Magdalena Grzebalkowska - 1945

MAGDALENA GRZEBAŁKOWSKA
1945
HÁBORÚ ÉS BÉKE
Fordította és a jegyzeteket írta
PETNEKI NOÉMI
Gondolat
2023
Nagyanyámnak, Władysława Gawryłuknak,
aki 1945-ben tizenkilenc éves volt.
Előszó
Nagyanyám, aki 1926-ban született, nem emlékszik a háború végére.

„Hogyhogy? – csodálkozom. – Nem emlékszel arra, ahogy a Times Square-
en az a tengerész megcsókolta az ápolónőt?” „Fiam – nagymama
szánakozva néz rám, aki 1972-ben születtem –, az a háború amerikai vége
volt 1945 augusztusában.” „Hát a május kilencedikei varsói tűzijátékra
emlékszel? A szovjetek a Főpályaudvar romjairól lőtték fel huszonegy 155
milliméteres tarackból.” „Ne marháskodj – mondja a nagyanyám –, tudod,
hogy nem voltam akkor Varsóban.”
1945. május 7-én sem volt ott Reimsben, ahol a németek először írták alá
a fegyverletételt. Sem egy nappal később, Berlinben, ahol Sztálin
követelésére még egyszer aláírták. Úgyhogy azt sem láthatta, hogy Georgij
Zsukov marsall főhadiszállásán öngyilkossággal fenyegetőzik a
Franciaországot képviselő Jean De Lattre de Tassigny tábornok. Az
amerikaiak, az oroszok és a britek nem egyeztek bele abba, hogy ő is aláírja
a kapitulációs okmányt. Végül többórás tárgyalás után beadták a derekukat.
Németországban éjfél felé járt 1945. május 8-án. Moszkvában már 1945.
május 9-e volt.
„Azért valahogy biztos emlékszel a háború végére – makacskodom. – Én
emlékeznék.” Nagyanyám kutat az emlékezetében. Igen, megvan.
Weinsbergben volt, a külföldieknek létesített átmeneti táborban, amelyet
szőlőskertek és amerikai katonák vettek körül. Azután került oda, hogy
elmenekült a mannheimi kényszermunkatáborból, ahol évekig lőszert és
traktoralkatrészeket gyártott a németeknek. „Vártuk ezt a napot – idézi fel a
nagyanyám –, bár már pár héttel korábban felszabadítottak minket.
Emlékszem, ott álltam a tömegben, voltak ott egy nagy téren fiúk, lányok
vegyesen, lengyelek, litvánok, csehek, franciák és még sokan mások. Valaki
felkiáltott: »Most, ebben a pillanatban ért véget a háború! Aláírták!«
Kiabálni kezdtünk, a katonák díszsortűzszerűen a levegőbe lőttek,
csókoltunk, akit értünk.” „Te is, mama?” „Miért, mit gondolsz? – kérdezi. –
Ha vége a háborúnak, akkor nem nézed, ki a lengyel, ki a ruszki, ki az
amerikai. Mindenkivel összecsókolózol.”
Nagyanyám az egész 1945-ös esztendőt és a következő fél évet is
Németországban töltötte.
„Ne menjenek vissza – riogatták a kényszermunkára hurcoltakat a
londoni emigrációs kormány küldöttei. – A kommunisták azonnal
Szibériába visznek mindenkit.”
„Gyertek haza, szükségünk van a munkátokra, újjá kell építeni az
országot” – győzködték őket a lengyel kormány emberei.
„Te haza akartál jönni? – kérdem a nagymamámat. – Tudtad, hogy
Lengyelországot arrébb tolták? Hogy az anyukádat Lwów1 mellől
Gdańskba vitték? Hallottad, hogy a németeket nyugatra telepítik? Meg
hogy Varsó rommá lett?” „Egy kicsit tudtam róla, leveleztünk anyámmal –
mondja. – Nem akartam visszajönni. Weinsbergben mentem férjhez, a
nagyapádhoz. A mannheimi táborban ismerkedtünk össze. Gyereket
szültem. Azt terveztük, hogy kivándorlunk Kanadába. Ott éltek a
rokonaim.”
De aztán a nagymamám gyereke meghalt agyhártyagyulladásban. És már
nem számított semmi. Nem félt többé a kommunistáktól, Szibériától, a
romoktól és a hazatéréstől. Vissza kellett jutnia az édesanyjához. Így hát
egy nap vonatra ült a nagypapámmal, és elindult az új Lengyelország felé.
Egy cukorkával teli befőttesüveget hoztak Németországból, meg egy korcs
kiskutyát, akin megesett a nagyanyám szíve, mert az amerikai katonák
vaskeresztet kötöztek a nyakába, és végigkergették a német városka utcáin.
1946 szeptemberében a nagyszüleim megérkeztek Gdańskba, és
bekopogtak az ul. Bitwy Oliwskiej mentén álló házba. Stefánia, a dédanyám
nyitott ajtót, akiről a második nevemet kaptam. „Emlékszel, mit mondott,
amikor meglátott?” – kíváncsiskodom. „Semmit” – mondja a nagymamám.
„Nem emlékszel?” – kérdezem. „Dehogynem, nagyon jól emlékszem. Sírva
fakadt: »Minek jöttél haza, fiam? Minek? – zokogta. – Borzalmas itt,
Lengyelországban.«”
1945. JANUÁR
▪ Falitérképeket veszek: Lengyelország a Piastok korában,

A Lengyel Köztársaság 1771-ben, Orbis terrarum antiqui.
Rzeczpospolita, 1945. I. 1.
▪ A Lengyel Hadsereg Színháza Kossobudzka asszony

felépülése után január 3-án, 4-én és 5-én ismét színre viszi
Wyspiański Menyegzőjét.
▪ Varsó szabad!
Życie Warszawy, 1945. I. 17.
▪ Varsó felszabadítására tekintettel a Városparancsnok

tudtul adja, hogy január 18-án este 10 óráig szabad az utcán
tartózkodni.
▪ Újságírókat (publicistákat, riportereket, technikusokat),

valamint újságírói tehetséggel rendelkező és a sajtómunkát
kedvelő személyeket alkalmazunk. Jelentkezés: a Życie
Warszawy Titkársága, Grochowska 194.
▪ Nyugati határunkat az Odera és a Nisa vonalára

alapozzuk.
▪ Zofia Kozłowskát (életkora: 57 év, lakhelye: Słupecka 11.)

és Tadeusz Hanczke földmérőt (életkora: 37 év, lakhelye:
Filtrowa 62.) keresi Halina Hanczke-Świder.
▪ Tájékoztatom a lakosságot, hogy a Városi Vágóhidak

ismét működnek:
a. az ul. Sierakowskiego 1/2 címen borjat, juhot, kecskét és
sertést,
b. a Grenadierów 48 címen lovat vágnak. A hatóságok elől
titkolt vágás szigorúan tilos és büntetendő.
▪ Varsóban, az ul. Marszałkowska 71. sz. házrom udvarán

megnyílt az első varsói teaház.
▪ Két hétéves kislányt keresek: Jolanta és Krystyna

Zielińska az események előtt Varsó, ul. Grójecka 44 sz. alatt
laktak, később a pruszkówi táborba kerültek, ahol nyomuk
veszett. Értesítési cím: Varsó, ul. Grójecka 44.
▪ Ma január 25-én 16 órakor a Lengyel Rádió

mikrofonjánál: Wanda Wasilewska.2
▪ Az elfagyott burgonya fogyasztásra alkalmas, elég, ha

meghámozás után leforrázzuk – ezáltal elveszíti édeskés ízét.
Az V. osztályú élelmiszerjegyek tulajdonosai vásárolhatnak
fagyott burgonyát.
A Területi Élelmezési Irodák tájékoztatása.
▪ Figyelmeztetjük minden bejelentett és be nem jelentett
szabóműhely tulajdonosát, aki nem dolgozik a katonaságnak,
hogy katonai megrendelésekkel kapcsolatos szerződéskötés
céljából folyó év jan. 31-éig jelentkezzék az Ipari Osztály
Könnyűipari Csoportjánál (Grochowska 306., 9. szoba).
▪ A Lengyel Pedagógusok Szövetsége nagy kéréssel fordul

a lakossághoz: kérjük, szíveskedjenek szabad szobáikat
bejelenteni azon pedagógus tagjaink részére, akiket a háború
minden lakhatási lehetőségüktől megfosztott.
Nem osztogatnak
Az első alkalomhoz egy nagy téglaházat választottak. Az udvarán pajta

volt, és magtár, a gyümölcsösben méhes. A bejárat előtt lassan
kikecmeregtek az ülésekből, a hátuk fájt a hosszú utazástól, a lovak párát
fújtak; alkonyodott, és egyre jobban csípett a fagy.
Tíz szán, húsz ember, köztük két nő.
Vajon hogyan léptek be a házba? Csendben, mint a templomba szokás?
És áhítattal értek a karosszék bőrhuzatához, hiszen először láttak ilyesmit?
Vagy lábdobogással, hogy elijesszék amazokat, ha még ott lennének?
Némán megálltak a szalonban a kredencek, képek, porcelánfigurák között,
gondolatban már a saját kis házaik polcán rendezgették őket, vagy ki-ki
elszaladt egy-egy sarokba, és „Ez az enyém!” kiáltással, mint a gyerekek,
sietősen végigfogdostak mindent?
Niusia emlékszik, hogy az, akire mind hallgattak, rájuk kiabált, hogy ne
nyúljanak semmihez. „Egyedül nem lehet. Most lefekszünk, reggel
csoportosan végigmegyünk, és amit találunk, azt igazságosan elosztjuk
egymás között.”
Késő este megvacsoráztak. A konyhában még ott volt amazoknak a
szikkadt kenyere, de féltek enni belőle. Mi van, ha megmérgezték? A saját
elemózsiájukat ették. A kávéból viszont főztek maguknak. Keserű volt.
Valaki kiment a gyümölcsösbe, szétvert egy kaptárat, kihúzkodta az álmos
méhekkel teli lépet. Cukor helyett mézet tettek a kávéba, a bögrékbe fulladt
méheket a padlóra köpték.
Reggel lementek a pincébe. Az egyikük, a legfontosabbik, bottal
kopogtatta a földet. Ütései egy helyen tompává váltak. Ásni kezdtek. A
vékony földréteg alatt két nagy, nehéz ládát találtak.
1945 januárja, legfeljebb februárja volt. Niusia már nem emlékszik
pontosan.
LÓ, PÁRNA, FÉNYKÉPALBUM
Milyen érzés mások fiókjait kihúzogatni, eldönteni, hogy ismeretlen

monogramokkal ellátott evőeszközök a mi szánkhoz érnek majd ezentúl,
becsúsztatni a kezünket a hűvös paplan alá, ahol nemrég még aludt valaki,
végignézni a kabátokon, ruhákon, kombinékon, amelyeket már nem vihetett
magával az előző tulajdonosuk? Hogy is kérdezhetném meg a saját
szobájában, a kanapén üldögélő idős és udvarias asszonyt, hogy nem volt-e
lelkiismeret-furdalása? Megérthetném-e a válaszát én, aki nem éltem át
háborút?
Egyelőre ülök az asztalánál, és hallgatom. Az apját, a kántort
Kazimierznek hívták, a második feleségét Justynának. Egyetlen gyermekük
volt az 1927-ben született, elkényeztetett, önálló és határozott Niusia.
(„Mindent megkaptam, amit akartam. Ha megmakacsoltam magam, hogy el
akarok menni a szüleimmel a plébánoshoz vendégségbe, el is mentem.
Vagy a pópáékhoz vendégségbe, akkor oda is elmentem. Értettem a
módját.”) Gyerekkorát a Suwałkitól nem messze fekvő Bakałarzewo
városkában töltötte, amelyet csak egy tó választott el Kelet-Poroszországtól.
A városkában egyetlen német lakott, aki közvetlenül a háború előtt sétálni
vitte a családját, és nem is jött vissza: Poroszországba menekült. Egy másik
német a porosz oldalról járt át fürödni a tóba a farkaskutyájával. A német
rendőrök a bakałarzewói kocsmában szerettek vodkázni. Amikor
dülöngélve hazaindultak, a gyerekek utánuk szaladtak, kiabáltak: „Hitler,
Hitler!”
Azután a háborúról kérdezem. Váratlanul érte őket? Dehogy. Túl sok
lengyel katona ült 1939 augusztusában a templomtornyon, és kémlelte
távcsővel a tó német oldalát, túl sok lövészárkot ástak a határnál. Az apja
még szeptember előtt befogta a lovat, az anyja felrakta a szekérre a
dunnákat meg a fényképalbumot, a tehenet a szekéroldalhoz kötötték, és
megindultak kelet felé. 1939. szeptember 1-jén már Sztabinban, Suwałkin
túljártak, pár nappal később pedig a podlasiei Majewóban, ahol Kazimierz
kántori állást kapott.
A régi Bakałarzewo, ahová két hónappal később visszatértek, már a
múlté volt. A háború elején ádáz harcok dúltak errefelé. A faházak leégtek,
a templomot és az iskolát részben lebombázták, a németek elfoglalták a
kántorlakot, de előtte még valaki elvitte a bútorokat, a pianínót és Niusia
gitárját, a csűrből kilopták a gabonát. A zsidók eltűntek a városból.
1944 őszén közeledett Bakałarzewóhoz a keleti front. („Apu elhatározta,
hogy Suwałkiba megyünk. Az ismerőseink szállásoltak el bennünket.
Együtt karácsonyoztunk. Egy nap bejöttek a ruszkik, tusonkát hoztak,
vagyis olyan majdnem egykilós amerikai húskonzerveket. Anyukám
rengeteg levest főzött nekik. Tőlük tudtuk meg, hogy Bakałarzewo már
felszabadult.”)
CIPŐ
Megpróbálom elképzelni a hetven évvel ezelőtti fiatal lányt. Egyedül halad

az üres falusi úton. 1945. január eleje van, hó és fagy. (Nagyon hosszú és
kemény lesz a tél. A Gustloff hajóból a tengerbe esett utasok néhány perc
alatt halálra fagynak.) Niusia nem akart túlöltözni, mert még húsz
kilométert kell végigtaposnia. Egyedül megy Bakałarzewóba, hogy
megnézze, áll-e a házuk.
Elengedték egyedül a szülei? A nyolcvanhat éves Niusia bólogat a
kanapéról: – Különös. Biztos makacskodtam. Tiszta hülye voltam.
Szóval megy a feje után a tizennyolc éves Niusia, útközben lehagyják a
szovjet katonák, lehagyják a civilekkel teli szánkaravánok. Néha fölveszik,
elviszik egy darabon, de nem mondják, hova mennek és miért. Niusia
később rájön, hogy ők voltak az első fosztogatók.
(„Bakałarzewo előtt két kilométerrel nézem, mi van ott a mezőn a folyó
egyik oldalán, meg a másikon is – hát csupa meggyilkolt orosz volt.
Egymás hegyén-hátán feküdtek a hullák. Mind mezítláb voltak. A cipőjüket
már levették. Pisztoly, géppuska az volt körülöttük rengeteg, oda is
mentem, hogy megnézzem.”)
El is jött mindjárt a szomszéd meg a felesége, a konyhaasztalhoz ültek, és
megkérdezték, jön-e velük a kántor.
– Hová? – kíváncsiskodott.
– Portyázni, a porosz oldalra – felelték (a zabrálni kifejezést Niusia csak
később ismeri meg).
A kántor nem ment. A lánya igen. Öltözködni kezdett.
Várj csak, Niusia, a szüleid csak úgy elengedtek? Tíz szán, húsz ember,
két nő, te egyedül? A nyolcvanhat éves Niusia elfintorodik a
tájképfestmény alatt a szobájában, gondolkozik: – Hogy is volt? Apu, azt
hiszem, elengedett… De úgyis elmentem volna, mondom, hogy értettem a
módját.
Niusia lovát is befogták, és estefelé nekiindultak. Az, akire mind
hallgattak, megszólalt: – A gazdag bauerok házaiba meg a kastélyokba
megyünk, a szegényes viskókra kár az időt fecsérelni. Ha a ház előtt szán
áll, az azt jelenti, hogy a mieink már ott vannak, olyankor nem állunk meg.
Mindenen igazságosan megosztozunk. Indulás!
Az első alkalomhoz egy nagy téglaházat választottak. Az udvarán pajta
volt, és magtár, a gyümölcsösben méhkaptárok.
HONFITÁRSAK! FELSZÓLÍTUNK BENNETEKET…
Fosztogatók. Mennek, hajtanak, utaznak át az egész országon. Gyalog,

kocsin, biciklin, szánon, szekéren, stopposként a szovjet katonák járművein.
Télen, tavasszal, nyáron, ősszel. Aki csak él és mozog. Aki kapja, marja.
Faluból, városból. Bakałarzewóból, Suwałkiból, Białystokból, Varsóból,
Rzeszówból és Krakkóból. Zabrál egész Lengyelország. Kifosztják a
falvakat és a városokat, a falusi házikókat és az urak kastélyait, a
polgárházakat és a hivatalokat, a templomokat és a múzeumokat, a
raktárakat és a pályaudvarokat.
A zabrálás (lengyelül: szahrować) kifejezést a tolvajnyelvből kölcsönzik.
Megvannak az íratlan törvényeik: nem gyilkolnak, és csak azt veszik
magukhoz, ami „senkié” (bár, ha ott találják a ház német, mazóviai, kasub
vagy sziléziai gazdáját, akkor kirabolják, mert nem közülük való). A
portyán szerzett dolgokat eladják, elcserélik, vagy a saját lakásukat rendezik
be velük.
Nem oszlanak társadalmi csoportokra, senki nem tartja magát különbnek
a többinél. Zabrálnak a háború előtti bűnözők, a munkanélküliek, a
munkások, parasztok, tanárok, hivatalnokok, háziasszonyok, úrinők,
lengyel és szovjet katonák.
Hányan lehetnek? Ezren, százezren, millióan? Hetven évvel később sem
tudjuk meg. A 21. századi kutatók szerint több indítékuk is volt:
kíváncsiság, szegénység, a németekkel szembeni bosszúvágy, erkölcsi
züllés, a háborúban kizökkent idő, kapzsiság, ravaszság. És a hagyomány.
Marcin Zaremba történész, a Wielka trwoga (A nagy félelem) című
könyv szerzője 2012-ben azt írja, hogy a fosztogatás mindig átmeneti
időszakban jellemző, amikor az előző hatalom már eltűnőben van, a
következő rezsim pedig még nem szilárdult meg. A rablás mindig a
válságok kísérő jelensége volt, egész Európában. Amikor bizonytalanná
vált a helyzet, a jobbágyok rátámadtak a kastélyokra, ha az úr meghalt, a
szolgái szétlopkodták a vagyonát, zavargások idején a városokban
kifosztották a boltokat és a raktárakat.
1934-ben hatalmas árvíz pusztított Lengyelországban. Az elárasztott
területeken mindjárt felbukkantak a fosztogatók. Az 1939-es német–lengyel
háborúban a menekülő vidéki lakosság vagyonából válogattak, Varsóban
pedig átfésülték a gyárakat és a raktárakat. A németek a háború első éveitől
sorra számolták fel a gettókat. A nyomukban rögtön megjelentek a
fosztogatók. A Honi Hadsereg hetilapja, a Biuletyn Informacyjny 1942.
szeptember 18-i számában azt írja, hogy a Varsó vonzáskörébe tartozó
Otwock, Rembertów és Miedzeszyn városkák lengyel lakossága „az
otwocki gettó felszámolásának emlékezetes napján e barbár tett után néhány
órával, éjszaka, stráfkocsikkal odagyűlt, és rabolni kezdte az otthagyott
zsidó vagyont. Mindent elvittek, ami csak a kezük ügyébe akadt, kivették az
ajtókat, ablakokat, polcokat, felszedték a padlódeszkát, a bútorokról,
ruhákról, fehérneműről nem is beszélve, amelyek elsőként estek a rablás
áldozatául. Honfitársak! A legmagasztosabb isteni és emberi eszmék
nevében felszólítunk benneteket: ne aljasuljatok sakálokká.”
ÁLLVA SZABADÍT FEL A BIZOTTSÁG
A fosztogatás legnagyobb hullámát azonban a felszabadulás hozta meg.

Lublinból 1944. július 21-én menekülnek el a németek, a Vörös Hadsereg
24-én érkezik. A megszállás szünetében a zabrálóké a város. Viszik az
állam- és magánvagyont, a vágóhíd és az irodák bútorait (a Lengyel
Nemzeti Felszabadító Bizottság3 hivatalnokainak nem lesz mire ülniük).
Augusztusban Lwówban vannak a fosztogatók, 1945 januárjában
Radomban, Krakkóban, Łódźban és minden olyan kisebb helységben,
amelyet szabadnak tekintenek. Elsősorban élelmet keresnek (betörnek az
üzletekbe, raktárakba, malmokba, szeszfőzdékbe, pékségekbe,
vágóhidakra), de minden mást is magukkal visznek, amit csak bírnak,
megesik, hogy lehúzzák az elesett katonák, halott civilek cipőjét.
Varsó bal partja ellen, amely 1945. január 17-én szabadul fel, a zabrálók
már másnap támadást intéznek. Az elnéptelenedett romtengert először a
Visztula bal oldalán fekvő falvak lakosai özönlik el, de mindjárt
csatlakoznak hozzájuk a jobb parti Praga4 városrész lakói, akik a folyó
jegén kelnek át.
A Życie Warszawy napilap szerzői január 20-án figyelmeztetnek: „A
kihalt házakban – mintha a föld alól bújtak volna elő – tömegével
portyáznak a rablók. Mindent ellopnak: a ruhát, ágyneműt, étkészleteket,
fazekakat, még a bútorokat is elviszik kézi kocsikon és a jó ég tudja,
honnan érkező társzekereken.” Az újságírók beszámolója február elejéről:
„Háztartási cikkekkel felpakolt nőket, könyveszsákok alatt roskadozó
gyerekeket, bútorokkal teli kocsikat húzó férfiakat látunk. Puha
karosszékek hullanak ki az ablakokon, egyenesen a piti tolvajok tárt
karjaiba.” 1945 júniusában a Życie Warszawy publicistái a fosztogatókat
hibáztatják a város elhúzódó újjáépítéséért: „Még mindig zabrálók ezrei
szaggatják ki az ablakokat, ajtókat, kapukat, mindenfajta vasalatot, zárat, a
vízcsapokat, a legkülönbözőbb szerkezeteket, bádogot, villanyvezetéket,
telefonzsinórt azokból az otthonokból is, amelyek még lakhatóak lennének.
Még mindig tömegesen kerül forgalomba a fosztogatásból származó
holmi.”
A „zabrálók” igazi eldorádója azonban az az országrész lesz, amely
nemrég még Németországhoz tartozott, és amelyet a propaganda
Visszaszerzett Vidékeknek nevez.
ARANYSZEGÉLYES LEVESESTÁL
Kiemelték a földből a ládákat. Az egyik tele volt lapos- és mélytányérokkal,
csészékkel, csészealjakkal, kancsókkal, tálkákkal. Mindegyik finom, szinte
áttetsző fehér porcelánból készült, és aranyszegély díszítette. Huszonnégy
darab volt belőlük. A másik ládát kristálypoharak és kristályüvegtálak
töltötték ki. „Neked egy tányér, neked is egy, neked egy csésze, neked
kancsó.” Egyenlően osztott mindent, még annak is, akit éjszaka rajtakaptak,
hogy titokban kihordja a magtárból a gabonás zsákokat (elemelték a létráját,
leesett a magasból, szerencséje volt – nem lett semmi baja –, de később,
büntetésből, ő hajt majd a karaván élén a befagyott, aknákkal teli
mocsáron).
Niusia a pincéből aranyszegélyes levesestálat, aranyliliomos fehér
tányért, füles kristályüveg kosárkát, szobortalpas só- és borsszórót hozott
ki. Gazdag németek lakhattak a házban.
Felrakodták a szánokra a zsákmányt. Az erős férfiak a bőrhuzatos
karosszékeket és a faragott komódokat. Niusia a kristályüvegeket, porcelánt
és egy szentképet, amelyen Jézus kopogtat a hívek ajtaján. Aki dunnát,
ágyterítőt akart, azt kötözte össze zsineggel, aki szőnyeget, azt csavarta fel,
aki csillárt, azt szerelte le a mennyezetről, aki ágyat, azt emelte a szánra.
Gabonát mindenki vitt (emberi fogyasztásra alkalmatlan volt, mert amazok
elindulás előtt petróleummal locsolták le, de disznónak, lónak még jó volt).
Az, akire mind hallgattak, az állóórát akarta elvinni, de kitört az üvege,
elgörbültek a mutatói. Niusia minden vágya a pianínó lett volna, de azt már
kirángatták az udvarra, a billentyűzete az átnedvesedett zongorafedél alól
vicsorgott kifelé. Látszott, hogy előttük is keresgélt itt valaki.
Niusia szülei megörültek a lányuknak, meg annak is, amit hozott.
Niusia nyolcvanhat évesen megállapítja:
– Így kaptam rá a zabrálásra.
KREDENC ÉS EGÉRFOGÓ
– Azt kérdezi, milyen érzés behatolni egy idegen házba, és vinni, amit csak
lehet? Megmondom magának, hogy jobb, mint egy kincstárba belépni, mert
a kincstárból semmit sem lehet elvinni, ide meg bemegy az ember, és viszi,
ami tetszik. Mint a mesében. Csipkefüggöny? Viszed, ha kell. Ha nem,
nem. Mész tovább. Kérdezi, hogy nem volt bennem félelem, ijedtség, hogy
idegen házba hatolok be? Nem, mert az ember valahogy olyan mohó volt.
És kíváncsi arra, hogyan laktak ott mások, hogy rendezték be a házaikat.
Ja, és minden a németeké volt. Velem nem tettek sok rosszat a németek a
háborúban, de emlékszem, amikor a parancsnokuk mise közben lóháton
csörtetett be a templomba.
Nem, nem éreztem, hogy tolvaj lennék, amikor a házaikat fosztogattam.
Hiszen az már nem volt senkié. De lengyel házba nem mentem volna. Arra
kíváncsi, hogyan különböztettük meg a német házat a lengyeltől? A német
házak téglából épültek, a mieink fából, az ablakuk is más volt, az
étkészletek is különböztek. Soha nem találkoztunk a háziakkal. De tudom,
hogy nemegyszer ott kuksoltak a pajtában. Ez veszélyes volt, de akkor nem
gondoltunk bele. A lovukat, tehenüket, disznajukat is megpróbálták
elrejteni előlünk. A pajtákban ketreceket építettek, és kívülről teletűzdelték
szénával, hogy ne látszódjanak az állatok. De ha a mieink megtalálták,
akkor vitték azokat is.
Mentem később is, vagy tízszer. A csapatunk összetétele változó volt,
néhány, vagy tíz-egynéhány kocsival mentünk, egyedül senki nem
merészkedett oda. Ment mindenki, aki csak akart. Kocsival vagy gyalog.
Akik először érkeztek, azok nyitották ki a szekrényt, vitték a stafírungot.
Vagyis az ágyneműt, a huzatokat, lepedőt, ágyterítőt. Mindjárt be is
rendezkedtek otthon, mint a császárok! Micsoda élet volt az a portyázóélet!
Egyik falutól a másikig mentünk, és néztük, hol van szemestakarmány.
Mert a legfontosabb az volt, hogy legyen mivel etetni a disznót, a tehenet,
hogy a lónak lehessen zabot adni. A többit az alkalom szülte. Tizenöt
kilométerre is elmentünk. Legtovább Oleckóig. A mieink közül volt, aki
Giżyckóig is elment, de én ott nem voltam. Nálunk főleg télen volt
portyázás, amikor a bakałarzewói tó befagyott, mert a hidat lerombolták. Ha
a jég beszakadt, rengetegen belefulladtak, lovastul, kocsistul. A tó fölötti
meredek hegyre sem tudtak mind felhajtani, úgyhogy ledobálták a szánról a
terheket. Halomban hevert ott a szekrény, a bútor, miegymás.
Értékes holmit soha nem találtam. Lehet, hogy a németek vitték
magukkal, de az is lehet, hogy az előttem járók találták meg. Hagytak
nyomokat maguk után – tűz égette lyukakat a szalonok padlóján,
bekormozódott mennyezeteket, betört üveget.
Egyszer egy kredencet akartam elvinni, de a szán már tele volt, nem fért
volna rá. Úgyhogy kitaláltam, hogy leszerelem az ajtaját, mert a nélkül
másokat már nem fog érdekelni. Aztán visszamentem érte. Szép volt, nagy,
fehér, olyan modernebb fajta. Még tojásfőző óra is volt benne. Meg sok
fiók.
A kredenccel választottuk le a konyhát a kisszobától. Aztán hoztam még
egy szobai tálalót is, gyönyörű, ívelt üveg oldala volt. Hoztam két világos
ikerágyat is, meg a hozzájuk tartozó éjjeliszekrényeket, két lámpával. A
lámpákat előttem senki nem vitte el, mert oda voltak csavarozva a
szekrénykékhez. Azokat a szép matracokat is elhoztam. Tudja, az ember
nem vett ám magához akármit. Ha valami nem tetszett, mentünk tovább. Az
egész lakásunkat így rendeztem be. Mert én nem feketézni vittem ám a
zsákmányt, hanem magamnak.
Egyszer apuval elmentünk egy pianínóért. Valaki mondta, hogy
Königsruhban – amit ma Dąbrowskiének hívnak, Olecko és Bakałarzewo
közt van félúton – a kastélyban látott egyet. Fogtuk magunkat és
elindultunk, még fegyver sem volt nálunk. Ketten toltuk le a pianínót
apuval az emeletről egy szem szállítógörgőn. Fekete, faragott hangszer volt,
a két oldalán sárgaréz gyertyatartókkal.
Oleckóban is voltunk apuval. Belépünk egy boltba, hát csupa kis házikó
áll ott. Olyan harminc centi magasak, negyven centi szélesek. Apró
falécekből készültek, emeletesek voltak, tetejük is volt. Nem tudtam, mire
valók. Otthon megnéztük apuval, és kiderült, hogy egérfogók voltak!
A portyázásnak negyvenhatban lett vége, mert idejöttek
Lengyelországból az emberek, és elfoglalták a házakat. De a rendőrök már
korábban meg-megállították a fosztogatókat, és elvették tőlük, amit találtak.
De nem az államnak adták ám, hanem megtartották maguknak. Az egyik
rendőr öt tehenet szedett így össze magának, és még hozott nekünk kettőt,
hogy ott álljanak nálunk az istállóban. De amikor apu megtudta, hogyan
kerültek hozzánk, megmondta neki, hogy vigye el. Nem akart közösködni a
tolvajjal, aki meglopja az embereket.
VEZETÉKEK, SÍNEK, BICIKLIK
A fosztogatók paradicsoma: a Visszaszerzett Vidékek, vagyis azok a

tartományok, amelyek ezentúl Lengyelország részét képezik. A régi
tulajdonosok már eltűntek, az új hatalom még nem alakult meg. A németek
közül, aki tudott, elmenekült a már nem létező Harmadik Birodalom
belsejébe, akik maradtak, várták, hogy a győztesek megkönyörüljenek
rajtuk, és elhagyhassák az országot.
Az elsők az oroszok. Lopnak, mert lophatnak, mert jár nekik.
Törvényesen, szinte már hivatalból zabrálnak. A Vörös Hadsereg
különleges alakulatokat állít a szervezett fosztogatás irányítására. Amerre a
lábuk lép, ott kő kövön nem marad. Övék az erő, a hatalom és a logisztika.
Egész gyárakat szállítanak el – ha egy gép nem fér ki a gyárkapun,
lebontják a falat (az oleśnicai gőzmozdonyjavítóból 4835 tonna gépet
visznek el). Leszerelik a toronyórákat (volt egy korabeli vicc az órát cipelő
szovjet katonáról, aki így sóhajtozott: „Nehéz órákat élünk”5). A vasúti
síneket a talpfákkal együtt szaggatják ki a helyükről. Sziléziából és
Pomerániából 866 kilométernyi keskeny nyomtávú vágányt visznek el.
Wrocławban kiürítik a részben már lengyelek lakta kerületeket, hogy senki
ne zavarja őket a rablásban. A sziléziai hőerőművekből tizenkilenc turbinát
visznek el, Gliwicéből gyárak, kórházak, szivattyútelepek és a városi
vágóhíd berendezéseit. Könyvekből raknak tüzet, és megisszák a
könyvtárak, orvosi egyetemek, kórházak polcairól ellopott, alkoholtartalmú
vegyszereket. Vagonokba rakodják a kilincseket, fűtőtesteket, kiszaggatják
az épületek falaiból a vezetékeket, csapokat, vécéket. Marhacsordákat
hajtanak el. De nem csak a Visszaszerzett Vidékeket fosztják ki: mindent
elvisznek, ami a kezük ügyébe kerül, akár Łódźban vagy Poznańban is.
Előfordul, hogy ezek a javak már a kiszerelés közben tönkremennek,
vagy mellékvágányon felejtve rozsdásodnak az esőben, és soha, senki nem
jön vissza értük.
Ha az oroszok valamit nem lophatnak el, akkor megsemmisítik. Iława
városát, amelyet elkerült a pusztítás, 1945. április 20-án, Hitler
születésnapján égetik hamuvá. Legnica óvárosát a háború befejezésének
napján gyújtják fel.
1945 márciusában az Ideiglenes Kormány szerződést ír alá az orosz
seregek főparancsnokságával, amelynek értelmében az oroszok szabadon
rendelkezhetnek a német vagyonnal, azzal is, amely a Lengyelországnak
ítélt területeken található. A jogszabályok értelmében járnak el, ha elviszik.
A Szovjetunió csak 1945. augusztus 16-án írja alá egyezményét az
Ideiglenes Nemzeti Egység Kormányával a németek okozta károk
megtérítéséről, és csak ekkor mond le arról a jogáról, hogy egész
Lengyelország területén rendelkezhessen a német vagyonnal. A
vöröskatonák azonban nem törődnek a szerződéssel, és továbbra is visznek
mindent, amit csak lehet.
Egy 1947-es orosz becslés szerint a Lengyelországnak átadott német
területeken 1945. augusztus 2-áig 235,5 millió dollár értékben szállítottak el
anyagokat és készülékeket. Németország szovjetek által elfoglalt részéből
felmérésük szerint 79,1 millió dollár értékű gépet és anyagot szállítottak el.
SZÉP TEHÉN AZ ÚTSZÉLEN
Az örökké részeg szovjet katonák saját szakállukra is fosztogatnak.

Olyanok, mint a felügyelet nélkül maradt gyerekek a játékboltban. Biciklin
jön valaki az úton. Megtetszik nekik a bringa? Már viszik is. Szép tehén áll
az útszélen? Az is az övék lesz. Lengyel vagy német lakás – nincs
jelentősége. Mindenütt otthon érzik magukat, fegyverrel céloznak a
tulajdonosokra, kotornak a fiókjaikban, átkutatják a kamráikat,
bekukucskálnak a matrac alá. A karkötő, a lekvárosüveg és a hálóing értéke
azonos a szemükben. Előfordul, hogy búcsúzóul megerőszakolják az
asszonyt, a férjét pedig lelövik.
A rablott holmit italra cserélik el, vagy hazaküldik. 1944 decemberétől
havi egy ötkilós csomagot adhatnak fel, a tisztek tízkilósakat.
A kárvallott lengyelek a rendőrséghez fordulnak. Gdański rendőrök
1945. júniusi jelentése: „A Vörös Hadsereg ismeretlen tettesei megtámadták
Wejherowo falu rendőrparancsnokának lakását. Élelmiszert és ruhát
raboltak, majd elmenekültek. A tetteseket nem fogták el, az esetet
jelentették a Vörös Hadsereg hadparancsnokának, aki eljárást indított az
ügyben.” Októberi jelentésük: „Számos rablásról kaptunk jelentést, amelyet
szovjet katonák követtek el az átvonulás során.”
A lengyel hatóságok tehetetlenek. Nem ítélhetik el hivatalosan a győztes
hadsereget. Ezért a fosztogató szovjeteket hadiszökevényeknek vagy a
hadsereg maradékának nevezik. A bűntetteikről készült jelentéseket
titkosítják. A szovjet hadparancsnokok különbözőképpen járnak el. A
fosztogatáson ért katonák különböző büntetéseket kapnak, az egynapi
zárkától a halálbüntetésig.
HAROSIJE SZAPOGI
Hirdetést adok fel a Gazeta Wyborczában: 1945-ös visszaemlékezéseket
keresek. Ewa Prussak válaszol. Vászonba kötött, szakdolgozatra
emlékeztető könyvben tartja apja, Wiktor Kaźmierowicz emlékiratait. Egy
időre kölcsön is adja nekem a feljegyzéseit.
Kaźmierowicz, a Honi Hadsereg katonája 1945-ben egy érettségivel a
zsebében Közép-Lengyelországból a wrocławi egyetemre utazik tanulni. „A
vonatunk vánszorgott – írja évekkel később –, egyszer csak a vágányok
mellett mintha lebegő szikrákat vettünk volna észre, amelyek gyorsan
közeledtek felénk. A szikrák a szovjet katonák égő cigarettái voltak.
Zsákmányolni indultak. Az egyikük az ütközőn mászott felfelé. Megfogta a
lábamat, matatni kezdett a cipőmön. Harosije szapogi, davaj (Jó csizma,
add ide) – mondta. Belerúgtam a másik lábammal. A katonák ellepték az
egész vonatot, mint a férgek. Ha nem jutottak be, a tetőn randalíroztak.
Szabad kezükben az emberektől elvett bőröndöket, batyukat cipelték. Orosz
káromkodásokat hallottunk. A vonat gyorsított, és most már robogott a sötét
éjszakában. A kirabolt emberek kiáltásai egyre hangosabbak voltak. A
helyzet egészen elfajult. Egyszerre azonban minden elcsendesedett.
Állomásra érkeztünk. Kalisz volt az. A vonat megállt, a kivilágított peronon
néhány vasutast és egy nagy NKVD-alakulatot láttunk. Körbevették a
vonatot, és hajtóvadászatot indítottak az éjszakai portyázók ellen. A
legtöbbet elfogták. Leszálltunk a peronra, és néztük a szemünk elé táruló
jeleneteket. Az elfogott, lefegyverzett katonákat NKVD-sek vezették. Azok
meg úgy mentek, mint a kezes bárány, lehajtott fővel, kezükben a rabolt
zsákmánnyal. Sorba állították őket, a rabolt holmit a lábuk elé kellett
tenniük. Többtucatnyian lehettek. Köréjük gyűltek a kirabolt, felháborodott
emberek. Sokan zakó és cipő nélkül voltak. Mindenki kereste a holmiját.
Azután fedett kocsik érkeztek, és az NKVD-sek elkezdték begyömöszölni a
kocsikba az elfogott katonákat. Volt, aki engedelmesen, ellenállás nélkül
ment. Mások védekeztek, szabadulni próbáltak, megvetették a lábukat.
Megkérdeztem a mellettem álló vasútőrt, mit ellenkeznek annyira. Kiderült,
hogy az NKVD-sek példát statuálnak, és a találomra kiválasztott katonákat
– hozzávetőlegesen minden tizediket – agyonlövik az állomásépület mögött,
és a vasútőröknek kell eltakarítaniuk a hullákat.”
A ZABRÁLÓ SZAKSZERVEZET
Az oroszokat a lengyel fosztogatók hömpölygő hulláma követi a
Visszaszerzett Vidékre. A propaganda úgy mutatja be Alsó-Sziléziát és az
egykori Poroszországot, mint a Kánaánt, ahol mindenkire bútorozott
luxusvillák várnak, az utcákon pedig a németek által otthagyott kincsek
hevernek. A Życie Warszawy így ír 1945 júniusában: „Olsztyn és Elbląg
udvarain, utcáin, terein halomban hevernek a használati tárgyak.
Járműalkatrészeket is találni, rengeteg ruha is van a romok között, amelyek
még használható állapotban vannak, de már nem számítanak értéknek a
gyors hasznot remélő fosztogatók szemében. Hát még a sérült bútorok,
konyhai edények, háztartási berendezések! A toll is hegyekben áll a
lépcsőházakban.”
A legtöbb fosztogató kiskereskedő. Hússzor-harmincszor is
megfordulnak a Visszaszerzett Vidékeken, viszik magukkal, amit csak
sikerül begyűjteniük, és olyan mennyiségben, amennyit elbírnak. Egy
részük az Orbis utazási iroda autóbuszjárataival közlekedik, melyeket a
köznyelv csak zabrabusznak hív.
De vannak olyan fosztogatók is, akikből nagykereskedő válik, és egy
bizonyos árutípusra összpontosítják tevékenységüket, amelyre megrendelést
kapnak. Vannak olyanok, akik kávéfőzőket, kávédarálókat, tányérokat,
csészéket, éttermi és kávézói konyhafelszerelést továbbítanak Gdańskból és
Wrocławból a varsói vendéglátó egységeknek. Vannak gyógyszerszakértők,
akik végigjárják az elhagyott patikákat, majd az egész országban, piacokon
értékesítik a gyógyszereket. Vannak könyvrablók, képrablók, szoborrablók,
autóalkatrészekre szakosodott fosztogatók. A katowicei Posta- és Távíró
Igazgatóság dolgozóinak egy csoportja telefonhálózatokban utazik.
Egy wrocławi lakásban lakberendezési nagyker működik. „A lakás
padlóját vastag rétegben borították az egymásra fektetett szőnyegek. A
falakhoz különböző értékű festményeket, állóórákat, faliórákat, kar- és
zsebórákat támasztottak, a szomszéd szobában több zongora állt” – írja
memoárjaiban Joanna Konopińska, aki 1945-ben költözött Wrocławba.
Majd folytatja: „Sok ilyen ember [fosztogató] utazik ide; összeszedik, amit
csak tudnak, és mennek tovább. […] Szájról szájra terjed egy versike:
»Érdekvédő, jól szervezett – a zabráló szakszervezet.«”
A fosztogatás a hivatalnokok, magas rangú katonatisztek és államvédelmi
tisztek mellékjövedelmét képezi, akiket rendfenntartás céljából küldtek a
nyugati vidékekre. Éhbért kapnak, ezért gyakran előfordul, hogy otthagyják
az állásukat, és nekifognak a zsákmányolásnak. Megesik az is, hogy
megmaradnak a tisztségükben, de egyik szolgálati lakásból a másikba
költöznek, miután az előzőt sikerült teljesen kiüríteniük. Van, aki egy
vagyont keres a fosztogatással. Faustyn Grzybkowski alezredesnek, a
Wrocławi Államvédelmi Hivatal fejének a következőket sikerül
beszereznie: egy gyémántokkal kirakott diadémot, egy huszonnégy karátos
aranyrudat, huszonnégy darab aranymárkát, néhány gyémántos brosst és
hatvanöt aranyékszert. Antik bútorokat, bundákat, ruhákat is lop. Az
eltulajdonított értékeken osztozik a feletteseivel.
Kazimierz Brandys író egy találkozó élményét hozza magával sziléziai
utazásából. Z. igazgató C. városban azzal fogadja, hogy csak a Szilézia
iránti szeretet tartja itt, ezért képes ilyen áldozatokra. „Angol gyapjúöltönye
és pecsétgyűrűi felkeltették a gyanakvásomat; a lakásban, vagyis inkább
villában, amelyet elfoglalt, káprázatos keleti kényelem volt, milliók néztek
le minden falról, sarokból. […] Véletlenül tudtam meg, hogy a helyiek
zabrakirálynak nevezik.”
Wrocław új központja a szaberplac, vagyis a zabrapiac lesz. Első
működési helye a Matthiasplatz (későbbi lengyel nevén a plac św. Macieja),
később a plac Grunwaldzkira6 helyezik át. Kizárólag cserekereskedelmet
folytat. „A pénznek nincs értéke” – jegyzi fel Konopińska.
A németek itt cserélik el maradék tulajdonukat, jórészt élelemre. A
szovjet katonák órákkal kereskednek. A Jugoszláviából, Franciaországból
vagy Görögországból németországi kényszermunkára hurcolt emberek, akik
még nem tértek vissza saját hazájukba, festményekért evőeszközt, vázákért
tükröket, rókagallérért gramofont adnak. Magas az élő macska, nyúl és
csirke ára. A leggyakrabban azonban lengyeleket látni. Vannak olyanok,
akik letelepedtek Wrocławban, és a romok közt talált holmikkal
kereskednek. És olyanok is, akik zabrabusszal vagy vonattal járnak ide, és
nem éri meg nekik azon hurcolni a varrógépeket, írógépeket, kádakat,
gázkályhákat, műemlék oltárokról letört szentszobrokat, úgyhogy valami
hasznosabbat keresnek helyettük.
Egy Lwówból érkezett lengyel matematikus, Hugo Steinhaus szerint a
wrocławi szaberplac „Európa legnagyobb ócskasághalmaza Európa
legnagyobb tégla- és romhalmazán.”
VARSÓBAN NINCS ELÉG TÉGLA?

Wrocław a hivatalos fosztogatás kincsesbányája. Senki nem hiszi el, hogy a
Visszaszerzett Vidékek végleg lengyel kézen maradnak. Úgyhogy jobb
onnan elvinni mindent, amit csak lehet, amíg még van rá idő. A város
vezetősége az egész országból kapja a kérvényeket, hogy adjon a
hiánycikknek számító dolgokból.
Nincs bútor a varsói egyetemeken? Hozzunk Wrocławból.
Az egész nép építi fővárosát? Wrocław küld Varsónak téglát saját
lebontott épületeiből, továbbá 25 villamoskocsit és 35 pótkocsit,
gázlámpákat, sőt, még gyógyszerkészítményeket is juttat a fővárosba.
„Vajon Varsóban nincs elég tégla az elbontott házakból, azért kell ilyen
messziről odaszállítani? […] Az ul. Oławskán síneket fektettek le, hogy
vagonszámra vihessék a habarcstól megtisztított téglát” – írja naplójába
Konopińska. Közben olyan épületeket is lebontanak, amelyeket gond nélkül
meg lehetett volna menteni, ám a wrocławi műemlékek díszes elemeit a
varsói óváros tervezett újjáépítésére szánják.
Nincs elég zongora a krakkói konzervatóriumban? Wrocławban van,
adjon Wrocław.
A későbbiekben Wrocław is nyomtat majd újságokat, könyveket, de
egyelőre a fővárosba küldi a rotációs nyomdagépeit. Azokon készül az
Express Wieczorny hírlap. A Pionier című wrocławi újság 1945
októberében azt írja, hogy a nyomdagépekkel Wrocław ajándékozta meg a
fővárost.
Az alsó-sziléziai múzeumok és templomok műtárgyai szétszóródnak az
egész országban. Elsősorban Varsóba kerülnek, de Poznań, Krakkó, Gdańsk
sem veti meg a műkincseket. Egész Lengyelország számít a Visszatért
Vidékek „ajándékaira”. A świdnicai (schweidnitzi) városbírók kardja a
Kielcei Nemzeti Múzeumba kerül, a Ząbkowice Śląskie-i (frankensteini)
kályhacsempe-gyűjtemény a Malborki várba, a dzierżoniówi (reichenbachi)
pékek céhedénye Słupskba, a staniszówi (stonsdorfi) Reuss-kastély
műtárgyai és műbútorai varsói és krakkói múzeumokba. Alsó-Szilézia és
Opole műgyűjteményeit 28 tehervagonra és 118 teherautóra pakolják fel.
Hetven évvel később Szilézia megpróbálja visszaszerezni az elszállított
javakat, de vállalkozása nem tűnik túl sikeresnek.
A wrocławi állatkertben háromszáz állat élte túl a háborút. Ők is
„visszatért vagyonnak” számítanak. Joanna Konopińska szerint:
„Mostanában azt mondják, hogy a megmaradt állatokat a poznańi
állatkertbe küldik.” Moritz, a csimpánz Łódźba utazik, Lola, a nőstény
medve Krakkóba, Bärbel zsiráf és Lorbas víziló Poznańba, Beste
bölénytehén Łódźba, majd Białowieżába.
A SZÜKSÉGES ROSSZ
A felszabadulás utáni hónapokban a lengyel hatóságok szemet hunynak a

fosztogatás felett. Nem tudnak élelemmel, ruhával, bútorral ellátni
mindenkit. Szükséges rossznak tartják, hogy a lengyelek önerőből teszik
meg ugyanezt.
Az újságok még mindig elítélik a fosztogatókat, de az is előfordul, hogy
mentegetik őket. Kritikájuk pedig gyakran iróniában merül ki. 1945
májusában a Przekrój hetilap Karol Szpalski gúnyversét hozza le:
„Találkoztam ma reggel egy fazonnal, / ki a zabrálás szót forgalomba
hozta. / Honnan szerezte ezt a szép szót – kérdem. / Elzabráltam – kacsintja
válaszképpen.” Júliusban az újság Gwidon Miklaszewski karikatúráit közli.
„Ó, igen, a férjem igazán szépen gondozza az otthonunkat! Már minden itt
van nálunk, ami Wrocławban érdekes volt” – mondja a zöld ruhás, kövér
figura.
Közben viszont változik a közhangulat. 1945. november közepén a
kormány hivatalosan bűncselekménnyé nyilvánítja a fosztogatást. A hónap
végén Edward Osóbka-Morawski, az Ideiglenes Nemzeti Egység
Kormányának miniszterelnöke köriratot ad ki, amelyben elítéli és szigorúan
megtiltja a nyugati országrészek javainak elszállítását, hiszen ez a
cselekmény az érkező lengyel telepeseket károsítja meg. Ezután minden
csak Bolesław Bierut elnök személyes jóváhagyásával szállítható el a
Lengyelországnak ítélt területekről. A központi hivatalok minden más
engedélye érvényét veszti.
A fosztogatási hullám nem áll meg azonnal, bár az ereje lassan
alábbhagy. De még mindig előfordul, hogy a lopott javak a hivatalosan
szállított áru közé rejtve, vagy gyászmenet koporsói között haladva jutnak
ki az országrészből.
Az igazi zabraláz 1946 nyarán ér véget. A rendvédelmi szervek egyre
több razziát szerveznek a pályaudvarokon, elkobozzák a feketeárut a
piacokon és vásárokon, sőt, az is megesik, hogy lakásokból viszik el a
máshonnan „organizált” bútorokat és értékes tárgyakat (amelyeket jogos
tulajdonosaik akkor kapnak vissza, ha igazolni tudják, hogy az adott holmi
még a háború előtt az övék volt). A tetten ért fosztogatók olykor börtönbe
kerülnek, vagy közmunkát kell végezniük a romeltakarításnál, útépítésnél.
Különben is egyre nehezebb üres lakásra, házra bukkanniuk. A
Visszaszerzett Vidékek lassan benépesülnek.
TŰZVÉSZ
A háború befejezésének napján Niusia apja Bakałarzewo környékén séta

közben taposóaknára lép, és a helyszínen életét veszti.
Utána évekig Niusia lesz a helybeli kántor.
Hamarosan férjhez is megy. Ötvenhat évvel később megözvegyül.
A közeli Aleksandrowo környékét óhitűek lakták. Még Niusia apja
vásárolt tőlük egy faházat, amely a hatvanas évek végén kigyullad. Porrá ég
benne az a modernebb fehér kredenc, meg a szép, íves oldalú asztali tálaló,
az ikerágyak, a kristályüveg kosárkák, a königsruhi kastély emeletéről
lecipelt pianínó és az ajtón kopogtató Jézusról készült kép. A tűzvészből
Niusia csak az aranyszegélyes fehér levesestálat mentette meg, amelyet
1945 egyik téli napján a földből ástak ki egy nagy téglaház pincéjében. A
ház udvarán pajta volt, és magtár, a gyümölcsösben méhes.
A fejezet megírásában közreműködött: Karolina Oponowicz

1945. FEBRUÁR
▪ Włodzimierz Nałęcz Gembicki tábornok keresi

sógornőjét, Maria Nałęcz Gębickát és kislányát, Basiát,
címe: Sokołów Podlaski.
▪ A Varsói Fővárosi Zsidó Hitközség hírül adja, hogy új

helyen, a Targowa 41. sz. irodahelyiségben indította újra
tevékenységét.
▪ Toalett-tükrök, zsebtükrök. Nagykereskedés. Granica

Üvegesműhely. Grochowska 105.
Życie Warszawy, 1945. II. 2.
▪ A XXIV. Kerületi Polgári Bizottság (ul. P. Skargi 20)

kultúrotthonának vezetősége értesíti Targówek városrész
lakóit, hogy a kultúrotthon helyiségében működik a
könyvtár. Beiratkozás mindennap.
▪ Állami zászló varrására alkalmas fehér és piros anyag

eladó. Cím: Kawęczyńska 18.
▪ Ügyvéd tógát, polgári törvénykönyvet vesz, írógépet

kölcsönöz. Wileńska 27.
▪ Azonnal veszek teherriksát, esetleg elektromosat. Név és
cím a szerkesztőségben, ul. Grochowska 194.
▪ A Posta- és Távíróigazgatóság felszólít mindenkit, hogy

adják vissza a Warszawska utcai és egyéb kirabolt
épületeiből jogtalanul elvitt bútorokat, gépeket és egyéb
irodai felszerelést.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. II. 6.
▪ Nagyobb mennyiségű cipőkrémet eladok, üzlettársat

keresek. Értesítési cím: Kawcza 60.
▪ Értesítem szüleimet, Stanisław Orlikowskit és Anna

Orlikowskát (lakh. Włoszczowa, ul. Sienkiewicza 21.), hogy
élünk. Várunk, vigyetek magatokkal. Marta Świderska,
Varsó, Praga, ul. Białostocka 6.
▪ Grottné keresi kisfiát, Wiesław Grottot, 1 éves és 5

hónapos volt, amikor 1944. augusztus 7-én a Chłodna utcán
egy német kiragadta apja kezéből, és egy idegen nőnek adta.
Haja szőke, szeme fekete, ruhája két kising, kék-fehér csíkos
blúz, sötétkék pulóver, hosszú, fehér kisnadrág, ugyanolyan
fehér gyapjúkabát és fehér karimás kék sapka volt. Praga,
Radzymińska 51, Władysława Grott.
▪ Az Élelmezési Osztály tájékoztatása: az

élelmiszerjegyeket kiegészítő gyermekjegyekre egyenként
100 (száz) gramm vaj vásárolható 16,50 zloty
kilogrammonkénti áron. A vajat fokozatosan, a
szállítmányok érkezésének megfelelően osztják ki. A
jelenlegi tartalék körülbelül nyolcezer gyermek fejadagját
biztosítja.
▪ A lengyel YMCA megnyitotta testnevelési és higiéniai
osztályát. A legszélesebb néptömegek számára válik
lehetővé a testedzés és a forró vizes tusolás. Katonai és civil
csoportok feliratkozása a titkárságon, Krakkó, Krowoderska
8., napközben 9 és 13 óra között. Az YMCA uszodája
napokon belül megnyílik.
▪ Hamarosan megjelenik a majdaneki gyilkosok peréről

készült brosúra 150 000-es példányszámban. A perre tavaly
novemberben került sor Lublinban.
▪ A Lengyel Rádió a napokban családkereső postaládát nyit.

Ingyenes bejelentés: Lengyel Rádió, Targowa 63. A Lengyel
Rádió tartalomtól függetlenül minden hirdetést ingyenesen
fogad.
▪ Légy Te is a Tengeri Liga tagja.

▪ 1945. II. 5-én Lublin és Garwolin között elveszett egy

zöld hátizsák. A hátizsákban egy női táska volt, benne a
hadiesemények során elveszített gyermekről maradt
fényképek. A fényképeket az alábbi címre kéretik elküldeni:
Wiktor Grosz ezredes, Włochy, ul. Moniuszki 39.
▪ A Lengyel Közt. Elnökének a háború esetén előírt tárgyi

szolgáltatásokról szóló, 1939. III. 16-i határozata alapján
elrendelem a következőket:
1. 1945. II. 20-áig minden házmegbízott 1 db juta (nem
papír) zsákot ad át a Polgári Bizottságoknak.
▪ Varsóban jelenleg 24 üzemi konyha működik, melyek
naponta több mint 8000 adag ételt adnak ki. 5 pékséget is
üzembe helyeztek. Folyó év február 20-ától a működő
pékségek száma jelentősen emelkedik majd.
▪ Minden varsói labdarúgó jelentkezzék az alábbi címen:

Varsói Rendőr-főparancsnokság, Targówek, ul. Oszmiańska
23 (iskola) Sportügyi Csoport.
▪ A Minisztertanács érvényteleníti Zygmunt Włodarczyk, az

Uzsorakamat és Háborús Spekuláció Üldözési Osztály
ellenőre számára kiállított belépési engedélyét, valamint a
Varsó-Praga területén működő ipari és kereskedelmi
vállalatok ellenőrzésére vonatkozó engedélyét. Kérjük a
megtalálót, juttassa vissza az iratokat a Minisztertanácshoz,
ul. Śnieżna 4. Figyelmeztetés: az iratokkal visszaélés
történhet, mely bűncselekménynek minősül.
▪ Az élelmiszergyárak újbóli üzembe helyezése nyomán

még ebben a hónapban vegyes gyümölcsíz lesz jegyre
kiosztható. A következő napokban személyenként fél kg
fagyasztott hal is kiosztásra kerül.
▪ Varsó-Praga Kerületi Hivatalának rendelete: 1. minden

kutyát megkötve kell tartani, a sétáltatott kutyákat pedig
biztonságos szájkosárral kell ellátni, és pórázon kell vezetni.
A gazdátlan kóbor kutyákat a rendőri és katonai szervek
ártalmatlanítják (megölik). 2. A rendelet Varsó-Praga egész
területén 3 hónapig érvényes. Donat Grądzki állatorvos.
▪ A háború előtti, reprezentatív, több mint 30 tagú, Wacław

Lachman prof. polgártárs vezénylete alatt működő Hárfa
Férfikar tagjai jelentkeztek a Művelődési és Művészeti
Osztályon. Az énekkar felszólítja szétszórtan élő tagjait,
hogy jelentkezzenek az énekkar házigazdájánál (ul.
Francuska 8, Saska Kępa). Várjuk továbbá új, rutinos
énekesek jelentkezését, hogy a kórus létszáma teljes legyen.
▪ Az Igazságügyi Minisztérium közli, hogy 1945. február

22-én Lublinból Varsóba tette át székhelyét, és a Wileńska 4.
sz. alatt vezeti hivatalát.
▪ A lengyel adóhatóság újra a háború előtti adótörvényeket

alkalmazza, és felszólítja az adózókat aktuális
adókötelezettségeik határidőn belüli befizetésére, valamint
adóhátralékaik törlesztésére. Az adófizetés terén háborús
kedvezménynek helye nincs.
▪ Ma, II. 27-én, kedden a Képzőművész Kávéházban Jan

Sztaudynger7 olvassa fel részben Lublinban írt Párizsi
költeményét.
Gazeta Lubelska, 1945. II. 27.
Jég
– Hilfe! Hilfeeeee! Emberek, álljanak meg! Segítsenek! – a vastagon

bebugyolált, vézna kis alak a fa cipőtalpain csúszkálva siet a jégen a
négylovas fogathoz. – Rian a jég, süllyed a szekerünk. Alámerülnek a
lovaink. A szekéren van az apám, a beteg anyám, a testvéreim! Adják ide
egy kicsit a két lovukat, hogy kihúzzanak.
– Olyan időket élünk, hogy mindenkinek egyedül kell boldogulnia! –
vigyorog a fiúra a bakon ülő férfi, és a lovak közé csap. Vágtába kezdenek.
Loccs.
Egyenesen a lékre hajt. Bugyog a víz. Eltűnik benne a kocsis a
nevetésével, kocsijával, feleségével, gyerekeivel, ingóságaival, négy
lovával együtt.
Csend van. Szállingózik a hó. A vastagon bebugyolált, vézna fiú érzi,
ahogy a könnyei az arcára fagynak. Sarkon fordul, és szalad a családjához
segíteni.
Nem tudom, van-e jogom mindehhez. Hogy úgy tegyek, mintha tudnám,
hogyan történt. Mindenki el tudja képzelni, milyen a fagy, szállok vitába
önmagammal. De éreztem-e valaha olyan fagyot, amelyben az ember orra,
füle, ujjbegyei gipszszerűvé fehérednek és keményednek? Vagy olyan
fagyot, amelyben a tollpaplanba csavart kisbabák jégcsapokká merevednek,
a nagyobb gyerekek – a három-, négyévesek – pedig vastag vánkosok
között ülve lassacskán halálra fagynak? Ha néhány kilométert haladsz, a
testhőmérsékletük néhány fokkal lehűl. Ha tíz-egynéhány kilométerre
vergődsz el, már csak egy aprócska hullát találsz a takaróid között. Ott kell
hagynod az úton. Minek is vonszolnád tovább magaddal?
Hát nem. Nem ismerek ilyen fagyot.
A havat viszont már mindenki ismeri, próbálom győzködni magam.
Tejfölsűrű. Ha egy pillanatra leveszed a szemed a szekéren előtted
himbálózó lámpa fényéről, véged, mert eltévedtél. És biztosan nem láttál
olyan vastagon befagyott vizet, ami elbírja a lovas kocsikat, szánokat.
Százszámra, ezerszámra. Sőt, a tankokat, teherautókat is.
Talán még ismerem is az ilyen havat és jeget. De soha nem üvöltöttem
kétségbeesetten a lék felett, amelybe egy perccel korábban zuhantak bele a
gyerekeim. Úgyhogy nem tudom, van-e jogom azt mondani, hogy el tudom
képzelni, milyen volt 1945 tele.
De még nem jött el az a hó, az a fagy. Egyelőre 1929-et írunk, tart a

világválság, amely hamarosan a csúcsra juttatja az ausztriai születésű nácit,
Adolf Hitlert, Henseleinéknek pedig megszületik a vézna, szívbeteg kisfia.
Werner lesz a neve.
Az anyja neve Elisa Helena, és ő a világ legjobb anyukája. Eltelik még
egy kis idő, amíg meghal tífuszban a gotenhafeni (gdyniai) kórházban.
Egyelőre magához öleli a kisfiát, és mindennap imádkozik az egészségéért.
Evangélikus, és nagyon vallásos – Isten nélkül egyetlen étkezésre vagy
fontos eseményre sem kerülhet sor a családban. Régen gyári munkás volt,
de amióta sorra születnek a gyerekek, háziasszony lett belőle.
Werner apja, Heinrich Adolf mindent megtenne a szeretteiért. Erején
felül dolgozik a gyárban. Nehéz terheket cipel, fáj a háta. Szereti meglepni
a feleségét és a gyerekeit. Valamelyik nap egy szatyor friss zsemlével küldi
hozzájuk a pékinast. Máskor moziba vagy körhintázni viszi őket. Eltelik
még egy kis idő, mielőtt azt mondja a gyerekeinek, hogy fogják meg
egymás kezét, és ugorjanak a kútba.
Mülheimben vagyunk, a Ruhr-vidéken. Werner szülei kelet-
poroszországiak, de az ő szüleik nem akarták, hogy a gazdag Schumannék
lánya, Elisa hozzámenjen a szegény Heinrichhez, úgyhogy a szerelmesek
elmenekültek Németország nyugati részébe, ahol a rokonaik éltek, és 1927-
ben megesküdtek.
Werner a második gyerekük. Van már egy fiuk, Karlheinz, aki 1927-ben
született. Még eltelik egy kis idő, amíg Henseleitéknek még kétszer két
ikergyerekük születik.
Adolf Hitler Hindenburg elnökkel parolázik, és német kancellár lesz, ég a
Reichstag, Werner pedig négyéves, és a bátyjával együtt figyel kifelé az
ablakon. 1933-at írunk. Emberek futnak végig az utcán, rendőrök a
nyomukban, lövések, kiabálás: Halt! A szülők leemelik őket az
ablakpárkányról, azt mondják nekik, feküdjenek a padlóra. Werner hallja,
ahogy az apja megjegyzi, rossz idők járnak, és a tömegben észreveszi a
testvérét, Ottót, aki nem támogatja az új kormányt. Otto bácsi másnap egy
rakás könyvvel bukkan fel náluk. Werner apja a szekrény mélyére rejti a
könyveket.
Máskülönben Werner boldog gyerek. Kétszer is meglátogatják Kelet-
Poroszországban a nagymamát (rengeteg játékot és édességet kap tőle).
Imádja a karácsonyt, amikor a szülei éjszaka díszítik fel a fát, és aláteszik
az ajándékokat. Szereti az iskoláját, ahol a tanító bácsi így hívja be őket a
szünetről: „Kedves gyerekek! Megkezdődött az óra!” Jól tanul. Elsajátítja a
biciklizés nehéz tudományát (apuka magához öleli, és elmondja anyának,
mennyire büszke a kisfiára).
Télen megesik, hogy hó van, és fagy, de olyan enyhe, hogy senki nem
törődik vele.
Apa nem megy többet a gyárba. Azt mondja a családnak, hogy biztos
nemsokára meghal, annyira fáradt. „Ideje visszamenni Kelet-
Poroszországba” – jelenti ki. A fiúk összecsomagolják a játékaikat, a szülők
a többi holmijukat, és felszállnak a vonatra, amely Gdańskon át egy apró
állomásra, Insterburgba (Csernyahovszkba) viszi őket. Elbúcsúznak a
szomszédoktól, a rokonoktól, a barátoktól. Sokan sírnak. Amikor a vonatjuk
áthalad Lengyelországon, a szülők elmagyarázzák a gyerekeknek, hogy
ebben az országban is ugyanolyan emberek élnek, mint Németországban –
van, aki jó, van, aki rossz.
1937-ben történik mindez, amikor az egész világ figyelmét a Hindenburg
léghajó katasztrófája köti le, amely porrá égett a levegőben, Adolf Hitler
pedig titokban azon igyekszik, hogy nagyobb életteret (Lebensraum)
biztosítson a felsőbbrendű fajnak (Herrenvolk).
Amikor két év múlva ugyanez a Hitler hatalmas háborúba kezd,
Henseleitéknek ikerlányai születnek – Inge és Ursula.
Talán még keményebben dolgoznak, mint Mülheimben, de nem
panaszkodnak. A Klein Baum nevű faluban laknak Labiau (Polesszk)
járásban, a Kurisches Hafftól (Kur-öböltől) nem messze. A házuk Grigolet
úré, a földbirtokosé, akinél Werner szülei dolgoznak. Apuka hajnali
négykor kel, hogy megabrakoltassa és levakarja a lovakat, aztán befogja
őket a mezei munkára. Nem ismétli többet, hogy meg fog halni. Néha
elégedetten felsóhajt, és mond valamit a keletporosz levegő áldásos
hatásáról. Havi harminc márkát keres, és napi hat liter tejet kap, meg néha
egy zsák lisztet. Anyuka a háztáji gazdaságban és a földeken dolgozik. Az
udvaron ólakat rendezett be, tizenkét tyúkot és két disznót tart.
Hensleitéknél mindegyik állatnak neve van (a két disznó mindig Maxim és
Ulrich). Van egy kis kertjük is, saját veteményessel.
Az iskola Gross Baumban van. Wernernek és Karlheinznek kezdetben
nincs könnyű dolga. A tanítótól és a gyerekektől azt hallják, hogy nem is
németek, mert úgy beszélnek, hogy azt nem lehet megérteni. Miért? Azért.
Kelet-Poroszországban a plattdeutschot beszélik, amely egészen más, mint
a Rajna-vidéki német. Azt, hogy „veszek”, eddig úgy mondták, hogy ich
kaufe, de most már azt kell mondaniuk, hogy ik kööp; az, hogy „ő (egy fiú,
férfi) fut”, a Rajna partján úgy hangzott, hogy er läuft, Pororszországban
pedig úgy ejtik, hogy he löppt.
Néhány hónappal később a Henseleit fiúk már jól használják az új
hangsúlyt és kiejtést.
És először van igazi hó és fagy. Egyelőre még szokható – sokat segít a
korcsolya, amelyet a fiúk karácsonyra kapnak. Ha már nem érzik a
lábujjukat és az orrukat, hazamennek, és odaülnek a forró kályhához.
Már tart a háború. Milliók pusztulnak el a frontokon és a koncentrációs
táborok kemencéiben, elveszítik az eszüket, az otthonukat, a szeretteiket.
Henseleitéket mindez nem érinti. Igaz, apuka közelről is megismerte a
háborút, mert katona lett, és négy hétig valahol az otthonuktól távol, lovas
szekéren szállította a lőszert, de hamar hazajött. Grigolet úrnak sikerült
visszahozatnia Klein Baumba, mert tanúsította, hogy Heinrich
nélkülözhetetlen munkát végez a birtokon.
A Henseleit házaspár épp a saját tragédiáját éli meg. 1942-ben az
édesanya megint szül egy ikerpárt – Gerdet és Giselét. Egy hónap múlva a
kislány, Gisele meghal. Werner faragja a sírjára a fakeresztet.
A háború utolsó előtti éve kilátástalan. Hitler számára is, aki minden
fronton vesztésre áll, és már csak a csodafegyverére, a Wunderwafféra
számít, amellyel megszerezheti a világ feletti uralmat.
De Henseleiték számára is az.
Karlheinzet besorozzák, és a frontra kerül.
Anyukának epeköve van, de az orvos azt mondja, hogy nem műthető,
mert gyenge a szíve. Elisa fel sem kel az ágyából, az epegörcse nem szűnik.
A család minden nap imádkozik az egészségéért.
A gazdaságot apa és a tizenöt éves Werner látja el, a gyerekekre is ők
vigyáznak. Esténként apa krumplit és zöldséget hámoz, reggel a fia felteszi
főni az ebédet. Pelenkázza a legkisebb testvérét, felöltözteti az ikreket,
fürdeti és eteti őket, kitörli a feneküket. Dolgozik a kertben, takarít otthon.
Délben szalad az apjához a szántóföldre az ebéddel. Hetente kétszer jár
iskolába, nem mehet gyakrabban. Máshová nem jár, nem játszik az
iskolatársaival. Nincs rá ideje. A mosásban, vasalásban egy Volksdeutsche,8
Marianna K. segít nekik.
Henseleiték nagyon szomorúan töltik az utolsó, kelet-pororszországi
karácsonyukat. Anya az ágyat nyomja, Werner süti a süteményt, a bátyját
nem engedték eltávra, apa későig dolgozik a gazdaságban. Ajándék nincs.
1944 decembere van.
Két hónappal korábban – október végén – a szovjet katonák több

eredménytelen kísérlet után ismét betörnek a Harmadik Birodalom
területére, vagyis Kelet-Poroszországba. Az egyik hadosztály Nemmersdorf
(Majakovszkoje) helységet támadja meg, Klein Baumtól nem egészen száz
kilométerre keletre. A vörös katonákat maga Ilja Grigorjevics Ehrenburg
orosz író és publicista tüzeli a harcra: „Ne számláld a napokat, ne számláld
a kilométereket, csak a megölt németek hulláit.” A katonák nem is
számolják a napokat. Tudják, hogy minden az övék lesz, ami csak a kezük
ügyébe kerül Németországban: a kanalak, az asszonyok, a vánkosok, a
lányok, a karórák, az öregasszonyok, a kristálypoharak, alkalomadtán a
kislányok.
Nemmersdorfban az oroszoknak nincs idejük arra, hogy elvegyék, ami az
övék. A német hadosztályok folyamatosan tűz alatt tartják őket, és néhány
óra elteltével ki is szorítják a helységből, de a világot arról tájékoztatják,
hogy Nemmersdorfban a szovjet katonák szörnyű vérfürdőt rendeztek. A
német filmhíradó, a Die Deutsche Wochenschau már november 2-án több
mint félszáz megerőszakolt nő és tarkón lőtt gyerek holttestét mutatja az
egész országban. Az újságok megírják, hogy a német nőket az istállóajtónak
szögezték, vagy az oltárokon erőszakolták meg. Joseph Goebbels, Hitler
propagandaminisztere arra használja fel a tömeggyilkosságot, hogy fokozza
a német katonák lankadó harci kedvét. A civileknél is sikert ér el – a
néphadsereg jellegű Volkssturmhoz, amelyet csak egy hónappal korábban
hívtak életre, most több önkéntes csatlakozik.
Michael Vogt német újságíró csak ötvenhét évvel a háború után talál rá az
események szemtanúira. Bevallják neki, hogy a nemmersdorfi vérengzés
csak kitaláció. A lakosság nagyobbik felének sikerült elmenekülnie. Az
oroszok tizenhármat lőttek le a faluban maradt lakosok közül. Másra nem
volt idejük. A holttesteket a németek más helységekből szállították
Nemmersdorfba. A halott nőknek és kislányoknak a fotózás előtt
felhajtották a szoknyáját, és lehúzták a fehérneműjét, hogy úgy tűnjön,
mintha megerőszakolták volna őket. Ezt a verziót erősíti meg Gerda
Meczulat, a település lakója, aki túlélte a támadás napját. A nők keresztre
feszítését soha senki nem erősíti meg.
A szovjet hadsereg azonban hamarosan elárasztja Kelet-Poroszországot.
A katonáknak a következő falvakban már több lesz az idejük, úgyhogy
elkezdik megvalósítani Goebbels propagandaképeit.
Az embereknek már most el kéne ásniuk a porcelánjukat az almafáik alá,
elő kellene készíteniük a szekereiket, a lovaikat, becsomagolni az
ágyneműiket, fel kellene szállniuk, hogy nyugatra meneküljenek.
De az NSDAP engedélye nélkül egyetlen civil sem hagyhatja el
Poroszországot. Az országrész főigazgatója (Oberpräsident Ostpreussen),
Erich Koch személyesen tiltotta meg a kiutazást. Megesküdött, hogy utolsó
csepp vérükkel is védeni fogják Poroszország minden négyzetméterét,
úgyhogy nem hagyja, hogy a lakosság kételkedni merjen a Harmadik
Birodalom nagyságában, és patkány módjára meneküljön. Táviratokat küld
a Führernek, hogy a végsőkig a helyén marad. Hitler elégedett. A kétmillió
kelet-poroszországi német, szövetséges hadifogoly és kényszermunkás
sorsa kettejük őrületétől függ.
De aki Nemmersdorfról hallott, nem várakozik ölbe tett kézzel.
Éjszakánként vörös visszfény villog a látóhatáron, és lövéseket hallani. A
tiltás ellenére Kelet-Poroszország útjai megtelnek menekülőkkel.
Most jött el az a hó és a fagy. 1945. január 4-én Sztálint tájékoztatják a
meteorológusai, hogy Leningrádban mínusz tizenöt fok van, és Finnország
felől sarki levegő érkezik Európába. Ez azt jelenti, hogy mindjárt befagynak
a Mazuri-tavak és mocsarak, vagyis az orosz tankok nem süllyednek el a
tóhátságon. Sztálin január 12-ére, péntekre időzíti a támadást. Hogy minden
jó keményre fagyjon.
⁃ 1945. január. Orosz tankok támadása Kelet-Poroszországban
⁃ Németek menekülnek a Vörös Hadsereg elől. Kelet-Poroszország, 1945

tavasza
Közben Klein Baumban annyi az ember, mint még soha. A német
katonák, tankok, gépfegyverek, teherautók, tábori konyhák keletre tartanak.
Keletről viszont szakadatlanul áramlanak a sebesült katonák és menekülő
civilek – a litvániai németek, akik már előző június óta érkeznek, a keleti
határról meg a poroszok, akiknek egyetlen vágyuk, hogy minél távolabb
kerülhessenek a szovjet hadseregtől.
Ekhós szekereiket a falu körüli mezőkön állítják fel. Forró vizet kérnek a
gazdáktól, meleg zug után kilincselnek, ahol az anyák és gyerekek
meghúzhatják magukat. Henseleiték senkit sem fogadhatnak be. Anya
egyre rosszabbul van. Nem megy le a láza, a görcseit már csak a morfium
csillapítja. De az apa és fia mindennap nagy fazék levest főz a
menekülteknek. Teát és kávét is hordanak nekik minden áldott nap.
Heinrich Henseleit nem hallja a lövéseket, amelyek egyre közelednek a
faluhoz. Nem siet a többiekkel együtt az erdő szélére, hogy megnézze,
milyen mélyek az előző éjszakai szovjet bombázás tölcsérei. Nem figyel,
amikor a fia ellenőrzi, hogy elég jól takarja-e az ablakokat a függöny,
nehogy az ellenség meglássa a fényt a levegőből. Egyik nap kijelenti, hogy
az oroszok biztosan nem fognak bevonulni Klein Baumba. Leöli a két
disznót, és örömünnepet rendez. Az egyiket odaadja a szekeres népeknek.
Elássa ugyan ládákba rejtve a poharakat és az edényeket, tartalék élelmet
visz a pincébe éhínség idejére, de mindezt meggyőződés nélkül teszi,
inkább csak azért, mert a szomszédoktól is ezt látja.
Így amikor január végén belép a házába egy SS-legény az azonnali
evakuációs paranccsal, nyugodtan azt válaszolja neki, hogy ő bizony Klein
Baumban marad. Mert hogy is tehetné ki a családját ekkora hányattatásnak
ilyen hidegben, hóban-fagyban, ilyen éjszakában? Az SS-legény pisztolyt
szorít Heinrich Henseleit fejéhez.
Az apa nem tudja, hogy Karl Dönitz főtengernagy, a Német
Haditengerészet főparancsnoka már január 15-én meghagyta, hogy a kelet-
balti régióban elő kell készíteni a civilek és a hadsereg tengeri evakuációját.
Koch területvezető nem adja beleegyezését az akcióba. Még mindig hisz a
Harmadik Birodalom legyőzhetetlen erejében. (Becsületbeli ügy volt –
mondja 1986-ban az őt kérdező újságírónak.) Keletről azonban
egyfolytában érkeznek a menekültek. Az utakon teljes a káosz, a
pályaudvarokat földönfutók ezrei ostromolják, nincs már hely Pillau
(Baltijszk) kikötőjében, ahol a hajók Dönitz parancsára várják, hogy a
Balti-tengeren át Németország nyugati részére szállíthassák az embereket.
Január 21-én a főtengernagy elveszíti a türelmét, és Adolf Hitler tudta
nélkül jelet ad a kelet-poroszországiak és nyugat-pomerániaiak
evakuációjának megkezdésére. A művelet fedőneve: Hannibál.
Az SS-legény azonban nem fogja magyarázni egy Klein Baum-i
parasztnak a Harmadik Birodalom politikai gubancait. Csak a halántékához
tartja a pisztolyát, és kijelenti, hogy aki maradni akar, az kém és áruló,
úgyhogy meg kell halnia.
Nyomós érv. Heinrich Henseleit készülni kezd a menekülésre.
Két erős ló.

Egy nagy ekhós szekér.
Három zsák zab.
Egy füstölt félsertés.
Ágy.
Plédek, párnák, dunnák.
Meleg ruhák.
Családi fényképalbumok és iratok.
Anya kartonrámás képe abból az időből, amikor még egészséges volt. (A
telt, szelíd asszony nyugodtan néz a lencsébe világos, jó szemével. Térdig
érő haját csak sejteni lehet.)
Apuka az ölében viszi anyát a szekérre helyezett ágyra. Mellé, a dunnák alá
rejti a három gyereket. A szekér oldalához kötöz két biciklit (hamarosan
lelöki őket egy katonai jármű). Apa hajt, Werner pedig a szekér mellett
halad, hogy a mozgás melegítse. Fatalpú bőrcipője van, soha nem szokott
fázni a lába. Ő rakta el a belső zsebébe anyuka képét.
A szekér hátuljában helyet csinálnak Marianna K. Volksdeutschének és a
férjének (útközben hamarosan leszállnak, hogy bevárják a Vörös
Hadsereget, mert hirtelen eszükbe jutott, hogy mégis lengyelek).
Elindulnak. Mínusz harminc fok van. A takony az orrba fagy, zsibbad a
láb, nem érzi az ember a végtagjait – és néha úgy pottyan le a szekérről,
mint a vadalma, mert nem bírja a lábát kiegyenesíteni.
Cikcakkban haladnak. Nyugat felé kellene menniük, de a Vörös
Hadsereg körbefogja Kelet-Poroszországot, úgyhogy Henseleiték és a többi
menekült szekere gyakran ellentétes irányba kell, hogy forduljon. A
falvakban megállnak. Mindegyik tele van menekülőkkel. Anyát a gazdák
befogadják a házukba, az ágyukba fektetik, kávét, teát, levest főznek, és azt
mondják, ők biztosan nem indulnak útnak. Hozzájuk biztosan nem érkeznek
meg az oroszok. Másnap csatlakoznak a menekülők soraihoz.
⁃ Kelet-poroszországi civilektől hemzsegő hajó indul a pillaui (ma:
baltijszki) kikötőből nyugat felé, 1945. március
Henseleiték útközben összebarátkoznak Frau Holzerral, és azontúl nem
tágítanak egymástól. Az asszony régóta egyedül utazik a két fiával: a
tizenöt éves Hansszal és a hatéves Kurttal. A lova már alig bírja.
Egy alkalommal Werner gyönyörű bőrkabátot pillant meg az árokban.
Tökéletesen illene apára, gondolja. Érte nyúl, de el is dobja mindjárt, mert
az ujjából emberi kéz csúszik ki. Ez az első hulla (vagyis hulladarab) a fiú
életében. Máskor könnyű, kétlovas bricskát lát az útpadkán. A belsejében
öregapó, öreganyó szunyókál, a térdüket vékony pokróc fedi. Werner
odaszalad, hogy megkérdezze, szükségük van-e segítségre, talán eltévedtek.
Aztán rádöbben, hogy a két öreg már nincs életben. Megfagytak. Egy idő
után egyre több a holttest. Hozzászokik a látványukhoz. Még nem tudja,
hogy hamarosan idénymunkát is kap mellettük.
Február közepéig Henseleiték szekere, több ezer másikhoz hasonlóan,
értelmetlenül furikázik keresztül-kasul a zsugorodó Kelet-Poroszországon,
amelyet már minden oldalról körbevesz a Vörös Hadsereg. Valójában már
csak egyetlen módon menekülhetnek. A befagyott Frisches Haffon
(Visztula-öblön) keresztül át lehet jutni a Frische Nehrung (Visztula-turzás)
vékony karimájára. Onnan az ember keletnek fordulva megpróbálhat eljutni
Pillauba, nyugat felé pedig Gotenhafenbe, ahonnan állítólag hajók szállítják
a menekülteket azokba a kikötőkbe, amelyek még a Harmadik
Birodalomhoz tartoznak.
A menekültek valószínűleg mindent megadnának azért, hogy a hatalmas,
lenyűgöző és biztonságos Wilhelm Gustloff hajóval hagyják el Gotenhafen
kikötőjét. Ez a vágyálom azonban már 1945. január 31-én elvesztette az
aktualitását. A hajó több mint hatezer menekülttel együtt a tenger fenekén
hever – szovjet torpedók süllyesztették el. Az utasok nagyobbik része
azonnal életét vesztette a jeges vízben. Csak ezerkétszáz embert sikerült
kimenekíteni. De erről még senki nem tud azok közül, akik a befagyott öböl
felé tartanak. Goebbels utasítására titokban tartják a tragédiát.
Jó lenne most egy kis csönd. Hogy hallani lehessen, hogyan reped meg a
jég a lovak patái alatt. Az apró rések pókhálószerűen, kellemetlen
reccsenéssel terjednek. Aki meghallja, még félreugorhat.
De nincs csend. A befagyott öblöt megtölti az összefolyó sóhajokból,
sírásból, jajgatásból, kiáltozásból összeálló lárma. Az öböl partját zömében
már elfoglalták a szovjetek. Csak a Balga és Frauenburg (Frombork)
közötti öt átjáró egyikén lehet átjutni a túlpartra. Mindenütt ugyanaz a
helyzet. Kiabálnak a kocsisok, akik a végtelen menetoszlopban a partra
érnek. Nyerítenek a fáradt, rémült lovak. Valaki be akarja szuszakolni
magát a sorba, dudálnak az elsőbbséget élvező katonai teherautók, a hivatali
és egyházi méltóságok sem óhajtanak várakozni. Van, akinek ott hal meg az
anyja, van, aki a gyerekét nem találja.
Katonai rendőrök ordítják magukat rekedtre, hogy rendet teremtsenek, és
a hétsornyi szekeret-szánt egyetlen sorba állítsák. Ez a sor mehet majd a
jégre, ha felemelkedik a sorompó. De először még át kell kutatniuk a
menekültek kocsijait, és el kell mondaniuk a tudnivalókat.
Nehéz terheket nem viszünk magunkkal! A jég sem bír ki mindent.
„Legalább a felét rakjátok ki, hájpacnik! Most végre rájöhettek, hogy
háború van!” A partra kerülnek a befőttesüvegekkel teli tálalók, a
krumpliszsákok, a családi ezüsttől duzzadó bőröndök, az oldalszalonnák, a
hímzett abroszokat és varrógépeket rejtő porosz hozományos ládák.
Csavarjátok rongyokba a lovak patáit! Különben nem haladnak előre a
csúszós felületen.
A jégen ne térjetek le a kitűzött útról! Az utat lékekbe dugott fenyőfák
jelzik. Ha nem esik a hó, akkor köd van. Könnyen el lehet tévedni.
⁃ Civilek evakuálása a befagyott Visztula-öblön (ma: Kalinyingraszkij
Zaliv), 1945. február
Ötven-száz méteres távolságban haladjatok egymástól!

Vigyázzatok a turzás közelében! A jégtörők az öböl egész szélességében,
Elbingtől (Elbląg) Pillauig tizenöt méter széles vízi utat vágtak. Keresztben
fahidakat fektettek rá, azokon juthattok át a túloldalra.
A sorompó felemelkedik. Heinrich Henseleit ráhajt a jégre. Előtte tíz
kilométeres útszakasz, alatta egy méter vastag jég és három méter mély víz,
mögötte Frau Holzer, mellette Werner.
Elindulnak. Két napjukba és három éjszakájukba telik, amíg átérnek a
túlpartra.
Haladnak. Megállnak. Vánszorognak órák hosszat. Megint haladnak. Ismét

megállnak.
Százszámra maradnak el mellettük az emberek és lovak tetemei, az
elhagyott szekerek, amelyeket úgy vesz körül a jégpáncél, mint rovarokat a
borostyán. Werner azt gondolja magában, hogy hamarosan ők is
csatlakoznak a hullákhoz. Nem hiszi már, hogy megmenekülnek. Hallják a
közeledő repülőgépek zúgását, és bebújnak a szekereik alá, bár tudják, hogy
semmi értelme. Csak anya marad a szekéren. A bombázás nem tart sokáig.
Szökőkutak fröccsennek körülöttük. Henseleiték a rejtekhelyükről figyelik,
hogyan tűnnek el egész szekérkaravánok a lövedékek fúrta lékekben. A
szekereken ülő emberek hadonásznak, kiabálnak, és már nem is látni őket.
Csönd lepi a tájat. Elhúznak a repülőgépek. Az elpusztult emberekhez és
állatokhoz újabbak csatlakoztak. A többiek indulnak tovább.
Éjszaka van, amikor Henseleiték szekerének jobb első kereke hirtelen
vízbe süllyed. Heinrich a sötétben nem vette észre, hogy a jég, amelyre
ráhajtott, olyan vékony, mint a hegedni kezdő seb. Szerencséjük van, mert
lassan süllyednek. Egymásba akadt jégtáblák tartják őket. De a két erős
lovuk sem képes kihúzni a szekeret. Frau Holzer lova sem segít.
Megmakacsolta magát, jó messze állt meg tőlük. Mozdíthatatlan. Apa
leemeli a szekérről anyát és a gyerekeket, és Holzerék kocsijára teszi őket.
Aztán visszamegy a szekerükhöz, hogy zabot hozzon a lovaknak.
Werner, a bebugyolált vézna kis alak, látja, hogy hajt el mellettük a
négylovas kocsi. Odafut a kocsishoz segítséget kérni. De csak azt látja,
ahogy a férfi elutasítja, felnevet, és egyenesen a lékre hajt. Bugyog a víz.
Eltűnik benne a kocsis nevetésével, kocsijával, feleségével, gyerekeivel,
ingóságaival, négy lovával együtt.
A Visztula-öböl jegén nincs szolidaritás. A visszaemlékezésekben
szerepelni fog egy nő, akinek a lovai megtagadták az engedelmességet.
Segítségért kiabált. Hasztalan. Mindenki csak nézte. Vagy azok a
szerencsétlenek, akik beleestek a vízbe. Elég lett volna egy rudat, egy
rongydarabot, bármit odanyújtani nekik. De hamar elmerültek, mert senki
semmit nem volt hajlandó nyújtani senkinek.
Robert Krause, a domnaui (domnovói) postás évekkel később mondja el
Egbert Kieser írónak, hogy a ködben, egy lék szélén fiatal nőt pillantott
meg. Állatian üvöltve egy hosszú rúddal kavarta benne a vizet. Nem lehetett
elhúzni a léktől, mindenkit megfenyegetett, aki a közelébe merészkedett.
Egy elhaladó szekérről valaki lekiáltotta: „Lökjétek a vízbe, hadd találjon
békére a lelke!”
Werner beleugrik a térdig érő vízbe, eloldja a lovakat a süllyedő
szekértől. Henseleiték Frau Holzer kocsijába fogják be őket (az ő lova
továbbra sem engedelmeskedik, úgyhogy otthagyják). Elindulnak, és ekkor
Heinrich rájön, hogy a szekerén hagyta az elemózsiát. Visszaszalad, de már
csak a lék nyugodt vizét látja.
Végül kiérnek a szárazföldre. A part enyhén emelkedik, a lovak a feltúrt
sárban és iszapban gázolnak. Belekerülnek a turzáson vonuló tömegbe, a
rendőrök nyugatra terelik őket.
Az utolsó menekültek, akik térdig merülnek a tavaszi napsütésben olvadó
jég vizében, 1945. március 4-én kelnek át az öblön. Hamarosan minden
elolvad, a tenger magába nyeli a lovak és emberek tetemeit. 2010-ben
Fromborkban emlékművet állítanak a Visztula-öblön átkelt 450 000
keletporosz menekültnek.
Minden úgy elhúzódik. A hideg, a fagy, a sár, az éhség. Halad a turzáson a

szekérkaraván. Annyira szeretném, hogy Werner elfagyott füle végre
felmelegedjen (de ehhez még meg kell várnunk a vöröskatonákat),
érezhesse a tábortüzek forróságát, melyeknél a jéghideg lábát melengeti a
pihenőkön, hogy végre egyen valami rendeset, mert a hó alól kikapart
levelektől nem fog erőre kapni. Ráadásul nagyon rossz hírekkel
szolgálhatok a számára. Ha azt hitte, hogy a Visztula-öböl átkelése volt a
legrosszabb dolog az életében, akkor téved. Lesz ez még rosszabb is.
De egyelőre még a Die Deutsche Wochenschau következő, márciusi
részét nézem, Adolf Hitlerrel a főszerepben. Vaskereszttel tünteti ki azokat
a fiúcskákat, akik különösen hősiesek voltak a fronton. A Führer
kedélyesen megveregeti mindegyik ágyútöltelék arcát, amelyen még nem
serken a szakáll. Odavan a boldogságtól, hogy a gyerekek készek a
végsőkig védeni a Birodalmat (a vég már nincs olyan messze).
Már most rosszabb.

