Joan B.-nek, Joan D.

-nek és Brendának,
az állandó támogatásért, útmutatásért és bölcs tanácsokért
XXX
 „Végső soron csak az számít igazán,
hogy te milyen véleménnyel vagy magadról.”
Elizabeth Taylor
 Előszó

– Jaj, Titch, miért nem hívtál mentőt?

– Hívtam őket, de mindig olyan lassan érnek le az öbölbe, és
gondoltam, te úgyis tudni fogod, hogy mit kell csinálni.
Sajnálom, Rose! Úúú…
Virsli, Rosa Smith eleven törpetacskója fel alá rohangált a
Sarki Boltban, és olyan nyüszítő hangokat hallatott, mint
amilyeneket a fiatal, vajúdó lány adott ki.
– Virsli, befejeznéd? – ripakodott rá idegesen Rosa. Megfogta
barátnője kezét, és valamivel szelídebben így szólt: – Gyere,
felmegyünk az emeletre.
– Nem! Nem, nem tudok mozogni. – Titch kétrét görnyedt, és a
pultba kapaszkodott. – Jaj, ne! Azt hiszem, nyomnom kell!
– Baszki! Oké, oké, csak semmi pánik! – Rosa sietve
elfordította a Sarki Bolt Zárva tábláját, lerángatta a polcról a
legnagyobb, legkényelmesebb kutyaágyat, és óvatosan a földre
fektette barátnőjét. Aztán berohant a konyhába, és kikapott egy
rakás tiszta konyharuhát a fiókból.
Miközben Titch alsó ruházatát igyekezett lehámozni anélkül,
hogy fájdalmat okozna neki, Rosa a tőle telhető legnyugodtabb
hangon így szólt:
– Rendben, kezdd el azt a légzéstechnikát, amit a
szülésfelkészítő órákon tanultál!
– Van egy kis bökkenő, egyen sem voltam. Ááááááááááá! –
Titch a padlón vonaglott, élénkvörös arcán könnyek csorogtak
végig.
– Jól van, csajszi, tarts ki! Nemsokára itt a mentő, én pedig
eleget figyeltem Sir David Attenborough-t ahhoz, hogy addig
túléljünk valahogy.
– Aú! Ez most… annyira… nem vicces… – zihált Titch, akinek
már verejték csillogott a homlokán. És ahogy egy újabb eget
rengető összehúzódás kerítette hatalmába karcsú kis testét,
olyan szóvirágok hagyták el az ajkát, amelyekbe még egy-egy
helyi halász is belepirult volna.
Úgy tűnt, hogy csupán néhány perc elteltével, rengeteg
szitkozódás után felharsant egy mindent átható, síró hang,
melyet még a magasban keringő sirályok sem tudtak
túlkiabálni, és Theodore Ronnie Whittaker megérkezett
Cockleberry Baybe.
 1. fejezet

Rosa mélyet szippantott a friss tengeri levegőből, ahogy

becsukta maga mögött a Sarki Bolt ajtaját. Virsli, aki pontosan
tudta, hogy eljött a reggeli séta ideje, izgatott csaholások
közepette szaladgált Rosa lábai között, kis híján elgáncsolva
gazdáját a pórázzal.
Mintha nem is hónapok, csupán napok teltek volna el azóta,
hogy ő és négylábú kis társa egy elnyűtt aktatáskával és egy
ruhákkal teli szemeteszsákkal leszálltak a Devonba érkező
vonatról. Ami azt illeti, az azóta történtek nagy része olyan volt,
mintha egy álomba csöppent volna. A titokzatos örökségéről
tájékoztató londoni ügyvéd szavai beleégtek az agyába.
„Immár ön, Miss Larkin, a hivatalos tulajdonosa a Sarki
Boltnak Cockleberry Bayben.”
A Sarki Bolt és az üzlet feletti lakás már öt éve zárva és üresen
állt, így ráfért némi szeretet és törődés, de a hagyatékkal együtt
kapott pénzzel Rosa valahogy mindent rendbe tett és felújított,
és elegendő árut rendelt ahhoz, hogy újra kinyithassa a boltot.
Kisállatkellékeket kezdett forgalmazni, ugyanis a kutyáktól
eltekintve nem igazán értett semmihez.
Mivel az egész életét nevelőotthonokban töltötte, Rosának
fogalma sem volt, hogy kitől kaphatta ezt a csodálatos
lehetőséget. Nagyon szerette volna kideríteni, de az igazságot
feltáró levelek, amelyekre egy véletlen folytán bukkant,
kellemetlen olvasmánynak bizonyultak. A származásának
rejtélyét felfedő szerelmi történet szomorúbb volt, mint bármi,
amit valaha olvasott. De Rosa Larkin tudta, hogy Cockleberry
Bayben végre otthonra lelt.
Élénk színű bejárati ajtókkal és polírozott lépcsőkkel ellátott
régi, festői szépségű házak sora mellett haladtak el, ahogy
imádott tacskójával vidáman meneteltek lefelé a meredek
domboldalon, a part irányába. A szűk utcák üzletei és éttermei
gondosan megtervezett kirakatokkal és ínycsiklandó illatokkal
csábítgatták az arra járókat. Az új kirakatokat elnézve Rosa
megjegyezte magában, hogy neki is fel kell készülnie az őszi
szünet rohamára. A Sarki Boltban árult kisállatkellékek közé
ügyesen elrejtett mindenféle csecsebecsét, amelyek
megtetszhettek a látogató gyerekeknek, és a készletek bizony
fogytán voltak.
Ha valaki tavaly karácsonykor azt mondta volna neki, hogy a
következő őszre ennek a helynek az egész hangulata és
energiája végleg magával ragadja majd, Rosa nevetségesnek
tartotta volna.

***
Titch ügyetlenül benavigálta a Sarki Boltba használtan vásárolt
babakocsiját, és amikor meglátta Rosát, az arcához kapta a
kezét.
– Rose, hogyan vállalhattam gyereket? Ez egy rémálom! Alig
alszik, aztán amikor felébred, az életet is kiszívja a
mellbimbóimból. Rohadtul fáj!
– A babák már csak ilyenek, nem? – mosolygott Rosa. – Gyere,
ülj ide a pult mögé. Kérsz egy forró italt?
– Egy erős italt kérek.
– Titch, még csak tíz óra van. Csinálok nekünk egy csésze teát,
rendben? Virslinek és nekem is hiányzol, ha ettől jobban érzed
magad.
A neve hallatán megjelent a kis tacskó, és egyetértően ugatott.
Hosszasan szagolgatta a babakocsit, és kis híján felemelte a
lábát, hogy megjelölje az egyik homokos kereket, de ahogy
meglátta gazdája arckifejezését, inkább odaügetett a sarokban
lévő báránybőr ágyához, és lehuppant rá, fél fülét hegyezve.
– Ne aggódj, Kolbász úr, hamarosan visszajövök – mondta
Titch kedvesen.
– Hála istennek, ki van purcanva, sirályokat kergetett a
tengerparton.
– Bárcsak nekem is csak egy kutyám lenne a baba helyett.
– Jaj, Titch, ezt nem gondolod komolyan! És most van itt az
ideje, hogy otthon maradj, és élvezd egy kicsit a kis drágát. Úgy
értem, még csak négyhetes, nem?
– Hmm… Az a helyzet, hogy pont azért jöttem, hogy
megkérdezzem, visszajöhetnék-e dolgozni… például a jövő
héten? Persze, csak ha nem bánod, hogy Theo is itt van – tette
hozzá Titch sietve. – Le tudom venni a babakocsi tetejét, mint
egy mózeskosarat, és elalhatna az emeleten. Nem rossz anyuval
élni, de tudod, hogy mindig is az volt a terv, hogy elköltözöm a
kisemberrel. Nemhiába indítottuk el a Kistücsök Alapítványt.
– Jól jönne a segítség, de csak akkor, ha biztos vagy benne.
– Egész biztos! És ha részmunkaidőben leszek, le tudok fejni
egy kis tejet, és anya is vigyázhat rá néha.
– Rendben, majd meglátjuk, hogy megy. De szerintem rosszul
méred fel, hogy mennyire lesz fárasztó ez most neked.
– Mikor is lett egy huszonhat éves, gyermektelen
bolttulajdonos a szoptatós anyák guruja?
– Nos, én segítettem őt a világra, pontosan itt, ezen a padlón,
szóval megtehetem, hogy valamiféle szakértőnek minősítsem
magam. – Rosa felsóhajtott. – Micsoda őrült nap volt az!
– Az volt. – Titch megfogta a kezét. – És örökké hálás leszek.
Ha vallásos lennék, te lennél a keresztanyja.
– Ezt elfogadom. – Rosa elmosolyodott. – Majd leszek a
szellemi keresztanyja. Tudod, hogy mindig itt leszek neki, és
neked is.
– Ne csináld, mert elsírom magam. A terhesség előtt sokkal
keményebb voltam. Most meg elég csak ránéznem a hírekre, és
kész bőgőmasina vagyok.
Ekkor a kis Theo mocorogni kezdett, és Rosa bekukucskált a
babakocsijába.
– Tényleg ő a legcukibb kisbaba a világon! – Megsimogatta
Theo göndör, fekete fürtjeit és karamellszínű bőrét. – Nem
éppen a világos bőrű vöröske, amitől úgy rettegtünk, mi?
– Igen, és micsoda megkönnyebbülés. Nagyon örülök, hogy
semmi köze nincs Seb Watkinshoz. – Titch nyelt egyet. – A
terhesség alatt titkon attól féltem, hogy nem fogom tudni igazán
szeretni a gyerekemet azok után, amit az a seggfej tett velem.
– Kicsit én is aggódtam emiatt.
Titch finoman megigazította kisbabája takaróját.
– Viszont az alváshiánytól, a szivárgó mellbimbóktól és a sajgó
alvázamtól eltekintve Theodore Ronnie Whittaker tényleg a
legjobb dolog, ami valaha történt velem. Ha az igaz szerelmet
szavakba lehet önteni, akkor ez az.
– Szokatlan név a Ronnie, de tetszik.
– A tesóm után.
– Jaj, ne haragudj, hát persze. – Rosa tudta, hogy Ronnie
fiatalon meghalt. – Ez kedves, ő pedig annyira imádni való –
búgta. – Szóval, ha nem Sebé, akkor ki az apja?
– Egy legénybúcsú jött a Hajóba, azt hiszem, walesiek voltak. –
Titch felnyögött. – A srác az All I want for Christmas is You-t
énekelte, miközben a hatalmas, csokis fatörzsét próbálta
becsomagolni az akció előtt.
– Titch! Ilyet nem szabad mondani!
– Márpedig megtettem. Az idegeimre megy, hogy manapság
semmit nem lehet mondani anélkül, hogy meg ne sértenénk
valakit. Igazán nevetséges.
– Nos, talán Theo legalább az apjától örököl egy kis
humorérzéket – vigyorgott Rosa. Aztán valami bevillant neki. –
Kérlek, azt ne mondd, hogy maga a vőlegény ejtett teherbe!
– Rossz vagyok, de annyira azért nem. Na jó, ezt visszavonom.
Vagyok annyira rossz, vagy inkább úgy mondom, voltam
annyira rossz. Mindenesetre mostantól megváltoznak a dolgok.
Mindent meg kell adnom ennek a kicsinek, és a férfiak
egyszerűen nem férnek bele a képbe.
– Most ezt mondod, amíg harcképtelen vagy.
– Nem, Rose. Komolyan mondom.
Rosa még mindig nagyon kedvesnek találta, hogy barátnője
Rose-nak hívta.
– És mi van az apával, el fogod mondani neki?
– Még ha akarnám is, márpedig nem akarom, csak a nevét
tudom: Ben. Tudom, hogy vannak rokonai a Karib-térségben, és
valószínűleg egy kórusban énekel valahol a walesi völgyekben.
– Az elmondásod alapján Big Ben lesz az – viccelődött Rosa, és
eltűnt a hátsó konyhában, hogy teát főzzön. Hallotta, amint
Titch kutyaeledellel és madármaggal szolgál ki néhány
törzsvendéget, és elmosolyodott. A lány mindig is jól boldogult
az ügyfelekkel.

***
Rosa két gőzölgő bögre teát és egy nagy tál teasüteményt hozott
be, hogy segítsen Titchnek megőrizni erejét. Az újdonsült
anyuka egymás után pusztította el a süteményeket.
– Addig kell ennem, amíg tudok – motyogta morzsákat szórva
mindenfelé. – Hamarosan felébred. De mindegy, Rose, elég
belőlem. Hogy van Mr. és Mrs. Smith?
– Csodálatosan, köszi. Őszintén szólva még mindig nem tudom
elhinni, hogy összeházasodtunk. Minden olyan gyorsan történt.
– És közben olyan romantikusan! Én is olyan szerelemre
vágyom, mint a tiétek.
– Hát igen, nem fogok hazudni, az én Joshom egyszerűen
elképesztő. Bár kezd elegem lenni abból, hogy egész héten egy
másik városban dolgozik, és még nászutunk sem volt.
– Mint mondtam, nagyon szívesen visszajövök dolgozni, amint
lehet. Anya még egy speciális, delfines szoptatósköpenyt is
kötött nekem, hogy ne villantsam ki a cickóimat a helyieknek.
– Szerintem már megszokták a látványt! – vigyorgott kajánul
Rosa.
– Hé!
– Tudod, hogy szeretlek, Titch Whittaker.
– Én is téged. – Titch éppen akkor ugrott le a székről, amikor
Theo teli torokból ordítani kezdett. – Már megint kezdődik!
– Lehet, hogy ő lesz a következő Tom Jones, akkor aztán nem
fogsz nyafogni.
Titch felvitte a babát az emeletre, hogy megetesse és tisztába
tegye, Rosa pedig nekilátott rendbe tenni a boltot és ellenőrizni
a készleteket. Amikor Titch újra megjelent az immár álmos
Theóval, Rosa segített neki kimanőverezni a babakocsit az ajtón.
– Majd hívj! – kiáltott Rosa Titch után, aki játékosan igazgatta
rövid, szőke tincseit, majd búcsúzóul megrázta formás kis
fenekét.
 2. fejezet

– Szervusz, drágám!
Mary Cobb éppen akkor lépett ki a Tengercsepp Lakból,
amikor Rosa és Virsli a házhoz értek.
– Jó reggelt! – Rosa az édesanyja ablakpárkányára mutatott. –
Új kristály? Szép.
Mielőtt megismerkedett a szülőanyjával, Rosa arról
álmodozott a gyermekotthonokban töltött hosszú, magányos
éjszakákon, hogy egy híres színésznő gyermekeként született,
aki egy arab herceggel folytatott mocskos viszony miatt
mondott le róla. Az igazság, ami kiderül – hogy az anyja egy
azóta jó útra tért alkoholista, aki egy kis teraszos tengerparti
házikóban élt, és Cockleberry Bay szövetkezeti boltjában
dolgozott –, nem egészen az a tündérmese volt, amiben
reménykedett.
Mary kint sorakozó kövei és kristályai Rosa
dédnagymamájának, Queenie-nek a szokását követték, aki
szintén a Tengercsepp Lakban élt, de sajnos még az év elején
elhunyt. A furcsa szokás miatt a lány a Boszorkányegylet nevet
adta a párosnak, mielőtt még megtudta volna, hogy Mary az
édesanyja.
Rövid ismeretségük ellenére Rosának hiányzott az idős
asszony. A kilencvenhárom éves Queenie egész lényét átjárta a
bölcsesség és a titokzatosság. Hosszú haja fehér volt, mint a
frissen hullott hó, a tapasztalat pedig mély barázdákat vájt az
arcába. Rosa náluk vendégeskedett azon az emlékezetes napon,
amelyen dédnagyanyja úgy döntött, hogy eljött az ő ideje.
 Rosa soha nem fogja elfelejteni az első látogatását a
Tengercsepp Lakban, amikor Queenie ragaszkodott hozzá, hogy
teafűből jósoljon neki, a jóslatai pedig később beigazolódtak.
Rosa kitartott az öregasszony mottója mellett, miszerint „a jó
dolgokat ne tartogasd későbbre”, és még most is gyakran hordta
azt az arany nyakéket, amelyet Queenie-től örökölt, és a
nemrégiben megtartott esküvőjén is viselt. Amikor először
meglátta, Rosa álmélkodva nézte a hatalmas, aranyba foglalt
zafírmedált, amelynek a hátuljára a Találkozzunk ott, ahol ég és
föld összeér szavakat vésték.
Mary az ablakpárkányhoz nyúlt, felemelte az új követ, és
közben így szólt:
– Igen, hegyikristály, az egyik születési köved, Rosa. – Virsli
elkezdte megugatni a lábát. A nő lehajolt, hogy megsimogassa,
koromfekete haja közben a járdát súrolta. – No, és hova
igyekeztek?
– Kakiidő van a kopónak. És te?
– Épp az egészségügyi sétámra indulok, de örömmel tudatom,
hogy én ma már voltam.
Mindketten felnevettek.
– Nagyon büszke vagyok rád az új életmódod miatt – jelentette
ki Rosa.
– Nos, mindketten tudjuk, hogy segít a krónikus obstruktív
tüdőbetegségben szenvedőknek, és muszáj formába jönnöm,
mire megérkeznek az unokák, nem igaz?
– Anya! Mit mondtam neked? Joshsal még szükségünk van egy
kis időre kettesben. – Rosa belekarolt Marybe. – Gyere,
sétáljunk le a partra. Virsli már alig várja, hogy megkergesse a
sirályokat.
A „sirály” szóra Virsli elkezdett körbe-körbe szaladgálni,
közben izgatottan csaholt.
– Ihatunk valami meleget a Kávé, Tea, Tengerben, és
nézhetjük őt az ablakból.
– Sokáig már úgysem tehetjük. Vagy legalábbis nem
ugyanazzal a tulajdonossal. El akarja adni a helyet.
– Tényleg?
– Tényleg, ma reggel tudtam meg.
Rosa elnevette magát.
– Te mindig mindenről elsőként értesülsz!
– Sara, h nélkül, nyugdíjba szeretne menni. Kétségkívül egyre
több a munka a kávézóval. St. Ivesban akar házat venni.
– Nyugdíjba? De hát nem lehet sokkal több ötvennél, nem?
– Nem hát. Ráadásul az a hely egy igazi kis aranybánya, még
szezonon kívül is. Emlékszem, előtte az öreg Harry Trevané
volt. Akkor még csak Harrynek hívtuk a helyet. Ő is szép kis
summával ment nyugdíjba.
– Mindig is szerettem volna egy kávézót vezetni. Azóta, hogy
dolgoztam egyben Londonban, nem messze Josh lakásától.
– Nem azt mondtad, hogy azt csak úgy otthagytad?
– Minden munkámat vagy otthagytam, vagy kirúgtak. Most,
hogy a magam ura vagyok, más a helyzet.
– Jaj, Rosa, szerintem nagyon hálásnak kéne lenned, hogy
megkaptad a boltot. Még csak öt nyavalyás perce a tiéd, a
dédnagyapád pedig a belét is kidolgozta, hogy gondoskodjon
rólad.
– Hálás vagyok, te is tudod, de a bolt elég kicsi.
– „A legszánalmasabb az emberek között az, ki álmait ezüstre
és aranyra váltja.”
– Ez Kahlil véleménye a dologról? – kérdezte Rosa
mosolyogva.
Mary bólintott. Folyton a kedvenc prófétáját, Kahlil Gibrant
idézte.
– Tudom, hogy a pénz nem feltétlenül tesz boldoggá, viszont
szabaddá igen. És mivel az üzlet olyan kicsi, a
jövedelmezőképessége is elég korlátozott – magyarázta Rosa.
– Most már ott van neked Josh is.
Mary kissé kifulladt, ezért megállt, és szívott egyet az
inhalátorából, a levegőt benntartotta, ameddig csak bírta, majd
egy hosszú, sípoló sóhajjal kieresztette. Rosa megvárta, hogy
végezzen, mielőtt válaszolt volna:
– Igen, anya, ott van Josh, de nem akarok rá vagy bárki másra
hagyatkozni. Az ember sosem tudhatja, mit fog hozni az élet.
– Mikor lettél ilyen bölcs, kishölgy?
– Ezzel jár, ha valaki túlélő, te vagy az anyja, Queenie pedig a
dédnagyanyja. Bárcsak találkozhattam volna az anyukáddal is.
– Én is így érzek. – Mary az égre emelte tekintetét. Maria, az
édesanyja a szülésbe halt bele. – Na, elég ebből, ne lógassuk az
orrunkat! Olyan csodálatos ez a reggel, ráadásul együtt
tölthetjük!
– Igazad van. Jó, hogy ilyen enyhe októberünk van. Még nem
tudnék mit kezdeni a téllel, főleg úgy, hogy közben a drága
férjem is alig lesz itthon.
– Mondd csak, mit is dolgozik a te Joshod? Hiába magyarázta
el, huss, rögtön elfelejtem – legyintett Mary a levegőbe.
– Hogy őszinte legyek, a részletekről én sem tudok sokat. Még
mindig ugyanannál a kereskedelmi cégnél van Londonban. És
minden évben kap egy megabónuszt, úgyhogy még marad
náluk, legalábbis egyelőre.
– Mielőtt még elkezdesz azon siránkozni, hogy sokat van
távol, jusson eszedbe, hogy nélküle is elég jól boldogultál,
mielőtt összeházasodtatok.
Tényleg jól boldogult? Igazán? Rosa felsóhajtott, ahogy
visszagondolt a számtalan londoni egyéjszakás kalandjára,
majd a viszonyára Joe Foxszal, a Délvidéki Hírmondó
szerkesztőjével. Joe becsapta, elhitette vele, hogy egy
boldogtalan házasságban él, és éppen válófélben van a hűtlen
feleségétől, és Rosa csak akkor értette meg, mi is történt
valójában, amikor Mary elintézte, hogy találkozzon a
feleségével. A pár egy tinédzsert és egy ötéves ikerpárt nevelt
együtt, és úton volt egy kisbaba is. Rosa hatalmasat csalódott.
Joe-n kívül volt egy kizárólag szexuális kapcsolata Luke-kal, a
vízvezeték-szerelővel, akinek az anyja a Hajó Fogadó alattomos
tulajdonosa volt. Szóval nem, egyáltalán nem igaz, hogy
boldogult; csupán átevickélt a kapcsolatokon az általa ismert
egyetlen módon – egészen Joshig.
– Őrizd meg az önazonosságodat, Rosa. – Mary kézen fogta
lányát, ahogy lefelé haladtak a tengerpartra vezető meredek
utcán. – „Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól, és a tölgyfa
meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.”{1}
– Mary! Kösz, de most már elég volt Kahlilból.
– Ezt úgy érti, hogy egy kapcsolatnak jót tesz a távolság.
– Mondja ezt az a nő, akinek egy sem volt – dünnyögte Rosa.
Mary megbántottan engedte el a kezét.
– Ezt nem tudhatod.
Rosa érezte, hogy hirtelen fellángol benne a harag.
– És különben is, nincs szükségem a tanácsodra – vetette oda
keserűen. – Hála neked, sok szempontból és sok éven át egyedül
voltam!
Mary megszorította lánya vállát.
– És ezt őszintén sajnálom.
Rosa megenyhült.
– Bocsánat… Nem úgy értettem… Azt hiszem, azt akarom
mondani, hogy Joshsal végre megismertem a szeretetet. És
persze veled. És szeretnék minél több időt tölteni ennek a
megélésével és kiélvezésével. Az egész olyan rohadt zavaros.
– Nem kell rohanni, hagyd, hogy minden magától történjen.
Bár Josh már elmúlt harmincegy éves, nem?
– Ez mégis mit jelentsen? – csattant fel ismét Rosa.
– Tudom, hogy elvetéltél, életem.
Rosa összerezzent.
– Ha szeretnél beszélni róla, tudod, hogy bármikor
megteheted – biztosította Mary.
Rosa visszagondolt arra a fájdalmas és hosszadalmas
vérzésre, amelyet nem sokkal az esküvő után élt át.
– Egészségben, betegségben, kedvesem – mondta szelíden
Mary.
– Csak késett egy kicsit, ez minden – hazudta Rosa –, és
általában mindent elmondok Joshnak. Csak olyan izgatott
voltam az esküvő miatt. Nem akartam ügyet csinálni belőle, és
elrontani a dolgokat.
Elérték a tengerpartot, Rosa pedig lehajolt, hogy kicsatolja
Virsli pórázát. Az izgága tacskó célba vett egy csapat gyanútlan
sirályt a parton, és azonnal nyargalni kezdett feléjük.
– Én… én szeretlek, Rosa – dadogta Mary.
Rosa könnyes szemmel az anyjára mosolygott, majd sarkon
fordult, és szaladni kezdett a homokos part szegélye felé,
menekülve a kölcsönös szeretet elől, amelyet mindketten olyan
nehezen tudtak elfogadni és kifejezni.
 3. fejezet

– Rosalar!
Josh rontott be a Sarki Bolt ajtaján, és felkapta göndör hajú kis
feleségét. Immár két éve, hogy az ifjú pár megismerkedett.
Útjaik akkor keresztezték egymást, amikor lakótársak
(extrákkal) lettek a londoni East Enden, még mielőtt váratlanul
Rosa ölébe pottyant a megörökölt üzlet. Csupán a külön töltött
idő után jöttek rá, mennyire hiányoznak egymásnak, és
kezdődött el viharos kapcsolatuk.
Rosa érezte, hogy melegség járja át, és Virsli elragadtatott
ugatása közepette felkiáltott:
– Egy nappal korábban jöttél, te gazfickó!
– Szép kis fogadtatás! Alig több mint egy hónapja vagyunk
házasok, és máris jönnek a szemrehányások!
Virsli ekkor már fel-le ugrált.
– Ó, az én kis kedvencem!
Josh letette a feleségét, és a karjába vette a kiskutyust.
Miközben Virsli az arcát nyalogatta, Josh az ajtóhoz lépett,
hogy megfordítsa a Nyitva táblát, majd felfelé mutatott.
– Mars az emeletre azokkal a gyönyörű kis virgácsokkal, Mrs.
Smith! Kellesz nekem, méghozzá most azonnal.
– De…
– Semmi de, a South Hams kisállatállománya nem fog éhen
halni. Maximum tíz perc lesz, már ha szerencséd van.
Rosa hangosan felnevetett.
– Eléggé szeretlek, drága férjem!
 ***
Rosa szeretkezés utáni extázisban dőlt hanyatt.
– Ez nagyon kellett, és persze te is – sóhajtott.
– Te is csak ember vagy. – Josh szeretettel cirógatta a lány
combját.
– Nem bírom elviselni, hogy hétközben távol vagy.
– Tudom, tudom. De figyelj, van egy ajánlatom. Mit szólsz
ahhoz, ha kéthetente már csütörtökön visszajövök, ahogy ma is,
és akkor csak négy napig leszek távol?
– Hmm, azt hiszem, ez már valamivel jobb. De ne gondold,
hogy csak mert ilyen jó fiú vagy, extra hálószobai
szolgáltatásban lesz részed.
Josh elnevette magát, és izmos karjait a lány köré fonta.
– Ezt értünk teszem, Mrs. Smith. A közös jövőnkért. Tudod,
hogy túl jó a bónusz a banknál ahhoz, hogy visszautasítsam.
Egyszerűen így van értelme.
– És végül is már október van, szóval még néhány munkahét
karácsonyig, és aztán kész.
– Ööö…
– Jaj, Josh, ne már! Még tovább?!
– Ha lehúzok ott még egy évet, akkor az már szép kis összeg.
Bérbe adhatnám a londoni lakást, és vehetnénk egy házat
valahol Polhampton Sands szikláin. Pont, ahogy mindig is
akartad.
– A pénz nem minden – ellenkezett Rosa fintorogva.
– Tudom, Rosa, de a biztonság az. Rohadt keményen
dolgoztam, hogy eljussak oda, ahol vagyok, és ez lehet a közös
életünk alapja. Nem akarok kiégni. Szóval komolyan beszélek,
amikor azt mondom, még egy év.
– Egy egész év? – kérdezte Rosa lebiggyesztett szájjal.
– Képzeld csak el, milyen lesz, ha visszajövök! Segíthetek a
boltban, az üzletvezetésben, és ha megtartjuk a londoni lakást,
akkor a legjobbat kapjuk mindenből. Na, hogy hangzik?
 – Az egész annyira megtervezett, hogy egy kicsit unalmasan.
– Unalmasan? Most komolyan, Rosa! Csak egy évről van szó.
– Csak vicceltem! Tudod, milyen vagyok.
Visszabújt Josh karjai közé, de valójában ő maga sem tudta,
hogy tényleg viccből mondta-e.
 4. fejezet

Hétfőn korán reggel, miután Josh elindult a londoni vonatra,

Rosa épp a szövetkezeti bolt felé tartott, hogy tejet vegyen,
amikor megütötte a fülét Jacob ismerős hangja, amint a Homár
Kosár ajtajából a nevét kiáltja.
– Üdv, idegen! – Jacob két oldalról megcsókolta az arcát.
Bársonyos bőre, divatos frizurája és dizájner farmernadrágja
rácáfolt a tényre, hogy negyvenes évei elején járt. Rosa
botoxszal kapcsolatos érdeklődését határozottan elutasította, és
állította, hogy fiatalos külsejét az ugyancsak jóképű, és nála
sokkal fiatalabb férjének, Raffaelének köszönheti. Amikor Rosa
tavaly karácsonykor megérkezett, a páros rögtön
összebarátkozott vele, ő pedig elfogadott egy részmunkaidős
állást náluk, hogy egy kis extra pénzhez jusson.
A két férfi mindenét eladta Londonban, hogy közös életet
kezdhessenek délnyugaton, ahol nem csupán megvásárolták, és
csinos kis gasztrokocsmává alakították a Homár Kosárt, de egy
gyönyörű sziklatetőn álló otthonra is szert tettek Polhampton
Sandsben. Jacob vezette az üzletet, Raffaele pedig a szakács volt.
– Hogy érted azt, hogy idegen? Hiszen a múlt héten
találkoztunk! És tudhatnád, hogy nagyon el vagyok foglalva az
újdonsült férjem szórakoztatásával – hangsúlyozta ki Rosa a
szórakoztatás szót.
– Hát, hiányoztál, drágám, de ha módom lenne rá, én is őt
szórakoztatnám.
Rosa elnevette magát.
– Ő az enyém, csak az enyém!
 – Ráérsz egy kávéra? Csak szállítmányt várok, aztán indulok
is haza.
– Persze!
Rosa követte a férfit a jól ismert vendéglőbe.
– Olyan izgatott vagyok. A nővérem és Brad ma is és holnap is
dolgoznak, úgyhogy lógathatom a lábam otthon, Sandsben, és
végre eltölthetek egy kis időt az olasz csődörömmel. Találd ki,
mit tervezünk még!
– Elmentek szörfözni?
– Októberben? Meghibbantál, drágám? Dehogyis, a Sharp-
Marino kutyakontingens bővítését tervezzük.
– Te kis sunyi! Nem is mondtad, hogy akartok még egy kutyát.
– Nem is akartunk, de láttunk egy hirdetést a neten a világ
legédesebb fotóival, és beleszerettünk.
– Irigy vagyok. És talán Csufi és Pongó is azok lesznek. De hát
nekik is bele kell egyezniük az új kistesóba, nem?
– Nos, ne vess meg érte, Rosa, de… ezúttal nem mopszról van
szó.
– Ó, Jacob, csak nem egy tacsi? – Rosa hangja egy oktávot
emelkedett az izgatottságtól.
– De igen! – Jacob színpadiasan összecsapta a tenyerét.
Rosa őrült sebességgel hadarni kezdett.
– Szeretnék veletek menni, de nem mehetek, különben nekem
is muszáj lenne elhoznom egyet. Virsli pedig utálná, ha nem ő
lenne az első számú kiskedvenc.
– Ugye nem haragszol rám?
– Hogy haragszom-e? Dehogyis! Alig várom, kölyökkorukban
annyira cukik! De előre szólok, Jacob, ha azt hiszed, hogy Virsli
ugat sokat…
– Amúgy megosztozhatunk majd a kis csomagon. És képzeld
csak el azt a rengeteg új nyakörvet és kabátkát, amit majd
eladsz nekünk, csajszi!
– Fiút vagy lányt akartok?
– Raff tájékoztatott, hogy továbbra is ő akar lenni az egyetlen
szuka a családban – nevetett Jacob. – De a legcsinosabb vagy a
legjóképűbb kiskutyát fogjuk választani, nyilván.
– Nyilván.
– Egyébként hol van a kis szőrmókod? – kérdezte Jacob.
– Épp csak kiugrottam tejért, ő meg a kedvenc büdi takarója
alatt aludt, úgyhogy ott hagytam.
– Akkora egyéniség az a kutyus. Josh most mennyi ideig van
távol, édesem?
– Pénteken jön vissza – nyögött fel Rosa. – Utálok elbúcsúzni
tőle.
– Tudom, hogy nehéz, de nézd csak meg, mit értünk el mi is
Raffal azzal, hogy Londonban kidolgoztuk a belünket, mielőtt
ideköltöztünk. Van értelme. És még olyan fiatalok vagytok.
– Ja, gondolom.
Jacob felemelte a csészéjét.
– Tölthetek még?
– Igen, egy kicsit, légyszi.
Jacob a kávéskancsóért nyúlt, és miközben újratöltötte a
csészéjüket, így szólt:
– Ma mindkettőnk számára rossz hírt hallottam.
– Mesélj!
– Sheila Hannafore hamarosan visszatér a Hajó Fogadóba.
Végeztek a felújítással. Azt beszélik, a fia is lejön, hogy segítsen
odavonzani a fiatalokat.
– Melyik fia, Lucas?
– Azt hiszem, ő, mivel a másik amúgy is itt él, nem?
– Honnan tudod mindezt?
– Édesanyádtól.
– Áh, hát persze hogy tőle – bólintott Rosa. – Én erről
lemaradtam.
– A szó szoros értelmében elkapott, amikor kimentem az
újságért, úgyhogy később te is meghallgathatod az összefoglalót,
ebben biztos vagyok. – Jacob belekortyolt a kávéjába. – Még
mindig nem tudom elhinni, hogy az a vén szatyor Sheila
megúszta azt a gázolásos történetet.
– Ugye? Legutóbb azt hallottam, hogy Exeterben van a
nővérénél, amíg dolgoznak a vendéglőn. Reméltem, hogy még
egy ideig nem jön vissza.
– Én is. Hogy őszinte legyek, élveztük a pluszforgalmat –
mondta Jacob –, bár biztos vagyok benne, hogy néhány helyi
lakosnak, aki odajár, nincs ki mind a négy kereke – tette hozzá
gonoszul.
– Nem mondhatsz ilyet! – kacagott Rosa. – De igazad van, a
városnak az a vége nem egészen a ti megszokott vendégkörötök.
– Még mindig nem értem, hogy Sheila miért volt benne a fia
barátnőjének elgázolásában. És azt sem tudom elhinni, hogy
majdnem téged is befeketítettek.
– Talán mert soha senki nem elég jó a kicsi fiának? Nem
tudom. – Rosa cukrot kevert a kávéjába.
– De azért elgázolni valakit kicsit túlzás. Bár, ha jobban
belegondolok, biztos vagyok benne, hogy Sheila áll a
raktárhelyiségünk felgyújtása mögött is, ami azután történt,
hogy ideköltöztünk, és az a nő fenyegetve érezte a bevételét. –
Jacob arca elkomorult.
– Igaz, ez egy kicsit ijesztő – fintorgott Rosa. – Seb Watkins
ügyvédjét is Sheila Hannafore fizette, és meg is úszta. De így is
nyilvánvaló, hogy bűnös. Ezt száz százalékra tudjuk. A történtek
után azonnal eladta a furgonját. Úgy értem, ha ez nem elég
bizonyíték arra, hogy bűnös… Igenis ülnie kellett volna emiatt.
– Vajon merre járhat most?
– Nem tudom, de remélem, jó messze innen.
Bár közel állt Jacobhoz, Rosa nem mondott többet. Titch
megeskette, hogy titokban tartja a Sebbel történteket. A fiatal
lány úgy határozott, hogy nem akarja a bíróságra vinni a
borzalmas ügyet, Rosa pedig tiszteletben tartotta döntését. Így
aztán hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy Seb Watkins azóta
sem bukkant fel Cockleberry Bayben.
Rosa megitta a kávéját.
 – Nos, bármennyire is szeretnék még maradni, és
pletykálkodni egész nap, jobb lesz, ha megyek, és kinyitom azt a
boltot. Egy újabb nap, egy újabb nyakörv, meg minden.
Jacob ásított.
– Vissza akarok feküdni… ó, és ha akarom, meg is tehetem. Na
tessék!
Rosa játékosan legyintett, mintha meg akarná ütni.
– Egyesek megtehetik. Élvezd csak a szabadidődet! Puszi
Raffnak! Jaj, és amint lehet, küldj képet azokról a szőrös kis
kolbászkákról!
 5. fejezet

Rosa épp az alsó polc előtt guggolt, hogy feltöltse kutyaeledel-

konzervekkel, amikor megszólalt az ajtócsengő, de nem fordult
meg.
– Egy perc, és megyek! – kiáltott fel.
– Ezt a feszes kis segget bárhol felismerném – csendült egy
ismerős hang.
A lány ijedtében felugrott, és feldöntötte a konzervekkel teli
dobozt, amitől annak tartalma szétgurult a padlón. Virsli sietve
otthagyta a sarokban lévő fekhelyét, hogy megnézze, mi ez a
nagy felfordulás.
Lucas Hannafore letérdelt, hogy segítsen összeszedni a
konzerveket.
– Á, Kolbász úr, hiányoztam? – Megsimogatta a tacskót, aki
hűtlenül nyalogatta a sármos férfi kezét.
– Kösz, de meg tudom oldani – térdelt le mellé Rosa. – És
muszáj neked mindig ilyen közönségesnek lenned?
– Na, nézzenek oda! Mi történt, a házasélettől hirtelen finom
úrihölgy lett belőled?
Rosa a férfi komor ábrázatára nézett, és ahogy felidézte, hogy
újév napján milyen vad és isteni volt vele a szex a kanapéján,
elismerte, hogy mond valamit a férfi. Feltápászkodott és
leporolta a térdét.
– Egyébként mit keresel itt?
Megerősítést várt Jacob pletykáira.
Lucas is felegyenesedett, és egy kissé közelebb lépett hozzá a
kelleténél.
 – Mármint itt, a boltban? Vagy ebben az unalmas öbölben?
– Csak az unalmas emberek unatkoznak.
Rosát bosszantotta a tény, hogy boldog házassága ellenére
még mindig vonzónak találta a férfit. Pedig általában nem volt
oda a százhetvennyolc centinél alacsonyabb pasikért.
– Az előkelő fiúd előtt még nem találtál unalmasnak.
– A kérdésemre válaszolj, Luke. – Rosa gyomra kissé
megremegett. A férfi szempillája hosszabb volt, mint az övé.
– Drága anyám visszatért a kocsmába, ezért vagyok itt. Amúgy
elég jól néz ki a hely. Mondtam neki, hogy itt maradok pár
hónapot, és segítek a marketingben. Élő zenét foglalni, ilyesmi.
Ez kell ennek a trágyadombnak.
– Nem éppen most van ennek a szezonja, ugyebár.
– Tudod, Cockleberry Bay nem csak turistákból áll. Rengeteg
helyi van, aki szereti az élő zenét, és mire észbe kapunk, újra itt
a karácsony.
– Te pedig vízvezeték-szerelő vagy, ha jól tudom. Vagy csak én
nem láttam az önéletrajzodban, hogy „zenemogul”?
– Látom, még mindig vág az eszed, mint a borotva. Igen,
szerelő vagyok, és tervezem, hogy elvállalok pár helyi melót, de
ez nem hátráltat abban, hogy népszerűsítsem a fogadót, egy-két
szórólapot szétosztogatni pedig nem nagy durranás.
– Hogy te milyen önzetlen vagy – vetette oda hanyagul Rosa.
– Hát, te már csak tudod.
Rosa bosszúsan konstatálta, hogy elvörösödik.
– És imádom, hogy még mindig megmozgatok benned
valamit. Elég szexi.
– Csak emlékeztetsz rá, hogy milyen csúnyán átvertél, amikor
először találkoztunk, ennyi az egész.
Amikor Rosa megérkezett a városba, Luke, vagyis Lucas
Hannafore, helyi vízvezeték-szerelőnek adta ki magát Sheila
Hannafore, az édesanyja és a Hajó Fogadó tulajdonosa
utasítására, csak hogy az asszony kideríthesse, mi történik a
Sarki Boltban. Amikor kitudódott, hogy egy titokzatos jótevő
hagyta rá a boltot, néhány helyi lakos egyáltalán nem látta
szívesen Rosát. Nagyon rossz néven vették, hogy kívülálló volt,
és hogy a Sarki Bolthoz tartozó lakás szó szerint az ölébe hullott,
anélkül, hogy bármivel is kiérdemelte volna.
– Na és, Mrs. Smith, hogy tetszik a házasélet, és hol van az a
melák férjed?
– Hétköznap nincs itthon.
– Ó, valóban? Milyen praktikus.
– Hihetetlen vagy! – rázta a fejét Rosa.
– Kösz – vigyorodott el Lucas. – És ami az unalmas dolgokat
illeti, mi a helyzet az új névvel, Mrs. Smith? A Rosa Hannafore
sokkal jobban hangzik.
– Akkor sem mennék hozzád, ha te lennél az utolsó
vízvezeték-szerelő a földön.
– Nem is arra kérlek, hogy légy a feleségem, Rosa. – Lucas
mélyen a szemébe nézett, rákacsintott, majd kivett egy macskás
kulcstartót a pulton lévő kosárból. – Cuki cica. – Ujjaival
végigsimított Rosa tenyerén, miközben egy háromfontos érmét
nyomott a lány kezébe. – Viszlát később, szexi!
A becsukódó ajtó hallatán Rosa megkönnyebbülten
felsóhajtott. Igen, férjnél volt, igen, nagyon szerelmes volt
Joshba, és igen, maga mögött hagyta a könnyűvérű múltját. Ez
azonban még mindig nem akadályozta abban, hogy érezze a
feszültséget, amely az imént lángolt fel közte és a rosszfiú Lucas
Hannafore között.
 6. fejezet

– Boldogság!
Rosa megfordult az ágyban, Josh köré fonta a karját, és
gyengéden megcsókolta széles hátát. Hosszú idő óta ez volt az
első olyan szombat, amikor nem kellett felkelnie, és kinyitnia a
boltot.
Josh megfogta mindkét kezét, megcsókolta, és szorosan
hozzábújt. Épphogy elbóbiskoltak, amikor megszólalt a csengő,
amitől Virsli felugrott a lépcsőpihenőn lévő ágyáról, és hangos
ugatásba kezdett.
– Majd én.
Rosa álmosan magára húzta a köntösét, és lement, hogy
kinyissa a bolt ajtaját. A vigyorgó Titch és a babakocsijában
gőgicsélő Theo fogadta.
– Bocs, Rose, azt hittem, már fent leszel. Otthon felejtettem a
kulcsot.
Rosa nem szólalt meg, csak felemelte a kezét, jelezve, hogy
érti.
– Feküdj csak vissza – mondta Titch. – Majd írok, ha van
valami. Felteszem, ára mindennek van.
Rosa hunyorogva bólintott, majd intett, és sarkon fordult,
hogy visszamásszon az ágyba. Felvette a korábbi pozíciót Josh
mellett, majd amikor vágy ébredt benne, a férfi hátához nyomta
apró testét és telt mellét.
– Te kis virgonc! – Josh megfordult, szenvedélyesen csókolni
kezdte feleségét, és pillanatokon belül tettre kész volt. Rosának
elakadt a lélegzete, ahogy belé hatolt, és szeretkezni kezdtek.
 Eltartott egy ideig, mire Rosa elfogadta a szerelem
legmagasabb szintjét.
Olyannyira nélkülöznie kellett az érzelmeket
gyermekkorában és serdülőkorában, hogy később a szexet
pusztán a szerelemre adott gyors válasznak tekintette; minden
másra érdemtelennek érezte magát. Micsoda szerencséje volt,
hogy Josh ezt képes volt átlátni, és megtalálta azt a
szeretetteljes, ámbár némileg vad jellemet, aki a színlelt
bátorság alatt rejtőzött.
Josh szorosan a mellkasához szorította Rosát.
– Istenem, de szeretlek, Mrs. Smith! A minap épp azon
gondolkoztam, hogy milyen szép kisbabáink lesznek.
– Feltéve, hogy a lányok olyan picik és zöld szeműek lesznek,
mint én, és nem nőnek meg olyan kétméteres rögbijátékosokká,
mint amilyen te vagy.
– Igen, és örökölniük kell a te göndör, barna sörényedet – tette
hozzá nevetve Josh.
– És a nagyon szőrös lábamat! – Rosa csókot nyomott a férfi
orrára.
Virsli ekkor megpróbált felugrani az ágyra, de csúfos
kudarcot vallott. Rosa kimászott a férje mellől, és felrakta a
kutyust a takaróra.
– Ne ugrálj, még megsérül a kis hátad. – A lány haja
csiklandozta Virsli fülét, mire a kutya kétségbeesetten megrázta
a fejét, fülei ide-oda csapkodtak. – De egyelőre ez a mi kis
családunk, és nem hiszem, hogy tudnék egyedül vezetni egy
üzletet, és közben gondozni egy kisbabát. Elég nehéz lenne.
– Értelek, de nem jó ötlet túl sokáig várni.
– Josh, még csak huszonhat vagyok.
– Tudom, de én meg harmincegy vagyok, és nem akarok öreg
apuka lenni a játszótéren. Talán el kellene kezdenünk
próbálkozni. Abbahagyhatnád a fogamzásgátlót. Úgy értem,
lehet, hogy évekig nem fog sikerülni.
Rosa tudta, hogy nem így van, hiszen csak két tablettát
hagyott ki az esküvői készülődés őrülete alatt, és teherbe is
esett. De még nem állt készen arra, hogy feladja a szabadságát,
és elnézve a megviselt Titchet, kétszeresen bizonyos volt benne.
És mi lesz, ha Josh meggondolja magát, és kiszeret belőle?
Josh leolvasta a gondolatait az arcáról.
– Soha nem foglak cserben hagyni, Rosa, ezt te is tudod.
Annyira szeretlek!
– De olyan gyakran vagy távol, és még mindig azon tűnődöm,
hogy miért engem választottál, és nem egy elbűvölő nagyvárosi
lányt.
– Rosa, ne kezdd megint. Téged akarlak. Az én csinos, vicces,
imádni való, picit zizzent, melegszívű szerelmemet. A munka
csak munka. Szó szerint számolom a napokat a hétvégéig, hogy
újra veled lehessek. – Majd, amikor Virsli elkezdte nyalogatni az
állát, hozzátette: – És veled, kishaver, hát persze! – Arcát Virsli
bundájába temette, és mélyen belélegezte az illatát. – Amúgy
most mi ez az egész? – kérdezte tompa hangon. – Azt hittem, ez
a nyűgös Rosa már a múlté.
– Jól vagyok. Azt hiszem, csak az a baj, hogy tudom, még egy
évig csak félig leszel itthon.
Josh megfordult, és ismét a karjába zárta Rosát.
– Rendben. Itt leszek, amennyit csak tudok, ígérem. Szóval,
mit szólnál, ha akkorra terveznénk a babát, amikor
visszajövök? Akkor nem lesz időd hiányolni.
– Még több terv? – kérdezte Rosa szarkasztikus mosollyal.
Mindig is utálta ezt a szót. – Az élet nem így működik, férjem, és
idén én már többet terveztem, mint eddig egész életemben.
– Jó, mi? – ugratta Josh, és homlokon csókolta. – És ha már
tervek, mi lenne, ha tennénk egy hosszú sétát a Nyugati Szirten,
és aztán a Homár Kosárban ebédelnénk? Jó lesz végre járni
egyet, és találkozni a fiúkkal.
– Nos, te csodálatos férfi, az ilyen terveket már szeretem!
 7. fejezet

Amikor felért a Nyugati Szirt tetejére, Rosa mindkét karját

kitárva rohant a széllel szembe. Virsli mögötte loholt, puha,
barna fülei csapkodtak mögötte. Rosa ezután visszaszáguldott
Joshhoz, aki csak állt, és gyönyörködött az elképesztő
látványban.
– Bolondok vagytok mindketten – mondta, és szeretettel
végigsimított felesége göndör fürtjein. – Olyan jó végre távol
lenni Londontól. A boltokban már kint vannak a karácsonyi
cuccok. Hihetetlen.
– Nem mondhatnám, hogy hiányzik. Néha azt kívánom,
bárcsak lenne a közelben egy mozi, vagy néhány nagyobb üzlet,
de ettől eltekintve nem változtatnék semmin. Vagyis azon kívül,
hogy állandóan itt legyél.
– Tudom, de hamar elrepül majd ez az idő. Mármint, nézd
csak meg, milyen gyorsan elteltek a hónapok azóta, hogy itt
vagy.
– Talán. – Rosa Virslire pillantott, aki egy szomszédos sziklán
sárkányt eregető család felé nyargalt. – Ezt nézd meg! – mutatott
a végtelen tengerre. – Olyan szerencsések vagyunk, hogy itt
élhetünk.
– Bizony. Reméljük, hogy a miénk is ugyanolyan hosszú lesz,
mint Queenie és a dédapád szerelme. A történtek ellenére
szívből szerették egymást.
Rosa halkan válaszolt:
– Pontosan ez az a hely, ahol Dotty, Ned felesége véget vetett
az életének.
 – Amíg visszafelé sétálunk, meséld el újra a dolgot. Még
mindig nehezen látom át, hogy mi is történt.
Rosa a férjébe karolt, és elmesélte, hogy Ned, a dédapja, évek
óta házasságban élt Dottyval, és együtt vezették a Sarki Boltot.
Dottyval nem születhetett közös gyermekük, és Ned elkezdett
gyengéd érzelmeket táplálni felesége legjobb barátnője,
Queenie iránt. Mindent megtettek, hogy távol maradjanak
egymástól, de az igaz szerelem vonzása erősebbnek bizonyult.
– De szerintem Dottyt is szerette – erősködött Rosa. –
Akárhogy is, Queenie terhes lett Nedtől, és Londonba költözött,
ahol titokban megszülte a babát. Mindig hevesen tagadta, hogy
Nedé lenne a gyerek. A kisbaba Maria volt, a nagymamám,
Mary édesanyja. Miután Maria belehalt a szülésbe, Queenie és
Ned lányukká fogadták Maryt, a többit pedig már tudod, ugye?
– Igen. Mary élete félresiklott, alkoholista lett, és azért kerültél
nevelőszülőkhöz, mert részegen leejtett, és akkor szerezted ezt a
heget. – Josh megállt, és végigsimított az apró, villám alakú
sebhelyen felesége bal orcáján. – Bocsáss meg, ez kicsit erősen
hangzott. Úgy örülök, hogy itt lehetek veled, és hogy végül Mary
is rendbe jött.
– Még azért dolgozunk a kapcsolatunkon. Kétségtelenül időbe
fog telni. Még mindig nehezemre esik anyának hívni.
– Persze hogy nehéz, gyönyörűm. Megtudni, hogy egy idegen
az édesanyád – fel sem tudom fogni. És gyakorlatilag
szomszédok vagytok, ezt pedig valahogy meg kell oldanotok.
Elképesztő, hogy mi mindennel küzdöttél meg. Nagyon jól
kezelted a helyzetet, és csodállak érte.
Rosa érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Folyton Queenie-re és Nedre gondolok. Hosszú életük
hátralévő részében soha nem volt más szerelmük, csakis
kettőjük különleges kapcsolata.
– Filmbe illő történet – hagyta rá Josh.
– Igen, tényleg az. Amikor Queenie Londonba ment, annyi
levelet írtak egymásnak, amit mindig azzal zártak, hogy
„Találkozzunk ott, ahol ég és föld összeér.” – Rosa ismét kinézett
az előttük elterülő óriási víztömegre. – Imádom, hogy pontosan
erről a horizontról beszéltek, és hogy ezek a szavak vannak
belevésve a nyakláncba, amit Queenie-től kaptam, és az
esküvőnk napján is viseltem.
– Soha nem láttalak ilyen érzelgősnek, Mrs. Smith. – Josh
megszorította Rosa kezét. – Valószínű, hogy jobb volt a
kapcsolatuk, mint a legtöbb hagyományos párkapcsolat. Talán
számunkra is a külön alvás lehet a megoldás?
Rosa oldalba bökte férjét.
– Hé, velünk ez sosem fog megtörténni! Bárcsak Queenie
megengedte volna magának, hogy nyíltan szeresse Nedet, de
mivel gyötörte a bűntudat, még a cockleberryi pletykák
elhallgatása után is úgy tett, mintha csak barátok lettek volna.
Marynek nem is mondták el, hogy Ned a nagyapja, de legbelül
mindig tudta.
– Amit utoljára tett, és ami szerintem még romantikusabb és
különlegesebb, az az, hogy Ned úgy érezte, rád kell hagynia a
boltot, Rosa. Nyilván tudta, hogy mi történt, és bizonyára hosszú
évekbe telt, mire Queenie és Mary rád találtak: Ned és Queenie
egyetlen dédunokájára.
Virsli figyelemre vágyott, és elkezdett a lábuk között
szaladgálni. Közeledtek a sziklaösvény veszélyes részéhez, így
hát Josh rövidebbre vette a pórázt.
– Nehéz lesz kiköltözni abból a lakásból, teljesen átitatja a
történelem – mormolta Rosa.
– De akarsz egy házat, ugye?
Elérték a tengerpartot, és elengedték a nyugtalan Virslit, aki
azonnal lecsapott egy döglött rákot csipegető, gyanútlan
sirályra.
– Persze, Virslinek sokkal jobb lesz egy kert, és imádnám, ha
állandó kilátásunk lenne a tengerre. De azt sem szabad
elfelejtenünk, hogy a boltot nem adhatjuk el.
– Ned sosem tudná meg – viccelődött Josh.
 – Remélem, hogy ezt nem gondolod komolyan. Az elmémbe
vésődtek a szavai. – Elkezdte felmondani: – „A neked szóló
ajándékomnak az az egy kikötése van, hogy SOHA nem adhatod
el a Sarki Boltot Cockleberry Bayben. Ha úgy érzed, hogy eljött
az ideje, csupán olyasvalakinek adhatod tovább, aki igazán
megérdemli, senki másnak!”
– Ez a boltra vonatkozik, nem a lakásra.
– Jaj, Josh, hagyd abba. Az én szememben a kettő egy és
ugyanaz. Tiszteletben kell tartanom Ned kérését. Nélküle még
mindig egyik szaros melóból csapódnék a másikba, és ugyanez
lenne a pasikkal is! Megváltoztatta az életemet. A hagyatéka
nélkül még mindig azt hinnéd, hogy haszontalan vagyok, és így
soha nem házasodtunk volna össze.
– Itt le kell hogy állítsalak, kisasszony. Már akkor is
szerettelek, amikor a Poundworldnél dolgoztál.
– Igazán?
– Jaj, Rosa, hagyd ezt abba!
– Oké. De akkor is úgy gondolom, hogy teljes mértékben a bolt
volt a boldogságunk katalizátora.
– Értelek, drága kicsi feleségem. – Josh megragadta a kezét. –
És nem kell sietnünk semmivel, szóval ne aggódj. Időnk, mint a
tenger.
– Ó, de igen, van, amivel sietnünk kell! Aki utoljára ér a
kocsmába, azé a hajnali kakiséta jövő hétvégén! – visította Rosa,
és rohanni kezdett a dombon, maga mögött hagyva a zavarodott
Josht, aki felcsatolta Virsli pórázát, majd követte a lányt.

***
Rosa levegőért kapkodott, és örömében felsikkantott, amikor a
pult mögött felbukkant Jacob, kezében Virsli legcukibb miniatűr
másával, amit valaha látott. A kölyökkutya olyan kicsi volt, hogy
elfért a tenyerében.
– Miért nem szóltál, hogy ma hozzátok el? – sikongott. –
Segíteni akartam a választásban!
– Meg akartalak lepni! Raff kezdeti tiltakozása ellenére végül
kislány mellett döntöttünk. Szóval, Lady Dolce Vita Petunia
Barkley Hercegnő, kérem, engedje meg, hogy bemutassam
kedves barátaimnak, Rosa és Joshua Smithnek!
Virsli most a bárszékek körül cikázott, és eszeveszetten
ugatott. Josh felkapta, hogy megszimatolhassa a kölyökkutyát.
– Atyaég, és hogyan hívod vissza, ha elszalad? – viccelődött.
Ekkor Raffaele bukkant fel fehér szakácsöltözékében, és
odajött, hogy megcirógassa a kiskutya állát.
– Ő a mi kis Hercegnőnk, piccolo amore.
– Hercegnő, így fogjuk hívni. – Jacob mosolyogva nézte, ahogy
a jóképű olasz két-két levegőbe intézett puszival üdvözölte a
párost.
Rosa szinte elolvadt a gyönyörtől.
– Annyira szeretnék még egy kis szőrbabát! Lehet, Josh?
Légyszi!
– Szóval így állunk. Könnyebb egy ilyenre rávenni téged, mint
egy igazira – vigyorgott Josh. – De most komolyan, tényleg
készen állsz arra, hogy egy kiskutya szaladgáljon a boltban, akit
még mindenre meg kell tanítani?
– Hmm. Igazad lehet. Csak, ugye, Virsli kölyökkoráról
lemaradtam.
Jacob egy korsó sört és egy pohár vörösbort tett le eléjük.
– Ez csak azért van, mert felnőttkorában loptad el, Rosa.
– De hát bántották, iszonyú volt! Muszáj volt elrabolnom. – Az
ölébe vette Virslit, ahogy felidézte annak a napnak az emlékét,
amikor megmentette szeretett kutyusát attól a kegyetlen nőtől a
Poundworld előtt. – Szegény kis fickónak csupa seb volt a háta.
– Szeretettel nézett a kis jövevényre. – Hercegnő mennyi idős,
Jacob?
– Már tizenhat hetes. Ő volt a legkisebb az alomban, így egy
kicsit tovább tartották meg. Kicsi angyal. Ettől csak még
különlegesebb. Jól van, elég is volt ennyi izgalom.
 Jacob visszavitte a kiskutyát az emeletre, ahol csatlakozhatott
az ágyban heverésző mopszokhoz. Amikor újra megjelent,
határozottan megrázta Josh kezét.
– Örülök, hogy látlak, cimbora!
– Én is. Az imént fent jártunk a szirten. Nagyon úgy tűnik,
hogy a jövő hétvégén újra kinyit a Hajó.
– Utálom ezt mondani – szólt közbe Rosa –, de elég jól néz ki.
Átfestették, úgyhogy most ragyogó fehér, és lecserélték a táblát
is.
– Nem aggódunk túlságosan. Az étlapunk kiváló, télen is
ugyanolyan megbízható forgalmunk van, az ünnepek nélkül is.
Nagyon más jellegű vendéglő vagyunk, mint a Hajó, és azt
akarom, hogy ez így is maradjon.
Josh Rosa kézfejére tette a kezét.
– Ígérd meg, hogy a közeljövőben nem fogsz arra járni, jó? –
mondta a lánynak félhangosan.
Amikor sétájuk alatt Rosa előreszaladt, Josh mintha Lucas
furgonját látta volna behajtani a fogadó parkolójába.
– Ööö, nem fogok. Miért is tenném? – húzta össze a
szemöldökét Rosa.
– Tudom, mennyire szereted az élő zenét, különösen, ha már
megittál egy pohárkával.
– Ha tudni akarod az igazat, ritkán járok el nélküled, és a
gázolásos mizéria után kétlem, hogy madame Hannafore
kiszolgálna egyáltalán.
– Láttad mostanában azt a szörnyű fiát, vagy hallottál felőle?
Rosa gondolkodás nélkül, kifejezéstelen arccal válaszolt halk
„nem”-mel.
– Helyes.
A két férfi között elég rossz volt a viszony azóta, hogy Josh
felfedezte, Lucas megharagudott Rosára, amiért az nem
szolgáltatott hamis alibit neki a rendőrségi nyomozás során.
Josh ezt követően levonszolta az öntelt szerelőt a Rosa
lakásához vezető lépcsőn, és kipenderítette az utcára. Mindezt
anélkül, hogy sejtette volna, a felesége korábban lefeküdt
Lucasszal.
– Szóval, megígéred, Rosa?
– Josh! Oké. Ígérem. Na mit eszünk? Éhen halok!
 8. fejezet

Titch felhangosította a telefonját, és táncra perdült Rosa és Josh

nappalijában.
– Imádom ezt a számot!
A lány kinyitotta az erkélyajtót. Az öbölre nyíló zavartalan
kilátás lenyűgöző volt a nap bármely szakában, évszaktól
függetlenül. A sirályok már vijjogva köszöntötték az éjszakát a
sötét égbolton. Virsli követte az újdonsült anyukát, és lábát
felemelve megjelölt egy virágcserepet.
– Titch, csukd be, hideg van! – kiáltotta Rosa a konyhából. –
Kérsz még egy italt?
– De még mennyire! – Titch bejött, és becsukta maga mögött
az ajtót. – Mit gondolsz, Rose, a sirályok hol alszanak?
– Ööö, ezen még soha nem gondolkodtam.
Rosa megjelent a nappaliban két pohárral.
– Boldog halloweent! – ugrott ki Titch a kanapé mögül.
Rosa, aki ijedtében akkorát ugrott, hogy kis híján a szőnyegre
löttyintette a poharak tartalmát, hangosan felsikoltott.
– Te hülye liba! Ez a legijesztőbb maszk, amit valaha láttam.
– Jó, mi? – táncolta körbe Titch. – Tessék – mondta, és Rosa
felé nyújtott egy Sikoly-maszkot. – Neked is van egy.
– Semmi értelme ennek a hülye halloweennak – morogta
Rosa. – Most már itt is akkora esemény lett.
– Akkor miért van az egész üzlet kidekorálva pókhálókkal és
sütőtökökkel? És egész héten halloweeni kisállatjelmezeket és
édességeket árultál, nem igaz?
– Ha az emberek annyira vágynak a tökre, én megadom
nekik.
Titch hangos kacagásban tört ki.
– Magamat is megleptem, hogy ez ilyen vicces volt. – Rosa
hosszasan nézte a maszkot, majd kibökte: – A következő a
kérdésem hozzád: szabad-e alkoholt fogyasztanod úgy, hogy
szoptatsz?
– Lefejtem egy adag tejet ma estére, nem lesz baj. Amúgy is
azon gondolkodom, hogy áttérek a tápszerre. Nagyon szeretem
a köteléket, de a szivárgó, fájó ciciket nem nekem találták ki.
Főleg most, hogy újra dolgozom.
– És az implantátumaid?
– Úgy tűnik, minden oké velük. A szülésznővel is
ellenőriztettem. Nem jelent veszélyt a kisemberre, mivel
sóoldatos. De elképesztő, hogy milyen sokat eszik! Kaja, alvás,
kaki, ismétlés, kaja, alvás, kaki, ismétlés. Ez most az életem.
– Tudom, és ezt egy cseppet sem irigylem, de mégis ANNYIRA
gyönyörű. – Rosa átnyújtott barátjának egy pohár proseccót. –
Hát jó, ha biztos vagy benne.
– Biztos vagyok.
Koccintottak.
– Egészségedre! El sem tudom mondani, milyen jó kimozdulni
otthonról. Ne értsd félre, Theo a mindenem, de kilenc hónap
terhesség után ez olyan, mintha nektárt innék. – Titch levetette
magát a kényelmes, bézs-kék csíkos kanapéra. – Emlékszel,
amikor beköltöztél, és az a régi, szar kanapéd volt? – kérdezte
merengve.
– Igen, akkor mindent úgy oldottam meg, ahogy tudtam. De
akkor is otthonos volt, és imádtam. Még az avokádózöld
fürdőszobát is szerettem.
Titch felkacagott.
– Most pedig minden tiszta és új.
– Igen, az, de most, hogy összeházasodtunk, szeretnénk venni
egy házat. Jó lenne több hely, főleg, hogy Josh folyamatosan a
családalapításról beszél.
 – Nos, ha valaha is bérlőre van szükséged, ne keress tovább. –
Titch kiürítette a poharát. – Ez a lakás tökéletes lenne. Theo
megkaphatná a kisebb hálószobát. És egy nagy nappalin, egy
konyhán és egy fürdőszobán kívül mi kell még? Plusz még
udvar is van.
– Ugye tudod, hogy minden kimondott dicsérettel nő a bérleti
díj? – ugratta Rosa. – Kérsz egy tequilát?
– Baszki, Rose, mi történt veled?
– Semmi. Ezer éve nem szórakoztunk már rendesen.
– Jó, hogy visszatértél, csajszi. Kicsit kezdtem unni a
megfontolt, férjezett Mrs. Smitht.
A zene elhallgatott, és mindketten eszeveszett kaparászást
hallottak. Rosa az erkélyajtóhoz rohant, aminek a túloldalán
Virsli reszketett, és felháborodásának vakkantásokkal adott
hangot.
– Ne haragudj, pajti, ez a gonosz némber kizárt téged!

