A. J.

QUINNELL
A KÉK GYŰRŰ
Fordítás: Fazekas László
ELŐSZÓ
Amikor kinyitotta a szemét, Hanne Andersennek fogalma sem volt arról,
hol van, de nagyon hamar tudatosodtak benne a körülmények: a repedezett,
mocskos plafon, amelyet elsőként megpillantott, az agyában lüktető
fájdalom, a szájában az áporodott, savanyú íz, és az, hogy se kezét, se lábát
nem képes mozdítani.
Fájdalmas erőfeszítéssel előbb jobbra, majd balra fordította a fejét. Kicsi,
ablaktalan, és egy nehéz, szürke vasajtóval lezárt helyiségben volt. Kezét és
lábát szétterpesztve az ágy négy oszlopához kötözték. Ugyanazt a tűzpiros
ruhát viselte, amelyet előző este. Jeges rémület bénította meg, miközben
lázas igyekezettel próbálta felidézni magában, mi is történt.
Arra még tisztán emlékezett, hogy Philip érte ment a szállodába, egy
zajos étterembe vitte, és rengeteget ittak, a fehér bortól egészen a tequiláig
jutva. Ami utána következett, az már elég homályosan maradt meg benne –
több bárban is megfordultak, mígnem egy olcsó, elegánsnak a legnagyobb
jóindulattal sem nevezhető nightclubban kötöttek ki a Rue Saint Sans-on.
Sokat nevetett, és Philip is, miközben a szex-show-t – hányingert keltett
benne, ugyanakkor fel is izgatta – nézték.
És ott el is szakadt a film, tovább nem emlékezett semmire.
Eszmélése után egy óra is eltelhetett, mielőtt meghallotta a vasajtó
zárjának a kattanását.
Philip lépett be a helyiségbe, szótlanul megállt az ágya mellett, és
lenézett rá. Ugyanazt a sötétkék öltönyt, fehér selyeminget és barnásvörös
nyakkendőt viselte, amelyet előző este, de az öltöny gyűrött volt, a
nyakkendő pedig annyira meg volt lazítva, hogy a csomója legalább tíz
centire került a nyakától. Markáns, férfiasan szép arcát fekete sörte
borította.
– Hol vagyok, Philip? – Hanne kérdése úgy hangzott, mintha két
smirglidarabot dörzsöltek volna össze.
– Mi történt?
 A férfi tekintetében nyoma sem volt már a nevetésnek, a mosolya nem
ragyogott, sőt! Inkább torz, ijesztő vigyor volt, mintsem valódi mosoly.
Pillantása egyre lejjebb csúszott, a szeme mozgását a keze is követte –
megmarkolta, és egy határozott mozdulattal felrántotta a piros ruha alját.
Hannén csupán egy parányi, fehér csipkebugyi volt. Philip rászögezte a
tekintetét, és franciául mormogott, amit a lány – annak ellenére, hogy még
csak két hónapja tanulta a nyelvet megértett.
– Kár... nagy kár... de hát a parancs az parancs.
Philip kis szünetet tartva újból elvigyorodott. – Persze, egy kis játék nem
árt.
A bugyi alá nyúlt, és rátette a kezét Hanne ölére. A lány megpróbálta
összezárni a combját, de a bokáira hurkolt kötél nem engedte, úgyhogy
rémülten felsikoltott.
– Kiabálj csak! Senki sem hallja – figyelmeztette Philip.
A következő pillanatban a hüvelyébe tolta egyik ujját, amitől Hanne
görcsbe rándult, és a záróizmai felmondták a szolgálatot. A férfi undorodva
rántotta viszsza a kezét, fölegyenesedett, és egyetlen szó nélkül kiviharzott
a szobából. Öt perccel később tért vissza, és egy kis fémtálcát hozott,
amelyen fecskendő, vattacsomó, és egy színtelen folyadékkal teli kis üveg
volt.
Hanne feje mellé tette a tálcát, leült az ágy szélére, a vörös ruha ujját
gyorsan feltűrve kinyitotta az üveget, a tartalmával benedvesített vattával
erőteljesen megdörzsölte a lány belső könyökhajlatát, és a hegyével fölfelé
maga elé tartotta a fecskendőt.
– Jól nézd meg! – mondta érdes hangon. – A barátod.
Segít, hogy jól érezd magad... nagyon jól. Elmulasztja a félelmedet és a
fejfájásodat. Lesz rá időtök, hogy alaposan megismerjétek egymást, a
következő napokban sűrűn meglátogat.
A lány összerándult, amikor a tű az érfalat átütve belecsúszott a vénájába.
Sikoltott is, amire Philip újabb gúnyos vigyorral válaszolt, ám kis idő múlva
a teste és a.tudata is mintha képlékennyé, cseppfolyóssá kezdett volna válni.
A fejfájása és a félelme eltűnt, mintha soha nem is lett volna, a férfi szavai
pedig mintha nagyon messziről, lágyan ereszkedő hópelyhekként jutottak
volna el hozzá.
– Nemsokárajön egy asszony, hogy lemosdasson, és finom, meleg levest
adjon. Utána újból meglátogatlak. .. és hozom a barátodat.
 Jens Jensen irodája ugyancsak nagyon kicsi volt, ablaktalan, és
rettenetesen ráfért volna már egy tisztasági festés. Természetesen még csak
nem is reménykedhetett benne – a koppenhágai rendőrség eltűnt személyek
felkutatásával foglalkozó alosztályának nyomozójaként be kellett érnie a
nyomorúságos lyukkal. Az alacsony, pirospozsgás és enyhén pufók Jensen
inkább hasonlított bankárra, mint rendőrre. Hagyományos, szürke öltönyt,
krémszínű inget, kék nyakkendőt és fekete krokodilbőr cipőt viselt. Az
aznap reggel a marseille-i rendőrségtől kapott jelentés végére érve nagyot
sóhajtott, és a következő pillanatban a dühös indulat óriási hulláma
ágaskodott fel benne. Gyors mozdulattal becsukta a dossziét, felállt az
íróasztaltól, és öles léptekkel kiviharzott a szobából.
Lars Pedersen főfelügyelő irodája tágas volt, süppedő szőnyeg borította a
padlóját, és ragyogó kilátás nyílt belőle a Tivoli parkra. A teremnek is beillő
helyiség sovány, őszülő hajú, éles arcvonású gazdája pontosan úgy nézett
ki, ahogyan az átlagember a magas beosztású rendőrt elképzeli.
Pedersen a vadul berontó Jens Jensenre nézett, és látva, milyen arcot vág,
egy pillanatra mozdulatlanná merevedett.
– Mi az már megint? – kérdezte.
Jensen egyetlen szó nélkül eléje rakta a dossziét, az ablakhoz lépett, és a
kezét a háta mögött összekulcsolva úgy tett, mintha a panorámában
gyönyörködne.
Pedersen nem sokkal korábban végzett el egy gyorsolvasási tanfolyamot,
és mindössze négy percébe telt, hogy elolvassa és meg is értse az alapos,
részletekbe menő jelentést. – Szóval? – kérdezte, miután a végére jutott.
Jensen dühtől szikrázó tekintettel pördült hátra, és érdes, izgatottan
remegő hangon válaszolt: – Szóval az idén a negyedik. Kettő
Spanyolországban, egy a francia Riviérán, egy pedig Rómában. És még
csak május közepe van! – emelte még feljebb a hangját. – A svédektől
hárman tűntek el, a norvégoktól pedig ketten...mindannyian földközi-
tengeri országokban... és még egyiknek sem sikerült a nyomára bukkanni. –
A hangja feszes volt az indulattól, szavai úgy koppantak, mint vastag
deszkába vágódó puskagolyők. – Az áldozat mindenhol ugyanaz: magányos
skandináviai – turistáskodó vagy nyelvet tanuló lány– Jensen a dossziéra
bökött. – Hanne Andersen, tizenkilenc éves, nagyon szép, francia
nyelvtanfolyamra járt egy marseille-i magániskolában. Utoljára szeptember
4-én, este tízkor látták, amikor kijött a szállodából, és beszállt egy
franciának látszó, – a fene tudja, hogy ez mit jelent, – fiatalember vezette
fekete Renault-ba. Ez minden, amit tudunk róla.
– És mindannyian csinosak vagy szépek voltak, a svédeket és a
norvégokat is beleértve? – kérdezte némi gondolkodás után, elmélázva
Pedersen.
– Igen! – hangzott a határozott válasz. – Látta a jelentésemet, a
fényképeket... és olvasta a javaslataimat.
A főfelügyelő hatalmasat sóhajtott, és úgy tolta félre a dossziét, mintha
jelezni kívánta volna, hogy soha többé látni sem akarja, nemhogy
foglalkozni vele.
– Hogyne! Emlékszem! – felelte leplezetlen ellenérzéssel a hangjában. –
Különleges osztag felállítását javasolja, mert felállított egy elméletet arról,
hogy létezik egy fehér rabszolgákkal kereskedő szervezet, és az felelős a
lányok eltűnéséért.
Jens Jensen harmincöt éves volt. Ha nem olyan pulykakakas-természetű,
és egy kicsivel több tiszteletet tanúsít a feljebbvalói iránt, már sokkal
előrébb tartott volna. A bőven megérdemelt előléptetések elmaradása miatti
fájdalmát megpróbálta a különleges sörök iránti szenvedélybe fojtani, és az
ugyancsak a kedvencei közé tartozó hajóutakkal ellensúlyozni, de most
megpattant benne valami, és a sérült szelepen keresztül vadul tört fel belőle
az indulat.
– Elmélet! – kiáltotta. – Négy évet töltöttem elveszett személyek
felkutatásával. Évek óta napi, rendszeres kapcsolatban állok Stockholmmal
és Oslóval. Kibaszottul kevés napidíjból ugyan, de végigjártam Párizst,
Rómát és Madridot! – Halmozódó feszültsége kényszerítésére elindult, és
lassan ellépkedett a főfelügyelő íróasztala előtt. – Én vagyok az a
szerencsétlen balfasz, akinek el kell mondania, amikor a lányok szülei
megkérdezik, hogy lószart sem tehetünk! – csattant fel dühösen, és a keze
élével, a cseréptörő karatebajnokokat megszégyenítő erővel a dossziéra
csapott. – Ma délután Mr. és Mrs. Anderson eljön hozzám abba az ocsmány,
kibaszottul szűk irodámba, hogy az ötvenéves íróasztalom előtt kucorogva
meghallgassa, hogy a lányuknak reménytelenül nyoma veszett, minden
esélye megvan annak, hogy mostanra erőszakkal kábítószerfüggővé tették,
és a testét árulja, hogy néhány kibaszott strici nagy lábon éljen, elszórhassa
a pénzt, amit az élete árán keres!
 Pedersen újból nagyot sóhajtott, és a körülményekre való tekintettel
egészen meglepő módon nagy nyugalommal válaszolt: – Jens! Maga is
pontosan tudja, mi a legnagyobb gond: a pénz! Csak Koppenhágában
évente több mint négyszáz ember eltűnéséről kapunk bejelentést. A
költségvetésünk erősen korlátozott, és évről évre zsugorodik. A
számkukacok kiszámították, hogy a különleges osztag, amelynek a
felállításához annyira ragaszkodik, több mint tízmillió koronába kerülne
évente. Elképzelhetetlen, hogy a költségvetési bizottság megszavazza. Nem
elég költséghatékony. Annyit költeni... mondjuk évi egy tucat lányra?
Felejtsd el!
Jens Jensen megpördült, és dühösen kifelé indult.
– Akkor majd a költségvetési bizottsághoz küldöm Andersenéket – szólt
hátra menet közben. Az ajtóhoz érve komoran visszanézett a főnökére. –
Mondják el nekik az urak, milyen fontos a takarékosság... és akár a Kék
Gyűrűről is mesélhetnek.
Egy Egy forró, szeptember végi estén a Gozo nevű kis földközi-tengeri
szigeten Manuel Zerafa atya beült viharvert, öreg Fordjába, és a meredek
útnak nekivágva a hegy ormán álló házhoz indult. Az épület nagyon régi
volt, de a gazdája kívül-belül ragyogóan rendbe hozta teraszáról csodálatos
kilátás nyílt a szomszédos, parányi Cominóra és a tengerből mögötte
kiemelkedő nagy szigetre, Máltára. Az atya verejtékezve húzta meg a
kapucsengő kőfalból kiálló fogantyúját. Néhány másodperccel később a
tömör ajtó kitárult, és egy magas férfi jelent meg. Egészen rövidre nyírt, ősz
haja, szögletes, markáns arca volt, hosszú heg az arcán, egy másik az állán,
és egy harmadik a jobb halántékán. Mindössze úszónadrágot viselt, a teste
izmos volt, feszes, majdnem négerbarna, és ugyancsak hegek borították.
Az egyik sebhely a jobb térdétől csaknem az ágyékáig, a másik a jobb
vállától a derekáig húzódott. Zerafa atya jól ismerte a férfit, tudta, hogy a
hátán is hegek vannak, és a bal keze kisujja hiányzik. Mivel azzal is
tisztában volt, hogyan szerezte sérülései egy részét, valahányszor
találkoztak, gondolatban mindig keresztet vetett.
– Hello, Creasy! – köszöntötte a házigazdát. – Átkozottul meleg van,
jólesne egy hideg sör!
A férfi félreállt az útból, és intett a papnak, hogy lépjen beljebb.
Vadszőlővel és mimózával fedett nádtető alá ültek, a kék, hívogatóan
hűvös vizű úszómedence mellé, amely mögött teljes szépségében
bontakozott ki a Gozo tetejéről nyíló, csodálatos panoráma. Zerafa atya úgy
érezte, hogy ha száz évig ülne ott, akkor sem tudna betelni vele.
Az öles termetű férfi két jéghideg sört hozott ki a házból, lerakta őket az
asztalra, és némán kérdő pillantást vetett a papra. Régi barátok voltak, és
bár az atya tikkasztóan meleg napokon gyakran beugrott egy hideg italra, a
házigazda biztos volt abban, hogy ezúttal más, konkrét céllal jött.
– Michaelről van szó -jelentette ki a pap.
– Amennyiben?!
Zerafa atya ivott egy kortyot, és csak aztán válaszolt:
– Csütörtök van, tudom, hogy ilyenkor megy Máltára George
Zammithoz. Mikor ér haza?
Creasy az órájára pillantott. – Ha elérte a hetes kompot, akkor fél óra
múlva. Miről van szó?
– Kiről! -javította ki Zerafa atya. – Az anyjáról.
– Az anyjáról! – Creasy meg sem próbálta titkolni a megdöbbenését.
A pap nagyot sóhajtott, de utána határozott hangon válaszolt: – Igen, az
anyjáról. Rákos, a Szent Lukácskórházban haldoklik.
– És?
– És szeretne találkozni Michaellel – válaszolta a korábbinál is
határozottabb hangon az atya.
– Miért?
– Galea atya hívott fel – ő foglalkozik a Szent Lukács betegeivel –
válaszolta vállvonogatva a pap. – A nő a fiáról kérdezte, arról, hogy ott van-
e még az árvaházban. Azt mondta, a halála előtt még nagyon szeretné látni.
Creasy néhány másodperces hallgatás után válaszolt csak, és a hangja
hideg volt, akár egy gleccser: – Akkor sem igazán nézte meg, amikor
született, és rögtön eldobta... Maga mondta.
– Igen, én.
– Mondja el megint!
A pap nagyot sóhajtott.
– Meséljen, atyám!
Zerafa komoly arccal kezdett bele a történetbe:
Egy éjjel valaki becsöngetett az Auguszta-nővérek máltai árvaházába. Az
egyik apáca nyitotta ki a kaput, és kendővel letakart kosarat talált a
küszöbön. Egy kocsi éppen elindult a járda mellől, de még annyira közel
volt, hogy látni lehetett a bent ülő nőt és férfit... minden bizonnyal Michael
anyját és a stricijét.
Hosszú szünet következett, mozdulatlanul bámultak mindketten a
messzeségbe. Végül a pap törte meg a csöndet: – Értse meg, Creasy!
Szólnom kell Michaelnek, hogy az anyja látni szeretné.
Kötelességem megtenni.
– Ha bárkinek kötelességgel tartozik, akkor az Michael! – válaszolta
indulattól érdes hangon Creasy. – Maga nevelte, amíg örökbe nem
fogadtam. Ketten pótoltuk úgy, ahogy az anyját, és tudom, hogy
valahányszor eszébe jutott, csak utálattal tudott gondolni rá. Az anyja szajha
volt, többet aggódott a keresete, mint a gyereke miatt. Tudja, hogy amin
Michael keresztülment, az maga a pokol. Miért akar újabb fájdalmat okozni
neki?
Újabb hosszú szünet következett, amely alatt a pap üres poharára
szögezte a tekintetét, és miután fölemelte róla, határozottan odaszólt
Creasynek: – Adjon még egy sört! Ha visszajön, elmondom.
Olyan hangsúllyal mondta ezt, amelyet kevesen mertek volna használni
Creasyvel szemben. A házigazda jó darabig a homlokát ráncolva, keskenyre
zárt szemmel nézett rá, de végül vállat vont, felállt, és egyetlen szó nélkül
beballagott a konyhába.
Amikor visszatért, a pap megvárta, hogy eléje tegye az üveget, helyet
foglaljon, és csak aztán kezdett beszélni. Felidézte azt a két évvel korábbi
jelenetet, amikor kettesben a templom lépcsőjén ültek, és az árvaháziak és
Sannat falu gyerekei közötti futballmeccset figyelték. Michael tizenhét éves
volt akkor, és a legtehetségesebb, legügyesebben mozgó játékos az egész
pályán. Zerafa atya azon kívül, hogy az árvaházat vezette, a futballcsapat
edzője is volt, és Creasy, miközben figyelmesen nézte a mérkőzést, sűrűn,
részletekbe menően kérdezgette a gyerek felől. A pap elmondta, hogy
Michael anyja prostituált, a Gzirában, La Valletta vörös lámpás negyedében
űzi az ipart.
Michaelnek valamelyik vendége lehet az apja, a srác haj- és bőrszínéből
ítélve nagy valószínűséggel arab.
Az anyja, mihelyt megszülte, azonnal el is dobta magától a fiút, aki
Gozón, az árvaházban nőtt fel. Kétszer akarták örökbe fogadni, de mindkét
kísérlet kudarcba fulladt. Aztán felbukkant Creasy, és a templom lépcsőjén
ülve végignézte azt a bizonyos futballmeccset.
 Zerafa atya nagyon meglepődött azon, hogy örökbe fogadta Michaelt,
mivel Creasy felesége és négyéves kislánya néhány hónappal korábban halt
csak meg. A Pan Am 103-as járatán utaztak, amelyet terroristák a skóciai
Lockerbie fölött felrobbantottak, megölve valamennyi utast és a repülőgép
teljes személyzetét.
Creasy legendás hírű, nyugalomba vonult zsoldos volt, és a pap pontosan
tudta, hogy csak számításból vette magához Michaelt, azért, hogy kapjon
egy kiváló adottságokkal rendelkező fiatalembert, és a saját képére
formálja. Ahhoz, hogy az örökbefogadást nyélbe lehessen ütni,
megvásárolt, vagyis fizetség fejében feleségül vett egy sikertelen angol
színésznőt, aki később terroristák áldozata lett. Michaellel együtt álltak
boszszút, végeztek a terroristák vezérével, és az akció közben olyan szoros
kapocs alakult ki közöttük, amilyen csak két ember között létrejöhet.
A pap minderre emlékeztette Creasyt, és arra is rámutatott, hogy
bűnrészes az örökbefogadásban, mivel pontosan tudta, milyen szándékból
fakad. Figyelte, amint Creasy tökéletes gyilkológépet faragott Michaelből,
némán izgult, amíg a Közel-Keleten voltak, beteljesíteni a megfogadott
bosszút, és miután visszatértek Gozóra, látta, hogy valami egészen
különleges, szoros kapocs fűzi össze őket.
– Michael felnőtt – mondta halkan. – Maga tette azzá. Egyedül kell
döntenie. Gyerekkorában én, később maga döntött helyette, de ebben a
kérdésben neki kell határoznia.
Kettő
– Tudom, hogy ki maga – mondta Michael. – A kőfalon ülő nő.
A csontvázzá soványodott beteg arcán tétova mosoly jelent meg. A fiú
tisztában volt azzal, hogy még csak harmincnyolc éves, de nem tudta
függetleníteni magát a látványtól. A nőnek a több hétig tartó kemoterápiás
kezelés miatt alig volt haja, az arca beesett, és betegesen sárga bőre
pergamenszerűen ráfeszült kiálló járomcsontjaira. Bármilyen szörnyen
nézett is ki azonban, a fiatalember fel tudta fedezni rajta az emlékezetében
elraktározott, régről ismerős arcot, azt, amelyet kisgyerek korában majdnem
minden héten látott. Nagyon szép, hosszú, dús haj keretébe foglalt arc volt,
egy fiatal nőé, és bár az évek múlásával kétségtelenül öregedett, érettebbé
vált, mindig gyönyörű, életteli maradt. Most azonban ijesztő volt, a halál
bélyegét viselte.
 – A kőfalon ült – folytatta a fiatalember. – Minden vasárnap. Tizenegyre
mentünk a templomba, és maga mindig ott volt az árvaház előtt, az utca
másik oldalán akkor is, amikor egy órával később visszajöttünk a
templomból. Az árvaházból is sokszor figyeltük, és találgattuk, mit keres
ott. Mindig pontosan fél egykor indult el a kikötőbe.
A nő újból elmosolyodott.
– Igen, hogy elérjem az egyórás kompot.
– Miért?
– A fiamhoz mentem... hogy lássam, hogyan nő, fejlődik.
– Miért nem szólt hozzám?
– Nem tehettem. A papoknak adtalak, és nem vehettelek vissza.
– Miért adott a papoknak? – kérdezte Michael.
– Nem volt más választásom.
A fiatalember megemelte a székét, és közelebb húzódott a haldoklóhoz. –
Mondja el – szólt rá parancsolóan – , hogy miért nem volt más választása.
Három
Két prostituált, az öreg, hajlott hátú pap és Michael állt csak a sír mellett,
és nézte, ahogy a két, vászonnadrágot és piszkos fehér trikót viselő sírásó
leereszti a koporsót. A szajhák keresztet vetettek, a pap halkan elmormolt
egy imát, Michael pedig egy marék földet dobott a koporsóra. Utána
mindannyian mentek a maguk útjára: a prostituáltak a Gzirába, a pap vissza
a templomba, Michael pedig Gozóra.
– Rám ne számíts! – mondta Creasy.
A vadszőlő alatt ültek, és forró bárány curryt eszegettek. Creasy két napja
főzte, és azóta az íze kellően öszszeérett, harmonikus elegyet alkotott.
Creasy nagyon büszke volt csípős, erősen fűszerezett curryjeire, Michael
pedig az egyik leglelkesebb fogyasztójukká vált.
Ezúttal is jóízűen lenyelte a falatot, mielőtt válaszolt: – Azt hittem, egy
csapat vagyunk.
– Az anyád szajha volt. Ezzel szembe kell nézned. Egy nappal azután,
hogy megszült, lemondott rólad. Azt a nőt, aki ilyenre képes, én nem tartom
embernek.
– Nem volt más választása.
– Mind ezt mondja -jelentette ki Creasy.
Michael ivott egy korty sört. Nem félt Creasytől, és áhítatos tiszteletet
sem érzett iránta annak ellenére, hogy a legkeményebb ember volt, akit
valaha ismert.
– Megtanítottál a bosszúra. Arra, hogy igazságot kell szolgáltatni
azoknak, akiket bántottak – mondta.
Creasy nagyot sóhajtott. – Oké! Szóval azt mondta, prostitúcióra
kényszerítették, erőszakkal kábítószerfüggővé tették, és megparancsolták
neki, hogy dobjon el magától. Húsz évvel ezelőtt történt, és ha igaz is, amit
kétlek, mit tudsz tenni ennyi idő után? Egyébként a szajhák többnyire
megrögzött hazudozók.
– Blondie is? – kérdezte halkan, tekintetét a tányérjára szögezve Michael.
Creasy sóhajtva megrázta a fejét.
– Nem. Blondie sosem hazudik – válaszolta. – Ha beszélsz vele, azt fogja
mondani, hogy felejtsd el az egész ostoba ötletet.
Michael alaposan megrágta, lenyelte az utolsó falat curryt is, és csak
aztán felelt könnyedén, mintha valami lényegtelen dologról lett volna szó: –
Egyébként az apám arab volt. Ő szoktatta rá anyámat a kábítószerre, és
csinált belőle szajhát.
– Ő mondta?
– Igen, és sok egyebet is. – A fiatalember a fejét fölemelve dacosan
nézett Creasyre. – Minden héten meglátogatott. .. vasárnaponként. Az
árvaház mellett, egy alacsony falon ült, nézte, ahogy templomba megyek, és
azt is, ahogy az istentisztelet után eljövök onnan.
A hangja a feltámadó érzelmektől enyhén megremegett. – Rettenetes
lehetett neki, hogy még csak nem is beszélhetett velem.
– Szajha volt.
Michael hangja megkeményedett, és metszővé vált, mint a jól kifent
penge: – Blondie is szajha volt, még mindig kuplerájt vezet, de az egyik
legjobb barátod, és imádod.
– Blondie más – válaszolta makacsul Creasy.
A fiatalember felállt, nagyot nyújtózkodott, majd nekilátott összeszedni a
tányérokat. – Lehet – mondta. – Holnap Brüsszelbe megyek, hogy beszéljek
vele. Hosszú ideje űzi az ipart, talán tud mondani valamit, segít, hogy a
megfelelő irányba induljak el.
– Talán figyelmeztet, hogy ne légy idióta! Esetleg elmondja, hogy a
kurvák sem egyformák...és az, amelyik a születése utáni napon eldobja a
gyerekét, tizenkilenc évvel később nem érdemel sajnálatot és együttérzést
attól a gyerektől.
 Michael nem válaszolt, csak olyan tekintettel nézett, amely rögtön
rádöbbentette Creasyt, hogy nem gyerekkel beszél, hanem a koránál sokkal
tapasztaltabb és bölcsebb tizenkilenc éves emberrel. Tudta, nem engedheti,
hogy valamifajta őrült bosszúvágytól vezérelve egyedül induljon el egy ki
tudja, milyen veszélyeket rejtő úton, és az is megfordult a fejében, hogy
lényegében kihasználta, bizonyos értelemben saját bosszúja eszközévé
változtatta Michaelt. Nem sokat gondolkodott hát, mielőtt meghozta a
döntését.
– Rendben van, Michael – fordult a fiatalemberhez.
– Ha ragaszkodsz hozzá, hogy hülye légy, és teljesítsd nem létező
kötelességedet... akkor veled megyek és segítek.
– Nem kell! – vágta rá rögtön Michael. – Jól kiképeztél. Egyedül is meg
tudom csinálni.
Creasy az asztal gyalulatlan lapjára szögezte a tekintetét. Az arca komor
volt, és a hangja is: – Michael! Az az igazság, hogy bűntudatom van
miattad. Nem volt igazi gyerekkorod. Kivettelek az árvaházból, és katonát
faragtam belőled, pedig még csak tizenhét éves voltál. Úgy kellett volna
élned, mint a többi tinédzsernek, de lehetőséget sem kaptál rá. Tizenkilenc
éves vagy, de sokszor úgy nézel ki, és úgy is viselkedsz, mint egy
negyvenéves. Ami történt, megtörtént... nem lehet változtatni rajta. De talán
engedhetnéd, hogy segítsek ebben a hülyeségben. Egyébként is, jó volna
már látni Blondie-t, Maxie-t, Nicole-t... és azt hiszem, Lucette és melléd is
elkel egy gardedám.
Michael megenyhülten elmosolyodott.
– Valahogy nehezen tudlak elképzelni abban a szerepben – mondta. –
Rendben, gyere velem...de értsd meg, hogy ez az én show-m!
Creasy sóhajtva ugyan, de beleegyezően bólintott.
Este nyolckor érkeztek meg Brüsszelbe. Mivel csak kézipoggyászuk volt,
tizenöt perc alatt végeztek a vámnál. Michael sokkal idősebbnek látszott
tizenkilenc événél: száznyolcvan centi magas volt, rövid, koromfekete haja,
hosszú, keskeny arca, és karcsú, izmos, ruganyos teste. Fekete farmert,
nyitott nyakú, krémszínű inget és fekete bőrdzsekit viselt. Creasy
jellegzetes, furcsa járásával haladt mellette, nem a sarkával érintette először
a talajt, mint a legtöbb ember, hanem a talpa külső élével. Őszülő
tüskehajával, barna, sebhelyes arcával, öles vállával grizzlyre hasonlított.
Sötétkék nadrág, világos pamuting, fekete kasmírmellény és tweedzakó volt
rajta. Ha valaki csak az öltözéke alapján próbálja megítélni, azt kellett volna
mondania, hogy szelíd, angol vagy skót vidéki gentleman, de az arcára
vetett egyetlen pillantás elég volt, hogy a véleményét megváltoztassa. A
vonásai ugyanis rögtön elárulták, hogy nagyon kemény, határozott ember,
és éppen nincs jó kedve.
Már kijöttek a repülőtér épületéből, és a hosszú sorban várakozó taxik
felé tartottak, amikor Creasy hangosat nyögve hirtelen megállt. Michael
hátrafordult, és látta, hogy az arca fájdalmas, merev. Nem először fordult
elő – az utóbbi néhány hónapban a rövid, éles nyilallás többször is
jelentkezett, de Creasy csak legyintett rá, legfeljebb annyit morgott, hogy
biztosan elrontotta valamivel a gyomrát.
– Jól vagy? – kérdezte a fiatalember.
– Persze! Menjünk!
Beszálltak egy taxiba, és Michael megadta a sofőrnek a címet: – A
Pappagalba, a Rue dArgens-ra legyen szíves!
– Tudják, mi az? – kérdezte meglepődve a taxis.
– Hogyne! Előkelő, drága bordély.
A sofőr sebességbe tette a kocsit, elkanyarodott a járda mellől, és közben
megjegyezte: – Maguk aztán nem vesztegetik az időt!
Michael rávigyorgott Creasyre, majd az ablak felé fordult, és a gyorsan
suhanó tájat nézve felidézte csaknem két évvel korábbi brüsszeli
látogatását, amikor ugyanazon az útvonalon haladtak, mint most. Akkor
még hármasban volt Creasyvel és Leonie-val. Az asszony emléke sajgó
sebként maradt meg benne. Anyjaként szerette, és keserűen elsiratta, mikor
megölték.
Pontosan emlékezett még arra a pillanatra, amikor Creasy zsebkendőt
nyújtott neki Guido nápolyi panziójában, és színtelen hangon rászólt: –
Töröld meg a szemed! Felnőttél, most már férfi vagy. Elérkezett a bosszú
ideje.
Félórával később Michael becsöngetett egy csöndes kis mellékutcában,
az Európai Közösség székházától néhány háztömbnyire lévő, kívülről
csöppet sem feltűnő épületbe. Hallották, hogy egy láthatatlan kéz elhúzza a
kémlelőnyílás reteszét, és tudták, hogy igen alaposan megnézik őket.
Néhány másodperccel később az ajtó szélesre tárult. Raoul fogadta őket
magas volt, sovány, akár egy csontváz, és olyan baljós kifejezés ült az
arcán, hogy a legerősebb embereknek is borsózott tőle a hátuk. Kilépett az
ajtón, mindkét irányba végigkémlelt az utcán, majd bólintott, hogy minden
rendben, mehetnek. Beléptek a süppedő szőnyeggel borított, elegáns
folyosóra, lerakták a csomagjukat, és kezet fogtak az égimeszelővel.
– Meddig maradnak? – kérdezte Raoul.
– Néhány napig – felelte Michael.
A férfi a táskáikért nyúlt. – Blondie a bárban van. Felviszem a
holmijukat.
Végigmentek a folyosón, és beléptek egy fényűzően berendezett
szobába. A padlót süppedő, vörösesbarna szőnyeg takarta, a fényt
kristálycsillárok szolgáltatták, a falakat bársonnyal tapétázták. Az egyik
sarokban mahagóni bárpult állt, a kanapék és a fotelek nagyon finom, puha
bőrből készültek, öblösek voltak és kényelmesek. Négy nagyon szép és
elegáns fiatal nő foglalt helyet bennük, de ha a belépő már elég hosszú ideig
legeltette rajtuk a tekintetét, és kigyönyörködte magát, a bárpult felé
fordulva egészen másfajta látványban lehetett része. Idős, bokáig érő,
aranybrokát ruhát viselő nő ült az egyik magas széken. Koromfekete haja
volt, az arcát vastag smink borította, és tűzpirosra rúzsozott szája úgy nézett
ki, mint egy keskeny, véres vágás. Kékes fényű gyémántból volt a
fülbevalója, a nyaklánca, két karkötője, és tíz gyűrűje is mindegyik ujján
egy. A korát ránézésre nem lehetett megállapítani, de Michael és Creasy
tudta, hogy a hetvenes évei közepén jár.
A szája széles mosolyra húzódott, mihelyt megpillantotta őket, leszállt a
bárszékről, és mintha tizennyolc éves, szerelmes fiatal lány volna, ölelésre
tárta szét a karját. Előbb Creasyt, majd Michaelt szorította magához a
fiatalember a brokátszövet alatt érezte az idős testet formában tartó, kemény
fűzőt. Miután megölelte, eltolta magától Michaelt, alaposan megnézte,
megsimogatta az arcát, és erős olasz akcentussal angolul közölte: – Szép
vagy... Régebben csak... helyes voltál.
Creasy halkan kuncogott, Michael pedig, bár elmosolyodott, kissé
zavarban érezte magát a szép fiatal nők tekintetének kereszttüzében.
– Mintha pangana az üzlet – állapította meg Creasy.
Blondie arcáról a megjegyzés hatására gyorsan leolvadt a mosoly.
– Hát, nincs nagy forgalom. De még fiatal az este! – felelte. – Mit isztok?
Miközben helyet foglaltak, Creasy újból felsziszszent, a bal kezével a
melléhez kapott, Blondie és Michael pedig ösztönösen összenézett.
– Mi az?! – kérdezte élesen az idős nő.
 Mivel Creasy csak a fejét rázta és nem válaszolt, a fiatalemberhez
fordult. – Néhány hete fájdalmai vannak – felelte az. – Csak legyint rá, azt
mondja, nem érdekes, de egyre gyakrabban fordul elő, hogy hirtelen elakad
a lélegzete.
Az addig békés, idilli hangulat egy csapásra megváltozott. Blondie
nagyon komoly arccal, sebesen, franciául mondott valamit Creasynek, aki –
szemmel láthatóan nagy vonakodással – bólogatott. Michael nem értette a
nyelvet, de jól látta az őszinte indulatot és aggodalmat az idős nő arcán, és
hamar megtudta azt is, mi váltotta ki, mert Blondie angolra váltott, és
közölte:
– Korábban is előfordult már ezzel a bolonddal, aki az apádnak nevezi
magát. Annyi fémet hord a testében, hogy egy konzervgyárat el lehetne látni
belőle dobozokkal, és néha valamelyik megmozdul, elkezd vándorolni.
Egy szempillantás alatt anya, szerető, parancsoláshoz szokott, célratörő
menedzser lett egy személyben.
Csettintett, mire Raoul villámgyorsan telefont vitt oda neki, és pergő
nyelvvel franciául tárgyalni kezdett valakivel. Creasy többször megpróbált
közbeszólni, de mindannyiszor belefojtotta a szót – olyan pillantást vetett
rá, amelytől egy vastag tölgyfa is szilánkokra hasadt volna. Michael
megbűvölten nézte, a száját is kis híján eltátotta, és akkor tért csak
magához, amikor Blondie lecsapta a kagylót, és neki kezdte sorolni az
utasításait:
– Néhány perc múlva itt lesz egy taxi. Gondoskodj róla, hogy Creasy,
pizsamával és egyéb, kórházban szükséges holmival felszerelkezve
beszálljon, és hagyja, hogy oda vigye, ahová kell. Az egyik legjobb sebész
várja egy magánkórházban... kényelmes hely, és a nővérek is szépek,
fiatalok. Kiveszi a szilánkot, amely elindult ennek az idiótának a szíve felé.
– Újabb éles, súlyosan elmarasztaló pillantást vetett Creasyre.
– Sosem fogom megérteni, hogy olyan intelligens ember, mint te, aki
ráadásul mindent tud a lőtt, szúrt és vágott sebekről, amit csak lehet, hogy
képes ennyire ostobán viselkedni, amikor saját magáról van szó.
– Tudod, hogy utálom a kórházat – morogta Creasy.
Blondie haragja nem tartott sokáig, annyira megenyhült, hogy halványan
el is mosolyodott. – Mondtam, hogy nem közönséges kórház... exkluzív
hely, és a nővérek mind nagyon helyesek – Visszafordult Michaelhez, és
határozott, ellentmondást nem tűrő hangon ráparancsolt: – Vidd oda, és
mondd meg az orvosnak, hogy a lábujjától a feje tetejéig alaposan
röntgenezze meg! Ha talál olyan fémet, amelyet el kell távolítani, vegye ki
belőle!
– Biztos vagy benne, hogy a fickó érti a dolgát? – kérdezte némi köhögés
után Creasy.
– Európa egyik legkiválóbb sebészének tartják nyugtatta meg
mosolyogva Blondie.
– Nyilván egy vagyonba kerül.
Az öregasszony nemet intett. – Öt éve megözvegyült, és megpróbálja a
munkába fojtani a bánatát, imádta a feleségét, nem akar újból megnősülni,
de életerős ember, úgyhogy hetente eljön hozzám. A lányaim imádják. – Az
olaszokra jellemző lazasággal megvonta a vállát. – A maga módján ő is
igazán szereti őket... Bernard-nak hívják.
Bernard Roche valóban jó sebész volt. Tíz évet töltött a francia
hadseregben, cselédkönyves orvosként pedig Algériában szolgált, a
függetlenségi háború alatt, és mivel kitűnő memóriával rendelkezett,
azonnal megismerte Creasyt.
– Első ejtőernyős hadtest – mondta a székében fölegyenesedve, amikor
megpillantotta. – Két héttel azelőtt láttam el a törött karját, hogy
felrobbantották a barakkjaikat, és Piaf Je ne regrette rienjét énekelve
kivonultak Zeraldából.
Creasy csodálkozva nézett az orvosra. – Ahogy elnézem, még pelenkás
lehetett akkoriban.
– Épphogy kinőttem belőle – válaszolta mosolyogva a sebész. –
Huszonhárom éves voltam, maga pedig élő legenda. Miközben bekötöztem,
reszketett a kezem. Emlékszem, volt egy olasz barátja... Guidónak hívták.
Figyelmeztetett, ha nem hozom rendbe tökéletesen, kivisz a sivatagba,
nyakig beleás a homokba, és megtanít rá egy tevét, hogy a következő ezer
évben naponta vizeljen a képembe.
– Úgy látszik, hatott a fenyegetés, mert a karom tökéletes – mondta
mosolyogva Creasy. – Egy régebbi sebesülésem fáj.
Az orvos bólintott, majd felállt, és odaszólt Michaelnek: – Menjen, igyon
valamit, és jöjjön vissza egy óra múlva!
Michael fél pohár vörös bort ivott a jó nagy villának látszó
magánkórházzal szemközti bisztróban, és amikor visszatért, az orvos komor
arccal fogadta.
 – Majdnem az utolsó pillanatban jöttek – közölte. – A legenda nagyjából
egy héten belül véget érhetett volna. Miért van az, hogy a legkeményebb
emberek oly sokszor rettegnek a kórháztól, az orvosoktól?
Michael vállat vont. – Megoperálta?
– Majd úgy két óra múlva. Jöjjön!
A sebész a világító üveglapra erősített röntgenfelvételekhez vezette
Michaelt, és az elsőn megmutatott egy apró, sötét foltot. – Gránátrepesz –
magyarázta. – Az ötvenes évek elején Dien Bien Phunál kapta. Három
évtizede vándorol az izmaiban, fúrja előre magát a szíve felé. Szerencsére
még időben elkaptuk. – A következő felvételen egy másik sötét foltot
mutatott. – Lövedékdarab...Valószínűleg Kongóból... veszélyesen közel a
léphez. Ezt is kiveszem. – Újabb felvétel és újabb folt következett. –
Acélszegecs, amellyel egy olasz orvos egy apró vállcsontot erősített a
kulcscsontjához. Laoszban történt... A szegecset úgy hat hónappal később el
kellett volna távolítani, de valamiért megfeledkeztek róla. Majd most
pótoljuk... Lehetséges, hogy újat kell betennem helyette, de ezt csak akkor
tudom biztosan, ha látom, mennyire forrt össze a két csont.
Michael jól odafigyelt mindenre, amit hallott. – Mi volna, ha azt békén
hagyná? – kérdezte.
A sebész megrázta a fejét. – Később rettenetes ízületi fájdalmat okozhat.
Jobb most kiszedni.
A fiatalember halványan elmosolyodott. – Egyetértek – mondta aztán
komolyan. – Intézze el mindet! Meddig kell itt maradnia?
– Körülbelül tíz napig – válaszolta gyors fejszámolás után az orvos.
Michael elégedetten bólintott. – Tökéletes!
– Ne csinálj semmit addig, amíg ki nem kerülök innen! – kérte
nyomatékosan Creasy.
Michael hanyaguk vállat vont. – Legfeljebb kérdezősködöm és
körülnézek egy kicsit. Az orvos szerint legalább tíz napot töltesz itt, és
annak igazán nincs értelme, hogy azalatt csak a lábamat lógassam.
Creasy összevont szemöldökkel, gyanakvón nézett rá. – Tedd félre anyád
dolgát... legalább addig, amíg kikerülök innen! Inkább azt próbáld meg
kideríteni, hogy mi baja Blondie-nak!
– Blondie-nak? – kérdezte csodálkozva Michael.
– Igen. Nyugtalan. Elég régóta ismerem ahhoz, hogy észrevegyem, ha
valami nincs rendben körülötte. De tartok attól, hogy hiába kérdezném, nem
mondaná el. Ragaszkodik a függetlenségéhez, ahhoz, hogy maga intézze a
dolgait... De most valami nem stimmel nála. Nézz utána, hátha sikerül
kideríteni, mi az!
Blondie a konyhaasztal fölött rámosolygott Michaelre.
– Szóval Creasy napokig kórházban lesz... Éppen ideje! – Előrehajolt, és
összeesküvőhöz illő suttogással szólt rá a fiatalemberre: – Mesélj! Miért
vagytok itt?
– Azért jöttem, hogy tanácsot, és esetleg segítséget kérjek – válaszolta
Michael, miután ivott egy korty bort.
– Halljam, miről van szó!
A fiatalember részletesen elmondta. Blondie nagy vonalakban ismerte a
történetét, volt is bizonyos szerepe benne, de Michael részletesen
kibontotta, visszakanyarodva egészen a kezdetekig, odáig, hogy Creasy és a
később pokolgéppel felrobbantott angol színésznő, Leonie, akit Blondie is
ismert és kedvelt, örökbe fogadta. Részletesen elmesélte, hogyan álltak
bosszút a terroristákon, akik felrobbantották a Pan Am 103-as járatát, és
mesélt arról a gyűlöletről, amelyet az anyja iránt érzett, aki egy nappal a
születése után eldobta.
Felidézte, hogyan közölte vele Manuel Zerafa atya, hogy az anyja rákban
haldoklik, látni szeretné, és arról is, milyen nehezen szánta rá magát arra,
hogy teljesítse a kérést. Beszámolt a kemoterápiától megkopaszodott, a
kórházi ágyon tehetetlenül fekvő nőről, és arról is, aki gyerekkorában
minden vasárnap ott ült az árvaház melletti alacsony kőfalon. Elmondta,
miért nem volt más választása, mint hogy egy nappal a születése után
lemondjon róla, végül azt is, mire készül, és újból tanácsot, és amennyiben
lehetséges, segítséget kért.
Az öregasszony közbekérdezés nélkül végighallgatta a történetet, és
utána hosszú ideig némán, lehajtott fejjel ült. Végül a fiatalemberre nézett,
és egészen halkan szólalt meg: – Akiket keresel, akik anyádat
rákényszerítették, hogy lemondjon rólad, a legaljasabb szemetei a földnek.
Régen, évtizedek óta csinálják mocskos üzleteiket. Politikai és pénzügyi
értelemben is erősek, befolyásosak sok országban.
– Ismered őket?
– Tudok róluk. Megpróbáltak velem is üzletet kötni, de nincs szükségem
arra, hogy aljassághoz folyamodjam – válaszolta Blondie. – A lányaim saját
akaratukból dolgoznak nálam. Vigyázok rájuk, kezelem a pénzüket, és
gondoskodom arról, hogy ha eljön az ideje, és abba akarják hagyni az ipart,
sokkal jobb helyzetben legyenek, mint akkor, amikor elkezdték.
– Mint Nicole? – kérdezte mosolyogva Michael.
– Pontosan. Mint Nicole. Gondolom, vele is akarsz találkozni... meg
Maxie-vel. – Az öregasszony kis szünetet tartva elmosolyodott. – És
természetesen a húgával.
Michael is szélesen mosolygott. – Hogyne! Holnap este náluk
vacsorázom. Mi volna, ha kettesben mennénk?
Blondie szomorúan megrázta a fejét. – Mostanában nem tanácsos
hosszabb időre itt hagynom a Pappagalt.
– Gondjaid vannak?
– Semmi komoly, de azért jobb, ha itt vagyok.
– Segíthetek valamiben?
Az öregasszony megrázta a fejét, és finoman megérintette Michael arcát.
– Megvan a saját gondod. Akiket keresel, veszélyesek. Gondolkodás nélkül
ölnek, és vadul, körmönfontan védelmezik az érdekeiket.
– Kik azok, Blondie?
– Változnak, időről időre új arcok bukkannak fel, de mind ugyanabból a
körzetből jön. Dél-Európában, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában
működnek. Hallottam egy nevet, de nem vagyok biztos abban, hogy jelent-e
valamit.
– Hadd halljam!
– Állítólag úgy nevezik őket, hogy Kék Gyűrű.
– Olyanok, mint a maffia?
Blondie megrázta a fejét. – Rosszabbak.
– Hol kezdjem a keresést? – kérdezte a poharával játszadozva, lehajtott
fejjel Michael.
Az öregasszony hosszan gondolkodott, végül felállt és mielőtt kiment a
konyhából, csak annyit mondott:
– Várj!
Öt perccel később tért vissza, egy névjeggyel, amelyet maga elé tett, az
asztalra, és csak aztán kezdett mesélni: – Körülbelül hat hónappal ezelőtt
egy férfi járt itt, és szobára is ment az egyik lánnyal, de nem szeretkezni
akart vele, hanem csak beszélgetni. Van ilyen, annak ellenére, hogy
háromszáz dollár egy menet. Egyesek szóban akarnak elélvezni anélkül,
hogy hozzáérnének a lányhoz, mások magukról mesélnek. Ez az ember
azonban – Blondie gondosan manikűrözött, vörösre lakkozott körmével
megkocogtatta a névjegyet – nem fantáziált, még csak nem is mesélt.
Kérdezni akart, a manapság űzött fehérrabszolga-kereskedelem érdekelte. A
lány, akivel volt, kedvesnek, szimpatikusnak találta – írónak mondta magát,
aki a készülő könyvéhez akar anyagot gyűjteni – , és amikor letelt az óra,
amire befizetett, azt tanácsolta neki, hogy beszéljen velem. Nem
számoltam, de jó néhány órát eltöltöttünk a bárban, és a végére egészen
összebarátkoztunk. Valamikor a beszélgetés közben ő említette a Kék
Gyűrűt. Mielőtt elment, bevallotta, hogy füllentett, nem író. – Blondie újból
a névjegyre koppintott. – Azt hiszem, az volna a legokosabb, ha Creasyvel
együtt nála kezdenétek.
Michael a névjegyért nyúlt, és a következőt olvasta rajta: Jens Jensen,
Bűnügyi Nyomozati Osztály eltűnt személyek alosztálya, Koppenhága,
Dánia.
Négy
Michael nem sokkal éjfél után halk kopogtatásra ébredt. Álmosan
kikászálódott az ágyból, az ajtóhoz botorkált, levette róla a láncot, és
kinyitotta. Raoult pillantotta meg ezüsttálcával a kezében, amelyen egy
üveg Hennessy Extra konyak és két pohár volt.
– Gondoltam, ihatnánk egyet. Remélem, nem ébresztettem fel – mondta a
nehezen meghatározható munkakörű mindenes: testőr, portás, komornyik
egy személyben.
A fiatalember hatalmasat ásított, de utána mosolyogva válaszolt: –
Természetesen felébresztett, de azért ihatunk.
Igencsak meghökkent, mivel Raoult tartózkodónak ismerte meg, akitől
mi sem áll távolabb, mint a könynyed, felszínes fecsegés, a laza, semmire
nem kötelező barátkozás. A kis dohányzóasztalhoz ültek, és Raoul mindkét
poharat színültig töltötte. Miközben a pontosságot, odafigyelést követelő
művelettel volt elfoglalva, Michael, már nem először, alaposan megnézte. A
negyvenes évei közepén járt, és olyan arca volt, amelytől, ha akarta,
kisgyerekek, idős hölgyek, és rendetlenkedő vendégek egyaránt halálra
rémültek. Több mint tíz éve dolgozott Blondie-nál mint bárpincér,
kidobóember, inas és csöndes, de megbízható társ, akire mindig lehet
számítani. Blondie volt az egyetlen, akivel törődött, aki számított neki.
– Hogy van Creasy? – kezdte színtelen hangon a beszélgetést.
 – Remekül – válaszolta Michael. – Az a sebész tényleg remekül érti a
dolgát. Jó sok acélt előbányászott belőle. – Kis szünetet tartva, az emlékek
hatása alatt elmosolyodott. – Cserébe teletöltötte morfinnal... Egy nagyon
boldog, legalább fél kilóval könnyebb Creasy fekszik most a kórházi
ágyban.
– Meddig marad bent? – érdeklődött Raoul.
– Az orvos szerint úgy tíz napig – felelte vállat vonva Michael – , de
ismerem jól, én inkább azt mondanám, hogy amíg lábra nem tud állni... Ha
meg kellene becsülnöm, négy és hat nap közé tenném, amíg ott tudják
tartani.
Raoul komolyan bólintott, mintegy nyugtázva az elhangzottakat. – Ezek
szerint várnunk kell. Eltelik néhány hét, amíg teljesen rendben lesz.
– Mihez? – kérdezte élesen Michael.
– Nem tudja?
– Mit?
Raoul zavartan nézett a fiatalemberre, és néhány másodperces szünet
után kérdezte csak meg:
– Nem Blondie hívta ide magukat?
Michael határozottan nemet intett.
– Nem. Kellett volna? Mi történt?! – kérdezte határozottan.
Raoul szemmel láthatóan zavarban volt. Mindkét kezével erőteljesen
végigsimított az arcán, hatalmasat sóhajtott, és csak azután válaszolt: –
Blondie-nak súlyos gondjai vannak. Azt gondoltam, írt Creasynek.
Javasoltam, hogy tegye meg, de ezek szerint mégsem szánta rá magát.
– Nem, amennyire tudom. Meséljen! Mi a gondja Blondie-nak?
Raoul csak néhány másodpercig gondolkodott, aztán halk, de izgatott
hangon beszélni kezdett: – Nálunk, Belgiumban nem működik a maffia, de
van helyette más. Mi úgy nevezzük, hogy Les hommes de la nuit. Több
bandából áll, de egy ideje az egyik kiemelkedett közülük, és kezdi uralma
alá hajtani a többit. A főnöke után egyszerűen csak Lamonte-nak nevezik.
Sok mindennel foglalkozik, a kábítószerkereskedelemtől a prostitúción, az
illegális fogadásokon és a zsaroláson keresztül egészen az utcai rablásokig.
Blondie-nak nincs kapcsolata semmilyen bűnözőcsoporttal,
striciszervezettel sem. Maga is tudja, mennyire vigyáz a lányokra.
– Igen. Folytassa! – mondta majdhogynem izgatott, leplezetlen
érdeklődésről árulkodó hangon Michael.
 Raoul engedelmeskedett, de az arca az addiginál is komorabbá vált: –
Lamonte bandája nemrég az elegáns bordélyokat vette célba, és elkezdett
védelmi pénzt szedni tőlük. Sok ilyen hely van Brüsszelben. Az EU
tisztviselői az ügyfeleik, és azok az üzletemberek, akiknek szükségük van
rájuk, ezért gyakran meghívják őket a Pappagalba és hasonló
műintézményekbe. A legtöbb bordélytulajdonos engedett a zsarolásnak, és
fizeti a védelmi pénzt, Blondie azonban nem. Ő hallani sem akar róla, és
szilárdan kitart az álláspontja mellett.
– Mire ők? – kérdezte Michael.
– Okosabbak annál, semhogy felrobbantsák vagy felgyújtsák a házat –
válaszolta a vállát megvonva Raoul. – Tartózkodnak mindentől, ami
hangos, feltűnő, de minden este ellepik a környéket, és várják az
ügyfeleinket. Zsarolással, erőszakkal fenyegetőznek, vagy sima felhajtóként
megpróbálják átcsábítani őket az általuk ellenőrzött bordélyokba.
– Az eredmény?
Raoul tehetetlenül széttárta a karját. – A forgalom több mint a felével
csökkent. Blondie-nak jóformán annyi bevétele sincs, hogy a fenntartási
költségeket fedezze, de azért a saját zsebéből kifizeti a minimálbért a
lányoknak.
Több mint egy percig – miközben Michael agya lázasan dolgozott – síri
csönd volt a szobában.
– Igaza van – szólt végül a fiatalember. – Hallgatnia kellett volna
magára, és elmondania a dolgot Creasynek!
Raoul komoran bólintott. – Tudom. Ennek ellenére továbbra sem lesz
hajlandó szólni neki. Ahhoz túlságosan büszke. – Többnyire fenyegető,
baljós arckifejezése hirtelen bocsánatkérő lett, a hangszíne is megváltozott,
és már-már dühösen lökte ki magából a szavakat: – Értse meg, Michael, ez
így nem mehet tovább, tenni akarok valamit! Blondie mintha az anyám
lenne, de sajnos, nem vagyok olyan, mint maga vagy Creasy. Tudom,
fenyegetőnek látszom, sokan már attól megijednek, ha összevonom a
szemöldökömet. – Raoul kis szünetet tartva megemelte a bal vállát, és a
hónaljára csapott. – Igen, fegyvert is hordok, de nincs benne töltény, így
állapodtunk meg a rendőrséggel. Csak arra elég, hogy ráijesszek a
rendetlenkedő vendégekre.
Hanyagul, egyszersmind lemondóan vállat vont. – Lamonte-nak és a
katonáinak nem vagyok az ellenfele semmi szín alatt. Úgyhogy meg kell
várnunk, amíg Creasy kijön a kórházból... remélem, még időben elengedik.
Michael határozottan megrázta a fejét. – Egy percet sem várunk! –
jelentette ki eltökélten. – Ideje, hogy szelíden elbeszélgessek ezzel a
Lamonte-tal.
Raoul szemmel láthatóan megijedt, és néhány másodperces hallgatás
után bátortalanul megjegyezte:
– Talán jobb lenne, ha megvárná Creasyt.
Michael újból nemet intett.
– Egyedül csinálom meg... Ne aggódjon! Képes vagyok rá.
Raoul a fiatalember arcába, jéghideg pillantású szemébe nézett. – Ha
gondolja... Majd fedezni fogom. Le van szarva a rendőrség! Szerzek
töltényeket a revolveremhez.
Michael mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Megtiszteltetés lenne számomra, ha fedezne, de magának itt a helye,
Blondie mellett. Viszont tökéletesen igaz, hogy ideje töltényt is szereznie a
fegyveréhez, és tojni a rendőrség fejére.
– Hátvédnek mindenképpen lennie kell. Ki fogja fedezni? – kérdezte
Raoul.
– Maxie MacDonald! – válaszolta az arcát keresztbe szelő, széles
vigyorral Michael. – Holnap este nála vacsorázom. Ismeri a várost, és
mindent el fog mondani Lamonte-ról, amit még kell.
– Igen – felelte ugyancsak mosolyogva Raoul. – Maxie élvezni fogja a
dolgot. Hosszabb ideje pihen, mint szeretné... Blondie nem tud meg
semmit?
– Nem – nyugtatta meg Michael. – Később persze, ha visszaáll a
normális üzletmenet, kitalálhatja, hogy mi történt.
– Legyen! Hadd találgasson! – mondta felszabadultan, az arcát
majdhogynem szelíddé változtató mosolylyal Raoul.
Öt
Michael moules mariniéres-re kezdte, amit coq ou vin követett, és egy fél
üveg – az étlapon a Séf kedvence minősítéssel ellátott – bort is megivott
hozzá. Miközben evett, Maxie gyors egymásutánban több
telefonbeszélgetést is lefolytatott, és miután a vendégek többsége távozott,
egy öreg, címke és minden egyéb jelzés nélküli konyakos üveget varázsolt
elő valahonnan, és hozzá két poharat. Miközben teletöltötte őket, az egykori
zsoldos elmondta, hogy Jacques Lamonte a negyvenes évei közepe táján
tart, és kemény munkával, ha úgy tetszik, könyörtelen töltetessel jutott fel a
belga bűnözői hierarchia csúcsára. Határozott, és rendkívül ambiciózus.
Ami a szexuális érdeklődését illeti, meleg, és több, a brüsszeli
homoszexuálisok által igen kedvelt éjszakai szórakozóhelyet működtet.
Jókora házban lakik, az egyik legelőkelőbb elővárosban, mesélte tovább
Maxie. Az otthonát éjjel-nappal állig felfegyverzett, a legkorszerűbb
technikával ellátott személyzet őrzi, és soha egyetlen lépést sem tesz
remekül fölszerelkezett testőrei nélkül. A bemutatásban idáig jutva Maxie
bizonytalanul vállat vont, és azt mondta, hogy talán jobb lenne, ha Michael
várna, amíg Creasy teljesen felépül.
Michael határozottan nemet intett. – Tudod, milyen közel áll Blondie-hoz
Creasy – felelte. – Úgy érzem, ha megtudja, hogy az a strici fenyegetni
merészeli, elborul az agya, és a végén képes lesz megölni, ami fölöslegesen
bonyolítaná a helyzetet. Úgyhogy ráijesztek a fickóra, elveszem a kedvét
attól, hogy Blondie-val szórakozzon. Creasynek nem is kell tudnia róla.
Maxie egy darabig elgondolkodva nézte a fiatalembert, aztán
megjegyezte: – A sógornőm szeret, úgyhogy nem akarlak bántani, de néha
nagy fasz tudsz lenni. Addig akarod csinálni, amíg Creasy kórházban van.
Macho vagy, igyekszel megmutatni, mit tudsz, mint a legtöbb fiatal.
Michael először meglepődött, utána tiltakozni akart, az idősebb férfi
azonban mosolyogva feltartotta a kezét, és nem hagyta szóhoz jutni. –
Semmi gond, megértelek. Szükséged van arra, hogy egyedül lépj, és
kikerülj Creasy árnyékából.Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni.
– Megcsinálom. Hol tölti az estéit Lamonte?
– Majdnem mindig valamelyik klubjában, legtöbbször a Fekete
Macskában. A Rue Lafitte-en van. Ott szedi fel a partnereit.
Lucette ült le hozzájuk, Michaelre mosolygott, és megkérdezte: –
Elviszel valahová?
– Igen, ha a nővéred megengedi – válaszolta a fiatalember. – Szeretném
jól érezni magam, mert holnap este meleg leszek.
A bisztróban egy idő után megfogyatkoztak a vendégek, csupán a
legkitartóbbak maradtak.
Tizenegy tájban Nicole látta húga arcán a türelmetlenséget, úgyhogy
odaszólt neki: – Menj, mielőtt felrobbansz! Ha megjössz, halkan gyere be,
ne ébressz fel bennünket!
– Majd vigyázok – ígérte meg komolyan Lucette.
 Először egy kis bárba mentek a legközelebbi sarkon túl, és az egyik
sarokba húzódva, egymás kezét szorítva megittak egy üveg pezsgőt.
– Akarsz diszkóba menni? – kérdezte Michael, miután felhörpintette az
utolsó kortyot.
– Nem – válaszolta a kezét megszorítva a lány.
– Haza?
– Nem.
– Akkor hová?
– Egy nagy, meleg ágyba, és ott is maradni, hogy reggel lássam, amint
kinyitod a szemed. Figyelni akarom, hogyan csillog az örömtől, mert
mihelyt kinyitod, valami nagyon finomat kapsz tőlem – mondta Lucette.
A nagy ágy a bártól nem messze, egy kis luxushotelben volt, amely
kifejezetten egyéjszakás vendégekre specializálódott. Korábban mindössze
egyszer szeretkeztek – nagyjából egy évvel azelőtt – , de Michael jól
emlékezett rá, mennyire érzékeny a lány, milyen finoman kell bánni vele.
Az ágy mellett állva nagyon lassan levetkőztette.
Előbb a halványzöld moherpulóvert, aztán a fehér pamutblúzt hámozta le
róla. Lucette nem hordott melltartót, keble kicsi, de formás és ruganyos
volt. Michael kigombolta a fekete gyapjúszoknyát, és hagyta, hogy a
padlóra essen. Már csak egy tenyérnyi, hófehér nadrág maradt a lányon,
amikor finoman fölemelte, és az ágyra fektette.
– Emlékszel? – kérdezte halkan, mosolyogva Lucette.
A fiú a vetkőzéssel volt elfoglalva, úgyhogy csak bólintott. Minden szót
megjegyzett, amelyet, első szeretkezésük éjszakáján hallott a lánytól.
A kezdet mindennek volt mondható, csak sikeresnek nem. Mint nagyon
sok fiatal férfi, Michael is azt hitte, hogy a nő számára a nemi aktus jelenti
az élvezetet, amely minél erőteljesebb és minél tovább tart. Öt perc után
azonban Lucette megállította, elhúzódott tőle, és tréfásan, csipkelődve a
fülébe súgta: – Úgy látszik, más vagyok, mint a többi barátnőd. Volt már
dolgod belga lánnyal?
– Nem – felelte Michael.
– Valószínűleg különbözünk más lányoktól. Lehet, hogy mi vagyunk a
barátnők arisztokráciája. Idegesek, kifinomult érzéküek, akár a
versenylovak, de azért lehet bánni velünk – mondta a lány, és nagyon
részletesen elmondta, mit és hogyan tegyen.
 Azóta sem felejtette el, minden tanács, kérés elevenen élt az
emlékezetében. Nagyon lassan, óvatosan és gyöngéden tette magáévá
Lucette-et, aki a végén hason fekve elégedetten befúrta a fejét a hóna alá, és
a karját keresztbe vetette Michael mellén.
– Azért szeretlek, mert ilyen jó a memóriád – mondta. – És azért is, mert
azt hiszed, hogy kemény vagy, zord és veszedelmes... Valójában pedig egy
szeretni való gyerek.
A fiatalember egy darabig némán nézte fölöttük a baldachint, majd
megkérdezte: – Tényleg gyereknek tartasz?
A lány addig izgett-mozgott, amíg a feje Michael vállára, szája pedig a
füléhez került. – Igen. Azt hiszed, vége a fiatalságodnak, és mások is azt
gondolják. Nicole és Maxie esküszik rá, hogy úgy gondolkodsz, akár egy
negyvenéves... Nem igaz.
– Nem?
– Nem. Tizenkilenc éves vagy, de nekem még annál is fiatalabb – mondta
Lucette. – Nem a gondolkodásodról, nem is a testedről beszélek. Ha
magamhoz ölellek, annak érezlek, aki igazából vagy... gyereknek miközben
beszélt, a karját a fiatalember köré fonta, szorosan magához szorította, és
várta a választ, de csak a csöndet hallgatta. Amikor fölemelte a fejét, és a
szoba homályában Michael szemébe nézett, mérhetetlen bánatot látott
benne.
– Te vagy az egyetlen, aki gyereknek lát – morogta a fiatalember. – Néha
ezerévesnek érzem magam. – A mosolya csak félig volt humoros, jókora
adag keserűség keveredett belé. Megcsókolta a lányt, és csak aztán
folytatta: – De te nagyon okos vagy. Lehet, hogy tényleg gyerek vagyok, de
muszáj férfivá válnom, és egyedül megállni a lábamon.
– Ezért akarod egyedül elintézni Lamonte-ot? – kérdezte aggódva
Lucette.
– Igen. És nemcsak őt – válaszolta lassú bólintással Michael. Meséltem
már a Kék Gyűrűről? Annak is utánamegyek, amíg Creasy kórházban van.
Ha többre nem is futja az időmből, azt legalább kiderítem, hogy merre kell
elindulni, és hogyan tovább.
Lucette nagyon szerette volna a lelkére kötni, hogy legyen óvatos,
körültekintő, türelmes, de volt annyira okos, hogy csak megcsókolja, és egy
szót se szóljon.
 Lassan végigsimította a fiatalember testét, és ráakadt a sebre, amely első
találkozásukkor még nem létezett.
– Mi történt? – kérdezte.
– Valaki rám lőtt.
– Megölted?
– Nem emlékszem.
A lány elmosolyodott. – Maxie is mindig ezt válaszolja, ha a múltja felől
kérdezem – mondta, és előbb a heget, majd Michael száját csókolta meg. –
Komolyan mondtad, hogy holnap meleg leszel?
– Igen, de csak átmenetileg.
Lucette a könyökére emelkedett, és a fejét lehajtva nézett Michaelre, úgy,
hogy hosszú szőke haja előrebukjon, és szinte sátort vonjon a fiú arca köré.
– Ha túl vagy rajta – mondta halkan –, gyere hozzám, és helyükre teszem a
génjeidet.
Hat A Fekete Macska sötét és veszélyes helynek látszott diszkréten
elhelyezett spotlámpák, króm és fekete bőr határozták meg a hangulatát. A
két ajtónálló szemmel láthatóan meleg volt, és egyiknek a tekintete sem
ígért sok jót. Michael kifizetett ötven dollárt, és hanyag léptekkel
beballagott a bárba. Kopott farmert viselt fémszegecses szíjjal, olívazöld
selyeminget, és arany fülbevalót a bal fülében.
Créme de menthe frappét rendelt, és alaposan szemügyre vette a
helyiséget. Körülbelül hatvan – tizenhét és ötven év közötti – férfit látott, de
egyetlen nőt sem.
A pult mögött álló pincérnek vállig érő, lilára festett haja volt.
A Maxie-től kapott személyleírás alapján Michael azonnal felismerte
Lamonte-ot, aki az egyik sarokasztalnál ült két férfival. Negyvenes évei
közepén járt, jóképű volt, erősen lebarnult, és komoly üzletemberre valló,
szolid öltönyt viselt. A fiatalember megvárta, hogy találkozzon a tekintetük,
utána azonnal elfordult, és az időjárásról kezdett beszélgetni a mixerrel.
Amikor megkapta a créme de menthe frappét, és ki akarta fizetni, a pincér
félretolta a kezét. – A főnök vendége – mondta kacsintva, és Lamonte felé
intett.
Öt perccel később Lamonte leült a Michael melletti székre, és
lefegyverző mosollyal megjegyezte: – Nem emlékszem, hogy láttalak
volna.
– Régen jártam itt, valamikor karácsony táján – válaszolta a fiatalember.
 Egy órával később együtt távoztak. Lamonte-nak minibárral, telefonnal
és televízióval felszerelt Mercedes 600-asa volt. A luxusautót sofőr vezette,
és mellette egy másik, szótlan testőr foglalt helyet. Lamonte kinyitotta a kis
hűtőszekrényt, egy üveg Veuve Cliquot vett elő, és kétfelé osztotta.
Egymásra köszöntötték az italt, és miközben felhajtották, Lamonte egyből
Michael hímvesszőjéért nyúlt.
– Kell egy kis idő, amíg bemelegszik – mondta mosolyogva a
fiatalember –, de ha feláll, sokáig kemény marad.
Lamonte elvigyorodott, hozzá hajolt, és a nyelvét a szájába tolva
megcsókolta. Michael fennakadás nélkül játszotta a szerepét.
A házban két újabb testőr várta őket egy a külső kapunál, egy pedig a
bejáratnál. Egyenesen az emeleti hálószobába indultak, pezsgőspohárral a
kezükben, és Lamonte a félig kiürült üveget is magával vitte.
– Előbb a pénzt! – mondta Michael, miután becsukódott mögöttük a
baldachinos ággyal fényűzően berendezett helyiség ajtaja.
Lamonte szó nélkül elővette a pénztárcáját, leszámolt ötszáz frankot, és
miközben a fiatalember elrakta, gyorsan ledobálta magáról a ruhát, és hozzá
lépett, hogy rögtön birtokba is vegye, amit megvásárolt. Magához húzta
Michaelt, aki megcsókolta, de utána jobb keze összezárt, megmerevített
ujjaival erőteljesen Lamonte bordái alá, egy meghatározott pontra bökött.
A belga térde azonnal megroggyant, de mielőtt ájultan a süppedő
szőnyegre hanyatlott volna, Michael térde az arcába csapódott, összetörte az
orrát, és kiütötte négy elülső fogát.
Lamonte öt perccel később tért magához. A széles ágyon feküdt
meztelenül, és kegyetlen fájdalom kínozta. Két keze a hüvelykujjainál
szorosan össze volt kötözve. Felnézett, és Michael jéghideg tekintetét látta.
A koromfekete szemek közömbösen tekintettek le rá, mintha valami
unalmas dolgot látnának. A hang, amelyet egy-két másodperccel később
hallott, természetes volt, csöppet sem fenyegető, ettől még félelmesebb:
– Vallásos?
Lamonte nem tudott megszólalni, arca borzalmasan fájt, teste többi
részét, a hangszálait is, megbénította a rémület.
– Mert ha igen, nyugodtan elkezdhet imádkozni. Itt az ideje, hogy
megbánja bűneit, és megpróbáljon számadást készíteni.
Lamonte mély lélegzetet vett, hogy segítségért kiáltson, de a hang,
amelyet teljes erőből szeretett volna harsogni, nem jött ki a torkán. Mielőtt
hangot adhatott volna, Michael jobb ökle csattant a száján, és újabb három
foggal szegényebbé tette. Amikor magához tért a borzalmas fájdalomtól, és
felnézett, ugyanazt a jéghideg pillantást látta, és ugyanazt a természetes
társalgási hangot hallotta, amelyet korábban:
– Ne is gondoljon a testőreire, Lamonte! Ha meg is hallanák a kiáltását,
rég halott lenne, mire ideérnének. Azt hiszi, hogy kemény, félelmetes fickó,
pedig igazából semmit sem tud arról a világról, amelybe beleképzeli magát.
Annyi gondom volt csak azzal, hogy elkapjam, mintha egy csecsemőt
kellett volna kivennem a kocsiból. Életben hagyom, de azt akarom, hogy
örökre megjegyezzen egy nevet: Blondie! Megfenyegette, amiért cserébe
megfenyítettem, de legyen nyugodt, így járt jól. Blondie-nak ugyanis van
egy másik barátja, aki, hogy kímélje az ördögöket, kicsontozva és
megnyúzva küldené a pokolba, ha megtudná, mi történt. Én nagylelkű
leszek, nem ölöm meg. Ha kijön a kórházból, elmegy a Rue d'Argensra, és
bocsánatot kér Blondie-tól. Ha nem, újból meglátogatom, és akkor már nem
lesz szó nagylelkűségről – mondta Michael, és bal kezét a belga szájára
szorítva a jobb élével akkorát csapott Lamonte bal karjára, hogy a csont
nagyot reccsenve eltört.
Hét
Tíz nappal később, a Pappagal bejárati csengőjének lágy hangjára Raoul
otthagyta a bárt, és a folyosón végigmenve kinyitotta a kémlelőnyílást,
hogy megnézze, ki érkezett. Azonnal megismerte az ajtótól egy-két
lépésnyire álló férfit, vállára vetett zakóval és fehér kötéssel a jobb karján.
– Madame Blondie-val akarok beszélni – mondta halk, feszült hangon a
férfi, miután Raoul ajtót nyitott.
– Várjon!
Az eső sűrűn szemerkélt, és a látogató ruhája már átnedvesedett.
Raoul visszament a bárba, és közölte Blondie-val:
Lamonte van itt. Beszélni szeretne önnel.
– Nincs mondanivalóm annak a csirkefogónak! Se most, se később!
Soha! – fortyant fel az öregasszony.
– Nem is kell, hogy legyen – válaszolta mosolyogva Raoul. – Azt
hiszem, ő szeretne mondani valamit.
Nyolc
Jens Jensen jó rendőr volt, és az ösztönei is remekül működtek. Ragyogó
szimata sosem hagyta cserben, és nyakszirtjének furcsa bizsergése mindig
elárulta neki, ha követték. Ezúttal is ez történt, még ha a felügyelő nem is
árulta el semmivel. Barna papírzacskóval a kezében nyugodtan ballagott
tovább a parkban, kiválasztott egy déli napfényben fürdő padot, és már
éppen készült beleharapni ebédnek szánt szalámis szendvicsébe, amikor egy
kreol bőrű és koromfekete hajú fiatalember ült le mellé.
– Mit akar? – kérdezte Jensen.
– Beszélgetni. A Kék Gyűrűről.
Kilenc
Jens Jensen bocsánatot kért, miközben előreengedve bevezette
Koppenhága Vesterbro nevű negyedében lévő lakásába Michaelt.
– Egy kicsit szűk – mondta feszengve. – Szó ami szó, nem fizetnek
bőkezűen bennünket, rendőröket.
A lakás valóban kicsi volt, de nagyon otthonos, meleg hangulatú. Valódi
otthon. Michael kezet fogott Birgittével, Jensen csinos és szép, a húszas
évei végén járó feleségével, és nagyon komoly arcot vágva Lisával, hatéves
kislányukkal is.
Amilyen kicsi volt a lakás, olyan bőséges a vacsora.
Pirítóson felszolgált füstölt lazaccal kezdték, amelyet a háziasszony
zsázsával fűszerezett spárgás omlettel takart be, és aztán jött a pecsenyének
elkészített sonka csőben sült burgonyával és párolt zöldségekkel.
Deszszertnek Birgitte pörkölt mogyoróval és csokoládéval megbolondított,
csodálatos sherryhabot szolgált fel.
Michael alig evett valamit azóta, hogy eljött Brüsszelből, úgyhogy
valósággal tömte magába az ételt, hallgatva közben a tipikus, asztal melletti
családi társalgást. Jensen a főnökére panaszkodott, a tanárnő Birgitte a
diákjaira, Lisa a tanáraira, a beszélgetés mégis vidám, jó hangulatú volt, és
nem sok idő kellett a fiatalembernek, hogy megállapítsa: boldog, nyugodt
családba csöppent.
Vacsora után Lisa lefeküdt, Birgitte az asztalt leszedve visszavonult a
konyhába, Michael és Jensen pedig a Kék Gyűrűről beszélgetett. A dán
biztos volt benne, hogy a szervezet tevékenységét három helyről irányítják:
Marseille-ből, Milánóból és Nápolyból. Hallotta, hogy erős benne az arab
befolyás, és ezért úgy gondolta, hogy Marseille-ben lehet a központ.
– Akkor ott kezdem – jelentette ki Michael. – Már holnap. Van ott
valamilyen kapcsolata?
– Igen, és nem is akármilyen – válaszolta Jensen.
 Serge Corellinek hívják, ugyanaz a dolga Marseilleben, ami nekem
idehaza... Félig arab.
– Akárcsak én – válaszolta halvány mosollyal Michael, és látva, hogy
Jensen kérdőn felvonja a szemöldökét, hirtelen jött késztetésnek engedve
részletesen elmondta, ki és micsoda, és többször nyomatékosan elismételte,
hogy születése után rögtön árvaházba került.
Mire idáig jutottak a beszélgetésben, Birgitte visszajött a konyhából,
leült, és a férjével együtt lélegzet-visszafojtva, nagy figyelemmel hallgatta a
fiatalember elbeszélését. Michael, annak ellenére, hogy alig ismerte őket,
könnyednek, felszabadultnak érezte magát a társaságukban. Elmesélte,
hogyan fogadta örökbe Creasy, nagyon röviden összefoglalta, miként álltak
bosszút ketten, és a történet lezárásaként beszámolt arról, hogy mit mondott
közvetlenül a halála előtt az anyja.
Miután befejezte, hosszú csönd következett, amelyet Birgitte tört meg.
Átnyúlt az asztalon, lágyan megfogta Michael ökölbe szorított kezét, és azt
mondta: – Sejtem, mit érez.
– És az is érthető, hogy el akarja kapni őket – vette át a szót Jensen. –
Csakhogy elég sok idő telt el azóta, és nagyon valószínű, hogy azok, akiket
keres, már nincsenek.
– Nem számít – válaszolta komoran Michael – Ugyanabból az alomból
valók, és ugyanazt a galádságot művelik.
Birgitte visszament a konyhába kávét főzni, Jensen pedig nagyon
szelíden azt mondta a fiatalembernek:
– Ezek nagyon veszélyes emberek, Michael, és semmilyen, a
legcsekélyebb gátlás nincs bennük. – Apró, bocsánatkérő mozdulatot tett,
aztán folytatta: – Maga még túlságosan fiatal, nem szerezhetett elegendő
tapasztalatot. Az a Creasy, akit említett, segíteni fog abban, amit eltervezett?
– Természetesen. Egyelőre azonban kórházban van, három helyen is
összevarrták, és legalább egy hét kell ahhoz, hogy fel tudjon kelni. Azalatt
földerítem a terepet, és ha rendbejött, majd csatlakozik hozzám.
– Remélem. Akárhonnan nézem is, nagyon fiatal, és azokkal szemben,
akikről beszélünk, nem túl jók az esélyei.
Michael nem válaszolt rögtön. Az asztal másik oldaláról hűvös, a
gondolatairól semmit el nem áruló pillantással figyelte Jensent, és csak
amikor már a feszültség könnyen érzékelhetővé vált, akkor kérdezte meg: –
Kapott kiképzést maroklőfegyver-használatból, fegyver nélküli harcból?
 – Természetesen. Mindegyikből a legjobb minősítést kaptam, és ha
hirtelen levizsgáztatnának, most sem vallanék szégyent. – Jensen
mosolyogva megpaskolta kis pocakját. – Annak ellenére, hogy nem vagyok
olyan fitt, mint kellene.
A tálcával a kezében a konyhából kilépő Birgitte olyan hevesen torpant
meg, hogy majdnem kilöttyintette a kávét, amikor meghallotta Michael
szavait.
– Jens! Maga a képességeim miatt aggódik. Ha akarnám, három
másodperc alatt megölhetném. Ha hárman volnának itt, három jól kiképzett
rendőr, tíz másodperc akkor is elég lenne ahhoz, hogy végezzek
mindanynyiukkal.
– Van magánál revolver? – kérdezte nagyon halkan Jensen.
– Nincs.
– Kés?
– Az sem.
– Egyáltalán nincs fegyvere?
Válasz helyett Michael fölemelte mindkét kezét.
Rövid csönd következett, majd újból a felügyelő kérdése: – Ölt már
embert?
– Nem emlékszem – válaszolta Michael, és rögtön elmosolyodott, amitől
szempillantás alatt feloldódott a szobát addig megtöltő feszültség.
Birgitte a tálcát lerakva széttöltötte a kávét, és rögtön indult is vissza a
csészéjével a konyhába. – Beszélgessetek csak! Nekem még ki kell
javítanom néhány dolgozatot – szólt hátra menet közben a válla fölött, és
behúzta maga mögött az ajtót.
– De jó lenne magával menni! – sóhajtotta Jensen, miután kettesben
maradtak. – Elegem van abból, hogy egy irodában ücsörögjek, és csak
olvassam a jelentéseket, de ne tehessek semmit azért, hogy ne legyen
belőlük több. Nézem a rengeteg fényképet... és néhány arc álmomban is
megjelenik. A legrosszabb, amikor az eltűnt lányok szüleivel kell
beszélnem. Mindegyik azt kérdezi, mit tegyen, hogy visszakapja a gyerekét,
és nem tudok válaszolni nekik. Ez még annál is szörnyűbb, mint azt
mondani, hogy a lányuk halott. Akkor legalább biztosan tudnak valamit, és
kénytelenek elfogadni. Bárcsak magával mehetnék!
– És miért nem teszi? – kérdezte Michael.
 – Jó vicc! – válaszolta fájdalmas mosollyal a felügyelő. – Azért, mert
nem engedhetem meg magamnak. Nincs rá pénzem.
– Nekem van elég. Ha kér egy-két hónap fizetés nélküli szabadságot,
elengedik?
Jensen először nagyon meghökkent, de aztán komolyan elgondolkodott a
dolgon. – Lehetséges – mondta végezetül. – Nem sok esély van rá... de nem
elképzelhetetlen.
– Megkérdezni mindenképp érdemes – felelte Michael, és a konyha felé
intett. – Birgitte mit fog szólni hozzá?
A dán mosolyogva megrázta a fejét. – Nem lesz vele gond. Ugyanúgy
érez, mint én, és még a nyavalygásomat is kénytelen hallgatni szegény.
Ráadásul – Jensen az egyik hálószoba felé mutatott – tíz-tizenegy év
múlva a lányunk a nyári szünetben biztosan el akar majd menni a Földközi-
tengerhez. Görcsbe rándulunk, ha csak eszünkbe jut, hogy egy napon valaki
bekopog hozzánk az osztályomról, és közli, hogy eltűnt. A lehetősége
persze akkor is fennáll, ha magával megyek, de mégis jobban fogok aludni,
mert tudom, hogy megpróbáltam tenni ellene.
– A tapasztalata és a kapcsolatai nagyon sokat segíthetnek – mondta
elgondolkodva Michael, miután ivott még egy korty kávét. – Igyekszem
úgy intézni a dolgokat, hogy ne kerüljön veszélybe – tette hozzá
mosolyogva.
– Bár kétszer annyi idős vagyok, mint maga, nem érzem, hogy elpuhult
lennék, és mégis maga akar megvédeni? – kérdezte nevetve Jensen. – Ha
megkapom a szabadságot, az első dolgom lesz eldönteni, hogy fegyvert
vigyek-e magammal, vagy egy szatyor pelenkát.
Michael ugyancsak elnevette magát, de aztán nagyon komolyan azt
mondta: – Nem vicceltem, Jens! Magának felesége és gyereke van.
Mindössze az a dolga, hogy bemutasson, akinek kell, és tanácsokat adjon. A
piszkos munkát, ha eljutunk odáig, majd mi elvégezzük Cfeasyvel.
– Majd meglátjuk – mondta kitérően a dán. – Egyelőre csak feltételesen
beszélhetünk a dologról. Reggel az első dolgom lesz, hogy megkérdezem a
főnökömet, de nagyon valószínű, hogy kirúg, mihelyt megtudja, miről van
szó.
– Hagyná? Eddig azt hittem, kemény fickó.
– Az is vagyok – mondta újból elmosolyodva Jensen –, de a fizetési
papírom csak akkor érvényes, ha ő aláírja.
 Tíz
Blondie ráérősen tett-vett a kényelmesen berendezett szobában.
Függönyöket igazgatott, a helyére illesztett egy kissé elcsúszott Manet-
reprodukciót a falon, harmadszor is elrendezte a magas vázába állított,
hosszú szárú rózsákat, és általában úgy viselkedett, mint egy izgatott kotlós.
Creasy türelmesen várt, nézte csöndesen, de aztán csak megkérdezte:
– Mire készül Michael?
Blondie hirtelen elkomorult, egy darabig gondolkodott, végül azt
mondta: – A lelkemre kötötte, hogy el ne áruljam. Egyedül akarja csinálni,
anélkül, hogy az apja ott állna mögötte, készen arra, hogy ha kell,
közbeavatkozzon.
– Mit?! – mordult fel kissé ingerülten Creasy.
Blondie leült az ágy végére, és megfogta a beteg bal bokáját. – Biztosan
dühös lesz rám, de azért elmondom – felelte, és elsőként Lamonte
bocsánatkéréséről számolt be.
– Talán így volt jobb – mondta a hallottakat alaposan megrágva Creasy. –
Én valószínűleg megöltem volna a csirkefogót. Ahogyan öregszem, úgy
fogy a türelmem.
Azóta mit csinál Michael?
– Látod, ez az, ami annyira aggaszt – felelte Blondie.
– Úgy látszik, attól, hogy Lamonte-tal olyan könynyűszerrel elbánt, kissé
a fejébe szállt a dicsőség. Könnyű elfelejteni, hogy még csak tizenkilenc
éves. A gyerekkora, és mindaz, amin keresztülment, sokkal idősebbé teszi.
Túl magabiztos lett, és bizonyítani akar neked.
– Hol van?
– Tegnap utazott el. Hogy hová, azt nem mondta, csak annyit, hogy pár
nap múlva telefonál, és elmondja, hogyan halad.
– Persze! – sóhajtott fel Creasy. – Azt hiszi, egy hétig, vagy akár tíz
napig is itt maradok. -A sarokban álló fémszekrényre mutatott. – Ott vannak
a ruháim és a cipőm. Add ide őket!
Blondie megpróbált vitatkozni vele, de látva a tekintetét, azonnal
abbahagyta. – Csak azért akarnak benn tartani, hogy néhány nap múlva
kivegyék a varratokat – mondta mosolyogva Creasy. – Fölösleges, Roche
doktor rémek munkát végzett, és a varratokat magam is ki tudom szedni.
Mit gondolsz, hová mehetett Michael?
– Koppenhágába – szólt hátra a válla fölött, a ruhákért menet Blondie.
 Tizenegy
Lars Pedersen a maga módján jó rendőr volt, de hiányzott belőle
mindenfajta képzelőerő.
Mindig, mindent úgy csinált, ahogyan elő volt írva, és bár hozzáértő,
tájékozott, keményen dolgozó emberként tartották számon, igazából csak
akkor volt boldog, ha minden szükséges ismeret birtokában cselekedhetett,
semmit nem kellett a véletlenre bíznia, vagy netán magától kitalálnia.
Éppen ott tartott, hogy alaposan megnézze magának a vendégét. Rövid,
ősz hajú, magas, vállas, erősen lebarnult férfi volt nehéz szempillákkal, egy
sebhely a bal arcán, egy a homlokán, és egy harmadik az állán.
Pedersen némán bámult rá egy darabig, majd megrázta a fejét. – Nagyon
sajnálom, Mr.Creasy, de semmilyen információval nem szolgálhatok a
munkatársaimról – mondta. – Ahhoz, hogy megtegyem, az Interpolon
keresztül hivatalos megkeresést kell kapnom, és kétlem, hogy azt el tudná
intézni.
– Komoly okom van feltételezni, hogy a fiam a beosztottjával van –
válaszolta enyhe amerikai akcentussal a látogató. – Gondolom, ez
megfelelő indok arra, hogy információt kérjek róla.
Pedersen újból nemet intett. – Két hónapos fizetés nélküli szabadságra
engedtem el tegnap Jens Jensent. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs
arról, hol van. Hogy még őszintébb legyek, csak azért engedélyeztem a
hosszú eltávozást, mert az utóbbi időben igen nagy idegi megterhelésnek
volt kitéve. Meg kell mondjam, nem ment könnyen, a rendőrfőnökkel is
jóvá kellett hagyatnom a dolgot. Jensen azonban az egyik legjobb emberem,
és nyilvánvaló volt, hogy pihenésre van szüksége.
– Nős? – érdeklődött Creasy.
– Igen.
– Meg tudná adni az otthoni címét és telefonszámát?
– Sajnálom – válaszolta ismételt fejcsóválás kíséretében Pedersen –, a
szabályzat azt sem engedélyezi.
Az amerikai szája halvány mosolyra görbült. – Ha a rendőrfőnök utasítja,
hogy mindenben működjön együtt velem, gondolom, megteszi.
– Természetesen – felelte hidegen a dán. – De nem tartom valószínűnek,
hogy ez bekövetkezzen.
James S. Grainger szenátor Washingtonban felriadt az ágya mellett tartott
telefon harsány csörgésére. Az órájára nézett, halkan káromkodott egyet, és
dühösen belevakkantott a mikrofonba: – Grainger! – Egy pillanattal később
már felült az ágyban, és feszülten figyelt. A férfi, aki az Atlanti-óceán másik
partjáról hívta, nem vesztegette a szót, tömören, összefogottan beszélt, és a
szenátor hasonló stílusban válaszolt. Felírta a neveket és telefonszámokat a
készülék melletti jegyzettömbre, majd közölte: – Rendben, Creasy! Nem
lesz gond.
Máris szólok Bennettnek az FBI-nál, hogy hívja fel a fickót, és beszélje
meg vele a dolgot. Egyéb... Oké!
Ölelje meg helyettem Michaelt, és szóljon, ha túl vannak a dolgon!
Grainger lerakta a kagylót, kiegyenesedett, és még néhány párnát tett
maga mögé, hogy tudjon minek támaszkodni. Örült a beszélgetésnek. Ha
csak telefonon keresztül is, de jólesett hallania a barátja hangját, azét az
emberét, aki idegenként, váratlanul bukkant fel az életében, és megadta neki
a bosszú örömét. Akármilyen tömör, tőmondatokból álló volt is a
beszélgetés, enyhített valamelyest a magányán. Felidézte magában a
Creasyvel együtt töltött napokat. A férfival, akit egy éjszaka a szalonjában,
a bárpultnál talált, és aki azt mondta, hogy együtt bosszút tudnának állni
azokon, akik megölték a szeretteiket. Sokat ígért, de maradéktalanul
beváltotta az ígéretét, és ez örökre barátokká tette őket. Grainger mindent
tudott Michaelről is, és azzal is tisztában volt, milyen szerep jutott neki a
boszszúállásban.
Az elmélkedésben idáig jutva úgy döntött, hogy a szokatlan időpont
ellenére egy pillanatig sem tétlenkedik, azonnal lép Creasy érdekében,
úgyhogy felütötte a noteszát, és beütötte a készülékbe az FBI igazgatójának
a számát.
Amikor Creasy másodszor is belépett Lars Pedersen irodájába, sokkal
szívélyesebb fogadtatásban volt része, mint először, még kávét is kapott.
Negyven perccel később már egy újabb csészénél tartott, és Birgittével
beszélgetett Jensenék lakásán.
– Marseille-be – válaszolta az asszony. – Tegnap reggel indultak, és
Párizson keresztül repültek.
– Tudja, hol szálltak meg?
Birgitte aggodalmas arccal nemet intett. – Jens csak annyit mondott,
hogy négy-öt nap múlva felhív. Úgy számolta, hogy körülbelül egy hónapig
lesz távol.
 Kis szünetet tartott, majd óvatosan, mintegy puhatolózásképpen
megjegyezte: – Michael, ha nem is sokat, de mesélt magáról, Mr. Creasy.
Azt is tudom, hogy miért utaztak délre. Mit gondol, komoly veszélyben
vannak?
– Nem hiszem – válaszolta semmire sem kötelező vállrándítás
kíséretében Creasy –, de azért nem bánnám, ha én is ott lehetnék. Nem
tudja, van valamilyen kapcsolata a férjének Marseille-ben?
– Igen. Az eltűnt személyekkel foglalkozó osztályon dolgozik.
– A nevét is tudja?
– Azt nem, de az itteni kapitányságon bizonyára ismerik.
– Megteszi, hogy felhívja nekem Lars Pedersent?
Az asszony elmosolyodott, és a telefonért nyúlt. Egy perccel később
Creasy már Pedersennel beszélt, a második perc végére pedig megkapta a
kívánt információt. – A férje ismerősét Serge Corellinek hívják. Felügyelő –
tájékoztatta Birgittét.
– Őt is felhívja?
Creasy a fejét rázta.
– Nem. Jobb, ha majd ott beszélek vele. Holnap reggelre Marseille-ben
leszek. Mihelyt megérkezem, felhívom magát, megadom a szállodám nevét
és telefonszámát. Ha Jens jelentkezik, mondja meg neki, hogy Michael
haladéktalanul hívjon fel, és ne csináljon semmit, amíg nem beszéltünk! Ha
esetleg ma éjjel telefonálna, kérjen tőle címet és telefonszámot, hogy
elérhessem őket!
Creasy az ajtóhoz indult, és már kinyitotta, amikor az asszony nyugodtan
utánaszólt: – Örülök, hogy ott lesz. Jobban érzem tőle magam.
– Ne aggódjon! – mondta hátrafordulva az amerikai, és a találkozásuk
óta először elmosolyodott. – Nem esik baja a férjének.
Halkan behúzta maga mögött az ajtót, és elindult a lift felé, de egy-két
lépés után megtorpant, és a fájdalommal küszködve nekidőlt a falnak.
Mindössze három napja műtötték, és bár a fémdarabokat kiszedték
belőle, a fájdalom még nem múlt el. Mélyen beszívta a levegőt, és erősen
koncentrált, amíg azt nem érezte, hogy az agya tökéletesen uralja a testét,
nem hagyja, hogy a fájdalom hátráltassa a cselekvésben. Az aszszonyra
gondolt, akitől néhány másodperce búcsúzott el. Utolsó mondatát
megnyugtatásnak szánta, de tisztában volt azzal, hogy igenis, a férjének
bizony komoly baja eshet. Creasy remekül ismerte Marseille-t. Sok évvel
korábban ott lépett be a francia Idegenlégióba, és még mindig voltak ott
értékes kapcsolatai. Megnyomta a lift gombját, és rögtön utána az eszébe
jutott, hogy Michael magát és Jensent is nyilván ellátta fegyverrel.
Párizson keresztül utaztak, és a fiatalember nagyon jól tudta, hogyan
juthat ott könnyen fegyverhez.
Creasy gyors elhatározással visszafordult, és újból bekopogott
Jensenékhez.
– Elnézést kérek az újabb zavarásért! – kért bocsánatot az ajtót nyitó
Birgittétől. – Megengedne egy rövid párizsi telefont?
– Hogyne! – válaszolta az asszony.
Jól tudott franciául, mégsem értett semmit abból, amit hallott.
– Megismeri a hangom? – kérdezte Creasy néhány másodperccel a
tárcsázás után. – Remek. Látta mostanában a fiamat? Eladott neki valamit?
Ha a készülékre kapcsolt fejhallgató van a fején, Birgitte egy férfit hallott
volna, amint azt mondja: – Igen, két kis hangtompítóst. Rosszul tettem?
– Nem. Megmondta, hová készül? – érdeklődött tovább Creasy.
– Nem. Előre felhívott, és a repülőtéren találkoztunk. Egy férfi volt vele.
Nyilván tovább repültek valamerre.
– Köszönöm. Hogy van az édesapja?
– Ahogy öregszik, úgy lesz egyre rigolyásabb.
Creasy elmosolyodott. – Adja át neki az üdvözletemet! – Lerakta a
kagylót, és Birgittéhez fordult: – Mihelyt elérem, megmondom a férjének,
hogy hívja fel. Ne aggódjon!
Tizenkettő
Mindössze hat napra volt szükség, hogy Hanne Andersen heroinfüggő
legyen. Philipet többé nem látta. Az első alkalmat leszámítva egy másik
férfi járt hozzá rendszeresen, és vitte magával tálcán a barátját. Magas volt,
szőke, negyvenes, és nagyon jóképű. Abban a hat napban kedvesnek is tűnt,
szelíden, biztató hangon beszélt a lánnyal. Azt mondta, Cáriénak hívják.
Első találkozásukkor eloldozta a köteleket, hogy Anne mozoghasson az
ablaktalan szobában. Egy új piros szabadidőruhát, textilpapucsot és három
fehér bugyit is vitt neki. Olasz akcentussal beszélt angolul, és rajta kívül a
lány csak az öregasszonnyal találkozott, aki ételt vitt neki, és elkísérte a
folyosó végén lévő fürdőszobába. Nem sokkal az injekció után engedték
csak oda, amikor már teljesen szelíd, engedelmes volt.
 A hatodik napon az injekciók abbamaradtak. Megengedték, hogy
megtartsa az óráját – egy ezüst Georg Jensent, amelyet a tizennyolcadik
születésnapjára kapott a szüleitől, és a legértékesebb holmija volt –, így a
hatodik napon már tudta, hogy Carlo hatóránként ad be neki heroint, akkor,
amikor kezdi érezni a hiányát.
A hiányérzet kezdetben enyhe volt, de ahogy múltak a napok, a
szervezete egyre erőteljesebben, egyre fájdalmasabban követelte a
kábítószert.
A hatodik napon Hanne idegesen nézegette az óráját.
A hatórás szünet egyre hosszabbra nyúlt, és a kilencedik óra után egész
testében remegve feküdt az ágyon.
A kulcs csikordulását hallva fürgén felpattant, de csak az öregasszony
ment be hozzá, és a tálcáján nem fecskendő, hanem leves és spagetti volt.
– Hol van Carlo? – kérdezte remegő hangon Hanne.
Az öregasszony szó nélkül keresztülment a szobán, az ágy melletti
asztalkára tette a tálcát, és már indult is vissza az ajtó felé.
– Hol van Carlo?! – tette fel újból a kérdést Hanne, és franciául még
hangosabban megismételte.
Az öregasszony még csak meg se torpant, egyetlen szó nélkül kiment, és
becsukta maga mögött az ajtót. A lány tisztán hallotta a kulcs csikordulását,
és azt is, ahogy a zárnyelv a helyére csúszott. Leült az ágy mellé, és a
kanálért nyúlt, de a keze úgy remegett, hogy a leves jó részét kilötyögtette.
Ízetlen volt, és a maradékot lenyelve nem is próbálkozott újból, a tányérban
hagyta a kanalat. Átült az ágyra, összekulcsolt kezét a térde közé szorítva,
percekig remegve bámulta magával szemközt a falat, majd hátradőlt, a
fejére húzta a takarót, és időnként el-elszunnyadva, egyre erősödő kínok
között vészelte át az éjszakát.
Carlo a hetedik napon, pontban reggel hétkor jelent meg. Kis fémtálcát
hozott, és rajta a fecskendőt. A lány a szoba sarkában ült, karjával szorosan
átfogta felhúzott térdét, és a szeme félig csukva volt.
A férfi kedvesen rámosolygott.
– Hol volt ilyen sokáig?! – kérdezte vadul felpattanva, panaszos hangon
Hanne, és nem Carlóra, hanem a fémtálcára nézett. A férfi újból
elmosolyodott, és felé nyújtotta, mintha kisgyereknek szánt ajándék,
például csokoládé lett volna.
– Itt a barátja – mondta.
 A lány a szabadidőruha ujját menet közben felrántva elindult felé. Carlo
az asztalkára tette a tálcát, és mielőtt odaért volna hozzá, figyelmeztetően
feltartotta a kezét.
– Várjon! Szeretném, ha előbb megtenne valamit!
– Mit?
A férfi lefegyverző mosollyal válaszolt: – Csókoljon meg!
– Tessék?! – Hanne azt hitte, rosszul hall.