Először Frau Holzer tűnik el. Még a turzáson. Épp akkor indul a nagyobbik
fiával élelmet koldulni a katonáktól, amikor a csendőrök megparancsolják,
hogy mindenki vágtában induljon nyugatnak. „Futás! Futás! Jönnek az
oroszok!” – üvöltik. Heinrich Henseleit lehajt az útpadkára, be akarja várni
Frau Holzert, de a katonák továbbterelik. Elindulnak az asszony kocsijával,
Kurtot viszik magukkal. Soha többé nem találkoznak.
Aztán anyuka hal meg. Útközben tífuszt kapott. Hasmenése van, hány,
képtelen enni-inni. Werner szinte folyamatosan mosdatja és öltözteti. Így
érkeznek Gotenhafenbe. A katonai rendőrség a kikötőbe akarja irányítani
Henseleiték szekerét. Ez az utolsó esélyük arra, hogy tengeri úton
meneküljenek el valamelyik hajóval, halász- vagy szénszállító bárkával –
mert ezek még mindig szállítják a menekülteket, bár gyakran elsüllyednek
velük együtt (erről a rendőrök természetesen hallgatnak). De apa
megmakacsolja magát. Amíg a felesége meg nem gyógyul, addig ő innét el
nem mozdul. Egy német nő lakásán szállásolják el őket a Wittomin
(Witomino)9 felé vezető úton. Néhány nappal később anya bekerül a
General Litzmann Platz (plac Kaszubski) téri kórházba. Amikor Werner
utoljára meglátogatja, azt súgja neki: „Maradjatok együtt, tartsatok össze.”
Nem találkoznak többé.
A német nő házát bombatalálat éri. Ledől Henseleiték szobájának a fala,
de nem esik bajuk, mert bebújtak a szekrénybe. Ugyanez a bomba öli meg a
lovaikat. Apa felajánlja a szomszédoknak, hogy vágjanak belőlük flekkent.
Ő maga egy falatot sem eszik a húsukból.
A bombatámadás után Heinrich Henseleit, a két fia, a két lánya és a kis
Kurt Holzer leköltözik a házuktól nem messze található több száz
férőhelyes légópincébe. Van, aki jól berendezkedett, még saját ágya is van.
Henseleiték viszont csak pokrócokon alszanak. Az összes élelmük egy kis
bödön zsír.
1945. március vége van, a várost elfoglalják a szovjetek. Rájuk
parancsolnak, hogy nyissák ki a pincét. A velük rejtőzködő német katonákat
lelövik. A civileket kikergetik, azzal, hogy menjenek Witomino felé.
Köztük van Heinrich Henseleit is, a gyerekeivel.
Meg-megbotlanak a hullákban. Hamarosan el is tévednek az erdőben.
⁃ A Nagy Németország páncélos hadosztály evakuálása Balgából (ma:

Kalinyingrádi terület). A katonák sebtében összeeszkábált tutajokon
menekülnek
Az elsőkkel az erdőben találkoznak. Elveszik ugyan az apjuk óráját, és meg

is motozzák, de mindenkit szabadon engednek. Werner érti őket, mert
megtanult pár szót az orosz rabszolgáktól, akik Klein Baumban Grigolet úr
földjein dolgoztak.
A következő orosz még jobb. Kilép a sátrából (Henseleiték kóborlás
közben a vöröskatonák táboránál lyukadtak ki), és azt mondja, ne féljenek,
orvos, és neki is vannak gyerekei. Megvizsgálja Werner elfagyott fülét, és
apa tiltakozása ellenére magával viszi a fiút a tábori kórházba. Injekciózza
Werner fülét, tűket szúr a fülkagylójába, vastagon bekeni valami kenőccsel,
és gondosan bekötözi. Két héttel később egy másik frontorvos leveszi
Werner kötését – a fagyás teljesen meggyógyult. Csak a tű szúrta lyukak
maradnak a fülén emlékül.
Az utolsó jó szovjetekkel egy Wiczlino nevű kasub10 faluban találkoznak.
Zsíros krumplival etetik Henseleitéket (az egész családnak megy tőle a
hasa), és mutatnak nekik egy szabad házat, ahová beköltözhetnek. Az
ablakai kitörtek, az ajtón sincs zár, de hosszú ideje ez a legjobb otthonunk.
Az udvaron mély kút van, Werner húz belőle vizet.
Megjöttek a rossz szovjetek.

– Hol az anyád? Wo ist Frau? – rontanak be a részeg vöröskatonák
Henseleiték kis házába.
– Nem lenni. Nem élni – töri az orosz nyelvet Werner.
Nem hisznek neki. Mindennap, néhány óránként járnak náluk, átkutatják
a házat, fegyverrel céloznak a gyerekekre. Egyszer észreveszik a
szomszédasszonyt, a házuk egykori tulajdonosát, aki krumplit hozott
Henseleitéknek. Wernert fegyverrel kényszerítik, hogy mutassa, hol lakik.
Egytucatnyi katona megy be hozzá.
1945. április 1-én, bolondok napján látogatnak el hozzájuk a legrosszabb
oroszok. Öt fiatal és egy idősebb, katonasapkákban és az SA-sok barna
nadrágjaiban. Apának megparancsolják, hogy szedje a holmiját, mert
elutazik. A gyerekek maradnak. Heinrich sírva könyörög, hogy hadd
maradjon – ki gondoskodik a kisfiairól, a kislányairól, ha ő nem lesz velük?
Ki eteti, ki védi meg őket? Senkijük sincs rajta kívül. Az idősebbik katona
mondana valamit, valószínűleg Henseleiték pártját fogná, de visszaküldik
az autójukhoz.
Apu életében utoljára néz Wernerre, Ursulára, Ingére, Gerdre és Holzerné
kisfiára.
– Fogjátok meg egymás kezét, és ugorjatok a kútba – mondja
búcsúzásképpen.
Kiabálva szaladnak az autó után, amelyik elvitte.
Öt magányos német gyerek a kasub falu házában. A legkisebb még nincs
három, az ikrek ötévesek, Kurt hét, Werner Henseleit kamasz. Neki kell
foglalkoznia a többiekkel.
A krumpliföldön fagyott burgonyát talál. Felszeleteli, forró vaslapon
megszárítja, megeteti vele a gyerekeket. A ház mögötti kaszáló egészen az
erdőig ér. Keresztül-kasul szelik a lövészárkok, tele van német katonák
hulláival. Werner átkutatja a halottak zsebeit, bekukkant a hátizsákjukba.
Penészes kenyeret gyűjt – a katonák utolsó fejadagját. Megszárítja a
kályhán, odaadja a gyerekeknek.
Egyszer csak, egy kis időre, ismét jó oroszok jönnek. Megígérik, hogy
visszahozzák apát. Másnap mégiscsak kenyeret és húst hoztak. Apukát nem
találták meg.
Eljött-e már április vége, van-e már? Vajon Adolf Hitler már kipróbálta a
mérget a kutyáján, és feleségül veszi Eva Braunt, hogy aztán a halántékába
lőjön, és közben szétroppantsa a ciánkapszulát? Werner nem tudja. Honnan
is tudhatná? Egy biztos: tavasz van, mert a mezőről hullaszagot hoz a
langyos szél.
Már van munkája. Persze ingyen. Egyik nap egy lengyel férfi jött hozzá a
faluból. Megparancsolta Wernernek, hogy menjen ki a mezőre, és temesse
el az oszladozó katonákat.
– Ez parancs, a sváb istenedet! – ordította.
A legkönnyebb a karokat-lábakat, néha egy-egy különálló ujjat vagy
fejetlen testet belökni a lövészárokba. A legnehezebb az, amikor feje van a
holttesteknek. Olyankor Werner először homokot szór a szemükbe, hogy ne
bámulják. Időnként hazamegy, hogy megnézze, biztonságban vannak-e a
gyerekek. Megitatja őket vízzel, megeteti száraz kenyérrel, és megy vissza a
hullákhoz. Esténként kútvízben fürdeti a gyerekeket, mosás helyett nagy
fazékban főzi ki a ruháikat.
1945. május közepén az újságok az egész világon arról írnak, hogy Adolf
Hitler talán mégis él, fekete szakállat növesztett, és valahol Európában
bujkál.
Werner Henseleitből épp ekkor lesz rabszolga. Sváb, náci, tetű,
dolgozzon meg a krumplihéjért, levescsontért. Lehet ütni-rúgni, ostorozni
rogyásig. A háborúért. Az éhezésért. A félelemért. A szenvedésért. A
koncentrációs táborokért. Azért, mert nem tud lengyelül, és szalma helyett
vasvillát hoz. Azért, mert a lovak elragadták, és ferdén szántotta a barázdát.
Te jó isten, milyen teszetosza ez a német. Dögöljön csak meg, mint a kutya.
Kit érdekel.
A falubíró döntött úgy, hogy Henseleitéknek felnőtt felügyeletére van
szüksége. Wernert az egyik kasub település egyik leggazdagabb és
közmegbecsülés övezte gazdájának adta oda. Rendes, istenfélő ember.
Gyakran és hangosan imádkozik. Gyüttment a gyerekeivel és az asszonnyal
együtt, aki jobban szeretne a városba menni (még az ura lovait is
megpróbálja megmérgezni, hogy az megkapja a magáét).
Ingét és Ursulát elválasztották egymástól, nevelőszülőkhöz kerültek. Kurt
Holzer béres lett egy másik faluban. Werner vasárnaponként
meglátogathatja őket. A legkisebbet, Gerdet megtarthatta. Amikor Werner
kimegy a mezőre, vagy a ház körül dolgozik, a gyereknek egész nap egy
homokkupacon kell üldögélnie. Ha felkel róla, meglakol, az anyja istenit.
A pitvarban van a vackuk, ott alszanak. 1945 őszén, amikor beköszönt a
hideg, Werner a tehénistállóban rendezi be a szállásukat. Az állatok
kellemes meleget adnak, bár a fagyos éjszakákon fájdalmas jégcsapokba
fagynak a kisfiú könnyei. Elalvás előtt el szokta mondani a bátyjának, hogy
már csak egy kis pillanatig lesznek itt, mindjárt értük jön apuka, és
hazaviszi az összes gyereket. Néha anyukáról álmodik, aki aggódva
cirógatja a fejét.
Gerd végül másokhoz kerül, mert már nagyon rossz bőrben van, ez a sors
még egy német háromévesnek is túl kemény.
Werner nem tudja, hogy van egy szervezet, amit úgy hívnak, hogy
Vöröskereszt, hogy a német árvákat evakuálják Lengyelországból, hogy
vannak jogai. Azt hiszi, hogy a háború után minden németből rabszolga lett.
A szomszédok látják, milyen rosszul bánik a fiúval a gazda, győzködik,
hogy szökjön el, vagy dolgozzon inkább náluk. De Werner fél. Hiszen ő a
gazdája tulajdona. Ezt mondták neki a rendőrök, akik a gazdával szoktak
inni (Werner a sufniban főzi nekik a kisüstit).
– Lepuffantunk, ha nem fogadsz szót – fenyegették meg egyszer az
ujjukkal.
1946
Werner gazdája beadja a derekát a feleségének. Eladja a vagyonát, és a
városba költözik. A rabszolgáját elcseréli egy bricskára. Werner egy másik
földműves bérese lesz. Ez a gazda már emberszámba veszi, eteti, ágyat ad
neki, nem veri, nem kiabál vele.
Werner már nem is német. Valaki rábeszéli, hogy adjon be kérelmet a
wejherowói bíróságra. Márciusban a hivatalnok helyette gépeli, mert
Werner még mindig nem tud lengyelül: „Kérem, szíveskedjenek megadni
nekem a lengyel állampolgárságot, mivel német nemzetiségem ellenére
érzem, hogy lengyel vérből származom. […] Árva vagyok, és a legjobb
reményeim szerint kívánom szolgálni a demokratikus Lengyelország javát.”
Hazudik, nem érzi magát lengyelnek, de úgy gondolja, ezzel könnyebb lesz
az élete.
Gerd visszatér a bátyjához. Nem beszél, menekül az emberektől. Egy
ágyban alszanak, Werner gyöngéden beszél hozzá. Valamelyik nap hallja,
hogy az öccse valami dalt dúdol. Meg van mentve!
Kurt Holzerrel viszont megszakad a kapcsolata. Keresi a faluban, ahová
került, de senki nem tudja, mi történt a német kisfiúval.
1950
Most evakuálják Lengyelországból az utolsó német gyerekeket. A

falubíróból lett tanácselnök ezúttal értesíti Wernert, aki szól a testvéreinek.
Megbeszélik, melyik nap találkoznak a wejherowói pályaudvaron. Csak
odafelé kaptak jegyet. Németországban gyermekotthonba fognak kerülni. A
Német Vöröskereszt megkeresi a rokonaikat. Hátha még él valamelyikük.
Inge nem jutott el a wejherowói pályaudvarra. Nélküle menjenek?
– Maradunk! – mondja Werner. – Össze kell tartanunk.
Visszatérnek a lengyel gondviselőikhez.
1953
Werner kora hajnaltól délutánig dolgozik a gazdaságban. Már a harmadik

gazda bérese. Azután felszáll az üzemi teherautó platójára, és megy éjszakai
műszakba a gdyniai Dalmor halász- és halfeldolgozó vállalathoz. Ő szórja
ki az asztalra a halakat, a nők tisztítják őket. Az egyik nő kasub, kilenc
testvére van, Jankának hívják, gyönyörű a mosolya.
Az édesanyja nem ütközik meg azon, hogy Werner német. Ünnepi
ebéddel várja. Ez az első finom étel, amelyet Werner Lengyelországban
kap. Az asszony csak azon aggódik, hogy a leendő veje olyan kis vézna,
szinte leesik róla a nadrágja.
1955
Összeházasodnak.
Ez Werner Henseleit első szabadon töltött éve.
Közben a szovjet fogságból emberi roncsként tér haza Németországba
Heinrich Henseleit. Egy reinfeldi rokonánál lakik. Három hónap múlva
végelgyengülésben hal meg, de előtte mindennap keresteti a gyerekeit a
Német Vöröskereszttel. Sikerül megtalálnia Karlheinzot, a legidősebb fiát,
aki túlélte a háborút. De egyikük sem reménykedik abban, hogy a többi
négy gyerek meglesz. Apu abban a tudatban hal meg, hogy Werner, Ursula,
Inge és Gerd már nincs az élők sorában.
Werner mindezt a bátyjától tudja meg, akire valamivel később talál rá a
Német Vöröskereszt segítségével.
A hetvenes és nyolcvanas években Werner Henseleit többször megpróbál
kiutazni Németországba. A rokona, akire rátalál, egyszer még meghívót is
küld neki, a jegye árával együtt. De a hatóságok nem adnak neki útlevelet.
Túlságosan értékes szakember, a Dalmor darukezelője.
⁃ Werner Henseleit és felesége, Joanna („Janka”) esküvői fényképe
1995
Inge, Ursula és Gerd Lengyelországban rendezte be az életét. Karlheinz

nem érezte jól magát Németországban, úgyhogy Kanadába emigrált.
A nyugdíjas Werner viszont úgy dönt, hogy Németországba költözik
Gdyniából, ahol évek óta lakott. Magával viszi a feleségét. A lányai, az
unokái és a dédunokái oda járnak hozzájuk látogatóba.
Werner és Janka egy apró, hangulatos kis lakásba költözik egy csendes
hamburgi utcában.
Fél évszázadába telt a vézna, szívbeteg fiúnak, hogy hazaérjen.
Itt nagyon enyhék a telek.
⁃ Henseleiték 2014-ben
1945. MÁRCIUS
▪ Fővárosunk újjáépítéséről mi gondoskodunk.

Życie Warszawy, 1945. III. 2.
▪ Mindannyian munkába állunk Varsó újjáépítésének

napján, 1945. március 4-én, vasárnap.
▪ A főváros kétszeres bajnoka, a Grochów S. C. ismét

megkezdi tevékenységét Varsó területén. Vasárnap, III. 4-én
délelőtt 12 órakor az ul. Podskarbińska-i pályán lesz az első
mérkőzés, a Grochów S. C. a TUR Okęcievel játszik.
▪ A Lengyel Rádió Zenei Osztálya megvásárolja

kamarazenei, énekkari és zenekari szerzemények kottáit.
Ajánlattétel a Lengyel Rádió Információs Osztályán,
Targowa 63.
▪ Varsó az Ön erejére és munkájára vár.

▪ A Fővárosi Gondozóbizottság irodájában (ul. Grochowska

326.) találhatók az Auschwitzba került személyek listái.
Szerepel rajtuk az is, hogy hová irányították őket. A listák
mindennap 9 és 11 óra között tekinthetők meg.
▪ Teljesítette-e már a főváros iránti kötelezettségét?
▪ Felhívunk mindenkit, aki a megszállás idején Varsó

területén német bűncselekmények tanúja volt […], hogy
vallomását írásban adja le, vagy szóban tegye meg a Német
Bűncselekményeket Vizsgáló Bizottság Titkárságán, ul.
Otwocka 3. A Titkárság kéri továbbá, hogy juttassák el
hozzá a németek által elkövetett kegyetlenkedések
mindenfajta dokumentációját – feljegyzéseket,
emlékiratokat, naplókat, visszaemlékezéseket, a kivégzettek
leveleit, fényképeket, vázlatokat stb.
▪ Varsói Fővárosi Színház, ul. Zamoyskiego 20.1945.

március 12-én, hétfőn 17 órakor Al. Fredro
Leányfogadalmak c. színművének bemutatója a sajtó és a
meghívott vendégek részére.
▪ A Wisła Sportegyesület felfüggesztette négy versenyzőjét:

Rupát, Mordarskit, Seralint és Bienieket, akiket azzal
vádolnak, hogy a megszállás idején a német csapat színeiben
léptek fel. A klub külön bizottságot állított fel, hogy
megvizsgálja a vádak valóságtartalmát.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. III. 10.
▪ Az Információs és Propagandaminisztérium
Filmszínházügyi Osztálya megértő a Főváros legfontosabb
szükségletei iránt, ezért rendeletet adott ki, amelynek
értelmében a mozijegyek árához 50 groszy újjáépítési illeték
számítandó. Az illetéket folyó hó 3. napjától számítják fel.
▪ Emlékeztetem a főváros lakosságát, hogy a passzív

légvédelmi előírások és utasítások – különösen az
alkonyattól pirkadatig tartó gondos elsötétítés – továbbra is
kötelező érvényűek. Varsó Város Főpolgármestere nevében:
J. Kotwica-Skrzypek alezredes, alpolgármester.
▪ Folyó hó 15-én 16 órakor az Állami Távközlési Intézet

(ul. Ratuszowa 11.) könyvtártermében W. Rzymowski
miniszter, a Demokrata Párt Elnöke Hitler titkos védői és
ügyvédei címmel tart előadást.
▪ Március 15-étől mindenfajta kaucsuk és fém pecsét

készítése tilos a Vajdasági Állambiztonsági Hivatal
engedélye nélkül. A vonatkozó kérvényeket a VÁH II.
Osztályvezetőjéhez (plac Inwalidów 4.) kell címezni.
▪ 5½ év óta először Varsó ma 13 órakor hallja Wiech Saját

szakállára c. tárcáját, melyet Henryk Ładosz ad elő a Vidám
hullám c. rádióműsorban.
▪ Fejlődik Varsó bal partjának kereskedelmi hálózata. Már

99 élelmiszer-elosztó üzlet működik (közülük 23
szövetkezeti), továbbá 17 húsüzlet és 12 szappanüzlet.
▪ Elrendelem a Nyugat-varsói Kerületi Hivatal területén

található összes háziállat (ló, szarvasmarha, sertés, juh,
kecske, kutya) nyilvántartásba vételét 1945. március 31-éig
az Állategészségügyi Csoportnál, ul. Bema 70.
▪ Néhány hetes csecsemő édesanyja, akit minden ruhájából

és fehérneműjéből kiraboltak, kéri, hogy vegyenek neki
bármilyen női fehérneműt és női ruhát. Aniela Otłowińska,
plac Bankowy 8.
Słowo Pomorskie, Toruń, 1945. III. 22.
▪ Kőműves és egyéb kalapács, romeltakarító villa, vasrúd,

csákány, tábori kovácsműhely, kisvasútsín és billenőkocsi,
létra, állvány, a romeltakarításhoz különböző talicskák és
hordozóalkalmatosságok kerestetnek.
Ajánlattétel: Fővárosi Újjáépítési Iroda, Chocimska 33.
Fővárosi Főútvonal-rendező Osztály.
▪ Minden, koncentrációs táborból szabadult foglyot kér az

Információs és Propagandahivatal, hogy írják meg saját és
társaik tragikus tapasztalatait. A jövőben
dokumentumanyagokat, szemtanúk történeteit, dalokat,
verseket, a mártírok naplóit, leveleket, vallomásokat,
fényképeket, halotti bizonyítványokat stb. jelentetünk meg,
hogy a társadalom képet alkothasson a szenvedésről és a
kínokról, melyekre a lengyeleket ítélték a lágerekben.
Minek jöttetek ide?
NEUHOF, AVAGY BĘDLINO – ELŐSZÖR, DE NEM

UTOLJÁRA
Épp csak elállt az eső, és a fószer már meg is jelent a boltban. Kora délután
már be volt rúgva, ott dülöngélt a láda felett, amelyből a ropogós augusztusi
almákat válogattam.
– Segíthetek? – csuklott felém udvariasan, és a hűtőpultra támaszkodott,
mert Będlino központjában, egy kisboltban zajlottak a történtek.
Igyekeztem levegőnek nézni. Két okból akartam almát venni: azért, mert
szeretem, és azért, hogy megtörjön a jég köztem és az eladó között.
– Találok itt a faluban valakit, aki az első telepesekkel érkezett? Aki
1945-ben érkezett? – tettem fel a kérdést, miközben fizettem. A boltosok és
a polgármesterek a kis települések legfontosabb információs forrásai. Meg a
helyi piások, természetesen.
– Menj a Borcuchékhoz, Halinkához – lehelte önjelölt idegenvezetőm. A
pultos rábólintott. – Vagy beugrasz hozzám? Van sok régi fényképem –
kacsintott rám sokatmondóan.
– Majd máskor – már kezdett idegesíteni. – Kint vár a férjem a gyerekkel.
Kiléptem a bolt előtti sáros kis térre. A napon már kezdtek felszáradni a
pocsolyák. A szerény kis házak úgy sorakoztak az út mentén, mint a
gyöngyök a fonálon. Kunkori farkú, vizes, koszos kis korcs ugatott rám a
kerítés mögül. A fák mögül átsejlett a főerdészség háború előtti nagy
téglaépülete. Złocieniec és Wałcz közé beékelődött kis faluban voltam, a
Drawskói-tóhátság jobb alsó csücskében. Halina Borcuch, amikor már
megismerkedünk, keményen fogalmaz: – Mi van itt egyáltalán Będlinóban?
Hozhatna valaki egy puskát, és kilőhetné egy szálig, ami van.
Ez egyébként már egyszer sikerült. 1945 márciusának elején Będlinóban
– akkor még Neuhofban – a Pomerániai sáncért11 dúltak a harcok. Amikor
Stanisław Bania, Będlino első községi bírája néhány nappal később
megérkezett a településre, leégett pajtákat, istállókat, házakat talált. „Sehol
sincs üveg az ablakokban – jegyezte fel. – Az utcák bejáratait aláaknázták,
némelyik kivezető utat eltorlaszolták. Minden tele van aknákkal. Az
utcákon több olyan tehén hever, amelyet aknák téptek szét, a házak, vagyis
a lakások tele vannak szalmával és emberi ürülékkel, az udvarokon disznók
és marhák belső szervei, a kertekben még sok a halott katona (28-at
temettem el), néhány tehén és disznó a földeken kószál. A faluban egy lélek
sincs.”
Az első lengyel telepesek 1945. július elején érkeztek Będlinóba. Vajon
köztük volt-e Halina Borcuch? Meg kellett találnom.
Az almát behajítottam viharvert Peugeot Partnerünk ajtaján.
– Indulás. Gyorsan! – kiáltottam oda a férjemnek és a lányomnak, akik
éppen kiszálltak az autóból, hogy egy kicsit megmozgassák a tagjaikat.
Hosszú volt az utunk Stepnicából idáig.
Becsiccsent ciceroném azonban gyorsabb volt. A cimboráival (honnan az
ördögből bújtak elő?) épp felénk dülöngélt.
– Te a Providenttől12 jöttél! – mutatott rám vádlón. A cimborái baljósan
hallgattak. Nem mondtam igent, sem nemet. Becsaptuk a kocsi ajtaját, és
elhúztuk a csíkot. Utunk, mint kiderült, a falu legidősebb, még élő
telepesének házához vezetett.
ÖRÖKÖLT FÉLELEM
1945. június végén, egy forró varsói délután a 49 éves Wanda Melcer
felkapaszkodott egy teherautó platójára. A háború előtt költő, író és
baloldali újságíró volt. Hírnevét részben 1936-os riportkönyvének
köszönhette, amelyet a főváros zsidóságáról írt Varsó – a fekete kontinens
(1936) címmel, részben a híres birkózóval, Teodor Sztekkerrel kötött
házasságának, akivel a kor celebjeinek életét élték.
Hét férfi szállt fel utána: újságírók, valamint a Képzőművész Szövetség,
az Írószövetség és a repatriáló lengyeleket tömörítő szervezetek képviselői.
Útjuk az ismeretlenbe vezetett: Kelet-Poroszország déli részén, Nyugat-
Pomerániában, Brandenburgnak az Oderán és Neissén innen eső felén és
Sziléziában járták végig azokat a városokat és falvakat, amelyek nemrég
még Németországhoz tartoztak, most viszont már a lengyelországi Varmia,
Mazúria, Pomerania, Lubusföld és Szilézia részévé kellett válniuk.
A teherautójukat és az átutazási engedélyeiket a Központi Áttelepítő
Szövetség szerezte. Konkrét feladatot kaptak: utazzanak, lelkesedjenek,
majd vegyék rá a lengyeleket arra, hogy jobban telepítsék be a területet,
mert eddig csak ímmel-ámmal fogtak a dologhoz.
Nem tudták, mi vár rájuk, még abban sem voltak biztosak, hogy kapnak-
e egyáltalán enni a helyszínen. A biztonság kedvéért néhány kosár tojást
vittek magukkal. Három héttel később érkeztek vissza Varsóba. Egy életre
megutálták a rántottát.
Nem sokkal később a Társadalomtudományi Könyvtár kiadásában,
húszzlotys egységáron megjelent Wanda Melcer Utazás a Visszaszerzett
Vidékekre. Riport című vékonyka kis kötete.
Hogy nevezzem ezeket a földeket? Visszaszerzett, Elszerzett, Követelt,

Visszatért, Piastok Földje, Nyugati Vidék, Vadnyugat? Egyik háború utáni
név sem definiálta teljességgel a Lengyelországnak jutott területet.
1945 májusában a Życie Warszawy lap tájékoztatást közölt „nyugati
vidékeinkről, melyek 1939-ig német kézen voltak”. A D. szignót használó
szerző így fogalmaz: „Minden bizonnyal kevesen vannak, akik Schweidnitz
város nevéből kikövetkeztették, hogy a sziléziai Świdnicáról, a Piast-házi
fejedelmek egykori székvárosáról van szó, hogy Schwiebus egyszerűen
Świebodzin, a Piastok korában a świebodzini terület székhelye […], hogy
Frauenburg nem más, mint Franbork, ahol nagy honfitársunk, Kopernikusz
dolgozott és meghalt.”
A lengyelek, az újságírók és a hatalmon lévők körében a Visszaszerzett
Vidékek kifejezés vált a legnépszerűbbé. Ezt a terminust egyébként először
Ignacy Mościcki köztársasági elnök alkalmazta 1938-ban A teschen-
sziléziai visszaszerzett vidék egyesítése a Lengyel Köztársasággal címet
viselő rendeletében, közvetlenül azután, hogy a lengyel hadsereg annektálta
az Olza folyón túl fekvő területet.
Úgy döntöttem, hogy az egyszerűség kedvéért ezt a kifejezést fogom
használni.
2014 augusztusában, egy felhős reggelen elindultam a teherautó nyomában,

amely csaknem hetven évvel korábban vitte körbe a Visszaszerzett
Vidékeken az újságírócsoportot. A férjemmel, Roberttel és hétéves Tośka
lányunkkal utaztam, hogy jobb hangulatban teljen az expedíció. Évek óta
összeszokott csapat vagyunk, és egy-egy ilyen út után még Tosia
századszorra feltett kérdését („Mikor érkezünk meg?”) is nevetve idézzük.
Telepesek leszármazottai vagyunk. Robert nagyszülei a háború után
Łęczycéből és Kielce környékéről vándoroltak a Zielona Góra melletti
Jasień városkába. Én Lwówból és Varsóból áttelepült lengyelek unokája
vagyok. Huszonhét évvel a háború után születtem a Visszaszerzett
Vidékeken. Németek után maradtak a városom házai, a nagymamám
szobájában álló karosszékek, az asztala felett függő tájkép, a kristályüveg
kancsója. Sopoti lakásunkban a vízcsapon német feliratok jelezték, hol a
kalt és warm. Az egykori evangélikus temetőben gót betűs sírkövek mellé
hantoltuk el a szeretteinket. Életem első német szavát (Fleischermeister –
hentesmester) egy ilyen sírkőről tanultam.
Gyerekfejjel azon aggódtam, hogy ha valami a németektől maradt itt,
akkor egyszer majd a lengyelektől fog itt maradni. Tudat alatt vettem át, a
génjeimben hordoztam telepes őseim félelmét, hogy a hely, ahol élek, csak
ideig-óráig lehet a miénk.
Úgy gondoltam, olyan embereket találok majd a Visszaszerzett
Vidékekre vezető utamon, akik a nagyszüleimhez hasonlóan arra
kényszerültek, hogy idegenben kezdjenek új életet. Kíváncsi voltam, hogy
még mindig idegen-e számukra a föld, ahová érkeztek. Ott maradt-e a
szívük mindörökre, ahol megszülettek? Vagy ha már otthon érzik magukat,
akkor mikor történt a fordulat? Milyenek a leszármazottjaik? Elmúlt-e a
félelmük, amelytől én képtelen vagyok szabadulni?
MINT EGY AMERIKAI FILMBEN

„Óriási a forgalom az utakon – jegyezte fel Wanda Melcer –, minden
elképzelhető kocsi húz nyugatra, rajtuk vidámság, beszéd, énekszó,
kacagás. Az első telepeseket bemutató amerikai filmek jutnak az eszembe,
és már itt is egy filmbéli szekér: hordó formájú ekhóját vászon borítja, a
rúdjánál két csavart szarvú ökör, amelyek ünnepélyesen vontatják a
tiszteletre méltó, nyikorgó kerekű faalkotmányt.”
Varsóból Olsztyn felé indultak. A teherautó kemény fapadjai kirázták
belőlük a lelket. Tankroncsok, házromok, puffadt hasú emberi és állati
tetemek mellett haladtak el. Mi sima aszfalton suhantunk, a trambulinokat
és az elnyűtt autógumikból kivágott hattyúkat számoltuk a házak előtti
kertekben – a 2014-es év jeleit.
Mławában katonai őrjárat állította meg őket. Beutazási engedélyre volt
szükségük, hiszen hamarosan beléptek a Visszaszerzett Vidékekre. Mi abból
jöttünk rá, hogy az egykori Kelet-Poroszország területén vagyunk, hogy
lassan elfogytak a faépületek, és a vörös téglaházak lettek túlsúlyban. Itt
még az istállók is téglából épültek.
CANDIEN, AVAGY KANIGOWO – KISLÁNYT TALÁLOK
Hol a bánatban van az a Hańkowo, bosszankodtam Lengyelország térképe

fölé görnyedve. Ez volt az első falu, ahová Wanda Melcer és társai
megérkeztek. Mława után egy kicsivel, az egykori határtól négy
kilométerre, már Észak-Poroszországban. Nem tűnhetett el teljesen az a
„dúsgazdag, nagy falu”, ahogy a riporter leírta. Itt meg sehol semmi.
Megnéztem a Życie Warszawy tudósítójának cikkeit, aki szintén ezen a
teherautón utazott. Nahát, ő meg Kanikowóról írt, ahol néhány hete
nyolcvan telepes lakik.
A falvak és városkák nevei utam során végig nehézséget jelentenek.
1945-ben még nagyon kaotikus volt a települések névrendszere. „Mi
magunk a helyszínen lengyelesítettük a faluneveket. Kleefeldet például a
községi bíróról, Klemeńskiről neveztük el Klementowónak. Később ezt a
nevet hivatalosan Trzcinna Gorára változtatták.” A Közigazgatási
Minisztériumban életre hívott Helységnév-megállapító Bizottság még csak
most kezdte meg működését. Vannak olyan helységek, ahol visszaállítja a
régi szláv neveket (Breslau – Wrocław), másoknak a régi lengyelesítéseit
használja fel (Zoppot – Sopot), van, amit lengyelre fordít (Hirschberg –
Jelenia Góra, vagyis Szarvashegy), vagy egészen új neveket alkalmaz
(Drengfurth – Srokowo, a bizottság egyik tagjának, Stanisław Srokowski
professzornak a tiszteletére).
Néha képtelen vagyok kitalálni, melyik falura vagy városkára gondoltak
az újságírók. De most kedvezett a sors. Amikor Mławától Olsztyn felé
húztam az ujjamat, rájöttem, hogy Wanda Melcer csapata a Nidzica melletti
Kanigowóban, a német Candienben állhatott meg. Ezt a falut szemeltük ki
első állomásunknak.
Szálfatermetű férfi volt, félmeztelen (épp borotválkozott, amikor

bekopogtam), mégis milyen érzékeny. Feltettem neki a kérdést, amire
igazából nem válaszolhatott, mert szemmel láthatóan túl fiatal volt, de
valahonnan el kellett kezdenünk az ismerkedést: – Emlékszik arra, amikor
1945-ben újságírók látogattak Kanigowóba? Azt mondta, igen. Persze nem
személyesen, tette mindjárt hozzá, mert már valamivel a háború után
született. Apja, a kovács, aki persze már nem él, 1945-ben gyalog érkezett a
Ciechanówi vajdaságból,13 és a németektől maradt kovácsműhelyt vezette,
amíg a magánkisiparosokra kivetett adók ki nem csinálták. Az anyja, aki
szintén meghalt már, fel-felemlegette azt a különös újságírócsoportot. –
Teherautón érkeztek, volt, aki egyenruhát viselt és sasos sapkát, de a
sasokról hiányzott a korona.14 A nővérem boltjában vásároltak.
Megkérdezték, hogy a ruszkik nem csinálnak-e nagy károkat a falunak –
mondta. És bár ezek nem is az ő emlékei voltak, hanem az anyjáé, látszott,
hogy elérzékenyül tőlük az a szálfatermetű férfi, Zbigniew Maciejak,
Kanigowo polgármestere.
Amint megálltak, az egész falu körbevette a teherautójukat. Az emberek

egyetlen dolgot akartak a varsói riporterektől: erősítsék meg, hogy ők
biztosan itt maradhatnak. „Óvatosan kérdezik, gondoljuk-e, hogy most már
nem változik semmi. Nem lesz-e új háború, támadás, áttelepítés,
kilakoltatás” – jegyezte fel Melcer. Úgyhogy megesküdtek a telepeseknek,
hogy nem lesz, pedig még el sem kezdődött a potsdami konferencia.
Az asztalra frissen sült cipó, krumpli és tej került. Jan Nowicki
bognárnak és a feleségének, akik az újságírók házigazdái voltak,
Lengyelországban nyolc hold (kb. kéthektárnyi) földjük volt, itt negyven
hektárt kaptak. Kuklini házuk leégett, héthetes csecsemőjüket pedig a
bölcsőben lőtték agyon a németek.
A riporter áradozva írta le a gazdaságot, amelyet a család elfoglalt:
„Házról van szó, nagy házról, nem olyan faviskóról, amilyeneket
túlnépesedett járásaink szegényes falvaiban szoktunk meg. Piros cseréptetős
téglaház, nagy, dupla üvegezésű ablakok világítják meg, városias az ajtaja,
kőből rakott a tornáca.” Az udvart erős láncra kötött kiskutya őrizte, a ház
körül egy német nő segédkezett.
A konyhában ott maradtak a német lábasok és tányérok, sőt, még a korai
kelés előnyeit megéneklő falvédő is. A szobákban a németek vánkosokat és
dunnákat, a fészerben a szerszámokat, a tehénistállóban betonpadlót és
vályúmosó gépet hagytak maguk után.
Megtaláltam Nowicki bognár házát. Nem volt nehéz – a falubeliek mutatták

meg. Végighaladtam a macskaköves úton, elhagytam az egykori német
evangélikus templomot, ahol a háború kitöréséig minden vasárnap Candien
négyszázhét lakosa gyűlt imára (2010-ben 281-en éltek itt), majd balra
fordultam. A ház a sarkon állt. Piros cserepes téglaház, ahogy Wanda
Melcer leírta. Az oldalához egy új, kisebb házat tapasztottak. A gazdaságot
öntött betonkerítés vette körül, a kövezett udvart felsöpörték, a kertben
trambulin jelezte, hogy gyerekek is laknak itt.
1945-ben Nowickiéknak is volt egy lányuk. Wanda Melcer szavai:
„Cirógatom a hajad, kicsi Marianna, olyan bátor vagy, olyan merészen
tekint rám a fekete szemed […] annyira jó itt neked, te ötéves telepes.”
Biztos észrevettek az új ház ablakából, mert először egy fiatal nő lépett ki
a tornácra, egy yorkshire terrierrel a karján. Azután mindjárt egy másik,
kötényes, kicsit idősebb. Szívesen meséltek, mindketten a bognár rokonai
voltak, aki már meghalt. A vendégszerető felesége sem volt már az élők
sorában. De nem tudtak segíteni, nem ismerték telepes őseik sorsát.
– Hát Marianna? – kérdeztem. – 1940 körül születhetett, a húgát
megölték a németek. Tudnak róla valamit?
– Maria néni! – kiáltották egyszerre, mint az összeszokott kóristák. – A
közeli városban lakik.
És máris nyomkodni kezdték a mobiljukat, felhívtuk a számot, azonnal
fel is vette a telefont. De nem egyezett bele a találkozóba. Győzködtem,
hogy elmegyek hozzá, fél óráját, tizenöt percét veszem el csak. Hogy őrült
szerencse, ha egy riporter találkozhat a másik riporter által leírt egykori
kislánnyal, végighallgathatja, amire az első kanigowói napokból emlékszik,
mert ez a nemzedék már eltűnőben, ez az utolsó pillanat, emlékezet így,
olvasók úgy. De megkért, hogy hagyjam békén.
Megálltam még egy percre az udvaron, a ház előtt, amelyet hetven évvel
korábban úgy csodáltak az újságírók, és úgy éreztem magam, mint a
gyerek, akinek elvették a nyalókáját.
„Kemény emberek ezek a hańkowói telepesek, és biztosan jól megy majd
a soruk” – jegyezte fel búcsúzóul Wanda Melcer. Jobb hangulatban hagyta
el Kanikowót, mint én.
HOZZÁD IS SZÓLOK, TE HALÁSZ
Belesüllyesztettem a kocsiajtó tartózsebébe, és a hosszú utazás alatt oda-

odanyúltam, hogy megnézzem, megvan-e még. Önkéntelenül is
megsimogattam a rücskös vászonborítót, és amikor a kezembe vettem, alig
érezhető dohszag csapta meg az orromat. Egy internetes antikváriumban
vettem tíz zlotyért, a harmadik oldalon megtaláltam a Z. K. Wałbrzych
üzemi könyvtár pecsétjét. Nem fogom megtudni, hány évet tölthetett a
wałbrzychi kokszüzem könyvtárpolcán, a 4025/71-es katalógusszámon.
Olvasta-e valaki szegénykét? Ha igen, ritkán, mert bár 1970-ben jelent meg,
szinte tökéletes állapotban volt.
Új életet kapott tőlem. Mert ez az ormótlan, 659 oldalas könyv, A
Visszaszerzett Vidékek telepeseinek feljegyzései, szerkesztette Zygmunt
Dulczewski és Andrzej Kwilecki, nélkülözhetetlen útitársam lett. Egy
percre sem váltam meg többé tőle.
Mindez Wanda Melcer hanyagsága miatt történt. Először azt hittem, hogy
az ő nyomdokain fogok haladni. Faluról falura, városról városra járva
akartam keresni az embereket, akikkel beszélt. De hamar rá kellett jönnöm,
hogy az ő könyve nem elég ahhoz, hogy végigkalauzoljon a Visszaszerzett
Vidékeken. Mert ez a kiváló riporter megrendelt propagandát írt.
Felkiáltójelekkel teletűzdelt, áradozó propagandát. Mazúriából így agitált:
„Fickándoznak a napon a halak, ki-kiugranak az apró, csillogó hullámok
tetejére. Te vitorlázó, sportoló, turista – mindez rád vár! […] Hozzád is
szólok, te halász, telepedj le itt”; Szczytnóból így: „A fűrészmalmokat
június elején még nem vette át senki, erdészek, fűrésztelepi munkások,
mindez rátok vár”; Olsztynból: „Lengyel orvos, ápolónő, ez a vidék vágyva
vágyik utánad.”
A részleteket viszont megspórolta. Nem szívesen adta meg a
helységneveket, nem árulta el az interjúalanyai nevét. És úgy tűnik, egy idő
után unni kezdte az utazást: „Aztán már közönyösen nézzük a falvakat, az
istállókat – megszoktuk őket.”
Az 1945-ös újságokkal sem jártam jobban. A riportereik mind elutaztak a
Visszaszerzett Vidékekre, de inkább csak benyomásokról számoltak be,
konkrétumokat ritkán említettek. Hogy is találhattam volna meg így az
áttelepülteket?
Ekkor a visszaemlékezések jöttek a segítségemre. A háború után
rendkívül divatos lett az emlékírás műfaja. Pályázatokat hirdettek
háziasszonyoknak, mérnököknek, tanároknak, mezőgazdasági
munkásoknak. A Poznańi Nyugati Intézet telepesek számára hirdette meg
emlékírói pályázatát. Kétszázöt pályamű érkezett az egész országból. A
legérdekesebbeket könyv formában jelentették meg, amely később több
kiadást ért meg. Az 1970-es kiadást negyvennégy évvel később vettem meg
az interneten. A rücskös vászonkötésű könyv megsárgult lapjairól tíz
részletet választottam ki, és színes cetlikkel jelöltem be. Most már tudtam,
merre kell mennem.
És ott volt még az a térkép. 1945-ben jelent meg a Życie Warszawyban. Az

új Lengyelország városait esetlenül jelölték be rajta az Odera és a
hamarosan Nysára változtatott nevű Nisa mentén; Lignica szerepelt rajta a
későbbi Legnica helyén, Żegań pedig Żagań helyén.
Nem vehettük alapul ezt a térképet, mert Lengyelország olyan volt rajta,
mintha Sztálin tébolyult álma vált volna valóra. Igazából csak
Lengyelország fele volt rajta, a nyugati fél, mintha nemcsak Varmiát és
Mazúriát nem kaptuk volna meg a háború után, hanem a még a Visztulától
keletre fekvő összes területet is elveszítettük volna. A térkép szerzője
egyszerűen levágta az országunk egyik felét.
Lehet, hogy ez az új Lengyelország rajzát megrendelő szerkesztő bűne
volt? Talán azért nem akarta megmutatni a keleti részeket, nehogy
felbőszüljenek az olvasók, ha meglátják az új lengyel–szovjet határvonalat?
Hiszen 178 800 négyzetkilométernyi földet hagytunk a túloldalon: a
Wilnói, Nowogródeki, Polesiei, Wołyńi (Volinyi, Volhíniai), Tarnopoli,
Stanisławówi vajdaságokat, a Białystoki és Lwówi vajdaság egy részét, a
drága Wilnót15 és Lwówot. Jobban hangzott, hogy a keleti „végek” helyett
kaptunk Nyugaton 101 000 négyzetkilométernyi területet: Kelet-
Poroszországot (a háború utáni Olsztyni vajdaságot), Nyugat-
Poroszországot, vagyis Nyugat-Pomerániát (a Koszalini és Szczecini
vajdaságot), Lubusföldet (a Zielona Góra-i vajdaságot), Alsó-Sziléziát (a
Wrocławi vajdaságot), Felső-Szilézia német részét és Opuliát (a Katowicei
és Opolei vajdaságot).
Wanda Melcer el volt ragadtatva: „Elhiszik, polgártársak, hogy hány
kisebb-nagyobb várost kaptunk ezekkel a területekkel? Nem többet és nem
kevesebbet, mint háromszázhuszonhetet (zömmel Sziléziában), és ez a
szám az összes lengyelországi város felét teszi ki. […] Igen, ezek a városok
élhetőek: korszerűek, higiénikusak, kiválóan felszereltek, csinosak és
rendezettek.”
STALLE, AVAGY STALEWO – „JÓ MELEG A SEGGETEK,

ANGYALKÁIM?”
Malbork felől jött. A talpa csúszkált a macskakövön, melyet valószínűleg

még a mennoniták raktak, a holland protestánsok, akik a 16. században
menekültek az üldözések elől Pomerániába, és itt éltek a háborúig. De ezt
Józefa biztosan nem tudta. Ahogy azt sem, hogy jobb kéz felől éppen az ő
temetőjüket hagyja el (az egyik telepes később eltaszigálja a faluba a
temetőkaput, és a saját udvarát keríti el vele).
A kofferében kenyeret, vajat, nyers tojást, egy kis lábast, kanalakat és
egy plédet hozott magával. A Lublini vajdaságban fekvő szülőfaluját,
megözvegyült édesanyját, öt lánytestvérét és négy hektár földjüket,
amelynek a felét lebetonozták, hogy repülőbázis legyen, komoly
elhatározással hagyta ott, amióta Biała Podlaskában egy hirdetőoszlopon
meglátott egy telepeseket toborzó plakátot. „Az áttelepülési
igazolványomba nem akarták beleírni, hogy »telepes«, mert egyedül
voltam. Azt jegyezték bele, hogy »családlátogatás«, pedig egyértelműen
eldöntöttem, hogy le akarok települni” – írja majd Józefa Nogat a Nyugati
Intézetnek küldött visszaemlékezésében. A zsebében egy újságfecni volt,
meg az ismerőse levele. Tizenkét szó: „Gyere, amint tudsz, Stare Pole
vasútállomás, Stalewo falu, Tirgard község, Gdański-alföld.” Szóval már
volt ott valakije.
Később az anyját és a nagynénjét is magához veszi. Tíz hektárt kap,
disznót és tehenet tart, küzd az egérinvázióval (a központból kiutalt macska
ötszáz zlotyjába kerül, annyiba, mint egy mázsa búza), árpát és lóherét
termeszt. „Nem volt tapasztalatunk, nem tudtuk, mikor, hol mit kell vetni.
Volt, aki először vetett búzát és cukorrépát, például én!”
De egyelőre még csak most ért be a faluba. Meglátta a fából és téglából
épült, nyeregtetős evangélikus templomot a különálló tornyával (a
lengyelek hamarosan lebontják, a műemlék templombelső egy részét sikerül
megmenteni, de a keresztelőkút faangyalával valaki a kályháját gyújtja be –
a fáma szerint közben azt kiabálta: „Jó meleg a seggetek, angyalkáim?”).
Megállt egy olyan ház előtt, amilyet még soha nem látott. Hatalmas,
fehérre meszelt, sötét favázas ház volt, a tornácát nyolc oszlop tartotta
(talán egyszer még megtudja, hogy egy Georg Poeck nevű mennonita
építette 1751-ben). Akár be is költözhetett volna. De inkább olyan házat
keresett, ahol már laktak emberek. A biztonság kedvéért.
1945. július 22-e volt. Legalábbis Józefa ezt jegyezte fel. Nem tudni,
hogy a tényleges dátumot adta-e meg. Hamarosan aktivista lesz, belép a
Lengyel Néppártba (bár a szíve szerint inkább a munkáspártot választaná),
gazdasszonykört alapít, ő lesz a Cukorrépaültetők Társaságának titkára és a
sertésvésszel küzdő bizottság egyik tagja. Lehet, hogy július 22-e, a
Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság nyilatkozatának első évfordulója
jobban illett Józefa imázsához?
Az biztos, hogy a Nogat családnév álnév volt. A Stalewóhoz legközelebb
eső folyótól kölcsönözte.
Megérkeztünk Stalewóba. Tośka elment édességet kunyerálni apától a

boltba, a polgármester asszony (aki belefáradt sok éve betöltött tisztségébe,
hamarosan lemond, árulta el útközben) megmutatta Szwagierekék
téglaházát, akikről biztosan tudta, hogy telepesek. Elhaladtam egy
lagzikészültségben álló zöld Audi mellett (fényesre pucolt krómfelnik, itt is,
ott is fehér szalagcsokrok), kinyitottam a kiskaput, és elindultam befelé.
Egy apróság üvöltve rontott ki a házból, az előtérben elejtett egy lapcsánkát.
Kikerültem a zsírpacnit a padlón, és az égett olaj szagát követve beléptem a
konyhába. Hű, de sokan vannak, gondoltam magamban. Minden szék,
minden hokedli, még a kanapé is foglalt volt. A fiókok mellett ott ült a
család legidősebb tagja – Jan Szwagierek. A tűzhelynél kötényben foglalt
helyet elegáns frizurás felesége, Krystyna. A többiek fiatalabbak voltak: a
lányaik, fiaik, vejeik, menyeik, alig bírtam összeszámolni őket. Nevettek a
csodálkozásomon.
– Pénteken lagzi volt nálunk – magyarázta egyikük. – Ma vasárnap van,
úgyhogy ez már a második after. – A pici fiú megérintette a diktafonomat a
lapcsánkától zsíros praclijával. „Okosztejefon”, suttogta áhítattal, és
kiszaladt megint, a testvérei, unokatestvérei társaságában.
Megnyomtam a hangfelvevő piros gombját.

Jan Szwagierek nagyon bőbeszédű volt. És micsoda vidám fickó! Minden
mondatát falrengető nevetés kísérte. Hát hogy ne emlékezett volna Józefa
Nogatra! – Ziutka Rutka volt az igazi neve. A feleségemmel egy házban
lakott, csak a déli oldalon. Együtt élt egy jómadárral, terhes lett tőle,
elvetélt. De aztán elköltöztek Jegłownikba.
Jan felesége, Krystyna komolyabb volt. Megfontoltan és keveset beszélt.
Kettejük közül mégis ő volt, aki jobban érdekelt, mert 1945 augusztusában
érkezett, a férje pedig csak három évvel később utazott ide Kielce
vidékéről. Elgondolkozott: – A mi falunkból csak mi jöttünk, meg
Szczygiełek. Aztán Lendzionék meg Kucék. Mindenki ott telepedett le,
ahol jónak látta. Mi oda akartunk költözni, ahol most Sawickiék laknak, de
anyám odament körülnézni, és látja ám, hogy ott fekszik egy halott német,
kettő. Én aztán nem fogok itt lakni, már itt se vagyok, mondta. Emlékszem
arra, amikor elszaporodtak a patkányok, és ott futkostak az udvaron. Anyám
a karjára vette a legkisebb testvéreimet, és a kapu előtt vártuk, hogy apánk
megjöjjön. Úgy járkáltak fel-alá a patkányok, mint a macskák.
Megmérgeztük őket. A házban már semmi nem maradt a németek után.
Amikor a bauerok elmenekültek, elvitték magukkal, amit csak tudtak. Csak
a szegények maradtak, a béreseik, akiknek semmijük sem volt. Egyszer
találtunk valami pohárféleségeket. Az üvegházban volt egy hely, ahol a föld
besüppedt. Azt hittük, egy német van ott eltemetve, kiástuk: két kád
kristályüveg volt.
– Hát a ruszkik nem tettek nagy kárt a faluban? – ismételtem meg a
hetven évvel korábbi riporteri kérdést.
Jan Szwagierek felnevetett. A felesége komoly maradt, és így válaszolt: –
Amint lement a nap, a német nők már ott ültek nálunk. A ruszkik
borzalmasan hajkurászták a német lányokat.
Józefa Nogat emlékei szerint a lengyel nőkre is nehéz idők jártak:
„Mindenhol meglepetések vártak, főleg a nőkre (kortól függetlenül).
Amikor [egy ismerősöm] egyszer elment tehenet venni, pénz és tehén
nélkül jött haza, és mint nő még többet vesztett…”
Kimentem a stalewói útra. A Visztula-deltára jellemző árkádos ház még
mindig ott trónolt monumentálisan a falu felett, nyolc oszlopán cifrán
faragott gerenda nyugodott. Hát a templom? – kérdeztem egy járókelőt. A
fejét rázta. Még nem építették újjá.
MUNKA ÉS JÓLÉT
A tervekben minden olyan volt, mint a mesében. Az áttelepítettek mosollyal

és dallal az ajkukon szállnak fel a tiszta vonatokra, és hamarosan elérik úti
céljukat. Legfeljebb egy hetet kell várniuk az állomásokon arra, hogy új
otthonukba szállítsák őket – ha várniuk kell egyáltalán. Közben a németek
már messze járnak, útban a még nyugatabbi nyugat felé. A bútoraik,
ékszereik, hímzett abroszaik, lekvárosüvegeik, a lovaik, disznaik és bevetett
szántóföldjeik pedig csak a lengyel telepeseket várják. Az egész folyamatot
az Állami Repatriációs Hivatal dolgozói felügyelik, amelyet a Lengyel
Nemzeti Felszabadító Bizottság rendelete hívott életre, és elvileg már 1944.
október 7-én szervezni kezdte a Szovjetunióhoz került keleti országrészek
lakosainak lengyel földre utazását, az országon belüli migrációt, a németek
által kitelepített lengyelek visszatérését a lakhelyükre, és az áttelepülést a
Visszaszerzett Vidékekre. Idővel az ÁRH szerepe csökkent, és új hivatalok
alakultak az áttelepülés segítésére, például a Központi Áttelepítési Bizottság
vagy az Általános Repatriálási Kormánybiztos hivatala.
Wanda Melcer elragadtatással írta le az ÁRH repatriációs állomásait:
„Rendszerint széles térségről van szó, nem messze a várostól, a
vasútállomásnál; be szokták keríteni, és néhány barakkot építenek rá. A
barakkok szigetelt tetővel, üvegezett ablakokkal készült faépületek. […] A
barakkokban szalmazsákokkal és pokrócokkal felszerelt priccsek, asztalok,
padok és kisszékek, lavórok és vizesvödrök vannak. Vagyis az áttelepülő
kényelmes helyre kerül, ahol alhat, ehet és pihenhet […], tájékoztatást
kérhet, orvoshoz fordulhat, munkát kaphat.”
Kiemelt cél volt, hogy minél nagyobb tömegek költözzenek az ország új
nyugati és északi részeire. A plakátokon vidám parasztok meneteltek
kalapban, batyuval a vállukon, s így kiáltottak: „Az Oderához, apáink
földjére, a jólétért.”
Még ünnepélyeket is rendeztek a Visszaszerzett Vidékek tiszteletére.
Június végén a varsói Polonia moziban a Nyugati Vidékek Hetének
Szervezőbizottsága ünnepséget szervezett, amelyen Edward Ochab, a
Visszaszerzett Vidékek kormánybiztosa mondott beszédet. A műsor zenei
részében Władysław Szpilman16 zongorázott.
A Życie Warszawy unos-untalan ismételt felhívásaival buzdította az
embereket az áttelepülésre: „Júniusban legalább egymillió embert kell
nyugatra telepíteni. Ehhez már most megfeszített munkára és óriási anyagi
ráfordításra van szükség, pedig ez csak a nyitánya a nagy műnek: több
millió ember nyugatra telepítésének.”
Wojciech Żukrowski júliusban így üzent Sziléziából a Przekrój
hetilapnak: „Terepmunka közben megható jeleneteket láttam az autómból: a
parasztok imádkoztak az elfoglalt házak küszöbén, a visszaszerzett
birtokokat a Poczajówi Szűzanya képével járták körül.”
Mieczysław Wionczek görbe tükröt állított a Przekrójban a Vadnyugattól
ódzkodó lengyeleknek: „Mert a tanácsos asszony az első emeletről azt
mondta, hogy az rémesen veszélyes hely. Hogy az Odera partján női ruhába
öltözött gestapósok támadják meg a pionírokat. És az embernek elemózsiát
kell vinnie magával, mert a németek mérgezett kenyérrel kínálják a
lengyeleket. És hogy nem is igen tudni, mi a helyzet azzal az Oderával meg
Nisával. Odamész – mondja –, és annektálnak. […] De valahogy senki nem
akart ránk támadni. Az opolei járásigazgató egy kicsit csodálkozott, hogy
mennyi marha van Krakkóban, akik légből kapott mesék terjesztésére
pazarolják a drága idejüket. Opoléban találkoztam a stryji bácsikámmal, a
tarnopoli unokabátyámmal és az első feleségem baranowiczei barátjával.17
Nagyon dicsérnek mindent. És semmilyen kihágásról vagy támadásról nem
hallottak. […] Elsírtam magam. Nincs Vadnyugat.”
KÖSLIN, AVAGY KOSZALIN – ARANYLÁZ
Ez a találkozó nagyon fontos volt a számomra, mivel Ryszard Janusz

Szyndler volt az egyetlen emlékíró, akit sikerült megtalálnom Koszalinban.
A többiek már vagy meghaltak, vagy továbbköltöztek, és nyomuk veszett.
Mosolyogva várt a legidősebb, még élő első koszalini telepes.
Megmutatta a kertjében álló szilvafát, amely lila volt a sok gyümölcstől, és
az előtte álló kiszuperált lakókocsit, amellyel Ryszard Szyndler meg a
felesége beutazta egész Európát. Azután leültünk a szobájában. Én a
karosszékbe, a nyolcvannyolc éves házigazda meg a macskája pedig a
kanapéra. A fejük felett ott lógott a németek után maradt festmény, amely
1945 óta díszíti a falukat.
Először az apja – a háború előtti postahivatalnok – utazott a Vadnyugatra. A

koszalini főtér még égett, amikor a kollégáival elfoglalták a főposta
épületét, amely megmenekült a pusztítástól. 1945. március 28-a volt, a
városban szovjet katonák állomásoztak, a falak mentén rettegve osontak a
németek, akiknek már nem volt idejük elmenekülni (voltak vagy ötezren),
lengyelből pedig legfeljebb annyi lehetett, mint néhány pár kesztyűn az ujj.
Nem működött a telefon, sem a távíró, sem a közlekedés. Semmit nem
lehetett feladni, semmi nem érkezett Koszalinba, nem volt rendszeres
belföldi szállítás, senkinek nem volt lengyel pénze, a német pénz pedig már
nem volt érvényben. Hivatali időben mégis mindig nyitva volt a posta
kiszolgálóablaka. „Miféle posta az, ahol nincs kiszolgálás, amikor a táblán
ott van lóbetűkkel, hogy nyitva ettől eddig?” – szokta volt mondani az
egykori lengyel hivatalnok, a Varsóból érkezett hétfős csapat tagja.
Anya hamarosan apa után utazott a fővárosból.
Májusban megérkezett tizenkilenc éves fiuk, Ryszard Janusz Szyndler.
Részt vett a varsói felkelésben, ezért egy hónappal korábban szabadult egy
Berlin külvárosában létesült munkatáborból. Csak rövid látogatást akart
tenni a szüleinél. Azután úgy döntött, marad egy időre. Az első munkája az
volt, hogy a posta kiszolgálóablakához kellett ülnie, ahová nem nézett be
senki.
Ryszard Szyndler később „a vadnyugati koszalini köztársaság” idejének

nevezi az első egy-két hónapot. „Órák hosszat kóboroltam az elhagyott
házak és raktárak között, kíváncsian néztem a régi lomokat, rozsdás
emléktárgyakat. Némelyik lakásban mindent úgy hagytak a tulajdonosaik,
mintha csak pár napos utazásra indultak volna. […] Az egyik lakásban a
tálalón szokatlan formájú óra állt. Kíváncsi lettem rá, de amikor beljebb
léptem, egy öregasszony hullája vicsorított rám. A kilincsre akasztotta fel
magát.”
2014 augusztusában még hozzáteszi: – Érdekelt, hogy éltek az emberek,
hogy rendezték be az otthonaikat. Koszalin a háború előtt a Harmadik
Birodalom hátországa volt, félreeső, rendezett, tiszta, bár kissé vidékies
város. Nagyon szép kis házat foglaltam el az Ogrodowa (Kert) utcában.
Később egy sokgyermekes család kezébe került.
A postaablaknál Ryszard Szyndler majd meghalt az unalomtól, úgyhogy
hat végigült nap után betársult ahhoz a kétszemélyes csapathoz, amely
élelemmel látta el a postásokat.
– Két lovunk volt, szekérrel jártuk a környező falvakat, és a földeken
csatangoló disznókra vadásztunk. Az egyik hivatalnok volt a posta hentese.
Egyszer odajöttek hozzám az oroszok, akikkel jóban voltunk, és megkértek,
vigyem el őket disznót lőni, merthogy én tudom, hol vannak. Lőttünk
kettőt, és amikor már taszigáltuk fel a szekérre, akkor a nagyobbikat
választották. „Figyelj, Janusz, mi vagyunk a győztesek” – magyarázták.
A postások egy másik csoportja a város tárgyi javait helyezte
biztonságba. Mindennap írógépekkel, számológépekkel, rádiókkal,
motorkerékpárokkal, szövetanyagokkal, festményekkel és bútorokkal
megrakva tértek vissza körútjukról. – A lakásokból nem vittünk magunkkal
semmit, csak a raktárakból. Mindent nyilvántartásba vettünk. Én két
festményt vettem magamhoz, hogy az új házam falát díszítsem velük, más
semmit. Jelentettük Poznańba, hogy ilyen dolgokat találtunk, és azt a
választ kaptuk, hogy majd valaki eljön értük. Így is történt. Aztán rossz
hírek érkeztek: a konvojt ismeretlen tettesek támadták meg, és mindent
elraboltak. Később találkoztam a szállítmány egyik őrével, dúsgazdag
volt… – emlékszik vissza Ryszard Janusz Szyndler.
A feljegyzéseiben azt írja: „Úgy éltünk, mint hal a vízben, semmi sem
hiányzott a boldogságunkhoz. Ősi, patriarchális családi egység alakult ki
közöttünk. […] akkori életünknek még egy fontos jellemzőjére figyeltem
fel: szinte egyáltalán nem volt helye benne a pénznek. […] Esti
beszélgetéseink során egyre gyakrabban tértünk ki arra, hogy félünk az
elkerülhetetlen »normalizálódástól«. Mi úgy fogalmaztunk, hogy a
civilizáció véget fog vetni »koszalini köztársaságunknak«.”
A köztársaság vége vonaton érkezett a koszalini pályaudvarra.
Gnieznóból jött, több száz fős csoporttal – ők voltak az első telepesek, akik
azonnal a városba indultak, hogy elfoglalják az üzlethelyiségeket.
Szyndler így ír a visszaemlékezéseiben: „Olyan volt az egész, mint a
klondike-i aranyláz, az aranymezőkért folytatott gyilkos küzdelem. A
gyakorlatban ez úgy történt, hogy a telepesek, akik csak körülnézni
érkeztek, krétát hoztak magukkal, amellyel minden lakásra, boltra vagy más
üzlethelyiségre rengetegszer felírták egymás után, hogy birtokba veszik az
adott ingatlant. Emlékszem, ez volt a leggyakrabban ismétlődő felirat: „E
helyt egy gnieznai vállalkozása van.”
2014-ben pontosít: – Kicsit szégyellem, hogy így írtam róluk. A
legtöbben rendes emberek voltak, remek iparosi-kereskedői vénával.
Még az is az eszébe jut, hogy minél több ember érkezett a különböző
országrészekből, annál nehezebb volt szót érteniük egymással. A varsóiakat
irritálta a Wilnóból érkezettek lágy, éneklő beszéde. Elmaradottnak,
naivnak, primitívnek tartották őket. Nem bíztak a mazóviaiakban sem,
akiket „a kongresszusi Lengyelországból18 jött mezítlábas Tóniknak”
csúfoltak. Őket nem túl intelligens ügyeskedőknek vélték, akik csak
fosztogatni jöttek. A „poznańi krumplifejekként” emlegetett nagy-
lengyelországiak19 fennhordták az orrukat, civilizáltabbaknak tartották
magukat a többieknél. Később eljön az 1947-es év, amikor a Visztula-
akció20 keretében ukránokat és lemkókat szállítanak a Visszaszerzett
Vidékekre. Ekkor kovácsolja össze őket a félelem. Kiirtanak minket, ezek
banderisták21 – fogják majd suttogni egymás között.
Ryszard Janusz Szyndler kortyintott a kávéjából, a kezét a macska fejére
tette, és kijelentette, hogy ő már ízig-vérig koszalini lett. Volt a fiánál
Amerikában, sok várost bejárt, túl nagyok. Varsóba is egyre ritkábban
utazik fel. Itt meg gyalog jár az ember moziba meg operába, egy nap alatt
be lehet járni a várost. Jó megöregedni ebben városban, ahol még mindig
érezhető a vidékies porosz légkör. Nem cserélné el a világ egyetlen más
városáért sem. Nincs jelentősége, hogy a németek építették.
GROSS PANKIN, AVAGY PĘKANINO. KÜLÖNÖS

IDEGENSÉG
Kazimierz Szkolniak polgártárs levelét a Życie Warszawy újságban találtam.

„A szomszédaimmal együtt érkeztem nyugatra 1945. május 29-én. […]
Saját szemünkkel akartuk látni, milyen ott az élet. Az emberek mindenfélét
beszélnek, hol azt, hogy rablótámadások vannak, és elüldözik a lengyeleket,
hol meg azt, hogy nincs föld, az épületek meg az állatállomány tönkrement.
[…] Jelentkeztünk az Állami Repatriációs Hivatalhoz. A hivatal Duży
Pankin faluba irányított minket, a várostól három kilométerre. […] Nagyon
szépek itt az épületek, kis ékszerdobozok. Minden téglából épült,
mindenhol van villany meg csatornázás, vannak aprító- és cséplőgépek,
még motorfűrészek is.”
A leírásában szereplő falu épp az utunkba esett.
Csúnya volt, szomorú és szürke. A pękaninóiak hagyják ki ezt a fejezetet,

különben meg fog szakadni a szívük, ha szeretik a falujukat.
Legszívesebben ordítottunk volna: – Telepesek! Mit tettetek Gross
Pankninnal? Hol vannak a kis ékszerdoboz épületek, amelyek úgy
lenyűgözték a Varsó környéki parasztot? Hol az a tizenöt gazdaság, ahol
1939-ben hatvannégyen éltek (ma alig vagytok többen)? Hiszen a háború
nem dúlta fel a falut. Ma miért a községi temető és a fóliatasakgyár a
legrendezettebb Pękaninóban? Miért áll az összeomlás szélén a három
megmaradt német gazdaság óriási, várszerű téglaépülete, amelyet kétoldalt
hatalmas istálló és csűr zár le, elöl pedig akkora kapu, amelyen keresztülfér
egy szénásszekér?
Az autót az útpadkán hagytuk.
A férfi egy lengyel nemesi kúriához fogható méretű és szépségű, háború

előtti, emeletes téglaház romos lépcsőin állt. Még nem látott, mert egy láda
fölé hajolt, és uborkát válogatott. A hatalmas fa ágai olyan mélyre hajoltak,
mintha cirógatni akarnák a hátát. Az udvart téglából épült, magas,
elhanyagolt gazdasági épületek választották el az utcától – egy kicsit úgy
éreztük, mintha várudvaron állnánk.
Megköszörültem a torkomat. A férfi fölegyenesedett és elmosolyodott.
Nem, Szkolniak nevű család nem lakik itt a faluban, mondta. Nem, ő nem
lakik itt a háború óta, tette hozzá, a gazdaságot a hetvenes évek végén vette
meg egy telepes gyerekeitől, akik nem akartak itt maradni. A feleségével és
két felnőtt gyerekével laknak benne.
Behívott a házába, és leültetett a konyhaasztal mellé. A falipolcon
megláttam John Rawls amerikai filozófus Az igazságosság elmélete című
könyvét („Minden személynek egyenlő joggal kell rendelkeznie az egyenlő
alapvető szabadságoknak ahhoz a legkiterjedtebb teljes rendszeréhez, amely
összeegyeztethető a szabadság egy mindenki számára hasonló
rendszerével”).22 Ő maga az asztal másik oldalán foglalt helyet. Stanisław
Kubic volt a neve. Észrevette, hogy körbenézek. A németeket, akik itt
laktak, Buttkénak hívták – magyarázott. Mások voltak, mint a település
többi lakója. Amikor az egész falu süteményt sütött, hogy megünnepelje a
hadi sikereket, ők nem vettek részt az ünneplésben. Ezt a lengyeltől
hallotta, akit rabszolgamunkára irányítottak hozzájuk a háborúban.
Családtagként bántak vele. Amikor fordult a kocka, vagyis bejöttek az
oroszok, és Buttkéék a białogardi átmeneti táborba kerültek, az egykori
rabszolgájuk hordta nekik az ennivalót. Akár szerették Hitlert, akár nem, el
kellett hagyniuk a szülőföldjüket, amikor az Lengyelországhoz került. A
Buttke család egyik tagja egyszer meglátogatta Stanisław Kubicot. A gazda
penészes ruhákat és csorba tányérokat adott neki, melyeket egy rejtekhelyen
talált, amikor felújította a pincéjét. Könyvekre is bukkant, mintha vallásos
könyvek lettek volna, de elrakta őket valahová, és akkor nem bírta
megtalálni.
– Milyen érzés, ha az ember másra szabott környezetben él? – kérdeztem.
– Ha mindennap olyan ajtót nyit, amelyet valaki más gyalult a családjának,
és más által épített lépcsőn jár fel-alá?
– Idegenség – felelte. – Különös érzésem van, mintha nem lennék a saját
otthonomban. Zakopanéban születtem 1940-ben, de kilenc évvel később a
szüleim Krakkó közelébe költöztek. Ott éreztem otthon magam. Az
embereket összekötötte a hagyomány. Itt egymásnak is idegenek vagyunk,
nincsenek közös gyökereink.
Búcsúzóul néhány uborkát adott a lányomnak, aki ezt személyesen is
meg akarta neki köszönni, úgyhogy még egyszer visszamentünk az
udvarára. Akkor összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, miért áll
az összeomlás szélén a németek után maradt három gazdaság. Ma is attól
félnek-e, hogy visszajönnek a németek, és elveszik a háború előtti
tulajdonukat, ezért úgy érzik, nincs értelme törődni velük? Elmosolyodott. –
Dehogy. Egyszerűen nincs pénzünk a karbantartásukra – és egy picikét meg
is vonta a vállát.
BUCHHORST, AVAGY ŻELIMUCHA – EGY POHÁR TEJ A

TANÍTÓNAK
Kék áfonyát féláron. Csupán ennyit találtunk Żelimucha településen,

amelyet félórás autóút választ el Koszaimtól. Az autó mellett ültünk egy
kövön, és versenyt faltuk a műanyag dobozból a termelőtől megvásárolt
sötétkék bogyókat. Nem voltunk túl jó kedvünkben.
– Nincs már itt senki abból az időből – a szemre egyhektáros ültetvény
tulajdonosa hónaljáig gázolt az áfonyabokrokban, és vagy negyedórával
ezelőtt meghatározhatatlan irányba lendítette a lila kezét. – Akik itt voltak,
meghaltak, vagy eladták a házukat, és visszaköltöztek oda, ahonnan jöttek.
– Az anyja kibújt egy áfonyabokor alól: – Most mink vagyunk itt a
legidősebb család, pedig 1960-ban jöttünk Żelimuchába.
– Hát az iskola? Megvan még? – kiáltottam, hogy túlharsogjam a
tranzisztort, amely teljes hangerővel bőgette a zenét a vadiúj traktorból.
– Igen! De ott most magánlakás van. Arra van – mutatta, majd végleg
eltűnt a cserjék között.
Nem akart ott tanítani. Az épület romos volt, a padok szanaszét hevertek, az
ablakkeretekben nem volt üveg, a félfákban ajtó, a kályha kis vasajtaját is
kitépte valaki, a tábla egyetlen kampón lógott. Másik iskolát keresek,
határozta el Władysław Stachurski, aki évekkel később válaszolt a Nyugati
Intézet felhívására.
A kisbíró kérte, hogy maradjon. Meghívta egy pohár tejre, kisüstit töltött
neki, megetette rántottával. A kisbíró szomszédja azt lehelte a fülébe, hogy
a telepeseknél összegyűlt egy rakás gyerek. Mindjárt itt a szeptember,
másik tanító nincs, és nem is lesz. Stachurski azt felelte, neki haza kell
mennie. A kisbíró erre mesélni kezdett, hogy milyen jó dolga lesz náluk. A
rendőrnél elalhat, mert neki van a legtöbb helye, etetni és öltöztetni pedig a
falu fogja. Ha pedig egyszer gazdálkodni támad kedve, majd ők szántanak,
vetnek, aratnak helyette. Eljött a bíró is, és még több „tejet” töltött a
poharába.
Estére Władysław Stachurski eldöntötte, hogy egyelőre a faluban marad,
és elvállalja a tanítóságot.
Huszonhat éves volt, Garwolin környékéről jött, és a háború előtt
egyetlen gimnáziumi osztályt végzett csak el. A háborút németországi
kényszermunkával töltötte. Ezután úgy döntött, hogy tanító lesz a
Visszaszerzett Vidékeken.
A nyugat-pomerániai Białogard (nemrég még Belgard, Pommern)
tanfelügyelője számára Stachurski felbecsülhetetlen értéket jelentett. Az
áttelepítés gépezete olajozottan működött, de a telepesek gyerekeit nem volt
kinek tanítania. A tanfelügyelő a világ minden kincsét odaadta volna egy
ilyen bátor legénynek. Hiányos a képzettsége? Majd behozza. Mi lesz a
tananyaggal? Megkapja. Hol tanítsak? Itt van négy falunév Białogard
közelében. Keresse fel őket, válasszon ki egyet magának.
Így került Żelimuchába.
„Beíratom a gyerekeket – jegyezte fel azon melegében, 1945. augusztus 30-

án –, és ezzel bizonyos szempontból megismerem a környezetüket, a
telepesközösség felépítését. […] Micsoda egyveleg: Łódźi és Krakkói
vajdaság, Kujávia, Łowicz környéke, a Bug folyó túlpartja. Egész
Lengyelország! […] Különbözik a színvonal, az azonos korú gyerekek
szellemi fejlődése, a gyerekek és a szülők szokásai és nézetei, a kultúrájuk.
[…] Összesen 34 gyerekem van.”
Egész nap az iskolában volt, amelyet a kivert ablakok miatt ősszel egy
időre egy magánházba költöztetett át. Estéit magányosan töltötte a
lakásában (a háztartását egy Gertrude nevű német nő vezette). „Hiányolom
a társasági élet minden formáját” – jegyezte fel. Úgyhogy néha
meglátogatta a szomszéd falu magányos tanítóját. A tanítványai szüleit
ennél gyakrabban kereste fel. Három csoportra osztotta őket.
Az elsőbe tartozókat valódi pioníroknak nevezte. Szorgosak voltak,
rendben tartották a gazdaságukat – de ők voltak kevesebben. Az egyikük
kiöntötte neki a szívét: bolondnak tartják a faluban. „Senki nem jár hozzá –
ismételgeti –, mert senkit nem kínál vodkával.” A másik csoport tagjai
zömükben a Bugon túlról érkeztek. Stachurski bírálta a rendetlenségüket, de
próbálta megérteni őket. Az egyikükről így írt: „Elmondta, hogy nem jó
kedvéből jött, mert egész jó gazdasága volt ott, de el kellett jönnie. Mit
tehetett volna, hiszen arrébb tolták a feje felett a határt! […] Sokszor elég
nehéz a dolguk, főleg azért, mert sok géppel, a villanyárammal stb. nem
tudnak bánni. Nem is csoda, mert nem volt náluk ilyesmi. A gazdasága
szembetűnően rendetlen volt.” A harmadik csoportba a żelimuchai részegek
és gazemberek tartoztak (tízet számolt össze), akiknél otthon sírt az asszony
meg a gyerek. Az ő számukra nem talált mentséget.
Télen otthon készült az érettségijére. 1946. április végén lezárta az
iskolaévet, kiosztotta a bizonyítványokat, és értesítette a bírót, hogy
egyetemre megy, de egyszer azért még visszatér a Visszaszerzett Vidékekre.
Úgy tűnik, sikerültek a tervei, mert A Visszaszerzett Vidékek telepeseinek
feljegyzései kiadói jegyzetében Stachurski neve mellett a következő
bejegyzés szerepel: „Foglalkozása – tudományos munkatárs, lakhelye:
Koszalini vajdaság.”
GROSS STEPENITZ, AVAGY STEPNICA – „STASZEK, HOVÁ

VISZEL?!”
Fekete felleg lógott alacsonyan a Szczecini-öböl felett, mint valami piszkos

dunna. Németország felől jött a vihar. Hatalmas kutya futkározott póráz
nélkül a tengerparton. Két nyaraló épp felcsavarta a paravánját,23 és
menekült bérelt szobájába. A kikötőből odahallatszott a magas nyomású
mosóberendezések monoton sziszegése – a halászok és asszonyaik ezekkel
tisztították a hálóikat a hínártól. Tosia épp hintázott, de sürgetnem kellett.
Még az eső előtt meg kellett találnom valakit, aki ismerte Eugeniusz
Szmigielt, a Feljegyzések egyik szerzőjét.
Ha igaz, hogy a Földön bárkitől hat kézfogás választ el csupán, akkor
közel voltam. A községházáról a kikötői étterembe küldtek. Az étteremből
egy halász házába. A halász felesége megmutatta, hol tisztítja a férje a
hálóit. A halász elirányított a Rybak („Halász”) cég elnökéhez.
Halpikkelyeken csúszkáltam az elnök színe elé. Ő a lányához, Dagmarához
vezetett, aki történelem szakon szerzett diplomát, és azonnal elkísért a
nagyanyjához, Teresa Jałukowiczhoz.
Már az első kézfogásnál megtudtam, hogy Szmigiel meghalt, a családja

pedig kivándorolt Svédországba. Szmigiel łódźi volt, a háborút
kényszermunkával töltötte a Groß Stepenitz-i molnárnál. A felszabadulás
után a faluban maradt, és ő lett az első telepes. Sikerült visszakapcsolnia az
áramot, és beindítania a háborús cselekményekben tönkrement malmot,
amivel lenyűgözte a Stepnicában állomásozó szovjet és lengyel
katonatiszteket: „Amikor megmutattam nekik a lisztet, elragadtatásukban
egy hang sem jött ki a torkukon. […] Felvettek és hintáztattak, mint egy
nebulót, közben így kiabáltak: girój málcsik!”24
Rücskös kötésű könyvem összes szerzője közül Eugeniusz Szmigiel
jutott el a legmesszebbre, Szczecinen túlra, egészen az új német határig,
ahonnan csak az öböl és egy darabka föld választotta el.
Teresa Jałukowicz kávézni hívott, úgyhogy kiment vizet forralni a

konyhába, ahonnan kihallatszott a hűtő monoton zümmögése. Aztán
visszajött a hosszú előszobán át, leült, megigazította az asztalon álló vázát,
és mesélni kezdett. A történetében 1945 szeptembere volt, meg egy
magányos társzekér, amellyel már második napja haladt az erdőn át. A
białogardi állomáson szálltak fel rá, az úti céljuk Stobnica volt, amelyet a
hivatalnokok majd csak egy évvel később kereszteltek át Stepnicára. Az
utasokat két felfegyverzett rendőr kísérte, mégis elegük volt már az
utazásból. A nagyanyja percenként odaszólt a vejének: – Staszek, hová
viszel?! A világ végére? – A tizenegy éves Tereska félt, mert az erdő olyan
sűrű volt, amilyet még soha nem látott a szülőfalujában, a Varsó melletti
Błoniában. Félt a banditáktól is, akikről az a hír járta, hogy lesben állnak, és
elrabolják a telepesektől az összes vagyonukat, amelyet a Visszaszerzett
Vidékekre visznek. Olyan telepesekre vadásztak, mint ők, a Wawrzyńczak
család: két szülő, három gyerek (a nagymama csak azért tartott velük, hogy
segítsen a költözködésben). Eladták, amit csak tudtak, magukhoz vették,
ami a mindennapjaikhoz kellett, és most ott rázkódtak a lábasok és
paplanok között, és csak nem akart az utuknak vége szakadni.
Egy pillanatra félbeszakította az emlékezést, mert a konyhában felforrt a

víz. Leforrázta a kávét,25 süteményt hozott, díszes szalvétát helyezett a
csészém alá, és továbbfűzte a félbehagyott szálat.
Az apja kényszermunkás volt Groß Stepenitz közelében. Úgy volt, hogy
a felszabadulás után hazatér Błoniába, és újrakezdi az életét, amelyet akkor
hagyott félbe, amikor 1939 szeptemberében a háborúba indult. Nem is
álmodtak a Visszaszerzett Vidékekről.
Teresa lesöpört egy láthatatlan porszemet a polírozott asztallapról, és
folytatta: – Amikor vége lett a háborúnak, apám valami csoda folytán
Stepnicába került, és egy másik csoda folytán felvették rendőrnek. Haza
akart menni, de elvették az iratait, és azt mondták neki: – Itt maradsz
Stobnicát építeni. Nem tudom, hogy történt pontosan. Nem érdekelt, amikor
kislány voltam, nem kérdeztem.
Tereska anyja nem akart menni. Fáradt volt, nemrég lábalt ki a tífuszból.
Stefan győzködte, hogy az a falu olyan, akár egy kisváros, hogy talált egy
házat a helység közepén, a rendőrőrs és a templom tőszomszédságában. A
ház teljesen be van rendezve, minden ottmaradt a németek után, még
pianínó is van. Hogy már négy lengyel család lakik ott, nem lesznek
egyedül. Hogy van öböl, ahol nyáron fürödni fognak. Tereskának meg
hamarosan iskolája is lesz. És hogy előléptették, ő lett az őrsparancsnok
helyettese, úgyhogy biztos fizetésemelést kap majd. Arról nem írt a
feleségének, hogy olykor lövöldözés támad a rendőrség és a szovjet katonák
között. Arról meg aztán végképp nem írt, hogy a lengyel hadsereg gyűlöli a
lengyel rendőrséget, és viszont (1946 húsvétján lőni kezdenek egymásra,
többen meghalnak). Meg arról sem, hogy a falusi mulatságokon vigyázni
kell, mert emberhalál is történhet, ha a telepesek hajba kapnak, és pisztolyt
vagy puskát fognak egymásra, amelyekből mindenhol van bőven.
Az első stepnicai babáit Teresa a németek után maradt lakásokban
kereste. Karácsonyfadíszeket talált helyettük. Az első karácsonyukra nem
emlékszik. Elfelejtette, hogy mit ettek, és hogy volt-e fájuk. 1945.
december 31-én a folyóparti községházában rendezett első szilveszteri
bálon nem vett részt: gyerekek nem mehettek. A bálon ötven telepes
mulatott.
Amikor már a küszöbön búcsúzkodtunk, hirtelen felkiáltott: – Szmigielt
ismertem ám! Belevaló fiú volt, az biztos.
NEUHOF, AVAGY BĘDLINO – MÉG EGYSZER, UTOLJÁRA
A ház szinte már a falun kívül épült. Szerény, egyszerű, nyeregtetős kis
épület volt. Amikor megérkeztünk, Halina Borcuch kiállt az ajtóba,
nyomában a felnőtt fia. A szomszéd házból kikukucskált egy nő (később
kiderült, hogy a lánya). Részeges bolti ismerősünk, úgy tűnik, rövidített,
mert mindjárt utánunk esett be a tornácra. – Halina, vigyázzon, jön a
Provident! – bömbölte, majd lerogyott egy székre.
Halina Borcuch annyira pici volt, és törékeny, hogy gyermekosztályon
vehetne magának ruhát (az unokái Pici Nagyinak szólítják), gesztenyevörös
fejét (frissen festve) apró hullámok ostromgyűrűje zárta körbe (frissen
dauerolva). De a méltósága az angol királynőé volt. Barátunkra egy
pillantást sem vetve felém hajolt a keskeny kisasztal felett, és megválaszolta
a kérdésemet, amelyet egy perccel korábban tettem fel: – Ismertem
Stanisław Baniát. Kovács volt, és ő volt a községi bírónk. Ő irányította az
egész falut. A főerdészség nagy téglaházát választotta. De aztán elköltözött.
Tántoríthatatlan ellenfelünk felemelte a fejét, és csuklott egyet: –
Munkásőr volt, meg bandavezér. Ennyit erről!
Stanisław Bania, Będlino első bírája így emlékezett vissza a kezdetekre:

„Leszállt az éjszaka, és se lámpa, se gyertya, csak ágyúdörej meg
repülőzúgás hallatszik; a kutyák vonítani kezdenek. A kályha mellett ülök,
a puskám csőre töltve; mellettem, a széken kézigránátok.”
Amerikába kitántorgott törpebirtokosok fia volt. 1899-ben született az
Újvilágban, a családjával együtt tért vissza Lengyelországba. Libát
legeltetett, tehenet őrzött, uraságéknál szolgált, éhezett. Az iskolát a hetedik
általános után hagyta abba, annak az anyagából is már csak vizsgázott
1935-ben. „És nagyon sok könyvet olvastam.” A háborúban német
rabszolga volt Neuhofban, ahol kovácsként dolgozott: „öt év erkölcsi
tönkretétel, megaláztatások sora, rendőrök verték és a történelemből ismert
rabszolgasorsba taszították az embert.” 1945 márciusában a németekkel
együtt evakuálták nyugatra; járőröző szovjet katonák szabadították fel.
Hazautazás közben több más fogságból szabadult lengyellel együtt a
Będlinótól nem messze fekvő Falkenburgba (Złocieniecbe) került. Egy
szovjet tiszt nevezte ki Będlino bírájának. Nem volt sok esélye
visszautasítani.
Jó szervezőkészsége volt. A munkát elosztotta a 267 német között, akik
nem menekültek nyugatra, hanem a front átvonulása után hazatértek a
rejtekhelyeikről. Két hét alatt elhordták a romokat, megkezdték az
újjáépítést. Bania az összes gabonát, lovat és marhát egy helyre vitette, és
brigádokat jelölt ki az őrzésükre. Más munkacsoportokat a földekre küldött.
Hallgattak a szavára, mert a szovjet hadsereg támogatta. A jó munkát
égetett szesszel és jobb élelmezéssel jutalmazta. De tudta, hogy a
szomszédos falvak parancsnokait (így nevezték a községi bírákat) néha
ismeretlen tettesek ölik meg. „Voltak még németek a faluban, akik
reménykedtek abban, hogy a külföld, például az Egyesült Államok, Anglia
vagy más országok nem hagyják majd, hogy ez a terület a lengyelek kezén
maradjon.”
Soha nem vált meg a fegyvereitől. Várta a lengyeleket, akiknek már ott
kellett volna lenniük. 1945. július elején érkeztek. „Tizenhat család – szinte
mind nincstelenek. Voltak olyanok, akik soha nem végeztek mezei munkát,
és olyanok is, akiknek a »központban« egy holdjuk vagy még kisebb
földjük volt, és hatan-nyolcan laktak egy döngölt padlós szobában (a kutnói
járásból jöttek).”
Halina Borcuch: – Én bánom, hogy idejöttem. A férjem is átkozta a percet,

amikor elindult. Kordekék – falumbeliek – már előbb idejöttek, és amikor
visszaértek, bogarat tettek a fölünkbe, hogy milyen szép itt a falu, sok a
föld, a gazdaság, mindenki azt foglalja el, amelyik neki tetszik. Én meg,
amikor megérkeztem a faluba, hát hányni kezdtem a keresztet, mert nem
volt hová lehajtanom a fejemet. Minden tele volt németekkel, mit csináltam
volna, most menjek be a házukba? Elmentünk Buczyńskiékhez, akik előbb
érkeztek tőlünk, és ott ültünk náluk, amíg a tintanyalók ki nem jelöltek
nekünk egy házat.
Nyolcvannyolc éves vagyok, gyerekkoromban húsz kilométerre laktam
Varsótól. Tizenöt éves voltam, amikor a németek az utcán fogták össze az
embereket, és engem is elvittek. A háború végéig lőszert készítettem a
gyárukban, nyugaton. Három nagy géphez voltam beosztva, napi tizenhat
órán át csináltam a töltényhüvelyeket. Pici voltam, egy kissámlit adtak,
hogy elérjem a gépeket. Azt viszont el kell ismerni, hogy szombatonként a
németek murikat rendeztek. Ezekre a falubeli kényszermunkások is eljártak.
Így ismerkedtem meg Kazikkal, aki egy bauernál dolgozott.
1945 júniusában Lignicán át utaztunk vissza Lengyelországba. Először
Łódźba mentünk három hétre, Kazik szüleihez. Aztán az én szülőfalumba.
Júliusban megesküdtünk. Ősszel becsomagoltuk a motyónkat, egy kevés
ruhát, és a szüleimmel Varsóban felszálltunk a szczecini vonatra. Más
ismerőseink is velünk tartottak. Onnét valaki szekerekkel vitt Będlinóba.
Emlékszem, szép idő volt. Már látszott a kis pocakom, mert három hónapos
terhes voltam. Aztán később kijelölték a házunkat. Le is papírozták a
dolgot.
Én meg, aranyoskám, belépek a papírokkal a házamba, de ott még
mindig németek laktak. Nem telepítették ki még őket, mert munkaerőnek
kellettek a főerdészségnél. Itt is egy foglalt szoba, ott is egy foglalt szoba,
fent is lakott egy pár. Volt olyan is, akinek idős, beteg nővére volt. Leültem
a konyhasarokba, és itattam az egereket. Ő meg, az a német nő,
megsimogatott, megölelt és megcsókolt. Jó sok halat sütött, hogy
jóllakjunk. Elmutogattuk, amit mondani akartunk egymásnak, mert nem
tudtam németül. És sírtam tovább. A legszívesebben fölakasztottam volna
magam. Azt mondom a férjemnek: „Hova hoztál, édesem? Megyünk
Łódźba, a tieidhez, kapunk munkát a gyárban.” De ő megmakacsolta magát,
telebeszélték a fejét, úgyhogy maradtunk.
A német nő kihurcolkodott az egyik elülső szobából, és azt mondta,
költözzünk be. Egy lánya volt, a fia nyomtalanul eltűnt a háborúban. Tudta,
hogy állapotos vagyok, el kell ismerni, hogy segített, jó volt hozzám. Jó
sokat főzött, és hívott, hogy együtt üljünk asztalhoz. Csinált vacsorát,
reggelit meg mindent. Kicsit tartottam tőle, de megint magához ölelt,
megsimogatott, és azt mondta, ne tartsak semmitől, nem fognak
megmérgezni. Amikor 1946-ban kiköltözött, otthagyott nekem egy egész
babakelengyét. A bútorokat otthagyták a németek, csak egy kevés ruhát
vittek magukkal, meg az ágyneműt. Mondtam nekik, vigyenek magukkal
mindent, ez a maguké, majd én veszek magamnak. De nem vitték el. A
sótartó, a cukortartó, a liszttartó is itt maradt utánuk. Porcelánból voltak,
kék feliratokkal, fa fedelekkel. És volt egy falra akasztható borsmalmocska.
Ott e, a falon a helye. De már nincs meg egyik se. A borsmalmocskát elvitte
az unokanővérem, a többi holmit meg idővel lecseréltük.
Az első időkben nem volt itt nagy biztonság. Egyszer jött egy pár
jómadár az erdőből, álarcban, fegyverrel, lóháton. Megálltak az elülső
kapunál, a német nő meg sírva fakadt. Kimentem a ház elé, ő meg kiabál
utánam, hogy Frau, Frau. Négy fegyveres, a mellükön egymást keresztezték
a töltényövek. Sírhatnékom volt, az járt a fejemben, hogy biztos én
csináltam azt a lőszert, most meg szétloccsantják vele a fejemet. A szemük
se látszott, csak karattyoltak valamit, hogy lőnek. A német nő elém állt,
eltakart a testével, és mondja, hogy a Fraunak Kindje lesz. Elálldogáltak
még ott egy darabig, karattyoltak, aztán elmentek.
A fia később előkerült, amikor ő már elutazott. Évekkel később eljött
hozzánk, bejárta a szobákat, mondta, hol állt az ágy, az asztal. Hagyott itt
egy kevés német márkát.
A faluban az első időkben jó volt a hangulat. Bania, a községi bíró
agrárköröket alapított. Egyébként meg ha valakinek segítségre volt
szüksége, akkor az ember ment és segített. Senki nem nézte, hogy az a
szomszéd Łódź környéki, központi vagy łęczycei-e. Csak a Zalewskiék
jöttek a Bugon túlról, de ők is segítettek. Összetartozás volt. De aztán volt,
aki elment, visszatért a szülőföldjére. Itt valami nem tetszett nekik.
Megöleltük egymást Halina Borcuchhal, és csináltunk egy búcsúképet az
almafa alatt.
Már szálltunk be az autóba, amikor falusi udvarlóm odajött búcsúzkodni.
– Hát mégse a Providenttől – ismerte be. – Aztán ha mégis, akkor mondom,
sok régi fényképem van otthon – ismételte minden eshetőségre készen, és
rám kacsintott.
EZER KOSZFÉSZEK UTÁN TAKARÍTANI
Nem volt rózsás a helyzet. Vajon Wanda Melcer csak a hasára ütött, amikor
leírta az Állami Repatriációs Hivatal állomását? Valószínűleg nem. Az
állomást biztos az újságírók látogatására építették. Az áttelepítési akció a
valóságban borzalmas káoszba fulladt, amit igyekeztek palástolni az
emberek előtt.
A keleti lengyelek, akik hirtelen a Szovjetunióban találták magukat,
nehéz döntés előtt álltak: vagy maradhattak a földjükön, ahol ki voltak téve
az ukrán nacionalisták támadásainak és a szovjet államosítás soron
következő hullámának, vagy összecsomagolhatták a túlélésükhöz szükséges
összes holmijukat, hogy elinduljanak az ismeretlenbe. Galíciában és
Volhíniában az emberek hónapokig vegetáltak a pályaudvarokon, és várták
a nyugat felé tartó vonatokat. 1945 májusában az áttelepítési kormánybiztos
az alábbi beszámolót küldte az egykori Tarnopoli vajdaságban fekvő
Czortkówból: „Folyamatos ígérgetés közepette három hónapig várakoznak
ezek az emberek a vagonokra, hogy legalább a bőrüket mentsék, és
munkaszerető kezükkel megragadhassák a Poznańi vajdaságban rájuk váró
földet. És bár joguk van hozzá, lehetőségük még sincs arra, hogy a már
megtermett, könyörgések árán megszerzett gabonát magukkal vigyék, és
megkezdhessék jól megérdemelt új életüket. (…) Egyikük sem fogja
elhinni, hogy Lengyelország csupán azért nem törődik velük, mert nincs
elég vasúti kocsija, és hogy a hatalmas Szovjetunió sem képes vagonokat
adni nekik. Ezek az emberek azt ismételgetik: »Aki megmenekült a
banderisták fejszéitől, most dögöljön éhen.«”
Lwów kiürítése ment a legnehezebben. A város lakói bojkottálták a
kivándorlásra buzdító felhívásokat. És bár a belarusz és litvániai kitelepítés
nyugodtabban zajlott, sok lengyel Wilnót sem akarta otthagyni. 1946. július
1-jéig az itt élő lengyelek csupán 20 százaléka iratkozott fel a kiutazási
listára. A wilnóiak Lengyelországba költözése az 1960-as évekig is eltart
majd.
Az Állami Repatriációs Hivatal elméleti stratégiája az volt, hogy a keleti

területek északi részéről mintegy azonos délkör mentén Varmiába,
Mazúriába, Pomerániába és a Poznańi vajdaságba telepíti át a lakosságot. A
volhíniaiak és Kelet-Galícia lakosai Alsó- és Felső-Sziléziába, valamint
Lubusz-földre kerültek. A valóságban hetekig utaztatták az áttelepülteket az
egész országban, és ott tették le őket, ahol éppen akadt szabad hely.
Általában azonban nem akadt mindjárt szabad hely. A telepesek a legjobb
esetben beköltöztek a még ott lakó németek gazdaságaiba, vagy hetekig
táboroztak a pályaudvarok közelében. 1945 júliusában több ezer hontalan
repatriáló lakott az opolei pályaudvaron. Borzalmas körülmények között,
víz, élelem és gyógyszer nélkül. Megbetegedtek, haldokoltak, megszülettek.
A Życie Warszawy híradása szerint: „Utazási lehetőség hiányában Opolében
húszezer, Koźlében tízezer áttelepülőt tartottak vissza. Harmincezer ember
táborozik hat vagy hét hete a vágányok mentén, néhány kilométeres
szakaszon a szabad ég alatt, éhesen, borzalmas körülmények között.
Harmincezer ember! Annyi, mint egy vidéki város lakossága! Vannak
közöttük gyerekek és háziállatok, és néhány helyen figyelmeztető jelzés
gyanánt fertőző betegségek ütötték fel a fejüket. […] Az ÁRH teljesen
tanácstalan a torlódás tekintetében.”
A higiénia nagyon hiányozhatott az állomásokról, mivel a Życie
Warszawy 1945 júniusában arról tájékoztatta olvasóit, hogy a Rendkívüli
Járványügyi Biztos hivatalának kezdeményezésére Lublinban megnyitották
a repatriálóknak épült első fürdőházat. „A fürdőt új típusú fertőtlenítő
készülékkel szerelték fel” – írta az újság.
Wanda Melcer kioktatta az utazásra indulókat: „A telepeseknek nem
szabad elfelejteniük, hogy az ő dolguk a repatriációs állomások tisztán és
rendben tartása. Nincs akkora személyzet, amely képes volna mindennap
ezer koszfészek után takarítani. A telepeseknek minden este más brigádot
kell választaniuk maguk közül, amely segít az állomás személyzetének.”
A repatriáció megszervezésben csalódott emberek az újságokhoz fordultak.