***
A Hajóból érkező zene olyan hangos volt, hogy még a sirályokat
is elriasztotta.
– Titch! Tudhattam volna, hogy nem csak sétálni akarsz egyet
a hűvös éjszakában – mérgelődött Rosa, és csuklott egyet.
– Gyerünk, ez a nyitóestéjük. Mindig is szerettem volna
élőben látni azt a Shore Thing bandát.
– De megígértem Joshnak.
– Tessék. – Titch kihúzta a maszkokat a táskájából.
– Te kis álnok… – csóválta a fejét Rosa.
Az ajtón elhelyezett plakáton az állt, hogy Halloween Party, és
BELÉPÉS RÉMISZTŐ JELMEZEKBEN. Amikor barátját elvezette a
szellemekből és kísértetekből álló dohányzóhely mellett
egyenesen a nyüzsgő és nagyon zajos kocsmába, Rosára
egyszerre rátört az aggodalom és az izgalom. Joshnak igaza volt,
imádta az élő zenét, ám az arcán a maszkkal és a testében
szétáradó alkohollal meg tudta győzni magát, hogy senki sem
fog rájönni, hogy ő az.
Amikor azonban kiszúrta Sheila Hannafore-t, aki nagyon
találóan egy boszorkánykalapot viselt, Rosa enyhén megingott.
Ez a nő képes volt megszervezni egy cserbenhagyásos gázolást,
majd rákenni valaki másra. Ez a nő kifizette Titchnek az
abortusz árát, mivel azt hitte, hogy a lány a fia gyermekével
terhes, és nem akarta, hogy tönkretegye az életét. A
legfontosabb azonban az volt, hogy Rosa megígérte a férjének,
hogy nem jön ide.

***
Titch egy öbölre néző padon üldögélve talált rá Rosára. Elég
közel a kocsmához, hogy hallja a zenét, de elég távol ahhoz,
hogy betartsa az ígéretét.
– Tessék! – A lány egy pohár pezsgőt nyújtott Rosának. – Idd
meg. Amúgy mit csinálsz itt, te partigyilkos?
– Titch, elment az eszed? Elfeledkeztél Sheila pénzéről?
– Természetesen nem. A pénz a megtakarítási számlámon
van, érintetlenül, és csak arra vár, hogy Theóval saját lakást
találjunk.
– Beszéltél Sheilával?
– Nem ismert fel a maszkban, és a halsütödés Ritchie-t kértem
meg, hogy rendeljen nekünk italt. Nem vagyok teljesen hülye,
Rose.
– De egyszer csak rájön, hogy Theo nem Lucas fia.
– Bizonyítsa be! Ugyanolyan színű hajuk van, még ha Theo
bőre kissé sötétebb is. Nem – rázta a fejét, és belekortyolt a
pezsgőjébe –, nem hiszem, hogy a vén szatyor venné a
fáradságot, hogy beleálljon ebbe.
Rosának el kellett ismernie, hogy Titch vakmerősége egészen
lenyűgöző.
A zenekar belekezdett a Mustang Sallybe, mire mindketten
felhúzták a maszkjukat, és kacagva táncra perdültek a
tengerparton.
– El kell mennem pisilni. Várj meg itt! – mondta Titch, és
visszarohant a kocsmába, miközben Rosa tovább táncolt és
énekelt a zenére. Az őszi hold bevilágította a viszonylag csendes
októberi tengert, a kocsmából kiszűrődő fények pedig a
szivárvány színeit varázsolták a nedves homokra. Rosa egy
pillanatra színtiszta boldogságot érzett.
Aztán felsikított, amikor egy kéz megérintette a vállát, majd
megpördítette.
– Mustang Sally… – A vérfarkas cigarettafüst- és sörszagú
lehelete megcsapta a lány arcát. – Találó a maszk, hölgyem.
Amikor Rosa felismerte Lucas hangját, rácsapott a férfi
karjára, és a földre dobta a maszkját.
– Ezt egy kicsit túlreagálod, nem? – Lucas csábítóan táncolni
kezdett előtte. – Gyerünk, Rosa, lovagolj!
– Te idióta, halálra rémisztettél!
Rosának meg kellett kapaszkodnia a padban. A fenébe,
részegebb volt, mint szerette volna.
– Egy kis déjà vu, he? – szólt Lucas. – Már ha hiszel abban a
marhaságban. Hah, de persze egy olyan boszorkány anyával,
mint a tiéd, nyilván hiszel.
Rosának bevillant annak az éjszakának az emléke, amikor
Lucas olyan kínos helyzetbe hozta őt mindenki előtt, nem
sokkal azután, hogy megérkezett, és valóban – akkor is ez a dal
szólt.
– Tudtam, hogy képtelen leszel megállni, hogy ide jöjj. – Lucas
a homokba pöckölte a cigarettáját. – És lehet, hogy az arcodat
eltakarta a maszk, de akárcsak a segged, az a csinos kis cicid is
örökre beleégett az emlékezetembe.
– Undorító vagy.
– De imádod.
– És én azt hittem, hogy a huszonegyedik századhoz akarod
felzárkóztatni a kocsmát, és nem ugyanazt a régi szart játszod.
 – Touché. Még az eszedtől is feláll.
Lucas feltolta a maszkját a fejére. Ahogy Rosa elnézte a férfi
komor, mogyoróbarna szemét, hosszú szempilláját és telt ajkát,
ellenállt a késztetésnek, hogy beismerje, a férfi szándékai
sajnálatos módon még mindig könnyelművé teszik.
A zene elhallgatott.
– Ideje visszamenned kiszolgálni, nem? – kérdezte fagyosan a
lány.
– Tudom, hogy még mindig akarsz, Rosa.
– Már férjes asszony vagyok.
– Ez nem válasz a kérdésemre. És lefogadom, hogy a nagy és
bátor férjed azt sem tudja, hogy itt vagy.
Luke levette a maszkját, és előrehajolt, hogy megcsókolja
Rosát. A lány gyorsan elfordította a fejét, így Lucas az arcára
nyomott egy csókot.
– Hm, orcátlan. – Luke elmosolyodott, és a mutatóujját a lány
orrára tette. – Találkozunk még… Mrs. Smith – mormolta, majd
visszaindult a kocsmába.
Rosa már azon gondolkodott, hogy az ő emlékezetébe milyen
képek égtek bele, amikor megjelent az ittas Titch a még ittasabb
Ritchie-vel. A majd’ két méter magas, langaléta fiú és az apró
termetű, alacsony lány meglehetősen mulatságos párost
alkotott.
– Ritchie azt mondja, hogy átmehetünk a szülei büféjébe, Rose
– lelkendezett Titch. – Vár ránk néhány bundázott kolbász!
– Azt el is hiszem – motyogta Rosa, de megjegyzése süket
fülekre talált.
Az ilyen esetek emlékeztették arra, hogy drága, fiatal
barátnője még mindig csak tinédzser, nem pedig az a nagyvilági
felnőtt, akinek olyan ügyesen tettette magát.
 9. fejezet

Ahogy körülnézett, Rosa látta, hogy a Kávé, Tea Tenger minden

asztala foglalt. Imádta ezt a csöppnyi kávézót. Amikor
ideköltözött, rengeteget járt ide, főként az ingyenes wifi és a
fantasztikus kávé miatt, aminek két font volt csészéje, és ami
minden pennyt megért. A helyet az tette tökéletessé, hogy teljes
mértékben kutyabarát volt. A kávézó bohémsága megfelelt Rosa
ízlésének, ugyanis a polcokat tengerparti témájú apróságok
díszítették, ráadásul mindenhol különféle könyvek sorakoztak,
előttük ütött-kopott tábla: Vegyél, vigyél, olvass! Noha még csak
november eleje volt, a pulton már egy Mikulás-sapkás, világító
rénszarvas pihent egy börleszktáncost ábrázoló kerámiapersely
társaságában, aki borravaló feliratú táblát tartott. Rosa már
tavaly is látta ezeket, amikor először járt itt. Akkor még Titch is
a kávézóban dolgozott. A hely extra előnye volt, hogy tökéletes
kilátás nyílt innen a tengerpartra. Emiatt a kávézó általában
zsúfolásig telt, még szezonon kívül is.
Rosa remélte, hogy nem bántotta meg nagyon Maryt, amikor
azt mondta, hogy mindig is szeretett volna egy kis kávézót
vezetni. Nem akart hálátlannak tűnni, hiszen megörökölte a
sarki Boltot; csupán tetszett neki az a nyüzsgés és izgalom, ami
egy ilyen hely vezetésével jár.
– Szabad?
– Tessék?
Rosa felnézett, és egy jól megtermett, gesztenyebarna hajú
férfit látott rövid, hegyes szakállal, aki vastag keretes, barna
szemüvegén át nézett le rá. A férfi magasabb volt Joshnál, pedig
már ő is majdnem százkilencven centi volt!
– Nem gond, ha leülök ide?
– Egyáltalán nem – füllentette a lány, és maga mellé tette a
táskáját, mire Virsli vicces kis horkantást hallatott, majd rögtön
visszafeküdt gazdája lábához aludni.
– Felteszem, tegnap este mindenki a Hajóban volt a nagy
megnyitón – jegyezte meg az idegen.
– Ööö… Igen.
Rosának hasogatott a feje, és nem fűlött a foga az udvarias
csevegéshez. Csak a kávézó mosdóját akarta használni a
Virslivel tett séta után, de aztán rájött, hogy egy baconös
szendvics és egy csésze erős kávé jó szolgálatot tenne a reggeli
nyitás előtt. Titch volt olyan előrelátó, hogy kivegye a napot,
Rosának pedig igazán össze kellett szednie magát, hiszen aznap
estére már Josh is otthon lesz.
A langaléta letette a kávéját és péksüteményét az asztalra,
majd felé nyújtotta a kezét.
– Egyébként Alec vagyok – mutatkozott be. – Alec Burton.
– Rosa.
A nagydarab férfi azonnal kiszúrta a lány londoni akcentusát.
– Én sem idevalósi vagyok – közölte bizalmasan. – Éltem
mindenfelé, de legutóbb a berkshire-i Windsorban. Ismered a
helyet?
– Csak a királynő és az ottani kastélya miatt. És Harry,
Meghan meg Archie miatt.
Rosa kissé émelygett.
– Nos, akkor magadra hagylak a gondolataiddal.
A jövevény kinyitotta bőrtáskáját, előhúzott belőle egy
újságot, és olvasni kezdett. Rosa úgy számolt, negyven-
egynéhány éves lehet, és a termete ellenére nagyon
megnyugtató kisugárzása volt. Eszébe jutott, hogy milyen
nehezen illeszkedett be, amikor a városba érkezett, és nem
akart barátságtalannak tűnni. Ideje egy kis erőfeszítést tenni.
– Valószínűleg ugyanaz a gondolat jár a fejemben, mint
mindenki másnak, aki tegnap este a Hajóban volt – válaszolt. –
Hogyan fogom túlélni ezt a napot ilyen másnaposan?
Alec nyílt arca felragyogott – még a fogai is nagyok voltak. A
lábát Rosa már nem is merte megnézni.
– Nem láttalak ott tegnap este – mondta Alec.
– Nem, nem. Otthon ünnepeltem a halloweent egy
barátommal. Vagyis, főleg otthon. Beugrottam a Hajóba, de
tényleg csak egy pillanatra.
Fogalma sem volt, miért mondja ezt el a férfinak. Az a típus
volt, akivel az ember az első találkozásnál úgy érzi, kiöntheti
neki a lelkét, még mielőtt megfigyelhetné a szeme színét.
– Szóval, másnapos Rosa, a hangodból ítélve londoni, mi szél
hozott errefelé?
– Én vezetem a Sarki Boltot a Fő utcán.
– Pompás! Tegnap érkeztem, és útközben láttam az üzletet.
Van egy labradorom, Brown. Most nem hoztam el, ugyanis nem
voltam biztos abban, hogy beengedik ide a kutyákat.
– Brown Burton? Milyen előkelő név egy kutyának – nevetett
Rosa.
– Ha! Erre nem is gondoltam. – Alec ismét kivillantotta nagy
fogait.
Rosa kezdte egy kicsit jobban érezni magát.
– Ez az egyik legjobb dolog Cockleberry Bayben – mondta. –
Rendkívül kutyabarát. Ez motivált abban, hogy
kisállatkellékeket áruljak. Tudtam, hogy lesz rá kereslet.
– Tehát a tied a bolt, nem csak üzemelteted? Bocsáss meg,
hogy ezt mondom, de nagyon fiatalnak tűnsz egy ilyen
vállalkozáshoz.
– Voltam olyan szerencsés, hogy megörököltem… de ez egy
hosszú és szédületes történet, és sajnálom, de ma reggel csak
laza csevegésre futja.
Alec jóízűen elnevette magát. Máris rokonszenvesnek találta
Rosát. Nagyon is kedvére volt a csevegés, sokszor vezetett
komoly beszélgetéshez.
 A pincérnő letette Rosa elé a kávéját és szendvicsét, Virsli
pedig felriadt, majd halkan hortyogott tovább a lábánál.
– Na és te? Miért hagytad el Berkshire királyi birodalmát? –
kérdezte, mielőtt nagyot harapott a szendvicséből.
– Elváltam.
– Hoppá, bocsánat.
– Ez van. Dióhéjban: a windsori családi házunk eladásából
befolyt pénz fele csak egy konyhaszekrényre lenne elég, ha ott
maradnék, idelent viszont tisztességes otthonra futja belőle.
Mindig Devonba jártunk nyaralni, és szeretek itt. A fiam
orvosnak tanul Cardiffban, így hát csak ketten vagyunk
Brownnal, és úgy voltam vele, miért ne?
– Szóval az öbölben vásároltál házat?
– Még nem vettem semmit. Először fel akartam deríteni a
környéket, úgyhogy egyelőre csak bérelek.
– Jó terv. Nekem nem adatott meg ez a luxus. Rögtön fejest
ugrottam. – Rosa belekortyolt a kávéjába, és boldogan
felsóhajtott. Nagyon finom volt.
– Megbántad?
– Még nem, bár a férjem még mindig Londonban dolgozik, és
néha nehéz, hogy csak hétvégére jön haza.
– Én azt mondom, élvezd ki a szabadságot.
Rosa felsóhajtott, és az arcát dörzsölve kissé felnyögött,
mielőtt újra kortyolni kezdte a forró italt.
– Olyan rossz? – kérdezte együttérzően a férfi.
A lány szerette volna a bizalmába avatni, de szerencsére, még
mielőtt elpanaszolhatta volna a szánalmas kis történetét,
miszerint elég közel engedte magához Lucast ahhoz, hogy
megcsókolja, Virsli hangos ugatásba kezdett.
– Jaj, ne, nagyon sajnálom, kishaver! – szólt a nagydarab férfi
döbbenten. – Nem is láttam, hogy ott van lent; azt hiszem,
véletlenül megrúghattam. Ó, szegényke!
– Csitt, Virsli! – próbálta Rosa megnyugtatni a riadt kutyát, de
nem járt sikerrel. A félig elfogyasztott szendvicsét egy
szalvétába csomagolta, és egy tízfontos bankjegyet nyújtott oda
Alecnek.
– Rendeznéd a számlámat? Jobb, ha kiviszem, mielőtt lázadás
tör ki.
Alec kissé zavartan felállt, és a lány szabad kezébe nyomta a
pénzt.
– Tedd el a pénzt, kérlek! A legkevesebb, hogy állom a részed.
Még egyszer: nagyon sajnálom!
– Hát, köszönöm, de nincs semmi gond, tényleg. Virsli
hatalmas drámakirálynő. – A lány az ajtó felé tartva még
hátrafordult: – Majd ugorj be a boltba, mind szívesen
megismernénk Brownt!
– Úgy lesz!
A jövevény végignézte, ahogy a göndör sörényű, két lábon
járó energiabomba kisétál a kávézóból, és elmosolyodott
magában. Ha ilyen fogadtatásban lesz része a helyiek körében,
akkor biztosan jól tette, hogy ideköltözött.
 10. fejezet

Rosa el sem tudta hinni, hogy milyen forgalmas délelőttje volt

aznap a boltban. Mintha az egész város tudta volna, hogy
másnapos, és eljöttek volna megbüntetni, amiért hétköznap
ivott. Persze, nem panaszkodhatott; komoly beszállítói számla
várt arra, hogy befizesse, így egy nagyobb összegű bevételre
volt szüksége.
Az őszi szünet bőven hozott látogatókat. A törzsvendégek,
akiknek nyaralójuk volt, gyakran beugrottak megnézni, hogy
van-e Rosánál új póráz vagy kabát a kis kedvenceiknek. Jacob
kitartásának köszönhetően a tehetősebb vendégek számára
dizájnerfelszerelést is tartogatott, és mivel a tél illata már ott
volt a levegőben, gyanította, hogy a héten szép kis profitot fog
termelni. A Sarki Bolt emellett kedvező árú kutya- és
macskaeledeleket is kínált, melyek iránt folyamatos volt a
kereslet, és rendszeres vásárlókat hoztak, akik gyakran egyéb
termékek vásárlásával is meglepték kedvencüket.
Rosa rögtön felderült, amikor az ajtóban meglátta Jacob
ismerős arcát.
– Szia, drágám! Az a kis cuki meteorológus a Délvidék Ma
műsorban azt mondja, hogy mínusz két fok lesz a héten, szóval
egyszerűen muszáj felszerelnem a falkát néhány új téli
darabbal. Erről jut eszembe, magamnak is be kell szereznem
egy pár kesztyűt és egy sapkát. A hétvégén lesz az Örömtüzek
Éjszakája.
– Ó, tényleg, én imádom a tűzijátékot, de tudom, hogy a
szegény kis állatok mennyire utálják. – Rosa elkezdte végignézni
a kutyakabát-választékot. – Jó szokott lenni a műsor?
– El is felejtettem, hogy te még nem voltál. Igen, általában
nem semmi. A Cockleberry Bay Lakossági Egyesülete minden
évben kitesz magáért. Mindig bedobok egy ötvenest, amikor
adományt gyűjtenek.
– Titch említette, hogy járt bent valaki. Mondtam, hogy adjon
neki egy tízest a kasszából, aztán teljesen megfeledkeztem róla.
– Szombat este tele lesz a part emberrel, ugyanis a
mentőcsónak-állomás közelében lövik fel a tűzijátékot. És most,
hogy az öreg Hannafore asszonyság visszatért, kétségtelenül
lesz grillezés meg zene is, mint mindig.
– Ragyogó. Josh is itt lesz. Akkor aznap este szabadok vagytok?
– Nem igazán. A nővérem és Brad tartják a frontot, amíg
leugrunk, aztán a tűzijáték után vissza kell mennünk, az egész
város tele lesz.
– Hercegnővel hogy boldogulsz?
– Igazi kis szuka, az állandó ugatásával meg a dührohamaival,
de mindannyian imádjuk. Még Csufi és Pongó is úgy bánnak
vele, mint egy hercegnővel. Nagyon mókás látvány.
Rosa elvigyorodott.
– Azt elhiszem. Mit szólna ehhez a kishölgy? – Előhúzott egy
finom kis rózsaszín gyapjúkabátot, rajta egy nagy, piros szívvel.
– Ajándék Smithéktől.
– Imádom, imádom, imádom, drágám! Nagyon szépen
köszönöm! Mesésen fog benne mutatni. Kosárba vele, a fiúknak
pedig itt a Burberry-szezon, azt hiszem.
– Azok később fognak megérkezni, majd félreteszek párat.
– Az nagyszerű lenne, köszönöm!
– Oké, később találkozunk. Joshsal beugrunk majd egy italra,
és talán vacsira is.

***
Rosa megszomjazott, és kétségbeesetten vágyott egy
limonádéra, így hát fogta Virslit, kirakta a Rögtön jövök táblát,
és a szövetkezeti bolt felé vette az irányt. Útközben felhívta
Titchet. Amikor a lány végre felvette, Rosa hallotta a háttérben
Theo baba sikongatását.
– Emlékeztess, hogy soha többé ne igyak, hacsak nincs
bébiszitterem egész napra – szólt a lány a telefonba elgyötört
hangon.
– És én még magamat sajnáltam – viccelődött Rosa.
– Hát tedd túl magad rajta, ez kész kínzás. Szerencsére anya
most elvitte, hogy lenyugtassa, aztán szundít egyet, meg én is.
Tegnap éjjel gyakorlatilag óránként felébresztett. – Titch
hatalmasat ásított. – Nyilvánvalóan kiszagolta, hogy elmentem
itthonról, és ezzel büntetett.
– Valószínűleg a tequilagőz tartotta ébren – kacagott fel Rosa.
– Na és milyen volt Ritchie kolbásza?
– Tudd meg, hogy Ritchie Rogers és én csak jó barátok
vagyunk.
– Ez eddig nem jelentett akadályt.
– Az akkor volt, amikor belülről nem úgy néztem ki, mint fél
kiló nyers máj.
– Pfuj, Titch! De gusztustalan. Mindenesetre csak azért
hívtalak, hogy megtudjam, hogy vagy, és hogy szóljak, szombat
este valószínűleg megyünk a tűzijátékra.
– Ó, igen, meg is feledkeztem a tűzijátékról. Meglátom, mit
mond anya. Persze, ha jól betakarom a fiacskámat,
leugorhatunk vele egy órára. Mindig azt mondtam, hogy nem
fog akadályozni abban, hogy éljem az életemet. Hmm. Nem
tudom, hogy nem lenne-e túl hangos neki. Lehet, hogy
megijesztené, és tényleg nagyon hideg van. Meg kell kérdeznem
anyát, mit gondol.
– Azt is meg szeretném beszélni veled, hogy milyen napokon
tudnál dolgozni.
– Jaj, Rose, nem csinálhatnánk ezt inkább hétfőn, amikor bent
vagyok? Borzalmasan érzem magam; sőt, azt hiszem, hogy
hány… – Megszakadt a vonal.
Rosa kikötötte Virslit a bolt előtt, és amikor észrevette Maryt a
kasszánál, odaintett.
– Szervusz! Azt hittem, pénteken szabadnapos vagy.
– Általában az vagyok, kedvesem, de az a nyavalyás Doreen
Lacey beteget jelentett – panaszkodott Mary erős, devoni
orrhangján. – Megkapja az influenzaoltást, aztán fogja magát, és
azonnal benyalja azt a fránya influenzát is. Minden évben ezt
csinálja, csakhogy a kedves orvos az előbb mondta el a Jó
reggelt, Devonban, hogy ez nem lehetséges.
Rosa az italhűtőhöz ment, és felkapott egy doboz limonádét.
– Tedd vissza, drágám, és ugorj be egy kicsit a Tengercseppbe,
ha ráérsz. Van ott bőven limonádé. Mára végeztem, Colette már
öltözik hátul.

***
Néhány perccel később Rosa és Mary együtt érkeztek meg a
Tengercsepp Lakba. Amikor Mary kinyitotta az ajtót, Merlin, a
hatalmas fekete macska Virsli láttán felszisszent, majd
szélsebesen kirohant a szabadba.
Annak ellenére, hogy Mary egy kiadós lomtalanítást tervezett
nagymamája, Queenie halála után, erre sosem került sor, és a
kis házikó többé-kevésbé ugyanúgy nézett ki, mint amikor Rosa
először járt itt. A bejárati ajtó a járdáról egyenesen a zsúfolt
nappaliba vezetett. A sarokban álló kis tévé, a tetején hatalmas
ametiszttel – ami megóvja a tévét, nehogy elromoljon, ahogy
Mary elmagyarázta egyszer –, és a kényelmes, zöld kanapé
egész hívogatónak tűnt. A másik sarokban lévő fotel Queenie
saját helye volt, előtte egy zsámollyal, melyen a lábát pihentette.
Rosa észrevette, hogy a széket most egy kötött takaró borítja, a
tetején egér alakú macskajáték. Néhány fekete macskaszőrt is
látott.
Mary elkapta Rosa tekintetét, és így szólt:
 – Hát, mégsem ülhetek oda én, nem igaz? Nem, sosem tudnám
elfoglalni az ő helyét, kedvesem. Merlin őrzi, melegen tartja.
Miközben beszélt, a szobát bevilágította egy fényes napsugár,
és az alacsonyan égő tűz szikrázni kezdett a kandallórács
mögött.
Rosa követte Maryt a konyhába, amely szokás szerint
makulátlanul tiszta volt. Ebben a helyiségben is égett a tűz, és a
házikó hangulatos és otthonos volt.
– Biztos vagyok benne, hogy az a macska maga a sátán –
morogta Mary. – Őszintén szólva rosszabb, mint amikor még
mindketten itt voltunk.
– Talán azért, mert hiányzik neki Queenie, de még érzi a
jelenlétét. Az állatok mindent látnak, ezt tudjuk.
– Igazad van. Nekem is hiányzik – felelte Mary csendesen.
– Hát persze. Hiszen olyan hihetetlenül életerős jelenség volt.
És nemcsak a nagymamád volt, hanem az anyukád is. Az életed
fontos része. – Rosa elhallgatott. – Az életünk fontos része.
Mary a hűtőhöz ment.
– Limonádét kérsz, vagy inkább diétás kólát?
– Nem, limonádéra van szükség.
– Szóval másnapos vagy? Jaj, Rosa, ne mondd, hogy megint
berúgtál!
– Ezer éve nem volt már ilyen! – Rosa hangja egy oktávval
feljebb szökött, annak ellenére, hogy legbelül örült, hogy az
anyja ilyen jól ismeri, még ha rossz okok miatt is. – És tudod,
hogy nem vagyok már olyan, mint régen.
Akárcsak Marynek, Rosának is évekig az alkohol volt a
mankója, menekülőút a valóságból.
– És boldogabb vagyok. Nem vagyok olyan lehangolt, és nem
kell random, alkalmatlan üzeneteket küldenem random,
alkalmatlan férfiaknak. – A lány felnevetett. – Ott van Josh. Csak
ő kap ilyen üzeneteket, ő ismer.
– Csak aggódom érted, ez minden.
– Nincs alkoholproblémám, ha erre gondolsz – csattant fel
Rosa bűntudatosan.
– Ezt nem is mondtam, igaz, ifjú hölgy? Csak azt akarom, hogy
meg tudj békélni önmagaddal, ez minden.
Mary átnyújtott Rosának egy pohár jéghideg limonádét, amit
a lány egyszerre felhajtott. Mary a földre tett egy fél sárgarépát
a nyüszítő Virslinek, aki hangos ropogtatással esett neki. Rosa
leült a konyhaasztalhoz.
– Nem maradhatok sokáig, csak kiraktam a táblát az ajtóra. –
Megtapogatta az asztalon lévő kristályokat, és a műanyagon
keresztül megszagolt egy csomag bontatlan gyertyát. – Azt
hittem, lomtalanítani akarsz.
– Ismersz. Sokat kell gondolkodnom, mielőtt bármibe
belefognék. – Mary töltött magának egy pohár vizet. – Az a baj,
hogy szeretem a saját rendetlenségemet. – Ivott egy kortyot az
italából. – Úgy hiszem, be kell hívnunk az ifjú Titchet egy
jóslásra. Elég lesz a tealevél is.
– Miért? Láttál valamit?
– Csak hozd el, Rosa. – Mary a lánya vállára tette a kezét. – És
tessék, ezt vidd magaddal. – Egy apró, zöld kristályt tett le az
asztalra. – Rakd be a hálószobába.
– Mi ez?
– Peridot. – Mary levett egy kötényt Rosa székének támlájából,
és a derekára kötötte. – Jól van, menj csak vissza dolgozni.
Rosa lassan felállt, és felcsatolta Virslire a pórázt, miközben a
kutyus a padlót szimatolta, maradék sárgarépa-darabkákat
keresve. Mary a bejárati ajtó felé terelte a lányát, mondván:
– A délutánod még mozgalmasabb lesz.
Rosa és Virsli lerohantak a dombon a Sarki Bolthoz, ahol már
két vásárló várakozott türelmesen. Rosa elnézést kért, amiért
megvárakoztatta őket, majd beengedte őket az üzletbe, és
miközben nézelődtek, gyorsan Mr. Google-höz fordult.
A peridot segíthet az önértékeléssel kapcsolatos problémákban,
enyhíti az egészségtelen érzelmeket, amilyen például a harag, a
neheztelés és a féltékenység.
 11. fejezet

Rosa a kanapén szunyókált, amikor egy üzenet visszahozta a

valóságba.
Szervusz, kicsi feleségem. Rohadt meghibásodás van Exeternél.
Késni fogok. Ne haragudj. Szeretlek XX
Megnézte az óráját, és ciccegett. Ez azt jelenti, hogy még ha
gyorsan meg is javítják a hibát, Josh fél nyolcig biztosan nem
lesz otthon. Rosa éhes volt, másnapos, és fáradt. Virsli orrával
bökdöste a szabad kezét.
– Gyere, pajti, kapsz vacsorát. Apa megint későn ér haza.
Szinte nincs is értelme pénteken hazajönnie.
Letette Virsli tálkáját, és a másnaposságra fittyet hányva
töltött magának egy nagy pohár fehérbort.
– Kutyaharapást szőrivel, mi?
Virslire emelte a poharát, majd elkezdte kapcsolgatni a
tévécsatornákat.
Ez a részidős házasság az idegeire ment. A régi péntek
estéken mostanra már a kocsmában lenne, és remekül
szórakozna. És nem volt biztos benne, hogy kibír még egy teljes
évet így. Nem mintha mással eljárhatna szórakozni. Főleg most,
hogy Titch anyuka lett. És Jacob mindig hazament
Polhamptonba, amikor nem dolgozott.
Szervusz, kicsi feleségem. Röhejesen lassan haladnak.
Legkorábban 10-re fogok hazaérni. Eszem valamit a
büfékocsiban. Szeretlek XX
Rosa a telefonja után nyúlt, hogy felhívja Josht, de
üzenetrögzítőre kapcsolt. Egy másik számot kezdett tárcsázni.
 – Szia, Ritchie, Rosa vagyok. Lehetek pimasz, és rendelhetek
egy tőkehalat sült krumplival, amit tizenöt perc múlva
átvehetek? Igen, só és ecet, nagyszerű, köszönöm!
Két nagy pohár fehérbor és egy kiadós halvacsora után Rosa
ellazult és elálmosodott. Annyira elálmosodott, hogy két órával
később már nem is érezte, ahogy férje erős karja finoman
felemeli, és kényelmes ágyukba fekteti.

***
Szombat reggel Rosa a hálószoba ablakán kopogó eső
megnyugtató hangjára ébredt. Az ágy még meleg volt mellette,
de a férje nem volt ott. Virslinek nyoma sem volt. Az
éjjeliszerkényhez nyúlt a telefonjáért, de nem találta. Tudta,
hogy csak két pohár bort ivott meg, de annyira fáradt lehetett,
arra sem emlékezett, hogy ágyba bújt. Döbbenten konstatálta,
hogy még a ruháit sem vette le.
Álmosan felkelt, és átment a konyhába teát főzni. Olyan
csodálatos volt a nyár és az ősz, hogy szinte idegennek tűnt a
rossz idő. Megnézte a telefonját, amely ott hevert a pulton, és
elolvasta a Joshtól kapott üzeneteket, amelyek közül az
egyikben az állt, hogy elindult az állomásról. Este tizenegykor
érkezett, így nem is csoda, hogy elaludt. A másik üzenetben azt
közölte vele, hogy elviszi sétálni Virslit a tengerpartra. Végül is
megnyerted a fogadást! Elmosolyodott, és eszébe jutott az őrült
vágta a Homár Kosárig, és hogy a férfi jött neki egy reggeli
lustálkodással. Ha lesz gyerekük, akkor sokkal többet kell majd
alkudozni, gondolta.
Visszabújt az ágyba, és megitta a teáját. Mary volt olyan
kedves, és felajánlotta, hogy vezeti aznap üzletet, hogy Rosa
eltölthessen valamennyi felettébb szükséges időt Joshsal.
Csalódott volt, hogy már egy teljes estét kihagyott vele.
Megkönnyebbülés lesz Titchcsel beszélni hétfőn a beosztásáról.
Bármennyire is szerette vezetni az üzletet, heti hat nap, segítség
nélkül minden idejét felemésztette, és ideális esetben szabad
hétvégéket akart, hogy Joshsal lehessen. Egy kicsit bosszantotta
is a dolog, hiszen ha Josh hétközben otthon lenne, nem lenne
ekkora probléma a hétvége. Másrészről viszont megértette a
döntését, és sok velük egykorú párhoz képest irigylésre méltó
anyagi helyzetben voltak. Jelenlegi élete túlszárnyalta a
legmerészebb álmait abból az időből, amikor az állandó késései
miatt elbocsátották a Poundworldből.
Ránézett az órájára, és úgy érezte, Josh már régóta távol van,
különösen ebben a rossz időben. Újra felállt, és kinyitotta az
erkélyajtót, hogy kimenjen, hátha meglátja a két kedvenc
pasiját, amint hazafelé sétálnak. Hideg volt, de az eső legalább
elállt.
Felhívta Josht, de amikor meghallotta a csörgést, rájött, hogy
férje a konyhában hagyta a telefonját. Pulóvert húzott a még
előző este viselt pólójára, és edzőcipőbe bújt. Jól fog esni egy kis
friss levegő, és izgatottan várta, hogy egy hét után újra lássa a
férjét. Az, hogy átaludta a hazatérését, nem volt éppen
romantikus, ugyebár, és nem lenne szép tőle, ha elkezdene
nyafogni, amikor még csak ébren sem tudott maradni Josh
hosszú utazása után. Rosa úgy döntött, meglepi; együtt
reggelizhetnek a parton. Gyorsan fogat mosott, és fésűvel
hanyagul végigsimított a haján.
Rosa levette a fogasról az esőkabátját, sapkát húzott, majd
átsétált a bolton, és elindult a tenger felé.
Ahogy a lefelé vezető úton sorra üdvözölte a helyieket és a
különböző bolttulajdonosokat, rájött, milyen messzire jutott az
elmúlt tizenkét hónapban. Jó volt, hogy ennyi ember
megbecsülését elnyerte, másrészt viszont odalett az a
névtelenség, amelyet Londonban élvezett (Josh kíváncsi
szomszédja, Ethel Beanacre-t leszámítva). Most elég lenne rossz
irányba szellentenie egyet: valaki megtudná, és futótűzként
terjedne a hír.
Lucas furgonja még mindig a Hajó parkolójában volt, és Rosa
ki tudta venni Ritchie anyjának, Edie-nek az alakját, amint a
hétvégi takarítást végezte a bárban. A vízpartra érve
szorosabban összehúzta magán a kabátját. Erős szél fújt a
tenger felől, és még a sirályok is csendesebbek voltak a
szokásosnál, ahogy a légáramlatokkal dacolva próbáltak
repülni.
A strand békés volt, leszámítva egy visítozó kisgyerekes
családot, akik gumicsizmában ki-be szaladgáltak a hullámok
között, és egy magányos szőke nőt, aki egy dán dogot sétáltatott.
Hmm, vajon hol lehet Josh és Virsli? Rosa úgy döntött, nem fog
itt ácsorogni, amíg kiderül, ugyanis az egyetlen ember, akinek
tudomása szerint dán dogja volt, az Joe Fox, a Délvidéki
Hírmondó szerkesztője és Rosa egykori szeretője. Furcsa volt
egyedül látni a feleségét; azon ritka alkalmakkor, amikor Rosa a
városban botlott bele, a nővel mindig ott volt a kislánya.
– Rosa! Szervusz! – Alec Burton alakja tornyosult fölé. –
Megint elgondolkodónak tűnsz – mondta mosolyogva. – Azt kell
hogy mondjam, egy cseppet kipihentebbnek tűnsz, mint tegnap.
Hogy vagy?
– Jól, köszönöm. Viszont nagyon úgy néz ki, hogy elvesztettem
a férjemet és a kutyámat. Akinek egyébként még mindig
tökéletesen ép minden mancsa.
– Hoppá, igen, sajnálom! Ekkora lábakhoz járhatna állami
egészségügyi figyelmeztetés, különösen, ahol ilyen kis testű
kutyák leledzenek.
Rosa felkacagott.
– Sikerült berendezkedni? – tudakolta.
– Alakul a dolog. Sajnos nem minden helyi olyan barátságos,
mint te. Remélem, idővel könnyebb lesz.
– Mivel foglalkozol? – bukott ki a kérdés Rosából. – Bocsáss
meg, ha tegnap reggel már mondtad.
– Jelenleg munkák között vagyok – felelte homályosan Alec,
majd nagy hüvelykujjával a kocsma előtti plakátra bökött. – Úgy
látom, ma este tűzijáték lesz.
 – Igen, és állítólag jó szokott lenni. Szerintem le fogunk nézni.
– Rendben, talán én is kimegyek.
– Ha már a férjemről beszélünk, még véletlenül sem láttál egy
zöld esőkabátot viselő, magas, sötét hajú srácot, aki egy zsémbes
kis tacskót húz maga után, igaz?
– Ó, ő lenne a jobbik feled, igaz? De igen, láttam őket. Abban a
kávézóban vannak, ahol tegnap találkoztunk.

***
– Helló, feleségem!
Josh kis híján feldöntötte a székét, hogy felálljon, és üdvözölje
Rosát. Egy szőke nő ült vele szemben. Virsli, amikor észrevette,
hogy megjött a mami, kiszaladt az asztal alól, és nyüszögött,
hogy vegyék fel.
Rosa dühös pillantást vetett a csinos szőkeségre, Sarára, aki a
kávézót vezette. Rosa utoljára akkor volt ilyen féltékeny, amikor
Josh megjelent Cockleberry Bayben Juicy Lucyval, a
barátnőjével, mielőtt ő és Rosa hivatalosan összejöttek volna.
– Mit csináltok? – Rosa igyekezett a lehető legtermészetesebb
hangon megszólalni.
– Ööö, Sarával mi csak…
– Szia, Rosa! – állt fel Sara. – Éppen arról beszéltünk, hogy
vajon a „feltuningolt hajó” – mutatott az ujjaival idézőjelet –
milyen ételekkel szolgálhat ma este.
– Ó, értem – bólintott Rosa. De miért nem volt meggyőzve?
Sara visszasétált a pulthoz, a kávézó pedig kezdett megtelni a
szombat délelőtti vendégekkel.
– Ülj le, gyönyörűm! Kérsz kávét? Most rendeltem egy
szalonnás szendvicset.
– Igazán? Oké – sóhajtott Rosa, és elkezdett kibújni a
kabátjából és a sapkájából.
– Mi a baj?
– Azt hittem, hogy talán együtt reggelizünk.
 – Reggelizhetünk is, hiszen most már itt vagy. Hagyni
akartalak egy kicsit tovább aludni. Na, gyerünk. – Josh a szája
két sarkára tette az ujjait, és mosolyra húzta. – Ahogy te szoktad
mondani: „Ne vágj már olyan fancsali képet!”
Talán csak képzelődött, de Rosa úgy érezte, hogy Josh riadtnak
és némileg bűntudatosnak tűnt, amikor belépett.
– Nem tudtam, hogy rajongsz a pumákért – motyogta.
Josh felnevetett.
– Hogy mi van?
– Úgy értem, csinos, de azért elég öreg.
Sara Jenkins nagyon vonzó volt a korához képest, csinos kis
alakjával és divatos szőke bobfrizurájával simán elmehetett
volna negyvennek is.
– Rosa, hagyd abba! Virslivel sétáltam, elkezdett zuhogni,
úgyhogy bejöttünk, és megittam egy kávét, Sara pedig csak
idejött beszélgetni. Tulajdonképpen mi a fenéért is kell
magyarázkodnom?
– Sajnálom. – Rosa hangja ellágyult. – Megint „őrült Rosát”
játszom, igaz?
Josh bólintott.
– Pontosan.
Rosa megpróbálta megmagyarázni:
– Csak későn jöttél, én meg elaludtam, és… ó, Josh, hiányzol!
– Rohadt vonatok, lehet, hogy újra elkezdek vezetni. Ha dugó
van az utakon, legalább választhatok másik útvonalat. Tegnap
este egyáltalán nem volt ráhatásom a dolgokra, és ezt te is
tudod.
Rosa nem merte megmondani, hogy azért volt olyan fáradt,
mert előző este elment otthonról, mert részeg volt, és mert
megszegte az ígéretét, úgyhogy csak megfogta Josh kezét az
asztal fölött.
– Tudom. Nagyon izgatott vagyok, amikor jössz, de tegnap este
annyira ki voltam purcanva, hogy nem tudtam ébren maradni.
– Olyan mélyen aludtál a kanapén, nagyon édes voltál.
Megpróbáltalak felébreszteni, de esélytelen volt. Nem bírtam
egyedül aludni, ezért átvittelek az ágyba. – Josh felemelte a
felesége kezét, és megcsókolta. – Szeretlek téged, és csakis téged,
Rosa Smith. Drága feleségem.
Egy fiatal pincérnő jött oda, hogy felvegye Rosa rendelését.
Virsli most egy kutyajátékot szimatolt az asztal alatt elégedetten,
amelybe finomságokat rejtettek.
– Néha azon tűnődöm, hová tűnt az én magabiztos, lázadó
csajom – tette hozzá Josh kicsit szomorkásan.
– Még mindig itt vagyok, de lehet, hogy régebben egy kicsit
elbújtam a lázadás mögé, nem?
– Teljesen mindegy. Csak légy önmagad, Rosa.
Összeházasodtunk, és elfogadtuk egymást, minden hibánkkal
együtt – villantotta meg Josh a szexi mosolyát. – Különben is,
milyen jó ez? Reggeli tengerparti kilátással, és a Smith család
ismét együtt két teljes napig.
Virsli helyeslően nyüszített az asztal alól.
– Igen, tényleg csodás – mosolygott vissza Rosa. – A boltban
pedig Mary tartja ma a frontot, ami szintén nagy segítség. Azt
nem tudom, hogyan fogja eladni a dizájner cuccokat, de
mindegy. Nem rajong a kutyuskabátokért, na. Mindazonáltal
Merlinnek, az őrült macskának vett egy pórázt, ki érti ezt?
– Az anyósom egy boszorkány, efelől nincs kétség.
Rosa meglepődött.
– Josh! Nem mondhatsz ilyet!
– Pedig az előbb mondtam. Szeretem őt, rendkívül bölcs
asszony, de kicsit furcsa is, és ezt te sem tagadod.
– Ha definiálni akarnánk a normálisat és a furcsát, akkor
egész nap itt ülhetnénk, de mi sem vagyunk olyan szerencsések,
hogy ezüstkanállal a szánkban születtünk, igaz? Jaj, de! – Rosa
tudta, hogy megint kötekszik.
– Aligha. Igaz, anya és apa korán nyugdíjba mentek, de
nagyon keményen dolgoztak, hogy eljussanak idáig.
– Mindenesetre én imádom, hogy Mary ilyen spirituális –
vágta rá Rosa. – Tegnap kaptam tőle egy új kristályt.
– Igen, láttam az ágy mellett.
A pár elfogyasztotta a szalonnás szendvicseket, miközben Josh
apró falatokat csempészett Virslinek az asztal alá. Most, hogy
jóllakott, Rosa sokkal nyugodtabbnak érezte magát, és
megtörölte a száját egy szalvétával.
– Akkor ma este megnézzük a tűzijátékot? Azt mondtam
Alecnek, hogy lent leszünk.
– Alecnek?
– Igen, tegnap találkoztam vele, új a környéken.
– Ó, valóban? Talán kávéztatok is egyet?
– Ööö… nem volt szabad hely.
– Aha, értem, szóval külön szabályok vonatkoznak
mindenkire…
Amikor Rosa kiöltötte a nyelvét, Josh így szólt:
– Na, jól van, induljunk.
Még össze sem szedelőzködtek, de már egy másik pár
téblábolt az asztaluknál. A nagy felfordulásban, ami a pár
kutyája és Virsli között bontakozott ki, majd az azt követő
beszélgetés közben Rosa észre sem vette azt a cinkos kacsintást,
amelyet Sara Josh felé intézett, mielőtt kiléptek a hűvös
novemberi reggelbe.
 12. fejezet

Az eső elállt, és tűzijátékhoz tökéletes, tiszta éjszakai égboltot

hagyott maga után. Rosa gondosan behúzta az összes függönyt,
és bekapcsolta a rádiót, hogy legyen, ami leköti Virslit, amíg
távol vannak. Emlékei szerint nem viselte rosszul a
tűzijátékokat Londonban, de azért nem akart kockáztatni.
– Jaj, de cuki vagy! – mondta Josh, csókot nyomott csinos
felesége orrára. – Ez a sapka volt rajtad az első
találkozásunkkor, amikor eljöttél megnézni a szobát, amit
meghirdettem.
– A többi pedig már történelem – mondta Rosa, és a fülére
húzta a kék sapkát. – Jól van, gyerünk, vegyüljünk el a helyiek
között.

***
Sheila Hannafore igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a
Cockleberry Baybe való visszatéréséből. Úgy rendezte az
asztalokat és a padokat, hogy egy zenekarnak is jutott hely, akik
a hangokból ítélve különféle közkedvelt dalok feldolgozásait
játszották. Felállított egy grillsütőt is, amely máris ontotta
magából a piruló hagyma és házi hamburgerhús fantasztikus
illatát. Rosa összerezzent, amikor meglátta Lucast, aki egy nagy,
fehér szakácssapkában járkált fel-alá. De legalább dolgozott, így
kevésbé volt valószínű, hogy összefutnak.
A partfalon végig színes lámpafüzérek, az ereszcsatornából
pedig esőcseppeket imitáló fényfüzérek lógtak.
– Az ember azt hinné, hogy már itt a karácsony – dohogott
Rosa, kis gőzfelhőt fújva a fagyos levegőbe.
– El is feledkeztem a karácsonyundorodról – válaszolt Josh. –
De az idei más lesz. Már nem vagy egyedül. Tulajdonképpen
meg is kell beszélnünk, hogy mit fogunk csinálni. A szüleim
persze meghívtak magukhoz, ha el akarunk menni.
– Még több tervezgetés, Josh, komolyan? – Rosának fogalma
sem volt, hogy miért nem képes abbahagyni a civakodást
Joshsal, amikor az együtt töltött idejük olyan értékes és szűkre
szabott volt.
Josh szemében kihunyt a vidám csillogás.
– Utálom ezt mondani, Rosa, de a családok általában így
csinálják – felelte hűvösen. – És úgy korrekt anyáékkal szemben
is, ha előre szólunk nekik.
A családok? Rosa visszagondolt a különböző otthonokban
eltöltött karácsonyokra. Mindent egybevetve szomorú alkalmak
voltak. Igen, minden gyerek kapott ajándékot és karácsonyi
vacsorát, de érezni lehetett, hogy a személyzet fele ott sem akart
lenni, és Rosa valahogy tudta, hogy olyasvalamiből marad ki,
ami ennél több, ami ennél jobb – de nem egészen tudta, hogy
pontosan mi az.
Tavaly karácsonykor, amikor egyedül volt a boltban, Mary
kérdés nélkül készített össze és vitt át neki vacsorát. Noha már
akkoriban is érzett valami különös kötődést Mary iránt, még
nem sejtette, hogy a nő az édesanyja. Queenie és Mary minden
tőlük telhetőt megtettek, hogy megtalálják őt, és helyesen
cselekedjenek, amikor az eljött ideje. Annyi minden történt
ilyen rövid idő alatt. Csoda hát, hogy néha úgy érezte, hogy
nincs rendben?
Rosa kézen fogta Josht.
– Gyere, igyunk egyet.
– Tudod, hogy a közelébe sem megyek annak a kocsmának.
Azok után, ahogy az a nő meg a fia bánt veled.
 – Tudom, tudom. Folyton ezt hajtogatod! – fortyant fel ismét
Rosa, és megfogta a férfi karját. – Nézd, a Lakossági
Egyesületnél van minden!
A nagy sátorban egy hosszú asztalt állítottak fel, rajta egy
hatalmas üst forró puncs és egy hordó sör.
A házaspár egy korsó sörrel, jókora pohár punccsal és néhány
étvágygerjesztő péksüteménnyel a kezében a part felé vette az
irányt, majd egy szabad helyet elfoglalva a partfalon enni és
inni kezdtek.
– A fenébe, ez a puncs aztán nagyot üt – bólogatott lelkesen
Rosa. – De baromi finom.
– Akkor talán elég lesz belőle egy, Rosa – figyelmeztette Josh. –
Tudod, mi a vége annak, ha túl sokat iszol.
– Hé, Mr. Smith, ne írja elő folyton, hogy mit csináljak!
Szombat este van, és végre eljöttünk egy kicsit szórakozni. Jaj,
istenem, annyira szeretem ezt a számot!
A zenekar valószínűleg szünetet tartott, és most Katy Perry
Fireworkje dübörgött a nagy hangszóróból, amelyet a kocsma
elé helyeztek ki.
– Ajaj, ez a sör! Rögtön átment rajtam. Nagyon kell pisilni.
Josh egyik lábáról a másikra ugrált.
– Szerintem a kávézó nyitva van – javasolta Rosa.
– Igen, de nézd meg azt a sort, fogadok, hogy a mosdóra
várnak. Bemegyek a kocsmába hátul.
Rosa bólintott, kiitta a poharát, és a sátorhoz ment további
italokért.
Josh kerülte a szemkontaktust Lucassal, aki most éppen
hamburgert gyártott serényen, de visszafelé meghallotta, hogy
valaki a nevét kiáltja.
– Nesze, Smithy! – Lucas egy kissé horpadt halloweeni álarcot
dobott oda neki. – Az asszonyka biztos elejtette ezt a múltkor.
Josh kurtán biccentett, és a kabátjába rejtette a maszkot.
Jacob és Raffaele vad integetésbe kezdtek, amikor kiszúrták
Rosát a sátorban, és odasiettek hozzá.
 – Sziasztok! – üdvözölte őket Rosa, és arcon csókolta
mindkettőjüket. – Bocsi, nektek is kérhettem volna italt. Azt
hittem, szóltok, hogy mikor jöttök.
– Nagy volt a hajtás, drágám, és szegény kis Hercegnő utálja a
durrogtatást, úgyhogy a húgom figyel rá, és rögtön vissza kell
rohannunk, amint vége a műsornak. Á, hát itt a nagyfiú!
– Sziasztok! – köszönt Josh a barátaiknak, és erőltetetten
elmosolyodott. Legbelül azonban távolról sem érzett
vidámságot. Fellángolt benne a harag, ami egyre csak nőtt, és
már éppen félre akarta vonni Rosát, hogy megkérdezze, mi a
fene folyik itt, amikor a Cockleberry Bay Lakossági
Egyesületének tűzijátéka sisteregve, ropogva és hatalmas robaj
kíséretében elkezdte fénnyel, színekkel és vidám lármával
betölteni a fagyos éjszakai eget.
 13. fejezet

Rosa szíve vadul kalapálni kezdett, felsikoltott, és hátraugrott,

aminek eredményeképpen fél lábbal egyenesen a jéghideg
tengervízbe lépett, teljesen eláztatva edzőcipőjét. A hold kezdett
újra láthatóvá válni a kénes szagú füstfelhőn keresztül, és a
fényénél látta, ahogy Josh remeg.
– Te idióta! – csattant fel. – Azt meg hol találtad?
Josh vett egy mély lélegzetet, levette a Sikoly-álarcot,
összegyűrte és zsebre rakta. Tudta, hogy Rosánál a kiabálás
eredménytelen lenne. A lány nem ismert mást gyerekkorából,
és a módszer sosem vezetett semmi jóhoz.
– Ó, tehát elveszítetted?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Josh.
– Rosa, ne hazudj nekem! – Ennyit arról, hogy nem fog
kiabálni. – A drága, kedves Lucas azt mondta, hogy a múltkor
hagytad itt.
– Én… ó… öhm…
– Szóval itt voltál?
– Nem vagyok a tulajdonod, Josh! – mondta Rosa, és hátat
fordítva elsétált.
– Egyértelműen megkértelek, hogy tartsd magad távol tőle és
a borzalmas anyjától, Rosa! Megígérted.
– Titch ötlete volt – kiáltotta vissza Rosa.
– Gyere vissza! – harsogta Josh. – Ha azt mondja, ugorj, meg
sem kérded, miért? Nagyot csalódtam benned, Rosa!
Az erős puncs oldani kezdte Rosa gátlásait. Gúnyos, utánzó
hangnemre váltott:
 – Nagyot csalódtam benned, Rosa! Ó, akkor cseszd meg, Josh,
és ne beszélj velem úgy, mint egy gyerekkel!
Josh odarohant hozzá, és maga felé fordította.
– A magad ura vagy, természetesen azt csinálsz, amit akarsz.
Csak egy dolgot kérek tőled, Rosa: ne hazudj nekem.
– Nem hazudtam! Csak nem mondtam el, hogy mi történt. És
talán, talán azt terveztem, hogy ma este elmondom.
– Igazán?
– Igazán. Tekintve, hogy rohadtul sosem töltünk együtt időt,
lehet, hogy csak a megfelelő időpontra vártam, mert tudtam,
hogy így fogsz reagálni!
Azzal átverekedte magát az ételre és frissítőre várók tömegén,
és elindult felfelé a domboldalon.
Mivel tudta, hogy az érvelésnek nincs haszna, amikor a lány
ilyen állapotba kerül, Josh leballagott a partra, és lehajolt egy
kavicsért, majd dühösen elhajította, mire a kavics pattogva
siklott a nyugodt, fekete tenger felszínén.
Talán hallgatnia kellett volna anyja bölcs tanácsára. Élhettek
volna együtt egy kicsit tovább, mielőtt összeházasodnak. Igen, a
szerelem mindent elhomályosított, márpedig Joshnak nem volt
kétsége afelől, hogy teljes szívéből szereti Rosát. De az igazság
az, hogy teljesen más környezetből jöttek. Hiába az ő szerelme
és az üzlet adta biztonság, fiatal feleségének rengeteg kínt és
elhanyagolást kellett elszenvednie életében – és sok sebet kellett
még begyógyítani.
 14. fejezet

Josh visszanézett az öbölre. A zene elhallgatott, és csak az

ünneplő tömeg halk morajlása hallatszott. Nevető gyerekek
szaladgáltak csillagszóróval a kezükben, és a tiszta levegőben
még mindig kénszag terjengett. A látvány igazán gyönyörű volt
a pislákoló fényekkel, és a felújított Hajó is tagadhatatlanul
csinosan festett. Most, hogy házasok voltak, megbízott Rosában,
de az ösztöne azt súgta neki, hogy a lány kapcsolata a gonosz
kocsmárosnő tékozló fiával nem volt teljesen plátói.
Már épp indult volna haza a meredek domboldalon, amikor
üzenete érkezett Marytől, aki Rosa leckéi ellenére még mindig
nem volt túl jártas a technikában, különösen, ami az
automatikus szövegjavítást illeti. John, Mary vagyok. Minden
üzenetét így kezdte: Mary vagyok. Rosa nálam van. Részes!
Beszélek vele.
Megdöbbent és egyúttal meg is könnyebbült, hogy Rosa nem
egyenesen a Homár Kosárba ment, folytatni az ivást. Legalább
Mary beszél azzal a kótyagos fejével. És igen, lehet, hogy az
anyósa nem volt „normális”, de, hogy Rosát idézze, mi is a
„normális”? Marynek is jócskán volt része bánatban és
veszteségben. De sikerült legyőznie az alkoholizmusát, és most
próbál minden tőle telhetőt megtenni a lányáért, azokkal az
eszközökkel, amiket az élettől kapott.
Josh elégedetten nyugtázta, hogy a Tengercsepp Lakban ég a
lámpa, és a függöny résein keresztül két alakot látott a
konyhában. Milyen figyelmes Marytől, hogy így hagyta a
függönyt. Biztos volt benne, hogy rendes körülmények között
szorosan behúzza, hogy benntartsa a tűzhely melegét.
Josh benyitott a Homár Kosárba, és meglátta Jacobot, aki a
kuncsaftok nyüzsgő tömege fölé emelte integető kezét, majd ezt
tátogta:
– Sört?
Josh bólintott, és elslattyogott a bárpult végéhez, nehogy
felbosszantsa a sorban álló vendégeket. Jacob átnyújtotta neki
az italt.
– Szevasz, Josh, ne haragudj, hogy el sem köszöntünk.
Josh elővette a tárcáját, de Jacob legyintett.
– Nem, nem, a vendégem vagy. Na, és hol van a nagyságos
asszony?
Josh az égre emelte tekintetét.
– Hosszú történet.
– Már tűzijáték nélkül is robbanékony a leányka. – Jacob
elöblített egy poharat. – De hát pont ezért szeretjük őt annyira.
Nos, hív a kötelesség – szólt, azzal visszatért a sorban álló
vendégeihez.
– Leülsz? – kérdezte egy mély hang Joshtól, a tulajdonosa
pedig a mellette lévő szabad helyre mutatott.
– Igen, barátom, köszönöm.
– Eddig bizonyára rejtegettem, vagy az emberek ijednek meg
túlságosan, ha idegen érkezik közéjük.
Josh kezet nyújtott.
– Josh Smith.
– Alec, Alec Burton.
– Ez ismerősen cseng – biccentette oldalra a fejét Josh. – Á,
megvan! A feleségem, Rosa említette, hogy találkozott egy
bizonyos Aleckel a kávézóban.
– Te jó ég, máris ilyen hírhedt vagyok? Hiszen még csak most
érkeztem!
Josh felnevetett.
– Mostanra már azt is tudnom kellene, hogy hányas cipőt
hordasz, és milyen színű a fürdőszobád.
 – Szóval így mennek itt a dolgok?
– Attól tartok. Én eredetileg Dorsetből származom, de már
évek óta élvezem a londoni élet nyújtotta anonimitást.
– Aminek megvannak a maga előnyei, feltételezem.
– Előnyei és hátrányai is. De a közösségi érzés sem rossz.
Mindenesetre egészségedre, örülök, hogy megismerhetlek!
– Egészségedre!
Koccintottak.
– És mi szél hozott Devonba? – érdeklődött Josh.
– Nem mondta a feleséged? Kezdetnek nem rossz, ezek szerint
benne megbízhatunk.
Josh köhintett.
– Igen, a feleségem remek. Túl sok minden zajlik abban a
csinos kis fejében ahhoz, hogy pletykákkal foglalkozzon,
legalábbis az ideje nagy részében.
– Ő is csatlakozik hozzánk?
– Ööö, nem. A tűzijátékról hazafelé menet beugrott az
anyukájához. – Josh nem akarta terhelni a fickót a
nézeteltéréseik részleteivel. – Te nem voltál lent az öbölben? –
kérdezte inkább.
– Szándékomban állt lemenni, de aztán kényelembe
helyeztem magam itt egy itallal, és inkább az ablakból néztem a
műsort.
– Mennyivel észszerűbb – mosolygott Josh, és kezdett
ellazulni. Rokonszenvesnek találta a jövevényt.
– Jó kis helynek tűnik ez.
– Igen, mi nagyon szeretjük. Jacob és Raff jó barátaink. És
mindig mennek az élő rögbimeccsek, ami nagy pluszpont.
Holnap Anglia játszik Új-Zélanddal, ha szereted az ilyesmit.
– Nos, elég nagy rögbirajongó vagyok, úgyhogy ez csodás hír!
Bocsáss meg egy percre.
Míg Alec kiment a mosdóba, Jacob jött oda a bárhoz.
– Nagyon rendesnek tűnik, nem? Nem az esetem, de a maga
módján helyes.
 – Igen, rendesnek tűnik. Mi a sztorija?
– Elvileg elvált, és a környéken szeretne lakást venni.
– Á, értem. Ezek szerint munkája is van idelent?
– Odáig nem jutottam el, drágám.
Jacob visszatáncolt a pult másik végébe, hogy folytassa a
kiszolgálást. Josh épp kiürítette a poharát, amikor Alec visszaült
a helyére.
– Mész, haver?
– Igen, de örülök, hogy találkoztunk – búcsúzott Josh, és
megrázta a kezét.
– Én is. Talán holnap találkozunk ugyanitt a rögbimeccs alatt?
Beszámolhatok a szánalmas kezdeti próbálkozásaimról a
környéken.
– Remélhetőleg, de majd meglátjuk. Már egy kicsit így is
részmunkaidős férj vagyok.
Alec sokatmondóan mosolygott.
– További szép estét!
Bárcsak lenne rá esély, gondolta Josh lesújtva.
 15. fejezet

Titch a Sarki Bolt kirakatán keresztül intett Rosának, majd lefelé

mutatott a domboldalon, és feltartotta mindkét kezét, jelezve,
hogy tíz perc múlva visszajön.
Rosa leltározni kezdett. Az elmúlt hét hihetetlenül jól alakult
bevétel szempontjából, most pedig meg akart bizonyosodni
arról, hogy karácsonykor dugig lesznek a polcok. Gondolatban
feljegyezte magának, hogy az új évben keresnie kell valakit, aki
segít a weboldallal, mivel úgy tűnt, az hozza be a vásárlókat.
Kezdetben Jacob segített felépíteni, de most, hogy beindult az
üzlet, nem kérheti folyton a segítségét. Azt is ellenőriznie
kellett, hogy Titchcsel ketten meg tudják-e oldani a karácsonyi
rendelések csomagolását. Rosa büszke volt magára mindazért,
amit ilyen rövid idő alatt elért. Amire már kevésbé volt büszke,
az az, ahogyan Joshsal bánt a hétvégén.
Általában utálta a hétfőt, de, az igazat megvallva, ezután a
rázós hétvége után szinte megkönnyebbült, ahogy búcsút intett
férjének aznap reggel. Valahogy sikerült megnyugtatnia őt a
Hajóban tett kiruccanása kapcsán, és hogy bűntudatát
csillapítsa, azt javasolta neki, menjen el és nézze meg a meccset
a Homár Kosárban Alec Burtonnel, amíg ő egy igencsak
szükségszerű sziesztát tartott.
Joshnak soha nem kell megtudnia, hogy nem akarta
elmondani neki a dolgot. Ugyanis, ahogy az anyja mondta
tegnap este: „Mielőtt mondanál valamit, Rosa, gondold végig:
igaz-e, szükséges-e, kedves-e? És ha nem, akkor, az isten
szerelmére, tartsd a szád!”
 Rosa hátrament a konyhába, és főzött egy csésze kávét. Leült
a pénztárgép melletti zsámolyra, és megkönnyebbülése
hamarosan szégyenné és szomorúsággá változott. Ha Josh
megszegte volna a neki tett ígéretét, legyen az bármilyen
apróság is, az egy cseppet sem tetszett volna Rosának. A férfi
mindig is Rosa érdekeit tartotta szem előtt, Rosa pedig rémesen
viselkedett, ha ivott. Tudta, hogy a zajos vonaton ülve nem fogja
hallani, ha hívja, így hát sms-t írt neki. Rettenetesen sajnálom.
Szeretlek, Mr. Smith (szív emoji) Számolom az órákat, amíg haza
nem érsz.
A bolt csengője Rosát a gondolataiból, Virslit pedig
szendergéséből rázta fel. Mindketten rohantak segíteni
Titchnek, aki Theo babakocsijával küzdött az ajtóban.
– Tessék! – Titch egy gőzölgő fehér papírzacskót nyújtott át
Rosának. – A kedvenced, ropogós bacon tükörtojással és
ketchuppal friss, fehér zsemlében.
– Jaj, köszönöm!
– Hé, Kolbász úr, ez nem a tiéd. – Titch lehajolt, hogy
megsimogassa a reménykedő tacskót. – Tudom, mennyire
rühelled a hétfőket, Rose, és bocsi, hogy még csak nem is
szóltam, hogy nem megyünk a tűzijátékra – szabadkozott, és
finoman tologatta a babakocsit. – Ez a kisember olyan nyűgös
volt, hogy jobbnak láttam, ha ágyba rakom. Anyával
betáraztunk elviteles kajából, és szar szombat esti műsorokat
néztünk.
– Bárcsak én is azt tettem volna.
– Szóval nem volt jó buli?
Titch kiment a konyhába, hogy teavizet forraljon.
– Nem meséltem, de halloweenkor találkoztam a nyavalyás
Lucasszal a kocsmában. Leejthettem a maszkomat, vagy mi.
Mindenesetre, anélkül, hogy belemennék minden unalmas
részletbe, lebuktam, hogy ott jártam.
– Ugyan már, Rose, felnőtt nő vagy, igenis jogod van oda
menni, ahova akarsz.
 – Tudom, tudom. De nem mondtam el Joshnak, ami nem
vicces, ha az ember ígéretet tesz annak, akit szeret.
– Tehát még mindig bejön Lucas? Ő nyilván bukik rád.
– Jaj, hát tudod… a rosszfiúk nagyon vonzóak tudnak lenni.
– Tudom, de annyit nem ér, hogy tönkretedd azt, amid Joshsal
van.
– Tudom, Titch. De nézni azért szabad, nem?
– Na, gyerünk, edd meg azt a szendvicset, még mielőtt kihűl,
és megérkezik a tömeg.
– Hétfő van, nyugis napunk lesz. Amúgy is leltároznom kell,
úgyhogy nem baj, ha nem jönnek túl sokan.
– Egy órára itt tudok maradni, de utána mennem kell.
Megígértem anyának, hogy segítek neki felszállni a
polhamptoni buszra. Most, hogy elektromos kerekesszéke van,
sokkal könnyebben mozog.
A bolt pultja mögött Rosa majszolni kezdte a reggelijét, majd
hirtelen felkiáltott:
– Tudom már, mit akartam mondani! Mary szívesen jósolna
nekünk, ha van hozzá kedved.
– Hú, hát persze! Mikor menjünk?
Titch csitító hangon gügyögött Theónak, ahogy a pici
mocorogni kezdett.
– Azt hiszem, ma nem dolgozik. A boltnál variáltak a
műszakjaival, mert a többiek betegek. Felhívjam?
– Jujj, bírom a tarot-jóslást, nagyon is – mondta Titch, majd
hirtelen elhallgatott. – Csak egy a bökkenő. Nem tudnám
kifizetni.
– Semmi baj. Tudod, hogy szereti csinálni, és ő maga ajánlotta
fel. – Rosa felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy az anyja felvette
a telefont. – Szerdán hatkor? – nézett Titchre, aki izgatottan
bólintott. – Akkor áll a randevú, csajszikám – mondta Rosa,
miután befejezte a hívást. – Én is megyek, és vigyázok addig
Theóra.
 ***
Amikor a telefonja rezegni kezdett, Josh letette az újságot. A
vonat zsúfolásig tömve volt, de a hangosbemondót leszámítva
csendesen utaztak. Rosától és Sarától is kapott egy-egy üzenetet.
Miután mindkettőt elolvasta, felsóhajtott, és zsebre dugta a
telefonját. Annyira biztos volt a szándékaiban – egészen az
elmúlt hétvégéig.
 16. fejezet

Amikor Mary ajtót nyitott, Merlin szokásához híven kirontott

rajta, és a nagy menekülésben kis híján felborította Rosát és
Titchet.
– Ez a macska totál zizzent – állapította meg Rosa, miközben
üdvözölte édesanyját.
– Azt hiszem a „meg nem értett” kategóriának jobban örülne –
felelte Mary, és mindannyian felnevettek.
– Hogy van az édesanyád, drágám? – tudakolta Mary Titchtől,
miközben feltette a teavizet, és kikészített három csészét.
A lány ásított.
– Remekül, köszönöm. Új kerekesszékkel száguldozik, tisztára,
mintha a paralimpián versenyezne. Imádja.
– Ezt örömmel hallom.
– Szerencsére most egy órát ő vigyáz Theóra, szóval lesz egy
kis nyugtunk.
– Én is szívesen vigyáztam volna rá – tette hozzá Rosa akkorát
ásítva, hogy még a szeme is könnybe lábadt. Ragadós volt.
Mary, aki szintén elfojtott egy ásítást, rájuk pirított:
– Nézzenek oda, szép kis páros! Titchnek van mentsége, de te
kapd össze magad, lányom! Na, máris intézem a teafüvet.
Titch Rosára emelte a tekintetét, aki megértette a célzást.
– Nem csinálnál inkább tarot-jóslást, anya?
– Nem, ma csak teafű lesz. – Mary hangja élesen csengett. Azt
üzente, itt én vagyok a főnök.
Titch megértően kacsintott barátnőjére.
Mary Cobb leült a konyhaasztalhoz, lehunyta a szemét, és
mozgatni kezdte a kezét az immár teli csészék felett.
– A neten olvastam, hogy van ennek egy flancos neve is,
tasszeográfia – zendített rá Titch, mire Mary élesen lepisszegte.
– Bocsánat – mormolta a lány, és ugyanaz a gondolat
visszhangzott a fejében, mint Rosáéban is; hogy Mary napról
napra egyre jobban hasonlít Queenie-re.
– Jól van, igyál! De ügyelj rá, hogy maradjon az alján pár
csepp. – Mary nagyot szívott az inhalátorból, majd kisvártatva
hozzátette: – Tegyél egy fahasábot a tűzre, Rosa drágám. Kezd
hideg lenni.
Rosa engedelmeskedett, majd leült a nappaliban, hogy ne
zavarja őket, de azért még hallótávolságon belül legyen.
– Lássuk, Patricia.
Mary egy csészealj segítségével leszűrte Titch csészéjének
tartalmát, majd mélyen belenézett.
– Senki sem hív Patriciának.
– De az apád úgy hívott, nem?
Titch mély levegőt vett.
– Igen, ő úgy hívott.
Titch visszagondolt arra a szörnyű napra, amikor megtudta,
hogy az apja kioltotta az életét.
– Ennek semmi köze a teafűhöz – mondta Mary. – Múlt éjjel
eljött hozzám. Azt akarta, hogy tudd, nem a te hibád volt.
Tényleg nem.
Titch szeme könnybe lábadt. Családja története enyhén szólva
tragikus volt, hiszen a bátyja, Ronnie szintén fiatalon halt meg.
Az anyja a halottkémmel egyetemben mindvégig abban a
hitben volt, hogy Ronnie motorbalesetben halt meg, de Titch
tudta az igazságot, ugyanis megtalálta a búcsúlevelét, és
elrejtette az anyja elől. Az apjának azonban megmutatta, akit
másnap találtak meg a garázsban lógva.
– Azt mondja, hogy nagyon szeret.
– Elhagyott engem és anyát. – Titch hangja megremegett.
– Tudom, gyermekem, tudom. – Mary átnyúlt a
konyhaasztalon, és a fiatal lány vállára tette a kezét. – Elragadta
egy szörnyű pillanat. Nem akart mást, csak hogy megszűnjön a
fájdalom. De nem a te hibád volt. Rendben?
Titch bólintott. Mary visszarakta a csészét.
– Helyes. Most pedig folytassuk, mit szólsz? – Mary furcsa
torokhangot hallatott, miközben kezét a kék csontporcelán
teáscsésze fölött mozgatta. – Látom a kis Theót.
Kiegyensúlyozott mérleg. Nagyon jó.
– Mármint mi jó?
– Nos, a diplomácia lesz az egyik erőssége, kedves.
– Akkor ezt biztosan az apjától örökölte – felelte Titch
könnyedén.
Mary kuncogott, és a hangra Rosa is elmosolyodott a
nappaliban.
– Ne feledd – folytatta Mary –, haragtartó típus lesz, és néha
határozatlan, de emellett társaságkedvelő és együttműködő is.
– Jaj! – Titch szája hálvány mosolyra húzódott. – Édes kicsi
fiam!
– Fontos lesz neki a harmónia és a természet, így Cockleberry
tökéletes hely számára. – Mary elhallgatott. – Hmm… már ha
úgy döntesz, hogy a városban maradsz.
– Én? Elmenni innen? Esélytelen, hacsak nem nyerek a lottón.
– Csitt, gyermekem. Lássuk csak. Tartsd szemmel a
kisbabádat, rendben?
– Még szép – felelte kissé dacosan Titch.
Mary a hasára tette a kezét, és arca eltorzult a fájdalomtól.
– Egy kórházban látlak.
Titch és a másik szobából fülelő Rosa is némán figyelt.
– Látom, ahogy rengeteg ajándékot csomagolsz – folytatta
Mary.
Rosa eddig lehunyt szemmel fülelt, most azonban tágra nyílt a
szeme. Titchnek még nem szólt abbéli tervéről, hogy
ajándékcsomagolási szolgáltatást szeretne kínálni az üzletben.
Mary hangja hirtelen ismét komollyá vált.
 – Egy magas, sötét szemű férfit látok. Hosszú vonatutat. BB,
vagy talán DD? Meg kell keresned, meg kell keresned minél
előbb!
– Ez csodásan hangzik! Remélem, hogy jóképű, de nem tudna
inkább ő megkeresni engem? A vonaton mindig rosszul leszek,
már ha nem menetiránnyal szemben ülök. – Titch beletúrt
rövidre nyírt, szőke hajába. – Van még valami? – Cseppet sem
volt megelégedve azzal, amit eddig hallott.
Mary hangja most gyermeteg volt.
– Nagyon nehéz apuka nélkül.
– Ezt nekem nem kell mondanod, Mary.
– Mindannyiunk… mindannyiunk számára, Patricia –
szipogott Mary. – Most már elég ebből, elég! Keresd meg, Titch!
Nagyon fontos.
Rosa sosem gondolt bele igazán, hogy ő is és Mary is apa
nélkül nőttek fel. Köhécselve feltápászkodott. Nem nagyon
szerette, ha az anyja ilyen furcsán viselkedik jóslás közben.
Visszasétált a konyhába, és élénk hangon megszólalt:
– Készen vagytok?
– Igen. Meg kell keresnem egy magas, sötét idegent a vonaton.
Nagyon Miss Marple-hangulatú, imádom – mondta Titch, de a
hangja bizonytalanul csengett.
Mary elkezdte leszűrni Rosa tealeveleit is, de aztán váratlanul
így szólt:
– Fáradt vagyok, Rosa. A tiédet majd megcsináljuk egy másik
alkalommal.
– Rendben. Amúgy is fel kell hívnom Josht.
– Nekem pedig haza kell mennem – tette hozzá Titch, és
felkapta a táskáját –, még mielőtt Theo felveri a házat.
Köszönöm, Mary!
Mary a lánya karjára tette a kezét, amikor az indulni készült.
– Vigyázz, kedvesem. Égett szagot érzek.
– Micsoda?
– Csak emlékezz arra, amit mondtam. Jó éjszakát, ifjú
hölgyek!
Mary kinyitotta a bejárati ajtót, mire Merlin viharzott be, aki
nem leplezte a vendégek iránti nemtetszését.
– Megyek, megetetem a Ház Urát. Menjetek csak!
És minden további nélkül becsapta mögöttük az ajtót.
Odakint Rosa ránézett Titchre, akinek az arca mindent
elárult.
– Hmm. Tudom, csajszi – bólintott Rosa. – Fura, mi? Remélem,
ez nem örökletes.
De aztán eszébe jutott az égett szag, így hát búcsút intett
Titchnek, és visszasietett a Sarki Boltba, hogy ellenőrizze,
minden rendben van-e.
 17. fejezet

– Reggelt, reggelt, reggelt!

