I.

Rész

EZRA

Ajánlom Péter barátomnak,aki először adta kezembe a Vikinget

1.
A szurdok egyre mélyebb és sötétebb lett. A rozsdás vaslétra fokai
nedvesek voltak a közelgő hajnal hűvösétől. Felettünk egyre kisebb darabja
látszott a csillagos égnek.
Alattam Ezra mászott, figyelnem kellett, nehogy a kezére lépjek, még így
is megtörtént már egyszer, halk felszisszenés jelezte figyelmetlenségemet.
Ezután még jobban összpontosítottam, bár így sem láttam a sötétben semmit
magam alatt. Kellemetlen, rossz érzés volt így ereszkedni lefele, főleg,
ha arra gondoltam mi vár ránk odalent. Mert a két őr fent, a szurdok
bejáratánál még jó pár órán át alszik, erről Ezra gondoskodott, de vajon
hányan vannak alattunk az utolsó létra végénél?
Ez már körülbelül az ötödik létra lehetett, nem számoltam, felváltva
követték egymást a szikla oldalába erősített pallók és létrák.
Vajon kik és mikor csinálták ezt a nyaktörő lejárót ebbe a véget nem érő
szurdokba? A sziklák anyaga mészkő, ezt oldotta fokozatosan a vízesés, ami
közvetlenül mellettünk zuhogott alá. Nem volt időm gondolkodni, mennyi
ideje alakulhatott ki ez a szurdok, pedig egy geológusnak valóságos ínyenc
falat tanulmányozni egy ilyen természeti csodát. Lassan fény kezdett
derengeni alattunk.
Összeszorult a gyomrom arra a gondolatra, hogy mi lesz akkor, ha tíznél
többen vannak? Ugyanis ennyi emberre tudott egyszerre biztosan hatni Ezra
hipnotikus ereje. Csodálatos volt ez a no. Testének arányos szépsége,
ruganyossága, mozdulatainak összehangolt harmóniája gyönyörűen párosult
kivételes szellemi képességeivel. És itt nemcsak a hipnotikus erőre
gondolok, bár ebben is a legjobbak közé tartozott, hanem
találékonyságára, természetes, veleszületett vezető képességére. Szegény
Márk volt ilyen...
Nem voltak többen. Hála Istennek. Most már ott feküdtek csendesen, eldőlve
a tűz mellett. Haton voltak. Ugyanaz a borpáncél volt rajtuk, akár a
szurdok felső bejáratát őrző társaikon. Fegyvereik: hosszú lándzsa, rövid,
de széles kard és
ugyancsak bőrből készült pajzsaik mellettük hevertek. Egyikük derékszíján
megtaláltuk a kulcsot. O volt a legvállasabb, valószínűleg az őrség
vezetője lehetett.
Ezra fáklyát gyújtott, egyet az ott heverő gyantás ágak közül és odalépett
a súlyos, vasrácsos ajtóhoz. A háta mögött állva meresztettem a szemem én
is, hogy lássak valamit odabent.
A rozsdás lakat engedett, a vastag rácsos ajtó lassan, nyikorogva kinyílt.
Vezetom belépett és nyomában én is. A fáklya imbolygó fényében ugyanazt a
nedves, penészes sziklafalat láttam, mint eddig magam mellett, csak a buz
vágott mellbe pár lépés után.
Azután halk, nyöszörgo hangokat hallottam a barlang távolabbi sarkából.
Tizenhat ember hevert egymás mellett, csomóban. Még így, a fáklya gyenge,
imbolygó fényénél is láttam: rettenetesen megkínozták oket. Ökölbe szorult
a kezem, felkavart a szörnyu látvány. Miért? Miért mindenhol ez a
kegyetlen, határtalan eroszak?
Nem volt idom sokat elmélkedni.
- Gyere, segíts- szólt hátra Ezra. Egyenként talpra állítottuk oket. Ezra
mindegyiküknek mélyen a szemébe nézett. Ettol lassan kezdtek erore
kapni.
Kitámogattuk a foglyokat a barlang elé és leültettük oket a tuz köré. Ezra
intésére több fát dobtam a tuzre.
Most már kezdtem jobban megkülönböztetni oket. Voltak közöttük egészen
fiatalok, középkorú volt a többség. A legöregebb szinte már aggastyán
volt, bár a szemeiben a tuz fiatalosan lobogott. Arányos testalkatúak
voltak, nagyjából az én magasságomhoz álltak közel.
Arcuk nem volt a legszabályosabb, mégis voltak közöttük jó páran, akikrol
határozottan értelem sugárzott felém.
Valamennyien férfiak voltak, szörnyu kínzások nyomait hordták magukon. Az
aggastyánt kímélhették talán kicsit jobban.
Úgy néztek ránk, mint Istenekre. Látszott rajtuk: nem értik, hogyan tettük
harcképtelenné az orséget.
- Kiolvasom a nyelvüket, az emlékeiket-hallottam agyamban Ezra hangját.
- Megvan, átküldöm neked is!
- Igen, megkaptam-válaszoltam gondolatban.
- Barátaitok vagyunk- szólalt meg Ezra és ettol végképp megrökönyödtek.
Az aggastyán szólalt meg elsonek:
- Ti beszélitek oseink nyelvét, melyet már csak maroknyian értenek?
Tudtam, most Ezra a megfelelo válaszon töri a fejét, hiszen o bármilyen
nyelven tudott kapcsolatot teremteni értelmes lényekkel, sot egymás közt
szavak nélkül kommunikáltunk. De ezeknek az embereknek itt, most nem lehet
errol eloadást tartani.
Kétséges, mennyit értenének meg belole, meg hát az ido is szorít. Keleten
megjelent a hajnal elso pírja és amint lassan világosodni kezdett,
elámultam a hely szépségétol. Gyönyöru, tükörsima tó partján álltunk,
Köröskörül meredek sziklafalak ereszkedtek le egészen a partig.
Igen, ebbol a gyönyöru börtönbol csak egy kijárat vezetett ki: a szurdok
amelyen leereszkedtünk.
- Pihenjetek, egyetek, hogy erotök visszatérjen- szólt a foglyokhoz Ezra.
Azután elindulunk innen ki, vissza a falutokba.
- Megint jönnek majd és ha megtudják a szökésünket, az egész faluval
végeznek- szólt ismét az aggastyán.
- Nem fognak, bízzatok bennem- szólt Ezra.
És most gyertek, egyetek: van itt ennivaló boven mindnyájatoknak.
Nem kellett sok bíztatás, úgy ettek, mint a farkasok. Rettenetesen ki
lehettek éhezve.
- Most pedig vegyétek az orök fegyvereit és induljunk! - Ezra már mászott
is egy párduc ruganyosságával fölfele a vaslétrán.
Amikor fölértünk és kifújtuk magunkat, a Nap már arasznyira fönt volt az
égen.
- Menjünk haza a falutokba!- szólt Ezra!
Az emberek megindultak kisebb csoportokban a falujuk felé.
Nagyjából másfél-két kilométert tehettünk meg a magas fenyokkel surun
benott hegyoldalon, amikor ereszkedni kezdtünk egy kis patak mentén.
Az embereinken, bár edzettek voltak, a súlyos bánásmód nehéz nyomokat
hagyott.
Az utolsók kezdtek lemaradozni, leginkább az aggastyán, bár ketten is
támogatták.
- Tartsatok ki! - hangzott Ezra határozott hangja.
Azután, nemsokára megláttuk a patak menti irtásra épült faházakat.
Asszonyok, gyerekek rohantak, sikoltozva az örömtol. Az aggastyán pár
szóban elmagyarázta a történteket, bár láthatólag arcán ott ült a súlyos
aggodalom.
Az emberek elszállingóztak: ki, ki a maga családjához. Mi Ezrával, miután
körbejártuk a falut, bementünk az aggastyán által mutatott házba. Egyetlen
tágas szobából állt, amelyben több fekhely is volt.
Valaki, megelozve minket friss fenyobojtokat szórt a fekhelyekre.
- Aludnunk kell- mondta Ezra, azzal végigheveredett az egyik ágyon és már
aludt is.
Csak most döbbentem rá, mennyire elcsigázott vagyok én is. Leheveredtem
egy fekvohelyre, de nekem nem jött álom a szememre. Elso kiküldetésem volt
ez és azon járt az eszem, hogyan fogja megoldani Ezra a problémákat, amik
itt ezen a bolygón még nehezebbnek látszottak most, mint akár Avanában,
akkor az utolsó, mindent elsöpro támadás elott...

II.

Kék... Lágy, halványkék...Azúr...

A kékség mindent betölt, nyugalmat áraszt. Körülölel, átfolyik rajtam. Egy
vagyok vele. Úszok benne, a lágy áradattal. Nem is kell ússzak, visz
magával.
Mintha a kék tengerben egy áramlat haladna, melynek én is része vagyok.
Azután lassan, de egyre kivehetobben, a kéklo messzeségben fehérség kezd
feltunni. Olyan, mint egy alagút bejárata. Minden oda ömlik be.
Egyre közelebb vagyok hozzá. Kíváncsi vagyok, hova vezethet. Ugyanakkor
határtalan nyugalom árad el bennem. Tudom, ez a kék óceán mindentol
megvéd, jóságos édesanya o.
Már bent vagyok. Fénylo ragyogás borit el mindent. Kápráztató ez a
ragyogás, és ha lehetséges, ott, amerre haladok, még kápráztatóbb.
Ragyogó, a szivárvány összes színében pompázó az alagút vége.
De ott már nincs a kék óceán, Lassan partot érek... Felállok, teszek pár
lépést a homokban, tudom ez a Földközi Tenger partja, talán Capri szigete.
Bár sosem jártam ott, mint Észak -Európa szülötte sokszor elképzeltem,
milyen lehet a lágy, simogató napfény a homokos parton. Ilyen, egészen
ilyen. Nagyon elfáradtam, pedig alig tettem pár lépést.
Lefekszem a puha, meleg homokba, alszom, hogy kipihenjem magam.
Lágyan ébredek. Nem tudom mennyit aludtam, de könnyu, nyugodt álmom volt.
Már nem a parton vagyok.
Halvány fény árad a terem falaiból. Egyáltalán nem zavaró. A fáradtságom
is elmúlt, kitunoen érzem magam.
- Ennek igazán örvendek, Gregor!
A hang a fejemben szólalt meg, nem a mellettem álló alak szájából.
Amint ránéztem a mellettem álló alakra, derengeni kezdett bennem egy
emlék. Igen, O az, akivel Avanában, a palota tetején beszélgettünk akkor,
éjszaka.
Mikor? Most mikor van? A válasz hirtelen jött:
- Itt mindig csak most van, jobban mondva még az sincs, csak egyelore,
hogy Te értsd, a te fogalmaidat használom.
- Hol vagyok?
Nem kellett kinyitnom a számat, az információcsatorna nyitva volt
közöttünk.
- Nálunk, az Értelem Szövetségének egyik bázisán.
Igen, Avana Égbol Jött Isteni Ura is csak egy halandó volt...
Azon a bizonyos napon, az utolsón, meggyozodhettek errol azok, akik akkor
a Palotában voltak körülöttem.
Próbáltam oket erre már felkészíteni, mert tudtam, éreztem: közel a vég...
Még jó darabig nem kellett tartani az abanoktól, az Anteusz katasztrófája
fovárosuk, Akda pusztulását is jelentette, mire újra megerosödnek, a
hatalmi villongások elcsitulnak és egy, a legrátermettebb átveszi az
uralmat, eltelik pár évtized.
Nem nagy ido, de a Tenger Fiai azalatt is tökéletesíthetik hajóépíto
tudományukat és Avana vezetése alatt talán...
Igen, mindezt százszor, ezerszer végiggondoltam, próbáltam nyugtatgatni
magam...Hiába.
A szorítások, ott a gyomorszájam fölött mind gyakrabban jelentkeztek.
Egyszer, valamikor bizonyosan eljön Enit népe és akkor a Tenger Fiainak
világa leáldozik...
Avana ura Talil és bár, tudom, nem éri el Numda szellemi képességeit, jó
és értelmes vezetoje Avanának és ezzel együtt az egész Déli Partnak.
Mégis, úgy éreztem, akkor, ott Avanában az utolsó napon, amikor a
mellkasomban azt a végso, nagy szorítást éreztem, hogy cserbenhagyom oket,
akiket annyira testvéreimnek éreztem már hosszú ideje...
Akkor, minden eromet összeszedve koncentráltam, hogy hívjalak benneteket,
mert csak ezt láttam már utolsó, egyetlen esélyként...
De vajon, önzo voltam?
- Ez való igaz, ezt nem tudhatjuk, de nem is akarjuk tudni, mert a te és
minden tagunk legbelso lelki világa szent és sérthetetlen! Nem vagyunk
gondolat-ellenorök, mert nem akarunk azok lenni! Az egyik legfontosabb
alaptörvényünk az egyén szabadsága, szabad döntéshozatala!
Elgondolkoztam: igen, a szabad döntéshozatal... Mint akkor ott, a Földön,
a szanatóriumban,
Amikor Félix annyira ékesszólóan ecsetelte a Tau-Cetihez induló elso
expedíciót... Akkor is szabadon dönthettem...
És azóta még hányszor voltam abban a helyzetben, hogy magamnak kellett
döntést hoznom, a legtöbbször nemcsak a magam sorsáról, hanem, és ez a
fontos, nagyon sok társam sorsáról. Most csak a magaméról kell döntenem.
De vajon a továbbiakban ez hány értelmes lény sorsára lesz kihatással?
Igen, most már arra is emlékezni kezdtem, akkor ott a Palota tetején
azt mondta O nekem: megválaszthatom, milyen emlékeket, érzéseket hozhatok
magammal...
Nos, már el is döntöttem, semmit sem hagyok elveszni, hiszen mindezek az
enyémek, azt mondhatom, megszenvedtem éppen eléggé értük.
- Akkor már döntöttél is?
A kérdése ott volt az agyamban és mint annyiszor, most is már sodortak
az események...
- Helyesen döntöttél, és most már megmondhatom a nevem is: Aiala. Én
vagyok ennek a bázisnak a parancsnoka, személyzete egy személyben.
Ugyanis, amint azt magad is megtapasztalhatod, a bázis önmaga annyira
intelligens, hogy irányításához elég egy személy, sot akár el is
 távozhatok és bármikor visszatérhetek, ugyanaz a meghitt, otthonos
környezet fogad.
- Ezt a döntést vártuk toled, de persze örülünk, hogy szabad akaratodból
állsz közénk.
Tudom, most egyelore az a legfontosabb kérdésed, hogyan vagy itt, ha
egyszer meghaltál. Nos, a válasz egyszeru: akkor,a palota tetején
rögzítettük a beszélgetésünket, persze sokkal komplexebb módon, mint azt
te még egyelore el tudnád képzelni...
Innentol kezdve már nem volt nehéz dolog a halálod után visszakeresni azt
a beszélgetést és a benne lévo hologram vektorok adatai alapján megalkotni
téged, huszonhárom éves korodnak megfelelo fizikai mivoltodban. Ugyanis
ennyi idos voltál, amikor elindultál a szülobolygódról.
- Elindultunk! Ugyanis én csak egy voltam a csoportból.
- Tudom, persze, mind kiváló képviseloi voltatok fajotoknak.
Egyébként mindennel, ami itt körülvesz és természetesen most még idegen a
számodra, könnyen és hamar meg fogsz barátkozni.
Számunkra nincs lehetetlen, illetve már elég kevés az olyan dolog, amivel
ne tudnánk megküzdeni. Tudom, azt gondolod most, ez a fejlodés leállását
jelentheti. Nos, nem így van, rengeteg, végtelen a megismerni való dolog,
hiszen ahány bolygón megjelenik az élet, annyi módja a fejlodésnek. Hogy
hogyan közeledünk hozzájuk?
Látod ez a legnagyobb probléma.
Akkor, ott a Gámán, a palota tetején említettem neked, hogy rengeteg,
keserves tapasztalat tanított meg arra: nem avatkozhatunk be, egyetlen
bolygó fejlodésébe sem, mert szörnyu dolgok történnek. Ha kedved van,
bármikor belenézhetsz a ... hogyan is fejezzem ki magam, mondjuk így
egyelore:
a nagykönyvtárba. Mert mi mindent rögzítünk, ahhoz, hogy a késobbiekben
kielemezhessük a hibákat.
Sajnos ezek is bejöttek, igaz, most már egyre kevesebb.
Rájöttünk a leglényegesebbre: semmilyen technikai tudást nem szabad átadni
azoknak, akik még maguktól nem érték el azt a szintet, hogy velünk
kapcsolatba lépjenek. Az egyetlen, amit tehetünk: erkölcsi irányelveket
adhatunk.
Sajnos, még így is fennáll a veszély, hogy rossz irányban mennek el a
dolgok.
Egy ideig... Mert azután, lassan, mégiscsak a helyére kerül minden.
Mint nálatok, a Földön is, ahogy Ti nevezitek a bolygótokat.
- Akkor tehát nálunk is? ...
- Igen, nálatok is, hogy úgy fejezzem ki magam "korrigáltunk"
egy keveset...Hogy mikor? Többször is! Nos, ez még nem komoly
beavatkozás, csupán esélyt adunk arra, hogy a helyes irányba tereljük a
fejlodést... Sajnos nagyon nehéz a dolgunk ,mert bármit teszünk is ami
csak egy picivel is több a megfigyelésnél, az már kiszámíthatatlan
eseményeket vonhat maga után! Ezt te is megtapasztalhattad a Gámán. De
errol már ott beszélgettünk.
Igen, beszélgettünk és sajnos neki volt igaza mindenben.
Mindenben? Mégis az a tudás, bár belátom nem volt olyan számottevo, amit
sikerült átadnom Gamatunak és a többi értelmes társamnak ott Avanában,
talán mégsem veszett el örökre.
- Nem, nem veszett el, mert a tudás, még,ha csak töredékeiben is marad
fenn, ha megfelelo táptalajra talál, akár a mag kicsirázik,újra
fejlodésnek indul. És gyümölcsöket terem: megkönnyíti az életet. De
 sajnos ugyanannyi veszélyt is hordoz magában! Ha nem párosul jó
akarattal, emberszeretettel.
És látod, itt már el is érkeztünk az elso lecke témájához: hogyan hagyd
örökül a késobbi nemzedékeknek nem, nem a tudást, mert az elojön amúgy is.
Hanem a szeretetet, ami nélkül semmit sem ér, sot tovább megyek, rendkivül
veszélyes bármilyen megszerzett tudás!
Ugye tudod, hogy nálatok, a ti bolygótokon is volt egy idoszak,amikor
hajszálon múlott a létetek?
- Igen, a történelemórákon beszéltünk errol.
- Nos, akkor is ott voltunk és - bár nem történt valóságos beavatkozás-,
hogy úgy mondjam, megadtuk az esélyt nektek a megbékélésre.
És szerencsére tudtatok élni az eséllyel.
Azután már persze még gyorsabb lett a fejlodésetek, ahogy ez lenni szokott
más bolygókon is.
- Rövidesen megkapjuk a Tanács válaszát a felvételedre és, ha úgy
döntenek, nemsokára el is indulhatsz elso "tanuló-felderíto utadra"
Az egyik legkitunobb felderítonkkel mehetsz majd: a neve Ezra.
Most "szabad idod" van, amíg te akarod. Ha majd elérkezettnek látod, hogy
elindulj elso utadra, csak hívjál...

III.