1945 májusának végén a Życie Warszawy közölte Zenon Romiszowski
levelét: „Tűzkárosult varsói vagyok, jelenleg alkalmi munkát végzek, és a
családommal nyugatra szeretnék utazni. Április közepén iratkoztam be a
Lengyel Nyugati Szövetségbe. […] Közben már öt hete várok
eredménytelenül. A szövetség vezetősége nem képes közelebbről
tájékoztatni és a letelepedés helyét megadni, csupán azt tanácsolja, hogy
magam szervezzem meg az utamat.”
Józef Patek így ír Głęboka településről: „Példátlanul viselkedett a[z
ÁRH] lignicai hivatalnoka: amikor megkérdezték, meddig várjanak, amíg
megkapják a birtokaikat, azt felelte: »Minek jöttetek ide?«”
A riporterek most már nem mindig áradoztak a Visszaszerzett
Vidékekről. 1945 júliusában a Życie Warszawy tudósítója inkognitóban
utazott a telepesekkel Varmiába: „Háromórás leckét kapunk türelemből,
majd végre elindul a vonatunk. Ún. marhavagonba (piszkos, padok nélküli
kocsiba!) kerültünk, ahol közelebbről is megismerkedünk útitársainkkal.
[…] A menetrendhez képest kétszer olyan hosszú ideig tartott az utunk.
Végre hajnali kettőkor, a koromsötét éjszakában megállunk Olsztynban.
[…] A telepesek élelmezése csapnivaló, mint annyi minden más. Az élelem
állítólag az Olsztyntól több száz kilométerre fekvő helységekben található.”
SCHÖNBRUNN, AVAGY JABŁONÓW – „EGY-KÉT HÓNAP

ÉS MÁR ITT SE LESZÜNK”
Tosiával megálltunk a tornácon. Némi félelemmel szorongatta a kezemet,

mert megígértem, hogy együtt csináljuk a következő interjút – erre
elutasítottak bennünket.
– Nekem aztán nincs miről beszélnem, én később érkeztem – hajolt ki az
idősebb asszony a műanyag légyfüggöny mögül. A színes szalagok egészen
sámánossá tették a külsejét.
– A férjem 1945-ben jött ide. Mindenre emlékezett. De nem mond
maguknak semmit, mert agyvérzése volt.
Megzörrentek a szalagok: egy karcsú férfi lépett ki a tornácra.
Elmosolyodott: – Mire nem emlékszem?
– 1945-ről. Agyvérzésed volt – magyarázta a felesége.
– Mindenre emlékszem abból az évből, és szívesen el is mondom –
tiltakozott szelíden.
– Dehogy, agyvérzésed volt – ellenkezett a felesége.
Félbeszakítottam a jelenetet: – Akkor talán próbáljunk meg beszélgetni,
és ha nem sikerül, akkor elmegyünk.
A nő makacs volt: – Semmi értelme, agyvérzés…
Ekkor a csodafegyveremhez nyúltam: – Tosia, a Csizmás kandúrt!
A gyerek összeráncolta a homlokát, égnek emelte a szemét, és
összecsücsörítette a száját. Olyan lett, mint Shrek macskája. Janina
Winiarska, Roman Winiarski felesége nevetve magadta magát.
Roman háza előtt ültünk Jabłonów településen, a żagańi járásban,

Lubusföldön, ő pedig első tanítónőjéről, Wilhelmina Trylowskáról mesélt,
akinek a visszaemlékezését színes cédulával jelöltem be a rücskös kötésű
könyvemben.
Ugyanarról a vidékről érkeztek, Lwów környékéről: a tanítónő Stryjből, a
tanítvány pedig Glinianyból. A háború előtt csupán néhány órás szekérút
választotta el a lakóhelyüket. Persze akkor még nem ismerték egymást.
Roman 1937-ben született, gyerek volt, Wilhelmina pedig felnőtt nő, hiszen
1904-ben látott napvilágot.
A tanítónő érkezett először, az ő útja rövidebb volt. 1944 nyarán
németországi kényszermunkára vitték a férjével és a kisfiával együtt. A
felszabadulás után nagy csoportban indultak a többi lengyellel keletre.
Júliusban értek Żagańba: „Itt megtudtuk, hogy egy transzport se megy
tovább, mert a hidakat lerombolták, és itt kell […] letelepednünk a
Visszaszerzett Vidékeken.” A járási hivatalban néhány másik családdal
együtt Jabłonówba irányították őket, „hangsúlyozták, hogy gazdag falu”.
Egy Horoszkiewicz nevű telepes gazdaságával szemben költözött be egy
házba, megtanult tehenet fejni, maga szántott-vetett (a férje, aki szintén
tanító volt, kibújt ez alól, mondván, hogy ő nem alkalmas ilyen munkára),
berendezte az otthonukat (más házakból hozta el a németek után maradt
bútorokat), kitakarította és lezárta az iskolát (a férje ezúttal segített neki), és
elkezdte beíratni a gyerekeket az új tanévre. Sok tanuló volt, de csak két
tanító: ő meg a férje, ezért az osztályok összevonása mellett döntöttek.
Akkor még nem tudták, hogy ők alapították az első lengyel iskolát a żagańi
járásban.
Beletörődött abba, hogy egy ideig egy idős német házaspárral laknak
majd, akik nemrég még a gazdaságuk tulajdonosai voltak. „Meg tudtam
érteni a veszteségüket, mivel nekem is hiányzott a föld, amelyet elhagytam”
– írta évekkel később a visszaemlékezésében. Nem jöttek ki jól egymással.
„Egy közös szobába költöztek. Heinrich és Elisabeth Gimpel volt a nevük.
Heinrich derék kis öregembernek tűnt, hetvenkét éves volt, a feleségének
viszont nagyon rossz természete volt, folyton zsémbelt és szidott minket, a
maga nyelvén káromkodott.”
Gazdasszonykört alapított a jabłonówi nőkkel, megtanult faggyúból és
mosószódából szappant főzni (nagy piszok volt a faluban), cukorrépából
készített melaszt, katonaorvost hívott, aki minden lengyel telepest
megvizsgált (a gyerekeknek fekélyes volt a lába, a nők bőrbetegségektől
szenvedtek), meg a németeket is. (Nemi betegségeik voltak, főleg a nőknek.
„Az orvos megvonta a vállát: »Nem tudok segíteni, a háború után ez a
betegség nagyon elterjedt.«”)
Gimpelék 1945. december 9-én hagyták el Jabłonówot. Előtte egész éjjel
csomagoltak. Wilhelmina Trylowska süteményeket sütött nekik, és egy
darab vajat, egy kevés cukrot és 54 zlotyt adott az útjukra. „Ismertem a
vándoréletet, úgyhogy legalább ezzel akartam könnyíteni a sorsukon” –
emlékezett vissza. A német asszony a lengyel asszonyra hagyta a fia
bundáját, mert a fiú még mindig nem jött haza a háborúból.
Három nappal később érkezett meg Glinianyból a Winiarski család.
Roman Winiarski a távolba nézett, lélekben a szülőházában volt, amely

fából és agyagból készült, és télen olyan meleg volt, hogy decembertől
tavaszig az összes környékbeli gyerek náluk éjszakázott („Mi az öcsémmel
a kemencesutban, a többiek az agyagpadlón szétterített kévéken,
paplanokon és pokrócokon”). Enyhén éneklő beszéde elárulta keleti
származását: – Apámnak néhány ár földje volt, kubikosként dolgozott a
csatornaépítéseken. Nehéz munka. Brigádos volt. Nem akartunk onnét
elmenni, de bejöttek az oroszok, és azt mondták, hogy vagy felvesszük a
ruszki állampolgárságot, vagy elhagyjuk az országot, és elmegyünk a
Visszaszerzett Vidékekre. Odaadták az összes iratot, aztán bevagoníroztak
minket. A lovat és a tehenet még az utazásunk előtt adtuk el. Vittük a búzát,
az élelmet, az ágyat és anyám hozományos ládáját. A láda nincs már meg,
évekkel később szétszereltem, a vasalatait elraktam valahova. A
tehervagonon, amelyben utaztunk, öt családdal osztoztunk. Szűkös volt a
hely, de valahogy kibírtuk. Ősszel indultunk, decemberben érkeztünk meg
ide.
Más volt ez a falu, mint amit megszoktak. Négy faluház, két pékség, két
fogadó, szerszámgépüzlet és birkaakol, amelyet a német bíró épített a
háború kitörése előtt. Az apja barátjával és annak a családjával együtt
foglalták el a házat, az egyik szobában még mindig ott laktak a németek, a
gazdaság egykori tulajdonosai.
– A mi németeink a harmadik kiutazási hullámmal mentek el –
emlékezett vissza Roman Winiarski. – Az anyjuk sírt, kérte, hogy ne
nyúljunk semmihez, ne szedjünk szét semmit, hagyjunk mindent úgy, ahogy
van, mert ők úgyis hamarosan visszajönnek ide. Még Bierut26 idején is
vártuk őket. Sokáig nem csináltunk semmit. Minek, ha egyszer úgyis
elűznek, ahogy mi is elűztük őket? Sokan gondolkodtak így. Apám sokszor
járkált fel-alá, és közben azt mondogatta: „Egy-két hónap és már itt se
leszünk, visszamegyünk Glinianyba.”
Az újságok igyekeztek eloszlatni az áttelepülők félelmeit, és
bizonygatták, hogy a határok nem ideiglenesek. A Życie Warszawy 1945-
ben így írt: „A Szovjet Kormány nem várt ilyen vagy olyan
békeszerződésekre vagy konferenciákra, hanem a Lengyel Nemzet szuverén
kormányzására bízza e katonája vérével kiharcolt földeket. […] Tehát a
gyakorlatban már elismert e földekhez való jogunk. A formális elismerést a
békekonferencia hozza meg, amelyen számíthatunk a Szovjetunió és más
szövetséges államok teljes mértékű támogatására.”
– Csak amikor megkaptuk a papírokat, hogy ez a ház a miénk lett a
keleten elveszített helyett, akkor kezdtük érezni, hogy otthon vagyunk –
mondta Roman Winiarski. – De a szüleimnek már egész életükben
honvágyuk volt. Apám folyton azt mondogatta: „Én mindenemet
itthagynám, ha azt mondanák, hogy visszamehetek, és azonnal
visszamennék.” Soha nem szokta meg ezt a környezetet. Negyvenöt éve
halt meg.
Roman Winiarski 1945 decemberében kezdett tanulni Wilhelmina
Trylowskánál meg a férjénél. A tanítónő így írt a visszaemlékezésében: „Az
iskolai tanítás nagy nehézségekbe ütközött – nem voltak könyvek, füzetek,
ceruzák. A gyerekeknél találtunk egy kevés régi tankönyvet, ezeken
gyakoroltattam be az olvasást. Füzetek helyett régi nyomtatványokat
használtunk, az első osztályban pedig palatáblát és palavesszőt. […]
Egyelőre még nem volt tinta, úgyhogy a gyerekek minden fogalmazásukat
grafitceruzával vagy grafitceruza híján színes ceruzával írták.”
A tanítók egyszer, elsőáldozáskor osztályfényképet készíttettek az
iskolaépület előtt. Valahol meg kell, hogy legyen a kép.
– Nincs már sehol – vágott közbe a felesége. – Agyvérzésed volt, nem
tudod.
Trylowskiék néhány év múlva el is költöztek Jabłonówból.
Hatalmas a pajta, rossz a tető rajta – verseltem magamban, amikor már

Wrocław felé tartottunk Jabłonówból. A pajták óriási téglaépületek voltak,
az avíttságtól begörbült tetőkkel. A tehénistállók pedig, a háború előtti
építészet remekei vagy a földekről összehordott terméskő alapokkal
készültek, vagy teljes egészükben téglából épültek. A nagy, emeletes házak
inkább kisvárosiak, mint falusiak.
Arra meg valamilyen téglaépület romja van, az út mentén öreg fák,
közöttük pedig gránitkőből faragott obeliszk, egyik oldalán német sisak és
felirat: Ihren im Weltkrieg gefallenen Helden. Gewidmet von der Gemeinde
Schönbrunn (A világháborúban elesett hőseinknek. Állíttatta Schönbrunn
község). Az emlékmű két oldalára az I. világháború frontjain elesettek
neveit vésték fel. Az oszlop mellett fakereszt, két mécses és műanyag
vázába dugott műnárcisz. Egy nő haladt az út mentén. Megálltunk.
– Ez az emlékmű mindig itt állt?! És mindig így gondját viselték? –
kiáltottuk oda a letekert ablakon át.
– Csak nem régóta áll! – kiabálta vissza. – A háború után az emberek
elbontották, a darabjait szétszórták. Pár évvel ezelőtt megtalálták a volt
téesz területén, megtisztították és összerakták megint. Hadd álljon. Nem baj
az.
MONDSCHÜTZ, AVAGY MOJĘCICE – „NYITOTT

TEHERKOCSIRA RAKTAK, HOGY ŐRIZZEM A
TEHENEKET”
Bronia nagymamája előre kikötötte, hogy ő nem vándorol ki egész életére.

Ha a front elvonul, azonnal visszamennek Ponikowicébe, Lwówtól
kilencven kilométerre. Ott volt a háza, a csűre és a négy hold földje,
amelyet a lányára és az unokájára akart hagyni.
De Joszif Sztálinnak más tervei voltak az öregasszonnyal. 1941
decemberében, amikor a nagymama épp a két tehenét fejte, a vezér fogadást
rendezett a Kremlben. Különös időpontot választott a szórakozásra, mert a
Wehrmacht már 18 kilométerre volt Moszkvától, de Dzsugasvili láthatólag
kedvelte a kockázatot. A fogadás vége felé félrehívta Władysław Sikorskit,
a lengyel emigrációs kormány miniszterelnökét, és megkérdezte, ellenére
volna-e, ha a háború után egy kicsit igazítanának Lengyelország keleti
határán, és hogy a maga részéről semmi baja nem lenne azzal, ha
Lengyelország a háború után az Oderáig tolná ki a határait. Sikorski
kereken elutasította az ajánlatát. Sztálint azonban ez nem aggasztotta
különösebben. Úgy vélte, hogy ha a háború után Lengyelország elfoglalja
Németország egy részét, azzal jobban legitimálhatja a keleti lengyel
területek annektálását.
Hogy egy Sztálin, még ha Joszifnak is hívják, elvegye a lengyel „keleti
végeket” Lwówval, a falujával, a csűrével és a teheneivel együtt? Soha
napján, kiskedden, mondta volna Bronia nagymamája, ha valaki kíváncsi
lett volna a véleményére.
De senki sem volt rá kíváncsi, Sztálin pedig így is keresztülvitte az
akaratát. 1943-ban, Teheránban meggyőzte Franklin Delano Roosevelt
amerikai elnököt és Winston Churchill angol miniszterelnököt arról, hogy
tárgyalniuk kell Lengyelország új keleti határáról, amelyet a Curzon-
vonalon állapítottak meg. A háború utáni Lengyelország nyugati
kiterjeszkedését akkor még nem határozta meg pontosan.
1944 szeptemberében a Sztálin utasítására létrehozott Lengyel Nemzeti
Felszabadító Bizottság aláírta az áttelepítési szerződéseket a Litván, a
Belorusz és az Ukrán SZSZK vezetőségével. Az első ukrajnai áttelepülők
már 1944 decemberében megérkeztek Lublinba.
Bronia nagymamájának a falujába az utolsó télen folyamatosan jártak az
agitátorok, és győzködték őket, hogy nyugatra kell menniük. „Itt hamarosan
Oroszország lesz” – mondogatták. Ezt a nagymama éppenséggel nem hitte
el. De amióta a vejét, a molnárt megölte egy ukrán, nem érezte magát
biztonságban a faluban. Úgyhogy feliratkozott az utazólistára. Aztán majd
visszajön, ha egy kicsit lenyugszik a korszellem.
1945. április elején meg is jelent a brodyi pályaudvaron a magányos
öregasszony, a tizennyolc éves unokája, Bronia, meg a lánya, a molnár
özvegye a gyerekeivel. Magukkal hozták a két tehenüket – az egyik Broniáé
volt, kisborjú kora óta ő etette –, és nagy batyukban a holmijukat, többek
között egyliteres palackokba szűrt lenolajat, amelyet majd élelemre
cserélnek be útközben. Evakuációs igazolványaik voltak, melyekkel a
jövőben majd bizonyítják, hogy Bronia egy fél csűrt és két hold földet
hagyott a Bug túlpartján: ezeket a nagyanyja íratta rá.
Soha nem térhettek vissza a szülőföldjükre, de ezt akkor még nem tudták.
A sorsukat 1945 februárjában pecsételte meg a jaltai konferencia, ahol
megerősítették a teheráni egyezséget, bár továbbra sem állapították meg a
nyugati határt. Számos javaslat hangzott el: a határvonal pontosan az Odera
mentén haladjon, és ossza ketté Wrocławot és Szczecint; vagy maradjon
mindkét város német, illetve lengyel oldalon. 1945-ben Szczecin kétszer is
német kézre került, mire eldöntötték, hogy mégis lengyel várost csinálnak
belőle.
⁃ Lengyelországi evakuációs igazolvány
1945. július végén, augusztus elején Potsdamban szentesítik
Lengyelország új határait. 1945. augusztus 16-án a Nyugat által elismert
lengyel Nemzeti Egység Kormánya megköti a határszerződést a
Szovjetunióval.
Bronia nagymamája egyre ritkábban emlegeti majd a hazatérést, de azon
egész életében csodálkozni fog, hogy az új hatalom azt akarja vele elhitetni,
hogy a Szovjetunióban született.
Bronia és a nagymamája elutazása után egy hónappal, és kétszáz

kilométerrel arrébb, Stryj közelében egy nyugdíjas tisztviselő, a felesége és
két gyermekük, a tizenkilenc éves Izabela és a tízéves Adaś kicsi házában
nagy volt a kiabálás. Mi a fontosabb? Az esküvői porcelán vagy a régi
családi iratok? A kristálypoharak és az asztalkendők, vagy az emlékbe eltett
iskolai füzetek? Mit vigyenek magukkal egész hátralévő életükre, mit
hagyjanak ott? Ennek a családnak nem voltak illúziói: tudták, hogy nem
térnek vissza.
Izabela Grdeń a következőket írta A Visszaszerzett Vidékek telepeseinek
feljegyzéseiben: „Az emlékezetes 1939. szeptemberi bombázások képe
összefolyt az agyunkban a banderisták támadásaival, a felgyújtott
birtokokkal, a legyilkolt nők és gyerekek kiáltásaival. Végre elutazhattunk.
[…] Menekülhettünk és felejthettünk.”
Evakuációs igazolványukat a hivatalnokok töltötték ki helyettük, és ők
becsülték fel a gazdaságuk értékét a háború előtti zlotyban.
Egész ládákba csomagolt vagyonukkal, tehenestül és vaskályhástul
indultak el otthonról 1945 májusában. „Még egy utolsó pillantás a
házunkra, a gyümölcsösre, a ház előtti nyíló orgonabokrokra – és az
orgonaágakkal felékesített egy szem gebe húzni kezdi a szekeret. A
küszöbön szenvtelen ukrán áll, akit az ember nem is lát a könnyeitől.”
Nem sokkal később jelentkeztek a stryji vasútállomáson. Csak ekkor
jutott az eszükbe, hogy a drága Bryś kutyát elfelejtették magukkal hozni.
Adaś fájdalma szinte csillapíthatatlan volt, de nem mehettek vissza a
kedvencükért. Bármikor megérkezhetett a nyugat felé tartó szerelvény.
Az áttelepítési terv több millió embert érintett. Izabela Grdeń családjával,
valamint Bronia nagymamájával együtt 1947-ig több mint másfél millió
lengyel vándorolt ki a Bugon túlról a nyugati országrészekbe; egymillió-
hatszázezer ember a nyugat-európai koncentrációs táborokból,
hadifogolytáborokból és kényszermunkatáborokból utazott hazafelé, és a
háború előtti emigránsok egy része is úgy döntött, hogy visszatér; a
Szovjetuniót közben elhagyta kétszázötvenezer lengyel és zsidó, akiket
1940-ben deportáltak Szibériába és Kazahsztánba; kétmilliós tömegeket
alkottak Közép- és Dél-Lengyelország lakói, akik a háborúban elvesztették
a házukat és a vagyonukat, vagy az új Lengyelország nyugati és északi
részétől várták sorsuk jobbra fordulását. Három és fél millió német várta,
hogy kitelepítsék a Visszaszerzett Vidékekről (korábban ugyanennyien
menekültek el a Vörös Hadsereg elől).
Ha ismerték is egymást, akkor sem tudni róla. Biztosan elhaladtak egymás

mellett a Wrocław melletti Mojęcicében, találkoztak templomba és boltba
menet, vagy útban a szántóföldjükre. De Izabela Grdeń soha nem írt erről.
Bronisława Tworzowska pedig nem emlékezett rá.
Ismét törékeny kis nőre találtam, mintha porcelánból készült volna a
háború előtti nemzedék. Bronisława Tworzowska gyorsan beszélt,
fénysebességgel mozgott, hogy alig tudtam követni; a sírása nevetésbe
váltott, az imája mesébe. A szobából, ahol a hosszú asztal mellé ültetett
(nagy a család, mindenki elfér karácsonykor), a konyhába szaladt, hogy kelt
süteményt hozzon a lányomnak az útra, azután mindjárt odaguggolt a
szekrényhez, hogy megkeresse a mandulás kekszet, amivel megkínálhat,
egy pillanatra elugrott az esküvői fényképükért, egy percre leült az asztal
túlsó sarkára, folytak a könnyei, felszárította őket a mosolya.
– A brodyi állomáson nyitott teherkocsira raktak, hogy őrizzem a
teheneket. A többiek fedett kocsiba kerültek – mondta. – Három hétig
utaztunk. Katowicében nagyon sokat álltunk, most már tudom, hogy azért,
mert nem tudták, hová vigyenek, mert még nem ért véget a háború. Ha
esett, mindenünk csuromvizes lett. Volt mit ennünk, mert ugrottam, és
megfejtem a teheneket, becseréltem az olajat. Aztán egyszer a vonat
megállt Wotówban, és ki kellett szállnunk.
Izabela Grdeńt is hasonló út várta: „…három hetet vártunk a szabad ég alatt

a stryji állomáson. […] Esett az eső, összeáztak a pakkjaink. Letakartuk
őket ponyvával, az állomáson talált pléhdarabokkal meg limlomokkal,
amennyire csak tudtuk. A tehén lefogyott, felborzolta a szőrét, a tyúkok
meg a tollukat, úgy ültek a ketrecekben, az eső meg csak esett és esett,
kínozta az embereket és az állatokat.”
Végül a csúszópénz segített, amelyet a fáradt áttelepülők gyűjtöttek
össze, és átadtak az állomásfőnöknek. A szerelvény már másnap odaállt.
Izabela Grdeń emlékei szerint: „…elállt a lélegzetünk. A vagonokon nem
volt tető. Egyszerű szénszállító kocsik voltak, alacsonyabbak,
magasabbak.” Mégis felszálltak, és megkezdték hathetes utazásukat.
Amikor megérkeztek a kijelölt repatriációs állomásra, megtudták, hogy
már nem férnek be. Továbbküldték őket. Krakkó közelében olyan hosszú
ideig várakoztak, hogy kiszálltak lóherét tépni az éhes teheneknek.
„Furkósbotokkal támadtak ránk a gazdák, és ütlegelni kezdtek. […] Nem
bírtuk megérteni, miért más itt minden [mint gondoltuk]. Azért jöttünk az
anyaországba, mert ott a banderisták támadtak minket. […] Nagyon
távolságtartóak voltak velünk. Erre nem készültünk fel.”
Bydgoszcz közelében sem volt hely. A németek után maradt birtokokat
már elfoglalták azok a lengyelek, akik közelebb laktak a német határhoz.
Továbbindultak nyugat felé. Piłában megálltak. Aztán mentek tovább.
Stargard után, a sík mező közepén, egy vakvágányon a vasutasok végre
lekapcsolták a mozdonyt a szerelvényről. De a repatriálóknak nem tetszett a
hely. „Azt a települést még nem lakták, úgyhogy egyáltalán nem volt
biztonságos, mivel rengeteg különböző katonaszökevény és fosztogató járta
a környéket. Megkértük a masinisztát meg a szállítmány vezetőjét, hogy
vigyenek minket a Wrocławi vajdaságba.”
Június közepén Izabela Grdeń családja leszállt a wołowi állomáson.
Izabela a szüleivel és az öccsével együtt azonnal Mojęcicébe került. Egy

kisbirtokra költöztek, ahol együtt éltek az egykori német gazdával. Egy
Józiek névre hallgató arab félvért használtak a mezei munkára, amely
katonaló volt a háborúban. De nagyon vágytak a városba.
Bronisława, a nagymamája, a nagynénje, meg az unokatestvérei nem
voltak ilyen szerencsések: – Három hétig vesztegeltünk Wołówban, a
csupasz földön, a cókmókjaink között. Sehol nem akartak bennünket. Nem
járt mindenki így, csak a csupa nőből álló családok.
Wanda Melcer így írt a Visszaszerzett Vidékekről készült
riportkönyvében: „Egy másik nagyon komoly probléma a »gyenge« és
»erős« család tipikus esete. Erős családnak azt nevezzük, amikor a férfi
még élete virágjában van, munkaképes, a gyerekeiket már felnevelték, az
asszony fiatal és egészséges. Gyenge az a család, ahol egy nőnek
kisgyermeke van, és gyakran még az idős apjáról és a beteg anyjáról is
gondoskodik. Hogyan vegye kézbe a gazdaságot a szerencsétlen, hova
menjen, mit csináljon, ki dolgozzék rájuk?”
Bronisława Tworzowska: – A nagynéném sorra járta a falvakat,
mindenhol minden foglalt volt. Végül eljutott Mojęcicébe. A ház üres volt,
igaz, a lovak előzőleg a konyhában álltak, de nekünk tetszett, kiszemeltük
magunknak. Odamentünk reggel, egész nap takarítottunk a nénémmel, erre
már este megjelent egy pasas, aki a háborúból jött vissza, és elvette a
házunkat. Azt kapott, amit akart, és ő mindjárt tiszta házba akart költözni.
Senkit nem érdekelt, hogy mi foglaltuk el előbb. Tovább kellett
keresgélnünk. Végre találtunk egy kis szobát egy pajta mellett. Legalább a
tehenet volt hová bekötni.
Izabela meg a családja néhány év múlva Szprotawába költözik. Bronia és a

hozzátartozói egész életükre Mojęcicében maradnak. Idővel nagyobbra
cserélik a házukat, 1946 januárjában a nagymama férjhez adja Broniát, 69
évvel később Bronia megözvegyül. Megkeresi a szülőfaluját és a rokonait,
akik nem utaztak a Bugon innenre. Rendszeresen meglátogatja őket.
– A nagyanyám egyik fia ulánus volt, és német fogságba került – mondta
búcsúzás közben Bronisława Tworzowska. – Amikor jött hazafelé,
valahogy hírt kapott rólunk, és eljött Mojęcicébe. Maradni akart, hiszen
nem mehetett haza Lwów környékére. De amikor rájött, hogy német földön
van, azt mondta, átköltözik az igazi Lengyelországba, és Gdańsk közelében
települt le.
– Nem tudta, hogy az is Németországhoz tartozott? – csodálkoztam.
– Azt hitte, hogy az már Lengyelország, olyan sokáig utazott – nevetett
Bronisława.
BOROWIAN, AVAGY BOROWIANY – „MINEK TUGGYON A

GYEREK LENGYELÜL?”
Ha ezt a rakás ugató kiskutyát egymáshoz illesztenénk, talán kijönne
belőlük egy tátrai juhászkutya, gondoltam magamban, amikor
Borowianyban (Wielowieś község, Gliwicei járás, Sziléziai vajdaság)
bepillantottam egy gazdasszony kerítésén. Ez volt a Visszaszerzett
Vidékeken tett körutazásunk utolsó állomása.
1945-ben ide költözött egy tizennyolc éves repatriáló, Maria Balińska,
akit április 30-án telepítettek ki a Lwówi vajdaságbeli Rodatyczéből.
Édesanyjával és a pici lányával, Magdalenával együtt utazott. Tanítónő volt.
A hatóság épp most bízta meg, hogy alakítson lengyel iskolát
Borowianyban.
A rakás ugató kutyus annak a nőnek a házát őrizte, aki még ismerhette
Balińskát. Legalábbis a polgármester ezt állította.
Maria Balińska volt az első telepes a faluban. Az iskolát azonnal, még 1945
májusában megnyitotta. Hetvenkilenc tanuló iratkozott be. Évekkel később
Balińska így írt: „A lányok kérdőre vontak: miért kellett Sziléziába
jönnünk, miért nem maradhattunk Lengyelországban? Azt feleltem nekik,
hogy a nyelvük a legékesebb bizonyítéka, hogy Szilézia Lengyelország
része. Visszakérdeztem, hogy egy tősgyökeres berlini vajon megértené-e
úgy a beszédüket, mint én. Kórusban felelték, hogy nem.”
Az 1921-es felső-sziléziai népszámlálás alkalmával Borowianyban 148-
an szavaztak a Lengyelországhoz csatolás, 166-an a Németországban
maradás mellett. A háború előtt a falu Németországhoz tartozott. Balińska
rájött, hogy 1945-ben Borowianyban a parasztok tartották magukat
lengyeleknek, a munkások egy része úgyszintén. „A német időkben előnyt
élvező munkások családjai azonban különbeknek vélték magukat, és ez a
csoport igen szkeptikus volt velem és Lengyelországgal szemben.”
Népdaltanítással kezdte lengyelesíteni a gyerekeket. Nagyon fájlalta,
hogy nincsenek megfelelő kötelező olvasmányok. Az Özönvízre és
Kraszewskire lett volna szüksége, hogy megmutassa Lengyelország egykori
nagyságát.27 De csak az Antek, az Őrhely és Konopnicka novellái álltak a
rendelkezésére.28 „Magánemberként nagy rajongója vagyok
Konopnickának, de amikor ezt az anyagot vettem át a gyerekekkel, egy
nyomorgó, toprongyos Lengyelország képét rögzítettem bennük, amely a
telepeseinkről kialakult képpel kiegészülve még kevésbé volt alkalmas a
nemzeti büszkeség építésére.”
Nem gondolta volna, hogy hatvankilenc évvel később még mindig
emlegetni fogják a faluban. De egyáltalán nem azért, mert ő volt az első
lengyel tanítónő. Az emberek azt jegyezték meg róla, hogy a fiatalasszony
egyszer komolyan elképedt, amikor leszállt a biciklijéről: „Hogy lehet az,
hogy ha lejtőn lefelé megyek a biciklivel, akkor nem kell pedáloznom?”
A lármás kis korcsok tulajdonosa széttárta a kezét. Ő nem volt itt 1945-ben,
évekkel később jött ide a férjével. De az ismerőse, a Niedworoczka, aki az
út túloldalán lakik, tessék végigmenni a házsoron, aztán egyenesen tovább
–, na ő már itt született. Elragadó volt a kerítés mögött álló asszony
beszéde: lengyel, sziléziai és német kifejezéseket kevert a mondataiban.
Augustyna Niedworok kutyája viszont egyáltalán nem ugatott. A ház
előtt, a kispadra terített pokrócon feküdt, onnan nézte, hogyan tollasozik
Tosia meg az édesapja a sietve leszálló alkonyat fényében a közeli
szántóföldön.
Az ablakhoz ültünk, a konyha csillogott-villogott, mint a karácsonyi
nagytakarítás után. Augustyna Niedworok odakönyökölt az asztalhoz.
1931-ben született. Idevalósiak voltak a szülei és a nagyszülei is. Az
apját Heilischnek hívták, és a háború előtt az édesanyjával sziléziaiul
beszélt,29 a gyerekeivel viszont már németül. Amikor Augustyna hétéves
lett, német iskolába került. Amikor kitört a háború, a három bátyját elvitték
katonának. Mindhárman hazajöttek. Lánytestvére nem született.
– Nagy csapás volt, amikor a ruszkik bejöttek a faluba – emlékezett
vissza. – 1945 januárjában vagy februárjában történt. Hajnalban a
barátnőmmel voltunk az erdőben, a hóban fogócskáztunk, és egyszer csak
lövéseket hallunk. Rohantunk haza. A ruszkik mindjárt be is jöttek hozzánk.
Csupa kövér katonatiszt. Fűtött szobát akartak. Nekünk az nem volt. Akkor
továbbmentek, másutt kerestek. Anyám úgy megijedt, hogy menten
elkezdett vért köpni. Kergették az egész faluban a lányokat. Végigjárták a
házakat, és ahol kedvük támadt, ott erőszakolták meg a nőket. Az egyikük
felügyelt az egész falura, hát annak megakadt a szeme egy olyan fekete
lányon. Három napig ült a lány a csűrtető gerendáján, a szülei hordták neki
az ételt, majd halálra fagyott, de nem akadtak a nyomára. Nálunk is voltak,
el is vitték a lovakat, a tehenet lelőtték és megették, kotorásztak a
fiókjainkban. Engem nem erőszakoltak meg. Lehet, azért, mert tizennégy
éves létemre olyan sovány voltam, hogy gyereknek néztek.
A szülők nem látták értelmét, hogy Maria Balińska lengyel iskolájába
küldjék Augustynát. „Minek tuggyon a gyerek lengyelül?” – mondogatták.
És unos-untalan elismételték a többi falusival együtt: „Mingyá bejönnek az
angolok, elkapják a lengyelek grabancát, egy-két év, és nem lesznek itt
lengyelek.”
– Németek voltunk, németeknek tartottuk magunkat, erőszakkal
lengyelesítettek bennünket – mondja Augustyna Niedworok. – Csitrilány
voltam, nem tudom, hogy volt, de azt hiszem, az apám aláírta a papírt, és
maradhattunk. A lengyelek, akik idejöttek, nem hajítottak ki a birtokunkról,
azoknak a házait foglalták el, akik Hitler idejében telepedtek le itt, és
elmenekültek nyugatra.
Maria Balińska büszke volt az őslakosok körében végzett munkájára, de

szégyellte, amit a telepesek műveltek. Nem tudtak és nem is akartak úgy
földet művelni, mint a németek; nem gondozták a gazdaságot, mert arra
számítottak, hogy visszatérhetnek a szülőhelyükre; a házuk, az udvaruk
csupa piszok volt. Balińska feljegyzései szerint: „A helyiek takarosan
rendezik be és tisztán tartják az otthonaikat; ha összevetjük őket a
telepeseink lakásaival, óriási a különbség a mieink kárára. Az
asszonyainkon a sziléziaiak csak nevetnek, mert elhanyagoltan öltözködtek,
még vasárnap is mezítláb jártak a ház körül, a helyi asszonyok meg
»városiasan« öltöztek, és cipőt hordtak. […] A telepeseket ritkán nevezték
lengyeleknek, inkább ukránokként vagy gyüttmentekként emlegették őket.
[…] Mindennapos volt a »sváb« és a »gyüttment« csúfnevek használata.”
Augustyna Niedworok rám pillantott. – Nem haragszik meg, ha mondok
valamit? – kérdezte. – Mind igaz, amit a tanítónő írt. Nevettünk a
lengyeleken. Gyüttmentek, nem tudom, ki mondta először, de amint
kimondta, mingyá nevettek rajta. Az asszonyaik nagyon lomposak voltak,
bezzeg most cicomázzák magukat. A mieink mindig szépen öltözködtek.
Mások voltunk. Volt olyan lengyel, aki rendben tartotta a gazdaságát, volt,
aki nem. De részeges nem volt korábban a faluban. A mi embereink a
lengyelektől tanultak meg inni.
Aztán megkérdeztem Augustyna Niedworokot, kinek tartja magát most,
hogy ennyi évet leélt Lengyelországban.
– Németnek – válaszolta. – Semmi nem köt Lengyelországhoz. Mások
kimentek Németországba, mi a férjemmel itt maradtunk. Idevalósiak
vagyunk, ez a mi földünk.
Aztán Augustyna Niedworok kérdezett meg engem, miért is jött ennyi
lengyel Sziléziába 1945-ben.
– A legtöbbjüknek nem volt választása – feleltem. – Elvették a földjüket
ott, ahol korábban éltek.
– Ki vette el? – csodálkozott.
– Roosevelt, Churchill, de leginkább Sztálin – meglepett, hogy nem
tudta. – Levágott egy darabot Lengyelországból is, meg Németországból is.
A németek nagy részét átrakta Németországba, a lengyeleket meg odavitte a
helyükre.
– Á, szóval erről volt szó! – kiáltott fel Augustyna Niedworok 2014
augusztusában, hatvankilenc évvel a háború után.
1945. ÁPRILIS
▪ A Városi Információs és Propagandahivatal értesíti az

intézményeket és az üzlettulajdonosokat, hogy a Visszatérés
a tengerhez ünnep dekorációjához szükséges anyag folyó hó
8-án megvásárolható a Tengeri Ligánál, ul. Krowoderska 8.
▪ A waweli vár területét részben már rendezték, így most a

nagyközönség is megtekintheti Lengyelország
legnagyszerűbb fennmaradt műemlékét. A látogatás egyelőre
csak szombaton és vasárnap engedélyezett.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. IV. 5.
▪ Egyenlő és szabad emberekként építjük Fővárosunkat.
▪ A XV. körzet Polgári Bizottsága (Kawęczyńska 2.)

nyelvtanfolyamokat szervez. Az orosz nyelvórák Petrov
professzor vezetésével folyó év április 15-én kezdődnek.
Życie Warszawy, 1945. IV. 8.
▪ Folyó hó 12-én megkezdődik a Varsói Fővárosi

Információs és Propagandahivatal 3. soron következő
társadalmi-politikai tanfolyama a városi és állami dolgozók
részére. A tanfolyam 2 hétig, 8 és 14 óra között tart a Varsói
Fővárosi Nemzeti Tanács termében.
▪ Prof. Zbigniew Drzewiecki, a kiváló zongoraművész
rendkívüli Chopin-műsorban lép fel a Lengyel Rádió
mikrofonja előtt. 1939 óta ez lesz a kiváló zongoraművész
első fellépése a Lengyel Rádióban.
▪ A Varsói Május 1-jei Ünnepségszervező Bizottság felkér

minden olyan állampolgárt, akinek a birtokában az említett
ünneppel kapcsolatos dalok és művek találhatók, hogy rövid
időre adja kölcsön ezeket használat céljából. Jelentkezés:
Otwocka 3., 30. szoba.
▪ A tölcsérek és utászalagutak feltöltése, a járdalaprakás és

mindenfajta közterületi felszínjavítás kizárólag a Fővárosi
Újjáépítési Iroda Felügyeleti és Megbízási Osztályával
történt előzetes egyeztetés alapján lehetséges.
▪ A főváros-újjáépítési munkálatokkal kapcsolatban

felszólítjuk a szobrászművészeket, hogy 45. IV. 14-én
délelőtt 11 órakor vegyenek részt a szövetség Saska Kępa-i
irodájában (ul. Poselska 19.)
▪ Őrizze meg egészségét – kizárólag forralt vizet igyon, óvja

az élelmiszereket a legyektől, égesse el a szemetet.
▪ A telek friss zöldséget, télen tartósítottat ad.

▪ Minden étkezde mellett létesítsünk zöldségtermesztő és

állattenyésztő gazdaságot.
▪ Az áprilisi olajosztás miatt az Élelmezési Osztály felszólít
minden élelmiszer-elosztó üzletet, hogy készítsenek elő
megfelelő edényeket (hordókat, palackokat) az olaj
átvételéhez és elosztásához.
▪ A Könyv Kiadószövetkezet (Smolna 12.) nyomdai

dolgozói több hete napi 1 órával tovább dolgoznak, így
járulnak hozzá Varsó újjáépítéséhez.
▪ A Varsói Kereskedelmi Főiskola várja Varsóban élő és

dolgozó személyek felvételi jelentkezését. További
információ a főiskola titkárságán – Varsó, ul. Rakowiecka 6.
▪ Az exhumációs munkára jelentkezők reggel 8 órakor,

lapáttal felszerelkezve jelentkezzenek az alábbi
gyülekezőhelyeken: Żoliborz városrészben – ul. Lelewela
10, Powislében – a Solec és a Wilanowska sarka, a
Belvárosban – ul. Koszykowa 24, Mokotówban – ul.
Willowa 8/10, Czerniakówban – ul. Stępińska 42. Nyolcórás
munkaidő mellett az órabér 10 zloty. A munkálatok
befejezése után prémiumlehetőség.
▪ A Polonia Filmszínház, Varsó, ul. Marszałkowska 56.

folyó hó 24-étől vetíti az amerikai Universal Pictures
Corporation nagyszerű produkcióját, az Adieu c. filmet – a
főszerepben: Margaret Sullivan. Kísérőfilmje, a Belgrád
tartalmából: a szovjet hadsereg elfoglalja Jugoszlávia
fővárosát.
▪ A rendőrség önálló női zászlóaljat szervezett. A

zászlóaljhoz tartozó rendőrnők a forgalomirányításban és a
higiéniai-erkölcsügyi szolgálatban vesznek részt.
▪ A Krakkói Vajdasági Hivatal emlékezteti a polgárokat,

hogy az elsötétítés és a fényforrások eltakarása továbbra is
kötelező. Aki a fenti rendelkezést megsérti, 500 zloty
mértékű bírsággal ill. 14 napig tartó börtönbüntetéssel vagy
mindkettővel sújtható.
▪ A Vajdasági Élelmezési és Kereskedelmi Osztály értesít

mindenkit, hogy folyó hó 21. napjától teljességgel
felfüggesztette a németek után maradt ill. gazdátlan
üzlethelyiségek odaítélésére irányuló kérelmek elbírálását.
▪ Folyó hó 25–28-a között az áprilisi gyermekjegyek 1.

szelvényére fejenként 100 g vajkaramella adható ki 50 zloty
kilogrammonkénti áron.
▪ A żoliborzi Észak-varsói Polgári Bizottság elkészült két

konyhával – az egyik Żoliborzban, a másik Bielanyban
található. A konyhák egyenként napi 250 adag étel
készítésére alkalmas. A helyiségeket rendbe tették,
felszereléssel látták el, üstöket szereztek be hozzájuk. A
konyhákat a kerület legszegényebb, ellátásban részesülő
lakosai számára nyitják meg, amint az Élelmezési Osztály
szállítmánya megérkezik.
▪ Férfi és női modelleket keresünk, akik a krakkói

Szépművészeti Akadémia (pl. Matejki 12) diákjai előtt
fognak pózolni. Jelentkezés a titkárságon.
A hadiszökevény
Stanisław Szroedernek hívnak. Kasub vagyok. 1945 januárjában szöktem el

a Wehrmachttól.
Maga a mieink közül való? Nem? Akkor lengyelül fogok beszélni.30
Először is – nézzen csak ide. Ez a Wehrpassom, a zsoldkönyvem. Ide
írták be, hogy Grösse in Zentimentern, az németül a testmagasságom – 158.
Még egyhatvan se voltam. Itt a Körperbau, vagyis a testfelépítésem:
schlank. Vékony. Augenfarbe, a szemem színe – világos, Haarfarbe, a
hajam színe szőke.
Egyszóval knôp voltam, ami kasubul annyit tesz, hogy kisfiú.
De a stolpi, vagyis słupski katonai bizottság tagjai 1944-ben úgy ítélték,
hogy alkalmas vagyok a katonai szolgálatra, és a fokozott kategóriába
soroltak be. El is küldtek mindjárt hathetes szolgálatra a RAD31 egyik
munkazászlóaljába Deutsch Kronébe, vagyis Wałczba. Masíroztam,
kúsztam a földön, lövöldöztem, és december közepén fel is esküdtem a
Führerre.
Karácsonyra hazaküldtek Kłącznóba. Az utazáshoz kaptam egy
gázálarcot és a Wehrmacht behívólevelét. Azt mondták, várjam a táviratot.
Mert úgy volt, hogy távirattal fognak a frontra hívni.
⁃ Stanisław Szroeder 1943–44 körül
⁃ Antoni Schröder
Hogy is képzelt el engem Adolf Hitler a fronton? A Wehrmacht puskája, a
Mauser egy méter tíz centi volt, és üresen is négy kilót nyomott. Szerinte
milyen messzire juthatott el egy hozzám hasonló fiú a puskával, lőszerrel,
hátizsákkal, a túl bő egyenruhájában, a lötyögő bakancsában?
Azt hiszem, a Führer el se képzelte ezt az egészet. Csak arról volt szó,
hogy 1944 végére kilátástalan helyzetbe került a Harmadik Birodalom.
Hitlernek két fronton kellett harcolnia, a keletin meg a nyugatin. Csökkent a
hadsereg létszáma. Az 1944 őszén létrehozott Volkssturmba öregeket és
gyerekeket toboroztak, akik kétszáz métert bírtak elfutni az ellenség
irányában, hogy aztán meghaljanak.
A Wehrmacht olyan knôpokat is behívott, mint én.
De az volt a helyzet, hogy én juszt sem akartam meghalni.
A távirat újév elején érkezett. Az állt benne, hogy január nyolcadikán a

bütowi, vagyis bytówi pályaudvarról a kijelölt vonattal kell utaznom a
rummelsburgi, vagyis miastkói egységhez.
Úgy döntöttem, hogy nem megyek. Nem szóltam senkinek. Anyám és a
testvéreim nem értettek volna meg. Köztudott volt, hogy a hadiszökevényt
az első szedett-vedett közkatona lelőheti. Már az is árulásnak számított, ha
valaki arról beszélt, hogy Hitler elveszíti a háborút. Akár fel is köthették
érte az illetőt.
De saját magukat is féltették volna. Hogy bekopog hozzájuk a Gestapo,
és megkérdezi, miért nem jelent meg Stach a fronton.
Talán csak az òjcom, vagyis – kasubul – az apám értett volna meg. De ő
már nem volt sehol.
Úgyhogy hallgattam. Így döntöttem. Nem is tudom, honnan vettem hozzá
az erőt.
Aznap korán keltem. A hátizsákomba betettem az anyám sütötte
kenyeret, nagy, kemencében sült cipó volt. Meg egy nagy darab szalonnát
mellé. A gázmaszkot a kenyérzsákomba raktam, és átvetettem a vállamon.
Zygmunt öcsém lóért meg szánért ment, hogy elvigyen a pályaudvarra.
Elindultam.
Nagyon féltem attól, ami várt.
Franciszka, az anyám kiállt a ház elé integetni. Hogy sírt-e? Azt hiszem,
minden anya sír, amikor a háborúba küldi a fiát.
Tizenkét gyereket szült, az elsőszülöttje meghalt. Én voltam a hetedik.
Amikor a szán eltűnt a szeme elől, bement a házba.
A két nagyobbik fiát már korábban odaadta a Wehrmachtnak. Mindketten
túlélték a háborút. És már két éve özvegy volt.
Megérkeztünk Bytówba. Az öcsém azt mondta, megvárja, amíg elindul a

vonatom. Együtt mégiscsak jobb. Maryja Józef swiãti!32 Meg kell tőle
szabadulnom, meg ne tudja, hogy én lelécelek! „Tudod mit, Zygmunt? –
mondom neki. – Hideg van, éhes a ló, a vonatom meg mindjárt itt lesz.
Menjél Isten hírével.” Hogy megörültem, amikor hazaindult!
Az egyik peronon ott állt a rummelsburgi vonat, az én vonatom. De én
egy másikra ugrottam fel, amelyik az ellenkező irányba ment, Lauenburgba,
vagyis Lęborkba. Az volt a tervem, hogy kiugrom a wutzkowi, vagyis
oskowói állomáson, és onnan elmegyek Justyna nénihez, az apám
nővéréhez. Łyśniewóban lakott, és az a falu a háború előtt a lengyel oldalon
volt.
Szóval ott ülök a kocsiban. De hogy ülök! Alig éltem, úgy evett a frász.
Nézek ki az ablakon, hát látom, hogy a pályaudvar épületéből kilép két
fegyveres katona, és felszáll az én vonatomra! Tudtam, hogy minden
utasnak meg fogják nézni az iratait. Felszállnak, elindulunk. Én meg már
hadiszökevény vagyok. Civilben, igaz, viszont a zsebemben ott a behívó; az
a jegyem – de a másik irányba szól.
Na most légy okos, Domokos!
Eszembe jutott, hogy ők a végéről kezdik ellenőrizni a vonatot, én meg
elöl ültem. Groß Pomeiske, vagyis Posmyk állomáson kiugrottam a
kocsiból, végigrohantam a peronon, és felszálltam a vonat végére, hogy
kikerüljem azt a kocsit, ahol éppen áthaladtak. Így utaztam még két
megállót Oskowóig.
Lehet, arra gondoltam közben, hogy mit szólna az apám mindehhez. Már
nem emlékszem.
Szerettem az apámat, és hallgattam a szavára. Miután megtiltotta, hogy a
német általános iskolában felemelt kézzel énekeljem a Harmadik Birodalom
himnuszát, tényleg nem emeltem fel a kezemet. „Lengyel vagy. Vigyázzba
állhatsz, leveheted a kalapod, de a kezedet nem kell felemelned, mint a
németeknek” – mondta apám. A tanítóm nádpálcával rakott meg érte, de
csak jó idő múlva kezdtem bőgni.
Apám, Antoni Schröder lengyel kasubnak tartotta magát, akinek pechje
volt a versailles-i békeszerződéskor. Amikor az első világháború után
kijelölték Európa új határait, Kasubföldet három részre osztották, mint egy
tortát. A legnagyobb darabot a Második Lengyel Köztársaság kapta, egy
kisebbet Gdańsk Szabad Város,33 egy picike pedig a bytówi-lęborki
területtel együtt, ahol a mi falunk, Kłãczëno (lengyelül Kłączno, németül
Klonschen) volt az erdőben, a németeknél maradt, Lengyelországtól néhány
kilométerre. Tehát az apám, aki német állampolgár volt, a határvidékre
került, szerinte rossz oldalra. De nem adta föl. Gyűléseket szervezett, ahol
követelte, hogy Bytów környékét csatolják Lengyelországhoz. Lengyelül
beszélt, bár otthon, hozzánk csak kasubul szólt. Írt és olvasott is ezen a
nyelven. Előfizetett a Głos Pogranicza i Kaszub (Határmenti és Kasubföldi
Hang) és a Przewodnik Katolicki (Katolikus Kalauz) újságokra. Megpróbált
lengyel iskolát nyitni a faluban. Soha nem kapott rá engedélyt, ráadásul az
iskolaépület máig tisztázatlan körülmények között leégett. Apám a
Németországi Lengyelek Szövetségének is aktív tagja volt.
1933-tól együttműködött a Lengyel Határőrség hírszerző szolgálatával.
Erről viszont csak évtizedekkel később szereztünk tudomást.
Azt kérdezi, miért volt neki annyira fontos Lengyelország, amelyet
nemcsak hogy nem ismert jól, mert az egész életét német uralom alatt
töltötte, de amelyik nem is hálálta meg a szeretetét? Nem tudom. Így volt és
kész.
A legtöbb lengyelnek közömbösek voltak a kasubok. Elkorcsosult
különcöknek tartottak minket, a nyelvünket meg németnek, pedig szláv. De
a németek még kevésbé szíveltek bennünket. Másodrendű állampolgárok
voltunk a szemükben. Ha előbbre akartál jutni az életben, németté kellett
válnod. Ráadásul a németek zömmel protestánsok voltak, a kasubok meg
katolikusok.
Apám a harmadik utat is választhatta volna. Az volt a legnépszerűbb a
kasubok körében, akik a lengyelekben és a németekben is csalódtak. Ezek
az emberek a maguk urai voltak a maguk hazájában. Nem láttak túl három
falun, nem tudtak semmilyen nyelven, csak kasubul. De apám ebbe nem
ment bele.
Miután a tanító megrakott, az òjcom elküldött Kwidzynbe. Egész
Németországban csak két lengyel tannyelvű gimnázium működött, ott volt
az egyik (a másik a sziléziai Bytomban). Ott végeztem el a gimnázium első
osztályát. 1939 nyarát otthon töltöttem, szeptemberben visszautaztam
Kwidzynbe. Apám ezúttal nem vihetett. Hatósági felszólítást kapott, hogy
menjen Berlinbe.
⁃ Stanislaw Szroeder katonai igazolványa
Amikor kitört a háború, az iskolánkat német rendőrkordon vette körül.
Teherautókon szállítottak bennünket a kelet-poroszországi Tapiauba. Egy
hónapig egy elmegyógyintézet üres épületében laktunk. Aztán hazavittek
bennünket.
Leszálltam a vonatról. Tizenhat kilométert kellett még gyalogolnom.

Földeken, erdőkön keresztül vezetett az út Justyna néném házához.
Futottam, nem tudhattam, mi vár majd rám egy-két kilométerrel arrébb.
Olvadt a hó, csuromvizes voltam, nem tudtam, a félelemtől-e vagy az
erőlködéstől. Vagy a hótól? Száz, kétszáz méterenként a földre vetettem
magam, és belenyomtam a fejemet egy hóbuckába. Nem volt nagy a
csomagom, de így is húzott. Mégsem dobhattam el. Mi lett volna, ha valaki
megtalálja a gázálarcomat, és utánam indul a nyomaimon? Hogy én
mennyit imádkoztam útközben, azt maga el se tudja képzelni. „Maryja
Józef swiãti! Haladjá’, Stach, mert vagy túléled, vagy itt fognak eltemetni.”
Úgyhogy haladtam tovább, míg egyszer csak látom a nagybátyámék
udvarát. Még kétszáz, háromszáz méter, és ott vagyok a nénikémnél!
Benéztem az ablakon, hát látom, hogy idegenek ülnek a nagybátyáméknál,
és beszélgetnek.
Hirtelen nekem ugrottak a kutyák, ugatni kezdtek. Boleś, az
unokabátyám kilépett a házból. „Ki az?!” – kiáltotta. Egy hang nem jött ki a
torkomon. „Ki az?!” – ismételte. „Tu je Stach”34 – kiáltottam vissza végre.
Apámat hazaárulásért halálra ítélték. A németek megtalálták a nevét a

lengyel hírszerzés irataiban, amiket 1939 szeptemberében kaparintottak
meg.
Az utolsó levelében ezt írta nekünk: „Drága feleségem! Drága
Gyermekeim, ma értesítettek, hogy meg kell halnom. Szeretettel ölellek és
üdvözöllek Benneteket. Amikor ez a levél elér Hozzátok, már nem leszek
életben.”
1943. április 1-jén a berlini Plötzensee börtön hóhéra fejezte le az
apámat. Harald Pelchau börtönlelkész, aki jelen volt a kivégzéseknél,
megírta a visszaemlékezéseit. Felolvasok belőle egy részletet: „Óriási volt a
vérveszteségük. Minden haldokló lába akkorákat rángott, hogy nagy ívben
repültek le róluk a fapapucsaik.”
A Harmadik Birodalom ítélete az volt, hogy a gazdaságunk az államra
kell hogy szálljon. Azt tervezték, hogy kitelepítenek Mecklenburgba, hogy
teljesen németesítsenek bennünket.
Tudja, a háború után nevet változtattam. Tatk Antoni35 irataiban az állt,
hogy Schröder. Én lengyelesítettem a nevemet.
A nénikémék mindjárt asztalhoz ültettek. Valaki megdicsért: jól tettem,

hogy megszöktem. „A svábok már nem húzzák sokáig” – mondták.
Az idegenek, akiket az ablakon át megpillantottam, oroszok voltak.
Négyen megszöktek a német hadifogságból, és Łyśniewóban bujkáltak,
várták az övéiket.
Anyám nem tudta, hol vagyok. Biztos azt gondolta, hogy a knopocskája
meghalt a fronton, mert nem írtam haza. De nem került bajba a fia szökése
miatt. A Gestapo nem látogatta meg, fontosabb dolga is akadt. Látszott,
hogy mindjárt vége a háborúnak. Evakuációra készültek.
Én meg Łyśniewóban segédkeztem a nagybátyáméknál a gazdaságban, és
mindenki mással együtt vártam a ruszkikat. Szűzanyám, hogy vártam őket!
Mint a Megváltót. A Vörös Hadsereg volt az én megszabadítóm a
katonaságtól, a fronttól, a haláltól.
Négy vagy öt hetet vártunk így. Azután egy nap nagy-nagy csendre
ébredtem.
Csendre. Nem igazi néma csendre, mert a kakas kukorékol, a tyúkok

kárálnak, az istállóból is hallani az állatokat. 1945. március 8-án a
nagybácsiék birtokán mégis csend honolt. Alacsonyan a földek felett ült a
köd. Nem hallatszottak a lövések. A német nyelven kiadott parancsok. A
katonai teherautók motorzaja. A tanklánctalpak csikorgása. Stach még aludt
volna, de Boleś megrángatta a vállát: „Nincs német hadsereg! Nincsenek
német katonák, nem ásták be magukat sehová! Biztosan Gdańsk felé
mentek!” Stach felkelt, és kiszaladt a verandára. Hallgatta a csendet, és
ösztönösen a zsebébe nyúlt. Megérezte benne a négyrét hajtott behívóját.
Stach mellett a verandán ott állt szótlanul Justyna néni, Piotr bácsi,
Ksenia és Wanda, az unokanővérei, Boles, az unokabátyja, és a négy
szovjet katona.
Nem tudni, melyikük vette észre először a katonák aprócska alakjait.
Pusdrowo (Puzdrowo) falu felől futottak. Puskával a kezükben,
előrehajolva haladtak előre. Németek vagy ruszkik? Túl messze vannak,
nem látni. „Ott egy tank!” – törte meg valamelyikük a csendet. – „Csillag
van rajta!” Ruszkik! Hurrá! Szűzanyám! Hurrá!!! Łyśniewóban a Justyna
néniék verandáján szorongó tíz ember ordítozni és integetni kezdett.
„Olyan volt, mint a legszebb filmjelenet” – mondja nekem 69 évvel
később Stanisław Szroeder, Antoni Schröder fia.
1945. MÁJUS
▪ A Varsói Fővárosi Helyőrség parancsnoka, Janowski okl.

ezr. 10. sz. parancsa értelmében civil személyek a közép-
európai időzóna nyári időszámítása szerinti reggel 5 órától
este 22 óráig járhatnak szabadon a városban. Emellett a
helyőrség parancsnoka a nyári időszámítás bevezetése miatt
utasít minden katonai egységet, hogy állítsa egy órával előre
az óráját.
▪ A Varsói Horganyzóüzem munkásai és dolgozói szerény

jövedelmükből 320 zlotyt gyűjtöttek össze, melyet május 1-
jei és 3-ai ajándékként a sebesült lengyel katonák javára
ajánlanak fel.
▪ Felhívás. Varsó lakói! Berlin meghódítása, a hitleri

fenevad barlangjának meghódítása a világ minden szabad
nemzetének győzelmi napja. Ez a mi nagy ünnepünk. Berlin
bukásáról álmodoztunk, amikor a németek Varsót rombolták
és gyújtogatták. A mai nap eljövetelében hittek azok, akik
már nincsenek velünk, akiknek holttesteit maguk alá
temették a főváros romjai. Ma déli 12 órakor a plac
Teatralnyn a varsói lakosság nagygyűlése Berlin
elfoglalásának alkalmából. Mindenki a gyűlésre!
▪ Az Alkoholizmus Elleni Egyesület szervezőbizottsága
(Grochowska 124.) felhívja az Antialkoholista Szövetségek
igazgatóságainak képviselőit, hogy lépjenek kapcsolatba a
bizottsággal egy országos absztinens kongresszus
megrendezése céljából.
Życie Warszawy, 1945. V. 4.
▪ A Népjóléti Osztály ismét gondjaiba veszi a

nevelőszülőknél élő gyermekeket. A nevelőszülők
haladéktalanul jelentkezzenek az Osztály Irodájánál,
Bagatela 10.
▪ Szombaton 17 órakor Feketekávé az Írók Házában. A

műsor címe: Transzparens. A transzparenst felolvassa Wyka.
További fellépők: Dygat, Miklaszewski és Otwinowski.
▪ A németek feletti győzelem alkalmából folyó hó 13-án,

vasárnap ünnepi istentisztelet lesz a Miodowa utcai
zsinagógában.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. V. 6.
▪ A grochówi Stefczyk Takarékpénztár ismét működik, új

tagokat vár, kölcsönöket ad, és mindenfajta banki
tevékenységet ellát. A Takarékpénztár irodája egyelőre csak
csütörtökön 16 és 18 óra között tart nyitva az ul.
Szczawnicka 18. szám alatt. A pénztár felhívja adósait
hátralékaik törlesztésére.
▪ Ismét megnyitott a bőr- és nemibeteg-gondozó, ul.

Koszykowa 82.
▪ A Varsói Fővárosi Rendőr-főkapitányság Közlekedési

Százada forgalomirányító-jelöltek (hölgyek) jelentkezését
várja a Közlekedési Század hivatalában, Kępna 15/11.
▪ Folyó hó 15-én 6 mobil fürdőberendezés kezdi meg

működését a betegrendelők mellett. Céljuk a tetvesség
visszaszorítása azoknál a személyeknél, akik közvetlen
kapcsolatba kerültek kiütéses tífuszbetegekkel, valamint a
rühesség elleni küzdelem. Július 1-jén a Fővárosi Újjáépítési
Iroda 4 állandó fürdőt újít fel.
▪ Tegnap megnyílt a kétirányú gyalogosforgalom a

pontonhídon. A lóvontatású járművek forgalmát –
félóránkénti menetirányváltással – továbbra is irányítják. Így
megszűnt a városi közlekedés egyik fájdalmas gócpontja – a
Visztula két oldalán várakozó gyalogossorok.
▪ 60 tonna gyógyszer és sebészeti eszköz – Amerika

ajándéka a Lengyel Vöröskeresztnek – már Murmanszkban
van, ahonnan vasúton szállítják Varsóba.
▪ Köztudott, hogy a munkabrigádok megtisztítják és 1000

darabos prizmákba rakják a lerombolt épületek tégláit.
Tisztességtelen egyének tisztán magáncélokból számos
esetben téglalopást követtek el.
▪ Az utóbbi időben előfordul, hogy a boltokban és

üzletekben csomagolópapírként használják a Lengyel
Vöröskereszt archívumából származó iratokat. Ez a tény
megdönti a korábbi feltevést, miszerint az irattár 1944
augusztusában teljesen leégett. Az anyagok egy részét
valószínűleg olyanok vitték el a Smolna utcai épületből, akik
nem értékelték az iratok jelentőségét. Különösen igaz ez az
olyan iratok esetében, amelyek a háború áldozataira –
elesettekre, meghaltakra, hadifoglyokra, hadirokkantakra stb.
– vonatkoztak.
A Lengyel Vöröskereszt felhívja Varsó lakosait, hogy
szíveskedjenek segíteni az iratok visszaszerzésében.
▪ A Varsó–Bydgoszcz–Gdańsk vonalon közlekedő

repülőjáratok nagy népszerűségére tekintettel a LOT
Lengyel Légitársaság folyó hó 14-én közvetlen Varsó–
Gdańsk járatot indít (oda-vissza). A járat hétfőn, szerdán és
pénteken közlekedik. Felszállás az okęciei repülőtérről 12
órakor.
▪ Átmeneti műszaki problémák miatt az Elektromos Művek

nem képes az eddig megszokott módon ellátni a várost
árammal. Az épületek szükségtelen lecsatolását elkerülendő,
az Elektromos Művek az alábbi kéréssel fordul a
lakossághoz: Minden magánkézben lévő műhely kizárólag
23 órától 6 óráig dolgozhat. Minden áramfogyasztó reggel és
este a lehető legjobban korlátozza fogyasztását.
Dziennik Powszechny, Radom – Kielce 1945. V. 16.
▪ Gondoskodjék a város tisztaságáról – égesse el ill. ássa

legalább 1 méter mélyre a szemetet és a lakóépülete körül
található mindenfajta hulladékot. Ne igyon forralatlan vizet.
Dziennik Bałtycki, 1945. V. 20.
▪ Megyünk Nyugatra.
▪ Menteni kell felbecsülhetetlen értékű nemzeti

vagyonunkat, a könyvet, melyben a háború borzalmas
károkat tett. Ezért az Oktatásügyi Minisztérium megnyitotta
a Könyvfelvásárló Központot (vezetője Władysław Gutry,
Varsói Területi Tanfelügyelőség, Marszałkowska 6.).
Mindenki, aki piaci áron kívánja könyveit értékesíteni, és azt
szeretné, hogy közkönyvtárba kerüljenek, 13 és 15 óra
között jelentkezzen a központ raktárában, ul. Lwowska 7.
▪ Folyó hó 25-étől az áprilisi májusi gyermekjegyek 4.

szelvénye 0,5 kg gyümölcsíz vásárlására jogosít fel. Ára 13
zloty/kg.
▪ A Varsó-pragai Kerületi Hivatal tájékoztatása: a házak

bejárati kapuit biztonsági okokból 22 órától reggel 5 óráig
zárni kell. Továbbá minden kapu mellett legyen a
házmesternél szóló csengő, hogy a lakók könnyen
hazajussanak.
▪ Folyó hó 29-én, kedden exhumálás lesz az ul. Szpitalna 4.

sz. ház udvarán. Folyó hó 30-án, szerdán az Állami
Értékpapírgyár (Gdański rakpart) területén lesz exhumálás.
▪ A Gdański Városvezetőség Anyakönyvi Hivatala hat

alapos német nyelvtudással rendelkező hivatalnokot keres
azonnali munkakezdéssel. […] Mivel jelenleg nagyon jók a
lakhatási körülmények és a vezetői állások betöltésének
lehetőségei, javasoljuk a minél hamarabbi érkezést.
Jelentkezés a Gdański Városvezetőségnél.
▪ Mindegyikünk úgy dolgozzék most, ahogy katonáink

harcoltak a fronton!
Dziennik Bałtycki, 1945. V. 27.
▪ Folyó hó 6-án az ul. Listopada 11-en elveszett egy

Sztálingrád Védelméért emlékérem. A megtaláló kérem,
juttassa el Michał Ryży hadnagynak, ul. Środkowa 6.
▪ Gyufa jegyre. Június 4-étől a májusi jegyek 20. sz.
szelvényére gyufát osztanak – az I., II., IR és III. kategóriás
jegyekre 2 dobozzal, a IIR kategóriásokra 1 dobozzal. 1
doboz ára 0,50 zloty.
Varsó. Az első tennivalók
ROMOK
Janina Broniewska írónő, a költő36 felesége: „Hamuvá lett házak mellett

visz az utam. A Piękna utca. A Wilcza utca. Az útkereszteződéseknél több
méter magas törmelékhalmok. Előttünk egészen a látóhatárig romok, romok
és romok. Az út közepén törmelékhalom. Ívben elkerüljük.
Varsói barátaim! Értsétek meg! Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs itt az
édesanyátok, nincs házmester. Csak egy óriási temető. Csak a halál. Nincs
Marszałkowska, Wspólna, Nowogrodzka utca. Ez a legszörnyűbb
rémálom.”
Józef Sigalin, építész: „Szél. Borzalom. A sugárutak és a Nowy Świat
sarka. Hatalmas lyuk az úttesten. Mintegy tíz-egynéhány méter átmérőjű
kráter. A várost átszelő vasútvonal alagútja beomlott. A Nowy Świat utca
mély szurdok. Szörnyű látvány. Nincs itt semmi. Baljós völgykatlan. […]
Egyre üresebb minden. A Vártér. […] Mindenütt néma csend. Sivatag.
Megfogom a sofőr kezét: »Vigyázzon! Holttest az úton!« Majdnem
ráhajtottunk. Leugrottam. Söpörni kezdtem róla a havat. Zsigmond király.
Hanyatt feküdt, a szeme az égre meredt. Sírva fakadtam.”
Lilka Frindt, tizennyolc éves diák: „Két kép. Az Óváros III. Zsigmond
oszlopával, amely a földön feküdt. És az egykori gettó területe. Az Óváros
csupa rom volt, de kiálltak belőle a házak alapjai. Bár a pincékből is látszott
az égbolt, az egykori épületek körvonalai jól kirajzolódtak. A gettó viszont
egy merő kősivatag volt. A felszíne kicsit hullámzott, de semmin nem akadt
meg az ember szeme, semmi nem állt ki belőle. Nem tudtam elhinni, hogy
valamikor házak álltak itt, hogy egy átlagos varsói városrész volt itt
házakkal, emberekkel.”
Jerzy Putrament, író: „Találomra haladok. A gettó túl nagy volt. Szinte
senkit nem kérdeztem, mégis ráakadok a magas, vörös falra. Néhány száz
méterrel arrébb ott a kapu. Régen a földrajzkönyvek némi büszkeséggel
emlegették a Błędówi-sivatagot, a mi legnagyobb homokos Szaharánkat.
Varsó közepén ma kő-, beton- és téglasivatag van. Ki tudja, nem nagyobb-e
annál a másiknál. […] A romhalmok szabályos hullámokban terülnek el,
mint a futóhomok. Csak ez mutatja a házak hűlt helyét.”
MIN NYET
Aknák, lövedékek, robbanótestek, légibombák mindenhol akadnak bőven.

A németeknek már nem volt idejük mindent felrobbantani. Nem tudták
magukkal vinni az összes fegyvert és lőszert. Elég letérni a romok között
kitaposott ösvényről, elég egy rossz lépés, és az ember már repül is a
levegőbe. A Życie Warszawy hamarosan tele lesz a tragikus balesetekről
szóló gyászjelentésekkel.
Eugeniusz Ajewski építész, varsói felkelő 1945 januárjában
unokanővérével együtt az ul. Puławska 103. alatti ház romjai között
kénytelen tölteni az éjszakát. „Reggel, amikor derengeni kezdett, a hóban
előző este kitaposott nyomainkon haladtunk visszafelé. Iszonyú rémület
fogott el, amikor közvetlenül a lábunk mellett két hatalmas tányéraknát
pillantottunk meg. Ha valamelyikünk öt centiméterrel arrébb tette volna le a
lábát, rájuk lép.”
A Lengyel Hadsereg vezérkara létrehozza a Fővárosi Aknamentesítő
főparancsnokságot. A főparancsnok egy orosz ezredes, a 2. utászdandár
parancsnoka, Pjotr Puzerevszkij lesz. Már 1945. január 18-án kivezényli a
2., 4. és 5. önálló utászdandárt, a 3. ponton- és híddandárt, valamint a
szovjet egységeket a város aknamentesítésére. Több mint négyezer katona
aknátlanítja Varsót.
Egyedül azonban ők sem boldogulnak. A Műszaki Parancsnokság 1945.
április közepén minden lengyelt segítségül hív. „A társadalomnak saját
magának kell elkerítenie és jelöléssel ellátnia minden ismert aknát és olyan
helyet, ahol lőszer található.” A jelölés kétméteres karókkal történik, a
tetejükre szalmacsutakot tűznek. Mi több, az egyszerű aknátlanító
munkálatokat az embereknek maguknak kell elvégezniük, ha előzőleg részt
vettek a községi vagy járási aknamentesítő tanfolyamon. Hogy Varsóban
vannak-e ilyen tanfolyamok, azt nem tudni.
Az emberek megdöbbentőnek találják az utászok munkamódszereit. A
háború előtti képes magazinokból emlékeznek az aknakeresőkre,
aknamentesítő járművekre, a harckocsik előtt tolt mágneses aknátlanító
kocsikra. Az utászok azonban „furcsán vannak felfegyverkezve –
acélrudakban végződő hosszú botokat használnak. Az egyenruhájuk szürke
és nyomorúságos” – jegyzi meg Jerzy Hryniewiecki építész. Beszédbe
elegyedik az utászokkal. Wilnói kiejtéssel beszélnek, kimérten mozognak,
mintha lassított filmet látna az ember. Temperamentum vagy megszokás
kérdése?
A veszélyes helyeket a katonák AKNA! felirattal jelölik. A
veszélytelenekre azt írják: NINCS AKNA vagy „Aknátlanítás dátuma: …”
Az oroszok cirill betűkkel jelzik, hogy MIN NYET. Néha alá is írják a
táblákat. Monika Żeromska – Stefan Żeromski, a híres író lánya –
meghatódik, ha ilyet lát: „Itt is, ott is feliratok: »Min nyet« – és az aláírás:
»Kusz«. Köszönjük, kedves Kusz.”
„Így folyik tovább a harc a mindennapi életvitel mellett, a kisüstis
asztalok, zsömlehegyek, használtruha-halmok között” – jegyzi fel
Hryniewiecki.
Március elején az utászok nagyjából aknamentessé teszik a várost.
Összesen több mint tizenötezer aknát és hetvenötezer más robbanótestet
találnak és semlegesítenek. A munkálatok során harminchárom katona
veszíti életét, huszonnyolcan megsebesülnek.
RÉGÉSZKEDÉS
Andrzej nagymamája kétségbeesik. Felemel egy darabka törmeléket,

félredobja. Belerúg egy deszkába, sírva fakad. Az ul. Chopina 17-es számú
házból, amely évekig az otthona volt, egy halom tégla, szemét,
függönyfoszlány, bútorszecska, szélben vitorlázó papírfecni maradt.
„Mindent elástam a pincébe” – zokog a nagymamája. – A dollárokat, az
aranyat. Ha le tudnék jutni odáig, legalább azt elvihetném – siránkozik a
romhalmaz felett. „Ugyan hogy jutnál le oda? Hogyan?” – kérdezi
tanácstalanul Andrzej édesanyja.
1945. január vége van. A kilencéves Andrzej Pstrokoński (későbbi
kosárlabdázó, olimpiai bajnok) fél évvel ezelőtt még itt lakott a szüleivel és
az öccsével. De amikor a felkelést leverték, Pstrokońskiék lezárták a
lakásukat, és 1944. október 5-én ők is abba a tömegbe kerültek, amelyet a
németek a pruszkówi fogolytáborba tereltek. Félmillió embert, csaknem az
összes életben maradt varsóit. Csak kézipoggyászt vihettek magukkal.
Néhány hónappal korábban Andrzej nagymamája lement a pincébe. Mibe

csomagolta a dollárjait, az aranyát? Kendőbe csavarta? Dobozba,
befőttesüvegbe tette? Nem tudni. Hová rejtette el? Volt ereje lyukat ásni a
döngölt földbe? Vagy téglapadlós volt a pince, és a csomagot az
uborkásüvegek közé dugta, vagy szenet szórt rá? Már senki nem emlékszik.
Azt viszont tudjuk, hogy akkor már hetek óta varsóiak tízezrei ismételték
a mozdulatait. A festményeket a szekrények mögé rejtették. A
kristálypoharakat kosárban a padlásra vitték. Az ezüstneműt a matracok alá
dugták. A páncélszekrényeket megtöltötték értékekkel. A
könyvszekrényeiket kulcsra zárták.
Monika Żeromska, Stefan Żeromski lánya a varsói óváros főterén, a 11-
es számú ház pincéjében rejtette el az apja négy láda kéziratát, valamint
hatalbumnyi újságkivágást és a saját holmijukat.
Eugeniusz Ajewski, a későbbi építész ismerősei az ul. Pańska 14. számú
ház pincéjében rejtették el Eugeniusz fényképeit, könyveit és fonott
utazóládájában a ruháit.
Mindenki biztos volt abban, hogy hamarosan visszatérhet a városba, és
előveheti az eldugott kincseit.
Adolf Hitler azt akarta, hogy ha megnyerik a háborút, Warschau

jelentéktelen vidéki város legyen. 1944. augusztus elején megparancsolta,
hogy a várost a földdel tegyék egyenlővé. A felkelésben körülbelül
százötvenezren haltak meg, az épületek 25 százaléka megsemmisült, az
egész óváros rommá lett.
1944. október 3-án különleges alakulatok hatoltak be Varsóba: a
Vernichtungskommando (megsemmisítő kommandó) és
Verhrennungskommando (felgyújtó kommandó). A németek először házról
házra jártak, és ellopták, amit lehetett. Kihúzták a szekrények mögül a
festményeket, a szekrényekből a bundákat, kicipelték a könyvszekrényeket,
kitépték a falakból a páncélszekrényeket, felcsavarták a szőnyegeket,
megtalálták az értékeket, és mindent teherautókra raktak. A gyárakból
elszállították a gépeket, a telefonpóznákról leszedték a drótokat, a talpfákról
leszaggatták a síneket.
Jártak-e a pincékben? Kutattak-e a felkelés alatt ott rejtőzködők
szemetében? Arrébb tolták-e a felkelők és civilek hulláit a kincskeresés
közben? Végigkopogtatták-e a falakat, fény felé fordították-e a
befőttesüvegeket? Nem valószínű.
Összesen negyvenötezer vagont és több ezer teherautót rakodtak meg
lengyel vagyonnal, és szállítottak el Varsóból.
Azután lángszórókkal gyújtották fel, ami megmaradt. A leégett házakat,
palotákat, múzeumokat, templomokat aláaknázták és felrobbantották. 1945
januárjáig Varsó bal partjának következő 30 százalékát sikerült
elpusztítaniuk.
Az 1939-es állapotokhoz képest a háborúban a város 84 százaléka
semmisült meg.
Az oroszok 1945. január 17-én vonulnak be Varsóba. Közvetlenül utánuk, a

varsóiak első csoportjával érkezik Eugeniusz Ajewski. Később így
emlékszik vissza útjukra: „Mindenki mielőbb a lakóhelyére akart érni, hogy
megnézze, mi maradt abból, ami az övé volt. […] Hogy megvan-e legalább
a pince.” Ajewski azonban először a Belgijska 5. alatti ház udvarára siet,
ahol egy perccel azelőtt, hogy megadta volna magát, egy öreg autóroncsba
rejtette a pisztolyát, az iratait és a Honi Hadsereg igazolványát. Mindent
úgy talál, ahogy ott hagyta.
Maria Dąbrowska, a kor egyik legnépszerűbb írója nem sokkal később
érkezik Varsóba. Szerencséje van. A Polna 40. alatti házat, ahol 1917 óta
lakik, elkerülte a pusztítás. Naplófeljegyzése szerint: „Minden »puha«
holmimat ellopták, de a vezetékek és ami a legfontosabb – a könyvtáram és
az irattáram megmaradt.” Becses fényképei, könyvei, levelei, kéziratai
nedves, összetaposott halmokban hevernek a padlón. A nyílászárókban
nincs üveg, a fürdőszobában és a konyhában hófúvások, a plafonról csöpög
a víz, a kifosztott bútorok egymás hegyén-hátán hevernek.
Eugeniusz Ajewski házából viszont csak törmelékhalmaz maradt.
„Hirtelen ráeszméltem, hogy a nyolc-tíz méteres sírhalom alatt ott állhat
még a pince, és benne a dolgaim” – írja majd a visszaemlékezéseiben. Úgy
dönt, ő is „régészkedni” kezd, és kiássa a pincéből azt, ami megmaradt.
Lapátról lapátra hányja el a törmeléket. Átnéz minden nedves, vakolatporos
szemétdarabkát. Félreteszi az ázott, mészmarta könyveket, fényképeket.
Pezsgővel oltja a szomját, miután rátalált egy egészben maradt palackra.
Este éri el a pincét. A kiásott tölcsér tizenkét méter mély, de az alja túl szűk.
Ajewski a résen keresztül látja a fonott utazóládáját, de kihúzni már nem
tudja. Túl sötét van már ahhoz, hogy folytassa a munkát. Majd holnap
visszajön. Reggel azonban látja, hogy egy fosztogató már megelőzte.
Lyukat vágott a ládába, és kilopta Eugeniusz ruháit.
Eugeniusz Ajewski belekotor a ládába, de csak egy nyakkendőt talál,
amely elkerülte a tolvaj figyelmét.
Monika Żeromska csak áprilisban kezd „régészkedni”. Az óváros

pincézetének egy része megmaradt, de több próbálkozása ellenére sem
sikerül a megmaradt részekről eljutnia az apja kézirataiig. Ezért
negyvenkilenc nőből brigádot alakít („mindegyik stramm varsói spiné”),
három képzett munkást és egy művezetőt alkalmaz, pénzt kér kölcsön, hogy
fizethesse a bérüket, és megkezdi a romeltakarítást. A nők felülről gyűjtik a
törmeléket, onnan, ahol az óváros főterén állt a ház (Rynek Starego Miasta
11), a férfiak aládúcolják a falakat. Kíváncsian figyelik őket a
kirándulócsoportok, amelyek azért jönnek Varsóba, hogy lássák, milyen is a
katasztrófa sújtotta város. Éjszaka a fosztogatók próbálnak tovább ásni a
helyükön. A brigád egy hónap elteltével találja meg a kincset.
Monika Żeromska kiemeli a romokból a leveleket, amelyeket az apja
ismert személyiségektől, például Sienkiewicztől vagy Maria Skłodowska-
Curie-től kapott, meg a nagyanyja cukortartóját, az anyja fókaprémes
télikabátját, a saját rénszarvascsűdökből varrt bundáját, egy párnát és egy
gyapjútakarót. Mindennap valami újdonságra akad. Például egy sértetlen
porcelánnal teli kosárra – az egyes darabokat régi bugyikba és ingekbe
csomagolták, amiknek jobban örül, mint az épen maradt csészéknek,
kancsócskáknak. Végül megtalálja a kéziratokat. A Hamvak, a Ballada a
hetmanról, a Tengeri szél fedéllapja a ládában egy kicsit megroncsolódott,
de a lapjaik szárazak, nem mázolódott el rajtuk a tinta.
Żeromska brigádját nagyon csodálja valaki, aki a Főtér, a Zapiecek és a
Świętojańska utcák sarkán lakott. Gazdag volt. A megszállás idején a
dollárjait befőttesüvegekbe, a drága szőnyegeit fémcsövekbe rejtette.
Mindent lelakkozott, és szenet szórt rá a pincében. Most üzletet ajánl az író
lányának – megmutatja, melyik pincébe rejtette a kincset, Monika pedig
kiássa a csapatával. A pénzen megosztoznak.
Monika Żeromska elutasítja az ajánlatát.
Eugeniusz Ajewski a Fővárosi Újjáépítési Irodában dolgozik, a polgár- és

bérházak újjáépítését vezeti. Később is jól emlékszik arra, amikor az egyik
munkása egy leégett ház födémgerendája alatt bontotta a falat, és hirtelen
vékony, negyedtéglányi falra talált. „A szétvert nyílásból váratlanul kincs
zuhogott elő. A porral és a törmelékkel együtt ezüsttárgyak és más értékek
hullottak lefelé. A billegő létrán álló munkás […] mindet el akarta kapni
röptében – de semmit nem szorított a markában. A törmelékkel kevert apró
értéktárgyak a deszkázat résein át a következő szintekre hullottak, egészen a
pincéig. Kiabálás és kavarodás támadt, az emberek egymás kezéből
kapkodták ki a kincseket.”
Andrzej Pstrokoński nagymamája mindennap kijár az ul. Chopina 17.

