Kate Golden: A Dawn of Onyx

Copyright © 2022 by Kate Golden

Hungarian Translation © Farkas Veronika

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Kate Golden: A Dawn of Onyx
The Daisy Press, United States of America, 2022

Fordította: Farkas Veronika

ISBN: 978-615-650-724-2

Anassa Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A borítót készítette: Jack Johnson
Szerkesztő: Pozsik László
Korrektor: Kótai Kata
Tördelés: Tót Barbara

Műfaj: romantikus, fantasy

 Jacknek,
köszönettel, amiért egy személyben a teljes
hátországom vagy.
Te tanítottad meg nekem, milyen az igaz szerelem.
 EGY

Ryder és Halden valószínűleg már meghaltak.

Nem tudtam, mitől vagyok rosszabbul: a tüdőmet égető
fájdalomtól, amit természetesen én okoztam magamnak
(mindig is ez volt a reggeli futásom legkeményebb szakasza),
vagy hogy végre szembe kell néznem ezzel a ténnyel - bár
megfogadtam, hogy amíg nincs rá konkrét okom, nem gondolok
a legrosszabbra, azt, hogy már egy éve nem jött tőlük levél, nem
lehetett mással magyarázni.
A szívem kétségbeesetten zakatolt.
Megpróbáltam kiűzni elmémből elkeseredett gondolataimat,
és inkább arra koncentráltam, hogy öklendezés nélkül eljussak
a tisztás pereméig. Nagyokat rúgtam a lábammal,
hátrafeszítettem a könyököm, és éreztem, ahogy a copfom
ritmikusan csapkodja a hátamat a két kulcscsontom között. Már
csak néhány lépés…
Amikor végre kiértem a hűvös gyepre, tántorogva megálltam,
s a térdemre támaszkodva mélyeket lélegeztem. Ugyanaz
töltötte be az orromat, mint a Borostyán Királyságban mindig - a
hajnali harmat és egy közeli kályhában égő fahasábok illata,
valamint a lassan málló levelek földes szaga.
De a légzőgyakorlat sem segített megakadályozni, hogy
elmosódjon körülöttem a világ, és végül a földre rogytam. Az
előző télről maradt, elszáradt levelek, amelyekkel tele volt a
tisztás, megzörrentek alattam.
 Egy évvel ezelőtt, annak a napnak az előestéjén, amelyen a
városunk, Abbington összes férfiját besorozták, hogy
harcoljanak a királyságunkért, az egész családom összegyűlt az
otthonunk mögötti füves dombon. Még egyszer, utoljára együtt
néztük végig, ahogy a rózsaszín naplemente lassan elhalványul
Abbington mögött. Utána Halden és én ugyanerre a tisztásra
jöttünk, és úgy tettünk, mintha neki és a fivéremnek, Rydernek
nem kellene elmenniük.
Mintha egy szép napon még visszatérhetnének.
A város főterén megszólaltak a harangok, a távolság ellenére
is elég tisztán ahhoz, hogy felriasszanak emlékeimből. Felültem.
A hajam összekócolódott, és tele volt levelekkel meg gallyakkal.
Ráébredtem, hogy el fogok késni. Megint.
Átkozott Kövek.
Vagy…a fenébe. Miközben feltápászkodtam, elfintorodtam. Az
utóbbi időben igyekeztem ritkábban a számra venni a kilenc
Szent Drágakövet, amelyek a kontinens magját alkotják. Nem is
annyira az zavart, hogy szentségtörő módon emlegetem
Evendell művét, inkább a megszokás erejét gyűlöltem, ami
abból fakadt, hogy Borostyánban nőttem fel, abban a
királyságban, amelyik a legbuzgóbban imádja a Köveket.
Visszafutottam a réten át, majd odaértem a kunyhónk mögött
húzódó ösvényre, és folytattam utamat az ébredező város felé.
Miközben végigsiettem a keskeny sikátorokon, amelyekben két
ember is alig fért volna el egymás mellett, nyomasztó gondolat
futott át a fejemen. Abbington valamikor sokkal kedvesebb város
volt.
 Legalábbis az emlékeimben annak tűnt. Tisztára sepert
macskaköves útjain korábban nyüzsögtek az utcazenészek és az
árusok, de ugyanezek a terek most szeméttel teleszórva,
kihaltan árválkodtak, futónövényekkel borított és villódzó
lámpákkal hangulatossá tett téglaépületeiből pedig csak
elhagyatott, kiégett romok maradtak. Olyan volt ezt végignézni,
mint egy rothadó almacsutkát figyelni, amely szép lassan
elenyészik.
Megborzongtam, mind a gondolataimtól, mind az időjárástól.
Abban reménykedtem, hogy a hűvös levegő legalább a verejték
egy részét leszárította a homlokomról; Nora nem szereti az
izzadt segítőket. Amikor benyitottam a nyikorgós ajtón, az
orromat azonnal megcsapta az etanol és a mentolos fertőtlenítő
csípős szaga. A kedvenc illatom.
- Arwen, te vagy az? - kiáltott ki Nora, és hangja visszhangot
vert a kórház folyosóján. - Elkéstél. Mr. Doyle üszkösödése nem
javult. Lehet, hogy elveszíti az ujját.
- A mimet veszítem el? - krákogta egy férfihang a függöny
mögött.
Szemrehányó pillantást vetettem Norára, és beléptem a
vászonlepedőkkel úgy-ahogy leválasztott sarokba.
Átkozott Kövek.
Mr. Doyle idős, kopaszodó férfi volt. Az ágyában feküdt, úgy
dédelgetve sérült kezét, mint egy lopott édességet, amit valaki el
akar venni tőle.
- Nora csak viccelt - mondtam, és az ágya mellé húztam egy
széket. - Az ő rendkívül szórakoztató és szakmailag
kifogásolhatatlan humora már csak ilyen. Megígérem, hogy
gondoskodom arról, hogy az összes ujja a helyén maradjon.
Mr. Doyle szkeptikus sóhajtással átengedte nekem a kezét, én
pedig munkához láttam, és óvatosan hámozni kezdtem róla az
elhalt bőrrétegeket.
A titkos tehetségem ott bizsergett az ujjbegyeimben, készen
arra, hogy segíthessen. De még nem voltam benne biztos, hogy
egyáltalán szükségem lesz rá aznap - az üszkösödés kezelése
nem jelentett túl nagy kihívást.
Ugyanakkor nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha
megszegem a mogorva Mr. Doyle-nak tett ígéretemet.
Eltakartam az egyik kezemet a másikkal, mintha nem
akarnám, hogy lássa, milyen borzalmasan néz ki a sérülése -
egyre ügyesebben alkalmaztam észrevétlenül a rejtett
képességeimet a pácienseimen. Mr. Doyle lehunyta a szemét,
hátrahajtotta a fejét, én pedig hagytam, hogy egy villanásnyi
tiszta fény kicsurranjon az ujjaimból, mint citromból a leve.
Az üszkösödő hús átmelegedett, és ismét rózsaszínen kezdett
lüktetni. A szemem előtt gyógyult meg.
Én elég jó gyógyító vagyok. Sőt rendkívül jó. Nem remeg a
kezem, stresszes helyzetekben is meg tudom őrizni a
hidegvérem, és soha nem kezdek ájuldozni, ha meglátom
valakinek a belső szerveit. Ráadásul olyan módszerekkel is
tudok gyógyítani, amelyeket sehol sem tanítanak. A titkos
képességem abban a lüktető, villódzó fényben nyilvánul meg,
amely a kezemből árad ki, és képes beszivárogni másokba,
utána pedig szétterjedni az ereikben. Össze tudom vele
forrasztani a törött csontokat, vissza tudom csempészni a színt a
betegségtől sápadt arcokba, és tű nélkül is le tudom zárni a
sebeket.
Ugyanakkor ez nem tartozik a közönséges boszorkányságok
közé. Nincsenek boszorkányok vagy vajákosok a felmenőim
között, és még ha lennének is, amikor ezt a képességemet
használom, semmiféle varázsigét nem kell kimondanom előtte,
és az alkalmazását nem követi szél és szikraeső. A varázserőm
egyenesen a testemből fakad, és minden alkalommal testileg is,
lelkileg is lecsapolja az energiáimat. A képzettebb boszorkányok
megfelelő grimoárok segítségével bármennyit tudnak
varázsolni. Az én képességeim lemerülnek, ha túlhasználom
őket. Néha napokba telik, amíg teljesen visszatér az erőm.
Amikor először csapolt le teljesen egy különösen súlyosan
megégett beteg, azt hittem, hogy örökre eltűnt a varázserőm -
amitől a megkönnyebbülés és a rémület leírhatatlan keveréke
töltött el. Amikor végül visszatért a képességem, azt
mondogattam magamnak, hogy hálás vagyok érte. Hálás,
amiért gyermekkoromban, amikor sebhelyek borítottak, vagy
kificamodtak a végtagjaim, meg tudtam gyógyítani magam,
mielőtt Anya vagy a testvéreim észrevették volna, hogy mit tett
velem a mostohaapám. Hálás, amiért segíteni tudok a
szenvedőkön. És hálás, amiért a mostani nehéz időkben is elég
jól keresek vele.
- Rendben, Mr. Doyle, szebb lett, mint új korában.
Az öregember fogatlan szája vigyorra húzódott.
- Köszönöm - felelte, majd bizalmaskodva közelebb hajolt. -
Nem gondoltam volna, hogy meg tudod menteni.
 - Fáj, hogy ennyire nem bízik bennem - évődtem vele,
miközben kisántikált a kezelősarokból.
Miután távozott, Nora megcsóválta a fejét.
- Mi az? - kérdeztem.
- Túl lelkes vagy - közölte velem, de a szája mosolyra
húzódott.
- Mindig jólesik olyan pácienssel dolgozni, aki nem áll a halál
kapujában.
Elfintorodtam. Mr. Doyle, ha belegondolok, azért elég öreg.
Nora hümmögött valamit, majd ismét a kezében lévő gézzel
kezdett foglalkozni. Én visszasétáltam a betegágyakhoz, és
nekiláttam a sebészeti eszközök sterilizálásának. Örülnöm
kellett volna, hogy ilyen kevés páciensünk van, de elszorult a
gyomrom a nagy csendtől.
A gyógyítás elterelte a gondolataimat a fivéremről és
Haldenről. Segített tompítani a keserűséget, ami a gyomromban
kavargott a hiányuk miatt. A futáshoz hasonlóan a gyógyítás is
meditatív hatással volt rám, és elhallgattatta a fejemben
dübörgő gondolatokat.
A csend viszont épp ellenkezőleg.
Mindennek ellenére sem gondoltam volna, hogy valaha is
ennyire fogok örülni egy kis üszkösödésnek, de ezekben a
napokban már minden diadalnak tűnt, ami jobb volt a biztos
halálnál. A pácienseim többségét természetesen a sebesült
katonák tették ki, vagy a szomszédaim, akiket gyerekkorom óta
ismertem, és akik most csontsovánnyá fogytak a parazitáktól,
amelyeket azoktól az ételmaradékoktól kaptak el, amiket még
találtak. De még ez is jobb volt, mint éhen halni. A parazitákkal
végezni lehet a kórházban - de az éhezéssel nem tudtunk mit
kezdeni.
Ráadásul a rengeteg fájdalom és szenvedés, az elveszített
szeretteink és lerombolt otthonunk ellenére sem értette senki,
hogy egyáltalán miért támadott ránk Ónix. A mi Gareth
királyunk nem kapott volna kiemelt helyet a
történelemkönyvekben, és Borostyán sem híres semmiről a
mezőgazdaságán kívül. Az olyan országok viszont, mint Gránát,
tele voltak pénzzel és drágakövekkel. Az Igazgyöngy-hegység
ősi tekercsekkel és a kontinens legkeresettebb tudósaival
dicsekedhetett, és még a lepárlókkal és érintetlen szűzföldekkel
teli Opálvidék vagy az elrejtett kincsekkel teli barlangokban
dúskáló Peridot egyaránt jobb választás lett volna a teljhatalmi
törekvések kiindulópontjául. De egyelőre az összes többi ország
biztonságban volt, és a magányos, kiszolgáltatott Borostyán
azon igyekezett, hogy ez így is maradjon.
Még mindig nem harcolt mellettünk egyetlen másik ország
sem.
Mindeközben Ónix dúskál a kincsekben, a drágakövekben és
aranyban. Az ő területük a leghatalmasabb, nekik vannak a
legkáprázatosabb városaik - legalábbis úgy hallottam -, az övék
a legnagyobb hadsereg. De még ez sem elég nekik. Ónix királya,
Kane Ravenwood telhetetlen hódító, és ami a legrosszabb,
indokolatlanul kegyetlen. Több tábornokunkra a lábánál
felakasztva, megnyúzva vagy keresztre feszítve találtunk rá. Ő
folyamatosan csak elvesz, amíg a mi apró kis királyságunknak
végül már nem marad mivel harcolnia, és közben fájdalmat
okoz másoknak, puszta szórakozásból. Levágja a lábunkat
térdből, a karunkat könyékből, majd a fülünket is, csak mert
örömét leli benne.
Nem maradt más lehetőségünk, mint azon igyekezni, hogy
megtaláljuk az örömöt az ürömben - még akkor is, ha ez az
öröm elég halovány, ráadásul úgy kell kicsalogatni a
sötétségből. Nora azt mondogatta, hogy pont ezért tart engem a
közelében. „Neked tehetséged van ehhez, benned tombol az
optimizmus, és a cickóiddal bármelyik helyi srácot rá tudod
venni, hogy vért adjon.”
Köszi, Nora. Annyira édes vagy.
Rápillantottam. Éppen egy kötésekkel és kenőcsökkel teli
kosarat pakolt el.
Nem Nora a legkedvesebb ismerősöm, ugyanakkor ő Anya
egyik legjobb barátja, és érdes modora ellenére elég jóindulatú
volt ahhoz, hogy nekem adja ezt az állást, miután Ryder elment,
mert így gondoskodni tudok a családomról. Akkor is segített,
amikor Anya olyan rosszul volt, hogy nem tudta elvinni az
óráira a húgomat, Leigh-t.
De a mosoly, amely Nora kedvessége miatt ült ki az arcomra,
azonnal el is tűnt róla, amikor eszembe jutott Anya, aki úgy le
van gyengülve, hogy reggel már a szemét sem tudta kinyitni.
Nem kerülte el a figyelmemet, milyen gúnyos húzás a sorstól,
hogy én gyógyítóként dolgozom, Anya mégis egy olyan
betegségben haldoklik, amit egyikünk sem tud azonosítani.
Ami pedig még rosszabb - és talán még gúnyosabb -, hogy a
természetfeletti képességeim sem működtek az ő esetében
soha. Még akkor sem, ha csak egy papírlap élével vágta el az
ujját. Ez is arra utal, hogy a képességem nem közönséges
boszorkánymágia, hanem valami sokkal különlegesebb.
Anya azóta beteg, hogy megtanultam beszélni, de csupán az
elmúlt pár évben romlott le ennyire az állapota. Már csak azok
az orvosságok tudtak rajta segíteni, amelyeket Norával
szoktunk a hazánkban őshonos fehér liliomból és napvirágból
ravensaraolajjal és szantálfával kikeverni. De ez is csak rövid
ideig hatott, és a fájdalmai napról napra erősödtek.
Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle a gyötrő
gondolatokat.
Most nem foglalkozhattam ezzel. Most, hogy Ryder elment,
már csak az számított, hogy gondoskodjam Anyáról és a
húgomról, amennyire csak képes vagyok rá.
Annak tudatában, hogy Ryder talán soha nem tér vissza.

***

- Nem, nem hallottad jól! Nem azt mondtam, hogy szerelmes,

hanem hogy szellemes. Mármint okos és vicces - magyarázta
Leigh, miközben még egy hasábot dobott a tűzre. Én
visszanyeltem a nevetést, és kivettem három kis tálkát a
konyhaszekrényből.
- Aha, persze. Csak azt hiszem, hogy egy kicsit bele vagy
zúgva, ennyi.
Leigh bosszúsan felsóhajtott, miközben megfordult a kis
konyhában, hogy előszedje az evőeszközöket és a bögréket. A
házunk kicsi és rozoga, de én teljes szívemből szeretem. Még
tisztán érződik benne Ryder dohányának illata, meg a sütéshez
használt vaníliáé és a fehér liliomoké. Majdnem az összes falon
Leigh rajzai lógnak. Amikor belépek az ajtón, mindig
elmosolyodom. A házunk egy kis dombon áll, amiről Abbington
legnagyobb részét belátni, és három jól szigetelt, kényelmes
szobájával a település egyik legjobb épületének számít. A
mostohaapám, Powell építette nekem és Anyának, még a
testvéreim születése előtt. Legjobban a konyhájában szeretek
üldögélni, a faasztalnál, amit Powell és Ryder készített az egyik
nyáron, amikor még mindnyájan kicsik voltunk, Anya pedig
egészségesebb.
Mindig megdöbbentett, hogy a házhoz kötődő szép emlékeim
milyen kontrasztban álltak a fejemben egymást kergető
gondolatokkal, különösen, amikor Powell szigorú arca és
összeszorított szája jutott eszembe, meg a hátamon lévő hegek,
amiket a derékszíja hagyott rajta.
Megborzongtam.
Leigh odafészkelte magát mellém, amivel felrázott pókhálós
emlékeim közül, és átnyújtott egy maréknyi gyökeret és
gyógynövényt Anya gyógyszeréhez.
- Tessék. Rozmaring már nem maradt.
Szőke hajára pillantottam, és melegség öntötte el a szívem -
Leigh, aki vidám, vicces és bátor, mindig ragyogott, bármilyen
szörnyűségeket is hozott a háború.
- Mi az? - kérdezte, és gyanakvóan összehúzta a szemét.
- Semmi - feleltem, és elfojtottam a mosolyom.
A húgom ekkoriban elkezdte felnőttnek tekinteni magát, és
már nem tűrte, hogy gyerekként kezeljék. A nővéri rajongás
egyértelműen túlment volna az általa felállított határokon. És
azt még kevésbé szerette, ha meg akartam védeni.
 Nagyot nyeltem, és bedobtam a gyógynövényeket a
tűzhelyünk felett lobogó forró vízbe.
Nemrég terjedni kezdett egy szóbeszéd a városban. A férfiakat
már mind elvitték - Ryder és Halden nagy valószínűséggel
életüket adták a hazájukért -, és továbbra is vesztésre álltunk a
gonosz északi királysággal szemben.
Most pedig a nők következnek.
Nem mintha mi nem lettünk volna képesek bármire, amire a
férfiak. Úgy hallottam, Ónix hadserege is tele van erős,
kegyetlen asszonyokkal, akik a férfiak mellett harcolnak.
Csakhogy én személy szerint képtelen lettem volna elvenni
mások életét a saját országomért, nem tudtam volna érte
harcolni. A puszta gondolatra is, hogy el kell hagynom
Abbingtont, kirázott a hideg.
De Leigh-ért aggódtam. Ő nem ismerte a félelmet.
A fiatalsága miatt azt hitte, hogy sebezhetetlen, a
figyeleméhsége pedig kockázatvállalóvá és szinte felelőtlenül
vakmerővé tette. A gondolattól, hogy aranyszín fürtjei ott
libeghetnek majd a frontvonalban, görcsbe rándult a gyomrom.
És ha ez nem lett volna elég ijesztő önmagában is, ha
mindkettőnket elvisznek Ónix ellen harcolni, az azt jelentette
volna, hogy Anya magára marad. A kora és az állapota miatt őt
nem sorozták volna be, de ha mindhárom gyermeke eltűnik
mellőle, egy héten belül meghalt volna.
Azon rágódtam, hogyan tudnám megóvni ettől őket.
- Nem is tévedhetnél nagyobbat Jace-szel kapcsolatban -
jelentette ki Leigh, miközben megjátszott magabiztossággal rám
fogta a villáját. - Én még soha nem zúgtam bele senkibe. Főleg
nem bele.
- Oké - nyugtáztam, miközben répát keresgéltem a
konyhaszekrényben.
Felmerült bennem a kérdés, hogy Leigh vajon szándékosan
próbálja-e elterelni a figyelmemet. Lehet, hogy észrevette,
mennyire aggódom? Elég sokat szorongok, úgyhogy ez nem
lenne meglepő.
- Most komolyan - folytatta a húgom, miközben levetette
magát a konyhaasztalhoz, és felhúzta a lábát. - Nem érdekel, mit
hiszel, a te ízléseddel. Elvégre te Halden Brownfieldbe vagy
szerelmes! - fűzte hozzá fintorogva.
Halden neve hallatán felgyorsult a pulzusom. Eszembe jutott
a randink, és a reggeli levertségem is. De csak a fejemet ráztam
Leigh szavaira.
- Nem vagyok szerelmes belé. Csak kedvelem. Mint embert. Mi
csak barátok vagyunk.
- Aha, persze - utánozta a húgom a vele és Jace-szel
kapcsolatos korábbi megjegyzésemet.
Felraktam a tűzre a répákat egy másik edényben, Anya
gyógyfőzete mellé. Mióta Ryder elment, nagyon belejöttem
abba, hogy egyszerre több mindent kell csinálnom. Kinyitottam
a tűzhely feletti ablakot, hogy mindkét lábasból kiszállhasson a
gőz. A hűvös esti szellő végigcirógatta izzadt arcomat.
- És egyébként mi bajod van Haldennel? - kérdeztem, mert
nem bírtam elnyomni a kíváncsiságomat.
- Igazából semmi. Csak unalmas volt. És nehézkes. És
egyáltalán nem tudott hülyéskedni.
 - Ne beszélj róla múlt időben - szóltam rá kicsit élesebben,
mint akartam. - Biztosra veszem, hogy jól van. Hogy mindketten
jól vannak.
Ezt nem éreztem hazugságnak. Néha muszáj optimistán
gondolkozni, még akkor is, ha ez már az észszerűség határát
súrolja. Leigh felállt, majd megterített, és az asztalra rakta a
bögréinket az almaborhoz.
- Egyébként Halden tud hülyéskedni, izgalmas ember, és…és
tényleg nehézkes - ismertem be. - Ebben igazad van. Kicsit
rugalmatlan.
Leigh elmosolyodott a tudattól, hogy győzött.
Végigmértem a húgomat. Rövid idő alatt olyan sokat fejlődött,
hogy már nem voltam benne biztos, meg kell-e védenem
bármilyen információtól.
- Hát jó - jelentettem ki végül, miközben egyszerre
kavargattam a két lábas tartalmát. - Randevúzgattunk
egymással. - Leigh hamiskásan megemelte a szemöldökét. - De
semmiféle „szerelemről” nem volt szó. A Kövekre esküszöm.
- Miért nem? Mert tudtátok, hogy el kell mennie?
A tűzhelyre szegeztem a tekintetem, és az erőtlen kis lángok
villódzását figyeltem, miközben őszintén elgondolkoztam ezen
a kérdésen.
Ez talán sekélyességre utal, de az első dolog, ami eszembe
jutott, amikor meghallottam Halden nevét, a haja. Néha, főleg
holdfényben, olyan halványnak tűntek szőke fürtjei, hogy
szinte világítottak. Igazából pont ez vonzott benne az elején - a
városunkban csak neki volt ilyen haja. Az országunkban
született emberek nagy részének ugyanolyan csokoládébarna
hajuk van, mint nekem, vagy szőkésbarna, mint a
testvéreimnek.
Már hétévesen megbolondított a hirtelenszőke haja. Halden
és Ryder akkoriban kezdtek elválaszthatatlanok lenni. Mivel
biztosra vettem, hogy ő lesz a férjem, minden gátlás nélkül
velük tartottam az összes kalandjukra, és részt vettem vad, fiús
játékaikban. Halden mosolyától mindig biztonságban éreztem
magam, s bárhová követtem volna. Csak egyszer láttam
elhalványulni azt a mosolyt, aznap, amikor a sorozás
Abbingtont is elérte.
És amikor meglátta a hegeimet.
De ha gyerekkorom óta szerelmes voltam Haldenbe, akkor
miért nem éreztem szerelemnek, amikor végre ő is meglátta
bennem azt, amit én már oly régen észrevettem benne?
Erre nem tudtam válaszolni, főleg nem úgy, hogy azt egy
tízéves is megértse. Vajon azért nem szerettem, mert úgy
tapasztaltam, hogy az ilyesminek sosincs jó vége? Vegyük csak
Anyát. Vagy azért, mert amikor néha megkérdeztem, mi a
véleménye Ónix terjeszkedéséről, indokolatlan ingerültség
fogott el a semleges feleleteitől? De azt is el tudtam képzelni,
hogy még ennél is letaglózóbb a válasz. Nagyon reméltem, hogy
nem így van, de attól tartottam leginkább, hogy én képtelen
vagyok ilyen érzelmekre.
Senki nem érdemelte volna meg jobban a szerelmemet, mint
Halden. Senki nem létezett a világon, aki mellett Anya, Ryder
vagy Powell szívesebben látott volna.
- Nem tudom, Leigh.
Ez volt az igazság.
 Visszatereltem a figyelmem a vacsorakészítésre, és némán
szeletelni kezdtem a zöldségeket. Leigh megérezte, hogy
lezártam a témát. Amikor Anya orvossága forrni kezdett,
átraktam a pultra, hogy kihűljön. Úgy terveztem, hogy később
majd áttöltöm egy fiolába, amelyet a konyhaszekrényben lévő
zsákocska mellé teszek, mint mindig.
Lehet, hogy képes leszek rá. El tudom őket látni egyedül is.
A házat átjárta a párolódó zöldségek és Anya orvosságának
illata. Ez ismerős hangulatot teremtett. Otthonosat. Borostyánt
hegyek veszik körül, s ennek következtében a völgyben, ahol
laktunk, mindig hűvösek a reggelek, napközben friss a levegő,
az éjjelek pedig hidegek. A fák levelei egész évben barnák. A
vacsoránk kukoricából, tökből, sütőtökből és répából áll. Még a
legkeményebb telek is csak esőt és kopár ágakat hoznak, a
legforróbb nyáron pedig, amire emlékszem, alig néhány fa
zöldült ki. A mi vidékünk szinte az év összes napján barna és
szeles.
És a huszadik év után már akadnak olyan napok, amikor úgy
érzi az ember, hogy éppen elég kukoricát és tököt evett egy
életre. Megpróbáltam egy más ízekkel, tájakkal, emberekkel teli
világot magam köré képzelni… De olyan keveset láttam még,
hogy a fantáziaképeim elmosódottak és homályosak voltak - az
évek során elolvasott könyvek és a másoktól hallott történetek
szilánkjai keveredtek bennük.
- Isteni illatokat érzek! - hallatszott ekkor a szobaajtó felől.
Anyára emeltem a tekintetem, aki éppen besántikált a
konyhába. Kicsit rosszabbul nézett ki, mint általában. A haja
nedves csutakként lógott le a nyakába. Még csak negyvenéves
volt, de soványsága és beesett arca miatt többnek tűnt.
- Várj, hadd segítsek - mondtam, és odaléptem hozzá.
Leigh felugrott az asztaltól, meggyújtatlanul hagyva az egyik
gyertyát, és a másik oldalához sietett.
- Jól vagyok, tényleg - bizonygatta Anya, de mi ügyet sem
vetettünk a szavaira. Ekkorra már alaposan begyakoroltuk ezt a
koreográfiát. - Rózsák és tövisek? - kérdezte, miután leültettük
az asztalhoz.
Az én csodálatos, kedves anyukámat a krónikus kimerültsége,
fájdalmai és szenvedése ellenére is mindig őszintén érdekelte,
hogy mi történt velünk napközben. Még a kedves kis esti
szertartásunkat is a virágok iránti rajongása határozta meg.
Majdnem egyéves voltam, amikor Abbingtonba hozott.
Apámat nem is ismertem, de Powell hajlandó volt elvenni őt
feleségül, és engem is a saját gyermekeként nevelt. Ryder nem
egészen egy évvel később született meg, Leigh pedig héttel
utána. A mi hagyománytisztelő kisvárosunkban szokatlannak
számított egy háromgyerekes nő, főleg úgy, hogy az egyik más
apától származott, mint a többi. De Anya soha nem hagyta, hogy
a rosszindulatú megjegyzések elfojtsák azt a napsütést, amely
állandóan áradt belőle. Egész életében fáradhatatlanul dolgozott
azon, hogy tető legyen a fejünk felett, étel a hasunkban, és több
nevetést és szeretetet kapjunk minden egyes nap, mint
amennyit a legtöbb gyerek egész életében.
- A rózsám az volt, hogy megmentettem Mr. Doyle ujját az
amputálástól - válaszoltam.
 Leigh öklendező hangokat hallatott. A tövisemet kihagytam.
Amennyiben ők még nem döbbentek volna rá, nem én akartam
kimondani, hogy a fivérünktől már egy teljes év óta nem jött
levél.
- Az enyém az volt, amikor Jace azt mondta…
- Jace az a fiú, aki tetszik Leigh-nek - szakítottam félbe,
miközben cinkos arckifejezéssel Anya felé biccentettem. Ő
színpadiasan rám kacsintott, mire Leigh a kettőnk viselkedése
miatti felháborodásában összevonta a szemöldökét.
- Az unokatestvére futár a seregben, és ő szokta elvinni a
haditerveket közvetlenül Gareth király kezéből a
hadvezéreinek oda, ahol még a hollók sem találnának rájuk -
magyarázta Leigh. - És az unokatestvére azt mondta Jace-nek,
hogy látott egy szárnyas férfit Ónix fővárosában.
A szeme olyan tágra nyílt és úgy kéklett, mint a tenger.
Én Anyára pillantottam, hogy mit szól ehhez az
abszurditáshoz, de ő csak udvariasan bólogatott Leigh-nek.
Megpróbáltam utánozni. Nem lenne szabad ennyit
gúnyolódnunk a kishúgomon.
- Milyen érdekes! És elhitted neki? - kérdezte Anya, miközben
elgondolkozva nyugtatta az arcát a tenyerén.
Leigh eltöprengett ezen. Én szótlanul kanalaztam a ragut.
- Dehogyis! - válaszolta végül a húgom határozottan. - Bár
elképzelhető, hogy még mindig él pár tünde, de ez szerintem
inkább valamilyen boszorkányság lehetett. Nem igaz?
- De igen - helyeseltem, noha úgy éreztem, nincs igaza. A
tündék hosszú évekkel ezelőtt kihaltak, már ha léteztek
egyáltalán valaha is. De nem akartam kipukkasztani Leigh
képzeletének színes buborékját. - Már értem, miért vagy
annyira szerelmes Jace-be. Nagyon ért a hírszerzéshez.
Anya elharapta a mosolyát. Ennyit arról, hogy nem fogok
gúnyolódni. A megszokás ereje.
Leigh elpirult, majd közölte, hogy nyilvánvalóan nem táplál
semmiféle romantikus érzelmeket a fiú iránt. Én csak
vigyorogtam, mert pontosan tisztában voltam ezzel a dologgal.
Rengeteg olyan történetet hallottunk, mint Jace
unokatestvéréé - különösen Ónix misztikus fővárosával,
Füzesbérccel kapcsolatban. Halden egy estével az indulása előtt
azt mesélte, hogy állítólag tele van bizarr teremtményekkel.
Sárkányokkal, goblinokkal, ogrékkal - láttam, hogy meg akar
ijeszteni, abban reménykedve, hátha befészkelem magam az
ölelése biztonságába, és hagyom, hogy megvédjen mindattól,
ami országunk határain túl található.
De én egyáltalán nem ijedtem meg. Ismerem az ilyen
történeteket. Ezek hétköznapi emberekről szólnak, akik,
miközben a róluk szóló történetek szájról szájra járnak, egyre
nagyobbra és nagyobbra nőnek, míg végül rettenetes
szörnyetegekké válnak, akik elképzelhetetlen varázserővel
rendelkeznek, és borzalmas kínokat tudnak okozni. Pedig
valójában csak…emberek. Gonosz, hataloméhes, korrupt,
züllött emberek. Nem többek és nem kevesebbek, és nem
rosszabbak annál a férfinál, aki egykor a mi házunkban élt. A
mostohaapám a legendák bármelyik szörnyetegénél gonoszabb
és kegyetlenebb volt.
Nem tudom, hogy ez a tény még jobban megrémisztette vagy
megnyugtatta volna Haldent aznap, amikor őt és Rydert elvitték
 a háborúba. De rajtam semmiképpen nem segített volna,
amennyiben engem és Leigh-t is csatába kényszerítenek.
Ha őszinték akarunk lenni, Gareth király minden tőle telhetőt
megtett, de Ónix sokkal jobb hadsereggel, fejlettebb
fegyverekkel, erősebb szövetségesekkel és minden bizonnyal
még számtalan olyan előnnyel rendelkezett, amikről én semmit
nem tudtam. Azt viszont biztosra vettem, hogy Ónix nem
valami rejtélyes, földöntúli szörnyeteg miatt áll nyerésre a
háborúban.
Anya sóhaja visszaterelte gondolataimat a gonosz, szárnyas
teremtményekről a meleg, faborítású konyhánkba. A napfény
utolsó foszlányai is kezdtek elszivárogni a helyiségből, és a
kandalló lángjai megvilágították az arcát.
- Az én rózsám ez a ragu, és az, hogy a két gyönyörű lányom
itt ül előttem. Az én kedves, megbízható Arwenem és az én
vagány, bátor Leigh-em.
Nagyot nyeltem, és végigfutott a hátamon a hideg. Pontosan
tudtam, mi következik.
- A tövisem pedig a fiam, aki annyira hiányzik nekem. De azt
hiszem, már egy éve nem hallottunk felőle - suttogta Anya. -
Szerintem ideje elfogadnunk, hogy…
- Semmi baja - vágtam a szavába. - Ryder teljesen jól van. El
sem tudjuk képzelni, milyen nehéz lehet kijuttatni egy levelet
onnan, ahol most van.
- Arwen… - fogott volna bele a válaszba Anya meleg,
megnyugtató hangon, aminek a kedvességétől viszketni kezdett
a bőröm, de én csak még hangosabban folytattam:
 - Tudod, milyen nehéz lehet a dzsungelből levelet küldeni egy
ilyen kisvárosba, mint a miénk? Vagy… az óceán közepéről? Ki
tudja, hol van Ryder?
Kezdett hisztérikussá válni a hangom.
- Én is szomorú vagyok, Arwen - mondta Leigh, akinek
vékony hangját még inkább nehezemre esett elviselni. - De azt
hiszem, Anyának igaza lehet.
- Mindannyiunknak jobb lenne, ha kimondanánk - mondta
Anya, s megfogta a kezem. - Hogy mennyire hiányzik, és
mennyire nehéz lesz nélküle folytatnunk az életünket.
Az ajkamba haraptam; az arcuk komolysága tőrdöfés volt a
szívemnek. Tudtam, hogy igazuk van. De hangosan
kimondani…
Bármilyen megnyugtató is volt az érintése, kihúztam a kezem
Anyáéból, és az ablak felé fordultam. Hagytam, hogy a hűvös
esti szellő végigsimítson az arcomon, és lehunytam a szemem.
A tüdőm megtelt az alkonyat levegőjével.
Nem nehezíthettem meg még jobban a dolgukat.
A tálam köré fontam a kezem, hogy elnyomjam a remegését,
majd feléjük fordultam, s halkan így szóltam:
- Igazatok van. Nem valószínű, hogy Ryder…
De nem tudtam befejezni a mondatot, mert ebben a
pillanatban fülsiketítő csattanással felpattant a bejárati ajtónk,
mire a tálam kiesett a kezemből, és ripityára tört; élénk
narancssárga ragu fröccsent mindenre, mintha friss vér lenne.
Amikor megpördültem, láttam, hogy Anya elsápad a
döbbenettől. Az öcsém, Ryder állt előttünk, zihálva, véres arccal,
s kificamodott karját szorongatva az ajtófélfának dőlt.
 KETTŐ

Pár pillanatig senki nem mozdult, ám utána mindnyájan

egyszerre pattantunk fel.
Ryder arcáról sütött a fájdalom, és Anya könnyekkel a
szemében a nyakába vetette magát. Leigh gyorsan becsukta az
ajtót mögötte, én pedig, miközben a szívem a torkomban
dobogott, segítettem az asztalhoz támogatni.
Végtelen, szédítő megkönnyebbülés öntött el, amitől alig
bírtam megállni a lábamon.
Ryder él.
Visszanyeltem egy mély sóhajt, és végigmértem az öcsémet.
Rövidre nyírt, homokszínű haját, ragyogóan kék csillagszemét,
inas, hórihorgas testét. Nagyon idegennek tűnt a házunkban -
túl piszkos és sovány volt.
Leigh félretolta a tányérokat az asztalról, majd felült rá,
Ryderrel szemben. Az öcsém szeméből sugárzott az öröm, de
valami más is ott bujkált benne. Valami sötétebb.
Megvártam, hogy magunkhoz térjünk a döbbenetből, de a
szívem továbbra is olyan sebesen vert, hogy úgy éreztem,
mindjárt kiugrik a helyéről.
- Hogy te mekkorát nőttél! - mondta Ryder Leigh-nek, a
kezével még mindig a másik karját szorongatva.
Kötések. Be kell kötözni.
Sorra húztam ki a fiókokat, amíg meg nem találtam a
megfelelőt, utána pedig felkaptam egy takarót, és töltöttem neki
egy pohár vizet.
- Tessék - kanyarítottam a vállára a pokrócot kapkodva, majd
a kezébe nyomtam a poharat, és csókot nyomtam a feje búbjára,
ügyelve, nehogy a vállához érjek.
- Mi bajod van? Miért jöttél haza hamarabb? - kérdezte Leigh
feldúltan. - Arwen, mi a baja? Mi történt? Anya, te tudod?
De Anya nem válaszolt, csak némán sírt tovább. Ryder
megfogta a kezét.
Leigh-nek igaza volt. Bármennyire is örültem, hogy Ryder
visszatért - valami nem volt rendjén. Túl hamar hazajött, az
egysége nélkül, és a seregnek nyoma sincs…
A véres sebéről nem is beszélve.
Minden bizonnyal megszökött.
- Nyugodjatok le - szólt ránk Ryder. - És ne kiabáljatok.
- Leigh-nek igaza van - kényszerítettem ki a számon. -
Hogyhogy visszatértél? Mi történt veled?
Letéptem a véres részt az ingéről, és szorítókötést tekertem
belőle a karjára a sérülése fölé. Mély, szúrt sebnek tűnt,
valósággal ömlött belőle a karmazsinvörös vér. Amint a kezem
a bőréhez ért, az ismerős bizsergés végigszaladt a tenyeremen,
és elkezdte begyógyítani a feltépett bőrt.
A seb lezárása mindkettőnkre jó hatással volt. Nekem
lelassította a szívverésem, és megnyugtatott. Miután
bekötöztem Ryder karját, megpróbáltam kificamodott vállát
visszaigazgatni a helyére.
Az öcsém lehunyta a szemét, és az arca összerándult a
fájdalomtól.
 - Jól vagyok - mondta végül. - És végre ismét a családommal
lehetek. A többi nem számít.
Ezzel előrehajolt, hogy csókot nyomjon Leigh és Anya
homlokára. Leigh-nek annyira még sikerült hűnek maradnia
önmagához, hogy undort tettessen, és letörölje magáról a
puszit.
Anya az öcsém ép kezét fogta, de olyan erővel szorította, hogy
az ujjai belefehéredtek.
- Ry - mondtam türelmetlenül. - Nem csak ez számít. Hol van a
többi katona? És miért vérzel?
Az öcsém nagyot nyelt, majd a szemembe nézett.
- Pár hete történt - kezdett bele érdes hangon. - A
menetoszlopunk belefutott egy ónixi csapatba Borostyán
területén. Úgy hallottuk, hogy sok embert veszítettek, és azt
feltételeztük, hogy könnyedén legyőzhetjük őket. Lassan és
óvatosan közelítettük meg a táborukat, ennek ellenére… - Itt
elhalt a hangja, majd még rekedtesebben folytatta: - Csapda volt.
Tudták, hogy jövünk. Az összes bajtársamat megölték, és én is
majdnem odavesztem.
Szörnyű előérzetem támadt, és rosszul lettem attól, hogy csak
ilyen sokára merült fel bennem ez a gondolat.
- És Halden? - kérdeztem alig hallható hangon. A gyomrom
mintha tele lett volna ólommal.
- Nem! Nem, Arwen - felelte Ryder, szemében fájdalommal. - Ő
nem a mi menetoszlopunkban szolgált. Hanem… az igazat
megvallva hónapok óta nem láttam, és nem is hallottam felőle. -
Az öcsém lesütötte a szemét, és összehúzta a szemöldökét. -
Nem gondoltam, hogy sikerül megmenekülnöm… Jaj! A fenébe!
- kiáltott fel hirtelen. Ebben a pillanatban pattintottam vissza a
helyére a vállízületét.
- Ne káromkodj - szólt rá Anya megszokásból, bár még mindig
túlságosan sokkos állapotban volt ahhoz, hogy őszintén
haragudni tudjon.
Ryder óvatosan megmozgatta a karját. Örömében, hogy ismét
működik a válla, felpattant, és fel-alá kezdett járkálni előttünk.
Én erőtlenül gubbasztottam a székemen, és aggódó pillantást
vetettem Anyára.
- Egy tölgyfa mögé bújtam - folytatta halkan Ryder. - Azt
hittem, életem utolsó perceit élem, hogy bármelyik pillanatban
megtalálhatnak, és ízekre szaggathatnak. Elveszítettem a
társaimat, és megsebesültem. Úgy tűnt, mindennek vége…Aztán
hirtelen rádöbbentem, hogy miközben a halálra készültem, az
ónixi egység elvonult. Észre sem vettek.
Figyelmesen fürkészni kezdtem az arcát. Túl sok öröm
csillogott a szemében. Nemcsak az tette boldoggá, hogy végre
hazaért, hanem valami más is. Ismét összeszorult a gyomrom.
- Úgyhogy lassan hátrálni kezdtem, és szó szerint átestem egy
akkora zsák pénzen, ami nagyobb, mint a fejem. Ónixi pénzen. -
Ryder elhallgatott, és végignézett rajtunk, de mi szerintem
levegőt sem vettünk. Az én vakmerő, meggondolatlan öcsém.
Imádkoztam, hogy a történet folytatása ne igazolja be a
félelmeimet. - Biztosan a csata után veszíthették el. Úgyhogy
felkaptam, és egészen idáig rohantam. Másfél napja futok.
Az átkozott Kövekre!
- Ryder, ne bolondozz - mondtam neki halkan. A tűzhely
lángjai időközben parázzsá csitultak, s a helyiség táncoló
árnyékok leplébe burkolózott.
- A király ki fog végeztetni, amiért elhagytad az egységedet -
suttogta Anya.
- Nos, ez már nem számít.
- Hogyhogy? - kérdeztem fojtott hangon.
Ryder felsóhajtott, majd azt felelte:
- Már csak pár órára jártam Abbingtontól, amikor észrevettem
egy másik ónixi csapatot. Biztosan meglátták a zsákon az ónixi
színeket, vagy egyszerűen csak gyanúsnak találhattak, vagy
valami, de követtek. És…
- Te egyenesen idevezetted őket? - kérdezte Leigh rémülten.
- Pszt! - suttogta Ryder. - Ne hangoskodj, nem emlékszel? Ha
azt teszitek, amit mondok, méghozzá gyorsan, akkor nem
fognak megtalálni bennünket.
Megpördültem, hogy kinézzek az ablakon, pedig azt sem
tudtam, kit vagy mit keressek.
- Miért nem? - kérdeztem. - Hol leszünk?
- A Gránát Királyságban! - vágta rá Ryder, és a szeme
felragyogott.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, s úgy éreztem, mindjárt
rosszul leszek.
Ryder biztosan észrevette az elszörnyedést az arcunkon, mert
hátradőlt, és újra próbálkozott, ezúttal komolyabb
hangnemben.
- Én láttam, mi folyik a világban. Rosszabb a helyzet, mint
gondoltuk volna. Az országunk lassan megszűnik ebben a
háborúban. Nem fogunk győzni - mondta, aztán vett egy mély
levegőt, és folytatta: - A szóbeszédek igazak. Borzalmas
túlerővel állunk szemben. Nemsokára már a nőket is
besorozzák. Arwen…és Leigh, ti nem tudtok majd megszökni.
Ekkor Anyához fordult, és ismét megfogta a kezét, majd így
szólt:
- Anya, te pedig magadra maradnál. Nem akarok
belegondolni, hogy fog kinézni Abbington azután. A
randalírozók, a betegséged… - Elhalt a hangja, és rám nézett.
Pontosan tudtam, mire céloz, és próbáltam elnyomni a görcsöt a
gyomromban. - Gránát elég messze van ahhoz, hogy
kimaradjon ebből a zűrzavarból, viszont elég közel, hogy
áthajózhassunk oda. Ott új életet kezdhetünk - folytatta
határozott hangon az öcsém. - Együtt, biztonságban, távol a
háborútól, ami csak rosszabb lesz.
- De nincs hajónk - jegyezte meg Anya, s bátortalan szavai
megleptek. Én azt mondtam volna a helyében, hogy neked
teljesen elment az eszed.
- Elég ónixi pénzünk van ahhoz, hogy mind a négyen
biztonságban elutazhassunk belőle ma este. Most azonnal el
kell indulnunk a kikötő felé. Alig pár nap alatt Gránátba
érhetünk. De gyorsan kell majd haladnunk.
- Miért? - kérdezte halkan Leigh.
- Mert az ónixi katonák a nyomunkban lesznek. Itt már nem
vagyunk biztonságban.
Erre a konyhában mély csönd támadt, csak annak a hangja
hallatszott, ahogy a szél zörgeti a faágakat a mögöttem lévő
nyitott ablak előtt. Kerültem anyám és Leigh tekintetét,
miközben a gondolataim összevissza kavarogtak.
 A lehetőségeink egyértelműnek tűntek: vagy ott maradunk,
ahol vagyunk, és végignézzük, amint az otthonunkban verik
agyon a felbőszült katonák, akik nagy valószínűséggel velünk is
végeznek, vagy mindenünket felpakoljuk, és tengerre szállunk,
hogy új életet kezdjünk egy ismeretlen vidéken. Egyik választás
sem garantálta, hogy életben maradunk.
De a remény dörzsölt szélhámos.
A puszta gondolat, hogy az életünk jobb lehet annál, mint ami
itt, Abbingtonban várna ránk - hogy Leigh és én elkerülhetjük a
sorozást, továbbra is gondoskodhatunk Anyáról, amihez talán
még segítséget is kapunk és rendes orvosságot is szerezhetünk
-, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy talpra kényszerítsen.
Nem akartam elmenni Abbingtonból. A városunkon kívüli
világ olyan ismeretlennek tűnt…és olyan hatalmasnak.
De nem mutathattam ki előttük, mennyire rettegek.
Az volt a legfőbb célom, hogy gondoskodhassam róluk, hogy
elég erős maradjak ahhoz, hogy megvédhessem őket - és erre
most lehetőségem nyílt.
- El kell mennünk - jelentettem ki.
Leigh, Ryder és Anya - mindannyian egyformán - olyan
meglepett arccal néztek rám, mintha begyakorolták volna.
Ryder szólalt meg elsőként.
- Köszönöm, Arwen - mondta, majd Leigh és Anya felé fordult.
- Igaza van, és most azonnal indulnunk kell.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Anya az öcsémtől fojtott
hangon.
- Igen - vágtam rá helyette, bár egyáltalán nem így volt.
 De ez is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Anya és Leigh
sietve bedobálják a ruháikat és könyveiket az útiládáikba. Ryder
követte őket. A vállfájdalom sem tudta megakadályozni abban,
hogy mindent felkapjon, ami csak az útjába akad.
Ez páratlan lehetőség, győzködtem magam. Áldás. Ha az
Abbingtonban élők közül bárki megengedhetné magának az
elutazást, vagy lenne hová mennie, azonnal eltűnne innen.
Kiszaladtam, hogy begyűjtsek némi élelmet a
konyhakertünkből az útra, és elköszönjek az állatainktól. Leigh-
t már ott találtam; a tehenünkhöz, Csengettyűhöz és a
lovunkhoz, Patáshoz bújva sírdogált, akiket még ő nevezett el
kiskorában. Hihetetlenül szoros kapcsolatot alakított ki velük,
minden reggel és este ő etette meg őket. Csengettyűvel
különösen mélyen szerették egymást, annyira, hogy ezt a
köteléket még a legnagyobb éhínség idején sem téptük volna el.
Leigh fojtott hüppögése betöltötte az istállót, és ettől
elfacsarodott a szívem. Még az én torkom is elszorult, amikor az
állatainkhoz léptem. Szerető pillantásuk az én életemnek is
állandóságot biztosított, és hirtelen el sem tudtam képzelni,
hogy enélkül ébredjek fel. Az orrom és az arcom az övékéhez
érintettem, és a hűvös éjszakában megborzongtam meleg
leheletüktől.
Megsimogattam Leigh hátát, s halkan azt mondtam:
- Mennünk kell. Hozd a zacskót, amiben Anya orvossága van,
addig én megkötöm az állatokat. Megígérem, hogy Nora
gondoskodni fog róluk.
Leigh bólintott, majd kifakult pamutruhája ujjába törölte az
orrát.
 Norán kezdtem gondolkodni. Nem fog hiányolni a
kórházban? Elég nyers ugyan a modora, de nekem hiányozni
fog. Bizonyos értelemben ő az egyetlen barátom.
Könnyek gyűltek a szemembe az állatainkért, a munkámért, a
szerény, csöndes életünkért, mindazért, amit Abbington
jelentett nekünk. Bármilyen lelkesen vártam is az új
élményeket, most, hogy lehetőségem nyílt rájuk, megrettentem.
Attól is megsajdult a szívem, amikor rájöttem, hogy
valószínűleg Haldent sem látom többé. Még ha biztonságban
haza is ér, amiben továbbra is reménykedtem, hogyan
találhatna meg minket Gránátban?
Nem hagyhattam neki levelet, mert az az ónixiak kezébe
kerülhetett volna.
Soha nem fogom megtudni, mi alakulhatott volna ki kettőnk
között, és bele tudtam volna-e szeretni valaha is. Ebbe a
gondolatba ismét belesajdult a szívem. Nagyon hálás voltam,
amiért Ryder épségben hazatért, de nem is sejtettem, hogy
emiatt ennyi mindennek kell majd búcsút intenem.
Nem akartam elmenni. Ez egyszerűen túl sok változással járt.
Miközben kisétáltunk a házból, még egyszer, utoljára
visszapillantottam az otthonunkba. Odabent minden nagyon
kopárnak tűnt. Szinte el sem tudtam képzelni, hogy két órája
még ott ültünk, és ragut vacsoráztunk, ahogy minden este
szoktuk - most pedig egy idegen ország felé menekülünk.
Becsuktam az ajtót magunk mögött, miközben Leigh
végigtámogatta Anyát a földúton. A kikötő egy várossal odébb
volt, ami elég nagy távolságot jelentett számára. Én a még
mindig sántikáló Ryderrel együtt követtem őket, aki persze nem
hagyta, hogy segítsek neki.
- El sem hiszem, hogy itt vagy - suttogtam neki.
- Én sem.
Utána a hátunk mögé nézett. Én is hátralestem, zakatoló
szívvel, de senkit nem láttam.
Némán haladtunk tovább.
A naplemente gyönyörű színekbe borította a hegytetőket, a
rózsaszín-lila eget felhők pettyezték.
- Úgy értem - folytattam -, hogy elmentél a háborúba, és egy
egész évre itt hagytál minket. Már biztos voltam benne, hogy
meghaltál. Erre hazajössz, szinte darabokban, de annyi lopott
kinccsel, hogy abból új életet kezdhetünk egy másik országban.
Ki vagy te? Valami népmesei hős?
- Arwen - mondta az öcsém, majd felém fordult, és a
szemembe nézett. - Tudom, hogy félsz. - Erőtlenül tiltakozni
próbáltam, de belém fojtotta a szót. - Én is félek. De megláttam
egy lehetőséget, és éltem vele. Nem akarom életem hátralévő
részét arra pazarolni, hogy Borostyánért harcolok, ahogy te sem
arra, hogy itt maradj. Ez megváltoztathatja az életünket.
Ráadásul Anyának is esélye nyílhat a gyógyulásra, Leigh-nek
pedig egy jobb gyerekkorra. Ez a helyes döntés. Most már itt
vagyok, és gondoskodom rólatok. Nem kell aggódnod.
Bólintottam, annak ellenére, hogy csak ekkor döbbentem rá,
milyen keveset tud rólam az öcsém. Én boldogan töltöttem
volna életem hátralévő részét ezen a helyen. Persze talán nem a
„boldogan” lett volna a megfelelő szó erre, de legalább éltem
volna.
 A napfény lassan elhalványult a hegyek mögött, és minden
poros kékségbe borult. Árnyékok lepték a földutat, és én az
összes mögülünk érkező apró neszre összerezzentem és
hátrapillantottam, de egyszer sem láttam ott senkit.
Éppen egy bokrot bámultam, mert biztosra vettem, hogy
lépteket hallottam onnét, amikor Leigh mozdulatlanná
merevedett, és riadtan felénk fordult.
- Mi az? - suttogtam, miközben odaléptem hozzá.
- Nincs itt, csak a zacskó - suttogta, miközben elszörnyedve
kotorászott kis vászonzsákjában.
- Mi? - kérdeztem, és egy pillanatra megállt a szívem.
- Üres fiolák vannak benne - felelte Leigh Anyára nézve, aztán
elsírta magát, és megfordult, hogy hazainduljon. - Az orvossága!
Vissza kell mennünk érte.
Jeges borzongás futott végig rajtam.
Nem töltögettem át az orvosságot a zsákban lévő fiolákba.
Félretettem hűlni, megfőztem a vacsorát, utána pedig
megérkezett Ryder…
Aztán pedig a nagy zűrzavarban csak annyit mondtam a
húgomnak, hogy hozza a zacskót, de nem töltöttem fel a
fiolákat.
A szívem akkora erővel kezdett zakatolni, hogy tisztán
hallottam a dobogását.
- Ez az én hibám - suttogtam. - Visszamegyek az orvosságért.
Sietek.
- Nem! - vágta rá Anya olyan éles hangon, amilyet korábban
még soha nem hallottam tőle. - Ne butáskodj! Már így is épp
elég nagy veszélyben vagyunk. Ki tudja, mióta követik az
öcsédet? Semmi bajom nem lesz.
- Nem, Anya, szükséged van rá. Arwen gyors lesz - jelentette ki
Ryder, majd felém fordult: - Szedd a lábad, nehogy lekéssük a
hajót.
De pontosan tudtam, mire céloz: arra, hogy összefuthatok a
katonákkal, akik a nyomunkban vannak. Leigh ekkor már
zokogott, de próbálta visszanyelni a könnyeit.
- Térülök-fordulok, és a kikötőben találkozunk. Ígérem -
feleltem, és már indultam is, meg sem várva, mit mondanak.
Úristen, mennyire ostoba voltam!
Azok után, hogy olyan keményen igyekeztem gondoskodni a
családomról, és Ryder nyomdokaiba lépni. Nem félni.
Végigrohantam a földúton, el a házak mellett, amelyekben
épp jó éjszakát kívántak egymásnak az emberek, és eloltották a
tüzet a kályhában. A hold már felfelé kúszott az égen, s a
halvány esti fényt éjkék váltotta fel.
A házunkig tartó rohanás során legalább kiadhattam
magamból a feszültség egy részét. Zakatoló elmémben
nyugalom áradt szét. A szívverésem egyenletessé vált, és a
talpam dobogása is. Puff, puff, puff. Mire a házunkhoz értem,
már sokkal jobban éreztem magam.
Pár pillanatra elrejtőztem egy magányos almafa mögött, de
nem láttam katonákat, lovakat vagy kocsikat semerre a házunk
közelében. Semmilyen zaj vagy fény nem szűrődött ki
odabentről.
Csengettyű és Patás nyugodtan, ráérősen majszolták a szénát.
 Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Az arcomat borító
verejték hűlni kezdett.
Lehet, hogy Ryder tévedett, és nem is követték. Vagy ami még
valószínűbb, lemondtak arról, hogy egyetlen magányos tolvajra
pazarolják az energiájukat és az idejüket.
Már úgy éreztem, hogy minden rendben lesz.
Amíg együtt maradunk, lesz elég bátorságunk ehhez az
utazáshoz. Nekem mindenképpen.
Kinyitottam a halkan megnyikorduló ajtót, és szemtől
szemben találtam magam tizenegy ónixi katonával, akik az
ebédlőasztalunk körül ültek.
 HÁROM

Valaki nagyon sietve távozott innen.

Az érdes hang úgy karcolta végig a hátamat, akár egy tompa
kés.
A megjegyzést az a rossz arcú férfi tette, aki előttem
terpeszkedett, sáros bakancsát az asztalon nyugtatva, amelyet
Ryder annyi munkával faragott ki nekünk évekkel ezelőtt.
Olyan bénító rettegés áradt szét bennem, hogy szinte
gondolni se tudtam másra. A szám túlságosan kiszáradt ahhoz,
hogy nyelni tudjak. Egy pillanatot sem fecséreltem arra, hogy
alaposabban körülnézzek - sarkon fordultam, és felkészültem
rá, hogy inam szakadtából futni kezdjek. De egy fiatal,
himlőhelyes arcú katona a hajamnál fogva könnyedén
visszarántott, s felsikoltottam fájdalmamban.
Az ajtó becsapódott mögöttem, miközben a katona beljebb
vonszolt, és a vér fémes illata töltötte be az orrom. A tekintetem
végigszaladt az otthonunkon - a sarokban egy kopasz katona
hevert, ő vérezte össze a padlónkat. Az oldalán mély seb
tátongott, és két bajtársa cserélgette rajta a borogatásokat, nem
sok eredménnyel. A sebesült nyöszörgött a fájdalomtól, mire az
ujjaim megremegtek a vágytól, hogy segítsenek rajta,
függetlenül az állampolgárságától és a hitvallásától.
Megpróbáltam nem gondolni arra, hogy miféle emberek is
lehetnek azok, akik majdnem elveszítik az egyik bajtársukat,
mégis betörnek valakinek az otthonába, és úgy rángatnak egy
fiatal lányt a hajánál fogva, mintha az teljesen természetes
lenne.
Az összes katonát fekete bőrpáncél borította, amelyek
némelyikét ezüstszegecsek díszítették. Páran koponyára
emlékeztető, fekete sisakot viseltek; fejfedőjük csillogott a
konyhában pislákoló gyertyafényben. A többiek feje fedetlen
volt, amitől csak még ijesztőbbnek tűnt véres, rideg arcuk.
A jelek szerint egyik katonát sem zavarta a sarokban
lejátszódó tragédia. Ezek mellett az alakok mellett a mi
férfijaink kisfiúnak látszottak volna - és tényleg azok is voltak.
Rossz arcú, brutális harcosoknak tűntek, akiket gyerekkoruktól
fogva gyilkolásra képeztek ki.
De mi mást várhattunk volna? Ónix gonosz királya hírhedt
volt a kegyetlenségéről, és hatalmas seregét minden bizonnyal a
saját képére formálta.
- Hogy hívnak, leány? - kérdezte ugyanaz a katona, aki először
megszólított.
Az ő bőrpáncélját is ezüstszegecsek díszítették. Nem viselt
sisakot, szögletes arca és apró szeme volt, mosolyráncoknak
pedig nyoma se látszott a szája sarkában.
Azonnal felismertem a fajtáját.
Nem is annyira a külseje, mint inkább a gúnyos hangja, a
jeges magabiztossága alapján. A szemében tomboló dühből.
Mellette nőttem fel.
- Arwen Valondale. És téged?
A férfiak füttyögni kezdtek, áradt belőlük a rosszindulat és a
lenéző szánalom. Akaratlanul is összébb húztam magam.
 - Szólíts csak Bert hadnagynak - felelte a katona gúnyos
mosollyal. - Igazán örvendek.
Vezetőjük hangnemétől felbátorodva a katonák még
hangosabban kezdtek nevetni. A nyelvembe haraptam. Volt
bennük valami, amit nem tudtam szavakba önteni. Úgy tűnt,
mintha hullámokban áradna belőlük az erő. Egész testemben
reszkettem. Nem lepett meg, hogy ezek a szörnyetegek olyan
könnyedén kardélre hányták Ryder menetoszlopát. Magamban
hálát adtam a Köveknek, hogy ő élve megúszta a dolgot.
- Hadd rövidítsem le a szenvedéseidet, ami több, mint amit a
bajtársaim egy részétől remélhetnél. Követtünk egy
fiatalembert eddig a házig. Az illető nagy mennyiségű készpénzt
lopott el tőlünk, amit szeretnénk visszakapni. Ha elmondod, hol
van, akkor gyorsan végzünk veled. Jól hangzik?
Összeszedtem minden erőmet, és visszanyeltem a
könnyeimet.
- Nem ismerem a férfit, aki itt lakik - feleltem rekedten,
miközben szélsebesen gondolkoztam azon, milyen bizonyíték
maradhatott a házban, ami összekapcsolhat Ryderrel. - Csak
tejet akartam kölcsönkérni. Láttam, hogy van tehenük.
Bert szája vékony vonallá változott. Teltek a másodpercek,
miközben a következő lépésén gondolkozott. Tudtam, hogy
tudja, hogy hazudok. Mindig is nagyon rosszul hazudtam.
Zakatolni kezdett a szívem a mellkasomban.
Bert vérfagyasztó mosolyt vetett rám, majd odavetette a
sebhelyes férfinak, aki még mindig a csuklójára tekert hajamnál
fogva tartott:
- Akkor öld meg. Nem vesszük hasznát.
 A mögöttem álló katona pár pillanatig habozott, de aztán a
bejárati ajtó felé kezdett vonszolni.
- Várj! - kiáltottam fel, mire a katona megtorpant, és tekintetét
az enyémbe fúrta. Sötétbarna szemében kegyetlenség csillogott.
Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit. - A bajtársuk
perceken belül meg fog halni, ha nem kap segítséget.
Bert gúnyosan felkacagott.
- Erre meg miből jöttél rá? Talán abból, hogy ki vannak
fordulva a belei?
- Én gyógyító vagyok - próbáltam meg összekaparni a
maradék bátorságomat. - Azok ott rosszul kezelik a sebét.
Vérmérgezést fog kapni.
És ez így is volt. A fickó már vonaglott, és vörös patakok
csorogtak le a hasáról a padlóra.
Bert megrázta a fejét, s azt felelte:
- Nem hinném, hogy bárki meg tudná menteni. Még a hozzád
hasonlók sem.
De ebben tévedett.
- Hadd gyógyítsam meg, az életemért cserébe - könyörögtem.
Bert az ajkába harapott - én pedig imádkozni kezdtem a
Kövekhez, hogy az a nagydarab, haldokló fickó fontos ember
legyen.
Percek teltek el - de nekem több emberöltőnek tűnt.
- Kifelé mindenki! - vakkantotta oda végül Bert a többieknek.
Lassan kifújtam a levegőt, miközben éreztem, hogy a katona
elengedi a hajam. Megdörzsöltem a tarkómat, ami nagyon fájt -
bár ebben a pillanatban ez zavart legkevésbé.
 A katonák egymás után kiballagtak az ajtón. Még az a kettő is
tiltakozás nélkül felállt és kisétált, aki a sebesültet ápolta.
Hármasban maradtunk Berttel és a padlón fekvő férfival. A
hadnagy leemelte a lábát az asztalról, és mély sóhaj kíséretében
feltápászkodott. Megropogtatta a nyakát, olyan arcot vágva,
mintha végképp kimerítette volna ez a fordulat, majd
biccentett, hogy menjek oda a haldoklóhoz.
A lábam úgy mozgott, mintha vízben gázolnék, amíg le nem
térdeltem a sebesült mellé, miközben Bert ott tornyosult
mögöttem.
- Amúgy is kár lett volna érted - jegyezte meg a hadnagy,
közelebb hajolva az arcomhoz, mint ami jólesett volna. - Egy
ilyen kedves, finom lánynak nem lenne szabad idő előtt
meghalni. Azelőtt, hogy valaki alaposan kihasználta volna.
Sörszaga volt, úgyhogy hátrahőköltem, ami csak még
nagyobb örömet okozott neki.
- Gyógyítsd meg, és meglátjuk, mennyire találsz nagylelkű
kedvemben.
Visszafordultam a sebesülthöz, akinek arcáról rettegés
sugárzott.
Mélyen együtt tudtam érezni vele.
- Minden rendben lesz, uram.
A katona két bordája furcsa szögben állt, összetörve, a
mellkasán felszakadt a bőr és összezúzódott a hús - olyan volt,
mint akin átrepült valami. De nem úgy tűnt, mintha kard vagy
nyílvessző sebesítette volna meg, és égésnyomokat sem láttam
rajta, ami lövedékre utalt volna.
- Mi történt? - leheltem akaratlanul.
 A nagydarab megpróbált megszólalni, de csak egy fájdalmas
nyögés jött ki a száján, mire Bert a szavába vágott:
- Nálam szörnyűbb dolgok is akadnak odakint, kislány. Olyan
dolgok, amiket te el sem tudnál képzelni.
Gyűlöltem a hangját, amelynél csak a tekintete volt
gusztustalanabb, amint szemérmetlen nyíltsággal
végigtapogatta a testem, hogy végül a mellemen állapodjon
meg.
- Alkoholra és tiszta ruhára lesz szükségem. Körülnézne a
házban? Hátha talál valamit?
Bert megrázta a fejét, és gúnyos hangon azt kérdezte:
- Ennyire ostobának nézel?
Kivett a bakancsából egy flaskát, és átnyújtotta nekem.
- Itt van az alkoholod. És használd a blúzodat. Nekem elég
tisztának tűnik.
Megjátszott hidegvérrel kivettem mocskos kezéből a palackot,
és újra a sebesült felé fordultam.
Egész életemben ügyeltem arra, hogy eltitkoljam a
képességeimet. Soha nem hagytam, hogy bárki meglássa, mit is
csinálok pontosan. Anya már évekkel korábban figyelmeztetett
rá, hogy mindig is lesznek olyan emberek, akik majd ki akarják
használni a tehetségemet, és akkor még nem is dúlt háború.
Most viszont már mindenki folyamatosan szenvedett, és a
képességem még értékesebbé vált.
Tudtam, hogy ha nem vetem be a varázserőmet e férfi
meggyógyítása érdekében, egy órán belül meghal. De azt is
tudtam: lehetetlen lesz használni a mágiámat úgy, hogy Bert ne
lássa. Még ha úgy is teszek, mintha kántálnék közben, akkor
sem emlékeztet majd a dolog a boszorkányok szertartásaira.
Nem támad közben szél, nem szikrázik a levegő. Egyszerűen
csak kifolyik az ujjaimból. És akkor sem foghatom a katona
varázslatos felépülését a kiváló sebészi képességeimre, ha Bert
nem liheg a nyakamba.
Beleborzongtam az előttem álló döntés gondolatába.
De nem igazán volt választásom - nem hagyhattam meghalni
ezt az embert, és azt sem akartam, hogy engem megöljenek.
Így aztán összeszedtem minden lelkierőmet.
- Ez fájni fog - mondtam a nagydarab fickónak.
Ő sztoikusan bólintott, én pedig ráöntöttem a szeszt a vérző
sebére és a kezemre. A sebesült felnyögött kínjában, de
mozdulatlan maradt.
Utána a sebe fölé tartottam a kezem, és mélyet lélegeztem.
Miközben az érzékelésem végiglüktetett a katona testén,
átéltem, ahogy a belső részei összeforrnak, és a pulzusa lelassul.
A bőre eggyé vált a tenyerem alatt kinövő friss, új hússal.
Az én szívverésem is lelassult. Az adrenalin lassan eltűnt a
véremből, és a gyomromban is enyhült a feszültség. Kinyílt a
szemem, és a tekintetem találkozott a férfiéval, aki döbbenten
figyelte, iszonyú sebe hogyan szelídül csúnya, szabálytalan
alakú heggé.
Felsóhajtottam, és ismét lehunytam a szemem, de csak annyi
időre, hogy összeszedjem a bátorságomat. A sebesültnek már
csak kötésre volt szüksége, és nem akartam hagyni, hogy ez a
disznó hadnagy ismét megalázzon. Egyetlen gyors mozdulattal
áthúztam a fejemen a blúzomat, így már csak a vékony, ujjatlan
kombiném maradt rajtam. Megpróbáltam figyelmen kívül
hagyni Bert mohó pillantását, amely a mellemen kalandozott.
A sebre tekertem a ruhámat, és szorosan összekötöttem.
Bert elgondolkozva fel-alá kezdett járkálni a konyhában. Azon
töprengett, mi legyen a sorsom.
Alig mertem levegőt venni. Még soha nem rettegtem ennyire -
a félelemtől remegett az állam, a kezem, az összes csontom.
- Köszönöm, hadnagy - mondta a sebesült rekedten, de Bert
még mindig a gondolataiba merült. - És neked is köszönöm,
leány - fordult hozzám, mire alig észrevehetően biccentettem. -
Ezt meg hogy csináltad? Boszorkány vagy?
Megráztam a fejem, és visszakérdeztem:
- Hogy érzi magát?
Olyan halk volt a hangom, hogy azt sem vettem biztosra,
kimondtam-e egyáltalán a kérdést.
- Jóval kevésbé közel a halálhoz - felelte a katona.
- Hát jó! - csattant fel hirtelen Bert. - Menjünk, és keressük
meg azt a kölyköt. A leányt is magunkkal visszük.
Ne, ne, ne, ne…
De nem tudtam megszólalni, még csak levegőt sem voltam
képes venni - túl sok rettegés keringett az ereimben, s olyan
gyorsan zakatolt tőle a szívem, hogy majdnem lehánytam a
sebesültet.
Nem hagyhattam, hogy megtalálják a családomat. Nem
engedhettem Bertet Leigh közelébe. Rimánkodó, esdeklő
tekintetet vetettem a nagydarabra, akiben volt annyi jóérzés,
hogy még fájdalmasabban nézzen vissza rám, mint amikor még
haldoklott.
 De máris visszatért két katona, hogy kicipeljék.
Végignéztem a konyhán. Bert időközben kiment.
Arra gondoltam, hogy ha szökni akarok, akkor eljött a
megfelelő pillanat.
A torkomban dobogó szívvel felpattantam, és a hálószobák
felé ugrottam. Több esélyem volt valamelyik ablakon kijutni,
mint az ajtón, amely előtt fegyveres férfiak várakoztak. Két
katona rám kiabált, hogy álljak meg - mély, zengő hangjukba
szinte beleremegtek a csontjaim és a fogaim -, de
továbbrohantam, megkerültem a katonákat és a tűzhelyt,
magam mögött hagytam a konyhaasztalt, és végül feltéptem
Anya szobájának ajtaját.
Ott volt az ablak.
Közvetlenül a még mindig bevetetlen ágya felett. Éreztem
Anya illatát - a zsálya, a gyömbér és a verejték keverékét.
Olyan közel jártam a szabadsághoz.
Nagyon közel…
De nagyon el is fáradtam. Miután meggyógyítottam Mr. Doyle-
t, Ryder vállát és a ónixi katona egész felsőtestét, szédelegtem a
kimerültségtől, teljesen elgyengültek a végtagjaim, és zihálva
vettem a levegőt. Olyan erősen löktem magam előre a
lábammal, ahogy csak tudtam, miközben alig láttam, és az
ujjaim végre, végre hozzáértek az ablak mellett lógó kockás
függönyhöz…
De ekkor egy kéz megragadta a vállam, és hatalmas erővel
visszarántott. Egy férfi mellkasához csapódtam.
Ne. Ne!
 - Fürge egy szerzet, nem igaz? - kérdezte fogvatartóm a
katonától, akit alig sikerült megkerülnöm a tűzhely mellett.
- A Kövekre, az bizony - zihálta amaz a térdére támaszkodva.
Felsikoltottam - dühödt, vad, rettegéssel teli hangon.
- Elég ebből! - csattant fel a katona, és a számra meg az
orromra szorította mocskos tenyerét.
Nem kaptam levegőt.
Vadul hadonásztam a karommal, mire elengedte az arcom,
hogy mindkét kezével le tudjon fogni, és szinte szelíden azt
mondta:
- Ne akard, hogy leüsselek, leány. Nem szívesen tenném, de el
foglak hallgattatni.
A nyelvembe haraptam, olyan erővel, hogy az már fájt.
Össze kellett szednem magam. Muszáj volt…
A két katona kikísért oda, ahol a többi ónixi gyülekezett a
lovával. Az átkozott Kövekre, még a lovaik is rémisztőnek
tűntek. Hollófeketék voltak, zilált, bozontos sörénnyel és pupilla
nélküli szemekkel.
Nem bírtam rávenni magam, hogy Csengettyű és Patás
istállója felé nézzek. Nem akartam megtudni, hogy életben
hagyták-e őket ezek a kegyetlen harcosok. Leigh és Anya járt az
eszemben. Az, hogy mit látnának, ha visszajönnének értem. Az
a sok vér a padlón…
Megpróbáltam kitépni magam a mögöttem álló katona
szorításából.
- Ne már, kislány. Éppen eleget szórakoztál, most már hagyd
abba - mondta a katona, s addig szorított magához, amíg
mozdulatlanná nem váltam.
 Annyira kimerültem, annyira fáztam…
Egyszerűen nem hagyhattam, hogy Ryder, Anya és Leigh után
induljanak…
Felemeltem a fejem, és odakiáltottam Bertnek, aki az egyik
éjfekete ló hátán ült:
- Hagyd békén a családomat, és akkor szabad akaratomból
veletek tartok!
Bert felnevetett. Vérfagyasztó kacagása betöltötte az éjszaka
csendjét.
- Úgy látod, mintha félnék a tiltakozásodtól? Várd csak ki, amíg
a király elé viszünk. - Kegyetlen vicsorra húzta a száját, sárga
fogai megcsillantak a fák között átszűrődő holdfényben. -
Egyébként is, úgy tudom, nem ismered azt a kölyköt.
- Ő a fivérem. De nektek rengeteg pénzetek van, viszont hány
gyógyítótok? A szabad akaratomból azt jelenti, hogy segítek
nektek. Hogy meggyógyítalak téged is, és az embereidet is.
Képes lenne erre az ellopott pénzetek?
Bert nem válaszolt. A katonái várakozó arckifejezéssel
fordultak felé. A hadnagy hallgatása bátorságot öntött belém.
- Ha üldözőbe veszed őket, soha nem fogok nektek dolgozni.
Akkor akár meg is kínozhatsz, meg is ölhetsz…Ha bármi bajuk
esik, semmit nem fogok csinálni.
Nem tudtam biztosan, hogy blöffölök-e.
- Hát jó - felelte olyan váratlanul, hogy majdnem elfelejtettem
megkönnyebbülni.
Aztán, még mielőtt felfoghattam volna, mit is csinál, a
mögöttem lévő katona gyorsan egymáshoz kötötte a két
csuklómat. A zsineg élesen a húsomba vájt, és felsértette a
bőröm. Kapkodva, nehezen lélegeztem.
Nem tetszett, hogy csapdában érzem magam.
Szédültem, és olyan sokkos állapotba kerültem, hogy még
sírni sem tudtam. Szóval mégiscsak elmehetek Abbingtonból.
De nem Gránátba, és nem a családommal.
Nem, hanem Ónixba.
Egyes-egyedül.
A kontinensünk legveszélyesebb királyságába. A
legrémisztőbb férfiak hordájával, akikkel valaha is találkoztam.
Szórakozottan átfutott a fejemen, hogy a király tud-e
egyáltalán az elveszett pénzéről. Kételkedtem benne. Ez
személyes bosszúnak tűnt, a kapzsi hadnagy magánakciójának,
aki most egy új gyógyítóval fog hazatérni, és besepri a jutalmát
érte.
Csípni kezdte a torkomat a gyomorsav.
A mögöttem lévő katona a zsinegnél fogva rángatni kezdett,
miközben gyilkos karavánunk megindult az éjszakában,
részben lóháton, részben gyalogosan. Csak abba a vigaszba
tudtam kapaszkodni, hogy a családunk biztonságban lesz.
Éppen elég pénz van náluk ahhoz, hogy megteremthessenek
belőle egy gyönyörű, biztonságos új életet, és ennél többet nem
kívánhattam. Megérdemelték.
De reszketni kezdtem a gondolattól, hogy mibe mentem bele.
Azok a rémségek, amelyekre Bert célozgatott. Nagyon
valószínűnek tartottam, hogy megerőszakolnak, megkínoznak
vagy megölnek, esetleg mind a hármat. A Kövekre, mit tettem?

***
Csak amikor a csípős éjszakai levegő megcsapott, akkor
döbbentem rá, hogy alig van rajtam ruha. Elpirultam, de mivel
össze volt kötve a csuklóm, nem tudtam eltakarni magam.
Órákon át gyalogoltunk némán. Az összes hangosabb
lélegzetvételre vagy kósza megjegyzésre összeszorult a
gyomrom - biztosra vettem, hogy most döntötték el: mégis
megölnek. Néha a katonák mondtak valamit egymásnak, és
nagyon erőlködtem, hogy meghalljam, mit, de sikertelenül.
Egy idő után már semmit nem ismertem fel, és az összes fa és
ág ugyanolyannak tűnt. És azon sem töprengtem tovább, vajon
a katonák nem akarnak-e letáborozni éjszakára. Láttam már
egy-két térképet életemben, főleg gyerekkoromban, az
iskolában, és úgy emlékeztem, Ónix a kontinensen tőlünk
legmesszebbre lévő ország. Úgy képzeltem, hónapokig úton
leszünk, és a lábam előre tiltakozott a gondolatra.
Ugyanakkor egyik katona sem tűnt fáradtnak. Tényleg olyan
benyomást keltettek, mintha egy másik fajhoz tartoznának.
De valamit nem értettem. Nem volt náluk semmilyen
felszerelés, sátor vagy szekér. Vajon hogy tudnak életben
maradni? És én hogy tudok majd?
Mind testileg, mind lelkileg annyira kimerültem, hogy annak
a katonának, amelyik megkötözött, egy idő után már vonszolnia
kellett maga után. Amikor megbotlottam egy-egy lehullott
faágban, a fickó hátranézett - csontból és acélból készült sisakja
miatt nem tudtam megállapítani, hogy szánakozva vagy
undorodva -, és odavetette:
- Hamarosan ott leszünk.
Ettől azonban csak még rosszabbul éreztem magam.
 Amikor már biztosra vettem, hogy a testem perceken belül
feladja, egy völgyhöz értünk. Jóval éjfél utánra járhatott az idő.
Olyan sötét volt, hogy szinte semmit sem láttam, és minden
egyes lépésnél rettenetesen fájt a lábam, sőt már egy helyben
állni is alig bírtam. A katonák végül megálltak, és várakozón
pillantottak egymásra - aztán egyszer csak mennydörgésszerű
robaj támadt, olyan, mintha egy hatalmas dob kongana, vagy
haragos tengeri hullámok csapkodnák a partot.
Összerezzentem, és fürkészni kezdtem a tisztást, hogy
meglássam, miféle szörnyeteg ad ki ilyen hangot, de semmit
nem tudtam kivenni a fák között. A robaj egyre hangosabbá,
szinte fülsiketítővé vált, és úgy visszhangzott a fejemben, mint a
harci dobok pergése.
A szél örvényleni kezdett körülöttünk, telefújta a hajam és a
szemem homokkal; de mivel össze volt kötve a kezem, csak
annyit tehettem, hogy becsukom a szemem, és rettegve
hallgatom, amint a zaj egyre erősödik. Szinte hálás voltam azért,
hogy katonák között lehetek, akik megvédelmeznek majd, ha
szükséges. Nem mintha valamelyiküknek az lett volna az első
reakciója, hogy megmentsen engem, de mellettük nagyobb
esélyem nyílt arra, hogy túléljem ezt a valamit, bármi is legyen
az.
Aztán hatalmas puffanást hallottam, ahogy valami földet ért
előttünk, porfelhőbe borítva a környéket. Köhögni kezdtem, és
a lábam beleremegett a talaj rengésébe. Miután elült a por,
kinyitottam a szemem.
A legrémisztőbb állat állt előttem, amelyet valaha is láttam.
Nem is állat volt, hanem egy szörnyeteg.
 Egy óriási, koromfekete sárkány, amelyet hegyes, csillogó
pikkelyek borítottak. Ijesztőbbnek, hatalmasabbnak és
erősebbnek tűnt bárminél, amit bármelyik könyvből vagy
meséből fel tudtam volna idézni. Kinyújtotta izmos,
denevérszerű szárnyát, amely ezüstkarmokban végződött, és
megcsillant ezüstös alhasa. Tüskés farka lágyan seperte a földet
jobbra-balra.
A hadnagy félelem nélkül sétált oda a szörnyeteghez, és
legnagyobb döbbenetemre mintha beszélgetni kezdett volna az
óriási teremtménnyel.
Földbe gyökerezett a lábam.
Akkor ez mégsem szörnyeteg, hanem háziállat. Ónixban
sárkányokat tartanak?
Végignéztem a többi katonán, de egyikük sem tűnt rémültnek
vagy akár csak meglepettnek. Egymás után felmásztak a
teremtmény hátára, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy szükség
esetén akár kétszer ennyien is felférjenek rá.
Amikor a katona előrehúzott, halkan felkiáltottam, és
megvetettem a lábam. Jó lett volna, ha olyan bátor vagyok, hogy
gondolkodás nélkül felmászom egy sárkányra, de úgy tűnt, ez
az éjszaka a lelkierőm utolsó cseppjeitől is megfosztott. A
katona minden tiltakozásom ellenére addig vonszolt maga után,
amíg a sárkány jobb lába mellé nem értem. Négy hegyes karmát
rozsdavörös pettyek szennyezték, és gyorsan eldöntöttem, hogy
úgy fogok tenni, mintha nem vérfoltok lennének.
Rákényszerítettem a szemem, hogy nézzen inkább másfelé.
- Semmi baj. Nem fog bántani téged - mondta az a bizonyos
nagydarab férfi, aki már a sárkány tetején feküdt, egyik kezét a
sebére szorítva.
Bólintottam, de savas ízt éreztem a számban.
A katona végre kioldotta a csuklómat, hogy felhúzhassam
magam, és halkan így szólt:
- Ne próbálj túljárni az eszünkön, kislány.
- Nem igazán tudnék elbújni sehová - feleltem; amúgy is
túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy elszaladjak.
A sárkány pikkelyei hűvösnek is simának tűntek a tenyerem
alatt, s miközben felmásztam a hátára, közelebbről is láthattam
hüllőszemét, amely lángoló narancssárga volt, szürke
szegéllyel. A tekintete hirtelen rám tévedt, és mintha alig
észrevehetően ellágyult volna. Pislogott egyet, és oldalra
billentette a fejét. Ez az egyszerű gesztus annyira ártatlan,
annyira lefegyverző volt, hogy egy kicsit megnyugodtam.
Miután elhelyezkedtem, dörzsölni kezdtem sajgó csuklómat,
amelyet a zsineg felsértett. Végigpillantottam a teremtmény
hátán, s a farkánál észrevettem egy viaszosvászonba tekert,
vörös foltos csomagot, amelyből egy ónixi bakancs lógott ki.
Egy holttest is utazik velünk a sárkányon!
A hányinger környékezett, és ismét a nagydarab férfira
pillantottam. Ma éjjel valami szörnyűség történt: az ő sérülése, a
sárkány karmain lévő vér és a velünk utazó hulla valahogy
összefüggött egymással.
Igyekeztem hálát érezni azért, hogy az én felsőtestemet még
semmi nem döfte át. Egyelőre.
Miután az összes katona felmászott, szinte arra sem volt időm,
hogy visszanézzek a városomra - az eddigi életemre -, már a
levegőbe is emelkedtünk. Elállt a lélegzetem, miközben sebesen
száguldottunk felfelé. A levegő ritkássá és fagyossá vált, és a
szemem csupa könny lett, miközben az éjszaka hidege az
arcomat csapkodta. Úgy kapaszkodtam a szörnyeteg
pikkelyeibe, mintha az életem múlt volna rajta, és csak remélni
mertem, hogy nem fogok kárt tenni bennük a szorításommal.
A szél csípte a szemem, úgyhogy elkaptam a tekintetem az
égről, és visszanéztem a katonákra. Ők a jelek szerint
elengedték magukat, néhányan a sárkány kitárt szárnyának
támaszkodtak, mások lazán egy pikkelyre kulcsolták a kezüket,
miközben a hátán feküdtek. A tekintetem Bertre tévedt, és
rajtakaptam, hogy engem bámul. Nem egyszerűen csak
kéjsóváran, bár bujaság is csillogott a szemében, hanem inkább
úgy, mintha a lelkembe akarna látni. Mintha megbabonáztam
volna. Heves borzongás futott végig a gerincemen - Bert látta a
varázserőmet. Ettől még meztelenebbnek éreztem magam, mint
attól, hogy csak egy kombiné van rajtam.
Összegömbölyödtem, és elkaptam a tekintetem a hadnagy
undorító képéről.
Egyre magasabbra szálltunk, a felhők fölé emelkedtünk.
Odafentről kisebbnek tűnt a világ, mint azt lehetségesnek
tartottam volna. Ráébredtem, hogy biztosan így közlekednek az
ónixi katonák olyan könnyedén a kontinensen. Felmerült
bennem a kérdés, hogy vajon miért nem kapták el hamarabb az
öcsémet. Amikor Ryder és a családom többi tagja eszembe
jutott, összeszorult a szívem.
Talán soha többé nem látom őket.
Keményen összeszorítottam a fogam - nem omolhattam össze.
Tartanom kellett magam, amíg majd el nem jön rá a megfelelő
pillanat. Ez a mostani helyzet egyébként remek alkalom volt
arra az optimizmusra, amelyről mindenki azt állította, hogy az
erősségem. De attól féltem, hogy képtelen lennék kedvező
színben feltüntetni magam előtt azt a tényt, hogy egy hatalmas,
szarvas sárkány repít az ellenségeink földjére fogolyként. Az
alattunk elterülő tájat bámultam, amely sötétségbe burkolózott,
és végignéztem, ahogy az eddigi életem eltűnik előlem.
 NÉGY