A Tanács válasza megjött és persze igen volt, miután Aiala úgy mutatott
be, mint a legtöbbet próbált embert. Szinte már saját magam is úgy
tekintettem elmúlt életemre, mint egy legendára... Azután, egyszer mintha
meghallottam volna Márk mindig fegyelmezett, higgadt hangját: a földi
embert a mi századunkban a teljes önzetlenség, a segíteni akarás jellemzi.
Nem lehet bennünk önteltség, mindig és mindenhol meg kell lássuk a mások
értékeit is ,mert mindenkiben ott van az érték, valamilyen formában.
Nos, Gregor- mondtam magamnak, nem vagy és nem voltál soha szuper-ember,
mindössze annyi történt, hogy a körülmények sajátságos összejátszása révén
életben maradtál több, úgymond szélsoséges helyzetben. Amit te megtettél,
ugye tudod, társaid is megtették volna, hiszen neveltetésetek egyazon
volt.
Aiala, ha nem is sürgetoen, finoman irányított. Rendre megmutatta az
állomás
fobb egységeit: nekik is volt energia blokkjuk: hatalmas, csillogó
hengerek álltak sorban egymás mellett.
Kérdo nézésemre Aiala elmosolyodott:
- Ti még nem ismeritek ezt a szinte végtelen energiát biztosító
rendszert: antianyaggal muködik. Bizony, amíg sikerült
megszelídítenünk, számos rettenetes baleset történt. De most már
engedelmesen szolgál minket, illetve az Agyat, mert vele tartja
folyamatosan a kapcsolatot. A szükséges javításokat androidok végzik el
idonként.
- Igen, az androidok: látszólag tökéletesen hozzánk hasonló lények.
Különbözo szakokra vannak kifejlesztve, sokféle típus van belolük.
Idonként meglátogatják a bázist, elvégzik a feladatukat, majd távoznak.
Nemrég újra felvetodött az egységesítésük gondolata, még vita folyik errol
a Szövetségben.
Az állomás jókora részét zöld övezet foglalta el: itt éreztem a legjobban
magam.
Páradús levegojében buján tenyésztek a csodálatos növények, a legtöbbet
nem ismertem. A színek, formák, illatok csodálatos kavalkádja
mindannyiszor ámulatba ejtett, valahányszor beléptem ide.
- Nyugodtan megkóstolhatod bármelyik gyümölcsöt Gregor! Mindegyiknek
varázslatos az íze, bár lehet, hogy számodra még szokatlan a legtöbbje!
Tovább haladtunk, megnéztük a raktárakat, edzotermeket.
Az általam edzotermeknek nevezett helyek teljesen természetes környezetek
voltak: igazi zöld fu simult a talpam alá, igazából egy park és egy
játszótér keveréke volt számomra.
Lehetett itt fára mászni, kötélhintán himbálózni, nagyon érdekes hálókon
ugrálni.
Érdekes módon itt nem fogott el annyira az idegen környezet által keltett
rossz közérzet, mint például a Vikingen.
Ott, a hosszú folyosók, szuk kabinok világa számomra mindig idegen maradt.
Mindössze egyetlen alkalommal volt nagyon nehéz megválni mégis a
Vikingtol:
amikor társaim hazaindultak a Gámáról nélkülem...
És persze, a legfontosabb: itt is volt Agy. Rajta keresztül tartottuk a
kapcsolatot a többi bázissal, o védelmezett bármilyen természetu külso
veszedelemtol, mint például: meteortalálatoktól.
- Csak csodálni tudtuk a bátorságotokat, amivel neki vágtatok az elso,
Naprendszereteken kívüli utatoknak, azzal a kezdetleges technikával -
mondta Aiala. De hát mindig és mindenhol így történik ez. Valakiknek el
kell kezdeni az úttöro munkát, hogy a nyomukban jövoknek már legyen
támpontjuk, ami szerint eligazodhatnak az ismeretlenben.
Ez a bázis, akárcsak a többi, több civilizáció közös kutató munkája révén
jött létre. Ha mondhatom így, benne él a csillag-térben.
Itt született és tökéletesen lát, hall mindent szinte végtelen
messzeségekbol. Körülötte, mint védelmezo burok feszül az energia pajzs,
mely elhárit minden behatolási kísérletet, amit nem engedélyez az Agy.
Tanulmányozd a könyvtárunkat-és átnyújtott egy kártyát.
O lesz a te segéded. A közepére tapintva aktiválhatod, megmutatom.
A következo pillanatban ott állt elottünk egy elbuvöloen csínos no,
szorosan testhez simuló, kékes színben játszó ruhában.
- Mire kíváncsiak?
- O csak egy hologram, az Agy kommunikációs egységébol, szólt Aiala.
Bátran kérdezhetsz, mindenre válaszol, megmutat mindent, ami az Agy
majdnem végtelen memóriájában van.

V.

Szinte fáradtabb voltam ébredéskor, reggel, mint este lefekvés elott. De

ott volt Ezra mellettem és lágy kézmozdulattal szó szerint letörölte a
fáradtságot rólam:
eltuü
ntek a naunik, el
az abanok és sajnos az én kedves Avanám is...
- Talán mégsem kellett volna minden emlékedet megtartsd- szólt Ezra-
persze így kettesben szavak nélkül társalogtunk.
Sokat hánykolódtál, kiabáltál is álmodban.
Talán... De akkor elveszítettem volna Avanát is, a Földet is! Nem, mégis
jobb így, még, ha százszor több kín és gyötrelem is várna rám!
- Menjünk, nézzünk szét a faluban- szólt Ezra.
Kiléptünk a kis faházból. Ragyogóan sütött a Nap, olyan békésen, mintha
semmi a világon nem zavarhatná meg a falu nyugalmát. Mennyire más volt ez
a világ, mint Avana! Az erdo felol friss szél fújt, elképzeltem, milyen
zimankós telek lehetnek errefele.
Amúgy a falu üres volt, pár gyerek játszott az egyik nagyobb faház elott.
Lassú csoszogást hallottunk a hátunk mögül és megláttuk az aggastyánt,
egyik kísérojére, egy fiatal fiúra támaszkodva felénk közeledni.
Mély bólintással üdvözölt, mi hasonlóképpen.
- A falu üdvözletét hozom megszabadítóinknak- szólt mellénk érve.
- A vének tanácsa összeült, már csak ránk várnak, hogy eldöntsék, mit
tegyünk a továbbiakban. Mert a Nagy Úr eddig már tudomást szerzett a
katonái -itt szünetet tartott, látszott, nem tudja, mit mondjon.
- Elaltatásáról- egészítette ki Ezra.
Elaludtak, egyszeruen ennyi az egész- érted, Öreg?
- Tumala a nevem, szólt az aggastyán.
- Nos Tumala, tehát elaludtak!
- Igen, ezt lehet így is mondani, bár a hosszú évek során, amiket
megértem, még sosem láttam ehhez foghatót... De, mit mondjunk a Nagy Úr
katonáinak: hogyan szöktünk meg? De mit is beszélek, hiszen meg sem
várják, hogy megszólaljak, máris rabszíjra fuznek ismét!- Nem is
magamért aggódok, hanem a népemért!
Az aggastyán szemeibol rettegés áradt, ami nem is volt alaptalan, ha
visszagondoltam a kínzások nyomaira, amik, szinte hihetetlen már el is
tüntek!
- Higgyetek és bízzatok bennünk-szólt Ezra.
- De, hát kik vagytok ti? Istenek?
- Nem, nem vagyunk Istenek, csak elhoztuk nektek a Reménységet!
- Akkor hát varázslók vagytok, igen, így tudom ezt a régiek mondáiból!
Eljön a szabadulásunk napja!- Így mondták ezt nemzedékrol nemzedékre!
De nem hittem volna, hogy ezt én még megérem!
Jöjjetek hát,hadd hallja meg a vének tanácsa azt amit én már toletek
hallottam.
Nem kellett messze mennünk. Ahol az imént a gyerekeket láttam játszani,
abba a nagyobb faházba léptünk be.
Itt is egyetlen nagy helyiség volt csak. Egyszeru, eros tölgyfából ácsolt
asztalnál ültek: tízen voltak, egyik sem olyan öreg, mint az aggastyán,
akire látható tisztelettel néztek. Miránk meg úgy meredtek, mintha földön
túli látomások lettünk volna. Kékes ragyogású, testhez tapadó ruhánk (ez
volt a felderítok egyenruhája), valóban megdöbbento látvány lehetett
számukra.
- Békesség nektek, Felföld lakói!- szólt Ezra. Már mindent tudott róluk,
mert kiolvasta az aggastyán memóriáját. Rajta keresztül pedig én is
tudtam azt, amit
tudott az aggastyán a népérol, múltjáról, jelenérol.
Azért jöttünk el hozzátok, hogy elhozzuk nektek a Reménységet!
Igen a reményt, amely önbizalmat kell adjon nektek, hogy igenis véget ér
a rabságotok és nem törvényszeruen szükséges, hogy rabigában éljetek!
Minden embert megillet a szabad, tisztességes élethez való jog, ezt senki
és semmi nem veheti el toletek!
Hosszú, mély csend állott be... Végül az aggastyán szólalt meg:
- Országunk- Venera királysága- törvényei kimondják, hogy királyunk Jazim
szent és sérthetetlen. Törvényeink fölött-amelyeket pont O nem tisztel
- O kellene orködjön! Aki ellenszegül neki, az halál fia. Katonáinak
 száma annyi, mint ahány fuszál van a réten és jól tudjátok, nincs
kegyelem a törvényszegok számára.
Az adót, ami évrol évre nagyobb, meg kell fizetni. Akik nem fizetnek, úgy
járnak, mint mi. Ti idegenek kiszabadítottatok minket, ám ezzel még semmi-
sem oldódott meg. Vajon meg tudjátok- e állítani a Nagyúr katonáit, akik
hamarosan itt lesznek és felégetnek mindent, nyilaik elol senki sem
menekülhet? !
- Sajnos nem állíthatjuk meg oket- szólt Ezra. Mi csupán annyit tehetünk:
bátor-
ságot önthetünk a szívetekbe!
- De azért azt sem várjuk be, hogy a falutokat elpusztítsák!
- Mi megyünk ahhoz az emberhez, akit ti Nagyúrnak neveztek!
Az általános elszörnyedés moraja futott végig a helyiségen...
A szemekben vég nélküli iszonyat tükrözodött, ami igazolta az óriási,
elemi
félelmet, ami ezekbe a szerencsétlenekbe belevésodött. Én is csodálkozva
néztem
Ezrára, de hamar rájöttem: ez az egyedüli lehetséges megoldás ebben a
pillanatban.
Késobb sokat, nagyon sokat töprengtem vajon, ha akkor megpróbálom
megállítani ot, sikerült volna-e? Nem hiszem...

.
Eljött az ido, amikor a bázis könyvtárának tanulmányozásában már megfelelo
gyakorlatot szereztem.
Persze, a Föld volt kutatásaim legfobb célpontja.
Szemem elott játszódtak le a látogatások különbözo történelmi korokban.
Az én születésem idejében is jártak ott: láttam a fontosabb kutató-
központokat,
az Urhajózási Tanács óriási épületét is...
Hát mindent kilestek rólunk?
- Nem, csak a lényegesebbeket- jött máris Aiala válasza. És nem lestünk,
csak
nyomon követtük a ti Földetek fejlodését is, mint annyi sok más bolygóét.
Az elso kitörésetek a Naprendszeretekbol mindenképpen figyelemre méltó
dolog volt. Bár nagyon is jól láttuk a rengeteg veszélyt, amely rátok
leselkedett
a- bocsánat, de ki kell mondanom - kezdetleges technikátok miatt.
Persze, minden relatív: a ti számotokra akkor ez volt a legmagasabb
színvonal, a
Titán és a Viking egyesítette az akkori tudásotok legjavát.
Ami a legértékesebb volt ebben, az a határtalan lelkesedés, a megismerés
forró
vágya, amelyért képesek voltatok mindent kockára tenni, még az életeteket
is!
Ezt mindig csak csodálni és tisztelni lehet, annál is inkább, hiszen ti is
többé- kevésbé tisztában voltatok ezzel.
De már eldöntetett...
- Nos, most ismét részed lehet egy ehhez hasonló "kis kirándulásban", ha
kedved van hozzá.
Úgy közölte ezt, mintha csak arra tett volna ajánlatot: járjunk egyet a
bázis
valamelyik részén.
Kérdon, kimeredt szemekkel néztem rá és mint azelott is mindig, csomóba
ugrott a gyomrom.
- Ne ijedj meg, teljesen biztonságos, minden apró részletéig kidolgozott
kiküldetésrol
van szó, persze csak, ha vállalod.
Mintha csak Márk hangját hallottam volna, amikor a Gámán szegény Amarral
indultunk
ki a szárazföldre.
Egyáltalán, hogyan mondhatja bárki is, legyen akár a technikai fejlodés
bármilyen magas
fokán, hogy" minden apró részletéig kidolgozott"?
Ha valaki, hát én tudom, hogy soha semmit nem lehet a legapróbb
részletekig elore látni.
Mindig közbe
jöhet valami: egy apróság és mintha csak a mindenség hirdetné gyozelmi
indulóját: "látod,
megint azt hittétek mindent tudtok, pedig hozzám, a végtelenhez képest
semmik vagytok,
bármikor szétmorzsolhatlak, mert én, a végtelen, bármire képes vagyok..."
Sajnos utólag visszagondolva a félelmem ismét nem volt alaptalan és ismét
gondolkozhattam, melyik volt az a pont, ahol az események kicsúsztak az
irányításunk alól.
Pedig, tényleg a fejlodésnek ez a szintje, ahova az Értelem Szövetségének
tudósai eljutottak,
szinte elképzelhetetlen biztonságot nyújtott az urbeli utazásokra,
kutatásokra.
Ott voltak az intelligens anyagok: sérüléseik begyógyultak,
mint a valódi, élo anyagok esetében.
Urhajóik, ha egyáltalán annak lehet nevezni a gömbjeiket, amelybol az
elsot a Gámán láttam, a Palota tetején, nem voltak nagyok: egy, vagy két
személy fért el bennük.
A kezelésük egyszerusége minden képzeletet felülmúlt: nem voltak
képernyok, gombok,
karok, itt minden a gondolat által volt irányítva és a hajó válaszai is
az irányító agyába érkeztek.
A hajó falának bármely része kívánság szerint áttetszové válhatott, így
elénk tárult a csillagok világa, a maga végtelen mélységével.
Néha úgy éreztem, nincsen semmi köztem és e mélység között, bármikor
felszippanthat és én beleveszek a fénylo pontok milliárdjaiba...
Ha tenyeremet feltartottam és újammal ráböktem egy csillagra, az gyorsan
közeledett, azt az érzést keltve, mintha a hajó száguldana arra, pedig
csak a csillagtérkép nagyítódott ki elottem.
Magyarázat is tartozott mindehhez, nem hangszóróból, egyszeruen a hajó
kommunikált velem.

V
I.
Amint elhagytuk a falut, a szekérút felfele vezetett az erdo irányába.
Gyalog mentünk, bár a falubeliek felajánlottak egy-egy lovat, de Ezra nem
fogadta el, mondván nem akar ezzel még nagyobb veszélyt hozni rájuk.
- A fejlodés alacsony fokán állnak- szólt hozzám Ezra. Aztán felém
fordult, egyenesen rám nézett:
- Rengeteg itt a szenvedés, a kín! És nem kellene ennek így lennie!
Változtatnunk kell, segíteni kell ezeken a szerencsétleneken!
- De hogyan? - kérdeztem.
- Beszélnem kell a királyukkal, igen, ot kell meggyozni!
- És hogyan jutunk el hozzá?
- Majd csak eljutunk valahogy, ne félj. Most jelentést kell küldenem a
hajóra,
mindarról, amit eddig tettünk itt. A csuklójába beültetett apró kis
aptátor (ezt a kifejezést használom, bár a földi aptátoroknál
hihetetlenül fejlettebb volt) segítségével megindult az információ áradat,
amit én is érzékeltem.
Az én csuklómban is, a bor alatt ott lapult a kis szerkezet, ennek
segítségével a hajó minden pillanatban követni tudta mozgásunkat a
bolygón. Persze a Tanács
is ezáltal teljes beszámolót kapott, nap, mint nap. Mégis itt és most
Ezrának kellett döntenie.
- A falubeliek azt mondták gyalogosan félnapi járás a király vára innen.
Gyors, ruganyos léptekkel haladt elottem, mintha nem is érintette volna a
lába a
talajt.
Talán kétórányi, gyors gyaloglás után felém fordult:
- Elfáradtál?
Hiába is titkoltam volna, tudtam, szó szerint belém lát.
- Akkor megpihenünk, mondta. Ennünk is kell valamit. Összefutott a nyál a
számban. A faluban ettünk utoljára, a felkínált szegényes reggelibol,
ami gyökerekbol, szárított húsból állt.
Látva kérdo arcomat, elnevette magát:
- Ne félj, megoldom!
Igen, ez annyira nyilvánvaló volt, hogy nem is kételkedtem benne: elotte
nincs lehetetlenség.
- Gyere, szedünk gombát!
Rövid ido alatt elég sok eheto gombát gyujtöttünk, Ezra tuzet rakott és
nekifogtunk sütögetni a gombákat.
A nyílvesszo alattomosan, hangtalanul fúródott be a mellettünk álló fába.
Hasra!- hallottam Ezra hangját az agyamban és az izmaim, minden idegszálam
megfeszülve várta,mi lesz most.
Hazudnék, ha azt mondanám: nem vártunk erre a támadásra, mégis, mintha egy
film kockái peregtek volna elottem.
A surubol egyszerre fegyveres, páncélos katonák sokasága nyomult elo és
vett körbe pillanatok alatt mindkettonket.
- Kik vagytok ? - dörgött a vezérük hangja. Lerítt róla, hogy o a csapat
vezetoje.
Az öltözete finomabb anyagból készült, fegyvereinek kidolgozottsága is
bizonyította ezt. Mindezt már állva figyeltem meg.
- Nem vagyunk ellenségeitek- szólt nyugodtan Ezra. Ettol láthatólag
meglepodött, nem is annyira attól, amit mondott Ezra neki, hanem,
ahogyan
mondta.
Hozzá volt ugyanis szokva, hogy csak alázatos hangon lesütött szemmel
beszéljenek vele, ezt késobb számtalanszor láthattam. És most itt állt ez
a különös, idegen no, aki minden félelem nélkül, bátran a szemébe nézve
beszélt hozzá.
- Honnan jöttök? - jött a következo kérdés.
Ezra felmutatott az égre:
- Onnan.
A hatás nem maradt el. Láthatólag nagy önfegyelemre volt szüksége a
parancsnoknak, hogy legalább katonái elott ne árulja el meglepetését.
- Nem úgy beszélsz, mint aki nincs eszénél- mondta pillanatnyi hallgatás
után.
- Nem vagyok gyengeelméju- mondta Ezra.
- Akkor miért beszélsz bolondságokat?
- Az igazat mondom- válaszolta Ezra, továbbra is nyugodtan.
- Mindegy mit mondasz, a foglyaink vagytok!
- A királyotokkal akarok beszélni-szólt Ezra.
- Te tényleg nem vagy eszednél- állapította meg a vezér. Vagy talán azt
hiszed, minden idegen, aki Venera földjére lép, egyenesen a Nagyúr
színe elé kerül?
- Kötözzétek meg oket! - csattant a hangja ellentmondást nem turoen.
Pillanatok alatt eros kötelékek hasítottak a csuklóinkba. Felültettek egy-
egy lovas mögé és elindultunk.
Talán kétórai lovaglás, néhol vágtatás után a szemközti hegy magaslatán
jól megerosített vár tunt elo. Súlyos sziklákból rakott, vastag falak, a
sarkokban eros bástyák, a vár körül vizesárok. Mennyire más volt itt
minden, mint Avanában!
Ott, ha a palotából kinéztem, elém tárult a teraszosan épített, mediterrán
jellegu város, távolabb a végtelen tenger. Itt köröskörül magas hegyek
végeláthatatlan láncolata zárta le a szemhatárt.
II.
Egy napon, a bázishoz másik gömb kapcsolódott. Addigra már sokat
"fejlodtem", ha annak lehet nevezni azt, hogy megpróbáltam ok-okozat
összefüggésbe hozni azt, amit a hologram-hölgy elém tárt, persze az én
kívánságom szerint keresgélve.
Mintha ugyanaz a történet játszódott volna le, csak más-más variációkban.
De hát én ezt már megéltem a Gámán, szó szerint a saját borömön
tapasztaltam
az eros és a gyenge küzdelmét, vagy, ha a küzdelem kifinomult ravaszsággal
folyik és késélen táncolva kell megtalálni azt a választ, ami vagy
életben tart, vagy odadob a csocseléknek áldozatul...
Ahogyan az Mazuval, Avana fopapjával is történt.
Igen, Mazu... Hamar átlátott rajtam és azt gondolta könnyu dolga lesz
velem. Lehet, hogy elbizakodottságának áldozata lett? Ki tudja?
És Marr, aki talán a "legmodernebb" gondolkodású volt a parti városok
királyai között. O utódjának akart engem, persze ennek az lett volna a
feltétele, hogy szakítsak Avanával és a "neveltjeimmel". Szerencsére ennek
nem kellett bekövetkeznie. Szerencsére? Kinek a szerencséjére? Mert a sok
áldozat
Disben, bizony azok számára nem volt szerencsés a kiszabadításomra
rendezett vérfürdo.
Mindig ártatlan áldozatok sokasága...
- Igen, de nem törvényszeru, hogy mindig, mindenhol így történjen!- a
hang az agyamban nem Aiala hangja volt. Lágy volt dallamos, mintha
valahogyan a Léna hangjára emlékeztetett volna.
Egy gyönyöru, csínos, no állt elottem, nagy, kifejezo szemeit
rámfüggesztve. Ó, hányszor pillantottam még bele a késobbiek folyamán ebbe
a csodálatos szempárba, mely mindenkit megigézett, aki egyszer
belemélyedt.
- Ezra vagyok, te pedig Gregor, ha jól tudom.
Olyan természetes közvetlenséggel szólt hozzám, mintha már réges-régen
ismernénk egymást.
- Örülök, hogy megismerhetem az Értelem Szövetségének egyik
legrátermettebb felderítojét!
- Látom, Aiala már bemutatott, bár biztosan túlzott, szokása szerint.
- Nem, nem- szólt Aiala- sot, nagyon is keveset közöltem Gregorral
abból a sok kalandból, amelynek részese voltál és amelyekbol mindig
szerencsésen kerültél ki.
Nem is tudom, azt hiszem leginkább, a csodálatos, ösztönös
megérzéseidnek köszönhetoen a legkisebb beavatkozással...
- Igazán hízelgo ez a sok bók és nem tudom, csak a felderítonek szól,
vagy a nonek is ?
Aiala láthatólag zavarba jött, én pedig végtelenül elcsodálkoztam: hát
lehetséges az, hogy itt, mindenen túl, nem tudom melyik dimenzióban,
melyik idoben, egy ennyire bensoséges kapcsolatnak legyek tanúja?
- Aialával régóta ismerjük egymást. Még AZELÖTTROL!
Azelött, igen, ó, mennyire átjárta egész lényemet ez az egyetlen szó!
Talán nem is lehetne több mondanivalót belesuríteni, egyetlen szóba!
Hiszen nekem is volt AZELÖTT! És nem is akármilyen!
- De most foglalkozzunk az elottünk álló feladattal!- hallottam agyamban
Aiala hangját.
Van egy csillag, nem messze a Tau -Cetitol - így fogalmazok, hogy Gregor
is értse, nincs értelme, hogy a mi jelöléseinkkel terheljem ot.
- Nos, abban a naprendszerben is van egy, a te szülobolygódhoz nagyon
közeli méretu bolygó. Eddigi vizsgálatainkból már kiderült: élet van
rajta, sot hozzád hasonló emberek létét is feltételezhetjük ott.
De még nem került sor behatóbb felderítésre. Rátok vár ez a feladat.
Ezrára nézett, hosszan kapcsolódott össze tekintetük...
Majd Ezra szólt hozzám:
- Éppen megfelelo egy kezdo felderítonek.
- Köszönöm az elolegezett bizalmat, de vajon meg tudok- e felelni az
elvárásoknak?- kérdeztem.
- Minden bizonnyal, hisz ismerjük elozo életed minden részletét, és a
tény maga, hogy felvételt nyertél közénk önmagában elegendo biztosíték
arra, hogy tudjuk: képes leszel a legnehezebb megpróbáltatások között
is helytállni- mondta Aiala.
Ami a megpróbáltatásokat illeti, nem tudom, o tudta-e, mennyire igazat
mondott akkor...
- Amikor úgy gondoljátok, elindulhattok, a Tanács már "áldását adta
"utatokra.