számú ház romjaihoz. Sem pénze, sem ereje ahhoz, hogy kiássa a pincéjét.
A tégla és a szemét között néhány családi emléket talál. A dollárokat és az
aranyat már soha nem találja meg.
BŰZ
Varsó bűzlik. Bűzlenek az emberek. Nehéz vízhez jutni, csak ivóvizet kap
az ember. Szappan nincs. Nincs törülköző, kád, dézsa, zuhany sem. „Az élet
abból áll, hogy az ember lemond a legalapvetőbb kulturális és higiénés
szükségleteiről” – jegyzi naplójába Maria Dąbrowska, az író. A Varsóba
érkezése utáni első hetek éjszakáit a szomszédja padlóján tölti. Mellette a
matracokon idegen emberek fekszenek állig felöltözve. Az írónő lakásában
nincsenek ablaküvegek, az ajtón nincs zár. Nem lehet benne aludni.
A szemét is bűzlik. Nincs hulladékszállítás, legalábbis kezdetben. A
szemetet az emberek a kapu elé szórják. A szemétledobók szerepét
átmenetileg a bombatölcsérek töltik be. Nem működik a csatornázás,
nincsenek nyilvános illemhelyek. Az emberek a romok között végzik a
szükségüket.
A Życie Warszawy a házmestereket hibáztatja, akik nem képesek tisztán
tartani a saját portájukat. Az újság felteszi a kérdést, ki engedte meg, hogy a
plac Starynkiewiczán ideiglenes szemétlerakó létesüljön. Beszámol arról,
hogy a város vezetősége fizet a szemétszállításért a kocsisoknak, de azok
nem veszik át a hulladékot. Májusban az újságírók már azon aggódnak,
hogy az időközben négyszázezresre duzzadt városban flekktífusz- és
vérhasjárvány ütheti fel a fejét. A hatóságok kötelezővé teszik a tífusz elleni
oltást.
Tavasszal a bűz felerősödik, nyáron pedig elviselhetetlenné válik. A
Życie Warszawy olvasói panaszolják, hogy az Aleje Jerozolimskién, a
Polonia Szállóval szemben, a vasúti alagút tetőnyílásán át különböző
rothadó hulladékot szórnak le az emberek. Az alagút alján egy lótetem
oszladozik, megmérgezi az egész környék levegőjét. „A szemétdomb felett
legyek milliói keringenek.”
A legnagyobb bűzt az oszló holttestek árasztják. „Folyamatosan,
kérlelhetetlenül a nyomunkban volt a kiáltó dögszag, a közelben oszladozó
tetemek szaga. Varsó ebben az időben bűzlött a sokfajta rothadástól” – írja
memoárjaiban Jan Tereszczenko (1933-ban született építész).
„Gyilkos volt az oszló hullák bűze – emlékszik vissza Andrzej
Pstrokoński. – Április végén úton-útfélen elkezdték kiásni a felkelők sírjait.
Elviselhetetlen volt. Az iskolából hazafelé menet, amikor csak megláttam,
hogy lapátos emberek állnak egy szétfolyó hullákkal teli árok fölött,
befogtam az orromat, és iszkoltam, ahogy tudtam.”
EXHUMÁCIÓ
A szőke kis felkelőt egy ágyúlövedék szilánkja találta gerincen. A teste még
mindig ott hever a Belgijska 5. alatti üzletben. Kötözés közben halt meg,
nem volt idő eltemetni. „A fagy konzerválta a testét, úgyhogy a szöszi fiú
úgy festett, mintha tegnap halt volna meg – emlékszik vissza a bajtársa,
Eugeniusz Ajewski. – Szép fiatal arcát egy patkány csúfította el: leharapta
az orra hegyét.”
Kazimierz Brandys, az író egy puskát tartó fiú holttestében botlik el az
óvárosban. Észreveszi, hogy egy irgalmas járókelő a felkelő szemére húzta
a sisakját, egy találékony már levette a cipőjét, egy harmadik – hívő –
keresztet dugott a kezébe.
Janina Broniewska egy idős nő fagyott holtteste fölé hajol, aki a Visztula
közelében, közvetlenül a kitaposott ösvény mellett fekszik. „Sötét kabátját
és papucsos lábát belepte a hó. Az arca mintha fából lenne, kiszáradt, a
vonásai elvesztek. Ősz haját cibálja a szél.”
A pincét, ahol Monika Żeromska keresi az apja kéziratait, egy fejjel
lefelé lógó hulla őrzi, a lába a pinceablakba akadt. Az író lánya egy
husánggal arrébb tolja, és átpréseli magát mellette.
A Życie Warszawy újságírói 1945 júniusában felkeresik az óvárost. Egy
kőművessel találkoznak, akinek a kisfia előző nap a Baryczek ház romjai
között játszott, és egy bádoglemez alól kiálló férficipőt vett észre. „Így
akadtak rá három holttestre, vagyis inkább bőrrel bevont csontvázra: egy
férfi, egy nő és egy gyerek maradványaira. De még sokkal több itt a hulla.”
Varsó bal partja 1945 januárjában egyetlen óriási temető.
Aki itt akar lakni, annak hozzá kell szoknia a halottak látványához.
Közönyössé kell válnia irántuk. „Mindenki […] olyan közönyösen haladt el
vagy lakott a temetetlen hullák mellett, mint ahogy ma egy-egy
lámpaoszlop vagy újságos mellett haladunk el. A hullák hosszú ideig
hevertek az utcakövön. […] Az első időkben nem volt rájuk időnk. Saját
magunknak kellett bevackolnunk a romok közé” – írja Ajewski.
Halottak hevernek az utcán, a kapualjakban, a pincékben. Tízezrével
tömik el a csatornákat, töltik meg a pincéket, és várják a romok alatt, hogy
kiássa őket valaki. A többiek a föld alatti Varsót foglalják el. A járdákon
nincsenek már járólapok (barikádot építettek belőlük a felkelés alatt), csak
sírok. Nincsenek fás terek, parkok, kertek, udvarok, játszóterek sem.
Temető lett belőlük.
Jerzy Waldorff (publicista) a plac Warecki egykori kávéháza előtti sírokat
veszi szemügyre. „A kávéházakat a legjobb időkben sem kereste fel annyi
élő vendég, mint ahány halott van most bennük” – írja.
1944 augusztusában Adolf Hitler Varsó összes lakosát halálra ítélte. SS-
Obergruppenfuhrer Erich von dem Bach-Zelewski, a felkelés vérbe
fojtására kirendelt erők parancsnoka utasítást adott arra, hogy minden civilt
és felkelőt meg kell ölni. Megtiltotta, hogy katonái hadifoglyokat ejtsenek.
Heinrich Himmler azt parancsolta az alattvalóinak, hogy „tízezreket
semmisítsenek meg”.
Amint kitört a felkelés, a nácik megkezdték a mészárlást. Az otthonukból
rángatták ki az embereket, gránátokat dobtak a pincékbe, felgyújtották a
házakat, rálőttek a tűzből menekülőkre. Egész épületek lakóit gyilkolták
meg, összeterelték az utcán az embereket, és ott helyben végeztek velük,
vagy élő pajzsként használták a civileket. Az ul. Wolska 149-ben, a
pravoszláv árvaházban puskatussal törték be több tucat gyerek fejét. Az
elfogott felkelőket agyonlőtték. A sebesülteket szintén. Az áldozatok
holttestét a helyszínen hagyták, vagy máglyát raktak belőlük, és elégették.
Augusztus 5-én Bach-Zelewski enyhített Hitler parancsán: a nőket és
gyerekeket ezentúl nem ölték meg, hanem a pruszkówi táborba irányították.
Egy héttel később a civil férfiak gyilkolását is megtiltotta. Rájött, hogy kár
elherdálni a jó munkaerőt.
A varsói felkelés során – különböző becslések szerint – összesen 150–
180 000 civil és körülbelül 16 000 felkelő veszítette életét.
1945 februárjában a város vezetőségének exhumációs csoportja a

terepszemlék alapján kétszázezerre becsüli az ideiglenes sírhelyek és
temetetlen holtak számát. Sietni kell, amíg még hideg van. A melegben a
test gyorsabban bomlik, ami megnehezíti az azonosítást, és komolyabbá
teheti a járványveszélyt.
Az exhumálás nagyon nehéz és nagyon jól fizető munka. Főleg nők
jelentkeznek rá: a Vöröskereszt önkéntesei, képzett betegápolók és a
felkelésben részt vett ápolónők. Zöldesszürke kezeslábast, maszkot,
kesztyűt és fogót kapnak. De előfordul, hogy a saját ruhájukban, puszta
kézzel dolgoznak a holttestekkel.
A Życie Warszawy szerzői 1945 áprilisában interjút készítenek egy
orvostanhallgatóval, aki az exhumációknál dolgozik. A fiú panaszkodik:
„Nem kaptunk védőkesztyűt, sem köpenyt, és ami még rosszabb: munka
után nincs mivel kezet mosni, mert egészen mostanáig nem gondoltak arra,
hogy szappanra is szükségünk van. […] Az pedig elfogadhatatlan, hogy
klórmész sincs.”
Janina „Dora” Rożecka ápolónő a Czerniakowska utcán dolgozik. Tíz
munkás tömegsírt ás, majd odaviszi Rożeckának a házakban, a romok közt
és az ideiglenes sírhelyeken talált holttesteket. „Szörnyű munka volt –
emlékszik vissza évekkel később. – Egyszer odajött valaki, és azt mondta,
hogy emberek vannak az emésztőgödörben. Hogyhogy? – kérdeztem. […]
Sadyba villanegyede volt. A templommal átellenben voltak az
emésztőgödrök. A németek élve a pöcegödrökbe dobálták az embereket.
Amikor a munkások felemelték a csatornafedeleket, és csáklyával vagy
mivel húzták ki a halottakat, azok – rettenetes, amit mondok – olyan jól
konzerválódtak, mintha egy perccel korábban rakták volna oda őket. A
csatornanyílások teljesen be voltak fedve, és az emésztőgödörből jövő
gázok megállították a bomlást.”
A Lengyel Vöröskereszt önkéntesei minden megtalált holttestet alaposan

megszemlélnek. Megállapítják a halál okát (átlyuggatott koponya –
agyonlövés, kötés- vagy gipszmaradék – belehalt a sebeibe, de vannak
olyanok is, akikre ráomlott a ház, lövedék vagy bomba végzett velük). A
lényeg a részletekben rejlik. Ha a halott zsebében iratok vannak, egyszerű a
helyzet. Az ideiglenes sírokba temetett emberek hóna alatt sokszor zárt
palackok rejtőznek, a belsejükben cédula, amire ráírták, ki, mikor és hogyan
halt meg. A leggyakrabban azonban semmi nincs a halottaknál. Ilyenkor fel
kell jegyezni a hajszínüket, a fogazatuk állapotát, és hogy milyen ruha volt
rajtuk. Az oszladozó holttesteknek sokszor még a neme sem állapítható
meg. Egy külföldi újságíró megjegyzi, hogy részt vett egy exhumálásban, és
kifejezhetetlen undorral szemlélte a nők munkáját.
A Życie Warszawy tanúsága szerint az azonosítatlan holttesteket N. N.
monogrammal jelölik. A mellettük talált tárgyakat a Lengyel Vöröskereszt
gondosan megőrzi, és a közeljövőben afféle kiállítást tervez, amely segíthet
az eltűntek nyomára akadni. „Csoportokba rendezzük a fényképeket,
irattáskákat, imakönyveket, medálokat, pénztárcákat stb. A névvel ellátott
tárgyakat borítékokba tettük, letétbe helyeztük, és ezeket az áldozatok
hozzátartozói már átvehetik.”
A Lengyel Vöröskereszt ul. Piusa XI (ma: Piękna) székhelyének
kőkerítésén falragaszszerűen jelennek meg az információk azokról az
áldozatokról, akiket sikerült azonosítani.
Ahol felújítás, építkezés lesz, ott először mindig exhumálni kell. A

temetőkben viszont nincs elég hely, halottaskocsi és autó sincs. A
vezetőségből valakinek az az ötlete támad, hogy a holttesteket a lehető
legalaposabban le kell írni, majd el kell égetni. Nagy a felháborodás: hiszen
ezt a németek tették velünk a háborúban! Így azokat az exhumáltakat,
akiket nem sikerült azonosítani, és a hozzátartozóik nem vették át őket,
egyelőre tömegsírokba helyezik. Az egyik ilyen sírt a Dreszer Parkban
ássák. 1945-ben a Życie Warszawy arról számol be, hogy a sírt ismét
felnyitották: „Mokotów37 lakói néhány napja aggasztó folyamatnak
lehetnek tanúi: a Dreszer Parkban újra felnyitják a tömegsírokat valamilyen
elkésett honfitársunk méltatlankodása nyomán, aki halott rokonát keresi.”
Az újságok mindig megírják, ha valahonnan emberi maradványok
kerülnek elő. Júniusban lebontják az ul. Kazimierza Wielkiegón található
vásárcsarnokot. Az épület romjai alatt a felkelés idején több százan
vesztették életüket. A Városi Egészségügyi és Népjóléti Osztály
exhumációs csoportja megkezdi az itt talált holttestek temetését. „Felkérjük
az érdekelteket (az áldozatok családtagjait), hogy hozzátartozóik
azonosítása céljából jelentkezzenek a helyszínen.” A plac Zbawiciela, az
ulica Żurawia, a plac Unii Lubelskiej és a plac Teatralny közötti területen
ideiglenes sírokba temetett áldozatok szeretteit is erre szólítják fel az
újságok.
Május végére már huszonhétezer holttestet hantoltak ki Varsóban.
Vannak olyan exhumációk is – főleg a kezdeti időszakban –, amelyeket nem

vernek nagydobra. A Honi Hadsereg katonái titokban hantolják ki elesett
bajtársaikat, akiknek a sírjait még a felkelés alatt megjelölték, és maguk
viszik a holttesteiket a temetőbe. Meg akarják előzni a hatóságokat,
amelyek igyekeznek eltörölni a Honi Hadsereg nyomait, és azoknak a
felkelőknek a holttestét, akikért senki nem jelentkezett, a kommunisták
szervezte Néphadsereg parcelláiban helyezik örök nyugalomra.
A kihantolásoknál dolgozó vöröskeresztes önkéntesek már csak
járványügyi megfontolásból sem adhatják ki magánszemélyeknek a
holttesteket az egészségügyi szervek jóváhagyása nélkül. Janina Rożecka
viszont emlékszik arra, hogy a főorvos utasításai ellenére időnként engedett
a rokonok kéréseinek: „Egy fiatal, nagyon hajlott hátú, sánta ember jött
hozzám, és megszólított: »Asszonyom, itt a sírom, nagyon kérem, engedje
meg – ez egy többes sír – engedje meg, hogy elvigyem innen az anyámat, a
feleségemet és a gyerekemet.« […] Most mondjam azt neki, hogy nem
engedem? Még koporsókat is hozott magával. Azt mondtam a
munkásoknak: »Ide figyeljetek, ha bemártotok, nem szólok többet
hozzátok.« Ők is látták. Hát hogy ne adja ki ilyenkor az ember? Többször is
kerültem ilyen helyzetbe.”
Monika Żeromska sem hajlandó megvárni a hivatalos exhumációt. 1945
áprilisában szól a Vöröskeresztnek, hogy szeretné kihantolni az óvárosból
bajtársa, Roman „Skorupka” Padlewski zeneszerző és zenetudós holttestét,
aki a karjai között halt meg a felkelésben. Tudja, hol keresse, hiszen ott volt
a temetésén. Żeromska engedélyt kap az exhumációra, a Lengyel
Vöröskereszt egészségügyi felügyelői odamennek a megbeszélt helyre, az
ul. Nowowiejskára, az egykori városfal tövébe. A kihantolásban részt vesz
Roman édesanyja, Nadzieja Padlewska zongoraművész. A wilanówi
temetőbe szeretné vinni a fia holttestét, ahol a férje is nyugszik. Żeromska a
felügyelők segítségével elkotorja a törmeléket – a kereszttel jelölt sír ott
van, ahol gondolta. Kiássák a koporsót, felnyitják a fedelét, és a
megboldogult feje mögül kiveszik az iratait tartalmazó palackot. „Az
egészségügyi felügyelők kiállítják az exhumálási és elviteli engedélyt” –
írja naplójába az író lánya. A holttestet már saját magának kell a temetőbe
szállítani. „Padlewska asszonyt, aki nincs egészen az eszméleténél, a fal
egyik beszögellésébe ültetem, a nyitott sírtól egy kicsit távolabb.
Könyörgök neki, hogy el ne mozduljon onnan, megígérem, hogy mindjárt
visszajövök.” Hosszas keresgélés után végre talál egy fuvarost, aki
beleegyezik abba, hogy a koporsót Wilanówba vigye: a pap már várja.
Az exhumáció 1948-ig tart Varsóban. De Józef Sigalin még a hatvanas évek

elején is azt jegyzi majd a naplójába: „Sok varsói építkezésen máig találnak
emberi csontokat a munkások. […] Az egész városban soha nem lesz vége
az exhumációnak.”
KERESŐK
Hogyan találjuk meg egymást, amikor az újságokban nincs még hirdetési

rovat? Kell egy darab papír, amire az ember egy ceruzával ráírja, hol talált
szállást. Azután összesodorja a papírlapot, és betűzi az egykori lakóháza
tégláinak a résébe. Vagy közvetlenül a falra írja krétával. 1945 első felében
Varsóban ez a legbiztosabb információs forrás.
Pola Gojawiczyńska, író: „A falakon, az utca végén az ember feliratot
talál: »Kwiatkowska Maria jelenleg a Bednarskán lakik.«” „A szétvert
kapukra cédulákat tűztek: »Zosia, Kasia, Podkowa Leśnában38 vagyok,
Pruszkówban vagyok, Praga negyedben39 vagyok, a Targowa 12.-ben
vagyok« és így tovább” – jegyzi fel Eugeniusz Ajewski. „Véletlenül
találkoztam össze valakikkel, akik segítettek a lakásajtónk összeégett
keretén elhelyezni egy cetlit, hogy Pragába mentem megkeresni az
ismerőseimet. Később ez a cédula hozta újra össze az egész családunkat” –
emlékszik vissza Janusz Orszt, 1932-ben született varsói lakos.
Andrzej Pstrokoński: „Amikor kiderült, hogy az ul. Chopinán álló
házunkat lerombolták, az anyámmal, a nagyanyámmal és az öcsémmel a
kapualjban töltöttük az éjszakát. Az egész házból csak a kapu maradt meg.
Reggel észrevettük, hogy mindenhová cetliket tűztek. A szomszédok így
keresték egymást. A nagyanyám meg az anyám zokogni kezdett. Hogy
találjuk meg apámat ebben a lerombolt városban? Végigmentünk,
elolvastunk minden hirdetést, kivettük a téglák közé tűzött vagy kövek alá
tett cédulákat. De az apámtól nem jött semmilyen levél.
Anyám meg a nagyanyám megbeszélték, hogy át kell jutnunk Pragába a
befagyott Visztulán, mert ott éltek a rokonaink. A nagymamám
kétségbeesésében az utolsó pillanatig fel-alá járkált a havon. Egyszer csak
észrevett egy cédulát: »Az Aleje Jerozolimskie 85.-ben lakom. Ha
megérkeztek, gyertek hozzám. Edek.« Apa levele! Anyám ezután élete
végéig emlegette, hogy úgy rohant apámhoz a cetlivel a kezében, hogy
Zátopek40 se érte volna utol.”
TÖRMELÉK
Húszmillió köbméter törmelék lepi el a várost. Az apróra tört téglát és
betont, a bútormaradványokat és a szemetet egyelőre az utcák szélére
söpörték. Több méter magas halmokat képeznek. Ez a hulladék nem
szállítható el. Nincs mivel – túl kevés a kocsi, a ló, az autó, a benzin. Nincs
is hová. De a helyén sem maradhat. A Życie Warszawy már májusban azt
írja, hogy naponta száz társzekér szállítja el a sittet az ul. Puławskáról, de az
egész várost elborító halmokhoz képest mindez inkább játéknak tűnik, mint
valódi munkának. Ha nincs más lehetőség, a törmeléket a pincébe is lehet
szórni, de vigyázni kell, hogy az ember el ne tömje a csatornázást. Júliusban
Żoliborz városrészben kisvasutat indítanak, hogy meggyorsítsák a
sittszállítást. A másik vonal az óvároson és a belvároson át fog vezetni. De
ez is kevés.
A még álló romok beomlással fenyegetnek. Külön brigádok bontják le
őket. Minden munkát kézzel végeznek, a kezdetek idején daru és
markológép sincs Varsóban. Jan Tereszczenko szerint: „A munkásbrigád
először egyetlen embert küldött előre, aki élete kockáztatásával
felkapaszkodott a romhalmazra, és acélsodronyt erősített rá, majd a sodrony
másik végét áthúzták az utca másik oldalára, mindenki ráakaszkodott, és
addig hintázott ütemre a porfelhők között, amíg a veszélyt jelentő fal le nem
omlott.” Minden lebontás csak úgy vonzza a bámészkodókat.
A leégett, romos, ingatag házakba beköltöznek az emberek. Júliusban
heves szélviharok, zivatarok haladnak át Varsó felett. A romok
összeomlanak, maguk alá temetik a lakóikat. A Wilcza 29. számú
hatemeletes ház szerkezete már 1939-ben meggyengült, a felkelés során
pedig komolyan megsérült. A ház most végleg összedől, több tucat ember
leli benne halálát.
A Fővárosi Újjáépítési Iroda még májusban életre hívja a Sittbizottságot.
Különféle javaslatok születnek: van, aki a magaslaton álló Óváros és a
Visztula-part közötti szintkülönbséget csökkentené vele (valaki megjegyzi,
hogy a vizenyős területek felszórása tönkreteszi a növénytakarót, és
csökkenti a talaj termőképességét), más a Puławska utca melletti tó medrét
töltené fel, ismét mások a Czerniakowska utcai szivattyúállomás medencéi
körül képeznének belőle töltést (ez a megoldás nem engedélyezhető, mivel
megfertőzheti az ivóvizet), vagy dombot építenének belőle (ehhez
nincsenek gépek). Végül a következő megoldásokat fogadják el:
mélyedések és tavak feltöltése, törmelékszórás Varsó jobb partján a
terméketlen területekre (amennyiben a szállítás megéri), kijelölt helyeken a
Visztula bal partjának szabályozása. A bizottság megállapítja még, hogy
lehetőség szerint a sittet értékesíteni kell, hiszen országutak építéséhez is
használható.
Augusztusban az újságok megírják, hogy a Sittbizottság pályázatot hirdet
a törmelék lehető legjobb hasznosítására. Több tucat ötletgazda jelentkezik.
A Życie Warszawy szerint: „A bizottság mindenekelőtt többfajta eljárást
kapott a porózus törmelékbeton gyártására. Az így készült betontömbök
könnyű, meleg és erős falak építéséhez használhatók fel.”
Szeptemberben az újság arról tájékoztat, hogy a sittprobléma továbbra is
fennáll, ám az anyag több mint felét zúzaléknak fogják felhasználni
vasbeton konstrukciók építéséhez.
KERESKEDELEM
1945. január.
1 kg búzaliszt – 106 zloty.
Savanyú káposzta – 68 zloty.
Krumpli – 13 zloty.
Egy liter tej – majdnem 44 zloty.
1 kg vaj – 483 zloty.
1 kg sertéshús – 285 zloty, 1 kg zsírszalonna – 483 zloty.
Egy liter finomszesz – 1100 zloty.
Egy doboz gyufa – 25 zloty.
Egy pár férfi zokni – 350 zloty.
Egy pár műselyem harisnya – 800 zloty.
A hivatalnok 500 zlotyt nyújt át neki, és igazolásképpen levágja német

személyi igazolványa – Kennkartéja – sarkát. 1945 februárjában Maria
Dąbrowska a Nemzeti Múzeum melletti átvételi ponton kapja meg félezer
új zlotyját. A pénztárcájában van még a megszállás idején használt,
młynarkának nevezett pénzből, de az épp most vált érvénytelenné. Az új
fizetőeszköz a „lublini” zloty.41 Minden visszatérő varsói lakos, aki
felkeresi a hivatalt, ugyanekkora összegű egyszeres segélyt kap, hogy
túlélje az első napokat. Jó szolgálatot tesznek a közellátási jegyek is. Ezeket
a munkavégzés kategóriájától függően öt értékben kapja meg a dolgozó
lakosság.
Varsóban – elsősorban a jobb parton – már januárban 232 élelmiszerbolt és

130 szappanüzlet működik. Számuk minden hónapban nőni fog. 1945
decemberében az egész városban 1246 bejegyzett üzlet működik, ebből 74
tüzelő, 230 szappan, 213 pedig burgonya forgalmazására váltotta ki az
engedélyét.
Májusban a Życie Warszawy Joker álnevű újságírója így ironizál: „A
sokféle megnevezés ellenére ezek a boltok ágazati szempontból nem igazán
különböztethetők meg. Az ember gond nélkül rendelhet süteményt vagy
tejet egy bizományiban – akad az is. A tejivóban is gyakran beszerezhetünk
magunknak kalapot, esernyőt vagy felöltőt.”
A varsóiak szódavizes és újságos trafikokat is bejegyeztetnek, meg
dohányboltokat, szódáskocsikat, virágárus, rövidáru- és cipőpucoló-
standokat, személyi mérlegeket, fényképezőgépeket. A város kereskedelmi
központja az Aleje Jerozolimskie és az ul. Marszałkowska kereszteződése
lesz. Itt néhány ház megmaradt, bár leégett romjaik részben még a földön
hevernek. Minden sarokból üzlethelyiség válik, némelyik egészen elegáns.
Zofia Nałkowska író egy „romok tövébe beleeszkábált” luxusvirágüzlet
kirakatát nézi. Ksawery Pruszyński riporter a Marszałkowskan egy másik
kirakatot vesz észre, ahol „minden létező dolog megtalálható, de az
állomány nagy részét poros fényképezőgépek teszik ki”. Eugeniusz Ajewski
egyik ismerőse a belváros egyik ezüstfelvásárló üzletét vezeti.
A valódi varsói áruforgalom vadkereskedelem, és törvényen kívül folyik:

kosarakból, bőröndökből, hogy az ember gyorsan összepakolhasson és
menekülhessen a rendőrök elől. Az illegális piacok és bazárok a Visztula
mindkét partján működnek. Persze ideiglenesen. Bódéik egy éjszaka alatt
megépülnek. Az építőanyag – tégla, deszka – karnyújtásnyira hever a
földön. Senki nem kér építési engedélyt. A rendőrség az újságírók szerint
képtelen megküzdeni a problémával. Az egyenruhások a kosaras árusokat
üldözik, de a várost elcsúfító bódékkal szemben tehetetlenek. A
pénzbüntetéseket az eladók belekalkulálják a költségeikbe. Néhány havi
üzleti tevékenység után úgyis pozitív a mérlegük.
Venni, eladni mindent lehet. Maria Dąbrowska így ír a naplójában:
„Praga: tömegnyomor, piac. A boltokban kitették a sonkákat, kolbászokat, a
standokon mindenhol… a saját elzabrált holmink. Rengeteg a cigaretta,
még mandarin is van, ötven zloty darabja. Sok a fehér kenyér, a sütemény, a
fánk.”
Jan Tereszczenko édesanyja, ha van egy kis ideje, a Poznańska utcai
piacra siet. Festőművész, meg tudja különböztetni az igazi műalkotást az
ócskaságtól. Fia majd így emlékszik vissza: „Anyám egy szakértő szemével
pásztázta végig az árut. Rongyszőnyeg áráért vásárolt különböző
perzsaszőnyegeket, ütött-kopott konyhaedények értékéért drezdai
porcelánt.” A Poznańska utcai zsibvásárt „Wiech” (Stefan Wiechecki
tárcaíró) is megörökíti a Przekrój hetilapban: „A magánkezdeményezés
elsöprő győzelmét üli. Forr, kifut, elömlik a járdán, az úttesten.” Az
aranykereskedők és a valutások a Főpályaudvar környékén dolgoznak. Az
egyikük Ksawery Pruszyńskit célozza meg: „Undorító alak csimpaszkodik
rám, és halkan suttogja: »dollár, dollár, papír, fém.«”
Az újságok májusban a hamisításra hívják fel olvasóik figyelmét. A
rózsaszín dobozos amerikai York cigaretta csak utánzat. „Navy cut” helyett
„Novy cut” a feliratuk, a csomagolást merevítő kartonpapír pedig a lengyel
Ekonomiczne („Gazdaságos”) cigaretta csomagolásából készült. A piaci
élelmiszerekkel is érdemes vigyázni. A hús sokszor romlott.
A leves, a gőzgombóc, a tócsni otthon készül, majd újságpapírba csomagolt

üstökben kerül az utcára. A villamoskocsik a felkeléskor barikádként
szolgáltak, most sebtében kifőzdék létesülnek bennük. 1945
szeptemberében „Wiech” így ír: „Egy nappal azután, hogy a svábok
elhúzták a belüket, megépültek az első bódék az Aleje Jerozolimskién, ahol
szerény, de tápláló harapnivalót kapott az ember egy meszely itókával.”
Leon Czarzyński 1945 februárjában, harmincnégy évesen egészen rövid
időre tér vissza Varsóba. Később így emlékszik: „Az utcán forró teát,
derelyét, káposztát lehetett kapni. Az utcai árusok mindenhol ott voltak.”
Kávéház minden utcasarkon van. Jan Wedel, a csokoládégyáros
újraindítja a termelést pragai üzemében, és csokoládéivót nyit a Szpitalna
utcán. A Marszałkowska és a Wspólna sarkán van Gajewski cukrászdája,
ahol a háború előtt népszerű fánkokat kínálják. Mieczysław Fogg
slágerénekes kávézójában, a Café Foggban egy csésze tea mellett a
tulajdonos dalai hallhatók.
Konkrét árak nincsenek. A fizetség az eladó hangulatától is függhet,
általában azonban a vásárló külseje a mérvadó. Az ul. Zgoda kávézóban egy
fekete 25 zloty, de a plac Trzech Krzyżyn nemrég megnyílt presszóban már
70 zlotyt fizetünk egy kevésbé jó kávéért. A Puławskán egy sütemény 18
zlotyba kerül, a főpályaudvarnál egy sokkal rosszabb süteményért már 35
zlotyt fizetünk. Egy csésze erőleves ára 2 és 20 zloty között mozog, egy
pohár vízé vagy kvaszé 5–15 zloty. A könyvek, a kenyér és a felvágottak
árával ugyanez a helyzet.
Az uzsorakamatért a bíróságok 12–15 000 zloty összegű pénzbüntetést
szabnak ki. A pult alóli szeszesital-árusításért 1–2000 zloty bírság jár. De
minden hiába. Részeg az egész város. Roman Burzyński, a Przekrój hetilap
szerzője megjegyzi, hogy kocsmából nyílik a legtöbb. Az Aleje
Jerozolimskién csak a Marszałkowska sarkától az egykori Főpályaudvarig
harmincat számol össze. „Minden fabódé egyben italkimérés is – persze
konspiratív. Mindegy, hogy gyümölcs-, szóda- vagy krumpliárushoz
megyünk-e – elöl mindegyik répát és kvaszt kínál, hátul kisüstit” – írja. Ha
nincs elég bódé, jöhet az improvizált kocsma. Két szék kell hozzá, meg egy
egykori virágtartó oszlop, amelyet a romok közül húznak elő. „Az oszlopra
a virágcserép helyett flaska kerül, mellé két kis pohár, némi
vodkakorcsolya, és kész is a kocsma.” A Życie Warszawy szerzőjének
észrevétele szerint szeszes ital mindenhol kapható. A szappanboltban vagy
a kerékpáralkatrész-üzletben is megkockáztathatjuk a kérdést, hogy akad-e
egy kis szíverősítő. „Mindenhonnan előkerül az ital.”
1945. április.
1 kg búzaliszt – 95 zloty.
Savanyú káposzta – 24 zloty.
Krumpli – 6 zloty.
Egy liter tej – majdnem 36 zloty.
1 kg vaj – 441 zloty.
1 kg sertéshús – 196 zloty, 1 kg zsírszalonna – 411 zloty.
Egy liter finomszesz – 1140 zloty.
Egy doboz gyufa – 8 zloty.
Egy pár férfi zokni – 173 zloty.
Egy pár műselyem harisnya – 512 zloty.
BEKÖLTÖZ(TET)ÉS
Tele vannak az utcák, a házak üresek. Hol laktok, emberek? – kérdezi egy
külföldi júniusban a Życie Warszawy újságíróját.
A romok közt – feleli a riporter –, azokban a házakban, amelyek úgy
festenek, mintha mindjárt összedőlnének. A fészerekben és a pincékben,
ahonnan csak a vaskályhák csövei látszanak ki. És megadja a hivatalos
adatokat: Varsóban 11 063 lakott ház van, a bal parton 5794. Feleannyi,
mint 1939-ben.
Azért nem lakik mindenki romokban. Azok a szerencsések, akiknek a
házai ellenálltak a lángszóróknak és az aknáknak, visszatérnek kifosztott,
feldúlt lakásaikba. És általában már találnak ott valakit.
Jan Tereszczenko édesanyja mindig magánál hordja a lakáskulcsát.
Amikor visszatérnek Varsóba (a pályaudvar közelében álló házuk
megmenekült!), a lakása ajtaján idegen nevet lát. Kinyitja a zárat, belép az
otthonába. Fia később így ír a memoárjaiban: „[…] a konyha mellől, a
szobámból kijött egy nő, és bemutatkozott: – Warwasińska… – Én vagyok a
lakás tulajdonosa – tájékoztatta Anyám. – Nagyon örülök, mi ezt a szobát
foglaltuk el – mutatott Warwasińska az ÉN szobámra. […] Lakcímigazolást
is kaptunk.”
„Apám mérnök volt, 1945 januárjától dolgozott a városházán.
Szerencséje volt, mert a kollégái osztották ki a lakásokat, úgyhogy keresett
nekünk egy szoba-konyhát az Aleje Jerozolimskie 85-ös ház első emeletén.
A ház csodával határos módon maradt meg – emlékszik vissza Andrzej
Pstrokoński. – Persze nem a mi lakásunk volt. Hamarosan megérkezett a
tulajdonos, mi pedig egy nagy lakásba költöztünk, a Słoneczna 50.-be, az
orosz követséggel szembe. Először a fél család ott lakott velünk.”
Eugeniusz Ajewski nem akarja elfoglalni más lakását. Egy üres
háztömbbe költözik be a Puławska és a Szustra sarkán, aminek az építését
még a háború előtt félbehagyták, és a lakásokba soha nem költözött be
senki. Azonnal jelentkezik is a kerületi lakcímbejelentő hivatalnál, hogy a
törvény betűjének is eleget tegyen. A hivatalnok egy doboz Mewa
(„Sirály”) cigaretta címkéjére írja a lakcímigazolást, miközben a bicskájával
a fogát piszkálja.
Maria Dąbrowska csodálkozik, hogy lakcímigazolást kell szereznie az
otthonára, amelyben 1917 óta él. De kellemes fogadtatásban részesül. Az
ul. Polna 40. alatti lakcímére vonatkozó kérelmét először Varsó
alpolgármestere, Władysław Czerny veszi át, akinek a hivatala 1945
februárjában ideiglenesen a pragai, Otwocka utcai iskolában működik. A
kérvényt megjegyzéssel látja el: „szemérmetlenül dicsérni kezdte a
műveimet – jegyezte fel az írónő –, és a kerületi illetékes lakcímbejelentő
hivatalnak meghagyta, hogy haladéktalanul fogadja el a kérvényemet.”
Másnap egy fiatal hivatalnok nyújtja át Dąbrowskának a lakcímigazoló
cédulát, közben másik kezével a levesét kanalazza. A lakcímbejelentés
tényét úgy kell igazolni, hogy az ember a cédulát a lakása ajtajára ragasztja,
ha pedig letépik, másolatot kell kérnie róla. Maria Dąbrowska lakását még
többször kifosztják, de senki nem mer csak úgy beköltözni hozzá, és a
hatóság sem költöztet mellé senkit.
De az embereknek általában nincs olyan szerencséjük, mint a harmincas
évek híres írójának, aki különleges kegyekre számíthat. A hivatalnokok
felkeresik az épen maradt varsói lakásokat, számolják a négyzetmétereket.
A „beköltöztetés” szótól borsózik az emberek háta. A kifejezés azt jelenti,
hogy senkinek nem lehet saját lakása. Varsóban átlagosan 2,2 főre esik egy
szoba. A Życie Warszawy azzal vigasztalja olvasóit, hogy a számadatok a
háború előtt sem voltak jobbak: a munkásnegyedekben átlagosan 2,1 fő
lakott egy helyiségben. De azt is hozzáteszi, hogy ha beköszönt a tél, a
lakásokban nagyobb lesz a népsűrűség, hiszen azokat is el kell helyezni,
akik most a szabad ég alatt töltik az éjszakákat.
„Wiech” leírja egy barátja, Alojzy Skubliński esetét, aki a
Marszałkowska utcai lakásába tért vissza. Háromszobás lakása van, de az
egyik szobának nincs fala, a másik kettőnek mennyezete, a fürdőben pedig
a padló szakadt le. „Az lett igazán zsenánt, amikor egy nap három
aktatáskás pasas érkezett hozzá, és kijelentették, hogy ők a bizottság. […]
Hogy aszongya, három szoba van, ezért kilencen kell, hogy itt lakjanak, a
cimborának meg a feleségének pedig nincs gyereke, úgyhogy ők csak egy
pár.”
A hivatalnokok végül csak egy lakót költöztetnek be Skublińskihoz. A
konyhájába.
FINN HÁZAK
Marian Marzyński leheveredik a fűre, és behunyja a szemét, mintha aludna.

2014-et írunk, Varsó központjában vagyunk, tart a nyár. Ám a földön
heverő férfi egy pillanatra megint nyolcéves lesz, és a paplana alatt alszik.
Álmában 1945-ben van, az ágya pedig egy új faházban áll, amelyet
nyolcvankilenc ugyanolyan faház vesz körül Górny Ujazdów városrészben.
Először még azt sem tudni, főváros lesz-e újra egyáltalán Varsó. A lublini
bizottság azt fontolgatja, hogy az ország vezetését talán jobb lenne
ideiglenesen Łódźba helyezni, Varsó meg maradjon romos, hogy a jövő
nemzedékeit emlékeztesse a hitleri rendszer barbár tetteire. Sztálinnak
azonban Varsóban van szüksége ideiglenes kormányra, Lengyelországot
pedig a régi fővárosával együtt akarja magának.
Ezért 1945. január elején az Országos Nemzeti Tanács úgy dönt, újjáépíti
Varsót, és a független Lengyelország fővárosává teszi. A hónap végén a
város polgármestere, Marian Spychalski építész létrehozza a Varsói
Újjáépítési Szervezőirodát, amely februárban Főváros-újjáépítési Irodává
alakul át. Az iroda élén Roman Piotrowski áll, két helyettese Józef Sigalin
és Witold Plapis. Mindketten a kommunisták odaadó hívei,
„modernizálóknak” nevezik őket. A másik csoportot a „műemlékesek”
alkotják, két vezetőjük Jan Zachwatowicz és Piotr Biegański, akik
hűségesek a londoni emigrációs kormányhoz. A két csoport jövő- és
városképe erősen eltér egymástól.
A Főváros-újjáépítési Iroda feladata a háborús pusztítások számbavétele,
a városi környezet modernizálása, a műemlékek újjáépítésének
megtervezése. Az iroda már júliusban 1500 embert alkalmaz – építészeket,
városrendezőket, különböző mérnököket, közgazdászokat, jogászokat.
Még vége sincs a háborúnak, amikor Sztálin ötszáz gyorsházat adományoz

Varsónak. A lengyel főváros romokban hever, lakói törmelékkupacok
között élnek, úgyhogy a fa dácsák felbecsülhetetlen értéket jelentenek. A
házakat finnek gyártották Kemiben. Finnország így törleszti a Szovjetunió
felé háromszázmillió dolláros hadiadójának egy részét. Az egyik finn
munkás Frans Vilén, a későbbi varsói finn nagykövet, Jari Vilén nagyapja.
A gigantikus fakockákkal megrakott vagonok 1945 áprilisában érkeznek
a varsói Gdański pályaudvarra. Forgácsba csomagolva várják az átvételt,
áznak az esőben, eltorlaszolják a pályaudvart. Mi legyen velük, hova és
kihez kerüljenek? Ki fogja intézni ezt az egészet? Természetesen a Főváros-
újjáépítési Iroda.
Szóval hová is kerüljön az a félezer ház? Józef Sigalin emlékszik, hogy

heves viták folytak róla. Átmeneti telepet terveztek, amelyet öt év múlva le
lehet bontani, amikor egész Varsó területén sehol nem lesz már lakáshiány.
És közel kell lennie a belvároshoz – a legnagyobb építési területhez –,
hiszen a főváros újjáépítésén dolgozók kapnak kulcsot a házakhoz.
Hamarosan azonban kiderül, hogy Varsóban nincs olyan óriási szabad tér,
ahol ötszáz házikó elférne egymás mellett. Ezért az iroda úgy dönt, hogy
elosztja a házakat: kilencvenet Górny Ujazdówba telepítenek, a többit
Dolny Ujazdówba és az ul. Wawelskára (a későbbi Pole Mokotowskiéra).
Itt sétál be a történetbe Daniel Marzyński.

Zsidó, mérnök, a Lengyel Hadsereg katonatisztjeként a woldenburgi
hadifogolytáborba kerül, a feleségét és a gyermekét Auschwitzban veszíti
el. A háború vége felé ismerkedik meg Bronisława Kusznerrel, egy mérnök
ismerőse feleségével, az ismerős maga már nem él. Az özvegy a fiával,
Mariannal együtt menekült el a varsói gettóból, a kisfiút lengyelek gondjára
bízta, majd 1944-ben talált rá a łazniewi árvaházban.
Daniel beleszeret Bronisławába, elveszi feleségül, a kisfiát a nevére
veszi. Marian tiltakozik: miért kell egy idegennel lakniuk, anya miért alszik
vele egy ágyban? Később viszont már saját apjaként szereti.
Daniel Marzyński a Főváros-újjáépítési Irodában talál munkát. Első
feladata a Górny Ujazdów-i faháztelep építésének a felügyelete.
Marian Marzyński filmrendező 2014-ben felkel a földről, amelyen egy
percig előttem feküdt, hogy megmutassa, hol állt a gyerekkori ágya a finn
házban, és mesélni kezd: „Mi voltunk itt az elsők az anyámmal meg a
nevelőapámmal. A lerombolt Ujazdówi Kórház egyik pavilonjában
rendezkedtünk be. Emlékszem, hogy szovjet teherautók hozták a
faelemeket az építkezésre. Az egyik első ház a mi házunk volt.”
Először a Górny Ujazdów-i telep épül fel. A munkálatok 1945. március 20-
án kezdődnek meg. A Życie Warszawy hónapokon keresztül áradozik az
építkezésről. A munkások elegyengetik a területet, lebontják a kórház
romjait, elszállítják a sittet. A házak darabjai már úton vannak a telep felé!
Szétválogatják az ajtókat, a falakat, az ablakokat és a padlókat. Most
érkezik a cement és a mész a házak alapozásához. A tűzvédelmi bizottság
átadta a Fővárosi Újjáépítési Irodának a tűzvédelmi szabályzatot. A telepre
medencéket és vizeshordókat telepítenek.
Bronisława Marzyńska a téglákat kiásó és tisztító nőket számoltatja el.
Éjszakánként postairónnal, öt indigón keresztül vezeti a bérszámfejtését. Ő
vezeti a kenyérraktárat, és ügyel arra, hogy az emberek igazságosan kapják
meg a leveses kenyérfejadagjukat.
Májusban újságírók keresik fel az építésvezető (valószínűleg
Marzyńskiék) házát: „Cementlépcsőkön érkezünk a csinos, oszlopos
tornácra, és belépünk az előtérbe. Jobbra van a gyerekszoba, mögötte a háló
és a konyha-étkező. […] A hálószobában három szekrény áll: egy
fehérneműs szekrény, egy ruhásszekrény és egy felsőruha-szárító bútor.”
A házak hosszú sorokban emelkednek egymás mögött, a telepet tíz-
egynéhány házas kolóniákra osztják. A munkások sietnek. Május elsején, a
munka ünnepén már huszonnégy ház áll, de még nem lakhatók. Egy év
múlva kiderül, hogy némelyik tető beázik, a kulcs nem illik a zárba, a vécét
nem lehet lehúzni, az ablak nem záródik, a víz a mennyezetre spriccel, a
kémény nem szelel. A kartonpapírral szigetelt, tizenöt centi vastag falak
nem védenek a hidegtől. Az emberek panaszkodnak, hogy ha nem húzzák el
a függönyt, akkor látják a szomszédasszony alsóneműjét.
Júniusban az újság hírt ad arról, hogy július végén a Górny Ujazdów-i
faházakban kigyúlnak a lámpák. Erre végül hamarabb kerül sor, mert már
július közepén beköltöznek az első harminc finn ház lakói. A Życie
Warszawy szerint a munka még folyik, a munkások terméskőből készítik a
telephez vezető utat, a járdát pedig parkettaalakzatban lerakott téglából
készítik. Két cipészműhely és egy bölcsőde már működik a telepen.
A faháztelep ünnepélyes megnyitójára a varsói felkelés első évfordulóján,
1945. augusztus 1-jén kerül sor. Kilencven ház már költözhető, ebből
hatvannégy háromszobás, huszonhat négyszobás. Stanisław Tołwiński
polgármester, aki márciusban lépett Spychalski örökébe, átveszi a telep
szimbolikus kulcsát. A húsz legönfeláldozóbb munkás jutalmul két hét
szabadságot kap. Nyolcuk arcképe az ünnepség szónoki emelvényét díszíti.
A Sziléziai-dąbrowai Főváros-újjáépítő Bizottság képviselői átadják a
sziléziai munkásbrigádok és gyárak ajándékát: egy vagon szappant és
huszonhét vagon cementet.
Roman Piotrowski, a Főváros-újjáépítési Iroda vezetője kijelenti, hogy a
házak 75 százalékát a munkások kapják meg, a többit a tervezőmérnökök és
a technikusok. A szovjet misszióvezető, Szergej Satilov tábornok a Życie
Warszawy szerint „forró szavakkal emlékezett meg a két testvéri szláv nép:
Lengyelország és a Szovjetunió barátságáról.”
Wanda Hoppe férje – technikus, építésvezető – az 5a/3-as faház kulcsát
kapja meg. A ház alapterülete 53 négyzetméter, Hoppééknak két gyereke
van. „Fa- és gyantaillat volt – emlékszik vissza Wanda Hoppe, aki 1921-ben
született. – Simák voltak a deszkák, mint a gyúródeszka, habtiszták,
fehérek. Fa plafon volt, téglakályha, szénnel tüzeltünk a konyhában.
Fürdőszoba nem volt, csak vécé. Az anyósom a Złota utcában lakott.
Emlékszem, ahogy kiértem a mi szép telepünkről, és mentem végig a
romok között, hogy meglátogassam. És még így is akadtak emberek, akik
azt mondták, hogy mi csak amolyan jobbfajta barakkokban lakunk.”
„Maga volt a paradicsom – mondja Marian Marzyński. – Varsóban
minden négyzetméterért küzdöttek az emberek, mi meg úgy laktunk, mint a
királyok, egy park közepén.”
„Víz, villany, csatornázás. 1945-ben egész Varsóban ez volt a legnagyobb
luxus – mondja Stefan Szczerbiński, aki 1943-ban született. Az édesanyja,
Barbara hadiözvegy volt, és az Újjáépítési Iroda könyvelője. Hatan
költöztek be egy házba, mind közeli családtagok. – Emlékszem, első nap a
lakásajtóra keresztben lécek voltak szögezve, biztos annak a jeléül, hogy ez
egy új ház. Leszereltük, és már be is beköltözhettünk.”
A telepen fürdőház is létesül az egykori kórház halottasházában. A
fürdősasszonyok ügyelnek a tisztaságra, néhány zlotyért le lehet
zuhanyozni, a kádfürdő egy kicsit drágább. A Hoppéék melletti házat
Tadeusz Gorczyński és Jadwiga Gorczyńska, egy botanikus házaspár
foglalja el. Az Újjáépítési Iroda a varsói zöldterületek leltárba vételéhez
alkalmazta őket. Az 54 négyzetméteres házban tíz gyermekükkel és a
cselédjükkel együtt laknak. „Hetente egyszer libasorban, törülközővel és
szappannal a kezünkben masíroztunk a fürdőházba” – emlékszik vissza
Ewa Długosz, a Gorczyński házaspár egyik lánya.
Az egykori kórház romjait nem lehetett teljesen eltakarítani. A faházak az
elsimított sittrétegen állnak, körülöttük nincs kerítés, hivatalosan senki nem
kapott telket. Mindenki a saját meglátása szerint tűzi ki a portája határait.
Ahhoz, hogy bármit elültethessenek, először el kell szállítani a tégla- és
kőtörmeléket. „A szüleink elvitték a sittet, és hoztak termőföldet, különben
sehol nem nőtt volna ki semmi. Azután gyümölcsfákat hozattak az egész
telepre, végül ők tervezték meg az egész itteni zöldterületet – mondja Ewa
Długosz.
A Górny Ujazdów-i telep, amelyet idővel Jazdówra keresztelnek át, hetven

évig marad fenn (Dolny Jazdów és a Wawelska utcai telep korábban tűnik
el). A faházak egy része elpusztul, másokat megvásárolnak, elemeikre
bontanak, és üdülőfalvakba telepítenek.
Marian Marzyński megnősül, és a telepen álló másik házba költözik.
1968 után a szüleivel, a feleségével és a fiával együtt elhagyja
Lengyelországot.42 A házukat más kapja meg, a szülei házikójából pedig
nyaraló lesz a Varsó közeli Zegrzei-tónál.
A 21. században a varsói városvezetés elhatározza, hogy a megmaradt
épületeket teljességgel fel kell számolni. Lakosaik azonban tovább
küzdenek a finn házakért, melyeket Varsó 1945-ben Sztálintól kapott
ajándékba.
AKARSZ-E JÁTSZANI?43
1945 májusában csaknem hatvannégyezer 16 év alatti gyerek él Varsóban.

Andrzej Pstrokoński már februárban megkezdi az iskolát. Egyelőre a plac
Trzech Krzyżyre jár, ahol egy magánlakásban folyik a tanítás. Az egyik
szobában három padsor áll, mindegyik sorban más-más osztály ül.
A tanulás után jöhet a játék. A varsói fiúk általában háborúsat játszanak.
Marian Marzyński: „Cimborák lettünk a fiúkkal. Saját osztagunk volt.
Először is száraz leveleket sodortunk össze, és úgy tettünk, mintha
dohányoznánk, mert igazi cigarettára nem volt pénzünk. És katonák
voltunk, úgyhogy fegyvert kellett szereznünk.”
Andrzej Pstrokoński: „Nem volt nehéz. Néha az utcán hevert egy-egy
pisztoly, az ember csak lehajolt érte. Később felfedeztük a Honi Hadsereg
egyik titkos fegyvertárát. Hol rejtse el ilyenkor az ember a fegyvereket?
Elsinkófáltam otthonról a pincekulcsot.”
Marzyński: „Franio Mleczko a szomszéd kolóniáról egy ezredes fia volt,
és hozzáfért az apja pisztolyához. Élesre volt töltve! Megmutatta, hogy kell
a fákra lőni. Azután az osztagunk megostromolta az ujazdówi várkastély
romjait, ahol a háború végéig kórház volt. Fergeteges lövöldözést
rendeztünk. A romok közt preparált magzatokat találtunk. Mindet
szétlőttük.”
Pstrokoński: „Két fiú az iskolából párbajozni akart. Mindketten
szörnyethaltak. A Czemiakówi-tóba gránátokat dobáltunk, úgy halásztunk.
Az egyik fiú szórakozásból feldobta és elkapta a gránátokat. A robbanás
letépte a kezét.”
A romos házak között a gyerekek aknákat és töltényeket keresgélnek,
mert az utászok nem vették észre az összeset. Az újságok tele vannak
tragikusan elhunyt fiatalok nekrológjaival. Jerzy Putrament 1945. februári
feljegyzése: „Az Óváros főtere. […] A téren három vagy öt robbanótest.
Már rozsdásak, hasasak és nagyok, és csak arra várnak, hogy babrálni
kezdjen velük valamelyik vállalkozó szellemű tizenkét éves fiú, aki ilyen
gyors járgánnyal akar a túlvilágra jutni.”
A Życie Warszawy szerkesztőségébe olvasói levél érkezik Dr. M. S.
aláírással. A levél szerzőjét aggasztják a robbanótestekkel szórakozó
suhancok. „Félve haladnak el mellettük a járókelők, mert bármelyik
pillanatban bekövetkezhet a robbanás, és szerteszét szóródnak a szilánkok.
[…] Tudjuk, milyen könnyen okozhatnak súlyos sérülést.” Az olvasó
megjegyzi, hogy hadiárvák játszanak így, akikre senki nem ügyel, és akiken
csak egy módon lehet segíteni: zárt intézetekbe kell küldeni őket, „ahol
gondoskodnak róluk, ahol tanulhatnak”. A munkaképes kamaszokat
romeltakarításra lehetne irányítani.
De a varsói fiúkat nem csak a háborúsdi izgatja. Andrzej Pstrokoński a
barátaival sokszor ellohol az Óváros főterére, ahol a híres galambásznő
lakik. „Az idős hölgy valahol a pincében lakott, és amikor előbújt, ellepték
a madarak. Lesben állva vártuk, hogy előjöjjön, mert hihetetlen látványt
nyújtott.”
Marian Marzyński csapata a vár romjai között szerelmespárokat kukkol:
„Óriási volt a lakáshiány, sőt, még szabad szobákat sem lehetett: találni,
úgyhogy a várrom ideális helynek bizonyult a szexelőknek. Mindennap
kijártunk, hogy meglessük őket. Megvártuk, amíg a férfi végez, és húzni
kezdi a nadrágját, és akkor elkezdtük őket rémítgetni, jeleket adtunk, hogy
meglestük őket. A csúcs az volt, amikor gurítani kezdtünk egy nagy
szennyvízcsövet, amibe befészkelte magát egy párocska. Már nem
emlékszem, mi lett a vége.”
VARSÓ A JÖVŐBE TEKINT
Przekrój, 1945. június: „Ne várjuk, hogy júniusban újjáépül az ul. Hoża,
júliusban a Wilcza, augusztusban pedig a plac Grzybowski. Sem idén, sem
két év múlva nem kerül erre sor. Az újjáépítés első évében tulajdonképpen
még semmi nem történik. Jobban mondva semmi látványos, ami kívülről
látható. […] Egy év múlva teljes gőzzel beindul a munka. Tíz év múlva
Varsó lesz a legmodernebb »komplexum«, kétmilliós főváros, amelyet az
egész világ irigyelni fog. […] Az egykori belváros helyére új »irányító«
kerület épül, a kormány, a nagykövetségek, a bankok, kereskedelmi
központok, igazgatóságok helye. Ahol egykor Wola állt, ott lesz a »Nyugati
Ellátó Negyed«. […] Három lakónegyed veszi körül őket: Żoliborz, Saska
Kępa, Mokotów. Ebben az öt városrészben csak hétszázezren laknak. A
többi 1 300 000 a távolabbi lakónegyedekben talál magának helyet Góra
Kalwariától Modlinig. Az egyes városrészeket nagyszerű közlekedési
útvonalak kötik össze. […] Minden házat, vagy legalábbis minden
háztömböt zöldterületek fognak majd közre. Az egész város egyetlen lazán
beépült kertváros lesz. […] Az egész várost 100 százalékban villamosítják,
olyannyira, hogy még a lakóhelyiségek és a konyhák fűtése is
villanyárammal történik. […] E rendkívül korszerű tervek ellenére a
hagyomány jegyében az a határozat született, hogy az egykori Varsó néhány
műemlékét hű módon újjá kell építeni. Az ellenkező vélemények dacára ez
a kérdés vitathatatlan.
Ilyen lesz Varsó.”
1945. JÚNIUS
▪ Népszerű Színház (Zamojskiego 20). Június 8., vasárnap

12 óra: gyermekelőadások – Jancsi és Juliska, Piroska és a
farkas, 15 óra: Dulszka asszony erkölcse, 18 óra: Stilmonde
polgármestere. Kis Színház (Marszałkowska 81.), 15 óra:
Szerencsés Feri, 18 óra: Leányfogadalmak.
▪ Eugeniusz Lokajski olimpiai bajnok temetése.

EUGENIUSZ LOKAJSKI, az ismert olimpiai bajnok a
varsói felkelés idején, szeptember 13-án vesztette életét.
Most találták meg földi maradványait. Június 5-én a Szent
Kereszt-templomban szentmise hangzik el lelki üdvéért,
majd végső útjára kísérik családi sírboltjához a Powązki
temetőbe.
Życie Warszawy, 1945. VI. 2.
▪ Ma, folyó év június 3-án a lublini Járási Népjóléti

Bizottság utcai gyűjtést rendez a gondozásában álló szegény
gyermekek javára. A bizottság reméli, hogy a sok éve
megszokott módon a társadalom bőkezűségében most sem
kell majd csalódnia.
▪ Akváriumokat vásárol a Marie Curie-Skłodowska

Egyetem. Információ: a MCSE Gondnoksága, Aleje
Racławickie 21.
Gazeta Lubelska, 1945. VI. 3.
▪ A Radomi Élelmezési és Kereskedelmi Osztályhoz 6000

kg hús érkezett. Ezt a húst zömében az ipar kapja meg. A
fejadagok elsősorban a fém- és vegyipari munkásoknak, a
villamos művek dolgozóinak, a vasutasoknak, a
rendőrségnek és a belbiztonságnak járnak.
Dziennik Powszechny, Radom-Kielce, 1945. VI. 3.
▪ 1944. november 20-ai számunkban megjelent, Árulók

arcképcsarnoka címűcikkünkben szerepeltek a következők:
„Mieczysław Kołakowski ul. Krzywińska 15. sz. alatti lakost
azzal vádolják, hogy együttműködött a Gestapóval.” A
Lengyel Közt. Különleges Büntetőbíróságának ügyészsége
által lefolytatott nyomozás során kiderült, hogy a vád
alaptalan, és személyes bosszúvágy szülte. Mieczysław
Kołakowski fogvatartottat szabadlábra helyezték.
▪ A Lengyel Nemzeti Bank figyelmeztet arra, hogy a

forgalomban hamis 500 zlotys bankjegyek jelentek meg. E
hamisítványok vékonyabb, hagyományos papírból
készülnek, vízjegy nélkül. A fekete rajzok és a narancssárga
háttér a hamisítvány mindkét oldalán világosabb, piszkos;
apró részletei elmázolódnak. A sorszám számjegyei és betűi
egyenetlenebbek, nyomtatásuk gyengébb. A hamisítvány az
eredeti bankjeggyel összehasonlítva aránylag könnyen
felismerhető.
▪ Folyó hó 7. napjától kenyér helyett korpás liszt kapható.

[…] Folyó hó 5. napjától a májusi gyermekjegyek 1.
szelvénye 0,5 kg gyümölcsíz vásárlására jogosít fel. Ára 13
zloty/kg. […] Az A kategóriás májusi élelmiszerjegyek
tulajdonosai a közeljövőben fejenként 1 kg állati zsiradékot
(zsírt és szalonnát) kapnak az 1. szelvényre 16 zloty/kg-os
egységáron. A zsírt az elosztó húsüzletek adják ki.
▪ Stanisław Grabowski hivatalnok polgártársra szórt szitkát
visszavonja: Maksymilian Cybulski.
Dziennik Bałtycki, 1945. VI. 7.
▪ Az utóbbi napokban az a pletyka kelt szárnyra, hogy

városunkban a kijárási tilalmat korábbra, este 8 órára teszik
át. Ezt a pletykát lelkesen kommentálták a botcsinálta
politikusok és tudatos károkozók. Megbízható forrásból
megtudtuk, hogy e tárgyban semmiféle változás nem
várható. A szabad kijárás joga este 10 óráig van érvényben a
városban.
▪ Orosz nyelvtanfolyam. A Szovjet–Lengyel Baráti

Társaság népszerű orosz nyelvkurzusokat szervez széles
társadalmi rétegeknek. A két nép még közelebbi együttélése
és kultúracseréje érdekében egy sor zenei eseményt
tervezünk, melyek az e téren elért eredményekről fognak
tájékoztatni.
▪ A kereskedelemben még mindig kapható az E. Wedel cég

címkéivel ellátott csokoládé, annak ellenére, hogy ez a gyár
egyáltalán nem készít táblás csokoládét. Megtudtuk, hogy a
csokoládé hamisítvány, a címkék pedig lopott áruk.
▪ Ma, kedden 16 órakor a Lengyel Rádió A német

barbarizmus története Lengyelországban c. sorozatában a
kiváló írónő, Zofia Nałkowska Emberek Auschwitzban c.
beszámolóját sugározza.44
▪ Gdynia Város Vezetősége tájékoztatása az ablaküvegek

forgalomba kerülésével kapcsolatban: 1 m² üvegezés (üveg +
munkadíj) ára új épületben nem haladhatja meg a 180 zlotyt,
régi épületben (a gitt és az üvegszilánkok eltávolításával
együtt) a 185 zlotyt. Amennyiben az üveges magasabb árat
követel, nevét meg kell adni a Városvezetőségnek.
▪ Mindenki lapátnyélhez! Vasárnap önkéntes munkanap

Gdyniáért.
▪ Este 11 óráig szabad kijárás. Gdyniában érvényét veszti az

elsötétítés.
▪ Egyre több sittet szállítanak el, így a járványügyi

hatóságok megkezdték a felkelés során a járdákon és
zöldterületeken eltemetett holttestek exhumálását. Egyéni
exhumációt is végez a Várostisztító Vállalat, egy holttest
kiásása és temetőbe szállítása 800 zloty.
▪ Az Ipari Minisztérium Tengeri Főosztálya figyelmezteti

azokat a személyeket, akik a Tengeri Főosztályra jogtalanul
hivatkozva a Tengermelléken lakásokat vagy bútorokat
foglalnak le, hogy könyörtelenül üldözni fogják őket a
hatóságok.
▪ Figyelem! 200 zlotyért örök tartós hullám. Garantált.

Korábban Wolska 19., most Sewerynów 4., 36. lakás (ul.
Kopernika környéke).
▪ Leégett, újjáépítésre alkalmas, per- és tehermentes varsói

házat veszek. Varsó, Poznańska 25/18.
▪ Gdynia lakosai szégyelljék magukat! 70 000 emberből
csak 2000 jelentkezett a Tenger Ünnepe előtti önkéntes
munkára.
▪ Teljes árvát – 10–14 éves, legjobb családból származó,

lehetőleg varsói kisleányt – örökbe fogadok. Értesítési cím:
Krakkó, Na Ustroniu 3.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. VI. 20.
▪ Varsóban tűzkárosult, 35 éves cukrászmester

üzlethelyiséggel rendelkező üzlettársat keres. Értesítési cím:
Sopot, ul. Wilhelma 3.
▪ Szülők, kérem, tud-e valaki Leszek Buczyńskiról, a

felkelés idején Żoliborzban volt a Népi Hadsereggel, 17
éves, Puławska 26/17.
▪ Keresem 2 éves kislányomat, Izabella Elżbietát, aki Sielce

városnegyedben az ul. Górska 9. sz. ház gondnokának lánya
volt, és a felkeléskor a légópincében tűnt el. Arca kerek,
szeme kék, az állán gödröcske, haja szőke, sötétkék réklit és
alsót, hosszú nadrágot viselt, alatta 2 lánykaruhát. Az egyik
meleg, mélykék-szürke kockás. A másik széles fehér csíkos,
piros virágos. A lábán barna szandál, fehér zokni. A házban
lakó Zanecka asszony karján volt, aki szemén megsebesült,
kiment a gyermek nélkül, és ez idáig nem tért vissza. Aki tud
az eltűnt gyermekről és Julia Zaneckáról, kérjük, értesítse
Varsó, Żulińskiego 5. címen a szülőket, Józef és Władysława
Milcuszeket.
▪ Eltűnt egy kutya (airedale terrier), Balsors névre hallgat.

Jutalom ellenében várjuk: Wileńska 11., 12. sz. lak.
▪ Kazimierz Załuska okl. gyógyszerész, a Freta 29. sz. alatti
leégett patika tulajdonosa hazatért. Jelenlegi címe
Jagiellońska 9., 48. lak.
▪ A Morska utca környékén eltűnt egy kecske – fekete-fehér

foltos, szarvatlan. A megtaláló gazdag jutalomban részesül.
Gdynia, Kapitańska 29.
▪ Értesítem nb. Ügyfeleimet és Átvevőimet, hogy

hazatértem a koncentrációs táborokból, és tovább vezetem a
Canada Díszműáru-, Kozmetikaicikk- és Rövidáru-
nagykereskedést. Ajánlom jól feltöltött raktáraimat.
Alacsony, gyári árak! Józef Cepura, Krakkó, Rynek Gł. 37.
▪ Anyuci, gyere haza! Dzidzia Szarecka, Kielce, Silniczna

18.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. VI. 24.
▪ A Gdański Vajdasági Hivatal Művelődési és Művészeti

Osztálya felhívása a Gdański Vajdaság vendéglő- és
kávéháztulajdonosaihoz: „[…] Figyelmeztetem a vendéglátó
egységek vezetőit és a zenekarok karmestereit, hogy az
állami himnusz ill. a baráti országok himnuszainak lejátszása
megfelelő mentség (pillanat diktálta komolyság) híján
állampolgári és erkölcsi értelemben vett bűncselekmény, és
mint ilyen, megbélyegzést vagy hatósági üldözést kell hogy
vonjon maga után.”
▪ Az ellenőrzetlen vízből és bizonytalan eredetű

alapanyagokból készülő üdítőitalok (szódavíz, limonádé stb.)
ártalmasak lehetnek az egészségre, mindenekelőtt pedig
hastífusz-, vérhas- stb. fertőzést okozhatnak. Az egészségre
ártalmas élelmiszerek előállítása és értékesítése szigorú
büntetéssel jár, ezért az üdítőitalok készítőinek saját
érdekében áll, hogy folyamatosan ellenőrizzék a termékük
ellőállításához használt víz és alapanyagok minőségét. E
célból az Állami Higiéniai Intézet Élelmiszer- és
Használatitárgy-vizsgáló Osztálya felhívja az üdítőital-
készítőket, hogy 1945. júl. 10-éig naponta 10 és 12 óra
között jelentkezzenek Osztályunkon.
▪ A Powązki Temetkezési Intézet tájékoztatja a T.

Közönséget, hogy sírgondozási illetéket számol fel. A
sírtakarítónők nem jogosultak az illeték átvételére. […]
▪ Semmim nem maradt egy barnás színű, nyakörves nőstény

juhászkutyán kívül, amely a Polna és a Mokotowska között
veszett el. Kérem, jutalom ellenében szíveskedjenek
visszaadni. Mokotowska 57.
▪ Különleges kártyákból, vízből, tenyérből, fényképekről,

írásból jósolok. Látnoki képességek, élettanácsadás. Vasár-
és ünnepnapok kivételével mindennap 11 és 5 között. Mała
1/7.
▪ Kb. 100 000 tőkém van. Javaslatokat várok. A

Tengermellék bármely településén. Ajánlattétel
„Kereskedelem” jeligére a szerkesztőségben.
▪ Ősz hajat festek. Szőkítek. Csütörtöktől szombatig 3 és 6

között. Wilcza 16/14.
▪ Általános lelkigyakorlat a jezsuita rendi kápolnában,

Gdynia, ul. Tatrzańska 35., folyó év júl. 2-ától mindennap
este 7 órakor. Befejezés: júl. 8-án, vasárnap reggel 8 órakor.
Folyó év júl. 9-étől hasonló rendben értelmiségi
lelkigyakorlat. A jezsuita atyák.
▪ Új Kabbala. Jóskártyák. Válaszok százai az élet bármely

pillanatával kapcsolatos kérdésekre. 25 zloty értékű postai
utalás kézhezvétele után ajánlott levelet küldök. Varsó,
Mokotów, Ikara 9. Wiśniewski.
Nem vagyok siksze, zsidó lány vagyok
Még véletlenül sem használták rá az árvaház kifejezést. Az otthonuk volt.
FRANCISZKA
Különös egy csapat. Tíz rongyos gyerek meg egy szovjet katona. Kezében
tartja a kis kezüket. Tanácstalanul keringenek a Varsó melletti Otwock
utcáin.
Az ul. Prusán egy nő halad. Harmincegy éves, és egész szép az arca, bár
kicsit olyan, mintha egy hároméves gyerek rajzolta volna vastag ceruzával:
a homloka túl magas lett, az orra és a füle túl nagy, az ajka túlságosan telt.
Enyhén biceg, ami a gyermekbénulás nyoma. A bal kezére is béna, de ez
most nem látszik. Nincs kesztyűje, a kezét vékonyka felöltője zsebébe
dugta. A neve Franciszka Oliwa.
A katona odamegy hozzá, és a csapatára mutat: „Ezek a hajléktalan zsidó
gyerekek az Otwockban állomásozó seregünk körül kószáltak. Zavartak
minket. Mostantól maga fog velük foglalkozni.” Oliwa tiltakozik: „Nekem
sincs lakásom.” A baka az első villára mutat, a 11-es számúra. „Itt fogtok
lakni.” És elmegy.
Franciszka meg a gyerekek a padlón töltik az első éjszakát. A háború
előtti Zachęta („Ösztönzés”) Panzió épülete áll ugyan, de rossz állapotban
van. Az ablaküvegek kitörtek, a csapból nem folyik víz, a falakról
darabokban hullik a vakolat. Mindenki fázik és éhes. A gyerekek
búvóhelyeket keresnek a házban, bevackolják magukat a sarkokba. Reggel
a szomszéd házak lakói kenyeret és forró teát visznek nekik.
„Megértettem – írja évekkel később Franciszka Oliwa –, hogy ezeknek a
gyerekeknek nincs hová menniük, és hogy velem maradnak, mert én
vagyok az egyetlen, aki gondoskodik róluk, segít nekik és megóvja őket.”
1945. január vége van.
⁃ Franciszka Oliwa, nevelő
Milyen kár, hogy amit fent leírtam, nem igaz.
Három dolgot leszámítva. A nő, a gyerekek és az otwocki Zachęta Panzió
a valóságban is létezett.
A többit Franciszka Oliwa, a Zsidó Gyermekotthon középső csoportjának
nevelője az ujjából szopta.
Szinte semmit nem tudok róla. A csoportjában Oliwa néninek hívják a

gyerekek. Soha nem szólítják anyunak, mint a kiscsoportosok a nevelőiket.
Nem volt túlságosan kedves vagy gyengéd, bár sok évvel később azt írja
majd, hogy vasárnaponként puszikkal, simogatással ébresztette a gyerekeit.
Ők nem emlékeznek ilyesmire. Az viszont megmaradt bennünk, hogy jó
volt hozzájuk, és áldozatos. Nagyon szerette őket. Erről ő is ír a
visszaemlékezéseiben.
Saját gyereke soha nem született. Kommunista volt, zsidó és anticionista.
Már a háború előtt Otwockban élt. Volt-e valamilyen végzettsége? Ezt sem
tudom. 1942 augusztusában, amikor az otwocki gettót felszámolták, az árja
oldalra menekült, majd Varsóban, az ul. Wilcza 53. alatti házban volt
cseléd. A varsói felkelés leverése után megszökött a transzportból, amely
munkatáborba vitte, és a háború végéig egy házaspárnál, Rudolf és Joanna
Nowaknál rejtőzködött Kielcében. A rokonukként bántak vele, nem kértek
pénzt a segítségükért (1991-ben megkapják a Világ Igaza kitüntetést).
1945 januárjában Oliwa elhagyta Kielcét, és Varsóba ment. „A pincét,
ahová szerény vagyonomat elástam, kirabolták.” A befagyott Visztulán
pontonhídon jutott át Otwockba, de a családjából senkit nem talált életben.
Nem szabad elhinnem, hogy ott találkozott a gyereksereget vezető
szovjet katonával. Külön kérnek erre az otwocki gyermekotthon egykori
neveltjei, akikkel beszélgetek: Aviva, Janusz, Irka, Linka, Włodek, Judyta,
Israel, Ludwik. Nem Oliwa volt az otthon megalapítója és első igazgatója,
bár évekkel később ezt akarta elhitetni másokkal.
Azt viszont senki – sem az egykori gyerekek, sem a Zsidó Történeti
Intézet, sem a Jad Vasem – nem tudja, hogy pontosan mikor és hogyan
költöztek a gyerekek a Zachęta-villába. Ki bocsátotta a rendelkezésükre a
panziót, amely a háború előtt Rywka Flunt-Zylberbaumowa tulajdonában
állt? Annyit tudunk csak, hogy a gyermekotthon első igazgatója Michał
Kokoszko otwocki gyermekorvos volt, aki a megszállás idején Kosowski
álnéven bujkált. Valószínűleg a háború előttről ismerte Franciszkát. Talán ő
kínált neki munkát a gyermekotthonban? Az biztos, hogy Oliwa kezdettől
fogva ott dolgozott. Később pedig kitörölte az emlékezetéből Dr.
Kokoszkót.
Amikor 1948-ban elmegy az otthonból, magával viszi a dokumentáció
egy részét, a fényképeket és a Visszaemlékezések Könyvét, amelybe a
megszállás alatti hányattatásaikról írtak a neveltek. Később a Zsidó
Történeti Intézetnek adja a könyvet. „Az ő érdeme, hogy magával vitte
ezeket az anyagokat – írja évekkel később Luba Bielicka-Blum, az otwocki
gyermekotthon egykori igazgatója, Kokoszko utódja –, mert senki más nem
vette magához őket.”
A gyermekotthon anyagaihoz Oliwa évekkel később hozzáadja a saját
visszaemlékezéseit. Nem minden lesz bennük kitaláció.
IRKA
Irka biztos benne, hogy minden korábban kezdődött, még 1944 őszén.
Tizenkét éves volt, és legfeljebb harminc kiló (a gyermekotthonban
mindennap plusz adag tejszínt és keménytojást kap az éhenkórászok
asztalánál).
Jól emlékszik arra, hogy kinyit egy ajtót, és hallja, hogy odabent jiddisül
beszélgetnek. Az egyik férfi észreveszi a kislányt, és így szól: „Nézd csak a
kis sikszét.” Irka ért egy kicsit jiddisül, sírva fakad, és lengyelül felel: „Nem
vagyok siksze, zsidó lány vagyok.” A férfi behívja. Olek Awolnak hívják,
varsói, a két lányával meg a második feleségével él, a háború előtt
gyémántműves volt.
Most a Lengyel Zsidók Központi Bizottságánál van, amely közvetlenül a
kommunista Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság vezetője, Edward
Osóbka-Morawski fennhatósága alá tartozik. A szervezet 1944
novemberében alakult meg, feladata, hogy a háborút túlélő összes zsidónak
segítsen. Otwockban is működik egy csoportjuk.
„Irka Młotek vagyok – mondja a kislány. – Két öcsém van, Janek és
Danek.” A háború előtt Otwockban laktak, meséli, a Racławicka 16-os
szám alatt. Amikor 1942 augusztusában a németek megkezdték az otwocki
gettó felszámolását, Leával, az édesanyjával és Boruckával, a
nagymamájával a veranda teteje alá bújtak, ahol korábban az édesapja,
Szulim rejtekhelyet rendezett be.
A deszkák közötti réseken át nézték, ahogy a lengyelek kifosztják a
kiürült gettót, kiviszik a lakásukból a porcelánszobrokat, az ezüst
étkészletet, a faliórát. Anya sírt, de apa megvigasztalta, hogy ha sikerül
életben maradniuk, majd vesznek újat. Ha meg nem sikerül, akkor ugyan
minek nekik annyi holmi?
Sokan sírnak majd, amikor megtudják, hogy Szulimot 1943 őszén
lengyelek ölték meg. Magukkal vitték az ismerőse házából, és azt mondták
neki: „Jössz velünk az erdőbe, harcolni fogsz a németekkel.” Azután
lelőtték.
⁃ Franciszka Oliwa (második sor, középen) munkatársaival és a

gyerekekkel
Anya akkor tűnt el, amikor 1942 szeptemberében az Otwock melletti

Sobienie-Jeziory falu gettójába ment, ahol a családja élt. Csak el akart
búcsúzni tőlük – a tejesember, akit apa szervezett be, már várta, hogy
visszavigye a rejtekhelyre, de a németek épp aznap számolták fel a gettót.
A háborút csak Irka és a két öccse élte túl. Külön-külön rejtőzködtek
Piotrowice, Kosumce és Kępa Nadbrzeska településeken, parasztoknál
végeztek napszámosmunkát, az idegenek elől elrejtőztek. Amikor 1944
júliusában Otwock felszabadult, a gazdáiknál maradtak. Hová is mehettek
volna?
Irka ma az otwocki piacra jött a gazdasszonyával. Alig pakolták ki a
krumplit meg a répát, hogy eladják, lőni kezdtek a németek, akik még
mindig megszállva tartották a Visztula túlpartját. Az emberek szétszaladtak,
Irka pedig elfutott, hogy megnézze, áll-e még a házuk. Állt. A postaládán
idegen név volt. Irka félt bekopogni. Egy járókelőt kérdezett meg, kié most
ez a ház. „Te itt laktál?” – kérdezte a férfi. A kislány bólintott. A férfi
azonnal megértette. „Én nem tudok neked segíteni, de tudom, hogy a
Warszawska utcán, a Kościelnától nem messze van a zsidó bizottság. Akik
életben maradtak, ott keresik egymást.”
Odarohant. Kinyitott egy ajtót, és meghallotta, hogy odabent jiddisül
beszélgetnek.
– Hamarosan gyermekotthon létesül Otwockban – mondja Awol Irkának.

– Kérem, én erős vagyok, életem végéig is eldolgozom a falumban. De az
öcséim gyengébbek, a nagyobbik folyton beteg. Néha elmegyek hozzájuk,
leveszem az ingüket, tetvészem őket. A gazdasszonyomtól kaptam egy kis
lábast, abban főzök nekik répát meg krumplit. De ők már nem bírják
tovább. Nagyon szeretném, hogy elmehessenek abba az otthonba. Ha
szabályozva van a létszám, akkor átadom nekik a helyemet – mondja a
tizenkét éves Irka.
– Ha megalakul a ház, akkor elsőbbséget kapnak azok a zsidó gyerekek,
akiknek nincsenek szülei – feleli Awol. – Figyelj csak. Van két lányom.
Dana egyidős veled. Hamarosan elhozom a lengyelektől, akiknél
rejtőzködik. Otwockban lakom, maradj velem. Várd meg velem Danát. Az
édesanyja a gettóban halt meg. Ha te is ott leszel, könnyebb lesz neki.
Azután Amerikába megyünk. Elviszünk magunkkal.
– Kérem, én most nem mehetek. Amíg nem lesz meg a gyermekotthon,
ottmaradok falun, hogy közel legyek a testvéreimhez. Jó embereknél
vagyok. De ha elhelyezi az otthonban Janeket meg Daneket, akkor
magukhoz megyek. És addig maradok, amíg el nem mennek Amerikába.
Megígérem.
A Młotek fiúk 1945 márciusában költöznek be az otwocki
gyermekotthonba. Ekkorra már más gyerekek is vannak a házban.
Irka Młotek hamarosan Katowicébe költözik Awolékkal. Iskolába megy.
Amikor 1945 késő őszén Awol és a családja Németországba megy, majd
onnan továbbutazik Amerikába, visszatér Otwockba, és a gyermekotthon
neveltje lesz.
Olek Awol az óceán túlsó partjáról is rendszeresen küld majd neki
fényképeket.
SRULEK
Nem szereti, ha Sruleknek becézik. Alig telik el pár hét, már Israelnek
hívatja magát.
Franciszka Oliwa így ír majd róla: „A megszállás alatti történések
kemény felnőtt embert faragtak belőle. Közepes növésű volt, az arca
figyelő, komoly, határozott és aggódó. Nehéz volt belelátni a lelkébe. A
szíve tele volt keserűséggel és fájdalommal.”
De Oliwa egyedül őt szereti meg igazán. A többi gyerek így emlékszik.
Fiacskámnak nevezi. Amikor felnő, Lengyelországból házi lekvárt küld
majd neki Izraelbe. Újságcikket ír róla, a visszaemlékezéseiben pedig
tizenegy oldalt szentel neki (többet, mint a többi gyereknek).
Israel Nojmark megszállás alatti sorsát a nővére, Bronka beszéli el
Franciszkának.
1942 októberében, a gettó felszámolásakor menekültek el az
édesanyjukkal Legionowóból. A németek üldözőbe vették őket, az anyjukat
agyonlőtték. Bronka az erdőben bújt el, Israel pedig egy falusi gazdaság
kutyaóljában. Hosszabb ideig ott maradt. A kutyával aludt, egy tálból evett
vele (a gazda tudta, hogy zsidó gyerek bújt el az ólban, és több ételt hagyott
ott), koldult a falvakban. Néha találkozott az erdőben a nővérével. Bronka
elhagyott házakban, kutakban és szemétdombokon rejtőzött el, néha kapott
valamicskét enni az emberektől. Israelnek nem volt cipője, úgyhogy hamar
elfagyott a lába, majd üszkösödni kezdett, így a legtöbb lábujját elvesztette.
Járni sem bírt. A háború végéig a földön kúszva közlekedett.
Amikor valahonnan kivonulnak a németek, a szovjet hadsereg által elfoglalt
területeken máris megjelennek a Lengyel Zsidók Központi Bizottsága
tagjai, keresik az elrejtett vagy váltópénzért tartott, csavargó vagy örökbe
fogadott gyerekeket. A Zsidókat Segítő Tanácstól (Żegota)45 megkapják
azoknak a lengyeleknek a címét, akik zsidó gyerekeket rejtettek el. A
bizottság tagjai sorra járják a kolostorokat, bekopognak mindenkihez,
szétnéznek a városokban és vidéken. Bepillantanak a pincékbe, a
padlásokra és a sírboltokba. Szekrényekből, fészerekből, szenesládákból
húzzák ki a gyerekeket.
A háború előtt hárommillió zsidó élt Lengyelországban. A háborút –
különböző becslések szerint – legalább harmincezren, legfeljebb
százötvenezren élték túl, ebből ötezer körülire tehető a gyerekek és a
fiatalok száma. A bizottság egy idő után minden gyereket a gondjaiba vesz.
Ezerhatszázan az ország valamelyik zsidó gyermekotthonába kerülnek.
Israel kilencéves, amikor a Lengyel Zsidók Központi Bizottsága
közvetítésével 1945 márciusában Bronkával együtt Otwockba kerül.
WŁODEK
Helena Kazimiera Sztykgoldnak a háború előtt volt férje, személyzete és

egy egész varsói bérháza. 1945 februárjára marad egy kilencéves fia –
Włodek –, egy lánya – Wanda – és egy pár lyukas cipője. A háború végén
Otwockban rejtőzött el a lányával. Ismerte Felicja Winawerowát, ezért 1945
februárjában munkát kap a zsidó gyermekotthonban. Ő lesz az ügyeletes
ápolónő. Nincs semmiféle szakirányú végzettsége.
Winawerowa a háború előtt az egyik otwocki panzió tulajdonosa volt,
előkelő hölgy és ismert szépség, akibe Henryk Kuna szobrászművész
beleszeretett, és mellszobrot mintázott róla. A gyermekotthonban „higiéniai
és gazdasági vezető”.
Helena Sztykgold fia valahol Żyrardów külvárosában él. Az édesanyja
nem tudja, hogy a fiút az utóbbi fél évben egy fészerben rejtegették,
egyetlen társa egy kecskebak volt. Hajtányon utazik, hogy meglátogassa.
Włodek felpuffadt, és az egész testét fekélyek borítják, amelyeket
hagymával borogatnak a gondviselői – ez az egy szem hagymájuk volt, más
nemigen. Az anya értékeli a gesztusukat, hiszen meg is ehették volna azt a
hagymát. De Otwockba a fia nélkül kell visszatérnie. A lengyelek
váltópénzt követelnek Włodekert, Helenának viszont nincs pénze. Március
elején kap készpénzt egy zsidó aktivista ismerősétől. Sztykgold nővér
hamarosan beköltözteti a fiát az otwocki gyermekotthonba.
Este van. A rémült Włodek sötét emberalakokat vél felfedezni a
pokrócokban.
JUDYTA
Judyta Finkielt az édesanyja íratja be Otwockba 1945 márciusában. Sok

zsidó anya gyermekotthonba küldi a fiát vagy a lányát.
Legalábbis egyelőre.
Amíg szegények, és nekik sincs hol lakniuk.
Amíg nem tudják eltartani a gyereküket.
Azonnal visszajönnek értük, amikor már nem félnek szeretni őket.
Judyta 1943-ban szökött az árja oldalra a varsói gettóból az édesanyjával.
Lengyel papírokkal élték túl a háborút. Judyta most nyolcéves, és nem
tudja, kicsoda.
Nemrég még azt mondták neki, hogy lengyel. Megtanították keresztet
vetni: a jobb kezedet a homlokodhoz érinted, aztán a melledhez, a bal
válladhoz és a jobb válladhoz. Tudja a Miatyánkot, az Üdvözlégyet. Tudja,
hogy Jézust a zsidók ölték meg.
Most meg egyszer csak azt mondják neki, hogy ő is zsidó.
LINKA
Eda Szternes Targówekben46 találkozik össze Anna Sztarkmannal. 1945.

február vége van, vagy talán március eleje. A két nő még a gettóból ismeri
egymást. Eda Sztarkmanék házában titkos tanulószobát vezetett néhány
gyereknek. Olyan dolgokat tanított nekik, amikre a németek szerint már
nem lesz szüksége a zsidóknak. Például az eszkimókról vagy Japánról.
Egyik tanítványa Anna lánya, Linka volt, aki 1933-ban született (és a
jövőben a gyermekotthonban megismert Władek Kornblum felesége lesz).
Eda és Anna beszélgetését valahogy így képzelhetjük el: Éltek? Élünk.
Tőlünk mindenki más meghalt. Anna, mondja csak, mit dolgozik? Nincs
semmilyen végzettségem. Úgyhogy sorban állok, borsot veszek, kisebb
csomagokba pakolom, és eladom. Anna, miért nem adja a lányát egy zsidó
gyermekotthonba? Most alakult egy Otwockban. Ott vagyok nevelőnő.
Jöjjön el a Targowára a zsidó bizottsághoz, ott tudja beíratni.
Március 5-én vagy 8-án Linka Sztarkman felkapaszkodik egy teherautó

platójára. Az édesanyja búcsút int neki. Megígéri, hogy minden vasárnap
meglátogatja Otwockban.
Linka Dawid lelówi rebbe hetedfokú dédunokája. 1939 szeptemberében,
Varsó bombázásakor minden vallásos zsidó szomszédjuk egy pincében
akart lenni vele meg az anyjával a Grzybowska utcán. Hitték, hogy a szent
cádik megmenti a leszármazottjait.
A teherautón még tizenhat másik gyerek van Linkán kívül. Eda vigyáz
rájuk. Az autó elindul, Eda énekelni kezd. Jiddisül, ráadásul fennhangon!
Linka anyanyelve a lengyel, nem tud jiddisül, de a gettóban sokat hallotta.
Később, az árja oldalon különböző lakásokban bujkáltak az anyjával. A
felszabadulás előtti hónapokban tizenhárom másik zsidóval együtt egy
külvárosi pincében rejtőzködtek. Egyedül Linkának volt „árja külseje”.
Csak ő léphetett ki az utcára, hogy élelmet szerezzen, kiönthesse az
ürülékes vödröket, orvost szerezzen egy vérhasban szenvedő nőnek.
Kifogástalan lengyel kiejtésétől, tizenegy éves önbizalmától függött
mindannyiuk élete.
Most meg Otwock felé tart a szürkületben, és hangosan énekel jiddisül a
többiekkel.
Megérkeznek. A Prusa 11-es számú ház, a fehér falai, a bauhausos ablakai

(már üvegezettek), az egyszerű oszlopokkal alátámasztott erkélye, és az
épületet körülölelő nagy kert már nem látszik. Sötét van, szinte éjszaka. A
házban néhány gyerek köszönti őket. A felnőttek közül Dr. Kokoszkával,
Franciszka Oliwával, az Odesowának nevezett szakácsnővel (becsületes
nevén Katarzyna Raguzowával) és Helena Sztykgold ápolónővel
találkoznak.
A gyerekek leadják a ruhájukat, amelyet mindjárt el is égetnek, mivel
félnek a ragályos betegségektől (ez az ápolónő ötlete). A zsidó bizottságtól
még nem kaptak ruhaneműt, úgyhogy mindenki katonapokrócot csavar a
testére. Minden gyereknek leborotválják a fejét, meg se nézik, hogy tetves-e
– így senki sem érzi megbélyegezve magát.
Linka tetves, úgyhogy nem tiltakozik, bár sajnálja a rövid kis copfjait.
Vacsorára zsíros kenyér van, de ezt a zsírt a gyermekotthonban
sztearinnak hívják. A katonaságtól kapják ajándékba. A szakácsnő
serpenyőben olvasztja meg a sztearint, és megmártja benne a
kenyérszeleteket. A kihűlt zsír olyan, mint a viasz. Ha tudnak hagymát
szerezni, megsütik a sztearinban. Igazi ínyencség.
OTTHON
Néhány hónappal később a parkett már reggeltől estig csillog a napfényben.