Rosa és Virsli legnagyobb örömére Jacob lépett be a Sarki
Boltba Csufi, Pongó és Hercegnő nyomában. A mopszok
elegánsan feszítettek divatos kabátkáikban, amelyek
ugyanolyan árnyalatban pompáztak, mint kidülledt, de elbűvölő
barna szemük.
A három idősebb kutya hátrarobogott a konyhába, és addig
kaparták az ajtót, amíg Rosa ki nem engedte őket, hogy
kiszaladhassanak az udvarba játszani.
Rosa felkapta Hercegnőt, és magához szorította az imádni
való kutyust.
– Mmm, milyen finom, tiszta illatod van! – duruzsolta.
A kiskutya nem rajongott a fojtogató ölelésért, és addig
fészkelődött, mígnem Rosa kénytelen volt finoman visszatenni a
padlóra.
– Attól tartok, nálunk nem sok mindennek van finom, tiszta
illata – csóválta a fejét Jacob. – Inkább csak szúrós kakiszag van
a lépcső alján. Virsli csinált ilyet?
– Ó, igen – bólintott Rosa. – Ezek a kis szépségek erről híresek.
Mióta leköltöztünk, nem fordult elő, mivel az idő nagy részében
vele vagyok, de amikor Londonban dolgoztam, és a ketrecében
hagytam, gyakran várt egy kis barna meglepetéscsomag,
mintegy tiltakozásul, pedig ebédidőben ment hozzá egy
kutyasétáltató, és én is mindig levittem, amint hazaértem.
Legyél igazságos, de határozott falkavezér, Mr. Jacob Sharp-
Marino – tanácsolta a férfinak.
 – Vettem! Továbbítom signor Raffaele vezértársamnak is.
Jacob végig fogta a pórázt, miközben Hercegnő körbe-körbe
cirkált, és mulatságos farokcsóválás közepette buzgón
szimatolta a boltban fellelhető sokféle, izgalmas illatot.
– Mint tudod, a legjobb formámban sem értem igazán a nőket
– mondta Jacob, és mindketten felnevettek. – Jut eszembe,
muszáj elmesélnem, mit olvastam a minap az újságban erről a
fajtáról. A cikk írója azt állította, hogy a törpetacskó „a vadság, a
kiváltságosság és az akaratosság lenyűgöző keveréke”, és
gazdiként fel kell készülnöd, hogy „egy apró bohóccal” fogsz
együtt élni.
– Valószínűleg Josh most engem is így jellemezne – mondta
Rosa csüggedten.
– Ó! – Jacob a lány karjára tette a kezét. – Amikor bejött
meccset nézni, odasúgta, hogy szombat este volt egy kis
félreértésetek.
– Kíváncsi voltam, hogy mesélt-e neked.
– Nem nagyon, eléggé lefoglalt a kiszolgálás. Főleg Aleckel, az
új fiúval beszélgetett. Még számot is cseréltek. Most mondd
meg… – forgatta a szemét, majd sokatmondóan a lányra nézett,
mire Rosa felkacagott.
– Örömmel hallom. Jó lesz, ha Josh is szerez barátokat idelent.
– De most már minden rendben? Úgy értem, veled és Joshsal.
– Nehéz megítélni a telefonbeszélgetések alapján, de azt
hiszem, igen. Tudod, hogy kész rémálom vagyok, ha iszom. És
abban is igaza volt, hogy nem jó ötlet a Hajóba mennem.
Gondolom, az egész az én hibám volt.
– Nos, nem azt mondta, hogy erről van szó, különben én is
bepöccentem volna rád, csajszi.
– Haha! Kész káosz van a fejemben, és nem igazán tudom,
hogy mi a bajom. Sosem voltam ilyen nyűgös.
– Sosem volt ennyi vesztenivalód… persze, nem fogod
elveszíteni – tette hozzá gyorsan Jacob.
– Igazad van. Egy ijedt kislányként jöttem ide, és meglett
mindenem, amiről valaha is álmodtam. Ezért is nehéz
rájönnöm, hogy miért nem vagyok még mindig teljesen boldog.
– Nos, ha bármi kétséged támad, tudod, hol találsz.
Csufi, Pongó és Virsli most már együttes erővel kaparták a
hátsó ajtót, és várták, hogy visszaengedjék őket. Jacob bement a
konyhába.
– Kettőt pislogsz, és már el is telt az az egy év, és utána
mindketten arra koncentrálhattok, ami boldoggá tesz titeket,
együtt.
Megszólalt a bolt csengője.
– Szervusz! – üdvözölte udvariasan Rosa a csinos szőke nőt, és
közben majdnem átesett a pulton, ahogy a négy kutya a bejárati
ajtó felé száguldott. – Egy pillanat, máris jövök. Virsli! – A lány
utánairamodott, hogy megállítsa, mielőtt kiszalad az utcára. –
Te itt maradsz!
Rosa becsukta maga mögött az ajtót, és mosolyogva megállt
előtte, amíg újra ki nem nyílt.
– Az új kabátok! – dugta be Jacob a fejét az ajtón. – Igazából
azok miatt jöttem!
Jacob átnyújtott Rosának két ötvenfontos bankjegyet,
megölelte a lányt, és belerakta Hercegnőt a kis hordozójába,
hogy aztán a két elszánt mopsz a közös pórázuknál fogva
kirángassa az ajtón.
Becca Fox azon nők közé tartozott, akik annak ellenére, hogy
négy gyermeket szültek, ráadásul az egyiket nem is olyan rég,
még mindig tökéletes alakkal és bőrrel rendelkeztek. Hosszú,
szőke haját többnyire copfban viselte, és a farmernadrágja
tökéletesen illeszkedett karcsú, magas termetéhez. De ez a
szépség mégsem jelentett akadályt aljas férjének abban, hogy
megcsalja őt Rosával.
Rosa mindig is nagyon talpraesett embernek tartotta magát.
De azelőtt még sosem volt szerelmes, és ez teljesen
elhomályosította az ítélőképességét. Joe nagy játékos volt,
segített neki megszervezni a bolt megnyitóját, majd bejuttatta a
rádióba, ahol reklámozhatta is üzletet. De minden báj és a
segítőkészség mögött csupán kihasználta Rosát, és nemcsak
elcsábította, hanem megpróbált a lehető legtöbb információt
kihúzni belőle a cserbenhagyásos gázolásról. Mindezt a
Délvidéki Hírmondó szerkesztőjeként, a karrierje érdekében.
Múltbeli szabadossága ellenére Rosa szigorúan tartotta magát
a „csajkódhoz”. Ahogyan nem felejtette el azt a férfi gondozót
sem a gyerekotthonból, akinek mohó tekintetétől felfordult a
gyomra és összeszorult a félelemtől, ahányszor csak a tinédzser
lányokra, köztük Rosára nézett. Reggeli után mindennap ezt
mondta nekik: „Lukács 6:31, Úgy bánjatok az emberekkel,
ahogyan szeretnétek, hogy bánjanak veletek! – és ezt sose
felejtsétek el, értem?” Bár az aljas férfi teljesen helytelen
kontextusban használta a szent szavakat, a mögöttük rejlő
filozófia megmaradt Rosa emlékezetében.
Csak akkor jött rá, hogy egy házasságtörővel van viszonya,
amikor Mary szándékosan elküldte Joe Fox otthonához egy nem
létező televízióért. Ott aztán a terhes Becca köszöntötte,
valamint tizenéves fiuk, az ötéves ikerpár és Suggs, a dán dog.
Egyszerűen lebuktathatta volna a hűtlen Joe-t, de ehelyett csak
elment. Miért tegyen tönkre öt életet, sőt hetet, ha a születendő
gyermeket és a kutyát is beleszámítjuk. De megvigasztalták
magának a nagy bárdnak, Shakespeare-nek, majd Mary
Cobbnak a szavai: „Az igazság napfényre jő”. És biztos volt
benne, hogy ez Joe Fox esetében is rövidesen bekövetkezik.
Az igazság kétségtelenül napvilágra jött, mivel Mary és
Queenie „látták”, mi történik, és úgy gondolták, hogy Rosa csak
úgy nézhet szembe az igazsággal, ha belesétál. Utána
megszakadt a szíve. Joe volt az egyetlen férfi, aki iránt igaz
érzéseket táplált, amíg nem jött Josh. Ő volt az, aki őszinte és
szerető jelenlétével megváltoztatta az életét.
– Ó, szóval dolgozol ma? – kérdezte Becca meglepetten.
– Igen. A legtöbb nap igyekszem boldogan tartani Cockleberry
és a környező területek kisállatállományát. Van segítségem,
amikor itt a férjem, de ennyi. Úgy látom, ma egyedül vagy –
mondta Rosa, és elkezdte rendbe tenni a pultot.
– Ööö, igen. Miért?
– Csak mert többnyire veled van vagy a kicsi, vagy Suggs, ez
minden.
– Á, Rosie ma bölcsődében van – felelte Becca. – Suggst pedig
elvitte a férjem – tette hozzá elhaló hangon.
Rosie? Rosa most hallotta először a baba nevét. Milyen furcsa!
Joe-val akkor ismerkedtek meg, amikor a felesége terhes volt, és
a babájuk neve majdnem megegyezett az övével! És hova
vihette Suggst? – tűnődött Rosa. A találó névvel megáldott Joe
Fox ravasz róka volt, azért tudott vele annyi időt tölteni a
viszonyuk alatt. Találkáik rendszerint kutyasétáltatásból és egy
gyors hancúrozásból álltak – általában Rosa lakásán, Joe pedig a
munkájával járó nyomással magyarázta, hogy sosem marad ott
éjszakára. Kutyából nem lesz szalonna. Valószínűleg már
kereste is az újabb, ideiglenes, házasságon kívüli szexpartnerét.
Visszagondolva hihetetlennek tartotta, hogy nem gyanított
semmit. Hogy lehetett ilyen hülye? De ahogy Titch mondta neki
akkor: „A szerelem vak, süket és néma, Rosa, úgyhogy csak lépj
túl rajta.”
Közelről nézve Becca ma fáradtnak tűnt. Még sminket sem
viselt, ami szokatlan tőle, gondolta Rosa.
– Elnézést, használhatnám a mosdót?
– Természetesen. A konyhán túl lesz, balra.
A nő pár perc elteltével tért vissza.
– Sok volt a kávé – hebegte kissé zavartan. – Nem is tudtam,
hogy van egy hátsó kapu is. A jövőben esetleg parkolhatnék ott?
Sokkal könnyebb lenne a kocsiban hagyni Rosie-t és a kutyát.
Persze, csak ha nem gond.
– Hogyne, ha szabad, akkor csak nyugodtan. Bár gyakran
érkezik szállítmány, amit ott hoznak be. Csak csengetni kell, és
akkor kijövünk, és kinyitjuk a kaput.
A korábbi játékban elfáradt Virsli ágya felől most nagy
horkantás hallatszott.
– Szóval, mit adhatok neked ma? Tápot Suggsnak?
– Hm. Mondd csak, tartasz kabátokat dán dogoknak?
Rosa kissé meghökkent, mivel már egy korábbi látogatása
alkalmával elmondta Beccának, hogy nincs raktáron, de
megrendelheti.
– Tessék, nézd meg ezt a katalógust, és mondd meg, hogy
melyiket szeretnéd. Viszont nagyjából három-négy napba telik,
mire ideér.
– Tökéletes. Ööö, kérhetek egy telefonszámot, hogy ne kelljen
újra levezetnem ide Polhamptonból?
– Hát persze.
Rosa átadott neki egy szórólapot, amin szerepelt a
mobilszáma. A gyomra összerándult a gondolattól, hogy ennek
a szegény asszonynak fogalma sincs, mi történt közte és férje
között, és már alig várta, hogy minél előbb távozzon.
– Rendben, akkor szervusz!
– Szervusz, Becca!
Rosa Becca különös viselkedése körüli gondolatai azonnal
feledésbe merültek, amikor csörögni kezdett a telefonja.
– Rosalar! – dalolt Josh bele a telefonba, amitől Rosa újra
átélhette azt a bizsergést, amelyet akkor érzett, amikor
beleszeretett gyönyörű férjébe. – Minden rendben?
– Most már igen. Örülök, hogy napközben hívtál.
– Ez most csak egy gyors menet lesz.
– Ha! Bárcsak.
– Hamarosan, hamarosan. Meg kell kérdeznem, hogy van-e
valami a naptáradban csütörtökre, amiről nem tudok? Igen
vagy nem?
– Nem hiszem, miért?
– Nincs kérdés.
– Jaj, mit tervezel?
– A nincs kérdés melyik részét nem értetted? – kérdezte
nevetve Josh.
 – Izgalmas?
– Rosa!
– Oké, oké. Ezek szerint megbocsátasz?
– Mennem kell. Szeretlek. Nagy puszi Virslinek, csütörtök este
találkozunk.
Rosa ugrándozott egy kicsit, majd a karjába vette Virslit, és
fintorgott, ahogy a kutya az arcát nyalogatta.
– Apád vajon mire készül, mi?
 18. fejezet

A csütörtöki meglepetést Joshhoz méltó katonai precizitással

szervezték meg. Titch délben megérkezett a boltba Theóval és
egy utazótáskával.
– Nem beszélhetek veled, Rosa, mert tudod, milyen rossz
vagyok titoktartásban, de fel kell menned az emeletre, és el kell
készülnöd. Felvinnéd a táskámat is, kérlek? Néhány éjszakát itt
maradok a tökivel, aztán szombaton anyukád jön, szóval a
bolttal és a babával is tudunk majd foglalkozni.
– Gyerünk, Titch, mondd el, mi folyik itt!
Titch behúzott egy képzeletbeli cipzárt a száján, majd
nekilátott felsöpörni az üzlet padlóját, rendbe tenni a raktárt és
leporolni a polcokat. Mindig akadt tennivaló.
– Ó, csodálatosan nézel ki! – kiáltott fel, amikor Rosa lefelé
sietett a földszintre az utazótáskájával. – Imádom azt a piros
pulóvert; nagyon jól áll, és oda nézzenek, a változatosság
kedvéért magas sarkú csizmával!
– Tudod, miközben készülődtem, rájöttem, hogy manapság
nagyon ritkán csípem ki magam. Gyakrabban kellene, különben
Josh tényleg megszökik a titkárnőjével.
– Csitt legyen! Szuper, megjött Jacob.
– Lady Smith!
Jacob berakta Rosa táskáját a kocsi csomagtartójába, és
kinyitotta neki az utasülés ajtaját.
– Menj, hozd Virslit és a pórázát is, drágám, mert ő is velünk
utazik, de később játszós randija lesz a fiúkkal és a
Hercegnővel.
 ***
– Dartmouth?
– Nem.
Jacob éppen akkor fordult balra, amikor Rosa észrevette a
táblát.
– Dittisham? Ó, még soha nem jártam itt! Milyen hely?
– Figyelj, te városi csajszi, ezt úgy ejtik, hogy „Ditsum”.
Jacob nem szólt többet, mert félt, hogy kikotyogja a titkot.
– Rendben, itt volnánk – jelentette be pár perc múlva. – Itt ki
kell szállnod, ifjú hölgy. Az utasítás szerint le kell sétálnod a
dombról, és meg kell kongatnod a csengőt a Kompház Fogadó
melletti móló végén.
– Ez biztos?
A furcsa kis faluba vezető út végtelennek tűnt Rosa számára.
A türelem sosem volt az erőssége.
– Viselkedj! Persze, biztos vagyok benne.
Miközben Rosa csiklandozó búcsúpuszit nyomott Virsli fekete
bajuszára, Jacob kivette a táskáját az autóból.
– Csókollak, édes – mondta, és szorosan megölelte. – Érezd jól
magad!
Rosa szorosan összehúzta magán a kabátját. Csípős, de
ragyogó téli idő volt, és a nap, amely már nyugodni készült az
előtte elterülő torkolat felett, tökéletes látványt nyújtott. Az üres
csónakok csikorogva ringatóztak a móló közelében. Egy barna
gyapjúkalapos, pipázó férfi nyugtázta a jelenlétét, ahogy kijött a
kocsmából. A hűvös derengésben édes illatú füst gomolygott a
kiszűrődő nevetésben és lármában.
– Hát itt volnék – mondta magában Rosa, és kezdett
ráébredni, hogy Devon sokkal több annál, mint amennyi
Cockleberry Bayben látszódik belőle.
– Csengessen nyugodtan, kislány. Aztán sétáljon le a móló
végéhez. Majd jön a csónak. – A pipás férfi ezután elindult
balra, át a nedves hínárral teli homokon, és eltűnt.
 Rosa engedelmeskedett, majd egyik lábáról a másikra ugrált,
hogy melegen tartsa magát. Perceken belül meglátott egy
csónakot közeledni az ingatag famólóhoz.
– Meglepetés! – bukkant fel Josh a kezében tartott hatalmas
csokor vörös rózsa mögül. Csak ő és a révész volt a fedélzeten.
Besegítette Rosát a csónakba, és az ajkát a lányéra tapasztotta. –
Itt volt már az ideje, hogy tartsunk egy nászutat, nem gondolja,
Mrs. Smith?
Leültek a padra, és nézték a délutáni napsütésben szikrázó,
széles Dart folyót.
– Megérkeztünk, cimbora! Greenway. – A csónakos a mólóhoz
húzódott. – Aztán csak óvatosan a szellemekkel!
– Micsoda? – Rosa erősen kapaszkodott Joshba, miközben a
férfi kisegítette a szárazföldre.
– Igen, azt beszélik, hogy Agatha Christie bolyong erre
éjszakánként, és mindenkinek detektívtörténeteket mesél –
mondta a csónakos, és szívből felkacagott. – Megvan a kulcs,
igaz?
– Igen, megvan. Tessék – Josh egy ötös nyújtott át a férfinak –,
mindent köszönök!
– Istenem, Josh, tényleg a krimi királynőjének házában
fogunk megszállni? Ez fantasztikus! Hallottam már erről a
vendéglőben, de azt nem tudtam, hogy itt van.
– Nos, nem egészen a főházban, de remélhetőleg ez is a
megelégedésére fog szolgálni, hölgyem.
Josh a vendégházra mutatott, egy furcsa kis kőépületre, amely
Agatha Christie egykori otthona, a csodálatos Greenway
területén állt.
Rosa óvatosan a mosogatóba helyezte a rózsákat, majd
szobáról szobára szaladgált.
– Jaj, nagyon tetszik! – kiáltott fel izgatottan. Titkon pedig
megkönnyebbült, hogy a menstruációja csak két hét múlva
esedékes.
– Elég egyszerű, de ez minden, amire szükségünk van.
Begyújtottam a tüzet.
– Látom. Nagyon hangulatos.
– Úgy éreztem, hogy mindkettőnknek jól jönne egy kis
lustálkodás. Ezért vigyáz most Jacob a kis kolbászkánkra.
– Ó, hogy te mindenre gondoltál!
– Bizony ám!
Josh a hűtőhöz ment, és elővett egy üveg pezsgőt.
– Még a hűtőt is feltöltettem, hogy ki se kelljen mozdulnunk
innen egész hétvégén, ha nem akarunk.
– Elképesztő vagy.
– Igyekszem. – Josh átkarolta Rosát. – Eltölthetünk egy igazán
huncut, Mr. és Mrs. Smith ötven árnyalata estét.
Rosa kuncogott, miközben Josh a karjába kapta, a
hálószobába cipelte.
– Gyorsan vetkőzz le, és mutasd a te tüzes, izzó szerelmedet,
én hatalmas, szexi férjem! – mondta vidáman.

***
Nem sokkal később az ágyban ültek, pizzát majszoltak és
pezsgőt ittak. A hely csendje és békéje maga volt a boldogság
Cockleberry Bay állandó nyüzsgése és végtelen sirálykórusa
után.
– Sajnálom, hogy ilyen hektikus volt az utóbbi időszak, Rosa.
Ez a kis pihenés már rég esedékes volt – mondta Josh
gyengéden. – Karácsonykor pedig foglaljunk le egy igazi
nászutat. Balira gondoltam, vagy a Maldív-szigetekre. Tudom,
hogy imádni fogod.
Rosa ivott egy korty pezsgőt, és óvatosan visszatette a
kristálypoharat az éjjeliszekrényre.
– Hihetetlen, hogy még soha nem voltam külföldön.
– De ez hamarosan megváltozik. – Josh megsimogatta a lány
arcát.
– Ugyanakkor lefogadom, hogy Cockleberry is van olyan
gyönyörű egy nyári napon.
Josh elnézően mosolygott feleségére.
– Ha látsz más strandokat is, talán meggondolod magad.
– Nos, bármit is gondolok, az öböl még mindig csodálatos hely,
akár esik, akár fúj. – Rosa elhallgatott. – Ugye nem unod az
ottlétet? Kérlek, mondd, hogy nem.
– Nem. Én is szeretek az öbölben lenni. De szerintem meg kell
tartanunk a londoni házat. Ha a gyerekek felnőnek, jó lesz kicsit
tágítani a látókörüket.
– Te jó ég, hányan lesznek?
– Ó, százan – mormolta Josh, és homlokon csókolta Rosát.
– Oké. Ebben az esetben néhány egészen különleges nevet kell
kitalálnunk, ami működik a Smithszel. A hosszabb nevek, mint
például Elizabeth vagy Jennifer biztos jók lennének.
– Hmm. Fiúkat akarok, egy teljes rögbicsapatot. A William és
a Jackson tetszik.
– Már a nevükből tudom, hogy magániskolába fognak járni –
mondta Rosa gunyorosan mesterkélt hangon. – De valószínű,
hogy Will és Jack lenne a becenevük, szóval gondolom, oké.
– Akkor meg mire várunk?
– Még mindig annyi a teendő a bolttal, és már mondtam, hogy
elnézve Titchet Theóval, nos, nem hiszem, hogy készen állok
arra, hogy feladjam ezt a fajta szabadságot. Azt mondja, ez
nehezebb, mint bármilyen teljes munkaidős állás. – Rosa
lesöpört pár morzsát az ágyról. – Apropó, Titch, remélem, jól
van. Még csak fel sem tudom hívni, hogy ellenőrizzem.
– Boldogul. Anyukád is ott lesz vele szombaton, és holnap
felhívhatjuk, ha kimegyünk.
Rosa előrehajolt, megölelte Josht, és felsóhajtott:
– Olyan jó most. Azt akarom, hogy egy ideig csak mi legyünk.
Még csak most házasodtunk össze, és a picikkel nem fogunk
luxusnyaralásra menni.
– De azért akarsz gyerekeket, igaz, Rosa?
Rosa megeresztett egy csúfolódó üvöltést.
 – Josh, ne kezdd már megint! – Aztán elvigyorodott egy eszébe
ötlő gondolattól. – Fogadok, hogy a fiúcskánk komoly pusztítást
végez most a bárban.
– Édes kis figura, nem? – Josh odabújt Rosához, és nagyot
sóhajtott. – Mmm, ez az ágy olyan kényelmes. – A férfi a múlt
hétvégi felfordulás óta nem aludt igazán jól.
Rosa kiszabadította magát, elpakolta a tányérokat és a
poharakat, kiment a fürdőszobába, lemosta a sminkjét, és
belebújt a selymes fehérneműbe, amelyet a nászéjszakáján
viselt.
– Tá-dámm!
Rosa, az örök telhetetlen bevonult a hálószobába, ahol férje
gyengéd horkolása fogadta. Elnézte, hogy milyen jóképű, ahogy
izmos mellkasát fedetlenül hagyta a ropogós, fehér paplan. Nem
akarta zavarni, és mivel rájött, hogy kénytelen lesz reggelig
várni az újabb szenvedélyes együttlétre, elégedetten hozzábújt a
férfi széles hátához, és békés álomba merült.
 19. fejezet

– Hála az égnek! – Titch már futott is a kabátjáért. – Bocsi, Rosa,

azonnal mennem kell. Theo ma ebédig kisangyal volt, aztán
nem akarta abbahagyni a sírást. Isten áldja anyukád, hogy
hazavitte, hátha megnyugszik.
– Nagyon sajnálom! Tudom, azt mondtuk, hogy négykor
jövünk vissza, de iszonyú volt a forgalom. Írtam sms-t.
– Nem volt időm megnézni, kész őrültekháza volt. A
csütörtöki és a pénteki forgalmat ellenőriztem, és mindent a
széfbe tettem. – Egy pillanatra megállt. – Jól éreztétek
magatokat?
– Igen, pont erre volt szükségünk, de most menj csak, később
beszélünk. Nagyon köszönöm!
Josh a bolt előtt csevegett valakivel. Rosa felismerte Alec
toronymagas alakját.
– Csak elugrok Virsliért a kocsmába, drágám – szólt neki Josh.
– És egy korsó valamiért, ha már arra jársz? – kérdezte
mosolyogva Rosa.
– Nos, ha nem bánod.
– Persze hogy nem. Végzek a boltban, aztán veszek egy fürdőt.
Csak dobd be a táskákat. Jól vagy, Alec?
– Igen, remekül, köszönöm.
– Ó, és ez itt biztosan Brown. Szia, nagyfiú! – Rosa lehajolt,
hogy megsimogassa a nyugodt, barna labradort. – Imádni való.
És milyen jó kutya.
– Azért olyan csendes az öreg, mert az imént még tinédzsert
játszott a tengerparton.
 Josh felszaladt az emeletre, hogy bedobja a táskákat a
hálószobába, majd Aleckel és Brownnal elindult a Homár
Kosárba.
Épp bejött egy vásárló, hogy a pórázok között válogasson,
amikor Rosa telefoncsörgést hallott a konyhából. Más volt, mint
Josh vagy a saját megszokott csengőhangja. Amikor ráeszmélt,
hogy Josh telefonja az, rápillantott, hogy ki keresi. Az 1 nem
fogadott hívás: Kávézós Sara szavak meredtek vissza rá.
Remegve felemelte a telefont, hogy megnézze a hívásnaplót
vagy az üzeneteket, de a jelszó megváltozott. Sarának semmi
oka nem volt arra, hogy Joshsal beszéljen, nem igaz? És miért
volt külön csengőhangja? Még csak barátok sem voltak, csupán
ismerősök. Rosa visszagondolt a múlt hétvégi kávézós
incidensre, és már épp indult volna a kocsmába, hogy
megkérdezze, mi a fene folyik itt, amikor lelki szemei előtt
hirtelen megjelent dédnagymamája, aki az utolsó szavait
ismételgette neki. „Néha az életben, ha nem tudod, mit tegyél:
ne tégy semmit, ne mondj semmit, és a válasz megérkezik.”
Bizsergő érzés járta át Rosát. Queenie-nek igaza volt.
Nevetségesen viselkedik. Megvárja, hogy hazaérjen Josh, és
nyugodtan, négyszemközt tudjanak beszélni.

***
Késő volt, amikor Josh kissé megviselten megjelent a
nappaliban. Rosának sikerült megnyugtatnia magát egy forró
habfürdővel és egy nagy pohár borral. A férfi észrevette a
telefonját a dohányzóasztalon.
– Hát itt van! Fú! Már attól féltem, hogy vissza kell mennem
Agathához.
Rosa minden igyekezete ellenére érezte, hogy egyre növekszik
a haragja. Ujjaival a haját csavargatta.
– Miért hívna téged Sara a kávézóból? És, ami még fontosabb,
miért van külön csengőhangja?
 – Én… ööö… Ez egy új telefon. Én…
– Ne hazudj nekem, Josh! Kávézós Sara néven van elmentve,
tehát nyilvánvalóan szándékosan írtad be így a számát!
– Ó, most már emlékszem, bocsánat. Kicsit becsíptem –
magyarázta vigyorogva, és vidáman a lány felé lökte a csípőjét.
– Már emlékszem… megvan: azt akarta, hogy küldjem el neki
egy jó szabadúszó marketingszakember számát, akit ismerek.
Igen, ez volt az. A múltkor kért meg rá. Fú!
– Mégis mit akar jelenteni az, hogy „fú”?
– Fú, most már csitulhat Rosa haragja.
– Hát, talán hívd vissza most azonnal, és mondd el neki.
– Ne már, Rosa. Majd holnap beszélek vele. Elfelejtettem
megszerezni, és őszintén szólva semmi kedvem hozzá. Na, gyere
ide, ne hülyéskedj!
Josh magához húzta a feleségét.
– Még nem fejeztük be a hétvégénket.
Rosa eltolta magától a férfit, és a konyhába indult.
– Nekem kell egy ital.
– Nem, nem kell, de ha te ezt csinálod…
Josh levetette magát a kanapéra, és bekapcsolta a tévét.
Néhány perc múlva már a hátán fekve horkolt, mint egy
varacskos disznó. Rosa otthagyta, majd mivel néhány óra
elteltével sem tudott megnyugodni, kicsusszant az ágyból,
magára húzta a köntösét, és lábujjhegyen elsétált a kosarában
alvó Virsli és a még mindig horkoló férje mellett, majd kiült a
tetőteraszra. Dermesztő hideg volt, de nem törődött vele.
Megnyugtatta a lenti öböl partján összecsapó hullámok moraja,
hátrahajtotta a fejét, és mélyet szippantott a hideg, tiszta
levegőből. Miért, ó, miért kell ennek a szerelem dolognak ilyen
bonyolultnak lennie? Miért kell ennyire fájnia? Josh korábban
soha nem adott neki okot arra, hogy így érezze magát, de Rosa
annyira félt, hogy elveszíti őt, hogy az agya szüntelenül zakatolt.
Mi van, ha kezdi azt hinni, túl korai volt össszeházasodni?
Hogy a lány nem elég neki? Sara sikeres volt, hamarosan
nyugdíjba vonul, sokkal jobb parti, mint ő. Másrészről viszont
Josh a legcsodálatosabb hétvégével kedveskedett neki. Várjunk
csak – mi van, ha ez csak egy álca, hogy a kecske is jóllakjon, és
a káposzta is megmaradjon? De ha tényleg ezt akarná, sokkal
könnyebb lenne viszonyt folytatnia Londonban. Erre korábban
nem is gondolt. Talán erről van szó! Rosa minden erejével
igyekezett elhessegetni ezeket az irracionális gondolatokat. De
hát a férfiak okosak. Nézzük csak meg például Joe Foxot.
Hónapokig vezette Rosát az orránál fogva.
Hirtelen egy nedves nyelv ért a bokájához, amitől ijedtében
majdnem felugrott. Nem zárta be rendesen az erkélyajtót, és
szőrös társa kijött megnézni, miben sántikál.
– Szia, kicsim!
A kis tacskó izgatottan ugrálni kezdett, és elvakkantotta magát
abbéli reményében, hogy eljött a reggeli ideje.
– Nem! Csitt! Késő van, drágám.
Rosa bekísérte Virslit a nappaliba, bezárta maga mögött az
erkélyajtót, és már éppen vissza akart bújni az ágyba, amikor
hangos kopogtatást hallott az ajtón. Megnézte az órát – elmúlt
éjfél. Josh még mindig ki volt ütve, így hát fogott egy
zseblámpát, és lement a lépcsőn. Felhúzta a redőnyt és az
őrjöngő, halálra vált Titchcsel találta magát szemben.
– Hál’ istennek! – hadarta a lány. – Rose, velem kell jönnöd,
kérlek! Theóról van szó. Nagyon beteg. Anya a nővérénél van, és
nem akarok egyedül menni a kórházba!
– Hozom a kulcsomat. – Rosa sietve kinyitotta az ajtót. – Jaj,
szegény kis bogárka! Mi lehet a baja?
– Nem tudom, egyszerűen nem hagyja abba a sírást, és folyton
felhúzza a lábát, nagyon furcsán, a pelenkája pedig régóta
száraz, szóval keveset pisil, és meleg is…
– Oké, oké, nyugodj meg, édes, hol van most?
Rosa hirtelen meghallotta a pici fájdalmas sírását.
– A halas furgonban. Ritchie azt mondta, hogy elvisz minket.
 20. fejezet

Még sötét volt, amikor Josh arra ébredt, hogy egy éhes tacskó
nyalogatja az arcát.
– Szevasz, hurka.
Josh kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a türelmetlen
kutyát. Megborzongott és felnyögött. A szája száraz volt a sok
sörtől.
– Hol van az anyukád?
Félig csukott szemmel tápászkodott fel a kanapéról, és
engedte ki Virslit a tetőteraszra, hogy könnyíthessen magán;
aztán kiment a fürdőbe, hogy ő is így tegyen.
– Rosa! – kiáltott le a földszintre, abban a hitben, hogy a lány
talán már felkelt, és a boltban tevékenykedik. Virsli beiszkolt a
hideg elől, és egyenesen a táljához ment. Odakakilt a teraszra,
Josh azonban nem vette észre. Ehelyett hatalmas ásítások
közepette lehajolt, és a kiskutya füleivel játszva így szólt:
– Gyerünk, pajtás. Biztosan éhes vagy. Adok reggelit, aztán
hamarosan kiviszlek egy kicsit, ígérem.
Miután kiöntött egy adag, kis testű kutyáknak való
szárazeledelt, Josh a dohányzóasztalon heverő telefonjáért
nyúlt. Rosa borzalmasan felhergelte magát Sara hívásán. De
annyira csak nem, hogy elmenjen otthonról, és máshol töltse az
éjszakát? Ez volt az első alkalom, hogy Josh a kanapén ébredt.
Bárki is mondta, hogy a házasság könnyű dolog, hazudott.
Úgy örült, hogy ittas állapotában is tartotta a száját, és nem
bukott ki belőle az igazság. Még nem sikerült mindent
elrendezni, és olyan csodálatos karácsonyi meglepetés volt ez
Rosa számára, hogy azt akarta, minden tökéletes legyen. Szólnia
kell majd Sarának, hogy legközelebb telefon helyett jobb lenne
személyesen beszélni. Később egy kutyasétáltatás alkalmával
benézhet a Kávé, Tea, Tengerbe beszélgetni, hétközben pedig e-
mailezhetnek még, egészen péntekig, amíg bejár dolgozni, hogy
megbizonyosodjon arról, minden rendben működik a
karácsonyi ünnepi szünet előtt.
Annyira sajnálta, hogy Rosa egyszerűen nem tudott megbízni
benne. A lány észre sem vette, hogy milyen ritka és káprázatos
ember, még ha problémás is. És néha rendkívül kezelhetetlen.
Josh sosem tudná bántani. Ahhoz túlságosan szereti.
Semmi üzenet, ez furcsa. Josh az aggodalomtól összeszorult
torokkal tárcsázta a felesége számát, aki azonnal felvette.
– Várj, várj, ki kell mennem – suttogta bele a telefonba.
– Rosalar? Mi történik?
– Theo az, meg kellett műteni. Még mindig bent van.
– Jaj, ne! Ez szörnyű, szegény kis fickó! Mi a baja?
– Az emésztőrendszerével van valami. Részleteket majd akkor
fogunk tudni, ha kihozták a műtőből. Titch teljesen kész van.
– El tudom képzelni. Ulchesterben vagytok? Menjek oda?
Rosa hangja rekedt volt a fáradtságtól. Az előző esti vitájukról
meg is feledkezett, hiszen a mostani helyzet sokkal komolyabb
volt.
– Ó, igen, tényleg, most kocsival jöttél. Jó lenne látni, de nem
kell sietned. Nyugodtan feküdj vissza kicsit. Majd hívlak, ha
fuvar kell.
Josh főzött magának egy csésze erős kávét, gyorsan
lezuhanyozott, és felöltözött. Kivitte Virslit egy tizenöt perces
sétára, hogy kinyújtóztathassa apró lábait, majd felvitte az
emeletre, bekapcsolta neki a rádiót, becsukta a nappali ajtaját,
és elindult Ulchesterbe. A legkevesebb, amit tehet, hogy
odamegy, és támogatja kimerült feleségét és a barátját a szükség
órájában.
 21. fejezet

A Sarki Bolt ajtócsengője csilingeléssel jelezte Mary érkezését.

– Reggelt, drágám!
– Jó reggelt, anya! – Rosa a padlón térdelt. – Húzd le gyorsan a
redőnyt, és zárd kulcsra az ajtót, kérlek! Még nyitás előtt ki
akarom pakolni ezeket a karácsonyi holmikat.
A letépkedett csomagolóanyagot Rosa maga mellé dobálta a
földre, és Virsli most elkezdett fel-le szaladgálni benne.
– Ezt majd elviszem a szelektív gyűjtőbe – ígérte Rosa.
– Mennyi műanyag! – morogta Mary.
– Tudom, tudom. Tegnap este néztem egy műsort arról, hogy
mit tesz a bolygóval. Csak azt remélem, hogy a gyártók is nézték,
és oda fognak figyelni. – Rosa kinyitott egy dobozt. – Látod, én is
teszek valamit az ügy érdekében – mondta.
Egy barna papírtáskát nyújtott át az anyjának. Annak az egyik
oldalán egy aranyos kis tacskó, a másikon pedig kékkel a Sarki
Bolt, Cockleberry Bay felirat szerepelt.
– Nagyon szép, kedvesem, ügyes vagy. Tudod, hogy mindent
az angyalok sem tudnak helyrehozni ezen a világon.
– Az előbb tettem fel teavizet. Kérsz egy csészével?
– Kérek szépen. De attól tartok, hogy nem maradhatok sokáig.
Ma kilenctől háromig dolgozom. Azon tűnődtem, mi lehet Titch
kisfiával.
– Hát, tegnap este beszéltem Titchcsel. Már otthon vannak. –
Rosa tudta, hogy a lányt jócskán megrázták a történtek, és ő sem
érzett másképp. Mi lesz, ha újra megtörténik?
– Mit mondtak, mi a baja? Mintha azt mondtad volna, hogy a
baba beleivel volt valami.
– Jaj, nem emlékszem… valami olyasmi, ami úgy hangzik,
mint a vulva.
– Áh, tudom, volvulus, azaz bélcsavarodás. Kitty Trenon
lányának is az volt még annak idején. Azt hiszem, elég súlyos
tud lenni.
– Igen. Még jó, hogy Titch észnél volt, és egyenesen a
kórházba vitte. Szegény csöppség. A műtét előtt infúziót kapott,
hogy rehidratálják, ezért voltunk bent olyan sokáig.
– És most mi lesz?
– Szerencsére csak minimális károsodás érte a beleit. Van rá
némi esély, hogy megismétlődik, úgyhogy most nagyon oda kell
rá figyelni. – Rosa cukrot kevert az anyja teájába. – Te láttad
előre, igaz?
– Igen, mutattak valamit az angyalok. Egy fájó pocit!
– Azt hiszem, Titch most már be fogja látni, hogy milyen
fontos megtalálni az apát. – Rosa folytatta a dobozok
kicsomagolását. – Theónak Rh-pozitív vércsoportja van, ami,
ugye, elég ritka. A műtét szerencsére simán ment, de azt
mondták, hogy ha vérátömlesztésre lett volna szüksége, ahhoz
valószínűleg nem lett volna elég vér.
– Igen, egy próbát mindenképp megér kideríteni.
– Nincs garancia arra, hogy egyezik a vércsoportjuk, de,
szerintem, muszáj megpróbálnia, hátha megtalálja. – Rosa
ásított. – A sötét szemű férfi, akiről beszéltél, lehet, hogy ő az?
– Lehet. Azt mondták, hogy Titchnek hamarosan rá kell lelnie.
– Hmm, úgy érzem, hogy a sötét szem, a hosszú vonatút és a B
vagy D betű még a Scotland Yard szakértőinek is nehézséget
okozna. – Rosa elhallgatott, majd felsikkantott, ahogy eszébe
jutottak a kezdőbetűk, amelyekről az anyja beszélt. – Várjunk
csak, hiszen Bennek hívják! Big Ben, tényleg. Ő a mi Mr. BB-nk!
– Big Ben? Mi ez az egész?
Rosa kissé elpirult.
– Á, nem érdekes, de milyen elképesztő, hogy ezt az üzenetet
kaptad. Beszélni fogok Titchcsel.
Mary vállat vont.
– Nem vagyok benne biztos, hogy becenevekről volt szó,
drágám. De ha megtudok még valamit, szólni fogok. – Mélyet
szívott az inhalátorból, csendben visszatartotta a lélegzetét,
majd kifújta a levegőt, és az ajtó felé indult. – Nos, legyen szép
napod, Rosa. Hol van a peridot kő, amit adtam?
– Az éjjeliszekrényemen, miért?
– Legyen mindig nálad, kedvesem. – Mary kinyitotta az ajtót. –
Jól van, később találkozunk!
 22. fejezet

A következő néhány hét a karácsonyi előkészületek lázában telt:

készletek rendelésével és ajándékok csomagolásával, miközben
úgy vitték az árut a polcokról, mint a cukrot. Titch nagyon
ügyesnek bizonyult a csomagolásban, Rosa pedig élvezte a
bolttulajdonosi létet, és most, hogy ismét volt segítsége, még
Josh távolléte sem tűnt olyan vészesnek. Napközben annyira
elfáradt, hogy az estéit boldog pihenéssel töltötte. Nagyon
szeretett találkozni a kutyákkal, és gondoskodott róla, hogy az
üzlet mindig teljesen kutyabarát legyen, a pulton egy edénnyel,
amelyben ingyenes, csont alakú jutalomfalatok voltak, az ajtó
előtt pedig egy nagy tál friss vízzel. Még Virsli is jól viselkedett.
A gyors, kora reggeli séta azzal járt, hogy utána ebédig
szundikált, amikor is Rosa bezárta az üzletet, hogy gyorsan
bekapjon valamit, és elvigye kedvencét még egy körre, időnként
pedig játékdélutánokra ment a mopszokkal és a kis
Hercegnővel. Mivel Titch Theo felépülésére koncentrált, Josh is
besegített a boltban szombatonként, most, hogy ilyen nagy volt
a forgalom, és ez a felállás jól működött.
Rosa éppen teli tüdőből énekelte a kedvenc karácsonyi
dalának refrénjét, amikor megszólalt a bolt csengője.
– Egy pillanat – trillázta a lány anélkül, hogy lenézett volna a
létráról, amelyen állva épp a felső polcokat porolta.
– Mariah Carey semmi hozzád képest, kislány. Itt az ideje,
hogy ellátogass egy tisztességes kocsmába, és karaokézz egy jót.
Rosa mély lélegzetet vett, fél kézzel megigazította a pulóverét,
és letolatott a létrán. Virsli egy pillanatra megmozdult, majd
finom hortyogásba kezdett a sarokban lévő kosarában.
Lucas Hannafore Rosa takaros kis alakját figyelte, mielőtt újra
megszólalt volna:
– Nézzenek oda! Tényleg te vagy a legjobb dolog, ami ezzel a
trágyadombbal történt.
– Ó, te vagy az! Mondhatom, te is „örökre beleégtél az
emlékezetembe”, de ne vedd hízelgésnek.
Lucas hangosan felnevetett.
– Nem hiszem, hogy teljesen jól értelmezed a koncepciót.
– Ó, dehogynem – bólintott Rosa erőteljesen. – Különben is,
mikor mész vissza Londonba?
– Félsz, hogy hiányozni fogok, mi?
– Te sosem állsz le?
– Nem.
Lucas remekül szórakozott. Rosa elfojtott egy mosolyt, majd
próbálta megállni, hogy szóba hozza a tűzijáték estéjét. Szokás
szerint a szája győzött.
– Egyébként kösz szépen, hogy bajba kevertél a múlt
hónapban.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Lucas tettetett
értetlenséggel. – Á, nem mondtad el a hős szerelmesnek, hogy
az ellenséggel poharazgattál! Gondoltam. Ugye, mégsem olyan
ártatlan, mint amilyennek mindenki gondolja, Mrs. Smith, és én
ezt pontosan tudom! – Felkapott egy szegecses pórázt, és
finoman a pulthoz csapta. – Nem értem, miért játszol velem,
Rosa – duruzsolta. – Tudom, hogy még mindig akarod. –
Egyenesen a szemébe nézett, majd a kezébe nyomta a pórázt. –
Ezt elvinném… nagyon szépen köszönöm.

***
– Jézusom, ez közel volt. Majdnem összefutottam Lucasszal. –
Titch kissé kapkodva vette a levegőt. – Szó szerint
bemenekültem a kisboltba, és egy újságállvány mögé bújtam.
 – Épp itt járt, és botrányos módon flörtölt velem. Mindennek
ellenére, és bár ne lenne így, még mindig nagyon vonzónak
találom őt.
– Értelek – vonta fel Titch a szemöldökét, mire Rosa azonnal
témát váltott:
– Hogy van Theo fiunk? – És amikor meghallotta, hogy jól van,
így folytatta: – Tudod, mit, Titch? Egyszer abba kell hagynod ezt
a bujkálást, mert Sheila hamarosan rájön, hogy nem Lucas Theo
apja, Cockleberry Bay pedig túl kicsi hely ahhoz, hogy örökre
elkerüld.
– Mondtam már a tűzijátéknál is, hogy nem fog felhajtást
csinálni belőle. Szerintem már tudják is – morogta sötéten Titch.
– Ritchie anyukája a kocsmában takarít, és ő a legnagyobb
pletykafészek. Örömmel elmeséli mindenkinek. Biztos
fontosnak érzi magát ettől.
– Igen, mindannyian hüledezni fognak, hogy nem a szokásos
beltenyésztést választottad, és párosodni mertél bárkivel az
öbölön kívülről.
– Nem érdekel. Mint mondtam, az öreg Hannafore mama nem
akar bajt. Háromezer font semmi neki, és valószínűleg repes az
örömtől, hogy a fia neve tiszta maradhat, és biztos vagyok
benne, hogy Lucas is el lesz ragadtatva.
Titch végigsimított szőke haján, hogy felborzolja tüskés
tincseit.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy fizetett, hogy elvetesd
a babát. És igazából azt sem, hogy volt képed elfogadni a pénzt!
– Nos, nem tudtam, hogy ki az apa, nem igaz? Különben is,
Rosa, mit érdekel engem ez az egész? Az egyetlen gondom Theo
egészsége, és a vér szerinti apja megtalálása.
– Örülök, hogy ezzel foglalkozol, Titch. Nem akartam
erőltetni, amikor Theo olyan beteg volt, de nem rossz ötlet
megkeresni.
– Jaj, Rosa, nem tudom, mit tegyek. Vajon mi fog kisülni
ebből? De képzeld el, mi lett volna, ha azon a kórházban töltött
éjszakán több vérre lett volna szükség. Helyesen kell
cselekednem a fiam érdekében.
– Így van.
– De mi van, ha mindent megteszek, hogy megtaláljam őt, és
egy, nem akarja tudni, kettő, nem ugyanaz a rohadt
vércsoportjuk?
– Ezt a kockázatot vállalnod kell. Előfordulhat, hogy nemet
mond, de azt hiszem, ehhez kőszívű embernek kell lennie,
különösen, ha találkozik a kisfiúval.
– Gondolom.
– Megmondhatod neki, hogy nem akarsz tőle semmi mást,
csak a vérét. – Majd amikor Rosa ráébredt, mit mondott az
imént, felröhögött. – Talán ne pont így mondd neki.
Titch is elnevette magát. Drámai hangra váltott, mintha egy
gengszterfilmből idézett volna:
– A véredet akarjuk, ember! Ne mondj semmit, ne csinálj
semmit, és senki nem fog megsérülni.
– Te megőrültél. – Rosa megérintette barátja karját. – Át kell
gondolnunk, hogyan csináljuk. Ha ez segít, Mary egy hosszú
vonatútról beszélt.
– Már minden közösségi médiát átkutattam, ami csak
eszembe jutott, hogy van-e Ben vagy Benjamin Walesben, és
senki sem tűnik ismerősnek, ami nem is meglepő. Nem
emlékszem rá, hogy akcentusa lett volna, de a vőlegénynek
határozottan erős walesi akcentusa volt, mivel úgy emlékszem,
hogy kicsit ugrattam miatta. A srácot határozottan Bennek
hívták. BB – Big Ben.
– Igen, vezetéknév nélkül tűt keresünk a szénakazalban. –
Rosa az ajkába harapott. – Biztos vagy benne, hogy nem
emlékszel rá?
– Rosa, csajszikám, abban az állapotban, amiben voltam,
kétlem, hogy egyáltalán megkérdeztem tőle. Amúgy is egy
random csoport volt, akik a környéken kocsmatúráztak, így
nem hiszem, hogy bármilyen írásos foglalást le tudnánk
nyomozni.
– Van biztonsági kamera a kocsmában? – kérdezte hirtelen
Rosa.
– Igen! Zseni vagy. Legalábbis úgy tudom, hogy régen volt egy
kamera a bejárati ajtón.
– Szóval mégsem olyan zseni, mert hogy jutnánk hozzá a
felvételhez? Úgy értem, ez egy éve történt. Azóta törölhették. A
kocsmát pedig teljesen fel is újították, szóval lehet, hogy már
nem is ugyanaz a kamera van ott.
– Pontosan tudom, hogy hogyan. – Titch komikusan
biggyesztette telt ajkait. – Azt mondod, Lucas még mindig
odavan érted…
– Biztos, hogy nem, Titch.
– Nem kell semmit se csinálnod, te butus. Csak egy kis flört és
egy tényfeltáró küldetés, ennyi. A babáért.
Rosa nagyot sóhajtott.
– Theóért és érted megteszem, de Joshnak soha nem szabad
megtudnia.
– Ez most más. És ha Lucas megint bajba kever, akkor
közbelépek, és elmondom Joshnak, hogy tényleg szükségem volt
az információra, és hogy az egész az én hibám. Lucas úgyis
hazamegy újév után, nem igaz?
– Nem tudom… hazamegy?
– Aha, Ritchie anyja ezzel volt elfoglalva a minap a sütödében.
Ekkor kinyílt a bolt ajtaja.
– Ó, üdv, Mrs. Rogers! – köszönt Rosa szívélyesen.
– Emlegetett szamár – suttogta Titch az orra alatt.
– Hol van ma a kicsikéd? – kíváncsiskodott az asszony.
Titch Rosára kacsintott.
– A nagymamájával. Már épp indultam haza, hogy
megetessem. Viszlát!
És a fiatal anyuka gyors léptekkel kifordult az ajtón.
– Ritkán látni idekint ebédidőben, Mrs. Rogers – mondta Rosa.
– Jó, mi? – vigyorodott el a nő. – Szabadság. Ma
sütőzsírszagom sincs. A brixhami halpiacon jártam, és rájöttem,
hogy teljesen kifogytam a saját halaink eledeléből – krákogta. –
Nos, tudom, hogy ez egy kicsit váratlan, de azon tűnődtem, hogy
van-e raktáron koi pontyoknak való táp?
– Nagyon szerencsés, mivel van egy vásárlóm
Polhamptonban, aki megkért, hogy rendeljek, úgyhogy van egy
tartalék adagom.
– Ragyogó! – Edie Rogers a táskájáért nyúlt. – Jó lenne, ha
amaz összeszedné magát – biccentett az ajtó felé. – Az én
Ritchie-m imádja őt, mindig is imádta, de egy fattyú kölyök
ráadásul egy… nos, nem idevalósi, az mindent megváltoztat,
nem igaz? – Rosszallóan összepréselte a száját.
Rosa éppen hangot akart adni felháborodásának, amikor
Virsli felébredt. Rosa lehajolt, hogy megsimogassa az álmos
kutyát, és elrejtse dühét.
– Szép napot kívánok, Mrs. Rogers!
– Köszönöm, kedves!
Ahogy az ajtó becsukódott, Rosa a karjába vette Virslit.
Belélegezte meleg kutyaillatát, és bizalmasan duruzsolt neki:
– Nagyon bátor, hogy ilyet mer mondani előttem, azt meg kell
hagyni, Kolbász úr. De ha még egyszer ki meri mondani…
 23. fejezet

Rosa elragadtatottan sóhajtott fel, amikor visszazuhant a párás,

forró buborékok közé, és a fürdőkád széléhez támasztotta a
fejét. Mozgalmas napja volt, ugyanis az iskolásoknak már lassan
kezdődött a téli szünet, és Cockleberry Bay és a környező
települések megteltek pihenésre vágyókkal. A kirakatot
különlegesen ünnepivé és vonzóvá varázsolta, ami miatt az
emberek megálltak, és láthatták, hogy apró ajándékokat és
csecsebecséket, valamint kisállattermékeket árul. Meglehetősen
büszke volt magára, amiért egyedül és minden formális képzés
nélkül képes üzletet vezetni. Emellett persze rengeteget
köszönhetett Jacobnak és Joshnak, hiszen a kezdetektől fogva ők
terelgették a helyes útra.
Az idei karácsony nem is tűnt olyan baljósnak. Úgy tervezték,
hogy szenteste délután négy órakor bezárják az üzletet, majd
néhány napra elmennek Josh szüleihez. Audrey Smith sültjei
legendásak voltak, így Rosa igazán örült a programnak. Anyósa
volt olyan kedves, és meghívta Maryt is. És bár Rosa könyörgött
Marynek, hogy jöjjön el, hiszen ez lesz az első közös
karácsonyuk, Mary boldogan töltötte a karácsonyt Merlinnel
otthon, a Tengercsepp Lakban.
– Ez is csak egy nap, nyuszikám, és bármikor tudunk beszélni.
Nem mintha egyébként nem látnánk egymást, ugye? – mondta,
és titokban mindketten jól tudták, hogy szociális képességei
nem terjednek ki egy előkelő idegenekkel teli házra.
– A fenébe – morgolódott Rosa. Elfelejtette megrendelni a
jutalomfalatkekszet. Még mindig több mint egy hét volt a
szünetig, úgyhogy ma este meg kell rendelnie, mivel a termékek
már így is bestsellernek bizonyultak.
Virsli nyekergő hangot hallatott örömében, miközben
szokásához híven eldobta magát a fürdőszobaszőnyegen. Rosa
kinyújtotta vizes kezét, kedvesen megsimogatta a kutya fejét, és
így szólt:
– Helló, Kolbász úr.
A kutya ezután hevesen rázta a fejét, hogy megszabaduljon a
bundájára tapadó nedves buborékoktól.
Josh aznap este a munkahelyi karácsonyi partiján volt
Londonban. A párokat nem hívták meg, ami kissé sértette Rosát.
Még a peridot kristályt is a fürdő mellé tette, hogy megpróbálja
kordában tartani a féltékenységét. Férje folyton kimutatta az
iránta érzett szerelmét, és a szépségét dicsérte, ennek ellenére
az a kicsi, vagy az ő esetében inkább nagy zöldszemű
szörnyeteg mindig ott settenkedett a közelben. Josh leült vele, és
komolyan elbeszélgetett Sarával kapcsolatos gyanújáról, és
biztosította, hogy semmi kétes dolog nem történik, és soha nem
is fog – millió év múlva sem.
Ma este Josh cége kibérelt egy londoni éjszakai klubot,
burleszkszínészekkel, bűvészekkel, majd egy élő zenekarral.
Rosának eszébe ötlött, ahogy a férfi a pohár fenekére néz, és a
nagy műgonddal kicsinosított női munkatársaival cseveg.
Hanyatt feküdt a forró, habos vízben, és megpróbált más
dolgokra gondolni.
Ki kell találnia, hogy mikor szoríthatja sarokba Lucast, és mit
fog mondani neki a kamerával kapcsolatban. Hirtelen ihlettől
vezérelve ült fel, és meleg buborékok cunamiját idézte elő.
– Igen! Igen, ez az, megvan!
Virsli ugatni kezdett.
– Ne haragudj, Virslikém – mentegetőzött Rosa, de közben
örvendezett. – Anyunak támadt egy zseniális ötlete, és mindezt
neked köszönhetem!
 ***
Rosa dudorászva húzta magára kényelmes bársonyköntösét, és
megtöltötte a vízforralót. Bekapcsolta a laptopját,
felhangosította a rádiót, és egy bögre gőzölgő forró csoki
társaságában a beszállítói katalógusokért nyúlt. A laptop nem
kapcsolt ki rendesen, és éppen újra akarta indítani, amikor
döbbenetében tátva maradt a szája.
Ugyanis Josh e-mailje ott volt megnyitva a szeme előtt – és a
beérkező levelek tetején egy Sarától érkezett e-mail a linkelt
válasszal. Rosa szíve hevesen dobogni kezdett, amikor
rákattintott, hogy megnyissa. Tudta, hogy nevetségesen
viselkedik, hiszen Josh csak az általa említett marketinges
kontaktot küldte el neki. Hmm, de ha ez olyan régen volt, akkor
mit keres a lista tetején?
Amikor megnyílt az e-mail, Rosa a képernyőre meredt, majd
elfordította a tekintetét, abban a reményben, hogy ha még
egyszer visszanéz, az imént olvasottak eltűnnek. Nem – még
mindig ott volt. Fellobbant benne a féltékenység, és remegni
kezdett.