VIII.

Eljött az indulásunk ideje. Furcsa ilyent mondani ott, ahol a tér-ido

fogalma távolról sem egyezik egy bolygó, vagy egy Naprendszer szuk
korlátai közé szorított tér-ido fogalmával. Ahol mi most tartózkodtunk, az
kívül esett a megszokott három dimenzión és az idon.
- Olyan ez, tudod, Gregor, mintha egy tinta pacni emberkének el kellene
magyaráznod, hogy nemcsak két dimenzió van.
Hát igen, ahhoz,hogy ezt megértsem, az egész matematika-fizika tudásomat
át kellene alakítanom, vagyis újra tanulni a fizikát, ami érvényes millió
fényév-távolságokra.
Erre ott volt a bázis könyvtára, csak nem igazán éreztem kedvet hozzá.
- Nincs is erre szükséged, elég, ha azt tudod, hogy nem kell mereven
ragaszkodni a ti Newtonotok, vagy Einsteinotok fizikájához, ha a
végtelen urben vagyunk.
Azok a civilizációk, amelyek eljutnak erre a szintre, szinte korlátok
nélkül mozoghatnak a térben és ez nincs kötve az idohöz!
A ti foton-rakétátok nagy találmány volt számotokra, de - és most nem a
sebességérol beszélek- idohöz voltatok kötve.
De még mennyire, hogy az idohöz voltunk kötve- inkább láncolva- ezt én
átéltem. Azok a végtelennek tuno hosszú órák, mialatt fuldokolva
kínlódtunk a Viking visszafordításával, nagyon is elevenen éltek még
bennem! Akkor nagyon féltem, hogy nem fog sikerülni és a Viking lesz a
koporsónk, mely hordoz minket a végtelen urben, míg egy meteor szét nem
zúzza...
- Nos, a mi utazásunk kívül esik a meteorok útján is, ezért egyszeruen
nem is kell ezzel a problémával foglalkozzunk- szólt Ezra.
Ha azt mondom, ez a mostani indulásunk semmiben sem hasonlított a Viking
indulására a Földrol, ezzel még semmit sem mondtam.
Ezra gömbjével utaztunk. Utaztunk? Földi értelemben ez nem nevezheto
utazásnak. Egyszeruen azért, mert semmiféle utazás nem volt. És mégis...
Ezra közölte a gömbbel az úticélt (persze szavak nélkül, ugyanúgy,
ahogyan Aialával, vagy velem kommunikált).
Persze itt is lefeküdtünk és egy láthatatlan védopajzs körülövezett.
- A gömb több ugrássorozatot hajt végre, hogy melyik dimenziókban, azt
most kár magyaráznom neked- mondta Ezra.
Akárhogy figyeltem, gyorsulásnak nyomát sem éreztem.
- Látod, ezen dolgozott annyi nemzedék tudósa, hogy az emberi szervezet
számára minél elviselhetobb legyen a csillagközi utazás- mondta Ezra.
És ezért illeti meg még nagyobb tisztelet az úttöroket, köztük Téged
is, mert vállaltátok az óriási kockázatot.
- Igazából nem is tudtuk felmérni a veszélyeket-ahogy ezt kimondtam (nem,
kigondoltam! ) már tudtam is, hogy ez így nem igaz!
Dehogyis nem voltunk tudatában, még ha nem is tudtuk konkrétan mi várhat
reánk. Akkor, a Viking indulásakor a zsigereimben éreztem a páni félelmet
az ismeretlentol a sötét, hideg, kegyetlen urtol, ahol az ember számára
nincs kegyelem.
Itt most végtelen nyugalmat és biztonságot éreztem, és érdekes módon pont
ez volt az ami miatt elgondolkodtam. Vajon tényleg semmi veszély nem
fenyegethet minket?
- A veszély mindig ott van-hallottam agyamban Ezrát- mert a végtelent nem
lehet a maga teljességében kiszámolni. Bármikor bejöhet valami váratlan
dolog.
De a lehetoségét, hogy a gömb ne tudja sikeresen elhárítani a problémát, a
minimálisra csökkentették a tudósaink.
Persze itt is csak számtalan ugrás adhatja meg a tapasztalatot, mert ugye
a legtökéletesebb szimulátor sem modellezheti le a végtelen világegyetemet
a maga valóságában.
Azalatt, amíg ezeket közölte velem, pár apró billenést éreztem, igaz
nagyon finomakat.
Azután egyszer csak egy kékes bolygó kezdett közeledni hozzánk, legalábbis
én így érzékeltem, holott nagyon jól tudtam, mi közeledünk hozzá. Annyira
hasonlított a Földre!
Ó még igen nagyon is! Igen, ilyennek láttam az én Földemet, amikor arról a
szerencsétlenül végzodött naprendszerbeli utazásunkról hazatértünk.
Léna és a többi társam pusztulása kellett, hogy rádöbbentsen: amit addig
tökéletesnek hittem, az csak egy apró játékszer volt a végtelen világur
megszámlálhatatlan veszélyeivel szemben.
Milyen boldogok voltunk, akkoriban Lénával...
Gondtalanul terveztük a jövonket, egy pillanatig sem hittük, hogy valaha
is elválaszthat egymástól bármi is.
De a sors másként döntött. Hogy miért maradtam én egyedül életben, azt még
most sem tudom és valószínuleg sosem fogom tudni megérteni.
- Igen, a mi tudósaink is kutatják a véletlent, ez még mindig nagy
kihívás a mi számunkra is! Olyan óriási nagyszámú változót kell
figyelembe venni, hogy egyelore csak jelentos szórással lehet az
események kimenetelét elore meghatározni.
Gondolataimból fényesség rázott fel: a gömb egyik oldala a maga teljes
egészében kivetítové vált, három dimenzióban. A kék óceánok felett fehér
felhogomolyagok látszottak, volt ahol spirálisan mutatkoztak, valószínuleg
ott ciklonok örvénylettek.
- Ahogy már közöltem veled, Föld típusú bolygót választottunk, ami, tudod
ugye azt jelenti, hogy a gravitáció értéke csak kismértékben tér el a
ti Földetek, vagy a Gáma gravitációjától-hallottam Ezra hangját az
agyamban.
Településeket keresünk majd, ahol a civilizáció magasabb formái is
létrejöttek már, ebben van már némi gyakorlatom- hangjában nyoma sem volt
önhittségnek, egyszeruen a tényeket közölte.
Most is izgalom kerített hatalmába. Talán meglegyintett valami az
eljövendo események vad sorozatából...

I
X.

Amint megközelítettük a várat, már hallani lehetett a nehéz lánc

csörgését, a
súlyos fahíd lassan, méltóságteljesen ereszkedett le. Ezek szerint a
tornyokban elhelyezett orszemek már látták a zászlókat, a portyázó csapat
visszatértét.
Hatalmas kapu tárult ki, hogy azután azonnal be is csukódjon, amint a
csapat belovagolt. Leszálltunk, jobban mondva leráncigáltak és durván
lökdösni kezdtek a várudvar egyik sarka felé.
Igyekeztem minél jobban szétnézni, megfigyelni a várat, de erre nem sok
idot hagytak. Hosszú, sötét lépcsokön taszigáltak le, míg végre leértünk
egy mocskos, buzös alagsorba. Számtalan sötét cella nyílt jobbra, balra,
eros fémrácsokkal elzárva mindegyik.
Itt elválasztottak Ezrától, ot külön cellába zárták, engem belöktek a
szomszéd
zárkába.
A porkoláb hatalmas kulcscsomót vett elo köpenye alól, rám zárta a rácsos
ajtót.
Eleinte vaksötét volt a cellában, aztán a szemem kezdett hozzászokni a
gyér világossághoz, ami a rácsokon keresztül szurodött be.
Vártam, hogy érzékeljem Ezra hangját. Nem is kellett soká várnom.
- Itt vagyok Gregor... Furcsa volt, mintha FÉLELEM bujkált volna a
hangjában. Annyira meg döbbentett ez, hogy képtelen voltam válaszolni.
Mert Ezra és a félelem, vagy akárcsak a bizonytalanság is, teljesen
összeegyeztethetetlen dolognak tuntek eddig számomra!
- Félek Gregor... Félek, attól, hogy az elkövetkezo napok itt borzasztóak
lesznek...
Jól hallok? A tökéletes, a csodálatos Ezra, aki számára nem volt
megoldhatatlan feladat, fél ?!!!
- Ne érts félre, nem magamat féltem, hanem téged!
Ha lehetséges, még jobban megdöbbentem...
- Mert egyedül fogsz itt maradni Gregor, ha én már nem leszek...
- Mi ez, álmodok?
- Nem, nem álmodsz, sot ezentúl nagyon, nagyon éber, figyelmes és óvatos
kell legyél Gregor, mert te fogsz kettonk közül itt maradni,
megmaradni...
- Annyira primitívek ezek az emberek itt, ezen a bolygón, hogy ahhoz,
hogy a be nem avatkozás törvényét betartsuk, áldozatot kell hoznunk, a
legnagyobbat...
Visszagondolva ezekre a napokra, biztosan mondhatom, hogy ezek voltak a
legborzasztóbbak új életemben... Úgy látszik a sors kiszemelt engem arra,
hogy mindig a legváratlanabb, a legkülönösebb helyzetekben magamra
maradjak...
- De azért ne félj, én itt maradok veled, vagyis inkább benned!
Tudod, Gregor, a noi megérzés a mi világunkban is jelentos. Ti, férfiak
mindig a konkrét valóságot látjátok csak, de mi, nok megérezzük a
veszélyt, talán egy különös érzékkel...
Mit mondhattam volna? Ami a leghamarabb, ösztönösen az agyamban megjelent:
menekülni innen! Ha Ezra, a tökéletes, nem lát kiutat, ugyan mit is
lehetne mást csinálni? Most Nogo eszével, a legosibb ösztönnel reagáltam:
menekülni innen, bármi áron!
- Igen Gregor a primitív, túlélési ösztön ezt diktálja, csakhogy-és ezt
sose feledd!- mi nem vagyunk primitív lények, hanem felsobbrenduek és
ezt pont azzal bizonyíthatjuk most legjobban, ha segítünk a nálunk
alacsonyabban álló fajon! Csakhogy ehhez most áldozatra van szükség!

X.
- Körberepüljük a bolygót, a hajó feltérképezi a sajátosságait,
elraktározza és el is küldi a Szövetség Központjába- mondta Ezra.
Próbáltam kivenni a szárazföldek formáját, ott, ahol a felhotakaró
engedte. Több volt az óceánok, tengerek kékjébol.
Úgy látszik, ez mindenhol így van a Föld típusú bolygók esetében,
gondolkoztam magamban, miközben ismét azon kaptam magam, hogy az én
Földem, a szülobolygóm jut eszembe.
- Igen- szólt Ezra- a hidrogén és az oxigén sajátságos molekulája, ez az
élet alapja itt is. Persze láttam én már közelrol, ammónia óceánt is.
Na, de lássuk most a mi bolygónkat!
Szó szerint tátva maradt a szám! A hajó fél oldala kivetítové vált és
három dimenzióban, hol közelítve, hol távolítva elkezdtük "berepülni" az
egyik szárazföldet. Ezra jobb kezét a levegoben mozgatva, mint egy
láthatatlan varázspálcával, irányította a "repülésünket".
Hatalmas síkságok, szavannák fölött siklottunk, szédíto sebességgel, majd
meredek hegylánc kezdett feltünedezni.
Azonnal megállapítottam, hogy fiatal hegység, a geológus vér megszólalt
bennem! A legutolsó jégkorszak mély völgyeket hagyott maga után, sok tavat
láttam, gyönyöru vízeséseket.
Fantasztikus élmény volt ez a repülés, bár fizikailag nem hagytuk el a
hajót!
- Nos, úgy gondolom, ez a mérsékelt égövi vidék alkalmas lehet a
leszállásra, mutatott Ezra egy fennsíkra közvetlenül a hegyek lábai
mellett.
- Tudjuk eddigi kutatásainkból, hogy értelmes lények is lakják a bolygót.
Eloször külön egyedeket fogunk tanulmányozni.
Hát persze! Így történt ez a Gámán is!
Ott úgy kezdodött, hogy a naunik legszebb ménese világgá futott, pedig a
legkiválóbb csikósok vigyáztak rá. Jadritot-Gamatu tanítványát - aki ott,
akkor a legjobb volt a hipnózis tudományában - küldtem el, hogy hipnotikus
álomban faggassa ki a csikósokat. Valamennyi ugyanazt- és csak annyit
mondott: az égbol jött és fényes volt.
- Igen, ez a módszer- mondta Ezra. Vérmintát is veszünk, hogy
feltérképezzük a DNS láncokat. Ott, a Gámán rendben ment minden,
megpróbáltuk a legkevesebb nyomot hagyni magunk után.
- Már el is jöttünk volna, ha nem fogjuk a rádió jeleket, amik nem
illetek bele a képbe sehogy sem.
 Mi most egy - a te fogalmaidnak megfeleloen- középkori kultúrát keresünk,
mert ott már meglehet az a fogékonyság, amire szükségünk van, hogy
elültessünk egy kis "fejlodés-magot", persze csak akkor, ha a Központ
jóváhagyja.
Vagyis, ha úgy látja, hogy ezzel valóban nem sértjük meg a be nem
avatkozás törvényét, amely a legfontosabb! Mi a véleményed?
Mit is felelhettem volna? Én mindig is egy töprengo, talán túl sokat
mérlegelo típus voltam. Avana Isten-királyaként is hányszor fogott el a
kétség: vajon jó döntést hozok-e?
De mindig csakis a többség, az egyszeru emberek javára gondoltam, arra,
hogy Avana különb legyen a többi parti városnál...
Azon kaptam magam, hogy túlságosan is elragadtak az emlékek.
- Nem baj, pont ezért vagy itt- hallottam Ezra hangját. Ismerjük minden
részletét
uralkodásodnak, amit én nem is neveznék annak, inkább irányításnak.
Hogy végül mégis eljött a pusztulás a városodra, nem is igazán a te hibád,
sajnos ez az átka a beavatkozásnak, a konkrét tudás átadásának.
Ezt mi is rettenetes tapasztalatok után tanultuk csak meg.
És ezért is vigyázunk annyira, hogy ne szegjük meg! Soha, sehol!
Persze, még így is felvetodik a kérdés: hogyan lehetne csökkenteni a
fejlodés során eloadódó vérontást, az áldozatok nagy számát...
- Csak egyet szabad tennünk: erkölcsi értékeket adhatunk át, mert ilyen
módon
nem adunk a kezükbe veszélyes fegyvert.
Vajon elore látta már akkor a rettenetes, megállíthatatlan események
sorozatát, ami villámként csapott le ránk?

X
I.

