Nem emlékszem olyanra, amikor nem voltam komoly.

Legjobb tudomásom
szerint cinizmust harsogva és esőt kívánva jöttem ki az anyaméhből.
A nevem Tori Spring. Szeretek aludni és szeretek blogolni. Tavaly még
voltak barátaim. A dolgok nagyon mások voltak, azt hiszem, de mindennek
már vége.
Most itt van a Pasziánsz. És Michael Holden.
Nem tudom, mit akar a Pasziánsz. És nem érdekel Michael Holden. Tényleg
nem.
Szereted Charlie nővérét a HEARTSTOPPER-kötetekben? Akkor van egy
jó hírünk: ez a regény róla szól. Gyere, és ismerd meg, mi rejlik a hirtelen
felbukkanó, mindig cukormentes limonádét iszogató lány fejében!
 Írta: Alice Oseman
A mű eredeti címe: Solitaire

First published in English in Great Britain by HarperCollins Childrens

Books, a division of HarperCollinsPublishers Ltd., under the title:
SOLITAIRE
Copyright © Alice Oseman 2014
Tanslated under the licence of HarperCollinsPublishers Ltd.
Pride and Prejudice courtesy of Universal Studios Licensing LLC
Donnie Darko – The Director’s Cut courtesy of Richard Kelly
’GARDEN STATE’ © 2004 written by Zach Braff
Twentieth Century Fox
All rights reserved

Fordította: Hujder Adrienn

A szöveget gondozta: Róbert Katalin

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 399 978 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139.
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Réti Attila, Heiser Kriszta
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
 Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
 A SZERZŐ
MEGJEGYZÉSE

Ebben a könyvben szó esik öngyilkosságról, öngyilkossági kísérletről,

öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokról, önsértésről, depresszióról, evési
zavarokról és kényszerbetegségről (obszesszív-kompulzív betegségről). Kérlek,
légy óvatos, vigyázz magadra, miközben olvasod, és részletesebb tartalmi
figyelmeztetésekért látogass el az aliceoseman.com/content-warnings oldalra.
A Solitaire – Pasziánsz néhány karaktere megjelenik a Heartstopper – Fülig beléd
zúgtam képregénysorozatomban, és a negyedik kötet eseményei alatt játszódik.
Azok az olvasók, akik a Heartstopper – Fülig beléd zúgtam olvasása után fedezték fel
ezt a könyvet, kérem, vegyék figyelembe, hogy ez a történet nagyon más
hangvételű. A Solitaire – Pasziánszt 2012-ben írtam, jóval a Heartstopper – Fülig beléd
zúgtam előtt, és sokkal sötétebb témákat boncolgat, mint az. A Solitaire – Pasziánsz
nem biztos, hogy minden olyan olvasó számára megfelelő, aki élvezte a
Heartstopper – Fülig beléd zúgtamot.
2020-ban kaptam egy hihetetlen lehetőséget, végrehajthattam néhány
szerkesztői változtatást a Solitaire – Pasziánszon. Jobban összhangba tudtam hozni
a Heartstopper – Fülig beléd zúgtam eseményeivel, emellett a történet bizonyos
elemeit megszerkesztettem, amiket különösen károsnak vagy szenzációhajhásznak
éreztem. Annyira hálás vagyok az olvasóimnak, akik még mindig szívesen
olvassák a régi műveimet, és a kiadómnak, aki ennyire támogatta a régebbi
könyveimet!
Nagyon köszönöm mindenkinek, aki támogatta a történeteimet!
– Alice Oseman, 2020 augusztusa
„– Az ön hibája tehát az a hajlam, hogy mindenkit gyűlöljön.
– Az öné viszont az – felelte Darcy mosolyogva –,
hogy szándékosan félreérti az embereket.”

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

(Szenczi Miklós fordítása, 1979, Európa kiadó)
 1. RÉSZ
„– Táncol, Mr. Darcy?
– Ha lehet, akkor nem.”

Büszkeség és balítélet
(2005-ös filmváltozat,
magyar szöveg: Speier Dávid)
 EGY

BELÉPEK A TÁRSALGÓBA, és azonnal tisztában vagyok vele, hogy az

itteni emberek többsége majdnem halott – engem is beleértve.
Megbízható forrásból úgy értesültem, hogy a karácsony utáni
rosszkedv teljesen normális, és számítanunk kell arra, hogy
némiképp tompultnak érezzük magunkat az év „legboldogabb”
időszakát követően. De nem érzem magam nagyon másképp, mint
szenteste, karácsony napján vagy a karácsonyi ünnepek kezdete óta
bármelyik másik napon. Visszatértem, ez egy újabb év. Semmi sem
fog történni.
Itt állok. Beckyvel egymásra nézünk.
– Tori – mondja –, egy pöttyet úgy nézel ki, mint aki öngyilkos
akar lenni.
Ő és a Mi Osztályrészünk többi tagja elterpeszkedik a társalgó
számítógépasztalai körül lévő forgószékeken. Ez az első nap,
úgyhogy az összes végzős hatalmas erőfeszítéseket tett haj és smink
terén, én pedig rögtön tök alkalmatlannak érzem magam.
Lerogyok egy székre, és bölcsen bólogatok.
– Ez vicces, mert igaz.
Egy kicsit még néz engem, de nem igazán figyel, aztán nevetünk
valamin, ami nem igazán vicces. Végül ráébred, nem vagyok olyan
hangulatban, hogy bármit is csináljak, ezért elmegy. A karomra
dőlök, és félálomba zuhanok.
A nevem Victoria Spring. Azt hiszem, tudnod kell, hogy sok
mindenről fantáziálok, aztán szomorú leszek miatta. Szeretek aludni
és szeretek blogolni. Egy nap meg fogok halni.
Valószínű, hogy pillanatnyilag Rebecca Allen az egyetlen igazi
barátom. Valószínű, hogy ő a legjobb barátom is. Még nem vagyok
biztos benne, hogy ez a két tény összefügg. Mindenesetre Becky
Allen-nek nagyon hosszú, lila haja van. Tudomásomra jutott, hogy
ha lila hajad van, az emberek gyakran megnéznek, ezáltal széles
körben elismert és kiemelkedően népszerű figurává válsz a
kamasztársadalomban; olyan figurává, akiről mindenki azt állítja,
hogy ismeri, pedig valószínűleg még csak nem is beszélt vele.
Beckynek rengeteg Instagram-követője van.
Ebben a pillanatban épp egy másik lánnyal, Evelyn Foley-val
beszélget a Mi Osztályrészünkből. Evelynt „alterosnak” tartják, mert
kusza a haja, és menő nyakláncokat visel.
– Az igazi kérdés azonban az – mondja Evelyn –, hogy van-e
szexuális feszültség Harry és Malfoy között.
Nem vagyok biztos benne, hogy Becky őszintén kedveli Evelynt.
Néha azt gondolom, az emberek csak színlelik, hogy kedvelik
egymást.
– Csak a fanfictionökben, Evelyn – feleli Becky. – Kérlek, tartsd
meg a fantáziáidat magadnak és a keresési előzményeidnek!
Evelyn nevet.
– Csak mondom. Malfoy a végén segít Harrynek, nem igaz?
Akkor miért terrorizálja Harryt hét éven át? Mert titokban kedveli…
– Minden egyes szónál tapsol egyet. Ez nem igazán nyomatékosítja a
véleményét. – Jól megalapozott tény, hogy az emberek piszkálják
azokat, akiket kedvelnek. A pszichológia itt megkérdőjelezhetetlen.
– Evelyn – mondja Becky. – Először is, kikérem magamnak azt a
rajongói elképzelést, hogy Draco Malfoy valamiféle gyönyörűen
megkínzott lélek, aki megváltást és megértést keres. Ő alapjában
véve kőkemény rasszista. Másodszor, a gondolat, hogy a zaklatás azt
jelenti, hogy valakit kedvelsz, tulajdonképpen a családon belüli
erőszak alapja.
Evelynen látszik, hogy mélyen megsértődött.
– Ez csak egy könyv, nem a való élet!
 Becky felsóhajt, és felém fordul, ahogy Evelyn is. Ebből arra
következtetek, nyomást akarnak gyakorolni rám, hogy hozzájáruljak
valamivel a beszélgetéshez.
– Hogy őszinte legyek, szerintem a Harry Potter egy kicsit szar –
mondom. – Bárcsak mindannyian túlléphetnénk rajta!
A lányok csak néznek rám. Az a benyomásom támad, hogy
elrontottam ezt a beszélgetést, ezért elmormolok egy kifogást, majd
feltápászkodom a székemről, és kisietek a társalgó ajtaján. Néha
gyűlölöm, az embereket. Ez valószínűleg nagyon rossz a mentális
egészségemnek.