Kedves Sara,

Hétvégén többé nem hívhatsz, és nem írhatsz nekem. Kis híja

volt, hogy Rosa rájöjjön, mire készülünk.
Természetesen hétköznap írok majd Londonból. Még ki kell
találnunk, hogyan mondjuk el neki.
Alig várom a jövő pénteket!
Majd találkozunk.
J :)

Rosa töltött magának egy pohár bort, és egy hajtásra kiitta,

majd járkálni kezdett a lakásban. Nem tudott mit kezdeni
magával, addig járkált és járkált, amíg el nem szédült, égető
fájdalmat érezve a szívében.
Kezével beletúrt rakoncátlan barna fürtjeibe, és nyöszörgő
hangokat hallatott. Nem az ő Josha. Nem. Nem tenné ezt vele.
Vagy mégis? Belső hangja eddig is azt súgta, hogy valami nincs
rendben. Miért nem hallgatott rá korábban?
Újratöltötte a poharát, és a telefonjáért nyúlt. Josh azonnal
felvette.
– Rosalar!
Hangos zene és kiáltások szűrődtek be a háttérből.
– Hé, hé, Josh asszonykája ellenőrzést tart – csendült egy
hang. Majd lányok nevettek. Rosa keze annyira remegett, hogy
alig bírta tartani a telefont.
– Josh, most azonnal el kell mondanod, hogy mi folyik közted
és Sara között, különben esküszöm, hogy kinyírlak!
– Rosa? Rosa! Nem hallom, sajnálom. Egy pincében vagyunk.
Csak ülj le vacsorázni. Később visszahívlak, ígérem. Szeretlek!
Úgy hangzott, mintha ott is nők vették volna körül! Rosa
kiürítette a poharát, majd lerogyott a kanapéra, és a fejét a
tenyerébe temette. Az alkohol kezdett hatni. Miért, ó, miért, kell
olyan messze lennie Joshnak? Ha valami történt, azt az ő
szájából kell hallania. És biztosan nem akarná megadni
Sarának azt az elégtételt, hogy megtudja, mennyire
megbántották Rosát a kétszínű tetteik. Hiszen a nő több mint
húsz évvel volt idősebb nála. Virsli megérezte a szenvedését, és
új kutyalépcsőjén felmászott a kanapéra, orrát az ölébe
támasztotta, hosszú állkapcsát pedig fel-le dörzsölte a
köntöséhez vigasztalásul.
– Jaj, Virsli, mit csináljak? – zokogta.
Elöntötték annak az időszaknak a fájdalmas emlékei, amikor
megtudta, hogy Joe házas. Akkor megfogadta, hogy soha többé
nem engedi, hogy egy férfi bántsa. Hogy ismerhetett valakit
ennyire félre?
Virsli most izgatott tekintettel nézett rá, amit a lány jól ismert.
– Oké, oké, tudom, hogy ki kell menned. Várj egy kicsit.
 Átbattyogott a hálószobába, és anélkül, hogy fehérneműt vagy
kabátot húzott volna, melegítőnadrágba és pulóverbe bújt, és
felkapta a kulcsait.
Rosa kifújt lélegzete úgy tombolt a dermesztően hideg
éjszakai levegőben, mint egy dühös sárkányé. Ki kell tisztítania
a fejét, hogy megpróbálja értelmezni, amit az imént olvasott.
Virsli olyan gyorsan ügetett, ahogy kis lábai bírták, miközben
gazdája a part felé masírozott. Könnyek patakzottak az arcán,
és elindult a tenger felé. Valahogy attól, hogy ilyen közel volt a
természethez, jobban érezte magát.
Kikapcsolta Virsli pórázát, és a fülébe húzta a sapkáját, hogy
védje magát az arcába vágó széltől. Még a lába előtt összecsapó
hullámok is nehezen tudták elfedni mélyről feltörő, elkeseredett
kiáltásait. Virsli nem volt hozzászokva, hogy sötétben szabadon
engedjék, és most körbe-körbe rohangált, mintha tudná, hogy
éppen kettészakad a világuk. Rosa megpróbálta újra felhívni
Josht, de nem vette fel. Mennyi ideig tart megenni egy
nyomorult vacsorát?
A hidegtől dideregve, Virslivel a sarkában, visszament a
partfalhoz. Éppen visszakapcsolta a kutyára a pórázt, amikor
megcsörrent a telefonja. A nagy sietségben, ahogy próbálta
kihalászni a zsebéből, a mobilja a levegőbe repült, megakadt
egy csipkézett sziklában, és darabokra tört. A lány
kétségbeesetten kutatott a nedves homokban, és próbálta
megtalálni az összes hiányzó darabot.
– Neee!
Teljesen átfagyott, a térdén a nadrágja vizes volt, és üvöltő
zokogás tört ki belőle.
– Gyere! Hadd segítsek.
Rosa felnézett, miközben az orrából takonybuborékokat fújt.
– Basszus, Rosa, mi a baj? Épp csak kiugrottam cigizni, észre
sem vettem, hogy te próbálod befagyasztani a seggedet, és
üvöltesz, mint a fába szorult féreg.
– Mintha érdekelne – mondta Rosa keserűen.
 Lucas a kezénél fogva felsegítette a bizonytalan lábakon álló
Rosát. Orrát megcsapta a lány alkoholszaga.
– Akkor talán egy kicsit félreismertél.
Rosa talált egy használt zsebkendőt a zsebében, és kifújta az
orrát.
– A telefonom – szipogta, és újra elsírta magát.
– A fenébe, kislány, még messze van az Oscar-szezon.
Lucas a homok felé fordította a telefonja zseblámpáját, és
összeszedett minden törött darabot, amit látott.
– Itt a SIM-kártya, ez a lényeg. – Levette a kabátját, és a lány
vállára terítette. – Várj meg itt.

***
– Ez aztán puccos – nézett körül Rosa, a karjában Virslivel.
– Csitt! – Lucas az ajkára tette az ujját, és igyekezett kinyitni a
tengerparti villa nagy, piros bejárati ajtaját. Palackok és
dobozos italok zörögtek a táskájában. A fényfüzérrel díszített,
hatalmas magyalkoszorú kis híján lerepült, amikor végre
sikerült kinyitnia az ajtót. – Gyorsan, gyere be! – A jóképű
vízvezeték-szerelő villámgyorsan beütötte a riasztószámot,
amely a karjára volt felírva, mielőtt becsukta az ajtót. – Vedd le
a cipődet – suttogta.
Lucas ezután a ház hátsó részében lévő üvegházba vezette
Rosát a sötétben. Lehúzta a redőnyt, és felkapcsolta a sarokban
álló hatalmas fa villogó lámpáit, hogy lássák, mit csinálnak.
– Vedd le a gatyát.
– Biztos, hogy nem! Mit akarsz, Luke? Ennyi volt, én megyek.
Rosa megpróbált elhaladni mellette, és az ajtóhoz jutni.
Remegett, és félig ájult volt a hidegtől és az alkoholtól. Virsli is
vizes volt, és megállás nélkül reszketett. Úgy tűnt, mintha
halálra rémült volna. Lucas karon fogta Rosát.
– Csuromvíz vagy, kislány! Akkor ülj le a rohadt padlóra.
Tessék. – Kivett egy doboz piña coladát a táskájából, és
odanyújtotta neki. – Ez és néhány sör volt minden, amit a
kocsma hátsó hűtőjében találtam.
Rosa énekelni kezdett, és a dal ritmusára dülöngélt.
– Ha szereted a piña coladát, és az esőben éneklést, a Hajó
Fogadó nevű bárban megtervezhetjük a szökést. – Aztán
felnevetett. – Igazán adhattál volna egy törölközőt, amire
ráülhetek.
– Mi ez a dal?
– Queenie, a dédnagymamám énekelte néha. – Rosa ismét
elnevette magát. – De Lukey fiú, én nem szököm meg veled. És
eredetileg nem is a Hajó Fogadóról szól.
– Rosa, részeg vagy, és összevissza beszélsz. Egy kicsit meg
kell nyugodnod, drágám.
A lány furcsa módon úgy érezte, hogy a férfi ismerős londoni
akcentusa kissé megnyugtatja. Rosa csuklott, kinyitotta a
dobozt.
– Te – mutatott Luke-ra remegő ujjával –, elraboltál.
Virsli, aki teljesen elképedve állt az egész helyzet előtt,
csaholva rohangálni kezdett.
– Dugulj el, Kolbász úr! – mondta Lucas, és kinyitotta a
szatyrot, hogy kivegyen belőle egy csomag chipset. – Tessék,
inkább ebbe told a bagólesődet – mondta kedvesen, és adott pár
darabot a kiskutyának. Aztán Rosához fordult:
– Nézd, ne vacakolj tovább: mindkettőtöknek meg kell
száradnia.
Kiment a télikertből, és mivel jól ismerte a járást, hamar
visszatért két nagy, meleg törölközővel. Magában feljegyezte,
hogy el ne felejtse visszatenni őket a helyükre. Aztán kinyitott
magának egy sört.
– Az a sok baj, amit a fejemre hozol, te lány – morogta. – Az
első találkozásunktól kezdve. Nemt’om…
Virsli Rosához rohant, és a lábához ugrott. A lány a padlóra
terítette az egyik törölközőt, ráült, és megpaskolta a combját,
hogy Virsli az ölébe ugorjon. A kutyus azonnal megnyugodott,
ahogy a lány megszárította és bebugyolálta a kényelmes, meleg
törölközőbe; a másik végével Rosa az arcát és a haját szárította
meg. Amikor végzett, hátradöntötte kótyagos fejét, és
felsóhajtott.
– Mit keresünk itt? – kérdezte. – Kié ez a ház?
– Anyám egyik ismerőséé; a nyaralójuk. Azt akarták, hogy
valaki karbantartsa a kazánjukat, mielőtt lejönnek karácsonyra.
Ne aggódj, visszajövök majd, és rendet rakok, mint egy jófiú. –
Lucas kortyolt egyet az üvegéből, majd Rosa mellé dőlt a földre.
– Na, te kis szépség, mondd el, hogy mi a baj. Ne mondd, hogy
összevesztél a hősszerelmessel?
Rosának eszébe jutott az e-mail, és sírva fakadt.
– Ó, jézusom! Ne kezdd elölről. A részeg nőkkel amúgy sem
tudok mit kezdeni, de amikor még érzelgősek is… Jaj, Rosa,
kérlek, ne sírj! Nézd, felzaklatsz engem és Kolbász urat is. Csak
mondd el, mi a baj.
– Nem mondhatom el – zokogott tovább Rosa.
– Rendben, akkor ne mondd el.
Rosa szipogott, hüppögött, majd még egyet kortyolt az
italából.
– Gondolod, hogy Josh megcsalna engem? – kérdezte végül
csendesen.
Lucas felélénkült.
– Az igazat megvallva elég hülye lenne – mondta, és átkarolta
a lányt. – Úgy érted, hogy valaki idevalósival?
– Sarával – jelentette ki Rosa.
– Mármint Sara a kávézóból? Arról a Saráról beszélsz? – Itt
volt Lucas lehetősége. – Lehetek őszinte?
– Tudom, hogy ez lesz az első ilyen alkalom az életedben, de
ha tudsz valamit, Luke, el kell mondanod! – Rosa szavai
összemosódtak, fejét a férfi vállára hajtotta.
– Láttam őket párszor a kávézóban beszélgetni, egyszer pedig
Virslit sétáltatni a tengerparton.
– Igazán?
 – De ez még nem jelenti azt, hogy viszonyuk van, Rosa.
Bármennyire is utálom kimondani, szeret téged, ez nyilvánvaló.
– De igenis azt jelenti, azzal együtt, amit ma fedeztem fel! –
Rosa dobbantott egyet. – Nem tudom, mit tegyek. És a telefonom
összetört, és fel kellett volna hívnia, és… nem mesélt nekem egy
tengerparti sétáról sem. És olyan részeg vagyok, Luke. Ez nem
jó.
Rosa Lucas felé fordult, és egyenesen a mély, mogyoróbarna
szemébe nézett. A férfi a lány bal arcán lévő kis, villám alakú
sebhelyre helyezte az ujját, és rekedtes volt a hangja, amikor
megszólalt:
– Abban a pillanatban, hogy megláttalak, elakadt a
lélegzetem. – Beharapta az alsó ajkát. – És még mindig
elakasztod, Rosa.
– Ha! – Rosa félredöntötte a fejét, majd mutatóujjával
megérintette Lucas orrát. – Ne érzelgősködj itt nekem, Luke
Hannafore, még a végén elpuhulsz. Tudom, hogy mit akarsz.
– Én, puha, melletted? Soha, kisasszony.
– Hé! Olyan átkozottul modortalan vagy.
– De imádod – mosolygott rá Lucas.
Rosa ismét rábámult, majd a piña coladától és bosszúvágyó
gondolatoktól elnehezült fejjel azt suttogta:
– Csókolj meg!
 24. fejezet

BUMM! BUMM! BUMM! Rosa riadtan ült fel az ágyban. A mély,

alkoholmámoros szendergéstől elnehezülve képtelen volt
beazonosítani, hogy honnan jön a zaj. A szája borzasztóan
kiszáradt, és egy pulóveren kívül semmi mást nem viselt.
– Rosa, azon nyomban gyere ide, és nyisd ki az ajtót! – csattant
Mary Cobb dühös, devoni orrhangja a tetőterasz ajtajának
irányából.
Rosa komótosan köntösbe bújt, és beengedte az anyját.
– Van kulcsod – dünnyögte bosszúsan.
– Ehhez az ajtóhoz nincs, a bolt ajtaját pedig bereteszelted.
Rosa hátat fordított Marynek, és sajgó fejjel visszacsoszogott a
hálószobába.
– Merre voltál, Rosa? Miért van kikapcsolva a telefonod? Mi
folyik itt? – követte Mary a lányát imbolyogva.
Rosa elméje ébredezni kezdett a még alvó testében.
– A picsába.
– Josh teljesen kikészült. Azt mondta, egész éjjel próbált
elérni. Fel is jöttem ide hajnali egykor, olyan hangosan
kopogtam, ahogy csak tudtam. Mi a fenét művelsz, kislányom?
Aggódtam érted! És vigyázz arra a mocskos szádra!
– Felnőtt vagyok, huszonhat éves, Josh pedig leszarja, úgyhogy
dugd ezt a pipádba, aztán szívd el!
– Lehet, hogy annyi idős vagy, ifjú hölgy, de rosszabbul
viselkedsz, mint bármelyik tinédzser.
– És mégis honnan tudhatnád, hogy milyen egy tinédzser,
anya? Nem tudod, mert valószínűleg éppen hülyére ittad
magad, miközben én ott rohadtam a nyomorult
gyerekotthonokban!
Rosa bedőlt az ágyba, és magára húzta a paplant. Marynek
elszorult a torka, és minden élettapasztalatára és együttérzésére
szüksége volt ahhoz, hogy elhárítsa ezt az ütést.
– Mindannyian követünk el hibákat, Rosa – mondta halkan. –
Most minden erőmmel azon vagyok, hogy megtegyem, ami
tőlem telik.
– Így van, mindannyian követünk el hibákat. – Rosa a
mennyezetet bámulta, és a szeme megtelt könnyel.
Kétségbeesetten próbálta felidézni, hogy mi történt, miután
megcsókolta Luke-ot, kutatott az emlékezetében, de semmi mást
nem talált. Csak egy finom, lágy csókot. – A picsába! – ismételte.
– Rosa! – Mary felsóhajtott. – Mi a fene van veled, kedves?
Igaz, hogy nem ismerlek régóta, de ahhoz már elég ideje, hogy
tudjam, ha valami nagyon nincs rendben.
– Nem tudom, hogy elmondhatom-e… – nyöszörgött Rosa.
– Hát persze hogy elmondhatod, az anyád vagyok. És most
már itt leszek neked a halálom napjáig. Ezt megígérhetem.
– Hűha… – Rosa nagy nehezen kimászott a paplan alól. –
Nekem ez most nem fog menni. Nem akarok utálatos lenni, de
kérlek, menj haza. Majd később találkozunk. Ki kell
szellőztetnem a fejemet.
– Jaj, Rosa…
– Nincs semmi baj, minden rendben! – Azonban a hangjában
pánik bujkált.
Mary a lánya karjára tette a kezét.
– Sétáltassam meg Virslit?
Rosa arca hirtelen elfehéredett. Mary hangja most szigorúan
csengett.
– Rosa, hol van Virsli?
Fittyet hányva arra, hogy milyen testrészeit fedi fel boldog-
boldogtalannak, Rosa kiugrott az ágyból, hogy legjobb barátja
mindhárom fekhelyét megnézze, majd lerohant a lépcsőn, és
majd’ elájult a megkönnyebbüléstől, amikor meghallotta a kis
ebet, ahogy nyüszítve a hátsó ajtót kaparássza mancsával. Kis
híján felborította gazdáját, ahogy beviharzott.
Mary is lejött, felkapta a pórázt és egy konzerv-kutyaeledelt,
az átfagyott kis állatot pedig a hóna alá szorította a kabátja
alatt.
– Szégyellhetnéd magad! – vetette oda Mary, miközben
kireteszelte az üzlet ajtaját, majd kilépett rajta.
– Reggelt! – köszönt Titch derűsen, ahogy megérkezve a
szombat délelőtti műszakjába szembetalálta magát a fortyogó
Maryvel a bolt bejáratnál. A kiéhezett Virsli köszönésképpen
ráugatott, Mary pedig tudomást sem véve róla továbblépdelt a
Tengercsepp Lak felé a domboldalon. – Hát jó, neked is
napsütéses reggelt, Mary Cobb! – Titch bezárta maga mögött az
ajtót, ellenőrizte a Zárva táblát, és felment a lakásba. – Baszki! –
Titchnek hátrálnia kellett egy lépést, hogy alaposan szemügyre
vehesse barátnőjét. – Elég durván nézel ki.
– Ez aztán tényleg nem segít. Adj egy bugyit, légyszi.
Titch odadobott neki egy rózsaszín darabot az öltözködőasztal
fiókjából.
– Mi történt? Két üzenetet is hagytam neked reggel.
Rosa a takaró alatt magára tornászta az alsóneműt, majd az
éjjeliszekrényen heverő telefondarabokra mutatott. Arra sem
emlékezett, hogy hogyan kerültek ide. Azonban amikor
megszólalt, a hangja már nyugodt volt és tárgyilagos:
– Összetört a telefonom, és azt hiszem, lefeküdtem Lucasszal.
Titch szeme elkerekedett.
– Hogyan? Miért? Rosa! Mármint, azt mondtam, hogy flörtölj a
sráccal a kamerafelvételért, de nem…
– Tudom, tudom, tudom! – Rosa a kezébe temette arcát, majd
leugrott az ágyról, és fel-alá kezdett járkálni. – De, ami még
ennél is rosszabb, kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok
benne, hogy Joshnak viszonya van.
– Valami szappanoperába sétáltam bele? Egyszerűen nem
értem – rázta a fejét Titch. – Húzz egy nadrágot, csinálok teát.
– Nem teát kérek, hanem limonádét. Van egy üveggel a
hűtőben.
Leültek a nappaliban, és Rosa nagyokat húzott az édes, hideg
italból. A hangulaton mit sem segített a karácsonyfa villódzó
fényfüzére.
– Kell hogy legyen rá magyarázat. – Titch újra átolvasta Josh
Sarának írt e-mailjét. – Ezt egyáltalán nem veszem be.
Mindennél jobban szeret téged. Komolyan. Miért kacsintgatna
félre?
Rosa felsóhajtott.
– Azt sem tudom, mikor ér haza. Annyira idegesít, hogy nincs
telefonom.
– Ulchesterben van egy mobiltelefon-üzlet. Betehetnéd a SIM-
kártyádat az enyémbe, de, szerintem, ahhoz előbb ki kell ütni,
vagy valami ilyesmi.
Rosa beletúrt mosatlan hajába.
– Pillanatnyilag képtelen vagyok gyakorlatias dolgokra
gondolni, Titch. Basszus, mi van, ha tényleg lefeküdtem
Lucasszal? Gondolkodás nélkül elmondaná Joshnak.
– Tudom, hogy ez kicsit gusztustalan, Rosa, de nem vettél
észre ma reggel valamit, mint például… hát, tudod… mintha
nedves lenne a lábad között?
– Ellenőriztem. Istenem, ez a legrosszabb rémálmomnál is
százszor rosszabb!
– Azt kellene mondanom, hogy nem tudom elhinni, hogyan
kerülhettél ilyen helyzetbe. De nézd csak meg, mit műveltem én
Big Bennel a völgyből, vagy honnan jött.
Rosa nevető hangot hallatott, aztán zokogásban tört ki.
– Emlékszem, hogy megcsókoltam – nyögött fel. –
Megcsókoltam! Annyira mérges voltam Joshra.
– Egy csókkal még elboldogulunk, az rendben van. Joshnak
sosem kell megtudnia. Sőt, ezt az egészet nem kell megtudnia.
– Csak arra nem emlékszem, hogy mi történt ezután. Hogyan
értem haza, hogyan kerültem ágyba, hogyan vettem le a
bugyimat… talán az nem is volt rajtam. Igen, arra emlékszem,
hogy csak felvettem a melegítőmet, és kabát nélkül
letrappoltam a partra.
– És aztán mi történt?
Titch belekortyolt a teájába és harmadszorra is a
kekszesdoboz felé nyúlt. Abban a pillanatban Josh robogott fel a
lépcsőn, egyenesen a nappaliba.
– Igen, és aztán mi történt, hm, Rosa?
Titch felugrott, és nagyot nyelt.
– Nézzenek oda, már ennyi az idő? Le kell mennem kinyitni a
boltot. Szia, Josh!
Azzal eliszkolt, magára hagyva a párost.
Rosa kinyitotta a teraszajtót, és a tenger felé fordította
tekintetét. Szüksége volt egy percre, hogy megtervezze a
támadást.
Josh folytatta:
– Szóval levezettem ide egészen Londonból, amikor a
Wolseley-ben reggelizhetnék a többiekkel, és itt vagy, egészben
vagy, semmi bajod – sziszegte fogát csikorgatva. – Anyukád
meséli, hogy összetörted a telefonodat. Ezt mondhattad volna
neki éjjel is, ő pedig szólhatott volna nekem.
Rosa szeme villámot szórt, ahogy megfordult. Szavai lassan
hagyták el az ajkát:
– Szólni neked? Jól hallottam? Szólni neked.
– Rosa, mi van veled? Furcsán viselkedsz.
– Mi a faszért kéne szólnom neked, amikor kurvára viszonyod
van valaki mással?! – Az utolsó szavakat már torkaszakadtából
üvöltötte.
– Rosa, te meg miről beszélsz? És kérlek, hagyd abba a
káromkodást! – Josh határozottan a lány vállára tette kezét,
hogy segítsen neki lecsillapodni.
– Az e-mailről! – Rosa kiszabadította magát a férfi
szorításából. Annyiszor elolvasta az üzenetet, hogy már kívülről
tudta. – „Kedves Sara!” – Rosa úgy tett, mintha öklendezne. –
„Hétvégén többé nem hívhatsz, és nem írhatsz nekem. Kis híja
volt, hogy Rosa nem jött rá, mire készülünk.” Hogyan reagáljak,
Josh? Ezt mondd meg nekem!
Rosa visszament a tetőteraszra, és immár egész testében
remegett.
– Úgy szeretlek, Josh. Soha senkit nem szerettem úgy, mint
téged. És most… most eljátszottad a bizalmam, és teljesen
összetörtél. Ezt nem fogom kibírni – zokogta. – Akár halott is
lehetnék!
Lent a boltban Titch mindent tisztán hallott. Szerencsére
vásárlók még nem érkeztek. A lány nyelt egyet, és folytatta az
árufeltöltést, miközben azért fohászkodott, hogy Rosa ne
veszítse el a fejét.
– Nem, nem, nem, nem, nem! Teljesen félreértetted. Jaj,
édesem! – sietett oda hozzá Josh.
– Hagyjál békén! – visította Rosa. – Utállak!
– Rosa, életem, nyugodj meg. – Josh megfogta a kezét. – Nincs
viszonyom senkivel, és ezt most rögtön be is tudom bizonyítani
neked.
De Rosa képtelen volt józanul gondolkodni a dühtől. Bevitte az
első ütést.
– Semmi baj, Josh, ugyanis tegnap este Luke-kal voltam.
Bizony ám! Nagyon kedves volt velem, és aztán…
Odalent Titch a kezébe temette az arcát, és azt suttogta:
– Rosa, mit tettél?
– Hagyd abba! Ezt még csak ki se mondd hangosan! Ez övön
aluli ütés – mondta Josh remegve. – Hazudsz. Kérlek, kérlek,
mondd, hogy hazudsz! Nem tennéd ezt velem, velünk, ugye?
Rosa az ajkába harapott, és elfordította a tekintetét. Josh
megragadta a karjánál fogva, majd odadobta neki a dzsekijét és
az edzőcipőjét.
– Vedd fel ezeket – mordult rá. – Velem jössz!
És amikor Rosa nem mozdult, rádörrent:
– MOST!
 25. fejezet

Lucas bekapcsolta a rádiót a furgonjában, és együtt énekelte

George Michaellel a Careless Whisper című dalt, majd
elkáromkodta magát, amikor kis híján elvétette a londoni
lehajtót. Az anyja nem lesz elragadtatva, hogy karácsony előtt
meglép, de nem érdekli. Kizárt, hogy továbbra is a városban
maradjon. Kénytelen lesz kitalálni egy körmönfont hazugságot
valami vízvezeték-vészhelyzetről. A nagy ház télikertjében
kitakarított, lekapcsolta a karácsonyi fényeket, majd kimosta és
elrakta a törölközőket, a kulcsot pedig visszarakta a James
család kulcsszekrényébe, abban a reményben, hogy minden
bizonyítékot sikeresen eltüntetett az előző éjszaka történéseiről.
A szerelő kórusban énekelte George-dzsal a panaszos
dallamot. Igen, tényleg jók lehettek volna együtt, ő és Rosa, de a
lány sohasem fog vele táncolni, nem igaz? Dühösen a
kormányra csapott. Azt mondta Rosának, hogy eláll tőle a
lélegzete. Mégis mikor lett ilyen érzelgős?
Olyan boldog volt tegnap este, amikor Rosa arra kérte,
csókolja meg. Mi van ezzel a lánnyal? Minden rohadt
szempontnak megfelelt, sőt! Őszintén szólva már az első
találkozásuk alkalmával megbabonázta, abban a pillanatban,
amikor Lucas először lépett be a hideg és kopott Sarki Boltba,
hogy bekapcsolja a fűtést és a meleg vizet. Lehet, hogy azért,
mert mindketten cockney-k? Nem, ennél többről volt szó. Rosa
bátor volt, éles eszű, vicces, és fogalma sem volt, hogy mennyire
szexi. Luke rengeteg nővel volt azóta, hogy lefeküdt Rosával, de
egyikük sem volt olyan gyönyörű vagy bolondos.
 „A csók” minden eddiginél jobb volt, talán mert olyan régóta
várta, hogy újra megtörténjen. Biztos volt benne, hogy a lány is
kedveli őt, de Lucast nem könnyű átverni, és abban a
pillanatban tudta, hogy Rosa csak a férjét akarja büntetni,
miközben Lucas másra sem vágyott, mint hogy gyengéden és
érzékien szeretkezzenek.
A lány érdekében remélte, hogy senki sem látta, ahogyan
hazacipelte a Sarki Boltig, és senki sem hallotta részeg
nevetését. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy felvigye a
meredek lépcsőn, és egy utolsó pillantást vetve a formás testére
lehámozta róla a még mindig nedves nadrágot, ágyba rakta, és
óvatosan az oldalára fektette, arra az esetre, ha rosszul lenne az
éjjel.
Nem mert vele maradni vagy üzenetet hagyni, mert úgy
sejtette, Josh bármikor hazaérhet.
Amilyen állapotban volt a lány, Lucas el tudta képzelni, hogy
nem emlékszik a történtekre, és mivel a telefonja összetörött,
még csak el sem tudta érni, hogy kiderítse. Talán jobb is így.
Ha nem marad karácsonyra, elkerülhetik a kínos
találkozásokat. És az igazat megvallva nem bírta volna újra
látni, legalábbis egy jó ideig biztosan nem. Most nem, amikor
rádöbbent, hogy kezd beleszeretni.
 26. fejezet

Hogy ártatlanságát bebizonyítsa, Josh levezette Rosát az öbölbe,

a lány vacogásával és tiltakozó kiáltásaival mit sem törődve.
A kávéház már jócskán megtelt azokkal, akik szombat reggeli
sétájuk vagy karácsonyi látogatásuk alkalmából tértek be, hogy
kedvükre válogathassanak a pompás sütemény- és
reggelikínálatból.
– Nem akarok bemenni a hülye kávézóba – fortyogott Rosa,
miközben Josh a régi épület elé terelte. Amikor megpillantotta
Sarát az ablakon keresztül, diszkréten intett neki, hogy
húzódjon félre.
A tenger felől hideg szél fújt.
– Josh, haza akarok menni – nyögött fel Rosa. – Nem érzem jól
magam.
– Tegnap kétségtelenül remekül érezted magad. Most pedig
húzd ezt meg – parancsolt rá.
– Micsoda? – Rosa úgy nézett a férjére, mintha Josh megőrült
volna. – Mit húzzak meg?
A kávézó fehérre meszelt falának széléről egy kötél lógott le, a
végén tengeri csillaggal és angyalhajjal. Josh Rosa felé nyújtotta.
– Csak húzd meg – utasította.
A lány így is tett, majd hangosan felsikoltott, amikor, épphogy
elkerülve a fejét, egy zöld ponyva gördült le előtte.
– Mi a…? Ez meg is ölhetett volna!
Josh felemelte a lány fejét. Ha Rosa szélesebbre tátotta volna a
száját, egy óriáscápát is lenyelhetett volna. Könnyek folytak
végig elgyötört arcán. A feje felett ugyanis gyönyörű, piros
felirattal a RO betűk díszelegtek, mellette további betűkre
várakozó üres hellyel, majd egy édes kis festett kép, amely
Virslit ábrázolta kockás kis kabátjában, a szájában
kolbászfüzérrel.
– Ezt… nekem csináltad? – A lány a szívére tette a kezét. – Azt
ne mondd, hogy megvetted nekem a kávézót… Jaj, Josh. Ne!
– De igen, megvettem. Azt hittem, hogy ettől boldogabb leszel.
Hogy ezzel beleverhetem abba a buta kis fejedbe, hogy a
világon mindennél jobban szeretlek. – Elhallgatott, majd rekedt
hangon folytatta: – Csak az SA-t kell még felfesteni, és ezzel kész
is lett volna a tökéletes karácsonyi ajándék, amit Sarával
EGYÜTT terveztem, Rosa, NEKED! A feleségemnek, az én
egyetlenemnek.
Rosa kényelmetlenül fészkelődött.
– De ha igaz, amit az előbb mondtál, akkor azt hiszem, hogy…
azt hiszem, hogy még át kell gondolnom ezt a dolgot. – Josh
szeme könnybe lábadt. – Hogy tehetted? – kérdezte olyan
halkan, hogy a szél majdnem elfújta a szavait.
Rosa rosszul lett iszonyú tette súlyától. Hadarni kezdett:
– Oké, nyugodjunk meg! Beszéljünk. Josh, tudod, hogy
szeretlek. Annyira szeretlek! Még nem is tudod, hogy mi történt.
– Te mondod nekem, hogy nyugodjak meg? – bődült el Josh
úgy, hogy szinte a kávézó ablaka is beleremegett. – Talán itt az
ideje, hogy mélyen magadba nézz, Rosa!
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy nézd csak meg magad és a piálásod!
Morgolódsz, ha későn érek haza, aztán beiszol, és lefekszel
aludni, meg sem vársz. Hazudtál arról, hogy halloween estéjén
a Hajóban voltál Lucasszal. Megint csak részegen! Emiatt
aludtál el annyiszor, mielőtt még hazaértem volna. Aztán
tegnap este annyira szétcsaptad magad, hogy azt sem tudod,
szexeltél-e valakivel – olyasvalakivel, akiben senki iránt nincs
semmi tisztelet, irántad a legkevésbé. Kész röhej vagy, Rosa.
Semmivel sem vagy különb, mint az anyád volt.
 – Ne, Josh! Ez túl kegyetlen.
A lányt elárasztották a harag és a bánat könnyei. De Josh még
nem végzett:
– És ami a kávéház vezetését illeti, mégis mit képzeltem? A
Sarki Bolttal is csak azért boldogulsz, mert az elejétől kezdve
segítettem neked!
– Josh, hagyd abba! – Rosa a kezébe temette az arcát;
keservesen zokogott.
– Menj haza, Rosa. Rád se bírok nézni. – Josh hátat fordított
neki. – Talán egy nap, amikor úgy döntesz, hogy megtanulod
szeretni magad, visszajövök és megkereslek.
– Hová mész? – kérdezte Rosa ijedten. Ez alkalommal túl
messzire ment, és rettegett a következményektől.
Josh megpördült.
– Csak tűnj a szemem elől! – üvöltötte Rosának.
– Ti meg mit bámultok? – förmedt rá Rosa néhány kíváncsi
bámészkodóra a kávézó ablakán keresztül, miközben az arcán
könny és takony folyt végig. – Vége a műsornak!
Aztán amikor meglátta gyönyörű férjének magányos alakját,
ahogy bánattól remegő vállal a tenger felé sétál, úgy érezte,
mintha valaki kést forgatna a szívében.
 27. fejezet

Joe Fox nem igazán szerette a gyerekeket. Igazság szerint

rendkívül fárasztónak találta az egész gyereknevelés dolgot.
Most, hogy Sam, a legidősebb fia már a tizennyolcat tölti,
legalább ott van a foci és az ivás mint közös program. Nemrég
ráeszmélt, hogy annyi idős a fia, mint amennyi ő volt, amikor
teherbe ejtette Beccát, és ez a gondolat felkavarta Joe-t. Akkor
kész felnőttnek érezte magát, pedig nyilvánvalóan nem volt az.
Milyen drámai helyzet volt! Igen, szerette Beccát, úgy, ahogy a
tinédzserek szeretik egymást, de ha rajta múlt volna, Sam most
nem lenne itt, abban pedig erősen kételkedett, hogy akár csak
eszébe jutott volna feleségül venni Rebeccát. Azonban a felesége
mellett szól, hogy beadta Samet a bölcsödébe, és elment
dolgozni, így Joe megszerezhette újságírói diplomáját. Emiatt
egyezett bele, hogy Sam után még egy babát vállaljanak, most
pedig megengedheti magának, hogy ő legyen az egyedüli
kenyérkereső. Persze sosem ment volna bele, ha előre tudta
volna, hogy ikrek lesznek. Becca tényleg fantasztikus lány volt,
de mostanra leginkább csak szükségszerűségből volt vele.
Főként azért, mert egy válás rohadt sokba kerülne.
Ahogy bedugta a kulcsot a zárba, arra számított, hogy az a
szokásos zűrzavar fogadja majd, amely egy fáradt feleséggel,
egy kisbabával, lármás ikerpárral és egy tinédzserrel jár,
azonban csupán Suggs, a kanapén terpeszkedő dán dog
üdvözölte szelíd vakkantással. Különös. Becca nem említette,
hogy programja lenne.
Joe levette sálját és kabátját, majd megnézte magát az
előszoba tükrében. Harminchét éves volt, és egész vonzó, a
maga slampos módján. Magas volt és sovány, az orra kissé
görbe, és szarukeretes szemüveget viselt. Szőke haja divatos
fazonra volt nyírva. Ajka telt volt, szeme pedig világoskék és
mandulavágású.
Ekkor Suggs hangos ugatást hallatott, leugrott a kanapéról, és
követte Joe-t a konyha irányába.
– Egy perc, és megyünk sétálni, nagyfiú – ígérte Joe a
kutyának.
Kinyitotta a konyhaajtót, megveregette a hatalmas kutya
hátát, és kiengedte.
Joe felvett egy kézzel írt cetlit a vízforraló mellől.

Pár napra elmegyünk anyához Rosie-val és az ikrekkel. Sam

egy barátjánál van. Rosie-nak jönnek a fogai. Kell egy kis
szünet a karácsonyi őrület előtt. Próbáltalak hívni. B X

Igen! Joe a levegőbe bokszolt, kivett egy kólát a hűtőből, és

bekapcsolta a rádiót. Azt csinálhatott, amit csak akart. Egy kicsit
persze drasztikus volt, hogy a felesége úgy döntött, egészen
Spanyolországig megy – és anélkül, hogy megbeszélték volna.
Az anyósa évekkel ezelőtt költözött ki, ami bizonyos
szempontból nagyszerű volt, hiszen ingyen nyaralhattak nála,
Becca számára azonban kevésbé volt nagyszerű, már ami a
gyerekek körüli segítséget illeti. Eltűnődött, vajon miért nem
említette neki az utazást, de hát Becca már csak ilyen volt. Ízig-
vérig önálló. Az anyja pedig nyilván állta a repülőjegyeket,
mivel pénzes volt, és gyötörte a bűntudat, szóval Joe ezen sem
aggódott.
Szegény kis Rosie és a fogzása. Bár általában idegenkedett a
csecsemőktől, Rosie tényleg édes kisbaba volt. Igazi apuci
kislánya. Örült, hogy nem egy újabb fiú született – főleg, mivel
attól félt, hogy Becca újra akarna próbálkozni. Az egyetlen
nyugtalanító dolog a gyerek neve volt. Visszagondolt arra a
napra, amikor Becca kijelentette, hogy a Rosie az első a listáján.
Akkoriban minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy
eltitkolja a Rosa Larkinnal való viszonyát, így hát inkább
mindenben egyetértett várandós feleségével. Ám gondolatai a
baba érkezése után minden egyes alkalommal, amikor
kimondták a Rosie nevet, azonnal vadóc exe felé kalandoztak.
Ó, mennyire szerette a Rosával töltött időt. Annyira vad volt,
nemcsak az ágyban, hanem minden más téren is. Nem volt
kifejezetten intellektuális alkat, de olyan szórakoztató volt, és
sok szempontból bölcsebb a koránál. Őszintén szomorú volt,
amikor a lány véget vetett a kapcsolatuknak. Honnan a fenéből
tudta meg, hogy családja van? És micsoda szerencse, hogy nem
beszélt Beccával, ahogy a legtöbb nő tette volna. De Rosa más
volt, mint a „legtöbb” nő. Amúgy is félig Becca hibája volt az
egész. Mivel terhes volt, nem mutatott túl sok hajlandóságot a
férje felé, és hát egy férfinak vannak szükségletei, meg ilyesmi.
„A délnyugati alacsony légnyomás miatt a hétvégén a
magasabban fekvő területeken is számíthatunk havazásra” –
jelentette ki a meteorológus a rádióban.
Joe megitta a maradék kóláját, és a nagy testű kutya pórázáért
nyúlt. Kinyitotta a hátsó ajtót.
– Gyerünk, Suggs, haver. Nyomás fel a sziklákra, még mielőtt
rosszra fordul az idő.
 28. fejezet

– Elment? Mi az, hogy elment? – kérdezte Titch, miközben a

szemöldökét szedte a tükör előtt.
Rosa az alvó Theót ringatta az ölében. A templom harangjai
az aranyvasárnapi istentisztelet alkalmából zúgtak, Virsli pedig
békésen szuszogott az ágyán a nappali sarkában, és rángatózott,
ahogy álmában a néhány házzal arrébb lakó sziámi macskát
kergette.
– Tényleg azt hitted, hogy itt marad, miután elmondtam neki,
hogy talán lefeküdtem Luke-kal?
– Nem tudom elhinni, hogy elmondtad neki, amikor még azt
sem tudod biztosan, hogy megtörtént-e!
– Tudom, Titch, tudom, de miután elszóltam magam… mit
tehettem volna? Szerintem Josh akkor sem maradt volna, ha
csak annyit mondok, hogy találkoztam Luke-kal. És, hogy
őszinte legyek, nem is hibáztatom. Azt mondta, hogy csak akkor
van esély arra, hogy megbocsát nekem, ha elmondom neki a
teljes igazságot. Mivel nem így történt, és erre fény derült, soha
többé nem tudna bennem megbízni.
– Szóval akkor van rá esély.
Rosa keserűen felnevetett.
– Mivel nem lehet tudni, hogy lefeküdtem-e valakivel, vagy
sem? Épp ez bántotta a legjobban. Hogy ilyen állapotba
kerültem. Ez nemcsak kurvás viselkedés, hanem rohadt
veszélyes is.
– Hát, beszélned kell Lucasszal, és megtudod.
– Nem! Soha többé nem akarom látni!
 – Ezt nem mondod komolyan.
– Josh valószínűleg amúgy is megöli. És Luke úgysem mond
igazat, ugye? Ha pedig lefeküdtem vele, és elmondja, akkor vége
a játéknak – vagy az én esetemben a házasságnak.
– Jaj, Rose, ne légy ilyen rohadt drámai.
Könnyek csorogtak végig Rosa csinos arcán. Az egyik Theo
hajára cseppent, és a baba mocorogni kezdett.
– Csss, semmi baj, csss – csitította Rosa, és finoman ringatta,
amíg újra el nem aludt; átható zöld szeme nedvesen csillogott.
– Figyi, sajnálom. Kicsit durva voltam. – Titch a tükörbe
nézett, és folytatta a szemöldöke kopasztását. – Amúgy hova
ment? Gondolom, a karácsonyt azért együtt töltitek.
– Rosszul gondolod.
– Baszki, ez ennyire komoly?
– Igen, visszament Londonba, majd szokás szerint anyukával,
apukával, a testvéreivel és Deidre nénikével tölti a karácsonyt,
már ha él még a néni. – Rosa felsóhajtott. – Remélem, talál
valami kifogást, hogy miért nem lehetek ott.
– De azért újévre visszajön, ugye?
– Nem hiszem. Nagyon megbántottam. Időt kell adnom neki.
Megragadott és…
Rosa hangja elcsuklott. Titch odament, és leült mellé,
miközben elkeseredett barátnője így folytatta:
– És azt mondta, hogy teljes szívéből szeret, de nem tudja,
hogy képes lesz-e továbbra is foglalkozni a felelőtlen
viselkedésemmel és a féltékenységemmel. És hogy talán
gondolkodnom kellene, mielőtt ennyit innék, mert egyértelmű,
hogy nem tesz jót.
– És te mit mondtál? – Titch megtörölgette a kisfia száját.
– Nevetséges módon azt válaszoltam, hogy azt csinálok, amit
akarok, és nem vagyok a tulajdona.
Titch a fejét rázta.
– Az a szegény ember! Miközben a bocsánatáért kellett volna
könyörögnöd. Ugye tisztában vagy azzal, hogy azt hiszi,
lefeküdtél Lucasszal, azzal a pasassal, akivel megtiltotta, hogy
találkozz? Ez azért elég kemény. Képzeld el, ha tényleg megcsalt
volna Sarával, mostanra már kiherélted volna.
– Tudom, tudom. És még a kávézó is… minden megtakarított
pénzét ebbe fektette. Persze még nincs kifizetve. Sara
jóindulatúan beleegyezett abba, hogy előre rendezzék a
papírokat, és Josh meglephessen vele karácsonyra.
– Szóval, igazából visszaléphet, ha szeretne.
– Elméletileg igen.
– Milyen rettenetes helyzet!
Theo sírni kezdett.
– Add csak ide, biztosan éhes.
Rosa átnyújtotta Theót az anyjának.
– Még szerencse, hogy Sarának nem mondtam semmit. Csak
azt remélem, hogy Josh nem mesélt neki Lucasról. Ugyanaz lesz,
mint tavaly ilyenkor.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy egész Cockleberry Bay rajtam fog csámcsogni,
MÁR MEGINT! Csak most nem arról, hogy az enyém lett a bolt,
hanem a válásomról!
– Tudod, hogy ez nem vallana Joshra, és különben is, őt is
ugyanúgy érintenék a pletykák.
– Miféle nő vagyok én, Titch? Megérkezem az öbölbe,
viszonyom lesz Joe-val, akiről kiderül, hogy házas, most meg ez
az egész Luke-kal. Miért nem tudok annak örülni, amim van?
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja; Mary hívta.
Titch intett, hogy indul.
– Várj egy percet, anya – mondta Rosa. – Mindjárt
visszahívlak. Csak el kell köszönnöm Titchtől. – A barátnőjéhez
fordult: – Még nem kell menned, Titch. – Nyomasztotta a
gondolat, hogy még egy éjszakát egyedül kell töltenie.
– Sajnálom, de muszáj. – Titch látta, ahogy megnyúlik Rosa
arca. – Holnap veled leszek a boltban. Majd dumálunk egy jót
egy nagy csésze kávé mellett. – Vigasztalóan Rosa karjára tette a
kezét. – Meg fog oldódni, meglátod! Minden rendben lesz –
súgta.
– Mi van, ha mégsem?
– Akkor majd együtt megküzdünk vele, mint mindig.
 29. fejezet

Rosa ráadta Virslire a kabátját és a pórázát, majd összeszedte

magát, és kilépett Cockleberry Bay utcáira. Felmentek a
szövetkezeti bolthoz, és a lány bosszúsan ciccegett, amikor a
szemtelen kiskutya úgy döntött, hogy a bevásárlókocsik elé
kakil.
– Szörnyű, amikor a saját küszöbükre piszkítanak, nem igaz?
– kérdezte jelentőségteljesen Edie Rogers, ahogy kilépett az
üzletből, és elvigyorodott.
Rosa füstölgött. Kikötötte Virsli pórázát, kidobta a kis
csomagot, majd bemasírozott a boltba.
– Mary, mondtál neki valamit?
– Kinek?
– Mrs. Rogersnek, a büféből.
– Természetesen nem, Rosa. Lehet, hogy egy pletykafészek
vagyok, de ha a saját családomról van szó, a végsőkig hűséges
vagyok, ezt mostanra tudhatnád. Amúgy meg mégis mit
mondtam volna neki? Még semmit sem tudok. Azon kívül,
bevallom, hogy tegnap este láttam Josht elszáguldani a
kocsijával, és reggelre sem ért vissza.
– Ezért akartam személyesen találkozni, és nem csak
telefonon beszélni veled.
Ebben a pillanatban három vásárló sétált a pulthoz.
– Megyek, anya. Elviszem sétálni Virslit, és utána beugrok a
Tengercseppbe, ha ráérsz.
– Három körül érek haza. Elintézted már azt a telefont?
– Rendeltem egy újat. Holnap kiszállítják.
 – Ügyes kislány. Gyere át vacsorára, a kedvencedet készítem.
– Ó, az istenien hangzik, köszönöm.
Kifelé menet Rosa felkapott három mini borosüveget, és
szerencsére elfogadta az önkiszolgáló kassza anélkül, hogy egy
eladónak ellenőriznie kellett volna a korát. Talán igaza volt
Joshnak, gondolta; talán túl sokat iszik, szóval ha egy estére egy
kis üveggel számol, akkor az csak egy pohár lenne. És az a
gondolat, hogy egy hétvégi estét Josh és bor nélkül kell kibírnia,
túlságosan is elviselhetetlennek tűnt.
Az üvegeket bedobta a táskájába, eloldozta Virslit, és
megindult a part felé. A kis fickó vidáman ügetett előtte, és
boldogan csóválta a farkát, miközben körbeszimatolt, és
időnként megállt, hogy hátsó lábát felemelve megjelölje a
területét.
Az üzletek és az éttermek mind pompásan festettek a színes
és csillogó kirakatokkal. A városi tanács igazán kitett magáért,
és fényfüzéreket helyezett el a keskeny Fő utca épületei között.
Úgy tűnt, nem sajnálták a pénzt. Kár, hogy nem tudták inkább
néhány tisztességes utcai lámpára költeni.
Rosa fellélegzett, amikor látta, hogy egy turbékoló
szerelmespárt leszámítva üres a tengerpart. Az ölelkezésüket
elnézve még reménytelenebbnek érezte helyzetét. Mi van, ha
Josh soha nem jön vissza? Rosa elengedte Virslit, és a padhoz
lépett – ahhoz a padhoz, amely már oly sokszor volt tanúja az ő
és Titch által átélt viszontagságoknak, és mindezt oly rövid idő
alatt! Tavaly ilyenkor még nem is volt együtt Joshsal, most pedig
nemcsak a felesége, de lehet, hogy hamarosan csak a volt
felesége lesz!
Van valami megnyugtató abban, ha nincs az embernél telefon,
gondolta Rosa. Ez azt jelenti, hogy senki nem tudja, merre jár, és
nem felel senkinek. Egyenesen felszabadító érzés volt. Ráadásul
nem kellett gyötrődve arra várnia, hogy Josh felhívja, ami
nyilván nem fog megtörténni.
Egy jeges széllökés talpra állította, és a lány a fülére húzta a
sapkáját. Mary mondta, hogy mivel itt ritkán esik le az
előrejelzett hó, amikor megérkezett, az általában elég rossz volt.
Már épp szólni akart Virslinek, amikor megpillantotta a Hajó
Fogadó nyíló ajtaját, valamint Sheila Hannafore ismerős alakját
és fehér haját, amint harciasan felé csörtet.
– Virsli, Virsli! Ideje haza menni – hívta Rosa kétségbeesetten
kis kedvencét, abban a reményben, hogy rácsatolhatja a pórázt,
és elindulhat felfelé a sziklaösvényen, mielőtt még odaérne
hozzá az agyafúrt kocsmáros.
– Helló, Rosa! – Sheila tökéletes, hófehér mosolya
meghazudtolta az epés szavakat, amelyek ezután elhagyták az
ajkát. – Ha minden igaz, te tehetsz arról, hogy a fiam visszament
Londonba.
Rosa először megkönnyebbülést érzett, hogy Lucas kikerült a
képből, aztán elszégyellte magát, amikor belegondolt, hogy mit
tudhat az asszony.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Nem először keversz bajba a hazugságaiddal, kisasszony.
Szóval ne is próbálkozz még egyszer! Láttalak vele.
– Csakugyan? Virsli, gyerünk! – A barna kis kolbászka végre
szót fogadott. – Bocsáss meg, Sheila, de mennem kell.
– Ne olyan hevesen. Ülj le egy percre.
– Nem, nekem…
Sheila lenyomta Rosa vállát, kényszerítve, hogy visszaüljön a
padra. A lány felbőszülten pattant fel azon nyomban. Virsli
kétségbeesetten rohangált a pad körül, mígnem Rosának
sikerült megragadnia és rácsatolnia a pórázt.
– Soha többé ne érj hozzám! – sziszegte Rosa, és a part menti
sziklaösvény felé indult.
– Szóval amikor tegnap este vele voltál, és nevetgéltetek meg
viccelődtetek, aztán pedig a hátán cipelt, annak nincs semmi
köze ahhoz, hogy egész karácsonyra elutazott, mi? – üvöltötte
utána Sheila.
Rosa sarkon fordult.
 – Csendesebben!
– Ó, tudok ennél is hangosabban kiabálni, kisasszony!
Rosa felsóhajtott és visszasétált hozzá.
– Azt akarod, hogy egész Cockleberry Bay tudja, mekkora
ribanc vagy, Rosa Larkin, vagy mi is a neved? Vagy inkább csak
a férjed?
– Nézd, beszéltem a fiaddal, igen, és akkor? Fogalmam sincs,
miért ment vissza Londonba. És, őszintén szólva, nem is
érdekel.
– Nem tartod különösnek, hogy egyszerűen fogta magát, és
elment?
– Nem tudom, Sheila – vonta meg a vállát Rosa. – És ez az
igazság.
– Neked nem mondott semmit?
– Nem emlékszem. És mielőtt elkezdenél bajt keverni, Josh
tudja, hogy a drága kisfiaddal voltam.
– Már megint részeg voltál, mi? – gúnyolódott a nő. – Ha a
fiam miattad nem tölti a családjával a karácsonyt, csúnyán
megfizetsz! Ezt, ugye, tudod?
– Mindenki a saját tetteiért felel, Sheila. Téged is beleértve.
– Ez mégis mit jelentsen? – Rosa azonban ügyet sem vetett rá.
– Te csak egy mocskos lelenc vagy! – A félelmetes asszony ekkor
sarkon fordult, és dühös léptekkel visszaindult a kocsmája felé.
Rosa enyhén remegve húzta elő táskájából az egyik kis üveges
bort, és nagy kortyokban nyelni kezdte. A hideg folyadéktól
hamarosan ellazult. Magához húzta Virslit, és elkezdett
felmászni a szikla tetejére, mászás közben pedig ivott, hogy
tompítsa fájó szívét. A vad szél, a sziklákat ostromló tenger és a
gomolygó, szürke felhők, amelyek rossz időt hoztak magukkal,
tovább rontották a hangulatát.
Agyában cikáztak a gondolatok. Mi a csudáért ment volna
vissza Lucas Londonba? Talán tartott attól, hogy Josh megtudja,
hogy vele volt? De hát ez Rosa problémája, nem a férfié. Végtére
is nagylány már, és semmit nem tett az akarata ellenére. Vagy
mégis? Ez volt a legborzasztóbb. Fogalma sem volt róla. Lehet,
hogy Lucas bűntudatot érzett?
Szégyenében azon gyötrődve, hogy vajon mit mondhatott
vagy tehetett, kiürítette a kis üveget, és kinyitotta a másodikat.
Ebben a pillanatban a feledés tűnt a legjobb megoldásnak. Az
ösvény tetején, megfeledkezve arról, hogy milyen veszélyes
dolgot művel, elengedte Virslit, és lenézett a lenyűgöző látványt
nyújtó öbölre, ahol jól kivehetőek voltak a partfalat és a Hajó
Fogadót díszítő fényfüzérek.
Kicsit spiccesen az ég felé emelte a félig üres üveget.
– Boldog karácsonyt, Ned dédapa, boldog karácsonyt, Queenie
dédnagyi, boldog karácsonyt, Maria nagyi! Találkozzunk ott,
ahol ég és föld összeér. – Az utolsó mondatot már énekelte, majd
elcsuklott a hangja.
Lehajolt, hogy felvegye Virslit, és vigasztalón magához ölelte.
– Semmi baj, kis fickó. Anya csak szomorú, hogy apa elment
egy időre, és a csúnya, öreg Sheila Hannafore megijesztette egy
kicsit – mondta. Hangos csuklások közepette felnézett a baljós
égre. – Jól van, gyerünk, miszter. Haza kell mennünk; úgy néz
ki, hamarosan havazni fog.
De Virsli hirtelen rohanni kezdett. Rosa mély ugatást, majd
felfordulás hangjait hallotta, és meglátott egy labdát, amely
nagy sebességgel haladt a sziklaszirt pereme felé, nyomában
egy villámgyors tacskóval és a csapkodó füleivel.
Rosa „Neee!” kiáltását elnyelte a szél, ahogy szeretett kutyája
hirtelen eltűnt. Az alkohol eltompította a veszélyérzetét, és saját
biztonságával mit sem törődve száguldott a szirt pereméhez,
lenézett, és amikor meglátta a nyüszítő Virslit, ahogy három
méterrel lejjebb reszket egy sziklapárkányon, szájából pedig
vékony vércsík folyik, elhajította a táskáját, és elkezdett lefelé
mászni.
Félúton szeretett kiskutyája felé Rosa hirtelen rádöbbent,
hogy szörnyű hibát követett el. Csupasz keze elgémberedett a
hideg szélben, lábát pedig elgyengítette az alkohol. Ahogy
minden erejével igyekezett megkapaszkodni a csúszós,
csipkézett sziklafalban, az egyik kő hirtelen kicsúszott a lába
alól, és egy vérfagyasztó sikoly kíséretében lezuhant.
 30. fejezet

Mary hazaért a munkából, és épp néhány fahasábot dobott a

tűzre a konyhában, amikor a villany háromszor fel- és
lekapcsolódott.
– Queenie? – kérdezte Mary fennhangon. – Ugyan már, hagyd
abba!
Ekkor Merlin süvített be a macskaajtón, és tőle szokatlan
módon hízelegni kezdett. Mary karjába hirtelen éles fájdalom
hasított, amitől összerándult.
Az órára nézett. Még csak fél négy volt, de a hótól terhes
égbolt miatt úgy tetszett, mintha már sokkal későbbre járna.
Megrakja a tüzet, utána vesz egy kellemes fürdőt, aztán nekilát
a marhasültnek, amit, majd ha Rosa éhesen megérkezik,
közösen elfogyaszthatnak.
Hevesen megborzongott, miközben a tüzet gyújtotta, és csak
akkor kezdett el felmelegedni, amikor a fahasábok halk
pattogással lángra kaptak, és a sütő lassan áthevült.
 31. fejezet

– Suggs, nagyfiú, mi az? Jaj, ne, leesett a labdád?

A tériszonya miatt Joe Fox nem mert túl közel merészkedni a
sziklaperemhez. A szél egyre erősödött, és az ég gyorsan
sötétedett. És abban is biztos volt, hogy az imént egy hópehely
landolt az arcán.
– Na, gyere. Rengeteg labdánk van otthon. Fejével intett a dán
dognak, hogy kövesse, de az állat nem akarta elhagyni a szikla
szélét. – Suggs! – szólt rá Joe most már ingerülten. – Gyere!
A kutya mély, figyelmeztető ugatást hallatott. Amikor
abbahagyta, Joe fülét mintha halk kiáltás ütötte volna meg; fejét
oldalra billentve figyelt, és hirtelen újra hallotta.
– Segítség, segítsen valaki, kérem!
Majd egy kiskutya csaholása következett. Joe még mindig
túlságosan félt ahhoz, hogy közel menjen a szirt széléhez, ezért
lehasalt a földre, és a füvön csúszva kezdett közelíteni. A
gyomra kavargott a félelemtől, és közben folyamatosan
kiáltozott:
– Hahó! Hahó!
– Segítség! Kérlek segíts nekünk! – Nemcsak a hangot ismerte
fel, hanem az ugatást is. Hiszen annyiszor sétált idefent tavaly
Virslivel és Rosával, hogy ne emlékezne?
– Rosa?
– Joe, te vagy az? Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt
mondom, de úgy örülök, hogy itt vagy! Segítened kell nekünk!
Hamarosan besötétedik, és olyan keskeny ez a perem. – A
hangja pánikszerű visítássá vált. – És történt valami a
karommal. Annyira fáj! És úgy félek, hogy Virsli leesik!
Joe igyekezett palástolni a hangjában megbúvó félelmet, és
felvenni az irányító szerepet.
– Rendben, oké, próbálj megnyugodni, amennyire csak tudsz.
Nem kockáztatom meg, hogy lemásszak, de hívok segítséget,
rendben?
A párkány, amelyen kuporogtak, nem lehetett szélesebb egy
méternél; tulajdonképpen az is csoda volt, hogy
mindkettőjüknek sikerült ott landolni. Joe rendkívül féltette a
kis párost.
– Ne hagyj itt minket! – nyöszörögte Rosa.
– Nem megyek sehova, ne aggódj. Maradjatok nyugton
odalent.
Joe látta, ahogy a dagály a mélyben egyre erősödik. Amikor
éppen segítséget akart hívni, esni kezdett a hó. Nemcsak az
apró, romantikus, lebegő pelyhek, hanem azok a nagy, tömött
pihék is, amelyek valószínűleg még a tengeren is
megtelepednének.
– Ó, istenem, istenem! – Rosa olyan félelmet élt át, mint még
soha. Leguggolt a párkányra, hogy megpróbálja visszanyerni az
egyensúlyát. Virsli most a lábai között lapult a vékony
sziklaperemen. Mindketten erősen dideregtek.
– Próbálj meg nem pánikolni, Rosa. A parti őrség elindította a
mentőket. Azt mondják, legfeljebb tizenöt perc. Próbálj
mozogni, ha tudsz, hogy melegen maradj. Vagyis nem, meg ne
mozdulj! – Joe úgy érezte, hogy a pániktól összeszorul a torka.
– Ha valami történik velem, kérlek, mondd meg Joshnak, hogy
sajnálom, és hogy nagyon szeretem. – kiáltotta Rosa, de szavai
nagy része elveszett a szélben. Furcsa, nyüszítő hangot adott ki.
– Úgy fázom!
Még Joe is hallotta, ahogy vacognak a fogai.
– Semmi sem fog történni veled, minden rendben lesz. Csak
tarts ki! – Joe-nak sikerült talpra állnia, és magához húzta
Suggst, hogy melegítse. Az intuitív vadászkutya tudta, hogy
valami nagyon nincs rendben. Szabályos, mély ugatásokat
hallatott, mintha jelezni akarná Rosának és Virslinek, hogy ott
van velük.
– Oké, már látom a hajót, Rosa! Tarts ki, kislány, mindjárt itt
vannak.