- Figyelj Gregor! Kapcsolatokat kell kiépítened, minél több forangú

embert kell átállítanod a magad oldalára!
- Nem lesz könnyu dolgod! Meg kell ismerned a történelmüket, a
kultúrájukat, hogy mintegy folytatásaként az eddigi fejlodésüknek,
beléjük plántáld a legnagyobb törvényt, a Szeretetet!
Most megpróbáljuk, mire megyünk ezzel az orrel itt.
- Hé, Jóember, idejönnél egy kicsit?
Valahonnan messzirol, a folyosó végérol öblös hang válaszolt:
- Csend legyen, ha nem akarjátok megismerni a Vasmacska karmait!
- Másképpen kell próbálkoznunk- szólt Ezra.
Most figyelj: megpróbálom elhipnotizálni, csak az a baj, hogy messze van
és még sok ember van itt körülöttünk.
Nem sikerült és ekkor kezdtem igazán rosszat sejteni...
Az éjszaka gyötro álmokkal telt el. Hol a Vikingen voltam, fogytán volt a
levegonk, sehogyan sem sikerült az Agyba betáplálni a haza vezeto út
koordinátáit, pedig Ten Ling a legjobb navigátor volt a világon!
Azután Talillal, Numda utódával vitatkoztam arról, mennyi ideig tart ki az
utolsó torlasz a Halottak Völgyében az abanok sorozatos támadásai alatt...
Próbálj meg megnyugodni- Ezra huvös, megnyugtató hangját hallottam.
- Már nem sokáig tudok itt maradni veled, hogy nyugalmat hozzak rád, fel
kell készülnöd a legrettenetesebbre!
Meghozták a reggelit: nyomorúságos löttyöt egy fatányérban. Melléje fekete
kenyeret, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót.
- Egyetek, úgy is ez lesz az utolsó reggelitek!
Durva röhögés kísérte az or rekedt hangú bejelentését. Nem volt valami
szívderíto...
Alig kaptam be a kenyeret (a löttybe nem tudtam belekóstolni, hiába
hallottam a többi cellából a csámcsogást, hörpölést), máris súlyos léptek
döngése visszhangzott végig a folyosón.
- Melyik cellákba zártad a tegnapi kettot?
A hang-rögtön ráismertem-annak a csapatnak a parancsnokáé volt, amelyik
elfogott minket.
Csikordult a zár, kiráncigáltak és durván lökdösni kezdtek minket, azon a
lépcson fölfele, melyen elozo nap lejöttünk.
Felérve, elkápráztatott a napfény, eleinte semmit sem láttam. Az udvar
jobboldalán, a boltívek alatt az egyik lépcson mentünk fölfele.
Azonnal észrevettem, hogy ez egészen más környezet: felérve az egyik
folyósóra, csúcsíves ablakok árasztottak szurt fényt, nehéz
tölgyfaberakású ajtók sorakoztak a folyosó jobb oldalán.
- Ide figyeljetek, de jól, mert csak egyszer mondom el: a Nagyúr színe
elott fogtok állni, de elotte hasra vetitek magatokat! Sorsotokat az
fogja eldönteni, hogyan válaszoltok majd a Nagyúr kérdéseire!
Hatalmas ajtó tárult ki, tágas terembe léptünk be. A szürke, nyers kofalak
magas, boltíves mennyezetet tartottak. Szemközt az ajtóval, emelvényen,
díszes trónszékben egy öregember ült drága palástban. Körülötte több más
forangú ember volt, mind fiatalabbak, alig akadt egy-egy középkorú.
Mintha Mazu tróntermébe léptem volna. Itt is a trón háta mögött lévo fal
ablakából beözönlo napfény vakított el.
Az öregember szemét néztem hunyorogva, próbáltam kivenni mi járhat a
fejében.
Megálltunk, a kíséroink gyorsan hátra húzódtak, csak a csapat parancsnoka
maradt mellettünk.
- Hasra nyomorultak, mit mondtam nektek odakint!- sziszegte dühtol remego
hangon. Ezra keményen fogta a kezemet.
- Nem, állva maradunk, bármi is történjék ! - Ezra hangját csak én
hallottam a fejemben.
- Bocsáss meg Nagyúr, én figyelmeztettem oket, ha úgy akarod, most
mindjárt végzünk velük !
- Ne, várj még! - A hang gyenge volt, alig hallható, szinte reszketeg.
- Mondjátok: kik vagytok, honnan jöttetek?
Ezra szóra nyitotta a száját, de az öregembernek váratlanul felcsattant a
hangja:
- Hallgass boszorkány! Már hallottam mire vagy képes: a Nagy Vízesés
alatti barlang orzoit elaltattad bubájosságoddal! Ne félj, megkapod
méltó büntetésed!
Szólj te, férfiú: honnan ismered ezt a boszorkányt? Talán egy követ fújsz
vele?
Mert, ha igen, akkor hamarosan te is a lángok martaléka leszel!
- Nos? ! Türelmem fogytán van!
- Nem, nem ismerem, engem is elvarázsolt, hidd el Nagyúr, ártatlan
vagyok! -
nem tudom ki mondta ki ezeket a szavakat, de mintha magamból kilépve,
mintegy
külso szemléloként hallottam, láttam volna mindent, szinte
elcsodálkoztam.
- Jól van Gregor, jól válaszoltál, nem is volt más választásod!- ez már
újra Ezra hangja volt a fejemben.
- Úgy, tehát azt mondod, semmi közöd ehhez a boszorkányhoz? - Mondd csak,
mi a neved?
- Téron Nagyuram.
- És hová való vagy?
- Nem tudom.
- Nem tudod? ! Talán azt sem tudod, ki az anyád, apád?
- Nem Nagyuram, semmire sem emlékszem, ez a no mintha mindent kitörölt
volna a fejembol...
- Hát persze! Téged is a bubájosságával rontott meg! No de ezen segítünk
most mindjárt! Fogjátok meg a boszorkányt és vigyétek le a kínzó
kamrába, hadd lám mennyi ido kell, hogy bevallja: az ördöggel cimborál!
Pillanatok alatt elhurcolták Ezrát, nem is ellenkezett. Szinte kové
meredtem...

XII
.

Végül is Ezra irányítása alatt a hajó a fennsík egy, a hegyek

közvetlen közeli részén szállt le. Annyira lágyan, finoman ért talajt,
hogy alig éreztem egy kis rázkódást.
Most a hajónak az a fala, amelyik eddig a csillagokat tárta elénk, a
környezo tájat mutatta. A mérsékelt égöv növényzete tárult elénk, a mezon
zöld fu nott, ameddig a szem ellátott, teleszórva színes vadvirágokkal.
Balra sötét, suru fenyves borította a hegyláncot.
- Nos, sétálunk egyet?
Olyan könnyedén mondta ezt, mintha a Földön, valamelyik parkban hívott
volna egy sétára! Csakhogy nekem már volt egy rettenetes emlékem az ilyen
"kis kiruccanással" kapcsolatban! Szegény Amar! Ó, ha bármelyikünk is,
ott, akkor a Vikingen tudta volna, mi vár ránk a dombon túl!
- Igen, tudom, Gregor, az valóban rettenetes lehetett számodra, de hidd
el, itt most jól belátom a környéket. Amellett meg még a hajó, a bolygó
körberepülésekor rengeteg felvételt készített, nagyon nagy
felbontással.
Ezeket most itt nekem összerakja úgy, hogy a körzetünk teljes panorámáját
láthatjuk!
Igen, ez mind igaz lehet, de mi van az erdoben, ahova a legtökéletesebb
kamera sem láthat be a fák alá? ! Zsigereimben éreztem a félelmet és
valahol tudat alatt Nogo eros szorös karjába akartam kapaszkodni!
- Egyelore a közelünkben nincs veszélyes élolény, és ha közeledne, a hajó
figyelo rendszere jelez nekem. Bízz bennem, kérlek!
Most már tényleg nem akartam gyávának tunni és valóban, az elso sétánk
ezen a földön kellemesen, csendesen folyt le. Kilépve a hajóból friss,
hegyi levegot szívtunk be: a fenyves gyantás illatát hozta felénk a szél.
Körbejártuk a hajót, ezalatt Ezra egy hajlékony lapot nézegetett, ide-oda
forgatva azt a kezében.
- A hajó kamera rendszere tetszésem szerinti nagyításban ide vetíti nekem
a tájat.
Valóban, ahogyan mozgatta lapot, a környezo hegyek tuntek fel rajta hol
közeledve, hol távolodva. Az egyik magaslaton várat pillantottam meg!
- Ott- kiáltottam fel izgatottan!
- Igen, igen, én is látom Gregor! Igazán nagyszeru, hogy máris ilyen
életjelre bukkantunk! Oda fogunk majd menni!
Egyelore annyit tudok megállapítani róla, hogy - a ti fogalmaitok szerint-
egy középkori, jól megerosített erodítményt látunk ott fent.
- Igen, a történelemkönyveinkben ilyen várakat is láttam. Ez az én
Avanámnál fejlettebb kultúra eredménye.
- Mit gondolsz Gregor, meg tudnánk közelíteni észrevétlenül?
- Nem hinném, biztos, hogy a várfalakon éjjel-nappal fegyveres orség áll.
- Az a kérdés, vajon ismerik- e már a loport?
- Tudod Gregor, bejuthatnánk, mint ahogyan a te Avannádba is bejutottunk
és áttanulmányoztuk a könyvtáradat, az agyagtábláitok rendszerét.
- Igen, Habamu kiváló történész volt, sajnos a halála után én már nem
tudtam olyan rendezetten rögzíteni az eseményeket.
- Azért így is pontos képet kaptunk a város történetérol, a ti
érkezésetekrol, no meg a te uralkodásodról.
Szóval, azt akarom kifejezni, hogy a hipnotizálással itt is meg tudnánk
vizsgálni az élolényeket, eloször a váron kívül, az elszigetelten élo
kisebb közösségeket. Tudod, a hipnotikus erom nagyobb tömegekre nem hat,
és ami a legfontosabb ez már beavatkozásnak számítana, ugye? !
Egyelore, úgy látom, több kirándulást is fogunk tenni, hogy ismerkedjünk a
környezettel és talán az itt élo emberekkel is.

III.

-Nos, urak, egyelore ezt az idegent, aki Téronnak mondja magát itt,
tartjuk a várban. Szabadon járhat-kelhet, de az elso gyanús tette a
máglyára viszi ot is!
Megértette mindenki? Te is idegen? Hiszek neked, van valami az arcodban,
ami azt súgja nekem, nem vagy kém...
- Ha nem így láttam volna, már te is ott lennél lent, a boszorkány
mellett és hidd el kivallanád még azt is, amit nem tudsz! Megvannak a
módszereink erre!
A fiam, Avia fog körbevezetni és persze figyelemmel tartani!
- Avia mindennap beszámolsz nekem mindenrol, ami az idegennel
kapcsolatos!
- Igen apám, azaz Nagyuram!
- Így, így.Így helyes, egyelore még én vagyok a Nagyúr! Majd,ha már nem
leszek, akkor majd téged fognak így szólítani,de azért meg is kell
küzdjél, ezt sose felejtsd el! És ez így van rendjén: Venera trónján
csak az igazán odaillo ember ülhet! Most elmehettek, még tanácskoznom
kell itt az urakkal.
Kihátráltunk a terembol. Még mindig kábult voltam az események
forgatagától.
- Gyere Téron, úgy látom, nagyjából egykorúak vagyunk, szerintem meg
fogjuk
érteni egymást!
- Igen, persze. Mondd csak, mi lesz annak a nonek a sorsa, aki velem
volt?
- El fogják égetni máglyán!
- Rettenetes! Te nem vagy olyan, mint az apád!
- Ó, ezt kell hallanom mindenkitol, nem gondoltam volna, hogy te is ezt
mondod!
- Kérlek, ne érts félre! Én éppen ezt látom jónak benned!
- Tényleg? Eddig mindenki gúnyosan mondta ezt, azt mondják, anyámra
hasonlítok! Ó, o egy angyal volt, mindig azt mondta nekem: ne légy
olyan, mint apád: a kegyetlenség visszaüt!
- Avia, édesanyád nagy igazságot mondott, a kérdés csak az, mennyire
tudod felfogni ennek a lényegét!
- Hidd el, nincs olyan nap, hogy többször is, ezerszer is ne jutna
eszembe édesanyám! De hát itt minálunk egy férfinak nem szabad
kimutatnia az érzelmeit! Ez gyengeség, gyávaság, apám szerint nagy bun!
- Nem Avia, nem bun, teljesen normális dolog ez! Bár abban apádnak van
igaza, hogy az érzelmeidet sose mutasd ki! Hidd el az életed függhet
ettol foleg, ha tényleg te kerülsz Venera trónjára. Ha valaki, hát én
tudom ezt.
- De honnan tudod ?! Egyáltalán ki vagy te? Honnan jöttél?
- Avia! Bíznod kell bennem, egyelore nem mondhatom meg, úgysem értenéd
meg, de majd egy szép nap elmondom neked! Mondd csak, tényleg semmit
nem tehetünk a noért, akit elvittek?
- Semmit, azaz csak még rosszabbat, ezt én már jól tudom, mert nem
eloször látok ilyesmit. Itt nálunk nagyon kevés kell ahhoz, hogy
valakit máglyára küldjenek!
Elég, ha szebb a többi lánynál, asszonynál, vagy elég, ha valaki azt
mondja látta, amint, bubájosságot muvelt, már viszik is a katonák a
kínzókamrába, onnan azután már nincs visszaút, erre van gondjuk a
hóhéroknak! Kegyetlenségük nem ismer határt!
Megborzongtam. Hideg kúszott fel a hátamon, fel egészen a tarkómig,
éreztem megbénít. Ugyanakkor dühös voltam, irtóztatóan dühös!
Hát lehetséges, hogy ne legyen kiút ebbol az ördögi kelepcébol ?! Hiszen
mi segíteni jöttünk ide, csakis jó szándékkal! Miért esküdött össze minden
ilyen váratlanul ellenünk?
Ezra, a csodálatos, bámulatos képességekkel megáldott Ezra!
Látnom kell ot, bármi áron, inkább pusztuljak el én is!
- Figyelj, Avia! Beszélnem kell azzal a novel, feltétlenül!
- Ezt nem tartom jó ötletnek, sot kereken megmondom neked: halálos
veszélynek teszed ki magad, ha nem felejted el minél hamarabb azt a
boszorkányt!
- Hát te is Avia? ...
- Igen Téron, én is úgy látom, hogyha téged ennyire meg tudott
bolondítani, mágikus erovel rendelkezik! Ezt pedig nálunk halállal
büntetik, mégpedig tuzhalállal!
- Avia, nagyon kérlek, segíts, hogy csak még egyszer, utoljára láthassam
ot, kérlek!
- Hát, látom téged is alaposan behálózott a boszorkány! De mindegy,
holnap úgyis kiszenved a máglyán és vele együtt a rossz is, ami benne
van! De, ha tényleg annyira akarod, lemehetünk a pincékbe, mondhatom
elore is, nem fogsz szívesen visszaemlékezni arra, amit ott látsz
majd...
Hosszú lépcsosorokon ereszkedtünk le, egyre lennebb. Avia kezében most már
fáklya lobogott, az egyik fali karból vette ki. Egyre huvösebb, dohosabb
szag csapott meg és még valami, ami, abban a pillanatban, ahogy rájöttem,
a csontom velejéig elborzasztott: igen, égett hús szaga volt!
De ami még különösebb, az a csend volt. Ezt Avia is megjegyezte:
- Különös, hogy nem hallom most a sikolyokat...
Végre lent voltunk. Avia bement egy rácsos ajtón és megállt... Úgy is
maradt...
- Gyere Gregor, azt hiszem ez az utolsó beszélgetésünk!
Szétnéztem: négy ember feküdt a kopadlón. Durva ruházatuknál csak az
arcvonásaik voltak még durvábbak. Egy kovácstuzhelyen lobogott a tuz.
Mintha
Avana valamelyik kovácsmuhelyében lettem volna. Csakhogy itt nem vasat
munkáltak meg! A hosszú fogók még ismerosek voltak, de a többi: a szúró,
vágó szerszámok valami ismeretlen, rettenetes iszonyatot keltettek bennem.
Ezra egy vasszékben ült, kezei, lábai oda voltak bilincselve! Nem, ezt
csak álmodom, ebbol fel kell ébredni, ez nem lehet a valóság!
- Erosnek kell lenned Gregor! Nagyon erosnek! Látod, most még el tudtam
altatni oket, mert tudtam, hogy ide jössz.
Jól figyelj rám, többé már nem lesz ilyen alkalmunk, hogy így
beszélgessünk.
- Ezra, meneküljünk innen, te meg tudod menteni még magad és engem is!
- Meg tudnám talán Gregor, de nem akarom...
- Hogyan?! Nem akarod?!
- Nem, Gregor, ennek így kell lennie, mert csak így van értelme. Már
mondtam neked, hogy itt maradsz egyedül és véghez viszed azt, amiért
valójában ide jöttünk erre a bolygóra! Avia jó alany, ha türelmesen
tanítod, majd jó uralkodó válik belole.
- Mit, hogy én tanítsam? Mire?
- Arra, amire kell Gregor, ami hiányzik ebbol a kegyetlen világból itt:
a tiszta, teljes, önzetlen szeretetre! Ahogyan ezt nálatok is tettük.
- Micsoda? A Földön?
- Igen, Gregor, a ti Földeteken!
- De hát mikor?
- A ti generációtok is emlékszik erre... Azt hiszem, ha nem tévedek, úgy
2600 évvel a te születésed elott.
Megszédültem...

IV.

Nem tudom biztosan már, hányadik kirándulásunk alkalmával (a hajó

amúgy is rögzített mindent) találkoztunk az elso itteni értelmes lénnyel.
Jócskán bent jártunk a fenyvesben, amely úgy tunt, igazi oserdo volt.
Tudtam, rengeteg veszélyt rejtegethet, olyanokat, amiket el sem tudok
képzelni, mégis rabul ejtett ennek az erdonek a varázsa.
Olyan fenséges csend uralkodott itt, mintha maguk az óriási, méltóságos
fenyok
parancsolták volna meg, hogy így legyen. Nem tudom, Ezra hatására, vagy a
suru erdo nyugalma miatt, különleges, nagy nyugalom szállt meg. Éreztem
nem történhet semmi bajom, itt van velem Ezra, o mindent lát, mindent
hall.
Átadtam magam a gyönyörködésnek, így tanulmányoztam ennek az erdonek az
élovilágát.
A hatalmas fenyok alatt puha avarszonyeg terült el, ki tudja hány évszázad
lehullott fenyotuibol szotte a természet.
A földön ritkán volt alkalmam ilyen erdoben járni, a Gámán a Barkan
hegysége nyomába sem érhetett ennek a vadonnak. Úgy tunt nincs vége sehol,
óriási területet foglal el.
Gombákat fedeztem fel, csodálatos színekben pompáztak.
- Majd szedünk, meg kell kóstoljuk az ízüket! - szólt Ezra.
Tétovázó tekintetemre elnevette magát: - Ne félj, nem gombamérgezésben
fogunk itt elpusztulni! Megvizsgálom oket, illetve megvizsgáltatom a hajó
agyával. A gombák mérge ellen nem véd meg az általános, minden fertozésre
kiterjedo oltás, amit kaptunk.
- Jaj, Gregor, elfelejtettem megmondani neked, ezt az oltóanyagot toletek
vettük át!
Elámultam: - Tolünk? !
- Igen, mert bármennyire is elobbre vagyunk a fejlodésben, mindig akad
olyan dolog, amit érdemes átvenni másoktól.
- De hát, hogyan, mikor tudtátok meg az összetételét? !
- Toled, vagyis beloled, bocsánat, hogy így beszélek (persze ez nem igazi
beszélgetés volt, csak kommunikáció köztünk). Tudod, amikor elhoztuk a
holttestedet, a legapróbb részletekig megvizsgálták a szakembereink,
milyen betegségeid voltak.
- És nem találtak semmit!
- De igen, a szokásos sejtöregedés, meg, hát a szíved is egy pár nehéz
próbát kiállt... De nem találtak fertozo betegséget! Tudod, nekünk is
volt már persze ehhez hasonló anyagunk, de a ti interferonotok
egyszerubb és hatékonyabb volt.
- Hát igen, ennyivel legalább hozzájárult a Föld is az Értelem
Szövetségének hatékonyabb kutatásaihoz...
Tovább mentünk, amikor egyszerre csak Ezra megmerevedett, hátra sem
fordulva így szólt:
- Ne mozdulj! Jobbról egy nagy testu élolény tart felénk.
Egy pillanat alatt szertefoszlott a nyugalmam!
Ezra a hajlékony lapot forgatta ide-oda, hátulról megpróbáltam átlesni a
válla fölött. De már nem volt szükség erre, hallottam a gyorsan közeledo
csörtetést, ami már el is árulta a nagy test erejét.
Újból a Gámán éreztem magam, kiszolgáltatva az erosebbnek, ösztönösen
vizsgáltam, hova lehetne elbújni, felmászni.
- Ne mozdulj, bármi is történjék! - Ilyen intenzitású tiltást még nem
kaptam Ezrától, ha akartam volna se mozdulhattam volna el.
A következo pillanatban hatalmas, medve formájú szörnyeteg tört ki
mellettünk a surubol. Amint két lábra állt, legalább kétszer olyan magas
volt, mint én.
A súlyát olyan 600-700 kilóra becsültem. De nem akkor, hanem így
visszagondolva. Mert akkor, ott teljesen megbénultam, úgy éreztem: itt a
vég.
Szinte már éreztem is a nagy állat csapását. Ellenben nem történt semmi.
Semmi. A hatalmas állat lassan leült, lehorgasztotta nagy busa fejét és
elaludt!
Ezra nevetése hozott vissza a valóságba.
- Csak nem ijedtél meg? Látod, amilyen nagy állat, olyan egyszeru hatni
rá a hipnózissal. És ami még fontosabb: nem teszünk benne kárt!
- De, hogyan fogjuk felébreszteni?
- Egyszeruen: magától fog felébredni, egy ido után, amikor mi már messze
járunk.
Tovább haladtunk az oserdoben, de korábbi nyugalmam szertefoszlott, úgy
éreztem bármelyik pillanatban a nyakamba ugorhat valami ismeretlen,
rettenetes élolény.
- Nem kell rettegned, az meggátolja a normális gondolkodást! - Ezra
hangja a szokott nyugalmával szólalt meg az agyamban.
- Újabb élolényt érzékelek elottünk, de ne ijedj meg, ez már jóval
kisebb.
Viszont sokkal figyelemreméltóbb!
Valóban, nem sokra rá én is hallottam a lépteit egy ember formájú lényt
láttam a suru ágak között, nem tudtam kivenni tisztán az alakját.
Ezra intett, ne mozduljak. De most a tiltás az agyamban sokkal enyhébb
volt.
Felénk jött, a talajt vizsgálta figyelmesen. Most már jól megfigyelhettem:
ember volt, méghozzá hozzám hasonló! Már amennyire egy fiatal no
hasonlíthat egy férfira. Körülbelül 20 éves lehetett, fehér boru, szoke
haja hosszan, egy fonatban lógott le a hátán.
Arca szabályos, földi értelemben véve is szépnek volt mondható.
- Elkábítom és megtudom: ugyanazt a nyelvet beszéli-e, amit a falubeliek?
A lány hirtelen fáradt lett, leült egy fa alá és már aludt is. Ruházata
egyszeru volt: vastag, gyapjúszeru anyagból szott, hosszú szoknya, fuzos
ing és nagy vállkendo a vállára borítva.
Ezra meron nézte néhány percig, majd megszólalt:
- Kész, megvan minden, ami lényeges. Ugyanaz a nyelv.
A lány ébredezni kezdett. Révetegen felpillantott:
- Kik vagytok? És milyen furcsa ruhában vagytok...
- Jó emberek! Nincs mitol félned, Niara!
- Honnan tudjátok a nevemet, hiszen én nem is ismerlek titeket? !
- Nem baj, az a fo, hogy mi ismerünk téged, és nem akarunk bántani!
- Hát akkor mit akartok?
- Meg szeretnénk ismerni téged és a faludat. (Tudtam, mindezeket már
tudja Ezra, csak hát ezt nem mondhatja el a lánynak)...
- Hát úgy látom, nem vagytok a Nagyúr emberei, úgy érzem, bizalommal
lehetek irántatok. Amint láthatjátok, szegény vagyok, de nemcsak én, az
egész falu.
- Hiába dolgozunk látástól vakulásig, ha jönnek a Nagyúr katonái, visznek
mindent és maradunk az éhséggel. Aki pedig megpróbál ellenállni, azt
rabszíjra fuzve vonszolják el, a lovak után kötve. A tegnap is elvitték
a falu férfijainak jó részét...
- Hova vitték oket Niara?
- A hét létra vízesés szakadékába ahonnan még senki-emberfia nem tért
vissza!
- El tudnál vezetni minket oda, Niara?
- Oda? ! Oda, nem szabad menni! Aki oda merészkedik, az halál fia! Nektek
sem ajánlom, hogy oda menjetek!
- Bízz bennünk Niara! Ki tudjuk szabadítani a férfiakat a faludból!
- Ti? Hogyan, hisz még fegyvereitek sincsenek! És csak ketten vagytok!
- Tudod, Niara, van valami, ami erosebb minden fegyvernél!
Ez a szeretet! Menj haza a faludba és mondd el, hogy találkoztál két
hírnokkel, akik eljöttek, hogy meghirdessék: eljött a megváltásotok ideje!
A férfiak pedig, akik ott fogva vannak, haza fognak térni! Hinnetek kell
ebben!
- Igen- hebegte a lány- tudtam, hogy nem emberek vagytok...
Felállt, kissé bizonytalan léptekkel elindult visszafele, néha, lopva
hátra-hátra tekintve.
- Hamarosan rendbe jön, nem lesz semmi baj- mondta Ezra. Rengeteg fontos
dolgot tudtunk meg ettol a lánytól!
- Csak nem akarod, hogy tényleg oda menjünk, abba a szakadékba, ahol a
férfiakat fogva tartják? - ahogy kimondtam ezt, már el is szégyelltem
magam.
- De igen, Gregor, éppen oda fogunk menni! Megpróbálunk segíteni rajtuk,
persze csak a hipnózist használva.
- Ne félj, amíg engem látsz- tette hozzá szokatlanul jókedvuen.
Valahogy éppen ez a jókedv nem tetszett nekem...