– Csak egy csókot kértem – mondta mosolyogva, széttárt karral Carlo. –
Szörnyűnek tartja? Annyira ocsmány lennék, hogy nem képes rászánni
magát?
A lány riadtan hátrált egy lépést, és hevesen csóválni kezdte a fejét,
mintha elszédült volna, és próbálna magához térni.
– Nem... – motyogta. – Nem...
A férfi vállat vont, és a tálcát magához véve kifelé indult.
– Ne! – szólt utána hangosan Hanne. – Ne menjen el! Kérem, adja be!
Carlo kezét az ajtó gombján tartva megfordult, és úgy válaszolt: – Csak
akkor, ha megcsókol.
A lány újból megrázta a fejét. – Nem... De kell...Nagyon kell... Rosszul
vagyok!
A férfi gyorsan elfordította a gombot, és a küszöböt átlépve, a válla fölött
szólt vissza: – Egy óra múlva visszajövök. Addig gondolkodjon!
Egy óra múlva Hanne megcsókolta. Mihelyt hozzáhajolt, a férfi elkapta a
tarkóját, rátapadt, és a szájába erőszakolta a nyelvét. A lány semmit nem
érzett, kizárólag az ágy melletti asztalkára tett tálcára tudott gondolni. A
tálcára, amelyen a fecskendő feküdt.
Amikor Carlo elment, már a hátán feküdt, élvezte a belsejében szétáradó
melegséget, a gyomrát összerántó görcs oldódását, a kellemes ernyedtséget.
A férfi nyolc órával később tért vissza, és ebből az utolsó kettőben Hanne
két-három percenként ellenőrizte az idő múlását, úgy érezve, mintha közben
legalább két év telt volna el. Ahhoz, hogy az injekciót megkapja, ezúttal
nemcsak megcsókolnia kellett Carlót, hanem engednie, hogy a ruhán
keresztül a mellét és a fenekét simogassa. A harmadik látogatás alatt a férfi
keze már szabadon vándorolt a ruha alatt, a következő alkalommal pedig
egy szál háziköntösben jelent meg, és közölte, hogy Hanne csak akkor
kapja meg az injekciót, ha hajlandó szeretkezni vele. A lány hevesen
tiltakozott, mire hátat fordított neki, és otthagyta, hadd püfölje vadul, két
ököllel a vasajtót, és szitkozódjon, szórja rá a legszörnyűbb átkokat ékes
dán nyelven. Két órával később tért vissza, és Hanne akkor már hagyta,
hogy tegyen vele, amit akar. Meztelenül, az ágyon hanyatt fekve semmit
nem érzett, pillantása végig a fejétől alig egyméternyire lévő tálcára
szegeződött.
És ez így ment napokon keresztül. Egy héttel később zokszó nélkül
hajtott végre minden utasítást, tett meg olyan megalázó dolgokat is,
amelyeket korábban elképzelni sem tudott. Néhány nappal azután, hogy
eljutott idáig, Carlo egy magas, sovány, barna bőrű, fekete bajuszos férfival
látogatta meg. Együtt és külön-külön is használták a testét, és amit
csináltak, az néha fájdalmas volt. Két órával azután, hogy elkezdték, a
barna bőrű távozott, Carlo pedig beadta az injekciót, ahogy volt, meztelenül
hanyatt dőlt az ágyon, és a cigarettáját szíva figyelte, amint a véráramába
került kábítószer fokozatosan feledteti Hannéval a fájdalmat és a
megaláztatást.
– Holnap másik városba mégy – mondta kis idő múlva laza, csevegő
hangon.
– Hová? – kérdezte tompán a lány.
– Lényegtelen. Egy másik országba. – Carlo kedvesen elmosolyodott. –
Szép hely.
A lány megpróbálta elrendezni kábult agyában a hallottakat, és miután ez
úgy-ahogy sikerült, megkérdezte: – Te is jössz?
– Nem. Az én munkámnak vége.
Hannéban a választól erős aggodalom támadt, és hogy tisztázza a
helyzetet, a fecskendőre mutatott.
– Vele mi lesz?
– Ne aggódj! – nyugtatta meg Carlo. – Lesz, aki beadja.
A lány lázas igyekezettel próbált kikeveredni az érzékeit eltompító
ködből. – Ahhoz, hogy megkapjam, olyanokat kell csinálnom, amit eddig?
– kérdezte.
– Igen – felelte hanyagul a férfi –, de idővel hozzászoksz, nem fog
zavarni.
Hanne hátat fordított neki nem tiltakozott, fásultan tudomásul vette, hogy
rabszolga lett.
Tizenhárom
A nap a halászok kikötője fölött már lemenőben volt.
 Jens Jensen a kis erkélyen ült, és a sűrűn érkező és induló hajók
mozgalmas látványában gyönyörködött.
Szerette a tengert a maga változatos, evező, szél, szén vagy olaj hajtotta
járműveivel együtt. Nagy álma volt, hogy egyszer lesz egy tágas lakása
vagy háza valamelyik, Koppenhágától északra lévő kisvárosban, és az
összes ablaka a kikötőre fog nézni.
Megpróbálta számba venni a Michael felbukkanása óta eltelt
negyvennyolc órát, és sokadszor is elcsodálkozott a fiatalember nyugodt, de
sziklaszilárd tartásán, a korához nem igazán illő magabiztosságán. Jensen
egész felnőtt életét a rendőrségnél töltötte, sok mindent látott és tett is.
Dolgozott a bűnügyi, az erkölcsrendészeti és a kábítószer-osztályon.
Kétszer olyan idős volt, mint Michael, és mégis, attól kezdve, hogy a
koppenhágai Kastrup repülőtéren felszálltak a Párizsba induló járatra,
természetesnek érezte, hogy hirtelen elhatározott közös vállalkozásukban a
fiatalember a főnök. Az első igazi, nagy meglepetés Párizsban, a Charles de
Gaulle-repülőtéren érte, ahol két órát kellett várniuk a marseille-i járat
indulásáig. Alighogy a tranzitváróba értek, Michael közölte, hogy nem
maradnak ott, kimennek a terminálba. Egy kávézó sarkában ültek le, és
mindketten kapucsínót rendeltek.
Öt perccel később egy, a negyvenes évei végén járó, kreol bőrű, fekete
hajú férfi ült le Michael mellé. Köszönéssel egyikük sem vesztegette az időt
a férfi kis táskát adott át Michaelnek, és megkérdezte: – Hogy van az apja?
– Jól – válaszolta a fiatalember. – És a magáé?
– Ahogy öregszik, úgy lesz egyre rigolyásabb.
Michael elmosolyodott. – Adja át neki az üdvözletemet!
A férfi komolyan bólintott. – Kilenc, nulla, kilenc mondta halkan, és
választ nem is várva távozott.
– Ki volt ez? – kérdezte Jensen, miután kettesben maradtak.
– Dugóhúzó Kettőnek hívják – válaszolta komolyan Michael, és a dán
értetlen pillantására enyhén elmosolyodott. – Azért Kettő, mert Dugóhúzó
fia. Néhány éve, amikor az öreg nyugalomba vonult, átvette tőle az üzletet.
– Milyen üzletet?
Michael néhány másodpercig gondolkodott, mielőtt halkan belefogott a
válaszba: – Brüsszelben lakik, többnyire ott toborozzák a zsoldosokat és a
hozzájuk hasonlókat. Dugóhúzó hosszú évek óta ismeri apámat. Arról kapta
a gúnynevét, hogy nincs olyan hely a világon, ahová ne tudna bejutni, és
utána épségben távozni. Fegyvertől információig bármit képes megszerezni,
és ezt a tudást a fiának is továbbadta. Pár éve, a szíriai akcióhoz Dugóhúzó
Kettőtől kaptuk a búvóhelyünket, és ő juttatta el Bagdadba a fegyvereket is.
Jensent kezdte egyre jobban érdekelni a dolog. – Mi ez? – kérdezte,
meglapogatva az asztalon heverő táskát.
– A marseille-i öreg halászkikötő egyik lakásának a kulcsa – válaszolta
Michael. – És hozzá részletes utcatérkép.
– Ennyi?
A fiatalember megrázta a fejét. – Nem. Kell hogy legyen benne egy
nagyon erős nyugtató lövedékekkel megtöltött pisztoly, két rugóskés, két
hangtompítós pisztoly, és hozzájuk jó sok tartalék tár.
Jensen a felsorolás kezdetéig a táskát nézte, de amikor Michael befejezte,
a tekintete rá szegeződött.
– Megőrült?! Mindezt át akarja vinni a vámon? – kérdezte ingerülten.
A fiatalember bólintott. – A kézipoggyászomban lesz. Mielőtt felszállunk
a gépre, természetesen átvilágítják, és a röntgen nemcsak a tok kontúrját
fogja megmutatni, hanem a tartalmáét is. Semmi sem lesz azonban olyan,
mint gondolná. A rugóskések szövegkiemelő filctollnak fognak látszani, és
nemcsak a képernyőn, hanem akkor is, ha kézbe veszi őket. A pisztolyok és
a töltények ólombéléses, a röntgensugarakat át nem eresztő
videokazettákban vannak. Ha kinyitják a táskát, akkor is nagyon tapasztalt
ellenőr kell ahhoz, hogy rájöjjön, valójában mit tartalmaz. Ennyi kockázatot
nyugodtan vállalhatunk. Néhány hitelesnek látszó üzleti papír is van a
táskában.
Jensen elismeréssel nyugtázta a hallottakat, a nyugtalansága azonban
nem múlt el. – Mindezt nyílt telefonvonalon, a koppenhágai szállodájából
intézte el? – kérdezte.
– Természetesen – felelte Michael. – Anélkül, hogy bármilyen nevet
említettem volna, felhívtam egy régi barátomat. A beszélgetés rövid volt, de
szerepelt benne néhány kulcsszó. Nem tudom, milyen márkájú revolvereket
kaptunk, de azt igen, hogy a legjobbak: kilenc milliméteresek, és az
eredetük kinyomozhatatlan. Nyilván észrevette, hogy Dugóhúzó Kettő
kesztyűt viselt, sem a táskán, sem a benne lévő holmikon nincs egyetlen
ujjlenyomat.
Michael teljes magabiztossága megnyugtatóan hatott a dánra, és a
kellemes érzést csak tovább erősítette, hogy a marseille-i Marignane
repülőtéren akadálytalanul jutottak át a röntgengépes csomagellenőrzésen.
Mielőtt elhagyták volna a repülőtér épületét, betértek egy kávézóba, ahol
a fiatalember elővette a táskát, beállította rajta a számkódot, és kinyitotta.
Jensen kíváncsian előredőlt, és pontosan azt látta a tokban, amiről
Michael korábban beszélt: három videokazettát, két vastag és széles, Bon
márkájú szövegkiemelő tollat, egy Marseille-térképet, két karikára fűzött
kulcsot és néhány műanyag tokot tele iratokkal.
Michael széthajtotta a térképet, és rámutatott egy filctollal rajzolt kis
körre az öreg halászkikötő közelében: – Ez lesz a bázisunk. Menjünk!
Taxit fogtak, a korszerű városközpontba vitették magukat, ahonnan vagy
fél mérföldet gyalogoltak a csomagjaikkal, majd egy másik taxival a lakás
közelébe mentek. Az utolsó néhány száz métert ismét gyalog tették meg, és
közben többször megálltak, kirakatokat nézegettek, mintha turisták
lennének.
A tapasztalt rendőr Jensen kénytelen volt újból elismeréssel adózni annak
az alaposságnak, körültekintésnek, ahogyan Michael viselkedett. Alighogy
felértek az öreg, de jó karban lévő épület második emeletére, a fiatalember
két pár vékony, sötétkék pamutkesztyűt vett elő utazótáskája oldalzsebéből,
és az egyiket Jensennek adta. – Amíg itt vagyunk, végig viselnünk kell,
semmihez nem nyúlhatunk puszta kézzel – mondta.
A lakás kéf hálószobából, fürdőszobából, kis konyhából, és az ebédlővel
egybenyitott nappaliból állt.
Szellősen rendezték be, de nem hiányzott belőle semmi. Jensennek elég
volt széthúznia a függönyöket, vetni egy pillantást a teraszra és a lent
elterülő halászkikötőre ahhoz, hogy furcsa módon egyből otthon érezze
magát. Pontosan ilyen környék után vágyakozott odahaza is, és remélte,
hogy néhány éven belül sikerül megvalósítania álmát. Michael első útja a
telefonhoz vezetett, egy csavarhúzóval gyorsan leszerelte az alját, és
belenézett a dobozba. Mivel nem talált semmi gyanúsat, elégedetten a
helyére tette a záró lapot, és elindult, hogy körbejárva minden
lámpafoglalatot és elektromos csatlakozót ellenőrizzen.
– Nagyon körültekintő – állapította meg Jensen.
– Hónapokon át neveltek arra, hogy az legyek – válaszolta Michael. –
Nem valószínű, hogy bárhol poloska lenne, de azért nem árt
megbizonyosodni arról, hogy valóban nincs. Mit szokott reggelizni?
– Reggelizni?
 – Igen. Van egy kis élelmiszer-áruház a sarkon túl. Amíg öreg csontjait
pihenteti, lemegyek, és bevásárolok pár napra.
Jensen vigyorogva megtapogatta alig észrevehető, kis pocakját. –
Elkísérem, és összeszedem az összes ártalmas, hizlaló ételt, amitől Birgitte
eltiltott – válaszolta.
– Rendben, de előbb hívja fel az ismerősét, és beszéljen meg vele egy
találkozót holnap korán reggelre! – felelte a telefonra bökve Michael. – Mit
gondol, megengedi, hogy belenézzünk a dossziéiba?
– Azt hiszem, igen. Szakmai konferenciákon, továbbképzéseken többször
is találkoztunk, és remekül kijöttünk egymással.
– Mennyit akar elmondani neki abból, hogy mi járatban vagyunk?
– Semennyit – közölte Jensen. – Meg fogja érteni. Ha mégis megkérdezi,
azt fogom mondani, hogy szabadságon vagyok és magánnyomozást végzek,
amelyért az egyik eltűnt személy családja fizet. Megígérem, hogy később
mindent részletesen elmesélek, de persze addigra már rég nem leszünk itt.
Michael egyetértően bólintott.
Reggelire Jensen füstölt lazacot, pirítóst, egy fél camembert-t, füstölt
sonkát, szalámit és egy jókora tál gyümölcssalátát evett, Michael ellenben
beérte egy csésze teával, és egy szelet vékonyan megvajazott pirítóssal.
Kilenc órakor már Corelli felügyelő irodájában ültek. Az olasz magas
volt, horgas orrú, alaposan őszülő, és elegáns, szürke öltönyt, világoskék
inget, rozsdabarna nyakkendőt viselt. Nagyon barátságosan fogadta őket.
Jensen a munkatársaként mutatta be Michaelt, és röviden elmondta, hogy
egy gazdag család kérésére a szabadságuk alatt nyomoznak valaki után.
Corelli megértően bólogatott ismerős volt számára a jövedelemszerzésnek
ez a módja, és nem talált semmi kivetnivalót benne. Egy üres irodába
kalauzolta őket, behívta az egyik emberét, és a lelkére kötötte, hogy adjon
oda nekik minden dossziét, amit csak kérnek, és lássa el őket kávéval.
Jensennél ott volt a legújabb játékszere, egy Sanyo notebook. A
következő néhány órában egész irathalmon rágták át magukat, és a dán
minden fontosnak tűnő adatot, információt beírt a kis hordozható
számítógépbe. Miután végeztek, megköszönték Corelli segítségét, és a dán
azzal búcsúzott el tőle, hogy néhány napon belül jelentkezik, és
megbeszélik, mikor és hol ebédeljenek vagy vacsorázzanak együtt,
természetesen a megbízó költségére. Már dél volt, amikor kiléptek a
rendőrség épületéből, úgyhogy betértek egy néhány háztömbbel arrébb lévő
étterembe, amelynek az asztalai elég távol voltak egymástól ahhoz, hogy
nyugodtan beszélgethessenek. Michael bouillabaisse-t akart rendelni, de
Jensen, aki jó pár évvel korábban már járt Marseille-ben, azt tanácsolta,
hogy halassza későbbre a nevezetes ételt, várja meg, amíg eljutnak abba a
városszéli étterembe, ahol közismerten a legjobban készítik. A fiatalember
hallgatott rá, úgyhogy mindketten sült marhaszeletet ettek zöldségkörettel,
és közben megtárgyalták, mit sikerült megtudniuk a délelőtt folyamán.
Beszélgetés közben Jensen új oldaláról ismerte meg Michaelt. Azt az
addigiak alapján is tudta, hogy rendkívül értelmes, nemcsak a tervezéshez
ért, képes is megcsinálni, amit akar, most azonban az is kiderült, hogy ha a
célja eléréséről van szó, nem ismer gátat, erkölcsi megfontolást, amely
visszatarthatná. Mint Corelli dossziéiból kiderült, Marseille első számú,
leány és kábítószerkereskedelemmel foglalkozó bűnözője bizonyos Yves
Boutin volt, aki az opera és a régi kikötő közötti piros lámpás negyedben
rendezte be a főhadiszállását. Szoros kapcsolatban állt az olasz maffiával, a
spanyol alvilággal és az észak-afrikai bűnözőkörökkel is. Többször
letartóztatták, de sosem sikerült annyi bizonyítékot összegyűjteni ellene,
hogy börtönbe kerüljön. Tagadhatatlan szerepe volt ebben annak is, hogy
szoros szálak fűzték a városi vezetés, a rendőrség néhány tagjához,
valamint párizsi politikusokhoz is.
A gyaníthatóan Boutin tulajdonában lévő, vagy általa ellenőrzött bárok,
bordélyok neve és címe benne volt Jensen számítógépében, ugyanúgy a
tengerparton álló villájáé, valamint városi luxuslakásáé is. Boutin családos
ember volt, egy tizennégy éves fiú és egy tizenegy éves lány elégedett apja.
Két öccse segítette az üzletben az idősebbik, Georges a kábítószer-ágazatot
irányította, Claude-é volt a prostitúció. Yves maga a nyilvánosság előtt úgy
szerepelt, mint egy sok városi megrendeléssel bíró, és éppen ezért remekül
prosperáló építési vállalat feje. Marseille nemcsak Franciaország, hanem
egész Európa egyik legkorruptabb városa, magyarázta Michaelnek Jensen.
A rendőrségen nagyon sok – részben nyilvántartási célra, részben titokban
készült – fényképet láttak Boutinről. Az ötvenes évei végén járó férfi
köpcös volt, teljesen kopasz, de vastag, sötét bajusszal. A testvéreiről,
alvezéreiről és szervezetének közkatonáiról is kaptak felvételeket, és az
egyik dossziéban találtak egy különösen érdekesnek és fontosnak tűnő
bejegyzést. Boutin imádta nála jóval fiatalabb szeretőjét, Denise Defors-t. A
belvárosban bérelt lakást a fénykép tanúsága szerint csodaszép szőke
teremtésnek, és hétközben többnyire nála aludt, A lány névleg Boutin
legnagyobb lokálját, a Rózsaszín Párducot vezette, amelyben mintegy
negyven, első osztályú hostess és táncosnő dolgozott, és az emeletén
luxusbordély üzemelt.
Jensen és Michael ebéd közben Boutinről és környezetéről beszélgetett,
és a dán éppen bekapott egy hatalmas falat Pavlova-desszertet, amikor a
fiatalember közölte:
– Vagy az egyik gyereket, vagy a szeretőjét kapom el.
– Ezt hogy érti?! – kérdezte meghökkenten, tele szájjal Jensen.
– Teljesen nyilvánvaló – felelte természetes hangon Michael. – Komoly
megbeszélnivalónk van Monsieur Boutinnel, de az utóbbi időben
meglehetősen sok alvilági leszámolás volt errefelé, úgyhogy a testőrei
senkit nem engednek a közelébe. Ha akarnék, sem tudnék csak úgy
odamenni hozzá, és megkérni, váltson szót velünk. Ha viszont sikerül kézre
keríteni valakit, aki fontos neki, akkor nem fogja kéretni magát. A kérdés
csak az, hogy melyik legyen. Valamelyik gyereke vagy a szeretője?
– Úgy érti, hogy el akarja rabolni?
– Persze!
– De hát az bűncselekmény! – emelte föl a hangját Jensen.
– Tényleg?! – kérdezte mosolyogva a fiatalember. – Erre nem is
gondoltam.
A dán lerakta a villát, és komolyan a szemébe nézett.
– Az isten szerelmére, Michael! – kezdte fojtott hangon. – Rendőr
vagyok, nem rabolhatok embert, még akkor sem, ha egy gengszter gyereke,
vagy szeretője.
– Nem is kell – válaszolta a fiatalember. – A lakásban marad, kiül az
erkélyre egy üveg finom borral, és gyönyörködik a kilátásban.
Hosszú szünet következett. A váratlan fordulat úgy felzaklatta Jensent,
hogy kedvenc desszertjét is ott hagyta, félretolta a tányért, és csak nézett
komoran maga elé.
– Van jobb ötlete? – kérdezte egy idő után Michael.
– Nincs. Azt hittem, felderítést végzünk, információt gyűjtünk...
– Hát persze! – vágott közbe Michael. – Már ma este elkezdjük. Először
a Rózsaszín Párducot cserkésszük be, de addig sem ártana kideríteni,
melyik iskolába járnak Boutin gyerekei. Corelli barátja talán tudja. Este azt
is kiderítjük, mikor jön el a klubból a szerető, és hogyan megy haza. Jens,
higgye el, ez a legjobb megoldás! Ha valamelyik öccsét vagy alvezérét
kapnám el, azzal sokkal kevesebbet érnénk. Ha mindaz igaz, amit olvastunk
róla, Boutin kemény szívű, könyörtelen.
– Nemcsak ő – morogta Jensen.
Michael ezt már nem hallotta, a gondolatai Brüszszelben, abban a kis
magánkórházban jártak.
Zavart volt. Úgy érezte magát, mint egy fészekből kirepült madárfióka,
amely hiába csapkod sűrűn a szárnyaival, sebesen süllyed, képtelen fent
maradni. Elszánt volt, hogyne! Kemény, akár a szikla. Tökéletesen
kiképzett.
A jóval idősebb, tapasztalt dán rendőr is tisztelettel nézett rá, és mégis...
Holnap felhívom Blondie-t, és mindent elmondok neki azzal, hogy adja
tovább Creasynek, gondolta. Ha kiengedik a kórházból, egyből idejön, és
hagyja, hogy tegyem, amit tennem kell, de ott marad valahol az árnyékban,
készen arra... Igen, holnap feltétlenül telefonálok, zárta le magában a
gondolatsort.
Corelli felügyelő három óra után egy-két perccel kapta a telefont. – Egy
pillanat! – mondta, miután figyelmesen végighallgatta Jensent, és
bepötyögött néhány utasítást a számítógépébe. – Mindketten egy École St
Jean nevű, bentlakásos svájci magániskolába járnak. Genfhez közel van, és
természetesen nagyon drága, exkluzív. Egyéb kérdés?
– Köszönöm, egyelőre ennyi. Pár nap múlva jelentkezem. – Jensen a
lakás nappalijában állva lerakta a kagylót, és Michaelhez fordult: – A
gyerekek egy drága svájci magániskolában vannak, de a hétvégéket
feltehetően itthon töltik. Ha kell, annak is utána tudok nézni.
A fiatalember megrázta a fejét.
– Fölösleges. Még csak kedd van, és nem várhatunk addig, úgyhogy
marad a szerető – mondta. – Este utánanézünk... vagy jobb, ha egyedül
megyek?
– Nem! – válaszolta nyomatékosan Jensen. – Gondolkodtam a dolgon.
Magával megyek. Ma még úgysem kerül sor semmi olyasmire, amiben ne
vehetnék részt. – Az ebédlőasztalra mutatott. – Viszünk fegyvert
magunkkal? – A két kilenc milliméteres, koromfekete Beretta békésen
feküdt egymás mellett a fehér csipketérítőn.
– Nem – válaszolta Michael. – Az ilyen helyeken mindig vannak őrök,
kidobóemberek, és szúrópróbaszerűen meg is motozzák a vendégeket.
 – Koppenhágában nem – tiltakozott Jensen.
– Elhiszem, de ez nem Koppenhága – mondta mosolyogva a fiatalember.
Corelli felügyelő az irodájában ugyancsak lerakta a telefont. Percekig ült
mozdulatlanul, a gondolataiba mélyen elmerülve, majd újból a kagylóért
nyúlt, felhívott valakit, három percig beszélt vele, és a végén rendőrhöz illő
precizitással részletes személyleírást adott Jensenről és Michaelről.
Tizennégy
A remekül felszerelt iroda kicsi, magánkézben lévő, de igen hatékonyan
működő vállalkozást jelzett. Egy rendkívül vonzó, középkorú titkárnő ült a
külső fogadóhelyiségben, és éppen írt valamit a számítógépén.
Nem messze tőle alacsony dohányzóasztal állt, és körülötte három öblös,
puha bőrfotel. A helyiség falain körben tengeri tájképeket ábrázoló
olajfestmények függtek. Creasy utoljára hat évvel korábban járt ebben a
marseille-i irodában, úgyhogy amikor benyitott, a titkárnő egy pillanatra
emelte csak rá a tekintetét, utána újból beletemetkezett a munkájába.
Pontosabban beletemetkezett volna, mert két másodperccel később gyorsan
feléje fordult, és tágra nyílt, ámuló szemmel meredt rá.
– Azt hittem... meghalt!– hebegte.
– Nem sok kellett volna hozzá. – Creasy a belső iroda ajtajára bökött. –
itt van?
– Igen – válaszolta az addiginál valamivel nyugodtabb hangon a titkárnő.
– Éppen tárgyal. – A telefonért nyúlt. – Szólok neki, hogy itt van.
– Ne! – állította le Creasy. – Hadd fejezze be! Kapok egy kávét?
A titkárnő a sarokban álló készülékhez ment, gyorsan főzött egyet, és
miután belekortyolt, Creasy mosolyogva megjegyezte: – Fantasztikus
memóriája van. Hat éve nem voltam itt, és még mindig emlékszik rá, hogy
tej és cukor nélkül iszom.
A nő kedves mosollyal nyugtázta a bókot, és magában arra gondolt, hogy
olyan embert, mint Creasy, nehéz volna elfelejteni. Kíváncsi volt rá, hogyan
fog reagálni a főnöke, ha váratlanul megpillantja.
Két perccel később megtudta. Egy elegáns öltönyt viselő néger lépett ki a
belső irodából, és a nyomában Leclerc, aki éppen azt mondta: – Csütörtökre
ott lesz a fax, de az ár, amit mondtam, végleges, úgyhogy máris elkezdheti
intézni a hitellevelet.
Alighogy befejezte a mondatot, észrevette Creasyt, de csak egy pillanatra
torpant meg, és az arca semmit sem változott. Mindenki, aki ismerte, remek
pókerjátékosként tartotta számon.
Creasy megvárta, hogy becsukódjon az ajtó a néger mögött, és csak aztán
állt fel. Leclerc felé fordult, és néhány másodpercig némán figyelték
egymást. A francia nagyjából olyan idős volt, mint Creasy, magas,
pirospozsgás, enyhén hízásra hajlamos. Sötétkék, hajszálcsíkos öltönyében
úgy nézett ki, mint egy bankár, valójában viszont kiszolgált zsoldos volt,
aki egy szép napon rájött, hogy sokkal kifizetődőbb kereskedni a
fegyverekkel, mintsem használni őket. Arról nem is beszélve, hogy
mennyivel biztonságosabb! A felismerést rögtön tett is követte, és nem telt
bele sok idő, Európa egyik legsikeresebb fegyverkereskedőjévé vált.
Hat évvel korábban, amikor egy egész maffiacsaládot kellett
felszámolnia, Creasy hozzá fordult fegyverért.
Nem voltak barátok, a természetükből kifolyólag soha nem is válhattak
azzá, de tisztelték egymást.
Leclerc a nyitva maradt ajtó felé mutatott, és Creasy – kávéscsészével a
kezében – bement a belső irodába.
A szoba berendezése pazar volt, a falakon pedig jókora, tankoktól és
páncélozott szállítójárművektől a géppisztolyokig a legkülönbözőbb
fegyvereket ábrázoló fényképek sorakoztak. Leclerc a terebélyes,
mahagóniból készült íróasztal mögé ült, Creasy pedig előtte, egy öblös
fotelben foglalt helyet.
– Hallottam a szóbeszédet, hogy nem halt meg, és összefoltozták abban a
nápolyi kórházban, de őszintén szólva, nem hittem el – kezdte a francia. –
Néhány évvel ezelőtt azonban újabb pletyka kapott lábra, többen
megesküdtek arra, hogy Amerikában és a Közel-Keleten is látták. Mások
azt állították, hogy Maxie MacDonald és Frank Miller is olyan megbízást
teljesített, amelyet magától kapott. – Leclerc rövid szünetet tartva
elmosolyodott. – Tudtam, hogy régi, nagyon közeli barátai, úgyhogy
kezdtem elhinni, amit innen-onnan hallottam.
– Hát igen, a saját halálhíremet költöttem – válaszolta Creasy. – Jó
ötletnek tetszett, mivel a fél olasz alvilág engem hajszolt.
– Az lett volna a csoda, ha nem – jegyezte meg mosolyogva Leclerc. –
Végül is kiirtotta a legnagyobb, legbefolyásosabb családot. Úgy tetszik, a
fegyverek, amelyeket szállítottam, megfelelőek voltak.
– Igen – ismerte el Creasy. – Máig hálás vagyok értük.
A francia kurta biccentéssel nyugtázta a köszönetet.
 – És most miben segíthetek? – kérdezte.
– Jobban ismeri ezt a várost, mint bárki – mondta az ablakra nézve,
széles kézmozdulat kíséretében Creasy. – Bizonyos alvilági alakokról
szeretnék felvilágosítást kapni, és esetleg, attól függően, hogy mit mond
róluk, fegyverek is kellenének. A gond az, hogy ha szükségem lesz rájuk,
akkor még ma.
– Ha kéri, még ma megkapja őket. Mi érdekli? – kérdezte higgadtan
Leclerc.
– Tudom, hogy Marseille-ben, ami a bűnözést illeti, precízen fel van
osztva a terep. Akit, vagy akiket én keresek, azok a prostitúcióban és a
kábítószer-kereskedelemben érdekeltek. Ha folyik itt fehérrabszolga-
kereskedelem, abban is benne vannak, vagy legalábbis tudnak róla. Tudnom
kell, ki az illető, és mekkora erő áll mögötte.
– Yves Boutin – mondta ki a nevet Leclerc abban a pillanatban, ahogyan
Creasy befejezte a mondatot. Nemcsak a városban, a Riviéra nagy részén is
ő ellenőrzi a prostitúciót. Vastagon benne van a kábítószerüzletben is, de az
igazi területe a leánykereskedelem.
Hosszan, részletesen mesélt Boutinről, beszámolt a családjáról, a
szeretőjéről, alvezéreiről, lefestette a lakásait, klubjait, és végül azt mondta:
– Remek politikai és rendőrségi kapcsolatai vannak.
Ez volt az a mondat, amelynél Creasy előredőlt, és a tekintetét a
vendéglátójára szögezve, nyomatékosan azt kérdezte: – És a maga
rendőrségi kapcsolatai? Mennyire jók?
Leclerc elmosolyodott, és sokat sejtetőn széttárta a karját. – Az én
szakmámban csak úgy maradhat meg az ember, ha elsőrendűek. Ennek a
városnak a rendőrsége úgy ahogy van, korrupt. Az volt és az is marad
örökké.
– Ismer egy bizonyos Serge Corelli felügyelőt?
– Hogyne! Nagyon jól.
– Korrupt?
– Enyhén szólva – válaszolta a francia, miután harsányan fölnevetett. –
Nyugodtan mondhatjuk, hogy vezeti a listát. Nagyon gazdag, és napról
napra gazdagabb lesz, nem utolsósorban az Yves Boutintől érkező, jókora
átutalásoknak köszönhetően. Gyakorlatilag partnerek. – Látva, milyen
komor arcot vág a vendége, kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Miről
van szó?
 Creasy mélyen elmerült a gondolataiban, és amikor megszólalt, akkor
sem a kérdésre válaszolt: – Ha én, vagy bárki más meglátogatná Corellit, és
Boutin felől érdeklődne, Corelli értesítené a barátját?
– Haladéktalanul! – válaszolta mosolyogva Leclerc.
– Akkor is, ha az illető a kollégája lenne, egy másik európai országból?
– Akkor még jobban sietne – mondta újabb mosoly kíséretében a francia.
Creasy néhány másodpercig hallgatott, de aztán határozottan közölte: –
Szükségem lesz azokra a fegyverekre.
– Konkrétan?
– Tud adni egy 191 l-es Coltot?
– Bármikor – mondta nyugodt bólintás kíséretében Leclerc.
– Három tartalék tárral.
A francia bólintott.
– Egy kicsi, könnyen elrejthető géppisztoly is kell, mondjuk egy
behajtható tusájú Ingram-10.
– Van – felelte Leclerc –, de ajánlhatok annál jobbat is. Nemrég kezdték
el gyártani, úgyhogy valószínűleg magának is új.
Felállt az íróasztaltól, a falhoz lépett, és félrehúzott egy sötétre pácolt
tölgyfa panelt, amely mögül jókora, beépített páncélszekrény bukkant elő.
A francia beállította a zárkódot, szélesre tárta a vastag acélajtót, és elővett
néhány fémdobozt. Creasy érdeklődéssel nézte, ahogyan kinyitotta őket. Az
egyikben egy ismerős 191l-es Colt volt, amelyet, mintha csak a súlyát
akarta volna ellenőrizni, kivett, de rögtön vissza is rakott.
A másik dobozban egy azelőtt sosem látott szerkezetet talált.
– Mi az ördög ez? – kérdezte.
– Amiről az előbb beszéltem – válaszolta nem titkolt elégedettséggel
Leclerc. – Kis méretű, FN 90 jelű géppisztoly a Fabrique Nationale-tól.
Egészen másfajta, mint a többi hasonló. A tusa és a tár műanyagból van, és
le lehet választani a fém alkatrészekről – miközben magyarázott, néhány
másodperc alatt szétszedte, majd könnyedén össze is rakta a fegyvert, majd
végül odaadta Creasynek. – Olyan hosszú, mint egy embernek az alkarja, de
százötven méterről átlyukasztja a legerősebb golyóálló mellényt is. Jobb,
mint bármelyik, a NATO-ban használt rohampuska vagy géppisztoly.
Creasynek tetszett a fegyver, annál is inkább, mivel elfért egy
hónaljtáskában, és könnyen a zakó alá lehetett rejteni.
 Leclerc mintha olvasott volna a gondolataiban. – Tudok adni hozzá
hónaljtokot, és hangtompítót is, amely elég nagy, de azért elfér a másik
hónaljban.
– A Colthoz szükségem lesz hangtompítóra – közölte Creasy.
– Nem probléma. Mit kér még?
– Négy repesz- és négy foszforgránátot hevederben, védőszemüveget az
utóbbiakhoz, és három bilincset – sorolta a kívánságait Creasy.
– Meglesz – mondta Leclerc, miután mindent felírt.
– Ha gondolja, a raktáramban gyakorolhat a géppisztollyal. Kis súlyú,
úgyhogy az átlagosnál nagyobbat rúg.
– Nem lesz rá időm – válaszolta a fejét rázva Creasy. – Délután
terepszemlét tartok, este pedig már kezdődik az előadás. Van azonban még
valami, amit szeretnék. Emlékszik, legutóbb adott egy könnyen
összeállítható, nagyon kicsi, de nagyon erős, távirányítással működő
robbanószerkezetet.
– Hogyne! Az újságok részletesen megírták, mire használta
Olaszországban. Nem a legkellemesebb módját választotta annak, hogy
pokolra küldje az illetőt.
– Rá sem lehetett azt mondani, hogy kellemes ember – felelte
vállvonogatva Creasy. – Tud szerezni a szerkezetből?
Leclerc az íróasztalán álló egyik telefonért nyúlt, beütött egy számot,
némi hallgatás után gyorsan mondott valamit franciául, újból hallgatott,
majd megkérdezte Creasyt: – Egyben kéri vagy szétszerelve?
– Szétszerelve. Majd én összerakom.
Leclerc beszélt még egy darabig, majd lerakta a kagylót, és közölte: –
Este hatra itt lesznek az alkatrészek, és a többi holmi is. Segíthetek még
valamiben?
– Szükségem lenne egy biztonságos helyre, és egy jó, gyors kocsira zöld
kártyával, minden, a határátlépéshez szükséges dokumentummal – felelte
némi gondolkodás után Creasy. – Legyen teljesen tele a tankja, és azon
kívül vagy száz liter tartalék üzemanyag a csomagtartóban! Úgy kalkulálja
az árat, hogy esetleg nem fogom tudni visszahozni! A búvóhelyen és a
kocsiban is legyen három embernek három napra elegendő élelem!
– Semmi probléma! – mondta a francia, miután ezt is felírta. – A
búvóhely annak a háztömbnek az egyik lakása, amelyikben lakom. Senki
nem tudja, de az egész az enyém. A BMW itteni vezérképviselője jó
ismerősöm, tudok szerezni tőle egy használt kocsit úgy, hogy még ma
alaposan átnézzék, és ha bármi baja van, ki is javítsák.
Leclerc hátradőlt, és néhány másodpercig komolyan nézte Creasyt,
mielőtt újból megszólalt: – Ahogy legutóbb is mondtam, nem vagyunk
barátok azt hiszem, Guidón kívül soha nem is volt igazi barátja. Nem az az
ember, aki könnyen közel enged magához másokat. Ugyanakkor az adósa
vagyok. Katangában megmentette az életemet, ami önmagában is elég
lenne, de ott volt utána Rhodesia. Segített, hogy hozzájussak egy nagyon
jövedelmező megrendeléshez. – A francia kis szünetet tartva széttárta a
karját. – Most itt van, az én városomban, és minden jel szerint Boutin ellen
készül, akinek sok katonája van. Akar segítséget? Ismerek néhány
megbízható embert.
– Köszönöm, de inkább nem... Ismer – hárította el az ajánlatot.
Leclerc lassan bólintott, és miután mindketten felálltak, közölte: – Hat
órára minden meglesz, beleértve a Corellire vonatkozó információt is.
Utána elmegyünk, és megnézi a búvóhelyet és a kocsit. Ha szüksége lenne
bármi egyébre, hívjon fel! Ismeri a számomat.
– Köszönöm, úgy lesz. Mivel tartozom?
Leclerc fájdalmas arcot vágott. – Kérem, Creasy...Ne sértsen meg!
Kezet ráztak, az amerikai távozott, Leclerc pedig az ablakhoz lépett, és
három emelet magasból az utcát figyelte. Látta, amint Creasy kilép a
házból, átmegy a túloldalra, hogy fürge léptekkel haladjon tovább. Bár sok
taxi volt a környéken, nem szállt be egyikbe sem előbb meg akart győződni
arról, hogy nem követik.
Miután kikerült a látóteréből, Leclerc otthagyta az ablakot, és kiment a
külső irodába, a titkárnőjéhez.
– Mennyi részvényem van Boutin építővállalatában? – kérdezte.
– Tizenhétezer – olvasta le az adatot a számítógépről a titkárnő. – A múlt
héten négy pontot emelkedett az árfolyamuk, és a távolabbi kilátások is jók.
A jövő hónapban Boutin egész biztosan megkapja az új hídra és felüljáróra
szóló megrendelést. Hatalmas beruházás lesz, nagy haszonnal.
– Nem baj. Még ma, tőzsdezárás előtt adja el mindet! – adta ki
határozottan az utasítást Leclerc.
Tizenöt
A nő háttal az íróasztalnak dőlve, keresztülnézett az egyik irányban
átlátszó tükrön. Az a fajta szépség volt, aki a világ bármelyik
nagyvárosában pillanatok alatt közlekedési káoszt tud előidézni csupán
azzal, hogy megjelenik az utcán a combja hosszú, a melle telt, feszes, a
dereka karcsú, a feneke kemény, ingerlően kerek. Hamvasszőke haja a
válláig ért, szemet gyönyörködtető, kontrasztot alkotva a hosszú, sötétkék
estélyi ruhával.
A nő a bár teljes hosszában végighúzódó áltükör mögött állt, ahonnan
szemmel lehetett tartani az egész pinceklubot. Jobbra tőle kis színpad volt,
mellette pedig egy valamivel magasabb emelvény négytagú zenekarral. A
fal mentén bársonyülések sorakoztak, körbevéve a táncparkettet. A
vendégek többsége középkorú üzletember volt, a lányok kivétel nélkül
szépek, és ugyancsak hosszú estélyit viseltek. A pincérnőkön ezzel szemben
elöl derékig nyitott krémszínű blúz, tenyérnyi miniszoknya, nagy lyukú
neccharisnya, és térdig érő, fekete bőrcsizma volt.
A gyönyörű teremtés két nemrég érkezett vendéget figyelt. Az egyik
szőke volt, világos bőrű, enyhén pufók, és ránézésre negyven körül
járhatott.
A másik jóval fiatalabb, koromfekete hajjal, sötét bőrrel. Határozott,
markáns, a lány megítélése szerint igen vonzó vonásai voltak. Majdnem
pontosan szemben vele ültek le a bárpulthoz, és a pincérnő, miközben
fölvette a rendelésüket, néhány pillanatra eltakarta őket. A nő hátranyúlt,
fölkattintott egyet a mögötte sorakozó kapcsolók közül, és már hallotta is a
hangjukat. Angolul beszéltek, a szőke whiskyt, egész pontosan Chivas
Regalt kért szódával. A fiatal Camparit és friss narancsdzsúszt rendelt.
Miközben a mixernő elkészítette az italokat, kedvesen elbeszélgetett velük
– ahogyan tanították –, megérdeklődte, honnan érkeztek. A szőke azt felelte,
hogy Stockholmból, a jóképű fekete pedig azt, hogy ciprusi. A lány közölte
velük, hogy a műsor éjfélkor kezdődik, és megkérdezte, kérnek-e asztalt,
mire azt mondták, hogy köszönik szépen, nem, inkább maradnak a bárban.
A mixernő tovább lépett egy másik vendéghez, az áltükör mögül
leskelődő szépség pedig még egyszer alaposan megnézte magának a két
férfit, mielőtt a telefonért nyúlt. Beütötte a számot, és alig csörgött ki a
vonal másik végén lévő készülék, valaki fölvette.
– Megjöttek, Yves -jelentette a gyönyörű teremtés.
– Igen, pontosan illik rájuk a személyleírás. – Hallgatott egy darabig,
közben az órájára pillantott, majd közölte: – Rendben, a műsor fele táján. –
Lerakta a kagylót, eltolta magát az asztaltól, és kifelé indult a helyiségből.
 Michael és Jensen egyszerre fordult jobbra, amikor egy falba süllyesztett
ajtón át belépett a klubba. Mosolyogva közeledett feléjük, tudva, milyen
hatással van rájuk, és úgy általában minden férfira, aki nem szenilis és nem
meleg.
– Isten hozta az urakat a Rózsaszín Párducban! – mondta, kezet nyújtva a
szőkének. – Denise vagyok, az üzletvezető. – Megszorította a férfi kezét, és
az enyhén elpirulva viszonozta a kézszorítást.
A nő ezután a fiatalabb vendéget üdvözölte, akire nem hatottak a bájai,
egy csöppet sem látszott zavartnak, és a tekintetét nem szögezte a feszesen
előreálló, telt keblekre.
Nyugodtan nézett a nőre, nem közömbösen, de nem is ámulva. Közelről,
ha lehet, még vonzóbb volt, mint az áltükör mögül. A szőkeség kedvesen
elbeszélgetett velük, föltett néhány ismerkedést szolgáló kérdést, közben
elejtette, hogy ha társaságra vágynak, könnyen tud segíteni, és azt is jelezte,
hogy a klub emeleti részén egészen intim hangulatú kikapcsolódásra is van
lehetőség.
– Éjfélkor kezdődik itt egy igen színvonalas műsor mondta –, egy órakor
pedig egy... hogy is mondjam?. .. sokkal erotikusabb show az emeleten. Azt
általában csak azok tekinthetik meg, akik hostesst kértek, de mivel először
járnak nálunk, engedjék meg, hogy meghívjam önöket.
Jensen válaszolni akart, Michael azonban megelőzte, és belefojtotta a
szót: – Nagyon kedves.
Igazán köszönjük, A nő határozott ígéretnek beillő mosolyt küldött feléje.
– Egy óra előtt önökért jövök – ígérte.
Megfordult, és ugyanazon az ajtón keresztül, amelyen át érkezett, puha
léptekkel távozott.
– Szexműsort akar nézni? – kérdezte az igézően ringó csípő után
bámúlva Jensen. – Munka közben láttam eleget, és meg kell mondjam,
nincs bennük semmi erotikus.
– Muszáj – válaszolta halkan Michael. – Lehetőség szerint minél többet
akarok látni az épületből, hogy akció közben ne jöjjek zavarba.
A dán bólintott, és megjegyezte: – Megértem, hogy inkább őt akarja
elrabolni, mintsem valamelyik gyereket.
Tizenhat
Serge Corellinek nem volt annyira pengeéles ösztöne, mint Jens
Jensennek, és nem vette észre, hogy követik.
 Későn, hét óra után hagyta ott az irodáját, hogy piros Renault 19-esével
kigördüljön a földalatti garázsból.
Óvatosabb volt annál, semhogy a Mercedes 600-assal akár csak egyszer
is dolgozni menjen.
Nem figyelt fel az utca másik oldalán álló bérelt Citroenre, amely
közvetlenül mögötte sorolt be a forgalomba. Corelli a Rue de l'Éveche-en
lévő OBerry bárhoz hajtott, és a parkolási tilalommal védett zóna határán
állította le a kocsit. Nem vesztegette az időt azzal, hogy be is zárja.
Marseille-ben még a legpitibb utcai zsebtolvaj is tudta, hogy kié a kocsi.
Egy perccel később már az első naponta rendszeresen ismétlődő vodka-
tonicjánál tartott, és a nagy mellű pincérnővel beszélgetett, akivel néhány
évvel korábban nem hosszú, ámde annál kellemesebb viszonya volt. Este
kilencig ivott, amikor is – jobb későn, mint soha – felhívta a feleségét, és
közölte, hogy hivatalos vacsorája van, és még nem megy haza. Négy
háztömbbel arrébb hajtott, a Rue de Lorette-re, és ezúttal sem zárva be, a
Chez Etienne étterem melletti sikátorban hagyta a kocsiját. Ráérősen,
minden ízt maradéktalanul kiélvezve fogyasztotta el a zöldséglevesből,
burgonyapürével tálalt szarvasgombás szűzérméből és flambírozott
őszibarackból álló vacsoráját, amelyhez egy üveg Cháteau Margaux-t ivott.
Az ételsort kávé és kiváló évjáratú konyak zárta. Az étterem drága volt, de
amikor Corelli néhány perccel éjfél előtt felállt, hogy távozzon, egyetlen
pincér sem lépett oda hozzá számlával a kezében, csupán a tulaj rázta meg
túláradó szívélyességgel a kezét.
Sötét volt a sikátorban, és Corelli, bár bírta az italt, egy kissé bizonytalan
léptekkel ment a kocsijához. Kinyitotta a Renault-t, becsúszott a volán
mögé, és az ajtót berántva a slusszkulcsért nyúlt. Éppen csak megfogta,
elfordítani még nem volt ideje, amikor valami hideg tárgy érintését érezte a
nyakszirtjén, és egy franciául folyékonyan, akcentus nélkül beszélő férfi
hangját hallotta:
– Ez egy negyvenötös dum-dum golyókkal megtöltött 191l-es Colt.
Tegye pontosan azt, amit mondok, különben szétfröccsentem az agyát!
A rendőr megmerevedett, a vérében hirtelen megszaporodott az
adrenalin, és olyan nyugodtan, amennyire csak az erejéből futotta,
megkérdezte: – Kicsoda maga?! Tudja, kivel merészel ujjat húzni?
– Serge Corelli felügyelővel – hallotta hátulról a nyugodt, jéghideg
hangot –, aki nyugton marad, mert nem akarja elveszíteni a feje egy részét.
Induljon el a régi halászkikötő felé! Óvatosan, a megengedett sebességgel
hajtson! Komolyan mondom, nem érdekel, hogy él-e, vagy sem, úgyhogy
ha a legkisebb trükkel is megpróbálkozik, gondolkodás nélkül kiloccsantom
az agyvelejét.
Corelli szót fogadott, amennyire pontosan csak tudta, teljesítette az
utasítást, de közben az agya lázasan dolgozott, megpróbált rájönni, ki lehet
a mögötte rejtőző férfi. Volt ugyan egy revolvere a kesztyűtartóban, de azt
bezárta, és a kulcsát ugyanazon a karikán tartotta, amelyiken a
slusszkulcsot, úgyhogy csak azután támadhatott bármilyen esélye is az
ellenállásra, hogy megérkeztek egyelőre ismeretlen céljukhoz. Amikor
leállítja a kocsit, a férfinak, ha továbbra is sakkban akarja tartani, ki kell
szállnia, és akkor talán lesz néhány másodperce, amely elegendő ahhoz,
hogy kinyissa a kesztyűtartót, okoskodott.
A régi kikötő közelébe érve az idegen kurta utasításokkal jelezte, mikor
merre kanyarodjon, végül egy gyárépületek mögött húzódó, rosszul
megvilágított utcába érkeztek. A másik oldalán lepusztult, részben Kiadó!
táblával ellátott garázsok sorakoztak. Éjjel fél egy volt már, és az utca
teljesen kihalt. A hang megállást parancsolt Corellinek, majd azt, hogy
tegye üresbe a kocsit, és húzza be a kéziféket. A felügyelő azonnal
engedelmeskedett, és mihelyt a kézifékkart felrántotta, érezte, hogy a hideg
fém nyomása enyhül a nyakán.
Gondolatban felkészült rá, hogy támadjon, de mozdulni már nem volt
ideje, mert vakító fehér villanást látott, utána teljes sötétség következett, a
revolveraggyal a fejére mért, pontosan kiszámított ütés eredményeként.
Corelli rongycsomóként egy sarokban heverve tért magához, hátratett,
megbilincselt kézzel. Fájdalmas erőfeszítéssel ülő helyzetbe tornázta magát,
a hátát nekivetette a falnak, és sűrűn pislogott, hogy a látása kitisztuljon. A
garázst egyetlen, a mennyezetről ernyő nélkül lelógó villanykörte világította
meg. Öreg, kopott faasztalt látott, egy-egy székkel mindegyik oldalán, és
egy feketébe öltözött, szálfatermetű férfit, aki őt figyelte. Az illető felvette
az előtte heverő nagy, fekete pisztolyt, hangtompító is volt rajta, és szinte
célzás nélkül lőtt. A golyó tizenöt centiméterrel Corelli feje fölött csapódott
a falba, vakolatdarabkákat szórva rá. A rendőr nyüszítve próbált arrébb
húzódni, de egy közvetlenül előtte bevágódó újabb lövedék hatására
meggondolta magát, és mozdulatlanná merevedett a rémülettől. A férfi az
egyik székre mutatott.
 – Álljon fel, és üljön ide!
A felügyelő másodpercekig nem mozdult, összegörnyedve bámulta maga
előtt az olajfoltos padlót.
– Tegye, amit mondtam, és ne kérdezzen! Sőt, a száját se nyissa ki, amíg
azt nem mondom!
Corelli feje rettenetesen fájt nagy nehezen álló helyzetbe tornázta magát,
és az asztalhoz ténferegve ijedten leült az egyik szék szélére. Utána újból
szemügyre vette a szemközt helyet foglaló férfit. Az illetőnek rövidre nyírt
ősz haja volt, sebhelyes arca, és jéghideg pillantású, palaszürke szeme.
Előtte, az asztalon a felügyelő több, számára ismeretlen holmit látott: két
kúpos peremű, a közepén bemélyedő fémkorongot, egy darab gyurmaszerű
anyagot, kis fémcsövet, amelyből két drót állt ki, és egy apró, fekete, két
gombbal ellátott dobozt.
– Tudja, mik ezek? – kérdezte a férfi.
– Nem – motyogta Corelli.
– Egy kicsi, de nagy erejű pokolgép alkatrészei. – Az idegen előrehajolt,
és a nagyobb, körülbelül tizenöt centiméter átmérőjű korongra mutatott. –
Ez a hátlap.
– A kisebb, tíz centméter átmérőjű korong következett.
– Az előlap. – A szürke massza. – Plasztik. – A férfi ujja a kis fekete
dobozhoz ért. – A távirányító. Ahhoz nem elég erős ez a kis szerkezet –
mesélte csevegő hangon –, hogy egy házat fel lehessen robbantani vele, de
ha gerinctájékon a derekára kötözöm, magát könnyedén kettészakítja.
A felügyelő némán, megbabonázva meredt az asztalon heverő holmikra.
– Néhány órát együtt fogunk tölteni – folytatta a férfi. – Válaszol egypár
kérdésre, aztán teszünk egy kirándulást. A szerkezet a derekán lesz, a
távirányító pedig a zsebemben, és rajta az ujjam. Imádkozzon, nehogy
nekimenjek valaminek, vagy valami nekem jöjjön, mert akkor megrándul a
kezem, ami magára nézve elég kellemetlen következményekkel jár.
A francia a jéghideg pillantású szemekbe nézett, és a félelemtől
reszelőssé vált hangon kérdezte meg: Ki maga?
– A maga számára élet vagy halál. Eldöntheti, hogy melyik.
– Mit akar?
A férfi az asztalra könyökölve nekiállt összeszerelni a bombát, és közben
válaszolt: – Nemrég, valószínűleg ma délelőtt járt magánál egy dán rendőr,
Jens Jensen. Bizonyos bűnözők felől érdeklődött, és nyilván azt is kérte,
hogy belenézhessen a dossziéiba.
Kis szünetet tartva felpillantott, mire Corelli újból megkérdezte: – Ki
maga?
A férfi lerakta, ami éppen a kezében volt, felállt, az asztalt megkerülve a
francia hajába markolt, és talpra rántva kimerevített ujjaival villámgyorsan
háromszor beledöfött, mindegyik alkalommal újabb ideget találva el. Utána,
ügyelve, nehogy mellé zuhanjon, a székre lökte a megkínzott franciát,
visszaült a helyére, és folytatta, amit abbahagyott.
– Ha nem válaszol a kérdéseimre, megismétlem...újra és újra... csak
éppen minden alkalommal kicsit erősebben, ha aztán se válaszol, előbb a
kéz-, aztán a lábujjait lövöm szét egyenként – mondta néhány másodperccel
később nyugodtan Creasy.
Corelli az asztalra borulva egész testében remegett a fájdalomtól. A
fenyegető ígéret hallatán lassan fölemelte a fejét, az idegen szemébe nézett,
és látta, hogy amit hallott, az úgy igaz, meg fog történni. – Igen, ma reggel,
egy másik... fiatalabb férfival – szólalt meg halkan. – Azt mondta, a
kollégája, de nem hittem. Túl fiatal volt, és nem dán.
Creasy gondosan elegyengette a plasztikot a nagyobbik korong
mélyedésében, szétcsavarta a kis fémcsövet, hogy ellenőrizze a kadmium
elemet, aztán bekötötte a két drótot, és az apró detonátort a plasztikba
nyomta.
– Kérték, hogy megnézhessenek néhány dossziét? – kérdezte anélkül,
hogy felnézett volna.
– Igen.
– Pontosabban?
– Kábítószer- és leánykereskedelemmel kapcsolatosakat – válaszolta
Corelli.
– Melyik szervezet érdekelte őket?
A felügyelőt hirtelen hányinger kínozta. Többször egymás után nagyot
nyelt, hogy elmúljon, aztán megrázta a fejét. – Nem tudom, nem voltam ott.
Nem tudom. Egy üres irodába vittem, és ott hagytam őket.
Creasy az előlapot csavarozta rá éppen a szerkezetre. – Ki a legnagyobb
menő kábítószer- és leánykereskedelemben?
– Egy félarab, Jahmed... Raoul Jahmed.
 Creasy óvatosan az asztalra tette a pokolgépet, felállt, az asztalt
megkerülve a hajánál fogva újból felrántotta a franciát, és három ütést mért
rá. Ezúttal két percbe telt, amíg Corelli magához tért annyira, hogy fel
tudjon egyenesedni. – Miért? – kérdezte a fájdalomtól görcsbe rándult,
szemrehányó arccal.
– Miért ütött meg? – Válaszoltam a kérdésére.
– Hazudott – felelte kurtán Creasy. – Védeni próbálja a barátját, Yves
Boutint. Kábítószer- és emberkereskedelemben messze ő a legnagyobb a
városban, és sokat fizet magának. Ne hazudjon, mert nem lesz alkalma
megbánni! Gondoljon arra, hogy a kérdéseim többségére tudom a választ,
és azonnal rájövök, ha hazudik. Mikor beszélt utoljára Boutinnel?
Corelli leszegett fejjel az asztalt bámulta. Fogalma sem volt arról, ki
lehet a kínzója, mennyit tud, de a fájdalmat érezte, és azt is, hogy többet
nem képes elviselni belőle.
– Ma délután, három óra körül, telefonon – felelte.
– Mit mondott neki?
Újabb szünet következett, de aztán a felügyelő fölemelte a fejét, és
engedelmesen felelt:
– Figyelmeztettem, hogy egy dán rendőr az eltűnt személyek osztályáról
utánaszimatol, és még az is érdekelte, milyen iskolába járnak a gyerekei.
– Tényleg, hova járnak?
– Egy svájci bentlakásos magániskolába.
– Most is ott vannak?
– Igen.
– Szereti Boutin a feleségét?
– A szeretőjét jobban – válaszolta Corelli, és ez már valóban új, fontos
információ volt Creasynek. – Denise Defors-nak hívják. A legelegánsabb
klubjának, a Rózsaszín Párducnak a háziasszonya, a belvárosban bérel neki
lakást.
Creasy alaposan megrágta a hallottakat, és megpróbált Michael fejével
gondolkodni, ami nem volt nehéz, mivel a fiatalember gondolkodásmódja
részben tőle származott. Biztos volt benne, hogy Michael el akar kapni
valakit a Boutinhez közel állók közül, és mivel a gyerekek távol vannak, a
szeretőjét választja. Nagy valószínűséggel éppen a klubban van, és
terepszemlét tart. Az órájára nézett, hajnali egy múlt pár perccel.
 – Nyilván adott személyleírást Boutinnek Jensenről és a fiatalemberről –
szólt ismét Corellihez.
– Igen, részleteset.
Az amerikai kis időre újból elgondolkodott, majd maga elé mutatva
ráparancsolt a felügyelőre: – Térdeljen oda!
– Miért? – kérdezte rettegve a francia.
– Ha nem csinálja, újból ütök – figyelmeztette feléje hajolva Creasy.
Corelli nehézkesen felállt, a garázs közepére ment és letérdelt, Creasy
pedig a kis robbanószerkezettel és egy tekercs ragtapasszal, a lábát
szétterpesztve mögéje állt. Felhúzta rajta a zakót és az inget, és lenyomta a
fejét úgy, hogy néhány centiméternyire volt csak a betontól. Óvatosan,
nehogy összegabalyodjon, körülbelül százhúsz centimétert levágott a
tapaszról, a padlóra helyezve rárakta a robbanószerkezetet, végül Corelli
gerincének az aljához illesztette, és rögzítette. A francia a művelet közben
dühösen morgott, de nem törődött vele. Mikor a kis pokolgép a helyére
került, a tekercsért nyúlt, és többször körbetekerte a derekán, nehogy a
szerkezet elmozduljon, majd a gallérjánál fogva felrántotta Corellit, és
eligazgatta rajta a zakót.
– Senki nem fogja észrevenni, hogy bombát hordoz a hátán. Üljön le, de
nagyon óvatosan, a szék peremére! – mondta megkerülve.
A francia szó nélkül engedelmeskedett, nagyon óvatosan, mintha jégen
járna, a székhez ment, és lassan ráereszkedett. Creasy eközben a sarokba
tett táskához lépett, kivett belőle egy mobiltelefont, Corelli elé rakta, és az
egyik széket odahúzva mellé ült. Az asztalon átnyúlva megfogta az
irányítószerkezetet, közvetlenül a piros gomb fölé helyezte az ujját, és
olyan hangon, mint az órát tartó tanár, közölte:
– Ezt fogom megnyomni, ha csak kicsit is engedetlen lesz, és nem hajtja
végre gondolkodás nélkül az utasításaimat.
A felügyelő tekintete a gomb fölé nyúló mutatóujjra szegeződött.
Meghosszabbításában, a széles kézfejen látta az égési hegeket, és nem sokat
kellett törnie a fejét ahhoz, hogy rájöjjön, hogyan keletkeztek. A kínzója
valahol, valamikor maga is megkínzott volt.
– Engedelmeskedem – mondta fojtott hangon. – Csak vigyázzon, nehogy
remegni kezdjen az ujja!
– Csak akkor nem vigyázok eléggé, ha felmérgesítenek – hallotta Creasy
hangját. – Egyébként teljesen nyugodt vagyok, mivel a bombának
nincsenek repeszei. Ha megnyomom a gombot, a robbanás egy darabban a
falhoz vágja a külső fedelet. – Az amerikai előre, a Corellivel szemközti
falra mutatott. – A belső is a falhoz vágódik, de viszi magával mindazt, amit
a hasából kiszakított. Néhány fájdalmas percbe bele fog telni, amíg meghal.
– Kis szünetet tartva a telefonért nyúlt, és a felügyelő elé tartotta. – Most
szépen felhívja a barátját, Yves Boutint, és megkérdezi, mi történt Jens
Jensennel és a barátjával. Ha fogva tartja őket, kideríti, hogy hol, mert ki
akarja hallgatni őket, mielőtt végeznek velük. Hallgatom, amit mond, és ha
úgy érzem, hogy nem elég őszinte, vagy meggyőző a hangja, megnyomom
a gombot.
Creasy kettőjük közé tette a telefont, és megkérdezte: – Mi a száma?
– Hatszáznyolcvanöt-negyvenhárom-huszonegy...mobil, Boutin
mindenhová magával viszi... még az ágyba is – felelte Corelli.
Creasy beütötte a számot, megnyomta a hívógombot, és előredőlve a
jobb mutatóujját a hívásmegszakítóra, a balt a robbanószerkezet irányítójára
helyezte. A felügyelő nem tiltakozott a vészjósló mozdulat ellen, csak mély
lélegzetet vett.
Néhány csöngés után Boutin hideg, éles hangja hallatszott a teljes
hangerőre állított hangszóróból. – Boutin!
– Serge! – szólt bele a mikrofonba Corelli nyugodt, izgatottságát el nem
áruló hangon. – Felbukkant az a kettő?
– Hogyne! – válaszolta nevetve a maffiózó. – A Rózsaszín Párducban
vannak éppen. Megnézték a langyos műsort, és Denise rábeszélte őket,
menjenek fel az emeletre, nézzék meg a forrót is. Pár perc múlva elvisszük
őket.
– Hová? – kérdezte élesen Corelli.
– A szokásos helyre.
– Ne csináljon semmit, amíg oda nem érek! – mondta a felügyelő. –
Először én akarom kifaggatni őket.
– Komolyan? – kérdezte némi csodálkozással a hangjában Boutin. – Ha
be is van kötve a szemük, attól még felismerhetik a hangját.
– Nem számít – felelte Corelli. – Ha végeztünk, úgyis mennek a
halakhoz.
Alig tett pontot a mondat végére, Creasy ujja lecsapott a hívásmegszakító
gombra. – Mi a szokásos hely? – kérdezte.
 – Egy nagy, öreg, tengerparti ház, körülbelül öt kilométerre a várostól.
Saját kis kikötője van, és Boutin több gyors motorcsónakot is tart ott.
– Tovább! – biztatta Corellit az amerikai.
– Magas kőfallal elkerített, önálló telken áll.
– Őrök?
– Mindig.
– Hány?
– Legalább négy, de gyakran előfordul, hogy többen vannak.
– Fegyver?
– Igen... kézi.
– Mire való a ház?
A rendőr felsóhajtott, és amennyire csak tudott, próbált gyászos képet
vágni. – Kábítószertárolásra és feldolgozásra.
– És még?
– Néha lányok is vannak ott – felelte újabb sóhaj kíséretében Corelli.
– Milyen lányok?
A felügyelő az asztalra szögezett tekintettel hallgatott, de mihelyt Creasy
megmozdult, felkapta a fejét, és szinte erőszakkal lökve ki magából a szót –
mintha jobb meggyőződése ellenére tenné – válaszolt: – Eltűntek!
– Fejtse ki bővebben!
Corelli megtette. Elmesélte, hogyan rabolják el a többségükben
vakációzó észak-európai lányokat, szoktatják rá erőszakkal a heroinra, hogy
aztán prostituáltként eladják őket más Földközi-tenger melletti, közel-keleti
és észak-afrikai országokba.
– Úgy érti, áruvá silányítják, kiszerelik őket, akár a kábítószert? –
kérdezte halkan, de annál félelmetesebben Creasy.
Corelli várt egy pillanatig, de aztán – a tekintetét újból az asztalra
szögezve – bólintott.
– Szép kis alak maga! – állapította meg utálkozva az amerikai. – Az
eltűnt személyek osztályának vezetője, fölesküdött arra, hogy védi a
rászorulókat, és nem elég, hogy nem teszi, éppen azon munkálkodik, hogy
szörnyű sors jusson nekik. Nem tudom, van-e mennyország vagy pokol, de
remélem, létezik külön hely a magafajtának.
Tizenhét
Jensen tévedett – a show igen erotikus volt. Denise a hosszú emeleti
folyosó végéről nyíló, elegánsan berendezett szobába vezette őket. A
helyiség közepén fehér selyemmel borított, kerek emelvény volt, amelyre
két lépcsőfok vezetett. Hófehér nádszék állt a közepén, és rajta egy fekete,
magas sarkú cipő. Hanyagul odavetve egy tűzvörös, könnyű selyemruha
hevert a szék támláján, rajta egy pár fekete harisnya, harisnyatartó, és egy
halvány krémszínű csipkebugyi. A szék mellett egy alacsony, ugyancsak
bambusznádból készült asztal állt, rajta hófehér, nyitott bőrdoboz, és
mellette tányér nagyságú, talpas tükör.
Az emelvény körül tucatnyi kényelmes, fekete bőrfotel sorakozott, olyan,
amilyet rendszerint előkelő londoni klubokban látni. Körülbelül a fele volt
foglalt, középkorú, elegáns, komoly üzletembernek látszó férfiak ültek
bennük. Michael gyorsan körbepillantva megállapította, hogy kettő arab,
egy keleti, feltehetően japán, a többi európai. Mindegyik mellett nagyon
szép, fiatal hostess ült, előttük pedig ezüstvödörben pezsgő hűlt. Az egyik
arab a ruha alá nyúlva már partnernője mellét markolta, míg az a
fülcimpáját harapdálta.
Denise egy széles kerevethez vezette őket, és sokat sejtető mosollyal
közölte: – Innen látni a legtöbbet.
Jensent meglepte a rejtett hangszórókból áradó zene:
Vivaldi Négy évszakja volt, az egyik kedvence. Az első meghökkenés
után némi bűntudattal döbbent rá, hogy gyakran náluk is az szól, miközben
Birgittével szeretkezik, legtöbbször a Nyár tétel.
Denise közéjük ült, tisztán érezték feszes combja melegét, parfümje
bódító pézsmaillatát. Előredőlt, nekiállt kitölteni a pezsgőt, és közben
balról, egy falba simuló, alig észrevehető ajtó mögül egy nő bukkant fel.
Nyúlánk volt, majdnem száznyolcvan centiméter magas, és a harmincas
évei elején járhatott. Sötétbarna, hullámos haja betakarta a vállát,
karcsúsága mármár soványságba hajlott. Arca festetlen volt, a karja és a
nyaka pedig majdnem, de csak majdnem, aránytalanul hosszú. Szokatlan
nyúlánksága ellenére olyan kecsesen lépkedett, ment föl az emelvényre,
mint egy balerina. A hatást csak fokozta, hogy anyaszült meztelen volt.
Halk moraj támadt a helyiségben, ahogy elvonult a fotelek előtt, de el is
ült, mihelyt fellépett az emelvényre. Lassan, kecsesen körbefordult, zöld,
izgató tekintete sorban megállapodott mindegyik férfin, mégpedig úgy,
hogy valamennyien szentül hitték, náluk időzött a legtovább. Még az arab is
megfeledkezett kísérője melléről, mire a nő nyugodt, mély hangon közölte:
– Egy férfit várok.
 Fellépett az alacsony asztalra, és belenézett a fehér bőrdobozba. A
szobában egyetlen pisszenés sem hallatszott, csupán a Nyár áradó hangjai.
Jensen zavarba jött, mert erekciót okozott neki Denise szorosan
hozzápréselődő combja. Oldalra pillantva látta, hogy Michael a meztelen
nőre szögezi a tekintetét, és azt is, hogy Denise keze a fiatalember bal
combját markolja.
Mire újból a színpad felé fordult, a nő különböző kozmetikai szereket
vett elő a dobozból, és a következő negyedórát azzal töltötte, hogy
szétvetett combbal a tükör előtt ülve, finoman kisminkelte magát.
Jensen és Michael valóban remek helyen ült. A dán a házasságkötésük
óta hűséges volt a feleségéhez, de kénytelen volt beismerni, hogy alig
három méterre tőle a leghívogatóbb öl izeg-mozog, amit valaha látott. A nő
alaposan megnézte magát a tükörben, és elégedetten, mivel a smink jól
sikerült, az asztalról leszállva a székhez lépett, hogy karcsú derekára
kapcsolja a harisnyatartót. Mikor azzal készen volt, leült, lassú
mozdulatokkal mindkét lábára harisnyát húzott, és becsatolta őket.
Természetesen csinálta, nyíltan erotikus mozdulatok nélkül, az összhatás
mégis nagyon izgató volt. A harisnya után a csipkebugyi következett, majd
a cipő, és végül a rövid, váll nélküli ruha, amelyet úgy igazgatott el, hogy
éppen takarja a mellbimbóját. A tűzpiros anyag, bőre fehérsége, és a
koromfekete cipő izgató kontrasztként hatott.
Miután végzett az öltözködéssel, a nő végignézett a dobogó körül helyet
foglaló férfiakon, és halk, szomorú hangon megjegyezte: – Csak az időmet
vesztegettem. – Elmosolyodott, az ujjait széttárva az arca elé emelte a
kezét, és halvány mosollyal a szája szögletében, gyorsan kiigazította magát:
– Illetve nem... a magam kedvéért lettem ilyen szép. – Rövid szünet
következett, amely alatt a mosoly szélesebbé vált. – Nincs szükségem
férfira ahhoz, hogy boldoggá tegyem magam. Egyedül is meg tudom
csinálni. – Lassan újból körbefordult, végignézett a férfiakon. – Látták már,
hogyan elégíti ki magát egy nő? Mindenki másképp csinálja. Én például a
hüvelykujjammal.
Alig fejezte be a mondatot, felhúzta elöl a ruháját, térdre ereszkedett,
majd utána lassan, ingerlő mozdulattal előredőlt, és végighasalt az
emelvényen. A közönség síri csöndben figyelte, amint mindkét kezével
maga alá, a combjai közé nyúlt. Szemből csak az enyhén remegő vállát
lehetett látni mindaddig, amíg az emelvény el nem kezdett lassan
körbeforogni. Vele együtt a feneke is megmozdult, fölemelkedett, és
ugyanolyan lassú körzésbe kezdett. A nő arca eközben az emelvényen
feküdt, nyaka és háta ívben megfeszült, ahogy a szája sarkában bujkáló lágy
mosollyal sorra szemügyre vette a körben ülőket. Úgy csinálta, hogy
minden férfi hosszú, karcsú, vörösre lakkozott ujjait látta lelki szemeivel,
amint a csiklóját simogatják, becézik. Egyik sem gondolt már
engedelmesen várakozó, megvett partnernőjére, mindegyik izgatottan
előrehajolt, és itta magába az érzékeit bizsergető, képzeletét röptető
látványt.
– Finom... nagyon finom... – szólalt meg mély, fátyolos hangon a nő –
...de nem annyira, mintha egy férfi lenne bennem. – A beszéde lassúbbá,
hangja még fátyolosabbá vált, és a pódiumnak egy teljes fordulata kellett,
hogy elmondja a kérdését: – Hát nincs itt senki, aki magáévá tenne? – Újból
és újból elismételte, külön kihangsúlyozva, hogy magáévá tenne, közben
mélyen a szemébe nézett minden vendégnek. Megemelt fenekének a
mozgása fokozatosan felgyorsult, látszott az arcán, hogy igazán élvezi, amit
csinál. Az arab, aki korábban a hostesse mellét markolászta, nem bírta
tovább, felpattant, lerántotta nadrágján a cipzárt, és az emelvényre
szökkent. Izgatottan, kapkodva kiszabadította keményen ágaskodó
hímvesszőjét, felrántotta a nő fenekén a ruhát, széjjelebb feszítve a lába
közé térdelt, le sem húzta, csak oldalt rántotta a bugyit, és hangos
hördüléssel mélyen belényomult. A nő nem húzta elő a kezét, tovább izgatta
magát, csak hátranézett, és fojtott hangon annyit mondott: – így az igazi!
A jelenetet izgatottan figyelő Jensen és Michael között helyet foglaló
Denise enyhén előredőlt. Eleinte csak az ajkát nyalta körbe néha, de aztán
Michael combja tövéhez nyúlt, és lassú, kiszámított mozdulatokkal gyúrni
kezdte a nadrágja alatt ágaskodó csomót.
Egy idő után bal kézzel alig észrevehető mozdulatot tett, mire az elárvult
hostess, akit az arab faképnél hagyott, fellépett az emelvényre. Szőke hajú,
igézően szép lány volt, a mozgása kecses, természetes. Szelíd,
majdhogynem szégyenkező kifejezéssel az arcán letérdelt, fölhúzta magán a
ruhát, megmutatta csupasz ölét, és úgy helyezkedve, hogy pár
centiméternyire legyen csak a lángoló tekintetű barna arcától, a fejét
hátravetve maszturbálni kezdett. Alig ért magához, Denise elvette a kezét
Michael ágaskodó hímvesszőjéről, a tarkójukhoz nyúlva mindkét férfit
szorosan a mellére vonta, és sokat ígérőn odasúgta nekik: – Kezd unalmassá
válni, de eggyel följebb nemsokára kezdődik valami érdekesebb. Jöjjenek!
Engedelmesen, birka módjára követték, és mielőtt behúzták maguk
mögött az ajtót, még hallották, ahogy a barna nő az orgazmusig jutva
sikoltozni kezd.
Denise egy emelettel följebb a hosszú folyosó közepéig vezette őket,
kinyitott egy vastagon párnázott ajtót, és intett, hogy lépjenek be. A
szobában sötét volt, de nem annyira, hogy a küszöböt átlépve ne lássák a
velük szemben álló, hangtompítós fegyverét rájuk szögező három férfit.
Hallották, amint az ajtó becsukódott mögöttük, és egy pillanattal később
Denise alaposan megváltozott, metszően éles hangját: – Most egy másik
műsor kezdődik... maguk lesznek benne a sztárok.
Tizennyolc
– Ajánlok egy üzletet – mondta színtelen hangon Corelli.
Creasy feléje pillantott ugyan a garázs sarkából, de nem válaszolt. A
francia még mindig az asztalnál ült, előredőlve, hátul összebilincselt kézzel.
– Kössünk üzletet! – fogalmazta át kéréssé az ajánlatot, remélve, hogy
úgy inkább meghallgatásra talál.
Creasy fölemelte a vászontáskát, visszament, az asztalra tette, és elhúzta
rajta a cipzárt. – Milyen üzletre gondol? – kérdezte.
– Garantálom, hogy a barátait sértetlenül elengedik. A hajuk szála sem
fog meggörbülni.
Creasy különböző dolgokat szedett elő a táskából, és precízen egymás
mellé helyezte őket. – A garanciája lószart sem ér – mondta közben
természetes hangon.
– Amit ígérek, azt be is váltom, megvan hozzá a hatalmam – jelentette ki
sértődötten a francia.
– Ha azt mondom, engedje el őket, Boutin megteszi... szüksége van rám.
Creasy kurta nevetésében nyoma sem volt a jókedvnek. – Legalább
annyira, mint egy második bal lábra. Úgy tudom, a fél marseille-i rendőrség
a zsebében van. Ha felhívja és szól neki, örökre eltűnnek, és még azt is
letagadja, hogy valaha hallott róluk. Néhány nappal később – ebben biztos
vagyok – maga is sajnálatos baleset áldozata lesz. Nem elég, hogy korrupt,
maga ostoba is, Corelli! Boutin más kategória, ha megfeszül, akkor is csak
a bábja lehet.
 Miközben ezt mondta, Creasy egy pillanatra sem állt meg, nyugodtan
készülődött. Kibújt a zakójából, belebújt egy gumírozott anyagból készült
hevederbe, és két hónaljtokot csatolt magára. Corelli csodálkozástól
elkerekedő szemmel nézte, hogy nyolc gránátot csatol a hevederre,
villámgyorsan összerak egy alkatrészeire szedett géppisztolyt, feltárazza, és
a bal oldali tokba csúsztatja. Gyakorlásképpen, gyors egymásutánban
háromszor előrántotta és célra tartotta. A mozdulat minden alkalommal
olyan gyors volt, hogy a felügyelő csak egy villanást látott. Miután ezen túl
volt, a Coltot csúsztatta a jobb oldali tokba, és néhányszor azzal is elvégezte
ugyanezt a gyakorlatot. Az eredménnyel elégedetten Creasy a hevederen
lévő zsebekbe dugott néhány, a géppisztolyhoz való tartalék tárat, majd azt
is kipróbálta, milyen gyorsan tudja cserélni őket. Három másodperc alatt
sikerült neki.
Mint minden korszerű rendőri szervezetnek, a marseille-inek is volt
különleges, a terroristák elleni harcra felkészített alakulata. Corelli – már
csak szórakozásból is – többször megnézte, hogyan gyakorlatoznak a
kommandósok, és őszinte elismeréssel adózott a teljesítményüknek, de
most kénytelen volt megállapitani magában, hogy az előtte álló ősz férfi
mindegyiket toronymagasan felülmúlja.
Végezetül Creasy egy combközépig érő, fekete vászonkabátot vett elő a
táskából, és magára öltötte. Anynyira bő és hosszú volt, hogy kigombolva is
eltakarta a fegyverzetét. Mikor készen volt, magához vette az asztalon
heverő távirányítót, és tudomást sem véve arról, hogy a felügyelő
mozdulatlanná merevedett, odaszólt neki: – Álljon fel!
A francia idegesen, lélegzet-visszafojtva engedelmeskedett, Creasy pedig
mögéje lépett, leoldotta róla a bilincset, és a kabátja bal zsebébe csúsztatta,
a másik kettő mellé.
– Menjünk! – mondta majdhogynem csevegve. Keressük meg kedvenc
partnerét!
Tizenkilenc
Jens Jensennek még soha nem volt része kegyetlen, céltudatos verésben.
Fizikailag és érzelmileg is nagyon megszenvedte, és a legszörnyűbbnek azt
érezte, hogy szinte mellékesen, könnyű ujjgyakorlatként törték össze a
testét. Összekucorodva, a térdét magasra felhúzva feküdt a padlón, és ketten
rugdosták. Percekig tartott, és egyik sem sietett, egymást szabályos
időközönként váltva mérték rá a pontosan kiszámított rúgásokat. A szoba
másik feléből Michael nyögését hallotta, őt is ketten vették kezelésbe, és
nem voltak elnézőbbek hozzá egy szemernyivel se.
Egy zárt furgon rakterében, halántékukhoz szorított revolverrel érkeztek
meg egy nagy házhoz, ahol a hátsó ajtón és a konyhán keresztül az
alagsorba lökdösték őket. Durván rájuk parancsoltak, hogy karjukat a
mellükön keresztbe fonva feküdjenek hasra, föl ne nézzenek, és miután
engedelmeskedtek, néhány perc elteltével élesen koppanó lépteket hallottak.
Jensen megkockáztatta, hogy kissé oldalra fordítsa a fejét, és két pár, az
emlékezetében sokáig megmaradó cipőt látott. Az egyik barna volt,
tükörfényes krokodilbőr félcipő, a másik fekete, magas, sarkú, Denise
Deforsé. Nem tudta, csupán gyanította, hogy a férfi Yves Boutin.
– Pontosan tíz perc múlva fölteszek maguknak néhány kérdést – mondta
a férfi angolul, erős francia akcentussal. – Addig az embereim egy kis
ízelítőt adnak abból, hogy mi fog történni, ha nem válaszolnak, vagy nem
az igazat mondják.
A mondat jószerével még be sem fejeződött, amikor Boutin és a nő lába
kikerült a látóteréből, és sűrűn záporozni kezdtek a rúgások. A
csattanásokon túlról Michael kiáltása hallatszott: – Kucorodjon össze! Ne
próbáljon ellenállni!
Teljesen irracionális módon, a fájdalom ködén túl valami motoszkálni
kezdett Jensen agyában. Eszébe jutott, sok évvel korábban hogyan próbálta
megértetni a fizikatanáruk velük, középiskolásokkal Einstein
relativitáselméletét: Ha két másodpercig ültök egy tűzforró kályhán, akkor
azt két percnek érzitek, de ha két percig csókoltok egy szép lányt, az mintha
két másodperc lenne.
A verés, rugdosás tíz perce ezúttal tíz órának tűnt.
Aztán abbamaradt, és miközben ő fájdalomtól nyögve, összekucorodva
feküdt a padlón, a két verőlegény azon vitatkozott fölötte, hogy másnap
délután Marseille futballcsapata legyőzi-e Monacót, vagy sem. Miután ezt
eldöntötték, az egyik odaszólt a két fogolynak:
– Nyújtózkodjanak ki, feküdjenek hasra, és tárják szét a karjukat!
Jensen a legkisebb mozdulattól is kegyetlenül sajgó tagokkal próbálta
ugyan teljesíteni a parancsot, de túl lassúnak bizonyult. A férfi előrelépett,
és a lábán nagyot lendítve a veséjébe rúgott. Jensen a fájdalomtól felkiáltva
a hasára hengeredett, és néhány másodperc múlva, oldalra nyújtott kezétől
egy arasznyira megpillantotta a már ismerős krokodilbőr cipőt.
 Nem messze tőle a nő is ott volt, és őt a távolság miatt már derékig látta.
– Hogy hívják? – kérdezte a hang.
Jensenben hirtelen düh váltotta fel az addigi félelmet. – Rendőr vagyok!
– felelte acsarogva – Megfizetnek még ezért!
Az egyik krokodilbőr cipő egy pillanatra kikerült a látóteréből, és a
következőben nagy erővel a jobb kezére taposott: A dán újból felüvöltött,
közben hallotta Michael harsány figyelmeztetését: – Válaszoljon! Minden
kérdésre! Az igazat mondja!
Tompa puffanás és hangos nyögés következett, jelezve, hogy egy láb
csapódott a fiatalemberhez. – Ha még egyszer engedély nélkül beszél,
golyót kap a lábába! – hallatszott a szigorú figyelmeztetés.
Csönd következett, majd újabb, a dánhoz intézett kérdés: – Hogy hívják?
– Jens Jensennek – felelte a fájdalom rohamaival küszködve a felügyelő.
– Mit keres itt? Miért jött ide?
– Azért, mert fegyverrel kényszerítettek.
– Tréfálkozzon csak nyugodtan, ha többet akar szenvedni! Mit csinál
Marseille-ben?
– Azért jöttem, hogy beszéljek egy kollégámmal.
– Miről?
– Eltűnt személyekről.
A nő fölnevetett, mire Boutin durván rádörrent:
– Pofa be! Miért kérdezősködött felőlem? – fordult utána egyből
Jensenhez. – És miért ment a klubomba?
– Azért, mert köztudomású, hogy maga kábítószerrel és lányokkal is
kereskedik. A kettő pedig rendszerint együtt jár.
Creasy mintegy háromszáz méter távolságból, egy emelkedő tetejéről
figyelte a házat. Corelli Renault-jának jobb első ülésén foglalt helyet, és
hallgatta a volán mögött ülő felügyelőt.
– Egy vagy két őr lesz a kapunál, és egy harmadik valahol a ház körül.
Simán be fognak engedni, számítanak rám.
– De rám nem – szólt közbe Creasy.
– Majd azt mondom, hogy egy kollégám. A kapunál nem lesz gond.
Előfordult már, hogy elhoztam valamelyik kollégámat.
– Miért?
A felügyelő hosszú hallgatás után válaszolt: – A lányokhoz.
 – Mocskos disznók! – mordult fel dühösen az amerikai. – Mi fog történni
a házban?
– Egy vagy két őr lesz a bejáratnál. Biztosan megmotozzák, ellenőrzik,
van-e magánál fegyver.
– Hamar megtudják, hogy igen... – jegyezte meg komoran Creasy. –
Kézben tartják a fegyverüket, vagy a zakójuk alatt?
– A zakójuk alatt – válaszolta Corelli.
– Rendben van. Menjünk!
Minden úgy történt, ahogyan a rendőr mondta. Az erős kapuszárnyak
szétnyíltak, egy férfi lépett elő a sötétből, és elemlámpájával előbb Corelli,
aztán Creasy arcába világított.
– Kolléga – mondta neki a felügyelő.
Az őr bólintott, és intett, hogy mehetnek. Apró kaviccsal felszórt
kocsibehajtón gurultak végig, és egy piros Mercedes sportkocsi mellett
álltak meg.
– Boutiné? – érdeklődött Creasy.
– Nem. A szeretőjéé.
Kiszálltak, fölmentek a bejárathoz vezető lépcsőn, és Corelli
becsöngetett. Félrecsúszó reteszek súrlódása hallatszott, az ajtó kinyílt, és
ők beléptek.
Az őrök ketten voltak, mindkettő komor, fenyegető arcú. Az egyik magas
volt, olyan sovány, hogy a csontjai kis híján átszúrták a bőrét, a másik
ellenben alacsony, köpcös. Kényelmes, laza, a mozgást nem akadályozó
ruhát viseltek mind a ketten. Corellit tiszteletteljes biccentéssel
köszöntötték, Creasyre azonban leplezetlen gyanakvással néztek.
– Kolléga – mondta a felügyelő. – A főnökük vár, tudja, hogy jövök.
– Az alagsorban van – válaszolta a köpcös, és Creasyre mutatott. – Őt is
viszi?
– Igen.
– Akkor meg kell motoznom.
– Csak tessék! – mondta készségesen az amerikai, és rögtön kigombolta
a zakóját.
Az őr – körülbelül tizenöt centiméterrel lehetett alacsonyabb Creasynél –
a kezét fölemelve közelebb lépett, hogy végigtapogassa. Sem ő, sem Corelli
nem látta tisztán a felütést. Csupán egy villanás volt, amit öszszeütődő
fogak hangos csattanása követett, és az őr fölemelkedett a padlóról, és egy
lépéssel arrébb visszaérkezve ájultan elterült. Magas társa gyors volt, de
nem eléggé. Jobb kézzel a zakója alá nyúlt ugyan, mielőtt a köpcös padlót
fogott, de még elő sem rántotta a fegyverét, már tudta, hogy elkésett. Látta a
feléje meredő, hangtompítós Coltot, és egy pillanattal később érezte a
szívébe vágódó első lövedéket, amely hátravetette, a falnak. A második
golyó a homlokát lyukasztotta át három centiméterrel az orrnyerge fölött, és
agyvelődarabkákkal fröcskölte tele a falat, de az első találat előtt volt annyi
ideje, hogy kibiztosítsa a pisztolyát, így az a padlóhoz vágódva elsült, és a
lövedék hajszálnyira kerülte csak el Corelli lábát. Mivel a fegyveren nem
volt hangtompító, a zárt térben a lövés hatalmasat szólt.
Creasy villámgyorsan megpördült, két lövést eresztett az eszméletlenül a
padlón heverő őr szívébe, egy harmadikat a fejébe, majd pillanatok alatt
letekerte a pisztolyról a hangtompítót, és tárat cserélt. Corelli
mozdulatlanná dermedve nézte, amint tokjába csúsztatja a Coltot, és
előrántja a kis géppisztolyt.
– Gyerünk! – szólt rá az amerikai. – Menjen előre, de vigyázzon, semmi
trükk! Az ujjam a kapcsolón van!
A pincében jól lehetett hallani a lövést. Boutin meglepődve kapta fel a
fejét, a nyitott ajtó és a konyhába vezető hosszú, keskeny lépcső felé nézett.
– Föl! – kiáltott rá az egyik testőrre, és egy másiknak is kiadta a
parancsot: – Fedezze a lépcsőt.
Akit a konyhába küldött, az a lépcsőfokokat hármasával véve, fegyverrel
a kezében vágtatott fölfelé, a társa pedig két marokra fogott revolverét
maga előtt tartva a nyitott ajtóba állt.
Michael a fejét kissé megemelve körbenézett a szobában, és látta, hogy
Boutin a karjánál fogva félrerángatja Denise-t az esetleges lövedékek
útjából. A férfinál pisztoly volt, a nő tekintete tágra nyílt a félelemtől.
Jensen fölött egy őr állt, és fegyverével a halántékára célzott. Michael
feltételezte, hogy mögötte is van egy, és ugyanazt teszi, ezért úgy döntött,
még nem mozdul, kivárja azt a pillanatot, amikor nagyobb biztonsággal
cselekedhet. Fentről rövid, két másodperces géppisztolysorozatot hallott, és
egy fájdalmas üvöltést, és majdnem biztos volt abban, hogy Creasy tört be
az épületbe. Michael agya lázasan dolgozni kezdett. Ha valóban Creasy az,
és géppisztolyt használt, akkor egész biztosan van nála másik fegyver is,
gondolta.
 Védtelenül nem vág neki a lépcsőnek, viszont a pontos célzásra nem
igazán alkalmas géppisztolyt sem fogja használni, nehogy véletlenül őt
vagy Jensent találja el.
Nem. Pontosan kiszámított, célzott lövésekkel igyekszik ártalmatlanná
tenni mindenkit, döntötte el magában Michael, és ugrásra készen
megmerevedett.
Odafent a konyhában Creasy átlépett a lelőtt testőrön.
Corelli mozgásképtelen volt, a nagy tűzhely mellett futó gázvezetékhez
bilincselve csak állt, és hamuszürke arccal figyelt. Creasy a pincelejárathoz
ment, fölvette a sötét védőszemüveget, a géppisztolyt a tokba visszatéve
egy foszforgránátért nyúlt. Egy pillanatra oldalra hajolt, az ajtókeretbe,
lenézett, aztán kirántotta a biztosítószöget a gránátból, fölengedte a kart,
magában tízig számolt, és legurította a lépcsőn a rücskös tojást. Az hangos
koppanással Michael és Jensen közé vágódott, onnan a hátsó falnak pattant,
és hófehér, vakító villanással robbant, arra kényszerítve mindenkit, hogy a
szeme elé kapja a kezét.
– Ne mozduljon, Jens! – kiáltotta Michael, majd a hangját még jobban
kieresztve fölkiáltott Creasynek:
– Hárman fegyverrel, egy fegyvertelenül!
Boutin kiabált valamit, amit nem lehetett érteni, majd puffanás, két rövid
géppisztolysorozat, végül egy szóló lövés következett, ami után a nő
rémülten, torkaszakadtából sikoltozni kezdett.
Michaelnek föl sem kellett emelnie a fejét, hogy tudja, a puffanás
Creasytől származott, aki előrevetődve érkezett a szobába, a két rövid
sorozat az őröket kaszálta le, majd Creasy egyes lövésre váltott, és úgy tette
harcképtelenné Boutint.
Michael megvárta, hogy a lezárt szemhéján is keresztülhatoló éles fény
megszűnjön, csak aztán nyitotta ki a szemét. Pontosan az történt, amit
gondolt.
Creasy az ajtóban guggolt, szétnyílt kabátja alatt jól látható volt a tartalék
tárakkal és gránátokkal teli heveder. Miközben Michael fölemelte a fejét,
jobb kézzel alig követhető, villámgyors mozdulatot tett, újra cserélte a
géppisztoly tárát. Az ajtónál őrködő testőr hason feküdt, a társa
mozdulatlanul hevert a sarokban.
Boutin térdelt, egyik kezével a szemét takarta el, a másikkal a vállát
szorította. Fegyvere egyméternyire tőle, a padlón hevert. A nő, keresztbe
tett karral védve a szemét, háttal a falnak dőlt.
– Jensen! Ne mozduljon! – adta ki az utasítást Creasy. – Michael! Boutin
fegyverét! Gyorsan!
A fiatalember felpattant, a revolverhez futott, és magához vette. A fény
közben újra normálissá vált, úgyhogy Creasy levehette és zsebre dughatta a
védőszemüveget.
– Az őröknek végük! – mondta fölemelkedve Michaelnek, majd Boutinre
és a szeretőjére mutatott.
– Állj az ajtóba, és onnan figyeld őket! Kint még lehetnek őrök – tette
hozzá, és választ nem is várva felrohant a lépcsőn.
Boutin is kinyitotta a szemét, Michaelre, majd a két halott testőrre nézett.
Szeretője rémülten a fal alján kuporgott, és sokkos állapotban egész
testében remegett.
Boutin óvatosan elvette véres kezét a vállától, néhány másodpercig nézte,
majd mondani akart valamit, de Michael belefojtotta a szót: – Ha
megszólal, golyót eresztek a fejébe!
Fentről két újabb, rövid géppisztolysorozat hallatszott, amelyet csönd
követett.
– Ki az ördög volt ez? – kérdezte a villámgyorsan pergő eseményektől
kábán a padlón hasaló Jensen.
– Az öregem – felelte vigyorogva a fiatalember.
– Jézusom! – morogta a dán. – Felállhatok végre?
– Nem. Azt mondta, hogy maradjon! Nyugalom, nemsokára vége.
A fiatalember igazat mondott – egy perc sem telt belé, és Creasy
lekiáltott a pincébe: – Michael?!
– Minden rendben.
– Remek. Tud fegyverrel bánni, Jensen?
Michael nem tudott válaszolni, mert a dán fürgébb volt, és megelőzte: –
Igen, Jensen tud fegyverrel bánni, és már piszkosul unja, hogy csak hasal,
és nem csinál semmit.
A lépcső tetejéről kurta nevetés hallatszott, majd ismét Creasy hangja: –
Vegye el az egyik őrtől a revolvert, és jöjjön fel!
A dán feltápászkodott, odament az ajtónál heverő őrhöz, és lábbal a
hátára fordította. A csövénél megfogva kihúzta alóla a véres revolvert,
beletörölte a zakójába, ellenőrizte, hogy ki van-e biztosítva, teli-e a tár,
majd felrohant.
 Serge Corelli társaságában találta Creasyt.
– Mi az ördög ez?! – kérdezte meghökkenten.
– Majd később elmondom – válaszolta az amerikai.
– Nincs sok időnk. A kinti őrök halottak, és nem hiszem, hogy odafent is
lennének. Azért nem árt ellenőrizni. Előremegyek, maga pedig úgy öt méter
távolságból kövessen.
Az emeleten valóban nem volt őr, csupán egy öregasszony, aki rémülten
a folyosó végében kucorgott.
Két külön, börtöncellára emlékeztető sivár szobában két erősen
bekábítószerezett lányt is találtak. Az elsőt Jensen azonnal megismerte.
– Hanne Andersen – mondta. – Pár napja volt a kezemben a dossziéja.
A lány az ágyon ült, és üveges tekintettel nézett rá. A felügyelő valamit
mondott neki dánul, amiből csak a nevet lehetett érteni, mire a szerencsétlen
teremtés bólintott.
– Majd később! – mondta figyelmeztetőn Creasy. – Nézzük meg a többi
szobát!
A másik lányt a következőben találták. Felhúzott lábát átkarolva, az
egyik sarokban ült, karján és arcán horzsolások, véraláfutások
éktelenkedtek. Nagyon fiatal volt, szép, és rettenetesen rémült. – Ne... ne...
kérem... többet ne... – motyogta angolul, amikor megpillantotta őket, és
megpróbált még jobban behúzódni a sarokba.
Jensen közelebb lépett hozzá, és szelíd hangon megpróbálta nyugtatni, de
a lány csak még jobban összehúzta magát, és rémülten meredt rá.
– Menjünk! – adta ki az utasítást Creasy. – Kivisszük őket a kocsiba, és
velük marad, amíg visszajövök Michaelért. Az öregasszonyt elintézem.
– Csak nem akarja megölni? – kérdezte riadtan a felügyelő.
– Nem, pedig megérdemelné – válaszolta a fejét rázva Creasy.
A folyosóra visszatérve az öregasszony felé indult, aki rémülten, pergő
francia mondatokat ontva magából figyelte, hogyan közeledik. Creasy nem
válaszolt neki, odaérve a hajába markolt, felrántotta, és ököllel úgy állon
csapta, hogy ájultan esett vissza a padlóra.
Odalent a pincében Denise Defors-nak sikerült valamennyire összeszedni
magát. Könyörögni kezdett Michaelnek, bizonygatta, hogy semmi köze
mindahhoz, amit a szeretője művelt, a fiatalember azonban gyorsan
félbeszakította, ráparancsolt, hogy hallgasson. A nő ekkor fejvesztetten
menekülni próbált. Megszokta, hogy egyetlen férfi sem képes ellenállni
neki, ha akar tőlük valamit, azt mindig meg is kapja, és meg sem fordult a
fejében, hogy akad köztük olyan, aki képes fegyvert emelni rá. Ellökte hát
magát a faltól, és teljes erőből az ajtó felé rohant.
Michael a hátába lőtt, amitől az ajtófélfának hanyatlott, és a tarkójába is
küldött egy golyót, hogy utána rögtön Boutinre fogja a fegyvert.
– Ne... kérem, ne! – könyörgött feltartott kézzel, vadul verejtékezve a
francia.
– Pofa be! – dörrent rá Michael. – Ha szót fogad, van rá némi esélye,
hogy életben marad.
Nem sokkal később Creasy bukkant fel, és előbb a halott nőre, majd
Michaelre nézett.
– Menekülni próbált – mondta magyarázatképpen, természetes hangon a
fiatalember.
Creasy bólintott, egy papírdarabot vett elő, és a fiatalembernek adta. –
Jensen kint van, egy Renault-ban, ennek a gazembernek – Boutinre mutatott
– két áldozatával. Induljatok el, és a kapun kívül várjatok. A konyha ablaka
az útra nyílik, ha rendőrautó szirénáját hallod, lőj be rajta, és akkor is, ha
kocsit látsz behajtani. Utána azonnal indulj el, és hívd fel a számot, amit
adtam. A Renault-ban találsz mobilt. Egy férfi fog válaszolni, és
megmondja, hol találod a búvóhelyet. Ott várj meg! Egyébként pedig, ha
semmi nem jön közbe, öt perc alatt végzek, és megyek utánad.