A falakat kifestik.
Az ebéd három fogásból és desszertből áll. Hetente kétszer lesz hús,
amibe sokak kedvence, a szalontüdő is beleértendő.
Kenyér és sajt is akad bőven.
A kertbe virágokat ültetnek, méhest telepítenek.
Felicja Winawerowa még ágyterítőket is szerez valahonnan a
gyerekeknek.
A kislányok hajába szalagot kötnek.
Minden gyerek kockás vászonból készült, új, amerikai iskolatáskát kap.
⁃ Az Otwocki Zsidó Gyermekotthon bejárata
⁃ Étkezés, Otwock, 1947

De most még csak 1945 áprilisa van, és az otwocki gyermekotthonba
megérkezik a zsidó bizottság orvosi és pedagógiai felügyelősége.
Még tart a háború, csodával határos módon lehet csak kisgatyát szerezni
a gyerekeknek, vagy krumplit venni ebédre. M. Simchowiczowa doktornő
és társa, K. Fuswerk (a teljes utónevük nem szerepel a jelentésben) viszont
úgy fanyalog, mintha száz éve működő, úrikisasszonyokat fogadó
leánynevelő intézetet látogatnának.
A gyerekek egészségi állapota közepes. Kilencen influenzásak, egy
csonttuberkulózisos, hetet karanténba helyeztek, mert flekktífuszos beteggel
érintkeztek. A többiek szerencsére aránylag egészségesek és vidámak. Ha
sikerül röntgenkészüléket szerezniük, mindegyiküket megvizsgálják majd
vele.
A gyerekek és a helyiségek higiéniája azonban sok kívánnivalót hagy
maga után. Túl kevés az ágynemű, a fehérnemű, a pelenka (négy
csecsemőre öt darab textilpelenka jut), a törülköző, a zsebkendő. Az
iskolába járó gyerekek ruházatát részben a többiek ruhadarabjaiból állítják
össze. Harminchat gyereknek nincs megfelelő cipője. A házban nincs elég
bútor, úgyhogy van, aki térdel evés közben. Nincsenek játékok, írószerek,
nincs tornacipő.
A bútorok porosak, az illemhely büdös, a hálószobák rendetlenek. A
neveltek hetente kétszer fürdenek, és minden este mosakodnak, de a
tetvektől még mindig nem tudtak teljesen megszabadulni.
A kilenc három év alatti kisgyerek szobája siralmas állapotban van. Rács
nélküli felnőttágyakban fekszenek, pokróc a takarójuk. Egyetlen dadus
foglalkozik velük, ő eteti, mosdatja, pelenkázza őket, főz és mos rájuk,
játszik velük, éjszaka őrzi az álmukat. A gyerekek ágyai túl közel állnak
egymáshoz, „ami minden tekintetben ellenjavallott – fertőzési kockázat,
nemi eltévelyedés stb.” – jegyzi fel a felügyelőség. Szembetűnő a
köpőcsészék és az éjjeliedények hiánya.
A nagyobb gyerekek – néha kettesével – fakeretre húzott vászonból
készült tábori ágyakon alszanak, melyekre matrac helyett szénával kitömött
papírzsákok kerülnek.
A konyha elnyeri a felülvizsgálók tetszését. Nagy a tisztaság, rendszeres
az étkezés, táplálóak és ízletesek az ételek.
A jelentés legfontosabb következtetése, hogy azonnali hatállyal új
igazgatót, mégpedig vérbeli vezetőt kell a gyermekotthon élére állítani.
Lehet, hogy Dr. Kokoszko kiváló gyerekorvos, de a látottak alapján nem túl
jó szervező.
AZ EMLÉKEK KÖNYVE
Az egyik kislány minden éjjel sikoltozva ébred: „Ne öljék meg anyát! Ne
öljék meg apát!” Más gyerekek sírnak álmukban. Sokan ágyba vizelnek.
Szopják az ujjukat. Rágják a körmüket. Búvóhelyet keresnek az ágyuk alatt.
Kenyeret dugdosnak a párnájuk alatt.
Évekkel később Oliwa így ír: „Amikor új gyerek érkezett az otthonba,
igyekeztünk rögtön feljegyezni a háború alatti sorsát.” A Lengyel Zsidók
Központi Bizottsága is ajánlja, hogy írják össze a gyerekek történetét. Az
így keletkezett dokumentációt a nácik elleni bizonyítékként kívánják
felhasználni jövőben.
Bizonyos dolgok azonban megíratlanul maradnak. Nem jegyzik fel –
csak megjegyzik – azoknak a kislányoknak a történeteit, akiket a
gondviselőik (vagy ismeretlenek) molesztáltak vagy megerőszakoltak. „A
nevelőtanárnak többször kellett kérnie azt [a kislányt], aki falun
rejtőzködött, hogy senkinek ne mondja el, mit csináltak vele a padláson a
parasztok, mert jól nevelt lányok ilyesmiről társaságban nem beszélnek” –
emlékszik vissza majd Marek Edelman,47 Luba Bielicka-Blum igazgatónő
ismerőse.
Minden lány átesik a nőgyógyászati vizsgálaton, nehogy bármelyik
megkülönböztetve érezze magát. Van, aki nemi beteg.
A kicsik emlékeit a nevelők írják össze (ezek a füzetek elvesznek). A
nagyobb gyerekek maguk jegyzik be a történetüket az Emlékek Könyvébe.
Akik nem tudnak írni, a társaiknak diktálnak, vagy a nevelőknek mesélik el,
mi történt velük.
„Az Emlékek Könyve, amelyet az idősebb neveltek írtak, eredeti
dokumentum” – tájékoztatja Oliwa a Zsidó Történeti Intézetet.
Ez azért nem egészen igaz. A huszonöt fennmaradt visszaemlékezésből
néhányat Oliwa a saját szóvirágokkal teli stílusában ír át.
Másokat kitalál. Melyek azok?
Minden Otwockba érkező gyerek sorszámot kap. Zula Goldmine az egyes.
A tizenkilenc éves bátyja hozta a gyermekotthonba. Hétéves, vörös hajú,
szeplős kislány. A bátyja beszámolója szerint az apjuk a gettóban, egy
pincében rejtette el Zulejkát és az anyjukat. Hagyott nekik enni- és
innivalót, aztán befalazta a pince bejáratát, és elment, hogy a
gettófelkelésben harcoljon. Meghalt. Zula bátyja tudta, hol a rejtekhely, ő
mutatta meg a bajtársainak. Amikor elbontották a téglafalat, a kislányt rég
meghalt anyja holtteste mellett találták meg.
A gyermekotthonban Zula először nagyon fél, de később már a középső
csoport vezetőjévé választják. Főleg a kisebb gyerekek szeretik, akiknek
gondját viseli, közben pedig ügyel a rendre a középsősöknél. Édesanyja
hiánya szól belőle, amikor így ír: „Az a gyerek, akinek nincs anyja, nagyon
boldogtalan. Ti, akiknek van édesanyja, tiszteljétek őt és szeressétek!”
Amikor egy rokona rátalál, otthagyja az otwocki gyermekotthont. Útban
Palesztina felé, a hajón hal meg agyhártyagyulladásban.
A gyermekotthon többi neveltje is emlékszik a kedves, vörös hajú Zulára.
De azt tanácsolják, ne higgyem el a befalazott anya és lánya történetét.
Bobinak igazából a kiscsoportban lenne a helye. Még csak ötéves. De a

középsőbe került, mert nem szereti a többi kisgyereket. Sokat sír. Az anyja,
aki Otwockba vitte, azt meséli, hogy a varsói gettó felszámolása idején
menekült az árja oldalra a férjével meg az egyéves kisfiával. A kicsit egy
nőismerőse vette magához. A szomszédai gyanakodni kezdtek, hogy zsidót
rejteget. Az asszony egy olyan lakás ajtaja előtt tette le Bobit, ahol egy
szekta titkos istentiszteleteket tartott. A tagjai hittek „egy jóslatban,
miszerint eljön egy gyermek, aki megváltja őket” – jegyzi fel Oliwa. Bobit
liturgikus ruhába öltöztették, és ettől kezdve egészen a megszállás végéig
istenként tisztelték.
A jól táplált, ápolt, akaratos, ellentmondást nem tűrő kisfiú a
felszabadulás után nem akar az édesanyjával lakni. A gyermekotthon sem
tetszik neki. Csak egyvalakit szeret: Srult.
Levelet írok Israel Nojmarknak, az egykori Srulnak: „Létezik, hogy a
megszállás idején Bobi isten volt egy szektában?”
Visszaír: „A válasz – nem.”
Hogy kerülhetett a zsidó gyermekotthonba egy Gertrude nevű hétéves
német kislány? A Lengyel Zsidók Központi Bizottsága küldte. Az anyja
cseléd egy lengyel háznál, ahol nincs helye a lányának. „Meggondolatlan
lépés volt, és nagyon kellemetlen helyzetbe hozott: tudtam, hogyan
reagálnak majd a zsidó gyerekek, akiknek a németek annyi szenvedést
okoztak, és borzalmas sorsot szántak” – emlékszik vissza sok évvel később
Franciszka Oliwa.
Nem szeretik Gertrudét. Nem beszélnek vele. Bántják. Nem mondják ki a
nevét. A kislány nem tud lengyelül, úgyhogy nem érti, amikor
megkérdezik: „Hány zsidót ölt meg az apád?” A nevelők hiába
magyarázzák, hogy a gyerekek nem felelnek a szüleik tetteiért.
„Egyszer eljött a gyermekotthonba a Baj48 bábszínház. A főszerepet
játszó báb nagyon hasonlított Gertrudéhoz. Sovány kis arcából hegyes orr
meredt kifelé. Petronela volt a neve. […] Az előadás után a gyerekek
körbevették Gertrudét, kijelentették, hogy ezentúl Petronelának hívják, és
játszani kezdtek vele – írja Oliwa. – Nem ellenségeskedtek vele többet.”
Gertrude-Petronela hamarosan Németországba költözik az édesanyjával.
Senki nem emlékszik rá azok közül, akikkel beszéltem. Német lány egy
zsidó gyermekotthonban? Ez azért erős, Oliwa néni.
A háborúban Karol Bal a szüleivel együtt Zamośćból (ahol 1934-ben

világra jött) Varsóba, majd onnan Oroszországba menekül. Az apja katona
lesz, az anyja meghal a minszki gettóban, a fiuk pedig csatlakozik a
partizánokhoz, akik között ott vannak a szülei ismerősei. Karol bejegyzése
az Emlékek Könyvébe: „Több mint egy évig és hét hónapig szolgáltam a
partizánosztagban. Összekötő és fegyvertisztító voltam, én foglalkoztam a
gazdasággal, néha tehenet legeltettem. […] Gyakran összecsaptunk a
németekkel.”
Karol egysége ezer főt számlál, ebből ötszázan gyerekek. Az összes
partizán zsidó. A háború után a fiú szovjet gyermekotthonba kerül, az apja
ott talál rá. Együtt térnek vissza Lengyelországba. Karol Otwockba kerül.
Nem kell utánajárnom, hogy Franciszka Oliwa kitalálta-e a kis partizán
történetét. 1947 márciusában a tizenhárom éves Karol Bal
Partizánkeresztet, Szabadságért és Győzelemért érmet és Grünwald
Kitüntetést kap „őrszolgálat teljesítéséért és a hírszerző szolgálat számára
végzett értékes szolgálataiért”.
Erről a Zsidó Hírügynökség közleménye ad tájékoztatást.
⁃ Luba Bielicka-Blum iskolaigazgató és férje, Abrasza Blum esküvőjük
napján
WIESIA
Annyira hiányzik neki a gyerektársaság, hogy lemond a kényelemről, ami

az anyjával, Luba Bielicka-Blummal, az otwocki gyermekotthon új
igazgatójával együtt járna neki.
Wiesia Blum tizenhárom éves, és inkább beköltözik az otwocki
gyermekotthon négyágyas szobájába. Tetszenek neki a szigorú szabályok, a
korai kelés, a torna, a közös reggeli, a ruhák, amikbe belevarrták a
sorszámukat. Fürödni a két kád egyikében lehet, amelyek az egykori
Zachęta Panzió luxuskellékei voltak. Wiesia már első nap életre szóló
barátságokat köt.
Luba Bielicka-Blum, az édesanyja a háború előtt a Varsói Izraelita
Kórház mellett működő Ápolónőképző igazgatóhelyettese volt. Ő érte el,
hogy az iskolát átköltöztessék a varsói gettóba, így az Ápolónőképző lett az
egyetlen olyan ottani oktatási intézmény, amelynek a működésére engedélyt
adtak a németek. Wiesia apja, Abrasza Blum a Bund egyik vezetője, a Zsidó
Harci Szervezet49 parancsnokságának tagja, a gettófelkelés résztvevője a
csatornahálózaton menekült át az árja oldalra az utolsó felkelőkkel. Egy
varsói házban rejtőzött el, a házmester szólt a Gestapónak. Blum az ablakon
át próbált megszökni, de lepedőkből csomózott kötele a harmadik emelet
magasságában kioldódott. Lezuhant, eltörte mindkét lábát. A Gestapo az
aleja Szuchán50 gyilkolta meg.
A kislány az édesanyjával és négy évvel fiatalabb öccsével,
Aleksanderrel együtt szökött meg a gettóból. Hamis papírokat kaptak.
Aleksandert a varsói Borkowski család vette magához. Wiesia és Luba a
Szentkereszt-hegységbe, Grzegorzowice településre utazott, ahol Luba a
háború végéig a Rauszer család kúriáján élt, és két fogyatékos gyermeküket
gondozta.
Aleksander is csak rövid ideig lakik együtt az anyukájával a Zachęta
közelében kibérelt házban. Hamarosan ő is átköltözik a panzióba.
1945 júniusát írjuk.
LUBA
A kiscsoportosok – akiket gondozójukról, Debora Adler volt auschwitzi
fogolyról debórásoknak neveznek – csak Luba mamának hívják. A nagyobb
gyerekekben tiszteletet ébreszt – és néha szerelmet is.
„Kimondhatatlan édességgel tölt el, amit Luba asszony iránt érzek – a
nagy és mély hálával összefonódó szeretetet”51 – egy ilyen, gyerekbetűkkel
írt névtelen levelet találok a Zsidó Történeti Intézet levéltárában.
Biztos, hogy Luba is a sajátjaiként szereti őket. Különben miért Wiesia
születésnapi dátumát ajándékozná azoknak, akik nem tudják, mikor
születtek? Mindenkivel egyenlően bánik. Nem sért meg, nem aláz meg
senkit. Nem kivételez a lányával. Távolságtartó marad.
Hanna Krall, az otwocki gyermekotthon egykori neveltje majd így
emlékszik vissza rá: „Tárgyilagos. Nagyon energikus. Lapos talpú cipőben
jár. A haja egyenes, mossa, nem formázza. Soha nem jár fodrászhoz. Soha
nem sminkel. Mindig fehér blúzt visel. A körmét rövidre vágja. Idős
cserkésznő vagy idős ápolónő típus, pedig nem is volt olyan idős a
gyermekotthonban.”
1945 júniusában Luba Bielicka-Blum még csak negyvenéves.
A lengyel zsidókhoz – többek között az American Jewish Joint
Distribution Commitee háború előtti lengyel vezetőjének, Dawid Guziknak
a közvetítésével – csak úgy özönlik a sok csomag és pénz az amerikai
zsidók adományaiból. A javak elosztásával a Lengyel Zsidók Központi
Bizottsága foglalkozik. Luba Bielicka-Blum gyakran utazik Varsóba a
Bizottsághoz. Tudja, hogyan szerezzen a gyerekeinek készpénzt, amerikai
lánykaruhákat, száz férfiruhát, cipőt, 83 kiló csokoládét, UNRRA-s52
pokrócokat, sportfelszerelést, pianínót, festővászont, füzeteket, zöldségfélét
télire, 27 asztalt, 28 szekrényt, 6 íróasztalt, 15 padot, 203 széket, 21
hokedlit, 5 etazsert, 200 vaságyat, 5 napágyat, 40 polcot, 1 pingpongasztalt.
Az igazgatónő gondnokot, könyvelőnőt, takarítónőket, varrónőket,
mosónőket, konyhalányokat, ápolónőket alkalmaz.
Az egykori Zachęta Panzió összesen körülbelül kétszázuk otthona lesz,
ebből körülbelül 130–150 iskolai tanuló. A gyerekek száma folyamatosan
változik. Nem egy alkalmazott szülő vagy rokon is egyúttal.
Hidegvér és rutin minden helyzetben. Luba Bielicka-Blum soha nem esik

szét. Ezt a képességét akarja átadni a neveltjeinek. Hisz abban, hogy a rend,
a szabályok és a kifogástalan etikett mindenkit megment a döntő
pillanatban.
„A gettóban ügyelt arra, hogy az ápolónők sapkája habtiszta és
keményített legyen, a gyermekotthon lakóit pedig mindig emlékeztette arra,
hogy jól nevelten, egész mondatokkal kell válaszolniuk” – mondja róla
évekkel később Marek Edelman. Felesége, Alina Margolis-Edelman az
ápolónőképzőben tanult: „Egyszerűen nem vette tudomásul, hogy a Képző
most a gettóban működik. […] Füzeteket vezettünk, átírtuk az előadások
szövegét, és osztályzatokat kaptunk rá.”
Reggelinél az étkezőben minden asztalfőn ott ülnek a nevelők, valamint
Sztykgold nővér és Felicja Winawerowa. Ne csámcsogjatok, húzzátok ki
magatokat, ismétlik. Van olyan gyerek, aki életében először lát evőeszközt.
Iskolába indulás előtt Felicja Winawerowa seregszemlét tart. Megigazítja
a masnikat, kihúzza az ingujjakat, felhúzza a zokniszárakat. Ha elégedetlen
valamelyik kislány külsejével, addig öltözteti, amíg el nem éri a kívánt
hatást.
Az otwocki gyermekotthonban minden elvágólag működik.
Tanítás után a gyerekek leckét írnak. Aztán különórákra mennek. Az
énekkart ismert zenetudós vezeti. Varsóból jár hozzájuk táncórát tartani
Irena Prusicka, egy híres, háború előtti tánciskola tulajdonosa (nagyon
tehetségesnek ítéli Irka Młoteket). Az énektanár Izabella Szereszewska
operaénekes és rendező. Van festőszakkör és vannak nyelvórák: angol,
orosz és jiddis. Az otthon újságírói – köztük Wiesia Blum – rendszeres
kiadványt jelentetnek meg. Berta Górecka Varsóból hord hozzájuk vágott
virágot, kilimeket és makramékat hoz, a kertbe rózsákat ültet, és kaptárokat
állít – méhészkedni tanítja a gyerekeket. Vannak kiscserkészek, rövid ideig
még rendes cserkészcsapat is. A zsidó történelmet és kultúrát Henryk
Ehrlich professzor tanítja nekik. Elmondja, hogyan kell megülni a zsidó
ünnepeket.
Havonta egyszer a gyerekek maguk takarítják ki a házat.
Minden gondozott megtanul gombot varrni. Minden középső és
nagycsoportos lány „kap” egy fiút, akinek ügyelnie kell a külsejére, és
szükség esetén meg kell stoppolnia a zokniját.
A nyári szünetben a szívproblémás gyerekek a tengerpartra utaznak, a
gyenge tüdejűeket a hegyekbe küldik. Egy franciaországi utazásra is sor
kerül, ahol a lengyel zsidó gyerekek francia zsidó gyerekekkel találkoznak.
Más gyermekotthonok teheneket tartottak, a miénk rózsákat, mondja
nekem sok év után Włodzimierz Sztykgold. De tudnod kell, teszi hozzá,
hogy a neveltjeink jó része háború előtti értelmiségi gyerek volt, a zsidó
arisztokráciából származtak, amely tehetősnek számított, rendelkezett
kapcsolatokkal, így tudtak elrejtőzni az árja oldalon. A varsói és Varsó
környéki zsidó gyerekek egyébként is lengyel iskolába jártak, és hibátlanul
tudtak lengyelül, még akkor is, ha nem a gazdag réteghez tartoztak. Itt
senkit nem árult el a zsidó akcentusa. 1946-ban elkezdtek visszatérni
Oroszországból azok a zsidó gyerekek, akiket a megszállás alatt keletre
vittek. Néhányan hozzánk kerültek. Semmi nem kötött egymáshoz
bennünket.
Luba Bielicka-Blum egy ideig néhány disznót is tart a Zachęta mellett (a
Lengyel Zsidók Központi Bizottsága utasítására), de ez a takarékosságot
célzó vállalkozás sok pénzt nyel el, és sikertelen lesz.
A virágok viszont nőnek, mint a bolondgomba.
Szabadnapon az otthon neveltjei Varsóba mennek színházba vagy moziba.

Nagyon sokszor előfordul, hogy különböző szervezetek munkatársai,
művészek, írók és költők keresik fel őket. A zongoraművészek Beethovent
játszanak, a táncosok hagyományos zsidó táncokat mutatnak be. Eljönnek
hozzájuk a wałbrzychi zsidó bányászok tollas sapkában (szenet hoznak
télire), meg az 1944-ben a brit hadseregnél létrehozott zsidó dandár katonái.
Megemlékeznek a háborúról, mesélnek a csodálatos Palesztináról.
Néhány alkalommal újságírók is érkeznek, filmes stáb jön. A külföldi
riporterekhez van egy ügyeletes gyerekük, Jurek Glass – ő tud egyedül
angolul. Az újságírók másik kedvence Tomek Buergenthal, az egyetlen
nevelt, aki visszatért Auschwitzból. Gyakori vendég a Zachętában Julian
Tuwim, és Zofia Nałkowska is meglátogatja őket.53 Az írónő a
következőket jegyzi fel a naplójába: „Autón raboltak el Otwockba […].
Kiderült, hogy a Zsidó Árvák Otthonát látogatjuk meg. Nyájasan, de nem
igazán jól beszélek. […] Az első pillanatban, amikor beléptem közéjük, azt
hittem, tévedés történt – csupa árja külsejű gyerek, szinte sehol nincs fekete
szemű vagy göndör hajú. Mit jelent ez? Azt, hogy pontosan ezért lehetnek
itt! Ezért menekültek meg a táborokból, a vermekből, pincékből és
romokból, ahol rejtőztek. Micsoda különös szelekció.”
Nem szeretik igazán ezeket a látogatásokat. Újabb néniknek és bácsiknak
kell udvariasan válaszolgatniuk. El kell mondani, hol bújtak el, hogyan
sikerült túlélniük. Meg kell hatni őket Jakubek történetével, akit a
háborúban kislánynak öltöztettek, és csak a gyermekotthonban tudta meg,
hogy nem Zosiának hívják. Meg kell kérni Stefát, aki szemetesládákban
lakott, hogy táncoljon a vendégeknek (Izraelben balett-szólótáncos lesz).
Vagy rá kell venni Lilkát, hogy mondja el, mire emlékszik a kriptából.
A vendégek könnyekkel, halvával és töltőtollal díjazzák a legjobb
történeteket.
Utána az ő mondanivalójukat a legnehezebb végighallgatni. „(N)em volt
olyan vasárnap, hogy ebédidőben ne bukkant volna fel a soron következő
vendég, aki az ebédlőben az ajtófélfának támaszkodva a háború
borzalmairól és az emberek testvériségéről ne beszélt volna nekünk,
valamint ne magyarázkodott volna” – írja majd Hanna Krall Az albérlőnő
(Sublokatorka) című könyvében.54
GYEREKEK
Ne gondoljam, hogy bármit megértek, figyelmeztetnek az egykori neveltek.

Semmit nem szabad mai mércével mérnem!
Ne higgyek nekik, tanácsolják. A kis grimaszaiknak, copfjuknak,
rövidnadrágjuknak. Ők csak színlelik, hogy gyerekek. Hanna Krall így ír
Julian Tuwimról Az albérlőnőben: „[…] nem engedte, hogy ezek a cinikus
alakok – hét-tíz éves külsejükkel – félrevezessék. Csak egyetlenegyszer
vetett rájuk egy pillantást és kérdezett tőlük valamit, de talán megijedt, mert
azután rögtön nagy sietve távozott anélkül, hogy hátranézett volna. Amikor
később már minden vasárnap eljárt hozzánk, minden fogással
próbálkoztunk, hol ugróiskolát játszottunk, hol társasjátékot, közben
gondtalanul nevetgéltünk, mint afféle gyerekek, de minden fáradozásunk
hiábavaló volt. Tuwim lélekszakadva rohant el mellettünk, nem nézett ránk,
és a picinyekhez sietett, akiknek órák hosszat olvasta fel a verseit.”55 Nem
bírlak megérteni benneteket, mondom nekik.
⁃ Méhészeti foglalkozás Berta Górecka vezetésével
⁃ Labdajáték, 1946
Ne is próbálj megérteni, feleli Włodek Sztykgold.
A háborúban soha nem volt szabad sírni, nehogy meghallja valaki.
Nevetni nem volt min, mondja Judyta Finkiel. Mindkettőt elfelejtettem.
Nem voltam vele egyedül. Ott először senki nem nevetett magától.
Nem voltunk normálisak, sem a gyerekek, sem a nevelők. Őrültekháza
volt. Ez megint Włodek Sztykgold.
Kicsit mind ütődöttek voltunk, mondja Linka Sztarkman. Hogy is ne
lettünk volna azok. Nagyon akartam gyerek lenni. De már örök életemre
olyan gyerek maradtam, aki túl keveset játszott. Tudod, van otthon egy kis
műanyag fám, és amikor vendégeket várok, képes vagyok egész nap
koktélparadicsomot aggatni rá, hogy meglepjem őket.
Születésnapom volt, és kaptam egy süteményt. Igazi sokk volt. Irka
Młotek válasza.
Janusz Karcz (róla még később szó esik) azt mondja, hogy volt, aki túl
messzire ment el a felnőttlétben, és már nem tudott visszajönni. Emlékszik
a tizenöt éves Janekre, aki sok évvel később bevallotta neki: „Figyelj, én a
gettóban megtaláltam az apám hulláját. Éhen halt. Fogtam, levittem,
ráfektettem egy kocsira. Én nehezen szoktam meg azt a műgyerekkort.” Az
ilyenek el is mentek.
De ne feledd, kér Linka, hogy a legtöbbünket az otwocki gyermekotthon
hozta vissza az életbe. Én olyan voltam, mint a krókusz, amelyik a tél
elmúltával a hó alatt csírázik ki.
Addig én egy söpredék voltam, mondja Irka. Hirtelen kiderült, hogy van
méltóságom.
Soha máshol nem voltam már olyan boldog, mint ott. Ludwik Eisenbach
mondata.
LUDWIK
Az úrfit bricskán hozza egy hölgyemény. Azt mondja, Ludwik a gyermek

neve. Łódźban született. Zsidó árva. A családnevét és a születési idejét nem
adja meg. Talán nem is tudja? El is hajtat mindjárt.
A fiúcska hatévesforma, úgyhogy 1939-et jelölik meg a születési
éveként. Rabinowicz, vagyis „Rabbifi” lesz a vezetékneve (később az
örökbe fogadó apja a saját nevét, az Eisenbachot adja neki). Itt bármilyen
családnév adható. Van, akit Zachętanak neveznek el a panzió tiszteletére,
egy másik gyereket Gwiazdának – Csillagnak –, mert különösen sok csillag
ragyogott azon az éjszakán, amikor Otwockba került.
Ludwik nem túl beszédes. Viszont szívettépően zokog valami
„kisasszony” után. A nevelők sejtése szerint a fiúcskát gazdagok
rejtegették, és a „kisasszony” a dadája volt. Miért mondtak le róla? Nem
tudni. Ludwik a debórásokhoz kerül, de hogy a kétségbeesését valahogy
megszüntessék, a legnagyobb csoport vezetőjének, Tamara Buchmannak a
gondjaira bízzák. A kislány a nevelőtanár jobbkeze, tekintélye van a többi
gyerek előtt. Egy időre ő fogja helyettesíteni a kisasszonyt.
Előfordul, hogy az ideiglenes lengyel anyák gyermekotthonba viszik a
zsidó gyerekeiket, azután visszajönnek értük. Franciszka Oliwa emlékszik
egy lengyel nőre, aki ötéves kislányt hozott magával, felvette a
gyermekgondozásért járó pénzt, lefejtette a szoknyájáról az apróság ujjait,
és menekült a sírás elől: „Anyuci, ne hagyj itt!” Másnap visszajött. „Itt a
pénzetek, adjátok vissza a gyerekemet.”
Ludwiknak nincs ilyen szerencséje. A bricskás hölgy még néhányszor
meglátogatja, azután eltűnik. Soha nem tudja meg, ki lehetett.
Fennmaradt egy lista az otwocki zsidó gyerekekről, amelyet valószínűleg

1945 nyarán írtak össze a Joint részére (nem szerepel rajta dátum). A 130
gyerek közül 58 teljes árva, 71 félárva; egyetlen fiúnak, az 1930-ban
született Samuel Gruszkának van csak apja-anyja.
Mindenki keres mindenkit. Az anyák, apák előjönnek rejtekhelyükről,
visszatérnek a táborokból, és leveleket írnak a gyermekotthonoknak,
kérdezik: nálatok van-e Rywka, ott lakik-e az én Dawidom? Személyesen is
ellátogatnak az otthonokba. Körülnéznek, keresgélnek. Jönnek a nagynénik,
nagybácsik, unokatestvérek, nővérek. Vannak csodák is. Egymásra találnak
a családok. A szerencsések hirtelen tűnnek el. Gyakran búcsú nélkül. Linka
a barátnője, Lucynka mellé fekszik le este, reggel már csak hűlt helyét
találja. Meglettek a rokonai? Vagy örökbe fogadták? A nevelőktől semmit
nem tudnak meg.
Nem minden sztorinak jó a vége. Ewa, aki az Uruguayban élő
bácsikájához utazik, szolgasorba kerül. Úgy szökik el a családjától Izraelbe.
Larysa is a párizsi rokonai cselédje lesz.
Irka Młotek gyűlöli a vasárnapot, a látogatónapot. Az ő szülei nem
jönnek el. Nem bírja látni, ahogy ölelik-csókolják egymást a hozzátartozók,
utálja, hogy a csoport szétszéled, minden gyerek bevonul egy-egy sarokba.
Tereska Pinczower anyukája reszelt répát hoz (vitaminbomba!), és
kiskanállal eteti a lányát, hogy mások ne lássák. Irka nem tud bemenni a
szobájába, mert belülről kulcsra zárták. Biztos valamelyik lakótársát tömik
éppen csokoládéval. Tanúk nélkül, hogy senkivel se kelljen osztozni.
Linka anyja minden héten eljön. Egy szelet süteményt hoz. – Nem eszel?
– kérdezi az édesanya. – Majd később. Először megosztom azokkal,
akikhez nem jött senki – feleli a lánya.
A nevelők igyekeznek szertefoszlatni a gyerekek családról szőtt
ábrándjait. Jobb, ha nem várakoznak. Ha nem temetkeznek az emlékeikbe.
A jövőbe kell tekinteniük. Úgy könnyebb.
Azok, akik tudják, hogy nincsenek szüleik, keménynek akarnak látszani.
Tomek Buergenthal biztos abban, hogy apja-anyja meghalt. Ő is megjátssza
a kemény legényt. Visszaemlékezéseiben így fog írni: „A velük [a nem
teljes árvákkal] való kapcsolatunk visszás módon némileg arra
emlékeztetett, ahogy a börtönben a státuszukra büszke visszaeső bűnözők –
a »törzsgárdatagok« – kezelik a »friss húst« (az újoncokat).” Igyekszik
leszokni arról, hogy a szüleire gondoljon, a sportban keres felejtést, egészen
addig, amíg levelet nem kap az anyjától. „Egy szempillantás alatt leesett
rólam a »keménykedő« álarc, amelyet olyan nagy gonddal igyekeztem
magamon tartani. […] Már volt anyám, úgyhogy újra gyerek lehettem.”
Történnek örökbefogadások is.

Levél a Zsidó Történeti Intézet levéltárából: „Az újságban olvastam, hogy
Otwockban árvaház működik […] Olyan árvát szeretnék magamhoz venni
és felnevelni, akinek nincs rokona. […] Kislányt szeretnék, legfeljebb
hatéveset. Jó körülmények között élek, és nagyon szeretnék egy árván
segíteni. Tisztelettel: B. Lew.”
Irka Młotek a világ minden kincséért sem fogadtatná magát örökbe. Van
egy nagynénje Otwockban, mégis inkább az öccseivel lakik a Zachętában.
Az amerikai nagybácsija a rádióban hallotta, hogy Irka zsidó dalt énekel.
Megkereste, és most magához akarja venni Janekkel és Danekkel együtt.
Irka udvariasan köszönetet mond neki, de nem megy. Palesztina az egyetlen
hely, ahová még emigrálna.
Tomek Buergenthal: „Mi, nagyobb gyerekek becsületbeli ügynek
tekintettük, hogy ne fogadjanak örökbe minket.”
Egy asszony örökbe szeretné fogadni Israelt, és cukorkával kínálja. A fiú
visszautasítja. Franciszka Oliwa emlékszik a kiáltására: „Nem vagyok
koldus, eleget koldultam már a megszálláskor!”
Örökbefogadások azonban így is vannak. A legszebb Mendel
Gwiazdának – Csillagnak – jut az osztályrészéül. A beteg, fogyatékos
háromévesről, akit egy parasztasszony kosárban tartott, és most nem jár,
nem beszél, a testmagassága és a súlya pedig egy egyéves gyereké,
Kanadában beszél a zsidó bizottság képviselője. A történet eljut egy
milliomos fülébe, akit véletlenül szintén Gwiazdának hívnak. Közvetlenül a
háború után járt Lengyelországban, kereste a családját, de senkit nem talált.
„Égi jel! Ő lesz az én fiam!” – kiáltja, és hajón küld ápolónőt a kisfiúhoz,
aki egy csillagfényes éjszakán került a gyermekotthonba.
A legtöbb történet persze nem ilyen romantikus. Oliwa feljegyzi, hogy a
szülőjelölteket a Lengyel Zsidók Központi Bizottsága és a gyermekotthon
igazgatója ellenőrizte, a nevelőket és a nevelteket nem kérdezték. „A
kisgyerekekkel nem volt gond, a nagyobbaknak viszont nem mondták meg,
hogy idegenek fogadják örökbe őket. Azt adták be nekik, hogy
szerencsésen megkerültek a szüleik, akikre már nem emlékeztek, vagy a
rokonaik, általában a nagybátyjuk vagy a nagynénjük.”
Becsapták volna a gyerekeket? Ugyan miért? Valószínűtlennek tartom a
dolgot. Semmilyen más forrás nem támasztja alá Oliwa szavait. A Zsidó
Történeti Intézet levéltárában egyedül Az Otwocki Gyermekotthon egész
fennállása során gondozott gyermekek listáját találom meg Bernhautowa
igazgatónő aláírásával, aki 1948-ban lépett Luba Bielicka-Blum helyébe. A
listán csak hét örökbe fogadott gyerek neve szerepel, ebből hat lány (a
legidősebb 1937-ben született) és egy fiú (1939 a születési dátuma).
A kisebb gyerekek – legalábbis némelyikük – viszont szeretnék, hogy
örökbe fogadják őket. Ludwik emlékszik a gondozottak között terjedő
pletykára, hogy a gyermekotthon hamarosan lengyel kézre kerül, és nekik
csíkos rabruhában kell majd járniuk, mint a koncentrációs táborokban. Az
örökbefogadás jobb ötletnek tűnik.
JANUSZ
Róla tudom meg a legkevesebbet. Kicsit mindig oldalvást ül, és
kedvetlenül, ironikusan nyugtázza minden mondatomat, amellyel meg
akarom nyerni, mintegy át akarom állítani az én oldalamra. Később Irka
Młotek dúdolja el nekem azt a dalt, amelyet Januszról írtak Otwockban:
„Bár a bolha csöppnyi pára, szablyaként szúr a fullánkja, sejehaj.”
Az apját a megszállás idején veszítette el, a felszabadulás Varsó Praga
negyedében éri az anyjával. „Mennetek kell – mondja nekik a férfi, akinél
rejtőzködtek. – Szabadok vagytok, de ha itt fogtok lófrálni, az emberek
megtudják, hogy zsidókat bújtattam. Azt pedig nem engedhetem meg
magamnak.”
Tíz hónapra Siedlcébe költöznek – az anyja odavalósi volt. Janusz a
második félév végén kerül az iskolába. Két hétig tanul a gimnázium első
osztályában, és máris levizsgázik az osztály anyagából, hogy átkerülhessen
a másodikba; csak biológiából kell pótvizsgáznia, mert nem tudta, mik azok
a moszatok.
1945 júliusában kerül Otwockba, ahol a nagynénje, Czesława
Czarnobroda ápolónővér, a gondozottak között pedig ott van a nála két
héttel idősebb Wiesia Blum, akivel a háború előtt egy házban lakott, a
Mylna 9.-ben.
A cókmókjában ott van az első osztályos bizonyítványa (a másodikat már
nem volt ideje elvégezni). Különleges iratnak számít a Zachęta Panzióban.
Nagyon kevesen jártak a konspiratív tanórákra a gettóban. Akinek

szerencséje volt, vagyis megfelelő körülmények között, családtaggal együtt
bujkált, megtanult írni-olvasni. A legtöbb gyerek azonban semmit nem
tanult a háborúban. Vannak közöttük olyanok, akik soha nem fogtak a
kezükbe ceruzát.
De az iskolát szívesen elkerülnék. Nem akarnak minden reggel
végigvonulni a lengyelek között a városka utcácskáin, nem akarnak egy
padban ülni a gyerekeikkel. A Zachętában is lehet tanulni, győzködik a
nevelőket.
Meg kell értened, mondja nekem Janusz Karcz, hogy köztünk és a
lengyel gyerekek között természetes különbség, gyanakvás és ellentét volt.
A lengyel fiúk és lányok a háborúban nevelkedtek, azokban az években,
amikor egy zsidó mocskos, visszataszító lénynek számított. Bennünk meg
félelem és bizalmatlanság volt.
A gyermekotthon nevelői elmagyarázzák nekik, hogy iskolába járni
muszáj. Sőt, azonnal meg kell kezdeni, még 1945. június vége előtt, hogy
legalább néhány hétig bejárhassanak. Különben gettó lesz a zsidó
gyerekekkel teli egykori Zachęta Panzióból.
De milyen iskolába is menjenek? Hányadik osztályba kerüljön a
tizenéves analfabéta, aki az egész háborút az erdőben töltötte? Mi legyen
Ludwik Rabinowiczcsal? Azt mondja, mindjárt másodikba szeretne menni,
hát hadd menjen. Wiesia Blum az „átlépő” (gyorsított tempójú) gimnáziumi
első osztályba iratkozik be, Janusz Karcz több társával együtt a másodikba,
hiszen bizonyítványa már van. Włodek Sztykgoldot a barátja kalauzolja el
az oktatás rejtelmeiben, aki egy hónapig járt iskolába a háború után. Azt
mondja, ő mindjárt a harmadik osztályba került. Az jó? – tudakolja Włodek,
aki semmit nem tud az iskoláról. Nagyon jó – feleli a barátja. A nővér fia
így szintén harmadikba megy.
A nyári szünetben a gyerekek behozzák a lemaradásaikat, tanulnak.
Szeptember elsején párosával vonulnak ki a Zachęta kapuján.
Az ulica Prusán, a városközpont irányában pontosan az ő házuk mögött van

a lengyel árvaház. Apácák – szigorú, sminktelen nők – vezetik.
Jönnek a zsidó gyerekek: először az általános iskolások, utánuk a
gimnazisták. A lengyel gyerekek velük szaladnak a kerítés túloldalán,
kiabálnak: „Zsidrákok! Mórickák! Icigek!” Szavaikat kőzápor követi. Az
apácák mindent látnak, de nem reagálnak.
Félórás gyalogút vezet az iskolába. A kiserdőben már várják őket az
otwocki lengyel gyerekek – a legtöbbjükkel iskolatársak. A tarsolyukban
szitokszavak és kövek. A dolog szinte nap nap után megismétlődik. A
Zachętából érkező menetoszlop bezárul, a kicsiket és a lányokat középre
veszi.
A kisvárosnak is van számukra mondanivalója. „Nini, hát Hitler mégse
birkózott meg minddel?” – hallják a felnőttektől az iskola közelében.
Védekeznek? Előfordul-e, hogy visszadobnak egy követ? Vagy
csúfneveket, szitokszavakat mondanak, lengyel disznókat emlegetnek?
Linka elgondolkozik: Azt hiszem, nem fogtuk fel, hogy mi is
megdobhatunk valakit. Hiszen mi voltunk azok, akiket vernek. Ez volt a
rend. Janusz Karcz viszont emlékszik arra, hogy amikor sértegették őket,
megtörtént, hogy összeverekedtek a velük egykorú lengyel gyerekekkel.
Az iskolásokat egy ideig a nevelők kísérgetik. Nem sok eredménnyel.
1945 szeptemberében a zsidó bizottság meghagyja Bielicka-Blum
igazgatónőnek, hogy tegyen ki egy Tilos a belépés feliratú táblát a kapura.
Előfordul, hogy egy padban ülnek a zsidók és a lengyelek. Rendszerint

akkor, amikor a magasságuk alapján ültetik őket a tanárok. De nem
beszélgetnek a szünetekben, nem látogatják egymást tanítás után. Nem
kíváncsiak egymásra.
A lengyelek minden reggel imádkoznak, ilyenkor a zsidók felállnak. Van
olyan osztály, ahol hittanórán is maradhatnak. Máshol az apácanővér
utasítja őket: „A gyermekotthon elhagyja az osztálytermet.” A zsidó
gyerekek irritálják a hittantanárnőt, mert minden kérdésére tudják a választ.
És jobban is imádkoznak. A Miatyánk nemrég még a menlevelük volt.
Van, hogy a tanítónők igyekeznek. „A drága kis zsidócskák, hogy azok
milyen jó tanulók” – dicséri a nyolcéveseit Helena Dybowska, a
másodikosok osztályfőnöke. Nem érti, miért javítja ki Oliwa: „Zsidók,
kérem.”
Így is van. A zsidók többet és jobban olvasnak, hibátlan
tollbamondásokat írnak, gyorsan végeznek a feladataikkal. Jobbak akarnak
lenni, mint a lengyelek. „Ezek a zsidó lányok mindig többet tudnak” –
sóhajtoznak Wiesia Blum tanárnői, amikor jó jegyet írnak be neki a
naplóba. Elismerik, hogy a zsidó gyerekek nagyon komolyan állnak a
tanuláshoz.
A többi tanár még csak nem is próbálkozik. Janusz Karcz emlékei szerint
Jan Raczkowski prefektus atya56 egy gyülekezőn elítéli, hogy két tanuló
külföldre szökött. „Ide hallgassatok, fiúk – mondja a cserkészeknek –, mi
nem hagyjuk el Lengyelországot, nem hagyjuk a kommunisták és a zsidók
kezében.” Az atya a megszállás alatt zsidókat bújtatott, anyagilag támogatta
őket, fiktív keresztleveleket állított ki nekik. De ezt Janusz csak évekkel
később tudja meg.
Vannak azért kivételek is. Valaki arra is emlékszik, hogy a 4. számú
Általános Iskolában beszéltek egymással a zsidó és a lengyel gyerekek,
Helenka Brener, a gyermekotthon egyik lakója pedig az osztályfőnök,
Czyżowa tanárnő kedvence volt.
1946-ban a Zachęta lapos tetején fegyveresek fekszenek végig. Mindez a
kielcei pogrom után történik. Júliusban a lengyelek (civilek, rendőrök,
katonák) körülbelül harminchét zsidót öltek meg Kielcében, harmincötöt
pedig megsebesítettek. Mindezt azért, mert a pletyka szerint az ul. Planty
7.-ben, a zsidó bizottság székhelyén a zsidók fogva tartották a nyolcéves
Henryk Błaszczykot, akin rituális emberölést akartak végrehajtani. Később
kiderül, hogy a fiú pár napra elszökött otthonról, és az elrablásos mesét
azért találta ki, hogy meg ne rakják otthon.
Otwockban azonban senki nem tudja, hogy Henio Błaszczyk hazudik.
Azt mondják, ki tudja, nem rabolnak-e majd az itteni zsidók is lengyel
gyereket. A Lengyel Zsidók Központi Bizottsága fokozza az éberségét. Öt
őrszemet állít, és egy hatodik alkalmazására is utasítást ad. A gyerekeket
hat kézi és egy automata lőfegyverrel biztosítják.
Szerencsére nem történik semmi.
EDA
Nem tudom meg, mikor született, azt pedig még kevésbé, hogy mikor halt
meg. Néhány képem van róla, melyekről szelíden tekint rám egy fekete
szemöldökű lány. Tudom, hogy a gettóban az Árvagondozó Egyesületek
Központjában (CENTOS) tevékenykedett, a megélhetését pedig konspiratív
óraadással szerezte (többek között Linkát is ő tanította). Buzgó cionista.
Műveltnek tűnik – biztosan ismerte Korczak doktor módszereit.
Amikor 1945 márciusában megérkezik Otwockba a gyerekek
transzportjával, valószínűleg még nincs harmincéves.
Franciszka Oliwa ki nem állhatja Edát. Irigykedik rá.

A gondozottak önkormányzatáért, amelyet Korczak mintájára vezet be a
legnagyobbak csoportjában. A gyerekeknek ezentúl befolyása van arra, ami
az otthonban történik. Maguk választják meg a színházi előadásokat és
filmeket, amelyeket Varsóban szeretnének megnézni. Bielicka-Blum
igazgatónőnek ki kell kérdeznie a véleményüket, hogy hová mennének
szívesen nyaralni. A gondozottak bírósága maga állapíthatja meg a
szabálysértésekért járó büntetéseket (Tomek Buergenthalt, aki tintatartóba
mártotta Tamara Buchman copfja végét, arra ítélik, hogy két hétig ő cipelje
a lány iskolatáskáját).
A középső csoportban, ahol Oliwa a nevelőnő, hamarosan szintén
megalakul a gyerekönkormányzat.
Franciszka Eda kézügyességét is irigyli. Azt, ahogy a gyerekekkel
papírplasztikázik, betűket vág ki a fényes papírból. A megérkezése után
mindjárt mottót vágott ki: „A meghaltak emlékezetére, dicsőségére,
tiszteletére fogunk tanulni és dolgozni”, és az étkezőt az aulától elválasztó
boltívre erősítette fel. A gyerekek nagyon szeretik ezt a feliratot. Linka
Sztarkmannak például segít megérteni, hogy nem szabad elfelejtenie, ami
történt, de a legfőbb célja a tanulás és a munka kell hogy legyen.
Franciszka nem olvas olyan szépen, mint Eda. Szternes minden vasárnap
kiviszi a gyerekeket a vasút mögötti kiserdőbe, és állatokról vagy
városokról olvas nekik. A Bambi is szerepel az olvasmányaik között, meg
Kraszewski57 is. Remekül csinálja, a hallgatósága egyre kéri, hogy
folytassa.
▪ Eda Szternes, nevelő, 1945
Oliwa később így ír Edáról: „Energikus volt, remek szervező, szigorú;
bizonyos esetekben nem ismert kompromisszumokat. Szigorú fegyelmet és
rendet tartott a csoportjában, megfékezte egyes neveltek rosszalkodását.”
Eda határozza meg az otwocki zsidó gyermekotthon ritmusát, formáját és
jellegét. Franciszka ezt nem képes lenyelni.
Eda gyakran haragszik a gyerekekre. Gyötri őket. Mérgében felpofozza

Teresát, aki szavalás közben belesül Broniewski versébe. A nyakába sípot
akaszt, és nem válik meg tőle. Gonoszkodik a gyönyörű húgával, Krysiával,
aki néha ellátogat hozzá Varsóból. „Mikor tűnsz el már innen?” – kérdezi a
neveltjei előtt.
Linka esküszik rá, hogy a Zachętában töltött első két hétben Szternes
energikus volt ugyan, de uralkodott magán. Csak később történt vele
valami. De ezt senki nem hajlandó elhinni. Nem szeretik. Linka Sztarkman
sem kedveli. „Emlékszem rád a gettóból” – hallja egyszer Edától, és ez úgy
hangzik, mintha Linka valami utcalány lett volna, nem a tanítványa.
1945 nyári szünetében Szternes megállapítja, kik azok a neveltjei közül,
akik kihagyhatják a hatodik osztályt, és mindjárt gimnáziumba mehetnek.
Linka kiváló tanuló, de Szternes azt mondja neki: „Túl fiatal vagy,
általánosba mész” – ami igazságtalanság. A nála kevésbé tehetséges
kortársai megkapják a szükséges engedélyt. Linka emlékszik, hogy ez már a
gettóban is így volt. Eda konspiratív órájára egy verset kellett
megtanulniuk. Amikor Linka felmondta a verset, Eda megjegyezte: „A
csoporttársad jobban szaval nálad.” Władek Kornblum, Linka későbbi férje
gyűlöli Edát, aki viszonozza az érzéseit. Nem engedi el az intézmény
báljaira, pedig tudja, hogy Władek imád táncolni. „Túl kicsi vagy” –
mondja neki.
Irka Młoteket sem engedi el az esti mulatságokra, pedig minden gyerek
erre kéri, hiszen Irka tudja a legtöbb dalt és táncot. „Hiszen még taknyos” –
állapítja meg Eda, és ágyba küldi. Irka iszonyodik a nevelőnőjétől. Szternes
véletlen simogatását titokban ledörzsöli magáról.
Nem tudom, hogy Tomek Buergenthal Eda kedvencei között van-e,
mindenesetre ő tünteti fel a legjobb színben: „Mindenki imádta, engem is
beleértve.”
Franciszka Oliwa: „Úgy tűnt, jól mennek a dolgok kis közösségünkben,
de a nevelőnő elsősorban az idősebb gondozottakkal foglalkozott.” Eda
Szternes az önkormányzatot vezető lányt bízza meg, hogy felügyelje a
csoportjába tartozó lányok fürdését. A fiúk mosakodását viszont
személyesen ellenőrzi. A legnagyobbakat felhívja a szobájába. Egy idő után
az igazgatónő két lányt szállásol el Eda szobájában.
Luba Bielicka-Blum a Bund tagja. Hisz abban, hogy a lengyel zsidók jövője
Lengyelországban van. A cionistákat, akik Palesztinába akarnak
kivándorolni, hogy ott építsék Izraelt, álmodozóknak tartja.
A Lengyel Zsidók Központi Bizottságában harcban állnak egymással a
bundisták és a cionisták. Felosztják egymás közt a gyermekotthonokat.
Otwock bundos, cionistáknak tilos a belépés. A gyerekeknek tanulniuk kell,
hogy leérettségizhessenek, egyetemet végezhessenek, és Lengyelországban
maradhassanak, véli Bielicka-Blum.
A Wałbrzych környéki Biały Kamień gyermekotthona cionista befolyás
alatt áll. Az ottani gyerekek és fiatalok a Hásomer Hácáir tagjai, amelyet a
lengyel cserkészethez hasonlíthatunk. Kendőt és egyenruhát hordanak, és
felkészítik őket a kibucéletre.
Eda Szternes cionista. Segít a Hásomer Hácáir embereinek beépülni a
Zachętába. Tudja, hogy a legnagyobb gyerekek néhány hetente kiszöknek
az erdei tisztásra. Ott találkoznak Aronnal, aki olyan picike, és olyan
gyönyörű hullámos haja van, hogy a lányok csak Arończyknak –
Aronkámnak – szólítják. Linka a többiekkel együtt issza a szavait arról,
hogy milyen lesz az új, palesztinai életük. Akarjátok, hogy folyton kővel
dobáljanak benneteket? – kérdi Arończyk. Dehogy akarják. Akarjátok, hogy
végre saját országotok legyen? Igen, akarják. Akkor készüljetek, hamarosan
utazunk.
Csak Wiesia Blum nem tud semmit a Hásomer Hácáirról. A barátnőjük,
de az igazgatónő lánya is egyúttal. Félnek, hogy elárulja őket.
1947 elején egy éjszaka alatt eltűnik húsz fiatal a legnagyobb csoportból.
A Wałbrzych melletti Biały Kamieńbe utaznak, onnan pedig
Franciaországon keresztül Palesztinába.
Israel Nojmark is ott lesz közöttük.
Irka Młotek egy nappal korábban távozik a Zachętából (a nagynénje jön
érte), és a wałbrzychi vonaton csatlakozik a barátaihoz.
Wiesia Blum csak az elutazásuk után lép be a Hásomerbe. Izraelbe akkor
vándorol ki, amikor leérettségizik.
Judyta néhány évvel később csatlakozik hozzájuk.
Ludwig Eisenbach és Włodek Sztykgold csak 1957-ben, amikor
befejezik az egyetemet.
Janusz Karcz, a háború előtti cionista fia, már ott is van Izraelben.
Eda Szternes még a neveltjei szökése előtt eltűnt a gyermekotthonból.

Franciszka Oliwa azt írja a visszaemlékezéseiben, hogy a legnagyobb
csoport nevelője a Zachętát biztosító egyenruhás őrök láttán elvesztette a
fejét. De ezt senki sem tudja megerősíteni. Később állítólag elutazott Biały
Kamieńbe, hogy találkozzon a neveltjeivel. Azok viszont látni sem akarták.
Van, akitől azt hallom, hogy Svájcba költözött, ápolónőképzőt végzett, és
évek múlva ott is halt meg. Ezt azonban senki nem tudja biztosan.
1948 októberében Franciszka Oliwa is elhagyta a gyermekotthont.
„Személyes okok kényszerítettek rá” – állapítja meg a
visszaemlékezéseiben. Állást kapott az Ipari és Kereskedelmi
Minisztériumban. Az a hír járta, hogy Oliwa Hilary Minc miniszter szeme
és füle volt. A jövőben a Zsidó Történeti Intézetben talál munkát. Egy
Cynamon – Fahéj – nevű lengyel katonatiszthez megy feleségül.
1949 közepén Luba Bielicka-Blum is elhagyta Otwockot, hogy az
újjászülető Ápolónőképző igazgatója legyen. Néhányszor meglátogatta
Wiesiát Izraelben, de soha nem akart tartósan a „lőporos hordóba” költözni,
mert így nevezte ezt az országot.
A posztját néhány hónapra Alfreda Bernhautowa vette át tőle. 1949
végén az utolsó ötvenkét gyerek is elhagyta az otwocki zsidó
gyermekotthont. A kisebbek a śródborówi zsidó gyermekotthonba
költöztek, a nagyobbak Varsóba, a Jagiellońska utcai internátusba.
1950-ben feloszlott a Lengyel Zsidók Központi Bizottsága.
FRANCISZKA
Az interneten találok egy fényképet a purim napi bálról. Huszonhárom

gyereket látok rajta.
Eszembe jut, hogy Franciszka Oliwa írt erről a bálról a memoárjaiban. A
neveltjei annak öltözhettek, akik a jövőben lenni akartak.
A német kislány, Gertrude-Petronela, akire senki nem emlékszik,
szobalány akart lenni. Fehér kötényt kapott, a fejére főkötőt, a kezébe
tollseprűt – egy kis botot, amelyre tollakat erősítettek.
Ha ez igaz, akkor Petronelának is valahol itt kell lennie ezen a
fényképen, gondolom magamban. Van bányász, bohóc és festő, cigánylány,
gurál lány, kínai lány. Szobalány viszont nincs.
Hát mégis hazudtál, Franciszka Oliwa.
Kicsit később azonban észreveszem, hogy a bálon készült kép hátoldalát
is beszkennelték. Kibetűzöm rajta a feliratot. „Otwocki Gyermekotthon.
Petronela az első sorban ülő fehér főkötős kislány. Oliwa néni.”
Még egyszer megnézem a képet. Hogyhogy nem vettem észre? A vidám
kislány törökülésben ül a kalap helyett kosarat viselő kertészlány és a
koszorús táncosnő között. Az arcocskáját a tollseprűre támasztja.
Franciszka Oliwa a gyerekek mögött áll, a kép szélére került.
A szemét épp behunyta, finoman mosolyog.
Utóirat: levelet kapok Wiesia Blumtól. Az öccse, Olek írja az Egyesült

Államokból, hogy emlékszik Petronelára.
⁃ Purimbál az Otwocki Gyermekotthonban, 1948. Az első sorban, fehér
főkötőben Petronela
1945. JÚLIUS
▪ Volt-e már a Telimenában? Krakkó, Dietla 93., legjobb

fagylalt, torta, kávé. Az üzletet ravensbrückiek vezetik.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. VII. 1.
▪ Megkövetem Maria Białkowska hivatalnok asszonyt, a

Gdyniai Városvezetőség munkatársát, amiért akaratom
ellenére megbántottam azzal, hogy sértő módon fejeztem ki
magam vele kapcsolatban, és kétségbe vontam lengyel
nemzetiségét. M. Błażejczyk. Gdynia, Indyjska 3.
Dziennik Bałtycki, 1945. VII. 4.
▪ Az Igazságügyi Miniszter határozata felhatalmazta a

Lengyel Vöröskeresztet a nők elleni erőszakkal kapcsolatos
orvosi beavatkozás végzésére. A kárvallottak
jelentkezhetnek a Vöröskereszthez, amely a jogszabályokban
meghatározott követelmények betartása mellett illetékes
elvégezni a beavatkozást.
▪ Olcsó, erős, ízléses férfi fehérneműt készít a Friss Hó

Munkaszövetkezet, Poznańska 3.
▪ Nemesi díszruhához arannyal szőtt övet veszek. Krucza

13/1.
▪ Varsó melletti birtokocska, 40 ha, búzatermesztésre
alkalmas föld. Rendkívül jövedelmező gazdaságomat
öregség miatt áron alul eladom. Widok 16/3. Krężel –
Rothert.
Życie Warszawy, 1945. VII. 7.
▪ A LOT lengyel légitársaság azonnali munkakezdéssel több

fiatal (legfeljebb 28 éves) nőt keres. Követelmények:
legalább 6 osztályos gimnáziumi végzettség, legalább egy
idegen nyelv ismerete a német kivételével, szállodaipari
szolgáltatások ismerete. A krakkói szállodaipari iskola
végzett hallgatói előnyt élveznek.
▪ A Panta szappanok használata kellemes, védik a bőrt a

kicserepesedéstől.
▪ A Húsipari Szövetkezet, Targowa 27., értesít minden

üzemi konyhát, hogy marhacsont van eladó 10 gr/kg-os áron.
▪ A. Choiński visszajött. Lakhelye Dobrowoja 3/7. A Zielna

7. leégett.
▪ Figyelmeztetés. Mivel a forgalomban hamisítványok

jelentek meg a tőlünk ellopott üvegekben, közöljük, hogy
valódi termékeink címkéit aláírásunkkal látjuk el. A
hamisítókat felelősségre vonjuk. Dr. Feliks Restkowski és
Dr. Zofia Restkowska Kozmetikai Laboratóriuma.
▪ Fapapucsokat rendelésre, de gyorsan készít: Vogue,

Krakkó, Poselska 24.
▪ Gépírónő sürgősen kerestetik, lengyel–orosz nyelvismeret
kötelező. Jelentkezés: a Lengyel Hadsereg Katonai Építési
Főparancsnoksága, Ursus Sport Club, Piłsudskiego 1.
▪ Szinte ingyen, háború előtti értékük 10%-áért adunk 4

üdülőtelepet a helyi érdekű vasútvonal mellett. Néhány villa,
pár ház és kisház, valamint rengeteg tér a fővárosban és az
üdülőhelységekben. Pacek – központ: Żurawia 2.
▪ Kiváló festők háborúban megsérült képeit megveszem.

Stanisław Dybowski, Marszałkowska 21., üzlethelyiség.
▪ Kispokol – hangulatos mulató. A legjobb italok, a

legfinomabb harapnivalók és még valami. Hol, mi, hogyan?
Hamarosan!
▪ Venereás betegrendelés éjjel-nappal. Marszałkowska 62.

▪ Kitelepített, tűzkárosult és ráadásul mindenéből kirabolt

varsói nő ruhasegélyt kér: ruhákat, fehérneműt, harisnyát,
félcipőt stb., különben nem kap munkát. A holmit kéretik a
Piasek cégnél hagyni: Krakkó, Gołębia 8.
▪ Jó családnak örökbe adok egy leánycsecsemőt. Értesítési

cím: Krakkó, Szlak 9., szülésznő.
▪ Elveszett két orosz Harci Érdemekért emlékérem. A

megtalálót kérem, küldje az alábbi címre: Gubarev őrnagy,
Piastów, ul. Boh. Wolności 28. – 1000 zloty jutalomban
részesül.
▪ T. Tolvajt nagyon kérem, adja vissza az alábbi iratokat: 2
személyi igazolványt és pénztárosi igazolványt Grzybowska
Wł. és Władysław névre, férjem és fiam fényképét, egy
meghatalmazást és a tűzkárosultsági igazolást. A pénzt tartsa
meg. Ügyét diszkréten kezelem. Adja le a Paderewski Park
kisvasútállomáson.
▪ Folyó hó 26-án, csütörtökön a volt német színház

épületében megnyílik az Ifjúság Revüszínház a Jachttal a
világ körül c. sziporkázóan humoros varietével.
▪ A Pawiak 58 foglyaihoz és a németországi táborokból

visszatérőkhöz. Bárki bármit tud a Rey Gimnázium
diákjáról, Jerzy Witold Ludkiewiczről, szül. 1926. VI. 2.,
lakhelye Varsó, ul. Mazowiecka 6. és barátairól, akiket 1944.
II. 2-án, Kutschera59 meggyilkolása után tartóztattak le,
kérjük, értesítse Władysław Ludkiewiczet, Kielce, ul.
Sienkiewicza 47.
▪ Varsói, de jelenleg Porosz-Olsztynban, a Dietzel-Estradstr.

10. sz. villában élő férjem, Józef Dodajewski adósságaiért és
más kereskedelmi ügyleteiért nem felelek. Julia Dodajewska,
sz. Śliwa.
▪ Muzulmán Közgyűlés 1945. VII. 29-én a hitközség

helyiségében – Mokotowska 50. – […] az alábbi napirendi
pontokkal. 1. Megnyitó beszéd. 2. Az elnökség
megválasztása. 3. Az Imám és helyettese megválasztása. 4.
A Hitközség Vezetőségének megválasztása. 5. Szabad
javaslatok. Minden mohamedán megjelenése kötelező.
▪ Álmatlanságra és idegkimerültségre Edward Gobiec okl.

gyógysz. friss macskagyökérleve. Kapható a patikákban.
▪ Sopot Város Nemzeti Tanácsának legutóbbi ülésén

megszületett a döntés, hogy az egyik villában Üdülőház
létesül a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság tagjai
számára. Megalapíttatott Sopot Város Takarékpénztára, és
átneveztetett 3 utca, melyek ezentúl Bierut elnök, Osóbka-
Morawski miniszterelnök és Żymierski marsall nevét viselik.
▪ Szivárvány Filmszínház, Żoliborz, Suzina 4. Premier! A

moziműsor megnyitója! Fergeteges szovjet zenés vígjáték:
Anton Ivanovics haragszik.
▪ Megyünk nyugatra, az Odera és a Nisa vonaláig.

Dziennik Rzeszowski, 1945. VII. 30.
Első Boleszláv harminchat napja
A papírdarab tényleg kicsi, egy zsebnoteszből tépték ki. A férfi, aki a

kezében tartja, nagy nehezen vergődik át a krakkói főtéren összegyűlt
tömegen. Dr. Bolesław Drobner, akit keres, kicsi, köpcös férfi, de azt a sűrű
bajuszát maga Sztálin is megirigyelhetné (akivel Drobner többször is
találkozott). Épp tart a nemzeti antifasiszta tüntetés. Drobner imádja a
gyűléseket, a felvonulásokat, a tiltakozásokat, úgyhogy itt kell lennie
valahol, talán fel is fog szólalni. Megvan! Ott áll a Posztócsarnok árkádjai
alatt, munkás ismerősei fogják közre. A férfi átadja neki a rövid szöveggel
ellátott cédulát.
A szöveg nem maradt fenn, de akár ez is lehetett: „Bolek, te vagy
Wrocław polgármestere. Lépj kapcsolatba Ochabbal, ahogy csak tudsz.”
1945. március 24-e van.
A háború nem ért véget. Breslau erőd még védekezik.
1913, ESETLEG 1914
Drobnerék az Adela Fényképészethez laknak legközelebb. Ha Krakkóban

kilépnek a plac Szczepański 3. alatti házukból, néhány lépést kell csak
megtenniük, és a 2-es számú házban ott is a műterem. A Modern
Fényképészműhely tulajdonosa, Ignacy Pretzel európai hírű művész.
Alkotásait párizsi, londoni, sőt karlsbadi kiállításokon is nagyra értékelték.
Drobnerék különös alapossággal készülnek a találkozóra.
Bolesław szalonkabátot vesz. Felmenői több emberöltő óta Krakkóban
élnek. Az apja, Abraham Roman Drobner asszimilált zsidó volt, részt vett
az 1863–64-es ún. januári felkelésben, később a város tanácsosa lett. A 3-as
számú ház földszintjén Roman boltot vezet (festékeket, piperecikkeket,
játékokat árul), a Planty park felőli oldalon pedig kávéházat épített, amelyet
csak Drobneironnak hívnak az emberek.
A kabát alá Bolesław mellényt vesz, Ferenc József-es merevgallérja köré
nyakkendőt köt. Sűrű, sötét haját hátrafésüli. A bajszát szépen kipödörte.
Harmincegy éves, de a ruhája legalább egy évtizeddel öregíti.
Nem tudhatja még, hogy huszonkét évvel később Moszkvából, a lánya
temetéséről sötét zubbonyban tér majd haza, amelyet keleten
gimnasztyorkának hívnak. És többé le nem veszi magáról. Az 1950-es
években egy „Szemüveges” fedőnevű besúgó az államvédelmi hatóságnak
írt jellemzésében így fogalmaz: „mindig ugyanabba az ál-munkásruhába
öltözött, minden munkást megszólított, mosolygott, a hogylétükről, a
családjukról, a gyerekeikről érdeklődött, és ezzel megnyerte magának az
egyszerű embereket.”
Luba Tauba Hirszowicz, Bolesław harmincéves, görögös
szoborszépségű, bánatos tekintetű felesége középen elválasztja és laza
kontyba fogja a haját. Fekete bársonyruhát vesz, a felsőrészébe ezüstbrossal
csipkekendőt tűz.
Luba Moszkvában született. A nagyapjának, Lejb Hirsch ékszerésznek
engedélye volt arra, hogy az orosz nemesség számára készítsen vésnöki
munkákat. Az apja, Józef Hirszowicz Varsóban, az Aleje Jerozolimskie
főutcán építette fel Lengyelország egyik legnagyobb nyomdáját.
Bolesław Drobner az ölébe ülteti négyéves, matrózruhás kislányát,
Irenkát, akinek ugyanolyan szomorú a tekintete, mint az édesanyjáé. Ő az,
aki tüdőbajban fog meghalni a Moszkva melletti luxusklinikán.
A fényképen ott pózol Ida is, Luba egyik lánytestvére (többen is vannak),
de róla semmi mást nem tudunk.
Drobnerék nem vitték magukkal a műterembe a kisfiukat, Mieczysławot,
akiből a jövőben kiváló zenész lesz, könnyű zongoradarabjait pedig még
száz év múlva is játszani fogják a gyerekek. De a legkisebb Drobner most
még csak kétéves, és otthon maradt. Talán megfázott.
Amikor elkészülnek, felvették pózaikat a székeken, megkapaszkodtak a
széktámlákban, mozdulatlanná merevednek a polgári lakásbelsőt imitáló
festett háttér előtt. Pretzel mester figyelmet kér, és a kép elkészül.
1914 KÉSŐ ŐSZE
Bolesław Drobner, az osztrák hadsereg katonája teljes felszerelésben pózol

a fényképen. Jobbjával puskacsövet markol, bal keze a törzse mellett
nyugszik. Kenyérzsákját átvetette a vállán, a fején ellenzős sapka, katonai
ásóját a hátizsákjához erősítette. Nem néz a lencsébe, lerí az arcáról, hogy
nincs jókedvében.
Valószínűleg nem katonának való, nem az az alárendelt típus, aki
szívesen teljesíti a parancsokat. Ő akar dirigálni, irányítani, utasítani, harcba
vinni, kiélezni a helyzetet, tanácsokkal ellátni másokat, nem hallgatni
senkire, fellengzős beszédeket mondani, a valóságosnál nagyobb érdemeket
tulajdonítani önmagának.
Ha más időkben születik, talán rendező válik belőle. Az apja házával egy
házsorban van a Régi Színház, ahol ötéves kora óta statisztál. Apródként a
színésznők hosszú uszályát fogja a színpadon; de kovácsinast is játszik
Władysław Anczyc Kosciuszko Racławicénél című darabjában.
Összebarátkozik a színházi személyzettel, ismeri Ludwik Solskit, a
színészóriást. Drobner egész későbbi életében imádni fogja a színházat, és
mindig kiáll a kultúra mellett. Amikor a második világháború után a
krakkói tanács tagja lesz, megmakacsolja magát, és elintézi, hogy a Kosos-
palotából,60 amelyet korábban a szovjet hadparancsnokság foglalt el,
művelődési házat alakítsanak ki. Abban is segít, hogy a pincében
megkezdhesse működését a Piwnica pod Baranami klub.
Bolesław Drobner, a tehetős polgárcsalád gyermeke, a Sobieskiről
elnevezett főgimnázium diákja azonban, aki tanítás után zene- és
nyelvórákra jár, még a színháznál is jobban megszereti – a szocializmust.
Állítólag gyerekkora óta bántja a koldusok nyomora, és érzékeny a

munkások sorsára. A szülei állítólag demokratának tartják magukat.
Állítólag jó szemmel nézik az ifjú krakkói szocialisták találkozóit, melyeket
a nagyobbik fiuk, Józef tart a lakásukban. Egy biztos: Bolesław Drobner
tizenöt éves fejjel belép a Galícia-tescheni Lengyel Szociáldemokrata
Pártba.
Berlinben, ahol vegyésznek tanul, részt vesz a wrześniai lengyel
gyerekek verése elleni tiltakozó akcióban.61 Őrizetbe veszik, majd tíz évre
kiutasítják a Német Császárság fővárosából. Egyetemi tanulmányait ezért
Zürichben fejezi be. Kurzust vezet A mindennapi élet kémiája címmel, ahol
fiatal szocialistákat tanít házi eszközökkel bombát készíteni. Doktori
értekezését szintén vegyészetből írja, és 1907-ben védi meg Freiburgban.
Svájcban a gázműveknél dolgozik, Bécsben biokémiai laboratóriumban,
Krakkóban pedig 1909-ben apja pénzén saját analitikai laboratóriumot nyit.
Mindenekelőtt pedig aktivistáskodik. Elutazik a németországi, az
ausztriai és az oroszországi országrészben tartott munkásgyűlésekre.
Összeismerkedik Ignacy Daszyński vegyésszel, az egyik legkiemelkedőbb
lengyel szocialistával. Belép a Lengyel Szocialista Pártba (PPS). A
szervezetben baloldalinak tartják.
1914-ben rövid időre Józef Piłsudski Lövészegyletének tagja lesz, de az
osztrák hadsereg máris kinyújtja érte a kezét. Egyenruhába öltöztetik,
lefényképezik, és elküldik a háborúba. 1918-ban jön haza. Hol volt, mit
csinált ilyen sokáig? Nem tudni.
1925, 1932 ÉS MÉG KÉSŐBB
Jó, hogy akkora harcsabajsza van, mert így könnyen felismerhető a

szocialista konferenciákon, találkozókon hordozható fényképezőgéppel
készült, elmosódott képeken.
Imádják.
Gyűlölik.
Bolesław Drobner mind az állami szervekből, mind a szocialistákból
kizárólag végletes érzelmeket vált ki.
Mindenhol ott van. A Munkásegyetem Társaság igazgatósági tanácsában,
a Szellemi Dolgozók Szakszervezetében, a Szocialista Internacionálé
végrehajtó bizottságában. Egész Lengyelországban ő a PPS egyik
legismertebb pártaktivistája.
Városi tanácsos, szónok a pártgyűléseken, botrányhős a május elsejei
felvonulásokon, a nacionalistákkal és a rendőrséggel folytatott
összecsapásokban.
Kedvenc dala a szocialisták himnusza, a Vörös zászló.62 Utoljára a
ravatala fölött játsszák el neki 1968-ban.
A két világháború között rengetegszer őrizetbe veszik, számos
alkalommal elítélik, börtönbe zárják; összesen hat évet ül.
Tisztakezűnek nevezik, becsületességéről és hajthatatlanságáról híres.
Másfelől viszont senki más nem képes úgy egymásnak ugrasztani az
embereket, senki nem olyan kritikus, mint Dr. Drobner, aki a kákán is
csomót keres. A „Szemüveges” feljegyzése szerint: „A munkájában, a
tevékenységében nincs semmi konstruktív, építő. Valahogy mindent
szétzúz. Nem egyetlen csapással, kívülről, hanem eljut a dolgok lényegéig,
és belülről bomlaszt. Nincsenek barátai, nem ismeri ki az embereket.”
A PPS-szel nem elégedett, ezért 1922-ben megalakítja saját Független
Szocialista Munkapártját, de hamarosan bírálni kezdi a szervezet
tevékenységét, és újraegyesül a PPS-szel, ahol beválasztják a párt központi
tanácsába.
Mikor van ideje a magánéletére? Sétál-e vasárnaponként a Plantyn a

szeretteivel? Szunyókál-e ebéd után? Hát a munkája? Miből tartja el a
családját?
Az apja 1913-ban hal meg, a vállalkozása máshoz kerül. Bolesław a
Vegy- és Gyógyszeripar Higiéniájáért Társaság műszaki igazgatója lesz.
Hogy a társaság konkrétan mivel foglalkozik, azt nem tudni. Drobner
felesége, Luba szintén vegyész, ő is ugyanott dolgozik. És a férjéhez
hasonlóan ő is tevékenyen részt vesz a párt életében.
A lányuk, Irena az anyatejjel szívja magába a szocializmust. Az óvodáját,
az iskoláját PPS-tagok vezetik. Hittan helyett etikát tanul. Tizenhat éves
korától a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja. Dolgozó nő: fényképeket
retusál. Korán férjhez megy egy kommunistához, Salamon Stramerhez, aki
később Roman Komeckire változtatja a nevét. Irena 1928-ban kerül első
alkalommal a krakkói Szent Mihály Börtönbe, ahol elkapja a tbc-t. Öt évvel
később már súlyos beteg. Az anyja testvére, Manya, aki egy Borisz
Sztomonyakov nevű bolgárhoz ment feleségül, Moszkvába hívja kezelésre.
Sztomonyakov a Szovjetunió Külügyi Népbizottsága testületi tagja, és
elintézi, hogy a felesége unokahúga a Krím-félszigetre utazhasson, később
beajánlja a Kreml exkluzív kórházába.
Irena 1935 végén hal meg. Ágyánál ott virrasztanak a szülei.
Miután az apja hazatér Moszkvából, előadás-sorozatot tart. A címe: Mit
láttam Szovjet-Oroszországban?
Az egész országot beutazza az előadásaival. Varsóba „Dziunia”, vagyis
Wanda Wasilewska elvtársnő63 különmeghívásával érkezik, akit a PPS-ből
ismer.
A pártvezetőség úgy ítéli, hogy Drobner kommunista lett, és 1936-ban
megvonja PPS-tagságát. Döntésüket nem hirdethetik ki. A bíróság
ugyanekkor ítéli Drobnert négy év börtönre kommunista tevékenységért –
mert annak tekinti a Szovjet-Oroszországról tartott előadásait.
1939-TÓL 1944 TAVASZÁIG
Fénykép nem készült. Ki vitt volna magával Szibériába fényképezőgépet?

Lehet, hogy később, Moszkvában lefotózták Wanda Wasilewskával vagy
akár magával Sztálinnal is – de ha volt is ilyen kép, nem maradt ránk.
1939 szeptemberében Bolesław Drobner Lwówba menekül (nyárra
hazaengedték a börtönből, ahová már vissza sem tért). Néhány hónappal
később az NKVD azzal a váddal csukja le, hogy Németországba próbált
utazni. A valóságban esze ágában sem volt elutazni. Él a gyanúperrel, hogy
egy lwówi ismerőse jelentette fel.
Drobner a szibériai Aszinóban kerül. A tábor négyezer foglyának egyike
lesz. Postásként dolgozik. Közben sztrájk tör ki, a foglyok jobb
életkörülményeket követelnek maguknak. Amikor Drobner beszédet intéz
hozzájuk, és megpróbálja meggyőzni őket, hogy semmi értelme tiltakozni,
az NKVD ellenforradalmárnak ítéli. Kilenc hónapig vallatják
Novoszibirszkben, majd a Jeges-tenger partjára, Beregajevbe küldik.
Munkakörei: favágó, könyvelő, ebédlői felügyelő, disznópásztor.
Ekkor már közel van a hatvanhoz, nehezen viseli a tábori körülményeket.
Legyengül, maláriás lesz. Szerencsére 1941-ben engedélyt kap arra, hogy a
Csuvas Köztársaságba, Csebokszarba utazzon, ahol már várja a felesége, a
fia és a menye. Drobner munkát kap, vegyész lesz egy sörgyárban és egy
hadirokkantakat foglalkoztató szövetkezetben, ahol különböző árucikkek
termelésének beindításával foglalkozik: aszpirint gyártanak fűzfakéregből,
étert, táblakrétát, tintát, fémtisztító pasztát, gyufát készítenek.
Drobnerék mindenáron ki akarnak jutni Csebokszarból. Már azt
fontolgatják, hogy gyalog nekivágnak az útnak. Csak az tartja vissza őket,
hogy félnek a farkasoktól.
Egy nap Bolesław Drobner kezébe akad a Polska (Lengyelország) című
újság, amelyet a kujbisevi lengyel nagykövetség jelentet meg. Itt olvas
arról, hogy a Közel-Keleten lengyel hadsereg alakul. Visszaemlékezésében
később így ír: „Egy menekülőtől megtudtam, hogy az új lengyel hadsereg
parancsnoka valami Anders ezredes vagy tábornok.64 Korábban soha nem
hallottam róla.”
1942 nyarának végén Csebokszarba érkezik a Nowe Widnokręgi (Új
Látóhatárok) című kiadvány is, amelyet Wanda Wasilewska szerkeszt
Kujbisevben. Drobner levelet ír neki. „Dziunka” kedvesen válaszol, majd
októberben Moszkvába hívja.
Dr. Bolesław Drobner élete ezen a ponton kezd felgyorsulni.
Moszkvában órákon keresztül beszélget Wasilewskával és harmadik

férjével, Olekszandr Kornyijcsuk ukrán íróval. Színházba is mennek
hármasban.
Drobner könyvtárba jár. Találkozik a lengyel kommunistákkal: Hilary
Minccel, Zygmunt Modzelewskivel, Edward Ochabbal. Zygmunt Berling
ezredessel65 is megismerkedik.
Három hét múlva tér vissza a feleségéhez. „Dziunka” moszkvai kolbászt,
valódi teát és csokoládét ad neki útravalónak. Értésére adja, hogy
családostul Moszkvába kell költöznie. Hamarosan megalakul a Lengyel
Hazafias Szövetség (ZPP), amelyben nagy szükség lesz az olyan
emberekre, mint Drobner.
Wanda Wasilewska Sztálin egyetértésével szervezi meg a ZPP-t. A
háború után a Szövetségből hatalmi központ válhatna Lengyelországban.
Joszif Visszarionovics azonban egyszerre több játszmát is folytat. Tisztában
van azzal, hogy a lengyel kormánynak Lengyelországban kell
megalakulnia. Kezdetben még azt sem zárja ki, hogy egyezségre jut a
londoni lengyel kormánnyal.
1943 márciusában Wasilewska levelet ír Drobnernek: „Elvtárs, várom a
Lengyel Hazafias Szövetség gyűlésére. Jöjjön gyorsan Moszkvába.” Három
hónappal később, a ZPP első kongresszusán Drobnert beválasztják a
szervezet központi igazgatóságába. A kongresszus után Sztálin
gratulálólevelet küld neki, és azt kívánja, hogy sikeresen „fűzze szorosra a
szovjet–lengyel barátságot, és minden eszközével működjön együtt az erős
és független Lengyelország újjáélesztésében”.
A kommunista köröket, melyekben most forog, korábban alig ismerte.
Tagjai hűvösen fogadják a szocialistát. Másrészt szükségük van rá, amit
Drobner is lát. Visszaemlékezésében így fogalmaz: „A kongresszus igen
sok résztvevője számára Wanda Wasilewska nevén kívül az enyém volt az
egyetlen, amelyet ismertek.”
Nem bíznak benne. Semmilyen fontos feladatot nem kap tőlük. Bolesław
reprezentatív funkciót lát el csak. Díszmeneteken, gyűléseken, estélyeken
vesz részt. Többször is találkozik Sztálinnal (rokonszenves embernek tartja,
akivel mindenről el lehet diskurálni). De Drobner a ZPP-ben Lengyelország
jövőjéről szeretne tárgyalni. Vannak ötletei, terveket készít, ám a
megjegyzéseit senki sem veszi komolyan.
Vigaszdíjként megkapja a ZPP Népjóléti Bizottságának vezetői
funkcióját. A bizottság feladata a Szovjetunióban maradt lengyelek
védelme. Ez a feladatkör messze nem felel meg az elvárásainak.
Felébred benne a régi, megosztó szellem. Bírálja a ZPP vezetőit, azzal
vádolja őket, hogy nem az alapító okiratnak megfelelően végzik
tevékenységüket. Wasilewskával szemben is játssza a sértettet, írásos
panaszokat küld neki, hogy csak az igazgatósági tanács tagja, nem az
elnökségé.
„Dziunka” évekkel később így ír róla: „…elképesztően jó ember volt, de
szervezőként vagy ideológusként semmilyen esetben sem léphetett fel.” A
béke kedvéért mégis megválasztják a ZPP főigazgatósági tagjának.
Wasilewska szerint „…ez a gesztus bizonyosan kellemesen érintette
Bolesław Drobnert, hízelgett politikai becsvágyának”.
Közben Varsóban, az ul. Twarda 22. számú házban 1943–44. szilveszter

éjszakáján Władysław Gomułka, a Lengyel Munkáspárt tagja Moszkva
megkérdezése nélkül megalakítja a konspiratív Országos Nemzeti Tanácsot
mint a lengyel nép törvényes képviseleti szervét, amely bizonyos
szempontból a parlamentet helyettesítheti. A Nemzeti Tanács elnökségében
több későbbi kommunista vezető is helyet foglal: Bolesław Bierut, Michał
Rola-Żymierski, Edward Osóbka-Morawski.
1944 májusában Moszkvába utazik az Országos Nemzeti Tanács
küldöttsége. Drobner órák hosszat tárgyal Osóbka-Morawskival. Ott van
azok között, akik a megalakulás előtt álló Lengyel Nemzeti Felszabadító
Bizottság programján dolgoznak. A tervek szerint a bizottság a Lengyel
Köztársaság ideiglenes végrehajtó szerve lesz, döntő kommunista többség
jellemzi majd, és Sztálin teljes ellenőrzése alatt fog állni.
A kommunisták egy összefogó, világnézeti különbségek felett álló
pártkoalíció látszatát akarják kelteni. Ehhez más politikai csoportok
képviselőire is szükségük van. Andrzej Witos, Wincenty66 testvére a
Néppártot képviseli, Wincenty Rzymowski a Demokrata Pártot. Drobner, a
PPS egyetlen képviselője a munkaügyi, népjóléti és egészségügyi tárca
vezetője a szervezetben.
A bizottság élére Edward Osóbka-Morawski kerül, Wanda Wasilewska a
helyettese.
1944. július 22-én a Moszkvai Rádió közli a Lengyel Nemzeti
Felszabadító Bizottság nyilatkozatát, és azt hazudja, hogy a dokumentumot
aznap írták alá Chełm városában, amelyet elfoglalt a Vörös Hadsereg.
A valóságban Bolesław Drobner és a bizottság többi tagja csak július
végén érkezik Chełmbe.
1945. ÁPRILIS 13. ÉS EGY KICSIVEL KORÁBBAN
Ezen a képen Bolesław Drobner nincs jelen. Csak hat egyenruhás férfit –
három lengyel rendőrt és három szovjet katonát – látunk rajta. Sütkéreznek
a napon, ügyet sem vetnek a fényképészre. Csak az egyikük őrködik
puskával a vállán a szerény méretű polgárház kapujában, közvetlenül a
lengyel címer és zászló alatt.
A házban Paul Majunke vízszerelő műhelye működött, amiről nagy, gót
betűs cégtábla tájékoztatta a tisztelt ügyfeleket. De ez már régen volt, több
hónapja, egy másik világban, ahol ez a ház a Breslau melletti Kanth
városkában állt. A ház most a Vörös Hadseregé, amely egy kis időre
Bolesław Drobner polgármester Wrocławba tartó műveleti csoportját látja
vendégül. Hogy hová tűnt Majunke, a vízszerelő, az igazán senkit nem
érdekel. A Piast fejedelmek földjét vissza kell lengyelesíteni, ezért a
homlokzatot hamarosan lefestik, Kanth neve pedig Kąty Wrocławskie lesz.
Előfordulhat, hogy pár évtized múlva leesik egy darab vakolat, és Majunke
nevéből előmászik a díszes M betű. Tényleg jók voltak azok a háború előtti
festékek.
A Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság 1944. augusztus 1-jétől van
hivatalban Lublinban, úgyhogy az elvtársak már biztosan tudják, hogyan
fékezhetik meg Bolesław Drobnert. Feladatokat kell kapnia. A legjobb, ha
terepmunkára küldik. Drobner így a bizottság más tagjaival együtt, katonai
kíséretben utazgat a Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken. Átveszi a
hatalmat, önkormányzatokat alakít. Ott van Rzeszówban, Łańcutban,
Stalowa Wolában és Varsó keleti felén – Pragában.
1945. január 18-án bevonulnak Krakkóba. Egy nappal később Dodge
márkájú szolgálati autóján feleségével együtt megérkezik a városba
Bolesław Drobner.
A Felszabadító Bizottság ekkor már nem létezik. Helyébe a Lengyel
Köztársaság Ideiglenes Kormánya lépett, amelyet az Országos Nemzeti
Tanács hívott életre. A miniszterelnök Osóbka-Morawski, a közigazgatási
miniszter Edward Ochab. Hamarosan – már áprilisban – a Nyugati és
Északi Vidékek (a korábban Németországhoz tartozó területek)
kormánybiztosa lesz. Bolesław Drobner nem kapott meghívást a
kormányba. Az Országos Nemzeti Tanács tagja és a Lengyel Szocialista
Párt alelnöke lett.
A krakkóiak lelkendezve fogadják. Egykori párttársai lesik minden szavát.

Azt mondja nekik, hogy mindenfajta meghatalmazást megkapott a
kormánytól, és ő most kiépíti a városban a hatalmat. Hazudik. Nincs
semmilyen meghatalmazása.
De Krakkóban senki nem fog egy ilyen embert átvilágítani.
A kormány nem helyesbíti a kijelentéseit, de figyeltetni kezdi.
Drobner először is méltó székhelyet keres a pártjának. A főtér lenne a
legalkalmasabb. Sajnos a Kosos-palotát elfoglalták az oroszok, a Lengyel
Munkáspárt pedig a főtér és a Wiślna sarkán álló szomszédos házat
szemelte ki magának. Sebaj. Két nappal később Drobner berendezkedik a
plac Szczepańskin álló reprezentatív Szołayski-palotában, egy kőhajításra
egykori otthonától (most is a közelben, a Straszewskiego 25. alatt laknak).
Ez a palota lesz a szocialisták főhadiszállása.
Van, aki látja, hogy Drobner elfáradt. Szibériában megöregedett,
megőszült, remeg a keze, kihagy az emlékezete. Maga Drobner azonban
mindezt nem veszi észre. Elemében van. Felújítja régi ismeretségeit, PPS-
tagokat ültet a város vezetői posztjaiba, szocialisták irányította rendőrséget
próbál alakítani, és egyre többször hangoztatja, hogy senki nem lenne
alkalmasabb nála arra, hogy Krakkó polgármesteri vagy vajdai67 székébe
kerüljön. Gyűlésekre jár, felszólal a tüntetéseken. A krakkói munkások
között egyre nagyobb támogatottságot élvez.
Az emberek értésére adja, hogy a szocialistáknak és a kommunistáknak
nem szabad egyesülniük. Ellenzi a közös május 1-jei felvonulást. A munka
ünnepe alkalmából külön bélyegeket nyomtat.
Ez viszont már nincs rendjén. Drobner ismét kicsúszott a kommunisták, a
Munkáspárt ellenőrzése alól, pedig a hatalmi többség az övék kell hogy
legyen. Krakkó első polgármestere, Aleksander Żaruk-Michalski, akit Varsó
ruház fel ezzel a tisztséggel, még PPS-tag, de csak egy hónapig marad a
székében, utána mindjárt egy hithű háború előtti kommunista, Alfred
Fiederkiewicz váltja fel.
Vajon Edward Osóbka-Morawskit aggasztja Bolesław Drobner növekvő
népszerűsége?
Talán épp azon töri a fejét, hogyan távolítsa el Krakkóból?
Vajon ezért nevezi ki 1945. március 24-én wrocławi polgármesternek azt
az embert, aki köztudottan rossz szervező?
A noteszlapra írt kinevezést Stanisław Szwalbe, az Országos Nemzeti
Tanács szocialista alelnöke adja át Bolesław Drobnernek.
Aznap este a BBC is bemondja, hogy a krakkói szocialistát megtették
wrocławi polgármesternek.
Bolesław Drobner soha nem volt még Breslauban. De egy pillanatig sem
habozik. „Tény, hogy senki egy szót sem váltott velem a kinevezésemről.
De abban az időszakban egész Lengyelországra csak úgy záporoztak a
kinevezések, döntések, határozatok, utasítások, és úgy látszik, az Ideiglenes
Kormánynak gyorsan kellett lépnie Wrocław ügyében. […] Nem elfogadni
nem is lehetett!” – fogalmaz majd az emlékirataiban.
Elindul hát Varsóba, hogy Ochabbal tárgyaljon. Breslau még mindig
védekezik, ők meg már előre isznak a medve bőrére. Azt tervezik, hogy ha
Wrocław lengyel kézre kerül, kiemelt jogú város lesz, mint Varsó vagy
Łódź. A polgármestere gyakorlatilag a vajda tisztségét fogja betölteni.
Különben is, sürgeti a miniszter, lásson minél előbb munkához Drobner
elvtárs. Mindenben szabad kezet kap. A legfontosabb, hogy
együttműködjék a szovjet front parancsnokságával.
Osóbka-Morawskival aznap nem sikerül találkoznia. A kormányfő
elfoglalt, egy képviselőjét küldi el Wrocław új polgármesteréhez, egyetlen
mondattal: „Drobner azt csinál, amit akar, és ahogy akar.”
Április elején Drobner a sajtóban és a pártjában is embereket keres a
munkacsoportjába, amellyel mindjárt a várt német vereség után Wrocławba
kíván utazni, hogy átvegye a hatalmat. Az ul. Floriańska 55. alatti, majd
Rynek Kleparskira átkerülő irodájába várja a mérnököket, tudósokat,
különféle szakembereket, akik biztonságba helyezik, majd újraindítják a
gyárakat, a hőerőműveket, gázműveket, villamosokat, egyetemeket,
színházakat. Senki nem tudja, mit talál majd Wrocławban. Áll-e még ott
valamilyen épület? Nem túl kockázatos vállalkozás-e ez az egész?
Közben április 7-én Krakkóba érkezik Repin alezredes, az I. Ukrán Front
parancsnokságának osztályvezetője. Átutazási engedélyt ad Drobnernek,
amely egyben utasítás is az útba eső városok parancsnokságainak, hogy
segítsék Drobnerék működését.
Edward Ochab hamarosan pénzt küld Krakkóba, és levélben sürgeti
Drobnert, hogy kezdje meg a felderítőútját. Egyelőre szimbolikusan kell
hangsúlyozni a lengyel jelenlétet a még mindig német Breslau erődben,
mielőtt elesik.
1945. április 13-án, pénteken Drobner elindul a városba, amelynek a
polgármestere. Három autóval, tucatnyi kísérővel halad, akik között sok az
újságíró és a fényképész (Drobner tudja, milyen propagandaértéke van az
expedíciójának). Testőrségét tizenöt felfegyverzett rendőr alkotja, akikben
nem bízik igazán.
Lengyel zászlókat, néhány fehér sasos címert és Wrocław Város
Vezetősége feliratú karszalagokat visznek magukkal. Térképük viszont
nincs. Járókelőktől tudakolják az utat. Megállnak Katowicében és
Opolében, ahol már működik a járási hivatal. Az Odera legközelebbi
hídjára felszögezik az első sasos táblát (csoportképet készítenek előtte).
Úgy tervezik, hogy Wrocław közvetlen közelében, a Kanth nevű
kisvárosban fogják tölteni az éjszakát.
Útközben elütnek egy fekete macskát.
1945. JANUÁRTÓL MÁJUSIG

Hogy válasszon ki az ember egyetlen fényképet, amely megmutatja, hogyan
vált hamuvá egy város hetvenhat nap leforgása alatt? A még úgy-ahogy
kinéző egykori boroszlói városháza képe lesz jobb, a leégett romokról
készült légifelvétel, vagy a beomlott tetejű székesegyház belsejének
látványa? Van miből válogatni. Vannak még utcán heverő hullák és drótként
széthajtó épületvázak. Ledőlt templomtornyok, villamosokból készült
utcatorlasz.
Vagy talán III. Frigyes Vilmos épen maradt szobra lenne a legjobb? A
császár teljes fegyverzetben, lóhátról szemléli a már nem létező utca
túloldalán álló ház falán tátongó lyukat. Egyébként nem örülhet túlságosan,
hogy megmenekült. Hamarosan ledől a talapzatáról, és a paripájával együtt
ócskavas lesz belőle.
Adolf Hitlernek 1944 tavaszán jut eszébe az ötlet, hogy erődöket alakít,
amelyek német ellentámadási pontokként szolgálnak majd, és lassítják a
Vörös Hadsereg berlini offenzíváját. Többek között Mahiljov, Babrujszk,
Vityebszk, Königsberg, Danzig (Gdańsk), Oppeln (a mai Opole), Posen
(Poznań) kapja meg a Festung rangot.
Augusztusban a Führer Breslaut is erőddé nyilvánítja. Az első
Festungskommendant. vagyis erődparancsnok Johannes Krause lesz. Nem
tesz sokat a leendő erődvárosért. Elkészíti a civil lakosság evakuálási tervét,
amelyet azonban nem hirdetnek ki. Karl Hanke Gauleiter (területi vezető),
a fanatikus náci semmilyen módon nem akarja tudatni a lakossággal, hogy a
Harmadik Birodalom hatalmát bármilyen veszély fenyegetheti.
1945. január 20-ára minden megváltozik. Az Ivan Konyev marsall vezette I.