Egy öv csattant a hátamon, majd szinte rögtön a kezemet

láttam, amint mélyen behatol egy véres, tátongó mellkasi sebbe.
Egy narancssárga, izzó szem meredt rám - a tekintete egyenesen
a lelkem mélyére fúródott. Leírhatatlannak tűnő érzések
bizseregtek az ujjaim hegyében, a csontjaimban, az emlékeim
sötét zugaiban…
Felriadtam az álmomból.
Olyan sötét volt körülöttem, hogy eleinte fogalmam sem volt
róla, hová hoztak. A halvány holdfényben épp csak ki tudtam
venni néhány falevél, fatörzs és inda kontúrját. Emberek
mászkáltak mellettem, és hirtelen ráébredtem, hogy hol vagyok,
és mi történt. Az elveszettség helyét egyre erősödő rettegés
vette át, és a rémülettől görcsbe rándult a gyomrom.
A nagydarab férfi, aki már mozogni is tudott, egyenletes, bár
lassú tempóban, a társai döbbenetére felsegített, és én
lemásztam a sárkányról. A végtagjaim már azelőtt
megmozdultak, hogy az elmém utasítást adott volna rá.
Anélkül hogy tudatosult volna bennem, nekitámaszkodtam a
teremtmény hosszú nyakának, amíg remegő lábaimon állva
vissza nem nyertem az egyensúlyomat. A sárkány különös
szeme felém villant, úgyhogy kikényszerítettem magamból egy
erőtlen mosolyt. Ne falj fel, gondoltam, mert csak ennyire tellett.
Átfutott a fejemen az a homályos gondolat, hogy valószínűleg
sokkos állapotban lehetek.
 Csak ekkor vettem észre, hogy elviselhetetlenül fázom. Itt,
északon jóval hidegebb volt, és egész testem libabőrös lett, az
ajkam meg az orrom pedig elzsibbadt.
A többi katona menetelni kezdett a sötétben; nem érdekelte
őket a nemrég foglyul ejtett leány. Ezt talán szerencsének is
tekinthettem. A nagydarab férfi ismét a csuklómra tekerte a
zsineget, én pedig feljajdultam, mert vérző bőrömet újra
dörzsölni kezdték a durva szálak.
Ekkor összerezzentem, mert mennydörgésszerű csattanást
hallottam a közelből, és még pont időben megfordultam ahhoz,
hogy lássam, amint a sárkány felszáll, miközben föld záporozik
róla az arcomba. Mire ismét ki mertem nyitni a szemem, már
nem tudtam kivenni a sötét égen - ugyanolyan gyorsan tűnt el,
ahogy megjelent, s én kicsit úgy éreztem, mintha csak a
képzeletem alkotása lett volna.
Csakhogy én soha nem tudtam volna ilyen döbbenetes
lényeket kitalálni.
Ahogy bámultam a szörnyeteg után, arra gondoltam, hogy
csak ő tudna hazavinni innen.
A nagydarab férfi előreráncigált, és a szemembe könnyek
szöktek a csuklómban érzett fájdalomtól. De csoszogni kezdtem,
egyik lábamat a másik után helyezve. Bert és a nagydarab
haladtak előttem, két katona pedig a viaszosvászonba csavart
holttestet cipelte mögöttem.
A gyér holdfényben csak göcsörtös fákat láttam, és buja
aljnövényzetet, amely simogatta a lábamat, miközben gázoltam
benne.
 Egyértelmű volt, hogy nem Füzesbércben, Ónix fővárosában
vagyunk - nem láttam házakat, nem hallottam erre utaló
hangokat -, hanem egy erdőben (orromat nedves moha, orgona
és éjjel virágzó gardénia illata töltötte be), amely azonban
különbözött az összes általam ismerttől - árnyalatnyi édes
fűszer-, sütőtök- vagy avarillat sem érződött a levegőben. Én
eddig csak olyan erdőkben jártam, amelyek egész évben
aranyszínűek vagy barnák voltak, és olyanokban, amelyekből
teljesen hiányoztak a levelek. Ez a nedves, ködös vidék semmire
sem hasonlított, amit valaha is láttam vagy éreztem. Mindenütt
tölgyfák és fenyők nőttek, virágok pompáztak, és az egészet
frissesség hatotta át. Egy pillanatra majdnem meg is
feledkeztem arról, hogy hol vagyok, és miként kerültem ide.
A szemem lassan hozzászokott az éjszakához. Megkerültünk
egy hatalmas fűzfát, és a távolban megpillantottunk egy
csodálatos várkastélyt, melyet több száz, különböző színű
kivilágított sátor vett körül. Sokféle méretűek és alakúak voltak,
és olyan véletlenszerűen helyezkedtek el egymás mellett, mint
pikniktakarók egy nyári kiránduláson.
Ez meg mi?
Miközben továbbmentünk, végre valami mást is
meghallottam, nem csak a cipőnk csikorgását a talajon -
emberek és zene hangjait, továbbá kardok vívógyakorlat
közbeni csattogását.
Elöntött a rettegés.
Ez nem pusztán egy vár volt, hanem egy egész helyőrség.
Szinte olyan, mint egy fallal övezett, önálló település.
Mindenfelől ugyanaz a sűrű erdő vette körül, mint amelyen át
ideérkeztünk - és távozni sem lehetett anélkül, hogy végig ne
haladnánk a kísérteties fák, indák és gyökerek között. Életnek
nyomát se láttuk az erdőben. Átkozni kezdtem magam, amiért
elaludtam a sárkányon - sokat segített volna, ha felülről is
láthatom a környéket. De az adrenalin és a sok izgalom
utóhatásával, illetve a Ryder és az ónixi katona meggyógyítása
utáni kimerültségemen esélyem se volt felülkerekednem.
A fák útvesztőjében hatalmas vaskapu tűnt fel, és amikor
közelebb értünk hozzá, kitárult előttünk. Hagytam, hogy a
nagydarab férfi behúzzon rajta, miközben az előttem hullámzó
tájat és az impozáns épületet figyeltem.
- Légy üdvözölve Árnyékvárban, leány - mondta Bert, majd a
többiekkel együtt elvonult.
Megborzongtam.
Miközben végigsétáltunk az úton, amely a vászonsátrak
között húzódott, ráébredtem, hogy ez egy ónixi katonai
helyőrség lehet, mint arról a kovácsműhelyek, bográcsok és
felakasztott páncélok tanúskodtak táborszerte. Ahogy közelebb
értünk, észrevettem néhány kis kunyhót a bal, illetve istállót a
jobb oldalunkon.
A legtöbben biztosan aludtak, de néhány katona lanton
játszott és iszogatott egy tábortűz mellett. Páran végigmérték a
holttestet, amelyet idehoztunk, vagy engem, de mindenki
kerülte a hadnagy tekintetét.
Nagyon fáztam, úgyhogy megpróbáltam magam köré fonni a
karom - ám ekkor ráeszméltem, hogy a hátam mögé van kötve.
A vágy, hogy visszatérhessek a családomhoz, nagyobb
fájdalmat okozott, mint bármi, amit valaha is átéltem - még
Powell veréseinél is nagyobbat. Ez a kín akkora erővel tolult fel
bennem, hogy attól tartottam, bármelyik pillanatban térdre
kényszeríthet.
És akkor mit tennének velem? Vonszolni kezdenének a
porban, miközben zokogok?
Igen. Pontosan ezt tennék.
Majdnem fuldokolni kezdtem a kétségbeeséstől - bárhol
máshol szívesebben lettem volna, mint ezen a helyen. Bárhol.
A lábam továbblépkedett a kavicson és a földön, és a bokámra
vékony porréteg tapadt, miközben a nagydarab maga után
rángatott. Aztán az előttünk tornyosuló várkastélyra
pillantottam.
Elképzelni sem tudtam volna ennél lenyűgözőbb,
hátborzongatóbb és valahogy mégis tiszteletet parancsoló
erődítményt.
A gótikus építészet remeke volt, csupa torony és támpillér.
Színes üvegablakai csillogtak a sötétben; hátborzongatóan
kegyetlen háborús képek voltak rajtuk, ami éles kontrasztban
állt a mögülük sugárzó melegséggel. A belső megvilágítás
árnyékokat vetett rájuk, de ezek az árnyékok sebesen
mozogtak, mintha kísértetek lennének. A falakon nagy, fekete
fáklyák voltak, és néhány címeres lobogó Ónix színeiben, ami
még jobban megerősítette a sejtésemet, hogy ez egy ónixi
katonai bázis.
Amikor odaértünk az épület masszív fakapujához, olyan
keményen összeszorítottam a szám, hogy a fogam is
belecsikordult. A nagydarab férfi ismét megrántotta a zsineget,
én pedig felnyögtem a fájdalomtól.
 Bert perverz, kéjes örömmel méregetett, s halkan azt mondta:
- Gyere, te leány, ma éjjel velem alhatsz.
A pániktól még a látásom is elhomályosult.
Semmi nem jutott eszembe, amivel megmenthettem volna
magam.
- Hadnagy, szerintem Griffin parancsnok látni akar minket,
miután megérkezünk. Addig bezárhatom a leányt a
várbörtönbe - vetette fel a nagydarab fickó.
Bert végigmérte a katonáját, majd ingerülten bólintott.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Nem tudtam, hogy a
férfi segíteni akar-e nekem, vagy csak szerencsém volt, de
amikor Bert megindult a várkastély belseje felé, elöntött a hála.
Aztán a katona, akit megmentettem a haláltól, behúzott a
kapuból, és elsétáltunk néhány őr mellett, majd átmentünk egy
bejáraton, amely egy macskaköves csigalépcsőhöz vezetett.
Ismét elfogott a rettegés, és teljesen kiszáradt a szám.
- Ne, ne… - könyörögtem, miközben hátrahőköltem a sötét
pincétől, de ő mintha meg se hallott volna.
Vagy csak nem érdekelte, mit szólok hozzá.
A börtönben, amely bűzlött a poshadt víztől és az emberi
ürüléktől, a különböző folyadékok végeérhetetlen, lassú
csepegésének hangja hallatszott. Alattunk fáklyákkal
megvilágított, vasrácsos cellákkal teli folyosó húzódott, és a
látványtól egy pillanatra megállt a szívem.
- Ne, várjon! - könyörögtem. - Nem zárhat be ide!
- Én nem akarlak bántani - válaszolta meglepetten. - Ez csak
egy hely, ahol lehajthatod a fejed, amíg a hadnagy eldönti, mi
legyen veled.
 - Egyszerűen nem bírom, ha bezárnak - folytattam
kétségbeesetten. - Kérem! Hol szokták a gyógyítókat
elszállásolni?
A férfi bosszúsan felhorkant, és leterelt a meredek
csigalépcsőn. A tüdőm alig bírta a terhelést, és mire legalulra
értünk, már alig kaptam levegőt.
A férfi vonszolni kezdett maga mögött, a cellák mellett,
miközben a rabok folyamatosan huhogtak, és trágár
megjegyzéseket tettek rám, én pedig ismét csak hiába
próbáltam eltakarni magam.
Aztán szélesre tárt egy ajtót, belökött rajta, majd letépte a
csuklómról a zsineget, és elfordította a zárban a kulcsot.
Majdnem orra estem, és a tenyerem nagyot csattant az érdes
kövön. A cella még kisebb volt, mint amilyennek kívülről
látszott. Megpördültem, és a rácshoz ugrottam.
- Várjon! - kiáltottam a katona után, de ő már a folyosó felénél
járt.
Kitört belőlem a zokogás. Az egyik sarokba hátráltam,
leguggoltam, majd átöleltem és a mellkasomhoz húztam a
térdem. Forgott körülöttem a világ, és zihálva szedtem a
levegőt. Megpróbáltam felidézni, mit mondott nekem Anya sok-
sok éve arról, hogy mi a teendő, ha pánikba esem, de
egyszerűen képtelen voltam gondolkozni.
Lehet, gondoltam, hogy most érkezett el az a pillanat, amikor
összeomolhatok.
Hogyan történhetett meg velem ez az egész? Megpróbáltam
az elejétől a végéig visszapörgetni az éjszaka eseményeit, de
ettől csak még rosszabbul lettem. Végül megadtam magam a
sírásnak, amit korábban elfojtottam. Kirobbantak belőlem a
könnyek, és patakokban folytak végig az arcomon. Hangosan,
fuldokolva zokogtam, mint egy gyermek.
Azt kívántam, bárcsak jobban hasonlítanék Ryderre. Őt csak
kétszer láttam sírni: egyszer tizenöt éves korában, amikor
leesett a tetőről, és eltört a térde, és hét éve, amikor az apja,
Powell meghalt.
A mostohaapám agyvérzésben halt meg, és amikor Anya
elmondta nekünk, Ryder napokon át sírt. Neki sok szempontból
az apja volt a legjobb barátja, és Powell imádta az egyetlen fiát.
A mostohaapám és köztem viszont soha nem volt ilyen a
kapcsolat. Nem tudom, hogy a velem szemben táplált gyűlölete
abból származott-e, hogy nem az ő gyereke vagyok, vagy mert
gyengébb voltam Rydernél, mindenesetre olyan heves
ellenszenvet érzett irántam, hogy megdöbbentett, miért nem
látja ezt senki más.
Ryderrel ellentétben én folyamatosan sírtam. Sírtam, amikor
Leigh túlságosan megnevettetett; sírtam, amikor Anyát
fájdalmak között láttam, sírtam a jó könyvek végén, és ha szép
zenét hallottam. Sírtam, amikor meghalt egy betegem a
kórházban, és akkor is, amikor túl nehéznek tűntek a terheim.
Ez a bátorság szöges ellentéte - érzékenykedni, félni, és
mindenen elpityeredni.
De most hagytam szabadon ömleni a könnyeimet.
Elsirattam a családtagjaimat, akiket talán soha többé nem
láthatok. Az ostoba, elsietett döntésem miatt, hogy
megvásárolom az életüket a sajátom árán. Bár nem bántam
meg, amit tettem, de utáltam, hogy meg kellett történnie. Hogy
nem tudtam valami jobbat kitalálni. Elsirattam a jövőmet,
amiről tudtam, hogy a legjobb esetben is fájdalmas lesz - a
legrosszabb esetben pedig rövid. Próbáltam megacélozni
magam, hogy felkészüljek az előttem álló szenvedésekre, amitől
csak még vadabb gondolatok kezdték kergetni egymást az
elmémben. Mi lesz, ha egyszerűen örökre itt hagynak, és ebben
a cellában kell töltenem életem hátralévő részét?
Ekkor egy keserves kínokat átélő férfi összetéveszthetetlen
fájdalomkiáltása visszhangzott végig a börtönön. A cellákra
pillantottam, amelyek előtt idevonszoltak - de szinte minden
fogoly aludt.
Ekkor ismét felhangzott a segélykiáltás. Biztosan volt valahol
a közelben egy kínzókamra.
Szorosan a fülemre tapasztottam a tenyerem, de nem tudtam
teljesen elnyomni a férfi jajveszékelését. Olyan hangokat
hallatott, mintha éppen kettészakítaná valami.
Nagyot nyeltem, és kapkodni kezdtem a levegőt. Újra
lecsapott rám a pánik.
Fuldokolni kezdtem tőle, és a fejemben alattomosan lopakodó
rettegés eszeveszett energiával csapott össze, és a gondolataim
anélkül pattogtak egyiktől a másikig, hogy esélyem lett volna
útközben elkapni őket. Szédültem és ziháltam, miközben a
mocskos padlóra támaszkodtam.
Egyértelműen haldokoltam.
Ki kell jutnom innen, gondoltam. Most rögtön.
Mit is mondott Anya, mit tegyek? Miért nem emlékszem? Azt
mondta, hogy…
Három dolog.
 Így nevezte.
Találj három dolgot, amit meg tudsz nevezni, és koncentrálj
azokra.
Ezt meg tudom csinálni.
Egy: pókhálók. Észrevettem pár pókhálót és némi penészt a
cellám alacsony mennyezete körül. Nedves rothadás szaga
terjengett odabent, állott volt a levegő.
Mélyen beszívtam a tüdőmbe.
Kettő: lámpások. Néhány erőtlen, villódzó fényű lámpás lógott
a cellám előtt. A lángjuk melegét nem éreztem, de halvány
fénysugaraik árnyékokat vetettek a nyirkos padlóra.
Három…Körülnéztem a kis helyiségben, és két vödröt vettem
észre, egy üreset és egy vízzel telit.
Három: vödrök. Kételkedtem abban, hogy bármelyik is tiszta
lenne, de odamásztam, és vizet fröcsköltem az arcomba az
egyikből. A jéghideg folyadéktól a lélegzetem is elállt, de a sokk
segített magamhoz térnem. A sarkamra ültem, és kicsit
könnyebben kezdtem venni a levegőt.
- Azokra az átkozott Kövekre! - suttogtam, fejemet a két
térdem közé hajtva.
- Nem kellene káromkodnod - duruzsolta a szomszéd cellából
egy hang, amely egyszerre tűnt mennydörgésnek és
cirógatásnak.
Felkaptam a fejem. Miután belöktek a cellámba, félelmemben
észre sem vettem, hogy a mellettem lévőben is van egy fogoly;
csak néhány rozsdás fémoszlop választott el minket egymástól.
Elvörösödtem. Életem legszörnyűbb és legkínosabb pillanatait
valaki végignézte - és a várbörtön egy másik szárnyában lévő
fogoly segélykiáltásaiból kiindulva nem biztos, hogy ezek
maradnak életem legszörnyűbb és legkínosabb pillanatai.
- Elnézést - dünnyögtem.
- Ez egy kicsit azért…túl drámai volt, nem gondolod? -
kérdezte a mély hang.
Dühös lettem.
Belehunyorogtam a villódzó árnyékokba, de a cella túloldalán
gubbasztó alaknak csak a körvonalait tudtam kivenni.
- Már elnézést kértem, mit akarsz még? - csattantam fel,
miközben még mindig a légzésemen próbáltam úrrá lenni.
Ám azonnal meg is bántam az éles hangot. Nem kellene az
ellenségemmé tenni azt az embert, akivel ki tudja, meddig
leszünk egymás mellé zárva. Valószínűleg tolvaj lehet, vagy
gyilkos.
Vagy azoknál is sokkal rosszabb.
De amaz elnevette magát, olyan hangon, mint amikor kövek
gördülnek le a hegyoldalból. Beleremegett a mellkasom.
- Nos, örülnék, ha egy darabig senki nem sírdogálna
mellettem - közölte halk, de határozott hangon.
Nem számítottam jobbra, de akkor is - micsoda tahó!
Ezúttal meg sem próbáltam leplezni megvető pillantásomat -
bár nem tudtam, látja-e a szomszédom a sötétben, hogy nézek
rá.
- Befejeztem - jelentettem ki, majd mélyet lélegeztem. - Nem
mindennap vetik börtönbe az embert. Vagyis…téged talán igen,
engem viszont nem.
Kérlek, hagyj békén, kérlek, hagyj békén.
 - Csak azt mondom, hogy akadnak itt páran, akik aludni is
szeretnének egy kicsit. És a drámai megnyilvánulásaid és a
hullámzó kebled nem fognak segíteni a helyzeteden - felelte,
majd egy pillanatra elhallgatott. - Bár az utóbbi legalább
kellemes látvány.
Görcsbe rándult a gyomrom a szavaitól.
Azt mondtam, tahó? Úgy értettem, seggfej. Mocskos seggfej.
Semmi okom nem volt arra, hogy veszekedni kezdjek vele, és
tudtam, hogy nem lenne szabad felbőszítenem - ennél azért
jobb túlélési ösztönökkel rendelkezem. De túl sok mindenen
mentem keresztül aznap este és éjszaka.
És ez volt az utolsó csepp.
- Undorító vagy - jelentettem ki.
- Valaki nagyon bátor, amíg rácsok választanak el minket
egymástól.
- Nem igazán - ismertem be. - Csak őszinte vagyok.
Ez a beszélgetés furcsa, ugyanakkor valahol kellemes módon
elterelte a figyelmemet a szorongásomról. Mindennél rosszabb
lett volna, ha kettesben kell maradnom a gondolataimmal.
A kínszenvedéseket átélő férfi kiáltásai végül nyögésekké
halkultak. Az ő érdekében is reméltem, hogy hamarosan
elveszíti az öntudatát. Ekkor a mellettem lévő cellából suhogást
hallottam - a lakója felállt, és kinyújtózkodott.
Az árnyéka önmagában is tiszteletet parancsolónak tűnt - jó
két arasszal magasabb lehetett nálam -, de a félhomály elrejtette
az arcvonásait. Aztán megindult a rácsok felé, amelyek
elválasztottak bennünket, én pedig leküzdöttem a késztetést,
hogy pánikszerűen hátrafelé kezdjek kúszni - emlékeztettem
magam rá, hogy idebent nem tud elérni. Növesztenem kellett
egy kis gerincet, főleg, ha ebben a cellában kell töltenem az
életemet.
- Meg akarsz ijeszteni? - kérdeztem. Bátor hangot akartam
megütni, de nagyon halkra sikeredett.
- Valami olyasmi - suttogta a rácson keresztül.
A szavai hallatán a torkomban kezdett dobogni a szívem. A
hangja lágy volt, mégis olyan halálos veszély sugárzott belőle,
hogy a gyomrom görcsbe rándult a rettegéstől. Az arcát még
mindig nem tudtam kivenni a sötétben, de hegyes, fehér fogai
ott villogtak felettem a lámpás vajsárga fényében.
- Nos, nem sikerült. Mármint megijesztened - vágtam rá.
A szomszédom kegyetlen hangon felnevetett, majd azt
sziszegte:
- Milyen bátor ez a kismadár. Ezt örömmel hallom. Így
legalább talán alhatok egy kicsit.
Mi van?
De a gondolataim immár nyugodt ritmusban áramlottak, és
alábbhagyott bennem a pánik.
Mélyen beszívtam a kazamata dohos levegőjét, hogy
megnyugodjak, majd ismét a mellettem álló, árnyékba
burkolózó fogolyra néztem.
Tudta vajon, hogy mit tesz velem, amikor gúnyolódni kezdett
rajtam? Biztosan nem, de sikerült elterelnie annyira a
figyelmemet, hogy ne essek szét teljesen.
Ugyanakkor még így is kötelességemnek éreztem, hogy
csúnyán nézzek rá.
- A kegyetlenséged kicsit közhelyes - feleltem kimérten.
 Erre nagyot sóhajtott, olyan hangon, mintha a nevetését
akarná leplezni vele. Aztán leguggolt, és ekkor a cellája előtt égő
lámpa fényében végre megpillanthattam az arcát.
Eleinte csak átható, acélszürke szemét láttam, amely úgy
csillogott, hogy szinte ezüstösnek tűnt. Tekintetét sűrű
szemöldök és valószínűtlenül hosszú szempilla emelte ki még
jobban. Hollószín haját, amely a homlokába hullt, erős, széles
tenyerével hirtelen hátrasimította az arcából. Tökéletesen
metszett állal dicsekedhetett, s telt ajakkal. Az igazat megvallva
őrületesen jóképű volt.
Jóképű, udvariatlan és veszedelmes.
Borzongás futott végig a testemen.
Jobban rettegtem, mint bármikor az éjszaka folyamán, a
sárkányon történt repülést is beleértve. De annak ellenére,
hogy a testem összes sejtjében megszólalt a vészcsengő, nem
bírtam elfordítani a tekintetem.
A szomszédom némán tűrte, hogy végigmérjem. Valami
megcsillant a szemében, ami megbabonázott. Amikor
észrevette, hogy bámulom, elvigyorodott, én pedig magamhoz
tértem, és éreztem, ahogy felforrósodik az arcom.
- Miért, mert börtönben vagyok?
- Hogy micsoda? - próbáltam megszabadulni attól, ami
elködösítette a gondolkodásomat.
- A közhelyesség okára lennék kíváncsi, amivel megvádoltál.
- Igen - vágtam rá határozottan. Épp elég könyvet olvastam
életemben. - A kegyetlen, sötét arcú rab. Ez már nagyon
szakállas motívum.
A fickó megjátszott sértettséggel a szívéhez kapott.
 - Ez fájt. De nem lehetne ugyanezt rólad is elmondani? -
kérdezte kissé gúnyos hangon.
Összeszorítottam az ajkamat, mire ő halványan elvigyorodott.
Természetesen igaza volt. De nem akartam megosztani életem
sanyarú történetét - azt, hogy vele ellentétben én nem vagyok
bűnöző - ezzel a halálosan veszélyes és rémisztő, ugyanakkor
gyalázatosan jóképű idegennel.
Amikor ráébredt, hogy nem fogom elmagyarázni neki, mit
keresek itt, felsóhajtott.
- Visszavehetnél egy kicsit a stílusodból, kismadár. Most
Ónixban vagy. Itt nem csak sötétbarna hajú, piros képű
töktermesztők élnek. A legkisebb gondod is nagyobb lesz a
hozzám hasonló gazfickóknál - mondta, s a hangjában
megjelenő él minden játékosságtól megfosztotta a szavait.
Nem bírtam elnyomni a borzongást, ami végigfutott a
gerincemen.
- Honnan tudod, hogy Borostyánból jöttem?
Miközben a rácson keresztül végigmért, ostoba módon
átszaladt a fejemen a kérdés, hogy vajon milyennek lát.
Rettegve ücsörögtem egy mocskos cellában, csupasz lábam
csupa kosz volt, a hajam tiszta kóc, az ajkam pedig kéken
reszketett. Pfuj. Amikor eszembe jutott, milyen kevés ruha van
rajtam - csak egy vékony kombiné -, és mit tett a hideg a
mellemmel, összefontam magam előtt a karom.
Ekkor a fickó arca megrándult, és azt kérdezte:
- Mi történt a többi ruháddal?
Rezzenéstelen tekintetétől kínosan éreztem magam, és ismét
elvörösödtem.
 - Az hosszú történet - feleltem.
- Nekem van időm - közölte a férfi higgadtan, de a tekintete
elsötétült.
Az hiányzott a legkevésbé, hogy ez a veszedelmes seggfej
megtudja, milyen megaláztatásokat szenvedtem el egy ónixi
hadnagytól.
- Arra használtam a blúzomat, hogy segítsek valakin. Ennyi.
A fickó szkeptikusan bólintott, de az indulat elpárolgott a
szeméből. Megborzongtam a hideg levegőtől.
- Fázol? - kérdezte.
- Igen - ismertem be. - Te nem?
- Biztosan megszoktam már.
Legszívesebben megkérdeztem volna, mióta van itt, és miért
került börtönbe. De tartottam ettől a furcsa, tiszteletet
parancsoló férfitól, akinek a jelenléte már-már elviselhetetlen
volt számomra.
- Tessék - mondta, miközben átdugta a rácson a prémkabátját.
- Nem bírom tovább hallgatni, ahogy vacog a fogad. Az
idegeimre megy.
Én haboztam egy kicsit, de a túlélési ösztöneim erősebbnek
bizonyultak a büszkeségemnél. Elvettem a kabátot, és egyetlen
gyors mozdulattal magam köré kanyarítottam. Cédrus, whisky
és finomra cserzett bőr illata áradt belőle - és meleg. Olyan jó
meleg volt! Majdnem elsírtam magam a gyönyörtől, miközben
beburkolta átfagyott karomat és lábamat.
- Köszönöm.
A fickó engem nézett, miközben a szemhéjam szép lassan
lecsukódott a súlyos kabát megnyugtató melegében. Még utána
is magamon éreztem a tekintetét, szinte viszketett tőle a bőröm.
Valami különös oknál fogva nem bírtam elviselni a csendet,
úgyhogy azt mondtam:
- Nos, nem fogok többet sírni. Megpróbálom elfojtani.
De az idegen nem ment vissza a zugába aludni. Ehelyett maga
elé nyújtotta az egyik lábát, és széles tenyerével kisimította az
arcából a haját, majd azt kérdezte:
- Hagyjalak békén?
- Igen - feleltem.
- Kisírja tőlem a prémkabátomat, utána pedig ejt. Csak nőkkel
ne kezdjen az ember…
A szememet forgatva felsóhajtottam, de nem hagytam, hogy a
humorával levegyen a lábamról. Nevetséges jóképűség ide vagy
oda, ez a férfi egy bűnöző, akit börtönbe zártak. Borotvaélen
egyensúlyoztam a feldühítése és a túlzott engedékenység
között.
- Csak önvédelemből teszem. Még az is kiderülhet rólad, hogy
veszélyes vagy.
- Igaz! - merengett el a szomszédom. - Kiderülhet. De ha ez
számít bármit is, engem nem érdekelne, ha te veszélyes lennél.
Hitetlenkedve összeráncoltam a homlokom, és miközben még
szorosabban magam köré húztam a kabátot, azt kérdeztem:
- Ez meg mit akar jelenteni?
A fickó rám mosolygott, megvonta a vállát, majd kissé
előrehajolva azt felelte:
- Te túlságosan is vonzó vagy. Mindenképpen vállalnám a
kockázatot, és ha megölnél…Nos, az nem lenne olyan rossz
halál.
 A vállamra szorítottam a számat, hogy elfojtsam a nevetésem,
és megjegyeztem:
- Szerintem te egy arcátlan nőcsábász lehetsz, és talán túl sok
időt töltöttél idelent egyedül. Olyan vagy, mint egy ragadozó,
amelyik szívesen játszadozik egy kicsit a zsákmányával.
A férfi megrázta a fejét, de a szemében kihunyt a vidámság.
Amikor ráébredtem, hogy talán érzékeny pontjára tapintottam,
a csontom velejéig megborzongtam, és odébb húzódtam a
rácstól.
- Ha én szörnyeteg vagyok, akkor te is az vagy - felelte,
miközben végigmutatott a celláinkon.
Ettől könnyek szöktek a szemembe. Ez az egyszerű kis
emlékeztető is elég volt ahhoz, hogy elsírjam magam.
A Kövekre, milyen gyenge vagyok!
- Nincs más közös bennünk, csak az Ónix gonosz királya iránti
gyűlöletünk, aki mindkettőnket bezáratott ide.
- Mi a baj a királyunkkal?
A többes szám első személy választ is adott az egyik
kérdésemre: tehát a szomszédom idevalósi. Ez talán
megmagyarázza, miért ilyen sötét az aurája.
Megpróbáltam megfékezni a nyelvem. Tényleg. De ez a téma
elég sok keserűséget felkavart bennem.
- Mármint azon túlmenően, hogy lerohan egy ártatlan
országot azért a kevéske kis vagyonáért, és több ezer ártatlan
ember életét teszi tönkre? - kérdeztem. - Vagy hogy Evendell
legbrutálisabb, legvérszomjasabb és legerőszakosabb katonáit
képezi ki? És mi a helyzet az önfeledt kínzások, az értelmetlen
gyilkosságok és a kegyetlen vérengzés iránti rajongásával?
 Úgy éreztem, hogy a cella, amelyben tartózkodom, nem
feltétlenül a legjobbat hozza ki belőlem.
- Amit mondtál, abból arra következtetek, hogy mintha félnél
tőle - jegyezte meg a szomszédom gúnyos mosollyal.
- Valóban félek. És neked is kellene - mondtam fejcsóválva. -
Azt a királyt véded, aki megláncolt téged, és akinek a katonái
lemészárolták az öcsém összes bajtársát. Ő maga is csak a
szerencséjének köszönheti, hogy életben maradt.
- Igen, kismadár. Úgy hallottam, a háborúk során előfordulnak
efféle dolgok - felelte az idegen.
- Ne vicceld el a dolgot.
- Te meg ne legyél ennyire naiv.
Elfojtottam egy nyögést - egy újabb kényes téma. De
becsuktam a számat, mielőtt bármilyen sértés kicsusszanhatott
volna rajta. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy befejezzem ezt a
beszélgetésnek álcázott halálos kötéltáncot. Kicsit odébb
csúsztam, és a másik oldalon lévő üres cella felé fordultam.
De a szomszédom rezignáltan felsóhajtott mögöttem, majd
halkan megjegyezte:
- Nem kellene elvárnom tőled, hogy megértsd, kismadár.
Az átkozott Kövekre!
Dühösen visszafordultam a cellája felé, készen rá, hogy
számonkérjem rajta, miért ragaszkodik ahhoz, hogy egész
éjszaka szóval tartson, amikor annyira szeretett volna aludni.
De amikor a tekintete az enyémbe fúródott, a torkomon akadt a
szó.
Szemében, mely végtelenül mély ezüsttavakra hasonlított,
sokkal intenzívebb érzelmi töltés szikrázott, mint amire
számítottam.
- Miért szólítasz így?
Nem ezt akartam kérdezni, mégis ez bukott ki a számon.
A szomszédom, most először, meghökkent, és a szemében
kavargó szenvedély éppolyan gyorsan el is tűnt, ahogy
megjelent.
- Ha már így rákérdeztél, nem is tudom - mondta nevetve,
majd a bakancsára pillantott, aztán a szemembe. - Csak
valahogy illik rád. Talán a rácsok miatt.
Olyan pillantást vetettem rá, amiben az tükröződött, hogy
aha, persze, majd ismét lehunytam a szemem, s azt feleltem:
- Nos, ez csodálatos volt, most viszont, hacsak nem tudod,
hogy lehet innen kijutni, aludni szeretnék. Biztos vagyok benne,
hogy
ezt holnap is folytathatjuk, meg a következő napon, és utána
is, egészen az örökkévalóságig.
Ezt csípős megjegyzésnek szántam, de minden tűz és energia
eltűnt belőlem. A valóság a gyászosnál is rosszabbnak tűnt.
Magamra maradtam, kimerültem, és jobban rettegtem, mint azt
hosszú távon el tudtam volna viselni. Nem maradt bennem erő
aznapra. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartottam, hogy másnap
rájövök, miként juthatok ki Árnyékvárból, ebből az országból,
ebből az egész kalamajkából, amibe belekeveredtem.
De akkor és ott már csak annyira voltam képes, hogy a falnak
fordulva hagyjam lecsukódni a szemem. Miközben álomba
merültem, hallottam, hogy az idegen fojtott hangon suttogni
kezd valakivel. Megpróbáltam ébren maradni és hallgatózni, de
mind az elmém, mind a testem túlságosan fáradt volt hozzá. Az
álom pillanatok alatt magával ragadott, miközben a két férfi
csöndesen vitatkozott mellettem.
 ÖT

Sajgó és elgémberedett tagokkal, de sértetlenül ébredtem. Egy

leheletnyi napfény szűrődött be a fejem feletti ablakon, ám a
következő pillanatban már vissza is tért a felhőtakaró, és
sötétbe borította a cellámat. Megpróbáltam elképzelni a
napsugarak simogatását az arcomon.
Az előző napi események olyannak tűntek, mint egy rémálom
képei - de amikor a nyirkos kövön felébredtem, az pofonként
térített vissza a valóságba. Ki kellett találnom, hogyan
szökhetek meg onnan. Fel kellett hagynom a picsogással - sőt a
könnyekkel úgy általában. Megacéloztam magam az előttem
álló naphoz.
Nem bírtam a kíváncsiságommal, és átpillantottam a bal
oldalamon lévő cellába. Azonnal tágra is nyílt a szemem, és
megfeszült a testem, mivel üres volt - az ismeretlen férfi eltűnt
belőle!
Hogy lehet, hogy nem hallottam, amikor kiengedték? Se a
rácsok zörgését, se azt, ahogy a katonák kivezetik?
Elképzelhető, hogy a félálomban hallott beszélgetés az idegen
és egy katona között zajlott? Nem derengett, hogy léptek
közeledtek volna felénk. Megpróbáltam átkukucskálni az
immár üres cellán túli rácsok mögé. Van ott valaki, akivel
vitatkozhatott? Nem tudtam megállapítani.
Megszökött? Vagy…
Erre a gondolatra kirázott a hideg. Zaj nélkül is ki lehet
végezni valakit. Fájdalom hasított a szívembe a gondolatra,
hogy a szomszédom egy kötélen himbálózhat a várkapu mellett,
vagy levágott feje ott viríthat egy karón.
A következő pillanatban már attól kezdtem rettegni, hogy az
én fejem is az övé mellé kerülhet. Ha vele ez történt, velem
ugyancsak simán megtörténhet…Megráztam a fejem, mintha
így kiverhetném belőle ezt a szörnyű képet.
A szürke, repedezett mennyezetet bámulva felkészültem az
előttem álló napra, és megpróbáltam távol tartani magamtól a
félelmetes gondolatokat és a bénító pánikot.
Ekkor lépteket hallottam a folyosón, ami visszaterelte a
figyelmemet a valóságra. Gyorsan levetettem magamról a
prémkabátot, és a mellettem lévő pad alá dobtam. Mire
felnéztem, a nagydarab férfi már a cellám ajtajában állt, és a
zárral bajlódott. Mivel öreg és rozsdás volt, erősebben meg
kellett rángatnia ahhoz, hogy kinyíljon.
- Jó reggelt - köszöntött.
Az arcára visszatért némi szín az éjszaka során. Jóval
elevenebbnek tűnt, mint amikor lehozott ide.
- Mit akar? - kérdeztem, miközben a mögöttem lévő falig
hátráltam.
- Szükség van rád.
Imádkozni kezdtem a Kövekhez, hogy arról legyen szó, hogy
meg kell gyógyítanom valakit, de nem a hadnagy az.
Megpróbáltam megőrizni az optimizmusomat. Legalább
elhagyhatom a cellát.
A katona átnyújtott egy egyszerű, fekete ruhát meg egy
sötétbarna kenyérdarabot, amelynek illatától megkordult a
gyomrom, aztán elfordult, hogy nyugodtan át tudjak öltözni. A
számba tömtem egy maréknyi kenyeret, aztán villámgyorsan
levetettem magamról az otthoni ruháimat, és felhúztam az újat,
amelynek orgonaillata volt.
- Köszönöm - mondtam, amikor kész voltam.
A férfi megfordult, és kedvesen végigmért. Én elfojtottam a
félelmemet, és a hasára bökve azt kérdeztem:
- Hogy érzi magát?
- Köszönöm, jobban, mint azt lehetségesnek gondoltam volna
- felelte esetlen mosollyal. - Engem Barney-nak hívnak. És
elnézést a tegnap éjszakáért. Amennyiben ez számít valamit, én
nem akartalak elhozni az otthonodból.
Valahogy nem jött a számra, hogy semmi gond, ne aggódj
emiatt, Barney. Előfordul az ilyesmi.
- De mi történt veled egyáltalán? - kérdeztem inkább.
Ő azonban megrázta a fejét, s azt felelte:
- Kezdd te. Az meg miféle mágia volt?
Ha én azt tudnám!
De némi melegséget láttam Barney szemében, úgyhogy
elmosolyodtam, s azt válaszoltam:
- Nos, úgy gondolom, egyelőre mindketten megtartjuk a
titkainkat.
A börtönből kifelé vezető út jóval rövidebbnek tűnt, mint az
előző éjjeli befelé. Követtem Barney-t a vár udvarára, és
azonnal teleszívtam a tüdőmet a csodálatosan friss reggeli
levegővel, amibe némi esőillat keveredett.
Odakint felhős és hűvös volt az idő, és ismét eszembe jutott,
hogy északon mennyivel hidegebb van, mint odahaza. A
prémkabát, a kazamatában megismert idegen ajándéka jóval
melegebb volt, mint az új, bőrfűzős, puffos ujjú fekete
pamutruhám. Amikor ráébredtem, hogy neki valószínűleg már
nem lesz szüksége a kabátra, csak még erősebben kezdtem
reszketni.
Épphogy felkelt a nap, és Árnyékvárban mély csend honolt.
Azt feltételeztem, hogy még mindenki alszik, azt a néhány
katonát leszámítva, aki a falakon járőrözik. Követtem Barney-t a
nagy, kovácsoltvas kapun át, amelynek túloldalán az ébredező
erődítmény illatai és hangjai vártak. A konyhákban friss kenyér
sült, a padlókat levendula- és vaníliaillatú szappanokkal
súrolták. Kora reggel volt, de a vár lakói máris teljes erejükkel
azon igyekeztek, hogy az összes padló ragyogjon, az összes
ablak csillogjon.
Lenyűgözött az épület kísérteties szépsége. Mivel még
sohasem jártam ehhez hasonlóban, nem tudtam eltitkolni a
csodálatomat. Még mindig rettegést ébresztett bennem - olyan
hátborzongatónak tűnt, mintha szellemek bujkálnának az
összes sarokban, és állnának lesben minden egyes csapóajtó
mögött -, de tagadhatatlanul fenséges alkotás volt. A bonyolult,
szép ívű kőmintázatok éles kontrasztban álltak a lágy fénnyel,
amely a színes üvegablakokon át szűrődött be. Barney biztosan
észrevette az elképedésemet, mert mintha szándékosan
lelassított volna, hogy mindent alaposan megnézhessek
magamnak.
Sötétkék és lila kárpitokat, pompás, zöld bársonyfüggönyöket,
idő koptatta, sötét faasztalokat és székeket láttam; a hosszú
folyosót pedig fekete vázák díszítették, bennük a legkülönösebb
virágokkal, amelyeket valaha is láttam. Ágas-bogas, szomorú kis
növények voltak; a kacskaringós indák és sötét árnyalatok
különböztették meg őket a borostyáni virágoktól. Anya imádta
volna őket.
Ha valaha is látom még, el fogom mesélni neki, milyenek
voltak.
Felmentünk egy kőből faragott lépcsőn, amely körbefonta az
épületet, és több kis gyertyafényes termen haladt át, majd egy
szinttel feljebb, egy függőfolyosóval szemben megálltunk egy
ajtó előtt. Az ajtón lévő kopottas, ferdén lógó fatáblán ez állt:
„Patika és Rendelő”.
A futó megkönnyebbüléstől ismét normális ütemben kezdett
verni a szívem.
Semmi kínzás vagy azonnali halál. Semmi perverz hadnagy.
Ez menni fog.
- Itt fogsz dolgozni. Én egész nap idekint leszek, hogy rajtad
tartsam a szemem, úgyhogy semmi olyasmit ne csinálj, ami
miatt ide kéne hívatni a hadnagyot - mondta fenyegetőnek
szánt hangon, de mintha némi esdeklést is kihallottam volna
belőle. - A nap végén pedig visszaviszlek a várbörtönbe. -
Bólintottam, bár a fémrácsok és a rám csukódó cellaajtó
gondolatára végigfutott a hátamon a hideg. De a pánikolást
későbbre kellett halasztanom. Barney egy pillanatra
elhallgatott, majd hozzátette: - A királyunk igazságos uralkodó.
Ha nem veheti vissza az öcsédtől, amit ellopott, akkor rajtad
fogja behajtani. Ne adj neki okot rá, hogy többet is elvegyen
tőled, mint a képességeid eredménye.
- Köszönöm, Barney.
 Miután Barney becsukta mögöttem az ajtót, mélyet
lélegeztem, és szemügyre vettem a patikát.
A fapadlós helyiségben hatalmas ablakok húzódtak a pult
mögött, amelyek az erődítményt körülvevő tölgy- és szilfák
szédítő tengerére néztek. A helyiségbe besütő napsugarak
megvilágították a dohos levegőben keringő porszemeket.
Nyílgyökér, citromfű és más gyógynövények illatát éreztem -
édes, aromás és orvosságszagokat, amiket furcsán
megnyugtatónak találtam. Polcok hosszú sorait töltötték be
változatos gyógynövények és főzetek, amelyek a hely nagy
részét elfoglalták, néhány zugban pedig a kontinens különböző
részeiről származó, bizarr tárgyakra leltem, amelyekhez
hasonlókat még sohasem láttam.
Ezt persze senkinek sem árulhattam el - tudtam, hogy ha
bármiről megkérdeznének, ami odabent van, hazudnom kell
(ami sohasem ment valami fényesen), nehogy úgy döntsenek,
hogy nem veszik hasznomat. Mit tennének velem abban az
esetben?
Megölnének? Ismét megpróbálnák levadászni az öcsémet?
Kételkedtem abban, hogy az ónixi sereg képes lenne a családom
nyomára akadni, főleg, ha azóta eljutottak a Gránát Királyságba.
Elfintorodtam, amikor belegondoltam ennek a helyzetnek a
faramuciságába. Ha Ravenwood király emberei nem tudják
megtalálni a családomat, akkor valószínűleg én sem leszek rá
képes.
- Hahó! Itt vagyok! - kiáltotta egy férfihang.
Összeszaladt a szemöldököm, és a feszültségtől ökölbe szorult
a kezem. Feltűrtem a ruhám ujját, majd a hangot követve
megkerültem a pultot, és jobbra indultam, ahol egy kisebb
helyiséget találtam, amely minden bizonnyal a rendelő lehetett.
Egy pocakos férfi üldögélt odabent, egy keskeny priccsen, arcán
állig lógó, vörös bajusszal. Feldagadt, lila lába ellenére szélesen
mosolygott.
- Jó reggelt - mondta fintorogva. - Csodálatos napunk van egy
jó kis balesethez, nem gondolja?
Ettől némi megkönnyebbülést éreztem. Fenyegető modorú
tisztekre vagy közkatonákra számítottam. Olyasvalakire, mint
Bert, akit gyorsan meg kell gyógyítanom, ha nem akarom
kockára tenni az életemet. Ez a férfi viszont egyáltalán nem tűnt
veszélyesnek.
És pórul járt lábának látványa gyógyírt jelentett az
idegességemre. A gyógyítás mindig megnyugtatott - most pedig
épp erre volt szükségem.
- Hát ezzel meg mi történt? - kérdeztem, s lehajoltam, hogy
alaposabban megvizsgáljam az alsó lábszárát, amelyen dühösen
kidudorodtak az erek.
- Odakint gyűjtögettem a fát a katonáknak, akik a falakon
belül laknak. A ma reggeli felhőkből látni lehetett, hogy hideg
esténk lesz. Átgyalogoltam valamin, ami valószínűleg egy
szederbokor lehetett, és a következő pillanatban olyan lett a
lábam, mint egy padlizsán - fintorgott, miközben felemeltem a
szóban forgó végtagot, és az ölembe vettem.
A jó hír az volt, hogy valószínűleg csak egy egyszerű
szedermérgezés történhetett, ami tökéletesen gyógyítható,
méghozzá aránylag egyszerűen - a rossz hír pedig az, hogy a
méreg kinyomkodása nagyon fájdalmas, ezért attól tartottam,
hogy talán
még ez a robusztusnak tűnő páciens sem áll készen erre az
élményre.
Higgadtan rámosolyogtam.
- Segíthetek magán, uram, de figyelmeztetnem kell, hogy
eléggé fájni fog.
- Szólítson csak Owennek. Maga az új gyógyító? Az előző a
csatamezőn halt meg, alig néhány mérföldre innen. Úgy
hallottam, a szemébe fúródott egy nyílvessző - magyarázta
Owen olyan vidám arckifejezéssel, amiből egyértelmű volt,
hogy ezt mint érdekességet osztotta meg velem.
- Értem. Nos - mondtam, miközben végigszaladt a hátamon a
hideg -, én Arwen vagyok.
- Milyen gyönyörű név! - vágta rá a férfi, én pedig akaratom
ellenére is elmosolyodtam.
Fáradt voltam, sőt kimerült. És semennyi kedves, bajszos férfi
sem tudta volna kiűzni belőlem azt a sok rettegést, ami
felhalmozódott a lelkemben, mióta ebbe az országba érkeztem.
De nem fordíthattam vissza az idő kerekét. Nem volt más
választásom, mint hogy megpróbáljak vigyázni magamra, és
ehhez el kellett látnom Owent. Arra gondoltam, hogy ha elég
ügyesen dolgozom, akkor valaki talán kerít nekem egy rendes
ágyat.
- Rendben, Owen. Most pedig vegyen egy nagy levegőt.
- Tegye, amit tennie kell - válaszolta a páciensem, és az arca
kikerekedett a mosolyától. Furcsa szerzetnek tűnt, de örültem,
hogy legalább egy rendes embert megismerhettem
Árnyékvárban.
A beteg lefeküdt, én pedig munkához láttam a kenőcsömmel
és a csipeszemmel. Amikor lehunyta a szemét a fájdalomtól,
kinyomogattam belőle a mérget az ujjaim hegyével, s közben
figyeltem, ahogy a lába duzzanata egyre inkább leapad. Owen
arca majdnem olyan vörös lett a szenvedéstől, mint a bajusza,
úgyhogy igyekeztem gyorsan végezni, és sikerült is, még mielőtt
rám szólt volna, hogy hagyjam abba.
- Az ön helyében most pihennék néhány órát, és rengeteg
vizet innék - mondtam neki, miután végeztem.
Owen hitetlenkedve nézett rám, s azt felelte:
- Nem tudtam, hogy a mérget ilyen gyorsan ki lehet
nyomkodni. Nagy szerencsénk van magával.
Elmosolyodtam, és segítettem neki kisántikálni; közben pedig
Barney-nak is odaintettem.
Miután visszasétáltam a patikába, végignéztem a könyveket,
tekercseket, főzeteket és a polcokon álló üvegekbe zárt
teremtményeket. Szinte faltam a rengeteg új információt - a
gyógyítás számtalan olyan módját, amellyel Nora mellett nem
találkoztam. Abban is reménykedtem, hogy valami talán ötletet
ad arra nézve, hogyan menekülhetek el Árnyékvárból. Több
szabadságot kaptam, mint amennyire fogolyként számíthattam,
és ez lehetőségeket is biztosított; csak egy-két napra volt
szükségem ahhoz, hogy kiterveljek valamit, ami talán
működhet.
Noha nemsokára alkonyodni kezdett, az idő rettenetesen
lassan telt. A percek óráknak tűntek, az órák emberöltőknek.
 Nagyjából a harmadik óra körül kezdtem teljes mélységében
felfogni, milyen helyzetbe is kerültem, és a munkaidőm végéig
ezen agyaltam. Nem találtam semmit, ami segíthetett volna
megszökni, és az összes ablak, az összes ajtó, amit láttam, vagy
zárva volt, vagy katonák őrizték őket - a Barney nevű
árnyékomról nem is beszélve, amelynek lerázásában nem
igazán reménykedhettem.
De úgy sejtettem, hogy nem is a szökés lenne a nehéz, hanem
az, hogy fenntartsam magam az Árnyékvárat övező erdőben.
Még ha valahogy sikerülne is elmenekülnöm, akkor sem
tudnék eligazodni a hatalmas Ónixban. Tapasztalatlan és gyenge
vagyok, s nem tudok semmit erről a királyságról. Egyáltalán
nem voltam felkészültem arra, hogy a biztonságot nyújtó
családom nélkül kell boldogulnom. És ők most hol lehetnek?
Sikerült vajon eljutniuk Gránátba? És ha igen, melyik
településére?
Lerogytam a pult mögé. Érdemes egyáltalán küzdenem a
sorsom ellen?
De ekkor eszembe jutott Ryder. Az öcsém ereje.
Arra gondoltam, hogy benne minden megvan, ami belőlem
hiányzik. Ő kreatív, amikor én gyakorlatias vagyok, fesztelen,
amikor én szégyenlős. Bátor, karizmatikus, és mindenki imádja.
Biztosra vettem, hogy azoknak az embereknek, akikkel együtt
nőttem fel, legalább a fele nem tudná megkülönböztetni az
arcomat bármely másik csokoládébarna hajú lányétól. Ryder
olyan, mint a nap, és mindenki körülötte kering, a fénye
bűvöletében - én meg olyan, mint egy, az űrben magányosan
keringő távoli bolygó. Vagy, mondjuk, egy társtalan meteor,
amelyik minden erejével azon igyekszik, hogy sikerüljön
közelebb jutnia egy másik égitesthez.
Ám Ryder elsősorban hihetetlenül bátor - én pedig nem
vagyok az. Engem egész életemben megbénított a félelem.
De talán eljátszhatnám, hogy olyan vagyok, mint ő. Úgy
tehetnék, mintha én is bátor, hősies és magabiztos lennék, és
kideríthetném, mire jutok ezzel. Én sohasem voltam olyan
vakmerő, mint ő - de azért persze arra sem álltam készen, hogy
felrakjam a kezem, és beismerjem a vereséget.
Felálltam, és kutatni kezdtem azokat a dolgokat, amelyek
majd a segítségemre lehetnek hosszú és nagy valószínűséggel
veszedelmes utam során. Kenőcsöket és orvosságokat vettem
magamhoz a fiókokból és szekrényekből, továbbá egy éles ollót
és néhány ehető növényt. Mindent, amit tudtam, a szoknyám
zsebébe gyömöszöltem. Aztán olyan dolgokat kezdtem
keresgélni, amelyek ötletet adhatnak nekem arra nézve, hogyan
és mikor hagyhatnám el ezt a helyet anélkül, hogy az őrök
elkapnának - de semmi ilyesmit nem találtam.
Amikor lement a nap, rendet raktam magam után, és azon
kezdtem gondolkozni, miként kérhetném meg Barney-t, hogy
engedje meg, hadd kószáljak egy kicsit az épületben - hátha
rálelek a menekülés módjára. Miközben megigazgattam egy
ferde fiolát, szinte észre sem vettem azt a hatalmas tűzvörös
hajzuhatagot, amely berontott a helyiségbe, és egyenesen
nekem rohant. A szívem egy pillanatra megállt az ijedségtől, és
a mögöttem lévő polc felé kaptam, ahonnan aztán ránk esett
pár apróság, amiket levertem.
 - Elnézést! Elnézést. Jaj, micsoda napom volt! - közölte velem a
lány feldúltan.
Hullámos haja finom vonású, szeplős arcocskát keretezett.
Fahéj- és szegfűszegillata volt, és volt benne valami, amit
otthonosnak és melegnek éreztem.
- Semmi baj, én csak…
De még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, minden
további nélkül ledobta a zsákját a padlóra, és a szoba közepén
álló karosszékek egyikébe roskadt. Rakoncátlan haját
összetűzte egy
madártollal - ezt a trükköt senkitől sem láttam még -, lerúgta a
papucsát, és maga alá húzta a lábát.
- Reggel itt járt a papám, és itt felejtette az egyik zokniját.
Mondtam neki, hogy nem vagyunk annyira rossz helyzetben,
hogy belehalnánk egy fél zokni elvesztésébe, de te is tudod,
milyenek az apák - magyarázta. Üveges tekintettel bámultam
vissza rá. Nem, nem igazán tudtam. - Mindig azzal jönnek, hogy
aki a kicsit nem becsüli, meg ilyenek, úgyhogy azt mondtam
neki, hogy a könyvtárból hazafelé majd beugrom érte. De utána
olyan sokáig ott maradtam, hogy már majdnem besötétedett.
Úgy tűnik, ma Árnyékvár minden egyes lakójában feltámadt a
késztetés, hogy gazdagítsa valamivel az elméjét, vagy csak
tönkretegye a napomat, vagy ilyesmi, úgyhogy most itt vagyok,
több órával később, mint terveztem, és lehet, hogy lemaradok
az első tavaszi színdarabról egy átkozott zokni miatt.
Valószínűleg nagyon döbbenten nézhettem rá, mert a lány
tágra nyitotta a szemét, majd halkan fújtatott egyet, és elnevette
magát. Aztán folytatta:
 - Ne haragudj. Én Mari vagyok. Papa azt mondja, hogy a vörös
hajam miatt rohanok mindig ennyire. Azt hiszem, tényleg
elevenebbé tesz. Te meg biztosan Arwen vagy. Papa azt mondta,
hogy csodálatos ember vagy. Hogy nagyon gyorsan és nagyon
kevés fájdalom árán sikerült meggyógyítanod. És ezt nagyon
köszönöm - mondta kedves mosollyal.
- Jaj, igen. Szívesen. Apukád is csodálatos ember - feleltem,
majd a pulton áthajolva odaadtam neki a szóban forgó zoknit. -
Tessék.
Arra számítottam, hogy Mari ezután elmegy, de ehelyett csak
átvette a zoknit, és még mélyebbre fészkelte magát a
karosszékben.
Én egyik lábamról a másikra álltam zavaromban. Mari
egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, mégis szorongtam.
Kikukucskáltam mögötte Barney-ra, aki mintha elaludt volna az
udvarra néző függőfolyosó egyik nagy, sötét oszlopa mögött.
Jó kis testőr, mondhatom.
- Szóval, új gyógyítónk - folytatta Mari -, hogy kötöttél ki itt,
Árnyékvárban?
Egyértelműen látszott, hogy nem esett messze a fájától. Mind
Mari, mind Owen ragályos, dévaj jókedvet árasztottak, ami Mari
esetében sokféle tudással is kiegészült. Nagyjából annyi idősnek
tűnt, mint én, és döbbenetesen gyönyörű volt a maga kicsit vad
és fékezhetetlen stílusában. Ezt ijesztőnek találtam. Mari olyan
benyomást keltett, mint aki felnőtt férfiakat eszik reggelire. És
elképzelhetőnek tartottam, hogy akadnak olyan férfiak, akiknek
ez tetszik is.
 Nem tudtam, elmondjam-e neki, hogy fogoly vagyok.
Hajlandó lenne bárki is rám bízni az egészségét, ha tudná, hogy
egy ellenséges országból hurcoltak ide? Még az is felmerült
bennem, hogy hazudhatnék neki, de utána eszembe jutott,
hogyan végződött az előző ilyen próbálkozásom. Ökölbe
szorítottam a kezem a szoknyám mellett, és megelégedtem egy
féligazsággal.
- Csak tegnap érkeztem ide, hogy betöltsem az üresen maradt
állást, és még nem sokat tudok erről a helyről.
Abban reménykedtem, hogy Mari lelkesedésében olyan
információkat is kifecseg majd, amelyek segítenek abban, hogy
megszökhessek. Csak nehogy megkérdezze, honnan jöttem.
Annál több eszem volt, hogy megmondjam, de a
világlátottságom hiánya miatt nem tudtam volna semmit
kitalálni.
- Nos, én mindent elmondhatok neked, amit tudnod kell. Az
igazat megvallva, errefelé a legtöbb ember elég ostoba, és nem
túl művelt. Árnyékvárban katonák laknak a családjukkal, a
hadsereg parancsnoka és tábornokai, néhány méltóság és
nemesember, és olyanok, mint én és papa, akik biztosítják
ennek a helynek a működését. Mindenesetre én egész
életemben itt éltem, csak egyszer utaztam el Füzesbércbe
nyaralni. Csodálatos volt! Olyan gazdag a történelme, és annyi
ősi könyv van ott! De Árnyékvár is nagyszerű hely, ha nem jár
ki innen az ember. Biztosra veszem, hogy ezt magadtól is tudod,
de az Árnyékerdő nem túl biztonságos, még az olyanok számára
sem, mint én, aki töviről hegyire ismeri. Túl sok szörnyeteg él
azok között a fák között, még nekem is, pedig én elég bátor
vagyok. Nem mintha dicsekedni akarnék, de a szerénység sem
az erősségem. - Egy pillanatra elhallgatott, mintha azon
tűnődne: nem lehetséges-e, hogy mégis szerény. - Hol is
tartottam? Bocs. Hosszú napom volt.
Melegen rámosolyogtam. Az igazat megvallva nagyon
rokonszenvesnek találtam Marit.
- Ott, hogy mindig is itt éltél.
- Igen. A nagyteremben általában elég jó vacsorát adnak.
Nekem a nyúlragu a kedvencem, de a marhasülttel sem
foghatsz nagyon mellé. Az emberek általában maguknak valók,
de kedvesek is vannak köztük, mint például én. A
parancsnokokat és a katonákat inkább kerülném a helyedben.
Ők már a háború előtt sem viselkedtek túl barátságosan, és
mostanra tényleg nagyon ingerültté váltak. Főleg Bert hadnagy.
Aki egyébként egy brutális vadállat. Papa úgy gondolja, hogy
biztosan valami borzalmas dolog történhetett vele
gyerekkorában, azért olyan torz a lelke. De a trauma már csak
ilyen, rengeteg könyvem van róla, ha érdekel. És az utóbbi
időben egyre szörnyűbben viselkedik. Mióta Ravenwood király
megérkezett, mindenki ideges.
Hirtelen úgy éreztem, mintha a gyomrom megtelt volna
ólommal.
Ónix gonosz királya Árnyékvárban van? Ugyanott, ahol én?
- Nem tudod, hogy mit keres itt? - kérdeztem.
Megpróbáltam közömbös hangon feltenni a kérdést. Biztosra
vettem, hogy a királyok rendszeresen elhagyják a fővárosukat,
hogy távoli helyőrségekbe látogassanak el, de attól tartottam, ez
rosszat jelenthet a hazám szempontjából.
 Mari összehúzta a szemöldökét.
- Szerintem a Borostyán elleni következő támadásuk tervét
akarja kidolgozni. A mi királyunk zseniális stratéga, nem
gondolod? Borostyán elég érdekes célpont. Biztosan megvannak
a maga logisztikai előnyei. Bárcsak jobb diplomáciai
képességekkel rendelkezne. Egyetlen király sem lehet sikeres,
ha az a hír járja róla, hogy szadista és nőcsábász.
A döbbenettől egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Én
sohasem mernék így beszélni a mi Gareth királyunkról, még
akkor sem, ha a néhai, zseniális Tyden királyunk - a Kövek
nyugosztalják - félkegyelmű fia.
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem, majd, mivel Mari furcsán
nézett rám, gyorsan hozzátettem: - Én egy nagyon kis
településen nőttem fel. Szinte semmit nem tudok a politikáról.
Ez amúgy tényleg igaz volt. Mari sötétbarna szemén árnyék
suhant át, mintha abban reménykedett volna, hogy újdonsült
ismerőse eszesebb; de utána a jelek szerint belenyugodott, mert
rájött, hogy így legalább magyarázhat neki a világ dolgairól.
- Nos, először is, ő elég nagy kujon - jelentette ki.
Felhorkantottam, mire elnevette magát. - De tényleg! Úgy
hallottam, a fél országgal lefeküdt már, ám nem tervezi, hogy
királynőt vesz maga mellé. Szerintem azért, mert nem akarja
mással megosztani a hatalmát. Ami egyébként okos döntésnek
tűnik politikai szempontból, ugyanakkor szívtelenségnek is, ha
engem kérdezel. Továbbá nem fél az erőszaktól, a kínzástól és
az árulástól sem; bármire hajlandó a háborúban, hogy
megkapja, amit akar. A történelemkönyvek máris úgy jellemzik,
mint a kontinens valaha élt egyik legharciasabb uralkodóját.
Úgy váltogatja a hadnagyait, mint más az alsóneműjét; olybá
tűnik, senki nem maradhat túl sokáig a posztján a seregében,
Griffin parancsnokot kivéve. És sohasem volt túl sok kapcsolata
az ország nemeseivel meg főuraival. Egyszerűen hideg és
kegyetlen, mint már említettem.
Ez egybevágott mindazzal, amit korábban hallottam
Ravenwood királyról. Nem voltam annyira naiv, hogy azt
higgyem, az ónixi uralkodóról és a katonáiról szóló szóbeszédek
nincsenek egy kicsit felfújva, de most, hogy a saját alattvalói
egyikétől is hasonlókat hallottam, úgy éreztem, igazak a vádak.
A tudat, hogy a király itt van, Árnyékvárban, csak erősítette
szökési szándékomat.
Mari engem figyelt, és egyértelműen azon töprengett, merre
kalandozhattak el ennyire a gondolataim.
- Ne haragudj, csak… - mondtam, aztán egy pillanatra
megálltam. - Rettenetes érzés rossz dolgokat hallani a
királyunkról. Ez mind újdonság volt számomra! - Kicsit
elszégyelltem magam a hangomból kicsendülő hamisság
hallatán. Miért nem megy ez nekem? - Úgy hallottam,
Ravenwood király sárkányokat is tart. Ez igaz?
Azokkal ugyanis semmiképpen nem akartam volna összefutni
kifelé menet.
De újdonsült barátnőm felnevetett.
- Csak egyet. Azt látom néha Árnyékvár felett körözni. Elég
ijesztő - mondta, és megborzongott. - Viszont az erdőben
rengeteg fura lény lakik. Kimérák, ogrék, goblinok.
A rémülettől végigfutott a hátamon a hideg.
 Eddig eszembe sem jutott, hogy ilyen lények tényleg
létezhetnek - nem hittem el a róluk a szülővárosomban keringő
történeteket. Egyszer láttam egy baziliszkuszfogat egy
különlegességeket gyűjtő kereskedőnél, de azt valami
hamisítványnak gondoltam.
- Azok igazából is léteznek?
- Te tényleg egy kis településről jöhettél - jegyezte meg Mari
gúnyosan. - Azt akarod mondani, hogy szerinted a gránáti
szalamandrák vagy az igazgyöngyi hólidércek is csupán
kitalációk? - kérdezte, én pedig megpróbáltam nem döbbent
arcot vágni. - Most ért véget a vacsoraidő - váltott témát Mari, s
odanyújtotta a karját. - Nincs kedved megnézni a színdarab
végét?
De én csak a fejemet ráztam. Tekintve, hogy Mari mennyire
tart Ravenwoodtól, úgy sejtettem, esze ágában sem lenne velem
barátkozni, ha tudná, hogy a foglya vagyok, és vissza kell
mennem a cellámba. Ráadásul nem akartam túlságosan sokat
mászkálni a vár területén sem - ha odakint, az erdőben
szörnyetegek leselkednek, mi lehet a falakon belül?
Barney-ra pillantottam, aki időközben felébredt, és már a
patika ajtaja előtt várt rám.
- Ne haragudj, de nagyon elfáradtam az első napomon, és
muszáj aludnom egy kicsit - mondtam a lánynak.
- Hát jó - felelte kissé csalódottan, de gyorsan összeszedte
magát, s miközben kiviharzott az ajtón, még hozzátette: -
Biztosan összefutunk még. Holnap amúgy is át kell jönnöm ide,
hogy megkérdezzek valamit Dagantól. Minden jót!
 - Várj, Mari, ki az a Dagan? - kiáltottam utána, de Mari már
messze járt a függőfolyosón, útban a széles kőlépcső felé.
De a kiáltásom felkeltette egy széles vállú, koponya alakú
csontsisakot viselő katona és egy fekete csipkés, fűzős ruhát és
lila-ében ékszereket viselő hölgy figyelmét is.
A fenébe, a fenébe, a fenébe.
Elfintorodtam, majd visszasiettem a patikába, hogy
lenyugtassam magam egy kicsit.
Mindenkitől rettegtem ezen a helyen. Mindenkiből sötét
erőszak és kegyetlenség sugárzott. Mintha egy darab hús
lennék, ők pedig már nagyon éhesek volnának.
Talán csak Owent meg a vörös hajú lányát leszámítva. És
esetleg Barney-t, bár őbenne még nem voltam biztos. De a
kivételektől eltekintve az ónixiak olyan embereknek tűntek,
akiket jobb elkerülni.
Kivártam, amíg senki nem marad a függőfolyosón, és csak
utána léptem ki a patikából. Barney, ahogy egész nap, odakint
várakozott, és fáradt mosollyal üdvözölt. Némán követtem
lefelé a lépcsőn. A kovácsoltvas gyertyatartók mellől ónixi
előkelők sápadt, melankolikus arca bámult le rám a falakról.
Megpróbáltam kerülni a nagy előtérbe bevonuló katonák
fenyegető tekintetét, és arra is ügyeltem, nehogy túl
vágyakozóan bámuljam őket, miközben találkoznak a
családjukkal a hosszú nap végén, hogy együtt vacsorázzanak.
Rettenetesen hiányzott Ryder, Leigh és Anya. Azon tűnődtem,
vajon hol lehetnek, és hogy én is annyira hiányzom-e nekik,
mint ők nekem.
 Ahogy leszállt az éj, egyre sötétebbek lettek a folyosók. Abban
reménykedtem, hátha találok egy másik kijáratot a várból, mert
a főkaput erősen őrizték. Épp mielőtt megkerültünk volna egy
árnyékokba burkolózó sarkot, útban a kazamata felé, az egyik
ajtó mögött felhangzó fojtott beszélgetés keltette fel a
figyelmemet.
Láttam, hogy az ajtó alól halvány gyertyafény szűrődik ki, és
az ajtófélfa kis résén át jönnek ki a hangok. Az ajtót senki nem
őrizte - arra gondoltam, hogy talán ezen át ki lehetne jutni.
- Megnézhetném azt a festményt egy pillanatra? - kérdeztem
Barney-tól, miközben a rejtélyes helyiséghez legközelebb lévő
kép felé biccentettem.
Amikor alaposabban is megvizsgáltam, elfintorodtam. A
műalkotás egy meztelen férfit ábrázolt, aki a… férfiasságát
dédelgette a tenyerében.
Barney elsápadt zavarában.
- Hát…persze.
Éreztem, hogy elpirulok, de hálás is voltam a sorsnak. Az
őröm valószínűleg csak azért nem mondott nemet, mert
zavarba jött attól, hogy egy ilyen festmény iránt érdeklődöm.
Közelebb óvakodtam az ajtóhoz, miközben a festményt
bámultam, hogy megmaradjon az alibim, ha Barney esetleg rám
nézne. Már majdnem megfogtam a kilincsét, amikor
meghallottam egy fojtott, ám éles hangot a túloldaláról.
- Ne vedd tiszteletlenségnek, felség, de múltkor is ezt mondtad,
és most már ijesztő tempóban halnak az embereink. Nem tudom
olyan gyorsan kiképezni a katonákat, ahogyan elveszítjük őket.
Felség? Vagyis a beszélgetőtársa…
 De ekkor félbeszakította egy másik hang, amely olyan sima
volt, mint a selyem, ugyanakkor forrón izzott.
- Te pedig nyugodtan vedd tiszteletlenségnek, de muszáj lesz. Ne
akard, hogy ismét példát statuáljak valamelyik hadnagyoddal.
Tudod, mennyire élvezem az ilyesmit.
Ravenwood király.
Csak ő lehetett az.
Földbe gyökerezett a lábam, és szívem a torkomban dobogott.
- Azt kínoz meg, akit csak akar, de ez nem fogja elősegíteni,
hogy időben megtaláljuk, amit keresünk. Csak azt jelenti, hogy új
hadnagyokat kell kerítenünk valahonnan.
- Hát nem ezért fizetlek olyan bőkezűen?
- Mi lenne, ha egy hétre szüneteltetnénk a keresést, csak annyi
időre, hogy…
- Nem. Te is éppen olyan jól ismered a látó szavait, mint én.
Fogy az időnk, parancsnok. Már csak nem egészen egy évünk
maradt.
Látó? Mit tudna…
Ebben a pillanatban Barney megfogta a karomat, és így szólt:
- Elég legyen, ez a festmény holnap is itt lesz!
De a tekintetéből inkább aggodalom sütött, mint bármi más. Ő
is meghallotta volna a beszélgetést? Miközben elhúzott, a másik
fél - az, akit a király parancsnoknak szólított - felsóhajtott, és
hallottam, ahogy csikorogva hátracsúszik egy szék.
- Régebben jobb fej voltál.
Barney és én kisétáltunk a hűvös éjszakába, el a rejtélyes
szavak közeléből. Az utolsó, amit hallottam, egy kegyetlen
kacagás volt - amitől mintha egy hatalmas hullám csapott volna
le a mellkasomra.
 HAT

Másnap reggel, amikor Barney ismét átkísért a patikába,

meglepetten láttam, hogy már vár rám valaki. Végigmértem a
pult mögött olvasó magas, vékony férfit, akinek szürke haja
volt, néhány fekete szállal, továbbá foltokban burjánzó szakálla.
Szigorú tekintettel meredt fel rám, és észrevettem, hogy sötét
árnyékok húzódnak a szeme alatt.
- Te biztosan Arwen vagy - mondta közömbösen.
- Te pedig Dagan? - kérdeztem, mire kurtán bólintott, és
visszabújt a könyvébe. - Te is itt dolgozol?
Erre úgy kapta fel a fejét, mintha zavarnám. És valószínűleg
így is volt.
Átforrósodott az arcom a tudattól, hogy a terhére vagyok.
- Néha - dünnyögte, majd ismét elveszítette irántam minden
érdeklődését.
Csodálatos, gondoltam, így aztán inkább a szárított
gyógynövények rendezgetésével és egy új gyógyító módszer
olvasgatásával foglaltam el magam.
Csak arra a beszélgetésre tudtam gondolni, amelyet előző este
véletlenül kihallgattam. Nem bírtam szabadulni attól az
érzéstől, hogy ha okosabb lennék, akkor felhasználhatnám a
vita valamelyik részletét arra, hogy segítsen a szökésben - noha
annak pontos terve még nem állt össze a fejemben igazán.
Csak annyit sikerült leszűrnöm, hogy a király egyértelműen
keres valamit, és hogy fogy az ideje…
 Azt nem tudtam, hogy a látó említéséről mit gondoljak.
Korábban a látókról is azt hittem, hogy csak legendák. Hogy
nem létezik olyan ember, aki képes lenne a jövőbe látni, és
megfejteni, milyen sorsot tartogatnak számunkra a Kövek. Ez
egyszerűen túl soknak tűnt ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni.
Hirtelen Daganra pillantottam. A kollégám rosszindulatú
fintorából és abból az otthonosságból ítélve, amellyel a pult
mögött terpeszkedett, valószínűleg született ónixi lehetett. Őt
talán megkérdezhetném, nagyon óvatosan…
- Egészen véletlenül nem tudod, hogy…?
- Mindjárt jövök - vágott a szavamba, majd az ajtó felé indult.
Remek.
- Hát jó - sóhajtottam fel értetlenül. De eszembe jutott, mi
történt előző nap, és hozzátettem: - Azt hiszem, Mari be akart
ugrani ma hozzád. Ha akkor néz be, amikor nem leszel itt,
mondhatom neki, hogy mindjárt visszajössz?
Dagan úgy nézett rám, mintha éveket akarnék elrabolni
amúgy is rövid életéből. Volt egy olyan érzésem, hogy nehezen
viseli Mari kaotikus energiáját.
- Nem - vágta rá, és elment.
Nagyjából egy órával később már nemcsak szín és származási
hely szerint rendeztem a gyógynövényeket, hanem az alapján
is, hogy szerintem mennyire néznének ki jól, ha fiúk lennének -
e téren egyértelműen a kardamom állt nyerésre -, és kezdtem
elviselhetetlenül unatkozni.
Felálltam, összekulcsoltam a kezem, majd a fejem fölé
emeltem, és előrehajoltam, hogy kinyújtóztassam a hátam,
miután olyan sokáig görnyedtem a szárított növények fölött.
 Kéjes nyögésemet egy váratlan torokköszörülés szakította
félbe, majd valaki azt mondta:
- Nem mintha panaszkodni akarnék a látványra, kismadár, de
attól tartok, szükségem lenne egy kis segítségre.
Úgy összerándult a gyomrom, mintha egy szakadék szélén
állnék. Ráismertem a hangra.
Felkaptam a fejem.
Félelmetesen jóképű egykori rabtársam állt előttem, az egyik
polcnak támaszkodva. Ezek szerint mégsem halt meg - bár úgy
tűnt, nem járt messze tőle. Semmi mást nem viselt, csak egy
nadrágot, amely tiszta sár volt, és egyik alsó lábszárát levágta
valami, a haja pedig a homlokára tapadt a verejtéktől és a
kosztól.
Egyáltalán nem volt megfelelő a pillanat ahhoz, hogy erre
figyeljek, de a mellkasa és a hasa csodálatosan ki volt dolgozva.
A bőre fénylett az izzadságtól, és helyenként sötétlett a finom
pihéktől. Két karja megfeszült, miközben a fogát összeszorítva
próbált egyenesen állni. Annak ellenére, hogy egyértelműen
fájdalom gyötörte, magabiztosan mosolygott rám, ami egyszerre
tűnt elbűvölőnek és dühítőnek. Kétség sem fért ahhoz, hogy
rajtakapott, amint csodálattal bámulom a testét.
Megpróbáltam elfordítani a tekintetem - mint egy úrinő -, de
ekkor megláttam, miért jött. A másik kezét a jobb oldalához
szorította, s az ujjai közül ragacsos vér csorgott a bordáira,
onnan pedig a derékszíja alá.
Odaugrottam mellé, de még mielőtt átkaroltam volna,
meggondoltam magam - úgy nézett ki, mint aki még sebesülten
is képes lenne fél kézzel összezúzni -, és inkább óvatosan a
rendelő ágyához vezettem, majd becsaptam az ajtót magunk
mögött. Az idegen bőre túl hűvösnek és nyirkosnak tűnt, s
aggasztott, hogy nem sugárzik belőle egészséges hő.
Nagyon sok vért veszíthetett.
Ekkor fájdalmas nyögést hallatott, és lehunyta a szemét.
- Mi történt? - kérdeztem, miközben meleg vízzel és
fertőtlenítővel töltöttem meg egy edényt. Hogy a csudába jutott
ki a cellájából, és barangolhat szabadon a várban? Itt, ahol az
összes sarkon, az összes zugban és folyosón őrök állnak?
- Csak egy kis csetepaté - felelte. - Biztosra veszem, hogy nem
súlyos.
- Megmutatnád? - kértem, miközben a baljós előérzet
póklábakkal kúszott fel a nyakamon.
Az idegen óvatosan elvette a kezét az oldaláról, mire azonnal
hálaimát mormoltam, amiért olyan sok háborús sebesülést
láthattam az elmúlt években odahaza - nem is annyira a
tapasztalat miatt, amit ezeken dolgozva szereztem, inkább azért,
mert így legalább nem hördültem fel a borzalomtól, és nem
ijesztettem meg a férfit.
Éppolyan fontos volt, hogy megőrizze a nyugalmát, mint az,
hogy összefoltozzam.
Valami kitépett belőle egy hatalmas darabot, közvetlenül a
bordái alatt. Szinte a csontjait is látni lehetett.
- Ez a legcsúnyább sérülés, amit valaha is láttál? - kérdezte
váratlanul.
- Messze nem. Ahogy mondtad, nem súlyos. Pillanatok alatt
végzek - feleltem, ügyelve rá, hogy közömbös maradjon a
hangom, miközben az idegen kinyitotta a szemét, és azt figyelte,
ahogy összegyűjtöm a szükséges eszközöket.
Amikor a törlőkendőm először a sebéhez ért, kicsit
összerándult. Láttam a karján és testén lévő számtalan hegből,
hogy nem ez volt az első csetepatéja. De amikor ismét
megrándult, még így is szükségét éreztem, hogy eltereljem egy
kicsit a figyelmét, ahogy ő is tette velem az első börtönbeli
éjszakám során.
- Hogy sikerült kijutnod? - kérdeztem, miközben a sebet
tisztogattam. - Attól tartottam, hogy talán valami bajod történt…
- Jaj, hát aggódtál értem? Attól féltél, hogy egy karón fogod
megpillantani a fejem?
Megrándult a szám, de semmilyen szellemes visszavágás nem
jutott eszembe. Tényleg aggódtam érte, vagy legalábbis amiatt,
hogy mit jelent majd az ő sorsa az enyémre nézve. Az idegen
szemöldöke hirtelen felszaladt, majd azonnal elfordította a
tekintetét. De az a kis hitetlenkedés, amely előtte megcsillant
benne, meglepett.
Mindettől függetlenül nem válaszolt a kérdésemre. Láthatóan
semmi kedve nem volt megosztani velem a szökési tippjeit.
Önző seggfej.
- És tudják, hogy sikerült kijutnod innen…aztán meg vissza?
De miért vagy még itt egyáltalán? - kérdeztem.
- Miután beszereztem ezt a csúnya vágást, nem juthattam túl
messzire - felelte, s kicsit elfintorodott, miközben a sebet
tisztogattam.
- Ezért inkább visszajöttél ide, ahonnan nemrég menekültél
el? Én azt hittem, hogy egy olyan ember, mint te, egyszerűen
továbbmenne.
- Úgy érted, egy olyan ember, aki ennyire ostoba?
- Te mondtad, nem én - vágtam rá, mire összevonta a
szemöldökét.
De én a szemem sarkából folyamatosan a rendelő ajtaját
lestem. Nem fog Barney, Bert vagy egy másik katona mindjárt
berontani rajta, hogy megölje? Vagy engem, amiért segítek
neki?
Nagyon gyorsan kellett dolgoznom.
- Ha elkerülte volna a figyelmedet, itt mérföldekre nincs
másik település. Mennyi esélyem lett volna szerinted az életben
maradásra, ha napokig menekülök egy ilyen sérüléssel?
- És nem aggódsz, hogy itt újra elkapnak majd? - kérdeztem,
mire megrántotta a bal vállát.
- Ezeknek a katonáknak nem én vagyok a legnagyobb
gondjuk. Tudod, hogy háborúban állunk - felelte, mire nagyot
nyeltem,
abban reménykedve, hogy igaza van. - Nem kell aggódnod,
nem fognak megbüntetni azért, mert ellátsz.
- Ezt nem tudhatod - sziszegtem, ismét az ajtó felé pillantva.
- Akkor miért segítesz nekem? Ha azt hiszed, hogy ez a halálos
ítéletedet jelentheti?
Fülig elvörösödtem. Igaza volt. Ezt a döntést nem gondoltam
át eléggé.
- Mert megsebesültél, én pedig gyógyító vagyok.
- Te nagyon erkölcsös leány vagy, kismadár - jegyezte meg az
idegen, s tekintete az arcomat pásztázta. - Mit keresett egy ilyen
ember egy ónixi várbörtön cellájában?
 Egy ideig nem válaszoltam. De aztán beugrott, hogy az
idegennek sikerült megszöknie a cellájából. Én is kiutat keresek
innen, és lehet, hogy most megtaláltam. Elképzelhető, hogy
hajlandó elárulni a titkát, az én titkomért cserébe. Ez hihető
fizetőeszköznek tűnt egy olyan királyság esetében, mint ez.
- A fivérem ellopott valamit a királytól, és én alkut kötöttem,
hogy megmentsem az életét - válaszoltam, tekintetemet a sebén
tartva.
Túl sokáig nem szólalt meg, úgyhogy felnéztem, és láttam,
hogy az idegen arca megkeményedett.
- Miért? - kérdezte végül.
- Hogy érted, hogy miért? Ő a fivérem. Nem hagyhattam, hogy
azok a rohadt ónixiak megöljék.
Az idegen tekintete az enyémbe fúródott.
- Miért gondoltad, hogy a te életed kevesebbet ér, mint az övé?
Egyáltalán nem ezekre a szavakra számítottam tőle.
- Én…nem gondoltam semmi ilyesmit. Egyáltalán nem erről
van szó - feleltem, s éreztem, hogy közben elpirulok.
Amikor gyerekek voltunk, mindig irigyeltem Rydert. A férfiak
barátkozni akartak vele, a nők meg azt, hogy a párjuk legyen.
Powell és Anya imádták. Ők úgy érezték, hogy Ryder nem is
tudna rosszat csinálni, és az öcsém ebből akkora önbizalmat
merített, ami csak még sikeresebbé tette őt minden téren.
Lehet, hogy úgy éreztem, hogy ha valakinek fel kell áldoznia
magát, akkor inkább én legyek az, mint ő. A szégyentől
megdagadt a nyelvem, csengeni kezdett a fülem, és forrón izzott
az arcom. Mereven bámultam a sebet, amit éppen tisztogattam.
Úgy éreztem,
 minél hamarabb kipaterolom innen az idegent, annál jobb.
Volt rabtársam figyelmesen fürkészte az arcom, én viszont
elrejtőztem kutató tekintete elől, és befejeztem a munkámat.
Miután kitisztítottam és bekentem a sebet, nekiláttam, hogy
összevarrjam. A páciensem mozdulatlanul feküdt, szinte meg se
rezzenve, miközben a tűvel bökdöstem a bőrét.
Most, vagy soha. Már majdnem végeztem…
A hadnagyra gondoltam, arra, hogy Ravenwood király is
valahol itt van Árnyékvárban, és alaposan megfontoltam a
következő szavaimat. Csak egy lehetőségem volt erre.
- Tudnál nekem segíteni.
- Nocsak! - mondta az idegen, s kíváncsi pillantással várta a
folytatást.
A helyzetemet latolgattam. Persze nem tudtam, hogy
megbízhatom-e ebben a férfiban, de fogytán volt az időm.
Miután meggyógyítom, minden bizonnyal eltűnik, és vele
együtt az én egyetlen esélyem is a kiszabadulásra.
Mintha csak észrevette volna, hogy azon töprengek,
megnyíljak-e előtte, így szólt:
- Te is elég sokat segítettél nekem. Hadd viszonozzam a
szívességet.
- Segíts abban, hogy megszökhessek - feleltem fojtott hangon.
- Neked nyilvánvalóan sikerült. Vigyél magaddal, kérlek!
Az idegen összehúzta a szemöldökét, de nem válaszolt. Én
lezártam az utolsó öltést, majd elkezdtem bekötözni a sebét.
- Nem tehetem. Sajnálom, de még van egy kis dolgom itt.
Dolga?
 - Te szökevény vagy - jelentettem ki, mire felnevetett. - Milyen
dolgod lehetne azon kívül, hogy élve kijuss innen?
Talán az önérzetéről van szó? Azt szeretné, hogy könyörögjek
neki? Ezt nem tartottam rangomon alulinak. Bármit megtettem
volna a cél érdekében. De az idegen elvigyorodott, aztán felült,
kivette a kezemből az utolsó néhány gézcsíkot, és maga fejezte
be a kötözést.
- Ez jogos meglátás egy bölcs nő szájából, de sajnos nem
igazán fejthetem ki részletesebben, azt leszámítva, hogy az
Árnyékvár körüli erdő veszélyes, és olyan lényekkel van tele,
amikkel szerintem nem szeretnél egyedül találkozni.
- Én is ezt hallottam. Így szerezted a sérülésed? Hogy valami
kiharapott belőled egy darabot?
- Nem jársz messze az igazságtól - felelte az idegen nevetve,
majd lelógatta a lábát az ágyról, és óvatosan felállt.
- Várj! - mondtam, és intettem, hogy menjen vissza a helyére. -
Még nem végeztem, be kell kennem.
Az idegen a homlokát ráncolva végigmutatott magán, mintha
azt mondaná, hogy jó, de igyekezz.
Felkaptam egy nyugtatókenőcsöt, és visszasétáltam mellé. A
Kövekre, milyen magas! Valósággal fölém tornyosult, s én
nagyon aprónak éreztem magam mellette. És még így, izzadtan,
a vérveszteségtől sápadtan is fájdalmasan, szívszaggatóan
jóképű volt.
És tényleg ideje lett volna, hogy felvegyen egy inget! Mélyen
beszívtam a levegőt, és óvatosan becsúsztattam a kezem a
kötések alá, azzal az ürüggyel, hogy be kell kennem a sebet. A
férfi lélegzete elakadt az érintésemtől. Hagytam, hogy a mágiám
cseppjei kicsurranjanak a bőrére, és összehúzzák a feltépett
húsát, megerősítsék az öltéseket, és lelohasszák a duzzanatot.
- Miért nem segítesz? Nem leszek a terhedre, ígérem -
suttogtam mélyen a szemébe nézve.
A tekintete lágy volt, de sebzett. Lehet, hogy csak a sérülése
fájt neki ennyire.
- Sajnálom, kismadár, de attól tartok, hogy rád itt lesz szükség.
Visszahúztam a kezem. Volt cellaszomszédom tekintete
végigkúszott rajtam, lassan, éhesen, és sokkolóan intim módon,
s egyszer csak szikrázni kezdett köztünk a levegő.
A gyógyítás mindig kiszívta belőlem az energiát, és éreztem,
hogy elálmosodtam. Az idegen összehúzta a szemét, és még
közelebb lépett hozzám; mindent átható erdőillata valósággal
megbabonázott.
- Jól vagy? - kérdezte aggódó hangon.
- Jól. Csak elfáradtam.
- Az velem is elő szokott fordulni.
- Mármint…hogy elfáradsz?
Erre mintha elvörösödött volna, de még mielőtt válaszolt, egy
helyiséggel odébb nagyot csattant a patika ajtaja, és a páciensem
elkapta rólam a tekintetét. Aztán bocsánatkérő mosolyt vetett
rám, majd kiugrott az ablakon.
- A fenébe! - mondtam fojtott hangon, majd az asztalt
megkerülve az ablakhoz rohantam, és kinéztem rajta.
A döbbenettől elállt a lélegzetem.
A fickó eltűnt.
Hogyan?
 Megfordultam, és egyenesen szembe találtam magam egy
jóképű, mézszőke hajú és áttetszően zöld szemű férfival, aki
épp berontott a rendelőbe.
Megpróbáltam felidézni, hogyan kell lélegezni. Az ereimben
még mindig dübörgött az adrenalin.
- Hol van? - kérdezte minden teketória nélkül.
A széles vállú férfi majdnem olyan magas volt, mint az idegen,
és talán még nála is erősebb. Ónixi egyenruhát viselt, fényes
szegecsekkel a bőrszíjain. Előbb végignézett akis helyiségen,
majd rosszindulatú pillantással hozzám fordult.
Nagyot nyeltem, majd higgadtan azt feleltem:
- Én Arwen vagyok, az új gyógyító. Kit keres?
A szőke férfi lesújtó pillantást vetett rám, mire összehúztam
magam. Aztán anélkül, hogy akár csak egy szót is szólt volna,
sarkon fordult, kirohant a rendelőből, és bevágta maga mögött
az ajtót.
 HÉT

Alig egy nappal a nevetséges ablakos menekülés után csoda

történt: megtaláltam a kiszabadulásom kulcsát.
Jaemnek hívták.
Jaem a hentes fia volt, aki két feldagadt ujjal állított be
hozzám. Az történt, hogy miközben egy sertésszeletet klopfolt,
összeakadt a tekintete egy szépséges ifjú hölgyével, akit
Lucindának hívnak. Lucinda hosszú szőke hajától és fitos
orrától Jaemnek a lélegzete is elállt, és szegény fiú rácsapott a
saját kezére. Miközben sínbe tettem az ujjait, elmesélte: abban
reménykedik, hogy másnap hozhat valamit a fővárosból
Lucindának. Hetente egyszer ugyanis felutazott oda, hogy eladja
a megmaradt húst és irhát, és erről nem szólt az apjának, hogy
zsebre tehesse a hasznot. Mindig pontban éjfélkor indult útnak.
Elhatároztam, hogy aznap el fogok bújni a kocsiján.
Már az első napomon észrevettem, hogy a cellám zárja milyen
rozsdás, de egészen mostanáig nem találtam meg a módját,
hogy ezt kihasználhassam. Ónix fővárosából már biztosan el
tudok jutni egy kikötővárosba, ahol felszállhatok egy hajóra.
Még mindig akadt a szoknyám zsebeibe rejtve egy kis pénz arról
az estéről, amikor megpróbáltunk megszökni Abbingtonból, és
azt reméltem, hogy elég lesz arra, hogy Ónix partjaitól
elszállítsanak Gránátba. Már amennyiben elboldogulok a
városban, és megmenekülök azoktól a teremtményektől vagy
gonosztevőktől, akik a falai között élnek…De messze nem
féltem annyira Füzesbérctől, mint az Árnyékerdőtől. Úgy
véltem, ha sikerül biztonságban átkelnem rajta Jaem szekerén,
akkor bármivel megbirkózom, ami a fővárosban vár rám.
Folyamatosan azon aggódtam, hogy Barney, Bert vagy - a
Kövek szerelmére! - maga a király rájöhet, hogy segítettem
megszökni egy fogolynak. Mindennap újabb okom támadt arra,
hogy minél előbb elhagyjam ezt a helyet.
Ennek ellenére azon kaptam magam, hogy legalább százszor
egymás után lejátszom fejben a beszélgetésünket az idegennel.
Mi a csuda tarthatta Árnyékvárban, miután kijutott a cellájából?
És hogy tűnhetett el, mielőtt földet ért volna? Biztosan csak a
szemem csapott be.
Éjszakánként vagy ez járt a fejemben, vagy a király
beszélgetése, amelyet véletlenül kihallgattam - de legalább
elterelték a figyelmemet a bénító rettegésről.
- Ebbe kell rakni a mirtuszlevelet? - kérdeztem Dagantól, újra
az előttem lévő gyógynövényekre összpontosítva.
Lassú bólintás.
Sejthettem volna - ennél többet soha nem kaptam az idős
férfitól. Úgy tűnt, mintha valami oknál fogva utálna, úgyhogy
igyekeztem befogni a számat, amikor a társaságában voltam.
Némán dolgoztunk, miközben szép lassan elteltek a
munkanapunk utolsó órái.
Most, hogy már tudtam: éjfélkor talán elmehetek innen,
ólomlábakon vánszorgott az idő.
- Hé, ti ketten! Micsoda buli van idebent! - kiáltotta az ajtón
berobogva Mari, akinek csípős szarkazmusa kellemes
változatosságot jelentett az addigi monotónia után.
 - Az meg mi? - kérdeztem köszönés helyett, a kezében lévő
bőrkötéses könyvre mutatva.
- Egy boszorkánygrimoár. Szerintem több mint százéves lehet.
Lefordítottam belőle, amennyit csak tudtam, de arra gondoltam,
hogy Dagan segíthetne a többinél.
Dagan mérgesen szuszogott, de láttam rajta, hogy örül a
kérésnek. Lehet, hogy ő is éppannyira unatkozott, mint én. Ettől
a gondolattól majdnem elnevettem magam. Elvette a könyvet
Maritől, és bement a kamrába, vélhetően valamiféle
segédeszközért a fordításhoz.
Amíg nem hallhatott minket, odasúgtam Marinek:
- Szerintem ma hat szót sem szólt. Nem túl beszédes fickó. Ki
is ő pontosan?
- Régen a király tanácsadója vagy valami efféle volt, még Kane
Ravenwood előtt, korábban pedig, ha jól tudom, az ónixi
seregben szolgált, de már csak patikusként dolgozik. A
kisgyerekek úgy gondolják, hogy biztosan boszorkánymester,
ezért tartja itt a király, de én még soha nem láttam, hogy mágiát
használt volna. Úgy tesz, mintha idegesíteném, de én átlátok
rajta. Tudom, hogy nagyon szeret segíteni nekem a régi
szövegekkel meg a tündékkel és boszorkányokkal kapcsolatos
kutatásomban. Ő csak egy magányos öregember, és még abban
sem vagyok biztos, hogy volte valaha családja vagy ilyesmi -
felelte Mari, majd elgondolkozva dobolni kezdett az ujjaival a
pulton, miközben engem elfogott a szánalom Dagan iránt. -
Most vissza kell mennem a könyvtárba - folytatta barátnőm -, de
nem vacsorázhatnánk este együtt? Ma lesz a marhasült, amiről
meséltem.
 Nem értettem, miért mardos a bűntudat, amiért ismét nemet
mondok neki; még csak nem is ismertem olyan jól. De nagyon
régen nem hívott meg sehová bárki puszta barátságból.
Ráadásul amióta csak megérkeztem, nem jártam a
nagyteremben - sőt igazából sehol sem jártam, a rendelőt, a
patikát és a cellámat leszámítva.
És még ha én össze is szedtem volna a bátorságomat ahhoz,
hogy felderítsem Árnyékvár többi részét, Barney szerintem
akkor sem hagyta volna jóvá a vacsorát Marivel.
- Holnap jó lehet - mondtam, miközben arra gondoltam, hogy
ha a Kövek is úgy akarják, akkor már úgysem leszek itt.
Ekkor hirtelen ráébredtem, hogy amennyiben sikerrel járok,
soha többé nem látom Marit, s meglepett, hogy mennyire
elszomorít ez a gondolat. Nagyon reméltem, hogy nem fogja azt
hinni, hogy előle menekültem el.
Az arckifejezése arról árulkodott, hogy tudja: eltitkolok előle
valamit.
- Mi a baj?
- Csak egy kis honvágyam van. Ennyi.
Egy újabb féligazság.
- Hát jó. Majd meglátjuk, holnap hogy leszel - mondta Mari a
karomat megszorítva, majd kiment a rendelőből.
Dagan és én folytattuk a munkát. Aznap már csak néhány
páciens érkezett, mind katonák. Idős kollégám hagyta, hogy én
végezzem a munka nagy részét, és csak néha nézett rám, hogy
nem követek-e el túl nagy hibákat. Igyekeztem nem személyes
sértésnek venni a dolgot.
 Éppen egy szokatlanul véres lándzsaseb után takarítottam fel
a rendelőt, amikor meghallottam egy érdes hangot, amitől
azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
- Dagan, örülök, hogy visszatértél - mondta Bert. - Úgy
hallottam a parancsnoktól, hogy Jáde nagy kudarc volt. Kár.
A felém közeledő bakancsok csikorgása lassú és
megállíthatatlan volt, éppúgy, mint a lelkemben kibontakozó
rettegés.
- Hol van a leány?
A fenébe. Nem kerülhetek Bert kezei közé most, hogy ilyen
közel a szabadság!
Lassan, óvatosan magamra zártam a rendelő ajtaját, majd elé
toltam a priccset. Ki kellett jutnom onnan, mielőtt Dagan
hozzám vezeti Bertet, hogy elvihessen. De úgy zakatolt a
szívem, hogy gondolkozni sem tudtam tőle.
Az ablak.
Ha az idegen meg tudta csinálni abban az állapotban,
amelyben volt, akkor én is képes leszek rá.
Még mielőtt végiggondolhattam volna, mit teszek, megfogtam
az ablakkeretet, és csak nyomtam és nyomtam felfelé.
Ám a retesz nem mozdult. A retesz nem mozdult, és én itt
ragadtam, mint egy egér a csapdában.
Vajon azóta zárva van, hogy az idegen elmenekült?
Újra és újra nekiveselkedtem, és a fájdalom végigvillámlott az
izmaimon és a csontjaimon, a homlokomon pedig veríték
csorgott.
Megnyaltam az ajkam, és összeszorított foggal, zúgó füllel
tovább erőlködtem.
 Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Az ablak végül kinyílt.
Hála a Köveknek!
Feltoltam, s miközben a hűvös szellő végigcsókolta az arcom,
az udvaron nyüzsgő katonákra pillantottam, meg a kovácsra,
aki úgy lengette a kalapácsát, mint hóhér a bárdját. Görcsbe
rándult a tenyerem a látványtól - úgy éreztem, soha nem jutnék
el az istállóig. Sőt, valószínűleg az ugrást sem élném túl: a
mélység nagyobb volt, mint gondoltam, annak ellenére, hogy
csak két emelet magasan voltam. Még mindig nem értettem,
hogyan sikerült lejutnia az idegennek.
Ekkor zörögni kezdett a rendelő kilincse, és én visszahúztam
magam.
- Arwen! Miért van ez bezárva? - kiabálta Dagan.
Mély levegőt vettem.
Fél lábamat kilógatva - a szél a bokámat kóstolgatta - fülelni
kezdtem Bert hangja után, de nem hallottam.
- Arwen?
Semmi Bert. A dörömbölés folytatódott, úgyhogy mielőtt
visszahúztam magam, elsuttogtam egy rövid imát a Kövekhez,
hogy ez legyen a jó döntés.
Mire elhúztam az ágyat, és kinyitottam az ajtót, Dagan arca
már vörös volt a dühtől.
- Mi a fenét csináltál idebent? - kérdezte fojtott hangon.
Magamhoz szorítottam kék-zöld foltos karomat, s azt feleltem:
- Én…valahogy beszorultam.
Dagan megcsóválta a fejét, és visszament a patikába. Én
követtem, és rákérdeztem:
 - Jól hallottam, hogy a hadnagy járt itt?
Igyekeztem szenvtelen hangot megütni, de két oktávval
magasabbra sikeredett a kelleténél.
Dagan undorodó hangot hallatott.
- Sajnos igen.
- Nem rajongsz érte?
- Rajong érte bárki is?
- És hogy vetted rá, hogy elmenjen? - kérdeztem mosolyogva.
Dagan jelentőségteljesen rám pillantott, s azt válaszolta:
- Nem tudtam neki azzal szolgálni, amire szüksége volt.
Hatalmas sóhaj szökött ki a mellkasomból. Egészen addig
észre sem vettem, hogy visszatartom a lélegzetem.
Megkönnyebbülten pillantottam az órára - úgy éreztem, már
legalább éjfélre járhat az idő. Nagyobb szükségem volt rá, hogy
elhagyhassam Árnyékvárat, mint hogy lélegezni tudjak vagy
dobogjon a szívem.
De még csak alkonyodott.
- Dagan…nem érzem túl jól magam. Szerintem a reggeli
zabkása megfeküdte a gyomrom. Nem baj, ha ma egy kicsit
hamarabb elmegyek? - kérdeztem a gyomromat tapogatva, bár
egy kicsit későn, hogy alátámasszam a történetemet.
Dagan gyanakodva méregetett, de aztán bólintott.
- Ha muszáj.
- Köszönöm - vágtam rá, s majdnem azt is hozzátettem, hogy
„holnap találkozunk”, de kezdtem úgy érezni, hogy már egy
életre eleget hazudtam.
Barney zavartan hallgatva kísért vissza a cellámhoz. Tisztán
érződött, hogy nyomasztja valami, de engem nem érdekelt
túlzottan, mi lehet az. Aznap már csak egyetlen cél lebegett a
szemem előtt. Egész nap azt tervezgettem, miközben embereket
gyógyítottam, és most eljött az ideje, hogy kiderítsem, van-e
bennem bármi is Ryderből. Csak egy hajszál választott el attól,
hogy össze ne omoljak a számtalan veszély gondolatára, amivel
szembe kell néznem, ha sikerrel járok.
A cellámhoz értünk, és Barney behúzta mögöttem az ajtót,
majd bedugta a nagy vaskulcsot a zárba.
- Barney - mondtam hirtelen, s megragadtam a kezét a rácson
keresztül. Ő összerezzent egy kicsit, de utána állta a
pillantásomat, miközben azt várta, hogy folytassam. - Csak azt
szerettem volna mondani, hogy nagyon hálás vagyok neked. A
kedvességedért és a bátorságodért.
Miközben mindezt elhadartam, a szívem majd kiugrott a
helyéről. A lábfejemmel lassan, milliméterről milliméterre
magam felé húztam az ajtót. Nagyon óvatosan csináltam, hogy
Barney semmiképpen se vegye észre, hogy a rozsdás zár csak
akkor működik rendesen, ha a vasajtó teljesen be van csukva.
Annyira lopva tettem, hogy azt sem éreztem, megmozdul-e
egyáltalán a fémkapu. Azt viszont biztosra vehettem, hogy
Barney-nak nem fog feltűnni, ha a zár nyelve mellémegy.
- Nagyon figyelmes vagy, és sikerült elérned, hogy otthon
érezzem itt magam - folytattam, miközben illedelmesen
lesütöttem a szemem, bár azt azért még láttam, hogy Barney
elpirul. -Őszintén szólva te vagy az egyetlen reménysugár,
amely átsegít engem ezen a nehéz időszakon. Csak meg
akartam köszönni.
 Barney fájdalmasan kínos hallgatásba burkolózva, rózsaszín
orcákkal nézett rám, majd csak annyit bírt kinyögni:
- Szívesen.
Ezzel értetlenül megcsóválta a fejét, és elfordította a kulcsot,
majd gyorsabban masírozott a csigalépcső felé, mint ahogy
valaha is láttam.
Miután eltűnt, kiengedtem a tüdőmből a levegőt, amit már
vagy száz éve tartottam vissza. Abban reménykedtem, hogy
sikerül meghatnom Barney-t, de a zavarba hozás is működött.
Megfogtam az egyik vasrudat, és lassan, nagyon lassan húzni
kezdtem magam felé az ajtót, amely megnyikordult.
Nyitva volt.
Nyitva, nem pedig zárva.
Amikor Barney elfordította a kulcsot a rozsdás zárban, a nyelv
szépen elment a helye mellett.
Szabad voltam.
De még nem ünnepelhettem.
Kiszedegettem a szoknyám zsebéből az összes élelmet és
apróságot, amit a szökésre készülve csentem el a patikából, és
kivettem az egyik vödörből azt a papírdarabot, amelyre a külső
udvar vázlatát rajzoltam fel. Mindent összeszedegettem, amire
csak szükségem lehetett, azt a kis csomagot is beleértve, melyet
az egyik nemesember feleségétől emeltem el, aki torokfájás
miatt jött a rendelőbe. Ki gondolta volna, hogy ennyire ügyes
kis tolvaj vagyok? Ez biztosan családi vonás lehetett.
Azonban még csak most jött a neheze. Ott kellett üldögélnem
a nyitott cellámban, abban a tudatban, hogy bármelyik
pillanatban kimehetnék onnan, de muszáj megvárnom az éjfélt,
Jaemet, a harang kondulását.

***

Hangos nyögésre riadtam fel félálmomból.