Michael bólintott, és már ment is. Még hallatszottak a léptei a lépcsőn,
amikor Creasy nyugodt pillantást vetett Boutinre, és közölte: –
Fölmegyünk, és a konyhában folytatunk egy rövid, de nagyon tartalmas
beszélgetést. – Mintha csak az utat akarná mutatni, apró mozdulatot tett a
fegyverével. – Gyerünk!
A francia fájdalmas nyögéssel elindult.
Odakint Michael a kocsi hátsó ülésén találta Jensent és a két lányt. Az
egyik üveges tekintettel, önkívületi állapotban a sarokba húzódott, a másik
pedig görcsösen markolta a halkan, dánul beszélő felügyelő kezét.
Michael szó nélkül beült a volán mögé, beindította a kocsit, és a kapun
kigördülve jobbra fordult. Ötven méter után megállította az autót, revolvert
vett elő, és a körülbelül százötven méterre lévő konyhaablakra meredt.
– Hogyan tovább? – kérdezte Jensen.
– Egyelőre várunk – felelte Michael, és elmondta, milyen utasítást kapott
Creasytől. – Milyen állapotban vannak a lányok?
 – Képzelheti! – válaszolta keserűen a felügyelő. – Szerencséjük volt, az
egyiket ma éjjel akarták tovább küldeni. A másik nincs teljesen kész, őt még
idomítani akarták, hogy tökéletesen engedelmes legyen. A gazemberek!
– Mi is szerencsések voltunk – mondta halkan Michael. – Először
nagyon ostobák, de aztán nagyon szerencsések.
– Kíváncsi vagyok, mit keres itt Corelli, és miért van rajta bilincs.
– Hamarosan megtudjuk – mondta a fiatalember.
Hat perccel később Creasy becsúszott a Michael melletti ülésre.
– Minden csöndes – mondta a fiatalember, miután Creasy becsapta az
ajtót. – Életben hagytad őket?
– Összebilincselve. Valaki majd csak megtalálja őket – felelte Creasy.
– Rendőr vagyok, de azt mondom, az ilyenek nem érdemlik meg az életet
– szólalt meg keserűen a hátsó ülésről Jensen. – Ahogyan errefelé mennek a
dolgok, attól tartok, büntetlenül megússzák, amit elkövettek.
Creasy hátrafordult, megemelte a kezében lévő kis fekete dobozt, és
halkan annyit mondott: – Ezúttal nem.
A dán látta, hogy a hüvelykujja lenyomja a piros gombot, és a következő
pillanatban tompa robajt hallott a házból.
– A darabjaikat fogják csak megtalálni – mondta Creasy. – Együtt mentek
a pokolba, ahová valók.
Húsz
A Leclerctől kapott lakás három hálószobás volt, tágas, kényelmesen
berendezett. Jensen és Michael az ebédlőben ült le meginni a kávéját, és kis
idő múlva, az egyik hálószoba ajtaját halkan behúzva maga mögött, Creasy
is csatlakozott hozzájuk. Az arca többé-kevésbé nyugodt volt, mégis szinte
sütött belőle a dühös indulat és az undor.
– Sok embert megöltem életemben, és volt, akit sajnáltam – mondta
halkan, a két fiatalabb férfira nézve.
– Ezt a két gazembert azonban csöppet sem. Csak az ember tud olyan
szörnyűséget művelni a fajtájával, mint ezek. A legalantasabb állat sem
lenne ilyesmire képes.
Michael és Jensen nem válaszolt, némán figyelték, amint az egyik
alacsony szekrényhez lép, fölemeli a telefont, és beüt egy számot. Bár
hajnali öt körül járt az idő, egy csöngetésnyit kellett csak várnia a válaszra.
Gyorsan, franciául kezdett beszélni, amit Michael nem értett, Jensen
azonban többé-kevésbé igen. Creasy különböző gyógyszereket rendelt,
amelyek közül csak egy, a Methadon volt neki ismerős, majd azt mondta:
– Barátom, körülbelül egy hétre szeretném kölcsönkérni az egyik
emberét. Megértőnek, együtt érzőnek kell lennie, ugyanakkor keménynek
is... Igen, jól értette, együtt érző. Később, a délelőtt folyamán még
felhívom. Amilyen hamar csak tudja, küldje el a gyógyszereket az
emberével. Mondja meg neki, hogy a jelszó: Vörös Három. A válasz: Zöld
Négy... Még egyszer köszönöm. – Creasy lerakta a kagylót, visszament az
asztalhoz, és a Michael kitöltötte kávéért nyúlt.
– Leclerc volt az – mondta. – Emlékszel, hogy meséltem róla?
– Igen. A fegyverkereskedő – felelte a fiatalember. – Gondolom, a
fegyvertárad is tőle van.
– Minél előbb kórházba kell vinni a lányokat! – szólt közben Jensen.
Creasy megrázta a fejét. – Mr. Jensen... kezdte, de a felügyelő
közbevágott: – Szólítson csak Jensnek!
Az amerikai bólintással nyugtázta az engedélyt.
– Jens, maga rendőr, és természetes, hogy úgy gondolkodik, és lehetőség
szerint úgy is cselekszik, ahogyan az egy rendőrtől elvárható. Ez a szituáció
azonban olyan, hogy nem érvényesek rá a megszokott klisék. Normális
körülmények között föl kellene hívnia a marseillei rendőrséget, vagy
Párizst, a belügyminisztériumot. De mit mondana? Hogy éppen túl van egy
revolverrel, gránáttal, géppisztollyal folytatott összecsapáson, amelynek a
végén pokolgép tépte darabokra a körzet első számú bűnözőjét, a marseilie-
i rendőrség eltűnt személyek osztályának korrupt vezetőjével együtt?
Hogyan magyarázná meg a történteket, a szerepüket Michaellel? Ne felejtse
el, hogy hét embert öltem meg, és Michael is végzett azzal a nővel.
Hónapokig itt tartanának mindhármunkat. Michaelt és engem
letartóztatnának, és börtönbe csuknának, amelynek nagy valószínűséggel
ugyanolyan korrupt alak az igazgatója, amilyen Corelli volt. Őszintén
szólva nem sok kedvem van hozzá, hogy kipróbáljam az itteni rendőrök
vendégszeretetét.
Jensen néhány másodpercre elgondolkodott, majd felvetette: – Beszélek
a főnökömmel, megkérem, hívja fel ő a párizsi főparancsnokot.
– Hiába beszél vele, a franciáknak akkor is lesznek kérdéseik, amelyekre
nem válaszolhatunk – figyelmeztette Michael.
Jensen átgondolta a dolgot, és kénytelen volt egyetérteni vele. – Mit
tegyünk? – kérdezte. – Mi legyen a két lánnyal? Kezelésre van szükségük,
mégpedig minél előbb.
– Megkapják – felelte Creasy. – Van tapasztalatom benne, tudom, mit
kell ilyenkor csinálni. Először is, nézzük, milyen helyzetben vannak úgy
általában! Beszéltem velük, mindketten jól tudnak angolul Hanne
egyértelműen könnyebben fog boldogulni, mint a másik... Julietnek hívják,
de a családnevét nem volt hajlandó elárulni. Hanne szerencséje eleve ott
kezdődik, hogy egy dán rendőr ül az ajtaja előtt, vigyáz rá. Abban a
pillanatban, hogy meglátta az igazolványát, rögtön jobban érezte magát.
Tehetős, szerető családja van, úgyhogy elég, ha eljuttatjuk Koppenhágába. –
Creasy kis szünetet tartva Jensenre nézett. – Arról persze szó sincs, hogy
ebben az állapotban föl lehetne vinni a repülőgépre. Gondolom, az útlevelét
és a ruháját a rendőrségen őrzik.
A felügyelő bólintott.
– Ebben az esetben hamis útlevelet kell szereznünk neki.
– Hogy csináljam?
– Sehogy. Majd én.
– És hogy viszem haza?
– Kocsin. Egy másik emberrel – válaszolta Jensennek Creasy. – Az autó
az alagsori garázsban van, teletankolva, elég tartalék üzemanyaggal a
csomagtartóban. Felváltva vezessenek, és tegyék meg egyhuzamban az utat.
Az útlevélből ki fog derülni, hogy a lány a húga. Nyaralás közben
belehabarodott egy kétes alakba, hozzá is költözött, de a fickó durván bánt
vele, úgyhogy maga érte jött, és hazaviszi. Hihető történet, elég gyakran
előfordul ilyesmi. A részleteket majd még megbeszéljük.
– Mi lesz a másikkal... Juliettel? – kérdezte gondterhelten, előrehajolva
Michael.
– Neki egészen más a helyzete – válaszolta Creasy.
– Amerikai, az apja katona volt, Németországban, a wiesbadeni
légitámaszponton szolgált. Egy hadgyakorlaton halt meg három évvel
ezelőtt, amikor Juliét még csak tízéves volt. Az anyja titkárnőként dolgozott
a támaszponton, és ott maradt. Körülbelül egy éve újból férjhez ment, és
úgy tűnik, sikerült kiválasztania egy mocskos csirkefogót. Pár hét kellett
csak, hogy ne csak szóban, hanem tettleg is bántalmazza a gyereket.Az
anyja hagyta, nem lépett közbe, vagy ha igen, nem elég erélyesen. – Creasy
felsóhajtott, mielőtt folytatta.
 – Úgy egy hónappal ezelőtt a lány magához vett némi pénzt, és elszökött
otthonról. Valamilyen romantikus, gyerekes megfontolásból Párizsba indult,
el is jutott oda, és ott talált rá Boutin egyik fejvadásza. A végét tudjátok, a
villában kötött ki, és úgy telepakolták heroinnal, hogy a szeme is majd
kiugrott tőle... Azt hiszem, ha nem lépünk közbe, pár nap múlva a Közel-
Keleten találta volna magát.
– Állatok... Rohadt, mocskos állatok! – mordult fel dühösen Michael.
– Nem... ahogyan Creasy is mondta, az állatok nem tesznek ilyet –
válaszolta fejcsóválva Jensen. – Szóval, mit csinálunk vele? – kérdezte az
amerikaitól.
– Semmiképpen sem küldhetjük haza – felelte Creasy olyan hangon,
mintha hangosan gondolkodna.
– A hatóságoknak nem adhatjuk át sem itt, sem máshol. Detoxikálóba
küldenék, és onnan vagy nevelőotthonba kerülne, vagy vissza az anyjához.
Mindkettő tragikus lenne.
– Tehát? – tartott ki a kérdése mellett Jensen.
Creasy ránézett Michaelre, aki egy darabig mereven bámulta kiürült
kávéscsészéjét, majd lassan felállt, a konyhapultnál újból teletöltötte, és
közben a válla fölött visszaszólt: – Nincs más választásunk.
– Egyetértek – felelte Creasy.
A dán értetlenül nézett előbb a fiatalemberre, aztán az amerikaira. –
Mivel ért egyet? – kérdezte.
Az asztalhoz visszatérő Michael válaszolt: – Azzal, hogy velünk
maradjon.
– Magukkal?! – a rendőr azt hitte, nem jól hall.
– Igen – mondta Creasy. – Elvisszük Gozóra. Meg fogja szenvedni, hogy
egyik napról a másikra megszűnik a heroin-utánpótlás, és utána is gondos
ápolásra lesz szüksége, amíg felépül. Gozo a legalkalmasabb hely erre.
Jensen tágra nyílt szemmel, hitetlenül hallgatta, és amikor befejezte,
akkor is alig tudott megszólalni:
– Maguk megőrültek! Úgy beszélnek róla, mintha elcsatangólt
kutyakölyök vagy kismacska lenne, akit az utcán szedtek fel.
– Többé-kevésbé az is – mondta Creasy –, csak éppen nem bolhás lett,
hanem súlyos kábítószerfüggő, és bolhairtó szer helyett arra van szüksége,
hogy ne kapjon több heroint.
 A dán elkeseredett fejrázással felállt, Michael példáját követve kiment a
konyhába kávét tölteni magának, és visszatérve határozott, rendőrhöz illő
hangon győzködni kezdte Creasyt és a fiát.
Ékesszólóan elmagyarázta, hogy amire készülnek, az lényegében
gyerekrablás, nincs joguk magukkal vinni a tizenhárom éves kislányt.
Minden civilizált országban szigorú előírások szabályozzák, hogyan kell
kezelni az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket. Miközben beszélt, a hangja
egyre erősebb lett, és a nagyobb nyomaték kedvéért jobb kezével időnként
az asztalra csapott.
Senkinek sincs joga dönteni egy másik ember jövője felől jelentette ki
határozottan. Az összes civilizált országban törvények és gondosan szőtt
szociális védőháló szavatolja az ilyen jellegű problémák megoldását. A lány
nincs abban az állapotban, hogy döntsön önmaga felől, úgyhogy
haladéktalanul hozzáértő szakemberek gondjára kell bízni.
A szakemberek szót Jensen külön kihangsúlyozta, kiegészítésképpen jó
nagyot csapott az asztalra, és szigorúan nézett a két bűnösre.
– Hát, úgy látszik, engem két civilizálatlan, nagyon rossz modorú
emberrel hozott össze a sors – mondta a rövid szünetet kihasználva Creasy.
– Mire gondol? – kérdezte értetlenül Jensen.
– Arra – felelte a kávéscsészéjére bökve az amerikai –, hogy az utóbbi öt
percben mind a ketten töltöttek maguknak, de egyiküknek sem jutott az
eszébe megkérdezni, hogy kérek-e.
Michael nem szólt semmit, csak mosolyogva felpattant, és kivitte a
konyhába az apja csészéjét, hogy teletöltse.
– Civilizációt mondott – folytatta, a tekintetét komolyan a felügyelőre
szögezve Creasy. – Igen, a franciák nagyon büszkék a kultúrájukra, de
kérdem én, maga ezt annak nevezi? – A bezárt ajtóra mutatott. – Szociális
védőhálónak! Több civilizáltsággal, nagyobb szociális biztonsággal
találkozik az ember bármelyik vályogfalú viskókból álló afrikai faluban,
mint itt. Rio de Janeiro és Calcutta nyomornegyedei sem veszélyesebbek,
mint ez a gazdag város. – Előrehajolt, és a hangja még erősebbé, áthatóbbá
vált. – Azt mondja, az elcsatangolt, utcán felszedett kismacskát vigyük
állatorvoshoz. Tudja, mit csinálnak az állatorvosok, ha szembe találják
magukat egy szerencsétlen, elkóborolt kismacskával? Megpróbálják
átpasszolni valakinek, nyugodtan behelyettesítheti őket a szociális
munkásaival, és ha nem sikerül, elaltatják. – Creasy újból a hálószoba
ajtajára mutatott, de most már indulatosan. – Michaellel öltünk, hogy
magunkkal hozhassuk ezt a csavargót. Maga is az életét kockáztatta. –
Előrehajolt, és ellentmondást, nem tűrő hangon, egészen közelről mondta
bele a rendőr arcába: – Szó sem lehet arról, hogy állatorvosra bízzuk.
Jensen vállat vont. – Óriási felelősséget vállalnak – mondta a palaszürke
szemekbe nézve.
Mielőtt Creasy válaszolhatott volna, Michael visszatért az asztalhoz,
eléje tette a kávét, és a beszélgetés addigi szakaszát lezártnak véve,
megkérdezte: – Mi a következő lépés?
Creasy még mindig a dánt nézte, és Jensen látta a tekintetében a ki nem
mondott kérdést, de pár másodperces gondolkodás után úgy döntött, hogy
nem folytatja a vitát. – Rendben! – mondta egy kurta sóhaj után, és a
nagyobb nyomaték kedvéért enyhén rácsapott az asztalra. – Hogyan
tovább?
Creasy ivott egy korty kávét, és újból a bezárt szobaajtóra mutatott. –
Menjen be Hannéhoz! – mondta. – Beszédem van Michaellel, utána ő is
bemegy Juliethez. Próbálják megnyugtatni őket! Hamarosan eljutnak odáig,
hogy a falat kezdik kaparni kínjukban.
Rövid szünetet tartva az órájára pillantott. – Tartsanak ki! Ha minden jól
megy, néhány óra múlva megkapjuk a Methadont.
– Ahhoz, hogy megszerezze, a barátjának receptre lesz szüksége –
mondta Jensen.
– Ebben a civilizált országban a barátom bármit meg tud szerezni, amire
szüksége van – válaszolta Creasy.
A dán ezen – pár másodperc erejéig – elgondolkodott, majd kurta
biccentéssel felállt, és az ajtót halkan becsukva maga mögött, bement az
egyik hálószobába.
Miután kettesben maradtak, Creasy kérdő pillantást vetett a fiára.
– Mesélj! Hogyan jutottál odáig, hogy annak a háznak az alagsorában
kelljen hasalnod, hagyva, hogy a bordáidat rugdossák?
Michael felállt, és idegesen fel-alá róni kezdte a szobát. Creasy hagyta,
nem szólt rá, mert érezte, hogy gyűlik, halmozódik benne a mondanivaló, és
csak pillanatok kérdése, mikor és milyen formában tör elő.
A hangnem, amelynél Michael kikötött, zavart volt, szégyenkezést
kifejező, ugyanakkor dacos. – Ostoba voltam, nincs meg az a tapasztalatom,
amely neked – felelte. – Neked kellett kimenekítened engem meg Jenset. –
Megállt, és indulattól parázsló tekintettel Creasyre nézett. – Eljön még az a
nap, amikor én foglak ugyanígy – megmenteni!
A fiatalember szavai erős indulatot váltottak ki Creasyből, de
visszafojtotta, és hanyagul vállat vont.
– Mondd el pontosan, hogy mi történt! – kérte.
Michael elmesélte, hogy Boutin szeretőjét akarta elrabolni, és rajta
keresztül információkhoz jutni. Arról is részletesen beszámolt, hogyan,
milyen módon csalták tőrbe, miközben felderítést végzett.
– Oké! – mondta határozottan, a történet végéhez érve. – Először,
számolnom kellett volna azzal, hogy Corelli korrupt. Másodszor, egyedül
kellett volna terepszemlét tartanom.
Creasy mindkét kijelentésre rábólintott, majd megkérdezte: – Mit tudtál
meg?
– Azt hiszem – felelte a vállát megvonva Michael – hogy a Kék Gyűrű
valóban létezik... Jens és Blondie is. Úgy tűnik, Boutin a szervezet
ranglétrájának az alján helyezkedett el valahol. Ki akartam deríteni, hogyan
épül fel a Gyűrű, Boutin után ki a következő a rangsorban... közben jó sok
hibát követtem el.
– Az elgondolás jó volt, a stratégia is, csak a végrehajtás nem. Azt
elkapkodtad – mondta Creasy. – A rendőrségre és a klubba sem lett volna
szabad magaddal vinned Jenst. Ha egyedül vagy, körbe tudtál volna
szimatolni anélkül, hogy bárkiben gyanút ébressz. Mondjuk, megfizettél
volna egy hostesst, és szeretkezés után, csak úgy mellékesen, puszta
kíváncsiságból megkérdezed tőle, hogy ki és hogyan vezeti a klubot.
Minden kérdésedre örömmel válaszolt volna, ezek a szerencsétlen párák
imádnak fecsegni. Miután kikérdezted, nyugodtan, hideg fejjel
megtervezhetted volna, hogyan kapjad el a nőt. – Kis szünetet tartott, és
közben halvány mosoly suhant keresztül az arcán. – Úgyhogy egyszerre két
dolgot is megtanultál: sose bízzál zsaruban, és ne engedd, hogy a farkad
vezessen.
– Veled még sosem fordult elő?! – kérdezte dacosan, ugyanakkor
szégyenkezve Michael.
– Egyszer. Fiatalabb voltam, mint most te. A pénztárcám ment rá, és a
büszkeségem egy része. Körülbelül félóra választott el attól, hogy a tenger
fenekére érj, és örökre ott is maradj!
 Michael sokáig hallgatott, megvárta, amíg leülepednek benne a szavak,
és csak aztán kérdezte meg: – Hogyan találtál ránk?
Creasy nyugodt hangon elmesélte, miként derítette ki – Blondie, majd
Birgitte segítségével –, hogy hová mentek, és miként szerzett tudomást
Leclerctől Corelliről. Miután hozzá eljutott, már pofonegyszerűen ment
minden, egyik lépésből magától értetődően következett a másik.
– Sajnálom – mondta csöndesen Michael, miután nevelőapja a
beszámoló végére ért.
Creasy ivott egy korty kávét, és a korábbitól élesen elütő hangon szólalt
meg újból: – Ne tégy szemrehányást magadnak! Én vagyok a hibás. Rá
kellett volna jönnöm, hogy függetlenül az éveid számától, felnőtt vagy.
Segítenem kellett volna... melletted lennem, együtt veled, és nem mögötted.
Mostantól úgy lesz.
– Az isten szerelmére! Hiszen kórházban voltál! – tiltakozott széles
mosollyal Michael. – Mit tehettél volna?
Creasy kurtán vállat vont.
– Mondjuk odafigyelhettem volna rád, hogy ne akarj mindenáron
bizonyítani... Ne hagyd, hogy még egyszer megfeledkezzek rólad,
pontosabban ne vegyelek komolyan. – Felállt, az ablakhoz lépett, és a négy
emelet magasból az utcát figyelte. Odakint sűrű, apró szemű eső
szemerkélt, időnként egy-egy gépkocsi haladt el a ház előtt. Creasy kis idő
múlva megfordult, Michael szemébe nézett, és egy pillanattal később újból
meglepte a fiatalembert, mégpedig azzal, hogy érzelemmel teli hangon
szólalt meg, ami ritkább volt, mint a hóesés a sivatagban. – Valami történt
velem odabent! – kezdte, a bezárt szobaajtóra mutatva. – Több embert is
megöltem abban a házban azért, hogy téged kimenekítselek, de miután
megláttam a lányokat, és beszéltem velük – főleg a kicsivel –, úgy éreztem,
muszáj visszamennem, meggyőződni arról, hogy az életnek a maradéka sem
pislákol bennük. Azt sem tudtam megállni, hogy ne végezzek a
vénasszonnyal. Ritkán fordul elő, hogy ölni támad kedvem, ehhez hasonlót
pedig még sosem éreztem. Zsoldos voltam, máshoz nem is értek, de
világéletemben csak olyan feladatot vállaltam, amelyről hittem, hogy
helyes, és csak akkor öltem, ha muszáj volt. Passzióból soha! – Újból
megfordult, és a csöndes, hajnali utcát bámulta. Egy rendőrautó haladt el a
ház előtt szirénázva, sűrűn villogó jelzőfénnyel. Néztem ezeket a lányokat,
különösen Julietet! – szólt hátra keserűen a válla fölött Creasy, miután a
szirénázás elhalkult. – Láttam a tekintetében a félelmet, és valamit, ami
még annál is szörnyűbb: a végső elkeseredést. – Megfordult, és a
szemöldökét komoran összevonva rászólt Michaelre: – Mondd el pontosan,
mit mesélt anyád akkor, a kórházban!
A fiatalember szintén felállt, az ablakhoz lépett, és a következő néhány
másodpercben ketten bámulták némán az utca fényes, esőtől csillogó
aszfaltját.
– Ő is árva volt, mint én – kezdett bele a történetbe hosszú hallgatás után
Michael. – Tizenhat éves korában megszökött az árvaházból más volt, mint
a gozói, őt sokszor megverték. Találkozott egy fiatal arabbal, gazdag volt,
jól bánt vele, és elbújtatta a rendőrség elől. Rábeszélte, hogy próbálja ki a
kábítószert, rövid idő alatt rá is szoktatta, és aztán elkezdte árulni más
férfiaknak. Ha ellenkezett, megvonta tőle a kábítószert, úgyhogy kénytelen
volt engedelmeskedni.
Anyám azt hitte, hogy szereti, és ha terhes lesz, nem fogja odadobni
másoknak. Titokban tartotta a dolgot egészen addig, amíg már késő volt,
nem lehetett mit tenni. Amikor kiderült, hogy várandós, a férfi kegyetlenül
megverte, és elrángatta egy bábához, de az is azt mondta, hogy késő, már
nem lehet abortuszt csinálni, így aztán megszült, de a következő napon be
kellett adnia az árvaházba.
– Hogyan kényszerítette rá anyádat, hogy azt tegye, amit mond? –
kérdezte Creasy.
– Nagyon egyszerűen – mondta mély, érzelemmel teli hangon Michael,
és nehezen jellemezhető mozdulatot tett a kezével. – Megfenyegette, hogy
ha nem ad árvaházba, kitekeri a nyakam. Orvos a közelben sem volt,
amikor megszülettem, egy másik prostituált segített anyámnak, úgyhogy
senki nem tudott rólam. Nem volt más választása, ott kellett hagynia az
Auguszta nővérek rendházának a küszöbén.
– Korábban el kellett volna mondanod, még odahaza – szólt közbe
Creasy.
– Nem voltál igazán vevő a történetre – felelte halvány, az arcán éppen
csak átsuhanó mosollyal Michael.
– Igaz. De annak vége, azt akarom, hogy rám is tartozzon, ugyanúgy,
ahogyan rád Lockerbie – jelentette ki Creasy.
– Szóval együtt csináljuk? – kérdezte újabb kis mosollyal a szája
szögletében a fiatalember.
 – Igen. Együtt – válaszolta komoran, határozott bólintással Creasy.
– Kikkel lesz dolgunk? – érdeklődött Michael. – Milyen emberek...
leszámítva azt, hogy gonoszak a lelkük legmélyéig?!
Creasy a kávéját kortyolgatva csaknem egy percig gondolkodott, majd
távolba révedő tekintettel, és olyan hangon válaszolt, mintha csak magának
beszélne, mélyről fakadva feltörő gondolatainak adna tétován hangot.
– Nem vagyok hívő, és te sem. A legtöbb vallás pontosan
megkülönbözteti egymástól a jót és a rosszat, de ha engem kérdezel, én úgy
tapasztaltam, hogy a gonoszságnak nagyon sok válfaja van. A legrosszabb
talán a szadizmus. Különböző mértékben ugyan, de a legtöbb emberben ott
lakik, ugyanúgy, mint a mazochizmus. Nem könnyű megérteni a
szadizmust, de gyakran találkoztam vele, és egy dologban biztos vagyok: az
erőből, a hatalomból fakad. Minél nagyobb hatalommal bír egy szadista,
annál gonoszabbá válik, sőt, a szadizmus tulajdonképpen a hatalom, az erő
szinonimájaként is felfogható. Gyógyíthatatlan betegség, amely az agyat
támadja meg. Kiirthatatlan, nem létezik ellenszere. Ez az oka annak, hogy a
szadistákat vonzzák az erős emberek, az olyan szituációk, amelyekben
erőszakos, diktatórikus eszközöket lehet alkalmazni.
Creasy lerakta kiürült kávéscsészéjét, Michael szemébe nézett, és úgy
folytatta: – A szadisták ugyanúgy elárasztották az SS-t a második
világháborúban, ahogyan évszázadokkal korábban Dzsingisz kánhoz is
özönlöttek. Háborúban, harci körülmények között egy szadista hamar
kiemelkedőt tud produkálni, legyen akár afrikai zsoldos, latin-amerikai
kokainbáró testőre vagy amerikai katona Vietnamban. A szadizmus nem
ismer faji, kulturális, hit- vagy nembéli korlátokat, és akkor hág a
tetőfokára, ha engedelmes, mazochizmusra hajlamos áldozatot talál
magának. Juliét anyja például nem is próbált ellenkezni, amikor a
mostohaapja bántotta, összevissza verte a kislányt. Elképzelheted, micsoda
hatással volt ez a gyerekre.
– És Boutin? – kérdezett közbe Michael.
– Igen, neki is a vérében volt a szadizmus – válaszolta komoran Creasy. –
A halála előtt hosszan beszélt, az életéért könyörgött. Amikor valaki az
életéért esdekel, az esetek döntő többségében az igazat mondja. Elmesélte,
hogy a nyári hónapokban hat-nyolc lányt dolgoz meg, változtat engedelmes
prostituálttá, és ad el fejenként százezer frankért a Kék Gyűrűnek. A
százezer frank tizennyolcezer dollár – soknak tűnik, de ahhoz képest, hogy
az egyéb üzletei mennyit hoztak neki, tulajdonképpen semmi. Boutin
számára a leánykereskedelem nem jövedelemszerzés volt, hanem egy
módja annak, hogy kiélje szadista hajlamait. Kis szórakozás, élvezet...
lehetőség arra, hogy érvényesítse a hatalmát mások fölött. Ahogy
közeledünk a Kék Gyűrűhöz, úgy fogunk egyre több, hozzá hasonló
mocskos alakot, vagy még rosszabbakat találni. – Creasy az órájára
pillantott. – Menj a gyerekhez! – szólt Michaelre. – Beszélnem kell
Leclerckel, elintézni a papírokat Hannénak és a kicsinek is.
Utána hazaszólok, megpróbálom elkapni Joe Tal Bahart.
– Joe-t? – kérdezte meglepődve Michael.
– Igen. Nemrégiben vett egy vadonatúj, tizenöt méter hosszú Sunseekert.
Harminc csomót tud, és pár nap alatt ideér vele – magyarázta Creasy. –
Hazavisz benneteket a kislánnyal. Az is lehet, hogy az utolsó szakaszt
éjszaka teszitek meg, egy halászbárkán. Ha megérkeztetek, be kell zárnod a
ház mögötti borospincébe, és ott tartani, amíg ki nem ürül a szervezetéből a
kábítószer. Beletelhet akár tíz napba is, és azalatt megjárja a poklot...
ahogyan te is. Sőt, neked talán még nehezebb lesz! Nem kérhetsz
segítséget, senki nem tudhatja meg, hogy a házban van! Hordjál ki mindent
a pincéből, csak egy nagy, lyukas tetejű hordót hagyjál bent, vigyél oda egy
matracot, és töltsd tele vízzel a hordót! Ja! Takaró is legyen bent vagy egy
tucat! Amikor ezzel készen vagy, add be neki az utolsó adag Methadont!
Körülbelül tizenkét órával utána elszabadul a pokol, hogy pontosan mi fog
történni, azt majd később elmondom. Miután beadtad az utolsó adagot,
menj le a faluba, és mondd meg Theresának, hogy egyelőre nincs rá
szükség, magad takarítasz, és majd szólsz, ha újból mennie kell! Legalább
két hétre elegendő ennivalót is szerezz be!
– Mit csináljak, ha esetleg nagyon rosszul lesz? Hívjak orvost? –
kérdezte Michael.
Creasy megrázta a fejét.
– És ha meghal?
– Akkor temesd el a kert alján, a gránátalmafák között! Legalább két és
fél méter mély sírt áss neki! A kapura írd ki, hogy senki ne háborgasson! –
Creasy pár másodpercre elgondolkodott, majd hozzátette: – Hosszabbítsd
meg a telefonzsinórt, és vigyél le egy készüléket a pincébe, de ha kijössz,
ne hagyd bent... és mindig ellenőrizd, hogy jól bezártad-e az ajtót! – Újabb
szünetet tartva az állával a hálószoba ajtajára bökött. – Menj be hozzá!
Vigasztald meg, mondd, hogy már úton van a gyógyszer!
Michael szó nélkül engedelmeskedett, és amikor becsukódott mögötte az
ajtó, Creasy ismét a telefonért nyúlt.
Huszonegy
Creasyt hat óra után tíz perccel éles zúgás riasztotta fel a szundikálásból.
Az órájára pillantott, gyorsan felállt, és a falhoz lépve megnyomta a
kaputelefon gombját. – Tessék!
– Vörös Három – válaszolta franciául egy hang.
– Zöld Négy – mondta Creasy, és kinyitotta az elektromos zárat. Utána
az asztalhoz lépett, magához vette hangtompítós Coltját, ellenőrizte, hogy
tele van-e a tár, és hátát a falnak vetve a bejárat mellé húzódott.
Két perccel később, a halk kopogást hallva úgy nyitotta ki az ajtót, hogy
mögötte maradt, és a fegyvert derékmagasságban lövésre készen tartva
kiszólt: – Jöjjön!
Fekete aktatáskával és bőr utazótáskával a kezében egy férfi lépett be.
Mindkettőt lerakta, néhány másodpercig tanulmányozta Creasyt, utána
biccentett, és kezet nyújtva bemutatkozott: – A nevem Marc.
Creasy lefelé fordítva áttette a bal kezébe a Coltot, kezet rázott vele,
majd intett, hogy foglaljon helyet.
– Kávét?
A francia bólintott. Alacsony volt, pufók, és vastag, keret nélküli
szemüvegével leginkább tanárra vagy banktisztviselőre hasonlított. Szolid,
szürke öltönyt, kék nyakkendőt viselt, és látva, hogy milyen arcot vág
Creasy, miközben végigméri, halványan elmosolyodott.
– Tudom, nem sokat lehet kinézni belőlem – mondta –, de éppen ez a
legnagyobb erősségem. Senki nem vesz komolyan... úgyhogy ha támadni
kell, mindig enyém az elsőség.
Creasy is elmosolyodott, utána egyből indult a konyhába, a francia pedig
az asztalra téve kinyitotta az aktatáskáját. A pár másodperccel később két
csészével visszatérő Creasy leült mellé, és megkérdezte: – Fegyvere van?
A francia bólintott, és megveregette a bal oldalát.
– Itt kell hagynia. És a tokot is – mondta Creasy.
A látogató néhány másodpercig némán, átható pillantással nézett rá, de
aztán felállt, és kibújt a zakójából. A fegyver egy Henny hónaljtokba dugott
kilenc milliméteres Beretta volt. A francia úgy, ahogy volt, az egészet
lecsatolta, és az asztalra tette, Creasy pedig kivette a tokból a pisztolyt,
megnézte, nincs-e lőszer a töltény űrben, és zsebre dugta a tárat. A francia
némán figyelte, csak azután szólalt meg, hogy visszatette az asztalra a
fegyvert.
– Tizenöt éve dolgozom René Leclercnek, és bármikor hajlandó rám
bízni az életét. Mindent elmondott egy emberről, Creasyről, amit csak tud,
és azzal küldött ide, hogy ugyanúgy viselkedjem magával is, ahogyan vele.
Creasy komoly arccal hallgatta végig, utána várt még egy kicsit, majd
előhúzta a zsebéből a tárat, visszatolta a markolatba, és a francia elé tette a
töltött revolvert.
– Rendben van, Marc – mondta. – Legyen magánál, de ha elmennek a
barátommal, hagyja itt!
– Mi a feladat? – kérdezte a francia.
– A dán barátomat és egy lányt kell elkísérnie Koppenhágába. Ha
felváltva vezetnek, körülbelül negyvennyolc óra alatt oda tudnak érni. A
lány heroinfüggő, és le kell szedálni az útra, hogy kezelhető legyen. A
barátom rendőr.
Látva, hogy a francia szeme elkerekedik a csodálkozástól, Creasy sietve
hozzátette: – Ne aggódjon! Rendes fickó. Ha házhoz szállította őket,
visszahozza a kocsit. Tisztességes fizetséget fog kapni.
A francia a fejét rázta. – Nem tartozik semmivel. Leclercnek dolgozom, ő
fizet.
Creasy beleegyezően bólintott, a nyitott aktatáskára nézett, beletúrt a
gyógyszerek közé, és elővett két adag, eldobható fecskendőbe kiszerelt
Methadont.
– Tudja, hogyan kell használni? – kérdezte, miután az asztalra tette.
Marc bólintott. – Kérdezhetek valamit?
– Tessék.
– Idefelé jövet a hírekben hallottam, hogy Boutin parti villájában
bandaháború zajlott... sokan meghaltak. Van hozzá valamilyen köze?
Creasy nem szólt, csak megvonta a vállát, de az éppen eléggé beszédes
válasz volt.
– Boutin halott? – kérdezett tovább a francia, és miután Creasy alig
észrevehetően bólintott, felállt, és kezet nyújtott neki.
– A lány onnan van, a villából?
– Igen. És egy másik is. Az még csak tizenhárom éves, gyerek.
 Creasy látta, hogy a francia tekintete felizzik a gyűlölettől.
– Biztos benne, hogy Boutin halott?
– Egészen apró darabok maradtak csak belőle – felelte Creasy.
– Akkor barátok vagyunk – jelentette ki nyugodt, természetes hangon a
francia.
Creasy némi vattával és egy kis üveg alkohollal együtt szalvétába tekerte
a két fecskendőt, az első hálószobához ment, és miután Jensen a
kopogtatásra ajtót nyitott, bemutatta a franciának. Hanne az ágyon ült,
enyhén remegett, és rettenetesen sápadt volt. Jensen halk, szelíd hangon
mondott neki valamit dánul, és Marcra mutatott, aki erre elmosolyodott.
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy teljesen megváltozzon az arca, olyan legyen,
mint mindenki kedvenc, szelíd és jóságos nagybácsija.
– Beszél franciául? – kérdezte.
– Egy keveset – válaszolta remegő hangon a lány.
– Angolul?
– Igen. Jól.
– Remek. Akkor angolul fogunk beszélgetni. Nekem nem megy valami
fényesen, de a következő két-három napban majd segít, hogy belejöjjek.
Meglátja, jó barátok leszünk – mondta újabb mosollyal a francia, és erre
már – nagyon bátortalanul, az igaz – Hanne is elmosolyodott.
Creasy hirtelen jött ötlettel Marc kezébe nyomta a szalvétába csavart
fecskendőt. – Csinálja maga! És később is, nyolcóránként, amíg oda nem
érnek Koppenhágába! – mondta, és intve Jensennek, hogy kövesse, kiment
a szobából.
– Ki ez? – kérdezte a dán, miután behúzták maguk mögött az ajtót.
– Egy nagyon közeli, jó ismerősömnek a barátja. Ránézésre nem látszik
kemény fickónak, de biztos vagyok benne, hogy az, és hogy tökéletesen
megbízhat benne. Vele mennek Koppenhágába. A lány papírjai estére
készen lesznek, és utána azonnal indulhatnak.
Creasy a telefonra mutatott. – Jobb, ha mindjárt felhívja Birgittét, mielőtt
elindul az iskolába.
Csak annyit mondjon neki, hogy jól van, és hetvenkét órán belül otthon
lesz! Figyelmeztesse, hogy senkinek ne szóljon magáról, és addig ne is
telefonáljon újból, amíg át nem lépik a dán határt! Akkor viszont hívja fel a
főnökét, intézze úgy, hogy egyenesen a klinikára vihesse a lányt, és csak
azután értesítse a szüleit!
 Jensen komoly arccal, elgondolkodva bólintott. – És maguk Michaellel
és a kislánnyal? Magukkal mi lesz? – kérdezte.
Creasy az órájára nézett. – Egy óra múlva telefonálok Gozóra, és néhány
napon belül itt lesz egy barátom a gyorsjáratú hajójával, hogy hazavigye
Michaelt és a gyereket – felelte.
– Haza?
– Igen. Gozóra.
– Es maga?
Az amerikai vállat vont.
– Milánóba megyek, beszélni egy lány kereskedővel. – mondta. Újból a
telefonra mutatott, mire Jensen a készülékhez lépett, tárcsázott, majd
néhány rövid, dánul elhangzó mondat után letette a kagylót. Creasy nem
értette ugyan, amit mondott, de elégedetten nyugtázta, hogy nem
mutatkozott be, és a felesége nevét sem említette.
– Semmi kérdés? – érdeklődött.
Jensen mosolyogva megrázta a fejét. – Rendőrfeleség.
Marc lépett ki Hannétól, és halkan, óvatosan behúzta maga mögött az
ajtót. – Megnyugodott, pár perc, és alszik – közölte, és odaszólt Jensennek:
– Azt javaslom, menjen be hozzá, és legyen mellette, amíg ébren van...
magában megbízik. – Kis szünetet tartott, majd enyhén gúnyos mosollyal
hozzátette: – Sohasem fogom megérteni, hogyan képes bárki is megbízni
egy rendőrben.
Jensen morgott valamit arról, hogy ő nem francia, benne meg lehet bízni,
de nem állt le vitatkozni, egyből ment a hálószobába. Miután becsukódott
mögötte az ajtó, Creasy kopogott a mellette lévőn, bemutatta a kinéző
Michaelnek Marcot, és hárman együtt nézték meg az ágyon fekvő
gyereklányt, aki koromfekete szemét tágra nyitva, mélységes elkeseredéssel
nézett viszsza rájuk. Látva, hogyan néz ki, a francia fojtott dühvel, nagyon
halkan elkáromkodta magát.
– Mutasd be őket egymásnak! – súgta oda Michaelnek Creasy. – Marc
majd megmutatja, hogyan kell beadnod neki a Methadont.
Fél órával később a négy férfi a konyhaasztalnál ült.
Reggel fél nyolc volt. Valami különös kapcsolat alakult ki közöttük,
mintha egy izgalmas mérkőzésre készülő sportcsapat tagjai lettek volna.
Marc szétterítette az asztalon nagy léptékű, a Marseille és Koppenhága
közötti utat is tartalmazó térképét, és gondolatban végighaladva rajta, abban
maradtak Jensennel, hogy ha nem állnak meg, és sehol nem kerülnek
dugóba, akkor negyven óra alatt eljutnak Koppenhágába. Amíg ők erről
tárgyaltak, Creasy Gozóra telefonált.
Ezúttal is nagyon szűkszavú, rövid volt. Joe Tal Bahar tizennyolc évesen
hagyta el Gozót, elment New Yorkba, szerencsét próbálni, és tíz évvel
később tért vissza, nagyobb vagyonnal, mint amilyenről valaha is álmodott.
Egy töredékéből beszerezte magának az összes játékszert, amelyet egy férfi
csak ki tud találni, de egy idő után megcsömörlött tőlük, és elkezdett
unatkozni. A kaland, amelyet Creasy virágnyelven vázolt fel neki, azonnal
fölkeltette az érdeklődését, valósággal lázba hozta.
Hogyne, pár nap alatt Marseille-be ér a Sunseekerrel, mondta, és igen,
úgy viszi Gozóra a vendégeit, hogy senki nem fog tudni az érkezésükről.
Azzal búcsúztak el egymástól, hogy Creasy még egyszer jelentkezik, és
megmondja, a marseille-i partszakasznak melyik pontjára menjen. Utána
Marc is lebonyolított néhány gyors telefont, majd egy Polaroid
fényképezőgépet vett elő a táskájából.
– Le kell fényképeznem a lányokat, hogy elkészülhessenek az
igazolványok – mondta magyarázatképpen.
Jensen és Michael azonnal felállt, de intett nekik, hogy üljenek vissza.
– Maradjanak csak! Nyugodtak, nem lesz gond velük.
Az ajtót nyitva hagyva bement az első hálószobába, és egy pillanattal
később a többiek hallották, amint szelíden Juliethez szól, és a lány
nyugodtan válaszol.
– Kivel akar beszélni Milánóban? – kérdezte Creasytől Jensen.
– Csak egy nevet tudok. Boutin mondta, miközben az életéért
könyörgött. Nem is teljes, csak családnév, olasz... Donáti.
– Csak ennyit tudsz? Egyetlen nevet? – kérdezte meglelpődve Michael.
– Volt egy másik is, de azt nem lehetett tisztán érteni – felelte Creasy. –
Boutin nem volt normális állapotban. Megállás nélkül beszélt, szinte ömlött
belőle a szó, de közben tudta, hogy meg fog halni. Összefüggéstelenül
hadart mindenfélét, de úgy látszik, hogy ennek a Donátinak van egy
megbízottja. Ő az összekötő közöttük. Boutin szerint félig francia, félig
olasz lehet, mindenesetre mind a két nyelven folyékonyan beszél. A nevét
nem árulta el, Boutin is csak úgy ismerte, hogy a Kapcsolat.
– Elmondta, hogy néz ki? – kérdezett újból Michael.
 – Igen, de csak egy szembetűnő vonása van, az, hogy tökéletesen kopasz.
Azon felül negyven körül lehet, remek kondícióban van, és szűkszavú, utál
fecsegni. Valahányszor Marseille-ben járt, élvezettel használta a lányait, és
van egy jellegzetes szokása: kizárólag Camparit iszik jéggel, de abból jó
sokat.
– Hát, nyomnak nem túl sok – állapította meg Michael. – Azt hiszem, az
a legokosabb, ha Donátira koncentrálunk. Neki legalább van neve. A
maffiához tartozik?
– Nem – felelte halkan Creasy. – Boutin szerint a Kék Gyűrű tagja. Az
egyetlen, akit ismert a szervezetből. Valahányszor kész volt egy lánnyal,
felhívott egy számot, és megmondták neki, hogyan és hova küldje.
– Az osztályom jó kapcsolatban áll az olasz rendőrséggel és a
carabinierikkel is – szólt közbe Jensen. Esetleg tudnak segíteni.
Csönd támadt, amelyet végül Michael tört meg:
– Mint Corelli?
Jensen szó nélkül tudomásul vette az oldalvágást, és amikor újból
megszólalt, kifejezetten bocsánatkérő volt a hangja: – Utánanézhetek a saját
anyagainkban is, hátha felbukkan valahol a neve. – Hirtelen eszébe jutott
valami. – Úgy érek vissza, hogy még lesz hét hetem az eltávozásomból. Mit
csináljak, üljek ölbe tett kézzel? – kérdezte, és nagyon harcias képet vágott,
amitől Creasy önkéntelenül elmosolyodott, végül aztán, a szemöldökét
enyhén összevonva, törni kezdte a fejét.
– Lehet, hogy tud még segíteni – mondta kis idő múlva. –
Használhatnánk esetleg hirdetőoszlopként.
– Tessék?! – kérdezte értetlenül a dán.
– A hirdetőoszlop az az ember – kezdte a tekintetét Michaelre villantva
Creasy –, akit oldalt állítanak, el a főcsapás útjából, hogy magára vonja az
ellenség figyelmét. Ebben az esetben nem is lenne veszélyes. Elég, ha
visszaváltozik azzá, aki, és a szokásosnál valamivel nagyobb zajt csap
anélkül, hogy valódi veszélyt jelentene. Figyelni fogják, és megnyugszanak,
látva, hogy csak egy nyüzsi rendőrről van szó.
A szórakoztató eszmefuttatás végén Michael fölnevetett, a dán ellenben
mérges lett.
– Hogy érti azt, hogy nyüzsi?! – kérdezte harciasan.
Creasy, hogy enyhítsen azon, amit mond, szélesen elmosolyodott. –
Ismeri Clouseau törzsőrmestert? – kérdezte a legendás hírű Saint Tropez-i
csendőrre utalva. – Miközben nevetnek magán, én csendben beosonok a
hátsó ajtón.
Jensen néhány másodperc erejéig elgondolkodott a hallottakon, majd
közölte: – Soha életemben nem nyüzsögtem, de ha az segít, igyekszem
megtanulni. – Komoly, határozott hangon fejezte be a mondatot, érezni
lehetett rajta, hogy magában már döntött, és tagja akar maradni a csapatnak.
– Lehet, hogy komoly szükségünk lesz magára, Jens – felelte Creasy. –
Egy héten belül kiderül. Remélhetően úgy három hét múlva Michael is újra
mozgásképes lesz. Egy biztos, ez nem az a vállalkozás, amellyel ripsz-
ropsz, hamar végezni lehet. Ahhoz, hogy sikerüljön, meg kell keresnem
néhány régi olaszországi ismerősömet.
– Például? – kérdezte Michael.
– Például Guido bátyádat Nápolyban. Nyugalomba vonult, de még
mindig fantasztikus kapcsolatai vannak, és érdemes odafigyelni a
tanácsaira.
Látva Jensen arcán a kíváncsiságot, Creasy elmagyarázta, hogy Guido
Arellio a legjobb barátja. Együtt szolgáltak az Idegenlégióban, és utána
hosszú évekig, zsoldosként a világ legkülönbözőbb sarkaiban. A közös
kalandozásnak az vetett véget, hogy Guido Máltán beleszeretett Laura
Schembri legidősebb lányába, Júliába. Összeházasodtak, Nápolyba
költöztek, nyitottak egy kis panziót, és boldogan éltek, amíg néhány évvel
később Júlia meg nem halt egy gépkocsibalesetben.
Creasy a húgát, Nadiát vette feleségül, aki a kislányukkal együtt
Lockerbie-nél halt meg, amikor terroristák felrobbantották a Pan Am 103-as
járatát.
– Mario Satta ezredest is megkeresem – közölte.
Ez a név Michaelnek sem volt ismerős, úgyhogy Creasy újabb
magyarázatba kezdett.
– Egy másik régi barát – mondta. – Elég rendkívüli körülmények között
akadtunk össze. Évekig a carabinieriknek a maffiával foglalkozó
felderítését vezette.
Pár évvel ezelőtt egy maffiacsaláddal volt dolgom, amelyiknek a
működési területe Milánótól Szicíliáig terjedt. Nem ismertem Sattát,
kezdetben azt sem tudtam, hogy létezik, de ő tudott rólam, és azzal is
tisztában volt, mit csinálok. Szabaddá tette előttem a terepet, hagyta, hogy
olaszokra vadásszak. Maffiózók voltak, az igaz, ennek ellenére törvény
szabta kötelessége lett volna letartóztatni. Nem tette, sőt, minden emberét
visszavonta, egészen az utolsó, palermói összecsapásig amelyben megöltem
a családfőt és az alvezérei többségét. Közben olyan súlyosan
megsebesültem, hogy hajszál híján elpatkoltam, de Satta bátyja, a nápolyi
Cardarelli Kórház vezető sebésze összefoltozott. Halotti bizonyítványt is
kiállított rólam, hogy a család maradéka ne vesse utánam magát. – Az
emlékek hatása alatt Creasy elmosolyodott egy pillanatra. – Később
mesélték, hogy nagyon szép temetésem volt.
– Innen van hát a gozói gúnyneved! – kiáltott fel Michael, és rögtön
odafordult Jensenhez: – Gozón mindenkinek kell, hogy legyen gúnyneve.
– Hogy hangzik? -kérdezte a dán.
– II Mejjet – válaszolta a fiatalember. – Azt jelenti: A halott. Uomónak is
nevezik, ami olaszul ember.
Jensen érdeklődését szemmel láthatóan fölkeltette a téma. – És magát? –
kérdezte Michaeltől.
A fiatalember nem válaszolt a kérdésre, összevont szemöldöke azonban
elárulta, hogy nagyon kellemetlenül érinti.
– Spiccának – adta meg nevetve a választ Creasy.
Azt jelenti, hogy az illetőnek vége. Akkor kapta, amikor az első,
diszkóban töltött estéje után hazahozták.
Mit mondjak, illett rá – jelentette ki, és hirtelen komolyra váltott. –
Magának is találnunk kell egy nevet.
Egyben jelszó is lesz, ha valaki úgy szólítja, rögtön tudni fogja, hogy az
illető vagy tőlem, vagy Michaeltől érkezett. Mit javasolsz? – kérdezte a
fiatalemberhez fordulva.
Michael néhány másodpercig gondolkodott, aztán szélesen elvigyorodott.
– Legyen Pavlova Jens, ahogy a derekán is látszik, imádja a különleges
desszerteket magyarázta.
– Tökéletes. Tehát Pavlova! – fogadta el az ajánlatot Creasy.
Kamerájával és a frissen elkészült képekkel Marc tért vissza, lerakta a
képeket az asztalra, és rábökött az egyikre a Julietről készítettek közül. –
Nem akármilyen teremtés – mondta őszinte elismeréssel a hangjában. –
Nem engedte lefényképezni magát, amíg meg nem fésülködött.
Összesöpörte, a géppel együtt a táskájába tette a képeket, és a hónaljtokot
is felcsatolta. – Pár óra múlva itt vagyok, a papírokkal együtt – mondta, és
indulni akart, de Jensen kérdése megállította: – Várjon, Marc!
 Van gúnyneve?
– Hát... – felelte bizonytalanul a francia.
– Mi az?! – csapott le rá Creasy.
Rövid szünet következett, amelynek Marc vetett véget azzal, hogy a
körmével megkocogtatta vastag szemüvegét. – Ha annyira érdekli,
Bagolynak is neveznek.
 – Jelszónak tökéletes – állapította meg Creasy. – Ha bármikor felhív
valamelyikünket, elég, ha annyit mond, hogy Bagoly, rögtön tudni fogjuk,
kicsoda. Sose használja az igazi nevét!
A francia egy szót sem szólt, egy fura grimasszal az arcán elindult kifelé,
és csak halkan, magában motyogott valamit, amiből egyedül az őrület szót
lehetett érteni.
Huszonkettő
Grete és Flemming Andersen Koppenhága elővárosának, Hellerupnak
előkelő részén lakott egy nagyjókora kerttel körülvett házban. Az épület túl
nagy volt egy egygyermekes házaspárnak, de amikor megvették, még bíztak
abban, hogy sok gyermekük lesz. Már ágyban voltak, amikor tíz perccel
éjfél előtt megcsörrent a telefon. Flemming álmosan nyúlt az
éjjeliszekrényen álló készülék kagylójáért, néhány másodpercig hallgatta,
amit a hívó mondott, majd tökéletesen éberen fölegyenesedett.
– Mi történt? – kérdezte aggódva a felesége.
Feltartott kézzel csendre intette.
– Igen... természetesen – válaszolta izgatottan a telefonálónak, és az
éjjeliszekrényen álló órára nézett. – Fél óra múlva ott vagyunk – mondta, és
a kagylót letéve már kelt is fel. – Gyere, Grete! Siess!
– Hanne...Megtalálták!
Jensen a klinika bejáratánál fogadta őket. Két órával korábban érkeztek,
és Bagoly a BMW-ben várta, hogy végezzen. Az útjuk gyors és
akadálytalan volt. A felügyelő figyelte a parkolóba sebesen, csikorgó
kerekekkel bekanyarodó, ezüstszínű Mercedest, és gyorsan még egyszer
végiggondolta, mit és hogyan fog mondani Andersenéknek. A feljegyzéseit
átolvasva, és a hetekkel korábban az irodájában folytatott beszélgetésüket
felidézve úgy érezte, hogy mindketten erősek.
Flemming Andersen embert próbáló építkezésekkel szerezte a vagyonát,
és a nagyobbik részét a csöppet sem barátságos Grönlandon. Alacsonyról
indult, de magasra jutott, és közben eléggé megedződött ahhoz, hogy a
legsúlyosabb megpróbáltatásokat is elviselje. A felesége, Grete ifjúkori
szerelme volt, és a legnehezebb időkben is rendületlenül kitartott mellette,
segítette. Bár a teljes összeomlás határán volt, és vígasztalhatatlanul
zokogott, amikor nála jártak, Jensen úgy érezte, elég erős lesz ahhoz, hogy
meghallgassa, és azt tegye, amit kell.
 Zaklatottan, egyszersmind reménykedve futottak fel a lépcsőn. Jensen
ajtót nyitott nekik, előre engedte, majd egy kis várószobába vezette őket.
Alig foglaltak helyet, Grete azonnal kérdésekkel árasztotta el, amelyek
között az is szerepelt, hogy miért van Hanne éppen ott, azon a klinikán.
– Várj, drágám! – igyekezett megnyugtatni a karját megfogva a férje. –
Mr. Jensen mindent el fog nekünk mondani.
Jensen azt tette, részletesen elmagyarázott mindent.
Együtt érző volt, de határozott. Beszámolt arról, hogy min ment keresztül
a lányuk, és azt is elmondta, mivel kell megbirkózniuk a következő
hetekben, netán hónapokban. Azzal fejezte be, hogy Hanne nagyon jó
kezekben van a klinikán, és biztos abban, hogy odahaza is a
legszeretetteljesebb bánásmódban lesz része, miután kiengedik.
Hangsúlyozta, hogy teljesen vétlen áldozat, akinek a legcsekélyebb
szemrehányást sem szabad tenni mindazért, ami történt.
Amikor idáig ért, az apa fölemelte addig mereven a szőnyeg mintázatára
szögezett tekintetét, és kijelentette: – Csak azok a hibásak, akik ezt
művelték vele. Letartóztatták őket?
Jensen megrázta a fejét.
– Nem... és nem is fogják. Csekély vigasz, tudom, de annyit mondhatok,
hogy kegyetlen haláluk volt, és úgy haltak meg, hogy pontosan tudták,
miért. Nem az önök lánya az egyetlen áldozatuk. Nagyon szerencsés,
először, mert megmenekült, másodszor pedig, mert ilyen szülei vannak.
Grete mindaddig halkan sírt, de ennél a pontnál fölemelte a fejét, és
letörölte a könnyeit. – Maga ölte meg őket? – kérdezte.
Jensen újból nemet intett.
– Nem, de ott voltam, amikor történt. Nem mondhatom el, hogyan történt
– felelte –, mert veszélybe sodornám vele azokat, akik megmentették és
hazaküldték a lányukat. A sajtó sem tudja, egyetlen újságban sem fognak
olvasni róla.
Andersenek hosszan hallgattak, végül a férfi törte meg a csöndet: – Akik
megmentették és végeztek azokkal az állatokkal... Meg tudom köszönni
nekik?
Mint tudja, elég tehetős vagyok, a vagyonomból sok mindenre futja.
– Igen, meg tudja köszönni – felelte komoly arccal bólintva Jensen. – Ha
Hanne teljesen rendbe jön... ha már megint úgy mosolyog, mint régen,
készítsenek róla egy fényképet, és küldjék el nekem. Majd én továbbítom
azoknak az embereknek. Az lesz a számukra a legnagyobb köszönet.
Felállt, az ajtóhoz ment, és kinyitva intett valakinek, aki addig a folyosón
várakozott. Egy középkorú, laza sportzakót és kigombolt nyakú inget viselő
férfi lépett be. – Dr. Lars Berg, a klinika igazgatója és Dánia első számú
szaktekintélye, már ami a kábítószeresek rehabilitálását illeti – mutatta be a
felügyelő. – Doktor Berg elmondja, mire számítsanak, pontosan mi fog
történni Hannéval – közölte, és rögtön távozni akart, de hallva, hogy az
anya utánaszól, megállt.
Grete Andersen odament hozzá, átölelte, és sírással küszködve
megpróbált még egyszer köszönetet mondani mindazért, amit tett. Jensen
megcsókolta könnytől nedves arcát, egy pillanatra magához szorította, majd
szelíden lefejtve magáról a karját, kiment. Egyike volt ez azoknak a ritka
alkalmaknak, amikor a munkája örömet okozott neki, és úgy érezte, hogy
nem fölösleges, amit csinál.
Bagoly a nappaliban, a kanapén aludt, Jensen a hálószobában, a nagy
dupla ágyon. Birgitte éberen feküdt mellette, és nagyon óvatosan, nehogy
felébressze, végigsimította a férfi meztelen, kék és lila véraláfutásokkal teli
testét. Csak tíz perccel korábban nyitott nekik ajtót. Sem enni, sem inni nem
kértek, csupán aludni akartak. Amikor a vendég már a kereveten feküdt,
Jens egészen furcsán köszönt el: – Jó éjszakát, Bagoly!
– Szép álmokat, Pavlova! – felelte az, résnyire nyitva csak ki a szemét.
Birgitte halkan felsóhajtott, óvatosan megcsókolta a férje bal tomporán a
vörös horzsolást, és azzal a biztos tudattal dőlt hanyatt, hogy reggel
mindenről értesül, megtudja, mi és hogyan történt.
Huszonhárom
Sötét, hold nélküli éjszaka volt, a tenger koromfekete, de Joe Tal Bahar
magabiztosan, a huszonnyolc csomós nappali sebességet kicsit sem
csökkentve vezette tovább a Sunseekert. A parancsnoki állásban állt
Michaellel, és a radarernyőre mutatva lelkesen magyarázott:
– Harminc mérföldre délre vagyunk Szicília nyugati csücskétől, és
hamarosan elérjük a világ egyik legforgalmasabb hajózóútját. Óriási teher-
és tartályhajók járnak erre, útban Olaszország keleti partja, Görögország, a
Közel- és a Szuezi-csatornán keresztül a Távol-Kelet felé.
A fiatalember előrehajolva éberen nézte a képernyőn villogó apró
fénypontokat. – Honnan az ördögből fogod tudni, hogy melyik Frenchu
halászhajója? – kérdezte.
Tal Bahar vidáman fölnevetett, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Az
órájára pillantott, csak azután válaszolt: – Körülbelül tizenöt perc múlva
felhúz az árbocra egy különleges transzpondert. A radarom úgy van
beállítva, hogy ezer közül is felismerje a jelzéseit.
– Úgy látszik, nem először csináljátok – jegyezte meg némi gyanakvással
Michael.
– Igaz – mondta nevetve Tal Bahar. – Viszont először cserélünk utast áru
helyett. Mi a sztori?
– Creasytől kérdezd! – válaszolta gondolkodás nélkül Michael. – Tudod,
hogy van...
– Persze! – vágott közbe vidáman Tal Bahar. – Csak azért hoztam szóba,
mert olyan helyes kis teremtés, és látszik rajta, hogy sokat bántották.
Hallgattak egy darabig. Balra nézve Michael egy óriás tartályhajót látott,
amely úgy nézett ki, mint egy fényesen kivilágított, kisebb város. Jobbra
több apró, határozottan egy csoportot alkotó fénypont látszott.
– Halászok Portó Palóból, a sziget délkeleti csücskéből – magyarázta Tal
Bahar. – Királyrákot keresnek. Ha találkozom velük, rendszerint megállok,
és egy fekete címkés Johnnie Walkerért veszek egy dobozzal... de most
nem... Hallgass ide, Michael! Ha bármilyen segítség kell ehhez a
gyerekhez, azonnal szólj! Nem tudom, pontosan mi történt vele, de úgy
tűnik, tele van droggal. Sok ilyet láttam New Yorkban, tudom, milyen
pokoli nehéz kitakarítani a szervezetből.
– Ha kell, szólok – válaszolta Michael. – Creasy azt akarja, hogy ha csak
egy mód van rá, egyedül csináljam. A lényeg, hogy senki ne tudjon róla.
Legalábbis addig, amíg elfogadható, személyazonosságot igazoló
papírokkal meg nem érkezik.
– Semmi gond – mondta Tal Bahar, és az alattuk lévő fedélzetre mutatott.
– Wenzu tudja tartani a száját, és ugyanúgy Frenchu és a fiai is.
Újabb tíz percig haladtak némán, egyetlen szó nélkül. Tal Bahar
lehajtotta a fejét, nem nézett se előre, se oldalt, csak a műszerfalba beépített
radarernyőre. Amikor a sok parányi fénypont között felbukkant egy, a
többinél élesebb, és hozzá jól kivehetően pulzáló, halkan felnevetett.
– Úgy tűnik, megjött Frenchu – közölte. – Akkora jelzést ad, mint egy
óriás tartályhajó, pedig csak húsz méter hosszú, vacak kis halászhajója van.
– Pár másodpercig éberen figyelte a jelzést, majd egészen megnyugodva
bólintott. – Igen, ő az. Dél-délnyugati irányba tart, körülbelül tíz csomóval.
– Megnyomott néhány gombot a radar melletti számítógép irányító
konzolján, újból ránézett a képernyőre, és közölte: – Tizenhat perc múlva
találkozunk.
Michael az órájára nézett, majd megkérdezte: – Ki tudod számolni,
mikorra érünk vissza Gozóra?
Tal Bahar néhány gombot nyomott meg, és utána rögtön válaszolt: –
Feltéve, hogy tartani tudja a tizenkét csomós sebességet, ami egészen
biztos, kora reggel, úgy öt óra körül. Egy órával pirkadat előtt – tette hozzá
a pontosság kedvéért.
– Rendben. Megyek, megnézem, hogy van – mondta a lányra utalva
Michael.
Wenzut az őrhelyén, a kabin ajtaja előtt találta. Köszönésképpen
biccentett neki, de nem állt meg, hanem ment tovább, azzal a lendülettel,
amellyel érkezett.
Julietet a széles, kétszemélyes ágyon fekve, félig ülő helyzetben találta.
Farmer és bő, hosszú ujjú fekete trikó volt rajta.
– Jól vagy? – kérdezte a tágra nyílt, izgatottan csillogó szemekbe nézve.
A lány megrázta a fejét. – Nem. Mocskosul érzem magam. Adj abból az
izéből!
– Egy kicsit korán van hozzá – mondta Michael –, de inkább itt, mint a
másik hajón. – Kinyitotta az egyik fiókot, és miközben a lány feltűrte a
trikója ujját, elővett egy kis dobozt.
Huszonnégy
Péntek este Mario Satta ezredes, mintegy pihenésképpen, mindig egyedül
vacsorázott.
Kedvenc milánói éttermének egyik alkóvba állított asztalánál ült kevés
megrögzött szokása volt, de ahhoz a helyhez ragaszkodott. Evés közben
megpróbálta számba venni az elmúlt hét eseményeit, és tervet készíteni,
még ha csak felületeset is, a következőre. Annak, aki nem ismerte,
véletlenül sem jutott volna az eszébe ránézve, hogy a csendőrség ezredese.
Sikeres autóversenyzőre, avantgárd dráma íróra hasonlított inkább,
legfeljebb valamilyen extravagáns, és éppen ezért nagyon sikeres
tévécsatorna tulajdonosára. Az öltözékét röviden úgy lehetett jellemezni,
hogy minden mesterszabó álma. A sötétszürke, kétsoros, egészen vékony
fekete csíkokkal mintázott öltöny Huntsmanéknál készült, a Savile Row-n.
 Krémszínű inge, akárcsak a többi, odahaza türelmesen a sorára váró, egy
kis comói ingszabászatból származott, barnásvörös selyemnyakkendője
pedig Armanitól. A vajpuha bőrcipőt Rómában szabták a lábára. Sattának az
arca is legalább annyira figyelemre méltó volt, mint az öltözéke, legalábbis
ami a nőkre gyakorolt hatását illeti. Hagyományos értelemben véve nem
volt jóképű, de mélyen ülő, koromfekete szeme, vékony, enyhén horgas orra
tekintélyes megjelenésűvé, egyszersmind rejtélyessé is tette. Gazdag, az
összekuszálódott családfa ellenére arisztokratának számító családból
származott, amelyet egyértelműen az édesanyja uralt és irányított. Sosem
értette meg, hogy kisebbik fia, akkora vagyonnal, és olyan kapcsolatokkal a
háta mögött, miért lett közönséges rendőr, és ezen az sem változtatott, hogy
Satta minden lehetséges alkalommal kiigazította, elmagyarázta neki, hogy
nem rendőr, hanem carabinieri, ráadásul a testület legfiatalabb ezredese.
Valahányszor erre hivatkozott, az anyja dühösen horkantott egyet, és az
állát fölszegve kijelentette, hogy lehet akármilyen szép az egyenruhája,
akkor is közönséges rendőr. A bátyja elvégezte az orvostudományi
egyetemet, Olaszország egyik legelismertebb sebésze lett, de az sem tetszett
neki, ha hajlandó volt szót ejteni róla, akkor csak túlképzett mészárosnak
nevezte. Azt szerette volna, ha a fiaiból kereskedő, nagyiparos vagy
politikus válik. Természetesnek tartotta, hogy ,jó családból való, előkelő
családfával rendelkező lányokat vesznek feleségül, ám ezen a téren is
mélységes csalódás érte. Idősebbik fia egy bolognai ápolónőt vett feleségül,
Mario pedig a legcsekélyebb hajlamot sem mutatta a nősülésre, ellenben
egyik ragyogó, fiatal színésznőt a másik után fogyasztotta. Mindez
mélységes elkeseredéssel töltötte el a nemes hölgyet, de szemernyit sem
csökkentette a fiai iránt érzett rajongását, ahogyan az ő gyermeki
szeretetükön sem.
Mario Satta ezredes, anyja csalódottsága ide vagy oda, bűnüldözői
berkekben komoly tekintélyt szerzett az olasz maffiáról írott mélyreható
tanulmányaival.
Évek szorgos munkájával, és nem utolsósorban odaadó famulusának,
Bellunak köszönhetően minden jelentősebb családról vaskos dossziét
állított össze. Az anyag kezdetben csak tiszteletet váltott ki mindazokból,
akik hozzájutottak, később megdöbbenést keltett, és végül kalaplevételre
késztetett mindenkit, aki egy kicsit is járatos volt a témában. Minden
maffiaügyben kutakodó vizsgálóbíró, a palermóiaktól kezdve az ország
legészakibb csücskében tevékenykedőkig, Satta dossziéit használta
tankönyvként, azokból merített ötletet a nyomozáshoz. Sorra, egyiket a
másik után, a testőreikkel együtt, lelőtték vagy pokolgéppel felrobbantották,
mihelyt közel kerültek valamelyik, általa körülírt családhoz. Bátor,
tisztességes emberek voltak, és ő nem tehetett többet, mint hogy átadta
nekik az információit, tudomásukra hozta mindazt, amit tudott. A politika, a
korrupció, és a kettő keveréke mindig megvédte a gyilkosokat. Küszködött,
próbált tenni ellene, de végül feladta, áthelyezési kérvényt adott be, és pár
hónapja ki is nevezték az Olaszország északi, iparosodott részén, igen
civilizált, európai módon zajló korrupció felszámolásával foglalkozó
nyomozói csoport élére. Bellut is magával vitte, és bár mindössze néhány
hónapja láttak munkához, már észrevehetően megszaporodott az idegesen
hátra-hátranézegető politikusok száma.
Mario Satta ezredesnek három komoly szenvedélye volt: a finom ételek,
a szép nők és a triktrak nevű játék. Ami a fontossági sorrendet illeti,
nagyjából így követték egymást. Számára a tökéletes este azt jelentette,
hogy együtt vacsorázik egy szép ríftvel egy meghitt hangulatú étteremben,
vagy ha főzni támadt kedve, a lakásán, utána játszik néhány parti triktrakot,
amelyet természetesen ő nyer, és végezetül mindkettőjük legnagyobb
megelégedésére az ágyban teszik fel a koronát a kellemes együttlétre.
Ezúttal azonban egyedül vacsorázott, és csupán álmodozott a szombat
estére áttett, ígéretesnek látszó randevúról. A hölgy kivételesen nem
színésznő volt, hanem egy ismert televíziós műsorvezető, vállig érő
hullámos, tizianvörös hajjal.
Az ezredes egyik kedvenc ételét kérte, egy különleges antipastót, amelyet
cappon magro követett. A desszert kedvenc gelato di tutti fruttíja volt.
Aggódott ugyan a derékbősége miatt, de péntek esténként rendszerint
elgyöngült, és kicsit kényeztette magát. Éppen végzett a cappon magróval,
az utolsó korty Barolót is elfogyasztotta hozzá, amely egy kicsit nehéz volt
ugyan, de igen érdekes kontrasztot alkotott az utána következő desszerttel,
és éppen akkor nézett fel, amikor kinyílt az étterem ajtaja. Satta a poharát
lassan lerakva figyelte, amint a belépő pillantása körbejárja a helyiséget,
hogy végül rajta állapodjon meg. A férfi egy pillanattal később elindult felé
különös járása volt: könnyedén, ruganyosan lépkedett, de mintha először a
lába külső pereme ért volna le, nem pedig a sarka. Az ezredes lassan
fölemelkedett, megkerülte az asztalt.
 A közelben ülők közül többen abbahagyták az evést, és kíváncsian
feléjük fordultak. Nagyon elcsodálkoztak, amikor melegen megölelte az
érkezőt, és jobbról-balról arcon csókolta. Soha senki, a teremfőnököt és a
pincéreket is beleértve, nem látott még ilyen gesztust Mario Satta
ezredestől. A kölcsönös üdvözlés után leültek egymással szemben, a maítre
d'hotel pedig úgy helyezkedett el a jövevény háta mögött, hogy az ezredes
lássa.
– Evett már? – kérdezte Satta.
Creasy megrázta a fejét.
– Csak egy szendvicset a repülőgépen, néhány órával ezelőtt.
Az ezredes biccentett a teremfőnöknek, és az egy pillanattal később ott
termett. Anélkül, hogy megkérdezte volna, mit kér, spaghetti allé vongolét,
következő fogásnak osso bucót rendelt, és megkérte a maítre d'hotelt, hogy
tartsa vissza a desszertjét, és egy helyett kettőt küldjön az osso buco után.
Végezetül, hogy a menü teljes legyen, kért még egy üveg Barolót.
Creasy megvárta, míg a teremfőnök elsietett, és csak aztán jegyezte meg
mosolyogva: – Látom, nem könnyen felejt, Mario!
– Ezt a menüt kérte vacsorára a Cardarelli Kórházban a temetése előtti
este – válaszolta vidáman az olasz.
Creasy az emlék hatása alatt komolyan bólintott, majd megkérdezte: –
Hogy van a bátyja?
– Jól, de mint mindig, túl sokat dolgozik.
– Hajtja a hivatástudat.
– Igaz – értett egyet Satta. – Bár bennem is van hivatástudat, mégsem
dolgozom napi tizennégy órát. Mi szél hozta Milánóba? Leszámítva
természetesen az elbűvölő társaságom iránti olthatatlan vágyat, és a
kihagyhatatlan lehetőséget, hogy jó sok pénzt veszítsen triktrakon.
A borpincér lépett az asztalukhoz, szertartásos mozdulatokkal felbontotta
a Barolót és kóstolót töltött Creasynek. Ő megízlelte, jóváhagyólag
bólintott, és megvárta a válasszal, hogy a pincér távozzon: – Azért jöttem,
hogy mondjak magának egy nevet. Mindössze annyit tudok, hogy az illető
feltehetően kapcsolatban áll a fehérrabszolga-kereskedelemmel.
– Halljam!
– Donáti.
– A keresztneve? – kérdezte Satta.
– Nem tudom.
 – Milánóban lakik?
– Innen intézi az ügyeit.
A pincér meghozta a spagettit, és Creasy némán nekilátott, időnként
fölpillantott az ezredesre.
Tudta, hogy Sattának legendásan jó a memóriája, és látta is az arcán,
hogy erősen koncentrál, igyekszik összeszedni az agya különböző
rekeszeiben megbúvó emlékmorzsákat.
– Három Donátit ismerek Milánóban – mondta elég hosszú hallgatás
után. – Az egyik pap, a másik a La Scala kezdő karmestere, a harmadik
pedig a legjobb kenyeret süti az egész városban. Kétlem, hogy
bármelyiknek köze lenne a fehérrabszolga kereskedelemhez.
– Pár másodperces szünetet tartott, amelyet vállrándítással és halvány
mosollyal fejezett be. – Bár, ki tudja? A pap a múlt hónapban új kocsit
vett... egy BMW-t... nem nagyot, de vadonatújat.
Egy jókora falat spagettit majszolva Creasy szintén elmosolyodott, nyelt
egyet, majd megkérdezte: – Hallott valaha a Kék Gyűrűről?
Satta koponyájában újból működésbe lépett a nagy teljesítményű
számítógép. Creasy végzett a spagettivel, és fél pohár borral le is öblítette,
mire választ kapott: – Valami rémlik, de nem tudom pontosan megmondani,
mi. Gondolom, ez a Donáti kapcsolatban áll a Kék Gyűrűvel, amely
fehérrabszolga-kereskedelemmel foglalkozik.
– Igen. A szervezetet eléggé régen hozták létre, nagy valószínűséggel
behálózza a Földközi-tenger déli partvidékét, és a csápjai Észak-Afrikába, a
Közel-Keletre is elérnek. Egyedül Donáti nevét tudom, semmi egyebet –
magyarázta Creasy. – Donáti, és akitől a nevét hallottam, sosem találkozott,
csupán profi összekötőn keresztül érintkeztek. Gyanítom, hogy Donáti is
csak eggyel magasabb szintet képvisel a szervezetben, és az egyes
lépcsőfokokhoz tartozók nem ismerik egymást, áttételes kapcsolat van csak
közöttük, fel egészen a csúcsig.
– Maga hogyan kerül a képbe?
– Ahhoz, hogy érthetően elmagyarázzam, kell egy kis idő – mondta egy
sóhajtás kíséretében Creasy. Legalább hat évet vissza kell mennem... az
utolsó találkozásunkig.
Körülbelül egy órába telt. Creasy megállás nélkül beszélt, Satta pedig
figyelmesen hallgatta, és csak néha szólt közbe, amikor pontosítani akart
valamit. Mire Creasy a történet végére jutott, mindkettőjük gelato de tutti
fruttija is elfogyott.
Az ezredes elegáns mozdulattal megtörölte a száját, kihörpintette
maradék borát, majd megkérdezte: – Jól látom, ez tényleg az a Creasy?!
Felnőtt fia van, és úgy tetszik, most már egy lánya is... Apropó! Sajnálom,
hogy személyesen még nem volt módom kifejezni a részvétemet Nadia és
Júlia miatt.
– Guido átadta az üzenetét – felelte csöndesen Creasy. – A Nap
lenyugszik, de idővel ismét fölkel. – Komoly pillantást vetett a barátjára. –
Igaz szavak egy igaz embertől.
Satta hanyag vállrándítással jelezte, hogy kényelmetlennek érzi a témát.
– Akárhogyan is – mondta élénken –, ez a Kék Gyűrű biztos nem áll
kapcsolatban a maffiával. Ha bármi közük lenne egymáshoz, tudnék róla.
Nagyon zárt, remekül védekező szervezet kell hogy legyen, mert ha
valóban olyan jövedelmező üzlettel foglalkozik, mint mondja, akkor a
maffia egész biztosan már rég megpróbált volna kihasítani belőle magának
egy részt. Egészen biztosan erős, és semmitől vissza nem riadó társaság.
Van egy kollégám, aki kifejezetten az ilyen szervezetekkel foglalkozik.
Reggel beszélek vele. Meddig marad Milánóban... és hol?
Egy pincér lépett oda hozzájuk, és az ezredes két kávét és két dupla
Armagnacot rendelt.
– Addig maradok, amíg nem találok valamilyen biztos nyomot ehhez a
Donátihoz – felelte Creasy, miután a pincér távozott. – A pályaudvar
közelében, egy kis szállodában lakom. Excelsiornak hívják – folytatta
halvány mosollyal a szája szögletében. – Messze nem olyan kényelmes,
mint a neve alapján gondolná az ember... ellenben diszkrét.
– Szívem szerint felajánlanám az egyik szobámat mondta az ezredes –,
de ismerem. Tudom, hogy jobban szeret egyedül lenni, és bejelentés nélkül,
a legváratlanabb pillanatokban felbukkanni.
A kávé és az Armagnac fölött a régi időkről beszélgettek, és főleg Guido
Arellióról. Azóta, hogy Creasy megvívta kegyetlen háborúját a maffiával,
Satta és Guido közeli, jó barátokká váltak. Az ezredes sűrűn megfordult
Guidó nápolyi panziójában, elsősorban a társaság, másodsorban a koszt
kedvéért, harmadsorban pedig azzal az eleve kudarcra ítélt törekvéssel,
hogy visszanyerjen valamennyit az évek során egyre csak halmozódó
triktrak-veszteségéből.
 Jóval a hivatalos záróra után, utolsókként jöttek ki az étteremből. Az
utcán újból összeölelkeztek, majd hátat fordítottak egymásnak, és
homlokegyenest ellenkező irányba indultak el.
Huszonöt
A második napnál tartottak, és Michael nagyon meg volt ijedve.
A lehető legpontosabban követte Creasy utasításait.
Pirkadat előtt egy órával kötöttek ki Mgarr IX-nél.
Frenchu egyik fia várta őket a Land-Roverrel, és elvitte Michaelt és a
lányt a hegytetőn álló házba. A lány a nyugtatók hatása alatt békésen aludt,
és amikor megérkeztek, Michael pokrócba burkolta, és ölben vitte be.
A saját ágyába fektette, és a következő két órában lázasan dolgozott,
hogy kicipelje a boroshordókat, és az összes, ki tudja, mióta ott hányódó
holmit is kitakarítsa a borospincéből. Mindent bezsúfolt egy használaton
kívüli hálószobába, majd begörgetett a pincébe egy üres hordót, és a
locsolócső segítségével, a kerti csapról teletöltötte vízzel. Mikor ezzel is
készen volt, ellenőrizte a bejárat fölött, jó magasan lévő, egy szál
villanykörtét, majd visszament a szobájába. Julietet ébren találta. Leült
mellé, megfogta a kezét, és halkan, nyugodt hangon beszélni kezdett. Az
előző órában, mialatt keményen, verejtékezve dolgozott, elhatározta, hogy
mindent őszintén elmond neki, szembesíti azzal a helyzettel, amelybe jutott,
és amelyet együtt kell megoldaniuk.
A lány szótlanul meghallgatta, majd megkérdezte:
– Velem leszel?
– Igen.
– Végig?
– Igen. Leszámítva azt a pár alkalmat – csak néhány perc lesz, nem több
–, amikor vissza kell mennem a házba élelemért – felelte Michael.
Juliét komoly arccal bólintott, és megszorította a kezét. Nem sokkal
később beadta neki az utolsó adag Methadont, és bevitte a sziklába vájt
borospincébe. A lányon csak farmer és trikó volt, cipő és zokni nem.
Megütközve nézett körül, és Michaelnek el kellett magyaráznia, hogy a
barlangot borkészítésre és -tárolásra használják, és azért költöztek át oda,
mert onnan egyetlen hang sem hallatszik ki, és bármi történjen, az arra
járók nem szereznek tudomást róla. Juliét csöndben végighallgatta, nem tett
semmilyen ellenvetést, és egyetlen szó nélkül hajlandó volt lefeküdni a
matracra.
 Michael várt még egy kicsit, majd azzal búcsúzott, hogy egy óra múlva
visszajön.
Fél órába sem telt, és már lent volt a faluban a nap addigra már magasan
járt. Theresa először igencsak meglepődött, de csodálkozását elnyomta a
váratlan viszontlátás fölötti öröm, amelyet értetlenség váltott fel, amikor
Michael közölte vele, hogy újabb értesítésig a ház közelébe se menjen, és
ez különösen furcsa volt, véletlenül se beszéljen erről senkinek. Miután
ezen túl volt, a fiatalember a fűszereshez ment, és több kartondobozra való
élelmet, főleg konzervet, gyümölcsöt, száraztésztát és üdítőitalt vett.
Eldöntötte magában, hogy amíg el nem végzi a feladatot, addig egyetlen
korty alkoholt sem iszik. Hazatérve behordta a házba a készletet, gyorsan
meghosszabbította a telefonzsinórt, és a készülékkel a kezében visszament a
borospincébe.
Julietet mély álomban, a matracon találta, úgyhogy halkan lerakta a
telefont, visszament, és kerített magának egy összecsukható vászonszéket.
A borzalom körülbelül tizenkét órával később kezdődött. Nem érte
váratlanul – Creasy elmondása alapján Michael többé-kevésbé pontosan
tudta, mire számítson.
Furcsa, bár önmagukban véve ártalmatlan tünetekkel kezdődött. A lány
keresztbe tett lábbal, hátát a sziklafalnak támasztva ült a matracon, és előbb
csak sűrűn ásítozott, majd reszketni kezdett, mintha fázna. Nem sokkal
később könny gyűlt a szemébe, kicsordult, és végigfolyt az orrán és az
arcán. Egy perc és visszajön, mondta ekkor Michael, és az ajtót gondosan
bezárva maga mögött, visszament a házba, hogy magához vegyen jó néhány
doboz papír zsebkendőt.
A barlangba visszatérve adott egyet a lánynak, de az hiába törölte meg
magát, a szeméből és az orrából is megállíthatatlanul ömlött tovább a nedv.
Annyira, hogy kis idő múlva a trikója és a farmerje is csurom vizes lett.
Michael órákon keresztül ült mellette, és fogta vadul reszkető kezét. Juliét
közben úgy vinnyogott, mint egy elviselhetetlen kíntól gyötört,
szerencsétlen kis állat, majd egyik pillanatról a másikra, teljesen váratlanul
mély álomba zuhant. Michael tudta, Creasy alaposan kiokította, hogy ezt
nevezik sóvár álomnak, néhány óráig tart, és ha felébred, a lány még
mélyebbre zuhan a pokolba. Eltompult aggyal lépett ki a pincéből, és zárba
be maga mögött az ajtót.
 Már este volt Michael nyugodt léptekkel járta körbe az úszómedencét,
gyönyörködött a gozói falvak, Comino és Málta fényeiben. Gyilkos indulat
hatotta át, leküzdhetetlen gyűlölet azok iránt, akik tönkretették Julietet, és a
Milánóban rájuk vadászó Creasyre gondolva elmormolt magában egy imát
azért, hogy az apja épen, egészségesen térjen haza. Pár órával később
benézett a pincébe, és mivel a lányt alva találta, visszament a medencéhez,
ledobálta magáról a ruhát, és teljes erőbedobással úszott ötven hosszt.
Körülbelül két órával később Juliét felébredt. Akkor már huszonnégy
órával voltak az utolsó Methadon adag után, és odáig jutott, hogy a pokol
legszörnyűségesebb kínjai törtek rá. Michael a vászonszékből figyelte,
hogyan szenved. A lány akkorákat ásított, hogy attól tartott, ki fog akadni az
állkapcsa, majd híg lé kezdett ömleni az orrából, és sűrűn patakzott a
könnye.
A szeme hatalmasra tágult, karjának selymes, sötét pihéi az égnek
meredtek, és libabőrös lett.
Bármennyire szörnyű volt azaaban a látvány, Michael számított rá, a
Creasytől kapott felkészítésnek köszönhetően tudta, mikor mi fog
következni.
A kislány kínjai fokozódtak. Záróizmai görcsösen rángatóztak, ettől a
nadrágja átnedvesedett, és a pincét kellemetlen, csípős szag árasztotta el.
Lázas sietséggel lecibálta magáról az összemocskolt nadrágot, bugyit, és a
trikótól is megszabadulva meztelenre vetkőzött.
Úgy viselkedett, mintha Michael ott sem lett volna, de egy idő után
ránézett, és gyönge, vékony hangon egy injekcióért könyörgött. Michael a
hordóhoz ment, egy nyeles fakanállal belemert, és a lányra loccsantotta a
vizet. Ezt többször megismételte, de hiába, képtelenség volt tisztán tartani.
Juliét hányni kezdett feküdt a matracon, és okádék, húgy, ürülék folyt
belőle. Amikor észrevette, hogy a hányadéka véres, Michael aggodalma
majdnem elkeseredésbe csapott át.
Látva, hogy a lány hasa ijesztően rángatózik, mintha kígyók
tekeregnének benne, felidézte magában, amit Creasy mondott arról, hogy a
belek görcsös összehúzódásaitól van. Az, hogy ismerte az okát, szemernyit
sem könnyített Michael helyzetén. Tudta, hogy a kislány attól a pillanattól
kezdve nem fog megnyugodni, és aludni sem, amíg egészségesen ki nem jut
a pokolból, amelybe a kábítószer taszította, vagy meg nem hal.
 Irracionális módon azon kezdett morfondírozni, hogy a sír, amelyet az
utóbbi esetben ásni fog neki, nem lesz se túl hosszú, se igazán széles.
A következő órában jó néhányszor végiglocsolta vízzel, míg végül a
matrac teljesen megszívta magát, és körülötte tócsa keletkezett. Állt fölötte
a nyeles csuporral, és egyáltalán nem érezte az idő múlását, mintha nem is
lett volna nála óra, vagy nem tudta volna megállapítani, hogy órák, napok,
esetleg hetek óta van abban a pincében. Egész teste sajgott, és az agya
eltompult a kegyetlen szenvedés látványától.
Úgy saccolta, hogy a lány nagyjából harminchat órája van kábítószer
nélkül, és tudta, hogy további négy-öt nap, amíg eldől, hogy életben marad-
e, vagy meghal.
Juliét váratlanul beszélni kezdett, érdes, suttogó hangon könyörgött, hogy
adjon neki injekciót. Michael nem válaszolt, leült a vászonszékre, és
próbálta még a tekintetét is elkerülni, de bármennyire igyekezett, nem ment.
A pillantása állandóan visszatért a mocskos matracon rángatózó alakra. A
lány megígért neki mindent, és mivel egyebe nem volt, csak a csupasz teste,
azt ajánlotta. Tenyerébe fogva odakínálta a mellét, combját széttárva, az
ölét simogatta, és igyekezett csábítóan nézni, mire Michael kinézett
magának egy karcolást a feje fölött a falon, és azt kezdte bámulni. Mivel a
csábítással nem ment semmire, Juliét szidni, átkozni kezdte, vadul ontva
magából a tizenhárom éves gyerektől ritkán hallható szavakat. Egy idő után
ennek is vége lett, akkor azonban a lábai rándultak görcsbe, és vadul
rugdosva, félig önkívületi állapotban hányta-vetette magát ide-oda a
matracon. Michael elszorult szívvel nézte, és nem értette, hogyan képes
elviselni gyönge, törékeny kis test annyi kínt.
Amikor a telefon megszólalt, már nagyon meg volt ijedve. Juliét
tudomást sem vett a csöngésről, vadul hánykolódott, rugdosta tovább a
levegőt. A kagylót fölvéve Michael a külföldi hívásokra jellemző kattanást
és enyhe sistergést hallott, végül Creasy hangját.
– Te vagy az?
– Igen.
– Mi a helyzet?
Michael mély lélegzetet vett, és megpróbált nyugodtan válaszolni: – A
pincében vagyok... azt hiszem, meg fog halni.
– Mondd el pontosan, mi történt!
– Az egész teste rángatózik, rugdos, és könyörög, hogy lőjem be.
 – Hányt, maga alá piszkolt? – kérdezte nyugodtan Creasy.
– Igen.
– Láttad a kígyófészket a hasában?
– Igen.
– Nagyot aludt?
– Igen, pár órája ébredt fel... Creasy, még gyerek...többet nem visel el a
szervezete.
Rövid szünet következett, és aztán Creasy kérdése:
– Mikor adtad be neki az utolsó injekciót?
Michael az órájára nézett, mielőtt válaszolt: – Harmincnyolc és fél órája.
– Ha a következő huszonnégy órát túléli, lehet, hogy életben marad –
mondta újabb szünet után Creasy. – Te aludtál?
– Nem.
– Akkor most jól figyelj ide! Amit most csinál, arra a kábítószeresek azt
szokták mondani, hogy kirázza magából a szokást. Michael, bármi
történjen... akárhogyan is érzel... ne adj neki újabb adagot! Ne, akármit
mond, vagy csinál is! És Michael! – keményedett meg hirtelen Creasy
hangja. – Akármit tesz, vagy mond is, eszedbe ne jusson orvost vagy
bármilyen egyéb segítséget hívni. Egy orvos rögtön belenyomna egy
injekciót, és elküldené a detoxikálóba. Van, akinél ez beválik, de Juliét
esetében meggyőződésem, hogy az egyetlen esélyt az jelenti neki, ha a
következő néhány napot veled tölti a pincében. Zárd be jól, menj fel a
házba, és aludj legalább négy órát! Ha úgy érzed, hogy magadtól nem
ébredsz fel, állítsd be a vekkert! Vigyázz, nehogy a pincében elaludj, mert
bármi megtörténhet!
– Nem hagyhatom itt! – tiltakozott Michael.
– Muszáj! Legalább négy órára menj ki onnan, és vigyél magaddal
mindent, amivel kárt tehet magában! – utasította Creasy.
Michael a rángatózó lányra, majd a pinceajtóra nézett, és úgy érezte,
halálosan fáradt. A szeme égett, mintha homok ment volna bele, és minden
porcikája sajgott. Juliét a takarók körül matatott, próbálta szétrázni és
magára húzni őket. A fiatalember ezt is elmondta a telefonba.
– A következő stádium – válaszolta Creasy. – Most órákig hideglelése
lesz. Aludni nem fog, a gyomorgörcsei nem hagyják. Lehet, hogy meg is
ölik, de nem tehetsz ellenük semmit. Ha életben marad, később szüksége
lesz rád. Menj, és aludj!
 – Rendben – adta be a derekát még egy kis gondolkodás után Michael. –
Veled mi van?
– Kaptam egy ötletet a Marseille-ben megismert névvel kapcsolatban.
Utánanézek, hogy jó nyomon járok-e, vagy sem. Két-három nap múlva
felhívlak...Légy erős, Michael!
Halk kattanás jelezte, hogy a vonal megszakadt.
Huszonhat
Creasy dupla négyest dobott, mire Satta a mennyezetre emelte a
tekintetét, és morgott valamit, amiben az ördög és a szerencse szó is
szerepelt. Creasy levette a tábláról az utolsó két zsetonját is, a kockákra
nézett, és gyors fejszámolás után közölte: – Az annyi mint
négyszázhúszezer líra.
Az ezredes halkan szitkozódva felállt, kinyújtóztatta elgémberedett
tagjait, és a bárszekrényhez lépett.
Az ő elegáns lakásában voltak, és lévén szombat délután, mindketten
laza öltözéket, nadrágot és nyitott nyakú inget viseltek. Két órája vártak már
egy telefont, és hogy könnyebben múljon az idő, triktrakoztak.
Creasy az órájára nézett, és követte az ezredest.
Satta vodka-tonikot töltött neki egy magas, egyenes falú pohárba, és
hogy megnyugtassa, azt mondta:
– Hamarosan telefonálni fog. Megbízható, és ha valaki képes ráakadni
arra a Donátira, akkor az ő.
– Nem türelmetlenkedem, Mario – felelte mosolyogva Creasy. – Éppen
ellenkezőleg! Azt sem bánom, ha egész nap itt ülünk és triktrakozunk.
Az olasz kis grimaszt vágott. – Nem tudom, ki imád jobban nyerni, maga
vagy Guido... Apropó! Ha egymással játszanak, ki nyer gyakrabban?
– Nagyjából egálban vagyunk, de nem szoktunk pénzbe játszani.
– Miért nem?
– Csak a gyakorlás kedvéért csináljuk, hogy ha összeakadunk egy
túlfizetett carabinieri ezredessel, jól meg tudjuk kopasztani – mondta kis
mosollyal a szája szögletében Creasy.
Satta már éppen azon volt, hogy visszavágjon, amikor megszólalt
mellette a telefon.
Körülbelül két percig hallgatta, amit a telefonáló mondott, majd
elköszönt tőle, és lerakta a kagylót.
 – Lehet... de csak lehet – mondta Creasynek. – Lakik itt bizonyos Lucca
Donáti. Hatvanegy éves, köztiszteletben álló üzletember, és mintegy
harminc évvel ezelőtt érkezett Nápolyból. Priusza nincs, sőt, üzleti és banki
körökben kifejezetten tisztelik. Az utóbbi tizenöt évben különösen sikeresen
működött. Van egy nagy kereskedelmi vállalata, amely kiváló minőségű
textiláruk export-importjával foglalkozik, elsősorban a Közel- és a Távol-
Keleten. Rengeteget utazik, özvegyember, és a három felnőtt fia is vele
dolgozik. Van egy elegáns tetőlakása Milánóban, és egy kis villája a Comói-
tónál.
– És? – kérdezte Creasy, miután az ezredes befejezte.
– A kollégám szerint gyanús.
– Miért?
– Tisztességesen adózik – válaszolta enyhén összehúzott szemöldökkel
Satta.
– Azért tűnik gazembernek?
– Ez Olaszország – mondta komolyan az ezredes. – Nagyon sokszor az
adócsalás az egyetlen, amit rá tudunk bizonyítani egy bűnözőre. Az
amerikaiak is amiatt kapták el Al Caponét. Az utóbbi néhány évben az
üzleti világ és kedvenc megvásárolható politikusaink közötti
összefonódásokkal foglalkoztam, és egyetlen üzletemberrel sem
találkoztam, aki tisztességesen adózott volna. Önkéntelenül is adódik hát a
kérdés, miért viselkedik földre szállt angyalként Jean Lucca Donáti az adók
tekintetében, amikor annyi jól bejáratott módja van annak, hogy el lehessen
kerülni az adófizetést?! Fölmerül az emberben, hogy egy jövedelmező, de
nem túl nagy üzletben azért igyekszik mindenáron tiszta maradni, hogy ne
derüljön fény egy másik, jóval nagyobb és esetleg illegális vállalkozására.
Creasyt nem győzték meg a hallottak. – Szóval nincs ellene semmilyen
konkrét bizonyíték, minden csak feltételezés – mondta.
Olaszul beszélgettek Creasy a Guidóval együtt töltött évek folyamán, az
Idegenlégióban, illetve zsoldosként sajátította el a nyelvet, és cserébe
angolra tanította a barátját. Az eredmény az lett, hogy Guido enyhe déli
kiejtéssel beszélte az amerikai angolt, Creasy pedig sűrűn alkalmazott
nápolyi kifejezéseket, valahányszor olaszra váltott. Tökéletesen beszélte, és
az olaszok is csak abból tudták, hogy nem az anyanyelve, hogy miközben
megállás nélkül ömlött belőle a szó, nem gesztikulált hevesen, a nagyobb
nyomaték kedvéért. Vele szöges ellentétben Satta olyan lelkesen és
kifejezően használta a kezét, hogy ha hátrakötik, valószínűleg képtelen lett
volna kifejezni magát.
– Mondjuk inkább azt, hogy megérzés! – felelte. – Azt se felejtse el,
hogy egyetlen más Donátit sem találtunk, akinek köze lehet a
fehérrabszolga-kereskedelemhez... legalábbis nemzetközi méretekben,
ahogyan vázolta.
A telefonért nyúlt, és a legközvetlenebb munkatársát, Bellut hívta.
Creasy közbeszólás nélkül hallgatta, amint pontos utasításokat ad neki,
beleértve azt is, hogy alaposan nézzen utána Donáti pénzügyeinek, és több
hétre visszamenően az ő és tengerentúli üzleti partnerei mozgásának.
– Ha a következő negyvennyolc órában semmit sem találunk – mondta a
beszélgetést befejezve Creasynek –, lehallgattatom a telefonját, és
folyamatos megfigyelést rendelek el.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért csinálja ezt? Millió egyéb dolga is van, ez az egész, amit értem
tesz, egy fölösleges vargabetű. Tudom, úgy el van árasztva munkával, hogy
kora reggeltől késő estig meg sem áll. Akkor meg miért?
Satta nem felelt rögtön kis ideig gondolkodnia kellett, de utána a tőle
megszokott ékesszólással válaszolt:
– Creasy! Maga egy ostoba seggfej. Tényleg nem tudja, hogy vannak
barátai? Képtelen felfogni, hogy nem légüres térben, elszigetelten él? Hogy
Guido bármelyik pillanatban, gondolkodás nélkül odadobná a maga
érdekében az életét! Hogy vannak mások is, szerteszét a világban, akik
ugyanezt bármikor megtennék. Szánalmasan földhözragadt, nem lát tovább
az orránál, és azt hiszi, mindenki olyan, mint maga. – Az olasz egyre
dühösebb lett. Látva, hogy a poharak üresek, teletöltötte őket, és nem
törődött azzal, hogy közben az ital egy része mellé ment, a szépen fényezett
pultra ömlött. Fegyelmezett ember lévén, ritkán engedett szabad folyást az
érzelmeinek, ezúttal azonban megtette.