***
Joe óvatosan elindult visszafelé az ösvényen, a parti őrség által
felküldött erős fényű lámpával felszerelkezve. Rosa a csónakban
feküdt, szorosan bebugyolálva egy izolációs fóliatakaróba, és
halkan nyögdécselt. Virsli sebét megtisztították egy fertőtlenítő
kendővel, és most szorosan a gazdája oldalához simult, és
időnként halk nyikkanásokkal fejezte ki örömét. Eltekintve az
ijedtségtől és egy apró vágástól a száján, amit elharapott esés
közben, jól volt.
– Mindketten rendkívül szerencsések voltatok, Rosa – mondta
neki a legénység kopasz tagja. – A dagály gyorsan jött, és ha
nem találtak volna meg ebben a hóban, hát, bármi
megtörténhetett volna. Még jó, hogy ott volt az a fickó a sziklán,
mi?
– Ha nem lett volna ott a sziklán, akkor nem dobta volna el
azt a rohadt labdát. Aú! Ezzel az iszonyú fájdalommal a
karomban nem érzem magam túl szerencsésnek – krákogta
Rosa. Elkezdett erőt venni rajta a másnaposság.
– Egy mentőautó vár rád a mentőcsónak-állomáson.
Hamarosan megvizsgálnak.
– Jaj, ne, mi lesz a kutyámmal? Velem jöhet?
– Van valaki, akit felhívhatsz? – A férfi tekintete a
karikagyűrűre siklott. – Talán a férjed?
Rosa szemébe könnynek szöktek.
– Nem. Nincs telefonom… sem férjem, legalábbis
pillanatnyilag.
– Rendben van. Emlékszel néhány számra?
 – Ott van Jacob. Igen, kérem, hívják fel Jacobot a cockleberryi
Homár Kosárban, ő tudni fogja, mit kell tenni. Kérjék meg, hogy
szóljon Marynek is. – Rosa ismét feljajdult. A karjába nyilalló
fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni. – Kaphatnék egy
fájdalomcsillapítót?
– Előbb várjuk meg, hogy mit mond az orvos, hm? – felelte a
férfi.
– Vécére kell mennem, de nagyon – nyögte Rosa. – És
hányingerem van.
Mielőtt bármelyikük is odaérhetett volna a tállal, Rosa felült,
és végighányta a fedélzetet, Virslit is lefröcskölve. Az
erőlködéstől a hólyagja is elengedett. Keservesen zokogni
kezdett, majd feljajdult:
– Annyira, de annyira sajnálom, és most be is pisiltem!
 32. fejezet

– Jaj, Rosa! – Jacob barátnője kezéért nyúlt. A homlokán

észrevett egy zúzódást és egy vágást, amelyet kis tapaszokkal
húztak össze. Karját egy nyaki heveder rögzítette. Rendkívül
sápadt volt, és nagy szerencséjére privát szobát kapott, mivel ez
volt az egyetlen olyan ágy a kórházban, amely sürgősségi
esetekre rendelkezésre állt.
– Nem hívtad fel Josht, ugye? – kérdezte a lány.
– Nem, nem. Gondoltam, megvárom, hogy találkozzunk,
anyukád ugyanis azt mondta, hogy problémáid vannak, és nem
tudtam, kivel lehettél fent a sziklán. A mentőcsónakos srác azt
mondta, hogy valaki megmentette az életedet odafent.
Rosa a homlokára tette a kezét, és körbetapogatta az öltéseket.
– Igen, Joe volt az.
– Mi? Joe Fox, az a barom? Ez komoly? – szörnyedt el Jacob.
– Őszintén szólva, teljesen ártatlan a dolog.
– Oké. Ha te mondod. – De Jacob arca komor maradt.
Nyugalmat erőltetett magára. – Szóval amikor anyukád azt
mondta, hogy ide akar jönni, azt ígértem neki, hogy majd
később beszélsz vele, ugyanis a kocsiból hívtam, és százötvennel
száguldoztam, hogy ideérjek. – A férfi nagyot sóhajtott. –
Annyira aggódtam érted.
– Legalább egyvalaki.
– Ne csináld ezt, szeretnek téged, és ezt te is tudod.
– Tudnál írni anyának a nevemben?
– Nem. Neked kell felhívnod, Rosa.
Amikor Rosa kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a felkínált
telefont, belé hasított a tudat, hogy egy darabig csak az egyik
kezét fogja tudni használni, mivel könnyen lehet, hogy a
domináns jobb karja eltört.
Amikor Jacob meglátta az arckifejezését, beírta a számot, és
visszaadta neki a telefont.
– Részeg? Csak ez érdekel, hogy ittam-e? – Rosa nyújtotta a
telefont Jacob felé, hogy visszaadja, de amikor a férfi megrázta a
fejét, újra a füléhez emelte. – Nézd, anya, jól vagyok. Orvosra
várok, hogy megnézzék a röntgeneredményeket. Lehet, hogy
eltört a karom. Egy éjszakára bent akarnak tartani
megfigyelésre, mivel a fejemet is beütöttem. Csak kérlek, ne
mondd el Joshnak! Még nem beszéltél vele, ugye?
Jacob hallotta Mary aggódó hangját a vonalban.
– Jó, jó, kérlek, ne is. És igen, Virsli jól van. Raff követte
Jacobot, és visszavitte a kocsmába. Az én lovagjaim
megoldották, szokás szerint.
Miután végzett, átadta Jacobnak a telefont, majd összerándult
a fájdalomtól.
– El sem hiszem, hogy mennyire fáj. Még
fájdalomcsillapítókkal is.
Ebben a pillanatban megjelent az orvos.
– Mrs. Rosa Smith?
– Én volnék az.
– Nagy szerencséje volt, hogy nem törte el a karját, Mrs.
Smith. Csak zúzódás. Egy hevederre attól még szüksége lesz,
hogy védve legyen, és jó pár hétbe telik, mire teljesen elmúlik a
fájdalom. Tehát ennek kezelésére szedje rendszeresen a
paracetamolt.
Az orvos kedvesen ránézett.
– Most hogy érzi magát, mármint a valószínű fejfájástól
eltekintve?
Könnyek szöktek Rosa szemébe.
– Szörnyen, borzalmasan érzem magam.
Sírni kezdett.
 A fiatal orvos az ép karjára helyezte a kezét.
– Adhatunk valamit, ami segít elaludni. – Rámosolygott
Jacobra. – Itt marad egy kicsit? – Jacob igenlő válaszára
hozzátette: – Á, remek.
Azzal a kórlapot tanulmányozva távozott.
– Mi lesz velem így a boltban? – aggodalmaskodott Rosa. –
Most van a legforgalmasabb időszak. – Aztán hirtelen túlélő
üzemmódba kapcsolt, amihez élete során már hozzászokott. –
Nem olyan szörnyű. Felügyelni tudok, az biztos, csak nem
nagyon fogok tudni emelni. Titch amúgy is több pénzt szeretne,
és most, hogy a pici tápszert eszik, a nagymamája többet tud rá
vigyázni. Rendben lesz minden. Rendben leszek.
– Tudod, Rosa, nem baj, ha néha nincs minden rendben –
mondta Jacob.
– Mindent elrontottam – sírta el magát Rosa. – Mi van, ha Josh
nem jön vissza?
– Mondd el, mi történt. Talán segíthetek.
– Annyira zűrös és annyira nevetséges. Tudtad, hogy Josh épp
azon volt, hogy megvegye a kávézót?
– Nem! Nem szólt róla. Hűha, ez elképesztő. Miért? Mikor?
Hogyan? Akkor feladod a Sarki Boltot?
– Túl sok a kérdés – nyögte Rosa. – És nem, soha nem adhatom
fel a Sarki Boltot. Nem adhatom el csak úgy bárkinek, hanem
olyasvalakire kell hagynom, aki igazán meg is érdemli. Ha csak
azzal hálálhatom meg ezt a csodás ajándékot, hogy tiszteletben
tartom Ned kívánságát, akkor azt fogom tenni.
– De a kávézó? Mi ez az egész?
– Nem tudom, mi járt a fejében. Korábban már beszéltem
róla, hogy szívesen vezetnék egy kávézót, és hát Josh már csak
Josh, úgyhogy kitalálta, hogy boldoggá tenne azzal, ha venne
egyet nekem.
– Josh már csak Josh, megmutatja neked, hogy itt egy férfi, aki
annyira szerelmes beléd, hogy bármit megtenne érted.
Rosa az ajkába harapott.
 – Azt hittem, viszonya van.
– Hogy mi? Ez olyan, mintha nekem azt mondanád, hogy
szeretek lányokkal csókolózni, vagy ilyesmi. Josh tisztességes
ember, Rosa. Egyszerűen nem tenne ilyet – mondta Jacob
határozottan, mire Rosa halványan elmosolyodott.
– Hát, most már én is tudom.
– Hányszor kell elmondanom neked, hogy szeret téged? Miért
nem hiszed el?
Rosa figyelmen kívül hagyta barátja kedves szavait, és tovább
kesergett.
– Egyszerűen csak oda kellett volna állnom Josh elé, nem
pedig játszani a sértődött kisgyereket, és széttenni a lábaimat az
első férfinak, aki egy kicsit is kedves volt velem. Szánalmas
próbálkozás volt arra, hogy bosszút álljak rajta.
Ép karjával drámaian legyintett, majd összerándult a
fájdalomtól, amikor a másik oldal izmai is összehúzódtak.
– Jaj, kisasszony, csak óvatosan! És kinek tártad szét a
lábadat? – Jacob színpadiasan a hajába túrt. – Kérlek, mondd,
hogy nem annak a szarházi Lucas Hannafore-nak.
– De igen. Elmentem vele valami nyaralóba.
– Ne. – Jacob nagyot sóhajtott. – Mégis mit gondoltál, Rosa?
– Nem gondolkodtam, érted? – motyogta undorodva magától.
– Azt hiszem, megcsókoltam, ami elég rossz, és fogalmam sincs,
hogy csináltunk-e még mást. Mert igen, ittam. – Ásítozva
hozzátette: – Na, mindegy, unom is, hogy erről beszélek.
Rosa nyeglesége felbosszantotta az általában higgadt Jacobot.
– Nem gondolod, hogy Joshnak legalább azt joga van
megtudni, hogy ma mi történt veled?
Rosa kihúzta magát.
– Nem, dehogyis! És ígérd meg, hogy te sem mondod el neki!
Azért jöjjön vissza, mert akar, ne azért, mert úgy érzi,
kötelessége, ne szánalomból.
– Olyan nehéz helyzetbe hozol, Rosa. Egyébként hol van?
– Elment a szüleihez, hogy alaposan átgondolja a dolgait, és
kétségtelenül bátorítást kapjon, hogy keressen inkább egy
tisztességes nőt, és ne egy utcagyereket egy sarki szajha
erkölcseivel.
– Utcagyerek?
– Igen, megnéztem, hogy mit jelent a „lelenc”. Sheila hívott így
múltkor.
– Hát, remélem, visszaszóltál, hogy ő meg egy „leszboszi”,
szörnyű az a nő, és biztos vagyok benne, hogy tényleg az is,
annak ellenére, hogy valami szegény marha feleségül vette.
Rosa halkan felnevetett, aztán teljes erővel tért vissza az
emléke annak a szörnyű pillanatnak a mentőcsónakon, amikor
elhányta, majd összepisilte magát – micsoda kettős szégyen.
Elhallgatott. Mintha minden bátorságot és szenvedélyt kiszívtak
volna belőle.
– Jacob? – suttogta.
– Mi az, édesem?
– Azt hiszem, segítségre van szükségem. – A férfi a tenyerébe
fogta a felé nyújtott ép kezet. – Nem mehet ez így tovább, nem
szúrhatok el mindent.
Jacob előrehajolt, és arcon csókolta, majd ráemelte
könnyekkel és együttérzéssel teli tekintetét.
– Értem – felelte halkan.
 33. fejezet

Rosa éppen a pultra helyezett tálat töltötte fel csont alakú

kutyakeksszel, amikor Titch berontott a boltba, és a pultra
dobta a táskáját.
– Boldog új évet, Rose! Hoppá, valószínűleg nem kéne neked
ilyet mondanom.
– Ja, köszi. Nem vagyok nagy rajongója ennek az időszaknak,
mint tudod, és vicces módon volt már ennél szebb ünnepem is.
– Aha, tényleg vicces. – Titch levette a kabátját.
Maryvel, Merlinnel és Jools Holland Hootenannyjével nem
volt éppen móka és kacagás a szilveszter.
– Nos, most már vége. Hogy van a karod?
– Még mindig fáj, és még nem tudok sok mindent csinálni, de
úgy érzem, már javulóban van, köszi.
– Remek. Nos, úgy döntöttem, hogy nekem, mint a
Cockleberry Bay Sarki Boltja megbízott menedzserének
nemcsak új munkám van, hanem új évi fogadalmam is, még
pedig az, hogy szerzek magamnak egy új dákót.
– Te, ez elég gusztustalan.
– Te meg mikor lettél ilyen átkozottul komoly?
– Amikor katapultáltam egy rohadt szikláról, akkor. – Rosa a
pult alá rakta az újrahasznosítható üres dobozt.
– Jaj, nagyon szar, mi? De most már itt vagyok mindennap,
szóval csak szólj, ha bármiben segítség kell.
– Rendben, köszi. Néhány online rendelés leadásához
szükségem lesz a segítségre. Elképesztő, hogy mennyire
természetesnek vesszük, hogy van két ép kezünk.
 – Szegénykém, csinálok egy kávét. Hoztam kekszet is.
Dumálhatunk egy jót, mivel nem tudom elképzelni, hogy ma
nagy lesz a forgalom.
Titch felkapta a táskáját, és elindult a konyhába.
Ekkor megszóltalt az ajtócsengő. Rosa felnézett a laptopból, és
elakadt a lélegzete. Előtte ugyanis Joe Fox nyurga alakja jelent
meg. Balesetét követően újra és újra végigjátszotta a fejében az
eseményeket, és próbált rájönni, vajon látta-e, hogy bepisilt.
Emlékezett, hogy látta a kikötőben, amikor visszaadta a lámpát
a mentőknek, és bőszen remélte, hogy a legénység és a
fóliatakró megőrizte a méltóságát.
– Szia! – szólalt meg zavartan a férfi. – Csak azért jöttem, hogy
jutalomfalatot vegyek Suggsnak, és persze hogy megkérdezzem,
hogy vagy.
– Jól, köszi. – Rosa kipréselt magából egy félmosolyt. – Azt
leszámítva, hogy kipróbáltam, milyen ejtőernyő nélkül
ejtőernyőzni.
– Eltört a karod?
– Nem, hála az égnek, de eléggé fáj.
Joe idegesen téblábolt, amíg a kártyatranzakció zajlott.
– Remélem, hamarosan jobb lesz. Szörnyen érzem magam,
amiért eldobtam azt a labdát. – Láthatóan nagyon
kényelmetlenül érezte magát. – Szóval én most… hm… akkor
megyek is.
Azzal sarkon fordult, hogy távozzon, a pulton felejtve a
kártyáját és a csomagot.
– Joe!
Joe enyhén kipirult arccal fordult vissza, Rosa pedig
átnyújtotta neki a holmiját, és a szavak csak úgy kiszaladtak a
száján:
– Köszönöm, hogy megmentettél minket.
– Már épp ideje volt, hogy végre egyszer helyesen cselekedjek
veled kapcsolatban, nem igaz?
Bocsánatkérően vállat vont, majd távozott. Ahogy becsukta
maga mögött az ajtót, megjelent Becca Fox, és heves szóváltás
alakult ki kettejük között kint az utcán. Rosa nagyot nyelt.
– Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.
Titch a pultra ejtette a foga között cipelt csomag gyömbéres
kekszet, és két gőzölgő bögre kávét tett le mellé.
– Nem, csak egy rókát.
– A fenébe, hát ő? – dörmögte Titch, amikor meglátta Joe-t az
ablakon keresztül. – Ennek aztán van bőr a képén, hogy idejön!
Szerencse, hogy hátul voltam.
– Semmi baj. Igazából még örülök is neki. Gondolkoztam,
hogy meg kellene köszönnöm neki valahogy személyesen, és
most letudtam. Nélküle Virslivel meg is halhattunk volna, ott
voltunk telefon nélkül, és jött a hó meg a dagály.
– Persze, de ha nem dobta volna el azt a labdát…
– Jaj, Titch, mit mond mindig édesanyád? „Ha a ha és a de
aranyból és ezüstből lenne, akkor mindannyian milliomosok
lennénk.”
– Ez igaz. Ritchie anyja azt mondta a múltkor, hogy szerinte
Joe és Becca nem valami boldogok.
– Az előbb láttam őket vitatkozni odakint.
– De nem tud rólatok, igaz?
– Nem, kizárt dolog, hogy Becca még mindig bejönne hozzám
vásárolni, ha tudná, ebben biztos vagyok.
Rosa megmozgatta a karját a hevederben, hogy megpróbálja
kényelmesebben tartani. Ezután odadobott Titchnek egy levél
fájdalomcsillapítót.
– Kinyomnál nekem egy párat, kérlek?
Titch átnyújtotta a tablettákat Rosának, és kiment egy pohár
vízért.
– Tessék.
Rosa bevette a gyógyszert, majd ügyetlenül feltornászta magát
az egyik magas székre, Titch pedig tovább babrált a pult mögött.
– Egyébként anyám szerint arra várni, hogy egy ex
visszatérjen olyan, mint egy piros lámpánál állni, amire kiírták,
hogy „ez a lámpa talán soha nem lesz zöld”.
– Mikor mondtam én olyat, hogy vissza akarom kapni Joe
Foxot? – értetlenkedett Rosa. – És hogy őszinte legyek, abban
sem vagyok biztos, hogy elég komoly kapcsolat volt ahhoz, hogy
exnek minősítsem.
– Nem mondtad, de hülyére bőgted magad, amikor elment.
Egy igazi rohadék.
Titch felugrott a Rosa mellett lévő székre, és kekszet tunkolt a
kávéjába. Rosa felsóhajtott.
– Igen, Titch, igazi rohadék volt, és az is maradt. És mindig
tartani fogom vele a három lépés távolságot, a hősiessége
ellenére. – Belekortyolt a kávéjába. – Ugye tisztában vagy a
helyzetem súlyosságával? Egész karácsony alatt egy darab
nyomorult üzenetet kaptam Joshtól. Ennyi. És akkor is inkább
Virsli iránt érdeklődött. Még a szülinapjáról is lemaradtam.
Nem válaszol semmire. – Rosa fájdalmas arckifejezést öltött. –
Tudom, hogy rettenetes módon viselkedtem, de ha szeretne,
mostanra biztosan visszajött volna. Úgy hiányzik. Fogalmam
sincs, mit csináljak.
– Tudom, Rose. Szerintem küldhetnél neki mindennap egy
kedves üzenetet, amiben elmondod, hogy mennyire sajnálod.
Lucast próbáltad elérni?
– Nem, semmi értelme. Úgy értem, nem lenne életem legszebb
pillanata, ha megkérdeznék valakit, hogy lefeküdtünk-e, vagy
sem. És szerintem amúgy is mindegy. Alapjáraton vonatra
szállnék, és elmennék Joshhoz, de most, bár nem hiszem el,
hogy nem akar velem beszélni, úgy érzem, szüksége van egy kis
térre.
– De talán ha…
– Nem, Titch. Hagyjuk. Neked milyen volt a karácsonyod?
– Csendes. Csak én, anya és Theo.
– Gondolkoztál már azon, hogy hogyan keresd meg Theo
apját?
– Nem, mert amióta Lucas és a biztonsági kamera lekerült az
asztalról, országos hirdetést pedig nem szeretnék feladni,
fogalmam sincs, hogy hol kezdjem.
– Jól van már a tökmag?
– Úgy tűnik. Karácsony előtti héten elvittem orvoshoz, és
minden rendben volt vele.
– Micsoda megkönnyebbülés, mi?
– Nekem mondod? Nem szeretném egyhamar újra átélni ezt. –
Titch hirtelen aggodalmasnak tűnt. – Karácsony napján viszont
nagyon furcsán sírt, Rose, és teljesen kiborultam, hogy megint
beteg. Felhívtam az orvost, meg minden, és kiderült, hogy
valószínűleg túl sok uborkát ettem a sajttálhoz.
– Akkor még mindig te eteted? Azt hittem, tápszert kap.
– Fele-fele, így elég jól működik. De most, hogy igazi pasit
akarok, mégse szivároghatnak a cickóim, ugye?
– Az egyik otthonban volt egy fiú, aki odavolt a szoptató
nőkért.
– Jujj! Ez elég fura.
– Tudom, kicsit furák voltunk. Volt egy lány, aki baglyokat
gyűjtött.
– Ez nagyon édes, mármint, gondolom, játékfigurákat meg
díszeket, ugye?
– Nem – nevetett Rosa. – Igazi, kitömött baglyokat.
– Zseniális! – Titch kis híján kiköpte a kávéját. – Vajon te mi a
fenét gyűjtöttél?
– Leginkább különböző nemi betegségeket.
– Rose!
– Mondja a lány, aki azt sem tudja, hogy ki a gyereke apja.
– Rendben, nyertél.
– Csak vicceltem – sóhajtott Rosa. – Azt hiszem, meg kellene
próbálnunk nyugiban kihúzni a januárt, nem? Nem bírok el
még több drámát.
Virsli, aki nem tudott felugrani a magas székekre, bosszús
ugatásba kezdett a lányok lábánál.
– És ez rád is vonatkozik, Frankfurti uraság – mondta Titch, és
odadobott neki egy darabka kekszet.
 34. fejezet

– Ez lesz az, Felső utca 35.

Amikor odaértek a fekete kovácsoltvas kapu mögött álló
teraszos házhoz, melynek mindkét oldalán egy-egy kőoroszlán
őrizte a sárga bejárati ajtót, Jacob kivette a pórázt Rosa kezéből.
– Jól vagy?
Rosa bólintott, barátja pedig folytatta:
– Ezt szeretted volna, és erre van most szükséged.
Rosa mély lélegzetet vett.
– Tudom. – Az idegességtől beszélni is alig tudott.
– Pontosan ötven perc múlva itt leszek, kint fogunk várni
Virslivel. Minden rendben lesz, menj csak!
Jacob arcon csókolta Rosát. Miközben Rosa bekopogott az
ajtón, Jacob még intett neki egyet, majd a csörgő telefonjáért
nyúlt.
– Mizújs, barátom? Igen, most kísértem el, és jövök vissza érte,
amint végez. Igen, idegesnek tűnt, de ilyenkor ez várható is.
Aha, arról is gondoskodtunk. Igen, tudom, és ígérem, hogy
vigyázni fogok rá, mint mindig.

***
– Alec? – Rosa a homlokára csapott. – Szóval te vagy dr. Burton?
Alec Burton, hát persze! Álmomban sem gondoltam volna, hogy
te vagy az. Teljesen elfelejtettem a vezetéknevedet.
A nagydarab férfi arca kifejezéstelen maradt.
 – Mivel korábban már találkoztunk, először is meg kell
győződnöm arról, hogy szívesen dolgozol velem. Mostantól
terapeuta-páciens viszonyban leszünk, így amíg
együttműködünk, nincs lehetőségünk baráti kapcsolatot ápolni.
Rosa figyelmesen hallgatta, Alec pedig így folytatta:
– Bármiről is esik szó ebben a szobában, az szigorúan
bizalmas. Csupán akkor hagyhatja el valami e falakat, ha az
ügyet megtárgyalom a szakértői csoportommal, mindezt
természetesen név nélkül. – A férfi mosolygott. – Ez hogy
hangzik, Rosa?
Nagy termete ellenére nagyon szelíd volt a viselkedése.
– Jól – bólintott Rosa. – Még nem ismerjük jól egymást, de
máris kényelmesen érzem magam veled.
– Ezt örömmel hallom. Készítettem egy szerződést, amit
hazavihetsz, elolvashatsz, majd aláírhatsz. Kezdetben hat
alkalom van lefoglalva, de nincs időkorlát, ha folytatni
szeretnéd. Oké?
– Oké – felelte Rosa halkan.
– Oldalt találsz zsebkendőt és vizet, ha szükséged lenne rá.
– Azt hittem, csak a gyenge emberek járnak terápiára – bukott
ki Rosából idegességében, majd hátradőlt a kényelmes fotelben,
amelyre leült. Alec közvetlenül vele szemben foglalt helyet, egy
ugyanolyan fotelben.
– Biztosíthatlak, hogy hatalmas erő kell ahhoz, hogy
elsétáljunk a között a két oroszlán között – felelte a férfi, amitől
Rosa szemébe azonnal könnyek gyűltek. – Azt szeretném, hogy
tudd, hogy tisztellek és elfogadlak, hogy mindig biztonságban és
kényelemben érezd magad, amennyire csak lehetséges,
tekintve, hogy az elmédben és az érzéseiben fogunk elmélyülni.
Amikor jónak látod, mondd el, hogy miért vagy itt, Rosa. Ma
tarthatunk egy általános beszélgetést, utána pedig meglátjuk,
hogyan tovább.
Rosa a pohár vízért nyúlt, ivott egy kortyot, majd kikapott egy
zsebkendőt a dobozból, és szorosan az ép kezébe fogta.
 – Azért vagyok itt, mert úgy tűnik, hogy tönkreteszem a
kapcsolataimat, különösen a legújabbat.
– Oké – bólintott Alec bátorítóan, aztán várt.
– Iszom, hogy elrejtsem az érzéseimet, és ha túl sokat iszom,
folyamatosan veszélyes helyzetekbe sodrom saját magamat. És
nem értem, miért, mert bár most rengeteg jó dolog és ember
van az életemben, mégsem vagyok elégedett. Még mindig azt
várom, hogy mindenki cserben hagyjon vagy lelépjen.
Rosa ekkor sírni kezdett. De nem pusztán potyogtak a
könnyei, hanem egy mindent elsöprő, üvöltő jajgatás szakadt fel
belőle, amely akár Merlin dührohamaival is felvehette volna a
versenyt. Valahányszor felemelte a fejét, hogy elnézést kérjen,
még keservesebben kezdett zokogni.
Alec mindvégig csendben ült, egészen addig, amíg a
felindultság és a düh szomorú kiáradása el nem apadt.
– Nem hi-hittem volna, hogy sírni fogok – dadogta Rosa
akadozó lélegzettel. Megtörölte bedagadt szemét, és remegve
felállt. Aztán felkapta a táskáját, az ajtó felé bicegett, majd
hátrafordult, és így szólt: – Bocsáss meg, Alec. Nekem ez most
nem fog menni. Túl nehéz. Egyszerűen nem megy.
Mostanra besötétedett, és Jacob arcát csak a telefon
képernyőjén megjelenő e-mailek világították meg, amikor Rosa
elviharzott mellette. Virsli feltűnően csendes volt, és egy
jutalomfalatot ropogtatott a férfi lábánál.
– Rosa! Várj! – kiáltotta Jacob, és a lány megtorpant. Virsli
talpra ugrott, és ugatni kezdett. Rosa lassan visszasétált
hozzájuk.
– S-sajnálom, Jacob, tudom, hogy te mindent me-megtettél,
hogy megoldjuk ezt az egészet, de nem állok készen arra, hogy a
m-múltamról beszéljek, vagy arról, hogy milyen szar vagyok a
k-ka-kapcsolatokban – dadogta nehézkesen, majd hangosan
szipogott. – Én csak vissza akarom kapni az én Joshymat –
nyüszítette keservesen, majd a férfi vállára vetette magát, és
zokogni kezdett.
 – Tudom, drágám, hidd el, minden rendben lesz.
A lány felemelte a fejét.
– Megígéred?
Jacob eltolta magától a fiatal nőt, és az arcába nézett.
– Egész biztos, hogy nem akarsz visszamenni oda? Esélyt sem
adtál neki.
Alec kijött, és megállt a kapuban. Amikor látta, hogy Rosa
biztonságban van Jacobbal, visszament a házba.
– Hogyan segít rajtam az, ha egy idegennel beszélek?
– Véleményem szerint az embernek készen kell állnia arra,
hogy a dolgok mélyére ásson – és őszintén szólva ha valamit
megtanultam azoktól az emberektől, akik velem szemben ülnek
a pultnál, az az, hogy enélkül nem sok értelme van az egésznek.
– De én azt hittem, hogy készen állok. Jaj, nem is tudom… De
köszönöm, hogy ilyen megértő vagy!
Mi lenne vele Jacob nélkül, gondolta Rosa. Szüntelen
támogatása elképesztő volt. Hogyan is hálálhatná meg mindezt?
Örökké szeretni fogja őt és Raffot.
A két jóbarát kart karba öltve tették meg a Sarki Bolthoz
vezető sétát az oldalukon totyogó Virslivel. Rosa a táskájában
kotorászott a kulcsa után, és átkozta Titchet, amiért nem hagyta
égve a kinti lámpát.
Jacob telefonja csörögni kezdett.
– Ez biztos a férjem lesz – mondta. – Majdnem tele vagyunk
korai vacsorafoglalásokkal ma estére.
– Akkor menj csak. Már így is rengeteget segítettél. Megleszek,
komolyan.
Rosa bedugta a kulcsot a zárba. Jacob a lány szabad kezébe
adta Virsli pórázát, csókot dobott neki, és még éppen sikerült
fogadnia a bejövő hívást, amikor a Homár Kosár felé vette az
irányt.
– Ebben a pillanatban búcsúztunk el – zihálta Jacob. –
Sajnálom, haver, de nem akarja. Kirohant, még mielőtt letelt
volna az idő. Egyszerűen nem áll készen, ennyi.
 Josh a hajába túrt londoni lakásának dolgozószobájában ülve.
– A fenébe, ez nagy kár. Oké. Akkor jöhet a B terv. Azért jól
van?
– Hiányzol neki… iszonyúan.
– Akkor jó – sóhajtott fel Josh. – És ettől eltekintve?
– A körülményekhez képest jól van. Az üzlet mindennap
nyitva, ami jó jel, és úgy látom, Titch is több időt tölt vele. Szóval
nincs túl sokat egyedül.
– Oké. Rád bízhatom, hogy rendezd a dolgot Aleckel?
– Persze, persze. Így legalább baráti kapcsolatban
maradhattok.
– Igen, mindig csak a napos oldalt, meg minden. Majd
jelentkezem. Üdvözlöm Raffot. És nagyon köszönöm, J.!
Őszintén nem tudom, mihez kezdenénk nélküled.
– Én csak azt tudom, hogy mihez kezdenék veled, ha
alkalmam nyílna rá – flörtölt Jacob, mire Josh nevetésben tört
ki, majd letette a telefont, és megnyitotta a névjegyzékét.
Élete legnehezebb feladata volt ez, de ha a házasságának
esélye volt a túlélésre, tudta, hogy meg kell tennie.
 35. fejezet

Rosa megetette Virslit, és engedett magának egy habos fürdőt. A

meleg, nyugtató vízben ellazulva hallotta, amint Virsli
beslattyog a fürdőszobába, és Rosa a kád oldalára helyezte a
kezét, hogy kedvence szokásához híven megnyalogathassa. A
kiskutya ezután leheveredett a fürdőszobaszőnyegre, és
állkapcsát a puha bundájához dörgölve letörölgette magáról a
buborékokat. Ha Josh egyszer csak megjelenne az ajtóban, és
azt mondaná, hogy szereti, akkor minden visszatérhetne a régi
kerékvágásba – álmodozott Rosa. Vagy mégsem? Vajon
visszafordíthatatlanul tönkretett mindent? Imádkozott, hogy ne
így legyen.
Az ég áldja Jacobot, hogy leszervezte neki a terápiát.
Nyilvánvaló, hogy nem volt úgy felkészülve, mint gondolta. De
talán a tény, hogy beismerte, valami nincs rendben, nem volt
rossz kezdetnek. A magát eddig erősnek mutató lány mostanra
bármin elsírta magát. Mi a franc van vele? A sok szociális
munkás, akikkel gyerekkorában találkozott, sosem tudott neki
segíteni, mi több, még rontottak is a helyzeten, most azonban
tudta, hogy segítségre van szüksége. A szirtről való zuhanás
felnyitotta a szemét: rádöbbent, hogy mennyire mélyre jutott.
Gyomra összerándult a gondolattól, hogy ha nincs ott az a
párkány; sokkal rosszabbul is végződhetett volna – és mi lett
volna, ha Virslinek baja esik? Erre még csak gondolni sem mert.
Ismét összerándult, amikor fejében újrajátszotta a jelenetet,
ahogy összepisilte magát. De a gondolat, hogy leüljön Alec elé,
és kitárja a lelkét… nem, egyszerűen nem bírta elviselni. Talán
idővel könnyebb lesz.
Mint már korábban oly sokszor, most is minden erejével
igyekezett visszaemlékezni, hogy mi történt azon az éjszakán
Lucasszal… de semmi. Biztosan elvesztette az eszméletét;
milyen borzalmas! És a tény, hogy a férfi már karácsonykor
lelépett, szintén azt sugallta, hogy valaminek történnie kellett.
Talán csak fel kellene hívnia, de örült is, hogy nem tudja, hiszen
ha lefeküdtek volna egymással, a bűntudat iszonyatos lenne.
Éppen a hálószobában törülközött, amikor ismerős hangot
hallott.
– Rosa, mi folyik itt? Minden rendben?
Titch jelent meg az ajtóban. Theo a mellkasához bújva
szundított egy babahordozóban.
– Basszus, Titch! Nem hallottál még a csengőről? Akármit
csinálhattam volna itt fent.
– Mint például? Csomószor hívtalak. Aggódtam érted.
– Titch, jól vagyok. Fürödtem.
– Olyan a szemed, mint egy másnapos nyúlé.
– Elbűvölő. Köszönöm. És ha már kedveskedünk egymásnak –
grimaszolt Rosa –, légyszi, ne felejts el égve hagyni egy lámpát,
amikor végzel a boltban. Jó sokáig szórakoztam az előbb, mire
megtaláltam a kulcsaimat a sötétben.
– Ne haragudj! Siettem haza, hogy megetessem ezt a kis fickót.
– Egyik ujjával finoman megcirógatta édes babája homlokát. –
Milyen volt a konzultáció?
– Kiderült, hogy dr. Burton igazából Alec.
– Nem mondod?
– De igen. Gondolom, ezért nem beszélt nagyon arról, hogy
mit dolgozik.
– Hogy ment?
– Nem akarok beszélni róla.
– Biztos?
– Biztos, Titch.
A fiatal lány egy borítékot nyújtott felé.
 – Amúgy nem maradok, csak kiugrottam egy kis fish and
chipsért. Hozzak neked is?
– Nem, kösz, nem vagyok éhes. Bármit, csak hogy lásd Ritchie-
t, igaz?
Titch elengedte a füle mellett a megjegyzését.
– Tessék, ez a szőnyegen volt.
– Mi ez?
– Egy levél. Mindegy, rohannom kell, holnap jövök, és nyitok
veled. – Titch Rosára pillantott, aki ott állt a törülközőjében. –
Sokkal jobban néz ki a karod.
– Igen, én is jobbnak érzem. Már nem kell a rögzítő, még
lemegy ez a kis duzzanat, és minden újra normális lesz.
– Te soha nem leszel az – vágta rá Titch. – Rose?
– Ez a nevem… vagyis majdnem.
– Nem vagyok túl jó a szentimentális dolgokban, de, ugye,
tudod, hogy bármiről beszélhetsz velem?
Rosa érezte, hogy megint könnyek gyűlnek a szemében.
– Nyomás a sütödébe! – mondta végül. – Holnap találkozunk.

***
Egy csésze forró csokoládéval üldögélt, Virsli pedig a kinyújtott
lábán aludt, amikor Rosának eszébe jutott a boríték, és kihúzta
a köntöse zsebéből. Az elején felismerte anyja remegő kézírását.
Kedves Rosa! Nem vetted fel a telefont, és tudod, hogy nem
szeretek üzeneteket hagyni azokon a rögzítőkön. Rosa a
homlokát ráncolta. Biztos volt benne, hogy nem volt nem
fogadott hívása, de Mary mobiltelefon-használata finoman
szólva vitatható volt. Beszéljünk holnap. Találkozzunk a
kávézónál 11-kor. Szeretettel, Anya x
Rosa úgy döntött, hogy felhívja, de Mary nem vette fel. Az
órára pillantott, fél tíz. Anyja szeretett korán lefeküdni, így
minden bizonnyal aludt már. Mary fura egy szerzet volt, bár
volt valami kedves abban, hogy a technológia korában az ember
leveleket vagy akár kis cetliket kapott.
Mint alvás előtt mindig, Rosa most is felhívta Josht. Fizikai
fájdalmat okozott neki a tudat, hogy a férfi valószínűleg
letiltotta, ugyanis kivétel nélkül mindig bekapcsolt az
üzenetrögzítő. És bár tudta, hogy nem fog választ kapni, mégis
felhívta. Csakis azért, hogy hallhassa a kellemes, kifinomult
hangját a rögzítőn, és hogy minden este elmondhassa neki, hogy
szereti.
A férfi utolsó üzenete karácsonykor jött, modorosnak tűnt, és
egyszerűen csak annyit mondott, hogy még mindig szereti, de
pillanatnyilag nem tud vele lenni. Hogy gondolkodási időre volt
szüksége. Mégis mennyi ideig kell gondolkodnia, zsörtölődött
Rosa, majd hangosan felnyögött. Hogy bánhat vele ilyen durván
még gondolatban is? Ő volt az, aki nagy valószínűséggel
lefeküdt egy másik férfival. Josh nem tett mást, mint
megpróbálta jobbá tenni az életét a kávézó megvásárlásával.
Lelki szemei előtt megjelent Lucas. Igen, jóképű volt, igen,
izgalmas volt, igen, érezte a szikrát kettejük között – de nem
szerette. És ha valaki azt mondaná, hogy lehetősége lenne
helyrehozni a dolgokat, és meg nem történtté tenni azt az
éjszakát, egymillió fontot fizetett volna érte. Joshnak és neki
együtt kell lennie, ebben biztos volt.
Egészen eddig szinte eszébe sem jutott a kávézó. Még azt sem
nézte meg, hogy leszedték-e az új táblát. Az túl fájdalmas lenne.
Josh megfontolt ember volt, nem kockáztatná minden
megtakarítását, gondolta Rosa. Meglepte, hogy Cockleberry Bay
pletykái még nem érték el Maryt, hogy elmondhassa a
lányának, mik a fejlemények. Sarát nem kérdezhette meg – az
túlságosan megalázó lenne. Szegény asszony nem tett semmi
rosszat. Csak segíteni akart, hogy a kávézó varázslatos
karácsonyi meglepetés legyen. Most pedig valószínűleg kezdheti
elölről az egészet, és kereshet másik vevőt.
Rosa kiengedte Virslit pisilni az erkélyre, és átment a
konyhába. A hűtőben talált egy felbontott üveg bort, töltött
magának egy pohárral, egy hajtásra megitta, majd töltött egy
pohár vizet, és elindult a hálószobába. A balesete óta egy csepp
alkoholt sem ivott, de a Josh hiányától hirtelen rátörő érzésekre
a tompítás volt az egyetlen megoldása.
Hangosan felsóhajtott, köntösét az ágy végébe dobta, majd
lefeküdt, a takarót felhúzta az álláig, és sírni kezdett.
 36. fejezet

Rosát Virsli ébresztette, aki nyüszítve kérlelte, hogy engedjék ki.

Rosa felemelte a kutyust, aki meglehetősen büdös szájával
nyalogatni kezdte az arcát. Rosa elégedetten nyugtázta, hogy jó
nyolc órát aludt, majd kinyitotta az erkélyajtót, és kiengedte
kedvencét.
– Egy perc, és viszlek a partra, drágám – gügyögött neki a lány,
és megvárta, hogy a kutya megöntözze a szokásos virágcserepet,
majd visszarohanjon, és magával hozza a hideg levegő illatát.
Odalent nyílt a bolt ajtaja, és Rosa elmosolyodott Titch
szombat reggeli pontosságán. Mennyit változott az a lány,
amióta a kis Theo megszületett!
– Csinálok egy szalonnás szenyát, kérsz? – kurjantott le Rosa a
lépcsőn.
– Nem, köszönöm, anya csomagolt nekem péksüteményt. Jut
neked is, ha szeretnél egyet desszertre.

***
A reggeli sétájuk után Virsli még mindig tele volt energiával, és
egy morgó jack russel terriert üldözött a bolt hátsó udvarán.
Titch és Rosa fél szemmel a boltot és a nézelődő
kutyatulajdonost, a másikkal pedig a kinti eseményeket
figyelték, miközben a feketeribizli-lekváros, házi készítésű vajas
süteményt majszolták a hátsó konyhában.
– Tudod tartani a frontot tizenegy körül? – kérdezte Rosa
Titchtől. – Mary beszélni akar velem. Azt mondta, hogy
találkozzunk a kávézónál, de legalább nem bent, hála az égnek.
Titch az ajkát nyalogatva halmozott még több lekvárt a
második süteményére.
– Láttad Sarát azóta, hogy kiborultál a kávézója előtt?
– Nem, igyekeztem meghúzni magam, ami nem egyszerű,
tekintve, hogy ott van a tengerparton.
– Oké, vigyázok a boltra – motyogta Titch egy hatalmas falattal
hadakozva –, de ebéd után el kell mennem Theóért. Anyának
időpontja van ma délutánra. Aztán jövök is vissza, ő meg
elalszik majd odafent.
– Rendben. Ha addigra nem érnék vissza, rakd ki a Rögtön
jövök táblát. És nagyon köszönöm.
Rosa épp a konyhában takarított, amikor Titch falfehér arccal
beszaladt.
– Rosa, atya ég, ki kell menned. Én nem tudok. Egyszerűen
nem.
– Oké, oké!
Rosa megtörölte a kezét egy konyharuhában, és óvatosan
előrement a boltba.
– Helló, Rosa – üdvözölte egy vörös hajú férfi.
– A szakállad nélkül meg sem ismertelek – felelte Rosa
mosolytalanul.
– Fogadok, hogy az összes fiúnak ezt mondod – nyekeregte
sunyin a férfi. – Hogy vagy?
– Megvagyok.
– És Titch meg a kölyke?
– Semmi közöd hozzá, nem igaz, Seb?
– Nem tudom mire vélni ezt a viselkedést, Rosa. Elvégre nem
csináltam semmi rosszat a törvény szemében, igaz?
– Szerencséd volt, hogy megúsztad, és ezt te is tudod. Te
gázoltad el azt a lányt.
– És az alapján, amit Sheila mesélt, te üldözted el a fiát a
városból – vigyorgott Seb, sovány viharvert arcán élesen
rajzolódtak ki a ráncok, melyek rácáfoltak a korára.
Rosát a hányinger kerülgette attól, hogy Sheila Hannafore az ő
ügyeiről beszél.
– Amúgy is, mit akarsz?
– Tőled semmit. Csak be akartam nézni a szőke kis
zsebrakétához, ez minden.
– Hát nincs itt.
– Azt hittem, jobban hazudsz, Rosa. Mindenesetre, ha
valamikor szeretne csevegni, itt leszek. A Hajó egyik szobájában
lakom egy ideig.
– Eddig merre jártál?
– Van útlevelem, Rosa. Kellett egy kis szünet, tudod? –
Mutatóujjával megérintette az orrát.
– Megvártad, hogy elüljön a vihar, te ravasz róka.
– A szarkazmus nem áll jól, szivi. Véletlenül tudom, hogy
Cockleberry Bayen kívül is van élet. De Sheilának szüksége van
egy kis segítségre, most, hogy Lucas elment, és ilyenkor inkább
dolgozom egy fűtött kocsmában, mint lent, az állomás
kioszkjában. – Aztán hirtelen hangszínt váltott: – Most pedig
hagyd abba ezt a hülyeséget, és hívd ide Titchet!
– Nincs kedve dumálni.
– Neki is van nyelve, Rosa. Legutóbb még képes volt egyedül
döntéseket hozni.
– És az volt a döntése, hogy nem! Amit te semmibe vettél, te…
– Rosa arca lángolt a dühtől. Mielőtt még kimondhatta volna,
hogy „erőszaktevő”, Seb Watkins sarkon fordult, kisurrant az
ajtón, és elindult lefelé a domboldalon.
– Ez már túl sok. – Titch bukkant fel a konyhából, szája körül
lekvárfolttal. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt rosszul lesz. –
Bíztam benne, hogy soha többé nem jön vissza az öbölbe.
– Tudom, én is. De visszajött, és muszáj lesz megbirkóznunk
vele. Oké, szóval te mondtad el a rendőrségnek, hogy elgázolta
azt a lányt, de ha nem erőszakolt volna meg, nem tetted volna,
igaz? – Rosa a homlokát ráncolta. – Ha Seb Watkinsnak van egy
kis esze, akkor annyiban hagyja a dolgot. Szerintem csak
tesztelgeti a határaidat. Meg akar győződni róla, hogy tiszta a
levegő. Persze az én szerény véleményem akkor is az, hogy
rohadtul ki kellene kasztrálni.
– Rose, megőrültél? Én köptem be! – Titch megremegett. –
Csak azért engedték el, mert Sheila Hannafore megvesztegetett
egy bírót. Gondolom, hogy dühös.
– Akkor talán el kéne menni a rendőrségre azzal, hogy mit
művelt veled?
– Az kizárt! – kiáltott fel Titch.
– Jól van, nyugodj meg.
– Amúgy sem lenne rá bizonyíték. Több mint egy éve történt.
Ráadásul már nincs is meg a kocsi, amiben megtörtént a dolog,
rögtön megszabadult tőle, hogy ne gyanúsítsák a gázolással. És
hogy őszinte legyek, az én hírnevemmel nem sokan adnának a
szavamra.
Rosa összerezzent.
– Annyira szörnyű ez az egész, de értem, mit mondasz.
– Nem akarom, hogy Theo is megtudja, és ha ez bíróság elé
kerül, akkor rá fog jönni, ha idősebb lesz. Csak el kell kerülnöm
Sebet jó messzire.
– Azt hiszem, igazad van, és még ha dühös is rád, kétlem, hogy
csinálna bármit is, ugyanis a rendőrök rajta fogják tartani a
szemüket. Nem zörög a haraszt, meg minden.
Megszólalt a csengő, és egy idős hölgy jelent meg az ajtóban
kerekes kosarat húzva maga mögött, amiben egy satnya, vak,
miniatűr uszkár bújt meg.
– Jó reggelt, Mrs. Tregor! – kiáltott fel Rosa. – Ma Titch fog
segíteni, ugyanis nekem el kell ugranom valahová.
– Udvaron? Mi van az udvaron, kedvesem?
Rosa a barátnőjére kacsintott, egy jutalomfalatot dugott a vak
kutyus orra alá, és elment a sapkájáért és a kabátjáért.
 37. fejezet
A hét lecke
Első: Félelem

A pár napos havazás után az évszakhoz képest különösen enyhe

volt az időjárás Cockleberry Bayben. Rosa, aki mostanra
tisztában volt vele, hogy a szél néha önálló életre kelt a Nyugati
Szirten, fejébe húzta kék sapkáját, és elindult.
Most, hogy a heveder lekerült, könnyű volt felvenni a kabátot;
és ami még ennél is jobb volt, végre nem érzett fájdalmat. Titch
meggyőzte, hogy hagyja otthon a mély álomba merült Virslit
vele és Theóval. Kicsit furcsa érzés volt úgy járkálni, hogy a
tacskó nem volt ott az oldalán.
A part szélére érve Rosa a kávézóra pillantott, majd a
meredek ösvényre, amely a Nyugati Szirtre vezetett. Rettegett
attól, hogy összefut Sarával, így minden tengerparti séta
egyfajta lopakodó küldetéssé vált, hogy ne találkozzon se vele,
se Sheila Hannafore-ral.
Amikor rájött, hogy az anyja nincs sehol, a telefonja után
nyúlt, és csak egy sms fogadta Marytől, amelyben a nő elnézést
kért, mivel épp indult volna, amikor felhívták a boltból, hogy el
tudna-e vállalni egy műszakot. Rosa sóhajtva dugta zsebre a
telefonját, amikor rátört az érzés, hogy valaki áll mögötte.
– Rosa? Rosa Smith, igaz?
Egy ötvenes évei elején járó magas, kopasz férfi szólította
meg. Rosa megpördült.
 – Ööö… igen, ki akarja tudni?
– Darren vagyok, Darren Pitt. Emlékszel rám? A Polhampton
RNLI legénységének tagja vagyok, és néhány hete találkoztunk.
Nem túl fényes körülmények között, ha rémlik.
Rosa meg akarta köszönni neki, hogy megmentette az életüket
Virslivel, és hogy ezért még veszélybe is sodorta magát, de a
szavak cserben hagyták.
– Hát, ez ciki. Én… ööö… – nyögte ki.
Örökké kísérteni fogja a kép, ahogy először elhányja, majd
összevizeli magát.
Darren gyengéden a vállára tette a kezét.
– Rosa, az élet néha rohadt nagy pofonokat tud adni.
– De még milyen nagyokat – viccelődött a lány, ahogy jobb
kedvre derült. – Akkorákat, hogy kis híján a mélybe zuhantam
tőlük!
A vízimentő harsányan felnevetett.
– Én meg próbáltam itt komoly maradni! De viccet félretéve,
én nem láttam mást, mint egy emberi lényt, akinek segítségre
van szüksége. Nem kell szégyellni, őszintén mondom. Ez is a
munka része.
– Egy kicsit túl kedves vagy velem, Darren. Úgy értem, ha
valaki az én ölembe taccsolna ki egy pizzát meg egy adag
chipset, hát…
A férfi félbeszakította:
– Egyébként hogy vagytok a bátor kis kutyusoddal?
– Már sokkal jobban vagyok, mint voltam, köszönöm. Virsli
pedig él és virul, hála neked és a legénységnek.
– Ezt örömmel hallom. – A kopasz férfi arcán mosoly
ragyogott fel. – És hová készülsz ezen a csodás napon?
– Anyukámmal kellett volna találkoznom, de most szólt, hogy
nem ér rá. Virsli otthon alszik, könnyebb úgy beszélgetni, hogy
nem akar folyton a figyelem középpontjába kerülni.
– Valóban. A tacskók kicsi kutyák hatalmas egyéniséggel, igaz?
Rosa nevetett.
 – Jól mondod. És igen, tényleg csodás nap a mai, úgyhogy azt
hiszem, sétálok egyet.
– Fel a szirtre?
Darren a sziklaösvényre mutatott. Rosán hirtelen úrrá lett a
pánik. Érezte, hogy elsápad.
– Ööö… ma talán nem. Hülyeség, de egy kicsit félek, a baleset
óta ma vagyok először itt a közelben.
– Nos, ez teljesen érthető. Tessék, karolj belém, és sétáljunk
együtt, ha van kedved. Jó is, ha lenézek a tetejéről, és látom,
hogy hol férünk el a hajóval, meg ilyesmi, különösen egy ilyen
szép, nyugodt napon.
– Nem pont onnan jössz?
Darren elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– A baleseted rádöbbentett arra, hogy még nem ismerem
ennek a partvonalnak minden egyes zegzugát, szóval mondjuk
úgy, hogy szívességet teszünk egymásnak, jó? – felelte a férfi.
Rosa belekarolt megmentőjébe. Ahogy az ösvény egyre
szűkült, és a lejtő egyre meredekebb lett, a légzése kicsit
felgyorsult.
– Azt hiszem, nem tudok továbbmenni – nyögte ki nagy
nehezen, és erősebben kapaszkodott Darren karjába.
– Azok a félelmek, amelyekkel nem nézünk szembe, a
korlátainkká válnak, Rosa, és milyen szomorú lenne, ha többé
nem tudnál feljutni erre a gyönyörű sziklára? Azt mondtad,
hogy aznap egy kicsit részeg voltál, ugye?
– Igen – ismerte be halkan a lány, miközben még mindig
erősen kapaszkodott, és továbbra sem nézett le a tengerre.
– Kétlem, hogy még egyszer itt kötnél ki részegen egy havas
délutánon; sőt fogadni mernék, hogy nem fog ilyen történni.
– Hát igen. Nem az volt a legjobb pillanatom.
Darren folytatta:
– És a bátorság egyébként sem a félelem hiánya. Bátornak
lenni annyit jelent, mint megélni a félelmet, és megtalálni belőle
a kiutat. Gyere, bízz bennem.
 Rosa mély levegőt vett, és továbblépdelt. A fejük fölött köröző
sirályok felrikoltottak, mintha csak a lányt biztatnák, hogy egyik
lábát a másik után téve elérhesse a célját.
– Minden rendben? – Darren érezte, hogy Rosa szorítása kissé
meglazul. Tovább beszélt, ahogy Rosa megnyújtotta a lépéseit. –
Néha még most is látom a félelmet a srácok szemében, ha
trükkös helyzetbe kerülünk a mentőcsónakban; ilyen az emberi
természet, ugyebár, de én azt mondom, semmi értelme hagyni,
hogy a lehetségestől való félelem lehetetlenné tegye az
életünket. Dolgunk van odakint.
– Mindannyian olyan bátrak vagytok, és nagyon hálás vagyok
nektek.
Rosa érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Darren olyan
jó ember volt; Rosa megérezte ezt a férfi szavain keresztül.
– Bátrak? Ebben nem vagyok biztos. Valószínűleg inkább
hülyék. Ezt a verset a csapatnak is el szoktam mondani. A
félelem valósága a címe. – A vízimentő megköszörülte a torkát,
és a láthatár felé fordult:

Nem a magasságtól félsz, hanem a zuhanástól.

Nem a sötéttől félsz, hanem attól, ami benne rejtőzik.
Nem a tengertől félsz, hanem a fulladástól.

A hangja ellágyult.
– Az utolsó sort nem mindig idézem…
– Folytasd! – sürgette Rosa.
– Nem a szeretettől félsz, hanem attól, hogy viszontszeretnek.
Darren megállt, pár lépéssel eltávolodott Rosától, és tovább
nézett az alattuk elterülő víztömegre. A tenger teljesen nyugodt
volt, leszámítva néhány apró hullámtörést a sziklákon.
– Az élet arra való, hogy éljük, Rosa. Hogy érezzük a félelmet,
és már tudom, hogy bölcsebb és erősebb lettél attól, ami veled
történt. Nézd csak azt a horizontot.
– Ahol ég és föld összeér – mormolta Rosa, ahogy tekintetével
befogadta az előtte elterülő láthatárt.
– Parancsolsz?
– Ja, csak a dédszüleim mondták ezt mindig.
Rosa ekkor közelebb lépett a szirt széléhez.
– Még egy pillanatra fogd meg a karomat, Darren.
A nagydarab férfi szorosan tartotta Rosát, ahogy próbaképpen
lenézett. Észrevett egy apró, kiálló szikladarabot.
– Azon a párkányon landoltunk? – hitetlenkedett, és tátva
maradt a szája, miközben Darrenbe csimpaszkodott. – Elég pici.
– Bizony. Nagyon szerencsés voltál, ifjú hölgy. És a kutyád is.
Könnyedén megcsúszhatott volna.
– Szóval szerencsénk volt, mi? Még biztosan nem volt itt az
ideje, hogy induljunk.
– Úgy érted, oda, ahol ég és föld összeér?
Rosa elmosolyodott.
– Pontosan. Köszönöm szépen, Darren. Egyrészt azt, hogy
megmentetted az életemet, másrészt pedig ezt. Ma nem lettem
volna képes erre egyedül.
– Tudom, hogy nem. – Darren hangja ismét lágyan csendült.
Aztán hirtelen felélénkült: – Nos, indulnom kell. Fél óra múlva
interjúm lesz egy újonccal. Remélhetőleg ő lesz a második hölgy
a legénységben. Mehetünk?
– Menj csak. Én rendben leszek. A lehetségestől való félelem,
meg minden – nevetgélt.
– Ügyes kislány – mosolygott Darren. – Örülök, hogy
találkoztunk… – Egy pillanatra megállt. – …A felfelé vezető
utadon, Rosa.
Amikor eltűnt a szeme elől a sziklás ösvényen, Rosa
eltávolodott a peremtől, leült egy kőre, és visszagondolt Darren
versére.
Talán erről van szó. Félt, hogy viszontszeretik.
 38. fejezet

Rosa édesanyja puha, ziháló mellkasára borult.

– Nem tudom, mit csináljak Josh nélkül! – zokogta.
– Hát, Rosa, a jó oldalát nézve, Kahlil szerint a szerelem az
elválás pillanatáig nem ismeri önnön mélységét. Vagyis most
legalább tudod, hogy szereted.
– Ebben soha nem kételkedtem. Azt akarom, hogy hazajöjjön,
azonnal. És ha annyira szeretem, mit képzeltem egyáltalán,
hogy elmentem Lucasszal? – ostorozta magát Rosa.
– Mert ellenben a szemmel, amely lát, és a füllel, amely hall, a
szívnek megvan a saját célja. Mindannyian mások vagyunk,
kedves. És amikor az agyunk megpróbálja megmondani a
szívünknek, hogy mit tegyen, a szív nem figyel, aranyom. Ennek
a szívnek két alapvető célja van, az egyik, hogy folyamatosan
dobogjon, a másik pedig, hogy folyamatosan szeressen, ahogy
csak tőle telik.
Mary a szekrényhez ment, és kirakott egy kis szárazeledelt
Merlinnek, aki épp kóborolt valahol.
– Nem hiszem, hogy a szívem volt, és egészen biztos, hogy
nem is az agyam, ami Luke felé fordított azon az éjszakán.
– Jaj, drágám. Mélyponton voltál – és a démoni ital is
közrejátszott. Az igaz szerelem azt jelenti, hogy láthatatlan
kötelék köt össze. Még ha Timbuktuban is lenne most Josh,
akkor is együtt volnátok. Ő is ugyanúgy érzi, mint te. Pontosan
itt. – A lány hasára tette a kezét. – Adj neki egy kis időt. Vissza
fog jönni, Rosa, vissza fog jönni.
– Hallottál felőle?
 Ekkor Merlin iszonyú sebességgel robogott be a macskaajtón,
a szájában egy egér rángatózott. Mary gyorsan kinyitotta a
hátsó ajtót, és egy felmosóval visszazavarta. Becsapta az ajtót és
bezárta a macskaajtót, majd a kötényzsebébe nyúlt, elővette az
inhalátorát, és nagyot szívott belőle.
– Anya, hallottál Josh felől? Nem válaszoltál.
– Nos, vége az ebédidőnek, egy gyors pisi, aztán vissza kell
mennem dolgozni.
És azzal Mary kicsit kifulladva elindult a fürdőszobába,
magára hagyva a lányát, aki a fejét lassan csóválva nézett utána.
 39. fejezet

A Sarki Bolt emeletén, a nappaliban Virsli szörnyű álomból

riadt fel, amelyben a szomszéd sziámi macska üldözte őt…
Kinyitotta a szemét, és azonnal megérezte a füstszagot. Virsli
mindig is tisztában volt azzal, hogy sokkal jobb a szaglása, mint
bármely embernek. Orrlyukai rendkívül érzékeny tudományos
műszerek voltak. Bőszen szimatolva igyekezett beazonosítani a
szag forrását, köhögött és prüszkölt, vadul csapkodott fülével,
hogy teljesen magához térjen, majd felült, amikor ismerős sírást
hallott. Odaügetett a párnákhoz, amelyeket az ajtónyílásba
raktak oda neki akadályként, hogy ne jusson be a hálószobába,
amikor Theót lefektették aludni, és hosszú orrát morogva a
párnák alá fúrta, mintha egy borz odúját próbálná kiásni.
A heves és elszánt kiskutya végül áttörte az akadályt, és
kirohant a lépcsőpihenőre, ahol szúrós, fekete füst szállt Rosa
nyitott hálószobája felé. Ahogy meglátta az ágy mellett heverő
mózeskosarat, benne a síró és kapálódzó Theóval, a kutyus
bemászott mellé, finoman félretolta a kisbabát, hogy odaférjen,
és addig kotorászott hosszú orrával, amíg sikerült feltornásznia
a csipkés takarót a fejükre, hogy kint tartsa a füstöt, és egy kis
légbuborékot képezzen. A babát megnyugtatta a kutyus melege,
elcsendesedett, és apró karját átvetve a kutya fényes bundáján
visszaaludt, Virsli pedig igyekezett ébren maradni, hogy őrizze
a kis embert. A reggeli tengerparti szaladgálás azonban
kifárasztotta, és ő is álomba merült, egyik barna mancsát Theo
kényelmes rugdalózóján pihentetve.
Rosa hálószobájában teljes béke honolt, és sem a kutya, sem a
baba nem moccant, ahogy a füst egyre terjedt és sűrűsödött,
mérgező gázokkal töltve meg a levegőt.

***
Anyja házából kilépve Rosa füstszagot érzett. Amikor lenézett a
domboldalon, csaknem megállt a szívverése, mert úgy tűnt,
hogy a bolt hátuljából jön a füst. Rohanni kezdett a Sarki Bolt
felé, amikor Jacob érte utol, levegőért kapkodva.
– Nem hívott Titch? – kérdezte zihálva.
Rosa tapogatózva kereste a telefonját, de nem találta; biztosan
otthon hagyta.
– Tűz van a boltban. A tűzoltók már úton vannak.
– Istenem, Titch, Virsli és Theo odabent vannak!
Rosa ekkor sikolyokat hallott, és rájött, hogy a barátnője
kiabál.
Ritchie kijött a sütödéből, és amint meghallotta Titchet, ő is
futni kezdett.
A fiatal anyuka a bolt előtt állt és köhögött.
– Megpróbáltam felmenni a lépcsőn, de iszonyú nagy a füst –
mondta nekik kétségbeesetten. – Theo fent van! Felvittem
aludni a szobádba, Rosa, de nem látok semmit, és nem kapok
elég levegőt ahhoz, hogy feljussak…
Zokogni kezdett és a hajába túrt. Rosa pánikba esett.
– Hol van Virsli?
– Ő is fent van a nappaliban.
Ritchie levette a felsőjét, és az arcára tekerte.
– Csak egy emelet van, ugye? Melyik szoba?
– Igen, és jobbra az első ajtó a hálószoba.
A fiú elindult, és Rosa utánakiáltott:
– Én is jövök!
Jacob kinyújtotta a karját, hogy megállítsa.
– Nem, te itt maradsz! – Majd a kocsma konyhájából felkapott
tűzoltókészülékkel az üzlet hátsó részéhez rohant.
 Ebben a pillanatban megérkezett a tűzoltóautó, elállva a
keskeny utat; a tűzoltók közül kettő már légzőmaszkot viselt.
– Hányan hiányoznak?
– Egy baba és egy kutya! – mondta Rosa. – És az előbb bement
egy férfi, hogy kimentse őket! Siessenek! Kérem, siessenek!
Rosa próbálta megfékezni a hisztérikus Titchet, aki vissza
akart menni a házba, hogy feljusson az emeletre.
A másik két tűzoltó letekerte a tömlőt, és benyomult a
konyhába.
Néhány perccel később, melyek inkább óráknak tűntek,
felbukkant Ritchie, kezében a bűzös fehér takaróba bugyolált,
ordító Theóval. Mindkét lány zokogott.
– Sír, Titch, sír, ez jó! – zihálta Rosa. – Életben van! De hol van
Virsli? Hol van az én drága kicsikém?
Egy mentőautó érkezett a helyszínre, és azonnal felvette Theót
és Ritchie-t, hogy megvizsgálják őket. Titch is velük ment.
És akkor, mintha az összes ima, amit valaha elmondott,
meghallgatásra talált volna, Rosa édesanyja jelent meg az
ajtóban füsttől fulladozva, Virslivel a vállán. Rosa odarohant,
megölelte mindkettőjüket, és arrébb kísérte őket, ahol tisztább
volt a levegő, majd átvette Virslit Marytől. A kiskutya lázasan
remegett, szíve hevesen kalapált.
– Anya! Hogyan? Mikor? Jaj, nem érdekes! Gyorsan! Menjünk
oda a mentőhöz.
Mary hörögve válaszolt:
– Valahogy sikerült bemásznia Theóhoz a kosárba, és kis
sátrat vert maguk fölé, hogy távol tartsa a füstöt. A baba arcát
nyalogatta, mintha tisztán akarná tartani az orrát. A legdrágább
látvány volt. Úgy gondolom, Virsli megmentette Theo életét.
– Jaj, anya! – mondta rekedten Rosa, és könnyek csorogtak le
az arcán Virsli fényes szőrére. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted.
Nem is láttalak elmenni mellettünk.
– Mondtam neked a minap, hogy égett szagot érzek.
És ekkor mintha Mary minden ereje elszállt volna a lánya
szeme láttára, és a köhögési rohama majdnem térdre
kényszerítette.
Virslit olyan szorosan ölelve, mintha soha többé nem akarná
elengedni, Rosa odakísérte édesanyját a mentőshöz, aki azonnal
oxigénmaszkot adott a köhögő asszonyra.
– Egyáltalán nem lett volna szabad bemenned oda, a te
állapotodban! – jajgatott Rosa.
Aztán szabad kezét kinyújtotta, és erősen megszorította az
anyjáét. Mary Cobb gyönyörű zöld szemével mélyen az övébe
nézett, és zihálva felelt:
– Az én életemet már évekkel ezelőtt megmentetted,
kedvesem.
Rosa előrehajolt, és megcsókolta Mary homlokát.
– Szeretlek, anyu.
Egy magányos könnycsepp gördült végig Mary arcán.
Remegve lehúzta a maszkot az orráról és szájáról, és így szólt:
– Sosem szűntem meg szeretni téged, Rosa.
Még a mentős is meghatódott az érzelmes jelenettől, meg
kellett köszörülnie a torkát, mielőtt óvatosan visszatette Maryre
maszkot, majd elkezdte megmérni a vérnyomását. Rosa Virsli
füstszagú bundájába fúrta az arcát.
– Majd megkérjük az állatorvost, hogy vizsgáljon meg téged –
motyogta. – Az én kicsikém, az én kicsi hősöm, Kolbász úr.
Rosa sírás közben felnevetett, amikor a kiskutya kidugta a
nyelvét, és elkezdte lenyalni az arcáról a könnyeit.
Ekkor megjelent Jacob, az arca fekete volt a koromtól.
– A tüzet eloltották, és hála istennek, nem olyan rossz a
helyzet, mint gondolnánk. Azt hiszem, a füst miatt sokkal
rosszabbnak tűnt.
Az egyik tűzoltó meghallotta ezt, és így szólt:
– De ha ez az éjszaka közepén történt volna, cimbora, akkor a
történet egész máshogy alakult volna.
Rosa átnyújtotta Virslit Jacobnak.
– Sajnálom, de túlságosan fáj a karom ahhoz, hogy tovább
tartsam. Ó, drágaságom! – Finoman megsimogatta Virsli
selymes buksiját, belenézett a barna szemébe, majd így szólt
barátjához: – És neked, én másik hősöm, neked is oda kell
menned a mentősökhöz, hogy megvizsgáljanak.
Jacob megvonta a vállát.
– Ó, semmi bajom – mondta némiképp visszanyerve a
nyugalmát. – Inkább attól tartottam, hogy tönkremegy az
Armani kabátom, drágám.
 40. fejezet
A hét lecke
Második: Önbecsülés