A városunkban két gimnázium van: a Harvey Greene

Leánygimnázium, vagy ahogy a köznyelvben ismerik, a Higgs, és a
Truham Fiúgimnázium. Azonban mindkét iskolába járhat bármilyen
nemű diák a 12. és 13. évfolyamra, azaz az utolsó két évre. Szóval,
most, hogy a 12. évfolyamban vagyok, szembe kell néznem a hirtelen
beözönlő srácokkal. A fiúk a Higgsben a mitikus lényekkel
egyenértékűek, és ha van egy ténylegesen valós pasid, az a
társadalmi hierarchia csúcsára helyez, de én személy szerint, ha túl
sokat gondolkozom vagy beszélek „fiúügyekről”, legszívesebben
arcon lőném magam.
Még ha érdekelne is ez a dolog, akkor sem igazán adhatnánk elő
magunkat a lenyűgöző iskolai egyenruhánknak köszönhetően.
Általában a végzősöknek nem kell iskolai egyenruhát viselniük; a
Higgs végzősei azonban kénytelenek, mégpedig egy ilyen förtelmet.
Tök szürke, ami illik egy ilyen unalmas helyhez.
Egy rózsaszín post-it üzenetet találok a szekrényem ajtaján.
Valaki egy balra mutató nyilat rajzolt rá, azt sugalmazva, hogy talán
abba az irányba kellene néznem. Bosszúsan balra fordítom a fejem.
Néhány szekrénnyel odébb van egy másik post-it. És a folyosó végén
lévő falon egy újabb. Az emberek elsétálnak mellettük, teljesen
hanyagul. Úgy hiszem, nem valami jó megfigyelők. Vagy ez, vagy
csak nem érdekli őket. Azt is meg tudom érteni.
Letépem a post-itet a szekrényemről, és a következőhöz sétálok.

Néha szeretem olyan apróságokkal tölteni a napjaimat, amik más

embereket nem érdekelnek. Ettől úgy érzem, mintha valami fontosat
csinálnék, főképp, mert senki más nem foglalkozik az adott
dologgal.
Ez egy ilyen alkalom.
A post-itek mindenhol felbukkannak.
Az utolsó előtti, amit találok, egy előremutató nyilat ábrázol, és
az első emeleti, zárt számítógépterem ajtaján található. Fekete anyag
takarja az ajtón lévő ablakot. Ezt a bizonyos termet, a C16-ost, tavaly
felújítás miatt bezárták, de nem úgy tűnik, hogy bárki is bele akarna
kezdeni. Az igazat megvallva ez valahogy elszomorít, de azért
kinyitom a C16-os ajtaját, belépek, és becsukom magam mögött.
Egy hosszú ablak húzódik végig a túlsó falon, és a számítógépek
itt kész féltéglák. Konkrétan kockák. Úgy tűnik, időutazást tettem az
1990-es évekbe.
A hátsó falon találom az utolsó post-it üzenetet egy URL-címmel:

PASZIANSZ.CO.UK

A pasziánsz egy kártyajáték, amit egymagad játszol. Ezzel töltöttem

az informatikaórákat, és valószínűleg sokkal többet tett az
intelligenciámért, mintha ténylegesen figyeltem volna.
Ekkor valaki benyit.
– Édes istenem, az itt lévő számítógépek kora felér egy
bűncselekménnyel!
Lassan megfordulok.
Egy fiú áll a csukott ajtó előtt.
 – Már hallom is a betárcsázós internetkapcsolat kísérteties
szimfóniáját – mondja, tekintete elkalandozik, aztán néhány hosszú
másodpercet követően végre észreveszi, hogy nem ő az egyetlen
ember a helyiségben. Nagyon hétköznapi kinézetű, nem csúnya, de
nem is dögös, különös fiú. A legszembetűnőbb ismertetőjegye egy
nagy, vastag keretes, négyszögletes szemüveg, amitől úgy néz ki,
mintha 3D-s moziszemüveget viselne. Magas, és oldalválasztéka
van. Az egyik kezében egy bögrét tart, a másikban egy darab papírt
és egy iskolai határidőnaplót.
Ahogy belefeledkezik az arcomba, a szeme felcsillan, és istenre
esküszöm, hogy a duplájára kerekedik. Úgy ugrik felém, mint egy
támadó oroszlán, elég hevesen ahhoz, hogy hátrafelé botladozzak
attól való félelmemben, hogy teljesen eltipor. Előrehajol, így az arca
centiméterekre van az enyémtől. A nevetségesen túlméretezett
szemüvegében tükröződöm, mögötte pedig meglátom, hogy az
egyik szeme kék, a másik zöld. Heterokrómia.
Veszettül vigyorog.
– Victoria Spring! – kiáltja, és a levegőbe emeli a karját.
Nem mondok és csinálok semmit. Fáj a fejem.
– Te Victoria Spring vagy! – A papírdarabot az arcom elé tartja.
Egy fénykép. Rólam. Alatta apró betűkkel: Victoria Spring, 11. A. A
tanári szoba mellett volt kitéve – tavaly osztályelnök voltam,
elsősorban azért, mert más nem akarta csinálni, így önként
jelentkeztem, Minden osztályelnökről készítettek fényképet. Az
enyém szörnyű. Még azelőtt készült, hogy levágattam a hajam, ezért
úgy nézek ki, mint a lány A ¿őrből. Mintha nem is lenne arcom.
Belenézek a kék szemébe.
– Egyenesen a faliújságról tépted le?
Kicsit hátrébb lép, visszahúzódva a személyes teremből. Őrült
mosoly ül ki az arcára.
– Azt mondtam, segítek valakinek megkeresni téged. –
Megkocogtatja az állát a határidőnaplójával. – Szőke srác… szűk
nadrág… úgy sétálgatott körbe, mintha azt sem tudná, hol van…
Nem ismerek semmilyen srácot, különösen nem szőke srácot, aki
szűk nadrágot visel.
Vállat vonok.
– Honnan tudtad, hogy itt leszek?
Ő is vállat von.
– Nem tudtam. Az ajtón lévő nyíl miatt jöttem be. Azt
gondoltam, ez elég titokzatosnak tűnik. És itt vagy! Micsoda vicces
sorsfordulat!
Kortyol egyet az italából.
– Láttalak már korábban – mondja még mindig mosolyogva.
Azon kapom magam, hogy hunyorogva nézem az arcát.
Bizonyára látnom kellett őt valamikor a folyosókon. De biztosan
emlékeznék erre az ocsmány szemüvegre.
– Nem hiszem, hogy én valaha is láttalak téged ezelőtt.
– Ez nem meglepő – mondja. – A 13. évfolyamon vagyok, szóval
nem sokszor láthattál. És csak múlt szeptemberben csatlakoztam az
iskoládhoz. A 12. évemet a Truhamben végeztem.
Ez megmagyarázza a dolgot. Négy hónap nem elég idő
számomra ahhoz, hogy megjegyezzek egy arcot.
– Szóval – mondja a bögréjét kocogtatva. – Mi folyik itt?
Félreállok, és nem túl lelkesen a hátsó falon lévő post-itre
mutatok. Felnyúl, és leszedi.
– Pasziansz.co.uk. Érdekes. Oké. Mondanám, hogy indítsuk el az
egyik számítógépet, és nézzük meg, de valószínűleg mindketten
kimúlnánk, mielőtt az Internet Explorer betöltődne. Bármennyi
pénzbe lefogadom, hogy mindegyik Windows 95-öt használ.
Leül az egyik székre, és az ablakon át bámulja a külvárosi tájat.
Minden úgy ragyog, mintha lángolna. A városon túl egészen vidékig
elláthatsz. Észreveszi, hogy én is nézem.
– Olyan, mintha vonzaná az embert, nem igaz? – kérdezi.
Felsóhajt. – Ma reggel láttam ezt az öregembert útközben. Egy
buszmegállóban ült, fülhallgatóval a fején, a kezével a térdét
kopogtatta, és az eget nézte. Milyen gyakran látsz ilyet? Egy idős
ember fülessel. Kíváncsi vagyok, mit hallgathatott. Azt gondolnád,
hogy komolyzenét, de bármi lehetett. Azon tűnődöm, vajon szomorú
zene volt? – Felemeli a lábát, és keresztbe teszi egy asztal tetején. –
Remélem, nem.
– A szomorú zene rendben van – mondom –, mértékkel.
Felém fordul, és megigazgatja a nyakkendőjét.
– Te kétségkívül Victoria Spring vagy, ugye. – Ennek kérdésnek
kéne lennie, de úgy mondja, mintha már régóta tudná.
– Tori – mondom szándékosan egyhangúan. – A nevem Tori.
Kezét a zakója zsebébe teszi. Összefonom a karomat.
– Voltál már itt ezelőtt? – kérdezi.
– Nem.
Bólint.
– Érdekes.
Tágra nyitom a szemem, és megrázom a fejemet.
– Mi?
– Mi mi?
– Mi érdekes? – Nem hiszem, hogy hangozhatnék kevésbé
érdeklődőnek.
– Mindketten ugyanazt kerestük.
– És mi az?
– Egy válasz.
Felvonom a szemöldököm. A szemüvegén keresztül bámul rám.
– Nem szórakoztatóak a rejtélyek? – kérdezi. – Nem vagy
kíváncsi?
Ekkor eszmélek rá, hogy valószínűleg nem. Rájövök, hogy
kisétálhatnék innen, és szó szerint örökre leszarnám a
pasziansz.co.uk-t vagy ezt az idegesítő, nagyszájú srácot.
De mivel azt akarom, hogy ne legyen ilyen átkozottul lekezelő,
gyorsan kiveszem a telefonomat a blézerzsebemből, beírom a
pasziansz.co.uk címet az internetes címsorba, és megnyitom a
weboldalt.
Ami megjelenik, majdnem megnevettet – ez egy üres blog. Egy
troll blog, azt hiszem.
Micsoda értelmetlen, értelmetlen nap ez!
Az arcába tolom a telefont.
– Rejtély megoldva, Sherlock.
Először tovább vigyorog, mintha csak viccelnék, de hamarosan a
tekintete lefelé, a telefon kijelzőjére fókuszál, és egyfajta döbbent
hitetlenséggel veszi ki a kezemből a készüléket.
– Ez… egy üres blog… – mondja, nem nekem, hanem magának,
és hirtelen (nem tudom, hogy történik) mélyen, igazán mélyen
megsajnálom őt. Mert olyan átkozottul szomorúnak tűnik. Megrázza
a fejét, és visszaadja a telefonomat. Nem igazán tudom, mit csináljak.
Szó szerint úgy néz ki, mintha valaki épp meghalt volna.
– Nos, ööö… – toporgok. – Most megyek az osztályba.
– Ne, ne, várj! – Felugrik, így szemben állunk egymással.
Jelentősen kínos szünet következik.
Tanulmányoz engem, hunyorogva, aztán megvizsgálja a
fényképet, majd engem, majd újra a fotót.
– Levágattad a hajad!
Beharapom a szám, visszatartom a szarkazmust.
– Igen – mondom komolyan. – Igen, levágattam a hajam.
– Annyira hosszú volt!
– Igen, az volt.
– Miért vágattad le?
A nyári szünet végén egyedül mentem vásárolni, mert rengeteg
szarságra volt szükségem a végzős évekre, anyu és apu elfoglalt volt,
én pedig csak le akartam tudni az egészet. Amire nem emlékeztem,
hogy szörnyű vagyok a vásárlásban. A régi iskolatáskám szakadt és
koszos volt, ezért átcammogtam a szép üzleteken – River Island,
Zara, Urban Outfitters, Mango és Accessorize. De az összes szép
táska vagy ötven font volt, ezért nem jött össze. Aztán próbálkoztam
az olcsóbb helyeken – New Look, Primark és H&M –, de nem
találtam olyat, ami tetszett. Végül egymilliárdszor körbejártam az
összes táskát áruló boltot, mielőtt kissé összeomlottam a
bevásárlóközpont közepén, a Costa Coffee mellett, egy padon. Arra
gondoltam, hogy elkezdem a 12. évet, meg mindarra, amiket tennem
kell, az összes új emberre, akivel találkoznom kell, az összes
emberre, akivel beszélnem kell, és megláttam a tükörképemet a
Waterstones kirakatában, és akkor rájöttem, hogy az arcom nagy
része el van takarva, és az isten szerelmére, ki akarna így beszélgetni
velem, és elkezdtem érzékelni azt a sok hajat a homlokomon meg az
arcomon, és azt, hogy beborítja a vállamat meg a hátamat, és
éreztem, ahogy a tincsek férgekként nyüzsögnek körülöttem, és
megfojtanak. Nagyon gyorsan kezdtem lélegezni, ezért egyenesen a
legközelebbi fodrászüzletbe mentem, és levágattam az egészet a
vállamig, ki az arcomból. A fodrász nem akarta megcsinálni, de én
nagyon határozott voltam. Elhasználtam az iskolatáskapénzt
hajvágásra.
– Csak rövidebbet akartam – mondom.
Közelebb lép. Elhátrálok.
– Te – mondja – semmit sem mondasz komolyan, ugye?
Megint nevetek. Csak egy szánalmas szusszanás, de nálam ez
nevetés.
– Mégis ki vagy te?
Lefagy, hátramozdul, széttárja a karját, mintha ő lenne Krisztus
második eljövetele, és mély, visszhangzó hangon közli:
– A nevem Michael Holden.
Michael Holden.
– És ki vagy te, Victoria Spring?
Nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék, mert valójában ez
lenne a válaszom: semmi. Egy vákuum vagyok. Üresség. Semmi
vagyok.
 Mr. Kent hangja hirtelen felharsan a hangosbemondóból.
Megfordulok, és felnézek a hangszóróra, bár a hangja lefelé rezonál.
– Minden végzős jöjjön a társalgóba egy rövid megbeszélésre!
Amikor visszafordulok, a terem üres. A szőnyeghez ragadtam.
Kinyitom a kezem, és megtalálom benne a pasziansz.co.uk post-itet.
Nem tudom, mikor került Michael Holden kezéből az enyémbe, de
itt van.
És azt hiszem, ez az.
Valószínűleg ez az, ahogyan elkezdődött.
 KETTŐ