– Hat vagy hét éve ismerem, tudom, milyen hűséges magához az összes
barátja, mindenki, akivel egy kicsit is szorosabb kapcsolatban áll. Maga
viszont mintha szándékosan nem akarna tudomást venni erről. Ez a Kék
Gyűrű, amiről beszélünk, vagy létezik, vagy nem. Ha igen, szét fogja zúzni,
de mint régi barát, hadd figyelmeztessem rá, hogy már nem fiatal. Egész
életében egyedül, másoktól függetlenül cselekedett, nem támaszkodott
senkire, de most szüksége lesz azokra, akiket a barátaivá tett...
Természetesen állandó kapcsolatban vagyok Guidóval. Olyan, mintha a
testvérem lenne... és a bátyám is annak tartja. Időnként, hosszú estéken, jó
étel után és finom bor mellett mesél magáról. Ne aggódjon, semmilyen
titkot nem árult még el! Többnyire az afrikai és távol-keleti, főleg vietnami
idegenlégiós élményeiket szokta felidézni. Az én életemben azzal bukkant
fel, hogy le akar számolni egy maffiacsaláddal, amely bántott egy gyereket,
akit szeretett. Letartóztathattam volna, de nem tettem, és ha nem is tudta
maradéktalanul megcsinálni mindazt, amit eltervezett, nagy eredményt ért
el, legalább tíz évvel visszavetette azokat a gazembereket. Nem hallottam
még erről a Kék Gyűrű nevű szervezetről, amelyre vadászik, de igyekszem
mindent megtudni róla. Sok embert képes maga mellé állítani, úgyhogy ne
akarjon mindenáron magányos farkas lenni. Akikre most vadászik,
veszélyesebbek, mint gondolja. Abból, amit elmondott, úgy tetszik, hogy
már évek óta működnek, és az, hogy semmit nem tudunk róluk, azt jelzi,
hogy ragyogóan szervezettek, és nagyon ügyesek – az ezredes tőle
szokatlan indulattal mondta ezt. Ivott egy újabb kortyot, mintha csak
korábbi szavainak akart volna nagyobb nyomatékot adni, határozottan
bólintott, és még hozzáfűzte: – Mintha visszamentünk volna hat évet.
Olyan, mint egy bomba égő kanóccal. Biztos vagyok benne, hogy a
következő néhány hétben komoly nyomás fog rám nehezedni azért, hogy
megtaláljam és letartóztassam. Majd valahogy kitérek előle.
– Már egy ideje mást sem teszek, mint hogy korrupt csalókra vadászom
reggeltől napestig. És mit érek vele? Ha elkapom őket, riasztják a
kapcsolataikat, és máris szabadok. Segítsen, legyen végre egy kis
sikerélményem... Az utóbbi időben halálra untam magam, és kezdtem
belekeseredni az értelmetlen, eredményt nem hozó küzdelembe. Azt
hiszem, ez a Donáti, akiről az előbb beszéltünk, jelenti az első komoly
nyomot... Rendben van, megérzés, de higgyen benne, és menjen utána! –
kérte Creasyt az ezredes. – Ismeri a beosztottamat... pontosítok, a
munkatársamat, Bellut. Egészen biztos vagyok benne, hogy nagy hasznát
venné. Éppen ideje, hogy elmenjen egy hosszabb szabadságra... Beszélek
vele, megkérem, legyen a segítségére, és ezzel némi hivatalos színezetet is
nyer mindaz, amit csinál. Egyet kérek csupán magától: hagyja, hogy akiket
ismer, és akikben megbízik, segítsenek elintézni azokat a mocskos állatokat.
Nincs olyan hivatalos bűnüldöző szervezet ebben az országban, és azt
hiszem, máshol sem, egész Európában, amelyik képes rá.
Miután Satta befejezte, Creasy sokáig hallgatott, majd csöpp kis
mosollyal a szája szögletében megjegyezte:
– Ha ez így megy tovább, a végén még nyugdíjat is kapok a
carabinieriktől.
Az ezredes ugyancsak elmosolyodott. – Jegyezze meg, amit ma este
mondok, mert még egyszer nem hall tőlem ilyen dolgokat! Akiket üldöz,
azokat hivatalos bíróság nem képes olyan büntetésre ítélni, amilyet
megérdemelnek. Az egyetlen, ami az ő esetükben egy kicsit is igazságos, az
a halálbüntetés. Segítek abban, hogy megkapják... Hadd figyelmeztessem
valamire! Legyen óvatos, és nemcsak Milánóban, hanem bárhol
Olaszországban! Ne felejtse el, hogy sokan ismerik az arcát, és bármelyik
maffiacsalád boldog lenne, ha elkapná!
– Ezért lakom egy szerény, olcsó kis szállodában, és igyekszem minél
kisebb feltűnést kelteni – válaszolta Creasy.
Satta elgondolkodva bólintott, és rábökött a telefonra. – Kezdjen hozzá!
– mondta.
– Biztonságos a vonal?
– Azt elhiheti!
Creasy először Blondie-t hívta Brüsszelben, és bár egy kívülálló számára
csupa zagyvaságot mondott, öreg barátnője mindent pontosan értett.
– Az alap – kezdte.
– Mondd!
Sorolni kezdte azokat, akikhez Blondie őszinte lehet, és akik előtt nem
kell titkolóznia: – Michael természetesen, és lehet, hogy egy Juliét nevű
kislány is. Egy koppenhágai rendőr, akivel egyszer már találkoztál. Egy
francia Marseille-ből, aki Bagoly néven fog bemutatkozni. A főnöke, akit
még Algírból ismersz, idegenlégiós volt, és most Marseille-ben él.
– Igen, tudom – hallatszott a vonal másik végéről a jókedvű kuncogás. –
Helyes fickó.
– Mi más lenne? Tudom, ismertél minden jóképű idegenlégióst Észak-
Afrikában.
Blondie újból elnevette magát. – Jó ember, és tisztel téged. Ki van még?
– Természetesen Maxie. Kerítsd elő az ausztrált és a franciát is, aki az
utolsó melómban, az Államokban segített, és mondd meg nekik, hogy
álljanak készenlétben... A szokásos tarifát kapják... és hozzá a jól végzett
munka örömét. Pár nap múlva újból jelentkezem. – Creasy lerakta a
kagylót, és a fülig érő szájjal vigyorgó ezredesre nézett.
– Ezek szerint a háború elkezdődik – mondta elégedetten Satta.
– Abban a pillanatban, mihelyt határozott útmutatást tud adni, hogy
merre, ki ellen kell megvívni – válaszolta Creasy, és egy újabb számot
tárcsázott, de alig csörgött ki a vonal másik végén lévő készülék, lerakta a
kagylót.
– Mi történt? – nézett csodálkozva Creasyre az ezredes.
– Elképzelhető, hogy Guido telefonját lehallgatják? – kérdezte Creasy.
Satta elmosolyodott. – Gyakran meglátogatom, és rendszeresen
megvizsgáltatom nemcsak a vonalat, hanem az egész panziót – válaszolta. –
Egész biztos, hogy nincs ott poloska.
Creasy beütötte a számot, és váltott néhány mondatot Pietróval, Guido
fogadott fiával, aki lényegében a panziót vezette. Azokban az évekkel
korábbi nehéz, feszültséggel teli napokban, amikor Creasy leszámolt a
Cantarella családdal, Pietro Gozón volt, és vigyázott a házra, úgyhogy a
beszélgetés, bár rövid volt, nagyon meghitt.
– Hogy vagy, te kis faszfej?
– Megismerem a hangod, seggfej! Mi kéne?
– Ott az öreged?
– A mamánál... megfájdult a feje.
Creasy halkan fölnevetett, mielőtt folytatta: – Jegyezd meg, amit
mondok, és mondd el neki! Lehet, hogy a szokásosnál valamivel több
telefont fogtok kapni. Akik számba jöhetnek: én, Michael, Satta, Bellu,
Dugóhúzó Kettő, Blondie, egy lány, Juliét a neve, Pavlova, a Bagoly, Laura,
Maxie, Nicole, Miller, Callard... más nem. Vegyétek át, és adjátok tovább az
üzeneteket! Másra ne hallgassatok!
Pietro gondosan felírta a neveket, majd megkérdezte: – Látunk?
– Néhány nap múlva – felelte Creasy, és odaszólt Sattának: – Még két-
három telefon, és készen vagyok.
Az ezredes bólintott, és újból telitöltötte a poharakat.
Creasy következő hívása Leclercnek szólt Marseillebe. Kívülálló
számára unalmas, hétköznapi dolgokról beszélgettek, többek között egy
milánói unokatestvérről, és egy idős nápolyi nagynéniről.
 Creasy közben elejtett néhány olyan nevet, amely a leggyakorlottabb,
titkos telefonlehallgatásban járatos személy számára sem lett volna érthető.
Az éberen figyelő Satta sem tudott mit kezdeni vele, de mert tudta, kicsoda
Leclerc, gyanította, hogy Creasy fegyvereket kér tőle Milánóba és
Nápolyba.
– Hallottam, hogy Bagoly jó munkát végzett – mondta végezetül, a
rendelés leadása után Creasy. – Ebben a melóban is elkelne a segítsége. –
Hallgatott egy darabig, majd elégedetten bólintott, közölte, hogy jó, és kurta
köszönés után lerakta a kagylót. A következő, akit felhívott, Michael volt.
Türelmesen meghallgatta, amit elkínzott hangon mondott, és megpróbált
tanácsot adni.
– Mi az? – kérdezte az ezredes, miután lerakta a kagylót, mert látta az
arcán a mélységes fájdalmat.
Creasy részletesen beszámolt neki Julietről – Satta egyike volt azon
keveseknek, akik ismerték és megértették, tudták, hogy a külvilág felé
mutatott kőkemény páncél alatt rejtőzik egy érzelmekkel teli mag.
– Szélmalmokkal is megvív, és megöli a legvadabb tűzokádó sárkányt –
mondta barátja vállát megfogva az ezredes. – Ha létezik az, amiről beszélt,
leszámol vele... És utána? Visszamegy a szigetére?
– Igen, a szigetemre... – felelte Creasy, és határozott mozdulattal
felhajtotta az italát. – A fiamhoz...
Hosszú szünetet tartott, és amikor ismét megszólalt, a hangja egészen
sötét volt: – A következő negyvennyolc órában elválik, hogy csak hozzá,
vagy a lányomhoz is. – Fölemelte a fejét, megropogtatta a tagjait, és
szelíden hozzátette: – Mario, mindazok után, ami történt velem, el tud
képzelni engem egy fiúval és egy lánnyal? Feleségem volt, gyerekem, és
amikor elveszítettem őket, mindennek vége lett, de most van rá esély, hogy
fiam és lányom is legyen. – Csöndben teltek a másodpercek, és a hosszúra
nyúlt hallgatást ismét Creasy törte meg: – Mario... – kezdte nagyon halkan.
– Tudom, hogy vallásos, őszintén hisz. Este, ha lesz rá ideje...
imádkozzon a lányomért!
Huszonhét
Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken megpihent, de
megszámlálhatatlanul sok évvel később félbeszakította a pihenést, hogy
újból teremtsen.
 A kora reggeli órákban Julietnek heves orgazmusa támadt. Az ölét
markolászta, és gyerektestét egyik roham után a másik rázta, megfeszítette
íjalakban. Michael a vászonszékben ülve figyelte egy darabig, de aztán nem
bírta tovább. Tudta, hogy ez az utolsó szakasz, és azt is, hogy a lány fiatal
szívét nagyon legyöngítette a sok kábítószer. Tisztában volt azzal, hogy az
utolsó roham körülbelül egy óráig fog tartani, és Juliét, a felfokozott
szexuális vágytól vagy a parázsló gyűlölettől hajtva, hogy melyiktől, azt
nem lehetett tudni, vadul rá is ronthat. Megfogta hát a széket, a merőkanalat
és a telefont, és kivonult velük a borospincéből. A vekkert felhúzva egy órát
aludt az úszómedence partján, majd félelemtől remegve, nem tudva, hogy
holtan találja a lányt, vagy alva, ment vissza a pincébe.
Először azt hitte, hogy a lány meghalt. Mozdulatlanul feküdt, nedves
testtel a nedves matracon. Michael óvatosan indult el feléje, hogy
ellenőrizze, valóban elszállt-e belőle az élet. Csecsemőpózban, felhúzott
térddel feküdt az oldalán. Megérintette a vállát – hideg volt. Fölemelte a
fejét, és a nyakához nyúlva az ütőerére tette az ujját. A pulzusa lassú volt, és
olyan gyönge, hogy alig érezte... de kétségtelenül érezte. Michael
fölegyenesedett, lenézett a lucskos, elgyötört testre, és úgy érezte, hogy
élete legszebb látványában van része.
Félhangosan a nevén szólította, bár tudta, hogy akár üvölthetne is, akkor
sem hallaná. Felnyalábolta hát, és kivitte a borospincéből. A ház ajtajában
egy pillanatra megállt, aztán Creasy szobájába vitte, lefektette a hatalmas
ágyra, és kiment a fürdőszobába.
Langymeleg vizet eresztett a japán stílusú, nagy fenyőfa dézsába, aztán
újból az ölébe vette a lányt, óvatosan belehelyezte, és nagyon alaposan,
testének egyetlen hajlatát sem hagyva ki, lemosdatta. Utána egy nagy,
bolyhos fürdőlepedőt kanyarított köréje, és visszahelyezte az ágyra.
Juliét motyogott valamit, de meg sem mozdult. Látva, hogy mélyen
alszik, Michael visszament a fürdőszobába, és a zuhany csapját ütközésig
tekerve, a zubogó, jéghideg víz alá állt, mintha csak a hét pokoli nap
emlékét akarta volna kimosni magából. A hálószobába visszatérve első
dolga volt, hogy ellenőrizze a lány lélegzését, amely felületes volt ugyan,
de egyenletes.
Megnyugodva ment ki a konyhába, és nekilátott főzni. Feldarabolt két
jókora, konyhakészre pucolt csirkét, sütőserpenyőben olajon átforgatta,
majd jókora lábosba szedte a darabokat, és annyi vizet öntött rájuk, hogy
elfedje őket. Hagymát, répát, paradicsomot, hosszú, lapos zöldbabot,
kaprot, petrezselymet, bazsalikomot aprított fel, beleszórta a lábosba, a
lángot egészen kicsire véve, fedőt tett rá, és visszament a hálószobába.
A lány mellé feküdt, szorosan magához ölelte, és mellette töltötte az
egész éjszakát. Juliét időnként megrándult, dobálta magát egy ideig, de
miután megnyugodott, minden alkalommal visszafészkelte magát a helyére.
Ha magához tér, érezte volna Michael könnyeit az arcán és a vállán, de
mély, angyali álma volt, és nem is sejtette, hogy egy megkínzott mártír
szunyókál szorosan mellette.
Reggel Michael megkeverte a sűrűre főtt húslevest, telemerített egy
jókora csészét, és bevitte neki. A tarkóját tartva óvatosan megetette, hagyta,
aludjon néhány órát, majd újabb adagot vitt neki. Látva, hogy zavarja a
meztelensége, elővett egyet Creasy színpompás, pizsamát helyettesítő
szarongjai közül, ráadta, búcsúzóul megpuszilta, és a lelkére kötötte, hogy
aludjon.
A papírok két nappal később érkeztek meg. Leclerc, a fegyverkereskedő
küldte őket Marseille-ből egy nagy borítékban, futárral. Michael a kapuban
vette át a küldeményt, bevitte a konyhába, főzött magának egy jó erős
kávét, és csak azután nyitotta ki. A borítékban a tizenhárom éves Juliét
Creasy örökbefogadásáról tanúskodó okmányok voltak. Az iratok szerint
Marcus Creasy és a felesége, Leonie két évvel korábban, egy bruges-i
árvaházból vette magához a kislányt. A papírok teljesen hitelesnek
látszottak, közöttük a fényképes máltai útlevél is.
Michael elmosolyodott, és felnyalábolva őket, a hálószobába indult.
Juliét nemrég ébredhetett, mert még félig csukva volt a szeme, amikor
benyitott, de rögtön tágra nyitotta, és szelíden elmosolyodott, mihelyt
meglátta. Figyelmesen elolvasta az örökbefogadásról szóló okmányt,
alaposan megnézte az útlevelét, majd Michael nyakába csimpaszkodott,
lehúzta magához, és jobbról-balról megcsókolta.
– Gazdagabb lettél egy húggal! – mondta.
– Te pedig egy báttyal – hangzott rögtön a felelet.
Huszonnyolc
Massimo Bellu tökéletes ellentéte volt a főnökének, Satta ezredesnek,
leszámítva két dolgot: a szellemi képességeit, és elszántságát, hogy a lehető
legeredményesebben hasznosítsa is őket. Külsőleg egymás tökéletes
ellentétei voltak: Satta jóképű, elegáns, nagyvilágian gunyoros modorú,
sokszor kifejezetten cinikus, és nemcsak az evésben, hanem az élet egyéb
dolgai tekintetében is igazi ínyenc. Bellu ezzel szemben alacsony volt,
köpcös és erősen kopaszodott. Úgy öltözködött, mint egy jelentéktelen
kereskedelmi vállalat utolsó kis könyvelője, és a kulináris élvezetek
tekintetében fantáziája nem lépte túl a dupla adag hagymával készített
hamburger és a spaghetti carbonara által megszabott kereteket. Triktrakozni
is utált, és évekkel korábban egyszer megemberelte magát annyira, hogy –
miközben éjszakákon keresztül egy telefonhívásra vártak ezt meg is mondja
a főnökének.
Már nyolcadik éve dolgozott Sattának. Az első évben rengeteg időt töltött
azzal, hogy elfogadható indokot találjon, amire hivatkozva áthelyezését
kérheti egy másik osztályra, de mielőtt megfogalmazhatta volna, kezdte
megérteni és őszintén tisztelni az ezredest. Ebben az időben történt az is,
hogy Bellu ragyogó képességű húga felvételizett a Catanzarói Egyetem
orvosi karára, ahol olyan szűk volt a keret, hogy összeköttetés nélkül szinte
lehetetlen volt bejutni. A lányt is elutasították, de egy héttel később újabb
értesítést kapott, amely arról szólt, hogy felülvizsgálták a döntést.
Hetek múlva derült csak ki, hogy bizonyos Satta professzor, a nápolyi
Cardarelli Kórház vezető sebésze járt közben az érdekében.
Bellu elmesélte ezt Satta ezredesnek is, aki kurta vállrándítással intézte el
a dolgot. – Velem dolgozik. Valamit tennem kellett – mondta, mintha a
világ legtermészetesebb dolgáról lett volna szó.
Bellu abban a pillanatban úgy elfelejtette az áthelyezési kérelmet, mintha
soha eszébe nem jutott volna.
Nem amiatt, amit Satta tett, hanem amiatt, amit mondott: velem
dolgozik, közölte magától értetődően, ahelyett, hogy a nekem szót használta
volna. Az évek folyamán összecsiszolódtak, megismerték, és már
félszavakból is értették egymást.
Késő este volt, és Bellu az irodájában ült, büszkesége és öröme, egy új
Apple Mackintosh számítógép előtt.
Remek érzéke volt a számítástechnikához, és autodidakta módon is olyan
felkészültté vált, hogy az osztály informatikusa sem tudott újat mondani
neki. Néhány hét leforgása alatt óriási mennyiségű információt vitt be a
számítógép merevlemezére, és ezen az estén azokat böngészte, tekintetét
mereven a képernyőre szögezve, hátha rábukkan valamire, ami közelebb
visz Jean Lucca Donátihoz.
 Nem vette észre rögtön, de két perccel később valami kattant az agyában,
úgyhogy visszakereste azt a bizonyos oldalt, hosszan tanulmányozta, és
aztán egy másik fájlt hívott elő, azt, amelyik egy bizonyos Anvar
Husszeinről szólt. Az illető arab volt, egész pontosan núbiai arab, egyiptomi
ősökkel. Kereskedő, akárcsak Donáti, ragyogó kapcsolatokkal mindenütt a
KözelKeleten. Köztiszteletben álló emberként tartották számon őt is, és már
vagy húsz éve Nápoly mellett, egy pazar villában lakott. Ő is
lelkiismeretesen befizette az adóját, és egyetlen apró foltocska esett csak a
becsületén két évvel korábban, amikor a szaúdarábiai vámosok egy
Olaszországból Rijadba küldött szövetszállítmányában néhány gyerekekről
készített pornográf videoszalagot és sátánizmussal kapcsolatos kellékeket
találtak. A nyomozás szálai az egyik beosztottjához vezettek, akit Husszein
azonnal el is bocsátott.
Jean Lucca Donátit az kapcsolta össze Anvar Huszszeinnel, hogy
mindketten tagjai voltak az Olaszországi Arab Kör nevű kulturális
szervezetnek, négy évvel korábban pedig a tevékenységét irányító
bizottságnak.
Bellu csak azért tartotta számon a Kört, mert a hatvanas évek végén, a
hetvenes évek elején – a British Counsellel, az Alliance Francaise-zel, és a
Goethe Instituttal kapcsolatos tapasztalatokból kiindulva – azt hitték, hogy
egy arab titkosszolgálat fedőszerve. Mint később bebizonyosodott, az
Olaszországi Arab Kör esetében a gyanú teljességgel megalapozatlan volt.
Bellu többször is átnézte az anyagot, és talált még egy közös vonást: Jean
Lucca Donáti Egyiptom milánói tiszteletbeli konzulja volt, Anvar Husszein
pedig Nápolyban töltötte be ugyanezt a diplomáciai posta küldésére és
fogadására feljogosító pozíciót. Kikapcsolta a számítógépet, és az órájára
pillantott. Nem sok hiányzott már az éjfélből, de felhívta Sattát, aki a tömör
beszámoló után azt felelte, hogy nagyon alaposan, minden lehetséges
forrást felhasználva nézzen utána a két férfinak és a családjuknak is. A
beszélgetés végeztével az ezredes le sem rakta a kagylót, hanem egyből
Creasyt hívta a szállodában. Még éppen elérte, mielőtt elindult a
repülőtérre, az éjszakai brüsszeli járathoz.
Elmesélte, mit talált Bellu, és a megjegyzésre, miszerint nagyon
bizonytalan a nyom, jóízűen fölnevetett, és azt mondta: – Két ember, aki az
utolsó líráig befizeti igen jelentős adóját, és élvezi az egyiptomi kormány
maradéktalan bizalmát... sok mindennek nevezhető, csak gyönge,
bizonytalan nyomnak nem.
Huszonkilenc
Michael vasárnap elvitte Julietet ebédelni Schembriékhez. Ez egyfajta
rituálénak számított.
Ha otthon voltak Gozón, vasárnaponként felváltva vagy ők mentek
Creasyvel ebédelni Schembriékhez, vagy azok hozzájuk grillpartira.
Mielőtt elindultak, bevitte Creasy hálószobájába, és azt mondta: – Van itt
egy jól elrejtett széf. Mivel most már a családhoz tartozol, tudnod kell,
hogyan lehet kinyitni.
Egy dosszié volt nála, benne Juliét frissen érkezett útlevele és egyéb
papírjai. A nagy, dupla ágy fejéhez ment, és a fal egyik nagy
mészkőtömbjének jobb felső sarkára mutatott.
– Megkeresed a padlótól számított negyedik követ, és jó erősen
megnyomod itt – mondta, és nekifeszítette a tenyerét a kőnek, mire az
csöndesen kimozdult a helyéről. Körülbelül egy méter magas és fél méter
széles fémajtó volt mögötte süllyesztett kilinccsel, és mellette
számtárcsával. – Jó a memóriád? – kérdezte Michael, mire Juliét némán
bólintott. Erősen meg volt illetődve, mint általában a gyerekek, ha felnőtték
a bizalmukba fogadják őket, és komoly titkot bíznak rájuk.
– Nyolcvanhárom, nulla-kettő, kilencvenegy.
Juliét kétszer elismételte a számsort, majd bólintott, Michael pedig sorra
beállította őket a tárcsán. Miután a zárnyelvek visszahúzódtak, kitárta a
nehéz ajtót, és a legfelső polcon lévő szarvasbőr csomagokra mutatott.
– Fegyverek – mondta. – Egykezesek, plusz két kis géppisztoly és a
hozzájuk való lőszerek. – A fiatalember a középső polcra mutatott, amelyen
több vastag dosszié sorakozott: – Különböző emberek, barátok és
ellenségek személyi anyaga. – Az alsó tálca következett, ahol még több
irattartó volt, de vékonyabbak a korábbiaknál. – Ezek a mi papírjaink. –
Kiemelte az egyiket, és belerakta Juliét útlevelét és az örökbefogadásáról
tanúskodó okmányt. Az alsó polc alatt egy alacsony fiók volt, azt szintén
kihúzta, és megmutatta a lánynak a benne lévő pénzkötegeket.
– Amerikai dollár, svájci frank, brit font sterling, német márka és szaúd-
arábiai riál – sorolta, és megcsörgetett egy kis vászonzsákot. – Arany font és
krugerrand – mind a kettő kedvelt valuta a Közel-Keleten mondta, és úgy
magyarázott tovább, hogy közben becsukta a széfet: – Összesen több mint
ötszázezer amerikai dollár van ebben a fiókban. Ha kell, és Creasy és én
nem vagyunk itthon, vegyél el annyit, amennyi szükséges! – Michael
eltúlzottan szigorú arcot vágott, és hozzátette: – Csak nehogy a következő
héten egy vadonatúj Mercedes sportkocsiban lássalak!
Juliét elmosolyodott, a fiatalember pedig eldöntötte magában, hogy ha
végleg rendbejön, pár évvel később nagyon szép fiatal nő lesz. A kegyetlen
megpróbáltatástól, amelyen keresztülment, nagyon lesoványodott, bőre
szorosan rátapadt a koponyájára, és a végtagjai is ijesztően vékonyak
voltak. Michael úgy saccolta, hogy a leszoktatás közben legalább tizenkét
kilót fogyott, ami nagyjából a negyede lehetett korábbi súlyának.
Azóta azonban rendesen evett, és biztos volt benne, hogy egy héten belül
ennek meglesz a látható eredménye. Hogy erősödjön, Juliét
lelkiismeretesen edzette is magát, reggel és este több hosszt úszott a
medencében.
Miközben Rabatot és Nadurt maguk mögött hagyták, Michael mesélt
Paul és Laura Schembriről, valamint a fiukról, Joeyról és a feleségéről,
Mariáról, akik szintén hivatalosak voltak az ebédre. Elmagyarázta, hogy
Creasyt nagyon régi kapcsolat fűzi a Schembri családhoz, és tömören így
foglalta össze az elhangzottakat:
– Családtagoknak tartjuk őket, és ők is minket. – Kis szünetet tartott,
majd hozzátette: – Úgyhogy bizonyos értelemben most már te is hozzájuk
tartozol, és ők hozzád. Tökéletesen megbízhatsz bennük, és viselkedj úgy,
hogy ők is megbízzanak benned.
Juliét csöndben tette meg a házhoz vezető, kanyargós, poros út
nagyobbik részét. Comino és a tengerből mögötte kiemelkedő Málta felé
nézett, csak nem sokkal azelőtt szólalt meg, hogy odaérkeztek: – Remélem,
tetszeni fogok nekik.
Michael a szeme sarkából ránézve látta, miiyen ideges, úgyhogy egyik
kezével egy pillanatra elengedte a kormányt, és bátorítóan megszorította a
vállát.
– Ne aggódj! Viselkedjél természetesen, ahogyan szoktál! Ebéd után
ajánld fel Laurának és Mariának, hogy segítesz mosogatni. Nem fogják
engedni, de azért csak ajánld fel!
Tetszett nekik. Michael nem mondta meg előre, kicsoda, mindössze
annyit közölt telefonon, hogy egy barátjával érkezik. Ahogy a dzsip
begördült az udvarra, az egész család megjelent az üdvözlésükre. – Juliét...
a húgom – mutatta be a lányt Michael, és látva az elképedt arcokat,
vidáman nevetett.
Megölelte, megcsókolta Laurát és Mariát, és hogy megnyugtassa őket,
megígérte: – Ebéd közben mindent elmondok.
Mint mindig, az ebéd ezúttal is nagyon bőséges volt.
Tortellinivel kezdték, amit saját nevelésű bárányból és a család földjén
termett zöldségekből készült ragu követett. Miközben Michael Juliét
történetét mesélte, mindenki hallgatott.
– Abban a pillanatban szólnod kellett volna, mihelyt megérkeztetek! –
szólt dühös éllel a hangjában Laura, miután a beszámoló véget ért. –
Segítettünk... felváltva vigyáztunk volna rá. Tudod, hogy bennünk meg
lehet bízni.
Mielőtt Michael kinyithatta volna a száját, hogy védekezzen, Juliét
odahajolt Laura felé, és nagyon komolyan azt mondta: – Jobb volt, hogy
Michael egyedül csinálta. Tudta, mire számítson, felkészült rá... és mire
elkezdődött, megismertem annyira, hogy bízzam benne és ne szégyelljem
előtte magam. Nem tudja elképzelni, mennyire szégyelltem volna, ha egy
ismeretlen olyan állapotban lát. – A hangja kissé megbicsaklott, a tekintetét
a tányérjára szögezte: – Tudom, hogy többször is hajszálon múlt az életem...
és ha más van ott, nem Michael, akkor azt hiszem, meg is haltam volna. –
Kis szünetet tartott, majd Laura szemébe nézve határozottan kijelentette: –
Egészen biztos.
Az asszony lassan, megértően bólintott.
– Talán igazad van – felelte. – Elképzelni sem tudjuk, min mentél
keresztül, de ha bármikor valami hasonló történik, és nincs ott Michael
vagy Creasy, akkor hozzánk gyere!
– Úgy lesz – ígérte meg mosolyogva Juliét, és az ínycsiklandozón
illatozó bárányraguval teli fazékra mutatott. – Pláne, ha ilyen finomat kapok
enni!
Válaszként Laura, minden tiltakozása ellenére, újabb adagot tett a
tányérjára.
– Hogyan fogod megmagyarázni, hogy itt van? – ezt Paul kérdezte
Michaeltől.
– A legtöbb ember sosem fogja megérteni – válaszolta vállat vonva a
fiatalember. – Két évvel ezelőtt kelt örökbefogadási papírunk van
Brüsszelből, és máltai útlevelünk is.
 – Gondolom, hamisítványok – állapította meg Joey.
– Ha igen, akkor is csak a szakértő tudná megállapítani.
– Hosszú időbe telt, de most már minden bevándorlási okmány, útlevél-
és személyigazolvány-szám számítógépen van – mondta Maria, aki a máltai
rendőrségnél dolgozott tisztviselőként. – Ha el akar utazni, vagy megjön
valahonnan, az útlevélszámát nem fogják megtalálni a gépben, és
elkezdődik a kérdezősködés.
– Biztos vagyok benne – felelte mosolyogva Michael –, hogy mielőtt
elutazott Marseille-ből, Creasy írt George Zammitnak.
Juliét értetlenül nézett rá, mivel még sosem hallotta ezt a nevet.
– George az unokaöcsém – magyarázta Paul –, magas beosztású rendőr,
és részben hozzá tartozik az útlevél-ellenőrzés. Creasy tett neki néhány
szívességet.
A menyére nézett, és megkérdezte: – Hozzá tudsz férni az
utasnyilvántartás szoftveréhez?
– Persze! Reggel az lesz az első dolgom, hogy megnézzem, szerepel-e az
útlevél-tulajdonosok között Juliét Creasy – felelte Maria.
Juliét még mindig nem értette a dolgot.
– Hogyan tudják ezt megcsinálni? – kérdezte. – Az egész úgy hangzik,
mintha a maffia csinálná.
– Nálunk nincsenek maffiózók – válaszolta általános nevetés közepette
Joey.
– Nincsenek bizony – helyeselt komolyan, de hamiskás pillantással
Laura. – Néha meglátogatnak ugyan bennünket... de csak azért, hogy
tanuljanak.
Mihelyt Maria nekilátott leszedni az asztalt, Juliét azonnal felpattant,
hogy segítsen neki, Laura azonban nagyon szigorúan visszaparancsolta a
helyére. – Nálunk nem szokás, hogy a vendég segítsen!
Juliét azonban nem ült, le, hanem legalább olyan szigorúan
visszaválaszolt: – Nem vendég vagyok... hanem családtag!
Valamennyien őszintén megszerették.
Harminc
– Menni akarsz, ugye? – kérdezte vidámnak csöppet sem nevezhető
mosollyal Nicole, mire Maxie megvonta a vállát.
– Az csak természetes, nem? Ha az embernek jó barátai vannak, és az
élete nagy részében máshoz nem is értett, akkor az. De ne aggódj! – bökte
meg enyhén az asszony vállát. – Amit két éve megígértem, továbbra is
érvényes. Tudod, hogy boldog vagyok. Szó se róla, időnként rám jön a
mehetnék, de nem annyira, hogy hajlandó lennék odadobni azt, amit veled,
kettesben elértünk.
Már elmúlt éjfél, és mindketten a bisztró bárpultjában álltak. Maxie
poharakat törölgetett, Nicole pedig előredőlve a pultra könyökölt, és egy
pohár Armagnac volt előtte. Érte nyúlt, ivott egy egészen pici kortyot, és a
három utolsó vendégre nézett. A terem legtávolabbi sarkában ültek, és
halkan beszélgettek.
Az asszony Creasyt ismerte a legközelebbről, tulajdonképpen a
boldogságát is neki köszönhette. Többször találkozott már Frank Millerrel
az egykori ausztrál zsoldossal is, aki Afrikában és Ázsiában dolgozott
együtt Creasyvel. Aki nem ismerte, sok mindent gondolhatott róla, kivéve
azt, hogy nemrég még zsoldos volt. A negyvenes évei közepén járt, nagy
teste volt, de kis feje, ami kopaszon világított, és az arca leginkább egy
kerubéra hasonlított.
Maxie-t és Millert egyszerre ismerte meg, Maxie utolsó munkája idején,
amikor kettesben megvédtek egy neves amerikai szenátort, akit maffiózók
akartak elrabolni. A megbízást Creasytől kapták.
A harmadik férfival is összefutott már. René Callardnak hívták,
valamikor idegenlégiós, majd zsoldos volt, és éveken át szintén Creasynek
dolgozott. Ő már sokkal közelebb állt ahhoz, ahogyan a laikusok a zsoldost
elképzelik: magas volt, karcsú, izmos termetű, naptól cserzett, markáns,
hegeket sem nélkülöző arccal. Hogy mégsem tűnt félelmetesnek, annak az
volt az oka, hogy majdnem mindig barátságosan mosolygott. Az asszony
újból Maxie-ra pillantott, és látta, hogy bár úgy tesz, mintha a törölgetésre
koncentrálna, a beszélgetőket figyeli. Megérezve magán a felesége
pillantását, gyorsan egy pohárért nyúlt, és folytatta a munkát.
Nicole elmosolyodott, szeretettel beleborzolt a hajába, és megkérdezte: –
Voltál... vagy olyan kemény, mint ők?
– Azt hiszem, igen – válaszolta zavartan a férfi. – Annyira
mindenképpen, mint Frank és René, Creasyhez azonban nem hasonlítanám
magam.
– És mást? – faggatta tovább kíváncsian Nicole.
Maxie csak egyetlen másodpercig gondolkodott.
 – Igen, a legjobb barátját, Guido Arelliót – felelte. – Bizonyára hallottál
róla. Az esküvőjük napján ő is megígérte a feleségének, hogy többé nem
harcol, és nem fog ölni.
– Meséltél róla... de van egy nagy különbség közöttetek – mondta Nicole.
– Jól emlékszem, hogy úgy hét éve halt meg a felesége?
– Nagyjából igen.
– Ő már szegény nem mentheti fel a férjét a fogadalma alól, én viszont
téged igen. – Látva, hogy a férfi mondani akar valamit, Nicole a karjára
tette a kezét, és halkan, de nagyon nyomatékosan folytatta: – Amikor
találkoztunk, prostituált voltam, amit tudtál, de nem törődtél vele. Több
szeretetet kaptam tőled néhány nap alatt, mint egész addigi életemben. A
szerelmed tisztított meg minden addigi bűnömtől. Amikor először feküdtem
melléd, úgy éreztem magam, mint egy szűz lány. Egy pillanatig sem
gondolkodtál, hogy magunkhoz vegyük-e a húgomat, vagy sem, és úgy
szereted, mintha a saját testvéred lenne. Ugyanúgy szeretlek, vagy talán
még jobban, mint azokban az első, floridai napokban.
Az asszony az emlékek hatására elmosolyodott, de utána ismét komoly
lett az arca.
– Azt hiszem, eléggé értelmes nő vagyok. Meg akarom őrizni ezt a
szerelmet, és ha ehhez az kell, hogy kirándulj abba a régi világba, altkor
vállalom a kockázatot. – A sarokban álló asztalra mutatott, és határozottan
kiadta férjének az utasítást: – Menj a barátaidhoz! Látom rajtad, hogy majd
meghalsz a kíváncsiságtól. És én is – vallotta be újból elmosolyodva. –
Néhány perc, és viszem a konyakot meg a kávét.
A három férfi csodálkozva pillantott fel, amikor Maxie odahúzott egy
széket, és leült közéjük.
– Nicole küldött – mondta magyarázatképpen. – Felmentett a
fogadalmam alól, úgyhogy bármiről van is szó, ha kellek, benne vagyok.
Creasy a bárpult felé pillantott, és látta, hogy az asszony alig
észrevehetően bólint, mielőtt kimegy a konyhába.
Nem sokkal később kávéval és konyakkal tért viszsza, és felszolgálta
nekik.
Creasy megköszönte, majd megkérdezte:
– Miért nem ülsz le, és hallgatod meg, miről van szó?
Nicole ránézett Frankre és Renére miután azok bólintottak, elhozta a
pultból az Armagnacját, és amikor visszatért, Creasy aláigazított egy széket.
Fél órával később az asszony Maxie-hoz fordult, és feszes, a felindulástól
enyhén remegő hangon azt mondta:
– Nemcsak fölmentelek a fogadalmad alól, hanem azt mondom, hogy ha
nem segítesz megtalálni és kinyírni azokat a mocskokat, akkor sosem lesz
nyugodt az álmom. Szerencsém volt, én csak Blondie-nak dolgoztam, és
tudod, milyen jól bánt velem és minden lánnyal. Láttam azonban annak az
eredményét is, amit az ilyen gazemberek tesznek. Nem érdemlik meg az
életet.
Maxie vállat vont, és odaszólt Creasynek:
– Azt hiszem, ezek után végképp nincs más választásom.
– Olyan lesz, mint a régi időkben – mondta széles mosollyal René. – Az
utóbbi hat hónapban szárazdajka voltam egy svéd nagyiparos mellett...
körülbelül annyira érdekes meló, mint nézni, hogyan szárad a falon a festék.
Ha valaha elrabolják a csemetéjüket, bárki csinálja is, néhány napon belül
hazaküldi. Hazaküldi? Még fizet is a családjának, hogy elvigye!
Miután a nevetés elült, Creasy őszintén azt mondta Nicole-nak: –
Köszönöm. Mindannyian jobban érezzük magunkat, ha Maxie velünk van.
Úgy jó, ha teljes a csapat.
– Ki tartozik még hozzá? – kérdezte az asszony.
– Természetesen Blondie – válaszolta Creasy. – lesz az itteni
összekötőnk. Nápolyban Guido nem akarom, hogy közvetlenül részt vegyen
az akcióban. – Kis időre elgondolkozott, mielőtt folytatta: – Aztán van egy
dán rendőr is, Jens Jensen. Ö kezdettől fogva benne van, és mindenáron
benne is akar maradni.
– Jó? – kérdezte Maxie.
Creasy vállat vont.
– Intelligens, tapasztalt, kemény és ismeri az alvilágot, úgy
összességében az átlag felett van...de nem a mi súlycsoportunk.
– Hányan tartoznak a súlycsoportotokhoz... nemcsak Európában, hanem
úgy az egész világon? – érdeklődött kis mosollyal az arcán Nicole.
– A kerítés felénk eső oldalán talán ötvennél is kevesebben – válaszolta
az amerikai. -A másik oldalon néhány százan.
A többiek egyetértően bólogattak, és kis idő múlva René megkérdezte: –
Előfordulhat, hogy az a dán a terhünkre lesz? Nem jutunk-e oda, hogy
valamelyikünknek állandóan rá kell vigyáznia?
Creasy a kávéja maradékát kihörpintve határozottan megrázta a fejét.
 – Nem. Van egy francia is, aki vigyáz rá. Leclerc testőre volt Marseille-
ben... Ismeritek Leclercet!
– Akkor vele nem lesz baj – mondta megnyugodva Maxie. – Leclerc
nagyon megnézi, kit vesz fel. Hogy akarod használni a dánt?
– Külsősként – válaszolta Creasy. – A koppenhágai rendőrség felügyelője
az eltűnt személyek osztályán, és sok ajtót ki tud nyitni, amit mi csak
nehezen. Nemcsak elszánta magát, hogy segítsen, még legalább egy hónap
fizetés nélküli szabadsága is van, amit szükség esetén meg tudok
hosszabbíttatni.
– Mi lesz Michaellel? – kérdezte Maxie.
Creasy néhány másodpercig gondolkodott, mielőtt megszólalt: –
Meséltem már a kislányról, Julietről. Pár órája beszéltem Michaellel, és azt
mondta, hogy testileg és lelkileg is gyorsan javul az állapota.
Nicole felkapta a fejét, és kíváncsian nézett rá, egyedül neki tűnt fel,
hogy Creasy hangja ellágyult, amikor a lányt említette.
– Egy-két hét múlva elég jól lesz ahhoz, hogy barátok gondjára lehessen
bízni, és akkor Michael is csatlakozik hozzánk – folytatta Creasy. – Addigra
az is eldől, hogy Satta és Bellu tud-e további információkat szerezni arról a
fickóról, Jean Lucca Donátiról. – Szünetet tartva az órájára nézett. – A
hajnali hármas járattal visszamegyek Milánóba. Reggel tízkor találkozom
Sattával. – Intett Franknek és Renének. – Szeretném, ha holnapután
beköltöznétek Guido panziójába. Leclerc hozzá küldi a felszerelés egy
részét, a kézifegyvereket, a gránátokat és a géppisztolyokat, a másik részét
pedig Milánóba. – Maxie-nak is intett. – Holnap este felhívlak. Úgy készülj,
hogy attól függően, mit mond az ezredes, vagy Milánóba, vagy Nápolyba
kell utaznod!
– Mi a helyzet a dánnal? – érdeklődött Maxie.
– Ő holnap megy Milánóba, és a Bagoly is ugyanakkor. A szállodámban
találkoznak. – Creasy hátratolta a székét, felállt, mire a többiek is követték a
példáját, és Nicole-nak újból alkalma volt megfigyelni furcsa, marcona
férfiakhoz nem igazán illő búcsúzkodásukat.
Bal kezükkel megfogták egymás tarkóját, magukhoz húzták a másikat, és
a jobb arcán, a szája sarkához közel, keményen megcsókolták.
Harmincegy
Huszonöt hosszt úsztak a medencében, Michael igyekezett olyan ütemet
diktálni, amit Juliét is képes tartani. Amikor befejezték, a lány hevesen
zihált, de azt mondta: – Még tízet meg tudok csinálni!
A fiatalember kiszállt a medencéből, a törülközőjéért nyúlt, és
visszamosolygott rá.
– Csinálj még ötöt, de többet egy féllel se!
Megtörülközött, közben figyelte, ahogy a karcsú test fürgén siklik a
vízben. Juliét piros, egyrészes fürdőruhát viselt, amelyet előző nap, egy
óriási rabati bevásárlás során vettek neki. A nap még csak egy órája kelt föl
úgy alakították a napirendjüket, hogy korán keltek és korán is feküdtek.
Reggeli után elindultak a dzsippel, hogy Michael tüzetesen megmutathassa
Julietnek a szigetet, és délben jó alaposan beebédeltek az Oleanderben,
Xaghrában. A lánynak ízlettek a helyi ételek, és hamar megkedvelte Mariót,
a tulajdonost, aki az első pillanattól kezdve felnőttként kezelte.
Ebéd után újból úsztak, ezúttal azonban a Qala Point-i szikláktól indulva,
a tengerben. Utána egy-két órát napoztak, de Julietnél mindig ott volt a
füzete, és a homokban heverve is máltaiul tanult. Michael biztos volt benne,
hogy néhány héten belül képes lesz társalogni a nyelvükön.
– Az útlevelemben az áll, hogy máltai vagyok – mondta Juliét –, tehát a
világ legtermészetesebb dolga, hogy tudom a nyelvet.
– Az útleveledben tényleg csak úgy szerepelsz, mint máltai, de soha,
egyetlen pillanatra se felejtsd el, hogy gozói vagy! – figyelmeztette
Michael.
– Van különbség a kettő között?
– Van. A máltaiak úgy tartják, hogy a gozóiak adják a szigetek
parasztságát, de nálunk él egy mondás: egy gozói három máltait is zsebre
gyűr.
– Akkor pláne gozói vagyok! – jelentette ki vidáman nevetve Juliét.
Az utolsó hossz után a lány erősen lihegve kapaszkodott meg a medence
szélében, Michael pedig rögtön érte nyúlt, és partra segítette. – Mit kérsz
reggelire? – kérdezte.
A lány apró melle hevesen hullámzott a kimerültségtől, de az evés
gondolatától lángra gyúlt a szeme.
– Szalonnás rántottát, sült kolbászt, gombát, sült paradicsomot... és
rengeteg pirítóst... meg friss narancslevet!
Michael fejcsóválva indult befelé a konyhába, de mielőtt átlépte a
küszöböt, még hallotta hátulról a kiáltást: – A vacsorát én csinálom!
Tíz perccel később Juliét is a konyhában termett.
 Rojtos szélű, rövid farmernadrágot és Kalózok barlangja feliratú trikót
viselt, ezzel is hirdetve másik kedvenc éttermét, amelyet főleg a pizzái miatt
szeretett meg. A haját lófarokba fogta, az arca pedig már lebarnult annyira,
hogy nem sokban különbözött a máltaiakétól. Alig érkezett meg, azonnal
élénken szaglászni kezdett.
Michael egy pillantást vetett rá, aztán visszafordult a tűzhelyhez, és
háttal állva közölte: – Szeretném, ha körülbelül egy hét múlva átköltöznél
Laurához és Paulhoz, és ott is maradnál.
– Miért? – kérdezte Laura.
– Mert elutazom.
– Hová mégy?
– Még nem tudom. Valahová Olaszországba. Creasyhez kell
csatlakoznom.
– Meddig leszel távol? – kérdezte az asztalhoz ülve a lány.
– Nem tudom. Lehet, hogy csak napokig, de az is, hogy hetekig, vagy
még tovább.
Michael úgy fordult meg, hogy azt hitte, aggódó arccal találja magát
szembe, de nyugtalanságnak, izgalomnak nyoma sem volt Juliét
tekintetében. Csupán megértően bólogatott.
– Nem maradhatnék itt? – kérdezte egy idő után.
Michael kettéosztotta, tányérra szedte az ételt, odavitte neki az adagját,
és azt mondta:
– Ha itt maradnál egyedül, Creasyvel egyfolytában aggódnánk, márpedig
anélkül is lesz éppen elég gondunk.
Juliét erre is bólintott, és mielőtt nekilátott az ennivalónak, nagy
komolyan kijelentette: – Mihelyt átköltözöm, megkérem Laurát és Pault,
hogy csak máltaiul szóljanak hozzám. Mire visszajöttök, igazi gozói leszek.
– Kevés szünetet tartott, majd utána pajkos mosollyal közölte: – És három
máltait dugok mindegyik zsebembe.
Michael elmosolyodott, és jó étvággyal nekilátott az evésnek.
Harminckettő
Creasy végigszunyókálta az utat. Utált repülni nem félelemből, hanem
mert az utazásnak ezt a formáját zsibbasztóan unalmasnak találta. Bezárják
az embert egy fémcsőbe, magyarázta, ha az ellenérzései felől kérdezték, és
pár órával később egy másik helyen, másik kultúrában, sokszor más
éghajlaton találja magát.
 Olyan, mintha csomagként postára adnák. Jobban szerette a vonatot és a
hajót, és ha egy módja volt rá, azokat vette igénybe. Az olasz légiirányítók
munkalassítási sztrájkja miatt ráadásul egyórás késéssel indultak
Brüsszelből, ami szintén idegesítette.
Rosszkedvű volt tehát, amikor megérkezett Milánóba, de mivel egy kis
táskával utazott, legalább a csomagjára nem kellett várnia.
A terminálból kijövet beszállt egy taxiba, és megmondta a címet: –
Excelsior Hotel... a pályaudvar közelében.
A sofőr dühösen káromkodott magában, mert már megszokta, hogy aki
abban a bolhafészekben száll meg, egyetlen líra borravalót se ad. Az olasz
taxisofőrök néha rettentő szószátyárok tudnak lenni, ez azonban, legalábbis
a háromnegyed órás út első szakaszában, csöndben maradt. Húsz perc után
Creasy hátradőlt tehát, behunyta a szemét, és újból szundított egyet.
Nem volt olyan szépsége a hajnali Milánónak, amely képes lett volna
ébren tartani. Ha nem nyomja el pillanatok alatt az álom, bizonyára
észrevette volna, hogy a sofőr tekintete elkerekedik a csodálkozástól,
amikor egy idő után a visszapillantó tükörbe nézve alaposabban szemügyre
veszi. Öt perccel később egy kérdésre ébredt.
– Sokáig marad Milánóban?
Creasy felnézett, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.
– Csak pár napig – felelte.
– Munka vagy szórakozás?
– Egy régi barátomhoz jöttem. – A hangja semmi kétséget nem hagyott
afelől, hogy csöpp kedve sincs társalogni, de a sofőrt nem tudta
visszarettenteni.
– Nápolyi?
– Nem, de pár évig laktam ott.
A taxisofőr bólintott.
– A kiejtése miatt kérdeztem. Nem nagyon szeretem azt a várost. Nem
biztonságos nekünk, taxisoknak, de másnak sem.
Creasy csak érthetetlenül morgott, és ebből végre a sofőr is érthetett,
mert az út hátralévő részét csöndben tették meg.
A taxis az ezer líra borravalót a kezében szorongatva nézte a férfit, amint
bemegy a kopott kis szállodába, majd megkerülte a legközelebbi sarkot, és
a kocsit leállítva a mobiltelefonjáért nyúlt.
 Milánóban, de a többi olasz városban is a taxisok döntő többsége
informátorként is dolgozik, hogy több legyen a keresete. Megbízóik a
legkülönfélébb körből valók: rendőrök, kábítószerterjesztők, néha
valamelyik strici vagy a helyi maffiafőnök.
Az a taxisofőr, amelyik Creasyt a szállodába vitte, Gino Abratának, a két
milánói capo egyikének dolgozott.
Két perccel a csöngetés után, annak ellenére, hogy még csak reggel hét
körül járt, Abrata már a vonalban volt, és tíz perccel később már Paolo
Grazzinival, Róma egyetlen copójával beszélt.
– Igen, tökéletesen biztos benne, ha kell, megesküszik rá... Igen, tudom,
hogy állítólag meghalt. Hogyne! Láttam a temetését a televízióban... Nem, a
sofőr életében először találkozott vele, de hat éve látta a tévében és az
újságokban is. Nem az az arc, amit egykönnyen el lehet felejteni. Azt
mondja, folyékonyan, de nápolyi tájszólással beszél olaszul. Ez is stimmel.
Megbízható... Félórán belül utánaküldök néhány embert... Rendben...
Rendben, fél tucatot a legjóbbakból... Persze! Hogy felejteném el? Azonnal
felhívlak, mihelyt a kezemben lesz.
Harminchárom
Michael a Száz év magányt olvasta. Eleinte nehéznek találta, de Creasy,
mondván, hogy az évszázad egyik legnagyobb irodalmi alkotása, nem
engedte, hogy letegye. Qala Pointnál, egy szikla árnyékában ült, és időnként
a hason fekve a hátát süttető Julietre nézett. A lány máltai nyelvkönyvét
bújta, és időnként, ha valami nem volt világos neki, kérdezgetett.
Egy óra után úsztak egyet, hogy lehűtsék magukat, majd visszamentek az
árnyékba. Michael magának egy doboz sört, Julietnek egy Colát vett elő a
hűtődobozból.
Békésen hallgattak egy darabig, majd a lány váratlanul közölte: –
Beszélni akarok róla. – Michael felnézett, a lány mozdulatlanul, tekintetét a
sima, sötétkék víztükörből kiemelkedő Cominóra szögezve ül. – Arról, ami
Marseille-ben történt – folytatta nagyon halkan. – Már kezdek rendbe jönni,
fizikailag. A sok finom étel, a nap, a tenger rengeteget segít... Hízom is, és
napról-napra erősebbnek érzem magam. – Michaelre nézett, és már-már
dühösen kijelentette: – De éjszaka rosszul alszom, pokoliakat álmodom, és
csuromvizesen ébredek... Változatlanul foglalkoztatnak azok a dolgok, és
úgy érzem, beszélnem kell róluk.
 Creasy erre a lehetőségre is fölkészítette Michaelt, aki azt felelte: –
Vannak, akiknek kifejezetten ez a szakmájuk, ezt tanulták, különlegesen
felkészített orvosok, szociális munkások. Ami most veled történik, az
teljesen természetes, úgy nevezik, hogy késleltetett reakció. Van, aki csak
hetek, hónapok, esetleg évek alatt képes földolgozni a lelkében a
borzalmakat. Az ember természetétől, korábbi tapasztalataitól függ, hogy
mennyi idő alatt sikerül. Nálad a szörnyűség azzal kezdődött, hogy a
nevelőapád bántott. Egy szakemberrel kellene beszélned, és visszamenni
egészen azokig az időkig. Ismerek is egyet Máltán, egy nőt, aki Angliában
tanult.
Juliét szenvedélyesen megrázta a fejét, – Nincs szükségem pszichiáterre,
Michael! – mondta eltökélten. – Olyannal akarok beszélni, akiben bízom.
Csak ti jöttök számításba Creasyvel, de mivel előfordulhat, hogy hosszú
ideig távol lesztek, neked akarom elmondani. Lehetne most, hogy aztán
elfelejtsük?
Michael ivott egy korty sört, és aztán rábólintott:
– Rajta!
Juliét fél óráig beszélt szünet nélkül, közben kétszer is elsírta magát, és a
fiatalember mindkétszer átkarolta, és szorosan magához szorította, amíg
meg nem nyugodott. Miután a lány befejezte, egy darabig elgondolkodva,
kissé értetlenül nézett maga elé.
A mostohaapád igazából tehát nem erőszakolt meg? – kérdezte aztán.
– Nem... soha nem dugta belém a micsodáját. Csak simogatott, és rátette
a kezem... így talán még rosszabb volt. Vert is. Örült, ha üthetett.
– Anyád biztosan nem engedett neki többet.
Juliét határozottan megrázta a fejét. – Tőle bármit megtehetett. Azért is
szöktem el otthonról. Sokszor megfenyegetett, hogy a tizennegyedik
születésnapomon fogja megtenni... – a mondatot nyitva hagyva, könnyes
szemmel a fiatalemberre nézett. – Azt mondta, az lesz az ajándékom...
Michael némán nézett maga elé. A gondolatai Németországban jártak,
arra gondolt, hogy ha túl lesznek azon, amibe belekezdtek, ellátogat oda, és
elviszi egy férfinak élete utolsó születésnapi ajándékát, amelyet már csak az
örök kárhozat követ.
– Ugyanazt csinálták azok a gazemberek is Marseille-ben? – kérdezte.
Juliét úgy válaszolt, hogy a hangját alig lehetett hallani: – Igen, a
kezemmel kellett csinálnom... és a számmal. Hoztak egy nőt, aki
megmutatta, hogyan használjam a számat... nagyon szép volt, hosszú, szőke
hajú, és azok figyelték, mit csinál velem... néha hárman-négyen is voltak...
aztán nekem kellett csinálnom a számmal.
Újból elsírta magát, Michael pedig szorosan magához ölelte. Melegen
sütött a nap, de a szíve és a gondolata jéghideg maradt. A szép, szőke nőre
gondolt, és azt mondta: – Nem tudom, segít-e valamit, de megöltem azt a
nőt.
Juliét meglepődve ránézett, és kissé elhúzódott tőle.
– Megölted... Te? Mikor... hogyan... – kérdezte.
Michael részletesen beszámolt arról, ami a Marseille melletti villa
pincéjében történt, és elmondta, miként esett pánikba Denise Defors,
próbált futva kimenekülni, és hogyan eresztett golyót előbb a hátába, aztán
a fejébe.
A lány izgatottságtól lángoló tekintettel hallgatta végig, majd
megkérdezte: – És a férfival, aki vele volt, mi lett? Azzal a jóképűvel, aki
mindig kígyó- vagy gyíkbőr cipőt viselt.
Michael bólintással jelezte, hogy tudja, kire gondol.
– Creasy megölte. Hozzábilincselte egy korrupt, szemét rendőrhöz,
akinek pokolgép volt a hátára erősítve.
A robbanás mindkettőjüket darabokra tépte. – Újból látva a lány
tekintetében az elégedettséget, megkérdezte: – Jobb így, hogy tudod?
– Igen – válaszolta Juliét. – Te a nőt, Creasy azt az állatot ölte meg...
olyan, mint egy finom, meleg zuhany.
A fiatalemberre nézett, és látva tekintetében a zavart, megkérdezte: – Mi
az?
– Hát... – kezdte a karját széttárva Michael – ...azt értem, hogy az állat
mostohaapád hajlandó volt néhány hónapot várni, de hogy azok a marseille-
i csirkefogók miért tették, nem tudom. Azzal a szegény dán lánnyal nem
voltak ennyire türelmesek. – Egy pillanatra megmerevedett, mert eszébe
jutott valami. – Juliét... te még... szűz vagy?
– Igen – válaszolta komolyan a lány. – Mondták is annak az
öregasszonynak... hogy vizsgáljon meg. Belém dugta az ujját, és azt
mondta: Oui...cest la...Elég jól tudok franciául, mert nemzetközi iskolába
jártam..
– Akkor ezért! Szűzen akartak eladni, hogy a lehető legtöbbet kapják
érted. A tizenhárom-tizennégy éves szűz lányokért sokat fizetnek a Közel-
és a Távol-Keleten.
Juliét megrázta a fejét.
– Valami másról is szó lehetett – mondta.
– Mire gondolsz? – kérdezte csodálkozva Michael.
– Magam sem tudom, de egyszer mondtak valamit...A nő volt ott a
kígyóbőr cipőssel és egy másik férfival. Franciául beszéltek, nem tudták,
hogy a nagy részét értem. A kígyóbőr cipős udvariasan bánt a másikkal...
mintha fontos ember lenne. A férfi meg akart kapni, de a kígyóbőr cipős
nem adott oda, és megmondta, hogy még szűz vagyok. Az idegen pasas erre
még izgatottabb lett, még jobban kellettem volna neki, de nem tudta
meggyőzni a kígyóbőr cipőst. Egész kis vagyont kaphatnak egy ilyen fiatal
szűzért, mondta az idegen, mire a nő, akit megöltél, fölnevetett. Többet,
mint egy kis vagyon, mondta. Nagy vagyont is megér a szüzessége, a
fiatalsága... együtt az életével. Egyebet nem mondhatott, mert a kígyóbőr
cipős rászólt, hogy hallgasson.
Michael továbbra sem értette a dolgot. – Szüzesség, fiatalság és élet... –
sorolta, de aztán vállat vont, és felállt. – Menjünk! Vacsorára grillezni
akarok.
A hosszúra nyúlt csöndet Juliét törte meg, de ő is csak azután, hogy útban
hazafelé maguk mögött hagyták Rabatot.
– Azt hiszem, ma éjjel aludni fogok.
Michael egy pillanatra mosolyogva felé fordult.
– Azt meghiszem! Egy jókora vacsora és két-három pohár finom bor után
úgy fogsz aludni, mint egy csecsemő – felelte.
Hazaérve éppen csak bevitte a hűtőládát a konyhába, amikor megszólalt
a telefon. Juliét már fölment a szobájába lezuhanyozni és átöltözni,
úgyhogy neki kellett felkapnia a kagylót. Guido telefonált Nápolyból, és
azzal kezdte, hogy Creasynek nyoma veszett. Reggel tízre megbeszélt egy
találkozót Satta ezredessel, de nem érkezett meg, és nem is telefonált. Satta
erre felhívta a repülőteret, és megtudta, hogy Creasy az Alitalia járatával
reggel hétkor megérkezett Brüsszelből. A szállodájába ugyancsak telefonált,
és ott azt a felvilágosítást kapta, hogy a barátja reggel nyolckor
bejelentkezett, de fél órával később elment valahová, és azóta nem látták. A
táskája a szobájában maradt úgy, ahogy érkezéskor letette. Közben a dán,
Jens Jensen is megérkezett a szállodába egy franciával együtt, akit Guido
csak úgy ismert, hogy a Bagoly. Lehetséges, válaszolta erre Michael, hogy
Creasy talált valamilyen nyomot a Kék Gyűrűhöz, azonnal elindult rajta, és
már nem maradt ideje értesíteni Sattát. Guido türelmesen végighallgatta, de
igen szkeptikusan fogadta a magyarázatot.
– Jól ismered Creasyt, de én nálad is jobban – válaszolta Michaelnek. –
Ha egyetlen módja van rá, valamilyen üzenetet biztosan hagyott volna.
– Azt akarod mondani, hogy elkapták?
– Kilencven százalékig biztos vagyok benne.
– A Kék Gyűrű?
– Lehet – válaszolta Guido. – De lehet, hogy nem...
Sok ellensége van Olaszországban. Satta már keresteti, és egy órán belül
én is indulok Milánóba. Beszéltem Maxie-val, ő is jön, és vele Miller és
Callard. Már kerestelek, de nem voltál otthon, úgyhogy az Alitalia esti,
nyolcórás járatára foglaltam helyet. A jegyet a repülőtéren keresd, az
Alitalia pultjánál!
Michael az órájára pillantott, és közölte: – Ott leszek időben.
Fél órával később már úton volt Juliettel Schembriékhez. Nagyon örült
annak, ahogyan a lány a Guidótól kapott hírre reagált, és arra, hogy azonnal
el kell utaznia. Először vele akart menni, hogy segítsen, de látva az
arckifejezését, azonnal letett róla. Helyette villámgyorsan összepakolta a
holmiját, és csak annyit kért, de nagyon nyomatékosan, hogy Michael
üzenjen, ha lehet, folyamatosan tájékoztassa a fejleményekről.
Amikor megérkeztek, Laura melegen fogadta, és Creasy régi, az
emeleten lévő hálószobájába irányította. Juliét búcsúzóul megölelte
Michaelt, és már ment is engedelmesen, hogy kipakoljon.
Laura a dzsipnél állt Michaellel, és a fiatalember, látva aggódó tekintetét,
csak annyit mondott: – Jó csapat gyűlt össze Milánóban. Nagyon jó csapat.
Ennyi elég volt. Laura szorosan megölelte, és búcsúzóul csak annyit
mondott: – Sok szerencsét!
Harmincnégy
– Szívességet tettem magának – mondta Creasy.
Az asztal másik oldalán ülő Gino Abrata dühösen felhorkant.
– Szívességet! – A Creasy mögött álló testőrökre nézett – kibiztosított
géppisztolyukat mindketten a férfi hátának szögezték, annak ellenére, hogy
az amerikainak a karja és a lába is erősen hozzá volt kötözve a nehéz,
támlás székhez. Egyikük csúfondárosan vigyorgott, és megengedte
magának azt a luxust, hogy többször másfelé nézzen, a másik azonban egy
pillanatra sem vette le a tekintetét a fogoly tarkójáról. Körültekintő, óvatos
ember volt, és ismerte Creasyt, igaz, csak hallomás alapján. Egyszer, és
akkor is csak egy pillanatra fordult elő, hogy a gazdájára nézett.
Mindenki, aki ismerte, tudta Gino Abratáról, hogy evésben,
öltözködésben- és gonoszságban is igazi ínyenc. Kövér arca ugyancsak
kövér, rövid nyak fölött ült, és elegáns, méretre szabott öltönyt viselt.
– Milyen szívességet tett maga nekem?! – kérdezte újból felhorkanva.
Creasy vállat vont, és abban a pillanatban fájdalmasan felszisszent.
Arcának bal oldala dagadt volt, felhasadt homlokára alvadt vér száradt. –
Hat évvel ezelőtt Milánó első számú capojává tettem – felelte.
– Maga?!
– Igen. Erőltesse meg az agyát... feltéve, hogy van!
Abrata szó nélkül feltartotta a mutatóujját, mire az egyik testőr két lépést
tett előre, és az ütések erejét jól kiszámítva a lapockák között kétszer
Creasy hátába csapott a géppisztolya agyával. Az amerikai meg sem
szisszent, a tekintetét nem vette le a maffiafőnökről.
– Igen, van – válaszolta az olasz. – És most éppen arra használom, hogy
kitaláljam, hogyan haljon meg, mi volna a legfájdalmasabb. Milyen
szívességről beszél, a szentségit?!
Creasy megmozdította kicsit a vállát, de egy arcrezdüléssel sem jelezte,
hogy fájna valamije.
– Hat évvel ezelőtt még Fossella beosztottja volt, alacsony rangú, kezdő
capo. Egészen addig, amíg meg nem öltem Fossellát. Emlékszik?
Abrata elmosolyodott, amitől az arca még taszítóbbá vált.
– Hogyne emlékeznék! Bombát tett a segge alá, és felmázolta a plafonra
– felelte.
Creasy komoly arccal bólintott. – Az alvezéreit is megöltem, amivel
lehetővé tettem, hogy Milánó első számú capoja legyen – mondta.
– Mindenképpen az lettem volna -jelentette ki magabiztos vigyorral
Abrata.
– Kétlem. – Creasy határozottan megrázta a fejét. – Fossella dörzsöltebb
volt magánál, és a szervezete is ütőképesebb.
– Ha olyan okos volt – kezdett vitatkozni dühösen a maffiafőnök –, akkor
hogyan hagyhatta, hogy egy szál ember elkapja, és pokolgépet tegyen alá?
Velem ez soha nem fordulhatott volna elő.
 Látta, ahogy az amerikai szeme megvillan, és a következő pillanatban
már hallotta is a halk, vészjósló figyelmeztetést: – Nem volt semmi bajom
magával, csak Fossellával, és a római és palermói főnökeivel. Ellenkező
esetben most nem ülne itt. – Creasy kis szünetet tartva, a háta mögé bökött
a fejével, majd előrehajolva határozottan közölte: – De figyelmeztetem,
Abrata! Ha valamelyik majma még egyszer, akár csak egy ujjal is hozzám
ér, komolyan megharagszom magára.
A szobában síri csönd támadt, mintha a hőmérséklet is alább szállt volna
néhány fokkal. Abrata hosszú ideig szótlanul nézte az amerikait, majd
figyelmeztetően a testőreire villantotta a tekintetét. – Kötélből vannak az
idegei, annyi szent... de hát azt eddig is tudtuk. Ül itt megkötözve, mint
vadpulyka a célkeresztben, és mégis van mersze fenyegetőzni. Ráadásul
olyat fenyeget, aki nem azon töri a fejét, hogy mikor haljon meg, hanem
hogy hogyan.
Creasy szája megint halvány mosolyra görbült.
– Hadd foglaljam össze, hogy mi történt! – mondta. – Két órával ezelőtt
megbizonyosodott arról, hogy valóban én vagyok az, és egészen biztosan az
volt a legelső dolga, hogy Rómába telefonáljon, Paolo Grazzininak.
Fogadok, valahányszor komoly döntést kell meghoznia, előbb mindig azt
teszi. Ha ekkora jelentőségű ügyben egyedül, a megkérdezése nélkül
döntene, Grazzini biztosan szétrúgná a seggét. Nem... Miután elmondta
neki, hogy magánál vagyok, nyilván azt felelte, hogy vigyázzon rám, mert
ki akar hallgatni, amikor ma este vagy holnap reggel megérkezik. – Creasy
alaposan megnézte magának az olaszt, és látta, hogy a szavai pontosan
célba találtak, amit mondott, az úgy történt.
– Senki nem parancsol Gino Abratának! – próbált heveskedni a
maffiafőnök. – Senki!
– Hát persze.
Abrata felállt, megkerülte az asztalt, és az egyik őr géppisztolyát elvéve,
Creasy jobb füléhez nyomta.
– Gino Abratának senki nem parancsol!
Creasyt fáraszthatta a bizonykodás, mert felsóhajtott, és anélkül hogy
hátranézett volna, rászólt a maffiózóra: – Akkor húzza már meg azt a
ravaszt, maga seggfej!
Hosszú másodpercekig tartó szünet következett, majd Abrata szólalt meg
könnyednek szánt, de érezhetően kényszeredett hangon:
 – Csak arról van szó, hogy akik részt veszünk a Cosa Nostrában, mind
együttműködünk. Grazzini a tanács tagja, de ha nem az lenne, akkor is
segítenék neki, és ő is nekem. Persze, hogy elmondtam neki, milyen hal
akadt a hálómba! Tudom, hogy élénken érdeklődik maga iránt... Conti a
sógora volt, és maga kegyetlenül megölte. Természetes, hogy hagyom, hadd
beszélgessen el magával, mielőtt nagy élvezettel kitaposom a belét.
Creasy a géppisztoly csövét arrébb lökve oldalra fordította a fejét, és
komolyan Abrata szemébe nézett.
– Persze, hogy természetes. És az is, hogy szól valamelyik
orangutánjának, hogy hozzon vizet, vagy ami még jobb, egy pohár finom
vörösbort. Alig várom, hogy beszéljek Grazzinival... végül is ugyanúgy
hálával tartozik nekem, mint maga. Hat évvel ezelőtt Conti, sógorság ide
vagy oda, úgy bánt vele, mint ha a kifutófiúja lett volna.
Újból hosszú csönd következett a végén Abrata alig észrevehetően
biccentett, mire az egyik testőr halkan kiment.
Creasy megvakarta a vállát, majd közölte: – És vizelnem is kell.
– Ha nem tudja tartani, eressze a nadrágjába! – válaszolta újból helyet
foglalva Abrata – Nem kel fel, amíg Grazzini meg nem érkezik... és amikor
felkel, kisebb gondja is nagyobb lesz annál, mint hogy maga alá hugyozott-
e, vagy sem.
Harmincöt
Kora őszi eső csapdosta az éjszakai milánói repülőteret, miközben
Michael átesett a vámvizsgálaton. Tisztán hallotta a csarnok magas
mennyezete felől a monoton, gyászosnak tetsző dobolást, amely pontosan
rímelt a hangulatára.
Akkor lett csak egy kicsivel jobb kedve, amikor a kijárat előtt várakozó
tömeg hátsó sorában megpillantotta Guidót. Megölelték egymást, és
elindultak a parkolóban várakozó kocsi felé.
Ahogy a közelébe értek, a fekete Lancia két hátsó ajtaja mintegy
varázsütésre kinyílt. Alig helyezkedtek el, a volán mögött ülő Maxie
MacDonald azonnal indított, és pár másodperc múlva besorolt a sűrűn
hömpölygő forgalomba. Frank Miller ült mellette.
– Isten hozott, Michael! – mondta vezetés közben, és jobbra mutatott. –
Frank Miller! Már hallottál róla.
Frank hátrafordult, és a halvány fényben megmutatta szelíd, pufók,
angyalian ártatlan arcát.
 – Örülök, hogy végre megismerhetlek – mondta.
– Én is – felelte őszintén Michael, és utána rögtön Guidóhoz fordult: –
Mesélj!
Arellio a sarokba húzódva gyorsan és tömören válaszolt: – Majdnem
teljesen biztos, hogy Creasyt a maffia kapta el... a legvalószínűbb, hogy az
itteni nagyfőnök, Gino Abrata. Valaki biztosan felismerte, és jelentette,
hogy itt van a maffia sosem feledkezik meg a bosszúról.
– Mi az, amit konkrétan tudunk? – kérdezte komoran Michael.
– Creasynek komoly kapcsolatai vannak itt – válaszolta Guido –, többek
között Satta ezredes a carabinierektől. Majd megismered. Ő derítette ki,
hogy körülbelül félórával az érkezése után Creasy eljött a szállodából. Nem
sokkal később két sarokkal arrébb némi kavarodás támadt. Hat embert
érintett, ketten egy nagy fekete limuzinban ültek, négyen a járdán voltak.
Egyetlen lövés hallatszott csak, és Creasyt belökdöstek a kocsiba. A
szemtanúk errefelé meglehetősen szűkszavúak, jócskán kell biztatni őket,
hogy bármit mondjanak, de szinte teljesen biztos, hogy Creasy volt az.
Mindez reggel történt, és azóta folyamatosan érkeznek az újabb
információk. Satta mindent elmond, ha megérkezünk.
– Hány emberrel számolhatunk?
– Itt van Maxie és Frank – mondta az első ülés felé bökve Guido –, aztán
René Callard, Jens Jensen, a dán, egy francia fickó, Bagoly, természetesen
Satta meg a segédje, Bellu, és az egyik álcázott ügynöke, akit csak úgy
emlegetnek, hogy Szellem.
– Három olasz rendőr egyszerre – morogta Michael.
– Nem bízom semmilyen rendőrben.
– Ebben a háromban, és a csapat többi tagjában nyugodtan megbízhatsz –
válaszolta Guido. – Rajtuk kívül viszont egy lélekben se!
A műveleti központ egy kis házban volt, Milánó egyik előkelőnek
egyáltalán nem nevezhető külvárosában.
Idős asszony nyitott ajtót, alaposan megnézte, majd sietve beljebb
tessékelte őket a zsúfolt nappaliba. Michael régi ismerősként üdvözölte
Jensent és Bagolyt, utána Guido sorban bemutatta Callard-nak, Bellunak,
Szellemnek és Sattának. Mire a kölcsönös üdvözléseken túlestek, fél
tizenkettő lett.
Egy nagy asztal köré ültek, leszámítva a sarokban lévő korszerű rádiónál
helyet foglaló Szellemet, és Bellu nyitotta meg a tanácskozást:
 – Egész biztos, hogy Abrata volt az... az összes katonája kint járőrözik.
Tudjuk, hogy két komoly rejtekhelye is van a város külső részén. A kettő
közül valamelyikben tartják Creasyt, nagy valószínűséggel az északiban,
amely dombon áll, és könnyű megvédeni.
– Mikor tudjuk meg biztosan, hogy melyik? – kérdezte René Callard.
– Egy órán belül – válaszolta Bellu. – De legyenek óvatosak! – fűzte
hozzá, és rögtön Michaelre pillantott.
– Sajnos, a maffiának a csendőrséghez is sikerült beépülnie, mint minden
olaszországi intézményhez, így aztán csak azokra támaszkodhatunk,
akikben teljesen megbízunk... és azok nagyon kevesen vannak.
– Egy kézen meg lehet számolni őket – egészítette ki kis fintorral
beosztottját az ezredes.
– A felszerelés megérkezett Marseille-ből – közölte Maxie. – Jól el
vagyunk látva, nincs hiány semmiben. Keresztül tudjuk verekedni
magunkat bármilyen akadályon, csak azt kell kideríteni, hogy pontosan hol
van.
Satta megrázta a fejét.
– Mire eljutnak hozzá, Creasy golyót kap a fejébe. Ne kapkodjunk,
gondoljuk át alaposan a dolgot! – Guidóra mutatott. – A barátunk valaha a
maffiához tartozott, saját tapasztalatból tudja, hogyan működik.
Újabb szünetet tartva megbökte a mellét, majd Bellu felé intett. – Mi öt
éve küszködünk vele. Ismerjük a szerkezetét, a hozzá tartozók
gondolkodásmódját. Maga jön, Bellu! – adta át rögtön a szót
legközvetlenebb munkatársának.
– Creasy úgy hat évvel ezelőtt egymaga hadat üzent az egyik legnagyobb
maffiacsaládnak – kezdte a tömör helyzetismertetést az alacsony, kerek arcú
olasz. Hogy pontosan mi történt, az most nem fontos, a lényeg, hogy
körülbelül tíz évvel vetette vissza a szervezetet. Pillanatnyilag a két milánói
capo közül Gino Abrata a főnök, és közvetlenül fölötte a római Paolo
Grazzini áll. Tudjuk, hogy ma este Grazzininak odahaza találkozója volt
egy Detroitból érkezett capóval. A Ristorante Adessióban vacsoráztak, és
közvetlenül éjfél után Grazzini a limuzinján, kísérőként egy fegyveres
testőrökkel telezsúfolt kocsival Milánóba indult az autópályán. Gyorsabban
is jöhetne, de utál repülőgépen és vonaton utazni. Fél hat tájban fog
megérkezni, addig Creasy egész biztosan életben marad. Egyelőre Abrata és
Grazzini is rettenetesen csodálkozik, mert hat évig azt hitték, hogy Creasy
egy nápolyi temetőben nyugszik. Arra gondolnak, hogy újból a maffia ellen
akar háborút indítani, és kínzással próbálják meg kiszedni belőle, hogyan és
miért. – Bellu rövid szünetet tartva körbehordozta a tekintetét a
jelenlévőkön. – Tudjuk, hogy Creasy semmit nem mond nekik. Tudjuk,
hogy sokáig kitart... szerintem legalább huszonnégy óráig. Utána fájdalmas
kínok között meghal, és olyan helyen hagyják a holttestét, hogy sokan
lássák, bizonyítékául annak, hogy a maffiával nem tanácsos ujjat húzni, és
aki ellen egyszer bosszút fogadtak, annak vége. – Bellu az órájára pillantott
– Körülbelül harminc óránk van tehát.
Maxie felpattant, és hátratett kézzel, izgatottan körözni kezdett az asztal
körül. – Harminc óra nagyon sok. Ha ismerjük a helyet, végre tudjuk hajtani
az akciót. Eltereljük a figyelmüket... aztán Frank, René és én lecsapunk
rájuk.
Satta újból megrázta a fejét.
– A legkézenfekvőbb megoldás az lenne – mondta hogy a csendőrség
hermetikusan lezárja a környéket, és akcióba lép az antiterrorista
egységünk. Két körülmény szól ez ellen: az egyik a szervezetünkön belüli
korrupció, az, hogy legalább egy órával az akció kezdete előtt megtörténne
a riasztás, a másik, hogy ekkora akciót csak felsőbb jóváhagyással
indíthatunk, annak a megszerzéséhez pedig órák kellenek. Először is,
találnunk kellene egy becsületes vizsgáló- vagy büntetőbírót, akiket jórészt
már régen megöltek, mert sokaknak az útjában voltak. – Az ezredes a
helyzetismertetést lezárva minden szónál ékesebben vállat vont. – Hát, így
állunk.
René Callard pattant fel. – Nincs szükségünk senkire! – jelentette ki mély
meggyőződéssel és pocsék kiejtéssel angolul. – Csináltunk ilyet korábban
is! Creasy közénk való. Elég, ha megmutatják, hol van, és mi kihozzuk!
Michael eddig a pillanatig a fejét lehajtva, mereven az asztalt bámulta, de
mihelyt Callard elhallgatott, Sattára nézett, és azt mondta: – Szükségem
lenne még némi információra. Van családja Abratának?
Az ezredes Bellura villantotta a tekintetét, és az rögtön válaszolt is:
– Mindkét szülője meghalt, gyereke nincs, a bátyja és a húga New
Yorkban él, a felesége pedig elhagyta, és összeköltözött egy alacsonyabb
rangú, bolognai capóval. – Szünetet tartott, és mosolyogva, sokat tudóan
odaszólt Michaelnek: – Ebben az irányban hiába tapogatózik.
– És Grazzini? – kérdezte a fiatalember.
 Bellu vállat vont.
– Felesége van, és megszámlálhatatlanul sok szeretője. Egyik sem jelent
neki semmit, szorosabb érzelmi kapcsolat csak és kizárólag az anyjához
fűzi.
– Ő hol lakik?
A tanácskozás kezdete óta először halvány mosoly jelent meg Satta szája
sarkában. Átlátta, mit akar Michael, és rögtön válaszolt neki: – Graziellának
hívják, és Rómától húsz kilométerrel északra, Bracciano Lago kisvárosban
él. Öreg, és nagyon vallásos. Naponta imádkozik a templomban a fia lelki
üdvéért... Szerintem teljesen fölöslegesen.
– Úgy látszik, hosszú éjszakánk lesz – mondta Michael, Szellemre
villantva a tekintetét. – Kaphatnánk inni, és esetleg némi pizzát?
Szellem azonnal felpattant, az ajtóhoz ment, és lekiabált a földszintre: –
Talpra, vén csoroszlya! Enni- és innivalót kérünk! Nem tudod, hogy a
katonát a teli has viszi előre?
Magukban, anélkül, hogy ezzel bármelyikük számot vetett volna, a
jelenlévők a vezetőjükként könyvelték el a csapat legfiatalabb tagját. – Jó
volna, ha a lehető leghamarabb visszamennél Nápolyba! – folytatta Guidóra
mutatva Michael. – Ne legyen semmi közöd ahhoz, ami itt történik,
leszámítva azt, hogy közvetítesz közöttünk! – Maxie-nak szögezte a
mutatóujját, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte: – Rohamról szó
sincs! – Bellu következett: – Pirkadat előtt Bracciano Lagóban akarok lenni.
Frank, René és Bagoly velem jön. Elkapjuk Grazzini anyját, és felkínáljuk
nekik, Creasyért cserébe. – Sattához fordult: – Ezredes, hajnalra kell egy
tolószék és egy papi öltözék – körbefordult, és Jens Jensenre mutatott –
...neki. Mivel ismeri a terepet – mondta Szellemnek –, amennyire csak
lehet, Maxie-val megközelíti a bázisukat, és várják az értesítést, hogy nem
puskáztuk-e el a dolgot Bracciano Lagóban. Ha igen, maga a helyén marad,
Maxie pedig bemegy. – Michael felállt, a gondolataiban elmerülve gyors
léptekkel fel és alá róni kezdte a szobát, és pár másodperccel később újból
Sattára bökött. – Tartanunk kell a kapcsolatot, és nemcsak egymással,
hanem Szellemmel és Maxie-val is. Pár óra alatt megoldható, hogy legyen
hozzá felszerelésünk?
Az ezredes mosolyogva bólintott. Olyanokkal ült egy szobában, akik
közül néhányan a veszélyes élete folyamán megismert legveszedelmesebb
emberek közé tartoztak, és azt látta, hogy mindannyian meghajolnak egy
fiatal, még majdnem gyerek ember akarata előtt. Véletlenül sem ejtett róla
szót, de jól fejlett, fanyar humorérzékével nagyon élvezte a helyzetet. – Mi
kell még? – kérdezte.
Michael megtorpant, és a szemöldökét enyhén öszszevonva válaszolt: –
Szellemen kívül, aki tiszta, tartsa távol a carabinieriket az akciótól! Kellene
még két gépkocsi itt, Milánóban Szellemnek és Maxie-nak, és további kettő
Rómában, nekem és a többieknek. Búvóhelyre is szükség lesz Rómában.
Gondolom, ezt a helyet megtarthatjuk mint milánói központot. Egy
repülőgép is kellene, hogy a csapatommal mielőbb Rómába érjünk.
Magántársaságtól, olyantól, amelyiknek véletlenül sincs semmilyen
kapcsolata a csendőrséggel. Meg tudja csinálni?
Satta bólintott, és abban a pillanatban az öregaszszony lépett be
borosüvegekkel, poharakkal, egy teli tál spagettivel, kistányérokkal és
evőeszközzel megpakolt tálcával a kezében. Szellemre nézett, és bármilyen
öreg volt is az öreg arcból kitekintő szem, pillantásából őszinte szeretetet
lehetett kiolvasni. – Ha még egyszer vén csoroszlyának mersz nevezni –
mondta –, hanyatt döntelek, és megmutatom, mennyire tévedsz.
Szellem, aki a harmincas évei elején járó, vonzó férfi volt, hosszan
ránézett, komoly arccal bólintott, és végül keresztet vetett.
Utána asztalhoz ültek, és miközben ettek és ittak, Michael finomított a
tervén.
Harminchat
Egy távoli sarokból érkező erős fénykéve vetült a szemébe. A két őr a
háta mögött volt, nem látta őket. Kétóránként váltották egymást, és
mindnek nyomatékosan felhívták rá a figyelmét, hogy hiába van
megkötözve, hiába, hogy minden józan megítélés szerint tehetetlen, ne
higgyenek neki,.egy pillanatra se lankadjon a figyelmük. Olyan, akár a
jéghideg éjszakán nesztelenül osonó, kikerülhetetlen halál jellemezték igen
kifejezően a főnökeik. Álla a mellére bukott egy évekkel korábban
elsajátított trükköt alkalmazott, félig aludt, de közben az agya lázasan
dolgozott. Már rég nem szidta magát a figyelmetlenségéért. Nem lett volna
semmi értelme. Természetesen körültekintőbben kellett volna eljárnia.
Természetesen nem lett volna szabad olyan hotelbe mennie, ahol már
megszállt egyszer. Természetesen lesnie kellett volna, hogy nem áll-e
gyanús gépkocsi a járda mellett, és természetesen látnia kellett volna a
körülötte ólálkodó alakokat, rögtön, az első pillanatban rájönni, kicsodák.
Mindez azonban elmúlt, ha úgy tetszik, a történelem részévé vált. Creasy
szóról szóra felidézte magában, mit is mondott pár héttel korábban,
Marseille-ben Michaelnek. A hiba, amelyet elkövetett, legalább olyan
súlyos volt, mint az övé, ha nem súlyosabb. Biztos volt benne, hogy
Michael már Olaszországban van, keresi, és olyan csapat ál! a
rendelkezésére, amely minden kommandós vezér álma.
Nagyon érdekelte, szerette volna közelről látni, hogyan tud bánni vele.
A következő gondolata Grazzini volt. Ismerte jól.
Tudta, hogy ízig-vérig északi, nem olyan megveszekedett állat, mint a
calabriaiak és a szicíliaiak, akik a kábítószertől bűzlő dollárok utáni
hajszában már régen hátat fordítottak mindenféle, a zsiványokra nézve is
kötelező becsületnek. Grazzini viszonylag fiatal volt, gátlástalan, de
ragaszkodott ahhoz, hogy különválassza az üzletet a családtól. Rájön erre
Michael? És ha nem, Guido vagy Satta el tudja neki magyarázni, hogy mit
jelent?
Miközben fájdalommal küszködve, félálomban görnyedt a széken, egyre
erősebbé vált benne az érzés, hogy Michael magához ragadja az irányítást.
Biztos volt benne, hogy a csapat minden tagja, az összes kemény, tapasztalt
férfi mögéje áll, mert valahányszor a szemébe néz, úgy fogja érezni, hogy
az ő tekintete köszön vissza rá.
Harmadik gondolata a Gozón maradt gyerek nőé volt, és alighogy eszébe
jutott, kegyetlen fájdalom markolt belé. Bátyja már volt, de érezte, hogy
mindennél nagyobb szüksége lenne valódi apára. Újból Grazzinira gondolt,
arra, hogy építési vállalkozónak álcázza magát, közben csal, lop, hazudik,
zsarolásból és kábítószer-kereskedelemből gyarapítja a vagyonát, de odáig
nem alacsonyítja le magát, hogy leánykereskedelemmel is foglalkozzon.
Tisztában volt vele, hogy Grazzini szívből gyűlöli, és azzal is, hogy a
környezete még jobban tisztelné a római capót, ha lándzsára tűzve fel tudná
mutatni a fejét. Éppen ezért tudta, hogy képes lesz megállapodni vele.
Harminchét
Michael képletesen szólva haj szál vékony kötélen táncolt. Tudta, hogy
egyénisége erejével és szoros kötődésével Creasyhez sikerült kivívnia a
vezető szerepet egy csupa harcedzett, kemény férfiból álló csoportban.
Abban is biztos volt, hogy a csoport tagjai mind tudnak addigi egyetlen
igazán nagy vállalkozásáról, arról, amelynek a végén ötszáz méterről
mérgezett golyóval vállon lőtt egy veszedelmes terroristát. A fegyvertény
értékét csak növelte, hogy amikor meghúzta a ravaszt, Creasy mellette
hasalt, ugyanolyan mesterlövész-puskával, mint az övé, és azzal, hogy
átengedte neki a lövést, elismerte, hogy célzásban jobb nála. Michael tehát
tudta, hogy Maxie, Miller, Callard, Satta, sőt még Guido is elismeréssel
gondol a teljesítményére, ugyanakkor a tudat, hogy még húszéves sincs,
súlyos teherként nehezedett rá, erősen nyomasztotta. A hátrányt, amelyet ez
a körülmény kétségtelenül jelentett, az apját fogva tartók elleni gyűlölettel
igyekezett ellensúlyozni.
A kis méretű Lear jet kerekei betont fogtak. Reggel négy óra volt, az eső
sűrűn szemerkélt, de az időjáráselőrejelzés azt ígérte, hogy napsütéses idő
lesz, még ha hűvös is. A kis repülőtér tizenöt mérföldre keletre volt a
várostól, és kifejezetten a belföldi járatot lebonyolító kis gépek fogadására
és indítására szakosodott. Michaelt indulás előtt megnyugtatták, hogy nem
divat a bürokratikus szőrszálhasogatás, utasok és rakomány időtrabló,
fölösleges ellenőrizgetése. A pilóta követte a villogóval ellátott felvezető
autót, amely egy kivilágított hangárhoz kanyarodott. Jókora limuzin került
elő valahonnan, állt meg a Lear mellett, és a Michael vezetésével a gépből
kiszálló csapat pillanatok alatt átpakolta a személyes holmiját és a
felszerelését tartalmazó táskákat.
Egy órával később már Róma északi peremén, egy biztos házban voltak.
Újabb jellegtelen házban jellegtelen külvárosban. Itt is egy öregasszony
fogadta őket, aki csöppet sem lepődött meg azon, hogy olyan korai órán egy
csapat idegen állít be.
Megvolt a Michael által kért papi öltözék, a tolószék, Bracciano Lago
részletes térképe, és több autós térkép is, amelyeken a kisváros és a biztos
ház közötti lehetséges útvonalakat tüntették fel. Körbeülték hát a
konyhaasztalt, az öregasszony kávét töltött nekik, és Michael vezetésével
újból áttekintették a tervet, egészen a legapróbb részletig.
– Jó és egyszerű, de egy dolog zavar – mondta Miller, miután befejezték,
és a dánra mutatott. – Jenst állítod a tűzvonalba, aki nem szokott hozzá az
ilyesmihez. Miért nem engem, Renét vagy Bagolyt?
Michael mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Azért, mert Jens valóban úgy néz ki, mint egy...kicsit túlsúlyos pap –
válaszolta. – Tudjuk, hogy legalább egy testőr lesz ott, de az sem kizárt,
hogy több. Megvan a személyleírása, és azt is tudjuk, hogy a templom körül
szokott őgyelegni, amíg az öregasszony bent van. Frank, neked ott kell
lenned mellette, amikor Grazzini anyja kijön! René vár a kocsival, és
fölvesz, mihelyt végeztem. Jobb lenne, ha nem kellene megölnöd, de ha
mégis, akkor egy pillanatig se habozzál!
– Majdnem biztosra veszem, hogy meg kell ölni – jegyezte meg René. –
Végül is az a dolga, hogy védje Grazzini anyját. Ha a főnöke megtudja,
hogy hagyta elrabolni, úgyis meghal.
– Lehet – fogadta el részben az érvelést Michael. – Hosszú ideje... évek
óta van azonban mellette, és eddig semmi nem történt, ezért talán nem lesz
elég éber, és Frank ártalmatlanná tudja tenni anélkül, hogy végezne vele.
– Majd meglátom. Előre úgysem tudjuk eldönteni– zárta le a témát
Miller.
– Te vezeted a másik kocsit – fordult Bagolyhoz Michael –, és felveszel
engem, Jenst és az öregasszonyt. Csak kézifegyvereket viszünk, amit
könnyen el tudunk dugni, ha útközben esetleg rendőrökbe botlunk.
– Mi van, ha visszafelé jövet akarnak ellenőrizni bennünket? – kérdezte
Bagoly, először szólalva meg a megbeszélés kezdete óta.
– Akkor átverekedjük magunkat – válaszolta határozottan Michael. – Ha
többen lennénk és jobban ráérnénk, jobb tervet is kidolgozhatnánk, és
lehetne a közelben egy másik biztos házunk. – Vállat vont, és közben az
órájára nézett. – De nincs több időnk, és a létszám is akkora, amekkora.
Csak a gyorsaságunkra és a meglepetés erejére számíthatunk. Nem hiszem
azonban, hogy bárhol közúti ellenőrzés lenne, ahhoz túl nagy arrafelé a
forgalom. Az autósok meglincselnék a rendőröket, ha fel akarnák tartani
őket. – Lehajolva kis rádió adó-vevőket vett elő a táskájából, szétosztotta
őket, és rögtön ki is próbálta a magáét. Maxie hangja kicsit torzan, de
érthetően hallatszott a készülékből.
– Körülbelül egy óra múlva indulunk. Kilencre legyél a helyeden, és
jelentkezz be! – mondta halkan Michael.
– Úgy lesz. Sok szerencsét! – válaszolta Maxie.
Harmincnyolc Grazzini csevegő hangot ütött meg, és bár Abratához
beszélt, a mondanivalója Creasynek szólt.
– Tizennyolc óra a legtöbb, amiről tudok. Egy francia bírta addig, a
Union Course-tól. Három éve kaptuk el – mesélte –, miközben
műkincslopásra készült Rómában... az én területemen, a gazember! A két
legügyesebb emberemre bíztam, olyanokra, akik félóra alatt a pápával is
képesek lennének megtagadtatni a hitét. Tizennyolc óra... Komolyan
meglepett, de a fiúkat is. – A megkötözött Creasy felé fordult, és
megkérdezte: – Ugye maga nem lesz olyan ostoba?
Creasy előbb ásított egy nagyot, csak azután válaszolt, enyhén
előredőlve: – Semmi bajom magával, Grazzini! Nem azért vagyok
Olaszországban, hogy magával vagy az embereivel összeakaszkodjam. A
magam ügyeit intéztem, amikor ennek a majomnak az emberei elkaptak az
utcán. Ha nem enged el azonnal, úgy hal meg, hogy nagyon fogja sajnálni...
és mivel a főnöke, maga is.
Grazzini elmosolyodott.
– Nincs abban a helyzetben, hogy fenyegetőzzön mondta, és a hangja
egyik pillanatról a másikra fenyegetővé vált: – Megölte a sógoromat és az
egyik unokaöcsémet!
– Hogy hívták az unokaöccsét?
– Vico Di Marconák. A sógorom testőre volt, katona. A sógorommal és
két másik katonával együtt égette el abban a Cadillacben Rómában.
Creasy komoly arccal rábólintott emlékezett az esetre.
– Vagyis kötelességteljesítés közben, a főnökét védelmezve halt meg.
Nem lehet személyes ügynek nevezni, egyszerűen csak eszköz voltam.
Grazzini dühösen felhorkant.
– Nem szeretjük az eszközöket, és sosem felejtjük el azokat, akik ránk
támadnak. Megbosszulom őket, de előbb még beszélni fog.
– Mire kíváncsi? – kérdezte Creasy, miután megmozgatta a vállát.
– Arra, hogy miért jött Olaszországba, mi a célja, kikkel van és hol a
bázisa, Olaszországban és külföldön is.
– Semmi gond. Az utolsót leszámítva minden kérdésre felelek – mondta
Creasy, nem kis meglepetést okozva az olaszoknak.
Grazzini és Abrata egymásra nézett, és hirtelen meg sem tudtak szólalni.
– De csak négyszemközt, magának, Grazzini – folytata az amerikai. – A
többiek menjenek ki!
– Felejtse el! – válaszolta azonnal Abrata.
Creasy meg sem hallotta, átható pillantással Grazzinit nézte, aki hosszú
hallgatás után odafordult az alvezéréhez: – Gino, légy szíves, hagyj
magunkra pár percre... Hálás lennék, ha megtennéd! – Úgy beszélt, mintha
vele egyenrangútól kérne szívességet, de akárhogyan fogalmazott is, az
utasítás attól még utasítás maradt.
 Abrata előbb dühösen megvillantotta a tekintetét, de aztán erőt vett
magán, és nyugodtan válaszolt: – Remélem, tudod, hogy ez az egész csak
trükk. Ne felejtsd el, mennyire agyafúrt, és azokat se, akik miatta haltak
meg!
Grazzini egyetértőn bólintott.
– Igazad van, Gino, és hidd el, sosem felejtem el! De talán mégis
érdemes rászánni néhány percet, mielőtt meghal.
Újabb szünet következett, majd Abrata lassan felállt, intett a Creasy
mögött álló két géppisztolyos őrnek, és azok szó nélkül kimentek.
– Van nálad fegyver? – kérdezte, miután hármasban maradtak.
– Nincs – felelte Grazzini. – Mostanában ritkán hordok magammal.
Abrata egy pisztolyt vett elő a zakója alól, kibiztosította, és lerakta az
asztalra, a főnöke elé. – Jól meg van kötözve, de azért légy óvatos!
Grazzini elmosolyodott. – Ha nem lennék nagyon óvatos, barátom, már
rég nem élnék. Nagyon vénen, ágyban akarok meghalni... Majd szólok, ha
végeztünk.
Abrata vetett még egy vészjósló pillantást Creasyre, és aztán szó nélkül
kiment.
Harminckilenc
– Semmi kétség. Férfi lánya, és ha eljön az idő, igazi férfi asszonya lesz.
Laura a konyhaablakban állva, a domb alján elterülő szántóföld felé
nézett, Maria, a menye mellette állt.
Paul motoros ekekapával a talajt lazította éppen, és Juliét úgy járt
szorosan a nyomában, mint egy kiskutya. Bár a férfi jól fölemelte a hangját,
a gép pöfögése miatt Laura csak annyit értett, hogy elmondja, mit és miért
tesz. A föld túlsó végéhez érve leállította a motort, és a kőfalra letelepedve
egy palackot vett elő vastag vászonból készült iszákjából. A lány mellé ült,
és megosztoztak a hűs boron.
– Igazad van – értett egyet az anyósával Maria. – Csak egy napja van itt,
de már az ujja köré tekerte Pault és Joeyt. Kíváncsi vagyok, Creasy is úgy
fog-e ugrálni, ahogyan fütyül.
Laura gondolkodott egy kicsit, aztán bólintott.
– Igen. Úgy fog ugrálni – válaszolta. – Az elveszett lányát látja benne...
Michaelt azonban nem fogja az ujja köré tekerni... ő megmarad szigorú, óvó
bátynak, és örökké vitatkozni fog Creasyvel azon, hogy túl engedékeny. Jó
hármas ahhoz, hogy összetartó, szerető család jöjjön ki belőle.
 – Feltéve, hogy Creasy visszajön – jegyezte meg Maria. – Ha valóban a
maffia tartja fogva, kiélik rajta a bosszúvágyukat.
– Már nem fiatal, sok nehéz megpróbáltatást átélt...és többnyire egyedül
– felelte elgondolkodva Laura. – Most viszont ott van Michael, és vigyáz rá.