II.

AVIA
A vár déli szárnyának egyik teraszán ültem. Tavasz volt, a Gámán ez
Erua,
a szerelem Istennojének évszaka volt...
De mennyire más volt ott ez az évszak! Avana földrajzi fekvése, a
tengerparti klíma nem engedett meg zord hideget. Itt azonban, bár jócskán
benne voltunk a megújulás hónapjaiban, nemritkán hózáporokkal tért vissza
a tél, mintha csak azt akarta volna mondani: még nem mentem el teljesen!
Nem szerettem a telet, foleg ezeket a kegyetlenül hosszú, havas, zimankós
teleket nem, amiket itt a Torán értem meg, immár a harmadikat...
Venera, ez a hatalmas birodalom Avia elbeszéléseibol bontakozott ki
eloször elottem. A bolygó déli féltekéjén feküdt, erre emlékeztem, még
Ezra mutatta,
amikor körberepültük és a hajó feltérképezte.
A hajó... Ezra csodálatos hajója jelenleg a bolygó körül kering, így
akarta o, ez volt utolsó parancsa...
A csuklóm tájékán, a bor alatt ott lapul a kis készülék, melynek
segítségével bármikor lehívhatnám. De nem hívom!
Nem hívom, mert így kérte Ezra!
Milyen érdekes! A Gámán is abban a helyzetben voltunk, hogy bár ott volt
szinte karnyújtásnyira, a bolygó körül a Titán, a hatalmas hordozó-rakéta
a földi technika rengeteg muszaki csodájával, erogépeivel, semmit sem
kezdhettünk vele, mert nem tudtuk felvenni vele a kapcsolatot...
Itt pedig eleve maga a küldetésem zárja ki, hogy bármiféle technikai
eszközt
"bevessek".
"Csak a legvégso szükség esetén, vagy, ha már úgy látod: befejezted itt a
feladatodat, csak akkor hívd a hajót! "
Rajtam hófehér köntös, finom vászonból, derekamon fekete, széles öv,
nyakamban, borszíjon ott lógott a kicsiny háromszög vasból.
Ez volt az új vallás: a Szeretet Testvériségének jelképe és ennek az új
vallásnak a fopapja voltam én, Gregor Man, geológus, aki a Földön
születtem, azután a Gámán Égbol jött Isteni Úr voltam.
És most itt, a Torán, Venera királyságában, amely egyike ennek a
bolygónak a leghatalmasabb birodalmainak, egy új vallás fopapja vagyok.
Befolyásom jelentos a királynál: Avianál.
Igen, Avia a király és bizony sok minden megváltozott az elmúlt két év
alatt.
Ezra halála (bár o nem halt meg, itt van velem, bennem) volt az a pont,
ahol elkezdodött valami visszafordíthatatlan folyamat, aminek köszönhetoen
ma már sokkal emberibb arca van ennek a kegyetlen világnak.
Ha néha a várudvaron megyek keresztül, még látom azt a szörnyu, nagy,
fekete foltot ... Éjszakánként néha a máglya rettenetes ropogására
ébredek, verítékben fürödve, csak lassan térek magamhoz: vége...
Azon a napon, amit akkor azt hittem, nem élek túl, együtt szenvedtem
Ezrával, bár o biztosított: csak a teste ég el, o maga itt marad velem.
Nem tudom, pontosan melyik pillanatban történt, amikor kikaptam a
mellettem álló katona kezébol a kardot és rettenetes ordítással nekiestem
a testorségnek.
A tömeg, amelyben már akkor iszonyatos düh forrongott, forgószélként
ragadott magával, a vár egész katonaságát leölték, hiába könyörögtem, már
nem lehetett velük szót érteni.
Igen, a Nagyúr azon a napon tévedett. Tévedett, amikor szokatlanul
hatalmas tömeg elott akarta megrendezni a nagy látványosságot: a
máglyahalált. Valószínuleg megfélemlítésnek szánta az egészet, csakhogy
elszámította magát: áldozatul esett o maga és összes foembere az
eseménynek.
Az, hogy Avia életben maradt, Spartanak köszönheto elso sorban. Sparta a
testorség parancsnoka volt és ma is az, különös módon egyedül o orizte
meg tisztségét. Rendkívüli ragaszkodása Aviahoz és halálmegveto
bátorsága, no meg atléta termete, harci ügyessége mentette meg Aviát a
tömeg rettenetes dühétol.
Csak Inimmához tudom hasonlítani, bár Inimma koránt sem volt az az atléta
termetu óriás. De benne volt még meg az a tuz, ami Sparta szemeiben
lobogott akkor, amikor legalább kétszáz feldühödött ember elol kimentette
Aviát. Az emberek megdöbbenve nézték, amint, egy szál karddal a kezében,
másik kezével Aviát tartva, akit egyszeruen átdobott a vállán, mint egy
zsákot, átverekedte magát a tömegen, felrohant a lépcsokön, meg sem állva
Avia szobájáig. Itt ledobta Aviát az ágyára, majd az ajtó elé állt, mint
egy kerub, villogó szemekkel, készen ara, hogy akár élete árán is megvédje
kis gazdáját, ahogy o nevezte.
Ez alatt én a máglyához rohantam, megpróbáltam kiszabadítani Ezrát a
lángok közül.
De már késo volt... Az irtózatos hoség egy pillanat alatt lepörkölte
szempilláimat, nem tudom ki rántott vissza, csak a recsegve-ropogva
bömbölo, óriási tuz égett bele mindörökre az érzékeimbe, az agyamba.
Amikor magamhoz tértem, egy ágyon feküdtem. Ami megdöbbentett, az a nagy
csend volt.
Elso pillanatban arra gondoltam, megsüketültem. Szinte fájt az a nagy
csend, ott
abban a szobában. Aztán nagyon halkan kinyílt az ajtó, egy légiesen
könnyed
fiatal no jött be, olyan könnyu léptekkel, hogy azt hittem nem is lépked,
csak suhan a padló fölött. Lítia volt, amint késobb megtudtam Sparta
húga.
Nem is tudom elképzelni, hogyan lehetett annak az óriásnak ilyen finom,
törékeny testvére. Bár Lítia is magas termet volt, karcsúsága,
törékenysége szinte valószínutlené tette megjelenését. A szemei lágy zöld
színben játszottak, aki arcára nézett, azonnal láthatta: oszinteség,
nyíltság jellemezte ezt a fiatal not.
Köszönteni akartam, de csak rekedt hangok törtek elo mellkasomból.
Az erolködéstol homlokomon veríték ütött ki.
Odaült az ágyamra, vizes ruhát tett lángoló homlokomra, közben ajkamra
tette ujját, mutatván: maradjak csendben.
Késobb tudtam meg: napokig lebegtem élet-halál között. Nem a tuz okozta
ezt, hanem az egyik katona lándzsája, amely a jobb vállamba fúródott.
Lítia gondos ápolásának köszönhetem, azt hiszem, hogy egyáltalán életben
maradtam. Késobb elmesélte: rossz borben voltam, amikor rám találtak. Kis
híja, hogy nem a halottak közé dobtak engem is.

X
VI.

Litia eleinte gyakran jött be hozzám, gyógyfüveket tett a sebemre. Szépen

gyógyult, nem gennyesedett. A lázam is lement.
Amit nem tudtam magamnak megmagyarázni, azok az álmaim voltak. Olyankor
mindig velem volt Ezra, annyira elevenen, élethuen, hogy ébredéskor nem
hittem el, hogy nincs ott mellettem. És amiket elmondott, amire tanított,
azok mind teljes pontossággal a fejemben maradtak!
- Ne aggódj, Gregor: itt vagyok veled és itt is leszek, segítek
mindenben! Csak, tudod, ez már egy másfajta kapcsolat közöttünk. De a
lényeg ugyanaz: mindent meg tudunk beszélni! És rajtam keresztül
kapcsolatban vagy a Szövetséggel is! Nem vagy egyedül, minden, ami
történik veled, eljut a Szövetség Központjába.
- Akkor mondd, kérlek Ezra, hogyan éljek itt tovább? !
- Úgy, hogy az itt létednek értelme legyen! Vagyis nyoma maradjon. De
ugye tudod, ez teljesen mást jelent, mint mikor Avanában az Égbol Jött
Isteni Úr voltál! A "Be Nem Avatkozás Törvénye", amirol már annyit
beszéltünk, a legfontosabb! Semmiféle természettudományi, gyakorlati
tudást nem szabad átadnod!
Csakis erkölcsi örökséget hagyhatsz itt magad után. De ehhez megkapsz
minden segítséget! Olyan képességeid lesznek, hogy csodákra leszel képes!
Azaz nem is csodák ezek a mi számunkra, csak az alacsonyabb fejlettségi
szinten álló itteni emberek számára azok.
Gyujts tanítványokat magad köré, akik majd továbbadják, amire tanítod
oket!
Ne a hatalmasok közül válassz, hanem az egyszeru emberek körébol!
Értesd meg velük, az ok nyelvükön, az ok fogalmaikkal, hogy a legnagyobb
törvény: a szeretet. Ez irányít mindent, ha ez nincs, e nélkül a legkülönb
tudás is
csak rossz irányba visz!
- És, ha kikacagnak és nem hallgatnak rám?
- Hallgatni fognak rád, mert olyan csodákat fognak látni toled, amilyent
még nem láttak!
- Tolem? ! Csodákat? !
- Igen, toled! Képes leszel rá, hogy parancsolj az elemeknek! Hogy
meggyógyítsd a betegeket! Sot: fel fogod támasztani a halottakat!
- A halottakat? ! De, hát, hogyan? !
- Úgy, hogy veled leszünk, mi a Szövetség legkülönb elméi!
Csak koncentrálnod kell, hinned, hogy sikerül és sikerülni fog! És nemcsak
neked, hanem azoknak is, akiket felhatalmazol erre!
De ne csapd be a tanítványaidat! Figyelmeztesd oket, hogy nem egykönnyen
fognak megértésre találni! Sot: inkább gyulöletben, megvetésben lesz
részük. Egyelore, sajnos... Mert, eljön majd a kor, amikor megértik majd,
hogy ez a tanítás az egyetlen út, ami nem visz a pusztulásba! Bár
ugyanakkor a legnehezebb is egyúttal...
Egyik reggel, ébredésem után, amikor bejött Lítia, így szóltam hozzá:
- Lítia! Mit gondolsz te rólam?
- Hogyan érted ezt Téron?
- Úgy, ahogy érteni kell! Milyen vagyok én?
- A legjobb ember vagy mindazok közül, akiket ismertem valaha!
Mintha nem is hús-vér ember volnál!
- De hát Lítia, éppen most te magad gyógyítod a sebemet! Akkor, hogyan
mondhatsz ilyent?!
- Úgy, hogy egyáltalán nem vagy olyan, mint a többi férfi, akit eddig
ismertem!
Pedig nem vagy ügyetlen!
- Lítia! Létezik olyan szeretet is, ami magasabb rendu a testi
szerelemnél!
Minden embertársunkat ilyen szeretettel kell szeretnünk!
- Hát éppen ez az, ha nem mondod ki ezt szavakkal, akkor is valósággal
sugárzik beloled az a különlegesség... nem tudom, hogyan magyarázzam
meg, én csak egy egyszeru, tanulatlan lány vagyok... Te nem vagy olyan,
mint más férfi, te felettünk állsz!
- Lítia, éppen olyan hús-vér ember vagyok, mint bármely más ember! És én
is éppúgy szenvedek, ha igazságtalanságot látok, ha azt tapasztalom,
hogy az erosebb elnyomja a gyengét, a puszta, nyers ero jogán!
- De hát ez így volt amióta világ a világ!És így is lesz mindig, ezen
senki sem tud változtatni!
- Tévedsz, Lítia! Igenis lehet ezen változtatni! És én azért vagyok itt,
hogy segítsek ebben, hogy együtt, közös erovel törjünk ki a zárt
korbol! Az eroszak, csak ismét eroszakot szül! De, ha hisszük, hogy
lehet egy jobb, egy emberibb világot teremteni, akkor ez sikerülni is
fog. Persze nem most, sot nem is a mi életünkben, de nem ez a lényeg!
És mindez nem sikerülhet áldozatok nélkül!
Csak az kell, hogy soha ne hátráljunk meg, hogy a hitünk töretlen legyen!
- Milyen különös mindaz, amit mondasz! Eddig így ezt még soha, senkitol
nem hallottam, pedig annyira egyszeru és nyilvánvaló!
- Igen Lítia, ez az egyetlen igaz út az életünkben, nincs más út ezen
kívül, ami ne a romlásba vinne.
- Igen így van... De bocsáss meg, most mennem kell, már így is biztos
keresnek! Pihenj és vigyázz magadra!
Azzal elviharzott. Ahogy magamra maradtam, elgondolkodtam a
beszélgetésünkön. Vajon tényleg kudarcra van már eleve ítélve minden
kísérlet, hogy az eroszaknak gátat vessünk, itt, ahol eddig csak a nyers
erot tisztelték és tisztelik még most is? ! Mit lehet tenni?
És akkor élesen felvillant az álom: "Gyujts tanítványokat magad köré!"
Igen, ez az! Hiszen Avanában is ezt tettem! Csakhogy ott minden olyan
nyilvánvalónak tunt: egyszeruen meg akartam tanítani azokat az embereket
arra, amit a Földön hosszú évszázadok, évezredek alatt tanultak meg az
emberek.
És éppen akkor követtem el a nagy hibát! Rettenetes ára van, ha hirtelen,
ugrásszeruen egy közösség felülemelkedik más, szomszédos közösségeken.
Avana kiemelkedésének a parti városok közül egyenes következménye volt
Lail kifosztása, ami persze maga után vonta az aban birodalom bosszúját...
Igen, ez az út valóban nem járható, tehát, csak azt szabad tenni:
megváltoztatni a gondolkodásmódot.
Fogékonnyá tenni az itteni embereket arra, hogy eleve ellentmondjanak az
eroszaknak, bármi is legyen ennek az ára!
Gondolataimat Avia látogatása zavarta meg. Valójában örvendtem, hogy
bejött hozzám. Elnéztem magas alakját: nem volt az a kirívóan vállas,
dagadó izmú dalia. Ugyanakkor mozgása finoman összehangolt, rejtett eroket
sugallt.
- Köszöntelek, Téron! Hogy vagy?
- Köszönöm jól, illetve jobban, mint az elozo napokban, hála Lítia gondos
ápolásának.
- Én rendeltem ide melléd. Többször is meglátogattalak, amíg eszméletlen
voltál. Aggódtam érted!
- Akkor, hát nem haragszol rám?
- Ugyan miért haragudnék rád? Bár eléggé zavarodott vagyok. A foúrak
nagyon hamar kikiáltottak királynak, de félek, ugyanilyen hamar
végeznek is velem, ha nem teszek a kedvükre.
- Avia, véget kell vetned a kíméletlen zsarnokságnak, népnyúzásnak, amit
apád
gyakorolt az országban!
- Igazad van Téron, csak látod, ez nem megy egyik napról a másikra!
- De mindennap egy lépést kell tenned ebbe az irányba!
- Könnyu ezt így kimondani, de annál nehezebb véghezvinni a gyakorlatban!
- Tudom Avia, hidd el, nagyon is jól tudom!
- Honnan tudod Téron?! Érzem, látom rajtad, nem vagy egy közönséges
ember! Mintha valamikor sok embernek parancsoltál volna!
- Avia! Te fogékonynak látszol olyan dolgok felfogására, amik nem
magyarázhatóak meg ennek a világnak a keretei között!
- Avia! Én egy másik világból jöttem ide!
- Mi? !!! Hát tényleg boszorkány vagy te is? !
- Nem, Avia! Nem vagyok boszorkány, boszorkányok nincsenek is!
Higgy nekem, Avia!
- Hiszek neked, Téron! Még Apám is, aki nagyon jó emberismero volt, azt
mondta, lát valamit az arcodban, ami azt mutatja: igazat beszélsz
mindig.
Én is így látom... De annyira hihetetlen az, amit mondasz!
- Persze, hogy hihetetlen! Ne is beszélj errol senkinek!
- Mondd Téron, de igaz lelkedre: nem akarsz engem is megrontani? !
- Avia! Éppen a rossztól akarlak megóvni téged és az egész népedet!
Ez itt a küldetésem!
- A küldetésed? ! Ki küldött ide téged, Téron? !
- Van egy másik világ, Avia, ahol nincs igazságtalanság, nincs szenvedés!
Örök élet van ott!
- Igen, a papjaink is ezt mondják: aki nagy harcos, hosi halált hal,
halála után is nagy úr lesz, sok szolgája veszi körül majd.
- Nem, Avia, egyáltalán nem errol van szó! Hazudnak a papjaitok!
Csak neked mondhatom el: én onnan jövök, ahol nincs ido, nincs elmúlás.
Ott nincsenek urak és nincsenek szolgák! Ott mindenki egyforma!
Ott csak a szeretet uralkodik!
Avia döbbenten nézett rám...