A HIGGSBE JÁRÓ TINÉDZSEREK nagy többsége lélektelen, konformista

idióta. Sikeresen beilleszkedtem egy kis lánycsoportba, akiket „jó
embereknek” tartok; de néha még mindig úgy érzem, talán én
vagyok az egyetlen öntudattal rendelkező ember. Mint egy
videojáték-főszereplő. A többiek csak számítógépgenerált extrák,
akiknek csupán néhány kiválasztott képessége van, mint például a
„semmitmondó beszélgetés kezdeményezése” és az „ölelés”.
Egy másik dolog a Higgs-tinikről, és talán a legtöbb tinédzserről,
hogy kilencven százalékban nagyon kis erőfeszítést fektetnek
mindenbe. Nem hiszem, hogy ez rossz dolog, mert még sok idő lesz
az erőfeszítésekre a későbbi életünk során, és ha most próbálkozunk
túl keményen, az energiapazarlás, amit egyébként felhasználhatnánk
kellemes dolgokra is, úgymint az alvás, az evés vagy az illegális
zeneletöltés.
Én nem igazán próbálkozom keményen semmivel. Ahogyan sok
más ember sem. Ha besétálsz a társalgóba, és száz, a székeken,
asztalokon és a padlón fetrengő tinédzser fogad, az nem szokatlan
jelenség.
Kent még nem érkezett meg. Átmegyek Beckyhez és a Mi
Osztályrészünkhöz a számítógépsarokba; úgy tűnik, arról
beszélgetnek, hogy Michael Cera tényleg vonzó-e, vagy sem.
– Tori, Tori, Tori! – Becky többször megütögeti a karomat. –
Ebben megerősíthetsz engem! Láttad már a Junót, ugye? Úgy
gondolod; hogy cuki, igaz? – A kezét az arcához ütögeti, és valahogy
fennakad a szeme. – A félszeg fiúk a legszexibbek, nem igaz?
A kezem a vállára helyezem.
– Nyugi, Rebecca. Nem mindenki szereti úgy Cerát, mint te.
 Fecsegni kezd a Scott Pilgrim a világ ellenről, de nem igazán
figyelek oda. Michael Cera nem az a Michael, akire gondolok.
Valahogy kimentem magam a beszélgetésből, és cirkálni kezdek
a társalgóban.
Igen. Igaz. Michael Holdent keresem.
Ezen a ponton nem igazán vagyok biztos benne, miért keresem
őt. Mint valószínűleg már céloztam rá, nem sok dolog érdekel,
főként nem az emberek, de irritál, amikor valaki úgy gondolja,
elkezdhet egy beszélgetést, aztán csak felállhat és elmehet.
Ez tökre udvariatlan, hát nem?
Elhaladok az összes klikk mellett a társalgóban.
A klikkesedés nagyon High School Musical-es fogalom, de azért
olyan klisés, mert valóban létezik. Egy túlnyomórészt lányokból álló
iskolában várhatóan mindegyik évfolyamon megtalálod ezt a három
fő kategóriát:

1. A népszerű lányok, akik a fiúiskola menő srácaival lógnak, és

hamis személyit használnak, hogy bejussanak a klubokba. Úgy
tűnik, vagy nagyon kedvesek, vagy nagyon szörnyűek az
emberrel, és hogy melyiket választják, olyan különböző
dolgoktól függ, amiket egyáltalán nem befolyásolhatsz. Nagyon
ijesztő.
2. Lányok, akik tökéletesen boldogok olyan kockaként vagy nem
menőként, mint amilyenek. Néhány ember ezt furcsának találja,
de én valahogy csodálom őket, mert ők tényleg leszarják, hogy
mit gondolnak róluk mások, így csak élvezik a különleges
hobbijaikat és élik az életüket. Jó nekik.
3. Az úgynevezett „normális” lányok. Minden ember, aki valahol
e két csoport között található, azt hiszem. Ami valószínűleg azt
jelenti, hogy elnyomták a valódi személyiségüket, hogy
beilleszkedjenek, és ha egyszer elhagyják az iskolát, mind
 öntudatra ébrednek, és tényleg érdekes emberekké válnak. Az
iskola pokol.

Nem mondom, hogy mindenki beleillik valamelyik csoportba.

Szeretem, hogy vannak kivételek, mert utálom ezeknek a
csoportoknak a létezését. Úgy értem, nem tudom, én hova kerülnék.
Úgy gondolom, a harmadik csoportba tartoznék, mert a Mi
Osztályrészünk kétségkívül ilyen. Másfelől viszont nem érzem, hogy
bárkihez is hasonlítanék a Mi Osztályrészünkből. Nem érzem, hogy
bárkihez is hasonlítanék általában.
Három vagy négy kört teszek a teremben, mielőtt levonnám a
következtetést, hogy Michael Holden nincs itt. Mindegy. Talán csak
képzeltem. Nem mintha különösebben érdekelne… Visszamegyek a
Mi Osztályrészünk sarkába, a padlóra rogyok Becky lábához, és
lehunyom a szemem.

A társalgó ajtaja kinyílik, majd Mr. Kent, az igazgatóhelyettes lép be

a tömegbe, a szokásos csapata követi: Miss Strasser, aki maximum öt
évvel lehet idősebb nálunk, és az osztályelnökünk, Zelda (nem
viccelek – a neve tényleg ennyire fantasztikus). Kent szögletes
arcvonást! ember, akit leggyakrabban az Alan Rickmannel való
döbbenetes hasonlósága miatt jegyeznek meg, és valószínűleg ő az
egyetlen tanár ebben az iskolában, aki tényleg intelligens. Egyébként
ő az angoltanárom már több mint öt éve, így valójában egész jól
ismerjük egymást. Ez valószínűleg kicsit különös. Van egy
igazgatónőnk, Mrs. Lemaire, akiről széles körben azt pletykálják,
hogy a francia kormány tagja, ezzel magyarázva, miért nem
mutatkozik soha a saját iskolájában.
– Kérek egy kis csöndet! – mondja Kent az interaktív tábla előtt,
ami épp az iskolánk mottója alatt lóg a falon: Confortamini in
Domino et in potentia virtutis eius{1}. Szürke egyenruhások tömege
fordul felé. Néhány percig Kent semmit sem mond. Sokszor csinálja
ezt.
Becky és én egymásra vigyorgunk, és számolni kezdjük a
másodperceket. Ez kettőnk játéka. Nem emlékszem, mikor
kezdődött, de minden alkalommal, amikor gyűlésen, végzős
megbeszélésen vagy bármi máson vagyunk, számoljuk a hallgatásai
hosszúságát. A rekordunk hetvenkilenc másodperc. Nem vicc.
Amikor tizenkettőhöz érünk, és Kent kinyitja a száját, hogy
megszólaljon...
Zene hangzik fel a hangosbemondóból.
Ez a Darth Vader-téma a Csillagok háborújából.
Azonnali nyugtalanság lengi körül a végzősöket. Az emberek
vadul forgatják ide-oda a fejüket, suttognak, azon tűnődnek, hogy
miért játszik Kent zenét a hangosbemondón keresztül, és miért a
Csillagok háborúját. Talán nekiáll előadást tartani nekünk az érthető
kommunikációról, vagy a kitartásról, vagy az empátiáról és
megértésről, esetleg az egymásra számítás képességéről, amikről a
legtöbb ilyen találkozó szól. Talán a vezetés fontosságára próbál
rámutatni. Amikor képek jelennek meg mögötte a képernyőn, csak
akkor jövünk rá, hogy mi folyik itt valójában.
Elsőként Kent arca Yodára photoshopolva. Aztán Kent mint
Jabba, a hutt.
Aztán Kent hercegnő arany bikiniben.
Az egész végzős évfolyam féktelen nevetésben tör ki.
Az igazi Kent komor arccal, de a hidegvérét megőrizve, kivonul
a helyiségből. Miután Strasser hasonlóképpen eltűnik, az emberek
csoportról csoportra kezdenek rohangászni, felelevenítve Kent
tekintetét, amikor az arca megjelent Natalie Portmané helyén, fehér
Photoshop-arcfestékkel és extravagáns frizurával kiegészítve. El kell
ismernem, elég vicces.
 Miután Kent/Darth Maul eltűnik a képernyőről, és közben a
zenekari remekmű a fejünk feletti hangszórókon keresztül eléri a
csúcspontját, az interaktív tábla kijelzőjén a következő szavak
jelennek meg:

PASZIANSZ.CO.UK

Becky behozza az oldalt az egyik számítógépen, a Mi

Osztályrészünk pedig köré gyűlik, hogy jól megnézze. A troli blogon
már van egy bejegyzés, két perccel ezelőtt töltötték fel – egy fotó
Kentről, amin passzív dühvel bámulja a táblát.
Mind beszélgetni kezdünk. Nos, vagyis mindenki más. Én csak
üldögélek itt.
– Néhány kölyök valószínűleg úgy gondolta, ez ötletes dolog –
horkant Becky.
– Hát, igen, tényleg ötletes – mondja Evelyn, akin a régóta
fennálló felsőbbrendűségi komplexus rendszeresen megmutatkozik.
– Lázadás a rendszer ellen!
Megrázom a fejem, mert semmi ötletes nincs benne, kivéve a
szakértelmet, ahogy átalakították Kent arcát Yodáévá. Igazi
Photoshop-tehetség lehet az illető.
Lauren szélesen vigyorog. Lauren Romilly társasági dohányos,
és látszólag szereti a káoszt.
– Már látom is az Insta-posztot. Ez valószínűleg fel fogja
robbantani a Twitter-feedemet.
– Kell egy fotó erről az Instámra – teszi hozzá Evelyn. – Jól jönne
még pár ezer követő.
– Menj már, Evelyn! – horkant Lauren. – Te már most internetes
híresség vagy.
Ez megnevettet.
– Csak posztolj újabb fotót a kutyádról, Evelyn – mondom
csendesen. – Már vagy húszezer lájkot kapott.
 Csak Becky hall engem. Rám vigyorog, én pedig
visszavigyorgok rá, ami azért kedves, mert ritkán jutnak eszembe
vicces dolgok, amiket mondhatnék.
És ez az. Nagyjából ennyi, amit elmondhatunk erről.
Tíz perc, és elfelejtődik.
Az igazat megvallva, ettől a csínytől kicsit furcsán érzem magam.
Az a helyzet, hogy a Csillagok háborúja volt tulajdonképpen az egyik
fő mániám, amikor gyerek voltam. Azt hiszem, már jó pár éve nem
néztem meg egyik filmet sem, de hallva a zenét visszatért valami.
Nem tudom, mi. Valami érzés a mellkasomban.
Uh, kezdek szentimentális lenni.
Fogadok, bárkik is tették ezt, igazán elégedettek magukkal.
Emiatt valahogy gyűlölöm őket.

Öt perccel később már majdnem elbóbiskolok – fejem a

számítógépasztalon, karom elbarikádozza az arcom elől a szociális
interakciók minden formáját –, amikor valaki megveregeti a
vállamat.
Összerándulok, és komor pillantást vetek a veregetés irányába.
Becky furcsán néz rám, lila fürtök hullámzanak körülötte. Pislog.
– Mi az? – kérdezem.
Maga mögé mutat, szóval odanézek.
Egy srác áll ott. Ideges. Az arca egyfajta vigyorgó grimaszban.
Rájövök, mi folyik itt, de az agyam nem igazán fogadja el, hogy
lehetséges, szóval háromszor nyitom ki és csukom be a szám, mielőtt
kimondom:
– Jézus Krisztus!
A srác közeledik felém.
– V… Victoria?
Új ismerősömet, Michael Holdent leszámítva, életem során csak
két ember hívott engem Victoriának. Az egyik Charlie. A másik
pedig:
– Lucas Ryan – mondom.
Ismertem egyszer egy fiút, akit Lucas Ryannek hívtak. Egy
csomót sírt, de pont úgy szerette a Pokémont, mint én, szóval azt
hiszem, ezért lettünk barátok. Egyszer azt mondta nekem, hogy
szeretne egy óriási buborékban élni, ha felnő, mert akkor az ember
mindenhová elrepülhet és mindent láthat, én pedig azt mondtam
neki, hogy az egy szörnyű ház lenne, mert a buborékok mindig
üresek odabent. Egy Batman-kulcstartót adott nekem a nyolcadik
születésnapomra, a Hogyan rajzolj mangát? című könyvet a
kilencedikre, Pokémon-kártyákat a tizedikre és egy tigrises pólót a
tizenegyedikre.
Kétszer is meg kell néznem, mert az arca egészen más alakú.
Mindig alacsonyabb volt, mint én, de most legalább egy fejjel
magasabb, és a hangja – nyilvánvalóan – mutál. Keresni kezdem
azokat a dolgokat, amik hasonlítanak a tizenegy éves Lucas
Ryanhez, de minden, amire támaszkodhatok, a szürkés haja, a
vékony végtagjai és a furcsa ábrázata.
Szóval ő az a „szőke srác szűk nadrágban”.
– Jézus Krisztus! – ismétlem. – Szia!
Mosolyog és nevet. Emlékszem a nevetésére. Az egész a
mellkasából jön. Mellkasi nevetés.
– Szia! – mondja, és mosolyog még egy kicsit. Kedves mosoly.
Nyugodt mosoly.
Drámaian talpra ugrok, és fentről lefelé végigmérem. Ez tényleg
ő.
– Tényleg te vagy! – mondom, és fizikailag vissza kell fognom
magam, nehogy kinyúljak és megveregessem a vállát. Csak hogy
ellenőrizzem, tényleg itt van, meg minden.
Nevet. A szeme hunyorog.
– Tényleg én vagyok!
– Mi… miért?
 Kezd zavarba jönni. Emlékszem, hogy ilyen.
– Otthagytam a Truhamet az utolsó év végére – mondja. –
Tudtam, hogy ide jársz, szóval… – A gallérját babrálja. Ez is szokása
volt. – Ohm… Gondoltam, megpróbállak megtalálni. Mivel itt
nincsenek barátaim. Szóval, öhm, igen. Helló!
Azt hiszem, tudnod kell, hogy sosem voltam igazán jó a
barátkozásban, és ez általános iskolában sem volt másként. Csak egy
barátot szereztem a megszégyenítő szociális kitaszítottság hét éve
alatt. Bár az általános iskolás napjaim nem azok a napok, amiket újra
szeretnék élni, volt egy jó dolog, ami valószínűleg életben tartott, és
ez Lucas Ryan csendes barátsága.
– Hűha! – Becky, aki képtelen távol tartani magát a lehetséges
pletykáktól, közbelép. – Honnan ismeritek egymást ti ketten?
Eléggé félszeg ember vagyok, de Lucas tényleg viszi a pálmát.
Beckyhez fordul, ismét elvörösödik, szinte szégyellem magam
helyette.
– Általános iskolából – mondom. – Legjobb barátok voltunk.
Becky formás szemöldöke a magasba szökik.
– Nem leheeeet. – Még egyszer ránéz mindkettőnkre, mielőtt
Lucasra fókuszálna. – Nos, azt hiszem, én vagyok az utódod. Becky
vagyok – mutat végig magán. – Isten hozott az Elnyomás Földjén!
Lucas egérhangon válaszol:
– Lucas vagyok.
Visszafordul hozzám.
– Fel kéne zárkóznunk – mondja.
Ilyen érzés egy újjászülető barátság?
– Igen… – mondom. A sokk lecsapolja a szókincsemet. – Igen.
Az emberek kezdik feladni a megbeszélést, mivel kezdődik az 1.
óra, és nem tért vissza egyetlen tanár sem.
Lucas bólint nekem.
– Ohm, nem igazán akarok elkésni az első órámról, vagy
valami… Ez az egész nap eléggé kínos lesz így is. De hamarosan
beszélünk, rendben? Megkereslek Facebookon.
Becky aránylag komoly hitetlenkedéssel bámulja, ahogy Lucas
elmegy, aztán határozottan megragadja a vállam.
– Tori épp most beszélt egy fiúval! Nem is, Tori épp most
beszélgetett önállóan! Azt hiszem, sírni fogok.
– Úgy, úgy – veregetem meg a vállát. – Légy erős! Túl fogsz jutni
ezen.
– Rendkívül büszke vagyok rád. Úgy érzem magam, mint egy
büszke anyuka.
Felhorkantok.
– Tudok önállóan beszélgetni. Ezt minek neveznéd?
– Én vagyok az egyetlen kivétel. Mindenki mással olyan
közvetlen vagy, mint egy kartondoboz.
– Talán kartondoboz vagyok.
Mindketten nevetünk.
– Vicces… mert igaz – mondom, és újra nevetek, legalábbis
kívülről. Ha-ha-ha.
 HÁROM