Meglátod, hazahozza.
A kőfalon ülve Juliét szinte megállás nélkül kérdezősködött.
– Mióta gazdálkodsz itt?
– Nemzedékek óta a családom túrta errefelé a földet – válaszolta
mosolyogva Paul, és széles mozdulattal körbemutatott a piros, már
majdnem érett termés alatt roskadozó paradicsombokrokon. – Persze
tudom, hogy őrültség folytatni ezt a munkát. Napi tizenkét-tizennégy órát
dolgozom, és a jövő héten jó, ha tizenöt lírát kapok az áruért a piacon. Ha
egy font órabért számolok magamnak, és hozzáadom a műtrágya, meg a
növényvédő szerek árát, akkor egyértelmű, hogy bukom az üzleten.
– Miért csinálod mégis?
– Benne van a véremben – felelte Paul. – Minden gozóiéban. Ha
megkapom azt a tizenöt lírát, úgy fogom érezni, hogy becsülettel
megdolgoztam érte. És még valami! Az összes zöldség és gyümölcs, amit
megeszünk, a saját földünkön terem. A baromfi, a tojás, a nyulak és a
kacsák szintén a gazdaságunkból származnak. Nehéz elmagyarázni, milyen
remek érzéssel tölti ez el az embert. Ha holnap az összes élelmiszerbolt
bezárna, a családunk akkor sem éhezne.
Ivott egy korty bort, aztán átadta a bögrét Julietnek.
– És nem is szomjazna... Van egy forrásunk, amelyik vizet ad, és van
borunk is elég.
– Nagyon finom bor – mosolygott a lány, miután ivott egy kortyot. – Azt
hiszem, tudom, mit érzel.
Schembri komolyan bólintott. – Talán igen... bár még gyerek vagy, de
sok mindenen mentél keresztül. A történelmünk folyamán, a sok ezer év
alatt nekünk is rengeteg bajunk volt. Sorozatosan támadtak bennünket az
idegenek, akit lehetett, elhurcoltak rabszolgának. Emlékszem az utolsó
háborúra... minden üzlet bezárt. Még gyerek voltam. – Széles mozdulattal
körbemutatott. – Itt dolgoztunk apámmal és a nagybátyámmal, és a
családnak volt mit enni. Ami ennivalónk maradt, azt átküldtük Máltára, ahol
sokan éheztek.
– Szóval boldog vagy? – szögezte neki a kérdést Juliét.
 Paul a korábbinál valamivel hosszabban ivott, és közben átgondolta a
választ.
– Bizonyos értelemben igen. Nagyszerű, erős feleségem van, fiam, akire
büszke lehetek, és olyan menyem, akit szeretek, akitől unokákat kapok.
Aztán Creasy: ő nekem is, Laurának is a fiú, a testvér és az apa valamilyen
keveréke. Michael a másik fiam.
Bütykös barna kezét óvatosan Juliét fejére tette és megsimogatta. – És
most úgy látszik, hogy van egy lányom is. Nekem jó, de neked nehéz lesz,
mert kettőt kell pótolnod... és mindketten csodálatosak voltak.
A lány fölfelé, a teraszon üldögélő Laura és Maria irányába nézett. –
Mindent tudok Nadiáról és Júliáról – mondta halkan. – Michael mesélt
róluk. Sosem leszek képes pótolni őket, és elmulasztani a fájdalmat...
– Paulra emelte a tekintetét. – De tudlak szeretni, és Laurát, Joeyt és
Mariát is. Többet nem ígérhetek.
A férfi nem válaszolt rögtön. Felállt, leverte a fenekéről a port, és az
ekekapához ballagott. – Tegyünk még egy kört! – ajánlotta. – Utána el kell
mennem az egyik barátomhoz, megjavítani a présgépét.
– Elkísérhetlek? – kérdezte Juliét.
– Hát persze!
Negyven
A kocsi kilenc előtt két perccel állt meg a templom előtt. Michael
körülbelül száz méterről, a tér másik oldalán leállított tolószékéből figyelte.
Pokrócba bugyolált térdén könyv feküdt, mögötte a fekete papi öltözéket
viselő Jensen állt, mindkettőjük fülében kis fülhallgató volt, aminek a
zsinórja a gallérjuk alatt tűnt el.
Az autó fekete, öreg, tökéletesen karbantartott Lancia volt. A sofőr
fürgén kipattant a volán mögül, és szélesre tárta a hátsó ajtót egy idős nő
előtt. Segíteni akart a kiszállásban, de utasa határozott kézmozdulattal
elküldte. Nehézkesen kitornászta magát a kocsiból, és fehér botjára
támaszkodva indult a bejárat felé. A lépcső alján öreg pap várta, karon
fogta, és bevezette a templomba. Miután a kapu becsukódott mögöttük, a
sofőr beült a volán mögé, megkerülte a teret, és egy kis kávézó mellett
állította le a kocsit. Pár perccel később már a kapucsínóját itta, és brióst
falatozott hozzá.
Michael körbenézett a téren, majd fölemelte a könyvet, és beleszólt a
lapjai közé rejtett rádióadóba:
 – Csak egy. A szokásos. Látjátok?
– Igen – hallotta a fülhallgatóból Miller válaszát.
– Körülbelül harminc perc múlva! – adta ki az utasítást. – A papom addig
elvisz sétálni. – Hátrafordulva bólintott, a dán pedig lassan elkezdte tolni a
macskaköves téren keresztül a kávézó felé.
Negyvenegy
– Kék Gyűrű – dobta oda a két szót Creasy az olasznak, és éberen
figyelte, hogy az milyen reakciót vált ki belőle.
A névnek elsőre nem volt semmilyen hatása. Grazzini csak nézett rá
értetlenül, és pár másodperc múlva visszakérdezett: – Kék Gyűrű?
Creasy nem válaszolt, rezzenéstelen arccal állta a tekintetét, és egy idő
után az olasz elgondolkodva megismételte: – Kék Gyűrű? – Kurtán, alig
észrevehetően bólintott. – Hallottam valamit... egy pletykát... évekkel
ezelőtt... Nem hiszem, hogy létezik.
Creasy hangja nyugodt, kimért volt: – A Kék Gyűrű létezik. Miatta
vagyok Olaszországban.
Ettől a pillanattól kezdve a beszélgetés olyan volt, mint egy
pókerjátszma. Mindkét játékos megpróbálta kitalálni, milyen lapjai vannak
a másiknak. Creasy egyelőre mást nem is csinált ült némán, és nyugodtan
figyelte Grazzinit.
– Ha létezik – szólalt meg végül az olasz –, akkor sincs semmi köze a
Cosa Nostrához.
Creasynek már a keze és a lába is elzsibbadt. Megpróbálta mozgatni az
ujjait, de nem érezte őket, úgyhogy jobb híján a vállát feszítette meg,
miközben válaszolt: – Tudom. Ha azt hinném, hogy köze van a Cosa
Nostrához, nem ülnék itt megkötözve, hanem Rómában lennék, ott
beszélgetnénk, és maga nem tudná mozdítani se kezét se lábát.
Grazzini hanyag kézmozdulattal jelezte, hogy nevetségesnek tartja még a
feltételezést is.
– Mit tud a Kék Gyűrűről? – kérdezte.
– Elmondom, de előbb azt, amit Paolo Grazziniról tudok.
Az olasz lekezelő mosollyal jelezte, hogy csak rajta.
Creasy amennyire tudott, előrehajolt, és nyugodt, érzelemmentes hangon
mesélni kezdett: – Paolo Grazzini közönséges katona volt Rómában, amíg
feleségül nem vette Continak, Róma és Észak-Olaszország legfőbb
capojának a húgát. A házasság nagyot lendített előre a karrierjén, és fontos
alvezér lett, bár Conti soha nem bánt vele olyan tisztelettel, amilyet elvárt.
Grazzini vállat vont, tovább mosolygott lekezelően, és nem válaszolt.
– Körülbelül hat évvel ezelőtt – folytatta Creasy Gino Fossella, Milánó
első számú capója, aki névleg Conti alárendeltje volt, elrabolt egy gyereket,
aki nagyon közel állt hozzám, és közben majdnem halálosan megsebesített.
Később a kislány meghalt, én pedig megöltem Fossellát és az alvezéreit.
Dühös voltam. Elég dühös ahhoz, hogy meg se álljak a csúcsig, úgyhogy
felrobbantottam Contit és az alvezéreit is, kivéve magát.
– Ezt mind tudom! – szólalt meg végre türelmetlenül Grazzini.
– Igen, de van néhány dolog, amit nem ért. Most elmagyarázom.
Továbbmentem Palermóba, megöltem Cantarellát és az ő alvezéreit is, aztán
megrendeztem a halálomat.
– Jó barátja, Satta ezredes segítségével – felelte az olasz.
– Hogy kiével, annak a történet szempontjából nincs semmi jelentősége.
Cantarella halálával a bosszúm véget ért. Nincs semmi bajom se
személyesen magával, se általában a Cosa Nostrával.
Az olasz újból hidegen elmosolyodott.
– A vendetta megállításához két fél kell – mondta. – Ránk támadt, és
azért most megfizet. Ezúttal a halála valódi lesz... azt elhiheti.
Creasy nyílt mosollyal válaszolt: – Ne felejtse el, hogy olyannak mondja
ezt, aki meglehetősen járatos a maguk ügyeiben! Az utóbbi hat évben
komoly változások történtek. Rómában és északon maga az első, Nápolyt,
Calabriát vagy Szicíliát azonban sosem tudja ellenőrzése alá vonni.
Olaszországban jelenleg két Cosa Nostra működik, az egyik Rómától délre,
a másik tőle északra. Északon maga megpróbál civilizáltan tevékenykedni,
tiszteletre méltó üzletemberré válni, amennyire lehet. Idővel talán sikerülni
is fog... de nem olyanokkal szövetségben, mint Abrata. Ő egy letűnt
nemzedékhez tartozik.
Grazzini igyekezett közömbös arcot vágni, de Creasy látta a tekintetében
a kíváncsiságot.
– Paolo Grazzini másfajta – folytatta. – Hogyne, kábítószerrel is
kereskedik, vagy legalábbis hagyja, hogy a beosztottai kereskedjenek vele,
aztán leveszi a bevételeikből a sápot. Védelmi pénzt is szed, de főleg azzal
foglalkozik, hogy politikusokat és vezető üzletembereket vesz meg, és
rajtuk keresztül valósítja meg a terveit. – Creasy hangja elhalkult, szinte
mélázó lett. Lányokkal azonban nem kereskedik, a prostitúcióhoz semmi
köze. Gyilkoltatni csak a saját körén belül szokott. .. nem úgy, mint azok az
állatok délen és Szicíliában. Civilekkel nem háborúzik, nem öl és nem
használ ki nőket.
Elég hosszú csönd következett, majd Grazzini kurtán megkérdezte: – És?
– Úgyhogy elmondja, mit tud a Kék Gyűrűről, amely súlyos foltot ejt a
Cosa Nostra becsületén – válaszolta vállat vonva Creasy.
Újabb hallgatás kezdődött, és Creasy bár nem mutatta, izgatottan várt,
mert tudta, hogy az olasz reakciója döntő fontosságú lesz.
– Mivel ejt rajta foltot? – kérdezte végül Grazzini, és Creasy magában
felsóhajtott, elégedetten nyugtázta, hogy sikerült leküzdenie az első
akadályt.
– A Cosa Nostráén és személyesen a magáén is, mivel hagyja, hogy ilyen
mocskos társaság szabadon működjön a területén – felelte.
Az olasz szemmel láthatóan dühös lett, és felindultsága Creasy számára a
második akadály legyőzését jelentette.
– Ezt hogy érti?! – kérdezte indulatosan Grazzini. – Mindössze egy
névről van szó, kósza szóbeszédről, amilyen mindig volt és lesz is elég.
Nem hiszem, hogy valóban léteznek.
– Pedig léteznek – felelte szenvedélyesen Creasy. – A maga területén és
másokén is, én pedig megtalálom őket, és leszámolok velük.
– Miért?
– Mert gyűlölöm mindet.
– Miért?
– Láttam a munkájuk eredményét.
– Mivel foglalkoznak?
– Fiatal nőkkel kereskednek. Úgy megalázzák őket, hogy az még az
olyanok képzeletét is messze felülmúlja, mint maga. Megalázzák,
tönkreteszik a testüket és a lelküket is.
Grazzini elgondolkodva bólogatott.
– Hallottam... de miért ártja bele magát?
– Megvan rá az okom.
– Éspedig?
Creasy ügyelt arra, hogy minden szót tisztán, tagoltan ejtsen ki: – Az,
hogy amikor kínozzák, megalázzák azokat a lányokat... sokszor
gyerekeket... kifejezetten élvezik is. Az élvezet még a nyereségnél is többet
jelent nekik.
Grazzini másodpercekig mozdulatlanul bámulta maga előtt az asztalt,
majd váratlanul felpattant, és hátat fordítva a szoba másik felébe ment, ahol
egy gyümölcs csendélet lógott a falon. Szétvetett lábbal, hátratett kézzel
megállva előtte azt kezdte nézni. Creasy alig hallhatóan sóhajtott, érezte,
hogy jól vette a következő akadályt is.
Negyvenkettő
– Vaffanculo! – kiáltotta dühösen az öregasszony, és fehér botjával
keményen fejbe vágta Michaelt. A fiatalember oldalt perdült, kis híján
elejtette a fegyvert, de mielőtt a második csapásra sor kerülhetett volna,
villámgyorsan visszatért. Megragadta a botot, maga felé rántotta, és
derékon kapta az idős nőt. Az a vállába harapott, amitől kiesett a fogsora, de
nem tudta megakadályozni abban, hogy a hóna alá kapva lerohanjon vele a
lépcsőn. Futás közben Michael látta, hogy a Bagoly vezette Mercedes a
lépcső elé gördül.
Tolószéke az erős taszítástól magányosan bukdácsolt a kockaköveken,
miközben a reverendás Jens ugyancsak a kocsi felé futott. Valamivel
távolabb a testőr mozdulatlanul feküdt a tér kövén, és Miller fölötte állt. Az
ausztrál a biztonság kedvéért még egyszer fejbe csapta fegyverével az ájult
őrt, aztán futva indult a sarok felé. Jens felrántotta a Mercedes hátsó ajtaját,
Michael pedig sietve belökte az ülésre az öregasszonyt, és beugrott mellé. A
dán is beszállt előre, és Bagoly már taposott is bele a gázba. Kiáltások,
sikolyok hallatszottak a térről, miközben a kocsi csikorgó kerekekkel
megfordult, és pár pillanattal később eltűnt a döbbent nézők szeme elől. Az
egész akció nem tartott tovább húsz másodpercnél.
Negyvenhárom
– A vendetta változatlanul érvényes – mondta még mindig a csendéletet
bámulva Grazzini. – Megölte a családom tagjait.
– Megöltem a sógorát, akit szerintem szívből utált – válaszolta éles
hangon Creasy. – Megöltem az unokaöccsét, aki katona volt, vagyis
harcban esett el. A húgát nem bántottam... négy éve újból férjhez ment, és
szült egy lányt, akinek, maga a keresztapja. Conti úgy bánt vele, mint egy
kapcaronggyal... és ezt maga is tudja.
Grazzini megfordult, lassan visszament az asztalhoz, és leült. Először
látszott érzelem az arcán azóta, hogy megérkezett. – A vendetta érvényes –
ismételte meg monoton hangon. – Csak a halálával van vége.
Creasy rezzenéstelen arccal nézte az olaszt. – Hadd meséljek egy szörnyű
szégyenről! – kezdte hirtelen. – Az egész társadalom szégyenéről.
Körülbelül nyolc évvel ezelőtt, egy calabriai hegyi faluban véget ért egy
vendetta, amely harminc évig tartott, és két család több mint húsz férfi
tagjának a halálát okozta. Olyan hosszú volt, hogy már senki nem
emlékezett rá, mivel is kezdődött. A végére az egyik családban csupán egy
fiú maradt. Az ilyen vérbosszúk csodálatos szabálykönyve szerint egy fiú
tizenhat éves korában válik férfivá, és vele együtt alkalmassá arra, hogy
öljön vagy megöljék. Az a fiú tizenöt éves volt, amikor az anyja és a
nővérei közölték vele, hogy a tizenhatodik születésnapján magához kell
vennie apja puskáját, és el kell indulnia, hogy megbosszulja apja, bátyjai,
nagybátyjai és unokafivérei halálát. A fiú azonban úgy döntött, hogy nem
teszi, és emiatt az anyja és a nővérei mélységesen szégyellték magukat. A
helyi pap természetesen tudomást szerzett a dologról, értesítette a sajtót, és
a történet bejárta nemcsak Olaszországot, hanem a fél világot is.
Grazzini hallgatott, és csak bólogatott komor arccal.
– Sok család felajánlotta Olaszország-szerte, hogy befogadja, és
természetesen a rendőrség is védelmet ajánlott – folytatta Creasy –, de a fiú
minden segítséget visszautasított. A születésnapja előtti este az anyja és a
nővérei, miután sorra leköpték, elmentek otthonról, és nyitva hagytak
minden ajtót. Egy perccel éjfél után megjelentek a másik család férfi tagjai,
és ott helyben, a konyhaasztalnál agyonlőtték. Az anyja és a nővérei nem
mentek el a temetésére... Ezt akarja? Ilyen vérbosszúra vágyik?
Grazzini az asztalon heverő pisztolyra nézett, fölemelte, de egy-két
másodperc múlva vissza is tette.
– Tudja, milyen nálunk a rendszer – mondta halkan. – Meg kell őriznem
a tekintélyemet.
Creasy halkan fölnevetett.
– Ha ahhoz, hogy erősnek tartsák, golyót kell eresztenie egy megkötözött
ember fejébe, akkor az a tekintély már régen elveszett – mondta.
Grazzini nem válaszolt, némán töprengett, de csak kis ideig, mert hirtelen
kivágódott az ajtó, és Abrata kiabált be neki izgatottan. A római capo
kisietett, de néhány másodperccel később dühtől tajtékozva visszatért.
Felkapta, és ádáz arccal Creasyre szögezte a fegyvert. A mellkasa vadul
hullámzott, szavai dühösen törtek elő a torkán:
 – Vendetta! Maga beszél a vendettáról, közben elrabolja az anyámat! Az
anyámat, maga mocskos csirkefogó!
– Huszonnégy órája ide vagyok kötözve ehhez a székhez! – kiabált
vissza nem kisebb felindulással Creasy.
– Akkor az emberei! – Grazzini előrelépett, és Creasy homlokához
szorította a pisztoly csövét.
Creasy mély lélegzetet vett, nyugalmat erőltetett magára, és utána
válaszolt: – Ha valóban ők voltak, és meghúzza a ravaszt, akkor az anyja
meghal.
Az olasz mélyet lélegzett, közben a keze enyhén megremegett. – Öld
meg a gazembert! – hallatszott a háta mögül Abrata biztatása.
– Persze! Nem a maga anyja! – mondta harsányan Creasy, majd
halkabbra váltva megkérdezte Grazzinit:
– Mikor és hol?
A maffiafőnök pár centivel hátrébb húzta a fegyvert.
– Odahaza, a templom előtt. Tizenöt perce.
Creasy behunyt szemmel gondolkodott pár másodpercig, majd állával a
szemközti székre bökött. – Üljön le, és várjon! Ha valóban az én embereim,
akkor tizenöt-húsz percen belül jelentkeznek. Hozasson ide egy telefont!
A szobában szinte elviselhetetlenné vált a feszültség.
– Megpróbálják kicserélni – szólalt meg újból, rövid hallgatás után
Abrata.
– Soha! Élve nem kerül ki innen! – vicsorogta Grazzini.
– Lehetséges – hagyta rá Creasy. – Tizenöt-húsz perc azonban nem sokat
számít. Ártatlan nővel nem harcolok, még akkor sem, ha egy capo anyja az
illető.
Újabb rövid hallgatás következett, de aztán Grazzini kiadta a parancsot: –
Hozzatok egy telefont! Olyat, amelyiket ki is lehet hangosítani!
A hívás tizennyolc perccel később futott be. Grazzini kapta fel a kagylót
már visszanyerte a nyugalmát, de a pisztoly változatlanul a kezében volt, és
célba vette Creasyt. Egy idő után rászorította a kezét a mikrofonra, és
halkan odasúgta Creasynek: – Azt mondja, a fia, és a markában tartja
anyámat... Nem tudtam, hogy van fia.
– Egy perccel ezelőtt még én sem tudtam, hogy magának meg anyja...
Hadd beszéljek vele!
– Ez megőrült! – csattant fel félig dühösen, félig csodálkozva Abrata.
 – Mi volna, ha befogná végre a száját? – kérdezte Creasy. – Nem a maga
anyjáról van szó.
Grazzini eközben némán vívódott, végül Creasy füléhez tartotta a
kagylót, és megnyomott egy gombot a készüléken.
– Michael?
– Igen! – töltötte be hirtelen a szobát a fiatalember hangja. – Jól vagy?
– Igen. Elfogtad Grazzini anyját?
– Igen.
– Azonnal engedd el!
Legalább húsz másodperces csönd következett, és csak aztán hallatszott
újra a készülékből Michael csodálkozó hangja: – Azért mondod, mert
fegyvert tartanak a fejedhez? Ha igen, figyelmeztesd őket, hogy én is az
övéhez!
– Michael! Nagyon fontos, hogy pontosan azt csináld, amit mondok –
válaszolta Creasy. – Azonnal engedd el, és küldd Grazzini római házába! A
haja szála sem görbülhet meg! Mondd meg neki, hogy mihelyt megérkezett,
azonnal hívja fel a fiát ezen a számon! Gondolom, veled van néhány
barátunk. Azonnal menjetek ahhoz az emberhez, akit a testvéremként
ismersz, és várjátok meg a telefonomat!
A készülékből éles kattanás hallatszott, mire Grazzini is lerakta a
kagylót.
– Ez csak trükk! – tiltakozott Abrata. – Miért tenné?
– Az ilyenek soha nem lesznek képesek megérteni – szólt Grazzinira
nézve Creasy. – Mondtam már...Nőkkel nem harcolok.
Negyvennégy
Satta ezredes lépett be a szobába. Nem szokványos szoba volt, ahogyan a
kórház sem az a tizenkettő egy tucat, sokkal inkább hasonlított egy
luxusszálloda pazarul berendezett lakosztályára. Csak a több irányban
állítható ágy és az infúziós állvány árulta el, hogy orvosi célokat szolgál,
valamint a rendkívül csinos és vonzó ápolónő, akinek olyan volt az
egyenruhája, hogy akár Valentino is tervezhette volna.
Éppen vérnyomást mért Creasynek, és az eredmény láttán elégedetten
bólintott. – Már csak egy kiadós alvás hiányzik – mondta, és igen szigorú
pillantást vetett Sattára. – Ami azt jelenti, hogy a látogatójának tizenöt perc
múlva mennie kell.
 Creasy bekötözött kezével finoman megérintette a csuklóját. – Mi a
neve? – kérdezte.
– Gianna – felelte a lány.
– Gianna kedves, Satta ezredessel meg kellene beszélnem valamit. Hozna
nekünk egy üveg Barolót és két poharat? – kérdezte Creasy.
– Legyen inkább három! – szólt közbe Satta. – Tíz perc múlva Bellu is itt
lesz.
Az ápolónő elkeseredetten sóhajtott. – Dr. Silvestritől kérjen, majd
meglátja, mit fog válaszolni! Megmondta, hogy késleltetett sokkra lehet
számítani.
Satta és Creasy összemosolygott, majd az ezredes rábeszélő hangon azt
mondta a lánynak: – A legveszedelmesebb sokk, ami érheti, attól lesz, ha öt
percen belül nem hozza a bort.
A nővér erre már nem is válaszolt, rosszalló fejcsóválással kiment, Satta
pedig egy széket közelebb húzva leült az ágy mellé.
– Beszéltem Guidóval – kezdte. – Nem mentem bele a részletekbe, csak
annyit mondtam, hogy jól van, és holnap Nápolyba megy. Beszélt
Michaellel is, aki bizonyos mértékig azt csinálta, amint mondott.
– Bizonyos mértékig? – kérdezte gyanakodva Creasy.
– Igen. És azt hiszem, igaza is van. Nápolyba indult a csapattal,
leszámítva Maxie-t.
– Miért, ő hol van?
– Egész biztosan a közelben. Ne kérdezze, hogy pontosan hol, mert nem
tudom – válaszolta az ezredes –, de erős a gyanúm, hogy valahol ennek a
kellemes kis kórháznak a földszintjén... Michael ugyanúgy gondolkodik,
mint maga.
Creasy elgondolkodva bólintott.
– Ostobaság, és teljesen fölösleges is... de ahogy ismerem, vigyáz rám,
ami jólesik.
– Mondom, hogy Michael ugyanúgy gondolkodik, mint maga.
Creasy maga elé tartotta vastagon bepólyált jobb kezét.
– Silvestri doktornak igaza volt – mondta elgondolkodva. – Nem az
ujjam okozta a bajt, hanem az, hogy nagyon erősen megkötöztek. Ha még
néhány óráig úgy maradok, az összes kéz- és lábujjam elüszkösödik.
Halványan elmosolyodott, és vállat vont. – Eszembe sem jutott, mivel
nem éreztem semmit. Általában így van, ha elszorítják az ereket, az
kezdetben fáj, de aztán a fájdalom elmúlik, és az ember nem is gondol rá,
hogy a testének az a része haldoklik.
Kopogtak, és Bellu lépett be aktatáskával a kezében.
Egy széket húzott az ágy másik oldalához, lerakta a táskát, aztán
előrehajolt, és jobbról-balról arcon csókolta Creasyt, aki ép kezét a nyaka
köré téve erősen megölelte. Hat éve találkoztak utoljára. Az üdvözlés után
Bellu leült, térdére tette az aktatáskát, és egy vékony dossziét elővéve
Creasyre nézett, mire az rászólt:
– Halljam!
Bellu lassan, tagoltan olvasni kezdte a rendőri jelentést: – Signora
Grazzini délelőtt tíz harminckettőkor lépett ki a Bracciano Lagó-i
templomból. A lépcső alján tolószékes fiatalember várakozott egy pap
társaságában. Szemtanúk elmondása szerint a pap közepes termetű, szőke
hajú, enyhén pufók. Signora Grazzini testőre, Filippo Cossa a kocsijuk felé
indult, ám abban a pillanatban a tolószékes fiatalember ledobta a lábáról a
takarót, és pisztollyal a kezében felpattant. Cossa azonnal nekilódult, a téren
keresztül feléje rohant, de egy másik fegyveres az útját állta. Fekete
pulóvert, nadrágot és sapkát viselt, és leütötte Cossát, mielőtt az fegyvert
ránthatott volna. Signora Grazzini a botjával a fiatalemberre támadt, de az
derékon kapta, és egy közelükben álló Mercedeshez cipelte. Belökte a hátsó
ülésre, utánaugrott, és miután a pap is beszállt az első ülésre, a kocsi nagy
sebességgel elhagyta a teret. Mintegy tíz másodperccel később egy másik
gépkocsi gördült Cossa mellé, fölvette a testőr támadóját, és elvitte.
Nagyjából huszonöt percbe telt, amíg minden Braccianóból kivezető úton
sikerült rendőrségi ellenőrző posztot felállítani. Előzetes értékelés szerint az
emberrablást felkészült profik hajtották végre.
Bellu a dossziét becsukva előbb Sattára, majd Creasyre nézett, aki
megerősítette a jegyzőkönyv szerzőjének véleményét:
– De mennyire azok!
Satta hanyagul vállat vont. – Apa és fia... szó ami szó, remek csapatot
szedett össze. Ezektől egy államfő sem lenne biztonságban. – Az ezredes
Creasyhez fordult, és úgy folytatta: – Az időpontokból úgy tűnik, hogy
Michael mobilon hívta fel Grazzinit. Tudjuk, hogy egy órával később
Signora Grazzini már a fia római hazában volt... Meséljen! Miért engedte el
Michael, és mi történt utána?
Creasy bekötözött bal kezére nézett, úgy válaszolt:
 – Grazzini természetesen azonnal meg akart ölni, és az a barom Abrata
még biztatta is. Meg kell értenie, hogy Grazzini nehéz helyzetbe került,
ennek ellenére sikerült valamifajta egyetértésre jutnunk. Amikor azonban
kiderült, hogy Michael elrabolta az anyját, erőt, határozottságot volt
kénytelen mutatni. Azzal, hogy szóltam Michaelnek, engedje el, és vigye
haza, sikerült zavarba hoznom.
– Úgy adott rá utasítást, hogy még a székhez volt kötözve? – kérdezte
elképedve Bellu.
– Igen... pontosan kiszámított kockázat volt – válaszolta Creasy.
– És cserébe azért, hogy az anyja kiszabadult, levágta az ujját? –
érdeklődött pusztán kíváncsiságból Satta.
Creasy gondolatban visszatért abba a szobába, ahol fogva tartották, és
ahol, azokban a pillanatokban legalábbis egy hajszálon múlt, hogy életben
marad-e vagy meghal. Lelki szemei előtt olyan tisztán peregtek az
események, mintha jó kamerával rögzített videofelvételt nézett volna.
Grazzini teljesen összezavarodott. Elképzelhetőnek tartotta, hogy amit
Creasy csinál, az valóban trükk, de hogy hol a rejtett csapda, azt nem tudta
megállapítani.
– Várja meg az édesanyja telefonját! – mondta neki Creasy. – Ha olyan,
amilyennek hiszem, akkor sem fog hazudni, ha a fiam fegyvert szorít a
halántékához...Azt ajánlom, egyedül várja meg a jelentkezését.
Grazzini felindultan többször keresztülszelte a szobát, végül rámordult
Abratára: – Menj ki! Hagyj magunkra bennünket!
A milánói capo engedelmeskedett, de menet közben azért visszaszólt a
válla fölött: – Ne bízzál benne! Itt leszek a közelben – mondta, és behúzta
maga mögött az ajtót.
Szótlanul vártak, Grazzini közben idegesen fel-alá rótta a szobát.
Időnként megállt, és a falon lévő csendéletre meredt, mintha az élet értelmét
firtató kérdésére várt volna választ tőle. Creasy éberen figyelte, és időnként
megkötözött kezére nézett. A hívás húsz perc után futott be, és mivel a
kihangosítás még működött, végig hallotta a beszélgetést. Grazzini anyja
nagyon dühös volt:
– Mi az ördög ez az egész?!
– Hol vagy?
– A házadban.
– Egyedül? – kérdezte Grazzini.
 – Mariával.
– Jól vagy? Nem esett bajod?
– Még hogy jól?! – kiabált harciasan a telefonba az idős asszony. – Misét
hallgatok... könyörgök az Úrnak, hogy bocsássa meg a gyerekeim bűneit...
ötezer lírát teszek a perselybe, aztán egy ismeretlen suhanc se szó, se
beszéd, az Úr háza előtt megragad, belök egy autóba, pokrócot szorít rám,
és elhajt velem!
– Aztán mi történt?
– Beszélt valakivel telefonon, de hogy mit mondott, nem értettem. Utána
elhozott ide, két oldalról megcsókolt, és Maria gondjaira bízott... Mi az
ördög volt ez, Paolo?! Emlékszel, mihelyt összeszűrted a levet azzal az állat
Contival, rögtön megmondtam, hogy az ördög karmába kerülsz... Mi köze
az én fiamnak ilyen szörnyűségekhez?! Az imáim... a rengeteg gyertya,
amit a templomokban gyújtottam... Tudod, hogy azzal a fiatalemberrel egy
pap is volt... Egy pap! Mi közöd neked hitehagyott papokhoz, akik
öregasszonyokat rabolnak?
Creasy nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon.
Grazzini sokatmondó grimasszal megszüntette a kihangosítást, és úgy
válaszolt: – Mama... szólj Mariának! – Váltott néhány szót a szobalánnyal,
majd lerakta a kagylót, és miután hosszan, szótlanul nézte Creasyt, halkan
megkérdezte: – Miért?
Creasy vállat vont. – Mondtam már. Nőkkel nem harcolok.
A capo megrázta a fejét.
– Nem értem. így teljesen a hatalmamban van...
Hirtelen vágott belé a felismerés. – Tudta, hogy amíg anyám nem
szabadul ki, addig nem engedem el magát, és azt is, hogy ha megölöm, a fia
vele végez. Patthelyzet volt.
Creasy egyetértően bólintott. A szája sarkában még mindig volt egy
halvány kis mosoly, és időnként a jobb kezére nézett. – Igen. Elmúlt...
magának viszont támadt egy súlyos gondja.
– Miféle gond?
– Nos... mivel végső soron... a maga módján becsületes ember, el kell
engednie... Igen ám, de akkor a sok kis idióta, aki most annyira felnéz
magára, nem fogja kellőképpen tisztelni. – Creasy a bezárt ajtó, és a
mögötte várakozó Abrata felé bökött a fejével. – A kis idióták, akiknek a
hatalmát köszönheti..,. Nem engedheti meg magának, hogy kétségbe vonják
a keménységét, ami a hatalmának az alapja, mert a vége az lesz, hogy egy
éjszaka pokolgéppel szaggatják szét.
Grazzini rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, nem ismert el, és nem
vallott be semmit.
– Szóljon ki annak az idióta Abratának, hogy hozzon egy éles kést a
konyhából! – mondta meg neki egy idő után Creasy, hogy mit tegyen. –
Fogazottat!
Grazzini értetlenül nézett rá.
– Menjen! – biztatta Creasy.
Másodpercek teltek el, mire Grazzini rászánta magát, hogy kimenjen a
folyosóra. Három perccel később tért vissza, késsel a kezében. Bezárta az
ajtót, és Creasyhez lépett.
– Éles? – kérdezte az.
Grazzini kipróbálta a hüvelykujjával, és bólintott.
– Nézze meg a bal kisujjamat!
A capo engedelmesen közelebb hajolt, és szemügyre vette Creasy
vérhiánytól elfehéredett bal kezét. A kisujjnak csak az alsó kétharmada volt
meg, az utolsó perce hiányzott.
– Ellőtték. Régen – magyarázta Creasy. – Fura, az ember nem is
gondolná, mennyire nincs haszna a kisujjnak... azon kívül, hogy az orrát
piszkálja vele.
Grazzinira nézett, és nyugodt hangon rászólt: – Vágja le a második
ízületnél!
A capo annyira megdöbbent, hogy hirtelen válaszolni sem tudott.
– Van egy tiszta zsebkendője? – kérdezte Creasy, mire bólintott, és
elővett egy fehér selyem zsebkendőt a zakója felső zsebéből.
– Ha levágta, kötözze be a csonkot! – mondta elégedett bólintás
kíséretében Creasy. – Én közben elájulok. Ne féljen, hihetően fogom
csinálni! – bizonygatta mosolyogva. – Ha kész van, adja oda Abratának,
amit levágott, mondja meg neki, hogy balzsamoztassa be, tegye kristály
dobozba, és ajándékként küldje el Rómába, az édesanyjának... Érteni fogja,
és tisztelni is miatta. Aztán vitessen vissza a szállodámba!
Grazzini a késre, és arról a kisujjra nézett.
Satta és Bellu néma csöndben meredt a bekötözött kézre.
– Alig éreztem fájdalmat – mondta Creasy. – A kezem addigra már
teljesen érzéketlenné vált...
 Szerencsére Grazzini nem sebész. – Kis szünetet tartva Sattára
mosolygott. – Alkalomadtán a bátyja adhatna leckéket neki... Nagyon
hatásosan üvöltöttem, aztán elveszítettem az eszméletemet. – Ép kezével
elvette az éjjeliszekrényről a beleszáradt vértől csaknem fekete selyem
zsebkendőt. – Csak ki kell tisztíttatni, és egy majdnem használhatatlan
kisujjért cserébe lesz egy elegáns zsebkendőm.
Negyvenöt
A beavató szertartásra váró jelölt tisztán hallotta a felszólítást, hogy
lépjen előre. A fekete csuklya alatt sötét és vékony volt az arca, keskeny,
szorosan összezárt szája alól hosszú áll meredt elő. Mélyen ülő szeme
ugyancsak sötét volt, és a tekintete izgatottan ide-oda ugrált.
Újból szóltak, hogy lépjen előrébb. Egy pillanatra a fekete oltárra nézett,
amelynek a közepén fekete, körülbelül két méter magas, a talpáról a fejére
állított feszület állt. Mögötte, fekete ébenfa tartóban hatalmas, koromfekete
gyertya. Hat-hat kisebb, ugyancsak fekete gyertya volt a lefelé fordított
feszület mindkét oldalán, vagyis összesen tizenhárom. A feszület előtt
hoszszú, ezüstpengéjű, fekete kosszarvból készült nyélben végződő kés
hevert. Az oltártól balra egy kitömött kecskebak ágaskodott felhúzott ínye
miatt groteszkül vigyorgó pofával, jobbra egy fekete selyemzsinórral
kipányvázott, hófehér kiskakas, és egy fehér emberi koponya.
A főpapnő méltóságteljes léptekkel elindult balról, a kitömött
kecskebaktól, és megállt a lefelé fordított feszület előtt. Tűzpiros, bő
köntöst viselt, és a fején koromfekete, hegyes süveget.
Nevén szólította a jelöltet, akit az agyának már nem engedelmeskedő
lába rögtön előrébb vitte. Három lépcsőfokot haladt fölfelé, és a főpapnőnél
eggyel lejjebb állt meg. Felnézett hófehérre púderezett arcára, amely éles
kontrasztot alkotott a feketére festett szájjal, és az ugyancsak koromfekete
festékkel a két halántékra rajzolt kosszarvakkal. A főpapnő előrenyúlt,
fejére tette a kezét, és zengő hangon, mélyen intonálva megkérdezte: –
Megtagadod-e Istent, létezése minden formájában?
Följebb emelte a tekintetét, és végignézett a feketébe öltözött
gyülekezeten, amely mögött hosszú, étellel és itallal bőségesen megrakott
asztal állt. – Megtagadja Istent! – válaszolta egyszerre a gyülekezet mind a
tizenhárom tagja.
A főpapnő elvette a jelölt fejéről a kezét, az oltár felé fordult, és az
ezüstpengéjű késért nyúlt.
 A jelöltnek és a többieknek háttal magasra tartotta, mire a gyülekezet újra
egy emberként harsogta: – Megtagadja Istent!
A főpapnő a kiskakashoz lépett, nyakon ragadta, és egyetlen, láthatóan
jól begyakorolt mozdulattal lecsapta a fejét. Azután elvágta a kakas lábát
tartó, fekete zsinórt, a kést lerakva felkapta a rángatózó testet, és a felül
nyitott koponya fölé tartotta, hogy a vér abba ömöljön. Amikor elegendőnek
találta, megpördült, és a tetemet a hívek közé hajította, akik lökdösődni
kezdtek, és majdnem ölre mentek miatta, csak hogy megszerezzék.
A főpapnő felkapta a kakas levágott fejét, és a koponyába ejtette, bele a
vérbe. Utána felrántotta a köntösét, a térdét kissé megrogyasztva a combja
közé illesztette a koponyát, és belé vizelt.
A jelölt mozdulatlanul állt, mintha gránitból faragták volna, és egyetlen
pillanatra sem vette le a szemét a megfordított feszületről.
A főpapnő leeresztette a köntösét, és a koponyát kinyújtott kézzel, két
marokra fogva, lassú, méltóságteljes léptekkel visszament a jelölthöz. Felé
nyújtotta a koponyát, az pedig lassan, mintha félálomban cselekedne,
elvette tőle, és beleivott.
A gyülekezet éles suttogással megismételte: – Megtagadja Istent!
A jelölt ledobta a fejéről a csuklyát, és megmutatta fiatal arcát, hosszú,
középen kettéválasztott, csillogó fekete haját, harmincéves sem lehetett. A
főpapnő elvette tőle a koponyát, és ami még benne volt, azt a fejére öntötte,
majd lerakta az oltárra, és egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a
köntöst. Alatta nem viselt semmit, meztelen teste fehér, elomlóan telt volt.
A jelöltből beavatottá lett fiatal férfi és a gyülekezet többi tagja pillanatok
alatt ugyancsak megszabadult öltözékétől. Tizenhárman voltak: hét nő, hat
férfi, és a koruk húsztól hatvan évig terjedt.
Mintegy vezényszóra megrohamozták a dúsan terített asztalt, a
következő félórában lelkesen tömték magukba az ételt és az italt, utána vad
orgia kezdődött, amely egészen hajnalig tartott.
A nap még igen alacsonyan járt, amikor a két férfi kilépett a dombtetőn
magányosan álló villából, és a völgyben öt kilométerrel távolabb megbúvó
kis falu felé pillantott. Kora reggel volt, a nap éles fényében tisztán látták a
távoli templomtornyot, éshallották a harangok hangját, amely a hívőket az
új nap első istentiszteletére hívta.
Mindketten az ötvenes éveik közepén jártak, és jól szabott, elegáns
öltönyt viseltek. Az egyik alacsony volt, sovány és beesett arcú, a másik
magas, izmos, ébenfekete arcú és fénylőén kopasz.
– Jól ment – mondta elégedetten az alacsony a magasnak.
– Nagyon jól – felelte a fekete. – Egy évbe telt, amíg eljutottunk idáig.
Soha nem fogja elfelejteni ezt az éjszakát.
– Egyetértek. Ezzel együtt, egy hónapon belül részt kell vennie egy
valódi áldozattal bemutatott nagymisén.
– Nem lesz könnyű – felelte a magas. – Volt egy megfelelő jelöltünk, de
a marseille-i fiaskó alatt elveszítettük.
– Igaz – emlékezett komoran a sovány. – A húszezer dolláros
előlegünkkel együtt. Újat kell szereznünk helyette.
– Pillanatnyilag csak ázsiaiak és afrikaiak vannak.
A sovány megrázta a fejét, és halkan, de igen nyomatékosan azt felelte: –
Nem! Fehér kell legyen, és kamaszkor előtti. Akármennyibe kerül is,
kifizetjük. Talán rá tudjuk beszélni Gamalt, hogy gyorsítsa fel az albániai
programot. Végül is már minden előkészületet megtett, és az álcázás
remekül működik.
Az öles termetű fekete lassan délkelet felé fordult.
– Igen. Elmegyek Tuniszba, és beszélek vele. Amíg Albániában akkora
káosz van, addig ott sokkal könnyebb megfelelő anyagot találni, mint
máshol. A legapróbb részletig be kell számolnom neki az utóbbi néhány nap
nyugtalanító eseményeiről is. Sok éve nem fordult elő, hogy érdeklődjenek
utánunk.
– Gondolja, hogy komoly a dolog? – kérdezte az alacsony. –
Elképzelhető, hogy valamilyen módon kapcsolódik ahhoz, ami Marseille-
ben történt?
A magas fekete megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy bármi köze lenne
Marseille-hez. Az nagy valószínűséggel sima alvilági leszámolás volt.
Ennek ellenére nem örülök annak, hogy két különböző helyről is
érdeklődtek... Mindegy... Már intézkedtem. – A mögöttük magasodó villára
mutatott. – A jelöltünk jókora vagyont örökölt tavaly. Meg fog válni tőle, de
csak akkor, ha még mélyebbre csúszik. A Kecskének kell az áldozat.
Negyvenhat
Laura elvitte vásárolni Julietet Nadur faluba. Először a pékhez mentek,
és négy, kerek kenyeret vettek, ami még meleg, ropogós volt. A lány
megkérdezte, hogy mondják a kenyeret máltaiul, és addig ismételgette,
amíg Laura elégedett nem lett a kiejtésével. Aztán a hentes következett,
ahol az asszonynak el kellett sorolnia az összes húsfajtát. A bolt, mint
minden délelőtt, ezúttal is tele volt feketébe öltözött, részben napi
bevásárlásukat végző, részben pletykaszenvedélyük kiélésére összegyűlt
öregasszonnyal, és Laurának el kellett magyaráznia, hogy Juliét nemrég
érkezett, Uomo fogadta örökbe, hogy Michaelnek legyen egy húga. Az idős
nők egyetértően bólogattak. Néhánynak közülük tizenöt gyereke is volt, és
mindnyájan fontosnak tartották a nagy családot, akár úgy is, hogy
örökbefogadássaljön létre.
Útban visszafelé a kocsihoz, egy nemrég megnyílt butik előtt haladtak el,
és megálltak, hogy megnézzék a kirakatban lévő ruhákat. Ahogyan ott
vizsgálták őket, Laura egy hirtelen jött ötletnek engedve kézen fogta
Julietet, és bevitte a boltba, mondván: – Szombaton lesz két éve, hogy Joey
és Maria összeházasodott. Nagy ünnepség lesz, nem vehetsz részt rajta
farmerben.
Egy élénkpiros ruhát vett neki, amelyet a lány kissé harsánynak talált, de
látva Laura lelkesedését, eszébe nem jutott ezt akár egy szóval is említeni.
A tulajdonosnő úgy látta, hogy a ruha egy picit bő, és felajánlotta, hogy
bevesz belőle, de a gyakorlatias Laura elhárította az ajánlatot azzal, hogy
Juliét, hála istennek, és a jó kosztnak, gyorsan fejlődik, és hamarosan
kitölti.
Hogy azonban addig is jól álljon, vett a ruhához egy széles, fekete övet
is. Az ünnepi öltözékhez természetesen megfelelő lábbeli is kellett,
úgyhogy a butikból egy cipőboltba vezetett az útjuk.
Mielőtt elutazott, Michael százötven máltai fontot adott a húgának, Laura
azonban nem engedte, hogy Juliét bármiért is fizessen.
– Mindig segítesz a mosogatásban és a takarításban, úgyhogy ez most az
én ajándékom – közölte.
Hazatérve Juliét segített elkészíteni az ebédet, amely a nap főétkezése
volt náluk. Tartalmas zöldséglevessel kezdték, amelyet özvegyasszony
levesének neveztek, mert mint Laura elmagyarázta, Gozón annyi volt a
zöldség, hogy kevésbe került, és laktató is volt. A leves után ugyancsak sok
zöldséget tartalmazó sertésragu következett, amelyből tíz embernek is
elegendő menynyiség készült egyszerre, mivel jól elállt, és előre sosem
lehetett tudni, hányan lesznek az asztalnál. A ragut máltaiul kawlatámk
nevezték, és Paul kedvence volt.
 Ő hat óra folyamatos munka után pontosan délben tért haza, és Juliét
tisztelettel nézte, amint előbb egy nagy tányér levest, majd egy még
nagyobb tányér kawlatát tüntet el, hozzá egész kenyeret, és egy üveg saját
készítésű bort.
Már evés után voltak, és elkezdték leszedni az asztalt, amikor megszólalt
a telefon. Creasy jelentkezett, és váltott néhány szót Laurával, mielőtt az a
készülékhez hívta az izgatott Julietet.
Hosszú beszélgetés volt. Creasy azzal kezdte, hogy ő is és Michael is jól
van. Amikor a lány megkérdezte, hogy hol, csupán azt a választ kapta, hogy
valahol Olaszországban, és még eltarthat néhány hétig, amíg hazatérnek, de
ő, mármint Creasy, megpróbál, ha csak nagyon rövid időre is, hazaugrani.
Ezek után azt közölte, hogy a következő héttől kezdve Julietnek iskolába
kell járnia.
– Nem akarok iskolába menni! – tiltakozott a lány.
– Pedig muszáj.
– Nem tudom eléggé a nyelvet. Még legalább egy hónapra, vagy többre
van szükség ahhoz, hogy ne legyen fölösleges időpocsékolás ott ülnöm.
– Ez sem gond – válaszolta nevetve Creasy. – Kercemben van egy iskola,
amelyikben apácák tanítanak angolul. Megbeszéltem Laurával, hogy
írasson be hozzájuk.
Juliét a homlokát összeráncolva mérges pillantást vetett az asszonyra,
mire az kedvesen rámosolygott.
– Korodbeliek között leszel, és barátokat szerzel – hallatszott a telefonból
Creasy hangja.
– Már vannak barátaim.
– Például?
– Hát... például Laura, Paul, Joey és Maria... meg az öreg halász, Loretto,
aki a halat hozza Paulnak, és cserébe megissza az összes borát – magyarázta
Juliét.
– Muszáj iskolába menned! – jelentette ki újból, határozottan Creasy. –
Nem akarom, hogy a lányom buta legyen, és Michael sem szeretne egy buta
húgot...Ha hazamegyek, kapsz egy biciklit.
– Biciklit! – ujjongott a lány.
– Ne kapasd el! – kiáltotta a szoba másik feléről Laura.
– Oké, Creasy – válaszolta megszelídülve Juliét. – Megyek iskolába. De
piros bicikli legyen, hogy paszszoljon az új ruhámhoz! – figyelmeztette a
nevelőapját, és miután elújságolta, hogy szombaton nagy ünnepség lesz,
még jó néhány percig beszélgetett vele.
Később, miközben a mosogatásban segített Laurának, kissé szomorúan
megszólalt: – Még sosem volt biciklim... azt se tudom, hogyan kell hajtani.
– Megtanítalak rá! – ígérte Laura, és szigorúan hozzátette: – De ne hidd,
hogy az ujjad köré tudsz csavarni, mint Creasyt és Pault. Egy ilyen lánynak
szigorra, erős kézre van szüksége, hogy el ne kanászodjon!
– Igazad van – helyeselt Juliét, és a piros ruhára, a fekete bőrövre, és a
hozzájuk illő cipőre gondolt.
Negyvenhét
Jensen gyakran vett részt a koppenhágai rendőrség által szervezett
stratégiai tanácskozásokon és szemináriumokon, és rendszerint csöndben
végigülte őket, hacsak valamelyik fölöttese nem tett valami nagyon ostoba,
a tapasztalatainak élesen ellentmondó megjegyzést. Ahhoz hasonló
megbeszélésről azonban, mint amilyennek éppen részese volt, még csak
nem is hallott.
Először is, a tanácskozáshoz pazar ételek is társultak. Egy nagy ovális
asztalnál ültek a Pensione Splendide teraszán, ahonnan ragyogó kilátás nyílt
a fényárban úszó Nápolyra és a tágas öbölre. Az ételt egy zsémbesen
morgolódó öregember szolgálta fel tökéletesen, úgy, hogy egy előkelő
szálloda pincérének is a becsületére vált volna.
Jensen végignézett a résztvevőkön, és újból az a skizofrén érzése támadt,
hogy egyrészt semmi keresnivalója nincsen egy ilyen csoportban, másrészt
valamilyen módon mégis idetartozik. Az asztal közepénél foglalt helyet,
szemben Creasyvel, aki Michael és Maxie között ült. Az asztal jobb végén
Guido, a bal végén Satta ezredes helyezkedett el, és köztük a többiek
Massimo Bellu, a Szellem, Frank Miller, René Callard, Pietro, és Jensentől
balra Bagoly. Nem volt biztos benne, hogy össze lehetne-e állítani egy –
önmagát, Sattát és Bellut leszámítva – marconább, veszedelmesebb
emberekből álló, ugyanolyan létszámú társaságot.
Tudta, hogy még a fiatal Pietro, Guido fogadott fia is úgy kezdte, hogy
tizenhárom évesen az utcán csatangolt, ott is hált, és huszonkét éves korára
birtokába jutott az összes ott megszerezhető tapasztalatnak, keménységnek.
Az étel remek volt. Természetesen antipastival kezdték, amit pasta della
frutta di maré követett, majd fő fogásként fehérborral, olívaolajjal készült
cernia al forno. Contorniként a cerniához patate lessét és piselli alfinocchiót
fogyasztottak, desszertnek pedig charlotte difragolét tett eléjük az öreg.
Jens Creasy jobb kezére, a kisujjat beburkoló jókora kötésre nézett, újból
libabőrös lett a gondolattól, hogyan veszítette el egy újabb ujjpercét az
amerikai, és ezúttal sem tudta felfogni, hogyan volt rá képes. Megpróbálta
beleképzelni magát ugyanabba a helyzetbe, eldönteni, hogy tehetetlenül,
egy székhez kötözve farkasszemet tudott volna-e nézni egy maffiafőnökkel.
Sőt, nem csupán farkasszemet nézni vele, hanem meg is nyerni az
ügyüknek.
A beszélgetés hol könnyed, tréfálkozós, hol komoly volt. Vidám
aközben, hogy ő szárazon előadta, hogyan rabolták el Grazzini anyját, és
hogyan vágott Michael arcába a botjával az öregasszony. A fiatalember
bánatosan mosolygott, és megdörzsölte a járomcsontját, amelyen jól látszott
az ütés okozta horzsolás. Elmesélte, hogy az öregasszony egészen új, még
sosem hallott szitkokra tanította meg, és azt is, hogy amikor elvitték
Grazzini házába, hogy Maria, a szobalány gondjaira bízzák, nem az
elrablóit átkozva lépte át a küszöböt, hanem Istenhez fohászkodva, hogy
térítse már észre a fiát.
A társalgás akkor vált komollyá, amikor Michael kijelentette, hogy
Creasy a továbbiakban nem mozoghat szabadon és nyíltan Olaszországban.
Vannak ugyanis más maffiacsaládok, amelyek ugyancsak bosszút fogadtak
ellene, és még egyszer aligha lesz akkora szerencséje, amekkora
Grazzinival volt. Jens arra számított, hogy Creasy felfortyan, ám tudomásul
vette a fia mondataiban rejlő kritikát, bólintott, és azt mondta:
– Ezután óvatosabb leszek.
Jens felidézte magában azt az ostobaságot, amelyet Michaellel követtek
el Marseille-ben, amikor hagyták, hogy könnyedén foglyul ejtsék őket, és
Creasy minden tiszteletet megérdemlő, látványos mentőakcióját. Úgy
érezte, hogy e két eset után Creasy és Michael kvittek lettek. Aztán valami
mást is megérzett: azt, hogy Creasy uralja a csoportot. Nem a szavaival,
hanem puszta jelenlétével, egyéniségének kisugárzásával. Az asztalnál ülők
mindegyike átlagon felül intelligens volt, néhányan közülük, például Satta
ezredes, egészen kivételes intelligenciával bírtak, Miller, Callard, Guido,
Michael és Bagoly pedig fizikailag is nagyon erős és sokat próbált volt.
Ennek ellenére egyik sem rendelkezett olyan aurával, mint Creasy. A dán
azonban gyanította, hogy Michael is meg fogja szerezni, de majd csak évek
múlva.
A tőle balra helyet foglaló Bagolyra nézett. Az öregember éppen a
desszertet szolgálta fel, és a francia boldogan merült el a charlotte difragole
élvezetében. Az, hogy melléje került, csöppet sem volt véletlen,
valamiképpen úgy alakult, hogy a Koppenhágáig tartó hosszú út óta mintha
az árnyéka lett volna, mindig karnyújtásnyira volt. Különös ember volt, a
beszélgetéseik során bevallotta, hogy sok embert megölt, bűnöző volt élete
nagyobbik részében, egészen addig, amíg testőrként el nem szegődött a
fegyverkereskedő Leclerchez. Családja nem volt, és a mindig nála lévő
pisztolyán és a dobótőrén kívül egy dologhoz ragaszkodott igazán: kiváló
minőségű, fűlhallgatós CD-lejátszójához. Jensen igencsak meglepődött,
amikor kiderült, hogy Bagoly a klasszikus zene szerelmese, és azon belül
Schubert kamarazenéjét, Mozart operáit és Beethoven szimfóniáit szereti a
legjobban. A Marseille-től Koppenhágáig tartó hosszú úton például alig
vette ki füléből a hallgatót.
A komoly beszélgetésre a fő fogás közben került sor.
Creasy elmondta, hogy Grazzini hallott különböző pletykákat a Kék
Gyűrűről, és megpróbálja kideríteni, van-e valóságalapjuk. A jövőben,
mondta, a capót Papa fedőnéven fogják emlegetni.
– Én javasoltam... és ő elfogadta – mondta fanyar mosollyal.
Bellu arról tájékoztatta a jelenlevőket, hogy két emberrel szemben
támadt gyanú: az egyik Jean Lucca Donáti, egy milánói olasz, a másik
pedig a Nápoly mellett lakó núbiai egyiptomi, a neve Anvar Husszein.
Úgy látszik, van közöttük kapcsolat, amelynek igyekszik utánanézni, de
nem árt, ha a Papának is továbbadják a két nevet, hogy a saját eszközeivel
próbálja meg lenyomozni őket.
Ezután ismét Creasy következett, aki közölte, hogy a továbbiakban távol
kell tartaniuk magukat a csendőrségtől. Nem mentegetőzött, egyszerűen
közölte Satta ezredessel:
– Jobb így. Nyilván nem akar részt venni, vagy akár csak kapcsolatba is
kerülni olyasmivel, ami a legenyhébb minősítés szerint is illegális
vállalkozás. Ugyanúgy nekünk is vigyáznunk kell, nehogy kapcsolatba
hozzanak bennünket a hatóságokkal. Ennek ellenére, ha Massimo
valamilyen információhoz jut, és azt Guido közvetítésével eljuttatja
hozzánk, nagyon fogunk örülni neki.
 Satta és Bellu is bólintott, Szellem azonban kissé csalódottnak látszott.
Minden jel szerint élvezte, amit csinált.
Jensennek alaposan át kellett gondolnia a helyzetét.
Rendőr volt, és illegális vállalkozásban vett részt külföldön. Egy
erőszakos emberrablásba már belekeveredett, pillanatnyilag pedig olyan
társaságban ült, amelynek a tagjai mások bántalmazására, ha nem
meggyilkolására készültek. Perceken át törte a fejét, és mire az öregember
nekilátott felszolgálni a kávét, döntésre jutott.
– Vissza kell mennem Dániába – közölte a szemben ülő Creasyvel.
Körben mindenki elhallgatott, Creasy pedig bólintott. – Megértjük, Jens
– felelte–Természetes, hogy mivel a maffia is benne van a dologban, nem
akarod folytatni. Köszönjük a segítségedet, és minden jót kívánunk. Ha
bármikor viszonozhatjuk, tudod, hogy hol találsz meg bennünket. –
Michaelhez fordult: – Gondoskodj róla, nehogy Jens anyagilag ráfizessen a
segítségre!
– Álljon meg a menet! – szólt Jensen, mielőtt Michael megmukkanhatott
volna. – Csak annyit mondtam, hogy vissza kell mennem Dániába.
Holnapután lesz a lányom születésnapja, és ha megünnepeltük, utána
visszajövök. – Komolyan Creasy szemébe nézett, majd sorban a többiekre.
– Senki nem fog elkergetni közületek. Együtt kezdtük el, és azt akarom,
hogy együtt is fejezzük be. Tudom – folytatta bocsánatkérő mozdulattal –,
hogy nem vagyok olyan kemény... félelmet nem ismerő, mint közületek
többen... de talán mégis tudok segíteni. – Sattára, majd Bellura mutatott. –
Elküldtétek a nyomozókat, amit meg tudok érteni, de szeretném, ha ti is
megértenétek, amit mondok! Még nem tudjuk, pontosan mi fog történni, de
biztos, hogy lesz benne harc, és vegytiszta nyomozás is, ahhoz pedig értek.
Szükségetek lesz megfelelő műveleti központra, amely összeköt benneteket,
hogy a bal kéz is tudja, mit csinál a jobb. Tervezni és szervezni kell, mert
megbosszulja magát, ha megfelelő előkészítés nélkül veti bele magát az
ember a csatába. Michael ezt csinálta Marseille-ben, és Creasy is
Milánóban. – Jensen most már az egész társasághoz beszélt. – Jó, tudom,
hogy Creasy nagyszerű, tapasztalt vezető, és ha elkezdődik a valódi harc,
nem kell neki segítség se tőlem, se mástól... addig azonban szükség lehet
némi nyomozói munkára... – A dán kis szünetet tartott, majd szinte dacosan
fejezte be a monológot: Nyomozó vagyok... és kellő motívummal is
rendelkezem. Az én dolgom az, hogy megtaláljam azokat az embereket.
 Creasy hallgatott, Satta és Bellu bólogatott, Bagolynak halvány mosoly
jelent meg az arcán.
Végül az ezredes törte meg a csendet.
– Jensnek igaza van – mondta. – A jó nyomozónak, részben a
felkészültsége, részben vele született képességei miatt teljesen másképp
működik az agya, mint a többi emberé. Olyan dolgokat is észrevesz,
amelyekre mások, legyenek akár intelligensebbek nála, nem figyelnek föl.
Nagyon sokszor az erdőt is észreveszi ott, ahol a legtöbben csak a fákat
látják. Információkat kapnak majd Massimótól, és talán új barátjuktól, a
Papától is. Azokat össze kell vetni, kiszűrni belőlük, ami igazán hasznos, és
a lényeget tömören továbbadni. Azt hiszem, Jens jó nyomozó, és hasznát
fogják venni.
Ez a kijelentés, és a bejárat felől jövő berregés véget vetett a
beszélgetésnek.
Pietro azonnal indult, hogy megnézze, ki csöngetett, az öregember pedig
teletöltötte a félig vagy teljesen kiürült kávéscsészéket. Pietro két perccel
később egy kék borítékkal tért vissza, és odaadta Creasynek. – Két férfi,
fekete Lanciával. Úgy néztek ki! Az egyik a kezembe nyomta azzal, hogy
Uomóé – mondta.
Creasy felbontotta a borítékot, amely egyetlen lapot tartalmazott.
– Papa küldte – mondta, miután belenézett, és rögtön fel is olvasta az
üzenetet: – A szóbeszédnek van alapja. Többről van szó, mint
fehérrabszolga kereskedelemről. Sokkal többről. A Közel-Keletre és Észak-
Afrikába, talán Tunéziába vezetnek a szálak. Kell hozzá pár nap, hogy
további információkat szerezzek. Majd jelentkezem. Papa.
Összehajtotta a lapot, zsebre dugta, és elgondolkodva odaszólt a dánnak:
– Rendben van, Jens! Menj, ünnepeld meg a lányod születésnapját,
csókold meg mindannyiunk nevében, aztán gyere vissza! – Michaelhez
fordult: – Utazz Brüsszelbe, de előbb beszéld meg Dugóhúzó Kettővel,
hogy ott találkozzatok! Milánóban, Rómában és lehetőség szerint
Tunéziában is menedékre van szükségünk, olyan felszereléssel, mint
általában. Amilyen Szíriában volt, az utolsó munka idején. – Maxie-ra
nézett. – Kísérd el Michaelt, nézd meg, minden rendben van-e otthon! – A
belga után Miller és Callard következett: – Pihenjetek három-négy napot,
aztán találkozzatok itt Jensszel! – Bagolytól megkérdezte: – Visszamégy
Marseille-be pár napra? Van családod?
 Bagoly megrázta a fejét, és a dánra nézett. – Nincs. Ha Jens nem ellenzi,
elkísérem Koppenhágába. Szeretem azt a várost.
Jensen nem szólt, csak egyetértőn bólintott.
Creasy magához hívta a pincért, súgott a fülébe valamit, amit az öreg
sűrűn bólogatva hallgatott meg, majd távozott. Néhány perccel később egy
hozzá hasonló korú kövér, feketébe öltözött, ősz haját hátul kontyban
összefogó asszonnyal tért vissza. Creasy felpattant, mihelyt meglátta,
melegen megölelte, és közölte a többiekkel, hogy ő Ornella, a szakácsnő. A
vacsora résztvevői, Guido és Pietro kivételével, lelkesen megtapsolták, ami
szemmel láthatóan nagyon jólesett neki, egyszersmind zavarba is hozta, de
annyira, hogy pirulva, félszegen távozott.
– Te mit csinálsz? – kérdezte a zajt túlkiabálva Creasytől Michael.
– Pár napra hazamegyek Gozóra – válaszolta vállat vonva Creasy.
Negyvennyolc
Jens Jensen és Bagoly ugyanazzal a BMW-vel indult el Koppenhágába,
amelyikkel korábban Marseille-ből.
– Tekintsétek hivatali kocsinak! – jegyezte meg reggel, az indulás előtt
Creasy. – Leclerc nem kéri vissza, úgyhogy a tiétek. Hamarosan a papírokat
is elküldi.
Jensen szeretett vezetni, élvezte a fél Olaszországon keresztülvezető
megállás nélküli utat, amely alatt a legkülönbözőbb FM-adók által sugárzott
popzenét hallgatta. Bagoly CD-lejátszójával az ölében, fülhallgatóval ült
mellette. Alacsony termetű lévén, sikerült felkuporodnia az öblös,
kényelmes ülésbe. Időnként kivette a bal oldali fülhallgatót, hogy tudja, mit
hallgat Jensen. Egy másodpercig bírta legfeljebb, utána dühös morgással
azonnal visszarakta a hangos fűldugaszt.
Beszélgetni elég keveset beszélgettek. A dán a svájci határon lévő egyik
kis szálloda felé vette az irányt, azzal a szándékkal, hogy elfogyasztanak
egy jó vacsorát, ott éjszakáznak, és kora reggel indulnak tovább
Koppenhágába. Bagolynak semmi kifogása nem volt ez ellen, csupán ahhoz
ragaszkodott, hogy útközben álljanak meg egy svájci ajándékboltnál, mert
kakukkos órát akar venni Lisának a születésnapjára. Ez volt az a pillanat,
amikor Jensen – a legcsekélyebb berzenkedés nélkül – megállapította
magában, hogy a francia a család közeli, meghitt barátjává kezd válni.
Ugyanazon a reggelen Miller és Callard egy korán induló szárnyas
hajóval átment Caprira.
 Úgy tervezték, hogy keresnek egy kellemes szállodát, turistaként
viselkednek, és fölszednek két csinos lányt.
– Csak állj félre, és bízd rám! – mondta Callard. – Ha meglátják a ronda
képedet, világgá futnak rémületükben.
Miller nem tiltakozott, csak mosolygott önelégülten, előnyösnek nagy
jóindulattal sem nevezhető külseje ellenére sosem volt gondja a nőkkel. A
két férfi régi barát és harcostárs volt, és kellemes várakozással tekintettek a
jó étel, a simogató őszi nap, és a reményeik szerinti kellemes fizikai
kikapcsolódás elé. A szárnyas hajón röviden szót váltottak az akcióról, és a
csapatról is, amelyet jó összetételűnek, kiegyensúlyozottnak éreztek.
Zsoldosként sok országban, sokféle emberrel harcoltak már, és megtanulták,
hogy egyetlen gyönge láncszem végzetes lehet egy egész osztag számára.
Elégedetten állapították meg, hogy ebben a csapatban nincs ilyen. Maxie-t
természetesen évek óta ismerték, Michaelről pedig, bár még nem
találkoztak vele, tudták, hogy Creasy képezte ki, és fiatal kora ellenére már
átesett a tűzkeresztségen. Bagolyt tapasztaltságából és profizmusából
fakadó csöndes magabiztossága tette szimpatikussá számukra. Feltűnt
nekik, hogy már hozzákötötte magát a dánhoz, ami az ő köreikben egy
csöppet sem volt meglepő – a rendkívüli veszélyek, a sok, már-már
emberfeletti nehézség arra késztetett mindenkit, hogy találjon magának egy
párt, akiben feltétlenül megbízik, és akire minden körülmények között
támaszkodhat. A legkézenfekvőbb példáját Creasy és Guido nyújtotta
ennek, akik az Idegenlégió óta barátok voltak, és együtt küzdöttek sok,
zsoldosok részvételével megvívott afrikai háborúban. Sajnálták, hogy
Guido nyugalomba vonult, mivel elképzelhetetlennek tartották, hogy
bármely ország hadseregében akadna jobb géppuskás nála. Ugyanakkor
megértették, hogy tartani akarja magát halott feleségének tett ígéretéhez.
Egyikük sem volt nős soha, de régimódi tiszteletet éreztek a nők és a
házasság iránt. A dánt is őszintén megkedvelték, és semmi kifogásuk sem
volt az ellen, hogy tagja legyen a csapatnak.
Michael és Maxie Rómán keresztül utazott Brüsszelbe.
A római repülőtérről a fiatalember felhívta Dugóhúzó Kettőt, és másnap
estére megbeszélt vele egy brüsszeli találkozót. A repülőgépen elmesélte,
milyen személyes ok miatt akarja a Kék Gyűrű végét. Maxie csak részben
ismerte Michael életének korai szakaszát, úgyhogy nagy figyelemmel és
együttérzéssel hallgatta sógornője kedvesét.
 Creasy az éjszakai komppal utazott Máltára. Szeretett hajózni, és bár a
komp nem volt igazán kényelmes, a kapitány, aki Guido jó ismerőse volt,
adott neki egy kellemes kabint a felső fedélzeten. Az éjszaka nagy részét
ennek ellenére ébren töltötte, a tatban állva a hajó fehéren tajtékzó farvizét
bámulta, és azt találgatta, vajon mit talál Gozón.
Először is Julietet találta. Déltájban érkezett a hegytetőn álló házhoz, és
még be sem lépett a konyhába, már érezte a tűzhelyen rotyogó, borral és
fokhagymával készített nyúlragu ínycsiklandozó illatát.
Juliét sietve arcon csókolta, és elküldte zuhanyozni.
Negyedórával később Creasy már a medenceparton ült és sört iszogatott.
Megpróbált segíteni a konyhában, de Juliét kiküldte azzal, hogy Laura kora
reggel hazahozta kocsin, és az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy ebédet
csináljon neki, úgyhogy ne avatkozzon bele, hagyja, hadd fejezze be
egyedül, amit elkezdett.
Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjön, a tönkretett, nemcsak
fizikailag, hanem lelkileg is megkínzott gyerek, akit abban a marseille-i
szobában talált, nagyon hamar összeszedte magát, és pszichikailag is
hozzáidomult megváltozott környezetéhez.
Csöndben ették a Juliét által büszkén felszolgált ételt. Creasy azonnal
ráismert a receptre, sokszor evett már Laura pazar nyúlbecsináltjából,
amelyet nem lehetett összetéveszteni senki máséval.
Evés közben a lány sűrűn odanézett a Creasy könyöke mellett heverő, a
csomagolásából ítélve ajándéknak szánt csomagra, és a jobb kezén lévő
kötésre is, de csak Michael felől érdeklődött, egyéb kérdést nem tett fel.
A nyúlbecsinált után vékonyra szeletelt dinnyét szolgált fel jégkrémmel,
befejezésül pedig erős feketét, amelyet a Creasy által hozott nápolyi
kávéból főzött.
Végre az a pillanat is elérkezett, amikor a díszcsomagolású doboz
előkerült, és mint minden ajándéknak örülő gyerek, ő is sietve, izgalomtól
remegő kézzel bontotta ki. Két élénk mintájú, könnyű selyemből készült
sarong volt benne.
– Mindig ilyenben alszom – mondta Creasy. – Michael is. Keleti szokás.
Juliét óvatosan megsimogatta a finom anyagot, és huncut mosollyal a
tekintetében azt mondta: – Én is ilyenben alszom. Egy egész fiókkal
találtam belőle a hálószobádban.
 – Szóval kutatsz – állapította meg rosszallóan felvont szemöldökkel
Creasy.
– Igen – vallotta be a lány. – Mindent megnéztem, még a
páncélszekrényedet is megtaláltam, és kitaláltam a zárkombinációt.
– Ne füllents! – figyelmeztette mosolyogva Creasy.
– Michael mondta meg.
Juliét a kezére mutatott. – Mi történt? – kérdezte.
Creasy lassan letekerte a kötést, és megmutatta az eredeti nagyságának
harmadára csonkolt kisujjat.
– Mi történt?! – ismételte meg a lány.
Halkan, nagyon nyugodt hangon elmesélte a történetet.
Este ő volt a szakács, bélszínt, csirkét, helyi kolbászt és lampukit, egy
nagyon ízletes halat grillezett. Mártásokat is készített, amelyeket még
Afrikában ismert meg: a csípős piri-pirit Mozambikban, a sűrű babszószt
Rhodesiában, a zöld chilimártást pedig Kongóban. Sarong volt rajta, a
derekán megkötve, és Juliét is egyik új, apró melle fölött megkötött
sarongjában jelent meg.
Felnőttek módjára, komolyan beszélgettek, és Creasy annyit mesélt el az
életéből, amennyit csak nagyon ritkán. A lány valóban felnőttnek érezte
magát, rengeteg kérdése volt, és a kezdeti bizonytalankodás után nyíltan fel
is tette őket. Creasy mindegyikre válaszolt, annak ellenére, hogy akadt
köztük néhány, amelyik fájdalmat okozott neki. Ezek halott feleségére és
kislányára, valamint arra a másik, lányra, Pintára vonatkoztak.
– Ezért hoztál ide? Hogy pótoljam Pintát és a lányodat? – kérdezte Juliét.
Creasy alaposan átgondolta a dolgot, és nemet intett.
– Azért hoztalak ide, mert nem volt hova menned. Legalábbis szerintem
– felelte. – Ha kórházba viszlek, vagy hazaküldelek anyádhoz, az halálos
ítélettel ért volna fel. – A hangja elhalkult, a szokottnál mélyebbé vált, és a
lány először pillanthatott az érzelmei köré vont páncélzat mögé. – Össze
sem tudnám számolni, hány gyereket láttam meghalni. Minden háború
egyforma, legyen akár Afrikában, akár Ázsiában. Ugyanazt történt
Vietnamban, Kambodzsában, Laoszban, és ugyanaz zajlik most
Szomáliában, Szudánban, Mozambikban. Mindig, mindenhol akadnak
magukat hazafinak valló politikusok, akik azt hiszik, hogy jót tesznek a
népükkel. Hogy ez mivel jár, azt manapság már az átlagember is látja, mert
a tévé elviszi mindenkinek az otthonába. A lényeg azonban ma is ugyanaz,
mint régen... gyerekeket bombáznak, lőnek agyon, égetnek össze
napalmmal... éheztetnek.
Miközben beszélgettek, besötétedett, Creasy hirtelen felállt, és elment
bekapcsolni a medence körüli világítást. Amikor visszatért, az arca nyugodt
volt, de Juliét érezte, hogy zavarja korábbi kifakadása, az, hogy
kendőzetlenül kimutatta érzéseit.
Megérezte, hogy jobb, ha nem mond semmit, úgyhogy ültek még egy
darabig csöndben, nézték a sziget falvainak fényeit, végül a lány felállt, és
szó nélkül leszedte az asztalt.
Az utazás és az előző nap eseményei kifárasztották Creasyt, úgyhogy
megcsókolta Julietet, megígérte, hogy másnap elviszi horgászni, és bement
lefeküdni.
A lány ült még egy óráig a medence mellett, az üveg alján maradt, szűk
pohárra elegendő bort kortyolgatva.
Tisztában volt azzal, hogy ha csak kis időre is, de Creasy őszintén
fölfedte magát neki. Szeretett volna reagálni rá, de túl fiatal, tapasztalatlan
volt ahhoz, hogy tudja, hogyan. Megpróbálta felidézni magában halott
apját, és látta is az arcát, a mosolyát, de a sok kegyetlenség, amit el kellett
szenvednie, kiégette belőle az érzéseket. Ösztönei azt súgták, hogy lélekben
ki kellene nyújtania a kezét, megérinteni Creasyt, de fogalma sem volt
arról, hogyan csinálja.
Gondolkodott rajta egy darabig, és mivel semmi nem jutott az eszébe, ő
is elment aludni.
Hajnali kettő lehetett, amikor meghallotta a halk kopogást, amelytől egy
szempillantás alatt éber lett. Amikor a nevét hallotta, és az ajtónyitást,
felgyújtotta az éjjeliszekrényen álló lámpát. Látva a könnyes arccal, a
vacsorához viselt sarongjáhan belépő Julietet, azonnal felült, és
megkérdezte:
– Mi történt?
– Sajnálom... mostanában már nem szokott előfordulni – mentegetőzött a
lány. – Többnyire nyugodtan alszom... de néha még akadnak rémálmaim.
Creasy megveregette maga mellett az ágyat, és amikor Juliét melléje ült,
átölelte, szorosan magához vonta, és lágyan a fejét simogatta.
– Itt maradhatok? Csak egy kicsit.
– Persze – mondta Creasy, és a lány feje alá igazított egy párnát.
 Hajnalban arra ébredt, hogy valami szokatlanul meleg tapad a hátához.
Juliét szorosan hozzásimulva aludt.
Creasy óvatosan lefejtette magáról a karját, igazított egy kicsit a
párnáján, hogy kényelmesen feküdjön, és indult a konyhába reggelit
készíteni.
Negyvenkilenc
A félelem viszonylagos jelenség. Egy pók sok emberben rémületet
kelthet, míg mások kedvtelésből tartják, és a tudatlanság és a tapasztalat
egyaránt alkalmas arra, hogy elcsitítsa.
A félelem az emberiség leghatalmasabb fegyvere, és ezt kevesen tudták
jobban, mint Paolo Grazzini. Ő maga is gyakran érezte fiatal korában, tudta,
hogyan hat rá, és látta a hatását másokon.
Az íróasztala előtt ülő öregemberre nézett, és félelmet látott a szemében,
pedig arra igazán nem számított. Torquinio Trento gyermekkora óta a Cosa
Nostrához tartozott. Az apja és három bátyja börtönben halt meg a
harmincas években, amikor Mussolini könyörtelenül lecsapott az alvilágra,
és fel akarta számolni. A civilizáltnak csak komoly fenntartásokkal
nevezhető Calabriában született, de tizenhét éves korában Nápolyba
költözött, egyik távoli unokabátyjához, és azt az életet élte, amelyet az apja
és az ősei. Soha nem jutott magasra. Első capóját a háború után a bandák
között fellángolt ellenségeskedés vitte el. Trento tovább indult, Milánó felé,
és szinte csodával határos módon mindig sikerült kimaradnia a Cosa Nostra
sorait megtizedelő belháborúkból. Született túlélő volt, azok közé tartozott,
akik sosem emelkedtek magasra a ranglétrán, de mindig távol tudták tartani
magukat a bajtól. Az élet ennek ellenére alaposan megdobálta, sokat
tapasztalt, és nagyon ritkán fordult elő, hogy bármin csodálkozzon,
megrendülésről, netán döbbenetről nem is beszélve.
Az utóbbi néhány napban Grazzini a saját családja és más családok sok
idős, és éppen ezért közismert tagjával beszélt. A public relations részének
tekintette a dolgot: sorra meghívta őket az irodájába, elbeszélgetett velük
hagyományos értelemben vett családjukról, már amennyiben volt, és
megkérdezte, hogy vannak-e anyagi és személyes gondjaik. Őszintén
élvezte a dolgot, inkább érezte magát egy alkalmazottairól lelkiismeretesen
gondoskodó nagyvállalat elnökének, mintsem egy kiterjedt bűnszervezet
capojának.
 Mintegy tizenöttel találkozott már az öregek közül, és mindegyik
beszélgetés vége felé, szinte csak mellékesen, megkérdezte, mit tudnak egy
Kék Gyűrű nevű szervezetről. Minden alkalommal üres, értetlen tekintetet
és hanyag vállrándítást kapott válaszként, és már kezdett erősen kételkedni
abban, hogy a Kék Gyűrű egyáltalán létezik, amikor a név hallatán
Torquinio Trento felkapta a fejét, és a tekintetébe egy pillanatra rémület
költözött.
– Kék Gyűrű – ismételte meg Grazzini.
Az öreg tekintete tétován oldalt kalandozott, de amikor visszatért hozzá,
ismét ott volt benne a félelem.
Idegesen balra, majd jobbra fordult a pazarul berendezett irodában,
mintha arra számított volna, hogy a falak szétnyílnak és kísértetek lépnek ki
mögülük. Grazzini türelmesen várt, és végül Trento remegő hangon
megkérdezte:
– Mit akar tőlem, Don Grazzini? Öregember vagyok már, aki csak
üldögél békésen a napon, és várja, hogy eljöjjön érte a Kaszás.
Grazzini halványan elmosolyodott.
– Torquinio Trento, mielőtt nyugalomba vonultál, a sógoromnak
dolgoztál, isten nyugosztalja a lelkét, még korábban pedig az apjának. Nem
bántak jól veled?
Trento lassan, komoly arccal bólintott.
– Dehogynem! Ők voltak a családom... úgy bántak velem, mintha a
gyermekük volnék.
– Továbbra is a családhoz tartozol – mondta biztatóan Grazzini. – Annak
ellenére, hogy ők elmentek.
– Mit kíván tőlem?
– Azt, hogy mondj el mindent, amit a Kék Gyűrűről tudsz!
Az öregember újból izgatottan ide-oda kapkodta a tekintetét, és közben
kényelmetlenül fészkelődött az öblös, puha székben. Grazzini nem szólt rá,
ismét kivárta, amíg ő szólal meg élesen suttogó hangon:
– Nem közénk valók. Semmi közük hozzánk.
– Tudom. Kicsodák? – kérdezte komolyan Grazzini.
Az öreg olyan halkan válaszolt, mintha magának beszélt volna: –
Hozzájuk képest mi földre szállt angyalok vagyunk. A gonoszságuk nem
ismer határt, rájuk gondolni is veszélyes.
 – Miért? – érdeklődött Grazzini, és leplezetlen kíváncsisággal az arcán
előrébb hajolt.
Az öregember, mintha félálomból ébredt volna, hirtelen felkapta a fejét,
szúrósan a capora nézett, és meglepően határozott hangon válaszolt: – Don
Grazzini, nagyon kérem, hogy még csak ne is kérdezzen felőlük! A
sógorának az apja pontosan azért halt meg, mert felőlük érdeklődött.
– Rákos volt! – mondta a figyelmeztetésen megütközve Grazzini.
Trento lassan bólintott, közben zsebkendőt vett elő, és a homlokáról és az
arcáról is gondosan letörölte az izzadságot. Miután végzett, elrakta a
zsebkendőt, az asztalra szögezte a tekintetét, és suttogva válaszolt:
– Azt mondják, de én tudom, hogy kapcsolatba lépett azokkal az
emberekkel. Utána nem sokkal rákos lett, pedig még fiatal volt, csak
negyvenhárom éves. Egy hónap kellett csak hozzá, hogy bivalyerős férfiból
tehetetlen, haldokló csontvázzá váljon.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt – felelte vállat vonva az öregember –, hogy fölvette a kapcsolatot
azokkal az emberekkel.
– Úgy érti, hogy ők tették rákossá?! – kérdezte felindultan Grazzini.
– Úgy értem, hogy hatalmuk van... nagyobb és veszedelmesebb, mint
gondolnánk.
Grazzininak eszébe jutott, hogy egy Dél-Calabria hegyeiben felnőtt
emberrel beszél, aki a neveltetésénél fogva babonás, hajlamos varázslatos
erők játékának tulajdonítani mindent, amit nem ért, és hozzá rettentően
hiszékeny is. – Azon kívül, hogy olyan hatalmasok, mint mondja, mivel
foglalkoznak? – kérdezte.
– Emberkereskedelemmel.
– Emberkereskedelemmel?!
– Úgy hallottam – felelte az öregember. – Többet nem tudok.
Grazzini érezte, hogy többet harapófogóval sem tudna kihúzni az
öregből. Udvariasan megköszönte neki, hogy elfogadta a meghívását, és
elküldte. Legalább egy negyedóráig csak ült némán, maga elé meredve a
karosszékében, majd felhívta a sógora anyját, aki ha jól számolt, közelebb
kellett hogy járjon a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz.
Massimo Bellu a számítógépe előtt ült. Két órája vizsgálta már Jean
Lucca Donáti családfáját, és talált is valami érdekeset, amiről gyanította,
hogy semmi köze ahhoz az ügyhöz, amelyen dolgozik. Am amikor egy
olyan agy, mint Bellué, szövetségre lép egy fejlett, információkhoz szinte
korlátlanul hozzáférni tudó számítógéppel, akkor a munka izgalmas
szellemi kalanddá válik, amelynek megvannak a saját törvényei, és gyakran
maga diktálja, hogy merre tovább, hogyan folytatódjon a játék. Bellu
megtudta, hogy Jean Lucca Donáti apja fontos tisztséget töltött be az olasz
fasiszta pártban. Olyan magasra emelkedett, hogy Mussolini közvetlen
munkatársa lett, és a partizánok ölték meg a háború utolsó napján. Bellu
úgy döntött, hogy Anvar Husszein eleinek is utánanéz, és újabb érdekes
tényre bukkant: a núbiai egyiptomi apja Faruk király kairói udvartartásának
egyik vezetője volt, az uralkodóval együtt vonult száműzetésbe, és 1952-
ben Dél-Franciaországban halt meg, rejtélyes körülmények között.
Satta utasítására Bellu már mindkét emberre ráállított egy megfigyelő
csoportot, és bár azok igen tapasztalt munkatársakból álltak, két nappal
korábban mindkét személynek sikerült úgy eltűnnie, hogy azt sem tudták,
merre keressék őket, csak aznap reggel bukkantak fel ismét milánói, illetve
nápolyi irodájukban.
Ötven
Az öregasszony arca olyan ráncos volt, mint egy régi, összetöpörödött
alma, az esze ellenben vágott, mint a vadonatúj borotva.
Grazzini a temetésen találkozott utoljára elhunyt sógora anyjával, és
mivel lelkiismeretfurdalása volt, azzal kezdte a beszélgetést, hogy sűrű
elfoglaltságára hivatkozva elnézést kért.
Az öregasszony kissé gúnyos pillantással nézte vastag szemüvegén
keresztül, de a vörös és fehér rózsákból összeállított hatalmas csokor láttán
megenyhült, igazolva azt a tételt, hogy az idős nők, főleg az olaszok
szeretik, ha egy férfi kedveskedik nekik.
Grazzini óvatosan közelítette meg a témát. Először csak az időjárásról, a
politikusok jövés-menéséről, a folyamatosan növekvő megélhetési
költségekről és a hanyatló erkölcsökről beszélgettek, míg végül az
öregasszony nyíltan rákérdezett a látogatás céljára. Grazzini kényelmetlenül
érezte magát, túlságosan alacsony, és túlságosan puha fotelben ült. A szoba
túlzsúfolt volt, és csupa olyan holmival tömték tele, amelyet a
hagyományok modern értékeket elutasító tisztelői kedvelnek. A sötét, nehéz
bútorok, vastag drapériák komorságán csak a mennyezet közepéről lelógó
nagy kristálycsillár fénye enyhített valamelyest.
 – Signora Conti – kezdte udvariasan a választ a capo. – Azért jöttem,
hogy a tanácsát kérjem.
A rózsacsokrot egy szobalány nagy kínai porcelánvázába rakta, és úgy
helyezte el az asztalon, hogy úrnője könnyen elérje. Az öregasszony érte is
nyúlt, csontos kezével óvatosan maga felé hajlította az egyik virágot, és
élvezettel beszívta az illatát.
– Ez igazán meglepő – felelte, a rózsáról Grazzinira nézve. – Miért kér
egy ilyen nagy, köztiszteletben álló capo tanácsot egy öregasszonytól?
Gyanítom, hogy inkább információért jött hozzám, mint tanácsért.
Grazzini köhögéssel igyekezett leplezni zavarát, de gyorsan összeszedte
magát, és folytatta: – Ma délelőtt beszélgettem valakivel az öregek közül.
– Kivel?
– Torquinio Trentóval.
Az öregasszony szúrósan nézte egy darabig a vastag üveg mögül, és
végül bólintott. – Igen, emlékszem rá... Helyes fiatalember volt.
Grazzini elmosolyodott.
– Ő is jól emlékszik önre. Megkért, hogy adjam át tiszteletteljes
üdvözletét.
– No és, mi van Torquinio Trentóval?
Grazzini még tovább lépett: – Úgy tetszik, azt hiszi, hogy az ön férjének
a halála egy Kék Gyűrű nevezetű szervezethez kapcsolódik.
Az öregasszony rezzenéstelen tekintettel, hosszan nézett rá, mielőtt
válaszolt: – A férjem rákban halt meg.
– Tudom, Signora, de érdekelne, hogy miért rémült meg az öreg a Kék
Gyűrű neve hallatán.
– Torquinio Trento Calabriából való... seggfej calabriai – válaszolta vállat
vonva az öregasszony, és látva, mennyire meglepi Grazzinit az erős
kifejezés, elmosolyodott. – Igen, magunk között gyáva seggfejeknek
neveztük őket... bár csak attól félnek, amit nem értenek. Az ismeretlentől.
– Például?
Az öregasszony fölnevetett, de úgy, hogy abban nyoma sem volt a
jókedvnek.
– Félnek a sötéttől. Félnek a rejtélyes dolgoktól, amelyeket még a papok
sem tudnak megmagyarázni. Félnek a Gonosztól... bár én nem találkoztam
egyetlen olyan dél-calabriaival sem, aki ne lett volna maga is gonosz.
 Grazzini gondolatban nagyot sóhajtott, és hogy viszszatérjenek az eredeti
témához, rákérdezett: – Tud valamit a Kék Gyűrűről?
Az öregasszony válasz helyett nagyot koppantott az asztalra, mire
azonnal megjelent nála nem sokkal fiatalabb szobalánya, és úrnője kurta
kézmozdulatának engedelmeskedve egy falhoz tolt alacsony szekrényhez
lépett, hogy egy címke nélküli üvegből tiszta fényű, mélybarna folyadékot
töltsön két pohárba. Az egyiket Grazzininak adta, a másikat Signora Conti
keze ügyébe helyezte, aki szemmel láthatóan kezdte élvezni a látogatást.
A capo megszagolta az italt.
– Nagyon régi konyak – mondta az öregasszony. – Valamikor egy
haldokló capo vagy tucatnyi ládával hagyott rám. – Kis szünetet tartva
elmosolyodott. – Nem tudta, hogy a golyót, amely lassan végzett vele, a
férjem lőtte ki.
– A férje emlékére! Nagy ember volt – mondta a poharát megemelve
Grazzini, majd ivott egy kortyot, és miután az ital bársonyos zamatát
kellően kiélvezte, visszatért a korábbi kérdéshez: – Tud valamit a Kék
Gyűrűről, Signora?
– Csak nagyon keveset. A harmincas évek elején, amikor a fasiszták
hatalomra kerültek, elkezdtek beszélni ezt-azt.
– Például mit, Signora?
– Állítólag a fasiszták kapcsolatban álltak vele. Akkor volt ez – mesélte
az öregasszony –, amikor Mussolini megpróbálta szétzúzni a Cosa Nostrát.
Apámat kétszer is lecsukták... semmiért.
– Hallottam róla. Pontosan mit hallott a Kék Gyűrűről? – ütötte tovább a
vasat Grazzini.
– Apám mesélte, hogy kábítószerrel és nőkkel látták el a fasisztákat... a
vezetőket... még magát Mussolinit is. Nagyon szerette a nőket az a vén
kecske! Aztán, amikor a fasiszták háborút indítottak a Cosa Nostra ellen,
megszűnt az utánpótlás, máshonnan kellett beszerezni a nőket és a
kábítószert is.
– Honnan tudja mindezt? – kérdezte az öregasszonyhoz hajolva a capo.
– Apámtól. Miután másodszor is kijött a börtönből, már csak néhány
hónapot élt. Megmérgezték.
– Biztos benne? Úgy tudom, szívroham vitte el – mondta Grazzini.
– Megmérgezték – jelentette ki újból, határozottan Signora Conti. –
Lassan ölő méreggel, amelyet a börtönben adtak be neki... és amelyet a Kék
Gyűrű szállított.
A capo hátradőlt kényelmetlen foteljében, és fölfelé ágaskodó térdei
között nézett az öregasszonyra. – Tudott erről a férje? – kérdezte.
– Igen. Elkövettem azt a hibát, hogy elmeséltem neki. Először azt hitte,
buta női képzelődés csupán, de aztán érdeklődni kezdett a Kék Gyűrű után.
Hosszú szünet következett, amelyet Grazzini tört meg:
– És rákban meghalt.
– Igen. Hat hónappal később.
– Gondolja, hogy az ő halálát is a szervezet okozta?
– Az öreg szerint igen.
Az öregasszony vállat vont. – Mérgezés volt. A rákhoz nem értek, de a
mérgekről eleget hallottam.
Grazzini térde kezdett megfájdulni a kényelmetlen póztól, és hogy
enyhítse a sajgást, megpróbálta kihúzni magát. – Honnan tudhatok meg
többet erről a Kék Gyűrűről, feltéve, hogy még létezik? – kérdezte az
órájára pillantva.
– Kérdezzen meg egy papot!
– Papot?! – a capo úgy meglepődött, hogy kis híján kiborította a
konyakját.
– Igen, egy papot – válaszolta csúfondáros mosollyal az öregasszony. –
De nem akármilyet! Vannak jó kapcsolatai a Vatikánban? Az apámnak, a
férjemnek és a fiamnak voltak.
Ezúttal Grazzini mosolyodott el, és az ő mosolyából is hiányzott a
jókedv. – Természetesen – felelte. – Nagyon jó kapcsolataink
vannak...különösen pénzügyi téren. Nélkülük sokkal nehezebb lenne az élet.
Signora Conti egyetértőn bólintott. – Akkor használja fel őket arra, hogy
beszélhessen egy sátánizmussal foglalkozó pappal.
– Mit tudhat egy pap a sátánizmusról? – kérdezte csodálkozva Grazzini.
– Mindent. Ahhoz, hogy valaki győzzön egy harcban, alaposan ismernie
kell az ellenséget.
Ötvenegy
– Engem is megtanítasz arra, amire Michaelt?
Creasy a lányra nézett. Félt ettől a kérdéstől, és tudta, hogy előbb-utóbb
fel fogja tenni neki. Ta Cenc szikláin sétáltak, késő délelőtt volt, és Észak-
Afrika felől meleg szél fújt. – Az más volt – felelte.
– Miért?
 – Először is, te lány vagy.
– És másodszor?
– Hallgass ide, Juliét! – mondta mély sóhaj után Creasy. – Michaelt egy
meghatározott céllal fogadtam örökbe. Ismered a történetet, mind a ketten
elmeséltük.
– Igen. Amikor örökbe fogadtad, meg sem fordult a fejedben, hogy
egyszer úgy fogod szeretni, mintha az édes gyereked lenne, ő pedig téged
úgy, mint a valódi apját.
– Pontosan – ismerte be Creasy. – De a vége ez lett.
Csöndben mentek tovább egy darabig, és amikor Juliét újból megszólalt,
egészen váratlan, megdöbbentő dolgot mondott: – Engem pedig azért
fogadtál örökbe, mert lelkiismeret-furdalásod van a sok megölt vagy
szenvedő gyerek miatt, akiken nem segítettél.
– Nem tehettem értük semmit – válaszolta meghökkenve Creasy.
– Tudom, de ettől még lehet lelkiismeret-furdalásod.
Tegnap este azt mondtad, hogy legyek mindig őszinte hozzád, és te is az
leszel velem. Arra is figyelmeztettél, hogy Michaellel ugyanúgy
viselkedjem. Creasy, én megpróbálok őszinte, becsületes lenni. Reggel
azzal keltem fel, hogy apám és bátyám is van, de nem tudom, hogyan
legyek lány, húg.
– Ezt nem értem.
Juliét széttárta a karját, mintha az egész szigetet akarná magához ölelni.
– Van otthonom... szép otthonom... és biztonságban érzem magam –
mondta. – Hétfőn iskolába megyek, keményen fogok dolgozni, megtanulom
a nyelvet, és rendesen viselkedem. Olyan nő akarok lenni, akire büszkék
lehettek Michaellel, de reggel arra gondoltam.. . pár nap múlva elmégy,
hogy üldözzétek a gonoszokat. Tudom, hogy itt kell maradnom Laurával és
Paullal, és szeretem is őket, de nem könnyű itt rostokolni, miközben ti
messze vagytok, és tudom, hogy mit csináltok.
– De hiszen még csak tizenhárom éves vagy, a szentségit! – fakadt ki
Creasy.
A lány elmosolyodott, és szó nélkül továbbindult, úgyhogy neki kellett
utánafutnia.
– Ne nehezítsd a helyzetet, Juliét!
– Nem akarom. De azt igen, hogy ígérd meg, ha visszajöttök,
megtanítasz ugyanarra, amire Michaelt, hogy ha kell, meg tudjam védeni
magam. – Juliét megállt, és komoly hangon kijelentette: – Fontos. Soha
többé nem akarok védtelen lenni. – Ezúttal Creasy indult tovább szótlanul,
ő követte, és bizonygatta tovább hangosan az igazát: – Hát nem érted?!
Nagyon fontos!
Creasy kézen fogta, úgy ment tovább, a lányban pedig volt annyi
felnőtthöz illő bölcsesség, hogy hallgasson. Végül, jókora távolság
megtétele után megálltak, és Creasy komoly arccal feléje fordult.
– De értem. Megtanítunk arra, hogyan védd meg magad, de arra nem
vagyok hajlandó, hogy új Modesty Blaise-t csináljak belőled – mondta.
– Az ki?
– Képregény- és filmhős. Fiatal és nagyon szép, hűséges barátjával járja
a világot, és igazságot oszt, harcol a gonoszság ellen.
– Te nem azt csinálod? – kérdezte Juliét.
– Nem, én csak bosszút állok – mondta nevetve Creasy. – Nem szeretem,
ha bántanak, vagy bántják azt, aki hozzám tartozik.
– Akkor miért akarsz leszámolni a Kék Gyűrűvel?
– Azért, mert hozzám tartozol. Az egésznek semmi köze a bűntudathoz.
Ötvenkettő
Creasy ezúttal óvatos volt, nem feledkezett meg az előkészületekről.
Frissen festett rövid hajával megegyező színű fekete bajuszt és vastag
keretes, dioptria nélküli szemüveget viselt, mikor megérkezett a római
Leonardo Da Vinci-repülőtérre. Miután kis csomagját betette a megőrző
egyik szekrényébe, fekete bőr aktatáskával a kezében kiment a terminál elé
taxit fogni.
Öltözéke szolid, sötétkék öltönyből, krémszínű ingből és barnásvörös
nyakkendőből állt, úgy nézett ki, mint egy a sok repülővel érkezett, és az
éjszakát a városban tölteni készülő üzletember közül. Címként a vatikáni
Porta Cavalleggerit mondta be a taxisnak.
Nem szerette Rómát, még a sokak által oly kellemesnek tartott kora
ősszel sem – mindig túlságosan nyüzsgőnek találta, a lakóit pedig
barátságtalannak.
Előző este Guido hívta fel azzal, hogy másnap együtt tudna-e ebédelni
Papával a római L'Eau Vive étteremben. Gyors döntést kért, mert mint
mondta, egy óra múlva vissza kellett hívnia Papát. A reggeli római
repülőjáratra már nem lehetett jegyet kapni, de Creasy beszélt George
Zammittal, aki a tekintélyét latba vetve elérte, hogy mégis legyen számára
egy hely. Miután ezt elmondta Guidónak, azt a választ kapta, hogy
használja a Henry Gould nevet és érdeklődjön Mr. Galli után.
Creasy már hallott a L'Eau Vive étteremről, amelyet egy apácarend
üzemeltetett, és elsősorban papok, vatikáni tisztviselők látogatták.
Csodálkozott is, hogy Paolo Grazzini éppen azt választotta.