X
VII.
 Ott álltunk a vízesésnél... Tudtam: most kell eldolnie mindennek: vagy a
nevetségesség és ezzel együtt a pusztulásom, vagy a siker, aminek a
következményeire még nem is volt nagyon idom gondolni.
Végignéztem rajtuk: ok voltak a tíz. Az elsok, akiket kiválasztottam.
- Mester, azt mondod: meg tudod parancsolni a vízesésnek, hogy megálljon?
- Igen Lion, meg tudom és meg is fog állni!
A tekintetüket figyeltem: egytol-egyig hitetlenkedés látszott bennük.
Nem baj, mondtam magamnak most már úgyis mindegy, innen már nem lehet
visszatáncolni!
- Nézzétek, kiáltottam- nézzétek, de ne mondjátok el senkinek, amit
láttok. Minden erommel koncentráltam, ahogy Ezra tanított egyik éjszaka
álmomban. Akkor, ébredésem után, azonnal kijöttem ide és: megcsináltam!
És most újból sikerült! Én magam is megkövültem a látványtól, akárcsak
akkor elso alkalommal: a hatalmas vízzuhatag, megállt valahol félúton,
egyszerre csend lett, kísérteties csend... Ez a csend mindennél többet
tett!
Rájuk néztem: a döbbenettol tátva maradt a szájuk, szemeik tágra nyíltak,
szólni sem tudtak.
Végül Méda rázta le magáról a bénultságot elsonek és felkiáltott:
- Dicsoség a Mesternek!
A többiek kórusban kiáltották utána: - Dicsoség a Mesternek!
Ez már nem tetszett annyira. Nem azt akartam, hogy engem dicsoítsenek,
hiszen nem az enyém az érdem, hanem Ezráé!
Hogy hogyan választottam ki oket? Még magamnak sem könnyu ezt
megmagyarázni...
Az elso Zen volt, annak a csapatnak a vezetoje, amelyik elfogott minket:
Ezrát és engem az erdoben, amikor elhagytuk a falut. Lítia hozta be
hozzám, a lábadozásom ideje alatt. Szerelmes volt Lítiába.
A kemény, harcedzett katona, amilyen határozott volt a katonái között,
olyan gyengéd volt, ha Lítiával volt együtt. Amit Lítia mondott neki, az
szent volt számára. És Lítia újabban különös dolgokra tanította Zent.
Azokra, amiket tolem hallott. Zen csodálkozva hallgatta Lítiát: ilyeneket
még soha, senkitol nem hallott... Felébredt benne a kíváncsiság: tolem
akarta hallani azt, amirol Lítia beszélt neki.
- Mondd, mester: valóban szeretnünk kell még az ellenségeinket is?
- Igen Zen, minden egyes embert, akár barát, akár ellenség legyen,
szeretnünk kell, mert testvérek vagyunk mindannyian.
- De hát a harcban, az ellenséget hogyan szerethetném?
- Úgy, hogy nincs is igazából ellenség Zen! Ok is ugyanolyan emberek,
mint mi csak bebeszélték nektek, hogy harcolni kell ellenük.
De te magad is láthattad már nemegyszer: a harc harcot szül, a bosszú
bosszút! Valahol szét kell tépni ezt a buvös kört, mert ha nem, mindnyájan
belepusztulunk! Az élet törvénye ez Zen! Minden más, az maga a halál!
- Igen...- mondta hosszú gondolkodás után. Ezt még így senkitol sem
hallottam, de igaz.
- Hát hogyne lenne igaz Zen!- kiáltotta Lítia.
Nagyon boldog volt, hogy a kedvese megértette azt, amit o is megértett.
- Íme az elso pár- gondoltam. És ez mind Ezrának köszönheto!
Ha o nem villantja fel elottem a megoldást- álmomban- nem tudtam volna,
hogyan fogjak neki az egésznek...
Méda fazekas volt. Árván nott fel, kegyelem kenyéren. Abban a világban,
ahol amúgy sem sok szeretet volt, az árva gyereknek sanyarú sors jutott
osztályrészül. Sokat küszködött, rengeteg megaláztatásban volt része.
Végre elérte azt a kort, amikor már önállóan dolgozhatott.
 Az volt a szerencséje, hogy ügyes keze lévén, különleges tárgyakat tudott
készíteni.
Keze alól remekmuvek egész sora került ki: gyönyöru kancsók, tálak,
szobrok. Mestere eleinte nem nézte jó szemmel tanítványa újításait, de a
vevok körében osztatlan sikernek örvendett a munkája, így azután hagyta
Médát dolgozni.
Nem bánta meg, mert a forgalom fellendült, az üzlet jól ment.
Méda elött szép jövo állt.
Ekkor találkoztam vele.
Hosszan elnéztem, amint a korongon, a nedves agyagból kikerekedik a tál,
amit
azután újjaival ízlésesen díszített.
- Tetszik? - kérdezte.
- Igen, nagyon ügyes vagy!
- Te vagy az az idegen, aki azzal a boszorkánnyal jött?
- O nem volt boszorkány, Méda! Boszorkányok nincsenek!
- Honnan tudod? És honnan tudod a nevemet?
- Tudom Méda, mint ahogy ismerem minden gondolatodat.
- Igazán? ! Akkor mondd meg, most mire gondolok!
- Arra, hogy nem hagylak dolgozni és talán elrontod a tálat miattam.
- Te tényleg varázsló vagy!
- Nem, Méda nem vagyok varázsló, csak látok olyan dolgokat, amiket
más ember nem lát, mert még nem nyitották fel a szemét.
- És te képes vagy felnyitni az emberek szemét, hogy lássák azt, amit te?
- Igen, Méda, képes vagyok, ha az az ember is akarja ezt teljes szívébol
és más emberek iránti szeretetbol.
- Én akarom! Illetve... szeretném- tette hozzá félénkebben.
- Akkor akaratod teljesülni fog Méda, mert tiszta a szíved, nem bunös
szándékkal törekszel erre. De tudnod kell valamit, már most: ha engem
követsz, nehéz és keserves sorsod lesz! Vállalod így is, hogy a
tanítványom legyél?
- Igen, vállalom!
Határozottan mondta és ez volt a fontos.

XVIII.

Avia szerencsére tényleg intelligens volt, bár egyelore nehezen dolgozta

fel az általam mondottakat. De hát kit nem döbbentett volna meg, még, ha
idegentol hallja is, ha ilyen furcsa, hihetetlen dolgokat mond az neki...
Ellenben az mindenképpen jó volt, hogy látszott: komolyan veszi azt, amire
rá akartam vezetni: változtatni kell a népének nevelésén, el kell fogadni,
fogadtatni azt az új eszmevilágot, amit elkezdtem feltárni elotte. Látta
apja uralmát és elborzasztotta az a kegyetlenség, ami uralta azt a
világot. Édesanyja finom lélek volt és bár pár éve elveszítette, úgy
látszik még mindig mélyen hatott rá a tanítása. Persze azért szerette a
férfias küzdelmet, apja lovagi tornáin egyre jobb teljesítményeket ért el.
Amikor eloször láttam ilyen viadalt, eleinte engem is megszédített a harc
mámora: a paripák nyerítése, a kavargó por a tömeg zúgása, a csillogó
vértek és fegyverek. De azonnal kijózanodtam, amikor a tömeg orjöngve
követelte a gyoztestol: végezzen a legyozöttel. Még a nok is, igaz nem
mindegyik, izgalommal vegyes borzalommal, kíváncsian várták a
pillanatot, amikor a gyoztes, kardja hegyére tuzve felmutatja az ellenfél
levágott fejét. Valóságos orület vett erot ilyenkor a közönségen. Igen,
mintha a hordát láttam volna a Gámán. Ó, hányszor kavarodott fel a gyomrom
a borzalmas látványtól, amikor a szerencsétlen, halálra üldözött áldozat
fejét szétloccsantotta a bunkó... Igaz, ott a bozótlakók állandóan éheztek
és persze velük együtt én is. De inkább meghaltam volna, semhogy részt
vegyek a borzalmas lakomákon. Ez, mármint a félrevonulásom, tehetetlen
dühöm váltotta ki már elso alkalommal is a törzsfonök és a varázsló, Vru
nemtetszését.
Mert ok már azon a kezdetleges szinten is ösztönösen tudták: hatalmuk
alapja a cirkusz, a látványosság, amit rendszeresen fel kell kínálni a
tömegnek.
És itt most ugyanaz játszódik le, igaz "civilizáltabb" formában.
De hát ez nem lehet egy civilizált társadalom sajátossága!
Avia sokat mesélt az országáról, népérol, hagyományaikról.
Finom, puhára cserzett borökbol összevarrt tekercsek orizték a
történelmüket: az események hol váratlan, hol elorelátható sorrendjét.
Amint megtanultam az írásukat, kezdtek kibontakozni elottem a véres
évszázadok: a bevándorló, vad hordák leigázták az itt élo, békés,
földmuvelo népet. Ok voltak a kaurok. A puszták végtelenébol jöttek, akár
a forgószél, mindent felégetve maguk után. Könnyedén hajtották uralmuk alá
a békés, kardhoz nem szokott népet.
A két nép egy ido után összekeveredett, bár a vezeto tisztségeket
kizárólag kaurok töltötték be. Ezután építették váraikat, eros fallal véve
körbe oket. Kegyetlen kizsákmányolás folyt: a várak urai ki-kicsaptak
azokba a falvakba, melyek nem szolgáltatták be idore az egyre magasabb
adót. Persze elsoként a király számára kellett adózni, errol gondoskodott
a Nagyúr hadereje. Eljutottak az Egy Isten hitéig, de ez az isten
kegyetlen volt, csak egyet engedett meg: a könyörtelen leszámolást
bárkivel, akit a Nagyúr ellenségnek kiáltott ki! A legnagyobb bun a
gyávaság volt, ami önmagában nem lett volna akkora baj, csakhogy itt
párosult az engesztelhetetlen gyulölettel, amit kötelezo volt érezni
minden idegen iránt. A Birodalom valóban hatalmas volt: szinte teljes
egészében elfoglalta a bolygó déli féltekéjének legnagyobb szárazföldjét.
Északon és nyugaton a Nagy Óceán nyaldosta partjait, délen, ha jól
emlékszem Ezra térképére, szintén tenger határolta az országot. Csak
keleten volt határos egy másik, kisebb országgal: Vali- val.
Számomra egyelore rejtély volt, hogyan maradhatott független ez a kis
ország a nagy birodalom árnyékában, fel is tettem magamnak, hogy
utánajárok a dolognak.
Még érdekesebb volt az, hogy ahányszor Aviától érdeklodtem eziránt, kitéro
válaszokat adott, láthatóan zavarta a kérdés...

A fováros nem messze feküdt az általam eloször megismert vártól, mindjárt

a havasok lábainál, egy elég nagy fennsíkon.
Sebes folyású, bovizu folyó folyt a fováros mellett, úgy látszik, ez
meghatározó szempont volt valamikor a letelepedéshez, az osöknek. A
városban a leghatalmasabb épület az erod volt.
Hatalmas szörnyetegként állt egy dombon, falai, bástyái bevehetetlen
erodítménnyé tették, ugyanakkor belole belátható volt az egész város.
Az erod maga is egy kis város volt, valamikor csak ez volt a város maga -
magyarázta Avia- azután, amikor hosszabb békés idok jöttek az erod vastag
falai által körülhatárolt terület egyre kisebbnek bizonyult a szaporodó
lakosság számára.
Így kezdtek épülni házak az erod biztonságot nyújtó falain kívül is,
persze elég közel ahhoz, hogy támadás esetén, a lakósok bemeneküljenek az
erodbe.
Úgy látszik hosszabb békés korszakok következtek, mert a város egyre nott,
Már nemcsak kis viskók épültek, hanem nagyobb házak, sot paloták is.
Lassan valamiféle rendezettség is látszani kezdett, az utcák
kialakításánál.
Ezt Avia magyarázta az erod templomának könyvtárában, miközben a régi
fametszeteket nézegettük.
Igen a templom könyvtára.
Nos, ez volt eddig a számomra legérdekesebb hely, amióta erre a bolygóra
megérkeztem.
Nemcsak a mérete nyugözött le, (emellett Avana kis, agyagtáblákkal teli
könyvtára eltörpült), hanem a rend is, ami itt honolt.
Hatalmas, magas értékes, idotálló fából készült polcain tekercsek irdatlan
mennyisége feküdt. A legtöbbjüket, ahogy beljebb haladtunk, vastag
porréteg takarta, ami arra utalt, régen nem olvasta senki oket.
Azonnal felkeltették az izgalmamat, eszembe jutott Habamu: milyen élvezet
volna az o számára ez a gyujtemény!
Mert számomra Habamu maradt a történelem "atyja", o csakis annak élt,
régen
elporladt osök élete, régen megvívott csaták és titkok, titkok, melyeket
úgy tudott kibogozni, mint egy összegubancolódott fonal szálait, hogy
azután szépen, tisztán elénk táruljon a régmúlt a maga valóságában...
Igen ez volt Habamu és én annyira szerettem volna, hogy most itt legyen
mellettem és szenvedélyes vitákat folytassunk, mint egykor Avanában...
Gondolataimból Avia szavai ráztak fel:
- Ez a könyvtár mindig szent, titkos hely volt, azt hiszem észrevetted,
mennyire rosszalló szemmel nézett ránk a fopap, illetve a volt fopap,
mert amióta módszeresen irtom a régi vallást, o is csak egyszeru
alkalmazott itt az erodben.
Azt hiszem jobb lett volna egytol egyik kivégeztetni oket, mert ok annak a
gyulöletes, barbár vallásnak a fáklyavivoi.
- Nem, Avia, hát elfelejtetted a legfontosabbat: az eroszak mindig csak
eroszakot szül, így nem tudsz soha kitörni ebbol az ördögi körbol!
- Talán igazad van Téron, de látod, ezt gyengeségemnek róják fel még a
barátaim is, az ellenségeim pedig, akik, ahogy hallom egyre szaporodnak
- egyenesen örülnek, hogy nem lesz nehéz végezni egy ilyen gyengekezu
királlyal.
- Akkor se folyamodj eroszakhoz Avia! Hiszen ez az új vallás alaptétele,
ha ezt megszeged, ellentmondást csinálsz, ezt pedig épp úgy fel fogják
róni neked, nemcsak az ellenségeid, de az új hit támogatói is!
- Igen, talán igazad van, de akkor is azt súgja nekem valami: a vesztembe
rohanok...
- Ne erre a sugallatokra figyelj Avia, kérlek, csakis arra, amit
elhatároztunk, hogy véghez visszük, még ha, az életünkbe kerül is!
- Igazad van Téron, végigmegyek az úton, bármi legyen is annak a vége!
De most mutatni akarok neked valamit, ami már rég felkeltette a
kíváncsiságomat!
Hátra mentünk a hatalmas terem végébe, ott az egyik sarokban egymásra
dobált, félig elkorhadt polc- maradványok hevertek egy kupacban. Érdekes
volt, hogy itt, ahol példás rend uralkodott, hogyan hagyták itt ezt a
szeméthalmazt.
- Gyere, segíts, kérlek, szólt Avia és már dobálta is félre a
fadarabokat.
Én is segítettem neki és nem sok ido múltán szabaddá kezdett válni a hátsó
fal, eddig eltakart része. És amint a magas hosszú ablakon keresztül a
fény rávetodött a falra, kissé elmosódott írásjelek váltak láthatóvá.
Azt láttam elso pillantásra, hogy nem ismerosek számomra.
Ám, amint Avia is figyelmesebben szemügyre vette oket, rám nézett és így
szólt:
- Én tudom, mi van ide írva!
Tágra meredt szemmel néztem rá.
- Igen, ezek nagyon régi betuk, de édesanyám megtanította ezt is nekem.Az
áll itt: " Tíz lépést elore, hármat jobbra" .Egymásra meredtünk:
- Mit jelentsen ez? De, Téron, hiszen itt vége van a könyvtárnak, hogyan
érti azt, hogy tíz lépést elore?
- Majd meglátjuk Avia!

X
IX.

- Avia! Egyelore azt akarom, ez a dolog maradjon titokban!

- Persze, erre én is gondoltam már- szólt Avia, azután hirtelen a
vállamhoz kapott:
Jönnek!
- Gyorsan dobáljuk vissza a polc darabokat! - szóltam halkan.
Pillanatok muve volt az egész, mégis, mire az utolsó darabot dobtam volna,
már ott állt mellettünk az egyik volt pap.
Avia lélekjelenléte mentette meg a helyzetet:
- Mi ez a rendetlenség itt? !- kiáltotta olyan sztentori hangon, hogy
magam is elcsodálkozva néztem rá!
Az Új Hit Szolgája, ahogyan elneveztem újabban a volt papokat - mert amúgy
sem lett volna, mit kezdjek velük - , szólni sem tudott ijedtében, földbe
gyökerezett lábakkal állt ott.
- Felháborító!
Elvárom, hogy haladéktalanul rendet teremtsetek ebben a szentélyben,
megértetted? !
- Igenis, Nagyuram! -hebegte a szolga.
- De Avia, észrevehetik ok is az írást! - súgtam oda neki.
- Most távozz, de jegyezd meg: ezennel megtiltom bárkinek, hogy nélkülem,
vagy a Fopap Úr nélkül- és itt rám mutatott- bárki betegye ide a lábát!
Közöld ezt a társaiddal is!
- Megértettem Nagyuram!
Látszott: még bennük van a rettegés, amit Avia apja és bérencei a
birodalom minden alattvalójába belesulykoltak.
Érdekes volt a viszony a volt Nagyúr és a papság között.
Avia mesélte, hogy apja elott a vallás vezetoinek hatalma jelentos volt.
Sot, annyira megnott
ez a befolyás, hogy a mindenkori uralkodó bármilyen lényegesebb döntésben
a Fopap
jóváhagyását kellett kérje.
Nos, Avia apjának ez egyáltalán nem tetszett.
A legelso vita alkalmával azonnal kivégeztette a Fopapot, pedig közeli
alattvalói figyelmeztették egy esetleges lázadás veszályére.
Erre azonban a Nagyúr nagyon is jól fel volt készülve: ha fel is csapott
itt-ott a zúgolódás,
azonnal keményen megtorolt mindenfajta ellenállást, úgy hogy a papság
belátta: jobb, ha meghúzza egyelore magát.
Miután a szolga távozott, Aviához fordultam:
- Ha véget is ér itt a templom, követjük, amit az írás mond!
- De, hol, kint, a templomon kívül?
- Igen, a templomon kívül, ha kell. Mondd csak Avia, szerinted milyen
vastagok a templom falai?
- Legalább négy lépés, de jobb, ha ezt leellenorizzük.
- Csakhogy ezt úgy kell elvégeznünk, hogy ne keltsünk gyanút vele!
Lassan, látszólag ráérosen kisétáltunk a könyvtárból. A baloldali fal
mellett hátrafele mentünk addig, amíg
a hátsó sarokhoz nem értünk.
Itt már derékon felül ért a gaz, látszott régóta nem járt erre senki. Még
bent a könyvtárban kiszámoltam, körülbelül hány lépésre van a saroktól az
a bizonyos ko, beleértve a fal jókora vastagságát is.
Avia kardjával irtotta a bozótot, amíg én azt figyeltem, nem jön-e valaki
erre.
- Azt hiszem, itt kell lennie- lihegte Avia. Ekkor már jókora kört
tisztított meg a könyvtár fala mellett.
Elore léptem, a tíz lépést, ez még aránylag könnyen ment.
- Most hármat jobbra- mondta Avia.
Igen: hármat jobbra.
Lenéztem a lábam elé: semmit sem láttam.
- Gyere, Avia itt keressünk valamit, talán rárakódott a föld.
A tíz körmünkkel kezdtük kaparni a földet, de rövid ido alatt rájöttünk:
ezzel nem sokra megyünk.
- Szerszámok kellenek ide Avia!
- Igen, persze, csakhogy azt már nem lehet titokban tartani.
- Sajnos nem, és talán több ember segítségére is szükség lehet.
Eszembe jutottak Méda és a társai.
- Beszélek Médáékkal, ok nem fogják nagydobra verni azt, amit itt
csinálunk.
- Az jó lesz Téron! Jaj, annyira kíváncsi vagyok, érzem, illetve valami
azt súgja: itt valami rendkivüli lehet!
- Magam is azt hiszem Avia!