AZ ELSŐ DOLOG, amit azt iskolából hazaérve csinálok, hogy az

ágyamra roskadok, és bekapcsolom a laptopomat. Ez történik
minden egyes nap. Ha nem az iskolában vagyok, biztosra veheted,
hogy a laptopom valahol a szívem kétméteres körzetében lesz. A
laptopom a lelki társam.
Az elmúlt néhány hónap alatt rájöttem, hogy inkább egy blog
vagyok, semmint valódi ember. Nem tudom, mikor kezdődött a
blogolás, és nem tudom, mikor vagy miért regisztráltam erre a
honlapra, de úgy tűnik, nem emlékszem, mit csináltam azelőtt, és
nem tudom, mit tennék, ha törölném. Komolyan megbántam, hogy
elkezdtem ezt a blogot, tényleg. Igazán zavarba ejtő. De ez az
egyetlen hely, ahol mindig találok valakit, aki valahogy olyan, mint
én. Az emberek itt úgy beszélnek önmagukról, ahogyan a való
életben soha.
Ha törölném, azt hiszem, valószínűleg teljesen egyedül
maradnék.
Nem azért blogolok, hogy több követőm legyen, vagy ilyesmi. Én
nem Evelyn vagyok. Csak hát, a való világban társadalmilag nem
elfogadott hangosan kimondani a szomorú dolgokat, mert az
emberek azt gondolják, feltűnési viszketegséged van. Gyűlölöm ezt.
Szóval azt mondom, kellemes, ha bármit kimondhatok, amit akarok.
Még ha csak az interneten is.
Miután százmilliárd év várakozást követően betöltődik az
internetem, jó sok időt töltök a blogomon. Van egypár nyamvadt
névtelen üzenet – néhány követőm felhúzta magát néhány
szánalmas dolog miatt, amit posztoltam. Aztán lecsekkolom a
Facebookot. Két értesítés – Lucas és Michael barátnak jelölt.
Elfogadom mindkettőt. Majd megnézem az e-mailjeimet. Nincsenek.
Végül újra ellenőrzőm a Pasziánsz blogot.
Még mindig ott van a fotó, amin Kent komikusan passzívnak
tűnik, de ettől eltekintve az egyetlen újdonság a blogon a cím. Most
ez olvasható:

Pasziánsz: A Türelem{2} Öl.

Nem tudom, mit akarnak tenni ezek a Pasziánsz-emberek, de „A

Türelem Öl” a legidétlenebb James Bond-filmcímutánzat, amit valaha
hallottam. Úgy hangzik, mint egy fogadási honlap.
Kiveszem a PASZIANSZ.CO.UK post-itet a zsebemből, és a
szobám egyetlen üres falának pontosan a közepére helyezem.
Arra gondolok, mi történt ma Lucas Ryannel, és egy rövid
pillanatig újra reménykedem. Nem tudom. Mindegy. Nem tudom,
miért foglalkozom ezzel. Azt sem tudom, miért követtem ezeket a
post-iteket a számítógépterembe. Az ég szerelmére, nem tudom,
miért csinálok bármit is.
Végül rászánom magam, hogy felkeljek és levánszorogjak a
lépcsőn innivalóért. Anya a konyhában van a számítógépnél. Ha
belegondolsz, nagyon hasonlít rám. Ugyanolyan szerelmes a
Microsoft Excelbe, ahogyan én a Google Chrome-ba. Megkérdezi
tőlem, milyen volt a napom, de csak a vállamat vonogatom, és azt
mondom, jó volt, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy nem
érdekli a válaszom.
Ez azért van, mert annyira hasonlítunk, hogy már nem
beszélgetünk annyit egymással. Amikor beszélünk, vagy
küszködünk azzal, hogy mondanivalót találjunk, vagy csak dühösek
vagyunk, szóval látszólag közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy
nincs értelme többet próbálkozni. Nem zavar annyira. Apám elég
beszédes, még akkor is, ha minden, amit mond, rendkívül
lényegtelen számomra, és még mindig itt van nekem Charlie.
Megcsörren a vonalas telefon.
– Felvennéd, kérlek? – kérdezi anya.
Gyűlölöm a telefont. A legszörnyűbb találmány a világ
történelmében, mert ha nem beszélsz, semmi nem történik. Nem
lehet egyszerűen csak figyelni és a megfelelő helyeken bólogatni.
Beszélned kell! Nincs választásod.
Amúgy felveszem, mert nem vagyok szörnyű lány.
– Halló? – mondom.
– Tori. Én vagyok. – Becky az. – Mi a fenéért te veszed fel a
telefont?
– Elhatároztam, hogy újragondolom az élethez való
hozzáállásomat, és teljesen más emberré válók.
– Mondd még egyszer!
– Miért hívtál? Sosem hívsz.
– Haver, ez tényleg túl fontos egy SMS-hez.
Szünetet tart. Várom, hogy folytassa, de úgy tűnik, ő meg arra
vár, hogy én beszéljek.
– Oké…
– Jack az.
Ó!
Becky a majdnem-barátja, Jack miatt hívott.
Gyakran csinálja ezt velem. Mármint nem azt, hogy hív engem,
hanem hogy a különböző majdnem-barátjairól fecseg nekem.
Becky beszél, én pedig beszúrok egy „Mmm”-t, „Igen”-t, „Ó,
istenem!”-et, ahová szükséges. A hangja kissé elhalkul, ahogy
elkalandozom és a helyébe képzelem magam. Kedves, boldog,
vidám lánynak, akit legalább két partira meghívnak hetente, és aki
két másodperc alatt képes beszélgetést kezdeményezni. Elképzelem,
ahogy belépek egy partira. Dübörgő zene, mindenki egy üveggel a
kezében – valamiért tömeg van körülöttem. Nevetek, a figyelem
középpontjában vagyok. A szemek felcsillannak a csodálattól,
amikor elmesélem egy újabb hisztérikusan kínos történetemet, talán
egy részeges sztorit, vagy egy expasisztorit vagy egyszerűen csak
egy olyan esetet, amikor valami figyelemre méltót tettem, és
mindenki csodálkozik, hogyan lett ilyen különös, kalandos,
gondtalan kamaszkorom. Mindenki megölel. Mindenki tudni akarja,
mit csináltam. Amikor táncolok, az emberek táncolnak; amikor
leülök, készen arra, hogy titkokat mondjak, az emberek
körbevesznek; amikor elmegyek, a parti elhalványul és meghal, mint
egy elfelejtett álom.
– ...kitalálhatod, miről beszélek – mondja éppen.
Igazán nem tudom.
– Néhány héttel ezelőtt… Istenem, el kellett volna mondanom
neked! Szexeltünk.
Lefagyok, mert ez meglepetésként ért.
Aztán rájövök, hogy ez már régóta várható volt. Ezt csinálja a
legtöbb ember, amikor eléri ezt a kort. Elkezdesz párt keresni,
csókolózol, szexelsz. Semmi problémám azzal, hogy az emberek ezt
csinálják – mármint pozitívan állok a szexualitáshoz, és Becky már
régóta szexelni akart Jackkel. És tudom, hogy a csókolózás vagy a
szex nem egy verseny, és vannak emberek, akik végül soha nem
akarják ezeket a dolgokat csinálni. De azt hiszem, emiatt úgy érzem,
bátrabb, mint én. Kiadja magát. Megkapja, amit akar. És mit csinálok
én? Semmit. Ötletem sincs, mit akarok.
– Nos… – Szó szerint nincs semmi, amit mondani tudnék erre. –
…örülök neked.
Szünet következik.
– Ennyi?
– Jó… volt?
Nevet.
– Mindkettőnknek ez volt az első, szóval, nem, nem igazán. Ettől
még szórakoztató volt.
 – Oh. Oké.
– Elítélsz engem?
– Mi? Nem!
– Pedig úgy érzem.
– Nem! Esküszöm! – Próbálok támogatóbban hangzani. –
Őszintén örülök neked.
Elégedettnek tűnik ezzel, és azt kezdi magyarázni, hogy Jacknek
van ez a barátja, aki állítólag „tökéletes” lenne számomra, miközben
én ott ülök bűntudatban főve, mert szörnyű barát vagyok, és
szörnyű ember, aki féltékeny a legjobb barátjára, mert olyan, amilyen
én is lenni szeretnék. Magabiztos. Társaságkedvelő. Boldog.
Miután leteszem a telefont, csak állok ott a konyhában. Anya
még mindig kattintgat a számítógépen, én pedig megint kezdem úgy
érezni, hogy ez az egész nap értelmetlen volt. Michael Holden képe
jelenik meg a fejemben, aztán Lucas Ryané, majd a Pasziánsz blogé.
Úgy döntök, hogy beszélnem kell az öcsémmel. Töltök magamnak
némi diétás limonádét, és elhagyom a konyhát.