Egy rabot rángattak végig a macskaköveken előttem, és vittek
vissza a cellájába a kazamata folyosójának végén lévő zárt
helyiségből. Mivel minden éjjel a rókaprém alá kellett dugnom
a fejem, hogy ne halljam a jajveszékelést és üvöltést, ami onnan
érkezett, pontosan tudtam, mi folyhat abban a teremben.
A fogoly arca olyan lila volt, mint egy szilva. Az egyik kezéről
hiányzott három ujja, és a füle helyén csak egy gennyedző seb
maradt. Felkiáltottam a borzalomtól, amikor megláttam.
A csontsovány alak csuromvér volt, öklendezett, és három
lépést is alig tudott megtenni a saját erejéből. A katonák végül
odaértek vele a cellájához, és belökték az ajtaján - az elgyötört
test gyomorforgató csattanással ért földet. Kettővel odébb lakott
tőlem, közvetlenül a jóképű idegen volt celláján túl. Ekkor már
biztosra vettem, hogy korábbi fogolytársam vele vitatkozott
azon az első éjszakán.
Az alkonyat éjszakába olvadt, de a gondolataim egy pillanatra
sem hagytak fel a versenyfutással. Az egyik különösen
kellemetlen elképzelt jövőképem után, melynek során csak pár
lépést sikerült megtennem a cellámon kívül, mielőtt egy katona
megtalált és kettéhasított volna felségárulásért, az oldalamra
fordultam, és egy nyögés formájában kieresztettem a bennem
felgyűlt feszültséget a prémkabátba.
- Nehéz napod volt? - kérdezte ekkor valaki.
 A hang olyasmit művelt velem, amit nem akartam mélyebben
is kielemezni - a megkönnyebbülés, az izgalom és a rettegés
hátborzongató keverékét váltotta ki belőlem. Amikor
megfordultam, a rejtélyes idegent pillantottam meg, amint ott
áll a cellámmal szemben, hátát a hideg, lámpásokkal
megvilágított falnak támasztva. Egyik lábát a mögötte lévő falra
helyezte, két karját összefonta - maga volt a nyugalom
megtestesült szobra.
A térdem köré kulcsoltam a karom, hogy ne remegjen
annyira.
- Te meg mit keresel idelent? - kérdeztem halkan. A cellám
egyik oldalán sem voltak foglyok, de valamivel távolabb már
akadt néhány, akik bármelyik pillanatban meghallhattak
minket.
- Milyen szép kis cellád van! Sokkal kellemesebb, mint az
enyém volt. Pad is van benne, és még vödör is. Hogy sikerült
rávenned azt a nagydarab tuskót, hogy ilyen nagylelkű legyen
veled? - mosolygott rám lustán, majd közelebb hajolt hozzám. -
Csak nem azzal a gyönyörű, telt ajkaddal vesztegetted meg?
Meg se próbáltam elrejteni a viszolygásomat.
- Nem vagyok kíváncsi a mocskos fantáziáidra - förmedtem rá.
- Ő kedves ember. És nagyon úgy tűnik, hogy ezzel a ritka
kivételek egyike ebben az országban.
Az idegen szeme felszikrázott, miközben egyenesen odasétált
a cellámhoz, és lebámult rám.
A vele kapcsolatos ösztönös megérzéseim abszolút
helytállónak bizonyultak - túl könnyedén és túl hidegvérűen,
szinte kísérteties higgadtsággal járt-kelt Árnyékvárban. Még
annál is ravaszabb és veszélyesebb lehetett, amilyennek
képzeltem.
Egyszerűen nem bíztam benne.
És a jelek szerint ő sem bennem. Egyáltalán nem akarta
elárulni nekem, hogyan szökött meg. Az ingerültségtől
bizseregni kezdett a bőröm. Ez az idegen nem ért rá segíteni
nekem, arra viszont van ideje, hogy fel-alá sétálgasson a
várbörtönben, és engem zaklasson?
- A gyógyítói képességeid kiemelkedőek, kismadár -
duruzsolta volt rabtársam a következő pillanatban. - Ismét
embernek érzem magam.
Ezzel megemelte az ingét, és megmutatta csodálatosan vonzó,
szinte szoborszerű aranybarna felsőtestét, amelyen egyetlen
heg szaladt végig.
Elfintorodtam.
- Biztosan halálvágy mardos. Minek jöttél ide vissza?
Időközben eszembe jutott, hogy nyitva van a cellám, úgyhogy
addig kúsztam lopva az ajtó felé, amíg hozzá nem ért a lábam,
hogy csukva tarthassam. A gondolatra, hogy akár egy
helyiségben is lehetnénk, anélkül, hogy rács választana el
bennünket, összeszorult a gyomrom. Idelent jóval
fenyegetőbbnek tűnt ez a különös alak, mint a rendelőben. Ott
talán a sebesülése miatti jeges verejtéke és sápadtsága miatt
keltett szelídebb benyomást - vagy azért, mert halálfélelemmel
küzdött.
- Már mondtam, hogy még el kell intéznem pár dolgot. És
részben idelent.
Elkapta rólam a tekintetét, és végignézett a sötét folyosón.
 - Ne aggódj - fordult vissza felém csillogó szemmel -, nem
foglak bajba keverni.
Odakint megkondult a harang, jelezve, hogy már csak két óra
van hátra, mielőtt Jaem elindulna Füzesbércbe, és lassan ideje
lenne kiosonnom a cellámból.
- Értem - válaszoltam, de már nem igazán figyeltem a szavaira.
Ismét elfogott a félelem és az önbizalomhiány, mint mindig.
Nem leszek rá képes. Nem fogok elevenen kijutni innen. Nem…
- Mi a baj? - kérdezte váratlanul volt fogolytársam, ám a
hangja komolyra váltott.
- Tessék? Semmi - feleltem.
Ám hirtelen remegni kezdtem, s egy pillanat múlva a
várakozástól és a szorongástól egész testemben reszkettem. A
nap lassan lement, és még mindig nem tudtam, miként fogok
kilopakodni a lépcső tetején álló őrök mellett. Hogy
gondoltam, hogy képes leszek ezt megpróbálni? Talán bennem
is rejtett halálvágy dolgozik.
- Hé - szólt rám a titokzatos férfi, ezúttal már élesebben,
miközben leguggolt, majd átdugta nagy kezét a rácsok között, és
megragadta a karom. - Mesélj.
Amikor megszorította véraláfutásos alkaromat, elfintorodtam.
Azért nem gyógyítottam meg magam, mert minden erőmet,
minden energiámat az estére tartogattam. Volt rabtársam
azonnal el is engedett, és eltorzult az arca ijedtében.
- Megsebesültél? Miért nem mondtad?
- Ez csak egy kis zúzódás. Semmiség - vágtam rá.
- Ki tette ezt veled? - kérdezte az idegen vészjósló hangon,
miközben szemében harag villant.
 - Én tettem magammal, butaságból. Csak meg akartam…- Mit
is? Mit akartam? Eszem ágában sem volt elárulni neki, hogy az ő
példáját követve akartam megszökni, úgy, hogy kiugrom az
ablakon. Az idegen várta, hogy folytassam. - Nem számít. De mit
keresel te idelent, és miért beszélgetsz velem? El fogsz mondani
bármit is magadról vagy arról, hogyan szöktél meg? Vagy csak
zaklatni akarsz, az erre legkevésbé alkalmas pillanatokban?
- Lenne olyan pillanat, ami jobban megfelelne erre neked? -
kérdezte szemöldökét felvonva a férfi. - Mondjuk, az éjszaka
közepén? Amikor egyedül üldögélsz idelent, és rólam
álmodozol? - Erre már csak egy frusztrált fejcsóválásra telt
tőlem, ő pedig halkan elnevette magát. - Az igazat megvallva,
kismadár, a cellád az utolsó hely, ahol bármi keresnivalóm
lenne, de úgy tűnik, nem tudom távol tartani magam tőled.
Borzongás futott végig a gerincemen, s azt feleltem:
- Nos, örülök, ha nem kell teljesen egyedül éreznem magam.
- El nem tudom képzelni, hogy egy ilyen nőnek, mint te,
gyakran kellene egyedül éreznie magát - felelte az idegen
csodálkozva.
- Már ne haragudj! - vágtam rá méltatlankodva, lesújtó
pillantás kíséretében.
- Nem úgy értettem - mentegetőzött, miközben kezét a szája
elé kapta, hogy elrejtse a mosolyát. Alig tudtam levenni róla a
szemem, de rákényszerítettem magam. Ó, azok a gödröcskék!
Belehalok. - Csak arra gondoltam, hogy melegszívű vagy, jó a
humorod, és nagyon kellemes társaságnak tűnsz. Azt
feltételezném, hogy alig tudod levakarni magadról az
embereket, nőket és férfiakat egyaránt.
 A szavai hatására meleg, puha, otthonos érzés töltött el.
De sajnos gyorsan lelohadt a kedvem.
- Ebben az esetben tévednél. Nekem eddig nem volt túl sok
barátom. Férfi meg végképp nem. Abban a kisvárosban, ahol
felnőttem, nem sok velem egykorú gyermek élt. Mindenki az
öcsémért rajongott, én meg csak…mentem utánuk.
- Akkor mind félkegyelműek voltak. Még szerencse, hogy
otthagytad azt a porfészket.
- Lehetséges. Néha…Nem is tudom.
- Mondd tovább! Néha micsoda?
Miért kezdtek feltolulni bennem a szavak? Azok a szavak,
amelyeket már oly régóta elnyomtam magamban, hogy szinte
meg is feledkeztem a létezésükről. Mélyet lélegeztem, és azt
feleltem:
- Néha többet kívántam az élettől. - Az idegen szeme
megrebbent. Arra várt, hogy folytassam. - Gyerekkoromban…
nem tanultam túl sokat, nem találkoztam túl sok emberrel, nem
próbálhattam ki túl sok dolgot. Őszintén szólva szégyellem,
hogy milyen keveset tudok a világról.
Erről Mari jutott eszembe. Hogy ő milyen sokat látott, tanult
és élt alig húszéves korára. Lefogadtam volna, hogy még a
kontinens misztikus, távoli tájait is jól ismeri. Az olyan
országokat, amelyekről én alig tudtam valamit, mint például
Jáde és Citrin. Megcsóváltam a fejem.
- Az alatt a pár nap alatt, amit itt töltöttem, olyan emberekkel
találkoztam, akik jóval több mindent láttak és csináltak, mint
én. Ettől pedig úgy érzem, hogy én alig éltem.
- És miért nem mentél el onnan?
 A félelem miatt, szaladt át rajtam a gondolat. A folyamatos,
bénító rettegés miatt, ami életem minden egyes napján jéghideg
szirupként csorgott végig a gerincemen. De ehelyett azt
válaszoltam:
- Túl sok kötelezettségem volt. Nem mehettem.
- Ez elég nagy kamunak hangzik.
- Bunkó vagy.
- Csak őszinte.
Két ujjam közé szorítottam az orrom tövét. Még ha csak
bunkó lenne - de úgy éreztem, ez a fickó az őrületbe kerget.
- Hagyjuk - mondtam fáradt hangon. - Most megyek aludni.
Elindultam, hogy visszakússzak a zugomba, de az idegen
benyúlt a rácsok között, és megmarkolta a csupasz bokámat.
Elég erősen szorított ahhoz, hogy ott tartson, de mégis óvatosan.
Borzongás futott végig a lábszáramon, majd állapodott meg a
két combom között.
- Nekem nem kell hazudnod - suttogta a férfi. - Miért maradtál
ott?
- Engedj el! - sziszegtem, ő pedig azonnal, habozás nélkül
megtette, amire kértem. - Már mondtam. Anyám beteg. Van egy
kishúgom is. Valakinek már azelőtt is gondoskodnia kellett
róluk, hogy az öcsémet elvitték a királyotok háborújába.
Rejtélyes ismerősöm megrázta a fejét, és a csend egyre
hosszabbra és egyre kínosabbra nyúlt. Hogy megtörjem,
folytattam:
- És élt ott valaki, aki sokat jelentett nekem.
- Nem azt mondtad, hogy egyetlen férfit sem ismertél? -
kérdezte döbbent csodálkozással.
 Halden nem férfi, gondoltam. Ő…Halden. És mi…
- Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene neked -
feleltem. - Semmi okom rá.
De ő csak a fejét rázta, majd kijelentette:
- Nem.
Karba fontam a kezem, majd megkérdeztem:
- Hogy érted azt, hogy nem?
- Nem jelenthetett olyan sokat neked - felelte vállvonogatva.
- Micsoda?
- Nem ragyog fel az arcod, ha róla beszélsz. És nyilvánvaló,
hogy eszedbe sem szokott jutni. Kezdjük elölről.
- Nagyon lekezelő vagy. Honnan tudhatnál erről bármit is?
- Hidd el, hogy értek az ilyesmihez - mondta, tekintetét az
enyémbe fúrva. - Miért maradtál ott?
Jaj! Elég legyen már ebből, gondoltam. Mit számít ez
egyáltalán?
- Mert féltem.
- Mitől?
- Mindentől! - mutattam végig hevesen a rácsokon, amelyek
az akaratom ellenére fogságban tartottak Evendell
legveszélyesebb országában. - Nézd csak, mi történik, ha az
ember egyetlen apró lépést tesz kifelé az addigi korlátozott,
fojtogató, biztonságos életéből!
De vajon miért töltött el bűntudat attól, hogy ezt hangosan is
kimondtam?
- Jogos meglátás, kismadár. A börtön nem tartozik a legjobb
kalandok közé, ezt el kell ismernem.
 Hangosan felnevettem. Annyira kimerültnek, frusztráltnak és
olyan, de olyan fáradtnak éreztem magam! Ekkor
meghallottam, hogy pár cellával odébb felmordul valaki,
úgyhogy elhallgattam.
- Rendben, elképzelhető, hogy csak az egyik börtönt cseréltem
a másikra. Mindenesetre itt legalább folyamatosan tanulok.
Olyan gyógynövényeket és orvosságokat találtam a patikában,
amelyekről soha még csak nem is hallottam, nemhogy
használtam volna őket.
- Hihetetlenül pozitív a hozzáállásod - jelentette ki, mire
kérdőn felvontam a szemöldököm. - Az, ahogyan a világot látod.
Egyszerűen…- tűnt el a keze sötét tincsei között - üdítő.
Végigmértem. Tökéletes, sötét, göndör tincsei a homlokába
hulltak, és a nyaka aljáig lekunkorodtak. Szögletes állát alig
észrevehető borosta borította, s acélszürke szeme tisztán
fénylett. Hevesen megdobbant a szívem.
- Mi az? - noszogatott rejtélyes ismerősöm kihívó mosollyal.
Nem. Nemcsak a foga, hanem az egész mosolya magával
ragadó volt. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy ennyire jóképű,
rafinált, veszedelmes valaki olyan meghitt gesztusra is képes,
mint a mosolygás. Mivel tudtam, hogy reménytelen lenne
hazugsággal próbálkoznom, megkíséreltem őszinteséggel
takarózni.
- Csak meg akarlak érteni téged.
Az idegen, miközben mosolya elhalványult, elgondolkozva a
mennyezet felé fordult, majd hirtelen felpattant.
- Mennem kell - mondta könnyednek szánt hangon. -
Megígértem, hogy nem keverlek bajba, igaz?
 Bólintottam, de megszólalni már nem tudtam.
Mielőtt végleg távozott volna, újdonsült ismerősöm egy
pillanatra még visszafordult.
- Fel a fejjel, kismadár! Nem vagy egyedül.
- Hát, miután végzek azzal, ami még Árnyékvárban tart,
egyedül leszek.
Olyan szánalmasan csengett a hangom, hogy belepirultam.
De az idegen csak végigmért azzal a vesébe látó tekintetével
és elegáns mosolyával, majd azt felelte:
- Úgy érzem, az nem fog egyhamar bekövetkezni.
Ezzel elosont, mint egy árnyék, majd felsétált a lépcsőn az
éjszakába. Szinte már lelkifurdalásom támadt, amiért nem
közöltem vele: én nem szándékozom itt maradni, akkor sem, ha
ő igen.
Összehúztam magam a sarokban. Az előttem álló út
veszedelmesebbnek és kellemetlenebbnek ígérkezett, mint
bármi, amit valaha is átéltem - mármint abban az esetben, ha
egyáltalán sikerül kijutnom a várbörtönből. Az oldalamra
fordultam, és teljesen összegömbölyödtem, azt kívánva, bárcsak
ne félnék ennyire.
 NYOLC

Arra ébredtem, hogy a harang elüti az éjfélt.

Most, vagy soha!
Az elmém még mindig nyugtalan álmom ködében úszott, de
az ereimben már lüktetett az adrenalin, és talpra kényszerített.
Miközben beburkolóztam a prémkabátba, laza copfba fontam a
hajam, és gondosan a derekamra erősítettem a csomagomat.
Nem akartam, hogy bármi is lelassítson, ha futva kell
menekülnöm valaki vagy valami elől.
Kinyitottam a cellaajtót, amely megnyikordult, és
végignéztem a folyosón, amire fénymorzsákat vetettek a falain
villódzó lámpások. Minden hátborzongatóan némának és
üresnek tűnt, mint mindig. Végigosontam a folyosón a
csigalépcső felé. Amikor odaértem az aljához, mély levegőt
vettem. Borzalmasnak tűnt a tervem - őszintén szólva a
legrosszabb tervnek, amivel bárki is megpróbálkozott a
kontinens történelme során. Egyáltalán nem hittem benne, de
nem tudtam mást kitalálni.
Még egy mély levegő, és…
- Segítség! - kiabáltam fel.
A gyomrom szinte a torkomig kúszott. Ökölbe szorítottam,
majd ellazítottam a kezem.
Az éjszaka néma maradt.
- Hahó! Segítség! - kiabáltam fel ismét.
 De csak néhány fogoly morgott dühösen, amiért
felriasztottam őket az álmukból. Semmi más nem hallatszott.
Még egyszer, utoljára elkiáltottam magam, majd felszaladtam
a lépcsőn, amíg a várbörtön fakapujához nem értem. A falhoz
simultam az ajtószárny mögött, és megpróbáltam levegőt se
venni.
Csak vártam és vártam, olyan sokáig, hogy úgy éreztem,
mintha évek telnének el.
Égni kezdett a tüdőm.
A szívem úgy vert, mint egy kolibri szárnya.
Megvártam, amíg ki nem nyílik és a falhoz nem présel az ajtó,
és el nem indul lefelé a lépcsőn egy őr.
Egyetlen lélegzetvételnyi levegő sem mehet ki a tüdőmből,
sem oda be. Egyetlen csepp sem…
- Hé, fogd be, bárki is vagy! - kiabált le az őr.
Miután megtette az első teljes kört a csigalépcsőn lefelé,
kiosontam az ajtón, és eltűntem az éjszakában. Annyi időre sem
torpantam meg, hogy visszanyerjem a lélegzetemet.
Árnyékvár mély és néma álomba dermedt. Ugyanazon az
ösvényen rohantam végig, amelyen megérkeztem ide, át a
mezőn, el a katonák sátrai mellett.
Azt kívántam, bárcsak hamarabb értesültem volna Jaem
útjairól - miután elhagytam a cellámat, már nem is tűnt olyan
nehéznek a dolgom. Ha Jaem sikeresen átvisz az Árnyékerdőn a
fővárosig, akkor még az is lehet, hogy…
Ekkor hangokat hallottam az éjszakában, és megdermedtem.
De csak néhány katona beszélgetett a pislákoló tűz mellett. A
mellkasom elernyedt a megkönnyebbüléstől, és továbbmentem
az éjszaka leple alatt, elég közel maradva a sátrakhoz ahhoz,
hogy ne vegyenek észre. Óvatosan végigosontam az alvó
katonák labirintusán, hátamat a sátrak felé fordítva, és az összes
kanyarba kikukucskáltam, mielőtt továbbhaladtam volna. A
szandálom cuppogott a hideg, nedves sárban; s amikor a jeges
víz a lábujjaim közé hatolt, felszisszentem.
Végül megláttam Jaem szekerét, amely épp megjelent a földút
végén. A lova halkan felnyerített, és mögötte ki tudtam venni a
szárított hússal és irhával megrakott kocsit. Úgy saccoltam, hogy
ha nekifutok, akkor még azelőtt fel tudok ugrani a szekérre,
hogy a kapuhoz érne.
Léptem egyet - és ekkor megcsörrent a talpam alatt egy
bádogbögre. Magamban átkozni kezdtem a férfiakat, akik soha
nem képesek összeszedni maguk után semmit, és körülnéztem,
hogy meghallotta-e valaki. Amikor senki nem jelent meg,
kifújtam a levegőt, majd megfordultam, hogy odaszaladjak a
szekérhez - és egyenesen nekimentem egy nagydarab, izzadt
férfitestnek.
Bert volt az.
Ő éppen annyira meglepődött az én jelenlétemtől, mint én az
övétől.
A szívem a torkomban dobogott, miközben a hadnagy
hitetlenkedése helyét baljós öröm vette át.
- Nicsak, mit találtam! A mágikus kislányt, egyes-egyedül -
mondta fojtott hangon. - Evendell összes kincsébe lefogadom,
hogy nem lenne szabad elhagynod a celládat az éjszaka
közepén.
 A torkom megfeszült néma sikolyomtól. Tudtam, hogy nem
érném el időben a csomagomban lévő ollót, de ha mégis, akkor
sem biztos, hogy lenne erőm - akár lelkileg, akár fizikailag -
ahhoz, hogy a nyakába vagy a szívébe döfjem. Azt viszont
elképzelhetőnek tartottam, hogy el tudnék futni tőle: részegnek
tűnt, ráadásul súlyos páncélt viselt.
És a félelem még gyorsabbá teszi az embert.
De ha elfutok, nem fog utánam kiabálni, és felriasztani az
összes alvó katonát? Azt már messze nem vettem biztosra, hogy
több száz ónixi férfit is magam mögött tudnék hagyni.
- Tévedsz - kapartam össze minden nem létező bátorságom. -
A király tudja, hogy itt vagyok.
Bert eleresztett egy mélyről jövő nevetést, mire valami
megmozdult a gyomromban. Hirtelen abszolút bizonyossággal
tudtam, hogy futnom kell. Sarkon fordultam, de ekkor Bert
durva keze megragadta a könyökömet, és visszarántott.
- Akkor egyenesen a színe elé viszlek - mondta inkább
magának, mint nekem.
Úgy reszketett az egész testem, hogy azt hittem, elhányom
magam.
El kellett menekülnöm tőle. Még mielőtt bevisz a sátrába. El
kellett…
- Engedj el!
Gyűlöltem, hogy ilyen élesen, ilyen ijedten cseng a hangom.
Megpróbáltam lefejteni Bert ujjait a karomról, de ő csak még
erősebben szorított; a körme a bőrömbe vájt.
- Én a király foglya vagyok! - sziszegtem.
Ez rosszindulatú nevetést fakasztott belőle.
 - Pontosan. A foglya. Szerinted ez mit jelent?
- Most azonnal engedj el! - követeltem, de a szavaim fojtott
nyüszítés formájában törtek ki belőlem, és könnyek csípték a
szemem. - Engedj el, vagy sikítok!
- Csak nyugodtan - suttogta Bert a fülembe forró, állott
leheletével. - Azt hiszed, te lennél az első?
Nem hagytam, hogy a sokk végleg elvegye a hangom. Úgy
éreztem, inkább kapjanak el, és kelljen életem hátralévő részét
abban a kazamatában töltenem, mint hogy megtudjam, mit is
tervez velem tenni ez az állat. Mély levegőt vettem, hogy
segítségért kiabáljak, de Bert a számra tapasztotta húsos
tenyerét. Megpróbáltam lelökni magamról, miközben
öklendeztem a félelemtől és az undortól, de jóval erősebb volt
nálam. Kicsit hánykolódtam, levegőért küzdöttem, de ő csak
vonszolt tovább a sátra felé.
- Ha már a tenyeremen ennyire puha a szád, akkor alig
várom, hogy térden állva lássalak. A mágikus lány, azzal a
mágikus szájával.
Ekkor már tényleg ömlöttek a könnyeim.
Fuldokolva sírtam.
Bert kinyitotta a sátrát, és megláttam odabent az irhákkal
borított raklapokat.
Ne, ne, ne!
Hánytam-vetettem magam, kapálóztam, vergődtem, mindent
megtettem, hogy kiszabaduljak…
Nem mehetek be oda.
Nem kényszeríthet erre! Ezt nem hagyom. Nem…
 - Mi a fene folyik itt? - mordult fel mögöttünk egy mély hang,
hidegen és fenyegetően, mint a halál.
Bert megpördült, hogy hátranézzen, de én már tudtam, ki fog
ott állni.
Ekkorra már úgy ismertem a hangját, mint a sajátomat.
- Ne! - szaladt ki a számon. A hadnagy most biztosan megöli.
A fogoly ismerős, magas alakja és lángoló, acélszürke szeme
bukkant fel előttünk. Szemében düh izzott - és a halál ígérete.
De nem mozdult, hogy kihúzza a kardját, vagy a hadnagyra
rontson.
Bert viszont minden látható ok nélkül elengedett, és én a
földre zuhantam.
A megkönnyebbülés mellett az értetlenség is elöntött. A
szívem még mindig hevesen vert az izgalomtól.
Bert megtántorodott, és mélyen meghajolt az idegen előtt.
Zakatoló szívem egy pillanatra megállt.
Miért…?
- Királyom - dadogta Bert, arcát a földre szegezve.
Én már csak az előttem álló idegent láttam, semmi mást. A
felismerés sziklaként nehezedett a mellkasomra.
Nem kaptam levegőt.
Nem kaptam levegőt. Nem lélegeztem. Nem…
Az a szürke tekintet azonban nem találkozott az enyémmel.
Túlságosan lefoglalta ehhez a fehéren izzó dühe, amely
folyékony ezüstként égette, és a kétrét görnyedt hadnagyra
irányult.
Éreztem, hogy Bert megtántorodik mellettem, és alig bír
meghajolva maradni.
 Jéghideg megaláztatás öntötte el az ereimet, miközben
óvatosan levegőt vettem.
- Te? - kérdeztem rekedtes hangon. Megköszörültem a
torkom, és újra nekiveselkedtem: - Te… te Ravenwood király
vagy? Hogyhogy?
- A kérdéseket halasszuk későbbre - vetette oda a király, de a
hangjában csengő düh Bertre irányult.
A sárból figyeltem, ahogy előrelép, mint maga a halál
megtestesülése, mindkét kezét a hadnagy még mindig
begörbített vállára teszi, lefelé nyomja, majd felhúzott térdével
akkorát rúg az arcába, hogy a puffanás megrezgeti alattam a
talajt.
A következő pillanatban Bert hátrarepült, és a sárban
landolva felnyögött kínjában. Az orra láthatóan eltört, az ajka
felszakadt, egyik szeme pedig máris elkezdett feldagadni. A
holdfény mintha még néhány fogon is megcsillant volna a
nedves fűben.
Kivételesen semmiféle késztetést sem éreztem a gyógyításra.
A király Bert fölé hajolt, és vészjósló hangon azt suttogta:
- Te undorító mocsok… Te egy gennyes fekély vagy a
hadseregemben. Minden egyes lépésedet meg fogod bánni, ami
ehhez a pillanathoz vezetett. Imádkozni fogsz a halálért.
Bert valamit nyöszörgött, majd eszméletét vesztve
visszahanyatlott a fűbe. A király felállt, lesepert némi koszt a
térdéről, és felém fordult. Az arcán óvatosság keveredett
higgadtsággal, mintha azt hinné, hogy akár megindultságot
tanúsít irányomba, akár felfedi haragja teljes mélységét,
hisztérikus jelenetet fogok produkálni.
 És talán így is volt. Végtelenül megalázva éreztem magam, és
kavargott a gyomrom a félelemtől. Egyetlen összefüggő
gondolatot sem tudtam volna megfogalmazni, úgy
megbénított a torkomban dobogó szívem.
Néhány katona meghallhatta a dulakodás hangjait, mert
kirontottak a sátrukból, páran már kivont karddal, mások
félálomban, a nadrágjukat rángatva magukra - de mindegyikük
meghajolt, amikor meglátta az uralkodót.
- Vigyétek ezt a szarcsimbókot a kazamatába - parancsolta
nekik a király Bert felé biccentve. - És közöljétek Griffin
parancsnokkal, hogy azt akarom, hogy szenvedjen.
Néhány katona azonnal felemelte a hadnagyot a földről, majd
a várbörtön felé vonszolta.
A többiek ott maradtak, további utasításokra várva a
királyuktól.
A királyuktól.
- Oszolj! - vakkantotta Ravenwood, mire mindenki visszabújt
a sátrába, kettesben hagyva minket a csillagoktól ragyogó
éjszakai égbolt alatt.
Az elszörnyedés úgy örvénylett a gyomromban, mint vér a
vízben, miközben a királyt méregettem.
Ő óvatosan felém lépett, és kinyújtotta a kezét. A szeme még
mindig úgy égetett, mint a jég.
A tenyerére meredtem, majd a segítsége nélkül
feltápászkodtam a földről.
Alig kaptam levegőt, nem volt két összefüggő gondolatom, és
folyamatosan reszkettem. Nem akartam, hogy bárki hozzám
érjen abban a pillanatban - különösen ő nem.
 A király visszahúzta kinyújtott karját, majd zsebre vágta,
mintha nem tudná, mihez kezdjen vele.
- Jól vagy? - kérdezte halkan.
Hogy jól vagyok-e?
- Nem, nem vagyok jól. Szörnyen érzem magam - feleltem, s
letöröltem a könnyeket az arcomról.
Ravenwood királyt mintha fizikai fájdalom gyötörte volna,
miközben a tekintete követte a kezemet.
- Esküszöm, hogy nem lesz esélye hozzáérni még egy nőhöz -
mondta vészjósló hangon.
Különböző érzelmek csaptak össze bennem. Szégyen amiatt,
hogy milyen egyszerűen lóvá lehet tenni engem, düh a király
hazugsága meg perverz hadnagya iránt - aki nagyon közel
került ahhoz, hogy bánthasson -, és rettegés. Annyira rettegtem
a hírhedten könyörtelen királytól, aki előttem állt, hogy úgy
éreztem, mindjárt elájulok.
Végül a düh győzött - azt tudtam a legkönnyebben
megragadni -, és összevontam a szemöldököm.
A király úgy dörzsölgette az arcát, mint egy türelme végén
járó alsós tanító, majd megszólalt:
- Arwen…
Olyan hangot hallattam, ami félúton volt a horkantás és a
hörgés között. El kellett tűnnöm onnan.
Azonnal.
De Jaem már rég elment, úgyhogy a lábam a várkastély felé
kezdett cipelni. Az a jóképű, veszélyes hazudozó szorosan a
sarkamban maradt.
 Egyszer csak elém perdült, mire megtorpantam. Kettőnk
között egy tűt sem lehetett volna leejteni.
Hátrahőköltem széles mellkasától, az elől a vad
ragadozókisugárzás elől, ami belőle áradt.
- El akartam mondani neked - mondta bűnbánó arccal, s
közben tetőtől talpig végigmért, mintha sérüléseket keresne
rajtam. Mit fog velem csinálni, amiért megpróbáltam
megszökni? Biztosan észrevette a rettegést az arcomon, mert
fanyar mosoly jelent meg az arcán. - Nem foglak megkínoztatni
azért, mert majdnem megszöktél, noha te biztosan ezt várod
attól a kegyetlen királytól, akinek tartasz.
- Köszönöm - suttogtam ostobán.
Ravenwood király összeszorította az ajkát, majd végül
határozott hangon kijelentette:
- Tudnom kell, hogy nem sérültél-e meg. Kárt tett benned?
Úgy ejtette a szavakat, mintha azok pengévé változtak volna a
szájában.
- Miért voltál a saját börtönödben? - kérdeztem. Csak ezt
tudtam kierőltetni a számon.
- Beszélnem kellett valakivel odalent. És inkognitóban - felelte
fojtott hangon, nekem pedig eszembe jutott az a halk
beszélgetés, amelyet az első éjszakámon hallottam, és az az
összevert férfi, akit aznap este visszahoztak a cellájába. -
Megsérültél?
- Nem - válaszoltam halkan, még a suttogásnál is halkabban,
mire megkönnyebbült tekintettel bólintott. - Miért…folytattad a
hazudozást a rendelőben?
 - Mert attól tartottam, hogy nem gyógyítanál meg, ha tudnád,
ki vagyok. Azok után, hogy annyi mindent elvettem tőled -
felelte összeráncolt homlokkal.
Meggyógyítottam volna, de nem tudtam, hogy tisztában van-e
ezzel, vagy most is csak hazudik. Azt sem értettem, miért
fáradok egyáltalán a kérdezgetésével - mintha elhihettem volna
egyetlen szavát is! A félelem mellett izzó megaláztatás is
örvénylett bennem. Hagytam, hogy egy szörnyeteg hazudjon
nekem, megtévesszen, és kicsalja belőlem a legmélyebbre
eltemetett gondolataim egy részét. Ez az egész csak gonosz, aljas
trükk volt. Az agyamat elborító vörös köd egyre sűrűbbé vált.
Gyenge és ostoba voltam - először Berttel, most pedig
Ravenwooddal is.
- Tényleg meg fogod öletni? - kérdeztem.
- Igen. Meg fogom öletni - válaszolta kimérten.
- Természetesen - mondtam, s lehajtottam a fejem, de a
hangomban ott csengett a viszolygásom.
- Nem értelek. Most mentettelek meg ettől a perverz disznótól.
Erre te az orrodat húzod a büntetés miatt, amit ki akarok mérni
rá, amiért bántott?
- Ő a te romlott hadnagyod volt!
A nyelvembe haraptam. Túl dühös voltam ehhez a vitához.
Biztosra vettem, hogy valami olyasmit fogok mondani, ami
nekem is a halálomat okozza majd.
- Igen, és ez még sokáig nem hagy majd nyugodni, Arwen.
Fogalmam sem volt róla, hogy…milyen - jelentette ki, majd
mélyet sóhajtott. - Az embereimnek el kellett volna mondaniuk
nekem, hogy milyen. Nem értem, miért nem tették.
 - Lehet, hogy azért, mert nem csak a többi ország tart Ónix
királyától.
Erre összeszaladt a szemöldöke, s mintha szégyenkezés futott
volna át a vonásain. De bármi is volt eredetileg, végül
kegyetlenséggé, hidegséggé és harciassággá keményedett.
- És te is, kismadár? - kérdezte hirtelen, de nem válaszoltam.
Túlságosan önelégültnek tűnt. Pontosan tudtam, mire céloz.
Nekitámaszkodott a mellettünk lévő falnak, és alig
észrevehetően elmosolyodott. - Te is félsz tőlem?
A foga úgy csillogott a holdfényben, mint egy farkasé.
- Igen - feleltem halkan.
Nem tudtam volna meggyőzően hazudni. Éreztem, ahogy kiül
az arcomra a rettegés.
- Remek. Akkor talán megteszed, amit most kérni fogok tőled -
mondta szenvtelen hangon, és nekem felkavarodott a gyomrom
a félelemtől, hogy mi lesz az; ő pedig nyilván észrevette az
irtózást az arcomon, mert elsötétült a tekintete. - Nem, semmi
olyasmit, kismadár. Nem állítanám, hogy egyértelműen az
esetem vagy - folytatta. Annyira martak a szavai, hogy
elvörösödtem. - Figyelmeztettelek téged, hogy a szökés
veszélyes is lehet, mégis megpróbáltad. Tudom, hogy vissza
akarsz térni a családodhoz, ám arra kérnélek, hogy maradj itt,
Árnyékvárban, és folytasd nálunk a gyógyítást. Tekints rá úgy,
mint a fivéred adósságának a törlesztésére.
Nem erre számítottam.
Egy-két nappal korábban rájöttem, hogy jóval kevesebb
ember szorul itt a segítségemre, mint gondoltam. Ha a királynak
olyan nagy szüksége van a képességeimre, akkor nem venné
nagyobb hasznomat a frontvonalon? Ennél még Abbingtonban
is több páciensem volt.
- Miért akarod, hogy itt maradjak? Itt még páciensből sincs
sok.
- Talán a… rendkívüli szakértelmed keltette fel az
érdeklődésemet - felelte, mire elvörösödtem. Nem óhajtottam a
trófeája lenni - egy olyan különlegesség, mint azok az üvegbe
zárt lények a patikában. - És az Ónix iránti hűséged jutalmául
megkerestetem a családodat, és gondoskodom arról, hogy
biztonságban legyenek - tette hozzá olyan hangon, mintha az
egyetlen dolog, ami tényleg számít nekem, nem lenne több egy
mellékgondolatnál.
Tudtam, hogy nem bízhatom meg benne teljes mértékben, de
mégis hihetetlen módon megkönnyebbültem a gondolattól,
hogy a családtagjaim biztonságban lesznek. Ónix uralkodójának
minden bizonnyal megvannak az eszközei ahhoz, hogy
felkutassa őket. A kémei és a futárjai, a sárkánya, amely
gyorsabban átkel a tengeren,
mint ezer hajó - valószínűleg alig pár hét alatt megtalálja őket,
míg ugyanez nekem évekbe telne. Talán egy egész életbe.
Lehet, hogy tudta, hogy újra és újra megpróbálnék
megszökni, hacsak ezt meg nem ígéri, gondoltam.
- Honnan tudhatom, hogy állod a szavad? - kérdeztem; a
hangomba időközben visszatért némi erő.
A király szemében vidámság szikrázott, miközben
végigsimított kócos, sötét haján.
- Tisztában vagyok azzal, hogy ez hogy hangzik, de lehetséges,
hogy ebben a dologban egyszerűen meg kell bíznod bennem.
 A puszta gondolatra is jegessé vált a szívem. Milyen ostoba is
vagyok, amiért egyáltalán felmerült bennem ez a lehetőség!
Képtelen voltam szavakba önteni, amit éreztem, úgyhogy
egyszerűen csak folytattam az utam a várkastély felé. A király
könnyedén felvette velem a tempót. Azok az átkozott hosszú
lábai!
- Akkor ezt vehetem igennek?
- Nem - feleltem halkan, s megborzongtam.
- Nos, ebben az esetben attól tartok, hogy rossz irányba
tartasz.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem, s a döbbenettől a szívem
kihagyott egy pillanatra.
- Azt hiszed, a rendelkezésedre bocsátom a cella luxusát,
amiből az imént surrantál ki, ha eszed ágában sincs megfogadni
az intelmeimet a szökéssel kapcsolatban, és elfogadni a
feltételeimet? - kérdezte olyan mosollyal, amitől meghűlt a vér
az ereimben. - Nem, azt hiszem, ebben az esetben inkább egy
kicsit kevésbé…kényelmes helyet kapsz tőlem.
Halálra dermedtem a rémülettől.
Az a helyiség a folyosó végén. Ahonnan az üvöltések és a
sikolyok hallatszottak.
Amikor láttam, hogy a király szemében öröm csillan a
megkínzatásom gondolatára, felfordult a gyomrom, s egy
pillanatra kihagyott a szívem.
- Azt mondtad, hogy nem teszel ilyet! - kiáltottam olyan
hangon, mint egy nyűgös kisgyerek.
- Azt mondtam volna? - kérdezte csodálkozást tettetve. - Akkor
közben biztos meggondoltam magam. Tudod, a nyújtópad
nagyon hatékony szokott lenni.
Egész lelkemet elöntötte a rettegés, a király pedig nagy
élvezettel szemlélte rémült arckifejezésemet. Nagyon reméltem,
hogy látja rajtam, mennyire gyűlölöm. Jobban, mint életem
során bárkit - Powellt is beleértve.
- Te pontosan olyan vagy, mint gondoltam, sőt még annál is
rosszabb! - sziszegtem.
- Lehetséges. De akkor is választanod kell - felelte, s
acélszürke szeme megcsillant.
Fizikai rosszullét fogott el a gondolattól, hogy életem
hátralévő részét itt kell töltenem. De milyen lehetőségem
maradt ezen kívül? Az, hogy elviseljem mindazt, amivel a király
engedelmességre próbál kényszeríteni? Rácsokat és kitépett
körmöket láttam lelki szemeim előtt. És utána? Csak még inkább
legyengülnék és traumatizálódnék, és még kevesebb esélyem
maradna arra, hogy sikerüljön megszöknöm. Talán mégis az
lesz a kisebbik rossz, ha beleegyezem, hogy itt maradok, és
hagyom, hogy a családomat előkerítsék. És lehet, hogy ezt
idővel még a javamra is fordíthatom.
- Hát jó - feleltem végül, miközben igyekeztem leküzdeni a
hányingeremet. - De…lenne egy kérésem.
Az uralkodó közelebb lépett hozzám, és a kíváncsiság mellett
valami más is tükröződött a tekintetében. Valamiféle… éhség.
Megdermedtem. Amikor nem folytattam azonnal, halkan azt
mondta:
- Halljuk, kismadár.
- Most azonnal kezdj hozzá a családom felkutatásához. Nem
csak idővel. És juttass el hozzájuk egy levelet, amit
bizonyíthatóan megkapnak - préseltem ki a számon.
- Rendben - felelte a király, s az arca ellágyult.
- És meg kell esküdnöd, hogy nem bántod az öcsémet. Én
fogom letörleszteni a büntetését.
- Természetesen - válaszolta, bár kissé elkeskenyedett a szája.
- És…nem akarok visszamenni a várbörtönbe. Ha itt fogok
élni, akkor nem lakhatok egy cellában. Hadd járjak-keljek
szabadon, anélkül, hogy Barney a nyakamba lihegne.
A király erre fenyegető, engesztelhetetlen tekintettel mért
végig, majd fojtott hangon azt felelte:
- Rendben. Az összes kérésedet teljesítem, de most nagyon
figyelj. Nem fogsz többször szökéssel próbálkozni. Amennyiben
mégis, annak a családod issza meg a levét, amint megtalálom
őket. - Ettől kifutott a vér az arcomból, de némán bólintottam. -
Még mindig veszélyes az erdő - tette hozzá. - Ha hiszed, ha nem,
nem szeretném, ha bajod esne.
Mindannak ellenére, ami történt, hosszú sóhaj hagyta el a
számat. Amennyiben a király állja a szavát, el tudok juttatni egy
üzenetet a családomnak. Lehet, hogy ha jól viselkedem, még
láthatom is őket egy szép napon. Ha pedig hazudik, azt
hamarosan úgyis megtudom, amikor nem hoz bizonyítékot
arra, hogy a családom jól van, és akkor ismét megkísérelhetem
a szökést, miután elhitetem vele, hogy itt maradok.
Ennek ellenére keserű volt a szám íze. És el sem tudtam hinni,
milyen szavak buknak ki rajta, miközben a pillantásunk
találkozik a hold csalóka fényében:
- Bárcsak sikerrel járt volna, ami megtámadott az erdőben!
 - Úgysem hiszem el, hogy így gondolod - felelte, s tekintetéből
halálos magabiztosság sugárzott.
 KILENC

Ma a szokásosnál is rosszkedvűbbnek tűnsz - mondta Dagan,

miközben aggodalmasan méregetett, én pedig komoran
bámultam az ablakon át az erdőre, azon gondolkozva, hogy
rövid idő alatt mennyi mindent elveszítettem.
A személyzeti folyosón lévő szoba, ahova előző este vezettek,
egyáltalán nem tűnt fényűzőnek, de azért nagyobb volt, mint az
otthoni hálóm, amelyen Leigh-vel osztoztam. Ez a gondolat
ugyan több okból is eléggé nyomasztott, de a fehér ágynemű
kellemesen hűsítette a bőrömet, a kis kandallóból pedig meghitt
meleg áradt. Bár aggódtam, hogy egész éjjel nem tudok majd
aludni a szorongástól, gyorsan elnyomott az álom. Sötét
sárkánypikkelyek, véres karmok és hideg, szürke tekintetek
örvénylettek körülöttem egész éjjel.
Előző nap még azt hittem, hogy az utolsó óráimat töltöm
ebben a patikában - azóta pedig kiderült, hogy az életfogytiglani
büntetésemet. Dagan feszült hangulata passzolt az enyémhez,
és mindketten tökéletesen illettünk ebbe a hideg, érzéketlen
épületbe. Bár értékeltem lenyűgöző tornyait, kecses csillárjait és
gazdagon kárpitozott bútorait, csak arra tudtam gondolni,
miközben aznap reggel a rendelő felé kaptattam, hogy
mostantól - akaratom ellenére - az egész életemet itt kell
töltenem.
- Hosszú éjszakám volt - feleltem.
 Dagan várta, hogy folytassam. Egyáltalán nem akartam
beszélni erről az egészről, de a kollégám még sohasem
érdeklődött irántam korábban - és úgy éreztem, hogy ha már
együtt dolgozunk, ki kellene használnom a váratlan figyelmét.
- Kiderült, hogy valaki hazudott nekem. És Bert hadnagy meg
akart erőszakolni. De már jól vagyok.
Elképzelhető, hogy valami ahhoz hasonló védelmező dühre
számítottam, mint amit a királyból váltottak ki a történtek, de
Dagan kifejezéstelenül nézett tovább.
- Mondom, Bert hadnagy meg akart erőszakolni - ismételtem
meg, azon kapva magam, hogy provokálni szeretném őt.
Kíváncsi voltam, mi a véleménye Bertről vagy Ravenwoodról.
Őt nem zaklatja fel ez az egész? Hát senkiben nincs egy
szemernyi
lelkiismeret sem ezen az átkozott helyen? - De a király
közbelépett, és halálra ítélte. - Még mindig semmi. - Előtte
azonban még meg is kínoztatja - folytattam idős kollégámra
meredve.
Dagan felmordult, becsukta a könyvét, és benyúlt a pult alá.
- Értékelem az aggodalmadat - dünnyögtem magam elé.
Ekkor elővett lentről egy vászonba bugyolált csomagot, majd
megkerülte a pultot, és az ajtó felé indult. Biztosan nagyon
untathattam.
- Nem jössz? - kérdezte váratlanul.
Döbbenten meredtem rá. Menjek vele?
- És hová? - kérdeztem.
- Ezt csak egy módon derítheted ki - felelte unott hangon.
 Végignéztem a patikán. Biztosra vettem, hogy nem fogok
többet megtudni Árnyékvárról - vagy az országról -, ha minden
egyes napomat itt töltöm. És ha bármit is tanultam előző
éjszaka, akkor azt mindenképp, hogy a tudás hatalom, és
semmit nem érek el, ha nem teszem félre a félelmeimet, és nem
merészkedem ki az erődítmény többi részébe.
Így aztán követtem Dagant a függőfolyosóra, anélkül, hogy
bármit is kérdeztem volna tőle.
Némán baktattunk végig az épületen, árnyékos zugokat és
fojtott hangon beszélgető katonákat kerülgetve. Amikor
megéreztem magamon kérdő tekintetüket, felgyorsítottam,
hogy idős kollégám közelében maradjak.
Nagyon furcsának tűnt, hogy Barney már nem tartja rajtam
figyelő tekintetét - szinte túl jónak ahhoz, hogy igaz legyen. De
azért hagytam, hogy egy reménysugár ragyogjon fel a
szívemben. Hátha a király mégis állja a szavát, és az, hogy
önállóan járhatok- kelhetek, csak a kezdet.
Ahelyett, hogy a megszokott útvonalamon indultunk volna el
- le a széles lépcsőn, végig az olajfestményekkel ékes folyosón,
majd be a kazamata ajtaján -, váratlanul balra fordultunk, és egy
szobrokkal szegélyezett folyosón találtuk magunkat. Egy
halvány márványból faragott, vékony leplet viselő nőalaktól,
akinek teste megfeszült a gyönyörtől, elpirultam, az utána
következő, vicsorgó obszidiánfarkas pedig túl életszerűnek tűnt
számomra ahhoz, hogy műtárgy legyen. A folyosó végén egy
faajtó volt, amelyet az ott álló őr kitárt előttünk.
A párás reggeli levegő egy pillanat alatt megtöltötte a
tüdőmet.
 Némán lesétáltunk egy nyirkos kőlépcsőn, amelynek alján
már nem bírtam magamba fojtani az aggodalmamat, s
megkérdeztem:
- Hová megyünk?
Dagan azonban nem válaszolt. Persze gondolhattam volna,
hogy nem fog.
A lépcső a várkastély mögötti hatalmas, smaragdzöld füves
területre vezetett. Megálltam a szegélyén, végignéztem rajta, és
magamba szívtam a harmatos fenyők és a frissen vágott fű
illatát. Az abbingtoni reggeli kocogásaimra emlékeztettek, bár
ezek jóval zöldebbek és nedvesebbek voltak. A talpam
cuppogott a hideg gyepen, miközben követtem Dagant a
tisztáson át, és megfigyeltem, hogy a kőfallal körülvett mezőt
fák és virágok szegélyezik.
Olyannak tűnt ez a bekerített rész, mint egy aréna.
Hirtelen elveszítettem a lelkesedésemet a színek és a formák
iránt, és szinte észre sem vettem, amikor Dagan megtorpant
középen, és a lábam elé dobta a csomagot, amely fémesen
csattant a földön. Az öreg rámutatott, és ettől hevesen verni
kezdett a szívem.
Lassan letérdeltem, hogy megvizsgáljam a csomag tartalmát,
és a csodálkozástól tátva maradt a szám. Két hatalmas, csillogó
ezüstkardot találtam benne, melyek élén megvillant a kora
reggeli napfény. Az egyik markolatán és keresztvasán bonyolult
díszítést láttam, ami egy sűrű erdő indáira emlékeztetett.
Halálra rémültem.
- Mit akarsz tenni velem? - kérdeztem suttogva.
 - Amikor még ifjú voltam, az, ami tegnap éjjel majdnem
megtörtént veled, több lánnyal megesett, mint ahánnyal nem,
és őket nem mentette meg semmiféle király. - Meghűlt a vér az
ereimben, miközben azokra a lányokra gondoltam, akik nem
voltak olyan szerencsések, mint én. Lehet, hogy Dagan be
akarja fejezni, amit Bert félbehagyott? - Azt a néhányat, akit
tudtam, azzal a karddal tanítottam meg vívni.
A félelmem azonnal átadta a helyét a megkönnyebbülésnek,
amibe némi értetlenség is keveredett.
Ekkor Dagan mindkét kardot felemelte, majd a kevésbé díszes
kisebbet átnyújtotta nekem.
- Egy egyszerű felső vágással kezdjük. Nehezedj mindkét
talpadra egyforma súllyal, az ügyesebbik lábad legyen elöl, és
fordulj szembe az ellenfeleddel - parancsolta, mire bólintottam,
de még mindig nem emeltem fel a kardom, úgyhogy hozzátette:
- Arra azért figyelj, nehogy ránk esteledjen.
Dagan tanítani akar? Meg akar tanítani vívni?
Nekem még a filézőkés használatát sem sikerült teljesen
elsajátítanom.
De az idős férfi tekintetében a szigorúság kezdett átmenni
ingerültségbe, és így, hogy fegyvert tartott a kezében, nem
szívesen dühítettem volna fel. Megpróbálkoztam az általa
javasolt beállással, ő pedig kicsit feljebb emelte a könyököm.
- Tartsd a kardot vállmagasságban. Így jó lesz. Először is
csökkentsd le a távolságot önmagad és az ellenfeled között
azáltal, hogy előrelököd a kardod, így - mutatta be nekem olyan
kecses mozdulattal, mint ahogy a víz átfolyik egy sima kövön. -
Utána lépj felé, kicsit jobbra, hogy kitérj az ellentámadás elől,
végül pedig egyenesen csapj le rá a kardoddal.
Hűen utánoztam a mozdulatait, ügyelve arra, hová teszem a
lábam, és nagyjából százféleképpen végigmentünk rajta,
hogyan támadjam meg a kardommal a bennünket az erdőtől
elválasztó falat. Aztán Dagan egyszer csak felcsattant:
- És most próbáld meg úgy, mint aki él!
Azzal, még mielőtt akár csak levegőt vehettem volna, nekem
rontott. Legalább hetvenéves lehetett, de úgy mozgott, mint egy
macska. Biztosan fel is sikoltottam, miközben eldobtam a
pengémet, mintha forró krumpli lenne, és futni kezdtem az
ellenkező irányba. Hallottam, hogy Dagan felnevet mögöttem,
mire megfordultam, döbbenten rámeredtem, s zihálva azt
kérdeztem:
- A Kövekre, ez meg mi a csuda volt?
- Próbáljuk meg még egyszer - felelte, majd hátrább lépett, és
megvárta, hogy felvegyem a kardom.
Ezúttal, amikor nekem rontott, kitértem balra, és nem dobtam
el a kardom, viszont úgy szorongattam, mintha holtsúly lenne.
Dagan tényleg csak tanítani akart - s talán ugratni is egy kicsit.
- Remek. És most tartsd felemelve a kardod. Mintha fegyver
lenne, nem pedig takarítóeszköz.
- Ha férfi lennék, nem mondanál nekem ilyeneket - mondtam
fújtatva, miközben a levegőbe emeltem a súlyos kardot.
Tudtam, hogy másnap izomlázam lesz a csuklómban és az
alkaromban.
Dagan megismételte a támadást, de ezúttal, amikor kitértem,
felém lendítette a fegyverét. Én lebuktam, majd felálltam, de ő
nem hagyott megpihenni. Továbbra is kitértem a támadásai elől,
oly módon lengetve a kardom, ahogy tanította, de a pengéje
végül elérte a vállamat. Úgy véltem, sok gyakorlás kell ahhoz,
hogy valaki ilyen precízen célba találjon, ügyelve arra is, hogy
még időben megfékezze a csapást.
- Jó - lehelte Dagan. - Még egyszer.
A következő negyven perc során ezt folytattuk; először a
védekezést gyakoroltuk, utána a támadás alapjait. Dagan
kijavította a testtartásomat, százszor is elmagyarázva, milyen
magasan legyen a könyököm, merre álljon a lábfejem. A végére
már csorgott rólam az izzadság, az arcom átforrósodott, és sós
lett.
Jobban örültem az ismerős fájdalomnak az izmaimban és
ízületeimben, mint gondoltam volna. Évek óta nem hagytam ki
ennyi futóedzést, és az, hogy levezethetek valamennyit a
bennem felgyülemlett energiából, majdnem ugyanolyan
megnyugtató volt, mint amilyen gyógyító hatású.
- Ügyes voltál - ismerte el Dagan, miközben visszacsomagolta
a kardokat a vászonzsákba. - Holnap ugyanekkor, ugyanitt. Ezt
minden reggel meg fogjuk ismételni, mielőtt a patika kinyitna.
- Hát jó - egyeztem bele.
Nem állt szándékomban tiltakozni, amikor szó szerint arra
tanított, hogyan védhetem meg magam azoktól a férfiaktól, akik
erőszakkal itt tartanak. És a gyakorlás örömet okozott. Nagyon
rosszul ment, de az, hogy kardot tarthatok a kezemben, és
együtt mozoghatok vele, valahogy lelkesedéssel töltött el.
Elképzeltem, ahogy Ravenwood király gőgös arcába döföm a
pengét, és ettől megpezsdült a vérem.
 Hősiesen küzdöttem azért, hogy visszanyerjem a lélegzetem,
miközben egyetlen szó nélkül visszasétáltunk a várkastélyba. A
borult ég a rég várt eső ígéretét hordozta magában, amire
minden egyes túlhevült porcikám szívből áhítozott.
- Dagan - szólaltam meg végül -, te mesterien vívsz. Mit
keresel egy patika pultja mögött?
- Korábban az ónixi hadseregben szolgáltam. Sok-sok éve -
felelte a fölöttünk tornyosuló komor felhőkre pillantva.
Megráztam a fejem.
- Nem, én láttam azokat a katonákat. Te jóval ügyesebben
forgatod a kardot. Mesterien.
- Apám kiváló tanító volt - felelte szemlesütve.
- Nos, nagyon köszönöm, hogy engem is megpróbálsz
kiképezni. Mindent bele fogok adni.
Miközben felmásztunk a lépcsőn, idős kollégám
elmosolyodott.
Később, amikor visszaértünk a patikába, rájöttem, hogy most
láttam először mosolyogni.

***

Tartani akartam magam a reggeli fogadalmamhoz, hogy

alaposabban feltérképezem Árnyékvárat, felvértezve magam
ismeretekkel, és úgy döntöttem, ezt ott kezdem, amely a
legkevésbé ijesztő - meglátogatom Marit a munkahelyén. Abban
reménykedtem, hogy ő talán többet tud a királyról, a látóról és
magáról Árnyékvárról - ráadásul kedveltem is.
Amikor felértem a végtelennek tűnő lépcsősor tetejére (nem
mondom, hogy a reggeli edzés után a legjobban esett…),
könyvek ezreivel találtam magam szemben. Még soha
semmiből sem láttam ilyen sokat életemben. A könyvtár tea- és
homokszínben pompázott, és avítt olvasóasztalokkal és antik
bársonyszékekkel volt berendezve. Amikor megtaláltam Marit a
„Gnómok és tündérek” szekcióban, még mindig ziháltam.
- Helló - nyögtem ki, indokolatlanul tartva attól, hogy
megzavarom a könyvek békéjét. Az egész létesítmény olyannak
tűnt, mint egy templom; áhítatos némaság uralkodott benne.
- Arwen! - mondta Mari fülig érő mosollyal, miközben
odasietett hozzám. - El se hiszem, hogy tényleg feljöttél ide. Elég
magasan van, igaz? Papa azt mondja, hogy nincs az az állás,
amelyik megérne ennyi lépcsőzést, de én nem bánom.
- Elképesztő lehet a kilátás idefentről.
Mari jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd az egyik
festett üvegablakhoz kísért, amely az erdőre nézett. Odafentről,
a színek
szűrőjén keresztül még baljósabbnak tűntek a fenyők és a
tölgyfák alattunk elterülő sűrű sorai. Egyszer csak nagy
csattanással levágott valahol egy villám, amitől összerezzentem;
Mari pedig felém fordult, s miután alaposan végigmért, azt
kérdezte:
- Mi van veled? Rémesen nézel ki!
- Kösz - feleltem az ablaknak támaszkodva.
Mari még közelebb hajolt hozzám, és az arcomat fürkészte.
- És tiszta izzadság vagy!
- Ez most bizarrul fog hangozni…- kezdtem, de utána rájöttem,
hogy nem tudom, hogyan fejezzem be ezt a mondatot.
 Úgy éreztem, ha tényleg ott kell töltenem életem hátralévő
részét, legalább egy emberre szükségem lesz, akinek
megnyílhatok. Az előző estém egyszerűen…
Nem bírtam tovább magamba fojtani az összes érzelmemet.
- Igen…? - érdeklődött Mari, miközben folytatta a könyvek
elpakolását.
Eltoltam magam az üvegtől, és végignéztem a könyvtáron.
Egy idősebb, szemüveges nő olvasott az egyik sarokban, két
férfi pedig, akik tábornokoknak tűntek, a térképészeti
szekcióban keresgélt.
Lehalkítottam a hangom, és kicsiben kezdtem, hogy próbára
tegyem újdonsült barátnőmet.
- Ma reggel vívni tanultam Dagantól.
- Mi? Miért? - kérdezte döbbenten Mari, miközben felém
fordult.
Most következett a neheze. Bízhatom Mariben? Még soha
nem éreztem ilyen erősnek az ösztöneimet, és azok arra
sarkalltak, hogy mondjak el neki mindent. Ő eddig mindig
kedves volt hozzám, kereste a barátságomat, és igyekezett
megkönnyíteni számomra a beilleszkedést - noha nem tudott
mindent a helyzetemről.
Kifújtam a levegőt.
- Én azért jöttem ide, mert az öcsémet halálra akarták ítélni
lopásért, úgyhogy felajánlottam, hogy gyógyítóként fogok itt
dolgozni, és így törlesztem az adósságát. Az első éjszakámon
bezártak a várbörtönbe, és a király a szomszédos cellában ült, és
úgy tett, mintha ő is rab lenne. - Amikor Mari arcán átsuhant
 valami, hozzátettem: - Elmondanám neked, hogy miért, ha
tudnám.
- Te találkoztál Ravenwood királlyal? És beszéltél is vele?
Milyen ember?
- Rettenetes! - csattantam fel. - És borzasztóan jóképű. Ami
elég rossz kombináció.
- Úgy tűnik, mindenkinek ez a véleménye róla az országban.
De hogy lett ebből vívólecke Dagannal? - kérdezte Mari nevetve.
Mindent elmeséltem neki. Ravenwood hazugságait, az
undorító hadnagyot, a szökési kísérletemet és a királlyal kötött
nyomorult egyezségünket csakúgy, mint a reggeli kalandunkat
Dagannal. Meséltem neki Anyáról, a testvéreimről, az
abbingtoni gyermekkoromról. Mindenről, csak arról nem,
mennyit bántott Powell.
Mari nekitámaszkodott egy magas könyvespolcnak. Mióta
csak megismertem, most először tűnt úgy, mintha nem találná a
szavakat.
- Sajnálom, hogy itt ragadtál - mondta végül. - De Árnyékvár
azért nem olyan rossz hely. Biztos vagyok benne, hogy
megszereted. És még jobban sajnálom anyukád betegségét. El
sem tudom képzelni, milyen lenne, ha azt kellene végignéznem,
ahogy Papa szenved valami effélétől.
Összeszorult a szívem, amikor Anyára gondoltam, aki
biztonságosabb vidékre próbál eljutni az ő állapotában,
ráadásul az orvossága nélkül, amit nem sikerült utánavinnem
aznap éjjel.
- A városomban élő gyógyítók nem tudtak rájönni, mi baja
lehet. Minden egyes általunk ismert orvossággal, kenőccsel és
terápiával megpróbálkoztunk. Végül azt mondták, hogy hagyjak
fel a gyógyítására tett próbálkozásokkal, és inkább csak
igyekezzek a lehető legkellemesebbé tenni az életét, amíg az
elkerülhetetlenre várunk.
Eszembe jutott az a nap, amikor Nora keményen a szemembe
mondta, mi a helyzet. Még soha nem éreztem olyan
kétségbeesést, mint akkor.
- Annyira sajnálom, Arwen! - mondta együttérző hangon Mari.
- De legalább volt gyógyító a városodban. Itt sok embernek
messzire kell utaznia, ha segítséget akar kapni a gyógyulásához.
Kígyóforrásban, Peridot határánál mérföldeken át nem lehet
gyógyítót találni. Egyszer egy szélmalom levágta egy férfi
karját, és őt sárkánnyal kellett Füzesbércbe repíteni. Az eleve
rejtély, hogy mit keresett odafent.
- Mari, és te honnan tudod ezt egyáltalán?
- Egy orvosi könyvben olvastam - felelte a barátnőm, s
megvonta a vállát.
Ez a nő kiapadhatatlan forrása a tudásnak. Ő…
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Egy orvosi könyvben!
Lehetséges volna?
Addig fürkésztem a körülöttem lévő polcokat, amíg meg nem
találtam, amit kerestem, majd egyenesen a „Gyógyászat”
szekcióhoz siettem. A mi kisvárosunk messze nem rendelkezett
olyan forrásokkal, mint Árnyékvár. Egy ekkora könyvtárat
biztosan a fővárosból kellett ideszállítani, és talán más városok
is hozzájárultak az idők során.
 - Hogy lehettem olyan ostoba, hogy eddig ez eszembe sem
jutott? - kérdeztem Maritől, aki körülöttem őgyelgett. - Azonnal
erre kellett volna gondolnom egy ilyen helyen.
- Mire? - kiáltott utánam Mari, mire a szemüveges hölgy
lepisszegte.
De közben már meg is találtam, amit kerestem: a különböző
betegségekről és rendellenességekről, illetve a gyógyításukról
szóló számos könyvet. Amennyiben létezik a világon bármi, ami
segíthet Anyán, az ezek valamelyikében megtalálható. Ha pedig
egyszer rálelek, ultimátumot intézhetek Ravenwoodhoz: vigye
el neki, különben nem dolgozom itt tovább.
- Mari - fordultam barátnőmhöz, miközben itt-tartózkodásom
óta először született valódi reménysugár a lelkemben. - Segítesz
nekem? Tudom, hogy ez nagy kérés, de…
- Három olyan dolog van a világon, amit imádok. Az olvasás, a
kihívások, és annak bebizonyítása, hogy valaki más téved -
vágta rá Mari, mire hangosan felnevettem.
- És az, ha segíthetsz másoknak?
- Persze - vonta meg a vállát. - Az is.

***

A délután észrevétlenül estévé változott, miközben

végiglapozgattuk a könyvek felét abban a szekcióban. Amikor
már annyira elfáradt a szemem az orvosi szaknyelvtől, hogy alig
bírtam nyitva tartani, és még mindig nem találtunk semmi
hasznosat, remegő térdekkel felálltam, és megígértem Marinek,
hogy másnap reggel visszamegyek, még mielőtt munkába
kellene állnom a patikában. Utána lesétáltam a meredek
kőlépcsőn.
Amikor odaértem a festmények folyosójához, spontán módon
jobbra fordultam, ha már egyszer elhatároztam, hogy mindent
megtudok Árnyékvárról. Ettől az aktív felfedezőúttól jobban
éreztem magam, mint amikor egész nap a patikában
gubbasztottam.
Ezt az új, sötét folyosót csillárok és vastartókban égő gyertyák
világították be. Összeszedtem a bátorságomat. Az árnyékok nem
bánthatnak, mondtam magamban, ahogy a díszes
kőfaragványok vagy a rejtett beugrókból kiszűrődő suttogások
sem.
Egyik lábam a másik elé - csak ennyit kell tennem.
A kanyargós folyosó végén két magas, éjsötét ajtószárnyat
láttam, amelyek előtt négy őr állt.
Egyszer csak káromkodás hangzott fel az ajtó mögött, ami
annyira megdöbbentett, hogy elakadt tőle a lélegzetem. A
szitkozódó hang túlságosan is ismerősnek tűnt, és nem bírtam
elnyomni azt az elemi erejű rettegést, ami görcsbe rándította a
gyomromat a hallatán. Még a bőrszíjas páncélt és sisakot viselő
őrök is összerezzentek.
Minden egyes porcikám arra ösztökélt, hogy forduljak sarkon,
és fussak a másik irányba. El attól a veszedelmes üvöltéstől. De
közben az is eszembe jutott, hogy ha ott maradok, és
hallgatózom egy kicsit, akkor talán megtudok még valamit
arról, hogy mit jósolt a királynak az a látó…
Ha közelebb mennék néhány lépéssel…
 Ekkor kivágódott a két ajtószárny, majd egy zokogó
teremtmény rontott ki rajta, és vágódott egyenesen nekem.
Hátratántorodtam.
- Az az átkozott, bosszúálló szörnyeteg mindnyájunkat
kibaszottul meg fog öletni!
A könnyező férfi, aki majdnem a földre taszított, legalább 180
centi magas volt, és hihetetlenül robusztus testalkatú, mégis
úgy
szipogott, mint egy félénk kis óvodás. Egyáltalán nem volt
kedvem ott maradni, és kideríteni, hogyan érte el Ravenwood
király, hogy ez a hegyomlás elsírja magát.
Sarkon fordultam, de ebben a pillanatban meghallottam a
király mennydörgő hangját:
- Nocsak, ki van itt!
A fenébe.
Annak ellenére, hogy lángolt a vérem, tudtam, hogy nem
lenne jó ötlet elszaladnom előle. A kazamata kellemetlenségei
csak egy töredékét jelentették annak, amivel bosszút állhatott
rajtam.
Megfordultam, és felszegtem az állam.
Ravenwood király tróntermébe besétálni olyan volt, mint egy
viharfelhőbe lépni. A fekete-szürke kőfalak barlangszerűvé
tették a helyiséget, és az a furcsa trónszék, amelyen a király ült,
faragott, fekete indák tömkelegéből állt. Fáklyák világították
meg a termet, de még ez sem enyhített a ridegségén, amin csak
rontott a király komor arckifejezése.
Kikényszerítettem magamból egy kis meghajlást, annak
ellenére, hogy felfordult tőle a gyomrom.
 A király megemelte az egyik szemöldökét. A tekintete, amely
eddig általában szikrázott, ezúttal csüggedtnek tűnt.
- Mit keresel errefelé? - kérdezte éles hangon. - Máris
hiányoznék neked?
- Azt hiszem, felséged nem túl jó emberismerő - feleltem
mogorván.
Tényleg ideje lett volna megtanulnom uralkodni az
indulataimon, de nem bírtam elnyomni azt a tüzet, amely
mindig fellángolt bennem, amikor Ravenwood megszólalt. És
aznap különösen irritáló látványt nyújtott, ahogy ott ült az
emelvényen - szétvetett lábakkal, elernyesztett állal
terpeszkedett, ezüstgyűrűkkel díszített kezét hanyagul a trónja
egyik karfáján nyugtatva.
Az az önelégült seggfej szinte könyörgött azért, hogy
beszóljak neki!
De a mögötte álló őrök elnémultak, és az a szőke katona, aki
korábban olyan lekezelően beszélt velem a rendelőben,
fenyegetően előrelépett.
Nagyot nyeltem, miközben a fiatal katonát figyeltem. Aznap,
amikor először láttam, berontott a királya után az ajtón, noha
Ravenwood mégsem szökött rab volt…De akkor miért kergette?
- Talán jobb lenne, ha vigyáznál egy kicsit a nyelvedre -
javasolta a király. - Griffin parancsnok kicsit érzékeny a
bírálatra.
Parancsnok?
Ez a fickó borzasztóan fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ő legyen az
ónixi sereg parancsnoka. Azt, hogy egy király lehet olyan fiatal -
úgy huszonöt-huszonhat éves -, mint Ravenwood, értettem. Az
uralkodók semmilyen befolyást nem tudnak gyakorolni arra,
hogy mikor hal meg az elődjük, és mikor hagyja rájuk a
koronát. Ám Griffin is nagyjából annyi idősnek látszott, mint a
király, s felmerült bennem a kérdés, vajon hogyan tornászhatta
fel magát a ranglétrán ilyen gyorsan.
A parancsnok bosszúsan felsóhajtott, és olyan pillantásokkal
méregetett, mintha veszélyt jelentenék rájuk. Erre a gondolatra
elmosolyodtam.
- Valamit viccesnek találsz, kismadár? - kérdezte továbbra is
éles hangon az uralkodó.
- Cseppet sem - feleltem, immár komoly arccal. - Sőt épp
ellenkezőleg…elég komornak tűnik itt a hangulat.
A király feltűrte fekete inge díszes ujját, és keresztbe tette a
lábát. Aranybarnára sült alkarján még így, elernyesztve is
kirajzolódtak a szálkás izmok.
- Ha mindenképpen tudni akarod, rohadtul rémes napom
volt! - közölte dühösen.
- Micsoda tragédia! - jegyeztem meg nem túl udvariasan.
A válaszmosoly, amit ezért kaptam, határozottan
ragadozószerűnek tűnt, és trón karfája megreccsent a
szorításától. Vajon mikor lettem ennyire vakmerő?
- Te könnyen gúnyolódsz, mivel fogalmad sincs arról, mi zajlik
körülötted. Semmit nem tudsz azokról az áldozatokról,
amelyeket az uralkodóknak kell meghozniuk az alattvalóik
érdekében, az elveszett életekről, a visszafordíthatatlan
döntésekről.
Igyekeztem elfojtani a megvető horkantást, miközben egyre
csak gyűlt bennem a harag. Ez a király Evendell egyik
leggyengébb országára támadt rá; ő egy zsarnok, nem pedig
mártír!
- Nehezemre esik együttérzést találnom magamban -
ismertem be összeszorított foggal.
Ki kell jutnom ebből a teremből, gondoltam, mielőtt valami
olyasmit mondok, amit magam is megbánok.
De a király tekintete még komorabbá vált, s azt sziszegte:
- Fogalmad sincs, milyen veszélyes kezd lenni a helyzet. Hogy
milyen nagy veszélyben forog minden egyes ember élete, akit
ismersz, akivel valaha is találkoztál, akit szeretsz.
Megvonaglott az arcom a felháborodástól, hogy ijesztgetni
próbál, de azért végigfutott egy kis borzongás a hátamon.
- Akkor világosítson fel - válaszoltam. - Mi a tét úgy igazából,
felség? Vagy attól fél, hogy megtudom az igazat? Hogy önnek
nem számít más, csak a saját kapzsisága?
A király, akinek arca higgadt, kegyetlen maszkká torzult,
felállt, majd felém indult.
Nehezen tudtam leküzdeni magamban a késztetést, hogy
hátrahőköljek, amikor odahajolt hozzám, s azt dünnyögte a
fülembe:
- Először is: nyugodtan tegezz továbbra is, és szólíts Kane-nek.
A Ravenwood király és a magázás kicsit túlzottan protokolláris
lenne olyasvalakitől, akit annyiszor késztettem pirulásra, mint
téged. - Gyilkos szégyen égette az arcom. A király mögött lévő
őrök mocorogni kezdtek. Kinyitottam a számat, hogy
megcáfoljam felháborító kijelentését, de folytatta: - Másodszor
pedig, Arwen, azok után, hogy húsz évig „korlátozott, fojtogató”
életet éltél, és soha nem láttál semmit, nem jártál sehol, és még
egyetlen férfival sem voltál, mit is tudhatsz te egyáltalán?
Gondolkodás nélkül felágaskodtam, és a tenyerem a
következő pillanatban azon az önelégült arcon csattant.
Némán vártam a haragját. A dühöngését.
De ehelyett szemtelenül elégedettnek tűnt, s az arcán különös
mosoly jelent meg.
Amint meghallotta az éles csattanást, Griffin parancsnok
azonnal mögöttem termett, és satuként szorította le a karom.
Ettől pánik tolult fel a mellkasomban, és a szívem a torkomban
kezdett dobogni. Teljes erőből küzdöttem azért, hogy
kiszabadítsam magam, de esélyem sem volt rá.
- Engedd el! - szólt rá a király, miközben megdörzsölte az állát,
és visszafordult a trónja felé. - Csak egy idegesítő kis senki.
A szavai fájdalmat okoztak - de nagyon reméltem, hogy neki is
a pofonom. Hogy merészelte a saját őszinte vallomásomat az
orrom alá dörgölni? Azokat a szavaimat, amelyeket bizalmasan
osztottam meg vele, amikor még valaki másnak hittem? Ez
övön aluli ütés volt, ami arra irányult, hogy reakciót váltson ki
belőlem.
A parancsnok egyetlen szó nélkül engedelmeskedett.
- Elmehetek? - kérdeztem a királytól, nagyon igyekezve,
nehogy olyan legyen a hangom, mint Leigh-é, amikor azt kéri:
hadd álljon fel a vacsoraasztaltól.
- Természetesen - felelte a király az ajtó felé intve.
Miközben visszarohantam a személyzeti folyosóra, ahol a
szobám volt, szégyen és düh mardosta a lelkem. Alig bírtam
elhinni, hogy ilyen mélyre süllyedtem. Bemásztam a takaróm
alá, és a kemény matrac kicsit besüppedt a súlyom alatt. Olyan
ígéretesen kezdődött ez nap, Dagannal, Marivel és az új
elhatározásaimmal! Ezek jelentették az első reménysugarat
életem feneketlen sötét szakadékában.
De már csak arra vágytam, hogy minden véget érjen. Ismét.
Akárhogy is igyekeztem túltenni magam rajtuk, a király
szavai olyan érzékenyen érintettek, és akkora szégyent
váltottak ki belőlem, hogy az szinte már túlzásnak tűnt. Úgy
éreztem, mintha egyenesen a lelkembe látna, és ki tudná
halászni onnan azokat a gondolatokat, amelyeket a
legeldugottabb zugaiba rejtettem.
Tényleg dühös lettem egykori lakhelyemre. Neheztelés támadt
bennem amiatt, hogy az abbingtoni életem mennyire nem
elégített ki. És még mindig gyűlöltem Árnyékvárat, sőt most,
hogy egyértelművé vált: itt kell maradnom, csak még jobban.
Egyszerűen nem tudtam volna olyan helyet mondani, amelyet
valóban az otthonomnak nevezhetnék. Valamiért - a
gyermekkorom hosszú, üres napjai vagy a közelmúltbeli,
nyirkos cellában töltött éjszakáim ellenére - még soha nem
éreztem magam ennyire magányosnak.
 TÍZ

Kedves Anya, Leigh és Ryder!

Ha megkapjátok ezt a levelet, az azt jelenti, hogy végre
biztonságba kerültetek. Talán valami meleg helyen? Egzotikus
ételekkel és gyümölcsökkel körülvéve? Vagy ezt csak a
gyomrom korgása sugallja? Azt kívánom, bárcsak együtt
lehetnénk, de elég annyit tudnotok, hogy Ónixban
gondoskodnak rólam. Ez hosszú történet, amit, remélem,
személyesen is megoszthatok majd veletek egy szép napon.
Addig is arra kérnélek titeket, hogy fordítsátok az új életetekre
a pénzt, amit küldök. Rydert ismerve arra tippelnék, hogy a
zsákmánya felét már el is költötte. Leigh, ne hagyd, hogy ez a
rengeteg változás megijesszen! Tudom, hogy nehezedre esett
elbúcsúzni Abbingtontól, de amíg Ryder és Anya melletted
vannak, megmarad az otthonod. Anya, töviről hegyire
átkutatom ezt az országot minden olyan információ után, ami
segíthet meggyógyítani a betegségedet. Ne veszítsd el a
reményt! Téged pedig, Ryder, arra kérlek, vigyázz Anyára és
Leigh-re. Szükségük van rád.

Szívem minden szeretetével,

Arwen

Már napok óta folyamatosan magamnál tartottam ezt a

levelet, mint egy kisgyerek az szundikendőjét. Egyszerűen nem
bírtam rávenni magam, hogy megkérjem azt a rohadékot az
ígérete teljesítésére, főleg azután, hogy amikor utoljára
találkoztunk, úgy viselkedtem, mint egy őrült. Felmerült
bennem, hogy odaadhatnám a levelet Barney-nak is, akivel
időnként összefutottam a nagyteremben vagy a függőfolyosón,
de úgy éreztem, tisztábban látnám, hogy a király állja-e a szavát,
ha sikerülne valahogy kettesben beszélnem vele, és
valamiféleképp jóvátennem a meggondolatlanságomat.
Még soha nem viselkedtem így senkivel életemben. Utáltam a
királyt, nem tiszteltem, nem bíztam benne, ugyanakkor
mégsem tudtam kiűzni a gondolataimból sem őt, sem önelégült,
kegyetlen szavait. De meg kellett fékeznem a dühömet, és jó
arcot vágnom a dolgokhoz, ha azt akartam, hogy elküldje a
levelet.
A reggeli vívóedzésem után felsétáltam a halványan
megvilágított könyvtárba. Mari három különböző nyitott könyv
felett görnyedt, és úgy horkolt, mint egy téli álmát alvó medve.
- Mari! - mondtam halkan.
- Á, Arwen! - kiáltotta, miközben felpattant, és vörös haja az
arcába hullt.
- Elaludtál?
- Hát igen - felelte zavartan. - Utoljára akkor csináltam ilyet,
amikor letettem a jogi szakvizsgát.
- Te letetted a jogi szakvizsgát? És ügyvéd leszel?
- Jaj, a Kövekre, dehogy! - tiltakozott a fejét rázva, s
megigazgatta a haját.
- Akkor…miért?
- Csak hogy lássam, menne-e - felelte mosolyogva, amiből
kiderült számomra, hogy nagyon is jól ment.
 - Te tiszta őrült vagy! - mondtam fejcsóválva, mire
elvigyorodott, amitől nekem is mosolyognom kellett. - De
nagyon örülök, hogy apád a rendelőben hagyta a zokniját.
- Én is. Már jó ideje nincsenek barátaim - felelte, majd felállt,
és jót nyújtózkodott. - Azt hiszem, az emberek néha
idegesítőnek tartanak - tette hozzá, majd még mielőtt
tiltakozhattam volna, témát váltott. - De mindegy is, ezt nézd,
mit találtam - mutatott az egyik könyvre, én pedig követtem az
ujját a megviselt, homokszínű lapon. - Kimerültség,
izomsorvadás, fejfájás, fogyás, kóros aluszékonyság…
A leírás szóról szóra illett Anya tüneteire, úgyhogy szikra
gyúlt bennem - az óvatos reményé és a boldogságé.
- Mi ez?
- Ez a könyv az Igazgyöngy-hegységből származik, csak hogy
tudd, hiteles - kezdte magyarázni a barátnőm. Az az ország a
felhalmozott tudásáról és a hatalmas könyvtárairól híres,
amelyek a hegycsúcsai között lebegnek. - Azt mondja, hogy ezt a
betegséget Plait-szindrómának hívják, és meglepően egyszerű a
gyógyítása. „Egyetlen főzet, naponta bevéve, megszüntette a
páciensek legtöbb tünetét, és javított az életminőségükön,
továbbá megnövelte a várható élethosszukat.”
Az a bizonyos reményszilánk egy egész tortaszeletté nőtt - ám
túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen.
- Mari! Te zseni vagy! - kiáltottam.
A barátnőm rám vigyorgott. Továbbra is ráfért volna egy
alapos fésülködés.
- Csak gyorsan olvasok - felelte. - Ate ötleted volt, hogy túrjuk
fel a könyvtárat.
 A főzet összetevői nem voltak túl gyakoriak, de Árnyékvár
patikájában egy kivételével szerencsére az összeset
megtaláltam. Az üregi gyökérről viszont még soha nem
hallottam, és mivel minden egyes nap háromszor is átnéztem a
patika leltárát, pontosan tudtam, hogy nem tartunk ilyet.
- A fenébe - dünnyögtem olvasás közben. - Te tudsz bármit is
az üregi gyökérről?
Mari bólintott.
- Őshonos Ónixban, úgyhogy valószínűleg megterem a
környező erdőben. De csak holdfogyatkozás alatt virágzik, ami
két hónap múlva lesz, és mindössze nyolc percig.
Elfintorodtam a csalódástól. Ilyen közel, és mégis…
- És hogy lehet megtalálni holdfogyatkozás idején?
- Egész évben irizáló nedveket hagy maga körül arrafelé, ahol
nő, így ha megtalálod a módját, hogy körülnézz az erdőben,
akár már most is elkezdheted keresgélni. És utána már csak
vissza kell menned ugyanarra a helyre holdfogyatkozáskor…-
felelte, majd mintha csak olvasott volna a gondolataimban,
hozzátette: - Kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget.
- Nem fogok - hazudtam.
Egyre ügyesebben ment a füllentés.

***

Ha az első lépést az jelentette, hogy bátran beismerjem: újra

találkoznom kell a királlyal, azért is, hogy átadjam neki a
levelet, és most már azért is, hogy üregigyökér-nyomokat
kereshessek az Árnyékerdőben, akkor második lépésként
tennem is kellett valamit mindezért.
 Éppen szabadnapot kaptam a patikában - arra tippeltem, hogy
Dagan szükségét érzi, hogy egy kicsit kipihenhesse azt a
folyamatos csacsogást és nevetgélést, ami Mari mindennapos
látogatásainak köszönhetően folyt a munkahelyünkön -,
úgyhogy elindultam a trónterem felé, hogy segítséget kérjek a
gonosz királytól. Mint egy idióta.
Miközben végigmentem a kihalt folyosókon, a nagyteremben
reggelizőket figyelve az én gyomrom is megkordult. Alig két hét
alatt teljesen függővé váltam az ónixi fekete kenyértől. Ez a
sötétbarna csemege a helyi obszidiánbúzából készült, és melaszt
meg köménymagot kevertek bele. A tömör, enyhén édes
szeletekre reggelente puha vajat kentem. Amikor észrevettem,
hogy egy anya és fia egy képeskönyvet nézegetve éppen
kettétörnek egy melegen gőzölgő veknit, belesajdult a szívem.
Be kellett ismernem, hogy ha Árnyékvárból indulok ki, akkor
Ónix talán mégsem olyan borzalmas, ahogy azt mindenki
állította nálunk gyermekkoromban. Senkin nem láttam sem
görbe szarvakat, sem groteszk karmokat vagy szárnyakat,
Berten kívül pedig soha senki nem viselkedett velem túl
gorombán. Annak ellenére, hogy Anya mindig óva intett attól,
hogy külsőségek alapján ítéljek, pontosan ezt tettem. Még az is
felmerült bennem, hogy talán ezek az emberek is éppannyira
gyűlölik a háborút, mint mi odahaza, Borostyánban. Biztosra
vettem, hogy közülük is sokan elveszítették az otthonukat vagy
a családtagjaikat.
A puszta gondolattól is újra feltámadt bennem a harag
Ravenwood király iránt. Miféle ember az, aki ilyet tesz ennyi
ártatlannal? És mire fel? Még több területért? Még nagyobb
gazdagságért?
A királlyal szemben érzett undorom mellett önmagamtól is
viszolyogtam. Hogy táplálhattam valaha is bármiféle pozitív
érzelmet egy ilyen önző, gonosz és arrogáns…
- Jó reggelt, Arwen!
Megpördültem, és egyenesen egy erős, meleg mellkasnak
ütköztem.
- Jaj! - morogtam, miközben sajgó orromat dörzsöltem, mint
egy kisgyerek.
A király szemében vidámság csillogott, de a száját szigorúan
összeszorította. A parancsnok és néhány vadászöltözéket viselő
katona állt mellette.
- Jó reggelt, Kane - mondtam, mire Griffin megköszörülte a
torkát. - Vagy szólítsam inkább felségnek?
- A Kane teljesen megfelel. Ne is törődj a parancsnokkal -
mondta a király, mire Griffin csodálkozva felvonta a
szemöldökét.
Az uralkodó aznap hátrafésülve viselte a haját, bőrdzseki,
bőrtunika és vadászcsizma volt rajta, a derekán pedig kard
lógott. A jelek szerint valamiféle küldetésre készült, de a
mögötte álló férfiak mindegyikének arcán félelem tükröződött.
Nem úgy tűnt, mintha egy gondtalan kirándulásra indulnának.
Most, hogy ott állt előttem, nem tudtam, miként is kezdjek
bele. Azt elképzelhetőnek tartottam, hogy a levelet kézbesíttetni
fogja, az üregi gyökérrel kapcsolatban viszont már akadtak
kétségeim. Megpróbálhatnám megzsarolni azzal, hogy senkit
nem fogok meggyógyítani, amíg nem szerzi meg nekem, de azt
nem tudnám eltitkolni előle, hogy Anyának kell. Biztosra
vettem, hogy meg fogja kérdezni, miért van szükségem rá, és
egyáltalán nem szerettem volna újra megosztani a legmélyebb
vágyaimat és titkaimat ezzel a seggfejjel.
De támadt egy ötletem.
Magamra öltöttem a legvonzóbb mosolyomat, rebegtetni
kezdtem a szempillámat, és halkan így szóltam:
- Ami azt illeti, pont téged kerestelek, felség.
Kicsit megborzongott a lelkem. Úgy éreztem, ez azért túlzás.
De Kane szeme felragyogott, és kissé gúnyosan elmosolyodott.
- Csak nem?
- De igen. Bocsánatot akartam kérni azért, ahogy a múltkor
viselkedtem. Nincs rá mentségem. Nagyon keveset aludtam, és
azt hiszem, bujkált bennem valami. Meg tudsz bocsátani
nekem?
- Nekem nem úgy tűnt, mintha a dühödet valami betegségből
fakadó láz táplálta volna - felelte a király csodálkozva. - De
mindenesetre örülök, hogy jobban vagy.
- Valamelyik este azon gondolkoztam, hogy mennyire hálás
vagyok a nagylelkűségedért, amivel megengedted, hogy külön
szobát kaphassak a börtöncella helyett. Úgy gondoltam, hogy
most átadhatnám azt a levelet, amelyet a családomnak
szeretnék elküldeni, hogy kézbesíthesd nekik, miután
megtaláltad őket, felség - mondtam, azzal kihalásztam a
borítékot a zsebemből, és átnyújtottam neki.
A király átvette a levelet, majd értetlenül forgatni kezdte, s
megkérdezte:
- Miért olyan nehéz?
 Elvörösödtem.
- Úgy gondoltam, hogy küldök nekik egy kis pénzt. Hátha
szűkölködnek.
- Elég sok érmét rakhattál bele - jegyezte meg, miközben
méregetni kezdte a boríték súlyát a tenyerében. - A teljes
vagyonodat?
- Igen, majdnem.
- Hát nincs elég pénze az öcsédnek ahhoz, hogy élete végéig
eltartsa a családotokat?
Nagyon nem szerettem, amikor így beszélt az öcsémről.
Egyáltalán nem lenne ennyi pénzre szüksége, ha nem
szegényedtünk volna el az öt éve tartó háborúban. De tartottam
a számat.
- Csak segíteni szeretnék nekik. És ez az egyetlen mód, hogy
megtegyem - feleltem, mire a király összevonta a szemöldökét.
A folyosón villódzó fáklyák megvilágították szigorú arcát. De
nem tiltakozott tovább. - Eljuttatod nekik, miután megtaláltad
őket? - ütöttem tovább a vasat. - Amikor elszakadtunk
egymástól, Gránát felé tartottak.
Kane a gondolataiba merülve méregetett, és mintha szánalom
csillogott volna a szemében, amitől ideges lettem. Aztán egyszer
csak éles hangon azt kérdezte:
- A szavamat adtam rá, nem?
Igen, de a szavad nagyjából annyit ér a szememben, mint a
pernye.
Nagyot nyeltem. Ha bármi igaz abból, amit erről a királyról
hallottam, akkor csak hízelgéssel és a hatalomvágya
kielégítésével szerezhetem meg tőle, amit szeretnék.
 - Igen, természetesen, királyom.
Kane szeme résnyire szűkült és mohóvá vált, s ajkán buja
mosollyal azt mondta:
- Fel kellene hagynod ezzel a becézgetéssel, kismadár. -
Elakadt a lélegzetem, és elpirultam. A parancsnok újra
megköszörülte a torkát, mire ismét csak nyeltem egy nagyot.
Miért száradt ki a szám annyira? Kane az arcához emelte a
kezét, hogy elrejtse a mosolyát, majd hozzátette: - Azon a
napon…nem az volt a szándékom, hogy megsértselek.
- Dehogynem! - vágtam rá, majd gondolatban azonnal meg is
róttam magam, mert a király mögött álló katonák fészkelődni
kezdtek. Legyél már kedvesebb egy kicsit, Arwen.
Ravenwood király elgondolkozva megvakarta az állát.
- Lehet, hogy te jobban ismered a szándékaimat, mint én
magam. De ez csak még indokoltabbá teszi azt, hogy bocsánatot
kérjek - válaszolta csendesen, s a szemében olyan új érzelem
tükröződött, amit eddig még nem láttam.
Csak álltam ott döbbenten. Ez egy valódi bocsánatkérés volt?
Tőle?
A király és emberei időközben elindultak mellőlem, minden
bizonnyal a várkapu felé. De nem mondhattam le a tervem
második részéről: találnom kellett egy olyan helyet, ahol üregi
gyökér nő.
- Ami azt illeti, lenne egy ötletem arra, hogyan tudnád nekem
ezt jóvátenni.
Kane megfordult, és várta, hogy folytassam. Az érthetetlen
bocsánatkéréstől eltekintve, pontosan tudtam, milyen nehezére
esik ennek a brigantinak, hogy ne emelje meg kétértelműen a
szemöldökét.
- Nem csatlakozhatnék ma hozzátok?
- Nem - vakkantotta Griffin.
- De…
- Dehogynem - mondta mosolyogva Kane.
Griffin morgott valamit az orra alatt, és elindult a folyosón; én
pedig rámosolyogtam a királyra, szándékom szerint olyan
arccal, amelyről lerí, hogy ez milyen sokat jelent nekem.
- Ígérem, hogy nem lesz velem baj - nyugtattam meg. -
Kiválóan tudok alkalmazkodni.
 TIZENEGY