Ukrán Front Sziléziához közeleg.
A hőmérők mínusz húsz fokot mutatnak. Breslauban egymillió ember
szorong. A város lakosai mellett vannak még keleti német menekültek,
hadifoglyok, a gross-rosen-i koncentrációs tábor alintézményeinek foglyai,
kényszermunkások.
Reggel tízkor a megafonok bömbölni kezdik, hogy a nőket és a
gyerekeket azonnal evakuálni kell. Breslauban pánik tör ki. Tömegek
ostromolják a pályaudvarokat, az emberek egy része úgy dönt, hogy gyalog
vág neki az útnak. Hatvanezer anya indul el a gyermekeivel Kanth városka
felé. Tizennyolcezren halnak meg útközben.
A gyermekes anyák után a következő néhány napban útnak indulnak
azok is, akik alkalmatlanok a katonai szolgálatra. A hatóságok már tudják,
hogy a lakosság kétharmadát evakuálni kell. Csak azt nem látják át, hogy a
menekülők közül kilencvenezren elpusztulnak. Egy részüket Drezdába
irányítják, amelyet hamarosan a szövetségesek szőnyegbombázása rombol
le.
Február 15-én a szovjet hadsereg ostromgyűrűbe fogja a várost. A
Festung Breslauban hatvanezer német katona és – különböző becslések
szerint – 80–200 000 civil tartózkodik.
Egy héttel később az oroszok megkezdik a város ostromát.
A harcok szünet nélkül folynak. Az oroszoknak hol sikerül betörniük a

külvárosokba, hol ismét kiszorítják őket.
Márciusban a németek új taktikát alkalmaznak, amelyet tote Räumének,
holttérnek neveznek. A külterületek lakosságát rajtaütésszerűen, pillanatok
alatt evakuálják, a házaikat felgyújtják. Lerombolják a templomokat és a
műemlékeket. Az oroszok nem tágítanak. Emeletről emeletre foglalják el a
házakat. Minden egyes elfoglalt házat felgyújtanak, hogy kifüstöljék a még
ott bujkáló németeket.
A várost repülőgépek látják el. Összesen 1638 tonnányi készletet,
elsősorban lőszert szállítanak Breslauba. Amikor a város fő repülőtere,
Gandau veszélybe kerül, Gauleiter Hanke kitalálja, hogy új légikikötőt kell
építeni Breslau központjában. A soron következő erődparancsnok, Hermann
Niehoff támogatja a tervét. Az egyik főút egyetemépületekkel, számos
középülettel, hivatallal szegélyezett részét a levegőbe repítik, majd a
civilekkel takaríttatják el a romokat. Az új repülőtér építése közben
háromezren halnak meg, az áldozatok között gyerekek is vannak.
Egész áprilisban tart a küzdelem. Az oroszok repülőgépekkel bombázzák
és ágyúkkal lövik a várost. Talpalatnyi földenként hódítják meg Breslaut.
Amikor 1945. április 14-én Kanthból megérkezik Bolesław Drobner
csapata, csak nagy nehézségek árán éri el a városközponttól jóval
délnyugatra található Hindenburgplatzot. Az oroszok nem ajánlják, hogy
bemerészkedjenek a város belsejébe.
1945 áprilisának utolsó napján Adolf Hitler öngyilkos lesz.
Május 2-án Berlin kapitulál.
Niehoff parancsnok négy nappal később adja fel a Breslau erődöt.
Hanke tajtékzik és retteg. Éjszaka elkoboz egy kis sportrepülőgépet, és a
Szudétákba menekül vele.
Az ő gépe az egyetlen jármű, amely valaha felszállt az új, központi
repülőtérről.
1945. ÁPRILIS–MÁJUS
A fényképész mozdulat közben kapta el őket. Rájuk szólt, hogy álljanak

meg egy pillanatra a fénykép kedvéért, de egy kicsit elmosódtak. Egy
halom törmeléken állnak, a Lehmgrubenstrasse romjain, amely később ulica
Glinianává válik. A háttérben leégett bérházak. Az utcatorlasz a földszint
közepéig ér.
A fényképen 1945. május 10-e van. Drobner első perceit éli a városban.
Biztosan lehűlt az idő, mert a napsütés ellenére kabát van rajtuk, a
polgármester kalapot vett. A Wrocławi Városvezetőség öt tagja egy
pillanatra kiszállt az autóból, hogy megtudakolják az utat, mert az utca,
amelyen eddig haladtak, hirtelen véget ért.
A pusztulás mértéke elborzasztja őket, de statisztikáik még nincsenek.
Nem tudják, hogy a harmincezer megmaradt épületből húszezer komolyan
megsérült. A 186 000 lakásból több mint 53 000 a földdel lett egyenlővé.
A 422 középületből 48 nem jó már semmire. A 179 iskolából 116 több mint
felerészben elpusztult. A 104 egyetemépületből 70 romokban hever. Az
ipari létesítmények 60 százaléka teljesen tönkrement. Az Odera három hídja
leszakadt, a vasúti hidak jó része is darabokban. A villamosok és sínjeik,
vezetékeik gyakorlatilag nem léteznek. Nem működnek a telefonok, nincs
víz, gáz, villany.
Wrocław ráadásul még mindig ég, és folyamatosan új tüzek is gyúlnak. A
szovjet katonák a rablásaik nyomait akarják eltüntetni a gyújtogatással. A
civil fosztogatók is terjesztik a tüzet, akik fidibuszokat használnak a pincék
megvilágításához. Robbannak az aknák és lövedékek, amelyekkel tele van a
város.
Egész áprilisban toborozzák a wrocławi pionírokat. Bolesław Drobner
majdnem mindenkit személyes meghallgatásra hív. Nyilvános találkozókon
ellenőrzi a jelentkezők képességeit. Wrocław polgármestere magához
hasonló elkötelezett embereket keres a munkacsoportjába. Kirostálja a
potenciális fosztogatókat és tányérnyalókat. A legszívesebben csupa
szocialistát vinne magával, de tudja, hogy ez lehetetlen. „Szívesen mentek
Wrocławba azok a szanációs68 politikusok, akiknek vaj volt a fején. Ki
kellett használnom őket, ha értettek a közigazgatáshoz. Ilyen volt Dr. Łach,
akivel korábban politikai csatározásokat folytattunk. […] Néha bizony haza
kellett küldeni őket Wrocławból” – emlékszik vissza Drobner.
A tudósokat Stanisław Kulczyński professzor, a pókszabásúak nagy

szakértője, a háború előtt a lwówi János Kázmér Egyetem rektora gyűjti
maga köré. Sokan nemet mondanak az ajánlatára, inkább Krakkóban
maradnak, Toruńba vagy Felső-Sziléziába költöznek. Kulczyński végül
huszonhét embert nyer meg: egyetemi tanárokat, műemlékvédőket. A
kutatócsoportot diákok és asszisztensek egészítik ki. Nem tudják, milyen
körülmények között kell majd élniük, ezért úgy döntenek, nem visznek
magukkal nőket. Csak Zofia Gostomska könyvtárossal tesznek kivételt, aki
óceántól óceánig, gyalogszerrel járta be Kanadát, és tud bánni a
lőfegyverekkel. A kutatócsoport egyik első, még Krakkóban végzett
feladata, hogy fotókat készítsen Wrocław térképéről.
A wrocławi gázművek talpra állítását Mieczysław Seifertre, a krakkói
Városi Gázművek volt igazgatójára bízzák. A tűzoltóság parancsnoka
Mieczysław Rakisz lesz. A lakhatási osztályt Adam Konopczyński krakkói
munkaügyi ellenőr szervezi. A kulturális osztály élére Stefan Podgórski, az
egészségügyiére Mieczysław Czarnecki társadalmi aktivista áll. A város
kabinetvezetője Dr. Maciej Łach, az egykori újszandeci járásigazgató lesz.
Drobner egy régi ismerősét, Adam Kabajt is elhívja a csoportba, aki a
krakkói Słowacki Színház gépésze, és „remek ötletei vannak”.
Drobner maga nem hívő, de tudja, hogy Wrocławnak szüksége lesz
lengyel papokra. A Krakkói Egyházmegye Kazimierz Lagosz kanonokot
küldi a pionírok csapatába, aki a háború előtt a Lwówi Főegyházmegyében
teljesített szolgálatot, és aktívan részt vesz a Népi Olvasókörök
Társaságában. Lagosz három katolikus papot és egy lelkészt visz magával.
Kazimierz Kuligowski, aki a háború előtt többek között a Lengyel
Vasöntödék Szövetkezetének varsói igazgatója volt, a Wrocławi
Városigazgatóság tagjaként az iparért és a kereskedelemért felel majd.
Bolesław Drobner a helyettesének nevezi ki.
A másik alpolgármester Józefa Filipczakowa, akiről semmilyen
információt nem sikerül találnom. Ki volt ez az alacsony, zömök testalkatú
asszony, aki Múminmama módjára69 minden fényképen hatalmas táskát
szorít magához?
Egyetlen nyomára bukkantam csak, Bolesław Drobner egyik levelében.
Egy szocialista párttársának írta 1945 júliusában, amikor már egy hónapja
nem volt wrocławi polgármester: „Vagy a csaló Filipowiczowa ügye.
Teleaggatta magát kitüntetésekkel, amikhez semmi joga. Kiderült, hogy
soha nem volt bíró, sem százados, sem vajda, a Pawiakon70 sem politikai
okokból ült. El kellene távolítani a helyéről, de Mazur szerint Wachniewski
[Drobner utódja] megengedte neki, hogy államvagyon – villák bútorzata –
felett rendelkezzék, Varsóba pedig egy női táskával érkezett, és teherautóval
tért haza… wrocławi érdemeiért cserébe.”
Bolesław Drobnerrel végül százhatvan fő utazik Wrocławba. Nyolc
városvezetőségi osztályon és a közműveknél fognak dolgozni. Szakácsok,
egy fodrász és rendfenntartók is csatlakoznak hozzájuk.
Az osztályvezetők minden reggel találkozóra mennek Bolesław Drobner

lakására. Már elkészültek, összecsomagoltak, csak arra várnak, hogy
Breslau megadja magát.
Május 7-én Repin alezredes értesíti Drobnert, hogy jöhetnek.
Másnap a pionírok teherautókra rakják a holmijukat és a felszerelésüket.
1945. május 8-a van, aznap ér véget a háború. „Egészen megkergültek, de
nem szóltam rájuk. Wrocław a miénk volt! Vég nélkül énekelték, hogy:
éljen soká, éljen soká!” – emlékezik vissza évek múlva Drobner.
Május 9-én hajnalban elindul az első teherautó a szálláskeresők
csoportjával. Dr. Antoni Knot vezeti őket.
Délután a wrocławi városvezetőség műveleti csoportjának többi tagja is
útnak indul Krakkóból. A teherautó motorháztetője mögé lengyel zászlót
tűztek.
Útközben megállnak pihenni Katowicében. Csodával határos módon
sikerül helyet találniuk a pályaudvar melletti egyik kávéházban. Sokat kell
várniuk, amíg a pincérnő kihozza a langyos kávét.
Az éjszakát a brzegi járási hivatalban töltik, majd másnap hajnalban, a
batyusbálszerűen megrendezett reggeli (vaj, felvágott, sajt, konzervek) után
megindulnak nyugat felé.
1945. MÁJUS 12.
Nagyon szeretem ezt a képet, pont azért, mert nem hivatalos.

Véletlenszerűen, emlékbe készült, nem propagandacélokra. Bolesław
Drobnert két rendőr közé állították. Ügyet se vet a fényképészre, oldalt
fordul, és a katonasapkás férfihoz – valószínűleg Kuligowskihoz – beszél.
A jobb oldali két alak két szoknyás, fehér zoknis szovjet katonanő,
szégyenlősen állnak, mint a cserkészlányok a gyűlésen. A fejükön sapka, a
hátukon puska, mindkét kezükben kis zászlókat fognak. Az
útkereszteződésen kell irányítaniuk a forgalmat. Biztos unatkoztak az épp
üres autópályán, úgyhogy odahívták őket, hogy ők is szerepeljenek a közös
képen. A háttérben cirill betűs útjelző táblák. A helyet, ahol pózolnak, 142
kilométer választja el Breslautól, 163 Berlintől.
A képet a polgármester csoportjának fotósa készítette. Éppen úton
vannak Sagauba (lengyelül Żagańba), ahol az I. Ukrán Front
parancsnoksága rendezte be főhadiszállását.
Minden nagyon különösen alakul. A varsói kormányt nem érdekli
Bolesław Drobner. Senki nem kér a jelentéseiből, senki nem kíváncsi arra,
hogy boldogulnak a lengyelek az elpusztult egykori német városban. Még
egy napra sem ugrik el Wrocławba senki, sem a Művelődési
Minisztériumból, sem az oktatásügyi tárcától. Bolesław Drobner hatáskörét
még formálisan sem határozza meg senki, nem kap hivatalos iratot a
Közigazgatási Minisztériumból. Egyetlenegyszer jelenik meg az Ipari
Minisztérium egyik képviselője. És mindjárt ki is jelenti, hogy megvannak
az ipari létesítményekkel kapcsolatos utasításai, úgyhogy nincs szükség
arra, hogy a városvezetőséggel tárgyaljon.
Mintha a wrocławi polgármester tényleg azt tehetne, amit csak akar. Ám
Drobner tudja, hogy nem ez a helyzet. Különböző emberekkel üzen
Varsóba, hogy megkérdezze, ki szervezi meg Wrocławban az ipart, ki veszi
át a gyárakat, az oderai hajózást. „Varsó hallgatott, mint a sír” – emlékszik
vissza később.
Kéri, hogy küldjenek embereket az Államvédelmi Hivataltól. Wrocławba
meg is érkezik egy kis állambiztonsági csoport, de nem lép kapcsolatba a
város vezetőségével.
Wrocławban nincs rendőrség, és nem tűnik úgy, hogy lesz a
közeljövőben. Kuligowski alpolgármester a saját szakállára hoz létre egy
rendfenntartó alakulatot. Toborozni kezdi az embereket, egy hét alatt
százötven főt gyűjt össze. Fegyvert ad nekik, felesketi őket, beszédet mond
nekik, mindenkit kivezényel az őrhelyére. Két nap múlva minden őr
nyomtalanul eltűnik a puskájával együtt.
Május közepétől tizenegy fős műveleti csoport működik Wrocławban,
amelyet a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága küldött a városba.
Andrzej Żak, a Munkáspárt Városi Bizottságának főtitkára így emlékszik
vissza: „1945 májusában Drobnerrel PPS-aktivisták érkeztek Wrocławba, és
ez a párt is szervezetet alakított a városban. Az együttműködés nem ment
mindjárt olajozottan. Kezdetben nem volt lehetőségünk teljes mértékben
hatni a városvezetőség munkájára.”
A helyzet hamar megváltozik: Wrocław következő polgármestere már
kommunista lesz.
A városban valójában az oroszok az urak, minden tőlük függ. Bolesław

Drobner megérkezésének pillanatától próbál egyezkedni Ljapunov
alezredessel, Wrocław szovjet katonai parancsnokával. Ő az, aki „szabad
mozgási engedélyt” ad a lengyeleknek a városban, a városvezetőség
tagjainak megparancsolja, hogy fehér-piros karszalagot hordjanak,
felhatalmazza őket arra, hogy Wrocław házigazdái legyenek, és az
élelmiszerraktárakba is beengedi őket. Állandó összekötőt, Burkunov
századost rendeli melléjük, hogy tisztázza az esetleges félreértéseket a
városban állomásozó szovjet egységek vezetőivel (és természetesen a
lengyelek minden lépéséről jelentést tegyen a parancsnoknak). Végül ő az,
aki kijelöli a pionírok első szállását a Blücherstrasse 23–27.-ben.
Nem kevésbé fontos az a látogatás, amelyet Drobner 1945. május 12-én
tesz Żagańban. Az I. Ukrán Front vezérkarától utasítást hoz Ljapunov
részére, hogy haladéktalanul adja át a lengyel közigazgatásnak az összes
wrocławi közművet, tudományos intézményt és gyártóüzemet.
Az oroszokkal való kapcsolat terén Drobner kötéltáncos módjára
egyensúlyoz. Látja, hogy a szovjeteket senki nem tarthatja vissza semmitől.
Wrocławot saját tulajdonuknak tekintik. Lopnak, fosztogatnak, berúgnak,
gyújtogatnak, erőszakolnak, lövöldözésük lehet üdvlövés vagy agyonlövés.
Ljapunov megígérte, hogy lengyel kézbe adja a wrocławi ipart, de
hamarosan már nem lesz mit átadnia. Az oroszok éjt nappallá téve szerelik
szét és viszik el az üzemekből, amit csak lehet.
A polgármester látja mindezt, de szólni nemigen szólhat. Különben sincs
is nagyon kinek. Néha megpróbál közbelépni. 1960-ban kiadott, tehát
nyilván cenzúrázott visszaemlékezéseiben, a Nehéz napok című kötetben
diplomatikusan fogalmaz: „A munkások több helyről is értesítették a
Városvezetőséget, hogy számos wrocławi gyár gépeit el akarják szállítani.
Kénytelen voltam az ügyben egy napra – május 18-án – Legnicába utazni.
Két nappal később néhány tiszt kíséretében meglátogatott Repin ezredes.
Tisztázták velem, hogy félreértésről van szó, hiszen azok a gyárak,
amelyeknek a felszerelését – ténylegesen vagy a feltételezések szerint –
összecsomagolták, lengyel tulajdonban maradnak.”
Az oroszok úgy hazudnak, mint a vízfolyás, és ezt valószínűleg Drobner
is tudja. A Linke-Hofmann művek elkobzott gépeinek egy részét
visszaadják ugyan a lengyeleknek, de a készülékekből hiányoznak a fontos,
nehezen helyettesíthető alkatrészek. A többi üzemből továbbra is viszik a
gépeket.
Friedrich Jerrig 1949-ben készít riportot Wrocławról, amelyben
megemlíti, hogy egy orosz tábornok felpofozta Bolesław Drobnert, amikor
az hangosan bírálni kezdte az egyre nagyobb méreteket öltő orosz
fosztogatást.
A lengyelek már Wrocławban vannak, pedig még meg sem kezdődött a

potsdami konferencia. Mi van, ha a győztes hatalmak mégis
Németországnak ítélik Breslaut? A szovjet parancsnok a biztonság kedvéért
engedélyt ad arra, hogy a városban német vezetőség is alakuljon.
A németek ötvenkét kerületre osztják Breslaut. A kerületgondnokok
nyilvántartásba veszik a német lakosokat (akiknek a száma az egész
városban csaknem eléri a kétszázezret), munkára irányítják őket, élelmiszert
osztanak, ellenőrzik a helyi üzleteket, védelem alá helyezik a polgáraikat.
Az oroszok még egy német rendőrség megszervezésére is engedélyt adnak.
A hatóság neve Ordnungspolizei lesz, mint a Harmadik Birodalomban.
Június elején Sępolno városrész egyik kerületében elképesztő dolgot
hirdetnek ki: „a zsidók, félzsidók, lengyelek és bármilyen nemzetiségű
polgárok” jelentkezzenek a német munkaügyi hivatalnál, hogy az
nyilvántartásba vehesse őket. Drobner közbenjár a szovjet parancsnoknál,
mire a hirdetések eltűnnek. A polgármester sorra kapja a jelentéseket a
németek passzív ellenállásáról, sőt, még arról is, hogy a Wrocław körüli
erdőkben Werwolf típusú diverziós csoportok gyakorlatoznak.
De olyan németek is felfedik magukat – főleg a szocialisták és
kommunisták –, akik azt állítják, hogy gyűlölték Hitlert, és mindig az
ellenségei voltak. Csoportokba tömörülnek. A legfontosabb a Hermann
Hartmann vezette Antifa (Antifasiszta Szabadságmozgalom) és Paul
Marzoll Német Antifasiszta Szövetsége.
A német antifasiszták felajánlják a szovjet és a lengyel hatóságoknak,
hogy segítenek a közigazgatásban és a náci háborús bűnösök,
tisztségviselők, rendőrök, párttagok kézre kerítésében. A két csoport ádáz
harcot vív egymás ellen, elsősorban a besúgás eszközével. Hamarosan ki is
derül, hogy a wrocławi antifasiszta szervezeteket zömmel olyan emberek
alkotják, akik nemrég még NSDAP-tagok voltak.
A wrocławi hármas hatalom csak a potsdami konferencia után szűnik
meg, a német városvezetést és az antifasiszta szervezeteket 1945. augusztus
16-án oszlatják fel.
1945. MÁJUS
Ide olyan kép illene a leginkább, amely munka közben mutatja Bolesław
Drobnert. Van ilyen képem, bár az június elején készült, a történetemben
pedig még mindig május van. Dr. Drobner méretes íróasztalnál ül, alakját
megvilágítja az ablakon beszűrődő napfény. Jobb keze az asztal lapján
nyugszik, baljával a széke karfájára támaszkodik. Előtte egy cserép virág.
Haját szokás szerint hátrafésülte. Most is a gimnasztyorkáját viseli, amely –
elképzelése szerint – a munkásokkal teszi egyenlővé. Zubbonya bal zsebére
ezüst sasfigurát tűzött, úgy tűnik, abból a fajtából, amit a katonák hordanak
a sapkájukon. Az arcán halvány mosoly, de feszültnek tűnik.
Az első naptól kezdve erejükön felül dolgoznak. Alig érkeztek meg, alig
szálltak le a teherautókról, máris rohannak, hogy lássák, áll-e még valami
abból, amivel Wrocławban kell foglalkozniuk.
Lagosz atya a többi lelkipásztorral együtt bejárja az égő házak közül
kiemelkedő templomokat és kápolnákat. Töri a fejét, honnan szerezzen
deszkát, szögeket és kalapácsot, hogy beszögezze a tátongó ablak- és
kapunyitásokat. Holnap, legkésőbb holnapután kapni fog az oroszoktól egy
sárga bricskát, egy lovat és egy jó adag deszkát. Minden ideiglenesen lezárt
épületre táblát függeszt: Wrocław Város Vezetősége – Tilos a belépés.
Stanisław Kulczyński professzor tudóstársai kíséretében küzdi át magát a
romokon az egyetem felé. A Föld- és Ásványtani Intézet a földön hever,
mellette a Vegytani Intézetnek csak a váza mered az ég felé, a földszinten
összecsuklott asztalokat látni, meg a műszerek maradványait. Az egyetem
barokk főépületét kettészelte egy bomba, a bejáratát nedves, penészes
könyvekből emelt barikád torlaszolja el. A Föld- és Embertani Tanszék
épületében a tudósok szétszórt állatcsontokat és egy halom emberi koponyát
találnak. A bölcsészettudományi szemináriumok épületének se ablaka, se
teteje, de épen maradt. Az egyetemi könyvtár lángokban áll. De szemben, a
Szent Anna egyetemi templomban háromszázezer könyvet találnak,
amelyeket ide hordtak át a könyvtárból. Igazi kincsre akadtak. Még nem
tudják, hogy másnap valaki itt is gyújtogatni kezd, és a megmaradt
gyűjtemény is a lángok martalékává válik.
Az egyetemi javak további számbavétele nagyon lehangoló. Üszkös
romok, tüzek. Szomorúan térnek vissza.
Mieczysław Rakisz, a tűzoltóparancsnok látja, hogy sok munkája lesz az
égő városban. De hogy oltsa a tüzet megfelelő felszerelés nélkül? A
városban kószálva észreveszi, hogy a Tűzoltómúzeum megmenekült a
pusztulástól. Beindítja a műemlék tűzoltókocsikat, és nagy erőfeszítéssel
elfojtja a tüzet a belvárosban.
Adam Kabaj, a krakkói Słowacki Színház gépésze mindjárt tartósan be is
költözik a megmaradt, de romos Operaházba. Drobner visszaemlékezése
szerint: „Eltűnt a szemünk elől. Nem jött ebédelni, nem kereste sehol az
ingét vagy a cipőjét. […] Számba vette a kellékeket, a jelmezeket,
kijavította a tető réseit, elrendezte a könyveket, eloltotta a kis tüzeket.”
Esténként az osztályvezetők és az igazgatók a polgármester lakásán
rendezett értekezleteken találkoznak egymással. Hosszú napokig így fognak
még tenni, bár hamarosan átköltöznek a Różana utcai egykori
iskolaépületbe, mert Dr. Drobner lakása túl kicsinek bizonyul. Megosztják
egymással az élményeiket, tanulmányozzák a város térképét,
meghatározzák a másnapi feladataikat.
Bolesław Drobner később így ír: „Amit ez az első műveleti csoport tett
az első néhány napban, az egészen hihetetlen volt. Valamiféle őrület lett
úrrá mindannyiunkon.”
Ez a makacs civakodó és megrögzött szocialista, akit a PPS egyik
legrosszabb helyi vezetőjének tartottak, életében először és utoljára született
vezetőnek bizonyul egy válsághelyzetben. Uralma egy hónapját „drobneri
köztársaság”-ként fogják majd emlegetni.
Drobner terveket sző. Wrocław vajdasági jogú város marad. A városháza
dolgozói megkapják az egyik kerület legjobb lakásait. Állítólag az az álma,
hogy a városban nem lesz pénzforgalom, az emberek jegyre kapják az ételt
és a ruhát.
Pénz a kezdet kezdetén tényleg nincs Wrocławban. A német valuta már
nem érvényes, lengyel még nincsen. Amikor a zloty elér az új nyugati
országrészekbe, először alig bíznak benne az emberek. A városvezetőség
dolgozóinak kezdettől fogva számítják a fizetését – százzlotys napidíjat –,
de csak hónapok múlva kapják kézhez a pénzüket.
Bár a polgármester a lehető legmegfelelőbb embereket igyekezett

kiválogatni, van, aki már a kezdet kezdetén csalódást okoz. A mesterember,
akit a vezetőség bíz meg a felújítási munkálatok elvégzésével, rögtön azt
kérdezi, mikor nyithat saját vállalkozást. A csoport egyik tagja ruhaneműt
„zabrál”, egy másik szépítőszereket a łódźi drogériája számára.
Michał Śliwa, a polgármester ismerőse, a Bolesław Drobner politikai
tevékenysége – vázlatos áttekintés című könyv szerzője élesen az
emlékezetébe vési wrocławi látogatását. „Tudja – szól hozzá a polgármester
–, megint hinni kezdtem a szocializmusban! A segítőim egy része – és itt
felsorolta a Naprzód, az egykori krakkói szocialista napilap néhány
terjesztőjét – egyáltalán nem veszi át a fizetését!” „Doktor úr,71 az nagyon
nem jó!” – kiált fel Śliwa. Memoárjaiban ehhez még hozzáfűzi: „Sajnos
hamar kiderült, hogy csoportjának ez a néhány züllött, iszákos tagja »exelt«
(expropriált, vagyis kisajátított), mint a megszállás idején, de a valóságban
ez egyértelmű rablás volt.”
Bolesław Drobner azonban nem tűnik olyan naivnak, mint ahogy Michał
Śliwa látja. Két mérnök felesége Wrocławba utazik, az autójuk aknára fut.
A két nő meghal, a holttestüket koporsóba teszik, és autóba zárják, hogy
visszavigyék Krakkóba. „Mély együttérzéssel búcsúztattuk megözvegyült
társainkat. Dr. Drobner azonban, aki nálunk jobban ismerte az emberi lélek
rejtelmeit, megmakacsolta magát, hogy az autót ki kell nyitni. A kulcs
eltűnt valahová. Amikor kifeszítették az ajtót, szemünk elé tárult a két
koporsó, mellettük pedig két zsák kávé – úgy tűnik, fájdalomdíjnak rakta
oda valaki” – emlékszik vissza Stanisław Kulczyński.
Először mindnyájan a Blücherstrasse (a későbbi plac Pionierów, vagyis

Pionír tér) néhány házában laknak, melyeket az oroszok jelöltek ki a
számukra. A polgármester és legközelebbi munkatársai lakása a 27-es
számú ház első emeletén van, a másodikon a tudósok laknak, a harmadikon
és a negyediken, valamint a másik két házban (a 23-asban és a 25-ösben) a
városvezetőség tagjait szállásolták el, minden szobában négyesével.
Éjszakánként lövések hallatszanak, kijárási tilalom van, mindenki az
ágya mellett tartja a puskáját.
A németeket, akik egészen mostanáig itt éltek, kilakoltatták. Csak a 27-es
számú házban működő pékség tulajdonosa marad – mostantól a pioníroknak
süti az ingyen kenyeret.
A volt lakók hiánytalanul berendezett otthonokat hagytak maguk után.
Az ágyakban ott az ágynemű, a fürdőszobákban a törülköző, a tálalókban az
étkészletek. A Lagosz atya csoportjába tartozó egyik papot elkápráztatja ez
a fényűzés, úgy gondolja, német tisztek lakhattak itt, vagy még rangosabb
emberek. Sajnos a házakon nincs tető, és amikor néhány nap múlva esni
kezd, egészen a földszintig beáznak a lakások.
A ház előtti téren az első naptól üzemel a pionírok ebédlője. Naponta
három étkezés, állandó időpontban. Van, aki állva eszik, mert nem jut hely
mindenkinek. Az ebédlőnek sincs teteje, úgyhogy néha esővíz csorog a
tányérba. A napi menü általában sárgaborsóleves húsos szalonnával. Az
élelmiszer-ellátás nagyon problémás. Igaz, kezdetben van elég liszt,
kásaféle, cukor, de a friss hús, a zöldség és a tejtermék a vágyálmok
kategóriájába tartozik.
Zofia Gostomska arra emlékszik, hogy a kifőzdéknek bizony komoly
gondjai akadtak: „olyan szósszal kellett feltálalniuk a férgektől nyüzsgő,
bűzlő sózott húst, hogy a fogyasztó a lehető legkisebb undorral nyelhesse
le. A húsfélét először cirokkefével tisztították meg, és hipermangánnal
öblögették, ám az efféle étrend következményei nem sokáig várattak
magukra. […] Ha nem volt halálos áldozata mindennek, az ismét csak a
sors kegyének köszönhető. Az ostrom idején a hullákon és a lódögökön
elszaporodott legyek degeszre zabálták magukat a volt német raktárakban
tárolt sózott […] húsokkal, és rajokban támadtak, mint a méhek; még a
lakásokra is rávették magukat, és izgő-mozgó, fekete masszaként lepték el
az ablakokat és a tárgyakat.”
1945. MÁJUS 26.
Két fénykép. Mindkettőről hiányzik valami. Együtt alkotnak csak egészet.

Az első kép a Schlossplatzon, Palota téren (mostantól plac Wolnościn,
Szabadság téren), a Hohenzollern-palota előtt felállított szónoki emelvényt
mutatja. Ünnepélyesen feldíszítették fehér-piros szövetekkel és
fenyőágakkal, és most több tucat embert hord a hátán. Középen Bolesław
Drobner. A fényképész beszéd közben örökítette meg, nyitva a szája,
mintha énekelne. Hogy az emelvény előtt mi történik, azt nem látni.
A másik kép az utcáról, a díszmenetről készült. A 2. lengyel hadsereg
három díszegyenruhás katonája épp az emelvény felé szalutál, amely a
képen nem látszik. A zenekar indulót játszik. A legfontosabb azonban az,
ami a földön, a masírozó katonák lába alatt hever.
Wrocław polgármesterének – a városért végzett munkája mellett – a

házigazda tisztjét is be kell töltenie. Vagyis azt teheti, amit a legjobban
szeret: szónokol, kiáltványokat ír, találkozókat és gyűléseket szervez.
Egy nappal a városba érkezése után meglátogatja a Wrocław melletti
Buchwald koncentrációs tábor egykori foglyait. A Lengyel Filmhíradó
végigkíséri az útját.
Május 16-án az épp elkészült szovjet katonai temető megnyitójára utazik.
Beszédében ígéretet tesz arra, hogy a város soha nem felejti el „azokat, akik
lengyel földön estek el a mi szabadságunkért és a ti szabadságotokért”.
Közben kiáltványt ír a Wrocławban tartózkodó lengyeleknek (egykori
breslaui lakosokhoz, hadifoglyokhoz és kényszermunkásokhoz).
„Lengyelek! Alsó-Szilézia visszatért az anyaországhoz! […] Nem idegen
földön vagytok, hanem otthon, a szabad, független, demokratikus
Lengyelországban, Vitéz Boleszláv és Ferdeszájú Boleszláv72 földjén.”
Május végén személyesen is találkozik a wrocławi lengyelség
képviselőivel.
Nem tetszenek neki a Breslau ostroma után is épen maradt szobrok.
Michał Śliwa szerint: „A »Doktor« értékelte a propagandát, és kedvelte a
történelmi gesztusokat. Emlékszem, hogy a lábánál fogva, vastag kötéllel
húzott le a talapzatáról valami büszke lovast, Fritzet vagy Wilhelmet, és
miután a szoboralak makacsul ragaszkodott a helyéhez, átfűrészeltette az
ércparipa patáit.” „Fritz” nem volt más, mint III. Frigyes Vilmos szobra,
amelynek a helyén – Wrocław főterén – a jövőben majd Fredro gróf73
szobra fog emelkedni.
I. Vilmos ércalakja, amely a Wertheim áruház előtti téren áll, szintén nem
nyeri el a polgármester tetszését. Amikor a város vezetősége 1945
októberében letaszítja a talapzatáról, felkéri Bolesław Drobnert, hogy jöjjön
Wrocławba, és mondjon beszédet a „döntő” ünnepségen.
Amikor a Városházán eloltják a tüzet, és Drobner az alkalmazottaival
ellenőrzi az épület állapotát, a pincében néhány faládára és egy lelakatolt
bőröndre bukkan. Egy másik helyiségben horogkeresztes zászlók raktárára
bukkannak. Mind a ládákat, mind a zászlókat a polgármester lakására
viszik. A bőröndben a város tanácsosainak díszláncait találják, szám szerint
tizenhatot. „Fa alátétekre helyezték őket, cizellált ezüst láncszemekül
készültek, díszítésüket át- meg átfonták a különböző céhcímerek, Piast-
sasok stb.” – emlékszik majd vissza Kuligowski alpolgármester. A többi
ládában néhány tucat kristálypohár, kehely és kancsó rejtőzik, Frigyes
Vilmos császár bevésett monogramja díszíti őket.
⁃ Díszszemle a plac Wolnościn, Bolesław Drobner polgármester
jelenlétében, 1945. május 26. A felvonuló katonák német zászlókon
taposnak.
Drobner bizottságot állít fel a kincs őrzésére. A ládák a városvezetőség
épületébe kerülnek. 1948-ban nyomtalanul eltűnnek onnan. Nyomoz a
rendőrség és az állambiztonsági szerv (Drobnernek is vallomást kell
tennie), de munkájuk eredmény nélkül zárul.
A horogkeresztes zászlókkal kapcsolatban viszont Drobnernek már most
van egy ötlete.
Bolesław Drobner másik álma az, hogy nagy lengyel katonai díszszemlét
rendezhessen. Igaz, hogy Breslaut kizárólag oroszok vették be, az erődért
folyó első harcokban azonban a 2. lengyel hadsereg egységei is részt vettek,
amelyeket később visszarendeltek, és az Odera és a Nysa (Neisse) vonalára
irányítottak. Május 10-én az oroszok rendeztek már itt ünnepélyes győzelmi
menetet, de szinte csak saját maguknak – meg a pincékben bujkáló rémült
németeknek – masíroztak és szalutáltak.
Amikor 1945. május 22-én a polgármester értesül arról, hogy a 2. lengyel
hadsereg egyik hadosztálya Wrocławba készül, kihirdeti, hogy
megkezdődtek a nagyszabású esemény előkészületei. Az utcát falragaszok
lepik el: „Lengyelek! Tegyetek eleget nemzeti kötelességeteknek, jelenjetek
meg tömegesen az ünnepség helyszínén, hogy tiszteleghessetek a Berlinből,
Drezdából és más német városokból győzelmi zászlókkal hazatérő
hadseregünk előtt. Dr. Bolesław Drobner polgármester.”
Két nappal később már készen áll az emelvény a Hohenzollern-palota
előtt. Egész szép tömeg gyűlt össze. A polgármester beszédet mond:
„Ámulattal látom, nem hiszem el, hogy az egykori Schlossplatzon ott állhat
a Lengyel Hadsereg, és itt énekelhetjük, hogy »Nincs még veszve
Lengyelország«.”
A lengyel alakulatok végigvonulnak a belvároson, már majdnem ott
vannak a plac Wolnościn. Drobner most egy kis meglepetéssel szolgál.
Későbbi visszaemlékezése szerint: „Ebben a pillanatban, mielőtt még
megjelentek volna az ulánusaink, kiugrott az útra néhány »nyalka legény« a
mieink közül, és negyven horogkeresztes zászlót terített le a lengyel lovak
patái elé. És íme, a lovaink végighaladtak a horogkeresztes zászlókon, és
összetaposták őket. A jelenet óriási hatást keltett.”
1945. JÚNIUS 9.
Bolesław Drobner ma indul haza Krakkóba. Harminchat napig volt
Wrocław polgármestere. Semmi kedve elmenni innen. Az autó ajtaja már
nyitva. Maria Jeleniowa, a városvezetőség dolgozója, aki egy fejjel
magasabb leköszönő főnökénél, rózsacsokrot tart, hogy az autóba szálló
férfi után hajítsa. Drobner azonban még megáll fényképezkedni.
Egyáltalán nem fáradt, rengeteg ötlete van.
Akkor miért mondott le? Rákényszerült? Osóbka-Morawski, a
miniszterelnök rájött, hogy ennek a csökönyös szocialistának túl jól megy a
sora Wrocławban? Az biztos, hogy már nincsenek olyan közeli viszonyban,
mint Moszkvában. Sőt, egyértelmű, hogy utálják egymást, hiszen Drobner
az ismerősei körében tökkelütöttnek nevezi Osóbkát.
Vagy azért, mert Drobner nem hagyja befolyásolni magát és a döntéseit a
Munkáspárt embereitől? A szocialisták már csak a város vezetőségében
alkotnak többséget. A többi városi struktúrát a Munkáspárt tagjai uralják.
Drobner továbbra is azon az állásponton van, hogy a két pártnak külön kell
dolgoznia. Hivatalosan ugyan kiáll a kommunistákkal való együttműködés
mellett, de megköveteli, hogy a szocialistákat egyenlő félként kezeljék. A
PPS nem lehet kistestvér! Vajon ezért nyitnak dossziét Drobnernek az
ávósok (fedőneve: „Ingatag”), ezért nyomoznak, hogy nem fasiszta vagy
hazaáruló-e véletlenül?
Vagy a polgármester sértett büszkesége játszik közre? Meddig képes
elviselni az ember, hogy figyelmen kívül hagyják? Ochab ráadásul
megígérte neki, hogy polgármesterként a vajdával lesz egyenrangú. Május
végén azonban értesül Alsó-Szilézia új közigazgatási felosztásáról,
amelyből kiderül, hogy Wrocław nem lesz vajdasági jogú város.
Bolesław Drobner lemondásának pontos oka nem ismert.
A fényképész megnyomja a zárkioldót. A polgármester legközelebbi
munkatársai, akik a búcsúztatóra jöttek, lassan szétszélednek. Dr. Drobner
beszáll a kocsiba, becsapja az ajtót, és a rózsacsokorral az ölében elhajt
Krakkóba. A csomagtartóban viszi a pionírjaitól kapott ajándékait: öt liter
vodkát, tíz kiló túrót, harminc doboz konzervet, két szőnyeget és néhány
háztartási eszközt.
1955-ben, Wrocław felszabadulásának tizedik évfordulójára nem hívja
meg senki.
1945. AUGUSZTUS
▪ Rubens értékű képet olcsón eladok. Żurawia 2. Rulski.
▪ Bolesław Hozakowskit (sz. Toruń, 1925. III. 21.)

Varsóban utcai razzián74 vették őrizetbe 1943. jan. 17-én. A
Pawiakon több fogolytársával együtt kihívták a cellából,
azóta nyoma veszett. Keresek bárkit, aki vele ült a
Pawiakon, és tanúja volt a szólításának, vagy bármit tud
sorsáról. Bronisław Hozakowski, Toruń, Mostowa 8.
▪ Maria Iwanicka, lakh. Varsó, ul. Szustra 18/1., keresi

Antonina Gogolewskát, sz. Denklewiczet, aki
Németországban gondjaiba vette húgom kislányát, Irenkát (5
és fél, „Baba”, „Mey”, göndör, sötétbarna hajú). Az eltűnt
gyermekkel és Gogolewska asszony hollétével kapcsolatos
bármilyen tájékoztatásért rendkívül hálás leszek. Januszek az
anyjával van.
▪ Bárki tud a 6 éves Włodzimierz Zymerman (Bonifraterska

6.) tartózkodási helyéről, kérem, értesítsen az alábbi címen:
Varsó, Grochów, Kwatery Głównej 6.
▪ Keresem a 4 éves Irena Grylt, akit 1944. szeptember 1-jén

nevelőszülőkhöz adtak Płudyba. Értesítési cím: Płudyi
Nevelőintézet.
Życie Warszawy, 1945. VIII. 1.
▪ Magas jutalomban részesül, aki visszaadja drótszőrű

foxikutyánkat, vagy hírt ad róla. Hátán fekete foltot visel.
Szeptemberben a pruszkówi táborban egy német vette el egy
asszonytól. Michalski, Mokotowska 51.
▪ Musiał polgártársra, a Lengyel Szocialista Párt tagjára

szórt szitkomat visszavonom. Regina Centlewska.
Dziennik Bałtycki, 1945. VIII. 3.
▪ Gyermektelen család örökbe fogad jó katolikus családból

származó, 1–4 éves árvát.
▪ Keresem 14 éves fiamat, Stanisław Druszczot, aki

Łódźból szökött el a szülői házból, és útitársát, a 17 éves
Stanisław Jedyńskit. Bárki bármit tud, kérem, szíveskedjék
értesíteni a Sopoti Cserkészházat, ul. Kościuszki 1.
▪ Tengerimalac korlátlan számban eladó. Kazimierzowska

49.
▪ Basszust és baritont keres a háború előtti Lengyel

Revellerek énekkar. Czerniaków, Cecylii Śniegockiej 10.
▪ Hároméves kislányt, lehetőleg árvát felnevelek.

Piotrowska. Śniadeckich 19.
▪ Dąbrowska bába. Hajadonoknak kedvezmény. Wileńska

21.
▪ Stefan Jaracz drámai színész, az Ateneum Színház
igazgatója, Auschwitz foglya hosszú, súlyos szenvedés után
61 évesen, 1945. augusztus 11-én hunyt el Otwockban. Lelki
üdvéért folyó év augusztus 14-én, kedden 9 óra 30 perckor
mondanak gyászmisét a kamioneki Dicsőséges Szűzanya-
templomban, majd a Powązki temetőbe kísérik végső útjára.
Az elhunyt édesapja, felesége, leánya és családja.
▪ Janina Szelążek keresi férjét, E. W. Szelążek varsói

könyvesbolt-tulajdonost (utolsó ismert tartózkodási helye:
Oranienburg), és lányát, Maria Krystyna Szelążeket (utolsó
ismert tartózkodási helye: Ravensbrück). Értesítési cím:
Krakkó, Żuławskiego 9., Gyermekotthon.
▪ Wojtuś Malarski ötéves varsói kisfiú keresi szüleit. A

felkelés óta Babice Staréban tartózkodik Stefan
Dobrzynskinél.
▪ A Gorzelicéből Katowicébe vezető autóúton 3 ismeretlen

radomi úr gondjaiba vett 2 zsák ruhát, ágyneműt és cipőt,
melyek Tadeusz Wojtowicz tulajdonát képezték. Wojtowicz
úr betegen tért haza a lipcsei táborból, jelenlegi tartózkodási
helye Skarżysko Kamienna, Doliska 11. A tulajdonos kéri,
hogy a fenti címre juttassák el hozzá a zsákokat és
tartalmukat. A szemtanúk: Michał Kurba és Teodozja
Nowat, Kielce.
Dziennik Powszcechny, Radom-Kielce, 1945. VIII. 18.
▪ Idős tanárnő egy üres zugért, eltartásért iskolai felkészítést

vállal javít a jegyeken, franciát tanít. Dynasy 10.
▪ Miodek úr, a Solec 46. sz. alatti elektrotechnikai üzlet tul.:

ha szept. 1-jéig nem jelentkezik, az üzlethelyiségről a
gondnokság fog rendelkezni.
▪ Különféle hamis hírek terjesztőinek, akik befeketítenek a

közvélemény szemében, üzenem, hogy semmi közöm pucki
névrokonomhoz, Czesław Krauséhoz, akit annak idején
kitoloncoltak a Lengyel Közt. területéről, ill. más hasonnevű
személyekhez, a lengyel társadalom kártevőihez. Fent
említett Czesław Krausével semmiféle rokonságban nem
állok. Augustyn Krause, Gdynia város volt polgármestere.
▪ Jakubowska Tenyérjós – Grafológus – Arcjós. Világhírű.

Ismert Poznańban, Varsóban, egész Lengyelországban és
külföldön. Megdöbbentő jóslatok, beigazolódó horoszkópok.
Rengeteg köszönet érkezik hozzá. Félfogadás mindennap,
Gdańsk-Wrzeszcz, ul. Grażyny 17.
▪ Gablenz és Fia ecet-, mustár- és konzervgyár – Krakkó, ul.

Królowej Jadwigi 33. – figyelmezteti vevőit, hogy a
forgalomban hamisított ecet jelent meg a mi címkéinkkel.
Tájékoztat továbbá, hogy 1945. VIII. 1-jétől üvegeinket
lakkozzuk, és csak a lakkozott és céges pecsétünkkel ellátott
termékek eredetiek.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. VIII. 22.
▪ A Szent Szív Társaság kolostora ismét megnyitotta

internátusát a gimnáziumi és általános iskolai tanulók előtt.
Egészséges környezet, erdő, tó. Bőséges étkezések. Gondos,
egyéni nevelés. Nyelvek, sport. Jelentkezés a Lengyel Vidéki
Intézet vezetőjénél, állomás és cím: Pobiedziska, Poznańi
járás.
▪ Leopold Tyrmand75 Varsóban van. Címe: Koszykowska
14., Wasiutyński professzornál.
▪ Örökbe adok jó kezekbe egy 4 hónapos kislányt. Nincs

megkeresztelve. Kétségbeesett anya, Mokotów, Lewicka 14.
▪ Mielőtt megnézi W. Wasilewska filmjét, A szivárványt,

olvassa el azonos című könyvét! Ára 16 zloty. Kapható a
Czytelnik Kiadószövetkezet könyvesboltjában. Gdynia, ul.
Mściwoja 9.
▪ Gyümölcsborüzem vezetéséhez sokéves tapasztalattal

rendelkező pincemestert azonnal felveszünk. Az ajánlatokat
„Bor” jeligére kéri egy Olvasó.
▪ Tehénlegeltetéshez keresek kisfiút vagy kislányt. Gdynia,

Peowiaków 21.
Breslau/Wrocław
EDITH
Felakasztottak a szovjetek, mondja a kisfiú. Anyát, a nővéreimet meg

engem.
Edith megy a padlásra megnézni, hogyan lógnak a szomszédai. Egy
sorban, a mestergerenda alatt.
Hát te? – fordul a fiúhoz. Te élsz.
Bedugtam a kezem a hurok alá, mikor elmentek. Valahogy sikerült.
Az akasztottak temetése rövid. Edith édesanyja nem tudja, hol van itt
temető, úgyhogy arra kéri a férfiakat, hogy a padlásos ház kertjében ássák
el a testeket.
1945 januárjában vagyunk, a Breslau melletti Oels városkában.
A lengyelek, akik majd egyszer beköltöznek a Wrocław melletti
Oleśnicába, és birtokba veszik a kertet, soha nem bukkannak rá az ágyások
alá temetett német családra.
Edith Schmidt tizenegy éves. Az édesanyjával, Agnesszel és a két öccsével

él. Az édesapja, Franz évek óta harcol a háborúban az ellenséggel. Ezt
mondják a nagyok a gyerekek feje felett, mert anya nem beszél Edithtel a
háborúról. Az a véleménye, hogy a lánya túl érzékeny az ilyesmihez.
Edith eddig nem tudta elképzelni, milyen lehet az ellenség.
Most már tudja, hogy olyan, mint a szovjet katonák.
Anya megvédi Edithet az ellenségtől. Első nap, amikor a szovjetek
bevonultak Oelsbe, a mosóüstbe bújtatta el a három gyereket. A fejükre
rongyokat dobott.
Most minden reggel összegubancolja Edith haját, korommal keni be az
arcát, rongyokba öltözteti, és meghagyja, hogy tartsa görbén magát. Olyan
vagy, mint egy anyóka, mosolyog anya. Edith nem érti, miért csinálja vele
ezt az anyja.
Agnes a lánya arany fülbevalóját is kivette, amelyet Edith a
keresztapjától, egy breslaui ékszerésztől kapott. Az oelsi asszonyok azt
mondják, hogy az oroszok az ember fülével együtt tépik le az aranyat.
Edith magával hozta Annát, a porcelánbabáját. Pár éve kapta a

születésnapjára. Több ruhája is van, meg kabátja, kis cipője és kocsija,
abban érkezett.
Esténként Edith suttogva mesél nekik a breslaui életéről, hogy Anna el ne
felejtse.
Szóval… apa ács. Az emberek azt mondják, jó szakember. Amikor
Breslau legnagyobb áruházát, a Wertheimet építették, ő is ott dolgozott.
Anya a hároméves legkisebbikkel foglalkozik. Edith és a nagyobbik öccse
iskolába jár. A város központjában laknak, a pályaudvartól nem messze
fekvő Brunnerstrassén. A gyerekszoba tele van játékokkal, a szülők a saját
szobájukban laknak. Van konyha is, meg egy óriási ruhásszekrény.
Vasárnaponként a család a parkban sétál, vagy Hundsfeld városrészbe
megy, ahol a nagybácsikáék nagy háza van, a ház mögött kert, ahol egész
nap futkározni lehet.
Hát arra emlékszik Anna, hogyan kerültek Oelsbe? Először Edith utazott el
Breslauból. Belebetegedett abba, hogy a bombázások miatt az iskola
pincéjében kellett gubbasztaniuk, ott folyt a tanítás. 1944 őszén anya egy
hivatalhoz fordult, amely egy kedves, gyermektelen családnál helyezte el
Edithet az Oels melletti Ludwigsdorfban. Edith nagyobbik öccse szintén
elhagyta a várost, de neki rosszabb sors jutott. A gazdasszony, akihez
beköltöztették, a pajtában jelölte ki a szállását.
Amikor anya ezt megtudta, addig kérte a hivatalt, amíg ki nem osztottak
neki egy bútorozatlan padlásteret Oelsben. Anya szekérre rakatta a
Brunnerstrasse melletti otthonuk ágyait és komódjait, spárgával
összekötözte a lábasokat, összegöngyölte az ágyneműt, kulcsra zárta az
ajtót, és Oelsbe költözött a legkisebb fiával, majd magához vette a két
nagyobbik gyereket. A ruhásszekrényüket Breslauban hagyta. Az oelsi
padlástér alacsony, nem fér el benne egy ekkora bútor.
Az ismerősük, egy oelsi gazda az egész családjával együtt nyugatra
menekült az oroszok elől. Felveszlek a kocsimra, mondta Agnesnek, de ha a
lovak elfáradnak, le kell szállnotok. Hóban, fagyban, sík mezőben? –
kérdezte anya. Úgy van, mondta a gazda. Anya eldöntötte, hogy maradnak.
Így hát, amikor bejöttek az oroszok, Agnes Schmidt egy közeli, nagy
gazdaságba költözött, ahol már vagy egy tucat német család rejtőzött el.
Úgy gondolta, együtt nagyobb biztonságban vannak.
A szovjetek a nőknek megparancsolták, hogy dolgozzanak a
gazdaságban. Edith édesanyja mindennap hat tehenet fej.
Éjszaka az oelsiek az égő Breslau erőd fényét nézik az égen.
Agnes Schmidt szorongva gondol arra, hogy nem lesz hova
visszatérniük.
WŁADYSŁAWA
Nem tud tétlenül ülni Rzeczniówban. Amikor 1945 januárjában az oroszok

felszabadítják a falut, Radomba megy, ahol a családja él, hogy lássa, mi a
helyzet. Azután Varsóba indul, mert szeret benne lenni a dolgok sűrűjében.
Huszonnégy éves, és azt szokta mondani magáról, hogy ő a tevékeny

fiatalok közé tartozik.
Aprócska, szelíd lány.
A neve: Władysława Okrutna.76
Varsóban plakátokat lát: „Az ifjúság építi újjá a Piast-fejedelmek

Sziléziáját.” Azt olvassa rajtuk, hogy a fővárosban és Kielcében előkészítő
tanfolyamot szerveznek azoknak, akik hivatali munkára jelentkeznek a
Visszaszerzett Vidékekre.
Kielcébe jelentkezik, mert így közelebb lehet a szüleihez. 1945
áprilisában, az első előadáson száz magához hasonló fiatallal találkozik.
Történelmet, közigazgatást, könyvelést és személyzeti ismereteket tanulnak.
A tanfolyam augusztusig tart.
⁃ Wrocław a felszabadulás után, romokban, 1945. május
Władzia apja felcser a katonaságnál. 1905-ben a cári hadsereg keletre

irányította, a feleségét és a fiát Radomban kellett hagynia. Az asszony
néhány évvel később katonai vagonban utazott utána Nyizsnij Novgorodba.
Az Okrutny család 1920-ban, a lengyel függetlenség visszanyerése után
tért haza Radomba négy gyerekkel és kétbőröndnyi cirill betűs könyvvel.
Éjszakánként az apa oroszul kiabált álmában.
Władzia már Lengyelországban született.
Úgy tartja, hogy a szüleitől örökölte a világcsavargó természetét.
A busz egy tragacs, de legalább aludni lehet benne. Pisiszünetkor a fiúk
jobbra, lányok balra. Közben szilvát szednek az elhagyott kertekben, mert
1945 augusztusa van. Így utazik a reménybeli hivatalnokok csapata a
Visszaszerzett Vidékekre. A vezetőjük Stanisław Piaskowski, volt kielcei
vajda, jelenleg alsó-sziléziai kormánybiztos, a jövőben Wrocławban kap
vajdai kinevezést.
A romos Wrocławban meg sem állnak, mert a vajdaság székhelye a
tervek szerint Lignica, a későbbi Legnica lesz, amelyet elkerült a pusztítás.
Az első három napon a Kaczawa folyó jobb partján laknak.
Az egyik kollégája valószínűleg ijesztgetni próbálja Władziát. Nézd,
három hulla úszik a folyón, mondja neki az ablakban állva. A lány csak
megvonja a vállát. A háborúban elsősegély-tanfolyamot végzett. Sebesült
bajtársa hasába többméternyi szürke belet pakolt vissza, mielőtt eltemették.
Három nap múlva az oroszok visszaviszik őket a folyó innenső partjára.
Mégis Wrocławba megyünk, jelenti ki egy héttel később a csoport vezetője.
EDITH
Anya Breslauba megy, hogy megnézze, minden rendben van-e a

brunnestrassei lakásukkal. Egy ismerős nőt visz magával, mégiscsak jobb,
ha együtt mennek. Megállapodnak, hogy az útjuk során nem beszélnek
hangosan németül, ha katonai járműveket látnak, az árokba bújnak, és soha,
semmi pénzért nem vetetik fel magukat autóra vagy szekérre. Harminc
kilométernyi gyalogút áll előttük.
Két napig és egy éjszakáig nem leszek veletek, mondja Agnes. A
gyerekek sírnak.
1945 júliusa van.
Éjszaka, amikor Edith édesanyja úton van Breslau felé, fiatal szovjet
katonák érkeznek a gazdaságba. Minden nőt megerőszakolnak.
Edithet elkerülik. Talán azért, mert piszkos és kócos?
Agnes visszatér Breslauból. Sír. A házuk leégett. A lakásból csak
megfeketedett ablakkeretek maradtak, még annyi látszik, hogy a szekrény
nem égett le teljesen, meséli a gyerekeknek.
Aznap minden nő sír az oelsi gazdaságban.
Három nappal később Edith édesanyja úgy dönt, hogy Németországba

utaznak. Három hátizsákot csomagol tele, az egyiket ő viszi, a másik kettőt
a nagyobb gyerekek. Kézikocsira rakja a ruháscsomagokat, a paplant, egy
fazekat és a legkisebb fiát. Az elemózsiát Anna babakocsijába teszik, Edith
fogja tolni.
Breslauba mennek. Agnes szerint onnan könnyebb lesz átjutniuk
nyugatra. Útközben pihenőt tartanak Hundsfeldben, a rokonaiknál.
WŁADYSŁAWA
A villa nagy és gondozott. Leerbeutelben áll, vagyis Zalesiében, Wrocław

egyik kerületében. A földszinten a háztulajdonos lakik, egy ijedt és
sértődött német nő. Władzia és három kolléganője az emeleten fog lakni.
Csak pár napig, mondta nekik a magas, vörös hajú százados a
hivatalnokcsoportot elszállásoló irodában. Azután majd találunk maguknak
valamit Zimpelben, vagyis Sępolnóban.
A lányok beköltöznek az emeletre. Simogatják a bútorok furnérját,
sóhajtva fekszenek bele a tiszta ágyneműbe, pofákat vágnak a metszett
tükörbe. Eldöntik, hogy mindegyikük visz magával innen valamit emlékbe.
Władziának a varródoboz tetszik meg: pici fiókjaiban mind megvan a tű,
cérna, gomb. És a mandolin! Azt is viszem, gondolja magában.
Éjszaka zajokra ébrednek. Lent, a bejárati ajtón kopog valaki, a
függönyrésen át négy férfit látnak, németül beszélnek, a gazdasszony
mindjárt be is engedi őket. Reggel a nő feljön hozzájuk, elnézést a
zavarásért, csak az előszobából vinne el valamit. Władzia látja, hogy négy
pár férficipőt visz magával.
A reménybeli wrocławi hivatalnoknőknek elment a kedvük a lakástól.
Félnek.
A magas, vörös hajú százados négy nappal később jön értük. Kezében
kulcs, orosz nyelvű lakcímigazolás és ITT LENGYELEK LAKNAK
feliratú, pecséttel láttamozott papírlapok, amelyeket az ajtóra kell
kiragasztani.
EDITH
Edith tífuszt kapott.

A lengyel orvos, akit anya kihív hozzá, azt mondja, gyújtsanak szentelt
gyertyát, mert a gyerek nem fog sokáig élni.
Az orosz orvos két liter tejet hozat, felemeli a kislány fejét, és
belediktálja az egészet. Megmarad, mosolyog a családra, és elköszön.
Edith még sokáig nyomja az ágyat, de végül az orosznak lesz igaza.
Agnes és a gyerekek fáradtan értek Hundsfeldbe, amely most már

hivatalosan a Psie Pole (szintén „Kutyamező”) nevet viseli. A bácsikájuk
megörült, amikor meglátta őket. A felesége és a két lánya tífuszos. Mind
éhesek voltak, mert ha egy német nem dolgozik, ne is egyék.
Maradjatok itt, könyörögtek Agnesnek. Ellakhattok a házunkban. Itt van
Breslau, Franz itt fog keresni titeket.
Edith édesanyja kipakolta Anna babakocsiját. Megvendégelte a rokonait,
elismerte az igazukat, és úgy döntött, hogy a városban marad. Ráadásul a
beteg néni Edith keresztanyja volt. Agnes hívő katolikus, nem hagyhatja
cserben a szükséget szenvedőket.
A lánya rögtön elkapta a tífuszt.
A ház még mindig a rokonoké, de a lakások felett a város rendelkezik.

Agnes és a gyerekei az emeleten kapnak egy szoba-konyhás lakást. Nem
érzik jól benne magukat. Nagyon szűkösen vannak.
Edith édesanyja minden este a padlón térdel a három gyerekkel.
Imádkoznak, hogy apa hazajöjjön. A gyerekek mindennap levelet írnak
neki. Egyet sem kap meg. De él, és két év múlva hazajön.
Később, elalvás előtt vastag deszkát dugnak az ajtó és a szekrény közé.
Előfordul, hogy éjszaka dörömbölnek az ajtón, orosz szót hallani. Olyankor
azt játsszák, hogy nincsenek otthon.
WŁADYSŁAWA
Az ablakokat kiverte a kertben felrobbant bomba.

A kádat vastag rozsdaréteg fedi.
Víz nincs.
Az áramot néha bekapcsolják pár percre.
Az egyik szoba ajtaját valaki kulcsra zárta.
Nincs ágynemű, tűzhely és fazék.
Van néhány bútor, köztük egy szekrény, dugig tele luxusfehémeművel.
Ez Władzia első saját lakása egy alacsony sorház földszintjén, a
Kreuzschnabelwegen.
Ha repülni tudna, és felemelkedne a városrész fölé, észrevenné, hogy a
lakónegyed alaprajza egy óriási sasra emlékeztet. Władzia a sas alhasában
él.
Ahogy beköltözik, már kopogtatnak is hozzá. Władzia ajtót nyit. Egy fiatal
nő áll előtte a gyerekével. Ich wohne hier (Itt lakom), mondja, és
szégyenlősen mosolyog. Nagyon fél.
Władzia szélesre tárja az ajtót: fáradjon be, most már én is itt lakom.
Régebben a Mathiasstrassén laktam, ott volt a fehémeműboltom,
magyarázza a nő. A férjemet elvitték a frontra, a házunkat lebombázták, és
ide küldtek a hivatalnokok. Elvihetem a holmimat a szekrényből?
Persze.
A német nő háromszor jön el hozzá. Mindig pakol a táskájába a szekrény
tartalmából. Csipkebugyikat, selyem alsóingeket, kombinékat tesz el. Az
utolsó alkalommal egy csokor krizantémot visz Władziának, és két pár
bőrkesztyűt: egy szőrmével béleltet télire, meg egy vékony átmeneti
darabot. Két alsóinget és két bugyit is odatesz melléjük.
Köszönöm, mondja, úgy féltem, azt mondják az emberek, hogy a
lengyelek semmit nem engednek elvinni a lakásokból.
Német az első emeleti szomszédasszony is. Azt mondja, ő Erna Breuer, és a
lányával, Christinával lakik itt. Szüksége van-e valamire, kérdezi.
Örülök, hogy szomszédok vagyunk, mondja Władzia. Hol van itt a víz?
Frau Breuer szalad a vödrével az artézi kúthoz. Levest és edényeket hoz.
Szívesen kitakarítok, ha gondolja.
Władysława Okrutna vagyok, mondja Władzia. Frau von Okrutna,
ismétli utána a német szomszédasszony. Nem, von nélkül, és szólítson csak
Władysławának. Nein, a Władysława az túl nehéz. Frau Okrutna.
Összemelegednek. Frau Breuer kihívja Frau Okrutnához az üvegest, aki
maradék színes üvegcserepekből igazi üvegablakokat varázsol az
ablakkeretekbe. Kéretlenül is lesúrolja a kádjáról a rozsdát, kivasalja a
ruháit, mert épp volt egy kis áram. Varrónő, úgyhogy ruhákat szab
Władziának meg a hivatali kolléganőinek. Bemutatja neki a cseh katonát, a
szelíd Havráneket, aki a házuk pincéjében lakik, és hiába győzködik, hogy a
háború már véget ért. Hordárokat talál, akik az utca túloldalán heverő
romokból kiemelik a Władzia által kiszemelt pianínót.
Frau Okrutna megosztja Ernával az UNRRA-tól kapott tízkilós
csomagjait, munkát talál Frau Breuer lányának, Christinának, papírokat
szerez nekik, hogy megúszhassak a kitelepítést.
Most már barátnők.
Christinának ez nem tetszik. Tizenhat éves. Hitler még megmutatja
nektek, hol a helyetek, kiabálja Władziának. Akkor majd megtudjátok, hogy
mi a német nemzet!
Valamelyik délután beront hozzá egy idős német: magas, kövér, és

roppantul fel van paprikázva. Már a küszöbről ordít, hogy a bezárt szobában
van a holmija meg a biciklije. Akkor vigye kérem, mondja szelíden
Władzia, bár fél a férfitól.
A német bezárkózik a szobába. Megint kiabál. Kirohan. Hol a fogam?!
Nem találom! Nézzen át mindent még egyszer, az enyém megvan, igen jó
állapotban, feleli Władzia. A férfi visszabújik a szobába, majd
negyedórával később ismét kirohan. Frau, Frau, tolja a lány orra alá a
dobozkát, meine Zähne.
Viszi a biciklijét, a műfogsorát, pár csomagot. Sosem látja többet.
1945 őszén Stanisław Piaskowski azt javasolja, hogy a németek viseljenek
fehér karszalagot. Wrocław polgármestere, Aleksander Wachniewski –
Bolesław Drobner utóda – tiltakozik: „Ellenzem a kötelező karszalagviselés
[…] bevezetését, mivel a németek száma négyszer-ötször meghaladja a
lengyelekét, következésképpen azonnal feltűnne mindenkinek, hogy a
németek túlnyomó többségben vannak, és német jelleget kölcsönözne a
városnak.”
Ebben az időben Wrocławban csaknem kétszázezer német és nem
egészen húszezer lengyel él.
EDITH
Minden reggel sárga pisipatak csörgedezik Agnes Schmidték ajtaja alá. Ha

nem törlik fel elég gyorsan, a lakásban egész nap érezni a húgyszagot.
1945 szeptemberében a hundsfeldi bácsikáék házába lwówi áttelepültek

költöznek. Az Edithékkel szembeni lakást egy házaspár foglalja el a két
fiával. A földszinti lakást egy kétgyerekes anya.
A Schmidték feletti lakásba is lwówiak költöznek. Kiviszik a konyhából
a sparheltet, és hatalmas cserépkályhát építenek. „Aludnom is kell valahol,
nem?” – morogja a háziasszony, amikor Edith csodálkozó tekintetével
találkozik.
Edith nem játszik az udvaron a lengyel gyerekekkel, mert hitlerlánynak
csúfolják.
Agnes hallotta, hogy vannak németek, akiknek jó lengyel szomszédaik
vannak.
Kár, hogy nem ilyenek érkeztek ebbe a házba, sóhajtja reggelente, amikor
a lwówi gyerekek pisitócsáját törölgeti az ajtaja előtt.
A várost meg kell szabadítani a németektől. De egyelőre még szükség van

rájuk. Eltakarítják a romokat, lebontják a menthetetlen épületeket,
levélkihordók, gépkezelők a gyárakban, ellenőrök a villamoson. A
lengyelek csúfolódva utánozzák a kiejtésüket: „Khérem á jegyekét, khérem
á jegyekét!”
A lengyelek még mindig túl kevesen vannak ahhoz, hogy
helyettesíthessék a németeket. És akik már ott vannak, azok sem
rendelkeznek megfelelő képzettséggel. A lengyel postások nem ismerik a
várost, eltévednek a romok között, a lengyel munkásoknak nincs
szakképesítésük, a villamosvezetőket még csak most fogják betanítani.
A németeknek el kell hagyniuk azokat a lakásokat, ahová lengyelek
költöznek (hogy ezt elkerüljék, olykor fekete zászlókat tesznek az
ablakukba, mintha tífusz lenne náluk), de előfordul, hogy egészen az
elutazásukig együtt laknak. Gyakori a vegyes szomszédság. Wrocławban az
a mondás járja, hogy minden lengyelnek megvan a maga némete.
WŁADYSŁAWA
Władzia az Oktatási, Művelődési és Művészeti Osztályon dolgozik, amely

az Odera partján kapott helyet, az NSDAP gigantikus épületében. Tíz évig
építették, az utolsó munkálatokra már Breslau erőd ostroma alatt került sor.
A harcokban megsérült ugyan, de használható.
Első nap Władzia eltéved hazafelé menet. Sorra járja a sas alakú
városnegyed egyforma utcáit. Sępolnón nem hagyott igazán nyomot az
ostrom. Władzia két templom, egy temető, egy iskola és több üzlet mellett
halad el. Valahol itt kell lennie az utcájának. Másnap Frau Erna egy darab
krétát ad neki, és azt tanácsolja, hogy fehér keresztekkel jelölje meg az
útját. A módszer beválik, Władzia nem téved el többé.
A tanfolyami ismerősei közül heten laknak Sępolnóban. Megállapodnak,
hogy a gyülekező egy német pék műhelyében lesz, aki mindig ingyen
zsömlével kínálja őket. Soha nem járnak egyedül munkába, mert az túl
veszélyes lenne. A plac Grunwaldzkinál Władzia meg a kolléganője már
kétszer a romok között keresett menedéket, mert épp lövöldözés tört ki a
szovjetek és a lengyelek között. Amikor előbújtak, egy sebesült szovjet
katonát találtak az úton. Ellátták, és megvárták, amíg segítség érkezik. A
sarkon túl egy lengyel rendőr hevert eszméletlenül. Őt is elsősegélyben
részesítették.
Sępolno messze van a központból, mégsem biztonságos. A nyitott
ablakon át Władzia rendszeresen hall női sikoltásokat: Hilfe! Odaszalad,
tudakolja, hogy nincs-e szükség segítségre. De az emberek csak vonogatják
a vállukat. Valaki megint megtámadott egy magányos német nőt.
Sępolno német lakosainak többsége idősebb nő. A férjük már nem él. A
lányaikat és az unokáikat 1945 januárjában evakuálták Breslauból.
A pisztoly – vasdarab – a fűben hever. Władzia ösztönösen érte nyúl, a

táskájába dugja, és a kolléganője után szalad, sietnek a hivatalba. Senkinek
nem mondja el, mit talált: tudja, hogy a tiltott fegyverviselés bajba sodorja
az embert.
Végül Anteknek árulja el a titkát. Megveszem, mondja Antek, aki a
Kielce környéki erdőkben volt partizán. Jó, ötszáz zloty, mondja a lány
némi gondolkodás után.
A pénzért cipőt vesz a Kołłątaj utcai susztertől. A legújabb divat szerint
készült, a talpa fából van, a felsőrészét bordó és szürke bőrből varrták.
Száznyolcvan zloty. A kolléganőit eszi az irigység.
Mert a wrocławi tisztviselők először egyáltalán nem kapnak pénzt. Az
első fizetésük 1945 októberében érkezik. És abból sem vásárolhatnak sokat.
A városvezetőség dolgozói viszont így is kiváltságos helyzetben vannak.
Ingyen közlekednek, ingyen étkeznek a városi kifőzdékben, negyedévente
ruhajegyet kapnak.
Władzia a hivatal melletti raktárba megy a jegyével. A polcok, a vállfák,
dobozok, kosarak, ládák tele vannak új és használt amerikai civil és katonai
ruhákkal, amiket az UNRRA küldött Lengyelországba. Władziának téli
cipőre lenne szüksége, de úgy látszik, az amerikai nők lába hosszabb és
keskenyebb, mint a lengyeleké, mert egy cipő sem illik a talpára. A
ruhahegyekből egy vékony bőrkabátot, egy sötétkék egyenruhát és néhány
pulóvert válogat ki magának. Ennyivel kell megelégednie télire.
EDITH
Edit édesanyja a Hundsfeldben állomásozó szovjetek konyháján dolgozik.

Talált egy lyukat a kerítésen, mindennap kiszökik rajta, hogy egy bögre
levest vigyen a gyerekeinek, bár tudja, hogy a konyháról szigorúan tilos
kicsempészni az ételt: akár halálbüntetés is járhat érte.
Később egy kertészetben talál munkát, ahonnan már szabadon hordhat
haza némi gyümölcsöt és zöldséget.
Edith lengyeleknél dolgozik, akik Łódźból jöttek, és elfoglaltak egy
húsboltot. A két és fél éves Leszekre vigyáz. A beteges, dundi gyerek
állandóan ordít, hogy vegye fel. A tífusztól legyengült, sovány kis Edith
alig bírja szusszal. Nem tud lengyelül, nem érti a gazdasszonyát meg a
nagyobb gyerekeket. Verik, lökdösik, egész nap nem kap enni. Pénz helyett
a hét végén a háziasszony kolbászvégekkel fizeti ki a német pesztrát.
Péntekenként Schmidték igazi lakomát rendeznek.
A jó lengyelek – ők az egyetlen ilyen család, akiket Edith ismer –

Stanisławówból77 érkeztek. Szekéren jöttek, lovakkal, tehenekkel, egy volt
német gazdaságot foglaltak el. Rokonszenves emberek. Agnes tőlük veszi a
tejet, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy a lengyel gazdasszony vízzel
hígítja.
Edith munka után hazamenet sír a fáradtságtól. Fáj a karja, a háta. Magához
szorítja Anna babát. Milyen könnyű, szipogja. Leszek meg olyan nehéz.
Anya eladja, amit csak lehet.
Először Anna kocsija tűnik el. Egy lengyel veszi meg pár zlotyért a
lányának.
Végül az anya így szól a lányához: öltöztesd fel szépen Annát, eladjuk őt
is. Te már nagylány vagy. Edith a legszebb ruháját adja Annára. Egy életre
elbúcsúzik tőle.
WŁADYSŁAWA
Władzia hétszer üli meg az első wrocławi karácsonyát. Minden barátja

otthon készült fel az ünnepekre, úgyhogy az egész csapat házról házra jár.
Januszhoz hajnali ötkor érkeznek.
Władysława Okrutna mindörökre Wrocławban marad. Férjhez megy, a
lányunokájából költő lesz.
Évekkel később meglátogatja Erna Breuer, akinek 1946-ban
Németországba kellett mennie.
Władzia még mindig abban a lakásban él, amelyet hetven éve a magas,
vörös hajú százados osztott ki neki.
EDITH
Edith apja a keleti fronton szolgált, és a háború vége felé Németországba

került. Ő volt az egyik utolsó ember, aki átjutott a szovjet megszállási
zónából az amerikaiba. Ács lett Hannoverben. 1947-ben Breslauban
megtalálta a családját. Szeptemberben odaköltözött, és mindjárt munkát is
talált Wrocław legnagyobb üzletháza, az egykori Wertheim, akkorra már
Renoma Áruház újjáépítésénél. Novemberben leesett az állványzatról. A
nyomozás során kiderült, hogy valaki befűrészelte alatta a létra lábát. A
tettes soha nem került elő. Franz rokkantnyugdíjat kapott.
Edith kisebbik öccse a lengyel hadseregben töltött szolgálata során
balesetben halt meg, a nagyobbik kiköltözött az NDK-ba.
A Schmidt család többi tagja soha nem hagyta el Lengyelországot. Edith
szülei mindketten megérték a kilencvenet.
A lányuk ma is a hundsfeldi bácsikája házában lakik.
1945-ben Wrocławból csupán harmincezer németet telepítettek ki, egy

évvel később már száznegyvenezret, 1947 végére pedig már csak 2416
német marad a Wrocławban.
1949-ig kétszázötvenezer lengyel települ le Alsó-Szilézia fővárosában.
Edith Schmidt neve a valóságban másképpen hangzik.

1945. SZEPTEMBER
▪ Figyelem! Aki az édeset szereti, Gdańskban a hasát

megtömheti. A Bölény pompás állat, nála jó a kínálat,
bonbon, teasütemény, mézeskalács, puding, bors, gyömbér
stb. Bölény – a feldolgozott élelmiszerek boltja.
Dziennik Bałtycki, 1945. IX. 3.
▪ Józef Żabczyński szülei tisztelettel kérik a részletekért

fiuk halálának tanúit, Grochów, Igańska 24.
▪ Aki Varsóban a felkelés után alkalmazottak közül tudja,

hol temettek el halottakat Mokotów Wiktorska 24. alatti
telken, kéretik jutalom ellenében értesíteni bennünket.
Mokotów, Maryjna.
Życie Warszawy, 1945. IX. 4.
▪ Értesítés. Józef Domański és Tsa csokoládé- és

cukorkagyára, Varsó, ulica Cicha 6. (a Tamkánál) ismét
gyártja jó voltukról ismert cukorkáit, és ajánlja magát a T.
Vásárlóknak.
▪ Fontos családi ügyben keresem Szymon Fedoronko tábori

lelkész feleségét, Vera Fedoronkót. Kérem sógornőmet vagy
bárkit, aki tud róla, írjon címemre, Rey Joseph Fedoronko
POBox 763, Terryville, Conn. USA
▪ Poloska! 1000 zlotyt fizetek, ha élő poloskát talál a

semmiféle szövetet és tárgyat nem roncsoló gázokkal végzett
rovarirtásom ill. betegséget követő fertőtlenítésem után.
Antoni Marcinkowski engedélyezett fertőtlenítő műhelye,
Varsó, Leszno 13.
▪ Fedél nélküliek, figyelem! Tőkemozgósítás céljából

részvényeseket szervezünk központi fekvésű, gyönyörű ház
lakásainak megvásárlására és felújítására, háború előtti érték
15%-áért. Pacek.
▪ Ismert festők képeit kivételesen alacsony áron eladom.

Wilcza 8.
▪ Bűnügyi regények, novellák szerzői jogait eladom.

Poznańska 24.
▪ Dr. Jepifanow Leon nőgyógyász. Mindenfajta műtét,

eugenikus, szexuális, házassági és házasság előtti tanácsadás.
Gdynia, Starowiejska 17.
▪ Utcai és udvari énekesek, akik a megszállás idején

utcákon, udvarokon, villamoson, vonaton TILTOTT
DALOKAT énekeltek vagy játszottak, kéretnek jelentkezni a
Filmgyár Varsói Osztályánál, ul. Belgijska 5., tel. 736., 17-én
hétfőn és kedden 18-án 15 és 18 óra között.
▪ Természetes jeget tonnaszámra veszek. Tájékoztat:

Żelazna 29. Élelmiszerüzlet.
▪ Állami Automobil Hivatal, plac Narutowicza 5, alkalmaz
bizonyos számú automobil- ill. műhelyképesítéssel
rendelkező volt tisztet és altisztet vidéki
gépjárműhivatalaiba, elsősorban Alsó- és Felső-Sziléziába,
Nyugat-Pomerániába, Kelet-Poroszországba. Műhelyeinkbe
mesterek, gépészek, szerelők, villanyszerelők,
esztergályosok, lakatosok, köszörűsök kerestetnek.
▪ A megszállás idején tiltott (utcán, udvaron, villamoson

stb. énekelt), valamint komolyabb dalokat, lehetőleg egész
gyűjteményüket megvásárolja a Łódźi Filmgyár, ul.
Narutowicza 68, vagy Varsói Osztálya, ul. Belgijska 5, tel.
756.
▪ Hírneves látnok. Távollevők sorsa. Horoszkóp.

Tanácsadás. Sopot, Wielkiego Kacku 12.
▪ Falenica üdülőfalu 3 adószedőt alkalmaz. Óvadék

kötelező. Részletes tájékoztatás a helyszínen.
▪ Orvos és Sebészorvos Urak. Istenes Szent János Kórház,

1944. augusztus 12–15. Andrzej Sobolewski utolsó percei.
Könyörögve kérek bármilyen híradást. Szustra 10.
▪ Cukorkacsomagoláshoz szakképzett erőket keresünk.

Tamka 36.
▪ Ernyősök!78 Könyörgök, adjatok hírt – Zofia „Zojda”

Świeszcz ápol., kapituláció után német láger. Grochów, ul.
Mniszewska 36. a Tarnowieckánál, Świeszczowa.
▪ Efemeridákat és más komoly asztrológiai könyveket
veszek. Nowogrodzka 7.
▪ Nagyobb mennyiségű lengyel betűt irodai gépekhez

veszünk. Block Brun Váll., Gdynia, ul. 10 Lutego 37.
▪ Traktoristák, Sofőrök, Gépészek. Jelentkezzetek amerikai

traktorokkal végzett munkára. Több ezer traktor az UNRRA-
tól. Rátok várnak a nyugati Visszaszerzett Vidékek. Fel kell
szántani és be kell vetni az egész földet. A lengyel
társadalom a megszálláskor rosszul táplálkozott, egészsége
tönkrement, nem maradhat éhen. Mindegyikőtök egész napi
élelmezést, lakást, fizetést és jó munkavégzés esetén
prémiumot kap. Jelentkezzetek: Łódźi Állami Traktor- és
Mezőgazdaságigép-Vállalat, al. Kościuszki 46.
▪ Marszałkowska utcai házat azonnal, fillérekért eladok.

Meghatalmazott: Pawlikowski, Marszałkowska 85.
▪ Napi 1000 zlotyt vagy többet kereshet bárhol, kelendő,

értékes áruval. Katalógusküldés: Florina, Krakkó,
Chocimska 19.
▪ Belgiumba került lengyelek! Hazátok visszavár!

Tájékoztatás: Mission Beige de Repatriement, Varsó, al.
Przyjaciół; Lengyel Vöröskereszt, Gdynia, ul. Świętojańska.
▪ Władysław Pawłowski és családja hazatért Romániából,

keresi rokonait és ismerőseit. Noakowskiego 16.
▪ A félkarú úrtól, aki 1944 őszén a Grodzisk melletti Kady
faluban azt állította, hogy látta Henryk Maciejewski varsói
iskolaigazgatót, értesítést kér az igazgató neje és leánya,
Varsó, Bema 76.
▪ Ősz hajat festek az Ön otthonában, csütörtöktől szombatig.