Vasárnap délelőtt Rosa a konyhában takarított, amikor

megszólalt a bolti csengő. Kezében egy ronggyal jött elő,
bosszankodva, hogy megzavarták, egy ismerős alakot látott
odakint várakozni.
– Szia, Raff! – üdvözölte, és ajtót nyitott. – Gyere be. Minden
rendben? – Annyira nem vallott a férfira, hogy Jacob nélkül
jöjjön le a boltba. – Ó, édesem! – tette hozzá, amikor észrevette,
hogy Raff kabátjából Hercegnő kukucskál ki.
– Igen, most végeztem az ebéddel, Jacob pedig elvitte a fiúkat
az állatorvoshoz. Egyikünk sem szereti beadni nekik a
bolhairtós cuccot, mert olyankor utálnak minket, és legalább
egy hétig játsszák az eszüket.
– Vasárnap ment állatorvoshoz? Azt hittem, olyankor zárva
vannak.
– Nos, ezt az állatorvost Vickinek hívják, és Jacob jó barátja.
Együtt ebédelnek. Ma este Brad és Alyson viszik a boltot, szóval
majd otthon találkozom vele.
Rosának most már rémlett valami.
– Tényleg, Jacob említette, hogy Vicki Cliss az egyetlen
állatorvos Devonban, aki Pongóhoz és Csufihoz érhet anélkül,
hogy hisztirohamot kapnának. Hamarosan nekem is kell
foglalnom hozzá időpontot, azt mondta, hogy meg akarja nézni
még egyszer, mi a helyzet Virsli tüdejével a tűz után. Még
mindig nem hiszem el, hogy bemászott a kosárba megvédeni
Theót.
– Bátor kis fickó, akárcsak az anyja.
– Vagy lehet, hogy csak simán hülye. Meg is mondtam neki,
hogy kis híján Sült Virsli lett belőle.
Ekkor Hercegnő nyafogó kis hangot hallatott, Raff pedig
megcirógatta, és azt mondta:
– Csak kiugrottam szívni egy kis friss levegőt ezzel itt, és azon
tűnődtem, hogy nem akarsz-e eljönni Virslivel a déli
sziklaösvényre, ha végeztél. Nagyon szép idő van.
– Remek ötlet!
– Hogy áll a konyha a tűz után?
– Gyere be, és nézd meg – intett neki Rosa. – Maryvel és
Titchcsel órákig súroltuk, és minden szobába tettünk egy tál
ecetet meg egy tál őrölt kávét. Természetesen anya ötlete volt,
de úgy tűnik, sikerült megszabadulni a füstszagtól. Illetve,
amikor nincs túl hideg, nyitva hagyom az ablakokat. Hála az
égnek, lassan már jön a jó idő.
– Mia cara ragazza! Drága kislány! – Raff megragadta Rosa
vállát, és olyan hevesen csókolta homlokon a lányt, hogy kis
híján összepréselte a vinnyogó Hercegnőt. – Ez nem fair! –
mondta végül drámaian gesztikulálva.
– Tényleg nem. De az élet néha ilyen. És már be is nyújtottam
egy kárigényt a biztosítóhoz, úgyhogy majd meglátjuk, mi lesz.
Bár tudnám, hogyan történt.
És bár itt lett volna Josh, tette hozzá magában.
– Jól van, menjünk! Séta van, miszter!
A varázsszóra izgalomba jött Virsli türelmetlenül várta, hogy
Rosa felrakja rá a pórázt, majd vidáman az ajtóhoz ügetett,
Hercegnő pedig minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte.
A tengerpartra érve Rosa beszívta a friss, tengeri levegőt, és a
téli nap felé fordította arcát.
– Alig várom, hogy végigmenjek ezen az ösvényen. Őrület,
hogy már több mint egy éve itt vagyok, és még sosem jártam az
öbölnek ezen az oldalán.
– Kevésbé meredek Hercegnőnek, és több a fű, amiben
szaladgálhat, szóval imádja. – A déli ösvény felé sétálva Raffaele
tovább érdeklődött: – A konyhára visszatérve, mit mond a
rendőrség, lehetséges, hogy valaki szándékosan gyújtotta fel?
– Nem feltétlen. Utána mindenhol nyomozók mászkáltak,
mert úgy tűnt, hogy a kukában gyulladhatott ki valami. Azért
volt olyan sűrű a füst, mert a műanyag szemetes égett. Semmi
más nem gyulladt ki. Hála istennek!
– Akkor nem Titchnek volt egy őrült pillanata főzés közben?
– Nem, legalábbis ezt állítja – kuncogott Rosa.
– Mindenesetre ijesztő, különösen, hogy Theo, Titch és Virsli is
bent voltak.
– Tudom. Majd keresni fog a rendőrség, ha megírták a teljes
vizsgálati jelentést. Seb az egyetlen, akiről el tudom képzelni,
hogy eszébe jutna ilyen szörnyűség.
– Nem, szerintem annyira ő sem lenne ostoba, hogy elkezdjen
gyújtogatni, nem? Főleg a tavalyi incidens után.
– Ez bizony igaz, Clouseau felügyelő!
– Dio mio! Csak ne franciát, per favore! Esetleg Montalbano
felügyelő.
– Próbálok nem gondolni arra, hogy valaki annyira utál, hogy
megpróbálja felgyújtani a Sarki Boltot. De vicces módon Josh
hiánya amúgy is minden más gondolatomat felülírja.
– Rosa, hogy viseled, hogy nincs itt az embered? – kérdezte
Raff együttérző hangon.
– Változóan. Ma dühös vagyok – emelte fel a hangját Rosa. –
Nagyon dühös, de nevetséges, mert közben nem akarom, hogy
tudjon a tűzről. Nem akarom, hogy azért jöjjön vissza, mert
sajnál, vagy mert azt hiszi, hogy nem boldogulok nélküle. De
miért, ó, miért ekkora makacs öszvér?
– Azt hiszem, mindketten makacs öszvérek vagytok. És miért
vagy dühös?
 – A támogatását akarom; tudom, hogy segítene.
– De hát most mondtad, hogy nem akarod a sajnálatát –
ingatta a fejét Raff. – Nem értelek, Rosa.
– Én sem értem magam – ismerte el, és mélyet sóhajtott. – Egy
részem azt akarja, hogy szorosan átöleljen az erős karjával.
Hogy azt mondja, minden rendben lesz.
– De lehet, hogy nem lesz minden rendben.
– Azt a realista mindenedet!
– Az a helyzet, hogy soha nem tudhatjuk, minden rendben
lesz-e… Ott van a rákos beteg, a szülésre készülő anya, vagy a
nő, aki megcsúszik egy sziklás ösvényen… Sokszor hiábavaló azt
mondani, hogy „minden rendben lesz”. – Raff megvonta a
vállát. – Természetesen legtöbbször tényleg minden rendben
lesz, de előfordulhat, hogy nem. Érted, amit mondok?
– Nem tudom. – Rosának zúgott a feje.
– Nem elég jó az angolom?
Rosa ciccegett.
– Tökéletes, te bolond.
– És ha meg tudjuk erősíteni önmagunkat ahhoz, hogy
feldolgozzuk ezeket a gondolatokat, nincs szükségünk Joshra,
aki megölelget minket. Átkarolhatod és támogathatod saját
magad… és persze egymást, amikor szükség van rá. Ez a
párkapcsolat dolog egy kétirányú utca, Rosa.
– Nagyon elegem van abból, hogy magamnak kell intéznem a
dolgokat.
– Szóval, ha nem akarod Josh sajnálatát, mit akarsz tőle?
– Azt akarom, hogy mondja el, mennyire szeret, és hogy
megbocsát, bármi is történt Lucasszal. – Elhallgatott. – Ami még
mindig borzalmasan zavar, mert egyszerűen nem emlékszem.
Hercegnő és Virsli játszadozva kergetőztek a bokrok és kövek
körül, amelyek biztonságos védővonalat képeztek köztük és a
mélyben húzódó víztömeg között.
– Akkor miért nem hívod fel?
– Mert egy részem túlságosan fél megtudni igazságot. – Rosa
felnyögött. – Tudom, váltsunk témát. Képzeld csak, Raff, a
minap összefutottam a mentőcsónakos emberrel, aki
megmentett minket.
– Ú, és milyen volt, nagy és izmos?
Rosa elmosolyodott.
– Hogy te milyen vagy! Egy verset idézett arról, hogy az ember
nem szeretni fél, hanem attól, hogy viszontszeretik. – Érezte,
hogy könnyek csorognak az arcán. – Annyira féltem attól, hogy
Josh elhagy, hogy nem leszek elég jó neki… és el is elhagyott. De
mintha én…
Rosa hangja elcsuklott. Raff megfogta a kezét.
– Csak nyugodtan – mondta lágyan a férfi.
– Mintha én akartam volna… – kezdte újra könnyek közt. –
Mintha én akartam volna tönkretenni, és nem tudom, miért.
Miért is jutna eszembe, hogy lefeküdjek Luke-kal? De közben
azt hittem, hogy Josh megcsal.
– De nem csalt meg, igaz?
– Most már tudom! – siránkozott Rosa.
– Szóval félsz, hogy viszontszeretnek?
– Jaj, nem is tudom. Azt viszont tudom, hogy nem bírom
elviselni a gondolatot, hogy végleg elhagy.
– Úgy, ahogy édesanyád is tette?
Rosa a homlokára csapott.
– Raff, hogy ez mennyire szar! Erre nem is gondoltam.
– Néha éreznünk kell ezt a szart. Szét kell kenni az arcunkon,
hogy megértsük, miért cselekszünk úgy, ahogy. Rosa, még soha
nem beszéltél velem ezekről.
– Sajnálom.
– Ne szabadkozz, mindannyiunkkal előfordul. – Raff az
órájára nézett. – Jobb lesz, ha elindulunk visszafelé; most még
süt a nap, de egykettőre ránk sötétedik. El sem hiszem, hogy ezt
mondom, de imádom ezt az időt. Üde és napos. Nem egészen
olyan, mint Rómában, de nyáron itt is van olyan meleg –
mondta derűsen.
 – Úgy szeretek Cockleberry Bayben élni – mondta Rosa
szomorkásan. – Életemben először úgy érzem, hogy tartozom
valahova. – Felsóhajtott. – Raff, mondd, hogy Josh vissza fog
jönni!
– Mint már mondtam, nem tehetem. Úgy gondolom, hogy
ahhoz, hogy a legjobbat hozzuk ki az emberekből, feltétel nélkül
kell szeretni őket. És Josh úgy szeret téged, ezt pontosan tudom.
– Persze, az indulatos természetemmel meg a részeges
gonoszkodásommal?
– Sok alkotóelem összességéből állunk, Rosa. Csak növelni kell
az önbecsüléseden, hogy ráébredj, milyen nagyszerű vagy.
– Bárkit megkaphat, akit csak akar – morogta sötéten Rosa.
– Bárkit? Igazán? És ha még így is lenne, téged választott. Sok
mindenről lemondott azért, hogy veled lehessen. Persze, hét
közben nincs itthon, mert dolgozik, de annyira szeret, hogy
átszervezte az életét miattad, és követett ide. Feleségül vett, az
isten szerelmére!
– Pont emiatt aggódom én is. Mi van, ha megunja?
– Mi van, ha te unod meg? – vetette ellen Raff. – Csak kezdj el
élni, Rosa, és ne aggódj annyit. Kezdj el hinni abban, hogy
csodálatos vagy! – A férfi átkarolta Rosa ép vállát. – Elárulok egy
kis titkot – mondta.
Odalent az öbölben a hullámok emelkedtek és süllyedtek, a
sirályok pedig gyászos vasárnapi vijjogással búcsúztatták a
napot, ahogy az a délután előrehaladtával megkezdte
narancsvörös ereszkedését. Rosa szorosabbra fogta maga körül
a kabátját.
– Mondd.
– Engem örökbe fogadtak. Még csecsemő voltam, amikor
bemutattak a nevelőszüleimnek: a világ legcsodásabb
embereinek. Soha nem találkoztam az igazi anyámmal vagy
apámmal. És azt hiszem, nem is akarok.
– Nahát. Ezt még sosem mesélted.
– Mert nem ez határozza meg azt, hogy ki vagyok én. Ne érts
félre, megvannak a saját nehézségeim. Semmi sem feledtetheti
az érzést, hogy nem kellesz annak nőnek, aki megszült, nem
igaz?
Rosa bólintott, a férfi pedig folytatta:
– A megélhetésért jöttem ide, amikor megismertem Jacobot,
aki idősebb volt, nagyon menő, nagyon bölcs és nagyon vonzó.
Én pedig még szinte gyerek voltam, a húszas éveim elején, egy
kicsit olyan, mint te, Rosa. Nem értettem, hogy miért akarna
engem, a fiatal, tapasztalatlan olasz szakácsot. Csak azért, mert
fiatal voltam és jóképű? Mármint nézz csak rám, gyönyörű
vagyok! – tette hozzá Raff Rosa szórakoztatására. – Persze lehet,
hogy eleinte a szenvedély tartott össze minket, de hamar
világossá vált, hogy szeret engem, mindennel együtt. Csodálja a
munkabírásomat és a főzőtudományomat. Én csodálom a siker
iránti szenvedélyét, és mint te is tudod, Rosa, ő a legkedvesebb
ember a világon. Igazi partnerek vagyunk. Egyenlők. Kezdettől
fogva hitt bennem és a képességeimben. Eleinte folyton azt
akartam, hogy mondja el, mennyire fontos vagyok neki, és hogy
milyen jó munkát végzek. De végül elfogadtam, hogy nem a
szavaink vagy a hátterünk számítanak, hanem a tetteink.
Igazán tisztel engem. Nagyon szerencsés vagyok.
– Mindketten olyan szerencsések vagytok, hogy ott vagytok
egymásnak.
Rosa igazán meghatódott. Milyen szerencsésnek tudhatta
magát ő is, hogy Jacob és Raffaele részei az életének.
– Így van. Jól tudunk együttműködni a munkában és a
magánéletben, és ami a legfontosabb, szeretetben.
Rosának potyogtak a könnyei; gyengéden megölelte a férfit, és
azt mormolta:
– Nagyon köszönöm, Raff. Ezt hallanom kellett.
– Igen, tudom. És tudom, hogy mondani könnyű, csinálni
pedig nehéz, de ha magadat szereted, akkor minden és
mindenki a helyére kerül. És amikor az élet megkerülhetetlen
kihívásokat állít eléd, akkor készen fogsz állni, és elég erős
leszel ahhoz, hogy megbirkózz velük. Ha kell, egyedül is.
– Köszönöm, Raff – mondta Rosa könnyei mögött mosolyogva.
– Nagyon szépen köszönöm.
Hirtelen zűrzavar támadt előttük. Hercegnő sivalkodva
ellenkezett, miközben az izgatott Virsli úgy döntött, hogy
ráugrik az apró szukára, hogy a kelleténél közelebbről is
megismerje.
– Ha már tiszteletről beszélünk… – modta Rosa, és sietve
megindult feléjük. – Hé, Virsli! Szállj le róla, de azonnal!
 41. fejezet

Titch magában dudorászva ballagott lefelé a dombról, amikor a

halsütödéből előbukkant Ritchie, kezében ronggyal és létrával,
ablakpucolásra készen. Ahogy észrevette a csinos szőke lányt,
vékony arca felragyogott, karja pedig önálló életre kelt, és kis
híján a lábára ejtette a létrát.
– Szia, Ritchie! Már fel akartalak hívni.
– Tényleg?
Vajon Titch csak képzelődött, vagy a fiú valóban elpirult?
– Tényleg – bólintott. – Elképesztő volt, ahogy kimentetted
Theót a tűzből, és aznap szörnyen ideges voltam, ezért nem
köszöntem meg neked eléggé.
– Semmiség volt.
– Épp ellenkezőleg, maga volt a mindenség!
– Tulajdonképpen, Titch, azon tűnődtem, hogy elvihetnélek-e
vacsorázni. Jövő csütörtökön. A Vasmacskába Polhamptonban,
úgy hallottam, jó kis hely.
Titch szája széles mosolyra húzódott.
– Te most randira hívsz engem, Ritchie Rogers? Ráadásul a
városon kívülre? Azta! Ez igazán megtisztelő.
Végignézett Ritchie nyúlánk arcán, kócos, göndör haján és
nyakigláb termetén. Meglehet, hogy nem ő a környék legszebb
férfija, de az biztos, hogy egyike volt a legkedvesebbeknek. És a
minap mentette ki a fiát a tűzből.
– Meglátjuk, hogy tudok-e szerezni bébiszittert. Majd
felhívlak, oké?
– Oké. – Ritchie igyekezett nyugodt maradni, de a vigyora
elárulta izgatottságát. – Jól van, jobb, ha nekiesek ennek az
ablaknak, mielőtt az öreglány balhézni kezd. Egyébként hogy
van Theo?
– Szerencsére olyan hatalmas tüdeje van, mint az anyjának –
kacsintott Titch. – Egy köhintés, és már ki is tisztult.
– Kár, hogy ugyanez nem mondható el rólam – hallatszott
Mary hangja, aki elcsípte a beszélgetés végét.
Nagyot szippantott az inhalátorából, és arca élénkvörösbe
fordult, ahogy tízig elszámolva igyekezett visszatartani a
lélegzetét.
– Te szegény!
Titch Mary karjára tette a kezét, Ritchie pedig udvariasan
biccentett, majd megfordult, és visszatért a feladatához, hogy a
két nő nyugodtan beszélhessen.
– Igen – zihálta Mary –, az a nyavalyás füst egyáltalán nem
segített.
Megütögette a mellkasát, és köhögött.
– Nem kellett volna úgy berohannod.
– Virsli is családtag, Titch, Rosa pedig belepusztulna, ha
elveszítené.
Titch megölelte őt.
– Hát, most már magadra is vigyázz, Mary!
– Á, én jól vagyok, kedves. A Sarki Boltba mész?
– Aha.
– Átadnád, kérlek, Rosának, hogy Jacob azt üzeni, Vicki, az
állatorvos később beugrik hozzá látogatóba, és szívesen eljön
megnézni Virslit is? Akkor nem kellene elmenniük emiatt
Polhamptonba.
– Ó, remek. Szólok neki, hogy hívja fel Jacobot, jó?
– Azt megköszönöm. Legyen szép napod!
– Neked is, Mary!

***
Rosa a boltban rohangált egy hosszú nyelű tollseprűvel, amikor
Titch megérkezett. Bömbölt a rádió.
– Imádom a tavaszi nagytakarítást – lelkendezett Rosa, majd
tovább dudorászott a zenére.
– De hát még nincs is tavasz, még csak február van – mondta
Titch. Aztán lassan derengeni kezdett előtte az igazság. – A
francba – mormolta.
– Mi a baj? – Rosa kikapcsolta a rádiót, és abbahagyta, amit
éppen csinált.
– Hányadika lesz jövő csütörtökön?
– Tizennegyedike, Valentin-nap. Miért? – kérdezte Rosa
barátnője fájdalmas arckifejezése láttán.
– Ritchie elhívott aznapra vacsorázni. Eszembe se jutott, hogy
Valentin-nap lesz.
– Aha, és akkor lesz egy éve, hogy ünnepélyesen
megnyitottunk. Ki kell találnom valami nyereményjátékot vagy
akciót, hogy megünnepeljük az évfordulót.
– A mindenit, hogy telt el azóta egy év? Mintha tegnap lett
volna.
– Ugye? Nem semmi év volt. Elköltöztem Londonból, férjhez
mentem, nyitottam egy boltot, lezuhantam egy szikláról,
potenciálisan lefeküdtem valaki mással, most pedig
valószínűleg el fogok válni.
– Ne mondd ezt, Rose.
– Egyébként kedves Ritchie-től, hogy elhívott. Kedvelem.
– Én is kedvelem, de mindig csak haverok voltunk.
– Szerintem menj el. Csak kérlek, azt ne mondd, hogy
menüzni visz a Hajó Fogadóba.
– Nem, a Vasmacskába, Polhamptonba.
– Hűha, jártam ott Joe-val, nagyon jó kis hely. És tudod, mit,
nem kell, hogy bármi romantikus dolog történjen. Menj csak el,
és érezd jól magad.
– Előbb meg kell kérnem anyát, hogy vigyázzon a picire.
– Fogadok, hogy ő nem kérdezte meg az anyjától, hogy elvihet-
e téged, te ringyó leányanya!
Mindketten nevetésben törtek ki.
– Ha anyukád nem tudja bevállalni, majd én vigyázok rá. Nem
valószínű, hogy bármi más programom lenne aznapra, nem
igaz?
– Nem tudhatod. Lehet, hogy megjelenik Josh fehér lovon, és
azt mondja, hogy mindent megbocsát.
– Azt kétlem. – Rosa arcáról eltűnt a mosoly.
– Azóta is hagysz neki üzenetet minden este?
– Igen, minden este.
– Azt is meg akartam kérdezni, hogy hallottál-e Lucas felől.
Rosa felsóhajtott.
– Oké, be kell vallanom valamit. A minap megpróbáltam
felhívni egy pohár bor után. Tudod, végre úgy éreztem, készen
állok arra, hogy megtudjam, mi történt, és megbirkózzak vele,
illetve, hogy megkérdezzem tőle, miért hagyta el ilyen hirtelen
Cockleberry Bayt.
– És? – türelmetlenkedett Titch elkerekedett szemmel. – Mit
mondott?
– Nem volt elérhető. Biztos megváltoztatta a számát vagy a
szolgáltatóját.
– Hacsak nem tiltott le.
– Ó, erre nem is gondoltam. Elbűvölő! Sem a férjem, sem ő
nem akar velem kommunikálni. Ez varázslatos. Ja, nem az!
Ekkor megcsörrent a telefonja.
– Jacob, szia! Nem, ma még nem láttam. Oké. Igen, az jó lesz,
Titch itt van, igen. Nagyon kedves tőle. Köszönöm, és később
lehet, hogy beugrok egy italra. Hogy mikor? Nem is tudom,
talán hat körül. Oké, később találkozunk, szia!
– Hoppá, bocsi, az állatorvos miatt hívott? Anyukád megkért,
hogy szóljak neked, hogy hívd fel Jacobot. Mary tüdeje még
mindig nem az igazi a múltkori tűz után.
– Tudom, elég aggasztó, de most már van egy jó orvosa, aki
vigyáz rá. Nem tudom, mi mást tehetnénk. A régi szép időkben
elküldték volna egy tengerparti szanatóriumba lábadozni, de
ennek most nem lenne sok értelme.
Rosa telefonja ismét megcsörrent.
– Szervusz, Vicki Cliss vagyok, szuper állatorvos és Jacob
barátja – mutatkozott be a nő, és halkan felnevetett. – Ma meg
akartam nézni Virslit, de befutott egy sürgős eset, és vissza
kellett fordulnom a műtét miatt. Ne haragudj a
kellemetlenségért!
– Egyáltalán nem probléma. Egyébként sem várnék ekkora
szívességet tőled. Ne aggódj miattunk.
– Találkozhatunk valamikor a héten a Polhampton Sands-en?
Akkor megnézhetném Virslit. Minden lehetőséget megragadok,
hogy sétáljak egyet a tengerparton.
– A szerda reggel nekem megfelel.
– Remek, nagyszerű. Majd írok a pontos időponttal
kapcsolatban, ha hazaértem.
Megszólalt a bolti csengő, mire Virsli csaholva vágtázott ki a
konyhából. Az a nyomozó volt, aki a tűz után kikérdezte Rosát.
– Van egy perce, Mrs. Smith?
Rosa Titchre pillantott, aki rögtön bólintott.
– Semmi gond, itt leszek – mondta.
– Természetesen. Clarke nyomozó, ugye? – kérdezte Rosa.
– Jól emlékszik! Nézze, Mrs. Smith, van néhány hírem.
Beszélhetnénk valahol négyszemközt?
 42. fejezet

– Két cukrot raktál bele?

– Igen, most nem felejtettem el! Tehetek érted még valamit?
– Nem, köszönöm, Katie. És becsuknád az ajtót, kérlek?
Josh nagyot sóhajtott, és a mobilja után nyúlt, ami előtte
hevert a nagy íróasztalon. Ha az új asszisztensének az a
legnagyobb hibája, hogy elrontja a kávéját, akkor elégedettnek
mondhatja magát. A Rosát és Virslit ábrázoló képernyővédő
mindig megmosolyogtatta. Katie húszéves volt, és nagyon
csinos. Hogy utálná ezt Rosa, ha tudná! Az önbizalomhiánya
nem bírná el.
Nagy kár, hogy a lány nem vállalta, hogy eljárjon Alechez,
Josh ugyanis biztos volt benne, hogy hatalmas segítség lett volna
számára, különösen az alacsony önbecsülése kapcsán.
Fájdalmas volt látni, hogy Rosa néha mennyire összetört, de a
lány erős akaratú volt, és Josh remélte, hogy szíve és elméje
nyitott lesz a gyógyulásra. Bárcsak elhinné, hogy még csak rá
sem néz más nőkre! Rosa Larkin elvarázsolta, abban a percben,
amikor először meglátta. Volt benne valami, amitől az ember
egyszerűen beleszeretett. Talán az energiája? Az integritása? A
nagylelkűsége? Ahhoz képest, hogy már egészen fiatalon milyen
talpraesettnek kellett lennie, meglehetősen naiv tudott lenni,
legalábbis a férfiak terén.
Talán ez volt a szerelem. Annak a bizonyos személynek
minden kis részét elfogadni.
Josh repesett az örömtől, amikor megtudta Marytől, hogy
Lucas elhagyta a várost. Meglepő módon az okát nem tudta
kideríteni, de azt Joshnak nem is kellett tudnia. Csak az
érdekelte, hogy a sunyi londoni távol maradjon a feleségétől.
Josh folyamatosan azon töprengett, vajon jobban érezné-e
magát, ha megismerné Rosa Lucasszal töltött éjszakájának
részleteit. Mi van, ha tényleg szexeltek – hogyan érezné magát
akkor? Elfintorodott. Ugyanakkor jól ismerte Rosát, és el tudta
képzelni, mennyire fájhatott neki a gondolat, hogy viszonya van
Sarával. Kusza érzelmeit csak felerősítette az alkohol, és úgy
érezhette, hogy Josh kiérdemelte a hűtlenség bosszúját.
Josh azonban még az enyhítő körülmények ellenére sem volt
biztos abban, hogy valaha is meg tudna bocsátani neki, ha a
felesége tényleg megcsalta. Rosa az ő csaja volt. De közben Josh
olyasvalakire vágyott, aki meg tud benne bízni, ahogyan az őt
meg is illeti. Rosa átkozott féltékenysége fárasztó volt és
elkeserítő.
Talán ha a szerelem nem lenne ilyen bonyolult, akkor nem
lenne ennyire erős. De ha kevésbé lenne erős, akkor senki sem
esne bele. Villognának azok a figyelmeztető jelek, és mindenki
azt mondaná: „Köszönöm az intő jeleket! Nem fogok beleugrani
ebbe a hibákkal teli és zűrös kapcsolatba, hogy éveket
vesztegessek el az életemből.”
Milyen távol volt Cockleberry Bay varázslatos környezetétől
itt, az előkelő belvárosi irodájában! Vajon hiányozni fog neki,
amikor itt hagyja? Abban biztos volt, hogy a stressz és a
nehézségek, amelyek az eszeveszett kereskedelmi közeggel
járnak, határozottan nem fognak hiányozni. Belekortyolt forró
kávéjába, mielőtt meghallgatta az üzeneteit. Annyira keserédes
volt mindennap meghallgatni Rosa kétségbeesett és néha
rendkívül vicces üzeneteit, de végig kellett csinálnia. Rosa
hiányától sajgott a gyomra, feladta a szokásos szerda esti
sörözését a fiúkkal, és elkezdett inkább futni. Bármit megtett,
csak hogy elterelje a teste és a lelke figyelmét az örökös
bánattól, amit Rosa hiánya okozott.
Sírni tudott volna, ahogy Rosa előző esti üzenetét hallgatta. A
lány próbált jókedvűnek tűnni, de Josh tudta, hogy szenvedett.
– Helló, férjem! Na, vajon ki az? Én, én, én, én. – A háttérben
Virsli ugatott. – Ó, és ő is itt van.
Josh az ajkába harapott.
– Ajánlom, hogy meghallgasd ezeket az üzeneteket, különben
feleslegesen jártatom a számat.
– Figyelek, csajszi – mormolta lágyan Josh, miközben a
felesége folytatta az egyoldalú beszélgetést:
– Szóval, MEGLEPETÉS… Hiányzol. Virslinek is. Nagyon.
Borzalmasan sajnálom, amit esetleg tettem. Oké. Ezt minden
este el fogom ismételni, amíg viszont nem látlak. És ha
hallgatsz, biztos vagyok benne, hogy néha mosolyogsz azon,
hogy így beszélgetek veled.
Kegyetlen dolog volt ezt tenni Rosával? Nem, Joshnak meg
kellett tennie, mindkettőjük érdekében. Meg kell várnia a
megfelelő pillanatot.
– Igen – válaszolt hangosan, majd ivott még néhány korty
kávét. Ez lesz az. Rosa születésnapja tökéletes alkalom lenne, és
addigra mindent elrendezhet itt és az öbölben is. Ezen fog
dolgozni. Sajnálta, hogy lemarad a Valentin-napról és a bolt
megnyitásának évfordulójáról. Megfogadta, hogy ezentúl soha
nem hagyja ki Rosa születésnapját. Rosa utálta a karácsonyt, de
a születésnapját mindig is szerette.
Ásított, és tárcsázni kezdett egy számot.
– Alec, Josh vagyok. Hogy vagy mindig?
 43. fejezet

– Egy cigaretta? – Rosa a nyomozóra meredt, aki mellette ült a

kanapén, és már az ötödik aprósüteményt falta, amit Mary
sütött Queenie egyik régi receptje alapján. – De hát itt senki sem
dohányzik. Nem értem.
– Nem igazán van mit érteni rajta. Elég egyértelmű. Valaki egy
parázsló cigarettát dobott a konyhai szemetesbe, ez okozta a
tüzet.
A férfi lesöpörte a morzsákat a szakálláról.
– Az ön alkalmazottja Patricia Whittaker, nevezetesen Titch,
így van? Azt mondta, ő nem dohányzik. Lehetséges, hogy egy
vásárló járt hátul?
– Nem, hívatlanul senkit nem engedek be a hátsó bejáraton,
de a szállítók néha ott jönnek be.
– Á, értem. Aznap érkezett szállítmány?
– Nem emlékszem, ellenőriznem kell a nyilvántartásban.
Megnézzem most?
– Igen, legyen szíves.
Rosa a vendégszobában álló íróasztalához ment, elővette a
laptopját, és bekapcsolta.
– Vannak közvetlenül külföldről érkező szállítmányai?
– Általában nincsenek. Miért?
– Találtunk egy csikket és egy üres cigarettásdobozt a hátsó
kapunál, külföldi márka. Sajnos mindkettő egy tócsában kötött
ki, így egyszerűen lehetetlen bármilyen DNS-t kinyerni belőle.
A nyomozó egy piros-fehér cigarettásdobozt ábrázoló képet
mutatott Rosának.
 – A szállítók egy része nem angol, de ez még nem jelenti azt,
hogy külföldi cigarettát szívnak. Ó, igen, aznap délelőtt érkezett
szállítmány – mondta Rosa, miközben a laptopját bámulta. –
Hastingstől, az állateledel-beszállítómtól. Londonban van a
székhelyük. Azt hiszem, ez válasz lehet arra, hogy miért maradt
nyitva a hátsó kapu, miután elmentek, vagyis könnyen
bejuthatott valaki. Titch feledékeny tud lenni, különösen, ha
nagy a forgalom.
– Megbízik az alkalmazottjában?
– Ez meg miféle kérdés, Clarke nyomozó? Természetesen
megbízom benne! És ne feledje, a kisbabája fent aludt az
emeleten, amikor kitört a tűz.
A szakállas férfi a telefontokján dobolt egy megrágott tollal.
– Remek, remek. Volt valakivel nézeteltérése mostanság?
– Csak a férjemmel – sóhajtott Rosa. – Viszont Seb Watkins
visszatért az öbölbe.
Clarke nyomozó egy pillanatig hallgatott, majd a magasba
emelte tekintetét, mintha gondolkodna.
– Elég erős alibije van.
– Esetleg Sheila Hannafore az?
– Nem áll módomban többet mondani, Mrs. Smith, addig nem,
amíg tart a nyomozás. De fel kell vennem a kapcsolatot
Hastingsszel, tudna adni egy számot, kérem? Lehet, hogy egész
egyszerűen arról van szó, hogy a kiszállító a szemetesbe dobta a
csikket kifelé menet, és nem nézte meg, hogy tényleg jól
elnyomta-e. Mivel ön nem dohányzik, nincs hamutartó a
konyhában. Ez csak egy ötlet, de meglehet, hogy szimpla baleset
történt.
– Reméljük. Jó lenne, ha minél hamarabb elrendezhetném a
dolgot a biztosítóval, de tudom, hogy az ilyesmi időbe telik.
– Igen, ön igazán megértő, hölgyem. Köszönöm, hogy időt
szakított rám, és a süteményt is, isteni volt. Jelentkezem, amint
tudok. Mindig jó, ha le tudunk zárni egy ügyet.
Rosa az erkélylépcsőn keresztül kikísérte a nyomozót a hátsó
kapuhoz, hogy a férfi felmérhesse az utat, amit a hátsó konyhán
keresztül tenne meg valaki. Ezután visszament az
üzlethelyiségbe.
– Mit mondott? – Titch a pultnál ült, és a telefonját bámulta.
– Hogy Sebnek erős alibije van.
– Ja, persze. Nyilván így van. Nem azt mondta Jacob, hogy
szerinte az öreg Hannafore mama áll a raktáruk felgyújtása
mögött?
– De igen. Próbáltam rájönni, hogy mi lehetett az indíték, és
van pár ötletem. Ha Seb tudta, hogy egyedül vagy itt, úgy
gondolhatta, hogy a tűz elég megrázó élmény lesz neked, vagy
esetleg még rosszabb! Sheilát pedig nagyon feldühítette, hogy
Lucas visszament Londonba, ráadásul mi kevertük őket
gyanúba a gázolással kapcsolatban. – Rosa nagyot sóhajtott. –
Na mindegy, nem zsibbaszthatom tovább az agyam ezzel.
Josh régebben sokat rágta a fülét az üzlet biztonsága miatt,
Rosa abbéli tiltakozása ellenére, hogy bizonyára senki nem
akarna kutyakekszet vagy kagylós karkötőt lopni.
– Holnap jönnek a biztonságtechnikai cégtől, hogy
felszereljenek egy kamerát hátulra, úgyhogy a hátsó udvar
teljesen le lesz fedve, és csak arra kell figyelnünk, hogy
bekapcsoljuk a riasztót, ha elmegyünk – mondta Rosa Titchnek.
– Illetve, kérlek, ne felejtsd el bezárni a hátsó kaput, ha
elmentek a szállítók.
– Nem fogom, ígérem. Tudom, hogy eddig nem voltam jó
ebben. Most viszont indulnom kell. – Titch kihalászta a táskáját
a pult alól. – Mit csinálsz ma este? Van valami terved?
Rosa hangosan sóhajtott.
– Nemt’om, csak a szokásos, hagyok egy üzenetet Joshnak,
iszom egy kis bort, sírok Josh miatt, iszom egy kis bort, tévézek
egy kicsit, aztán lefekszem. Kitaláltam valamit. Ha nem jön
vissza a szülinapomig, akkor elmegyek Londonba, hogy
tisztázzuk a dolgot.
– De hát az még nagyon messze van.
 – Egész pontosan két hónap múlva, április tizenharmadikán,
de azért döntöttem így, mert biztos vagyok benne, hogy addigra
visszajön. – Rosa a barátnőjére nézett, és hozzátette: –
Legalábbis rohadtul ajánlom!
 44. fejezet
A hét lecke
Harmadik: Identitás

Vicki Cliss azon személyek közé tartozott, akik mellett már az

első találkozás alkalmával érezte az ember, hogy biztos
kezekben van. Harmincas évei elején járt, és átlagos, de smink
nélkül is csinos arca és sötét, rövid frizurája volt. Nyitott
kabátján keresztül domborodó kismamapocak látszott. Melegen
elmosolyodott, amikor meglátta Rosát közeledni a gyönyörű
Polhampton Sands szélén. Virsli megérezte az állatorvosból
áradó pozitív energiát, és apró vakkantással nyugtázta, majd
szaladgálni kezdett körülötte, orrával a csizmájához
dörgölőzött, és az idegen állatok szagától felélénkülve már épp
emelte a hátsó lábát, amikor Rosa észrevette, és sietve
elrángatta.
– Szia, Vicki! Juj, ne haragudj!
– Nem történt semmi – mosolygott Vicki. – Úgy tűnik, nincs
nagy baja, igaz? Menjünk ki a partra, hogy megnézzük, hogyan
mozog! Csak ellenőrizni akarom, hogy nem lett baja a
gerincének.
– Persze, menjünk.
Rosa csodálkozva nézett körül.
– Eddig csak messziről láttam ezt a strandot. Ehhez képest a
mi öblünk egy kis tavacska.
– Busszal jöttél?
 – Nem, megkértem Ralph Weekset, hogy hozzon el
Cockleberry egyetlen taxijával. A busz túl lassú, ha az ember
elfoglalt. Márpedig én mostanában az vagyok. – Rosa Vicki
pocakjára nézett. – Az első?
– Nem, már a harmadik. Biztosan megőrültem. De Stuart
mindig is focicsapatot akart. Már van két fiunk.
– Akkor reméljük, hogy megelégszik egy kispályás csapattal is.
A két nő felnevetett.
– Fogadok, hogy nyáron gyönyörű itt – mondta Rosa, és
szétnézett a tengerparton, amely mintha mérföldekre nyúlt
volna a távolban.
– Tényleg az. Viszont a legjobb, ha korán, vagy épp későn jön
ki az ember, mivel egyre több a nyaraló.
– Szóval itt van a rendelőd és a házad is?
– Igen, a rendelő közvetlenül a szomszédunkban van, és egy
már meglévő praxist vettem át, így nem volt nehéz dolgom.
– Mi is házat szeretnénk, ha eljutunk a családalapításig.
Persze, csak ha Josh visszajön. Ugyanis elhagyott.
– Ó, istenem, inkább meg se kérdem.
– Hosszú és szövevényes történet, és nem, nem valami jó, de
én azért remélem, hogy helyrejönnek majd a dolgok.
– Nos, ha úgy alakul, egy család nagyon klassz tud lenni.
– Igen? Az én tapasztalataim alapján rohadt kemény munka,
és nem biztos, hogy készen állok máris feladni a
szabadságomat. Titchet elnézve ez egy egészen más életforma.
– Josh akar gyerekeket?
– Ha rajta múlna, a ti focicsapatotok a miénk ellen játszana.
– Ne érts félre, szeretek állatorvos lenni, a képzés minden
perce megérte, de a legnagyobb eredményemnek a gyerekeimet
tartom. Az ember máshogy látja a dolgokat miattuk. Rájön, hogy
mi az igazán fontos.
– Áh… Én nem szórakoztam túl jól gyerekkoromban, soha
nem volt igazán családom. Állami gondozásban nőttem fel. Nem
akarom elveszíteni az identitásomat, most még nem, amikor
olyan sok időbe telt megtalálnom.
Vicki bólintott.
– Megértem, de úgy gondolom, hogy ez még inkább ok arra,
hogy az ember saját családot alapítson, és érezze azt az
elképesztő mértékű szeretetet. Leírhatatlan az érzés, ami átjár,
amikor a kezedbe adják azt a kis visítozó újszülöttet. Szerelmes
leszel, és már soha többé nem múlik el.
– Josh fizetett le, hogy ilyeneket mondj?
Vicki zavartan nevetgélt.
– Majd kiszámlázom neki – tréfálkozott.
A két nő egy ideig kellemes hallgatásba burkolózva sétált
tovább.
– Ami a szabadságod feladását illeti, Rosa… – törte meg Vicki a
csendet. – Jó állásom van, és megengedhetek magamnak egy
takarítót meg egy kertészt, és ki tudom fizetni a bébiszittert, ha
szükség van rá, és Stuart van otthon a gyerekekkel, szóval így
meg tudtuk oldani. Mindig is aktívan jelen szerettünk volna
lenni a gyerekek életében. Ő pedig mindig azt mondja, nem
arról van szó, hogy miről mondott le, hanem arról, hogy mit
nyert azzal, hogy láthatja a gyermekeit fejlődni és növekedni.
– Nem mindenki olyan szerencsés, mint te. – Rosa érezte, hogy
udvariatlan volt, de sajgott a szíve.
– Tudom, és mindennap hálát adok érte. Azt hiszem, csak azt
akarom mondani ezzel, hogy meg lehet oldani anélkül, hogy
mindent feladnál, már ha te is akarod, Rosa.
Elkezdett felélénkülni a szél, ők pedig Virsli felé fordultak, aki
a víz szélén nyargalt, és gyanútlan sirályokra támadott.
– Tényleg nem hiszem, hogy aggódnunk kellene miatta –
mondta Vicki, és megborzongott. – Ha nincs ellene kifogásod,
elindulhatunk a rendelőbe. Ott áll a kocsim a parkolóban.
Akkor alaposabban megvizsgálhatnánk. Meg szeretném
hallgatni a mellkasát.

***
Rosa felemelte a homokos lábú Virslit az állatorvosi
vizsgálóasztalra.
– A parton úgy tűnt, hogy jól érzi magát, de egyébként hogy
van, mióta megmentette a kis Theót? – Vicki megcirógatta a
tacskót az egyik hosszú füle mögött. – A kutyáknak van egy
hatodik érzékük. A tacskók pedig remek testőrök. Sokat
tüsszög? Nem vettél észre rekedt köhögést?
– Szerencsére úgy tűnik, hogy jól van. Párat tüsszentett, de
általában akkor, amikor poroltam, vagy amikor túl közel dugta
az orrát valami nagyon szúrós szagú dologhoz. Az ugatása pedig
ugyanolyan hangos és irritáló, mint máskor. Olvastam persze a
porckorongsérvről, tudom, hogy a törpetacskók negyedénél
kialakulnak gerincproblémák, de vigyázunk, hogy ne hagyjuk
olyan helyen, ahonnan leugorhat, és megsértheti a gerincét.
Kutyalépcsőnk is van, hogy fel- és lemászhasson a kanapéról.
– Ezt örömmel hallom.
Vicki finoman végignyomkodta a kutya gerincét, és
megtapogatta a csípőjét, ami szemmel láthatóan bosszantotta
Virslit. Ezután megvizsgálta a mancsait, amitől a csiklandós
kiskutya nagyot ugrott.
– Eddig teljesen normális – közölte a nő Rosával.
Ezután Virsli mellkasára tette a sztetoszkópját, miközben Rosa
lefogta. Az állatorvos elmosolyodott, amikor visszaejtette
műszerét a nyakába.
– Nos, a szíve és a tüdeje rendben van. Egészséges kis fickó, és
jószívű, több szempontból is. Most már leteheted.
Kimentek a váróba, ahol Vicki Rosa felé fordult:
– Nos, jobb, ha most megyek, ugyanis etetés van az
állatkertben, és ma este én vagyok a soros.
– Mivel tartozom neked?
– Jacob barátja az én barátom is, szóval semmivel. Viszont
számíthatsz néhány kiadós ölelésre tőlem, ha úgy döntesz, hogy
belevágsz a babaprogramba.
– Meglátjuk – mosolygott rá Rosa, miközben tíz fontot rakott a
pulton lévő állatvédelmi jótékonysági dobozba. – És köszönöm
szépen, ez nagyon kedves tőled. Sok boldogságot a picihez!
Mikorra várod?
– Sokára. Még csak tizenhat hetes vagyok. Meg tudod oldani a
hazautat?
– Igen, küldök egy sms-t Ralphnak, azt mondta, hogy szóljak,
ha végeztünk.
Rosa elővett egy darab alufóliába csomagolt uborkát a
zsebéből, és a zöldséget lóbálva csalogatta ki kutyáját a
rendelőből, távol attól a rengeteg lenyűgöző szagtól.
Később, amikor Rosa a taxi hátsó ülésén ült a szundító
Virslivel az ölében, nem tudta nem észrevenni, hogy Ralph
milyen beszédes hangulatban van.
– Olyanok a kiskedvencek, mintha a gyermekeink lennének,
igaz-e? – csevegett a kopaszodó, középkorú taxis, és Rosára
mosolygott a visszapillantó tükörben. – Vicki pedig a legjobb.
Mindig hozzá járunk, mivel van két tengerimalacunk, egy
nyulunk, néhány botsáskánk, két macskánk, egy akváriumnyi
trópusi halunk, és a cockapoo kutyusunk, Geszti. Kész
menazséria a házunk.
– Nyithatna egy állatkertet – kuncogott Rosa, majd a fejét
hátradöntve lehunyta a szemét. Át kellett gondolnia a dolgokat.
Vicki elmondása alapján a gyermekvállalás nem pusztán az
evolúció szükséges része, hanem varázslatos élmény. Hirtelen
elárasztották az emlékek az esküvője utáni vetélésről. Hogyan is
tudta ennyire elbagatellizálni a dolgot? Hogyan volt képes
eltitkolni egy ilyen szomorú és nyomasztó eseményt Josh elől?
Nem csinált terhességi tesztet, de mindig pontos volt a ciklusa,
így az a néhány nap késés és a furcsa közérzet biztos jele volt
annak, hogy teherbe esett.
Rosa mindennek ellenére elég őszinte volt önmagához, hogy
bevallja, még mindig megrémíti a gyermekvállalás lehetősége.
Mi van, ha rossz anya lesz…? A gondolat, hogy kaotikus hátterét
és bizonytalanságait egy másik emberi lényre kényszerítse,
túlságosan is elviselhetetlennek tűnt.
 45. fejezet

Valentin-nap volt, és még csak üzenetet sem kapott Joshtól. Rosa

most már meg volt győződve arról, hogy a férfi sosem fog
megbocsátani neki, ráadásul olyasvalamiért, amit nem is biztos,
hogy megtett!
Szörnyű napja volt. Annyira lehangoltnak érezte magát, hogy
még a nyereményjátékot sem intézte el, amit az üzlet
megnyitásának első évfordulója alkalmából szervezett. Nem
volt, akivel megoszthatta a fájdalmát, mivel Jacob és Raff a
zsúfolásig telt Homár Kosárban dolgoztak, Titch pedig
randevún volt Ritchie-vel. Titchnek még bébiszitterként sem
volt szüksége Rosára, mert az anyja szívesen vigyázott a picire.
Rosa anyja, Mary esti műszakban volt a szövetkezeti boltban, és
egyáltalán mi értelme lett volna felhívni Josht?
Rosa talált egy kis üveg bort a földszinti hűtőszekrényben,
benyakalta, majd az emeleten is kinyitott egy üveggel. Két nagy
pohárral később már kissé szédült, így hát felöltöztette Virslit,
és elindult, hogy kiszellőztesse a fejét.
Hideg volt, és a felette ragyogó, csillagokkal díszített égboltot
elnézve Rosa nem tudott ellenállni az éjszaka varázsának. Virsli
legnagyobb örömére elkezdett oda-vissza szaladgálni vele a
hullámok között. Fújtatva sétált vissza a szokásos padhoz,
amikor ráeszmélt, hogy milyen hideg van, majd lehuppant, és
elővette a telefonját a kabátja zsebéből. Virsli odaügetett hozzá,
és megállt, hogy megugassa a feje felett suhanó sirályokat.
Seb cigarettát sodort a kocsma előtt, amikor meghallotta Rosa
jellegzetes londoni akcentusát, amint azt motyogta:
 – Csitt legyen, Virsli, és csitt nektek is, sirályok! Egy kis
csendet kérnék, ha nem bánjátok. Fel kell hívom az exférjemet.
– Szóval exférj, mi? – bukkant fel mellette hangtalanul Seb. –
Mindig is úgy gondoltuk, hogy ő egy kicsit túl előkelő számodra.
Rosa felállt.
– Ő legalább nem bűnöző.
– Egyetlen vádpontban sem találtak bűnösnek. – Seb nagyot
szívott füves cigijéből.
– A gyújtogatást viszont még biztos gyakorolnod kell –
fenyegette meg mutatóujjával Rosa.
– Ó, én nem ilyen kézenfekvő módon csináltam volna, kislány,
legalább ennyi bizalmat szavazz meg nekem. És bármit is
gondolsz rólam, a gyerekgyilkosság kísérlete nem szerepel a
repertoáromban.
– A tüzet egy égő cigaretta okozta, te pedig dohányzol!
Seb harsányan felnevetett.
– Ahogy a város fele is, kislány, csak nem azt az olcsó, spanyol
szart szívjuk, amit a zsaruk megpróbáltak rám kenni.
Rosa kissé megingott, és ahogy visszaült a padra, Seb olyan
nesztelenül ballagott el a part mentén, ahogy felbukkant. Mit
sem törődve a csípős széllel és a zúgó hullámokkal, Rosa
végiggörgette a névjegyeket a telefonjában, és csak nagy
nehezen hallotta meg az üzenetrögzítő szövegét, amikor az
végre elindult.
– Joshiiii, jaj, Joshiiii! Helló, drága volt férjem, és boldog
Valentin-napot! Remélem, megkaptad az üdvözlőkártyát.
Szerintem vicces volt. Szeretlek. Virsli is szeret téged.
Mindketten szeretünk. Kérlek, gyere haza! Nem hiszem, hogy
bármi rosszat tettem volna. Annyira értelmetlen nélküled.
Részeg vagyok, bizony! Részeg! Akárcsak az anyám – nem ezt
mondtad? Azt mondtad, hogy akkor keresselek, ha
megtanultam szeretni magam. Hát, egyértelmű, hogy te nem
szeretsz, és én sem szerettem meg magamat. Tessék –
kimondtam!
 Rosa a homokba ejtette a telefont, és miközben az
üzenetrögzítő még mindig futott, eget rengető zokogásban tört
ki.

***
– Rosa, Rosa!
Amikor kinyitotta a szemét, Alec ismerős arcát látta maga
előtt.
– Gyerünk, tessék felkelni, fagy van. Mit csinálsz itt lent, hm?
– Alec hangja tele volt aggodalommal.
Rosa hunyorgott és megrázta magát. Halkan nyöszörögni
kezdett:
– Mennyi az idő?
A didergő Virsli nem mozdult mellőle.
– Épp annyi, hogy hazamenj, ifjú hölgy.
– Doktor Alec! – Rosa hangja és teste remegett, majd elsírta
magát. – Engem senki sem szeret!
– Rosa, hogyne szeretnének. Most pedig irány haza, rendben?
Alec körbevilágított a lány körül a zseblámpájával, megtalálta
a telefonját, és zsebre dugta. Miután meggyőződött róla, hogy
Virsli pórázát szorosan rögzítette a csuklója körül, a szelíd óriás
felemelte a zaklatott lányt, akár egy gyermeket, és elindult vele
a domboldalon.
 46. fejezet
A hét lecke
Negyedik: Függőség

Rosa azt álmodta, hogy csörög a telefonja, majd kis idő elteltével
rájött, hogy valóban csörög.
– Rose, Titch vagyok.
Rosa felnyögött, és újra a telefonja képernyőjére nézett.
– A francba, ennyi az idő?
– Nem vagy még fent?
– De, most már igen.
– Nos, akkor emeld fel a segged, mert szállítmány vár a hátsó
kapunál. Ma csak kettőre megyek, mint tudod, de szerencsére
megvolt nekik az én számom is.
Rosa, még mindig a tegnapi öltözékében, felkapta a kulcsait az
éjjeliszekrényről, és ekkor észrevett mellette egy kézzel írt
cetlit: Találkozzunk ma 14:30-kor a Nyugati Szirtre vezető
ösvénynél. Alec.

***
Gyűlölte magát az előző éjszakáért, amiért ismét veszélybe
sodorta Virslit azzal, hogy elájult a tengerparton, majd átaludta
a reggeli séta idejét is. Sapkáját mélyen a fejébe húzta, és sálba
bugyolálta magát.
Rosa tekintete félénk volt, szeme véreres, amikor Alecet
üdvözölte.
– Nem tudtam, hogy jelmezbál lesz – viccelődött a terapeuta
gyengéden.
Rosa felnézett a magas férfira, és most kifejezetten
jelentősnek érezte a negyvencentis magasságbeli különbséget.
Alec látta, hogy könnyek gyűlnek a szemében.
– Mehetünk? – kérdezte.
Elvezette a part menti ösvényhez, majd némán indultak el
felfelé.
– Josh mindig azt mondta, hogy könnyebb sétálás közben
megbeszélni a problémákat – törte meg végül a csendet Rosa.
– Valóban?
– Igen, mert néha könnyebb nyíltan beszélni, ha nem nézünk
közvetlenül a másikra.
Folytatták útjukat, amíg a lány újra meg nem szólalt:
– Egyébként mit csináltál olyan későn a parton? Mármint,
nagyon örülök, hogy arra jártál, és soha nem fogom tudni
eléggé megköszönni.
– Ó, csak az esti sétánkon jártunk Brownnal – hazudta Alec, és
közben arra gondolt, hogy felemás cipőt húzott, amikor Josh
őrjöngő hívására Rosához sietett. – Virsli hol van?
– Otthon. Pihenésre és melegre van szüksége azok után, amit
vele tettem. A mondanivalómra szeretnék most koncentrálni,
Alec. Azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom, hogy így
kellett rám találnod, és azt is, ami talán még aggasztóbb…
Szerinted problémám van az alkohollal?
– Nem, de úgy gondolom, hogy problémád van, amit
alkohollal akarsz megoldani. Ez, kombinálva a bánattal,
egészen más dolog. Azért iszol, hogy tompítsd a fájdalmat, de
amikor ez megtörténik, előjönnek a démonaid, és pusztítani
kezdesz.
– Nem tudom elviselni, hogy Josh nincs velem éjjel. Olyan
magányos vagyok.
– Azt hiszem, jelenleg száz Josh mellett is magányos lennél.
 – Ó, nem kell ez a terápiás szöveg, Alec. Pontosan hogy érted
ezt?
– Csupán nem szeretsz egyedül lenni.
Rosa az arcához kapta kesztyűs kezét.
– A francba! Pontosan ezt mondta Josh is az utolsó
veszekedésünk közben. Azt mondta, hogy nem szeretem
magam. – Kisimította a haját a szeméből. – Ha már szóba
hoztam a terápiát, Alec, nagyon sajnálom, hogy kirohantam a
beszélgetésünkről múltkor. Nem volt szép tőlem.
– Nincs szükség bocsánatkérésre. – Alec gondolkodott egy
pillanatig, majd így folytatta: – Nehéz egyedül lenni
önmagunkkal alkohol vagy egyéb figyelemelterelő praktikák
nélkül. Főleg abban az esetben, ha nem nagyon szereted azt, aki
vagy, mint ahogy állítottad. Ez különösen nagy kihívást jelent.
Arcuk előtt párafelhők gomolyogtak, ahogy tovább lépdeltek,
majd Rosa egyszer csak megtorpant, és megragadta Alec karját.
– Mi a baj? – kérdezte azonnal a férfi. – Mi az?
– Ott estünk le Virslivel, pont ott. – Rosa megborzongott. – Még
most is alig bírok odanézni, pedig egyszer már sikerült. –
Hirtelen eszébe jutottak Darren, a vízimentő szavai: „A
félelmek, amelyekkel nem nézünk szembe, a korlátainkká
válnak.”
– Mutasd meg!
Rosa a nagydarab férfi háta mögé rejtőzve, remegő kézzel
mutatta meg az irányt, és hagyta, hogy Alec vezesse. A férfi
karjába kapaszkodva intett a perem felé, ahová Virslivel
lezuhantak azon a végzetes, havas estén.
– Látod? Megcsináltad! Akkor is részeg voltál, igaz?
– Igen. Igen, az voltam. – Rosa hangja megbicsaklott. – De még
ez sem tartott vissza attól, hogy tegnap este berúgjak, és egy
padon heverjek, mint valami csöves. Virslivel együtt mindketten
halálra fagyhattunk volna. Nem érdemlem meg, hogy nálam
legyen szegény – zokogta.
– Igen, akár baj is történhetett volna, de nem történt.
Szerintem anyád erre azt mondaná, hogy azok az angyalok
adtak neked még egy esélyt.
Alec megfogta Rosa kezét, és egy kényelmetlen, hideg
sziklához vezette, amire leülhettek. A férfi nagyot sóhajtott, és
nézte, ahogy a kifújt pára lassan eloszlik a hidegben. Tudta,
milyen fontos, hogy a lány közel engedje magához. Lassan felé
fordult, Rosa szemébe nézett, és végül döntésre jutott.
– Rosa, elmondok neked valamit, amit csak nagyon kevés
emberrel osztottam meg eddig.
Vajon miért bízik meg benne mindenki? Rosa felidézte Raff
vallomását, hogy örökbe fogadták. Megtisztelőnek érezte, hogy
a férfi rábízta ezt az érzékeny információt. Csendesen várta,
hogy mit fog mondani Alec.
– Rosa, én alkoholista vagyok.
– Istenem, ne, még egy – mondta Rosa sután, mivel nem tudta,
hogyan reagáljon. – Bőven elég volt anyu miatt aggódni.
– Kérlek, magad miatt aggódj, ne értünk – mondta Alec
határozottan. – Én tizenkilenc éve, öt hónapja és négy napja egy
kortyot sem ittam.
– Baszki, jó fiatalon kezdted! – Rosa az ajkába harapott. Újabb
ostoba megjegyzés.
– Negyvennyolc éves vagyok, szóval nem annyira fiatalon –
felelte Alec nyugodtan.
– Azta, jól nézel ki! Egy tízessel fiatalabbnak hittelek.
A férfi elvigyorodott.
– Segít az edzés, és hogy nem iszom! – Aztán újra
elkomolyodott. – Mondjuk úgy, hogy túlságosan rákaptam a
vodkára az egyetemen. Édesapám húszéves koromban meghalt,
és ez betett. Eltévedtem. Még mindig kísért a szégyen, amiért
akkoriban nem vigyáztam anyámra, vagy nem voltam ott a
húgom mellett. De ilyenek a függők, Rosa. Önzőek vagyunk,
hazudunk, kifogásokat keresünk, cserben hagyjuk az
embereket. Keressük a következő adagot, esetemben egy italt.
De ez lehet drog, szerencsejáték vagy bizonyos esetekben szex
is. – Alec sokáig nézte a tengert, mielőtt folytatta: – Számomra
akkor jött el a mélypont, amikor egy verekedésbe keveredtem,
és mikor magamhoz tértem, nemcsak pár fogam és a
pénztárcám hiányzott, de ráadásul egy rendőrségi zárkában
találtam magam, közrend elleni bűncselekmény vádjával. A
drága anyámnak valahogy sikerült kimentenie apám halálára
hivatkozva. Abban a pillanatban ébredtem rá, hogy
változtatnom kell az életemen. Kaptam segítséget,
szembenéztem a gyásszal, és elkezdtem egy rehabilitációs
programot, onnan pedig egyenes út vezetett a
terapeutaképzéshez, azóta a végzetes éjszaka óta pedig nem
ittam. Megismertem Aleshát, a feleségemet, és bár végül nem
működött a dolog, neki köszönhetem a mi csodálatos fiunkat. –
Megszorította Rosa kezét, és hozzátette: – Az életminőségemen
még mindig javít a tartózkodás.
– De a múltkor inni mentetek Joshsal, ő pedig tökrészegen jött
haza.
– Igen, ő igen, én viszont üdítőt iszom, már ilyen az életem.
Szeretem a társaságot. Ugyanazt csinálom, mint a többi ember,
csak alkohol nélkül, de ugyanolyan életet élek. Pusztán csak
tisztábban látom a dolgokat. Mindig emlékszem az előző este
történtekre, és sosem kell fogdában ébrednem törött fogakkal –
mosolygott Alec. – Ez az én döntésem, és számomra ez volt a jó
döntés.
Várt, hogy a lány megemészthesse a szavait.
– Legtöbbször akkor keveredem bajba, amikor részeg vagyok
– kezdte lassan Rosa. – Ha aznap este nem ittam volna, Luke és
én… hát nem lettünk volna együtt. Alec, ez szörnyű! Azt sem
tudom, hogy lefeküdtem-e a pasassal!
– És tényleg azt hiszed, hogy jobb lenne, ha tudnád, mi
történt? Jobban éreznéd magad?
– Azt hiszem, ha biztosan tudnám, hogy nem szexeltünk, nem
érezném magam olyan rosszul. Tudnám, hogy nem csaltam meg
Josht.
 – Szerintem itt az ideje, hogy nagyobb távlatokban
gondolkodjunk. Az a bizonyos esemény megtörtént, elmúlt. Az a
fontos, hogy mi történik ezután. Hagyd abba az önostorozást,
Rosa. Tudod, az emberek nem szűnnek meg szeretni, csak mert
elkövettél egy hibát. Azok az emberek, akiknek igazán fontos
vagy, kitartanak melletted. Megbocsátanak.
– Az anyám elhagyott – suttogta Rosa.
– Nem, az anyád saját magát hagyta el az alkoholért.
Alkoholfüggő volt. Mintha attól, hogy alkoholizmusnak hívjuk,
nem is tűnne olyan rossznak. Szerintem alkoholfüggőségnek
kellene nevezni. – A férfi hangja ellágyult. – Akárhogy is,
nagyon nehéz kontrollálni és elhagyni. Szeretett téged, ahogy
csak tudott, az adott körülmények között. Ha nem ejt el, és nem
sérül meg az arcod, akkor veled maradt volna, és mindent
megtett volna érted, és ezt el is mondta neked. Az ő mélypontja
az volt, hogy elvettek tőle. Utána összeszedte magát. És bár
lehet, hogy ez most nem segít, meg kell értened, hogy a
színfalak mögött egy nagy család szeretete irányult feléd. És
amikor eljött az idő, a dédnagyapád és a dédnagymamád,
valamint az édesanyád megkerestek és megtaláltak. Soha nem
szűntek meg szeretni, Rosa, egy percig sem. Anyád szíve
darabokra tört a hiányodtól. A gyermeke hiányától. Ezeket a
törésvonalakat tölti fel most lassan, úgy, hogy igyekszik
megadni mindazt a szeretetet, amit gyermekkorodban nem
tudott megadni neked.
Rosa visszanyelte feltörő érzelmeit.
– Honnan tudod mindezt rólam? – kérdezte halkan.
– Josh mesélte. Nagyon büszke arra, hogy milyen jól
helytálltál, miután megtaláltad a családodat, és hogy milyen
ügyesen vezetted a boltot.
– Nem ezt mondta, amikor mérges volt rám.
– A düh hiábavaló. A haragos ember szükségtelenül
bosszantja fel magát, nevetséges dolgokat mond, amiket nem is
gondol komolyan, a másik fél pedig védelmi üzemmódba
kapcsol, és nem hallgatja meg. Igazi energiapazarlás! – nevetett
fel Alec.
– De mit csinálsz a dühvel, ha nem engeded ki? Az egyik srác
az otthonban azt mondta, hogy a düh lemegy a torkomon, és
szétégeti a belső szerveimet. Elhittem, hogy így van, ezért
gondoskodtam róla, hogy minden harag tűzijátékként
robbanjon ki belőlem.
Alec a mellette ülő elgyötört, de ragyogó fiatal nőre nézett.
– Jaj, Rosa. Nem könnyű, de én mindig azt mondom, hogy
próbáld meg azt a haragot pozitív energiává alakítani.
– Mint például?
– Mit is mondott Josh? „Gyere vissza, ha szereted magad”,
vagy valami hasonló?
– Aha, de nem értem.
– Fordítsd azt az energiát önmagad szeretetébe, Rosa. Tégy
pozitív lépéseket, hogy jobban érezd magad. A barátaid mindig
azt mondják neked, hogy milyen nagyszerű vagy, anyukád is, a
férjed pedig végképp. Nem akart ő megbántani azokkal a
szavakkal. Azt hitte, végleg elárultad. És tudod, a legtöbb dolog,
amit mondott, nos, amúgy sem volt igaz. Továbbá – Alec
szünetet tartott – folytasd, amit az üzlettel csinálsz. Csodálatos
kis vállalkozást hoztál létre, és ezt a szorgalmadnak
köszönheted. Folyamatosan vállon kellene veregetned magad
ezért – mondta sugárzó arccal Alec. – Nagyszerű lány vagy,
Rosa. Hidd el!
– Köszönöm. Ez azt jelenti, hogy szerinted fel kellene
hagynom az ivással?
– Azt csinálsz, amit akarsz, Rosa. Erre nem tudok válaszolni,
és nem tudom megmondani, mit tegyél. Azt elmondhatom, hogy
a jelenlegi lelkiállapotodban talán jobb lenne megállni egy vagy
két pohárnál, és ha le tudnál állni, legalább egy kis időre,
meglepődnél, hogy mennyivel könnyebb az élet.
– Oké. Logikusan hangzik. Már csak át kell ültetnem a
gyakorlatba. Amiben biztos vagyok, az az, hogy úgy döntöttem,
a születésnapomig adok időt Joshnak, hogy visszatérjen. Tudod,
Alec, kezdek megorrolni rá. Tudja, hogy szenvedek. Minden
egyes nap hagyok neki üzenet, és semmi. Nem kapok választ.
Beszélnem kell vele! El kell mondanom neki, mennyire
szeretem.
– Jaj, Rosa, tudja ő azt nagyon jól. Abból, amit én láttam, úgy
tűnik, hogy sokkal többet tud rólad, mint gondolnád. Csak azt
akarom mondani, figyelj oda Josh hallgatására, mert annyi
mondanivalója van. Mi, emberek összezavarodunk ettől a
szerelem témától. Rumi mondta azt, hogy „A szerelem nem
érzelem, hanem maga a létünk”.
– Rumi? Véletlenül nem lógott együtt Kahlillal? – kérdezte
vigyorogva Rosa. – Anyám magánkívül lenne.
Alex felnevetett.
– Talán egy másik életben.
Elérték a sziklaösvény tetejét, amely egy csodálatos, füves
fennsíkon szélesedett ki. Vadvirágok nyújtogatták fejüket az
ígérkező tavasz felé.
– Ó, de szép!
Rosa lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a lilás
virágokat.
– Ne nyúlj hozzá! – kiáltotta Alec, mire a lány ijedten
összerezzent. – Ne haragudj, hogy kiabáltam, de ez keserű
csucsor. Nagyon mérgező.
– Mennyi mindent tudsz!
– Ez annak a sok nyaralásnak köszönhető, amit itt töltöttem a
fiammal és a feleségemmel. És persze az olthatatlan
tudásszomjamnak.
– Szoktatok még találkozni a feleségeddel?
– A válás óta nem, de, mint mondtam, tökéletesen baráti a
viszonyunk.
– Szép, de keserű, mi?
– Tényleg jó! Egyszerűen elmúlt a szerelem, mást akartunk.
Csodálatos ember, ápoló az intenzíven. Egy nyaraláson
találkoztunk, igazi romantikus történet. Azt szoktam mondani,
hogy vigaszért mentem a Karib-szigetekre, de gonddal és
vereséggel tértem vissza; tudod, mint a feleség a cockney rímelő
szlengben.
Rosa elmosolyodott.
– Igen, tudom. Mary azt mondja, hogy a Bow Bells
hallótávolságán belül születtem, ami teljes jogú cockney-vá tesz.
– A lány most már kész volt hazamenni. – Jobb, ha elindulunk,
mielőtt besötétedik. Gyere, menjünk.
Rosa belekarolt a magas férfiba, és arra gondolt, hogy most
kapott életében először bármiféle atyai útmutatást. Annyi időt
töltött azon keseregve, hogy nincs anyja, hogy eszébe sem jutott
az apa hiánya.
– Alec, kifejtenéd bővebben azt, hogy a szerelem nem
érzelem? – kérdezte. – Muszáj megpróbálnom kidolgozni a
fejemben, hogy mit érzek.
– Rendben, hát, hogy is mondjam… Nos, a szerelem nem úgy
viselkedik, mint az érzelmek. Amikor igazán szeretünk,
megtapasztalhatjuk minden szabadon áramló hangulati
állapotunkat, valamint heves érzelmeinket, beleértve a félelmet,
a dühöt, a gyűlöletet, a gyászt és furcsa módon a szégyent is. De
a szeretet nem növekszik vagy csökken a környezetére adott
válaszként. A szerelem sokkal mélyebb minden érzelemnél. Azt
hiszem, azt akarom mondani, hogy Josh ebben a pillanatban
sem szeret kevésbé, csak átéli az érzelmeit, és megpróbálja
megérteni a történteket.
– Gondolod?
– Tudom. Nem fogja jól érezni magát Londonban. Elmegy
dolgozni, mint mindig, de a mosolya mögött bánatos lesz.
– Igazán?
– Igen, Rosa, igazán. Adj neki időt. Megbántottad.
Ahogy a part felé sétáltak, Rosa kinézett a tengerre.
– Amíg meg nem érkeztem Cockleberry Baybe, azt sem
tudtam, hogy milyen a horizont.
 – Azt hiszem, hogy amíg meg nem érkeztél Cockleberry Baybe,
azt sem tudtad igazán, hogy milyen vagy te.
Alec vigasztalóan karolta át a vállát. Rosa arcán egy
könnycsepp gördült végig.
– Így van. De már tanulom.
 47. fejezet

– Kellemes húsvéti ünnepeket! Hoztam egy üveg vöröset az

asztalra, de én ma csak diétás kólát iszom. – Rosa és Virsli
rontott be Jacob és Raff gyönyörű otthonába: egy átalakított
templomba, amely Polhampton Sandsre néz. Rosa átnyújtott
Jacobnak egy szatyrot is. – Itt van néhány tojás, amin
megosztozhatunk.
– Ó, de jó vagy!
Jacob két oldalról megcsókolta a lányt, és elvette a kabátját.
Csufi, Pongó és Hercegnő kirobogott az előszobába, hogy
üdvözöljék a vendégeket. A négy kutya ezután kiszaladt a
hatalmas, füves kertbe.
– El is felejtettem, milyen gyönyörű itt – mondta Rosa
ámuldozva. – Ezzel a kerttel valószínűleg még Greenwayt is
szégyenbe hozod.
– Csak mert olyan átkozottul dögös a kertész – viccelődött
Jacob. – Túl sokat fizetünk neki csak azért, hogy lássuk nyáron,
ahogy az elektromos fűnyírón lovagol.
– Milyen vagy! – kacarászott Rosa.
Ekkor Raff jött be a kertből, és ő is megpuszilta Rosát.
– Elrejtettem a tojásokat a kutyák elől, mivel a csokoládé
mérgező számukra. – Kissé zavartnak tűnt. – Olaszországban
soha nem vadászunk húsvéti tojásra; nektek, briteknek van
néhány furcsa szokásotok, de legalább a gyerekeket
elhallgattatja egy percre.
– Engem is elhallgattat – mondta sugárzó arccal Rosa.
– Szóval, signora Rosa, ma marhasült van az étlapunkon,
persze nem olyan jó, mint az édesanyádé, ebben biztos vagyok,
de azért igyekszem.
A fiatal olasz vigyorogva ment vissza a konyhába.
– Kap valaha szabadnapot? – kérdezte Rosa Jacobot.
– Imád főzni a családra, amibe természetesen te is
beletartozol, és Vicki meg Stuart is csatlakozik hozzánk a
fiúkkal. Nincs is jobb, mint egy vasárnapi lakoma a barátokkal.
Jacob megérezte Rosa szomorúságát, és finoman arcon
csókolta.
– Szóval, Mrs. Smith, hogy van mindig?
– A karom újra a régi, köszönöm. És ami engem illet, jól
vagyok. Most épp visszaszámlálok, hogy felvehessem Joshsal a
kapcsolatot. Arra jutottam, hogy a legjobb, ha kitűzök egy
határidőt a születésnapomra. Lehet, hogy már előtte keresni
fog, ki tudja? Próbálok nem is gondolni az elképzelhetetlenre:
hogy egyáltalán nem akar hazajönni.
– Csak egy kis időre van szüksége, Rosa.
– Alec is ezt mondta. Olyan kedves ember.
– Igen – hagyta rá Jacob, és gyorsan témát váltott: – Hozhatok
egy italt? Csak diétás kólát, igaz?
– Igen, köszi!
Rosa ugyan furcsának érezte, hogy nem egyből a bor mellett
döntött, de nem tudta tovább csinálni. Minden jel arra mutatott,
hogy legalább egy kis időre le kell állnia vele. Ha Alec és az
anyja „igazi” alkoholista létükre képesek voltak tartózkodni az
ivástól, biztos volt benne, hogy neki sem jelenthet ez nagy
nehézséget.
– Te ki vagy? – üdvözölte Rosát egy kíváncsi, kék szemű, ötéves
fiúcska.
– Rosa vagyok, és te ki vagy?
– Anya szereti a rószát, igaz, anya? Apu néha hoz neki, amikor
kiabál velünk.
Vicki Cliss sétált be az öbölre néző nagy télikertbe.
– Az rózsa, Arthur – javította ki a fiát.
 – Én is azt mondtam!
A pimasz, sötét hajú legényke megfordult, és kis híján
felborította kétéves öccsét, ahogy kirohant a kertbe.
– Csokoládééé! – kiabálta közben.
– Hány tojást evett eddig? – kérdezte Vicki Jacobtól.
– Nos, azt hiszem, Raff csak tizenöt kicsit tett ki nekik, de úgy
tűnik, szegény kis Stannek nem sok jutott belőle.
Stan totyogva jött feléjük.
– Arthur csúnya, anyu.
Vicki a karjaiba kapta, és a már jól látható pocakja fölött
magához ölelte.
– Gyerünk, kisfiam, menjünk, és keressünk neked pár tojást.
Ebben a pillanatban mind a négy kutya beszaladt, és
hangosan csaholva cikáztak Rosa körül.
– Hé, ti! – szidta őket a lány, és nem tudta megállni, hogy
felvegye Hercegnőt egy ölelésre.
Egy zömök, barna hajú férfi jött be a kertből.
– Azt mondják, soha ne dolgozz gyerekekkel vagy állatokkal,
de arra miért nem figyelmeztetnek, hogy ne élj velük? –
morogta tettetett rosszkedvvel.
– Azt hittem, focicsapatot akarsz – nevetett fel Rosa. – Biztosan
te vagy Stuart. Rosa Smith vagyok.
Rosa letette Hercegnőt a nagy kutyaágyba, és kezet fogott
Vicki férjével.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Stuart. – És nem,
nem cserélném el őket a világért sem… már amikor alszanak.
Rosa elmosolyodott, miközben Stuart Cliss megjátszott
szarkazmussal folytatta:
– És milyen jó, néhány hónap múlva megszületik a harmadik
babánk!
– Mizujs, Stu? Hozhatok neked egy italt? – bukkant fel Jacob a
konyhából.
– Milyen üdítő van? Ahogy elnézem a készülődő vihart, lehet,
hogy nem sokáig leszek itt.
 Amikor Rosa megkérdezte, hogy miért, éles, csipogó hang
hallatszott a férfi zsebéből.
– A fenébe! Úgy tudtam! Mennem kell.
Stuart a feleségébe ütközött az ajtóban. A nő arca csalódást
tükrözött.
– Tényleg muszáj?
– Nagyon sajnálom, drágám. Így is kevesen vagyunk ezen a
hétvégén. Később találkozunk. – Megcsókolta, majd puszit
dobott a fiainak, akik még mindig tojások után kutattak, annak
ellenére, hogy a szél egyre erősebben fújt. – Nyomás vissza a
házba, fiúk! – kiáltott oda Stuart, majd kocsiba szállt, és
csikorogva megindult lefelé a domboldalon.
Vicki felsóhajtott.
– Nem lenne szabad panaszkodnom. Amikor dolgozom, a
fiúkkal van, így nem tud kimenni a vízre, pedig nagyon szereti.
Behívta Arthurt és Stant a kertből.
– Gyertek, nézzétek meg, ahogy apu elindul a
mentőcsónakkal!
Rosa észrevette, hogy Vicki megdörzsöli a hasát.
– Jól érzed magad? – kérdezte.
– Igen, csak egy kis fájdalom, ez minden. Most biztosan
nagyon gyorsan nő.
A télikert nagy ablakából jól látszott, hogy a szél és a duzzadó
hullámok miatt néhány gyanútlan csónak sietve visszavonult a
kikötőbe. Vicki kiment a mosdóba, miközben a fiai csendesen
leültek az ablakhoz, és várták, hogy felbukkanjon odalent a
mentőcsónak. A három idősebb kutya szorosan odapréselte
magát az apró Hercegnőhöz a nagy, kasmírral bélelt
kutyaágyban, hogy élvezhessék egymás melegét.
– Stuart nem volt a mentőcsónakon, amikor szégyent hoztam
magamra, igaz? – suttogta Rosa.
Jacob megrázta a fejét.
– Ne aggódj. Minden rendben. Rendes srác, olyan remek, mint
Vicki.
 Raff bedugta a fejét az ajtón.
– Gyorsan elszívok egy cigit, aztán tálaljuk is a vacsorát.
Kicsapódott az ajtó, és egy széllökés hatására boríték repült le
az előszobaasztalról, ahogy Raff kiment.
– Apuuu!
Arthur és Stan az ablakhoz nyomták az arcukat. Vicki
berohant, hogy lássa, ahogy a mentőcsónak elindul az immár
háborgó tengeren.
– Lélegezz – suttogta magának, de mindannyian hallották.
Jacob megfogta a kezét, és azt mormolta:
– Rendben lesz, mint mindig.
– Készen van! Íme, a marhasült, mindenféle körejtéssel!
Raffaele egy nagy tálat cipelt a télikertbe, és a hosszú, húsvéti
díszekkel megrakott asztalra tette. Jacob a férjére pillantott,
csókot dobott neki, és megállapította magában, hogy csak még
imádnivalóbb, amikor elvéti a szavakat.
Vicki éppen Stant ültette be az etetőszékébe, amikor hirtelen
falfehér lett. Átadta a kisfiút Jacobnak, és gyorsan kisietett a
mosdóba. Rosa érezte, hogy valami nincs rendben, és
utánaindult. A fürdőszoba ajtajához érve a terhes nő
megfordult, és rémülten szólalt meg:
– Rosa, kérlek, hívj mentőt! Elfolyt a magzatvizem!