A Kövekre, ez ki van zárva! - kiáltottam, s a nyomaték

kedvéért toppantottam egyet.
- Ahogy akarod - vágta rá Kane bosszúsan, s már indult is az
istálló felé, miközben az emberei felültek a lovukra.
A ritka napos délelőttök egyike volt, amely mintha
bepillantást engedett volna a közeledő nyárba. Kellemes, meleg
szellő fújt a fenyőerdőből, a fák immár ismerős, édes és frissítő
illatával töltve meg az istállót. Bár minden reggel Dagannal
edzettem, a foglalkozásunk jellege miatt nem igazán maradt
időm rá, hogy megfigyeljem a környezetünket. Hetek óta nem
volt időm élvezni a természetet, és már nagyon hiányzott a
fűszálak cirógatása a lábujjaim között és a napfény az arcomon.
Arról nem is beszélve, hogy sikerült valahogy rávennem a
sármos uralkodót, hogy vigyen magával az erdőbe, és csak ott
találhatom meg az üregi gyökér nyomait. Ez volt az egyetlen
esélyem - és nem mondhattam le róla egy kellemetlen lovaglás
miatt.
Mérgesen ráncoltam a homlokomat, elmondtam magamban
egy fohászt a Kövekhez, hogy adjanak nekem erőt, majd
követtem Kane-t.
- Hát jó! - kiáltottam utána. - Rendben. De szeretném, ha
tudnád, hogy elég sokat lovagoltam életem során. Nem értem,
miért bánsz velem úgy, mint egy gyerekkel.
 Ő nem válaszolt, de megállt, és türelmesen megvárta, hogy
felszálljak a lovára. Könnyedén megtettem, és közben majdnem
arcon rúgtam. Úgy hallottam, mintha felnevetett volna,
miközben ő is felugrott a hátasra, de amikor elhelyezkedett
mögöttem, az összes gondolatom kihullt a fejemből.
Meleg, lenyűgöző alakja úgy vett körül, mint széles tenyér egy
apró kavicsot. Orromat cédrus, bőr és menta illatának bódító
keveréke töltötte be, miközben erős, izmos karja megragadta
előttem a kantárt. Belesimultam az ölelésébe - persze igazából
nem is tudtam volna mást tenni.
- Kényelmesen ülsz, kismadár? - kérdezte halkan, mire
gondolkodás nélkül lehunytam a szemem.
- Nem - válaszoltam, de úgy meglepődtem a saját hangom
rekedtes bujaságától, hogy riadtan ki is nyitottam a szemem.
Kane felnevetett, érzéki hangon, mely ágyneműket és lágy
nyögéseket idézett. Közben utolértük a többieket.
A Kövekre, hogy ez a fickó milyen magabiztos mindig!
És hogy én ezt mennyire utálom!
Griffin összehúzott szemekkel méregetett bennünket, s
megjegyezte:
- Nagyon meghitt benyomást keltetek.
- Mondtam neki, hogy egyedül is tudok lovagolni! - vetettem
oda a parancsnoknak foghegyről.
Nem értettem, miért akarom mindenáron megvédeni az
álláspontomat ezek előtt az emberek előtt - ők pontosan tudták,
mennyire gyűlölöm a királyt. A saját szemükkel látták a
kirohanásomat a trónteremben. De nem akartam, hogy azt
higgyék, gyenge vagyok.
 Korábban eszembe sem jutott volna ilyesmi, most viszont már
csak erre tudtam gondolni.
- Én pedig azt válaszoltam neki - mondta a király -, hogy ha
meg tudná védeni magát, akkor egyedül is lovagolhatna.
Menjünk!
Felmerült bennem a kérdés, vajon tud-e a reggeli
vívóedzéseimről. De még mielőtt rákérdezhettem volna,
sebesen vágtatni kezdtünk, a többi katona pedig alakzatban
követett bennünket Árnyékvár kapuján át.
Felvérteztem magam az Árnyékerdő rettenetes szörnyei és
halálos csapdái ellen - de a göcsörtös fák nappali fényben már
egyáltalán nem tűntek olyan ijesztőnek. Nem is értettem, hogy
korábban miért rettegtem annyira ettől az erdőtől, és nagyon
reméltem, hogy nem a hátam mögött ülő, szédítően
veszedelmes férfit övező mendemondák miatt. Ahányszor ki
akart törni belőlem az iránta érzett haragom, emlékeztettem
magam a tervemre - arra, hogy kedvesen kell viselkednem, meg
kell találnom az üregi gyökeret, és ki kell bírnom ezt a napot,
utána pedig akár az idők végezetéig is elkerülhetem. Ide-oda
járt a szemem, hátha meglátom az üregi gyökér villódzó nedvét
valahol, közben pedig megpróbáltam megjegyezni az utat.
A holdfogyatkozás éjszakáján is ki kellett jutnom ide, ami azt
jelentette, hogy idővel el kell mesélnem valakinek a tervemet -
még ha az erdő nem is bizonyul olyan félelmetesnek,
amilyennek gondoltam, akkor sem tehettem kockára a
családom biztonságát azzal, hogy megszegem a királlyal kötött
egyezségünket, és titokban lopakodom ki. Szerencsére két teljes
hónapom volt ennek a problémának a megoldására - még azt is
el tudtam képzelni, hogy addig valaki esetleg megöli Kane
Ravenwoodot, Ónix gonosz uralkodóját. Álmodozni mindig
lehet, nem igaz?
Hatalmas fenyők és fűzfák, rejtett menedékeket formázó
göcsörtös szilfák és kék vadvirágok nőttek ki mindenfelé az
erdő talaján zöldellő fűből és mohából. Kis állatok rebbentek
szét, ahogy végiglovagoltunk az erdőn, és a sűrű lombok között
napsugarak cikáztak.
Ez egyáltalán nem hasonlított az otthoni erdőkre, amelyek
egész évben aranyszínűek és rozsdabarnák voltak. Még soha
nem láttam ennyi zöldet - szinte megfájdult tőle a szemem.
Kane a meglehetősen intim testhelyzetünk ellenére egyetlen
szót sem szólt hozzám útközben. Pajzán viccekre és felháborító
érintésekre számítottam volna tőle, de szinte kellemetlenül
visszafogottan viselkedett. Én nagyon szívesen megtörtem
volna a kínos csendet, de semmilyen kedves dolog nem jutott
eszembe, amit mondhatnék. Furcsán éreztem magam attól,
hogy ilyen szorosan hozzásimulok valakihez, akit utálok.
Főleg, mivel a karjai úgy kulcsolódtak a testemre, mintha
forró vaspántok lennének, és nagyon szerettem volna, ha
elterelődik róluk a figyelmem.
- Gyakran szoktál kiruccanni délutánonként az erdőbe? -
kérdeztem végül.
- Túl elfoglalt vagyok az ilyesmihez.
- És mi foglal le? Hogy nőket cipelj az ágyadba, és embereket
gyilkolássz, csak úgy, a móka kedvéért?
- Ne kísérts, kismadár - felelte Kane mély és elégedett hangon.
 Nagyot nyeltem, hátha ettől visszasüllyed a helyére a
torkomban dobogó szívem. Nem akartam tudni, melyiket találja
vonzóbbnak a kettő közül.
Kedvesen viselkedj, Arwen. Nos, rendben.
- Szóval mi is a mai kirándulásunk célja? - próbálkoztam újra.
- Miért akartál eljönni, ha nem is tudod?
Jogos kérdés. A féligazságot választottam.
- Ki kellett szabadulnom a várból. Már nagyon bezárva
éreztem magam.
- Ez gyakran előfordul veled, nem igaz?
- Igen. Nem szeretem a bezártságot. Arra…rosszul reagálok -
feleltem. Szóval a mi öntelt királyunk jó megfigyelő is!
- Még emlékszem. Mármint az első estédre a várbörtönben.
Megpróbáltam vigyázni, nehogy görcsbe ránduljon a testem a
mellkasomra nehezedő súlytól, amely ezt az emléket kísérte. És
Kane-ét, amikor még valaki másnak adta ki magát. Nagyon
dühített, hogy még mindig nem értem, miért hazudott nekem
olyan sokáig.
Csak kedvesen, kedvesen, kedvesen.
Ryder tizenkilenc éve tud elbűvölően viselkedni. Én is képes
leszek rá egyetlen délutánra.
- Még meg se köszöntem neked. Mármint hogy átköltöztettél a
személyzeti folyosóra, és megszabadítottál Barney-tól.
- Ez méltó büntetésnek tűnt, amiért meg akartál szökni -
felelte, és elnevette magát.
- Azt azért ismerd el, előre szóltam, hogy ezen gondolkozom.
- Nem! - vágta rá Kane. - Segítséget kértél tőlem. Barátként
fordultál hozzám.
 Amikor emlékeztetett arra, mennyire ostoba voltam, az hideg
zuhanyként hatott rám. És valami más is történt…egy apró, fura
fájdalom hasított a szívembe. Hiányzott az a meghittség,
amelyet iránta éreztem aznap éjjel, mielőtt megszöktem, és
megtudtam az igazságot.
- Igen - ismertem be. - Szinte már barátok voltunk, nem igaz?
- Aha - dünnyögte Kane. - Barátok.
- Miért látogattál el aznap este a cellámhoz, továbbra is
titkolva a kilétedet?
Erre olyan éles lett a hangja, mint a borotva.
- Talán azt akartam kideríteni, hogy még mindig szökni
akarsz- e.
- Ha azt akartad volna, hogy ne tegyem, akkor jobban is
őriztethettél volna! - csattantam fel.
- Aha, persze. Mennyire könnyű megakadályozni a szökésben
egy olyan embert, aki halálosan retteg a bezártságtól?
Akaratom ellenére is meglepett a gondolat, hogy Kane
igyekezett csillapítani a szorongásomat. Végignéztem az
előttünk elterülő erdőn, a smaragdzöld leveleken átszűrődő
napfényen. Ha esetleg mégis akad ebben az emberben egy kis
őszinte jóindulat, amit eddig nem vettem észre, akkor meg
fogom találni a módját, hogy az előnyömre fordítsam.
- De ez amúgy sem számított - folytatta Kane. - Még az
őrszemekig sem jutottál el.
- Az őrszemekig?
- Mióta meséltél a tervedről a rendelőben, minden este őröket
állítottam az erdő szélére. Ha eljutottál volna odáig, ott
megállítanak. De persze nem jutottál.
 - Valóban nem.
Percekig mindketten hallgattunk, miközben végiglovagoltunk
a felettünk tornyosuló fák alatt, amelyeknek úgy egymásba
gabalyodtak az ágai, mintha összefonták volna őket.
- Megkérdezhetem, hol van most Bert?
- Én nem tenném - válaszolta Kane, s mély hangja olyan volt,
mintha egy tőr cirógatná az arcomat. De éreztem, ahogy még
szorosabban hozzám simul, a tenyere pedig szétterül a
hasamon, és magához szorít.
Elég hosszúra nyúlt az utunk, és kezdett elegem lenni a fizikai
közelségéből. De nem bírtam tovább mereven tartani magam - a
hátam sajogni kezdett, a combom pedig begörcsölt. Óvatosan
hátradőltem, s a fejem egy pillanatra megpihentettem a
mellkasán.
Erre bosszúsan felsóhajtott, mire legszívesebben közöltem
volna vele, hogy én sem vágyom erre jobban, mint te, de
tartottam attól a szinte biztosan pimasz választól, amelyet erre
adott volna.
Griffin lova végül megelőzte a miénket, s miközben elhaladt
mellettünk, a parancsnok jelentőségteljes pillantást vetett rám.
Erre zavartan felegyenesedtem, noha a hátam belesajdult.
- Ügyet se vess rá - mondta Kane kissé rekedtes hangon.
- Szerintem utál engem - feleltem, s bár humorosnak szántam,
cseppet sem tűnt viccesnek a hangom.
- Nem rád haragszik, kismadár.
Meg akartam kérdezni, ezt hogy érti, de időközben kiértünk
egy tisztásra.
 A nyílt mezőn sokkal világosabb volt, mint az odavezető
utunk közben - szinte fürdött a napfényben, amely
megvilágította a szellőben sodródó apró teremtményeket.
De Kane teste megfeszült mögöttem, és a távolban meg is
láttam, hogy miért.
Úgy nézett ki, mintha valamiféle csata dúlt volna itt.
Földhányások és kövek hevertek mindenütt, mintha valakit
oda-vissza rángattak volna. Amikor közelebb mentünk,
észrevettem, hogy a talajt vér borítja. Imádkozni kezdtem, hogy
azok a furcsa valamik az avarban ne emberi belek legyenek, de
elég régóta dolgoztam háborús sebesültek mellett ahhoz, hogy
tudjam, hiába.
Kane megállította a lovunkat, miközben Griffin már le is szállt
a sajátjáról. A többiek szintén megtorpantak mögöttünk.
- Mi történt itt? - kérdeztem suttogva.
- Ezt akarjuk kideríteni - felelte Griffin, és elindult a tetthely
felé a magas, sáros fűben.
Kane és a többiek leugrottak a nyergükből, hogy közelebbről
is megnézzék a nyomokat. Én is követtem a példájukat, és
figyelmesen hallgattam a katonákat, akik fojtott hangon
közölték egymással megfigyeléseiket.
Minél közelebbről láttam az emberi maradványokat, annál
jobban összeszorult a gyomrom.
Mari nem túlzott, amikor azt állította, hogy ebben az erdőben
szörnyek lapulnak. Elképzelni sem tudtam, mi koncolhatott fel
egy embert úgy, hogy csak ennyi maradjon belőle.
Megpróbáltam kiűzni a fejemből ezt a gondolatot.
 Miközben a többiek mással foglalkoztak, nekem át kellett
kutatnom a környéket üregi gyökér után. Eddig nyomát sem
láttam, de úgy éreztem, hogy így, a lóról leszállva sokkal
alaposabban át tudom vizsgálni a talajt. Most mégis, mennyire
lehet ez nehéz? Meg kell találnom azt a nedvet, megjegyeznem
a helyét, és kitervelnem, miképpen juthatok vissza ide
biztonságban holdfogyatkozáskor.
Hát nem egyszerű?
A fák mögé osontam, és kutatni kezdtem a talajon. Sokáig
reménytelennek tűnt, hogy a magas fűben bármit is találhatok,
de aztán az egyik vastag tölgyfa mögött megcsillant valamin a
napfény. Hátrapillantottam Kane-re, de ő, Griffin és a többiek
még mindig a támadás helyszínét vizsgálták, és azt találgatták,
mi történhetett.
A tölgyfa mögé ugrottam, és letérdeltem a földre - s valóban,
ragacsos, irizáló váladék borította a fa gyökereit! Biztosra
vettem, hogy a holdfogyatkozás éjszakáján itt meg fogom találni
az üregi gyökeret. Úgy megörültem, hogy kis híján felkiáltottam.
Ennyi év után végre találtam valamit, ami segíthet
meggyógyítani Anyát!
Felálltam, és megpróbáltam megjegyezni, hol vagyok. Olyan
húsz lépésre lehettem a tisztástól, a legnagyobb tölgyfa alatt, és
a tisztás félórányi lovaglásra volt Árnyékvártól, egyenesen kelet
felé.
Úgy éreztem, képes leszek megtalálni ezt a helyet.
- Azt hiszem, mi végeztünk - hallottam Kane hangját. - Arwen,
te mit csinálsz?
Összerezzentem, és kiléptem a tölgyfa mögül.
 - Csak a virágokat nézegettem.
A katonák a király utasításának engedelmeskedve felugrottak
a lovukra. Belőlem kiszakadt egy mély sóhaj, amikor
ráébredtem, hogy visszamegyünk Árnyékvárba. Gyönyörűen
sütött a nap, már egyáltalán nem féltem az erdőtől, és szinte
bármit megadtam volna azért, ha nem kell még egy délutánt a
szobámban töltenem.
Kane tekintete az enyémbe fúródott, s halkan azt kérdezte:
- Mi a gond?
Erre elpirultam. Milyen buta kis problémáim vannak.
- Semmi - feleltem, és a lovunk felé indultam; de Kane nem
mozdult.
- Azért csak mondd el.
Gyanakodva végigmértem. Egész nap kedvesebb volt velem,
mint általában. Először biztos voltam benne, hogy ez valami
csapda; de aztán arra gondoltam, mi van, ha a kedvességemmel
mégis sikerült elérnem a célomat? Mindenesetre tettem egy
próbát.
- Szívesen…maradtam volna. Még egy kicsit.
- Maradni szeretnél? Az erdőben?
Hevesen bólogattam.
- Gyönyörű ma idekint. És végre kellemes meleg van. Nincs
véletlenül egy tó is a környéken valahol? - fordultam körbe,
hátha meghallom egy patak árulkodó csobogását.
Kane szája megrándult. Mérlegelni kezdett magában valamit,
majd egyszerűen azt válaszolta:
- Rendben, akkor keressünk neked egy tavat. Griff, az erődben
találkozunk - szólt oda a parancsnoknak, de az meg se moccant.
 - Ne aggódj, egy darabban fogom hazavinni - mondtam neki
vigyorogva. Nem bírtam elnyomni az afelett érzett örömömet,
hogy érdemes volt kockáztatnom.
- Remélem is. Csak egy királyunk van - válaszolta erre a
parancsnok.
Szemernyi humort sem hallottam a hangjában. Ez mindig így
volt. Továbbra is a helyén maradt, minket bámulva, amíg Kane
nyomatékosan azt nem mondta neki:
- Hallottad a hölgyet. Jó kezekben leszek.
Griffin arcán látszott a vonakodás, de végül megfordította a
lovát, és elügetett. Kettesben maradtam Kane-nel az erdőben.
Dallamosan csicsergő madárkák cikáztak odafent, és a meleg
szellő az arcomba fújta a hajamat. Zavartan hátrasimítottam.
Kane tekintete elidőzött rajtam.
A tisztás hirtelen túl kicsinek tűnt kettőnk számára.
Zavartan fészkelődni kezdtem a pillantásától. Fogalmam sem
volt, mihez kezdjek a kezemmel. Felmerült bennem a kérdés,
hogy vajon látja-e ezt rajtam.
Tényleg borzalmas ötlet volt, gondoltam. Hogy a fenébe jutott
eszembe ilyesmi?
- Gyere - törte meg Kane a furcsa hangulatot nevetve, majd
elindult a fák között kitaposott ösvényen.
Szorosan a sarkában maradtam, miközben a szívem továbbra
is a torkomban dobogott.
Amikor hátrafordultam, láttam, hogy a lova még mindig a
tisztáson legelészik, ahol hagytuk.
- Nem fog elkószálni a hátasod? - kérdeztem némi
aggodalommal.
 - Nem.
- És mi lesz, ha rátalál valamelyik szörnyeteg, amelyik a
környéken él?
- Nem lesz semmi baja. Nagyon gyors - felelte Kane, miközben
átlépett egy kiálló gyökéren, és intett, hogy én is kövessem a
példáját.
- És ha minket talál meg a szörnyeteg?
A király megtorpant, felém fordult, és fojtott hangon azt
mondta:
- Hirtelen nagyon sok kérdésed lett. Félsz?
Igen.
- Mitől félnék?
- Azt hittem, rettegsz tőlem - felelte Kane csillogó szemmel.
Így is van.
- Azt hiszem, hogy ha bántani akarnál, akkor már megtetted
volna - feleltem.
Magam is meglepődtem azon, hogy mennyi igazság rejlik a
szavaimban.
Kane mindentudó mosolyt vetett rám, majd továbbsétált.
Annyira jól néz ki! Ez kész katasztrófa.
Úgy éreztem, ideje témát váltanom, így aztán megkérdeztem:
- Mi volt az ott a tisztáson?
Éreztem, hogy úgy megváltozik a hangulata, mint amikor
sötét felhő siklik a nap elé. A járása is lelassult, de nem nézett
vissza rám, amikor válaszolt:
- Két emberünk nem tért vissza időben onnan, ahová küldtem
őket. Az egyik felderítőnk találta meg a maradványaikat ma
reggel.
 Nyálkás félelem rántotta görcsbe a gyomromat.
- Szerinted valami olyasmi ölte meg őket, ami errefelé él?
Valami állat? - Vagy szörnyeteg?
- Ez bonyolult.
Egy újabb nem válasz. Bár nem is tudom, mire számítottam.
Miközben követtem a keskeny ösvényen, azt kívántam, bárcsak
láthatnám az arcát. A levelek zörgését és a madarak csivitelését
leszámítva az egész erdő néma nyugalomba burkolózott. A
szorongás, amely azóta feszített, hogy Griffin és az emberei
ellovagoltak, tovább erősödött.
Mélyet lélegeztem. Most már nem kérhettem, hogy menjünk
vissza, mert az gyengeségről árulkodott volna.
- Sajnálom, ami az embereiddel történt - mondtam végül, de
Kane nem válaszolt.
Némán baktattunk tovább, amíg a meredek, levelekkel
borított ösvény nyíltabb területre nem ért. Egy halvány
rózsaszín bogáncsokkal és levendulákkal teli hosszú, hullámzó
mező terült
el előttünk, melynek másik végén, egy meredek sziklafal előtt
türkizkék víz csillogott.
Hatalmasat dobbant a szívem, és pár pillanatra meg is
feledkeztem az aggodalmaimról. Ez gyönyörűbb volt, mint
bármi, amit valaha is láttam Abbingtonban - sőt egész
életemben!
A felfelé kaptatástól izzadtan pillantottam fel Kane-re. Jobban
vágytam arra, hogy eltüntessem az arcáról az önelégültséget,
mint azt szavakba tudtam volna önteni.
- Versenyfutás? - kérdeztem hirtelen.
 Kane tágra nyitotta a szemét, majd elnevette magát - őszinte,
zengő kacagása mintha még őt magát is meglepte volna.
- Ne legyen valami tétje is? - kérdezte végül.
Bár a szívem hevesen dobogni kezdett a szavaira, játékosan a
számhoz érintettem a kezem, s úgy tettem, mintha mélyen
gondolkodnék. Kane tekintete az ujjamra tapadt.
- Ha én győzök, akkor teljesen őszintén kell válaszolnod egy
kérdésemre - közöltem végül.
Erre áthúzta az ingét a fején, majd levette a csizmáját. Széles
mellkasa ezúttal még vonzóbb látványt nyújtott, mint korábban
a rendelőben. Amikor találkozott a tekintetünk, nagyot dobbant
a szívem.
Rossz, rossz, rossz!
Lenéztem saját súlyos, sötét ruhámra, és kikapcsoltam a
fűzőmet.
- Be kell ismernem, hogy csodálom az elszántságodat -
jegyezte meg Kane a kék égre pillantva. - Hát jó. De ha én
győzök - pillantott vissza rám -, akkor el kell mondanod,
valójában miért akartál idejönni. - Félúton megállt a kezemben
a csizmám, és tátott szájjal meredtem a királyra, mire
vigyorogva hozzátette: - Nem vagyok annyira hiszékeny, mint
gondolod.
A fenébe. Most már tényleg muszáj nyernem.
- Egy igazság egy igazságért - nyugtáztam. - Ez igazságosan
hangzik.
Kane kifejezetten elégedettnek tűnt, és én is igyekeztem
magabiztosan visszanézni rá. Boldogsággal töltött el, hogy
viszonozhatom az arroganciáját. Ott álltunk, és elszántan
vigyorogtunk egymásra, mint két idióta.
- Háromra indulunk. Az nyer, aki először a vízbe ér, rendben?
- kérdezte, s amikor bólintottam, számolni kezdett: - Egy…
Kettő… Há…
- Várj! - állítottam meg.
Nem tudtam volna rendesen futni abban a vastag
gyapjúruhában, és a fogadásunktól váratlanul vakmerő lettem.
Nagyon szerettem volna, ha Kane-t veszíteni vagy hibázni
látom. Áthúztam a ruhát a fejemen, és csak az ujjatlan
kombinémat és a vékony alsóneműmet hagytam magamon.
Lágy szellő csókolta végig a testem, s úgy nyújtózkodtam a
napon, mint egy macska.
Megéreztem magamon Kane tekintetét, és rásandítottam. A
lábujjaimtól a lábszáramon és a combomon át a selyemmel
borított hasamig és mellemig végigpásztázta a testem, majd
végül az arcomon állapodott meg.
Mintha szenvedés tükröződött volna a pillantásában.
- Jól vagy? - kérdeztem, mire megrázta a fejét, s azt felelte:
- Gonosz vagy, kismadár.
Megpróbáltam elrejteni a mosolyomat.
Nem értettem pontosan, mi történik velem. Persze eddig is
jóképűnek tartottam Kane-t. Nagy hatást gyakorolt rám
fogolyként, páciensként, és még gonosz királyként is. Most
viszont még az izzó gyűlöletem is elkezdett elpárologni
belőlem…
Kane megköszörülte a torkát, aztán így szólt:
- Rendben, még mielőtt megölnél. Egy…Kettő…Három!
 Mindketten teljes erőnkből rohanni kezdtünk. Én hevesen
pumpáltam a karommal, a talpam könnyedén landolt a mohás
füvön. Úgy éreztem, mintha a levegőben futnék. A szél
hátrafújta a hajam, és lehűtötte naptól átmelegedett testem.
Már túl régen nem futottam - úgy éreztem, mint aki hazatért.
Teleszívtam a tüdőmet a friss, fenyőillatú levegővel.
Elöntött az eufória, és még gyorsabb tempóra sarkallt.
A jobb oldalamon száguldó Kane tartotta velem a tempót. A
karizmai minden egyes lépésénél megfeszültek, és ugyanolyan
boldognak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam.
De utána gyorsítani kezdett.
Összeszorítottam a fogam, előredőltem, és én is fokoztam a
tempót. A futás az egyetlen olyan dolog, amihez tényleg értek.
Amikor korlátok közé szorítva magányosnak és
szánalmasnak éreztem magam, a futás mindig emlékeztetett rá,
hogy erős is tudok lenni. Hogy nincs szükségem másra, csak a
két lábamra, és bárhová eljuthatok. Könnyedén utolértem
Kane-t, és láttam, amint kiül az arcára a döbbenet.
Csodálatos érzés volt.
Már csak néhány méterre lehettünk a tótól, és még mindig fej
fej mellett száguldottunk. Összeszedtem minden erőmet, amíg
égni nem kezdett a tüdőm, sajogni a lábszáram, és zakatolni a
szívem. Felidéztem, milyen arcot vágott Kane, amikor
végignézte, ahogy levetkőzöm, és ettől még erősebbnek
éreztem magam. Egy másodperccel előtte vetettem magam a
levegőbe, majd hatalmas csobbanással landoltam a hideg
vízben.
 - Hahh! - kiáltottam, amikor felbukkantam a tó felszínére, és
megtöröltem az arcom. - Győztem!
- Igen, igen, láttam - válaszolta zihálva Kane, aztán megrázta a
haját, mint egy kutya, és megpróbálta kiütögetni a füléből a
vizet.
Elvigyorodtam, és hanyatt dőltem a tóban. Hagytam, hogy a
hűvös víz a fejbőrömet cirógassa.
Kane vidáman méregetett, majd azt mondta:
- Te nagyon gyors vagy. Akár egy gazella.
- Köszönöm.
- Biztosan azért, mert olyan kicsi vagy. Kevesebb súlyt kell
cipelned - mondta a saját széles mellkasára mutatva.
- Te most dicsekszel, Ravenwood király? Fel akarsz vágni az
izmaiddal? - kérdeztem megjátszott csalódottsággal.
- Meghat, hogy észrevetted őket.
Tudtam, hogy flörtölünk. Szégyentelenül viselkedtünk, de
nagyon élveztem. Már jó régen nem csináltam semmi ilyesmit.
Kane továbbra is engem figyelt, miközben csillogó vízcseppek
csorogtak a szemébe.
- Mire gondolsz? - kérdezte.
Hirtelen elegem lett a féligazságokból.
- Arra, hogy milyen jól szórakozom - vágtam rá.
Kane arckifejezése arról árulkodott, hogy ez jobb válasz volt,
mint amiben reménykedett.
Beljebb gázoltam a tóban, kinyújtóztatva hosszú végtagjaimat,
és a nagyobb köveket meg a narancssárga halakat kerülgetve.
- Biztosra veszem, hogy neked nagyon sok lehetőséged nyílik
a szórakozásra, de én már régen nem csináltam ilyesmit -
folytattam. - Nem túl kellemes egy háború sújtotta kisvárosban
élni, sem egy idegen ország várbörtönében, távol a
szeretteimtől…
Nem állt szándékomban ilyen keserű hangot megütni, de ha
egyszer megnyílnak az igazság kapui, nehéz visszazárni őket.
Kane érdeklődve figyelt, amibe mintha némi szánalom is
keveredett volna. Aztán így szólt:
- El tudom képzelni, mi lehet a véleményed a döntéseimről.
Közelebb gázolt hozzám, és nagyon komolyan nézett rám.
- De igazából nem is kell elképzelnem, mert pontosan
elmondtad nekem, nem igaz? - kérdeztem gúnyos hangon, majd
nagyot nyeltem, és odébb sétáltam mellőle.
- Csak hogy tudd…Nem úgy hoztam meg ezeket a döntéseket,
hogy ne mérlegeltem volna előtte az áldozatokat, amelyekkel
járni fognak. A veszteséget, mint azt a trónteremben is
mondtam. És nem szórakozom annyit, mint gondolnád.
Biztosan csak a hideg víz miatt lettem libabőrös. Elfordítottam
a pillantásomat Kane szeméről, mert túl nyers őszinteség
sugárzott belőle. Túl bensőséges.
- És fiatalabb korodban hogyan szórakoztál? - kérdeztem.
Nagyon hiányzott az az érzés, ami pár perce még betöltött. A
könnyed, felszínes tréfálkozásunk.
- Szerettem lanton játszani - felelte a király. - Anyám tanított
meg rá. Ez azok közé a dolgok közé tartozott, amiket együtt
csináltunk.
Ez boldog emléknek tűnt, de amikor ránéztem, láttam, hogy
Kane mozdulatlanná merevedett, és a tekintete szinte
kétségbeesettnek tűnt.
 Ennyit a könnyedségről és a felszínességről.
- Ez volt az a kérdés, amiért olyan keményen megdolgoztál? -
kérdezte csodálkozva. - Kicsit csalódást okoz ahhoz képest, hogy
korábban milyen kielégíthetetlennek tűnt a kíváncsiságod.
Aztán közelebb gázolt hozzám. Széles mellkasa hullámokat
vetett, hajából csillogó vízcseppek hulltak az arcába. Aztán
hátrasimította sötét tincseit, és mereven rám nézett.
- Nem, én nem ezt…- suttogtam.
Nem bírtam elviselni a közelségét. Túl jóképűnek, vonzónak
és félelmetesnek láttam. De ő továbblépkedett felém, és a tó
vize lágyan szétvált csípője előtt. Hátrálni kezdtem előle, és
párszor megcsúsztam a tó moszatos fenekén, amíg a sziklához
nem ért a hátam. A vízesés úgy csorgott végig rajtam, mint a
nyári zápor. Kane a kőre támasztotta a tenyerét a fejem két
oldalán, és előrehajolt; a víz végigcsorgott a tenyerén és az
alkarján, s szikrázó cseppjei hullócsillagokként villogtak
körülöttünk.
A szemét mintha teljesen betöltötte volna a pupillája, amikor
rám nézett. A korábbi őszinteség és bánat helyét izzó
érdeklődés vette át, ami a számra irányult. Biztosra vettem,
hogy látja, mennyire dobog az ütőér a nyakamon. Szinte
reszkettem. A félelemtől is, de…
Biztos helyet talált a talpam, úgyhogy felegyenesedtem, hogy
visszanyerjem az egyensúlyom…
De a tó sekélyebb volt a sziklafal mellett. Tejfehér kombiném
átázva a mellemre tapadt. Összefontam a karom, hogy elrejtsem
szemérmetlenül meredező mellbimbóimat, miközben Kane-re
sandítottam. Ő megfeszítette az állát, de már el is fordította
acélszürke szemét, és a fejünk fölül zuhogó vízesést bámulta.
- Ne aggódj, kismadár. Nem nézek oda.
Ismét udvariassággal, sőt kedvességgel találkoztam egy olyan
pillanatban, amikor inkább sértő megjegyzésekre,
gúnyolódásra, kegyetlenkedésre számítottam volna.
- Engedj szabadon! - bukott ki belőlem, még mielőtt
visszanyelhettem volna.
- Mi? - kérdezte az enyémbe fúródó tekintettel.
Éreztem, hogy fülig elvörösödöm. De már kimondtam.
- Kérlek! Én nem ide tartozom. És szinte nincs is rám
szükséged. Hadd menjek vissza a családomhoz.
Kane arca megvonaglott, s acélszürke szeme örvényleni
kezdett. Eltolta magát a sziklától, és odébb sétált mellőlem.
- Azt nem engedhetem - vetette hátra.
- Miért nem? - gázoltam utána.
Még soha nem éreztem magam ilyen kicsinek, ilyen
sebezhetőnek. Kislánykorom óta nem.
De nem éreztem rangomon alulinak, hogy az életemért
könyörögjek. Kane aznap kedvesen viselkedett velem.
Elképzelhetőnek tartottam, hogy van egy olyan része, ami
képes az empátiára; amit talán meggyőzhetek.
- Könyörgök!
Ő kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán meggondolta
magát.
Könnyek kezdték csípni a szemem.
Most, hogy a futás és a kérésem és…más dolgok után apadni
kezdett bennem az adrenalin, észrevettem, hogy a nap
bekúszott a fák mögé, és éreztem, ahogy borzongani kezd a
bőröm a hideg vízben.
- Induljunk haza - mondta végül a király, tekintetét reszkető
vállamra szegezve. - A kérdésedet útközben is felteheted.
 TIZENKETTŐ

A hazaút ezerszer rosszabb volt, mint az odafelé vezető.

Miután Kane kölcsönadta nekem az ingét, hogy
megtörölgethessem vele a hajam, mindketten gyorsan
felöltöztünk, és elindultunk vissza.
Végtelenül elviselhetetlen seggfejnek láttam ezt a királyt.
Amikor úgy hozta a kedve, játékos, elbűvölő és meglepően
kedves tudott lenni, máskor viszont mindenkinél önzőbb.
Gondolatban megszidtam magam, amiért egyáltalán felmerült
bennem, hogy könyörögjek neki a szabadságomért.
És csak még rosszabbá tette a helyzetemet, hogy nem bírtam
kiverni a fejemből ennek a brigantinak az izmos mellkasát, ami
mindeközben a hátamhoz simult. Én kombinéban maradtam,
hogy meg tudjon száradni, a ruhámat pedig az ölembe
terítettem. Kane keze elég ártatlanul markolta előttem a
kantárt, de olyan érzékiek voltak az ujjai, hogy beleborzongtam.
Tisztán éreztem a lélegzetvételét a nyakamon, és megesküdtem
volna, hogy még a szívdobogását is érzékelem a
kulcscsontomon. Az, ahogyan mindketten széttárt lábbal ültünk
a nyeregben, felkavaróan erotikus vágyakat keltett bennem, és
folyamatosan vissza kellett terelnem a valóságba a fülledt
tájakra kalandozó gondolataimat.
Dühös voltam rá. Nagyon dühös. Ugyanakkor legszívesebben
megcsókoltam volna a nyakát. Bonyolultnak tűnt a
kapcsolatunk.
 A lovunk hirtelen oldalra lépett, hogy kikerüljön egy kidőlt
fatörzset, és Kane keze szorosan a hasamra simult, nehogy
leessek az állatról. A kisujja éppen csak a köldököm alá ért, de
én mélyen beleborzongtam az élménybe, és erős fizikai vágyak
támadtak tőle bennem. Kane mélyet lélegzett, majd hosszan
kifújta magából a levegőt, mielőtt elvette volna a kezét, mintha
vékony, átázott kombiném forrón parázslana.
Szerencsére nem sokkal ezután visszaértünk Árnyékvárba, és
Kane olyan gyorsan leugrott a lóról, mint akit üldöznek. Valami
azt súgta, hogy meg kellett igazgatnia magát, miközben én is
leszálltam a lóról, de nem néztem oda.
- Hát akkor…köszönöm - mondtam, és elindultam a várkastély
felé.
- Arwen! - kiáltott utánam Kane. - Várj!
Megpróbáltam valahogy eltüntetni a vörösséget az arcomról,
majd magam mögé sandítva láttam, hogy csak a csizmámat
hozta utánam. Tekintetem a csupasz lábfejemre tévedt.
- Szerintem nem lenne jó ötlet, ha mezítláb mennél be oda, de
több eszem van annál, mint hogy meg akarjam mondani neked,
mit csinálj.
- Köszönöm - mondtam halkan. Ekkorra már eltűnt a fejemből
az a köd, ami útközben töltötte be, és hirtelen eszembe jutott
valami. - Nem is tettem fel a kérdésemet!
- Azt reméltem, hogy már megfeledkeztél róla. De rajta! -
mondta Kane, s szemében vidám szikra csillant.
Olyan sok mindent kérdezhettem volna tőle. Miért üzentél
hadat nekünk? Miért haragudott ma rád Gri n? Kivel
beszélgettél a börtönben az első esténken? Ahhoz képest, hogy egy
egész országnak kellene a gondját viselned, meglepően önző vagy.
Bár ha belegondolok, ez az utolsó nem is kérdés.
De ami a legjobban érdekelt, az úgy bukott ki a számon, ahogy
egy kő gördül le a hegyoldalból:
- Miért hagyod, hogy a saját néped, sőt Evendell teljes
lakossága azt higgye, hogy szörnyeteg vagy?
- Te már nem gondolod, hogy az lennék? - kérdezte Kane
csodálkozva, én pedig őszintén válaszoltam:
- Nem tudom biztosan, mit higgyek, de az az érzésem, hogy
egyértelműen rájátszol erre a dologra.
Kane arca egy pillanatra eltorzult, de a szeme inkább
elgondolkozónak tűnt, mint dühösnek. Felsóhajtott, és az égre
pillantott, ami időközben befelhősödött. Utána ismét rám siklott
a tekintete, s azt felelte:
- Szerintem a legtöbb pletyka, amit hallhattál rólam, igaz. Én
nem hagyom, hogy a gyengeségeim megakadályozzanak a
kötelességeim teljesítésében.
A szavai valamiért úgy hatottak rám, mint egy pofon.
- Szóval a kompromisszum, az irgalom, a szeretet számodra
csak gyengeség? - kérdeztem döbbenten.
- Ha már így rákérdeztél, igen - felelte Kane, akin láttam, hogy
nagyon igyekszik visszafogni magát. - Azok a királyok, akiket az
érzelmeik vezérelnek, hajlamosak olyan döntéseket hozni,
amelyekkel ártanak a népüknek. Nekem az a legfőbb feladatom,
hogy megőrizzem az országom biztonságát.
- Gareth király jóságos és igazságos - vágtam rá felszegett állal.
- Ő is igyekszik vigyázni a népére, és mindig nagylelkű. Hagy
nekik döntési lehetőségeket.
 - Én viszont soha senkit nem kényszerítettem arra, hogy
beálljon a hadseregembe - jegyezte meg. A torkomra fagyott a
tiltakozás. De ő folytatta, és közben olyan közel lépett hozzám,
hogy szinte összeért a testünk. - És valóban vigyáz a népére?
Elvégre te is itt vagy, nem? A legnagyobb ellensége foglyaként.
Gareth egy nyomorult féreg.
- Indokolatlanul könyörtelen vagy - sziszegtem, miközben
mindkét kezem ökölbe szorult.
Kane hátralépett, és gúnyosan felnevetett, majd azt felelte:
- Te még nagyon sok mindent nem tudsz.
- Akkor világosíts fel!
Erre felsóhajtott, de amikor a tekintete ismét rátalált az
enyémre, szinte sebzettnek tűnt.
- Hányszor mondjam még el neked, hogy nem tehetem?
- Gondolom, a bizalom is azok közé az idegesítő gyengeségek
közé tartozik, amelyeknek nem szívesen hódolsz - mondtam
gúnyosan.
Tombolt bennem a düh. Mi a fenét csinálok? Miért ácsorgok
itt, és vitatkozom ezzel az alakkal ismét? Miért veszem
személyes sértésnek a titkolózását? Ő nem tartozik nekem
semmivel.
Tényleg segítségre lenne szükségem.
Sarkon fordultam, aztán elviharzottam a várkastély felé, és
igyekeztem nem érezni semmit, amikor Kane nem kiáltott
utánam.

***
Miközben Mari felé sietve kettesével vettem a lépcsőfokokat,
megkordult a gyomrom. A várkastély hátborzongatóan
gyönyörű volt az esti fényben, s folyosóin halk zene és vacsora
melletti beszélgetés hangjai hallatszottak. Mióta előző délután
visszatértünk az Árnyékerdőből, semmit sem ettem, mert
inkább ágyba bújtam, és nyugtalan álomba merültem. Aztán
egész délelőtt forgolódtam, a délutánt pedig szorongással
töltöttem…Időközben viszont bealkonyult, és már majd éhen
haltam.
- Találtam végül egy könyvet a tündékről, de csak
gyermekmeséket - kezdte Mari, majd kifújt az arcából egy
előrehulló vörös tincset, amikor megtaláltam a vacsorára
várakozók között.
Ő rajongott a legendás tündékért, de nagyon kevés forrást
talált ezekről a lényekről. Némelyik könyv azt állította, hogy
ilyen teremtmények soha nem is léteztek. Mari még nem
döntötte el, mit gondol erről.
- Miért nem folytatod a boszorkányokkal kapcsolatos
kutatómunkádat? Úgy tudtam, élvezed. Dagan hamarosan
lefordítja azt a grimoárt, nem?
Lehet, hogy nekem is segítene üregi gyökeret keresni a
holdfogyatkozás éjszakáján. Marivel előzékenyen viselkedett, és
engem is megtanított vívni.
Oldalra léptem, hogy kitérjek egy csapat jóképű, fiatal katona
elől. Marit, aki nagyon csinos volt kék ruhájában és fekete ónixi
masnijával, az összes fiatalember megbámulta, de a barátnőm
mintha észre sem vette volna őket, és bosszúsan felsóhajtott a
kérdésemre, majd azt felelte:
 - A boszorkányok messze nem olyan érdekesek. Azok a
dolgok, amikről azt hisszük, hogy tudjuk a tündékről, mármint
a szárnyuk, a hegyes fülük, a karmaik, egyáltalán nem biztos,
hogy tényleg igazak. Majd megőrülök attól, hogy egyetlen
megbízható forrást sem találok róluk. A boszorkányok csak
hétköznapi nők, akik megtanultak néhány varázsigét. Őszintén
szólva elég unalmasak.
Összehúztam a szemem, s halkan azt kérdeztem:
- Mi az, amit nem mondasz el nekem?
- Semmi!
De a hangszíne másról árulkodott. Ránk nem jellemzően
némán álltuk végig a sort, amíg meg nem kaptuk a
marhasültünket. A puha, enyhén megpirult hús ínycsiklandóan
fűszeres, édes illatot árasztott - alig vártam, hogy a számba
tömhessem. Leültünk egy sarokba, amit részben lámpák
világítottak meg, részben pedig azok a szentjánosbogarak,
amelyek néha betévedtek a nagyterembe az udvarról. Villódzó
fényük ott táncolt Mari elgondolkozó tekintetében.
- Ha nem mondod el nekem, hogy mi is történik éppen veled
valójában, akkor én miért mesélném el neked a tegnapi
katasztrofális napomat, amelyet a királlyal töltöttem? -
kérdeztem értetlenséget tettetve, majd nagyot haraptam a
marhasültből.
- Mi? Mikor? - kérdezte Mari, ám én nem feleltem, csak
megráztam a fejemet. - Hát jó… Néhány varázsigét próbálgatok
éppen, de…nem túl sok sikerrel.
Tátva maradt a szám. Mari boszorkány?
 Ő úgy beszélt erről, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne, de csak az gyakorolhatja a boszorkányságot, akinek van
az ősei között boszorkány vagy boszorkánymester. A mágia
nem olyan ritka, de én csak néhány boszorkánnyal találkoztam
életem során, akik háztartási munkákra vagy főzésre
használták a tudományokat, és néha altatókat vagy bájitalokat
készítettek, amelyek csak az esetek felében működtek. Bár
abból kiindulva, amit Mariről tudtam, úgy sejtettem, hogy ő
nem ilyen hétköznapi mágiával szeretne foglalkozni, hanem
valami jóval érdekesebbel. Valami sokkal hatásosabbal.
- Végül rájöttem, hogyan oldhatom meg ezt a problémát, de
egy kicsit bonyolult - fűzte hozzá a barátnőm.
Olyan érzésem támadt, hogy a vereség beismerése fizikai
fájdalmat okoz neki. De még mindig nem tudtam továbblépni
magáról a mágiáról.
- Varázsigéket? Csak nem boszorkányok leszármazottja vagy?
- kérdeztem csodálkozva.
- De igen. Anyám is boszorkány volt - bólintott Mari.
Eddig nem mesélt túl sokat az anyjáról, és annak fényében,
mennyit jártatta a száját minden másról, úgy sejtettem, hogy ez
valószínűleg érzékeny téma lehet számára. Tudni szerettem
volna, hogy miért, és hogy mi egyebet titkol még előlem, de
elfojtottam a kíváncsiságomat. Én sem álltam még készen rá,
hogy meséljek neki Powellről, úgyhogy nem tartottam volna
igazságosnak, ha erőltetem a dolgot.
- És én nem segíthetek benne? - kérdeztem inkább.
Mari megrázta a fejét, s azt felelte:
- Ebben sajnos nem tudsz.
 - Ne már, boldogan vállalom a tesztalany szerepét! Nem
akarsz véletlenül kipróbálni rajtam egy éberré tevő varázsigét?
Mindjárt elalszom.
Erre felnevetett, majd az ajkába harapott, és tudtam, hogy ha
türelemmel kivárom, akkor nagy eséllyel megnyílik majd.
Erősen gyanítottam, hogy a titkok nem bírnak túl sokáig
bezárva maradni Mari lelkének börtönében.
A reményeim végül beigazolódtak, és a barátnőm megadta
magát.
- Jól van, elmondom. Igazából Briar amulettjére lenne
szükségem. Ez egy relikvia, ami a történelem legnagyobb
boszorkányáé, Briar Creightoné volt. Ő száz évvel ezelőtt élt, de
még mindig életben van, és éppolyan gyönyörű és fiatal, mint
valaha. Legalábbis úgy hallottam. És a varázsereje elég nagy
részét elrejtette ebbe az amulettbe, mielőtt a pletykák szerint
odaajándékozta…Nos, találd ki, kinek.
Előre rettegtem a választól, de mégis rákérdeztem:
- Csak nem Kane Ravenwood királynak?
- De bizony! Állítólag régebben szeretők voltak.
- Hát persze, miért is ne lettek volna.
Megdörzsöltem a homlokomat. Egyáltalán nem ítéltem el
Kane- t, amiért egy százéves boszorkánnyal hált, aki
valószínűleg egy nappal sem tűnt idősebbnek nálam, de akkor
is! Hirtelen rettenetesen megfájdult a fejem.
- Szóval azt szeretnéd, hogy kérjem el tőle?
- Nem! A Kövek szerelmére, Arwen, dehogy! - tiltakozott
rémülten Mari. - Soha nem adná oda neked vagy nekem. -
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hála a Köveknek, mert
nagyon elegem volt már… Ám barátnőm folytatta: - El akarom
lopni a dolgozószobájából.
Most rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan?
- Te akartad, hogy őszinte legyek veled - jegyezte meg
vállvonogatva Mari.
A fejfájásom lassan valódi migrénné változott, úgyhogy
masszírozni kezdtem a halántékomat.
- Ez túl veszélyes - jelentettem ki. - Ravenwood király ennél
kevesebbért is a fejedet venné.
- Sohasem fogja megtudni. Ma az egész napját az erdőben
tölti, ezt a fegyverkovács mondta nekem reggel a könyvtárban.
Ez a
tökéletes pillanat - jelentette ki, és beharapta az ajkát, majd
felém fordította esdeklő tekintetét. - Az egyetlen lehetséges
pillanat.
Bűntudat szorította össze a gyomromat. Én ösztökéltem Marit
arra, hogy őszinte legyen velem. Még csak pár hete
barátkoztunk össze, de már most teljes bizonyossággal tudtam,
hogy nélkülem is belevágna ebbe az őrült tervbe - és az igazat
megvallva e pillanatban vakmerőbbnek éreztem magam, mint
bármikor. Sokkal komolyabb dolgokat is túléltem már, mint az
illegális beosonás egy könyvtárba.
- Én mindenképpen meg fogom próbálni - jelentette ki Mari,
mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Hát jó, rendben - adtam meg magam. - Mi a terved?
A barátnőm mosolya annyira tiszta, annyira örömteli volt,
hogy akaratom ellenére is elvigyorodtam, noha alig láttam a
kimerültségtől, és szentül meg voltam győződve róla, hogy
ebből katasztrófa lesz.
- Nagyon egyszerű - jelentette ki Mari vigyorogva. - Utána
pedig mesélhetsz nekem a királlyal töltött napodról. Indulás!
- Most? - kérdeztem, de ő már fel is ugrott, és kifelé száguldott
a nagyteremből.
Szitkozódtam egy kicsit az orrom alatt, és bekaptam még egy
falatnyi húst, mielőtt követtem volna.
Felszaladtunk a széles kőlépcsőn, átmentünk az udvar feletti
függőfolyosón, és magunk mögött hagytuk a patikát, amely
aznapra már bezárt.
Nagy nehezen lelassítottam a lélegzetvételemet, miközben
sietve folytattuk utunkat. Pár pillanat alatt végzünk, biztattam
magam.
- Honnan tudod, hogy az amulett egyáltalán valódi? És azt,
hogy a dolgozószobájában van? - kérdeztem.
- Én egész életemben itt éltem, Arwen. Ismerem Árnyékvár
összes titkát, még néhány olyat is, amiről maga a király sem tud.
Elfojtottam magamban a pánikot és az idegességet, és miután
befordultunk még egy sarkon, egy olyan folyosón találtuk
magunkat, ahol még sohasem jártam. Ezt ugyanolyan
kifinomult kőfaragványok díszítették, és ugyanolyan árnyékos
beugrók és fülkék szegélyezték, mint a többit az épületben, de
keskenyebbnek tűnt, és mintha kevesebb lámpás is égett volna
benne. Mintegy azt sugározta magából, hogy ide neked tilos
belépni.
A végén egy vascikornyákkal díszített, kétszárnyú ajtó volt,
amely előtt két őrszem állt. De Mari gyorsan elhaladt mellettük,
majd egy utolsó fordulót követően egy magányos vitrin előtt
találtuk magunkat. Az üvegszekrényben olyan kincsek
várakoztak, amiket elképzelni sem tudtam volna; például Ónix
első királyának páncélja, amelyet valódi gyémántok és
ametisztek díszítettek. Alatta egy nyúlánk kétéltűszerűség
lebegett széttárt, áttetsző szárnyakkal valamilyen
tartósítószerben, még lejjebb pedig egy vaskos hárpiafarok
hevert, amely nagyobb volt, mint én.
Ebben az országban napról napra egyre több mindent tudtam
meg a kontinensünkről.
- Gyere - súgta Mari, miközben elhúzott az üveg mögött lévő
lenyűgöző látványosságoktól.
Megfordultam és körülnéztem.
- Itt nincs is semmi.
Mari halkan dünnyögött valamit, mire a vitrin hangos
nyikorgással elmozdult, feltárva a mögötte lévő beugrót.
- Ez meg mi volt? - suttogtam résnyire nyitott szájjal.
- A titkos jelszó - válaszolta Mari halkan. - Ezt az ajtót csak így
lehet kinyitni.
Milyen ravasz húzás Kane-től, hogy csak egy rejtett bejáraton
át lehet bejutni a privát dolgozószobájába! Méltó egy olyan
emberhez, aki mindennél többre értékeli a titkolózást.
Mari beosont, én pedig követtem, miközben a szívem vadul
zakatolt.
Úgy éreztem magam, mintha egy ékszeres szelencébe lépnék
be. A talpam alatt díszes - kifinomult mintázata alapján
egyértelműen Gránátból vagy Rózsakvarcból származó -
szőnyeg terült el; az egész padlót beborította, és bekúszott a
könyvespolcok, a szobrok és a bőrkanapé alá is, amelyen
bonyolult hímzéssel ékes párnák hevertek. A kőkandallóban
még mindig parázslottak a fahasábok. Mindenfelé vázák álltak,
tele ónixi liliomokkal és ibolyákkal, amelyeket az itt töltött
hetek alatt nagyon megszerettem. A mennyezet üvegkupoláján
át, amely mintha a végtelenbe emelkedett volna - ez biztosan az
egyik spirálban végződő torony teteje volt, melynek csúcsa a
felhőkbe veszett -, holdfény szűrődött be.
E káprázatos menedék közepén egy nagy, szinte rezesen
csillogó fából készült íróasztal terpeszkedett, mögötte pedig egy
fekete, négy karmos lábon álló bőrszék, amely szinte
könyörgött azért, hogy beleüljek. Az asztalon fényes könyvek,
megviselt tekercsek és lúdtollak hevertek, sőt még egy kehely
is, némi vörösborral.
- Hűha! - suttogtam.
- Igen, én is ezt mondtam, amikor először láttam.
- Te jártál már itt korábban is?
Mari nagyobb lázadónak kezdett tűnni a szememben, mint
amilyennek eddig tartottam.
- Csak egyszer-kétszer - válaszolta, miközben nekilátott
átkutatni a fiókokat és a polcokat. - Vagy nem sokkal többször…
Miután az egyik konyhalány kikotyogta a jelszót a fülem
hallatára, amikor kicsi voltam, időnként belopakodtam ide. A
király amúgy sem járt soha Árnyékvárba. Úgyhogy néha
megnézegettem, milyen kincseket rejteget itt. Vagy ide bújtam
el a csúfolódók elől.
Ezt az utolsó mondatot olyan félvállról tette hozzá, hogy
majdnem el is engedtem a fülem mellett. Feltámadt bennem a
késztetés, hogy faggatni kezdjem, de a barátnőm ebben a
pillanatban egy polchoz sietett, amely régi szövegekkel volt tele,
és lapozgatni kezdte őket.
- Ha ilyen könnyen be tudsz jutni ide, akkor miért volt
szükséged a segítségemre? - kérdeztem.
- Úgy hallottam, hogy amikor a király idelátogat, itt szokta
tartani a kis háziállatát. Arra gondoltam, hogy talán szükségem
lesz majd még valakire. De úgy látom, egyedül vagyunk,
úgyhogy mindjárt végzünk is.
A háziállatát? Nagyot dobbant a szívem gondolatra, hogy Kane
talán egy nagy szemű, bozontos kiskutyával utazgat mindenfelé.
De megráztam a fejem, hogy eltüntessem belőle ezt a képet, és a
tekintetem egy, a sarokban lévő apró, jellegtelen ajtóra tévedt.
- Az szerinted hová vezet?
- A király hálószobájába. De azon nem tudok bejutni.
Megértően hümmögtem, de a gondolataim már máshol
jártak. Kane hálószobájának közelsége határozottan erotikus
érzéseket
ébresztett bennem. Az járt a fejemben, hogy mit csinál vajon
odabent, amikor teljesen egyedül van. Hogyan alszik, kire
gondol. Megpróbáltam elnyomni a borzongásomat.
Valószínűleg az is úgy néz ki, mint a várbörtöne vagy a
trónterme - csupa kő és acél. Egy komor, rideg ember komor,
rideg szobája.
- Te odavagy a királyért - mondta ebben a pillanatban Mari; én
pedig elpirultam, amikor ráébredtem, hogy túl hosszan
bámultam a hálószobaajtót. - Hát jó - lépett vissza a barátnőm az
íróasztalhoz. - Briar amulettje, hol vagy?
 Még mielőtt csatlakozhattam volna hozzá, kísérteties hang
törte meg a csendet, olyan, mint egy lidérc vijjogása.
Torkomon akadt a kiáltás, és mindketten bűntudatosan
fordultunk hátra.
Egy tollas teremtmény sétált ki a kanapé mögül, úgy
nyújtózkodva, mintha épp aludt volna. Furcsa, nyakigláb lény
volt; első pillantásra úgy nézett ki, mint egy nagy bagoly, de
miután alaposabban is megszemléltem, hátrahőköltem emberi
tekintetétől és csontos vállától, ami hollószín szárnya alatt
lapult. A különös szerzet játékos örömmel lépkedett felénk
hosszú lábain, fejét oldalra billentve. Úgy nézett ki, mint egy
bagoly és egy démoni, alultáplált gyerek keveréke.
Egyszer csak megállt, értetlenül végigmért minket, majd ismét
felvijjogott, kivillantva több sornyi hegyes, fehér kis fogát.
- Mari! Ez Kane házi kedvence? - kérdeztem, de szinte rá sem
ismertem a saját hangomra.
- Igen. Nem tudnád elterelni a figyelmét valamivel? Már
majdnem kész vagyok.
Miközben barátnőm az íróasztal fiókjaiban kutatott az
amulett után, a bagolyszerű lény ismét megszólalt, és
kinyújtóztatta karmos lábát. Rezzenéstelen tekintete az
enyémbe fúródott, és minden mozdulatomat követte.
- Tereljem el a figyelmét? Mari! - sziszegtem.
- Ez csak egy strix. Ha meg akart volna enni minket, már
megtette volna.
Ettől kicsit enyhült a szorítás a gyomromban.
- Ó! Tehát ez nem eszik embert? - kérdeztem immár
nyugodtabb hangon.
 Mari hangja tompán visszhangzott, mivel éppen bedugta a
fejét az asztal valamelyik üregébe.
- De, de. Nagyon is eszik. Ám még nem tette meg, úgyhogy…
Reszketve kapkodtam levegő után. Ez a nő teljesen megőrült!
- Jó kis baglyocska vagy! Milyen szépek a fogacskáid! -
mondtam a strixnek.
Ez vajon eléggé eltereli a figyelmét? Igyekeztem ugyanolyan
szeretetteljes hangot megütni, ahogy Csengettyűvel és Patással
beszéltem odahaza, de zaklatottra és zavarodottra sikeredett.
A lény közelebb óvakodott hozzám, majd szemében
ragadozópillantással hátborzongató felső végtagjának
mindhárom görbe ujjával felém nyúlt. A lélegzetem egyenetlen
fújtatások formájában hagyta el a tüdőmet.
- Mari, gyere már! Most.
- Mindjárt…végzek…- nyögdécselte barátnőm fojtott hangon.
A strix, amely még mindig egyenesen a szemembe bámult,
szélesre tárta a szárnyát. Fekete tollai úgy csillogtak, mintha
olajba lettek volna mártva. Hátrahőköltem a látványtól.
- Á! Megtaláltam.
Amikor Mari felkiáltott, a bagolyszerű lény ismét kivillantotta
fogait, és rám támadt.
A szívem a torkomban dobogott, miközben a titkos ajtó felé
menekültem, és a falhoz tapadtam. Halványan hallottam Mari
mormolását, majd huzat támadt a hátam mögött, s amikor
megpördültem, azt láttam, hogy a strix fojtott hangokat kiadva a
levegőbe emelkedik, egy helyben kezd lebegni, és képtelen
onnan szabadulni.
Szentséges Kövek!
 Majdnem összerogytam megkönnyebbülésemben, csak a
titkos ajtó tartott meg. Mélyen beszívtam a dolgozószoba dohos
levegőjét.
- Ezt te csináltad? - mutattam a strixre, amely nagy
erőfeszítéssel küzdött azért, hogy le tudjon jönni a levegőből.
- Igen! - kiáltotta Mari, miközben odaszaladt hozzám. A
nyakában vékony bőrszíj lógott, rajta lila drágakővel. - A szent
Kövekre! Érzem Briar erejét. Ezt el sem tudom hinni!
- Remek. Nagyon büszke vagyok rád. De…- pillantottam fel a
levegőben lebegő teremtményre, amely folyamatosan le akart
csapni ránk, de mozdulni sem tudott. - Azzal mit kezdjünk?
Nem hagyhatjuk odafent.
- Dehogynem.
Csúnyán néztem Marire.
- Nem, nem hagyhatjuk.
Nem tehettem ezt sem Kane-nel, sem a kedvencével,
bármennyire is szerette volna kivájni a szememet, és enni a
húsomból. Legalábbis úgy éreztem, hogy ezt akarja.
- Hozd le, és szaladjunk ki, mielőtt elkaphatna minket.
Mari elfintorodott, de eltökélten a mellkasához szorította az
amulettet. Aztán a csapkodó, kiáltozó bagolyra pillantott, és
halkan valami kísérteties szöveget kezdett kántálni.
A varázslás mindig lenyűgöző látványt nyújt; s mint az most
kiderült számomra, még akkor is, ha annyira reszketek, hogy
megfájdul tőle az állam. A szikrázó szél, a levegő csendes
duruzsolása - a mi kisvárosunk szabónője is ezt csinálta, ha le
szeretett volna venni a felső polcról egy üveg ruhafestéket.
Vagy a kocsma pultosa, amikor azt akarta elérni, hogy a részeg
vendégek kötözködés nélkül hazamenjenek.
De egyik sem tűnt olyan zsigerinek és nyersnek, mint amit
most Mari csinált.
Folytatta a kántálást, de a lény nem mozdult.
Aggodalmasan egymásra pillantottunk. A jelek szerint a strix
sem volt nyugodt, mert riadtan oldalra billentette a fejét.
Ekkor léptek döngése szűrődött át a faajtón - azon, amely
Kane hálószobájába vezetett. Mindhárman a zaj felé fordultunk.
Ekkor meghallottam Kane összetéveszthetetlen hangját, ami
fojtottan kongott a túlsó helyiségben.
- Eryx elégedettnek tűnik az ajánlatunkkal. Lehet, hogy
szereztünk még egy szövetségest. Még épp idejében.
- Ez azért túlzás.
Ez utóbbi Griffin hangja volt.
- Ó, az ég szerelmére, Mari! Próbáld meg még egyszer! -
sziszegtem. Nem tudom, mit árul el ez rólam, de sokkal jobban
aggódtam amiatt, hogy esetleg összefutok Kane-nel, mint hogy
széttép a strix.
- Mindig olyan optimista vagy, parancsnokom. Hát nem
örülhetek egyetlen apró győzelemnek sem?
Griffin felháborodása még a falon át is érzékelhető volt.
- Na jó, legyen. De mi a helyzet Ameliával?
Kane nevetése a csontomat is megrezgette az ajtón keresztül.
Felforrósodott az arcom.
Nem akartam tovább hallgatni a beszélgetésüket. Mari arca
eltorzult, miközben a nyakában lévő amulettet markolászva
tovább kántálta a varázsigét.
 - Griff, te tényleg azt hiszed, miközben ilyen nagy a tét, hogy
én…
A strix ekkor hangosan felvisított, s megpróbált verni egyet a
szárnyaival mágikus béklyójában.
Ó, a Kövekre! A szívem a torkomban dobogott, s én majdnem
megfulladtam tőle…
Most azonnal el kell tűnnünk innen!
- Ez meg mi volt? - hallottuk, aztán az őrök bakancsainak
dobbanásai egyenletes ritmusban haladtak felénk a király
szobájából.
- Mari! - sziszegtem.
Ekkor a strix hirtelen felszabadult a barátnőm mágiájának
fogságából, és majdnem a padlóig zuhant a mennyezettől; de
pár ujjnyival előtte észbe kapott, kitárta a szárnyait, és
szemében gyilkos tűz szikrázott fel. Mari és én közvetlenül
azelőtt léptünk ki az ajtón, hogy az őrök berontottak a
dolgozószobába, vagy hogy az a bizarr lény végezhetett volna
velünk.
Egyszerre sóhajtottunk fel megkönnyebbülésünkben, majd
olyan gyorsan kezdtünk sétálni a másik irányba, ahogy csak
feltűnés nélkül megtehettük. Amikor befordultunk a sarkon,
szinte remegtem a haragtól.
- Mari! Ez…
- Annyira sajnálom, Arwen - mondta a barátnőm, s rám
emelte gesztenyebarna szemét. - Ez rendkívül veszélyes volt, és
nagyon ostoba ötlet. Őszintén szólva el sem tudom hinni, hogy
beleegyeztél.
Éreztem, ahogy ismét rám tör az az ismerős fejfájás.
 - Majdnem meghaltunk miattad! - förmedtem rá. - Hogy
gondolhattad…
De ekkor szorosan összecsuktam a számat, mert éppen a
fáklyafényes folyosón járkáló őrök mellett mentünk el. Mari és
én
elmosolyodtunk - barátságosan, szélesen és színlelten, mint az
igazi szélhámosok.
Miután elmentünk a katonák mellett, épp tovább akartam
szidni Marit, amikor egyszer csak lelassított a függőfolyosón, és
arcán mély elkeseredéssel lepillantott az udvarban alattunk
járkáló emberekre.
Tényleg ennyire megijesztette volna az a strix?
- Meg kellett szereznem ezt az amulettet - mondta olyan
csendesen, mintha valami titkot osztana meg velem. - Nem
vallhattam kudarcot. - Aztán felém fordult, s tekintetében
végtelen bánat tükröződött. - Az, hogy értek bizonyos
dolgokhoz, és mindenről olvastam már valamit…Nem is tudom.
Azt hiszem, csak ez ér bennem valamit.
Még mindig bizsergett a bőröm az ingerültségtől, de a
szavaitól a fejem is megfájdult.
- Mari, ez nem igaz, és ezt te is tudod. Hogy mondhatsz
ilyeneket?
- Nekem egy barátom sem volt gyerekkoromban. A Kövekre,
ez egy katonai létesítmény! Nagyon kevés gyerek élt itt, akik
közül a lányokat Füzesbércbe küldték tanulni, a fiúk pedig
katonai képzést kaptak. Szerintem Papa csak azért nem
engedett el maga mellől, mert nem akart egyedül maradni.
 Lelki szemeim előtt megjelent a kicsi, magányos Mari, akinek
vörös fürtjei eltakarják a fél arcát, és aki Kane díszes
dolgozószobájában bújik el az őt csúfoló ifjú kadétok elől.
Legszívesebben megölelgettem volna.
- Anyám belehalt a szülésbe. Nem is ismerhettem, de abból,
amit Papa mesélt róla, tudom, hogy zseniális boszorkány volt, és
minden másban is nagyon ügyes. Papa fülig szerelmes volt belé,
és egész gyerekkoromban azt mondogatta nekem, hogy
mennyire hasonlítok rá. Én is imádtam olvasni, pont, mint ő.
Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy van valami, amire büszke
lehetek. Hogy úgy érezhetem, hogy anyám és én egyformák
vagyunk. Mert akkor nem számít, hogy ki mit gondol rólam.
Nekem is megvan a magamhoz való eszem, ahogy anyámnak is,
és ennél többre nincs szükségem. Annyira féltem, hogy nem
sikerül valamelyik varázsige, Arwen, hogy kudarcot vallok
valamiben, ami neki nagyon jól ment, és amire feltettem az
egész életemet… hogy
majdnem mindketten belehaltunk. Annyira, de annyira
sajnálom! Egyszerűen nem tudom, ki lennék, ha nem járnék
sikerrel, amikor varázsolni próbálok.
Úgy elpárolgott belőlem minden düh, mint amikor eloltanak
egy gyertyát.
Nagyon együtt tudtam érezni Marivel.
A magával szemben támasztott elvárásokkal talán nem, de a
gyermekkori magányosságával, ami hibás felnőttkori
döntésekhez vezetett, mindenképpen. Őszintén szólva ha én
találok valami olyasmit gyermekkoromban, amiben annyira jó
vagyok, mint Mari a tanulásban, akkor mostanra talán nekem is
annyi önbizalmam lenne, mint neki.
Magam felé fordítottam a barátnőmet, és így szóltam:
- Mari, én akkor sem kedvelnélek kevésbé, ha soha többé nem
vágnál hozzám véletlenszerű információkat a semmiből, nem
idéznél olyan szövegeket, amelyekről én sohasem hallottam, és
nem tanulnál új varázsigéket és nyelveket. A zsenialitásod és a
makacs eltökéltséged csak kettő a sok-sok olyan tulajdonságod
közül, amiknek köszönhetően a barátom vagy.
Mari szeme felragyogott, s halkan azt felelte:
- Köszönöm, hogy ezt mondod.
- Tényleg így van. Amúgy borzalmasan rosszul hazudok.
Aztán továbbmentünk, ezúttal már meghitt csendben - ami
megkoronázta azt a balzsamos estét, amelynek során
szerencsére mégsem haltunk meg.
- Szóval akarsz beszélni arról, amit hallottunk? - kérdezte Mari
pár perccel később.
Fülig elvörösödtem. Amelia.
- Még mindig nem sikerült visszanyernem a lelki
egyensúlyomat azután, hogy kiderült, hogy Kane-nek a jelek
szerint az ország felével viszonya volt, százéves boszorkányokat
is beleértve, irántam viszont nem érdeklődik - feleltem. Ezt
viccnek szántam, de nem úgy hangzott.
Mari erősen megragadta a karomat, és maga felé fordított.
- Inkább ne kövessük ezt a gondolatmenetet - javasolta
fintorogva. - És amúgy se akard, hogy egy olyan ember, mint ő,
megkívánjon. Te gyűlölöd őt, és nem ok nélkül. - Meleg,
 ugyanakkor határozott hangon beszélt hozzám. - Te egy
fénysugár vagy, Arwen. És ő nem méltó rád.
Bólintottam, de közben elszorult a torkom.
Lehetségesnek tűnt, hogy én éppannyira nem látom magam
tisztán, mint Mari önmagát.
 TIZENHÁROM

Teljes erőből lecsaptam a fára, de alig sikerült nyomot

hagynom a kérgén. A támadásaim még akkor is csupán
karcolásokat eredményeztek, amikor Kane arrogáns arcát vagy
az Amelia nevű illetőt képzeltem magam elé. Úgy éreztem,
akárhány reggelt is töltöttem karddal a kezemben, egyáltalán
nem erősödött meg a karom.
Kitöröltem a verejtéket a szememből, és Daganra pillantva így
szóltam:
- Ez nem edzés, hanem ingyenmunka. Ha tűzifára van
szükséged, Owen szerintem boldogan segít.
Dagan elnevette magát. Még mindig nem szoktam meg, hogy
erre is képes. Soha nem láttam olyan boldognak ezt a morgós
vénembert, mint a reggeli vívóleckéink során. Nem tudtam
megállapítani, hogy titokban meghatja-e az igyekezetem, vagy
egyszerűen csak szadista. Valószínűnek tartottam, hogy
mindkettő.
- Mutass nekem még négy csapást, és mára befejezhetjük.
Hátrafeszítettem a vállam, és még négyszer lecsaptam a fára,
alig észrevehető repedést hagyva a kérgén.
- Na látod - dicsért meg idős kollégám. - Ez is valami. Előbb-
utóbb ráérzel a mozdulatra.
- Még mindig nem értem, hogy mi köze ennek a víváshoz.
Dagan odanyújtotta nekem a kardját a kezemben lévő
fejszéért cserébe. Átvettem a pengét, és azonnal éreztem, ahogy
lehúzza a karom a föld felé.
 - Dagan! Miből van a kardod? Ólomból? - kérdeztem
döbbenten. Még két kézzel sem bírtam el, kizártnak tartottam,
hogy képes legyek eggyel mesterien forgatni.
- Az a kard, amivel gyakoroltál, gyermekeknek való.
Legfeljebb öt-hat éveseknek - felelte, mire szó szerint leesett az
állam. - Meg kell erősödnöd, hogy minél hamarabb egy rendes
karddal is tudj bánni.
Elismeréssel tekintettem Dagan elhivatottságára, amivel az
önvédelmi oktatásomat kezelte, de a sietsége nyugtalanított.
Talán úgy véli, hogy hamarosan ismét veszélybe kerülhetek?
A borzongás ellenére, ami végigfutott rajtam, hálás voltam
azért, hogy emlékeztetett rá: nem szabad túlságosan
elkényelmesednem, mert Ónix veszélyes hely.
- Ne haragudj, nem panaszkodni akartam. Csak elfáradtam
egy kicsit - mondtam.
Előző este két sebesült katonát is meggyógyítottam, akik
életveszélyes sérülésekkel tértek vissza egy küldetésből, és ez
szinte minden erőmet lecsapolta. Eldobtam a kardot, és hátamat
a megviselt fának támasztottam.
Miközben engem nézett, Dagan tekintetében együttérzés
keveredett kíváncsisággal.
- Akkor is el szoktál fáradni, ha a rendelőben dolgozol? -
kérdezte váratlanul.
Tudtam, hogy az arcomról értetlenség sugárzik.
- Néha, amikor túlórázni kell…miért?
- Nem erre gondoltam - felelte Dagan, majd végighúzta a kard
élét a tenyerén.
- Dagan! Mit művelsz?
 - Tessék. Gyógyítsd be.
Összehúztam a szemem, de teljesítettem a kérését. A
tenyerembe vettem cserzett kezét, lehunytam a szemem, és
megéreztem az ismerős bizsergést az ujjaimban.
- És most azt szeretném, ha kipróbálnál valami újat. Ne
magadból merítsd az erőt, inkább azt próbáld felhasználni, ami
körülötted van.
- Ami körülöttem van? - kérdeztem, miközben kinyitottam a
szemem. - Például benned? Vagy a kardomban?
- Nem egészen. Van, aki a vízben találja meg, mások a földben.
Arra tippelnék, hogy te a levegőben fogod. Úgyhogy próbáld
meg a körülötted lévő levegőt a tenyerembe húzni, ha képes
vagy rá.
- Dagan, te tudod, mi ez a képesség? Én egész életemben ezt
szerettem volna kideríteni. Ha tudsz valamit, mondd el! -
kértem halkan.
Abbingtonban persze nem voltak se könyvtárak, se tudósok,
úgyhogy miután kimerítettem az összes lehetőségemet a
kutatómunkára, feladtam az arra tett próbálkozásokat, hogy
megértsem ezt a részemet. Még Árnyékvár könyvtárát is
átfésültem néhány hete, de mindhiába. Azt mondogattam
magamnak, hogy ez jobb is így - hogy nem is bánom, ha nem
tudom.
De Dagan tekintete a körülöttünk lévő mezőt pásztázta. Aztán
egyszer csak váratlanul megszólalt:
- Ez a technika segített már néhány embernek a
boszorkányságban. Ennyi. Úgy véltem, megér egy próbát.
 Éreztem, hogy valamit eltitkol előlem. Ő nem hazudott olyan
ügyetlenül, mint én, de azért majdnem. És pontosan tudtam,
hogy a boszorkányok soha nem a levegőből, a vízből vagy a
földből merítik az erejüket. Ezt Mari is egyértelművé tette
számomra, amikor részletesen elmesélte az új varázsigéjével
kapcsolatos kutatásait, és azt, hogy a boszorkányok képességei
örökletesek.
De amikor Dagan nem folytatta, megadtam magam, és
kipróbáltam a dolgot. Abból csak nem lehet baj, nem igaz? Arra
a képre összpontosítottam, ahogy idős kollégám tenyerébe
húzom a körülöttünk lévő levegőt, hogy összeforrasszam azt a
kis sebet, amelyből még mindig csorgott a vér. Az ujjaim
megremegtek, és elképedve figyeltem, ahogy a bőre újra
összenő, anélkül, hogy kimerülnék vagy elszédülnék tőle.
- Hogyan…?
- Remek. Ez talán segít, majd meséld el, így van-e - felelte
Dagan mindentudó mosollyal.
Ezzel elindult visszafelé, a várkastély irányába.

***

Annyira sajgott mindenem, hogy alig bírtam utána visszasétálni

a szobámba. Azt terveztem, hogy készítek magamnak egy forró
fürdőt, gyógyszertári sókkal, hogy megnyugtassam egy kicsit
kimerült izmaimat. A mágikus képességeim egyik
mellékhatásaként mindig nagyon gyorsan gyógyultam. Soha
nem betegeskedtem túl sokáig, és a sebeim egyetlen éjszaka
alatt behegedtek. Egy forró fürdő, és holnapra jobb leszek, mint
valaha.
 Annak ellenére, hogy egyre közelebb jártunk a nyárhoz,
furcsán felhős napunk volt, és a fürdőszobámban félhomály és
csend várt. Meggyújtottam két lámpást és néhány gyertyát,
hogy egy kis fényt teremtsek, és forralni kezdtem a vizet. Az
oroszlánlábú kád fehér porcelánja megrepedezett, és itt-ott
rozsdásnak is tűnt, de én azonnal beleszerettem. Otthon,
Abbingtonban közösségi fürdőházba kellett járnunk, amit szinte
kizárólag azok a kamaszok használtak, akik a szüleik vigyázó
tekintetétől távol szerettek volna enyelegni egymással.
Megpróbáltam felidézni azt a futó rossz előérzetet, amely az
aznapi vívóedzés során fogott el - emlékeztetőül arra, hogy nem
szabad elkényelmesednem. De Árnyékvárban jóval
kellemesebbnek bizonyult az életem, mint képzeltem volna -
annyira, hogy többször rajtakaptam magam, hogy már nem is
gondolkozom azon, miként szökhetnék meg, és élvezem Mari
meg Dagan társaságát, sőt még Barney-ét is, amikor összefutunk
a nagyteremben.
Megpróbáltam elnyomni magamban a lelkemet emésztő
bűntudatot. Valahogy életben kellett maradnom - és csak így
tudtam.
De Briar amulettjének ellopása miatt is bűntudatot éreztem.
Azt reméltem, hogy Kane nem fogja észrevenni, és nem fog
bosszút állni Marin miatta.
Továbbá abban is bíztam, hogy nem fogja úgy érezni, hogy
elárultam.
Ezt a gondolatot olyan nevetségesen bizarrnak találtam, hogy
majdnem megfájdult tőle a fejem.
 Amikor a víz szinte már tűzforró volt, beleöntöttem a kádba,
aztán lehámoztam magamról a bőrruhámat, és beledugtam a
nagylábujjamat a gőzölgő vízbe. Minden egyes porcikám sajgott
a délelőtti testmozgástól.
Dagan egyértelműen szadista, gondoltam.
A sókat is a kádba öntöttem, mire a víz tejfehérré változott, és
mennyei eukaliptusz- és liliomillat szállt fel belőle. Miközben
óvatosan beleereszkedtem a kádba, a feszültségnek legalább a
fele úgy távozott a testemből, mint a gőz egy csésze teából a téli
hidegben. Elmerültem a vízben, de kidugtam belőle a lábam, és
a kád szélén nyugtattam, mint egy királynő.
Az erdei versenyfutásunk után is így sajgott mindenem. Már
jó ideje nem erőltettem meg ennyire az izmaimat, de a
lábfájdalom jóval kevésbé zavart, mint a mostani, egész testre
kiterjedő izomláz. Amikor eszembe jutott Kane és az együtt
töltött napunk, egymással ellentétes érzelmek jelentek meg
bennem. Dühített az arroganciája. A vitánk. A szeretettel és
bizalommal kapcsolatos álláspontja. Ugyanakkor hálás voltam,
amiért hajlandó volt elvinni az erdőbe pusztán azért, mert
szükségem volt egy kis szabad levegőre. A játékos
fogadásunkért. Az úszásunkért.
És az a hazaút a lovon Árnyékvár felé…
Amikor eszembe jutott, milyen érzések töltöttek el attól, hogy
mögöttem ült, fényesen csillogó testtel, miközben a nap
lenyugodott, talán egy kicsit még izgalmi állapotban is attól,
hogy a karjaiban tarthat…Semmit nem akartam érezni iránta,
de nem tudtam uralkodni magamon. Ennek az emléknek a
hatására a mellbimbóm még a víz melege ellenére is
megkeményedett.
Mivel egyedül voltam, a fürdőszobám rejtekében, a gyertyák
félhomályában, hagytam, hogy az egyik kezem lekússzon a
hasamon a lábam közé. Teljesen más érzéseket váltott ki
belőlem az, amikor Kane-re gondoltam, mint amikor Haldenre -
olyan égető és követelőző vágyat, hogy nem bírtam válasz
nélkül hagyni. Kane pajkos mosolyára gondoltam, mély,
rekedtes nevetésére, és arra, ahogy fölém hajolt a tó szélén, a
sziklánál.
Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi történt volna, ha
nem csak a menekülésre összpontosítok. Mi lett volna, ha azt a
vékony kombinét is leveszem magamról? Akkor is képes lett
volna uralkodni magán? Vagy nekem esik, és a magáévá tesz?
Elképzeltem, ahogy megragad, mire én felnyögök az
élvezettől, majd a fülembe suttogja, hogy milyen késztetéseket
ébresztenek benne a legintimebb hangjaim. Körkörös
mozdulatokkal masszíroztam a combom közötti érzékeny
területet, és éreztem, ahogy egyre jobban feszít a vágy.
Annyira kívántam, hogy az már szinte fájt.
Olyan kétségbeesetten szerettem volna hozzáérni, hogy majd
megőrültem. Aztán a másik kezemmel gyengéden cirógatni
kezdtem a mellemet, Kane kezére, erejére és arra gondolva,
hogy milyen érzés lenne az érintése. Olyan veszélyesnek, olyan
fenyegetőnek tűnt, hogy - valahol nagyon mélyen - kicsit
elszégyelltem magam attól, milyen izgalmat vált ez ki belőlem.
Miközben magam elé képzeltem Kane-t, egyszer csak
kimondtam a nevét. Még a vízben is éreztem, mennyire nedves
a testem közepe, és lassan magamba csúsztattam az egyik
ujjam. Felnyögtem, a szemem lecsukódott a gyönyörtől, és
egyre közelebb kerültem a kielégüléshez. A csúcspont előtt
kicsit megálltam, majd folytattam, és közben arról álmodoztam,
hogy Kane keze simogat, játszadozik velem, fakaszt kiáltásokat
a számból és eksztatikus könnyeket a szememből. Vajon durván
bánna velem? Szigorú arccal büntetne, egyik nyögést a másik
után, egyik sikolyt a másik után követelve - vagy meglepően
gyengéden érne hozzám Ónix gonosz uralkodója? Uralkodna
magán, vigyázna, nehogy túl nagy erővel hatoljon belém, és
remegne a vágytól, amit ezzel egy időben vissza is fogna?
Elszabadult a fantáziám. Annyira közel jártam a kielégüléshez,
hogy szinte éreztem a nyelvét a nyakamon, hallottam a
nyögéseit a fülemben…
Sikamlós gondolataimból döngő léptek zaja riasztott fel,
amely a hálószobámból érkezett.
Elöntött a félelem.
Felálltam, amitől a víz egy része kiloccsant a padlóra, majd
valamilyen fegyvert keresve körülnéztem, és végül a hozzám
legközelebb lévő gyertyatartót kaptam fel.
- Arwen? Jól…- rontott be hozzám Kane, kezét a kardján
tartva; de amikor meglátta csuromvizes, meztelen alakomat,
megtorpant, s fura, szinte sírásra emlékeztető hangot hallatva
gyorsan elfordult. - A fenébe - mondta rekedtes hangon, majd
megköszörülte a torkát. - Elnézést.
Minden kecsességet sutba dobva vetettem magam vissza a
vízbe, hogy elrejtsem a testem.
 - Te meg mit keresel itt? Nem szoktál kopogni? - kérdeztem
szinte sikoltva.
- Csak kérdezni akartam tőled valamit, de akkor
meghallottam… Azt hittem, megsebesültél - magyarázta Kane a
falnak, még mindig hátat fordítva nekem. - Én…hagyjuk.
Zavartan összehúztam magam. Még mindig égett mindenem,
részben a forró víztől, részben a szégyentől, részben…Kiűztem a
fejemből Kane kéjvágyban úszó pillantásának és ziháló ajkának
képét.
- Nos, jól vagyok. És már visszafordulhatsz.
Kane lassan felém fordult. A karomat a mellem elé fontam, a
testem többi részét pedig eltakarta a kád. A víz fehér volt a
sóktól, nem lehetett átlátni rajta. Kane valamiért ugyanolyan
zavartnak tűnt, amilyennek én éreztem magam.
Ekkor felmerült bennem egy borzalmas gondolat, ami
háttérbe szorította az összes többit.
- Miből gondoltad, hogy megsebesültem? - kérdeztem olyan
szenvtelenül, amilyenre az adott helyzetben csak képes voltam.
- Mert úgy hallottam, mintha… - felelte Kane, s arca még
vörösebbre váltott. Már meg sem tudtam állapítani, hogy az
izgalomtól-e, vagy a szégyentől. Talán mindkettőtől.
Gyorsan összeszedtem magam.
- Ne célozgass, Kane! Csak fáj mindenem, mert Dagan vívni
tanít. Neked még soha nem volt izomlázad? Vagy téged
magukból a Kövekből faragtak ki?
Jaj! Ez azért túlzás volt.
Kane valamennyire magához tért, és arcán újra megjelent az
az ellenállhatatlan farkasvigyor. Nekitámaszkodott a falnak, és
megjegyezte:
- Valakinek nagyon éles a nyelve ma reggel.
Megráztam a fejem, és lehunytam a szemem, miközben
hátradőltem a kádban. Hagytam, hogy a meleg víz
felemelkedjen a nyakamig, és lenyugtasson, mielőtt újra Kane-
re nézek.
- Jó illata van - mondta, s közelebb lépett, de továbbra is
udvarias távolságban maradt. Nem tudtam eldönteni, hogy
örülök-e ennek, vagy haragszom érte.
- A sókat fehér liliomokkal illatosítottam. Azok a kedvenc
virágaim.
Kane újra elmosolyodott, ezúttal olyan fesztelenül és
kedvesen, amilyennek nagyon ritkán láttam. Elállt tőle a
lélegzetem.
- Tényleg? Itt, Ónixban nincs belőlük túl sok.
- Tudom - válaszoltam. - Anya szerint csak Borostyánban
nőnek. Ezért ez a második keresztnevem. Azt mesélte, hogy
amikor megszülettem, fehér liliomok vettek körül.
- Arwen Lily Valondale - mondta végig Kane elgondolkozva.
Olyannak tűnt az ajkán a nevem, mint egy imádság, már ha egy
imádság lehet bűnösen csábító és érzéki. Majdnem felnyögtem
tőle.
Megköszörültem a torkom, s halkan azt kérdeztem:
- Honnan tudod a vezetéknevem?
Erre csettintett a nyelvével, és játékos rosszallással csóválta a
fejét - nekem pedig újra megkeményedett a mellbimbóm. Az
átkozott! Semmi olyat nem lenne szabad tennie, ami arra
késztet, hogy a szájára nézzek.
 - Azt hiszed, hagyom a foglyaimat szabadon mászkálni a
váramban, anélkül, hogy utánanéznék, kik ők? - kérdezett
vissza, miközben még közelebb lépett hozzám, mire
összeszorult a gyomrom. Még mindig annyira meztelen voltam.
Valamilyen módon minél hamarabb ki kell küldenem!
- Eddig úgy tudtam, hogy a fürdőszoba intim helyiség, nem
közterület. És egyáltalán mit kerestél a hálószobámban?
Kane még közelebb jött, és letérdelt, hogy ne lásson be a
kádba. Amikor egy vonalba került a szemünk, megvakarta az
állát, és így szólt:
- Csak azt akartam kérdezni, hogy…
Egy rettenetes gondolat merült fel bennem, de túl későn.
Rájött volna, hogy Mari és én a dolgozószobájában jártunk?
Ezért nézett be hozzám? Észrevette, hogy Briar amulettje
eltűnt? Igyekeztem kifürkészhetetlen arcot vágni.
Kane felsóhajtott, aztán csak kibökte:
- Hogy nem csatlakoznál-e a holnap esti programomhoz.
Szerintem ez segítene abban, hogy jobban megértsd ezt az
országot.
A meglepődés nem kifejezés arra, amit éreztem. Még
mélyebbre csusszantam a kádban, hogy nyerjek egy kis időt.
- Miért tenném?
- Mert én kérem - felelte. Csúnyán néztem rá, mire olyan
melegen és őszintén nevetett fel, mintha ellenállhatatlanul
vicces lennék. - Igen, én sem gondoltam, hogy ez túl sokat
jelentene számodra. De mit szólnál hozzá, ha azt mondanám:
azért, hogy csillapíthasd kielégíthetetlen kíváncsiságodat velem,
az országommal és a háborúval kapcsolatban, amelyeket
illetően olyan határozott nézetekkel rendelkezel.
- Hát jó - egyeztem bele, s majdnem elmosolyodtam. Ezzel
megfogott.
- Remek! - kiáltott fel Kane, és elvigyorodott. - Szólok Barney-
nak, hogy kísérjen majd el hozzám.
Megfordultam, hogy a köpenyemért nyúljak, de ekkor
meghallottam, milyen meglepetten veszi a levegőt.
Visszanéztem,
és vártam, hogy kimondja, mi nyomja a szívét - persze előre
tudtam, mi lesz az.
- Neked sebhelyes a hátad - mondta döbbenten, halálosan
komor hangon, s én a víz forrósága ellenére is megborzongtam.
- Igen - nyögtem ki végül. Ez nem tartozott életem azon részei
közé, amiket bárkivel is meg akartam volna osztani, különösen
nem vele.
- Ki tette ezt veled? - kérdezte olyan fojtott hangon, hogy alig
hallottam, mit mond.
A lelki szemeim előtt megjelent Powell és a derékszíja, és
elvörösödtem.
- Ez már nagyon régen történt.
Úgy tűnt, Kane rájött, milyen hatással vannak rám ezek az
emlékek, mert nem erőszakoskodott tovább, amiért hálás is
voltam. Csak nyelt egy nagyot, és fogva tartotta a tekintetemet.
Amikor én sem fordultam el, kicsit közelebb hajolt hozzám,
olyan arcot vágva, amit nem igazán tudtam értelmezni. Az arca
még mindig gránitkeménynek tűnt.
 Lassú, szinte elviselhetetlen energia kezdett lüktetni köztünk
a levegőben. A testem mélyében még mindig izzott a vágy.
Túl közel került egymáshoz az arcunk ahhoz képest, hogy
meztelen voltam - és ahhoz képest, hogy pár perccel korábban
milyen közel jártam a kielégüléshez. Éreztem Kane erdős,
cserzett bőrszagát, ami szinte teljesen elvette az eszem.
Végighúztam a nyelvem az alsó ajkamon, és észrevettem,
hogy Kane arca megrándul - mintha fájt volna neki a látvány. A
pupillája akkorára nőtt, hogy szinte nem is látszott a szeme
szürke színe, s tekintete követte a nyakam vonalát egészen a
kulcscsontomig. Közben az ajka kicsit szétnyílt.
De nem nézett lejjebb, amitől egyszerre éreztem
megkönnyebbülést és csalódást.
Felé fordítottam az arcomat. Arra vágytam, hogy
megcsókoljon. Ezt minden további nélkül be tudtam ismerni
önmagam előtt - jobban vágytam arra, hogy az ajkamon
érezhessem az övét, mint a levegőre.
De Kane összehúzta a szemöldökét, megrázta a fejét,
megköszörülte a torkát, és felállt.
- Sajnálom - vetette oda, majd egyetlen szó nélkül kisétált a
fürdőszobámból, én pedig ott maradtam egyedül, teljesen
összezavarodva.
 TIZENNÉGY

Követtem Barney-t a sátrak tengerébe. A szikrázó csillagokkal

teli éjszakai égen hatalmas telihold ragyogott, melynek fénye
megvilágította a katona szelíd, ismerős arcát. Csak ekkor
döbbentem rá, mennyire hiányzik nekem ez a kedves,
nagydarab férfi.
Kölcsönkértem Maritől egy ruhát és néhány olyan szalagot,
amit olyan gyakran láttam az ónixi nők hajában. Egyikünknek
sem volt fogalma arról, miért akar találkozni velem Kane.
Mariben még azis felmerült, hogy talán ki akar vinni a
frontvonalra, hogy a véres valósággal szembesítve
rádöbbentsen, miért olyan engesztelhetetlen az uralkodói
stílusa. Ennél borzalmasabb lehetőséget el sem tudtam volna
képzelni.
Dagan még kevesebbet tudott ebben a dologban segíteni. Neki
csupán annyit mondtam, hogy a király valami miatt találkozni
akar velem aznap este, és persze nem említettem a kínzó vágyat
és a sóvárgó pillantásokat, amikkel az együttléteink
mostanában jártak. De olyan érzésem támadt, hogy Dagan
tudja: valami más is zajlik a háttérben. Ahányszor
megemlítettem Kane-t, fülig pirultam. Amikor megkérdeztem
idős kollégámat, tudja-e, miért akarja a király, hogy
csatlakozzam hozzá aznap este, ő csak a fejét rázta, és a nap
hátralévő részében nagy ívben került a munkahelyünkön.
Figyelmeztetés: Dagantól sohasem szabad párkapcsolati tanácsot
kérni.
 Körülöttünk mindenfelé tábortüzek égtek. A katonák
pörköltet főztek, kártyáztak, és sört nyakaltak, miközben
elmentünk mellettük. Ezek a harcosok, akiktől pár hete még
annyira rettegtem, most teljesen olyannak tűntek számomra,
mint Ryder és a barátai - játékosnak és túl fiatalnak.
Bekanyarodtunk az egyik sarkon, és egy magas, koromfekete
sátor előtt találtuk magunkat, amely inkább pavilonra
hasonlított; a bejáratát ezüstszegély díszítette, és mindkét
oldalán zászlók lobogtak, rajtuk Ónix címerével.
Felismertem ezt a környéket, és elfogott a hányinger.
Pontosan azon a helyen álltunk, ahol Bert meg akart
erőszakolni. Kane biztosan ebből a sátorból hallotta meg a
dulakodásunkat aznap éjjel. Megborzongtam, amikor arra
gondoltam, mi történhetett volna, ha ő nincs ott; ugyanakkor
mélységes hálát éreztem Dagan iránt, hogy megtanított vívni -
amennyiben aznap este van nálam kard, és tudom forgatni,
legalább ellenállhattam volna.
A sátor belseje egyáltalán nem olyan volt, mint gondoltam. A
közepén Evendell hatalmas, részletes térképe terült el, melyen
különböző bábuk képviselték az egyes államok katonai
egységeit. A tér többi részét homok- és csokoládészínben játszó
bőrszékek és szőrmék töltötték ki, s a helyiséget gótikus
lámpások meg fekete gyertyák borították karamellszínű fénybe.
Odabent férfiak és nők nyüzsögtek, akik rézserlegekből ittak,
és rozskenyeret, csirkét meg marhasültet ettek. A levegőben
gyömbér, citrus, rum és szegfűszeg, továbbá gardénia és orgona
- mint időközben megtudtam, ezek Ónix leggyakoribb virágai -
illata terjengett. A halvány fények kellemes hangulatot
teremtettek.
Túl későn ébredtem rá, hogy a szívemre szorítom a kezem a
csodálattól és az…izgalomtól.
Barney Kane-hez vezetett, aki egy bársonnyal borított
trónszéken ült. Egyik oldalán egy sötét bőrű, szögletes állkapcsú
férfi állt, akit még nem ismertem.
- Felség, Arwen úrhölgy.
Kane felállt, hogy üdvözöljön. Aznap este olyan ruhát viselt,
mint egy igazi király, fekete köpennyel és néhány ezüstgyűrűvel
kiegészítve, a haját pedig hátrafésülte, és finoman megmunkált
ónixindákból álló koronával díszítette. Lélegzetelállítóan nézett
ki.
Magamba fojtottam kínos zavarom maradékát, amely még
mindig elbizonytalanított az előző napi fürdőszobai
majdnemcsókunk után, és térdet hajtottam előtte. Kane lassan
végigjártatta rajtam a tekintetét, a csizmám hegyétől egészen a
hajamban lévő fekete szalagig, és szikrák kezdtek táncolni a
szemében. Felmerült bennem a kérdés, vajon észrevette-e, hogy
úgy öltözködtem, mintha ónixi lennék. De ezen az estén
hiányzott belőle a szokásos játékossága és sármja. Egyetlen
kétértelmű megjegyzést sem tett, és meg sem próbált viccelődni
velem.
- Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk - mondta. - Bocsáss meg
egy pillanatra. Kérlek, foglalj helyet - mutatott a mellette lévő
székre, majd a jobbján álló férfihoz fordult, és heves vitába
fogtak.
 Megpróbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy alaposan
megbámuljam a sátorban nyüzsgő nemesembereket. Kíváncsi
tekintetük úgy fúródott a hátamba, mint ezernyi tőrhegy. De
inkább a másik oldalamra pillantottam, ahol legnagyobb
rajongóm, Griffin parancsnok ült. Nagyon szerettem volna
megkérdezni akár őt, akár a királyt, hogy tulajdonképpen mi ez
az egész, de Griffin is éppen beszélgetett, és nem mertem
megzavarni. Hirtelen azt kívántam, bárcsak Barney ott maradt
volna velem.
Miközben a kezemet bámultam, a körülöttem folytatott
beszélgetéseket hallgattam. Kane az Opálvidékkel kötött
békeegyezmény feltételeiről beszélgetett, de ebből csak egy-két
szót tudtam elkapni. A helyiség egyre zajosabb és zsúfoltabb
lett.
A jobb oldalamon Griffin meglepően kellemes hangvételű
társalgást folytatott egy gyönyörű szőke nővel. Hihetetlen volt,
hogy a parancsnokot nevetni látom, azok után, hogy korábban
mindig olyan szigorúan viselkedett a társaságomban. Egészen
melegnek és barátságosnak tűnt a mosolya, amikor hajlandó
volt használni.
- Elképesztő, ugye? - szólalt meg hirtelen mellettem Kane. -
Szerintem most látom a fogát először. Mármint azokat a
pillanatokat leszámítva, amikor rám vicsorog. - Kane
elmosolyodott, de a tekintete komoly maradt. Tisztán látszott,
hogy valami nem hagyja nyugodni. - Mint már mondtam, nem
rád haragudott, hanem rám.
Megértően hümmögtem, de nem válaszoltam semmit. Bár
Griffint és Kane-t nem fűzték egymáshoz rokoni szálak,
egyértelműen mélyen gyökeredző, szinte családias volt a
kapcsolatuk, amibe semmi kedvem nem volt belebonyolódni.
A parancsnok egyszer csak felállt, mire a tömeg duruzsolása
elhalkult, és mindenki felé fordult.
- A mai fórum Opálvidékről fog szólni - jelentette be Griffin. -
Borostyán jogellenesen mozgatja a csapatait az ország
Éjfélhágóján át, és emiatt gyorsabban elérik az embereinket.
Egy pillanatra kihagyott a szívem.
Jaj, ne!
Kane-re pillantottam, de ő a parancsnokára figyelt.
Lázasan gondolkodni kezdtem, mit tudok az Éjfél-hágóról
meg a békeegyezményről. Erről még gyerekkoromban
tanultam, az iskolában. Opálvidék szabad, és nem uralkodik
rajta senki. Egy vad, sziklás ország, ahol több különböző csoport
és közösség él. Ha nem csalt a memóriám, pár évtizeddel
korábban a terület érdekképviseletei aláírtak egy
békeegyezményt a másik nyolc országgal, ami arról szólt, hogy
háború esetén semlegesek maradnak.
Sajnos Opál és Peridot épp a hadban álló Borostyán és Ónix
között helyezkedtek el. Mindkét oldal katonáinak az
Ásványtengeren és Rózsakvarcon kellett átkelniük, ami
mindenképpen több időbe telt, mintha egyenesen átvágtak
volna Opálon.
A korábbi lelkesedésem gyorsan elpárolgott, és komor
aggodalommá változott. Mit fognak vajon csinálni Borostyán
katonáival? Mennyire lesznek velük kegyetlenek?
Vagy nem foglalkoznak velük? Lehet, hogy ezt a problémát
Opálnak kell megoldania.
 - Mindenkinek köszönöm, hogy eljött - fejezte be Griffin. - A
fórumot megnyitom.
Szinte azonnal felállt egy potrohos férfi, akinek arcát
tekintélyes szakáll keretezte.
- Királyom, ezt már korábban is mondtam, de nagyon szívesen
elismétlem. Ha Borostyán következmények nélkül megszegheti
Opálvidék törvényeit, akkor mi is megtehetjük. Engedjük át oda
az embereinket ma éjjel. Egyenlítsük ki az esélyeket. Nincs
időnk rá, hogy részletesen megvitassunk minden lehetőséget.
A Griffin mellett ülő szőke nő felhúzta az orrát, felállt, és Kane
felé fordult. Tekintetében esdeklés csillogott.
- Felség, minden Sir Phylip iránt érzett tiszteletem mellett,
Borostyán lépéseinek meglesznek a maguk következményei. A
kémeim úgy hallották, hogy Opálvidék bármelyik pillanatban
támadást indíthat Gareth király ellen, hogy megtorolja, amiért a
katonái engedély nélkül és a békeegyezmény ellenére átvágnak
a területeiken. Ez előnyt jelent majd nekünk. Ne akarjunk mi is
összekülönbözni velük! - Sir Phylip végighúzta az arcán a kezét.
Úgy láttam, hogy a hölgy és ő már többször lefolytatták ezt a
vitát.
- Ha bemegyünk oda - folytatta a nő -, azzal csak veszélybe
sodorjuk Ónixot, és még nagyobb vérontást váltunk ki Opálban.
Kane ekkor szólt hozzá a témához először:
- Lady Kleiónak igaza van, mi tiszteletből nem fogjuk átlépni
Opálvidék határát, nem pedig félelemből. Csak azért, mert
Borostyán becstelen, nekünk még nem kell annak lennünk.
Opál azért írta alá azt a békeegyezményt, hogy biztonságban
tudhassa területét és az ott élőket - nem akartam elhinni, hogy
Gareth puszta önzésből figyelmen kívül hagyta ezt. Az ilyesmi
inkább Kane-re lett volna jellemző.
Ekkor a mellette álló fekete bőrű férfi is felállt, és zengő
baritonja betöltötte a termet:
- Én azt tanácsoltam uralkodónknak, hogy hívjon össze egy
találkozót a különböző törzsi és közösségi vezetőkkel, és
próbáljon meg új egyezményt kötni velük, ami csak Ónixnak
garantál átvonulást. Ha újabb csapatokat akarunk Borostyánba
küldeni, szükségünk lesz a segítségükre.
Erre Sir Phylip és Lady Kleio szinte szinte egyszerre rázták
meg a fejüket. Kleio szólalt meg előbb.
- Eardley hadnagy, még a legjobb hírszerző tisztjeink
segítségével is hónapokba telne, amíg sikerülne az összes
vezetőt előkerítenünk. Egyszerűen nincs annyi időnk.
Felkavarodott a gyomrom a félelemtől. Nem akartam ártani a
hazámnak, de nagyon szerettem volna elkerülni a még nagyobb
vérontást. Aggasztott, hogy ilyen kevesen szólalnak fel Phylip
terve ellen - ami ha életbe lép, napokon belül több ezer ónixi,
opáli és borostyáni fog odaveszni.
De ez a helyzet emlékeztetett valamire…
Ez kicsit nagy ugrásnak tűnt, de ha azt akartam, hogy egy
orvosság ne csapjon le túl gyorsan teljes erővel az
idegrendszerre, akkor raktam néhány blokkolóként
funkcionáló gyógynövényt és elemet is a főzeteimbe, ami
lehetővé tette, hogy az orvosság más utakat keressen a testben,
és tovább tartson a hatása.
Ónixnak is pontosan erre lett volna szüksége. Valami
olyasmire, ami útját állja a borostyáni katonáknak, és
rákényszeríti őket, hogy elhagyják a hágót. Ha ugyanannyi
időbe telne Opálvidéken átkelni, mint bármely másik
útvonalon, akkor nem látnák értelmét, hogy arra jöjjenek, és
elhagynák azt a területet.
A tekintetem Kane-re villant. Ő hátradőlt, bokáját a térdén
nyugtatta, ujjait lazán összeérintette az ölében; maga volt a
nyugalom megtestesülése. Be kellett ismernem, hogy tévesen
képzeltem el azt, ahogyan a birodalmát irányítja. Ő az összes
nemesnek, hadnagynak és udvari méltóságának lehetőséget
biztosított arra, hogy hangot adjon a véleményének, és velük
együtt hozta meg a döntéseit. Ez nagyon igazságosnak tűnt.
Mintha csak megérezte volna, hogy őt bámulom, Kane felém
fordult, és elkapta a pillantásomat. Lopva felém intett, mire
elmosolyodtam, de megráztam a fejem - nem köszönni akartam
neki. A vendégekre mutattam, majd önmagamra. Kane
megemelte a szemöldökét, és gyanakvó arcot vágott, de egy
bólintással azonnal megadta az engedélyt.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és ökölbe kellett
szorítanom a kezem, hogy elnyomjam a remegését.
Amikor egy idősebb, göndör hajú nő befejezte a mondandóját,
ami arról szólt, hogy ónixi katonákat kellene Opál és Borostyán
határára állítani, Griffin pedig azonnal el is vetette az ötletét
azzal, hogy ez felesleges pazarlás lenne, mélyet lélegeztem, és
felálltam.
- Jó estét - kezdtem.
A terem elnémult. Mindenki Kane-re pillantott, hogy
kiderítsék, mi erről a véleménye. Én is felé fordultam. Ő
ugyanolyan távolságtartó arckifejezéssel figyelt, ahogy az egész
megbeszélés alatt, de a kisujját sem mozdította azért, hogy
belém fojtsa a szót.
- Én nem kaptam katonai kiképzést - fordultam a közönség
felé. - Nem vagyok nemes, és életem során csak két térképet
láttam a kontinensünkről.
Griffin a tenyerébe temette az arcát, Kane pedig elfojtott egy
kis nevetést a parancsnoka láttán.
- Akkor mit keresel itt? - kérdezte egy nyers hang a sátor
túloldaláról.
Néhányan elnevették magukat, de hiába erőlködtem, nem
láttam, ki volt az. Az arcom felforrósodott, és verejték ütött ki a
homlokomon.
- Szerintem a hölgy még nem fejezte be a mondandóját -
mondta Kane, és lesújtó pillantást vetett a férfira. - Nagyon
bölcsen tennéd, ha vigyáznál a szádra a jelenlétében.
Hirtelen síri csend támadt.
Kane szavai erőt adtak nekem, és innentől valamivel kevésbé
remegős hangon folytattam.
- Talán hasznos lenne eltorlaszolni az Éjfél-hágót.
Annak ellenére, hogy teljesen kiszáradt a szám és a torkom,
nyelni próbáltam, de hiába. Vártam, hogy megszólaljon az a
tiltakozó dörmögés, amire számítottam, de ahogy körülnéztem,
csak rám tapadó tekinteteket láttam, amelyek arra vártak, hogy
folytassam - lehetetlen volt Kane-re pillantani megerősítésért
anélkül, hogy gyengének ne tűnjek.
És nem is volt rá szükségem.
Ez jó ötlet volt. Tudtam, hogy az.
 - Ez nemcsak Borostyán katonáit akadályozná meg abban,
hogy gyorsabban a határunkhoz érjenek, mint mi az övékhez,
hanem Opálnak is szívességet tennénk vele. Távol tartanánk a
háborút az országuktól, amit később talán még viszonoznának
is valamilyen szívességgel.
- Felhasználhatnánk a sárkányt és a hidráinkat - jegyezte meg
egy nemes a jobb oldalamon. - Az gyorsabb és kevésbé feltűnő
megoldás lenne, mintha egy zászlóalj cipelné oda az akadályt.
- Az ásványérceinkkel el is torlaszolhatnánk a hágót. Nem
tudnának annyi embert összeszedni, hogy elhordják az útból -
jegyezte meg Griffin elgondolkodva.
Miközben leültem, átmelegített a büszkeség. Ekkor már nem
tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy Kane-re pillantsak. Ő
továbbra is a beszélgetést figyelte, de alig észrevehetően
odabiccentett nekem is, és közben elmosolyodott.
Utána Kleio állt fel, aki így szólt:
- Köszönjük neked, kedves…
- Arwen - segítettem ki.
- Köszönjük neked, Arwen - mondta a hölgy mosolyogva. - Ez
nem rossz ötlet. Ebben a pillanatban is van néhány kémem
Opálban. Ők megtalálhatnák…
De ekkor odakintről hirtelen bakancsdobogás hallatszott, és
aggodalmas suttogás futott végig a jelenlévőkön, én pedig
éreztem, ahogy a rettegés görcsbe rántja a gyomromat.
Hét páncélos ónixi katona lépett be a sátor bejáratán, majd
masírozott egyenesen Kane-hez.
Miközben a király felugrott a trónjáról, olyasmi sütött a
szeméből, amit még soha nem láttam rajta - félelem.
 Az a katona, akinek a páncélját ezüstszegecsek díszítették,
fojtott hangon magyarázni kezdett neki. A páncélt felismertem,
a tulajdonosát viszont nem, de hamar rájöttem, hogy minden
bizonnyal ő vette át Bert hadnagy helyét.
Csak vártam, vártam és vártam.
A levegőben baljós szikrák pattogtak.
De az első néhány szó után Kane megkönnyebbülten
felsóhajtott - és én is így tettem. Bármi is történt, nem az volt,
amitől tartott. Aztán így szólt:
- Ennyi elég is lesz mára. Lady Kleio, intézkedjen, hogy a
kémei gondoskodjanak a hágó kiürítéséről. Szükség esetén
kérje Eryx segítségét is. Az embereim pedig elkezdik kitermelni
és átszállítani az ércet.
Ezt követően a sátor percek alatt kiürült, és csak Kane, Griffin,
Eardley hadnagy és a katonák maradtak ott.
És én - arra várva, hogy valaki megmondja, mit csináljak, vagy
hová menjek. De semmilyen iránymutatást nem kaptam.
Közben Griffin utasította az embereit, hogy takarják le a
haditanács asztalát, Kane pedig odabiccentett a hadnagynak, aki
elhagyta a sátrat, hogy pár pillanat múlva három másik ónixi
katonával térjen vissza.
Az elém táruló látványtól felfordult a gyomrom, és körmeim a
székem karfájába mélyedtek. Mindegyik katona egy-egy embert
tartott, akinek keze és lába egymáshoz volt láncolva, a fejét
pedig csuklya takarta.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Foglyok.
Hadifoglyok.
 Miközben Kane a térdre kényszerített férfiakat figyelte, a
hadnagy megköszörülte a torkát, s így szólt:
- Ezt a három borostyáni katonát akkor fogtuk el, amikor épp
a kincstárba próbáltak bejutni. Hat emberünket megölték, és
emellett három civilt is. Feltételezésem szerint Gareth király
speciális különítményének tagjai lehetnek. Mit tegyünk velük,
királyom?
Kane arcán, amely mintha acélból lett volna, hűvös, higgadt
harag ült. Semmi nem maradt benne abból a férfiból, akit
megismertem. Úgy nézett ki, mint a halál és az erőszak
megtestesülése. Félelem hullámzott végig bennem; de nem
magamat féltettem, hanem azokat a férfiakat, akik előtte
térdeltek.
- Le a csuklyákkal - adta ki az utasítást, s a katonák
teljesítették a parancsot.
Majdnem elájultam.
Halden térdelt előttem, mocskosan, betört orral, fájdalomtól
eltorzult arccal.
 TIZENÖT

Gondolkodás nélkül megindultam felé, kinyújtott kézzel.