Az öcsém, Charlie Spring tizenöt éves és 11.-es a Truham gimiben.

Véleményem szerint ő a legkedvesebb ember az univerzum
történetében, és tudom, hogy a kedves egy elég semmitmondó szó,
de pont ettől olyan erőteljes. Nagyon nehéz egyszerűen „kedvesének
lenni, mert rengeteg dolog állhat az ember útjába. Amikor kicsi volt,
nem volt semmit sem hajlandó kidobni, mert számára minden
különleges volt. Minden babakönyv. Minden kinőtt póló. Minden
használhatatlan társasjáték. Égig érő kupacokban tartotta a cuccokat
a szobájában, mert állítólag mindegyiknek volt valami jelentősége.
Amikor megkérdeztem egy adott tárgyról, elmesélte, hogy a
tengerparton találta, vagy a nagyinktól örököltük, vagy hatévesen
vette a Londoni Állatkertben.
 Azonban ahogy felnőtt, sok mindentől megszabadult, és már
nem olyan jó a helyzet, mint valaha volt. Charlie nagyon nehéz
időszakon ment át az elmúlt hónapokban. Étkezési zavara van, ami
rengeteget romlott múlt nyáron, néhányszor bántotta is önmagát, de
eltöltött néhány hetet egy pszichiátriai osztályon, ami elsőre
szörnyen hangzik, ám végül sokat segített neki. Most terápiára jár, és
azon dolgozik, hogy jobban legyen. És ő még mindig ugyanaz a
kölyök, aki annyi szeretetet tud adni.
Nem igazán áll össze, hogy Charlie, a pasija, Nick és a másik
öcsém, Oliver mit is csinál éppen a nappaliban. Egy csomó
kartondobozt – és úgy értem, van vagy ötven darab – halmoztak fel a
szobában. A hétéves Oliver irányítja a műveletet, miközben Nick és
Charlie a dobozokból valamiféle pajtaméretű szobrot épít. A
dobozhalmok a plafonig érnek.
Olivernek a kanapén kell állnia, hogy felügyelni tudja az egész
építményt.
Végül Charlie körbesétál a kis kartonépület körül, és észreveszi,
hogy az ajtóból bámulok befelé.
– Victoria!
Ráhunyorgok.
– Fáradjak a kérdezősködéssel?
Úgy néz rám, mintha pontosan tudnom kéne, mi folyik itt.
– Építünk egy traktort Olivernek.
Bólintok.
– Persze. Igen. Teljesen világos.
Megjelenik Nick. Első pillantásra Nicholas Nelson, aki hozzám
hasonlóan 12.-es, pontosan úgy néz ki, mint azok az ijesztő
izomagyú kölykök, akik bandába tömörülnek az iskolabusz hátsó
ülésén, készen arra, hogy szendvicsekkel dobáljanak meg téged. De
a valóságban Nick az emberi megtestesülése egy golden retriever
kiskutyának, valamint a Truham rögbikapitánya, és egy igazán
szeretetre méltó ember. Nem igazán emlékszem, mikor lett Nickből
és Charlie-ból Nick-és Charlie, de Nick kitartott Charlie mellett a
mentális betegsége legnehezebb időszakaiban, így az én szememben
ő határozottan rendben van.
– Helló, Tori! – biccent felém nagyon komolyan. – Jó.
Szükségünk van még több ingyen munkaerőre.
– Tori, odaadod a celluxot? – szól le Oliver, csakhogy „cellux”
helyett „tellux”-ot mond, mert nemrég elvesztette az elülső fogát.
Átadom neki a celluxot, aztán a dobozokra mutatok, és
megkérdezem Charlie-t:
– Honnan szerezted ezeket?
Charlie csak megvonja a vállát.
– Ezek Oliver dobozai, nem az enyémek – mondja, és odébb
sétál.
Szóval így történik, hogy végül egy kartondoboztraktort építek a
nappalinkban.
Amikor végeztünk, Charlie, Nick és én beleülünk, és
megcsodáljuk a munkánkat. Oliver körbejárja a traktort egy filctollal,
és felrajzolja a kerekeket, sárfoltokat és gépfegyvereket „arra az
esetre, ha a tehenek csatlakoznának a Sötét Oldalhoz”. Hogy őszinte
legyek, ez baromi békés. Minden dobozra egy nagy fekete nyíl van
nyomtatva, ami felfelé mutat.
Charlie mesél nekem a napjáról. Szeret mesélni nekem a
napjáról.
– Saunders megkérdezett minket, hogy kik a kedvenc
zenészeink, én pedig a Muse-t mondtam, mire három ember is
megkérdezte, hogy a Twilight miatt szeretem-e őket. Három!
Felhorkanok.
– Hogy igazságosak legyünk, az egyetlen Muse-dalt tényleg a
Twilightból ismerem.
Nick bólogat.
– Szintén. Rengetegszer megnéztem az első Twilight-filmet
gyerekként.
 Charlie felvonja a szemöldökét.
– Nem hiszem el, hogy dobnom kell téged a szörnyű filmes
ízlésed miatt!
Nick nevet, és átkarolja Charlie derekát.
– Szomorú vagy, mi, hogy a második helyre kerültél Robert
Pattinson mögött?
Charlie is nevet, aztán rövid csend következik, én pedig
lefekszem, és felnézek a kartonplafonra.
Mesélni kezdek nekik a mai csínytevésről, és ez arra késztet,
hogy elgondolkodjak Lucason és Michael Holdenen.
– Ma megint találkoztam Lucas Ryannel – mondom. Szívesen
elmondok Nicknek és Charlie-nak ilyesmiket. – Hozzánk fog járni.
Nick és Charlie egyszerre pislantanak.
– Lucas Ryan… mármint az általános iskolás Lucas Ryan? –
Charlie a homlokát ráncolja.
– Lucas Ryan otthagyta a Truhamet? – ráncolja a homlokát Nick
is. – Francba! Úgy volt, hogy segít nekem felkészülni a
pszichológiavizsgára.
Bólintok mindkettejüknek.
– Jó volt látni őt. Tudod… Mert újra barátok lehetünk. Azt
hiszem. Mindig kedves volt hozzám.
Mindketten visszabiccentenek. Ez egyfajta tudálékos bólintás.
– Találkoztam egy Michael Holden nevű sráccal is.
Nick, aki épp belekortyolt a teába, belefullad a bögréjébe. Charlie
szélesen elvigyorodik, és kuncogni kezd.
– Mi? Te ismered őt?
Nick eléggé életre kel a beszédhez, bár még mindig felköhög
néhány szavanként.
– Michael kibaszott Holden. A mindenit! Ő aztán be fog kerülni a
Truham-legendák közé!
Charlie lehajtja a fejét, de a pillantását rajtam tartja.
 – Vigyázz vele! Őszintén szólva, én mindig egy kicsit ijesztőnek
találtam.
– Emlékszel, amikor megpróbált mindenkit rávenni arra, hogy
csináljunk egy flashmobot a 11. évfolyam csínytevéseként? – kérdezi
Nick. – És a végén csak egyedül csinálta az ebédlőasztaloknál?
– És mi van azzal, amikor a 12. évfolyamos prefektusi
beszédében a hatalom igazságtalanságáról beszélt? – kérdezi
Charlie. – Csak mert elzárást kapott, mivel a próbavizsgák alatt
vitába keveredett Mr. Yatesszel!
Ez megerősíti a sejtésemet, hogy Michael Holden nem olyan
ember, akivel szívesen barátkoznék. Egyáltalán nem.
Charlie felnéz Nickre.
– Ő heteró? Azt hallottam, hogy nem heteró.
Nick vállat von.
– Lehet, hogy ez csak pletyka volt.
– Igen, talán. – Charlie összevonja a szemöldökét. – Valószínűleg
tudnánk, ha előbújt volna.
Szünetet tartanak, és mindketten rám néznek.
– Nézd – mondja Nick, az egyik kezével lelkesen gesztikulálva –,
Lucas Ryan jó srác. De Michael Holdennel valami nem stimmel. Úgy
értem, nem lepődnék meg, ha ő állt volna a vetítős csíny mögött.
Valójában nem hiszem, hogy Nicknek igaza van. Nincsen
semmilyen bizonyítékom, ami alátámasztaná ezt. Abban sem vagyok
biztos, miért gondolom így. Talán volt abban valami, ahogyan
Michael Holden beszélt – mintha mindent elhitt volna, amit
mondott. Talán, mert szomorú volt, amikor megmutattam neki az
üres Pasziánsz blogot. Vagy talán valami más volt, valami, aminek
nincs értelme, például a szeme színei, vagy a nevetséges oldalsó
választéka, vagy az, hogy valahogy a kezembe tudta nyomni azt a
post-itet, amikor nem is emlékszem, hogy a bőrünk összeért volna.
Talán csak azért, mert túlságosan elcseszett.
 Míg ezen gondolkodom, Oliver beszáll a traktorba, és az ölembe
ül. Gyengéden megsimogatom a fejét, és odaadom neki a
cukormentes limonádém maradékát, mert anya nem engedi, hogy
ilyet igyon.
– Nem is tudom – mondom –, hogy őszinte legyek, fogadni
mernék, hogy csak valami blogos seggfej volt.
 NÉGY

