponta meg
kell küzdenie a túlélésért. Adam megsajnálta, ugyanakkor kissé bosszankodott, hogy Maggie nem hajlandó
vele tölteni az éjszakát.

– Remélem, nem haragszik, amiért nem megyek fel a lakására – mentegetőzött a lány. – De nem csinálok
ilyet első alkalommal. – Adam csak bámult. Ez tényleg azt hiszi, hogy lesz második alkalom? A lány
felírta a telefonszámát egy papírra, amit Adam zsebre vágott. Majd kidobja, mikor hazaér. Egy éjszakára
jó volt, vagy jó lett volna, de nincs értelme megkeresni még egyszer. Száz ilyet kaphat, csak füttyentenie
kell. Nincs szüksége a Pier 92 egyik pincérnőjére, akármilyen csinos, és akármilyen jó lába van. Ez arra
az esetre is érvényes lenne, ha a lány feljött volna a lakására.

– Megértem. Ne kísérjem fel? – Az épület olyannak látszott, ahol mindennapos gyilkosságok esnek. Ám
Maggie, aki már hozzászokott, megrázta a fejét.

– Nem lesz semmi baj – mosolygott derűsen. – Három lakótársam van. Kettő a nappaliban alszik, elég
cikis lenne, ha bejönne. Bár mostanra már alszanak. – Adam sose hitte, hogy így lehessen élni. Nem is
akarta megpróbálni. Most nem vágyott másra, csak hogy itthagyhassa a lányt, és elfelejthesse, hogy ilyen
életek is vannak. Nem ő az oka, hogy ez a Maggie ilyen körülmények között lakik. Gyerünk már innen
haza!

– Köszönöm, Miss Mary Margaret O'Malley, igazán örülök, hogy megismerhettem. A mielőbbi
viszontlátásra – mondta udvariasan.

– Remélem is! – felelte a lány őszintén, bár tudta, hogy ennek nem sok valószínűsége van. Ez az ember
mesébe illő életet él. Ilyen embereket ismer, mint Vana, bejárhat a színfalak mögé, limuzinnal furikázik.
Mary Margaret O'Malley ártatlan lány volt, de egyáltalán nem olyan ostoba, mint amilyennek Adam
szerette volna látni. A férfi a „Jó éjszakát!” helyett azt is mondhatta volna: „Legyen szebb élete!”. De
hogyan? Milyen élet várhat egy ilyen lányra, függetlenül a szépségétől? Miféle kiút lehetséges innen?
Semmiféle.

– Vigyázzon magára! – szólt utána, amikor Maggie kinyitotta a kulcsával a kaput. A lány visszafordult.

– Maga is, és köszönöm. Fantasztikusan éreztem magam. Még egyszer kösz a remek helyért. – Adam
rámosolygott. Bár inkább az ágyban lehetnének, mint hogy ennek a büdös környéknek a fagyos utcáján
kelljen vacognia. Maggie intett, és elment. Most vajon úgy érzi magát, mint Hamupipőke? A bálnak vége;
mire az ajtajához ér, az elegáns limuzin és a sofőr visszaváltozik sütőtökké és hat egérré.

Visszaült az autóba, amelyben még érzett Maggie parfümje. Olcsó volt, de kellemes, és illett a lányhoz.
Akkor figyelt fel rá, amikor táncoltak. Miközben robogtak visszafelé az East Seventies irányába,
döbbenten állapította meg, hogy nyomott hangulatban van. Nyomasztó látni, hogy emberek így élhessenek,
és tudni, hogy nincs menekvésük. Maggie O'Malley holtáig ilyen házakban fog lakni, hacsak nincs olyan
szerencséje, hogy feleségül megy valami sörhasú bunkóhoz, és visszaköltözhet Queensbe, ahol majd
nosztalgiázik a manhattani bérkaszárnya és a pocsék munkahely után, ahol minden este részeg hülyék
nyúltak fel a szoknyája alá. Bár ő se különb. Lefeküdt volna a lánnyal, ha az benne lett volna. Másnapra
pedig elfelejti. Évek óta először érezte magát trógernak. Ez megkérdőjelezte az erkölcseit. Igaza van
Charlie-nak. És ha Amandával bánna így egy pacák? Akárkivel megtörténhet. Ám ebben az esetben egy
Maggie nevű lánnyal történt, akit ő nem ismer, és nem is fog megismerni. Hazatérés után ivott egy tequilát,
és a lányon tűnődött. Kiment tetőlakosztályának teraszára, és azon töprengett, milyen lenne, ha most
mellette állna Maggie. Nyilván izgalmas. Egy percre vagy kettőre, egy órára vagy egy éjszakára. Ennyi
volt és ennyi lett volna Adamnek. Futó szórakozás. Levetkőzött, az ágy mellé szórta a ruháit, egy szál
alsónadrágban bújt be az ágyba, ahogy szokott. Maggie távozott az életéből. Visszatért a sajátjába, ami
olyan, amilyen.
 10.

Habár Charlie úgy látta, hogy semmi oka visszatérni a menhelyre, mégis ellátogatott hozzájuk ismét.
Fánkot és fagylaltot hozott a gyerekeknek, egy kis plüssmackót Gabbynek, kutyacsemegét Zorrónak, akiket
az óta sem tudott elfelejteni. Ám ahogy belépett az ajtón, rádöbbent, hogy nem Gabby vonzza őt ide,
hanem Carole, még a kislánynál is jobban. Ez persze bolondság, de nem bírt ellene tenni. Egész héten az
igazgatónő járt a fejében.

– Minek köszönhetjük a látogatást? – érdeklődött Carole. Charlie ezúttal farmert, ócska pulóvert és
tornacipőt viselt. Az udvaron beszélgetett halkan Tygue-val, amikor Carole előlépett a csoportból, és
észrevette.

– Csak bekukkantottam. – Nem jelentette be magát; Carole egy pillanatig azt hitte, ellenőrizni akarja
őket, amit durva tapintatlanságnak talált. Aztán Tygue beszámolt a fagylaltról, amit Harrington hozott a
gyerekeknek, Gabby megmutatta a mackóját, és eldicsekedett, hogy Zorro is kapott csemegét.

– A szívébe lopták magukat, ugye? – kérdezte Carole. Betessékelte a látogatót az irodájába, és

megkínálta kávéval.

– Nem, köszönöm, nem kérek. Tudom, hogy sok a dolga. Nem maradok sokáig. – Azt nem mondhatta,
hogy éppen errefelé volt dolga, mert nem volt itt semmi nevezetesség a menhelyen kívül. Egymást érték a
túlzsúfolt bérkaszárnyák, a kapualjakban dílerek árulták a drogot. Ide legfeljebb azért jöttek az emberek,
hogy heroint vagy cracket vásároljanak.

– Kedves magától, hogy megajándékozta a gyerekeket. Szeretik, ha meglátogatják őket. Bár többet
tehetnék értük, de soha sincs elég pénzünk. Azt, amit kapunk, félre kell tennem a fontos dolgokra:
fizetésekre, fűtésre, gyógyszerekre. Pedig a gyerekek sokkal jobban örülnek a fagylaltnak – mondta
mosolyogva, és Charlie hirtelen felvidult, amiért eljött.

Szerette volna viszontlátni Carole Parkért, és most, hogy teljesült a kívánsága, nem talált semmit,
amivel megindokolhatná az ittlétét. Igaz, valóban csodálta a nő munkáját, ám ennél többről volt szó.
Élvezettel beszélgetett vele, és szerette volna jobban megismerni. Nem értette magát. Ez a nő egy
szociális munkás, ő pedig egy alapítvány igazgatója. Kifizették neki a szükséges pénzt, a továbbiakban
nincs szükség kapcsolatra, leszámítva a pénzügyi jelentéseket. Ők ketten egészen más életet élnek. Annyit
már ő is felfogott, hogy Carole Parker mérhetetlenül megveti a hozzá hasonlók életét és azt a közeget,
amelyből a Charles Harringtonok származnak. Ez a nő feláldozta magát olyan gyerekekért, akiknek az
élete egyetlen hajszálon függ, míg az elkényeztetett Charles Harrington a fényűzésben lubickol.

– Tehetek önért valamit? – kérdezte Parker előzékenyen. Charlie megrázta a fejét. Nem jutott eszébe
semmiféle indok a maradásra, pedig de szívesen megtette volna!

– Nem, de ha nincs ellene kifogása, visszajönnék meglátogatni a gyerekeket. Szeretném tudni, mi van
Gabbyvel.
 – Kutya baja, amióta megvan neki Zorro. Jövő hónapban kezd tanulni egy különleges iskolában. Úgy
látjuk, megérett rá.

– Akkor elmegy a központból? – aggodalmaskodott Charlie.

– Egy darabig még nem. Később megpróbáljuk kiadni nevelőszülőkhöz, hogy elkezdődhessen a
visszailleszkedése a társadalomba. Persze egy ilyen gyereket nem könnyű elhelyezni. Az emberek nem
szívesen vállalnak egy vak kislányt és a kutyáját.

– Akkor mi lesz Gabbyvel? – Eddig nem is gondolt bele, milyen kemény élet vár erre a kislányra,
sokkal keményebb, mint a legtöbb emberre. És nem számíthat rá, hogy valaha is könnyebb lesz a sorsa.

– Ha nem találunk neki gyámszülőket, akkor elhelyezzük egy csoportos otthonban. Sok ilyen van New
York állam északi részében. Nem lesz Gabbynek semmi baja.

– Nem, valóban nem – mondta Charlie szomorúan, mint aki most fedezett fel egy világot, amelyben
megoldhatatlan problémákkal küszködő emberek élnek. Ezek az emberek történetesen gyerekek voltak, és
egyik sem tehetett arról, ami történt vele.

– Éppen olyan jól ellesz, mint a többiek – folytatta Carole. – Talán még jobban is, hála a maga
segítségének. Zorro nagy ajándék az életében.

– Szokott néha arra gondolni, mi történik velük, miután elhagyják a központot? – Elszorult a szíve
Carole gyámoltjainak keserű sorsától.

– Gyakran gondolok rá. De mi csak ennyit tehetünk, Mr. Harrington – felelte Parker a régi hűvös
elutasítással.

– Kérem! Charlie! – vágott a szavába a férfi.

– Annyit tehetünk, amennyi módunkban áll. Néha olyan, mintha gyűszűvel meregetnénk az óceánt. Bár
vannak sikertörténetek is. Egyes gyerekek találnak nagyszerű nevelőszülőket, akiknek a keze alatt
kivirulnak. Másokat örökbe fogadnak és szeretnek. Meg tudunk operáltatni gyerekeket, akiknek nélkülünk
nem lenne módjuk rá. Itt van Gabby és a kutyája. Vannak problémák, amelyeket képesek vagyunk
megoldani, vannak, amelyekét nem. Az embernek tudomásul kell vennie a korlátait, különben megszakad a
szíve.

Charlie eddig nem meditált azon, hová kerül a pénzük. Sosem nézett bele ilyen gyermekarcokba, sosem
találkozott egy ilyen nővel, aki arra tette fel az életét, hogy jobbítson néhány gyerek sorsán egy harlemi
mellékutcában. Az az első látogatás, néhány nappal ezelőtt, megváltoztatta az egész életét

– Az iskolában – folytatta Carole – azt mondták, legyünk profik, tartsuk a távolságot, ne adjuk bele a
szívünket. De időnként nem lehet. Vannak esték, amikor csak belerogyok otthon az ágyba, és sírok, sírok.

Charlie tökéletesen megértette. Vele is ez történt.

– Nem lenne szüksége egy kis kikapcsolódásra? – vetette föl. Ebédre vagy vacsorára szerette volna
meghívni, de nem merte.
 – Van nekem kikapcsolódásom – mosolygott Carole. – Járok tornaterembe, úszom, és ha nem vagyok túl
fáradt, akkor fallabdázom is.

– Szintén – mosolygott Charlie. – Mármint én is fallabdázom. Játszhatnánk egyszer együtt. – Carole

meghökkent. Ugyan miért tennék? Charlie látta, hogy a nő tekintete hűvössé válik. Ő Carole számára annak
az alapítványnak a vezetője, amelytől egymillió dollárt kaptak, de semmi több. El sem tudta képzelni,
hogy barátkozhatna Charles Harringtonnal. Maradjunk csak az udvarias szakmai kapcsolatnál. Kizárólag
pénzügyi jelentésekkel tartozik ennek az embernek. Nem tudta elképzelni, miért akar ez a férfi az ő barátja
lenni.

Néhány perc múlva kikísérte Charlie-t az udvarra, aztán elvegyült egy másik csoportban. Harrington
diskurált egy darabig Tygue-val, megígérte, hogy ismét eljön, aztán fogott egy taxit, és a belvárosba vitette
magát. Este Grayhez és Sylviához volt hivatalos vacsorára. Carole Parker elfelejtette abban a pillanatban,
ahogy a férfi kitette a lábát az ajtón.

Amikor Charlie megérkezett a vacsorára, Gray éppen a konyhában tartózkodott, így Sylvia nyitott ajtót.
Az asszony szép, hímzett, rusztikus fekete szoknyát és bő fehér blúzt viselt. Gyönyörűen megterített hosszú,
fehér gyertyákkal, és nagy kosár tulipánt állított az asztal közepére. Iparkodott, hogy minden tökéletes
legyen, mert tudta, mennyit jelent Graynek Charlie Harrington, akit ő is rokonszenvesnek talált az első
pillanattól fogva. Semmiképpen sem akarta, hogy az ő kapcsolatuk elriassza Gray barátait, és nem akarta
feldúlni Charlie életét. Nem volt rá joga. A szíves fogadtatással azt akarta bizonyítani a férfinak, hogy van
helye mind a kettőjüknek Gray életében. Tudta, hogy Charlie valaha gyanakodott rá, akkor, amikor Gray
beszámolt neki a kapcsolatukról, és sejtette, hogy ez nem az ő személyének szólt. Portofinóban ő is
rokonszenves volt a férfinak; Charlie-t mindössze az aggasztotta, hogy miként befolyásolhatja Gray
kapcsolata az ő barátságukat.

Ugy viselkedett, mint egy gyerek, aki most kap új dadát, vagy most találkozik az anyja új barátjával. Mit
jelent ez az új fejlemény? Charlie és Gray olyanok voltak egymásnak, mint két testvér; minden újabb súly
a serpenyőben felboríthatja az egyensúlyt. Sylvia szerette volna megnyugtatni mindkettőt, hogy noha most
az ő súlya is húzza a serpenyőt, azért a férfiak még zavartalanul meglehetnek a saját világukban. Úgy
érezte magát, mint a Pán Péter Wendyje az Elveszett Fiúk vacsoráján, amikor asztalhoz ültek, és Gray
felbontott egy palackbort.

Charlie körülnézett vacsora előtt a lakásban. Nagyon tetszett neki az eleganciája, a gondosan elrendezett
műtárgyak. Sylvia remek ízléssel dicsekedhetett, és kiváló társalgó volt. A mai este folyamán bölcsen a
háttérbe húzódott. Már a második palackbornál tartottak, amikor Charlie szóba hozta Carole-t, és leírta
látogatását a harlemi központban.

– Elképesztő nő! – mondta mélységes csodálattal.

Aztán mesélt Gabbyről és a kutyájáról, a többi gyerekről, a Carole-tól hallott esetekről. Hallott már
gyerekbántalmazásról, de olyan ocsmány és kétségbeejtő bűnökről még sohasem, mint amilyenekkel
Carole ismertette meg. A nő nem szépített semmin. Charlie csak most jött rá, hogy mások kozmetikázott
tényeket tálaltak fel neki. Ám Carole szigorúan a lényegre szorítkozott, kizárólag azt közölve, miért kell
neki a pénz. Nem mentegetőzött, amiért sok pénzt akar, sőt célzott rá, hogy még ez sem elég. Arról
álmodott, hogy kibővíti a központot. Jelenleg be kellett érnie ezzel a kicsivel, de egyszer majd akart egy
nagyobbat, ugyanitt, Harlem mélyén. Arra is felhívta Charlie figyelmét, hogy a gyerekbántalmazás nem
korlátozódik a nyomornegyedekre. Megvan az a Park Avenue-n, a fényűzésben is. Csak a középosztálybeli
családoknál sokkal nehezebb észrevenni. Minden városban, minden államban, minden országban, a
társadalom minden szintjén követnek el förtelmeket a gyerekek ellen. Az ő mostani helyén bizonyos
értelemben még könnyebb is harcolni ellene. Carole Parker hadat üzent a szegénységnek, a gyerekek
bántalmazásának, elhanyagolásának, a képmutatásnak, a közönynek, szóval jó nagyot harapott a világ
keserveiből. Nem volt türelme ahhoz a szférához, amelyben Charlie élt, ahol az emberek vaknak és
süketnek tettetik magukat, és nincs egyéb dolguk, mint kiöltözni és bulizni. Neki se ideje, se kedve nem
volt efféle bárgyúságokra. Segíteni akart embertársain, és meg akarta menteni a gyerekeiket. Charlie
szeme ragyogott, mikor ezt mesélte a feszülten figyelő Sylviának és Graynek. Carole Parker a szívét és a
lelkét is lángra gyújtotta azzal, amit megmutatott neki.

– Na és mikor viszed el vacsorázni? – évődött Gray, átkarolva Sylvia vállát. Charlie jól érezte magát
náluk: az étel most az egyszer ehető volt, a társalgás kellemes. Meglepetésére most még
rokonszenvesebbnek találta Sylviát, mint Portofinóban. Lágyabbnak, gyöngédebbnek tűnt, azt pedig el
kellett ismernie, hogy csodálatosan bánik Grayjel. Őt pedig nagyon szívélyesen és kedvesen fogadta.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy soha? – felelte gyászos vigyorral. – Utál mindent, amit én
testesítek meg. Amikor először találkoztunk, úgy nézett rám, mintha egy darab sár lennék a cipője talpán,
csak mert öltönyt viseltem. Az arany karórámról nem is szólva!

– Nekem kicsit merevnek tűnik. Egymillió zöldhasút adtál neki. Mégis mit várt tőled? Hogy sortban és
strandpapucsban állítasz be? – bosszankodott Gray.

– Meglehet – válaszolta Charlie, aki nem vette a szívére Carole merevségét. Amit ez a nő csinál, sokkal
fontosabb mindennél, amivel ő eddigi életében foglalkozott. Végül is ő csak csekkeket írt alá, és pénzt
osztogatott. Az a nő a tűzvonalban van, ahol naponta meg kell küzdenie a srácok életééit. – Neki nincs
türelme ahhoz, ahogyan mi élünk, a dolgokhoz, amelyekkel foglalkozunk. Az a nő egy szent, Gray – mondta
mélységes meggyőződéssel. Barátja tamáskodó képet vágott.

– Mintha azt mondtad volna, hogy Princetonba járt. Valószínű, hogy gazdag családból származik, aki így
próbál vezekelni a közös bűnökért.

– Nem hiszem. Szerintem azért járt oda, mert ösztöndíjat kapott. Sok hasonló emberrel találkoztam az
egyetemi éveim alatt. Princeton már nem az az elit intézmény, ami volt, és ez jó. Különben is Carole azt
mondta, hogy gyűlölte Princetont. – Azért a klub, ahol ebédelt, az egész jó. De hát sokféle módon be lehet
kerülni az egyetemre. Princeton rég nem a bennfentes fiúk birtoka. Változott a világ. Az ilyen emberek
változtattak rajta, mint Carole. Ő, Charlie, tulajdonképpen egy kövület, aki előkelő családjának híréből és
vagyonából él. Carole az új idők képviselője.

– Miért nem hívod el vacsorázni? – biztatta Gray, Sylvia pedig helyeselt. – Vagy olyan bányarém? – Ez
eddig meg sem fordult a fejében, hiszen Charlie úgy beszélt erről a Parkerról, mint egy bálványimádó.
Ebből a festő feltételezte, hogy vonzó teremtés lehet. Nem tudta elképzelni, hogy Charlie-t lázba hozza egy
csúnya nő. Vagy talán mégis? Épp csak hogy Teréz anyának nem nevezte az igazgatónőt.

– Nem, csodálatosan szép, bár szerintem fütyül a külsejére. Neki csak az igazi dolgokhoz van türelme. –
Ő pedig nem igazi Carole számára, bár igaz, nem is adott neki esélyt a bizonyításra. Vélhetőleg nem is
fog. Carole-nak ő csak az alapítvány igazgatója.

– Hogy néz ki? – érdeklődött Sylvia.

 – Magas, szép arcú, kék szemű, jó alakú. Nem festi magát. Azt mondja, hogy úszik és fallabdázik, ha van
ideje. Harmincnégy esztendős.

– Nincs férjnél? – kérdezte Sylvia.

– Nem hinném. Nem visel gyűrűt, és nem is kelti férjes asszony benyomását, bár kétlem, hogy egyedül
élne. – Leszögezte magában, hogy egy nő, ezzel a külsővel, nem lehet magányos. Ez pedig még
nevetségesebbé teszi az ő meghívását egy vacsorára. Habár tehetne úgy, mintha az alapítvánnyal
kapcsolatban akarna megbeszélni valamit, és ezzel az ürüggyel közelebb kerülhetne az igazgatónőhöz.
Vonzónak találta a cselt, ám ugyanakkor tisztességtelennek érezte, hogy az alapítvány mögé bújva akarja
kifürkészni ezt a nőt. Ámbár lehet, hogy Graynek és Sylviának van igaza: egy próbálkozást megér.

– Az ilyen nőknél sosem lehet tudni – elmélkedett az okos Sylvia. – Néha sok mindenről lemondanak,
hogy kizárólag az általuk fontosnak tekintett ügynek szentelhessék magukat. Ha ez a Parker ennyi időt és
energiát fektet ebbe a központba, akkor talán csakugyan ez tölti ki az életét.

– Derítsd ki! – buzdította Gray. – Miért ne? Mit veszíthetsz? Nézz utána! – Charlie egyre furábban
érezte magát attól, hogy nyíltan beszél a barátaival Carole Parkerról. Sebezhetővé tette ez a beszélgetés.

Mire Gray behozta a Cháteau d'Yquemet, amit Sylvia vásárolt, már majdnem sikerült meggyőzniük
Charlie-t, ám amikor az hazament, megrohanta a felismerés, hogy ostobaság lenne vacsorára hívni Carole
Parkért. Túl öreg ő ehhez a nőhöz, túl gazdag, túl konzervatív, túl konformista. A nőt, függetlenül a
származásától, nem érdekelhetik az ilyen férfiak. Még ki is nevette az órája miatt. Charlie el sem tudta
képzelni, hogy a Kék Holdról mesélhessen neki, habár az ő köreiben a legtöbb ember hallott már a
jachtjáról. Ám a jachtmagazinok fényévnyire voltak Carole Parker világától. Kénytelen volt nevetni
magán, miközben lefeküdt. Sylvia és Gray jót akar, de egyszerűen fogalmuk sincs az őket elválasztó
szakadékról és Carole fanatizmusáról. Még most is a fülében cseng az a maró hangsúly, amellyel a
princetoni klubokat emlegette.

Másnap délelőtt felhívta Grayt, megköszönte a vacsorát, és elmondta, hogy nagyon jól érezte magát.
Nem tudta, mi lesz a barátja kapcsolatából, kételkedett a tartósságában is, de egyelőre láthatólag jót tett
mindkét félnek. Megkönnyebbülten látta, hogy Sylvia nem próbálja kiszorítani őt, és nem akar
beleavatkozni a barátságukba. Ezt meg is mondta Graynek, aki örült, hogy a barátja rokonszenvvel
nyilatkozik Sylviáról, és megígérte, hogy hamarosan ismét áthívják vacsorázni.

– Még a főzőtudományod is tökéletesedett! – csipkelődött Charlie. Gray nevetett.

– Ő segített! – ismerte el.

– Hála istennek! – kuncogott Charlie.

– Ne feledd: telefonálnod kell Teréz anyának, és meg kell hívnod vacsorára! – emlékeztette Gray.
Charlie egy pillanatra elnémult, aztán örömtelenül felnevetett.

– Azt hiszem, valamennyien túl sokat ittunk az este. Akkor jól hangzott, de nappali fényben már nem
tűnik okos ötletnek.

– Csak kérdezd meg! Mi bajod származhat belőle? – tanácsolta Gray az idősebb fivér hangján. Charlie
megcsóválta a fejét.

– Azt mondja rám, hogy bunkó vagyok, és lecsapja. Különben is nagyon feszélyezne, amikor
legközelebb találkozunk. – Nem akarta kiszolgáltatni magát, de hát mi mást tehetett? Hónapok óta nem járt
senkivel. Fáradt volt mostanában, és alig észrevehetően lelassult. Már nem mulattatta annyira a nőkre
vadászás. Kényelmesebb volt egyedül járni a vacsorákra és a társasági eseményekre, kényelmesebb volt
jó barátoknál tölteni az estét, mint tegnap Grayjel és Sylviával. Ez sokkal élvezetesebb volt az
erőkifejtésnél, ami ahhoz kellett, hogy randevúzzon valakivel, és addig udvaroljon neki, míg el nem jutnak
az ágyig. De sokszor végigcsinálta!

– Na és? – kérdezte Gray. – Történt már veled rosszabb is. Az ember sosem tudhatja, hogy nem éppen
ez lesz az igazi.

– Na persze! Eladhatom a Kék Holdat, építhetek neki egy álommenhelyet Harlemban, és akkor talán
hajlandó velem randevúzni.

– Ugyan – nevetett Gray. – Nincs áldozat, ami túl nagy lenne a szerelemért.

– Hagyj békén ezzel a dumával! Te mit áldoztál fel, hogy Sylviával lehess? Az éhező csótányokat a
lakásodban? Hagyjál már békén!

– Legalább hívd fel!

– Oké, oké – mondta Charlie, csak hogy békén hagyja. Néhány perc múlva búcsút vettek egymástól, és
letették a kagylót.

Charlie szentül elhatározta, hogy nem hívja fel Carole-t, ám egész délután nem tudta kiverni a fejéből a
nő alakját. Bement az irodájába, onnan átment a klubjába, masszíroztatott, fallabdát játszott egy
barátjával, felhívta Adamet, hogy megköszönje a koncertet, de a barátja éppen tárgyalt. Charlie így az
üzenetrögzítőn hagyott köszönetet, aztán azon kezdett tűnődni, mi történhetett Adam és Maggie között azon
az éjszakán. Nyilván a szokásos. Adam elkápráztatta a lányt a nagy dumájával, beletöltött egy vödör
pezsgőt, Maggie pedig belezuhant az ágyába. Szegényke. A szerelése ellenére is volt benne valami kedves
ártatlanság. Néha felfordult a gyomra attól a lelkiismeretlenségtől, ahogy Adam kezelte a nőket. De hát,
érvelt a barátja, aki kapható, azt meg kell kapni. Ő még nem erőszakolt meg egyetlen nőt sem, és nem
verte előzőleg eszméletlenre őket. A nők rogynak a lábához ájult imádattal, és ami utána történik, azt két
felnőtt akarja kölcsönösen. Charlie csak abban nem volt biztos, hogy ez a Maggie annyira felnőtt-e,
amennyire látszik, vagy annyira járatos-e Adam játékában. Ennek nem szilikonmell kellett vagy
orrfaragtatás, csak egy jobb hely a koncerten. Ugyan mit adhatott cserébe? Akkor is ezen tűnődött, amikor
fallabdázás után eljött a klubjából és hazataxizott. Úgy látszik, öregszik. Korábban sosem zavarták Adam
erkölcsei, vagy az, ahogy a nőkkel bánik. Adam különben sem engedte elfelejtenie, hogy háborúban és
szexben minden megengedett. Az-e? Valahogy már nem hangzott olyan mulatságosan.

Majdnem hat óra volt, amikor belépett a lakásába. Végighallgatta az üzeneteit, aztán megállt, és bámulta
a telefont. Vajon bent van még az irodájában Carole Parker? Vagy a csoporttal van? Esetleg hazament?
Eszébe jutott, hogy a pénztárcájában van a nő névjegye. Elővette, egy hosszú percig nézte, aztán felhívta.
Ideges volt, ostobán érezte magát. Az első nő volt, aki mellett azt érezte, hogy rosszul csinál valamit.
Bocsánatot akart kérni az előjogaiért és a vagyonáért, pedig hát ugyanezeknek az előjogoknak
köszönhetően adhatott Carole-nak egymillió dollárt, hogy folytathassa a világ megváltását. Drukkoló
iskolásnak érezte magát, amikor kicsengett a telefon, és imádkozni kezdett, hogy ne legyen otthon, akit
hívott. Már majdnem letette a kagylót, amikor a nő elfúló hangon beleszólt.

– Halló! – Be sem mutatkozott, de Charlie a nélkül is tudta, hogy ő az.

– Carole?

– Igen. – Ő viszont nem ismerte fel Charlie hangját.

– Itt Charlie Harrington. Rosszkor hívtam?

– Egyáltalán nem – hazudta Carole, a sípcsontját dörgölve, amit beütött, miközben rohant a telefonhoz. –
Most jövök a csoportfoglalkozásról.

– Elnézést! Hogy van Gabby, az én kis barátnőm?

– Jól – felelte Carole mosolyogva, mire Charlie kérdezgetni kezdte, hogy mennek a dolgok a
központban, van-e valami új fejlemény és így tovább. Carole már arra gondolt: Ez most így fog menni egy
évig? Ugyan miért telefonált Harrington? Más alapítványok nem hallatnak magukról ennyit.

– Nem akarok olyan ígéreteket tenni, amelyeket esetleg nem leszünk képesek betartani, alaptalan
reményeket sem akarok kelteni – folytatta Charlie –, de említette, hogy szeretne bevezetni más
programokat is. Nem beszélhetnénk meg egyszer, ebéd vagy vacsora közben? – Tudta, hogy gyávaság az
alapítványa mögé rejtőzni, de legalább telefonált!

Hosszú csend lett a vonal másik végén.

– Őszintén megmondom, egyelőre nem akarunk új támogatásért folyamodni. Még nincs meg a
személyzetünk az általam kívánt programokhoz, de szívesen meghallgatom a véleményét a terveinkről. –
Nem akart olyasmit kérni, amit az alapítvány nem teljesíthet. Csak az idejét és az energiáját pazarolta
volna vele.

– Örülnék neki. Én is megismertethetném magával, miben vagyunk érdekeltek. Természetesen majd egy
későbbi időpontban. – Nehéz lenne most kérni az igazgatótanácsot, hogy folyósítsanak Carole Parkernak,
miután nemrég adományoztak neki egymillió dollárt. De a beszéd nem kerül semmibe. – A jövő évig nem
sokat tehetünk magáért. De okosan tenné, ha már most gondolkodna rajta, hogy ennek megfelelően alakítsa
ki a stratégiáját a következő pénzügyi évünk kezdetére.

– Kinek az oldalán áll maga? – nevetett Carole. Erre Charlie is elnevette magát.

– Természetesen a magáén! Nagyszerű munkát végez. – Egyszerűen beleszeretett a gyermekmenhelybe;

ha nem vigyáz, Carole Parkerba is beleszeret. Legalábbis egy-két hétre, bár ha szerencséje lesz, hosszabb
időre. Nála sose tartott sokáig a szerelem. Charlie számára sokkal hatalmasabb és erősebb érzés volt a
félelem a szerelemnél.

– Köszönöm. – Carole-t meghatották a kedves szavak. Harrington őszintének tűnt, és mindenesetre

hasznos kapcsolat volt. Carole-ban fokozatosan fölengedett a jég.

– Mikorra szeretné ezt a megbeszélést? – vetette oda Charlie hanyagul. Azért mondott ebédet és
vacsorát is, hogy Carole ne érezze úgy, mintha ő dirigálná. Ez általában ügyes nyitó lépés, ami ebben az
esetben talán utolsó is lesz. Carole hangjában semmi sem utalt arra, hogy érdekelné Charles Harrington.
Valószínűleg fütyül rá, de ezt jobban megállapíthatja egy közös étkezés közben. Ha teljesen hidegen hagyja
a nőt, akkor nem csinál magából bolondot.

– Ebédidőben általában nem szabadulhatok el. Bekapok az asztalomnál egy banánt. Dél felé
csoportfoglalkozásom van, délután személyes elbeszélgetések a gyerekekkel. – Jókora darabot kanyarított
ki a munkanapjából, mikor először körbevezette Charlie-t a központban, de ebből nem akart rendszert
csinálni, még Harrington kedvéért sem.

– Akkor mit szólna a vacsorához? – A férfi visszafojtotta a lélegzetét. – Esetleg holnap? – Úgyis egy
szörnyű unalmas vacsorára van meghívása, amit boldogan lemond Carole kedvéért.

– Lehet róla szó – mondta a nő tétován és kissé zavartan. – Bár nem hiszem, hogy addigra le tudom
tisztázni a terveimet. Van egy elnagyolt listám a programokról, amiket be akarok indítani. Itt lesz valahol.
De azért fel tudom vázolni, mit szeretnék. – Charlie ennyit akart hallani, nem a beindítandó programokat,
ám a hangja semmit sem árult el.

– Hát akkor majd megbeszéljük, és meglátjuk, mi jön ki belőle. Ilyen kötetlen formában jobb ötleteim
támadnak. Egy kis ötletroham, evés közben. Jut eszembe: Hol szeretne enni?

Carole elnevette magát. Ritkán vacsorázott házon kívül. Általában nagyon kimerült, mire hazaért. Néha
még az edzőterembe se bírt elmenni, pedig szeretett erősíteni.

– A törzshelyeim? Mo hamburgerbüféje a 168. utca és az Amsterdam sarkán… Sally pecsenyézője a

125. utcán, a metrómegálló közelében, ahol hazafelé jövet kiszállok… Izzy csemegéje a Nyugati 99. utca
és a Columbus sarkán… csak a legjobb helyekre járok. Azt hiszem, évek óta nem voltam rendes
étteremben. – Charlie változtatni akart ezen és még sok minden máson, de egy nap alatt persze nem megy.
Nem akarta elriasztani Carole-t az erőszakoskodásával.

– Nem hinném, hogy versenyre kelhetnék Móval és Izzyvel. Mellesleg hol lakik?

A nő egy pillanatig tétovázott, és Charlie-nak hirtelen az jutott eszébe, hogy bizonyára együtt él
valakivel. Olyan volt a hangja, mint aki attól fél, hogy ő meglátogathatja.

– Upper East Side-on. A Nineties-ban. – Ez nívós környék. Charlie-nak úgy rémlett, hogy Parker restelli
bevallani a lakcímét. Csak nem Graynek van igaza abban, hogy a nő konzervatívabb környezetből
származik, mint amire az elvei utalnak? Mert amit hitt, az szentség volt a számára. Charlie azt várta, hogy
az Upper West Side-on lakik, de nem feszegette a kérdést, nehogy elriassza Carole-t. Ehhez túlságosan
ismerte a nőket. Carole-nak persze fogalma sem lehet az ő tapasztalatairól vagy arról, hogy mi az igazi
szándéka: változtatni akar a nő életén. Csak ehhez szüksége lenne egy cseppnyi bátorításra, azt pedig még
nem kapta meg.

– Ismerek egy kedves, csendes olasz éttermet a Keleti 89. utcában. Ahhoz mit szólna? – javasolta.

– Tökéletes. Mi a neve?

– Stella Di Notte. Nem olyan romantikus, mint hangzik. Ez tulajdonképpen egy szójáték. Olaszul azt
jelenti: „Az éjszaka csillaga”, de itt a tulajdonosnőt hívják Stellának. Ő főz, és körülbelül másfél mázsa.
Fantasztikus a spagettije. A tésztát is ő gyúrja.

– Csábítóan hangzik. Akkor ott találkozunk. – Charlie kissé meghökkent. Nem erre számított. Most már
úgyszólván bizonyosra vette, hogy Carole együtt él valakivel. Ezt ki fogja deríteni.

– Nem lenne kényelmesebb, ha elmennék magáért?

– Nem! – felelte a nő határozottan. – Szeretek gyalogolni. Egész nap itt rostokolok, és a 91. utcában
lakom. Szükségem van a testmozgásra, ha csak néhány sarok hosszan is. Kiszellőzteti a fejem munka után.
– Hihető sztori, állapította meg magában Charlie. A lakásában valószínűleg egy jóképű harmincöt éves
férfi hever a díványon, kezében távirányítóval, és nézi a tévét.

– Hát akkor, viszlát. Fél nyolckor? Így lesz elég ideje felkészülni munka után?

– Igen. Holnap fél ötkor van az utolsó csoportfoglalkozásom, úgyhogy fél hétre otthon lehetek. De ugye
ez nem valami előkelő hely? – kérdezte hirtelen aggodalommal. Szinte sosem járt el hazulról, és sosem
öltözött ki. Csak nem azt várja tőle Harrington, hogy fekete kisestélyit vegyen gyöngysorral? Mert az sincs
neki. Nem is akar. Csakhogy itt munkáról lesz szó, és ő nem vágja díszbe magát a férfi kedvéért. Akkor
inkább elmegy Móhoz. Nem fog változtatni az életstílusán Harrington kedvéért, akármennyi pénzt kapott
az alapítványától. Vannak dolgok – többek között a cico-mázkodás –, amelyekkel örökre felhagyott, és
nem óhajtja elölről kezdeni őket.

– Nem előkelő – nyugtatta meg Charlie. – Ha akar, farmerban is jöhet. – Habár szerette volna, ha nem
ezt tenné. Szerette volna már ruhában látni.

– Ha nincs kifogása ellene, abban megyek. Úgyse lesz időm felöltözni. Egyébként sem szokásom. –
Tehát akkor farmer és edzőcipő. Na, jó. Ennyit a ruháról.

– Én is ugyanúgy megyek – mondta Charlie halkan.

– Azon a környéken legalább viselheti az óráját – kuncogott Carole. A férfi fölnevetett.

– Ó, jaj, zálogba csaptam tegnap!

– Mennyit kapott érte? – ugratta a nő. Egész kedves ez a pasas. Carole akarata ellenére is várta a közös
vacsorát. Majdnem négy éve nem vacsorázott férfival. Ezen nem is fog változtatni. Az üzleti megbeszélés
az más. És ennek különben sem lesz folytatása.

– Huszonöt zöldhasút – felelte Charlie.

– Nem rossz. Akkor viszontlátásra holnap. – Carole letette.

Villámként csapott Charlie-ba a rémítő gondolat. És ha neki tényleg elment az esze? Ha egész mást
jelent a farmer és a tornacipő? Ha nem egy férfival él együtt a Teréz anya-lelkű, magas, pompás viking?
Ha Charles Harrington még annál is korlátoltabb, mint hitte magáról? Akkor mi van, ha Parker leszbikus?
Ez eddig meg sem fordult a fejében. Pedig minden lehetséges. Egy biztos: Carole Parker nem mindennapi
egyéniség.
 – Isteni! – jegyezte meg magának. Visszatette a névjegykártyát a pénztárcájába, és felhívta az éttermet,
hogy foglaljon egy asztalt. Akármi is Carole Parker, azt ki fogja deríteni holnap. Addig pedig találgat és
vár.
 11.

Elsőnek Charlie ért oda az étterembe. Senkinek sem árulta el – még Sylviának és Graynek sem –, hogy
Carole-lal találkozik. Egyelőre úgyse mondhatott volna mást, mint hogy informális megbeszélést tartanak
alapítványi ügyben, mert ezzel az ürüggyel csalta ide a nőt. Ez nem randevú.

Gyalog sétált le az étteremhez, ami elég nagy távolság volt, de ő is igényelte a mozgást. Egész nap a
vacsorán tűnődött, és mostanra sikerült bebeszélnie magának, hogy Carole leszbikus. Valószínűleg azért
olyan közömbös őiránta. A nők általában reagálnak Charles Harringtonra. De Carole nem. Őt kizárólag az
üzlet érdekli. Profi a körme hegyéig, bár ugyanakkor melegszívű, főleg a gyerekekhez. Aztán eszébe jutott,
milyen kedélyes barátság fűzi össze Carole-t és Tygue-t. A jamaikai lenne a barátja? Mire az étteremhez
ért, annyit tudott, hogy szokatlanul súlyos követ érez a gyomrában, hogy Carole talány, és talán még a
vacsorájuk után is az marad. Egyáltalán nem vehette biztosra, hogy a nő ki fogja önteni a szívét. Olyan
elutasító volt, mint egy összezárt a kagyló, ami a fényes eszével együtt csak még ellenállhatatlanabbá tette.

Mennyire különbözött a társasági hölgyektől, akiknek eddig udvarolt! Azok öltözködtek, táncoltak,
mosolyogtak, készségesen csatlakoztak Charlie programjaihoz, teniszeztek, vitorláztak, és többnyire
iszonyúan untatták. Ezért vacsorázik ma Carole Parker-ral, akit láthatólag egy cseppet sem érdekel, akiről
azt sem tudja, leszbikus-e, vagy heteroszexuális. És hazugsággal csalta ide! Hát nem képtelenség?

Öt perccel később megjött Carole, és derűs mosollyal elindult a sarokasztalhoz, amelyet Stella
fenntartott nekik. Fehér farmert, szandált, ropogós fehér blúzt viselt, haját, amely még nyirkos volt a
zuhanytól, sietős varkocsba fonta. Nem volt rajta smink, és nem festette be rövidre vágott körmeit. Minden
olyan tiszta és friss volt rajta, mint a blúza. Vállára halványkék pulóvert dobott, és ahogy Charlie elnézte,
az jutott eszébe, hogy ebben az öltözékben tökéletesen festene a Kék Holdon. Magas, kisportolt alakjával
olyan volt, akár egy tengerész vagy egy teniszező, és tisztán fénylő szeme ugyanúgy kéklett, mint a
pulóvere. Mintha egy Ralph Lauren-hirdetésből toppant volna be, bár valószínűleg nagyon utálta volna
Charlie-t, ha ezt mondja rá. Ő sokkal inkább Che Guevarának tartotta magát, mint egy Ralph Lauren-
modellhoz hasonlóan lapos és prózai lénynek. Ahogy meglátta Charlie-t, azonnal elmosolyodott.

– Elnézést a késésért – mentegetőzött. Charlie felállt a köszöntésére, aztán mindketten leültek. Ez az öt

perc lehetővé tette, hogy a férfi összeszedje magát és felkészüljön. Nem akart bort rendelni, amíg meg nem
beszélik, mit esznek.

– Semmi gond. Nem vettem észre, miután úgysincs karórám. Gondoltam, vacsorára költöm az érte kapott
huszonöt zöldhasút – somolygott. Carole elnevette magát. Ennek az embernek igazán kedves humora van.
A nő nem hozott magával retikült, a kulcsait zsebre vágta, rúzsra nem volt szüksége, különben sem
használt. Főleg Harrington kedvéért nem rúzsozza ki a száját. – Milyen volt a mai napja?

– Bolondokháza, mint rendesen. Hát a magáé? – kérdezte. Ez az érdeklődés új dolog volt Charlie-nak.
Már nem emlékezett, mikor tudakolta legutóbb egy nő, ő hogy van. Ám Carole, úgy látszik, kíváncsi rá.

– Érdekes. Az egész napot az alapítványnál töltöttem. Azt próbáljuk kiszámítani, mennyit költhetünk
nemzetközi szinten. Van néhány igen jó program, amelyekre igen nagy szükség lenne a fejlődő
országokban, de pokoli nehezen lehet beindítani őket. Konferenciahívásom volt Jimmy Carterral a
témáról. Ők igazán remek munkát végeznek Afrikában, és Carter néhány jó tanácsot adott a bürokrácia
elleni küzdelemhez.

– Az jó – mosolygott Carole. – Az ilyen tervezetek tudatosítják bennem, milyen kicsik vagyunk,

legalábbis mi. Negyven háztömb gyerekei tartoznak hozzám. Néha még annyian se. Azért ez szánalmas. –
Sóhajtva hátradőlt.

– Nem szánalmas. Maga kiváló munkát végez. Egymillió dollárt nem adunk középszerért.

– Mennyit költ évente az alapítvány? – Azóta törte ezen a fejét, hogy először találkozott Charlie-val,
akiről annyit tudott, hogy alapítványának nagyon jó híre van.

– Körülbelül tízmilliót. Maga felsrófolta tizenegyre, de meg is érdemli – mosolygott Charlie, majd az
étlapra mutatott. – Nyilván az éhhalál szélén állhat, ha csak egy banánt ebédel – mondta, mert még nem
felejtette el, amit Carole mondott. Gnocchit rendeltek mindketten, mert Charlie azt mondta rá, hogy Stella
specialitása és mesés. Ezen az estén friss paradicsommal és bazsalikommal szervírozták, ami a
vénasszonyok nyarának hosszan tartó melegségével maga volt a tökély. Charlie egy palack olcsó fehérbort
rendelt, és Carole is ivott belőle egy kortyot.

Az étel pontosan olyan finom volt, mint ahogyan Charlie ígérte. Desszertig arról beszélgettek, hogy
milyen tervei vannak Carole-nak a központtal. Vakmerő álmokat szőtt, amelyek kemény munkát igényeltek,
de Charlie már tudta az eddigi teljesítményéből, hogy amit ez a nő elhatároz, meg is valósítja – főleg ha az
övéhez hasonló alapítványok is segítenek neki.

Megnyugtatta Carole-t, hogy másokra ugyanolyan mély hatást gyakorol a munkája, mint őrá, tehát jövőre
bizonyára szerezhet pénzt vagy az ő alapítványától, vagy egy másiktól. Egészen lenyűgözte Carole
tevékenysége és az, hogy milyen gondosan megtervezi a jövőt.

– Ez nagyra törő álom, Ms. Parker. Egyszer csakugyan megváltoztatja a világot. – Száz százalékig bízott
Carole-ban. Döbbenetes teremtés volt. Harmincnégy éves korára annyit végzett, amennyire mások egész
életükben nem képesek, és majdnem teljesen önállóan, segítség nélkül. A központ az ő lelki gyermeke volt,
ami még jobban fölkeltette Charlie érdeklődését.

– No és a szabad idejében mivel foglalkozik? Ezt viccnek szántam, higgye el! Nem csoda, ha nincs
ideje enni. Aludni sem alhat túl sokat.

– Hát nem is – felelte Carole. – Időpocsékolásnak tűnik – folytatta nevetve. – Ez tölti ki az időmet: a
munka és a srácok. A csoportok. A legtöbb hétvégét is a központban töltöm, bár hivatalosan nem
dolgozom. De rögtön jobban érzem magam, ha ott lehetek és rajtuk tarthatom a szemem.

– Én is így érzek az alapítvánnyal kapcsolatban – mondta Charlie –, ám az ember akkor is szakít időt
más dolgokra, és időnként kiutal magának egy kis szórakozást is. Magának mit jelent a szórakozás?

– Munkát. Sosem voltam még olyan boldog, mint amikor megnyitottuk a központot. Nincs szükségem
más dolgokra – mondta feltétlen hittel, amely kissé már zavarta Charlie-t. Valami baj van ezzel a képpel.
Túl sok a sötét folt.
 – Se férfiak, se babák? Se ketyegő biológiai óra, ami arra intené, hogy ideje férjhez menni? Annyit
tudott Carole-ról, hogy harmincnégy éves, a Princetonra és a Columbiára járt, de ezenkívül semmit, és a
vacsora semmivel sem gyarapította az ismereteit. Nem beszéltek semmi másról, csak a központról és az
alapítványról. Charlie munkájáról, Carole munkájáról. Két küldetésről.

– De nincs ám. Se férfi, se babák, se ketyegő biológiai óra. A magamét évekkel ezelőtt kidobtam. Azóta
vagyok boldog.

– És ez mit jelent? – unszolta a férfi, ám a nőt nem látszott zavarni a kíváncsiskodása. Charlie
megérezte, hogy amire nem akar válaszolni, arra nem is fog.

– A srácok a központban az én gyermekeim – közölte Carole elégedetten.

– Ezt mondja ma, de egy napon talán még bánni fogja. A nők nem szerencsések ebből a szempontból.
Egy bizonyos korig dönteniük kell. Egy férfi bármikor csinálhat magából bolondot, és alapíthat családot
hatvan- vagy hetven-, sőt akár nyolcvanéves korában.

– Majd örökbe fogadok valakit, ha nyolcvanéves leszek – mondta Carole, és a férfit először csapta meg
a tragédia szele. Ismerte a nőket; biztos, hogy ezzel itt történt valami rossz. Nem tudta, miért vagy miből
tudja, csak megérezte. Carole túl feszesen pattogtatta a válaszokat, és kőkeményen ragaszkodott ahhoz,
amit elhatározott. Senki sem lehet ennyire biztos a dolgaiban, erre csak a szívfájdalom tanít meg. Charlie-
nak voltak tapasztalatai.

– Ezt én nem hiszem el, Carole – szólt halkan, nehogy megriassza, mert akkor a nő azonnal bezárkózhat.
– Maga szereti a gyerekeket, az életében még sincs férfi. – Az átbeszélgetett este után Carole már nem tűnt
leszbikusnak. Egyetlen szava sem utalt ilyesmire, bár ki tudja, Charlie tévedett már egyszer-kétszer ebben
a dologban. De Carole akkor sem lehet homoszexuális, legfeljebb megközelíthetetlen.

– Nincs – felelte most egyszerűen. – Nincs időm rá, és nem érdekel. Ez már megvolt egyszer, és az óta,
négy éve, senki sincs az életemben. – Charlie számolt. Akkor ez egy évvel előzi meg a központ
beindítását. Olyan ütést kapott volna, hogy az fordította meg az életét? Hogy a mások sebeinek
gyógyításában keressen magának gyógyulást?

– Az sok idő a maga korában – mondta gyengéden. Carole elmosolyodott.

– Úgy emlegeti a koromat, mintha húszéves lennék! Nem vagyok annyira fiatal. Harmincnégy éves
vagyok, vagyis a magam szemében meglehetősen öreg.

Charlie kinevette.

– Én negyvenhat vagyok!

– Annyi bizony! – Carole villámgyorsan az ellenfél térfelére dobta át a labdát. – És maga sem nős,
gyerekei sincsenek. No és akkor magával mi van? Magánál miért nem ketyeg az óra, ha tizenkét évvel
idősebb nálam? – Charlie ugyan simán letagadhatott volna tízet, ám érezte a korát. Az utóbbi időben úgy
nyomasztotta, mintha negyvenhatnál több év ülne a vállán. De legalább nem látszottak öregnek, és nagyon
szépek voltak együtt. Annyira ugyanahhoz a típushoz tartoztak, hogy már-már testvéreknek lehetett nézni
őket. Charlie is felfigyelt rá, már az első alkalommal, hogy Carole feltűnően hasonlít Ellenre, a nővérére,
és az anyjára.

– Az én órám ketyeg – vallotta be. – Csak még nem találtam meg az igazi nőt, de remélem, arra is sor
kerül egy napon.

– Marhaság! – mondta Carole tömören. Farkasszemet nézett a férfival. – A pasik, akik nem nősülnek,
folyton arra hivatkoznak, hogy nem találják az igazi nőt. Maga is ezt állítja negyvenhat évesen. Ott az a
rengeteg nő; ha még mindig nem találta az igazit, akkor szerintem nem is akarja. Ez elég gyatra kifogás.
Keressen valaki mást! – mondta mélységes meggyőződéssel, és kortyolt a borából. Charlie kerekre nyílt
szemmel bámulta. Alaposan az elevenére talált, ráadásul, ami még nagyobb baj, Carole-nak igaza van.