Wilcza 16.
▪ A Czytelnik Kiadó újdonságai, 1945. szeptember: Henryk

Sienkiewicz: Kereszteslovagok – 160 zloty. Zofia Drożdż,
Wł. Milczarek: Pomerania szerelmesei – 26 zloty.
J. Zawicki, D. Walawski: Náci bűnösök és nemzetárulók
elleni különleges jogszabálytár – 45 zloty.
Hiszen mi nem vagyunk németek
1945
Życie Warszawy, augusztus 10.: „Mit tegyünk a Lengyelországban maradt

németekkel? Erre csak egyetlen, radikális megoldás létezhet. Mozgósítani
kell minden munkaképes németet, férfiakat, nőket egyaránt. Táborokba és
munkaszázadokba tömörítjük őket. Kenyeret és jó kis levest kapnak, munka
után pedig kényelmes, higiénikus barakkokban pihenhetnek majd. Nem
fogjuk kínozni vagy kemencében elégetni őket – hiszen mi nem vagyunk
németek.”
1945 NYARA
Augusztus utolsó napja van. Klara Maxara, mint minden péntek reggel,
most is kenyeret süt. Öt nagy cipót. Aztán kipillant a konyhaablakon. –
Erika! Nézd csak, katonák! – szól a legnagyobb lányához. Furcsa egy sereg,
csupa toprongyos figurából áll. Különböző államok egyenruháit viselik,
amelyet derékban madzaggal fűznek össze öv helyett, az egyiküknél
pisztoly, a másiknál puska, a harmadik egy vadászpuskával célozza meg
Klarát. Szétszaladnak a faluban, ketten Klara konyhájába lépnek: –
Szedelőzködjetek. Egy óra múlva kiálltok az útra. Berlinbe mentek a
Hitleretekhez.
Egy óra múlva már kint áll az úton Klara és a négy gyereke: a tízéves
Erika, a középső, Oswald, a kisebbik, Ursula, és az öthetes Monika, meg az
öt cipó, mint egy ötösikrek, a babakocsiban letakarva. Csak Klara férje,
Konrad nincs velük: még nem tért vissza a háborúból.
Klara számba veszi a falubeli szomszédait. Mind eljöttek. Ott vannak az
ismerősei, meg azok is, akiket vasárnaponként szokott látni a templomban.
Több száz rémült ember. A fegyveres férfiak matatnak a holmijukban,
rávernek az ellenállást tanúsítókra, letépik a nők jegygyűrűjét és
fülbevalóját.
Csak azokat nem ismeri, akik az út túloldaláról szótlanul figyelik őket.
Ládák, paplanok, gabonászsákok között ülnek a szekereiken. A gyerekeik
kócosak, az asszonyok fejkendőt viselnek, a férfiak csettegetnek a
lovaiknak. Öt teherautó érkezik. Klara a gyerekeivel autóra száll a többi
nővel együtt. A férfiak gyalog vágnak neki. Aki lassú, öreg vagy beteg, azt
puskatussal verik a rongyosok.
Klara még nem tudja, hogy a fegyveres férfiak lengyel rendőrök. Azt sem
sejti, hogy a házába és a szomszédai otthonába épp most költözik be a
szekerek hallgatag népe. Becsászkálnak a konyhájába, megtapogatják a
még meleg kemencét, ráfekszenek a hímzett párnájára, leverik a falról a
fényképét, amelyen sziléziai népviseletben pózol.
Fogalma sincs arról, hogy ezek az emberek több hétig táboroztak az
Opole környéki mezőkön. Áztak az esőben, kornyadoztak a napon, betegek
és éhesek voltak, halomra haltak. Ezrek tanyáztak így arrafelé. Őket is
kiebrudalták az otthonukból. Mert a szülőfalujukban, ahol eddig
Lengyelország volt, most a Szovjetunió van. Klara szülőfaluját pedig,
amelyet eddig Ellguth Hammernek neveztek, és a németországi Oppeln
közelében volt, átnevezik Kuźnica Ligockára, és Lengyelországban lesz a
helye, nem egészen ötven kilométerre Opolétől, a Piastok ősi városától.
Viszi őket az autó, de nem tudni, hová. Gyerekek sírnak, valaki lengyel
templomi énekbe kezd („Oltalmad alá, égi Atyánk…”), egy pár nő
hangosan imádkozza lengyelül a rózsafüzért.
Aztán hamarosan megérkeznek. Már ott is vannak a néhány hónappal
korábban még Lamsdorfnak nevezett faluban. Klara szögesdróttal elkerített
barakkokat lát, előttük kapu, lengyel felirat: „Łambinowicei Munkatábor”.
Asztalnál ülő, civil ruhás férfiak jegyzik fel a táborba lépők adatait. Minden
csomagjukat elveszik. Valaki kitépi Klara kezéből a kenyérrel teli kocsit, őt
pedig a bejárat felé taszigálja.
Erika Maxara később látja majd, ahogy a tábor őrei focilabda helyett
rugdossák egymásnak az anyja kenyereit.
2014
Czesław Gęborski ötszáz gépelt oldalon írta meg az életrajzát. A

megszámozott lapokat két sötétkék mappába tette, és átadta Zbigniew
Konowalczuknak, az ügyvédjének. Sajnos nem nyithatom ki a mappákat.
Gęborski utolsó ügyvédje azt mondja, hogy még nem jött el az idejük.
Így hát azokat az életrajzait olvasom, amelyeket Gęborski a
munkáltatóinak írt, valamint a kihallgatásai jegyzőkönyveit, a parancsnokok
nyilatkozatait, a felettesei titkos feljegyzéseit – a kor gyaluján készült
életforgácsait.
Gęborski egész életében ködösített, megmásította a tényeket, tagadta
korábbi kijelentéseit. A felettesei már 1947-ben megállapították: „Bátor és
becsületes, de nem mindig mond igazat.”
Alacsony, de jóképű férfi volt. Sűrű, hullámos haját felfelé fésülte, az
orra egyenes volt, a szemöldöke szép ívű, és bajuszt hordott. A háború után,
Łambinowicében pofaszakálla volt, amelyet németül Kotelettennek
neveznek, úgyhogy a foglyok Koteletten Fritznek csúfolták. Az ötvenes
évek végén, a börtönben szakállat növesztett az orvosa javaslatára, mivel
borotválkozáskor mindig felsértette a bőrét.
Szeretett fényképeken pózolni: hol német közkatonai egyenruhát húzott
(ezt egyszer tréfával magyarázta, máskor konspiratív célokkal), hol az
Állambiztonsági Szolgálatét (úgy festett benne, mint Stanisław Mikulski),
hol szőrmegalléros kabátot és prémes katonai sapkát (mint Daniel
Olbrychski).79
Pedáns ember, és imádja a szép tárgyakat. A lánya több gyűjteményt
örökölt tőle: rengeteg öngyújtót és apró képet, kétezer karórát. A legtöbb
óra nem ért semmit, ezeket kidobta. Egytucatnyit odaajándékozott a
barátainak, huszonhatot megtartott. Az újságírók kérdőre vonták, hogy nem
találta-e meg az apja áldozatainak óráit.
1924 VAGY 1925
Dąbrowa Gómiczában jön világra június 5-én. A születési éve azonban

bizonytalan. Hol 1925-öt, hol 1924-et ír.
Aleksander Gęborski ács és Wiktoria Gęborska háziasszony fia.
„Pártonkívüliek” – írja a szüleiről egy 1946-os űrlapon. „A Lengyel
Kommunista Párt tagjai voltak” – jegyzi be valahová tizenhárom évvel
később. Egy bátyja van, Eugeniusz, aki órás (2001-ben, a bíróságon azt
állítja, hogy két testvére volt).
Az elemi iskola után bányásziskolában folytatja tanulmányait. Tizennégy
vagy tizenöt éves, amikor kitör a háború. De 1946 februárjában az
Állambiztonsági Hivatalnak címzett munkakérelmében így fogalmaz:
„Szeptemberben jelentkeztem a Lengyel Hadseregbe. Ugyanebben a
hónapban jobb lábamra megsebesültem, és másokkal együtt fogságba
kerültem. A fogságból a miechówi Szent Anna Kórházba küldtek.
Felépülésem után hazamehettem. 1940-ben órásként kezdtem dolgozni a
bátyám műhelyében.” A következő életrajzában azt írja, hogy a háború
kitörésétől 1941-ig egy üveggyárban dolgozott, és a szüleivel élt.
Kényszermunkára irányítják Németországba, de megszökik a
szállítmányból, bujkál. 1941 júniusában a Gestapo elfogja, és ezután
végigjárja a sosnowieci, a katowicei és a gliwicei börtönöket. Verik,
rugdossák, kínozzák, „összezúzott oldalakkal, gennyes tüdőgyulladással és
szörnyű fejfályással” [sic] küldik haza, mert „két lábon járó hulla” volt. Hét
hónapos lábadozás után a kochłowicei munkatáborba kerül. Itt ismerkedik
meg Jan Sulczyńskivel, fedőnevén Vanykával, a kommunista Népi Gárda
tagjával. Sulczyńskinak rádiója van, és szökést tervez. Ő szervezi be
Gęborskit az ellenállásba. 1943 áprilisában tizenhat szovjet hadifogoly
szökését segítik elő, majd ők maguk is az Olkusz környéki erdőkbe
menekülnek. Sulczyński, a parancsnoka három évvel később így emlékszik
vissza erre az időszakra: „A német megszállóval folytatott harcok során
nagy bátorságot tanúsított, és fiatal kora ellenére őrmesteri rangot szerzett.”
Gęborski apját Németországba hurcolják, őt magát pedig 1944
decemberében ismét elfogja és a mysłowicei táborba szállítja a Gestapo.
Sulczyński visszaemlékezése szerint: „»Czarny« egysége az Auschwitzba
tartó szállítmányból szöktette meg. El kellett rejteni, mert kimerült volt, és
beteg, és egy ideig nem bírta az erdei élet nehézségeit. A felszabaduláskor
azonnal rendőrnek állt, szolgálata során Sziléziában fékezte meg a
németeket.”
1945 TELE ÉS TAVASZA

Czesław Gęborski igazából katona akart lenni. Megfelelő kérelmet is ír,
mégis a rendőrséghez irányítják. Szolgálatát 1945. január végén kezdi meg.
„A Świętochłowice II-be küldtek, ahol április első napjaiig őrsparancsnok
voltam. Miután őrizetbe vettem a legbetegebb lelkű németeket, önkéntesnek
jelentkeztem egy különítménybe, amely az Oderán túli területeket tisztította
meg a német hadsereg maradékaitól” – írja egy évvel később.
A nácikat, a Volksdeutschokat, a kommunizmus ellenségeit és a
politikailag megbízhatatlanokat a świętochłowicei Zgoda („Egyetértés”)
táborba zárták, amely az Államvédelmi Hivatal felügyelete alá tartozott.
1945. február végén hozták létre Auschwitz egyik altáborának területén.
Parancsnoka Salamon Morel, aki szívesen kegyetlenkedik a foglyokkal. Az
„Egyetértés” tábor fogvatartottai közül sokan éhen halnak, vagy a
járványok és a kínzások végeznek velük. Nem tudni, hogy Gęborski ismeri-
e személyesen Salamon Morelt. De feltételezhetjük, hogy a „beteg lelkű
németek” leszállítása közben meg-megfordul a táborban.
1945. április végén Gęborskit előléptetik. Katowicei átképzése után
Strzelce Opolskiében jelentkezik Bugalski hadnagynál. A háború után első
ízben itt találkozik ismét Jan Sulczyńskival. Együtt utaznak az egy
hónappal korábban felszabadított Niemodlinba. Bugalski járási
rendőrparancsnok lesz, Sulczyński pedig a helyettese.
Egy évvel később Bugalski így ír Gęborskiról: „Nagy energiával és
áldozatkészséggel végezte szolgálatát, kötelességtudó és fegyelmezett
rendőr volt. Ő szervezte meg Niemodlin városában a Visszaszerzett
Vidékek egyik első rendőrőrsét, ezzel is kimutatva képességeit és
áldozatkészségét.”
Nem tudni, hogy Bugalski az igazságot írta-e. Gęborski a jövőben azt is
állítja majd, hogy ő volt Niemodlin városparancsnoka, ám 1957-es perének
tanúvallomásai szerint csupán egy bevetési-felügyeleti szakasz parancsnoka
volt.
1945 tavaszának végén Gęborski új feladatot kap feletteseitől: a járási
rendőrparancsnoksághoz tartozó munkatábort kell építenie Niemodlinban.
„Munkához látott – egy másik településről hozott barakkokat, egymaga
szervezte meg a tábort, és irányította a németek munkáját. A tábor ötszáz
férőhelyes volt – közli Bugalski.
1945
Rendőrnek azért megy el az ember, mert egyenruhát kap. Ha nincs mit
felvenni, az uniformis – még ha idegen hadseregé is – az aranynál is többet
ér.
Rendőrnek azért is megy el az ember, mert enni adnak neki. Fizetést még
sokáig nem fog kapni. Pénzért egyébként sem lehet venni semmit. A
cserekereskedelem virágzik mindenhol.
Rendőrnek azért is megy el az ember, mert fegyverviselési engedélyt kap.
Igaz, hogy lépten-nyomon puskába, pisztolyokba és lőszerbe botlik a
járókelő, de a felfegyverkezett civileket nem szokás jó szemmel nézni.
Rendőrnek azért is megy el az ember, hogy elmeneküljön a múltja elől.
Wyszkówban például egy volt elítélt áll a rendőrparancsnokság élén. Azért
ült, mert meg akart erőszakolni egy nőt, az ellenállt, hát megölte. A
rendőrök között vannak olyanok, akik az erdőben töltötték a háborút,
rablótámadásokat szerveztek, öldösték a bujkáló zsidókat.
Rendőrnek azért mennek az ellenállás tagjai, hogy el ne fogják őket. A
Honi Hadsereg katonái az egész országban erősítik a kommunista rendőrség
sorait.
Rendőrnek azért is megy el az ember, mert mi a csudát is csinálhatna hat
év után, ha semmihez nem ért, és még írni se tud. A rendőrök között
analfabéták is akadnak, mások rettenetes helyesírási hibákat ejtenek.
Rendőrnek azért is megy el az ember, mert hatalmat kap a kezébe. Aztán
jönnek a túlkapások. 1946 februárjában a Lengyel Munkáspárt Központi
Bizottsága titkos küldöttséget meneszt Niemodlinba. Tagjai így írják le az
ott uralkodó állapotokat: „Az egész járásban teljes a törvénytelenség, az
emberek már elveszítették a sérelem- és igazságérzetüket. Nincs olyan
bűntény, amely csodálkozást váltana ki belőlük. A Rendőrség, sőt, részben
az Államvédelmi Hatóság is erőszakolja a nőket, kirabolja a lakosságot.
Odáig fajult a dolog, hogy az emberek rémülten loholnak, ha rendőrt látnak.
Főleg a nők menekülnek a láttukon. A járásban kirívóan sok volt a
visszaélés és az erőszak, ezt azonban nem könnyű rábizonyítani az
elkövetőkre, mivel az emberek nem mernek beszélni ilyesmiről, a
hatóságok képviselői pedig mossák egymást.”
A rendőrségtől gyakran fegyverrel a kezében szökik el az ember. Mert az
élelmezés csapnivaló, nincs elég egyenruha, cipő és meleg alsó. Mert többet
keres az ember, ha fosztogat, mint ha a fosztogatókkal harcol.
A fentiek fényében Czesław Gęborski nyilván ritka kincsnek számít a
rendőrségen dolgozó felettesei szemében.
1945 TAVASZA
Klara Maxara még nem szülte meg a kislányát, Monikát. Egyelőre március
van, és a hasa még csak most kezd kirajzolódni a kötény alól. Klara
aggódik. Érzi, hogy hamarosan véget ér a háború. Télen fegyveres
lengyelek érkeztek a faluba. Azt mondták, nyugatra mennek, hogy még a
szovjetek előtt érjenek Berlinbe, a szovjetek pedig biztos hamarosan itt
lesznek Ellguth Hammerben. Elvitték az ólakból a disznókat, a kamrákból a
befőtteket, befogatták a lovaikat, felültek a szánjaikra, és elhajtottak. Klara
most az oroszokat várja.
Az első szovjet tank március 19-én érkezik a faluba. Pozdorjává töri a
Steinau folyó hídját, szétzúzza Thomalláék kapuját, és behajt az udvarukra.
(Thomalláék fia, Robert a jövőben feleségül veszi Klara Maxara lányát,
Erikát.) A páncélosból néhány katona ugrik ki, berontanak Thomalláék
házába, és már loholnak is kifelé, paplanokkal a karjukon. Begyömöszölik a
búvónyílásba, és indulnak is tovább.
⁃ Klara és Konrad Maxara – Erika szülei
Az Ellguth Hammer-iek majd keservesen emlékeznek vissza ezekre a

napokra. Különösen a nők. Frau, komm – hallani az egész faluban. A nők
korommal mázolják be az arcukat, púposan tartják magukat, rongyokba
öltöznek. A családjuk a kamrába zárja őket, az ajtó elé szekrényt tolnak.
Minden hiába. A szovjet katona szeme a piszkos öregasszonyban is
meglátja a fiatal lányt. Rutinosan tolja félre a bútorokat. Annát tízen
erőszakolják meg. Egy másik nő, akinek a férje a háborúban van, teherbe
esik. Fia születik, aki háromévesen hal meg.
Klara lányai még kicsik, ő maga pedig állapotos, úgyhogy nem
erőszakolják meg a katonák. Csak Erika arany fülbevalóit viszik el, a
bőröndjéből pedig ellopják a fehér papucsát, amit az elsőáldozására
tartogattak.
Rögtön ezután, egy hűvös tavaszi napon az egész falu lakosságát
kitelepítik a környező helységekbe azzal, hogy Ellguth Hammeren fog
áthaladni a front. Két hét múlva mindenki hazatér. Mégsem arra ment el a
front.
Május végén van Erika elsőáldozása. Fehér ruháját a nagyapja, a berlini
szabómester varrta. A fején koszorú. Mezítláb indul a templomba.
1945 NYARA
Valaki értesíti a niemodlini rendőrséget, hogy Łambinowicében futóbolond

van. Czesław Gęborski az őrsével együtt kiszáll a helyszínre. Először jár
erre. Szó nélkül halad végig a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb
hadifogolytáborának barakksorain. (A történészek számításai szerint
összesen háromszázezer hadifogoly került a táborba. Negyvenezren haltak
meg a betegségekben, az éhségben, a kimerítő munkában – többségükben
szovjet állampolgárok voltak.)
Hangokat hallanak, és bepillantanak az egyik barakkba. Gęborski így
emlékszik vissza a történtekre: „Egy torzonborz, piszkos nőt találtunk,
akinek teljesen elborult az elméje. Pokrócba csavartuk, majd betettük a
terepjárónkba, és magunkkal vittük Niemodlinba. Sajnos nem tudtuk, mit
tegyünk vele. Megfürdettük, levágtuk a haját, ágyba fektettük, és két nappal
később egyszerűen meghalt. Kiáltásaiból rájöttünk, hogy lengyel, és a
varsói felkelésből menekült.”
Második alkalommal július közepén érkezik az egykori łambinowicei
fogolytáborba. Az a feladata, hogy tábort szervezzen a kitelepítésre ítélt
németeknek.
Júniusban Aleksander Zawadzki vezérőrnagy, szilézia-dąbrowai vajda
hozta meg a határozatot, hogy a vajdaság területén elkülönítő táborokat kell
létrehozni a németeknek. A niemodlini járásvezető, Władysław Wędzicha
tettekre akarja váltani a vajda szavait. Czesław Gęborskit, ezt a megfelelő
tapasztalattal rendelkező rendőrt javasolja a táborparancsnoki tiszt
betöltésére. Két hetet ad neki a tábor megszervezésére.
1945. JÚLIUS
A Gęborski kiválasztotta terület több kilométerre van a hadifogolytábor-

komplexumtól. Aránylag kisméretű, háromszáz méter hosszú, százötven
méter széles tér, ahol korábban a Wehrmacht kaszárnyája, tisztikaszinója és
kiszolgáló épületei álltak. Közel van a falu, ezért ide könnyebb vizet hozni
(a tábor területén nincs víz). De a település közelsége biztonságérzetet is ad.
„A tábornak semmiféle összeköttetése nincs a külvilággal, nincs sem
villany, sem telefon, magányosan áll a több száz kihalt barakk között,
ráadásul óriási erdők veszik körül, a legközelebbi rendőrőrs pedig
Fyrlandban van, a tábortól 8 kilométerre” – a vizsgálati jelentést Gęborski
jó barátja, Mieczysław Paciorek, a Vajdasági Információs és
Propagandahivatal munkatársa írja.
Van még egy dolog: a több kilométeres kiterjedésű lamsdorfi
hadifogolytábor valószínűleg szorongással tölti el Gęborskit. A
szovjeteknek kialakított részlegben egyenruhás hullák hevernek a
priccseken. Gęborski orvos ismerőse elmagyarázza, hogy a testük
mumifikálódott, mivel a szöveteikben nem volt zsír. Ezek a foglyok éhen
haltak. Van egy cipészbarakk is, amely tele van cipőkkel, cipőtalpakkal,
vasalatok és szögek ezreivel. Egy másik barakk tábori irodaként szolgált, és
százszámra sorakoznak benne a foglyok iratai és fényképei. Másutt
könyvhegyek, lőszerraktárak, töltényekkel teli ládák állnak. Mindenhol
hullaszag terjeng. Amikor a tábor már működik, Gęborski meg akarja
keresni a bűz forrását. „Utasítást adtam, hogy hozzanak néhány németet és
két őrt szerszámokkal, vagyis ásókkal és lapátokkal, hogy ássák el azokat a
ló- vagy tehéndögöket, amelyektől ez a szag származik. Kis idő elteltével
odajött hozzám az egyik őr, és elmondta, hogy egy óriási temetőt találtak,
halomra gyilkolt emberekkel.”
Az új táborparancsnok gyorsan és hatékonyan dolgozik. Körülbelül két
hét alatt megépül a Łambinowicei Munkatábor. Egyes barakkokat
szögesdróttal vesz körül, több épületben műhelyeket és garázsokat rendez
be. Szalmazsákot és pokrócot helyben is talál. A többi szükséges holmit a
brit hadifoglyoknak berendezett táborrészlegből hozatja át, mert az ő
barakkjaik maradtak a legjobb állapotban, és a priccseken nem fekszenek
hullák, vagyis nem jelentenek járványveszélyt.
A tábor felállításánál egytucatnyi őr dolgozik, akiket a rendőrség jelölt ki
erre a munkára, valamint körülbelül negyven férfi, akiket a Niemodlini
Államvédelmi Hatóság vett őrizetbe különböző okokból.
Gęborski rendezett külsőt akar kölcsönözni az őreinek, akik később
körülbelül nyolcvanan dolgoznak majd. „A tábor déli részében találtunk
egy halom angol egyenruhát, természetesen már eléggé tönkrementek,
némelyik véres is volt. Meghagytam, hogy ezeket fejtsék szét, varrják
össze, és így varrattam egyenruhát az egész személyzetnek” – vallja
évekkel később.
Az őröket találomra választja ki. Munkát ajánl ismeretleneknek
Niemodlin utcáin, a rendőrségen keresi fel őket ügyintézés közben, kéri,
hogy értesítsék a rokonaikat, hogy a Visszaszerzett Vidékeken állás várja
őket, és szól a Dąbrowa Górnicza környéki ismerőseinek is. Egyik őrnek
sincs középfokú végzettsége, a háborúban szinte mindegyikük elveszítette
valamelyik családtagját, koncentrációs táborban vagy kényszermunkán volt,
és a németek áldozatának érzi magát. A legtöbbjük fiatal, van, aki nincs
tizennyolc éves.
A táborparancsnok húszéves, vagy huszonegy. Segédjének a tizennyolc
éves Ignacy Szypułát választja, aki jól beszél németül, a ragadványneve is
Ignac (németül: Ignatz) lesz. Gęborski nem ismeri a német nyelvet.
A tábor szabályzatát Gęborski fejből írja meg. A felettesei csak ennyit
tanácsolnak neki: „Ismered a német táborokat, jártál bennük, a többit
tudod.”
Elsőként Bielice összes lakosát szállítják Łambinowicébe július végén.
Utolsóként a łambinowiceiek kerülnek sorra 1946 februárjában. Összesen
körülbelül százötven falu lakóit deportálják a táborba. Egyszerre legalább
hatszáz, legfeljebb ezerkétszáz embert tartanak fogva.
A kitelepítettek mellett a táborba kerülnek a náci szervezeti tagsággal
vagy lengyelek ellen elkövetett bűncselekményekkel gyanúsított személyek,
valamint a német hadsereg fogságból hazatérő katonái (zömükben
sziléziaiak), és a lamsdorfi hadifogolytábor őrei. A gyűjtőtábor elméletileg
az áttelepítést segíti, a gyakorlatban büntetőtáborként üzemel.
1945. augusztus utolsó napján ide kerül Klara Maxara is a négy
gyerekével, a szomszédaival, az ismerőseivel és azokkal, akikkel
vasárnaponként találkozik a templomban.
1945. AUGUSZTUS
Az országban mindenhol táborokat építenek a németeknek. Több száz ilyen

létesítmény alakul, de a jövőben lesznek történészek, akik ezerháromszázra
becsülik a számukat. A táborokat különböző szervezetek felügyelik: az
NKVD, a szovjet katonai vezetés, a Lengyel Hadsereg Hírszerzési
Osztályának Vezetősége, az Államvédelmi Minisztérium, a vajdasági, járási
hatóságok, egyes esetekben a városok vezetősége. A létesítményeket az
egykori náci koncentrációs táborokban (például Auschwitz egy részében),
hadifogolytáborokban, illetve a varsói gettó területén helyezik el, vagy
újonnan építik fel. A legismertebbek a świętochłowicei, a toszeki, a
łambinowicei, a jaworznói és a potulicei táborok.
1945 júniusában a Życie Warszawy munkatársai ellátogatnak a varsói
Központi Munkatáborba, amelyet a gettó területén felépített és nemrég még
működő Konzentrazionslager Warschauban hoztak létre (ma ezen a helyen
áll a Lengyel Zsidó Történeti Múzeum). Az újságírók el vannak ragadtatva.
A németek jobb körülmények között élnek, mint ebben az időben bárki más
a porig rombolt Varsóban. A hatalmas gödör helyén, ahová a háború idején
a megölt lengyeleket akarták temetni, lengyel címert formázó virágágyás
nyílik. Ott, ahonnan huszonnégy holttestet ástak ki, most veteményes
található. A német nők tiszta, fehérre meszelt épületekben laknak. Az egyik
hálóteremben virágvázát látnak a riporterek. „A teremben tartózkodó
foglyot az élelmezésről és a tábori élet más részleteiről kérdezzük.
Elégedett. Persze a legjobb otthon. Ő azonban megértette, hogy a hibájáért
lakolnia kell.” A férfiak is hasonló körülmények között élnek. A súlyos
betegek a kórházba kerülnek, majd a tábori parkban lábadozhatnak. „Tilos
verni a foglyokat. Az ilyen kihágást szigorúan büntetik. Szidni, megalázni
sem szabad a fogvatartottakat.”
Az újságírók propaganda áldozatává váltak, és a táborvezetők azt
mutatták nekik, amit akartak, vagy saját akaratukból írták ezt a cikket, és
mindent csak kitaláltak? Nem tudjuk.
Annyit tudunk csupán, hogy júniusban a tábor területén négyszáz halott
német foglyot temettek el.
Valószerűbbnek tűnik a Życie Warszawy tudósítása a wrocławi táborból:
„Wrocław keleti külvárosában hosszú, fekete barakkok állnak. A szögesdrót
mögött nyomorúságos emberalakok ezrei. Ők azok, akik az egész
emberiséget ilyen dróttal akarták gúzsba kötni. A győzhetetlen haderő
képviselői itt várják megérdemelt sorsukat.”
1959 ÉS 2000
Czesław Gęborski mindent tagad, amit a łambinowicei munkatábor foglyai

állítanak az opolei ügyészségen és bíróságon. Csupa reakciós maszlag és
rágalom!
1945. ŐSZ
Hajnali hatkor felüvöltenek a tábor őrei. Klara Maxara kinyitja a szemét.

Egy emeletes ágy alsó szintjén alszik. Felette a gyerekei: Erika, Ursula,
Oswald. Monika, a legkisebbik mindig mellette aludt. De most már nincs
vele. „Szeptember közepén éhen halt az öthetes kislányom” – mondja
később Klara a vallomásában.
Megszokott dolog ez a barakkban, ahol több száz kisgyerekes anya él.
Legutóbb egyetlen nőnek három gyereke halt éhen. A csecsemők és a
kisgyerekek nem kapnak külön fejadagot. Jan Wancke fogoly vallomása:
„A feleségemmel az éhség és a kimerültség végzett a táborban, mivel a
gyerekeinkkel együtt került oda, és megfelelően akarta táplálni őket, de az
élelem kevés volt, és rossz, úgyhogy a saját szájától vonta meg az ételt.”
Korábban a tábor területén növő fűből főztek nekik teát, de most már
szeptember vége van, és a legapróbb sarjakat is régen kitépték a csupasz
földből, úgyhogy csak forró vizet isznak. Klara rokona, aki egy másik
faluban él, és nem került a táborba, tápláló rozslevest hord nekik
pléhkannában. Előfordul, hogy a levest az őrök odaadják Klarának.
Legtöbbször azonban ők maguk eszik meg, ugyanúgy, mint a többi
fogolynak hozott élelmiszercsomagok tartalmát.
Klara kitapogatja a szalmazsákja alá dugott rozsdás konzervdobozt,
amelyet levesestálnak használ. Első nap minden személyes holmijukat
elvették, még az evőeszközeiket is. (Később keringett egy történet
valakiről, aki a zsebébe rejtette a kanalát és a villáját. Ott helyben
agyonlőtték.) Klara gyerekei a többieket utánozva kiástak valahonnan egy
konzervdobozt – biztos a lamsdorfi hadifoglyok után maradt. Ez most a
Maxara család egyetlen kincse.
Újra üvöltés hallatszik. Klara feláll a priccsről, végignéz a gyerekeken.
Tetvek másznak rajtuk, felvakart sebeikből genny csorog, az álmukban
szétnyomott poloskák helyén véres foltok maradtak az arcukon. „Erika –
rázza meg a legnagyobb lányát. – Gyere velem vécére.” Jobb, ha kettesben
mennek. Az őrök néha szórakozásból rálőnek a vécére szaladó nőkre.
(Később az a történet járta, hogy egy terhes nő a latrina deszkáján ülve
elmesélte a mellette ülő ismeretlennek, hogy biztos már hamarosan szülni
fog, mert nagyon ficánkol benne a baba. Ott helyben szörnyet halt: felhúzott
szoknyában, letolt bugyival érte a találat a mondata közepén.) Klara reméli,
hogy az őrök megkönyörülnek rajta, ha a gyerekével együtt megy az
illemhelyre.
Éjszaka vödörbe pisilnek, mert nem szabad elhagyniuk a barakkokat. A
szabályzat szerint bárkire rálőhetnek, aki ilyenkor kint tartózkodik. Néha el
is hangzik egy-egy lövés. Előfordul, hogy a részeg őrök a barakkok vékony
falára céloznak, és a golyók keresztülsüvítenek a deszkán. Álmában is
meghalhat itt az ember.
Klara Maxara lehetőség szerint minél ritkábban hagyja el a barakkot.
Néha azonban reggel appel van, és olyankor menni kell. „Énekeljetek,
Hitler rongyai!” – ordítanak az őrök. Ich hatte einen Kameraden – zengik
az anyák és a gyerekek a német fegyveres erők temetési énekét (Klara
Maxara később megtudja, hogy ugyanebben az időben ugyanezt éneklik a
férfibarakkok lakói és a női barakkokban élő fiatal lányok). „Marsra fel,
svábok!” – Klara, a lányai és a fia, a szomszédasszonyai és az ismerősei
masírozni kezdenek. „Szoknyát fel!” – néha vicces kedvükben vannak az
őrök. Fellebbennek a szoknyák, a ruhák. Az appel véget ér.
Azután a legjobb, ha az ember leül a priccsére. És vár napestig.
Előfordul, hogy az őrök takarítani küldik a családi barakk női lakóit.
Takarítás után visszatérnek, és a piszkos kis ablakon át kémlelik a kinti
életet.
Senki sem mosakszik, mert a víz ivásra való. Senki se mos, mert az
egyetlen ruhájuk van rajtuk. Szellőztetni sem lehet a holmijukat, mert nincs
szárítókötél. A szögesdrótot szigorúan tilos szárításra használni, az ember
halállal lakolhat az ilyesmiért. Mindenki tudja, mi történt Marta
Preussnerrel, Maxaráék rokonával, aki szintén Ellguth Hammerből érkezett.
Gertruda Kuboń vallomása: „Marta kiment a barakkból az udvarra. Egy
idő után visszajött, és megállt a küszöbön. Akkor vettem észre, hogy
meglőtték, a melléből vér folyik. Azt mondta a lányának: – Anna, Ignac
rám lőtt, és meg akar ölni, mert a szögesdrótra teregettem ki a rongyokat.”
Anna Wieczorek, Marta lánya még hozzáteszi: „Ebben a pillanatban
hallom, hogy: – Gyere vissza, te rohadék! Anyám a hívásra megfordult és
elment, én meg visszamentem a hálóterembe. Lövést hallottam. Tíz perccel
később Ignac bejött a barakkba, és azt mondta: – Van itt családja annak az
agyonlőttnek? Jöjjenek imádkozni. Erre a hívásra kimentem a két
nagynénémmel a térre. Ignac, Antek és más őrök kegyetlenül összevertek
bennünket. Később tudtam meg, hogy anyámat másodszor már főbe lőtték.”
1945
Minden azért nem látszik a barakk ablakából.

Klara valószínűleg nem tudja, hogy a vizet trágyaleves hordóban szállítják a
faluból. Hogy emberek húzzák a kocsit, amely kenyeret és krumplit szállít a
táborba (lovakat csak a parancsnok utasítására adnak). Hogy a
Łambinowice környéki földeket foglyok művelik, akik az eke, a borona elé
befogott szomszédaikat hajtják úgy, ahogy az ökreiket szokták. Hogy a
foglyok egy része cipőt javít, mások szabóként dolgoznak, vagy az
elromlott traktorokat, autókat javítják, amelyeket később élelemre
cserélnek.
Hogy mindennap temetési menet halad át a táboron. „Nem minden
alkalommal, de azért elég gyakran láttuk a nyolc-tíz sírásót, mindennap
kordékon vitték a meggyilkolt, halálra éheztetett és betegségben elhunyt
foglyokat a tábori temető tömegsírjaihoz” – emlékszik vissza évekkel
később Lothar Goerlich, az egyik fogvatartott.
Klara az életben nem gondolna arra, hogy a Koteletten Fritz több tucat
német nőt küldött a júliusban felfedezett lamsdorfi tömegsírokhoz. Arra
kényszerítették őket, hogy puszta kézzel exhumálják a holttesteket – még
egy kendővel sem fedhették el az arcukat. A hadifoglyokat több rétegben
temették egymás fölé, a testük már oszladozott. A fogva tartott nők kézzel
turkáltak és térdig süppedtek a ragacsos pépben. Meghívott újságírók
kísérték figyelemmel a munkájukat. A Przekrój hetilap 1945 augusztusában
hozta le az exhumáláson dolgozó német nőkről készült fényképet. „A
hitetlenkedő, cinikus mosoly ráfagyott a német lakosság arcára, amikor
elkezdték kiásni a sírokat. Minden földbe mélyesztett lapát hadifoglyok
holttesteit és csontjait hozza felszínre, akiket halálra éheztettek a német
gyilkosok” – szól a képaláírás. Az exhumálás ősszel újrakezdődik, és egy
szovjet bizottság felügyelete alatt egészen télig tart. Ezúttal férfi
fogvatartottakat hajtanak a munkára. Czesław Gęborski beismeri:
„Előfordult, hogy egy-egy fogoly véletlenül beleesett egy ilyen sírba, és
mivel a hullák már szétfolytak, belefulladt a belőlük keletkezett borzalmas
ragacsba.”
Klara azt sem látja az ablakából, ahogy Ignac – a parancsnok jobbkeze –
két idős urat kerget, akik az Ellguth Hammer melletti faluból érkeztek. „Az
egész út alatt lánccal ütötte a tarkójukat. A láncot a jobb keze köré csavarta.
Később mindketten belehaltak a sérüléseikbe” – mondja majd Anna Mike
fogvatartott. Ignac egyébként a hadifogolytáborban talált bikacsökkel veri a
legszívesebben Łambinowice lakóit.
Klara nem tud a konyha alatti pincéről, ahol nap mint nap bírósági ítélet
nélkül végeznek ki olyan férfiakat, akiket SS- vagy NSDAP-tagsággal
gyanúsítanak. Hogy egyetlen fogoly szökése után tíz, találomra kiválasztott
társának meg kell halnia. Hogy a férfiak esti appelje után többen már nem
térnek vissza a barakkjukba. Az utolsók halállal lakolnak a lassúságukért.
Klara nem akarja majd elhinni, hogy a parancsnok és a segédje csak úgy
nekiáll fafűrésszel levágni az egyik fogvatartott lábát. Meg azt sem, hogy az
őrök éjszakánként a fiatal, gyermektelen nők barakkjait járták.
Csak később tudja meg, hogy Ignac megparancsolta az egyik fogolynak,
hogy feküdjön az útra, azután a deresét egy kocsi elé fogta, és
keresztülhajtott az emberen. Hogy valaki látta, ahogy több férfit
felkergettek egy fára, másoknak meg megparancsolták, hogy vágják ki a fát.
Hogy a parancsnokhelyettes nyulának megöléséért egy kisfiúnak kellett
meglakolnia. „Ignac megkérdezte, ki ölte meg a nyulat, ismerje be, mert ha
nem, akkor minden nőt agyonlőnek. Tényleg ott állt egy géppuska tőlünk
vagy hat méterre, a csövét a sorban felállított nőkre szegezték. Odaszaladt
hozzá egy kilencéves forma fiú, és azt mondta, tudja, ki ölte meg a nyulat.
Akor Ignac megparancsolta az összes nőnek, hogy oszoljanak, menjenek a
barakkjukba, de közben a mellette álló őr, akit nem ismertem, már fel is
emelte a fiút a nyakánál és a nadrágjánál fogva, és csapkodni kezdte a
földhöz” – emlékezik vissza Paulina Wancke fogvatartott.
1945
A parancsnok szerelmes. A menyasszonya, Jadwiga Gęborys kellemes

megjelenésű fiatal nő, az arca kicsit pufók, körülötte pajkosan göndörödnek
a fürtjei. Az apja a háború előtt munkás volt, most a niemodlini vendéglő
tulajdonosa. Jadwiga egy vagy két évvel fiatalabb Czesławnál, és Varsóból
jött. Elvégezte az elemi iskolát, tizenhat évesen ment férjhez, nem vett részt
a felkelésben. A háború után a szüleivel együtt költözött a Visszaszerzett
Vidékekre.
Gęborski élete a szolgálat és a szerelem jegyében telik. Napközben
irányítja a tábort, részt vesz a kitelepítésekben, élelmet szerez a foglyoknak,
szervezi a Németországba induló transzportokat. Az estéit Jadwigával tölti.
Soha nem éjszakázik a táborban. Munka után Ignacy Szypuła viszi kocsin
Niemodlinba, reggel pedig érte megy, és hozza Łambinowicébe. Félnek,
hogy a német hadsereg maradéka megtámadja őket, úgyhogy mindig más
utat választanak.
Beszél-e Czesław Jadwigának a tábor életéről? Mesél-e a nőkről, akik
felemelt szoknyával állnak az appelplatzon, hogy mulattassa a szerelmét?
Beszél-e arról, hogy a német parasztok fejébe katonasisakot nyomnak, és
botokkal ütik, amíg vér nem csorog az arcukon? Vagy hogy apákat a saját
fiukkal tapostatnak halálra úgy, hogy közben a fiúnak még énekelnie is
kell? Vagy hogy annyira fárasztó sarkantyús csizmával rugdosni a
foglyokat, hogy a végén úgyis agyon kell lőni őket?
De az is lehet, hogy védi, hogy nem beszél neki ilyesmiről. Nem akarja,
hogy a menyasszonya meghallja, miként mesélik a részeg őrök az apja
vendéglőjében, hogy mit is csinál igazából az a Gęborski. Lehet, hogy épp
ezért küldi Jadwigát Dąbrowa Gómiczába. A lány beköltözik Czesław
szüleihez, és ott várja, közben válik az első férjétől (csak 1954. július 22-én
megy hozzá Gęborskihoz).
Nem születik gyerekük. De a jövőben örökbe fogadnak egy kislányt –
egy német árvaházból. (Gęborski néha azt állítja, hogy a kislány a felesége
gyereke.)
Különös fordulat, mert egyébként Czesław Gęborski csak úgy lángol a
németek iránti engesztelhetetlen gyűlölettől. De ezzel nincs egyedül. Ebben
az időben a „német” szót hivatalosan kis betűvel írják. A lengyel
hivatalnokok, vasutasok, újságírók tanárok, gyerekek, öregek és a
Łambinowicei Munkatábor őrei mindent gyűlölnek, ami germán.
Mieczysław Paciorek, a Vajdasági Információs és Propagandahivatal
dolgozója már a parancsnok őrizetbe vétele után, 1945 novemberében így
ír: „Alulírott megállapítom, hogy Gęborski őrm. polgártárs tiszteletre méltó
lengyel hazafi. Tanúja voltam, hogy Gęborski idős apja úgy tért haza, hogy
kezét-lábát összetörték a németek. Aki nem tapasztalta meg a saját bőrén
vagy a családjáén a német civilizáció következményeit, az rossz
véleménnyel lehet arról, hogy Gęborski őrmester olyan szigorúan bánik a
németekkel. De én vagyok az első, aki elátkozom németországot, mert a
sógoromat Varsóban agyonlőtték, a nővéremet a lányával együtt egy
hamburgi táborba vitték, az öcsémet agyonlőtték, a bátyámat pedig a
feleségével meg a gyerekeivel együtt ismeretlen helyre vitték. És több
millió ilyen család él Lengyelországban.”
Néhány évvel később Czesław Gęborski így próbálja tisztázni magát:
„Csak egy célom volt: hogy bosszút álljak a németeken, mivel már 16
évesen megismerkedtem a német börtönnel. Ehhez még tegyük hozzá a
civil lakosság és a hadifoglyok ellen elkövetett német bűntényeket. A
felszabadulás után titokban folytattam a megszállás idején végzett
tevékenységemet; egyetlen célom az volt, hogy bosszút álljak a
németeken.”
Beosztottjait arra ösztönzi, hogy verjék a foglyokat. A fogvatartottak az
egyiküket Mörderlingnek nevezik el, de a legjobban Ignacy Szypułától,
Antektől és Jan Furmantól félnek. „Gęborski azokat az őröket tartotta a
legtöbbre, akik kínozták és gyilkolták az embereket” – vallja Roman
Rydzyński egykori łambinowicei táborőr.
Ignacy Szypuła vallomása: „Beismerem, hogy nemegyszer vertem és
cipővel rugdostam a foglyokat. Csak férfiakkal tettem ilyesmit. Így
bosszultam meg Auschwitzot. A járásvezetőség egyik képviselője hősnek
nevezett, és azt mondta, lássam el rendesen a táborban élő németek baját,
mert a megszállás idején ők nyomorgatták a lengyeleket. Paciorek pedig
megígérte, hogy szakaszvezetővé léptetnek elő, ha jól viselem magam, amit
úgy értettem, hogy vernem kell a fogvatartottakat. Ezért, hogy rászolgáljak
az előléptetésre, valóban vertem az embereket, korbáccsal, kézzel vagy
puskacsővel.” 1958-ban Szypuła még mindig úgy gondolja, hogy a kor
igazolta tetteit. Írásban védekezett: „Az ügyem elévült, a háború utáni
időszakban, a fasizmus iránti gyűlölet idején került rá sor.”
Czesław Gęborski a táborba hívja Wilhelm Nowakot, és felhatalmazza
arra, hogy kínozza a foglyokat. Nowak, a niemodlini fodrász a helyi
önkéntes tűzoltóságban szolgál.
Nem minden őr bánik kegyetlenül a foglyokkal. Van néhány, akiről jót
mondanak a Łambinowicei Munkatábor fogvatartottai.
1959 ÉS 2000
Az ügyészek egyértelműen megállapítják, hogy a tűz következtében

legalább negyvennyolc fogoly vesztette életét.
1945. OKTÓBER 4.
A Katowicei Államvédelmi Hivatal belső ügyekért felelős osztálya szerint:

„1945. október 4-én délután 2 és 3 óra között a Łambinowicei
Munkatáborban a németek felgyújtottak egy barakkot, amely abban az
időben lakatlan volt. Wilhelm Nowak tűzoltó a táborba ment egy motoros
szivattyúért. Amikor már éppen elindult volna onnan, a Tábori Tűzoltóság
riasztotta, hogy tűz ütött ki. Haladéktalanul hozzáfogott a tűzoltáshoz.
Czesław Gęborski táborparancsnok elrendelte, hogy minden fogoly
segédkezzen a tűzoltásban. A börtönöröknek meghagyta, hogy vegyék
körül a tábort, és állítsanak fel géppuskákat ott, ahol korábban a foglyok
(németek) átvágták a drótokat. Megpróbálta a tűzoltáshoz terelni a
foglyokat, de azoknak egy része fellázadt utasítása ellen. Gęborski a lázadás
elfojtása érdekében utasítást adott, hogy az őrök lőjenek a levegőbe. A
németek azonban menekülni kezdtek az elvágott drótok felé. A Táborőrség
kénytelen volt sortüzet adni a menekülő németekre, aminek következtében
48 német életét vesztette.”
Władysław Szlabski, őr: „Drzemalski, a parancsnokhelyettes mondta
nekem, hogy Gęborski, Ignac, Antek és egy niemodlini tűzoltó, akinek nem
tudom a nevét, megegyeztek, hogy szándékosan tüzet okoznak a tábor
területén, és ezzel állnak bosszút a táborban tartózkodó lakosságon.”
Czesław Gęborski: „Pontosan emlékszem arra, hogy a tűzvész napján
nem voltam a táborban. Wędzich járásvezetővel voltam Niemodlinban.”
Jan Furman, őr: „Két férfi rontott be a táborba. Az egyiken tűzoltó-
egyenruha volt. Vertek, akit csak értek. Mindketten részegek voltak.”
Józef Malomy, fogoly: „A tűzvész napján Nowak, a niemodlini fodrász a
tűz kitörése előtt egy órával verte a foglyokat.”
Wilhelm Nowak, tűzoltó, fodrász: „A Niemodlini Önkéntes Tűzoltóság
gazdasági tisztjeként a helyi Államvédelmi Hivatalhoz fordultam, hogy
egyenruhát szerezzek a tűzoltóságnak. A łambinowicei táborba irányítottak,
ahol a volt hadifoglyok egyenruháit tárolták. Ebből a célból mentem a
táborba. Miután felrakodtuk a kocsira a kapott egyenruhákat, és már épp
elindultunk, tűz ütött ki a táborban. Az egyik barakk égett. Saját
elhatározásomból azonnal a tűz helyszínére siettem, és részben én
irányítottam a tűzoltási akciót.”
Ignacy Szypuła, őr: „A tűz keletkezésének pillanatában a tábori
irodabarakkban tartózkodtam.”
Jan Furman, őr: „A nőktől hallottam, hogy látták, amint Ignac
közvetlenül a tűz kiütése előtti pillanatban bement a barakkba, amely ezután
lángolni kezdett.”
Józef Malomy: „Az őrök megparancsolták, hogy vízzel és homokkal
oltsuk a tüzet. Fogtam egy homokkal teli vödröt, és odamentem. Az őrök
utasítására bementem a barakkba, odaszórtam a homokot, és amikor ki
akartam lépi az égő barakkból, kézen lőttek. Így már nem vehettem részt
követlenül a tűzoltásban. El akartam titkolni, hogy megsebesültem, mert a
sebesülteket megölték. Elbújtam a homokos gödörbe, ahonnan az
oltóanyagot hordták. Onnan láttam Gęborskit, aki vagy tíz méterre állt
tőlem. A vállán géppisztoly lógott, a jobb kezében pedig pisztolyt tartott,
azzal lőtt többször is a tűzoltás körül sürgő-forgó emberekre. Mindegyik őr
lőtt, csak úgy potyogtak a hullák.”
Franciszek Smołka, fogoly: „Elmondták, hogy az egyik őr
megparancsolta a feleségemnek, hogy táncoljon a tűznél. Amikor ezt
megtagadta, az őr rávert a puskája csövével. A feleségem összerogyott, és
ekkor az őr tarkón lőtte. A helyszínen szörnyethalt.”
Anna Mike, fogoly: „Az ablakon keresztül nem láttam mindent pontosan,
mert az égő barakk körül füst gomolygott. Viszont láttam a tüzet oltó
embereket, köztük az apósomat, Paweł Mikét. Egyszer csak az őrök lőni
kezdték a tűzoltás körül szorgoskodó embereket, és attól kezdve nem láttam
már az apósomat. Csak a tűz eloltása után tudtam meg, hogy megölték. Az
anyósom, Maria Mike a tűz idején az égő barakk közelében volt, ahol
egyszer csak az egyik őr megállította, puskával rávert, hogy összeessen,
majd tarkón lőtte. Anyósom a helyszínen meghalt.”
Hildegarda Łukaszek, fogoly: „Részt vettem az egyik barakk oltásában.
Saját szememmel láttam, hogy az egyik őr belökte az égő barakkba
Franciszek Walczykot és Paweł Hoffmant, akik szörnyethaltak.”
Ewa Żyła, fogoly: „Ignac végzett a legtöbb emberrel, mindkét kezében
pisztolyt tartott. Azt is láttam, hogy élő embereket taszigáltak a tűzbe. Az
Edek nevű őr az egyik pillanatban engem is belökött a tűzbe. Egy nő húzott
ki onnan. Megégett a kezem, lángolt a pulóverem.”
Klara Szlechter: „Anna Tyrke lánya mondta el nekem, hogy látta, amint
az őrök belökték az anyját a tűzbe. Ki akart jönni, kiabált, hogy vissza akar
menni a gyerekeihez. Ha jól tudom, öt gyereke volt, akik szintén a táborban
éltek. Egy őr háromszor is belökte a tűzbe, majd géppuskával agyonlőtte,
ott maradt fekve a tűzben.”
Jan Furman, őr: „Az emberek egyáltalán nem próbáltak menekülni,
semmiféle lázadásra nem került sor. Semmit nem tudok arról, hogy a
szögesdrót kerítésbe lyukakat vágtak volna, hogy azokon át meneküljenek a
táborból.”
Emmanuel Schmolke, fogoly: „A tűzvész során láttam a Gęborski
parancsnokot, aki gépfegyverrel lőtte a tüzet oltó embereket. A tűz
megfékezése után magam temettem el a holttesteiket. A tűz napján
semmiféle lázadás nem volt, és azt sem láttam, hogy a fogvatartottak
menekülni próbáltak volna.”
Władysław Szlabski, őr: „Saját szememmel láttam, ahogy Ignac Szypuła
gépfegyverrel lekaszált néhány számomra ismeretlen embert. Közben azt is
láttam, hogy Czesław Gęborski pisztolylövéssel végzett egy számomra
ismeretlen férfival.”
Ignacy Szypuła: „A németek oda lettek terelve, hogy oltsák a tüzet. Aki
nem akart részt venni a tűzoltásban, arra lőttek. Gęborski már a lövöldözés
után érkezett a járásvezetővel együtt a tábor területére. A tűzvész során a
tábor területén használt összes fegyvertípus bevetésre került. A lövöldözés
legfeljebb 15 percig tartott. Csak arra lőttek, akik menekültek, és nem
akartak részt venni a tűzoltásban. A tüzet homokkal és földdel oltottuk.
Minden őr a saját szakállára lőtt. Én a kerítés felé menekülő foglyok után
lőttem. Nem láttam, hogy bárki is a földre zuhant volna a lövéseim után.”
Czesław Gęborski: „Amikor megérkeztem a táborba, jelentették, hogy
tűz ütött ki, és a németek menekülni kezdtek. Nem vettem részt a
menekülők megfékezésében. Amikor a tábor területére érkeztem, már ki
volt adva a tűzparancs. Az én jelenlétemben már nem került sor
fegyverhasználatra.
Megérkezésem után megnéztem az átvágott drótokat azon a helyen, ahol
több német elmenekült.
Lehetetlen lett volna az égő barakk felé lőni, hiszen akkor egymást lőtték
volna az őrök. Én adtam tűzparancsot a helyzet megfékezésére. A
tűzparancsot a szabályzat szerint adtam ki. A szabályzatot én magam
dolgoztam ki. Elismerem, hogy a szabályzat nagyon szigorú volt, és
igazából túlmutatott a hatáskörömön.”
Władysław Szlabski: „Drzemalski azt is említette nekem, hogy a tűz
eloltása után személyesen járt körbe, és puskával lőtte agyon az embereket,
mert sokan még éltek. Mellékesen azt is megjegyezte, hogy amikor fejen
találta őket, agyvelő fröcsögött az arcára. Később az őrök nyíltan beszélték
egymás között, hogy szándékosan gyújtották fel a barakkot.”
Józef Malomy: „1945 decemberében a korfantówi kórház egyik orvosa
amputálta a sérült kezemet.”
A tűzeset után több mint fél évszázaddal Czesław Gęborski a
következőket állítja: „Az a véleményem, hogy egy őrült vagy egy
összeesküvő csoport volt a táborban. A fogva tartott németek egy nap
megölték az összes nyulat, melyeket a helyettesem, Drzemalski tenyésztett,
és az emésztőgödörbe dobták őket. Egy tyúk vagy egy kacsa lármázott
volna, ezért a fogvatartottak szándékosan választották a néma nyulakat,
melyeket kiáltásuk nem védhetett meg a gyilkosok kezétől. Az a
véleményem, hogy a fenti két ügy, vagyis a nyulak megölése és a barakk
kigyulladása között kapcsolat van. Meggyőződésem, hogy ugyanaz a
gyilkos kéz oltotta ki a védtelen nyulak életét és gyújtotta fel a lakatlan
barakkot. Emlékeim szerint a lövések legfeljebb négy fogvatartott halálát
okozták.”
1945. NOVEMBER
Konrad Maxara német katona, Klara férje, Erika, Oswald és Ursula apja
1945. október végén érkezik haza a fogságból. Megtudja, hogy a
szülőfaluját most Kuźnica Ligockának hívják, a háza üres és kifosztották, a
családját táborba vitték. Arról is tudomást szerez, hogy a szerettei
kiszabadulnak, ha aláírja a lengyel nemzet és állam iránti
hűségnyilatkozatot. November elején okmányokat visz a Łambinowicei
Munkatábor irodájába, melyekből kiderül, hogy a lengyel Maksara család
tagjai véletlenül kerültek a tábor foglyai közé. A hivatalos igazolásokért
fejenként 25 zlotyt fizetnek.
Hasonló módon szabadulnak a táborból Thomalláék, akik ezentúl
Tomalla formában használják a nevüket.
Azokat a sziléziaiakat és németeket, akik nem akarnak lengyelek lenni,
az Oderán túlra telepítik.
Az év végén ellenőrző bizottság érkezik a táborba, és tudomást szerez
arról, hogy a fogvatartottak között vannak olyanok, akik kezdettől
lengyelnek vallották magukat. Hazaküldik őket.
A Łambinowicei Munkatábor 1946 őszén fejezi be működését.
1945. OKTÓBER
Haláltól füstöl a łambinowicei tábor címmel tényfeltáró cikket jelentet meg

egy csehszlovák napilap. Zawadzki vezérőrnagy, a sziléziai vajda elfogatási
paranccsal küldi Łambinowicébe a segédjét, Leon Foicik őrnagyot.
Az egykori táborparancsnokot a niemodlini Államvédelmi Hivatalban
veszik őrizetbe. De nem cellába kerül, hanem az irodahelyiségek közötti
üres szobába.
Ügyét a Katowicei Vajdasági Államvédelmi Hivatal IX. Belső Ügyekért
Felelős Osztálya veszi át. November közepén felmentik rendőri szolgálata
alól. Viszont továbbra is kapcsolatban marad egykori háborús
parancsnokával és barátjával, Jan Sulczyński hadnaggyal, a niemodlini
rendőrparancsnok helyettesével.
1945. NOVEMBER
„Az illetékes hatóságoknak. Czesław Gęborski polgártárs, az akkori

táborparancsnok rendkívül szelíd volt, és jól bánt a foglyokkal. Örült, ha jól
ment a soruk, ha jól néztek ki és egészségesek voltak. Tudom, hogyan
bántak a németek a lengyelekkel, úgyhogy nagyon csodálkoztam, hogy
ilyen jól viszonyulnak hozzájuk a tábor őrei, de ezt azzal magyaráztam,
hogy jó lengyel szívük van, amely hamar felejti a sérelmeket. Büszke
voltam arra, hogy mi, lengyelek emberek maradtunk. [Olvashatatlan
aláírás,] niemodlini járási tűzoltóparancsnok.”
„Tanúsítom, hogy Gęborski őrm. polgártárs lengyelként és hazafiként is
tiszteletet érdemel. Összeszorul az ember szíve, amikor arra gondol, hogy
rengeteg sorstársához hasonlóan őt is üldözik a németek, és miattuk kerül
börtönbe. Remélem, hogy Gęborski őrm., ez az ártatlan, igaz lengyel
visszatérhet a lengyel társadalomba. Paciorek, Niemodlini Járási
Információs és Propagandaosztály.”
1945. NOVEMBER
Łambinowicébe érkezik a Háborús Bűnöket Vizsgáló Lengyel–Szovjet

Bizottság. Élén Dr. Dmitrij Kudrjavcev áll, aki többek között Auschwitz
ügyét is vizsgálta már, és Nürnbergben is az ő eredményeire várnak. Senki
nem ismeri olyan jól a lamsdorfi hadifogolytábor-komplexumot, mint
Czesław Gęborski. Kudrjavcev utasítására kiengedik az őrizetből, és a
bizottság állandó vezetője lesz a táborban.
Állítólag azokat a foglyokat is ő hallgatja ki, akiket az államvédelmisek
szállítanak a Łambinowicei Munkatáborba.
1945. DECEMBER
Az Államvédelmi Minisztérium türelmetlenül kérdőre vonja a Katowicei

Vajdasági Államvédelmi Hivatalt: – Miért húzódik olyan sokáig a
nyomozás Gęborski ügyében?! Kérjük, gyorsítsanak az eljáráson. Ha
kiderül, hogy Gęborski ártatlan, szabadon kell engedni! A biztonság
kedvéért megküldjük a kitöltött eljárásmegszüntetési kérelmet. Elég, ha
aláírják.
1946. JANUÁR
„Igazolás. Igazoljuk, hogy Czesław Gęborski elvtárs járásunk területén a

Lengyel Munkáspárt aktív tagja volt, munkahelyén pártsejtet szervezett,
igaz lengyel és demokrata. [Olvashatatlan aláírás], a Lengyel Munkáspárt
Járási Bizottsága.”
„Nevezett táborparancsnoki minőségében száz százalékban demokrata
volt, feladatait lelkiismeretesen és feddhetetlenül végezte. Jelen igazolást a
hatóságok számára állítottuk ki. [Olvashatatlan aláírás], a Niemodlini Járási
Államvédelmi Hivatal vezetője.”
1946 januárjában Gęborskit szabadlábra helyezik, és Zawadzki
vezérőrnagy utasítására Katowicébe utazik.
Az ellene folytatott eljárást végül két évvel később szünteti meg a
Katowicei Területi Katonai Ügyészség. „Az érvényes jogszabályok alapján
járt el, tehát nem vétkes a menekülést megkísérlő 48 német elleni
emberölésben. Marek Szauber katonai ügyész.”
1946. FEBRUÁR
„A Vajdasági Államvédelmi Hivatal Vezetőjének. Azzal a kéréssel fordulok

Önhöz, hogy vegyen fel a Katowicei Vajdasági Államvédelmi Hivatal
fegyveres szolgálatába. Kérem, adjon helyet kérelmemnek. Czesław
Gęborski őrmester.”
1959 ÉS 1976
Czesław Gęborskit, az államvédelmi hatóság őrnagyát, a vallásos témájú

könyvek buzgó olvasóját, a Nemzeti Párt köreit megfigyelő ügynököt, az
állambiztonsági szervek katowicei operatív iskolájának előadóját kétszer is
bíróság elé állítják. Az ellene felhozott vádak: a łambinowicei tábor
foglyaival szembeni kegyetlen bánásmód, verések, kínzások, gyilkosságok,
és szándékos tűzokozásban való részvétel, amelynek következtében
legalább 48-an életüket vesztették.
1958–1959-ben Gęborskival együtt Ignacy Szypułát is bíróság elé
állítják.
Gęborski és Szypuła soha nem tesz beismerő vallomást. Az első
alkalommal fel is mentik őket.
1976-ban Ignacy Szypuła – tuberkulózisa előrehaladott stádiumában –
egy köhögőroham alkalmával kiesik az erkélyen, és szörnyethal.
2006
Czesław Gęborski második pere befejezése előtt, 2006 júniusában hal meg.
Közvetlenül halála előtt eutanáziát kér az orvosaitól. Az eltávozóknak
irgalmasság jár.
2014
Tavasszal Kuźnica Ligockában vendégeskedem Robert és Erika Thomalla

házában, akik ma ismét német formájában használják a nevüket.
Klara Maxara, Erika anyja sokáig élt a háború után. Alzheimer-kórtól
halt meg.
A szoba falán ott lóg a képe, amely sziléziai népviseletben ábrázolja, és
amelyet egykor a földre hajítottak.
1945. OKTÓBER
▪ Állat- és madárkitömés, állatkereskedés. Krakkó,

Starowiślna 31.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. X. 1.
▪ Kossoy Stellát, Anna-Ruthot és Alinát (varsói lakcímük

1942-ig Leszno 15.) keresi Edward és Bertha Kossoy, 13
Hayarden st. Tel Aviv (Palestine).
Życie Warszawy, 1945. X. 1.
▪ A Gdański Város vezetőség tudtul adja, hogy a Lengyel

Nemzetnek és Államnak hűségnyilatkozatot tett személyek
listája kifüggesztetett a Városvezetőség épületénél (ul. 3.
Maja) […] Akinek tudomása van arról, hogy a listán
szereplő bármely személy saját akaratából feliratkozott a 3.
vagy 4. német nemzetiségi listára, vagy a megszállás alatti
magatartása nem volt összeegyeztethető a lengyel nemzeti
különállósággal, értesítse a hatóságokat.
Dziennik Bałtycki, 1945. X. 2.
▪ Angol egyenruhákat, cipőket, öveket vásárol vagy

kölcsönöz a TUR Kamaraszínház, Krakkó, św. Jana 6.
▪ Emilia Kurowska kołomyjai repatriált vegye át férje

levelét. Margel, Krakkó, Miedziana 70.
▪ A hölgyet, akinek karjai között fiam, Zbyszek

Dzierzgowski állítólag bevégezte életét 1944 augusztusában
a Długa utcán, nagyon kérem, vegye fel velem a kapcsolatot.
Irena Dzierzgowska, Varsó, Kamionkowska 25.
▪ Anna Michalewska, sz. Grabowska, auschwitzi fog. él,

Svédországban van. Kapcsolat: Anraszkiewicz („Lot”)
mérnök, Nowogrodzka 48.
▪ Bárki bármit tud rólam, alulírtról, hogy én nem jártam el

törvény szerint akár szolgálatban, akár azon kívül, és ezzel
mást megkárosítottam, kérem, haladéktalanul értesítse az
Államvédelmi Osztályt. Ludwik Zięba adószedő.
Dziennik Rzeszowski, 1945. X. 7.
▪ Mielőtt nyugatra indul, ugorjon be a Grillázs

Cukorkagyárba, Krakkó-Podgórze, ul. Węgierska 7., és
vegyen jutányos és kitűnő cukorkát stb., amely nem ragad
össze, még ha egy hónapot utazna is.
▪ Örökbe fogadom intelligens, egészséges szülők lehetőleg

megkereszteletlen kislányát, 2–5 éves kortól. Név és cím a
szerkesztőségben.
▪ Tanárember, volt oranienburgi fogoly örökbe vagy

kölcsönbe kér plédet. Tanár, Krakkó, Lubicz 3., melegedő.
▪ Egyedülálló ingatlantulajdonos, kisvállalkozó egyedülálló

hölgyet keres üzleti célból. Varsó-Włochy, Bema 11.
▪ A gépjármű-karosszériákon jogtalanul használt
államcímer folyó év nov. 1-jéig eltávolítandó. […] Konwizor
őrnagy, rendőrparancsnok.
▪ Varsó környéki gazdaságba és 1 tehén fejésére munkást

keresek. Wiejska 17.
▪ Exhumál, holttestet szállít Eug. Majewski temetkezési

vállalkozó. Varsó, ul. Krakowskie Przedmieście 16.
▪ Adja vissza 2 éves gyermekemet, Stefan Rajchot, akit okt.

9-én, kedden rabolt el az ul. Nowogrodzka 72. sz. udvarról.
Figyelmeztetem, hogy a tárgyban intézkedtem. Górczewska
50., Maria Rajch.
▪ Figyelem! Bélyeggyűjtők! Keresek minden olyan

levelezőlapot és borítékot, amely a háború kitörésétől
lengyel területen megjelent. Készpénzért megvásárolom,
vagy amerikai bélyegekre cserélem. Levélküldés: Klemens
Pulaski, 320 S. Hickory St., Mt. Carmel, Penn. U.S.A.
▪ Ewa Szyfer 74 és Stefan Oldak 10 éves lakosok azonnal

forduljanak a Franciaország varsói nagykövetségéhez, ahol
francia vízumok várják őket, és ahol megkapják a
Franciaországba utazásukhoz nélkülözhetetlen segítséget.
▪ Válóperes – házassági ügyeket jelenleg Mokotowska 5/1.

címen intéz Paweł Denysenko egyházi ügyvéd.
▪ Okt. 20. – a Fogg irodalmi-művészeti kabaré ünnepélyes

megnyitója. Marszałkowska 119. H. Brzezińska, M. Fogg,80
F. Szczepański. Humor! Érzelmek! Slágerek!
▪ Feluchna! Könyörgöm, gyere vissza. Kétségbeesetten

várlak. Jan Filipiak.
▪ Újszülött fiút jó kezekbe adok. Krakkó, Bosacka 7.

▪ Jóakaratú emberek! Varsóban az ul. Leszno 117.-ben 2

holttestet találtak. Az egyik a lépcsőházban feküdt az I.
emeleten, a másik a II. emeleti lakásban. Feljegyzések
szerint 1944 augusztusától decemberéig rejtőzködtek a
házban. Bármilyen tájékoztatást könyörögve kér a
meggyilkoltak kétségbeesett családja. Talán beszélt velük
valaki, talán kapott tőlük bármilyen apróságot, feljegyzést,
fényképet, bizonyítékot – nagyon kérjük, jelentkezzen,
mindenfajta jutalmat megkap: Gibalskiego 2a. Maria
Twardowska.
▪ Bevetett föld – a holnapi kenyér!

▪ 15 éves árvalányt örökbe fogadok, Brwinów, Lewicka 10.
▪ Moniuszki 12. sz. ház lakói, figyelem. Tömeges

exhumálás ügyében jelentkezzenek: Nowogrodzka 42,
udvari épület, I. em., Dr. Słubicka.
▪ Az Őrjárat Biztonsági Őrség 25–45 év közötti becsületes

embereket keres éjjeli őrszolgálathoz. Jelentkezés
mindennap 9 és 14 óra között, Krakkó, Dunajewskiego 6.
▪ Radom Város Polgárai, melyikük adományoz egy szegény
nyomoréknak bizonyos pénzösszeget mankó ill. műláb
vételére. Szívbéli adományaikat kérem az alábbi címre
hozzák: Radom, Wałowa 45, Janina Krzemińska.
Dziennik Powszechny, Radom – Kielce, 1945. X. 28.
▪ Szalontáncvezetőt keresek.
▪ Német írógépeket új betűkkel lengyelre építünk át. J.

Bartoszuk és S. Latek Irodagépműhelye, al. Jerozolimskie
26.
▪ 7 hónapos kislányt örökbe adok. Értesítési cím: Solna 16.
▪ 1945 áprilisában Neigamenbe evakuált, Magdeburgtól 40

km-re a vonatról megszökött és hazatért buchenwaldiak –
aki tud Witold Modzelewski (10772. sz.) sorsáról, kérem,
tájékoztasson az alábbi címen: Ząbkowska 6.
Modzelewskiék.
Sanok
BOLDOGSÁG ’45
Gyerekekkel és dunnákkal megrakodva érkeztek Sanokba. Akinek lova

volt, lóval jött. Akinek maradt tehene, kötélen húzta maga után. Vajon volt-
e náluk ennivaló? Az utolsó sütet kenyér, mert utána a kemencéjük a
házukkal együtt elégett? Vagy tiszta kendőbe kötött friss túró? Aligha.
Amikor ég a házad, először azt nézed, hol vannak a gyerekek, aztán rohansz
az istállóba, hogy elkösd a tehenet, kihajtsd a lovat az udvarra, végül még
visszaszaladsz a dunnádért. Miért éppen azért? Talán mert biztonságérzetet
ad, nagyobbat, mint ha a sanoki vásárból hozott klárisaidat mentenéd? Nem
tudom. Mindenesetre azoknak az emlékeiben, akiknek tűz pusztította el az
otthonát, az anyák az utolsó pillanatban mindig visszaszaladnak a
dunnákért.
Azután elindultak a városba. Hogy fedél alá kerüljenek, hogy mentsék a
bőrüket. A városba lengyelek mentek, akiknek ukránok gyújtották fel a
faluját. Az ukránok, akiknek lengyelek gyújtották fel a faluját, az üszkös
romokon maradtak.
Valaki megszámolta, hogy Sanokba összesen ezer darab marhával
érkeztek az emberek. A Cerkiewna, Jagiellońska, Zamkowa utcák üres
házait foglalták el – a házak egy része a háború előtt a sanoki zsidóké volt.
Az állataikat magukkal vitték a lakásokba.
Bolesław Gorączko, Sanok alpolgármestere: „A barmaikat a
lakóhelyiségekben, az alagsorban, a pincében, sőt az emeleteken helyezték
el. A lakások illemhelyei tönkremennek – az állatok pedig a csupasz földön
vagy a kövön fekszenek, alom nélkül, a trágyalé folyik a falakon, a falak
szétrohadnak, aztán minden szétfolyik az udvaron, és szennyezi az egész
környéket.”
JAROSŁAW CHOLEWKA
A háború előtt fényképész jött a faluba. Kifeszített egy nagy ponyvát, és aki
akart, fényképezkedhetett előtte. Az egyik falunkbeli biciklit vett, és az úton
fotózkodott vele. Az út a házunk mellett vitt el, és a ház is felkerült a képre.
Úgyhogy maradt róla emlékem. Egy festőt kértem meg, hogy vigye
vászonra. Nézze csak: itt, az ablak mögött volt a kisszoba, mellette a
konyha, annak is kis ablaka volt, aztán a tornác, a szérű, ahol csépeltünk, ott
meg külön állt a szerszámoskamra.
A házamat a lengyelek gyújtották fel 1946 tavaszán.
Jarosław Cholewkának hívnak. Ukránul Holjauka volt a nevem, de a háború

után lengyelesítették. 1930-ban születtem Uluczban, Sanoktól harminc
kilométerre. Nagy volt a falunk, vagy ötszáz család élt benne, volt két
görögkatolikus meg egy római katolikus templom és egy zsidó imaház. Tíz
százalék lengyel volt, ugyanannyi zsidó, a többi ukrán volt. A lengyelek azt
mondták, hogy mi ruszinok vagyunk, de ez mesebeszéd.
Katarzynának, az anyámnak öt gyereke született: négy fiú és egy lány.
Michałnak, az apámnak hat hold földje volt. Takácsként dolgozott, vásznat
szőtt, néha cipőt varrt. Rangidős tag volt abban a testvéri társaságban,
amely a házunk fölött, a dombon álló templomban működött. Kulcsa volt
hozzá. Ott rendeztek minden fontos ünnepi szertartást.
A háború előtt két évet jártam a lengyel–ukrán elemi iskolába.
Íróvesszővel írtunk a palatáblára, és egy ronggyal töröltük le. Lengyel
tanítóm volt, de az igazgató, Doda, ukrán volt.
Aztán kitört a háború. Már aratás után volt, emlékszem, gyönyörű szép
időben jöttek be a németek. Három hét múlva nyomuk veszett, Przemyśl
felől pedig megérkeztek a ruszkik hosszú puskákkal, zubbonyokban.
Üzbégek vagy mik lehettek, nem nagyon értettünk szót egymással.
Kihirdették, hogy a San partján lesz a német határ. Szabadok lesztek,
mondták nekünk, nem nyúznak többet a lengyel pánok, tietek lesz a föld,
tietek lesz minden. És meghagyták, hogy álljunk be a kolhozba.
Megparancsolták, hogy sötétítsük el az ablakainkat, tartsuk láncon a kutyát,
és ne tenyésszünk galambokat, hogy ne lehessen üzenetet küldeni a
túlpartra.
Uluczban először azt mondták, hogy a ruszkik a mi embereink, a
beszédük és a vallásuk is olyan, mint a miénk, de ez nem volt igaz. A
ruszkik megvetették az ukránokat.
⁃ Andrzej Polański Uluczban, a háttérben Jarosław Cholewka háza
⁃ A Jarosław Cholewka házát megörökítő festmény
Így ment ez 1941. június 22-éig. Épp vasárnap volt, amikor kihirdették,
hogy a németek hadat üzentek Oroszországnak. Hamarosan vissza is tértek
Uluczba a németek, és meghozták a maguk rendjét, füljelzővel látták el a
marhát, és be kellett szolgáltatnunk a kézimalmainkat. Elkezdték munkára
vinni az embereket. A zsidókat nem vitték. Őket egy nap mind
összeszedték. A zsidók szomorúan mentek, és így búcsúztak tőlünk: mi
kerülünk a kovászba, ti meg a teknőbe. Nem érti? Ha kenyeret süt az ember,
először híg kovászt készít, aztán összekeveri a többi liszttel, és dagasztani
kezdi a teknőben.
1944-ben keresztülhaladt rajtunk a front. Aztán kezdődött csak az igazi
félelem. A maga 1945-je nálunk 1947-ig tartott. Amíg el nem vittek
mindannyiunkat a Visztula-akcióban.
Azt mondják, az UPA-nak81 bázisa volt Uluczban. De ez mesebeszéd.

Banderisták ritkán vetődtek el hozzánk. De ha valaki éhes volt, akkor enni
kellett neki adni. Hogy is ne lakasson jól az ember egy másikat, aki éhes?
Maga nem adna? Ettek, és azt mondták, hogy várják a harmadik
világháborút, hogy az mindjárt ki fog törni. És hogy Ukrajna szabad lesz.
És megvédenek minket. Mi meg hallgattunk, nem akartunk belekeveredni a
politikába.
A Honi Hadsereg nem jött Uluczba, csak néhány alkalommal vonultak át
a falun a katonáik. Az UPA partizánjai védtek meg tőlük.
A fiúk egy része elment velük önkéntesnek az erdőbe. Inkább ezt
választották, mint hogy német vagy szovjet egyenruhában háborúzzanak.
Aztán amikor az UPA már a Lengyel Hadsereggel harcolt, és
embervesztesége volt, akkor vitték a mieinket is rendesen katonának, és
nem tűrtek ellenkezést. Szóval az nem igaz, hogy mindenki önkéntesként
került az UPA-ban.
Az uluczi lengyeleknek, akik vegyes családokban éltek – vagy nyolcan
maradhattak – megparancsolták, hogy költözzenek át a San túlpartjára, ahol
a lengyel falvak voltak. Nem teszünk veletek semmit, mondták, de nem
felelünk értetek. Ha mások jönnek, megölnek. Úgyhogy a lengyel férfiak
elmentek Uluczból. De milyen lengyelek voltak azok? Még lengyelül se
tudtak igazán. Az uluczi lengyeleket arról lehetett megismerni, hogy
nyakasabbak voltak. A mieink meg szelídebbek. De így is elmentek.
Hogy mi volt 1945-ben? Bejöttek az erdőbe a banderistákat kereső lengyel
katonák. Volt olyan csapat, amelyik nem mondott semmit. Volt olyan is,
amelyik bármilyen apróságért elvitte az embert a saját házából, mondván,
hogy a fia az UPA-ban szolgál. Volt, hogy a saját lovaikat adták az
embereknek, hogy szánthassanak, mert ló akkor már nem volt a faluban,
aztán ellopták megint.
A katonák után eljöttek a szomszéd falvakból a lengyelek. Rabolni. A mi
házunkban is voltak. Ott érte őket utol a néném, az apám nővére, aki
lengyel faluba ment férjhez. Nézi, hogy sír az anyám, mert valami lengyel
taknyos éppen elköti a tehenünket. A néném ismerte, és el is kergette. Az az
ember ma is Sanokban él, a nevét megadtam a könyvemben, amit ukránul
írtam. Elvitték a tyúkokat, a kacsákat. Amink csak volt. Minden tehenet
elloptak a faluból, csak a mienket hagyták meg.
Mi nem raboltuk ki a lengyel falvakat. Az UPA nem lopott. Azt mondja,
az UPA-nak még rosszabb a híre? Aztán mondja csak, a lengyelek írnának
magukról rosszat a saját történetükben?
Az igazság az, hogy mi mindkettőtől féltünk. Nappal a Lengyel
Hadseregtől, éjszaka a banderistáktól. A háború után lengyel bírónk volt.
Az UPA meggyilkolta, azt mondták, azért, mert bemártotta az ukránokat az
NKVD-nél. Utána mindjárt ukrán bírót választottak. Azt is agyonlőtték.
Nem tudom, miért. Több bíró nem is volt a faluban. Egyszer a banderisták
levágták az unokanővérem haját, gyönyörű nagy haja volt, a barátnőjére
meg huszonöt korbácsütést mértek, hogy a lengyel katonákkal beszélgettek.
Az egyik szomszédasszonyuk jelentette, hogy látta őket. De hát mit
csináltak volna? Vonultak át a katonák a falun, kérdeztek valamit, muszáj
volt arra válaszolni.
A házunk 1946 tavaszán égett le. Először egy lengyel főhadnagy érkezett
lóháton a faluba. Egy zsákot tartott a kezében, utána jöttek a katonái,
rálőttek a tyúkokra, és összeszedték őket a zsákba. Épp a közelben volt
elszállásolva a przemyśli banderista század. Körbevették a falut, a
főhadnagyot elvitték az erdőbe, két embert megöltek. A Lengyel Hadsereg
meg visszajött bosszút állni. Kergetni kezdték egymást a faluban,
gyújtólövedékkel lőttek… Sok ház porig égett, a mienk is. Leköltöztünk a
pincébe, a tél beállta előtt meg átmentünk egy másik faluba, ahonnan
korábban ukránokat telepítettek ki erőszakkal a Szovjetunióba.
Azt kérdezi, boldog voltam-e 1945-ben. Az volt, kérem, a boldogság,
hogy a családomból senki nem halt meg abban az évben.
ZOFIA CHOLEWKA
Aki boldog volt, hát az volt. Én aztán nem voltam boldog 1945-ben.
Apámat, Wasylt 1941-ben elvitték a ruszkik a háborúba. Nem jött vissza.
Egyedül maradtunk anyámmal meg a bátyámmal.
A másik tragédia az éhség volt. Lapulevelet ettünk.
Aztán a lengyelek fölgyújtották a házunkat.
Zofia Cholewkának hívnak, 1935-ben születtem Uluczban, Jarosław
felesége vagyok. Emlékszem, ahogy ott álltunk a bátyámmal az udvaron,
tízéves voltam. 1945 késő őszén, vagy talán már tél elején történhetett.
Odajött hozzánk az anyám, mögötte két fegyveres, egyenruhában. A
fejemben van az egész, mint egy fénykép: az egyik katona lassan elhúzza a
kezét, mintha gyufát gyújtana, és rádobja a zsúpfedélre. Anyám csak a
dunnát tudta megmenteni. A nénénk házát is fölgyújtották.
Aztán még kétszer gyújtották föl a falunkat 1946-ban. Azok a lengyelek
voltak a legkegyetlenebbek, akik Volhíniából jöttek, és bosszút akartak
állni. Ismerték a nyelvünket és a hitünket, ránk parancsoltak, hogy vessünk
keresztet, és azonnal tudták, ki a görögkatolikus, ki a római.82
De a szerencsétlenségek sora itt még nem ért véget. Mindjárt ezután az
anyám tífuszt kapott, és meghalt. Minden uluczi családban meghalt valaki.
Sőt, többen is.
1947 tavaszán mindegyikünknek két órát adtak, hogy elhagyjuk a falut.
És elvittek Poroszországba. A hatvanas években jöttünk vissza a férjemmel.
De a mi Uluczunk már nincs meg. Csak a templom maradt meg belőle,
amelyik a dombon állt, a férjem háza fölött. Az a legrégebbi lengyelországi
görögkatolikus templom. Mi Sanok közelében lakunk.
AZ ŐRSÉG JELENTI
Április
Ismeretlen tettesek fél óra hosszat lőtték Ratnawica települést. Halálos
áldozat nem volt. „Ez nem a banderisták műve volt, mert Ratnawica ruszin
falu.”
Május
A banderisták felakasztották Józef Nisiewicz erdészt meg a feleségét.
Agyonlőtték Katarzyna Demkowiczot, Marian Popielt, Zygmunt
Progorowiczot és Karczyńskiékat.
Két ismeretlen tettes megtámadta Michał Ciepłyt, a jaémierzi tejüzem

vezetőjét. Kocsin vitt vajat és tejet Sanokba. 42 kiló vajat raboltak el tőle.
Civil ruhában voltak. Egymás közt lengyelül beszéltek.
Az Ukrán Nemzeti Önvédelem (UNSZ) ítélete alapján felakasztották Vaszil

Homik ukrán nemzetiségű lakost. Az ítélet végrehajtása előtt az UNSZ
tagjai egy vasrúddal súlyosan megverték a Rymanów melletti Polany falu
lakosait: Teodor Dziaba községi bírót, Jan Swytyczet, Fena Milant és Andrij
Lakomijt. Azt mondták, azért verik őket, „mert mindent besúgnak az
NKVD-nek és a Lengyel Rendőrségnek”.
A VÁROS
Sanok, amelyet már 1944-ben elfoglalt a Vörös Hadsereg, nehéz helyzetben

volt. A menekülő németek felrobbantották a helyi akkumulátorgyárat,
háromszáz épületet felgyújtottak vagy rommá lőttek, az ablakokból kiment
az üveg, a hőerőmű nem működött. A Sanoki járás 1945-ben a Rzeszówi
vajdaság egyik legrosszabb állapotú térsége volt.
A szovjetek saját tulajdonuknak tekintették a várost. Ők döntöttek arról,
ki kerül a közigazgatási posztokra, és teljes ellenőrzésük alatt tartották a
Járási Államvédelmi Hivatalt. A Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság és
a Belorusz, a Litván és az Ukrán SZSZK 1944. szeptemberi szerződése
értelmében megkezdte az ukránok szovjet földre telepítését. Az
önkéntesnek mondott áttelepítés a gyakorlatban razziára emlékeztetett:
azokat a falusiakat, akik nem tudtak elbújni az erdőben, fegyveres kísérettel
vitték a pályaudvarra, ahonnan soknapos várakozás után indultak el a
Szovjetunióba. A házaikat a keletről kitelepített lengyel repatriálók
foglalták el, de általában csak rövid időre, mert az UPA gyakran felégette
azokat a falvakat, ahová áttelepült lengyelek kerültek.
Az oroszok ráadásul borzalmas piszkot csináltak. 1945 februárjában
Kazimierz Niedzielski járási orvos jelezte a hatóságoknak, hogy járványtól
tart, és részletesen leírta, hogyan is fest azoknak az épületeknek a környéke,
ahol szovjet katonák állomásoznak. A főtéri ház „udvarát annyira
teledobálták szeméttel, használt kötszerrel, állatcsontokkal és moslékkal,
hogy mindez már kikerül a Łazienna utcára”. Az iskolai kollégium udvara
tele lett emberi ürülékkel és rothadt krumplival, a kaszárnya melletti térre
az ablakon át öntik ki a küblik tartalmát, de a területi bíróság épületében
berendezett kórházban és a Jagiellońska utcai szálláson is hasonló a helyzet.
És hiába takarítanak a vöröskatonák után, mert néhány nap múlva
visszatérnek az áldatlan állapotok.
ALICJA WOLWOWICZ
A háború vége, hát, az boldogság volt. Azt hiszem, mindenkinek. Hogy már
senki sem lesz veszélyben, senkire nem fognak lőni. Amikor elkezdtünk
rájönni, hogy mi is vár ránk, elpárolgott az örömünk. De először igazi
boldogság volt.
Alicja Wolwowicz a nevem, Sanokban születtem 1928-ban. Két bátyám
volt. Apám, Wiktor, a kőolajiparban dolgozott, Tekla, az anyám, az
iskolában. Borysławban laktunk, mert ott volt az olajmező. De amikor
bejöttek az oroszok, és apámat Bakuba akarták küldeni, mert ott volt
szükség szakemberekre, az apámat a Gorgánokba költöztették a barátai. Mi
is követtük. Két olajkutat felügyelt a legközelebbi falutól öt kilométerre,
ahová csak keskeny nyomtávú vasút vezetett.
Aztán megkezdődtek a lengyelek elleni ukrán merényletek, és apám két
asszisztensét is meggyilkolták – az egyiknek elvágták a torkát, a másikat
agyonlőtték. Ekkor, 1944 februárjában apám Sanokba költöztetett minket. Ő
még visszament a munkahelyére, mert ezt parancsba adta neki az – akkor
már német – igazgatóság. Az ukránok hamarosan apámon is rajtaütöttek, de
nem bántották. Három napot adtak neki, hogy elutazzék – ha nem,
visszajönnek, és végeznek vele. A kegyelmet annak köszönheti – mondták
–, hogy jól bánt az ukrán munkásokkal. Így 1944 májusában csatlakozott
hozzánk.
A háború végén Sanok teljesen túlnépesedett. Még a Poznańi és a Łódźi
vajdaságból is menekültek oda emberek, a varsói felkelőkről nem is
beszélve. Érkezni kezdtek már a keleti lengyelek és a környező elpusztult
falvak lakosai is. A polgári iskolát és a gimnáziumot már 1944 októberében
megnyitották,83 egy-egy osztályba különböző korú diákok jártak. Nagy volt
a rotáció. Amint a németek kivonultak egy-egy területről, az emberek
mindjárt visszatértek az otthonaikba.
Amikor Sanokban megalakult a cserkészet, én is csatlakoztam hozzá.
Segítettünk a keletről érkező repatriálóknak. A kolostor konyhájában levest
főztek nekik, mi kuktáskodtunk, azután nagy kannákban hordtuk a levest a
vasútállomásra. Volt nálunk néhány merőkanál, avval mértük ki az ételt az
embereknek. Előfordult, hogy valakinek el kellett látni a sebét, vagy el
kellett magyarázni, hogyan juthat be a városba.
A cserkészetben kirándulásokat is szerveztem a város környékén.
Valamelyik vasárnap a rajommal felmentem a San túlpartján emelkedő
Biała Góra hegyre. Az erdő szélén vertük fel a táborunkat. A konyhás őrs
tábori konyhán főzte az ebédet, mi gyakorlatoztunk, szarvasvadászatot vagy
mit játszottunk. Egyszer csak az erdőből kilépett egy ember. Csizmája és
katonanadrágja volt, civil zakót és katonasapkát viselt, a vállán puska
lógott. Először nem tudtam, hogy ukrán-e vagy lengyel. De aztán közelről
megláttam, hogy sas van a sapkáján. Én álltam a legközelebb, úgyhogy
engem kérdezett: – Kivel vagytok itt? – Hogyhogy kivel – kérdeztem
vissza. – Ki itt a főnök? – tudakolta. – Hát én – feleltem, mert én voltam a
rajvezető. – Akkor szedjék a sátorfájukat – utasított. – Nem megyünk be az
erdőbe, kérem – próbáltam győzködni. – Akkor is jobb, ha elmennek –
mondta. El is mentünk, nem tehettünk mást. A San partján vertük fel a
táborunkat. Talán Żubrydéktól volt, nem tudom.84 Azt hiszem, akkor több
partizáncsapat is működött.
Egyik nap az iskolánk diákjai suttogni kezdték, hogy a bank pincéjében
lengyelek ülnek. Az NKVD tartotta fogva őket. Azt beszélték, hogy
kínozzák őket. Akkoriban nem voltak üvegezve a pinceablakok, csak egy
három vasrúdból álló rács választotta el őket az utcától. Ha az ember
végighaladt a járdán, ügyesen be lehetett oda hajítani valamit. A
barátnőimmel kiosontunk a nagyszünetben, és uzsonnát dobáltunk be a
pinceablakon. Olyat, amilyet az iskolába készítettünk magunknak, csak
többet. Párokban váltottuk egymást, hogy ne figyeljenek fel ránk. Egyszer a
pinceablakból egy papírgalacsin röppent ki. Kisimítottuk – hát az a levél
ukránul volt!
Eljutott hozzánk a híre, hogy mit tettek az ukránok Volhíniában, és
tudtuk, hogy a Beszkádokban sorra gyújtják fel a lengyel falvakat.
Emlékszem, hogy a többi cserkészlánnyal nagy gyerekprogramot
rendeztünk, és a bevételt a tűzkárosultaknak adtuk. Ukránból elég sok élt a
városban. Azt hiszem, már a háború előtt Sanokban laktak. Voltak közöttük
orvosok, ügyvédek. A gyerekeik lengyel iskolába jártak – más iskola nem
volt. Nem tehettek úgy, mintha nem lennének ukránok, mert mindenki
ismerte őket. De némák voltak, mint a hal. Nem beszéltek az utcán, nem
vettek részt a város életében.
Nem szerettük az ukránokat? Persze hogy nem. A papírgalacsint
kidobtuk a szemétbe, és a segélyakciónk véget ért.
AZ ŐRSÉG JELENTI
Május
„Az ukránok folyamatosan támadják és gyilkolják a lengyeleket, ezért a
felgyújtott Borownica, Kuźmica, Tyrawa Wołoska és a környező falvak
lengyel lakossága Mrzygłódba települt át. A helység zsúfolásig telt az
újonnan érkező emberekkel és az állataikkal, elfogyott az élelem és a
takarmány.”
Június
„Harminc fegyveres férfi felgyújtotta Ivan Dzuszla ukrán lakos házát,
elvitték a tehenét és két birkáját. Onufrij Homuktól elloptak egy lovat, egy
üszőt és két birkát. Végül kitörtek minden ablakot, és elloptak minden
ruhát. Lubatowa irányába mentek tovább.”
„1945. június 23-án 9 óra 30 perckor Mihajlo Platek 30 éves beskói lakos
egy Sanokba tartó tehervonat alá vetette magát. Szerelmi bánatában végzett
magával. Mihajlo Platek ukrán nemzetiségű volt, és egy Beskóban élő
lengyel nőbe szeretett bele.”
WŁADYSŁAW SZUL
Hroszówka. Így hívták a falut, ahol 1928-ban megszülettem. Az anyám

leányanya volt. Nyolc hónapos voltam, amikor meghalt, a nagyanyám és a
nagynénéim neveltek. Otthon csak ukránul beszéltünk. De lengyelül is
tudtam gyerekkoromtól fogva. A falunk olyan közel volt Uluczhoz, hogy
majdnem összeért vele. De már nincs meg. Leégett. A mi szilveszterünkön,
1946. január 13-án jött a lengyel katonaság, és felgyújtotta. Reggel volt, az
erdő felől közelítettek, az embereknek nem volt hová menekülniük. A
katonák elvitték az összes lovat, és gyújtogatni kezdtek.
Ilyen tűzháborút folytattak egymással a lengyelek és az ukránok. A
lengyelek Hroszówkát és Uluczot gyújtották fel, az ukránok Tremeszówot
és Witryłówot. Az egyik ezt, a másik amazt. Viszont az UPA soha nem
kezdeményezett, nem kezdett rá csak úgy a gyilkolásra. Mindig csak
bosszút állt. Az a hír járta, a banderisták gyilkosok. De ez nem igaz. Nálunk
a háború után a legszörnyűbb dolog, amit az ember hallhatott, az volt, hogy:
„Jönnek a lengyelek!”
Hroszówkából csak a Szent János-kápolna maradt meg, amelyet 1848-
ban állíttattak a jobbágyok felszabadításának emlékére. Mi gondozzuk.
Nézze csak, megfesttettem, itt a kép. Szép, ugye?
Władysław Szul a nevem. A feleségem, Katarzyna 1936-ban született
Werchatában. Tizenhat birtok volt a faluban, de csak egyetlen lengyel élt ott
– egy ukrán gazda felesége. Katarzyna emlékszik arra, hogyan támadta meg
a Honi Hadsereg a falujukat. Mindent elloptak, ami csak a kezük ügyébe
került. Az anyja konyharuhába csavarta az evőeszközöket, és rákötötte
Kasiára, hogy legalább azt a pár villát meg kanalat megmentsék valahogy.
Az utolsó fazékért az apja megharcolt egy partizánnal. Ketten kétfelől
húzták a fazekat a fülénél fogva. Nem adom – kiáltotta az apósom –, miben
főzzek ebédet a gyerekeknek?! Megöllek, ha nem adod – kiáltotta a katona.
Jól van, ölj meg, akkor végem lesz, kész, passz, de amíg élek, főznöm kell a
gyerekeknek!
1945-ben nem jártam Sanokban. A német időkben voltam ott néhányszor,
mindig gyalog mentem. A lengyel időkben már nem tettem. Féltem. Ha az
ember lámpaolajat, gyufát meg sót akart venni, akkor el kellett jutnia
Przemyślig. Hetven kilométer, mondja? Igen, de ukrán falvak voltak
útközben. Sanokba senki sem járt közülünk, mert lengyel falvakon kellett
volna keresztülhaladnia. És az veszélyes lett volna. A lengyelek se jártak
hozzánk, a San túlpartján maradtak. Pedig azelőtt ismertük egymást. De
hirtelen bizalmatlanok lettünk a másik iránt.
Megmondom őszintén: az volt boldog, aki túlélte az 1945-ös évet.
AZ ŐRSÉG JELENTI
Július
„1945. július 8-án a dynówi rendőrőrsön jelentkezett Michał Budzik, a
Lengyel Hadsereg őrvezetője, valamint Michał és Marian Kabierski,
mindhárman żohatyni lakosok. Vallomásuk szerint a szomszéd
településeken élő ukránok figyelmeztették őket, hogy ha nem tűnnek el a
faluból, akkor mindegyiküket kinyírják, mint a borownicaiakat. […] A
lengyel lakosság hanyatt-homlok menekül.”
Október
Bukowskóban a templom melletti gesztenyefa törzsére valaki kézzel írt
hirdetményt szegezett: „A Honi Hadsereg Lengyel Partizánalakulata.
»Szarvasbika«, a Honi Hadsereg főhadnagya kihirdeti: felhívom Bukowsko
összes lakóját, hogy egyetlen kiló terményt se szolgáltassanak be
gabonakvóta címén. […] Bíró, végezd jól a dolgodat, mert ha nem, oda
kerülsz te is, ahová »Mazur« bíró. VIGYÁZZ. Rendőrök, ne járjatok a
gabonakvóta után, mert mind golyót kaptok a fejetekbe a
parancsnokotokkal és a bíróval együtt. Vesszen a Lengyel Munkáspárt.”
JAN KOBIELA
1945-ben állt a bál! Előtte, 1944 nyarán a ruszkik társzekerekkel jöttek be a
falunkba. A lovaikat kicsapták a tarlóra legelni, telefalták magukat
kalásszal, fel is fordultak. Egyszer egy katona beesett a faluba, golyó volt az
állkapcsában, itt ment be, itt jött ki. Egy koma fogóval húzta ki. Nyicsevo
(Semmi baj), kiáltotta a katona, fő, hogy a papírjaim rendben vannak! Azt
csináltak ezek a ruszkik, amit akartak. Hogy én hány pofont kaptam a nagy
semmiért. Megyek az úton, egy részeg ruszki meg jön szembe, annyit
mond, hogy vót ti szabáka (nesze, te kutya), és már csattog is a tenyere a
pofámon. Megmondtam a bátyámnak, ő meg elment abba a házba, ahová az
a ruszki belépett, és ő is ellátta a baját.
Jan Kobiela vagyok, 1929-ben születtem Płowcéban, Sanok
tőszomszédságában. Egész életemben ott is laktam.
A háború előtt jól megvoltunk az ukránokkal. Annyi, hogy voltak
ukránok és óruszinok. Az óruszinok jobbak voltak, szuperül kijöttünk
velük. Aztán minden elromlott. A ruszkik miatt. Egymásnak ugrasztottak
bennünket.
1945–46-ban minden áldott éjjel égett valami Sanok környékén. Bőgtek a
tehenek, nyerítettek a lovak, lövöldöztek az emberek. Nézem, hát ég
Nowosielce, a vasútállomás, meg Nowotaniec, Bukowsko. Az istennyilát
neki. Mindennap ment az öldöklés.
Nálunk, Płowcében az ukránok semmit sem gyújtottak fel. Egyszer jött
egy figyelmeztetés a szomszéd faluból: vigyázzatok, mert jönnek a
banderisták, és felgyújtanak. De körülöttünk az egész erdő hemzsegett a
Honi Hadsereg katonáitól. Megvédtek minket. Azt mondja, nem csak a
Honi Hadsereg volt az erdőben? Hogy más lengyelek is voltak? Azt én
tudom. A partizánok, a különböző fegyveres csoportok, meg Antek Żubryd
csapata. Őt még a háborúból ismertem. Apró termetű volt, és fürge,
mozgékony. Én a tizenhat évemmel magasabb voltam nála. 1943
karácsonyát Płowiecben töltötte, táncmulatságokat szervezett, én
harmonikáztam, kisüsti is volt bőven.
Az upások csak egyetlenegyszer voltak a házunkban, 1946 legelején.
Éjszaka jövök vissza az őrhelyről, és hallom, hogy ugat a kutyám. Mit ugat
annyira, fordult meg a fejemben.
Azt kérdezi, milyen őrhelyről? Elmentem munkásőrnek. Bevetésekre
jártam. Egyszer jött egy jelentés, hogy a szomszéd faluban ott az UPA,
úgyhogy odamentünk. De elmenekültek előlünk Baligródba. Van
veteránigazolványom, abba azt írták, hogy a népi hatalom
megszilárdításáért. Milyen népi hatalom volt az? Az ember a saját életéért
küzdött! Jobb, ha hagyom, hogy kinyírjanak a banderisták? De így, ha
megölnek, legalább előtte még tízet lepuffantok, nem adom ingyen a
bőrömet.
Szóval hallom, hogy ugat a kutyám. Belépek a házba, még le se vettem a
sapkámat, de már verik az ablakot, kinyitni, kutyát megkötni, Lengyel
Hadsereg! Ajtót nyitottunk, süvít be a borzalmas fagy, hát látom ám, hogy
ukránok, banderisták, trizub85 a kucsmájukon, a rohadt anyjukat. Jönnek is
befelé, és viszik a holminkat. A bátyám eljutott Bolognába a lengyel
hadsereggel, és küldött onnan surranókat, egyenruhákat, pulóvereket, ezek
meg viszik, ami a kezük ügyébe kerül. Erre megszólal a bátyám felesége,
aki eredetileg ukrán volt, azt mondja: a bátykó – vagyis az én apám –
segített egy ukrán ismerősömnek kijutni a börtönből. Nem is csináltak
velünk semmit, csak kifosztottak és elmentek. Pedig meg is ölhettek volna.
Az élet egy fityinget sem ért akkoriban. Mindenki úgy lőtt mindenkire,
mint a nyúlra.
A mieink nem raboltak ki minket. Csak egyszer, még 1945-ben nézett be
az ángyomékhoz Stanisław Kossakowski, aki egy ideig Żubrydekkal
harcolt. A bácsim nem volt ott, a jaworznói internálótáborban ült azért, mert
a Honi Hadseregben harcolt. Ez meg viszi az ángyi disznaját! Jön a bátyám,
mondja: Kossakowski, el a kezekkel! A Honi Hadsereg katonájától lopsz?
Kossakowski meg: nincs mit ennem! A bátyám erre: nem érdekel, lopj az
ukránoktól. De rá se bagózott, és elvitte a disznót.
Jó, akkor még elmondom magának, hogy mitől voltam boldog. Az első
ukránokat már 1945-ben kitelepítették a Szovjetunióba. Sajnáltam a
szomszéd falvakban élő barátaimat. Gyerekkorunktól ismertük egymást.
Adamnak meg Józeknek segítettem kivinni a holmijukat az állomásra, és
búcsúzkodni is kimentem. De mikor az ukránok már elmentek Strózéből, a
Płowce melletti faluból, akkor végigjártam a házaikat, és mindenhol
fegyvereket találtam. Puskákat a zsúpfedél alatt, gránátokat a csűrben. Egy
ekkora robbanótestet, katyusához valót, haza is hoztam a hátamon. A
bátyám talicskán tolta utánam a gránátokat. Apám felkiáltott: minek nektek
ennyi fegyver?! Nyulat lőni, apu – nevettünk.
Na látja, az volt az igazi boldogság.
1945. NOVEMBER
▪ Vitamin. Savanyúkáposzta viszonteladóknak. További

tájékoztatás: Wilcza 16.
Życie Warszawy, 1945. XI. 1.
▪ Ma és mindennap 10 órakor (vasárnap 16.30-kor és 19

órakor) a Wedel-teremben (Zamoyskiego 26.) a łódźi Syrena
Színház előadása. Művészeti vezető: Jerzy Jurandot.
Fellépnek: Maria Bielicka, Jadwiga Gosławska, Stefcia
Górska, Stefania Grodzieńska, Edward Dziewoński,
Romuald Gierasieński, Wieńczysław Gliński, Wacław
Jankowski, Eugeniusz Koszutski, Wacław Kucharski, Sutt
Duett.86
▪ Ellopták a 196301. sz. fogyasztásiadó-jegyet. Sawicka,

Kawęczyńska 31., gyümölcskereskedés.
▪ Dr. Mausernek és Żabianka kisasszonynak alapos

ideggyógyászati kezeléséért köszönetet mond Helena
Sewerniak.
▪ 6 hónapos, egészséges, szép kisfiút örökbe adok. Név és

cím a szerkesztőségben.
Dziennik Polski, Kraków, 1945. XI. 7.
▪ Kérem a Hölgyet és Urat, akik HOLTTESTEKET vittek el
április első napjaiban az Oboźna és a Tamka utcák sarkáról,
hogy adják meg a címüket. Nagyon fontos. Łódź, Aleja 1
Maja 1. Zuchowicz.
▪ Hazatértem Németországból, keresem gyermekeimet,

Władysławot és Jadwigát. Wiśniewska, sz. Gerszewska.
Dobrowoja 7.
▪ Feliks Nowakowski żoliborzi lakos jöjjön el Amerikából

érkezett leveléért. Noakowskiego 10.
▪ Julia Brodowska-Hickman, aki 1945 júliusában angol

pilóta férjét, Goeffrey Patrick Hickmant kereste, kérjük,
haladéktalanul jelentkezzen a Brit Nagykövetségen, Hotel
Polonia, 415-ös szoba, a repülési attasé irodája.
▪ Elloptak egy ujjlenyomatot, melyet Sylwester Deresiewicz

névre állítottak ki Poznańban. Kérem, juttassák vissza:
Gdynia, Bandurskiego 39.
Dziennik Bałtycki, 1945. XI. 10.
▪ Jan Maderát keresi felesége és gyermeke. Nincs munkám,

szörnyű nyomorban élek. Értesítési cím: Kazimiera Madera,
Lengyel Vöröskereszt.
▪ Bechstein zongorát jó zenészeknek bérbeadok, Krakkó,

Starowiślna 75.
▪ Nyomorgunk. 10 hetes kisfiunkat örökbe adjuk. Név és

cím a szerkesztőségben.
▪ Hamvaiból feltámadó főnix, üszkökből felragyogó kámea

éled újjá háború előtti minőségű kozmetikumaimban.
Adamczewski, Praga negyed, Grodzieńska 11.
▪ Egy lelkiismerethez! November 6-án kirabolták

Rakowiecka 5. sz. alatti lakásomat. Kérem, adja vissza
jutalom ellenében a leveleimet és a fényképeimet, melyek a
legértékesebbek. Adja meg, kérem, a helyszínt.
▪ Tárcaíró-irodalmár szerkesztőségi munkát keres.