Ne, ne, ne, ne…
Griffin megragadta a karom, és hátrarántott.
- Mit művelsz? - suttogta a fülembe.
Alig bírtam uralkodni magamon. A sátor túl forrónak tűnt, a
gyertyafüst fojtogatónak.
- Ismerem őt! - válaszoltam suttogva. - Ő a barátom! Ez
biztosan csak valamiféle tévedés.
El sem tudtam hinni, hogy még él. És itt van, Ónixban.
Hadifogolyként. És…
- Most azonnal el kell tűnnöd innen - sziszegte Griffin, s elém
lépett, hogy eltakarjon, de elkésett.
- Arwen? - kérdezte érdes hangon Halden.
A haja véres, mocskos csutakként borította a fejét. Az orra
feldagadt, az arca kék-zöld foltos volt, de barna szeme pont úgy
nézett ki, mint aznap, amikor elment a háborúba. Kerek volt,
őszinte, és fájdalom tükröződött benne.
- Fogd be! - csapta tarkón a mögötte álló katona.
- Ezt hagyd abba! - kiáltottam rá.
Nem bírtam elviselni, hogy így kell látnom Haldent, és ismét
elindultam felé.
- Te ismered ezt a fiút? - kérdezte döbbenten a király; ám még
mielőtt válaszolhattam volna, Halden megelőzött.
- Úgy volt, hogy ő lesz a feleségem.
 Mozdulatlanná dermedtem - ahogy a sátorban mindenki.
Halden, hogy a Kövek vigyenek el, te idióta!
Kane rendkívül dühösnek tűnt, és még Griffin is elsápadt.
- Nem, ez nem…ez nem egészen…- próbáltam
megmagyarázni, de nem jutottak időben eszembe a szavak.
Kane még csak ki sem várta, hogy befejezzem. Hátborzongató
nyugalommal Haldenhez lépett, s halkan azt kérdezte tőle:
- Te szereted ezt a nőt?
- Mindennél jobban.
Az átkozott Kövekre!
- Akkor jó - mondta Kane, majd kurtán bólintott, s a katonákra
pillantva így szólt: - Öljétek meg.
- Ne! - kiáltottam. Más is hallja vajon ezt a zúgást a fülében?
Mi a fene történik? - Te teljesen megőrültél? - ordítottam Kane-
re.
De ő rám se nézett. A székéhez sétált, megfogott egy sötét
folyadékkal teli kelyhet, és miközben én kétségek között
vergődtem, lassan, unottan kortyolgatni kezdte. A katonák
megragadták Haldent és a másik két foglyot, hogy kivonszolják
őket a sátorból.
- Álljatok meg! Most rögtön! - üvöltöttem rájuk, de Griffin
akkora erővel fogta a karomat, hogy mozdulni sem tudtam. Még
csak meg sem kellett erőltetnie magát azért, hogy ott tartson.
Kane hidegen, érzéketlenül figyelte az arcomat, miközben
könnyek gyűltek a szemembe. A Halden jobb oldalán lévő fiú
esdekelni kezdett, a bal oldalán lévő pedig összevizelte magát,
és szemmel láthatóan remegett. Kane semmit nem mondott,
miközben én kétségbeesetten jajveszékeltem:
 - Ne, ne, ne! Könyörgök, csak ezt ne!
Végül Griffin azt mondta:
- Királyom, javasolhatnám, hogy beszéljük meg, milyen
előnyökkel járna, ha legalább az egyik patkányt életben
tartanánk? Elképzelhető, hogy hasznos információkkal
szolgálhatna nekünk. Ne zárjuk őket a várbörtönbe, amíg ezt
megvitatjuk?
Kane arca egy pillanatra elsötétült, és még egyet kortyolt az
italából, de végül azt mondta a hadnagynak:
- Ahogy a parancsnok kívánja. Egyelőre vigyétek őket a
kazamatába.
A három fogoly egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől.
Halden tekintete egy pillanatra se fordult el rólam. Tátogott
nekem valamit, mielőtt kivitték a sátorból, de a szememet égető
könnyek miatt nem láttam, mit. Kane viszont a jelek szerint
megfejtette, amit mondott, és megvetően elhúzta a száját, majd
azt vakkantotta:
- Mindenki kifelé.
A helyiség gyorsan kiürült; csak Kane, Griffin és én
maradtunk ott.
Legszívesebben belevágtam volna Kane kegyetlen, közömbös
arcába.
Amikor végül Griffin elengedte a karomat, a király elé
ugrottam:
- Te egy szörnyeteg vagy! Mi a fene bajod van? Tényleg meg
akartad ölni ezeket a fiúkat? Még férfinak is alig lehetne
nevezni őket! És annak ellenére, hogy tudtad, hogy ismerem? És
hogy fontos nekem? Rád sem bírok nézni!
 Épp hogy csak sikerült erőt vennem magamon, nehogy ököllel
abba az arrogáns, gyűlöletes arcába sújtsak. De nem voltam
hajlandó még egyszer lesüllyedni az ő szintjére.
Kane mindeközben kegyetlen közömbösséggel figyelt. Csak az
jelezte a haragját, hogy a kezét ökölbe szorította maga mellett.
- Ők is megölték az én embereimet. Ártatlanokat öltek meg. Ez
nem zavar téged? - kérdezte fojtott hangon.
Megráztam a fejem, s ugyanolyan hangon válaszoltam:
- Még semmit nem tudhatsz biztosan, ennek ellenére
gondolkodás nélkül halálra ítélted őket! Hogy lehet egy király
ennyire indulatos?
- Ami azt illeti, a gyógyítónak igaza van - szakított félbe Griffin.
- Ez elképesztően ostoba húzás volt, barátom.
Nem hittem a fülemnek.
- Köszönöm! - fordultam vissza a király felé újult erővel. - Nem
ölhetünk meg embereket, csak mert úgy hozza úri kedvünk,
Kane.
Griffin megrázta a fejét, s így szólt:
- De igen, most már mindenképpen meg kell ölnünk őket.
- Pontosan! Várjunk csak…micsoda? - kérdeztem Griffin felé
fordulva. - De miért?
A parancsnok felsóhajtott, és töltött magának egy pohár
whiskyt.
- Kane leleplezte magát. A szerelmed próbára tette, és ő
megbukott. Most már mindhárom fogoly tudja, hogy Ónix
uralkodójának gyenge pontja a gyógyítója, és ez sebezhetővé
teszi őt. Sajnálom, de ennek az információnak a birtokában nem
hagyhatjuk őket életben.
 Hirtelen szédülni kezdtem. Ezt már nem bírtam feldolgozni.
Griffinnek igaza lenne? Kane azért reagált ennyire hevesen,
mert Halden megemlítette, hogy mi ketten szerelmesek voltunk
egymásba Abbingtonban? És Halden direkt csinálta volna ezt,
hogy mentse a bőrét? Észrevette valamiből, valahogyan, az alatt
a pár perc alatt, amit itt töltött, hogy milyen fontos vagyok Kane-
nek?
Egy idióta vagyok. Hát persze hogy észrevette. Miért lennék
itt, ebben a sátorban, a király katonáival, közvetlenül mellette
ülve, ónixi ruhában, hajamban fekete szalagokkal, levendulás
whiskyt iszogatva, ha nem lennék neki annyira fontos?
Mocskos árulónak éreztem magam.
Levetettem magam az egyik bőrszékre, és lesütöttem a
szemem.
Kane Griffin felé fordult, s közömbös hangon megjegyezte:
- Egyébként is két lábon járó halálraítéltek voltak. Ha
bejutottak a kincstárba, akkor már túl sokat tudnak ahhoz, hogy
visszaengedhessük őket Garethhez.
Erre elsírtam magam.
Nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Már jó ideje nem
gondoltam Haldenre, de ez nem jelentette azt, hogy holtan
akartam volna látni.
Rettenetes volt elképzelni, hogy most véget ér az élete. És
hogy ez bizonyos szempontból az én hibám.
Kane dühösen méregetett, majd így szólt:
- Sajnálom, Arwen. A férfit, akibe szerelmes vagy.
- Egy szóval sem mondtam, hogy szerelmes lennék bele -
sziszegtem a könnyeimmel küszködve. - Ő az egyik legrégebbi
gyermekkori barátom. És az öcsém egyik legjobb barátja.
- Nem csoda, hogy ő is tolvaj - mormolta Griffin maga elé.
- Olyan, mintha a családom tagja lenne - folytattam, ügyet sem
vetve a parancsnokra. - Azóta nem láttam, hogy csatába küldték
a te katonáid ellen, a te átkozott, értelmetlen háborúdban!
A hangom kezdett hisztérikussá válni, és szívem a torkomban
dobogott.
- De ő tényleg szerelmes beléd, és azt tervezte, hogy feleségül
vesz? - ütötte a vasat Kane.
- Nem ez a lényeg!
- Csak kíváncsi vagyok.
Az a te bajod, gondoltam, de nem mondtam semmit, ehelyett
vettem egy nagy levegőt. Ahogy Anya mondogatta mindig:
mézzel több legyet lehet fogni, mint ecettel. Ha létezett olyan
pillanat,
amikor érdemesnek tűnt Kane jobbik énjét előcsalogatni,
akkor ez volt az.
- Oké, rendben. Romantikus kapcsolatban voltunk egymással.
De utána elment, és én azt hittem, hogy soha többé nem fogom
látni. Azt hittem, hogy mi csak szórakozunk egymással,
egyáltalán nem gondoltam volna, hogy úgy gondol rám.
Kane mintha kicsit ellágyult volna.
- Hogy is ne gondolta volna úgy?
- Kérlek, ne öld meg! - könyörögtem neki.
Ekkor Griffin, aki, úgy tűnt, hányingerrel küszködik, hirtelen
azt kérdezte a királytól:
- Ideje, hogy a gyógyító visszatérjen a szobájába, nem
gondolod?
 Kane erre nem szólt semmit, csak bólintott.

***

Miután végigforgolódtam az éjszakát, már napkelte előtt

felébredtem, és lesétáltam a lépcsőn a várbörtönhöz. A
köpenyem megpróbált megvédeni a kora reggeli hidegtől, és
forró levegőt fújtam a tenyerembe. Kicsempésztem magammal
néhány szelet kenyeret, egy kis szárított húst, egy tűt és pár
kötést, amiket a prémkabát alá rejtettem.
Valahogy meg kellett látogatnom Haldent, és úgy éreztem,
erre talán az kínálja a legnagyobb esélyt, ha minél közelebb
maradok az igazsághoz.
- Jó reggelt! - köszöntem kedves hangon a fiatal őrnek. - Csak a
foglyot szeretném meglátogatni.
- Melyiket?
- Mathist. Azt, amelyiknek elfertőződött a sebe - feleltem
határozott hangon; épp elég időt töltöttem egy hazudós király
országában ahhoz, hogy ne essen nehezemre nekem is egy
kicsit füllenteni.
- Ki is vagy te?
- Arwen, a gyógyító. Griffin parancsnok küldött, hogy
összevarrjam Mathis sebeit - vágtam rá, s meglóbáltam előtte az
orvosi táskámat; ám a katona kételkedve ingatta a fejét. - Hát jó,
ahogy gondolod. Amúgy sincs kedvem már ilyen korán
munkához látni - jelentettem ki némi várakozás után. - Ha
Mathis még azelőtt meghalna, hogy bármilyen információt
kihúzhatnának belőle, csak jelentsd Griffinnek, hogy nem
ismerted fel a börtön gyógyítóját. Biztosra veszem, hogy meg
fogja érteni. Elvégre olyan melegszívű, türelmes ember.
Ezzel elindultam, de közben visszatartottam a lélegzetemet.
Az őr némi morgást követően végül utánam kiabált:
- Jól van, jól van, de akkor ne húzd az időt!
Repestem az örömtől, de ügyeltem arra, hogy unott arcot
vágjak, mielőtt megfordultam.
- Köszönöm. Nem fog sokáig tartani.
A várbörtön cellái ugyanolyan nyirkosak és nyomorúságosak
voltak, mint amikor én voltam ide bezárva. Megsajdult a szívem
Haldenért - én magam soha nem éreztem olyan
reménytelenséget, mint e falak között.
Gyorsabban megtaláltam a celláját, mint reméltem volna.
Hirtelenszőke haja szinte világított a szürkeségben. A földön
fekve aludt, reszketve és rászáradt vérrel borítva. Addig
mondogattam a nevét, amíg fel nem riadt rá.
- Arwen, te meg mit keresel itt? - kérdezte döbbenten.
Rettenetesen nézett ki. Az egyik szeme mostanra úgy
bedagadt, hogy ki sem tudta nyitni, és az álla kétszer akkora
volt, mint egyébként.
- Hoztam neked pár dolgot - feleltem, és becsúsztattam a rács
alatt, szinte ugyanúgy, ahogy Kane tette velem akkor régen. De
ezt az emléket inkább kisepertem a fejemből.
Halden a csomagért nyúlt, és véraláfutásos keze hozzáért az
ujjaimhoz. Szinte remegtem a vágytól, hogy megölelhessem és
megvigasztalhassam.
- Köszönöm - mondta Halden, miközben az egyik vödör mögé
rejtette a csomagot. - De nem arra gondoltam, hogy mit keresel
idelent, hanem arra, hogyan kötöttél ki Ónixban.
- Ez hosszú történet, de biztonságban vagyok. Majd mindent
elmesélek, ha több időnk lesz.
- Kétlem, hogy nekem bármennyi időm is lenne.
- Ne gondolkozz így. Ki fogunk találni valamit.
Halden kíváncsian végigmért, aztán megjegyezte:
- Nagyon megváltoztál.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem zavartan.
- Nem tudom biztosan, inkább csak érzem…Mit tettek veled?
Hirtelen úgy éreztem: támadás ért, s nekem védekeznem kell.
Halden néha valamiért Powellre emlékeztetett. Nagyon kicsinek
tudtam érezni tőle magam.
- Semmit. Sőt meglepően kedvesek voltak - feleltem.
- Igen, azt látom…Lehet, hogy te meg tudnád győzni a királyt.
Nagyon kedvelhet téged. Látnod kellett volna az arcát, amikor a
feleségemnek neveztelek! Úgy nézett rám, mintha megöltem
volna a kedvenc háziállatát.
Erről a strix jutott eszembe, és végigfutott a hátamon a hideg.
Vajon milyen kapcsolatban lehet Kane azzal a visszataszító
teremtménnyel? Biztos megtanította, hogy odamenjen hozzá,
amikor hívja, és más trükkökre is. A Kövek vigyék el, hogy
érezhettem valaha is bármilyen vonzalmat egy ilyen fickó iránt?
Dühösen megráztam a fejem. Most Haldenre kellett
koncentrálnom.
- Miért mondtad neki, hogy feleségül akartál venni? -
kérdeztem tőle. - Mi soha nem beszéltünk semmi ilyesmiről.
Halden elgondolkozva rágcsálta a körmét, majd azt felelte:
 - Tényleg abban reménykedtem, hogy amikor visszatérek,
összeházasodunk. De amikor megláttalak ott, láncok nélkül,
nem szolgaként, hanem közvetlenül a király mellett ülve…
akkor tudtam, hogy valamiféle hatalmi pozícióba kerültél. És
arra gondoltam, hogy ha összekötöm magam veled, akkor talán
megkímélik az életemet.
Kellemetlen, nyálkás érzés áradt szép bennem. Szóval
Griffinnek igaza volt! Eddig nem ismertem Halden jellemének
ezt az oldalát. De talán csak azt tette, amire a túlélés érdekében
kényszerült.
- Lehetséges… - feleltem, de nem tudtam, hogy fejezzem be.
Nem voltam benne biztos, hogy még mindig szeretném-e, ha
Haldennek igaza lenne, és Kane tényleg így érezne irántam.
- Nekem elhiheted. Ha nem lennél fontos neki, már végeztek
volna velem.
- Miért? Mit csináltál? - kérdeztem döbbenten, és éreztem,
hogy kifut a vér az arcomból.
Halden úgy hőkölt hátra, mintha megütöttem volna, s fojtott
hangon azt felelte:
- Hogy én mit csináltam? Én a hazánkért harcolok!
De az ösztöneim mégis azt súgták, hogy az iménti szavai
mögött több rejlik, mint amennyit el akar árulni nekem.
Úgyhogy tovább próbálkoztam:
- Tegnap este azt mondták, hogy három ártatlan civilt is
megöltél. Ez igaz?
- Dehogyis! - vágta rá azonnal Halden, s tekintete végtelenül
sebzettnek tűnt. - Dehogyis, Arwen. Hogyan hihetsz el bármit,
amit azok a szörnyetegek mondanak? Különösen rólam!
 Elpirultam szégyenemben.
- Nem tudom. Miért hazudnának?
- Hogy miért? Mert ezek démonok, Arwen - suttogta Halden,
és ismét rágni kezdte a körmét. - Látszik, hogy téged máris a
hatalmukba kerítettek. Nem tudom, miért vagy itt, de
esküszöm, hogy kiszabadítalak innen. Megmondtam neked
tegnap este, hogy meg foglak menteni.
Nagyon őszintén nézett rám, úgyhogy megpróbáltam valami
pozitívat érezni: reményt, szerelmet, megkönnyebbülést. De
csak hányingerre telt tőlem.
- Van egy tervünk - folytatta Halden a jobb oldalán lévő cellák
felé biccentve, ahol a másik két borostyáni katona aludt. - De
szükségünk lenne hozzá egy kis zűrzavarra. Nem tudsz kitalálni
valamit, ami elterelné az őrök figyelmét?
Erősen törtem a fejem, de semmi nem jutott eszembe.
- Ez a rész eléggé elszigetelt. Mi a tervetek?
Halden úgy rázta a fejét, mintha a saját zakatoló gondolatait
akarná lecsillapítani.
- Ha felmerül benned valami, ami működhet, akkor jelzed
nekem majd valahogy, ugye? Ebben az esetben mindent el
fogok magyarázni. És téged is megszöktetlek innen.
Ekkor közeledő léptek hallatszottak a lépcső tetejéről.
- Igen. Nyitva tartom a szemem és a fülem. Te meg addig is
próbálj meg életben maradni - mondtam, aztán megfordultam,
és gyors léptekkel a kijárat felé indultam.
- Arwen! - szólt utánam Halden reszelős hangon.
Megfordultam, és visszanéztem a rácsokat markoló kezére. -
Tényleg nagyon hiányoztál.
 Vártam, hogy megdobbanjon a szívem a szavaira, de nem
tette. Úgyhogy csak egy félmosolyt vetettem rá, és sietve
felrohantam a dohos lépcsőn, ki a fiatal őr mellett.
- Sikerült? - kérdezte ő.
- Mi? - Még mindig kavarogtak a gondolataim a Haldennel
folytatott beszélgetésünk után. Egyáltalán nem az történt, amire
számítottam… - Ja! Ja, igen, Martin már teljesen jól van.
Köszönöm.
- Martin?
A fenébe!
- Jaj, dehogy! Mathis! Túl korán van még nekem, megyek is
vissza az ágyamba! - feleltem zavart mímelve, majd elinaltam,
mielőtt még tovább ronthatnám a helyzetemet.
Félúton a hálóm felé lelassítottam, s mélyeket lélegezve
próbáltam visszanyerni a higgadtságomat.
Halden nagyon megváltozott. De nem ugyanezt mondta ő is
rólam? És hogy ítélhetném el? Ki tudja, miféle szörnyűségeket
látott a csatamezőn? Sajgott érte a szívem. Mindazért, amin
keresztül kellett mennie.
Miközben átkeltem a kőudvaron, észrevettem, hogy a nap
már kikukucskál a tornyok felett. Lágy, orgonaillatú szél fújta
hátra a hajamat az arcomból. Az elmúlt néhány óra borzalmai
ellenére a csendes hajnal furcsamód békével töltötte el a
lelkem.
- Ez a kedvenc napszakom - szólalt meg mögöttem egy mély
hang. - Ahogy a nap a várkastély fölé emelkedik, az olyan, mint
egy új kezdet. Egy újjászületés.
 Lehunytam a szemem. Ebben a pillanatban egyáltalán nem
rendelkeztem elég lelkierővel ehhez az emberhez.
- Kérlek - suttogtam. - Hagyj békén.
- Tegnap este elfogadhatatlanul viselkedtem. Hagytam, hogy a
dühöm irányítson. Ez nem méltó egy egy férfihoz…főleg, ha az
még király is…
Kicsit haboztam, de aztán Kane felé fordultam.
Alig bírtam elviselni a látványát.
Úgy nézett ki, mintha egész éjjel nem aludt volna. A haja
kócos volt, a szeme vörös - s ennek ellenére még most is
elviselhetetlenül jóképű volt.
Sütött az arcáról a kimerültség, miközben a szemembe nézett.
- Őszintén bocsánatot kérek - mondta fáradt hangon. - És
amennyiben ez számít valamit, elképesztő voltál a
megbeszélésen. Éppolyan zseniális, mint amilyen gyönyörű.
Az áruló szívem örvendezni próbált, de még időben nyakon
csíptem, és a helyére tettem. Csak semmi hála ennek a
mézesmázos királynak ezen a napon! Semmi, de semmi!
- Követtél ma reggel?
- Nem - vágta rá Kane, majd rövid szünet után hozzátette: - De
tudom, hogy jártál a fiúnál. Arwen, ő nem az, akinek hiszed.
Már végtelenül elegem volt abból, hogy annyi mindent nem
tudok.
- Tényleg? Akkor világosíts fel arról, hogy kicsoda - mondtam
dühösen.
Kane gondterhelten összehúzta a szemöldökét, és sokáig
gondolkodott, mielőtt válaszolt:
- Nem tudom, hogy bízhatom-e benned, kismadár.
 - Te nem bízhatsz bennem? - kérdeztem gúnyosan, s nagyot
fújtattam.
Kane keserűen felnevetett, majd megjegyezte:
- Tisztában vagyok a közös múltunkkal. De én soha nem
hazudtam neked.
- Mi? És mi volt az az egész „én is fogoly vagyok” színjáték?
- Az uralkodói származásomat valóban nem említettem meg,
de egy szóval sem hazudtam.
- Mint ahogy én sem neked.
Erre közelebb lépett hozzám, mire én ösztönösen
hátrahőköltem.
- Tegnap este ónixi színekben jelentél meg a fórumon, és úgy
beszéltél az országunkról, mintha az a tiéd is lenne - mondta
halkan. Összeszorult a gyomrom. Igaza van: Halden foglyul
ejtése előtt már kezdtem úgy érezni, hogy ennek az országnak
vagyok az állampolgára. Váratlan módon otthonra leltem itt.
Kane észrevette, hogy megváltozott a hozzáállásom, és folytatta,
miközben a felháborodástól eltorzult az arca. - Utána egyszer
csak megjelenik a… szeretőd az otthonomban, megöli az
embereimet, és megpróbálja elvenni tőlem azt, ami az enyém.
Te pedig harcolsz érte, lopsz a kedvéért, segítesz neki
megtervezni a szökését, és ez szerinted nem hazugság?
A torkomba ugrott a szívem, és egy pillanatra elakadt a
lélegzetem.
- Azt hittem, nem követtél! - suttogtam.
- Árnyékvárban mindenütt vannak kémeim. Miért gondoltad,
hogy nincsenek? - sziszegte, majd megfordult, és kemény
léptekkel elindult a várkastély felé. Valósággal áradt belőle a
harag.
Felforrósodott az arcom. Tudhattam volna, hogy egy
pillanatra sem fog őrizetlenül hagyni. Összeszorítottam a fogam
haragomban, s utánakiáltottam:
- Egyébként nem vagyok a tiéd!
Még csak azt sem tudtam, miért is mondom ezt. Én is
fájdalmat akartam okozni neki.
Kane visszafordult, de semmit nem tudtam leolvasni az
arcáról.
- Természetesen nem vagy az enyém - jelentette ki higgadtan.
- Az előbb azt mondtad, hogy „megpróbálta elvenni tőlem,
ami az enyém”.
Kane elvigyorodott, s gúnyosan megkérdezte:
- Nem vagy egy kicsit öntelt? Nem rád céloztam. Jobban
örültél volna, ha rólad beszélek?
A szavai nagyobb fájdalmat okoztak, mint gondoltam volna.
- Nem, természetesen nem - válaszoltam, miközben hevesen
megráztam a fejem, hogy nyomatékosítsam a kijelentésemet. -
Még csak nem is ismerlek.
- Nos, ezen változtatnunk kell majd, miután megbocsátottad a
viselkedésemet - jelentette ki Kane mosolyogva.
Én azonban úgy éreztem, soha nem fogom megbocsátani
neki, hogy halálra ítélte Haldent.
- Szóval még azok után sem fogod megölni őket, amiket
Halden mondott?
- Egyelőre nem.

***
A nagyterem vacsoraidőben nyüzsgött az élettől, de én felnézni
is alig tudtam a padlizsános-paprikás ragumból. Mari még
mindig engem figyelt, ahogy egész nap tette. Egy idő után nem
bírta tovább.
- Rendben, Arwen, elegem van. Mi történt veled? - kérdezte,
ám válasz helyett lehajtottam a fejem a hideg fára, és
felnyögtem, amivel persze nem volt megelégedve. - Bocs, de ez
kevés. Próbáld meg megfogalmazni.
Marire pillantottam - szeplős arca szigorúan nézett rám, de
éreztem rajta az empátiát és a szeretetet is. Hatalmasat
sóhajtottam, és megjegyeztem:
- Ez hosszú lesz.
- Csupa fül vagyok.
Elmeséltem neki az egész történetet. Azt, hogy elképzelhető,
hogy akaratom ellenére belezúgtam egy kicsit a királyba. Hogy
mennyire értékeltem, hogy meghívott a haditanácsba, és milyen
tisztelet ébredt bennem a demokratikus döntéshozatali
módszere iránt. Hogy épp csak kezdtem megtalálni itt a helyem,
vele kapcsolatban is, amikor Haldent foglyul ejtették, és hogy
Kane beleegyezett, hogy egyelőre megkímélje az életét. Hogy
tudtam: segítenem kell Haldennek megszökni, mielőtt a király
meggondolná magát.
- Nincs más megoldás. Itt fog meghalni, ha nem segítek neki.
Mari lassan falatozott, miközben megpróbálta feldolgozni ezt
a rengeteg új dolgot. Aztán egyszer csak így szólt:
- A királyt hetek óta nem látták nővel. Mindenki erről beszél a
várban. Most felmerült bennem, hogy talán miattad.
 - Aha, persze! - horkantam fel. - Én semmi ilyesmit nem
hallottam.
- Nem hát, mert te rajtam kívül nem beszélgetsz senkivel.
Nyugodtan elhiheted nekem, hogy sok olyan gyönyörű fiatal nő
él itt, aki szívesen lenne az ország királynője. Vagy csak szívesen
lenne a szeretője. Azóta próbálják elcsábítani, hogy megérkezett
ide. Ismerték a hírét, és most nagyon csalódottak.
Minden egyes porcikám azon igyekezett, hogy ne érezzek
semmit.
- Lehet, de nem ez a lényeg, Mari. Felejtsd el Kane-t. Mi legyen
Haldennel?
- Mondtam én bármikor, hogy a király háborús stratégiája
feddhetetlen? És most a saját alattvalója - mutatott Mari
színpadiasan önmagára - fog felségárulást elkövetni, hogy
megmentse egy fiú életét. Ki fogjuk szabadítani innen, ne
aggódj.
- Kérlek, részletezd.
Erre egy tipikus Mari-nézést kaptam válaszul; a hűvös
önelégültség és az elfojthatatlan izgalom keverékét.
- Ami azt illeti, egész nap majd meghaltam, hogy ezt
elmondhassam neked, de te folyamatosan búslakodtál. Ki
akartam várni, amíg megkaphatom Arwen maximális
lelkesedését. A holdfogyatkozás előtti éjjelen idejön Peridot
királya a lányával, és Ravenwood király bankettet rendez a
tiszteletükre. Lesz ott ételital bőséggel, mindenkit leköt majd a
mulatozás, és sokan a sárga földig leisszák magukat! - Biztos
voltam benne, hogy nem értek valamit. Mari mohón leste, hogy
mikor tör ki belőlem „Arwen maximális lelkesedése”, és amikor
ez nem következett be, türelmetlenül folytatta: - Mindenkit, a
várbörtön legtöbb őrét is beleértve! Itt, az erdő közepén soha
nem szoktunk ünnepséget tartani. Mindenkinek máson jár
majd az esze, és Halden akkor megszökhet!
Megrovó pillantást vetettem rá, és körülnéztem, nem hallott-e
meg bennünket valaki a nagyteremben, s noha a mellettünk
lévő asztaloknál elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy minden
más zajt elnyomjanak, azért lehalkítottam a hangom:
- Most már csak azt kellene kitalálnom, hogyan közölhetem
mindezt Haldennel.
- Szerintem abban is tudok segíteni.
- Mari, az életmentő lenne.
- Szó szerint, mi? - kérdezte a barátnőm, s felnevetett, de
bennem még nem nőtt elég nagyra a remény ahhoz, hogy
csatlakozni tudjak hozzá.
 TIZENHAT

Az utóbbi időben mintha egész Árnyékvár megőrült volna.

Mindenütt szolgák szaladgáltak és sugdolóztak, s a katonák
még durvábbnak és erőszakosabbnak tűntek, mint korábban.
Én reménykedtem benne, hogy csak a közeledő ünnepség miatt,
s megpróbáltam elnyomni magamban azt a baljós előérzetet,
hogy talán valami még rosszabb dolog készülődik.
És még csak Kane-t sem kérdezhettem meg, hogy mi történik -
Mari tanácsára úgy döntöttem, hogy a királlyal kapcsolatos
összes érzelmemnek búcsút intek. Kane egyrészt elbűvölő és
nagy hatalmú férfi volt, jó humorérzékkel és ellenállhatatlan
vigyorral; ugyanakkor forrófejű, manipulatív és megrögzött
hazudozó is, akibe fikarcnyi erkölcsi érzék vagy együttérzés
sem szorult - ami számomra elfogadhatatlan.
De a szívem még nem nyugodott bele ebbe az új felállásba,
úgyhogy kerültem a királyt - olyannyira, hogy még azis
előfordult, hogy beugrottam egy oszlop mögé, amikor
végigvonult a folyosón. Elismerem, hogy ez nem a legérettebb
viselkedés, de fontosabb problémákkal kellett foglalkoznom.
Csak az számított, hogy segítsek Haldennek.
Nem gondoltam, hogy másodszor is képes leszek eljutni
Haldenhez, főleg, ha Árnyékvár tényleg tele van Kane kémeivel,
úgyhogy heteken át fogalmam sem volt róla, mi van vele. Ennek
ellenére megesküdtem rá, hogy segítek neki megszökni; nem
ülhettem tétlenül, arra várva, hogy Kane cserealapnak
használja Gareth királynál, vagy a következő dührohama során
megölje. Csak remélni mertem, hogy még egyik sem
következett be.
Mari kijelentette, hogy van egy terve, csak még kell némi idő
ahhoz, hogy működjön.
Hogy kicsit eltereljem a figyelmemet erről az egészről,
reggelente továbbra is vívni tanultam, délután katonákat
gyógyítottam, az estéket pedig általában Marivel töltöttem a
könyvtárban. Végre beköszöntött a nyár, ami az első igazi
évszakváltást jelentette az életemben. Az ónixi tavasz nem
sokban különbözött Borostyán egész éven át tartó hűvös
időjárásától, a nyár viszont napsütésben gazdag és forró volt. A
lágy, simogató szellőkkel és a hosszú nappalokkal a
harangvirágok és az orgonák sokasága is megérkezett - rá is
kaptam a viráglopásra, és tele voltak csokrokkal a hálószobám
üvegvázái. Amikor pedig elhervadtak, lepréseltem őket a
könyveimben, s így a nyár törékeny, kétdimenziós emlékeivé
váltak. Ez nem esett túl messze attól, ahogy én éreztem magam,
miközben nap mint nap kábultan jöttem-mentem a patika és a
hálószobám között.
Nagyon nagy szükségem lett volna az optimista Arwenre.
Hova tűnhetett?
Miközben kötéseket készítettem a patikában, odakint pedig a
fenyők mögé siklott a halványuló délutáni napvilág,
megpróbáltam rózsás-töviseset játszani, mintha még mindig
velem lenne Anya.
Rózsa: végre én is felnőtt kardot használok, persze messze
nem akkorát, mint Dagan.
 Tövis…
A hangos mordulások és bakancscsikorgások hallatán, amik a
patikából szűrődtek be, felemeltem a fejem, és néhány páncélos
katonát pillantottam meg, akik egy verejtékező, reszkető férfit
támogattak. A sebesült olyan falfehér volt, hogy egy pillanatra
azt hittem, már nem is él.
- Ide - mutattam a rendelőre. - Fektessék az ágyra.
- Köszönjük.
Ez a szó a katonák mögül érkezett, és olyan volt, mint az éjfél.
Halk, lágy és szénfekete.
Átkozott Kövek!
Kane lépett be a patikába a többiek mögött. Egyszerű,
kigombolt fehér inget és fekete nadrágot viselt, az ujjain pedig
néhány ezüstgyűrűt. Valósággal áradt belőle a vonzerő.
Mindazok után, ami történt köztünk, még mindig nem tudtam
közömbösen viselkedni a jelenlétében.
- Mit szeretnél? El kell látnom egy beteget - mondtam, s abban
reménykedtem, hogy a hangom remegését a sokknak fogja
betudni.
- Te kerülsz engem - felelte hidegen.
- Akkor sem tudnál ennél egocentrikusabb lenni, ha akarnál!
Ez az ember haldoklik.
- Igen, és én azért vagyok itt, hogy segítsek - felelte Kane. -
Lance az egyik legjobb katonám.
Micsoda szemérmetlen hazudozó!
- Elég visszatetsző dolog a saját katonád betegségét
felhasználni ürügyül, hogy engem zaklathass - jegyeztem meg,
miközben követtem a katonákat a rendelőbe.
 A két férfi kínosan ügyelt arra, nehogy akár véletlenül is ránk
nézzenek. Kane ingerülten feléjük fordult:
- Hagyjatok minket magunkra. Most rögtön.
Habozás nélkül teljesítették a parancsot; egyikük annyira
rohant, hogy véletlenül még a gyógynövényeimnek is
nekiment, és kiborította a padlóra a zsályát és a mákot.
Hurutos, fülsértő köhögés terelte el figyelmemet a kiborított
edényekről.
Szegény Lance nem volt túl jó állapotban. Hiába borítottam rá
egy takarót, még így is reszketett, és közben ömlött róla a
verejték. Ha nem látom meg a csuklójánál a két pontszerű
sebet, a rozsdaszínű odaszáradt vérrel, influenzásnak is
gondolhattam volna.
- Mi történt?
- Valami megharapta. Szerintem annak a lénynek a mérge öli
meg szép lassan…vagyis hát nem is olyan lassan.
- Mindig olyan együttérző vagy - jegyeztem meg gúnyosan. -
Mi harapta meg?
Lance érthetetlen szavakat motyogott, miközben Kane egy
pillanatra sem vette le róla a szemét.
- Nem tudom biztosan. Ezt mindenképpen ki kell derítenünk
ahhoz, hogy meggyógyíthasd?
- Sokat segítene - feleltem, s azzal átsétáltam a patikába, hogy
átkutassam az ellenmérgek polcát. - Tölcsérhálós pók, kőgoblin,
szarvas parázskígyó…Lehetett ezek bármelyike?
- Ez nem olyasmi, amin a főzeteid segíteni tudnának. Neki rád,
a te képességeidre van szüksége - jelentette ki rá nem jellemző
őszinteséggel.
 - Hát jó - feleltem, s visszamentünk a rendelőbe.
Aztán a tenyerem Lance hideg, nyirkos arcára simítottam, aki
közben hánykolódni és vonaglani kezdett, majd kinyitottam az
ablakot, hogy az orgonaillatú esti levegő beáramolhasson a
helyiségbe. Igyekeznem kellett.
Azóta, hogy Dagan megmutatta nekem, miként meríthetek
erőt a körülöttem lévő levegőből, ezt a technikát próbálgattam
különösen súlyos betegek esetében, vagy ha túl sok páciensem
volt. Az ablakon besuhanó lágy szellőt a tenyerembe
csatornáztam, az pedig Lance fejébe összpontosította az erejét.
A beteg zihálni kezdett, ahogy a levegő beleáradt, és
megtisztította a csontjait, a tüdejét és a bőrét a méregtől; aztán
felsóhajtott, és arca lassan visszanyerte egészséges színét.
Én is kifújtam a levegőt, ami úgy áradt ki belőlem, mint egy
kipukkadt labdából. Egyre könnyebben tudtam használni a
körülöttem lévő elemeket, és már sohasem merültem ki
annyira a gyógyítástól, mint korábban. Eligazgattam a takarót
Lance körül, aki mély álomba merült.
- Most már meg fog gyógyulni, de itt maradok vele néhány
órán át, hogy vigyázzak rá.
- Szép munka, kismadár - közölte halkan Kane.
- Nincs szükségem az elismerésedre.
A király erre felnevetett, én pedig hideg borogatást tettem
Lance fejére, és töltöttem neki egy pohár vizet akkorra, amikor
majd magához tér.
- Sokat gyakoroltam - mondtam, miközben Kane kilépett a
rendelőből, és járkálni kezdett a patikában. - Ha már tudni
akarod.
 Én is követtem, reszkető kezem a hátam mögé rejtve. Nagyon
szerettem volna, ha Kane végre eltűnik.
- Nos, le vagyok nyűgözve. És büszke vagyok rá, hogy egy
ilyen ügyes gyógyító van az erődömben - jelentette ki csillogó
szemmel, majd továbbra is fel-alá járkált a folyosóról beáradó
gyertyafényben úszó helyiségben.
- Nincs valami dolgod? - kérdeztem tőle.
- Te egész éjszaka itt leszel, és azt figyeled, ahogy szegény
Lance alszik. Én csak egy kis társaságot szeretnék biztosítani.
- Köszönöm, de anélkül is megleszek.
Kane felém fordult, és tekintetét az enyémbe fúrva
megjegyezte:
- Talán csak élvezem, ha láthatom, milyen zavarba hoz a
jelenlétem.
Összeszaladt a szemöldököm. Kifogytam a szellemes
visszavágásokból.
- Miért vagy ilyen? - kérdeztem fásultan, mire elvigyorodott.
- Szerintem jobb, ha ezt a dolgot most nem feszegetjük -
felelte, s ebben valószínűleg igaza is volt, úgyhogy témát
váltottam.
- Megtaláltad már a családomat?
- Még nem - válaszolta, aztán átvágott a patikán, útközben
bele-belepillantgatva az üvegekbe és a fiókokba. - De meg
fogom.
- Nem hiszek neked! - csattantam fel.
- Ez olyan, mintha egy tűt keresnék a szénakazalban. Sőt
három tűt. Adj egy kis időt.
 Összeszorítottam a fogam, és már majdnem a szemébe
vágtam a véleményemet, amikor hatalmasat kordult a hasam.
Rátettem a kezem, hogy elhallgattassam, de az egész napot a
patikában töltöttem, és semmit nem ettem a reggeli
őszibarackom óta.
Kane kíváncsian rám pillantott.
- Mi az? - kérdeztem értetlenséget színlelve.
De válasz helyett a patika ajtajához ment, aztán kikiáltott a
függőfolyosóra:
- Barney! Nem hozatnád ide Arwen úrhölgy vacsoráját?
Ó, a Kövekre.
- Parancsára, felség - hallatszott Barney ismerős, kedves
hangja a folyosóról.
Kane elkezdte behúzni az ajtót, de közvetlenül azelőtt, hogy
az becsukódott volna, ismét kitárta.
- Dupla adag fekete kenyérrel! Köszönöm.
Amikor becsapta az ajtót, és visszafordult felém, nagyon
elégedettnek tűnt önmagával.
- Erre nem volt szükség - közöltem vele, miközben
összeszedegettem és a szemetesbe dobtam a kiborított
gyógynövényeket.
- Dehogynem. Valakinek gondoskodnia kell rólad, ha már te
nem teszed.
- Szóval szerinted amit csinálsz, az az? Úgy gondolod, hogy
gondoskodsz rólam? Azzal, hogy akaratom ellenére itt tartasz,
és a barátom megölésével fenyegetsz?
Kane arcáról eltűnt minden játékosság, és valami jóval
hidegebb vette át a helyét. Valami sokkal ijesztőbb. Nagyot
nyeltem.
- Az a fiú nem a barátod - jelentette ki fojtott hangon.
Megráztam a fejem. Nem akartam beszélgetni vele erről a
témáról, legalábbis ezen az estén nem. De leginkább soha.
Kane felsóhajtott, és beletúrt a hajába, majd megfordult, és
elgondolkozva végigballagott a gyógyszertáron. A nap végre
eltűnt, és a helyiség lassan sötétségbe burkolózott.
Kihalásztam a hozzám legközelebbi fiókból egy doboz gyufát,
hogy meggyújtsam a lámpásokat.
Kane megkocogtatta az előtte lévő vitrin üvegajtaját, mire
rápillantottam.
- Ez meg micsoda? - kérdezte.
- Semmi közöd hozzá! - vágtam rá dühösen.
- Ugyan már, olyan klasszul néz ki! Le vagyok nyűgözve.
Felsóhajtottam.
- Medúza, tartósítószerben. Ezeknek gyógyító enzimek
vannak a szöveteikben, és a kiszáradt membránjukat
bőrhelyettesítőként lehet használni kisebb sebeknél.
- Nagyon élvezem, amikor érdekes orvosi módszerekről
mesélsz - duruzsolta Kane.
- Én pedig nagyon élvezném, ha lezuhannál egy szikláról! -
feleltem, mire szemmel láthatóan remegni kezdett az elfojtott
nevetéstől.
Egyszerűen az agyamra ment. Képes bejönni hozzám, halálra
idegesíteni, és közben étellel próbál megvesztegetni.
És mindennek a tetejébe még Haldent is leszólja.
Pedig ő és a társai eleve nem hatoltak volna be a kincstárába,
ha Ónix nem támadja meg a hazámat. Megdörzsöltem a
halántékomat. Annyira szerettem volna választ kapni néhány
kérdésemre!
- Miért támadtad meg Borostyánt? - kérdeztem Kane-től,
miközben kiléptem a pult mögül, és közelebb mentem hozzá. -
Mondj már valamit.
- Már megmondtam - válaszolta az uralkodó, továbbra is a
medúzát bámulva. - Gareth egy féreg, és nem érdemli meg, hogy
király legyen.
- Ez nem ok arra, hogy ezreket mészárolj le, és ezt te is tudod.
Kane tekintete megkeményedett, de továbbra is a vitrint
bámulva azt felelte:
- Csak ennyit mondhatok neked.
Olyan hangosan zúgott a fülem, hogy a saját szavaimat is alig
hallottam tőle.
- Akkor tűnj el a patikámból! - sziszegtem.
- Arwen, bármennyire lenyűgöző is a szenvedélyességed,
előbb-utóbb meg kell bocsátanod nekem - jelentette ki végre a
szemembe nézve Kane.
- Nem, hidd csak el, hogy nem fogok!
Erre olyan közel lépett hozzám, hogy szinte egymáshoz ért a
testünk. Éreztem az illatát, s láttam, hogy összevonja a
szemöldökét.
- Nem bírnám elviselni, ha mostantól örökre gyűlölnél -
mondta csendesen.
- Nos, erre azelőtt is gondolhattál volna, hogy halálra ítélted
Haldent - vágtam rá kapásból.
Kane szemében egy futó másodpercre ragadozópillantás
villant meg. Aztán megrándult az arca, a zsebébe vándorolt a
keze, és fásultan azt mondta:
- Hát jó. Akkor legyen, ahogy te akarod.
- Ez fenyegetés? - kérdeztem, és nem bírtam elfojtani a
hangomban bujkáló félelmet.
Ő csak rám meredt, majd rezignáltan felsóhajtott, s azt felelte:
- Ha az lenne, észrevetted volna. További szép estét.
 TIZENHÉT

Annak ellenére, hogy nagyon megszerettem a meleg, illatos

esti szellőt, amit magamban nyári szélnek neveztem, ezúttal
nem segített megnyugodnom. Végre sikerült rávennem Marit,
hogy ossza meg velem a „tervét”, amiről kiderült, hogy egy
nagyon bonyolult varázsige, amelyet pontosan kell kimondania.
És aznap készen állt rá, hogy megpróbálja.
- Rendben. Még egyszer, kérlek - mondtam halkan, nyirkos
kezemet tördelve.
Egy sövény mögött bujkáltunk a várbörtön lépcsőjének
közelében, ahová a találkozónkat beszéltük meg.
- Csak nyugalom. Újra és újra elpróbáltam. Most már el sem
tudnám rontani - felelte Mari magabiztosan.
Nagyon szerettem volna hinni neki. Ő hetekig dolgozott ezen
a varázsigén, és nagyon örült, amikor végre sikeresen
alkalmazta egy mókuson. A kis állat órákig észre sem vette a
diót, ami ott volt a szeme előtt.
Mari a tenyerébe szorította a lila amulettet, s így szólt:
- Ez egy egyszerű kis rejtővarázslat. Ráeresztem az őrre, és
utána láthatatlan leszel számára egy darabig.
- Mennyi idő az egy darabig?
Mari egyenesen maga elé meredt, majd felszegte a fejét.
- Azt nem tudom.
- Mi?!
- Csitt! - intett le. - Elég lesz! Mennyi időbe telik, amíg bemész
és kijössz? Én végig itt foglak várni.
 - Mari, tudod, hogy nem baj, ha ez nem megy már elsőre
tökéletesen. Akkor még mindig megpróbálkozhatunk valami
mással.
Erre olyan pillantást vetett rám, amiből az sugárzott, hogy
eszedbe se jusson, úgyhogy bólintottam, de azért elég idegesen
fészkelődtem mellette.
- Ne mozogj, különben nem tudok annyira figyelni, hogy
sikerüljön - szólt rám végül.
Aztán lehunyta a szemét, és maga elé emelte a kezét úgy,
mintha meg akarná érinteni a valamivel távolabb álló őrt.
Közben mély hangon dúdolt, és szavakat suttogott egy ősi
nyelven, amiket nem értettem. A lába körül lévő magas fű
susogni kezdett a váratlan szélben, és a levegő a napfényes
időjárás dacára eső- és földillatúvá vált. Mari néhány hosszú
hajszála fokozatosan a magasba emelkedett körülötte, és
lángokat imitáló tincsekben keretezte az arcát. Az ízületei
megreccsentek, amikor ökölbe szorította kinyújtott ujjait.
Utána egyszer csak mozdulatlanná merevedett.
Pislogva kinyitotta a szemét, és kicsit értetlennek tűnt.
Kinyújtotta a kezét, hogy belém kapaszkodjon, úgyhogy erősen
megfogtam.
- Jól vagy? - kérdeztem döbbenten.
- Te meg ki vagy? - kérdezett vissza kába tekintettel, amitől
egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ekkor Mari arcán széles
mosoly terült szét, s hozzáfűzte: - Csak vicceltem!
Kifújtam a levegőt, szinte már nevetve. Szinte.
- Borzalmas vagy - suttogtam.
- Menj már! - noszogatott.
 Az őr felé siettem, de uralkodtam magamon, nehogy
véletlenül futni kezdjek, mert attól gyanússá válhattam volna
azok szemében, akik látnak.
A katonának, aki nagyjából velem egykorú lehetett,
pirospozsgás arca, ritkás, szőke szakálla és szemöldöke volt.
Amikor odaértem elé, kísérteties borzongás futott végig a
hátamon. A fickó egyenesen rám nézett, és mégsem látott.
Óvatosan megmozgattam a kezem az arca előtt, de erre csak
unottan megdörzsölte az orrát. Nem akartam tovább ott időzni,
a sorsot kísértve.
Elosontam előtte, és leszaladtam a sötét csigalépcsőn. Az járt a
fejemben, hogy ha szerencsém lesz, akkor most utoljára kell
lejönnöm ide.
Megkocogtattam Halden cellájának rácsait.
- Pszt! Halden!
Mint egy sebzett állat, úgy aludt a sarokban,
összegömbölyödve, a prémkabát alatt, amelyet én hoztam neki.
Hirtelenszőke haja szinte már szürke volt a kosztól és a
koromtól.
- Visszajöttél - szólalt meg álomittas hangon; szinte
megigézettnek tűnt.
- Igen, de sietnem kell - feleltem, és beadtam neki azt a kis
ételt, amelyet magammal vittem. - Egy hét múlva, a
holdfogyatkozás előtti estén bankettet fognak tartani, miután
lemegy a nap. Az lesz a legjobb alkalom arra, hogy
megpróbáljatok megszökni.
Halden bólintott, és megkérdezte:
- Kinek rendezik a bankettet?
 - Peridot királyának, Eryxnek. Azt feltételezem, hogy
szövetséget akarnak kötni vele.
Halden lerágta az egyik körmét, majd kiköpte a szájából. Ezt
az undorító szokását régebben valamiért vonzónak találtam.
- Találkoztál félszerzetekkel itt, Árnyékvárban?
Összeráncoltam a homlokom. Halden most már a tündékben
is hisz? És a leszármazottaikban?
- Mi? Tudomásom szerint nem - feleltem, bár most, hogy
belegondoltam, azoknak a katonáknak egy része, akiket
meggyógyítottam, vagy akik mellett elsétáltam, nagyon erősnek
és fenyegetőnek tűnt…De nem tartottam fontosnak, hogy ezt az
információt megosszam Haldennel. - Én még csak meg sem
tudnék különböztetni egy félszerzetet egy halandótól.
Halden felsóhajtott, és a sarkára ült.
- Igazából nem is lehet. Elég nehéz anélkül megállapítani,
hogy utánanéznénk az illető családfájának. De azt mondják,
hogy Ónix tele van velük.
- Miért érdekel ez téged?
- Azt hiszem, csak beteges kíváncsiságból - felelte vigyorogva,
majd tovább kérdezősködött: - És nem mesélt neked a király
valamiről, amit keres? Valamiféle relikviáról?
Ettől a kérdéstől összeszorult a gyomrom.
- Halden, miért faggatsz? Tudod, hogy mindent elmondanék
neked, ami segíthet a szökésben.
- Természetesen. Csak ez is egy olyan szóbeszéd, amit az egyik
katonától hallottam az egységemben. Idelent túl sok ideje van
az embernek gondolkozni, ennyi.
 Felrémlett bennem az az este, amikor meghallottam, hogy
Kane a látóról beszélget Griffinnel, meg arról a valamiről, amit
keres. Úgy éreztem, mintha az egy másik életben történt volna.
Elképzelhető, hogy Halden is erről érdeklődik?
- Mióta érdekelnek téged Ónix és a titkai? Egész Abbingtonban
te vonakodtál a legjobban attól, hogy bevonulj katonának.
Magamban felidéztem, mennyire nem tetszett nekem jóval
egy évvel korábban, hogy Haldent teljesen hidegen hagyja a
gonosz északi királyság elleni harc. Milyen ingerültnek és
magányosnak éreztem magam az egykedvűségétől!
Mennyire megváltozott minden, és milyen kevés idő alatt!
- Akkor még gyerek voltam, Arwen. Azóta jóval többet
megtudtam Gareth királyról és arról, hogy miért harcol. Nagyon
sok olyan dolgot, amit te egyszerűen nem értenél - felelte
Halden. Annyira, de annyira elegem volt abból, hogy azok a
férfiak, akik iránt romantikus érdeklődést táplálok, ezt mondják
nekem! Elfintorodtam. - És te? Téged már nem érdekel a
hazánk?
- Dehogynem - válaszoltam, s éreztem, hogy átforrósodik az
arcom. - Nagyon is érdekelnek azok az emberek, akik az
értelmetlen kapzsiság és hatalomvágy miatt halnak meg.
- Nem akarok vitatkozni veled. Hol keresselek a bankett
éjszakáján? - kérdezte Halden.
Ez volt az a kérdés, amelytől előre rettegtem. Az egy estével a
holdfogyatkozás előtt lesz - egy estével azelőtt, hogy vissza kell
mennem az erdőbe az üregi gyökérért. És őszintén szólva azt
sem vettem biztosra, hogy nagyobb esélyem lesz megtalálni a
családomat, ha megszököm Haldennel.
 - A király már megkezdte a családom felkutatását. Ha
megtalálja őket, de én addigra eltűnök… - Nem tudtam, hogy
fejezzem be ezt a gondolatot. Vajon Kane képes lenne ártani
nekik dühében?
- Én meg tudlak védeni, Arwen. Gareth király kémei éppolyan
jók, ha nem jobbak, mint az ónixiak. Együtt is megkereshetjük a
családodat.
A lelkem egy része még mindig ellágyult vigasztaló szavai
hallatán, s a rácsok ellenére is magabiztos mosolya láttán.
- Tudom. De hogy fogsz kijutni a celládból? És azzal együtt,
hogy az őrök legnagyobb része a mulatozással fog foglalkozni,
hogy fogsz átjutni az erdőn?
Halden felhördült.
- Ez az erdő messze nem olyan veszélyes, mint ahogy azt
szerintem elhitették veled. Egyszerűen bízz bennem! A lakoma
éjszakáján, amikor robbanást hallasz, lesz még pár perced arra,
hogy az Északi kapuhoz gyere. Ezt meg tudod tenni?
A döbbenettől olyan hangosan kezdett zakatolni a szívem,
hogy válaszolni is nehezen tudtam.
- Robbanás? A Kövek szerelmére, mi a fenét terveztek?
- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb - válaszolta Halden
őszintén.
- Ennél többre lenne szükségem. Nem bánthatod azokat az
embereket, akik Árnyékvárban élnek. Ők ártatlanok.
- Természetesen nem fogom bántani őket - felelte Halden. -
Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék rá?
Nem tudtam, mit válaszoljak erre. A bűntudat olyan
megállíthatatlanul terjedt szét bennem, mint vörösborfolt a
fehér abroszon.
Halden kifújta a levegőt, majd ismét rágni kezdte a körmét.
- Az egyik emberem boszorkánymester. Bármikor át tudja
szakítani ezeket a rácsokat. A robbanás csak számunkra teszi
szabaddá az utat, a felettünk lévő nagyteremben szinte nem is
lehet majd érezni. De még így is ki kell jutnunk az Északi kaput
őrző katonák mellett. A bankett éjszakáján felkészületlenek
lesznek, és nem tudnak majd mindenfelé figyelni abban a
tömegben. Ígérem, senkinek nem esik bántódása.
Ez jó tervnek tűnt. Nem tökéletesnek, de a legjobbnak, amivel
ilyen rövid idő alatt elő lehetett állni.
- Most mennem kell. Nincs sok időm - mondtam, és felálltam,
hogy elinduljak, de Halden a rácsokon keresztül megragadta a
kezem.
- Várj! - suttogta, és olyan erővel húzott magához, hogy a
rácshoz préselődtem. Kemény tenyere vasmarokkal szorította
az enyémet. - Emlékszel még, amikor hullócsillagokat néztünk
az Ittas Vadkan tetejéről?
Felidéztem azt a hűvös éjszakát, amikor a karjai között
melegedtem a helyi kocsma cserepein. Halden észrevette a
csillaghullást, és olyan helyre akart menni, ahonnan jobban
lehet látni. Valahogy meggyőzött, hogy másszak fel vele oda.
Pedig nagyon féltem attól, hogy az építmény bármelyik
pillanatban beomolhat a súlyunk alatt, és egy nagy halom
sörösüvegcserépben végezhetjük.
- Persze - válaszoltam.
Halden szemhéja megrebbent, s borostyánsárga szeme
megtelt kéjvággyal.
 - És emlékszel még, mit csináltunk, amikor az utolsó csillag is
eltűnt az égboltról? - kérdezte sokkal érzékibb hangon, és
éreztem, ahogy átmelegedik az arcom.
- Persze - ismételtem meg.
- Én állandóan arra az éjszakára gondolok…Abban az esetben,
ha valami balul sülne el, soha nem bocsátanám meg
magamnak, hogy nem csókoltalak meg még egyszer, utoljára -
mondta, majd még mielőtt ráébredhettem volna, mire készül,
addig húzott maga felé, amíg a hűvös rudak az arcomhoz nem
préselődtek, és meleg ajka az enyémhez nem ért.
Tétova csók volt, védelmező és meghitt. Annyira hiányzott
nekem, miután elment, és annyit fantáziáltam pontosan erről a
pillanatról - vagyis hát majdnem pontosan erről, csak a
várbörtön nélkül. Most viszont…Nem is igazán tudtam volna
megfogalmazni, mit érzek. Megnyugtatónak találtam a
közelségét, s még mindig megborzongtam az érintésétől. De
valami hiányzott.
Halden elhúzódott tőlem, ám a tekintete még mindig fogva
tartotta az enyémet. Erősen megszorította a kezem, majd azt
kérdezte:
- Találkozunk az Északi kapunál?
Találkozunk?
Halden segíthetne nekem megtalálni az üregi gyökeret az
erdőben. Úgy több esélyem lenne rá, mint ha egyedül
keresgélném. Neki fontos vagyok, és mindig is az leszek. És
egyetlen pillanattal sem akartam tovább itt maradni, Kane
közelében, aki újra és újra kimutatta a foga fehérjét. Már abban
is kételkedtem, hogy egyáltalán kerestette a családomat. Ónix
királya kényszeres hazudozó, mindig is az volt, tehát milyen
jövőre számíthatok az országában? Biztonságosabb lenne azzal
az emberrel maradnom, akit ismerek, mint egy olyan királlyal,
akit nem.
- Igen - válaszoltam végül. - Sok szerencsét.
Felfelé menet kettesével vettem a lépcsőket, és amikor
megláttam, hogy még mindig az a fiatalember őrködik a felső
kapunál, aki korábban, kifújtam a levegőt, amit tudtomon kívül
egészen addig visszafojtottam. Elsuhantam mellette, és egy
pillanatra sem lassítottam, amíg fel nem értünk Marivel a
patikába.

***

A penge egy hajszálnyira suhant el a fejemtől.

- Óvatosan! - kiáltottam fel, miközben még éppen időben
kitértem előle.
Dagan folytatta a támadást, és olyan hevesen rohamozott,
mint korábban még soha. De nem féltem. Minden egyes
csapását kivédtem, és teljes mértékben kihasználtam a
méretem és mozgékonyságom kínálta előnyöket. Dagan
idősebb, magasabb és lassabb volt nálam - ami azt jelentette,
hogy könnyedén körbe tudtam ugrálni. Pillanatnyi előnyömet
kihasználva visszatartottam a lélegzetem, felé csaptam, és
sikerült megkarcolnom a bőrpáncélját.
Dagan megállt, hogy megszemlélje a nyomot, s közben
letörölte a verejtéket a homlokáról. Elmosolyodott, de nem szólt
semmit. Nekem nagy kedvem lett volna diadalmasan a levegőbe
ugrani párszor, hogy megünnepeljem kis győzelmemet; de
annyira kifáradtam, hogy inkább csak rátámaszkodtam a
térdemre, és megpróbáltam újra normálisan lélegezni.
- A mai utolsó lecke - mondta Dagan.
Hála a Köveknek! Még csak reggel volt, de ez a hét is elrepült,
és túl sok dolgom volt még az esti bankett előtt. Dagan
lehámozta magáról a páncélját, és minden teketória nélkül
ledobta a földre. Leült, és intett, hogy én is foglaljak helyet vele
szemben. A hideg fűre tenyereltem, és beszívtam a virágzó
gardénia illatát. Olyan sok mindent magától értetődőnek vettem
ezeken a reggeleken idekint! Most, annak tudatában, hogy ez
lesz az utolsó, ráébredtem, hogy rettenetesen hiányozni fognak.
- Mit csinálunk? - kérdeztem.
- Egy másfajta fegyvert fogunk használni. Hunyd le a szemed.
Engedelmeskedtem neki. Már megtanultam, hogy nem szabad
megkérdőjeleznem a döntéseit. Ha önvédelemről volt szó, idős
kollégám pontosan tudta, mi a legjobb.
- Gondolj a legnagyobb erősségedre. És mondd el, mit érzel.
Összeszaladt a szemöldököm. A legnagyobb erősségemre?
Semmi nem jutott eszembe. Büszke voltam arra a
képességemre, hogy meg tudom gyógyítani az embereket, de
ezt nem igazán neveztem volna erősségnek, inkább csak
képességnek. Esetleg tehetségnek. Amikor futottam, erősnek
éreztem magam, de ez erősség lenne? Soha nem gondoltam így
rá. Hirtelen beugrott a családom - és az, hogy amikor róluk
gondoskodtam, attól is erősnek éreztem magam. De soha nem
csináltam olyan ügyesen, mint Ryder.
- Semmi nem jut eszembe - ismertem be. Ezt jobban
szégyelltem, mint azt hajlandó lettem volna beismerni.
 - Nem ezt kérdeztem. Mit érzel?
Továbbra is mozdulatlanul ültem. Így, hogy csukva tartottam
a szemem, valamiért olyan érzelmek is a felszínre emelkedtek
bennem, amelyeknek a létezéséről nem is tudtam.
- Szomorú vagyok. És magányos. Ami félelmet ébreszt
bennem.
- Maradj ezeknél az érzéseknél. Mit vált ki belőled a félelem?
Felsóhajtottam, majd azt feleltem:
- Bezárva érzem magam tőle. Ez néha elég nehéz. Mindennap
azzal a tudattal ébredni, hogy milyen nagy részét megszabja
majd az életemnek…mármint a félelem.
- Az az érzés, amikor zakatol a szíved, összeszorul a
mellkasod, kiszárad a szád…tudod, mi az?
- Igen, tudom. A rettegés.
- Nem, Arwen. Hanem az erő.
Próbáltam lépést tartani vele, de ezt nem igazán tudtam
értelmezni.
- Dagan, ez szerintem nem működik. Bármi is ez. Nem
hagyhatnánk abba mára? - kérdeztem, s kinyitottam az egyik
szemem.
- Csukd be a szemed - jött azonnal a válasz.
- Hogyan…?
- Csukd be a szemed.
A szél hangosan zúgott a gyakorlóterepünk fáinak lombjai
között. Csukott szemmel még hangosabbnak tűntek az esti
bankettre való készülődés zajai - kocsikat pakoltak fel,
bútorokat tologattak a távolban.
 - Amikor félsz - folytatta Dagan -, akkor a tested üzemanyagot
biztosít neked, hogy harcolhass vagy elmenekülhess. Erővel tölt
fel ahhoz, hogy így vagy úgy, de megvédd magad. Te remek futó
vagy, és most kezdesz remek harcossá is válni. Nem
nyugtathatlak meg azzal, hogy a félelmed valaha is teljesen el
fog múlni. De megfékezheted. Elérheted, hogy téged szolgáljon.
Alakítsd a félelmedet bátorsággá, végtére is ez a kettő egy és
ugyanaz.
Volt némi igazság a szavaiban. A pánikrohamok, amelyeket
átéltem, biológiai szempontból csak adrenalináradatot
jelentettek; de amikor maguk alá gyűrtek, szinte megbénultam.
És ebben nagyon nehéz lett volna valamiféle ki nem használt
erőt látni.
Csak ültem ott, az utasításnak megfelelően némán, amíg meg
nem fájdult a hátam, és el nem zsibbadt a hátsóm. De amikor az,
amiben Dagan reménykedett, mégsem történt meg, végül
feladta, s így szólt:
- Holnap majd újra megpróbáljuk.
- Valahogy úgy érzem, ki fogom hagyni a vívást - mondtam,
miközben nagy nyögések közepette feltápászkodtam; de nem
hangzott olyan humorosan, mint amilyennek szántam.
- Szerinted ki a bátrabb, amikor csatába lovagol? Az a lovag,
akinek nincs mitől tartania, mert több száz bajtársa veszi körül,
állig felfegyverkezve, vagy a magányos lovag, akinek senkije
sincs önmagán kívül, csak az ökle és a rengeteg veszítenivalója?
Valami oknál fogva, amit nem igazán tudtam volna
megfogalmazni, majdnem elsírtam magam ettől a kérdéstől.
- Az utóbbi - feleltem.
 - Miért? - kérdezte Dagan.
- Mert tudja, hogy nem győzhet, és mégis úgy dönt, hogy
harcolni fog.
- Csak abban rejlik valódi bátorság, amikor olyasvalamivel
nézünk szembe, amitől rettegünk. Amit te félelemnek nevezel,
az valójában erő, amelyet akár jóra is fordíthatsz.
Lesütöttem a szemem, hogy elkerüljem fürkésző pillantását.
Úgy éreztem, mindenképpen csalódást fogok okozni neki.
Bármivel kapcsolatban is reméli, hogy megvan bennem, én
biztosra vettem, hogy nincs.
- Te emlékeztetsz valakire, Arwen… Nagyon büszke lettem
volna, ha a lányom olyan nővé érik, mint te vagy.
Pár pillanatig megszólalni sem tudtam. Ez volt a legkedvesebb
dolog, amit valaha is hallottam tőle. Sőt talán ez volt a
legkedvesebb dolog, amit (Anyát leszámítva) bárkitől is
hallottam.
- Mi történt vele? - kérdeztem bátortalanul, bár nem voltam
benne biztos, hogy tudni akarom.
Dagan lehajolt, hogy felemelje a kardjainkat, és becsomagolja
őket a vásznakba.
- A feleségemet és a kislányomat az ölte meg, aki ellen Kane
háborút indított - felelte halkan. Annyira megdöbbentettek a
szavai, hogy hátratántorodtam. - Az a gyász, az a gyűlölet…
Minden reggel meg kell találnom a módját, hogy kordában
tartsam, azért, hogy végig tudjam csinálni a napomat, és
minden este is, hogy el tudjak aludni. Mindnyájunknak vannak
démonjai. Az határozza meg a jellemünket, hogyan kezeljük
őket.
 Egy ideig megszólalni sem bírtam a döbbenettől, s úgy
éreztem, megszakad érte a szívem.
- Annyira sajnálom! - nyögtem ki végül.
- Köszönöm - suttogta Dagan, majd ugyanolyan némán
indultunk vissza a várkastélyba, mint máskor.
Felkavarodott a gyomrom - részben együttérzésből, részben
amiatt, hogy aznap este el akarok szökni, hogy visszatérhessek
abba az országba, amely Dagan tragédiáját okozta. És ez hirtelen
nagyon helytelennek tűnt.
 TIZENNYOLC

Az aranyozott keretű tükörből visszanéző arc alig hasonlított

az enyémre. Még sohasem láttam ennyi szenet életemben –
Mari füstszínűre festette a szememet, és sötét skarlátvörösre az
ajkamat.
- Ennyi elég is lesz. Most komolyan, Mari, úgy nézek ki, mint
egy kalóz. Vagy mint egy éjszakai pillangó.
- Vagy mindkettő! Egy gyönyörű kalózkurtizán - nyugtázta
Mari, miközben még több sötét port kent a szemhéjamra.
A látványon nem javított a vállamat szabadon hagyó, éjfekete
ruha sem, amelybe Mari belepréselt.
- Ez olyan igazságtalan! Én miért nem viselhetek valami
olyasmit, mint te?
- Azért - felelte Mari magas nyakú, fenyőzöld ruhájában
forgolódva -, mert én nem találkozom ma a volt szeretőimmel.
- Ő semmilyen szempontból sem a volt szeretőm. Ő a király, és
kétlem, hogy egyáltalán összefutnánk vele ma este.
Mari ügyet sem vetett a szavaimra, csak a hajamat fésülgette,
és hagyta, hogy csokoládébarna fürtjeim egymás után a
vállamra hulljanak.
- Ma este…- kezdtem, de nem igazán tudtam, hogy fejezzem be
ezt a gondolatot.
- Tudom.
Nem láttam Mari arcát a tükörben, úgyhogy felé fordultam,
hogy ránézzek.
 De nem bírtam rávenni magam, hogy kimondjam. Olyan
érzelmek kezdtek fojtogatni, amikre nem számítottam.
- Értem, Arwen. Ha Halden ki tud szabadulni, akkor te vele
fogsz menni. Szerintem én is biztosan ezt tenném.
- Igen. De ez egy elég nagy ha.
- Nem igazán. Ő nagyon nem akar meghalni. Meg fogja találni
a módját, hogy kiszabaduljon - mondta Mari, mire kicsordultak
a könnyeim. - Jaj, Arwen, ne sírj már! Nem lesz semmi baja.
Elöntött a bűntudat, ugyanis nem Halden miatt
szomorkodtam. - Hiányozni fogsz nekem - suttogtam.
Mari szeme olyannak tűnt, mint a nedves üveg, miközben
magához húzott.
- Te is nekem - felelte, majd elengedett, és letörölgette az
arcomról a fekete csíkokat. - De meg fogod találni a módját,
hogy küldj majd levelet. Egyébként biztos vagyok benne, hogy
még látni fogjuk egymást. És most hadd igazítsam meg a
sminkedet. Azt semmiképen nem akarjuk, hogy szomorú
kalóznak tűnj.

***

A nagytermet elegánsan feldíszítették a rendezvényre;

telerakták változatos méretű és formájú gyertyákkal, és
körbeaggatták ónixi virágokból készült füzérekkel. A
lámpásokból, a forró ételekből és az emberi testekből áradó hő
átmelegítette a bőrömet. A vonóskvartett játékának hívogató
dallama végigáradt a nagytermen, és táncra csábított. Odakint
Peridot elegáns fehér lovai túl egyszerűnek tűntek Ónix
hatalmas démoni hátasai mellett. A buja, meleg színekbe
öltözött, napbarnított, szőke peridoti méltóságok és nemesek
egymás után sétáltak be az épületbe.
Marivel már jó ideje elvesztettük egymást. Ő elrejtőzött egy
sarokban egy peridoti könyvtárossal, és nyírbortól bódultan
elemeztek valamilyen régi tündeszöveget. De nem bántam,
hogy egyedül kell nézelődnöm a forgatagban. Korábbi
tiltakozásom ellenére meglehetősen csinosnak éreztem magam
a testemre simuló selyemruhában.
Fogtam egy pohár bort, és belekortyoltam. Borostyán bora
híresen édes és karamellszínű, úgyhogy e ribizliárnyalatú nedű
keserű íze idegennek tűnt számomra; ráadásul két korty után a
fejembe szállt. Elsétáltam néhány vidám idegen mellett a
táncolók felé. Általában nem vagyok nagy híve a mulatozásnak,
de ezen az estén a névtelenség olyan szabadságérzetet adott,
amilyet még sohasem éltem át. De még mielőtt belevethettem
volna magam a forgatagba, megakadt a szemem valakin.
Egy nőn, aki olyan lenyűgöző volt, hogy teljesen
megbabonázott. Hirtelenszőke haját elegáns levélkoszorú
díszítette, és éppen jóízűt kacagott Ónix sötét ruhába öltözött
uralkodójának szavain.
Kane egyik kinyújtott kezével a nő mögött lévő falnak
támaszkodott, és a saját italába vigyorgott. A hölgy nevetése
könnyed és dallamos volt - ezüstharangok csilingelésére
emlékeztetett. Miközben Kane mesélt, a rejtélyes hölgy
elragadtatva hallgatta, tekintete szó szerint a király ajkán
csüggött. Egy valószínűleg különösen szellemes megjegyzés
után önkéntelenül Kane felkarjára tette finom kezét, és én azon
kaptam magam, hogy a lábam még azelőtt megmozdul, hogy az
elmém utasítaná rá.
- Jó estét - mondtam, miután kissé nagy lendülettel odaértem
hozzájuk.
Kane felém fordult, majd tekintete izgató lassúsággal
végigvándorolt a testemen. De leginkább az arckifejezésétől állt
el a lélegzetem, amikor a pillantása végül megállapodott az
arcomon.
- Arwen! Hogy te milyen…csinos vagy!
Kicsit túl sokáig néztünk egymás szemébe, és a Kane arcán
megjelenő mosolyból szinte már csodálat áradt. De utána
hirtelen ráébredt, hol van, megköszörülte a torkát, és
bemutatott bennünket egymásnak:
- Arwen, ő Amelia hercegnő. Hercegnő, ő Arwen úrhölgy,
Árnyékvár gyógyítója.
Amelia. Peridot, az Ónixszal határos, buja őserdővel borított
félsziget hercegnője. Vagyis a bankett díszvendégének, Eryx
királynak a lánya.
Szégyenpír futott végig az arcomon.
- Felség - mondtam halkan, s térdet hajtottam.
A hercegnő egy szót sem szólt, de összehúzott szeme elárulta:
nem örül annak, hogy félbeszakítottam őket.
Csak álltunk ott némán, amíg elviselhetetlenné nem vált
számomra a feszültség. Egyértelműen éreztem, hogy megtörtem
a pillanat varázsát kettejük között. Miért kellett egyáltalán
iderohannom? Hogy elrontsam Kane estéjét? Hát nem azt
kívántam nemrég, hogy bárcsak békén hagyna? Hát nem én
akartam megszökni ma este? Eléggé a fejembe szállt a nyírbor.
 - Nos…jó mulatást kívánok a banketten! Az ürühús különösen
finom - búcsúztam el túlontúl is vidám hangon, s miközben
elindultam, vágtam egy grimaszt.
Ekkor Kane elkapta a karomat, és visszahúzott. Aztán így szólt
Ameliához:
- Felség, gyorsan váltanom kell pár szót Arwen úrhölggyel.
Megkereshetném pár perc múlva?
- Ajánlom, hogy megtegye - válaszolta fagyosan a hercegnő,
aki éppolyan szigorúnak tűnt, mint amilyen gyönyörű volt.
Miközben Kane elhúzott onnan, igyekeztem vállvonogatással
jelezni a hercegnő felé, hogy nem én tehetek a dologról.
Sebesen átkeltünk a nagytermen. Amikor rájöttem, hogy
Kane kifelé vonszol a bankettről, küzdeni kezdtem a szorítása
ellen.
- Hová viszel? Engedj el! Nem foglak többet zaklatni, de
szeretnék itt maradni, és táncolni egy kicsit.
Kane vagy elengedte a füle mellett a szavaimat, vagy meg sem
hallotta a zenétől és a zsivajtól. Egy rejtett folyosón át
kisétáltunk a nagyteremből, majd lementünk egy keskeny
lépcsőn, és beléptünk egy borospincébe.
Kane behúzta maga mögött a súlyos kőajtót, s az teljesen
elnyomta a bankett zaját. Síri csend borult ránk; úgy éreztem,
mintha vattát dugtak volna a fülembe.
A kicsiny, dohos és száraz helyiség úgy tele volt
boroshordókkal és -flaskákkal, hogy alig maradt benne hely
kettőnknek. Ezen Kane magassága csak rontott - elég kicsinek
éreztem magam, mind a termetemet, mind a viselkedésemet
illetően.
 - Az átkozott Kövekre, Kane! Ez nevetséges - mondtam neki.
- Olyan a szád, mint egy tengerésznek - felelte az ajtónak
támaszkodva, s felkacagott.
- Ne a számmal foglalkozz.
Kane tekintete egyetlen pillanat alatt halálosan komollyá vált.
- Bárcsak abba tudnám hagyni, kismadár! - mondta
szomorúan.
- Te javíthatatlan vagy - vágtam rá azonnal.
- Te meg féltékeny!
- Ez nevetséges. Utállak téged. Én…- Elhallgattam egy kicsit,
hogy össze tudjam szedni a gondolataimat. Mit is akartam
mondani? Aztán folytattam: - Sajnálom, hogy félbeszakítottam a
hercegnővel folytatott társalgásotokat. Ez bunkóság volt
részemről - hadartam, majd karba fontam a kezem; de aztán
gyorsan leengedtem, nehogy szemrehányónak tűnjek.
Kane, akinek szeméből semmit nem lehetett kiolvasni,
higgadt hangon azt felelte:
- Háborúban állunk egy másik országgal, s éppen egy
szövetséget próbálok megerősíteni. Azt hiszed, csak
szórakozom? Olyannak ismersz, mint aki rajong a bankettekért?
- Ki gondolta volna, hogy a politikai taktikázás ilyen
bensőségesnek tud tűnni?
- Jaj, kismadár! - mondta a király kényszeredett vigyorral. -
Lángoló düh ébredt benned, amikor egy másik nővel láttál?
- Ne butáskodj! Rajta, csinálj csak, amit akarsz. De ő egy kicsit
fiatalnak tűnik hozzád, nem gondolod?
Kane sértődött arcot vágott, majd halkan azt kérdezte:
- Mégis mit gondolsz, hány éves lehetek?
 - Mindegy. Hagyjuk. Nem számít - feleltem, s megpróbáltam
kimenni mellette, de elállta az utamat.
- Nos, remélem is, hogy nem. Pár méterrel alattunk egy olyan
férfi kuksol az egyik cellában, aki azt hiszi, hogy a felesége vagy.
- Hát persze. Halden. Köszönöm, hogy megkímélted az életét.
- „Hát persze” - utánozott Kane csillogó szemekkel. - Úgy
tűnik, mégsem vagyok olyan kegyetlen uralkodó.
- Lassan tényleg vissza kellene mennem. Mari mindjárt…
Ekkor egy hatalmas lökéshullám döntött le a lábamról, és
taszított Kane-nek brutális erővel. Az állam a szegycsontjának
csapódott, és elviselhetetlen fájdalom hasított belé. Kane körém
fonta a karját, és magához szorított, miközben a rengés ereje
mindkettőnket a padlóra lökött.
Bor kezdett csobogni körülöttünk, ahogy a hordók meg az
üvegek egymásra estek, és darabokra törtek. A felettünk lévő
nagyteremből kétségbeesett sikoltozás szűrődött le hozzánk.
Erősen lehunytam a szemem, miközben a talaj továbbra is
remegett alattunk.
- Ne aggódj, vigyázok rád! - kiáltotta Kane, mialatt a polcokról
leboruló hordók és üvegek a hátára zuhantak.
A testem összes izma úgy megfeszült, mint egy-egy rugó,
miközben azért imádkoztam, hogy végre abbamaradjon a
remegés.
Állj, állj, állj!
Amikor az utórengések is elhaltak, Kane arca alig pár centire
volt az enyémtől, és a teste teljes hosszában hozzám simult.
Mindenemen őt éreztem - izmos felsőteste a mellemhez
préselődött, a combjaink összefonódtak, inas karja a fejemet
védte, erős tenyere pedig még mindig védelmezően, gyengéden
simult a nyakamra. Ami azt illeti, a kelleténél jóval
gyengédebben. Amint elakadt a lélegzetem, villámgyorsan
elhúzódott tőlem.
Még mindig a torkomban dobogott a szívem az ijedségtől,
miközben felmértem a károkat.
A borospince romokban hevert.
Por és törmelék borította a polcait és a padlóját, és
mindketten sötétvörös folyadékban úsztunk. Kane szeme
felizzott a rémülettől, miközben végignézett a testemen.
- Megsérültél? - kérdezte riadtan.
- Nem, ez csak bor - nyugtattam meg.
De utána a számhoz emeltem a kezem, és kitapogattam azt a
részt, ahol szétharaptam az ajkam, amikor összeütköztünk.
Kane olyan gyengéden simogatta az államat, hogy megint
majdnem elakadt tőle a lélegzetem. Amikor a hüvelykujjával
óvatosan lehúzta az alsó ajkam, hogy megvizsgálja a
sérülésemet, az egész testem felhevült az érintésétől.
- Sajnálom, kismadár! Igyál egy kicsit ebből, ez fertőtleníteni
fogja.
Ezzel elengedte az ajkam, megfogott egy épen maradt
palackot, letörölgette róla a port, és átnyújtotta nekem. Lassan
belekortyoltam, továbbra is a szemébe nézve.
Ő remegve kifújta a levegőt, miközben végignézte, ahogy a
palackból iszom, majd lerakta mellém.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem az államat masszírozva.
De ekkor rádöbbentem, ha egy pillanattal később is a
kelleténél. Halden robbantása. Tehát jóval nagyobb volt, mint
amekkorának jósolta.
Ha bárki megsérült emiatt, én…
- Talán egy földrengés - mondta Kane, aztán felállt, és
megpróbált utat törni a törmelékben az ajtó felé. - Maradj itt. Ide
fogom küldeni érted Barney-t.
Még mielőtt tiltakozhattam volna, már neki is feszült az
ajtónak, hogy kilökje - de az nem mozdult. Azonnal összeszorult
a gyomrom.
- Kane…
Remegni kezdett a vállam. Ő újra nekiveselkedett az ajtónak,
keményen, az egész testét megfeszítve. A hátán táncolni
kezdtek az izmok az inge alatt, a nyakán kidagadtak az erek.
- Kane…
Verejtékezni kezdett a tenyerem, és összevissza vert a szívem.
Kane elengedte az ajtót, hátrasimította az arcából a haját, és
megropogtatta az öklét. Aztán ismét nekiugrott az ajtónak, de
megint eredménytelenül.
- Kane!
- Mi az? - fordult meg.
Én ekkor már négykézláb álltam, és kapkodva szedtem a
levegőt. Ő odarohant hozzám, és a hátamra tette a kezét, hogy
megnyugtasson.
- A fenébe! Semmi baj, kismadár. Bízz bennem. A félelembe
önmagában nem lehet belehalni. És rengeteg levegő van
idebent.
Pontosan azt mondta, amit kellett. Azokat a dolgokat, amiket
én is ezerszer elmondtam már magamnak. Amiket Nora is
megpróbált megértetni velem, és Anya is, amikor kisebb
voltam. De ez most egyáltalán nem számított. Úgy éreztem,
mindjárt beszakad a mellkasom. Az egész testem remegett az
adrenalintól, és a gondolataim összefüggéstelenül kergették
egymást. Ki kellett jutnom onnan.
Most, most, most.
- Nem maradhatok itt - mondtam, majd vettem egy nagy
levegőt.
- Próbálj meg hátradőlni - javasolta Kane. Valahogy
feltápászkodtam, és csukott szemmel a falnak dőltem. - Remek.
És most próbálj meg lassan lélegezni. Orron be, szájon ki.
Rengeteg levegő volt a helyiségben. Tudtam, hogy nem fogok
örökre ott ragadni. Megszorítottam Kane kezét, és leküzdöttem
a késztetést, hogy mohón nyeldekeljem az oxigént.
- Micsoda markod van! Biztosan jól megy az edzés Dagannal -
mondta elismerően.
Még mindig szorosan lehunyt szemmel bólintottam, és azt
feleltem:
- Olyan erős vagyok, hogy akár meg is tudnálak fojtani.
Kane felnevetett, és ettől még jobban ellazultam.
- Erős vagy. Nagyon ügyesen csinálod - mondta, és bátorító
szavai könnyeket csaltak a szemembe. Aztán hirtelen
hozzátette: - Meséld el, hogyan fojtanál meg!
- Mi? - kérdeztem döbbentem, s felpattant a szemem.
- Jól hallottad. Tudni akarom. Segíts nekem felkészülni a
támadásra.
Pontosan tudtam, miben mesterkedik. De nagy szükségem
volt rá, hogy elterelje a figyelmemet.
 - Megnevettetném Griffint. A döbbenet önmagában is elég
lenne ahhoz, hogy teljesen elterelje a figyelmedet rólam. Utána
pedig kipréselném az életet abból a vastag nyakadból.
Kane nagyot nevetett, azzal a ragadós, szívből jövő
kacagásával.
Legszívesebben a számba vettem volna a nevetését. Magamba
tömtem volna, hogy senki másé ne lehessen.
- Folytasd csak! - biztatott Kane. - Ez a kedvenc időtöltésem.
Kismadár általi halál.
Lehunytam a szemem, és ismét hátradőltem.
Levegő be, levegő ki.
- Nos, miután meghaltál, átveszem az uralmat Ónix felett,
Barney-val az oldalamon.
Kane erre annyira hahotázni kezdett, hogy muszáj volt
kinyitnom a fél szemem. Már könnyezett a nevetéstől, ami
végül rám is átragadt. Nem lehetett ellenállni a vidámságának.
Egy újabb lassú belégzés után végre elszivárgott belőlem az
adrenalin. Még mindig feszültnek éreztem magam, de már
lelassult a szívverésem, és újra tudtam nyelni. Kifújtam a
levegőt, s csak ennyit mondtam:
- Köszönöm.
- Nem, én köszönöm - vágta rá Kane, miközben a szemét
törölgetve cinkosan rám mosolygott.
Aztán szép lassan köröket kezdett cirógatni a tenyerembe a
hüvelykujjával. Ezt azért csinálta, hogy megnyugtasson, de
nekem folyékony forróság kezdett keringeni az ereimben az
érintésétől, úgyhogy egy idő után elhúztam a kezem.
 - Ne aggódj, kismadár. Nem kell sokáig itt maradnunk. Keresni
fognak minket. Valaki előbb-utóbb biztosan észreveszi, hogy a
király eltűnt.
Homlokomat a felhúzott térdemen nyugtatva lassan kifújtam
a levegőt. Hallottam, hogy Kane feláll, és amikor ránéztem,
láttam, hogy az egyik nyírboros palackból iszik. Mikor végzett,
felém nyújtotta az üveget.
- Megkínálhatlak egy itallal?
- Tényleg nem tudod kinyitni azt az ajtót? - kérdeztem
rekedtes hangon.
Kane leült mellém, és a kezembe nyomta a bort. Némi
aggodalom futott át az arcán, ám egy pillanat alatt el is tűnt, s
azt felelte:
- Attól tartok, hogy nem.
A folyadék keserűen, súlyosan ülte meg a nyelvem. Csak ittam
és ittam, abban reménykedve, hogy az alkohol csökkenti egy
kicsit a testemben felgyülemlett feszültséget, továbbá a
bűntudatot, amely ismét eltöltött amiatt, hogy jól szórakozom
vele - még akkor is, ha közben a bénító, makacs pánikot
próbáltam elnyomni magamban.
- Rendben, ennyi elég volt - nyúlt Kane a borért.
Én azonban addig folytattam az ivást, amíg ki nem ürült a
palack. Úgy éreztem, minden segítségre szükségem lesz, ha itt
ragadok vele.
- Próbálkozzunk meg a figyelemelterelés egy másik
formájával - mondta végül a király, s kifeszegette a kezemből a
palackot.
 A testem gyorsan megérezte a bor hatását, és enyhén
bizseregni kezdett. Kane-re pillantottam; haja a fejére tapadt,
verejtéktől és talán bortól nedvesen, s a koronája kicsit
félrebillent. Még mielőtt felfogtam volna, mit csinálok,
felnyúltam, és óvatosan megigazítottam a fején. Kane gyönyörű,
acélszürke szeme az arcomat fürkészte. Visszahúztam a kezem,
és hagytam, hogy élettelenül az ölembe hulljon, majd azt
kérdeztem tőle:
- Szeretnél kioktatni azzal kapcsolatban, hogy mi mindent
nem értek abból, ami a kontinensen folyik, és milyen szánalmas
vagyok?
- Ne becsüld alá magad, kismadár. Én soha nem akartalak
megsérteni. Fogalmad sincs arról, milyen különlegesnek
tartalak.
- Micsoda lódítás! - förmedtem rá. - Nekem elhiheted, hogy
semmi különleges nincs bennem.
Kane megköszörülte a torkát, és úgy nézett a mennyezetre,
mintha azért könyörögne valamilyen ismeretlen lényhez, hogy
adjon neki türelmet. Valószínűleg ő sem örült annak a
megpróbáltatásnak, amelyen át kellett mennünk.
- Mire gondoltál pontosan? Vagyis… mit értettél
figyelemelterelés alatt? - kérdeztem.
- Nem tudom biztosan. Hogyan szoktátok elszórakoztatni
magatokat azzal a csinos kis vörös hajú barátnőddel?
Erre önkéntelenül kibukott belőlem a nevetés, és még csak
azt sem tudtam, miért. Felnyúltam egy újabb palackért a fejem
fölé, és kinyitottam.
 - Mi olyan vicces? - kérdezte Kane. - Azonkívül, hogy úgy
vedeled Árnyékvár legdrágább borait, mintha vizet innál?
Erre csak még jobban nevettem, és ittam még egy kortyot.
- Nem tudom - mondtam nevetve. - Szerintem vicces, hogy te
nem tudod, hogyan kell szórakozni.
Kane megjátszott felháborodással meredt rám, amit
fájdalmasan imádni valónak találtam.
- Úgy érzem, te ellenem fordítod a tónál tett vallomásomat.
Régen nagyon sokat szórakoztam. Annyira, hogy ami azt illeti,
részben erről voltam híres.
- Igen, szóval…nos, Mari és én nem úgy szoktunk szórakozni.
- Ez igazán lesújtó hír.
Valami oknál fogva ekkor már képtelen voltam uralkodni
magamon, és kétrét görnyedtem a nevetéstől.
- Ne reménykedj, Kane. Nem vagy az esete.
- Én mindenkinek az esete vagyok - felelte, mire öklendezést
tettettem, és ezúttal ő nevette el magát előbb.
- Tudom. És ez borzalmas - feleltem.
- Ó, én szegény féltékeny kismadaram! Megmondtam, hogy
már nem érdekel a hercegnő.
Megcsóváltam a fejem. Kane félreértett. Nem a hercegnőről
beszéltem, hanem önma…
Ám ekkor hirtelen lefagytam.
- „Már”? - kérdeztem vissza, miközben alig bírtam elfojtani a
rémületemet.
- Korábban eltöltöttünk egy kis időt együtt. Intim
körülmények között. Sok-sok évvel ezelőtt.
 Válasz helyett úgy hördültem fel, mint egy gyenge színdarab
szereplője, mire Kane még hangosabban kezdett nevetni.
Megpróbáltam vele együtt mulatni, de amikor elképzeltem,
ahogy erős ujjai a hercegnő hosszú, szőke hajába mélyednek,
ahogy felnyög az élvezettől, miközben… Legszívesebben
felgyújtottam volna magam.
- Arwen…- szakította félbe szerencsére maga a szóban forgó
személy felkavaró gondolataimat. - Az semmit sem jelentett.
Semmit nem éreztem iránta.
- Ó, szóval csak kihasználtad?
Kane fintorogva hátravetette a fejét, s az nekiütődött a
mögötte lévő hordónak.
- Mindig olyan nehéz veled. Ez kölcsönös volt. Egy
megállapodás két régi barát között. És ez még…azelőtt volt,
hogy…
- Mi előtt? - kérdeztem, és az óvatos remény átitatta a hangom.
Kane tekintete az ajkamra tévedt, de nem jött válasz.
Pár pillanatig nem hallottam mást, csak a kifolyt bor
egyenletes csöpögésének hangját a kőpadlón.
- Amúgy sincs túl sok jogod féltékenynek lenni - szögezte le
végül Kane, miközben nekilátott a következő palacknak. -
Tekintve, hogy te még mindig rá vagy kattanva arra a két lábon
járó rohadékra az alattunk lévő cellában.
Halden említése szinte azonnal véget vetett spicces
vidámságomnak.
- Szerintem nincs már odalent - mondtam szinte suttogva.
- Tehát ez nem földrengés volt? - kérdezte, mire megráztam a
fejem. - És te tudtad?
 Nem mertem felnézni. Nem bírtam volna elviselni a haragját,
amit az árulásom miatt érez. Nem válaszoltam.
- Nos - folytatta Kane -, a te érdekedben is remélem, hogy
sikerült megszöknie. Ha az embereim elkapták, nem éri meg a
hajnalt.
Még jobban elfordítottam az arcomat Kane-től, hogy ne lássa
rajta a fájdalmat, ami Halden halálának gondolatára töltött el.
- De mit akartak? Mármint a kincstárban? - kérdeztem.
- Valami olyasmit, ami már rég nincs is ott - felelte Kane, majd
felegyenesedett, és fel-alá kezdett járkálni a szűkös térben.
Egy ketrecbe zárt vadállatra emlékeztetett, amelynek égnek
mered a hátán a szőre, és amelyből sugárzik az erő. Túl kicsinek
tűnt számára az alacsony mennyezetű, dohos pince.
Ekkor halkan elkáromkodta magát, majd felém fordult.
- Holnap el kell mennem. Amilyen gyorsan csak tudok,
visszajövök. De kérlek, ne menj utána, amíg nem leszek itt -
mondta, és letérdelt elém. - Arwen, e falakon kívül gonosz erők
ólálkodnak, arra várva, hogy egyetlen rossz lépést elkövess.
Forgatni kezdtem a fejemben az intelmét. Már többször
hallottam hasonlót, de Halden szavai is a fejemben
visszhangoztak. Ez az erdő messze nem olyan veszélyes, mint
ahogy azt szerintem elhitették veled.
Kane látta, hogy nem hiszek neki - ezt tisztán ki lehetett
olvasni a tekintetéből. Úgy nézett, mint aki egy rettenetesen
nehéz döntés előtt áll.
- El kell mondanom neked valamit - közölte halkan, én pedig
legszívesebben kérlelni kezdtem volna, hogy folytassa, de úgy
éreztem, bármelyik pillanatban meggondolhatja magát. Aztán
csüggedten beletúrt a hajába, és hozzátette: - Arwen, ő egy
gyilkos.
 TIZENKILENC

Rettenetes borzongás futott végig a gerincemen. Miről beszél?