– Oké, elismerem! Néhányan megüthették volna a mércét, ha hajlandó lettem volna kompromisszumot
kötni. De én a tökéletest kerestem.

– Nem fogja megtalálni. Senki sem tökéletes. Maga is tudja. Mi az igazi ok?

– Be vagyok ijedve – mondta ki a férfi, életében először. Azt hitte, kiesik a székéből. Hogy éppen az ő
szájából jöjjenek ki ezek a szavak!

– Így már jobb. Miért? – Charlie csak utólag jött rá, milyen ügyesen faggatja Carole. Az volt a dolga,
hogy közel férkőzzön az emberekhez, belelásson a gondolataikba, a lelkükbe, és igazán értett hozzá.
Ugyanakkor a férfi érezte, hogy itt biztonságban lesz, mert Carole nem akarja bántani.

– Tizenhat éves voltam, amikor meghaltak a szüleim: attól kezdve a nővérem nevelt. Huszonegy éves
voltam, mikor őt is elvitte az agydaganat. Így lett vége a családunknak. Nyilván az lappanghatott bennem,
hogy ha megszeretek valakit, az is meghal, vagy elhagy, vagy nyoma vész, vagy szakít velem, és mindig
igyekeztem elsőnek kívül lenni az ajtón.

– Logikus – mondta halkan Carole, szúrós szemmel fürkészve a férfit. Tudta, hogy az igazat hallja. –
Valóban, az emberek meg halnak, kiszállnak a kapcsolatokból és eltűnnek. Bizony, így van ez. De ha
mindig maga dobbant elsőnek, idővel biztosan egyedül marad. Nem bánja?

– Nem bántam. – Múlt időben. Az utóbbi időben nagyon bánja, de ezt egyelőre nem közli a nővel.

– Magas árat fizet ezért a rémüldözésért – jegyezte meg a nő halkan, aztán hozzátette: – Valójában fél a
szerelemtől. Magam sem vagyok jó a témában. – Hirtelen elhatározta, hogy őszinte lesz, mert ő is
tökéletes biztonságban érezte magát Charlie mellett. Evek óta nem mondta el senkinek, és most is rövidre
fogta a történetet. – Huszonnégy évesen mentem férjhez. A férjem apám barátja volt, egy nagyvállalat
vezetője, briliáns elme. Kutatóvegyész, egy közismert gyógyszergyár alapítója. De nem volt normális.
Húsz évvel idősebb nálam, rendhagyó egyéniség: önimádó, eszelős, zseniális, sikeres és elbűvölő,
továbbá veszélyes alkoholista és brutális szadista. Az volt életem legszörnyűbb hat éve ezzel a
szörnyeteggel. És még mindig azt mondta, milyen szerencsés vagyok, hogy a felesége lehetek! Mert senki
sem tudta, mi folyik a zárt ajtók mögött. Karamboloztam, azt hiszem, szándékosan. Meg akartam halni.
Egyfolytában kínzott, és ha egy-két napra otthagytam, visszahozott vagy visszaédesgetett. Az ilyenek
sosem tévesztik szem elől a zsákmányt. Aztán a kórházi kezelés a baleset után kijózanított. Soha többé
nem mentem vissza. Egy évig elbújtam Kaliforniában, megismertem egy csomó jó embert, kitaláltam,
mihez akarok kezdeni. Mikor hazaértem, megnyitottam ezt a központot, és soha többé nem néztem vissza.
 – A férjével mi történt? Most hol van?

– Még mindig itt. Valaki mást kínoz. Már benne jár az ötödik ikszben. Tavaly vett feleségül valami
szerencsétlen kis úrilányt. Szegény kölyök! A férjem ugyanolyan elbűvölő és ugyanolyan perverz, mint
volt. Időnként felhív, egyszer levelet is írt, hogy semmit sem jelent neki a felesége, még mindig engem
szeret. Nem válaszoltam, nem hívtam vissza. Végeztem vele, és nincs kedvem még egyszer próbálkozni
ezzel. Azt hiszem, joggal leszögezheti, hogy iszonyodom az elkötelezettségtől vagy a kapcsolatoktól –
mondta mosolyogva. – És ez maradjon csak így. Nem óhajtom még egyszer kiveretni magamból a szuszt.
Sosem sejtettem, hogy ez lesz. De mások se. Ők csak annyit láttak, hogy jóképű, elragadó és gazdag.
Úgynevezett „jó” családból származik, a saját famíliám sokáig azt hitte, hogy meghibbantam, amiért
elhagytam. Valószínűleg ma is ezt hiszik, csak túlságosan udvariasak, hogy közöljék velem, inkább
elkönyveltek csodabogárnak. Csakhogy én élek, és épelméjű vagyok, bár ez sokáig kétségesnek látszott
azok után, hogy belehajtottam a Long Island Gyorsforgalmin egy kamion hátuljába. Higgye el, sokkal
kevésbé volt fájdalmas és veszedelmes, mint a szadista férjem feleségének lenni. Úgyhogy kidobtam az
ablakon a biológiai órámat, és mentek utána a tűsarkúk, az arcfestékek, az összes kis fekete koktélruha, a
karikagyűrű és a köves kísérőgyűrű. Szerencsére nem lett tőle gyerekem, mert ha igen, valószínűleg vele
maradok. Most viszont egy-két gyerek helyett van mindjárt negyven, egy egész kerületre való, és hozzájuk
még Gabby és Zorro! Sokkal boldogabb vagyok, mint akkor voltam! – mondta, és a szeme maga volt a
sebzett szomorúság. Megjárta a poklokat, gondolta Charlie, hát azért olyan drágák neki a gyerekek a
központban. Ő is gyerek lesz közöttük. Charlie-t a hideg lelte a történettől, amit Carole olyan tömören és
szabatosan adott elő. Pedig ez nem ilyen egyszerű dolog volt, hanem lidércnyomás. De végre felébredt
belőle, igaz, hat év kellett hozzá. Mit szenvedhetett ez alatt a hat év alatt! Charlie nagyon sajnálta, annyira
sajnálta, hogy arról Carole-nak fogalma sem lehetett. És lám, mégis életben maradt, hogy elmondhassa
élete történetét, és végzi ezt a csodálatra méltó munkát, holott lehetne nyáladzó elmebeteg, drogos,
alkoholista vagy halott is. Ám ő szép életet teremtett magának a rosszból! Igen… de milyen sokat feladott
érte!

– Nagyon sajnálom, Carole. Azt hiszem, egyszer mindenkinek feltálal a sors valami szörnyűséget. Az
élet arról szól, mihez kezdünk a katasztrófa után, hány cserepet tudunk kiszedni a szemétből, hogy
összeragasztgassuk. – Tudta, hogy belőle még jókora darabok hiányoznak. – Maga nagyon bátor.

– Maga is. Tizenhat évesen iszonyú csapás lehetett elveszíteni az egész családját. Lehet, hogy sohase
teszi túl magát rajta egészen, de talán lel magában annyi kurázsit, hogy ne ott keressen, ahol nincs. Szívből
kívánom – mondta gyengéden.

– Én is kívánom magának – felelte Charlie, és hálás volt a sorsnak, amiért őszinték tudtak lenni
egymáshoz.

– Bár én inkább magára fogadnék – mosolygott Carole. – Én így szeretem az életemet, amilyen most:
egyszerű, könnyű, komplikációmentes.

– És magányos – szúrta közbe Charlie kíméletlenül. – Nekem ne mondja, hogy nem az. Maga is tudja,
hogy hazudik. Én is magányos vagyok. Mindenki az. Ha a magányt választja, lehet, hogy nem sebez meg
senkit, ám nagy árat fog fizetni érte. Ez sokba kerül. Lehet, hogy így nem lesznek kék foltjai, nem
rugdossák össze, de ha este hazamegy, ugyanazt hallja, amit én: a csendet. És sötét a ház. Senki sem
kérdezi meg, hogy van, senkit sem érdekel. Esetleg a barátait igen, de mindketten tudjuk, hogy az nem
ugyanaz.
 – Nem az – mondta Carole őszintén. – De az alternatíva még ijesztőbb.

– Egy napon talán a csend lesz ijesztőbb. Időnként az idegeimre megy. – Főleg az utóbbi hetekben. És az
idő sem áll a pártján. Sőt már Carole sem dicsekedhet sokáig az idő szövetségével.

– És olyankor mit csinál? – kíváncsiskodott a nő.

– Világgá megyek. Utazom. Összejárok a barátaimmal. Bulizom. Nőket szórakoztatok. Sok eszközzel be
lehet tömni azt az űrt. De a legtöbb eszköz mesterséges, és akárhova is menjen, viszi magával a kísérteteit.
– Még senkivel sem beszélt ilyen őszintén, kivéve a pszichiáterét. Belefáradt a színlelésbe, egyszerűen
nem bírta már azt tettetni, hogy minden a legnagyobb rendben. Hiszen nincs így.

– Igen, tudom – felelte Carole halkan. – Jómagam dolgozom összeesésig, és azt mondom magamnak,
hogy ezzel tartozom a gyerekeknek. De nem mindig róluk van szó. Van, hogy igen, de van, hogy rólam. És
ha még marad időm, miután hazamegyek, úszom, vagy fallabdázom, vagy elmegyek az edzőterembe.

– Aminek legalább megvan az eredménye – mosolygott Charlie. – Micsoda csődtömegek vagyunk, nem?
Két ember, aki iszonyodik az elkötelezettségtől, együtt vacsorázik, és kicseréli a szakmai titkokat.

– Vannak ennél rosszabb dolgok is. – Carole gyanakodva sandított rá. Ugyan miért hívta meg ez a férfi
vacsorázni? Okkal kételkedett benne, hogy ez kizárólag a központtal kapcsolatos terveinek szólt volna. –
Legyünk barátok! – mondta szelíden, mert idejekorán le akarta fektetni a szabályokat, és ki akarta jelölni a
határokat. Ehhez nagyon értett.

Charlie hosszan, keményen nézett rá, mielőtt felelt volna, mert őszinte akart lenni. Amikor vacsorára
hívta, nem volt az. De jobb későn, mint soha.

– Ilyet nem ígérek. – A két kék tekintet összekapcsolódott. – Nem szoktam megszegni az ígéreteimet, és
nem vagyok biztos benne, hogy ezt képes lennék megtartani.

– Én pedig nem vacsorázom együtt magával, ha nem lehetek bizonyos benne, hogy csak barátok vagyunk.

– Akkor álljon át az ebédekre. Hozok magának banánt, vagy elmehetünk Sallyhez, és összezsírozhatjuk a
képünket az oldalassal. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem lehetünk barátok, vagy ne akarjunk azok
lenni. De maga annál jobban tetszik nekem. Még annak is lehetnek romantikus hangulatai, még az is
randevúzgathat, aki iszonyodik az elkötelezettségtől.

– Ez lenne az? – hökkent meg Carole. Sosem gondolta volna, hogy ez rejlik a vacsorameghívás mögött.
Komolyan elhitte, hogy az alapítványról lesz szó, de mostanra annyira megkedvelte Charlie-t, hogy örült
volna a barátságának.

– Nem tudom – felelte Charlie tétován. Nem akarta bevallani, hogy hazudott, vagy fortéllyal vette rá a
nőt erre a közös vacsorára. Szexben és háborúban minden megengedett, ahogy Adam mondja. Hát ez nem
háború, de nem is szex. Arra még sokat kell várni, már ha bekövetkezik valaha is. – Nem tudom. Annyit
tudok, hogy két intelligens ember, akinek hasonló az érdeklődési köre, megpróbált közelebbről
megismerkedni. Ám azt szeretném, ha a következő már randevú lenne.

Carole elgyötörten gunnyasztott egy percig, és nem válaszolt. A legszívesebben elrohant volna. Aztán
fölemelte a pillantását, és boldogtalanul nézett a férfira.
 – Nem randevúzom.

– Az tegnap volt, de a tegnap elmúlt. Holnap eltöprenghet rajta, és kielemezheti az érzéseit. Még nem
kell sorsdöntő elhatározásokat hoznia. Vacsoráról van szó, nem mellkasi sebészetről – mondta egyszerűen
és logikusan.

– És mit gondol, melyikünk teszi be előbb az ajtót?

– Majd kisorsoljuk, de figyelmeztetem, már nem vagyok a régi formában. Nem futok olyan gyorsan,
ahogy szoktam. Lehet, hogy maga ér elsőnek az ajtóhoz.

– Charlie, velem akarja igazolni a szakítási teóriáját? Hogy előbb-utóbb elhagyja az összes asszony?
Engem ne használjon a neurotikus elméletei igazolására! – A férfi elmosolyodott.

– Majd iparkodni fogok, de ezt sem ígérhetem. Ne feledje: csak vacsora! Nem életre szóló
elkötelezettség. – Legalábbis egyelőre. Némán figyelmeztette magát, hogy óvakodjon attól, amit a
legjobban szeretne. Egyelőre örüljön, hogy Carole-lal töltheti az időt, mert el sem tud képzelni ennél
jobbat, és mindegy, meddig tart, vagy ki ér az ajtóhoz előbb.

– Ha az eszményi nőt keresi, talán nem olyasvalakivel kellene vacsoráznia, aki iszonyodik az
elkötelezettségtől.

– Majd megpróbálom észben tartani. Nem kell a pszichiáteremnek lennie, Carole. Az már van. Csak a
barátom legyen.

– Azt hiszem, már az vagyok. – A többit még nem tudták, de nem is volt szükségük rá. Lehet jövőjük, ha
Carole is úgy akarja.

A férfi rendezte a számlát, aztán hazakísérte Carole-t, aki egy meglepően elegáns, kicsi, barna homokkő
házban lakott, ahova nem invitálta be őt. Charlie nem is számított rá. Ő már annak is örült, hogy ilyen jól
sikerült az első találkozásuk.

Carole elmagyarázta, hogy hátul lakik egy kis garzonban, amelyet a ház tulajdonosaitól bérel. Nagy
szerencséje volt vele, mert hihetetlenül olcsó. Charlie-nak megfordult a fejében, hogy kapott-e vajon
tartásdíjat a válás után. Említette, hogy a férje gazdag ember volt. Remélhetőleg más is jutott neki, nem
csak keserűség.

– Köszönöm a vacsorát – mondta udvariasan Carole, majd határozottabban hozzátette: – De ez nem

randevú volt.

– Tudom, és köszönöm, hogy emlékeztet. – Charlie csillogó szemmel nézte. Kék inget viselt nyakkendő
nélkül, farmert, kék szvettert, ugyanolyan árnyalatút, mint Carole, és barna krokodilbőr papucscipőt zokni
nélkül. Roppant mutatósan festett, Carole pedig gyönyörű volt. – Mit szólna egy vacsorához a jövő héten?
– kérdezte búcsúzóul.

– Majd gondolkodom rajta – ígérte Carole. A zárba illesztette a kulcsát, intett, aztán eltűnt az ajtó
mögött.
 – Jó éjszakát! – súgta Charlie csendesen mosolyogva. Lehajtott fejjel ballagott a sarokig, Carole-on
tűnődött, és azokon a dolgokon, amelyeket elmondtak egymásnak. Nem nézett hátra, ezért nem vehette
észre, hogy Carole az egyik emeleti ablakból figyeli, miközben ő is azon töpreng, mit gondolhat róla a
férfi, mint ahogy Charlie-t is az ő gondolatai foglalkoztatták. Csakhogy Charlie örült, míg Carole meg volt
rémülve.
 12.

Két nappal Carole és Charlie vacsorája után Adam megállt szülei Long Island-i háza előtt az új
Ferrarival. Tudta, hogy nem számíthat sok jóra. Elvárták tőle, hogy mint minden évben, most is ott legyen
a családdal a zsinagógában, és neki ez is volt a szándéka. Ám telefonált az egyik sztársportolója, és
halálra rémülten közölte, hogy a feleségét letartóztatták bolti lopásért, a tizenhat éves fia pedig akkor
bukott le, amikor kokaint árult. Lehet, hogy Weisséknek ünnepük van, ám egy minnesotai futballista semmit
sem tud a jóm kipúrról, csak arról, hogy neki okvetlenül szüksége van Adam segítségére, aki mindig ott áll
mellettük, hogy kihúzza őket a bajból.

A kölyköt még délelőtt elvitték Hazeldenbe. Adam szerencsére ismerte a bolti szarka feleség ügyével
megbízott helyettes államügyészt. Megegyeztek száz óra közmunkában, és az államügyész megígérte, hogy
nem közlik a hírt a sajtóval. A középhátvéd nem győzött az ügyvédjének hálálkodni. Azt mondta,
megmentette az életét, úgyhogy Adam fél hétkor már el is indulhatott. Az út a Long Island-i házhoz egy
óráig tartott. A szertartásról ugyan lemaradt, de legalább a vacsorán ott lesz. Tudta, hogy az anyja
őrjöngeni fog, és ő is dühös volt magára. Ezen a napon kimondottan szeretett ott lenni a zsinagógában,
hogy bűnbocsánatért imádkozzon, és megemlékezzen a halottakról. Általában hidegen hagyta a vallás, de
szerette a zsidó ünnepeket, és örült, hogy Rachel is ilyen szellemben neveli a gyerekeiket. Jacobnak
nyáron volt a bar micvája, és Adam megkönnyezte, amikor a fia először olvasott fel héberül a Tórából.
Még sosem volt olyan büszke, mint akkor, és nem felejtette el, hogy az apja sírt az ő bar micváján.

Hát ma este nem lesz elérzékenyülés. Az anyja őrjöngeni fog, amiért annyira sem érdemesítette őket,
hogy velük menjen a zsinagógába. Mindig talál valami kifogásolnivalót a kisebbik fián. Az nem érdekli,
hogy Adamnek kötelessége válsághelyzetben az ügyfelei mellett állni. A válás óta haragudott rá. Még most
is jobban szerette Rachelt, mint a tulajdon vérét.

A család a nappaliban ült, mikor Adam besietett. Nemrég jöttek haza a zsinagógából. Adam gyönyörűen
szabott, sötétkék Brioni-oltönyt, nyakkendőt, méretre készült fehér inget, tükörfényes cipőt viselt. Minden
más anya elolvadt volna egy ilyen atléta termetű, egzotikusan sötét szépségű fiútól. Régebben, ritka jó
napjaiban az anyja mondott olyanokat, hogy Adam egy ifjú izraeli szabadságharcosra emlékeztet, és hébe-
hóba hajlandó volt elismerni, hogy büszke rá. Mostanában legfeljebb arra érdemesítette, hogy Adam a
lelkét adta el, hogy gyalázatos életet élhessen napjaink szodomai erkölcsű világában. Rosszallt mindent,
amit a fia csinált: a nőit, az ügyfeleit, az útjait Las Vegasba, amikor vagy tárgyalt, vagy bokszmeccsre,
illetve rapkoncertekre ment. Nehezményezte még Charlie-t és Grayt is: két nagy rakás szerencsétlenség,
mondta, egyik se nősült meg, nem is fog soha, csak a feslett némbereket hajtják. És ha meglátta Adamet
egy bulvárlapban, amint az aktuális nőjével áll ott Vana vagy egy másik ügyfele mellett, felhívta és
legorombította, mert szégyent hoz a családra. Adam bizonyosra vette, hogy a mai este sem lesz más.

Mrs. Weiss főbűnnek tartotta, ha valaki jóm kipúrkor elmarad a zsinagógából. A fia már a rós hasánára,
a zsidó újévre sem jött haza. Atlantic Citybe kellett mennie egy vitás szerződés miatt, ugyanis az egyik
leghíresebb musicalszínésze olyan tökrészegre itta magát, hogy összeesett a színpadon. Adam ügyfélkörét
hidegen hagyták a zsidó ünnepek, amelyek a világot jelentették az anyjának. Az arca olyan volt, mint a kő,
amikor a fia megjelent a nappaliban. Adam sápadt volt az idegességtől. Valahányszor be kellett tennie a
lábát a szülői házba, visszaváltozott kisgyerekké, ami számára cseppet sem boldog emlékeket jelentett,
mert születése óta betolakodónak kellett éreznie magát.

– Szervusz, anya, elnézést, hogy késtem! – Odament az anyjához, lehajolt, hogy megcsókolja, ám az
elfordította az arcát. Apja a díványon ült, és a cipőjét szemlélte. Hallotta, amikor a fia bejön, de nem
nézett fel rá. Nem szokott ilyet csinálni. Adam csókot lehelt az anyja feje búbjára, majd hátralépett. –
Elnézést kérek mindenkitől, de nem az én hibám. Válsághelyzet az egyik ügyfeleimnél. A sráca drogot
árul, a felesége majdnem bekerült a sittre. Magyarázhatott, amennyit akart; az anyja úgyis csak újabb
municiónak használta ellene.

– Bűbájos embereknek dolgozol! – mondta olyan éles hangon, hogy rágós marhasültet lehetett volna
szeletelni vele. – Milyen büszke lehetsz rájuk! – tette hozzá méregtől csöpögő hangon. Adam látta, hogy a
nővére összenéz a férjével, míg a bátyja a homlokát ráncolva elfordul. Gyönyörű estére van kilátás! Az
ilyenek után szokott napokig fájni a gyomra.

– Ebből tartom el a gyerekeimet – mondta könnyednek szánt hangon. A tálalószekrényhez ment, és töltött
magának. Jó rendes adagot. Vodkát tisztán, jéggel.

– Annyi ideig se bírod ki ital nélkül, amíg leülsz? Nem jössz a zsinagógába jóm kipúrkor, nem üdvözlöd
tisztességesen a családodat, de inni bezzeg iszol! Egy nap úgyis az Anonim Alkoholistáknál kötsz ki,
Adam.

Mit lehet erre mondani? Charlie-val és Grayjel elhülyéskedhette volna, de ebben a családban nem lehet
viccelődni. Mintha süvét ülnének, olyan képpel várták, hogy a házvezetőnő tálaljon és az asztalhoz
szólítsa őket. Ez ugyanaz a Mae nevű, afroamerikai asszony volt, aki harminc éve dolgozott náluk, bár
Adam sose értette, miért. Az anyja csak per „schwartze” emlegette szemtől szembe is, holott Mae
mostanra jobban beszélt jiddisül, mint Adam. Mae volt az egyetlen, akinek Adam örülni tudott, ha
nagyritkán meglátogatta a családot. Az anyja mindig rosszallóan mondta ki a nevét. Hogy hívhatnak
valakit úgy, hogy Mae?

– Milyen volt a zsinagógában? – érdeklődött Adam udvariasan, hátha szóba állnak vele. Sharon, a
nővére fojtott hangon társalgott Barbarával, a sógornőjükkel; Ben bátyja golfról beszélgetett a só-
porukkal, Gideonnal, akit mindenki utált, tehát úgy tettek, mintha nem lenne neve. Ha valaki nem ütötte
meg a Weiss család mércéjét, akkor mindenki úgy tett, mintha nem lenne neve. Ben orvos volt, Gideon
csak biztosítási ügynök. Adam ugyan magna cum luude doktorált a Harvardon, de ezt örökre elrontotta
azzal, hogy elvált a házasságtörő feleségétől. Rachel hűtlenségéért az anyja szerint bizonyosan a fia a
hibás. Ilyen nő, mint Rachel, miért hagyna ott egy rendes férjet? Csak meg kell nézni, micsoda
nőszemélyekkel adja össze magát a válása óta. Adam kívülről tudta az összes mantrát. Ebben a játékban ő
sosem győzhetett. Még próbálkozott, de már maga sem tudta, miért.

Mae végre asztalhoz szólította őket. Ki-ki elfoglalta a helyét, anyjuk az asztalfőn – ahonnan olyan
pillantást vetett a kisebbik fiára, hogy a halak felfordultak volna tőle, ha a tengerbe néz így –, az apjuk az
asztalvégen, a két házaspár egymással szemközt. Az unokák most is a konyhában kaptak enni, Adam nem is
látta még őket. A srácok kosárra dobáltak az udvaron, és titokban bagóztak. Adam gyerekei sosem jöttek
el. Az anyja az általa kitűzött, külön időpontokban találkozott velük és Rachellel. Adamet az apja és
nővére közé ültették, ahol mindig beleverte a térdét az asztallábba. Olyan volt, mintha egy alkalmatlan
időben jött vendégnek szorítottak volna helyet. Nem nagyon érdekelte, mégis volt valami olyan íze a
dolognak, mintha számára nem lenne hely ebben a családban. Főleg az utóbbi években érezte ezt. Amióta
elvált Racheltől, úgy bántak vele, akár egy páriával, aki csak bánatára és szégyenére van az anyjának.
Teljesítményei, amelyeknek a külvilág elismeréssel adózott, itt semmivé töpörödtek. Úgy méregették,
mintha az űrből pottyant volna közéjük, ő pedig pillanatról pillanatra sápadtabb lett, és rettenetesen
szeretett volna hazamenni. Az a legborzasztóbb, hogy neki ez az otthona, akármilyen nehéz is ezt elhinni.
Ezeket a rosszindulatú idegeneket kell a családjának neveznie.

– Merre jártál mostanában? – törte meg az anyja a csendet, hogy mindenki hallhassa, amint a kisebbik
fia felsorol olyan helyeket, mint Las Vegas és Atlantic City, ahol szerencsejáték van és prostitúció és
ledér nőszemélyek, akik mind azért sereglenek oda, hogy Adam használhassa őket.

– Ó, mindenfelé – felelte Adam diplomatikusan. Ismerte a csíziót. Nehéz volt elkerülni az itthoni
csapdákat és taposóaknákat, de azért iparkodott. – Augusztusban voltam Olaszországban és
Franciaországban.

Nem lett volna értelme elmondani, hogy csak a múlt héten járt Atlantic Cityben, ahol ismét neki kellett
elsimítani a botrányt. Szerencsére azt nem várta el az anyja, hogy rós hasánára is hazajöjjön a fia, ő csak a
jóm kipúrhoz ragaszkodott. Adam a nővérére pillantott, Sharon rámosolygott, és a férfinak egyetlen
lidércnyomásos pillanatra úgy rémlett, hogy Sharon haja az égnek mered, fehér csíkok jelennek meg
benne, és a szájából hegyes agyarak lógnak. Magában mindig csak Frankenstein menyasszonyaként
emlegette a nővérét. Sharonnak két gyereke volt, akiket ő alig ismert, mindkettő kiköpött Gideon és
Sharon. Kötelességtudóan részt vett az összes bar micván és bat micván, ám ezt leszámítva idegenek
voltak számára az unokaöcsök és unokahúgok. Charlie-nak és Graynek meg is mondta, hogy jobb szereti
így. Az ő családja, mondta, csupa torzszülöttből áll, igaz, azoknak ugyanaz volt a véleményük róla.

– Milyen volt a Mohonk tónál? – kérdezte az anyjától. Nem értette, miért járnak oda még mindig. Az
apja negyven éve vagyont keresett a tőzsdén, megengedhették volna maguknak, hogy akárhova elmenjenek.
De az anyja szerette játszani, hogy még mindig szegények. Mivel pedig utált repülőgépen utazni, a család
sosem ment messze.

– Nagyon jó – felelte az anyja, azt keresgélve, mivel sebezhetné meg a fiát. Általában Adam szavait
használta bunkónak, amivel fejbe verhette a gyerekét. Tehát nem volt szabad információt adni neki azon
kívül, amit a vallásos áhítattal vásárolt pletykalapokban olvashatott, vagy a televízióban láthatott. A
legrondább képeket, amelyeken Adam valamelyik ügyfelét éppen bilincsbe verve vitték a börtönbe,
kivágta az újságból, és elküldte a fiának. Kis megjegyzéseket is írogatott hozzájuk: „Ha netán ez elkerülte
a figyelmedet…” A nagyon ocsmányakat három példányban postázta, külön borítékban. „Ez csak most
jutott eszembe…”

– Hogy érzed magad, apa? – Ez volt Adam második kísérlete a beszélgetésre, amely mindig ugyanazzal
az eredménnyel járt. Fiúkorában meg volt győződve róla, hogy a földönkívüliek kicserélték az apját egy
robotra. A robotban volt egy hibás alkatrész, amitől rosszul tudott beszélni. Képes volt rá, de rugdosni
kellett, hogy beinduljon, és akkor derült csak ki, hogy lemerült az eleme. Apja szabványos válasza a fia
kérdésére az volt, hogy „nagyon jól”, amit a tányérjába bámulva, két falat közben mondott el, egyszer sem
nézve a kérdezőre. Szellemileg kivonult a családból, nem volt hajlandó belefolyni semmiféle
beszélgetésbe; kizárólag így vészelhette át ötvenöt éve tartó házasságát. Ben fia az ötvenöthöz közeledett,
Sharon nemrég múlt ötven; a kilenc évvel később született Adamet kínos malőrnek tekintették, amely arra
sem méltó, hogy beszéljenek róla, vagy szóljanak hozzá. Kizárólag akkor érdemesítették ilyesmire, ha
rosszul csinált valamit.

Nem emlékezett rá, hogy az anyja egyszer is kimondta volna a „szeretlek” szót, vagy egyszer is becézte
volna. Nyűgöt és bosszúságot jelentett születése óta. Ha kedvesek voltak hozzá, akkor levegőnek nézték,
ha komiszak, akkor szidták, megszégyenítették, ledorongolták, elfenekelték. Illetve ezt csak az anyja
csinálta, akinél ebből állt a gyereknevelés. Élvezettel csinálta most is, mikor a fia túllépett a negyvenen.
Csak a konkrét verés maradt el.

– No és kivel jársz most, Adam? – kérdezte az anyja, miközben Mae feltálalta a salátát. Adam úgy vélte,
ez a büntetése, amiért nem ment el a zsinagógába: az anyja korábban vezényel össztüzet. Általában kivárta
vele a desszertet és a kávét. Adam rég megtanulta, hogy erre a kérdésre nincs megfelelő válasz. A plafon
is leszakadna, ha az igazat mondaná.

– Senkivel. Sok dolgom volt – felelte kitérően.

– Veszem észre – mondta az anyja, és a tálalószekrényhez sietett. A kicsi, vékony asszony olyan
egyenesen tartotta magát, mint aki nyársat nyelt, és hetvenkilenc évéhez képest nagyszerű formában volt. A
férje nyolcvanéves volt, de még mindig stramm ember, legalábbis fizikailag.

Mrs. Weiss kivett a tálalószekrényből egy Enquireri, és úgy adta tovább, hogy mindenki
gyönyörködhessen benne, aki az asztal nál ül. Ezúttal nem bajlódott újságkivágásokkal. Láthatólag az
ünnepre tartogatta az Enquireri, hogy ne csak Adamnek, de a családnak is meglegyen az öröme. A fénykép
Vana koncertjén készült, Adam mellett egy tátott szájú, csukott szemű lány állt bőrdzsekiben. A szoknyája
minimális volt, a melle majdnem szétrepesztette a fekete blúzt.

– Ez ki? – kérdezte az anyja olyan hangon, ami azt sugallta, hogy Adam tudatosan félrevezeti őket. A
férfi csak bámult. Egy percig fogalma sem volt, ki a csoda ez. Aztán eszébe jutott. Maggie. A lány, akinek
szerzett egy széket a színpadon, aztán hazafuvarozta arra a lepratelepre, ahol lakik. Szívesen megmondta
volna az anyjának, hogy ne aggódjon, nem feküdt le ezzel a lánnyal, tehát nem számít.

– Csak egy lány, aki mellettem állt a koncerten.

– Nem vele jársz? – Anyja a megkönnyebbülés és a csalódás között őrlődött. Most másik fegyvert kell
keresnie.

– Nem. Charlie-val mentem.

– Kivel? – Anyja mindig megjátszotta, hogy nem emlékszik. Ebbe, hogy nem jegyezte meg Adam
barátainak a nevét, nagyszerűen bele lehetett csomagolni a fiával szembeni elutasítást.

– Charles Harringtonnal.

– Ó! Azzal? Aki nyilván homokos. Különben megnősült volna. – Ez igazi parádés riposzt volt: most már
az anyja ült a nyeregben. Ha azt feleli, hogy Charlie nem homoszexuális, az anyja rákérdez, hogy azt meg
ugyan honnan tudja, és attól fogva Adam csak a hamut szórhatja a fejére. Ha meg minden elővigyázatosság
csúfjára egyetért vele a békesség kedvéért, az anyja okvetlenül beleveri később az orrát. Más témákban
már volt szerencséje ehhez a harcmodorhoz. Okosabb, ha nem mond semmit. Inkább rámosolygott Mae-re,
aki másodszor kínálta körbe a zsemlét. A házvezetőnő kacsintott. Már annak idején is ő volt a kicsi Adam
egyetlen szövetségese.

Mire felálltak az asztaltól, úgy érezte magát, mint aki több órája van a pokolban. A gyomrában ökölnyire
nőtt a kődarab. Családtagjai visszatelepedtek ugyanazokba a székekbe, amelyekben vacsora előtt ültek,
amelyekben mindig ültek. Adam körbehordozta a tekintetét a szobán, és rájött, hogy nem bírja tovább.
Odament az anyjához, hogy ha annak netán olyanja támadna, átölelhesse őt. Nem történt meg gyakran.

– Ne haragudj, anya, de iszonyúan fáj a fejem. Attól félek, migrén. Elég hosszú utam lesz, hazamennék. –
Csak ki innen, minél előbb!

Anyja egy hosszú pillanatig nézte, aztán bólintott. Kellően megfenyítette kisebbik fiát, amiért nem jött
velük a zsinagógába: most már elmehet. Teljesítette a feladatát, mint pofozógép és bűnbak. Mrs. Weiss
ebbe a szerepkörbe skatulyázta be a gyerekét, aki volt olyan arcátlan akkor megszületni, amikor ő azt hitte,
végre végzett az anyasággal, most már zavartalanul élvezheti a teadélutánokat és a bridzselést. De
meglakolt érte, bár az ilyesmit nem lehet eléggé büntetni. Mindig csak púp volt a hátán, sose telt benne
semmi öröme. A testvérek követték az anyai példát. A tizennégy éves Ben halálosan szégyellte, hogy az
anyja már megint állapotos. A kilencéves Sharon tombolt, hogy felborítják az életét. Az apjuk golfozott, és
elzárkózott mindennemű nyilatkozattól. A családi bosszúhadjárat betetőzéseként dajkára bízták a
csecsemőt. Amit büntetésnek szántak, áldásnak bizonyult, mert az asszony, aki tízéves koráig nevelte,
aranyszívű, gyengéd, jóságos teremtés volt, az egyetlen tisztességes ember, akit a gyermek Adam ismert.
Aztán a tizedik születésnapján a dadát sommásan kirúgták, azt se engedték meg, hogy elbúcsúzzanak
egymástól. Máig eszébe jutott néha, hogy vajon mi történt a dadájával. Mivel már akkor sem volt fiatal,
mostanra bizonyára meghalt. Évekig furdalta a lelkiismeret, amiért nem próbálta megkeresni. Vagy
legalább írt volna neki, hogy megköszönje a jóságát.

– Ha nem innál annyit, és nem járnál züllött nőkkel, a fejed se fájna – közölte az anyja. Adam nem tudta,
mi közük lehet a züllött nőknek a migrénhez, de nem kérdezett rá. Szó nélkül hagyta, amit az anyja mondott,
egyszerűbb volt így.

– Köszönöm a finom vacsorát. – Fogalma sem volt, mit evett. Talán marhasültet. Sohasem nézte, mit
tálalnak elé a háznál, csak átrágta magát rajta.

– Majd telefonálj! – mondta az anyja szigorúan. Adam bólintott, és nem kérdezte meg, hogy miért
telefonáljon. Újabb kérdés, amelyre senki sem tudta volna a választ. Miért akarná felhívni az anyját?
Sosem akarta, mégis megtette, megszokásból és udvariasságból, nagyjából hetente, és imádkozott, hogy az
anyja ne legyen otthon, hadd hagyjon üzenetet neki, lehetőleg az apjánál, aki a szervusz és a viszontlátásra
közé mindig csak azt a három szót tudta beszuszakolni, hogy: „Majd átadom neki.”

Adam sorra elbúcsúzott a rokonságtól a nappaliban, aztán beköszönt Mae-hez a konyhába, majd
kisurrant az ajtón, és hatalmas sóhajjal zuhant be a Ferrari ülésére.

– Kurva életbe, hogy utálom ezt a népséget! – De jó volt kimondani! Rátaposott a gázra. Tíz perc múlva
a Long Island Gyorsforgalmin robogott, rendesen túllépve a megengedett sebességet, de máris enyhülő
gyomorfájással. Telefonált Charlie-nak, csak hogy egy normális ember hangját hallja, de mivel a barátja
nem volt otthon, hagyott egy bárgyú üzenetet a gépnek. Ahogy ment hazafelé, azon kapta magát, hogy
Maggie-re gondol. Szörnyű az a fotó az Enquirerben. Annál azért jobban néz ki. A maga módján egész
helyes lány. Egy darabig tépelődött, hogy ne hívja-e fel. Á, inkább nem. De muszáj megszabadulni
valahogy ettől a rémes lelkiállapottól. Arra viszont van egy sereg ismerőse. Ahogy hazaért, elkezdte hívni
őket. Egy se volt otthon. Péntek este van, a lányok, akiket ő ismer, ilyenkor randevúznak valaki mással.
Pedig neki csak annyi kellene, hogy valaki mosolyogjon rá, szóljon hozzá, ölelje át. Még szexelni se akar,
csak ismerje el az a másik, hogy ő is ember. A család kiszívta minden erejét. Mintha vámpírok szívták
volna ki a vérét. Vérátömlesztésre volt szüksége.

Ült a lakásán, pörgette noteszának lapjait. Hét nőt hívott fel, de csak az üzenetrögzítőjükkel beszélhetett.
Aztán eszébe jutott Maggie. Valószínűleg dolgozik, de essen bele a fene, akkor is megpróbálja. Már
elmúlt éjfél, talán hazament a lány. Előhalászta a bőrdzsekit, amit azon az estén viselt Vana koncertjén,
kereste a fecnit, amire felírta Maggie számát. Az utolsó zsebben találta meg. Maggie O'Malley.
Tárcsázott. Kész nevetség, hogy épp ehhez a lányhoz fordul, de muszáj beszélnie valakivel. Az anyja az
őrületbe kergeti. A nővérét gyűlöli, illetve még csak nem is gyűlöli, csak ellenszenves neki, majdnem
annyira, mint ő Sharonnak. Annak a nőnek annyiból állt az egész élete, hogy férjhez ment és lett két
gyereke. Ó, de jó lenne beszélni Grayjel vagy Charlie-val! De Gray Sylviánál van, és ahhoz már késő,
hogy hozzájuk telefonáljon. Charlie pedig elutazott a hétvégére. Vagyis marad Maggie. Fojtogató
hullámmá tornyosult benne a pánik, amely mindig megrohanta, ha Long Islanden járt, és most már valóban
migrén kínozta. Az ilyen családi összejövetelek visszahozták a legszörnyűbb gyerekkori emlékeket.
Megvárt tizenkét kicsengést. Nem vették fel. Végül bekapcsolt egy üzenetrögzítő, és felsorolt tucatnyi
lánynevet. Adam meghagyta a nevét és a számát Maggie-nek, bár maga sem értette, minek bajlódik vele.
Nyilván a lány is házon kívül mulat, mint a többiek. Ahogy letette, már tudta is, hogy ostobaság volt ez a
telefonálás. Egy vadidegen úgyse értené meg, mennyire megviseli őt, ha a családjával kell találkoznia,
vagy, hogy mennyi szenvedést okozott neki az anyja. Maggie csak egy liba, akit azért hurcolt magával egy
éjszakán át, mert nem akadt más. Csak egy pincérnő, akinek a képét az anyja kínzóeszközként használta.
Mi csoda megkönnyebbülés, hogy nem vette fel a telefont! Még csak le se feküdt vele, kizárólag azért volt
meg a száma, mert benne felejtette a dzsekije zsebében, és nem dobta ki.

Az anyai baljóslat ellenére, hogy hova vezethet az ivás, sőt még a fejgörcsök is, lefekvés előtt bedobott
egy pohárral. Majd elnyúlt az ágyán, és megpróbálta kilazítani idegeiből Long Island feszültségét. Utált
hazamenni! Ez valami egészen rafinált válfaja a tortúrának! Mindig napok kellettek, hogy magához térjen.
Mi az ördögnek ragaszkodnak a jelenlétéhez, ha úgy bánnak vele, mint egy páriával? Ilyen elmélkedések
közepette csapott le rá az ereket dübörögtető migrén, és még egy teljes óráig nem hagyta elaludni.

Egy órával később a legmélyebb álmából zavarta fel a telefon. Azt álmodta, hogy földönkívüli szörnyek
akarják felfalni elevenen, és közben sajátságosan berregnek. Ott volt az anyja is, hahotázott, és újságokat
lobogtatott. A fejére húzta a takarót, és tovább álmodta, hogy sikoltozva menekül a rémektől. Aztán rájött,
hogy a telefon az.

A fülére nyomta a kagylót, és félálomban beleszólt:

– …lló…

– Adam? – Nem ismerte meg a hangot, viszont most, ébredés után, a fejfájás még rémesebb volt, mint
elalvás előtt.

– Ki az? – Nem tudta, nem is érdekelte. A másik oldalára fordult, hogy visszaaludjon.

– Maggie. Üzenetet hagyott.

– Milyen Maggie? – Még mindig kába volt ahhoz, hogy értse.

– Maggie O'Malley. Nekem telefonált. Fölébresztettem?

 – Fel. – Valamivel tisztább volt az agya. Az ébresztőórára nézett az éjjeliszekrényén. Hajnali kettő múlt.
– Miért telefonál ilyenkor? – Ahogy magához tért, úgy múlt a fejfájása. De ha most beszélni fog a lánnyal,
nem tud majd visszaaludni.

– Arra gondoltam, hogy fontos lehet, ha éjfélkor telefonál. Most jöttem meg a munkából. Azt hittem, még
ébren van.

– Nem vagyok. – A lány nyilván azt képzeli, hogy fel akarja szedni, azért telefonált neki éjfélkor. Bár
azzal nem javított a dolgon, hogy visszahívta hajnali kettőkor, inkább rontott rajta. Most különben is túl
késő van a találkozáshoz. Hiszen most is félig alszik!

– Miről akart beszélni velem? – kérdezte Maggie kíváncsian, bár némileg feszélyezetten. Jó emlékeket
hagyott benne a találkozásuk, és hálás volt, amiért a férfi szerzett neki egy ülést a színpadon. Az viszont
csalódást okozott, hogy nem telefonált. Barátnői és kolléganői az étteremben azt mondták, nem is fog,
hiszen Maggie nem feküdt le vele. Ha megteszi, akkor a férfi is úgy érzi, hogy van valami közük
egymáshoz. Bár a főpincérnek az volt a véleménye, hogy ez éppen fordítva igaz.

– Csak azon gondolkodtam, hogy nagyon elfoglalt-e – mondta Adam: álmosan.

– Éjfélkor? – Maggie meg volt botránkozva. A férfi most már felébredt. Villanyt gyújtott, és némileg
restellte magát. A legtöbb nőismerőse, kivéve a kétségbeesetteket, most csapta volna le a kagylót. Ám
Maggie nem csapta le, viszont megsértődött az ő magyarázatától.– Mi ez, fűzőcske?

Inkább ellenszer lett volna az anyja különlegesen erős mérgére. Azt remélte, hogy egy részvétteljes lélek
átnyújtja az ellenmérget. Ha közben leesik egy kis szex, az se baj. Maggie-nél csak az volt kínos, hogy
nem ismerte igazán.

– Nem, nem fuzőcske volt, csak magányos voltam. És fájt a fejem. – Ez,még neki is siralmasan hangzott.

– Azért hívott fel, mert fájt a feje?

– Hát valahogy úgy – felelte Adam kényszeredetten. – Pocsék estém volt a szüleimnél Long Islanden.
Jóm kipúr van. – Feltételezte, hogy ilyen névvel, mint O'Malley, a lánynak lila gőze sincs a jóm kipúrról.
A legtöbb nőjének nem volt.

– Hát akkor boldog jóm kipúrt kívánok – mondta kissé csípősen Maggie.

– Nem stimmel. Az bűnbánati nap – tájékoztatta a férfi.

– Hogyhogy nem hívott korábban? – kérdezte érthető gyanakvással Maggie.

– Sok dolgom volt. – Percről percre jobban bánta, amit csinált. Úgy kell ez neki, mint púp a hátára, hogy
hajnali kettőkor ennek a lánynak kelljen magyarázkodnia, akivel sose akart beszélni. Úgy kell neki, miért
hívta fel!

– Ja, nekem is sok dolgom volt – mondta Maggie az ő jellegzetes New York-i kiejtésével. – De azért
kösz a széket meg a klassz estét. Ugye eredetileg nem is akart felhívni? – kérdezte bánatosan.

– De igen, hiszen felhívtam. Két órája! – bosszankodott Adam. Nem tartozik magyarázattal ennek a
pincérnőnek. Újult erővel hasított a fejébe a fájdalom. Mindig ezt művelték vele a Long Island-i esték.
Maggie pedig, bármit is remélt vele kapcsolatban, nem segített.

– Nem, nem akart maga nekem telefonálni. A barátnőim is megmondták.

– Maga kitárgyalt engem velük? – Kínos gondolat volt. Netán az egész szomszédságot megszavaztatták,
hogy telefonál-e Adam Weiss, vagy sem?

– Csak megkérdeztem, mi a véleményük. Akkor telefonált volna, ha lefekszem magával? – kérdezte

kíváncsian. Adam felnyögött, behunyta a szemét, és hasra fordult.

– Az istállóját, honnan tudjam? Talán igen. Talán nem. Ki tudja? Attól függ, tetszettünk volna-e
egymásnak.

– Hát őszintén megmondom, nem tudom, hogy maga tetszik-e nekem. Azon az estén eléggé tetszett,
amikor megismerkedtünk. De most már azt hiszem, hogy csak játszott velem. Talán azt gondolták Charlie-
val, hogy vicces vagyok – mondta sértődötten. A helyekből, ahova Adam vitte, no meg a limuzinjából
látszott, hogy ennek a pasasnak van pénze. Az ilyen pacákok folyton kihasználják a Maggie-féle lányokat,
aztán sose hívják fel őket. Ezt mondták a barátnők, és mikor Adam nem telefonált, Maggie úgy döntött,
hogy igazuk van a lányoknak. Most még jobban örült neki, amiért nem feküdt le a férfival, pedig annak
idején fontolgatta, csak aztán elvetette az ötletet. Nem ismeri ezt az embert, és nem fog a testével fizetni
egy színpadi székért.

– Charlie-nak az volt a véleménye, hogy maga nagyon kedves és szép – hazudta Adam. Fogalma sem
volt Charlie véleményéről. Nem emlékezett rá. Nem került szóba közöttük a lány. Csak feltűnt egy
éjszakán, keresztülcikázott a radarképernyőjükön, aztán eltűnt. Igaza van Maggie-nek: nem akarta ő
felhívni, csak most, a Long Island-i pokol után fanyalodott rá, amikor egyik nője se vette föl a telefont, és
ő ki volt éhezve egy emberi hangra. Most aztán többet is kap belőle, mint kellene.

– Hát maga, Adam? Maga szerint is kedves és szép vagyok? – De rámenős! Adam kinyitotta a szemét,
és a plafont bámulta. Mi a csudának beszélget vele? Az anyja miatt van az egész. Ivott annyit, hogy azt
gondolja, életének legtöbb keservéért az anyja a felelős. A többiért meg Rachel.

– Nézze, minek csináljuk ezt? Én nem ismerem magát. Maga nem ismer engem. Idegenek vagyunk. Fáj a
fejem, irtózatosan fáj, görcsöl a gyomrom. Az anyám szerint alkoholista vagyok. Talán az is vagyok, bár
én nem úgy gondolom. De bármi is legyek, szarul érzem magam. A kutyának sem kellettem abban a
családban, és most velük kellett töltenem az estét. Ez pedig nem semmi. Mólés vagyok, gyűlölöm a
szüleimet, és ők sem szeretnek. Nem tudom, miért hívtam fel magát, de megtettem. Nem volt otthon. Miért
nem hagyjuk ennyiben? Tegyen úgy, mintha nem kapta volna meg az üzenetemet. Talán csakugyan fel
akartam szedni. Nem tudom, mi a francnak kellett ezt csinálnom, annyit tudok, hogy szarul vagyok. Mindig
szarul vagyok, ha találkoznom kell az anyámmal. – Kezdte komolyan belelovallni magát. Maggie
csendesen figyelt.

– Sajnálom, Adam. Nekem se voltak valami klassz szüleim. Az apám meghalt, mikor hároméves voltam,
az anyám meg ivott. Nem láttam hétéves korom óta.

– Akkor ki nevelte? – Fogalma sem volt, miért folytatja a beszélgetést, miért kíváncsi erre a lányra.
 – Tizennégy éves koromig egy nagynéném. Akkor ő meghalt, én pedig nevelőszülőkhöz kerültem az
érettségiig. Illetve nem is érettségiztem. Tizenhat évesen megkaptam a végbizonyítványomat, és az óta a
magam lábán állok – mondta szárazon, mint akinek nincs szüksége sajnálkozásra.

– Jesszusom, ez elég durván hangzik. – Sok lányismerőse mesélhetett volna hasonlókat. Adam
barátnőinek ritkán jutott könnyű élet: többségüket molesztálták a férfi rokonok, és tizenhat évesen
megszöktek hazulról, aztán álltak be modellnak vagy statisztának. Ismeretségi körében kevesen
dicsekedhettek normális élettel, pláne olyan úri családdal, mint Charlie női. Maggie annyiban volt más,
hogy higgadtan beszélt ezekről a dolgokról, és hallhatólag nem várta el tőle, hogy ő segítsen rajta. Nem
akart műmellet kárpótlásul, amiért vagy az anyja volt prosti, vagy az apja molesztálta. Olyan volt a
hangja, mint aki megbékélt azzal az akármivel, ami vele történt, és legalább érdekelte Adam baja.

– Nincs is családja? – kérdezte a férfi.

– Nincs nekem egy szál se. Hétvégén elég rohadt, de időnként elmegyek, és meglátogatom a
nevelőszüleimet.

– Higgye el nekem, kész áldás, ha ez embernek nincs családja – mondta Adam cinikusan. – Nem akarna
maga olyan életet, amilyen az enyém. – Maggie ezzel nem értett egyet, de hajnali fél háromkor nem akart
vitatkozni. Fél órája teljesen értelmetlenül hablatyolnak bele a világba, és még mindig arra gyanakodott,
hogy a férfi csak ki akar kezdeni vele. Ez pedig sértő otrombaság. Ugyan hány lányt hívhatott fel őelőtte?
Egyáltalán sort kerített volna Maggie O'Malleyre, ha valamelyik nője hamarabb a rendelkezésére áll? Hát
úgy látszik, ez nem jött be, mert a legmélyebb álmából verte fel az ő telefonja.