Ajánlattétel: Varsó 1., pf. 12.
▪ Jan Kielman. Alapítva 1883-ban. Cipő. Jelenleg Chmielna

6.
▪ Tucatnyi normál kályhára elegendő világos berlini

majolika csempe eladó. Lublin, Pf. 22.
▪ Figyelmeztetek mindenkit, hogy ne vegyék meg

Warlikowskiéktól az Okęcie, Aleja Krakowska 38. sz. alatti
bódét. Warlikowski német rendőri minőségében kapta meg a
bódét a német ingatlankezelő hivataltól. A valódi tulajdonost
a németek üldözték. A bódé perrel terhelt.
▪ Okt. 6-án autóból ellopott bőröndben Szűz Mária-kép volt.

A pallottinusok Skaryszewska utcai templomába vigyék
vissza.
▪ Zsebtolvaj Polgártárs! 9-es villamos, XI. 9. Add vissza az

iratokat – a többit elisszuk! Dobrowolski őrnagy, Litewska
10.
▪ Kecskét találtunk. Tulajdonosa – ha bizonyítani tudja

kilétét – az ul. Ludna 3.-ban jelentkezzék.
▪ Dr. Grodzki – deformációk kezelése, kozmetikai műtétek.

Łódź, Przejazd 40.
▪ Rutinos dobosnő belép egy jazz-zenekarba. Orłowo, ul.

Inżynierska 15.
Dziennik Bałtycki, 1945. XI. 19.
▪ T. Tolvaj Úr! Nagyon kérem, adja vissza irataimat és

minden fényképemet – egyetlen emlékeimet Auschwitzban
meggyilkolt apámról. Al. Jerozolimskie 75. Adela
Antoszewicz.
▪ Idei, friss pióca gyógyászati célokra eladó. Bielska,

Dmochowskiego 6.
▪ Repatriált idősebb hölgy, becsületes, egészséges,

energikus, jól főz, kétszemélyes háztartás bejárónője,
házvezetőnője lenne, szénhordás nélkül. Jelentkezés
személyesen, Krakkó, Wróblewskiego 3.
▪ Keressük Eustachy Barańskit – 38 éves, 1940-től

Oroszországban volt. Édesanyja, felesége, testvére. Értesítést
kér: Barańska, Krakkó, Mazowiecka 4.
▪ Jövőbe látok, beszámolok távol levő hozzátartozókról,

munkáról, veszteségekről, vizsgákról, utazásról, házaséletről.
Varsói jós, Radom, al. Starokrakowska 12. Sok
köszönetnyilvánítást kapok.
▪ Eltűnt az 1408. sz. Nyilatkozat a Honi Hadsereg

szervezethez tartozásról (kiadta: Kielcei Állambiztonsági
Hivatal), valamint Stanisław Karasiński (lakh. Radom, 1-go
Maja 21.) születési anyakönyvi kivonata. Figyelmeztetés: az
iratokkal visszaélés történhet, amely bűncselekménynek
minősül.
Dziennik Powszechny, Radom – Kielce, 1945. XI. 27.
▪ Varsó, ul. Rakowiecka 45. sz. ház felkelés előtti lakóit,

akik még nem vitték el holmijukat a pincéből, XII. 1-jéig
jelentkezzenek értük. A. Palacz, Varsó, Rakowiecka 45.
A vörös anyajegy
1945. január 30-án este tíz körül Lucie Rybandt és kisfia a Wilhelm
Gustloff hajóról a Balti-tengerbe esett.
A tömeg tíz perccel korábban lökte ki a fedélzetre. Lucie körülnéz a
vészvilágítás vakító fényében. Jobboldalt sötét embertömeg kavarog. Meleg
felöltőkben, bundákban, bőröndökkel és összecsavart paplanokkal, a
ruhabélésükbe varrt ékszerekkel próbálnak feljutni a mentőcsónakokra. A
nők sikoltoznak, és egymást lökdösik, az elveszett gyerekek sírnak, a
férfiak az elesetteken taposnak. Ujjakat zúznak szét, orrokat lapítanak be a
cipősarkukkal, letépik mások kezét a korlátról. A matrózok fejszével vágják
át a csónakokat tartó fagyott köteleket.
Mínusz tizennyolc fok van. Lucie a kajütjében felejtette a sapkáját, de
nem érzi a hideget. Ellenőrzi, hogy Hans Jürgent biztosan tartja-e a mellén a
három kendő. A kisfiú csendben van, nem sír. Lucie úgy dönt, nem fogja
összenyomatni magukat a mentőcsónakok felé sodródó tömegben. Elindul a
jeges fedélzeten. Mellette a vízbe ugranak vagy hangosan imádkoznak az
emberek. Egyszer csak meglátja a gdyniai szomszédasszonyát. A nő nem
ismeri meg Lucie-t. Mozdulatlanul áll, a tengerre mered. Magához öleli a
kisebbik fiát. A kilencéves nagyobbikat, aki sírva köröz körülötte,
öntudatlanul újra meg újra elhessegeti magától.
Lucie érzi, hogy a hajó egyre jobban eldől. Úgy dönt, a vízbe ugrik. De a
fedélzet már túl meredek ahhoz, hogy eljuthasson a korlátig. A mellette
elsiető matrózokat kéri meg, hogy segítsenek. Felnyomják a fedélzet
széléig. A nő a mellére kötözött kisfiúval felkapaszkodik a korlát tetejére,
és lepillant a mélybe. Toronyháznyival alatta a fekete tengerben már ezrek
gomolyognak. Nem bír leugrani. Valaki lelöki.
ŁUCJA. ÉRDEKLŐDNÉNK
Reggel a meggörbült, kopott, ronda sárga festékkel lemázolt postaládába

dobják a levelét. A sima fehér borítékon a Lengyel Vöröskereszt piros
logója látható. 1998. augusztus 18-a van. Łucja Bagińska hetvenöt éves.
Dél körül ér haza az orvostól. A földszinten kiveszi a borítékot a
postaládából. Négy emeleten keresztül töpreng, hogy mi lehet a levélben.
Talán segélyajánlattal fordul hozzá a Vöröskereszt. Egyszer már kérdezték,
nincs-e szüksége ápolónőre. A lakásába érve a fűtőtest feletti kis polcra
teszi a kulcsát, felhúzza a papucsát, leül a konyhaasztalhoz. Türelmetlenül
nyitja a borítékot. Keresi az olvasószemüvegét. A levelet írógéppel írták. A
Keresőszolgálat irodavezetőjének aláírása alatt két bélyeg, az egyiken, a
negyvenöt groszyson egy európai vörösfenyő, a másikon, a kétzlotyson
csillagjegy – a Nyilas. Łucja Bagińska elolvassa a levelet. Tizenegy sor,
négy hosszú mondat, száztíz szó.
A tartalma röviden: „Irodánkhoz fordult Hans Jürgen Rybandt, aki
édesanyját, Lucie Rybandtot keresi. Tudomása szerint anyja 1945. január
30-áról 31-ére virradó éjjel az elsüllyesztett Wilhelm Gustloff hajón
tartózkodott. A fentiek miatt érdeklődnénk, hogy az említett keresés Önre
vonatkozik-e.”
LUSIA. 36 MÁRKA
Łucja Raczkowska 1923. február 22-én született az észak-lengyelországi

Grudziądzban. Kilencen vannak testvérek, tízéves, amikor meghal az
édesanyja. Az egyik nővére megígéri, hogy ő fog foglalkozni a négy
legkisebbel meg az apjukkal. Gdyniába utazik munkát keresni. Oksywie
városrészben, a hadikikötőtől nem messze mosodát nyit az idegen
felségjelzésű hajók számára. Magához veszi a családját. Lusia – mert így
hívják otthon Łucját – Gdyniában járja ki az általános iskolát, és a
kereskedelmi iskolában tanul tovább. Bolti eladó szeretne lenni. Tizenhat
éves, amikor kitör a háború. 1939 őszén a németek kényszermunkára viszik.
Keménypapír bőröndjében két ruha lapul: egy gyapjúruha hűvösebb időre,
meg egy selyemruha a meleg napokra. Biztosítják, hogy csak három napra
megy. Darłowóban, a bérmunkáspiacon egy német gazda lánya 36 márkáért
veszi meg Łucját. Ettől kezdve az ő feladata a lovak és disznók etetése, a
tehenek fejése, a gazdaság takarítása. A bauerok jók hozzá. A lányukként
kezelik, azt ismételgetik neki: Lucie, du hist unsere (Lucie, te a miénk
vagy). Karácsonyra fényképezőgépet kap, meg egy hímezni való kötényt a
hozzá való hímzőfonalkészlettel. Łucja egyre jobban beszél németül. A
budiban vécépapír helyett felakasztott újságcsíkokból tanulja a nyelvet.
⁃ Felszállás a Wilhelm Gustloff hajóra, Hamburg, 1938
Tavasszal Łucja visszatér Gdyniába. A németek az egész Raczkowski
családot arra kényszerítik, hogy írják alá a Reichsdeutsch-listát. A
papírjaikban valahol rábukkantak arra az információra, hogy Łucja apja
még az első világháború előtt Németországban élt, ott nősült, és Łucja több
testvére is ott született. Ha valaki aláírja a listát, nem kell rabszolgamunkát
végeznie a németeknek.
Łusia egy rövidáruboltban talál munkát, ahol ruhákat, gombokat,
karácsonyfadíszeket és bugyigumit árul. Havi hatvan márkát keres. A
bugyigumi csak jegyre kapható, ráadásul nur für Deutsche (csak
németeknek). Lusia viszont pult alól mindenkinek eladja, akinek szüksége
van rá.
LUCIE. ESTÉLYI RUHA KÖTELEZŐ
Raczkowskiék a kaszárnyával szembeni háztömbben laknak. A tizenkilenc

éves, szép Łucja sokat napozik az ablakban. Sűrű, sötét haját az akkori divat
szerint felfelé fésüli, a homloka fölé hullámot csavar. Meztelen vállát
kiteszi a napnak. A kaszárnyában unatkozó katonák tükörrel villogtatnak rá.
A lány közönyt színlel, de kalapot vesz, és a karimája alól figyeli a fiúkat.
Néhány hónappal később, 1942 húsvétján Lusia eljegyzi magát az
egyikükkel, Georg Rybandttal, egy pucki némettel. Leveleznek. Egy évre rá
összeházasodnak. A huszonegy éves vőlegény eltávot kap, egyenruhában
vesz részt az esküvőn. A húszéves menyasszony maga varrja a ruháját, a
csipkét és a fehér anyagot cigarettajegyért kapta valakitől, elcserélte, mert
nem dohányzik. Az ételt és a karikagyűrűket a Darłowo mellett élő egykori
munkaadóitól kapják. Az esküvőt egy gdyniai templomban rendezik, a
lagzit annak az asszonynak a lakásán, akitől a fiatalok szobát béreltek.
Łucja családja nincs jelen. A vőlegény anyja megmondta a Raczkowski
lányoknak, hogy a fia lakodalma elegáns rendezvény, a háború ellenére a
hosszú ruha kötelező. Lusia testvéreinek nincs estélyi ruhája.
Az esküvő után a fiatal férj Jugoszláviába megy, hogy harcoljon a
partizánokkal, a feleség magára marad a harminckét négyzetméteres bérelt
szobában. Nem akar egyedül lenni, ezért megkéri az anyósát, hogy lakjon
vele. Lucie gyermeket vár. 1943. szeptember 26-án születik meg a fia, Hans
Jürgen Rybandt. Németül beszél hozzá. A lengyel szó ráviheti az ember
nyakára a Gestapót.
ŁUCJA. AUF WIEDERHÖREN, MUTTI
– Felhívjuk, anyu? – kérdezi Łucja Bagińska legkisebbik lánya.

Łucja a fejét rázza. Ma ne. 1998. augusztus 18-a van. Szédül, ver a szíve,
akarata ellenére kicsordul a könnye. Nem bírja elhinni, hogy Hans Jürgen
mégis él. Ma nem fog tudni beszélni vele. Ott ül vele két lánya, az unokái, a
férje. Mind olvasták már a Lengyel Vöröskereszt levelét. A német
telefonkönyvben megtalálták Hans Jürgen számát.
Felhívom – határoz a legkisebbik lánya. Tárcsázza a számot, és az anyja
kezébe nyomja a telefonkagylót.
– Tényleg te vagy a fiam? – kérdezi Łucja Bagińska a túloldalon hallgató
férfit.
Igen. Egy matróz mentette ki a vízből, és egy németországi
gyermekotthonba vitte. Évekkel később talált rá a nagyanyja és az apja.
Magukhoz vették az NDK-ba.
– Mikor találkozunk? – kérdezi az édesanyja.
Találkozni? Minek. Ő csak hivatalos igazolást szeretne, hogy Łucja
Bagińska és Lucie Rybandt, az ő anyja, akivel tizenhat hónaposan ott volt a
fedélzeten, egy és ugyanaz a személy. Kérvényezte a Gustloff áldozatainak
járó segélyt. Az igazolásra azért van szüksége, hogy megkapja a pénzt. Auf
Wiederhören, Mutti (visszhall, anyu).
LUCIE. TUDOD, MIT CSINÁLNAK AZ ILYENEKKEL
Anyós és menye nem szívelik egymást. Lucie elpanaszolja a férjének, hogy

az anyósa egy nős férfit szokott felvinni a közös szobájukba. A fiú levélben
feddi meg az anyját.
Hans Jürgen nyolc hónapos, amikor Lucie meglátogatja a férjét
Jugoszláviában. Bécsben repülőgépek bombázzák a pályaudvart. Mindenki
kimenekül a szerelvényből, csak a lány marad bent, egy ülés alá bújik. Akik
kimenekültek, mind meghaltak, de Lucie-ra csak törmelék szóródott.
Jugoszláviában életében utoljára találkozik a férjével. Georg egyszer sem
látta a fiát. Amikor a felesége hazaindul, őt a keleti frontra vezénylik. Egy
idő után már nem jön tőle több levél.
1945 januárjában már mindenki tudja, hogy a németek elveszítették a
háborút. Megkezdődik Kelet-Poroszország evakuálása. A gdański, sopoti és
gdyniai németek felkészülnek a menekülésre. Lucie háziasszonya, akitől
szobát bérel, jegyet kap a rendőr férjétől a Wilhelm Gustloff hajóra.
Ötszemélyes kajüt áll a rendelkezésére. A két fiát akarja magával vinni.
Még van két szabad hely.
⁃ Úszómedence a Wilhelm Gustloff hajón
Megpróbálja meggyőzni Lucie-t: – Német a férjed. Tudod, mit csinálnak

az oroszok az ilyen nőkkel. Megerőszakolják, megölik őket. Gyere velem.
Vannak ismerőseim egy Hannover környéki faluban, náluk kihúzzuk a
háború végéig. Aztán visszajövünk.
Lucie Rybandt inkább Puckba menne a férje családjához. De el akar már
végre szakadni az anyósától. Úgy dönt, felszáll a hajóra.
„GUSTLOFF”. MEDENCÉBEN ALSZANAK A LÁNYOK

A Wilhelm Gustloff hajó a Kraft durch Freude („Örömből fakad az erő”)
náci szakszervezet büszkesége volt, amely többek között élmunkások
számára szervezett hajókirándulásokat. 1939. szeptember végén a hajó
hamburgi anyakikötőjéből először Gdańskba ment, majd csaknem a háború
egész idejére Gdyniában rekedt. Úgy tervezték, hogy a Harmadik
Birodalom győzelme után lesz újra kirándulóhajó belőle.
Először kikötői kórházként működött, majd laktanya volt.
A fedélzetére néhány századnyi fiút vettek fel, akik rövid felkészítő
tanfolyam után az új U-bootok legénységét erősítették. Később több száz
lányt szállásoltak el melléjük a haditengerészet segélyszemélyzetéből. Sok
kabin még így is üres maradt, hiszen a háború előtt a hajó 1463 üdülőnek és
417 fős személyzetnek adott helyet. A szabad kajütöket csak 1945
januárjában kezdték megtölteni a menekültek.
Január 28-áig, amíg a hajó adminisztrációja aránylag zökkenőmentesen
működött, hatezer embert vettek nyilvántartásba a Gustloffon, ebből ezer
volt tengeralattjárós szolgálatra szánt fiatal fiú, háromszázhúsz
segélyszemélyzeti lány, néhány tucat pedig horvát háborús önkéntes, aki a
hajó személyzetében keletkezett űrt töltötte be. A civil menekültek
háromszor ennyien voltak. Hitler és Robert Ley nemzetiszocialista
szakszervezeti vezető fényűző kabinjait magas rangú kelet-poroszországi
nácik foglalták el a családjaikkal. A többi szabad helyiséget többek között
elblągi, olsztyni, malborki, kwidzyni menekültek és több száz gdański lakos
töltötte meg. Mínusz húsz fok volt, de így is folyamatosan nőtt az
embertömeg az oksywiei parton.
A menlevelekkel felruházott új érkezők szünet nélkül szálltak fel az
indulásra kész hajóra. Meg sem lehetett számolni őket. A hajónyomda
körülbelül háromezer étkezési jegyet adott ki nekik. Potyautasok is akadtak,
akik vagy csúszópénz árán kerültek be, vagy azok csempészték be őket,
akik már a hajón voltak. A menekültekből a kilenc fedélzet minden sarkába
jutott. Az utolsó papírforma szerint behajózott csoport (a
segélyszemélyzethez tartozó lányok), valamint a sebesült katonák az E
fedélzet üres úszómedencéjének fenekén voltak kénytelenek helyet foglalni
maguknak.
A hajón összesen nyolc-kilencezer ember szorongott, ennek majdnem a
fele gyerek volt.
LUCIE. FELÜLRŐL A NEGYEDIK FEDÉLZET
Lucie meg a szomszédasszonya úgy határoznak, hogy január 29-én reggel

szállnak fel a hajóra. Az utolsó éjszaka Lucie le se fekszik. Vastag
gyapjúpokrócból csuklyás kabátkát varr a fiának. Becsomagolja a játékait, a
réklijeit. Elindulás előtt a férje jégeralsóját és öltönynadrágját veszi magára.
A pénztárcáját a zsebébe rejti. Egy papírlapra írt német nyelvű imát is tesz a
tárcájába, amely háborús szerencsétlenség ellen védi az embert. Mellé teszi
a Szent Antal-kilenced87 szövegét és a saját fényképét. Felülre gyapjúruhát
vesz, a szoknyarészét a nadrágba tűri. Pulóvert húz, és ráveszi az öltöny
zakóját. Három meleg kendöt is csomagol a táskájába.
A Świętojańska úton, a város főutcáján, ahol lakik, az első emeleti
ablakokig ér a hó. Az emberek a hóba vájt keskeny alagutakban járnak.
Lucie a kisfiával a karján gázol a hóban, mellette a szomszédasszonya a két
fiával. A kikötő több száz méterre van a házuktól. Az oksywiei partrészhez,
ahol a Wilhelm Gustloff horgonyzik, vontatóhajóval mennek. A kikötőben
lassan befagy a tenger. A vontatóhajó kerülgeti a jégtáblákat. Lucie, a
szomszédasszonya és a gyerekek gond nélkül feljutnak a fedélzetre. Van
jegyük, van kijelölt kajütjük, felülről a negyedik fedélzeten. A kajütablakok
a víz színén vannak.
A hajó annyira túlterhelt, hogy január 29-én nem képes kifutni. A
manővert másnap délben ismétlik meg, ezúttal erősebb vontatóhajókkal.
„GUSTLOFF”. HITLER SZÓZATA
Január 30-a, kedd. A levegő hőmérséklete mínusz tizennyolc Celsius-fok,

reggel óta nagy pelyhekben hull a hó. A Beaufort-skálán hatos szélerősséget
mémek. A tengeren óriási hullámok. A Gustloff a menekültekkel csordultig
töltött Hansa személyszállító hajó és két hadihajó kíséretében úszik ki a
nyílt tengerre. Alig hagyják el a kikötőt, a Hansa meghibásodik, és a
Kriegsmarine egyik hajójával marad. Az utasai sírnak és jajveszékelnek.
Irigylik a Gustloffon utazókat (két nappal később a Hansa elindul, és
biztonságban megérkezik Kielbe).
A Hel-félsziget magasságában a Gustloff a Reval gőzhajóval találkozik,
amely pillaui menekülteket szállít. A Reval helyzete tragikus. Nem
mindenki fért el a fűtött helyiségekben. A felső fedélzet utasait el-elöntik a
jeges hullámok, sokan halálra fagynak. A Gustloff megáll, hogy átvegye a
Reval utasait, akik most a beltéri lépcsőkön és a zsúfolt folyosókon
foglalnak helyet. Este mind Hitler szózatát hallgatják a hangszórókon, aki
hatalomra kerülésének 12. évfordulóját ünnepli.
LUCIE. MI LESZ, HA BELETOCCSANUNK?
Vacsorára konzerv tejjel készült grízpapit kapnak. Lucie Rybandt éhes –

ebédre csak hidegcsomag volt. Megeszi az adagját, majd megpróbálja
megetetni a kisfiát. A kicsi nem akar enni, úgyhogy csak egy kis csócsát ad
neki. Lucie szomszédasszonya sem eszik. Borzasztóan ideges. Folyton attól
retteg, hogy rámennek egy aknára. Amikor vacsora után visszamennek a
kajütjükbe, faggatni kezdi Lucie-t: „Mi lesz, ha beletoccsanunk?” Lucie
vállat von. Nem fél a katasztrófától. Hiszen ott megy mellettük a másik
hajó. Ha bármi lenne, átveszi az utasokat. Lucie lefekteti Hans Jürgent, aki
csendben elalszik. A két nő beszélget. Lucie leveszi a téli csizmáját. Este
kilenc óra előtt egy matróz pillant be a kajütbe. Ellenőrzi, hogy az utasok
jól vették-e fel a mentőmellényüket. Lucie a derekán csatolta össze a
magáét. A matróz viccelődve megjegyzi, hogy ha beugrana a vízbe, nem
süllyedne ugyan el, de a fejével lefelé állna be, a lába kalimpálna csak ki a
vízből. Segít neki jól felvenni a mentőmellényt, majd azt javasolja, hogy az
alvó gyerekre is húzzon mentőövet. Lucie nem hallgat rá. Az öv túl nagy
Hansra, nem tudna elaludni benne. Ő sem tudná felvenni, a saját mellénye
akadályozná benne.
„GUSTLOFF”. MARINYESZKO HEL FELÉ TART
Az SZ-13-as tengeralattjáró parancsnoka, Aljekszandr Marinyeszko

szörnyű csapdába került. Több hétig állt lesben az ostromlott Klaipeda
(Memel) kikötőjének bejáratánál, ahol német hajókat várt, de torpedói előtt
egyetlen célpont sem tűnt fel. Siker nélkül pedig nem térhetett vissza a
bázisára, ahol az NKVD várta. Egy hónappal korábban csodával határos
módon élte túl az első kihallgatások borzalmait.
December végén a megszállt Turku összes szovjet belügyese napokig
hiába kereste Marinyeszkót, miközben ő nap nap után finn szeretőjénél itta
le magát. Már azért azonnal kivégezhették, hogy kapcsolatba került a
leigázott finnekkel. Azért, hogy több napra magára hagyta a rábízott
egységet, a biztos halál várta.
A felettese, a tengeralattjáró-osztály parancsnoka, Orjel kapitány védte
meg. Kevés volt a tapasztalt parancsnok az osztályában. Az NKVD helyi
vezetője előtt meglengette Sztálin parancsát, miszerint az offenzívát minden
erővel meg kell kezdeni, ezért – érvelt – Marinyeszkót szabadon kell
bocsátani. Ekkor a szovjet katonaságnál elképzelhetetlen dolog történt: a
tengeralattjáró negyvenhét fős legénysége egy emberként állt ki
parancsnoka mellett. Az NKVD-tiszt egyetlen bevetés erejéig feltételesen
szabadlábra helyezte, azzal, hogy a visszatérése után folytatják a
nyomozást.
Marinyeszko Klaipédánál lesben állva látványos sikerről álmodozott,
amellyel letörölheti nevéről a szégyenfoltot. Január 30-án reggel rádión
értesült a város kapitulálásáról, de nem volt szándékában eredménytelenül
visszatérni a báziskikötőbe. Az SZ-13 legénységének megparancsolta, hogy
fordítsák a hajót a Hel-félsziget felé. Döntését nem jelentette senkinek.
GUSTLOFF. NÉGY TORPEDÓ
A Wilhelm Gustloffon szorongó nyolc- vagy talán kilencezer ember

számolja az órákat kieli kikötésükig. A hajómotorok egyenletesen
működnek, de a jármű lassan halad. Friedrich Petersen kapitány, a
kereskedelmi hajózásban tapasztalt tengerésztiszt tizenkét csomós
sebességre adott utasítást, pedig a Gustloff gyorsabb haladásra is képes. A
kapitány azonban nem akarja kockáztatni, hogy az évek óta nem használt
motorok meghibásodjanak. Figyelmen kívül hagyja az egyéb veszélyeket.
Égeti a fedélzeti lámpákat. Elutasítja a másodkapitány javaslatát, aki a part
menti útvonalon vezetné végig a hajót, ahová egyetlen tengeralattjáró sem
merészkedik. Még arra sem ad engedélyt, hogy cikcakkvonalban
haladjanak.
Navigációs hibáikat csodálkozva figyeli a periszkópon át Marinyeszko,
aki január 30-a este óta tartózkodik a Hel-félsziget magasságában. A
kivilágított Gustloff és a hajót kísérő Löwe romboló mögött halad. Két óra
hosszat keresi a támadáshoz legmegfelelőbb állást. Az éj és a hóvihar leple
alatt kiemelkedik a vízből, áthalad a hajók tatja mögött, és a kirándulóhajó
part felőli, bal oldalára áll rá.
Marinyeszko kapitány négy torpedót szánt a Gustloffnak, amelyekre a
kikötőben unatkozó matrózok neveket írtak: „A Hazáért”, „Sztálinért”, „A
szovjet nemzetért”, „Leningrádért”. Moszkvai idő szerint 23 óra 16 perckor,
a németnek két órával korábban Marinyeszko tűzparancsot ad. Három
torpedó röppen a Gustloff felé. A negyedik, a „Sztálinért” feliratú megakadt
a torpedóvetőben, és halálos veszélyt jelent a szovjet legénységre.
Szerencsére sikerül ártalmatlanítani.
Az első torpedó mélyen a vízvonal alatt fúródik a Gustloff orrába, ott,
ahol a személyzeti helyiségek vannak. Itt mindenki meghal. A második az E
fedélzet úszómedencéje alatt robban. Az uszodacsempék szilánkjai
álmukban ölik meg a segélyszemélyzeti lányokat és a sebesült katonákat.
Innen szinte senki nem menekül meg. A harmadik torpedó detonációja a
gépházban következik be. A motorok leállnak. A rádiótávíró sem működik.
Csak a Löwe romboló tudja elküldeni a jelentést, hogy a Gustloffot három
találat érte, és éppen elsüllyed.
LUCIE. LESZÁLLÁS!
Az első torpedó robbanása után Lucie szomszédasszonya a gyerekeivel

együtt kirohan a kajütből. Az erős rengés felébreszti Hans Jürgent, aki sírni
sem bír a rémülettől. Égnek a lámpák. Lucie felhúzza a csizmáját, kiveszi a
táskájából a kendőket, és magára köti a gyereket. A folyosóról kiáltásokat
hall: „Leszállás!” Még egy rengés, a világítás kialszik. Lucie még most sem
fél. Azt hiszi, aknára futottak. Tudja, hogy fel kell jutnia a felső fedélzetre,
ahol a mentőcsónakok vannak. A harmadik robbanás után kilép a folyosóra.
A matrózok elemlámpákkal világítanak. A szomszédos kajütből lövések
hallatszanak. Egy náci főméltóság felesége lelövi a gyerekeit, aztán saját
magát. Az emberek a bőröndjeiket, csomagjaikat fogva lökdösik egymást
előre, a fejük összekoccan. Sírás, kiabálás. A gyerekét cipelő Lucie-t a
tömeg lassanként a felfelé vezető lépcsőre sodorja. A lépcsőt gyerekek és
idősek hullái borítják, akiket agyontapostak a felfelé kapaszkodók. A
legyengült sebesült katonák a padlón kúsznak a kijárat irányába.
Negyedórába is beletelik, amíg Lucie Rybandt feljut a lépcsősor tetejére. A
tömeg kilöki a fedélzetre.
LUCIE. NEM SZABAD ELALUDNIA
A hajó hatvankét percig bírja a felszínen. A mentőcsónakok leeresztésére

szolgáló csörlők nem működnek – a csigáikat, fogaskerekeiket
mozdulatlanná merevíti a jég. A nagy mentőcsónakok nincsenek meg, mert
azokat Gdyniában a bombázások során füstfüggöny készítésére használták.
A rendelkezésre álló csónakokat óriási nehézségek árán bocsátják vízre.
Dobálják őket a hullámok, az emberek kiesnek. A jeges vízben legfeljebb
két percig maradnak életben.
Lucie Rybandt az esése után hamar kibukkan a felszínre. A fia nincs vele.
Kicsúszott a kendők közül, amikor Lucie lefelé zuhant, vagy a víz alatt volt.
Körülötte ezrek kalimpálnak. A fulladozók megragadják Lucie lábát,
lehúzzák a csizmáját, a talpa után nyúlnak. Hatszemélyes gumicsónak úszik
el mellette, a fedélzetén tizenhat hajótöröttel. Lucie megragadja a csónak
szélét. Lefelé húzza a lélekvesztőt. A kétségbeesett utasok megpróbálják
lefeszíteni az ujjait. Nem járnak sikerrel, úgyhogy besegítik a csónakba.
Öt és fél óra hosszat hánykolódnak a tengeren. Egymás után alszanak el.
Lucie egy férfi mellett fekszik.
– Beszéljen hozzám, abba ne hagyja – kéri a férfi. – Nem szabad
elaludnia.
A segélyhívást kapott TS-2-es aknanaszád hajnali fél három körül fordul
vissza a kikötőbe a katasztrófa túlélőivel. A legénység véletlenül veszi észre
a gumicsónakot. Az egyik matróz lemegy megnézni, él-e még rajta valaki.
– Ketten élnek! – kiáltja. – Egy férfi meg egy nő. A többiek megfagytak.
Lucie Rybandt a TS-2 gépházába kerül.
A Wilhelm Gustloff katasztrófáját összesen körülbelül ezerkétszázan
élték túl.
⁃ A Kraft durch Freude (KdF) nemzetiszocialista szervezet kirándulóhajója,
a Wilhelm Gustloff a háború alatt Németország hadiflottájában szolgált.
1938-ban készült fénykép
Nem tudjuk pontosan, hányan haltak meg. A becslések 6600 és 9600

közötti számokat adnak meg (a Titanicon 1523-an vesztették életüket).
Petersen kapitány és a legfontosabb tisztek megmenekültek.
Marinyeszko kapitány „az évszázad torpedótámadása” révén elkerülte az
NKVD börtönét. Hős azonban nem vált belőle. A háború után elbocsátották
a tengerészettől, és teherhajó-vezetési jogosultságát is elvették tőle. Apró
csalásokért Szibériába került, ahol egy rönkszállító vontatóhajó kapitánya
lett.
ŁUCJA. VÉRCSOPORT
Łucja Bagińska hónapok óta nem tud aludni. Minden éjjel azon töpreng,
hogy a magát Hans Jürgen Rybandtnak kiadó férfi az ő fia-e. Gondolatban
minden este ugyanazokat a kérdéseket teszi fel neki: milyen
gyermekotthonba került, milyen ruhában volt, hogyan menekült meg
mentőmellény nélkül, a nehéz, gyorsan átázó kabátkájában. Honnan tudta,
mi a neve, miről ismerte meg a nagyanyja meg az apja, miért hallgatott
ennyi évig, miért nem akar vele találkozni. Miért kereste, ha most, hogy
megtalálta, eltaszítja magától. Talán csak egy közönséges csaló. Hajnalban
alszik el csak.
Elolvassa Heinz Schön Die Gustloff-Katastrophe című könyvét.
Megtudja belőle, hogy a katasztrófát egyetlen akkorka gyerek élte túl, mint
az ő fia. Az a csöppség azonban a fedélzetről egyenesen a mentőcsónakba
került. Végig pokrócba volt csavarva. Lucie figyelmesen nézi a kisfiú
fényképét. Semmiben nem emlékeztet Hans Jürgenre. Különben a könyv is
beszámol a későbbi sorsáról. Egy nyugat-németországi család fogadta
örökbe.
Megvizsgáltatja a vércsoportját, hogy megtudja, ugyanabba tartozik-e,
mint az a férfi. Megtudja, hogy most a DNS-vizsgálat számít. Úgy határoz,
hogy ha találkoznak, rábeszéli, hogy végezze el. Egyelőre karácsonyi
üdvözlőlapot küld neki. Az aljára ráírja: „Mikor látjuk egymást?” A férfi
kétszer hívja. Tudakolja, hogy a Mutti feladta-e már az igazoló okiratot,
hogy ő a fia. Találkozni nem akar vele.
LUCIE, LUSIA, ŁUCJA. A FÉNYKÉP
1945. Lucie Rybandt elhagyja a kórházat, ahol a katasztrófa után feküdt.

Eljut a Hannover melletti faluba, ahová a gdyniai szomszédasszonyával
akart utazni. A felszabadulás után kétféleképpen térhet vissza Gdyniába:
vagy a tengeren, vagy a hazatérő Vörös Hadsereggel. Az utóbbit választja.
Kényszersorozással a segélyszemélyzetbe kerül. Ukrajnában tud csak
elmenekülni.
1946. Łucja Rybandt becsönget a nővére gdyniai lakásába. Az étkezőben
a saját, fekete szalaggal övezett fényképe néz le rá a falról. A családja
biztos volt benne, hogy Lusia meghalt. Puckban meglátogatja a férje
családját. Senki nem tudja, mi történt Georggal. Hivatalosan özvegynek
ismerik el.
1950. Łucja Rybandt az esküvőjére készül Wacław Bagiński
tengerésszel. Egy héttel előtte hírt kap, hogy a férje, Georg Rybandt mégis
él. A keleti frontról a Gulagra került. Most az NDK-ban él az anyjával,
Lucie anyósával. Georg a nagynénjén keresztül küldi el neki a váláshoz
szükséges papírokat. Nem akar találkozni a feleségével, nem adja meg a
címét.
1951. Łucja Rybandt, vagyis most már Bagińska egy Sopotban lakó
közös ismerősük útján levelet kap a volt anyósától. Az asszony értesíti,
hogy az NDK egyik gyermekotthonában rátalált Hans Jürgenre. A képeslap
nagyságú fotón a fiúcska annyi idős lehet, mint Hans, amikor eltűnt. Szőke,
mint Łucja fia. De túl nagy a szeme – Hansé résszerű volt. A fejformája is
más. Csak megismerné a saját gyerekét. Biztos benne, hogy nem Hans
Jürgenről van szó. Mégis szeretne vele találkozni. Hogy meggyőződjön
róla. De az anyósa senkinek nem adta meg a címét. A fénykép elkeveredik
valahol.
1955. Łucja Baginskát Gdyniában meglátogatja a volt anyósa. Megáll a
konyha közepén, és lengyelül kérdezi: „Boldog vagy?” Łucja válasza:
„Igen.” Az anyós sarkon fordul, és kilép az ajtón. Soha többé nem látják
egymást.
1998. Reggel a postás bedobja a Lengyel Vöröskereszt logójával jelölt
sima borítékot a levéllel.
2002. Günter Grass megírja a Ráklépésben című könyvét. Egy kitalált
család történetét írja le benne, amely túlélte a Gustloff katasztrófáját.
Nagyon hasonlít ahhoz, amit Łucja Bagińska átélt. Łucja nem tud a könyv
létezéséről.
HANS JÜRGEN. HOLNAP REGGEL
Elutazom, hogy találkozzam Hans Jürgen Rybandttal, aki az észak-rajna–

vesztfáliai Lüdenscheid városkában lakik. Csak a címe van meg. Nem
kerestem telefonon. Féltem, hogy nem akar majd találkozni. Nem tudom,
mivel foglalkozik, hogy néz ki, mit csinál, még azt se, hogy otthon találom-
e.
2003. június 3-án, kedden reggel 9 órakor megnyomom a Rybandt
feliratú kapucsengőt. Egy négylakásos társasház bejáratánál, egy tiszta,
csöndes utcácskában. Senki nem nyit kaput. A szomszédasszonyát kérdem,
hol találom Rybandt urat. Egy barkácsáruház elektromos osztályán
dolgozik. Már megyek is. Hans Jürgen Rybandt épp a fúrógépek fölé hajol.
Idősebb, gyér hajú, rosszul borotvált, hajlott hátú, kerek arcú férfi, az ujján
jegygyűrű, nagyon rosszul artikulál, igazából csak motyog az orra alatt.
Meglepte, hogy eljöttem hozzá, de belemegy a találkozóba. Másnap reggel
kilencre vár.
HANS JÜRGEN. NEM VOLT.
Június 4-e, szerda. Tíz perccel a megbeszélt idő előtt érkezem. Megint senki
nem nyit kaput, de egy pillanat múlva a házból kilép Hans Jürgen Rybandt.
A kezében vászontáska. Meglepődik, amikor észrevesz. Nyilván menekülni
akart, de megleptem. Idegesen legyint a kezével. Nem akar már a
Gustloffról beszélni. Megbeszélte éjszaka a feleségével, és ő sem akarja.
Eléállok, rákiabálok: – Miért nem akar találkozni az anyjával?! Maga talán
nem is Hans Jürgen Rybandt, csak egy csaló!
Hirtelen megfordul. Most ő kiabál. Rövid, szaggatott, nehezen érthető
mondataiból egy boldogtalan gyermekkor képe bontakozik ki.
Egy matróz mentette ki a tengerből. Senki nem tudta, kicsoda, úgyhogy
egy NDK-s gyermekotthonba került. A tizedik születésnapja előtt a háborús
keresőtevékenység részeként az újságokban megjelentették a fényképét. A
nagyanyja, aki az apjával lakott, felismerte a képen. Elutazott hozzá,
megnézte, van-e vörös anyajegy a hátán, mint az eltűnt unokájának. Volt.
Vagyis ő volt Hans Jürgen. A nagyanyja és az apja évekig azt mondta neki,
hogy az édesanyja meghalt. Véletlenül tudta meg, hogy ez nem igaz. Akkor
azt állították, hogy az anyja sohasem szerette, és úgy dobta le a hajóról,
hogy meghaljon. Miért is kereste volna ezek után? Mégis egész életében rá
gondolt. Tíz évvel ezelőtt költözött Kelet-Németországból Lüdenscheidbe.
A nagyanyja és az apja már nem él. Akkor kereste meg az anyját, amikor
lehetősége nyílt arra, hogy a Gustloff áldozataként járadékot kapjon. Mert
nincs papírja arról, hogy fent volt a hajón.
Gépiesen gyűrögeti a rongytáskáját, nagy verítékcseppek ütköznek ki a
homlokán. Nem akarja folytatni a beszélgetést. Nem akar találkozni az
anyjával, nem akar semmiféle DNS-tesztet. Ő Hans Jürgen Rybandt, és
kész. A kérésemre még megáll egy percre. Képet készítek róla az anyjának.
Összegörnyed, amikor elmehet.
Amint hazaérek, hívom Łucja Bagińskát.
– Volt vörös anyajegy a fia hátán?
– Nem volt.
Társszerző: Bogusław Kunach

1945. DECEMBER
▪ Joseph Gruss, New York, Broadway keresi 8 éves leányát,

Joannát és anyját, Żelaźnikowat, akik 1944 májusáig
Belsenben voltak, és értesítést kér sorsukról.
▪ Központi Fürdő, Krakowskie Przedmieście 16/18. (a

Kopernika utca mellett). A fürdő és a kádak működnek.
Życie Warszawy, 1945. XII. 2.
▪ A Krakkói Járványügyi Felügyelőség azonnal felvesz 6

képzett fertőtlenítőt. Jelentkezés a Felügyelőségnél, Krakkó,
ul. Straszewskiego 20.
▪ Régi aranyat és aranyfogakat veszek, jól fizetek. Krakkó,

Stradom 23. Órás.
Dziennik Polski, Krakkó, 1945. XII. 4.
▪ Frydrychowicz polgártársnak, a péküzem tulajdonosának

állampolgári helytállását és szíves támogatását – a német
megszállás és a felkelés során végig segítette szénnel,
liszttel, kenyérrel az otthonunkban ápolt idős betegeket és
árvákat – Isten fizesse meg! Az Albertinus Nővérek
Szeretetotthona, Kawęczyńska 42.
▪ A mosást megkönnyíti KOŁŁONTAY mosást segítő pora
fehér és színes ruhákhoz. Maró összetevők nélkül. Állami
vezetőség. Gyártóüzem: Dębniki, Wygrana 2.
▪ Hótaposókat, kapcákat, gumicsizmákat, papucsokat kínál

a Szczepko-Tońko cég, Krakkó, Vásárcsarnok, 22. sz. üzlet.
▪ Tolvaj, aki villanyórán kívül köti be az elektromos

vezetéket.
▪ Olajportrékat készítek vásárlási kötelezettség nélkül.

▪ Pánszláv szövetséggel hatalmas és demokratikus

Lengyelországot építünk!
Dziennik Rzeszowski, 1945. XII. 8.
▪ A tudatos állampolgár nem csak magára gondol! Ha

lemond az esti fűtésről, másnál éghet a villany.
▪ Karácsonyfadísz, széles kínálatban, olcsón. Amerikai piac,

Poznańska 21.
▪ Saját tűvel rendelkező szemfelszedő kisasszonyt azonnal

felveszünk. Stalowa 31., mosoda.
▪ Keletről érkezett egykori üzlettulajdonos 20 éves

gyakorlattal vegyeskereskedés-vezetői állást keres. Ismeri a
jegyrendszert, felvágottaspult és húsdarabolás is szóba jöhet.
▪ Aki látta, hogy géplábakat visznek – XII. 8-án este 7–9
között lopták el –, magas jutalom ellenében kérem,
értesítsen: Krakkó, św. Jana 3.
▪ Amerikai Információs Iroda – Varsó, Zielna és Próżna

sarka – csomagküldést szervez amerikai rokonoktól és
ismerősöktől. A csomagok súlya legfeljebb 30 kg, tartalma
új és használt ruha, cipő, élelmiszer, gyógyszer, használati
tárgy lehet. Továbbá amerikai és hazai cégek között
kapcsolatfelvételt biztosítunk.
▪ Főhadnagy Polgártárs! Ön harmadikán kölcsönvett tőlem

egy töltőtollat a Nowogrodzka utcai postán. Repatriált hölgy
romantikus emléktárgya. Könnyek. Mindkettőnknek van
becsülete. Helyrehozzuk! Visszaadhatja: Plac Inwalidów
10.88 „Egy olvasó.”
▪ Karácsonyfát mindenkinek!!! Nagy szállítmány

karácsonyfadísz érkezett. Színes, díszített üveggömbök: 2,50
zlotys darabáron. M. Mertens Díszműház, Marszałkowska
99. Szigorúan gyári árak.
▪ Jó praxissal rendelkező nőtlen, 31 éves, kulturált fogorvos

együttműködés céljából fogász doktornőt keres. Leveles
jelentkezés „Jövő” jeligére a Świdnica – Alsó-Szilézia, Pf.
18. címen.
▪ A legkedvesebb ajándék Wiech új könyve, címe: Na ja! A

Főváros.
▪ Nejem, Janina Ormanowa sz. Choma adósságaiért nem
felelek. Marian Orman okl. mérn. Krakkó, Smolki 12.
▪ Utoljára kérem az illetőt, aki 3000 zlotyt vett ki szept. 10-

én egy táskából, hogy 5 napon belül szolgáltassa vissza.
Ellenkező esetben ügyét rendőrségi útra terelem. N. Majcher.
Tarnów.
▪ Becsületes leánykát vagy fiút keresek cukrászüzletbe,

eltartással, árvák elsőbbséget élveznek. Név és cím a
szerkesztőségben.
▪ Medvezsírt ki szállít?
▪ Intelligens, sokéves tapasztalattal rendelkező, a németek

által tönkretett, megbízható, szorgalmas, energikus
kereskedő munkát keres.
▪ Műlábak, műkezek, sérv- és haskötők, lábfájásra

talpbetétek. Ortopéd eszközök és fűzők. Alfred Koziczyński.
Radom, Żeromskiego 62.
Dziennik Powszechny, Radom-Kielce, 1945. XII. 24.
▪ A gigantikus halálgyár története. Seweryna Szmaglewska:

Birkenau füstjei. Czytelnik Kiadószövetkezet. Ára 140 zloty.
▪ Lwówi államvizsgával és 12 éves komoly praxissal

rendelkező, Ravensbrücköt megjárt ápolónő munkát keres a
Tengermelléken. Könyörületes feltételeket kér:
Kołodziejczykówna, Końskie, Łódźi vajdaság, Warszawska
15.
Dziennik Bałtycki, 1945. XII. 27.
▪ Zakopane Bystre. A Janka Panzió értesíti vendégeit, hogy

megnyitott. A tulajdonos – Płazowa.
▪ Táncosnők, görlök, statisztalányok kerestetnek színházba.

Jelentkezés: 1945. december 29., szombat de. 10 óra.
Krakkó, Scala Mozi.
▪ Szilveszter a Wierzynek Vendéglőben és az I. emeleti

szalonokban. Asztalfoglalás: Kazimierz Książek, Rynek
Główny 16. Konyhafőnök: M. Kałuża.
▪ Minden ifjú pár, aki művészfotókat kíván rendelni a

krakkói Foto-Jama Fényképbarlangtól, ul. Św. Jana 1.,
kérjük, 1 héttel korábban foglaljon időpontot.
▪ Megjelent a Divat és Praktikus Élet női magazin 1. száma.

A legújabb párizsi ruhák, kabátok, kosztümök, kalapok,
frizurák stb., valamint a magától alakuló hazai divat legújabb
áramlatai. A lapszám ára 20 zloty.
Köszönetnyilvánítás
Itt szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik könyvem megírásában

segítettek – ábécésorrendben: Karolina Babicznak, Robert Bańkosznak,
Barbara Bednarczyknak, Mariusz Burchartnak, Barbara Engelking-
Boninak, Paweł Goźlińskinak, Marcin Hamkałónak, Ryszard Hermannak,
Iwona Kuźma-Ebelnek, Dagmara Jałukowicznak, Renata Kobylarz-
Bułának, Ewa Kosior-Szwannak, Hanna Krallnak, Katarzyna Kubickának,
Daniel Lisnek, Mirosław Maciorowskinak, Jerzy S. Majewskinek, Cezary
Obracht-Prondzyńskinak, Eugeniusz Pryczkowskinak, Ewa Prussaknak,
Andrzej Romaniaknak, Danuta Sabałának, Małgorzata Skowrońskának,
Elżbieta Skowrońska-Hermannak, Filip Springernek, Rafał
Szczepankowskinak, Małgorzata Szejnertnek, Jaromir Szroedernek, Tomasz
Szwannak, Agnieszka Wolny-Hamkałónak, Renate Zajączkowskanak, Mira
és Jacek Zarembának. És mint mindig – Robertnek és Tosiának. Nélkületek
nem mentem volna semmire.
Sajnálom, hogy nem használhattam fel minden 1945-ös történetet,
amelyet hallottam. Köszönöm azoknak, akik megosztották velem saját
történetüket és a szeretteikét, mindenekelőtt Hildegard Bobernek, Czesław
Morawskinak, Iścisław Karabonnak, Agnieszka Urbańska-Ciszeknek és a
fantasztikus családjának.
Bibliográfia
Marcin Zaremba Wielka trwoga. Polska 1944–1947. Ludowa reakcja na

kryzys (A nagy félelem. Lengyelország 1944–1947. Népi reakció a
válságra, Kraków, 2012) című könyvétől szinte egy pillanatra sem váltam
meg, mialatt az 1945-ön dolgoztam. Ez a könyv segített megértenem, hogy
semmiféle mai normát és formát nem alkalmazhatunk az akkori időkre. És
hogy valójában soha nem fogjuk tudni megérteni a szüleinket és a
nagyszüleinket, akiknek 1945-ben kellett élniük.
Nagyon fontos volt Keith Lowe Savage Continent: Europe in the
Aftermath of World War II (New York, 2012) és Ian Buruma Year Zero. A
History of 1945 (New York, 2012) című könyve is. Ezeknek köszönhető,
hogy hamar megszabadultam attól a nem tudatosított, de mélyen bennem
gyökerező naiv sztereotípiától, hogy az 1945-ös esztendő maga volt a
boldogság.
A könyv legfontosabb forrását azonban az emberek jelentették, akikkel
beszéltem. A szakirodalommal csak kiegészítettem a mondanivalójukat. Az
alábbiakban a legfontosabb címeket adom meg.
Nem osztogatnak
Michał Cichy: 1945. Koniec i początek. Magazyn Gazety Wyborczej 21, a
Gazeta Wyborcza 121. számának melléklete, 1995. V. 26.
Joanna Konopińska: Tamten wrocławski rok 1945–1946. Dziennik.
Wrocław, 1987.
Beata Maciejewska: Szaber Ziem Odzyskanych. Ale Historia 228, 2013. IX.
30.; Szaber w majestacie prawa. Ale Historia 234, 2013. X. 7.
Gregor Thun: Obce miasto. Wrocław 1945 i potem. Wrocław, 2007.
Życie Warszawy, 1945-ös évf.
Jég
Egbert Kieser: Zatoka Gdańska 1945. Dokumentacja dramatu. Gdańsk,
2014.

Drugie pokolenie. Wspomnienia mieszkańców zachodnich i północnych
ziem Polski. Poznań, 1978.
Włodzimierz Kalicki: Ostatni jeniec wielkiej wojny. Polacy i Niemcy po
1945 roku. Warszawa, 2002.
Mirosław Maciorowski: Sami swoi i obcy. Z kresów na kresy. Warszawa,
2011.
Wanda Melcer: Wyprawa na Ziemie Odzyskane. Warszawa 1945.
Mój dom nad Odrą. Pamiętniki i wspomnienia mieszkańców ziemi
lubuskiej. Zielona Góra, 1971.
Edmund Osmańczyk: Był rok 1945. Warszawa, 1945.
Pamiętniki osadników Ziem Odzyskanych. Oprać. Zygmunt Dulczewski i
Andrzej Kwilecki. Poznań, 1970.
Mirosław Maciorowski: Szli na zachód osadnicy. Gazeta Wyborcza, 2013.
XII. 20.
Przekrój, 1945-ös évf.
A hadiszökevény
Roland Borchers, Katarzyna Madoń-Mitzner: Wojna na Kaszubach. Pamięć
polskich i niemieckich świadków. Gdańsk, 2014.
Sylwia Bykowska: Rehabilitacja i weryfikacja narodowościowa ludności
polskiej. Gdańsk, 2011.
Opowieść o rodzie. Szrederowie, oprać. Jerzy Dąbrowa-Januszewski.
Słupsk, 2006.
Barbara Szczepuła: Dziadek w Wehrmachcie. Gdańsk, 2007.
Eugeniusz Ajewski: Na moim podwórku. Pamiętnik z lat 1939–1947.
Warszawa, 1995.
Archiwum Biura Odbudowy Stolicy. Warszawa, 2011.
Ludomira Béliért: Warszawa 1945. A szerző archívumában.
Exodus Warszawy. Ludzie i miasto po Powstaniu 1944, t. 1,2, 3, 4.
Warszawa, 1992.
Robert Maciej, Jerzy Majewski, Grzegorz Sołtysiak: Warszawa. Ballada o
okaleczonym mieście. Warszawa, 2006.
Pamięć warszawskiej odbudowy 1945–1949. Antologia. Warszawa, 1972.
Jan B. Tereszczenko: Wspomnienia warszawiaka egocentrysty: „Ja”.
Warszawa, 2012.
Józef Sigalin: Nad Wisłą wstaje warszawski dzień (szkice). Warszawa, 1963.
Józef Sigalin: Warszawa 1944–1980. Z archiwum architekta. Warszawa,
1986. Kordian Tarasiewicz: Cały wiek w Warszawie. Warszawa, 2005.
Monika Żeromska: Wspomnień ciąg dalszy. Warszawa, 1994.
Andrzej Fedorowicz: Jak warszawianki chowały powstańców. Polityka,
2013. X. 28.,
https://www.polityka.pl/tygodnikpolityka/klasykipolityki/1559551,1,jak-
warszawianki-chowaly-powstancow.read – hozzáférés: 2015. III. 12.

Franciszka Oliwa visszaemlékezéseit és az otwocki gyermekotthon életére
vonatkozó információk egy részét a varsói Zsidó Történeti Intézet
irattárában találtam.
Thomas Buergenthal: Dziecko szczęścia. Warszawa, 2008.
Władysław Kornblum: Ostatnia latorośl. Wspomnienia małego chłopca z
getta warszawskiego. Warszawa, 2002.
Hanna Krall: Sublokatorka. Kraków 1985.
Sublokatorka po latach. Z Hanną Krall rozmawiają Elżbieta Janicka i
Joanna Tokarska-Bakir.
https://journals.ispan.edu.pl/index.php/slh/article/view/slh.2013.002/161
– hozzáférés: 2015. III. 12.
Andrzej Leder: Prześniona rewolucja. Ćwiczenia z logiki historycznej.
Warszawa, 2013.
Zofia Nałkowska: Dzienniki, oprać., wstęp i komentarz Hanna Kirchner.
Warszawa, 2000, t. 6.
Bartosz Zawada: Żydowski Dom Dziecka w Otwocku 1945–1948.
Kwartalnik Historii Żydów, 2005. március, 1 (213).
Hanna Zielińska: Bo tam jednak było życie. Powojenny żydowski Dom
Dziecka w Otwocku. Próba monografii. Szakdolgozat, Lengyel
Tudományos Akademia (PAN) Filozófiai és Szociológiai Intézet,
kultúratudomány szak. Témavezető: Dr. habil. Barbara Engelking-Boni.
A szerző archívumában.

Norman Davies, Roger Moorhouse: Mikrokosmos. Portret miasta
środkowoeuropejskiego, Vratislavia, Breslau, Wrocław. Kraków, 2002.
Bolesław Drobner: Wspominki… Kraków, 1965; Bezustanna wałka.
Warszawa, 1965; Moje cztery procesy. Warszawa, 1962.
Joanna Konopińska: Tamten wrocławski rok 1945–1946. Dziennik.
Wrocław, 1987.
Henryk Grynberg: Memorbuch. Warszawa, 2000.
Michał Śliwa: Bolesław Drobner. Szkic o działalności politycznej. Kraków,
1984.
Trudne dni. Wrocław 1945 r. we wspomnieniach pionierów. T. L, Wrocław,
1960.
Breslau/Wrocław
Norman Davies, Roger Moorhouse: Mikrokosmos. Portret miasta
środkowoeuropejskiego, Vratislavia, Breslau, Wrocław. Kraków, 2002.
Ewa Maria Jakubek: Marzenia spełniają się inaczej. Retrospekcje Slązaczki.
Wrocław, 2010.
Stefania Wróbel: Jestem Niemką w Polsce. Fragment mojego życia.
Wrocław, 2013.

A Czesław Gęborski életével kapcsolatos információk jelentős részét a
vádlott perirataiban találtam, melyeket az Opolei Területi Bíróság
levéltárában őriznek.
Edmund Nowak: Cień Łambinowic. Opole, 1991.
Obozy w Lamsdorf/Łambinowicach (1870–1946). Opole, 2006.
Sanok. Boldogság ’45

Grzegorz Motyka: Od rzezi wołyńskiej do akcji „Wisła” Konflikt polsko–
ukraiński 1943–1947. Kraków, 2012.
Powiat sanocki w latach 1944–1956. Pod redakcją Krzysztofa
Kaczmarskiego i Andrzeja Romaniaka. Rzeszów-Sanok, 2007.
A vörös anyajegy
Günter Grass: Im Krebsgang. Eine Novelle. Göttingen, 2002. Magyar
kiadás: Ráklépésben. Ford. Magyar István. Europa Könyvkiadó, 2004.
A képek forrása
BE&W • 1945. január. Orosz tankok támadása Kelet-Poroszországban

AKG Images/BE&W • Németek menekülnek a Vörös Hadsereg elől. Kelet-
Poroszország, 1945 tavasza
Ullstein/BE&W • Kelet-poroszországi civilektől hemzsegő hajó indul a
pillaui (ma: baltijszki) kikötőből nyugat felé, 1945. március
Ullstein/BE&W • Civilek evakuálása a befagyott Visztula-öblön (ma:
Kalinyingraszkij Zaliv), 1945. február
Albert Otto/Ullstein/BE&W • A Nagy Németország páncélos hadosztály
evakuálása Balgából (ma: Kalinyingrádi terület). A katonák sebtében
összeeszkábált tutajokon menekülnek
WernerHenseleit archívuma • Werner Henseleit és felesége, Joanna
(„Janka”) esküvői fényképe
WernerHenseleit archívuma • Henseleiték 2014-ben
repr. FoKa/Forum • Lengyelországi evakuációs igazolvány
Stanisław Szroeder archívuma • Stanisław Szroeder 1943–44 körül
Stanisław Szroeder archívuma • Antoni Schröder
Stanisław Szroeder archívuma • Stanisław Szroeder katonai igazolványa
Mark Shreberman/Yad Vashem • Franciszka Oliwa, nevelő
Yad Vashem • Franciszka Oliwa (második sor, középen) munkatársaival és
a gyerekekkel
Mark Shreberman/Yad Vashem • Az Otwocki Zsidó Gyermekotthon
bejárata
Aviva Blum/Yad Vashem • Étkezés, Otwock, 1947
Aviva Blum Wachs/Yad Vashem • Luba Bielicka-Blum iskolaigazgató és
férje, Abrasza Blum esküvőjük napján
Mark Shreberman/Yad Vashem • Méhészeti foglalkozás Berta Górecka
vezetésével
Aviva Blum/Yad Vashem • Labdajáték, 1946
Aviva Blum/Yad Vashem • Eda Szternes, nevelő, 1945
Mark Shreberman/Yad Vashem • Purimbal az Otwocki Gyermekotthonban,
1948. Az első sorban, fehér főkötőben Petronela
repr. a Trudne dni. Wrocław 1945 r we wspomnieniach pionierów című
könyvből, Zakład Narodowy im. Ossolińskich, Wrocław, 1960 •
Díszszemle a plac Wolnościn, Bolesław Drobner polgármester
jelenlétében, 1945. május 26. A felvonuló katonák német zászlókon
taposnak
Archívum, s. 265 Wrocławi Városi Múzeum • Díszszemle a plac
Wolnościn, Bolesław Drobner polgármester jelenlétében, 1945. május 26.
A felvonuló katonák német zászlókon taposnak
repr. Kamil Kajko/Forum • Wrocław a felszabadulás után, romokban, 1945.
május
magánarchívum • Klara és Konrad Maxara – Erika szülei
www.ulucz.pl, Jarosław Cholewka archívuma • Andrzej Polański Uluczban,
a háttérben Jarosław Cholewka háza
www.ulucz.pl, Jarosław Cholewka archívuma • A Jarosław Cholewka házát
megörökítő festmény
AKG Images/BE&W • Felszállás a Wilhelm Gustloff hajóra, Hamburg,
1938
AKG Images/BE&W • Úszómedence a Wilhelm Gustloff hajón
AKG Images/BE&W • A Kraft durch Freude (KdF) nemzetiszocialista
szervezet kirándulóhajója, a Wilhelm Gustloff a háború alatt Németország
hadiflottájában szolgált. 1938-ban készült fénykép
A szerzőről
Magdalena Grzebalkowska (1972) író, újságíró. Kétszer

jelölték lengyelország legjelentősebb irodalmi díjára, a Nike-
díjra, amelyet jelent kötetértt, az 1945. Háború és békéért
meg is kapta, a közönségszavazás keretében.
Sopotban él, házas, egy lánya van.
Jegyzetek
1 Ma: Lviv, Ukrajna. (Az Osztrák–Magyar Monarchiában Lemberg, de itt a lengyel nézőpont miatt a
lengyel Lwów alakot használjuk, hiszen ez a város nagy szerepet játszott a lengyel kultúrában,
olyasfélét, mint Kolozsvár a magyarban; a Lemberg névalak pedig egy megszállótól származik.)
2 Wanda Wasilewska (1905–1964): kommunista író, Sztálin lengyelügyi szakértője. Bővebben lásd
az Első Boleszláv harminchat napja című fejezetet.
3 Erről a moszkvai irányítás alatt álló szervezetről több szó esik még az Első Boleszláv harminchat
napja című fejezetben.
4 Varsó jobb partjának a neve. Itt a felkelés csak néhány napig tartott, ezért Praga nem pusztult el. A
Targowa Praga egyik fontos utcája.
5 Az eredeti szójáték az orosz csaszi (órák) és a lengyel czasy (idők) kifejezés azonos hangzásán
alapul.
6 A korábban Kaiserplatz nevet viselő teret a lengyelek az 1410-es grünwaldi csatáról nevezték el,
amelyben a lengyel–litván seregek legyőzték a Német Lovagrendet. Az ilyen jellegű névadás
nagyon elterjedt volt a „Visszaszerzett Vidékeken”.
7 Jan Sztaudynger (1904–1970) költő rövid, humoros versei ma is népszerűek Lengyelországban.
8 Szó szerint: népi német. 1945-ig a Németországon kívül élő, német állampolgársággal nem
rendelkező németek megnevezése. A megszállt Lengyelországban azok, akik igazolták német
származásukat, és aláírták az ún. Volkslistét, nem tartoztak az alávetett állampolgárok
kategóriájába. Itt is egy ilyen, Lengyelországból Kelet-Poroszországba került személyről van
szó. A háború után Lengyelországban felelősségre vonták azokat, akik nem kényszer hatására
írták alá a listát, és a Volksdeutschok megítélése ma is ellentmondásos. Nyilván ezért nem
szerepel a könyvben Marianna vezetékneve. A közvetlenül a Harmadik Birodalomhoz csatolt
nyugatlengyel területeken sokszor kényszerítették a lakosságot a Volksliste aláírására: például
rabszolgamunkát végeztettek azokkal, akik ezt nem tették meg. A Volksdeutschokat ráadásul a
Wehrmachtba is besorozták. Lásd A hadiszökevény és A vörös anyajegy című fejezeteket.
9 Egykor falu, ma Gdynia része.
10 A kasubokról részletesebben lásd A hadiszökevény című fejezetet.
11 Németül Pommemwall, Pommerstellung – megerősített vonal Németország két világháború
közötti keleti határán.
12 Lengyel biztosító és hitelező cég.
13 Ciechanów városka és a lejjebb említett Kuklin is Kanigowótól nem messze, de még az 1945
előtti Lengyelország területén található. A Ciechanówi vajdaság 1975–1998 között létezett.
14 A lengyel címer fehér (ezüst) sast ábrázol, a fején koronával. A címersas a katonai sapkákon is
szerepel. A kommunista időkben a koronát „kiretusálták” a címerből.
15 Vagyis Vilniust (régi magyar nevén Vilnát), amelynek – a Lengyel–Litván Unió részeként –
szintén nagy szerepe volt a lengyel történelemben és kultúrában.
16 Władysław Szpilman (1911–2000) zongoraművész, zeneszerző. Az ő emlékiratai alapján készült
Roman Polański A zongorista című filmje.
17 Ma: Sztrij (Ukrajna), Temopil (Ukrajna), Baranavicsi (Belarusz). A „stryji bácsikámmal” (wuja ze
Stryja) lefordíthatatlan szójáték, mivel a lengyel wuj szó az anya, a stryj szó az apa testvérét
jelenti.
18 Lengyelország orosz uralom alatti része (az akkori Litvánia nélkül). Napóleon legyőzésétől (a
bécsi kongresszustól) az első lengyel nemesi felkelés leveréséig bábállam, később (1917-ig)
Oroszország tartománya. A parasztság helyzete itt sokáig igen nehéz volt, a hatóságok pedig
tiltották a lengyel nyelvű népművelést.
19 A Poznań székhelyű Nagy-Lengyelország – ahol a korábban említett Gniezno is található –
Lengyelország felosztásakor Poroszországhoz került. Lakóit a mai napig szorgalmasnak és
rendesnek szokás tartani.
20 Lengyelország délkeleti részén a háború után is működtek mind az Ukrán Felkelő Hadsereg, mind
a lengyel Honi Hadsereg egységei (lásd a Sanok című fejezetet). A kommunista hatalom úgy
számolta fel a konfliktust, hogy tömegesen kitelepítette a vegyes etnikumú (jórészt a
görögkatolikus és az ukránhoz némileg hasonló nyelvű lemk népcsoportba tartozó) civil
lakosságot a partizánok hátországából. A Visztula-akció keretében falvak néptelenedtek el, az
Alacsony-Beszkidek és a Beszkádok pedig szinte teljesen vaddá váltak.
21 Sztepan Banderának, a kettévált Ukrán Nacionalisták Szervezete egyik frakcióvezetőjének a hívei.
A lengyelek viszont gyakran így neveztek minden olyan ukránt, aki részt vett az ún. volhíniai
mészárlásban, vagyis a volinyi lengyel civil lakosság tömeges, kegyetlen kivégzésében.
22 John Rawls: Az igazságosság elmélete. Fordította Krokovay Zsolt. Osiris Kiadó, Budapest 1997,
303.
23 A Balti-tenger partján a nyaralók paravánnal vagy strandsátorral védekeznek a hűvös szél ellen, és
így egymástól is elzárkóznak a zsúfolt strandokon.
24 Hős kisfiú! (orosz).
25 Lengyelországban még ma is sokan úgy készítik a kávét – főleg vidéken – hogy őrölt kávét
szórnak egy pohárba, és forró vizet öntenek rá.
26 Bolesław Bierut (1892–1956): Lengyelország sztálinista vezetője.
27 Özönvíz: Henryk Sienkiewicz hazafias történelmi regénye. Józef Ignacy Kraszewski: 19. századi
regényíró és történész; társadalmi tevékenysége is fontos volt a felosztott Lengyelországban.
28 Antek és Őrhely: Bolesław Prus 19. századi realista író elbeszélése, illetve regénye. Mind Prus,
mind kortársa, Maria Konopnicka a parasztság nehéz helyzetét és főleg a gyerekek kilátástalan
sorsát írták le a feldarabolt Lengyelországban. Az Antek ráadásul arról szól, hogy egy tehetséges
gyerek a falujában nem tanulhat semmi újat, az Őrhely pedig egy lengyel paraszt kálváriáját
mutatja be – bajai nagy részét a német telepesek okozzák.
29 A Felső-Sziléziában beszélt nyelvjárás nehezen érthető a Lengyelország más részén élők számára.
Fejlődésére nagy hatással volt a vidék bonyolult története – a bányákban gazdag Sziléziát
ugyanis szívesen kisajátították a közép-európai koronás fők: a 15. században Csehországhoz
került, majd Mátyás elfoglalta, ezután a magyar és cseh trónon uralkodó Jagellók (II. Ulászló, II.
Lajos) kezén volt; Mohács után az Osztrák Birodalomhoz, az örökösödési háború után pedig
Poroszországhoz tartozott.
30 A kasub nyelv a kutatók egy része szerint külön nyelv, a kihalt nyugat-pomerániai nyelv
leszármazottja; mások szerint nyelvjárás, de tény, hogy a lengyelek számára nagyon nehezen
érthető. A kasubok a mai Pomerániai vajdaság területén élő népcsoport, hagyományosan
halászattal és földműveléssel foglalkoztak. A II. világháborúban a területet közvetlenül a
Harmadik Birodalomhoz csatolták. Himmler teljes mértékben germanizálni kívánta a kasubokat,
akiket a Volksliste aláírására kényszerítettek (lásd a Jég című fejezetet), és besoroztak a
Wehrmachtba. A mai Lengyelországban kb. kétszázezren vallják magukat kasubnak.
31 Reichsarbeitsdienst – Birodalmi Munkaszolgálat.
32 Szűz Mária, Szent József! (kasub).
33 A versailles-i békeszerződés nyomán létrejött terület lengyel neve Wolne Miasto Gdańsk volt.
Hivatalos magyar neve Danzig Szabad Város, de a magát lengyel kasubnak tartó interjúalany
nyelvhasználata nem lenne hiteles, ha a város német nevét adnánk a szájába.
34 Stach (Stanisław) van itt (kasub).
35 Antoni, az édesapám (kasub).
36 Władysław Broniewski: a kor egyik jelentős költője, főként forradalmi és hazafias verseiről
ismert.
37 Varsó déli, parkos városrésze.
38 Podkowa Leśna: a húszas években Varsó mellett kiépült nyaraló- és kertváros.
39 Varsó jobb partjának a neve. Itt a felkelés csak néhány napig tartott, ezért Praga nem pusztult el. A
Targowa Praga egyik fontos utcája. Podkowa Leśna: a húszas években Varsó mellett kiépült
nyaraló- és kertváros.
40 Emil Zátopek (1922–2000) – cseh hosszútávfutó, olimpiai bajnok.
41 A könyv elején említett Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság (kommunista végrehajtó
hatalom) Lublinban alakult meg. (Lásd még az Első Boleszláv harminchat napja című fejezetet.)
42 Lengyelországban az 1968-as egyetemi és üzemi sztrájkok és tüntetések elfojtása után a hatalom
antiszemita kampányba kezdett, amelynek következtében legalább tizenháromezer zsidó
vándorolt ki az országból.
43 Az eredetiben szintén műcím: Wojciech Młynarski költő, előadóművész dala (W co się bawić –
„Mit játsszunk?”).
44 Nałkowska naplórészletét és a rá vonatkozó lábjegyzetet lásd a következő fejezetben. Az itt
említett beszámoló némileg megváltoztatott címmel és formában bekerült a Vallomások című
kötetbe.
45 A megszállás alatt működő lengyel konspiratív szervezet. A gettókon belül és kívül különböző
módokon segítette a zsidó lakosságot. Gyermekekkel foglalkozó osztályának vezetője az ismert
embermentő, Irena Sendler (korabeli névhasználattal: Irena Sendlerowa) volt, ezt a listát is ő
vezette.
46 Praga (az el nem pusztított bal parti Varsó) része.
47 Marek Edelman (1919–2009): a varsói gettófelkelés egyik vezetője; szívsebész, politikai és
emberjogi aktivista. Magyarul lásd a vele készült riportkönyvet – Hanna Krall: Egy lépéssel az
Úristen előtt. Ford. Gimes Romána. Európa Könyvkiadó, 1981, 1982, 2003.
48 A lengyel kifejezés szabad fordítása: Meskete.
49 Bund: kelet-európai zsidó munkásszervezet, a független Lengyelországban baloldali, anticionista
párt; a megszállt Lengyelországban illegalitásban tovább működött. A Zsidó Harci Szervezet a
varsói gettóban jött létre, a felkelést készítette elő.
50 Al. Szucha 25.: a Gestapo varsói székhelye, ahol különös kegyetlenséggel hallgatták ki és ölték
meg a foglyokat. Ma: Harc és Vértanúság Múzeuma.
51 Vagy: szerelem (a legtöbb európai nyelvhez hasonlóan a lengyelnek sincs külön szava a kettőre).
52 1943-ban alapított nemzetközi segélyszervezet, amely 1945-ben az ENSZ része lett. Célja a
felszabadított területek talpra állítása volt. 1947-ig, vagyis amíg a kommunista hatalom –
imperialista befolyásra hivatkozva – ki nem tiltotta az országból az UNRRA-t, Lengyelország
tetemes mennyiségű járművet, ruhát, gyógyszert és élelmiszercsomagot kapott a szervezettől.
53 Mindketten koruk legkiválóbb szerzői közé tartoztak. Julian Tuwim (1894–1953) zsidó
származású lengyel költő fontos „felnőttverseket” és halhatatlan gyerekverseket írt. Zofia
Nałkowska (1884–1954) íróval Varsóban már futólag találkoztunk. Itt azért fontos a jelenléte,
mivel a náci háborús bűnöket kutató bizottság tagja volt, leghíresebb kötete pedig szintén a
zsidók elleni rémtetteket dolgozta fel elbeszélések formájában, de megtörtént események alapján
(lengyel címe: Medaliony, magyarul: Vallomás, ford. Mészáros István, ill. Kass János, Budapest
1965).
54 Hanna Krall: Az albérlőnő. Gimes Romána fordítása. Nagyvilág, 1985 (30. évfolyam), 11. szám,
1642.
55 Uo. 1643.
56 Papi szemináriumokban a fegyelmi és tanulmányi felügyelő.
57 Lásd a Minek jöttetek ide? című fejezetet.
58 Pawiak: lásd az Első Boleszláv harminchat napja c. fejezet 70. jegyzetét.
59 Franz Kutschera – osztrák SS-tiszt, 1943–44-ben Varsó SS- és rendőrparancsnoka. Terrorban
tartotta a lakosságot, több száz embert végeztetett ki naponta. A Honi Hadsereg különleges
alakulata 1944 februárjában sikeres merényletet hajtott végre ellene. A megszállók válaszképpen
több száz embert őrizetbe vettek, illetve kivégeztek, és más megtorló intézkedéseket léptettek
életbe.
60 Pałac Pod Baranami (nevét néha helytelenül „Bárányos-háznak” fordítják): nagy múltú,
reprezentatív épület Krakkó főterén. Pincéjében 1956 óta működik a Piwnica Pod Baranami
jazzklub, kabaré, művészkávézó, a 20. század második felének kiemelkedően fontos lengyel
kulturális intézménye. Az épület ul. Św. Anny felőli oldalán Balassi Bálint emléktáblája látható.
61 A Poznań vonzáskörében található Września város Lengyelország felosztása után
Poroszországhoz került. Porosz-, majd Németországban a lengyel gyerekek csak németül
beszélhettek az iskolában. 1901 májusában egy wrześniai hittantanár tizennégy gyereket
megvert, amiért nem voltak hajlandóak németül felelni az óráján. Ezért 1901–1902-ben a
wrześniai tanulók, szüleik és szimpatizánsaik tiltakozó akciót szerveztek. Az ezután következő
repressziók nagy felháborodást váltottak ki, az ellenállás az egész Németországhoz csatolt
országrészre, illetve azon kívülre is kiterjedt.
62 Czerwony sztandar – a 19. századi svájci–francia anarchista-szocialista dal, a Le drapeau rouge
lengyel változata, Bolesław Czerwiński költő szövegével.
63 Wasilewska a háború kitörésekor a Szovjetunióba menekült, ahol Sztálin bizalmasa és lengyelügyi
tanácsadója lett.
64 A Barbarossa-hadművelet megkezdése után a londoni lengyel emigrációs kormány feje,
Władysław Sikorski antifasiszta egyezményt írt alá a Szovjetunióval, amelyben szerepelt a
lengyel foglyok és hadifoglyok tömegeinek szabadon bocsátása és egy lengyel hadsereg
felállítása, amelyet a Közel-Keletre evakuáltak. A Władysław Anders tábornok vezette hadsereg
innen Olaszországba utazott, ahol nagy véráldozattal vett részt többek között a Monte Cassinó-i
csatában. A hadműveletek befejezése után a katonák többsége emigrációban maradt.
65 Berling később a Vörös Hadsereggel együttműködő lengyel haderők tábornoka lett.
66 Wincenty Witos: már az osztrák időkben a lengyel Néppárt (Parasztpárt) vezetője, a húszas
években három alkalommal miniszterelnök. Később, az 1926. májusi puccs után őrizetbe veszik,
elítélik, ezért Csehszlovákiából vezeti tovább a lengyelországi parasztmozgalmat. A Gestapo
internálja, később a szovjetek zsarolják, de ő nem vesz részt a kommunisták uralta hatalmi
formációkban. Közben a hányattatások már kikezdték egészségét, 1945-ben betegségben hal
meg.
67 Vajda: a megyei kormánymegbízott lengyelországi megfelelője.
68 Szanációnak (az állam „meggyógyításának”) nevezték a háború előtti évek hivatalos lengyel
politikáját.
69 Lengyelországban nagyon népszerűek Tove Jansson Múmin-könyvei, szereplői a popkultúra
ikonikus figurái. A mesékből az 1970-es évektől készülnek lengyel animációs filmek, amelyek
hűebben követik a könyvek cselekményét, mint a japán animék. (A történetekben Múminmama
egy lépést sem tesz óriási, fekete táskája nélkül.)
70 Pawiak: az egykori varsói Pawia („Páva”) utcán épült cári börtön. A náci megszállás idején
kegyetlen politikai börtön volt, ahol a foglyokat tömegesen végezték ki, később pedig tízezrével
szállították őket koncentrációs táborokba.
71 A lengyelek a tudományos fokozatok viselőit a mai napig gyakran a titulusukkal szólítják meg,
tehát „doktor” nemcsak orvos lehet, hanem mindenki más is, aki a szakterületén elérte ezt a
fokozatot.
72 A Piast-házhoz tartozó középkori lengyel uralkodók, akiknek az idején Wrocław a lengyel állam
része volt.
73 Aleksander Fredro (1793–1876) – lengyel vígjátékíró. A halála után készült szobrát 1945-ben
Lwówból hozták át Varsóba, majd Wrocławba.
74 A német megszállás alatt mindennaposak voltak a városokban utcai razziák. A véletlenszerűen
elfogott lengyeleket – főleg fiatalokat – börtönbe, koncentrációs táborokba vagy
kényszermunkára szállították. A megfélemlítés mellett az akciók fő célja az értelmiség kiirtása
és a rabszolga-munkaerő utánpótlása volt.
75 Leopold Tyrmand (1920–1985) később A Gonosz című krimijéről vált híressé, amely a háború
utáni, romos Varsóban játszódik. Magyarul: A Gonosz. Ford. Mach Edward. Európa, Budapest,
1958.
76 Vezetékneve jelentése: Kegyetlen.
77 Ma Ivano-Frankivszk, Ukrajna.
78 Az „Ernyő” (Parasol) a Honi Hadsereg különleges bevetésekhez alkalmazott zászlóalja volt.
Jórészt cserkészekből állt. Részt vett a varsói felkelésben, ahol 282 tagjából 100-an elestek.
79 Stanisław Mikulski: filmszínész. A keleti blokk országaiban népszerű tévésorozat, a Kockázat
főszereplőjeként lett ismert, aki Hans Kloss néven beépül a német elhárításba. Daniel
Olbrychski: minden idők egyik legnépszerűbb lengyel színésze. Egyik leghíresebb alakításában,
a Minek jöttetek ide? című fejezetben említett Özönvíz filmváltozatának főszerepében prémes
süveget és szőrmével szegett mentét viselt.
80 Mieczysław Fogg (1901–1990): rendkívül népszerű slágerénekes. Lásd a Varsó. Az első
tennivalók című fejezetet.
81 Ukrán Felkelő Hadsereg.
82 A római katolikusok balról jobbra, a keleti rítusú egyházak hívei jobbról balra vetik a keresztet.
83 Az interjúalany ezt azért tartja fontosnak megemlíteni, mivel a német megszállás alatt nem
működhetett a lengyel nyelvű oktatás.
84 Antoni Żubryd (1918–1946): a Beszkádokban harcoló partizánvezér. A lengyel államvédelem és
az UPA ellen is küzdött, várta a III. világháborút. Utolsó katonáját 1950-ben fogták el.
85 Az ukrán címerben szereplő háromágú szigony. Szent Vlagyimir jelképe.
86 Többségükben ismert színészek, filmszínészek. Stefania Grodzieńska (1914–2010) férjével, Jerzy
Jurandottal együtt megjárta a varsói gettót. A háború után elsősorban szatíraíró volt. Maria
Bielicka (1909–1989) konspiratív tevékenységéért megjárta a Pawiakot, Majdaneket,
Auschwitzot, Ravensbrücköt. Fogolytársainak énekével adott erőt és enyhülést.
87 Egymás után kilenc napon át elmondott, kötött szövegű imádság.
88 A varsói Tisztiszálló épülete.
Table of Contents
Címoldal
Ajánlás
Előszó
1945. JANUÁR
Nem osztogatnak
LÓ, PÁRNA, FÉNYKÉPALBUM
CIPŐ
HONFITÁRSAK! FELSZÓLÍTUNK
BENNETEKET…
ÁLLVA SZABADÍT FEL A BIZOTTSÁG
ARANYSZEGÉLYES LEVESESTÁL
KREDENC ÉS EGÉRFOGÓ
VEZETÉKEK, SÍNEK, BICIKLIK
SZÉP TEHÉN AZ ÚTSZÉLEN
HAROSIJE SZAPOGI
A ZABRÁLÓ SZAKSZERVEZET
VARSÓBAN NINCS ELÉG TÉGLA?
A SZÜKSÉGES ROSSZ
TŰZVÉSZ
1945. FEBRUÁR
Jég
1946
1950
1953
1955
1995
1945. MÁRCIUS
NEUHOF, AVAGY BĘDLINO – ELŐSZÖR,
DE NEM UTOLJÁRA
ÖRÖKÖLT FÉLELEM
MINT EGY AMERIKAI FILMBEN
CANDIEN, AVAGY KANIGOWO –
KISLÁNYT TALÁLOK
HOZZÁD IS SZÓLOK, TE HALÁSZ
STALLE, AVAGY STALEWO – „JÓ
MELEG A SEGGETEK, ANGYALKÁIM?”
MUNKA ÉS JÓLÉT
KÖSLIN, AVAGY KOSZALIN –
ARANYLÁZ
GROSS PANKIN, AVAGY PĘKANINO.
KÜLÖNÖS IDEGENSÉG
BUCHHORST, AVAGY ŻELIMUCHA –
EGY POHÁR TEJ A TANÍTÓNAK
GROSS STEPENITZ, AVAGY STEPNICA –
„STASZEK, HOVÁ VISZEL?!”
NEUHOF, AVAGY BĘDLINO – MÉG
EGYSZER, UTOLJÁRA
EZER KOSZFÉSZEK UTÁN TAKARÍTANI
SCHÖNBRUNN, AVAGY JABŁONÓW –
„EGY-KÉT HÓNAP ÉS MÁR ITT SE
LESZÜNK”
MONDSCHÜTZ, AVAGY MOJĘCICE –
„NYITOTT TEHERKOCSIRA RAKTAK,
HOGY ŐRIZZEM A TEHENEKET”
BOROWIAN, AVAGY BOROWIANY –
„MINEK TUGGYON A GYEREK
LENGYELÜL?”
1945. ÁPRILIS
A hadiszökevény
1945. MÁJUS
ROMOK
MIN NYET
RÉGÉSZKEDÉS
BŰZ
EXHUMÁCIÓ
KERESŐK
TÖRMELÉK
KERESKEDELEM
BEKÖLTÖZ(TET)ÉS
FINN HÁZAK
AKARSZ-E JÁTSZANI?43
VARSÓ A JÖVŐBE TEKINT
1945. JÚNIUS
FRANCISZKA
IRKA
SRULEK
WŁODEK
JUDYTA
LINKA
OTTHON
AZ EMLÉKEK KÖNYVE
WIESIA
LUBA
GYEREKEK
LUDWIK
JANUSZ
EDA
FRANCISZKA
1945. JÚLIUS
1913, ESETLEG 1914
1914 KÉSŐ ŐSZE
1925, 1932 ÉS MÉG KÉSŐBB
1939-TÓL 1944 TAVASZÁIG
1945. ÁPRILIS 13. ÉS EGY KICSIVEL
KORÁBBAN
1945. JANUÁRTÓL MÁJUSIG
1945. ÁPRILIS–MÁJUS
1945. MÁJUS 12.
1945. MÁJUS
1945. MÁJUS 26.
1945. JÚNIUS 9.
1945. AUGUSZTUS
Breslau/Wrocław
EDITH
WŁADYSŁAWA
EDITH
WŁADYSŁAWA
EDITH
WŁADYSŁAWA
EDITH
WŁADYSŁAWA
EDITH
WŁADYSŁAWA
EDITH
1945. SZEPTEMBER
1945
1945 NYARA
2014
1924 VAGY 1925
1945 TELE ÉS TAVASZA
1945
1945 TAVASZA
1945 NYARA
1945. JÚLIUS
1945. AUGUSZTUS
1959 ÉS 2000
1945. ŐSZ
1945
1945
1959 ÉS 2000
1945. OKTÓBER 4.
1945. NOVEMBER
1945. OKTÓBER
1945. NOVEMBER
1945. NOVEMBER
1945. DECEMBER
1946. JANUÁR
1946. FEBRUÁR
1959 ÉS 1976
2006
2014
1945. OKTÓBER
Sanok
BOLDOGSÁG ’45
JAROSŁAW CHOLEWKA
ZOFIA CHOLEWKA
AZ ŐRSÉG JELENTI
A VÁROS
ALICJA WOLWOWICZ
AZ ŐRSÉG JELENTI
WLADYSLAW SZUL
AZ ŐRSÉG JELENTI
JAN KOBIELA
1945. NOVEMBER
A vörös anyajegy
ŁUCJA. ÉRDEKLŐDNÉNK
LUSIA. 36 MÁRKA
LUCIE. ESTÉLYI RUHA KÖTELEZŐ
ŁUCJA. AUF WIEDERHÖREN, MUTTI
LUCIE. TUDOD, MIT CSINÁLNAK AZ
ILYENEKKEL
„GUSTLOFF”. MEDENCÉBEN
ALSZANAK A LÁNYOK
LUCIE. FELÜLRŐL A NEGYEDIK
FEDÉLZET
„GUSTLOFF”. HITLER SZÓZATA
LUCIE. MI LESZ, HA
BELETOCCSANUNK?
„GUSTLOFF”. MARINYESZKO HEL
FELÉ TART
GUSTLOFF. NÉGY TORPEDÓ
LUCIE. LESZÁLLÁS!
LUCIE. NEM SZABAD ELALUDNIA
ŁUCJA. VÉRCSOPORT
LUCIE, LUSIA, ŁUCJA. A FÉNYKÉP
HANS JÜRGEN. HOLNAP REGGEL
HANS JÜRGEN. NEM VOLT.
1945. DECEMBER
Köszönetnyilvánítás
Bibliográfia
A képek forrása
A szerzőről
Jegyzetek
Copyright
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Magdalena Grzebałkowska: 1945. Wojna i pokój
Wydawnictwo Agora SA, Warszawa 2015
A kötet megjelentetését
a Wacław Felczak Alapítvány támogatta
Fordította Petneki Noémi

Gondolat Kiadói Kör Kft., Budapest 2023
www.gondolatkiado.hu
facebook.com/gondolat
A kiadásért felel Bácskai István
Felelős szerkesztő Mirkó Anna Regina
A borítót tervezte és a kötetet tördelte Lipót Éva
ISBN 978 963 556 138 4
Minden jog fenntartva.

Magdalena Grzebalkowska - 1945

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Magdalena Grzebalkowska - 1945

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Magdalena Grzebalkowska - 1945

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

MAGDALENA GRZEBAŁKOWSKA

Nagyanyám, aki 1926-ban született, nem emlékszik a háború végére.

▪ Falitérképeket veszek: Lengyelország a Piastok korában,

▪ A Lengyel Hadsereg Színháza Kossobudzka asszony

▪ Varsó felszabadítására tekintettel a Városparancsnok

▪ Újságírókat (publicistákat, riportereket, technikusokat),

▪ Nyugati határunkat az Odera és a Nisa vonalára

▪ Zofia Kozłowskát (életkora: 57 év, lakhelye: Słupecka 11.)

▪ Tájékoztatom a lakosságot, hogy a Városi Vágóhidak

▪ Varsóban, az ul. Marszałkowska 71. sz. házrom udvarán

▪ Két hétéves kislányt keresek: Jolanta és Krystyna

▪ Ma január 25-én 16 órakor a Lengyel Rádió

▪ Az elfagyott burgonya fogyasztásra alkalmas, elég, ha

▪ A Lengyel Pedagógusok Szövetsége nagy kéréssel fordul

Az első alkalomhoz egy nagy téglaházat választottak. Az udvarán pajta

LÓ, PÁRNA, FÉNYKÉPALBUM

Milyen érzés mások fiókjait kihúzogatni, eldönteni, hogy ismeretlen

Megpróbálom elképzelni a hetven évvel ezelőtti fiatal lányt. Egyedül halad

HONFITÁRSAK! FELSZÓLÍTUNK BENNETEKET…

Fosztogatók. Mennek, hajtanak, utaznak át az egész országon. Gyalog,

ÁLLVA SZABADÍT FEL A BIZOTTSÁG

A fosztogatás legnagyobb hullámát azonban a felszabadulás hozta meg.

VEZETÉKEK, SÍNEK, BICIKLIK

A fosztogatók paradicsoma: a Visszaszerzett Vidékek, vagyis azok a

SZÉP TEHÉN AZ ÚTSZÉLEN

Az örökké részeg szovjet katonák saját szakállukra is fosztogatnak.

VARSÓBAN NINCS ELÉG TÉGLA?

A felszabadulás utáni hónapokban a lengyel hatóságok szemet hunynak a

A háború befejezésének napján Niusia apja Bakałarzewo környékén séta

A fejezet megírásában közreműködött: Karolina Oponowicz

▪ Włodzimierz Nałęcz Gembicki tábornok keresi

▪ A Varsói Fővárosi Zsidó Hitközség hírül adja, hogy új

▪ Toalett-tükrök, zsebtükrök. Nagykereskedés. Granica

▪ A XXIV. Kerületi Polgári Bizottság (ul. P. Skargi 20)

▪ Állami zászló varrására alkalmas fehér és piros anyag

▪ Ügyvéd tógát, polgári törvénykönyvet vesz, írógépet

▪ A Posta- és Távíróigazgatóság felszólít mindenkit, hogy

▪ Nagyobb mennyiségű cipőkrémet eladok, üzlettársat

▪ Értesítem szüleimet, Stanisław Orlikowskit és Anna

▪ Grottné keresi kisfiát, Wiesław Grottot, 1 éves és 5

▪ Az Élelmezési Osztály tájékoztatása: az

▪ Hamarosan megjelenik a majdaneki gyilkosok peréről

▪ A Lengyel Rádió a napokban családkereső postaládát nyit.

▪ Légy Te is a Tengeri Liga tagja.

▪ 1945. II. 5-én Lublin és Garwolin között elveszett egy

▪ A Lengyel Közt. Elnökének a háború esetén előírt tárgyi

▪ Minden varsói labdarúgó jelentkezzék az alábbi címen:

▪ A Minisztertanács érvényteleníti Zygmunt Włodarczyk, az

▪ Az élelmiszergyárak újbóli üzembe helyezése nyomán

▪ Varsó-Praga Kerületi Hivatalának rendelete: 1. minden

▪ A háború előtti, reprezentatív, több mint 30 tagú, Wacław

▪ Az Igazságügyi Minisztérium közli, hogy 1945. február

▪ A lengyel adóhatóság újra a háború előtti adótörvényeket

▪ Ma, II. 27-én, kedden a Képzőművész Kávéházban Jan

– Hilfe! Hilfeeeee! Emberek, álljanak meg! Segítsenek! – a vastagon

De még nem jött el az a hó, az a fagy. Egyelőre 1929-et írunk, tart a

Két hónappal korábban – október végén – a szovjet katonák több

⁃ Németek menekülnek a Vörös Hadsereg elől. Kelet-Poroszország, 1945

Két erős ló.