***
A mentő már úton volt, Jacob a mit sem sejtő gyerekeket
szórakoztatta a vacsoraasztalnál, Rosában pedig
megelevenedett a Theo születése alatt szerzett tapasztalata.
Raff-fal felsegítették Vickit a lépcsőn, s lefektették egy
vendégszobába három vastag fürdőlepedő tetejére, amelyeket
Raff hozott be lóhalálában, majd Rosa óvatosan lehúzta a
remegő nő farmerját és alsóneműjét, betakarta, és két párnát
tett a lába alá, remélve, hogy ezzel segít. Vicki erősen vérzett.
Raff elrohant, hogy még több törülközőt hozzon. Rosa ugyanazt
a pánikot érezte, mint Titch szülésénél, de sajnálatos módon a
rengeteg vér, és a szülés korai megindulása miatt Rosa tudta,
hogy az eredmény valószínűleg egészen más lesz.
A mindig sztoikus állatorvos még ebben a helyzetben is olyan
nyugodt maradt, amennyire csak tudott.
– Tudom, hogy elvesztettem. Egyszerűen tudom. Aú, annyira
fáj! – Kezét a hasára helyezte, és elfojtott egy sikolyt. – Fel kell
hívni Stuartot!
– Jacob már hívta.
Rosa letérdelt, megfogta Vicki kezét, és nem mert szólni, hogy
Stuart természetesen nem fogja tudni felvenni a telefont a
viharos tengeren, egy mentőakció kellős közepén.
Vicki nem bírta tovább; sírva fakadt. Rosát aggasztotta a
rengeteg vér látványa, és igyekezett vigasztalni szenvedő
barátnőjét, miközben sűrűn a telefonjára pillantott. Hol a
fenében van már a mentő? Hiszen vészhelyzet van!
Ekkor megcsörrent a telefonja, rejtett szám hívta. Azonnal
felvette, abban a hitben, hogy talán a mentők keresik a házat, de
ehelyett…
– Rosa, Lucas vagyok. Azt hiszem, beszélnünk kell.
 48. fejezet

Ritchie mosolyogva nézett le Theóra, miközben a babakocsiját

tolta a tengerparti ösvényen.
– Olyan cuki, mint az anyja.
Titch a babakocsi oldalát fogta.
– Ugye? És olyan gyorsan nő. Nehéz elhinni, hogy milyen
gyorsan elröppent az elmúlt hat hónap. – Titch megigazította a
baba takaróját. – Alig várom, hogy kisüssön a nap. Levihetjük
majd a strandra, és játszhatunk vele a homokban.
– Mi? Mármint te meg én?
Titch egy percre szokatlanul szégyenlősnek tűnt.
– Talán.
– Én nagyon élvezem, amikor együtt vagyunk, te nem?
– De igen, mondtam, hogy igen. Olyan jó kimozdulni, és egy
kicsit szabadnak érezni magamat.
– Nézz csak ránk, hogy felnőttünk, mondhatni, udvarolok
neked, vagy mi – mondta Ritchie.
– Udvarolsz?
– Igen, amit a dédszüleink is csináltak még annak idején.
Tudod, randizás. Akkoriban nem is nagyon szexeltek házasság
előtt.
– Hát, akkor ez bizony udvarlás – bólintott Titch, majd
hozzátette: – A másik dologra pedig nincs sok remény,
legalábbis jelenleg.
– Az sem segít, hogy még mindig otthon élünk mindketten. És
valahogy a halas furgon hátuljába bebújni már nem olyan
vonzó, mint régen.
 Bár mindig is barátok voltak, a páros kísérletezett
tinédzserkoruk elején.
– Emlékszel, hogy elkaptak minket, amikor kijöttünk a szüleid
régi furgonjából, és azt mondtad anyukádnak, hogy berepült
egy madár, és azt próbáltuk megmenteni?
Ritchie fuldoklott a nevetéstől.
– Neked pedig egy fél tőkehal ragadt a hajadba! Baromi vicces
volt!
Könnyek között, kétrét görnyedve hahotáztak. Valahányszor
megpróbáltak újra szóhoz jutni, megint felnevettek. Végül Theo
megmozdult, mire abbahagyták a viháncolást, és Titch ismét
felhúzta a babatakarót, Theo pedig megnyugodott.
Továbbsétáltak.
– Viccet félretéve, ugye tisztában vagy azzal, hogy édesanyád
azóta is gyűlöl engem? Halálosan. – Titch minden erejével
próbálta elfojtani nevetését.
Ritchie felhorkant.
– Ne kezdd elölről, te! Szerintem a gyűlölet egy kicsit erős
kifejezés, de nem tagadom, hogy sajátos véleménnyel van a
házasságon kívüli gyerekekről, azt pedig fel sem tudja fogni,
hogy képes voltál lefeküdni olyasvalakivel, aki nem idevalósi.
– Akkor el kell titkolnod előle.
– Dehogyis. Büszkén fogok sétálni veled az oldalamon, Titch
Whittaker.
Lehajolt, és gyengéden szájon csókolta a lányt.
– Remélhetőleg ki fogom tudni bérelni a bolt feletti lakást,
amikor Rosa és Josh kibékülnek, és akkor mindannyiunknak
könnyebb lesz. Ott egyszerűen csak lazíthatunk majd, ahelyett,
hogy állandóan jönnénk-mennénk.
– Akkor még mindig nincs hír a férjről, jól értem?
– Nem, még mindig nem beszéltek. Nem hiszem el. Karácsony
óta ez van. Tényleg, te mit tennél, ha azt gondolnád, hogy a
feleséged lefeküdt valaki mással, de nem tudná sem
megerősíteni, sem megcáfolni, mivel annyira részeg volt?
 – Ha te lennél az a bizonyos feleség, azonnal megbocsátanék –
válaszolta Ritchie halkan.
Ez volt a legkedvesebb dolog, amit egy férfi valaha is mondott
neki. Titch szeme megtelt könnyel. Kezét a babakocsi
fogantyújára tette, és felnézett a fiúra.
– Ez jó dolog, ugye?
Ritchie bólogatott.
– Már hogyne lenne? És most, hogy hivatalosan is udvarolok
neked… – Titch elnevette magát a szó hallatán, miközben új
kedvese így folytatta: – Azon tűnődtem, nem töltenél-e el velem
egy éjszakát egy szállodában, ahol csak szeretnéd. Ha úgy
egyszerűbb, vihetjük Theót is, de ha tudsz szerezni bébiszittert,
az nyilván még jobb lenne.
– Ó, ez istenien hangzik! Megbeszélem Rosával. Magányos
mostanában, és jó, ha valami eltereli a gondolatait Joshról, így
remélhetőleg igent mond. De csak a bolt zárása után tudnánk
elmenni.
Ritchie vigyora mindent elárult.
– Rendben, majd szólj, ha tudod. Jobb lesz, ha elindulunk
visszafelé. Ma este én vagyok a fish and chips felelős.
 49. fejezet
A hét lecke
Ötödik: Anyaság

Amikor a zokogó Rosa levegőért kapkodva felemelte a fejét,

Mary mélyet szippantott az inhalátorból, visszatartotta a
lélegzetét, hogy a gyógyszer kifejtse hatását, majd lassan kifújta
a levegőt.

Rosa folytatta bánatos kifakadását, miközben édesanyja

gyengéden ringatta az ölében.
– Ez nem igazságos, szegény Vicki! Úgy szereti a gyerekeket, és
ilyesmi történik vele! Én próbáltam segíteni, de nem tudtam
megmenteni a kis bogárkát!
– Nem a te hibád volt, kedves. Ha a kisbabák bent akarnak
maradni, akkor semmi sem mozdítja meg őket. Ha ki kell
jönniük, akkor annak is úgy kell lennie. Az a kis drága lélek
nyilván nem állt készen erre a világra.
Rosa ismét felzokogott.
– Akkor velem is ez történt? A Joshsal közös kis lelkünk nem
állt készen. Vicki arcáról eszembe jutott az a szörnyű fájdalom,
amit én is éreztem. Csak ültem a vécén, és folyt belőlem a vér!
Josh meccset nézett a nappaliban, én pedig nem mondtam el
neki. Még neked sem.
– Jaj, édes kislányom. – Mary most még szorosabban ölelte
magához Rosát.
 – Annyira ijesztő volt és borzalmas, és tudtam, hogy elvetélek,
de nem akartam, hogy bárki más is megtudja, mert azt hittem,
az én hibám. Azt hittem, hogy a baba nem akart bennem
maradni, mert… mert…
– Jól van, csak nyugalom, kedves!
– Nem álltam készen, anyu; egyszerűen nem álltam készen.
Azt hiszem, szörnyű anya leszek.
– Nos. Szerintem nagyszerű anya lenne belőled, Rosa. És ezt
egy elég elfuserált anya mondja. – Mary egyik kezével a
konyhaasztalon heverő könyvért nyúlt. Kedvenc írója, Kahlil
Gibran A prófétájának egyik példánya volt. – Figyelj, ezt
felolvasom neked – mondta, és megköszörülte a torkát. –
„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Általatok érkeznek, de
nem belőletek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok. Ti
vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek
el.”{2} – Letette a könyvet. – Oké, szóval egy nagyon rozoga íjból
röppentettelek ki, és ezt örökké bánni fogom, de ez a szöveg
valamelyest csökkent az aggodalmunkon, nem igaz, Rosa?
Megalkothatod és vezetheted azt a kis embert, aki általad
érkezik a világra, de alapvetően neki is megvan a maga
története.
Rosa felállt, két kezébe fogta anyja arcát, és érzelmesen
homlokon csókolta.
– Tudod, mit, Mary Teresa Cobb? Nagyon örülök, hogy a te
íjadból röppentem ki. Lehet, hogy egy cseppet késve érkeztél, de
jobb íjászt keresve sem találnék.
 50. fejezet

– Titch Whittaker, vigyorogsz, mint a vadalma – mondta Rosa

szigorúan. – Miben sántikálsz?
– Hivatalosan is van pasim!
– Jaj, de izgi! Mármint Ritchie az, ugye?
– Nem, Ed Sheeran végre Cockleberry Baybe költözött. Persze
hogy Ritchie az! Ami azt illeti, szívességet szeretnék kérni tőled.
– Ki vele!
– Tudom, hogy nagy kérés, de nem bánnád, ha Theo
valamikor nálad töltene egy éjszakát? A műszakokat
természetesen nem szeretném bolygatni, úgyhogy lehet, hogy
egy hétköznap lesz. Ritchie szállodába akar vinni egy éjszakára,
és hát engem még sosem vitt egy pasim se szállodába, és…
– Oké.
– És tudom, hogy még nem vigyáztál rá, és… – Titch felnézett,
és elvigyorodott. – Oké?
– Hát persze. Nagyon szívesen teszem, és megtisztelő, hogy
ennyire bízol bennem.
– Ó, köszönöm, Rose! Csak mert nem akarom egész éjjel anyát
terhelni.
– Rendben van, csak legyen kéznél a telefonod, és én szívesen
vigyázok rá. A Josh miatti stressznek hála, most már alig
alszom, szóval legalább lesz társaságom, ha a kis drága nem
alszik el. Mindenki nyer.
Titch bement a konyhába, hogy letegye a kabátját, és főzzön
egy teát, Rosa pedig követte, és a pultnak támaszkodva folytatta:
– Képzeld, Lucas telefonált.
 Titch felsikkantott.
– Igazán? Mit mondott?
– Nos, épp ez az. Pont akkor hívott, amikor szegény Vicki
elvesztette a babáját. Tipikus Luke! Rosszkor, rossz helyen. Nem
tudtam tisztán gondolkodni, és azt mondtam, hogy visszahívom.
A bökkenő csak az, hogy rejtett számról hívott, szóval nem
tudom visszahívni.
– Biztos vagyok benne, hogy újra keresni fog.
– Nem hiszem. Nagyon hirtelen voltam vele, tekintve, hogy mi
zajlott éppen. És nem tudja, hogy nem vagyok együtt Joshsal,
úgyhogy lehet, hogy nem akar zavarni, mert azt hiszi, nem
érdekel.
– Talán elkérhetnéd a számát Sheilától – vetette fel Titch.
– Megőrültél? Nem fogok beszélni azzal a nővel. Amikor
legutóbb találkoztunk, azzal vádolt, hogy én üldöztem el a drága
fiát Cockleberry Bayből. Nem vagyok hajlandó megadni neki azt
az elégtételt, hogy megtagadja tőlem Luke telefonszámát. Mert
nyilván így lenne.
– Apropó Hannafore-ék, van valami hír a tűzről?
– Nincs. Clarke nyomozó azt mondta, hogy amint tudnak
valamit, tájékoztat.
– Á, értem. Nincs valami sok bizonyíték, mi?
Titch teafiltert tett a két tacskós porcelánbögrébe.
Rosa kivette a tejet a hűtőből, Titch pedig kitöltötte a forró
vizet.
– Egyébként hogy érzed magad? – tudakolta Titch.
– Mivel kapcsolatban? A tűzzel, Lucasszal, Joshsal, vagy úgy
mindennel?
– Hmm. Zajlanak az események, mi? Akkor mindennel
kapcsolatban.
– Rendben, akkor menjünk szépen sorban. Ami a tüzet illeti,
tényleg nem akarom elhinni, hogy valaki szándékosan csinálna
ilyen gonosz dolgot. Lucasszal kapcsolatban én is túljutottam
azon, hogy talán lefeküdtünk, de tudom, hogy Josh nem fog, így
persze ez zavar a legjobban. Jacob, Raff és Alec azt mondták,
hogy hagyjak neki időt. Egy kicsit a férfibarlangjában kell
maradnia. De most már hónapok óta ott van. És nem tudom,
hogy miért nem válaszol az üzeneteimre. Mindennap hagyok
neki egyet, ahogy mondtad.
– Nos, ennél többet nem tudsz tenni.
– Vagy csak foghatnám magam, és megkereshetném, de Jacob
azt mondta, hogy ne, és talán jobb lenne, ha várnék a
születésnapomig. Sőt, még Mary is ezt mondta.
– Az már nincs olyan messze.
Rosa megkeverte a teáját, és a kanállal kiemelte a filtert, majd
a kukába dobta.
– Titch, van még valami, ami nagyon aggaszt.
– Mondd.
– Mi van, ha Josh talált valaki mást? Mi van, ha azt hiszi, hogy
egy ribanc vagyok, és neki is le kell feküdnie valaki mással,
hogy kiegyenlítse a számlát. Úgy értem, mindenkinek vannak
szükségletei.
– Oké, tudom, hogy fiatalabb vagyok nálad, Rose, de amit a
szerelemről tudok, az az, amit anyám mondott egy nappal apám
halála után. Azt mondta, hogy ha valaki más boldogsága a te
boldogságod, akkor az az igaz szerelem – szipogott Titch. – Josh
megvette neked a kávézót, az isten szerelmére. Boldoggá akart
tenni!
– Tudom, tudom! Nagyon kedves ez a gondolat anyukádtól.
Szegény, biztosan nagyon hiányzik neki az apukád.
Titch vett egy mély levegőt.
– Igen. Nagyon boldog voltam, amikor Mary azt mondta, nem
az én hibám, hogy apa véget vetett az életének.
Rosa elmosolyodott. Ajándék vagy sem, az édesanyja igenis
bölcs asszony volt.
– Úgy örülök ennek, Titch. Biztos nagy megkönnyebbülés ez
neked – mondta Rosa, és megölelte a barátnőjét.
Csendben kortyolgatták a teájukat.
 Egy idő után Rosa törte meg a hallgatást:
– Arra jöttem rá nemrég, hogy Luke iránti érzéseim, és nem
tagadom, hogy voltak, sokkal inkább szexuális jellegűek,
mintsem szerelmesek – bökte ki Rosa.
– Nos, ennek feltárásához igazán nem volt szükség Mary
kristálygömbjére – dünnyögte Titch, és még több cukrot
kanalazott a teájába.
– A minap elképzeltem magam, amint egy üres szobában ülök
az ajtó előtt, és azon gondolkodom, hogy kinek örülnék a
világon a legjobban, ha belépne. – Rosa szünetet tartott. – És
Josh lenne az. Kétségtelenül ő életem szerelme.
– Hát akkor bízz ebben, és bízz benne is, kérlek.
– Megpróbálom.
– Hogy megy a nem ivás?
– Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem iszom, de
kevesebbet. Egy áldás volt, hogy nem ittam a Jacobéknál a
múltkor, mert így ott lehettem Vickivel, amikor szükség volt
rám.
Csilingelve kinyílt az üzlet ajtaja, és Rosa kidugta a fejét a
konyhából.
– Üdv, Clarke nyomozó! Már biztosan csuklott! Égtem a
vágytól, hogy megtudjak valamit az ügyről!
– Biztos benne, hogy az események fényében szerencsés ez a
fajta megfogalmazás, Mrs. Smith?
– Haha! Igaza van.
– Van egy perce?
– Természetesen. Kér egy csésze teát?
– Ó, igen, kérem, és van még abból a mennyei süteményből?
Rosa igyekezett nem nevetni, miközben a háta mögött Titch
felfújta az arcát, majd egy tálcára készített egy csésze teát, Rosa
csészéjét, és egy doboz teasüteményt, hogy Rosa fel tudja vinni
az emeletre.
Rosa elhelyezkedett a társalgóban, ölében az alvó Virslivel.
– Attól tartok, nincs semmi konkrét hírem, Rosa. – közölte a
rendőr. – A Hastings ügyvezető igazgatója ragaszkodott hozzá,
hogy egyik szállítója sem szívja azt a márkájú cigarettát, amit itt
találtunk. – Együttérzően nézett a lányra, kezében egy
süteménnyel. – Jól emlékszem, hogy van biztosítása?
– Igen, de ez az egész olyan bonyolult, hogy úgy döntöttem,
elengedem. Csak akkor kapom meg a prémiumot, ha
kérvényezem, szóval nincs sok értelme.
– Ó, értem – ráncolta a homlokát a rendőr.
– Vinnem kell a vállalkozásomat. És ami Seb Watkinst és
Sheila Hannafore-t illeti, velük kapcsolatban nincsenek
fejlemények? Tudom, hogy mindketten nagyon utálnak engem.
– Sebről vannak kamerafelvételeink egy szállítmányozó
garázsban, ahol állítása szerint az incidens idején tartózkodott.
Szóval igazat mondott, gondolta Rosa.
– Sheilát nem is kellett kihallgatnunk – folytatta a rendőrtiszt
–, néhány diszkrét kérdés után világossá vált, hogy aznap
szokás szerint dolgozott ebédidőben, számos szemtanúnk van.
Mivel nincs más gyanúsítottunk, ezt az ügyet egyelőre
takaréklángra vesszük. Hoppá! – nevette el magát az általában
szigorú arcú nyomozó. – Még ha nem is úgy tűnik!
Rosa megkönnyebbült, hogy az öreg Hannafore mamának
nem kell egy újabb vádaskodás miatt gyűlölnie.
– Akkor csak feltételezzük, hogy egy szállító sofőr dobott el
véletlenül egy kósza cigarettát?
– Soha nem szabad csak úgy feltételeznünk valamit, mert
könnyen bolondot csinálhatunk magunkból. – A nyomozó ismét
felderült. – Milyen remekül szórakozunk ma!
Rosának inkább rajta volt kedve nevetni, mint vele.
– Ha én dobtam volna el a cigit – mondta inkább –, nyilván
nem akarnám beismerni, főleg így, hogy senkinek nem esett
baja.
A nyomozó mohón a szájába tömött egy harmadik süteményt,
és felkelt a kanapéról. Ebben a pillanatban Virsli álmában egy
kicsit megmoccant, és hirtelen orrfacsaró szag terjedt szét a
szobában. Rosa legyezni kezdett maga előtt.
– Ó, elnézést, Clarke nyomozó!
– Semmi baj, ezektől a teasüteményektől én is puffadok.
Rosa letette Virslit, és valahogy sikerült megállnia, hogy ne
röhögje el magát, miközben kitárta az erkélyajtót, hogy a friss
levegőt be, a rendőrt pedig kiengedje.
– Akkor indulok is – mondta a férfi elégedetten. – Megoldásra
várnak a Cockleberry-bűntények.
Tekintve, hogy hat halász 1960-as években bekövetkezett
tragikus halála óta a tavalyi gázolásos baleset volt a
legsúlyosabb incidens, ami az öbölben történt, Rosa nem igazán
tudta, hogy mit csinálhat a férfi egész álló nap. A nyomozó
megállt az ajtóban. A sirályok örömteli vijjogással köszöntötték
a hűvös, de ragyogó, késő márciusi napsütést.
– Nos, köszönöm, Mrs. Smith, és kérem, értesítsen, ha bármi
másra is fény derül, és mi is így fogunk tenni.
– Természetesen, és óvatosan azon a lépcsőn! – kiáltott utána
Rosa. Aztán becsukta az erkélyajtót, és lehajolt, hogy
megsimogassa felpuffadt kutyáját, aki a Clarke nyomozó által
elhullajtott morzsákat porszívózta fel éppen.
– Mohó és lusta – mormolta félhangosan Rosa. Két olyan
tulajdonság, amelyet a legkevésbé sem csodált az emberekben.
Ez ráébresztette, milyen szerencsés, hogy az élete tele van olyan
emberekkel, akiket csodál.
 51. fejezet

– Lássuk, meddig tudjuk tisztán tartani ezt a szép, új

etetőszéket, jó, kicsim? – duruzsolt Rosa Theónak. – Rendben,
Rosa néni most ad egy kis finom, meleg, bio csirkés-sárgarépás
pürét, nyami!
Belemártotta az ujját a Peppa malacot ábrázoló tálban lévő
ételbe, és megkóstolta, majd elfordult, és kis híján öklendezni
kezdett.
– Pfuj, ezt inkább te edd, mint én.
Rosa addig szélesítette a mosolyát, amíg a kis göndör hajú,
sötét szemű szépség gurgulázva vissza nem nevetett rá. Soha
nem értette azt a gügyögést, amit az emberek a kisbabák körül
művelnek, de most, hogy itt volt Theóval, ő is ugyanazt csinálta.
Egyfajta rokonságot érzett vele, ami minden bizonnyal nemcsak
amiatt volt, hogy a világra segítette, és így ő látta meg először a
babát, hanem azért is, mert élete első hat hónapjában rengeteg
időt töltött vele.
Titch elment Ritchie-vel a szállodába, és természetesen kicsit
aggódott, hiszen először fog hosszabb időt tölteni távol a
kisfiától, de mégis ragyogott az izgalomtól. Jó volt így látni őt, és
annak ellenére, hogy Ritchie annak a begyepesedett, vén
szatyor Edie Rogersnek az utódja volt, sok jó tulajdonsággal bírt,
új szerelmével pedig rendkívül kedvesen és védelmezőn bánt.
Rosa el volt ragadtatva, hogy Theo nemcsak a csirkét és a
sárgarépát ette meg, hanem a banánból is majszolt, amelyről
Titch azt mondta, hogy vagy elfogadja, vagy nem. Nevetett a pici
pimaszságán, amikor a vizespohárkáját néhányszor a padlóra
dobta; azonban amikor rájött, hogy ez játék, kénytelen volt
rövid úton véget vetni a dolognak, mielőtt még kilapította volna
a már így is nedves és mogorva Virslit.
Később, miután sikerült álomba ringatnia, majd a
mózeskosarába fektetnie a babát, Rosa büszke volt magára;
talán ez a baba dolog nem is olyan rémisztő vagy bonyolult,
mint képzelte.
Halkan becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját,
lábujjhegyen átment a nappaliba, és bekapcsolta a tévét és a
babamonitort. Teljes készenlétben akart lenni arra az esetre, ha
Theo felébredne. Kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és
amikor észrevette a fél üveg fehérbort, fogta, és kiborította a
mosogatóba. Alecnek igaza volt, az életét ugyanúgy élheti
tovább ital nélkül is. Töltött magának egy limonádét, és
elmerengett: igen, párszor azért jól szórakozott, amikor ivott –
vagy mégsem? Tényleg jó volt, ha őszinte akart lenni magához?
Közúti bójákat lopni és hazavinni Josh előkertjébe, vagy
udvariasan megszökni másnap reggel a férfiaktól, akikkel
lefeküdt: ezek a dolgok egyáltalán nem tűntek szórakoztatónak
a nappal józan, tiszta fényében.
Rosa ma este valahogy még Joshsal kapcsolatban is
nyugodtabbnak érezte magát, valószínűleg azért, mert volt, ami
elterelte a figyelmét. Olyannyira nyugodt volt, hogy úgy döntött,
nem is hagy neki üzenetet. Épp elindult az egyik tévéműsora,
amikor Theo felsírt; felkelt, hogy megnézze, mi lehet a gond,
amikor a telefonja is rázendített. A szíve hevesebben kezdett
dobogni, amikor meglátta, hogy rejtett számról hívják. Amilyen
rossz volt az időzítés, biztos volt benne, hogy Luke hívta.
Oá! Oá! Oá! Theo fülsiketítő ordítással fitogtatta tüdejét.
Rosa felvette a telefont. Már Lucas hangjától is remegni
kezdett a keze.
– Igen, igen – mondta a telefonba. – Rosa vagyok. Egy pillanat,
csak felveszem a babát.
Oá! Oá! Oá!
 – Csitt, kedvesem, semmi baj. – Rosa az éjjeliszekrényre tette a
telefont, a babát pedig a vállára vette, és simogatni kezdte a
hátát. Kihangosította a hívást. – Bocsi – szabadkozott, mikor
Theo kezdett megnyugodni, és a nyakához bújva gügyögött. –
Bébiszitterkedek.
– Csak fel akartalak hívni, hogy megkérdezzem, hogy vagy.
– Jól vagyok, Luke.
– Én… csak arról van szó, hogy tényleg részeg voltál, és nem
akartam, hogy azt hidd…
– Mit ne higgyek, Luke?
Oá! Oá! – zendített rá újra Theo.
Luke felemelte a hangját:
– Nézd, nem feküdtünk le egymással, ha emiatt aggódsz. Csak
ezt akartam mondani. Odavagyok érted, de a nekrofília nem
igazán az én stílusom. Az istenit, nem tudnál egy cumit dugni a
szájába?
Theo egyszerre abbahagyta a sírást, amiért Rosa nagyon hálás
volt.
– Luke – mondta, és örült, hogy végre megszakítás nélkül
beszélhet –, nagyon kedves tőled, hogy ezt elmondtad. Nem
mintha emlékeznék bármire, de rohadtul nem adnám meg
neked még egyszer azt az örömöt.
A cumi bevált, a baba hangosan cuppogott.
Lucas elmosolyodott, mert tudta, helyesen tette, hogy
visszahívta. Hallotta a megkönnyebbülést a lány hangjában.
Nyilván azt feltételezte, hogy a férfi is ugyanolyan részeg volt,
mint ő, és nem emlékszik semmire. Két korty sör nem számított
igazán, ugye? Józan akart maradni, hogy minden vele töltött
pillanatra emlékezzen. Rosa talpraesett lány volt, bizonyos
szempontból viszont rendkívül naiv.
– Hmm – kezdte kedélyesen. – Nem tudom, mit kell tennem
azért, hogy megszegd a házassági esküdet, ifjú hölgy.
Rosa azon töprengett, hogy megkérdezze-e, hogyan került
haza a kérdéses éjszakán, és azt, hogy miért volt olyan dühös a
férfi anyja, amiért elhagyta az öblöt.
Végül Luke törte meg a csendet:
– Na mindegy, csak azt akartam, hogy ezt tudd.
– Meglep, hogy ennyire fontosnak tartod, mit gondolok, Luke.
Lucas arca eltorzult, és az ajkába harapott. Itt volt az alkalom,
hogy elmondja neki, mit érez iránta. Ehelyett viszont csak egy
önelégült megjegyzésre futotta tőle:
– Minden lehetőséget nyitva kell tartani arra az esetre, ha
visszatérek, nem igaz?
Rosa felsóhajtott.
– Luke?
– Mi az, szexi?
– Csak azt szeretném mondani, hogy köszönöm.
– Mit?
– Hogy felhívtál.
– Engem te nem ejtesz át!
– Hé, szerintem te lenyúltad a szövegemet! Most már csak
meg kell győznöm Josht az ártatlanságomról, bár nem lesz
könnyű, mivel ő is visszament Londonba.
– A francba, ez ilyen komoly? Hát, ha nem sikerül, tudod, hol
találsz.
Rosa elhallgatott. Kisvártatva Virsli ugatni kezdett, amitől
Theo kiköpte a cumiját, és újra felsírt. Lucas gyomra
összerándult a meggondolatlan poénjától, és még levertebbnek
érezte magát, miután rájött, hogy milyen hiábavalóak már a
lánynál tett próbálkozásai.
– Ó, csak nem Kolbász urat hallom? – Lucast elfogta a
nosztalgia. – És igazam volt, hogy az emberednek tényleg nem
volt viszonya?
– Igen, te okostojás, igazad volt – sóhajtott ismét Rosa. – Szóval
vissza fogsz még jönni valaha?
– Nem, Rosa, egy darabig biztos nem. Az életem most újra itt
zajlik, Londonban. – A férfi érezte, hogy elszorul a torka a
fájdalomtól. – Itt az ideje, hogy felnőttként viselkedjek, és ne
játsszak mások érzéseivel. – Elhallgatott. – És a sajátommal se.
Miután letette a telefont, Rosa a háborgó kisbabával
szinkronban zokogni kezdett. Lucasnak nem volt muszáj
felhívnia, egyáltalán nem. Talán nem is volt olyan rossz ember.
Most már csak Josht kell meggyőznie. De most a 22-es
csapdájában érezte magát, hiszen egyrészt: hogyan reagálna a
férfi, ha megtudná, hogy újra beszélt Lucasszal? Másrészt pedig:
miért is hinne neki?

***
Lucas úgy törölte le a könnyeit, mintha legyeket hessegetne el
az arcáról. Az ilyesfajta érzelmek annyira idegenek voltak
számára. Soha életében nem sírt nő miatt. Nyilvánvalóan még
soha életében nem volt szerelmes sem. Egészen eddig. Ha ez
lenne a viszonzatlan szerelem, akkor köszöni, de nem kér
belőle.
Lucas kivett magának egy sört a hűtőből, és lehuppant vele a
kanapéra. Miközben a csók emlékei cikáztak az agyában,
hangosan felsóhajtott. Eszébe jutott, amikor egy este a
kocsmában valaki azt mondta – talán éppen Titch volt az –, hogy
amikor valaki más boldogsága a te boldogságod, az az igaz
szerelem. Nagyot kortyolt a sörből, és ezt a gondolatot szem
előtt tartva belátta, hogy már csak egy dolog maradt hátra.
 52. fejezet

Mivel Theo nem hagyta abba a sírást, Mary felvetette a

telefonban, hogy a hőmérséklet-változás talán megnyugtatja.
Rosa még nem akarta felhívni Titchet, mert biztosan aggódna,
ezért felöltöztette a picit, és berakta a babakocsijába. Mary
készenlétben volt arra az esetre, ha segítségre lenne szükség, és
Rosa elindult az öböl felé, miközben Theót csitítgatta, majd
énekelni kezdte az első gyerekdalt, ami az eszébe jutott. Ahogy
benézett a babakocsiba, elfogta az aggodalom, ugyanis Theo
lerúgta magáról a takarót, és felhúzta a lábait, mint azon az
éjszakán, amikor olyan rosszul volt. Az arca céklavörös volt,
nyilvánvalóan fájdalmai voltak.
Sietve megfordult a babakocsival, azt tervezve, hogy kikéri
édesanyja véleményét a továbbiakról, amikor Alec megnyugtató
hangát hallotta meg maga mögött. Brown, az öreg labradorja, a
sarkában cammogott.
– Szervusz! Minden rendben, már amennyire rendben lehet
minden egy visító babával a fedélzeten? – kérdezte Alec
kedvesen.
– Ó, Alec, őszintén szólva kicsit aggódom. Mindent
kipróbáltam a listáról, amit Titchtől kaptam arra az esetre, ha a
baba nem akarna megnyugodni, de egyszerűen nem hagyja
abba a sírást, és pont úgy néz ki, mint amikor nagyon rosszul
volt!
Theo üvöltése nem hagyott alább.
– Oké, menjünk be hozzám. Gyorsan elrendezem Brownt,
Theót pedig alaposan szemügyre vehetjük.
 Elsétáltak a két oroszlán között, és beléptek Alec otthonának
melegébe.
– Nos, fiatalember, mi ez a ricsaj? – A hatalmas férfi a
mellkasához emelte a babát, amitől Theo egy pillanatra
abbahagyta a sírást. – Teljesen olyan, mint a fiam, amikor
kisbaba volt. El is felejtettem, milyen édes volt. És ez a rengeteg
göndör, fekete haj! – Theo nyöszörgött, Alec pedig Rosához
fordult: – Hamarosan találkozhatsz is vele, holnap reggel
érkezik. A húsvéti szünet utolsó néhány napját a jó öreg apjával
tölti, aztán megy vissza az orvosi egyetemre.
– Milyen kedves. Remélem, jól fog telni mindkettőtöknek. – És
amikor Theo elcsendesedett, Rosa hozzátette: – Nahát, nézzenek
oda, veled máris milyen békés. Biztos az én hibám. Még egy
éjszakára sem tudok rendesen vigyázni egy babára.
Aztán, mintha csak Rosa önbizalmának hízelegne, Theo újra
ordítani kezdett, térdét egészen a mellkasáig húzva.
– Megetettem, kicseréltem a pelenkáját, megpróbáltam
elaltatni. Ami nagyon aggaszt, az az, hogy ilyen volt már
korábban, amikor az a bélproblémája volt, és szinte biztos
vagyok benne, hogy azt mondta az orvos, hogy esetleg
megismétlődhet a dolog – hadarta Rosa, és idegesen toporgott. –
Mit gondolsz, felhívjam Titchet?
– Először hívjuk fel az ügyeletes orvost, hogy ezt kizárhassuk.
– De hát te doktor vagy, nem?
– De nem az orvostudomány doktora. Lehet, hogy csak az a
baj, hogy most először van valaki mással, és akkor kár lenne
feleslegesen megijeszteni az anyukát. Bár ég a kis arca… Tudod,
mit, Rosa, menjünk inkább biztosra, és hívjuk a mentőket.

***
Amikor Titch és Ritchie berohantak a sürgősségire, az arcuk
fehér volt, mint a fal. Ritchie-n csak fél pár zokni volt, Titch
pedig mackónadrággal dobta fel a csillogó blúzát.
 – Hol van? Hol van a kisfiam? – kiáltotta sírva.
– Minden oké, minden oké – nyugtatta Rosa. – Egyenesen a
műtőbe vitték. Azt mondták, hogy elég volt hozzá a telefonos
szóbeli beleegyezésed, nem várhattak tovább.
– Olyan gyorsan vezettem, ahogy az az átkozott furgon csak
engedte – mondta Ritchie keservesen.
– Nem a te hibád – szorította meg a fiú kezét Titch. – Oké, azt
mondták, hogy ezúttal meddig tart? – kérdezte Rosától.
– Minden attól függ, hogy mennyire rossz a helyzet.
– Jaj, szegény kicsi Theo! Ugyanazt csinálta, mint múltkor?
– Igen, minden pontosan úgy történt, ahogy azt a telefonban
elmondtam.
Rosa érezte, hogy kezd pánikba esni, ezért mélyen beszívta a
levegőt.
– Rosával voltam, amikor elkezdett rosszul lenni – szólt közbe
Alec. – Gyorsabban nem is cselekedhettünk volna.
– Köszönöm – nyögte elhaló hangon Titch. – Tudtam, hogy
nem lett volna szabad elmennem!
A nyugalmat árasztó Alec a karjára fogta Titch kezét.
– Bárhol és bármikor megtörténhetett volna, de most már jó
kezekben van, és hamarosan láthatja is az anyukáját.
Mindannyian leültek a váróban, és azért imádkoztak, hogy a
kisfiú átvészelje a műtétet.
Ebben a pillanatban egy nővér rontott be a szobába.
– Mrs. Whittaker?
– Miss Whittaker vagyok, de hogy van a fiam?
– A mostani krízisen túl vagyunk, de sürgősen szükségünk
lesz további vérre. Mint tudja, nincs olyan nagy mennyiségű Rh-
pozitív típusunk, mint amire szükségünk lenne. A sebésztől úgy
tudom, hogy fel akarta keresni Theo apját, hogy megtudja,
egyezik-e a vércsoportjuk.
Titch a szájához kapta a kezét, és sírni kezdett.
– Még nem találtam meg!
– Rendben, ne essen pánikba, drágám, valamennyit be fogunk
tudni szerezni – válaszolta a nővér, és kisietett a szobából.
– Haza kell mennem – jelentette ki hirtelen Alec. – Rosa,
elvigyelek?
Rosa Titchre pillantott, aki bólintott.
– Menj csak. Ritchie, itt tudsz maradni velem éjjel?
A fiatalember nagyon igyekezett, hogy ne üljön ki az arcára a
hitetlenkedés a kérdés hallatán. Inkább a lány kezéért nyúlt,
szerelmét és elkötelezettségét pedig megpróbálta szavakba
önteni:
– Maradok egész éjjel, egész nap, életem minden egyes
napján, ha azt akarod, Titch.
 53. fejezet

Az előző este drámai eseményei közepette Rosa elfelejtett

ébresztőt állítani, és arra riadt fel, hogy kopogtatnak a bolt
ajtaján. Már fél nyolc volt, de mivel kilencig sosem nyitott ki,
legalább nem egy elégedetlen vásárló lesz az. Virsli is mélyen
aludt a nyugtalan éjszaka után, de most felugrott, és az
erkélyajtóhoz rohant, Rosa pedig gyorsan kinyitotta, hogy
kimehessen. Miután kiszórt egy tálkába némi szárazeledelt,
köntösbe bújt, és elindult lefelé.
– Jaj, szia, Jacob! Minden rendben?
Hercegnő kidugta édes kis fejét a férfi kabátjából. Amikor a
fiatal kutyus észrevette, hogy szőrös pajtásához hozták,
nyüszíteni kezdett az izgalomtól.
– Bocs, drágám, azt hittem, hogy már órák óta fent vagy.
Jacob reménykedett, hogy a lány nem kezdett újra inni.
Rosa ásított, és megsimogatta a kis tacskó fülét.
– Kicsit későn kerültünk ágyba. Tegnap este megint a
kórházban voltam Titchcsel, Theo rosszul lett, amikor én
vigyáztam rá. Jaj, Jacob, megint meg kellett műteni!
– A francba, ez borzalmas!
– Tudom, és azon is izgulhatunk, hogy jusson elég vér a
kisbogárnak. Én mondtam Titchnek, hogy többet kellett volna az
apa keresésével foglalkoznia!
– Ne légy túl szigorú vele.
Rosa ciccegett.
– Nem, persze, csak az aggodalom beszél belőlem. Ráadásul
semmi garancia nincs arra, hogy egyezik a vércsoportjuk. –
Rosa egy pillanatra elhallgatott, hogy rendezze a gondolatait. –
Szóval mi szél hozott ilyen korán?
– Valójában egy nagy szívességet akartam kérni, de ha ma
nem lesz itt Titch, nem akarlak tovább terhelni.
– Mondd csak, mi az? – kérdezte Rosa. – Fantasztikusan
terhelhető vagyok, ezt te is tudod.
– Ez a kis tündérke nem egészen önmaga az elmúlt napokban;
alig eszik és sokat nyafog. El kell mennem fogorvoshoz, Raff
pedig egyedül van ma a konyhán, szóval tudnál vigyázni rá pár
órára tizenegytől? Csufi és Pongó elszórakoztatják magukat.
– Hát persze! Virsli imádni fogja, én meg majd szemmel
tartom a kis manót. Vicki azt mondta, hogy ebédidőben beugrik
a fiúkkal. Rákászni akarnak. Állítólag az öböl kész
rákparadicsom. Szóval mit szólnál, ha megkérném, hogy nézzen
rá Hercegnőre, amíg itt van?
– Az tökéletes lenne – sóhajtott fel megkönnyebbülten Jacob. –
Én is el akartam vinni Vickihez, úgyhogy még egy gonddal
kevesebb.
– Jó vagyok, mi? Nyugodtan itt hagyhatod most is, menj csak.
– Hé, az nagyszerű lenne, köszi szépen. Szólj, ha van hír
Theóról, rendben?
– Úgy lesz. Később találkozunk!
Amikor Jacob becsukta maga mögött az ajtót, Rosa a karjába
vette Hercegnőt, és megnézte az üzeneteit. Érkezett egy Titchtől:
Ugyanaz, mint legutóbb! Túl van a veszélyen, osztályra került,
egyelőre bent tartják. Itt maradok. Ritchie-nek mondtam, hogy
menjen csak dolgozni. Esetleg be tudnál ugrani később?
Rosa gyorsan visszaírt neki, hogy oké, és hogy csókoltatja.
Milyen jó, hogy Titchnek most már ott van Ritchie. Osztozhattak
a terhen. Rosa mindig is úgy érezte, hogy felelősséggel tartozik
Titchért, mintha a nővére lett volna. Még valami, amit sajnos
soha nem tapasztalhatott meg. Testvéri szeretet.
Rosa az órájára pillantott. Április elseje volt. Semmi vicces
nem volt abban, ami most történt, viszont ez legalább azt
jelentette, hogy kevesebb mint két hét múlva már úton lesz
Londonba Joshhoz. Tudni fogja, mi a következő lépés. Annyi
minden történt, hogy teljesen elfelejtett üzenetet hagyni neki.
Ezen a héten sok nehézséggel kellett megküzdenie a férfi
nélkül. Biztos megérti. A változatosság kedvéért most inkább
hiányozzon ő a férjének. Vegye észre, hogy nem róla szól
minden. Talán itt az ideje, hogy Rosa többet gondoljon saját
magára.
Igen, hibát követett el, de kész volt változtatni. Rosa
elismerően bólintott magának a pozitív gondolkodásért. Minden
rendben lesz, mert rendbe fogja hozni. Hirtelen megjelent lelki
szemei előtt a drága, kedves Josh, amint távolodik tőle a
tengerparton, miután Rosa bevallotta, hogy Luke-kal volt.
Titchnek igaza volt, fordított helyzetben Rosa teljesen
magánkívül lett volna. Féltékenysége olyan erős volt, hogy el
sem tudta képzelni, mit tett volna, de bárhogy is, elsétálni és
csöndben maradni képtelen lett volna. Josh néha olyan bölcs
volt.
Rosa épp játékokkal, néhány finomsággal és gumicsonttal
látta el Hercegnőt és Virslit, amikor a telefonja csörögni kezdett
az üzlethelyiségben. Mivel nem ért oda időben, a számot pedig
nem ismerte, megvárta, hátha az illető üzenetet hagy. Így is lett.
„Ó, szervusz, Rosa, itt Sara Jenkins. Én… öhm… figyelj,
találkozhatnánk holnap délelőtt tizenegykor a fagyisnál? Ha
nem hallok felőled, úgy veszem, hogy el tudsz jönni.”
Negyed tíz volt – negyedórát csúszott a nyitással. Még jó, hogy
nem voltak vevők, mert még fel sem öltözött. Rosa kitette a
Rögtön jövök táblát, és visszarohant az emeletre, hogy magára
kapjon valamit. Mielőtt azonban eltűnt volna a fürdőszobában
a világ leggyorsabb zuhanyozására, elment megnézni, hogy
minden rendben van-e a kiskutyával. Nem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy játsszon néhány percet a kis Hercegnővel.
Virsli sem akart kimaradni, odament, körbeszimatolta a csinos
lánykutyust, majd hangosan ugatni kezdett. Rosa az ölébe
húzta.
– Virsli, kicsi babám… – gügyögte szeretetteljesen. Virsli
gazdája arcához nyomta hegyes állkapcsát és csiklandozó,
fekete bajuszát. – Sara Jenkins, mi? Hát ő meg mi a fenét
akarhat?
 54. fejezet

Titch már beszélni is alig tudott a fáradtságtól. Ebben a

pillanatban pedig az is megfordult a fejében, hogy talán
hallucinál.
– A fiad, komolyan? – Alecre nézett, majd a mellette álló
jóképű fiatalemberre. – Ben? Jaj, istenem! Cardiff Ben a
legénybúcsúról a Hajóban… te vagy az?
– Öhm… szia! Ismerjük egymást? – Ben Burton zavartnak
tűnt. Aztán a homlokára csapott: – Atyaég! Igen, most már
emlékszem!
Nézte a kicsi, sötét hajú csomagot az inkubátorban, és most
rajta volt a sor, hogy eltátsa a száját.
Ekkor felbukkant Ritchie, aki épp kávét hozott mindenkinek.
– Ti már ismeritek egymást? – nézett rájuk Alec értetlenül.
– Ki vagy te? – kérdezte Ritchie óvatosan a jövevénytől.
– Ez elég kínos. – Titch elhallgatott, hogy összeszedje magát. –
És ez a pillanat nem egészen olyan, amilyennek képzeltem –
sóhajtott fel. – Ritchie, ő itt Ben, Alec fia. – Gyengéden a
kisbabája homlokára tette a kezét. – És Ben, ő Theo. A te fiad.
 55. fejezet

– Képzeld el, milyen képet fog vágni Jacob, amikor megtudja,

hogy nagypapa lesz – kuncogott Rosa, miközben a part mentén
sétált Vicki Cliss-szel.
Úgy tűnt, Hercegnő felélénkült, és most már vidáman
kergetőzött Virslivel. Arthur és Stan rákásztak. A két fiúcska
vödrökkel felszerelkezve várta, hogy a rákok a szalonnás csalira
harapjanak, amit Stuart helyezett óvatosan a horgokra.
Az örömteli tavaszi napsütést kihasználva lassan megérkeztek
a nyaralók, és elkezdtek minitáborokat felállítani. A sirályok
elismerően károgtak abbéli elragadtatásukban, hogy minden
bizonnyal ingyenebédben lesz részük.
– Amikor mondtad, hogy nem eszik, tudtam, hogy van rá
esély, hogy vemhes, de azok az érzékeny mellbimbók mindent
elárultak. – Vicki lehajolt, hogy megsimogassa Hercegnőt,
akinek a mancsai belegabalyodtak a hínárba. – Nagyon fiatal,
de majd átsegítjük ezen. Kíváncsi vagyok, vajon tudják-e, hogy
ki az apa?
– Nem, nem tudják, de én igen!
Rosa minden porcikájában büszke nagymama volt.
Vicki harsogva felnevetett.
– Hát persze, amikor megvizsgáltam, láttam is, hogy nem
ivartalaníttattad.
– Kéjenc kis virslike – duruzsolta Rosa. – Emlékszem, a minap
úgy kellett lehúznom róla. Naiv módon nem gondoltam, hogy
bűnbe viszi a kisasszonyt. És párszor egyedül hagytam őket.
Olyan izgalmas… bár furcsa, hogy előbb leszek nagymama, mint
anya. Ó, istenem, nagyon sajnálom, Vicki! Olyan tapintatlan
voltam. – Rosa a nő vállára tette a kezét. – Hogy vagy?
– Kifejezetten jól, köszönöm. Volt egy apró műtétem, hogy
kitisztítsák a méhemet. Másnap reggel elhagyhattam a
kórházat, aztán egy napot ágyban töltöttem. Még szerencse,
hogy fitt vagyok. Ha valami ilyesmi történik, sokkal inkább az
elmére kell vigyázni, mint a testre.
Vicki pislogott, hogy megállítsa a könnyeit, és kifújta az orrát.
– Ő is kisfiú volt.
Most már Rosa is érezte, hogy a szemei megtelnek könnyel.
– Vicki… olyan szomorú.
– A fiaim tovább is léptek. A kis Bogyó már a mennyországban
van, és talán egy nap érkezik hozzánk egy másik kis Bogyó.
Bárcsak Stuart és én is ilyen gyorsan tovább tudnánk lépni.
– Ez olyan szörnyen nehéz, ugye? Ha bármikor beszélni
szeretnél róla, itt vagyok.
– Köszönöm, lehet, hogy majd szavadon foglak. Nagyon
szerencsés vagyok, hogy ott van nekem Stuart. Igazán
empatikus ember. Tudod, ő megérti. Ezért olyan jó a
mentőcsónakokon. És ezért foglalkozik most a fiúkkal, hogy
hagyjon minket beszélgetni. Olyan figyelmes.
– Mint az én Joshom – mondta Rosa halkan. Rájött, hogy
bármilyen undok volt is, Josh mindig ott volt neki. A támasza
volt, akár egy szikla. De még a sziklának is van töréspontja, és
Rosa gyomra összerándult, amikor arra gondolt, hogy micsoda
kínt érezhetett a férfi, amikor a felesége végül elérte az övét.
– Nemsokára újra látod. Azt mondtad, a születésnapodon,
nem? Biztosan izgatott vagy.
– Izgatott vagyok, félek, és egy kicsit rosszul vagyok. De
szeretem őt, Vicki. Mindennap, amikor távol vagyok tőle,
ráébredek, hogy ő az a férfi, akivel életem hátralévő részét le
akarom élni. Rettenetesen hiányzik.
Leültek egy sziklára, és arcukat a meleg, tavaszi napsütésbe
tartották.
 – Mi van, ha nem áll készen, vagy nem akar látni? – vívódott
Rosa.
– Nyújtsd ki a kezed, és nyisd szét az ujjaid – utasította Vicki.
Rosa kérdőn nézett, de végül szót fogadott. – Lehet, hogy
nemsokára újra láthatod, de addig is, ha egyedül érzed magad,
nézd meg az ujjaid közötti réseket, és emlékezz, hogy az ő ujjai
pont odaillenek.
– Ez nagyon szép!
– A szavak nem kerülnek semmibe, mégis, néha mindennél
többet jelentenek. Erről jut eszembe, ez a tiéd. – Vicki a zsebébe
nyúlt, és egy rózsaszín díszdobozt húzott elő. Szeme ismét
könnybe lábadt. – Köszönöm, Rosa! Hogy ott voltál velem. – A
nő sírva fakadt. – Segítettél átvészelni életem legnehezebb
napját, és ezt soha nem felejtem el. Többet tettél annál, hogy
csak fogtad a kezemet. Segítettél összefogni a szívemet, amikor
kettétört.
Most már Rosa is sírt.
– Én pedig miattad tudtam szembenézni a saját
vetélésemmel… Te is nagyon sokat segítettél nekem!
– Ó, Rosa, nem is tudtam. Annyira sajnálom!
– Semmi baj – mosolygott rá a könnyein keresztül Rosa. –
Most már felnőttként fogok szembenézni a félelmeimmel és az
élettel.
Kinyitotta a dobozt, és egy gyönyörű, világos rózsaszínű
ásvány karkötőt talált benne, amelyhez egy kis szív volt
rögzítve.
– Rózsakvarc, mivel Rosának hívnak – szipogta Vicki. – Jacob
azt mondta, hogy szereted az ilyesmiket. Remélem, nem tartasz
tapintatlannak, de a rózsakvarcot a termékenység köveként
ismerik. Úgy gondolják, hogy életet és élénkséget táplál a bőr
alatt, valamint enyhíti a stresszt. Legalábbis így mesélte a
kedves hölgy a polhamptoni kristályboltban. Azt is mondta,
hogy terhesség alatt a nőnek kvarckövet kell helyeznie a hasára,
majd a szülés után oda kell adnia a babának, mivel a rózsakvarc
ásványról úgy tartják, hogy üdvözli az új életet.
– Ez csodaszép, és egyáltalán nem tapintatlan. Köszönöm,
Vicki, gyönyörű! Nagy becsben fogom tartani.
– Magamnak is vettem egyet… hogy legközelebbre legyen.
Ebben a pillanatban odarohant Vicki legidősebb fia, hogy
megmutassa a rengeteg boldogtalan rákot, akik kétségbeesetten
kapaszkodtak a vödör tetejébe, és igyekeztek megszökni. Stuart
a vállára emelte a sikongató Stant, és elindult felfelé a
tengerparton.
– Anya, apu azt mondja, hogy el kell engednünk őket –
sápítozott Arthur. – Ez nem igazság! Miért nem vihetjük haza
őket?
– Azért, Arthur, mert az élet néha nem igazságos.
 56. fejezet

Rosa az ásítozó Titchcsel szemben ült a kórház kávézójában. A

fiatal anyuka felnyögött, és két tasak cukorért nyúlt, hogy
belekeverje a szánalmasan festő teájába.
– Add csak ide, majd én. – Rosa elvette tőle, hogy kinyissa a
csomagolást, és elvégezze helyette a műveletet. – Szegénykém.
Nagyon kimerültnek látszol.
– Theo holnap hazajöhet, hál’ istennek. Ó, Rose, olyan idegőrlő
volt ez!
– Tudom, csajszi. Szóval gondolod, hogy most már végleg
megoldották a problémát?
– Nagyon bizakodóak. Egy ideig speciális diétán kell
tartanom, és mostantól rendszeres ellenőrzésre kell vinnem, de
jók a kilátásai. – A lány felélénkült. – Annyira erős az én
kisfiam, és olyan bátor, pedig mennyi mindenen kellett
keresztülmennie.
– Akárcsak az anyja.
Rosa átnyúlt az asztal fölött, hogy megérintse Titch kezét.
– Most viszont örülök, hogy egyedül vagyok itt – mondta
fájdalmas arckifejezéssel.
– Vagyis Ritchie nem valami segítőkész? – kérdezte
meghökkenve Rosa.
– Dehogynem, egy álom, de beszélni akartam veled, ugyanis
nagy dolog történt.
– Mondd csak.
Rosa elkezdte kicsomagolni a csokiját.
– Tudod, ott van Ben, mármint Big Ben, a gyermekem apja.
 – Ööö… igen.
– Hát ő nem más, mint Alec Burton fia!
– Ne hülyéskedj! Komolyan? Ez őrület!
– Nekem mondod? Csak úgy beszambáztak ide tegnap. Alec
magánkívül volt az örömtől, amikor kiderült, hogy Bennek és
Theónak egyezik a vércsoportja. Akkor este nem akartam
említeni, hátha nem jön be a dolog. Nagyon kedves srác, Rose.
– Tényleg – gondolt vissza Rosa. – Alec mesélte, hogy a Karib-
térségben ismerte meg a feleségét, egy nyaralás alatt. Azt nem
tudtam, hogy onnan is származik. Ó, most már mindent értek!
– Ugye? Ben Cardiffban tanul az orvosin; ő ajánlotta a
délnyugati térséget a legénybúcsúra, mivel régebben sokat
nyaralt itt. Akkor még nem tudta, hogy az apja egyszer úgy
dönt, hogy ideköltözik. A csoport az idő nagy részét
Newquayban töltötte, Cornwallban, de Ben Cockleberry Bayt is
szerette, és azt akarta, hogy a többiek is lássák, ezért egy
éjszakát a Hajóban aludtak.
– Na, és mi történt? Milyen érzés volt találkozni vele?
– Ritchie szemmel láthatóan teljesen ledöbbent, de nagyon
éretten viselkedett, és kiment, hogy négyszemközt beszélhessek
Bennel. Bent nyilván hidegzuhanyként érte a hír, de amikor
Theo kinyitotta a szemét, az különleges pillanat volt. Látnod
kellett volna Ben arcát! Felemelni nem tudta, annyi cső állt ki
szegényből, de olyan gyengédség volt az érintésében és a
szavaiban is! És olyan jóképű, Rose, hogy el sem tudom
mondani.
– Na, és mit mondott Ben? – faggatta Rosa tágra nyílt
szemmel.
– Annyira értelmes. – Titch egy darab répatortát tömött a
szájába.
– Egy olyan apával, mint Alec, ez nem meglepő – vágott közbe
Rosa.
– Azt mondta, hogy aludnia kell rá egyet, úgyhogy reggel
visszajött Alec nélkül, behúztuk a függönyt, és csak
beszélgettünk, mialatt Theo közöttünk feküdt.
– És mire jutottatok?
– Ben keményen tanul, őszinte volt, és azt mondta, hogy ez
egy egyéjszakás kaland volt, és nem hisz abban, hogy csak azért
megpróbáljuk, mert úgy éreznénk, hogy muszáj. Nagyon örült,
hogy a vércsoportja egyezik Theóéval. Egyelőre nem tud havi
juttatást küldeni, de ha már tisztességes fizetése lesz, akkor
igen. Viszont ezt hallgasd meg! Épp most örökölt az anyai
nagyanyjától, és szeretne adni belőle kétezer fontot, arra az
esetre, ha találok egy lakást vagy házat!
– Az a Kistücsök alapítvány hamarosan nagyon jól fog menni!
– lelkendezett Rosa.
– Most már csak ki kell költöznöd a lakásból, hogy Ritchie-vel
beköltözhessünk – vigyorgott Titch. – Ben azt is mondta, hogy
adjam meg neki a bankszámlám adatait, és amint lesz egy kis
tartalék pénze, bedobja. Ő is szeretne beleszólást Theo jövőjébe.
El sem hiszem, hogy milyen tisztességes, tekintve, hogy
egyidősek vagyunk.
– Titch, ez csodálatos! Milyen jó ember.
– Olyan szerencsés vagyok. Bár azt hozzátenném, hogy
nagyon különböző világhoz tartozunk. Olyan szépen beszél, és
olyan okos. A józan valóságban sosem jöttünk volna össze.
– A szerelem nem ismer határokat, meg ilyenek. Úgy értem,
nézz csak rám és Joshra.
– Az más, nektek volt alapotok, amire építhettetek, nekünk
meg csak az az egy részeg hancúrozás volt. Ja, és azt is mondta,
hogy mivel az orvosira jár, nyugodtan hívjam fel egészségügyi
kérdésekben, bármilyen triviálisnak is tűnjenek.
– Kitűnő. És kétségtelenül tájékoztatnia kell az anyját is, hogy
nagymama lett. Ezért nem irigylem, bár Alec nagyon szuper, és
mindent nagyon jól kezel. És Ritchie hogy van? – kérdezte
óvatosan Rosa.
– Megírtam neki, hogy köztünk semmi sem változott. De
tudom, hogy fenyegetve érzi magát. Nem tudja felfogni, hogy
miért lennék szívesebben egy halsütödéssel, mint egy orvossal.
Reggel eljön értünk az anyukája kocsijával, rendes
gyereküléssel, hogy ne csak kézben fogjuk Theót, mint eddig.
Olyan felelőtlen volt ez tőlünk, Rose!
– Vészhelyzet volt, amikor először behoztuk, szóval ne is
gondolj erre. Ugyanígy jöttünk be Alec kocsijával a minap.
– Olyan fáradt vagyok, Rose – mondta Titch elgyötörten.
– Tudom, drágám. És ne aggódj Ritchie miatt. Imád téged.
– Én is nagyon kedvelem. Holnap, ha hazaértünk Theóval, és
kicsit összeszedtük magunkat, anya vigyáz rá egy órácskát, hogy
tudjunk normálisan beszélgetni Ritchie-vel. Arra gondoltam,
hogy elmehetnénk a Kávé, Tea, Tengerbe. Olyan megnyugtató az
a kilátás a tengerre.
– Erről jut eszembe, holnap találkozom Sara Jenkinsszel.
– Ne mondd! Hogyhogy?
– Nemt’om. Hagyott egy üzenetet, hogy találkozni szeretne
velem. Talán a kávézóról, vagy beszélt Joshsal, ki tudja?
Mindenestre kíváncsi vagyok, mit akarhat.
– Zajlik az élet – csóválta a fejét Titch, ahogy megitta a teáját.
– Az biztos. – Rosa hirtelen felnevetett, ahogy eszébe jutott,
hogy még el sem mondta Titchnek az ő nagy hírét. – Mellesleg
soha nem fogod kitalálni, hogy kinek lesz még házasságon kívül
gyereke.
– Kinek? – húzta ki magát Titch, szájában egy nagy falat
répatortával.
– Hercegnőnek! És Virsli az apuka!
Titch rázkódni kezdett a nevetéstől.
– Hercegnő? De hát olyan pici és olyan fiatal! Mekkora ribanc!
Virsli tuti kihasználta.
– Hé, vigyázz a szádra! Virslinek nehéz gyerekkora volt, hát
nem tudod?
– Te csak ne védd úgy! Azért ez olyan aranyos – kuncogott
Titch. – Természetesen igényt tartok egy kiskutyára. Ritchie és
Theo odáig lesznek. Mennyi idő a vemhesség?
 – Körülbelül hatvanöt nap, szóval nyári babák lesznek. – Rosa
sugárzott az örömtől. – Titch, nagymama leszek!
– És szabad kérdezni Josh nagypapáról?
– Szabad, de nem hallottam felőle. Az a tervem, hogy a
szülinapom reggelén elindulok Londonba vonattal. Vasárnap
lesz, úgyhogy két napra bezárom a boltot.
– Be tudnék…
– Nem, nem tudsz – intette le Rosa. – Mindenképp vegyél ki
egy kis szabadságot. És két hétre, kétműszaknyi fizetett
szabadságra gondoltam, mit szólsz hozzá?
– Ez nagyon kedves, köszönöm, Rose.
– Jól van, indulnom kell. Ralph Weeks visszavisz az öbölbe.
– Köszi, hogy eljöttél! Tudom, hogy cseszettül nehéz eljutni ide
autó nélkül.
– Ú, vigyáznod kell majd a szádra, ahogy Theo elkezd nőni,
meg persze nekem is. – Rosa megölelte a barátnőjét. – Szeretlek,
csajszi, és a kisembert is. – A lány felállt. – Sok sikert Ritchie-hez
holnapra! Biztos minden rendben lesz.
– Neked is Sarához. Ezek után szükségünk lesz egy italra.
– Talán egy teára, most, hogy ekkora antialkoholista lettem,
meg minden – felelte Rosa, és vicces kis táncot lejtett.
– Bolond vagy!
Titch betolta a székét, felállt, és arcon csókolta barátnőjét.
– Bagoly mondja verébnek. – Rosa visszacsókolta Titchet. –
Most pedig menj, és ölelgesd meg azt a picikét helyettem is!
Aztán, Titch, próbálj meg aludni.
 57. fejezet
A hét lecke
Hatodik: Féltékenység