– Én inkább azt gondolom, hogy szeretnék családot, még akár egy rosszat is. – Hirtelen eszébe jutott
valami. Most már mindkettejüknek kiment a szeméből az álom, és tökéletesen éberek voltak.

– Maggie, nem beszélhetnénk ezt meg máskor? Holnap felhívom, és ígérem, előadom magának az egész
családtörténetemet. – Puffanás, majd nyögés hallatszott, aztán egyetlen szó: – Francba!

– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Maggie.

– Felkeltem az ágyból, belevertem a lábam nagyujját az éjjeliszekrénybe, és az ébresztőóra ráesett a

lábamra. Most már nemcsak fáradt vagyok, és nemcsak ki vagyok készülve, de meg is sebesültem! –
mondta egy ötéves gyerek hangján, aki mindjárt elbőgi magát. A lány visszafojtotta a kuncogását.

– Maga tényleg roncs. Vissza kellene feküdnie, aludni.

– Nem viccel? Fél órája ezt szorgalmazom.

– Ne legyen ilyen goromba! – pirongatta Maggie. – Időnként nagyon goromba tud lenni.

– Most meg úgy beszél, mint az anyám! Ő mond ilyeneket! Az mennyire udvarias, elküldözgetni nekem
újságkivágásokat a szennylapokból, amiken úgy nézek ki, mint egy rakás szar, vagy mikor az ügyfeleimet
éppen lesittelik? Az mennyire udvarias, hogy lealkoholistáz, és elmondja, mennyire szereti az elvált
feleségemet, aki megcsalt, kirúgott, aztán feleségül ment valaki máshoz? – Kezdte ismét felhergelni magát,
miközben visszamászott az ágyba. Maggie figyelt.

– Ez nem gorombaság, hanem komiszság. Ilyeneket mond magának az anyja? – kérdezte meglepetten.
Ismét feltámadt benne a részvét, Adam pedig, aki már ott tartott, hogy mindjárt ordítani fog, rádöbbent,
hogy ez a lány egy kedves teremtés. Egyébként ezt már akkor észrevette, mikor először találkoztak. Épp
csak az ő életében nincs helye egy ilyennek. Neki szex, csillogás és izgalom kell. Maggie pedig, a bomba
alakja ellenére, egyikkel sem szolgálhat. Mondott neki valami buta szöveget, hogy ő nem tesz ilyet az első
alkalommal. Hát akkor nem lesz második. Erre most hajnali háromkor hallgatja, ahogy ő az anyjára
panaszkodik. Mintha még nem is haragudna érte. – Nem kellene hagynia, Adam, hogy ilyeneket mondjon –
folytatta szelíden Maggie. Vele is komiszul bánt az anyja, úgyhogy ő fogta magát, és egy estén faképnél
hagyta.

– Mit gondol, mitől fáj a fejem? – kérdezte a férfi veszedelmesen erősödő hangon. – Mert folyton
magamba fojtom! – Észbe kapott, hogy pontosan úgy beszél, mint egy idegbeteg. Annak is érezte magát. Ez
pedig telefonterápia, szex nélkül. Élete legfurcsább telefonbeszélgetése. Majdnem sajnálta, amiért fölvette
a telefont, ugyanakkor mégsem sajnálta. Szeretett Maggie-vel beszélgetni.

– Pedig nem kellene. Esetleg egyszer leülhetne beszélni az anyjával, és elmondhatná neki, hogy mit érez.
– Adam a szemét forgatta. Kissé leegyszerűsíti a dolgokat ez a lány, de legalább van benne részvét. Habár
nem ismeri az ő anyját. Szerencséjére. – Mit vett be a fejfájására?

– Anyáméknál vodkát és vörösbort. Itthon tequilát.

– Hát az rossz. És aszpirint?

– Azt nem, és higgye el nekem, a pezsgő és a konyak még rosszabb.

– Szerintem be kellene vennie egy aszpirint vagy Tylenolt.

– Nincs itthon! – Feküdt az ágyban, és sajnálta magát. Ugyanakkor valamilyen bizarr módon jólesett
beszélgetni a lánnyal. Csakugyan kedves teremtés. Ha nem az lenne, nem panaszkodna a szüleiről, és nem
zúdítaná rá a keserveit.

– Hogyhogy nincs otthon Tylenolja? – Eszébe jutott valami. – Maga szcientista? – Ismert egyszer egy
ilyet. Az sem szedett semmiféle gyógyszert. Orvoshoz sem járt, csak imádkozott. Maggie elég furának
tartotta, de az illetőnél bevált.

– Nem! Ugyan már! Elfelejtette a jóm kipúrt? Zsidó vagyok. Ezzel kezdődött az egész. Ezért kellett a
szüleimnél vacsoráznom. Jóm kipúr. És azért nincs a háznál aszpirin, mert nem vagyok nős! Ilyesmi nős
embereknél van. Az ilyen cuccot a feleségek vásárolják be. Az irodámban a titkárnőm veszi meg nekem.
Én mindig elfelejtem.

– Akkor holnap menjen és vásároljon, mielőtt elfelejti. – Milyen vigasztaló volt hallgatni a gyerekes
hangját! Végül csak megadta neki azt, amire Adam vágyott. Részvétet és figyelmet.

– Aludnom kell egy kicsit – mondta a férfi. – És magának is. Holnap majd felhívom. De ez most
komoly! – Ha másért nem, azért, hogy köszönetet mondjon neki.

– Dehogy fog – felelte Maggie bánatosan. – Nem vagyok én magának elég menő. Megfigyeltem, milyen
helyekre ment azon az estén. Nyilván mindenféle klassz csajt szokott odavinni. – Ő pedig csak egy
pincérnő a Pier 92-ből. Puszta véletlen, hogy találkoztak. Az volt a második véletlen, hogy a férfi üzenetet
hagyott neki ma éjszaka. A harmadik pedig az, hogy ő visszahívta, és felverte álmából.

– Már megint úgy beszél, mint az anyám! Ő mond ilyeneket. Semmi sem jó, amit csinálok. Szerinte
réges-rég keresnem kellett volna egy rendes zsidó lányt, és újra meg kellett volna házasodnom. Most
pedig, hogy szóba hozta, egyetlen csajom se volt menőbb magánál. – Talán valamivel drágább ruhákat
viseltek, de azt is más fizette. Az anyja ugyan nem értene egyet, de Maggie sokkal tiszteletre méltóbb a
többi barátnőjénél.

– Akkor hogyhogy nem házasodott meg másodszor?

– Nem akarok. Megégettem magam, méghozzá csúnyán. A voltfeleségem pontosan olyannak bizonyult,
mint az anyám. Es nem óhajtom megismételni a kísérletet.

– Gyerekei vannak? – Az első zsúfolt estén meg sem kérdezte. Nem volt rá idő.

– Igen. Amanda és Jacob, tizennégy és tizenhárom évesek. – Maggie hallotta a hangján, hogy mosolyog.

– Melyik egyetemre járt?

– Hát ezt nem hiszem el! – hüledezett Adam. Maga se hitte el, hogy még mindig válaszolgat Maggie
kérdéseire. – A Harvardra. Magna cum laude diplomáztam! – Nagyképűség ilyesmivel dicsekedni, de
egye meg a fene, úgyse láthatja a lányt, és telefonba mindent lehet mondani.

– Tudtam! – ujjongott Maggie. – Tudtam! Tudtam, hogy a Harvardra járt! Hiszen maga egy zseni! –
Végre egy megfelelő reagálás! Adam elvigyorodott. – Ez döbbenetes!

– Nem az – vette szerényebbre a hangot a férfi. – Nem én vagyok az egyetlen. Akármennyire utálom is
bevallani, az exnejem, Rettenetes Rachel summa cum laude végzett, és első nekifutásra bekerült az
ügyvédi kamarába. Én nem.

– Az meg kit érdekel, ha egyszer riherongy volt?

– Ez kedves! – örült Adam. Akaratlanul is talált egy szövetségest.

– Sajnálom. Nem kellett volna ezt mondanom a gyerekei édesanyjáról.

– Dehogynem, én is ezt mondom rá. Riherongy, és én gyűlölöm érte. Jó – helyesbített –, nem gyűlölöm,
csak viszolygok tőle. – Végül is ünnep van. De Maggie nyilván katolikus, ő nyugodtan mondhat ilyet. – Jut
eszembe: Maga katolikus, ugye?

– Az voltam. Ma már nemigen. Eljárok templomba, szoktam gyújtani gyertyát, de ennyi az egész. Azt
hiszem, nem vagyok semmi. Gyerekkoromban apáca akartam lenni.

– Borzasztó nagy kár lett volna elpazarolni egy ilyen szép arcot és alakot – mondta komolyan a férfi.

– Köszönöm, Adam, ez kedves volt magától. Most pedig tényleg azt hiszem, hogy le kellene feküdnie,
különben reggel még csúnyább fejfájása lesz. – Adam csak most kapott észbe, hogy a fejfájása elmúlt. Az
óra viszont hajnali négyet mutatott.
 – Mit szólna hozzá, ha együtt reggeliznénk? Hánykor szokott kelni?

– Általában kilenc körül. Holnap tovább akartam aludni, mert szabadnapos vagyok.

– Én is. Akkor délben fölszedem magát, és elmegyünk egy kellemes helyre enni valamit.

– Mennyire kellemes helyre? – aggodalmaskodott Maggie, aki többnyire a lakótársai cuccait hordta.
Amit a koncerten viselt, abból semmi sem volt az övé, azért akart szétrepedni rajta a blúz, mert neki
voltak a legnagyobb mellei. Adam sejtette, mi nyugtalanítja. Sok barátnője járt ugyanebben a cipőben.

– Mit szólna kellemes farmerhoz, vagy kellemes farmerszoknyához, vagy kellemes sorthoz?

– A kellemes farmerszoknya kellemesen hangzik – könnyebbült meg Maggie.

– Tökéletes. Én is azt veszek. – Ezen mindketten nevettek. Adam ismét lefirkantotta a lány címét az
éjjeliszekrényén tartott tömbre, amire általában azért szokott írni éjnek évadján, mert valamelyik ügyfelét
letartóztatták. De ez sokkal mulatságosabb volt. – Kösz, Maggie. Jól éreztem magam ma éjszaka. – Talán
még annál is jobban, mint mikor megismerkedtek. Most úgy beszélhetett vele, mint egy másik emberrel,
egyáltalán nem akarta fűzni, és talán a holnapi villásreggelinek sem az lesz a célja. Talán még barátok is
lehetnek. A kezdet mindenesetre jól sikerült.

– Én is jól éreztem magam. Örülök, hogy telefonált, még akkor is, ha csak felszedni akart – ugratta
Maggie.

– Nem azt akartam! – makacskodott a férfi, amivel még önmagát sem győzte meg. Azt akarta bizony,
csak ez így sokkal jobban végződött. És már a feje sem fáj.

– Na persze! – csúfolta Maggie. – Tíz óra után minden hívás annak számít. Maga is tudja.

– Ki fektette le ezeket a szabályokat?

– Én – nevetett bele a lány a telefonba.

– Aludjon egy kicsit, különben úgy fog kinézni holnap, mint akit kihánytak. Illetve maga nem, ahhoz túl
fiatal, de én már öreg vagyok.

– Ugyan – hűtötte le Maggie. – Szerintem maga nagyon jóképű.

– Jó éjszakát, Maggie – búcsúzott halkan a férfi. – Arról fog megismerni, hogy holnap is akkora lesz a
fejem, mint egy ház. Komolyan kezdte kedvelni a lányt. Milyen aranyos dolgokat mondott a Harvardról
meg a külsejéről! Királynak érezte magát tőle, fejfájás ide vagy oda. Mégis szépen ért véget ez a
rettenetes este. Maggie jóvátett mindent, amit Long Islanden kellett elszenvednie. – Viszontlátásra holnap!

– Jó éjszakát – mondta lágy hangján Maggie, azzal letette. Ágyba bújt, a fejére húzta a takarót, és azon
tűnődött, eljön-e holnap a férfi. Mert a pasik ilyenek. Ígérnek valamit, aztán nem állják a szavukat.
Mindenesetre ő felöltözik, és várni fog rá. De még ha nem is jön, akkor is jó volt beszélni vele. Igazán
rokonszenves, helyes pasas.
 13.

Maggie a nappali díványán ült, és várta Adamet. Majdnem dél volt, gyönyörűen sütött a nap október
első szombatján. A lány farmer miniszoknyát viselt aranyszínű szandállal és feszes rózsaszín pólóval, amit
az egyik lakótársától kölcsönzött. Hosszú haját simán hátrafésülte lófarokba, és átkötötte egy rózsaszín
kendővel, amitől még a szokottnál is fiatalabbnak látszott. Ezúttal alig sminkelte ki magát. Valamiért az a
benyomása támadt, hogy Adam túlságosan kimázoltnak látta őt azon a fantasztikus estén, amikor
megismerkedtek.

Amikor legközelebb az órájára nézett, öt perccel múlt tizenkettő, és a férfi még mindig nem volt sehol.
Lakótársai elpályáztak, és Maggie-nek kezdtek komoly kételyei támadni, hogy eljön-e egyáltalán a férfi.
Talán nem. Vár egyig, és ha addig nem jelentkezik, kimegy sétálni a parkba. Semmi értelme sem lenne az
orrát lógatni, ha nem jön a pasas. Úgysem mondta el senkinek, tehát senki sem fogja kinevetni, amiért
átverte. Épp ezen mélázott, amikor megszólalt a telefon. Adam volt az. A lány rögtön elmosolyodott,
ahogy meghallotta a hangját, majd ugyanolyan hirtelen az a gondolata támadt, hogy a férfi vissza akar
táncolni. Ez fura, hogy telefonon hívja, és nem lent nyomja a csengőt.

– Hahó, mizujs? – Igyekezett flegma hangot megütni, nehogy már azt gondolja a férfi, hogy ő annyira
csalódott. – Hogy van a fejfájása?

– Miféle fejfájás? Hányas is a lakása? Elfelejtettem.

– Hol van? – Maggie el volt hűlve. Hát mégis eljött! Jobb későn, mint soha, végül is még csak tíz
perccel múlt tizenkettő.

– Lent. – Adam a mobiljáról telefonált. – Jöjjön le. Foglaltam asztalt az ebédhez.

– Mindjárt! – A lány letette a kagylót, aztán lerohant a lépcsőn, nehogy Adam elpárologhasson, vagy
meggondolhassa magát.

Maggie igen kevés olyan embert ismert, akik urai voltak a szavuk nak. Ám ez az ember betartotta, amit
ígért.

Kilépett az ajtón, és a férfi ott volt a vadonatúj piros Ferrarijában, mint egy filmcsillag. Ezzel ment ki
Long Islandre tegnap este. A család meg sem nézte az autóját. Szüleinek hajszálra egyforma Mercedese
volt, sógornőjének és a bátyjának szintúgy, a sógorának BMW-je, a nővére meg nem tudott vezetni.
Elvárta az emberektől, hogy ha neki furikázni támad kedve, akkor mindenki csapja oda, amit éppen csinál,
és kocsikáztassa meg. A Weiss család olyan silány és ordenáré márkának tartotta a Ferrarit, amiről
beszélni sem érdemes. Ám Adam szerette az autóját.

– Jaj, istenem! Hát nézzék már ezt a járgányt! – Maggie ugrált a lelkesedéstől a járdán. Adam
elvigyorodott, aztán kicsapta az ajtót, és felszólította a lányt, hogy bújjon be. Maggie eddig legfeljebb
filmen látott ilyet, és most ebben fog tépni! Hát ez hihetetlen! Bár jönne erre valaki ismerős! – A magáé? –
kérdezte izgatottan.
 – Nem, loptam! – nevetett Adam. – Hát persze hogy az enyém. Nézzünk szembe a gyászos valósággal: a
Harvardra jártam. – Nagyot nevettek, aztán a lány átnyújtott egy apró csomagot. – Hát ez meg mi?

– Ajándék. Lementem reggel a drogériába, és ott vásároltam magának ezt. – Egy üveg Tylenol volt, egy
újabb fejfájás esetére.

– Ez kedves magától – mosolygott Adam. – Félreteszem a legközelebbi alkalomra, amikor az anyámmal

találkozom.

Keresztülvágott a Central Parkon a gyönyörű délutánban. A Harmadik sugárúton megállt egy étteremnél,
amelynek kerthelyisége és utcai kávéháza volt. A férfi Benedict módra készült tojást rendelt
mindkettejüknek, miután Maggie biztosította, hogy szereti. Igaz, még sohasem evett, de olyan
rokonszenvesen hangzott, mikor a férfi elmagyarázta, hogy sonkás pirítóson tálalt, hollandi mártással
leöntött buggyantott tojás. Utána bort iszogattak a kerthelyiség asztalánál, majd sétára indultak. Maggie
élvezettel nézegette a kirakatokat, és érdekelte, amit Adam mesélt az ügyfeleiről. A férfi beszélt a
gyerekeiről, házasságának csődjéről, a keserűségről, amit el kellett szenvednie, aztán a legjobb barátairól,
Charlie-ról és Grayről. Alkonyatra Maggie úgy érezte, mindent tud róla, és ezt-azt elmondott magáról is.

Sokkal tartózkodóbban viselkedett, mint a férfi, és láthatólag jobban szerette, ha Adam körül forog a
beszélgetés. Mesélt apróságokat a gyerekkoráról, a nevelőszüleiről, a kollégáiról. De az egyértelmű volt,
hogy sokkal szürkébb élet jutott neki, mint Adamnek. Evett, aludt, moziba járt és dolgozott. Nem nagyon
lehettek barátai; azt mondta, nincs ideje rájuk. Gyakran túlórázott a Pierben, és kitérő válaszokat adott,
amikor Adam megkérdezte, mit csinál a szabad idejében.

– Én csak dolgozom – felelte mosolyogva.

Adam meglepően jól érezte magát a lánnyal. Kellemes beszélgetőtársnak bizonyult, és noha egyhangú
életet élt, cseppet sem volt ostoba. Huszonhat éves létére elég sokat látott, köztük meglehetősen
kellemetlen dolgokat. Fiatalabbnak látszott a koránál, de szellemileg sokkal érettebb volt. Voltak témák,
amelyekben még Adamnél is nagyobb bölcsességről tett tanúságot.

Hatkor visszaültek a Ferrariba. Maggie gyűlölte, hogy máris vége van az estének. Adam mintha a
gondolataiban olvasott volna.

– Mit szólna hozzá, ha sütnék egy kis vesepecsenyét a teraszomon? – kérdezte reménykedve. – Hogy
tetszik, Maggie?

– Nagyon! – ragyogta a lány. Adam azt mondta, van otthon a hűtőben marhahús.

Maggie csak filmen látott olyan házakat, amilyenben Adam lakott. A portás köszöntötte őket, és
rámosolygott Maggie-re. Szép nő volt, mindenütt megfordultak utána az emberek. Adam megnyomta a
„tetőlakosztály” feliratú gombot, és mikor beengedte a lányt, az némán megtorpant és itta magába a
látványt.

– Jaj, istenem! – mondta végül, épp, mint a Ferrarira. – Hát ezt nézzék! – Adam a harminckettedik
emeleten lakott, és az egész lakást körbefutó teraszon volt egy kis medence, strandszékek és pecsenyesütő.
– Ez egy film! – ámult Maggie. – Hogyhogy velem történik ez?
 – Véletlenül – ugratta Adam. Most, hogy jobban megismerte a lányt, már sajnálta, mert ez nem Maggie-
vel történik, hanem vele, Adammel. Vacsora után a lánynak vissza kell mennie abba a vacak bérházba,
amelyben lakik. Adam gyűlölte Maggie életkörülményeit. Sokkal jobbat érdemelne. Tényleg igazságtalan
az élet. Ő annyit adhat, hogy szerez neki egy kellemes estét, megeteti finomságokkal, eltölt vele egy kis
időt, aztán visszaküldi a saját világába. Akármit is tenne, azzal nem változtatná meg Maggie életének
könyörtelen valóságát. A lányt, furcsa módon, mintha mégsem érdekelte volna. Nem volt benne egy
szemernyi irigység; akármit látott is Adam fényűző életéből, őszintén tudott örülni neki.

Egészen más egyéniség volt, mint a korábbi női. Külsőre hasonlított rájuk, belsőre annál kevésbé.
Aranyos volt, kedves, szórakoztató, és igazi volt minden porcikája. Éles nyelve volt, élvezettel
szócsatázott Adammel, és a férfi nagy örömére úgy nézett rá, mint egy bálványra. A többiek csak ki
akarták használni. Ruhatárat követeltek, ékszert, hitelkártyát, lakást, új autót, plasztikai műtéteket,
protekciós állást vagy filmszerepet. De Maggie láthatólag nem akart mást, csak hogy mellette lehessen, és
jól érezzék magukat együtt. Valami elbűvölő ártatlanság áradt belőle, tökéletes ellentétben azokkal a
nőkkel, akik az utóbbi számos évben keresztezték Adam útját.

Maggie nagy adag salátát készített, miközben Adam előszedte a hűtőből a kiadós marhahússzeleteket, és
begyújtotta a pecsenyesütőt. Hatalmas vacsorát csaptak, utána tölcséres fagylaltot nyalogattak, és
kölcsönös derültségre összecsepegtették magukat vele. Maggie-nek csupa eperfagylalt lett a lába, de nem
bánta.

– Dugja bele a medencébe – ajánlotta a segítőkész Adam. – Senki se fogja megtudni. – Félretolta a
fedőt a gyöngyöző meleg vízről. Akkora medence volt, hogy tucatnyian elfértek volna benne. Maggie a
szélére telepedett, a vízbe mártotta a lábát, és halkan kuncogott.

– Itt lehet aztán vadakat bulizni! – állapította meg. Farmerszoknyájában, rózsaszín pólójában még a
szokottnál is jobban emlékeztetett egy kislányra.

– Miből gondolja? – érdeklődött Adam diplomatikusan. Sosem szeretett a nőügyeiről beszélgetni, és

most azt hitte, Maggie is erről fogja faggatni.

– Hát nézze meg ezt a színpadot! – A lány körbehordozta a tekintetét. – Meleg vizes medence,
tetőlakosztály, terasz, pecsenyesütő, klassz lakás, szuper kilátás! Hú, ha én laknék ilyen helyen, nálam
örökké ott lógnának a barátaim!

Ez egészen más volt, mint amire Adam számított.

– Néha bulizom is – mondta őszintén. – Néha jobb szeretek magam lenni. Keményen dolgozom, időnként
jólesik leállni. – Maggie bólintott. Ő is ezt érezte, mikor esténként hazatért a munkából. – Most például
azért érzem jól magam, mert itt van velem – tette hozzá gyengéden Adam.

– Én is – mondta a lány egyszerűen. – Hogyhogy nem akar ismét megházasodni?

– Ezt meg honnan tudja? – hökkent meg Adam.

– Hiszen maga mondta a telefonban az éjszaka! – magyarázta a lány. Adam bólintott. Annyira álmos
volt, hogy javarészt már el is felejtette, ami akkor elhangzott. Annyira emlékezett belőle, hogy milyen
jólesett Maggie-vel beszélgetni. – Nem akar több gyereket? Még elég fiatal hozzá.
 A legtöbb nő elvégezte vele ezt a tesztet, és nem volt ínyükre a kapott válasz. Pedig Adam csak őszinte
volt. Hitt az igazságban, aztán ezt vagy elhitték a nők, vagy nem. A többség nem hitte el. Csak még
nagyobb kihívásnak tekintették, miután közölte velük az igazat.

– Elég nekem az a kettő, aki van. Nincs szükségem a házasságra. Nem akarok több gyereket. Azon kívül
a házasságom nem volt szép élmény. Több szórakozásom van az agglegénységben, mint házas emberként.

– Le merem fogadni – nevetett Maggie. – Minden pacáknak ez lenne a véleménye ilyen játékszerekkel. –
Az első nő volt, aki ezt elismerte. A többiek mind arról győzködték, hogy a házasság jobb. De Maggie
nem. Ő nyilvánvalóan neki adott igazat.

– Én így látom – helyeselt Adam. – Miért adjak fel mindent egyetlen nőért, aki csalódást okozhat és
boldogtalanná tehet? – Maggie bólintott. Azért ez szomorú, hogy ez a férfi csak olyan nőket tud elképzelni,
akik csalódást és boldogtalanságot hoznak.

– Sok barátnője van? – Gyanította, hogy igen. Pontosan olyan férfinak tűnt. Már az a Ferrari is elárulta,
hogy nagyvonalú, belevaló hapsi.

– Időnként – felelte a korábbi őszinteséggel a férfi. – Nem szeretem a kötöttséget. Túl sokat jelent
nekem a szabadság. – Maggie ismét bólintott. Tetszett neki, hogy Adam nem próbálja fényezni magát. – De
vannak olyan időszakok is, hogy nem járok senkivel.

– És most? – kérdezte csibészes mosollyal a lány. – Sok, senki, vagy kevés?

Adam elmosolyodott.

– Megint az űrlapnál tartunk? – Maggie már eddig is sokat kérdezett. Úgy látszik, ez a stílusa. –
Pillanatnyilag nem járok senkivel.

– Próbafelvételt tart? – ugratta Maggie. Nőiesebbnek tűnt, mint valaha. De gyönyörű ez a lány! Nappal
még sokkal jobban tetszett neki, mint a megismerkedésük éjszakáján.

– Jelentkezik a munkára?

– Talán – felelte őszintén. – Nem tudom.

– Hát maga? – kérdezte Adam halkan. – Jár valakivel?

– Nem én. Egy éve senkivel. Az utolsó hapsimról kiderült, hogy kábítószert árul, és a sittre került. Pedig
egész kedvesnek látszott egy darabig. A Pierben ismertem meg.

– Én nem árulok narkót, ha ez aggasztja – biztosította Adam. – Mindezt, amit itt lát, verejtékes munkával
kerestem.

– Maga miatt nem is aggódtam. – Adam ekkor elment, hogy feltegyen valami zenét. Kezdett
romantikusra fordulni az este. Miután visszajött, Maggie megkérdezte tőle: – Ha, teszem azt, mi
elkezdenénk együtt járni, akkor is lennének mellettem más női?

– Meglehet. Nem kell félnie tőlem, ha ez nyugtalanítja. Elővigyázatos vagyok, és nemrég csináltattam
AIDS-tesztet.

– Én is – közölte szárazon Maggie. Az után csináltatta meg, hogy a dílert becsukták.

– Ha azt kérdezi, Maggie, megígérem-e, hogy csak maga fog létezni számomra, akkor a válaszom az,
hogy valószínűleg nem. Legalábbis nem az elején. Hogy aztán mi lesz, ki tudja? Nem szeretem
berekeszteni az útjaimat. Magára, a maga korában, ez ugyancsak érvényes. – A lány bólintott. Nem tetszett
neki, amit hallott, de logikusnak találta. És ez az ember legalább őszinte. Nem ígérget összevissza, hogy
aztán megszegje az ígéreteit. Ha ő találkozhat másokkal, Maggie is megteheti. – Még ha együtt is járnánk,
azt szeretném, ha kinek-kinek megmaradna az önálló élete. Régóta, majdnem tizenegy éve élek egyedül, és
tudomásom szerint ez így is marad. Nem akarok belegubancolódni valaki másnak az életébe.

– Továbbra is azt gondolom, hogy nincs igaza, amiért nem akar megházasodni, de hát ez a maga dolga –
szólt hanyagul a lány. – Én se akarok férjhez menni még egy jó darabig. Túl fiatal vagyok. Nagyon sok
mindent meg akarok csinálni, legalábbis a következő pár évben. De egy napon azért szeretnék férjhez
menni és gyerekeket szülni.

– Jól teszi.

– Meg akarok adni a srácaimnak mindent, ami nekem sosem volt. Például az anyát – szólt Maggie
halkan.

– Anyám nekem sem volt – mondta Adam. Odament a lányhoz, aki a medence szélén kuporgott, és
gyerekesen lóbálta a lábát. – Vannak anyák, akik csak biológiailag azok. Az enyém mindenesetre közéjük
tartozik. Senki sem várt, amikor beestem az életükbe, tíz évvel a nővérem, tizennégy évvel a bátyám után.
Utálnak, amióta megvagyok. De akkor miért nem tettek ellenem valamit?

– Örülök, hogy nem tettek – mondta Maggie lágyan. – Nagyon szomorú lennék az ellenkező esetben –
mosolygott a férfira.

– Köszönöm – felelte Adam halkan. Lehajolt Maggie-hez, megcsókolta, majd azt javasolta, fürödjenek
együtt. Vanank itthon vadonatúj fürdődresszek, akad Maggie méretére is. Egész halom fürdőruhát tartott a
szekrényében, Maggie válassza ki, amelyik tetszik. Hát ez valóban tökéletesen felszerelt legénylakás volt!
Zavarta volna a lányt, ha Adam nem olyan őszinte. De az volt, és nem titkolt előle semmit.

Fürdőruhát vett, és belépett a medencébe. Egy perccel később az ugyancsak fürdőruhára vetkőzött Adam
is csatlakozott hozzá. Sokáig beszélgettek és csókolóztak, aztán levetették a fürdőruhájukat. New Yorkra
leszállt a meleg októberi éjszaka. Egy darabig elnyúltak egymás mellett, aztán Adam törülközőbe burkolta
a lányt, bevitte, letette az ágyára, és ott kicsomagolta, akár egy ajándékot. Maggie elragadó volt az ágyon.
Adam még sose látott az övéhez foghatóan gyönyörű testet. És még az ágyékán is aranyszínű volt a pihe.
Tehát Maggie O'Malley nem festi a haját. Nem volt benne semmi mesterséges, igaz volt a haja gyökeréig.

Szeretkeztek, és megdöbbentő volt, mennyire illik egymáshoz a testük, mennyire élvezik egymást.
Időnként még nevetgéltek is valami szamárságon. Maggie teljesen felszabadultan viselkedett. Szeretkezés
után pihentek egy darabig, aztán visszamásztak a vízbe. A lány azt mondta, hogy ez élete legklasszabb
éjszakája, és ezt el is lehetett hinni neki, amilyen kemény élete volt. Kicsit valószerűtlen volt számára az
élmény, tudva azt, hogy vissza kell térnie a bérházba és a munkájához, hogy minden marad a régiben; ám
ezekben a pillanatokban egy olyan életet osztott meg Adammel, amelyről nem is álmodott. A férfi
tisztában volt vele, hogy ha csakugyan együtt járnának, a lánynak sosem szűnő izgalmat jelentene ez a
vándorlás a két világ között.

Még egyszer szeretkeztek, ezúttal nem tudatos elhatározásból, hanem váratlanul feltámadó, megdöbbentő
szenvedéllyel. Azután Maggie indulni készült haza.

Adam kérte, hogy töltse nála az éjszakát. Általában nem ajánlott fel ilyesmit a lányoknak, de Maggie
kivétel volt. Iszonyodott a gondolattól, hogy vissza kell küldenie abba a lidércnyomásos életébe. Pedig
hát hozzá kell szokniuk, hogy Maggie elmegy, és Adam elengedi. Nem kínált neki állandóságot, csak
ideiglenes kiugrási lehetőségeket, és Maggie azt mondta, neki így is jó. Ennek ellenére úgy döntött, hogy
inkább ki-ki aludjon a saját ágyában.

Adam ragaszkodott hozzá, hogy hazavihesse. Nem akarta, hogy Maggie taxiba szálljon. Jó volt hozzá,
tehát Adam is jó akart lenni hozzá. A lány ismét Hamupipőkének érezhette magát a hazaúton, annál inkább,
mert ez a Ferrari a férfié volt, nem pedig bérelt limuzin.

– Nem kérlek, hogy gyere fel – mondta Maggie a csók után.

– Mert valószínűleg egy dühös férjet és tíz gyereket rejtegetsz előlem – csipkelődött Adam.

A lány nevetett.

– Csak ötöt.

– Csodálatosan éreztem magam veled – nézett szemébe a férfi komolyan.

– Én is – felelte Maggie, és újból megcsókolta.

– Holnap telefonálok – ígérte Adam.

A lány újra nevetett.

– Na persze! – Kiugrott a Ferrariből, felszaladt a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, intett, aztán eltűnt a
házban. Szerette volna, ha a férfi betartja az ígéretét, de nem számított rá. Maggie mindenkinél jobban
tudta, hogy az életben semmi sem biztos.
 14.

Adam sűrűn felhívta Maggie-t jóm kipúr után. A lány többször töltötte nála az éjszakát. A Pier 92-ben
nemrég helyezték át a nappali műszakba, a beosztása így éppen megfelelt nekik. Egyelőre remekül érezték
magukat együtt, az éjszakák élvezetesek voltak, és mindketten betartották a megállapodásukat. A lány nem
tett fel kérdéseket a jövőről – nem is volt rá oka –, és ha hazament, egyikük sem faggatta a másikat, kivel
találkozott vagy mit csinált ez alatt az idő alatt.

Adamet annyira lenyűgözte a lány, hogy azokon az estéken is telefonált neki, ha nem találkoztak,
általában késő este, lefekvés előtt. Két alkalommal azt kellett hallania, meglepetten és némileg bosszúsan,
hogy Maggie nincs otthon. Később nem szólt neki, hogy telefonált, üzenetet sem hagyott, a lány pedig
egyetlen szóval sem indokolta a távolléteit. Adam bevallotta magának, hogy bosszantja, amiért a lány nem
ül mindig otthon, az ő hívásait várva, de erről sem szólt. Tovább élvezték a szabadság szépségét. Adam,
amióta tartott a viszonyuk, nem feküdt le mással, nem is akart, mert egyre jobban rákapott a lányra,
Maggie pedig kereken megmondta, hogy nincs senkije. Ám ahogy teltek a hetek, az is előfordult, hogy
Maggie-ék lakásán senki sem vette föl a kagylót, és ez egyre jobban idegesítette a férfit. Biztatta magát,
hogy találkozzon más lányokkal is, csak azért, hogy ne kötődjön túlságosan Maggie-hez, aztán mégse
csinált semmit. Eltelt egy hónap, már közeledett a mindenszentek, de neki még mindig nem volt nője
Maggie-n kívül. Évek óta nem fordult elő vele ilyesmi.

Az is bántotta egy kicsit, hogy Charlie már egy hónapja New Yorkban van, mégis alig találkoznak. De
ha telefonált neki, és elhívta valahova, Charlie azt felelte, hogy rengeteg a dolga. Tudta, hogy barátjának
számos társadalmi kötelezettsége van, és sokat kell dolgoznia az alapítványnál, de akkor is bosszantotta,
hogy rá

Charlie-nak soha sincs ideje. Persze ebben az volt a jó, hogy még többet lehetett Maggie-vel. Egyre
jobban megigézte a lány, és nem találta a helyét, ha Maggie nem volt a közelében. Rendszeresen
ismétlődtek az alkalmak, amikor nem találta otthon a lányt, és Maggie sosem közölte, hol tölti az időt.
Csak megjelent másnap, derűsen, barátságosan, ellenállhatatlan szépséggel, és vidáman bebújt az ágyba
Adam mellé, aki napról napra jobban beleszeretett. Maggie fokozatosan fölébe kerekedett, és ő hazai
pályán állt vesztésre. Egyre kevésbé tartotta fontosnak a feltételeket, amelyeket olyan nagyképűen
megszabott. Maggie láthatólag nála jobban kihasználja a szabadságot, ha azt vesszük, milyen sűrűn nincs
otthon, ha ő késő este hívja.

Grayjel még ritkábban találkozott. Többször beszélt vele, ám Gray nyakig ült a házi boldogságban, és
sehova se akart menni. Adam végül e-mailt küldött a két barátjának, és rábeszélte őket, hogy tartsanak már
mindenszentek előtt két nappal egy összeröffenést, csak fiúknak. Több mint egy hónapja nem találkoztak
hárman. Hosszú évek óta először fordult elő ilyen, és mind a hárman egymásra mutogattak miatta.

Egyik kedvenc helyükön, egy belvárosi sztékvendéglőben találkoztak. Adam érkezett elsőnek, a többiek
közvetlenül utána. Adam felfigyelt rá, hogy Gray hízott. Nem sokat, csak az arca lett kerekebb. Azt
mondta, sokat főzőcskéznek Sylviával, és rendkívül boldognak látszott. Három hónapja ismerték egymást,
két hónapja jártak együtt. Barátai örültek a boldogságának, de úgy vélték, a kapcsolat még nem tart elég
ideje ahhoz, hogy következtetéseket vonhassanak le. Gray eldicsekedett, hogy sose veszekszenek, és
nagyon boldogok. Mostanában már nem aludt a műtermében, csak az asszonynál, ám továbbra is
ragaszkodott hozzá, hogy ez még nem „együttélés”, csak „együttlakás”. Adam és Charlie számára némileg
szőrszálhasogatás íze volt ennek a megkülönböztetésnek, de Grayt láthatólag megnyugtatta, hogy még nem
kell elismernie az életközösséget.

– Hát veled mi van? – kérdezte Charlie-tól Adam, némileg zsémbes hangon. – Hol a nyavalyában voltál
egy teljes hónapig?

– Sokat voltam házon kívül – felelte Charlie talányosan. Gray vigyorgott. Charlie pár napja bevallotta,
hogy megfogadta a tanácsát, és találkozgat Carole Parkerral. Nem történik semmi különös, csak gyakran –
hetente többször – vacsoráznak együtt, és ismerkednek egymással. Még meg se csókolta a nőt. Lassan
haladtak, Charlie készséggel elismerte, hogy mindketten iszonyúan félnek a lelki sebektől.

Adam figyelmét nem kerülte el Gray összeesküvő ábrázata. Sürgette Charlie-t, hogy mondjon többet.

– Jézusom, mi van veletek? Gray gyakorlatilag együtt él Sylviával, de ezt nem akarja bevallani még
magának sem, te pedig szintén úgy festesz, mint aki mindjárt fejest ugrik a házasságba. Ti ugyan szépen
elárultátok az agglegények alapszabályzatát! – zsörtölődött kedélyesen, bár igazából örült a barátai
boldogságának. Rég szerettek volna társra találni; már igencsak esedékes volt. Saját magában nem volt
biztos. Kapcsolata Maggie-vel kiegyensúlyozottnak tűnt, de nem volt semmiféle célja, úgy, ahogy eleve
megegyeztek. Találkozgattak, de különben ki-ki élte a maga életét, és azt csinált, ami neki tetszett. Ha
együtt voltak, tűzként perzselte Maggie. Adam nem bírt betelni vele, bár időnként bosszantotta a lány
függetlensége. Ez még sosem történt meg vele. Minden kapcsolatában ő maradt a független. Most azonban
Maggie-nek volt nagyobb szüksége arra a szabadságra, amihez az előző kapcsolataiban Adam
ragaszkodott.

– És te? – kérdezte Charlie a desszertnél. – Feltűnően hallgatsz magadról. Van valakid? Vagy csak a
szokásos hárem? – Adam olyan sok nővel járt – lehetőleg többel is egyszerre –, hogy Charlie rég nem
számolta.

– Körülbelül egy hónapja találkozgatok valakivel – vetette oda Adam. – Nem nagy ügy. Úgy egyeztünk
meg, hogy nem megyünk bele túlságosan. Tudja, hogy nem akarok nősülni.

– Kicsoda? Ketyeg még a biológiai órája? – kíváncsiskodott Charlie. Adam megrázta a fejét.

– Túlságosan fiatal még, hogy az órát nézze. Ez az előnye az ifjúságnak.

– Édes Jézusom! – Gray égnek emelte a tekintetét. – Ugye nem tizennégy éves? Ha nem vigyázol, egy
nap a sitten találod magad! – Mindig ugratták a fiatal nők iránti vonzódása miatt, amire Adam azzal vágott
vissza, hogy az irigység beszél belőlük.

– Nyugi, srácok, huszonhat éves, igazán kedves, és nagyszerű alakja van. – Meg nagyszerű egyénisége…
Bár ezt nem tette hozzá, mert a barátai rögtön tudták volna, hogy baj van. Ő is ettől tartott. Ha kezd
beleszeretni egy nő egyéniségébe, akkor tényleg nyakig ül a slamasztikában. Ez egyébként mindnyájukra
érvényes volt, csak még nem merték bevallani se maguknak, se egymásnak. Még nem estek át az első
veszekedéseken, vagy a hétköznapok csalódásain, amelyeket senki sem úszhat meg: nekik még tartott az
újdonság varázsa. A többi majd kiderül.
 Még éjfél után is az étteremben ültek, iszogattak, beszélgettek, örültek egymás társaságának. Nem is
gondolták, hogy ennyire hiányoztak egymásnak. Annyira kitöltötte az idejüket a munka és a nő, hogy
maidnem elfelejtették, mennyire hozzátartoznak egymás életéhez, és milyen hatalmas űr keletkezett a
sokáig halogatott találkozás miatt. Megfogadták, hogy ezután sűrűbben jönnek össze. Élvezettel diskuráltak
politikáról, pénzről, beruházásokról, művészetről, Gray új galériájáról, amit Sylviának köszönhet, és
arról, hogy ki mivel foglalkozik pillanatnyilag. Adam két fontos új ügy-félre tett szert, Charlie örömmel
számolt be az alapítvány fejlődéséről. Záróráig maradtak az étteremben, ahonnan ugyancsak nehezükre
esett eljönniük.

– Ígérjünk meg egymásnak valamit – szólalt meg Gray, mielőtt ki-ki taxiba ült volna. – Bármi történjék a
nőkkel, akikkel járunk, vagy a többiekkel, akik utánuk jöhetnek, találkozzunk, amikor csak tudunk, vagy
legalább telefonon beszéljünk egymással. Hiányoztatok. Szeretem Sylviát, és szeretek vele lakni – mondta
vigyorogva –, de benneteket is szeretlek.

– Ámen! – felelte Charlie.

– Igazad van! – helyeselt Adam.

Azután taxiba ültek, és mindenki visszatért a saját életéhez és nőjéhez. Adam későn ért haza, de rögtön
felhívta Maggie-t, és ezúttal dühbe gurult, mert a lány még mindig nem volt otthon. Majdnem hajnali egy
volt. Mi a fenét művel ez a nő? És kivel?

Két nappal később Charlie kiment a menhelyre, ahol Carole mindenszentek tiszteletére jelmezbált
rendezett. Megkérte a férfit, hogy jelmezben jöjjön, ő pedig megígérte, hogy hoz minitortát a srácoknak.
Boldogan járt a központba. Kétszer vitte el ebédelni Carole-t, egyszer Móhoz, egyszer Sallyhez, de
általában vacsoránál találkoztak, miután Carole végzett a munkával. Ilyenkor felszabadultabban lehettek
együtt, és kevesebb volt az esélye, hogy pletykáljanak róluk. Még mindig nem döntötték el, hogy az, ami
kettőjük között van, barátság-e vagy románc; ebből is volt benne egy kicsi, abból is. Nem akarták
nagydobra verni, amíg meg nem találják a választ erre a kérdésre, mert csak feszélyezte volna őket, ha
mások is tudnak róluk. Charlie csupán Adamnek és Graynek mesélte el, de még ezt sem említette meg
Carole-nak, amikor másnap délelőtt beszéltek; csak annyit mondott, hogy pompásan érezte magát a
barátaival. Örömmel hallja, felelte Carole. Még egyik férfival sem találkozott, de tudta Charlie-tól, hogy
értékes, értelmes emberek, akikhez Harrington nagyon ragaszkodik. Azt mondta, olyanok neki, akár a
testvérei. Carole tisztelte érte. Charlie számára a barátok jelentették a családot, miután a vérrokonait
elveszítette.

A gyerekek bűbájosak voltak jelmezben. Gabby Csodanőnek öltözött, Zorróra pólót húztak, amelyen egy
nagy S betű virított; azért, magyarázta a kislány, mert ő a Szuperkutya. Voltak Rongyospankák, Minnie-
egerek, Nindzsa Teknőcök, egy Pókember, rengeteg boszorkány és kísértet. Carole csúcsos, fekete
kalapot, zöld parókát, fekete kámzsanyakú pulóvert és fekete farmert viselt. Azt mondta, túl sokat kell
mozognia, hogy bonyolultabb jelmezt ölthessen. Ám az arcát zöldre festette, a száját feketére. Mostanában
már sminkelte magát, ha vacsorázni mentek. Charlie rögtön észrevette, bókolt is neki az első vacsorán,
Carole lángvörösre pirult, azt mondta, ostobán érzi magát, de azért nem hagyta abba a sminkelést.

Charlie az Oz, a Nagy Varázsló Gyáva Oroszlánjának öltözött. A jelmezt a titkárnője szerezte a színházi
kölcsönzőből

A srácok szenzációsan érezték magukat, a minitorták nagy sikert arattak. Charlie rengeteg nyalánkságot
is hozott, mivel ezek a gyerekek nem házalhatták végig a szomszédságot. Túl kicsik voltak, a környék
pedig túlságosan veszélyes.

Majdnem nyolc óra volt, amikor Carole és Charlie eljött. Szó volt róla, hogy vacsorázni mennek, de
nagyon kimerültek, és túl sok édességet ettek. Charlie egy csomó Snickers rudat kebelezett be, Carole-nak
pedig bűnös szenvedélye volt a csokoládébevonatú, pici pillecukor töklámpás.

– Meghívnám magamhoz – kezdte Carole óvatosan –, de borzasztó a rendetlenség. Egész héten nem
voltam otthon. – Majdnem minden este együtt vacsoráztak, kivéve, amikor Charlie a barátaival találkozott.

– Nem akar feljönni hozzám egy pohár italra? – vetette oda a férfi hanyagul. Carole még nem járt nála,
mindig éttermekbe mentek, amelyek között volt jó is és kevésbé jó is.

– Szívesen – mosolygott a nő –, de nem maradok sokáig. Hullafáradt vagyok.

– Én is – helyeselt Charlie.

A taxi végigrobogott a Park Avenue-n, és megállt Charlie háza előtt. A férfi még mindig az
oroszlánjelmezt viselte, a zöld arcú Carole a zöld parókát, de a portás olyan mosollyal köszöntötte őket,
mintha a férfi öltönyben lenne, a nő estélyiben. Szótlanul vitették magukat a magasba a lifttel. Charlie
kinyitotta a lakása ajta ját, villanyt gyújtott, bement. Carole óvatosan követte. Körülnézett. Gyönyörű,
elegáns lakás volt, tele szép, antik műtárgyakkal, amelyeknek többségét Charlie örökölte, másokat ő
vásárolt hozzá az évek során. Carole lassan körüljárta a nappalit, és megcsodálta a kilátást a parkra.

– Ez gyönyörű, Charlie!

– Köszönöm. – Valóban szép lakás volt, éppen csak Harrington nyomasztónak találta az utóbbi időben.
Minden olyan szürkének és avittnak látszott, és mindig ugyanaz a halálos csend fogadta. Mostanában már
jobban érezte magát a hajóján, mint a városban, kivéve, ha Carole-lal tölthette az időt.

Töltött egy pohár bort Carole-nak, és felkapcsolgatta a villanyokat. Közben a nő megállt egy
fényképekkel zsúfolt asztal előtt. Sok kép Charlie szüleit ábrázolta, volt egy gyönyörű fotó Ellenről, egy
csomó mindenféle barátokról, és egy mulatságos felvétel, amely nyáron készült a hajón, Szardíniánál,
amikor Sylviát és a barátait látták vendégül, de a fotón csak a Három testőr szerepelt. Aztán volt egy
fénykép a kikötőben horgonyzó Kék Holdról

– Ezt nevezem hajónak! – jegyezte meg Carole, míg átvette a borospoharát. Charlie még mindig nem
mesélt neki a hajóról, folyton csak a megfelelő pillanatot várta. Kínos volt, de hát előbb-utóbb úgyis el
kellett volna mondania a nőnek, hogy van egy jachtja. Az elején nagyzolás lett volna, de most, a gyakori
találkozások után, amikor már a komolyabb kapcsolat lehetőségeit puhatolják, őszinte akart lenni. Végül is
nem titok, hogy gazdag ember.

– Gray, Adam és én mindig ezen töltjük az augusztust. Ez a fénykép Szardíniánál készült. Nagyszerűen
éreztük magunkat – mondta némileg idegesen. Carole bólogatott, kortyolt a borából, azután követte a férfit
a díványhoz, és melléült.

– Kinek a hajója? – kérdezte hanyagul. Már mesélte Charlie-nak, hogy tengerészcsaládba született, és
fiatalkorában rengeteget vitorlázott. Charlie reménykedett, hogy azért az ő Kék Holdja is elnyeri a
tetszését, habár ez motoros hajó, amit a vérbeli tengerészek csak „bűzládának” csúfolnak. A Kék Hold
akkor is szépség. – Bérelik? – folytatta Carole ugyanolyan higgadtan. Charlie belemosolygott a zöld
arcba. Ő ugyanilyen bolondosan festett oroszlánként. Amikor keresztbe vetette szőrös lábát, a farka
mögöttük meredt az égnek. Carole kuncogott. Elképesztő pár voltak.

– Nem, nem béreljük. – A második kérdésre válaszolt az első helyett.

– Adamé? – Charlie, aki már mesélt Adamről, hogy jómódú családból származik és hihetetlenül sikeres,
megrázta a fejét, aztán mély lélegzetet vett.

– Nem, az enyém. – Halálos csend lett a szobában. Carole a szeme közé nézett.

– A magáé? Hogyhogy sosem mondta? – kérdezte meghökkenve. – Hiszen ez egy hatalmas hajó!

– Attól féltem, hogy helytelenítené. Amikor először találkoztunk, éppen megjöttem a tengerről. Minden
évben három hónapot töltök a hajómon Európában, télen két hetet a Karib-tengeren. Egyszerűen
csodálatos.

– Nem kétlem – felelte Carole tűnődve. – Hű, Charlie… hát ez nem semmi.

A Kék Hold, amely kiabálva hirdette Charlie mérhetetlen gazdagságát, sarkos ellentétben állt Carole
munkájával, szerény, egyszerű életével, és mindennel, amiben hitt. Nem volt titok előtte Harrington
gazdagsága, de az ő élete nem a Karib-tengeren ringatózó jacht, hanem egy harlemi gyermekmenhely körül
forgott. Charlie tisztában volt vele, hogy hozzá képest ez a nő spártai életet él, de nem szerette volna, ha
Carole lenézi a költséges szeszélyeit, főleg pedig nem akarta elriasztani.

– Remélem, nem tekinti töréspontnak – mondta halkan. – Szeretném, ha egy napon megnézné. Kék Hold
a neve. – Jobban érezte magát, miután bevallotta, bár nem tudhatta, mit érez Carole. Azt látni lehetett
rajta, hogy kissé meg van döbbenve.

– Milyen hosszú? – kérdezte.

– Kétszáznegyven láb. – Carole füttyentett, és nagyot kortyolt a borából.

– Jézus… én Harlemban dolgozom… magának meg kétszáznegyven láb hosszú jachtja van… ez már
különbség. Másrészt – folytatta, mintegy megbocsátva a költséges szeszélyt – most adott nekem egymillió
dollárt, hogy költsem a srácaimra. Ha nem lenne ennyi pénze, nekünk sem segíthetne. Ilyen szempontból
elmegy.