Nyár elején jártunk. Elindultam az egyik legmagasabb hegycsúcs felé,

álmomban Ezra
mondta: jobb a kapcsolat a bolygó körül keringo hajóval, ha magas helyre
megyek fel.
Részletes jelentést akartam küldeni a Szövetségnek, és útmutatót is kérni,
úgy éreztem,
bátorításra van szükségem...
Már volt némi tapasztalatom a hegyi élet veszélyeivel kapcsolatban: az
itteniek állatborbol készített kabátját vettem magamra, szorével kifele
fordítva megvédett eso, jégverés ellen, ami bizony sokszor egészen
váratlanul csapott le itt a hegyekben.
Jókora bottal kapaszkodtam fölfele. A fenyves egy ido után teljesen vad,
ember- nemjárta vadonná változott. Itt csak a viharok döntöttek ki
hatalmas fákat, ezeken gyakran nehezen tudtam átvergodni.
Amint egy kis patak kövein lépdeltem át, csodálkozva láttam: a túloldalon,
kis tisztáson egyszeru, gerendákból összerótt kaliba áll.
Nem hittem volna, hogy ebben a rengetegben emberi kéz nyomára bukkanjak.
Amint közeledtem a kunyhóhoz, mozgást hallottam, majd kitárult az ajtó és
egy magas
férfi jelent meg a küszöbön. Korát nehéz lett volna megállapítani: nem
volt fiatal, de arca egészséges, naptól cserzett volt, kék szemei
fiatalosan csillogtak.
Úgy gondoltam illo, ha én köszöntöm, hiszen én vagyok itt az idegen.
- Üdvözöllek!
- Légy üdvözölve te is fiam!
- Még nem jártam itt fent a havasokban egyedül, valóban idegen vagyok
errefele.
Hosszan nézett rám. Azután így szólt:
- Ülj le ide mellém fiam. Már vártam rád.
- Te tudtad, hogy ide jövök?
Szó nélkül bólintott. Majd felém fordult:
- Add ide a kezed fiam!
Sokáig nézte a tenyerem. Rám emelte a szemét:
- Sosem láttam ehhez hasonló kezet, ilyen különös sorsot... Ne szólj
semmit, úgysem érteném meg, honnan is jöttél te valójában.
De most nem errol akarok veled beszélni, hanem a pusztulásodról!
- A pusztulásomról? !
- Igen, a tiedrol és a barátaid, a tanítványaid pusztulásáról.
Édes fiam, bár itt élek egymagamban a rengetegben, ne hidd, hogy nem
tudom, mi történik odalent.
Tudod, járnak hozzám sokan, akiket meggyógyítok a nyavalyáikból.
Az emberek pedig beszélnek. Sok mindenrol. Ami odalent történik.
Én pedig szépen összerakosgatom a hallottakat. És következtetek.
Te túlságosan jó vagy ehhez a durva, kemény világhoz, ezért el kell
veszned.
Nem tudod megváltoztatni a megváltoztathatatlant.
- Nem egymagam akarom ezt véghezvinni, csak a magot szeretném elhinteni,
amibol majd
Egykor kisarjad az a valami, ami tényleg eltörli ennek a világnak a
kegyetlenségét.
- Igen... Talán igazad van... Egyszer majd eljön az ido...
Az öreg elnézett valahova messzire, elrévedt a tekintete.
Soká ült lehunyt szemmel, már - már azt hittem elaludt.
Hirtelen, mint akit áramütés ért, megrázkódott, rám nézett. Tekintetében
iszonyat tükrözodött.
Olyan váratlanul csattant a hangja, hogy akaratlanul is félreugrottam.
- Ne tolem félj édes fiam, hanem azoktól, akik odalent már megfonták a
hálót
körétek és amibol nem lesz menekvésetek!
Hitetlenkedve néztem az öreget. Szétnéztem: a fák alatt, ahol itt-ott
áttuzött a nap, pajkos fényfoltok incselkedtek a nyíló virágokkal. Szép
volt ez a világ, tiszta, üde. Nem, nem lehet itt semmi baj!
- Tisztelem a korodat és a tapasztalatodat öreg, de megbocsáss, nem tudok
mindenben egyetérteni veled.
- Miket beszélsz te szerencsétlen? ! Hát azt hiszed, talán csak egy vén
bolond vagyok, aki nem tudja, mit beszél? Meg vannak számlálva a
napjaid, a napjaitok, valamennyieteknek!
Az utolsó szavakat már szinte rikácsolta. Kifulladva lerogyott, levego
után kapkodott, lassan megnyugodott. Lemondóan legyintett a kezével:
- Mindegy... Már úgyis mindegy... Úgy látom,süket füleknek beszélek.
- Nem, öreg, hidd el, óvatos leszek, már csak a kedvedért is!
- Az én kedvemért? Ugyan mit számítok én. Itt, most nem rólam van szó,
hanem rólad,
a barátaidról! Szörnyubb lesz a sorsod, mint a társadé, akivel idejöttél!
- Hát errol is tudsz?
- Persze, hogy tudok! Jó szándékkal jöttetek, de a jó szándék itt kevés.
- Nos, akkor öreg elmondom neked, amit még csak egyvalakinek mondtam el
itt.
Valamikor, valahol egy másik világban másként próbáltam az ottani emberek
javára
lenni. Sokáig azt hittem sikerült, de tévedtem. Minden, amire tanítottam
oket rosszra fordult,
sok, rengeteg halál lett a vége...
De itt, most másként lesz!
Az öreg rám emelte szemét, hosszan nézett a szemembe.
- Valóban a legkülönösebb ember vagy, akivel valaha találkoztam. Mondd,
nem vagy te Isten?
Mosolyogva válaszoltam:
- Nem, egyszeru, ember vagyok, akár te magad. Csak a sorsom nagyon,
nagyon távol vetett
szüloföldemtol. Úgy látszik, arra vagyok szánva, hogy még sok mindent
megtapasztaljak.
- Pedig nem fogsz! Legalábbis, itt, ebben a mi világunkban már nem sokat!
Menj el, most azonnal, ne késlekedj egy percet se!
- És a barátaimmal, a társaimmal mi lesz? Hagyjam oket cserben?
- Nekik is végük... Bár ki tudja? Szétfutnak, és ki tudja, talán amit
tanítottál nekik, továbbadják majd egyszer...

X
X.

Két nappal azután, hogy fent jártam a hegyen és sikerült részletes

jelentést küldeni a Szövetségnek, a királyi Palotában akaratom ellenére
tanúja lettem egy beszélgetésnek az egyik folyosó beszögelésében.
Éppen Aviához siettem, komolyan akartam beszélni vele az ellenünk
fordulókról, az ellenséges hangulatról, amit lépten-nyomon tapasztaltam a
kaur nemesek, tisztek körében.
Amint a folyosón lépdeltem könnyu sarumban, elfojtott suttogást hallottam.
Önkéntelenül is megálltam, bár nem szeretek hallgatózni.
- Óvatosnak kell lennünk, mert sokan vannak az o oldalukon!
Ez Avia nagybátyjának, Ormonnak a hangja volt.
- Szerencsére azért vannak a mi oldalunkon is nem kevesen! Ormon, a
kaurok hatalmát nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra megtörni,
ezt te is tudod! Hát azért lett a mienk ez az ország, hogy egy ilyen
naiv, gyenge ember tanításaira, hallgassunk, amilyen ez a Téron?
Ez a hang Kabor hangja volt: Ormon közeli szövetségesének a hangja.
- Igen, igen tudom, de látod, azért nem lehet olyan egyszeruen egy
legyintéssel elintézni ezt a tanítást. Nem tudom miért, de nagy
hatással van sok emberre...Gondolkoztál már ezen: mennyire furcsa dolog
ez: ide jön egy idegen, egy boszorkánnyal, akit szerencsére bátyám még
idejében kivégeztetett, majd, azután a szerencsétlen lázadás után ez az
idegen az új király legjobb barátja, legfobb tanácsadója lesz!
- Éppen ideje, hogy ennek az állapotnak véget vessünk, egyszer és
mindenkorra! Mi nem vagyunk nyimnyám siránkozók, "akik szeretjük az
ellenségeinket is". Ó, Hadak Istene hova jut ez az ország!
- Igen, eljött az ido, valóban, hogy ennek véget vessünk! Ki kell
pusztítani ennek a tanításnak még az írmagját is, különben elvész
minden hatalmunk, eluralkodik a káosz!
- Nos, akkor jól figyelj Kabor! Holnapután lecsapunk rájuk! Kigondoltam
mindent, az egész terv a fejemben van! Nem szabad hibáznunk, mert
elveszünk! Holnapután este együtt lesznek Aviánál, azok, akiket ez a
Téron tanítványainak nevez. A testorség el lesz altatva, gondoskodtam
jó borról! Nyugodtan elfoghatjuk oket!
- A királyt is el akarod fogatni? !
- Igen a királyt is, mert o már nem lesz akkor király, ezt már másnap
kihirdetjük, mégpedig úgy tálalva dolgot, hogy ellopta a lelkét az
idegen, a boszorkány társa!
- Gondolod, hogy ez így jó lesz?
- Nem gondolom Kabor, hanem tudom! Beszéltem a tisztekkel, megmagyaráztam
nekik, ha nem állnak mellénk, nem lesz szükség többé rájuk, Avia fel
akarja oszlatni a sereg nagy részét!
- Jó, mindenben követjük a parancsaidat Ormon, jövendo királyom!
- Ezt nem akarom egyelore hallani, ne igyunk elore a medve borére!
Vigyázz a szádra, megértetted? !
- Igenis uram!
A léptek eltávolodtak, én pedig ott álltam és láttam a jövot, amint
komoran, megállíthatatlanul gördül ránk, mint egy elszabadult sziklatömb,
amely lezúdul a hegy tetejérol...
Aviát egyedül találtam szobájában, aludt. Nem ébresztettem fel, minek is?
Elnéztem arcát: nemes vonásai elütöttek a kaur nemesek vad arcaitól. Talán
volt némi igazság abban, amit többen rebesgettek: apja, a Nagyúr a
bennszülöttek közül választott feleséget magának, megszegve ezzel a
hagyományt. Nem is nézték jó szemmel többen is a hatalmi körbol, de a
Nagyúr hamar elhallgattatta ezeket. Talán az volt a célja, hogy végre
békesség legyen a két nép között... Ki tudja? Vagy csak orülten szerelmes
lett Avia anyjába.
Annyi bizonyos: szerencsés választás volt a bennszülöttek részére: Avia
anyja amennyire befolyást tudott gyakorolni a férjére, mindent megtett,
hogy könnyítsen az oshonos lakosság sorsán.
Csakhogy ezzel azonnal kihívta maga ellen a kaur nemesség ellenszenvét. De
úgy látszik a Nagyúrnak megvoltak a módszerei az ellenlábasok
távoltartására.
Avia anyjának halála után persze lassan minden kezdett visszazökkenni a
régi kerékvágásba:
tovább folyt a kegyetlen elnyomás, a szegény falusi nép sanyargatása.
Az ország népe, az egyszeru emberek többsége különleges rokonszenvvel
viseltetetett Avia iránt. Benne látták sorsuk jobbra fordulását, remélték,
ha majd király lesz, anyja példáját fogja követni, könnyit a sorsukon.
Reményeik egyszerre csodálatosan valóra váltak a mi megérkezésünkkel.
Ezra borzalmas kivégzése mintha loporos hordót robbantott volna fel,
egyszerre tört ki minden gyulölet a Nagyúr ellen, aki annyira megváltozott
felesége halála óta, hogy kegyetlenebb lett, mint bármelyik elodje.
Amint ott ültem, csendben szétnéztem a kis szoba egyszeru berendezésén:
egy ágy, egy szék,
egy nagy kokorsó, egy mosakodó edény, durva törülközo. Avia szerette az
egyszeruséget, persze, amikor megtehette ezt, mert a legtöbb idejét
mégiscsak a nagyurak között kellett eltöltenie, ott pedig a király teljes
pompában kellett megjelenjen.
Eszembe jutott Avana Palotája, ahol nekem is volt kis alvó-helyiségem.
Oda csak Numda merészkedett be néha, ha fontos megbeszélnivalónk volt.
Csendes, megfontolt hangjával, jól megrágott szavaival értékes
segítotársam volt már az elso pillanattól kezdve, amint Avana ura lettem.
Drága, jó Numda, ha most itt lehetnél, vajon mit tanácsolnál Isteni
Uradnak?
Te, aki oly jól átláttad az ellenfelek taktikáját, mit mondanál most?
De ez itt most más világ, egészen mások a körülmények, a lehetoségek.
És akkor, ott rájöttem: itt már csak egy út maradt szabadon: szabad
folyást engedni Ormon tervének, úgy, hogy közben a mellettem állóknak a
legkevesebb bántódásuk essen!
Mert minden más mód harcot jelent rengeteg áldozattal és ami még
fontosabb, az már beavatkozás!
Az én sorsom itt elérkezett a beteljesedéshez, ezen nem lehet, nem szabad
már változtatni!
Hirtelen mozgást hallottam Avia ágya felol: felriadt, riadtan nézett szét,
lassan tért vissza a valóságba.
Rám nézett és megnyugodni látszott. Azután megkérdezte:
- Min gondolkozol Téron?
- Az elkövetkezo napokon Avia... Hamarosan eltávozom innen.
- Eltávozol? ! Hova?
- Oda, ahova nem jöhetsz velem, ahova csak egyedül mehetek...
- Nem értelek!
- Majd megérted hamarosan. Eljött az ido.
- De hát mirol beszélsz, kérlek, magyarázd meg!
- El akarnak veszejteni Avia! Olyan erok fordultak ellenünk, akik elol
itt, most már nincs menekvés.
- Kikrol beszélsz? Tudtommal még én vagyok itt a király! Kivégeztetek
mindenkit, aki ellenünk tör!
- Nem Avia, nem szabad, éppen ezt nem szabad. El kell kerülni a
vérontást! És, ami legjobban aggaszt: a ti sorsotok! Nemcsak a tied,
meg a barátainké, hanem az egész nép sorsa! Foleg a szegények, az
elnyomottak sorsa!
Mert, hidd el Avia, értük jöttünk ide elsosorban. Hogy enyhítsük a
szenvedést, hogy könyörületre intsük a hatalmasokat!
Látod, kétségek mardosnak: vajon sikerült-e valamit, akárcsak egy icipicit
is javítani a helyzetükön?
Vagy talán, még rosszabb sorsuk lesz?
- Nem, amíg én leszek a király, bízhatsz bennem!
- Nem az a baj, Avia, hogy nem bízok benned, hanem az, hogy holnapután
már nem leszel király...
- Mit mondasz? !
- Fiatal vagy és tapasztalatlan, Avia! Hidd el, én nagyon sok dolgot
megéltem, bár tudom, ez a jelenlegi külsom nem mutatja.
Láttam a nagyravágyást, a mohóságot, az értelmetlen eroszakot, az ezreket
halálba küldo járványos betegséget, ó, nagyon sok mindent láttam és
tapasztaltam!
És ami a legjobban fájt, megláttam, hogy sok mindennek én magam voltam az
eloidézoje...
- Te? !!! Te, aki, mindenkit szeretsz, sot mindenkit a szeretetre, a
megbocsájtásra tanítasz?!
Ezt végleg nem értem, Téron!
- Nem a te hibád, hogy nem érted meg ezt, Avia! Tudod, van úgy, hogy jót
akarunk tenni
az emberekkel, megtanítjuk oket olyan csodálatos dolgokra, amikre csak sok
nemzedék tapasztalata, kísérletezései során juthatnának el. Én is ezt
tettem egy másik világban, ahol király voltam... Sot, lemondtam
hatalmamról, hogy ok maguk irányítsák a sorsukat.
- És mi történt? - kérdezte mohó kíváncsisággal, Avia.
- Az történt, hogy rossz irányba mentek el a dolgok! Egy pár ember
nagyravágyása miatt, az arany, a gazdagság utáni vágyakozás miatt halál
és pusztulás jött ránk...
- És Te, nem tudtál semmit tenni mindez ellen?
- De, próbáltam, sikerült is valamennyire enyhíteni a járványt, de a
megtámadott, hatalmas birodalom bosszúját nem háríthattam már el...