A repülőtérről a városba vezető negyvenöt perces úton átgondolta, hol
tart. Három jó napot töltött Gozón, és sikerült bensőséges kapcsolatba
kerülnie Juliettel, aminek igazán örült. Nem sok időbe telt, amíg rájött,
hogy rendkívül intelligens, és ezt az adottságát nem utolsósorban arra
használja, hogy őt az ujja köré tekerje. Érdekelte volna, hogy vajon
ugyanezt tette-e Michaellel is.
Guido elmondta, hogy Jens telefonált, közölte, hogy Bagollyal másnap
reggel indulnak Koppenhágából, és negyvennyolc órán belül Rómában
lesznek. Michael is bejelentkezett Brüsszelből, mondván, hogy beszélt
Dugóhúzó Kettővel, leadta neki a megrendelést, és Maxie-val készen
állnak, csak Creasy értesítését várják, hogy mikor menjenek vissza. Na
hiszen, mondta magában Creasy, mivel szemernyi kétsége sem volt afelől,
hogy Michael boldogan Lucette közelében marad, ameddig csak lehet.
Guido megkapta annak a capri szállodának a telefonszámát is, amelyben
Frank és René megszállt, és hozzá az ígéretet, hogy bármikor telefonál,
néhány óra alatt Rómában lesznek.
A taxi megállt a Porta Cavalleggeri előtt. Creasy fizetett, tisztességes
borravalót adott a sofőrnek, megvárta, hogy elhajtson, és csak azután indult
el. Tizenöt perccel később egy szűk sikátorban meglátta az étterem cégérét.
Amikor belépett, alaposan meglepődött, mert a helyiség nem olyan volt,
amilyenre számított, sokkal inkább hasonlított hétköznapi falatozóra, mint
valódi étteremre. A vendégek zöme kispénzű turistának látszott, és az egyik
sarokban Szűz Mária szobra állt. A pincérnőkre ezzel szemben véletlenül
sem lehetett azt mondani, hogy hétköznapiak: a kivétel nélkül magas, sudár
nők hosszú, batikolt selyemruhát viseltek, valamennyien szépek voltak, és
feketék. Creasy az első meglepődés után hiába jártatta körbe a tekintetét,
sehol sem látta Grazzinit.
Egy alacsony, fehér kötényes, középkorú nő lépett hozzá. – Maria nővér
vagyok. Segíthetek valamiben? – érdeklődött kedvesen.
– Henry Gould – mutatkozott be Creasy. – Mr.Gallival beszéltünk meg itt
találkozót.
 – A, igen! Kérem, fáradjon velem!
Követte a karcsú kis teremtést a terem végébe, ahol az félrehúzott egy
vastag, nehéz zöld függönyt, bekopogott a mögötte lévő mahagóni ajtón,
majd amikor kinyílt, félreállt, hogy előreengedje Creasyt.
 A szoba gazdagon volt berendezve, egészen másképp nézett ki, mint a
külső terem. A közepén fehér damaszttal leterített asztal állt, rajta arany és
ezüst gyertyatartók, és gyönyörű, vagyont érő kristálycsillár lógott fölé a
mennyezetről. Az asztal körül három magas támlájú szék volt, amelyek
közül az egyiken Paolo Grazzini, a másikon egy harmincas évei elején járó,
fiatal pap ült. Vastag szemüveget hordott, és erősen koncentrálva nézte
Creasyt, mintha váratlanul előkerült, elveszettnek hitt neves festmény lenne.
Miközben a két férfi felállt, az ajtó halkan becsukódott, és Grazzini
bemutatta őket egymásnak:
– Henry Gould... De Sanctis atya.
Leültek, Creasy maga mellé tette az aktatáskát, és megnyomott egy kis
gombot a fogantyúján, hogy a beépített magnó elinduljon, és rögzítse a
beszélgetést.
Grazzini egy oldalt álló kisebb asztalra mutatott, amelyen több letakart
tál is volt. – Egy kis büfét rendeltem, hogy ne zavarjanak a pincérek, és
nyugodtan beszélgethessünk.
Az ételek mellett italok és kristálypoharak is voltak.
– Aperitifet? – kérdezte vendégeit a capo. – Skót whiskyt ajánlanék,
negyvenéves Macallan.
Miután a pap és Creasy is beleegyezőn bólintott, töltött, majd visszaült a
helyére.
– Jó lenne, ha megmagyarázná, mi ez az egész – mondta Creasy.
Grazzinin látszott, hogy nagyon elégedett magával.
– Beszéltem De Sanctis atyának a Kék Gyűrűvel kapcsolatos gondunkról
– mondta a papra mutatva, és látva, milyen vasvillaszemmel néz rá Creasy,
jókedvűen elmosolyodott. – Hogy jobban értse a helyzetet, elmondom,
mivel foglalkozik az atya. Mint talán tudja is, a Vatikán igen komoly
hírszerző szervezetet tart fenn... vannak, akik szerint a CIA és a Moszad is
irigykedik rá, a közelébe se jön.
A pap nem szólt közbe, csak kifejezően vállat vont.
– Természetesen most, hogy a hidegháborúnak vége és nincs többé
vasfüggöny, amely mögött üldözik a hitet – folytatta Grazzini –, a szervezet
már nem annyira létfontosságú, mint korábban, de az a részlege, amely a
sátánizmussal és a fekete mágiával foglalkozik, semmit sem veszített a
jelentőségéből.
 – Nagyon érdekes – vette át a szót Creasy, látva, hogy a capo alig
észrevehetően biccent. – Tudom, változatlanul léteznek a sátánizmus
különböző formái, de annyira biztosan nem elterjedtek, hogy a Vatikánnak
különösebben aggódnia kellene miattuk.
A pap elmosolyodott, és ettől teljesen megváltozott az arca, eltűnt róla
minden szigorúság, és szinte gyerekesnek látszott.
– Azt hiszem, meg fog lepődni azon, amit most mondok, Mr. Gould! A
részlegem valóban jóval kisebb, mint amilyen a középkorban, vagy akár a
múlt századig is volt – felelte –, de ennek ellenére továbbra is sok munkánk
van, és nemcsak Dél-Amerikában, a karibi térségben és Afrikában, hanem
itt, a civilizáltnak tartott Európában is. – A büféasztalra mutatott. – Mi
volna, ha evés közben beszélnénk róla?
Ötvenhárom
– Még mindig alig tudom felfogni, hogy Grazzini képes volt odarendelni
egy vatikáni specialistát – mondta Creasy.
– Pedig nincs mit csodálkozni rajta – válaszolta érezhető gúnnyal a
hangjában Guido. -A maffia és a Vatikán közti kapcsolatok – különösen a
pénzügyiek messzire nyúlnak vissza. Csak nemrégiben történt, hogy a
Vatikán bankja sok százmillió dollárnyi, kábítószerből származó pénzt
mosott tisztára a maffiának.
– Tudom, de azt hittem, hogy azóta eltávolodtak egymástól.
Guido megrázta a fejét. – Nem, és nem is fognak. A hatalom mindig
megtalálja a másik hatalmat, amelyikkel szövetkezhet.
Este tizenegy volt Creasy elérte a Rómából késő délután induló nápolyi
járatot. Nemrég végeztek a könnyű vacsorával, és a teraszon ültek, ahonnan
az utolsó vendég is távozott már.
– Az a pap, De Sanctis! Jezsuita – mondta Creasy.
Guido újból elmosolyodott.
– Az okosabbja kivétel nélkül az.
– És fiatal... nem több harmincöt évesnél. Túl fiatal ahhoz, hogy olyan
sokat tudjon.
– Mesélj! – biztatta alig leplezett kíváncsisággal a barátját Guido. – Mit
tud?
Creasy gyorsan átgondolta mindazt, amit hallott, és az emlékezéstől
halvány mosoly jelent meg az arcán.
 Mielőtt bármit mondott volna, kért, hogy nyissam ki az aktatáskát.
Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert semmi más nem volt benne,
csak egy rohadt magnetofon.
– És mi történt? – kérdezte vigyorogva Guido.
– Először is megcsodálta – válaszolta elégedetlen fejcsóválással Creasy.
– Tehette is, mivel a legkorszerűbb volt – hétszer öt centiméteres, de húsz
méterről is fölvett mindent. Aztán elkezdett panaszkodni az átkozottja, hogy
milyen szűkös a költségvetésük, és mekkora segítségére lenne a munkában
egy olyan készülék... Mit tehettem mást, neki kellett adnom.
– Ebből is láthatod, hogy nem szabad alábecsülni az egyházat – mondta
mosolyogva Guido.
– Soha többé nem teszem! – fogadta meg őszintén Creasy.
A kis bevezető után nekilátott elmesélni mindazt, amit a paptól
megtudott. Az atya azzal kezdte, hogy hosszú előadást tartott a
sátánizmusról és különböző előfutárairól. Azok természetesen még a
kereszténység előtti időkben keletkeztek, és világszerte gyakorolták őket a
törzsi szervezeten alapuló közösségekben. A pap kitért ezeknek a
kultuszoknak a pszichológiájára, és arra a gyakorlati haszonra is, amelyet
egyeseknek hozott.
Mint a beszélgetésnek ebben a szakaszában kiderült, De Sanctis atyának
egyebek mellett pszichológiából is egyetemi képesítése van. Creasynek
végig kellett hallgatnia több elméletet is a jó és a gonosz együttes
meglétéről és örök küzdelméről az emberi társadalomban.
Ezután következett a rövid értekezés az ördögűzésről és arról, hogy az
egyház hivatalos ördögűzőinek változatlanul igen sok dolguk van. De
Sanctis atya is három évig foglalkozott vele. Már a kávénál és a konyaknál
tartottak, amikor a pap eljutott a modern kori sátánizmushoz és fekete
mágiához. Creasy javaslatára mérsékelte magát, és csak arról beszélt, hogy
Európában, illetve a hozzá kapcsolódó területeken hogyan jelentkeznek
ezek. Mint elmondta, számos szekta működik a kontinensen, Skandináviától
egészen a Földközi-tenger térségéig, és vannak köztük nagyobb szervezetet
alkotók ugyanúgy, mint magányosak, semmihez sem kapcsolódók.
Valamennyinek a gyökerei a középkorba nyúlnak vissza, és több az akkori
rítusokat, szertartásokat alkalmazza még mindig.
Majdhogynem bocsánatkérően De Sanctis azt is elmagyarázta, hogy a
szekták egy részét hitehagyott papok, más, a helyes útról letért egyházi
személyek vezetik, akik közül sokan úgy álcázzák magukat, hogy eljátsszák
a buzgó hívőt. Leírt egy tipikus fekete misét, amelynek a résztvevői
dőzsölnek, istenkáromló imákat mondanak, állatot áldoznak, undorító
nedveket isznak, új tagokat avatnak be, és végül elmondhatatlan
perverziókkal teli szexuális orgiába merülnek. A szekták sokszor
valamelyik állattól veszik a nevüket, közölte, és a főpapjaik és papnőik
pszichológiai értelemben uralmuk alatt tartják a tagokat, akik csak az ő
hozzájárulásukkal juthatnak magasabbra a szervezet belső hierarchiájában.
Elég gyakran komoly pénzekről is szó van, mert a tagok közül sokan
gazdag családból származnak. Nagyon lényeges, hogy a szektatagnak, ha
bizonyítani akar társai előtt, egyre bestiálisabb és obszcénabb dolgokat kell
művelnie, mindaddig, amíg viszszavonhatatlanul elvész a lelke.
Az elbeszélésnek ezen a pontján Guido keresztet vetett, és halkan
közbeszólt: – Hallottam ilyesmiről. De hogyan kapcsolódik ez a Kék
Gyűrűhöz?
– Nagyon egyszerű és kézenfekvő módon – válaszolta Creasy.
A pap elmagyarázta, hogy egyes gátlástalan, ugyanakkor nagy
karizmával rendelkező személyek, gyakran a hitüket eldobó karizmatikus
papok manipulálnak már meglévő szektákat, vagy az is elég sűrűn
előfordul, hogy újakat hoznak létre, egyrészt azért, hogy másokon
uralkodjanak, másrészt tisztán anyagi haszonszerzés céljából. A pap itt
felhívta a figyelmet a sátánizmus és más modern, főleg az Egyesült
Államok nyugati partvidékén virágzó kultuszok közötti párhuzamokra. A
Moon-szektáról, a scientológia egyházról és a különböző keleti guruk által
vezetett közösségekről mesélt, végül halvány mosollyal kijelentette: Úgy
tetszik, hogy valóban nincs határa az emberi hiszékenységnek.
– Hallott a Kék Gyűrűről – mesélte Creasy –, és lehet, hogy nem is
mondott el mindent, amit tud róla.
Szerinte körülbelül nyolcvan éve létezik, a kopt kereszténység egyik
eretnek ágával áll kapcsolatban, és különösen erősek a gyökerei
Egyiptomban.
A pap elmondta, hogy a nyilvántartásuk szerint a Kék Gyűrű már korán,
a keletkezése után nem sokkal kapcsolatba lépett egy francia csoporttal,
amelyik A kecske lányai nevet viseli. A francia hatóságok ezt a szervezetet
1934-ben állítólag felszámolták, de senkit sem tartóztattak le, mivel
tagságának jelentős része a francia társadalom elitjéből került ki. Egyházi és
politikai körök egyaránt igénybe vették befolyásukat annak érdekében,
hogy büntetlenséget biztosítsanak ezeknek a személyeknek. Olaszországban
a Kék Gyűrű az 1930-as évektől kezdve bizonyos fasiszta körök védelmét
élvezte.
A Vatikán felderítői azt hitték, hogy a Kék Gyűrű a második világháború
idején megszűnt létezni, ám az ötvenes évek végén elterjedt a hír, hogy él és
működik, még ha némileg megváltozott formában is. A pletykák szerint
zsarolással és a kényszeres prostitúciónak egy egészen durva válfajával
kezdett foglalkozni. Az úgynevezett P2 páholy ügyében folytatott vizsgálat
eredményei alátámasztani látszottak az addig megalapozatlannak tűnő
szóbeszédet.
Az Olaszországot megrengető politikai botrány kapcsán lefoglalt
iratokban több utalás is volt a szervezetre, és az érintettek kihallgatása során
is felmerült a neve. Mire idáig értek a beszélgetésben, Guido teljesen
elképedt.
– Ha tényleg így van, miért nem tettek semmit az olasz hatóságok?! –
csattant fel dühösen.
– Pontosan ezt akarom megkérdezni Satta barátunktól – válaszolta
mosolyogva Creasy.
Ötvennégy
Kérdeznie sem kellett. Az ezredes hajnalban maga telefonált, közölte,
hogy reggel, a nyolc órai járattal Nápolyban lesz, és Creasy feltétlenül
menjen ki eléje a repülőtérre.
Brióst ettek és kapucsínót ittak a kis kávézóban, közben az ezredes
tekintete vadul parázslott az indulattól.
– Azt hiszem, idő előtt nyugdíjba megyek – mondta keserűen.
– Miért? Mi történt?
Satta körülnézett a majdnem üres helyiségben, előrehajolt, és halkan azt
mondta: – Tegnap, a munkaidőm végén, mielőtt hazamentem volna,
magához rendelt a csendőrség egyik nagyon magas beosztású tábornoka.
Évekkel ezelőtt nyugállományba kellett volna helyezni, de nagyon erős
politikai kapcsolatai vannak, és azok nem engedték. Tudni akarta, hogy a
beosztottam, Bellu miért rendelte el két ember, Jean Lucca Donáti és Anvar
Husszein folyamatos, huszonnégy órás megfigyelését. Meglepődtem, mivel
nem gondoltam, hogy a fölötteseim közül bárki tudomást szerez róla, de hát
ilyen a mi szervezetünk, semmi nem maradhat benne titokban.
 – Mit válaszolt?
Az ezredes sokatmondóan széttárta a karját.
– Először türtőztettem magam, de aztán megmondtam a vén
szarfaszúnak, hogy politikai korrupció ügyében nyomozok, és az ügy
természete olyan, hogy nem adhatok felvilágosítást róla. Erre bedühödött,
és utasított, hogy egy, állítsam le annak a két embernek a megfigyelését,
kettő, írásos jelentésben indokoljam meg, miért volt szükség a vizsgálatra.
– Tudja teljesíteni a második parancsot? – kérdezte Creasy.
– Hogyne – válaszolta sötét vigyorral Satta. – Nagyon rövid jelentés lesz,
és a tábornok néhány közeli barátjával kapcsolatban fölmerült gyanúról
szól. A megfigyelést azonban le kell állítanom, mert azt egy különleges
csoporttal tudom csak végeztetni, és a tábornok mostantól biztos nagyon
odafigyel rá.
– Azt hiszem, tudom, miért viselkedett így a tábornoka – mondta Creasy,
miután ivott egy korty kávét, és beszámolt a L'Eau Vive-beli, Grazzinival és
a pappal közös ebédről.
Az ezredes komoly arccal végighallgatta, majd halkan azt mondta: –
Barátom, itt valami sokkal komolyabbról van szó, mint amivel eddig
találkoztunk. Tegnap este Paolo Grazzinit agyonlőtték, amikor kilépett egy
római étteremből. Két golyó, pontosan a szívébe egy parkoló gépkocsiból.
– Bandaháború? – kérdezte Creasy.
Satta megrázta a fejét. – Nem hiszem. A szervezeten belül pillanatnyilag
senkinek sincs rá oka, hogy ilyen eszközhöz nyúljon. Ráadásul nem
Grazzini volt az egyetlen maffiózó, aki tegnap befejezte. Meghalt egy öreg,
elvben már nyugalomba vonult, de a Grazzini klánnak időnként még
dolgozó gengszter is. Torquinio Trentónak hívták. – Az olasz még jobban
lehalkította a hangját, és úgy folytatta: – A Tiberisből halászták ki.
Megkínozták... éles késsel a talpáról a fejére állított keresztet véstek a
homlokára, és levágták a heréit.
Ötvenöt
– Más az ábra, mint gondoltuk – jelentette ki Creasy. – Nem szokványos,
lányokkal kereskedő bandáról van szó ezek a gazemberek sokkal többre
képesek. Nemcsak a carabinieriknél tudnak leállíttatni egy magas szintről
elindított nyomozást, arra is képesek, hogy a saját területén kinyírják az
egyik leghatalmasabb capot.
 A csapat tagjai a Pensione Splendide teraszán, ugyanannál az ovális
asztalnál ültek, amelynél néhány nappal korábban. Creasy körülbelül húsz
percen át beszélt folyamatosan, elmondva, mi minden történt azalatt, hogy a
többiek távol voltak. Úgy érezte, meg kell adnia a tisztességes távozás
lehetőségét mindenkinek, aki az új körülmények miatt ki akar szállni.
Guidóval kezdte, emlékeztetve a feleségének tett ígéretére, arra, hogy
többé sosem fog embert ölni. Javasolta, hogy keressenek más támaszpontot,
de Guido erre csak elmosolyodott, és határozottan megrázta a fejét.
– Sosem ígértem olyat Júliának, hogy nem védem meg magamat vagy a
barátaimat – felelte. – Azt ő sem akarta volna. Pillanatnyilag csak négy
vendégem van: egy idős német házaspár, akik reggel elutaznak, és két brit
hátizsákos turista, akik nem tudják, meddig maradnak. Reggel könnyen
találok nekik másik szállást, úgyhogy a támaszpont marad itt.
Creasy Pietróra nézett, aki ettől rögtön felfortyant:
– Én nem ígértem senkinek semmit! Maradok Guidóval, és védem a
bázist.
A dán következett. – Úgy néz ki, hogy amibe kezdtünk, túlmegy minden
ésszerű határon, Jens – mondta.
– Nem egyszerűen veszélyes, olyan, mintha fűtött bakancsban vékony
jégen járnánk. Feltételezem, hogy a Kék Gyűrű azt hiszi, sikerült
bedugaszolnia minden információs csatornát, és biztonságban érzi magát,
mivel rólunk nem is tud, de lehet, hogy tévedek.
– Szerintem nem – válaszolta a dán. – Hacsak Grazzini nem beszélt
rólunk Trentónak vagy a papnak...ami nem valószínű.
– Ezzel együtt rettentően veszélyes a dolog – tartott ki a véleménye
mellett Creasy. – Gondolj a feleségedre és a gyerekedre, meg arra is, hogy
rendőr vagy, nem katona!
Jensen egyetértően bólintott, és azt mondta: – Tegnap odahaza beszéltem
Birgittével. Szándékosan eltúloztam a veszélyt, mégis azt mondta, hogy
jöjjek és folytassam. Tudja, milyen fontos nekem. Ami pedig azt illeti, hogy
rendőr vagyok... hát... Satta és Bellu kiszállásával már csak én maradtam,
egyet meg biztosan el tudtok viselni.
– Maradok! – jelentette ki Bagoly is olyan hangon, hogy egyértelmű
legyen, nincs értelme vitatkozni vele, mert a döntése végleges.
Mielőtt Creasy tovább kérdezősködhetett volna, a többiektől is megkapta
a választ. Maxie ránézett Millerre és Callard-ra, és mivel azok kurtán
biccentettek, odaszólt az amerikainak: – Ne vesztegessük az időt! Arról
beszéljünk inkább, hogy hogyan tovább!
– Két célpontunk van: Donáti és Husszein – vette át a szót Michael. – El
kellene beszélgetnünk valamelyikkel... vagy esetleg mindkettővel.
Van még valami! Mielőtt Satta leállította a keresést, az emberei követték
Husszeint a repülőtérre mondta Creasy. – Rómába repült, és onnan
Tuniszba.
Ez két nappal ezelőtt történt. – A dánra nézett, és önkéntelenül is
elmosolyodott. – Rendben, Mr. Detektív!
Mond el te, hol tartunk!
Jensen ugyancsak mosolyogva az aktatáskájáért nyúlt, és sárga vonalas
írótömböt, valamint egy arany Parker tollat vett elő. A tömböt maga elé
tette, letekerte a toll kupakját, és közben majdnem bocsánatkérően közölte:
– Egy megtalált lány szüleitől kaptam... Nehogy azt higgyétek, hogy
megengedhetnék ilyesmit a fizetésemből. – Új gondolata támadt, és attól
ismét a füléig húzódott a szája. – Sokan felvonják a szemöldöküket
Koppenhágában, ha meglátják, hogy BMW-n járok.
– Kezdjük az elején! – mondta a kis bevezető után, közelebb húzva
magához az írótömböt. – Michael – a mellette ülő fiatalemberre villantotta a
tekintetét – a haldokló anyjától hallott először a Kék Gyűrűről, megkereste
Blondie-t, ő pedig elküldte hozzám. Lényegében felfogadott, hogy menjek
el vele Marseille-be, ahol jól elcsesztük a dolgot, és hagytuk, hogy a Kék
Gyűrű egyik beszállítója – ez most már többé-kevésbé biztos – elkapjon
bennünket. Creasy húzott ki bennünket a szarból, és közben szerzett
magának egy lányt.
Utána összehozta ezt a csapatot, a példánkon felbuzdulva ő is elfogatta
magát, és szegényebb lett egy ujjperccel. – Jensen futó pillantást vetett
Creasy jobb kezére. – Úgy tetszik, a veszteség megérte, mert lehetővé tette,
hogy megtudjuk, mivel is állunk szemben.
Vonjuk le belőle mindjárt, vagy legalábbis tegyük a helyére az ügy
sátánista vonatkozását!
Egy pillanatig sem állítom, hogy nem létezik... Elég példát tudok rá én is
Skandináviában. Csupán azt akarom mondani, hogy a De Sanctis atya által
elmondottak szerint a Kék Gyűrű vezetői nem hitből, hanem önös érdekeik
miatt gyakorolják a sátánizmust. Ügyes, és nem is ritka megoldás. A
hatalmi bázisukat még a fasiszta korszakban építették ki. Nem voltak
egyedül: Hitler és a pribékjei hasonló taktikát alkalmaztak, amikor
megteremtették az SS mítoszát, és a szervezet tagjait különös eskükkel,
egyéb hatásos kellékekkel kötötték magukhoz. – Felírt egy szót, amit
Michael félhangosan rögtön fel is olvasott: – Kellékek.
– Az eddigi ismereteink alapján nyugodtan mondhatjuk – folytatta a dán
–, hogy a Kék Gyűrűnek két fő jövedelemszerzési módszere van: az egyik a
fehérrabszolga-kereskedelem, a másik gazdag emberek kifosztása úgy, hogy
behálózzák, és olyan szorosan hozzákötik őket a kultuszukhoz, hogy ha
akarnak, sem tudnak tőle szabadulni. – Motiváció írta fel az újabb szót
Jensen, és körbenézett a többieken. – Pénz- és hatalomvágy mozgatja őket.
A kettő többnyire együtt jár, de az ilyen emberekben a hatalom iránti vágy
valamivel nagyobb, mint a pénzéhség...Szerintem olyan stratégiát kellene
alkalmaznunk velük szemben, amely mind a kettőt célba veszi.
– Hogyan? – kérdezte Michael.
Jensen vállat vont. – Maradok nyomozó, a haditervkészítést pedig
hagyom a szakemberre – mondta, és Creasy felé mutatott.
Az egy ideig összevont szemöldökkel, a homlokát ráncolva
gondolkodott, majd körbenézett, és közölte:
– Abból kell kiindulnunk, hogy nem tudják, kik vagyunk. Talán sejtik,
hogy valami készül ellenük, de olyan régen működnek bántatlanul, hogy
nagy valószínűséggel elbizakodottá váltak, azt hiszik, hogy nekik senki és
semmi nem képes ártani. A hátukba kell kerülni, és úgy lecsapni rájuk.
– Hogyan? – kérdezte Guido.
– Be kell épülnünk a Kék Gyűrűbe – felelte mosolyogva Creasy. –
Valakinek alaposan bele kell ásnia magát a sátánizmusba, megismernie az
összes válfaját... aztán csatlakoznia hozzájuk.
Az ötlet hallatán mindenki mélyen hallgatott, végül Miller törte meg a
csendet:
– És ki lesz az, aki önként belenyúl egy mérges kígyókkal teli zsákba?
Creasy nem válaszolt, csak komoly arccal a fiára nézett.
Ötvenhat
Michael egy számára addig teljesen ismeretlen, új világba csöppent.
Azzal kezdődött, hogy Satta elvitte a szabóhoz, egy idős, elegánsan
öltözött férfihoz, aki enyhe, de csöppet sem titkolt rosszallással vette
szemügyre. Kétszer körbejárta, tetőtől talpig nagyon alaposan megnézte,
majd pergő olasz nyelven mondott valamit Sattának, aki mosolyogva
lefordította: – Signor Casseli azt mondja, nehezebb esete is volt már.
Legalább hat öltönyre, tucatnyi ingre, két tucat selyem nyakkendőre, tíz pár
cipőre, és biztos, ami biztos, kellő mennyiségű elegáns alsóneműre lesz
szüksége.
Michael mosolyogva tűrte, hogy Signor Casseli mértéket vegyen róla.
Előző este érkezett Rómába, a repülőtéren az ezredes várta, és útközben
elmondta, mit intézett, mire számítson.
Mindössze két hete volt, hogy megismertesse magát a római társaságnak
azzal a részével, amelyben, nagy valószínűséggel a pereme táján, ráakadhat
néhány, a Kék Gyűrűvel kapcsolatban álló emberre. A története úgy szólt,
hogy egy mesésen gazdag arab potentát törvénytelen fia, akinek anyagi
gondjai nincsenek ugyan, ám a családja nem hajlandó befogadni. Egy
nagyon drága angol iskolában tanult, és most hat hónapot Olaszországban
tölt, hogy mielőtt továbbmegy a Harvard Egyetemre, kulturális értelemben,
és társasági kapcsolatok szempontjából is feltöltekezzen.
A fedő sztorit Creasy és Satta telefonon beszélte meg, utána Creasy
rögtön Jim Grainger szenátort hívta Denverben, hogy megkérje, intézzen el
néhány, a történet hitelességéhez nélkülözhetetlen apróságot.
Grainger figyelmesen végighallgatta, közben többször kuncogott, és a
végén megnyugtatta, hogy nem kell aggódnia, minden a legnagyobb
rendben lesz. Ha bárki utánanéz, megtudja, hogy Adnan bin Asszad valóban
ott van a Harvardon tavasszal kezdődő szemeszter hallgatói között, és
politológiát fog tanulni. Jim Grainger azt is vállalta, hogy tízezer amerikai
dollárt helyez el Adnan bin Asszad nevére a Banco di Románál. A pénzt
egy, az Egyesült Arab Emirátusokban működő bank fogja átutalni,
amelynek az igazgatója felhívja római kollégáját, nyomatékosan a
figyelmébe ajánlja Adnan bin Asszadot, és közli vele, hogy további jelentős
átutalások fognak érkezni a fiatalember nevére.
– Egész vagyon! – morogta elképedve Michael, amikor meghallotta az
összeget.
– Manapság nincs benne semmi rendkívüli – válaszolta mosolyogva az
ezredes –, de ahhoz azért elég, hogy vonzza a cápákat. Ha pénzügyekről
van szó, Róma olyan, akár egy kis falu. Mihelyt megjelenik a társaságban,
azonnal híre megy, hogy hatalmas vagyon örököse. Adok kölcsönbe egy
Ferrarit, és a Spanyollépcső közelében, egy luxuslakásban fog lakni, saját
szakácsa és inasa lesz. – Satta kis szünetet tartott, majd mosolyogva
hozzátette: – Az inassal könnyű lesz bánnia – elég jól ismeri.
– Nem ismerek semmilyen inast – tiltakozott Michael.
– Dehogynem... René Callard az.
– René?
– Igen válaszolta mosolyogva Satta. – Rómában gyakori, hogy
egyedülálló fiatalemberek inast tartanak, ráadásul René nem csak az lesz,
hanem egyfajta mindenes... inas, sofőr és testőr egy személyben.
– Testőr?
– Az – felelte nyomatékosan az ezredes. – Rómában elég sok
emberrablás történt az elmúlt években ahhoz, hogy természetesnek
számítson. Inkább azon lepődne meg mindenki, ha egy kivételesen gazdag
fiatalembernek nem lenne. Lehet nevezni inasnak vagy sofőrnek, a fő
feladata akkor is az, hogy vigyázzon a gazdája testi épségére. Renénél
jobbat keresve sem találnánk. Először is, valódi testőr, egy olasz cégnél van
nyilvántartásban. Nagyon jól beszél olaszul, diszkréten elegáns, és az
előélete folytán tudja, hogyan kell viselkedni az előkelő társaságban,
koktélokat keverni, ágyat megvetni, amikor szükséges, és nem csipkedni
egyetlen hostesst sem. – Satta mélyet sóhajtott.
– Én is tudnék használni ilyen embert... Van azonban még egy, az
eddigieknél is fontosabb körülmény. Mivel őrző-védő ügynökségnél van
állományban, Renét a rendőrség is nyilvántartja, és van fegyverviselési
engedélye.
– Az hasznos lehet – mondta elgondolkodva Michael.
– De mennyire! – értett egyet az ezredes. – Jól figyeljen ide! Meghívást
kap egy fogadásra, amelyet újabbak fognak követni. Szép nőkkel fog
megismerkedni, és a legjobb éttermekbe viszi őket, drága ajándékokat vesz
nekik, és jelzi nekik, hogy szívesen fektetné be óriási vagyona egy részét a
szórakoztatóiparban, különösen a filmgyártásban. – Kis szünetet tartva
komolyan a fiatalember szemébe nézett, majd elmosolyodott. –
Fogékonynak kell lennie a női bájak iránt... ami nyilván nem fog nehezére
esni. Érezze jól magát, Michael, élvezze, amit lehet, de maradjon nagyon
éber! Ne felejtse el egy pillanatra sem, hogy azért beszél olyan tisztán
angolul, mert ott járt iskolába! Az arab kiejtésén libanoni hatás érezhető,
mert az első tanítója onnan származott. Hitesse el magáról, hogy sokat
iszik, de véletlenül se tegye! Az új ismerősei közül néhányan kölcsön
fognak kérni módjával ugyan, de adjon nekik, és eszébe ne jusson bárkitől
is elismervényt kérni! Meglátja, hamar el fog terjedni a híre, hogy
megkopasztásra alkalmas.
Michael mosolyogva hallgatta a tanácsokat, és a nőkre gondolt, akikkel
meg fog ismerkedni.
Ötvenhét
A beszélgetés eleje igen feszült hangulatban zajlott.
Anvar Husszein kora délután érkezett Tuniszba, a repülőtérről taxival a
Hilton szállóba ment, és lebonyolított néhány rövid üzleti találkozót. Este
hétre fekete Mercedes ment érte, és egy tíz mérföldnyivel arrébb lévő,
magas fallal körülvett villába vitte.
Fél órát kellett várnia ami meglehetősen rossz jel volt –, mielőtt a Kék
Gyűrű irányítója, nagy hatalmú főpapja elé vezették.
Első ránézésre Gamal Hudrisz úgy nézett ki, mint egy sikeres, magára és
környezetére is sokat adó üzletember. Széles, ébenfa- és
gyöngyházberakásos mahagóni íróasztal mögött ült, rettentően sovány volt,
és bár sötét öltönyét tökéletesen szabták, óhatatlanul egy drótból hajlított
öltönyvállfa jutott az eszébe róla annak, aki először látta. Előreugró
járomcsontja miatt fekete szeme mintha mély gödörből villant volna elő, a
bőre sima volt, enyhén sárgásbarna, vékony szálú haja pedig koromfekete.
Nem állt fel, hogy üdvözölje a belépő Husszeint, föl sem nézett, csak
rámutatott az íróasztal előtt álló székre, és tovább olvasta az előtte fekvő
dossziét. Husszein leült és várt. Az arca ugyanolyan fekete volt, mint az
ébenfa íróasztal, csak sokkal fényesebb az izzadságtól.
Gamal Hudrisz jó néhány perc után arany Cross tollat vett elő a belső
zsebéből, néhány helyen megjegyzéseket írt a jelentés margójára, és végre a
látogatójára nézett.
– Nem tetszik – mondta vékony, magas, nagy sebességű lövedék
sivítására emlékeztető hangon. – Régen volt, hogy utoljára érdeklődtek
felőlünk, és most hirtelen két helyről is, a maffia és a carabinierik
kérdezősködni kezdtek.
– Lehet, hogy csak véletlen egybeesés – válaszolta Husszein. – Az
öregember, Trento nem tudott semmit. Anélkül halt meg, hogy bármit
mondott volna, de tudjuk, hogy két nappal előtte beszélt Grazzinival, a
capojával. Nem árulta el, miről, úgyhogy a biztonság kedvéért Grazzinit is
ki kellett iktatnunk, és úgy állítottuk be, mintha a maffián belüli leszámolás
történt volna. Ha kutatott is utánunk, annak egyszer s mindenkorra vége.
Közép- és Észak-Olaszország legfontosabb capója...
– Ez volt az első komoly hibája – szólt közbe Hudrisz. – El kellett volna
kapnia, hogy szóra bírja.
– Gondoltunk rá, de olyan fontos capót, mint ő, nehéz elrabolni –
mentegetőzött Husszein. – Úgy gondoltuk, hogy elég, ha megöljük.
– Ilyen súlyú fejleményről tájékoztatniuk kell – mondta leplezetlenül
fenyegető hangon, előredőlve Hudrisz.
– Természetesen – értett egyet Husszein –, és mint tudja, próbáltuk is, de
negyvennyolc órán keresztül nem lehetett elérni, és úgy éreztük, hogy
gyorsan kell cselekednünk.
A beszélgetés kezdete óta először Hudrisz hangja valamivel szelídebbé
vált. – Albániában voltam – közölte. – Misét vezettem, a Kék Gyűrű
részéről az elsőt...de nem az utolsót abban az országban. – Az emlék
hatására halványan elmosolyodott, és még hozzátette:
A nagy szegénység és a totális hatalom összeomlása hatásos keverék.
– Hogyan halad az árvaház létrehozása? – kockáztatott meg egy kérdést
Husszein.
– Jó ütemben, de azért körültekintőnek kell lennünk – válaszolta laza
kézmozdulat kíséretében Hudrisz.
– A személyzet minden gyanú fölött áll, de a papírmunkának is
makulátlanul tisztának kell lennie. Gondolom, néhány napon belül
megérkeznek az első lakók, aztán pedig havonta nagyjából húsz, amíg ki
nem alakul a negyven és ötven közötti létszám. Ha megvan, nagyon
óvatosan, mondjuk kettesével havonta, elkezdhetjük hasznosítani... De az
még odébb van. Egyelőre sürgősebb dolgunk is akad. Meg kell tudnunk,
hogy ki áll a csendőrség érdeklődésének a háta mögött – mondta Hudrisz,
és a tollával a dossziéra koppantott. – Az illető, aki szaglászni próbált,
bizonyos Massimo Bellu őrnagy, Mario Satta ezredes legközvetlenebb
munkatársa.
Husszein bólintással jelezte, hogy tudja. – Ennél magasabbra nem is
jutott a dolog, legalábbis az informátorunk szerint, aki, fontos beosztásának
köszönhetően, azonnal le tudott állítani minden további vizsgálatot felelte.
– Nem erre gondoltam – mondta élesen Hudrisz. – Kétlem, hogy ez a
Satta ezredes a saját szakállára cselekedett. Lehetséges, hogy az olasz
hírszerzés biztatta fel, az áll mögötte.
 – Nem hiszem, Gamal – mondott ellen neki Husszein. – Nekünk is
megvannak ott a forrásaink.
– Lehetséges, hogy igaza van, de egy olyan korrupt szervezet esetében,
mint az olasz felderítés, sosem lehet tudni, mi és miért történik. Az is
elképzelhető, hogy kívülről jött a lökés. Mindenképpen meg kell tudni,
kitől. – Hudrisz majdnem egy percig hallgatott, közben néhányszor
belenézett a dossziéba, majd megkérdezte: – Mit gondol, annak a marseille-
inek, Boutinnek a halála kapcsolatban van ezzel?
– Nem hiszem. Donáti nagyon tapasztalt, vigyázott arra, hogy véletlenül
se lehessen kapcsolatba hozni a franciával.
– Kár, hogy így történt – mondta elgondolkodva Hudrisz. – Az a lány
tökéletesen megfelelt a célnak...lenyomozhatatlan volt. Sejtjük legalább,
hogy mi történt vele?
– Nem – mondta gyászos arccal Husszein. – Nyomtalanul eltűnt.
Hudrisz megnyomott egy csengőt, mire azonnal kinyílt egy ajtó, és egy
szolga jelent meg fehér köntösben, réztálcával a kezében. Kávét és
édességet szolgált fel, és mivel süketnéma volt, akárcsak a társai, közben a
gazdája és a vendég nyugodtan tovább beszélgetett.
Hudrisz úgy tudta magához rendelni őket, hogy mindegyiknek megvolt a
maga színe, és gombnyomással annak a lámpáját kapcsolta be, amelyik
éppen kellett neki.
– Gyorsan pótlásra van szükség – mondta Husszein.
– A jelöltünk kész, nem halogathatjuk sokáig a dolgot.
Egyelőre nagyon lelkes, de félő, hogy idővel alábbhagy az érdeklődése.
Hudrisz egyetértően bólintott. – Három héten belül meg kell történnie –
mondta. – Megpróbálok elhozni egyet az árvaházból, de szépnek és
fiatalnak kell lennie, és még nem tudom, hogy milyen a készlet... Ha onnan
nem sikerül, meg kell kockáztatnunk, hogy elraboljunk egyet Nápolyban,
vagy még délebbre... ami azért nem ideális, mert festeni kell a haját. – A
szemét szűkre zárva, élvezettel maga elé képzelte a jelenetet.
– A világos bőr és a valódi szőke haj a legjobb – mondta, és miután ivott
egy korty kávét, hirtelen témát váltott: – A legfontosabb azonban, hogy
kiderítsük, ki indította el a vizsgálatot. Nem hinném, hogy Mario Satta
ezredes személyes kíváncsiságáról van szó. Meg kellene találni a módját,
hogy elbeszélgessünk az ezredessel, vagy ami még jobb, a munkatársával,
Bellu őrnaggyal.
 Ötvennyolc
Mindketten fiatalok voltak, elegánsak és szépek, és csak a gyakorlott
szem vehette észre pillantásukban a tapasztalatot, az ambíciót és a
számítást. Az egyik szőke volt és kék szemű, a másik barna, zöld
macskaszemekkel, és a színét leszámítva az arcuk és a testük nagyjából
egyformának, felcserélhetőnek tetszett. Vacsorához készülődő ragadozókra
emlékeztető módon figyelték a tágas szoba másik feléből Michaelt.
– Szenzációs! – mondta halkan a szőke.
– Majdnem tökéletes – értett egyet a barna. – És valódi, nem úgy, mint
azok az élősködők, akik valahogy mindig belopják magukat az ilyen
partikra. Az órája eredeti Patek Philippe, az opálgyűrű is valódi, az öltönye
pedig egész biztosan Casselitől való.
Csak ami rajta van, minimum százezer dollárt ér. – Annak ellenére, hogy
olaszok voltak, számoláshoz ők is a dollárt használták, mint a fajtájukhoz
tartozók általában.
Egy idősödő férfi, aki véletlenül kihallgatta a beszélgetésüket,
mosolyogva mögéjük lépett.
Vadonatúj szmokingot viselt, de arcának ráncait a legragyogóbb
plasztikai sebész sem lett volna képes eltüntetni.
– Nem akármilyen fogás, signorine – súgta mosolyra görbülő, vékony
szájjal. – Giorgio mesélte, hogy két napja tízmillió dollárral nyitott számlát
a Banco di Romában.
A két szépség mohó pillantással pördült hátra.
– Giorgio barátja? – kérdezte a szőke.
Az öreg megrázta a fejét. – Csak nemrég találkoztak.
– Akkor honnan tudja, mennyi van a számláján?
A férfi újból elmosolyodott határozottan élvezte a helyzetet. – Giorgio
mindenről tud, ami ebben a városban történik – felelte.
– És mit tud még róla? – érdeklődött a barna.
– Adnan bin Asszadnak hívják – kezdte az öreg úgy, mintha jól megtanult
szerepet mondana fel. – Huszonhárom éves, egy nagyon gazdag arab
törvénytelen fia. Az anyja állítólag angol, azért is küldték oda iskolába. Hat
hónapot tölt Rómában, hogy jobban megismerje a római és olasz kultúrát,
gyakorolja a nyelvet, és esetleg befektessen, ha talál megfelelő üzletet. A
Spanyollépcső közelében bérel luxuslakást, inassal és szakáccsal... és
Ferrari Dinóval jár.
 A két fiatal nő szó nélkül megfordult, és a szoba másik felét figyelte.
Michael éppen elmerült a beszélgetésben egy idős, gyémántokkal sűrűn
teleaggatott nővel, a háziasszonnyal. Az illető közismert társasági hölgy
volt, nagy házat vitt, és szerette szép fiatalokkal felfrissíteni, vonzóbbá
tenni a fogadásait. Sattának nem került különösebb erőfeszítésébe, hogy
anyja legendás kapcsolatait kihasználva elintézze Michaelnek a meghívást,
és a kilétére vonatkozó információkat is könnyű volt terítenie. Jól
választotta meg a partit, a mintegy ötven vendég között elég sok filmes,
televíziós és médiaszemélyiség volt, valamint néhány arisztokrata,
divattervező, egy bankár, és jó néhány olyan meghívott is, aki szépségével
és fiatalságával vívta ki a jogot arra, hogy jelen legyen.
A háziasszony lassan körbevezette Michaelt a szobán, több embernek is
bemutatta, és közben szünet nélkül a könyökét szorongatta. A két fiatal nő
türelmetlenül várt. Figyelték, amint Michael egy pályafutása zenitjén járó
televíziós producerrel és egy leszálló ágban lévő színésszel beszélget, és
elteszi mindkettőjük névjegyét.
A két szépség lélegzet-visszafojtva figyelte, amint a háziasszony
Michaelt egy színésznőhöz vezeti, akiről tudták, hogy legalább negyvenöt
nehéz év van már mögötte, bár a találékony plasztikai sebészek és a
nagyszerű kozmetikumok segítségének hála, nem néz ki többnek
harmincötnél.
– Ne aggódjanak! – súgta a hátuk mögül az idős férfi. – Úgy hallottam, a
fiatalabb húst szereti.
Michael pár perccel éjfél után, a szőke és a barna nővel együtt távozott.
Ötvenkilenc
Miközben Michael eredményesen ismerkedett, és fogadtatta el magát a
római társasággal, Creasy elosztotta maradék erőit. Jens és Bagoly a
Pensione Splendide-ben, a főhadiszálláson maradt, Maxie MacDonald és
Frank Miller Milánóba ment, hogy szemmel tartsa Jean Lucca Donátit, ő
pedig ugyanazt tette Nápolyban Anvar Husszeinnel.
Jens, faxszal, telexszel és saját korszerű Compaq notebookjával
berendezett egy kis irodát a panzióban, és olyan alapossággal, céltudatosan
látott munkához, hogy Creasyt is egészen lenyűgözte. Negyvennyolc óra
alatt sikerült összeszednie és rendszereznie az összes információt, amely
forrásaik rendelkezésére állt.
 Creasy csak bámulta a hordozható számítógép képernyőjén futó,
egyeztetés alatt álló adatokat.
Rendszeresen beszélt a gozóiakkal, és tudta, hogy Juliét hamar
megtalálta a helyét az iskolában. Laurát valósággal elképesztette az a
gyorsaság, amellyel a lány máltainyelv-tudását gyarapította. Az apácák
néhány nap után kijelentették, hogy rendkívül intelligens, és sokkal érettebb
gondolkodású, mint kora alapján feltételezhető lenne.
Laura ennek is nagyon örült, ugyanakkor feltűnt neki, hogy Juliét
gyakran magába zárkózik, mélyen elmerül a gondolataiba, és sűrűn
érdeklődik Creasy és Michael felől. Creasy tudta, mi a baj a lány rosszul
érzi magát, hiányzik neki az a két ember, aki elválaszthatatlanul
hozzátartozik új életéhez, akikről tudja, hogy nagy veszélyben vannak, és
szenved attól, hogy bár boldogan megtenné, nem segíthet nekik. Először
úgy döntött, hogy mindennap felhívja, de gyorsan el is vetette az ötletet,
mert eszébe jutott, hogy ha a körülmények folytán egy nap nem tud
telefonálni, akkor Juliét még jobban fog aggódni. Ezért inkább abban
maradt magával, hogy gyakran ír, és Michaelt is figyelmezteti, hogy
csinálja ugyanazt, még ha csak néhány sor erejéig is. Egy rövid levél,
okoskodott, sokszor nagyobb, és főleg tartósabb örömöt tud szerezni, mint
egy hosszú telefon.
Miközben mindezt végiggondolta, a készülékre meredt, és amikor
halványan megjelent előtte Juliét arca, rádöbbent, hogy rettenetesen
hiányzik neki.
Hatvan
Az apáca a közeledő gépkocsit figyelte, amelyik jókora porfelhőt kavart.
A hosszú, alacsony épület előtt állt, amely alig három hónappal korábban
még az egyik mezőgazdasági szövetkezet elhagyott, omladozó raktára volt.
Assunta nővér Máltáról érkezett, az Auguszta rend küldte, amelyik főleg
tanítással foglalkozott, illetve missziós tevékenységgel. Assunta nővér, bár
másnak egyetlen szóval sem említette, az, utóbbi időben már kezdte unni a
békés, nyugodt zárdaéletet. Öt év hallatlanul érdekes és sok sikerélményt
adó kenyai missziós munka után tért haza, és bár kezdetben örült, hogy
otthon lehet, a harmadik év végére kezdett belefáradni a nagy nyugalomba.
Amikor a tisztelendő anya két hónappal korábban magához hívta, és új
feladatot adott neki, egy szóval sem tiltakozott, pedig Albániában még teljes
volt a káosz, és a megbízás könnyen veszélyessé is válhatott.
 Kezdetben valóban veszélyes is volt, ugyanakkor lelkesítő. Az első
hetekben gyakran hallott lövéseket a húsz mérföldnyire délre fekvő Tirana
felöl. Több ízben fegyveres csoportok, egy részük egyenruhában, a másik
szedett-vedett öltözékben, jelentek meg a leendő árvaháznál. Szerencsére
nem bántották a nővéreket, csak élelmet kértek, és mentek is tovább. A
vérzivataros napok szerencsére véget értek, és Assunta nővér élvezhette a
hely békéjét, az erdős táj zöldjét, amely nyugtatóan hatott kopár hazája éles
sárga és barna színei után.
Öt apáca dolgozott az árvaházban, és egyedül ő, a vezető volt máltai. A
többiek: egy meghatározhatatlan korú, termetes ír nővér és három fiatal
olasz apáca. Az, hogy különböző országokból jöttek, nem okozott gondot
Assunta nővérnek, mivel angolul és olaszul is folyékonyan beszélt.
Az árvaházat közös erővel hozta létre több jótékonysági intézmény,
amelyek közül a legjelentősebb egy római székhelyű nemzetközi
magánszervezet volt.
Még Máltán, a tisztelendő anyától hallotta, hogy a szervezetet gazdag
magánszemélyek tartják fenn, akiknek a többsége ragaszkodik inkognitója
megőrzéséhez. Ezzel együtt tudta, hogy a közeledő kocsiban az egyik
legfőbb adakozó ül, aki azért jön, hogy megnézze, hol tartanak, mennyire
működőképes már az árvaház. Assunta nővérnek lelkiismeretes segítői
közreműködésével sikerült nagyon rövid idő alatt elvégezni a
legszükségesebb feladatokat, és az első csapat négy és tizenhárom év
közötti lány már meg is érkezett. Az induláskor kapott instrukcióknak
megfelelően valamennyien igazoltan árvák voltak, nem felbomlott, vagy
megcsonkított családból származók, esetleg a nagy, országos felfordulás
közepette otthonról elcsavargott gyerekek. Az anyja mindegyik kislányról
lemondott, mihelyt megszülte, vagy eleve elhagyta és úgy találták őket.
A kocsit egy ismerős albán vezette, pontosan Assunta nővér előtt állt
meg. A hátsó ülésen egy sötét, vékony arcú férfi foglalt helyet, és amikor
megpillantotta, valami belevágott. Déjá vu érzése volt, mintha sok-sok
évvel korábban már látta volna ezt az arcot. Amilyen hirtelen támadt, olyan
gyorsan el is hessegette magától a gondolatot, és alaposan, tetőtől talpig
megnézte magának a kocsiból közben kiszálló férfit. Kíváncsian várta, nem
utolsósorban arab neve miatt. Jól szabott, sötét öltönyös, sovány, beesett
arcú, horgas orrú férfi volt.
 Assunta nővér nem értette, miért támogat katolikus jótékonysági
intézményt egy arab, és lévén nemcsak kíváncsi, hanem egyenes jellem is,
nyíltan megkérdezte ebéd közben, miután ellenőrizték a belső építési
munkálatokat. Mialatt körbejárták az épületet, mély benyomást tett rá a férfi
őszinte érdeklődése és éleslátása. Hat albán világi segítő dolgozott az
árvaházban, és a férfi első kérdése az volt Assunta nővérhez, hogy beszéli-e
a nyelvet. Elmondta, hogy hála egy intenzív tanfolyamnak, a munkához
feltétlenül szükséges, elemi szinten már elsajátította, és néhány hét alatt
egész biztosan képes lesz olyan szintre fejleszteni a tudását, hogy
fennakadás nélkül végezhesse a munkáját. A látogató ez után afelől
érdeklődött, hogy kényelmesek-e a nővérek szobái, mire mosolyogva azt
válaszolta:
Az igényeinknek tökéletesen megfelelnek. – A férfi erre ugyancsak
elmosolyodott, és őszinte szavakkal méltatta odaadásukat, amellyel segíteni
próbálnak az elesetteken.
A nővér első kérdése tehát szinte magától adódott, természetes módon
fakadt a férfi kedvessége és a gyerekek iránti érdeklődése láttán. A
gyerekek közül az egyiknek, egy tizenkét éves kislánynak a felkelés első
éjszakáján géppuskázták le a szüleit. A gyereket Katrinnak hívták, szőke
haja, tejfehér bőre és angyali ártatlanságú, kék szeme volt.
Amikor meglátta, a látogató gyöngéden a tenyerébe fogta az állát, arcon
csókolta, és halkan azt mondta Assunta nővérnek: – Olyan otthont kell
találnunk ennek a gyermeknek, ahol a lelke mindannyiunk örömére
kiteljesedhet.
A kérdés tehát így hangzott: – Ugye nem a mi hitünket vallja?
– Nem, nővér – válaszolta a fejét ingatva a látogató.
– Mohamedán?
Újabb tagadó mozdulat következett, és közben a férfi szája apró
mosolyra görbült.
– Saját hitem van, amely nem köt egyetlen nagy egyházhoz sem – felelte.
A négy másik nővérrel együtt a nemrég elkészült ebédlőben ültek, egy
kerek asztalnál a világi segítők külön ettek. Valamennyi apáca figyelmesen
hallgatta, ahogy bővebben is kifejti a választ: – Természetesen hiszek egy
felsőbb lény létezésében, épeszű ember nem is tagadhatja, hogy létezik, de
az én mindenhatóm különbözik másokétól. Minden nagy, és számos kisebb
vallást is alaposan megismertem, és bár sok mindennel egyetértek a
tanításaikból, nem találtam köztük egyet sem, amelynek minden tételét
fenntartás nélkül el tudom fogadni.
Az első fogás zöldségleves volt, amelyet mindannyian jóízűen
kanalaztak, ám ennél a kijelentésnél Assunta nővér hirtelen lerakta a
kanalat, és megkérdezte: – Szabadkőműves?
A látogató nevetve megrázta a fejét.
– Legyen nyugodt, nővér, nagyon messze állok tőle! – felelte.
– Ha nem a mi hitünket vallja, miért támogatja olyan bőkezűen rendünk
itteni tevékenységét? – kérdezte Simona nővér.
– A szervezetem sok nemes kezdeményezést segít – válaszolta kedvesen
a férfi az olasz apácának. – Az évek során beláttuk, hogy bizonyos
feladatok elvégzéséhez elhivatottság kell. Ahhoz, hogy ez meglegyen
valakiben, nem kötelező vallásosnak lennie, de – itt kis szünetet tartott, és
széles mozdulattal, mosolyogva körbemutatott az apácákon – egyházi
közösségekben könnyebb ilyen áldozatos lelkeket találni. Természetesen az
arab Vörös Félholdat, és egyéb felekezetek közötti jótékonysági
szervezeteket is támogatunk. Az Auguszták rendjét azért kértük meg, hogy
támogassa ezt a vállalkozást, mert a máltai rendházuk viszonylag közel van
Albániához, és az utóbbi hónapokban sok tapasztalatot szereztek ebben a
szerencsétlen, meggyötört országban.
Assunta nővér következett: – Pontosan megszabták, hogy milyen legyen
az árvaház, kizárólag négy és tizennégy év közötti lányok kerülhetnek ide.
Miért?
A látogató lefegyverző természetességgel vont vállat. – Természetesen
nagyon megnézzük, mire használjuk fel távolról sem kimeríthetetlen
pénzeszközeinket – felelte... – Jótékonysági akció esetében természetes, ha
az ember azt szeretné, hogy egyetlen cent se vesszen kárba, mindegyik
hatékonyan szolgálja az adott célt, és vizsgálataink során kiderült, hogy az
albán jótékonysági szervezeteknek már sikerült meglehetősen sokat tenniük
a legfiatalabbak szenvedéseinek enyhítése érdekében. Másrészt
meggyőződésem, hogy egy tizennégy évesnél idősebb lány már lényegében
felnőttnek tekinthető, és többé-kevésbé képes arra, hogy gondoskodjon
magáról. Ezért állapítottuk meg így a korhatárt.
Assunta nővér újabb kérdést akart föltenni, de a férfi megelőzte: – Most,
hogy az első lakók már itt vannak, hogy látják, két hét alatt fel lehet-e
tölteni a maximális szintre a létszámot?
 – Igen – válaszolta határozottan a nővér. – Ágyak, ágynemű, alapvető
gyógyszerek hiányoznak csak hozzá, de ígéretet kaptunk arra, hogy
péntekig megkapjuk őket.
A látogató elégedetten bólintott.
– Nagyszerű! Mint tudják, igyekszünk olasz családoknak örökbe adni az
árvákat. Olaszország egy kőhajításnyira van csupán, és könnyen elérhető.
Nyilván arról is értesültek, hogy Bariban létrehoztunk egy irodát, amely az
örökbefogadás hivatalos részét intézi. Már megkezdte a munkáját, és a
vezetője néhány napon belül meglátogatja önöket. Igyekszünk a nemzetközi
tapasztalatok figyelembevételével alakítani a tevékenységünket. Úgy
gondoljuk, nem tesz jót egyetlen gyereknek se, ha hosszú időt tölt
árvaházban, mivel megszokja, hamar az otthonává válik, és ez csak nehezíti
az örökbefogadást, az új családi környezetbe történő beilleszkedést.
Következésképpen átmeneti otthonnak tekintjük ezt a házat, bari irodánk is
ennek megfelelően végzi a tevékenységét, és az első örökbefogadásra
remélhetően egy-két héten belül sor kerül. – Assunta nővérhez fordult, és
szigorú hangra váltva közölte:
– Úgyhogy nővér, nagyon fontos, hogy se önök, se a világi segítőik ne
kerüljenek szoros érzelmi kapcsolatba ezekkel a lányokkal... Tudom, nehéz
megállni, hogy ne váljanak pótanyákká, különösen annak tudatában, hogy
milyen sokat szenvedtek lelkileg és fizikailag. Ennek ellenére remélem,
hogy korábbi tapasztalatait is figyelembe véve, egyetért velem.
Assunta nővér komolyan bólintott.
– Valóban nehéz... de egyetértek. Sokszor talán fájdalmas lesz
számunkra... de minél hamarabb sikerül megfelelő otthont találni nekik,
annál jobb. Ráadásul a gyors csere egyben azt is jelenti, hogy több
rászorulónak tudunk segítséget nyújtani. Sajnos, vannak elegen!
– Igen. Nagyon sokan – értett egyet a látogató.
Assunta nővér tehát örömmel nyugtázta magában, hogy egyik legfőbb
jótevőjük intelligens, az árvák helyzetét jól látó, és azon mindenáron
javítani akaró ember, egyszersmind képtelen volt szabadulni attól a
gondolattól, hogy valahol, valamikor már találkozott vele.
Hatvanegy
Michael erőt vett magán, visszatartotta feltörni készülő kiáltását, és
elkapta a nő csuklóját. Az vadul rásziszegett, és másik kezének a körmei
végigmarták a hátát. Michael hátrakapott, sikerült elérnie, és erősen
markolva, mindkét kezét leszorította a párnára. A nő az ölét
hozzácsapkodva rángatózott alatta, miközben az orgazmustól óriásira tágult
a pupillája. Piros ajka nyitva volt, hófehér fogait összeszorította, és addig
ficánkolt, amíg egyik verejtéktől csúszós csuklóját ki tudta rántani Michael
szorításából, hogy aztán rögtön lecsapjon a hátára, és végigszántsa éles
körmeivel. Michaelnek ez már sok volt hangosan felhördült, csattanós
pofont adott neki, amitől a nő szája gyönyörteljes mosolyra rándult, és
tovább nem bírván türtőztetni magát, ő is elélvezett.
Michael kis híján üvöltött, miközben René a hátán lévő sebeket kezelte.
– Ez aztán a nő! – jegyezte meg fertőtlenítés közben a belga. – Legalább
megérte?
Michael a pazar hálószobából nyíló fürdőszobában, egy zsámolyon ült, a
lehajtott fedelű vécén helyet foglaló René előtt. A nő fél órával korábban
ment el.
– Nem volt más választásom – morogta a fiatalember. – Legalább fél
tucat partin voltam már, és valahogyan tovább kellett lépni. Ez a Gina a
kulcs ahhoz, amit keresünk.
– Mit meg nem kell tennie egy férfinak kötelességből... – mondta
mosolyogva René, amint egy újabb mély karmolást fertőtlenített. – Büszke
vagyok rád, Michael!
A fiatalember felnyögött, mielőtt közölte: – Legalább megtanultam, hogy
az öröm néha fájdalmas is tud lenni.
Hedonista élvezetekkel teli nyolc nap telt el azóta, hogy Michael Rómába
érkezett. Valamikor látott egy régi filmet, az Édes életet, és azt gondolta,
erősen túloz, de be kellett látnia, hogy nem, sőt, nagyon is mértéktartóan
ábrázolta a valóságot. Az első partit újabbak követték a szezon felfedezettje
lett, mindenki meg akarta hívni. Az összes férfi komolyan tárgyalni akart
vele, és majdnem minden nő a teste után vágyott. Természetes
könnyedséggel mozgott a társaságban, közben figyelt, és jól megválasztott
hallgatóság előtt időnként elejtette, hogy bármilyen remekül érzi is magát,
különleges, izgalmas élményekre vágyik. Szívott hasist, kipróbálta a
kokaint, különböző tablettákat, több fékevesztett orgián is részt vett,
mindegyiken megállta a helyét, és fokozatosan öt főre csökkentette szűken
vett társaságát. Előző este azt az öt embert hívta meg magához, és
ráadásnak még vagy két tucatot, de csak azért, hogy meglegyen a jó
hangulathoz szükséges létszám.
 Az elmúlt néhány napban René pótolhatatlannak bizonyult. Kiderült róla,
hogy ragyogó színész, tökéletesen alakítja a hűséges, mindig ugrásra kész
famulus szerepét. Annyira, hogy Michael új ismerősei közül többen
felajánlották neki: ha a fiatalember továbbutazik, ott hagyja Rómát,
szegődjön el hozzájuk. Természetesen mindenki tudta, hogy testőri
feladatokat is ellát, és ez még érdekesebbé tette Michaelt.
A parti remekül sikerült. A szakács olyan hidegbüfét állított össze, hogy
az a legelegánsabb étteremnek is becsületére vált volna, a pezsgő nemes
volt, a kábítószerek ínyenceknek valók. A nő, Gina Forelli természetesen
későn érkezett, amikor már kissé emelkedett volt a hangulat. Michael még
egyszer sem találkozott vele, és egyik frissen szerzett barátjának, a gyertyát
két végéről égető Giorgio Cossellinek köszönhette, hogy megismerkedtek.
Két nappal korábban együtt vacsorázott Giorgióval a Sans Souciban. Csak
ketten voltak, és az este végén, kávé és konyak közben Michael megígérte,
hogy ötvenmillió lírát ad kölcsön Giorgiónak egy nightclub beindításához.
Tisztában volt azzal, hogy a pénzre egyszer s mindenkorra keresztet vethet,
de azzal is, hogy Giorgio mindenkinél többet tud a római társasági élet sötét
oldaláról, ezért vacsora közben elejtette, hogy úgy hallotta, Róma remek
hely az okkultizmussal megismerkedni akarók számára. Giorgio a
negyvenes évei közepén járó igazi vérszívó volt, fekete báránya egy rossz
hírű családnak, és mindenfajta veszéllyel imádott flörtölni. Michael úgy
vonzotta, mint vízen úszó száraz falevelet az örvény, és miközben a
fiatalember rendkívüli gazdagságától és naivitásától megbabonázva egyre
szűkülő köröket írt le körülötte, lelkesen áradozott, bőséges információval
szolgált róla mindenkinek, aki csak az útjába került.
Vacsora után átsétáltak Jackie két sarokra lévő diszkójába, hogy a
bárpultnál állva igyanak még egy negronit, és Giorgio ott mutatta meg a
táncolók között Michaelnek a nőt. Magas volt, majdnem túl karcsú.
Hosszú, csillogó fekete ruhát viselt, fénylő fekete haj omlott a hátára, és
fekete szeme, tűzpiros szája éles kontrasztot alkotott világos bőrével.
– Gina Forelli – mondta halkan Giorgio. – El tud vezetni oda, ahova
vágysz. De légy óvatos, barátom! Ha van veszedelmes boszorkány ebben a
városban, akkor az ő – mondta, és mindjárt tömör jellemzést is adott a
nőről. Gina Forelli nagyjából harmincéves volt, egy Mussolinihez közel álló
fasiszta tábornok unokája.
 Anyja az ötvenes években ismert, majdnem sztár színésznő volt, amíg
kábítószertúladagolásban meg nem halt. Giorgio tudomása szerint Gina
soha életében nem dolgozott. Első férje egy dúsgazdag nagyiparos
harmadik fia volt, aki sokat örökölt, miután apja részegen, az önmaga által
előidézett karambolban meghalt. Többen szent meggyőződéssel állították,
hogy az illető öngyilkos lett, miután rajtakapta a feleségét, amint egyszerre
három férfival hentergett. A második férj, egy húsz évvel idősebb, gazdag
üzletember a saját ágyában halt meg, és a rendőrség fél tucat üres
amilnitrátos fiolát talált szanaszét szórva a hálószobában. A szíve
nyilvánvalóan gyengébb volt annál, semhogy elviselje a kettős
megterhelést, amelyet Gina és a kábítószer okozott. Az asszony, pusztán a
hagyatékok alapján, dúsgazdag kellett volna, hogy legyen, de egyéb
szenvedélyei mellett a szerencsejátékot is imádta, és mindazt, amit két
férjétől örökölt, Monte-Carlóban hagyta.
– A háta mögött Nullának nevezik – mondta gúnyos mosollyal a szája
szögletében Giorgio.
– Miért?
– Azért, mert túl gyakran nullázza le magát. Főleg a rulettasztalnál.
– Mit csinál éppen? – érdeklődött Michael.
Giorgio sokat sejtetően újból elmosolyodott. – Nem tudom, de ha
gondolod, egész biztosan szélesre tárja az ajtót, amelyen be akarsz lépni.
– Mutass be neki!
– Itt és most nem lenne nyerő – válaszolta a fejét rázva az olasz.
– Hogy találkozhatok vele?
– Menjünk! – javasolta Giorgio. – Odakint elmondom.
A Jackie diszkóba egy sötét, dúsan drapériázott folyosón keresztül
lehetett bejutni. Már a vége felé, az utcához közel jártak, amikor Giorgio
hirtelen megállt.
– Michael... az az üzlet, amiről vacsora közben beszéltünk.. . tuti biztos!
– mondta izgatottan. – A nyereség ötven százaléka természetesen a tiéd!
Fiatal vagy, igaz, de biztosan tudod, hogy az ilyen üzleteket gyorsan
szokták megkötni. Milyen hamar tudod átutalni az ötven milkót?
Michael a sötétség ellenére is jól látta az olasz szemének izgatott, mohó
csillogását. – Amerikai dollárban jó lesz? – kérdezte.
– Hogyne... még jobb is, mint lírában!
 Michael a zakója belső zsebébe nyúlt, és széles gumiszalaggal
összefogott, vastag pénzköteget vett elő.
Villámgyorsan, szakértő módjára leszámolt negyvennyolc bankjegyet,
kirántotta a gumigyűrűből, és átnyújtotta a száját tátva bámuló Giorgiónak –
Ezerdollárosok – mondta könnyedén. – Nem néztem meg az árfolyamot, de
biztosan elég.
Giorgio nagyon lassan nyúlt a bankjegyekért, számolatlanul rakta őket
zsebre, és nagyon halkan, majdhogynem transzba esve válaszolt: – Majd
elküldöm az elismervényt... és a szerződést is. Becsületes ügyvédem van,
megbízhatsz benne.
Michael határozottan megrázta a fejét.
– Ne küldj semmit, Giorgio! – mondta. – Jobb, ha nem marad írásos
nyoma!
Az olasz látta kivillanó foga fehérjét, és ugyancsak mosolyogva felelt: –
Gondoskodom róla, hogy Nulla ott legyen a partidon.
A nő késve, egyedüi érkezett, de René számított rá, felkészülten várta.
Udvariasan megkérdezte a nevét, és a tágas szobát megtöltő vendégek
seregén keresztül egyenesen Michaelhez vezette. Feszes, mélyen kivágott
trikót viselt csupán, fölötte rövid, elefántcsontszínű szoknyát, és
koromfekete haját lazán, rendezetlenül feltornyozta. Arany nyakláncot és
minden ujján aranygyűrűt viselt, fülbevalója viszont nem volt. Michaelnek
egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy észrevegye: a szoknyáját úgy
választotta meg, hogy a színe megegyezzen a bőréével. Meglepődött, mivel
erős szívdobogást érzett, amelynek nem a félelem, hanem az izgatott
várakozás volt az oka.
– Pezsgőt? – kérdezte udvariasan, a szakmáját mesterien űző
komornyiktól elvárható hangon René.
A nő nemet intett.
– Ismeri a bikalét? – kérdezte.
– Természetesen, signora – felelte elegáns főhajtással René. – Fele-fele?
Mielőtt válaszolt volna, a nő néhány másodpercig elgondolkodva nézett
rá. – Nem. Legyen egyharmad bika, és kétharmad lé!
Michael egy szót sem értett abból, amit mondtak.
– Mit rendelt? – kérdezte, miután kettesben maradtak.
A nő szélesen elmosolyodott. A fogai aprók és elefántcsontszínűek
voltak, és izgató ellentétet alkottak a rózsaszín nyelvének hegyével, ami
éppen csak előtüremkedett közülük. Halk, mély hangon válaszolt,
Michaelnek közel kellett hajolnia hozzá, hogy hallja.
– A bikálé marha erőleves vodkával, rendszerint fele-fele arányban, de
megkértem az inasát, hogy az enyémbe több vodkát tegyen. – Enyhén oldalt
hajlította a fejét, és fátyolos hangon megkérdezte: – Igaz, amit mondanak?
– Ki és mit? – kérdezett vissza Michael.
– Azt mesélik, Adonisz érkezett hozzánk... Már csak arra lennék
kíváncsi, miért hívott meg a partijára.
Michael, először azóta, hogy a római repülőtéren leszállt a gépéről,
elveszettnek érezte magát, nem tudta, mit is kellene mondani. Még csak
tizenkilenc éves, vágott belé a felismerés, és igazából máshoz sem ért, csak
a fegyverekhez, és ahhoz, hogyan, hányféleképpen lehet ölni. Több embert
megölt már, mivel az életére törtek, és egyszer sem érzett félelmet, de ott és
akkor félt, igaz, csupán egy pillanatig. Utána újból lelkes, izgatott lett, és
bízott abban, hogy sikerült eltitkolnia a félelmet.
– Úgy hallottam, a háta mögött Nullának hívják.
– Giorgio túl sokat fecseg – válaszolta mosolyogva a nő. – Mit mondott
még rólam?
– Azt, hogy veszélyes.
– Azért hívott meg? – kérdezte még szélesebb mosollyal a nő.
– Eltalálta.
Az izgató vendég fölnevetett – ugyanolyan fátyolos hangon, ahogyan
beszélt. René a tömegen átvágva ezüsttálcán kínálta oda neki az italát.
Elvette, hosszan belekortyolt, és elégedetten bólintott. René elegánsan a
roskadásig megpakolt büféasztalra mutatott, mire megrázta a fejét, és kissé
megemelte a poharat. – Ez, és ami még jön, elég lesz vacsorára – mondta,
és a tekintetét változatlanul Renére szögezve megkérdezte:
– Mikor mennek el a vendégek?
René odafordult Michael felé, aki széles mosollyal a Patek Philippe-jére
nézett, és teljesen természetes hangon kiadta az utasítást: – Maradjanak még
egy órát, de aztán gyorsan kergesd el őket!
Michael felállt, hatalmasat nyújtózkodott, és a fájdalomtól enyhén
megránduló arccal nézett a mosolygó Renére.
– Mi a következő lépés? – kérdezte az.
– Holnap este együtt vacsorázunk, és aztán elvisz valahová vidékre.
– Újabb orgia? – érdeklődött a homlokát enyhén ráncolva René.
 Míchael határozottan megrázta a fejét. – Ezt kérdeztem tőle én is... és azt
mondta, nem. Több annál.
Látva René tekintetében az aggódást, sietve hozzátette: – Ne aggódj, nem
lesz semmi baj! Különben is, ha tovább akarunk lépni, vállalnunk kell némi
kockázatot.
– Tudod, hol lesz a parti?
– Nem, de azt mondta, hogy kocsival fél óra alatt ott vagyunk. Ne
aggódj, René! Egyelőre minden gyanú fölött állok. Az igazi veszély csak
ezután jön – felelte Michael.
Hatvankettő
Creasy előrenyújtotta a lábát, és a sötétséget kihasználva fájdalmas
grimaszt vágott. Biztos volt abban, hogy amit érez, az a csúz előjele, és
magában dühösen káromkodott. Sohasem gondolt a múló évekre, de egy
ideje a csontjai mintha furcsán viselkedtek volna, különösen akkor, ha
hosszabb ideig kellett egy helyben ülnie. Ezúttal csaknem négy órát töltött
mozdulatlanul, a körülbelül egy kilométerrel lejjebb álló villát figyelve.
Guido beszerzett néhány nagy felbontású légi felvételt, és Creasy úgy
érkezett oda, hogy tudta, a villát, körülbelül nyolcszáz méteres körben,
magas acélháló kerítés veszi körül. Trilux éjszakai távcsövet vett elő fekete
bőrdzsekije egyik zsebéből, és az egyik acél tartóoszlopra irányította.
Gyanította, hogy a kerítést korszerű riasztórendszer védi, és áram kering
benne.
Anvar Husszein spórolni akart a költségeken, állapította meg magában,
mivel a dombot kívül hagyta a kerítésen, és onnan jól rá lehetett látni a villa
bejáratára.
Ahol ő ült, onnan egy szakmájához kicsit is értő mesterlövész bárkit
könnyűszerrel lelőhetett a belépni szándékozók közül.
Amikor Creasy elfoglalta megfigyelőállását, már két gépkocsi parkolt a
bejárathoz közel, és a következő fél órában még négy érkezett. Hat nő és
négy férfi szállt ki belőlük, és a bejárati lámpa fényében jól lehetett látni,
hogy mind nagyon elegáns.
Nagy valószínűséggel vacsorára voltak hivatalosak Creasy tudta, hogy az
elegáns olasz társaságban a késői étkezés számit igazán sikkesnek.
A villa maga fehér, egyemeletes épület volt piros cseréptetővel. Az
emeleti ablakok sötéten ásítottak, csupán a földszinti helyiségekben égett a
villany, és klasszikus zene halk hangjait hallotta Creasy. A vacsora
valószínűleg az épület másik oldalán, a nyitott teraszon volt, amelyet nem
tudott becserkészni.
Az éjszaka hideg volt, és hogy még kellemetlenebbül érezze magát, a bal
lába is újból sajogni kezdett.
Nagyon érdekelte, vajon mit csinál Michael. Utoljára Renétől hallott
felőle, aki délelőtt csupán annyit mondott a telefonban, hogy a fiú jól halad,
és ennek várhatóan néhány napon belül meglesz az eredménye.
Creasyben egyre nőtt a türelmetlenség – nehezen viselte, hogy
másodhegedűsi szerep jut csak neki, és Michael az élcsapat. Próbált
azonban uralkodni magán, mert tudta, hogy nincs más megoldás, Michael a
legalkalmasabb arra, hogy beépüljön a Kék Gyűrűbe. Megpróbálta kitalálni,
mit csinál éppen, és az addigi türelmetlenséget frissen támadt irigység
váltotta fel benne.
Biztos volt abban, hogy Michael a római társaság valamelyik szép, fiatal
tagjával tölti az estét, és már vagy az ágyában van, vagy a legjobb úton
ahhoz, hogy oda kerüljön. Próbálta számba venni, hogy utoljára mikor volt
nővel, és arra a megállapításra jutott, hogy bizony nagyon rég.
Milánóban Maxie MacDonald és Frank Miller ugyanazt csinálta, amit
Creasy Nápolyban. A Corso Buenos Aires és egyik kis mellékutcája sarkán,
egy emeleti lakásból figyelték Donátinak egy kétszáz méterrel arrébb lévő
ház harmadik emeletén lévő lakását. Két háromlábú állvány mögött ültek,
Maxie egy nagy erejű távcsőbe, Miller pedig egy ezerötszázas
teleobjektívvel ellátott fényképezőgépbe nézett.
Az épület, amelyet szemmel tartottak, kicsi volt és régi, mindössze hat
luxuslakás fért el benne. Az utolsó két órában Frank mindenkit
lefényképezett, aki bement a házba, vagy kilépett onnan.
Mindössze négyen voltak. A munka kezdett rettentő unalmassá válni, de
csinálták lelkiismeretesen, annál is inkább, mivel testőrként, illetve a
katonai felderítésnél sokszor volt részük hosszú, idegölő várakozásban, és
mindketten megszokták, jól el tudták viselni.
Frank böfögött egyet, és bocsánatkérőn nézett Maxie-ra, aki csak
vigyorgott. A belga jókora lábasban spaghetti al vongolét főzött vacsorára,
és mindketten bűzlöttek a fokhagymától.
Hosszú, fekete limuzin állt meg a ház bejárata előtt, egyenruhás sofőr
pattant ki belőle, és kinyitotta a hátsó ajtót. Maxie állított egy keveset a
távcsövön, és éberen figyelte, amint a magas, ősz hajú, fekete felöltős férfi
a bejárathoz indul. Mellette a motoros Nikon sűrűn kattogott.
– Biztosan Chianti – mondta Miller anélkül, hogy a szemét egy pillanatra
is elvette volna a nézőkétől.
Creasy a távozók első csoportját figyelte. A távolság túl nagy, a fény túl
gyenge volt ahhoz, hogy az arcvonásaikat ki tudja venni, de azt látta, hogy
mindannyian kezet fognak egy magas, kopasz feketével, aki nem lehetett
más, mint Husszein. Miután két kocsi elment, úgy döntött, hogy követi a
harmadikat. A dombról lejőve az elég sűrű aljnövényzeten át a bérelt fekete
Fiathoz sietett, amelyet egy kis erdei út szélén, a fák között hagyott.
Tíz perccel később látta, amint egy világoskék Lancia elsuhan előtte.
Várt még néhány másodpercet, aztán a nyomába szegődött, és követte a
tizenöt kilométerre lévő Nápolyba. A Lancia a Via San Marco egyik kertes
háza előtt állt meg, de csak kis időre, amíg a távirányítású kapu szét nem
nyílt annyira, hogy átférjen a szárnyak között. Creasy lassan hajtott el a ház
előtt, megjegyezte a rendszámot és a pontos címet is.
Hajnali három után ért vissza a Pensione Splendidebe, és a többieket
ébren, pókerezés közben találta. Hallották ugyan a lépteit, de egyik sem
nézett fel, mindannyian elmerültek lapjaik tanulmányozásában. Az asztal
közepén jókora halom pénz hevert. Creasy lassan körbejárta őket, hogy
lássa mindenkinek a lapját.
Jensnek dámából és tízesből párja volt, Pietrónak bubi-nyolcas fullja,
Bagolynak kőr színe volt, Guidónak pedig pikk színsora.
Elsőként Jens szállt ki egy érthetetlen dán káromkodás kíséretében, és őt
két körrel később Pietro követte.
Bagoly és Guido egymásra nézett, és Creasynek egy pillanatig úgy tűnt,
hogy Guido pontosan úgy néz ki, mint egy ravasz macska. Miután Bagoly
megadta a tétet, de tovább nem emelt, bocsánatkérő mosollyal terítette ki a
lapját, és söpörte be a francia sűrű káromkodása közepette a jókora halom
pénzt.
Utána nézett csak Creasyre, és mosolyodott el halványan. – Maradjatok,
ameddig jólesik! – mondta a többieknek. – Többet keresek rajtatok, mint a
turistákon... és még könnyebb is a meló.
Creasy vigyorogva eléje tett egy darab papírt.
– Egy nagy kék Lancia rendszáma, és egy Via San Marcó-i ház pontos
címe. Reggelre utánuk tudsz nézni? – kérdezte.
 Guido megnézte a fecnit, bólintott, és a mellette álló székre mutatott. –
Beszállsz?
Creasy határozottan nemet intett. – Inkább ülök tüzes sparhertre – felelte.
Hatvanhárom
Juliét rosszkedvű volt vacsora közben Laurának feltűnt, hogy nem a
szokásos elszántsággal pusztítja az ételt. Azóta, hogy hozzájuk költözött, a
lány úgy evett, mintha vállalt kötelességét teljesítené, és ez látszott is rajta:
egyre csinosabb, nőiesebb lett.
Szombat este volt, Joey és Maria is velük vacsorázott. Eleinte Juliét
jókedvű volt, nyugodt, csak akkor változott meg, amikor Guidóról kezdtek
beszélgetni, és arról, hogy Júlia halála óta is gyakran megfordul Gozón.
Évente pénzt is küldött, azzal, hogy így csökkenti olaszországi adóit, de
Schembriék tudták, hogy ez csupán ürügy. Nem voltak szegények, de
egyszerűen éltek. A pénzből egy vendéglakosztályt építettek a házhoz, hogy
Guido tudja hol tölteni a szabadságát.
Creasy ugyancsak ott lakott két alkalommal, amikor súlyos sebesülésből
lábadozott, és Julietnek is az lett átmenetileg az otthona. A Pensione
Splendide-ről is szót ejtettek, amelyet Guido valaha Júliával, pillanatnyilag
pedig Pietróval vezetett. A lány tudta, hogy Creasy és Michael ott lakik, és
egyre komorabb lett, mígnem Laura a változást észrevéve sietve témát
váltott.
Vacsora után a lány segített elmosogatni, és utána fejfájásra hivatkozva
sietve elköszönt. A szokásos módon, csókkal vett búcsút mindnyájuktól,
majd felment a vendégszobába, és elhevert a széles ágyon. A szoba szép
volt, régi kövekből, hagyományos, boltíves stílusban épült. Valahányszor ott
volt, Juliét többnyire Creasyre gondolt, és ezúttal tisztán látta is maga előtt
rövidre nyírt, ősz haját, barna, markáns arcát, rajta a hegeket. Csöndesen
sírni kezdett, de rögtön abba is hagyta, mihelyt meghallotta a halk kopogást,
és Laurát, amint őt szólítja. – Szabad! – szólt ki, miután csak úgy, kézzel
letörölte a könnyét.
Laura előbb csak a fejét dugta be, de aztán gyorsan keresztülvágott a
szobán, leült melléje, és magához ölelte.
– Tudom, hogy hiányoznak – mondta. – Gondolnunk kellett volna rá, és
nem lett volna szabad annyit beszélnünk róluk.
Juliét megrázta a fejét.
 – Semmi... baj. Nem annyira hiányoznak... persze, az is, de tudom, hol
vannak, és féltem őket. Az iskolában jobb, mert ott van, ami lekösse a
figyelmemet, de utána mindig rájuk gondolok... talán túl sokat is.
– Ez természetes – mondta nyugodtan Laura. – Persze, hogy hiányoznak.
De fölösleges sokat aggódnod miattuk. Hidd el, ezek ketten igazi túlélők,
akármilyen veszélyes is, amit csinálnak, sikerülni fog! Tudunk segíteni
valamit? Talán nagyobb változatosság kellene.
Holnap vasárnap, és Joey elmegy néhány barátjával lampukii halászni.
Nem akarsz velük tartani?
Juliét mosolyogva nemet intett.
– Tudom, hogy elvinnének, de azt is, hogy nem szeretik, ha nő is van a
csapatban. Úgy gondolják, szerencsétlenséget hoz.
– Igaz – értett egyet Laura. – Meg vagyunk verve ezekkel a babonás
férfiakkal! Van valami, amihez igazán kedved lenne?
– Igen. Felmehetnék a házba? Úsznék, napoznék, még ennivalót is
vinnék, nehogy éhen haljak.
– Egyedül akarsz lenni?
– Igen. Nem baj? – kérdezte Juliét.
– Persze, hogy nem – felelte mosolyogva Laura. – Megértem. Az
istentisztelet után Paul felvisz, én pedig este érted megyek.
Juliét reggel tíz után néhány perccel fordította el a nagy kulcsot a
kertkapuban, hogy utána karlengetéssel vegyen búcsút a haza induló
Paultól.
A teraszon át a medencéhez ment, kis ideig a sima víztükröt figyelte,
majd távolabbra, a hegyek, a falvak, a tenger, és a belőle kiemelkedő
szomszédos szigetek felé nézett, és abban a pillanatban béke, nyugalom
szállta meg.
A konyhába ment, berakta hideg ebédjét a hűtőszekrénybe, és
fürdőruhába bújt. Meleg, őszi nap volt, jólesett a húsz hossz, amely után
megtörülközött, elővett egy könyvet a táskájából, és elnyúlt az egyik
napozóágyon. A következő órát a máltai nyelvkönyv tanulmányozásával
töltötte, de aztán eszébe jutott valami, és bement Michael szobájába. A
fiatalember ágya mellett, a kis asztalkán egy hordozható Sony magnó állt jó
pár kazetta társaságában. Olyanokat választott, amelyeken diszkózene volt.
Tíz perccel később az úszómedence mellett hangosan szólt a zene, és
Juliét önfeledten táncolt a lugas alatt. Michael megígérte, hogy ha
visszajön, elviszi diszkóba, táncol vele, és szilárd elhatározása volt, hogy a
szaván fogja. Egy óra tánc után másfajta zenére váltott, új lépéseket próbált
ki, majd bement a konyhába az ebédjéért, és odakint kipakolta a kosárból.
Laura csomagolt, és annyit, hogy az három erős, felnőtt férfinak is elég lett
volna. Füstölt sonka, egy jókora szelet lampukis lepény, főtt tojás, kolbász,
hideg krumplisaláta, paradicsom, uborka, és természetesen egy friss kenyér
alkotta a menüt.
Miután mindent kirakott, Juliét egy hirtelen jött ötletnek engedve
leszaladt a pincébe, ahová, miután túl voltak a leszoktató kúrán, Michael
visszavitte Creasy borait. Közben magyarázott is, elmondta, melyik milyen,
és külön megmutatta a legfinomabbakat. Juliét addig keresgélt a sorok
között, amíg meg nem találta azt, amit keresett: egy üveg Margaux-t.
Mielőtt becsukta volna maga mögött a pinceajtót, néhány pillanatra megállt
a küszöbön, emlékezett, és meleg, boldog érzést keltő forrásként bugyogott
fel benne a Michael iránti szeretet. A konyhában keresett egy dugóhúzót,
egy talpas poharat, és úgy ment vissza a teraszra. Egy órával később olyan
jóllakott volt, hogy feszült a hasa, és kellemesen szédült hozzá. Az üvegre
nézett, és látva, hogy félig üres, vidáman kuncogott.
A következő óra azzal telt el, hogy végigjárta az öreg házat. Az emeleten,
Creasy dolgozószobájában kezdte megcsodálta a rengeteg könyvet, és
többet, újat és régit, regényeket, segédkönyveket, életrajzokat és
önéletrajzokat vegyesen, le is emelt a polcról, és belelapozott. Kíváncsi lett
volna rá, hogy vajon Creasy mindet olvasta-e. Több, magazinokkal teli
faliszekrényt, és néhány, térképekkel zsúfolt fiókot is talált. A hálószobához
csatlakozó kis fülkét IBM számítógép, telefax és több lelakatolt fém
iratszekrény töltötte meg.
A felfedező út következő állomása a nappali volt, nagy kőkandallójával,
kényelmes foteljeivel és a masszív mahagóni bárpulttal a sarokban. Onnan
ismét Michael hálószobájába ment, és mosolyogva nézte végig a falakat
borító, főleg rock-együtteseket és erotikus tartásban pózoló nőket ábrázoló
plakátokat. Végül Creasy hálószobájában kötött ki, amelynek egyik nagy
ablakából a hegy Zebbug felé eső részét lehetett látni, a másikból pedig egy
kis teraszra, és azon túl Gozo többi részére nyílt ragyogó panoráma. Juliét
könnyűnek, felszabadultnak érezte magát. Megfordult, az ágyra, és a fölötte
lévő falszakaszra nézett, és végül az egyik nagy kő jobb felső sarkán
állapodott meg a tekintete.
 Odament hozzá, a tenyerét rátapasztva megnyomta, és az el is fordult,
megmutatva a mögötte rejtőző szürke páncélszekrényt. Juliét behunyta a
szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni, és pár pillanat múlva már
tárcsázta is a jól az emlékezetébe vésett kódot: 83 ...
02 ... 91. A középső polcon fekvő dossziékért nyúlt, amelyekről tudta,
hogy sok emberről, barátokról és ellenségekről vegyesen, tartalmaznak
fontos, részletekbe menő információt. A következő két órát az ágyon ülve,
az iratok tanulmányozásával töltötte, és miután visszatette őket, még törte
egy darabig a fejét, amíg végül elhatározásra nem jutott. Az alsó polc alatt
egy fémfiók volt, azt kihúzta, és kivette belőle a szorosan összetekert
pénzköteget. Ötmillió olasz lírát és kétezer dollárt vett magához, majd
megkereste a nemrég készült útlevelét, és azt is eltette. Utána bezárta a
széfet, ráhajtotta a követ, a konyhába ment, és elővette a telefonkönyvet.
Laura hat óra után érkezett meg, és Julietet a medence mellett, a
napozóágyon alva találta. Farmer volt rajta, trikó, és a csomagját is
odakészítette maga mellé. Egy darabig csak állt, nézte teljesen kisimult,
nyugodt arcát. Amikor rászólt, a lány ijedten nyitotta ki a szemét, de aztán
rögtön elmosolyodott.
– Jó napod volt? – érdeklődött Laura.
– Csodálatos – válaszolta Juliét. – Lehet máskor is?
– Hát hogyne!
Hatvannégy
Satta ezredes a 810-es felvételeket nézegette. Egy elegáns milánói
étterem egyik sarkában ült Maxie MacDonalddel és Frank Millerrel.
Amikor az utolsó fényképhez ért, megmerevedett, és legalább fél percig
káromkodott, miközben egyfolytában rajta tartotta a tekintetét.
– Ki ez? – érdeklődött Maxie.
– Emilio Gandolfo tábornok... hogy égne el a pokolban! – felelte
keserűen Satta. Maxie és Frank türelmesen várt, amíg nagyon alaposan
megnézte a felvételt.
– Gandolfo a főnököm a csendőrségnél – magyarázta meg aztán az
indulatkitörését az ezredes. – Mint a carabinieri sok hasonló rangú
főnökének, neki is fasiszta vezető volt az apja. Ő állíttatta le a Jean Lucca
Donátival és az Anvar Husszeinnel kapcsolatos vizsgálatot.
– Nem biztos, hogy Donátinál járt – mondta kissé előrehajolva Frank. –
Rajta kívül még öten laknak az épületben.
 – Ha szerencsejátékos lennék, mellesleg az vagyok, hajlandó volnék ezer
dollárt tenni egy ellen, hogy Donátihoz ment – felelte Satta.
– Nagy a hatalma? – kérdezte Maxie.
– Sajnos igen – mondta komoran az ezredes. – Befolyásos kapcsolatai
vannak nemcsak politikai és társasági téren, hanem a hadseregben és a
titkosszolgálatoknál is.
Frank gyorsan leírta, amit hallott, leszakította a lapot a jegyzettömbről, és
már pattant is fel. – Megyek, keresek egy telefont, és továbbadom Jensnek –
mondta.
– Mit kérsz? – kérdezte Maxie. – Rendelek helyetted.
– Csak egy spagettit – válaszolta az ausztrál. – Egy kis barna szósszal –
Satta elszörnyedve az égre emelte a tekintetét, Maxie pedig nagyot
kuncogott.
Guido este hat után tért vissza a panzióba, és Creasyt, Jenst és Bagolyt a
kis bárban találta, amint éppen a pult mögött álló Pietro által kevert
negwnikat iszogatták.
Miután megkapta szokásos Chivas Regal whiskyjét, Guido egy kis darab
papírt vett elő a zsebéből, és Creasy elé tolta. – A világoskék Lancia és a
Via San Marcón lévő ház tulajdonosa – mondta.
– Franco Delors – olvasta hangosan a nevet Creasy.
– Mit tudsz róla?
– Most már elég sokat – vannak barátaim a rendőrségnél, és néhány
maffiakapcsolatom is – válaszolta Arellio, – Franco Delors igen érdekes
egyéniség. Az anyja olasz, az apja francia. Körülbelül tizenkét éve
telepedett le Nápolyban, nem sokkal később bíróság elé került egy pedofil
hálózatban való részvétele miatt. Sikerült felfüggesztett börtönbüntetéssel
megúsznia. A forrásaim szerint utána Isten felé fordult, elkezdte istápolni a
segítségre szorulókat. Azóta egyetlen stiklit sem csinált. Sokan az erény
megtestesülésének tartják. Több jótékonysági szervezet vezetőségébe is
beválasztották, és nagy szerepet vállal a Kelet-Európából... főleg
Albániából érkező menekültek letelepítésében.
– Egyéb? – kérdezte Creasy.
Guido megrázta a fejét. – Még kutakodom, és előbb-utóbb biztosan
találok valamit.
Jens magához vette a fényképet, kifelé indult, és menet közben szólt
vissza: – Beviszem a számítógépbe, a Franktől Gandolfo tábornokról kapott
információkkal együtt. – Már az ajtónál járt, amikor Guido hangját hallva
megtorpant.
– Eszembe jutott még valami! Az egyik jótékonysági szervezet,
amelynek Delors a vezetője, nemrég kirendeltséget nyitott Bariban azzal a
feladattal, hogy albán árváknak otthont keressen.
– Bariban? – kérdezte Jens.
– Igen. Az az Albániához legközelebb eső kikötő...Nyilván sok időt tölt
ott.
Hatvanöt
Vannak teljesen befelé forduló emberek, akik remekül érzik magukat
önmaguk társaságában. Elegendő élményt nyújt nekik az a környezet,
amelyet saját agyuk épít fel, szervez meg, és rosszul érzik magukat, ha ki
kell lépniük belőle. Ezek az emberek fizikai vagy szel lemi értelemben
rendszerint defektesek, vagy legalábbis azt hiszik.
Massimo Bellu közéjük tartozott. Úgy érezte, a nők taszítónak találják,
mivel alacsony, és akármennyit fogyókúrázik is, kövér marad, nem képes
leadni a súlyából. A haja egyenes szálú volt, és bár fekete, de nem annyira,
hogy érdekes legyen. Örökre emlékezetébe véste annak a fodrásznak a
megjegyzését, aki kilencéves korában mondott véleményt róla. Az anyja
vitte el hozzá, és izgatottan várta az ítéletét. A nő vonzó volt és fiatal.
Háromszor körbejárta Massimót, majd közölte: – Vagy tükörsimára
borotváljuk, hogy úgy nézzen ki, mint Kojak, vagy bele kell nyugodnunk,
hogy ilyen.
Az anyja ettől nagyon dühös lett, ő pedig szomorú.
Már akkor, olyan idős korában is számottevő intellektusa bástyái mögé
húzódott vissza. Az iskolában a kortársai állandóan gúnyolták, mert a
sportban ügyetlen volt, a társaságban félszeg, a lányoknál sikertelen.
Egyetlen kapaszkodója páratlanul éles esze volt, úgyhogy ahhoz
menekült.
A középiskola után ösztöndíjjal szociológiát és pszichológiát hallgatott a
Római Egyetemen, majd a csendőrségnek egy olyan osztályára került,
amely társadalmi trendek, és ezen belül a bűnözés pszichológiájának
vizsgálatával foglalkozott. Pár éven belül Mario Satta ezredes mellett találta
magát, mint háttérbe húzódó segítő, a maffiával foglalkozó elemzéseket
készítette. Visszagondolva addigi életútjára, úgy érezte, hogy két ember
gyakorolt rá számottevő hatást: Satta ezredes és Creasy. Mindazok közül,
akiket ismert, egyedül őket tartotta valódi értékek hordozóinak.
Egy kis stúdiólakásban lakott a Trasteverén. A keskeny ágyat, a csöpp
erkélyt, és a még kisebb konyhát leszámítva az egész lakás könyvekkel volt
tele, csak a sarokban szorított egy kis helyet a számítógépének, amely egy
ideje megkülönböztetett szerepet játszott az életében.
Bellu régen feladta a reményt, hogy valaha társasági sikerei lehetnek.
Időnként rá is vetült valamennyi a Satta alakját övező dicsfényből, és többre
nem is vágyott. Ezen az estén is a számítógépével társalgott, és úgy érezte,
nem először, mintha láthatatlan köldökzsinór kötné össze őket.
A látogatók pár perccel tizenegy után érkeztek. A halk kopogást hallva
először azt hitte, hogy a fölötte lakó idős, özvegy nyugdíjas tisztviselő az,
aki gyakran lement hozzá cukrot kölcsön kérni, valójában azért, hogy
magányát enyhítendő beszélgessen egy kicsit.
Bellunak többször megfordult a fejében, hogy az öreg sok ezer kiló
cukrot halmozhatott már fel ily módon, és egy nap a födém leomlik alatta, ő
pedig belefullad.
A titkosító programot bekapcsolva leállította a számítógépet, és ment
ajtót nyitni. Nem az öreg állt azonban a küszöbön, hanem két sötét ruhás
fiatalember, revolverrel a kezében.
Megengedték, hogy felöltőt vegyen, és úgy vitték el.
Az esze azt súgta, hogy halni megy. Az első erre utaló jel az volt, hogy
nem kötötték be a szemét. Az évek során kifejlődött benne az ösztön, amely
megsúgta, ha a maffia közelébe került, a két férfi azonban nem a maffiától
jött, és ez volt a második jel. A harmadik pedig, hogy úgy viselkedtek,
mintha minden hatóság fölött állónak hinnék magukat, egy csöppet sem
nyugtalanítaná őket a gondolat, hogy esetleg felelősségre vonhatják őket
azért, amit tesznek.
Focenébe, egy pincébe vitték. Bellu meg sem próbált harcolni, amikor a
kocsiból kiszállítva letaszigálták a lépcsőn a kikerülhetetlenség érzése
tartotta hatalmában. Egy asztal előtt álló székhez kötözték, de egyelőre nem
csináltak semmit, vártak, és neki sem volt semmilyen kérdése. Tíz perccel
később Jean Lucca Donáti lépett be az ajtón. Bellu a dossziéit lapozgatva
sokszor látta a fényképét, úgyhogy azonnal megismerte. Donáti az asztalhoz
ült, tollat és kis jegyzettömböt vett elő a belső zsebéből, és maga elé téve
őket, Belluhoz fordult:
 – Érdeklődött felőlem és Anvar Husszein felől. Miért?
– Az a munkám – válaszolta Bellu.
Donáti megrázta a fejét.
– Nem. Nyilvánvaló, hogy Satta ezredes utasította rá, de ennek a
dolognak az ő munkájához sincs semmi köze. Ki biztatta rá, honnan
származik az utasítás?
Bellu vállat vont. – Tudom, ki maga, és mit képvisel – válaszolta
nyugodtan. – A világ szemete. Hiába kérdez, tőlem nem tud meg semmit.
Négy órán keresztül vallatták, vérben ázott, és fizikailag teljesen
összetört. A körmeit lassan tépték ki, hogy jobban fájjon, és négy fogát is.
Az orrát és mindkét arccsontját szétzúzták, heréit összeroppantották.