– Remélem is. Nem akarom, hogy egy ilyen butaság, mint egy hajó, közénk álljon.

Carole komoly arccal, de gyöngéd tekintettel nézett rá.

– Nem fog – mondta lassan. – Legalábbis remélem. – Harring-tonban egyébként nem volt semmi
hivalkodás, az pedig látszott, hogy fontos neki a Kék Hold, és nagyon szereti. Csak ne lett volna olyan
nagy! – Sok idő van még nyárig – jegyezte meg tűnődve.

– Esetleg jövőre velem jöhetne! – reménykedett Charlie. – Nem megyek hosszú időre. Az idén azért
voltam oda olyan sokáig, mert semmi sem hívott haza. Néha egyszerűen borzadok visszajönni. Magányos
vagyok itt. – Körbehordozta a tekintetét a lakáson, de mikor visszaért Carole-hoz, már mosolygott. – A
hajó viszont szórakoztató, főleg Adammel és Grayjel. Alig várom, hogy összeismertethessem magukat. –
Egyelőre nem álltak készen rá. Mindketten több időt akartak a kapcsolatuk kiépítésére. Akkor Charlie
gondolt egyet. Átkarolta a nő vállát, amit napok óta szeretett volna megtenni. – Tehát most már ismeri
legsötétebb titkomat. Van egy jachtom.

– Ennyi a bűnlajstroma?

– Ennyi. Sosem voltam börtönben. Sosem folyt ellenem eljárás bűncselekmény, de még szabálysértés
miatt sem. Nincsenek gyerekeim, se törvényesek, se törvénytelenek. Sosem jelentettem csődöt. Sosem
voltam nős, és nem szerettem el senki feleségét. Minden este fogat mosok lefekvés előtt, még akkor is, ha
részeg vagyok, ami ritkán fordul elő. Mindig használok fogselymet.

Kifizetem a parkolási bírságaimat. Lássam csak, mi van még… – Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen.
Carole fölkacagott. Az oroszlánfarok daliásan szökkent a levegőbe.

– Szörnyű hülyén fest azzal a farokkal!

– Maga viszont, drágám, gyönyörű ezzel a zöld arccal. – Ezek után megcsókolta, és a csók olyan sokáig
tartott, hogy mikor véget ért, Carole nem győzött levegőért kapkodni. Hát ez valóban a meglepetések
estéje volt, de eddig még csupa kellemes meglepetés jutott Carole-nak… kivéve azt a hajót! Hogy az
mekkora! Inkább óceánjáró, mint jacht. – Mindig szerettem volna megcsókolni egy olyan nőt, akinek zöld
arca van és fekete szája – súgta a férfi. Carole nevetett, mire a férfi újból megcsókolta, és Carole ezúttal
hozzásimult. A csók olyan dolgokat ébresztett fel benne, amelyeket évek óta elfelejtett, vagy a tudata alá
szorított vissza. Szívét-lelkét beleadta a munkájába, és nem törődött semmi mással. Ám Charlie karjában
eszébe jutott, milyen édes dolog a csókolózás, de még annál is édesebb, ha az embert szereti egy férfi.

– Köszönöm! – súgta. Pedig hogy félt Harrington közelségétől, mennyire borzadt egy új szerelem
kockázatától! Ám Charlie gyengéden átvezette új életének küszöbén, és Carole ugyanolyan biztonságban
érezte magát vele, mint a férfi őmellette.

Charlie körbekalauzolta a lakásban, megmutatta néhány kincsét és a tárgyakat, amelyeket a legjobban

szeretett: fényképeket a szüleiről meg a nővéréről, Európában vásárolt festményeket, az ágya fölött függő
Degas-t. Miután Carole kigyönyörködte magát a képben, a férfi kivezette a szobából. Még mindig
korainak érezték, hogy huzamosabban időzzenek egy hálószobában, ám a Degas-kép alkalmat adott nekik,
hogy a balettra tereljék a szót. Carole elmesélte, hogy valamikor balettozott.

– Nagyon komolyan vettem tizenhat éves koromig, de aztán abbahagytam – mondta sajnálkozva. Charlie
már tudta, minek tulajdonítsa az egyenes tartást és a kecses mozdulatokat.

– Miért hagytad abba?

– Túlságosan megnőttem – mosolygott restelkedve Carole. Örökre megragadtam volna a balettkar hátsó
sorában. A primabalerinák mindig alacsonyak, illetve régen azok voltak. Ma már, azt hiszem,
magasabbak, de még mindig nem olyan hosszúak, mint én.

Ezek szerint hátrányokkal jár a magasság? Charlie így szerette, ilyen hosszúnak, hajlékonynak. Carole
ezzel a termettel is elegáns, nőies jelenség volt, mivel pedig Charlie még nála is nagyobbra nőtt, nem
zavarta a nő magassága.

– Nem szeretnél eljönni egyszer egy balettelőadásra? – kérdezte. Carole szeme felragyogott. Charlie
rögtön megígérte, hogy hamarosan elmennek. És még hány közös programot tervezett! Hiszen számukra
csak most kezdődik a szórakozás!

Carole majdnem éjfélig maradt. Sűrűn csókolóztak, majd végül kikeveredtek a konyhába, hogy egyenek
valamit a nő távozása előtt. Ezen az estén elmaradt a tisztességes vacsora, mert csak minitortát és
nyalánkságokat faltak. Most azonban szendvicset készítettek, és letelepedtek a konyhában, hogy
diskuráljanak még egy kicsit.

– Charlie, tudom, hogy ez nevetségesen hangzik – próbálta magyarázni az érzéseit a nő. – Egész
életemben gyűlöltem a gazdagok hóbortjait, sznobságát és pökhendiségét. Mindig csak olyan dolgokat
kívántam, amelyeket saját erőmből megszerezhettem. Nem azért, mert akivel kapcsolatban álltam, gazdag
volt. Segíteni akartam a szegényeken és azokon, akiknek soha sincs szerencséjük. Bűntudatom van, ha
olyanokat teszek, amikre mások nem képesek, vagy több pénzt költök, mint amennyit ők megengedhetnek
maguknak, tehát tartózkodom az ilyesmitől. Nem mintha módomban állna, de akkor se csinálnék ilyet, ha
megengedhetném magamnak. Én ilyen vagyok. – Charlie nem lepődött meg, mert ennyit már ő is tudott
róla. Carole sosem emlegette a rokonait, így a férfi nem tudhatta, jómódúak-e. A nő életéből ítélve
nemigen lehettek azok. Talán volt egy kis pénzük, de nem sok. Carole-ban a kifinomult szépségén kívül
semmi sem utalt előkelő származásra. Talán valami régi jó család volt, szerény anyagi eszközökkel,
amelynek komoly megterhelést jelenthetett, hogy Princetonban iskoláztassák a lányukat.

– Megértem – mondta halkan, miután bekapták az utolsó falatot. – Most borzadsz tőlem, mert van egy
hajóm?

– Nem – felelte a nő. – Én akkor se vennék, ha megengedhetném magamnak, viszont neked jogod van
arra költeni a pénzed, amire akarod. Az alapítványod nagyon sok jót tesz az emberekért. Csak az van,
hogy mindig azt érzem, semmit sem szabad birtokolnom, mindenemet oda kell adnom másoknak.

– Azért időnként megtarthatsz ezt-azt, hogy legyen neked is egy kis örömöd.

– Megteszem én, de már attól is lelkifurdalásom van, hogy felveszem a fizetésem a központban. Mindig
az van bennem, hogy másoknak nagyobb szüksége lenne rá.

– Enni azért kell – mutatott rá Charlie, akit sokkal kevésbé furdalt a lelkiismeret. Korán örökölte
hatalmas vagyonát, amelyet évek óta felelősen kezelt. Élvezte a fényűzést, a festményeit, a műtárgyait,
legfőképpen pedig a hajóját, és nem kért értük bocsánatot senkitől, kivéve most, közvetve, Carole-tól.
Nagyon más szemmel nézték a világot, de Charlie azért reménykedett, hogy valami hasonlóság is van
bennük.

– Lehet, hogy egy kicsit szélsőséges vagyok – ismerte el a nő –, de a lemondástól úgy érezhetem, hogy
vezekelek a bűneimért.

– Én nem látok semmiféle bűnt – mondta komolyan Charlie. – Egy csodálatos nőt látok, aki mindenét
odaadja, és halálra dolgozza magát másokért. Ne felejtsd el, hogy azért egy kis szórakozásra is szükség
van.
 – Szórakozom én veled, Charlie – mondta halkan a nő. – Nekem remek szórakozás, ha együtt vagyunk.

– Nekem is – mosolygott a férfi. Megint csókolóztak, Charlie szeretett volna tovább menni, de még nem
mert. Tudta, mennyire fél Carole attól, hogy lekösse magát, mennyire nem akarja, hogy ismét
megsebezzék. És akkor még ott voltak a saját félelmei. Őt is ugyanezek a kérdések nyugtalanították, és
még mindig várta, mikor bukkan fel a végzetes hiányosság. Illetve Carole-nál nem is kellett várni: ott volt
az, az orra előtt. A nő más környezetből származik. Harlemi szociális gondozó, aki csak a munkájának él,
és visszariad a Charlie Harringtonok világától. Nem elsőbálos úrilány, nem társasági hölgy, és noha
semmi kifogása Charlie ellen, mélységesen helyteleníti az életét. Már csak az a kérdés, képes-e
felülemelkedni az előítéletein, és elfogadni Charlie életmódját. Ha együtt akarnak maradni, meg kell
békülniük a különbségeikkel. Charlie pillanatnyilag úgy látta, menni fog. Elsősorban Carole-on múlik,
mert neki kell megbocsátania a férfi világának léha hóbortjait.

Taxival vitte haza, és csókkal búcsúzott tőle a kapuban. Carole nem hívta fel, mert már korábban
figyelmeztette, hogy szörnyű rendetlenség van nála. Charlie még sosem látta a garzonlakását, de el tudta
képzelni, milyen nehéz lehet egyetlen szobában élni ezt a hajszás életet.

Megpuszilta Carole orra hegyét, és a nő felkacagott, mikor látta, hogy Charlie-nak zöld lett a szája. Még
mindig nem mosta le az arcáról az álarcos mulatság zöld festékét.

– Holnap felhívlak – ígérte a férfi, míg visszaült a taxiba. – És szerzek jegyet a balettra, esetleg a jövő
hétre. – Carole még egyszer megköszönte, intett, majd eltűnt a házban, és Charlie-t is elvitte a taxi.

A lakás üres volt Carole nélkül. Charlie szerette, ahogy betölti a terét, az életét és a szívét.
 15.

Másnap délelőtt szólt a titkárnője, hogy sikerült jegyeket szereznie péntek estére a Giselle-re, állítólag
egészen kitűnő előadás. Charlie megüzente Carole-nak a hírt, aztán leült, hogy felbontsa a postáját.
Megküldték Princetonból az öregdiákok jegyzékének új kiadását, és a férfi puszta szórakozásból
belelapozott, hogy megkeresse Carole nevét. Tudta, melyik évben diplomázott, így igazán nem volt nehéz
kikeresni. Végigpergette a megfelelő oldalakat, de nem találta a nevét.

Összeráncolta a szemöldökét. Pedig nem felejtette el az évet, amit a nő mondott. Ismét átnézte. Nem volt
benne. Ez azért különös. Valaki hibát követett el. Charlie később megemlítette a titkárnőjének is. Úgy
döntött, szívességet tesz Carole-nak, hogy ne kelljen ilyesmire pocsékolni az idejét, annál inkább, mert a
nő magától bizonyosan nem javíttatja ki. Megkérte a titkárnőjét, hívja fel az öregdiákok irodáját, és
jelezze nekik, hogy kihagytak egy nevet, Carole Ann Parkért, aki ekkor és ekkor diplomázott.

Délután éppen valamilyen pénzügyi jelentésen dolgozott elmerülten, amikor a titkárnője beszólt a házi
telefonon. Charlie szórakozottan fölvette. Valami rendkívül bonyolult pénzügyi előrejelzést kellett
kihüvelyeznie, és alig bírt összpontosítani arra, amit a nő mondott.

– Mr. Harrington, felhívtam az öregdiákok irodáját, ahogy kérte, megadtam nekik Miss Parker nevét és
az évet, amelyben végzett. Azt felelték, hogy ilyen nevű személy sohasem diplomázott Princetonban.
Megkértem őket, nézzenek utána még egyszer, és meg is tették. Nem hiszem, hogy Miss Parker Princetonba
járt. Talán ebben rejlik a hiba. Az öregdiákok irodája legalábbis ezt hangoztatja.

– Képtelenség! Adja meg a számot, magam beszélek velük. – Felingerelte az iroda ostobasága. Biztosan
Carole is bosszankodna. Hiszen még azt is tudja róla, melyik klubban evett! Ott van leírva az életrajzában,
hogy Princetonban tanult!

Öt perc múlva beszélt az irodával, de neki is ugyanazt mondtak. méghozzá roppant pikírt hangon. Hogy
nekik nem szokásuk ilyen hibákat elkövetni. Carole Ann Parker sosem végzett Princetonban. Sőt,
utánanéztek a nyilvántartásban, és az egyetemnek sohasem volt ilyen nevű hallgatója. Charlie a helyére
tette a kagylót, és végigfutott a hátán a hideg. Öt perccel később önmagától undorodva felhívta a Columbia
Egyetemnek azt a karát, amelyen a szociális munkásokat képezték, és ott ugyanazt a választ kapta. Carole
Ann Parker sosem járt a Columbiára. Mikor Charlie bontotta a vonalat, tudta, hogy megtalálta a végzetes
hiányosságot. A nő, akibe éppen most szeret bele, szélhámos. Akárki legyen, és akármilyen dicséretes
munkát végez is a központban, nem rendelkezik a fennen lobogtatott diplomákkal, és hamis okmányokkal
csalt ki egymillió dollárt az ő alapítványától. Ez majdnem bűncselekmény, csak hát az a helyzet, hogy nem
magának kellett a pénz, hanem a mások megsegítésére. Charlie-nak fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel
az információval. Idő kellett neki, hogy átgondolja és megeméssze.

Carole délután telefonált, és a férfi az ismeretségük hat hete alatt első ízben nem fogadta a hívását. Nem
akart csak úgy kilépni a nő életéből. Magyarázatot akart. Ám először fel kellett dolgoznia magában, amit
megtudott. Két nap múlva pedig színházba mennek. Charlie úgy döntött, hogy addig nem mond semmit.
Estefelé telefonált a nőnek, azt mondta, válság van az igazgatótanácsban, péntekig nem találkozhatnak.
Carole azt felelte, tökéletesen megérti, vele is előfordul ilyen. Csak nem értette, miért volt olyan
dermesztő a férfi hangja.

Igazság szerint Charlie-t a sírás kerülgette. Kifosztottnak és mérhetetlenül megalázottnak érezte magát. A
nő, akit az első pillanattól olyan mélységesen csodált, egy hazug csaló.

Végiggyötrődte a két napot, ami elválasztotta a pénteki előadástól. Carole nagyon szép volt. Az
előírásos fekete kisestélyit viselte, magas sarkú cipővel, egyszerű fekete szőrmeblézerrel, és nagyon
mértéktartó, gyöngy fülbevalóval, amire azt mondta, hogy az anyjáé volt. Charlie most már egyetlen szavát
sem hitte. Ez a nő bemocskolt mindent, ami közöttük volt, a Columbiáról és a Princetonról összehordott
hazugságaival. Nem bízott benne Carole megállapította, hogy a barátja kimértnek és szomorúnak látszik.
Kérdezte tőle, miközben felment a függöny, hogy rendben van-e minden. Charlie bólintott. Alig szólt a
taxiban, amely a Lincoln Centerhez vitte őket. Carole szerint rettenetesen nézett ki. Csak arra tudott
gondolni, hogy amióta nem találkoztak, valami szörnyűség történt az alapítvánnyal.

A szünetben kimentek a büféhez, hogy igyanak valamit. Mielőtt visszatértek volna a helyükre, Carole
elnézést kért, és el akart menni a női mosdóba, ám abban a pillanatban törtetni kezdett feléjük egy
házaspár. Carole elfordította a fejét, mintha el akarna rejtőzni előlük. Charlie persze tüstént észrevette a
mozdulatot, és görcsbe rándult a gyomra. A nő csak annyit mondott, hogy a szülei barátai, majd elillant.
Charlie csupán akkor látta, kik ezek, amikor előbb az asszony, aztán a férje rohanta meg. Ismerte őket ő is,
és egyiket sem szerette. Elviselhetetlenül erőszakos, társasági könyöklők voltak.

Az asszony szünet nélkül karattyolt a balettról, mondván, hogy a tavalyi idény előadása jobban tetszett
neki. Az unalomig elemezgette az egyes táncosok erényeit és gyöngeségeit, majd rámeresztette Charlie-ra
szúrós kis gombszemét, és mondott valami talányosat, amit a férfi először egyáltalán nem értett:

– Hát ez igazi nagy dobás! – jegyezte meg undokul cinkoskodó hangon. Charlie-nak fogalma sem volt,
miről beszél, és nem bánta volna, ha Carole visszajön. Akármennyire dühös volt is a nőre, mégis jobb
lenne, ha mellette ácsorogna félszegen, és nem e mellett a rémes asszony és a finomkodó férje mellett,
akik csak azért tapadnak rá, mert ő Charles Harrington. – Hallom, majdnem ideg-összeroppanást kapott,
amikor otthagyta a férje! Nem is értem, mire kellett neki, amikor Van Hornék sokkal gazdagabbak. Az csak
egy újgazdag, Van Hornék pedig a legrégibb pénzarisztokraták az egész országban! – Hogy kerülnek, ide
Van Hornék? Ő ugyan ismerte Arthur Van Hornt, bár csak felületesen. A létező legkonzervatívabb emberek
egyike, bizonyosan a legmaradibb, és határozottan a legunalmasabb, hogy pedig mennyi a pénze, az
végképp nem érdekli.

– Van Hornék? – kérdezte fásultan. Az asszony valami eszelős szökőkútként lövellte magából a pletykát
és a részleteket egy olyan ügyről, amitől Charlie teljesen paff lett. Hogy vélhetőleg egy Van Horn lányt
otthagyott a férje. Nagyon zavarosan hangzótt de az asszony úgy nézett rá, mintha ő lenne tökkelütött.

– Van Hornék! A Van Horn lányról beszéltem! Nem ő volt az, aki elment innen, mikor ideindultam? –
Charlie már értette. Úgy érezte magát, mint akibe most csapott bele a mennykő.

– Természetesen. Elnézést kérek, nem figyeltem eléggé. Miss Van Horn, természetesen.

– Maguk együtt járnak? – firtatta szemtelenül az asszony. Ahhoz a fajtához tartozott, amely
szégyentelenül kérdezget, azért él, hogy információkat gyűjtsön, és később ezekkel támassza alá, hogy
bejáratos olyan körökbe, amelyeket többnyire csak kívülről szokott nézni. Ez a házaspár ismert minden
„megfelelő” embert, de mindenki utálta őket.
 – Hivatalos ismeretségben állunk – bólogatott Charlie. – Az alapítvány kapcsolatot létesített a
központtal, amelyet vezet. Kiváló munkát végeznek a bántalmazott gyerekek körében. Jut eszembe: Mi is
volt az asszonyneve? Nem emlékszik?

– Mosley? Vagy Mossey? Valami ilyen. Borzalmas ember! Micsoda vagyont harácsolt össze! Azt
hiszem, egy olyan lányt vett el, aki még Carole-nál is fiatalabb. De kár, hogy Carole-t annyira összetörte!

– Nem Parker volt a férje? – Charlie most már ki akarta deríteni az igazságot, jöjjön bármilyen
forrásból, akár ezektől az undok társadalmi törtetőktől is.

– Ó, dehogy! A Parker az anyjának a lánykori neve! A Parker-bank! Bostonban! Nem olyan hatalmas,
mint a Van Horn-vagyon, de azért nagyon csinos! De jó Carole-nak, két vagyont is örökölhet, nem csak
egyet! Vannak emberek, akik duplán szerencsésnek születnek! – Charlie bólogatott, és ekkor meglátta a
közeledő Carole-t, ahogy kimagasodik a tömegből a tűsarkain. Intett neki, hogy várja meg, köszönetet
mondott informátorának, és otthagyta. Olyan sok hazugságról szerzett tudomást két nap alatt, hogy már azt
sem tudta, mit higgyen Carole-ról.

– Ne haragudj, hogy itthagytalak azzal a rémes asszonnyal. Attól féltem, hogy ha ittmaradok, sohase
vakarjuk le magunkról. Lyukat beszélt az oldaladba?

– Igen – felelte Charlie tömören.

– Ez a szokása. A legnagyobb pletykás egész New Yorkban. Nincs más témája, mint hogy ki kihez ment
férjhez, kinek ki a nagyapja, és mennyi pénzt örököltek vagy kaszáltak. Ki nem állhatom. – Charlie
bólintott, aztán a meginduló tömeg nyomában visszamentek a székükhöz. Rögtön felhúzták a függönyt.
Charlie megkövülten ült, vigyázott, hogy ne érjen a nőhöz. Carole végzetes hiányossága, mint az utóbbi
napokban megtudta, nem az, hogy egy másik világból, egyszerű környezetből származik és rosszul érzi
magát a Harringtonok világában, vagy, hogy szélhámos, mint szerdán gondolta. Az ő végzetes hiányossága
egyszerűen az, hogy hazug.

Vége lett a darabnak, felvonták a függönyt. Carole rámosolygott Charlie-ra, és megköszönte az estét.

– Igazán szép volt. Köszönöm, Charlie. Nagyon telszett.

– Örülök neki – felelte a férfi udvariasan. Eredetileg megígérte, hogy színház után elviszi vacsorázni, de
már nem akarta. Azt, amit mondania kell, nem akarta a nyilvánosság előtt közölni. Azt javasolta, hogy
menjenek vissza a lakására. Carole elmosolyodott, és azt felelte, ott is készíthet rántottát. Charlie
bólintott, de alig bírt kikényszeríteni magából néhány szót a rövid úton. Carole-nak fogalma sem volt, mi
baja lehet, de látta rajta, hogy rettenetesen felzaklatta valami. Nem sokáig kellett várnia, hogy megtudja,
mi az.

Charlie előreengedte az ajtónál, felkapcsolta a villanyt, majd besietett a nappaliba. Le sem ült, csak
megfordult, és bőszülten meredt Carole-ra.

– Tulajdonképpen mit akartál ezzel az átkozott, öntelt halandzsával, hogy nem szereted az egyetemi
klubokat és a társaságot és a gazdagokat? Mi a fenének hazudtál? Nem vagy te semmiféle egyszerű lány,
aki Harlem szegényeinek megmentéséért robotol! Ugyanabból a világból jöttél, ahonnan én, ugyanazokat
az iskolákat jártad ki! Ugyanazért teszed, amit teszel, amiért én, és pontosan ugyanolyan gazdag vagy,
Miss Van Horn, úgyhogy nekem ne gyere többé a fennhéjázó dumáddal, hogy mennyire kínosan és
kényelmetlenül érzed magad az én világomban!

– Honnan szeded te ezt? Mellesleg semmi közöd hozzá, milyen gazdag vagyok! Ez a lényeg, Charlie!
Nem akarom, hogy a nagyapámért csodáljanak és udvaroljanak körül és tiszteljenek és hízelegjenek! Azért
tiszteljenek és szeressenek, aki vagyok! Azt pedig ugyan meg nem kapom, a Van Horn névvel! Ezért
használom az anyámét. Na és? Perelj be! Nem tartozom magyarázattal se neked, se másnak! – mondta
Carole olyan haraggal, amely méltó volt a férfiéhoz.

– Nem akartam, hogy hazudj nekem! Azt akartam, hogy az igazat mondd! Hogy bízhatnék benned, ha még
azt is lehazudod, aki vagy? Miért nem mondtad meg, Carole?

– Ugyanazért, amiért te nem szóltál a jachtodról! Mert azt hitted, hogy elijesztene vagy
megbotránkoztatna, vagy visszariasztana, esetleg féltél, hogy a pénzedet akarom. Hát nem akarom, te
idióta! Van nekem pénzem! Amit pedig arról mondtam, hogy kínosan érzem magam a világodban, az az
utolsó szóig igaz! Egész életemben gyűlöltem azt a világot, amiben felnőttem. A könyökömön jött ki! Az a
pöffeszkedés, azok a formaságok, az a sok baromság, a sznob handabandázás! Nekem nem kell! Szeretem,
amit csinálok. Szeretem ezeket a srácokat. Nekem már nem kell más. Nem akarok elegáns életet. Nincs
szükségem rá. Mikor megvolt, gyűlöltem. Négy éve otthagytam, és ma sokkal boldogabb vagyok. És sosem
térek vissza abba a világba, se érted, se másért! – Carole valósággal tüzet fújt.

– De akkor is ott születtél. Odatartozol, még ha nem is akarsz. Miért esdekeltem a bocsánatodért hason
csúszva? Legalább ettől megkímélhettél volna! Legalább annyit közölhettél volna, ki vagy, ahelyett, hogy
bolondot csinálsz belőlem. Mikor akartad megmondani? Egyáltalán meg akartad? Vagy örökké akartad
játszani a nép egyszerű leányát, én pedig térden állva könyörögjek kegyelemért, azért, amim van, aki
vagyok, és ahogyan élek? Most, ha belegondolok, már azt sem hiszem, hogy egy garzonlakásban élsz. Az
egész ház a tied, mi? – kérdezte szikrázó szemmel.

Carole egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán felnézett.

– Igen, az enyém. Harlemba akartam költözni, mikor megnyitottam a központot, de apám nem engedett.
Ragaszkodott hozzá, hogy vásároljam meg azt a házat, de nem tudtam, miként magyarázzam meg neked.

– Legalább van valakinek józan esze a családotokban, ha már neked nincs. Simán megölethetted volna
magad Harlemban, bár még sor kerülhet rá. Nem vagy te Teréz anya, az istenfáját! Te egy gazdag kislány
vagy, mint ahogy én is gazdag kisfiú voltam, aki túl korán jutott a gazdagságához, aztán pedig gazdag férfi
lettem. És figyelj csak ide! Akinek nem tetszik, elmehet a búbánatos francba. Mert én ez vagyok. Egy
napon talán te is abbahagyod a mentegetőzést. De amíg ez bekövetkezik és rájössz, hogy teljesen oké
annak lenni, akik vagyunk, addig sem hazudozhatsz összevissza, és nem játszhatod meg magad másnak.
Ostoba, aljas dolog volt, tökhülyének éreztem magam miattad. Felhívtam a héten abban a rohadt
Princetonban az öregdiákok irodáját, és figyelmeztettem őket, hogy tévedésből kihagytak a névsorból!
Erre közlik velem, hogy sohase jártál hozzájuk, mert én persze azt hittem, hogy a neved Parker! Aztán meg
azt hittem, szélhámos vagy. De most már látom, hogy nem az vagy, csak egy hazug. Egy kapcsolatban a
felek tartoznak egymásnak annyival, hogy az igazat mondják, bármi legyen is az. Igen, van egy hajóm. Igen,
van egy rakás pénzem. Neked is. Igen, Van Horn vagy. Na és? De mivel így hazudtál, nem bízom benned,
nem hiszek neked, és megmondom őszintén, nem akarok veled lenni. Amíg rá nem jössz, ki vagy és mi
akarsz lenni, ha nagy leszel, addig, azt hiszem, nekünk nincs mit mondanunk egymásnak.
 Annyira felbőszültek, hogy egész testükben rázta őket az indulat. Carole iszonyúnak találta, hogy így
kellett kibuknia az igazságnak, de bizonyos értelemben megkönnyebbült. Gyűlölt hazudni Charlie-nak. Egy
dolog félrevezetni a kilétét illetőleg a központ munkatársait, de egészen más dolog félrevezetni Charlie
Harringtont.

– Én csak azt akartam, hogy magamért legyek neked rokonszenves, ne az apám neve miatt!

– Mit képzeltél? Hogy a pénzedet akarom? Te is tudod, hogy ez nevetséges! Bohózatot csináltál az egész
kapcsolatunkból! Hogy pedig a csillagot is lehazudtad az égről, ebből is látszik, mennyire nem tisztelsz!

– Csak a nevemről és a származásomról hazudtam! Az pedig nem fontos! Attól én még én vagyok!
Elnézést kérek, igazad van, nem lett volna szabad ezt tennem. De megtettem. Talán csak azért, mert féltem.
És mivel úgy ismertél meg, mint Carole Parkért, sokkal nehezebb lett elmagyarázni, ki vagyok valójában.
Nem öltem meg senkit, az istenfáját, nem loptam el a pénzed!

– A bizalmam loptad el, ami rosszabb.

– Sajnálom, Charlie. Azt hiszem, beléd fogok szeretni. – Amikor ezt mondta, könnyek gördültek végig az
arcán. Úgy látta, elrontott mindent, és rettenetesen érezte magát miatta.

– Nem hiszek neked! – acsarkodta a férfi. – Aki szerelmes, nem hazudik!

– Hibáztam. Senki sem hiba nélküli. Meg voltam rémülve. Csak annyit akartam, hogy magamért szeress!

– Már kezdtelek is szeretni, de csak az isten tudja, ki vagy te igazából. Én Carole Parkerba kezdtem
szerelmes lenni, az egyszerű családból származó, egyszerű lányba, akinek se pénze, se neve. És most
kiderült, hogy más vagy, egy rohadt milliárdos örökösnő!

– Olyan iszonyú az? Nem tudod megbocsátani nekem?

– Talán nem. A szörnyű az, Carole, hogy hazudtál nekem. Az benne a rettenetes. – Elfordult tőle, és a
parkot kezdte bámulni az ablakból. Sokáig állt így, a hátát fordítva a nőnek. Épp eleget mondtak erre az
estére.

– Akarod, hogy most elmenjek? – kérdezte megbicsakló hangon Carole.

Charlie először nem válaszolt, aztán bólintott; végül pedig azt felelte:

– Igen, akarom. Ennek vége. Sosem tudnék bízni benned. Majdnem két hónapig hazudtál nekem. Az
pokolian hosszú idő.

– Ne haragudj – mondta Carole halkan. Charlie még mindig nem fordult feléje. Nem akarta ismét látni a
nő arcát. Túlságosan fájt volna neki.

Carole halkan kiment, és becsukta maga után az ajtót. Még akkor is reszketett, amikor a földszinten
kiszállt a liftből. Azt mondogatta magában, hogy nevetséges az egész dolog. Charlie az ő gazdagságán
dühöng, holott a Harringtonok még náluk is gazdagabbak. De hát nem ez itt a baj. Charlie azért dühöng,
mert ő hazudott neki.
 Taxiba ült, hazavitette magát. Abban reménykedett, hogy a férfi felhívja, de az nem hívta. Sem azon az
estén, se másnap. Carole állandóan az üzenetrögzítőjét ellenőrizte. Hetek múltak el, de Charlie nem
telefonált, és a nő ekkor megértette, hogy nem is fog. A színtiszta igazat mondta azon az estén: számára
vége a kapcsolatnak, mert soha többé nem tudna bízni Carole-ban, aki, bármilyen tisztességes szándék
vezette is, megcsúfolta az ő bizalmát, ami a gerince minden kapcsolatnak. Soha többé nem akarja látni,
nem akar szólni hozzá, nem akar vele lenni. Carole akkor már tudta, hogy szerelmes belé, de azt is tudta,
hogy ez semmin sem valtoztat. Charlie örökre elment.
 16.

Két héttel a hálaadás előtt Adam és Maggie egy csendes estét töltöttek a férfi lakásán, amikor a lány
váratlanul előhozta az ünnepet. Korábban nem foglalkoztatta ez a kérdés, de amióta olyan sokat voltak
együtt, a hálaadást is szerette volna Adammel tölteni. Csak nem tudta, hogy a férfi nem a gyerekeivel
ünnepel-e az idén. Még nem találkozott Jacobbal és Amandával; egyetértettek abban, hogy korai lenne
még az ismerkedés. Majdnem minden éjszakát együtt töltöttek, habár, mint Adam hangoztatta, ez még csak
a próbamenet volt.

– Mi van a hálaadással? – nézett értetlenül a lányra.

– A gyerekeiddel töltöd?

– Nem, Rachel elviszi őket a férje szüleihez Ohióba. Felváltva szoktunk ünnepelni. Az idén rajta a sor.

Maggie mosolygott, és remélte, hogy ez jó hírt jelent. Évek óta nem ünnepelhetett olyanokkal, akik
fontosak voltak számára. Legföljebb apró gyerek korában voltak ünnepei, már ha egyáltalán. Egyszer
közösen sütöttek pulykát az anyjával, de az anyja úgy berúgott, hogy kiütötte magát, mire elkészült a
pecsenye. Maggie egyedül evett a konyhaasztalnál, míg az anyja eszméletlenül hevert a szobában.

– Nem ünnepelhetnénk meg együtt? – törleszkedett mosolyogva a férfihoz.

– Nem – felelte Adam sötéten.

– Miért? – sértődött meg Maggie. Olyan jól megvoltak egymással, hogy váratlanul érte és megsebezte a
goromba visszautasítás.

– Mert a szüleimhez kell mennem, és téged nem vihetlek magammal. – Még hogy egy ilyen névvel mint
O' Malley! Az anyja szívrohamot kapna. Különben is, semmi köze hozzá, hogy a fia kivel jár.

– Miért mész oda? Azt hittem, jóm kipúrkor rettenetesen érezted magad! – Nem értette a férfi
viselkedését.

– Rettenetesen is, de ehhez annak semmi köze. A családom elvárja, hogy ott legyek az ünnepen. Ez
olyan, mint a letartóztatási parancs. Nem az a lényeg, hogy jól érezd magadat, hanem a hagyomány és a
kötelesség. Habár engem az őrületbe kergetnek, mégis úgy vélem, hogy a család fontos dolog. Az enyém
pocsék, de akkor is szükségét érzem, hogy oda kell mennem tiszteletből. Isten tudja, miért, de úgy érzem,
ennyivel tartozom nekik. A szüleim öregek, már nem fognak megváltozni, úgyhogy görcsbe kötöm magam,
és odamegyek. Miért, neked nincs hova menned? – kérdezte siralmasan. Előre gyűlölte, hogy egy újabb
förtelmes ünnepet kell végigszenvednie. Ki nem állhatta az ünnepeket, mindig utálta őket. Az anyjának
sikerült tönkretennie mindegyiket. Még szerencse, hogy a szülei a hanukát ülik meg, nem a karácsonyt, így
azt legalább a srácokkal töltheti. Ennyi öröme van. A Long Island-i ünnepekben sosem volt. – Hol leszel
hálaadáskor?

– A lakásban, egyedül. A többiek mind hazamennek. – Maggie-nek nem volt hova menni.
 – Ezt rögtön hagyd abba! Ne próbáld felkelteni bennem a bűntudatot! – Adam majdnem ordított. – Elég
nekem az anyám! Maggie, őszintén sajnálom, hogy nincs hova menned, de nem segíthetek rajtad. Nekem
haza kell mennem.

– Nem értelek – mondta a lány szomorúan. – Úgy bánnak veled, mint egy kivert kutyával. Magad
mondtad. Akkor meg minek mész haza?

– Mert úgy érzem, hogy ez illik! – idegeskedett a férfi. Nem akarta védelmezni az elhatározását. Nincs
neki elég baja? – Nincs választásom!

– De van – makacskodott Maggie.

– Nem, nincs! Nem akarom ezt ismételten megvitatni veled! Ez így van, és kész. Azt az estét otthon
töltöm. A hétvégén még mindig csinálhatunk valamit.

– Nem erről van szó! – Adamnek nem tetszett a lány rámenős-sége. Ez aknás terep. – Ha a mienk
kapcsolatnak nevezhető – nyomult tovább Maggie –, akkor veled akarok ünnepelni. Két hónapja vagyunk
együtt.

– Maggie, kérlek, ne nyaggass! – figyelmeztette a férfi. – Ez nem kapcsolat. Csak együtt járunk, és az
más.

– Ó, bocsánat! – gúnyolódott a lány. – Ki halt meg, hogy te lettél a király?

– Tisztában voltál a szabályokkal, amikor elkezdtük. Te éled a magad életét, én a magamét. Közben
találkozgatunk, ha mindkettőnknek megfelel. Nos, a hálaadás nekem nem felel meg. Bár megfelelne! Hidd
el, szívből kívánom. De nem tehetem. A hálaadás a szüleimnél kötelező gyakorlat. Migrénnel,
gyomorgörccsel jövök haza, de akkor is elvárják, hogy ott legyek, ha cigánygyerekek potyognak az égből.

– Ez gáz – duzzogott Maggie.

– Az. Mindkettőnknek.

– És mi volt ez a marhaság arról, hogy ez nem kapcsolat? Meg ez a rizsa a köztes találkozgatásról?

– Mert azt csináljuk. Hozzáteszem, hogy minden hétvégén veled találkozom, ami nagy dolog.

– Akkor ez már kapcsolat, nem? – Maggie tovább nyomult, figyelmen kívül hagyva a vészcsengőket és a
piros lámpákat, ami nem volt jellemző rá, de el volt keseredve, amiért a hálaadást nem töltheti a férfival.
Ennél fogva vakmerőbben kérdőjelezte meg Adam „szabályait”.

– A kapcsolat azoknak az embereknek való, akik előbb-utóbb össze akarnak házasodni. Én pedig nem
akarok. Ezt megmondtam. Ez csak randevúzgatás, ami nekem így megfelel. Maggie ezek után elhallgatott,
és másnap reggel hazament a lakására. Adamet pedig egész délután furdalta a lelkiismeret azért, amit
mondott. Mert ez bizony kapcsolat. Az lett belőle. Nem találkozott mással, mint ahogy tudomása szerint a
lány sem. De akkor sem akarta elismerni, hogy Maggie-nek van igaza a kapcsolatot illetően. Bár
megsérteni sem akarta. És ez borzasztó, hogy nem töltheti vele a hálaadást. Utálta az egész életet, és
pocsékul érezte magát. Maggie dolgozott, mikor felhívta, úgyhogy csak a gépnek hagyott egy szerelmes
üzenetet.
 A lány nem hívta vissza, és nem ment át a lakására. Este telefonált neki, de nem volt otthon. Ezek után
óránként hívta, egészen éjfélig. Azt hitte, Maggie csak bünteti, de aztán felvette a telefont az egyik
szobatárs, és megmondta, hogy a lány valóban nincs otthon. Mikor legközelebb telefonált, azt felelték
neki, hogy Maggie alszik. A lány nem hívta vissza. Másnap délutánra Adam annyira bedühödött, hogy a
Pierben hívta fel, pedig ritkán csinált ilyet.

– Hol voltál tegnap este? – kérdezte nyugodtabb hangon, mint amennyi nyugalmat érzett.

– Azt hittem, ez csak randevúzgatás. Nem volt egy olyan kitétel, hogy egyikünk sem tesz föl kérdéseket?
Majd utána kell néznem, de azt hiszem, így áll a szabályokban, mivel ez nem kapcsolat.

– Nézd, ne haragudj! Ostobaságot beszéltem, de kiborított a hálaadás. Pocsékul érzem magam, mert
egyedül kell hagynom téged.

– Szemét alak is vagy, mert egyedül hagysz hálaadáskor – helyesbített a lány.

– Maggie, szállj le rólam! Kérlek! El kell mennem Long Island-re. Hidd el, nincs választásom.

– De van. Azt nem bánom, ha a srácaiddal vagy. Azt megértem. De hagyd abba, hogy a szüleiddel
ünnepelsz, és lehetővé teszed nekik, hogy büntethessenek.

– A szüleim! Mennem kell. Nézd, gyere át ma este! Főzök neked vacsorát, és klasszul fogjuk érezni
magunkat.

– Dolgom van. Kilencre leszek ott – mondta Maggie flegmán.

– Miféle dolgod?

– Ne tégy föl kérdéseket! Ott leszek, amint lehet.

– Mi ez az egész? – tajtékzott Adam.

– A könyvtárba kell mennem.

– Ez a leghülyébb kifogás, amit életemben hallottam! Na, jó, akkor viszlát este. Gyere, amikor akarsz! –
Lecsapta a kagylót. Legszívesebben azt mondta volna, egyáltalán ne is jöjjön, de ugyanakkor látni akarta,
és tudni akarta, mi folyik itt. Legalább két olyan nap volt minden héten, amikor hiába kereste, mert Maggie
nem volt otthon. Adam tudni akarta, hogy jár-e valakivel. Évek óta Maggie az első, akihez hűséges. Csak
nem csalja meg a lány?

A díványon gubbasztott, amikor Maggie besétált. Majdnem tíz óra volt, Adam már a második tömény
italnál tartott. Ötpercenként nézte az óráját. Maggie bocsánatkérően nézett rá.

– Ne haragudj, tovább tartott, mint gondoltam. Jöttem, mihelyt tudtam.

– Mit csináltál? Mondd meg az igazat!

– Azt hittem, nem teszünk fel egymásnak kérdéseket – felelte a lány idegesen.
 – Nekem ne gyere ezzel a dumával! – ordított rá Adam. – Van valakid, mi? Hát ez tökéletes! Abszolút
tökéletes! Az utóbbi tizenegy évben volt egy rahedli nőm. Színre lépsz te, és évek óta először hűséges
vagyok valakihez! Erre te? Kefélsz valaki mással!

– Adam – mondta a lány halkan, miközben letelepedett a férfival átellenben, és a szeme közé nézett –,
nem kefélek mással. Esküszöm.

– Akkor hol vagy, mikor este telefonálok?! Majdnem éjfélig nem mész haza! Ha nem itt vagy, sose
talállak otthon! – Lángolt a szeme, és lüktetett a feje a fájdalomtól. A nő, akiért megvész, mással randizik.
Nem tudta, üvöltsön-e, vagy sírjon. Talán ez az isteni igazságszolgáltatás, hogy az történik vele, amit ő
csinált más nőkkel. Hát nem kellemes, az biztos. Azt hitte, megőrül. – Hol jártál ma este?

– Már megmondtam – felelte Maggie higgadtan. – A könyvtárban voltam.

– Maggie, kérlek… legalább ne hazudj! Legyen bátorságod megmondani az igazat! – A lány nézte azt az
elkínzott kifejezést a szemében, és belátta, hogy nincs választása. Meg kell mondania az igazat. Pedig nem
akarta. De ha Adam azt képzeli, hogy ő mással találkozgat, akkor meg kell tudnia, hogy mivel foglalkozik,
ha nincs nála.

– Jogi előkészítőre járok – mondta halkan. A férfi rámeredt.

– Mit csinálsz? – Bizonyosra vette, hogy rosszul hallotta.

– Meg akarom szerezni a főiskolai oklevelet, hogy beiratkozhassak a jogi karra, de körülbelül ezer év,
mire megkapom a diplomám. Csak két tárgyat tudhatok le egy félévben. Több nem megy. Részleges
ösztöndíjat kaptam. – Fújt egyet. Nagy megkönnyebbülés volt elmondani az igazságot. – Ma este azért
voltam a könyvtárban, mert dolgozatot kell írnom. Jövő héten negyedévi vizsga. – Adam hitetlenkedve
bámulta, aztán szélesen elvigyorodott.

– Viccelsz?

– Nem, nem viccelek. Két éve kezdtem.

– Nekem miért nem mondtad?

– Mert azt gondoltam, hogy kinevetnél.

– Mi az ördögért csinálod?

– Mert nem akarok életem végéig pincérnő lenni. És nem várom egy férfitól a megmentésemet. Senkitől
se akarok függeni. Meg akarok állni a magam lábán. – Adamnek majdnem könnybe lábadt a szeme. Eddig
minden nő, akit ismert, vagy akivel járt, rá akart csimpaszkodni valami szerencsétlen pasasra, hogy azzal
tartassa el magát, míg Maggie gürizik, felszolgál, főiskolára jár, és a jogi karról álmodik heti két estén.
Soha egyetlen centet sem kért tőle. Sőt, még ő hozott egy-egy zacskó ennivalót, vagy valami apró
ajándékot, sűrűbben, mint Adam szerette volna. Ilyen döbbenetes nő ez.

– Gyere ide! – kérte, és mikor Maggie odament, magához ölelte. – Tudnod kell, hogy szédületesnek
tartalak. Te vagy a legszédü-letesebb nő, akivel találkoztam. Bocsáss meg, amiért ilyen bunkó módra
viselkedtem, és azt is bocsásd meg, amiért egyedül hagylak hálaadáskor. Ígérem, hogy csütörtökön
ünnepelni fogunk, és soha többé nem nyaggatlak, hogy mit csinálsz. Még valami – tette hozzá szárazon, ám
a szeme olyan gyöngéd volt, amilyennek a lány még sohasem látta. – Azt akarom, hogy tudd: szeretlek.

– Én is szeretlek – súgta Maggie. Adam még sohase mondta ezt. – Hogy viszonyul ez a szabályokhoz?

– Miféle szabályokhoz? – értetlenkedett a férfi.

– Tudod te! Azt jelenti, hogy találkozgatunk, vagy ez már egy kapcsolat?

– Azt jelenti, hogy szeretlek, Maggie O'Malley. Fütyülök a szabályokra. Majd rájövünk menet közben.
És ha legközelebb a szabályokra hivatkozom, ne felejts el figyelmeztetni, hogy hülye vagyok. Mellesleg
miről kell dolgozatot írnod?

– A magánjogi vétkes cselekményekről.

– Francba! Holnap majd mutasd meg, ami megvan belőle. Ma este túl részeg vagyok, hogy foglalkozni
tudjak vele. – Pedig tudták, hogy nem is annyira részeg, csak a dolgozatnál jobban érdekelte az ágy és a
szeretkezés. Ahhoz határozottan nem volt részeg.

– Tényleg segítesz?

– Igen. Rekordidő alatt el fogod végezni a főiskolát és a jogot.

– Azt nem lehet – mondta Maggie komolyan. – Dolgoznom kell. – Tényt állapított meg, nem segítségért
jajongott.

– Ezt majd máskor beszéljük meg. – Adam fölkapta, és átvitte a hálószobába.

– Komolyan értetted, amit mondtál? – kérdezte Maggie, miköz ben a férfi letette az ágyra. – Vagy
tényleg részeg vagy?

– Nem, Maggie, nem vagyok részeg. És komolyan értettem. Szeretlek, csak néha kicsit lassan ugranak be
nálam a dolgok. Bár két hónap, főleg nála, nem olyan rossz teljesítmény. Maggie rámosolygott, és Adam
lekapcsolta a villanyt.
 17.

Egy héttel a hálaadás előtt Gray felhívta Charlie-t az irodájában, és úgy találta, hogy barátja szokatlanul
komor.

– Mit tervezel hálaadásra?

– Tulajdonképpen semmit – felelte Charlie. Maga is gondolkodott már a kérdésen. Mindig nehezen
viselte az ünnepeket, és utált tervezgetni. Az ünnep azt jelenti, hogy a családosok élvezik az összetartozás
melegét, az pedig, akinek nincs családja, vacogva és szomorúan emlékezik azokra, akiket elveszített és
sohasem kaphat vissza.

– Arról beszéltünk Sylviával, hogy nem lenne-e kedved nálunk vacsorázni. Pulykát süt, úgyhogy finom
vacsora várható!

– Az nagyon jó lenne – nevetett Charlie. Így már könnyen és fájdalommentesen eltöltheti az ünnepet a
barátjánál.

– Ha akarod, hozd magaddal Carole-t.

– Nem hozom, de azért köszönöm a meghívást – felelte Charlie elutasítóan.

– Neki más tervei vannak? – Gray érezte, hogy baj van.

– Feltételezem. Az a helyzet, hogy nem tudom.

– Hát ez nem hangzik jól – mondta Gray aggodalmasan.

– Nem is az. Két hete szakítottunk. Carole a múlté. Jó volt, amíg volt, de rövid volt.

– Szomorúan hallom. Fogadjunk, hogy megtaláltad a végzetes hiányosságot. – Charlie mindig

megtalálta. Ebben biztosan lehetett számítani rá.

– Így is fogalmazhatsz. Hazudott nekem. Nekem nem lehet a társam egy olyan nő, akiben nem bízhatok.

– Hát igen. – Gray ismerte annyira a barátját, hogy tudja, ha egyszer kibukik a végzetes hiányosság,
onnantól Charlie-val nem lehet beszélni. Mindenesetre megismételte, hogy jöjjön át vacsorázni este
hatkor, aztán letették a kagylót.

Gray még este beszámolt a rossz hírről Sylviának. Az asszony is elszomorodott.

– Mindig ezt csinálja – dohogott Gray. – Mindig kipécézi azt az egyetlen dolgot – mindegy, mit!
–,amiből megállapíthatja, hogy a nő nem szent, nem tud a vízen járni, és püff, már be is csapta az ajtót.
Nem képes megbocsátani a gyarlóságot, nem tudja, hogy gyarlóságokkal együtt is lehet szeretni valakit.
Olyan rohadtul fél a fájdalomtól, vagy attól, hogy a nők kihalnak mellőle, hogy már egy tüsszentéstől
katapultál. Hányszor láttam már!

– Gondolom, Carole tüsszentett – állapította meg Sylvia, aki Gray elbeszéléseiből meglehetősen hiteles
képet alkotott Charlie-ról. A festő sokat beszélt a barátjáról, akit inkább a testvérének tekintett. Ők
jelentették egymásnak a családot. Gray azt is elmesélte, hogy van valahol egy öccse, akit a nevelőszülei
fogadtak örökbe, de évek óta nem látta, azt se tudja, mi lehet vele. Szíve szerint Charlie-t tekintette a
fivérének. Abból, amit Sylvia eddig hallott, könnyű volt képet alkotnia magának arról, hogy mi baja
Charlie-nak. Retteg attól, hogy otthagyják, ezért mindig ő szakít elsőnek.

– Nincs benne semmi rugalmasság, semmiféle készség az alkalmazkodásra. – Saját tapasztalataikból

tudták mindketten, hogy a kapcsolatokban valakinek engednie kell. – Azt mondja, Carole hazudott. A
fenébe, hát ki az, aki sohase hazudik? Megesik az ilyen. Az emberek csinálnak butaságokat.

Sylvia bólogatott.

– És mivel kapcsolatban hazudott a barátnője?

– Nem mondta. Charlie előéletéből ítélve nyilván valami jelentéktelen dolog lehetett, de ő ezzel az
ürüggyel hiteti el magával, hogy a nő majd a nagy dolgokban sem mond igazat. Nála így szokott lenni. Úgy
viselkedik, mint egy kabukiszínész: rettentő nagy lármát csap, ronda pofákat vág, a végletekig eltúlzott
eszközökkel előadja a megrendülést. Ő „nem tud hinni”… Ismerem a menetrendjét. Azért nagy kár! A
végén majd ott áll olyan egyedül, akár a kisujjam. Az a helyzet, hogy már egyedül is maradt.

– Talán épp ezt akarja – tűnődött Sylvia.