XI.
Az út lefele ereszkedett,a hegyek kezdtek alacsonyabbak lenni,a táj
jellege is változott: elmaradoztak a hatalmas fenyoerdok, helyüket
lombhullatók vették át.
A meredek, hófödte csúcsok egyre messzebb kerültek.
A kis csapat egy patak mellett futó köves úton haladt. Jól
megkülönböztethetoen két, teljesen elüto részbol állt: tizenkét, állig
felfegyverzett lovas kísért vagy húsz csetlo, botló, láthatólag teljesen
kimerült rongyos embert. Az utóbbiak között vegyesen voltak férfiak és
nok.
A rongyosok között volt aki mezítláb ment, egyre-másra hallatszottak a
szisszenések, jajdulások az éles kövekkel teliszórt úton. A
szerencsésebbeknek fapapucsa volt, bár kétséges volt, vajon meddig
tartanak ki ezek a kezdetleges lábbelik....
Igen, Ormon értette a módját, hogyan vegye át a hatalmat...
Minden az o terve szerint ment, pontosan, olajozottan. A legnagyobb
titoktartásban fogtak el mindannyiunkat, akik azon az utolsó estén ott,
Aviánál összegyultünk.
Ormon nem akart mártírokat: tudta jól, a mártírok a legveszélyesebbek.
Szépen, csendesen járt el és amikor már biztos volt a hatalmában, eloször
is azokat végeztette ki, akik segítségére voltak, igaz, csak a
legközelebbállókat.
Így történhetett meg, hogy Kabor, a nagyravágyó hadúr hamarabb távozott el
az árnyékvilágból, mint mi: Avia, én és az a pár tanítvány, akiket ott
hirtelenében összefogdostak a katonák.
Médát nem fogták el, o nincs itt velünk. Ha belegondolok, benne van a
legfobb reményem. Valami azt súgja nekem, talán o lesz a tanításom
leghuségesebb terjesztoje. Már ha életben marad... Mert kérdéses, meddig
maradhat életben, ha tényleg, tántoríthatatlanul kiáll továbbra is a mi
eszméink mellett.
Igen, Ormon büszke lehet: visszatért a régi rend, a hadsereg ismét a régi,
bármikor bevetheto, ha lázongás ütné fel a fejét valahol.
Igaz, a nép még egy darabig emlegeti majd Aviát, a néppárti királyt, meg
azt a különös, idegen tanácsadóját...
De lesz majd gondja az új királynak, hogy hamar elhallgattassa azokat,
akik túl sokat emlegetik a "gyenge királyt".
Kíváncsi vagyok, meddig visznek, milyen halálnemet eszelt ki Ormon
számomra.
Mert én voltam az o legnagyobb ellensége, ezt láthattam az elso
pillanattól, amikor szembekerültünk egymással.
Soha nem felejtem el gyulölettol ízzó tekintetét, amit rám vetett, amikor
még Avia, királyként egyik rendeletét a másik után adta ki: eltörölte apja
kemény adóbeszolgáltatásait, illetve csökkentette oket, jelentosen
leapasztotta a hadsereg létszámát. Külso támadástól nem kellett tartani,
akkor meg felesleges a nagyszámú hadero, aminek táplálása, fenntartása sok
pénzt emészt fel.
Ránéztem Aviára, amint ott ment mellettem: különös dacossággal vetette fel
fejét, elnézett valahova a távolba... Hirtelen felém fordult:
- Mondd, Téron, miben különbözünk mi most a marháktól, akiket visznek a
vágóhídra?
Hát ennyi volt, ennyit ért az, amiben hittünk? !
- Miért Avia, talán már nem hiszel a szeretet mindenható, megtartó
erejében? !
Miért vagy kishitu? Persze, még fiatal vagy... Nem hiszed, igaz, hogy
életünkben vannak csodák? Pedig vannak Avia, még ha te most, nem is hiszed
el ezt!
Ne félj, megmentelek én valamennyieteket!
- De, hogyan Téron? Hiszen egy szál fegyverünk sincs! Nézz rá ezekre a
szerencsétlenekre!
Látod két leghubb szolgámat: Spartát és Lítiát? Az volt a tervem, hogy
egy párnak lássam oket és bár én még a szerelmet sem ismertem még,
legalább bennük akartam gyönyörködni.
De már úgy is mindegy...
- Dehogyis mindegy, Avia! Meg fogod te is ismerni, szerelmet és
mindnyájan szabadok lesztek!
- Annyira szeretnék hinni neked Téron!
- Akkor higgy bennem Avia! Van még hatalmam, hogy valamennyieteket
megmentselek!
Van egy tervem... Hogy hívják az orcsapat parancsnokát?
- Saran, de nem tudom, mit remélsz, nála marconább alakot még nem sokat
ismertem.
- Bízd csak rám Avia, majd én beszélek vele.
Esteledett, a foglyok már alig vánszorogtak, noha a katonák ide oda
nyargalásztak és hosszú
korbácsaikat suhogtatták. Minden suhintás fájdalmas sikolyt hozott maga
után.
Végre Saran úgy döntött, letáborozunk. A foglyok a földre rogytak, még
enni sem kértek...
Azt hiszem nem is sokat kaptunk volna.
Ellenben a katonák annál vidámabban voltak.
Nagy tüzet raktak, elovették kulacsaikat, vad ordítozás töltötte be
hamarosan a környéket.
Orséget azért állított Saran, bár láthatólag nem tartottak semmiféle
közvetlen veszélytol, de hát beleverték a katonai szabályokat keményen.
Feltápászkodtam és elindultam feléjük. Amint a közelükbe értem, az egyik
katona rám ordított:
- Mit akarsz kutya, azonnal menj vissza a helyedre, vagy talán akarsz még
egy kis kóstolót a korbácsból? !
- Nem, barátom, a parancsnokkal szeretnék beszélni.
- Úgy, a parancsnokkal! No és mi lenne az, amit a parancsnokkal meg
szeretnél beszélni?
Talán kérsz egy kis külön vacsorát?
Hangos röhögés kisérte szavait, látszott, társai kedvüket lelik a
beszélgetésünkben.
Egyszerre Saran hangja csattant:
- Hozzátok ide elém azt az embert!
Azon kaptam magam, hogy elötte állok, olyan hirtelen lódítottak oda.
Tudtam, most dol el a sorsunk. Egyenesen, meron a szemébe néztem és így
szóltam:
- Saran, beszélnünk kell négyszemközt, nagyon kérlek, hidd el, élet-halál
kérdése ez!
Gyanakodva nézett rám:
- A ti halálotokról nem sok beszélni valónk van, de nem értem mit akarsz
még ezen
kívül mondani nekem?
- Nagyon kérlek, küldd hátrább az embereidet, csak neked mondhatom el!
- Nos, jó, úgyis hamarosan halottak lesztek mindnyájan, hadd halljam, mit
mondhatsz te nekem? ! Takarodjatok hátrább, az egészen!
- Saran, én leszámoltam az életemmel, nem rólam van szó, hanem a
foglyokról és rólatok!
Láthatólag elcsodálkozott:
- Rólunk? Ugyan mi érhet minket?
- A leheto legrosszabb, Saran! Mit gondolsz, mit csinál veletek Omron,
amikor majd visszatértek?
- Hogy mit csinál a király? Megmondhatom, ha éppen annyira kíváncsi vagy!
Külön jutalmat kapunk, persze, én nem annyit, mint a katonák.
- Tévedsz, Saran! Az a jutalom, a halálotok lesz!
Döbbenten nézett rám:
- Te megorültél!
- Nem, Saran, nem orültem meg, hanem csak gondolkodom logikusan és
levonom a következtetéseket! Azt tudod, mi lett Kaborral?
- Nem tudom, de nem láttam az utóbbi napokban.
- Nem bizony, mert meghalt: Omron parancsára, o és még pár társa, akik
igen sokat tudtak... És akkor felteszem a kérdést: mit gondolsz, mi
lesz a ti sorsotok, ha tudjátok, hol és hogyan haltunk meg? Omron nem
engedheti, hogy elbeszéljétek bárkinek is, mi történt velünk!
Most eloször sápadt el, arca elszürkült, veríték lepte el homlokát.
- De hát, akkor mit tehetnék?
- Van egy tervem, talán sikerülhet, hogy valamennyien életben maradjunk,
gyere, üljünk le és beszéljük meg...
 XXII.
Meredek erdoben kapaszkodtunk fölfele, mindnyájan lihegtünk,
elcsigázottak voltunk.
Pedig elindulás elott egy teljes napot pihent az egész tábor.
Igen, most már egy csapat voltunk, a katonák is belátták: csak akkor
maradhatnak életben, ha követik azt a tervet, amit Sarannak azon az
éjszakán elmagyaráztam.
Talán nem volt minden részletében teljesen kidolgozott, de más nem jutott
eszembe. Meg vesztegetni való idonk sem volt sok, ugyanis, ha Saran a
katonáival nem ér vissza idejében, holtbiztos, hogy Omron másik csapatot
küld,
ellenorizni, mi is történhetett...
Az volt az elképzelésem, hogy az öreg remetéhez megyünk. Szerencsére Saran
katonái közt volt olyan, aki járt már arra, így tudtuk, merre kell
tartsunk.
A baj csak az volt, hogy el kellett kerülnünk minden falut, tanyát, nyomot
sem volt szabad hagynunk és az elcsigázott csapat nehezen bírta a meredek
hegymászást.
A katonák edzettebbek voltak, de hát együtt kellett maradnunk!
Az élelem is fogytán volt, bár erre volt megoldás: az erdo bovelkedett
vadban,
és Saran emberei közt nem egy jó vadász akadt, akik néha-néha elejtettek
egy-egy vadat.
Végre, a harmadik napon, egyszer csak váratlanul elottünk állt a remete.
Mintha csak a földbol bújt volna elo, valósággal visszahoköltünk.
- Vártalak benneteket! Gyertek utánam!
Elképedve néztünk egymásra, azt hiszem, Saran csodálkozott a legkevésbé, o
biztosan hitte, hogy ez így volt megbeszélve. Ha tudta volna, mekkora
meglepetés volt ez az én számomra is! És megkönnyebbülés!
Végre felcsillant a remény, hogy talán tényleg megmenthetjük ezeket az
embereket!
Az emberek arcán is látszott a remény újraéledése, foleg a foglyokén,
illetve a volt foglyokén, mert már nem voltak foglyok, amióta Saran kiadta
a parancsot, hogy többé nem kell halálraítélteknek tekinteni oket.
Kanyargós, néhol meredek, keskeny ösvényen haladtunk libasorban.
Elol a remete, határozott, egyenletes léptekkel vezetett minket. Semmiféle
fáradtságot nem láttam rajta, pedig mi már zihálva kapkodtuk a levegot...
- Tartsatok ki, már nem sokat kell másznunk! -szólt hátra, nem is
lassítva lépteit. Hallottam, amint egy anya elesik.
- Nem bírom tovább, hagyjatok itt, kérlek!
Odamentem, mélyen a szemébe néztem: - Állj fel és gyere utánunk!
A no lassan felállt, azután elindult, egyre határozottabb léptekkel.
A többiek szájtátva nézték.
- Gyertek, szóltam rájuk, mert, ha nem, Omron katonái senkit sem fognak
kímélni!
Végre meredek, függoleges sziklafalhoz értünk. Csodálkozva meredtünk a
remetére: innen nincs út tovább.
De a remete nem így gondolta, jobbra lépett néhány lépést, félrehajtott
néhány borókaszeru bokrot. Keskeny hasadék vált láthatóvá: annyira
keskeny, hogy egyszerre csak egy ember léphetett be rajta.
A remete intett: - Gyertek utánam!
Egyenként követtük a szuk járaton, amit egy földalatti patak vájt a
sziklába.
Körülbelül kétszáz lépés után kezdett kiszélesedni a barlang, majd
nemsokára elállt szemünk, szánk: hatalmas csarnokban voltunk.
A mennyezetrol, mint megannyi óriási orgonasíp, cseppkövek lógtak le.
Sztalagmit, idéztem fel magamban a lelógó, a vízcseppek kalciumából
évszázadok alatt kialakuló alakzatok nevét.
Alattuk nottek a sztalaktitok. Gyönyöruek voltak, a remete lámpásának
imbolygó fényében.
- Itt lepihenhettek! Várjatok rám, szétnézek odakint és hozok
harapnivalót is!
De kérlek, ne menjetek ki innen, amíg vissza nem jövök!
A hatalmas terem egyik oldala nézotérre hasonlított: a természet, mintha
csak büszkeségbol tette volna, hogy csodáljuk remekmuvét, még padokat is
alakított ki.
Fáradtan rogytunk le, volt boven hely mindenkinek.
Már, már el is bóbiskoltunk volna, ha egyszerre nem történik valami
különös.
Eloször a sugdosó hangokra figyeltem fel, csak azután néztem a
cseppköveket:
a színük! Igen, a színük kezdett el változni!
Eloször rózsaszín, amely elkezdett sötétedni, majd átváltott mély bíborba.
A fény valahonnan fentrol áradt szét, hogy honnan, fogalmam sem volt!
Azután kékes villódzások söpörtek végig az orgonasípszeru cseppköveken.
És akkor jött a dallam! Egy csodálatos, gyönyöru himnusz kezdett zengeni,
olyan, amilyet, ha csak egyszer is hall az ember, sosem felejti el!
Az emberek és velük együtt én is, megkövülten meredtünk erre a csodálatos
szín és hangjátékra, szó nem jött ki senkinek a száján. A cseppkövek a
szivárvány minden színében ragyogtak, színük a zenével mintha
összehangolódott volna: a magasabb hangokra világosabb színuvé váltak, a
mélyekre színük elsötétült.
Egyszerre minden fáradtságom elmúlt, úgy éreztem minden terhet levett
valaki a vállamról.
És az a valaki meg is jelent! Valahonnan hátulról, a hatalmas terem
mélyébol
lassan, lépkedve jött a terem közepe felé egy köpenyt, csuklyát viselo
alak.
Amikor a terem közepére ért, hirtelen elhallgatott a csodálatos zene.
A világosság most már csak a köpenybe burkolt emberre hullt.
Hirtelen hátravetette csuklyáját és én éreztem, hogy elhagy minden erom...
De nem csak én voltam így, a csoport többi tagja is kové dermedt: a
gyönyöru no, mert no volt, nem volt más, mint: EZRA!
Igen, Ezra volt a maga csodálatos biztonságával, bátorságával.
Ledobta köpenyét, így csak az égszínkék kezeslábas, a testhez tapadó ruha
volt rajta, amit a Szövetség minden felderítoje viselt.
Az emberek suttogni kezdtek, remegve, elborzadva:
- A boszorkány, a boszorkány visszajött!
- Végünk van!
- Ne féljetek- kiáltotta Ezra tiszta, csengo hangon.
Békességet hoztam számotokra és szabadulást! Nem vagyok boszorkány!
Hinnetek kell nekem! Belétek verték a félelmet, de itt az ideje, hogy
felszabaduljatok félelmeitek, babonáitok alól!
Íme, én legyoztem a halált, hogy elhozzam nektek a reménységet: az élet
diadalmaskodhat a halál fölött, ha a szeretet hatja át a szíveket!
Gyertek közelebb, bizonyosodjatok meg, hogy én vagyok!
Az emberek: foglyok és katonák egyformám, remegve húzódtak össze, halk
suttogás támadt:
- Nem lehet o, sajátszememmel láttam, amint elégett a máglyán!
- A lelke, a lelke visszajött és most bosszút áll rajtunk!
- Végünk van!
Ekkor felálltam és odamentem Ezrához
Megfogtam a kezét és az emberek felé fordulva beszélni kezdtem:
- Íme, itt van az, aki azért jött, csakis azért, hogy megmentsen titeket,
mindnyájatokat és ezért az életét is feláldozta!
- De hát meghalt, mind láttuk!- kiáltotta valaki az emberek közül
- Igen, meghalt és feltámadt!- kiáltottam, mert ott, ahonnan mi jöttünk
ez lehetséges!
- Hogyan, miket beszél ez az ember? ! - hangzott innen is, onnan is.

XXIII.
Azon kaptam magam, hogy az arcokat figyelem. Végig siklott a tekintetem
sorban: Méda, Lion, Zen, Lítia, Saran, a katonák, a többi ember arcán.
Ami közös volt bennük, az a döbbenet volt. De, azontúl volt még más is.
Például Méda arca sugárzott, szemeivel szinte itta a látványt.
Ezt Ezra is észrevette.
- Gyere közelebb Méda!
Méda szinte megbabonázva ment oda.
- Mi, Théronnal elmegyünk Méda, abba a világba, ahol az örökkévalóság az
úr.
Ti itt maradtok, de most már mások vagytok, mint a jövetelünk elott.
Te, Méda leszel ennek a kis csoportnak a vezetoje. Te vagy a mag, melybol
hatalmas fa no ki idovel.
Ennek a fának az árnyékában sok más, kisebb fa is fog noni: mind, mind a
szeretet fácskái lesznek.
Viharok fognak jönni, rettenetesek, de a nagy fát nem fogják tudni
kicsavarni, mert megkapaszkodik keményen, és a mi áldásunk vigyáz rá!
Vissza fogunk jönni, megígérem. Ti már akkor nem fogtok élni, de élni
fognak az utódaitok, egy más egy jobb, szebb világban.
Addig még nagyon sok vérnek kell kifolynia, sajnos, de nem hiába!
A te sorsod Méda, meglehet, sot biztosan, hányatott lesz, ahogy
valamennyieteké.
 El kell menjetek az emberek közé és hirdetnetek kell a szeretet erejét.
Az igaz, önzetlen szeretetét, mely nem vár köszönetet, nem érdekbol
születik, hanem tiszta szívbol.
Ez lesz a legnagyobb fegyveretek!
Eleinte ki fognak gúnyolni az emberek, megvetésben lesz részetek, de nem
szabad elcsüggedjetek!
Sot! Annál nagyobb erovel kell folytatnotok a harcot!
Mert eredményes lesz ez a harc, az emberek be fogják látni: ez az élet, ez
és csakis ez az út, mely elvezet a szebb, jobb világba!
Ezért érdemes, ha kell az életeteket is feláldoznotok!
Az áldozatotokból, meg a többi jó ember áldozatából épül fel majd az a
világ, ahol egyformán fog tudni boldogulni minden ember, nem lesz elnyomó
hatalom, nem lesz zsarnokság!
Ehhez tartsátok magatokat és ne csak higgyétek, tudjátok is, hogy az
igazság mellettetek van! Mellettetek vagyunk mi is, és mellettetek leszünk
mindig!
Ezt kell tovább adnotok!
És most búcsúzzunk el, nem mindörökre, hanem a boldog viszontlátás
örömében, mert visszajövünk, ezt megígérjük!
Kisétáltunk a barlangból, ott állt a gömb.
Az emberekbol önkéntelen kiáltás szakadt fel, visszarettentek.
- Ne féljetek, mert nincs mitol!- szólt Ezra.
- Ez a mi hajónk, ez visz el oda, ahol a halálnak nincs hatalma, ahol a
tiszta
fény, az önzetlen szeretet és a halhatatlanság uralkodik.
Most már tényleg gyertek közelebb, hadd öleljelek meg mindeniteket,
egyenként, kísérjen áldásom valamennyieteket!
Az emberek lassan eloször kissé bizonytalanul, azután már egyre bátrabban
mentek oda Ezrához, o pedig mindegyiknek a szemébe nézett, mindegyikhez
volt egy-két bátorító szava.
Megfigyeltem az embereket, amint visszafele jöttek Ezrától: egytol egyik
reménység tükrözodött a szemekben!
Én is átöleltem mindegyiküket és ugyanazt mondtam mindegyiknek: Itt
maradok veletek, még ha nem is fogtok látni engem. De lelketek csendjében
meghalljátok majd szavamat: Ne csüggedjetek sosem, mert mi veletek vagyunk
és leszünk mindörökre, ezt adjátok tovább gyerekeiteknek, unokáitoknak és
majd ugyanígy ok is tovább adják majd, egészen addig a napig, amíg újra
eljövünk hozzátok!
Végre eljött a pillanat: az elválás pillanata.
Ezrával együtt beléptünk a gömbbe, amely lassan emelkedni kezdett, majd
hirtelen felsuhant az égbe...

XX
IV.

PROLÓGUS

A lézersugarak villámgyorsan cikáztak ide-oda, a virtuális hatalmas, kör

alakú asztal körül halvány, áttetszo alakok ültek.
Valójában nem voltak ott, némelyikük több száz fényévre volt éppen akkor.
De mindez semmit sem vont le a Tanács Ülésének fontosságából.
Minden tag már jó elore megkapta a meghívót, ami nem követelte meg a
fizikai jelenlétet, csak a virtuális részvételt. A meghívók a GD-ben, azaz
a Gondolat Dimenzióban lettek elküldve, így a címzettek azonnal megkapták
oket.
A kommunikáció is ebben a dimenzióban történt, e nélkül lehetetlen lett
volna az egész Ülés megtartása.
Az összes felfedezett dimenzió közül talán ennek volt a legnagyobb
jelentosége.
Több generáció kitartó munkájának eredménye volt, de boségesen
megtérítette a ráfordított energiát.
A soros Elnök felolvasta a napirendi pontokat, majd rátért a legutóbbi
Ülés óta eltelt idoszak legfontosabb eseményeinek ismertetésére.
Ezek szinte egytol egyik a felderítok munkájának eredményeit foglalták
össze.
Az Elnök a több évszázada elfogadott intergalaktikus nyelven beszélt.
Ezt a nyelvet számítógépek fejlesztették ki, és a legtöbb szavazatot kapta
abban az idoben.
Használata csak a Tanács Ülésein volt kötelezo és a jelentések is ezen
íródtak.
- És most rátérek a K2589-es számú galaxis PU 44-es Bolygóján tett
felderíto munka eredményeire- mondta az Elnök.
- Talán még emlékeznek, az egyik legjobb felderítonk utazott oda,
kíséroje egy
újonc volt.
Megbíztunk benne, bár voltak ellenvetések, talán nem is alaptalanok: egy
olyan bolygó szülötte, amely mindezidáig még nem érte el a felvételhez
szükséges szintet.
Hogy végül mégis miért hagytuk jóvá ennek a homo sapiens- nek (ok így
nevezik magukat) a részvételét a kutató munkában, az ennek az "Embernek",
az életében rejlik.
Amint élettörténete tanúsítja, rendkívüli túlélo képességekkel bír!
Amikor a bolygója, amely mint említettem még nem tagja az Értelem
Szövetségének, expedíciót indított egy közeli (számukra nagyon is távoli)
csillag
felé, primitív urhajójukat meteor találat érte, ezért vissza kellett
forduljanak.
Az expedíció tagja volt Gregor Man is.
Hazafele, az urhajó Agya tévedésbol leszállította oket egy, az o
bolygójukhoz hasonló bolygóra.
Itt kezdodött egy tévedésünk: biztosak voltunk, hogy ez a lény nem marad
életben a számára ismeretlen világban.
Sajnos nem így történt és sérült, igen: SÉRÜLT a BE NEM AVATKOZÁS
törvénye!
Errol a mi alaptörvényünkrol o mit sem tudott.
Katasztrófákat idézett elo, amelyek azonban lényegében nem sokat
változtattak szerencsére annak a bolygónak a történelmén.
Egyik felderítonk arra járt, felvette vele a kapcsolatot.
Elpusztítani már nem volt értelme, így felajánlotta: mint egyén lépjen be
a Szövetségünkbe.
Ez csak halála után történt meg.
Nem bántuk meg, hogy belépett, mert mindjárt elso felderíto útján
bebizonyította rátermettségét. Ezra felderítonk kísérte el, ezzel nem
sérült a Be Nem Avatkozás törvénye, sot sikeresnek mondható az
expedíciójuk, mert elindították a bolygót a fejlodés helyes irányába!
Ezért dicséret jár nekik, sok sikert kívánunk a további útjaikra!
Még valami: azóta Gregor Man szülobolygója is elérte azt a fejlettségi
szintet, hogy felvegye velünk a kapcsolatot, így hát a FÖLD bolygó is már
tagja a Szövetségnek.