Rosa nem szerette csúcsidőben bezárni az üzletet, de mivel

Titch otthon ápolta a szerencsére már gyógyuló Theót, Mary
pedig a szövetkezeti boltban dolgozott, nem volt más választása.
A Sara Jenkinsszel való találkozás fontos volt számára, és úgy
érezte, bármit is fog mondani neki a nő, készen áll szembenézni
vele.
A szunyókáló Virslit az emeleten hagyta egy takaró alatt, és
lebattyogott a tengerpartra. Csodálatos áprilisi nap volt, és Rosa
nagyon élvezte, hogy végre nem kell kabátot viselnie. Amikor jó
idő volt Cockleberry Bayben, az csak megerősítette
elhatározását, hogy soha nem akar elmenni innen. A helyi
boltok kitelepültek az utcára áruikkal, és ínycsiklandó illatok
terjengtek a levegőben. Elkezdődött a szezon, és mindenki
elfoglalt volt.
– Hát, ez egy cseppet kínos.
Rosa kinyújtotta a kezét Sara felé, aki közvetlenül a
fagylaltospult mellett állt rövidnadrágban és divatos, szörfös
pólóban, amitől sokkal fiatalabbnak tűnt ötvennél.
– Ezért szereztem magunknak fagyit – mutatott Sara
mosolyogva a két tölcsérre, melyek a pulton lévő kis állványban
pihentek. – Persze, csak ha kérsz.
– Micsoda kérdés! – felelte Rosa, és ő is elmosolyodott. – Ez a
kedvencem, közvetlenül a fish and chips után.
– Nos, akkor a lehető legjobb helyre költöztél! Sétáljunk?
Rosa bólintott, miközben Sara átnyújtotta neki a jól megrakott
tölcsért. Ahelyett, hogy csak hallgatott volna, szokásához híven
ideges szóáradatban tört ki:
– Nem igazán tudom, hogy mennyit tudsz a történtekről, Sara,
de ez az egész szörnyen megalázó, és nem vagyok büszke arra,
ahogy viselkedtem. Főleg a kávézód előtt. Fogalmam sincs, mi
történik most a kávézóval, szóval, ha emiatt akartál velem
beszélni…
– Ami azt illeti, nem.
– Direkt figyeltem rá, hogy még csak oda se nézzek, hogy ott
van-e még a zöld ponyva a fél nevemmel, ugyanis az emlékektől
még mindig megborzongok. – Rosa ekkor felfogta, hogy mit
mondott Sara. – Nem azért? Én csak… még csak nem is
beszéltem Joshsal, és nagyon sajnálom, ha emiatt rossz anyagi
helyzetbe kerültél. Mary, az édesanyám, azt mondta, hogy St.
Ivesba költözöl. Elrontottam a terveidet?
– Nem. Valójában hatalmas szívességet tettél nekem, Rosa.
– Tényleg?
– Tényleg. Látod, mindig rohanok a döntésekkel. És mint
kiderült, nem állok készen az indulásra. Egyszerűen ostobaság
volt azt gondolni, hogy egy vendégház vezetése St. Ivesban
megkönnyíti majd az életemet. Miután elég időt szántam rá,
hogy alaposan átgondoljam, rájöttem, hogy ez még nehezebb
munka, mint a kávézót vezetni. Ráadásul nem szeretem azt a
gondolatot sem, hogy mindennap idegenek legyenek az
otthonomban. A barátaim is itt vannak az öbölben, és nézz csak
körül itt! – Sara a tengerpartra mutatott, ahol gyerekek
rohangáltak örömteli sikoltozások közepette. – St. Ives is
varázslatos hely – folytatta –, de ez az otthonom, és olyan szép
itt Cockleberry Bayben, akár esik, akár fúj.
A napfény most csillogóvá varázsolta a valószínűtlenül kék
tenger felszínét, mire a közelben mindenki jól hallhatóan
felsóhajott.
– Szóval, meg kell köszönnöm, Rosa. Miattad megtorpantam.
Elgondolkodtam, hogy mit is akarok valójában – zárta le a
mondandóját Sara.
– Ez nagy megkönnyebbülés. Annyira bűntudatom volt, hogy
be kell vallanom, kerültelek.
Sara megrázta a fejét.
– Jaj, Rosa! Az esetek felében az emberek egyáltalán nem
gondolnak olyasmiket rólad, mint hiszed. Ha ráébredsz erre, az
élet sokkal könnyebbé válik, és azt kell mondanom, hogy ha
láttam volna azt a levélváltást köztem és a férjed között,
ugyanúgy viselkedtem volna, mint te. Sőt, ha én lettem volna
egy előző életemben, valószínűleg lerohantam volna ebbe a
kávézóba, és magamhoz vágtam volna egy csésze forró kávét!
– Ó, istenem, tényleg?
– Igen. Fiatalabb koromban súlyos féltékenységi problémáim
voltak.
– Nem is gondolnám.
– Ah, egy újabb rádöbbenés, hogy az emberek fejében nem
mindig az van, amit te elképzelsz. – Sara nagyot nyalt a
fagylaltjából, amely lefolyt a tölcséren. – Csak azért, mert valaki
nyugodtnak tűnik, még nem biztos, hogy az elméje is nyugodt,
és nem érez éppen tomboló fájdalmat.
– Gondolom. Egészen a közelmúltig nem jöttem rá, hogy a
saját fájdalmamat különféle megküzdési mechanizmusokkal
leplezem.
– Nos, nem esik jól bevallani, de nekem a saját féltékenységem
okozta egész életem legmegrázóbb élményét.
– Jaj, ne! Ez szörnyen hangzik. Gyere, menjünk fel a déli
oldalra. Van egy kis szabadidőd?
– Igen. – A kávézó tulajdonosa mély levegőt vett. – A
féltékenység természetes érzés, de meg kell szelídíteni. A
„zöldszemű szörny” elnevezés túlságosan is találó.
– Megkérdezhetem, hogy mi történt?
 Sara kinyitotta az ösvényhez vezető kaput.
– Egyedüli gyerek vagyok, és apám otthagyott minket, amikor
általános iskolás voltam. Akkor még nem itt laktunk. Lelépett a
titkárnőjével, milyen közhelyes! Darabokra törve hagyta ott
anyámat, és én soha többé nem bíztam senkiben.
– Ezt teljesen megértem. Nevelőintézetben nevelkedtem, és
megtanultam, hogy senkiben se bízzak. Próbálok mindent
megtenni, hogy ezen változtassak. Elnézést, félbeszakítottalak,
folytasd.
– Semmi gond – mondta Sara, hangja elgyötört volt. – Még a
történtekre gondolva is rosszul érzem magam, de el kell
mondanom neked, Rosa. Mindig játszottam a kapcsolatokkal,
soha nem tudtam megnyugodni. Soha nem hittem volna, hogy
bárki is igazán akar majd engem.
– De hiszen olyan gyönyörű vagy!
– Külsőleg talán, de belül tényleg elég zord voltam. – Sara a
tölcsére végét egy szemetesbe dobta. – De aztán találkoztam
Steve-vel. – csuklott el a hangja. – Szeretettel töltött fel,
kiegészített; ugyanazok voltak a céljaink, ugyanolyan a
humorunk. Rohadtul szerettem azt a férfit.
– Mi történt? – kérdezte gyengéden Rosa.
– Láttam egy másik nővel beszélni. – Sara nagy levegőt vett. –
Megbeszéltünk egy ebédet a kocsmában, ahogy máskor is, ha
szünete volt munka közben, vagy ilyesmi. Tudta, milyen vagyok,
és a lehető legjobban kezelte a féltékenységemet a
kapcsolatunkban. Szerencsétlen a szó szoros értelmében csak
beszélgetett a bárban, gondolom. Az időjárásról, vagy
ilyesmiről. De teljesen elborult az agyam, nekirontottam,
elvettem valaki más italát, és a nő képébe borítottam. Steve
annyira kínosan érezte magát. Tudom, hogy megaláztam őt és
magamat is azzal, hogy ilyen buta jelenetet rendeztem. Utána
sikerült kivezetnie a helyről, és megpróbált beszélni velem,
mint általában, de nem volt semmi eredménye.
– Teljesen megértem. Olyan nehéz néha uralkodni rajta, nem?
Úgy értem, emlékezz csak, hogy viselkedtem aznap a kávézód
előtt. Viszont az nem féltékenység volt, csupán frusztráció.
Sara egy pillanatra megtorpant.
– Még csak most jön a java.
– Jaj, Sara!
– Azt csinálta, amit ilyenkor szokott, elmondta, hogy szeret, és
találkozunk később, amikor megnyugodtam, majd kocsiba ült,
és elhajtott. Ezek voltak az utolsó szavai, amiket valaha is
mondott nekem.
– Ne! Mi történt?
– Kirohant elé egy szarvas a parti úton. Összeütközött a
szembejövő autóval, és szívrohamot kapott. Azonnal meghalt. –
Sara megborzongott, és eltelt egy pillanat, mire újra meg tudott
szólalni. Ezúttal Rosa bölcsen tartotta a száját.
– Mindezt azért mondom el neked, mert nem szeretném, ha
ugyanebbe a hibába esnél. Ha úgy gondolod, hogy a férjed az
igazi, akkor bízz benne. Vedd észre, hogy nem mindenki hagy el
téged. Nem mindenki rossz ember, aki csak bántani akar téged,
Rosa. Nekem úgy tűnik, hogy az olyanok, mint te meg én, mi
magunk is képesek vagyunk erre.
– Annyira sajnálom, Sara!
– Csak azt kívánom, hogy bár ne lettek volna ilyen szörnyűek
az utolsó közös pillanataink. Hogy az ő utolsó pillanatai ne
lettek voltak olyan szörnyűek.
– Tudta, mennyire szereted.
– De pokollá tettem az életét. Olyan nehéz lehet a másik
félnek, ha nem bíznak benne. Korábban nem is gondoltam erre,
tudod, a történtek előtt.
– Nagyon bátor vagy.
– Nem vagyok az, Rosa, de mi mást lehet tenni, mint
összeszedni magamat, és folytatni? Az élet nem áll meg. De
ezért vagyok ötvenévesen egyedülálló és gyermektelen. Még
senki sem ért fel Steve-hez, és nem vagyok benne biztos, hogy
valaha is be tudnék engedni mást az életembe.
 – Biztos vagyok benne, hogy egy napon sikerülni fog.
– Igen, remélhetőleg. Az elmúlt néhány évben kialakult
életem legintenzívebb kapcsolata. Egy terapeutával. És nem
szégyellem bevallani. Hosszú ideje ez a leghasznosabb dolog,
amire pénzt költöttem. És ha tudok másnak segíteni valamiben,
amit meglehetősen könnyű megjavítani, akkor megteszem.
Szóval hagyd abba a féltékenykedést, Rosa.
– Nagyon igyekezni fogok… Persze, ha egyáltalán Josh
visszajön.
– Vissza fog jönni.
– Ezt nem tudhatod.
– Steve szeretett engem. Mindig visszajött… – Sara hangja egy
pillanatra megbicsaklott. – Dolgozz magadon, és azon a
zöldszemű szörnyön. Annak ellenére, hogy nagyon nehéz róla
beszélni, a jelenlétének elismerése segíthet az embernek
megerősíteni a kapcsolatait. A féltékenység alapját képező
érzelmek, nevezetesen a szeretett személy elvesztésétől való
félelem feltárása segít elkerülni a dühös vitákat. Bárcsak ne
késve jöttem volna rá erre.
– Értelek.
– Szóval, amikor Josh visszatér, kerítsetek sort egy produktív
beszélgetésre arról, hogy mi hiányzik a kapcsolatból, és hogyan
javíthattok a köteléken. Kérlek, ne járj úgy, mint én, hogy későn
veszed észre, mennyi időt és energiát vesztegettél egy ilyen
felesleges érzésre.
– Nahát, te aztán jó sokat jársz terápiára, mi? – ugratta
kedveskedve Rosa. – Köszönöm, Sara!
– Bármilyen korúak is vagyunk, mindig tanulhatunk. – Sara
egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mosolyogva azt mondta:
– Helyes, jobb, ha most visszamegyek. Szegény öreg Kitty
pánikba fog esni, ha nem leszek ott az ebédidőben. – Sara
megállt, mielőtt a kávézóhoz értek. Egyenesen Rosára nézett. –
Az R és az O még mindig fel van festve a ponyvára, ha tudni
szeretnéd.
 – Nem is akarok belegondolni, hogy ez mit jelenthet.
– Nem az én dolgom, hogy többet mondjak erről az ügyről, de
úgy éreztem, hogy ezt meg kell beszélnem veled.
– Nagyra értékelem – mondta Rosa hálásan –, és határozottan
segített abban, hogy más szemmel nézzek a féltékenységre. És
támadt egy ötletem. Azt hiszem, ismerek valakit, aki újra meg
tudna mosolyogtatni téged.
– Igen?
– Igen. Úgy hiszem, hogy legalább olyan makacs, mint te, de
remek fickó. Szóval mennyire indítana be egy vakrandi ötlete?
– Olyasvalakivel beszélsz, aki évek óta nem indult már be.
A két nő felnevetett. Sara a zsebében lévő tárcájáért nyúlt, és
átnyújtott Rosának egy Kávé, Tea, Tenger névjegykártyát.
– Itt a számom.
 58. fejezet

– Még a kedvenc német kolbászommal való megvesztegetés sem

csillapítja a csalódottságomat e hír hallatán, Rosa Smith! – Jacob
legyintett, és visszament, hogy frissen őrölt kávét adagoljon a
kávéfőzőjébe. Raff kint volt, és a zöldségeskert gondozásával
foglalatoskodott.
Rosa öt különböző típusú minikolbászt, valamint egy papucsot
és egy pipát ajándékozott barátjának, amit a polhamptoni
jótékonysági boltban vett.
– Szerintem jól áll neked a nagypapaszerep – libbent be Raff,
és arcon csókolta a férjét. – Tudod, hogy odavagyok az idősebb
férfiakért.
Ő és Rosa nevettek, miközben Jacob minden erejével próbálta
elfojtani a mosolyát. Hercegnő ennivalót követelve ügetett be a
konyhába, nyomában Virslivel és a mopszokkal.
– Kicsi hölgyem! Fiatalkorúként szexelt! Ugye tisztában van
ezzel?
Rosa hangosan felkacagott.
– Jaj, ne mérgelődj! Nagyon jó lesz, amikor megérkeznek a
kölykök.
– Neked talán jó lesz a Sarki Boltban, ahol csak Virslire kell
vigyáznod, miközben nekem itt kell majd rohangásznom, szedni
a kakát, és megpróbálni megóvni a gyönyörű otthonunkat attól,
hogy szétrágják az egészet.
– Szerintem Csufi és Pongó már magukban is szépen
teljesítettek mindebben. Amúgy törzskönyvesek lesznek a
kölykök, szóval eladhatod őket, te vénség. Feltéve, hogy
meghagysz egyet nekem, és egyet Titchnek. – Rosa felvette a
táskáját a konyhapultról. – Rendben, nem maradok, csak
köszönni akartam, és odaadni az ajándékokat. Találkozom egy
képeslaptervezővel a városban. Állítólag a kisállatoknak szóló
születésnapi kártyáknak meglehetősen nagy piaca van
manapság.
– Rendben, drágám, hamarosan látunk – dobott csókot neki
Jacob. – Ha már a születésnapokról beszélünk, továbbra is
aznap szándékozod levadászni azt a te eltévedt férjedet?
– Igen. Még mindig nem érkezett semmi hír róla. Egyrészt
kétségbeesetten szeretném látni őt, másrészt viszont haragszom
is rá. Mindent elterveztem, amit el akarok neki mondani, de
valljuk be, valószínűleg csak egy zokogó roncshalmaz leszek a
végén.
– Akkor talán nem is olyan jó ötlet, Rosa.
A nő felhorkantott.
– Nem bírok tovább várni! És ha Josh nem tudja túltenni
magát a történteken, akkor arról tudnom kell.
– Rendben, de melyik napon indulsz, a születésnapodon vagy
előtte?
– Miért ez a hirtelen érdeklődés?
– Mert előfordulhat, hogy a barátaid egy finom születésnapi
vacsorával szeretnének kedveskedni – mondta Raffaele.
– Ó ez kedves. Meg kell néznem a vonatmenetrendet. Ígérem,
hogy szólok, ha tudom. Oké, mennem kell.
– Ne dobjam el kocsival, hölgyem? – Raff beleivott a kávéjába,
és lapozgatni kezdett egy újságot.
– Nem, köszönöm, gyalogolunk. Virslinek szüksége van a
sétára. – Rosa lehajolt, és óvatosan elhúzta Virslit Hercegnőtől. –
Gyerünk, kiskutyám! Majd később találkozhatsz a barátnőddel.
Rosa a lenyűgöző kilátásban gyönyörködve sétált a dombon
lefelé a barátai házától. Polhampton Sands valóban varázslatos
tengerparti város volt, tökéletes hely egy fiatal család számára,
mivel rengeteg érdekesség akadt. Még volt fél órája a
találkozóig, és jó esélyt látott arra, hogy azt az időt a
napsütésben töltse el; még a lábáztatás gondolatával is
eljátszott.
Virsli nekilátott a szokásos, eredménytelen szórakozásának,
hogy sirályokat üldözzön, Rosa pedig éppen lehajolt, hogy
kikösse a cipőfűzőjét, amikor egy ismerős hang csendült a háta
mögött:
– Egész véletlenül nincs tüzed?
Rosa felegyenesedett.
– Nem tudtam, hogy dohányzol – mondta, mire Becca Fox
döbbenetében a homokba ejtette piros-fehér cigarettásdobozát.
– Spanyol cigaretta? – jegyezte meg Rosa, amikor felismerte a
márkát. – Érdekes.
– Igen, én… ööö… anyukám Spanyolországban él. És én… nos,
ezek olcsók és… ööö… Csak most kezdtem el újra dohányozni.
Rosa érezte, hogy a düh átjárja a testét. Behunyta a szemét, és
először Queenie-t látta maga előtt, ahogy azt mondja: „Néha,
Rosa, jobb, ha vársz, és nem mondasz semmit”, majd az anyját:
„Kérdezd meg magadtól, Rosa, szükséges-e, kedves-e?” Ekkor
egy fehér toll hullott alá a levegőből a kezére, amitől az egész
teste enyhén megbizsergett.
– Úgy tudom, a dohányzás káros az egészségre.
– De nem olyan rossz, mint a férfiak, nem igaz, Rosa? – Becca
a táskájában turkált, és talált néhány szál gyufát. – Hál’
istennek! – Rágyújtott a cigarettára, nagyot szívott belőle, majd
elindult, aztán mégis megtorpant.
– Tudom, hogy viszonyod volt a férjemmel, Rosa.
– Én… – Rosa nem találta a szavakat.
– Most már nincs értelme hazudni. Főleg, hogy már áttért a
következő hódítására.
Rosa egy percig gondolkodott, majd végül bevallotta:
– Nagyon sajnálom, Becca. Kérlek, hidd el, hogy nem tudtam a
házasságáról. Olyan okosan manipulált. Amikor megtudtam,
hogy ott vagy te és a gyerekek, az rettenetesen lesokkolt. Ami
azt illeti, összetörte a szívem.
– Szóval akkor nem azért jöttél el a házhoz aznap, hogy
megnézz engem és a gyerekeimet?
– Nem, egyáltalán nem. Édesanyám és dédnagymamám
küldtek oda, hogy megmutassák, miféle alak ez a Joe Fox. És
amint megtudtam, véget vetettem a dolognak. Előtte persze
bementem hozzá a helyi rádióhoz.
– Ó, igen, az a képzeletbeli gyomorbaj, hogy elmeneküljön
tőled. Annyira okosnak hiszi magát, de nem az. – Becca
megrázta a fejét, és felsóhajtott. – Úgy értem, végül rájöttem az
egészre. Kiderítettem a telefonja jelszavát, és megtaláltam a
neked küldött üzeneteket. Még csak nem is tetszik a Rosie név,
de látni, hogy minden alkalommal összerezzen, amikor
kimondom, na az igazán szórakoztató.
– Nagyon sajnálom. Ha tudtam volna… női szolidaritás, meg
ilyesmi. Soha semmi közöm nem lett volna hozzá.
Becca felemelt kézzel jelezte Rosának, hogy elég, és mélyet
szívott a cigarettából.
– Tűz volt a boltomban. – Rosa egyenesen a nőre nézett,
akinek általában fényes, szőke tincsei most ápolatlanul lógtak
az arcába. A pólója egyértelműen vasalatlan volt. Annyira
levertnek és lesújtottnak tűnt, de ki ne tűnne annak, gondolta
Rosa, aki egy olyan csúszómászóhoz ment feleségül, mint Joe
Fox.
– Igen, hallottam a tűzről. Nekem most mennem kell –
motyogta. – El kell hoznom Rosie-t a bölcsődéből. Viszlát!
– Te gyújtottad fel a boltomat, Becca? – kérdezte Rosa.
Becca elsírta magát, és megfordult, hogy elinduljon.
– Te tetted? – kiáltott utána Rosa.
Becca hirtelen visszafordult.
– Azt hittem, hogy újra veled van; minden jel arra mutatott,
órákig sétáltatta a kutyát, késő estig volt az irodában. És amikor
előállt azzal a történettel, hogy lezuhantál a szikláról, és hogy be
kellett mennie hozzád a boltba, nos, azt feltételeztem, hogy
újrakezdtétek! – A cigarettacsikket a homokba dobta, és
eltaposta. – Ha akarod, elmehetsz a rendőrségre, és bevallom!
Akár börtönbe is zárhatnak. Az életem maga a pokol, négy
gyerekem van, akikről egyedül kell gondoskodnom, és ő pedig
egy csaló gazember! Kinek fogok még valaha is kelleni, mi?
Rosa el sem tudta képzelni, hogy Becca min mehetett
keresztül. Legalább, amikor Joe az ő szívét törte össze, neki csak
önmagára kellett gondolnia. Igen, az előtte álló nő szörnyű
dolgot követett el, de Rosa nem lehetett biztos abban, hogy a
régi Rosa nem tette volna ugyanezt az adott körülmények
között. Hiszen mit csinált, amikor még bizonyítéka sem volt
arra, hogy Joshnak viszonya lehet? Kész volt lefeküdni valaki
mással.
– Most már értem, miért akartad használni a hátsó vécémet,
és megnézni a hátsó bejáratot. Most már mindent értek. És
elkérted a mobilszámomat, hogy újra leellenőrizhesd a férjed
hívásait, ugye?
– Detektívnek kellene lenned, nem bolttulajdonosnak –
szipogta fáradtan Becca. – Nem futok el, mert tudom, hogy
megtalálsz, szóval azt akarod, hogy én hívjam a rendőrséget,
vagy csinálod te?
Odaadta Rosának a telefonját. Rosa eltolta a telefont, és
gondolkodva beletúrt szélfútta barna tincseibe. Ha valaki
megsérült volna, az egészen más lenne. A kár helyrehozása sok
idejébe került, de anyagilag nem volt olyan vészes.
– Szóval most elváltok? Mihez kezdesz egyedül?
– Mintha érdekelne téged – mondta Becca fásultan.
Virsli visszaszaladt a partra, kíváncsian felnézett Beccára, és
némi viszályt szimatolt a levegőben.
A nő mélyet sóhajtott.
– Igazság szerint mindent elintéztem, hogy kiköltözhessek
Spanyolországba anyámhoz. A legidősebb most egyetemista,
szóval csak az ikrekkel és Rosie-val. Van egy jó nemzetközi
iskola Barcelonában. De azt hiszem, ennek most lőttek. –
Furcsa, nevető hangot hallatott. – Amikor lecsuknak.
Virsli az ugrándozásával fellökte Becca táskáját, és a
cigarettásdoboz a homokba esett. Rosa felkapta, és széttörte a
szálakat
– Becca, menj haza. Szabadulj meg minden ilyen cigarettától,
és foglald le a repülőjegyeket Spanyolországba.
– De… – Becca hitetlenkedve nézett Rosára.
– Épp elég neked, amin keresztülmentél azzal a nőfaló
barommal. És attól tartok, hogy a legidősebb fiad sem lesz
különb, ha valaki nem veszi kézbe. Attól, hogy elzárnak a
három kicsitől, akiknek szükségük van rád, én nem fogom
jobban érezni magam. Borzalmas lenne. Örülök, hogy tudom,
mi történt.
Rosa elmosolyodott. Ez egy újabb lecke volt a féltékenység
veszélyeiről.
Becca tátott szájjal meredt rá.
– De… – nyögte újra.
Rosa az órájára pillantott, és bekötötte a cipőfűzőjét.
– Mennem kell. Viszlát, Becca! Élvezd ki az új életet
Spanyolországban!
 59. fejezet

Ritchie aggodalmasan nézte az asztal fölött a holtfáradt Titchet,

akivel a Kávé, Tea, Tengerben üldögéltek.
– Bocsánat, hogy ilyen szörnyen nézek ki – mentegetőzött a
lány.
– Titch Whittaker, nekem te mindig gyönyörű vagy. Hogy van
a mi kis fickónk?
– Már sokkal jobban, hála az égnek. Bébirizst evett reggelire,
anya pedig egy egész üveg tápszert megitatott vele, aztán
lefektette aludni, úgyhogy remélhetőleg még van egy kis időnk,
mielőtt felébred. Azt mondták az orvosok, hogy ne adjunk neki
túl sok szilárd ételt. Szerintem amúgy is túl korán kezdtük el,
manapság mindenki azt mondja, hogy hat hónaposnak kell
lennie a babának a hozzátápláláshoz.
– Nekem fogalmam sincs erről – ismerte be őszintén Ritchie –,
de fantasztikus hír, hogy jobban van. Ha már a kajáról
beszélünk, rendeltem neked egy forró csokit és egy croissant-t,
tudom, hogy ezek a kedvenceid, és hátha nincs sok időnk.
– Olyan édes vagy, Ritchie Rogers! – Titch átnyúlt az asztal
fölött, hogy megfogja a fiú mindkét kezét. – És nagyon
köszönöm!
– De mit?
– Hogy ott voltál velem. Nélküled nem ment volna.
– Az a Ben rendes fickónak tűnik… – mondta Ritchie, és
próbált közömbösnek tűnni.
– Igen, tényleg az, és a gondunkat fogja viselni, ami annyira
megnyugtató.
 Ritchie arcából kifutott a vér. Alig tudta kinyögni a kérdést:
– Mármint feleségül fog venni?
Titch felnevetett.
– Dehogy, te butus! Csak segíteni fog a pénzügyekben, és
persze egészségügyi témában is tud tanácsot adni, szükség
esetén pedig akár vért is.
Ritchie megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Akkor minden rendben.
Felpattant a székéből, és megkerülte az asztalt.
– Hová mész? – kíváncsiskodott Titch, és belekortyolt a forró
csokijába.
Amikor Ritchie fél térdre ereszkedett előtte, és egy kicsi, zöld
ékszerdobozt nyújtott felé, a kávézóban szinte mindenki
elhallgatott.
– Tudom, hogy ez egy rövid udvarlásnak tűnhet – kezdte
Ritchie, mire Titch a szájához kapta a kezét –, de mi ezt az
iskolában kezdtük, sok évvel ezelőtt, szóval mégsem az. Imádlak
téged. Imádom azt az édes kisfiadat. És én lennék a
legboldogabb ember a világon, ha beleegyeznél, hogy a
feleségem leszel. Patricia Irene Whittaker, hozzám jössz
feleségül?
Titch sápadt, fáradt arcán könnyek csorogtak végig. Ritchie
szemébe nézett. Hivatalosan alig pár hete alkottak egy párt, de a
kedvessége, amelyet az elmúlt napokban iránta és Theo iránt
tanúsított, bebizonyította, hogy ha szerelemről van szó, az idő
nem igazán számít. És ahogy a szerelem nem egyetlen érzelem,
stopperrel sem lehet mérni.
Tehát, amikor Ritchie egy egyszerű, de gyönyörű fehérarany,
gyémántköves gyűrűt húzott az ujjára, Titch megsebzett kis
szíve minden porcikájával komolyan gondolta, amikor azt
felelte:
– Igen, igen, hozzád megyek!
Sara talált a fiókban néhány karácsonyól megmaradt
konfettiágyút, és kilőtte őket az ifjú pár feje felett. Mindenki
ujjongott örömében.
Miközben felfelé battyogtak a domboldalon, és megálltak
csókolózni, Ritchie megfogta Titch mindkét kezét.
– Tudod, mi segített a végső elhatározásomban?
– A hihetetlen szépségem? A homokóra alakom? – kuncogott
Titch.
– Nem. Az, amikor kijavítottad a nővért a kórházban, hogy
„Miss” vagy, én meg arra gondoltam, hogy ez a Miss már nem
marad Miss sokáig!
– Bolond vagy!
– Tudom, de úgy tervezem, hogy én leszek a világ legjobb
férje, és az engedélyeddel a lehető legjobb apafigura Theo
számára. Természetesen az igazi apukája ott lesz az életében, de
én az elejétől kezdve ott leszek a szívében. Ez a kisfiú nagyon
sok szeretet fog kapni.
– Olyan boldog vagyok! – Titch táncra perdült az utcán. – Alig
várom, hogy elmondhassam Rosának. Mikor esküdjünk, és hol
éljünk, és…
– Először várjuk meg, hogy Theo teljesen felépüljön, aztán
kezdhetjük a tervezgetést.
– Olyan megfontolt vagy!
– Hát, legalább az egyikünk legyen az. – Ritchie szorosan
átölelte menyasszonyát. – Gyere, menjünk, és kürtöljük szét a
hírt Cockleberry Bay háztetőiről.
 60. fejezet

Josh már szedelőzködött az irodájában, hogy aznap estére

hazainduljon, amikor a titkárnője bedugta a fejét az irodája
ajtaján.
– Végeztél, Katie? – kérdezte Josh.
– Igen, de az előbb hívtak a recepciótól. Van itt valaki, aki
beszélni szeretne veled.
– Ó, ez különös. A naptáramban nincs semmi. Nem tudod,
hogy ki az?
– Bizonyos Lucas Hannafore, és azt mondta, te tudni fogod,
hogy mivel kapcsolatos.
Josh elfintorodott.
– Minden rendben? – tudakolta Katie az arckifejezése láttán.
– Igen, persze. Megmondanád neki, kérlek, hogy tíz perc
múlva lent leszek?
 61. fejezet

– Eljegyzés?! Te jó ég, azonnal pezsgőt kell bontanunk! Vagyis…

én maradok a limonádénál. – Rosa szorosan megölelte Titchet,
és barátságosan oldalba bökte Ritchie-t. – Ez egyszerűen
fantasztikus! Szóval mikor és hol? Természetesen fő
koszorúslány akarok lenni.
Titch felkacagott.
– Ritchie szó szerint az előbb kérte meg a kezem, szóval még
semmi ötletünk nincs, de persze, lehetsz te a fő koszorúslány…
vagyis a koszorúsasszony.
– Jaj, ne, ettől túl öregnek érzem magam. – Rosa hátrament a
konyhába, és benézett a hűtőbe. – Attól tartok, nincs semmi,
amivel koccinthatnánk. De hamarosan megünnepeljük!
– Először anyának akartam elmesélni, de megláttalak a bolt
előtt, és képtelen voltam uralkodni magamon.
– Azt el is hiszem! Hogy van a mi kis Theónk?
– Remélhetőleg még alszik, de amúgy a nehezén már egészen
biztosan túl van.
Titchet hirtelen elöntötték az érzelmek, és egészen elgyengült.
Le kellett ülnie a pult mögé.
Amikor Ritchie kiment a mosdóba, Rosa közel hajolt a
barátnőjéhez.
– Úgy örülök neked, csajszi! – mondta halkan. – Olyan jó
embernek tűnik. Ezen a héten ezt tökéletesen bizonyította.
– Igen, tényleg az. – Titch szeme könnyektől csillogott. – Most
már csak a te utadat kell elegyengetnünk – nézett Rosára. – Még
mindig el akarsz menni Londonba?
 – Igen. Ráadásul ma este.
– Ma este? Ma nem lehet!
– Mit nem lehet? – kérdezte Ritchie, amikor visszatért a
mosdóból.
– Rosa nem mehet Londonba ma este.
– Miért nem? – grimaszolt Rosa.
– Öhm, mert holnap van a szülinapod, és én találkozni akarok
veled a szülinapodon!
– Ne csináld már, Titch! Valószínűleg amúgy is jövök vissza a
következő vonattal, miután Josh megmutatta a válási papírokat.
– És akkor mikor mész?
– Pár óra múlva. Ralph Weeks kivisz az állomásra. Elég egy
kicsi táska, úgyhogy már be is pakoltam.
– Nem gondolod, hogy jobb lenne felhívni Josht, és szólni
neki?
– Hogy aztán nemet mondhasson? Biztos, hogy nem.
– Oké, gyerünk, Ritchie. Haza kell mennünk most azonnal!
– Úú, imádom, amikor ilyen követelőző vagy.
– Hamarosan találkozunk, Rose, holnapra pedig boldog
születésnapot! – Titch arcon csókolta barátnőjét, és már kint is
volt az utcán.
– Gratulálok! – kiáltott még utánuk Rosa, de a hangját elnyelte
a szél, miközben a boldog pár sietős léptekkel a Homár Kosár
felé igyekezett.
 62. fejezet

Korábbi találkozásaikhoz képest Josht most a cockney

vízvezeték-szerelő egy visszafogottabb változata fogadta. Furcsa
érzés volt Lucas Hannafore-t városi környezetben látni.
– Mit akarsz? – kérdezte nyersen Josh.
– Beszélhetnénk, haver? Csak pár percet kérek.
– Hát jó. Ott a téren van egy pad.
Josh némán ballagott, rettegve attól, amit hallani fog. Az
elmúlt néhány éjjel Rosa nem hagyott neki üzenetet, ez pedig
baljós jel volt. Talán a lány soha nem is szerette igazán; talán
Josh minden abbéli igyekezete, hogy segítsen neki, teljesen
hiábavaló volt. Talán az élethez és a szerelemhez való
hozzáállása miatt könnyelműen eldob mindent. Talán
beleszeretett a vízvezeték-szerelőbe, és Lucas azért jött, hogy
közölje vele azt a rossz hírt, amihez Rosa túl gyáva volt.
– Itt dolgozom a közelben egy telephelyen, szóval úgy
gondoltam, jobb, ha személyesen beszélünk. Mint férfi a
férfival, meg minden – törte meg a csendet Lucas.
– Honnan tudod, hogy hol dolgozom?
– Attól még, hogy szerelő vagyok, ismerem a LinkedInt, haver.
– Rosa jól van?
– Soha jobban. – Lucas megtorpant. – Nem kell padon ülve
csevegnünk, itt is elmondhatom. – Ekkor elsuhant mellettük egy
szirénázó rendőrautó, és megakasztotta a mondandóját. –
Aznap este, tudod… aznap tényleg a feleségeddel voltam. De
csak beszélgettünk, ennyi. A parton találtam rá, iszonyú
állapotban volt. A telefonja összetört, nem volt rajta kabát, és
részegen bukdácsolt. Azt hitte, hogy viszonyod van. Segítettem
neki, amíg te szórakoztál valahol.
– Csakhogy rohadtul nem volt viszonyom, és ezt most már
Rosa is tudja.
Lucas elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta:
– Ne érts félre, tetszik az asszonykád, de kinek nem? Rosa
dögös csaj.
Josh lehunyta a szemét, irtózva attól, hogy mi fogja még
elhagyni Lucas száját.
– De, mint már mondtam, részeg volt. És nevezz régimódinak,
de nem szokásom részeg nőkre rámászni.
– Megcsókoltad?
Luke hosszasan gondolkodott, mielőtt válaszolt. Elképzelte,
ahogy Rosa édes ajka az övéhez ér, és hazudott a lány kedvéért.
– Nem. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy egy üveg piña
coladát döntsön le a csinos kis torkán. Szóval alkalmam sem lett
volna rá.
Josh igyekezett leplezni a megkönnyebbülését.
– Akkor meg mit keresel itt, miért nem próbáltál meg
egyszerűen felhívni, vagy írni egy sms-t?
– Mint mondtam, a környéken voltam, és… – Azt kívánta,
bárcsak előbb befogta volna a száját.
– És mi? – faggatta Josh.
Lucas szíve összefacsarodott a bánattól.
– Szerelembe esni nem nehéz – szólalt meg vonakodva. –
Szexelni pedig még könnyebb. De ha olyasvalakivel találkozol,
aki megérinti a lelkedet, na az ritka dolog. Megérdemli, hogy
boldog legyen, haver, ennyi.
Azzal Lucas elindult a nyüzsgő londoni utcán, Josh pedig
olyannyira megrökönyödött a szavain, hogy ajkán egy pillanatig
ott tétovázott, hogy köszönöm.
 63. fejezet

Jacob a bárpult mögött hadonászva kiabált:

– Úgy tudtam! Ez annyira Rosára vall. Persze hogy azt csinálja,
amiről állította, hogy nem fogja. Beszélnem kellett volna a
fejével. És mostanra le is merült a rohadt telefonja. Basszus!
Raff, hol a telefonom? Fel kell hívnom Josht.
– Itt, nézd, írt is neked egy sms-t – nyújtotta át a készüléket
Raff.
– Ó, jézuskám! – Jacob még vadabb hadonászásba kezdett. – Ő
is korán indult. Josh az M4-esen jön majd erre, Rosa vonata
pedig pont elmegy mellette az ellenkező irányba.
Raff, aki fehér szakácsruhájában különösen vonzó látványt
nyújtott, most hahotázni kezdett.
– Nem vicces.
– Ugye én megmondtam! El kellett volna árulnunk neki, hogy
jön Josh.
– És abban hol lett volna a romantika, he? – Jacob arca
kisimult. – Ah, csak semmi izgalom. Minden rendben lesz. Van
egy ravasz tervem…

***
Rosa hálásan nyugtázta, hogy Virsli végre megszokta a vonatot
és a többi utas jelenlétét, és a kimerültségtől elaludt az ölében.
Szerette érezni a kutya testének melegét, és remélte, hogy tartós
marad a nyugalom. Ötórányi vonatút az izgő-mozgó kutyussal
nem tűnt túl jó programnak. Rosa magával hozta Virsli esti
kekszeit, egy üveg vizet és a fémtálkáját, és reménykedett, hogy
nem hoz rá szégyent a hosszú út alatt. A tacskót ismerve ez hiú
ábránd volt.
Rosa nem értette, hogy miért lett olyan feszült Jacob, amikor
közölte vele, hogy meggondolta magát, és előbb megy. A férfi
nagy felhajtást akart a születésnapja miatt, ajándékokkal, de
nyilván ennél sokkal fontosabb volt az, hogy egyszer és
mindenkorra rendezze a házasságát. Arra sem tudott rájönni,
hogy barátja miért akarta mindenáron megtudni, hogy a vonat
melyik részén ül. Ami azt illeti, gondolt vissza Rosa, nagyon
furcsán viselkedett.
Jacob épp mondani akart még valamit, amikor lemerült a lány
telefonja. Egy kalauz azt mondta, hogy az első osztályon vannak
töltőállomások, azokat használhatja, ha nagyon kétségbeesett,
de egyelőre Rosa örült, hogy pihenhet. Hogy egy kis időre
elmenekülhet a való világ elől. Mert a világ, amit eddig ismert,
örökre megváltozhat, amikor megérkezik Londonba. Érzelmek
teljes sora kavargott benne. Félelemmel vegyes izgatottsággal
várta a találkozást Joshsal. Megtalálta a kulcsát a londoni
lakáshoz, úgyhogy kényelemben megvárhatja a férjét, ha
valamiért még nem lesz otthon. Rendbe tette a körmeit, a haját,
új ruhát viselt, amit Polhamptonban vásárolt, illetve egy szexi
bugyit. Biztos, ami biztos. Ezt muszáj megtennie. Ha Josh
továbbra is játssza a gyávát, akkor majd ő kézbe veszi a dolgot.
Hála Lucasnak, végre megszabadult a bűntudattól, Joshnak
pedig el kell hinnie, hogy mindenre emlékszik, és semmi sem
történt közöttük.
Amikor a vonat elindult a Combe Marian állomásról, a lány az
ablaknak támasztotta a fejét, hogy egy kicsit szundikáljon.
Éppen kezdett elnehezülni a szemhéja, amikor mintha Ritchie
nyurga alakját pillantotta volna meg, ahogy teljes sebességgel
rohan a peronon. Kitekert nyakkal pislogott visszafelé, hogy
vajon képzelődött-e, de nem látott ki eléggé.
 Az órájára nézett. Még csak húsz perce utaztak, de sokkal
többnek tűnt. Virsli még mindig elterülve feküdt az ölében, így
hát az ablakhoz döntötte a fejét, hogy ő is szunyókálhasson.
Amikor kiértek a következő állomásról, újra megtörtént: egy
Ritchie-re kísértetiesen hasonlító alak futott végig a peronon
szélsebesen, kezében egy fehér papírcetlivel. Rosa a nyakát
nyújtogatta, hogy jobban lásson, és kiszúrta a nyurga alakot a
távolban, aki most csípőre tett kézzel és lehajtott fejjel állt,
teljesen kimerülten. Mi van, ha tényleg Ritchie az, és valami baj
van Titchcsel vagy a babával?
Berakta Virslit a hordozójába, és megkérte a túloldalon ülő
hölgyet, hogy tartsa szemmel néhány percig. Aztán amikor a
vonat beért az utolsó devoni állomásra, hogy onnan tovább
induljon egyenesen Londonba, Rosa az első osztály felé vette az
irányt, hogy feltöltse telefonját. Amint felállt, újra észrevette a
magas, cingár alakot, és rádöbbent, hogy valóban Ritchie az.
Mikor a vonat megállt, Ritchie elkapta a lány tekintetét, s arcára
egyértelműen megkönnyebbült kifejezés ült ki. Úgy lihegett,
mint egy kutya, és az ablakhoz nyújtotta a gyűrött, fehér cetlit.
Csak ennyi állt rajta:
Találkozzunk ott, ahol ég és föld összeér, holnap 10-kor.
 64. fejezet
A hét lecke
Hetedik: Szerelem

Amikor Rosa felért a Nyugati Szirt tetejére, a szíve úgy kalapált,

mint egy ijedt kismadáré. Cockleberry Bayben határozottan
beköszöntött a tavasz, és a reggeli napsütés topázkékké
varázsolta a tengert; a hullámok fodrai gyémántként szikráztak.
Sirályok és más tengerparti madarak csapkodtak körbe-körbe
az enyhe szellőben, és kiáltozták, hogy nagyra értékelik ezt a
csodálatos napot.
Csak egy emberrel találkozhatott ott, ahol ég és föld összeér,
és a gondolat, hogy újra láthatja, hihetetlen örömmel – és
hullámzó félelemmel – töltötte el. Azon töprengett, vajon
Queenie és Ned, a dédszülei, éreztek-e így, amikor évtizedekkel
ezelőtt itt találkoztak. Elég volt csak felidéznie a történetüket,
hogy a szíve elszoruljon. Mennyit változott Rosa élete, mióta
megörökölte a Sarki Boltot, megtalálta a szülőanyját, és
hozzáment Joshhoz; mintha múltjának minden bánata
megszűnt volna, és most sirályként szárnyalhatna a jövője
fényességébe. Leszámítva az ostobaságot, amellyel
visszacsempészte a bánatot boldog életbe.
Ahogy lépdelt a sziklaszirten, az elmúlt hónapok emlékei
gyorsan peregtek az agyában. Most már magabiztosan el tudott
sétálni a perem mellett, ahol Virslivel együtt lezuhantak.
Majdnem egy hónapja nem ivott alkoholt, és sokkal jobban
érezte magát mind fizikailag, mind lelkileg. Sokkal több óra volt
a napban, hogy véghez vigye, amit szeretne. Ahelyett, hogy
esténként egy pohár bor mellett dőlt volna ki, még arra is volt
ideje, hogy kifesse a tetőterasz virágcserepeit, és Raff elkezdte
olaszul tanítani.
Tragikus volt barátságuk kezdete, de a közte és Vicki Cliss
közötti erős kötelék nagymértékben befolyásolta Rosa
hozzáállását a családi élethez. Az, hogy a féltékenységet és a
haragot más szemmel nézte, mélyen elgondolkodtatta, hogyan
reagál bizonyos helyzetekben; megtanulta, hogy ha a haragot
pozitív irányba fordítja, életigenlő energiává válhat. Ami pedig
a féltékenységet illeti, ha valaha is érezné, hogy a zöldszemű
szörnyeteg újra növekszik, elég csak visszagondolnia Sara és
néhai élettársa, Steve szívszorító történetére. Rosa kezdte úgy
érezni, hogy megérdemli mindazt, ami vele történik, és hogy
valaki talán szeretheti és gondoskodhat róla anélkül, hogy el
akarná hagyni.
Kissé kifulladt, ahogy elérte az ösvény végét és a tisztást, ahol
Joshsal oly gyakran üldögéltek, és nézték a tengert, míg a világ
dolgai a helyükre zökkentek.
Előbb hallotta meg a zenét, mint hogy meglátta volna őt. Nem
ismerte a dalt, de felismerte Etta James bársonyos hangját.
Queenie és Mary gyakran hallgatták a zenéjét a háttérben,
amikor Rosa a Tengercsepp Lakban vendégeskedett. Trust in
me. Bízz bennem. Ez az a dal! Amikor Rosa ráeszmélt,
elmosolyodott. Talán Maryék is ezt akarták üzenni neki tudat
alatt.
Felkészülve arra az esetre, ha Josh mondanivalója végleg
összetöri a világát, a lány mozdulatlanul állt és hallgatott. Mind
a zene, mind a szöveg kísérteties volt, de amint a refrén a
sziklák, az ég és a hömpölygő tenger felett lebegett a bizalomról
szóló üzenettel és a „szeretet elkísér minket” varázslatos
szavakkal, valahogy tudta, hogy minden rendben lesz.
Elkezdte mozgatni a testét a zenére, befordult a sarkon, és
arra nézett, ahol mindig ültek Joshsal. Ott volt. Rosa a szívére
tette a kezét, és potyogni kezdtek a könnyei. Háttal neki, a
tenger felé fordulva egy fehér, rózsaszirmokkal teleszórt
takarón ült kék, vezeték nélküli hangszórójával… az ő egyetlen,
igaz szerelme. Etta James hangja elhallgatott, és az Altered
Images Happy Birthday dallama szólalt meg, amely csak úgy
harsogott a nyugodt levegőben.
Tudta, hogy a férfi érzi a jelenlétét, de ez nem akadályozta
meg abban, hogy mögé osonjon – és éppen, amikor a szemére
akarta tenni a kezét, a férfi megfordult és megragadta.
Rosa felsikoltott, először örömében, majd bosszúságában, és
kicsi ökleivel verni kezdte Josh hátát.
– Engedj el! – kiáltotta sírva. Felállt, és vadul meredt le férjére.
– Van fogalmad arról, hogy mennyi üzenetet hagytam neked?
Hány éjszakát töltöttem abban a reményben, hogy hátha
visszahívsz? Igen, rosszul tettem, amikor Lucassal találkoztam,
de most már tudom, hogy nem feküdtem le vele, és úgy érzem,
nem érdemlem meg ezt a hallgatást! Felgyújtották a boltot!
Lezuhantam egy szikláról! Theo beteg volt! Annyi minden
történt! És te nem is törődtél vele!
– Lassíts, gyönyörűségem. Jobban érdekelt, mint azt te valaha
is hinnéd. – Josh a lányra nézett, és gyönyörködött az elé táruló
látványban. – Ó, Rosa, tényleg azt hiszed, hogy elmennék
majdnem négy hónapra, és nem törődnék veled minden egyes
másodpercben? Nagyon hiányoztál. Téged akarlak, csak téged,
mindenestül. Feltétel nélkül.
– Kicsit késő van már a törődéshez – válaszolta Rosa keserűen.
– És nem értelek. Ha azt mondod, hogy csak engem akarsz,
akkor miért hagytál itt, és miért éreztem magam olyan
szörnyen? Kegyetlenség volt! A szerelemnek kedvesnek kell
lennie.
Josh felállt, és karjába zárta Rosát.
– Muszáj volt.
A lány ellökte magától, és folytatta monológját:
 – Muszáj volt? Vannak problémáim, de azt hiszem, rengeteget
változtam, mióta elmentél, Josh.
– Milyen értelemben, te kis szülinapos?
– Most már nem számít.
– Biztos vagyok benne, hogy számít – szorította őt magához
Josh.
– Olyan rohadt jóképű vagy, és már úgy hiányoztál – nézett fel
rá Rosa.
Josh lágyan megcsókolta.
– Annyira szeretném, ha ráébrednél, milyen csodálatos vagy –
suttogta. – Téged választottalak. És újra és újra és újra téged
választalak. Habozás nélkül, kétségek nélkül, egy szempillantás
alatt. Mindig téged foglak választani. Ahogy ott ültem egyedül
Londonban, és olyan üres és csendes volt a lakás nélküled meg
Virsli nélkül, rájöttem, hogy csak téged hív a szívem. – Elengedte
a lányt. – Gyere, ülj le. A hátizsákban hideg limonádé van, a
kedvenc szalonnás-tojásos melegszendvicsed, és persze két
szelet torta, hiszen szülinapod van! – Josh kipakolta a kis
lakomát a szőnyegre. – Boldog születésnapot, drága feleségem!
– Limonádé? Akkor pezsgő nincs is?
– Egy kismadár azt csiripelte, hogy felhagytál az ivással.
– Úgy tűnik, elég nagyszájú kismadarak élnek errefelé.
Rosa nagyot harapott a szendvicsből.
– Szóval, mondd el, hogy érted, hogy megváltoztál? Kíváncsi
vagyok.
– Hmm. Nos, szinte sosem találkozom kettesben Raffal, de
nagyon sokat segített nekem, és Sara Jenkins is. Segítettek
másképp látni a dolgokat. Megbecsülni önmagamat. És Alec
Burton olyan kedves ember. – Hátradőlt, és arcát beletartotta a
reggeli napsütésbe. – Nem is mondtad, hogy nem iszik.
– Őszintén szólva észre sem vettem.
Rosa ivott egy korty limonádét, majd letette a műanyag
poharat, és Josh pillantását elkapva hagyta, hogy élénkzöld
tekintete a férfi lelkébe fúródjon.
 – Te voltál, igaz?
– Ezt meg hogy érted?
Rosa hangja megremegett.
– Közben nem volt időm megállni és elgondolkodni rajta, de
most kezd értelmet nyerni az a sok „találkozzunk” üzenet. Raff,
Vicki, Alec, még Sara is… Te intézted el, igaz? – A lány
hitetlenkedve csóválta a fejét. – Azok a leckék, amelyek annyira
fontosak számomra és kettőnk számára… Ó, Josh!
Josh úgy érezte, elárasztják az érzelmek.
– Megismertelek – mondta –, és azt hittem, tökéletes vagy, és
ezért szerettelek. Aztán láttam, hogy nem vagy tökéletes, ahogy
én sem vagyok tökéletes, és még jobban szerettelek. De amiatt,
ami a múltadban történt, valamilyen beavatkozás nélkül mindig
ott lett volna benned a félelem, hogy elhagynak, a félelem, hogy
soha nem leszel elég jó, a bizalom hiánya. Tennem kellett
valamit, különben soha nem sikerült volna.
– Bár mérgedben mondtad, hogy „akkor gyere vissza, amikor
már szereted magad”, nagyon igazad volt.
– Úgy sajnálom, Rosa, annyi bántó dolgot mondtam aznap, de
összetörtél engem. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy
lefeküdtél egy másik férfival. És nekem is időre volt szükségem,
hogy megértsem, valójában nem engem akarsz bántani, hanem
magadat.
– Szóval a terápiát is te intézed el?
– Igen, de szokásodhoz híven ellenálltál, amit teljes
mértékben tiszteletben tartok – nevetett Josh. – Akkor jutott
eszembe, hogy talán különböző tapasztalatokkal rendelkező
emberek felnyithatják a szemedet anélkül, hogy nyomást
éreznél.
– És beszéltél Darrennel, a mentőcsónakos emberrel?
– Igen.
– Furcsának is tűnt, hogy épp jókor volt jó helyen!
– Összetörte a szívem a gondolat, hogy soha többé nem mersz
feljönni ide. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. A
családod itt van körülöttünk… ahol ég és föld összeér.
– Olyan figyelmes vagy.
– Igyekszem. – Josh lehajolt, és csókot nyomott Rosa orrára.
– Sara története a párjáról olyan szomorú. És felteszem, Jacob
elmesélte, hogy Vicki elvesztette a babáját?
– Azt is hallottam, milyen nagyszerű voltál, ahogy mellette
álltál aznap.
– Semmiség volt.
– Sok mindennel kellett megbirkóznod.
– Elvetéltem, Josh.
– Ne! – kiáltott fel sápadtan Josh. Erre nem számított. –
Édesem, mikor?
– Közvetlenül azután, hogy összeházasodtunk.
– És mégis miért nem mondtad el? Nem hiszem el, hogy nem
vettem észre!
– Igazából olyan volt, mint egy erős vérzés; még nagyon korán
volt, és…
– Soha többé ne hallgass el előlem ilyesmit. Rendben?
Josh szorosan magához húzta a feleségét.
– Oké – felelte Rosa csendesen. – És Josh?
– Igen, szerelmem?
– Nem vagyok jó ezekben az érzelmi dolgokban, de szeretlek.
Annyira szeretlek, hogy el sem tudom mondani neked. És az
életemben elkövetett számtalan hiba mellett az egyetlen dolog,
amit jól tettem, az az, hogy neked adtam a szívemet. Sajnálom,
hogy nem bíztam benned, hogy őrült vagyok, hogy nem tetszik a
tervezgetésed, vagy hogy elutasító vagyok a gyerekvállalással
kapcsolatban.
Josh a lány ajkára tette az ujját.
– Most már minden rendben. Nem siettetheted a dolgokat, ha
azt szeretnéd, hogy örökké tartson. El kellett mennem, hogy
újra egymásra találjunk, hiszen összetartozunk.
Megint elindította az Etta James-dalt, megfogta a felesége
kezét, és csókolni kezdte. Aztán Rosa füléhez hajolt, és forró
lehelete úgy csiklandozta Rosát, mint Virsli bajusza.
– Végtelenül szeretlek, Rosa Smith, és mindig veled leszek ott,
ahol ég és föld összeér, ezt soha ne felejtsd el.

***
 Epilógus

– Nem akarok bemenni a kávézóba – duzzogta Rosa. – Haza

akarok menni, hogy megfelelő születésnapi köszöntésben
részesíthess!
Josh sem vágyott másra.
– Igazi kis vadmacska vagy, Rosa Smith, de hidd el, egy kávé a
tengerparton tökéletessé fogja tenni ezt a reggelt.
– MEGLEPETÉS!
Rosa felugrott, ahogy a konfettiágyúk felrobbantak a feje
felett. A kávézó pultján egy életnagyságú tacskótorta díszelgett,
rajta huszonhét gyertyával. Virsli egy hegyes, rózsaszín party
kalapban feszített, odarohant hozzájuk, és izgatott nyüszítés
közepette ugrálni kezdett Joshra.
Ekkor Mary lépett hozzájuk.
– Boldog születésnapot, kislányom, és kívánom, hogy még sok
közös ünneplésben legyen részünk! – Megcsókolta a lánya arcát,
és átadott neki egy ajándékot. Rosa átölelte őt, és megköszönte a
csomagot.
Rosa végighordozta a tekintetét a zsúfolásig telt kávézóban.
Jacob, Raff és három kutyájuk mind jelen voltak, csakúgy, mint
Vicki, Stuart és a fiaik. Titch és Ritchie elhozta Titch édesanyját
is, és lufit kötöttek a kerekesszékére. Theo mélyen aludt hátul a
babakocsijában, nyakig betakarva. Rosa mosolyogva intett,
amikor meglátta a sarokban Darrent egy vonzó hölggyel, aki a
felesége lehetett. Látta Alecet, aki Sarának segédkezett a kávék
kitöltésében, miközben élénk beszélgetést folytattak. A
vakrandit most már meg se kell szervezni, somolygott magában
Rosa.
A szoba tele volt szeretettel.
– Beszédet! – kurjantotta el magát Jacob.
Josh közbeszólt:
– Először szeretnék valamit mondani… vagyis csak annyit
kérek, hogy kövessetek! – Az ajtó felé indult, fél karját a
levegőbe emelve, mint egy idegenvezető.
– Nem akarok gondot okozni, inkább itt maradok –
aggodalmaskodott Titch anyja.
– Ó, nem, dehogy fog – mondta Ritchie. – Majd én segítek.
A sirályok elégedett rikoltozással nyugtázták a napsütéses
időjárást, no meg a hétvégi turisták által hátrahagyott
ételmaradékokat.
– Húzd meg.
Josh Rosa felé nyújtott egy kötelet, melynek a végét egy szív
díszítette. Ezúttal biztonságos távolságot tartva Rosa
megrángatta, és a zöld ponyva a földre hullott, hogy felfedje a
pirossal felfestett ROSA szót. A Virslit skótkockás kabátban,
szájában kolbászfüzérrel ábrázoló festmény gyönyörűen
egészítette ki a feliratot. Mindenki ujjongott. Rosa kérdőn
pislogott Joshra, majd Sarára.
– De hát Sara maradni akar – mondta.
– Tudom – bólintott Josh. – Az RO a Rosa fele, az SA pedig a
Saráé.
Sara előrelépett.
– Itt fogok maradni a szeretett öbölben, és még egy ideig
főállásban fogom vezetni a szeretett vállalkozásomat. Josh
bevásárolta magát az üzletbe, szóval, Rosa, itt lépsz te be a
képbe. Ha van kedved, természetesen jöhetsz, és csatlakozhatsz
hozzám egy későbbi szakaszban, amikor együtt működtethetjük
ezt a kis helyet. Ha osztozunk, akkor lesz időnk másra is, a te
esetedben a Sarki Boltra, az én esetemben pedig egy kis
pihenésre és kikapcsolódásra.
Mindenki visszatért a kávézóba, hogy megkóstolják a tortát.
Rosa kint maradt Joshsal.
– Ez a legjobb születésnapi ajándék, amit valaha is kaptam –
bújt oda a férjéhez.
– Jobb, mint a hazatérésem?
Virsli kiszaladt Hercegnővel, aki a szokásosál már jóval
kerekebb volt.
– Ó, el is felejtettem mondani, hogy ez a kis hölgy vemhes a mi
srácunk babáival.
Josh hahotázni kezdett.
– Ez zseniális, egyszerűen fergeteges! Milyen jó móka lesz
ennyi kiskutya. Fogadok, hogy Jacob ki van akadva.
– Legalábbis úgy csinál.
A kis tacskópár leügetett a tengerhez.
– Ami azt illeti, elég sokat gondolkodtam a babákon –
mosolygott Rosa. – És úgy gondolom, hogy rohadt jó apuka
lennél.
Josh szeme könnybe lábadt.
– Hát tudod, én sem akármilyen vén korcsot választottam
társnak.
– Hé – bökte oldalba Rosa. – De meg akarom várni, amíg
végzel Londonban, hogy ne maradjak egyedül egy babával,
főleg, hogy most már itt egy kávézó is.
– Ööö… van még valami, amivel később akartalak meglepni.
– Mi az? – Rosa szája tátva maradt a döbbenettől. – Ne mondd,
hogy nem kell visszamenned dolgozni! Ez a meglepi?
Josh bólintott. Rosa felsikoltott, és ugrálni kezdett örömében.
– Ez a legcsodálatosabb hír a világon! Olyan boldog vagyok!
– Nos, eltekintve persze a havi néhány napos tanácsadástól,
igen, itt leszek. A kávézóból alapjövedelemhez jutunk, akár
dolgozunk, akár nem. A közös életünk túl fontos ahhoz, hogy ne
legyek itt. Anyagi szempontból is időre volt szükségem ahhoz,
hogy visszatérjek. Meg akartam győződni róla, hogy minden a
helyén van, mielőtt meglépem ezt. A londoni házat egy ismerős
házaspár bérli, akik a Cityben dolgoznak, így Ethel Beanacre-
nek is jut bőven izgalom. Minden elképesztően jól alakult.
Josh szájon csókolta a feleségét, majd hátralépett egyet, és
gyengéden Rosa fenekére csapott.
– Jól van – mondta kissé kifulladva –, azt hiszem, jobb, ha
bemész, és felvágod a tortát, hölgyem.
– Josh!
– Mi az?
– Köszönöm, hogy segítettél megszeretni magamat.
A férfi megborzolta Rosa rakoncátlan fürtjeit, és szélesen
elmosolyodott.
– Ezt, gyönyörű feleségem, teljesen egyedül csináltad.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Nicola May: Meet Me in Cockleberry Bay
Lighting Books Ltd., 2019
312 Uxbridge Road
Rickmansworth, Hertfordshire, WD3 8YL

Copyright © Nicola May, 2019

Hungarian translation © Tóth Bernadett, 2022

Ez a könyv a képzelet szüleménye. A benne szereplő alakok, nevek,

helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, nem pedig
valósak.

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben
tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt
előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben,
borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Pioneer Books Könyvkiadó Kft., 2023

2040 Budaörs, Ébner György köz 4.
kiado@alexandra.hu
www.pioneerbooks.hu
www.moobius.hu

Felelős kiadó Matyi Alexandra

Felelős szerkesztő Rehova Kata

A borítót Niczuly Zsófia tervezte
 Jegyzetek
{1} Révbíró Tamás fordítása.

{2} Révbíró Tamás fordítása.