– Jaj, úgy utálom, hogy ez történik vele! – Gray szomorúan mosolygott a barátnőjére. Olyan boldognak
akarta látni Charlie-t is, mint amilyen ő volt. Kapcsolata Sylviával az első naptól fogva maga volt a
felhőtlen derű. Néha még nevetgéltek is rajta, hogy semmiben sem tér el a véleményük, és még mindig
várat magára az első veszekedés. Tudták, hogy előbb-utóbb jönnie kell valaminek, de egyelőre nem jött.
Látszólag mindenben tökéletesen illettek egymáshoz, és még mindig nem értek véget a mézesheteik.

A hálaadás napján Charlie pontosan este hatkor érkezett. Hozott két palack pazar vörösbort, egy palack
Cristalt és egy Cháteau d'Yquemet. Kiváló este volt kilátásban: jó borok, jó ételek, jó barátok!

– Istenem, Charlie, hiszen kocsmát nyithatnánk ebből! – kiáltotta Sylvia. – És micsoda fantasztikus
italok!

– Úgy gondoltam, hogy ha holnap úgyis macskajajunk lesz, legalább márkás italtól legyen – mosolygott
Harrington.

Sylvia fekete bársonypantallót, fehér pulóvert viselt, hosszú, fekete haját kontyba csavarta. Fülében pici
gyémántok sziporkáztak, és gyengéden mosolygott, valahányszor találkozott a tekintete a festőével. Charlie
még sosem látta ilyen meghatóan boldognak a barátját. Hol voltak már a dilinyósok és az idegsokkosok,
az életveszélyesen fenyegetőző, idegbeteg volt szeretők, a hűtlen nők, akik egyik percről a másikra
elvitorláztak valakivel, vagy búcsúzóul megpróbálták felgyújtani Gray képeit! Sylvia pontosan az az
asszony volt, aki minden férfinak kell. Aki rájuk nézett, láthatta, hogy számára ugyanilyen sokat jelent a
festő. Úgy bánt Grayjel, akár egy királlyal, Charlie szíve átmelegedett tőlük, bár ugyanakkor
kirekesztettnek érezte magát. Két ember mellett, akik ennyire szeretik egymást, a harmadik csak
szenvedhet, mert azt kell látnia, mitől van megfosztva. Keserédes élmény volt. Sylvia remek vacsorát
főzött Gray segítségével, és gyönyörűen megterített, ízlésesen elrendezve a virágdíszt a makulátlan
damasztabroszon. Graynek valóban aranyélete volt, és boldogan lubickolt a viszonzott szerelem
melegében.

Carole csak a vacsora közepén került szóba. Charlie nem mondta ki a nevét, ám Gray egyszer csak nem
bírta a feszültséget.

– Térjünk a lényegre!! Mi történt Carole-lal? – Félvállról próbált beszélni, de nem nagyon sikerült.
Sylvia figyelmeztető pillantást vetett rá. Graynek nem lenne szabad vájkálnia a sebben. De már késő volt,
a kedvese ajtóstul rontott a házba. Charlie nem reagált. – Miről hazudott?

– Ó, csak egy piszlicsáré apróságról! Arról, hogy kicsoda. Még a neve sem az igazi. Álruhában utazgat
az életben, és nem tartott méltónak arra, hogy közölje velem az igazságot.

– Hú, hát ez baj. Valami régi szerető elől bujkál? Vannak ilyen nők – kereste Gray a mentségeket
Carole-nak. Ha Charlie olyan döbbenetesnek tartotta, akkor kár lenne, ha megint kárba veszne egy jó
lehetőség. Ha másért nem, a barátság érdekében próbálta feléleszteni a halódó románcot. Ám Charlie
jeges hangja arra utalt, hogy a románc már meg is halt, és Gray elkésett a jó szándékával.

– Nem – mondta Charlie lassan. – Maga elől bujkál.

– Te is megtetted, én is megtettem. Van, aki egész életében ezt csinálja.

– Neki is nyilvánvalóan ez a szándéka. Véletlenül jöttem rá. Először azt hittem, hazudja a diplomáit. De
ennél bonyolultabbnak bizonyult a helyzet. Mindenki elől titkolta, hogy kicsoda. Megjátssza az egyszerű
lányt, aki gyűlöli a flancos társaságot, és csak azokat tiszteli, akik, mint ő, az élet sarában robotolnak a
megélhetésért, ami nagyon tiszteletre méltó, csakhogy az ő esetében a szerény származás egy nagy humbug.
Lelkifurdalásom lett miatta azért, aki vagyok, amim van, ahogy élek, ahova születtem. Még a hajóról is
alig mertem szólni.

– Na és? Nem az, akinek mondja magát? Álruhás királyleány? – Gray ezt nem tartotta halálos bűnnek,
ám Charlie igen.

– Az ég áldjon meg, tudod, ki ez? Egy Van Horn lány! Ugyan olyan gazdag, mint én! Ezt nem is mondtam
neki, de úgy rémlik, a nagyapjának még az enyémnél is nagyobb hajója van!

– Az a Van Horn? – hökkent meg Gray.

– Igen – felelte Charlie olyan hangsúllyal, mintha Carole a legjobb barátjával szexelt volna a Plaza
Hotel előcsarnokában, a sajtó szeme láttára.

– Ejha! Ez már valami, mármint a Van Horn família. Hiszen ez megkönnyíti a dolgodat, Charlie! Mi a
fenétől vagy ilyen dühös? Nem kell Pygmaliont játszanod, ami úgyis rázós. Tudod: kutyából nem lesz
szalonna, ahogy mondják, habár sokan megpróbálkoznak vele, de rohadt nehéz, és általában nem jön be.
Megvan a saját pedigréje, talán még a tiédnél is jobb! Ez bánt? – kérdezte Gray.

Sylvia összerázkódott. Az ő kedvese aztán nem kerülgeti a forró kását.

 – Ugyan, dehogy, nem vagyok én irigy a pedigréjére! – bosz-szankodott Charlie. – Az nem tetszik, hogy
hazudott! Bolondot csinált belőlem. Azt képzeltem, feszélyezi az életstílusom, úgyhogy lábujjhegyen
tipegtem körülötte, nem győztem mentegetőzni, erre kiderül, hogy ugyanolyan nevelést kapott, mint én.
Lehet, hogy nem szereti azt az életet, de neki is az a támaszpontja. Na, szóval, pofátlanul hazudik! Az az
egész alázatos egyszerűség csak egy megjátszós hülye hadova! – mondta haragosan.

Gray kacagott.

– Mondd csak ki nyugodtan, ami a szívedet nyomja! Oké, Carole megjátssza a nullát. Na és? Azt a
munkát nem könnyű az ő nevével végezni. A tieddel sem. Talán nem akarja megjátszani a jótékony úrnőt,
aki leereszkedik a magasságból a tömegekhez. Közéjük akar tartozni. Ezért hibáztatod, Charlie?

– Igen, ezért. Felőlem hazudhat a munkahelyén, ha ez a szíve vágya. De az nem oké, hogy nekem
hazudott. Azt mondta, egyszobás garzonban lakik. Tízmillió dollárt érő háza van az Upper East Side-on!

– Pfuj, de undorító! – gúnyolódott Gray. – Meg vagyok botránkozva! No és mit gondolsz, mit ér
momentán a te lakásod az Ötödik sugárúton, a lélegzetelállító kilátással a Central Parkra? Ötmilliót?
Tízet? Mennyit is fizettél a Kék Holdért? Már nem emlékszem pontosan… Ötvenmilliót? Hatvanat?

– Nem ez a lényeg! – Charlie fenyegetően meredt rá. – Hanem az, hogy ha hazudott arról, hogy mi a
neve, kicsoda és milyen körülmények között nevelkedett, akkor valószínűleg hazudni fog másban is, ha
ugyan már meg nem tette.

– Valószínűleg nem! – torkolta le Gray nyersen. Ez aztán a vihar egy pohár vízben! Aminek Carole issza
meg a levét. Ez nem tisztességes meccs. Ilyesmiben Charlie sohase játszott tisztességesen, végül mégis
mindig ő lett a vesztes. Gray nagyon tisztán látta ezt, miután néhány hónap alatt drasztikusan megváltozott
az életfelfogása. – Talán csak annyit akart, hogy olyan lehessen, mint mások. Te nem kívánsz ilyesmit
néha? Neked mindig jó Charles Sumner Harrington? Fogadni mernék az ellenkezőjére. A fene egyen meg,
Charlie, adj neki egy esélyt! Oké, hülyén érezted magad, mikor megtudtad, kicsoda. De akkora szörnyűség
ez? Tényleg nem bocsáthatod meg? Te talán olyan tökéletes vagy, az istenfádat?

– Én nem hazudok azoknak, akiket szeretek. Még a barátaimnak se. Neked sem hazudtam soha.

– Oké, azért is szeretjük egymást. De mondok neked valamit. Nem hagyom el Sylviát azért, hogy hozzád
menjek feleségül.

– A fenébe! – kacagott Charlie. – Pedig hogy reménykedtem. – Az asszonyra pillantott. – Bocs, Sylvia,
de én láttam meg elsőnek.

– Boldogan megosztom veled – mondta őszintén az asszony, majd, ha már elkezdte, úgy döntött, ő is
kifejti a véleményét. – Nem akarom beleütni az orrom, és megértem az álláspontodat. Engem mindig
nyugtalanít, ha az emberek olyanokat tesznek, ami nem tetszik. Azt képzelem, hogy más is van, amiről nem
tudok, a jéghegy csúcsa elmélet értelmében. De meg tudom érteni Carole-t.

Az olyan emberek, mint te és ő, sohase tudhatjátok, mit akarnak tőletek, kit látnak bennetek. Azt hiszem,
Graynek van igaza: Carole tiszta lappal akart kezdeni. El kellett volna mondania neked, hogy ne ilyen
szerencsétlen módon kelljen rájönnöd. Ám abból, amit mondtál róla, klassz nőnek tűnik, és sok közös
tulajdonságotok van. Talán adnod kellene neki még egy esélyt. Ha felfedezel még valamit, ami nincs
ínyedre, még mindig kiszállhatsz, a kapcsolatból. Nem egy életre kötelezed el magad. Minden
kapcsolatban van megalkuvás. Senki sem tökéletes, sajnálatos módon. Neked is szükséged lehet még az ő
elnézésére. Ez végsősoron olyan, mint a bevásárlás: a sok kedves tulajdonság mellé jár néhány, ami már
nem olyan kedves. Amíg a pozitív tulajdonságok húzzák le a mérleget, érdemes lenyelni melléjük egy kis
keserűt. Mielőtt ez a hazugság kiderült, nekem úgy tűnt, hogy nagyon sok mindent szeretsz benne.

Sylvia elhallgatott. Charlie ránézett, és olyan volt a szeme, mint a szomorúság ikerkútja. Olyan bánatok
rejtőztek a lelkében, amelyeket sohasem osztott meg senkivel. Gyorsan elfordult, mert könnyek szöktek a
szemébe.

– Nem akarom, hogy még egyszer megsebezzenek. A nélkül is elég nehéz az élet.

Sylvia megszorította a férfi kezét, ami a gyönyörűen megterített asztalon nyugodott.

– Egyedül nehezebb. Én tudom – mondta elcsukló hangon. Charlie ránézett, bólogatott, bár maga sem
tudta, egyetért-e ezzel. Nehéz egyedül, de még nehezebb elveszíteni valakit, akit szeretünk. Sylvia is tudja.
Utolsó szeretőjének öngyilkosságába majdnem belehalt.

– Nem tudom – szólt szomorúan. – Talán igazad van. De olyan dühös voltam. Úgy láttam, hogy csőbe
húztak, és komplett hülyének éreztem magam miatta. Carole undorodik a saját világától és a fajtájától.
Gyűlöl mindent, amit az jelent. Szerinted normális és egészséges dolog ez?

– Talán nem volt könnyű gyerekkora – vélte Gray. – Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a gyerekkor
mindenkinek valami csoda. Nem tudhatjuk, kit hagytak el, kit bántalmaztak, kit rugdostak meg, kit
hanyagoltak el, kit molesztált a nagybácsi. Nem láthatunk bele. Ezzel a kolonccal kell élnünk. Senki sem
ússza meg karcolás nélkül. Talán Carole élete sem volt sétagalopp. Sokat olvastam az apjáról,
rettenetesen fontos ember, de nem tűnik túl kedvesnek. Nem tudom, Charlie, lehet, hogy neked van igazad,
és a nő egy hazug dög, aki összetöri a szívedet és a golyóidat. De ha nem az? Ha rendes ember, aki csak
megcsömörlött attól, ami azzal jár, hogy az ország egyik leggazdagabb emberének a gyereke? Nehéz
beleképzelnem magam a helyzetébe, de éppen neked kell tudnod, hogy az ezzel járó felelősség nem egy
kéjmámor. Én szeretem a dolgaidat, remekül érzem magam a hajódon, de őszintén megmondom, nem
hiszem, hogy egy napra is belebújnék a bőrödbe. Néha úgy látom, hogy kemény robottal és magánnyal kell
fizetni érte – mondta a tőle megszokott őszinteséggel. Charlie meg volt hatva, sokkal jobban megilletődött,
mint a barátja sejtette.

– A kemény munkában és a magányban igazad van. De nincs választásod. Megkapod a stafétabotot,

inkább előbb, mint utóbb, úgy, ahogy velem történt, aztán futnod kell. Nem ülhetsz le nyafogni futás
közben, hogy te már nem akarod folytatni. Teszed, amit tenned kell.

– Ezt Carole is mondhatta volna. Talán csak muszáj volt szabadulnia a régi énjétől.

Charlie tűnődve tologatta a kenyérmorzsát az abroszon, és azon töprengett, amit Gray és Sylvia mondott.
Lehetséges, hogy mindez igaz.

– A nő, aki elárulta, kicsoda Carole, azt is elpletykálta, hogy majdnem idegösszeroppanást kapott,
amikor tönkrement a házassága. Erre egyébként ő maga is célzott, már az elején. Elég sötét alaknak tűnik a
volt férje. Szadista. Találkoztam már vele, meglehetősen ellenszenves fráter, sőt, mondjam azt, hogy
szemét? Nyilván azért vette feleségül Carole-t, mert Van Horn lány, holott neki is annyi pénze van, mint a
pelyva. – Lehet, hogy Graynek van igaza? Lehet, hogy Carole-nak okvetlenül el kellett szabadulni a régi
életéből? Csaknem négy éve bujkál. Nagyobb biztonságban érzi magát Harlemban, mint a tulajdon
világában. Ez elég szomorú dolgokat sejtet, olyan dolgokat, amelyeket még nem is mondott el Charlie-nak,
mert túlságosan fájdalmas lett volna felidézni őket. – Hát még gondolkodom rajta.

A beszélgetés, általános megkönnyebbülésre, más irányba fordult. Grayt és Sylviát is nyomasztotta,

mikor Carole került terítékre. Mindenkinek megvannak a maga sebei, félelmei és fájdalmai. Az élet arról
szól, hogyan kerülgessük a szirteket és zátonyokat anélkül, hogy hajótörést szenvednénk, vagy
elsüllyednénk.

Charlie este tíz óráig maradt a barátainál. Megbeszélték, ki mivel foglalkozik éppen, tréfás adomákat
meséltek magukról, egymásról, az együttélésről, Charlie alapítványáról. Carole nem került szóba többé.
Charlie búcsúzóul tiszta szívből megölelgette Sylviát meg Grayt. Megindította boldogságuk látványa, ám
ettől még fájóbban érezte a saját magányát. El sem tudta képzelni, milyen lehet az, amikor két ember, akik
oly sokáig éltek egyedül, lassan egybesodorgatják létük szálait. Szívesen megpróbálta volna ő is, csak ne
félt volna annyi mindentől! És ha megunják vagy elárulják egymást? És ha valamelyik megbetegszik vagy
meghal? És ha egyszerűen csak csalódnak egymásban, vagy az idő eróziója, az élet hétköznapi
nyomorúságai koptatják el őket? Vagy valami tragédia történik? Szóval nagyon kockázatos a párkapcsolat.

Ezen tűnődött még lefekvés után is az ágyban. Akkor mintha egy nála hatalmasabb erő szállta volna meg,
egyszer csak az éjjeliszekrényhez hajolt, és fölvette a telefont. Ujjai maguktól tárcsázták a számot, és
akkor ocsúdott csak fel, amikor beleszólt Carole. Majdnem olyan volt, mintha nem is ő telefonált volna a
nőnek, hanem valaki más. Mit volt mit tenni, meg kellett szólalnia.

– Carole? – kérdezte ugyanolyan meglepetten, mint amennyire a nő meglepődött az ő hangjától

– Charlie?

– Én… én… csak boldog ünnepet akartam kívánni – mondta Charlie, majdnem lenyelve a saját nyelvét.

– Azt hittem, soha többé nem hallok rólad – mondta Carole mélységes megdöbbenéssel. Majdnem négy
hete nem beszéltek. – Jól vagy?

– Remekül. – Charlie behunyta a szemét, hogy jobban élvezhesse a nő hangját. Carole remegett a
felindulástól – Sylviánál és Graynél ettem hálaadási vacsorát. – Ők pedig mondhattak valamit, ami utat
talált a lelkéhez, különben sose hívja fel ezt a számot. – Kellemes volt. Hát a tied?

Carole sóhajtott, aztán elmosolyodott. De jólesett ismét ilyen apró-cseprő dolgokról diskurálni!

– Amilyen leírni szokott. Hitvány, minden értelemben. Az én családomban soha senki sem hálás
semmiért, csak bőszítően el vannak telve a saját csodálatosságukkal. Meg sem fordul a fejükben, hogy
mások nem dicsekedhetnek azzal, amivel a Van Horn família, sőt talán nem is vágynak rá. Mi nem a
családot ünnepeljük, hanem azt a döbbenetes tüneményt, hogy Van Hornok vagyunk. Hányni tudnék tőle!
Jövőre a központban fogok ünnepelni a srácokkal. Inkább eszem pulykahúsos szendvicset vagy
mogyoróvajat vagy lekvárt, ha ennyire telik, miután a pénzed elfogyott, mint hogy a családommal pezsgőt
igyak és fácánhúst egyek. Megakad a torkomon. Egyébként is világéletemben utáltam a fácánt. – Charlie
elmosolyodott. Graynek és Sylviának van igaza, és talán ő az, aki téved. Bizony nem könnyű Van Hornnak
lenni. Carole olyan akar lenni, mint a többi ember. Vágyott már erre ő is.
 – Nekem jobb ötletem van – szólt halkan.

– Micsoda? – Carole visszafojtotta a lélegzetét. Nem tudta, mit akar mondani a férfi. Ő csak örült a
hangjának. Örült az egész lényének. Már az első perctől.

– Jövőre Sylviánál és Graynél ünnepelhetnénk a hálaadást, te meg én. Igazán finoman készítik a pulykát.
– Elmosolyodott a kedves este emlékétől, ami már csak akkor lehetett volna kedvesebb, ha Carole is ott
van negyediknek.

– Szívesen – felelte könnyes szemmel Carole, és hirtelen úgy döntött, maga hozza szóba a hazugságait.
Máson sem rágódott négy hete. Ő jót akart, mégis helytelenül cselekedett. Ha ezt az embert akarja társul,
meg kell mondania a férfinak az igazat, még ha fél is, még akkor is, ha Charlie-nak nem fog tetszeni.
Bíznia kell benne annyira, hogy megmutassa magát, bármilyen kockázatos, bármivel kelljen is fizetni érte.
– Bocsásd meg, hogy hazudtam – mondta szomorúan. – Ostobaság volt.

– Tudom. Elkövetek ostobaságokat magam is. Mint ahogy mindenki. Én például féltem beszélni neked a
hajóról. – Neki is ugyanezek voltak az okai. Néha olyan nehéz a csúcson élni, ahol mindenki láthat, kiváló
célpontot kínálva az embereknek. Még ő is úgy érezte néha, hogy céltáblát festettek a hátára. Hát úgy
látszik, Carole is ugyanettől szorongott. Nekik a gazdagságuk miatt nem jutott könnyű élet.

– Egyszer majd szeretném megnézni a hajódat – mondta habozva Carole. Nem akart tolakodni, ő csak
örült ennek a telefonhívásnak, és mérhetetlenül hálás volt érte. Kibuggyantak szeméből a köszönet néma
könnyei, és lefolytak a párnájára. Még imádkozott is, hogy Charlie térjen vissza hozzá, s imái most az
egyszer meghallgatásra találtak. Utoljára akkor imádkozott, mikor csődbe ment a házassága, de akkor nem
teljesítette kívánságát az ég. Isten jobban tudta.

– Látni fogod – ígérte Charlie, aki egy közös utazásról álmodott a Kék Holdon. Ennél szebbet nem tudott
elképzelni. – Holnap mit csinálsz?

– Semmit. Gondoltam, benézek a központba. Az iroda zárva tart, de a gyerekek ott vannak. Nyűgösek
lesznek a hosszú hétvégéktől, és az ünnepek különösen megviselik őket.

– Azok engem is – felelte a férfi őszintén. – Utálom őket! Ez az az évszak, amit a legjobban gyűlölök. –
Az ünnepek feltámasztották elveszített szeretteinek minden emlékét. Már a hálaadás is nehéz volt, de a
karácsony kimondottan szörnyű. – Mit szólnál hozzá, ha holnap együtt ebédelnénk?

– Nagyon szívesen – felelte ragyogó arccal Carole.

– Ha akarod, kimehetünk a központba. Nem veszem föl az aranyórámat! – csipkelődött Charlie.

– Talán az oroszlánjelmezt kellene viselned. Úgyis megszolgáltál érte. Ez nagyon bátor dolog volt –
mondta csodálattal teli hangon a nő.

– Igen, az. – Kemény munka volt, de örült, hogy megtette. Hála legyen érte Sylviának és Graynek! Nekik
köszönheti, hogy összeszedett magában annyi bátorságot, ami ehhez a telefonbeszélgetéshez kellett.

– Várni foglak… és köszönöm… Charlie.

– Jó éjszakát! – búcsúzott halkan a férfi.

 18.

Long Islandre egy örökkévalóságig tartott az út. A Ferrari épp csak araszolni bírt a gyorsforgalmin.
Adam ezt az éjszakát nem töltötte Maggie-vel, mert nem akarta hallani a megjegyzéseit reggel, amikor
elindult a családjához. Előző este hazavitte a lányt a saját lakására, és otthagyta abban a tudatban, hogy a
szerelmese egyedül lesz ezen a napon. Mit csináljon? Vannak dolgok az életben, amelyeken nem lehet
változtatni, és nem lehet kitérni előlük. Neki megvannak a maga erkölcsi elvei, amelyeket betart, még ha
szenved is miattuk. Hálaadás napján a családdal kell lenni, akármilyen rosszul érezze magát. Kötelessége.
Maggie-nek persze igaza van, de ez semmin sem változtat. Mintha a kivégzőosztag puskái elé autózott
volna. Bosszankodás helyett szinte hálás volt a közlekedési dugóért, amely lelassította. Jól jött volna egy
gumidefekt is.

Majdnem félórás késéssel érkezett. Anyja gyilkos pillantást vetett rá, mikor meglátta. Ó, édes otthon!

– Elnézést, anya. Megbolondult a forgalom. Siettem, amennyire tudtam.

– Korábban kellett volna indulnod. Úgy, ahogy akkor szoktál, ha nőhöz mész. – Bumm! Első lövés. De
nem az utolsó. Nincs értelme válaszolni, tehát nem tette. Itt mindig anyuka talál a célba. Ő sohasem.

A család többi tagja már jelen volt. Az apja meg volt fázva. Az unokahúgok és unokaöcsök valahol kint
tartózkodtak. A sógora új állást szerzett. A bátyja szellemeskedett Adam munkájáról. A nővére nyivákolt.
Senki sem beszélt semmiről, ami Adamet érdekelte volna. Az anyja azt mondta, hogy azt olvasta, Vana
narkózik. Minek vállal Adam ilyen ügyfeleket? Miféle ügyvédi iroda az, amelyik narkósokat és ribancokat
szolgál ki? Adam gyomra felvette a szokott görcsállapotot. Nem volt rosszabb, mint máskor,
mindazonáltal kellemetlen. Anyja azt mondta, öregszik, egyszer ő is el fog menni, okosabban teszik, ha
addig becsülik meg, amíg közöttük van. Nővére a levegőbe meredt. A bátyja úgy hallotta, hogy
mostanában szörnyen hanyagul szerelik össze a Ferrarikat. Az anyja Rachelről rajongott. Az apja elaludt
ebéd előtt a székében. A kodein, mondta az anyja. Tett egy szúrós megjegyzést az ő válásáról. Ha
figyelmesebb lett volna a feleségéhez, bizonyosan nem hagyja el, ráadásul egy episzkopális kálvinistáért!
Adamet egyáltalán nem nyugtalanítja, hogy a gyerekeit egy keresztény neveli? Egyáltalán mi baja? Még
jóm kipúrkor sem jött el a zsinagógába. Azok után, amit megtettek érte, hogy tisztességes nevelést adjanak
neki, már a zsinagógába sem jár, még ünnepeken sem, viszont olyan nőszemélyekkel mutogatja magát, akik
úgy néznek ki, mint a prostituáltak. Netán át akar térni? Az idő kimerevedett. Adam fülében megszólalt
Maggie hangja. És most ott van egyedül, New Yorkban, abban a lepra házban. Pont akkor állt fel, amikor
Mae bejött, hogy tálalva van. Az anyja keresztüldöfte a tekintetével.

– Mi bajod? Betegnek látszol. – Adam valóban falfehér volt.

– Azt hiszem, az vagyok.

– Talán megfáztál. – Anyja már el is fordult, hogy a nagyobbik fiának mondjon valamit. Adam nem
mozdult. Állt, mint akinek a földbe gyökeredzett a lába, és bámulta a családját. Maggienek volt igaza.

– El kell mennem – mondta, minden jelenlevőnek címezve a közlést, de az anyját nézve.

 – Megőrültél? Még nem is ettünk! – Az anyja rámeredt, de Adam tudta, hogy nem őt látja, hanem a
kisfiút, akit örökösen csak szidott; azt, aki betolakodott az életükbe, és megzavarta a mama
kártyadélutánjait; azt, akihez a születése óta nem volt egy jó szava. Nem a sikeres férfit, aki komoly
eredményeket ért el, aki mögött teljesítmények, keserűségek és csalódások vannak. Az égvilágon senkit
sem érdekelt, hogy neki fáj-e valami. Még akkor sem, amikor Rachel elhagyta. Azért is ő volt a hibás.
Mindenért ő a hibás! Mindig, mindig, mindig így volt, mindig is így marad! Lehet, hogy tényleg kurvás
külsejű nőkkel járt. Na és? Kedvesebbek voltak hozzá, mint az egész családja együttvéve. Sose zaklatták.
Nekik nem kellett más, mint hogy felfújathassák a dudájukat, új orrot csináltathassanak, és egyszer-kétszer
jól megcsapolhassák Adam hitelkártyáit. Maggie-nek pedig még ennyi sem kell.

Az apja felriadt. Körülnézett. Látta, hogy Adam a szoba közepén áll.

– Mi az? Mi van itt? – A szobában senki sem mozdult. Mindenki Adamet bámulta, aki az apjához
fordult.

– Elmegyek. Nem bírom ezt tovább.

– Ülj le! – szólt rá az anyja olyan hangon, mintha ötéves lenne, és rosszkor állt volna fel az asztaltól.
Most kell megtenni. Rég meg kellett volna. Igaza van Maggie-nek. Nem kellett volna idejönnie. Évek óta
fel kellett volna hagynia azzal a szokásával, hogy idejön. Ha ezek nem szeretik, és nem érdekli őket, ha
levegőnek nézik, ha azt hiszik, maga kereste magának a trágyát, amiben Rachel meghempergette, és amit
máig lenyom a torkán, akkor ezek nem a rokonai, és talán nem is érdemlik meg, hogy azok legyenek. Ott
vannak neki a srácai, neki nem kell ennél több, és a gyerekek különben sem szoktak itt ünnepelni. Ezek itt
idegenek, mindig azok voltak. Ők akarták így. Ő már nem akarja. Negyvenegy éves, végre felnőtt. Ideje
volt.

– Sajnálom, apa – mondta viszonylag higgadtan. – Én ezt nem csinálom tovább.

– Mit? – értetlenkedett az apja. Kissé elbutult a gyógyszertől, de nem annyira, mint ahogy mutatta.
Adamnek úgy rémlett, pontosan tudja, mi folyik, de nem hajlandó foglalkozni vele. Sohase volt hajlandó.
Úgy sokkal könnyebb. Ez érvényes a mai napra is. – Hová mész?

– Haza – felelte Adam, és végighordozta tekintetét a szobában tartózkodó embereken, akik kitartóan
munkálkodtak azon, hogy mindig nyomorultul kelljen éreznie magát. Sosem fogadták be. Hát akkor ezen túl
kívül marad.

– Te beteg vagy! – mondta az anyja. Mae az ajtóban ácsorgott, nem tudva, hogy most akkor hívja-e őket
az ebédhez, vagy ne. – Orvoshoz kell menned. Vegyél be gyógyszert. Pszichiáterre van szükséged, Adam.
Te egy nagyon beteg ember vagy.

– Csak ha idejövök, anya. Valahányszor elmegyek tőletek, akkora kő van a gyomromban, mint a fejem.
Nincs szükségem rá, hogy mindannyiszor belebetegedjek, ha idejövök. Nem kérek belőle. Kellemes
hálaadást, legyen szép a napotok! – Megfordult, kisétált a szobából. Nem óhajtott további megjegyzéseket
vagy sértéseket hallani. Elege volt. Kifelé menet összeakadt a tekintete a házvezetőnőével. Mae kacsintott.
Egyébként senki sem szólt hozzá, és nem próbálták megállítani. Az unokahúgai és unokaöccsei nem is
ismerték. A családja nem törődött vele. Hát mostantól ő sem törődik velük. Ilyen emberekkel, akik ennyire
semmibe veszik? Elképzelte őket, ahogy ülnek és bámulják egymást, míg a Ferrari elhúz, aztán felállnak,
és átvonulnak az ebédlőbe, és senki se mondja ki Adam nevét többé.
 Rátaposott a gázra. Befelé a városba kisebb volt a forgalom. Jó időt futott, fél óra alatt elérte a sztrádát.
Csendesen mosolygott. Életében először érezte magát szabadnak. Igazán szabadnak. Felkacagott. Talán
igaza van az anyjának, és ő tényleg meghibbant. Ám soha nem érezte még normálisabbnak magát. És a
gyomrából is eltűnt a kő! Éhes volt, farkaséhes, és most nem kellett neki más, csak Maggie.

Útban hozzá megállt egy élelmiszerboltnál. Volt minden, ami kellett. Előre megtöltött, elősütött,
előzsírozott – épp csak előre meg nem evett – pulyka, különféle körítéssel. Összevásárolt mindent:
áfonyalekvárt, édesburgonyát, piskótát, amit csak melegíteni kell, tört krumplit, borsót, desszertnek
sütőtökös pitét. 49 dollár 99 centért megkapott minden szükségeset. Tíz perccel később felcsengetett
Maggie-hez. A lány bizalmatlanul válaszolt. Nem várt senkit, és egészen elhűlt Adam hangjától. Tüstént
beengedte a kapun. Hálóingben nyitott ajtót, és pocsékul nézett ki: nem fésülködött, az arcára maszatos
csíkokat rajzolt a szétsírt szempillafesték. Értetlenül meredt Adamre.

– Mi történt? Hogyhogy nem vagy Long Islanden?

– Öltözz! Hazamegyünk.

– Hova? – A férfi úgy beszélt, mint akinek hiányzik egy kereke. Kifogástalanul elegáns volt,
antracitszínű öltöny, fehér ing, nyakkendő, tükörfényes cipő, de a szeme eszelősen villogott. – Adam,
berúgtál?

– Francokat. Teljesen józan vagyok. Öltözz, elmegyünk!

– Hova? – Maggie nem mozdult. Adam körülnézett a lakásban. Irtózatos volt, rosszabb még annál is,
amire számított. Sose hitte volna, hogy Maggie egy ilyen helyen lakik.

A hálószobában két parányi, vetetlen, lecsapható ágy, a nappaliban két hálózsák, két rongyos díványon.
Mindkét lámpa burája eltört. Minden elnyűtt, a bútorzat szedett-vedett, a roletta szakadt, a szőnyeg
pecsétes. A plafonról csupasz villanykörte lógott huzalon. Az ócskásnál vett díványok közepe a padlóig
löttyedt, és egy narancsszín műanyag rekesz töltötte be a kávézóasztal szerepét. Adam fel sem tudta fogni,
hogy ilyen helyen élni lehessen, vagy, hogy innen olyan takarosan léphessen ki valaki, mint az ő Maggie-
je. A fürdőszobában szétdobálták a szennyest, mindenütt mosatlan edények hányódtak. A folyosónak
macskapisi szaga volt. Megfájdult a szíve, mikor ránézett Maggie-re, ahogy áll ott a szoba közepén az
ócska, kirojtosodott flanel hálóingében, akár egy kisgyerek.

– Mennyit fizetsz ezért a helyért? – kérdezte nyersen. Nem akarta azt mondani, hogy „szemétdombért”.

– Százhetvenöt dollárt – felelte zavartan. Még sosem engedte be magához Adamet, és a férfi nem is
kérte. Most ezért is bűntudata volt. A lány, aki majdnem minden éjszaka az ágyában alszik, és akit ő saját
állítása szerint szeret, egy ilyen helyre jön haza. Hát ez rosszabb, mint a gonosz mostoha háza, ahol
Hamupipőke a térdén csúszva sikálja a padlót. Ez maga a lidércnyomás, és ha Maggie kiteszi innen a
lábát, akkor a Pier 92-ben csipkedik a fenekét. Adam el sem tudta képzelni, hogy a lány így élhessen. –
Ennyit engedhetek meg magamnak – mentegetőzött Maggie. A férfi szeme könnybe lábadt.

– Gyere, Maggie! – mondta halkan. Átkarolta a vállát, megcsókolta. – Gyere, menjünk haza.

– De mit fogunk csinálni? Neked nem a szüleidhez kellene menned? – Arra gondolt, hogy Adam talán
még el sem hagyta a várost; kifelé menet ugrott föl hozzá. Titkos álmaiban a férfi megkérte, hogy tartson
vele a szüleihez. Nem tudhatta, milyen pocsékul érezné magát náluk.

– Már voltam, csak eljöttem. Leléptem. Hazajöttem hozzád. Nem bírom tovább azt a rothadást! –
Maggie leplezetlen büszkeséggel elmosolyodott. Na, legalább valaki büszke Adam Weissre. Bár ő is az
volt magára. Ez volt életének legvagányabb teljesítménye. Hála ennek a lánynak. Ő nyitotta fel a szemét, ő
juttatta eszébe, hogy van választása. Ő pedig körülnézett a hályogtalan szemével, és látta, hogy nincs
tovább.

– Elmegyünk ebédelni? – Maggie végigsimította a haját. Rémesen rendetlen volt, mert csak estére várta
a férfit.

– Nem, én főzök neked a lakásomon hálaadásnapi vacsorát. Gyerünk. – Leült az egyik díványra, amely
azon nyomban a földig süllyedt alatta. Minden olyan retkes volt, hogy utált hozzáérni bármihez. Hogy lehet
így élni? Hogy bírják az emberek? Pláne Maggie.

A lány húsz perc alatt elkészült. Megmosta az arcát, farmernadrágot és – dzsekit kapott magára, csizmát
húzott, megfésülködött. Azt mondta, majd Adamnél zuhanyozik meg sminkel, ahol a rendes ruháit tartotta.
Nem akarta idehozni őket, mert a lakótársai folyton kölcsönvették mindenét, még a cipőit is, és nem adták
vissza. Adam nem értette, hogy tud Maggie olyan csinos lenni mindig, ha vele találkozik. Varázslónak kell
lennie annak, aki egy ilyen lyukban vegetál, mégis úgy tud megjelenni, cselekedni és érezni, mint egy ép
ember. Maggie-nek sikerült.

Lesiettek a lépcsőn, és két perc múlva már robogtak is a Ferrarival Adamhez. A lány segített felvinni az
élelmiszert, aztán lezuhanyozott. Szeretkeztek, majd nekiláttak vacsorát főzni. Maggie megterített, Adam
feldarabolta a pulykát, fürdőköpenyre vetkőzve elköltötték a konyhában a hálaadásnapi vacsorát, utána
visszabújtak az ágyba. Adam átölelte Maggie-t, és a hosszú nap eseményein töprengett. Nagy utat tettek
meg idáig.

– Hát úgy vélem, ez mégis kapcsolat – húzta még közelebb magához a lányt.

– Ezt miért mondod? – mosolygott Maggie. Ugyanolyan gyönyörűnek látta a szeretőjét, mint az őt.

– Nem most volt egy közös ünnepünk? Talán még hagyományt is teremtettünk vele. Bár jövőre ki kell
öltöznünk, mert jönnek a srácaim. És anyámhoz nem viszem el őket.

A hanuka ügyében is dönteni kellett, de addig még hetek voltak hátra. Nem akarta elzárni a gyerekeit a
nagyszüleiktől, de a továbbiakban nem lesz hajlandó feláldozni magát, vagy önként felmászni a máglyára a
rokonság szórakoztatására. Azoknak az időknek vége. Van valami halvány esély arra, hogy a mostani
viselkedésén okulva tisztességesebben fognak bánni vele, bár ebben kételkedett. Annyit tudott, hogy most
boldog Maggie-vel, és nem fáj a gyomra. Ez pedig rettentő fontos, és nagy előrelépés.

Vasárnap este tette föl Maggie-nek azt a kérdést, amely egész hétvégén a fejében motoszkált. Hatalmas
ugrás lesz, de arra a helyre egyszerűen nem engedheti vissza. Félt a változástól, de hát ez mégsem egyenlő
a házassággal, a szentségit!

Éppen mosogattak vasárnap este, mielőtt Maggie hazaindult volna. Ebédre elpusztították a maradék
finom pulykasültet. Még sohasem volt egyiküknek sem ilyen szép a hálaadásnapi ünnepe.
 – Mit gondolsz…, mi lenne, ha ideköltöznél? Tudod… csak próbaként… hogy lássuk, megy-e… úgyis
majdnem minden nap nálam vagy… és segíthetnék a házi feladataidban… – Tétován elhallgatott.

Maggie megfordult, határozatlanul nézett rá. Meghatódott, de meg is ijedt.

– Nem tudom – töprengett. – Nem akarok tőled függeni, Adam. Én annyit engedhetek meg magamnak,
amennyit láttál. Ha megszokom ezt, te pedig egy szép napon lapátra teszel, nehéz lesz visszatérnem.

– Akkor ne térj vissza! Maradj itt! Nem foglak lapátra tenni, Maggie. Szeretlek. És ez egyelőre nagyon
bejött nekünk.

– Ez a lényeg: „egyelőre”. És ha nem jön be? Én még csak a lakbérhez sem tudok hozzájárulni.

– Nem is kell – mondta megindultan Adam. – A lakás az enyém. – Maggie elmosolyodott, és

megcsókolta.

– Szeretlek. Nem akarlak kihasználni. Semmit sem akarok tőled. Nekem csak te kellesz.

– Tudom, és szeretném, ha hozzám költöznél. Hiányzol, ha nem vagy itt. – Fancsali képet vágott. –
Olyankor megfájdul a fejem. – Különben is szerette, ha a lány szem előtt van.

– Te csak ne akarj zsidó bűntudatot kelteni bennem! – Farkasszemet nézett vele, aztán lassan bólintott. –
Oké… idejövök. De a lakásomat megtartom egy ideig, minden eshetőségre. Ha nem válik be, vagy egymás
idegeire megyünk, akkor visszaköltözöm. – Ez nem fenyegetés volt, hanem ésszerű elhatározás. Adam
tisztelte érte. Ezért is.

Így hát Maggie nála maradt azon az éjszakán, és Adam már majdnem átcsúszott az álomba, amikor
Maggie megkocogtatta a vállát. A férfi kinyitotta a fél szemét. Maggie-nek szokása volt, hogy mindig
akkor akart megtárgyalni életbe vágóan fontos eseményeket vagy elhatározásokat, amikor neki már
leragadt a szeme. Más nők is megcsinálták már vele. Úgy látszik, ez valami nemhez kötött genetikai
örökség. A nők akkor szeretnek beszélni, amikor a férfiak aludni akarnak.

– Mi van? – Alig bírta nyitva tartani a szemét.

– Akkor ez most mi? – Maggie-nek tökéletesen éber volt a hangja.

– He?

– Ha együtt élünk és együtt is ünnepeltünk, akkor ez már kapcsolat, nem? Vagy az együttélésnél más a
neve?

– Az a neve, hogy alvás, és azt akarok… aludj te is egy kicsit… szeretlek… holnap majd
megbeszéljük… az valami jó… – Már majdnem aludt.

– Persze, tudom – mosolygott Maggie, aki túl izgatott volt, hogy aludni tudjon. Feküdt, figyelte a férfit.
Adam a másik oldalára fordult, és horkolni kezdett.
 19.

Pénteken pontosan délben megjelent Charlie, és elvitte ebédelni Carole-t a La Goulue-be. Ez egy
divatos étterem volt a Madison sugárúton, ahol jó volt a koszt és a hangulat. Most, hogy tudta, kicsoda
Carole, nem volt kedve holmi egyszerű kifőzdéhez, hanem a változatosság kedvéért valami elegáns helyet
akart. A pompás ebéd után nekivágtak a Madison sugárútnak, és nézegették a kirakatokat.

Carole most beszélt először a gyerekkoráról. Igaza volt Graynek: a kék vér és a fényűző ház nem teszi
okvetlenül álommá a gyermekkort. Elmondta, milyen hidegek és elutasítók a szülei, mennyire dermesztően
bánnak egymással. Se testileg, se érzelmileg nem lehet hozzájuk férkőzni. Carole-t dada nevelte, sose látta
a szüleit. Az anyja két lábon járó jéghegy. Egyke lévén testvérekkel sem vigasztalódhatott. Időnként
hetekig nem találkozott velük. Szüleit mélységesen megbotránkoztatta az ő választott útja. Carole
meggyűlölt mindent, amit az a világ jelentett: a képmutatást, a birtoklás bálványozását, a ridegséget, a
lenézést mindenki iránt, aki az ő köreiken kívül született. Szülei jeges közönyétől menekült brutális és buja
férjéhez, aki, Gray megalapozott gyanúja szerint, csak a Van Horn névért vette feleségül. Miután a férje
otthagyta, nemcsak tőle akart elválni, de a halálosan gyűlölt értékrendtől is, meg mindentől, aminek a
szadista férje figyelmét köszönhette.

– Az lehetetlen, Carole – mondta a férfi gyengéden. Voltak idők, amikor ugyanezt akarta tenni, csak ő
kisebb árat fizetett érte. – El kell fogadnod, ki vagy. Csodálatos munkát végzel azokért a gyerekekért. Nem
kell odadobnod mindent. Örömödet lelheted mind a két világban.

– Sose volt örömöm a gyerekkoromban – lelelte őszintén a nő. – Kislányként is gyűlöltem már mindent.
Velem vagy azért akartak játszani, aki vagyok, vagy azért nem akartak játszani, mert az vagyok, aki
vagyok. Sose tudhattam, mire számítsak, és annyi fáradságba került kikövetkeztetni! – Charlie már értette
az okát. Erről eszébe jutott valami a séta közben. Habozott szóba hozni azok után, hogy olyan sokáig nem
találkoztak. De ő úgy érezte, sohasem szakadtak el. Kart karba öltve ballagtak a Madison sugárúton, és
úgy diskuráltak, mintha Charlie sosem vonult volna ki Carole életéből. Mert odatartozott, mint ahogy
Carole is része volt az ő életének.

– Most valószínűleg meg fogsz ölni – kezdte óvatosan, miközben keresztülvágtak észak felé tartva a 72.
utcán. Az idő lehűlt, de ez szép, tiszta, ropogós hideg volt. Carole gyapjúsapkát viselt, kasmírsállal és –
kesztyűvel, a férfi felhajtotta a kabátgallérját. – Minden évben részt veszek egy eseményen, amelyre te,
abból ítélve, amit mondtál, nem akarnál elmenni. De én úgy érzem, el kell mennem, és az idén két barátom
lányát is bemutatják a társaságban. Minden évben elmegyek az Infirmary-bálra, ahol mindig jól is érzem
magam, leszámítva az ilyenkor szokásos társasági komplikációkat. Eljönnél velem, Carole? – kérdezte
reménykedve. A nő felkacagott. Azok után, amilyen gyűlölködő kirohanásokat intézett az „ő” világuk
ellen, el tudta képzelni, micsoda rémítő feladat lehet Charlie-nak, hogy meginvitálja őt egy olyan
eseményre, ahol a kékvérű fiatal lányokat mutatják be a társaságnak! Ásatag, sznob hagyomány volt, bár
semmi esetre sem ismeretlen Carole előtt. Mosolyogva fordult a férfihoz.

– Akármennyire gyűlölöm bevallani, engem is ott mutattak be. A szüleim minden évben részt vesznek
rajta. Egyszer se voltam ott az első bálom óta. Bár veled akár vicces is lehet. Másképp nem mennék oda.
 – Vegyem ezt igennek? – Charlie szája széles mosolyra húzódott. Majd meghalt, annyira szeretett volna
eldicsekedni Carole-lal valami igazán elegáns helyen! Szívesen elnézte a központban is, de egy ilyen
hagyományos rendezvény mégis más. Miért ne szórakozhatna az ember azzal, hogy hébe-hóba kicsípi
magát? Itt pedig estélyiben kell megjelenni.

– Igen, ez igen – felelte Carole. – Mikor lesz? – Mert akkor ruhát kell vásárolnia. Évek óta nem volt
rajta estélyi. Kölcsönvehetett volna egyet az anyjától – egyforma volt a méretük –, de nem akart.
Gyönyörű akart lenni Charlie-nak, és az anyja ruhái túl nagyasszonyosak voltak.

– Hetek múlva. Majd utánanézek az irodában. – A nő bólintott. Nagy visszalépés lesz a régi életébe, ha
megjelenik Charlie-val az Infirmary-bálon. Ám tudta, hogy ez már csak egy estére szóló hóbort lesz, nem
igazi élet. Turistaként még elviselheti, akkor is, ha nem kér belőle. Ennél több kompromisszumra is
hajlandó Charlie kedvéért.

Szótlanul ballagtak tovább Carole háza felé. A 91. utcán kelet felé fordultak, de addigra teljesen
átfáztak. Havazást ígért az égbolt. Az ajtóban összenéztek. Charlie mosolygott. Most már nyugodtan
betessékelheti Carole, hiszen ő tudja, hogy ez az egész ház az övé, és nem csak egy garzont bérel a hátsó
traktusban.

– Nincs kedved bejönni? – kérdezte félénken Carole, a kulcsát keresgélve, amit szokás szerint a
retikülje alján talált meg.

– Ezt akarod? – kérdezte óvatosan a férfi. A nő bólintott. Akarta, hogy Charlie nála legyen. Már
sötétedett. Dél óta együtt voltak, és sokáig tartott az ebéd. Hosszú időt kellett bepótolniuk. Az asztal
mellett mindketten elismerték, hogy nagyon hiányoztak egymásnak. Charlie-nak hiányzott, hogy nem
beszélgethet Carole-lal, nem tudja, mit csinál éppen, nem oszthatja meg vele életének mindennapi
részleteit, izgalmait, bonyodalmait. Megszokta a nő okos tanácsait az együtt töltött hónap alatt, és
ugyanolyan fájóan nélkülözte, mint Carole őt.

Beléptek egy kicsi, elegáns előtérbe, amelynek padlóját fekete-fehér márvánnyal burkolták. A
földszinten két kis szalon volt, amelyek egyikéből a szép kertbe lehetett jutni. Lépcső vezetett a
félemeletre, a nagy, kényelmes bőrpamlagokkal és bőrfotelokkal berendezett, gyönyörű, tágas nappaliba,
ahol volt egy kandalló és angol antik tárgyak, amelyeket Carole a szülei egyik házából hozott el. Van
Hornéknak számtalan ilyen antikvitásuk volt raktáron. A ház elegáns volt, ugyanakkor meghitt és
barátságos, előkelő', de játékos, akárcsak a gazdája. Carole itt tartotta azokat a dolgokat, amelyek
fontosak voltak számára, például a menhelyi gyerekek rajzait.

Mesébe illő egyvelege volt a réginek és az újnak, a drága műtárgyaknak és a gyerekkéz alkotta
semmiségeknek meg az emléktárgyaknak, amelyeket Carole az utazásairól hozott haza. Volt még egy nagy,
kényelmes konyha és egy apró ebédlő, amelynek sötétpiros falaira Carole azokat az angol
vadászjeleneteket ábrázoló nyomatokat akasztotta, amelyeket a nagyapjától örökölt. Az emeleten volt a
napfényes, tágas hálószoba, a vendégszoba és az otthoni iroda.

Miután végigvezette Charlie-t a házon, visszatértek a konyhába.

– Érthető okok miatt sosem hívok vendéget – mondta a nő szomorúan. – Néha pedig szeretném
megtölteni a házat vacsoravendégekkel, de nem tehetem. – A szegény nőt alakította, és titkos életet élt.
Charlie tudta, milyen magányos lehetett; ő is az volt, csak más okokból. Carole-nak ugyan voltak szülei,
de nem lehetett szeretni őket. Érzelmileg kivonultak a lányuk életéből. Charlie-nak senkije sem volt.
Külön utakon érkeztek meg ugyanoda.

Carole forró csokoládéval kínálta a barátságos konyhában. Kint besötétedett. Charlie ismét szóba hozta,
mennyire borzad az ünnepektől. Carole nem kérdezte, mit tervez, úgy gondolta, korai ezt firtatni. Még csak
egy napja, hogy Charlie visszatért az életébe. A férfi felajánlotta, hogy begyújt a kandallóba. Mikor
ropogott a tűz, letelepedtek a nappali díványára, és órákig beszélgettek. Életük úgy hevert körülöttük, akár
egy szétszórt kirakós. Lassan illesztgették össze a darabkákat: ide egy kis ég, oda egy fa, egy felhő, egy
ház, egy gyerekkori trauma, egy szívfájdalom, egy kedvenc házi állat, hogy szerette Charlie a nővérét,
mennyire összetörte a halála, milyen magányos gyerek volt a kicsi Carole. Törés nélkül illeszkedtek a
darabkák, sokkal jobban, mint remélni merészelték.

Nyolc óra is elmúlt, amikor Carole felajánlotta, hogy főz vacsorát, mire Charlie azt javasolta, hogy
vacsorázzanak házon kívül. Ám mivel akkor eredt el a hó, úgy döntöttek, sokkal barátságosabb lesz a négy
fal között Végül közösen készítettek spagettit és rántottát, amihez franciakenyeret, sajtot és salátát ettek.
Vacsora után már mindketten kacagtak Carole vicces adomáin. Charlie mesélt az egzotikus helyekről,
amelyeket bejárt a Kék Holddal. Ahogy visszatértek a nappaliba, Charlie magához ölelte és megcsókolta
Carole-t majd váratlanul fölkacagott.

– Min nevetsz? – kérdezte kissé bátortalanul Carole.