Massimo Bellu azonban nem volt a megkínzott, összetört testben, egész
lénye visszahúzódott az agyába. Amikor már azt lehetett hinni, hogy az
ereje végénél tart, hátborzongató vigyorral nézett a csalódott Donátira,
mintegy azt jelezve, hogy akármilyen kegyetlenek is a módszerei, nem ér el
velük semmit.
Donáti vette, és pontosan meg is értette az üzenetet.
Türelmes ember volt az egyik emberét elküldte bizonyos dolgokért, ő
pedig a másikkal eloldozta, és az asztalra fektette Bellut, aki nem tudott és
nem is akart tiltakozni ellene.
A fiatalember néhány perc múlva tért vissza egy kis méretű táskával. Az
asztalra tette, Bellu feje mellé, és kinyitotta. Donáti zsákmányra leső
keselyüként körözött az asztal körül. A fiatalember egy fecskendőt vett elő a
táskából, és kérdőn ránézett.
– Húsz milligramot! – adta ki az utasítást Donáti. – Vigyázzon! Ha
kevés, nem ér semmit, ha pedig túladagolják, végzetes lehet. – Bellu
összevert arcára nézett, és kegyetlen, gúnyos szelídséggel azt mondta: –
Szóval a teste mindent elvisel. Nem baj, akkor teszünk egy próbát az
agyával. Pillanatokon belül nem fog érezni semmi fájdalmat... csak
felhőtlen, lelkesítő boldogságot. Vegytiszta váliumot kap, no nem azt az
adagot, amellyel neurotikus társasági hölgyek kúrálják képzelt bajaikat,
hanem akkorát, amelytől az agya soha nem álmodott utazásra indul.
Sajnálom, hogy visszatérni már nem lesz módja.
Bellu a fájdalom függönyén keresztül érezte a tűszúrást, amely után
néhány másodperc elteltével újból gyermekké lett, és a nagyapjának a
toszkánai háza mögött elterülő, széles mezőn játszadozott.
 Látta Mariellát, az unokahúgát is, amint éppen csúfolódik vele, és
harsányan kineveti, majd az anyját pillantotta meg, aki összeszidja, mert
rácsapott Mariellára. Eközben a gomolygó, hol egymásba olvadó, hol
szétváló, kék és zöld felhőkön túlról tisztán hallotta a lágyan elhangzó
kérdést:
– Ki bízta meg azzal, hogy kémkedjen a Kék Gyűrű után?
A következő negyven percben Donáti sokat megtudott Bellu
gyermekkoráról, kudarcairól, félelmeiről és ambícióiról. Azt is megtanulta,
hogy húsz milligramm válium nem elegendő, és némi aggodalommal
utasította a fiatalembert, hogy adjon még tízet.
Az újabb adag arra volt jó, hogy megtudja, Bellu rajongva tisztel két
embert, de az agyában uralkodó teljes zűrzavar ellenére valamiért képtelen
kimondani a nevüket.
– Honnan valók?! – sziszegte dühösen Donáti.
Bellu véres, szétroncsolt szája mosolyra görbült.
– Az egyik Rómából – mondta.
– És a másik? Ő honnan?
Donáti hallott ugyan egy szót az összetört szájból, de nem értette, ezért
közelebb hajolt. – Honnan? Honnan? – kérdezte kitartóan.
– Egy hegy tetején álló kőházból – válaszolta Bellu kuncogó emlékeztető
hang kíséretében.
Donáti az éberen figyelő két fiatalemberre nézett, mire azok közelebb
hajoltak.
– Hol az a hegy, amelyiken a ház áll?
A választ mindhárman tisztán hallották: – Gozón...
Hát persze, hogy Gozón.
Alighogy ezt kimondta, Bellu nagyot sóhajtott, hörgött egyet, és azzal
vége volt.
Hatvanhat
Csak Bellu húga, Satta és a pap volt jelen a temetésen.
Az osztály többi munkatársa is el akart menni, de az ezredes lebeszélte
őket róla.
A koporsót a földbe eresztették, a pap elmondott egy imát, amely után
Bellu húga egy marék földet dobott a sírba, és a pappal együtt azonnal
távozott. A sírásóknak később kellett visszamenniük, hogy betemessék a
gödröt és felállítsák az egyszerű fejfát.
 Hideg szél söpört végig a temetőn, újabb leveleket sodorva le a már
anélkül is majdnem csupasz fákról.
Satta fekete felöltőjét szorosan összefogva magán, fehér selyemsállal a
nyakában egy sírkőnek támaszkodva, a nyitott sír közelében állt. Több mint
egy órát töltött ott, elöl keresztbe tett karral, a lába előtti füvet bámulva.
Nem volt filozofikus alkat, nem tartozott azok közé, akik szeretik
elemezni az érzéseiket, azt, hogy mi okoz nekik mély bánatot. Csak
bámulta a sírkőnek támaszkodva a füvet, és engedte, hogy halmozódjon, és
egyre izzóbbá váljon benne a dühös indulat. Nem volt gyermeke, a szeretet
sok fajtája hiányzott az életéből, de tudta, hogy annak a megkínzott,
összetört testnek a gazdáját, amely ott feküdt nem messze tőle, a nyitott
sírban, igazán szerette. Furcsa módon, és erre csak ott és akkor jött rá,
Massimo Bellu többet jelentett a számára, mint egy fiú vagy testvér, barát,
esetleg szerető.
A diszkréciója és szerény háttérbe húzódása volt az, ami a leginkább
vonzotta benne. No és az, hogy biztosan tudta, Bellu őszintén szerette őt,
Mario Sattát, és rajta kívül talán senkit, vagy ha igen, akkor senkit sem
annyira.
A hideg alattomosan a kabátja alá kúszott, átszüremlett a húsán, és a
csontjaiba mart. Tűrte egy darabig, és amikor már nem bírta tovább,
felnézett, és egy férfit pillantott meg a sír másik oldalán. Farmernadrág,
bélelt vászondzseki és fekete, kerek nyakú pulóver volt rajta. Ősz haját
egészen rövidre vágatta, és rezzenéstelen arccal figyelte éppen a gödör
mélyén nyugvó koporsót.
Satta fölegyenesedett, és lassú, nyugodt léptekkel megkerülte a sírt.
Amikor odaért hozzá, a férfi fölemelte a fejét, megszorította a vállát, és
szorosan a mellére vonta. Felnőtt életében először az ezredes keserves
sírásra fakadt. A férfi hosszan tartotta, majd egészen halkan azt mondta:
– Holnap reggel kilép a carabinieriktől. Odaküldöm magához Maxie-t és
Frankét. Elkapjuk Emilio Gandolfo tábornokot, a pokolba küldjük, de
útközben elkapjuk a társait is, és gondoskodunk arról, hogy ugyanoda
jussanak. – Creasy újból a sírba nézett, és amikor újból megszólalt, a hangja
hidegebb volt, mint a szöveten, húson áthatolva a csontjukba harapó szél:
– Ha elfárad, ha fázik és teljesen reményvesztett, képzelje maga elé
Bellut! Emlékezzen rá, lássa tekintetében a megértést, a kedvességet és a
szeretetet, amelyet maga iránt érzett! Én is ugyanazt látom... De utána
legyünk ismét önmagunk, és tegyük azt, amit ez az emlék parancsol!
Hatvanhét
Három résztvevős konferenciabeszélgetést tartottak Jean Lucca Donáti
Milánóból, Anvar Husszein Nápolyból és Gamal Hudrisz Tuniszból.
Donáti közölte, mit sikerült megtudnia Massimo Bellutól. Csak egy
nevet: Gozo. Úgy mondta ki a szót, hogy semmilyen reakciót sem várt.
Számára tökéletesen ismeretlen volt a hely, sosem hallott róla, és mint
azonnal kiderült, Anvar Husszein sem. Gamal Hudrisz azonban igen, és
rögtön mondta is:
– Egy kis sziget. Málta része.
– Tehát? Hogyan tovább? – kérdezte Husszein.
– Azonnal odaküldünk valakit, hogy nézzen körül válaszolta Hudrisz.
– Kit? – érdeklődött Donáti.
– Legyen Kapocs... Franco Delors! A legjobb emberünk, és közel is van,
Nápolyban. Kedd van... holnap indul egy komp Nápolyból Máltára.
Gondoskodjon róla, hogy rajta legyen! Máltáról már könnyen átugrik
Gozóra, hogy körülnézzen.
Az értekezletben mintegy fél perces szünet állt be, amelyet Donáti zárt
le: – Megmondom neki, hogy legyen nagyon óvatos! Közben viszont,
akármi történt is, meg kellene tenni az utolsó lépést a jelöltünk dolgában.
Ahogy én látom, nagyjából egy héten belül.. .Minimum ötvenmillió
amerikai dollárról van szó! Érett gyümölcs, amelyet nem szabad hagyni
leesni a fáról! Szépen, finoman le kell szakítani. Feltétlenül szükség van az
áldozatra.
– Azt hiszem, nem lesz gond vele – válaszolta Hudrisz. – Mint tudják,
pár napja Albániában voltam, az új árvaházunkban. Találtam egy minden
szempontból megfelelő jelöltet, és Franco Delors már meg is szerzett
minden hivatalos papírt, az örökbefogadáshoz szükséges engedélyt. Néhány
napon belül, mihelyt Delors visszatér Gozóról, Bariba vitetjük. Katrinnak
hívják, még pubertás előtt van. Tizenkét éves, szőke és nagyon szép. Jövő
szombaton megtarthatjuk a misét.
A Tuniszból érkező kijelentésre egyetértő hallgatás volt a válasz.
Hatvannyolc
Michael úgy döntött, hogy szakít a józan logikával, és hagyja, hogy az
ösztönei vezessék. Döntő fontosságú pillanathoz érkezett, tudta, hogy
valamilyen módon uralnia kell, muszáj leigáznia, megadásra kényszerítenie
az alatta fekvő nőt. Ha most sikerül, a már többé-kevésbé látható, de még
bezárt ajtók szélesre tárulnak előtte. Legigazibb természetével és a
szeretkezésről alkotott képével összhangban minden nővel gyöngéden
viselkedett az ágyban, és ez nemcsak neki volt jó, hanem nekik is. Ezzel a
nővel gyöngéden bánni azonban, és ezt kristálytisztán érezte, annyit ért
volna, mintha egy tollpihét szabadjára engedne a legvadabb szélviharban.
Csuklójánál fogva elkapta hát mind a két kezét, és lehajlította, a teste alá,
a hasához nyomta őket. A nő harcolt, próbált szabadulni a szorításból, de a
másik kezével keményen megmarkolta a nyakszirtjét, és belenyomta az
arcát a párnába. Olaszul szitkozódott, és vadul hánykolódott, tekergett
alatta. Michael hagyta, hadd pazarolja az erejét, és forduljon vissza a hátára.
Mihelyt sikerült, a nő azonnal felkapta a fejét, megpróbált a vállába
harapni, de egy hangosan csattanó pofonnal megállította a kísérletet. Ez
sem volt elég, a zaj még el sem ült, amikor az ágyékát célba véve felrántotta
a lábát, de Michael erre is számított, és térddel a combjába öklelt, hogy
leállítsa a támadást. Nem elégedett meg ennyivel, egy pillanattal később
gyors mozdulattal újból hasra fordította a nőt, a dereka alá nyúlt, és
fölrántotta. Hímvesszője már síkos volt a kiáradó nedvtől, és simán, nagy
erővel lökte be tövig a végbelébe, amitől hirtelen megjuhászodott.
Utána már csak néhány másodperc kellett ahhoz, hogy mindketten, és
egyszerre elélvezzenek.
Egy kicsit kellett csak tisztulnia az agyának, és Michael újból az
ösztöneire, a megérzésére bízta magát.
A karját kiegyenesítve feltolta magát, kihúzta ernyedő hímvesszőjét a
nőből, és egyetlen szó nélkül a fürdőszobába indult. Melegre állította a
csapot, alája tartott egy apró kéztörlőt, és amikor átnedvesedett, kicsavarta
belőle a vizet, de úgy, hogy azért maradjon is belőle. Visszament a
mozdulatlanul, arcát a párnába fúrva fekvő nőhöz, óvatosan a hátára
fordította, és nemcsak a verejtéket, hanem a maradék sminket is letörölte az
arcáról, mivel úgy ítélte meg, hogy festetlenül sokkal szebb, mint
kimázolva. Az arca után az ölét is megtörölte, majd félredobta a kis
törülközőt, és óvatosan melléje feküdt.
– Nagyon értesz hozzánk... – szólalt meg néhány másodperccel később a
nő. – Honnan tudsz ennyit...ilyen fiatalon?
 – Csak addig voltam fiatal, amíg nem találkoztam veled – válaszolta
mosolyogva Michael. – Ezer napot éltem meg a két utolsó éjszaka alatt.
A nő elégedetten nevetett, azt hitte, hogy sikerült az uralma, ellenőrzése
alá hajtania.
Két brandyvel és sok puha, halk nyögdécseléssel társult csókkal később
lépett csak tovább, fogadta be úgy, hogy azzal egyrészt megalázta magát,
másrészt legalábbis így gondolta – az uralma alá hajtotta.
– Ilyet még senki nem csinált velem – mondta, a fiatalember büszkeségét
megcélozva. – Szörnyű, de mintha a rabszolgáddá tettél volna. Mi egyebet
kívánhatsz még?
Michael csak mosolygott magában, de úgy tett, mintha a csábító szavak
célba találtak volna.
– Azt akarom, hogy megmutass mindent, amit tudsz. Te vagy az ajtóm...
és a vezetőm. Többet akarok tudni, tapasztalni, mint a múltkor, azon a
nevetséges, bohócságnak is gyenge estén. El akarok menni a legvégső
határig!
A nő kis ideig gondolkodott, összevetette a kockázatot a várható
haszonnal, majd olyan halkan válaszolt, mintha magában beszélne: –
Lehetséges... Azt hiszem, elég erős vagy ahhoz, hogy elviseld a látványt. De
alaposan el kell szánnod rá magad, nekem pedig vállalnom kell a
kockázatot... ami ebben az esetben a halál.
– Mennyibe kerül, hogy vállald? – kérdezte Michael.
Másodpercek teltek el, közben a nő lassan végigsimította a mellét és a
hímvesszőjét, majd utána a markába vette a heréjét, és lágyan morzsolgatni
kezdte.
– Ötvenezer dollár talán tudja ellensúlyozni – mondta mosolyogva.
Hatvankilenc
Creasy beszélgetni akart. Ez elég ritkán fordult elő vele, remekül el
tudott lenni magában, és egyébként is, a gyöngeség jelének tartotta azt, ha
valaki úgy érezte, hogy feltétlenül meg kell osztania a gondolatait
másokkal. Egyik legkedvesebb helyén, a Pensione Splendíde teraszán ült,
késő este volt. Egy fél üveg fekete címkés Johnnie Walker állt előtte az
asztalon, mögötte az öböl, azon túl pedig a tengert beborító sötétség
látszott.
Erős déjá vu érzése volt. Mintha hat évvel korábban ugyanazzal az
üveggel, ugyanolyan fényviszonyok mellett, ugyanott ült volna. Az után az
éjszaka után elindult és sok embert megölt. Most az, akkorihoz nagyon
hasonló érzések munkáltak benne.
Természetesen Guido volt az, akivel beszélni akart.
Guido a távoli múltból. Guido, a legjobb barátja. Guido, gondolatainak
pontos tükre. Guido azonban aludt, és álmában valószínűleg elégedetten
mosolygott, örült az esti pókeren nyert jó sok lírának.
A háta mögül ajtónyitást hallott, majd pár méternyire egy alak bukkant
fel, lassan a terasz korlátjához ballagott, és rákönyökölve gyönyörködött a
látványban. A hold sarlója egészen keskeny volt már, nem sok fényt adott,
Creasy ennek ellenére felismerte a dánt.
Várt öt percig, majd halkan megkérdezte: – Isznak a dánok whiskyt?
Jens, miközben a korláthoz ment, nem vette észre, és most a váratlan
hangtól meglepődve kapta fel a fejét, és fordult vissza. – Ilyen éjszakákon –
válaszolta ugyancsak halkan –, a dánok bármit megisznak, akár a
büröklevet is.
Creasy a sötétséget kihasználva elmosolyodott.
– Jöjjön, tegye le magát, és meséljen! – unszolta Jensent, és az engedett
is a biztatásnak.
Csöndben ittak egy kortyot, majd Creasy azt mondta: – Amikor szóba
került, hogy miért van itt, mesélt a hivatásáról, arról, hogy a felesége is
egyetért azzal, amit csinál, csak azt nem mondta el, hogy tulajdonképpen
miért van itt.
A dán újból töltött magának, és olyan hangon válaszolt, mintha a szavak
valahonnan nagyon mélyről, kínkeservesen tudnának csak feltörni belőle: –
Ahhoz, hogy megértse, ismernie kell az északi ember lelkületét. Minket
nem a logika vezet. Ha logikusan ítélném meg a helyzetet, akkor nem
Koppenhágába rohannék vissza, amilyen gyorsan csak tudok, hanem el
egészen az Északi-sarkig, és ott keresnék egy űrhajót, amelyik tovább visz a
Holdra.
– Aztán miért? – kérdezte kuncogva Creasy.
Jensen elgondolkodva körbeforgatta a poharában az italt, majd csevegő
hangon, mégis érezhető nyomatékkal válaszolt:
– Vagy ezer évvel ezelőtt az őseim keskeny, törékeny hajókon elindultak,
hogy meghódítsák az akkor ismert világot. Tudom, külsőleg nem nagyon
hasonlítok egy vikingre, de hasonlóképpen érzek. Tudom, hogy nagy
veszélyben vagyok, gyilkosok vesznek körül és hajszolnak... Ettől olyan
erősen koncentrálok, mint még soha, a szívem is sokkal hevesebben ver... és
ezt élvezem.
– Még mindig nem válaszolt a kérdésemre – mondta halk nevetéssel
Creasy.
– Három ember miatt vagyok itt – felelte némi szünet után Jensen. –
Először is Michaelért besétált az életembe, a házamba, és se szó, se beszéd,
magával rángatott Marseille-be. Olyan fiatal a kölyök, hogy majdnem a
fiam lehetne. Másodszor, amikor nyakig ültem a szarban, váratlanul
megjelent maga, és kinyírt mindenkit, aki bántani akart. Harmadszor, láttam
egy pokolba jutott gyerek arcát és tekintetét, és azt is, ahogyan Michaellel
kirángatták a pokolból és életet adtak neki... Miért ne lennék hát itt?
Odalent az öbölben egy turistákat szállító nagy hajó készült kifutni a
nyílt tengerre. Fényesen ki volt világítva, úgy nézett ki, mint egy
karácsonyfa, és hosszan figyelték mielőtt a dán megkérdezte: – Maga miért
van itt? És hogyan tud ennyi különböző embert magához vonzani úgy, hogy
az életüket is készek legyenek odaadni magáért?
– Úgy, hogy tudják, én is kész vagyok meghalni értük – válaszolta
gondolkodás nélkül Creasy.
– Ez a lényege annak, hogy valaki vezető.
– Ennél nyilván többről van szó – szólt Jensen, miután alaposan
átgondolta a választ.
– Igen. Hála istennek, többről – mondta határozottan Creasy. – Nemcsak
miattam vannak itt. Önmagában az, hogy rólam van szó, nem elég az
olyanoknak, mint Maxie, René, Frank vagy maga, netán Michael, Guido,
Satta vagy Pietro, illetve bárki, aki tisztességes és okos is. Azért vannak itt,
mert rettenetesen fel vannak háborodva. Elégedett a válasszal, vikingem?
– Csinált valamit Gozóval kapcsolatban? Elképzelhető, hogy Bellu
beszélt, mielőtt meghalt? – érdeklődött Jensen.
– Telefonáltam néhány helyre. Huszonnégy órán belül öt olyan kaliberű
ember érkezik Gozóra, mint Maxie, René és Frank, és megvédik azokat,
akiket szeretek. Biztos, ami biztos alapon szóltam nekik, bár nem hiszem,
hogy Bellu beszélt. A patológus szerint először kegyetlenül megkínozták.
Nyilván úgy sem tudtak kiszedni belőle semmit, mert belenyomtak egy
jókora adag tiszta váliumot, hogy hozzáférjenek a gondolataihoz. Az
elképzelhető, hogy a szer hatása alatt mondott valamit, de annak nem sok
értelme lehetett. Röviddel utána pedig meghalt.
 A dán arra gondolt, hogy nagyon szívesen belenézne ő is Creasy fejébe,
és megvizsgálná a gondolatait.
– Mit gondol Bellu haláláról? Merre billenti az erkölcsi mérlegét?
Creasy félretolta kiürült poharát, és halkan, de dühösen válaszolt nem
Jensenre, nem is magára volt dühös, hanem életútjának sok,
kiszámíthatatlan kanyarjára, bukkanójára és veszélyes kátyújára.
– Bellu halála összetörte a barátomat, Sattát, és ez sokkal fájdalmasabban
érint Bellu elvesztésénél is.
Előrehajolt, és indulatosan megmarkolta a dán karját.
– Higgye el, elegendő halált láttam már ahhoz, hogy úgy érezzem,
mintha csontokon járnék. Nincs benne semmi új. Amikor a hús lefoszlik
róla, egyik embernek a csontja olyan, mint a másiké. Nem törődöm a
halállal, egyszerűen tudomásul veszem, hogy többé nem látom Bellu arcát,
legfeljebb a csontját. Persze, látok arcokat, de csak éjszaka, álmomban. Egy
barátomét, aki az egyik pillanatban még vidám volt és eleven, a
következőben pedig véres hús- és csontmassza. Egy kislányét, amelyről
sugárzott az élet, aztán egy másodperccel később a napalm égette össze. Az
arcokból sorba rakott koporsók, vagy fekete műanyag zsákok lesznek,
kiásott sírok és fehér sírkövek... Meg tudja ezt érteni?
Jensen megrázta a fejét.
– Természetesen nem... Egyébként, azt hiszem, becsapja magát.
Ridegnek, acélosnak akarja mutatni magát, de nem látom, nem is érzem azt
az acélt... Ellenben egy olyan emberrel ülök itt, akinek fontosabb a szeretet,
mint hiszi, és többet ad és kap belőle, mint amennyit bevall. Úgyhogy, ha
komolyan kíváncsi a véleményemre, hát azt mondom, hogy annak, amit itt
az előbb összehordott, a nagy része hülyeség.
– No lám! Milyen okos vikinggel van dolgom – mondta nevetve Creasy.
– Ha már így állunk, azt is elárulja, hogyan tovább?
Jensen kihúzta magát, és az addigi csevegő hangot félretéve komolyra
váltott:
– Kezdenek felgyorsulni a dolgok. Satta, Maxie és Frank már elindult
ahhoz a mocsok Gandolfo tábornokhoz. Remélhetőleg komoly eredménye
lesz a látogatásnak. Eközben Michael közel jár ahhoz, hogy beépüljön a
Kék Gyűrűbe.
Ismerjük a főbb szereplőket, a gondolkodásukat és a tevékenységi
területüket. Nem kétséges, hogy a következő néhány napban maga támadni
fog. Az egyetlen, amit nem tudunk, az az, hogy ki a háttérben meghúzódó
irányító... vagy ha úgy jobban tetszik, a hálója közepén ücsörgő pók. Annak
ugyanis lennie kell... Ilyen ügyekben mindig van...
Úgy érzem, nagyon hamar megtudjuk, ki az, és akkor, mialatt a többiek a
hálót szabdalják fel, égetik el... maga végez a pókkal.
A látóhatár ismét teljesen sötét volt, a felcicomázott karácsonyfa-hajó
utolsó fénye is eltűnt. Elég sokáig némán bámultak bele a nagy feketeségbe,
majd Jensen majdnem suttogva azt mondta: – Biztos vagyok benne, hogy
megöli azt a pókot, és akkor hazamegyek, hogy újból férj legyek, apa... és
jó rendőr.
Hetven
Aznap éjjel két gyerek kezdte meg külön-külön hosszú utazását.
Gozón Juliét nagyot ásított mosogatás közben, mire Laura mosolyogva
megjegyezte: – A tengeri levegőtől van. Jól fogsz aludni.
Szombat este volt, és Juliét korán reggel elment halászni Joeyjal és a
barátaival. A babona ellenére, miszerint a nők elűzik a szerencsét, tíz
rekeszre való lampukit fogtak, és Juliét többet, mint amennyit arányosan
kellett volna neki. A férfiak a legnagyobb bókkal jutalmazták, miután
kipakoltak a Gleneagles bár alatti kis mólónál.
– Gyere máskor is! – biztatták. – Amikor csak kedved tartja!
A bárban Tony közvetlenül, de nagy tisztelettel bánt vele, és még a
borából is megkínálta.
– Igazi halász vagy – mondta büszkén.
– Halásznő! – javította ki Juliét.
A bártulajdonos komolyan megrázta a fejét. – Nem, ezen a szigeten
ezentúl halász leszel, még akkor is, ha szoknya van rajtad és kirúzsozod a
szád.
A lány nem vitatkozott tovább, viszont igazi felnőttnek érezte magát.
– Holnap vasárnap – fordult Laurához, miközben leöblítette, és a
csöpögtetőbe tette az utolsó tányért. – Alhatok sokáig?
– Hát persze! Ameddig akarsz. Csak ne felejtsd el, hogy Joeyéknál
ebédelünk! Maria lampakis lepényt süt majdnem olyan jól csinálja, mint én.
A hálószobában Juliét újból gondosan megszámolta a pénzt, és az
útlevelével együtt berakta a tárcájába.
Összeszedte a ruhákat, amelyeket magával akart vinni, vászon
kézitáskájába tette őket, rájuk a tárcát, aztán leült az ágyra, és türelmesen
várt, mert tudta, hogy egy órán belül a többiek is aludni térnek, csönd lesz a
házban.
Felkészült rá, hogy nagyon halkan osonjon ki. A kutyáktól nem tartott,
mivel az előző két éjszaka, éjfél után többször is kipróbálta, hogy el tud-e
szabadulni tőlük. Tal-feneckek voltak, Máltán kívül szinte ismeretlen
vadászkutyák, amelyek a legmeredekebb lejtőn is képesek utolérni és
elkapni a menekülő nyulat.
Ahányszor csak megjelent, csöndben odamentek Juliethez,
megszaglászták, és a szagára ráismerve boldogan vették, hogy
megsimogatja őket.
Az átkozott kis kakas azonban gondot jelentett, a háztól ötven méterre,
egy öreg szentjánoskenyérfán ütött tanyát éjszakára, és harsány
kukorékolással adta tudtára a világnak, ha szokatlan mozgást észlelt. Juliét
ezért úgy döntött, hogy elöl megy ki a házból, a keskeny ösvényen
leereszkedik a partra, és némi kerülővel ugyan, de a lelepleződés veszélye
nélkül eljut a kikötőbe.
Rövid levelet írt Laurának és Paulnak, kérte őket, hogy ne aggódjanak.
Elmagyarázta, hogy akármilyen veszélyes is, az apjával és a bátyjával akar
lenni. Mire megtalálják a levelet, már Rómában lesz, a hegyen álló házból,
telefonon rendelte meg a repülőjegyét. A négy órakor induló komppal
átmegy Máltára, a kikötőből busszal Vallettába, onnan egy másikkal ki a
repülőtérre, és a hétórás járattal nyolc húszra Rómába ér, hogy repülőgéppel
vagy vonattal azonnal továbbutazzon Nápolyba. A Pensione Splendide
címét tudta, és azt is, hogy Creasy és Michael dühös lesz rá, de eldöntötte
magában, hogy már nem gyerek, és képes lesz leszerelni őket. Ha mást nem
csinál, csak főz rájuk és segít a panzióban, akkor is legalább velük lesz.
Vászonzsákjával a vállán, kettő után pár perccel osont ki a házból. A kis
kakas nem hallotta még, de még száz méterre sem távolodott el az épülettől,
amikor két sötét folt bukkant fel mögötte.
Megállt, mindkettőt megsimogatta, azok pedig megbökdösték a kezét
hideg, nedves orrukkal.
– Haza! – szólt rájuk halkan, de élesen.
Mintha a köveknek beszélt volna. A két kutya követte le a partra, el
egészen a kis kikötőig, mintha összeesküvő társai lennének, és meg
akarnának bizonyosodni arról, hogy nem esik baja.
 A nápolyi komp hajnali háromkor érkezett meg a Vallettái nagy kikötőbe.
Franco Delors gyorsan átjutott a vám- és útlevélvizsgálaton, fogott egy
taxit, és megkérdezte a sofőrt: – El tud vinni Cirkewwába úgy, hogy elérjem
az ötórás gozói kompot?
– Hogyne! – válaszolta vidáman a taxis. – Csak jól kapaszkodjon meg!
Juliét jegyet vett, és a terményeiket és fogásukat a máltai piacokra
szállító parasztokkal és halászokkal együtt fölment a kompra.
Fél órával később, amikor a komp kikötött Cirkewwában, az elsők között
volt, akik kiszálltak.
Miközben lefelé lépkedett a pallón, egy férfi haladt el mellette.
Ránézett, továbbment, de mintegy tíz méterrel arrébb hirtelen megállt,
utánafordult, és figyelte, amint a zöld busz felé fut. Másodpercekig állt ott,
a kiszálló utasok között, aztán utánament. Nézte, amint Juliét felszáll a
buszra, miközben egy turistákkal érkező taxi állt meg mellette.
– Hová megy az a busz? – kérdezte Franco Delors a sofőrt, miután az
kirakta az utasait.
– Vallettába.
– Kövesse! – adta ki az utasítást Delors, és beszállt a hátsó ülésre.
A repülőtéren Juliét egyenesen az Alitalia pultjához ment, és átvette előre
megrendelt jegyét. Delors hátulról figyelte. Miközben a lány az egyik
bisztróban teát, pirítóst és lekvárt reggelizett, jegyet vett a római járatra, és
felhívta Jean Lucca Donátit.
– Igen, ő az... Semmi kétség – mondta izgatottan a telefonba. – Éppen fel
akartam szállni a kompra, amikor lejött róla... Követtem a repülőtérre...
Ugyanarra a gépre vettem jegyet... Küldjön néhány embert Fiumicinóra.
Nem, nem ismert meg... egyszer látott csak Marseille-ben, és akkor is
teljesen kába volt a herointól... Nem, nem tévedek. Angyalarca van,
lehetetlen elfelejteni... Persze! A gép nyolc húszkor érkezik. Szorosan a
nyomában leszek. Küldje az embereit.
Katrinnak, lévén árva, nem volt családneve. A keresztnevét is
idegenektől kapta a sokktól, amelyet akkor kapott, amikor végignézte szülei
kivégzését, még azt is elfelejtette. Az árvaházhoz azonban jól
alkalmazkodott, annyira jól, hogy Assunta nővér őt választotta ki elsőként
örökbeadásra.
Ő maga készítette fel a gyereket, mosta meg hosszú, szőke haját, és adta
rá az új trikót és farmert, amely más adományokkal együtt egy nagy máltai
szállítmányban érkezett. Közben bátorította, elmesélte, hogy életében
először hajóra szállhat, amely elviszi egy csodálatos helyre, Olaszországba,
ahol már türelmetlenül várják új szülei. Újra lesz otthona, szeretni fogják,
iskolába járhat, és majd egyszer visszamegy, meglátogatni őt és a többi
apácát, és rengeteg finom olasz csokoládét visz nekik ajándékba.
Katrin nevetett a boldogságtól, amikor ezt hallotta, és megígérte, hogy
úgy lesz.
Hetvenegy
Vasárnaponként Joey és Maria megengedte magának azt a luxust, hogy
sokáig aludjon. Hat óra helyett fél tízkor keltek, ettek valamit, elmentek a
tizenegykor kezdődő misére, majd Joey szüleihez ebédelni.
Ezen a vasárnapon azonban Joey, ha morogva is, de fél hétkor kelt, mert
néhány Gozón turistáskodó angol ismerősük a hetes komppal indult haza, és
kötelességének érezte, hogy elbúcsúzzon tőlük.
Vigyázva, nehogy felébressze az alvó Mariát, felöltözködött, beült a
Land-Roverjébe, és a sebességváltót az út nagy részén üresben tartva, csak
a féket használva, lement a kikötőbe.
Miután teljesítette a kötelességét, betért a Pit Stop nevű falatozóba, és
kért egy kapucsínót Jason barátjától.
Még csak az első kortynál tartott, amikor Jason megszólalt: – Az a lány,
aki a szüleidnél lakik...
– Mi van vele? – kérdezte rögtön Joey.
– Hajnalban átment Máltára.
– Mi az ördögöt beszélsz?!
– Biztos, hogy ő volt – erősködött Jason. – Épp akkor nyitottam ki,
amikor a négyórás komphoz ment. Vászontáska volt nála. Talán észre sem
veszem, ha nincs vele a két tal-fenecketek. – Kis szünetet tartva elnevette
magát. – Fel akartak menni vele a kompra, úgy kellett elkergetnie őket.
Megvárták, hogy a komp elinduljon, és csak aztán mentek haza.
Joey pár másodpercig mozdulatlanul állt, a kávéscsészéjét bámulta, majd
izgatottan megkérdezte:
– Biztos vagy benne, hogy ő volt?
A fiatalember bólintott.
– Biztos, Joey. Csak egyszer láttam, de annyi elég volt... Az a fajta lány,
akit három-négy év alatt sem felejt el az ember... Csodaszép lesz, ha felnő.
 Jason épp hogy befejezte a mondatot, amikor Joey futva a Lant-
Roverjéhez indult.
Laura már fent volt, a konyhában tett-vett, és meghökkenve nézett a
lélekszakadva berontó Joeyra.
– Hogyhogy ilyen korán keltél? – kérdezte.
– Nem érdekes! Hol van Juliét?
– Alszik. Kérte, hogy ne ébresszük fel. Miért?
– Lent voltam a kikötőben – mesélte Joey. – Jason a Pit Stopból azt
állítja, hogy látta felszállni a négyórás kompra. A kutyák is vele voltak.
– Mind a kettő itt van – mondta zavartan Laura.
– Persze! Visszajöttek, miután elindult... Nézzük meg!
A házhoz kívülről hozzáragasztott lépcsőn felsiettek az emeletre, de
Laura hiába próbálta kinyitni a vendéglakrész ajtaját, az zárva volt.
– Juliét! – kiáltotta többször is, miközben ököllel jól megdöngette.
Miután választ nem kapott, Joey félretolta Laurát, és mélyen lehajolva
belenézett a kulcslyukba.
– Nincs benne kulcs. Biztosan kívülről zárta be mondta.
Paul kapaszkodott fel a lépcsőn álmos szemmel, borzasán.
– Mi történt? – kérdezte, nem tudván, mitől a nagy felfordulás.
Joey elmondta, és közben Laura lement a konyhába a pótkulcsért.
Az ágyat gondosan bevetve találták, és mellette, az éjjeliszekrényen egy
levél feküdt.
Laura széthajtotta, és hangosan felolvasta:
Kérlek benneteket, ne aggódjatok! Nagyon boldog voltam itt veletek, de
rettenetesen izgulok Creasyért és Michaelért, és nem vagyok képes tétlenül
tovább várni. Ha velük vagyok, talán segíthetek nekik. Tudom, hol vannak,
és mire ezt a levelet kézbe veszitek, már Olaszorszagban leszek. Van egy kis
pénzem, és tudok vigyázni magamra. Sok szeretettel, Juliét.
– Honnan az ördögből szerzett pénzt? – kérdezte a szüleire nézve Joey.
– A házból – válaszolta Laura. – Múlt vasárnap egész nap fent volt.
Creasy sok pénzt tart a hálószobája falába épített páncélszekrényben.
Biztosan megmutatták neki, hogyan nyithatja ki.
Paul az órájára nézett, negyed nyolc volt.
– Biztosan a hétórás római géphez ment – mondta.
Előfordul, hogy késik. Talán még megállíthatjuk.
 Leszaladtak a konyhába, és a talpraesett, lélekjelenlétét soha el nem
veszítő Laura azonnal magához ragadta az irányítást. Felhívta George
Zammitot a lakásán, és a feleségétől megtudta, hogy pár perccel korábban
ment el dolgozni. Lévén egy gyorsan fejlődő, eszközeiben is megújuló
rendőrség magas beosztású vezetője, perceken belül utol tudta érni a
mobilján, és tömör, világos mondatokban elmondta, mi történt.
Zammit erre csak annyit felelt, hogy várjanak, majd jelentkezik.
A három Schembri a tekintetét a telefonra szögezve ült a konyhában. A
készülék két perccel később csörrent meg, és Zammit az útlevélkezelés
számítógépében lévő adatokra támaszkodva megerősítette, hogy Juliét
Creasy az Alitalia járatával Rómába utazott. A gépnek hét órakor kellett
indulnia, de tizennégy perccel később szállt fel, és várhatóan 8:38-kor
érkezik meg. Laura az órájára nézett – pontosan egy óra és három perc volt
hátra addig.
– Beszélek Rómával, megmondom, hogy várják a repülőtéren, és tegyék
fel az első vallettai járatra – ajánlotta George.
Laura néhány másodpercig gondolkodott csak.
– Ne! Creasy Nápolyban van, Guidónál – mondta. – Beszélek vele,
megtudom, mit akar, aztán visszahívlak.
Hetvenkettő
Creasy reggeli közben hallotta a telefoncsörgést, Guido halk hangját,
amint válaszolt, majd pár másodperccel később a hangos kiáltást: – Creasy!
Gyere! Laura az... Baj van!
Creasy meghallgatta Laura fegyelmezett beszámolóját, majd megkérte az
asszonyt, hogy várjon, és a tenyerét a kagylóra téve elmondta Guidónak, mi
történt.
Utána csaknem egyszerre pillantottak az órájukra.
– Körülbelül egy óra – mondta Guido. – Tegyél hozzá még húsz-harminc
percet a vám- és útlevélkezelés miatt. Akarod, hogy George Zammit
felhívja a római kollégáját?
Creasy határozottan megrázta a fejét.
– Nem. Hagyjuk ki belőle a rendőrséget! A kérdés az, hogy valóban azért
utazott-e el otthonról, amit írt, vagy valami más van a háttérben.
– Például?
Creasy vállat vont.
 – Ki tudja? Elképzelhető, hogy Bellu beszélt a válium hatása alatt, és már
ott vannak Gozón.
– Talán ez az ok. Az én embereim csak délután érkeznek meg.
– De Laura szerint egyedül szállt fel a kompra – felelte szkeptikusan
Guido. – Nem úgy néz ki tehát, mintha ráálltak volna.
– Valóban, de az is lehet, hogy Rómában várják. Még gyerek, valahogyan
rá is vezethették, hogy ezt tegye.
Guido újból az órájára nézett.
– Egyébként Michael is Rómában van Renével, és Maxie és Frank is
megérkezett tegnap este.
Creasy is ellenőrizte az időt.
– Nem akarom belevonni Michaelt. Nagyon közel jár a célhoz, és
vigyáznunk kell, hogy ne tegyünk semmi olyat, amivel leleplezhetjük.
Maxie-t és Frankét küldöm inkább, René pedig fedezi őket. Mennyi
Michael száma?
Jens a konyhaajtóban állt, hallotta a beszélgetés végét, és mihelyt a
kérdés elhangzott, előrántotta mindent elraktározó agya egyik rekeszéből a
telefonszámot, és már mondta is.
Creasy és Guido pár másodpercig ámulva nézett rá, aztán Creasy
tárcsázni kezdett.
Michael mélyen aludt, de pillanatok alatt teljesen éberré vált. Egyetlen
szó nélkül, fegyelmezetten végighallgatta, amit Creasy mondott, majd az
órájára nézve válaszolt:
– Máris intézkedem. René itt van, Maxie és Frank pedig egy közeli
szállodában. Sattával csak tizenegykor kell találkozniuk. Átgondolom, mit
és hogyan csináljunk, aztán visszahívlak.
Hetvenhárom
Juliét túlságosan izgatott volt, semhogy meg tudta volna enni a műanyag
tálcán felszolgált műanyag reggelit. A gép félig üres volt, úgyhogy se
jobbról, se balról nem ült mellette senki. A finom, erős kávét megitta, mire a
stewardess újból teletöltötte a csészéjét, és leült trécselni egy kicsit. Az
ablakhoz hajolva mutogatta, hogy merre járnak. Mivel szép, napfényes
reggel volt, Juliét tisztán látta a zöld mezőket és az Appenninek magasba
törő csúcsait.
– Jártál már Rómában? – érdeklődött a stewardess.
– Nem. Először vagyok Olaszországban.
 – Vár valaki?
– Nem, a tizenkettes vonattal továbbmegyek Nápolyba. Közel van a
pályaudvar a repülőtérhez? – kérdezte Juliét.
– Nem. Legalább egy óra az út a városba, de félóránként közvetlen, non-
stop buszjárat megy a repülőtérről a pályaudvarra... Vagy van annyi pénzed,
hogy taxit fogj?
A lány mosolyogva megrázta a fejét.
– Nem. Maradok a busznál.
A stewardess felállt, lesimította a szoknyáját.
– Akkor, ha túljutottál a vámon, fordulj balra, és menj körülbelül száz
métert! – mondta. – Onnan már látni fogod a pénztárt, ahol jegyet vehetsz.
A busz a kijárat előtt áll. Légy óvatos Nápolyban, nagyon veszélyes város!
Juliét újból elmosolyodott.
– Nem kell félteni. Apám és a bátyám is ott van – felelte.
Franco Delors az útlevél-ellenőrzés után követte a lányt a zöld folyosón,
és magában azért imádkozott, nehogy a vámosok éppen őt válasszák ki
szúrópróbaszerű ellenőrzésre. A repülőgép végében ült, és biztos volt
benne, hogy a lány sem útközben, sem a repülőtér érkezési csarnokában
nem vette észre.
Miután mindketten akadálytalanul átjutottak a vámon, Delors lefékezett,
és pillantása a hozzátartozóikra, ismerőseikre várókat kezdte pásztázni. A
lány is megállt, de ő nem keresett senkit, hanem enyhe homlokráncolással
balra nézett. Delors hamar megtalálta az emberét, aki hanyagul az Avis
gépkocsikölcsönző pultjának támaszkodott éppen. Pár pillanatra találkozott
a tekintetük, és Delors az állával alig észrevehetően a lány felé bökött, aki
közben lassan továbbment.
Nagy megkönnyebbülést érzett, mert nem várta senki, és a lépteit
megszaporázva utolérte.
– Hello! – köszönt rá vidáman. – Ugye a máltai gépen láttalak?
– Azzal jöttem... – válaszolta feléje fordulva Juliét .. .de nem
emlékszem...
Delors lefegyverző mosollyal közbevágott: – Mögötted ültem, a gép
végén. Rómába jöttél?
Juliét megrázta a fejét: – Nem. Megyek tovább a pályaudvarra. Sietek is,
hogy elérjem a buszt.
 – Ne költsd feleslegesen a pénzed! Én is a pályaudvarra megyek, egy
barátommal... ott van! Kocsival jött, te is kényelmesen elférsz benne.
Juliét a feléjük tartó férfira nézett, aki fiatal volt, magas, sötét bőrű. A
tekintetét rászögezte, és miközben közeledett, egy pillanatra sem vette le
róla. Már a pénztárnál jártak, amikor tűszúrásként vágott belé a félelem.
Eszébe jutott, hogyan szólította meg sok-sok héttel korábban egy idegen, és
az is, ami utána következett.
– Köszönöm, inkább nem. Megyek busszal – válaszolta.
– Felesleges pénzkidobás – erősködött Delors. – Ráadásul sokkal tovább
tart. – Nyúlt, hogy elvegye Juliettől a vállára vetett táskát, de a lány
keményen megmarkolta a pántot, és hevesen megrázta a fejét.
– Nem! Busszal megyek!
Alig fejezte be a mondatot, valahonnan a semmiből egy másik ember
bukkant fel mellette. Középkorú volt, kopasz, kerek arccal, és
majdhogynem négyzet alakú, zömök felsőtesttel. – Hello, Juliét! – köszönt.
– Elnézést a késésért... Tudod, a forgalom! – Nyelvtanilag, és a
mondatfűzés tekintetében is tökéletesen beszélt angolul, de olyan
akcentussal, amelyet Juliét még sosem hallott.
– Kösz a segítséget – fordult Delors-hoz a kopasz. – Innentől én
vigyázok rá.
Delors látta a lány értetlen, csodálkozó pillantását, és gyorsan megfogta a
könyökét.
– Ismered ezt az embert? – kérdezte. – Rómában nem árt az óvatosság...
Olyan gyorsan történt minden, hogy alig lehetett követni az eseményeket.
A zömök kopasz két kis lépést tett, és jobb öklével hasba vágta Delors-t, aki
ettől fájdalmasan felnyögött, elengedte Juliét könyökét, és előrelendítette a
jobbját. Az ütés elsüvített a kopasz feje fölött, és közben olyan hang
hallatszott, mintha vizes, összegyűrt törülközőt vágott volna valaki a
kőpadlóhoz. Nem törülköző volt, Delors zuhant hátra, és fekve is maradt.
Valaki rémülten kiabálni kezdett, a kopasz pedig derékon ragadta Julietet,
és magával rántotta. A lány sikoltani akart, de mielőtt kiereszthette volna a
levegőt, éles hang hasított a fülébe:
– Creasy küldött! Maradj nyugton, és rohanj!
Juliét engedelmeskedett, a lábát fürgén szedve igyekezett a kijárat felé,
de közben látta, amint tőle jobbra a magas, sötét arcú férfi futás közben a
zakója alá nyúl.
 A következő pillanatban a hátulról kapott ütéstől már is a kövön volt. A
lány a Creasy páncélszekrényéből előszedett iratok közt lévő egyik fénykép
alapján azonnal ráismert arra, aki leütötte, és a felvétel alá nyomtatott név is
eszébe jutott: Maxie MacDonald. A jók közé tartozott. Futás közben látta,
hogy Maxie pisztolyt ránt elő, és éberen körülnéz. A következő pillanatban
már kint voltak az épület előtti járdán, és egy fekete autó közeledett feléjük,
nyitott ajtóval. Juliét érezte, hogy valaki erősen megragadja, belöki a
kocsiba, aztán elakadt a lélegzete, mert hátulról egy test zuhant rá olyan
erővel, hogy majdnem agyonnyomta. Ajtócsapódást hallott, kerekek vad
csikorgását, és mindezeket túlharsogva egy határozott, erős hangot: –
Maradj nyugton! Hasalj! Creasy küldött bennünket!
Nem volt más választása, mint az, hogy engedelmeskedjen. A kopasz
férfi keresztben feküdt rajta, érezte fokhagymaszagú leheletét. – Tiszta a
terep – hallott elölről egy ismeretlen hangot. – Körülbelül tíz perc múlva
kocsit váltunk.
A hátára nehezedő nyomás engedett, az ember némi üggyel-bajjal ülő
helyzetbe tudta tornázni magát. Maxie MacDonald a sofőr mellett ült, és a
fegyver változatlanul a kezében volt. Kitekeredve a hátsó ablakon nézett ki,
de közben egy pillanatra Julietre villantotta a tekintetét. – Maxie
MacDonald vagyok – mondta, és a lány mellett ülő férfira bökött a
pisztollyal. – Ő Frank Miller... A sofőr René Callard. Creasy és Michael
barátai vagyunk.
Juliét összeszedte magát annyira, hogy meg tudjon szólalni. – Ismerem a
nevüket... Mi történt?
– Várj! Majd később elmondjuk – válaszolta Maxie.
Gyors fékezéssel megálltak egy másik, országúti pihenőben várakozó
kocsi mellett, másodpercek alatt átszálltak, és már indultak is, de nem az
autópályára kanyarodtak vissza, hanem egy mellékútra.
Pár perccel később Maxie elrakta a pisztolyát, és odaszólt Renének: –
Kell húsz perc, hogy mindenhová eljusson a riasztás, és felállítsák az
úttorlaszokat. Addigra a világ végén leszünk.
– Mi történt? – kérdezte a villámgyorsan lezajlott eseményektől kissé
kábán Juliét.
– Csak annyi, hogy nagy ostobaságot követtél el – válaszolta Frank
Miller. – Készülj fel rá, hogy apád és a bátyád is nagyon dühös lesz! Azt
hiszem... remélem, hogy jól kiporolják a fenekedet.
 Juliét a szigorú szemekbe nézett. – Honnan való? Nem ismerem meg az
akcentusát – mondta.
– Ausztráliából! – válaszolta harciasan Miller.
A lány erre már nem szólt, csak komolyan bólintott, mintha a kurta
felelet mindent megmagyarázott volna.
Hetvennégy
Katrin izgatott volt. Még sosem látta a tengert, egyszer sem utazott
hajón, és most egyszerre mindkettőt megismerte. A tengeren volt, egy
hatalmas, fehér hajón.
Boldogan, tele torokból nevetett, és Assunta és Simona nővér sem állta
meg, kénytelenek voltak csatlakozni hozzá.
Katrinnál nagy műanyag szatyor volt, és benne öszszes holmija: egy
váltás fehérnemű, két pár harisnya, egy rózsaszín ruha, két trikó és egy
farmer. Ezek tetején hevert a piperetáska, amelybe szappan, körömkefe,
fogkrém és fogkefe került.
Az útlevélvizsgálat alapos volt, de a papírokban az éber tisztviselő sem
talált semmi kivetnivalót. Mindegyik valódi, szabályszerűen aláírt és
közjegyző által hitelesített volt. Az iratok tanúsították, hogy Simona
nővérnek Bariba kell kísérnie Katrint, hogy átadja a jótékonysági szervezet
igazgatójának és új szüleinek, akik már alig várják, hogy védőszárnyaik alá
vegyék, és szeretettel, sok-sok türelemmel felkészítsék az önálló életre.
A fehér hajó méltóságteljesen elindult a műanyag szatyrát izgatottan
markoló Katrinnál, és a fiatal, küldetését lelkesen teljesítő, egyszersmind
ideges Simona nővérrel. Assunta nővér egy darabig integetett nekik,
mosolygó tekintettel nézett utánuk, majd megfordult, visszaszállt az autóba,
és szólt a sofőrnek, hogy mehetnek vissza az árvaházba. Elégedett kellett
volna, hogy legyen, ehelyett az utolsó néhány napban feszült és nyugtalan
volt, mert mintha az emlékezetéből vésővel kivágtak volna egy pici darabot.
Enyhe viszketést érzett, de olyan helyen, amelyet nem tudott megvakarni.
Az egész a bőkezűen adakozó jótevőjüknek a látogatásával kezdődött.
Kedvességével és kristálytiszta logikájával nyerte meg magának a nővért,
aki előbb megnézte az arcát, majd rászögezte a tekintetét, és hosszú ideig le
sem vette róla.
Hallgatta a halk, rábeszélő hangot, és arra gondolt, hogy pontos előírások
szerint működő, és általában meglehetősen szigorú egyháza képes meglátni
és értékelni a más hitet vallókban is a jót.
 A puszta tény, hogy Gamal Hudrisz más vallást követ, tiszteletet
ébresztett benne. Az arab hitbéli korlátokkal nem törődve bocsátotta a
rászorulók rendelkezésére tekintélyes vagyonát.
Assunta nővér az árvaház előtt a kocsiból kiszállva újból felidézte
magában az arcát. Látta az éles, határozott vonásokat, a koromfekete
szemeket, és már-már a lágy, rábeszélő hangot is hallotta, ám ehelyett
hirtelen olyan érzése támadt, mintha hideg gombostűkkel böködnék.
Már sötét volt, és későre járt az idő, de úgy döntött, hogy benéz a
hálóterembe. Két gyertya pislákolt odabent, bizonytalanul imbolygó
árnyakat vetítve a menynyezetre.
A gyerekek egy kivételével mind aludtak. A szoba túlsó sarkából Assunta
nővér halk hüppögést hallott, és amilyen gyorsan csak tudott, óvatosan arra
indult. Hánya sírdogált. A kislány aznap reggel érkezett Tiranából, ötéves
volt, és állítólag visszamaradott, de Assunta nővér tudta, hogy az állapotát
súlyos megrázkódtatásnak köszönheti, és biztos volt abban, hogy a szeretet
és a visszatérő biztonságérzet meg fogja gyógyítani a kislányt.
Óvatosan leült az ágyra, fölvette a gyereket, és telt mellére vonta. Hánya
ott is tovább szipogott, szegény, elveszett gyerek egy érthetetlen, iránta
ellenséges világban. Az apáca lágyan simogatni kezdte a haját, szelíd,
vigasztaló szavakat súgott a fülébe, és egy idő után nemcsak a hüppögésnek
lett vége, lélegzése ritmusa is egyenletessé vált, és a gyerek álomba
szenderedett.
Assunta nővér sokáig ült ott, és arra gondolt, hogy a saját méhében
fogant gyermek sem nyújthatna neki nagyobb örömet annál, akit a karjában
tart. Miközben óvatosan lefektette Hányat, és gondosan betakarta,
sokadszor állapította meg magában, hogy méhe – akármilyen termékeny is
– nem lett volna képes annyi gyerekkel ellátni, ahánynak elegendő szeretet
a szívében összegyűlt. Ezért is lett apáca.
Nesztelenül indult kifelé az ágyak között, körös-körül minden néma,
csöndes volt. Jóleső nyugalom, elégedettség szállta meg. Első istápoltja
úton volt egy új, biztonsággal és szeretettel teli, valódi otthon felé, és tudta,
idő kérdése csupán, hogy mikor követik a többiek. Rettenetesen fáradt volt,
de vigasztalta a tudat, hogy reggel ő is útra kel, visszamegy Máltára, és két
rövid, de pihentető, erőt és új energiát adó hetet tölt a rendházukban. Előre
eldöntötte magában, hogy kertészkedni fog, úgy tesz, mintha nem lenne
nagyobb gondja, mint figyelni hogyan érlelődnek a jókora kert fáin lévő
citromok, és békében várja a napot, amelyen visszatérhet, hogy tovább
teljesítse hivatását.
A szobája kicsi volt, az ágya keskeny. Levetkőzött, megmosta az arcát a
bádoglavórban lévő hideg vízben, fogat is mosott, és beburkolózott egyik, a
helyhez nem illően színpompás kikusába, amelyet észak-kenyai
istápoltjaitól kapott ajándékba.
Visszagondolva rájuk úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el
azóta, hogy búcsút vett tőlük.
Assunta nővér világéletében remek alvó volt, az sem zavarta, ha a
csupasz földön, szalmazsákon, vagy ágynemű nélküli keskeny fémlapon
kellett álomra hajtania a fejét. Ezen az éjszakán azonban hiába igyekezett,
nem tudott elaludni, csak forgolódott a vékony matracon. Képek villantak
fel az agyában, és sötétültek el rögtön. Látta Katrin tágra nyitott, a fehér
hajóra szögezett szemét, miközben a kislány Simona nővér kezét szorította.
Rögtön utána más, egy teherautóról leszedegetett, és az ő gondjaira bízott
gyerekek tekintetei következtek. Látta, milyen odaadó, gyöngéd pillantással
veszik pártfogásukba szegényeket a rendtársnői.
Aztán, ahogy a hajnal fényétől halvány derengés támadt a szűk kis
szobában, megjelent előtte a fekete kocsija hátsó üléséről kinéző Gamal
Hudrisz szeme.
Abban a pillanatban az álmosság maradéka is elszállt belőle, és egy régi
emlék tört utat magának tudata legmélyéről. Lerántotta magáról a takarót,
gyorsan felült, és meztelen lábát a hideg kőpadlóhoz szorította.
Hideg verejték ütött ki rajta, miközben az agya lázas sietséggel
parancsokat küldözgetett szerteszét a testében. Sok évet ugorva visszafelé, a
múltba, újból látta a lába előtt heverő csomagot. A gépkocsi gyorsan
távolodott, a hátsó ablakából egy sápadt arcú, megtört tekintetű, fiatal nő
nézett feléje, és mögötte egy másik arc is látszott. Sötét, férfias, kemény. A
szemek feketék voltak, és pillantásuk kemény, hideg, akár az ebonit.
Húsz évvel korábbról származott az emlék, de Assunta nővér biztos volt
benne, hogy igaz, nem tévedett.
Hetvenöt
Két órát vártak az országúti büfé parkolójában. Egy idő után megéheztek,
és Maxie bement péksüteményért és kávéért Juliét akkor már békésen aludt,
a fejét Frank ölébe hajtva.
 Senki nem türelmetlenkedett a hosszú gyakorlatnak köszönhető
nyugalommal vártak, figyeltek, és közben egyetlen pillanatra sem
felejtették el, hogy a veszély ott ólálkodhat körülöttük akkor is, ha
semmilyen jelét nem látják.
A BMW csaknem hangtalanul gördült melléjük, és a volán mögül Bagoly
nézett rájuk.
Frank lenyúlt, és hüvelyk- és mutatóujjával pár pillanatra befogta Juliét
orrát, aki ettől gyorsan felébredt.
Az ausztrál föléje hajolt, homlokon csókolta, és mosolyogva rászólt:
– Köszönj el szépen a nagybátyáidtól, és menj a többiekhez... Csaó,
kislány!
Juliét felült, álmosan megdörzsölte a szemét, és alaposan megnézte a
BMW-ben ülőket.
– Kik ezek? – kérdezte.
– Barátok – válaszolta elölről Maxie. – Az egyiket ismered. Nápolyba
mentek.
Frank keresztbe átnyúlt a lány előtt, és kinyitotta az ajtót. Juliét
megborzongott a beáramló hideg levegőtől, de gyorsan legyűrte a rossz
érzést, és előrehajolva előbb Maxie-nak, majd Renének is adott egy puszit.
Vállára akasztotta a táskáját, a kezét óvatosan előrenyújtva megérintette
Frank száját, és mosolyogva azt mondta: – Nehogy elkeseredj... Isteni a
kiejtésed!
Megvárták, amíg a BMW elindul, és René csak aztán kapcsolta be a
motort, hogy elinduljon vissza, Rómába.
– Nem akármilyen csitri! – szólalt meg a hátsó ülésről Frank.
– De nem ám! – értett egyet Maxie. – Körülbelül tíz másodpercébe
tellett, hogy békésen nyávogó kismacskát csináljon belőled.
– Miau! – csatlakozott hozzá René.
Frank visszahúzódott a sarokba, és az orra alatt dörmögve válaszolt: – Az
ilyenektől a világ legbékésebb aussijának is kedve támad színeseket köpni.
– Okádni – fordította le mosolyogva a kifejezést Maxie, miután René
felhúzott szemöldökén látta, hogy nem érti.
Hetvenhat
A fekete érkezett meg először. Hatalmas termetű volt.
Laura ajtót nyitott, nagyot sóhajtott, és azt mondta:
Creasy küldte.
 A fekete arcban hófehér, két végén kissé fölfelé kunkorodó vízszintes rés
nyílt, jelezve, hogy az illető mosolyog.
– Igen, asszonyom! És megesküdött rá, hogy az Egyenlítőtől északra ön
főzi a legfinomabb nyúlbecsináltat. – A férfinál fekete Samsonite bőrönd
volt. Laura szélesre tárta előtte az ajtót, és intett, hogy lépjen beljebb. Az
idegen lerakta a csomagját, körülnézett a tágas, öreg helyiségben, és
elégedetten bólintott. – Milyen régi, asszonyom?
– Ez a szoba? Körülbelül négyszáz éves, de persze vannak újabb részei is
a háznak. Teát kér, kávét vagy egy pohár bort?
– A kávé remek lesz – mondta mosolyogva a férfi. – Meg kell mondjam,
hogy sajnos, elég sokat iszom.
Laura a konyhába indult, és a válla fölött visszaszólva kérdezte:
– Amerikai?
– Igen, asszonyom! Memphisből, Tennessee-ből való. Igaz, sok évet
külföldön töltöttem.
Az idegen követte, és amikor a konyhába értek, Laura határozottan
közölte: – Hülyeség ez az állandó aszszonyomozás. Laurának hívnak, a
férjemet pedig Paulnak.
A férfi főhajtással nyugtázta a felszólítást. – Örülök, hogy megismertem,
Laura! Az én nevem Tom... Sawyer.
Az asszony elmosolyodott, ugyanúgy a fekete is.
– Az igazi keresztnevem Horatio – mondta –, de valamiért kölyökkorom
óta Tómnak szólít mindenki.
Laura bekészítette a kávéfőzőt, és intett a férfinak, hogy foglaljon helyet.
– Hányan lesznek?
A nádszék fájdalmasan nyikorgott a fekete alatt.
– Estére öten – felelte.
– Itt? – kérdezte alig titkolt megdöbbenéssel az aszszony.
– Nem, Laura – válaszolta nevetve a férfi. – Itt csak én leszek. Valaki
más a fiánál, Joeynál a völgyben, hárman pedig barangolnak.
– Barangolnak? Mégis, hol? – érdeklődött kíváncsian Laura.
– A környéken – felelte széles mozdulattal a néger. – Tudja, sétálgatnak,
gyönyörködnek a tájban...
Az asszony elnevette magát, és leült szemben vele.
Ez csöpp kis sziget, Tom – mondta. – Ha itt három ismeretlen, marcona
férfi elkezd barangolni csak úgy, akkor a helybeliek azonnal összedugják a
fejüket, és elkezdik találgatni, kik lehetnek.
– Nem gond, asszonyom... Laura – válaszolta a fejét csóválva Sawyer. –
Jó az álcázásunk.
– Éspedig?
– Mindannyian szenvedélyes madármegfigyelők vagyunk.
Laura a fejét hátravetve harsányan nevetett, de utána komolyan válaszolt:
– Szenvedélyes vadászainknak hála, Gozón már alig van madár. Mindenre
lőnek, ami mozog.
A férfi vállat vont.
– Ahogy mondtam, szenvedélyünk a madármegfigyelés. Attól, hogy
nehezen megy, csak még érdekesebb a dolog.
– És éjszakánként? Mindannyian barangolnak?
– Természetesen.
– Madarakat keresnek?
– Baglyokat, Laura– válaszolta hófehér fogait kivillantva a fekete. –
Nagyon szeretünk baglyokat megfigyelni.
Az asszony csodálkozva csóválta a fejét, és mivel közben a kávé lefőtt,
felállt és szétöntötte, a vendégnek adva a nagyobb adagot.
– Tejet, cukrot? – kérdezte.
– Köszönöm, nem! Feketén szeretem... amilyen vagyok – mondta a
néger.
Megkóstolta, és elégedetten bólintott, amikor megszólalt a telefon. Laura
fölvette, röviden mondott valamit Joeynak, és azzal fejezte be:
– Nem, a miénk amerikai... fekete, mint a kávé, amit az előbb adtam
neki.
Utána jót nevetett a válaszon, lerakta a kagylót, és a feketéhez fordult: –
A fiam azt mondja, hozzá egy kínai érkezett.
– Vietnami – javította ki Tom. – Do Huang... magunk között csak
Dodónak hívjuk.
– Vietnami madármegfigyelő?
– Hogyne!
– Honnan valók a többiek? – kérdezte Laura.
– Ketten Nagy-Britanniából, egy Dél-Afrikából...Rendes fickók...
Biztonságban lesznek, Laura! Úgy számolunk, hogy nem kell sokáig itt
maradnunk, legfeljebb néhány napig. Igyekszem minél kevesebbet zavarni
– ígérte meg az amerikai.
 Laura elgondolkodva bólintott. – A vendégszobában fog aludni, de együtt
eszünk, és kérem, érezze otthon magát! Holnap nyulat főzök, ma este roston
sült bárány lesz. – Váratlanul az eszébe jutott valami, és egyből rá is
kérdezett: – Mit mondjak az embereknek? Nincsenek hozzászokva, hogy
vállas, fekete amerikaiak látogassanak hozzánk.
– Azt hiszem, nyugodtan mondhatja nekik, hogy Guido barátja vagyok...
ami egyébként igaz is – válaszolta Tom.
– Jól ismeri?
– Nagyon jól. – Az amerikai arca hirtelen elkomorult. – Asszonyom...
Laura... a lányát, Júliát is ismertem. Többször meglátogattam őket
Nápolyban, és mindig szeretettel fogadott. Nagyon kedves, finom hölgy
volt.
Pár másodpercre csönd támadt, amelyet Laura tört meg:
– Ha így van, akkor duplán is isten hozta, Tom Sawyer!
Hetvenhét
– Nagyon haragszik rám?
A volán mögött ülő Jens egy pillanatra oldalt fordult, és a szeme sarkából
gyors pillantást vetett a mellette kuporgó Julietre. A lány félénken
összehúzta magát, és látszott a tekintetén, hogy rettenetesen izgul. Bagoly,
elmaradhatatlan fejhallgatójával a fülén, a hátsó ülésen foglalt helyet, és
sűrűn nézegetett ki az ablakon, hogy lássa, nem követi-e őket valaki.
Nagyjából húsz perces autóútra lehettek még Nápolytól.
– Enyhén szólva – válaszolta a dán.
– Nem értem, miért... Én csak segíteni akartam – védekezett Juliét. – Úgy
értem, tudok segíteni főzni, takarítani, mosogatni a panzióban, meg
minden... Értek hozzá.
Jensen nagyot sóhajtott, és magyarázatképpen igyekezett tömören
összefoglalni a helyzetet: – Egy kockázatos vállalkozás közepén tartunk, de
nagyon gyorsan közeledünk a végkifejlethez. Mindenki, akinek köze van
hozzá, veszélyben van, egyesek jobban, mások kevésbé. Ha elkapnak, az
egészet le kellett volna állítani, márpedig hajszál híján ez történt. Utoljára
Marseilleben láttalak, egy ágyon fekve, olyan borzalmas állapotban,
amilyenben ember csak lehet. Ha a többiek öt perccel később érnek a
repülőtérre, már ismét ahhoz az állapothoz közelítenél. Frank és Maxie
éppen egy veszélyes, bonyolult akciót készített elő, amikor Creasy riasztotta
őket, és Renét is a repülőtérre kellett küldenie, pedig neki az lenne a
feladata, hogy Michaelt biztosítsa, aki bármelyik pillanatban komoly
veszélybe kerülhet. Nekünk Bagollyal ott kellett hagynunk a főhadiszállást,
és idevágtatni, hogy átvegyünk a többiektől... Semmi kétség, hogy akik
Gozón vigyáztak rád, agyonizgulják magukat, amíg el nem érünk a
panzióba, és meg nem kapják az értesítést, hogy nincs semmi bajod.
Úgyhogy, azt hiszem, Creasy tényleg nagyon dühös rád.
Juliét sokáig pityergett panzióbeli szobájában. Nem azért sírt, mert
Creasy kiabált vele, vagy ráömlesztette dühét, ugyanis erről szó sem volt.
Azért zokogott, mert látta a tekintetében a mélységes csalódottságot.
Mihelyt találkoztak, sietett megmondani neki, hogy viszszamegy Gozóra,
de Creasy a fejét rázta.
– Még egyszer nem róhatok ekkora felelősséget Laurára és Paulra. Elég
tragédia volt már az életükben – felelte.
Juliét evés nélkül bezárkózott a szobájába, az ágyra vetette magát, és úgy
érezte, hajszál választja csak el attól, hogy meghasadjon a szíve. Nem tudott
elaludni, úgyhogy éjfél után fölkelt, róni kezdte a szobát, és szilárdan
elhatározta, hogy reggel ő lesz a legfrissebb, és valamilyen módon
hasznossá teszi magát.
Hetvennyolc
Emilio Gandolfo tábornok szenvedélyes vadász volt, nem ismert
ragyogóbb időtöltést a madarak, a szarvasok vagy a vaddisznók
becserkészésénél.
Vadászott már Skóciában, Romániában és Botswanában is, de
megrögzött szokása volt, hogy szeptember két utolsó hetét a hegyekben
töltse, szirti fogolyra vadászva közeli barátjával, egy jobboldali ügyvéddel,
Julio Barestével, aki ugyanolyan feddhetetlen úrnak számított, mint ő.
Minden évben szeptember 15-én élelemmel, borral, fegyverekkel és a
legdivatosabb vadászöltözékekkel pakolták meg Gandolfo Rangé Roverjét,
búcsúzóul megcsókolták a feleségüket, és bevették magukat egy minden
lakott helytől távoli, a hegyekben megbúvó faházba. A véletlenül arra
vetődő többi vadászon kívül senkivel sem találkoztak, maguk főzték a
tésztát, készítették hozzá a különböző önteteket, falatozták a finom sonkát,
sajtot, itták hozzá a jobbnál jobb borokat.
Hajnalban keltek, alkonyatkor tértek haza, és az estét evéssel, ivással, a
világ dolgainak szigorú jobboldali szemléletű rendbe tételével töltötték.
Beszélgetéseiket nagy ritkán szakította csak félbe a mobiltelefon, amelyet
Bareste magával vitt ugyan, de napközben a házban hagyott.
Satta ezredes tudott Gandolfo évente ismétlődő kedvenc időtöltéséről, és
hosszan beszélgetett róla Maxieval és Frankkel.
Hetvenkilenc
Creasy úgy érezte, egy tábornokhoz kezd hasonlítani, aki a parancsnoki
bunkerben gubbaszt, miközben odakint mindenki más már javában készül
az ütközetre.
Telefonon naponta kapott jelentést Renétől vagy Michaeltől. Laurával is
gyakran beszélt, valamint Tom Sawyerrel, és biztos volt abban, hogy bármit
csinál is a Kék Gyűrű, Gozón jó kezekben vannak a dolgok.
Juliét mindenkit meglepett azzal, ahogyan belevetette magát a panzióban
folyó munkába.
Mindennap hajnalban kelt, előbb a konyhát takarította ki, utána a kis
ebédlőt, majd sorban egymás után a vendégszobákat.
Padlót súrolt, ablakot mosott, tükörfényesre törölte a bútorokat.
Kezdetben megmosolyogták, de látva rendíthetetlen elszántságát, kezdtek
tisztelettel nézni rá.
Lassan elfogadták, része lett a csapatnak, és nyíltan beszéltek előtte
mindenről. Hallgatta, miről tárgyal Creasy telefonon, milyen utasításokat
ad, és bár egy kívülálló nyugodtnak mondta volna a panzióban uralkodó
légkört, ő érezte, hogyan nő a feszültség, különösen Guidóban és Pietróban.
Egyszer, amikor kettesben voltak, meg is említette a dolgot Creasynek, aki
bólintott, és röviden elmagyarázta, miről van szó:
– Pietro még sosem vett részt ilyen akcióban, sosem volt ennyire éles
helyzetben. Guido nagyon tapasztalt, de már jó néhány évvel ezelőtt
visszavonult. Amit rajta látsz, az nem a félelem, hanem a türelmetlenség,
izgalom.
Satta közvetlenül vacsora előtt telefonált, és Creasy a szobájából beszélt
vele.
– Úgy döntöttem, hogy nem megyek nyugdíjba – mondta az ezredes.
Várta, mit szól Creasy, de mivel semmilyen választ nem kapott, néhány
másodperccel később folytatta: – Lyndon Johnson után szabadon:
hasznosabb, ha a sátorból hugyozom kifelé, mintha kintről a sátorba... Ha
Gandolfóval leszámoltunk, rávetem magam a többi hasonló csirkefogóra.
Már el is kezdtem összeállítani a listát.
 – Nem jut a végére soha – válaszolta Creasy.
– Lehet, de az, hogy megpróbálom lefogyasztani, sokkal több örömöt fog
szerezni, mintha csak ülök ölbe tett kézzel, és a cipőm orrát bámulom.
– Hogy akarja megszerezni Gandolfótól az információt anélkül, hogy
leleplezné magát?
Az olasz beszámolt Creasynek a tábornok vadászszenvedélyéről, és azt is
elmondta, milyen tervet dolgoztak ki Maxie-val és Frankkel.
– Biztos, hogy meg tudja szerezni azokat a szereket? – kérdezte Creasy,
miután alaposan átgondolta a dolgot.
– Igen. Van megfelelő kapcsolatom, akit maga is ismer.
– Biztos, hogy hatásosak lesznek?
– Gandolfo kora és egészségi állapota mellett igen.
– Úgy látszik, menni fog, feltéve, hogy a tábornok nem tér vissza
váratlanul a barátjával együtt Rómába – mondta Creasy.
– Nem valószínű, de kidolgoztunk egy tervet arra az esetre is, ha igen. Az
országúton kapjuk el őket, és később megrendezünk egy halálos balesetet...
Veszélyes út az, különösen éjszaka.
Creasy igyekezett villámgyorsan átgondolni minden lehetőséget nagy
tisztelője volt az ezredes rendkívüli intelligenciájának, és Maxie és Frank
képességeiben is tökéletesen megbízott. – Ki fogja eldobni a kis bombát? –
kérdezte.
– Jót vitatkoztunk rajta – válaszolta Satta. – Fel akartam fogadni valakit,
de Maxie és Frank leszavazott, azt mondták, nem jó kívülállót bevonni.
– Igazuk volt.
– Valószínűleg. Utána Renét javasoltam, de az sem tetszett nekik, azt
mondták, ellenezné, hogy ebben az utolsó szakaszban Michael magára
maradjon.
– Ez is igaz. Nem azért, mert a fiam, hanem mert kulcsfontosságú
szerepe van az egész vállalkozás kimenetele szempontjából. Szóval, ki lesz
az?
– Mondtam, hogy megcsinálom, de az a két csirkefogó kinevetett,
úgyhogy Frank lesz az. Kis repeszgránátot fog használni, amely hatalmasat
szól, de nem végez nagy pusztítást.
– Rendben – mondta halkan nevetve Creasy. – Azt hiszem, Franknek
valamivel több tapasztalata van az ilyesmiben, mint magának. De nem fogja
ez felbontani a menetrendet?
 – Nem. Maxie-val késő délután felmegyünk a hegyekbe – körülbelül két
óra alatt ott leszünk – felelte az ezredes. – Folyamatosan figyelni fogjuk a
házat.
Frank nyolckor hajítja el a gránátot, és azonnal utánunk jön.
Mindkettőnknél lesz mobil. Ha Gandolfo úgy dönt, hogy Barestével
visszamegy Rómába, akkor Maxie a megbeszélt helyen úttorlaszt állít fel.
Csendőr századosi egyenruha lesz rajta, mi pedig követjük a Rangé Rovert
le a hegyekből. Ne aggódjon! Maxie és Frank mindent pontosan, a
legapróbb részletig kidolgozott. .. úgy tetszik, nagyon élvezik a dolgot.
– Azt elhiszem! – válaszolta borongósan Creasy.
Rohadt dolog egy helyben ülni és várni, hogy a telefon... Rendben,
Mario! Tartsuk a kapcsolatot! Sok szerencsét!
Nyolcvan
Julio Bareste úgy látta, barátja nevetségesen mutat a szarvasvadász-
kalapban, de ezt a világ minden kincséért sem mondta volna. Gandolfo
tábornok kényes volt arra, hogy öltözködés és más dolgok tekintetében is
kifinomult ízlésűnek tartsák. Mindketten tweedzakót viseltek és térd alatt
gombolódó, vastag, zöld térdzokniba bújtatott, egyébként bő nadrágot.
Társadalmi rang tekintetében a sok százezer olasz vadász fölött állónak
érezték magukat, és ez a fegyvereikben is megmutatkozott. Gandolfónak
dupla csövű, tizenkettes kaliberű Holland and Holland vadászpuskája volt,
amelyet a huszonegyedik születésnapjára kapott az apjától. Éveken át
lelkesen dicsekedett azzal, hogy milyen ritka és értékes fegyver, egészen
addig, amíg tíz éve az éppen Londonban járó Bareste be nem ment a Purdey
fegyverkovács cég diszkrét, elegáns bemutatótermébe, és előlegként ki nem
fizetett egy lélegzetelállítóan nagy összeget a legújabb modellért. Ezek után
is öt évet kellett várnia a fegyverre, és boldog-boldogtalannak mesélte,
hogy muszáj volt kétszer Londonba utaznia próbálni, mert csak úgy
készülhetett el a fegyver.
Gyalázatosan gyenge napjuk volt, már ami a vadászlehetőséget illeti, és
mihelyt alkonyodni kezdett, azonnal elindultak hazafelé. Mindössze négy
hegyi fogoly lapult a táskájukban, de nem bánkódtak, mert csak előző nap
érkeztek, ez volt az első csorbítatlan, teljes egészében a vadászatnak
szentelt napjuk, és a meteorológiai jelentés másnapra ragyogó időt ígért.
Feldobtak egy érmét, hogy eldöntsék, ki főzi a vacsorát, és Gandolfo
kifejezetten örült, hogy ő veszített, mivel büszke volt a
szakácstudományára.
A sötétség beállta előtt sikerült visszajutniuk a házba, amely kicsi volt
ugyan, de kényelmes: két hálószoba, egy jól felszerelt konyha, étkezővel
egybeépített nappali hatalmas, kőből rakott kandallóval, és egy délre néző,
tágas terasz.
Kibújtak a vadászöltözékükből, forró zuhanyt vettek, és meleg, elegáns
tréningruhába bújtak.
Utána, miközben Bareste elkészítette a két negroni koktélt, Gandolfo
begyújtott a kandallóba. A házban nem volt áram, a világítás, a fűtés, a
tűzhely és a hűtőszekrény mind palackos gázról működött. Ittak egy
kortyot, és utána Bareste a barátságosan pattogó tűz elé telepedett,
Gandolfo pedig kiment a konyhába.
A tábornok a kifőtt tésztát tálalta éppen fel, amikor megszólalt a
kandallópárkányra tett telefon.
Bareste halkan szitkozódva érte nyúlt, megnyomta a beszélgetés,
gombot, és mérgesen beleszólt:
– Pronto! – Utána szótlanul hallgatta, amit a telefonáló mondott neki, és
az arckifejezéséből ítélve ingerültségét fokozatosan rémület váltotta fel.
– Mi történt, Julio?.– kérdezte izgatottan a mellette termő Gandolfo.
Bareste a kezét fölemelve csöndre intette, és beleszólt a készülékbe: – Jól
vagy? Igen...
Rendben... Fogalmam sincs... Nyugodj meg... Egy pillanat!
A tábornokhoz fordult: – Körülbelül negyedórája bombát dobtak a házam
elé.
– Jézusom! Megsebesült valaki?
– Nem. Csak Carla volt otthon. A bejárati ajtó rongálódott csak meg, és
betört egy ablak.
Carla átrohant a szomszédba, a fiunkhoz, és most is ott van a
menyünkkel és a gyerekekkel. Paolo azonnal felhívta a rendőrséget, és
átment hozzánk.
A tábornok egy szempillantás alatt magához ragadta az irányítást. Elvette
barátjától a telefont, és szigorúan a felesége lelkére kötötte, hogy azonnal
telefonáljon, mihelyt a fiuk, Paolo hazaér. Utána egy pillanatra bontotta a
vonalat, de csak azért, hogy felhívja a csendőrséget, és gyors
egymásutánban több parancsot is elharsogjon, majd karon fogta az
ügyvédet, az ebédlőasztalhoz vezette, és vigyázva, hogy a hangja teljesen
nyugodt legyen, azt mondta:
– Hazamegyünk, de előbb egyél! A legjobb embereinket riasztottam. A
robbantási csoportot vezető ezredes személyesen vette kezébe az ügyet.
Mihelyt megérkeznek, azonnal visszahív. Hála istennek, senki nem sebesült
meg!
Bareste hagyta, hogy a barátja lenyomja a székre jókora adag tésztát
szedjen neki, és teletöltse poharát.
– Van valamilyen ötleted, hogy ki csinálhatta? – kérdezte Gandolfo.
Az ügyvéd a fejét rázta.
– Nincs. Sok ellenséget szerzünk munka közben.
Egyszerűen elkerülhetetlen.
– Bárki tette is, nagyon meg fogja bánni! – jelentette ki határozottan a
tábornok. – Úgy látszik, nem tudja, hogy barátok vagyunk. Alaposan
megfizet a tudatlanságáért.
Csöndben ettek mindaddig, amíg a telefon újból meg nem szólalt. Ezúttal
Bareste fia jelentkezett, és elmondta, hogy egy kis bomba vagy gránát
robbant a bejárat előtt, és jelentéktelen kárt okozott csupán. A rendőrök és a
carabinierik már az egész környéket elárasztották, és mellette is
türelmetlenül toporog egy ezredes, aki mindenáron Gandolfo tábornokkal
akar beszélni.
Bareste átadta a készüléket, és folytatta az evést, miközben a tábornok
előbb fegyelmezetten végighallgatta a jelentést, majd kérdezett néhány
dolgot, hogy utána kiadja a parancsait. Az ügyvéd kis idő múlva azon kapta
magát, hogy sajnálja szegény ezredest. Végül is, ami történt, ártalmatlan,
apró incidens volt egy olyan országban, amelyben a pokolgépes
robbantások és a lövöldözések hétköznapi dolognak számítottak.
A fiának is elmondta ezt, amikor visszakapta, és megígérte, hogy három
óra múlva Rómában lesznek.
– Természetes, hogy odafigyelünk, másképp kezeljük az ügyet, mint a
többit – mondta a villájával gesztikulálva Gandolfo. – Mire való a
barátság?! – Az órájára pillantott. – Fél óra, és már úton is leszünk.
– Figyelj! Egyedül megyek – válaszolta tiltakozón feltartott kézzel az
ügyvéd. – Semmi szükség arra, hogy félbehagyd a szabadságodat... olyan
ritkán tudsz elszabadulni, hogy az utolsó percig ki kell használnod. Úgy
látszik, jelentéktelen ügy az egész, és már így is rengeteget tettél. Nekem
természetesen haza kell mennem... Carla magánkívül lenne, ha nem
tenném. De nem hiszem, hogy sokáig otthon kell maradnom...egy,
legfeljebb két napig. – Kis szünetet tartva a telefonra mutatott. – Ezt itt
hagyom, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot, de az ellen a leghatározottabban
tiltakozom, hogy elrontsd a szabadságodat.
Gandolfo próbálkozott még egy darabig, de a barátja határozott volt, egy
jottányit se engedett.
– Különben is, Carla úgy tervezte, hogy pár nap múlva meglátogatja a
testvérét Firenzében, úgyhogy nem lesz semmi gond. Legkésőbb szerdára
visszajövök...Vigyázz, nehogy addigra mindent kilőj előlem!
Ha némi nehézség árán is, de végül csak megegyeztek, és fél órával
később szorosan összeölelkezve vettek búcsút egymástól a Rangé Rover
mellett. Bareste a volán mögé ülve erős gázt adott, a kocsi gyorsan
beleveszett az éjszakába, Gandolfo pedig, miután a jelzőfények is
beleolvadtak a sötétségbe, visszaballagott a házba elmosogatni. Amikor
kész volt vele, úgy döntött, hogy elszopogat egy konyakot a kandalló előtt,
a fürgén táncoló lángnyelvekben gyönyörködve, de egy-két apró korttyal
végzett még csak, amikor hatalmasat ásított. A szokatlanul sok mozgás és a
friss hegyi levegő elálmosította. Nem is küszködött ellene, leemelte a
telefont a kandallópárkányról, az éjjeliszekrényére tette, selyempizsamába
bújt, és három perccel később már elégedetten hortyogott.
Nyolcvanegy
Michael tíz után egy-két perccel telefonált.
A Pensione Splendide lakói éppen hogy csak végeztek a vacsorával, és a
kis bárban ücsörögtek, Julietet leszámítva, mert ő lefeküdt, ki kávét, ki
Stregát iszogatva.
Creasy vette föl a kagylót, és nagyon rövid párbeszédet folytatott a
fiával. A fekete mise vasárnap éjjel lesz, tudta meg, a helyszínről azonban
Michael csak annyit tudott mondani, hogy gépkocsival nem egészen egy óra
járásnyira Rómától. A nő megy érte, és viszi oda.
Egyedül lesz, és mielőtt beengednék, megmotozzák, ellenőrzik, hogy
nincs-e nála fegyver vagy rádióadó. A nővel megállapodott abban, hogy a
pénz felét a szertartás előtt adja át, a másik felét pedig a következő napon.
Creasy elmondta, hogy több eshetőséggel is számoltak, számos tervet
készítettek, de még várják, mit sikerül megtudnia Sattának a következő
néhány órában Gandolfótól. Reggel, ígérte, felhívja Michaelt, és elmondja
neki az eredményt.
– Létfontosságú, hogy megtudjuk, hol tartják a misét – mondta Creasy,
miután lerakta a kagylót. – Ellenkező esetben követnünk kell Michaelt meg
a nőt, ami nem lesz könnyű, mert biztos nagyon körültekintően járnak el.
Jensen ült mellette, Bagoly a hátuk mögött, az egyik asztalnál,
fejhallgatóval, szemmel láthatóan nem sokat törődve a stratégia fontos,
számára azonban unalmas kérdéseivel. Guido szemben velük, a bárpult
másik oldalán poharakat törölgetett.
– Nem szívesen mennék oda fegyver vagy anélkül, hogy fedezzen valaki,
aki igazán ért hozzá – mondta.
– Ha úgy alakulna a helyzet, megtennéd, még ha nem is szívesen –
válaszolta a vállát megvonva Creasy.
– Csak amit én láttam tőled, az is bőven elég ahhoz, hogy diliflepnit kapj.
– Persze! – felelte széles vigyorral, Jensre kacsintva Guido. – Régóta
bolondokházában lenne a helyünk...mindkettőnknek.
– Szerintem megtaláltad – mondta komolyan a dán.
– Úgy hívják, hogy Pensione Splendide. Csak az zavar, hogy én is benne
lakom. – Elmosolyodott, és a poharára bökve jelezte, hogy kér még egy
italt.
Félórával és két Stregával később újból megszólalt a telefon. Satta
jelentkezett, és mivel esze ágában sem volt mobiltelefonon nyíltan beszélni,
csak annyit mondott: – Minden rendben. A barát nemrég ment el, minden
sötét. A fiúk mindjárt indulnak. Ha túl leszünk rajta és elindultunk, újból
jelentkezem.
– A helyszín a legfontosabb, minden azon múlik – válaszolta Creasy. –
Ha csak nagyjából is, de tudnunk kell, hol lesz... Az időpont megvan:
vasárnap este.
– Értettem.
Creasy halk, a vonal megszakítását jelző kattanást hallott. Ő is
szétkapcsolt, ivott egy kortyot, és az órájára pillantva közölte: – Maxie és
Frank most megy be. A másik fickó elindult haza, ahogyan akartuk. Satta
azonnal jelentkezik, mihelyt tud valamit. Szerintem bele fog telni legalább
egy óra.
Guido nem szólt, csak hátranyúlt, és leemelte a polcról a stregás üveget.
Nyolcvankettő
 A tábornok éber alvó volt, ennek ellenére nem hallott semmit. Az első,
amit érzékelt, a lezárt szemhéján átszüremlő fény volt, amely elvakította,
mihelyt kinyitotta a szemét. Oldalt fordította a fejét, és álomittasan, a
kábasággal küszködve próbált rájönni, hogy hol van, és mi történik vele.
Ahogy a fény tovább mozdult, rájött, hogy egy elemlámpától származik.
Nézte, amint körbejárja a helyiséget, megmutatja a vastag gerendákból
ácsolt falat, és végre eszébe jutott, hol van. A hegyek között megbújó
vadászházban, és vele egy hívatlan látogató, akinek nem látja az arcát.
Rohamosan tisztuló fejjel felült, eszébe jutott Bareste, és arra gondolt, hogy
talán ő tért vissza.
– Julio... te vagy az? – kérdezte tétován.
A fénycsóva újból célba vette a szemét, úgyhogy kénytelen volt
becsukni.
– Nem, nem Julio az – válaszolta egy hang. – Maradjon nyugton!
Fegyver van nálam, és a fejére célzok.
Gandolfo elfordította a fejét, és a hirtelen rátörő félelemtől gyorsabban
kezdte szedni a levegőt.
– Ki maga? – kérdezte.
– Hallgasson, és maradjon nyugton! – szólt rá most már élesen az
ismeretlen.
Gandolfo agya lázasan működött, próbált rájönni, mi történt vele.
Tolvajok! A hegyek között nem számítottak ritkaságnak, előző évben,
valamivel délebbre két házat is kifosztottak.
– A csendőrség tábornoka vagyok! – mondta dühösen, miután sikerült
úgy-ahogy összeszedni magát. Ezt nem viszik el szárazon!
– Nyugalom! – figyelmeztette ismét a férfi. Olaszul beszélt, de egészen
furcsa akcentussal.
Gandolfo éppen azt találgatta, milyen lehet, amikor megérezte, hogy még
valaki belépett a szobába. Világosabb lett, egyszersmind a fény lágyabbá is
vált, mint volt. Visszafordulva, két tetőtől talpig feketébe öltözött férfit
látott. Mindketten középkorúak voltak. Az egyik kopasz, kerek arcú, egyik
kezében hangtompítós pisztollyal, a másikban hosszú, henger alakú
elemlámpával. A pisztoly Gandolfo arcát vette célba. A másik férfi alacsony
volt, szögletes testű, rövidre nyírt, fekete hajjal. Az arca is szögletes volt,
akár a teste egyikkezében a konyhai gázlámpát tartotta, a másikban egy
jókora vászontáskát.
 A tartásuk és az arckifejezésük láttán Gandolfo ösztöne azt súgta, hogy
profikkal van dolga, és ettől furcsa módon jobban érezte magát egy kicsit.
– Nagyon kevés pénz van nálam, és más értéket is hiába keresnek –
mondta.
Még be sem fejezte a mondatot, eszébe jutott vagyont érő Holland and
Holland puskája, és az is, hogy balra, körülbelül egy méterre tőle a falhoz
van támasztva. Ösztönösen arra fordult, mire a kopasz határozottan rászólt:
– Felejtse el! – Rögtön utána a társához fordult, és angolra váltva,
rejtélyesen csak annyit mondott: – Lássunk hozzá!
– Ki az ördögök maguk?! – kérdezte megrökönyödve Gandolfo. – Mit
akarnak?
A zömök, szögletes testű közelebb lépett, a lámpát az éjjeliszekrényre, a
táskáját pedig a padlóra rakta. A kopasz ezalatt megkerülte az ágyat, és
legfeljebb fél méterről pontosan a homloka közepére célzott a pisztollyal.
– Dolgozni jöttünk, el kell végeznünk valamit – mondta könnyed,
majdhogynem csevegő hangon. – Ha segít, nem esik baja... ellenkező
esetben viszont meghal. Nekünk teljesen mindegy, melyiket választja.
Úgy beszélt, mintha csak azért lett volna ott, hogy megjavítson egy
csöpögő csapot.
Gandolfo mondani akart valamit, de a pisztoly villámgyorsan
megmozdult, és úgy állt meg, hogy a csövét pár milliméter választotta el a
homlokától. A fekete kesztyűs kéz, amely markolta, nyugodt volt,
rezzenéstelen.
– Hallgasson, és tegye pontosan azt, amit mondunk! – hallatszott a
szigorú parancs.
A tábornok becsukta a száját, és nagyot nyelt, mire a pisztoly körülbelül
egy méternyire visszahúzódott.
A zömök férfi kinyitotta a táskát, és egy zacskó vattát és nagy tekercs
ragtapaszt vett elő. -
Tegye össze a csuklóját! – mondta angolul.
Mivel Gandolfo nem engedelmeskedett azonnal, a pisztoly fenyegetően
megmozdult, és arra már sietve összetette enyhén remegő kezét. A zömök
az ágy szélére ült, jókora csomó vattát tett oda, ahol a két kéz összeért, majd
ragtapasszal többször körbetekerte a csuklóját. A tábornok keze és karja
ezzel mozdíthatatlanná vált. A kopasz hátrébb lépett, letekerte pisztolyáról a
hangtompítót, zsebre rakta, és a fegyvert bedugta a bal hóna alatti tokba. A
zömök ezalatt visszahajtotta a tábornokon a takarót, és több tekercs vastag
habgumit vett elő a táskájából. Gyorsan, jól begyakorolt mozdulatokkal
dolgozott. Először széthúzta Gandolfo selyempizsamába bújtatott lábát,
combtőtől a sarokig több réteg habgumit tekert a balra, jó erősen
leragasztotta, ugyanazt megcsinálta a jobb lábbal is, és végül ragtapasszal
összekötötte a kettőt. A két kar következett, csuklótól hónaljig, és a
tábornok, bár továbbra is nagyon félt, egyre növekvő érdeklődéssel figyelte,
amit a férfi csinál. Szeretett volna kérdezni valamit, de elég volt belenéznie
a sötét, jéghideg pillantású szemekbe, hogy letegyen róla, és összeszorította
a száját.
A zömök egy kisebb habgumi csíkot vágott le, előrehajtotta a tábornok
fejét, hátul a nyaka alá csúsztatta, és elöl a homlokán, közvetlenül a szeme
fölött összeragasztotta a két végét. Végül a csuklóját összefogó vastag
ragtapaszcsíkot összekötötte a bokája körül lévővel. Gandolfo ezzel teljesen
mozgásképtelenné vált.
A férfi hátralépett, jól szemügyre vette a munkája eredményét, majd
közölte a társával: – Úgy néz ki, mint egy Michelin-figura.
– Igen – értett egyet a kopasz. – Jól be van bugyolálva, úgyhogy akár
kezdődhet is a játék.
Kimentek a szobából, és Gandolfo hallotta, amint odakint a kopasz azt
mondja valakinek: – A magáé. Szóljon, ha bármire szüksége van!
Tíz másodperc telt el, amely alatt a tábornok megpróbált erősen
koncentrálni, és úrrá lenni az idegességén. Ez részben sikerült is, mielőtt
egy harmadik, addig nem látott alak megjelent az ajtóban. Ő is tiszta
feketében volt, beleértve a kesztyűjét is. Gandolfo a félhomályban nem
ismerte meg rögtön, de amikor egy széket odahúzva leült mellé, jól
szemügyre tudta venni az arcát.
– Satta! – kiáltott fel elképedve. – Jóságos isten, Satta... Mondja, mi ez az
őrültség?
Az ezredes sokáig szótlanul nézte a tábornokot, majd előrehajolt, és
halkan, gyűlölettől izzó hangon válaszolt:
– Látta a halottkém jelentését Belluról. Pontosan tudja, milyen
szörnyűségeket műveltek vele, mielőtt megölték... Valószínűleg ugyanaz a
patológus fogja megvizsgálni magát is. A csendőrség egy magas beosztású
tisztjének a halála esetén kötelező a törvényszéki orvos szakértői vizsgálat...
De semmilyen, kínzásra utaló jelet nem fog találni... még csak egy apró
véraláfutást sem. – A Gandolfo karját és lábát borító habgumira mutatott. –
Bármit csinál, akárhogy küszködik, rángatja, hányja-veti magát, a
legcsekélyebb horzsolás sem lesz magán.
Az ezredes kis műanyag dobozt vett elő, kinyitotta, és odatartotta a
tábornoknak, hogy lássa, mi van benne: egy apró, gumival lefogott
fecskendő, és mellette egy fehér tablettákat tartalmazó fiola. – Amiodarone
– mondta a pirulákra mutatva Satta. – Egy is elég ahhoz, hogy halálos
kimenetelű szívrohamot idézzen elő. A fecskendőben Digoxin van, a hatása
ugyanaz, csak injekcióban kell beadni. Egyiket sem lehet kimutatni a
szervezetben, annál is kevésbé, mivel mindenki természetesként fogadja
majd el, hogy a szíve felmondta a szolgálatot. Hat évvel ezelőtt már volt
egy enyhébb infarktusa, három éve pedig egy erősebb. Utána nyolc hónapot
töltött betegállományban, és az orvosai azt tanácsolták, menjen nyugdíjba,
de mereven elutasította... nyilván a barátai nyomására. Ezúttal nincs
választási lehetősége, pontosabban, nem olyan. Ami engem illet, jobban
szeretném, ha a tablettánál maradnánk, mert nem kizárt, hogy egy tapasztalt
kórboncnok véletlenül mégis felfedezi a tűszúrást, függetlenül attól, hogy
mennyire valószínűtlen helyen lesz.
Gandolfo behunyta a szemét, a légzése felgyorsult, és kissé szaggatottá
vált.
– Tudja, milyen közel állt hozzám Bellu! – folytatta Satta. – Bármilyen
agyafúrt, dörzsölt fickó is, lényegében ostoba. Hogyan gondolhatta, hogy
nem lesz következménye annak, amit tett?
A tábornok kinyitotta a szemét. – Semmi közöm ahhoz, ami történt! –
mondta, inkább nyögdécselésre, mintsem normális beszédre emlékeztető
hangon.
– Dehogynem! A legtöbb köze magának van hozzá! – csattant fel
ingerülten Satta. – Maga jelölte ki, pontosan tudva, mit tesznek vele... a
barátai, Donáti és Husszein, meg mások is a Kék Gyűrűből. Gonoszoknak
adta el magát, megbocsáthatatlan dolgokat művelt, Gandolfo, és ma éjjel
meghal. Nem egyedül, a barátai hamarosan követni fogják.
A tábornok már egy ideje a mennyezetet bámulta, de most hirtelen oldalt
fordult, és Satta szemébe nézett.
– Nem volt választásom... már a kezdet kezdetén sem. Akit egyszer
megragadnak, az többé nem menekül. A családomra kellett gondolnom... ha
elenged, megígérem, hogy segítek.
 Satta előrehajolt, és arcon köpte Gandolfót. – Percei vannak csak hátra! –
mondta, Felállt, elkezdett az ágy végénél fel-alá járkálni, és közben
ijesztően nyugodt hangon elmondta a tábornoknak, hogy mik a lehetőségei.
A könnyebb érthetőség kedvéért párhuzamként a maffia példáját hozta fel.
– Ha egy maffiózóról kiderül, hogy árulóvá vált, mesélte, akkor
választhat, hogy öngyilkos lesz vagy megölik. Ha az előbbi mellett dönt,
akkor a családját nem bántják, de ha nem elég bátor ahhoz, hogy rászánja
magát, akkor a hozzátartozóinak is végük.
A kezdet kezdetén, amikor éppen csak elkezdett foglalkozni a szervezett
bűnözéssel, Satta megdöbbent azon, hogy milyen sok maffiózó vágja fel a
börtönben az ereit. Később tudta meg, hogy az illetők azért csinálták ezt,
mert a gyanúját is el akarták hárítani maguktól annak, hogy megszegték az
Omertá parancsát. Biztos volt abban, hogy a tábornok megértette, amit
mondani akart, de hagyta, hogy az indulata elragadja, és a legélénkebb
színekkel, részletesen ecsetelte, hogy mire számíthat.
– A felesége tíz éve meghalt, és egy csöppet sem gyászolta. Amíg élt, úgy
bánt vele, mint egy kapcaronggyal, és alig vette észre, hogy elment, mert
minden figyelmét lekötötték a fiatal kurvái, szeretői. Akárhogyan
viselkedett is azonban vele, szült magának három fiút és egy lányt, akiktől
kilenc unokát kapott, és ha nem jön közbe semmi, a lánya a tizediket is
megszüli a jövő hónapban. – Az ezredes a nyitott ajtóra mutatott. – Akik
ilyen remekül becsomagolták... egy csapat tagjai, és többi társukhoz képest
szelíd, ártatlan bárányok. Bellu ugyanolyan közel állt a vezetőjükhöz, mint
hozzám... A gyerekei és az unokái nem is fogják sejteni, hogy meg vannak
számlálva a pillanataik, nesztelenül cserkészik be őket, és csapnak le rájuk.