Megráztam a fejem, s fojtott hangon azt feleltem:
- Nem, te vagy gyilkos!
Kane kétségbeesetten körülnézett.
- Lehet, de nekem nem szokásom hidegvérrel megölni
ártatlanokat.
Mozdulatlanná merevedett a testem.
- Ahogy Haldennek sem.
- Ő Borostyán királyának orgyilkosa. Ő…
- Biztosra veszem, hogy neked is vannak orgyilkosaid -
vágtam a szavába éles hangon.
Kane arca hirtelen megkeményedett. Még emlékeztem rá,
milyen erős, és összehúztam magam.
- Miért hasonlítgatsz minket egymáshoz ilyen kényszeresen?
Én nem próbálom jobbnak beállítani magam, mint amilyen
vagyok - jelentette ki határozottan, majd amikor nem
válaszoltam, kicsit megenyhülve, de továbbra is keserű hangon
folytatta: - A te drágalátos Gareth királyod azért küldte Halden
egységét Ónixba, hogy tündéket öljenek.
Az egész testem görcsbe rándult. Mozdulni sem tudtam -
levegőt sem kaptam. A hideg kőpadlóra tapasztottam a
tenyerem, hogy megtartsam magam.
- Ezt azért nem mondtam el neked, mert nagy teher tudni,
hogy mi is forog kockán valójában. Én nem akartalak bántani
téged. De látni, mennyit szomorkodsz a miatt a gerinctelen
féreg miatt, nagyon lesújtó számomra.
Forogni kezdett körülöttem a pince, s a szívem összevissza
ugrált a mellkasomban.
- Szóval, azok…ők tényleg léteznek?
- Te mennyit tudsz róluk? A tündékről?
- Nem sokat - ismertem be, továbbra is szédelegve. - Csak
annyit, hogy ősi, veszedelmes lények. Nagyon félelmetesek,
nagyon öregek, nagyon halottak.
- Pár száz évvel ezelőtt még egy egész birodalmuk volt.
Halandók is éltek ott. De elkezdtek kihalni, és végül a királyuk
maradt az utolsó igazi tünde a világon.
Teljesen megmerevedtem. Úgy éreztem, a szemem akkorára
nyílik, mint a tenger, és próbáltam úrrá lenni a légzésem és a
kábult gondolataim felett. Ezen a bor nem igazán segített.
- Mit jelent ez egyáltalán? Hogy igazi tünde?
- Ő tiszta vérű. Nincs halandó az ősei között. De ő az utolsó.
Még a gyermekei sem lehettek tiszta vérűek, mert a királynője
egyik nagyanyja boszorkány volt. A föld, melyet megörököltek,
a tündék birodalma, egyre jobban kifogyott az erőforrásokból. A
tündéknek ritkán születnek utódaik, de a halandók szaporák, és
minél több halandó gyermek született abban a birodalomban,
annál több szájat kellett etetni, annál több házat kellett építeni,
és annál több háborút kellett megvívni. A birodalmat egy
bizonyos tündemágia tartotta fenn, amelyet tündefénynek
hívnak, és amelyet az összes tünde megörököl. Ezt az erőt el
lehet tárolni és el lehet adni, és bármit meg lehet hajtani vele.
Képes gyógyítani, építeni, rombolni. De ez a Tündebirodalom
mélyéről származott, és nem volt kifogyhatatlan. Ezért nem
születnek tündék itt, Evendellben. Ahogy egyre kevesebb lett a
tünde, egyre fogyott és egyre értékesebbé vált a tündefény is. A
birodalom hamarosan már nem tudta eltartani az embereket, és
ez az egykor mágikus világ kopár pusztasággá változott. Hamu
záporozott az égből, a termékeny, zöld mezők repedezett,
kiszáradt földdé változtak. A birodalmat még tovább rombolták
a földrengések, tűzesők, és azok a démonok, melyeket éppen az
ilyen körülmények éltetnek. Az emberek éheztek és
szenvedtek, s könyörögni kezdtek a tündekirálynak,
Lazarusnak, hogy bánjon rendesebben a birodalommal, ossza
be a tündefényt, keressen más erőforrásokat, ám ő erre nem
volt hajlandó.
- És én hogyhogy nem tudok ebből az egészből semmit?
Jobban mondva: hogyhogy az olyan kutatók és könyvmolyok,
mint Mari, nem tudnak ebből semmit? - kérdeztem.
- Csak az ónixi uralkodók és a legmagasabb rangú ónixi
nemesek ismerik az igazságot. És most már te is - felelte Kane, s
arcán melegség futott át. Hatalmasat dobbant a szívem.
- És miért csak az ónixiak? - kérdeztem.
- Amikor a birodalom menekültjei elkezdtek átszivárogni
Evendellbe, Ónix esett hozzájuk legközelebb. Némelyikük egy
pillanat alatt átrepült ide tündefény vagy boszorkánymágia
segítségével. Mások összeszedték az erejüket a barátságtalan
vidékeken és tengereken át vezető hosszú, veszedelmes
utazáshoz. Nem sokan maradtak életben. Amikor Lazarus rájött,
hogy az alattvalói szökdösnek, épített egy falat, hogy ott tartsa a
népét. Elhitette velük, hogy ezt azért csinálta, hogy
megvédhesse őket mindazoktól, akik el akarják lopni a
fényerejüket. Egyik éjjel felébresztettek az álmából egy látót,
egy olyan tündét, akinek ahhoz van tehetsége, hogy víziókat
merítsen a jövőből, hogy próféciát mondjon.
Tehát a látó egy tünde volt, gondoltam, és az a prófécia,
amelyről Kane hónapokkal ezelőtt beszélt, a tündekirályról
szólt. De mi köze van ennek hozzá? Vagy Haldenhez?
- Egy kicsi, de nagy hatalmú csoport az ő jövőbe látását
használta ahhoz, hogy lázadást robbantson ki a birodalom
megmentése érdekében, de kudarcot vallott, és több ezren
meghaltak - folytatta Kane, s az arca eltorzult. - A visszavonulás
után alig száz tündének sikerült elmenekülnie, akik Ónixba
jöttek, hogy új életet kezdhessenek. Ezért élnek tündék és
félszerzetek ebben az országban mind a mai napig.
A szavai hallatán annyira elszörnyedtem, hogy a szívem
zakatolni kezdett a mellkasomban.
- És hogy sikerült kijutniuk? - kérdeztem.
- Hatalmas személyes áldozatok árán - felelte Kane komor
arccal.
A fejemben egymást kergették a gondolatok. Tehát a tündék
mindig is léteztek - sőt még ma is élnek itt, Ónixban.
Megráztam a fejem, mert nem találtam szavakat, amelyekkel
kifejezhettem volna a döbbenetemet.
- Vagy száz kérdésem lenne - mondtam végül az előttem álló
hordókat bámulva. Kane mosolyából az sugárzott, hogy
micsoda meglepetés. - De mi köze ennek az egésznek
Haldenhez?
Kane pupillája felizzott.
 - A kémeim nagyjából három évvel ezelőtt jelentették, hogy
Gareth lepaktált Lazarus királlyal.
Jeges félelem kúszott végig a gerincemen.
- Ő még mindig él?
- Az összes tünde, akinek legalább felerészben tiszta a vére,
nagyon sokáig él. Lazarus valószínűleg már az ezredik
születésnapja felé közeledik. Elképzelhetetlen hatalmat,
gazdagságot és tündefényt ígért Garethnek és a
főméltóságainak, újabb területekért cserébe, amelyeken nem
élnek emberek.
- De hogyan…? - kérdeztem, ám nem tudtam, hogy fejezzem
be ezt a mondatot. Hirtelen kirázott a hideg, és egy újabb palack
nyírborért nyúltam.
- Lazarus minden további nélkül hamuvá változtatná a
halandók teljes birodalmát, ha a nála maradt tündék ennek
köszönhetően új életet kezdhetnének - magyarázta Kane,
miközben a poros pincepadlón csordogáló bort figyelte.
- Ezért lerombolta a világát a kapzsiságával, és most, hogy az
már nem szolgálhatja, a miénket is el akarja venni? - kérdeztem
halkan.
- Pontosan. Én megpróbáltam meggyőzni Garethet arról, hogy
nem bízhat Lazarusban, és hogy én annyi kincset adhatok neki,
amennyit csak akar. De az a félkegyelmű nem volt hajlandó
engedni. És most Lazarus és Gareth további szövetségeseket
gyűjtenek ahhoz, hogy háborút indítsanak egész Evendell ellen.
- Még mindig nem értem, hogy Gareth és Lazarus miért
akarják meggyilkolni a tündéket. Azok nem Lazarus népe? Nem
az alattvalói?
 Kane felsóhajtott.
- Ők a dezertőrei. Az Ónixban vagy bárhol máshol élő tündék
azoknak a leszármazottai, akik elmenekültek a birodalmából.
Lazarus rettenetesen bosszúálló uralkodó. Hozzá képest
minden, amit valaha is hallottál rólam, gyermeki pajkosságnak
tűnne.
- Ezért támadta meg Ónix Borostyánt? Mert Gareth
gyilkosokat küldött az országodban élő tündékre? - kérdeztem,
miközben bűntudat ébredt bennem.
Hát nem valami ilyesmit mondott Halden is? Próbáltam
kibogozni összegabalyodott gondolataimat. El sem tudtam
hinni, hogy Halden hazudott nekem. Legszívesebben
lekevertem volna neki egyet.
- Részben. De ez ennél bonyolultabb.
Mindig minden az, gondoltam, aztán föltettem egy újabb
kérdést:
- Akkor miért itt vagy? Nem pedig a fővárosban, hogy
megvédd az embereidet?
Kane zavartan dörzsölgetni kezdte a homlokát - úgy tűnt,
mintha már bánná, hogy bármit is megosztott velem.
- A tündekirály engem akar. Még a dezertőröknél is jobban. A
főváros lakói akkor vannak leginkább biztonságban, ha itt
maradok, Árnyékvárban. Távol tőlük.
Olyan félelem kúszott a lelkembe, amilyet elképzelni sem
tudtam korábban. Félni kezdtem a saját királyomtól, Garethtől,
és attól, hogy mi fog történni, ha a hadserege elfoglalja
Árnyékvárat.
- És itt biztonságban vagyunk?
 - Egyelőre igen. Hacsak az a kretén el nem mondja Garethnek,
hogy itt vagyok.
Ez nem tűnt túl megnyugtató válasznak.
- Remek. Szóval egy olyan gyilkosnak segítettem kiszabadulni,
aki ártatlanokat ölt, cserébe itt raboskodhatok egy olyan helyen,
amelyet ennek következtében bármelyik pillanatban elfoglalhat
egy kegyetlen tündekirály. Ezt jól megcsináltam - mondtam
dühösen, mire Kane gúnyos hangon azt felelte:
- Mindketten tudjuk, hogy már nagyon régen nem vagy
fogoly. És mégis itt maradtál.
Ismét elfogott a már ismerős bűntudat.
Nem szabad elmondanom neki.
Nem kell elmondanom neki semmit.
És mégis - a szavak a torkomat feszítették, miközben Kane
gyöngéd kíváncsisággal méregetett.
Nem. Ő olyan sok mindent eltitkolt előlem. Nem tartozom
neki semmivel. Miért érzem kötelességemnek, hogy…
- Én is el akartam szökni…ma éjjel - mondtam alig hallhatóan.
Az az átkozott bor! Kane arca kifürkészhetetlen maradt. - De
most itt ragadtam, úgyhogy Halden nagy valószínűséggel
nélkülem távozott - folytattam. Fel sem tűnt volna, Kane milyen
haragos, ha nem veszem észre, hogy ökölbe szorítja a kezét. -
Nem értem, hogy ez miért számít neked. Nem vagyok a
tulajdonod.
- Azt tudom - vágta rá türelmetlenül.
- És hálás vagyok azért, hogy megpróbáltad megtalálni a
családomat, és hogy kiderült, mégsem vagyok olyan csapnivaló
gyógyító, mint gondoltam, de meg kell értened. Halden olyan
volt számomra, mintha a családtagom lenne. El kellett volna
mennem vele, ha esélyem nyílt volna rá.
- Tudom.
- És ha…
- Arwen - vágott közbe Kane, s inkább frusztrált, mint dühös
arccal felém fordult. - Nem azért haragszom, mert el akartál
menni. Azért haragszom, hogy az a rohadék itt hagyott.
Ezt egyáltalán nem értettem. És nem a bor miatt.
- Mi? Azt akartad, hogy elmenjek egy tündegyilkossal?
Kane arca megrándult, de próbált higgadt maradni.
- Nem. De mindegy. Hagyjuk.
Megráztam a fejem.
Ő a…becsületem miatt aggódott.
Majdnem felnevettem.
Szóval mégsem akkora szörnyeteg, amilyennek mondják. Sőt
egyáltalán nem az.
- Tehát az összes dolog, amit elhittem rólad, amit az egész
kontinens elhitt, a háború, amit indítottál…Mindez azért történt,
hogy legyőzd ezt a tündekirályt?
- Nos, azért ne tulajdoníts mindent a hősiességemnek. Elég
nagy seggfej tudok lenni - válaszolta Kane szomorú mosollyal.
Én azonban egy árva mosolyt sem tudtam kicsikarni
magamból a szavaira. Még mindig az információdarabkákat
próbáltam összerakni.
A tündék, a közeledő háború, a még gonoszabb király. A
prófécia…
Felidéztem a szavakat, amelyeken oly sokat töprengtem.
 Nem. Te is éppen olyan jól ismered a látó szavait, mint én. Fogy
az időnk, parancsnok. Már csak nem egészen egy évünk maradt.
- És mit jósolt a látó?
- Ezt majd máskor beszéljük meg - felelte Kane, s fáradt
pillantása végigkúszott a nyakamon. - Egy józanabb napon.
Bólintottam. Egyelőre pont elég volt nekem ennyi információ;
még csak azt sem vettem biztosra, hogy fel bírnék-e dolgozni
többet.
Kane, aki időközben végzett a következő palack nyírborral,
nekidőlt mellettem a falnak, és lehunyta a szemét. Miközben
úgy teltek egymás után a percek, ahogy a vízcseppek csorognak
végig egy pohár oldalán, az kavargott a fejemben, hogy mennyi
mindent félreértettem eddig. Egy idő után nem bírtam tovább
elviselni a csendet.
- Már vagy ezer éve itt vagyunk… - jegyeztem meg halkan,
miközben Kane-re néztem, aki csukott szemmel pihent
mellettem.
Az arca makulátlan volt. Úgy nézett ki, mintha magukból a
Kövekből faragták volna ki.
Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon megkönnyebbült-e
attól, hogy ilyen sok mindent megoszthatott velem, vagy inkább
megrémisztette. Hogy gyengének kezdte-e érezni magát, ahogy
attól mindig is tartott.
- Igen - válaszolta továbbra is lehunyt szemmel. - Miért
bámulsz?
Azonnal elkaptam a tekintetem.
- Nem is bámullak.
 - Nem mintha panaszkodnék. Én is bámultalak már téged.
Gyakran úgy érzem, hogy nem is tudok másfelé nézni.
Ismét felé fordultam, és láttam, hogy engem néz, pont, ahogy
mondta. Túl közel volt egymáshoz az arcunk. Nagyon szerettem
volna elvenni a tekintetem róla, de egyszerűen nem ment.
Nyughatatlan szeme az enyémet fürkészte. Acélszürke az
olajzöldön.
A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól.
Kane keze az arcomra vándorolt, óvatosan, mintha attól
tartana, hogy megijeszt. Végighúzta a hüvelykujját a bőrömön,
amitől önkéntelenül felnyögtem.
Ekkor az arckifejezése megváltozott. Tudtam, hogy az, ami a
szemében csillog, vágy, és hogy az én szememben is ugyanez
tükröződik. Ezt nem tagadhattam tovább. A vonzalom, amit
iránta éreztem, olyannak tűnt, mint egy tompa fájdalom, amely
egy pillanatra sem hagy nyugodni. Megnyaltam az alsó ajkam,
abban a reményben, hogy ezzel pont azt közvetítem felé, amit
szeretnék. Hacsak egy kicsit is bátrabb lettem volna - vagy egy
korttyal több bort iszom -, akkor talán a kezembe veszem a
kezdeményezést. De volt valami Kane-ben, amitől még mindig
féltem, bár most talán már más okokból.
Ő csak nézte, ahogy a nyelvem végigszalad az alsó ajkamon,
majd a hajamba fúrta az ujjait, és az arcomra simította a
tenyerét. Éppen csak annyira ért hozzám, hogy beleborzongjak.
Biztosan felnyöghettem, mert közelebb húzott magához. Már az
ajkamon éreztem a leheletét. Lehunytam a szemem, és
belesimultam az érintésébe.
 - Ó, a szentségit! - hallatszott ekkor egy dühös hang a
felfeszített ajtó felől.
Legalább két araszt ugorhattam a levegőbe ültő helyzetből,
majd odébb kúsztam Kane-től, aki továbbra is teljesen
mozdulatlanul ült a padlón. Griffin és néhány katona állt az
ajtóban.
- Parancsnok, már épp ideje volt - üdvözölte Kane
szenvtelenül a barátját.

***

Miután kijutottunk a borospincéből, Kane felküldött a

rendelőbe, miközben ő és Griffin számba vették a károkat.
Szerencsére nagyon kevesen sérültek meg a robbanásban.
Elláttam néhány peridoti és ónixi nemest, akik agyrázkódást,
továbbá két börtönőrt, akik enyhe égési sérülést szenvedtek.
Talán én sem álltam a helyzet magaslatán szakmailag, mivel
elég sokat ittam, de a gyógyítás szerencsére már a második
énemmé vált.
Csak hajnalban értem vissza a szobámba. Amikor
benyitottam, azonnal megéreztem a jelenlétét. Kane az
ágyamon feküdt, egyik kezét a tarkója alá téve - maga volt a
megtestesült nyugalom.
- Ha minden egyes alkalommal kapnék egy zacskó pénzt,
amikor olyan helyen látlak, ahol nem kellene ott lenned,
nagyon gazdag lennék - jegyeztem meg fáradt hangon, aztán
levettem fájós lábamról a cipőt, és csak úgy ruhástul lefeküdtem
Kane mellé az ágyra. - Kimerültem. És elképzelhető, hogy kissé
részegen műtöttem meg néhány katonát. De ezek kemény
fickók. És egyébként is, kinek van szüksége mind az öt ujjára? -
mondtam, mire olyan döbbenten meredt rám, hogy elnevettem
magam. - Csak vicceltem. Úgy láttam, mindenki jól van, bár egy
kicsit idegesek.
Felsóhajtottam, és a mennyezeti gerendák görcseit kezdtem
tanulmányozni. Kane követte a példámat, majd csak annyit
felelt:
- Ezt örömmel hallom.
- És most mi lesz? - kérdeztem, miközben felé fordultam.
- A legjobb kémeim már megkezdték a nyomozást a
szökevények után. Griffin és én holnap útnak indulunk az
általuk szerzett információk alapján. El kell kapnunk őket,
mielőtt bármit elmondhatnának rólam és Árnyékvárról
Garethnek vagy Lazarusnak. Az itteniek és az idelátogató
peridotiak úgy fogják tudni, hogy konyhai baleset történt. Ennél
többet ma nem igazán tehetünk.
- És én mekkora bajban vagyok? - kérdeztem a legrosszabbra
is felkészülve.
- Az igazat megvallva, kismadár, csak önmagamat
hibáztathatom. Lehetett volna annyi eszem, hogy ne
fenyegessek olyasvalakit, aki fontos neked. Te túl
szenvedélyesen szeretsz másokat ehhez.
Legszívesebben emlékeztettem volna rá, hogy nem vagyok
szerelmes Haldenbe, de még időben rájöttem, hogy nem a
szerelemre gondolt. Viszont az árulásommal kapcsolatban
tanúsított toleranciája megdöbbentett.
- Nos…sajnálom, hogy szerepet játszottam ebben. Ha tudtam
volna, hogy ki ő igazából… - mondtam, de fogalmam sem volt,
hogyan fejezzem be a mondatot. Kane csak bólintott, és ismét a
mennyezetet kezdte bámulni, úgyhogy folytattam: - Nagyon sok
kérdésem lenne a korábbi beszélgetésünkkel kapcsolatban. A
tündék történelméről. Mari valószínűleg remegne a
kíváncsiságtól.
Kane elmosolyodott, de nem válaszolt, én pedig nem
kérdeztem. Talán úgy éreztem, hogy mivel hozzájárultam
Halden szökéséhez, nem érdemlem meg a bizalmát.
Pár percig meghitt csendben feküdtünk. Nem tudtam volna
egyértelműen megmondani, hogy az ereimben keringő bor
tehet- e róla, vagy a megkönnyebbülés, hogy végre jobban
értem a mellettem fekvő férfit, esetleg ez a késői, furcsa óra, de
már egyáltalán nem gyűlöltem Kane-t.
Az igazat megvallva valószínűleg már az erdőben együtt
töltött nap óta nem gyűlöltem őt.
- Mesélj nekem Abbingtonról! - kérte hirtelen; a szavai
váratlanul értek, és alig észrevehetően megdermedtem tőlük.
- Már meséltem. Hogy is nevezted? Porfészek? - kérdeztem
gúnyosan, de Kane csak a fejét rázta, és rám szegezte a
pillantását.
- Nem, hanem a jó dolgokat. Meséld el, mi volt a jó abban,
hogy ott nőttél fel.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen vissza tudok
repülni fejben a házunk mögötti tisztásra, a macskaköves
utcákra, a kis kunyhók és tanyák közé. Szinte éreztem a
csípősen friss levegő és az egész évben termő kukorica illatát,
no meg a vörösáfonyás- almás teámét, amely átmelegített a
hűvös konyhában.
 - Egyáltalán nem volt fényűző, ott nyoma sincs annak a
kifinomult eleganciának, ami itt még az erdő közepén is
megtalálható. De mindenki kedves volt, és mindenki segíteni
próbált a másiknak. A kocsmák meghittek és zsúfoltak voltak, a
naplementék minden egyes este pazar látványt nyújtottak a
hegyek felett. Nem is tudom…nekem az az otthonom.
- És a családod? Ők milyenek?
- Leigh, a kishúgom egy természeti csapás. Jóval okosabb a
koránál, és mindig kimondja, ami éppen a fejében jár. Nagyon
éles nyelvű, és nagyon szellemes. Rengetegszer megnevettetett.
Te imádnád. Ryder meg lenyűgöző. Azzal a fajta
magabiztossággal rendelkezik, ami miatt még a szélhámosok is
vakon követnék. Még soha nem találkoztam senkivel, aki ne lett
volna odáig érte. A szüleinket és beleértve. Anya pedig…
Kane felé fordultam, akinek arcára különös vágyakozás ült ki.
De annyira elfacsarodott a szívem, hogy nem tudtam folytatni.
- Igen? Folytasd csak!
Némi szünet után megköszörültem a torkom, s folytattam:
- Anya mindig énekelt főzés közben, amikor még
egészségesebb volt. Mindig kitalált magának dalokat, amik elég
furán hangzottak. A zellert próbálta rímeltetni bennük a
szerelemmel, meg ilyenek… - Elmosolyodtam, annak ellenére,
hogy közben elszorult a torkom. - Ő mindent jobbá tudott tenni.
Az összes rossz napomat az iskolában, minden rohamomat,
amikor annyira elfogott a rettegés, hogy levegőt sem kaptam.
Mióta csak az eszemet tudom, beteg volt, de soha nem
panaszkodott. Egyszer sem.
 - Sajnálom - mondta Kane szinte sebzett tekintettel. - Mármint
azt, amit ez a háború tett az otthonoddal és a családoddal.
Esküszöm, hogy meg fogom találni őket. - Erre bólintottam.
Hittem neki. - És egy szép napon, miután legyőzzük Lazarust, az
összes lerombolt településeteket újjá fogom építeni.
Helyreállítom az otthonokat, meggyógyítom a sebesülteket.
- Ez utóbbiban segíthetek is neked - fűztem hozzá, mielőtt
ráébredtem volna, hogy ez milyen szánalmasan hangzik.
Mintha könyörögnék neki, hogy tartson maga mellett. Hogy
vigyen magával.
Kane szemében felvillant valami - valami olyasmi, amit nem
igazán tudtam hová tenni. Az egyik pillanatban felvillant, a
másikban eltűnt, akár a villám.
- Te gyógyítani szeretsz a legjobban? Vagy csak azért csinálod,
mert ehhez van tehetséged?
- Szeretem csinálni. Szeretek embereket gyógyítani. És örülök,
hogy jó vagyok benne. Ez önteltség lenne?
- Dehogy! - mondta Kane mosolyogva.
- Ami pedig a kedvenc elfoglaltságomat illeti: imádok futni. Ha
tehetném, minden reggel és este futnék. Akkor úgy aludnék,
mint egy újszülött. És a virágokat is nagyon szeretem. Szerintem
jó kertész lett volna belőlem. Mari mellett rákaptam az
olvasásra is, a szerelmi történetek és a kalózokról meg
felfedezőkről szóló, fantasztikus regények a kedvenceim -
mondtam szinte egy szuszra, mire Kane felsóhajtott. - Te nem
szeretsz olvasni?
- De igen - felelte, és a fülem mögé simított egy tincset. Az
egész testem lángra gyúlt az érintésétől, s hiába erőltettem
magamra higgadtságot, biztosra veszem, hogy ő is látta, amint
megborzongok. - Mint azonban már te is megjegyezted, én öreg
és unalmas vagyok. A politikai szakkönyveket szeretem.
- Hát jó. És mit szeretsz még?
Ennél többre volt szükségem. Nagyon szívesen
megismerkedtem volna Kane kevésbé gonosz oldalával.
Elképzeltem őt egy másik életben, amint fekete kenyeret vajaz,
és vaskos, unalmas könyveket olvas egy kis kunyhóban a
tengernél, miközben a szomszéd szobában ott alszanak a
gyerekei. Megpróbáltam nem túl mélyen eltöprengeni azon,
hogy én is ott vagyok-e abban a kunyhóban, esetleg éppen egy
kád vízben fekve…
- Nos, azt már tudod, hogy gyerekkoromban nagyon
szerettem lanton játszani. És szívesen sakkozom Griffinnel. Ő az
egyetlen, aki meg tud verni.
- Milyen szerény a mi kis királyunk!
- Az a helyzet, hogy már nem csinálok túl sok olyan dolgot,
amit élvezek.
Ettől a gondolattól elviselhetetlenül szomorú lettem, s lágy
hangon azt feleltem:
- Ezen mindenképp változtatnunk kell. Amikor ez a háború
véget ér, és lesz egy kis időd bokros uralkodói teendőid mellett,
el foglak vinni a kedvenc füves dombomra Abbington felett.
Nincs semmi, amit egy bögre almabor és egy ottani naplemente
meg ne tudna gyógyítani.
- Neked nagyon jól megy ez.
- Mi?
- A rendíthetetlen optimizmus.
 - Ez nem hangzik valami pozitívan - jegyeztem meg nevetve.
- Egy ilyen világban, amelyik ennyire sötét, mint a miénk,
nincs ennél értékesebb dolog.
Ekkor már mindketten az oldalunkon feküdtünk, és egymást
néztük. Nagyon kevés hely maradt közöttünk, ami ugyanakkor
valahogy mégis túl soknak tűnt. Kutatni kezdtem az agyamban
egy újabb kérdés után, ami enyhíthetne a feszültségen.
- Amikor utoljára néztél be hozzám ilyen meglepetésszerűen,
még azt hittem, hogy te is fogoly vagy. Miért látogattál meg azon
az estén?
- Ezt hogy érted?
- Amikor először találkoztunk, akkor azért voltál a
kazamatában, hogy információkat szerezz valaki mástól.
Másodszorra azért futottunk össze, mert orvosi ellátásra volt
szükséged. Itt én vagyok az egyetlen gyógyító, és te attól
tartottál, hogy nem segítenék neked, ha tudnám, hogy te vagy a
király… Rendben, ez logikus. De harmadszorra már közvetlenül
a cellám előtt várakoztál. Azt mondtad, hogy arra vagy kíváncsi,
még mindig szökni akarok-e. De már akkor sem hittem neked,
most meg végképp nem hiszek. Szóval miért?
Kane elgondolkozva végighúzta a kezét az állán.
- Amit aznap este mondtam neked, az igaz volt. Előtte egy
nagyon kellemetlen feladatot kellett elintéznem. És azt hiszem,
hogy utána… egyszerűen a közeledben akartam lenni. -
Felgyorsult a pulzusom, és vártam, hogy folytassa. Még, még,
még. - Nem a királyként, akiről tudtam, hogy gyűlölöd. Hanem a
férfiként, akit kezdtél megkedvelni. - Megcsóválta a fejét, és
felsóhajtott. - És a férfiként, akit én is kezdtem megkedvelni.
 Tehát mégiscsak igazam volt abban, amit a tavi
versenyfutásunk után gondoltam.
Csak megjátszotta a szörnyeteget, szándékosan, hogy azt a
benyomást keltse másokban, amilyennek a lelke mélyén érzi
magát. Igyekeztem nagyon alaposan megválogatni a következő
szavaimat.
- Nemrég kijelentetted, hogy talán nem tartom magam elég
sokra - mondtam, és égni kezdett az arcom a beismeréstől; de
folytattam. - Hogy azt hiszem, az én életem kevesebbet ér, mint
az öcsémé. Nem sokkal később én is rájöttem, hogy milyen
ritkán álltam ki magamért, vagy gondoltam magamra az elmúlt
években. Nem lehet, hogy te hasonló gondokkal küzdesz?
Kane a kezébe vette az enyémet. A tenyere cserzett volt,
meleg, és kétszer akkora, mint az enyém.
- Milyen jó megfigyelő vagy! De attól félek, ennél sokkal
rosszabb a helyzet. Téged olyan emberek vettek körül, akik
butaságokat beszéltek be neked. Ostoba bolondok, az utolsó
szálig. - Láttam rajta, hogy kicsit viaskodik azzal, amit ezután
akar mondani. Türelmesen vártam. - Én sok embernek ártottam
már, Arwen. Fájdalmat okozok, amerre csak járok. Kárt teszek
az emberekben, és gyakran épp azokban, akiket a legjobban
szeretek.
Tudtam, hogy ez igaz, mégis nagyon rosszulesett hallani,
ahogy beismeri.
- Mindig mindent újra lehet kezdeni, Kane. Mindig ott a
lehetőség, hogy jóvátedd a velük szemben elkövetett bűneidet.
- Nem, nincs. Nincs - felelte komor tekintettel.
- Ez nem túlzás egy kicsit? Mindenki képes a változásra.
 - Ők meghaltak, Arwen. Miattam. - Összerezzentem ezektől a
kegyetlen szavaktól, és a bennük rejlő öngyűlölettől meg
fájdalomtól; nem csoda, hogy Kane szörnyetegnek tartotta
magát.
- Én már nem változtathatok semmin - folytatta, miközben
elengedte a kezem. - Legfeljebb bosszút állhatok.
- Ez nagyon magányos életnek tűnik.
- Igen - nyugtázta Kane olyan hangon, mint aki úgy érzi, hogy
ezt érdemli.
Majdnem fuldokolni kezdtem a hangjában rejlő bűntudattól
és haragtól.
- Ezért… - Nehezen tudtam szavakba önteni ezt az érzékeny
kérdést, de már nagyon régen foglalkoztatott. - Ezért nem vettél
magad mellé királynőt?
- Senki nem érdemli meg, hogy élete végéig a feleségemként
kelljen szenvednie - mondta keserű nevetéssel. Az önmagát
megvető Kane…Nos, ez újdonságot jelentett számomra. Vagy
talán mégsem. Ráébredtem, hogy eddig nem ismertem igazán. -
Ha ez számít valamit, Griffin nálam sokkal jobban kedveli
azokat a bizonyos módszereket, amelyekről azt állítottad, hogy
én rajongok érte. A szülei nagyon kemény katonák voltak.
Egyszer még azt is felvetette, hogy téged is így kellene szóra
bírni - mondta Kane, s elsötétült a tekintete.
- Szóra bírni? Miért, mit akartatok kihúzni belőlem? -
kérdeztem, miközben a szívem a torkomban dobogott.
- Pár éve valaki elvitt egy pengét a kincstáramból. Griffin úgy
gondolta, hogy te talán tudsz róla valamit, mivel úgy hallottuk,
hogy Borostyánban látták utoljára. Az az ostoba szeretőd is azt
kereste.
Már elegem volt abból, hogy Kane olyan kapcsolatot feltételez
Halden és köztem, amilyen soha nem volt. Főleg most, hogy
már pontosan tudtam, mire képes a gyermekkori játszótársam.
- Ő soha nem volt a szeretőm. Mi egyszer sem…- mondtam,
ám elakadt a hangom. - Én még soha senkivel nem csináltam…
azt.
Kane-nek igaza volt aznap a tróntermében. És ez a különös,
kései óra, ami olyannak tűnt, mintha a saját kis zugunk lenne az
időben, továbbá hogy ilyen közel feküdtünk egymás mellett az
ágyon, valahogy intim vallomásokra késztetett. Lehetséges,
gondoltam, hogy még mindig ittas vagyok.
Kane arcáról semmit nem lehetett leolvasni, de azért volt
benne annyi jóérzés, hogy túltegye magát a vallomásomon.
- De éreztél valamit iránta.
- Nem is tudom. Azt hiszem, ezt várták tőlem, és én nagyon
szerettem volna megfelelni a családomnak. De semmit nem
éreztem, amikor megcsókolt a várbörtönben.
A fenébe. Most már biztos, hogy részeg vagyok.
Kane tekintete úgy karcolt végig rajtam, mintha
borotvapengék lennének benne. Összerezzentem.
- Mi az? - kérdeztem.
- A fenébe! Legszívesebben már azért is kinyírnám, hogy
egyáltalán hozzád érhetett, arról nem is beszélve, hogy
megcsókolhatott. Ez fizikai rosszullétet okoz - felelte, s a
tenyerébe temette az arcát. - Mikor változtam ilyen féltékeny
kamasszá?
 Nagyot dobbant a szívem, és le kellett küzdenem a késztetést,
hogy elmosolyodjak. Kezdtem kifejezetten éhezni a
vallomásaira.
- Pedig ha jól emlékszem, nem vagyok az eseted.
- Nem is értem, miért mondtam ilyet - felelte zavartan.
- Azt hiszem, megsérthettelek előtte valamivel.
- Á, azon szexi dolgok egyike, amiket olyan ügyesen csinálsz! -
mondta. A szexi szó megragadt az agyamban, és éreztem, hogy
elpirulok, amitől hirtelen azt kívántam, bárcsak még sötétebb
lenne a szobában. Olyan közel feküdtünk egymáshoz, hogy
egyszerűen nem tudtam elrejteni az arcomat. Kane aranyló
bőre ragyogott a lágy gyertyafényben - a szépsége ilyen közelről
szinte ijesztőnek tűnt. Egyenesen a szemembe nézett, és halkan
folytatta: - Nagyon udvariatlan volt tőlem, hogy ilyet mondtam,
és nagy valószínűséggel az…önvédelem késztetett rá. Bocsáss
meg érte, Arwen. Mi sem állhatna távolabb az igazságtól.
Lehet, hogy nekem is el kellett volna mondanom neki, hogy
mit érzek. De ez túl nagy dolognak tűnt ahhoz, hogy akár csak
belekezdjek. Még nálam, sőt még nála is nagyobbnak.
Őszintén szólva kifejezetten megijesztett.
Csak annyit tudtam biztosan, hogy jobban bízom Kane-ben,
mint valaha is gondoltam volna, és hogy el kéne mondanom
neki, miszerint aznap este, holdfogyatkozáskor ki akarok menni
üregi gyökérért. Elvégre még az is lehet, hogy segíthetne nekem
biztonságban megjárni az utat.
De nem maradt energiám arra, hogy vitába szálljak vele, ha
úgy gondolná, hogy ez nem biztonságos. Azok után, amiket a
 tündekirályról és az erdőről mondott, kételkedtem abban,
hogy kockára tenné a katonái vagy a saját életét pusztán azért,
hogy megszerezzünk egy gyökeret Anyának, akit talán soha
többé nem fogok látni, egy olyan orvossághoz, ami talán nem is
hat.
Úgy éreztem, mintha ólomsúly húzná le a szemhéjamat. A
fejem elnehezült a bortól, és attól a rengeteg mindentől, ami a
nyakamba zúdult ezen az éjszakán.
Kane lustán végighúzta az ujjait a hajamon, amitől
lecsukódott a szemem, és lassan megszűnt elmém örvénylése.
Elhatároztam, hogy másnap reggel azonnal szóba hozom neki
az üregi gyökeret.
 HÚSZ

Ám sajnos nem így történt, mivel csak késő délután ébredtem

fel - ráadásul iszonyatos fejfájással.
Miután nagy nyögések kíséretében kimásztam az ágyból,
langyos vizet fröcsköltem az arcomba a fürdőszobában. A nyár
végre teljes erőből beköszöntött, és rólam a kései óra ellenére is
csöpögött a verejték. Aztán csak feküdtem tovább az ágyamban,
amíg le nem ment a nap. Megmozdulni se tudtam, és azon
gondolkoztam, amit Kane mesélt nekem előző éjszaka a
borospincében és a hálószobámban.
Most már nagyon érthetőnek tűnt Halden faggatózása a
kazamatában. Felmerült bennem a kérdés, hogy Gareth vajon
mennyit mesélt neki arról a tervéről, hogy egész Evendellt
Lazarus kezére akarja játszani - és valami azt súgta nekem, hogy
Halden mindent tud, és mégis képes ezért harcolni.
Komoly lelkifurdalás gyötört, amiért segítettem neki
megszökni, Kane mégsem gúnyolódott rajtam a döntéseim
miatt, és büntetéssel sem fenyegetőzött. Én szó szerint
felségárulást követtem el, mégis együttérzést kaptam tőle, s
csak arra az illetőre haragudott, aki képes volt engem itt hagyni.
Az igazat megvallva ő még nálam is dühösebb volt. Én már
azelőtt ráébredtem, hogy soha nem éreztem úgy Halden, mint
az elmúlt hónapokban Kane iránt, hogy megtudtam volna az
igazat Haldenről és a tündékről. Persze az érzelmeim jórészt az
izzó gyűlöletre korlátozódtak. De akkor is! Elképesztőnek
találtam, hogy alig tettem ki a lábam Borostyánból, máris szinte
teljesen eltűnt a Halden iránti vonzalmam. Az egykor mindent
elsöprőnek és lángolónak tűnő szerelmem már csak homályos
emlék volt számomra, olyan, mint amikor az ember
visszagondol az első elolvasott regényre vagy az első
elfogyasztott csokoládéra, amelyről egykor azt hitte, hogy a
világon az a legtökéletesebb. Fogalmam sem volt róla, hogy a
korábbi életem hány részlete esik még majd át ugyanilyen
változáson.
Ahogy azt előre sejtettem, mire felkeltem, Kane már eltűnt.
Hálás voltam ezért. Beszélnem kellett Marivel; hiszen ő nem
tudta, hogy még mindig Árnyékvárban vagyok. Mindent
közölnöm kellett vele, amit Kane bevallott nekem, és azt is,
hogy majdnem megcsókolt. Marit ismerve úgy sejtettem, hogy
ez utóbbi fogja a legjobban érdekelni.
Arra gondoltam, milyen boldog lenne Leigh, hiszen kiderült,
hogy az abbingtoni fiú, aki tetszik neki, végig igazat mondott -
persze a szárnyakat leszámítva -, s ez az ország tele lehet a
tündékkel.
Ám ebben a pillanatban meghűlt az ereimben a vér, mert a
húgomról eszembe jutott Anya.
Róla pedig a holdfogyatkozás.
A fenébe, túl sokáig aludtam!
A fenébe, a fenébe, a fenébe!
Ma van a holdfogyatkozás. Felkaptam a zsákom, és gyorsan
belebújtam a vívóedzéseken viselt ruhámba. Hogy lehettem
ennyire ostoba? Túl sokat ittam, túlságosan lefoglalt az a
nevetséges majdnem románcom a királlyal, és ezért majdnem
elszalasztottam a lehetőséget arra, hogy megmentsem Anyát.
Koncentrálnom kellett.
Úgy sejtettem, hogy ha most kudarcot vallok, akkor rengeteg
időm lesz emiatt ostorozni magam a következő év során, amíg
arra várok, hogy ismét elbújjon a hold.
Meg kellett találnom Kane-t, méghozzá gyorsan. Ő előző
éjszaka őszinte volt velem, és most nekem is annak kellett
lennem vele. Könyörögni akartam neki, hogy elvigyen oda, ahol
az üregi gyökér nő. Nem éreztem elég bátornak magam ahhoz,
hogy egyedül szembenézzek az Árnyékerdővel éjszaka, és ő volt
az egyetlen, aki biztonságban odavihetett. Amikor a
trónteremhez értem, az őrök jeges pillantással fogadtak. Nem
hibáztattam őket; három fogoly szökött meg az éjjel. Én is
ideges lettem volna.
- Jó estét! Beszélni szeretnék a királlyal. Megmondaná neki,
hogy Arwen Valondale keresi?
- Házon kívül van, Arwen úrhölgy.
- Hol találhatnám meg? Vagy Griffin parancsnokot?
A magasabb őr a bajszosra nézett, mire az megrázta a fejét,
- Egyikük sincs Árnyékvárban, hölgyem - közölte a magas.
- Akkor hol vannak? És mikor jönnek vissza? - kérdeztem, és
összeszorult gyomrom.
Ekkor eszembe jutott, hogy Kane az éjjel azt mondta, Halden
nyomába fog eredni.
A fenébe.
A túlzott borfogyasztás ismét az ellenségemmé vált.
 A bajszos szélesebb terpeszbe állt, csípőre tette a kezét,
mintha egy állatot akarna megfélemlíteni, aztán komoly arccal
így szólt:
- Azt hiszem, most jobb lenne, ha távozna.
Rájuk förmedhettem volna, vagy könyöröghettem volna,
hogy mondjanak több információt, de fogytán volt az időm.
Sarkon fordultam, és a patika felé kezdtem rohanni.
Egyetlen lámpa sem égett a kis helyiségben.
- Dagan! - kiáltottam, de a visszhang is arról árulkodott, hogy
egyedül vagyok. Dagant amúgy is nehéz lett volna meggyőzni.
Kinéztem a márvány ablakpárkány fölött a lassan fogyatkozó
holdra. Legfeljebb egy órám maradhatott hátra. A szemem
sarkából észrevettem, hogy az ezüstös holdfény megcsillan
valamin, és amikor megfordultam, láttam, hogy Dagan kardja és
kardhüvelye a szekrény alján hever. Biztosan bedobhatta oda,
amikor nem jelentem meg a reggeli edzésünkön. Magamban
bocsánatot kértem tőle, és azért is, amire készültem, majd
felkaptam a súlyos fegyvert, a hátamra dobtam, és az istálló felé
kezdtem rohanni.
Miután odaértem, kivezettem egy lovat a bokszából, és
nagyon reméltem, hogy mások nem hallják olyan hangosnak a
patái dobogását a földúton, mint én. Belehunyorogtam a
sötétbe, de csak néhány őrt tudtam kivenni. Az Északi kapu
jóval kisebb volt a főbejáratnál, mivel az erdő sűrűbb részére
nyílt; az erdőn túl pedig hegyek magasodtak, ami azt jelentette,
hogy az ellenség sokkal nehezebben tudott volna onnan
bejutni.
 Gyorsan ki kellett találnom valamit. A hold magasan járt az
égen, és nemigen volt ötletem arra nézve, hogyan tudnék
kijutni a kaput őrző öt-hat katona mellett. Ló nélkül
valószínűleg könnyebben megtaláltam volna a módját, így
viszont lehetetlennek tűnt a dolog.
Aztán egyszer csak bevillant, hogy talán pont ez lesz a
megoldás - a lovat sehogy nem tudtam volna elrejteni, de
álcaként szolgálhatott. Így rohannom kell majd, hogy időben a
tisztásra érjek, de legalább lehetőségem lesz rá. Egy pillanatig
sem gondolkoztam tovább, leszálltam, suttogva bocsánatot
kértem a kancától, majd rácsaptam a farára.
Erre úgy megugrott, mintha démonok szállták volna meg. Az
őrök utánavetették magukat, és megpróbálták elkapni a
kantárját, de szegény állat rettenetesen megrémült, és nem
hagyta megfogni magát. Abban reménykedtem, hogy miután
visszakerül az istállóba, azért kedvesek lesznek vele.
Amikor már csak egy őr maradt a helyén - a többiek a
megvadult lovat próbálták sarokba szorítani -, futásnak
eredtem. Tudtam, hogy ha sikerül átjutnom a kapun, akkor
simán lehagyom bármelyik katonát, s mire az őrök előkerítik a
lovukat, és a nyomomba erednek, bőven megszerzem az üregi
gyökeret. Úgy döntöttem, hogy a következményekkel majd
később foglalkozom.
Gyorsan mozogtam, a fal árnyékos részeibe húzódva. Már
majdnem a kapuhoz értem, amikor megbotlottam, és a
csuklómra zuhantam, amelybe éles fájdalom hasított.
De ennek a problémának a megoldását el kellett halasztanom.
A csuklómat azután is rendbe hozhattam, hogy megtaláltam az
üregi gyökeret. Amikor hátranéztem, észrevettem, hogy egy
tüskés fémcsapda lapul a fűben; az Északi kapu környéke tele
volt hasonlókkal. Szóval ez a rész kevésbé őrzött, de nem
kevésbé védett. Felálltam - s egy pillanatra megállt a szívem a
rémülettől.
Az őr ugyanis közvetlenül előttem állt: ugyanaz a rózsás arcú,
szőke szakállú fiatalember volt, akit akkor láttam, amikor Mari
segített nekem meglátogatni Haldent.
Felkészültem rá, hogy mindjárt visszavonszol a várkastélyba.
Talán egyenesen a börtönbe.
Már nyílt a szám, hogy kimagyarázzam magam - de nem
bírtam megszólalni a döbbenettől.
Az őr arckifejezése üres volt.
Semmit nem mondott, miközben rám meredt; bár mintha
nem is rám meredt volna, hanem mögém.
Az őr úgy bámult mögöttem valamit, mintha nem is állnék
közvetlenül előtte, sárosan, a csuklómat szorongatva, majd
elsétált mellettem, és belerúgott a fémcsapdába. Egyszerűen
nem értettem, hogy lehet ilyen szerencsém, de nem akartam
megvárni, hogy kiderüljön.
Kirohantam a kapun a tisztás felé, és aztán futás közben
egyszer csak beugrott: Mari varázsigéje azóta sem veszítette el
az erejét! El kell majd mondanom neki, hogy az „egyszerű kis
rejtővarázslata” igencsak jól működik - talán túlságosan is jól.
Lehet, hogy Briar amulettje miatt? Talán ideje lenne visszavinni
azt a mágikus tárgyat Kane dolgozószobájába.
Az Árnyékerdő jóval félelmetesebbnek tűnt éjszaka. A
göcsörtös ágak szörnyalakokat sejtettek a sötétben, a tüskés
bokrok a ruhámat tépkedték. Ráadásul még fáztam is: annak
ellenére, hogy a nyári kánikula közepén jártunk, az elvarázsolt,
ősöreg Árnyékerdő borzongatóan hűvösnek bizonyult éjszaka,
és hideg köd örvénylett a bokám körül. Arra gondoltam,
bárcsak magammal hoztam volna a prémkabátot - nem fáznék
így, s egyben meg is nyugtathatna. Úgy éreztem, mintha kislány
lennék, aki fél azoktól a dolgoktól, amiket nem lát a sötétben.
Megpróbáltam felidézni, hogy már nappal is jártam itt, és
biztonságban éreztem magam, de ez nem segített túl sokat.
Akkor tényleg biztonságban is voltam, mert katonák vettek
körül, férfiak, akik meg tudtak védeni. És Kane.
Teljes erőmből rohantam, a levegő heves löketekben hagyta
el a tüdőmet. Semmi nem segít annyira a félelmen, mint a futás.
A gondolataim mégis visszaterelődtek a királyra. Pontosan azt
csináltam, amire megkért, hogy ne tegyem: kiosontam az
erdőbe, éjszaka, a távollétében. Annak ellenére, hogy már
egyáltalán nem akartam megszökni, tudtam, hogy dühös lesz
rám.
Ismét gyengének éreztem magam, miközben megkerültem
egy kidőlt fatörzset, és azon gondolkoztam, milyen messze
lehetek a tisztástól. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy
életem nagyobb részét azzal töltöttem, hogy gyengének és
hibásnak tartottam magam. Még az is felmerült bennem, hogy
ha nem kerülök Árnyékvárba, akkor ez talán sohasem változik
meg. Dagan kardjának hangos puffanásai, ahogy minden egyes
lépésnél a hátamnak ütődött, megerősítettek ebben.
De még mindig azt reméltem, hogy nem kell majd
használnom. Ez lenne az első alkalom, amikor valaki másra
emelnék kardot, mint Dagan, aki, noha nem a legbarátságosabb
ember a világon, egyáltalán nem akar holtan látni. Ráadásul az
ő kardja volt nálam, nem a sajátom. Ez a fegyver pedig legalább
kétszer olyan súlyosnak tűnt, mint az enyém, és csak két kézzel
tudtam volna megemelni, míg a sajátomhoz egy is elég volt.
Arra meg gondolni sem akartam, milyen nehéz lenne sérült
csuklóval használni.
A tüdőm már elszokott az ilyen futásoktól, és mire a tisztásra
értem, alig kaptam levegőt. A nedves fű ezüstösen csillogott a
vizenyős holdfényben, a fák lombja pedig úgy nézett ki, mint
egyetlen összegabalyodott, fekete pókháló. Elég szerencsés
voltam ahhoz, hogy megtaláljam az utat ebben a sötét
labirintusban, annak ellenére, hogy ezúttal az Északi kapun át
jöttem. Most már csak a tölgyfát kellett meglelnem - de az összes
ugyanúgy nézett ki, és már bármelyik pillanatban tetőzhetett a
holdfogyatkozás. Kezdtem kifutni az időből.
- Az átkozott Kövekre! - suttogtam. Nagyon dühös lettem
volna, ha kiderül, hogy hiába küzdöttem el magam idáig.
Egyszer csak a mögöttem lévő bokrokból valamilyen
csámcsogó-cuppogó hang hasított bele az éjszaka fülsiketítő
csendjébe. Olyan mozdulatlanná váltam, mint egy hulla, aztán
oldalra kaptam a fejem, hogy jobban halljak. Az egész testem
görcsbe rándult a hangoktól, amik egyértelműen arra utaltak,
hogy valamilyen lény jóízűen falatozik valamiből - vagy
valakiből.
Levetettem magam a földre, és a bokrok felé kezdtem kúszni.
Addig folytattam az utam az érdes gallyakon és a puha mohán
át, amíg át nem tudtam nézni a tövisbokrokon.
 Az elém táruló látványtól majdnem felsikoltottam.
Két oroszlánszerű teremtmény lakmározott előttem egy
szarvas karcsú testéből. Felismertem, hogy kimérák, ráadásul
különösen undorító példányok. Én még soha nem láttam élőben
ezeket az éjszakai teremtményeket, de olvastam róluk Mari
egyik kedvenc könyvében, az Ónix legcsúfabbjaiban.
Gombszemek, pupilla nélkül. Félelmetes, vicsorgó pofák.
Hosszú agyarak, nyállal és hússal borítva. A fejük olyan keskeny
és fenyegető volt, görbe karmaikat olyan sok vér és föld
borította, hogy a gyomrom felkavarodott, és attól féltem, hogy
mindjárt elhányom magam.
De még mielőtt hátrakúszhattam volna, hogy kiadjam
magamból az előző éjszakai bort, észrevettem, hol is zabálnak
pontosan: szerencsétlen zsákmányuk épp a keresett tölgyfa
alatt hevert.
A fenébe!
Kutatni kezdtem az emlékeim között. Mi is állt abban az
átkozott könyvben a kimérákról?
Mari aznap folyamatosan fecsegett a könyvtárban, úgyhogy
csak néhány mondatot sikerült elolvasnom a róluk szóló
fejezetből. A furcsa lények helyett Mari kedvenc árnyékerdei
úszótavának összes részletét ismertem meg, ahová az apja vitte
mindig, amikor a nyár túl forró lett. Az előttem lévő
szörnyetegekről semmire nem emlékeztem, arra viszont igen,
hogy Owen mindig magával vitt egy-két katonát, mert az erdő
nem biztonságos. És Mari kedvence egy idősebb férfi volt, aki
okos copfosnak becézte őt a copfjai miatt, amiket…
Ó, a Kövekre!
 Ez az.
A víz. Ott biztonságban leszek - a kimérák ugyanis nem
tudnak úszni.
A tekintetem arra a fákkal szegélyezett ösvényre tévedt,
ahová Kane vezetett hónapokkal korábban. A tervem rendkívül
ostobának tűnt - még a saját szememben is -, de nem láttam más
lehetőséget: el kell csalogatnom ezeket a lényeket a tölgyfától,
hogy hozzáférjek az üregi gyökérhez, amikor kivirágzik. Nem
voltam hajlandó sarkon fordulni, és életem hátralévő részében
azért ostorozni magam, hogy segíthettem volna Anyán - már
persze ha valaha is találkozunk még -, de puszta félelemből
elszalasztottam rá az esélyt.
Ledobtam a kardot, és becsúsztattam az előttem lévő bokor
alá. Ha a hátamon marad, nem tudok elég gyorsan futni, így
viszont útjelzőként szolgálhat majd az üregi gyökérhez, amikor
visszaérek - már ha visszaérek. És amúgy sem tudtam volna
sérült csuklóval használni. Végleg az erdőben hagytam volna,
ha nem Dagané. Kár lett volna nem is csak egy, de egyenesen
két ilyen szörnyeteget legyőznöm pusztán azért, hogy aztán
Dagan agyonüssön.
Átlopakodtam az ösvényre, amit Kane mutatott meg nekem,
mélyet lélegeztem, hogy lecsillapítsam az idegeimet, majd
odafüttyentettem a kiméráknak. Az éles hangtól a kisebb állatok
azonnal a bokrok közé bújtak, a két félelmetes lény pedig felém
fordult - szemükben értetlenség és éhség csillogott.
A nagyobbik, amelyiknek kicsi, hegyes füle, bozontos sörénye
és kecskeszarva volt, megindult felém, kíváncsian méregetve.
Erre én felmarkoltam a földről pár kavicsot, és gyors
mozdulattal kétszer fejbe dobtam. Az állat előreugró
homlokához kapott a mancsával, majd vicsorogva elindult
felém.
Én pedig futásnak eredtem.
 HUSZONEGY

Azon a lombos folyosón rohantam, amelyen Kane-nel

sétálgattunk hetekkel korábban. A harmat lepte pókhálók és
kacskaringós ágak között száguldva végig tisztán hallottam
magam mögött a kiméra döngő lépteit.
Csak a vízig kellett elcsalnom őket, aztán már mehettem is
vissza az üregi gyökérért.
Végül odaértem a tóhoz, ahol sarkon fordultam, és
megvártam, hogy a szörnyeteg rám vesse magát.
Ez nem sok időbe telt - a kiméra elvicsorodott, és a holdfény
megcsillant csontfehér agyarain. Az összes levegőt kipréseltem
a tüdőmből, majd amikor felém ugrott, belemarkoltam a
sörényébe, és magammal rántottam a tóba.
A fagyos víz megbénított, és egy pillanatra meg sem tudtam
mozdulni. A tó vize olyan hideg volt, hogy szinte égetett, és
mind a testem, mind az elmém teljesen megdermedt tőle; se
lélegezni, se megmozdulni, se gondolkozni nem tudtam a
sokktól. De muszáj volt…
Kikényszerítettem a fejem a fojtogató, hideg takaró alól, és
levegő után kapkodtam. Egy hullám visszanyomott a felszín alá,
vízzel töltve meg a számat, a tüdőmet és az orromat, miközben
a kiméra kapálózott, a tó vizének jó részét a partra loccsantva. A
jeges hullám a sziklás kiszögellés felé repített. Amikor
nekicsapódtam, minden levegő kiszállt a tüdőmből, de utána
ismét a felszínre bukkantam, kapaszkodó után kutatva.
 Miért olyan hideg ez a víz? Alig pár hónappal korábban jártam
ott, ráadásul tavasszal, és akkor nagyon kellemesnek tűnt. Már
korábban is tudtam, hogy ez egy elvarázsolt erdő, de most
bebizonyosodott, hogy Marinek és Kane-nek igaza volt: az
Árnyékerdőben senkinek semmi keresnivalója nincs éjszaka.
Egy ág után nyúltam, majd felhúztam magam, ki a vízből,
amitől a csuklóm rettenetesen fájni kezdett. Jeges víz bugyogott
ki a számon, s kapkodva nyeldekeltem a levegőt.
Egy rettenetes fájdalomsikoly rázott fel átmeneti
nyugalmamból.
A tóra néztem, de a kiméra eszméletlennek tűnt; talán már ki
is múlt. Eddig egy-null, jöhetett a következő - de gyorsan, ha el
akartam kerülni azt a valamit, ami ilyen hangokat ad ki, vagy
okoz.
A ruhámról csorgott a víz és az alga. A tisztás felé rohantam,
és imádkoztam, hogy a mozgástól átmelegedjenek egy kicsit a
tagjaim. Épp csak ki tudtam venni a holdfényben azt a nagy,
karcsú alakot, amely felém száguldott.
Aztán a szörnyű hang ismét belehasított az éjszakába: a párját
gyászoló másik kiméráé volt.
Visszakanyarodtam a tó felé.
De a kiméra már túl közel járt hozzám. Esélyem sem volt rá,
hogy még előtte a vízhez érjek. Felkészültem az ütközésre.
Ám az nem következett be.
A második szörnyeteg egyenesen elszáguldott mellettem, és
nagyot csobbant a vízben. Kétségbeesetten nyüszítve próbálta
feléleszteni a párját, de nem sikerült, s lehetett látni, hogy a
jeges víz hamarosan őt is legyőzi.
 Ekkor elmehettem volna. Vissza, a tölgyfához. Csodák csodája,
a tervem működött, és így elérhetem az üregi gyökeret még a
holdfogyatkozás előtt. Felpillantottam a holdra. Még maradt egy
kis időm. Talán pár percem.
A kiméra ekkor újabb hátborzongató üvöltést hallatott,
miközben még mindig azon igyekezett, hogy fennmaradjon a
víz felszínén, és megmentse a párját. Sikolya, mely visszhangot
vert a fák között, hamarosan hörgésbe fulladt, ahogy újra és
újra alámerült a vízben.
Ó, azokra az átkozott Kövekre!
Magam sem hittem, hogy ezt teszem.
Visszaugrottam a vízbe.
A bőrömet újra hasogatni kezdte a fájdalom. Ezúttal ezerszer
rosszabbul éreztem magam úszás közben, mert előre tudtam,
mekkora kínszenvedés lesz. Az első kiméra felé tempóztam;
még mindig eszméletlenül lebegett a tó felszínén. Valahogy
sikerült a tó széléhez lökdösnöm a hatalmas testet, ahonnan
kigurítottam a fűre.
A második nehezebb diónak ígérkezett. A köpködő kiméra
felé úsztam, és megpróbáltam átbújni hadonászó mancsai alatt,
de nem sikerült, és a karma egyenesen az arcomba csapódott.
Égető fájdalom hasított belém. Összeszedtem minden
akaraterőmet, és alámerültem a jeges vízben.
Döbbenetes csend volt körülöttem.
Magam előtt lökdöstem a kimérát, a sekélyebb részek felé; a
lábam a tó algával borított fenekét taposta, miközben nagyokat
nyögve toltam. A teremtmény végül valahogy kimászott, majd
felöklendezett egy nagy adag vizet, és a szarvas félig
megemésztett húsát is kihányta. Borzalmas bűzt éreztem, de
nem volt időm arra, hogy én is rosszul legyek.
Az első kiméra nem lélegzett.
Gyorsan odaugrottam mellé, és nekiláttam az újraélesztésnek.
De amint a kezem a bundájához ért, már tudtam.
Ne, ne, ne!
Elkéstem.
Visszanyeltem a zokogást, a teremtmény mellkasára
simítottam a kezem, és hümmögni kezdtem. Dagan szavai
egyértelműen mutatták az utat: koncentráljak arra, amit érzek,
ne arra, amit gondolok. Vagy amitől félek.
Gyötrő bűntudatot éreztem, mélyen, fájdalmasan - mintha egy
tű szúrta volna át a gyomromat -, amiért puszta félelemből
majdnem megöltem két ártatlan teremtményt.
Ekkor aranyszínű fény kezdett sütni a tenyeremből, és
sikerült kipréselnem vele a vizet a kiméra tüdejéből. Ezen
felbátorodva végighúztam a kezem a nyelőcsövén is, s közben a
kezemből sugárzó fény még ragyogóbbá vált. Erősen
koncentráltam, és sikerült az összes vizet kipréselnem az
állatból.
A második kiméra ezalatt szintén mellém ballagott.
Fenyegetően rám üvöltött, olyan hangosan, hogy még a fák is
megremegtek felettünk.
De nekem nem volt időm megijedni tőle.
- Túl fogja élni! Meggyógyítom, ha nem tépsz szét - közöltem
vele vicsorogva, fojtott hangon, bár tudtam, hogy nem érti, amit
mondok; aztán folytattam a munkámat, és az ujjaimból tovább
csorgott a mágia a lény felsőtestébe, hogy kipréselje a vizet a
tüdejéből.
A másik kiméra végigmért, majd lefeküdt a párja mellé,
bedugta az orrát annak háta és a talaj közé, aztán halkan
felnyüszített.
Az utolsó lökés után bűzös, nedves permet lövellt ki a kiméra
száján; aztán megfordult, és fuldokolva köhögni kezdett, mire
én is kiengedtem a tüdőmből a visszatartott levegőt. Szinte
kézzelfoghatóan éreztem a megkönnyebbülést a tenyeremben.
Hála azoknak az átkozott Köveknek!
A kiméra, amelyet megmentettem, nehézkesen négykézlábra
tápászkodott, és kirázta a vizet a bundájából. A párja
megbökdöste az orrával, és megnyalogatta, majd visszafordult
az erdő felé. Ezt úgy vettem, hogy ideje távoznom, és még egy
utolsó pillantást vetettem a két lényre, de azok már el is
indultak a másik irányba. A nagyobbik még egyszer
visszanézett, és szomorú tekintete egy pillanatra
összekapcsolódott az enyémmel.
De ekkorra már alig maradt időm. Az árnyékba borult hold
magasan járt az égen, és az egész erdőt hátborzongatóan kékre
festette. Az összes tagom elnehezedett a gyógyítástól, de azért
inam szakadtából futottam vissza a tisztásra, és ahol Dagan
kardja megcsillant, jobbra fordultam. Félrelöktem a
szarvastetemet, és láttam, hogy az összes üregi gyökér
lenyűgöző lótuszvirágot növesztett alatta. Annyit szedtem,
amennyit csak tudtam, és a zsákomba tömtem. Ekkor a
holdfogyatkozás egy szempillantás alatt véget ért, és a virágok is
eltűntek, az elvarázsolt erdőn pedig ismét végigömlött a sápadt
holdfény.
Majdnem elsírtam magam megkönnyebbülésemben.
Sikerült!
Teljesen átfagytam, és úgy éreztem, tucatnyi forró fürdőt kell
majd vennem ahhoz, hogy kiengedjek. A ruhám csuromvizesen
lógott rajtam, föld tapadt rám, vér csorgott az arcomból, a
csuklóm pedig használhatatlanná vált. Még mindig hányinger
és fejfájás kerülgetett az előző éjszakai ivás miatt, de legalább
éltem.
És megszereztem az üregi gyökeret.
A gondolattól, hogy hosszú évek óta most először némi
reményt tudok adni Anyának, csaknem összeroppantam.
Zokogás szaladt végig a testemen; előrehajoltam, és
megtámaszkodtam a térdemen. Eljött az ideje, hogy
visszainduljak Árnyékvárba.
Dagan kardjáért nyúltam, aztán felegyenesedtem - és ekkor
megláttam.
Az előttem álló szörnyetegnél rettenetesebbet elképzelni sem
tudtam volna.
Sárga, résnyire nyitott szempár. Habzó, vicsorgó száj, tele
hegyes fogakkal. Nedves, síkos pofa. És ami a legrosszabb: egy
erőszakos, megszállott, hatalmas termetű férfi testtartása.
Teljesen megbénultam, úgy éreztem, mintha tűkkel szurkálnák
a bőröm, és a belső szerveim kihűltek. Annak ellenére, hogy a
kezem és a szívem egyaránt remegett, megfordultam, és olyan
gyorsan kezdtem futni Árnyékvár felé, ahogy csak a lábam
bírta.
 A farkasszörny négykézláb rohant utánam, furcsa szögben
hajlítva a könyökét és a térdét. Úgy sejtettem, ez a
hátborzongató látvány örökre az agyamba égett. Tudtam, hogy
gyorsabb nálam; fuldokolni kezdtem a zokogástól, a szememet
elöntötték a könnyek. Csak futottam, futottam és futottam -
rettegés lüktetett az ízületeimben, a lábamban, a tüdőmben.
Nem akartam így meghalni.
Élesen jobbra kanyarodtam, abban a reményben, hogy így
lerázhatom a farkasembert, ám az tovább követett a tölgyfák és
fenyők útvesztőjében. Ismét jobbra kanyarodtam, de
könnyedén utolért. Egyszer csak megbotlottam a talajt borító
göcsörtös gallyakban, és elestem. Amikor feltápászkodtam és
hátranéztem, megesküdtem volna, hogy valamiféle ősi gyönyör
csillant meg a szemében. Ez a ragadozó élvezte a vadászatot.
Esélyem sem volt lehagyni.
Csak egy módon juthattam ki az erdőből elevenen.
Lelassítottam, kivontam Dagan kardját, és a szörnyetegre
fogtam.
Égett a tüdőm.
A bestia szintén megtorpant. Megpróbáltam lesújtani a
karddal a nyakára, de nem sikerült, és csak a felkarját sebezte
meg. Erre fájdalmában felnyüszített, majd rám üvöltött. Nekem
ahhoz sem maradt elég levegő a tüdőmben, hogy sírni vagy
könyörögni tudjak.
- Te ostoba kölyök! - förmedt rám hátborzongató, fémes
hangon.
A döbbenettől, hogy beszélni is tud, felsikoltottam, és hátrálni
kezdtem, továbbra is magam előtt tartva a kardot.
 Ahányszor úgy éreztem, hogy már nagyjából tisztában vagyok
ennek a világnak a mélységeivel és veszélyeivel, mindig valami
még újabb és még szörnyűbb dolog támadt rám.
A szörnyeteg egyetlen hatalmas ugrással a földre döntött. Az
összes levegő kipréselődött a tüdőmből, a kövek
végighorzsolták a gerincemet. Dühös, fájdalommal teli sikoltás
tört fel a torkomból, és minden erőmet összeszedve lelöktem
magamról, majd odébb kúsztam, még mielőtt belemélyeszthette
volna a karmait a testembe. Ismét felemeltem a kardot. Dagan
nem lett volna túl elégedett a fogásommal - a kimerültségem és
a fájós csuklóm miatt nem úgy fogtam, mint egy kardot, hanem
inkább úgy, mint egy ütőt.
A szörnyeteg arca eltorzult, és azonnal rájöttem, mit is jelent
valójában a farkasmosoly kifejezés. A támadóm rendkívül jól
szórakozott.
- Nem számítottál arra, hogy a farkas beszélni is tud, mi? -
kérdezte érdes hangon.
Válaszolni akartam, de képtelen voltam rá, miközben ő felém
indult. Sikítani akartam, de csak nyüszítés tört fel a torkomból.
Reszkető tenyerem erősen izzadt a kard bőrmarkolatán.
- Te keményebb vagy, mint amilyennek jósoltak, de azért
simán elbánok veled. Már innen érzem az ízedet - hörögte a
fenevad.
Nem egészen egy óra alatt már harmadszor támadt
hányingerem.
A szörny, melynek szájából borzalmas, orrfacsaró bűz áradt,
ismét felém ugrott, és mancsával kitépett egy nagyobb csomót a
hajamból. Felkiáltottam fájdalmamban, ami mintha csak még
jobban fellelkesítette volna. Ismét rám vetette magát, a mohos
talajra döntött, és fájdalom nyilallt a vállamba meg a
könyökömbe.
Ekkor végigfutott rajtam, hogy ezt nem fogom túlélni - a
farkasember pedig, mintha csak olvasott volna a
gondolataimban, harcias üvöltéssel felágaskodott, és
előrelendült, hogy a gyomromba mélyessze borotvaéles fogait.
Lehunytam a szemem.
Már csak abban reménykedtem, hogy gyors lesz.
Könyörgök, könyörgök, könyörgök, könyörgök…
De a fájdalom csak nem érkezett meg.
Egy lény fájdalomüvöltését hallottam meg helyette.
Alig bírtam felfogni, mi történik előttem. Egymásba gabalyodó
szürke és aranyszínű bundák fetrengtek előttem a talajon, egy
vicsorgó, véres, nyüszítő valami…A kiméra volt az, aki
nekiugrott
a farkasembernek, ezzel megmentve az életemet, és most ott
vergődött a szörnyeteg karmai között. Olyan sebességgel
küzdöttek, mint a harci kutyák, úgyhogy eleinte esélyem sem
volt közbelépni. Végül mégiscsak sikerült kivárnom a megfelelő
pillanatot, és beledöftem a pengémet a farkasba, majd egy fának
löktem.
A kiméra a földre zuhant. Az egyik szarva letört, a nyakán
lévő sebből pedig ömlött a vér.
Ne! - akartam kiáltani, de a torkomon akadt a hang.
A farkas hegyes fogait kivillantva felröhögött, majd elém állt.
A lábaim előtt ziháló teremtményre pillantottam, aki az életét
adta értem, és eltökéltem, hogy a kedvéért úgy teszek, mintha
bátor lennék, amíg tényleg az nem leszek. Oldalvást fordultam a
szörnyetegnek, vállmagasságba lendítettem a kardot, majd
lecsaptam rá vele. A bestia kitért a penge elől, majd rám támadt
- de ekkor a testem átvette az irányítást. A többheti edzés egy
pillanat alatt meghozta jutalmát, mint egy kulcs, amely végül
besiklik a zárba. Újra és újra lesújtottam, és eltaláltam a szörny
vállát, nyakát és karját. Az üvöltése csak még jobban felszította
a vérszomjamat, és ahányszor célba ért a pengém, mindig
bátrabb lettem, mindig erősebb. Egyre könnyebbnek tűnt a
kezemben a kard - sőt a testem részévé vált.
A dühömé.
Úgy mozogtam, mint Dagan, egyik óvatos lépést tettem a
másik után, és körbetáncoltam az ellenfelemet. Amikor felém
ugrott, lecsaptam a pengével, és csuklóból levágtam az egyik
mancsát. A szörny felüvöltött, s a hangjába még a csontjaim is
beleremegtek.
Nem tudtam megállni.
A tisztás ragyogott. Már sokkal jobban láttam abban a lágy,
sárgás fényben, ami körülvett minket. Verejték csorgott végig a
homlokomon, de a szellő, amelynek forrását nem tudtam
beazonosítani, egyszerre melegített át és hűtött le.
Nagyobbnak éreztem magam. Harciasabbnak. Teljesebbnek.
Megesküdtem volna, hogy félelmet látok a farkasember
szemében. Ismét rám vetette magát, én pedig markolatig
döftem a kardot a mellkasába.
Elementáris erejű, hátborzongató üvöltést hallatott, majd
utolsó erejével felém nyújtotta megmaradt mancsát. Nem
tudtam,
 hogy sikerült-e hozzám érnie. Megfordultam, s kezemben a
véres karddal a kiméra felé kezdtem szaladni. Az aranyszínű
lény továbbra is nyüszített, és a vére az erdő nedves avarjára
csorgott.
- Ne, ne, ne! - könyörögtem. - Minden rendben lesz.
A nagyobbik kiméra volt az. Visszajött, hogy segítsen nekem -
hálából, amiért megmentettem a párja életét, noha én voltam
az, aki majdnem a pusztulását okozta. Nem hagyhattam, hogy
meghaljon értem. Könnyek csorogtak végig az arcomon, és a
bundájára hullottak.
A tekintete kezdett üvegessé válni - nem maradt túl sok időm.
A nyakán lévő sebre szorítottam a kezem, lehunytam a
szemem, és a fájdalmára koncentráltam. De rettenetesen fáradt
és gyenge voltam, hiszen az összes varázserőmet a társára
fordítottam. Semmi nem jött ki az ujjaim hegyén, még csak egy
kis bizsergés sem.
- Könyörgök, könyörgök, könyörgök…- mondtam, de még azt
sem tudtam, kihez esdekelek.
Eszembe jutott az a nap Dagannal. Az, ahogyan a levegőből
vontam ki a meleget és a fényt. Magam elé képzeltem, ahogy
fogom azt a kis derengést, amelyet a hold ad ki, az ujjaimba
szívom, és átirányítom a haldokló kimérába.
Valami úgy felragyogott alattam, mint maga a nap. Ettől
felbátorodva újult erővel kezdtem küzdeni a gyengeségem
ellen, és a körülöttem lévő éterre fókuszáltam - magára az égre.
Az irányításom alá tudtam venni. Rá tudtam kényszeríteni, hogy
nekem dolgozzon. A ragyogás tovább erősödött. Szinte
hallottam, ahogy a kiméra tüdeje ismét megtelik levegővel.
 Közben egyre melegebb lett - ami teljesen érthetetlennek
tűnt.
Nyár volt, de az Árnyékerdőben egészen addig szinte meg
lehetett fagyni. Remegett a kezem, egyenetlennek érződött a
talaj. Megmozdult volna a föld? Nem, a fák mozogtak. A kiméra
időközben magához tért, és kíváncsian bámult. A nyaka…
Rendbe jött. Meggyógyult. Hogyan?
Szinte fizikai megkönnyebbülés öntött el. Megpróbáltam
közelebbről is megnézni, de a furcsa lény érdes, mézszínű
bundáját csak elmosódottan lehetett látni az éjszakai
holdfényben.
Hányinger futott végig rajtam. Mintha ragacsos folyadék
csorgott volna végig a testemen. A kiméra megbökött szőrös
orrával, mire hátrabillentem, és elterültem a földön.
Valami nagyon nem volt rendjén.
Ekkor egy hang mennydörögte a nevemet, egymillió
mérföldre tőlem.
Amikor a kiméra meghallotta, azonnal eltűnt az erdőben.
Megpróbáltam elköszönni tőle.
Egy homályos férfialak rohant oda hozzám, aki ismerős
cédrus- és bőrillatot árasztott, és a mellkasomra helyezte súlyos
tenyerét.
- Nem szabad az elmúlásra gondolnod. Rendbe fogsz jönni -
mondta, de pánik bujkált a hangjában; én pedig lassan már
aggodalomtól elgyötört szemét és megfeszített állát is ki tudtam
venni.
Kane volt az.
 Óvatosan, egyenként lefejtette merev ujjaimat a kard
markolatáról. Én döbbenten bámultam rá. Ő meg hogy került
ide?
Tucatnyi lovas sorakozott mögötte, mindnyájan kivont
karddal. Kane szeme tágra nyílt a rémülettől, szája vékony
vonallá préselődött. Szorosan a mellkasomra fonta a kezét, és
hátulról tartott.
- Maradj velem, Arwen. Hallasz?
Amikor felnevettem, valami nedvesen, hurutosan zörögni
kezdett a mellkasomban, és ettől köhögnöm kellett.
Megtörölgettem a számat.
- Olyan drámai, kirá…- suttogtam, de a kezemen lévő vörös
folt látványa belém fojtotta a szót.
Lehajtottam a fejem, és láttam, hogy a mellkasomból lüktetve
ömlik a vér Kane ujjai között. Kicsit megemeltem a kezét, és
felhasított húsom alatt megpillantottam a kulcscsontomat.
Elhomályosult a szemem előtt a világ, és éreztem, ahogy
magába szippant a sötétség.
 HUSZONKETTŐ

Szűnni nem akaró, gyötrő fájdalom kínozta a testemet, és

térített magamhoz. Mélyen beszívtam a levegőt, és nagyot
nyeltem. Só csepegett a szempillámra. Olyan íze volt a számnak,
mintha fémpénzek lennének benne.
Alig tudtam kivenni a körülöttem mintegy porfelhőben
mozgó alakokat. Nők hoztak nedves borogatásokat, és egy férfi
tekerte körbe a csuklómat gézzel. Valaki összevarrta az
arcomat. A bőrömbe hatoló tű okozta fájdalom eltörpült a
mellkasomban tomboló és a szemem mögötti lüktető gyötrelem
mellett.
Az elmém egy eldugott, racionális sarkában felmerült a
kérdés, hogy vajon ki gyógyít engem, ha én vagyok Árnyékvár
gyógyítója. Ezen elnevettem magam, mire a mély
összpontosítással dolgozó nők és férfiak értetlenül egymásra
néztek, és még gyorsabban kezdtek sürögni körülöttem.
Megpróbáltam a mellkasomra szorítani a tenyeremet, de a
mellettem lévő nő folyamatosan félretolta a kezemet. Nem
mintha számított volna, úgysem maradt bennem egy cseppnyi
mágia sem. Az összes gyógyító energiámat elhasználtam a
kimérára. Mikor is volt az?
Alig tudtam megakadályozni, hogy lecsukódjon a szemem, és
nagy erőfeszítésembe került, hogy átlássak a körülöttem lógó
függönyön.
 Egy olyan szobában voltam, ahol még sohasem jártam.
Tengerészkék drapériák és bőrbútorok vettek körül, s néhány
fekete gyertya égett mellettem, elgörbült kanóccal. Ismerős,
otthonos illatot éreztem, de nem tudtam volna meghatározni,
mi az.
Kővázában elhelyezett liliomok pompáztak mindenfelé. Hát
ezek meg hogy kerülhettek ide? A törékeny, fehér virágokon
lágyan ragyogott a gyertyafény.
Gyönyörű volt.
És elviselhetetlen hőség.
Nagyjából egymillió fok lehetett, és fuldokoltam a hőségtől.
Megpróbáltam felülni. Friss levegőre volt szükségem, de rögtön.
Meleg, széles kezek nyomtak vissza.
- Próbálj mozdulatlanul maradni - hallottam Kane mély
hangját. - Mindjárt vége.
Felnyögtem, és elfordítottam tőle az arcom. Köd tombolt a
fejemben, és kavargott a gyomrom. Szédültem, s az egyik
pillanatban úgy éreztem, meggyulladok, a másikban pedig, hogy
megfagyok. Vizet akartam.
- Mindjárt hozok neked.
Kane ismerős illata eltűnt. Elszorult a torkom a hiányától. De
pár pillanattal később már vissza is tért, és gyengéden kiszáradt,
megrepedezett ajkamhoz nyomta a poharat.
Ekkor éles fájdalom robbant a mellkasomban, amitől
fuldokolni kezdtem.
- Ne kínozza! - förmedt rá Kane valakire, de én semmit nem
láttam a vakító szenvedéstől. Hallottam, ahogy a vizespohár
összetörik a padlón.
 - Ki kell tisztítani belőle a mérget, királyom. Csak ennyit
tehetünk érte.
- Könyörgök, akkor viszont legalább csinálják gyorsabban.
- Igyekszünk, de…- A női hangban bujkáló rettegés fertőzőnek
bizonyult, és bevette magát reszkető csontjaimba.
- Ne - lehelte Kane szinte sírva.
- Nem biztos, hogy…
Ekkor az általam valaha átélt legkínzóbb fájdalom kezdte
égetni a mellkasomat, a csontjaimat egészen a lábujjaimig, majd
a lelkem mélyéig…
Vért hörögve belesikoltottam a szoba fülledt levegőjébe.
Verejték csorgott a homlokomról a szemembe.
Ezt nem bírom. Nembíromnembíromnembírom…
- Ne! - üvöltötte Kane, majd hirtelen fekete árnyékpászmák
töltötték be az elfüggönyözött ágyat, és oltottak ki minden fényt.
Az egész helyiség koromsötét lett.
A kísértetek egy pillanat alatt kiszívták belőlem a szenvedést.
Ami korábban elviselhetetlenül kínzott, abból most…semmi
sem maradt! Bénult, hideg, semmi. Megkönnyebbülten,
értetlenül Kane keze után nyúltam - de csak az álom gyors és
súlyos vigaszát értem el, ahogy a szemem lecsukódott.

***

Éles fájdalom robbant a hátamban. Felpattant a szemem, és egy

ismeretlen helyen találtam magam.
Vagy - ami még rosszabbnak tűnt - egy ismerős helyen, ahol
már évek óta nem jártam.
 Powell műhelyének sötét fapadlóját bámultam. Meg se érte
volna a fáradságot felnézni az ajtóra vagy az ablakokra. Tudtam,
hogy be vannak zárva, hogy nem menekülhetek. Felkészültem az
újabb fájdalmas csapásra, de az csak nem jött. Felsandítottam, de
azonnal meg is bántam. Powell ott állt felettem, élénkvörös,
vicsorgó arccal, derékszíját a magasba emelve.
- Te gyenge lány - köpte undorodva, miközben könnyek ömlöttek
az arcomra, és takony bugyogott az orromban. - Háromszor is
megkértelek ezen a héten, hogy ne játssz a konyhában - folytatta
mennydörgő hangon, ami visszaverődött a hideg, üres műhely
falairól.
Nem akartam összehúzni magam, mégis megtettem.
Összegömbölyödtem, abban reménykedve, hogy hamarosan
alábbhagy a hátamban lüktető fájdalom. Több eszem is volt
annál, mintsem hogy megszólaljak.
- Nagyon dühítő, hogy arra kényszerítesz, hogy így tanítsam
meg neked, hol a helyed.
Powellnek igaza volt. Csak azért bántott, mert rossz vagyok.
Miért nem tudok erősebb lenni? És okosabb? Nagyon rosszulesett,
hogy minden, amit rólam mond, igaz.
- Te vagy ennek a családnak a mételye, Arwen. Miattad szenved
az anyád.
Amikor ismét felemelte a kezét, hogy megüssön, felkiáltottam,
és könyörögni kezdtem neki, hogy hagyja abba, de senki nem
hallott meg.

***

- Csitt, Arwen. Senki nem akar bántani. Minden rendben lesz.

 Csak sírtam és sírtam, a zokogás hevesen rázta sajgó testemet.
Kérlek, hagyd abba, gondoltam. Nem bírom tovább.
- Mit hagyjak abba? Arwen?
Rémült volt a hangja. Ijedt.
De én is az voltam.

***

Az ágy olyannak tűnt, mint egy selyemfürdő; szinte

súlytalannak éreztem magam a lepedők között. Tüllrétegek
vették körbe az oszlopos fekhelyet, és helyenként fények
pislákoltak be rajtuk. Korábban észre sem vettem a kandallót,
de a baldachin túloldalán táncoló lángok most nagyon
megnyugtattak. Egy hangszer lassú altatót játszott valahol. Az
elbűvölő hangok holdfényként ragyogták be a szobát.
Legszívesebben dalra fakadtam volna tőlük - vagy elsírtam
volna magam.
- Felébredtél - állapította meg Kane egy olyan sarokból,
amelyet nem láttam.
Gyöngéd hangja hallatán könnyek szöktek a szemembe.
A melankolikus dallam abbamaradt, ahogy lerakott valamit a
padlóra.
Mit láttam azelőtt, hogy elveszítettem az eszméletemet?
Fekete, füstpászmaszerű képződmények gomolyogtak
körülöttem, és ringattak álomba. Csak homályosan emlékeztem
rájuk, de tudtam, hogy láttam őket. Ez az érzés semmire nem
hasonlított, amit korábban átéltem - sem a mágiára, sem a
bájitalok hatására. Úgy éreztem, mintha valami beszivárgott
volna a lelkembe, és enyhítené bennem a szenvedést. Valami
sötét, torz kegyelem.
Kane lassan odasétált hozzám, és hűvös tenyerét a
homlokomra tette. Csodálatos érzés volt. Úgy dörgölőztem
hozzá, mint valami apró állatka.
- Még ennél is jobb dolgokat tartogatok számodra - suttogta
Kane, majd a matrac megremegett, és a következő pillanatban
már ott is feküdt mellettem.
Aztán magához húzta a testem, és hideg borogatást simított a
homlokomra. A mennyországban éreztem magam, és
elfordítottam az arcom, hogy végighúzhassa a nyakamon, a
vállamon és a karomon is…
Kinyitottam a szemem, és kásás hangon azt kérdeztem:
- Mi van rajtam?
Kane elpirult. Annyira édes volt.
- Köszönöm, kismadár. Az egyik ingemben vagy. Csak ezt
tudtam kölcsönadni.
Nekinyomtam a fejem a testének, sajgó csuklómat pedig a
mellkasán pihentettem.
- Forró vagy - jegyeztem meg.
- Nem olyan forró, mint te. Még nem ment lejjebb a lázad.
Arwen, mit kerestél az erdőben ma éjjel? - kérdezte, aztán rövid
időre elhallgatott, s tekintetébe fájdalom költözött. - El is
veszíthettelek volna.
Úgy dédelgette a csuklómat, mint egy törékeny, értékes
tárgyat. Nagyot dobbant a szívem.
- Próbáltalak előtte megkeresni, de nem találtalak - mondtam
halkan. Erre szenvedés jelent meg az arcán. Az ép kezemet sűrű
szemöldöke felé nyújtottam, és megsimogattam a halántékát. -
Minden rendben, sikerült megszereznem, amit akartam.
- És mi volt az?
- Egy növény Anyának. Hogy meggyógyítsam.
Kane bólintott, de láttam rajta, hogy fogalma sincs, miről
beszélek.
- Aludj, kismadár. Itt leszek melletted.
Úgyhogy elaludtam.

***

Reszketve, levegő után kapkodva riadtam fel. Amikor

körülnéztem, hogy megtudjam, honnan jönnek azok a groteszk
hangok, amelyek felébresztettek, rájöttem, hogy belőlem.
Délutánra járhatott az idő, és úgy éreztem, mindjárt megsülök.
Ledobtam magamról a takarót, és odébb hengeredtem, hogy
egy kicsit eltávolodjak a rengeteg ágyneműtől, ami egészen
elnyelt. Nekigurultam egy kemény testnek, és az ismerős illatból
felismertem, hogy Kane az. Olyannak tűnt, mint egy izzadó
cédrusfa. Amit leöntöttek whiskyvel, majd felgyújtottak.
- Nagyon rám férne már egy fürdés - mondtam álmos hangon.
Ideje lett volna felhagynom ezzel - a lázam miatt egyszerűen
észre sem vettem, hogy kimondom a gondolataimat. A
delíriumtól minden összefolyt a fejemben, és a jelek szerint
félrebeszéltem. Átkozott láz.
Kane nevetésébe beleremegett a matrac. Jaj. Ezt is kimondtam
volna?
- Miért vagy az ágyamban? - kérdeztem. Ezt csípős
megjegyzésnek szántam, de olyan volt a hangom, mint egy
elveszett kisgyereké.
- Igazából te vagy az én ágyamban - felelte, de nem jöttem
zavarba.
- Miért vagyok az ágyadban?
Kane ismét felkacagott, amivel az én álomittas arcomra is
mosolyt csalt.
- Jó érzés, hogy visszatért a régi éned, még ha csak
nyomokban is - jegyezte meg.
Azt nem tudtam biztosan, hova tűnhetett korábban, de azért
tovább vigyorogtam.
- Szívesen - vágtam rá.
- Tudsz enni? - kérdezte Kane, és felkelt az ágyból, hogy
hozzon valami élelmet, de úgy ráfontam a karomat és a lábamat
a testére, mint egy kúszónövény.
- Ne menj el! - kértem. Szánalmasnak éreztem magam, de
nem zavart. Amikor meghaltam, megbékéltem ezzel.
- Nem haltál meg, Arwen - mondta. Dehogynem. Te jó ég, a
gondolataimban olvas, és nincs rajtam nadrág! - Nem olvasok a
gondolataidban, te beszélsz hozzám. És azért nincs rajtad
nadrág, mert folyton levetted - mutatott Kane a padlóra, ahol
egy kupacban ott hevert az összes ruhám. Elmormoltam
magamban egy hálaimát a Kövekhez, amiért az alsóneműmet
nem láttam köztük. Ismét Kane-hez bújtam.
- Nem ölelhetlek így tovább - mondta erre, s megfeszült a
teste. Nem tudtam, hogy csak képzelődöm-e. - De úgy tűnik,
elengedni sem bírlak.
- Az meg mi volt? - kérdeztem. - Az a…
 De nem tudtam, hogy fogalmazzam meg. Az a torz sötétség,
amely fekete pászmákban töltötte be szobáját.
Kane viszont értette, mire gondolok.
- Mindent meg akarok osztani veled, Arwen…De ez csak még
több szenvedést okozna neked.
Nagy erőfeszítéssel kinyitottam az egyik szemem, hogy
rásandíthassak, de ő az ablakon keresztül a napot bámulta, ami
éppen bekúszott az alattunk elterülő erdő mögé.
- Erősebb vagyok, mint gondolnád.
- Nem, kismadár. Te mindnyájunknál erősebb vagy. Csak nem
hiszed el.