– Mindenszentekre gondoltam meg a zöld arcodra! Olyan muris voltál! – Nagyon jól emlékeztek rá
mindketten. Akkor esett meg az első csók. Aztán rövidesen elszabadult a pokol.

– Korántsem olyan muris, mint te az oroszlánfarkaddal! A gyerekek máig emlegetik! Odáig voltak érted!
Gabbynek legalább volt mibe kapaszkodnia, ahogy tipegett a nyomodban!

Ezen a napon nem mentek ki a központba. Carole másnap akarta pótolni, Charlie rögtön jelezte, hogy
elkíséri. Hiányoztak neki a srácok, főleg Gabby.

– Azt mondtam neki, hogy elutaztál – szólt Carole. A férfi bólintott. Borzasztóan hiányzott az egész
központ, de legfőképpen Carole. Két csók között a nő belenézett a férfi szemébe, és olyan szelíd
békességet látott benne, hogy úgy érezte, hazaérkezett. – Feljössz? – kérdezte gyengéden. Charlie bólintott.
Egyetlen szó nélkül követte a nőt a hálószobába, ahol egy végtelen pillanatig nézték egymást.

– Akarod? – kérdezte Charlie. Nem akart erőszakoskodni. Még emlékezett mennyire vonakodott a nő az
első randevútól, és az csak két hónapja volt. Sok minden történt az óta, és a szakítás négy hete
bebizonyította Charlie-nak, hogy Carole szereti. Hajlandó kockáztatni érte. Végre elérkezett számára az
idő.

A nő bólintott. Elnyúltak a széles ágyon, amelyben Carole középütt aludt, ha egyedül volt. Szeretkezésük
derűs volt és vigasztaló, szenvedélyes és meghitt, pontosan olyan, amilyennek akarták. Odakint hullott a
hó, mint egy karácsonyi képeslapon, és az ágyban összeölelkezni olyan volt, akár egy álom.
 20.

Graynek és Sylviának kellemes volt a hálaadás hétvégéje. Szombaton az asszony bement a galériába, és
ezt-azt elintézett. Gray átment a műtermébe festeni. Vasárnap letelepedtek az ágyra a New York Times-szü,
Gray segített Sylviának keresztrejtvényt fejteni, aztán szeretkeztek, és végül aludtak.

Charlie a hálaadási vacsora óta nem hallatott magáról. Gray és Sylvia reménykedtek, hogy megfogadja
a tanácsukat, de nem tudhattak biztosat

Vasárnap reggelre nagy hó esett. Este Sylvia vacsorát főzött, Gray a nappaliban olvasott. Vacsoránál, a
legkedélyesebb diskurálás közepette Gray egyszer csak megkérdezte az asszonyt, hogy mikor jönnek haza
a gyerekei. Eddig nem is jutott eszébe, hogy ez után érdeklődjön, de most nagyon aggodalmas képet
vágott. Sylvia tudta, hogy a barátja tart a gyerekeitől, mert attól fél, hogy rosszallhatják a románcukat.

– Azt hiszem, pár nappal karácsony előtt. Gilbert huszonharmadikát mondott, Emily ilyesmiben egy
kicsit megbízhatatlan. Az utolsó percben felpattan egy repülőgépre, és beront, mint egy hurrikán. Mindig
ilyen volt.

– Pontosan ettől félek – riadozott Gray. – Sylvia, én nem tudom, jó ötlet-e ez.

– Micsoda? Hogy a gyerekeim hazajönnek karácsonyra? Viccelsz? – döbbent meg az asszony. A fia és a
lánya volt az élete napsugara. Az kizárt, hogy most azt mondja nekik, ne jöjjenek haza. Még Gray kedvéért
sem. – Miket beszélsz te?

– Azt mondom – a férfi mély lélegzetet vett –, hogy nem tudom, felkészültem-e lelkileg a velük való
találkozásra. Inkább a műtermemben kellene maradnom, amíg itt lesznek.

Sylviának volt a földszinten egy parányi garzonja, amelyet raktárnak használt, de a gyerekek abban
laktak, mikor hazajöttek. Éppen ezért Gray nyugodtan maradhat nála, mint ezt már hetekkel ezelőtt
megmagyarázta neki.

– Édesem, meg fognak szeretni téged! – mondta az asszony köny-nyedén, mert mindenképpen el akarta
oszlatni kedvese szorongását.

– Nem jövök ki jól a gyerekekkel.

– Nem gyerekek, hanem felnőttek.

– Gondolod te. A gyerek, az gyerek, engem az se érdekel, ha nyolcvanéves. Ha egy százéves asszonynak
van egy barátja, a nyolcvanéves sráca biztosan begurul tőle. Ez az élet törvénye – mondta mélységes
meggyőződéssel a festő.

– Szamárság. Gordonnak sosem volt velük baja, pedig akkor még kisebbek voltak. – Gordon volt az a
szerető, aki öngyilkos lett. – Hidd el nekem, remek fiatalok. Meg fogod szeretni őket.
 – Lehet, hogy mégse – mondta bánatosan Gray. Az asszony nyugtalanul nézett rá.

– Mit beszélsz? – Sylvia érezte, hogy itt valami lappang a felszín alatt. Tudta, hogy a festőt irritálják a
gyerekek, de azt nem, hogy ilyen mértékben.

– Azt mondom, hogy az ilyen szintű összegabalyodás engem már idegesít. Amíg csak ketten vagyunk
egymásnak, addig jó. De ha a gyerekeket is belerángatod, én frászt kapok.

– Gray, az isten áldjon meg, ez már esztelenség! A gyerekeim csak néhány hétig lesznek itt! – Sylvia azt
tervezte, hogy karácsony után síelni indul velük, és azt szerette volna, ha Gray elkíséri. Fia és lánya már
tudta, hogy az anyjuknak van valakije, és semmi kifogásuk nem volt ellene. Tudták, milyen magány szakadt
rá Gordon halálával.

– Azt hiszem, jobb lenne kimaradnom a képből, amíg ők elutaznak – mondta a festő megingathatatlanul,
percről percre konokabb eltökéltséggel, ami persze sértette és felmérgesítette Sylviát.

– Engedd meg, hogy tisztázzak valami fontosat – szűrte a fogai között. – Nem akarsz találkozni a
gyerekeimmel, és engem sem akarsz látni, amíg itt vannak. Így van? Jól értettem?

– Igen, jól. Viszont te bármikor átjöhetsz hozzám, a műterembe.

– Cseszd meg! – káromkodott Sylvia. Felpattant, és dühösen járkálni kezdett. – Nekem meg nem kell
olyan ember, aki még csak találkozni sem hajlandó a srácaimmal. Csodálatos gyerekek, és szeretem őket.
Mint ahogy téged is szeretlek. Egy vagyok velük, Gray. Nem is mondhatod, hogy ismersz, amíg nem
ismered meg őket!

– De igen, mondhatom! És én is szeretlek téged! – mondta rémülten Gray. Nem várta, hogy az asszony
ilyen indulatosan fog reagálni. – De nem engedem belekényszeríteni magam egy olyan helyzetbe, amelyet
nem tudok kezelni. Én képtelen vagyok az ilyen szintű elkötelezettségre. Nem bírom! Ismerem magam.
Sohasem akartam gyereket, és a másé sem kell!

– Akkor olyan nővel kellene járnod, aki gyermektelen.

– Talán – mondta Gray, a lábát bámulva.

– Egészen pontosan mikor főzted ki ezt? – kérdezte Sylvia. El-borzasztotta, amit Gray mondott. Erre az
esztelenségre azért nem számított.

– Mihelyt elújságoltad, hogy hazajönnek karácsonyra. Úgy döntöttem, angolosan távozom néhány hétre.

– No és mi lesz a nyáron? Európába sem kísérsz el? – Nevetségesnek, sőt embertelennek találta a férfi
indokait. Gray nem hajlandó megismerni az ő gyerekeit, nem akar részt vállalni életének ebből a részéből,
ebből a nagyon-nagyon fontos részből. – Szerettem volna, ha velünk jössz síelni – mondta csalódottan.
Már ki is bérelt Vermontban egy gyönyörű házat.

– Nem tudok síelni – mondta csökönyösen Gray.

– Én sem, de ők igen. És minden alkalommal nagyon jól érezzük magunkat együtt.

 – Az idén is jól fogjátok érezni magatokat, csak én nem leszek ott veletek.

– Szemét vagy! – Sylvia berohant a hálószobájába, és becsapta az ajtót. Mire két óra múlva kijött, Gray
elment a műtermébe. Három hónap alatt ez volt az első alkalom. Amikor az asszony felhívta, Gray azt
felelte, fest, és nem akar beszélgetni.

– Francba! – mondta Sylvia, és megint fel-alá kezdett járkálni a lakásban. Fogalma sem volt, mivel
győzze meg a szerelmét. Tudta, milyen ocsmány gyerekkor és hibbant család jutott neki. Gray idejekorán
közölte vele, hogy a családi élet nem neki való. Sylvia csak azt nem várta, hogy ennyire szélsőséges
legyen. Még csak látni se akarja Emilyt és Gilbertet. Neki csak az anyjuk kell. Márpedig ha ragaszkodik
ehhez az álláspontjához, azt elöbb-utóbb megszenvedi a kapcsolatuk. Sylvia nem tudta, hagyja-e rá, aztán
hátha megenyhül magától, vagy adjon neki ultimátumot. Mindkét módon elveszítheti a férfit.

A Három testőr, ahogy Sylvia mostanában hívta őket, karácsony előtt két héttel találkozott egy kínai
étteremben. Idegesek és meghajszóltak voltak mind a hárman. Charlie elpanaszolta, hogy egymillió
dologgal kell végeznie, mielőtt kihajózhatna. Adam, akinek az összes ügyfele meghibbant, a hétvégén Las
Vegasba ment az egyik kliense címvédő mérkőzésére. Gray szörnyen lehangoltnak látszott.

– Hogy van a gerlicepár? – ugratta Charlie. Gray csak csóválta a fejét. – Ez meg mit jelent?

– Azt jelenti, hogy alig szólunk egymáshoz. Rázós heteink vannak a hálaadás óta.

– Mi történt? – csodálkozott Charlie. – Mikor nálatok jártam, egész jól megvoltatok. Nemhogy egész
jól, de prímán!

– Nem bírom a kölyköket.

– Tudom – mosolygott Charlie. – Az Adam szakterülete. A huszonegy évesek. Sylvia imádnivaló, de

nem kölyök.

– Viszont vannak kölykei, és én nem akarok, találkozni velük! Jönnek haza karácsonyra, és egyszerűen
nem bírom el elviselni őket! Nem bírom! Meghülyülök! Idegroncs leszek a családi légkörtől! Neurotikus!
Depressziós! Nem akarok találkozni Sylvia srácaival! Én őt szeretem, nem a gyerekeit!

– És mit szól ehhez, Sylvia? – érdeklődött Charlie őszinte aggodalommal.

– Nem sokat. Dühöng. Szerintem megsértődött. Nem mondja, de az a benyomásom, hogy ha nem
engedek, lőttek a kapcsolatunknak, én pedig nem fogok engedni. Adnom kell magamra. Meg vannak a
magam korlátjai. Komplexusaim vannak. Én az Adams családban nőttem fel LSD-n. A húgom buddhista
apáca. Az öcsém navaho, akit ezer éve nem láttam, és nem is akarok. És mindkét szülöm elmekórtani eset
volt. Egyszerűen allergiás vagyok a családokra!

– Még Sylviáéra is? – puhatolózott Charlie.

– Még az övére is – felelte Gray. – Karácsony után Vermontba mennek – közölte olyan hangon, mintha
Sylvia és a gyerekei rakétával indulnának egy másik bolygóra. – Síelni. – A síelés az ő szájából annyira
volt vonzó, mint a villamosszék.

– Pedig talán jól szórakoznál.

 – Nem szórakoznék. Valószínűleg nem is olyan helyesek, mint ahogy az anyjuk látja. Megvan nekem a
magam baja! Nem akarom, hogy közöm legyen a családjához! Nekem csak ő kell! – Tudta, hogy ha
tulságosan megmakacsolja magát, Sylviát is elveszítheti, de úgy érezte, nem tehet mást. Charlie mind a
kettőjüket sajnálta. Tudta, milyen sokat jelent ez Sylviának. Annyira büszke a gyerekeire! És úgy szereti
Grayt!

– Remélem, hogy sikerül zöld ágra vergődnötök – mondta szeliden. – Nagy kár lenne, ha nem. – Gray
annyival boldogabb, amióta Sylvia a barátnője.

Charlie beszámolt a barátainak Carole-ról.

– Megfogadtam a tanácsotokat! – közölte büszkén. – Remélem, Gray, te is megfogadod az enyémet, és

hajlandó leszel egy kis krompromisszumra. Nehogy aztán később kelljen bánnod!

– Hát majd bánni fogom – felelte Gray rezignáltan. Felkészült rá, hogy megfizesse az árat a
konokságáért. De inkább veszítse el Sylviát, minthogy össze kelljen édesednie a gyerekeivel.

– Nekem is van egy kis hírem – kezdte Adam félszegen. Barátai ránéztek. – Charlie, emlékszel Maggie-
re a Vana-koncerten? – Charlie bólintott. – Most költözött oda hozzám! – közölte félig büszkén, félig
restelkedve. Gray és Charlie elbámult.

– Mit csinált? – kérdezte Harrington. Még nem felejtette el, hogy nézett ki az a lány a koncerten, és
mennyire megsajnálta. Olyan helyesnek tűnt az a Maggie. Szegény kis eltévedt gyerek. – Hozzád, Mr.Nem-
kötöm-le-magam-nekem-kell-a-szabadság-és-egymillió-nő? Ez meg hogy történt? – Mit csinált ez a lány,
hogy a feje tetejére tudta állítani Adam életét?

– Jogi előkészítőt végez estin, és arra gondoltam, így segíthetnék neki a dolgozatírásnál – magyarázta
Adam mímelt hanyagsággal. Barátai hahotázni kezdtek.

– Mondd ezt másnak!

– Jó, jó… tényleg bírom… szeretem… mit tudom én? Az egyik percben még csak randiztunk, a
másikban azon kaptam magam, hogy azt szeretném, ha mindig mellettem lenne. Neki még nem szóltam, de
viszem a hétvégén Las Vegasba. Még sohase járt ott. – Se ott, se másutt. Ám Adam ezen is minél előbb
változtatni akart.

– Meséltél neki a hajóról? – kérdezte Charlie. Adam, ahogy minden évben szokta, december 26-án,
miután megünnepelte a karácsonyt a gyerekeivel, lement a repülőgépével St. Bartsbe, és ott csatlakozott
Charlie-hoz a Kék Holdon.

Adam megrázta a fejét.

– Úgy tervezem, hogy majd a hétvége után szólok – mondta erőltetett könnyedséggel. Abban
reménykedett, hogy a hétvégétől föllelkesült Maggie nem csinál nagy patáliát a Kék Hold miatt. – Nem
változtathatok meg mindent. Tíz éve szokásunk ez a téli vakáció. Carole-nak szóltál?

– Nem, de fogok. Nem bírom az ünnepeket! – közölte Charlie sziklaszilárdan.

 – Én meg nem bírom a kölyköket! – mondta Gray ugyanolyan sziklaszilárdan.

– Nem akarsz lejönni velünk St. Bartsbe? – javasolta Charlie. – Ha úgyse Sylviával ünnepelsz, akár le
is jöhetnél.

– A Karib-térséget se bírom! – nyűgösködött Gray, aztán kinevette saját magát. – Jézusom, köztünk
legyen mondva, annyi terhet hurcolunk, hogy beindíthatnánk hárman egy fuvarozó vállalatot! – Csak hát
annak, aki hozzájuk hasonlóan hosszú, nehéz utat járt meg az életben, fizetnie is kell érte. Ők pedig
megfizettek.

– Nem bírom elviselni a házasságot – vigyorgott Adam. Charlie kinevette.

– Ezt jövő ilyenkor mondd! Te vagy az utolsó ember a Föld hátán, akiből kinézném, hogy összeköltözik
egy nővel. Mi történt a többivel, akikkel olyan ügyesen zsonglőrködtél? – kérdezte kíváncsian. Adam
legkevesebb négy nővel járt egyszerre, de inkább öttel, ha jó hete volt, hattal. És egyszer héttel.

– Lemondtam róluk Maggie-ért – vallotta be szégyenkezve. – Nem akartam, hogy ugyanazt csinálja
velem. Mert ezt hittem. Aztán kiderült, hogy főiskolára jár. De én egy másik hapsival gyanúsítottam.
Megmondom őszintén, majd beleőrültem. Aztán rájöttem, hogy szerelmes vagyok bele. Szeretek vele élni.

– Én csak lakom Sylviánál – közölte Gray. – Még mindig nem élek együtt vele! – Büszke volt rá, hogy
nem adta be a derekát.

– Ami azt jelenti, hogy a ruhád szerteszét van a városban, és sosem találod a lakásban a megfelelő
cipődet – fordította le neki Adam. – De „lakni” sem fogsz nála, ha nem vagy hajlandó találkozni a
srácaival. Legalábbis nekem ez a megérzésem. Ez fontos Sylviának. Nekem is az lenne. Rohamot is
kapnék, ha az élettársam nem akarna tudni a srácaimról. Azt hiszem, az betenné a kaput. – Gray okulhatott
volna a jó tanácsból, de ő csak rázta a fejét.

– Ismerik már a srácaid Maggie-t? – érdeklődött Charlie.

– Még nem, de meg fogják. Vélhetőleg még az ünnepek előtt. Mellesleg az anyákat se bírom. Legalábbis
hálaadáskor. Kimentem a szüleimhez, aztán csak hallgattam, ahogy lökik nekem a szokott szöveget. Erre
felálltam, és otthagytam őket ebéd előtt.

Mindig azt hittem, anyám agyvérzést kapna, ha ezt tenném, de nem kapott. Sőt, azóta mindig nagyon
udvarias, ha telefonál.

– Apád mit szólt hozzá? – kérdezte Gray.

– Elaludt.

A vacsora hátralevő részében nem történt semmi különös. Politikáról, üzletről, beruházásokról és Gray
kedvéért művészetről is beszélgettek. A festőnek áprilisra várható a kiállítása, de a galériák máris eladták
három képét. Sylvia nagy dolgot tett érte, mikor kinyitotta előtte az ajtókat, és Gray hálás is volt neki, de
annyira már nem, hogy megismerje a gyerekeit. Egyszerűen képtelen volt bizonyos dolgokra. Adam és
Charlie arról is beszélgetett, milyen izgatottan várják a vakációt a Kék Holdon. Biztatták Grayt, hogy
jöjjön velük, de ő nem akart. Azt mondta, rengeteget kell dolgoznia a kiállításra.
 Szokás szerint ők jöttek el utoljára az étteremből, és addigra elég sokat ittak. Külön-külön mértékletesek
voltak, de ha összekerültek, sutba vágták a mértéktartást, és rendesen a pohár fenekére néztek.

Gray a műtermébe ment az étteremből. Maggie aludt, mire Adam hazatért. A csendesen mosolygó
Charlie előre örült a heteknek, amelyeket a hajóján tölthet. Karácsony előtt négy nappal akart indulni. Ez a
tökéletes módszer, amellyel eljátszhatja magának, hogy a karácsony nem létezik.
 21.

Maggie ujjongott, amikor Adam másnap reggel megmondta, hogy a hétvégén Las Vegasba mennek a
repülőgépével. A lánynak egyébként sem kellett dolgoznia a hétvégén, már be is tervezte egy dolgozat
megírását, de azt mondta, magával viszi a könyveit, és összehozza a dolgozatot, amíg Adam tárgyal.
Hálásan ugrott a férfi nyakába, aztán egyszerre elborult az arca.

– Mit veszek fel?

Amióta Adammel élt, már nem válogathatott a lakótársai ruhatárából, bár azoknak amúgy sincs olyan
holmijuk, ami megfelel Las Vegasba. Adam már gondolt erre. Elmosolyodott, és odadobott a lánynak egy
hitelkártyát.

– Menj vásárolni! – mondta kegyesen. Maggie egy pillanatig bámulta a kártyát, aztán visszaadta.

– Nem tehetem – mondta szomorúan. – Lehet, hogy szegény vagyok, de olcsó nem. – Tudta, hogy más
lányok ezt csinálták Adammel, de ő sosem fogja. Egyszer lesz majd neki is pénze. Addig pedig meg fog
élni a keresetéből és a Pier 92-ben kapott borravalókból. – Köszönöm, édesem, majd kitalálok valamit.

Adam tudta, hogy bízhat a lány leleményességében, ettől függetlenül nagyon sajnálta. Maggie-vel sokkal
kíméletlenebbül bánt az élet, mint vele. Még többet szeretett volna segíteni rajta, de Maggie sosem
fogadta el. Adam becsülte érte. Egészen más volt, mint az eddigi női.

Péntek délutánra tűzték ki a Las Vegas-i indulást. Maggie alig bírt magával az izgalomtól. Ölelgette a
férfit, hálálkodott. Adam boldog volt, ha örömet szerezhetett neki. Alig várta, hogy eldicsekedhessen a
lánnyal. Emlékezetessé akarta tenni számára ezt a hétvégét, kárpótolni akarta, amiért megrövidítette az
élet. És Maggie olyan hálás volt érte! Soha semmit sem tekintett úgy, mint ami neki jár. Adam megmondta,
hogy Las Vegas után egy héttel vele és a srácokkal akarja megülni a hanukát. Az anyjának már szólt, hogy
nem megy Long Islandre. Valóban megváltoztak az idők.

Carole felöltözött, mire Charlie elment érte, hogy magával vigye a bálra. A férfinak elakadt a lélegzete.
A nő rózsaszín szaténruhát viselt, a Bergdorfban vásárolta, ahol három éve nem járt, hozzá magas sarkú,
ezüstszínű szandált, és az anyjától kölcsönkért fehér hermelinblézert. Haját elegáns csavart kontyba tűzte.
A fülében és a csuklóján a nagyanyja gyémántjai ragyogtak. Apró ezüstszínű reti-kül és fehér glaszékesztyű
egészítette ki az öltözékét.

Charlie, aki frakkban volt, egy hosszú-hosszú pillanatig csak állt és nézte. Szenzációsan mutattak együtt.
Carole olyan volt, mintha Grace Kellyből és Uma Thurmanből keverték volna ki, egy cseppnyi Michelle
Pfeifferrel fűszerezve, Charlie meg egyszerre emlékeztetett Gary Cooperre és Cary Grantre.

Az emberek utánuk fordultak, mikor bevonultak a Waldorf-Astoriába. Carole fejedelmi volt, egyáltalán
nem hasonlított a menhely tornacipős-farmeros igazgatónőjére, vagy a mindenszenteki zöld arcú
boszorkányra. Az volt benne a legjobb, hogy Charlie egyszerre szerethette mind a három alakját. Élvezet
volt így kiöltözve látni, a nyilvánosság előtt.
 Beálltak a fogadási sorba, üdvözölték az elsőbálozókat. Carole halkan mesélt a saját bemutatásáról. Azt
mondta, iszonyúan félt, végül azonban akarata ellenére mégis jól mulatott.

– Le merném fogadni, hogy gyönyörű voltál! – mondta Charlie rajongó pillantással. – Most pedig
egyszerűen szédületes vagy! – folytatta, miközben a lassú keringőt járták a táncparketten. Kitűnő táncosok
voltak mindketten. Gyerekkoruk, neveltetésük az ilyen pillanatokban – tánciskolában, bálokon –
mutatkozott meg igazán, amelyeket Carole szégyellt, és igyekezett elfelejteni. Ám ma este, ha csak egy
rövid látogatás erejéig is, visszatért a régi világába.

Charlie tudta, hogy nem veheti rá sűrűn az ilyen előkelő társasági eseményekre, de nem bánta. Maga is
unta már őket, de hébe-hóba még elszórakoztatták.

Kevéssel a vacsora előtt összefutottak a Van Horn szülőkkel. Carole mutatta meg őket a férfinak, és
utána oda is mentek az asztalhoz, amelynél New York krémjének krémje ült, hogy udvariasan köszönjenek.
Carole apja felállt, mikor észrevette őket. Magas, előkelő külsejű ember volt, a lánya feltűnően hasonlított
rá. A bemutatás után kezet nyújtott Charlie-nak, de az arca olyan volt, mintha jégből faragták volna.
Harrington már találkozott vele pár éve, de nem hitte, hogy Carole apja emlékezne rá.

– Ismertem az apját – mondta Arthur Van Horn gyászosan. – Együtt voltunk Andoverban. Fölöttébb
fájlaltam, mikor hallottam, mi történt vele. Milyen tragikus veszteség! – Ez igen kínos téma volt Charlie-
nak. Carole hősiesen próbálta másra terelni a beszélgetést. Az apja ilyen volt: ahova betette a lábát,
elromlott a hangulat. Bemutatta Charlie-t fagyos hallgatásba burkolódzó anyjának is, aki megrázta a férfi
kezét, bólintott, aztán elfordult. Ennyi volt. Carole és Charlie visszatértek az asztalukhoz, és táncoltak még
egy kicsit vacsora előtt.

– Hát ez kemény volt! – állapította meg a férfi. Carole nevetett. Szülei viselkedésének semmi köze nem
volt Charlie-hoz. Nem tudtak másmilyenek, lenni.

– Náluk ez számít meleg fogadtatásnak! – A Van Horn házaspár igazi karikatúrája volt a felső köröknek,
amelyhez tartoztak. – Nem emlékszem, hogy anyám egyszer is átölelt vagy megcsókolt volna. Bevonult a
gyerekszobába, olyan arccal, mintha állatokat szemlélne meg a cirkusz porondján, és attól félne, hogy
megtámadják, ha sokáig marad, ennélfogva nem is maradt. Sosem láttam öt percnél huzamosabb ideig. Ha
valaha lesznek gyerekeim, a padlón fogok fetrengeni velük, mocskos leszek, és addig ölelgetem és
pusziigatom őket, amíg nem visítanak!

– Az anyám volt pontosan ilyen. – Charlie azért is szenvedte meg annyira a halálát. Anyjától és Ellentől
mást se hallott, mint hogy mennyire szeretik. Az apja a tanítója és a legjobb barátja volt. Az eszményképe.
Volt mit elveszítenie. Az egész világa lett oda velük. Vidám, kedélyes ember volt az apja, aki hasonlított
Clark Gable-re, és szerette a hajókat. Charlie valószínűleg az ő tiszteletére vásárolta meg az első hajóját
a szülei halála után. Olyan hajókat akart, amelyek tetszenének az apjának. Különös, ahogy ezek a dolgok
elkísérik az embert a felnőttkorba, jegyezte meg Carole-nak.

– Azt hiszem, nem tehetjük túl magunkat azon, hogy tetszeni akarunk a szüleinknek – mondta, míg
letelepedtek a vacsorához.

Jól szórakoztak a bálon: a lányok csinosak voltak és meghatók. Díszes fehér ruhát viseltek, virágcsokrot
tartottak a kezükben, és az apjukkal járták el az első táncot. Majdnem olyan volt, mint egy esküvő:
valamikor régen annak volt az előjátéka. Az első bálnak az volt a rendeltetése, hogy a lányok férjet
találjanak. A mai lányok már csak szórakoznak: ahogy vége lett a bálnak, átöltöztek miniszoknyába, és
diszkóba mentek a barátaikkal.

– Elvben helytelenítem – mondta Carole –, és helytelenítek mindent, amit jelképez. De bevallom, már
nem fáj, ezért nem is érdekel túlságosan. Bár társadalmi szempontból igazságtalan, de a fiatalok jól érzik
magukat, és ez a lényeg. – Charlie megkönnyebbült, hogy a nő így látja. Boldogan nézett rá, amikor az
alkalom tiszteletére bérelt limuzin visszafelé vitte őket Carole házához. Az este remekül sikerült,
mindketten jól mulattak.

– Köszönöm, hogy elhoztál – mosolygott Carole. A férfi odahajolt hozzá, és megcsókolta. Még sose
látott ilyen szép nőt, és büszke volt, hogy vele lehet, habár a szüleitől elszörnyedt. Milyen lehet két ilyen
ember között felnőni? Elképesztő, hogy Carole normális lett. Még szerencse, hogy nem olyan, mint ők!
Carole gyengéd, jószívű, együttérző és kedves. – Alig várom, hogy veled karácsonyozhassak – folytatta a
nő. – Szeretem az ünnepeket. Úgy tervezem, holnap megvásárolom a fámat, és együtt feldíszítjük.

Charlie úgy nézett rá, mint akit arcul csaptak. Egy félszeg pillanatra csönd lett. A férfi tudta, hogy
mondania kell valamit. Ha nem teszi, a hazugság bűnébe esik. Amikor kibékültek, akkor is megmondta
Carole-nak, hogy mindig az igazat várja el tőle.

– Én nem leszek itt – szólt nagyon halkan és szomorúan.

– Holnap? – hökkent meg Carole.

– Nem, karácsonykor – felelte a férfi. – Gyűlölöm az ünnepeket, gyűlölöm minden egyes percüket. Rég
nem karácsonyozom. Túlságosan fáj. Minden évben a hajómon töltöm. El fogok utazni három hétre.

Hosszú csend lett. Carole úgy bámult rá, mint aki nem hisz a fülének.

– Mikor indulsz? – kérdezte úgy, mintha Charlie fejbe vágta volna egy téglával. A férfi szinte várta,
hogy Carole füléből kiserkedjen a vér. Rosszul érezte magát, gyűlölt csalódást okozni a nőnek. Ám vannak
más dolgok is, amelyeket senkiért sem képes megtenni. Ez közéjük tartozott.

– A jövő héten – mondta elgyötörten, de elszántan.

– Karácsony előtt?

Charlie bólintott.

– St. Bartsbe megyek Adammel. Nálunk ez hagyomány. Minden évben ezt tesszük – felelte, mintha ez
igazolná a távozását. Ám Carole nem tekintette kellő indoknak.

– Otthagyja a gyerekeit az ünnepen? – kérdezte rosszallóan. Ez hallatlanul önző dolog.

– Adam karácsony után jön. Én az előző héten szoktam menni.

– Miért nem vele mész, egy nappal karácsony után? Akkor együtt lehetnénk az ünnepen. – Carole-nak ez
ésszerű kompromisszumnak tűnt, ám Charlie a fejét rázta.

– Nem tehetem. Ismerem magam. Nem bírom. Szabadulni akarok innen, mielőtt mindenki elérzékenyül,
vagy én kezdek el bőgni. A karácsony gyerekeknek és családos embereknek való. Nekem egy sincs.

– Itt vagyok neked én – mondta Carole szomorúan. Tudta, hogy bizonyos értelemben korai még ezt várni
a férfitól, de hát együtt vannak, szeretik egymást, és Carole-nak fontos a karácsony. Ez már csak nyom
valamit a latban. De Charlie-nak ez vagy túl kevés volt, vagy túl sok.

– Kitalálunk valami szórakozást, ha visszajöttem! – mondta vigasztalásul. Ám Carole kibámult az

ablakon, és tépelődött.

– Akkor már nem szabadulhatok el. Nem vártam én semmi különlegeset. – Visszafordult a férfihoz. –
Csak veled szerettem volna lenni. Utána mindenképpen dolgoznom kell. Nem hagyhatom ott a srácokat
minden ok nélkül, csak azért, mert te nem akarod velem tölteni a karácsonyt.

– Én nem téged akarlak kerülni – magyarázta csüggedten Charlie. – Csak gyűlölöm az egész nyomorult
ünnepet! Azért találták ki, hogy az ember boldogtalannak és kirekesztettnek érezze magát! Még a gyerekek
se azt kapják, amit akarnak. A felnőttek veszekednek, a gyerekek verekednek. Mikulást hazudunk a
gyerekeknek, aztán csalódást okozunk nekik, mikor úgy találjuk, elég idősek ahhoz, hogy ezt is lenyeljék,
tehát közöljük velük, hogy Mikulás pedig nem létezik. Gyűlölöm az egészet! Nem vagyok hajlandó
ünnepelni!

– A szeretet talán mindig a csalódásról szól – nézett vele farkasszemet a nő.

– Azt reméltem, sportszerűen fogod fel – mondta Charlie feszülten, míg az autó megállt Carole háza
előtt.

– Azt reméltem, hogy velem leszel. – Arra gondolt, hogy a szüleivel kell karácsonyoznia, és még jobban
elkeseredett. Pedig eredetileg az ünnep nagyobbik részét a központban akarta tölteni, a kisebbiket Charlie-
val. Hát ennyit a karácsonyról.

Charlie kisegítette a gépkocsiból, és az ajtóhoz kísérte. Az egész estét elrontotta a bejelentésével, és

most még megcsókolni is félt Carole-t. Bár a nő egy szót sem szólt, a férfi úgy érezte, ez lett a kapcsolatuk
szakítópróbája. Ám ezt akkor sem tudja és nem is fogja megtenni senki kedvéért.

– Holnap majd telefonálok – szólt halkan. Nem kérte, hogy maradhasson, és Carole nem hívta be.
Túlságosan feldúlta, amit hallott. Úgy látszik, ez a kapcsolat nem az, aminek képzeli. Akkor nem, ha
Charlie nem hajlandó vele tölteni a karácsonyt. Sőt a szilvesztert sem, ha három hétre utazik el. Megint
magányos lesz a szilvesztere.

– Jó éjszakát – mondta csendesen. Megcsókolta a férfi arcát, aztán Charlie elment. Carole az emeleti
ablakból figyelte a távolodó limuzint.

A szeretet talán mindig a csalódásról szól, hallotta magában Charlie, míg hazafelé vitte az autó. Súlyos
ítélet. Lehet, hogy rá is szolgált. Ám ő is csalódott. Azt várta, Carole megérti, mennyire fáj neki ez. De
nem értette meg. Elvárja, hogy vele karácsonyozzon. Arra pedig ő képtelen. Még Carole kedvéért sem.
Akkor sem, ha bűnhődnie kell érte.
 22.

Mesébe illő volt a hétvége Las Vegasban. Maggie imádta. Tetszett neki minden: a revük, az üzletek, a
fények, a szerencsejáték, az emberek, még az ökölvívó-mérkőzés is. Adam végül csak vásárolt neki ruhát
meg egy szőrmeblézert, Maggie azokat viselte a meccsen. Befektetett a saját pénzéből a játékautomatáknál
ötven dollárt, és nyert rajta ötszázat, ami valósággal lázba hozta. Úgy érezte magát, akár egy
királykisasszony, amikor Adam gépén visszafelé repültek New Yorkba. A férfi boldogan mosolygott.

– Örülök, hogy jól mulattál! – Élvezettel kényeztette, és büszkén dicsekedett vele. Maggie istenien
festett az új ruhában és a szőrmeblézerben.

– Pazarul éreztem magam! – ismételte a lány, és nem győzött hálálkodni.

Már a leszálláshoz készültek a Kennedy Repülőtéren, amikor Maggie minden ok nélkül szóba hozta a
szilvesztert, és azt mondta, vicces lenne Las Vegasban tölteni. Nagyon megtetszett neki a város. Bezzeg ő
nem sápítozott, mint Adam anyja, hanem rögtön beilleszkedett a férfi világába.

– Igen, talán majd egyszer – mondta szórakozottan Adam.

– Mit szólnál ehhez az évhez? – kérdezte Maggie izgatottan. Adam úgyis gyakran jár oda, és van ez a
repülőgépe, tehát oda mehetnek, ahova akarnak! Ez merőben új érzés volt a lánynak. Úgy érezte magát,
mint egy madár, amelynek óriási szárnya nőtt.

– Nem tehetem. – Adam kibámult az ablakon. Hirtelen úgy érezte, el kell mondania. Előbb-utóbb úgy is
meg kellene tennie, akkor meg miért ne legyen most? – Karácsony után egy nappal mindig elutazunk
Charlie-val.

– Úgy érted, ez olyan férfiak murija, mint a vadászat? – Maggie csalódottnak látszott.

– Olyasféle. – Ezzel annyiban is hagyta volna a dolgot, de Maggie nem tágított.

– Hova mentek?

– St. Bartsbe, Charlie hajóján.

Maggie megbotránkozva meredt rá.

– A Karib-tengerre? Egy jachton? Viccelsz?

– Nem, nem viccelek. Charlie gyűlöli a karácsonyt. Előttem egy héttel elmegy hajózni. Én akkor megyek
utána, miután megünnepeltük a karácsonyt a kölykökkel. Minden évben ez a program,

– És még mi? Megdugod a Karib-térség összes tyúkját?

– Valamikor azt tettem. Most már nem, mert itt vagy nekem te – felelte Adam higgadtan.
 Nem akart veszekedni, de nem is akart változtatni a tervein. Ezek a közös utak Charlie-val már
hagyománnyá váltak, amely nagyon drága volt neki.

– Engem nem is kérdezel, hogy nincs-e kedvem menni? – kérdezte a lány olyan képpel, mintha mindjárt
hozzávágna valamit a szeretőjéhez. Adam szerencséjére semmi kézre eső nem volt a közelben.

– Maggie, nem tehetem! Ez Charlie programja, és ő egyedül lesz. Ez férfidolog.

– Fenét az! Tudom én, mit művelnek a pasasok, ha egyedül vannak. Ugyanazt a disznóságot, amit te
csináltál, mielőtt megismertél engem.

– Charlie nem ilyen. Hallatlanul tisztességes. Azon kívül most van egy barátnője.

– Ő is megy? – kérdezte Maggie gyanakodva.

Adam megrázta a fejét.

– Nem, nem jön. Csak mi ketten.

– Mennyi időre?

– Két hétre.

Maggie úgy nézett rá, hogy Adam visszahőkölt.

– Két hétre? Azt képzeled, hogy itt fogok ülni egyedül, miközben te két teljes hétig hajtod a csajokat?
Mert ha ezt gondolod, akkor bolond vagy.

– Ne fenyegess! – mondta Adam haragosan. – Tudom, hogy bepöccentél, de nem tehetek róla. Nem
hagyhatom cserben Charlie-t. És nem ronthatok rá csak úgy, hogy jöhetsz-e te is. Kínos helyzetbe hoznám,
mert arra számít, hogy egyedül megyek.

– Óriási, akkor kellemes szilvesztert kívánok! Csókold meg éjfélkor őt! Nem erre megy ki a játék? Nem
homokos ez a Charlie?

– Jaj, az ég áldjon meg! Barátok vagyunk. Évente kétszer elmegyünk utazni. Sajnálom, hogy ebbe
beleesik a szilveszter, de nem tudtam, hogy meg foglak ismerni, bocs!

– És jövőre másképp lesz?

– Meglehet. Nem tudom. Nem ígérek előre semmit. Egyelőre várjuk meg, hova vezet a kapcsolatunk. –
Igyekezett nyugodtabban beszélni, mint amennyi nyugalmat érzett, mert a lány indula-tosságától megfájdult
a feje, méghozzá csúnyán.

– Majd én megmondom, hova vezet. Sehova, ha azt képzeled, hogy a vakációk alatt csak úgy ejthetsz, és
elmehetsz utazgatni a haverjaiddal. Ha nem akarod velem tölteni az ünnepeket, nekem úgy is jó, de akkor
fogd azt a rohadt szabályzatodat a randevúzásról, és dugd fel, tudod, hova! Mert azok az emberek, akiknek
komoly kapcsolatuk van, együtt töltik a szabadságot, de főleg a szilvesztert!
 – Köszönöm a tájékoztatást! – Adam ekkor már a fejét fogta, ám Maggie olyan mérges volt, hogy ügyet
sem vetett rá. – Nézd, olyan jól éreztük magunkat Las Vegasban. Ne rontsuk el! Szeretném, ha a jövő héten
találkoznál a srácaimmal. Szeretlek, és jó lenne, ha ez bejönne. Mindössze két hétre kell elmennem! Miért
nem lazítasz, miért nem tudod kedvesen fogadni?

– A kedves embereket mindig átverik. És nem kell menned, hanem akarsz menni. Charlie barátnője mit
szól hozzá?

– Fogalmam sincs – mondta a férfi komoran.

– Fogadnék, ő sem örül neki.

Egész héten, a szilveszteren veszekedtek. Maggie annyi időre tette félre a perlekedést, amíg a következő
hétvégén megismerkedett Adam gyerekeivel, azok pedig, némi óvatos puhatolódzás után úgy döntöttek,
hogy tetszik nekik. A lány odáig volt értük, Adam ujjongott. Elmentek négyesben korcsolyázni, Maggie
magával vitte Amandát megvásárolni Adamnek a karácsonyi ajándékot. A gyerekek elmagyarázták neki a
hanukát, Maggie megmutatta Amandának, hogyan kell sminkelni, puszedlit sütött Jacobbal, és tippeket
adott neki a csajozáshoz. A srácok úgy döntöttek, hogy Maggie a második legjobb dolog a világon, rögtön
a szeletelt szendvicskenyér után; elég fiatal, hogy együtt lehessen röhögni vele, és elég öreg, hogy
felnézhessenek rá. Adam némi ellenállást várt a lánytól, de az teljességgel elmaradt. Maggie a legjobb
haverja lett Amandának és Jacobnak. Aztán mikor a gyerekek elutaztak, újból kitört a háború. A tűzszünet
csak a hétvégére volt érvényes.

Charlie kétszer vacsorázott Carole-lal a bál óta. Kapcsolatukban határozottan eluralkodott a hidegség.
A nő először nem szólt, de a második alkalommal megkérdezte, változtatott-e a tervein. A férfi megrázta a
fejét.

– Carole, nem tehetem! – A nő bólintott, és nem szólt többet. Charlie szerette volna vele tölteni az
éjszakát, de nem volt bátorsága ezt kérni, inkább hazament a lakására. Határozottan az volt a benyomása,
hogy ha elutazik karácsonyra, a románcának vége lesz, mire hazatér. Carole főleg azért nem értette, miért
csinálja ezt, mert Charlie egyedül akarta tölteni az első hetet huszonhatodika előtt, holott mehetett volna
Adammel is. A férfi felhagyott azzal, hogy megpróbálja elmagyarázni; úgy döntött, addigra halasztja,
amikor visszatér. Ha Carole akkor még szóba áll vele.

Egy nappal az elutazása előtt Adam felhívta az irodájában. Charlie eszelős rohanásban volt, mert nem
akart elintézetlen ügyet hagyni az asztalán. Adam elújságolta, hogy nála még rosszabb a helyzet.

– Ebben az évszakban az összes ügyfelem megvész! Ha a házasságuk eleve vacak, akkor most akarnak
elválni. Ha a szeretőjük eleve hisztis, akkor most csináltatja fel magát. Ha a kölykük eleve hülye, akkor
most köt ki a fogdában. Ha egy énekesnek eleve nem tetszik a szerződése, akkor most tépi szét. A
sportolóim fele leissza magát az ünnepen, aztán megerőszakol valakit. Nagyon mulatságos! Úgy szeretem
ezt az évszakot! – őrjöngött Adam.

– Én is! – nevetett Charlie, aki Carole neheztelése ellenére is nagyon várta a közös utat. – Gondolom,
annak ellenére, amit most mondtál, sínen van minden. Ugye jössz? – Mert sosem árt ellenőrizni. Meglepő
módon hallgatás következett. Költői kérdés volt, ám Adam hangjának furcsa zöngéje lett tőle.

– Maggie pokollá teszi az életemet – vallotta be. – Azt képzeli, hogy a farkunkat fogjuk kilógatni a
hajóból, és felszedünk mindenkit, aki a Karib-térségben felszedhető. Nincs elragadtatva.

Charlie nagyot nevetett a szemléletes leíráson, ám gyorsan elkomolyodott.

– Carole nem ezekkel a szavakkal mondta, de ő is ki van borulva. Azt hitte, együtt fogjuk tölteni a
karácsonyt, ám én közöltem, hogy nem szoktam karácsonyózni. Azt reméltem, meg fogja érteni, de nem. Ez
lehet a szakítópróba. – Ennek ellenére sem akarta tűrni, hogy az otthonmaradásra erőltessék. Ha Carole
nem képes tudomásul venni ezt, akkor ne vegye. Tessék elfogadni Charles Harringtont olyannak, amilyen,
minden bibircsókjával és májfoltjával egyetemben. És az egyik szépséghibája az, hogy a szülei, de főleg
Ellen nővére halála óta iszonyodik a karácsonytól.

– Szomorúan hallom – mondta Adam sötéten. – Fájdalom, Maggie-nek ugyanez a véleménye. Én nem
értem, miért csinálnak egyesek ekkora ügyet az ünnepekből. Nem tudom, mi a titkos kapcsolat a nők és az
ünnepek között, de ha rosszul csinálsz valamit a szabadságod alatt, a nők okvetlenül kirúgnak.

– Veszem észre – bosszankodott Charlie. Carole is idegesítette. Nagy teher volt a kapcsolatukon ez a
tervezett téli vakáció. Ráadásul ő három hétre akart elutazni, a nőnek tehát még több ideje lesz, hogy
haragudhasson rá. Főleg azért, mert csak nemrég jöttek össze. Igazán nem volt szükségük egy újabb
kátyúra az úton – erre nem itt van?

Charlie bizonyosra vette, hogy a kapcsolatuk nem bírna ki még egy döccenőt. Nagyon nem akarta
elveszíteni Carole-t. Félt ettől a lehetőségtől, ám nem annyira, hogy maradjon. Carole mindenáron azt
akarta, hogy mellette legyen karácsonykor, ő meg mindenáron menekülni akart a gyűlölt ünneptől.

– Mintha ez nem lenne elég a komplikációból, a kölykök most a hétvégén találkoztak Maggie-vel, és
teljesen belezúgtak! Őszintén megmondom, Charlie, nem akarom, hogy Maggie dühöngjön! – Még kevésbé
akarta, hogy szomorú legyen. Márpedig ez elszomorítaná, méghozzá nagyon.

– Miket beszélsz te? – Charlie ereiben meghűlt a vér. – Csak nem azt mondod, hogy nem jössz?

– Nem tudom. Lehet, hogy megváltoztak az idők. Mindkettőnk számára. Nekem mindenesetre igen. –
Nem tudhatta, Charlie mennyire ragaszkodik Carole-hoz. Nehéz volt megállapítani. Gyanította, hogy
Charlie sem biztos önmagában. Maggie és ő egészen mások, ők élettársak.

– Hadd gondolkozzam ezen! Majd visszahívlak.

– A mobilomon keress! Tárgyalok egész délután. A viccet félretéve, csakugyan ki kell váltanom az egyik
eszement ügyfelemet a fogdából.

– Te szerencsés flótás! Akkor majd hívlak. – Charlie letette.

Majdnem öt óra volt, mire visszahívta. Mindketten elnyűttek voltak. Adamnek egy lidércnyomásos
délutánon kellett zsonglőrködnie az ügyfelekkel és a sajtóval. Charlie-nak fel kellett dolgoznia az egész
restanciát, és közben egyfolytában ette magát Carole miatt. Nagyon alaposan fontolóra vette Adam
szavait. Valóban megváltoztak az idők, és ha tartalmasabbá akarja tenni az életét, akkor neki is meg kell
változnia. Úgy érezte magát, mint aki egy szirttetőről zuhan. Remélhetőleg nem beton várja a mélyben. Hát
majd meglátjuk.

– Oké – mondta olyan hangon, mintha valaki arra biztatta volna őket, hogy ejtőernyő nélkül ugorjanak ki
egy repülőgépből. – Akkor vágjunk bele!

– Mibe? – kérdezte Adam értetlenül. A háttérből nagy ricsaj hallatszott. Adam a fogdában volt, ott
próbálta feltartóztatni a sajtót. A háttérzaj emlékeztetett az állatkertek madárházára.

– Hozd el Maggie-t a hajóra. Bírom Maggie-t, te pedig szereted. Ő is szeret. Jól fogjuk érezni magunkat,
és a fenét is egye meg a fene. A kapcsolatotok biztosan belebukna, ha nem hoznád el. – Ezért pedig nem
akarta vállalni a felelősséget. Érezte, hogy Adam kutyaszorítóban van, és ki tudja, talán hozni is szeretné a
barátnőjét. – Ha hozni akarod, csak tessék. Tőled függ. Én is elhívom Carole-t.

– Charlie, te egy hős vagy! – Adam nem akart kunyerálni, de ez volt a szíve vágya. – Király vagy! Még
ma este szólok neki. No és te mit lépsz?

– Valószínűleg megőrültem, és nem tudom, eljutottunk-e már odáig, de meg fogom hívni Carole-t.
Jobban örültem volna annak, ha elenged a vakációra, de ha egyszer nem bírja, vagy nem akarja… Azt
hiszem, sokat veszítenék vele, még annál is többet, mint gondolom.

– Sokat befektettek a kapcsolatba: tisztességet, igazságot, bátorságot, szeretetet, reménységet. Nem

akarta elpazarolni. Még nem. Márpedig ha egyedül hagyja Carole-t az ünnepeken, nagyon valószínű, hogy
erre kényszerül.

– Szent Kleofás! – nevetett Adam. – Mi történik velünk, Charlie?

– Félek belegondolni – felelte Charlie bágyadtan.

– Én is. Félelmetes dolog ez, tesó. Férfi vagy, hogy mégis belevágsz. Legalább nem kell fárasztanunk
magunkat a numerákért, vagy a bennszülöttektől várni segítséget.

– A helyedben ezt nem mondanám így meg Maggie-nek – nevetett Charlie.

– Nem versz át? Mikor indulsz?

– Holnap reggel.

– Jó utazást! Akkor várj rám huszonhatodikán. Azaz ránk. Jut eszembe, ha Carole akarja, leviszem a
gépemen. Add meg neki a számom, és mondd, hogy hívjon fel.

– Azt teszem, és köszönöm – felelte Charlie.

– Én köszönöm.

Letették a kagylót. Charlie egy darabig ült, és bámult a levegőbe. Igaza van Adamnek. Megváltoztak az
idők.

Fél hatkor eljött az irodájából, taxiba ült, és pontosan hatra ért a központba, amikor Carole zárni
készült. A nő meglepődött. Csak nem történt valami baj? Mert elég sok akadt az utóbbi időben. A
karácsony. A szilveszter. Charlie el akar menni három egész hétre, ami eleve tönkreteszi az ő ünnepét. A
férfi még a karácsonyfáját sem látta.
 – Szia, Charlie. Mi újság? – Carole fáradtnak tűnt. Hosszú napja volt.

– Azért jöttem, hogy elköszönjek – mondta a férfi.

– Mikor indulsz?

– Holnap.

Carole bólintott. Mit lehet itt még mondani? Mire Charlie visszajön, közöttük mindennek vége.
Legalábbis az ő számára. Ugyanolyan sértőnek találta Charlie terveit, mint a férfi azt, hogy ő letagadta a
nevét. Akiknek közük van egymáshoz, legalábbis Carole véleménye szerint, azok együtt töltik a
szabadságukat.

Charlie nem így látta. Számára nem léteztek ünnepek. És talán Carole-nak sem léteztek, csak egy olyan
ember kellett neki, aki érzelmileg elérhető, nem pedig egy olyan, aki nem enged magához érzéseket. Ez
nagyon fáj. Az élet fájdalmas dolog, de akkor is élni kell. Reménykedjünk benne, hogy együtt is lehet.