Megállt az ágy végénél, és lenézett a groteszk látványt nyújtó,
habgumiba csomagolt tábornokra. Gandolfo mereven a plafont bámulta, és
jó néhány másodperc beletelt, amíg érdes, mélyről feltörő hangon
megkérdezte: – Mire kíváncsi?
Satta kis noteszt, golyóstollat vett elő a zsebéből, és leült. – Mindenre...
Attól kezdve, hogy hozzájuk csapódott, egészen mostanáig. Illetve még
tovább: tudni akarom, hol lesz vasárnap a fekete mise.
Gandolfo arca sárgás színű volt, mint a csiszolatlan, nyers elefántcsont, a
szája torz jókedv nélküli mosolyra húzódott, és a válasza úgy hangzott,
mintha a túlvilágról érkezett volna:
 – Elmondom, és biztos vagyok abban, hogy nem hisz nekem, de mire a
végére érek, hinni fog.
Nyolcvanhárom
A Nápolyban lévők pókereztek, de csak gyufaszálban, és amikor
Guidónak már annyi volt, hogy Olaszország összes gyújtogatóját bőségesen
el tudta volna látni, kiszállt a játékból, és kávét főzött a Stregát már jó ideje
mind abbahagyták.
– Azt hittem, hogy amíg nyerésben van valaki, addig nem szállhat ki a
pókerből – szólalt meg fájdalmas arccal Jensen.
– Igaz – értett egyet vele Creasy. – Guido rettentő udvariatlan tud lenni.
A gondolatai eközben messze jártak, fenn a hegyekben, egy eldugott
vadászház körül.
Gozón Tom Sawyer a ház tetején ült, és a keskeny Cominói-csatornát
nézte. Sok kis fénypontot látott, tintahal-halászok hajóinak a lámpáit.
Amikor rájuk unt, nekilátott megtisztítani a géppisztolyát, és közben azon
gondolkodott, meddig tart még a munkája. Remélte, hogy jó néhány napig.
Nagyon megkedvelte azokat, akiket védett, ízlett neki az étel, és élvezte a
kellemesen meleg, csöppet sem fullasztó időt, azt, hogy a szigeten mindig
van egy kis szellő, amely enyhíti a perzselő napsütést. Időnként távoli
bagolyhuhogást hallott, és olyankor mindig elmosolyodott. Elégedetten
nyugtázta magában, hogy a többiek is ébren vannak, és lelkiismeretesen
teszik a dolgukat.
Rómában Michael és René kopogós römit játszott, és René jócskán
vezetett. Már sokadszor fordult elő, hogy kézből pakolta le a lapjait, és
kopognia sem kellett.
– Feladom – mondta, nagyot sóhajtva Michael, és előbb az órájára,
onnan pedig a telefonra nézett. Nem a játékra koncentrált, az ő gondolatai is
valahol messze jártak.
Satta a noteszével a kezében lépett ki a hálószobából.
Frank az asztalnál ült, egy vadászfolyóiratot olvasott, de amikor
meglátta, lassan felállt.
– Csak nincs valami baj? Hogy érzi magát? – kérdezte.
Az ezredes arca sápadt, nyúzott volt. – Úgy – mondta a noteszt
felmutatva –, mint akit szarba mártanak, és kis híján belefullad. – Hogy
megnyugodjon, mélyen beszívta, és lassan engedte ki a levegőt.
Hüvelykujjával hátra, a nyitott hálószobaajtóra bökött, és keserűen gúnyos
hangon azt mondta: – A kiváló és tiszteletre méltó tábornok úgy döntött,
hogy inkább a tablettát választja.
– Nagyszerű! – mondta lelkesen Frank, mintha csak arról értesült volna,
hogy egy válogatós gyerek észhez tért, és hajlandó megenni a spenótot. –
Rajta! Ne húzzuk az időt!
Az ezredes leült az asztalhoz, rádobta a noteszt, és bocsánatkérő hangon
megkérdezte: – Megcsinálná, Frank? Nem értem, mi történt... életem egyik
legnagyszerűbb pillanata lenne, amikor beadnám neki a tablettát, de... nem
akarok visszamenni.
Az ausztrál komolyan bólintott. Tudta, hogy szavak, információk is
képesek olyan hatással lenni az emberre, mint egy nagy sebességgel
száguldó lövedék.
– Persze. Szólok Maxie-nak – felelte. – Ne főzzek előbb egy kávét?
Satta megrázta a fejét.
– Nem... Köszönöm, Frank! – Pillantása rátalált a kandalló mellett álló
kis asztalra, amelyen jó néhány üveg sorakozott, és odalépve kiemelt
közülük egy konyakot. Frank csak nézte, ahogy letekeri a kupakját, a
szájához illeszti, és másodpercekig ott tartja. A sokadik korty után köhögött
egy kicsit, becsukta az üveget, és a helyére téve azt mondta: – Szeretnék
mielőbb kint lenni innen.
– Semmi gond – válaszolta élénken Frank. – Váltsa fel Maxie-t! Sétáljon
egyet, szellőztesse ki a fejét, de közben azért figyeljen!
Az ajtóhoz ment, kinyitotta, és halkan füttyentett, amire ugyanolyan fütty
volt a válasz. Pár másodperccel később Maxie meg is jelent, és Frank
tömören elmondta, mi történt.
Maxie bólintott, az olaszhoz lépett, és a vállára tett kézzel azt mondta:
– Remek volt, Mario! A többit mi elintézzük. Menjen, szívjon egy kis
levegőt!
Az ezredes tompán bólintott, és váratlan mozdulattal szorosan magához
ölelte a két férfit.
Maxie a válla fölött komolyan Frankre nézett, majd nevetve
megjegyezte: – Hogy milyen érzelgősek tudnak lenni az olaszok!
– Igen... az anyatejjel szívják magukba – válaszolta az ausztrál, mire
Satta mindkettőjüket gyorsan eltaszította magától.
– Vaffanculol – mondta a szó jelentésére rácáfoló lágy hangon, és a
noteszét zsebre rakva kiment.
 – Kemény fickó, mégis egy hajszálon múlt csak, hogy ki nem borult –
mondta Maxie, miután az ezredes mögött becsukódott az ajtó. – Nem
tudom, miket hallott, de az biztos, hogy nehezen emészti meg.
– Eléggé – felelte a hálószoba felé nézve Frank, majd cinikus mosollyal a
szája sarkában megkérdezte:
– Öltél már tábornokot?
A rhodesiai megrázta a fejét. – Nem. Alezredesig sikerült csak vinnem.
És te?
– Én sem, bár egyszer-kétszer nagy kedvem lett volna hozzá – válaszolta
Frank. – Na, gyere! Essünk túl rajta!
Megvárta, amíg Maxie a konyhában megtöltött egy poharat vízzel, és
együtt mentek be a hálószobába.
A tábornok nézte őket, ahogyan közeledtek, és a könyörületnek a
szikráját sem fedezte föl a tekintetükben. Olyan volt a pillantásuk, mintha
egy halottat néztek volna.
Felültették a tablettákat és a fecskendőt tartalmazó kis doboz ott volt,
ahol Satta hagyta, a mobiltelefon mellett, az éjjeliszekrényen. Maxie az ágy
fölött átadott két tablettát Franknek, és jelentőségteljesen megemelte a
poharat. Gandolfo meg sem mozdult, mereven előrebámult.
Frank hátul a nyakán keményen megmarkolta a habgumit, és
majdhogynem szelíden rászólt: – Nyissa ki a száját! Jó nagyra! Egészen
hátra teszem a tablettákat, utána a barátom idetartja a poharat, és meg is
dönti annyira, amennyire kell. Nagy kortyot igyon!
A tábornok meg sem moccant, mereven, a száját szorosra zárva nézett
előre.
– Ahogy gondolja – mondta elkomorodó hangon az ausztrál. – Akkor
maradunk a tűnél. Utána Rómába megyünk, és sorra vesszük a gyerekeit.
Nekünk tulajdonképpen jobb is így... többet keresünk vele.
Gandolfo feléje fordult, másodpercekig némán nézte, majd lassan nyitni
kezdte a száját.
Közben egyszer meggondolta magát, becsukta, de aztán újból kinyitotta.
– Sokáig fog tartani? – kérdezte a félelemtől rekedtes hangon.
– Pár pillanatig – válaszolta Frank.
– Nem fog érezni semmit – hazudta Maxie.
A tábornok lassan szétnyitotta a száját, a szemét pedig becsukta.
– Nagyobbra! – szólt rá, közelebb hajolva az ausztrál.
 Miután Gandolfo engedelmeskedett, hüvelyk- és mutatóujjával mélyen
benyúlt a szájába, majd Maxie következett a pohárral. Gandolfo két nagy
kortyot ivott, közben egy kevés víz mellé ment, és lecsorgott az állán. Frank
figyelte, ahogy az ádámcsutkája kétszer megemelkedik és lesüllyed. Erősen
megmarkolta a nyakát, a másik kezével összeszorította az arcát, hogy bele
tudjon nézni a szájába, és bólintott Maxie-nak.
Visszaeresztette Gandolfót a párnára, mindketten hátraléptek, és Maxie
az óráját maga elé tartva számolta az időt.
Az első görcs kilencven másodperc után jelentkezett. Gandolfo hörgött,
hatalmasakat nyögött a kíntól.
A rohamok egyre sűrűsödtek, végül a tábornok folyamatosan rángatózott,
vadul fetrengett a fájdalomtól. A szája kinyílt, hányni kezdett. A két férfi
rezzenéstelen arccal nézte, egyikük számára sem jelentett újdonságot a
halál, mindkelten számtalanszor találkoztak már vele. Csak akkor
mozdultak meg, amikor a hánykolódásnak vége lett, a tábornok teste
mozdulatlanná vált.
Maxie a csuklóján, Frank a nyakán ellenőrizte a pulzusát, és fél perc után
egymásra nézve mindketten megcsóválták a fejüket.
– Kufa – mondta ki Maxie az afrikai zsoldosok által előszeretettel
használt, halottat jelentő szuahéli szót.
Gyorsan leszedték a holttestről a habgumi és ragtapasz csíkokat, és az
összehányt pizsamát rajta hagyva Frank úgy igazította a tábornok bal kezét,
hogy azt lehessen hinni, az éjjeliszekrényen lévő telefonért nyúlt éppen,
amikor utolérte a halál. Amíg Maxie összepakolt, kiment a konyhába,
elmosta, el is törölte a poharat, és miután visszarakta a szekrénybe, a
vadászfolyóiratot is a helyére tette.
Kétszáz méterrel arrébb Satta, látva, hogy a házban kialszik a fény,
elővette a telefonját, és felhívta Creasyt.
– Pronto?
– Megtörtént – mondta – Pontosan a terv szerint...Megvan minden, ami
kell. Pár óra múlva ott leszünk...Ciao.
– Ciao – köszönt el Creasy.
Nyolcvannégy
Az Albániából érkező hajó néhány perccel éjfél után kötött ki Bariban.
Nehéz átkelés volt a tenger erősen hullámzott, amit Katrin és Simona nővér
is nagyon megszenvedett, és mindketten boldogok voltak, mikor
megpillantották a parti fényeket.
A vám- és útlevélvizsgálaton simán, a legkisebb fennakadás nélkül
jutottak túl, ami némileg meglepte az olasz bürokráciát jól ismerő apácát.
Azzal együtt, hogy a papírjaik tökéletesen rendben voltak, hosszú
ügyintézésre számított, lévén Katrin külföldről érkező árva. Alig álltak
azonban be a hosszú sorba, egy fiatal tiszt bukkant fel, odalépett a fehér
ruhás Simonához, bemutatkozott, elvette a bőröndjét, Katrin kis táskáját, a
papírjaikat, és a sort megkerülve egy olyan szobába vezette őket, amelyet
különleges bánásmódot igénylő utasoknak tartottak fenn. Katrin
engedelmesen ment utána, kezében az aznap délután az árvaház körül
szedett kis virágcsokorral, amely legalább úgy megszenvedte az utazást,
mint ő.
A szobában hárman fogadták őket: Franco Delors és egy jól öltözött,
középkorú házaspár. Alig lépték át a küszöböt, Delors sugárzó arccal eléjük
ment, és bemutatkozott. Simona nővér tudta, hogy ő fogadja őket.
Delors bemutatta a házaspárt is: Signor és Signora Maccetti, Katrin
nevelőszülei.
A szobában eleinte, teljesen természetes módon feszélyezett volt a
légkör. Katrin nagyon keveset tudott olaszul, de mihelyt meglátta az
idegesen mosolygó házaspárt, azonnal tudta, hogy kik ők.
Szégyenlősen odament hozzájuk, és a nőnek nyújtotta a hervadt csokrot.
A magas, telt Signora Maccetti elmosolyodott, lehajolt, és a virágokat
összeroppantva szorosan magához ölelte a gyereket. A férje ugyancsak
mosolygott, és egyetértőn bólogatott hozzá.
Delors széles mosollyal fordult Simona nővérhez:
– Egy kis változás történt. Úgy volt, hogy holnap mennek érte az itteni
konventjükbe, de olyan türelmetlenek. .. – kifejezően széttárta a kezét. –
Szeretnének korán reggel visszamenni Rómába, hogy a kislány mielőbb
elkezdhesse az ismerkedést új otthonával.
Simona nővér az arckifejezéséből ítélve meglepődött. Kissé
bizonytalanul nézett Signor Maccettire, aki éppen magához ölelte Katrint,
miközben a felesége anyai mosollyal figyelte őket.
– Délután beszéltem az itteni főtisztelendő anyával folytatta Delors –, és
azt mondta, hogy önre bízza a döntést.
 – Beszélek Katrinnal – felelte a nővér. – Értelmes, okos kislány,
válasszon ő!
Signora Maccetti egy jókora szatyorból színes csomagot vett elő, és
megkérte az apácát: – Legyen szíves, mondja meg Katrinnak, hogy ez
ajándék abból az alkalomból, hogy megérkezik új otthonába.
Simona nővér lefordította, Katrin pedig mosolyogva a csomagért nyúlt.
Miután megkapta, egy darabig tartotta a kezében, és addig meg sem
próbálta kibontani, amíg az apáca mosolyogva nem bólintott, hogy lehet.
Egy szép rózsaszín, selyemszállal hímzett kardigán volt benne.
A kislány halkan felkiáltott örömében, magához szorította, majd a nőhöz
lépett, és megölelte.
– Azt hiszem, nem lesz gond – mondta az apáca Delors-nak.
Miután Katrin a rózsaszín csodára cserélte szürke, használtan,
adományból kapott kardigánját, elmondta neki, hogy változott a program,
nem a rendházba mennek, mint eredetileg tervezték. A kislány a
nevelőanyja kezét fogva nyugodtan végighallgatta, és mosolyogva bólintott.
Az apáca megölelte, közben elmondta Maccettiéknek, hogy mielőtt
visszamenne Albániába, tíz napot Olaszországban tölt, meglátogatja
Rómától nem messze élő szüleit, és szívesen beugrana hozzájuk is, hogy
lássa, hogyan éli meg Katrin a változást.
– Nagyszerű lenne, de úgy tervezzük, hogy vasárnap Floridába megyünk,
a bátyámhoz – válaszolta Signora Maccetti. – Katrinnal egyidős kislánya
van.
Delors látta, hogy az apáca újból elbizonytalanodik.
– Ez kicsit váratlanul jött – mondta Simona nővér.
Katrin alig tud olaszul, angolul pedig még kevésbé.
Signora Maccetti könnyedén fölnevetett.
– Gondoltunk erre – felelte. – A bátyámék úgy vettek fel egy albán
szobalányt, hogy az náluk is lakik. A nyelvvel tehát nem lesz gond... Úgy
gondoltuk, hogy az izgalmas utazás és a floridai napsütés jót fog tenni neki.
– Enyhén megpaskolta a kislány sápadt arcát. – Napra, tengeri levegőre és
hasonló korú gyerekek társaságára van szüksége.
Érvei megnyugtatták az apácát.
– Mikor jönnek vissza? – kérdezte.
– Pár hét múlva – felelte Signor Maccetti. – Természetesen folyamatosan
tartjuk a kapcsolatot Signor Delors-ral. Ha legközelebb Olaszországban jár,
feltétlenül látogassa meg Katrint... de úgy, hogy nálunk is lakik!
– Nagyon örülnénk neki – tette hozzá kedvesen a felesége.
Így tehát Simona nővér a sofőr vezette limuzin mellett még egyszer
megölelte a kislányt, és aztán nézte, ahogyan a nagy, elegáns autó elindul
vele egy új élet felé.
Delors felajánlotta, hogy elviszi a rendházba, és útközben vidáman
megjegyezte: – Assunta nővér boldog lesz, hogy már az első gyereknél
ilyen simán ment minden.
– Ismeri a nővért?
– Csak levelezés alapján. Tudom, milyen csodálatos munkát végez... és
természetesen önök is, mindanynyian.
– Igazi angyal! – mondta őszintén az apáca, és csak úgy, a beszélgetés
kedvéért-hozzátette: – Épp ma utazott el Máltára.
– Valóban? – kérdezte feléje fordulva Delors.
– Igen. Rengeteget dolgozott az utóbbi időben, pihennie kell. Tudja,
milyen sok munka van egy árvaház felállításával.
– Hogyne! Mikor tér vissza?
– Pár nap múlva.
– Ha találkoznak, kérem, adja át neki tiszteletteljes üdvözletem – mondta
meleg hangon az olasz.
– Úgy lesz – ígérte meg mosolyogva Simona nővér.
Nyolcvanöt
Az öblök elnevezése a környékükön élők hitét tükrözte: Szent Gyula,
Szent Tamás, Szent György, és Szent Pál, amelyben az apostol hajótörést
szenvedett, hogy aztán a pogány máltaiak pártfogásukba vegyék,
gondoskodjanak róla, amiért cserébe megkapták tőle Isten igéjét, és hozzá
az erős hitet.
Assunta nővér a rendház északi teraszán ült, és a Szent Pál-öblöt figyelte,
amelyben motorcsónakok, nagy tengerjáró hajók és vitorlások közlekedtek.
A járművektől felkavart, zavaros víz jól illett a lelkiállapotához. Kemény, az
inkvizíció szellemét idéző kihallgatáson volt ugyanis túl. A főtisztelendő
anya határozott, fájdalmas tapasztalatokon edződött, kemény, akár azt is
lehet mondani, kissé cinikus jellem volt, és amikor Assunta nővér említést
tett a gépkocsiablakban látott, és húsz évvel korábbi emlékeket életre keltő
arcról, azonnal felvonta a szemöldökét, és rákérdezett, hogy nem csupán
képzelődésről van-e szó. A nővér nem tudott mást mondani, mint hogy az
emlékezete még egyszer sem hagyta cserben, képzelete sem szokott játékot
űzni vele, úgyhogy a főnöknő, anélkül, hogy bármi konkrét választ adott
volna, egy idő után elbocsátotta.
A hitnek, önfeláldozásnak szentelt élet rögös, nehéz utat jár be, de nem
nélkülözi az igaz, nem túl gyakori emelkedett pillanatokat sem. Ilyet élt
meg Assunta nővér is, amikor a halk köhintést hallva hátrafordult.
Azonnal megismerte a papot, Manuel Zerafa atya volt, a gozói árvaház
vezetője.
Melléje húzott egy széket, leült, és nagyon szelíden azt mondta: – Nővér,
kérem, mesélje el, pontosan mire emlékeztette az a kocsiablakban látott arc!
Assunta nővér boldogan felsóhajtott, a főtisztelendő anya mégiscsak hitt
neki.
Nyolcvanhat
– Van egy ember, aki most valószínűleg békésen alszik toszkánai
villájában. Benito Massarónak hívják – a névvel Mario Satta minden
jelenlévő figyelmét magára vonta.
Nápolyban hajnalodott. A Pensione Splendide kis ebédlőjében ültek, a
nyugati szél az ablakokhoz verdeste a sűrű esőcseppeket.
Az ezredes azzal az elhatározással vágott neki a Nápolyig tartó útnak,
hogy csak Creasynek mondja el, amit Gandolfótól megtudott, de figyelve a
volán mögött ülő Maxie arcélét, és érezve a háta mögött Frankét, sorra
eszébe jutottak a többiek is, és úgy érezte, mindannyian bőven rászolgáltak
a bizalmára.
Egy hosszú asztal mellé telepedtek, és Juliét mindenki elé kávét és brióst
tett. Valamennyien fáradtak voltak, vagy a várakozástól, vagy a fizikailag és
szellemileg kimerítő tevékenységtől. Elég volt azonban csak rápillantaniuk
Sattára, hogy tudják, fontos dolgot készül mondani, amire érdemes nagyon
odafigyelni.
Ezt erősítette meg a Benito Massaro név is, amely többük számára
ismerősen csengett, és akinek nem, annak Satta tömören összefoglalta, amit
tudni kellett és lehetett róla:
– Benito Massaro volt a P2 szabadkőműves páholy igazi vezetője.
Felejtsék el az újságokban megjelent neveket Benito Massaro volt a valódi
főnök! Tíz évvel ezelőtt azt a bizottságot vezette, amely felügyelte az
ország összes titkosszolgálatát. Sikerült neki az ország legbefolyásosabb,
leghatalmasabb személyiségei közül megdöbbentően sokat beszerveznie a
páholyba.
Amikor a P2 üzelmei lelepleződtek, az alárendeltjeit vonták csak
felelősségre, és neki a haja szála sem görbült.
Az ezredes végignézett az asztal körül ülőkön, és végül Creasynél
megállapodva folytatta:
– Az éjjel olyan dolgot tudtam meg Emilio Gandolfótól, ami bánt,
felháborít és fájdalmat okoz. Éveket szenteltem az életemből annak, hogy
üldözzem a bűnözőket, úgyhogy talán érthető, mekkora megrázkódtatás
volt arról értesülnöm, hogy Benito Massaro nemcsak visszaszerezte a
hatalmát, hanem még gyarapította is. Tudom, ez drámaian hangzik... az
pedig már szinte nevetséges, hogy az itt lévők segítenek szétzúzni a
hatalmát, olyanok, akik közt csak két olasz van, Guido és az ifjú Pietro.
Emberre jobban még nemigen figyeltek, mint az asztal körül ülők
Sattára.
– Elterjedt a híre – folytatta kis szünet után az ezredes –, hogy a P2
páholy ügyében folytatott vizsgálat közben rejtélyes módon eltűnt egy
ezerötszáz nevet tartalmazó lista, de az eredmény még úgy is rémisztő volt.
Kilencszázhatvankét jelentős személy neve vált ismertté, köztük négy
miniszteré, harmincnyolc parlamenti képviselőé és százkilencven magas
beosztású katona-, illetve titkosszolgálati tiszté. A társasághoz tartozott
Michele Sindona, a maffia legfőbb bankára is, akit később máig
felderítetlen körülmények között megmérgeztek a börtönben. Roberto
Calvi, a Banco Ambrosiano vezetője, akit Isten bankáraként is emlegettek,
mivel bennfentes tanácsadója volt a Vatikán bankjának. Londonban, a
Blackfriars-híd vasszerkezetén találták felakasztva 1982-ben, miután a
bankja valamilyen módon másfél milliárd dollárt veszített.
Mario Satta kis szünetet tartva nagyot sóhajtott. – Tegnap este pedig
kiderült, hogy Benito Massarónak sikerült létrehoznia egy új páholyt,
amelyet bizton nevezhetünk P3-nak... és amely az ország nyugodt létének
az alapjait fenyegeti.
Az asztal körül ülők döbbenten néztek egymásra, és Creasy volt az, aki
feltette a mindnyájukat foglalkoztató kérdést: – Mario. Amit Benito
Massaróról mondott, az világos. A kérdés csak az, hogy mennyiben érint ez
bennünket.
Az ezredes nevetése keserű volt, csöppet sem vidám.
 – Annyiban – felelte a mutatóujjával Creasyre bökve hogy amibe a fiával
belebotlottak, némi esélyt ad arra, hogy végleg le lehessen számolni Benito
Massaróval, és ne fenyegesse többé ezt a szerencsétlen, elfuserált országot.
Nyolcvanhét
Az eső elállt, még a nap is kisütött halványan. A többiek már lefeküdtek,
Guido és Creasy azonban még fennmaradt, hogy kiszellőztesse a fejét, és
kiült a teraszra.
– Ha nem ismerném már hat éve Sattát, és nem tisztelném úgy az eszét,
azt hinném, hogy bedilizett – mondta Guido.
– Mindketten elég vének vagyunk, és elég sokat láttunk ahhoz, hogy
tudjuk, igazat mond – válaszolta Creasy. – Nemcsak Gandolfóról és a
többiekről, hanem azzal kapcsolatban is, hogy magas beosztású
csendőrtisztként sem tud intézkedni.
– Tényleg nem! – mordult fel dühösen Guido. – Kiben bízhat? Négy,
magasan fölötte álló csendőrtábornokról tudta meg, hogy a P3 tagja. Ott van
aztán a két miniszter, nem azok, akik már a FÍ listáján is szerepeltek, hanem
újabbak, továbbá egy bíboros, két érsek és öt nagy tekintélyű bíró. Kinek
jelentse a szerencsétlen, amit megtudott? Hogyan kezdjen hozzá a
vizsgálathoz? Nem kétséges, hogy Gandolfo igazat mondott. Akik biztosan
tudják, hogy rövid időn belül meghalnak, mindig igazat mondanak... de az
ilyen szervezetek úgy épülnek fel, hogy csak keveseknek legyen rálátásuk
az egészre. Gandolfo is csak egy részét ismerte... talán egészen kis részét.
– Meglehet – értett egyet Creasy. – Nézzük azonban a mi
szemszögünkből a dolgot, és vegyük figyelembe, hogy pontosan mit is
mondott Gandolfo! Először is, a tábornokot a Kék Gyűrű harminc éven át
zsarolta fiatalkori, szexuális és pénzügyi természetű ballépéseivel.
Elmondta Sattának, hogy más nagy befolyású embereket is hasonlóképpen
zsaroltak, és állította, hogy Massaro és a Kék Gyűrű szoros szövetségesek,
bár lehetséges, hogy Massaro inkább kihasználta a szervezetet, mint az őt.
Gandolfo biztos volt benne, hogy a P2 tagok eltűnt listája, amely
önmagában súlyos milliókat ér, a Kék Gyűrű birtokában van. – Guidóra
nézett, fáradtan elmosolyodott, és azt mondta: – De hagyjuk a találgatást,
egyszerűsítsük le a dolgot! Hála istennek, Sattának remek kapcsolatai
vannak, részben a munkájának, részben az anyjának köszönhetően! Sok
mindent megtehet, de csak akkor, ha megfelelő fait accompli-t teremtünk. A
Kék Gyűrű vasárnap esti szétzúzása lesz az. A terve jó. Egy csapat fiatal
carabinierre a közelben várakozik, elvben azért, hogy a kellő pillanatban
megrohamozzák egy korrupt, sokszoros csaláson kapott nagyiparos jól
védett házát. Amikor megindulunk a Kék Gyűrű ellen, elérhető közelségben
ő lesz a legmagasabb beosztású csendőr, úgyhogy őt riasztják, és ő ér
elsőként a helyszínre. Addigra mi eltűnünk.
Ismer két becsületes vizsgálóbírót, akiket előzetesen figyelmeztet, hogy
legyenek készen, mert szükség lehet rájuk egy nagyszabású akcióban,
úgyhogy nem sokkal utána, vagy vele együtt ők is a helyszínen lesznek.
Senki, a miniszterelnök, vagy a biztonsági szolgálatok főnöke sem lesz
képes megállítani, visszarendelni őket.
Guido a fejét rázva keserűen fölnevetett.
– Micsoda ország! – mondta. – Zajt hallok... biztosan Garibaldi forog a
sírjában.
Ezen már Creasy is nevetett.
– A legnagyobb megdöbbenést az okozná neki, ha megtudná, hogy a De
Muro család is nyakig benne van ebben a mocskos ügyben – mondta. – Ha
jól tudom, azok közé az arisztokraták közé tartoztak, akik segítették az
olasz egységért vívott harcát.
– Igen, és az elmúlt száz évben az olasz társadalom oszlopai között
tartották őket számon. Most viszont kiderül, hogy az ivadékok, az őseikre
szégyent hozva, Massaro, és ami talán még rosszabb, a Kék Gyűrű
befolyása alatt állnak. Amikor Satta elmondta, hogy a vasárnapi fekete mise
a De Murok családi kápolnájában lesz, és egy valódi katolikus püspök fogja
celebrálni, nem az ő ép eszében, hanem a sajátomban kezdtem kételkedni.
Aztán eszembe jutott, hogy a De Murok a Mediciek oldalági
leszármazottai... Évszázadokkal ezelőtt ők is adtak egy pápát, és nekik is
kedvenc szórakozásaik közé tartozott, hogy halomra mérgezzék az
ellenfeleiket.
– Akkor tehát igaz – jegyezte meg Creasy.
– Az kell legyen – értett egyet Guido. – Ilyesmit senki, még egy halni
készülő csendőrtábornok sem képes kitalálni.
– Ismerjük a helyet, az időt, azt, hogy ki lesz ott mondta Creasy. – Már
csak az a kérdés, sikerül-e rávennie Sattának az anyját arra, hogy elrejtse a
fegyvert Michael részére a De Muro-palotában.
Nyolcvannyolc
 Tom Sawyer megropogtatta elgémberedett tagjait, és közben balra, a
Cominói-szorost vöröses fénybe vonó, fölkelő nap felé nézett.
Bagolyhuhogást hallott, mire a szeméhez emelte a távcsövét, és
végigpásztázta a háta mögött és a jobb kéz felől magasodó
szentjánoskenyérfákat.
Bagolyt nem látott, csak egy görnyedt alakot kiosonni a fák közül.
Néhány másodperccel később egy másik alak bukkant fel, és foglalta el a
helyet, amelyet az előbbi ott hagyott. Sawyer elégedetten pillantott az
órájára. Az emberei, mint mindig, hajszálpontosak voltak, precízen tették a
dolgukat. Ideje volt, hogy elmenjen aludni, úgyhogy felállt, nyújtózkodott
egy nagyot a ház lapos tetején, és azzal a biztos tudattal indult el, hogy
Laura már fent lesz, és reggelikészítés közben találja.
Ahogyan lefelé indult a házhoz kívül hozzáépített kőlépcsőn, egy kopott,
öreg Fordot látott közeledni.
Jókora porfelhőt kavarva kanyarodott a ház elé, és egy enyhén pufók pap
szállt ki belőle.
– Látott valamit a madárleső? – kérdezte Sawyertől.
– Néhány korán kelő vörösvércsét, amint férgekre vadászott... vagy
esetleg egérre – válaszolta mosolyogva a néger.
A pap egyetértőn bólintott. – Laura fent van? – kérdezte.
– Biztosan. Itt mindenki hajnalban kel.
Laura a konyhában volt. Melegen üdvözölte a papot, és Manuel Zerafa
atyaként mutatta be Sawyernek. Az üdvözlés után a pap komoly arccal
belékarolt, félrevonta, és izgatottan mondott valamit máltaiul. A néger csak
az uomo szót értette belőle, miközben töltött magának egy csésze kávét.
Creasy néhány perccel később kapta meg a hívást. Laura mindössze
annyit mondott neki, hogy Zerafa atya akar sürgősen beszélni vele.
Figyelmesen hallgatta a papot, és csak egyszer szakította félbe, hogy
megkérdezze: – Egészen biztos benne?
Öt perccel később ismét a Pensione Splendide teraszán volt, és
nyugodtságában is vérfagyasztó hangon közölte Guidóval: – Tudom, ki a
Kék Gyűrű vezetője. Arab, és minden jel szerint Michael szülőapja.
Nyolcvankilenc
Mario Satta ezredes egész életében bölcsen elkerülte, hogy bármilyen
kérdésben vitába szálljon az anyjával, akiből a társadalmi rangja,
gazdagsága, intelligenciája és büszkesége igen komoly ellenfelet formált.
 Ezúttal sem vitatkozni akart, de azért óvatosságból megkérte a bátyját,
Giovannit, hogy kis időre hagyja ott a nápolyi Cardarelli Kórházat, bízza
munkatársaira a tervbe vett műtéteket, és kísérje el a római családi villába
megbeszélt találkozóra. Egy órába telt, amíg tájékoztatta, de végül meg
tudta győzni, és együtt mentek be anyjukhoz az elegánsan berendezett
szalonba.
Signora Sophia Satta hetvennégy éves volt, és annyira csavaros eszű,
körmönfont, hogy Machiavelli zöld lett volna az irigységtől, ha ismeri. Azt
mesélték, hogy még a háború előtt Mussolini egy állami fogadáson
megpróbált ajánlatot tenni neki. Signora Sophia magas nő volt, ezért
ágaskodnia sem kellett, hogy rápaskoljon a diktátor kopasz feje búbjára,
majd határozott mozdulattal a lába közé nyúlt, és az egyenruhája nadrágján
keresztül megfogta a heréjét. – Csípőtől fölfelé és lefelé is többet képzel
magáról, mint amennyit ér – szégyenítette meg a dúcét.
Az incidens eredménye az lett, hogy a Satta család vidéki birtokán élte át
a háborút, és csak ritkán fordult meg Rómában.
Az idős hölgy szemben ülő fiaira nézett, és igyekezett nem mutatni,
mennyire imádja őket, és mennyire büszke rájuk. Szemtől szemben örökké
szidta őket, mert a rangjukhoz nem illő hivatást választottak, de közben el
volt ragadtatva tőlük, és gyakran áradozott róluk olyanoknak, akikről tudta,
hogy nem mondják vissza nekik.
Természetesen mindketten tudták ezt, Satta ezredes azonban aggódott,
hogy nem fogja elhinni, amit tőle hall. Jó emberismerő volt, rendszerint
pontosan ítélt meg másokat, de az édesanyjával kapcsolatban elég gyakran
tévedett.
Signora Satta türelmesen, közbeszólás nélkül végighallgatta a kisebbik
fiát, és többnyire őt nézte, időnként vetett csak egy pillantást Giovannira.
Az ezredes beszámolója több mint fél óráig tartott, ami után bólintott, és
nyugodt, természetes hangon közölte: – Rég tudom, hogy Emilio Gandolfo
a születése pillanatától gerinctelen, akarat nélküli hernyó, akit mások
irányítanak. És nemcsak ő, sokan mások is azok közül, akiket említettél.
Apátok fiatalon halt meg, de ami a legjobban vonzott benne, amivel rávett,
hogy feleségül menjek hozzá, az a határozottsága volt, az, hogy mindig a
saját feje után ment, nem parancsolt neki senki. – Kis szünetet tartott, és a
természetét meghazudtolóan szelíd mosollyal hozzátette: – Még én sem.
A két fiú ugyancsak elmosolyodott.
 – Anya, én már csak halványan emlékszem apára, de az nagyon
megmaradt bennem, hogy soha, egyszer sem emelte föl a hangját – mondta
Giovanni.
– Volt más, biztosabb módszere annak, hogy elérje, amit akar – felelte
élénken a matróna. – De elég!
Hagyjuk apátokat! Azt mondd inkább, Mario, hogy miben segíthetek!
– Vasárnap este fekete misét mutatnak be a De Muro-villa kápolnájában
– kezdte a választ az ezredes. – Pino Calvecchio beavatási szertartása lesz,
és Caprese püspök fogja celebrálni. Hadd magyarázzam...
Signora Sophia a kezét feltartva belefojtotta fiába a szót.
– Ne magyarázz semmit! Pino Calvecchio három évvel ezelőtt nagy
vagyont örökölt a korrupt apjától. Azóta kiskorú lányok megrontásától a
kábítószerig minden mocsokságot kipróbált, valamennyire rá is unt, és
eljutott odáig, hogy csak a sátánizmus képes megmozgatni romlott
fantáziáját. Ami Caprese püspököt illeti, ő velejéig romlott volt már azelőtt,
hogy reverendába bújt – mesélte az idős hölgy. – Az apja ugyanúgy.
Egyszóval, bármit mondasz is, nem tudsz meglepni. Mit akarsz, mit
csináljak?
– Egyszerű, de kicsit veszélyes – kezdte a választ az ezredes, mire az
anyja jókedvűen fölnevetett.
– Drága fiam! Az én koromban a veszély legalább annyit ér, mint egy
tökéletes afrodiziákum... Szóval? Mit akarsz?
Mario Satta a bátyjára nézett, aki leplezetlenül döbbent arcot vágott.
– Gandolfótól tudom, hogyan fog lezajlani az összejövetel – mondta. – A
társaság este tizenegy tájt gyülekezik a villában. Ha mindenki ott lesz,
beöltöznek a szertartáshoz, és átvonulnak a háromszáz méterrel arrébb lévő
kápolnába. A biztosításról a Kék Gyűrű gondoskodik. – Kis szünetet tartott,
majd megkérdezte: – Meséltem már a barátomról, Creasyről?
– Hogyne! – válaszolta az anyja. – Szeretném végre megismerni...
Igazából harminc évvel ezelőtt lett volna jó.
A két fiú elmosolyodott az apjuk harmincegy évvel korábban halt meg.
– Gondolom, nem kell magyaráznom, miért nem vezényelhetem ki a
csendőröket a résztvevők ellen – mondta Satta.
– Nem. Ti már csak tisztogatni fogtok, miután Creasy elvégezte, amit
kell – válaszolta komolyan az idős hölgy.
 – Nagyon erős csapata van, ráadásul a fogadott fiának, Michaelnek
sikerült egészen közel kerülnie a Kék Gyűrűhöz, és részt vesz a fekete
misén. Természetesen mindenkit, aki vasárnap este belép a De Muro-
villába, nagyon alaposan megmotoznak. Létfontosságú viszont, hogy
Michael a villából már fegyverrel és egy kis rádióadóval menjen a
kápolnába. Elmondom...
Signora Sophia a kezét felkapva a fiába fojtotta a szót.
– Majd én, Mario! – mondta határozottan. – Azt akarod, hogy dugjam el
a fegyvert és a rádiót a villában. Semmi gond.
Giovanni nem állta meg, hogy föl ne nevessen.
– De anya! Veszélyes dologról van szó. Hallgasd meg, hogyan képzeli
Mario!
– Ha csinálom, csakis úgy, ahogyan én gondolom válaszolta mosolyogva
az anyja. – A villába bejutni nem lesz gond. Holnap délután meg is
látogatom De Muróékat, név és egykori dicsőség ide vagy oda,
megtiszteltetésnek fogják venni, és még konyakot is kapok a kávé mellé.
Cserébe kapnak néhány pletykát, tudjanak min csámcsogni hiába régi
család, az utóbbi száz évben eléggé provinciálissá váltak, kikoptak a
társaságból. – Kis szünetet tartva a fiaira kacsintott. – Sophia Satta
látogatása fontosabb esemény lesz számukra, mint egy sima fekete mise. –
Egy pillanatra elhallgatott, és a szemét behunyva, lazán hátradőlt a fotelben.
– Próbálom felidézni magamban a villa belső elrendezését... Évekkel ezelőtt
jártam ott utoljára, de rémlik, hogy a bejárattól jobbra van egy öltöző. A
társaság is nyilván azt fogja használni...
– Vagyis ott akarod elrejteni a holmit! – szólt közbe alig leplezett
izgalommal az ezredes.
Az anyja olyan pillantást vetett rá, mintha csak azt akarta volna mondani:
remélem, egyszer majd csak benő a fejed lágya! De hogy nagyon ne bántsa
meg a fiát, utána rögtön szélesen elmosolyodott, és szelíden közölte: – Két
fegyvert és két rádiót adj, hogy máshová is rakhassak! Úgy legalább dupla
esélye lesz Creasy fiának. Holnap este felhívlak, és megmondom, hol
keresse őket.
– Nagyon köszönöm, anya – felelte halkan Mario Satta, és már állt is fel,
de az idős hölgy visszaparancsolta a székre.
– Ülj le, és figyelj, Mario! Te is, Giovanni! Nagyon nem szeretném, ha itt
vége lenne a dolognak, és miután elvégeztem, amit kértél, elfeledkeznél
rólam. Amit attól a puta Gandolfótól megtudtál, csak egy része annak, ami
körülöttünk zajlik, Tudom, öregasszony vagyok, de többet látok és hallok,
mint hiszed. Az, hogy kiüríted azt a pöcegödröt, csupán a kezdet. Hatalmas,
nagy befolyású emberek próbálnak majd az utadba állni, megakadályozni
abban, hogy a végére járj a dolognak. Használd a tudásomat és a
kapcsolataimat! Melyik vizsgálóbíró lesz veled?
Az ezredes megmondta, mire az anyja elégedetten bólintott.
– Tisztességes és határozott ember. Az apját a maffia, a nagyapját
Mussolini ölte meg. Jól választottál.
Előrehajolt, és élénken csillogó szemmel, határozottan közölte: – Van
néhány dolog, amihez ragaszkodom. Ha úgy tetszik, utasítás.
Mario Satta a bátyjára nézett, de az csak a vállát vonogatta, jelezve, hogy
sejtelme sincs róla, mire gondol az anyjuk.
– Éspedig?
– Ha túl leszünk a dolgon, meg akarom ismerni a barátodat, Creasyt.
Amikor legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy a Kék Gyűrűnek
legalább egy vezetőjét hagyja életben. Megsebesíteni lehet, de csak annyira,
hogy válaszolni tudjon a vizsgálóbíró kérdéseire. A legfontosabb azonban –
az idős hölgy hangja megkeményedett –, hogy a misét celebráló püspökkel
Creasy vagy a fia végezzen.
– Miért? – kérdezte csodálkozva az ezredes.
– Jaj, fiam! Tanuld meg, hogy bármit csinálsz is, ne hozd kellemetlen
helyzetbe azokat, akikre még szükséged lehet... ebben az esetben a
Vatikánt!
Kilencven
A vita heves volt, de eldőlt abban a pillanatban, ahogy elkezdődött. A
csapat Rómába indult a Pensione Splendide-ből. Maxie és Frank volt a
felvezető, őket Jens és Bagoly követte a BMW-n, és a sort Creasy akarta
zárni egyedül.
Az első két kocsi már elindult mindannyian megölelték Guidót, Pietrót és
Julietet, és szertartásosan meg is csókolták őket. Utána Guido azonnal
kiment a bárból, Creasy pedig előbb Pietrótól búcsúzott el, majd Juliethez
fordult:
– Mihelyt vége, Pietro azonnal visszavisz Gozóra, Laurához és Paulhoz.
Pár nappal később mi is megyünk Michaellel.
 – Ne aggódj! – válaszolta szorosan a nyakába csimpaszkodva a lány. –
Még egyszer nem követek el ostobaságot!
Creasy körülnézett, Guidót kereste, és rögtön elkomorodott, meglátva
visszatérő barátját.
Guidón kopott farmer, vászoning és farmerdzseki volt, baljában pedig
jókora vízhatlan, impregnált vászonból készült táska.
Creasy azonnal megismerte, erősen kopott volt, mivel Guido éveken
keresztül egyik háborúból a másikba cipelte.
– Nem! Megígérted! – szólt rá határozottan a barátjára.
Guido nyugodtan nemet intett. – Ismerted Júliát, tudod, mit mondana –
felelte, és a táskára nézett. – Még megvan a géppisztolyom... Nem a
legújabb, nem is igazán divatos, de nincs annyi időnk, hogy megtanuljam,
hogyan kell bánni a maiakkal.
– Már megvan a csapatom – próbálta újból visszatartani Creasy.
– Jó, de nem tökéletes... csak velem – mondta Guido, és a táskát ledobva
erősen megölelte, megcsókolta az unokaöccsét. – Vigyázz Julietre! Tudod,
hol van a pénz. Holnap este költözzetek át a Regina Hotel egyik
tetőlakosztályába! Lefoglaltam és ki is fizettem. Vidd magaddal a
fegyveredet, és a lábatokat se tegyétek ki onnan, amíg nem jelentkezem! –
Óvatosan Julietet is magához vonta, és megcsókolta. – Ne aggódj, kicsi!
Guido vigyáz apádra és a bátyádra – mondta neki mosolyogva.
A lány a nyakát átkarolva hozzásimult, Guido pedig a feje fölött odaszólt
Creasynek: – Mit csináljak, olasz vagyok.
Kilencvenegy
Mindannyian várakozva fordultak a római biztos ház nappalijába belépő
Creasy felé, és nagyon elcsodálkoztak, amikor megpillantották a
vászontáskájával a kezében szorosan a nyomában érkező Guidót.
– Eggyel gyarapodott a csapat – jelentette be Creasy.
Néhány másodpercig tartó csönd következett, majd Maxie és Frank fülig
érő szájjal felállt.
– Vén csirkefogó! Éppen a helyszínrajzot néztük, és azt magyaráztam,
hogy sokkal jobban érezném magam, ha a kápolnától keletre, a kis dombon
lenne egy géppisztolyos – mondta az ausztrál.
– A legjobbat kaptad, akit csak el lehet képzelni. Így már nem aggódom a
hátamért – csatlakozott hozzá Maxie.
 Satta örömteli, egyszersmind kérdő pillantást vetett Guidóra, aki neki is
azt mondta, amit pár órával korábban Creasynek:
– Mit csináljak, olasz vagyok.
Az ezredes szó nélkül hozzálépett, és a két olasz erősen megölelte
egymást.
Az akció előtti utolsó megbeszélést tartották. René azzal a hírrel érkezett
a Spanyol-lépcső melletti luxuslakásból, hogy Michael felkészült, és remek
formában van. – Bár az utóbbi néhány nap elég fárasztó volt neki – tette
hozzá mosolyogva.
Egy kerek asztal körül ültek, amelyen ott volt kiterítve a De Muro-villa, a
körülötte lévő park és a magánkápolna nagy léptékű helyszínrajza. A dán
előtt sárga, vonalas, szálkás írással telerótt jegyzetfüzet feküdt kinyitva.
– Összegeztem a Gandolfótól, más forrásoktól, és természetesen Satta
ezredes édesanyjától kapott információkat – kezdte, és mindjárt bele is
nézett a füzetbe.
– Először is, Satta ezredes arról tájékoztatott, hogy a rendőrségi
kórboncnok jelentéséből egyértelműen kiderül, hogy Gandolfo tábornokkal
szívroham végzett... és nincs ok azt feltételezni, hogy a Kék Gyűrű sejti,
miszerint veszély fenyegeti a fekete misét. Másodszor, az ezredes anyja két
pisztolyt és két rádióadót rejtett el a De Muro-villában. – Jensen kis
szünetet tartva állával a belgára bökött. – René tudja a pontos helyüket, és
továbbadja az információt Michaelnek.
Természetesen jeladókról van szó, és Michael három rövid és egy hosszú
sípolással adja meg a jelet a támadásra. Gandolfótól tudjuk, hogy legalább
tucatnyi őr fogja biztosítani a villát. Satta ezredes és a csendőrei három
kilométernyire fognak várakozni, és a jelzésünk vétele után pár perccel ott
tudnak lenni a kápolnában.
– Creasyre nézett, és az előttük heverő helyszínrajzra mutatott. – Te
jössz, főnök!
Creasy lazán nyújtózkodott egyet, aztán helyet foglalt végre elemében
érezte magát. Több mint egy percig némán tanulmányozta a helyszínrajzot.
A villa a Bolsena tótól mintegy öt kilométerre, erdős, dombos vidéken
épült.
– Vannak Trilux éjszakai látókészülékeink, amelyekkel az őrök nem
rendelkeznek – kezdte végül az eligazítást. Két csoportra oszlunk. Az első:
Maxie, Frank és René behatol a területre, felderíti, hol helyezkednek el az
őrök, és tájékoztatja róla a belőlem, Guidóból és Bagolyból álló másik
csapatot. Fontos, hogy a mise kezdete után támadjunk, amikor a résztvevők
figyelmét teljes mértékben leköti az, ami a kápolnában zajlik... lényegében
közvetlenül az áldozat bemutatása előtt. Michael a megfelelő időben jelez,
és mihelyt megérkezünk, lelövi a püspököt. Az én csapatom hatol be a
kápolnába, Maxie-é pedig kint marad, és végez az őrökkel. – Creasy a
dánhoz fordult: – Te körülbelül egy kilométerre, egy tizenkét személyes
kisbuszban fogsz várakozni. Úgy időzítjük az érkezésedet, hogy körülbelül
egy perccel előzd meg Satta ezredest és a csapatát. Három-négy kilométerre
a villától négy kocsit helyezünk el, és a kisbuszt hátrahagyva azokkal
megyünk tovább. Kábítógránátokat fogunk alkalmazni, és azt akarom, hogy
lehetőség szerint minimális legyen a kápolnában a fegyverhasználat. Akit a
püspökön kívül meg kell ölni, azzal én végzek. Sattára nézett. – Donáti és
Husszein is köztük lesz. Delorst megsebesítem, de csak annyira, hogy élve
elfoghassa, és tudjon beszélni.
– És a gyülekezet tagjai? – kérdezte az ezredes.
Creasy pár másodperc gondolkodás után válaszolt:
– A jelöltet megölöm, de a többit meghagyom magának, hallgassa ki
őket.
– Rendben. Nekem így megfelel – válaszolta Satta.
Kilencvenkettő
Katrin, ha nem aludt, ideje nagy részében nevetett. A dolognak semmi
köze nem volt a természetes boldogsághoz, annál több viszont a
tablettákhoz, amelyeket nevelőszülei rendszeresen adtak neki. A boldogság
mindent elhomályosító ködén keresztül látta a szép házat és mosolygó
arcukat.
Biztosan így van ezzel minden gyerek, aki rémálomból szabadult,
gondolta.
Vasárnap délután, amikor új anyukája szólt neki, hogy kocsikáznak
egyet, meglátogatják vidéken lakó barátaikat, boldogan nevetett.
Kilencvenhárom
A bejárati csengő fél tízkor szólalt meg.
René beengedte Gina Forellit, aki egy hosszú, tűzpiros köpenyt nyomott
a kezébe. – Adjon egyet a fantasztikus bikalevéből, René! – kérte
felvillanyozottan.
 Michael futballmeccset nézett a tévében, de a nő érkezésére felállt, és
összeölelkeztek.
– Nagyon elégedett vagyok veled – közölte Gina.
– Miért?
– Mert igazi vagy.
– Ezt hogy érted?
A nő a televízióhoz lépett, és kikapcsolta. Sötétkék, bokáig érő
gyapjúszoknyát és állógalléros, vérvörös kasmírpulóvert viselt, amely alatt
Michael megítélése szerint nem volt semmi. Megfordulva kissé oldalt
hajtotta a fejét, és rekedtes hangon azt mondta:
– Meg kell értened, Adnan! Sok olyan ember megfordul Rómában, aki
másnak hazudja magát, mint aki.
Egy részüknek van pénzük, a többiek csak úgy tesznek, mintha lenne.
Ahhoz, hogy ma este magammal vihesselek, néhány fontos embernek
alaposan ellenőriznie kellett. Hidd el, annyi összeköttetésük és olyan
hatalmuk van, hogy ez nem okozott gondot nekik!
– És meglepődtek... meglepődtél azon, hogy valóban az vagyok, akinek
mondom magam?! – kérdezte megbántottan Michael.
– Nem lepődtem meg, hanem örültem. Természetesen én is hallottam,
hogy tízmillió dollárt utaltál át a Banco di Romában vezetett számládra... és
most már azt is tudom, hogy melyik közel-keleti bankból származott a pénz.
Sőt, az átutalást végző magas beosztású alkalmazottnak a nevét is. Azzal is
tisztában vagyok, hogy ha itt hagyod Rómát, biztos hely vár a Harvard
Egyetemen, és tudom, kik azok a professzorok, akik tanítani fognak.
Michael úgy tett, mintha lenyűgözte volna mindaz, amit hallott.
– Ezek szerint ez a ma esti kaland nagyon komoly lesz, nem csupán üres
hókuszpókusz, amelynek az az egyetlen célja, hogy szegényebbé tegyen
ötvenezer dollárral.
Gina komolyan megrázta a fejét. – Szó sincs arról, hogy játék lenne,
Adnan – felelte. – Amit ma este látsz... aminek a részese leszel, annyira
ritka, olyan kevésszer fordul elő, hogy az emléke örökre belevésődik az
agyadba... Lehetséges, hogy utána sosem leszel ismét az, aki addig voltál.
René jelent meg az itallal, és kérdőn Michaelre nézett, aki nemet intett,
úgyhogy csöndben kiment a szobából.
– Te nem iszol, Adnan? – érdeklődött a nő, miután újból kettesben
maradtak.
 – Egyelőre nem... Majd később.
– Igen. Lesz miből válogatni – mondta mosolyogva Gina. – A tested és az
agyad is megkap mindent, amire vágyik. Mindent!
– Mikor indulunk? – kérdezte az órájára pillantva a fiatalember.
– Körülbelül tíz perc múlva, de előtte meg kell tenned két dolgot.
– Éspedig?
A nő lerakta a poharát, és aztán válaszolt:
– Add ide az ötvenezer dollár felét... és vetkőzz meztelenre!
– Miért? – kérdezte megrökönyödve Michael.
Gina nevetve eléje lépett, és puhán, már-már szemérmesen szájon
csókolta.
 – Alaposan meg kell motozzalak – felelte. – Muszáj megtennem... és
inkább kellemes lesz, mintsem kellemetlen.
– Természetesen nincs ellene kifogásom – mondta fanyar mosollyal
Michael. – Ami pedig a pénzt illeti: holnap a másik felét is megkapod.
– Bízom benned – felelte komolyan a nő. – Kissé veszélyes a számomra,
mert esetleg azt jelenti, hogy kezdek beléd szeretni.
A fiatalember kétkedő pillantást vetett rá, és közben egy borítékot húzott
elő a belső zsebéből, – Huszonötezer, ezerdollárosokban – mondta,
odanyújtva Ginának.
Az nem számolta meg a pénzt, összehajtotta a borítékot, és a pulóverét
felhúzva, a szoknyája dereka alá csúsztatta.
– Vetkőzz! – adta ki mosolyogva az utasítást.
A legalaposabb motozás következett, amit csak Michael el tudott
képzelni. Ginát minden bizonnyal profik készítették fel, és pedig jó
alaposan, mert valamennyi ruhadarabját gondosan megvizsgálta, nem
hagyva ki egyetlen hajtást, derékrészt, sőt zakógombot sem.
Miután valamennyi ruhadarabját végigtapogatta, a cipője következett,
amelyet nemcsak végigtapogatott, hanem a sarkát is odaütötte az asztalhoz,
hogy hallja, hogyan koppan, nem ad-e kongó, belső üregre utaló hangot.
Michaelnek és Creasynek megfordult a fejében, hogy Michael testén,
vagy valahol a ruhájában kellene elrejteni egy miniatűr rádióadót, és a
fiatalember most csak örülni tudott, hogy végül is nem kockáztatták meg.
A cipő után a teste következett. Gina előbb belenézett a szájába,
ellenőrizte, hogy nincsenek-e gyanúsan új fogtömései, utána karcsú ujjával
a fülébe nyúlt, végül megkérte, hogy szétterpesztett lábbal dőljön előre, és
érintse meg a bokáját. Michael tudta, mi következik, de szó nélkül
engedelmeskedett. A nő finoman, de mélyen belenyúlt a végbelébe,
körbetapogatta, és miután kihúzta az ujját, adott egy csókot a gerincére.
– Minden szempontból tiszta vagy, Adnan – mondta.
A nő egy Mercedesszel volt, amelyet Michael még egyszer sem látott. A
kocsi hátsó ülésén alacsony, sötét bőrű férfi foglalt helyet. Gina nem
vesztegette az időt azzal, hogy bemutassa őket egymásnak, és Michael le
merte volna fogadni, hogy végig, az egész úton fegyver fog a hátának
szegeződni.
Mihelyt kiértek a belvárosból, a nő odaszólt neki:
– Be kell kötnünk a szemed. Gondolom, megérted.
 – Természetesen – válaszolta Michael.
Hallotta, hogy a férfi megmoccan a háta mögött, és a következő
pillanatban fekete selyemkendő feszült a szemére.
Kilencvennégy
A hold sarlóját felhők tördelték darabokra. A csapat a villától körülbelül
egy kilométerre, egy facsoport alatt állapodott meg. Egyforma öltözék volt
mindenkin: fekete, testhez simuló kezeslábas és magas szárú, gumitalpú,
puha cipő. Fekete, sokzsebes vászonmellények tették teljessé az öltözéket,
és még az arcukat is feketére mázolták.
Bagolyt leszámítva mindannyian elemükben érezték magukat. A francia
volt az egyetlen, aki korábbról nem ismerte a katonai fegyelmet, ennek
ellenére gyorsan beilleszkedett a csapatba, és még egy viccet is
megengedett magának, miközben a biztos házban felszerelkeztek. Jens
gyorsan bemázolta fekete kenőccsel a homlokát, az arcát és az állát, és már
lépett is hátra, hogy szemügyre vegye a barátját. Bagoly tetőtől talpig úgy
nézett ki, mint egy született kommandós. Sűrűn felaggatott gránátok lógtak
a mellényéről, tokba dugott revolver verdeste az oldalát, jobb válláról
géppisztoly lógott alá, zsebei dagadtak a tartalék táraktól, és infravörös
éjszakai látókészülék lógott a nyakában. Jens, miután alaposan szemügyre
vette, elégedetten bólintott. Bagoly panaszosan megjegyezte: – Creasy nem
engedi, hogy magammal vigyem a CD-lejátszómat.
A dán jó néhány másodperc után jött csak rá, hogy viccnek szánt
megjegyzést hallott.
Féltérdre ereszkedve, ugrásra készen várakoztak.
Creasy rábökött Maxie-ra, majd a villa felé mutatott, és a rhodesiai egy
pillanattal később már ott sem volt, alakja beleveszett a sötétbe. Magától
értetődőnek tartotta mindenki, hogy ő megy felderítésre:
Öt évet szolgált a rhodesiai hadsereg Selous Scouts nevű elit kommandós
alakulatában, és bármikor képes volt egy elefánttól tíz lépésre úgy
elhaladni, hogy az ne sejtsen semmit. Creasy felhajtotta az órája fedelét, és
látta, hogy a halványan fluoreszkáló mutatók negyed tizenegyet mutatnak.
Még bőven volt idejük, úgy döntöttek, hogy csak a legutolsó pillanatban
helyezkednek támadó pozícióba.
Maxie háromnegyed tizenegykor tért vissza. Nesztelenül besiklott Creasy
és Guido közé, és suttogva, alig hallhatóan jelentett: – Hét őrt láttam. Négy
kijelölt helyen áll, három folyamatosan mozog. Géppisztoly van
mindegyiknél. A villa túlsó oldalán mások is lehetnek.
A külső fal terméskőből van, és körülbelül két és fél méter magas. Se
riasztó, se villanyvezeték nincs rajta. Kétszáz méternél közelebb voltam a
villához és a kápolnához, de se őrkutyákat, se riasztórendszerhez tartozó
érzékelőket nem találtam. Már érkeznek a vendégek, hetet láttam, három
férfit és négy nőt. A villa és a kápolna között nincs világítás, bár az út
mellett és a bejáratok fölött is láttam világítótesteket. A kápolna egyik
ablakán fény vetül ki, vörös színű, de az is lehet, hogy az ablak van
befestve.
Creasy Guidóhoz hajolt, és tisztán látta hófehéren kivillanó fogait,
miközben az olasz azt mondta: – Nem érzem jól magam, amíg nem tudom,
hogy mi van a villa másik oldalán.
– Én sem – válaszolta Creasy, és újból az órájára nézett. – Húsz perc
múlva kettéválunk, úgy megyünk tovább. Mielőtt a villából a kápolnába
indulnának, a helyünkön leszünk, és Maxienak marad ideje körbekerülni,
megnézni, mi van a túlsó oldalon. – Könnyedén megérintette a rhodesiai
vállát. – Ha végzel, gyere hozzám, és mondd el, mit láttál! Utána még
mindig lesz húsz percünk, hogy ha kell, változtassunk a terven.
Három kilométerrel arrébb Mario Satta ezredes egy kis mellékúttól
kétszáz méterre lévő tisztáson, a kocsijában várakozott, amely mellett hat
másik jármű sorakozott: három kemény tetejű terepjáró, egy másik
személygépkocsi és két fekete, páncélozott, tizenkét ember befogadására
alkalmas személyszállító jármű. A helyettese az akció során Brisci százados
volt. Most mellette ült, és türelmetlenül dobolt a térdén.
– Miért nem indulunk, ezredes? – kérdezte. – Tudjuk, hogy Giardini már
otthon van, és nyugodtan vacsorázik a feleségével.
Satta óvatos pillantást vetett feléje nagyon remélte, hogy olyan
becsületes és okos, mint mondják róla.
– Ilyen esetekben, százados – felelte –, gyakran eltérek a megszokott
sémától. Lehetséges ugyanis, hogy Giardini barátunk kompromittáló
iratokat tart odahaza. Ha becsöngetünk, miközben vacsoráznak, vagy ő,
vagy a felesége, esetleg valamelyik gyereke, vagy bárki az ott levők közül
meg tudja semmisíteni a dokumentumokat. Ezért jobb szeretném megvárni,
hogy mindannyian lefeküdjenek, sőt, jó mélyen aludjanak. Akkor
betörhetjük az ajtót, és mielőtt magához térne, a dolgozószobájában
lehetünk.
– Honnan fogjuk tudni, hogy elég mélyen alszik? – kérdezte a százados.
Satta nagyot sóhajtott lehetséges, gondolta, hogy mégsem olyan eszes,
mint mondják. – A házat körbevettük, és minden irányból folyamatos
megfigyelés alatt tartjuk – felelte. – A jelentések szerint csak a földszinten
égnek a villanyok. Ha lent sötét lesz, és felgyújtják az emeleti lámpákat, az
embereink azonnal jelentkeznek, és azt is jelzik, ha a fönti fények
kialszanak, jelezve, hogy a család nyugovóra tért. Onnantól számítva elég
lesz félóra, és rájuk törhetünk.
A százados mégsem volt annyira ostoba, mint amilyennek egy pillanatra
látszott. – És mi van – kérdezte –, ha valamelyik emeleti lámpát egész
éjszakára égve hagyják? Vagy mondjuk a család valamelyik tagja rossz
alvó... és hajnalig olvas, esetleg pornófilmeket néz?
– Abban az esetben hajnali kettőig várunk, és akkor, akármi történt is
addig, bemegyünk – felelte mosolyogva Satta, és előbb az órájára nézett,
majd hanyag mozdulattal megtapogatta az egyenruhája mellzsebébe rejtett,
Creasytől kapott, kis fekete dobozt. Az apró holmi mindössze arra kellett,
hogy a következő egy órában leadjon egy jelzést, amely után Signor
Giardini, a felesége és egész családja nyugodtan, háborítatlanul végigalhatta
az egész éjszakát.
Kilencvenöt
Gina kézen fogva vezette, és pár lépés erejéig nemcsak érezte, tisztán
hallotta is a cipője talpa alatt csikorgó kavicsokat.
– Vigyázz! Négy lépcsőfok jön! – mondta a nő, és megszorította a kezét.
Annak ellenére, hogy be volt kötve a szeme, könnyedén lépkedett. Meleg
csapta meg az arcát, jelezve, hogy ajtón jutott keresztül, és egy-két
másodperccel később hallotta is a háta mögül a csukódását.
– Leveheted! – szólt rá a nő.
Lerántotta a fekete selyemkendőt, és sűrűn pislogni kezdett az éles
fénytől. Tágas helyiségben voltak, amelyről tudta, hogy csakis a nagy villa
hallja lehet.
Vastag szőnyeget érzett a lába alatt, a feje fölött jókora csillár lógott, és
körben a falakon régi festmények, egy előkelő család rég meghalt tagjairól
készült portrék lógtak. Nem túl messze nyitott ajtót látott, amely mögül sok
beszédhangból összetevődő zsongás hallatszott.
 A nő kézen fogta, és az ajtó felé indult vele. – Itt senkinek nincs neve –
figyelmeztette. – Ne döbbenj meg, ha látsz egy igazi püspököt! Ő mutatja
be a misét.
Michael nem döbbent meg, még csak meg sem lepődött, délután számos
fényképet látott Caprese püspökről, és azonnal megismerte fekete
kecskeszakállát, busa szemöldökét, göndör, fekete haját.
A folyosón végighaladva a szeme sarkából egy ajtót látott balra, minden
bizonnyal a férfi öltözőét. Jobbra lépcső volt, amelyről tudta, hogy a
hálószobához és egy másik öltözőhöz vezet. Elérték a hallból is látható
szobát. Pezsgőspohárral a kezükben tucatnyian tartózkodtak benne, és
mintha vezényszóra tették volna, majdnem egyszerre a belépő párra néztek.
Öt férfiból és hét nőből állt a társaság néhányan néma bólintással
köszöntötték Ginát, de aztán ők is sietve csatlakoztak a többiekhez, és
Michaelre szögezték kíváncsi tekintetüket.
Ezüsttálcával a kezében egy öreg inas lépett hozzájuk, és pezsgővel
kínálta őket. Michael ivott egy kortyot, utána majdhogynem kihívóan
viszonozta a rá szegeződő pillantásokat. Némi csodálkozással vette
tudomásul, hogy Caprese püspök a rangjának megfelelő tűzpiros reverendát
visel. Magasabb volt, mint a fényképek alapján gondolta, és miközben
komolyan a szemébe nézett, átsuhant rajta a gondolat, hogy éjféltájt egy
pontosan célzott lövést fog leadni a homloka közepére, közel az
orrnyergéhez. Ha akarja, sem tudta volna eltéveszteni Anvar Husszein
fekete, erősen verejtékező arcát, és a másik ismerősét, Jean Lucca Donátiét.
A férfiak kivétel nélkül szolid öltönyt viseltek, a nők hosszú ruhát, vagy
bokáig érő szoknyát blúzzal. Ketten közülük a húszas éveikben jártak és
nagyon szépek voltak, további kettő mintegy tíz évvel idősebb, de
ugyancsak vonzó, hárman pedig már a végéhez közeledtek annak az
időszaknak, amelyben középkorúnak lehetett nevezni őket. Egyikükön még
látszott, hogy valaha kivételes szépség lehetett, a másik kettőn azonban már
a rengeteg festék sem segített.
A püspökön, Husszeinen és Donatin kívül Michael senkit nem ismert,
sem a nőket, sem a maradék két, középkorú és erősen túlsúlyos férfit.
– Szép ház szép szobája – mondta Ginának Michael, miután körbenézett.
– A tulajdonosok is itt vannak?
A nő mosolyogva nemet intett.
 – Ilyen alkalmakkor rendszerint elutaznak – felelte, majd kézen fogta a
fiatalembert, hogy a püspökhöz vezesse, és menet közben figyelmeztette: –
Csak üdvözöld, beszélgess vele semleges dolgokról, és ne tegyél fel neki
semmilyen konkrét kérdést! Körülbelül húsz perc múlva átöltözünk, és
megyünk a kápolnába.
Michael kezet fogott a püspökkel, és mivel hirtelen nem jutott eszébe
más, újból megdicsérte a szép szobát. A pap egyetértően bólintott, és egy
nagy tájképre mutatott.
– Nem Caravaggio – mondta mosolyogva –, száz évvel korábbról való,
de azért igen értékes. – Örülök, hogy újból látom, kedvesem – mondta a
hangját lehalkítva Ginának. – A szépsége sokat használ ritka
összejöveteleinknek. – A püspök a fiatalemberre mutatott.
– Azt hiszem, barátja jelenléte csak még érdekesebbé fogja tenni a mai
estét.
Michael enyhe borzongással idézte fel magában, amit Gina
eligazításképpen mondott: a misét biszexuális orgia követi, és akinek éppen
ahhoz van kedve, magával azonos nemű párt választ. Üdvözölte a többieket
is: Donáti lagymatagon nyújtotta oda a kezét, Husszein szorítása azonban
olyan volt, akár egy acélsatué. Az inas egyfalatos szendvicseket hordott
körbe, és Michael kezdte úgy érezni magát, mint egy unalmas koktélpartin.
Éppen ezen gondolkodott, amikor Husszein váratlanul mellette termett,
megfogta a könyökét, és szólt neki, hogy menjenek átöltözni. A folyosón a
nők balra fordulva, az emeletre indultak, és mielőtt eltűnt volna a
lépcsőfordulóban, Gina mosolyogva biztató pillantást küldött felé.
A férfiak a folyosó végén, jobbra lévő ajtó felé vették az irányt, amely
egy nagyon nagy, selyemtapétás, selyemhuzatú kanapékkal berendezett
szobába vezetett.
Az egyik kanapé támláján keresztbe vetve fél tucat hosszú, csuklyás,
rojtos végű övvel ellátott fekete köpeny feküdt, előtte pedig fekete bőrsaruk
sorakoztak.
Michael nem kis megkönnyebbüléssel fedezte fel a szoba túlsó felében a
két ajtót, amelyről René beszélt.
Tudta, hogy mindkettő egy fürdőszobába vezet, és neki a jobb oldaliba
kell mennie.
Donáti és Husszein elkezdte ledobálni magáról a ruhát, és példájukat
gyorsan követték a többiek. Michael tudta, hogy az átöltözés után minél
előbb be kell jutnia a fürdőszobába. Donáti és Husszein már meztelen volt –
az olasz pocakja puhán remegett, Husszein fekete teste viszont olyan
kemény volt, akár a szikla. Fölemelte az egyik köntöst, és Michael elé
tartva hozzámérte a fiatalemberhez.
– Ez jó lesz – mondta mosolyogva, és mindjárt segített is, belebújni.
– Tényleg az – válaszolta mosolyogva Michael. – A szabómnak sem
volna kifogása ellene.
– Ki a szabója? – érdeklődött Donáti.
– Figyelmeztettek, hogy ne kérdezzek konkrét dolgokat, és ne is
válaszoljak konkrét kérdésekre – mondta rendreutasító pillantás kíséretében
a fiatalember.
Donáti és Husszein helyeslően bólintott, megerősítve Michaelben a
felismerést, hogy sikeresen átesett egy újabb próbán. Kiválasztott magának
egy megfelelő méretűnek tetsző sarut, leült és felcsatolta.
– Ki kell mennem a fürdőszobába – mondta, miután végzett. – Gyanítom,
hogy a kápolnában nem lesz.
Halványan elmosolyodott, és Husszeinhez hajolva hozzátette: – Be kell
valljam, kicsit ideges vagyok!
A núbiai mosolyogva a két ajtó felé intett, és akkor majdnem
bekövetkezett a katasztrófa. Egy másik anyaszült meztelen férfi is az ajtók
felé indult, de szerencsére Michael még időben észrevette, és utolérve
megkérdezte tőle: – Melyik melyik?
– Teljesen mindegy. Csak férfiak vannak itt – válaszolta vállat vonva az
illető.
Michael megszaporázta a lépteit, és benyitott a jobb oldali ajtón, amely
mögött a legnagyobb fürdőszobát találta, amelyet valaha látott. Hatalmas
öntöttvas, zománcozott fürdőkád állt az egyik fal mentén, és mellette
ugyancsak óriási mosdókagyló volt. A teremnek is beillő szoba túlsó
végében vécékagyló, mellette bidé volt, a bejárattól jobbra pedig a bútor,
amelynek a meglétéért egész este imádkozott. A nagyon magas, majdnem a
mennyezetig érő ruhásszekrényt aranyszínű, kanyargó levélminta díszítette.
Ahogy ránézett, Michael először nem értette, hogyan volt képes Satta
édesanyja elérni a szekrény tetejét, de aztán megpillantotta a mellette álló
zsámolyt. Eléje húzta, és felállt rá, amitől vészjóslóan recsegett ugyan, de
kitartott alatta.
 Miután megbizonyosodott róla, hogy nem fog összerogyni, óvatosan
végighúzta a kezét a szekrény tetején, és megkönnyebbülve felsóhajtott,
amikor megérezte, amit keresett. Levette a fegyvert, a kis fekete
fémdobozba rejtett rádióadót, és az öt centi széles gumiszalagokat. Néhány
másodperccel később már mindkettő a derekán volt, biztosan tartva az 191
l-es Coltot és a rádiót, Michael pedig felhúzta magán a köpenyt, a vécéhez
lépett, és újabb sóhajjal könnyített magán.
Kilencvenhat
A mindent különböző árnyalatú sárgává változtató éjszakai távcsövön
keresztül Creasy a valóságosnál is hátborzongatóbbnak látta a menetet. A
csuklyás, földig érő köntöst viselő alakok mozgásából ítélve a nők haladtak
elöl, és őket követték a férfiak. Az arcot takaró csuklya miatt nem tudta
megállapítani, melyik Michael, egészen addig, amíg az egyik hátul haladó
alak hozzá nem ért a derekához. Két másodperccel később a Creasy
zsebében lévő kis fekete doboz kétszer halkan sípolt.
Guido mellette hasalt, ugyancsak a menetet figyelte, és a sípolás után
Creasyt megbökve, halkan odaszólt neki: – Sikerült a srácnak. Nála van az
adó és a fegyver.
– Így már sokkal jobban érzem magam – válaszolta Creasy. – Ha
meglátnak bennünket, rögtön Michaelre fognak gyanakodni. Nem tudom,
van-e valamelyiknél fegyver, de ha igen, legalább vissza tud lőni.
A villa legtávolabbi sarka felé fordította a távcsövet, és Maxie-t kereste,
akinek az épület hátsó frontját kellett ellenőriznie, de nem látott semmit.
Guidóhoz, és a rajta túl hasaló, ugyancsak a körülbelül háromszáz
méternyire lévő villát figyelő Bagolyhoz fordult.
– Láttok valamit?
– Esküszöm az anyám sírjára – válaszolta erős marseille-i akcentussal
Bagoly –, hogy az utóbbi tíz percben senki nem kerülte meg azt a sarkot.
– Remélem, Maxie nem sétált bele valamilyen csapdába – mondta némi
aggodalommal a hangjában Guido.
Creasy már éppen azon volt, hogy megnyugtassa, amikor tompa
puffanást hallott maga mellől. Megfordult, és az enyhén ziháló, hason fekvő
Maxie-t pillantotta meg.
– Csak egy őrt találtam, az is békésen alszik a garázsajtó mellett egy
széken – jelentette a rhodesiai. – Nyugodtan elvághattam volna a torkát.
 Bagoly kúszott közelebb hozzájuk, és kérdezte meg suttogva: – Merre
jöttél vissza?
– Arra, amerre elindultam – válaszolta Maxie. – A sarkot megkerülve.
– Frászt! – tiltakozott a francia. – Egész idő alatt azt figyeltem, de sem
jönni, sem menni nem láttalak.
– Figyelj, kisfiam! – felelte kuncogva Maxie. – Akár a nadrágodat is
ellophattam volna úgy, hogy meg sem érzed.
– Elég! – figyelmeztette őket Creasy. – Mihelyt az első lövés eldördül, az
őr azonnal felébred. Hogyan fogod sakkban tartani?
– Sehogy – kuncogott ismét Maxie. – Ébresztőt hagytam neki.
Creasy és Guido halkan felnevetett, Bagoly azonban nem értette, miről
van szó.
– Maxie repeszgránátot tett, szerintem úgy félméternyire az őr elé –
magyarázta neki Guido. – Kihúzta a biztosítószeget, hagyta, hogy a
biztosítókar kettővel kijjebb ugorjon, aztán tett rá egy csúszó kötést, és a
zsinór végét az őr lábára erősítette. Ha feláll és megrántja, a csúszó kötés
elengedi a biztosítókart, az még egy fokozatot ugrik, és egy őrrel máris
kevesebb lesz, aki miatt aggódnunk kell.
– Merde! – morogta a francia, mivel jobb nem jutott eszébe hirtelen.
– Arra nem lesz ideje – mondta Creasy, most már a kápolnát figyelve,
amelyben nemrég tűnt el a társaság utolsó tagja is. – Ideje visszamenni a
csapatodhoz! – szólt Maxie-nek. – Tudjuk, hogy van egy kis előtérbe vezető
hátsó ajtó. Valakinek azt is figyelnie kell.
– Majd René – válaszolta Maxie. – Mi Frankkel előbb a mozgó őröket,
aztán a helyhez kötötteket vadásszuk le. Ha elkezdődik, úgy
összezavarodnak, hogy legalább tíz másodpercig nem tudják ott hagyni a
helyüket, annyi pedig elég, hogy visszaérjünk hozzájuk.
Creasy még egyszer átgondolta a hadrendjüket, és odaszólt Bagolynak: –
Menj Maxie-val! Olyan helyre állítsd – mondta a rhodesiainak –, ahonnan
két helyben álló őrt leszedhet! Neked és Franknek akkor már csak egy-egy
marad. A kápolnát mi megcsináljuk Guidóval.
– Innen tehát nem fog fedezni bennünket senki – jegyezte meg Guido.
Creasy rögtön válaszolni akart neki, de Maxie megelőzte: – Nincs rá
szükség. Körbejártam a területet. Hátulról senki nem fog ránk lőni, hacsak
valamelyik őr el nem szabadul, ami kevéssé valószínű.
 Guido megnyugodva bólintott, újból a kápolnát kezdte figyelni, és
közben odasúgta Creasynek: – Úgy néz ki, rendben lesz a dolog... Most már
csak Michael jelzését kell megvárnunk.
– Igen. Szerintem kell hozzá úgy húsz perc – válaszolta Creasy.
Miközben ezt megbeszélték, Maxie kúszva megkerülte őket, megbökte
Bagoly vállát, és azt mondta:
– Maradj szorosan mögöttem! Nem szeretnélek elveszíteni.
Kilencvenhat
Gina Forelli az átjáró másik oldalán, a szomszéd padban ülő Michaelre
nézett. A gyertyák fürgén lobogó lángjának fényében a fiatalember arca
olyan volt, mintha vasból öntötték volna, és a nő azt hitte, hogy a
félelemmel vegyes megdöbbenéstől néz ki úgy. Tévedett, Michael vonásait
a vasakarattal kordában tartott dühös indulat tette merevvé. A kápolna
közepén álló, fekete selyemmel letakart oltárra szögezte a tekintetét,
amelyen egy kislány feküdt hanyatt. Hosszú, szőke haja kétoldalt gondosan
a füle mögé volt igazítva, formás kis testét a csuklójára és a bokájára csatolt
pántok tartották fogva.
Amikor megpillantotta, Michael azt hitte, hogy halott, de aztán
észrevette, hogyan emelkedik és süllyed lélegzése ütemére a melle. A
fejétől néhány arasznyira egy fekete parafakockába a hegyével beleállított
arany nyelű kés csillogott. Mögötte félkörben elhelyezett fekete gyertyák
lobogtak. Caprese püspök az oltár másik oldalán várakozott élénkvörös
főpapi öltözékét fekete köntösre cserélte, szakálla fölött a szája egyenes
vonalba merevedett. Valahonnan fentről egy láthatatlan kötélre erősített,
fejjel lefelé fordított, fekete feszület lógott föléje. Az oltár két oldalán fekete
köntösben állt egy férfi és egy nő, akit Michael nem látott a villában, és bár
nem tudta, gyanította, hogy a gyerek ál-nevelőszülei. Az oltár előtt a jelölt
térdelt.
Michael körülnézett, és ha utálkozva is, de magában elismeréssel adózott
annak, aki kitalálta, hogyan teremtsen hangulatot a kápolnában.
Láthatatlan, valahol a magasban elrejtett hangszórókból gregorián
dallamok hömpölyögtek alá, és ugyancsak eldugott ventilátorok enyhe
tömjénfüstöt fújtak be. Tapasztalt filmrendező sem tudott volna a helyhez és
alkalomhoz illőbb körülményeket teremteni.
A püspök szája megmozdult, mély bariton hangon visszafelé kezdte
mondani a Miatyánkot, és a jelenlévők azonnal csatlakoztak hozzá.
 Michael egy pillanatra megfordult, és szemügyre vette a kápolna hátsó
részét, ahol fekete terítővel letakart, étellel megrakott, hosszú asztal állt.
Gyümölcshalmok, fekete kaviárral teli, jégbe állított tálak, sonkával,
hideg marha–, bárány– és vadsülttel teli tálcák sorakoztak egymás mellett.
Körülöttük nehéz vörösborral teli, jókora kancsók. Tányért, evőeszközt és
poharakat azonban hiába is keresett volna. Tudta, hogy az áldozat
bemutatása után a felajzott gyülekezet meztelenre vetkőzik, csupasz kézzel
esik neki az ételeknek, kancsóból tölti magába a bort, és amikor már ételtől
és italtól is eltelt mindenki, általános, vad, sűrű partnercseres szeretkezés
kezdődik.
Az oltártól balra három férfi bukkant fel, akik közül Donátit és Husszeint
azonnal felismerte, a harmadikat pedig a Satta és René közvetítésével
Gandolfótól származó személyleírás alapján néhány másodperccel később.
A csuklya alatt az arc sötét volt, a mélyen ülő szemek pedig még
sötétebbek. Michael tudta, hogy Gamal Hudriszt, a Kék Gyűrű legfőbb
vezetőjét látja, és magán érezte a tekintetét.
Hirtelen vágott belé a felismerés, hogy a szertartás nem lesz hosszú,
ezúttal nincs szükség apró állatáldozatokra, hogy a gyülekezet hangulata
felkorbácsolodjon. Körbenézve látta, hogy néhányan erősen verejtékeznek,
pedig a kápolnában hűvös volt, nyitott szájjal lihegnek, és lázasan csillog a
szemük. Napokig, talán hetekig tartó várakozás tette őket ösztönlényekké,
elvadult állatokká, akiknek a bűn, a gonoszság iránti vágyát csak a véres
gyilkosság elégíthette ki.
Újból a püspök beszélt, és közben a jelöltre, róla pedig a késre mutatott.
Michael nem értette, amit mond, de felismert néhány latin szót, és hirtelen
belevágott a félelem, hogy talán már el is késett.
A gondosan kidolgozott tervet félrelökve a derekához nyúlt, kitapogatta a
kis rádióadó gombját, és leadta a megbeszélt jelet: három rövid és egy
hosszú sípolást. Épphogy végzett, amikor a jelölt felállt, az oltárhoz lépett,
és lenézett a meztelenül kifeszített gyermekre.
Michael halálosan nyugodt volt, az agya úgy működött, mint egy
számítógép. Lelki szemeivel tisztán látta, mi történik odakint, tudta, hogy
Creasy csapata a kápolnához közeledik, Maxie-ék elkezdték az őrök
likvidálását, Jens egy kilométerrel arrébb beindította a kisbuszt, Satta pedig,
miután három kilométerrel arrébb szintén hallotta a sípolásokat, kiadta az
indulási parancsot az embereinek.
 A jelölt a késért nyúlt, és két kézzel markolva, kinyújtott karral a gyerek
szíve fölé emelte. A püspök, ugyancsak a kislány mellére szögezett
tekintette latinul újabb imába kezdett, minden bizonnyal ezt is a végéről.
Michael körbenézett, és látta, hogy a gyülekezet minden tagjának a
tekintete az oltárra szegeződik. Bal kézzel óvatosan lenyúlt, felhúzta magán
a köpenyt, és előrántotta a Coltot. A jelölt keze feljebb emelkedett, hogy
utána lecsapjon, de a mozdulatot nem tudta befejezni.
Michael tarkón lőtte, és mivel nem használt hangtompítót, fülsiketítő
robaj töltötte be a kápolnát. A jelölt előrezuhant, a gyermekre, a püspök
fekete köpenyére véres agyvelödarabkák fröccsentek. Michael két golyót
eresztett a főpap rémülettől tágra nyílt szájába, majd a teljes kavarodásban a
padsorok közötti folyosó végébe rohant, és a megrakott asztalhoz érve
elordította magát:
– Állj! Aki megmozdul, annak vége!
A két csapat abban a pillanatban támadásba lendült, mihelyt Michael
megadta a jelet. Maxie mindössze tíz méterre volt az egyik mozgó őrtől, és
egy rövid sorozattal villámgyorsan lekaszálta. Látva, mi történt a társával,
egy húsz méterrel távolabb álló őr rémülten felkiáltott, de egy két
másodperces sorozat elhallgattatta.
Még el sem ült a lövések zaja, amikor villámgyors tárcsere után Maxie az
egyik helyhez kötött őr felé lódult.
Kétszáz méternyire tőle Frank ugyancsak lőni kezdett.
Kedvezőbb helyzetben volt, mint a rhodesiai: a neki jutott két mozgó őr
harminc méterre tőle leállt beszélgetni és elszívni egy cigarettát, amelynek a
fénye pontos iránytűként szolgált. Frank egy sorozattal lekaszálta őket,
utána egy szempillantás alatt ő is tárat cserélt, és a villa előtt álló, rá
kiosztott őr felé rohant.
Az épület mögül robbanás hallatszott, a garázsajtóban ülő őr felébredt, és
működésbe hozta a gránátot. Se Maxie, se Frank nem érte el időben az
utolsó őrt, Bagoly mindkettőjüket megelőzte. Három rövid sorozatot
hallottak, amelyeket halálsikoly követett, majd még egy lövés.
Maxie lekuporodva a kápolna felé fordult, amikor a magas ablakon
kiszüremlő fény vörösből hirtelen vakító fehérré vált, jelezve, hogy Creasy
és Guido is bejutott. Felpattant, és ina szakadtából rohant utánuk.
Kilencvennyolc
 Egyedül Gamal Hudrisz tudott kimenekülni a kápolnából. Olyan erős
volt a túlélési ösztöne, mint egy kígyóé, egy rókáé és egy éhes cápáé együtt.
Amikor a kápolna ajtaja kivágódott, még mielőtt az első fénygránát
felvillant, lejjebb rántotta a csuklyáját, és rákiáltott Donátira és Husszeinre:
– A hátsó ajtóhoz! Gyerünk!
Mivel azokat elvakította a robbanás, és semmit sem láttak, előretaszigálta
őket. A háta mögül Delors sikolyát hallotta, akinek golyó roncsolta szét a
térdét. Az oltár mögött már nem volt olyan éles a fény, valamenynyire
lehetett látni, úgyhogy Donáti ki tudta nyitni az ajtót, és Husszeinnel a
nyomában kirohant. Hudrisz nem követte őket, várt, és igaza lett: még öt
méterre sem jutottak, amikor René sorozata lekaszálta őket.
Husszein nem halt meg azonnal, feltápászkodott, és kezét átlyuggatott
hasára szorítva egy sebzett bika dühével rontott neki támadójának. Egyet-
kettőt léphetett, mielőtt egy újabb sorozat hanyatt vágta. Utána tárcserét
jelző halk kattanás következett, amelyet kihasználva Hudrisz nekilódult, és
teljes erőből a legközelebbi facsoport felé rohant.
Hátulról géppisztolyropogást hallva a földre vetette magát, de egy golyó
így is átlyukasztotta a köpenyét, és végigszántotta az oldalát. Hudrisz
oldalra hengeredett, és addig meg sem állt, amíg el nem ért néhány alacsony
bokrot. Nem sokkal a feje fölött golyók szálltak el sivítva, miközben
görnyedten a fák közé futott.
Pár perccel később felhúzódzkodott a terméskőből rakott fal tetejére, és a
villa és a kápolna felé nézett.
Amíg ő menekült, valaki felgyújtotta a külső világítást, és látta, amint
feketébe öltözött férfiak szállnak fel gyorsan egy fekete kisbuszra, hogy
aztán az csikorgó kerekekkel nekilóduljon, és pillanatok alatt eltűnjön velük
az éjszakában.
Hudrisz a helyén maradt, és igyekezett nyugodtan átgondolni a
lehetőségeit, azt, hogy mit kezdhet egy szál fekete köntösben, amely alatt
nincsen semmi. Biztos volt abban, hogy a feketeruhásokat, akiket a
kisbuszra felszállni látott, nem a hatóságok küldték. Látta, hogy a
gyülekezet tagjai közül páran kijönnek a kápolnából, és merev tartással,
mint a zombik, fel-alá járkálnak. Már éppen ott tartott, hogy visszamegy
hozzájuk, de elvetette az ötletet, mihelyt meglátta a kápolnához gördülő két
személygépkocsit, három dzsipet és két páncélozott csapatszállítót. Hogy
teljesen biztos legyen abban, mi történik, megvárta, hogy az első
carabinierik kiszálljanak a járművekből, aztán leugrott a falról.
Nyugati szél űzte el a fellegeket, és a hold keskeny sarlója halvány
derengésbe vonta az előtte elterülő tisztást, amelynek a közepén, mintegy öt
méterre tőle fekete ruhás, széles vállú, komor, rezzenéstelen arcú férfi állt
géppisztollyal a kezében.
Hudrisz, amikor meglátta, hátrahőkölt, nekitántorodott a falnak. Azonnal
megismerte a kápolnába elsőként berontó, fénygránátokat robbantó férfit.
Az várt egy pillanatot, majd lassú, kimért léptekkel elindult feléje, és egy
méterre megállva, amerikai akcentussal azt mondta:
– Meghal akár a sors tréfájának is tekintheti. Amit ma és az elmúlt húsz
évben tett, akár meg is úszhatna, és hogy mégsem úgy történik, azt annak a
gonoszságnak köszönheti, amit húsz évvel ezelőtt Máltán, egy nővel tett.
Egy nő miatt hal meg, aki hétvégeken egy terméskő falon ülve meghasadt
szívvel nézte a fiát, akit magától szült, és maga miatt kellett eldobnia.
Gamal Hudrisz csak sejtette, miről beszél a férfi, amikor az a
géppisztolyát eldobva, hatalmas kezével elkapta és lassan, a szenvedésre
időt hagyva megfojtotta a Kék Gyűrű legfőbb vezetőjét.
UTÓSZÓ
A lányok már régen hazamentek, Blondie is visszavonult zsúfolt,
túlbútorozott szobájába, hogy felrakja a hajcsavaróit, és lefeküdjön, amikor
váratlanul megszólalt a csengő. Gyors egymásutánban három nyelven is
elkáromkodta magát, miközben megnézte, mennyi az idő, de aztán
mégiscsak felállt a tükör elől. A folyosóra kilépve hallotta, amint Raoul
ugyancsak szitkozódva a bejárathoz ballag, elzavarni azt a begerjedt
részeget, akinek ilyenkor jutott eszébe, hogy nő kell neki.
A lépcső tetején állva Blondie hallotta, amint a zárban elfordul a kulcs,
majd a beszédet is, amelyet nem értett ugyan, de a hangsúlyából meg tudta
állapítani, hogy Raoul indulata amilyen heves volt, olyan hirtelen fel is
szívódott. Visszasietett a szobába, magára kanyarította virágos pongyoláját,
és lement, hogy megnézze, ki a látogató. A hangokat követve benyitott a
konyhába, és Creasyt találta az asztalnál, olyan elcsigázottan, amilyennek
nagyon rég nem látta.
– Michael? – kérdezte.
– Jól van.
– Akkor menj, feküdj le! Majd reggel elmeséled.
 A férfi sóhajtott, nehézkesen felállt, és fáradt mosollyal megkérdezte: –
Velem reggelizel?
– Igen. Sőt, én is csinálom meg a kaját.
Olyan volt, mint régen. Creasy a tányérján sorakozó hat szelet sült
szalonnára, négy tükörtojásra, a maréknyi zsírral összetört krumplira, a sült
paradicsomokra és a pirított vesére nézett, és szó nélkül nekilátott.
Miután mindent befalt, kitörölte a tányért, megivott két csésze kávét, és
Blondie-ra nézve megkérdezte:
Az elejétől akarod hallani?
– Persze!
Majdnem egy órába telt, amíg mindent elmesélt. A történet elejét Blondie
már ismerte, de egyszer sem szólt közbe. Miután Creasy befejezte, azt
mondta:
– A fekete miséről a lapok is írtak, azt hiszem, egész Európát bejárta a
híre. Haragudtam rád, hogy két hétbe telt, amíg rászántad magad, hogy
eljöjj, és beszámolj róla, mi is történt. Hogyan halad Satta?
– Satta ezredes hamarosan Satta tábornok lesz – válaszolta fáradt
mosollyal Creasy. – Az ugyan nem fogja kárpótolni az állandó fájdalomért,
amelyet Bellu elvesztése okoz neki, de legalább lesz dolga, amivel
elfoglalhatja magát. Reménytelen harcba kezdett az olaszországi korrupció
felszámolásáért, és segítőt is szerzett hozzá, egy századost, Briscit.
Megfogadta, hogy elkapja Benito Massarót. Nem akármilyen vállalkozás,
érdemes lesz figyelni.
– Mi lett a kislánnyal, akit fel akartak áldozni?
– Satta anyja vette magához. A kisebbik fia nőtlen, a nagyobbik meg tíz
éve házas ugyan, de még mindig nem kapott tőle unokát, pedig már nagyon
szeretne. A jelek szerint úgy döntött, hogy nem vár tovább, segít magán, ha
már a fiaira nem számíthat.
Blondie határozottan bólintott, jelezve, hogy jónak tartja a megoldást.
– Tudom, hogy Maxie hazajött, de semmi egyebet nem hallottam felőle –
mondta.
– Jól van. Tegnap este egy kicsit berúgtunk, de az nem tudta megoldani a
problémámat, úgyhogy eljöttem hozzád.
Az öregasszony határozott mozdulattal jelezte Creasynek, hogy várjon,
még nem fejezte be. – Frank és René? – tette fel az újabb kérdést.
 – Gozóra mentek, nálam laknak, és Juliét ajnározza őket. Odáig vannak
érte, dorombolnak, mint a macska, ha csak rájuk mosolyog.
– A dán és a Bagoly?
– Koppenhágában – válaszolta felcsillanó szemmel Creasy. – Jens
otthagyta a rendőrséget, és nyitottak egy eltűnt személyek felkutatására
specializálódott nyomozóirodát.
– Tetszik nekem az a rendőr... volt rendőr – közölte mosolyogva Blondie.
– Ha találkoztok, mondd meg neki, hogy mindig szívesen látom, és a
barátját, a Bagolyt is!
– Úgy lesz.
– Na és Michael?
Creasy ivott egy korty kávét, és aztán válaszólt:
– Pontosan miatta van gondom.
– Megérdemled! – mondta szigorúan Blondie.
Halljam, mi az!
– Megfojtottam azt az embert, Gamal Hudriszt. Michael nem tudja, hogy
az apja volt, és én nem tudom eldönteni, hogy megmondjam-e neki, vagy
sem.
Blondie hanyagul vállat vont.
– Mi a különbség? Mindenképpen gyűlöli, akár élő, akár holt.
– Én is azt mondanám, ha nem tévedtem volna akkorát, amikor azt
gondoltam, hogy gyűlöli az anyját. Hibát követtem el, és majdnem
elveszítettem miatta Michaelt.
Az öregasszony igazgatni kezdte a hajcsavaróit, mindig ezt tette, ha
erősen gondolkodott. – Hol van most? – kérdezte jó hosszú szünet után.
– Nem messze innen, a határ német oldalán, Wiesbaden városában.
– Mit csinál?
– Megöli Juliét apját – válaszolta a csészéjéből fölnézve, szenvtelenül
Creasy.
– Micsoda pár vagytok! – morogta a tekintetét a plafonra emelve
Blondie, majd nagyon komolyan folytatta: – Creasy, tökéletesen
megértelek, és Michaelt is, aki pontosan olyan, amilyenné tetted. Hosszú
ideje élek, sokat láttam az életből és a halálból is... Félek, hogy számotokra
a halál elveszítette a valódi jelentését, úgy osztogatjátok, ahogyan a
pókerjátékos a lapot.
 Creasy az öregasszonyra nézett, és lassan megcsóválta a fejét. – Ne ítélj
el bennünket, Blondie! – mondta. – Mi csak reagálunk arra, amit mások
tesznek.
– A baj az, hogy pontosan értelek – felelte sóhajtva Blondie –, tudom, mi
hajt, és azt is, hogy Michaelt mi hajtja... De attól még nem alszom
könnyebben, hogy értem az indítékaitokat. Szeretném, ha lágyabb,
szelídebb arcotok is lenne.
– Lehet, hogy egyszer azt is megtaláljuk – mondta vállat vonva Creasy. –
Azt hittem, itt találom Michaelt, elvben pár nappal ezelőtt túl kellett lennie
a dolgon.
– Nem hallottál felőle semmit?
Creasy a fejét rázta. – Felajánlottam, hogy elkísérem, de egyedül akart
menni.
Alig fejezte be a mondatot, csöngettek, és két perccel később Michael
lépett a konyhába.
Megölelte, megcsókolta Blondie-t, és miután az visszaállt a tűzhelyhez,
hogy neki is reggelit csináljon, a homlokát erősen ráncolva leült Creasyvel
szemben.
– Úgy tűnik, elcsesztem – mondta némi hallgatás után.
– Mesélj!
Michael szemmel láthatóan zavarban volt. – Dugóhúzó Kettőtől kaptam
egy pokolgépet, amelyet rászereltem annak a mocsoknak a BMW-jére,
aztán úgy háromszáz méterre tőle elhelyezkedtem. Ültem ott, távirányítóval
a kezemben, és már előre élveztem a pillanatot, amikor megnyomom a
gombot. Julietre gondoltam, és arra, hogy mit művelt vele az a szemét alak,
miközben az anyja tétlenül nézte, és a világért sem avatkozott volna közbe.
Elképzeltem, amint a BMWből vakító tűzgolyó lesz...
– És?
Michael hátradőlt, a plafonra emelte a tekintetét és úgy válaszolt: – Nem
tudtam megtenni.
– Miért nem?
A fiatalember az asztalra könyökölve a tenyerébe tette az állát, és a
nevelőapja szemébe nézett. – Ahogy ott ültem, távirányítóval a kezemben,
olyan érzésem támadt, hogy túl sokat öltünk az utóbbi időben, és rájöttem,
hogy a bosszú is csak annyira ízletes, mint a kihűlt étel.
 – Ezt már hallottam valahol – mondta ugyancsak előrehajolva Creasy. –
Szóval nem nyomtad meg a gombot.
– Dehogynem – felelte mosolyogva Michael. – Felrobbantottam a BMW-
t, csak nélküle. Elég nehezen fogja rávenni a biztosítót, hogy fizessen érte.
Jóízűen fölnevettek, de mire Blondie hátrafordult a tűzhelynél, az arcuk
ismét komoly lett.
– Michael... – hallotta Creasy nagyon halk hangját.
– Tudod, hogy megfojtottam Gamal Hudriszt.
– Persze, hogy tudom.
– De azt nem, hogy a kőfalon ülő nőt ő kényszerítette, hogy lemondjon
rólad... Ő volt az apád.
– Biztos vagy benne?
– Biztos.
Michael újból hátradőlt, a fejét hátravetve a plafonra nézett, és tele
torokból, harsányan felkiáltott:
– Hurrá!