***

Megint pokoli hőség volt, amikor felébredtem, és megint

iszonyatosan hasogatott a fejem. Megdörzsöltem a
halántékomat, és nyelni próbáltam; úgy éreztem, mintha
vattával lenne tele a szám. De a látásom és a gondolataim
tiszták voltak - végre elmúlt a lázam.
Felültem és kinyújtózkodtam. Az összes porcikám
beleremegett a megkönnyebbülésbe.
És farkaséhes voltam.
Kibújtam az ágyból, mezítláb végigmentem a hideg fapadlón,
és körülnéztem a liliomillatú szobában. Szóval ez Kane
magánlakosztálya. Jóval színesebb volt, mint gondoltam: a sötét
fapadlót, kőfalakat és polcokat nagyrészt különleges mintázatú
kék takarók és buja, bíborszínű függönyök borították. Az ágya
mellett halmokban álltak azok a történelmi témájú könyvek,
amelyekről régebben mesélt. Annyira otthonosnak és férfiasnak
tűnt ez a szoba - kicsit sem ridegnek vagy sterilnek, ahogy
korábban képzeltem.
Az erkélyajtó nyitva volt, úgyhogy kiléptem rajta, és úgy
szívtam magamba a friss levegőt és a nyári napsütést, mint egy
hervadozó virág vihar után. Magasan a fejem fölé nyújtottam a
karom, és kiélveztem, ahogy a szellő végigsimít a combomon és
a fenekemen.
Ja, tényleg! Nincs rajtam nadrág.
Visszamentem a szobába, hogy felvegyem, de úgy átitatta a
sár, a vér és a tó vize, hogy nem bírtam volna elviselni a
testemen.
A baldachinos ágy mögött találtam egy gardróbszobát, amely
főleg fekete, királyhoz méltó ruhadarabokkal volt tele. A belső
végén egy embermagasságú tükör is lógott. Felkészültem a
legrosszabbra, és odaléptem elé.
Bizonyos szempontból egyáltalán nem volt olyan szörnyű a
helyzet, mint amire számítottam. A lábam nagyrészt rendben
volt, pár karcolást és véraláfutást leszámítva. Hálás voltam
azért, hogy az ing eltakarta a fenekem és a hasam nagy részét.
Kane hosszú, fekete inge szinte női ruhának tűnt rajtam, és
megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Más szempontból viszont nagyon is szörnyű volt.
Az arcom például borzalmasan nézett ki: olyan volt, mint egy
eszelős mocsári boszorkányé. A szememből hiányzott a
megszokott olajzöld árnyalat, nagyon sápadt voltam, és a szám
is cserepes volt. A varratok keresztben futottak végig az
arcomon, és az alsó ajkam kék foltja sem múlt még el a
robbanás éjszakája óta. A csuklóm a kötés ellenére is feldagadt
és lilában játszott.
Az arcomhoz emeltem a kezem, és mélyen beszívtam a
levegőt, amikor megéreztem a kellemes bizsergést, ahogy a
bőröm összeforr, és kilöki magából a varratokat. Még mindig
nem nyertem vissza a teljes erőmet, de arra már elég volt, hogy
egy kicsit rá tudjak segíteni a gyógyulás folyamatára. Úgy
sejtettem, hogy pár nap múlva már alig lesz észrevehető hegem.
De nem ez zavart a legjobban.
Eljött az ideje, hogy megszemléljem a legdurvább
sérülésemet.
Kane ingét könnyen ki tudtam gombolni, de rettegtem a saját
tükörképemtől. Általában nem vagyok kifejezetten hiú, de
tudtam, hogy bármilyen kárt is tett bennem a farkasember,
annak nagy valószínűséggel életem végéig viselni fogom a
nyomát.
Miután lehámoztam magamról a kötéseket, egy nagy vágást
pillantottam meg, ami a kulcscsontomtól a mellem tetejéig
tartott. A gyógyítók gyönyörűen összevarrták, ezt még majd
meg kell nekik köszönnöm valahogy.
Most először fordult elő, hogy valaki ellátott, miután
megsebesültem. Furcsán vigasztalónak tűnt, hogy nem saját
magamnak kellett begyógyítanom a sebeimet.
De miközben a varrataimat néztem, eszembe jutott az a
pillanat, amikor a felhasított húsom alatt megláttam a
kulcscsontomat, és meg kellett kapaszkodnom a díszes
szekrényben, hogy el ne essek. Nem vagyok különösebben
ájuldozós, úgyhogy szerintem főleg a kiszáradás miatt
szédülhettem el. Visszasétáltam a hálószobába, és ott találtam
Kane-t, amint épp lerakott egy reggelizőtálcát az ágy mellé.
- Felkeltél - állapította meg, miközben a tekintete végigsiklott
a csupasz lábamon.
Elfojtottam egy mosolyt. Kane szemérmetlen pillantása arra
utalt, hogy már nem a páciensét látja bennem. Zavartan
megigazgattam kócos hajamat.
- Igen - válaszoltam. - Ez meg mi?
Bemásztam az ágyba, és az egyik rakoncátlan tincsemet a
fülem mögé simítottam. Szépen akartam kinézni neki. Mintha a
lázas, izzadt, véres Arwen emlékét egy csapásra kitörölhetném
egy fésűvel.
- A reggeli - felelte Kane. - Hogy van a sebed?
- Kellemetlenkedik - ismertem be. - De szebb, mint amire
számítottam ilyen magas láz után. Nem akarom tudni, miféle
méreg lehetett annak a szörnyetegnek a karmában. Köszönöm,
Kane. Mindent köszönök.
Erre egyszerűen csak bólintott.
A megterített tálca láttán összefutott a nyál a számban. Három
főtt tojás, két vekni fekete kenyér egy kis mézes vajjal, egy
szeletekre vágott alma, és egy kis grillezett sertéshús. Szinte
extázisba estem.
És őszintén szólva nem csupán a reggelire jött meg az
étvágyam: Kane is ínycsiklandóan nézett ki. Az ingét
kigombolva hagyta, és kilátszott alóla göndör mellszőrzete,
sötét tincseit pedig hátrasimította enyhén borostás arcából. Még
soha nem láttam arcszőrzettel, s alig bírtam ellenállni a
késztetésnek, hogy megsimogassam az állát.
 - Kinőtt a szakállad - állapítottam meg, és bekaptam egy
almaszeletet, mire ő oldalra billentette a fejét, és leült mellém az
ágyra, majd a homlokomra tette a kezét. Felnevettem, és
eltakartam a számat. - Nem a láz beszél belőlem. Csak nem
gondolkoztam, mielőtt megszólaltam volna.
Ekkor felmerült bennem egy rettenetes kérdés: vajon milyen
kínos dolgokat mondhattam, amíg betegen feküdtem az
ágyában? Kane, mintha csak a fejembe látott volna, huncutul
elvigyorodott, mire kérdőn megemeltem a szemöldököm.
- Ó, nem szeretnéd te azt tudni! - suttogta.
- Hazudsz! - kiáltottam felháborodást színlelve, ám vonzereje
hatására figyelmeztetésem flörtöléssé változott. A fenébe vele.
- Soha nem fogod megtudni.
- Írd a többihez - dünnyögtem, majd hatalmasat haraptam az
édes kenyérből.
Amikor erre nem válaszolt, felé fordultam, de ő már elmerült
a saját gondolataiban.
- Én semmit nem akarok eltitkolni előled, Arwen - mondta
végül. Nem szerettem, amikor az igazi nevemet használta. Nem
mintha teljesen értettem volna a becenevemet, de ekkor már
pontosan tudtam, hogy az „Arwen” rossz híreket jelent. - De
léteznek olyan dolgok, amik csak még több fájdalmat
okoznának neked.
A szavairól eszembe jutott az a furcsa mágia, amely belőle
áradt, amikor haldokoltam, és amely álomszerű állapotba
ringatott. Mélyebb transzba, mint bármilyen orvosság tudott
volna, de azért nem öntudatlanságba.
Felgyorsult a lélegzetem, és elhúzódtam tőle.
 - Te…
- Szóval emlékszel - felelte erre komor arccal.
- Az meg mi volt? Te valamiféle…boszorkánymester vagy?
De feleslegesen kérdeztem. Tudtam, hogy ez nem csak valami
egyszerű mágia lehetett.
- Lehet, hogy ha már hetekkel ezelőtt elmondtam volna
neked, akkor nem kerültél volna életveszélybe - felelte némi
szünet után Kane szomorúan. Legszívesebben megkérdeztem
volna, hogy mi az összefüggés, de nem mertem. Aztán így
folytatta: - Fejezd be az evést, kérlek. Elmegyünk sétálni.
 HUSZONHÁROM

Miután gyorsan megfürödtem és tiszta ruhát vettem,

elindultunk. Árnyékvár virágoskertje gyógyírt jelentett
elgyengült szememnek. Gardénia- és orgonalugasok vettek
körbe szénfekete szökőkutakat, amelyekben tavirózsák
úszkáltak. Bársonyos lila rózsák virágoztak csavaros fekete
ördögnyelvek mellett, és éteri ibolyák meg lila akácok nyíltak
mindenütt. Mindenfelé denevérvirágok, sárkánykontyvirágok
és pókorchideák hemzsegtek, amelyeknek a nevét csak nemrég
tanultam meg. Kezdtem megszeretni ezt a kicsit gótikus jellegű
tájat. Felmerült bennem, hogy talán mindig is sejtettem: ez a
hely azért nem olyan szörnyű, amilyennek mondják.
Kane mellettem lépkedett, de tartottam tőle a távolságot.
Tudtam, hogy nem bántana - hiszen most mentette meg az
életemet. Ugyanakkor kicsit zavarban voltam, hogy enyhén
fogalmazzak. Féltem, mert nem tudtam, mire számíthatok - úgy
éreztem, most olyasvalamit fogok megtudni, amit nem
feltétlenül akarok. De már nem visszakozhattam. A régi Arwen,
aki szívesebben maradt volna tudatlan, aki naivan elvárta, hogy
gondoskodjanak róla, és döntéseket hozzanak helyette…
Amikor arra az énemre gondoltam, a hányinger kerülgetett.
Lassan sétáltunk, magunkba szívva a nyugalmat és a
madárcsicsergést. De egyelőre egy szót sem szólt.
- Válaszokra lenne szükségem, Kane - mondtam neki
gyengéden, de határozottan. Azért mindennek van határa.
- Tudom - felelte ő, miközben kicsit elhalványult tekintetében
az eltökéltség. - Csak muszáj volt…gondolkoznom.
 - Rendben. Ráérek.
Némán folytattuk utunkat a kertben, amíg oda nem értünk
néhány szomorú virág mellé, amelyekről eszembe jutott
valami, és ki is mondtam:
- A fehér liliomok. A szobádban.
Ezt nem igazán lehetett volna kérdésnek nevezni, Kane mégis
válaszolt rá:
- Úgy gondoltam, talán az otthonodra emlékeztetnek majd.
Átmelegedett a szívem, s lágy hangon azt feleltem:
- Így is volt. Köszönöm!
- Remélem, jó emlékeket ébresztettek benned - jegyezte meg
Kane némi habozás után.
- Nagyrészt igen - bólintottam, s amikor nem reagált,
ránéztem; furcsa tekintettel fürkészte az arcomat. - Mi az?
- Miközben aludtál, azt kiabáltad valakinek, hogy hagyja abba.
Azt hittem, talán arról a szörnyetegről álmodsz, aki
megtámadott, de folyamatosan egy férfinevet ismételgettél -
válaszolta, s láttam, hogy alig bír uralkodni magán. - Azóta csak
azokra a hegekre tudok gondolni a hátadon, amelyeket a
fürdőszobádban láttam. Arwen, bántott téged valaki?
Valamiért rosszul lettem a hangjában csengő kedvességtől.
Már nem akartam, hogy bárki megpróbáljon megmenteni. Vagy
sajnáljon.
- Nem…illetve úgy értem, igen. Még régen, gyerekkoromban.
Most már minden rendben.
Kane olyan pillantással meredt maga elé, mint aki hegyeket
tudna szétrombolni, és fojtott hangon azt kérdezte:
- Ki volt az?
 Ezt nagyon régen nem mondtam el senkinek, sőt réges-régen
is csak Ryderrel osztottam meg - amikor már elég nagy voltam
ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha ezek a dolgok valaki mással
történtek volna meg. És megígértettem vele, hogy soha nem
fogja elmondani Leigh-nek vagy Anyának.
Igazságot igazságért. Lehet, hogy ez így működik.
Összeszedtem minden erőmet, hogy válaszolni tudjak.
- A mostohaapám, Powell rendszeresen vert. Nem igazán
tudom, miért. Szerintem azért gyűlölt, mert nem az ő gyereke
voltam. Ez nem túl jó indok az ilyesmire, de az emberek néha
fájdalmat akarnak okozni másoknak, és ürügyet keresnek rá. A
családom nem tudott róla.
- Hogyhogy? - kérdezte Kane.
- Anya már akkor is beteg volt. Tudtam, hogy nem lenne
képes nélküle élni, úgyhogy nem tehettem ilyet vele. Leigh még
túl kicsi volt ahhoz, hogy ezzel terheljem, Ryder és Powell pedig
nagyon szerették egymást. És aránylag gyorsan be tudtam
gyógyítani a sebeimet és a töréseimet.
- És hol van most ez a szánalmas véglény? A családoddal?
- Már évekkel ezelőtt meghalt. Agyvérzést kapott.
- Kár - mondta Kane szikrázó szemmel, mire kérdő pillantást
vetettem rá. - Az a mocsok túl könnyen megúszta, amit tett -
sziszegte eltorzult arccal, majd amikor nem válaszoltam,
hozzátette, ismét azzal a fájdalmas gyengédséggel: - Sajnálom,
hogy egyedül kellett szenvedned. Sajnálom, hogy egyáltalán
szenvedned kellett.
- Köszönöm - válaszoltam, és komolyan is gondoltam. - De
most te jössz. Ne húzd tovább az időt. Mit láttam?
 Kane összefonta a kezét a mellkasán - még soha nem láttam
tőle ezt a gesztust -, majd éppolyan gyorsan le is engedte, végül
pedig végighúzta hollószín haján.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy fojtogatással húzzam ki
belőle a válaszokat.
- Mentségemre szóljon, hogy elég sokat ittál - mondta végül.
Vártam, hogy megmagyarázza. - A borospincében nem tűnt
megfelelőnek az alkalom arra, hogy ezt elmeséljem. És nem
akartalak megijeszteni.
A szavai épp az ellenkező hatást váltották ki belőlem, és
összeszorult a szívem a rettegéstől; de azon igyekeztem, hogy ez
ne látsszon meg az arcomon.
- Még emlékszel a felkelőkre, akik a tündekirály ellen
lázadtak? - kérdezte, mire bólintottam. - Azt egy kis csoport
rendezte, amelynek tagjai meg akarták védeni a birodalmat. Le
akarták dönteni az áthatolhatatlan falakat, és felszabadítani
azokat, akik köztük éltek. És ezt a mozgalmat…Lazarus fia
vezette.
- A tündekirály fia meg akarta buktatni a saját apját?
- Mindkét fia meg akarta, ami azt illeti. De igen, a lázadást a
kisebbik vezette.
Egy apró félelempikkely karistolta végig finoman a
gerincemet.
- És hogyan függ ez össze azzal, amit láttam? - kérdeztem
szinte suttogva.
Kane nagyot nyelt, és a szemében szégyen tükröződött.
- Én voltam az. Én Lazarus fia vagyok, Arwen - bökte ki végül,
mire olyan hangosan kezdett zúgni a fülem, hogy semmi mást
nem hallottam. - Arwen? - kérdezte az arcomat fürkészve Kane.
Kane tünde?
Ezektől a lényektől rettegtem egész gyermekkoromban. A
róluk szóló félelmetes meséket hallgattuk a tábortűz mellett. Az
a valami, amivel kapcsolatban két nappal ezelőttig meg voltam
győződve arról, hogy nem létezik, most ott állt előttem?
De csak ennyit bírtam kinyögni:
- Te a saját apád ellen harcoltál?
Kane lázasan kutatott a szememben valami után, majd azt
felelte:
- Megpróbáltam, de kudarcot vallottam. - Kifürkészhetetlen
volt az arca. Zavaromban a szoknyámba csavartam remegő
kezem. - Ez volt életem legnagyobb hibája. És megfizettem az
árát, de azok is, akik a legközelebb álltak hozzám, mert mindent
elvesztettünk, ami fontos volt számunkra. Sokan az életüket is. -
Valósággal áradt belőle a keserűség és a düh. Egyszer már
említette, hogy szenvedést okoz az embereknek, és gyakran épp
azoknak, akiket a legjobban szeret, akik a legfontosabbak
számára. - Jobban gyűlölöm Lazarust, mint azt el tudnád
képzelni. Bosszút állok azokért, akiket elveszítettünk, és
megmentem ezt a halandó kontinenst, Arwen. Muszáj lesz. És itt
nincs ha… csak mikor! - jelentette ki szenvedélyesen.
Bólintottam. Hittem neki. Miért is ne tettem volna? Még soha
nem láttam ilyen elszántságot senkiben.
Ugyanakkor még mindig szédültem attól, amit elmondott.
- És az embereid tudják, mi vagy? Vagy a néped? - kérdeztem,
mire Kane reszketve beszívta a levegőt, mintha meg akarná
nyugtatni magát, majd megrázta a fejét. - Szóval amit akkor
láttam, amikor… - Nem mondtam ki, hogy haldokoltam. - Az
tündefény volt?
- Igen. Az összes tünde másféleképp manifesztálja, úgyhogy
nem mindig így fog kinézni. Az enyémben van valami… sötét.
Valami olyasmi, amit anyám oldaláról örököltem. Igyekszem
olyan ritkán használni, amilyen ritkán csak tudom - felelte,
arcán undorral.
- De tegnap este használtad. Rajtam - állapítottam meg.
- Igen, használtam, hogy elnémítsam a fájdalmadat, a
szenvedésedet - felelte egyenesen a szemembe nézve -, és újra
megtenném. Akár százszor is egymás után.
- Köszönöm - suttogtam.
De erre csak egy bólintással válaszolt.
Miközben az enyhe nyári szellő végigsimított az arcomon,
megdörzsöltem a halántékomat, és az előttünk burjánzó
sövényre meredtem.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy Kane valószínűleg több mint
százéves. Az elmúlt pár nap során rám zúduló információáradat
a törékeny fizikai állapotommal kombinálódva igen
valószínűvé tette, hogy mindjárt összeomlok.
- Meglepően jól viseled a híreket - jegyezte meg Kane.
Felé fordultam, végignéztem fiatalos arcán, sima bőrén, erős
állán, aztán megkérdeztem:
- Hány éves vagy?
Ő eltakarta a mosolyát a kezével, és megvakargatta a
borostáját.
- Nagyjából kétszáztizenöt - felelte végül. Megdöbbentem. -
Egy ideje már nem számolom.
 Megráztam a fejem, és próbáltam rendezni a gondolataimat.
Aztán újabb kérdéseket tettem fel:
- Mikor volt az a felkelés? Mióta uralkodsz itt?
- Ötven éve hagytam el a Tündebirodalmat azzal a pár
társammal, aki kijutott. Az akkori királytól vettem át Ónixot, egy
idős uralkodótól, akinek nem voltak örökösei. A „hírnevem”,
ahogy te nevezed, egy részét, a titokzatosságot és a baljós
kisugárzást pont ebből az okból terveztem meg a
tanácsadóimmal.
- Hogy senki ne tudja, hogy nézel ki, és senki ne vegye észre,
hogy nem öregszel.
- Pontosan.
- És a szövetségeseid? Eryx király és Amelia hercegnő?
- Ők tudnak róla. Mind a származásomról, mind Lazarus
szándékairól. Azt tervezik, hogy harcba szállnak vele.
Evendellért.
Az egész kontinenst fenyegető végzet felemlegetésétől
meghűlt a vér az ereimben. Tényleg nem volt hová menekülni.
Már nem lehetett mindenkit megmenteni.
Bármi is történik, bárki is győz, nagyon-nagyon sokan meg
fognak halni.
Kane vágott egy grimaszt, mint aki képes követni a
gondolatmenetemet, s folytatta:
- Nem maradt sok időnk. A Tündebirodalom zsoldosai már a
nyomomban vannak, miközben Lazarus háborúra készülődik.
Az is közéjük tartozik, aki megtámadott az erdőben.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
 - Az a farkas egy… tündezsoldos volt? - kérdeztem
hitetlenkedve. A gondolat, hogy megöltem egy tündét, beteg
tréfának tűnt. - Az nem lehet.
- A legerősebb tündék alakváltók. Ez elképesztően ritka
képesség, és hatalmas mennyiségű tündefény kell hozzá.
Szerintem Lazarust nagyon elkeseríti, hogy elveszített egy ilyen
szövetségest. Mostanra legfeljebb ha száz maradhatott a
seregében - felelte, s mintha büszkeség ragyogott volna a
tekintetében.
- Az ölte meg az embereidet az Árnyékerdőben? Amikor
magaddal vittél?
- Igen. És engem is az „harapott meg”, ahogy a rendelőben
mondtad - felelte Kane mosolyogva, miközben felidézte ezt az
emléket. - Apám zsoldosai már hónapok óta próbálnak elkapni. -
Döbbenten hallgattam. Az a rengeteg rejtélyes sebesülés,
aminek az okát senki nem volt hajlandó megmagyarázni
nekem…Lance sérülése, Barney szörnyű sebe még
Borostyánban…- Olyan sokat megöltünk közülük, amennyit
csak tudtunk, nehogy elmondhassák, hol vagyok, de nem
tudjuk ezt a végtelenségig elodázni - folytatta Kane; s a
gondolatra, hogy vadásznak rá, végigfutott a hátamon a hideg. -
Sőt attól tartok, hogy még ennél is rosszabb a helyzet.
- Vajon honnan tudtam, hogy ez következik? - kérdeztem
beletörődő hangon.
- Borostyán elfoglalta Gránátot.
Az egész kert megdermedt, a szívemmel együtt. Anya, Leigh
és Ryder ott vannak.
 - A családom Gránátba hajózott. Vagy legalábbis oda
készültek. Oda kell vinned, hogy megkeressem őket.
- A kémeim már közel járnak hozzájuk, és amint megtalálják
őket, elviszlek oda - mondta Kane. Aztán komor hangon
hozzátette - De attól tartok, hogy Lazarus elég magabiztossá vált
ahhoz, hogy most támadjon. Két halandó hadserege is van.
Kane megfogta a felkaromat. Ezúttal nem rezzentem össze az
érintésére, amit a jelek szerint észre is vett, mert melegebbé vált
a tekintete; és széles tenyere is meleget árasztott a testembe.
- Egy nappal sem maradhatsz itt tovább, Arwen. Árnyékvár
már nem biztonságos hely számodra, és mások számára sem. Ő
ide fog jönni értem, ezt biztosra veszem, és most már bármelyik
nap megérkezhet.
Nagyot nyeltem. Lazarus nem kaphatja meg Kane-t - ez a
gondolat az összes többit kiseperte a fejemből. Nem kaphatja
meg!
- De, mint azt te is tudod, Peridot és Ónix szövetségre léptek
egymással. Még ma el kell indulnod Peridot fővárosába,
Szirénvárosba, ahol biztonságban leszel. Griffin fog elvinni oda.
- Griffin? És te? - kérdeztem döbbenten.
- Én is csatlakozom majd hozzád, amint tudok.
Ezzel elengedett, de máris úgy hiányzott az érintése, mint tél
közepén a meleg.
- Te hová mész? - kérdeztem remegő hangon.
- Azt hiszem, mára elég volt a kérdésekből és válaszokból -
felelte Kane mosolyogva.
- De most már mindent elmondtál nekem? Nincs több titkod?
Én nem bírom ezt tovább, Kane. Főleg most. Megnyugtatna a
tudat, hogy ez minden.
Erre gyöngéden megcsókolta a homlokomat, s egész lényemet
cédrus- és mentaillat árasztotta el.
- Igen.
Ettől nagyon megkönnyebbültem. Kane pár héttel korábban
még azt mondta nekem, hogy nem szokott megbízni az
emberekben, és bennem sem bízhat. Ennek ellenére lassan,
fájdalmasan lassan, de közelebb engedett magához. A tudat,
hogy az én esetemben változtatott az álláspontján - hogy
megosztja velem a gondjait -, nagyon megindított.
Olyan mélyet sóhajtottam, hogy megfájdult tőle a tüdőm.
Amikor megkerültük ugyanazt a sövényt, mint korábban,
észrevettem, hogy néhány katona sorakozik mögötte a
fogadásunkra. Griffin állt az élükön, sztoikus arcot vágva.
- Már most? - kérdeztem, és az ismerős pániktól felkavarodott
a gyomrom.
Megijesztett, hogy el kell búcsúznom Kane-től. Szökőárként
öntöttek el az iránta táplált érzelmeim. Majdnem összerogytam
tőlük, pedig mindeddig biztosra vettem, hogy én nem vagyok
képes ilyenekre. Azt hittem, Powell annyira tönkretett, hogy
soha semmi ilyesmit nem fogok átélni. És most mégis…
Kane arca megvonaglott a hangomból kihallatszó
könyörgéstől, majd halkan azt felelte:
- Igen, már most.
- Várj! - kértem, mert vissza kellett nyernem az uralmat vadul
dobogó szívem felett. - Kérlek… Mari nem jöhetne velem? Ha
Árnyékvár tényleg olyan veszélyessé válik, nem hagyhatom itt a
barátnőmet.
 - Szólok Griffinnek, hogy küldjön érte valakit.
Kane figyelmesen fürkészte az arcom, és volt valami harcias
az arckifejezésében.
Már nem érdekelt, mennyire tűnök szánalmasnak,
gyengének, gyávának; vagy nevetségesnek, amiért
beleszerettem egy halálosan veszedelmes, lélegzetelállító
tündekirályba.
- Látlak még valaha? - kérdeztem, s úgy éreztem, mindjárt
elsírom magam.
- Nagyon remélem, kismadár - felelte, s olyan volt, mintha
hallaná, ahogy meghasad a szívem.
Megérintettem a sötét borostát az állán meg a nyakán, és az
alig észrevehető táskákat a szeme alatt. Csak most ébredtem rá,
milyen kimerült lehet.
Ő is végighúzta a kezét az arcomon, olyan óvatosan, mintha
egy veszedelmes vadállat lennék. A szemem sarkából láttam,
hogy a katonák hirtelen rendkívül érdekesnek találják a
cipőjüket.
- Még egy utolsó dolgot el kell mondanom neked - mondta
Kane, s tekintete egyetlen pillanatra sem hagyta el az arcomat. -
Tévedtem, amikor azt mondtam, hogy te úgy gondolod,
kevesebbet érsz, mint az öcséd. Aznap, amikor idejöttél, hősies
döntést hoztál. Hatalmas bátorság kellett hozzá. Én már nagyon
régóta uralkodom, és még a legjobb harcosaimtól is ritkán
láttam ilyet. - A tekintetem rátalált az övére a könnyeim tengere
mögül. - Te még akkor is rendkívüli bátorságot tanúsítottál,
amikor nem remélhetted, hogy ez segít rajtad. Akár tudod, akár
nem, Arwen, rengeteg erő rejtőzik benned. Nincs szükséged
Ryderre, Daganra vagy rám, de senki másra sem, hogy
vigyázzon rád. Ezt ne feledd. Te önmagadban is elég vagy.
A szavai, amelyek úgy hangzottak, mint egy imádság,
egyszerre voltak pusztítóak és életet adóknak. Alig pár centire
voltunk egymástól, és éreztem a lehelete csiklandozását az
ajkamon, az ujjai kalandozását a nedves hajamban. Kane is
figyelmesen, összevont szemöldökkel fürkészte a tekintetem,
majd szinte félénken a derekamra fonta a másik kezét. Még
egyszer a szemembe nézett, mintha minden kétséget kizáróan
meg akarna győződni arról, hogy mindezt én is akarom.
Remélem, látta, hogy még soha semmit nem akartam annyira
életemben, mint őt.
Nagyot sóhajtott, és nem várt gyengédséggel a számhoz
érintette az övét.
Ahogy az ajkunk összeforrt, olyan mély sóhaj tört fel belőle,
mintha már napok óta visszatartaná a lélegzetét. Vagy évek óta.
Erre a szent pillanatra várva. Abszolút meg tudtam érteni: a
szája puhasága az enyémen, a karjai melege, a tudat, hogy
ugyanazt éli át, mint én - mindez együtt jobb volt, mint amiről
valaha is álmodtam.
Az ajka puha volt, nedves és kíváncsi. Nem sietett, kiélvezte és
gyengéden dédelgette a számat, s ebbe minden egyes
idegvégződésem beleborzongott. Amikor az ujjai megfeszültek
a fejemen, hogy közelebb húzzon magához, tűz gyúlt a
testemben, és felnyögtem. Az ujjaim gyengéden, lágyan, a
vágytól reszketve futottak végig a nyakán, mire a szájából
átbukott egy sóhaj az enyémbe. Óvatosan a fogaim közé szívtam
az alsó ajkát, egy újabb csodálatos, mély férfihang reményében.
Nagyobb szükségem volt erre, mint a levegőre.
Mintha csak megérezte volna a vágyamat, egyre
szenvedélyesebben csókolt. A derekamról az arcomra siklott a
keze, hogy még közelebb húzza magához az állam, és a nyelve
addig barangolt a számban, amíg el nem veszítettem az
önuralmamat, és fel nem nyögtem. Meg mernék rá esküdni,
hogy éreztem, amint a mellkasa megremeg a visszafojtott
nevetéstől.
Aztán egyszer csak vége lett.
Elhúzta a fejét, majd az ajka szétvált; kapkodva vette a
levegőt, és csak egy búcsúpillantást vetett rám, de azt olyan
vágyakozással, hogy az amúgy is elgyengült térdem
beleremegett. Olyan volt
szétválni tőle, mintha egy széket húztak volna ki alólam.
Szédültem az érintése elvesztésétől, és csak néztem, ahogy
gyors léptekkel elindul a várkastély felé.
 HUSZONNÉGY

Úgy éreztem, elevenen megsülök. Az ónixi nyár amúgy is

könyörtelenül forró volt, ám a hintóban még nagyobb volt a
hőség. Griffin és a négy másik katona biztosított minket Marivel,
hogy Peridot csak egyheti lovaglásra van, de én már a második
napon úgy éreztem, hogy több ideje vagyunk úton.
Amikor megkérdeztem Griffint, hogy ezúttal miért nem
sárkánnyal repülünk, jellegzetes, száraz modorában azt felelte,
hogy a sárkány „inkább Ónix hatalmának szimbóluma, mint
közlekedési eszköz”.
Ezzel együtt a sárkányon nem izzadtunk volna ennyire.
Csak bámultam a hintóból, ahogy az ónixi táj elsuhan
mellettünk, miközben Mari a vállamnak dőlve aludt. Döbbenten
ébredtem rá, hogy hiányzik Árnyékvár. Lehet, hogy a levegőben
terjengő állandó ibolyaillat, a gótikus könyvtár és a
kovácsoltvas csillárok, a kőfalak előtt virágzó gardénia, esetleg
a bársonyszékek és Kane mosolya miatt.
De hiányzott a patika is, továbbá az a rengeteg arc, amelyet
soha többé nem fogok látni. És persze Dagan összevont
szemöldöke. Folyamatosan arra gondoltam, hogy egyszer
megküzdöttem egy tündezsoldossal, és csak annak
köszönhettem a győzelmemet, amit ő tanított nekem. Felmerült
bennem a kérdés, hogy vajon lehetőségem nyílik-e valaha is
elmesélni neki ezt a csatát. Biztos nagyon büszke lenne rám.
Fájt, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni.
 A Kane távozása utáni pillanatokra csak homályosan
emlékeztem. Griffin katonákkal kísértetett a lakosztályomba,
ahol villámgyorsan bedobáltam egy zsákba pár holmimat. Az
üregi gyökér még mindig biztonságban lapult a táskám mélyén,
és a patikából a főzet többi összetevőjét is magamhoz vettem,
mielőtt útnak indultunk.
A hintóban töltött első éjszakánkon mindent bevallottam
Marinek, aki mesterien fejtette fel a szálakat. Végigmentünk a
kontinenst fenyegető végzeten, a tündék történelmén, a
rettenetes, farkasember által okozott sebemen, Kane
halhatatlanságán és nem emberi származásán, és még a
lelkemnek azokon a részein is, amelyek mindennek ellenére
legszívesebben letépték volna róla a ruhát, és tetőtől talpig
végigcsókolták volna.
Persze Mari sem volt éppen jókedvében. Amikor meghallotta,
hogy áll a háború - a tündékkel kapcsolatos eltitkolt részletek
nélkül -, az apja ellovagolt a főváros melletti kis faluba, hogy
elhozza onnan a húgát és annak hat gyermekét. Mari nem
tudta, hogy találkozik-e velük Peridotban, és megpróbálta
teljesen száműzni a lelkéből az emiatti aggódást.
Nekem leginkább Kane hiányzott. Még csak két napja volt,
hogy nem láttam, és tudtam, hogy egyelőre messze nem
hiányzik annyira, mint amennyire fog. Nagyon
valószínűtlennek tűnt, hogy a közeljövőben Peridotba érkezne,
hogy ott bujkáljon velem, miközben az apjával háborúzik. A
szívem folyamatosan a torkomban dobogott, és úgy éreztem,
mintha fuldokolnék.
 A hintó ekkor lelassított, ami felriasztott a vágyakozásból, és
Marit is az álmából. A nap időközben lement, és egy fogadó előtt
találtuk magunkat, amelyet zsúptető borított.
- Hol vagyunk? - kiabáltam ki az ablakon.
- Kígyóforrásnál, és ne hangoskodjatok - válaszolta Griffin,
majd kikötötte a lovát, és elindult befelé.
- Nagyon szeret parancsolgatni - jegyezte meg Mari, s
megigazgatta alvás közben összekócolódott fürtjeit. - Ideadnád a
könyveimet? És azt a köpenyt? Gyere, siess már - tette hozzá,
majd kilépett a tompa esti hőségbe.
Én pedig a fejemet bosszúsan ingatva követtem.

***

A fogadó fülledt és ijesztően kihalt volt. Griffin, Mari és én egy

rozoga faasztal mellett fogyasztottuk el kései vacsoránkat.
Egyedül voltunk, egy horkoló, harcsabajuszú öregembert,
illetve két lármás ifjút leszámítva, akik már a sokadik italuknál
jártak.
- Ebben találtam pár említést a tündék társadalmáról, de
semmit az erejük forrásáról - folytatta Mari, miközben a raguja
mellett heverő, bőrkötéses könyvet tanulmányozta. Mióta új
információkat kapott a tündék történelméről, semmi mással
nem akart foglalkozni, és eddig az összes ébren töltött óráját
kutatómunkával töltötte.
- Csendesebben, ha lehet - szólt rá Griffin idegesen, miközben
a halántékát masszírozta.
Úgy tűnt, nem rajong különösebben Mariért - és az
ellenszenve csak fokozódott, amikor beismertük neki, hogy a
barátnőm is tud Lazarusról és a Tündebirodalomról, mert
válaszokat szerettünk volna kapni tőle a tündékkel kapcsolatos
kérdéseinkre. Még az is felmerült bennem, hogy talán zavarja,
hogy a király vonzalmának tárgyát és annak legjobb barátnőjét
kell kísérgetnie, amikor egy ekkora csata közeledik.
- Tudom, hogy számodra nehézséget jelent megérteni, mi is az
a könyv. Nos…szavak vannak benne - válaszolta Mari, majd
tovább olvasott, én pedig alig bírtam elfojtani a nevetésemet.
- Én csak egy kis diszkréciót kérnék tőletek. Neked nem is
lenne szabad tudnod erről az egészről - jegyezte meg Griffin
rám pillantva. - És soha nem tudhatjuk, nem hallgatózik-e
valaki.
Mari őszinteséget mímelve bólintott, s miközben hatalmasra
nyitott barna szemével ártatlanul pislogott, így szólt:
- Igaz! Szerintem a mögöttünk hortyogó Szundi az
ellenségnek dolgozik. Önnek sasszeme van, parancsnok.
Griffin a raguját bámulta; minden bizonnyal azon
gondolkozott, hol ronthatta el az életét. Nagyon igyekeztem azt
közvetíteni felé a tekintetemmel, hogy mennyire hálás vagyok,
amiért elhozhattam Marit. De a parancsnok egyszer csak felállt
az asztaltól, és még az ebédjét is otthagyta.
- Mari, miért akarod őt az ellenségünkké tenni?
- Nem ez a célom - felelte Mari, miközben a szájába lapátolt
egy kanál ételt. Csúnyán néztem rá. - De mindegy - folytatta
hangját lehalkítva -, szóval nem tudom, téged miért a tündefény
érdekel a legjobban mindabból, amit Kane elmondott neked.
Ebben semmit nem találni róla.
A fenébe.
 - Pont ez a gond. Még ha valami csoda folytán sikerül is
legyőznünk ezt a királyt…
- Ami számomra teljesen valószínűtlennek tűnik - vágott
közbe a barátnőm, mire ismét csúnyán néztem rá. - Bocsika.
- De még ha sikerülne, akkor is számolnunk kell azzal a
ténnyel, hogy több tízezer halandó és tünde él egy
megelevenedett pokolban. Ennek nem lenne szabad így lennie.
Ugyanakkor nem
tudjuk megmenteni a birodalmukat, vagy idehozni őket,
amennyiben nem derítünk ki többet a tündefényről.
Eltoltam magam elől a tányért, mert hirtelen elment az
étvágyam - főleg a lisztes, gabonás kásától. Mari gyanakodva
méregetett, majd azt kérdezte:
- És mióta érdekel téged ennyire egy olyan birodalom, aminek
létezéséről csak öt napja értesültél?
Erre nem tudtam volna egyértelműen válaszolni. De a
tehetetlenség érzése nagyon ismerősnek tűnt - hiszen életem
minden egyes napján meg kellett tapasztalnom, mielőtt Ónixba
jöttem volna. Ugyanakkor azóta megtanultam a családom
nélkül élni. Vívni, bátornak lenni. Túléltem egy tündezsoldos
támadását. És Kane most rám támaszkodott, belőlem merített
erőt - abból, amit rendíthetetlen optimizmusnak nevezett.
Úgyhogy a tehetetlenség ellenére is egy új érzés kezdett
kisarjadni bennem.
Talán a remény.

***
A foltvarrásos takaró durva volt, az ágy pedig molyirtó- és
szennyesruha-szagú. A másik oldalamra fordultam, hátha úgy
kényelmesebb lesz.
De nem lett.
A párna forrón melegítette az arcom, bármelyik oldalára is
tettem a fejem, és a fogadó állott levegője valósággal fojtogatott.
Felkaptam a bakancsomat, és lerohantam a lépcsőn, még
mielőtt eldöntöttem volna, egyáltalán hová megyek.
Odakint szinte simogatta az arcomat a hűvös levegő.
Miközben mélyen beszívtam az obszidiánbúza és a frissen
kaszált fű illatát, rájöttem, hogy egy kicsit beleszerettem a zord
ónixi tájba (citromfű, orgona, levendula), miközben
gyermekkorom ragacsosan édeskés illatai halványulni kezdtek
az emlékeimben.
A fogadó kútjából vizet merítettem a tenyerembe, és az
arcomba loccsantottam. Ekkor fémes pendüléseket hallottam,
és amikor megfordultam, láttam, hogy a távolban két férfi vív.
Ebben a pillanatban az egyik kegyelemért kiáltott, s a lábam
szinte magától megindult feléjük.
Még épp csak pirkadt, úgyhogy a szememet dörzsölve
hunyorogtam a félhomályban, valamiféle fegyvert keresve,
amivel leállíthatom őket. De csupán egy hosszú botot találtam,
így be kellett érnem azzal.
A férfiak felé rohantam, arra készülve, hogy majd a botommal
szétválasztom őket, amikor mély hangú nevetést hallottam.
A nyüszítésszerű fújtatás, ami kiszökött belőlem, szinte
komikusnak tűnt.
 Griffin félmeztelenül állt előttem, verejtékben úszva, s szőke
haja a homlokára tapadt. A vele szemben álló fiatal katona, aki
szintén velünk utazott, előrelendült, ám Griffin könnyedén
kivédte a csapását, és kardja markolatával fejbe kólintotta.
- Jaj!
- Kevesebb beszéd, több koncentráció a távolságra. Túl közel
jöttél hozzám - mondta neki Griffin, majd amikor meglátott,
odaköszönt: - Jó reggelt, gyógyító. - Aztán kivédte a következő
támadást, és a másik kezével hasba vágta a fiút. - Ha nálam
lenne a tőröm, Rolph, most halott lennél.
Rolph erre ledobta a kardját, és leheveredett egy közeli
szalmabálára.
- Rendben. Meghaltam.
- Ez meg miféle hozzáállás? - kérdezte tőle Griffin, de a
fiatalember már meg is indult a kút felé, minden bizonnyal
azért, hogy igyon, és nyalogassa egy kicsit a sebeit.
- Kissé engedékenyebb is lehetnél vele - jegyeztem meg,
miközben felkaptam Rolph kardját.
- És akkor miből tanulna?
- És Marivel is lehetnél egy kissé kedvesebb - feleltem, és
megforgattam a pengét a kezemben,
- Ezt ő mondta? Mármint hogy túl szigorú vagyok vele? -
kérdezte a parancsnok komolyabb hangon.
- Nem is céloztam ilyesmire - mondtam, Griffin azonban csak
hümmögött.
Már nagyon hiányzott az acél tapintása a tenyeremben. Az az
erő, amelyet kardforgatás közben éreztem.
- Akarsz velem fogadni?
 - Te túl sok időt töltöttél a királlyal - közölte szenvtelen
hangon, aztán pár pillanattal később hozzátette: - De hallgatlak.
- Ha képes leszek akár csak egyetlenegyszer is hozzád érni a
karddal, akkor mondanod kell valami kedveset Marinek. Egy
őszinte bókot.
- Hol vagyunk? Az óvodában? - kérdezte Griffin gúnyosan,
mire elvigyorodtam. - Na jó, rendben. És ha nem sikerül, én mit
kapok?
Egy darabig gondolkoztam, majd így szóltam:
- Griffin, én semmit sem tudok rólad. Mit szeretnél?
- Egy kis csendet a mai vacsoránál. Ha már gardedámot kell
játszanom mellettetek, amíg Szirénvárosba nem érünk, legalább
tegyétek elviselhetővé a dolgot.
- Rettenetes vagy. Rettenetesen unalmas.
Most Griffin vigyorodott el.
- Köszönöm az elismerést.
Még mielőtt válaszolhattam volna, már rám is támadott, és
csak úgy villogott a kardja. Ahány csapást csak tudtam,
kivédtem, de a karom, a hasam és a hátam is kapott néhány
találatot. Úgy tűnt, Griffinnek volt tapasztalata a tanítás terén,
mert minden egyes csapása szédítő sebességű volt, de legfeljebb
csak megcsípte a bőrömet. Jóval gyorsabban vívott, mint Dagan;
egyik kezéből a másikba dobálta a kardját, és nagy ugrásokkal
tért ki a mélyebb döféseim elől.
Tíz perccel később már alig álltam a lábamon.
- Rendben, rendben - ziháltam. - Elég volt.
Griffin dühítő mosolyt vetett rám; amikor pedig kifújtam a
hajam az arcomból, mint egy kimerült ló, felnevetett:
 - Azért ne keseredj el nagyon. Sokkal ügyesebb vagy, mint
gondoltam. Az öreg alaposan kiképzett.
- Ezt Kane-től hallottad?
Griffin bólintott, de a tekintetében bujkált valami, amit nem
egészen tudtam megfejteni.
- Mosakodj meg. Egy órán belül indulunk - közölte, miközben
bosszúsan szusszantottam. Ennyit az erős, legyőzhetetlen,
tündeölő Arwenről. Ekkor a parancsnok váratlanul hozzátette: -
Némi gyakorlással egész ígéretes vívó lehetne belőled. Szólj, ha
szeretnél dolgozni az ügyön.
- Én azt hittem, hogy utálsz.
Griffin arckifejezése szinte egyáltalán nem változott meg, de a
tekintete elkomorult.
- Nem, gyógyító. Nem utállak.
Nagyot sóhajtott, és leült mellém a szénaboglyára. A nap még
csak ekkor indult meg felfelé, és a fénye megcsillant hajának
aranyszínű szálain.
Ekkor eszembe jutott valami, egy olyan kérdés, ami hónapok
óta nem hagyott nyugodni.
- Griffin, miért rontottál be egyszer régen Kane után a
rendelőbe? Ő nem is volt szökött fogoly.
A parancsnok arcán szomorú mosoly terült el. Nagyon furcsa
volt így látni.
- Gyógyítóra volt szüksége, de még nem akarta elmondani
neked, hogy ki is ő. Hosszan vitatkoztunk ezen. És meglépett
előlem.
- Te pedig tényleg odáig kergetted? - kérdeztem nevetve.
De Griffin arcáról már eltűnt a mosoly.
 - Nekem az a feladatom, hogy megvédjem a királyomat -
felelte. - És te… - itt egy pillanatra elakadt, s miközben a
megfelelő szavakat keresgélte, megvakarta az állát - veszélyes
vagy rá.
- Na persze! A nagy Kane Ravenwood király, akivel csak az
abbingtoni Arwen tud elbánni. Félelmetes.
- Ez nem vicces! - vágta rá Griffin, s felállt. - Semmilyen
gyengeséget nem engedhetne meg magának, amikor
szembeszáll Lazarusszal, te mégis azzá váltál. És ennél semmi
nem lehet veszélyesebb Evendellre.

***

A fogadó, ahol aznap este, egy újabb fullasztó útszakasz után

megszálltunk, egy kedves, kövérkés családé volt, és az összes
helyiségében sült malac illata terjengett.
A vacsora elég kínos hangulatban telt. Miközben a többi
katona, aki velünk utazott, a fogadó kihűlt kandallója mellett
üldögélt - annyira meleg volt, hogy még éjszakára sem kellett
begyújtani -, iszogatott és beszélgetett, mi hárman némán
piszkáltuk a vacsoránkat, s közben szinte tapintani lehetett a
feszültséget. Az, hogy Mari nem örült az elveszített
fogadásomnak, nem kifejezés. Kénytelen voltam új könyvek
ígéretével megbékíteni, amelyeket majd Peridotban kap.
A csend önmagában is fülsiketítőnek tűnt, de azok a
pillantások, amelyeket két asztaltársam váltott egymással, csak
még tovább rontottak a helyzeten. Mari szikrázó szemmel
bámulta Griffint, akinek önelégült hallgatása még ingerültebbé
tette.
 Kínos lassúsággal vánszorogtak a percek. Én olyan gyorsan
ettem, ahogy csak tudtam. Aztán egyszer csak Mari haragja
mintha átváltott volna valami egészen másba - ugyanakkor
pedig a parancsnok békés arckifejezése hirtelen gyanakvóvá
vált.
Nem mertem megkérdezni tőlük, hogy mi történt.
Mari elpirult, és lesütötte a szemét. Úgy tűnt, mintha az ízetlen
sertéshús hirtelen rendkívüli mértékben felkeltette volna az
érdeklődését. Én is az övére néztem a saját tányéromról, de
semmi izgalmasat nem találtam rajta.
Újra Griffinre pillantottam, aki szinte bűnbánóan bámulta
Mari arcát; aztán egyszer csak megköszörülte a torkát, és így
szólt:
- Gyönyörű a hajad. Olyan, mint a napfény vihar után.
Mari szája tátva maradt, Griffin pedig hirtelen felpattant.
Hosszú lábát beütötte az asztalba, amitől az összes evőeszköz
megzörrent. Utunk során már másodszor távozott a vacsora
vége előtt az asztaltól.
- Ez meg… mi volt? - kérdeztem Maritől, aki még nálam is
döbbentebbnek tűnt.
- Fogalmam sincs - válaszolta, első ízben azóta, hogy
megismertem.
Vagy talán életében.
Aztán szórakozottan végighúzta ujjait a tincsein, és tovább
falatozott.
 HUSZONÖT

Már azelőtt tudtam, hogy leértünk a partra, hogy kinyitottam

volna a szemem. Sós szellő fújt be a hintónk ablakán, és a
hőmérséklet nagyjából húsz fokot esett.
- Ó, hála a Köveknek! - mormoltam félálomban.
- Arwen, ébredj fel! - hallottam valahonnan messziről Mari
hangját.
Amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy a hintó
falához préselődik, és hunyorogva bámulja a napfényben úszó
tájat.
- Milyen gyönyörű! - suttogta.
Miután odacsúsztam mellé, én sem bírtam abbahagyni a
mosolygást. A szívem ragyogni kezdett a látványtól, szinte
ugyanannyira, mint odakint a nap.
Peridot olyan szép volt, hogy elállt tőle a lélegzetem. Megint a
szívembe hasított a tudat, hogy milyen keveset láttam még
Evendellből.
A várpalota, amely az előttünk lévő, legmagasabb domb
tetején állt, egy farmra emlékeztetett: a bambuszgerendákból
rakott, hatalmas, nádtetős főépület körül minden irányban,
több mérföldnyi hosszan gondozott földek húzódtak, egzotikus
növényzettel. Sós víz és frangipáni illata csapott meg, és
teheneket, lovakat meg kecskéket láttam a legelőkön. Az épület
kapuin túl smaragdzöld dombok hullámoztak, tele trópusi
virágokkal. Elhatároztam, hogy utána fogok nézni a nevüknek.
 Maga a város a várpalota mögött terült el, mintegy a fák és a
dombok közé szövődve; a házak eleinte ritkásan, aztán viszont
egyre sűrűbben álltak, ameddig csak a szem ellátott. Olyan volt,
mintha a várpalota védené Szirénvárost, nem pedig fordítva.
Úgy láttam, hogy ez a település inkább a szülőhelyemre,
Abbingtonra emlékeztet, mint egy nyüzsgő fővárosra. Füst
gomolygott a nádtetők fölött, csirkék kotkodácsoltak, lovak
nyihogtak, és gyerekek meg fejükön vödröket, kosarakat
egyensúlyozó nők sürögtek-forogtak mindenfelé.
De a legfantasztikusabb látványt az alig pár mérföldre
hullámzó tenger nyújtotta.
Az abbingtoni kikötő az uszadékfa és a pelikánok zavaros,
halszagú gyülekezőhelye volt, ahol változatos alakú és méretű
hajók meg csónakok zsúfolódtak össze, a maradék helyet pedig
halászok foglalták el. De ez a félhold alakú öböl teljesen más
volt. Alacsony sziklák vették körbe, és a halvány rózsaszín,
homokos partot smaragdzöld hullámok nyaldosták. A sziklákon
túl sűrű esőerdő nőtt, tele olyan tüskés fákkal, amilyeneket még
sohasem láttam. A párás melegben hűvös szellő csiklandozta a
bőrömet, úgyhogy legszívesebben beleharaptam volna a
levegőbe.
Aztán a hintó egyszer csak megállt, mi pedig kiszálltunk, és a
katonák nyomában a királyi palota bejáratához indultunk, ahol
Eryx és leánya már vártak bennünket.
Amelia hercegnő (akinek nem örültem annyira, mint
korábban gondoltam) felül csak egy bézs szövetcsíkot viselt,
mely eltakarta a mellét, ám szabadon hagyta feszes,
napbarnított hasát, alul pedig ugyanabból a szellős anyagból
készült, földig érő szoknyát.
Gyönyörű teste volt, és ügyelt rá, hogy a vékony anyagnak
köszönhetően ez mindenkinek öt mérföldes körzetben
feltűnjön. Valamikor aközött, hogy végignéztem, amint egykori
szeretőjével flörtöl, illetve Kane nyelve felfedezőútra indult a
számban, eldöntöttem, hogy ő a nemezisem. Vagy talán
valamivel kevésbé drámai szereplője az életemnek.
Az apja, Eryx király ott állt mellette. Nagyon hasonlítottak
egymásra, azzal a különbséggel, hogy az uralkodó bőre jóval
világosabb volt, a szeme pedig borostyánsárga.
- Üdvözlöm, Griffin parancsnok - mennydörögte Eryx.
Griffin meghajolt, és a többiek is követték a példáját.
- Köszöntöm, parancsnok - üdvözölte melegen Amelia is, ő
pedig ismét meghajolt, megfogta a hercegnő kezét, és
megcsókolta.
Eryx elégedett arcot vágott, s megkérdezte:
- Még mindig nem nősült meg, drága parancsnokom?
Amelia olyan ingerülten forgatta a szemét, hogy még én is
hátrahőköltem. Griffin viszont ugyanolyan higgadt maradt,
mint mindig, még csak el se pirult.
- Kicsit sok a tennivalóm a jelen körülmények között, felség -
felelte szenvtelen hangon.
Eryx melegen rámosolyogott, ravaszkásan felnevetett, majd
azt mondta:
- Értem. Azt hiszem, mindnyájunk nevében beszélek, amikor
kifejezem hálámat az elhivatottságáért. Biztosíthatom, hogy
miután legyőztük azokat a borostyáni gazembereket, Amelia
még mindig itt fogja várni. Ahogy eddig is.
A döbbenettől egy pillanatra megállt a szívem. Nem mintha
különösebb rokonszenvet éreztem volna a hercegnő iránt, de
az sem tetszett, ahogy az apja úgy kínálgatja, mint egy
lábasjószágot.
- Kicsit nehéz eset, de a peridoti hercegi cím talán segíteni fog
a döntésben - tette hozzá a király, de utána köhögni is kezdett.
Griffin udvarias mosolya egyáltalán nem tűnt őszintének.
A szemem sarkából Marire sandítottam, aki savanyú arcot
vágott. Aztán minden további udvariaskodás nélkül (már ha
Eryx tapintatlan megjegyzéseit annak lehetett venni) betereltek
bennünket a szellős palotába, ahol Griffin és Eryx elvonultak
tárgyalni. A hercegnő sem Marinek, sem nekem nem köszönt,
mielőtt eltűnt volna.
- Elég ellenszenves - dünnyögte barátnőm.
- Nem kicsit - fűztem hozzá halkan.

***

Mindnyájunknak megmutatták, melyik szobában leszünk

elhelyezve bizonytalan idejű itt-tartózkodásunk alatt. Amikor
beléptem az ajtón, nem bírtam elfojtani az álmélkodásomat a
meleg tíkfapadló és a baldachinos ágy láttán. Miközben a
türkizkék öbölre néző, hatalmas ablakokon besurranó szellő
felborzolta a hajamat, észrevettem, hogy az ablakpárkányon
egy élénkvörös tollazatú egzotikus madár üldögél.
Kinyújtóztam a puha, fehér vászon ágyneműn, és
megkönnyebbülve dudorászni kezdtem. Nincs több fogadó,
nincs több hőség. Lehet, hogy végre sikerül kialudnom magam.
De még nem pihenhettem. Három könyvet ígértem Marinek,
és eltökéltem, hogy tartom a szavam. Ráadásul alig vártam,
hogy láthassam a peridoti könyvtárat. Már Árnyékváré is kiváló
volt, pedig az csak egy isten háta mögötti helyőrség - ez viszont
Peridot fővárosának királyi várpalotája. Még azt sem tartottam
elképzelhetetlennek, hogy a könyvtáruk egy lagúnában
helyezkedik el.
Végigsétáltam az épületen. Minden négyzetméterét indák,
díszpárnák vagy kifinomult gyöngyhímzések borították.
Megkérdeztem az egyik szolgát, aki épp egy rekamiét takarított,
hogy merre található a könyvtár. Különös érzés volt, hogy
miután életem nagy részét egy kisvárosban töltöttem, majd
fogolyként egy idegen erődítményben, most egy uralkodó
vendége vagyok.
Bármerre mentem, a Szirén-öbölben hullámzó tenger moraja,
akár egy megnyugtató altatódal, mindenhová követett. Aztán
beléptem a könyvtár bambuszajtaján, a csupasz felsőtestű
peridoti katonák között, akik páncélnadrágot és sisakot viseltek.
A felsőtestüket és az alkarjukat bonyolult tetoválások
díszítették, amelyek összhangban álltak hosszú lándzsájukkal.
A könyvtár egyszerűnek tűnt, tele színes könyvekkel és
tekercsekkel, és a közepén egy kandalló állt, fehér ülőpárnákkal
körülvéve. De nem az otthonos tűztér és a köré gyűlt olvasók
jelentették a helyiség fénypontját, hanem a hatalmas erkély,
amely a káprázatos öbölre nyílt. Kristálytiszta víz nyaldosta a
partját, s balra legalább tizenöt nagy hajót láttam, vitorláikon
Peridot zöld címerével. A nap már alacsonyan járt az égen,
sugarai szikráztak a vízen.
Nem tudom, hogy bírtam ki húsz évig anélkül, hogy ilyen
óceánt láttam volna, és azt sem, hogy bírnék ki akár csak még
egy napot is. Szinte el sem tudtam hinni, hogy létezhet ilyen
ragyogó napfény, ennyi élénk szín és hullám. Valahogy
egyszerre éreztem felszabadítónak és végtelenül ijesztőnek,
hogy a kontinens peremén tartózkodom. Ennek ellenére nyoma
sem volt bennem pániknak.
Miután nagy nehezen sikerült elszakadnom a látványtól,
megkerestem a „Legendák” szekciót, és levettem onnan három
könyvet: egyet a tündemitológiáról, egy grimoárt, és egyet a
különböző hibrid lényekről meg az étrendjükről. Már elég jól
kiismertem a barátnőmet.
Ráadásul azok után, amiket Kane elmondott nekem, én is
mindent tudni akartam a tündékről. Biztosra vettem, hogy ha le
akarja győzni az apját, akkor minden elképzelhető információra
szüksége lesz. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy
milyen kicsi az esélye arra, hogy legyőzze az utolsó élő tiszta
vérű tündét, akitől alig ötven éve olyan szörnyű vereséget
szenvedett.
Kifelé menet még kerültem egyet a „Kertészet” szekcióhoz, és
- immár önmagamnak - levettem a polcról az Evendell flórája
országonként című kötetet.
Leraktam a könyveket Mari ajtaja elé, mert eszembe jutott,
hogy vacsora előtt még aludni akart egyet, és visszamentem a
szobámba. De még mielőtt bebújhattam volna a simogatóan
selymes ágyneműk közé, hogy én is szundítsak egy kicsit, valaki
hangosan kopogott az ajtómon.
- Szabad! - kiáltottam.
Amelia hercegnő lejtett be hozzám, majd ült le az ágyam
szélére. Kicsit esetlenül mellékucorodtam, majd megpróbáltam
meghajolni. Nem tűnhettem túl kecsesnek.
- Erre semmi szükség…bárminek is szántad - mondta lesajnáló
pillantással. - Elhoztam a ruhádat a ma esti vacsorához - nyújtott
át egy olyan öltözéket, ami nagyon hasonlított az övére. Vékony,
halványkék anyagból készült, és úgy láttam, nem sokat fog
takarni a testemből. - Ónix komor, sötét és súlyos ruháinak itt
nem sok hasznát veszed.
- Köszönöm, felség - válaszoltam. - De meg kell kérdeznem,
hogy errefelé az összes vendégnek hercegnők szokták
kézbesíteni a ruhákat?
Nem tudtam, miért vagyok ennyire pikírt. Nem bíztam ebben
a nőben. És még gyanúsabbnak tűnt, amikor kedvesen
viselkedett velem.
Amelia udvariasan elmosolyodott, majd folytatta:
- Tudom, hogy azt hiszed, az ellenséged vagyok, Arwen. Hogy
el akarom csábítani a királyodat, vagy el akarom venni tőled,
vagy valami ehhez hasonló pitiáner dolog foglalkoztat. Ám ez
nem is állhatna távolabb az igazságtól; olyannyira, hogy
szeretnék adni neked egy fontos tanácsot. Mint nő a nőnek.
Lesütöttem a szemem, mint egy kisgyerek, akit helyre tettek.
Azt nem mertem felhozni, hogy tudom, hogy már többször is
együtt hált a királlyal. Nem tudtam, melyikünk számára lenne
kínosabb ez a téma, neki vagy nekem. Amelia az állam alá tette
ékköves gyűrűkkel díszített mutatóujját, és felfelé billentette az
arcomat, hogy a szemembe nézhessen, majd folytatta:
- Kane Ravenwood nem volt veled teljesen őszinte. Azt
tanácsolom, ne engedd, hogy a szíved vezessen. Inkább az eszed
és a szellemed. Te értelmes fiatal nőnek tűnsz. Ne hagyd, hogy
bolonddá tegyen a vonzereje.
Még mielőtt elmondhattam volna, hogy többet ismerek Kane
titkai közül, mint gondolná, Amelia felállt, kisétált a szobámból,
és finoman becsukta maga mögött az ajtót.
Összeszorítottam a szám, hogy elfojtsam az ingerültségemet.
Teljesen rosszul látta a dolgokat. Egészen pár nappal ezelőttig
teljes szívemből egyetértettem volna vele, de azóta Kane végre
megnyílt előttem - ugyanúgy megosztotta velem a legsötétebb
titkait, ahogy én is vele a sajátjaimat. Azt is elképzelhetőnek
tartottam, hogy Amelia féltékeny, de azt is, hogy tényleg segíteni
akar. Akárhogy is, ez nem számított. Fogalmam sem volt róla,
mikor látom legközelebb Kane-t, már ha egyáltalán látni fogom,
és eltökéltem, hogy amíg nem vagyunk együtt, nem hagyom,
hogy meginogjon a belé vetett bizalmam.
Lenéztem arra a pár selyemfoszlányra, amelyet a hercegnő
ruhának nevezett. Én messze nem voltam olyan karcsú, mint ő,
és egyáltalán nem akartam ugyanannyira közszemlére tenni a
testemet. Teljesen levetkőztem, és felvettem a kék ruhát. A
vékony, csillogó anyag körbefonta a mellemet és a csípőmet,
szabadon hagyva a hátamat és a derekamat, alul pedig a padlóra
omlott. Még soha nem viseltem ilyen kevés ruhát a
hálószobámon kívül.
 Amikor a tükörbe néztem, arra számítottam, hogy el fogok
szörnyedni, ehelyett viszont szinte éreztem, ahogy végigárad
bennem az önbizalom: nagyon csinosnak láttam magam.
Feltűztem a hajamat a fejem tetejére, és egy fekete szalaggal
rögzítettem. A lányt el lehet távolítani Ónixból, de Ónixot már
jóval nehezebb volt eltávolítani a…
Az ajtóm nyikorogva kinyílt, mire megfordultam, Marire vagy
Ameliára számítva.
Ehelyett Kane döbbent arcát láttam magam előtt.
- A fenébe - morogta zavartan.
Annyira meglepett a jelenléte, hogy én még nála is
szűkszavúbban válaszoltam:
- Mi?
Kane megköszörülte a torkát.
- Helló - köszönt elvörösödve. - Nagyon jól… úgy értem,
nagyon…helló.
A szemöldöke úgy ugrált föl-alá, mintha ő maga sem értené,
miket is beszél.
De itt volt.
Peridotban.
Élt, és örült, hogy lát. Éreztem, ahogy melegség önti el az
arcomat.
- Neked is nagyon helló - feleltem.
Aztán behúztam a szobámba, és lábujjhegyre álltam, hogy
csókot nyomjak az arcára. Frissen borotvált, sima állát forrónak
éreztem.
- Mikor értél ide? - kérdeztem, de szinte fel sem ismertem a
hangomat, olyan rekedtes volt.
 - Pár pillanattal ezelőtt. Gyere, mutatni akarok neked valamit -
válaszolta, miközben átölelte a derekamat, de úgy, hogy kissé
eltartott magától.
- Most rögtön? - kérdeztem csalódottan.
- Ha hiszed, ha nem, igen - vágta rá Kane elszánt tekintettel.
Azzal megfogta a kezem, és egy falépcsőn át a nagyterembe
vezetett. A helyiségben frissen sült hal és citrusfélék illata
terjengett. Megkordult a gyomrom. Peridoti nemesek és katonai
méltóságok vettek minket körül, és szórakozottan átfutott a
fejemen, hogy talán el kellene engednem a király kezét.
De ekkor megláttam őket, és az összes gondolat kirepült a
fejemből.
 HUSZONHAT

A családom tagjait láttam magam előtt, szinte változatlan

külsővel, és olyan gránáti ruhákban, amelyekben korábban el
sem tudtam volna őket képzelni. Anya, Leigh és Ryder a faasztal
mellett ültek, Griffin és Mari társaságában, és nevetgélve
falatoztak. Örömömben elakadt a lélegzetem, és nem bírtam
visszafojtani a könnyeimet.
Odarohantam hozzájuk, és először Leigh-t szorítottam
magamhoz.
- Mi a… - csodálkozott a húgom, de amikor rájött, hogy én
vagyok az, felsikoltott örömében.
Aztán vékony kis karja a nyakam köré fonódott, én pedig még
hevesebben kezdtem zokogni. Később minden porcikáját
végigvizsgáltam, hogy meggyőződjek arról, tényleg jól van-e.
- Annyira hiányoztál! És nagyon szeretlek… de nem kapok
levegőt! - mondta.
Erre elengedtem, de csak azért, hogy alaposan megnézzem az
arcát. Leigh soványabbnak tűnt, mint amikor utoljára láttam, de
boldog mosolyától felragyogott beesett arca.
Utána Ryderre néztem, aki szintén odasietett hozzám, és
szorosan átölelt. Aztán elengedett, s vékony ruhámra pillantva
megjegyezte:
- Úgy nézel ki, mint aki megzavarodott.
- Köszönöm - feleltem, s a könnyeimen keresztül ránevettem,
majd halkan azt kérdeztem: - Vigyáztál rájuk?
- Persze hogy vigyáztam. De te mit csináltál ezalatt?
 - Az nagyon hosszú történet.
Utána Anyához léptem. Ő nem nézett ki olyan jól, mint Leigh
és Ryder. Az elmúlt hónapok alatt éveket öregedett, megtörtnek
és fáradtnak tűnt. Leguggoltam, és átöleltem.
- Ó, Arwen, ezt el se tudom hinni. Már attól féltem, hogy soha
többé nem látlak! - suttogta.
A szívem majd kiugrott örömömben, s még szorosabban
öleltem magamhoz Anyát.
- Tudom - válaszoltam. - És annyira sajnálom!
Nem is tudom, meddig maradtunk így. Amikor már sajogni
kezdett a hátam, elengedtem Anyát, és én is asztalhoz ültem.
Körülnéztem, hogy merre van Kane, de csak a hátát láttam,
amint Amelia és Eryx társaságában épp kisétál a teremből. A
végtelen boldogságtól felbátorodva utánuk szaladtam.
- Kérlek, várj! - rángattam meg az ingujját, amikor utolértem,
miközben másik kezemmel a szememet törölgettem. - Hová
mész?
Amelia cinikus érdeklődéssel pillantott rám az apja mellől, de
ebben a pillanatban ez egyáltalán nem tudott zavarni. Kane
olyan szeretettel nézett rám, hogy fájni kezdett az arcom a
mosolygástól, s azt felelte:
- Úgy gondoltam, talán szeretnél csak velük lenni egy kicsit.
Még el kell intéznem pár dolgot, mielőtt elindulnék.
- Van ez a kis háború, amivel kapcsolatban egyeztetnünk
kellene a stratégiánkat, Arwen - jegyezte meg Amelia,
hangjában enyhe gúnnyal.
- Ó, hát persze! - feleltem, majd Kane-hez fordultam. -
Köszönöm. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok,
hogy újra együtt lehetek a családommal.
- Megígértem, hogy így lesz - válaszolta erre ragyogó szemmel.
- Hogy értél ide ilyen gyorsan Gránátból? - kérdeztem, mire
elmosolyodott. - Csak nem sárkányháton?
- De igen - felelte, majd kissé odébb lépett vendéglátóinktól, s
hozzátette: - Nem is tudom, melyiküknek tetszett jobban,
anyukádnak vagy a húgodnak.
- És Ryder mit szólt hozzá?
- Azt hiszem, hányt.
Erre hangosan felnevettem, és Kane szeme sarkában apró
ráncok jelentek meg az örömöm láttán.
- Mikor kell indulnod? - kérdeztem.
- Holnap reggel - felelte kissé Eryx felé fordulva.
- Értem - válaszoltam. - Nos, még a nagyon elfoglalt és háborús
stratégiákon gondolkozó királyoknak is enniük kell valamit.
Nem csatlakozol hozzánk? Valószínűleg Anya életének
legkülönlegesebb élménye lenne - tettem hozzá mosolyogva.
Kane megszokott sármjának aznap este nyoma sem volt - igaz,
szomorúnak sem tűnt, talán csak inkább rezignáltnak, amit
érthetőnek tartottam. Tisztában voltam a helyzetünk
súlyosságával, de semmi nem tudta elvenni az afelett érzett
örömömet, hogy ismét láthatom a családomat.
Kane előbb az egyformán bosszús arcot vágó Ameliára és
Eryxre, majd a gyertyafénnyel megvilágított asztalunkra
pillantott, ahol a családom, Mari és a parancsnoka ült, s azt
felelte:
- De, persze. Örömmel.

***
A vacsora lenyűgöző volt. Aztán átnyújtottam Anyának az
üregigyökér-főzetet, amelyet útközben elkészítettem, és bár
nem igazán ízlett neki, az arcába már aznap este visszatért egy
kis szín.
Noha a családom az elején kicsit zavarba jött a király
jelenlététől, Kane tökéletesen viselkedett, úgyhogy sorban
megenyhültek iránta. Persze Leigh kezdte - bátor egy kislány,
annyi bizonyos! Utána Anya folytatta, aki rengeteg kérdést
feltett Kane-nek. „Milyen érzés egy egész királyság terhét cipelni
a vállán?” „Nem nyomasztja minden egyes napján az a rengeteg
halál?” Ezt nem feltétlenül neveztem volna könnyed
vacsoratémának, úgyhogy kitartó szemkontaktussal próbáltam
jelezni a tiltakozásomat.
De Anya közeledése még így is jobbnak bizonyult, mint
Ryderé. Az öcsém furcsa arckifejezéssel figyelte, ahogy
visszatérünk az asztalhoz, és azután sem engedett fel, hogy
leültünk. Anya épp föltette volna a következő kérdését, amikor
(kezében egy zsemlével) hirtelen közbevágott:
- És ha megkérdezhetem, Ravenwood király, hogyan sikerült a
nővéremmel összebarátkoznia?
Nagyon csúnyán néztem rá. Nem tetszett, hogy megnyomta az
utolsó szót.
Kane arcán megjelent az az utánozhatatlan farkasmosoly, én
pedig elvörösödtem a rossz előérzettől.
- Felajánlotta, hogy gyógyítóként fog dolgozni az erődömben,
azért a pénzért cserébe, amelyet te loptál el tőlem. Úgy
gondolom, tartozol neki egy köszönömmel.
Erre Ryder is elvörösödött.
 - Felség, az élet-halál kérdése volt. Ön is megtette volna ezt a
saját családjáért, nem?
- Nekem nincs családom, úgyhogy nem tudom - felelte Kane
szenvtelenül, és szavai hallatán egy kis szomorúság támadt a
lelkemben. Biztosan észrevehette az arckifejezésemet, mert
hozzátette: - De elhiszem neked, hogy így van.
- Átkozott Kövek - dünnyögte Ryder maga elé, miközben
visszavonult.
- Vigyázz a szádra! - sziszegte Anya.
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Még az a nevetséges
finomkodása is hiányzott.
Marinek is rengeteg kérdése volt - leginkább Abbingtonról, és
hogy milyen tévhitei vannak az ottaniaknak Ónixról. Leigh
azonnal megszerette Marit. Ők ketten olyannak tűntek, mint
egy komikus jelenet két főszereplője - befejezték egymás
mondatait, és hatalmasakat nevettek olyan dolgokon, amiket
senki más nem talált viccesnek az asztalnál.
- Erről eszembe jutott valami - fordult Mari Anya felé. - Mi volt
az a…
- Szegény mindjárt megfullad a kardhaltól. Hadd egyen
nyugodtan - szólt rá Griffin viszonylag kedves hangon, de Mari
lesújtó pillantással azt felelte:
- Sajnálom, parancsnok. Már elfelejtettem, mennyire ért a
társalgáshoz. Nem akarja véletlenül megdicsérni a haját?
Ezen úgy elkezdtem hahotázni, hogy alig bírtam lenyelni a
papaját. Közben Kane-be kapaszkodtam, akinek csak nagy
nehezen sikerült visszafojtania a kacagását, amit hisztérikus
nevetőrohamom váltott ki belőle. A szemem sarkából
észrevettem, hogy Ryder döbbenten bámul bennünket,
úgyhogy gyorsan elengedtem a király ingujját.
- Ne aggódj emiatt, vöröske. Szerintem szereti, ha kérdezgetik.
Nem, Anya? - kérdezte Ryder.
Anya elmosolyodott, és kinyitotta a száját, hogy válaszoljon,
de Griffin félbeszakította:
- Nem is tudom, vöröske, de azt hiszem, a kölyök csak kedves
akar lenni.
Mari felhúzta az orrát, Ryder pedig Griffinre vigyorgott, de
nem úgy tűnt, mintha szívből tenné.
- Ha én kölyök vagyok, akkor ön micsoda, parancsnok?
- Férfi - felelte Griffin a vacsoráját bámulva, mint aki már unja
ezt a párbeszédet.
- Ki nem találtam volna - gügyögte Ryder, amitől én és Mari
újra nevetőrohamot kaptunk.
Amikor balra néztem, láttam, hogy Kane és Leigh mély
beszélgetésbe merülnek. A húgom élénk arcjátékkal és
bonyolult kézmozdulatokkal magyarázott valamit a királynak.
Becsületére legyen mondva, Kane az állát az öklén nyugtatva,
figyelmesen követte a mondandóját, és szaporán bólogatott.
Miközben ezt a különös csoportot figyeltem magam előtt,
végtelen boldogságot és megnyugvást éreztem. Még annál is
sokkal jobb volt együtt látni mindnyájukat, mint korábban
gondoltam.
Amikor a desszerttel is végeztünk, Anya széke mögé léptem,
hogy segítsek neki felállni. Ám nagy meglepetésemre egyedül is
könnyedén sikerült megtennie.
 - Anya! - kiáltottam fel, meg sem próbálva leplezni a
döbbenetemet.
Ő eleinte óvatosan mozgott, majd bátorságra kapott, és
ugyanúgy kezdett járni, mint régen. Lassan, de határozottan -
sőt kecsesen. Leigh és Ryder elképedve figyelték, nekem pedig
könnyek szöktek a szemembe, s azt hiszem, aznap este
boldogsírás-rekordot döntöttem.
- Arwen…nem találok szavakat… - suttogta Anya.
- Én sem. Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban. Az elmém sem annyira ködös.
- Szóval akkor nem a láz beszélt belőled - jegyezte meg Kane
rám pillantva, s úgy ragyogott a szeme, mint két csillag.
- Nem - feleltem.
Amit aznap éjjel az erdőben műveltem, az hihetetlenül nagy
őrültség volt. De semmi nem tett még olyan boldoggá, mint
Anya mostani arckifejezése.
- Miről beszél? - kérdezte Anya meglepetten.
- Semmiről. Hadd kísérjelek a szobádba éjszakára - feleltem,
majd Kane felé fordultam, de ő olvasott a gondolataimban.
- Benézek majd hozzád, mielőtt elindulok. Ma este érezd jól
magad a családoddal.
- Köszönöm - mondtam, s hálásan bólintottam.
Félúton felfelé menet Anya felém fordult, s így szólt:
- Szóval egy királlyal hálsz. Ez újdonság!
- Anya! - kiáltottam fel, de nem tudtam elrejteni a
mosolyomat.
- Csak ugratlak - mondta nevetve. - De az látszik, hogy nagyon-
nagyon kedvel téged.
 Megéreztem azt az ismerős sajgást a szívemben.
- Semmi olyasmit nem csinálunk - mondtam belekarolva,
miközben kiléptünk a fáklyákkal megvilágított folyosóra -, de én
is kedvelem. Már az Ónixba érkezésem óta rendesen viselkedik
velem, mindannak ellenére, ami folyik közben, bármilyen nagy
is a tét. Vagyis hát…a maga módján rendesen viselkedik velem.
- Úgy látom, alaposan megfontolja, mielőtt bármiben döntene
- jegyezte meg Anya nevetve, és megpaskolta a kezem.
Erre én is felnevettem. Kane-nek nagyon tetszett volna, amit
mondott.
- Az első néhány hónap nem volt könnyű, de azért akadt pár
jó pillanat is közben. Árnyékvár virágai nagyon tetszenének
neked. Olyan különleges színekben pompáznak, amilyeneket
még sohasem láttam.
Anya vetett rám egy félmosolyt, majd közelebb lépett a
szobájához, s halkan így szólt:
- Arwen, amikor Ryder visszament érted, és meglátta a…vért,
a legrosszabbtól tartottunk. Én alig tudtam aludni a
lelkifurdalástól, amiért hagytuk, hogy visszamenj. - Megfogta a
kezem. - De nagyon büszke vagyok rád.
- Miért? - kérdeztem csodálkozva, miközben megszorítottam a
kezét.
- Amikor a király ránk talált Gránátban, elmesélte, mit tettél
Ryderért… és mindnyájunkért. Hogy hány embert gyógyítottál
meg Árnyékvárban. Nekem fogalmam sem volt róla, hol lehetsz.
Hogy élsz-e még egyáltalán. De a lelkem mélyén végig tudtam,
hogy egyedül is boldogulsz majd, és hogy talán még szükség is
lenne erre. Attól tartok, túlságosan burokban neveltelek titeket,
pedig pontosan tudom, milyen kegyetlen dolgok is vannak
ebben a világban.
Lelki szemeim előtt felvillant Bert és a farkasember képe,
majd Halden hazugságai is eszembe jutottak.
- Hálás vagyok neked ezért - mondtam elérzékenyülve. - Ha
tudtam volna, mi minden leselkedik rám odakint, nem lettem
volna képes olyan bátran viselkedni.
Anya megcsóválta a fejét, átölelt, majd azt felelte:
- Olyan szerencsés vagyok, hogy a lányomnak tudhatlak! Ez a
világ sokkal jobb helynek tűnik a te szemeddel nézve.
Amikor a vállára hajtottam a fejem, ő pedig megnyugtatóan
simogatni kezdte a hátam, úgy éreztem, mintha hazatértem
volna.
- Ezt nagy valószínűséggel tőled örököltem - suttogtam.
- Én kedves kicsi lányom! Ne hagyd, hogy azt a ragyogó fényt,
amely ott él benned, bárki is elvegye tőled.
Arcomat a nyaka és a válla közötti hajlatba fúrva bólogattam.
A tücskök és kabócák éjszakai ciripelése védelmezően simult
körénk. Annyi minden történt az utóbbi időben - fel kellett
dolgoznom, hogy legalább hónapokig, sőt talán évekig nem
fogom látni Kane-t, miközben egyre közelebb kerültünk az
összecsapáshoz a Tündekirállyal -, hogy ezalatt észre sem
vettem, mennyire hiányzik Anya. Most viszont úgy éreztem,
hogy soha többé nem akarom elengedni.
Ő még szorosabban magához ölelt, majd így szólt:
- Szerintem holnap lemegyek úszni az öbölbe. Mit szólsz
ehhez?
 - Azt, hogy csodálatosan hangzik. És hogy én is veled tartok -
feleltem bepárásodó szemmel.
 HUSZONHÉT

Addig voltam ébren, amíg el nem értem arra a pontra, hogy

már egy pillanatra sem tudtam nyitva tartani a szemem. A
gyertyák, amelyeket Kane látogatása miatt gyújtottam meg, rég
csonkig égtek, és a szoba kék-fekete árnyékok martalékává vált.
Abban reménykedtem, hogy Kane benéz hozzám, mielőtt reggel
elutazik, de nem tette, úgyhogy megacéloztam a lelkem, hogy ez
ne fájjon annyira. Elvégre már nem vagyok gyerek - ő viszont
egy király, aki a valaha volt legnagyobb háborúba készül,
amelynek a legrosszabb része még csak ezután következett.
Fontosabb dolga is van annál, mint hogy elbúcsúzzon a…
szóval tőlem.
Nem tudtam biztosan, mije is vagyok neki.
Semmiképpen sem neveztem volna magunkat szeretőknek,
de barátságnál azért több volt köztünk.
Átvettem a hálóingem, és bebújtam a takaróm alá. Az álom
orvosságnak tűnt számomra, amely lágyan magához ölel, és
elcsitítja bonyolult érzelmekkel járó gondolataimat.
A már ismerős cédrusillatra ébredtem, és az első meglepetés
után meleg érzelmek árasztották el a lelkem, miközben Kane
mellkasához nyomtam az arcom.
Ott volt velem - az ágyamban.
Még sohasem bújtunk így össze, kivéve, amikor haldokoltam -
és az, amennyire emlékeztem, egyáltalán nem volt romantikus
élmény. Alaposan kiélveztem meleg tenyerének érintését a
hátamon, ahogy magához húzott.
- Jó, hogy itt vagy - suttogtam.
 Ő válasz helyett gyengéden végighúzta a kezét a hátamon, s
szájával megcirógatta az arcomat. A mellbimbóim
megkeményedtek az érintésétől, a mellem pedig teltté vált a
hálóingem selyme alatt.
Amikor az ujja a hátam aljához ért, megborzongtam, mire
mély hangon felnevetett. Ugyanolyan szaporán vette a levegőt,
mint én, és a vágy feneketlen tóként töltötte be a szemét.
- Azt hittem, már nem is jössz - jegyeztem meg.
- A világ minden kincséért sem mondtam volna le erről -
felelte, miközben kisimított pár tincset az arcomból, majd
végighúzta a kezét csupasz combomon.
Gyengéd érintése lángra lobbantotta a bőrömet.
Legszívesebben felfaltam volna - egész testemben érezni
akartam. Olyan régen vágytam erre, hogy minden egyes
pillanatot, amit felöltözve töltöttünk, pótolhatatlan
veszteségnek éreztem.
És Kane végtelen gyengédsége kezdett elviselhetetlennek
tűnni.
Telt ajkaira fókuszáltam, miközben a sajátom is szétvált.
Ő még közelebb hajolt hozzám, miközben a keze lassan fel-le
sétált a combomon, kicsit még a hálóingemet is feljebb tolva. A
szája annyira közel volt…
Olyan közel…
De amikor az ujjai a medencecsontomhoz értek, visszahúzta a
kezét, pupillája pedig hatalmasra tágult.
- Mi az? - leheltem.
- Te…nem viselsz semmit a hálóinged alatt.
- Nem - feleltem, s az arcom még forróbb lett, mint addig.
 - Miért nem?
Az értetlensége láttán elnevettem magam.
- Nem tudom. Nem szoktam alsóneműben aludni. De vehetek,
ha akarod.
Erre komor hangon felnevetett, majd egy mély, szinte
fájdalmas sóhaj kíséretében a hátára hengeredett, és alkarját a
szemére hajtotta.
- Jól vagy? - kérdeztem lihegve. Nem értettem a hirtelen
hangulatváltozását.
- Azt semmiképpen nem mondanám. Sőt kezdem úgy érezni,
hogy mindjárt elveszítem a fejem.
Közelebb csusszantam hozzá, és továbbra is egyenetlenül
lélegezve, puha csókot nyomtam forró nyakára. Balzsam és
cserzett bőr illata töltötte be az orromat, s halkan felnyögtem.
Belőle is kiszakadt egy mély, nyers hang, majd felállt az
ágyamról, és otthagyott.
- Tényleg nem akarod ezt a… dolgot? - kérdeztem kicsit
megriadva, és felültem.
- Dehogyisnem, mint azt pontosan tudod - válaszolta erre
összeszorított fogakkal. - Jobban, mint bármit.
- Szóval nem örülnél, ha inkább valaki mással hálnék?
Csak vicceltem, de Kane lángoló szemekkel lépett közelebb
hozzám. Olyan volt, mint aki hegyeket lenne képes porrá zúzni.
- Arwen, te nem… - mondta, aztán hirtelen elhallgatott.
Keresgélte a szavakat, noha úgy tűnt, mintha fizikai fájdalmat
okozna neki a kiejtésük. - Te nem vagy az enyém. Nem vagy a
tulajdonom. Azzal töltheted az idődet, akivel csak akarod. Én
csak azt remélem, hogy az illető megadja neked azt a tiszteletet,
amelyet megérdemelsz, és majd igyekszem nem arról
fantáziálgatni minden egyes nap, hogyan tépném ki a dobogó
szívét a mellkasából.
Megpróbáltam elrejteni a mosolyomat. Nagyon szívesen
képzeltem Kane-t féltékenynek. Lehet, hogy ez perverz dolog,
de az alig kontrollált dühétől izgalom futott végig rajtam.
Ilyen egy ostoba királyt! Mintha észre tudnék venni mellette
bárki mást.
- Elgondolkoztál már azon, milyen lenne?
- Ha egy másik férfival hálnál? - kérdezte döbbenten. - Előbb
tépném ki a saját szívemet.
Erre hangosan felnevettem, és azt feleltem:
- Nem, hanem az, ha együtt lennénk. Te és én.
- Ó, hát persze - felelte mély hangon. Ez volt a legerotikusabb
hang, amit valaha is hallottam. Aztán közelebb lépett hozzám, s
így folytatta: - Azóta, hogy együtt lovagoltunk haza az erdőből,
nem igazán tudok másra gondolni. Minden éjjel a hosszú lábad,
a tökéletes melled és a gyönyörű nevetésed jár a fejemben,
miközben ébren forgolódom - mondta, s közben ujjaival
játszani kezdett az egyik hajtincsemmel. - Arról álmodozom,
milyen lenne, ha rajtam lovagolnál, és ettől olyan gyorsan
elveszítem a fejem, hogy szinte szégyellem beismerni.
Ekkor már ziháltam, de ellenálltam a késztetésnek, hogy a
lábam közé csúsztassam a kezem, és enyhítsek a
feszültségemen. Ám Kane biztosan kiolvasta a tekintetemből a
vágyat, mert mélyet sóhajtott, elengedte a hajamat, és a szoba
túlsó végében lévő székhez ment.
Elkeseredettnek tűnt - és végtelenül fáradtnak.
 - Arwen, én azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled - mondta
olyan hangon, mintha nem is engem akarna meggyőzni róla,
hanem önmagát.
- Tudom.
- És az… - mutatott a mögöttem lévő ágyra - nem lenne túl
méltó búcsú.
Erre felhúztam az orrom, karba tettem a kezem, s határozott
hangon azt mondtam:
- Ne viselkedj már ilyen leereszkedően! Felnőtt nő vagyok, és
el tudom dönteni, mit akarok.
Kane egy darabig csak hallgatott, majd végighúzta a kezét a
haján, s halkan így szólt:
- Úgy értem, számomra. Én egy önző rohadék vagyok, nem
emlékszel? Ha megkapnálak, utána pedig…elveszítenélek, abba
belehalnék.
- Ó, talán mégsem kell elbúcsúznunk! - szúrtam közbe.
- Az egyezségünknek vége. Már biztonságban vagy, és itt a
családod. Édesanyád elindult a gyógyulás felé. Ez több, mint
amit remélni mertem volna számodra. Tudok adni nektek annyi
pénzt, hogy sok-sok éven át boldogan élhessetek itt
mindannyian. A közelségem csak veszélyt hozna rád.
Tudtam, hogy igaza van. Itt, Szirénvárosban új életet
kezdhetünk - méghozzá boldogat. Ezt tökéletesen tisztán el
tudtam képzelni a fejemben - Leigh csirkéit és teheneit, Anyát,
ahogy végre egészségesen, ugyanúgy táncol főzés közben a
konyhában, mint régen, és Rydert, ahogy továbbra is fával
dolgozik. Nekem még meg kell gyógyulnom, de egy szép napon
talán nyithatnék egy trópusivirág-boltot. Esetleg még Kane is
meglátogathatna pár évente. Ehhez hasonló éjszakákat
tölthetnénk együtt, egymásba gabalyodva a sejtelmes
holdfényben, amíg ki nem lopakodik tőlem még napfelkelte
előtt az országa hívó szavára. És egy szép napon új életet
kezdhetnék valaki mással…
Hogy is vágyhattam volna annál többre, mint hogy a
családommal együtt biztonságban legyek?
És mégis többre vágytam.
Kane-t akartam. Mindenestül. Lehetőleg örökre. Az iránta
táplált érzelmeim egy szökőár erejével söpörtek végig rajtam, s
szinte levegőt sem kaptam tőlük.
- Az egyezségünknek vége - ismételtem meg a szavait. - De
miért akartad, hogy maradjak? Biztosan nem csupán azért, hogy
meggyógyítsam a katonáidat, vagy törlesszek egy adósságot.
Nem inkább azt szeretted volna, hogy a közeledben maradjak?
Kane megdörzsölte a szemét, s halkan azt felelte:
- Ez már nem számít.
Felállt, hogy elinduljon. Éreztem, ahogy ellenállhatatlan
erővel kezd nőni bennem a pánik. Ezek az utolsó pillanatok,
amiket együtt tölthetek vele? Nem érhet így véget, ami köztünk
van.
Felálltam az ágyról, és a torkomban dobogó szívvel Kane elé
rohantam, mielőtt az ajtóhoz érhetett volna.
- Ne menj el! - suttogtam.
- Arwen, ezt nem tehetjük - mondta szigorú, de egyben
bánatos tekintettel.
De meg se próbált félretolni az útjából, úgyhogy lábujjhegyre
álltam, és gyengéden a tenyerembe vettem az arcát.
 - Tudom, hogy azt mondtad, hogy nem vagyok a tiéd. De…én
az akarok lenni - suttogtam. - Én a tiéd akarok lenni, Kane.
Erre izzani kezdett a szemében a vágy és a fájdalom, s még
mielőtt tovább kellett volna győzködnöm, szenvedélyesen
megcsókolt; majd mintha ettől elgyengült volna a lába, kicsit
megbillent. Átöleltem a vállát, és gyöngéden cirógatni kezdtem
a tarkóját. Kane zihálva vette a levegőt, miközben mohón
beszívta az alsó ajkamat a szájába.
Végre, végre, végre…
A keze, amely korábban oly gyengéden simogatta a
combomat az ágyban, most már egész testemet tiszta erőből
markolászta. Ettől azonnal elöntött a forróság és a vágy - az ujjai
nagyon közel jártak azokhoz a helyekhez, ahol tudni szerettem
volna őket.
A csókja valósággal megőrjített. Felemésztett. Ez egyáltalán
nem hasonlított arra a gyengéd, szinte szűzies csókra a kertben.
Az tapogatózó volt, óvatos, figyelmes. Ez viszont…
Amikor végighúzta az ujját megkeményedett mellbimbómon,
felszisszentem és megborzongtam. Aztán a keze lejjebb
vándorolt, és már a derekamat simogatta - de ott megállt.
Tovább, kérlek…
Elkezdtem róla lerángatni az inget. Érezni akartam a bőrét,
meg akartam kóstolni. Erre megszakította a csókunkat, és
egyetlen gyors mozdulattal, a fején keresztül valósággal letépte
magáról. Szinte elállt tőle a lélegzetem - tökéletesen kidolgozott
izmain még a holdfénynél is ragyogott napbarnított bőre.
- Gyönyörű vagy - suttogtam. Egyáltalán nem szégyelltem
magam azért, amit mondtam. Tényleg így éreztem.
 - Te vagy az - felelte lenyűgözve, majd hirtelen vadállatiassá
vált a tekintete.
Aztán megmarkolta a fenekemet, és felkapott, menet közben
hevesen megcsókolva a számat, majd az ágy melletti falhoz
támasztott, ügyelve rá, hogy a tenyerével védje a tarkómat.
Azonnal éreztem, milyen keményen préselődik hozzám a
férfiassága a nadrágján keresztül. Cirógatni kezdtem a hátát, a
nyakát, az állát - az ujjaim szinte saját életet éltek a testén.
De még ennél is többre vágytam. Szinte sajgott bennem a
kínzó lüktetés, és úgy dörgölőztem a testéhez, mint egy tüzelő
nősténymacska.
Ő szabadon engedte az ajkam, és tollpihe-puhaságú csókokat
nyomott a nyakamra. Az ujjaim belegabalyodtak a hajába, kéjes
mordulást váltva ki belőle. A hangjától szinte fájni kezdett a
mellem, és hozzádörzsöltem a csípőmet hímtagjához, miközben
még szorosabban köré fontam a combom. Kane letolta a
hálóingem egyik pántját, és a vállamba harapott.
- Még! - könyörögtem.
- Ne kísérts - suttogta, majd addig harapdált, amíg a
mellemhez nem ért. Aztán elgondolkodva végighúzta az ujját a
mellkasomon lévő sebhelyen, és megjegyezte:
- Nagyon szépen gyógyul.
- Előfordul velem az ilyesmi - leheltem, de Kane elengedte a
füle mellett a szavaimat.
- Azt hittem, hogy elveszítettelek. Nem bírtam enni. Se aludni
vagy mozogni - suttogta, és bánatosan elmosolyodott.
- Borotválkozni - fűztem hozzá.
Szinte áhítattal meredt rám, s azt felelte:
 - Nem akarok egy olyan világban élni, amelyben te nem
létezel.
Azonnal éreztem, ahogy a szavai hatására megváltozik a
hangulat. Már olyan régen kerülgettük tánclépésekben a
köztünk sistergő kémiát és érzelmeket, hogy szinte
elképzelhetetlennek tűnt, hogy most beismerjük ezeket egymás
előtt. Kane szeme csillagként ragyogott, és pár pillanatig semmi
mást nem hallottam, csak a szaggatott lélegzetvételünket.
Azonnal éreztem, ahogy a szavai hatására megváltozik az
együttlétünk hangulata. Már olyan régen próbáltuk tagadni a
köztünk sistergő kémiát és érzelmeket, hogy szinte
elképzelhetetlennek tűnt, hogy most beismerjük a létezésüket.
Kane szeme úgy ragyogott, mint két csillag, és pár pillanatig
semmi mást nem hallottam, csak a szaggatott légzésünket.
De megkímélt a torkomon akadt szavak kimondásától,
amikor olyan óvatosan, hogy majdnem elsírtam magam,
megcsókolta a legfrissebb hegemet. Aztán az ajka folytatta útját
a mellkasomon, a hálóingem selyme mentén, amíg a
mellbimbómhoz nem ért. Mohón, mégis gyengéden vette a
fogai közé, mire halkan feljajdultam.
- Ez az - mondta, majd gyengéden masszírozni kezdte a másik
mellemet.
Hátrabillent a fejem, és szinte felakadt a szemem a
gyönyörűségtől. Az ajkamba haraptam, nehogy még több
idétlen hang bukjon ki rajta. A combjaim között úgy
felerősödött a lüktetés, hogy szinte már fájt.
Kane szenvedélyesen megcsókolt, majd az ágyhoz cipelt,
gyöngéden lefektetett, és rám feküdt. Megpróbálta lelassítani a
csókjainkat, s külön bejárni a nyakam összes hajlatát, de én
mohóbban csókoltam, mint bármikor, szomjasan, gátlástalanul
és kétségbeesetten. Biztos voltam benne, hogy fel is sebeztem az
ajkát.
A vágytól űzve a derekára fontam a lábam, és a hátára
fordítottam, majd lovaglóülésben fölé telepedtem. Ő
belesóhajtott a számba, és a derekamra fonta két hatalmas
tenyerét - két hüvelykujja majdnem egymáshoz ért a köldököm
alatt. Aztán az egyik kezével gyöngéden megfogta a mellem, és
finoman dörzsölgetni kezdte a mellbimbómat, amitől
felnyögtem.
Olyannak éreztem magam, mint egy pislákoló lángocska.
- Nem könnyíted meg, hogy kényelmesen kiélvezzem a
helyzetet, kismadár - viccelődött Kane rekedtes hangon, izzó
tekintettel.
Elengedtem a szavait a fülem mellett, és végigcsókoltam
mezítelen mellkasát, élvezettel kóstolgatva érzéki és végtelenül
csábító, sós-édes bőrét.
Amikor lejjebb értem, és megfogtam a derékszíját, Kane
felnyögött. A hangjától görcsbe rándult az ágyékom.
De ekkor megragadta a kezem, megállította, s ellentmondást
nem tűrően közölte:
- Rendben. Akkor ne húzzuk az időt.
Aztán, még mielőtt bármit mondhattam volna, ördögi
mosollyal visszahúzott magához, és a mellkasához szorította a
hátam. Az egyik kezét alám csúsztatta, és a hasamra tapasztotta,
amikor pedig a másik tenyere besiklott a hálóingem alá, és
rátalált a mellemre, ívbe hajlott a hátam, hogy még közelebb
legyek hozzá.
Kane felnyögött, és a nyakamhoz tapasztotta a száját, majd
halkan azt mondta:
- Még annál is sokkal jobb veled, mint gondoltam. Hosszú
hónapokig azt hittem, hogy soha nem jön össze, és ez szörnyű
kínokat okozott. Pedig legszívesebben befúrtam volna a számat
a gyönyörű combjaid közé.
A szavaitól teljesen elveszítettem a fejem. Már teljesen nedves
voltam, és ritmikusan dörgölőztem hozzá. Azt akartam, hogy
lejjebb csússzon a keze.
Ekkor támadt egy határozottan pajzán ötletem.
- Tudod - suttogtam -, nem csak neked voltak illetlen
gondolataid a lovaglásunk után.
Kane mozdulatlanná merevedett mögöttem, majd
reszketegen kifújta a levegőt. A tenyere még mindig a mellemet
dédelgette a hálóingem alatt, én pedig szinte felrobbantam a
vágytól.
- Megtiltom, hogy erről többet beszélj! - mondta évődve.
Elmosolyodtam, és még közelebb bújtam hozzá. Kane nyers
hangon felmordult, és feljebb csúsztatta a kezét a hálóingem
alatt.
- Emlékszel még arra, amikor berontottál hozzám, és én
éppen a kádban voltam? - kérdeztem, mire könnyedén
felnevetett.
- Hogy is felejthetném el! Annyira édes voltál, ahogy azzal a
gyertyatartóval hadonásztál! - felelte, miközben lassú köröket
írt
 le az ujjával a csípőmön, s a nyakamat csókolgatta-harapdálta.
- Olyan közel lenni hozzád, abban a tudatban, hogy a tested
anyaszült meztelen a vízben…kész kínszenvedés volt - suttogta,
majd egészen a hasamig felcsúsztatta a hálóingemet.
- Nos, mielőtt berontottál hozzám, magamhoz nyúltam. Már
majdnem elélveztem, amikor megérkeztél - feleltem zihálva,
mire Kane elégedetten felmordult, és a fenekemhez préselte a
csípőjét.
Csodálatosan erősnek éreztem magam a karjaiban.
- Kérlek, ne hagyd abba - mondta suttogásnál alig
hangosabban. Szétfeszítette a combomat, és felfedezőútra indult
a belső oldalukon, majd megtorpant, amikor megérezte az ott
összegyűlt nedvességet.
- Ó, a mindenit! Mennyire nedves lettél tőlem. Mire gondoltál
pontosan aznap, szépséges kismadaram?
- Rád - leheltem. - Ahogy belém hatolsz.
Ez a pár szó elég volt ahhoz, hogy Kane teljesen elveszítse a
fejét. Maga felé fordított, és szenvedélyesen megcsókolt; a
nyelve lassan, keményen járta be a számat - mintha
megfulladna, ha nem csókolna még mélyebben, mintha én
lennék számára az oxigén. Aztán finoman hozzáért az ujja
ahhoz a pontomhoz, ahol leginkább vágytam rá, mire a szemem
előtt csillagok szikráztak fel, s egész testemben megborzongtam.
A csókunk alatt kifújta a levegőt, ami úgy hangzott, mintha
fuldokolna. De az ujjai nem nyughattak - incselkedtek és
masszíroztak, úgy játszottak rajtam, mint egy hangszeren, és
dalt fakasztottak belőlem. Nagyon közel jártam a kielégüléshez,
pedig még csak nem is…
 Végül az egyik ujját belém csúsztatta, én pedig halkan
felsikoltottam, miközben a hüvelykujja továbbra is körkörösen
cirógatott. Mindketten felsóhajtottunk, és én még hevesebben
kezdtem csókolni. A kezem a mellkasán kalandozott, miközben
az ujja lassú ritmusban ki-be járt bennem.
- Több is jöhet? - kérdezte, mire mély hangon felnyögtem a
vágytól.
Igen, igen, könyörgök, igen. Még!
Amikor még egy ujját belém csúsztatta, megvonaglottam a
kezén, és halkan nyögdécselni kezdtem.
- Arwen - suttogta Kane, s ettől teljesen elveszítettem az
önuralmam. Nyöszörögve, a testemet megfeszítve adtam át
magam neki, türelmetlenül várva a kielégülést.
Ám ekkor valahonnan ágyúdörgés hallatszott, amely egyetlen
pillanat alatt visszarántott bennünket a földi valóságba. Kane
villámgyorsan kiugrott az ágyból, és az ablaknál termett, majd
elcsukló hangon azt mondta:
- Öltözz fel, Arwen! Most rögtön.
Felhevülten és még mindig reszkető térdekkel másztam ki az
ágyból. Olyan érzésem támadt, hogy nem a lenge kis kék
peridoti ruhácskámat akarja látni rajtam, úgyhogy felkaptam az
ónixi bőrruhámat, és hagytam, hogy a hálóingem a bokámhoz
csússzon. A csipkék csak úgy repkedtek az ujjaim között,
miközben újabb ágyúdörrenés hallatszott, melybe az egész
épület beleremegett.
Kane átvágott a szobán, és magára kapta az ingét. Az
arckifejezése olyan kemény és komor volt, amilyennek még
sohasem láttam.
 - Mi történik? - kérdeztem rettegve, de már előre tudtam a
választ.
- Ostrom alá vették az épületet! - felelte, miközben
felhangzottak az első sikolyok.
 HUSZONNYOLC