– Hát akkor jó utat! – Begyömöszölt az egyik fiókba egy vastag dossziét.

– Neked is – szólt a férfi csendesen.

– Hogyhogy nekem is? – Nem értette. Túl fáradt volt most a szóviccekhez.

– Neked is lesz egy jó utad.

– Én nem megyek sehova. – Felállt, kihúzta magát.

– Dehogynem, legalábbis remélem… vagy remélem, hogy nem utasítod vissza… – mondta Charlie
akadozó nyelvvel. A nő szúrósan meredt rá. – Ha van hozzá kedved, szeretném, ha huszonhatodikán
csatlakoznál Adamhez és Maggie-hez, és te is lejönnél Adam gépén. Hozza a barátnőjét. Így beszéltük
meg.

– És te is akarod, hogy jöjjek? – hüledezett Carole. – Komolyan beszélsz?

– Igen, komolyan. – Talán még annál is komolyabban, mint szeretné. – Boldog lennék, ha lejönnél,
Carole. Megteszed? Remélem, el tudsz szabadulni.

– Megpróbálom. Es remélem, tisztában vagy vele, hogy nem akartam betolakodni a hajódra. Én csak
annyit szerettem volna, ha velem töltenéd a karácsonyt, és csak huszonhatodikán mennél el a barátoddal.

– Tudom, de arra képtelen vagyok. Legalábbis most. Egyszer talán menni fog. De ha lejössz, két hetet
tölthetünk együtt. – Ez fantasztikus újság volt Carole-nak, de Charlie-nak még fantasztikusabb. Pazar ötlet!
De jó, hogy eszébe jutott Adamnek!

– Nem hiszem, hogy egy hétnél hosszabb időre mehetnék. Majd meglátom.

– Ahogy neked jó – mondta a férfi, aztán megcsókolta. Carole vágyakozva nézett rá, és visszacsókolta.
Taxiba ültek, a nő lakására vitették magukat, és együtt töltötték az éjszakát, mielőtt Charlie elutazott. Így
végül mégiscsak látta Carole karácsonyfáját.
 A hazatérő Adam átnyújtott Maggie-nek egy hitelkártyát. A lány annyira belemerült a tankönyveibe, hogy
fel se nézett az ajtónyitásra. Adam az íróasztalra ejtette a kártyát.

– Mi az? – kérdezte Maggie, de egy pillantásra se méltatta. Még mindig nagyon haragudott az utazás
miatt. A hétvége a srácokkal csak rövid fegyverszünetet jelentett. Azóta visszaálltak a hidegháborús
állapotok.

– Be kell vásárolnod. – A férfi leoldotta a nyakkendőjét, és egy székre dobta.

– Minek? Tudhatnád, hogy nem használom a hitelkártyáidat. – Visszadobta a kártyát. Adam elkapta.

– Ezúttal használnod kell. – Ismét letette a lány mellé.

– Miért?

– Mert sok cuccra lesz szükséged. Fürdőruhákra, szoknyákra, szandálokra, ilyesmikre. Én nem tudom,
majd te kitalálod.

– Mit találok ki? – Maggie még mindig nem értette.

– Hogy mire van szükséged az utazáshoz.

– Miféle utazáshoz? Hova megyünk? – Csak nem Las Vegasba akarja vinni ismét vigasztalásul?

– Megyünk St. Bartsbe Charlie hajóján! – mondta a férfi olyan hangon, mintha Maggie-t emlékeztetni
kellene valamire. A lány szeme kerekre nyílt.

– Nem, te mész St. Bartsbe Charlie hajóján. Én nem megyek. Elfelejtetted?

– Ma telefonált, és meghívott téged is – mondta Adam gyengéden. A lány letette a tollát.

– Komolyan beszélsz?

– Komolyan, és Charlie is komolyan gondolja. Mondtam neki, hogy nem akarlak megharagítani, és
gondolom, ő sem akarja, hogy Carole haragudjon. Ő is meghívja a barátnőjét.

– Jaj, istenem! Jaj, istenem! JAJ ISTENEM! – Maggie megcsókolta, rikoltozva körberohanta a szobát,
aztán a szerelme karjába ugrott. Adam kacagott.

– Ez már elérte a kívánt hatást? – kérdezte. Habár láthatta, hogy elérte. És még annál is többet.

– Viccelsz? Ó, édes istenem! A Karib-tengerre megyek veled egy jachton! Igen, igen, igen, IGEN! –
Hálásan fordult a férfihoz. – Úgy szeretlek, Adam! Eddig is szerettelek, csak annyira megsértettél.

– Tudom – mondta a férfi, és újból megcsókolta.

– Komolyan nagyon szeretlek! – tapadt hozzá Maggie. – Remélem, tudod.

– Igen, bébi… én is – mondta Adam két csók között.

Tehát december huszonhatodikán irány a Karib-tenger!
 23.

Már majdnem itt volt a karácsony, de Sylvia és Gray még mindig azon veszekedett, hogy a festő nem
hajlandó találkozni az asszony gyerekeivel. A férfi most már majdnem minden éjszakát a műtermében
töltött, és Sylvia olyan dühös volt rá, hogy nem is kérte, maradjon nála. Megértette, hogy Graynek
„komplexusai vannak”, de ez, amit csinál, még komplexusból is sok. Még csak nem is próbál harcolni
ellenük. Gilbertnek két nap múlva, Emilynek három nap múlva kellett érkeznie. Gray megmakacsolta
magát. Ő ugyan nem találkozik velük.

– Ha ennyire kikészít, menj tanácsadásra! – kiabálta Sylvia az utolsó veszekedés során. Már nem is volt
olyan nap, hogy össze ne kapjanak. Neuralgikus pontja volt ez mindkettőjüknek. – Minek olvasod azt a sok
rohadt önsegélyező könyvet, ha nem akarsz segíteni magadon?

– Én segítek magamon! Tiszteletben tartom a magam korlátjait, és neked is azt kellene tenned – vágott
vissza a férfi sötéten. – Tudom, mi telik tőlem. Idegsokkos leszek a családoktól.

– Az enyémet még csak nem is ismered!

– Nem is akarom! – üvöltötte Gray, és elrohant.

Sylviát mélységesen lehangolták a történtek és a férfi konoksága. Majdnem egy hónapja tartott ez az
áldatlan állapot, és alaposan megviselte a kapcsolatukat. Szinte nyoma sem volt már a kölcsönös
felfedezés örömének. Amikor Gilbert megérkezett, karácsony előtt két nappal, Sylvia már két napja nem
látta Grayt. Próbálta megindokolni a fiának, amikor Gilbert rákérdezett, de még neki is hőbörödötten
hangzott a magyarázat. Az ő korukban, figyelmeztette az asszony Grayt, már normálisabban kellene
viselkedni, ám úgy látszik, a festő nem normális, és nem is akar küzdeni a neurózisa ellen. Élvezettel
fetrengett az idegbajában, mint disznó a dagonyában.

Ebben az volt az egyetlen jó, hogy Gray az alkotásba menekült, és megszállottan festett heteken át. Két
képpel készült el hálaadás óta, ami nála hihetetlen sebességnek számított. A műkereskedője ujjongott, mert
az új festmények döbbenetesek voltak. Gray mindig mondogatta, hogy az ő múzsája a boldogtalanság.
Most ezt bizonyította. Boldogtalan volt Sylvia nélkül, nem bírt aludni, tehát festett. Egyfolytában. Éjjel-
nappal.

Az egyik ilyen éjszakán történt, az aktuális veszekedést követő, dühödt alkotás lázában, hogy megszólalt
a kapucsengő. Gray azt hitte, Sylvia jött, megint ki akarja fejteni az álláspontját, tehát meg sem kérdezte,
ki az, csak rácsapott a kapunyitó gombra. Kinyitotta lakása ajtaját, összeráncolt szemöldökkel nézte a
festményét, és felkészült a következő asszóra. Már majdnem olyan volt, mint egy társasjáték. Sylvia
könyörgött, hogy találkozzon a gyerekeivel. Gray azt mondta, nem. Akkor Sylvia robbant. Gray úgyszintén.
Ördögi kör. Sylvia nem engedett, Gray nem adta be a derekát.

Nyílt az ajtó. Föltekintett, ám az asszony helyett egy fiatalembert látott, aki olyan volt, mint egy hazajáró
lélek.
 – Elnézést… nem akartam betolakodni, de… nyitva volt az ajtó… Ugye, maga Gray Hawk?

– Igen, én vagyok – felelte a festő döbbenten. Akárki volt is ez a fiatalember, nagyon betegnek látszott.
A haja gyér és kurta, az arca beesett, a szeme alatt sötét karikák, a bőre hamuszürke. Mint akit rák vagy
valami hasonlóan súlyos kór emészt. – Ki maga? – Azt akarta kérdezni, mit keres a lakásában, de hát ő
hagyta nyitva az ajtót, az ő hibája, ha most egy vadidegennel kell tárgyalnia.

– Fiú vagyok – felelte rövid habozás után a fiatalember, olyan halkan, mintha nem lenne ereje többet
mondani.

– Fiú? – hüledezett Gray, ám a következő pillanatban olyan erővel hasított bele a megértés, hogy ő is
majdnem halálsápadt lett, és úgy érezte, gyökeret eresztett a lába. – Fiú? Istenem! – Milyen régen nem
látta! Ez a férfi volt huszonöt éve az a navaho csecsemő, akit a szülei örökbe fogadtak és Fiúnak neveztek
el? Lassan odament hozzá, és megállt előtte hulló könnyekkel. Sohase kerültek közel egymáshoz. Huszonöt
év választotta el őket. Fiú annak a múltnak volt a kísértete, amelytől a festő sohasem szabadulhatott. Ez a
múlt az oka, hogy most háborúban áll Sylviával. Egy pillanatig arra gondolt, hogy hallucinál, mert Fiú
olyan volt, akár a Karácsony Szelleme. Gray átölelte, magához szorította. Sírtak. Siratták, ami lehetett
volna, ami volt, sírtak a lázálom miatt, amelyet át kellett élniük, külön-külön, de azonos okokból. – Mit
keresel itt? – sikerült végre kinyögnie Graynek. Még csak nem is kereste a kapcsolatot Fiúval; annak
kellett eljönnie hozzá.

– Látni akartalak – mondta Fiú egyszerűen. – Beteg vagyok. – Gray látta rajta. Fiú valósággal áttetsző
volt, mintha már elszaka-dóban lenne a Földről, hogy áttűnjön a fénybe.

– Mi a bajod? – kérdezte szomorúan Gray. Fiú látványa visszahozta a gyermekkort.

– AIDS. Haldoklom.

A festő nem kérdezte, hogyan kapta meg. Nem az ő dolga.

– Ez nagyon szomorú. – Majd megszakadt a szíve. – Itt laksz? New Yorkban? Hogy találtál meg?

– Kikerestelek a telefonkönyvből. Los Angelesben lakom. – Nem pazarolta az időt arra, hogy
beszámoljon az életéről. – Csak látni akartalak… egyetlenegyszer… miattad jöttem ide. Holnap elutazom.

– Karácsonykor? – Fájdalmas idő ez az utazásra.

– Kezelés alatt állok. Vissza kell mennem. Tudom, hogy bután hangzik, de el akartam köszönni tőled. –
Tragikus, hogy búcsúzniuk kell, holott sohasem köszöntötték egymást. Fiú gyerek volt, amikor Gray
utoljára látta a szüleik temetésén. Soha többé nem találkoztak. A festő nem is akart. Egész élete azzal telt,
hogy be akarta csukni a múlt ajtaját, ám ez a halál küszöbén álló fiatalember a résbe nyomta a lábát, és
egyre szélesebbre tágította a nyílást.

– Nagyon rosszul vagy? Nincs szükséged valamire? – Talán adhatna neki pénzt, bár neki sincs sok. Fiú
megrázta a fejét.

– Semmire.

– Nem vagy éhes? – Úgy érezte, okvetlenül tennie kell érte valamit. Megkérdezte, nincs-e kedve
elmenni, hogy harapjanak valamit.

– Az jó lenne. Egy közeli hotelban lakom. Esetleg ehetnénk egy szendvicset.

Gray belebújt a kabátjába, és pár perc múlva már az utcán ballagtak egy közeli bisztró felé. Vett Fiúnak
egy marhahúsos szendvicset és egy kólát. A fiatalembernek nem is kellett több. Ő egy kávét ivott, és kiflit
evett hozzá. Aztán lassan, akadozva beszélni kezdtek a múltról. Fiúnak más volt a múltja, szüleik addigra
megöregedtek, már nem csavarogtak annyit, de ugyanolyan hibbantak voltak. Haláluk után Fiú visszatért a
rezervátumba, aztán Albuquerque-be ment, végül Los Angelesben kötött ki. Annyit elárult, hogy tizenhat
évesen prostituált lett. Lidércnyomás volt az élete, semmi haszna nem lett híres szüleiből. Gray már azon
is csodálkozott, hogy Fiú még él. Szökőárként zúdultak rá az eszelős emlékek. Alig ismerték egymást, de
most fogták egymás kezét és sírtak. Fiú megcsókolta a festő kezét, és a szemébe nézett.

– Nem tudom, miért, de muszáj volt látnom téged. Ismerni akartam az egyetlen embert, aki emlékezni fog
rám, ha elmegyek.

– Mindig emlékeztem, pedig gyerek voltál, mikor utoljára láttalak. – Fiú csak egy név volt neki, de most
arca, lelke, szíve lett; egy újabb ember, akit elveszíthet és sirathat. Nem akarta, de megkapta, mint egy
ajándékot. Ez a fiatalember háromezer mérföldet utazott, hogy istenhozzádot mondjon neki. – Nem foglak
elfelejteni – mondta a festő halkan, és az emlékezetébe véste a vonásait. Abban a pillanatban azt is tudta,
hogy meg fogja festeni, és ezt meg is mondta Fiúnak.

– Az jó lesz – felelte ő. – Akkor örökké látni fognak az emberek. Nem félek a haláltól – tette hozzá. –
Nem akarok meghalni, de szerintem nem lesz rossz. Hiszel a mennyországban?

– Nem tudom, miben hiszek – felelte Gray őszintén. – Talán semmiben. Vagy Istenben. Nekem nagyjából
mindegy.

– Én hiszek benne, és abban is, hogy az emberek ismét találkoznak.

– Remélem, nem! – nevetett Gray. – Sok ember van, akivel nem szeretnék újból találkozni. Rögtön
elsőnek a szüleinkkel! – Már ha annak lehet nevezni őket.

– Boldog vagy? – kérdezte Fiú. Éteri, valószerűtlen, áttetsző jelenség volt. Akár egy álomkép. Gray nem
tudta, mit válaszoljon. Nemrég még boldog volt, az utolsó hónapban viszont boldogtalan, mert jött ez a
sok baromság Sylviával. Elmesélte Fiúnak.

– Miért félsz találkozni velük?

– És ha ellenszenvesnek találnak? És ha ellenszenvesnek találom őket? Akkor Sylvia meggyűlöl. És ha

nagyon megszeretjük egymást, aztán mégis szakítunk? Akkor vagy őket nem látom soha többé, vagy az
anyjukat. És ha nem egyebek két kis undok, elkényeztetett kölyöknél, akik csak bajt okoznak nekünk?
Szóval ez bonyolult. Nincs nekem szükségem fejfájásra.

– Mire mész fejfájás nélkül? Mi lenne az életed Sylvia nélkül? El fogod veszíteni, ha nem találkozol a
gyerekeivel. Szereti őket, és úgy látom, téged is szeret.

– Én is szeretem őt, de a gyerekeit nem szeretem, és nem is akarom megszeretni őket!

 – Engem szeretsz? – kérdezte Fiú, és Graynek hirtelen Saint-Exupéry Kis Hercegére kellett gondolnia,
aki meghal a mese végén. Maga se tudta, miért válaszol olyan őszintén, mintha évek óta barátok lennének.

– Igen, szeretlek. Eddig az estéig nem szerettelek. Nem ismertelek. Nem akartalak ismerni – mondta
becsületesen. – Féltem tőle. De most már nem félek attól, hogy szeresselek. – Évekig nem akart tudni
Fiúról, még csak látni sem akarta. Félt a fájdalomtól, ami a szeretettel, a családdal jár. Gray csak annyit
tudott, hogy a család szenvedést és csalódást okoz. Ám Fiú nem okozott csalódást, ő tiszta szeretetből jött
idáig, hogy lássa a bátyját. A szeretet olyan ajándéka volt ez, amit a festő sosem kapott meg a családjától.
Egyszerre volt gyönyörű és gyötrelmes, amilyen csak a szeretet lehet.

– Miért szeretsz? Mert meg fogok halni? – Fiú mereven nézte lázas szemével.

– Nem, hanem azért, mert a testvérem vagy – felelte Gray elfúló hangon. Szüntelenül folytak a könnyei.
– Mert már csak te maradtál nekem. – Jólesett kimondani. Megfogták egymás kezét.

– Hamarosan elmegyek – közölte Fiú tárgyilagosan. – Akkor senkid sem lesz, csak Sylvia. Meg a
gyerekei. Ennyit kaptál. És engem. – Ez bizony kevés. Gray tudta, hogy nem sok eredményt mutathat fel
abból az ötven évből, amit leélt a Földön. A szülei minden bolondságuk ellenére eredményesebbek
voltak. Három gyereket fogadtak örökbe, rendesen el is rontották őket, de legalább próbálkoztak,
amennyire korlátozott lehetőségeikből telt. Mindenkin otthagyták a kezük nyomát, akivel találkoztak,
miközben becsavarogták a Földet. Még Gray festményei, még az alkotásait ihlető fájdalom is abból a két
emberből fakadt valamilyen módon, akik örökbe fogadták őt, a húgát és Fiút. És ez sokkal több annál, amit
Gray valaha is vallott vagy gondolt. Most már látja. A szülei futóbolondok és buták voltak, de legalább
próbálkoztak, akkor is, ha zűrzavar lett a vége. Fiú is próbálkozott. Azért jött el hozzá. Ehhez képes Gray
sivár érzelmi életet élt, amíg meg nem ismerte Sylviát, de most még ezt is el akarja dobni, és azért bántja
az asszonyt, mert fél.

– Szeretlek, Fiú! – súgta, míg ültek és fogták egymás kezét az asztal lapján. Nem érdekelte, ki látja meg
őket, és mit gondol. Váratlanul nem félt már semmitől, ami oly sokáig rémítette. Fiú volt az utolsó élő
jelképe annak a családnak, amelytől Gray évek óta menekült.

– Én is szeretlek – mondta Fiú. Kimerültnek látszott, és didergett, mikor felálltak az asztaltól. Gray
odaadta neki a kabátját. A legjobb kabátja volt, véletlenül épp ezt kapta fel, mikor eljöttek hazulról, de
megfelelő gesztusnak tűnt, hogy ráborítsa alig ismert testvérére, aki haldoklik. Bár hamarabb megkereste
volna, de hát nem tette. Nem jutott eszébe – illetve dehogynem jutott, de rögtön meg is futamodott a
gondolattól. Most látta, hogy folyton csak menekült, mert mindenáron ki akart térni a fájdalmakkal
fenyegető élet elől. A családja lett a jelképe mindennek, amitől rettegett. Ám Fiú lassan megszabadította a
félelemtől.

– Nem maradsz nálam éjszakára? – ajánlotta fel. – Én majd elalszom a pamlagon.

– Álhatók a hotelban is – mondta Fiú, ám Gray hallani sem akart róla. Elmentek a szállodába Fiú
holmijáért, aztán visszatértek Gray lakására. Fiú azt mondta, reggel kilenckor kell távoznia, hogy elérje a
repülőgépet.

– Majd felkeltelek – ígérte Gray. Gyengéden bebugyolálta a takaróba, és megcsókolta a homlokát,

majdnem úgy, mintha Fiú az ő gyermeke lenne. Fiú megköszönte, és mire a festő az ajtóhoz ért, a beteg már
mélyen aludt.
 Gray egész éjjel festett. Tucatjával készítette a vázlatokat Fiúról, hogy megőrizze arcának minden
részletét, és lealapozott egy képet. Úgy érezte, a halállal fut versenyt. Egy szemhunyást sem aludt.
Nyolckor felkeltette Fiút, és rántottát sütött neki, aminek az a felét, ha megette. Ivott egy kis gyümölcslét,
majd azt mondta, mennie kell. Taxiba ültek, mert Gray mindenáron el akarta kísérni. Fiúnak tízre kellett a
repülőtéren lennie, hogy elérje a tizenegy órás járatot.

Csak álltak egymás mellett, miután Fiú bejelentkezett. Az utasokat szólították. Pillanatnyi páni félelem
rohanta meg Fiút, ám Gray kitárta erős karját, és magához ölelte. Sírtak, siratták a jelent, az elveszett
múltat, az elherdált lehetőségeket, amelyeket egyetlen éjszakán próbáltak jóvátenni. Derekas cselekedet
volt mindkettőjüktől.

– Nem lesz semmi baj! – bizakodott Gray, ám mindketten tisztában voltak vele, hogy ez csak akkor lesz
így, ha helytállók Fiú elképzelései a mennyországról. – Szeretlek, Fiú. Hívj majd fel!

– Azt teszem. – Vagy lehet, hogy nem. Lehet, hogy ez az utolsó perc, az utolsó pillanat, az utolsó érintés.
Ami még jobban fog fájni most, miután Gray megnyitotta a szívét. Ó, hogy fog fájni! Ám ez tiszta fájdalom
lesz, a halál makulátlan pengéje. Olyan lesz, mint mikor szike metszi le a végtagot ahelyett, hogy
leszakítanák.

– Szeretlek! – kiáltotta Fiú után, mikor az elindult a géphez. Többször megismételte ezt a kiáltást, hogy
Fiú bizonyosan meghallja. A repülőgép ajtajában Fiú megfordult, és mosolygott. Intett, aztán eltűnt. A Kis
Herceg eltűnt. Gray nézte azt a helyet, ahol az előbb még a testvére állt, és sírt.

Sokáig járkált a repülőtér környékén. Gondolkodnia kellett, le akart higgadni. Csak Fiúra tudott most
gondolni, és azokra a dolgokra, amelyeket a testvére mondott. És ha nem is létezett? Ha Gray nem is őt
látta? Ha nem is jött el hozzá, hogy meglátogassa? Olyannak tűnt, mintha Isten hírnöke lett volna.

Dél volt, mikor felhívta a mobilján Sylviát, akivel két napja nem beszélt.

– A repülőtéren vagyok – mondta mogorván.

– Én is! – csodálkozott az asszony. – Hol? – Gray megmondta, melyik terminálnál van. Sylvia a
nemzetköziben várta Emilyt. December huszonnegyedike volt. – Valami baj van? – Igen. Nem. Volt. De
most már nincs. Illetve van. Mindig volt, de Gray életében először egész embernek érezhette magát. – Mit
keresel te a repülőtéren? – firtatta az asszony váratlan aggodalommal, attól tartva, hogy a festő örökre el
akar menni. Közös világuk romokban hevert.

– A testvérem búcsúztattam.

– A testvéred? Nincs is testvéred! – Aztán Sylvia észbe kapott. De akkor is őrülten hangzott.

– Fiút. Majd megbeszéljük. Hol vagy? – Sylvia elismételte, Gray bontotta a vonalat.

Rémesen nézett ki, ahogy jött Sylvia felé a terminálban. Ócska pulóvert meg farmert viselt, hozzá egy
olyan kabátot, amit évek óta ki kellett volna dobni. A jó kabátját Fiú vitte el. Gray ragaszkodott hozzá,
hogy abban utazzon. Szakasztott olyan volt, amilyennek a bolond művészt képzelik, és a haja úgy
ágaskodott, mintha napok óta nem fésülte volna meg. Magához ölelte Sylviát, hajtogatta, mennyire szereti,
és mindketten sírtak. Még akkor is szorosan ölelték egymást, amikor a szélesen mosolygó Emily átjött a
vámon.

Sylvia bemutatta őket egymásnak. Gray idegesnek látszott, de azért tartózkodóan mosolyogva kezet
rázott a lánnyal, megérdeklődte, milyen volt az útja, és vitte a bőröndjét. Úgy jöttek ki a repülőtérről, hogy
Gray átkarolta Sylvia vállát, Emily pedig az anyja kezébe kapaszkodott. Sylvia lakására mentek, ahol
Gray megismerte Gilbertet, Sylvia pedig ebédet készített. Gray segített vacsorát főzni, és este az ágyban
beszámolt az asszonynak Fiúról. Hosszú órákig beszélgettek. Reggel megtörtént az ajándékozás. A férfi
semmit sem hozott Sylviának, de az asszony fütyült rá. A gyerekeknek az volt a véleménye, hogy a festő
habókos, de aranyos ember, Gray pedig, legnagyobb meglepetésére, megkedvelte őket. Fiúnak volt igaza.

Karácsony este telefonáltak. Fiú elment örökre. Barátja, aki felhívta a festőt, megígérte, hogy elküldi
Fiú naplóját és néhány holmiját. Másnap reggel Sylvia és a gyerekei elutaztak Vermont-ba. Gray velük
tartott. Az egyik alkonyaton kisétált a hóba, és nézte a hegyeket. Érezte maga mellett Fiút, hallotta a
hangját. Megfordult, csendesen visszament a házhoz, ahol Sylvia várta. Az asszony a tornácon állt, és
mosolygott. Gray megállt mellette, és föltekintett az égre, a csillagokra. Fiúra gondolt és a Kis Hercegre.

– Ő már ott van – mondta szomorúan. Sylvia bólintott. Átkarolták egymást, visszamentek a házba.
 24.

Carole, Maggie és Adam a férfi gépén érkezett St. Bartsbe. Mivel ez volt az első alkalom, hogy
találkoztak Carole-lal, eleinte kissé feszengtek, de mire leszálltak St. Bartsben, Carole és Maggie a
legjobb barátnők voltak, holott el sem lehetett volna képzelni ellentétesebb egyéniségeket. Míg Adam
aludt, Carole mesélt a központról, a gyerekekről, Maggie pedig mesélt a gyerekkoráról, a nevelőszüleiről,
a jogi előkészítőről, a munkahelyéről, és elmondta, mekkora szerencsének tartja, hogy megismerte
Adamet. Egykettőre megszerettette magát Carole-lal, mert őszinte volt, becsületes, kedves és rendkívül
értelmes. Lehetetlen volt nem szeretni. Maggie ugyanezt érezte Charlie barátnőjével kapcsolatban. Cinkos
kuncogással megtárgyalták, milyen mérgesek voltak, amikor Charlie és Adam nélkülük akart vakációzni,
és milyen hálásak a sorsnak, amiért mégsem így történt.

– Komolyan megharagudtam rá! – súgta Maggie.

Carole nevetett.

– Én is… Illetve nekem inkább fájt. Charlie azt mondja, sohasem tart karácsonyt. Elég szomorú. –
Akkor áttértek a férfi elveszített családjára és a Három testőr szoros barátságára. Maggie örült, hogy
Carole és Charlie végre egymásra talált, mert tudta róluk, hogy egy időre szakítottak. Aztán elmesélte,
hogy Adam gyerekeivel töltötte a karácsonyt, és milyen klassz volt. Január végén pedig síelni viszik a
srácokat egy hosszú hétvégére. Mire Adam felébredt, épp a leszállás előtt, a nők már sorra vettek és
kimerítettek minden témát.

– Na, mit főztetek ki? – ásította a férfi.

– Semmit – felelte Maggie restelkedő vigyorral, majd annyit mondott, reméli, nem kap
tengeribetegséget, mert még sosem utazott hajón. Carole igen, ő rengeteg hajót ismert, bár azok többnyire
vitorlások voltak. Maggie-t, akit Adam már tájékoztatott, kicsoda Charlie barátnője, megdöbbentette
Carole természetes egyszerűsége. Adamet is meghódította a nő szépsége, jósága és kedvessége. Charlie
barátja ezúttal okosan döntött. Adam csak abban reménykedett, hogy nem szúrja el, vagy nem kezd el
majrézni. Muris lesz négyesben lenni. Mekkora változás ez a régi életükhöz képest!

Épp indultak volna a Karib-térségbe, amikor telefonált Gray. Azt mondta, útban van Vermontba,
megismerkedett Sylvia gyerekeivel, és minden a legnagyobb rendben van. Adam nem értette, Gray
megígérte, hogy amint visszajön, beszámol róla ebéd közben a barátainak.

Charlie a repülőtéren várta őket a személyzet két tagjával és a kapitánnyal. Felragyogott, mikor meglátta
Carole-t. Maggie-t ámulatba ejtette a jacht. Az elejétől a végéig bejárta, megbámult mindent, szóba
elegyedett a személyzettel, kérdezgetett, és mikor meglátta a kabinjukat, azt mondta, ismét Hamupipőkének
érzi magát, és ez olyan lesz, mint egy nászút. Adam fenyegetően nézett rá.

– Nyugi! – ugratta a lány. – Nem akarok férjhez menni. Csak örökre itt akarok maradni ezen a hajón.
Talán feleségül kellene mennem Charlie-hoz! – tette hozzá.
 – Túl öreg – mondta Adam, és lehúzta magához az ágyra. Orák múlva mentek csak vissza a fedélzetre,
ahol Carole és Charlie lustálkodott. Carole teljesen otthon érezte magát a Kék Holdon. Épp a megfelelő
ruhatárat hozta: fehér farmerokat, sortokat, rövid pamutszoknyákat, blúzokat, még vászoncipőket is,
amelyeket Maggie nagyon klassznak talált. Ő inkább utcára való ruhákat csomagolt, meg persze sortokat
és bikiniket, de Carole megnyugtatta, hogy így is remekül fest. Amilyen fiatal, formás és csinos volt, akkor
is szép lett volna, ha zsákot húz magára. Bár a stílusa nagyon eltért Carole-étól, szexi és egzotikus volt, és
a megjelenése sokat finomodott, amióta megismerte Adamet. Csupa olcsó dolgot vásárolt, de legalább ő
fizetett érte.

Vacsora előtt úsztak egyet, majd lementek a kabinjukba átöltözni, azután, ahogy szoktak, felhajtottak egy
pohárral a fedélzeten: Adam tequilát, Charlie Martinit, a nők bort. Azt tervezték, hogy másnap indulnak
St. Kittsbe, ám Charlie megígérte, hogy csakis akkor, ha a lányok bevásároltak a kikötőben. Este elmentek
táncolni, ahonnan kimerülten, de jókedvűen jöttek haza, és másnap sokáig aludtak.

Együtt reggeliztek, aztán Charlie és Adam széldeszkázni ment, Carole és Maggie vásárolni. Maggie nem
sok dolgot vett, Carole szárongokat a Hermésnél, hogy legyen mit viselnie az úton, és felajánlotta Maggie-
nek, hogy kölcsönad neki néhányat. Mikor késő délután kihajóztak a kikötőből, úgy érezték, mintha örök
idők óta utazgatnának együtt. Jókedvük egén az volt az egyetlen fekete felhő, hogy Maggie tengeribeteg
lett, miközben St. Kitts felé tartottak, és Charlie-nak le kellett fektetnie a fedélzeten. Még akkor is zöld
volt egy kicsit, amikor a Kék Hold horgonyt vetett a kikötő előtt. De a vacsoránál már kutya baja sem volt,
és együtt gyönyörködhettek a naplementében. Egyik nap tökéletesebb volt, mint a másik, csak azon
búsultak, hogy túl gyorsan repül az idő. De hát ez így szokott lenni. Mire észbe kaptak, elérkezett az utolsó
nap, az utolsó éjszaka, az utolsó úszás, az utolsó tánc. Az utolsó estét a hajón töltötték, Charlie ugratta
Maggie-t a tengeribetegsége miatt, bár a lány az utolsó két napban sokkal jobban érezte magát. Adam még
vitorlázni is megtanította. Charlie széldeszkázni tanította Carole-t, akinek megvolt az ereje ehhez a
sporthoz. Maggie nem volt olyan szívós, mint ő. Nagyon lehangolta őket, hogy vége a vakációnak.

Carole csak egy hétig maradhatott, Adamnek és Maggie-nek is haza kellett utaznia. Adam ügyfelei
lamentáltak, Maggie-t várta a munkahelye. Nem maradt más a Kék Holdon, csupán Charlie, aki nagyon
szótlan volt az utóbbi két napban. Carole-nak is feltűnt, de csak az utolsó estén tette szóvá, amikor Adam
és Maggie már lefeküdt.

– Minden rendben? – kérdezte halkan, míg nyugszékben ültek a holdfényes fedélzeten. Charlie
szivarozott. A Kék Hold a nyílt tengeren horgonyzott. Charlie így szerette; sokkal nyugalmasabb volt a
vízen, mint a rakpart mellett, ahol örökké jöttek-mentek az emberek. Carole is jobb szerette így.
Csodálatosan érezte magát Charlie-val és a barátaival.

– A lehető legnagyobb rendben – felelte Charlie, és úgy nézte a tengert, mint földesúr a birtokát. Carole
már értette, miért szeret annyira a hajón lenni. A Kék Holdon tökéletes volt minden, a kabinok, az étel-
ital, a kitűnően képzett személyzet. Könnyen rá lehetett szokni erre a kényelemre, millió mérföldre az igazi
élettől és problémáitól.

– Csodálatosan éreztem magam – mosolygott lustán Carole. Évek óta ez volt a legpihentetőbb hete.
Sokkal jobb volt Charlie társaságában, mint várta. A férfi tökéletes társ volt, tökéletes szerető, tökéletes
barát. Most valahogy furcsán nézte őt a szivarfüst fátyola mögül, és a nő ismét nyugtalankodni kezdett.
Charlie olyan volt, mint akinek nyomja valami a lelkét.

– Örülök, hogy tetszik a hajó – jegyezte meg tűnődve a férfi.

 – Kinek ne tetszene?

– Van ilyen is. Szegény Maggie milyen tengeribeteg lett.

– De a végén megszokta – védelmezte új barátnőjét Carole. Szeretett volna többször találkozni vele, és
erre minden reménye megvolt. Maggie el akart jönni a központba, hogy lássa, mivel foglalkoznak. Azt
mondta, ha meglesz az ügyvédi diplomája, amire még évekig kell várnia, gyermekvédelemre akar
szakosodni.

– Jó tengerész vagy – jegyezte meg Charlie. – És jó szörföző. – Carole gyorsan tanult. Többször
lemerült oxigénpalackkal is, vagy légzőcsővel könnyűbúvárkodott, az előbbit Charlie, az utóbbit Adam
társaságában. Kihasználtak minden lehetőséget, amit a hajó kínált.

– Gyerekkoromban szerettem vitorlázni – szólt nosztalgiával a nő. Nagyon nem volt kedve elválni a
barátjától. Olyan kedves volt egy kabinban aludni, együtt ébredni, éjszaka összebújni. Hiányozni fog, ha
otthon lesz. A házaséletnek ez az egyik nagy előnye. Nem szeretett egyedül aludni, és annak idején, ha
éppen jó passzban voltak, örült, hogy férjes asszony lehet. Láthatólag Charlie is szívesen aludt vele, és
nem neheztelt, amiért osztoznia kell a kabinján. – Mikor jössz vissza? – kérdezte Carole mosolyogva. Ő
egy hétre tippelt.

– Nem tudom – mondta valahogy tétován és zavartan a férfi. Carole-ra pillantott. Egész héten a
kapcsolatuk járt a fejében. Carole sok szempontból tökéletes: megfelelő neveltetésű, megfelelő
származású, intelligens, szellemes, finom modorú, figyelmes, kedves a barátaihoz, és meg tudja nevettetni
őt. Jó vele szeretkezni, tulajdonképpen nincs ellenszenves tulajdonsága, és ez megriasztotta Charlie-t. Az
a legrémesebb, hogy Carole-nak nincs végzetes hiányossága. A végzetes hiányosság mindig használható
vészkijáratként. De ezúttal nincs ilyen. Charlie attól félt, hogy végső soron mégsem lesz kedve
megállapodni, attól pedig mindenki szenvedni fog, mert ez így szokott lenni. Találkozott egy nővel, akit
nem akart bántani, és azt sem akarta, hogy az bántsa őt. Nem tudta, mihez kezdjen ebben a helyzetben.

– Valami zavar téged – mondta gyengéden Carole.

A férfi sokáig habozott, azután bólintott. Mindig őszinte volt Carole-hoz.

– Sokat gondolkodtam magunkról. – Volt valami a hangjában, amitől Carole-nak a lélekharangra kellett
gondolnia. Megrémült, mikor ránézett Charlie-ra, annyira elkínzott volt a férfi arca.

– Pontosan miről?

Charlie belemosolygott a szivarfüstbe. Nem akarta fölöslegesen nyugtalanítani Carole-t, de ő is

nyugtalan volt.

– Azon töprengtem, mit keres itt együtt két ember, akik ennyire irtóznak az elkötelezettségtől. Valaki
megszenvedi a végén.

– Nem, ha vigyázunk egymás sebeire és forradásaira. – Carole már tudta, miért zaklatott a férfi. Van,
amikor egyszerűen csak térre van szüksége. Magányos volt egész életében. Még itt is egyedül akart lenni
néha: ilyenkor vagy kiment a kabinból, vagy magára hagyta Carole-t a fedélzeten. A nő megpróbált józanul
alkalmazkodni ezekhez az igényekhez.
 – Akkor mi lesz, ha nem akarok majd megnősülni? – kérdezte Charlie becsületesen. Nem volt biztos
benne, hogy akar-e házasember lenni. Talán már késő. Mindjárt negyvenhét éves, lehet, hogy nem is lenne
képes az alkalmazkodásra. Egy életen át kereste a tökéletes nőt, és most, hogy megtalálta, saját magában
kezdett kételkedni, és arra a következtetésre jutott, hogy talán nem is ő való Carole mellé.

– Én már voltam férjnél – mondta Carole higgadtan. – Nem volt egy nagy szám – mosolygott búsan.

– Nem akarsz gyereket?

– Talán igen. Talán nem. Van elég gyerek ott, ahol dolgozom. Néha arra gondolok, hogy az elég. Mikor
elváltam, megfogadtam, hogy sosem megyek férjhez többé. Nem célom a házasság, Charlie. Én boldog
vagyok így.

– De nem lenne szabad. Többre van szükséged – mondta bűntudatosan a férfi. Nem tudta, ő-e az az
ember, aki megadhatja Ca-role-nak ezt a többletet, márpedig ha nem, tartozik annyival a nőnek, hogy
hagyja elmenni. Sokat törte ezen a fejét. Itt a vészkijárat! Előbb-utóbb mindig megtalálta!

– Miért nem engeded, hogy én döntsem el, mire van szükségem? Ha gondom lesz, közlöm veled.
Egyelőre nincs.

– És akkor mi lesz? Később törjük össze egymás szívét? Veszélyes dolog csak úgy szabadjára engedni a
dolgokat.

– Miről beszélsz, Charlie? – kérdezte rémülten a nő. Egyre jobban ragaszkodott a férfihoz, főleg ez a
közös hét szerettette meg vele. Charlie-ra könnyen rá lehetne kapni. Érthető módon rettenetesen megijedt a
férfi szavaitól. Úgy hangzott, mintha ki akarna szállni.

– Nem tudom. – Elnyomta szivarját a hamutartóban. – Nem tudom, mit beszélek. Gyerünk lefeküdni. –
Szeretkeztek, aztán elaludtak, és nem beszéltek többet a dologról.

Túl hamar felvirradt a hajnal. Hatkor kellett kelniük, Charlie még aludt, amikor Carole kibújt az ágyból.
Lezuhanyozott, és már fel is öltözött, amikor a férfi felébredt. Feküdt az ágyban, és nézte Carole-t. A nő
egy iszonyú pillanatig úgy érezte, most látja utoljára. Semmit sem csinált rosszul az úton, nem tapadt a
férfira, nem csüngött a nyakán. Ám Charlie tekintetét nem lehetett félreértelmezni. Félelem volt benne,
bűntudat és megbánás. Baljós jelek!

Charlie felkelt, hogy búcsút vegyen tőlük. Sortban és pólóban nézte a fedélzetről, hogyan eresztik le a
motorcsónakot, ami a kikötőbe viszi majd a barátait. Távozásuk után Anguillára akart utazni. Megcsókolta
Carole-t, mielőtt az beszállt a motorcsónakba, és mélyen a szemébe nézett. A nőnek az volt az érzése,
hogy ebben a tekintetben több van az istenhozzádnál. Nem firtatta, hogy kedvese mikor jön haza. Úgy
vélte, okosabb, ha hallgat, és ebben igaza is volt. A férfi mintha egy irdatlan szakadék peremén
egyensúlyozott volna.

Charlie megpaskolta Adam vállát, megölelte, majd puszit adott Maggie két orcájára. A lány
mentegetőzött, amiért annyit betegeskedett. Még egy utolsó köszönetmondás, és a csónakmotor
felberregett.

Carole megfordult a motorcsónakban, és felnézett Charlie-ra, aki a fedélzetről integetett. Az a

balsejtelme támadt, hogy nem látja többé a férfit. Feltette a napszemüvegét, hogy a kikötőben senki se
lássa a könnyeit.
 25.

Adam és Maggie élete ugyancsak felpörgött a hazaérkezésük után. A férfi három új ügyfelet szerzett, a
gyerekei, miután megismerték Maggie-t, közölték, hogy sűrűbben akarják látni, és az idősebb Weiss
szívrohamot kapott. Ilyen az élet. Apja egy hét múlva kikerült a kórházból, és az anyja naponta tízszer
hívta Adamet. Miért nem látogat el hozzájuk gyakrabban? Ennyire nem fontos neki az apja? Egyáltalán mi
baja? A bátyja bezzeg náluk van minden nap. A fia ingerülten megjegyezte, hogy a bátyja négysaroknyira
lakik Long Islanden.

Maggie ugyanilyen eszeveszetten hajtott. Tanulnia kellett a záróvizsgákra, két dolgozatot kellett beadnia,
és közben robotolt a Pier 92-ben. Adam szóvá tette, hogy jobb állást kellene találnia. Csak hát a Pierben
rengeteg a borravaló.

A hazatérésüket követő második héten Maggie influenzás lett, és még akkor se lábalt ki teljesen a
betegségből, amikor visszament dolgozni. Nem akart többet mulasztani, mert attól félt, hogy kirúghatják.
Azon a délutánon is dolgozott, amikor az irodájából hazatérő Adamnek azt kellett olvasnia egy
üzenőcédulán, hogy a takarítónő felmondott. Iszonyatos rendetlenség volt a lakásban. Tudta, hogy Maggie
fáradt lesz, ezért elhatározta, hogy maga viszi le a szemetet és elmosogat. Beleürítette a lány
fürdőszobájának szemeteskosarát egy nagy plasztikzsákba, és éppen csomót akart kötni rá, amikor
megakadt a tekintete valamin: egy égszínkék pálcikán. Látott már ilyet, de az régen volt. Nagyon régen.
Mozdulat közben dermedt meg, vigyázva kihalászta a pálcikát, leült a vécécsészére, és hitetlenkedve
bámulta. Aztán visszadobta a szemétbe, és komor arccal megcsomózta a zsákot.

Sötétebb volt a hangulata a zivataros felhőnél, mire Maggie hazajött. A lány egyenesen lefeküdt, azt
mondta, szörnyen pocsékul érzi magát.

– Azt elhiszem – morogta Adam.

Rendet tett az egész lakásban, éppen porszívózott, mikor Maggie megjött.

– Hát te meg mit csinálsz? – érdeklődött a lány, amikor Adam végigrohant a porszívóval a szobán.

– A takarítónő felmondott.

– Nem kell ezzel foglalkoznod. Majd én megcsinálom.

– Tényleg? Mikor? – kérdezte dühösen.

– Később. Csak most értem haza a munkából. Az istállóját, Adam, mit pörögsz itt összevissza, mint egy
búgócsiga?

– Takarítok! – szűrte a férfi a fogai között.

– Miért?
 Adam hirtelen feléje fordult. A szeme lángolt a dühtől.

– Azért, mert ha nem, esetleg megölök valakit, és nem akarom, hogy te légy az.

– Mitől vagy ilyen pipás?

Maggie-nek förtelmes napja volt, és émelygett a gyomra.

– Rád vagyok pipás. Azért vagyok pipás.

– Mi a fenét követtem el? Nem én mondtam a takarítónőnek, hogy mondjon fel!

– Mikor akartad közölni, hogy terhes vagy? Miért titkoltad el ezt a jelentéktelen információt? A
mindenedet, Maggie, a szemétben találtam meg a terhességi tesztedet, és pozitív volt! – Magánkívül volt a
dühtől. – Mikor történt?

– Úgy gondolom, jóm kipúrkor – felelte halkan a lány. Az volt az egyetlen eset, amikor
könnyelműsködtek. Azóta vigyáztak. Eső után köpönyeg, vagy, hogy is mondják ezt.

– Óriási! – Adam földhöz vágta a porszívót. – Jóm kipúrkor! Igaza volt anyámnak. El kellett volna
mennem a zsinagógába, és sohasem lett volna szabad telefonálnom neked.

– Ez most durva volt.

– Még nagyobb durvaság, hogy terhes vagy, és nem szólsz nekem. Mikor akartad megmondani, az
istenit?

– Csak ma reggel jöttem rá! Nem akartam, hogy dühöngj! Este akartam szólni.

Adamnek most esett le a tantusz.

– Jóm kipúrkor? Viccelsz? Jóm kipúr szeptemberben volt. Most január van, a Krisztusát! Nem hanukát
akartál mondani? – Maggie nem zsidó, nyilván összekeverte az ünnepeket.

– Nem. Jóm kipúrkor. Az volt az első hétvége, amelyen átjöttem, és az egyetlen alkalom, amikor nem
vigyáztunk.

– Csodálatos! Nem tűnt fel, hogy három hónapja késik a menzeszed?

– Azt hittem, az idegességtől. Mindig összevissza menstruáltam. Egyszer hat hónapig elmaradt.

– Terhes voltál?

– Nem. Ez az első terhességem – felelte Maggie letörten.

– Őrület! Az első! Nincs szükségünk nekünk erre a fejfájásra, Maggie. Az abortusztól pedig fél évig
csak sírsz, és ki leszel purcanva. – De sokszor végigcsinálta már! Soha több, se Maggie-vel, se mással!
Hirtelen sötét gyanakvással pillantott rá. – Be akarsz ugratni, hogy vegyelek feleségül? Mert az nem fog
menni!
 Maggie kiugrott az ágyból, és villámló szemmel nézett rá.

– Nem akarlak beugratni! Sosem kértelek, hogy végy feleségül, most sem foglak! Ha teherbe estem, az
ugyanúgy a te hibád, mint az enyém!

– Hogy a fenébe nem vetted észre három hónapig, hogy terhes vagy? – Hihetetlen! Talán már nem is
lehet megszakíttatni. Legalábbis nehezen. Mert az ilyenkor már komoly műtét.

– Akkor majd én mindent elintézek. És nem akartam a feleséged lenni!

– Nagyon helyes, mert úgyse veszlek el! – ordította a férfi. Maggie berohant a fürdőszobába, és bevágta
Adam orra előtt az ajtót.

Két órát töltött bent, és mikor előkerült, Adam televíziót nézett az ágyból, és egy szót sem szólt hozzá.
Egyikük sem vacsorázott. Maggie mindent kihányt a fürdőszobában, és agyonsírta magát.

– Ezért voltál rosszul a hajón? – kérdezte Adam, de rá se nézett.

– Lehet. Megfordult a fejemben. És miután hazajöttünk és hánytam, akkor gondoltam, hogy állapotos
lehetek. Azért csináltam meg a tesztet.

– Legalább nem vártál újabb hat hónapot. Menj el orvoshoz! – Végre felnézett rá. Maggie pocsékul
festett, az arca fehér volt, a szemét vörösre sírta. – Van orvosod?

– Az egyik kolléganőmtől kaptam egy nevet – szipogta a lány.

– Nekem te ne menj semmiféle sarlatánhoz! Holnap kerítek neked valakit.

– És aztán mi lesz? – rémüldözött Maggie.

– Majd meglátjuk, mit mond.

– És ha túl késő az abortuszhoz?

– Azt majd akkor beszéljük meg. Lehet, hogy ebben az esetben meg kell ölnöm téged. – Csak viccelt,
mert épp hogy lehiggadt egy kicsit, ennek ellenére a lány sírva fakadt. – Ejnye, Maggie… kérlek… dehogy
öllek meg, csak ki vagyok borulva.

– Én is ki vagyok borulva – zokogta Maggie. – Ez az én kisbabám is.

Adam felnyögött, és hanyatt dobta magát az ágyon.

– Ez még nem baba, Maggie. Ez csak egy terhesség. – Nem akarta „embriónak” vagy „magzatnak”
nevezni.

– Mit gondolsz, mi lesz ebből? – kérdezte Maggie, és belefújta az orrát egy papír zsebkendőbe.

– Tudom, mi lesz. Azért vagyok kiborulva. Aludj egy kicsit, holnap majd megbeszéljük.
 Kikapcsolta a tévét, és eloltotta az éjjeliszekrényén a lámpát. Korán volt még, de aludni akart. Szüksége
volt a menekülésre. Ez volt a legutolsó, amit magának kívánt. Ilyesmi az ügyfeleivel szokott történni, nem
vele.

– Adam? – szólalt meg halkan Maggie abban a pillanatban, ahogy a férfi behunyta a szemét.

– Mi van?

– Most gyűlölsz?

– Dehogy gyűlöllek. Szeretlek. Csak ki vagyok borulva. Ez nem volt jó ötlet.

– Mi nem volt?

– Ez a terhesség.

– Tudom. Bocs. Akarod, hogy elmenjek?

Adam ránézett, és hirtelen megsajnálta. Nehéz lesz ez a lánynak is, főleg három hónap után. Tudta, hogy
vannak orvosok, akik így is vállalják, de sokkal nagyobb a kockázat, mint ha korábban történik.

– Nem, nem akarom, hogy elmenj. Csak minél előbb le akarom rendezni ezt. – Maggie bólintott.

– Komolyan gondolod, hogy roncs leszek hat hónapig? – kérdezte nyugtalanul. Őt ez a lehetőség még
jobban megrémítette, mint a férfit. Adam utálta az egész kényelmetlenséget. Valamiképpen szabadulni kell
tőle, mert Maggie belebetegszik.

– Remélem, nem – felelte. – Aludj szépen!

Maggie egész éjszaka hánykolódott. Mikor Adam felébredt, a lány a fürdőszobában volt, és
kihallatszott, hogy hány. Adam elhúzta a száját. Förtelmes hang volt.

– Francba! – Elment zuhanyozni és borotválkozni. Maggie tíz perc múlva került elő. Adam nyitva hagyta
a fürdőszobája ajtaját, hogy mindenképpen láthassa. Maggie arca zöld volt. – Hogy érzed magad?

– Istenien!

Adam felöltözött, teát főzött, kenyeret pirított a lánynak, megígérte, hogy felhívja az irodából,
megcsókolta, aztán elindult dolgozni. Egyszer csak eszébe jutott valami szörnyűség. Maggie katolikus. Mi
van, ha nem lesz hajlandó megszakíttatni a terhességét? Akkor aztán benne lesznek a lekvárban. Mit
mondana a srácainak? Vagy a szüleinek? Erre nem is érdemes gondolni. Ahogy az irodába ért, elintézte a
szükséges telefonokat, majd délben felhívta a lányt a munkahelyén. Két orvos nevét is megadta, arra az
esetre, ha az egyik túlságosan elfoglalt lenne, és a lány lelkére kötötte, hogy próbáljon minél előbb eljutni
valamelyikhez. Maggie mindkettőt felhívta, Adamre hivatkozott, ahogyan a férfi mondta, és másnap
délutánra kapott egy időpontot. Adam felajánlotta, hogy elkíséri, de a lány elhárította. Ezt egyedül is
képes elintézni. Legalább normálisan viselte, ám az idegeik annyira pattanásig feszültek, hogy egész este
alig szóltak egymáshoz.

Amikor másnap este Adam benyitott, már otthon találta a vizsgálatról megjött Maggie-t. A lány ma
szabadnapos volt, és éppen a házimunkával bíbelődött.

– Milyen volt?

– Jó. – Maggie nem nézett fel rá.

– Mennyire jó? Mit mondott az orvos?

– Azt mondta, hogy kicsit már késő, de hivatkozhatnak arra, hogy a lelki egyensúlyom forog kockán, és
öngyilkosságot kísérelhetek meg vagy ilyesmi.

– És mikor lesz? – kérdezte megkönnyebbülten a férfi. Hosszú hallgatás következett. A lány fölnézett rá.
Szeme hatalmas volt színtelen arcában. Betegnek látszott.

– Semmikor.

Adam szeme tágra nyílt. Nem is értette azonnal, amit hallott.

– Mondd ezt még egyszer!

– Nem vetetem el – mondta Maggie, és a férfi látta az arcán a konok elszántságot.

– Mit akarsz kezdeni vele? Örökbe adod? – Az jóval bonyolultabb és sokkal több magyarázkodást
igényel, de ha Maggie ezt akarja, ő erre is hajlandó. Végül is a lány katolikus.

– Megszülöm a babát. És megtartom. Szeretlek. Szeretem a kicsinyedet. Láttam az ultrahangon. Mozog.

Szopta a hüvelykujját. Három és fél hónapos vagy tizenhat hetes terhes vagyok. Nem adom örökbe.

– Ó, istenem! – Adam belezuhant a legközelebbi székbe. – Ez őrület! Megtartod? Nem veszlek

feleségül, ezt ugye tudod? És bolond vagy, ha az ellenkezőjét gondolod. Soha többé nem lesz feleségem,
se te, se más, se gyerekkel, se gyerek nélkül!

– Különben sem lennék a feleséged – mondta Maggie, és kihúzta magát a széken. – Nincs szükségem rá,
hogy feleségül vegyél. Meg tudok én állni a magam lábán! – Mint mindig. Most ugyan rettegett, de ezt a
világért sem vallotta volna be. Egész délután azon töprengett, miből tartja el a kicsit. Szentül elhatározta,
hogy semmit sem fogad el Adamtől. Ez az ő feladata. Még akkor is, ha ott kell hagynia a munkáját, le kell
mondania az iskoláról, és szociális segélyre kell fanyalodnia. Semmit sem akart elfogadni a szeretőjétől.

– Mit fognak szólni a srácaim? – kérdezte a férfi rémülten. – Hogy magyarázzuk meg nekik?

– Nem tudom. Jóm kipúrkor kellett volna gondolnunk rá.

– Jaj, az isten áldjon meg, jóm kipúrkor más se járt a fejemben, mint hogy mennyire gyűlölöm az anyám!
Nem gondoltam én semmiféle babára!

– Talán így kellett lennie – próbálta filozófiai síkra terelni a kérdést Maggie, de Adam hallani sem akart
róla.

– Nem kellett így lennie! Csak az volt, hogy mindketten felelőtlenek voltunk!
 – Meglehet. Viszont én, szeretlek téged, és ezt a babát akkor is megszülöm, ha ebben a pillanatban
elhagysz. – Megmakacsolta magát, és egy jottányit sem engedett. Az ultrahang erőt adott neki. Nem volt
hajlandó megölni a kicsinyüket.

– Én nem akarom ezt a gyereket, Maggie! – próbált az eszére hatni a férfi.

– Én se vagyok biztos benne, hogy annyira akarom, de nekünk ez jutott. Illetve nekem. – Higgadtan és
szomorúan csengett a hangja. Nagy teher volt ez mindkettejüknek.

– A hétvégén Las Vegasba megyek – mondta boldogtalanul a férfi. – Majd beszélünk róla, mikor
hazajöttem. Addig mellőzzük a témát, inkább gondolkozzunk. Talán még meggondolhatod magad.

– Nem gondolom meg – felelte a kölykét védelmező anyaoroszlán.

– Ne légy ilyen makacs!

– Ne légy ilyen komisz! – Keserűen nézett rá.

– Nem vagyok komisz. Próbálok sportszerűen viselkedni, de nem könnyíted meg a dolgom. Egy olyan
gyerek jön a világra, akit senki sem akar. Maggie, én nem vagyok felkészülve egy csecsemőre! Nem
akarok ismét megnősülni! Nem akarok gyereket! Túl öreg vagyok!

– Te csak túl komisz vagy! Inkább megölnéd! – Zokogni kezdett. Legszívesebben Adam is elsírta volna
magát.

– Nem vagyok komisz! – ordította a férfi, Maggie pedig visszarohant a fürdőszobába sírni és hányni.

A hét hátralevő része sem volt jobb. Kerülték a témát, de az úgy lappangott a gondolataik alján, mint égy
bomba, amely bármikor robbanhat. Adamnek megkönnyebbülés volt, hogy csütörtökön elutazhat Las
Vegasba. Ki kellett szabadulnia innen. Vasárnap éjszaka kimaradt. Hétfőn este megvárta a munkából
hazatérő Maggie-t. Rezignáltán ült egy székben.

– Milyen volt a hétvégéd? – érdeklődött a lány, de nem jött oda hozzá, hogy megcsókolja. Nagyon
feldúlt volt az egész hétvégén, és attól félt, hogy Adam megcsalja. Ki se dugta az orrát a lakásból,
esténként álomba sírta magát, mert azon emésztődött, hogy Adam bizonyosan gyűlöli, és valószínűleg el
fogja hagyni, úgyhogy ő egyedül marad a kisbabával, és soha többé nem látja a szerelmét.

– Jó. Sokat gondolkodtam. – Maggie szíve majdnem megállt. Várta a felszólítást, hogy költözzön el.
Kolonc lett a férfi nyakán.

– Szerintem össze kellene házasodnunk. Jövő héten velem jöhetnél Las Vegasba. Különben is oda kell
utaznom. Tartanánk egy csendes esküvőt és kész.

Maggie hitetlenkedve meredt rá.

– Hogy érted azt, hogy „kész”? Hogy elmehetek, de a kicsi törvényes lesz? – Ezernyi lehetséges
forgatókönyvet gondolt ki, de egy jó sem volt közöttük.

– Nem. Összeházasodunk, megszületik a kicsi, és élni fogjuk az életünket, de együtt. A babával. Oké?
Most boldog vagy? – Ő sem látszott boldognak, de igyekezett helyesen cselekedni. – Különben is
szeretlek.

– „Különben” én is szeretlek, de nem leszek a feleséged – mondta a lány csendes elszántsággal.

– Nem? Miért nem? – hüledezett Adam. – Azt hittem, ezt akarod.

– Sohase vártam el tőled. Azt mondtam, hogy megszülöm a babát. Nem azt, hogy házasodni akarok! –
felelte határozottan.– A férfi csak bámult.

– Te nem akarsz férjhez menni?

– Nem!

– Na de a baba! Miért nem akarsz a feleségem lenni?

– Adam, én, nem kényszerítelek a nősülésre. És nem akarok „csendes” esküvőt. Én ujjongani akarok, ha
férjhez megyek. És olyan emberhez akarok nőül menni, aki feleségül akar venni, nem olyanhoz, akinek
nősülni muszáj. Nagyon köszönöm, de a válaszom: nem.

– Kérlek, mondd, hogy viccelsz! – Adam a tenyerébe temette az arcát.

– Nem viccelek. Nem kérek tőled pénzt, és nem leszek a feleséged. Megállok én a magam lábán.

– Elhagysz? – Adam elszörnyedt.

– Természetesen nem! Szeretlek. Miért hagynálak el?

– Mert a múlt héten azt mondtad, hogy komisz vagyok.

– Akkor vagy komisz, ha meg akarod ölni a kicsinket. De akkor nem vagy komisz, ha arra kérsz, hogy
legyek a feleséged, amit köszönök szépen, csak arról van szó, hogy én sem akarom, te sem akarod.

– De igen, akarlak! – ordította a férfi. – Szeretlek, és feleségül akarlak venni! Most már beleegyezel? –
Adam percről percre zaklatottabb lett, Maggie percről percre higgadtabb. Ő már döntött. – Te vagy a
legnyakasabb nő, akivel életemben találkoztam! – Maggie mosolygott, Adam nevetett. – Ez bók volt! Ó, az
istenért, Maggie! – Odament a lányhoz, átölelte és megcsókolta, hetek óta először. – Szeretlek, és kérlek,
legyél a feleségem! Házasodjunk össze, szülessen meg a kicsi, és próbáljuk meg jól csinálni!

– Ha jól csináltuk volna, előbb házasodunk össze, és aztán jött volna a baba. De ha akkor nem vettél
feleségül, most miért akarsz?

– Mert állapotos vagy! – Adam majdnem üvöltött.

– Hát tégy le róla! Nem megyek férjhez.

– Az ördögbe! – Töltött magának egy pohár tequilát, és egy kortyra felhajtotta.

– Nem ihatsz. Gyermeket várunk – szólt rá Maggie affektáltam Adam gyilkos pillantást vetett rá.
 – Nagyon vicces! Alkoholista leszek, még mielőtt ez véget ér!

– Ne! – csitította szelíden a lány. – Nem lesz semmi baj, Adam. Mindent elrendezünk. És nem kell
feleségül venned. Soha.

– És ha egy napon mégis elvennélek? – aggodalmaskodott tovább a férfi.

– Akkor összeházasodunk. De most nem akarod. Én is tudom, te is tudod, és egy napon a kicsi is meg
fogja tudni.

– Nem mondom meg neki.

– De megteheted. – Csinálnak ilyet az emberek. Muszáj volt feleségül vennem az anyádat… Maggie
nem kívánta ezt a gyermekének. És nem akarta kihasználni a szeretőjét, akkor sem, ha Adam mindenáron a
helyes dolgot akarja cselekedni.

– Miért vagy te olyan rohadtul tisztességes? Minden nőismerő-söm azt akarta, hogy fizessem ki a
számláit, vegyem feleségül, szerezzek neki állást, csináljak meg neki egymillió dolgot. Te meg semmit
sem akarsz tőlem!

– Pontosan. Csak a gyerekedet. A gyerekünket! – mondta Maggie büszkén.

– Már látják, hogy mi lesz? – kérdezte Adam hirtelen kíváncsisággal. Nem akarta ezt a gyereket, de ha
már egyszer meglesz, érdekes lenne tudni, hogy fiú, vagy lány.

– Két hét múlva megyek újabb ultrahangra. Akkor megmondhatják.

– Jöhetek?

– Akarsz?

– Lehet. Majd meglátom. – Egész hétvégén azon rágódott, hogy feleségül veszi Maggie-t, és most
majdnem csalódott, amiért kikosarazták. Szörnyű fonák lett az életük.

– Mit fogsz mondani anyádnak? – kérdezte este Maggie a vacsora mellett. Adam a fejét rázta.

– Isten tudja. Legalább lesz ürügye a sápítozásra. Azt fogom mondani neki, hogy az első randinkon
felcsináltalak, és katolikus vagy, ami után eleve tiltakozni fog a házasság ellen.

– Aranyos!

Adam áthajolt az asztalon, és megcsókolta.

– Maggie O'Malley, bolond vagy, hogy meg akarod szülni a gyerekemet, de nem akarsz a feleségem
lenni. Akkor is szeretlek, a fene egye meg! Na, csak azt várd, hogy mit szól majd Charlie és Gray! – A
lány nevetett. Bekebelezték a vacsorát, megbeszélték, milyen bolond tud lenni néha az élet. Az övék
biztosan az volt, ennek ellenére boldogan mosogattak el és bújtak ágyba. Nem ezt akarták, nem is
tervezték, de majd igyekeznek kihozni belőle a legjobbat.
 26.

Charlie nem telefonált Carole-nak, amióta St. Bartsben elváltak a hajón. A nő küldött egy faxot,
amelyben megköszönte a vakációt, de nem merte felhívni azok után, amiket a férfi az utolsó estén mondott.
Fogalma sem volt, milyen következtetésre jutott Charlie, abban volt csak biztos, hogy a férfinak
szabadságra van szüksége. Hát Carole adott neki. Ennyit tehetett, ő pedig napról napra jobban félt. Teljes
két hét telt el, mire a férfi végre telefonált. Carole az irodájában ült, amikor megcsördült a telefon.
Charlie azt mondta, hazajött. Bár elég furcsa volt a hangja. Megkérdezte Carole-tól, vele ebédelne-e
másnap.

– Nagyszerű lenne! – vágta rá Carole mímelt jókedvvel, amivel még magát sem bolondította el. Charlie
borzasztóan zaklatottnak tűnt. A nő elfogadta az ebédmeghívást, de rögtön utána azon kezdett töprengeni,
nem kellene-e lemondania. Tudta, mi következik. Charlie nem vacsorázni hívja, nem ma este akar
találkozni vele. Ebédelni akar vele, és holnap. Távolságtartás. Tér, szabadság. Ez csak egyet jelenthet.
Charlie azért találkozik vele, mert nem akar udvariatlan lenni, tehát személyesen közli, hogy vége. Az
üzenet úgy lángolt a falon, mintha festékszóróval mázolták volna. Carole annyit tehetett, hogy várt.

Másnap reggel még csak azzal se bajlódott, hogy kifesse magát. Mi értelme? Charlie-t már úgysem
érdekli. Ha szereti, ha akarná, a hajóról hívta volna fel az elmúlt két hétben, vagy megkereste volna tegnap
este. De nem tette. Lehet, hogy szereti őt, de nem akarja. Most majd el kell viselnie, amikor szóban is
közli vele. Roncs volt, mire a férfi beállított a központba.

– Szia – mondta, tétován ácsorogva a küszöbön. – Hogy vagy? Remekül nézel ki. – Ő nézett ki remekül,
napbarnított arcával, sötétszürke öltönyében. Carole, aki alig aludt az idegességtől, pocsékul érezte magát,
és úgy is nézett ki.

– Hol akarsz ebédelni? – Legyenek túl rajta minél előbb. Már bánta, hogy nem hívta fel a férfit, és nem
mondta le a találkozót. Charlie nyilván úgy gondolja, szakítani személyesen illik. Hát ne gondoljon ilyet!
Nyugodtan közölhette volna telefonon, hogy ki van rúgva. – Csakugyan éhes vagy? – kérdezte bátortalanul.
– Nem lehetne itt megbeszélni? – Tudták, hogy nem lehet. Itt örökösen félbeszakították őket: gyerekek,
tanácsadók, önkéntesek. Ide mindenki bemászkált. Carole irodája volt a központ központja.

– Menjünk inkább ki – mondta Charlie kínos udvariassággal. Feszültnek látszott. Carole felkapta a
kabátját, és követte. – Mo vagy Sally? – kérdezte a férfi. Carole-t nem érdekelte. Egyébként se bírt volna
enni.

– Ami neked rokonszenvesebb. – Charlie a Mót választotta, az közelebb volt. Némán mentek a sarokig.
Mo integetett, mikor beléptek. Carole mosolyogni próbált. Úgy érezte, fából van az arca, kőből a lába, és
tégla van a gyomrában. Alig várta, hogy túlessen rajta és visszatérhessen az irodájába, ahol kisírhatja
magát.

Leültek egy sarokasztalhoz, és mindketten salátát rendeltek. Charlie se látszott éhesnek.

– Hogy sikerült az utazás hátralevő része? – érdeklődött Carole udvariasan. A következő fél óra azzal
telt, hogy piszkálgatták a salátájukat, de alig ettek valamit. Carole úgy érezte magát, mint akit a
nyaktilóhoz visznek.

– Sajnálom, hogy felzaklattalak az utolsó estén a hajón – kezdte Charlie. – Sokat gondolkodtam
magunkról. Miután elmentetek. – Carole bólintott. Történjék már meg! Legszívesebben rászólt volna a
férfira, hogy siessen, de csak bámult a semmibe, és úgy tett, mint aki figyel. Nem akarta hallani, amit
Charlie mondani fog, de hallania kellett. – Számos oka van annak, hogy ez működhet. És számos oka van
az ellenkezőjének is. – Carole bólintott, és sikítani szeretett volna. – Egyforma közegből származunk.
Számos közös érdeklődési területünk van. Mindkettőnkben erősen kifejlődött az emberbaráti hajlam.
Továbbá gyűlölöd az életstílusomat. Sokkal egyszerűbb életet szeretnél – mosolygott a férfi habár a házad
nem egyszerűbb az enyémnél. Úgy gondolom, szereted a hajóm, és jó tengerész vagy. Nem egymás pénzére
hajtunk. Mindketten Princetonba jártunk. – Csak sorolta, sorolta, és Carole a végén attól félt, itt fog
belehalni. Végre felnézett rá. Miért nem szabadítja meg magukat a kölcsönös kínszenvedéstől? Elég
sokáig tart már.

– Mondd már ki, Charlie! El tudom viselni. Nagy kislány vagyok. Elvált asszony. Essünk már túl rajta,
az ég szerelmére!

Charlie megütődött.

– Te mit gondolsz, miről beszélek?

– Hogy vége. Tudomásul vettem. Nem kell becsomagolnod és átkötnöd aranyszalaggal. Még csak
ebédre sem kellett volna hívnod. Jobban szerettem volna, ha nem teszed. Elég lett volna, ha telefonálsz,
vagy küldesz egy e-mailt: „Kopj le.” Valami ilyesmi. Tudok én következtetni a célzásokból. Te pedig
három hete célozgatsz. Tehát ha ejteni akarsz, tedd meg. – Megkönnyebbülés volt kiadni magából. Charlie
furcsán bámult rá. Mint aki nem tudja, hogy most mit mondjon. Carole elmondta helyette.

– Számodra vége? – kérdezte mérhetetlen keserűséggel. Carole tétovázott, aztán úgy döntött, megmondja
az igazat. Mit veszíthet?

– Nem, számomra nincs vége – felelte. – Szeretlek. Örömömet lelem benned. Klassznak tartalak.
Szórakoztatsz. Szeretek veled beszélgetni. Szeretem megosztani veled a munkám. Szerettem a hajódon
lenni. Kedvelem a barátaidat. Még a szivarod szagát is szeretem. Szeretek veled hálni. De ezt én érzem.
Ha így kell lennie, akkor legyen így. Nem foglak győzködni olyasvalamiről, amit nem akarsz.

Charlie sokáig nézte átható pillantásával, aztán elmosolyodott.

– Ezt gondoltad? Hogy azért jöttem ma ide, mert közölni akarom, hogy vége?

– Igen. Mi mást gondolhatnék? Mielőtt elhagytam a hajót, te folyton arról beszéltél, hogy mennyire
szorongsz kettőnk miatt.

Aztán eljöttem, és két hétig híredet sem hallottam. Tegnap telefonáltál, és meghívtál ebédre, nem
vacsorára, olyan hangon, mint egy ítélet-végrehajtó. Nos, azt hiszem, ezt eléggé feltérképeztük. Vágj bele,
Charlie! Ha meg akarod tenni, tedd! – Még csak nem is félt. El tudja viselni. Túlélt ennél rosszabbat is.
Erre emlékeztette magát naphosszat.
 – Erre a következtetésre jutottam én is a hajón. Ha meg akarod tenni, tedd meg! Hagyd abba a
lacafacázást. Vigye el az ördög a végzetes hiányosságot és a félelmet a fájdalmaktól és a szorongást, hogy
a szeretett személy meghal, vagy lelép, vagy kiderül róla, hogy jellemtelen. Ha meg akarod tenni, tedd
meg! És ha problémák adódnak, majd rendet teszünk együtt. Carole, leszel a feleségem?

A nőnek tátva maradt a szája.

– Hogyan? – hebegte.

– Leszel a feleségem? – ismételte a férfi. A nőnek könnybe lábadt a szeme.

– Mónál kéred meg a kezem? Most? Itt? Miért?

– Mert szeretlek téged. Végső soron talán csak ez számít. A többi csak púder.

– De miért itt kéred meg a kezem Mónál? Miért nem vacsorázni vittél, miért nem kerestél meg az este?
Hogy kérhetsz ilyet egy ilyen helyen? – Carole egyszerre sírt és nevetett. Charlie megfogta a kezét.

– Tegnap este a jogászaimmal kellett találkoznom az alapítvány miatt, és le kellett zárnom a pénzügyi
évet. Ma estig pedig nem akartam várni. Ezzel ne törődj! Hozzám jössz?

Carole sokáig csak nézte. Kicsit bolond ez a Charlie. Kedves bolond, de azért bolond. Halálra rémítette
őt, elhitette vele, hogy mindennek vége. Közben feleségül akarja venni. Őrület! Áthajolt az asztalon, és
megcsókolta a férfit.

– Majdnem gyomorfekélyt kaptam miattad! Igen, a feleséged leszek! Méghozzá boldogan! Mikor
esküszünk? – Carole egyenesen a lényegre tört, és fülig ért a szája.

– Mit szólnál a júniushoz? Akkor a hajóval mehetnénk nászútra. Vagy amikor akarsz. Te döntöd el. Hogy
én mennyire drukkoltam! Attól féltem, nemet mondasz.

– Dehogy mondok! Június remek lesz. – Még mindig nem hitt a fülének. Olyan volt ez mindkettőjüknek,
akár egy álom.

– Nem sok időd marad az esküvő megszervezésére – mentegetőzött Charlie, bár ő sem akart sokáig
várni, most hogy végre elhatározta magát.

– Majd összehozom valahogy! – Charlie fizetett. Aztán lassan ballagni kezdtek a központ felé. Carole
nem számított rá, hogy végül így a helyére kerül minden.

– Szeretlek! – mondta Charlie. Épp a központ előtt kezdtek csókolózni. A járókelők megmosolyogták
őket. Tygue, aki az ebédből jött vissza, csipkelődve rájuk szólt:

– Szép napunk van? – kérdezte, míg kinyitotta a központ ajtaját.

– Nagyon – mosolygott Carole, és még egyszer megcsókolta leendő férjét, mielőtt az visszament a
belvárosba. A küldetés sikerrel befejeződött.
 27.

Adam és Maggie visszazökkent a hétköznapokba. Úgy döntöttek, akkor szólnak csak a gyerekeknek, ha
már látszik a terhesség, az pedig még egy-két hónap. A férfi anyjának se akarták megmondani csak akkor,
ha már a gyerekek is tudják. Adam magának követelte a megtiszteltetést, hogy szólhasson nekik. Nem lesz
könnyű megmagyarázni. Az pedig biztos, hogy Rachelnek is lesz hozzá egy-két szava.

Adamnek rengeteg munkát adtak az ügyfelei, de így is sikerült elkísérnie Maggie-t két héttel később az
ultrahangra. Szép, egészséges baba volt, és fiú. Mindketten elsírták magukat, ahogy nézték, miként mozog.
Maggie a negyedik hónapban volt.

Adamnek Las Vegasba kellett utaznia a következő héten. Megkérdezte Maggie-t, vele tart-e. Mivel a
lánynak éppen volt két szabadnapja, boldogan beleegyezett. Adam, ahhoz képest, mennyi feszültséggel járt
az élete, meglepően jókedvű volt, és nagyon vagányul fogta fel a gyereket. Maggie sokat aludt, majdnem
minden nap hányt, de igyekezett nem panaszkodni. Végül is jó célért szenvedett.

Azon az estén, amikor Las Vegasba utaztak, valamivel jobban érezte magát. Adam egyik ügyfele, egy
musicalszínész éppen ott turnézott két hétig, ám a férfi semmiképpen sem maradhatott két esténél tovább,
Maggie-nek pedig ismét munkába kellett állnia.

Adam gépével repültek Las Vegasba, és a Bellagióban szálltak meg, amelyet Maggie szeretett.
Mérhetetlen örömére a szálloda az elnöki lakosztályt adta nekik, amelyhez ebédlő, tárgyalóterem is
tartozott, és a leghatalmasabb ágy, amit a lány valaha látott. A nappaliban hangversenyzongora állt. Elég
korán érkeztek, hogy vacsora előtt némi időt tölthessenek az ágyban. A műsor, amelyet meg akartak nézni,
úgyis csak éjfélkor kezdődött. Mielőtt lementek volna vacsorázni, Adam azt mondta, el kell intéznie
valamit, és átment a tárgyalóterembe. Jött két öltönyös ember, akiket Maggie, Adam kérésének
megfelelően szintén oda vezetett be. Ahogy kinyitotta az ajtót, hát látja, hogy ott áll a mosolygó Adam, és
az asztalon Cristal pezsgő hűl a jegesvödörben, egy óriási csokor vörös rózsa mellett.

– Gyertek csak, Maggie! – invitálta a lányt és a két férfit, akik ugyancsak mosolyogtak.

– Hát te meg mit csinálsz? – értetlenkedett Maggie. Mi ez az egész? Mindenki tudni látszik, miről van
szó, kivéve őt. – Mi folyik itt? – Gyanakodva körülnézett. Már felöltözött a vacsorához, rózsaszín ruha
volt rajta és magas sarkú cipő. Adam megmondta, hogy csinos legyen. Már minden szorította, de a
terhessége még nem látszott. Az alakja ugyanolyan kitűnő maradt, csak teltebb lett, és persze a melle majd
kibuggyant a dekoltázsából.

– Az, hogy összeházasodunk – mondta Adam. – Ez nem kérés, hanem tényközlés. És ha ellenkezni
akarsz, Mary Margaret O'Malley, nem engedlek ki innen, amíg bele nem egyezel.

– Viccelsz? – vigyorgott a lány.

– Még sohasem voltam ilyen komoly. – Büszkén odaállt a lány mellé. – A kisfiúnkat nem kapod meg
nélkülem. Bemutatom Rosenstein bírót és a titkárát, Waltert. Azért jöttek, hogy lebonyolítsák a szertartást.
Walter lesz a tanúnk.

– Összeházasodunk? – nézett rá a lány könnyes szemmel.

– Össze.

– Anyád tudja?

– Majd megtudja holnap. Először a gyerekeknek akarok szólni. – Adam mindenre gondolt, és
félresöpörte Maggie összes aggályát. A lány mindig is a felesége akart lenni, csak más okokból. Ám
Adam kivette a kezéből a döntést, egyértelműen bizonyítva, hogy ő is akarja ezt a házasságot.

A bíró feltette a szertartásos kérdéseket, Maggie sírva válaszolgatott. Adam vékony aranykarikát húzott
az ujjára, amelyet az előző napon vásárolt Tiffanynál. Magának is vett egyet. Walter aláírta a házassági
bizonyítványt, mint tanú. Este nyolcra férj és feleség voltak, ismét kettesben. Maggie csak belenyalt a
pezsgőbe, mert nem volt szabad innia.

– Szeretlek, Mrs. Weiss! – mosolygott rá a férje. – Előbb-utóbb mindenképpen elvettelek volna, még
akkor is, ha nem vagy állapotos. Ez csak felgyorsította a dolgot.

– Elvettél volna?

– El – mondta határozottan Adam. Újdonsült felesége még mindig nem tért magához.

A Picassóban vacsoráztak, aztán elmentek az éjféli műsorra. Maggie percenként ránézett a gyűrűikre.

Szeretkezés után Adam éppen elaludt volna, amikor Maggie megbökte a vállát. A férfi mocorgott, de
már túlságosan benne járt az álomban, hogy teljesen éber lehessen.

– He?… Szeretlek… – motyogta.

– Én is szeretlek… Csak eszembe jutott valami.

– Nem most… nagyon fáradt vagyok… holnap…

– Azt hiszem, zsidónak kéne lennem. Át akarok térni. – Maggie tökéletesen éber volt, Adamet
ezredmásodpercek választották el az alvástól, de még sikerült bólintania.

– Majd holnap megbeszéljük… szeretlek… jó éjszakát… – Azzal elaludt. Maggie elnyúlt mellette, és a
történteken tűnődött. Ez volt életének legcsodálatosabb éjszakája.
 28.

Másnap Adam felhívta az anyját, akinek a hangja ezúttal bizonyosan behallatszott Long Islandről a
Brooklyn-hídhoz.

– O'Malley? Katolikus? Meg akarsz ölni engem? Te szadista! Apád megint szívrohamot fog kapni
miattad! – Anyjában átszakadt minden gát. Elmondta a fiát mindennek, ami csak az eszébe jutott.

– Azt tervezi, hogy áttér. – Anyja annyi időre sem hagyta abba a rikácsolást, hogy meghallja, mit
mondott Adam. Szidta a fiát, hogy gyalázatot hoz a családra.

– Ezért hagytál itt hálaadáskor? – Adam most már nevetett. Úgyse tűri, hogy az anyja még egyszer
fejfájást okozzon neki. Most már megvolt neki Maggie, az ő szerelme, szövetségese, legjobb barátja.

– Azért. Életem legokosabb döntése volt.

– Te eszelős! Ott az a sok helyes zsidó lány, és akkor te feleségül veszel egy katolikust! Gondolom,
hálásnak kell lennem, hogy nem valamelyik schwartze énekesnőt vetted el, akit képviselsz! Mert az még
ennél is rosszabb lenne!

Hát, ha ennyire nem tiszteli Maggie-t, akkor tudja meg, hogy van rosszabb hír is! Maga kereste
magának. Teljes negyvenkét évig dolgozott érte.

– Ja, igaz, anya, mielőtt elfelejteném a lényeget. Júniusban gyerekünk lesz.

– Édes jó Istenem! – Ezúttal még Nebraskában is hallhatták a hangját.

– Csak arra gondoltam, hátha kíváncsi vagy a jó hírre. Majd telefonálok.

– Ezt nem vagyok képes megmondani az apádnak! Ez meg fogja ölni, Adam!

– Kétlem – felelte a férfi flegmán. – De ha meg akarod mondani, előbb ébreszd fel. Viszonthallásra,
anya. – Letette.

– Mit mondott? – érdeklődött aggodalmasan Maggie, mikor visszajött a szobába. Épp most érkeztek meg
New Yorkba. Adam elsőnek a srácait hívta fel, akik bezzeg azt mondták, hogy nagyon bírják Maggie-t, és
örülnek a hírnek.

– Lázba jött! – mondta diadalmas vigyorral. – Megmondtam, hogy áttérsz.

– Helyes.

Egy hét múlva a három pár a Le Cirque-ben vacsorázott. Charlie hívta meg őket azzal, hogy fontos híre
van.
 Senki sem késett el. A három nő nagyon szép volt, és ragyogó jókedv uralkodott az asztalnál.
Megrendelték az italt, csevegtek néhány percig, aztán Charlie általános ujjongásra bejelentette, hogy
eljegyezte Carole-t, és júniusban összeházasodnak. Adam cinkos vigyorral sandított Maggie-re.

– Hát ti mit tartogattok a tarsolyotokban? – kérdezte Charlie, mert észrevette, ahogy azok ketten
összenéztek.

– A múlt héten összeházasodtunk. – Adam boldog mosollyal nézte a feleségét. – És júniusban babánk
lesz!

Kisebb szóvihar támadt az asztal mellett.

– Lefőztek! – nevetett Charlie. Carole és Maggie azonnal összedugta a fejét, és megbeszélték, mikor
esedékes a baba. Az esküvőt két héttel előbbre tervezték. Maggie azt mondta, simán el tud jönni. Ott lesz
teljes terjedelmében.

– No és mi lesz az augusztusi utunkkal a Kék Holdon? – aggodalmaskodott Gray, mire mindenki

nevetett.

– A mi programunkkal nem ütközik – mondta Charlie, körbejártatva tekintetét a barátain. Mindenki

bólogatott.

– A babát hozhatjuk? – kérdezte bátortalanul Maggie.

– Babát és dadát – felelte Charlie. – Úgy látom, mindenki benne van. Remélem, te is jössz, Sylvia! –
Mindenki egyetértett, hogy nagyon kellemes lesz hatosban a hölgyekkel. Más, mint régen, de biztosan nem
unalmas.

– Ráadásul – újságolta Gray boldogan – múlt héten költöztem. Most már együtt élek Sylviával, nem
csak lakom nála. Van szekrényem, lakáskulcsom, kint a nevem a csengő fölött, és felveszem a telefont.

– Emlékszem én a szabályokra – nevetett Maggie. – Közös szabadság volt már? Mert addig nem
kapcsolat a kapcsolat. – Adamre pillantott. A férje kacsintott.

– Most volt! – felelte Gray. Vermontba utazott Sylviával meg a gyerekeivel, és együtt ünnepelték a
karácsonyt. Egyszer-kétszer elfogta az idegesség, de minden a lehető legjobban alakult. Emily és Gilbert
előző héten tért vissza Európába, és Gray megígérte nekik, hogy egy hétre meglátogatják őket, mielőtt
tengerre szállnának Sylviával a Kék Holdon. Úgy gondolta, Charlie most már meghívja a barátnőjét,
miután Maggie és Carole is a hajón szilveszterezett.

Szorgalmasan dolgozott Fiú arcképén, és teljes erőbedobással készült az áprilisi kiállítására. Úgy
tervezte, hogy Fiú portréja lesz a kiállítás koronája, de azt nem kívánta eladni. Ki akarta akasztani Sylvia
lakásában, és csak, mint családi képet emlegette. Ha az élet nem is, de a halál testvérekké tette őket. Az
utolsó percben találták meg egymást, hála legyen érte Fiúnak.

– Hát ti? – ugratta őket Adam. – Ti mikor veszitek a nyakatokba a rabigát?

– Soha! – vágta rá egyszerre Sylvia és Gray a többiek általános derültségére.

 – Nyáron kellene, Portofinóban, ahol megismerkedtetek – javasolta Charlie.

– Túl öregek vagyunk mi már a házassághoz! – mondta meggyőződéssel Sylvia. Most töltötte be az
ötvenet, három nappal Gray ötvenegyedik születésnapja után. – Ráadásul nem akarunk gyereket.

– Én is így hittem – vigyorgott restelkedve Adam, szerelmes pillantást vetve Maggie-re, aki az utóbbi
pár napban kicsit jobban érezte magát.

– Nem csoda, hogy tengeribeteg voltál a hajón – állapította meg Charlie.

– Hát nem – mondta Maggie szemérmesen. – Csak akkor még nem tudtam.

Számos köszöntő hangzott el az este folyamán, és a férfiak, szokásuk szerint, túl sokat ittak, ám tekintve
az ünnepi alkalmat, a nők nem próbálták megzabolázni őket, hiszen olyan jól szórakoztak, és olyan finom
volt a francia bor!

Mire búcsút vettek egymástól, elkészültek a tervek, megbeszélték az időpontokat. Mindenki felírta
Charlie és Carole esküvőjének, Maggie szülésének dátumát. Augusztus elsején pedig, ahogy szoktak,
felszállnak a Kék Holdra. Szép az élet, és még szebb lesz a közös jövő!
 29.

Hosszas vita után, annak ellenére, hogy ez csak Charlie-nak volt az első házassága, míg Carole
másodszor ment férjhez, engedett szülei kívánságának, és a St. James-templomban tartották az esküvőt.
Szűk körű, elegáns, szertartásos esemény volt. Charlie frakkot viselt. A menyasszony Sylviát kérte fel
nyoszolyónak, és Maggie volt a koszorúslánya. Carole mályvarózsaszín árnyalatú, egyszerű, de elegáns
ruhát viselt, és gyöngyvirágok voltak a hajában. Csokrát fehér orchideából és rózsából kötötték. Királyi
jelenség volt, ahogy az apjába karolva vonult végig a padok között. Gray és Adam voltak a násznagyok. A
szertartás után a New York-i Yacht Clubban adtak fogadást a kétszáz vendégnek. A lehető
leghagyományosabb szellemű esküvő volt, kivéve a központból érkezett gyermeksereget, akiket Tygue és
egy maroknyi önkéntes próbált kordában tartani. Természetesen ott volt Gabby meg Zorro, és Carole
felfogadta Harlem egyik híres gospelegyüttesét. A zenekar hajnali háromig játszott.

Carole maga állította össze az ülésrendet, és még a szülei is olyan képet vágtak, mintha jól éreznék
magukat. Charlie, miután megtáncoltatta a feleségét, táncra kérte az anyósát, míg Carole az apjával
táncolt. A legtöbb esküvővel ellentétben itt nem voltak nemszeretem rokonok. Tulajdonképpen semmiféle
rokon nem volt, kivéve a fiatalasszony szüleit. A barátaik vették körül az új házasokat.

Sylvia gyönyörű volt orgonalila ruhájában, amelyet Carole-lal együtt választottak a Barneyben.
Orgonából és pici fehér rózsákból volt a csokra. Maggie-nek nehezebb volt ruhát találni. Végül
megállapodtak egy estélyinél, amelynek levendulája valahol Carole mályvarózsaszínje és Sylvia
orgonalilája között helyezkedett el a színskálán. A virágcsokra is levendulaszínű volt. Mire felvirradt az
esküvő napja, a ruha olyan szűk lett, hogy Maggie alig kapott levegőt, mert a baba egyre csak nőtt. De
Maggie-t így is gyönyörűvé tette az anyaság és az ifjúság kettős dicsfénye.

Carole azt mondta, mesésen érzi magát. Táncolt Adammel, Grayjel, Tygue-val, néhány régi barátjával,
de az éjszaka nagy részét mégis a férjével táncolta át. Mindenki egyetértett abban, hogy még sohasem
láttak náluk gyönyörűbb párt. Egész éjszaka tartott a lakoma, a tánc és a nevetés.

A zene olyan jó volt, hogy még a Van Horn szülőket is a táncparkettre csábította. Sylvia és Gray úgy
járták a tangót, hogy mindenki elsárgult az irigységtől. Maggie-t egyszerűen nem lehetett helyhez kötni.
Ahányszor Adam odanézett, a felesége mindig valaki mással ropta. Végül, hogy szemmel tarthassa, ő vitte
táncba, és nem engedte, hogy lekérjék. Maggie egy percre sem ült le, és remekül mulatott. Amikor végül
lerogyott, azt mondta Adamnek, hogy nem tudja, mije fáj jobban, a háta-e, vagy a lába.

– Megmondtam, hogy ne vidd túlzásba! – korholta a férfi.

– Nincs nekem semmi bajom – vigyorgott Maggie. – A baba úgyis csak két hét múlva esedékes.

– Arra nem számíts, ha ilyen táncolást csapsz! Nem tudom, hogy tud szexinek látszani egy nyolc és fél
hónapos terhes asszony, de neked sikerült.

A Weiss házaspár az utolsók között távozott. Carole odadobta a bokrétáját Sylviának, aki hangos
sóhajjal kapta el a csokrot. Az új házasok Carole házában töltötték az éjszakát, és másnap indultak Monté
Carlóba, ahol a Kék Hold horgonyzott. Onnan hajóznak majd át Velencébe, háromhetes nászútjukra.
Carole izgult, hogy ott kell hagynia a központot, ám Tygue vállalta, hogy eligazgatja a távollétében.

Az utolsó vendégek rózsaszirmokkal dobálták meg a Harrington házaspárt, amíg azok beültek az
autójukba. Adam besegítette Maggie-t a bérelt limuzinba, mert már nem fért el a Ferrariban.

Az asszony nagyokat ásított a liftben, és most az egyszer ő aludt el hamarabb, mert teljesen kifárasztotta
magát. Olyan volt az ágyban, akár egy kis hegy. Adam megcsókolta az arcát, aztán a pocakját, majd
lekapcsolta a villanyt. Mostanában nehezebb lett az összebújás. Adam épp az igazak álmát aludta, amikor
két órával később, hajnali ötkor Maggie megbökte.

– Mmm… mi az?

– Jön a baba – súgta a felesége némileg rémülten. Adam olyan fáradt volt, hogy fel se ébredt, mert a
többi vendéghez hasonlóan ugyancsak kiélvezte az esküvőn a remek borokat. – Adam… édesem. …
ébredj fel! – Megpróbált felülni, de túlságosan görcsölt. Ismét megbökte a férjét az egyik kezével. A
másikkal óriási hasát szorongatta.

– Pszt!… Alszom… aludj te is vissza – felelte a férje. Maggie meg akarta fogadni a tanácsát, de alig
kapott levegőt. Kezdett nagyon ijesztő lenni a dolog, és hihetetlenül gyorsan történt.

Már majdnem hat óra volt. Ezúttal nem érte be azzal, hogy megbökje Adamet, hanem megrázta.
Szorgalmasan pihegett, de az sem használt a fájdalom ellen.

– Adam… fel kell ébredned… – Nem bírt kimászni az ágyból, ezért a férjét próbálta megmozdítani, ám
Adam csókot dobott neki, és aludt tovább.

Fél hétkor végre a férje hátára vágott, és a nevét üvöltötte. Most bezzeg felriadt!

– Mi? Mi? – Felkapta a fejét, de rögtön vissza is hanyatlott a párnára. – Ó, a francba!… A fejem… –
Végre ránézett a feleségére. Maggie arca eltorzult a kíntól. Adam azonnal felébredt. Fejfájás ide vagy
oda. – Ugye jól vagy?

– Nem, nem vagyok! – Maggie már sírt, és alig bírt beszélni. – Jön a baba, Adam, és úgy félek! – A
mondat vége beleveszett a fájásba. Most már egymást érték a görcsök.

– Oké, egy perc, mindjárt felkelek! Ne félj, nincs semmi baj! – Tudta, hogy fel kellene kelnie és
nadrágot húznia, de a feje olyan volt, mint a beton.

– De baj… van! Jön a baba!

– Most? – Adam felült, és rámeredt a feleségére.

– Most! – sírta Maggie.

– Most nem jöhet! Majd csak két hét múlva! A fenébe, Maggie… Megmondtam, hogy ne táncolj annyit!
– De az asszony már nem hallotta. Olyan eszelős tekintettel meredt rá, hogy a férfi rögtön kiugrott az
ágyból.
 – Hívd a 911-et! – zihálta Maggie két görcs között.

– Ó, a francba… oké… – Tárcsázott, közben sem véve le a tekintetét a feleségéről. Maggie nyomni
kezdett. A központos azt mondta, rögtön küldik a mentőt, Adam nyissa ki az ajtót, maradjon a felesége
mellett, és mondja meg neki, hogy csak lihegjen, de ne nyomjon!

Adam engedelmeskedett, figyelmeztette Maggie-t, hogy lihegjen, ne nyomjon, de az asszony csak sikított
az összefolyó fájdalomban.

– Maggie, édesem… kérlek… lihegj! Lihegj! Ne nyomj!

– Nem én nyomok, a baba nyom! – Az asszony arca ijesztően eltorzult, aztán hosszú, vérfagyasztó sikoly
szakadt fel a torkából. – Adam! Kijön! – Adam tartotta a felesége lábát, és abban a pillanatban, ahogy
beléptek a mentősök, láthatta, amint előbújik a fiuk. Maggie levegőért kapkodva hanyatlott a párnára.
Adam magához ölelte, nézték a kicsit, és sírtak.

– Szép munka! – mondta elismerően a mentősök vezetője. Felváltotta Adamet Maggie mellett, társa
megtisztogatta az újszülöttet, és rátette a kismama hasára. Adam megilletődötten nézte a fiát meg a
feleségét, és folytak a könnyei. Maggie olyan békésen mosolygott, mint aki minden fájdalmat elfelejtett.
Elvágták a köldökzsinórt. A kisfiú úgy bámult az apjára, mintha már látta volna valahol.

– Van már neve a fiatalembernek? – kérdezte a mentős.

– Charles Gray Weiss – felelte Adam, imádattal nézve a feleségét. – Fantasztikus vagy! – súgta neki, és
az ágy mellé térdelt.

– Úgy féltem – mondta halkan az asszony.

– Én pedig olyan részeg voltam – nevetett Adam. – Miért nem keltettél fel korábban?

– Próbáltam! – mosolygott Maggie, és magához ölelte a kicsit.

– Ígérem, legközelebb odafigyelek, ha akkor szólsz hozzám, amikor éppen elalszom.

Lent várta őket a mentőautó, de mielőtt beszálltak, még felhívták Carole-t és Charlie-t. Felkeltették őket,
elújságolták, hogy megvan a baba. Carole és Charlie ujjongott. Egyébként is korán kellett kelniük, mert
reggel indultak Monacóba.

Adam a kórházból telefonált Jacobnak és Amandának. Az orvos engedélyezte, hogy Maggie már aznap
este hazatérjen. Mindketten jól voltak, és az asszony otthon akart lenni a férje mellett. Azt mondta, ez élete
legszebb napja. A baba tökéletes volt. Odaállították a mózeskosarát az ágyuk mellé.

Adam épp elalvóban volt, amikor Maggie megbökte. A férfi összerázkódott, felült, és ránézett a
feleségére.

– Mi van? Jól vagy? – Betartotta az ígéretét, azonnal felébredt.

– Jól. Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek.

 – Én is szeretlek. – Visszasüppedt az ágyba, és közelebb húzta magához az asszonyt. – Nagyon szeretlek,
Maggie Weiss – suttogta mosolyogva, aztán mindketten elaludtak.
 30.

Úgy, ahogy eltervezték, augusztus elsején mindenki felszállt a Kék Holdra. Maggie és Adam szaván
fogták Charlie-t, és hozták a babát meg a dadáját. Szokás szerint Monte Carlóban kezdték, ahol
átjátszottak egy éjszakát, onnan mentek tovább St. Tropez-ba, és mikor elegük lett belőle, továbbhajóztak
Portofinóba. A nők vásároltak, a férfiak ittak, mindenki úszott, éjszaka sétáltak a piazzán, és fagylaltot
ettek. Táncoltak a diszkókban, Maggie a kiruccanások és az étkezések között szoptatott. A dundi kisfiú, aki
anyja szőkeségét örökölte, két hónapos volt az indulás napján, és ragyogó nagy szemmel nézett a világba.

Azon a délelőttön, amikor megérkeztek Portofinóba, Sylvia és Gray felsétált a San Giorgio-
templomhoz, este pedig abban az étteremben vacsoráztak, ahol megismerkedtek.

Gray és Sylvia éppen a Kék Hold útja előtt tértek vissza egy közös utazásról Sylvia gyerekeivel, és a
festő ezúttal felszabadultabbnak tűnt. Emilyvel a festési technikákról beszélgettek, és egész jól
összebarátkoztak Gilberttel is. Elismerte Charlie-nak, hogy Sylviának igaza volt, amikor azt mondta,
nagyszerű gyerekei vannak.

– Sok mindenben igaza volt – vallotta be őszintén a barátjának.

A többiek felköszöntötték őket. Ez volt a megismerkedésük első évfordulója.

– Továbbra is az a véleményem, hogy össze kellene házasodnotok – mondta Adam, miközben

felbontották az újabb palack bort. Gray és Sylvia hivatalosan hét hónapja élt együtt. Az asszony azt
mondta, ennyi idő nem elég egy házassághoz. Összesen egy éve ismerik egymást. A többiek lehurrogták
őket. Carole és Charlie nyolc hónapig, Adam és Maggie négy hónapig járt együtt az esküvő előtt, mégis
csodálatosan alakult az életük. Soha nem voltak még ennyire boldogok.

– Nem szükséges nekünk összeházasodnunk – makacskodott Sylvia. Gray nevetett, és azt mondta,
pontosan úgy beszél, mint ő, mikor nem volt hajlandó találkozni Gilberttel és Emilyvel.

– Nem akarok elszúrni egy ilyen csodás kapcsolatot – mondta az asszony halkan.

– Nem is fogod – biztosította Charlie. – És Gray jó ember.

– Egy évig gondolni sem akarok rá – vetette oda Sylvia.

– Helyes! – mondta Adam. – Jövő ilyenkor itt leszünk megint. Majd akkor meglátjuk, hogy mit fogtok
csinálni. – Erre ismét inni kellett.
 31.

A nap forrón sütött le a makulátlan kék égről. Hallani lehetett a madárcsiripelést és a rovarok
zümmögését. Egyetlen felhő sem volt az égen, amikor a sajátos öltözékű társaság felkapaszkodott a
dombon. Olyan meleg volt, hogy alig bírtak vánszorogni, pedig még csak délelőtt tizenegyre járt az idő.

A piros szandálos nő, aki fehér csipkeszoknyát és bő ujjú, fehér blúzt viselt, vörös rózsacsokrot vitt a
karján. Óriási szalmakalapja volt, és türkizes karperece. Fehér üstökű férfi ment mellette, kék ingben és
fehér nadrágban. Két férfi és két várandós asszony követte őket.

Mindannyian besétáltak a portofinói San Giorgio-templomba, ahol a pap már várta őket. A nőnek a
második házassága volt, de most esküdött először templomban, a férfi pedig először nősült.

A jegyespár komoly arccal állt az oltár előtt, és elmondták a házassági esküt. Mikor a pap azt mondta az
újdonsült férjnek, hogy megcsókolhatja a feleségét, elsírták magukat.

Sylvia és Gray ezután a barátaikhoz fordult. Maggie és Carole gyermeket várt. Charlie és Adam nagyon
büszkének látszott, és nemcsak a feleségükre voltak büszkék, hanem két barátjukra is, akik végre vették
maguknak a bátorságot, hogy összeházasodjanak.

Sokáig beszélgettek a templomban. Meggyújtottak néhány gyertyát, aztán csendesen lesétáltak a dombról
a piazzára. Sylvia és Gray fogták egymás kezét.

Az esküvői ebédet abban az étteremben tartották, ahol pontosan két éve megismerték egymást. Hosszú
idő telt el az óta, hosszú utat tettek meg mind a hatan. Messziről jöttek, derekasan iparkodtak, és az volt a
jutalmuk, hogy rátalálhattak egymásra.

– Sylviára és Grayre! Legyetek nagyon boldogok! – emelte fel a poharát Charlie, majd a feleségére
nézett. Decemberre várták első gyermeküket, Maggie és Adam pedig októberre a másodikat, közös életük
második évében.

Boldog, munkával teli és teljes volt az utolsó két év, babákkal és esküvőkkel. Maggie főiskolára járt, és
továbbra is a jogra készült. Carole kibővítette a központját. Nehéz terhet hurcoltak, de könnyebb és
derűsebb lett az útjuk, mert szeretetben éltek.

Délután visszatértek a hajóra, és valamennyien úsztak egy nagyot, este pedig a hajón vacsoráztak. Sylvia
és Gray örült, hogy barátaikkal tölthetik a nászútjukat. Ez így volt helyes, hogy mind együtt legyenek.

Amikor a Kék Hold kifutott Portofino kikötőjéből, már egyetlen utasa sem volt magányos.