A robbanásoktól úgy remegett a szoba, mint egy hajó a

viharos tengeren. Riadt kiáltások szűrődtek be a folyosóról,
miközben por és törmelék zuhogott a plafonról.
- Gyere, és maradj a közelemben - mondta Kane.
Követtem a félhomályos folyosóra, ahol már alig volt levegő.
Az ajtóm előtt a királyukra várakozó ónixi katonák átvezettek
bennünket a romokon.
Lélegezni is alig tudtam, nemhogy mozogni. Meg akartam
keresni a családomat.
- Muszáj lesz…
- Tudom! - kiabálta túl Kane a körülöttünk pánikolókat. - Itt
lesznek, a sarkon túl!
Minden egyes becsapódásnál megremegtek a csillárok, bizarr
árnyékokat vetve a falakra. A szolgák és a nemesek is csak egy-
egy pillanatra villantak fel a szemem előtt, ahogy egyik
helyiségből a másikba rohantak. A megnyugtató kókuszdió- és
tengerillat furcsa ellentétben állt az ereimben keringő
félelemmel.
Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie.
Csak ekkor hasított belém a félelem, ami arra késztetett, hogy
kitépjem a kezem Kane-éből, és a számhoz emeljem, majd
felsikoltsak. A mögöttünk menetelő katonák hirtelen megálltak,
és egymásnak ütköztek.
- Megsérültél? - kérdezte ijedten Kane.
 - Erről én tehetek - jelentettem ki, és képtelen voltam
megmozdulni.
- Ezt hogy érted?
- Elmondtam Haldennek, hogy Eryx királynak rendezed a
bankettet. Hogy abban reménykedsz, hogy szövetséget köthetsz
velük.
Gyakorlatilag halálra ítéltem ezeket az embereket. Ekkora
ostobaságot…
De Kane megrázta a fejét, s azt mondta:
- Ez nem a te hibád. Ez azoknak a hibája, akik az ágyúkat
kezelik. Tovább kell mennünk.
Tudtam, hogy igaza van. Meg kellett találnunk a családomat.
De teljesen megbénított a bűntudat - a lelkem mélyéig átjárt,
miközben a rémült arcokra pillantottam. Kormos füstszag
csapta meg az orromat. Az ablakokon át lángoló fákat láttam, s a
mellettem felhangzó sikolyoktól majd átszakadt a dobhártyám.
- Segítenünk kell ezeken az embereken! - kiabáltam,
miközben végigrohantunk a lövésektől remegő folyosón.
- Segíteni fogunk.
- Hogy lehet Borostyánnak ekkora katonai ereje? Amivel ezt
az egész épületet lángra tudja lobbantani? Ez nem lehetséges.
- Hát persze hogy nem! Gránátnak van.
- És ki tudjuk iktatni az ágyúkat?
- Én nem az ágyúk miatt aggódom - felelte Kane, s az arca
elsötétült. - Hanem a szalamandrák miatt.
Megtorpantam, és a legközelebbi ablakhoz léptem, hogy
jobban megnézzem, mi is okozza a lángokat. Hatalmas, agyaras
lények másztak végig a tengerparton, amelyek hosszú
nyakukkal kígyóra emlékeztettek, de vaskos lábukat gyíkok
módjára emelgették. Akkora karmuk volt, amivel bárkit
könnyen darabokra szaggathattak volna. A várpalota felé
tartottak, gránáti és borostyáni katonák irányításával. Minden
egyes kilégzésüknél tűzcsóva futott végig előttük a talajon,
mindent felperzselve, ami csak az útjába került.
Rendíthetetlen peridoti katonák állták el az útjukat, de a
lándzsájuk nem vehette fel a harcot azokkal a lángot okádó
csúszómászókkal, s újabb és újabb tűzgömbök repültek a fejük
fölött az épület felé.
A szalamandrák tüzétől remegett hát a várpalota! Csapdába
ejtettek, és elevenen el akartak égetni bennünket.
- Azokra az átkozott Kövekre - suttogtam, Kane azonban
megragadta a kezem, és továbbvonszolt.
- Arwen, gyere!
Olyan gyorsan rohantunk a többiek felé, ahogy csak tudtunk.
Ryder szobájához értünk oda először. Kane bedörömbölt az
ajtaján.
- Nyisd ki, mi vagyunk azok!
Amikor nem hallottunk semmit, megrémültem.
- Nyisd ki! Most rögtön! - kiabáltam be.
Kane tündeerejével az ajtónak ugrott, amely azonnal
kiszakadt, és hangos puffanással a földre zuhant.
Anya és Ryder a szekrény mögött húzták meg magukat
odabent.
- Hála a Köveknek! - kiáltottam, és odarohantam hozzájuk, de
Anya könnyes arcára pillantva elfogott a pánik. - Mi a baj? -
kérdeztem tőle rosszat sejtve.
 - Leigh nincs a szobájában - válaszolta, mire kérdő tekintettel
Ryder felé fordultam.
- Meg fogjuk találni, de nincs ezen a szinten - mondta az
öcsém, aki ugyan higgadtnak tűnt, de én jól ismertem, s tágra
nyílt szeméből tisztán ki tudtam olvasni, mennyire retteg.
Kane a vállamra tette a kezét, és enyhén megszorította.
- Mindenkit össze kell hívnunk a trónterembe. Az a
legbiztonságosabb helyiség. Nem fogunk a kislány nélkül
elmenni innen - mondta Anyának. - Erre megesküszöm.
Nyaktörő sebességgel rohantunk a trónterem felé. Döbbenten
figyeltem, milyen ügyesen mozog Anya. Oly sok év után végül
sikerült megtalálnunk számára az orvosságot!
A tróntermet peridoti katonák őrizték, akik azonnal kitárták
az ajtaját előttünk. Eryx király, Amelia hercegnő és az összes
peridoti meg ónixi méltóság és katonai vezető odabent
tartózkodott. A parancsnokok, tábornokok és hadnagyok
kétségbeesetten futkároztak fel-alá a teremben, parancsokat
vakkantva az őrök és a katonák felé. Mindenki próbálta
túlkiabálni a többieket. Megfájdult tőle a fejem, s rettenetesen
szédültem.
És hol a Kövekben lehet Leigh?
Mari a sarokban gubbasztott, térdét a mellkasához húzva,
Griffin pedig, pár lépésre tőle, egy peridoti parancsnokkal
tárgyalt.
Odarohantam a barátnőmhöz, és leültem mellé a padlóra.
- Ó, a jóságos Kövekre, de örülök, hogy nem esett bajod!
Mari magához ölelt. Beszívtam fahéjillatát, és próbáltam
visszafojtani a sírásomat. Úgy éreztem, ha egyszer elkezdem,
soha többé nem tudom abbahagyni.
Griffin mellett, akár a mozdulatlanság szobra, egy nagydarab
katona állt. Azonnal felismertem: Barney volt az.
Odabiccentettem neki, ő pedig aggódó arccal visszaköszönt.
Nekem csak egy kardra lett volna szükségem ahhoz, hogy
elindulhassak felkutatni a húgomat. Az egyik asztalon, melyet
pár perccel korábban cipeltek be a terembe, rengeteg térkép,
lámpás meg fegyver hevert - köztük egy vékony pengéjű kard
is.
De még mielőtt odamehettem volna érte, Eryx király így szólt
Kane-hez:
- Bekövetkezett, amitől tartottunk. Gránát és Borostyán
Lazarus mellé állt. Még napkelte előtt elfoglalják Peridotot.
Pár pillanattal korábban a saját szememmel láttam a
támadást, ennek ellenére szinte megbénultam a félelemtől a
baljós szavak hallatán.
Utána a király idős tábornoka kért szót.
- Az egyetlen kiút a lenti barlangokon át vezet. Azokon
keresztül tudunk eljutni a partra - mondta, majd Kane és az
ónixi katonák felé fordult: - Az épület alatt bonyolult
barlangrendszer húzódik egészen a tengerpartig. A hajóink ott
várakoznak kikötve, ahol a kősziklák találkoznak a homokkal,
és a barlangokon át lehet a leggyorsabban kijutni oda.
- Kijutni? Hát nem akarunk itt maradni, és harcolni? -
kérdezte Amelia hercegnő, mire az apja lesújtó pillantást vetett
rá, s azt felelte:
- Nincs nálunk a penge. Anélkül nem érdemes szembeszállni
Lazarusszal. Nem győzhetünk.
 - Nem mehetünk a partra, mert ott állomásoznak - szólalt meg
egy hatalmas termetű peridoti katona.
- Pedig ott vannak a hajóink. Lovon vagy gyalogosan nem
jutnánk semmire. A palotát körülvevő pálmák már lángolnak -
közölte a tábornok.
- De hogy sikerült kijutniuk a partra? - dühöngött Amelia. -
Hol voltak az őrszemeink?
- Felség - próbálkozott az előbbi katona -, az összes őrhajónkat
elsüllyesztették. Az összes őrtornyunkat felgyújtották. Akkora
tűzerővel jöttek, amekkorára legvadabb rémálmainkban sem
számítottunk.
Tündefénnyel támadtak - csak így történhetett. És ezt Amelia
is tudta.
Peridotnak még akkor sem lett volna esélye Gránáttal,
Borostyánnak és Lazarusszal szemben, ha több hónapja van a
felkészülésre, s nem csupán percei.
Amelia megvető pillantással mérte végig Eryxet, majd
szenvedélyes hangon azt mondta:
- Ők a mi népünk, atyám! Nekünk az az egyetlen feladatunk,
hogy ők biztonságban éljenek.
Ám Eryx nem válaszolt neki, hanem Kane-hez fordult, s
határozott hangon így szólt:
- Te tedd, amit tenned kell, de Amelia és én egy órán belül
azon a hajón leszünk. Nem fogok itt maradni, és végignézni,
ahogy a családom maradékát elevenen elégetik.
- Atyám!
- Csend, Amelia! - mennydörögte a király kivörösödött arccal. -
A vitát ezennel lezárom.
 Ezt egy perccel sem bírtam tovább hallgatni, és amúgy is meg
kellett keresnem Leigh-t.
Noha a torkomban dobogott a szívem, felálltam, ügyet sem
vetve Mari tiltakozására.
Kane izzó, acélszürke szeme azonnal megkereste az enyémet,
s még mielőtt Amelia tovább tiltakozhatott volna, így szólt a
parancsnokához:
- Griffin, te menj Eryxszel, Ameliával és az embereikkel. Vigyél
magaddal annyi embert, amennyit csak tudsz. Juttasd el őket a
hajókhoz. Én megkeresem Leigh-t, és ott csatlakozom hozzátok.
- Te a királyom vagy. Nem foglak magadra hagyni - vágta rá
Griffin, aztán Marire, majd ismét Kane-re pillantott.
- Azt teszed, amit mondok - jelentette ki Kane, majd a többi
katonájához fordult. - Ahogyan ti is, mindannyian. Senki nem
jöhet velem. És most távozzatok.
- Én veled megyek - mondtam, s miközben követtem,
felkaptam a kardot az asztalról.
- Az ki van zárva! - felelte Kane, és komoran felkacagott.
- Soha nem találnád meg nélkülem. Én jobban ismerem őt,
mint bárki más.
Anya szorosan Ryderbe kapaszkodott, aki szótlanul figyelte a
vitát.
Kane végignézett rajtam, s a tekintete úgy izzott, mint a
körülöttünk tomboló tüzek.
- Nem, Arwen. Ha bármi bajod esne…
- Ügyelni fogsz rá, hogy ne essen - vágtam rá, majd a kardra
pillantva hozzátettem: - Ahogyan én is.
 Aztán egyetlen további pillanatot sem pazarolva a vitára,
átöleltem Anyát, Rydert és Marit, aztán így szóltam:
- Maradjatok Griffinnel, s menjetek a hajókhoz. Hamarosan
követünk benneteket.
Ezzel kirohantam a trónteremből, Kane-nel a nyomomban.
- Hol kezdjük? - kérdezte ő, miközben kikerült egy feldőlt
szobrot.
Gondolni sem akartam arra, hogy valaki elrabolhatta Leigh-t,
vagy talán még rosszabbat tett vele. Kisepertem a fejemből az
összes ilyen rémképet.
- Amennyiben elmenekült, s nem elrabolták, biztosan felfelé
indult. Nagyon ügyesen mászik.
Egy keskeny csigalépcsőn a várpalota nádteteje felé
rohantunk, miközben mindketten a nevét kiáltoztuk.
Végignéztük az összes emeletet, az összes szobát, az összes
zugot. Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bármi nyomát
láttuk volna a testvéremnek. Mindenfelől rombolás,
kétségbeesés és halál volt körülöttünk.
Ekkorra már az egész épület megtelt füsttel. Miközben
végigküzdöttük magunkat egy lassan összeomló szalonon,
folyamatosan köhögtem, és a szememet dörzsöltem.
Éreztem, hogy Kane engem bámul.
- Kérlek, ne mondd ki! - kiáltottam.
- A hajókhoz kellene menned - felelte. - Elkísérlek oda, utána
pedig visszajövök érte.
- Nem hagyha…
De nem tudtam befejezni a mondatot, mert ebben a
pillanatban egy hatalmas, füstölgő gerenda zuhant le a
mennyezetből. Szerencsére sikerült elugranom az útjából, de az
ijedségtől majdnem megállt a szívem.
- Arwen! - mennydörögte Kane. - Nem mentheted meg sem őt,
sem bárki mást azzal, ha meghalsz!
Az első naptól fogva ezt ismételgette. Lehunytam a szemem,
és igyekeztem nem összeroppanni - most végképp nem
tehettem
meg. A karomban akartam tartani a húgomat, és érezni, hogy
jól van. Könyörgök, rimánkodtam a Kövekhez. Könyörgök, csak
Leigh-nek ne essen baja.
- Próbáljuk meg az istállóknál. Imádja az állatokat. Lehet, hogy
lóháton akart elmenekülni - vetettem fel.
- Nem! - kiáltotta Kane. - Nem hagyhatod el az épületet.
Odakint nyüzsögnek az ellenség katonái és a szalamandrák.
- Én kimegyek, akár velem tartasz, akár nem! - csattantam fel.
- És szerintem sokkal nagyobb biztonságban lennék egy
tündével, mint egyedül. Te nem így gondolod?
Kane beletúrt a hajába - ekkorra már mindkettőnk fejét hamu
borította, ami folyamatosan szállingózott odafentről. Aztán
beleegyezése jeléül kurtán bólintott, megfogta a kezem, és
futásnak eredtünk az épület hátulja felé.
A balzsamos éjszaka megtelt csatazajjal. Borostyáni, peridoti,
ónixi és gránáti katonák nyüzsögtek az udvaron, mint hangyák
a kiömlött mézen. Miközben a dombok felé szaladtunk, ahol az
istállók voltak, igyekeztem nem gondolni a többi emberre, aki
épp a családtagjait kereste vagy veszítette el. És arra sem, hogy
ez az egész az én hibám.
 Miután megláttam az istállót, teljes erőmből rohanni kezdtem
felé.
- Arwen! - kiáltott rám Kane, de én csak futottam tovább,
olyan gyorsan, ahogy tudtam.
A környéken egyetlen katonát vagy embert sem láttam. Túl
csendes volt minden.
Az összes bokszba benéztem, az összes kapu alatt
bekukucskáltam.
Az istálló üres volt.
- Hol lehetnek a lovak? - kérdeztem levegő után kapkodva.
- Lehet, hogy az istállószolgák engedték szabadon őket,
amikor meglátták a lángokat - felelte Kane, aki időközben
utolért.
- Nem, én tettem - hallatszott ekkor egy vékony kis hang
valahonnan.
Akkora erővel áradt szét bennem a megkönnyebbülés, hogy
majdnem ledöntött a lábamról. Leigh kidugta a fejét egy
szalmabála mögül, és a felindultságtól remegve a karjaimba
rohant. Én megpróbáltam tartani magam a kedvééért, de
hiába, s az arcomon könnyek ömlöttek végig.
- Te meg hogy kerültél ide? - kérdeztem.
Leigh megszeppenve pillantott rám. Letöröltem a
könnyeimet, és hátrasimítottam mézszőke haját.
- Nem tudtam aludni - felelte. - A sárkányt kerestem.
Ekkor lépések hallatszottak odakintről, amitől végigfutott a
hátamon a hideg.
- Gyere - suttogtam, miközben behúztam Leigh-t az egyik
bokszba; Kane pedig a velünk szemben lévőben bújt el.
 Egy magányos katona sétált végig a bokszok közötti folyosón,
borostyáni páncélban. Erősen lehunytam a szemem, és a
mellkasomra szorítottam Leigh-t, miközben megpróbáltam
visszatartani a lélegzetemet.
- Halden! - kiáltott fel a húgom, majd kitépte magát a
karomból, és a katonához rohant.
 HUSZONKILENC

Az átkozott Kövekre.
- Leigh? Te meg mit csinálsz itt? - kérdezte tőle döbbenten
Halden.
De nagyon gyorsan összerakta a képet, és az arcomat keresve
végignézett az istállón. Nem bujkálhattam tovább, úgyhogy
kiléptem a bokszból.
- Arwen - mondta Halden, és megkeményedett az arca.
Leigh ránézett, majd rám, aztán riadt tekintettel, lassan
hátrálni kezdett, és mögém bújt.
Tudtam, hogy nincs más választásom, könyörögnöm kell.
- Kérlek, engedj minket elmenni.
Halden úgy rázta a fejét, mintha ő is annyira rettegne, mint
én.
Aztán halkan megkérdezte:
- Miért nem jöttél velem? Miatta, ugye?
- Halden…
- Ő is itt van, nem?
- Nem - hazudtam.
De tudtam, hogy nem meggyőző a hangom. Egyre ügyesebben
füllentettem ugyan, de messze nem elég jól ahhoz, hogy
olyasvalakit is sikerüljön megtévesztenem, aki egész életemben
ismert.
- Ő soha nem hagyna magadra - mondta halkan Halden.
 Ettől görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, mindjárt
felkúszik a torkomon. Halden megindult felém, úgyhogy
kivontam a kardom, mire Leigh felsikoltott.
- Igazad van - szólalt meg ebben a pillanatban hideg,
bársonyos hangon Kane. - Okos kölyök - tette hozzá, majd
nyitott tenyerét Halden felé fordítva kilépett a boxból.
Ne, ne, ne!
Nem hagyhattam, hogy Lazarushoz vigyék. Halden a
kardjáért nyúlt, de Kane csak a fejét rázta.
- Nem akarok harcolni veled.
- Könyörgök, Halden - mondtam, miközben továbbra is erősen
markoltam a kardom. - Senki nem fogja megtudni. Csak engedj
el minket.
- Nem tehetem - felelte Halden; a félhomályban nem láttam
rajta, hogy érez-e bűntudatot.
- Akkor vigyél el engem - mondta Kane. - Őket pedig engedd
el. Önként elmegyek veled az apámhoz.
Erre megborzongtam, de nem szóltam semmit. Kane-nek nem
lesz baja. Ő tünde.
Halden egyik lábáról a másikra állt, majd kínosan hosszú
szünet után azt felelte:
- Azt sem tehetem.
Kane bólintott, és arcán dermesztő eltökéltséggel így szólt:
- Tehát tudja.
- Mit tud? - kérdeztem, de a hangom élesen és idegenül
csengett.
Ám még mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, Kane
Haldenre vetette magát, s mindketten a mögöttünk lévő
szalmabálák közé zuhantak. Leigh felsikoltott, én pedig
megfogtam a kezét, és futásnak eredtünk.
De alighogy kifordultunk az istállóból, egy csapat katonát
pillantottam meg, akik a palota felé masíroztak, ami már
olyannak tűnt a pálmák között, mint egy óriási, égig érő
tábortűz. Leigh rám pillantott, és a szeme tele volt rettegéssel.
- Maradj csendben - szóltam rá, majd felkaptam, és lassan
visszahátráltam az istállóba.
Odabent azonban még rosszabb volt a helyzet. Haldent
időközben beérte az osztaga, és Kane már a földön térdelt, hat
borostyáni katonától körülvéve.
Miközben elgyötört arcára pillantottam, szinte hallottam,
ahogy meghasad a szívem. Halden rájött, hogy nincs hová
menekülnöm, úgyhogy mögém lépett, és megragadta a karom,
mire a kardom nagy csattanással a földre zuhant. Leigh
felsikoltott, amikor két katona elhúzta tőlem.
- Ne! - kiabáltam.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az utolsó
ölelésünk - suttogta Halden, s a szavaitól felkavarodott a
gyomrom.
- Hogy tehetsz ilyet? Mi történt veled? - kérdeztem.
- Nem tudom, de azt hiszem, te soha…
Mivel tombolt bennem a düh, és egyáltalán nem voltam
kíváncsi a mondat végére, teljes erőből hátravágtam a fejem.
Nagy reccsenést hallottam, aztán felrúgtam hátrafelé a
bakancsom sarkával. Halden feljajdult, és elengedett, én pedig
felkaptam a kardomat, és a Kane jobb karját tartó katona felé
ugrottam, miközben kitértem a bajtársai elől, akik
megpróbáltak elkapni. De én gyorsabb voltam, és kardommal a
katona felé sújtottam, s emiatt egy pillanatra kénytelen volt
elengedni Kane karját, hacsak nem akarta - szó szerint -
elveszteni a fejét. Időközben utolért Halden két másik embere,
akik megragadták a hajamat, a karomat és a derekamat, és az
istálló padlójára döntöttek.
Eközben azonban Kane fél kézzel elbánt a többivel, akik
korábban lefogták - csontok reccsentek és testnedvek
fröccsentek a pajtában -, majd lerántotta rólam a két katonát, és
a mögöttünk lévő falhoz csapa őket. Én a harmadik combjába
döftem a kardom, aztán Halden felé indultam.
- Arwen…- könyörgött a földön fekve.
Olyan erővel rúgtam fejbe hamu lepte bakancsommal, hogy
elájult. Elöntötte a vér az agyamat, és csak arra tudtam
gondolni, hogy soha többé nem akarom hallani a szájából a
nevemet.
Kane még előttem odaért Leigh-hez, és a két katona, aki
lefogta, azonnal elengedte, és hátrálni kezdett a veszedelmes
ellenfél elől.
- Bölcs döntés - sziszegte Kane, majd felkapta a húgomat,
aztán odaszólt nekem: - Gyere.
Én még egy utolsó pillantást vetettem Halden eszméletlen
testére, majd Kane után szaladtam.
A várpalota felé rohantunk, de…
Az ekkorra eltűnt!
Mélyet lélegeztem, ám a levegővel együtt beszívtam a hamut
is, és csillapíthatatlan köhögés fogott el. A lángoló épület körül
fekete füst és hamu gomolygott, mintha viharfelhő lenne. Csak
az égő fa pattogását lehetett hallani az éjszakában.
De nem volt időnk a nézelődésre.
Két gonosz tekintetű szalamandra mászott felénk, gránáti
katonák irányításával.
- Erre! - kiáltotta Kane.
Verejtékeztem, köhögtem, és egy pillanatra hátranéztem - ami
nagy hiba volt.
Egy gránáti egység tartott felénk az istállók felől. Biztosan
azonnal észrevettek minket, amint otthagytuk Haldent és az
embereit. Legalább ötvenen voltak, és felénk masíroztak.
Csapdába estünk.
Sírás kezdte fojtogatni a torkomat.
Tudtam, hogy tovább kell mennünk, de nem volt hová.
A fenébe, a fenébe, a fenébe.
Kane az éjszakai égboltra pillantott, majd mélyet sóhajtott, és
csak ennyit mondott:
- Annyira sajnálom!
Egyik kezével még mindig Leigh kezét szorította, a másikat
viszont a katonák felé emelte, s lehunyta a szemét. A következő
pillanatban egy koromfekete árnyék kúszott végig szinte önálló
életet élve a felénk közeledő egységen, majd fekete szalagokra
hasadt, amelyek az összes katonát megfojtották. Fájdalommal
teli hangok könyörögtek kegyelemért, de Kane nem irgalmazott
nekik. Egyre erősebben összpontosított, sötétséget, töviseket,
árnyékokat és port idézve meg a levegőből. A katonák
fulladozva, köhögve estek össze, miközben Kane, akinek arca
mintha kővé változott volna, szemében pedig kegyetlenség
lángolt, meg sem mozdult.
Meghűlt az ereimben a vér, és a torkom elszorult - bár
tudtam, mi ő, és mire lehet képes, nem gondoltam volna, hogy
egyetlen pillanat alatt ennyi emberrel végezhet. Azok a gonosz,
sötét foszlányok, amelyek immár a földből is sarjadtak, egymás
után ölték meg és hamvasztották el a katonákat. Az egyik
pillanatban még éltek, őrjöngve, gyilkolásra készen - a
következőben pedig már csak egy marék hamu voltak.
Ez elég volt ahhoz, hogy kipréselje a levegőt a tüdőmből, és
összeszorítsa a gyomromat. Ösztönösen hátrálni kezdtem.
- Fussatok! - vetette oda Kane, miközben letette a földre Leigh-
t, hogy mindkét kezét használni tudja. - Próbáljatok meg lejutni
a tengerpartra.
El kellett indulnom. El kellett indulnunk.
Gyorsan megfordultam, megragadtam Leigh kezét, és azt
tettem, amit Kane parancsolt - rohanni kezdtem a másik
irányba, a biztonság reménye felé. A szalamandrák elállták
ugyan az utunkat, de ekkor egy rájuk ereszkedő újabb
sötétséghullám fojtogatni
kezdte őket. A csúszómászók bosszúból tüzet köpködtek,
úgyhogy mindketten a földre hasaltunk, de a lángok a
közelünkbe se értek - már a levegőben hamuvá változtak, s
mint szürke hópelyhek szállingóztak a földre a holdfényben és a
sötétségben, halállal körülvéve.
Továbbszaladtunk a tengerpart felé.
Mindenütt ellenséges katonákat láttunk, akik diadalittasan
üvöltöztek, miközben kirángatták könyörgő áldozataikat a
páncélteremből és a kovácsműhelyből. A földön tócsákba gyűlt
a vér, mely úgy cuppogott a lábunk alatt, mintha esőben kellene
futnunk.
Sikoltozó embereket, égő épületeket és egymással harcoló
katonákat kerülgettünk, és olyan borzalmas jeleneteket láttunk,
amelyekről tudtam, hogy sem Leigh, sem én nem fogjuk
elfelejteni.
Amikor egy megcsonkított hulla mellett szaladtunk el,
odasúgtam neki, hogy hunyja le a szemét. De biztos voltam
benne, hogy nem fogja.
Mindez Lazarus, a tündekirály műve volt. Ő pusztította el a
föld, a virágok és a tenger békés fővárosát, s változtatta véres,
füstölgő romhalmazzá.
Meg kell halnia. Halált érdemel azért, amit tett - és Kane
gondoskodni fog arról, hogy így is történjen.
Végül a tengerpartot védő sziklaperemhez értünk.
- Kövess - súgtam oda Leigh-nek elszorult torokkal, miközben
végigmásztunk a partra vezető barlangokon.
Fázott a lábunk és viszketett a bokánk a sós víztől és a durva
homoktól. Csupán a sziklákon megtörő hullámok és néhány
csatakiáltás hangja szűrődött be a barlangokba - ezenkívül csak
saját szaggatott, kétségbeesett zihálásunkat hallottuk.
Az egyik barlang végénél szinte már ki tudtam venni a partot,
ahol ugyancsak elkeseredett küzdelem folyt. Az öböl túlsó
végén valamiféle tábort húztak fel az ellenségeink, amit ágyúk
és tüzet lehelő szörnyetegek vettek körül, azok mögött pedig
egy sor katona őrködött.
 Úgy sejtettem, hogy ha sikerül átjutnunk mellettük, akkor
elérhetjük azokat a felvont vitorlájú hajókat, amelyek a
Szirénöböl sekélyebb vizében várakoztak, a sziklák mellett.
Csakhogy…
az összes hajón a Borostyán Királyság levelekkel díszített
vitorláit láttam! Hol lehetnek a peridotiak?
- Biztosan elsüllyesztették a többit - mondta Kane.
Annyira megdöbbentem a hangja hallatán, hogy majdnem
nekicsaptam a fejem a mögöttem lévő sziklafalnak. Hát ő meg
hogy kerül ide?
Legszívesebben a nyakába ugrottam volna örömömben, hogy
sikerült megmenekülnie, de ezt a késztetésemet lelohasztotta
furcsa mágiája emléke. Hátraléptem, s mintha Leigh-ben is
hasonló érzelmek támadtak volna, mögém húzódott.
- Ti féltek tőlem - állapította meg Kane komoran, s nagyot
nyelt. Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék rá. - El kell
kötnünk az egyik hajójukat.
- És mi lesz a többiekkel?
- Biztosra veszem, hogy nekik is ez a tervük.
Már ha eljutottak egyáltalán idáig.
Belehunyorogtam a sötétbe. A hold halvány, hullámzó mása
visszatükröződött az óceán felszínéről, és furcsa kontrasztban
állt az előttünk tomboló vérontással. A szemem sarkából
mozgást fedeztem fel az öbölben - egy horgony volt az, amely
önálló életet élve, teljesen magától emelkedett ki a vízből.
- Nézd csak! - mutattam Kane-nek. - Ezt biztosan Mari csinálja.
- A vöröske boszorkány? - kérdezte csodálkozva.
 Bosszúsan felsóhajtottam - nem ez tűnt a legjobb pillanatnak
ehhez a beszélgetéshez.
- Igen, és Briar Creighton amulettje már nem a
dolgozószobádban van. Továbbá majdnem megöltük a kedvenc
strixedet.
Bármely más pillanatban komoly élvezettel töltött volna el a
Kane arcára kiülő döbbenet.
- Hogy mi? - kérdezte fejcsóválva. - Makkot? Ő a légynek sem
tudna ártani.
Nagyon szerettem volna alaposan kioktatni arról, hogy
milyen következményekkel jár, ha az ember titkokat őrizget, de
e pillanatban fontosabbnak tűnt, hogy biztonságban tudjuk
magunkat. Úgy döntöttem, hogy majd csak utána mondom meg
neki a magamét a képmutatásról.
Kane végighúzta a kezét az arcán, s halkan megjegyezte:
- Briar amulettje egyáltalán nem mágikus. Az csak egy
legenda.
- Akkor mire jó?
- Csupán egy meglehetősen szép és drága ékszer.
Tágra nyílt a szemem, s azt suttogtam:
- Szóval az összes varázslat, amit Mari azóta végrehajtott…
- Mind kizárólag rajta múlt - felelte Kane, majd miközben
lehajolt, hogy a karjába kapja Leigh-t, így szólt: - Rendben.
Menjünk.
De a húgom hátrahőkölt tőle. Kane arca eltorzult a
csalódottságtól, de a tekintete higgadt maradt.
- Rendben. Mögöttetek maradok - mondta, mire mélyet
lélegeztem. - Csak még valami… Ürítsétek ki a fejeteket.
Mindketten. Egyetlen gondolatot se engedjetek se ki, se be.
- Miért? - kérdeztem gyanakodva.
- Nem tudhatom, hogy itt van-e egyáltalán, de ha igen, akkor
Lazarus képes behatolni mások elméjébe. Ne adjatok neki
muníciót ahhoz, hogy megtalálhasson titeket.
Nagyszerű. Remegni kezdtem a rettegéstől és a dühtől.
Csak a hajóig kellett eljutnunk.
A karomba kaptam Leigh-t, és lassan araszoltam előre, kövek,
sziklák és faágak mögött bujkálva. Egyre közelebb értünk a
fegyveres katonákhoz, akik olyan ezüstpáncélt viseltek, amilyet
még nem láttam. Rettegés örvénylett a gyomromban.
Kiürítettem az elmém.
Felhők, légüres tér. Semmi. Senki. Csend.
Már nagyon közel jártunk a hajókhoz. Pár méterre előttünk,
egy pálmafa mögött vörös haj villant, ami reménnyel töltötte el
a szívemet. Már csak néhány lépés…
- Hová, hová? - szólított meg minket ekkor egy higgadt hang,
ami olyan benyomást keltett bennem, mintha méreggel átitatott
selyem lenne. De jóval veszélyesebb volt annál.
 HARMINC

A lóháton ülő ezüstpáncélos katonák, akik körülvettek

bennünket, úgy néztek ki a sötétben, mintha mitikus óriások
lennének. Még szorosabban magamhoz öleltem Leigh-t, és
megpróbáltam elterelni a figyelmemet arról, hogy a torkom a
szívemben dobog.
Még mielőtt kardot ránthattam volna, az egyik ezüstbe
öltözött katona hátrafeszítette a karomat, ezért kapálózni
kezdtem, hogy magamnál tarthassam Leigh-t.
- Egyetlen ujjal se merjetek hozzáérni! - vetette oda Kane a
mögöttem álló katonáknak, de azok néhány ütéssel térdre
kényszerítették. Engem pedig a rettegéstől elfogott a hányinger.
Leigh-t kitépték a karomból, hiába kapaszkodott belém
minden erejével, és mindkettőnket több ezüstpáncélos katona
fogott közre. Sokszoros túlerőben voltak.
Ekkor egy idősebb, hihetetlenül jóképű férfi sétált oda
hozzánk. Ugyanolyan arca és szeme volt, mint Kane-nek - a
hasonlóságuk szinte kísértetiesnek tűnt. Azonnal tudtam, ki áll
előttem.
Elmosódott körülöttem a világ. Nagyokat nyeltem, nehogy
elhányjam magam.
A férfi Kane felé fordult, aki vért köpött a homokra, s
gúnyosan megkérdezte tőle:
- Se levél, se látogatás? Kezdem azt hinni, hogy nem is
hiányzom neked.
Úgy csorgott végig a gerincemen a rettegés, mintha vér lenne.
 Lazarus Ravenwood. A tündekirály.
Aki mindnyájunkat el akar pusztítani.
Kane az apjára meredt, de nem mondott semmit.
Düh kezdett izzani a szívemben és a gyomromban, és
elolvasztotta bennem a döbbenet és a rettegés jegét. Heves,
engesztelhetetlen harag forralta a vérem, miközben
megpróbáltam kiszabadítani magam a tündekatona kezei közül.
Ha Kane nem öli meg ezt az embert, akkor én fogom.
A lelkem úgy izzott, mint a haragos nap, amely a hátunk
mögött épp akkor emelkedett ki a sötét tengerből. A sugarai
megvilágították Kane szemét, melyben most először láttam
őszinte rettegést. Mindkét kezét ökölbe szorítva tartotta maga
mellett. Az elmémet elborította a félelem köde, ami olyan
nyomasztó volt, hogy szinte gondolkozni sem tudtam tőle.
Lazarus ekkor rám nézett. Rövidre nyírt, őszes haja volt, sima,
napbarnított bőre, és a ruhája anyaga nem e világi módon
hullámzott és csillogott. Olyan magas volt, mint a fia, csak
idősebb és inasabb. Lerítt róla, hogy ősöreg, de az arcáról csak
gőgös, tekintélyt parancsoló szépség sugárzott. Lenyűgözően
nézett ki; mint aki jó bor módjára öregedett. De a szeme…a
szeme feneketlen volt, tele gyűlölettel.
Lassan odasétált hozzám, majd az egyik ujját végighúzta az
arcomon, amitől megint felfordult a gyomrom. Leigh sírni
kezdett félelmében.
Legszívesebben leszaggattam volna ennek a férfinak a bőrét a
csontjairól.
- Tüzes kis teremtés lehetsz! Még csak nem is ismersz.
- Hozzá ne érj! - vicsorogta Kane.
 - Mindig olyan szenvedélyesen reagálsz - korholta a fiát
Lazarus. - Nem az én hibám, hogy beleszerettél az
orgyilkosomba.
A mijébe?
Kifürkészhetetlenséget parancsoltam az arcomra, de nem elég
gyorsan.
- Nem voltál teljesen őszinte a hölgyismerősöddel, igaz, fiam?
Olyan mozdulatlanná váltam, mint maga a halál.
Orgyilkos? Hogy derülhetnek ki újabb titkok? Ráadásul
olyanok, amiket nem értek?
Nem. Az nem lehet. Ő csak…szét akar választani minket ezzel
a hazugsággal.
De még így sem bírtam rávenni magam, hogy Kane-re
pillantsak.
- Jól következtettél, hölgyismerős - folytatta Lazarus. - Az első
gondolatod volt a helyes.
- Hagyd abba! - sziszegtem rá.
A tündekirály ismét Kane felé fordult:
- Látom, mi vonz benne, fiam. Csodálatos teremtés. Azok után,
hogy annyi éven át kerestem, pont olyan, amilyennek
képzeltem.
Összeszorult a gyomrom. Ez meg mit jelent?
Kane az apjára akarta vetni magát, de a tündekatonák
visszanyomták a földre.
- Állj! - kiáltottam, és elindultam feléjük; de ekkor újabb
katonák ugrottak oda, hogy hátrafeszítsék a karom, és
mozdulatlanul tartsák a fejem.
 Hiába hánytam-vetettem magam minden erőmmel, hogy
kiszabaduljak a kezük közül, erősebbek voltak nálam. Lazarus
csak mosolygott, miközben reménytelen küzdelmemet figyelte,
és a pillantásából ragadozóéhség és kíváncsiság sugárzott.
- Ha csak egyetlen haja szála is meggörbül - vicsorogta Kane a
homokból -, rohadtul hamuvá foglak égetni. Egyszer már
megkíméltem az életed, nem fogom még egyszer elkövetni ezt a
hibát.
Lazarust nem is érdekelhette volna kevésbé a fia
fenyegetőzése.
- Te így emlékszel erre? - kérdezte, miközben az egyik
emberéhez fordult, aki átnyújtott neki valamit.
A nyakamat nyújtogatva próbáltam kivenni, mit tart a
kezében, aztán elakadt a lélegzetem.
Egy ezüsttőr csillogott a kezében.
Kane vergődni kezdett a mögötte álló katonák szorításában,
engem pedig elöntött a pánik. Nem mertem a szemébe nézni.
Nem akartam látni a félelmét. Nem…
- A fiam nem is mesélt neked a látó próféciájáról? Mily
meglepő! - mondta Lazarus, miközben olyan óvatosan sétált
felém, mintha egy veszett állat lennék. - Pedig jobb lenne, ha
tudnád, hogy ez az egyetlen szempont, amiből hasznodat veheti.
Csak egy eszköznek tekint, amely segíthet neki legyőzni az
apját, egyszer s mindenkorra.
Kirántottam a fejem az egyik katona kezéből, Kane felé
fordultam, és hangomban leplezetlen rettegéssel azt kérdeztem:
- Ez meg miről beszél? Mit nem mondtál még el nekem?
- Annyira sajnálom, Arwen. Olyan nagyon sajnálom…
 Megráztam a fejem, mintha ily módon ezeket az új
információtöredékeket is a helyükre tudnám rázni. De úgy tűnt,
mintha semminek nem lenne értelme, amit körülöttem
mondanak, s miközben szinte lángolt az arcom a gyanútól, hogy
elárultak, lassan eluralkodott rajtam a pánik. A tündekirály
lehunyta a szemét, és emlékezetből felmondta a prófécia
szövegét.

„A tündefény világa áldott a köveken,

A királyt a második fia öli meg.
Egy városból csak hamu és csont marad,
A háború kezdetén csillagok hullanak.
Végre világra jön az utolsó tiszta vérű tünde,
E leány szívében lesz a Nap Pengéje.
Apa és gyermeke harcban látják egymást félszáz év után,
A főnix kelte jelzi az utolsó csatát.
Egy király, akit csak a nő segíthet célhoz,
S egy lány, kit választás elé állít a sors:
Az áldozatuk mindkét bajban lévő hont megmenti,
Nélküle viszont az egész világot el lehet temetni.
Tragédia mindkét tündére nézve, kik végüket lelik,
De ez az ára annak, hogy mindenki megmenekedik.”

A tündekirály szemében vidám tűz táncolt.

- Elég pesszimista, nem? „Végüket lelik.” Kár. Szerintem mi
remek barátok lehettünk volna.
Képtelen voltam akár csak egyetlen gondolatot is
megfogalmazni. Forgott velem a világ, és felkavarodott a
gyomrom.
 Hazudott nekem. Mindazok után…
A prófécia…
Hideg nyugalom áradt szét az ereimben, ahogy végre, végre
tökéletesen tisztán láttam mindent. Főleg azt az egyetlen dolgot,
amit Kane soha nem mondott el nekem, amivel kapcsolatban -
kerülve a válaszokat - mindig titokzatoskodott.
Az okot, amiért Bert Árnyékvárba vitt. És amiért Kane ott
tartott.
Az erő, amit soha nem értettem…
Kane viszont igen.
Az a feladatom, hogy végezzek ezzel a férfival előttem. A
tündekirállyal.
Mert én vagyok az utolsó tiszta vérű tünde.
És az a sorsom, hogy meghaljak.
Lazarus felemelte az ezüsttőrt, s így szólt:
- Mindjárt vége, Arwen. Próbálj meg mozdulatlan maradni.
Vergődni kezdtem a katonák kezében, akik lefogtak minket
Leigh-vel. A húgom zokogása éles karmokkal szaggatta a
szívemet.
- Ne! - üvöltötte Kane.
Ekkor fekete, örvénylő mágia robbant ki a talajból, és
döntötte le a tündekatonákat Kane-ről olyan erővel, mint egy
földrengés. Az ezüstpáncélos gárdisták rá akarták vetni
magukat, de egyikük mágiája - a tűzfolyók, az ibolyaszínű fény
és a villódzó tükrök - sem tudott szembeszállni a koromfekete
árnyékokkal. Kane kiszabadította magát a szorításukból, és
feneketlen dühvel az apja ellen fordult.
 Halálos, fekete füst gomolygott ki az ujjai közül, és omlott le a
hátáról, mintha szárny lenne, majd borult rá majdnem a
tündekirályra.
Majdnem.
De Lazarus megpördült, és amikor felemelte a kezét, egy
jégkaró materializálódott a levegőben, és szaladt Kane
mellkasába, aki ismét térdre hullt, és hátborzongató hörgéssel a
homokra zuhant.
- Kane! - sikoltottam, de nem a saját hangomon.
Ő megvonaglott fájdalmában. Ragacsos, sötét vér szivárgott az
ujjai közül, amikor ki akarta húzni a jeget a szegycsontjából, de
hiába. Én újra megpróbáltam kiszabadítani magam a rabtartóim
kezei közül, miközben túl erősen sírtam ahhoz, hogy kiabálni
tudjak. A mágiám ott táncolt az ujjaim hegyében, könnyedén
meg tudtam volna gyógyítani Kane-t, meg tudtam volna
menteni, csakhogy…
Csakhogy mozdulni sem bírtam. Még csak rá sem tudtam
pillantani, mert a mögöttem lévő tündekatona elfordította a
fejemet, hogy Lazarus felé nézzek.
Nem akartam, hogy ezt Leigh is lássa. Csak ráztam a fejem,
képtelenül arra, hogy gondolkozzam, hogy levegőt vegyek…
- Könyörgök! - mondtam.
- Arwen… - nyögött fel Kane a saját vérében fekve, ismét a
tündekatonák markában. A szeméből végtelen,
engesztelhetetlen düh sugárzott.
És szenvedés.
És szomorúság.
Olyan sok szomorúság, hogy szinte összeestem tőle.
 Felém nyújtotta a kezét, de túl sokan tartották, ráadásul
vérzett is. Sőt mintha lassan kivérzett volna, vérpatakokban…
Ekkor Lazarus ismét előttem termett, kezében azzal a csillogó
ezüsttőrrel. Megacéloztam magam, hogy felkészüljek az
elkerülhetetlen, izzó fájdalomra.
Ám ekkor éles szélroham támadt, olyan hangot hallottam,
mintha szikrák pattognának fémen, és hanyatt estem Leigh-re
és a katonákra, akik bennünket fogva tartottak.
A megkönnyebbülés…
Kiszabadultunk. Szabadok voltunk.
Mire felültem, még mindig kábán a történtektől, Kane már
eltűnt.
Ahol korábban feküdt a homokon - a három kibelezett katona
mellett, akik pár pillanattal korábban még őt fogták le -, a
sárkány állt, aki annak idején Ónixba repített.
Csupa elegáns, fekete vonal és csillogó pikkely volt -
nevetségesnek tűnt, hogy nem jöttem rá azonnal. Kane
ugyanúgy nézett ki sárkányként is, mint emberi formájában:
lélegzetelállítóan gyönyörű, ugyanakkor rémisztő és erőt
sugárzó teremtmény volt.
A döbbenettől elakadt a lélegzetem.
Lazarus egy pillanat alatt szintén átalakult.
A transzformáció lökéshulláma homokot repített a
szemembe, és köhögni kezdtem a tündemágia csípős ízétől,
miközben Leigh-t megpróbáltam a karomba zárva védelmezni.
Lazarus másik alakja, egy borzalmas, szürke pikkelyes
sárkány, több mint másfélszer nagyobb volt a feketénél, és jóval
ijesztőbb. Míg Kane másik alakjában is megmaradt egy kevés a
melegségéből, az emberségéből, Lazarus teljes egészében
szörnyetegnek látszott. A hideg, érzéketlen erőszakon kívül
semmi nem sugárzott belőle.
Hosszú hátán és lengedező farkán megcsillantak a hegyes
tarajok, s pikkelyes mellkasán szabálytalan szegélyű, rózsaszín
heg futott végig. A fogai olyanok voltak, mint a cseppkövek egy
veszedelmes barlangban. Mielőtt rátámadt volna Kane-re,
vérvörös szeme egy pillanatra felém villant; aztán a karmai a
levegőbe hasítottak, majd a fogával elkapta a fekete sárkány
nyakát, és magával ragadta az égbe.
Hunyorogva néztem a kora hajnali fényt a csata sújtotta part
felett. Ekkor, mintha valami szörnyű dominóhatásnak
engedelmeskednének, a körülöttünk lévő maroknyi
tündekatona is átváltozott, és a két sárkány után repült.
Szfinxek, hidrák, hárpiák.
Csupa tündezsoldos, akikről Kane mesélt nekem.
Kane-nek esélye sem lehetett ellenük.
Borzalmas, kaotikus égi csata zajlott felettünk, a kora hajnali
sápadt fénybe olvadó csillagok között, de én nem akartam
kivárni, mi lesz a vége.
Felkaptam a kardomat, és a katonák felé csaptam vele, akik
körülvettek engem és a húgomat. Tudtam, hogy túlerőben
vannak velünk szemben, mégis meg kellett próbálnom.
- Maradj mellettem! - kiabáltam Leigh-re, miközben egy
tündekatona nyakába döftem a pengémet.
De valami nem volt rendjén. Miért nem tudott senki hozzám
érni?
 Ennyire azért nem tartottam magam ügyesnek.
Tündekatonák vettek körül - a valaha volt legjobb harcosok.
- Mit csinálsz? - kérdezte Leigh vékony hangon.
- Megtanítottak vívni. Hosszú történet - feleltem.
- Nem arról beszélek.
Csak ekkor vettem észre.
A lábunk alatt kicsit besüllyedt a homok, s az összes katonát,
aki hozzánk akart érni, visszaverte egy üvegvékonyságú
fényréteg.
- Az nem lehet, hogy ezt én csinálom - mondtam, de még a
suttogásnál is halkabban. Végre világra jön az utolsó tiszta vérű
tünde. Eszembe jutott az a meleg ragyogás és erő, amelyet akkor
éreztem, amikor a farkasemberrel küzdöttem. - De ne itt várjuk
ki, hogy kiderüljön.
Visszadugtam a kardomat a hüvelyébe, és Leigh-vel a
karomban a hajó felé kezdtem futni. A minket körülvevő
aranybúra második napként világított a kékes hajnali fénybe
burkolózó tengerparton.
- És a királlyal mi lesz? - sikoltotta Leigh, miközben különböző
országbeli katonák mellett szaladtunk el.
- Melyikkel?
- A tiéddel!
- Itt hagyjuk.
Már Kane gondolatától is feltámadt bennem a düh. Attól a
pillanattól fogva hazudott nekem, hogy először találkoztunk.
Kihasznált engem.
Eltökéltem, hogy amennyiben életben marad, a saját
kezemmel fogom megfojtani.
 Amikor a hajóhoz értünk, Leigh felszaladt a pallón.
És ott voltak.
Anya és Ryder arcáról megkönnyebbülés sugárzott.
Leigh a karjukba vetette magát, amitől összetört szívem egy
kicsiny darabkája meggyógyult.
- Hála a Köveknek! - szorította magához Anya a húgomat.
A fedélzet tele volt elesett borostyáni katonákkal - Griffin és
Eryx biztosan akkor vívtak meg velük, amíg mi Lazarusszal
hadakoztunk. A sikerük láttán elöntött a győzelmi mámor.
De a peridoti és az ónixi katonák csak nagy nehézségek árán
tudták megakadályozni, hogy Lazarus emberei feljussanak a
hajóra. Amelia és Mari segítettek kioldani a köteleket és vitorlát
bontani, miközben a harc tovább folyt. A hátunk mögül érkező
bömbölés arra utalt, hogy a szalamandrák is közelednek - a
kardjaink és lándzsáink pedig nem jelentettek volna védelmet
ellenük.
- Indulás! - kiáltottam oda a hajót irányító ónixi katonának.
A nap épp felemelkedett a tenger fölé, megfosztva minket a
sötétségtől, amire szükségünk lett volna ahhoz, hogy
észrevétlenül elvitorlázhassunk. Miközben segítettem egy
páncélnadrágot és tetoválásokat viselő fiatal peridoti férfinak
felhúzni a horgonyt a fedélzetre, Griffin megadta a jelet a
kapitánynak, és a hajó nyikorogva elindult, én pedig a családom
tiltakozásának dacára leszaladtam a pallón.
Bármennyire megsebezte is a hangjuk a szívemet, segítenem
kellett - tennem kellett valamit. Lemásztam a sekély vízbe,
megvetettem a lábamat a többi ónixi harcos mellett, és
felemeltem a kardomat.
 Ekkor két karmos láb csobbant mellettem a vízbe.
Már lendítettem volna a fegyvert, hogy végezzek vele, de egy
pillanat alatt felismertem azt a tengerzöld szempárt.
- Egy griffmadár? Ez komoly? - kérdeztem döbbenten.
A hatalmas, tollas szörnyeteg bólintott, s azt felelte:
- A szüleim nem voltak túl kreatívak.
Griffin hatalmas szárnyaival számos ellenséges katonát vert le
a lábáról, majd oroszlánfogaival letépte a fejüket. Vér fröccsent
az arcomba, de ez nem zavart - sőt kifejezetten örültem neki.
Végignéztem a csatatéren, a holttesteken, a pikkelyes
szörnyetegek hulláin - mindazon, amit a békés Szirénvárossal
tettek.
Az összeset meg akartam ölni.
Szinte önkívületben forgattam a kardomat, de a sekély víz
lelassított, és egyre kimerültebb voltam a nálam erősebb
harcosokkal való küzdelemtől. Odafentről meghallottam Kane
sárkányformájának üvöltését, aki, miközben a szürke sárkány
közvetlen közelről üldözte, lángot okádott az ellenünk harcoló
katonákra. Amikor megéreztem az égett emberi hús illatát,
majdnem elhánytam magam. Erre semennyi betegápolás sem
tudott felkészíteni.
És az ellenséges katonák egyre csak jöttek és jöttek.
Egyre nehezebben sikerült kitérnem a kardok, lángok és
öklök elől. Hálás voltam a kevés fényért -nem akartam látni,
mennyire színeződik vörösre a lábunk alatt a tenger. Egy
gránáti katona felém sújtott a kardjával, s bár kivédtem a
támadást, a következőhöz már nem lett volna erőm. Ekkor a
szemem sarkából megpillantottam Barney-t, aki villámgyors
mozdulattal torkon szúrta a gránátit, még mielőtt az ledöfhetett
volna engem.
- Köszönöm! - kiáltottam.
Barney válasz helyett fellökött, aztán a sekély vízben rám dőlt,
hogy a testével védje az enyémet.
- Hé! - kiáltottam rá.
- Fel kell szállnia arra a hajóra, Arwen úrhölgy - felelte Barney
higgadtan.
- Nem hagyhatjuk meghalni az embereinket!
- Nincs más választásunk.
Tudtam, hogy igaza van.
Az ellenségnek egyszerűen túl sok katonája volt. És
szalamandrája. És tündéje. Még csak nem is kellett mágiát
használniuk - a pengéik, nyilaik és ágyúik önmagukban is
elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy lerombolják fél
Szirénvárost. Barney felállt, és az ég felé füttyentett. Nem
egészen egy perccel később mindkettőnket görbe karmok
kaptak fel a vízből, és repítettek a mozgó hajóra a tenger felett.
Szél csapott az arcomba, és amikor hangos puffanással a
fedélzeten landoltunk, Griffin szárnyának szele ledöntött pár
peridoti katonát a lábáról.
Visszanéztem a part felé. A katonák egy része még mindig a
térdig érő vízben harcolt, de a legtöbb ellenségünk mintha
visszavonulót fújt volna. Egy pillanatra még az a gyermekien
optimista gondolat is felmerült bennem, hogy talán úgy
döntöttek, futni hagynak minket. Elvégre az, hogy elszakítottak
az otthonomtól, majd Árnyékvártól és végül Szirénvárostól is,
továbbá elvesztettem a legrégebbi barátomat, és le kellett
mondanom mindarról, ami Kane és köztem lehetett volna, épp
elég veszteség volt egy életre.
Ehelyett viszont néma elszörnyedéssel néztem végig, ahogy a
szalamandrák meggyújtják ellenségeink nyilait, és tűzeső zuhog
a hajónkra. A fedélzeten mindenki megpróbált fedezékbe
menekülni. Ryder és én felkaptuk Leigh-t és Anyát, és a lépcső
felé indultunk.
Nagy puffanással estünk be a kapitány lakosztályba.
Teleszívtam a tüdőmet a kabin dohos levegőjével.
- A rohadt életbe! - sziszegte Ryder, miközben ellenőrizte,
hogy megsebesült-e. Miután meggyőződött arról, hogy nem,
elterült a padlón, és mélyeket lélegzett.
- Az átkozott Kövekre! - suttogta Leigh, s kibontakozott a
szorításomból.
Felkészültem rá, hogy Anya megró bennünket a
káromkodásért. Biztosra vettem, hogy akkor sem feledkezik
meg róla, ha halálos veszedelemben vagyunk…
De hiába vártam.
Sötét borzongás kúszott végig a gerincemen.
Megfordultam, és felültem a kopott fapadlón.
Anya előttem feküdt, nyílvesszővel a szívében.
- Ne! - kiáltottam fel.
Ne, ne, ne, ne, ne…
Reszketve és sikoltozva a karomba kaptam. A szívem a
torkomban dobogott, és egész testemben remegtem.
- Arwen, ugye meg tudod gyógyítani? - kérdezte
kétségbeesetten Ryder. - Anya, ne halj meg!
 - Anya! - kiáltotta Leigh, és erősen belekapaszkodott, az én
szívem viszont teljesen felhagyott a dobogással.
Felfogtam, amint a karomba kaptam. Felfordult a gyomrom,
elhomályosult a látásom, és nem kaptam levegőt. Nem kaptam
levegőt.
Anyán soha nem működtek a mágikus képességeim.
Ennek ellenére megpróbáltam: mindkét tenyeremet
bedugtam csuromvér blúza alá, és az összes energiámat
beleárasztottam. Úgy, ahogy Dagan tanította. Az égre, a levegőre
és az atmoszférára gondoltam. Mindent megpróbáltam
magamba szívni, ami körülöttünk volt, mintha egy utolsó
hatalmas lélegzetet akarnék venni. Sajgott a testem, vadul
kalapált a szívem, és csak vártam - vártam, hogy Anya sebe
összeforrjon a mágiám hatására. Akkora erőfeszítést fejtettem
ki, hogy vibrálni kezdtek tőle az idegeim, és csikorogni a fogam,
de Anyából továbbra is ömlött a vér, és nem történt semmi.
- Annyira sajnálom. Nem bírom… Soha nem tudtam… -
mondtam zokogva.
- Tudom, Arwen - suttogta Anya.
Ettől csak még hevesebben kezdtem sírni. Már semennyi erőt,
bátorságot vagy reményt nem találtam magamban. Anyám sebe
túl súlyos volt ehhez. Ryder kétségbeesett arccal ölelte magához
Leigh-t, aki holtsápadtan állt mellettünk, s patakokban ömlöttek
a könnyei.
- Én tehetek róla. Az egész az én hibám - zokogtam.
- Nem, Arwen - mondta Anya rekedtes hangon. - Én mindig is
tudtam, hogy mi vagy, mégis ugyanúgy szerettelek.
Ettől értetlenség és döbbenet kezdett kavarogni a fejemben.
 Honnan tudhatta volna? - gondoltam, ám a kérdés már a
torkomban elhalt, amikor Anya újra köhögni kezdett.
Már csak nagyon kevés ideje volt hátra.
- Olyan büszke vagyok rád, Arwen! Mindig is az voltam, és
mindig is az leszek. Akárhová is kerülök - suttogta Anya.
Miközben zokogva átöleltem, Leigh és Ryder arcán leírhatatlan
fájdalom és szenvedés tükröződött. - Gyönyörűséges
gyermekeim… Vigyázzatok magatokra. A jövőben…
De még mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot, elernyedt a
teste.
Utána már csak a mi sírásunk hallatszott.
Anya meghalt.
Teljes kudarcot vallottam.
A nap lepillantott a pasztellkék, felhős égről. A hullámok
nyugodt ritmusban ringatóztak alattunk.
És az Anyánk halott volt.
Ezt nem bírtam elviselni. Nem volt bennem elég erő hozzá.
Ryder eltorzult arccal Anya mozdulatlan testére bukott, Leigh
pedig csak döbbenten bámulta: csupán a könnyei és az
egyenetlen légzése jelezték, hogy öntudatánál van.
Mindkettejüket át akartam ölelni. Magamhoz akartam szorítani
őket. Azt akartam mondani nekik, hogy minden rendben lesz.
De gondolkozni is alig tudtam, nemhogy beszélni.
Nemhogy hazudni.
Anélkül hogy éreztem volna, hogy a lábam megmozdul,
felálltam. A szívem tompán dobogott, az elmém kristálytiszta
volt. Mintha Ryder hangját hallottam volna magam mögött,
amint engem szólongat. De nem mertem volna megesküdni rá.
 Kábultan sétáltam ki a kapitány lakosztályából, aztán csak
álltam a hajó tatján, arccal a part felé. Még mindig zuhogtak a
fedélzetre a nyílvesszők, de engem mindegyik elkerült.
Ellenséges hajók követtek minket a hánykolódó tengeren. A
szalamandrák már elkezdtek visszavonulni a partról, szörnyű
pusztítást hagyva maguk után. A sötét égen, ahol szintén csata
dúlt, esővel terhes, lila felhők gyülekeztek.
Elementáris erejű, fehéren izzó düh tombolt bennem, amely
egész testemet elárasztotta. Reszkettem a haragtól és a
szomorúságtól.
De nem féltem.
Nyers, brutális erő szabadult fel a lelkemből, ömlött a
szememből, a tenyeremből és a szívemből. Éreztem, hogy úgy
zuhog, mintha átszakadt volna bennem valamiféle gát. Hirtelen
felüvöltöttem; a tüdőm égni kezdett az erőfeszítéstől, de nem
bírtam abbahagyni.
Ekkor fehér fény és borotvaéles szél süvített végig a tenger
felett, és az ellenség hajóit és katonáit aranyszínű, forró, izzó
fény borította be és pusztította el. A sikolyaik tápláltak. A
szenvedésük
öntött belém lelket. És csak ittam, ittam és ittam magamba a
fájdalmukat.
Az ég felé emeltem a karomat, és magamba szívtam a levegő
energiáját. Az esős étert, a villámokat, a felhőket. Ezek töltötték
be az ereimet, a tüdőmet és a szememet. Egyesével rántottam le
az égből a még harcoló szárnyas rémeket a tengerbe, amíg a
hullámok habzani nem kezdtek a vérüktől. Éreztem, mekkora
erővel sugárzik a félelem mindazokból, akik még a fedélzeten
maradtak körülöttem. Sikolyokat hallottam, még a szeretteim
szájából is.
De nem tudtam abbahagyni.
Szirénváros ártatlan polgáraira gondoltam, akik mostanra
meghaltak, megsebesültek, elveszítették az otthonukat. Arra
gondoltam, hogy ez mennyire igazságtalan.
Leigh-re és Ryderre gondoltam, akik árván maradtak. Azokra
a szörnyűségekre, amiket át kellett élniük az uralkodói
kapzsiságnak köszönhetően; a rájuk váró éjjeli rémálmokra és
sírással töltött napokra.
Powellre gondoltam. A ruhája gyomorforgató szagára. A szűk,
zárt műhelyére. Arra a fájdalomra, amelyet minden egyes szava
és derékszíjának minden egyes csapása okozott. Arra, hogy
mibe került nekem a bántalmazása. A szánalmas, korlátok közé
szorított életemre.
Anyára gondoltam. Arra, ahogy szinte teljesen egyedül
nevelte fel szeretett gyermekeit. A rövid életre, ami jutott neki.
Arra a rengeteg fájdalomra és szenvedésre, amelyet átélt. A
gyógyulása egyetlen lehetőségére, ami túl későn érkezett. Arra,
hogy a lánya, aki gyógyító mágiával született, csak rajta nem
tudott segíteni soha. És a méltatlan, fájdalmas, értelmetlen
halálára.
Utána magamra gondoltam. Az összes olyan alkalomra,
amikor kihasználtak, manipuláltak, bántalmaztak, sértegettek.
Mindarra, ami hatással volt a gyermekkoromra, majd az utolsó
néhány évemre. Az életemre, amit rettegésből elpazaroltam,
bujkálva mindaz elől, ami odakint várhat, félve a magánytól,
ugyanakkor mindig magányosan. Arra, hogy az egyetlen ember,
aki megmutatta nekem, milyen lenne bármi mást érezni,
szintén elárult. A próféciára, amely megjósolta a halálomat.
Végre teljesen nyilvánvalóvá vált előttem, mi a küldetésem
ebben a világban: az, hogy meghaljak.
Csak sírtam, és árasztottam magamból a fehér fényt…
Ömlött a fájdalom az ujjaimból, a szívemből, a számból.
Remegtem az erőtől, amely pusztított és rombolt körülöttem,
és amelynek csak nem akart vége szakadni. Az égbe üvöltöttem
a fájdalmamat, és irgalmatlan tűzesőt bocsátottam az ellenséges
katonákra.
Túl kegyetlen volt velem a világ.
Egyikük sem érdemelte meg, hogy túlélje ezt a napot.
Mindnyájukat meg akartam semmisíteni.
Eldöntöttem…
„Te még akkor is rendkívüli bátorságot tanúsítottál, amikor
nem remélhetted, hogy ez segít rajtad.”
„Amit te félelemnek nevezel, az valójában erő, amit akár jóra is
fordíthatsz.”
„Nem akarok egy olyan világban élni, amelyben te nem létezel.”
„Te egy fénysugár vagy, Arwen.”
„Én mindig is tudtam, hogy mi vagy, mégis ugyanúgy
szerettelek.”
Összeestem a fedélzeten, és csak zokogtam, kétségbeesetten
kapkodva a levegőt.
 HARMINCEGY

A következő dolog, amire emlékszem, a homlokomon lévő

hideg borogatás volt. A nap haragos sugarai mintha
gombostűkkel szurkálták volna a bőrömet.
- Már visszatért - mondta egy ismerős, kedves hang.
A szemem elnehezült az alvástól és a bánattól. Amikor
nagyokat pislogva kinyitottam, Mari bájos, okos arcát láttam
magam előtt, vörös fürtökkel övezve. Lassan, lüktető fejjel
felültem, és rájöttem, hogy még mindig a hajó fedélzetén
vagyunk. A nap helyzetéből arra következtettem, hogy órákig
fekhettem eszméletlenül.
Megfordultam, hogy kinézzek a tengerre, és hagytam, hogy a
sós permet beborítsa az arcomat. Már rég magunk mögött
hagyhattuk Peridotot, mert mérföldekre nem láttam
szárazföldet.
Mielőtt elájultam…
Bele sem mertem gondolni abba, amit tettem.
Amit elveszítettem.
- Senki nem követ bennünket - állapítottam meg inkább.
- Miután a…- kezdte Mari, majd egy pillanatra elakadt, mintha
nem tudná, hogyan fogalmazzon - rohamod befejeződött, senki
nem maradt, aki követhetne minket. Ravenwood király egyik
boszorkánya sincs itt a fővárosból, úgyhogy kerestem egy
varázsigét, amivel elrejthetem a hajót. Így legalább
észrevehetetlenek leszünk, mire sikerül ismét
összetrombitálniuk a csapataikat.
Némán bólintottam.
Nem voltam hajlandó rákérdezni Kane-re. Arra, hogy a hajón
van-e, vagy…
- Szóval… - folytatta Mari, miközben levette rólam a hideg
borogatást, és újra beáztatta - szóval te tünde vagy. Tudod,
igazán elmondhattad volna nekem.
Tisztán hallottam a megbántottságot a hangjában. Aztán
valaki azt mondta:
- De ő sem tudta. - Felnéztem, és belehunyorogtam a
napfénybe. Ryder volt az, aki Leigh kezét fogta. A húgom arca
olyan merev volt, mint a kő. Még egyszer sem láttam ilyen
hidegen nézni. - Te hogy lehetsz igazi tünde, ha egyikünk sem
az? Ugyanaz volt a szülőanyánk - folytatta az öcsém, aki olyan
komoly volt, amilyennek még sohasem tapasztaltam. Az a
kiolthatatlan fény, amely a körülményektől függetlenül mindig
ott ragyogott benne, most eltűnt.
- Nem tudom - válaszoltam. Úgy hangzott, mint egy
könyörgés.
Mari segítségével felálltam, majd határozott léptekkel
megindultam feléjük; s mivel egyikük sem hőkölt hátra,
mindkettejüket átöleltem.
Hosszú ideig így maradtunk.
Bár nem ugyanattól az apától származtunk, soha nem
éreztem úgy, hogy csak a féltestvéreim lennének.
Nem ismertem az apámat, és Anya egyszer sem mesélt nekem
róla gyermekkoromban. De alig két évvel ezelőtt sikerült
kihúznom belőle pár szót. Azt mondta, hogy egy Abbington
melletti fogadóban ismerkedett meg egy férfival, aki egy másik
országból érkezett, de arra már nem emlékszik, hogy melyikből.
Anya éppen a gyászán próbált enyhíteni, mert nem sokkal
azelőtt veszítette el a saját édesanyját, az idegen pedig
felvidította, és elvitte táncolni. Másnap reggel a férfi
kunyhójában ébredt, aki viszont addigra eltűnt.
Akárhogy is törtem a fejem, egyszerűen nem tudtam
elképzelni, hogy az a férfi lenne a felelős azért, aki lettem.
Én az utolsó tiszta vérű tünde vagyok. Mindkét szülőmnek
tiszta vérű tündének kellett lennie. Ami vagy azt jelentette, hogy
Anya egész életében titkolta előttünk, hogy tünde, vagy azt,
hogy valójában nem is ő szült engem.
Már egyetlen családtagom sem maradt a testvéreimen kívül,
de elég nagy volt rá az esély, hogy még hozzájuk sem köt
vérrokonság. Amikor ezt is hozzávettem a hatalmas űrhöz,
amely a lelkemben támadt Anya halála miatt, és a gyanúmhoz,
hogy talán nem is ő szült engem - mindez elegendőnek
bizonyult ahhoz, hogy a maradék életkedvemet is elveszítsem.
Az ölelésünk ellenére még soha nem éreztem a testvéreimet
ennyire távolinak, pedig hónapokig nem is láttuk egymást.
Utáltam azt, aki vagyok; olyan idegennek és elszigeteltnek
tűntem, hogy szinte magamra sem ismertem.
De leginkább Kane-t utáltam. Nem tudtam biztosan, hol lehet -
azt mondogattam magamnak, hogy nem is érdekel, hogy túlélte-
e az apjával vívott csatáját.
Miért is érdekelne?
 Elhúzódtam a testvéreimtől, és végignéztem a vakítóan
fényes fedélzeten. Néhány katona a sérülteket próbálta ellátni,
de úgy tűnt, mindenki más lement a hajó belsejébe.
Egyszer csak kecses kis léptek hangja szűrődött fel a kapitány
lakosztályából, és ez kirángatott a komor töprengésből.
- Undorító, gyáva férgek, azok vagyunk! - mondta egy női
hang.
Amikor megpördültem, Ameliát, Eryxet, Griffint és Barney-t
pillantottam meg, amint egymás után felsétálnak a fedélzetre.
Kane-nek nyoma sem volt.
Nem tudtam volna megmondani, hogy bánat, rettegés vagy
megkönnyebbülés kavarog-e a gyomromban.
Mindegyikük tekintete elidőzött rajtam. Ameliáé olyan
hidegen, mint a jég, Eryx királyé halvány érdeklődéssel, Barney-
é együttérzőn, Griffiné kifürkészhetetlenül, mint mindig. Némi
szégyen szikrázott fel a lelkemben a pillantásuktól, de
túlságosan bénult és kimerült voltam ahhoz, hogy bármit is
tényleg átérezzek.
- Amelia, nem volt más választásunk - fordult Eryx király a
lánya felé. - Életben kellett maradnunk.
- A népünket meg otthagytuk, hadd szenvedjen! - vágta rá az
apjával szembefordulva a hercegnő, s szinte köpte a szavakat.
- Egy részüket kimenekítettük a többi hajón, és ők…
- Én menekítettem ki őket. Te csak elszaladtál, mint egy…
- És ami még fontosabb - szakította félbe az apja -, életben
maradtunk, hogy tovább harcolhassunk.
- És most hová fogunk menni? Folytatjuk a menekülést? -
kérdezte Amelia gúnyos hangon.
 Eryx király Griffinre nézett, aki nem válaszolt, hanem a hajó
orra felé fordult.
Mint a halál hatalmas, bosszúálló angyala, Kane lépett ki az
árnyékok közül, s azt mondta:
- A Citrin Királyság felé hajózunk tovább.
Tehát él.
Akkorát dobbant a szívem a megkönnyebbüléstől, hogy a hajó
szinte beleremegett.
Rettenetesen nézett ki. Sebek borították a karját és a nyakát,
az egyik szeme annyira bedagadt, hogy ki sem tudta nyitni, az
ajka felhasadt. Mellkasát csak sietve tekerte körbe valaki némi
gézzel a begombolatlan, lobogó inge alatt, de a rögtönzött
kötésen máris vörös vérfoltok látszódtak.
Kane tekintetében, mely azonnal rám szegeződött, aggodalom
tükröződött.
Elfordítottam az arcomat, és inkább a végtelen tengert
kezdtem bámulni magam előtt.
- Sehogy nem tudunk hollókat küldeni hozzájuk, hogy
jelezzük az érkezésünket, Ravenwood király - közölte vele Eryx.
- Akkor reménykedjünk abban, hogy így is tárt karokkal
fogadnak bennünket.
- Nem fognak - szólt közbe Griffin, és keserűen felnevetett.
- Tudom - nyugtázta Kane higgadtan.
Elsétált a többiek mellett, és óvatosan mellém lépett. Amikor
már nem kerülhettem el tovább a tekintetét, felé fordultam.
- Hogy vagy, kismadár? - kérdezte halkan.
Az arcáról bűntudat sugárzott, a hangja viszont lelket öntött
belém - pár pillanatra újra életre keltett, sőt még boldoggá is
tett. De aztán újra elfogott a keserűség.
- Ne szólj hozzám, kérlek - válaszoltam.
Annyira összeomlottam érzelmileg, hogy ezért meg kellett
lakolnia valakinek, még ha nem is Kane hibája volt a dolog. Ő
mindenesetre bárki másnál jobb bűnbaknak tűnt.
Az öcsém védelmezően mellém lépett, és karba tette a kezét.
- Adj nekünk egy pillanatot, Ryder - mondta neki Kane nagyon
kemény arccal.
Ryder rám nézett, én pedig hevesen megráztam a fejem. Még
csak Kane közelében sem akartam lenni.
- Az nem fog menni, felség - válaszolta az öcsém olyan
udvariasan, amennyire csak tudta.
Kane hallgatott egy kicsit, majd megértően bólintott, és csak
annyit mondott:
- Őszinte részvétem.
Leigh még csak ránézni sem volt hajlandó.
Kane ezután a fedélzet bal oldalához sétált. Én Ryderre
pillantottam, majd Marire. Egyikük sem nézett a szemembe.
Tudtam, mire gondolnak: hogy előbb-utóbb beszélnem kell
vele. Végtére is a hajónk nem volt végtelenül nagy.
- Menjünk be, muszáj ennem valamit - mondta Mari.
Ryder követte, és csak egyszer nézett vissza rám közben.
Megpusziltam Leigh fejét, és összeszedtem az összes megmaradt
erőmet, majd azt feleltem:
- Mindjárt megyek én is.
Griffin, Eryx, Amelia és a többi katona a hajó orrába vonultak,
hogy ott folytassák a vitájukat. Lehet, hogy megérezték a
feszültséget Kane és köztem, és nem akartak a közelünkben
maradni. Nem is hibáztattam őket ezért. Pár késlekedőn kívül
már csak mi ketten maradtunk a hajó végében. Odaléptem
hozzá. A vakító napfényben lehunyva tartotta a szemét, a szél
pedig felborzolta a haját.
Amikor megérezte a jelenlétemet, felém fordult, de én csak az
alattunk húzódó óceánra tudtam nézni. A tenger hínár- és sós
szaga illett viharos hangulatomhoz. Csak álltunk ott, hosszan,
némán, túl sokáig hallgatva, ahogy a hullámok megtörnek a
hajó oldalán.
- Én vagyok az utolsó tiszta vérű tünde - jelentettem ki végül.
Kane mozdulatlanná merevedett, de válaszolt:
- Igen.
A szívem hevesen zakatolt. Tudtam, hogy ez így van, mégis a
lelkem mélyéig megrázott, amikor hallottam, hogy kimondja.
- Griffin is tünde - folytattam.
- Ő is az.
Égni kezdett az arcom. Griffin, Dagan, Amelia - hányan tudták
még rajtuk kívül, hogy ki vagyok, miközben én nem is
sejtettem?
- És mindketten alakváltó tündék vagytok - folytattam. - Te
vagy az a sárkány, aki Árnyékvárba repített annak idején?
- Én - válaszolta Kane, továbbra is a viharos tengert bámulva.
- És a Nap Pengéje? A próféciából?
Erre felém fordult. A szemében kétségbeesés tükröződött -
vagy keserű megbánás? Nem tudtam eldönteni. De éppolyan
gyorsan el is tűnt, ahogy megjelent, és az arca megmerevedett.
Végül szenvtelen hangon azt felelte:
 - Azt akarta Halden megszerezni, és azt lopták el a
kincstáramból már évekkel ezelőtt… az az egyetlen fegyver,
amellyel meg lehet ölni Lazarust, de csak akkor, ha te forgatod.
Halden valószínűleg azért jött Árnyékvárba, hogy szökevény
tündéket gyilkoljon, de valakitől úgy hallotta, hogy nálam van a
penge. Valójában bárhol lehet.
- Én azt hittem, hogy a szívemben van. Nem így szólt a
prófécia? - kérdeztem, miközben a szívem a torkomban
dobogott.
- A legtöbb tudós szerint, akivel konzultáltam, ezt nem szó
szerint kell érteni. De Ameliával inkább ne beszélgess erről. Ő
nagyon szívesen felhasítaná a mellkasodat, hogy ellenőrizze -
felelte Kane olyan gyilkos arcot vágva, hogy tudtam: nem viccel.
- Szóval én igazi tünde vagyok, mint azt te is mondtad -
váltottam témát. Már a puszta szavak is őrültségnek tűntek
számomra. - De honnan lehet egy olyan félszerzetnek, mint te
vagy, tündefénye?
- Én nem félszerzet vagyok. A félszerzetek egyszerű halandók,
akik nyomokban tünde felmenőkkel is rendelkeznek. De
bennük alig lehet ebből bármit is felfedezni, ha nem tudod, mit
keresel. Gyakran előfordul, hogy hihetetlenül szépek, nagyon
erősek, esetleg természetellenesen sokáig élnek. Csak kétfajta
tünde létezik. Az átlagos tünde, mint én, Griffin és a katonáink,
továbbá mindenki, aki Tündeföldön ragadt. Bennünk akad egy
kis halandó vér is a több évezrednyi keveredés miatt. A másik
fajta a tiszta vérű tünde: te és Lazarus.
- De ez hogyan lehetséges? Én Abbingtonban születtem,
anyám halandó volt! - dadogtam. - A testvéreim mind…
 - Nem tudjuk biztosan - vágott közbe Kane, mire engem
elöntött a rémület.
- Előfordulhat, hogy te meg én…rokonok vagyunk?
Kane arcán komor mosoly futott át, majd azt felelte:
- Nem, kismadár. Te jóval azután születtél, hogy az utolsó
tiszta vérű tündenő meghalt. A te születésed… nos, egy csoda.
Olyan csoda, amit még az apám sem ért.
- Szóval Halden küldetése…nem pusztán annyiból állt, hogy
bármilyen tündét vadásszon le. Kifejezetten azt próbálta
megtalálni…
- Igen, téged - vágott újra a szavamba Kane. - A prófécia
tündéjét.
Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna.
Halden.
Halden.
Meg akart ölni abban az istállóban.
Kane közelebb lépett hozzám, úgyhogy megacéloztam a
lelkem.
- Arwen, annyira, de annyira sajnálom ezt az egészet!
Mindent, amit eltitkoltam előled. Azt, hogy hagytam, hogy
megtaláljon - mondta bűnbánó hangon, s fájdalmas
arckifejezéséből tisztán látszott, hogy pontosan tudja, mi történt
volna a tengerparton, ha nem vált alakot időben.
Összeszorult a torkom, és a bennem rekedt levegő égetni
kezdett. Emlékeztettem magam rá, hogy ki kell fújnom.
- Talán az elejétől fogva tudhattam volna. Soha nem értettem
igazán a mágikus képességeimet, és azt sem, hogy miért
apadnak ki, ha túl sokat használom őket - válaszoltam, s
hirtelen eszembe jutott az az éjszaka, amikor nem tudtam
meggyógyítani magam, miután segítettem a kimérának. -
Dagant te kérted meg, hogy adjon nekem leckéket?
- Fiatalabb korában hosszú évekig a királya gárda tagja volt a
Tündebirodalomban, egészen a lázadásig. Amikor Ónixba
érkeztünk, visszavonult. De senki nincs a kontinensen, aki jobb
tanárod lehetne, mind a kardforgatás, mind a tündefény
használata terén.
Hát persze. Dagan pontosan ismerte a képességeimet, és azt is
tudta, honnan meríthetek erőt. Ő is hazudott nekem. Harag,
megaláztatás és reménytelenség csapott össze bennem. Hogy
lehettem ennyire vak? Ameliának igaza volt. Mekkora bolondot
csináltam magamból!
- Te azt mondtad, hogy soha nem hazudtál nekem.
Megesküdtél, hogy mindent elmondtál - feleltem fojtott hangon,
de már nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy felé
forduljak. Láttam, ahogy acélszürke szeme megtelik
szenvedéssel. - Megérdemlem, hogy tudhassam, Kane.
Úgy tűnt, mintha nagyon közel állna ahhoz, hogy
összeomoljon. Felém nyúlt, de utána meggondolta magát, és
visszadugta a kezét a zsebébe. Aztán így szólt:
- Nem kockáztathattam meg, hogy bárki más megtudja. Bárki,
aki bántani akarhat téged. Az elmúlt száz évben Lazarus egész
serege az utolsó tiszta vérű tündét kereste, aki megölheti őt.
- Hülyeség. Te fegyverként akartál használni. Tudtad, hogy ha
elmondanád ezt nekem, mármint hogy mit jelent Lazarus
legyőzése számomra a…sorsom szempontjából, akkor soha nem
segítenék neked beteljesíteni a bosszúdat - feleltem, s
megkeseredett a szám íze ezektől a szavaktól.
Kane-ben akadt annyi jóérzés, hogy letaglózottnak tűnjön, de
nem válaszolt.
Elöntött a gyűlölet. Nem hagyhattam, hogy sírni lásson.
- Mennyi ideje tudtad, hogy mi vagyok én? - kérdeztem
rekedtes, mély hangon, reszkető kezem ökölbe szorítva.
Kane a hajába túrt.
- Bert döbbent rá, hogy te vagy az, akit keresünk, amikor
meggyógyítottad Barney-t. Miközben Árnyékvárba repítettelek,
olyan fény sugárzott belőled, ami csak a tündékben van meg -
felelte. Még emlékeztem arra az útra. Arra a furcsa
kapcsolódásra, amelyet a sárkánnyal éreztem. - Már majdnem
száz éve minden reggel ugyanaz a gondolat jár a fejemben,
amikor felébredek. Ugyanaz. Hogy meg kell találnom az utolsó
tiszta vérű tündét, hogy be kell teljesítenem a próféciát, hogy
meg kell ölnöm az apámat. Miatta veszítettem el azokat az
embereket, akik a legtöbbet jelentették nekem. Ahogy Dagan és
Griffin is. Azon a napon, amikor fellázadtunk ellene, cserben
hagytam őket, és ezt mindnyájan megszenvedtük. - A szívem
kihagyott egy pillanatra. Dagan családja? Tehát Lazarus ölte
meg őket? Kane folytatta: - Ha nem fejezzük be, amit
elkezdtünk, akkor egyikük áldozata sem jelentett semmit. Mind
a mai napig milliók élnek rabszolgaként egy pusztaságban
miatta. Te azt hitted, tudod, milyen egy kegyetlen király, de
fogalmad sem volt róla, Arwen. Ezen a kontinensen az összes
halandónak értelmetlen halált kell majd halnia, ha nem állítja
meg valaki. De annak ellenére, hogy én mindezt tudtam, aznap,
amikor versenyt futottunk… Úgy szaladtál, mint egy gazella.
Teljesen megbabonáztál. Még soha nem találkoztam senkivel,
aki olyan lenne, mint te. Aznap éjjel, amikor megtámadtak…-
Kane arcán sötét felhő suhant át, s egy pillanatra elhallgatott, én
pedig felé fordultam, mert már nem bírtam tovább.
- Szóval akkor rájöttem, hogy nem lesz erőm mindezt
végigcsinálni. Még Evendellért sem. Azért hoztalak ide a
családoddal együtt, hogy biztonságban tölthessétek az életetek
hátralévő részét.
Úgy éreztem, darabokra törik a szívem, és nem bírtam
megszólalni. Némi idő elteltével Kane, miközben kinyújtotta
felém a kezét, azt kérdezte:
- Hallasz engem? Az egész világot feláldoztam volna, csak
hogy te életben maradj!
- Ne érj hozzám - feleltem, miközben elhúzódtam tőle, és
visszafordultam az alattunk hullámzó, engesztelhetetlen óceán
felé. Az önmagamnak tett fogadalmam ellenére is végiggördült
egy könnycsepp az arcomon.
- Megpróbáltam elvenni tőled a választás lehetőségét, és ezt
nagyon sajnálom. De inkább meghalnék, mint hogy hagyjam,
hogy ő rád tegye a kezét. Ezt tudnod kell.
Amikor kimondta ezeket a szavakat, hullámokban áradt
belőle az erő. De én nem féltem tőle. Önmagamtól féltem.
Féltem meghalni. Féltem élni. Féltem attól a mágiától, amely
bennem örvénylett. Minden érzékszervemet eltompította a
kétségbeesés sűrű köde, ami kezdett megfojtani. Csapdában
éreztem magam ebben az új valóságban.
És minderről o tehetett.
 Leélhettem volna az egész életemet anélkül, hogy ismerem a
végzetemet. Nem kellene meghalnom.
De most már tudtam, hogy csak én ölhetem meg Lazarust, és
ha ő meghal, akkor én is meg fogok. Nem bántam volna, ha
erről soha senki nem beszél nekem.
Így azonban nem maradt választásom.
- Segítek neked véget vetni ennek a háborúnak - jelentettem
ki halkan. - Megkeressük a Nap Pengéjét, és bele fogom döfni
Lazarus szívébe. Megmenthetjük az összes embert, akit Lazarus
meg akar ölni, megóvhatjuk a Tündebirodalmat, bosszút
állhatunk azokért, akiket te, Dagan, Griffin és a többiek
elveszítettetek. Befejezhetjük, amit elkezdtél, Kane.
- Nem. Én nem vagyok hajlandó elveszíteni téged. Én…- felelte
elcsukló hangon.
- Ez nem a te döntésed.
- Arwen…
- Már éppen elég döntést hoztál meg helyettem.
Egy szélroham szoborszerű arcába fújta a haját, amitől olyan
sebezhetőnek tűnt, mint még soha. Majdnem hozzábújtam. De
csak majdnem.
Végül azonban inkább hátraléptem, és mélyen beszívtam a
sós vízzel és esőcseppekkel teli levegőt.
- Korábban talán engedtem volna neked - mondtam halkan. -
A magánytól való rettegésem miatt inkább megbocsátottam
volna, és azt teszem, amit mondasz. Úgy éreztem volna, hogy
szükségem van rád, főleg annak tudatában, hogy milyen
szörnyűségek előtt állunk. De most… Te hazudtál nekem.
Kihasználtál. Te… - Megpróbáltam összeszedni minden erőmet,
hogy folytatni tudjam. - Én már nem akarok veled lenni, Kane.
Így már nem.
- Kérlek! - válaszolta szinte suttogva.
Megráztam a fejem. Úgy éreztem, darabokra hullok. Anyám
meghalt, a férfi pedig, akit…
De ez már nem számított.
Kane megtörölte a szemét.
- Ahogy akarod - felelte, majd elindult, és lement a lépcsőn.
Én pedig visszafordultam az előttem kergetőző hullámok felé.
A háborgó kék víz olyan ritmusra táncolt, amit nem tudtam
követni. Csak ekkor ébredtem rá, hogy milyen gyönyörű
látványt nyújt.
Tévedtem. Mégsem olyan kegyetlen ez a világ.
Vagyis az, de ugyanakkor csodálatos is.
Az elmúlt pár hónapban több szépséget, örömet és reményt
láttam, mint amennyinek a létezését el tudtam képzelni - és még
ennél is jóval több volt a világon. Rengeteg ember, nagyon sok
szeretet, és számtalan lehetőség. Nem hagyhattam, hogy
mindezt megsemmisítse valaki, akár tünde, akár nem.
Úgy éreztem, mindent képes leszek megtenni Evendellért. A
családomért. Mariért. Az összes ártatlan tündéért és emberért.
Meg fogom találni azt a pengét. Megvívom ezt a csatát a férfi
oldalán, aki összetörte a szívemet. Lesz bennem elég erő hozzá.
Meg kell mentenem a világot, még akkor is, ha nem érem
meg, hogy kiélvezhessem a győzelmemet.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezt nem is kezdhetném mással, mint azzal, hogy köszönetet

mondok zseniális, támogató és végtelenül türelmes
partneremnek, Jacknek. Te segítettél nekem felfedezni Arwen
és Kane történetét a tizedik évfordulónkon tett utazásunkon, a
leégések, bálnamegfigyelések és medence melletti
jégkrémevések között. Amikor reggelente felébredtél, ahelyett,
hogy azonnal lementél volna a svédasztalhoz, amit mindketten
annyira szeretünk, hagytad, hogy a laptopomon klimpírozzak az
erkélyen, teljesen beleveszve az Ónix Királyságba, amíg a déli
forróság a medencébe nem kényszerített. Az utazásunk után
pedig meghallgattad a sztorivázlataimat, befoltoztad bennük a
logikai lyukakat, sokkal jobb neveket találtál ki a városoknak, és
még az első vázlatomat is rekordidő alatt elolvastad. Utána azt
kérdezted: „Hol szerezhetném be a második kötetet?” És
mindeközben egyszer sem panaszkodtál arra, hogy te nem ilyen
lovat akartál, hogy ez egyáltalán nem az a karrier, amit az
elmúlt hét évben építgettem, vagy hogy huszonnyolc évesen
már nem kellene egyszer csak úgy döntenem, hogy romantikus
fantasyket szeretnék írni. Olyan hálás vagyok neked, hogy azt
szavakba sem tudom önteni. Akár száz Árnyékerdőn is átkelnék
érted.
Az első regényem megjelenése felé vezető úton rengeteg
csodálatos, segítőkész ember támogatott, akiknek szintén
köszönetet szeretnék mondani. Kreatív, varázslatos
képzelőerejű anyámnak, mert ő tanított meg nekem mindent,
amit a történetmesélésről (és általában az emberekről) tudok. A
csodálatos próbaolvasóimnak, akik meggyőztek arról, hogy ezt
a történetet másokkal is érdemes lenne megosztanom. Zseniális
szerkesztőmnek, Natalie-nek, aki újra és újra emlékeztetett
arra, hogy ne siessek, hanem hagyjam nőni, nőni és nőni a
feszültséget. Csodálatos lektoraimnak, Naominak és Danninek,
akik éles szemük révén az egész regény minőségét új szintre
emelték. Hűséges (és rendkívül szellemes) TikTok-
közösségemnek, akik olyan figyelmesen követték a könyv
elkészültét és megjelenését - mindez nem történhetett volna
meg a ti odaadásotok nélkül.
És végül szeretett Milómnak, a legjobb kutyának, akit bárki is
kívánhatna magának. Köszönöm, hogy egész hétvégéken át ott
ültél mellettem, miközben írtam, és soha nem panaszkodtál,
amikor váratlanul, minden látható ok nélkül kiabálni kezdtem a
képernyőmmel. Te egy igazi hős vagy!
 A SZERZŐRŐL

Kate Golden Los Angelesben él, ahol teljes munkaidőben a

filmszakmában dolgozik, és forgatókönyvíróknak és
filmkészítőknek segít megalkotni a történeteiket. Az Ónix
hajnala az első regénye, és a Szent Kövek-trilógia első kötete.
Kate szabadidejében lelkesen olvas, rajong a filmekért, és
funkcionális puzzle-függőnek vallja magát. Kínos Los Angeles-i
közhely, de szeret túrázni, villásreggelizni, és bolhapiacra járni a
vőlegényével és a kiskutyájával.