KÉSÉSBEN VAGYOK, mert anya azt hitte, nyolc órát mondtam. Hét
harmincat mondtam. Hogy lehet összekeverni a nyolcat a hét
harminccal?
– Kinek van születésnapja? – kérdezi az autóban.
– Senkinek. Csak találkozunk.
– Van elég pénzed? Tudok adni.
– Van tizenöt fontom.
– Becky ott lesz?
– Aha.
– És Lauren meg Evelyn?
– Valószínűleg.
Amikor a szüleimmel beszélek, tulajdonképpen nem hangzom
túl mogorvának. Általában is elég derűsnek hangzom. Jó vagyok
ebben.
Kedd van. Evelyn szervezett valami „tanévkezdési” izét a Pizza
Expressben. Nem igazán akarok menni, de úgy gondoltam, fontos,
hogy erőfeszítéseket tegyek. Társadalmi szokások meg minden.
Köszönök az embereknek, akik észreveszik az érkezésemet, és
leülök az asztal végéhez. Majdnem meghalok, amikor rájövök, hogy
Lucas itt van. Már most tudom, hogy nehéz lesz kitalálnom, mit
mondjak neki. Sikeresen elkerültem őt a tegnapi nap hátralévő
részében és ma is egész nap pontosan ezért. Nyilvánvaló, hogy
Evelyn, Lauren és Becky megragadta a lehetőséget, hogy a
csoportunk „pasijává” fogadják őt. Ha van egy fiú a baráti körödben,
az olyan, mintha lenne egy medencés házad, dizájnerpólód vagy
Ferrarid. Fontosabbá tesz téged.
 Egy pincér odasiet hozzám, így rendelek egy cukormentes
limonádét, és lebámulok a hosszú asztalra. Mindenki beszélget,
nevet és mosolyog, ez egy kicsit elszomorít, mintha egy koszos
ablakon keresztül nézném őket.
– Ja, de a legtöbb lány, aki átmegy a Truhambe, csak azért teszi,
mert állandóan a fiúk körül akar lenni. – A mellettem ülő Becky
Lucashoz beszél, aki velünk szemben ül. – Elég hülye indoknak
tűnik.
– Az az igazság – mondja erre Lucas –, hogy a Truham-lányokat
lényegében imádják.
Elkapja a tekintetemet, és esetlenül elmosolyodik. Vidám hawaii
ing van rajta: szűk szabású, felhajtott gallérral és kissé feltűrt
ujjakkal. Nem tűnik annyira feszélyezettnek, mint tegnap – valójában
egész divatos. Nem ilyen srácnak gondoltam, nem ilyennek, aki
hawaii inget visel.
– Csak mert a fiúk a fiúiskolában nem szoktak lányok között
lenni – mondja Evelyn, aki Lucas mellett ül, és a karjával hadonászik,
hogy nyomatékosítsa a mondandóját. – Már korábban is mondtam,
és újra elmondom. Az egynemű iskola szörnyű ötlet.
– Nem a való élet – felel Lucas, és komolyan bólogat. – A való
életben minden nem együtt lóg.
– Bár a Truham-egyenruhát irigylem – sóhajt Lauren. – Mi úgy
nézünk ki az egyenruhánkban, mintha tizenkét évesek lennénk.
Mind bólogatnak, aztán valami másról kezdenek beszélni. Én
folytatom, amiben a legjobb vagyok. Figyelek.
Lauren mellett egy fiú ül, aki az asztal túlsó végén lévő
lányokkal beszélget. A neve Ben Hope. Ben Hope a srác a Higgsben.
És a srác alatt azt a fiút értem a végzősök között, akibe az iskolából
minden egyes lány bele van zúgva. Mindig van egy ilyen. Magas és
karcsú. Feszes nadrágok és szűk ingek. Általában kiegyenesíti
sötétbarna haját, és istenemre esküszöm, ez dacol a gravitációval,
mert egyfajta szervezett örvényben hullámzik, de amikor nem
egyenesíti ki, teljesen göndör, és olyan cukin néz ki, hogy meg
akarsz halni. Mindig nyugodtnak tűnik, és gördeszkázik.
Nekem személy szerint nem „tetszik”. Csak próbálom
érzékeltetni a tökéletességét.
Ben Hope észreveszi, hogy bámulom. Kontrollálnom kell a
tekintetemet.
Lucas beszél hozzám. Azt hiszem, megpróbál bevonni a
társalgásba, ami kedves, de egyben irritáló és szükségtelen is.
– Tori, te kedveled Bruno Marst?
– Mi?
Hezitál, így Becky közbelép.
– Tori. Bruno Mars. Gyerünk! Ő híres, igaz?
– Mi?
– Azt. A. Dalt. Ami. Szól. Kedveled?
Nem tűnt fel, hogy ebben az étteremben zene szól. Ez a Grenade
Bruno Marstól.
Gyorsan kielemzem a dalt.
– Szerintem… valószínűtlen, hogy bárki el akarna kapni egy
gránátot valaki másért. Vagy vonat elé ugrana valakiért. Ez nagyon
kontraproduktív. – Majd halkabban teszem hozzá, így senki sem
hallja: – Ha ezek közül bármelyiket meg akarnád tenni, azt magadért
tennéd.
Lauren az asztalra csap.
– Pontosan ezt mondtam én is!
Becky rám nevet, és azt mondja:
– Csak azért nem szereted, mert a top 40-es listán van.
Evelyn is beszáll. A mainstream dolgok lehúzása az ő személyes
szakterülete.
– A slágerlisták – mondja – tele vannak hangkorrekciós és
szörnyű tánczenékkel.
Ha teljesen őszinte vagyok, nem is szeretem annyira a zenét.
Csak az egyedi dalokat kedvelem. Találok egy dalt, amit igazán
szeretek, aztán meghallgatom vagy húszmilliárd alkalommal, míg
meg nem gyűlölöm, és el nem rontom magamnak. Pillanatnyilag ez
a Message in a Bottle a Police-tól, és vasárnapra már soha többé nem
akarom majd újra hallani. Idióta vagyok.
– Ha annyira szar, akkor miért kerül fel a slágerlistákra? –
kérdezi Becky.
Evelyn végigfuttatja az egyik kezét a haján.
– Mert egy elüzletiesedett világban élünk, ahol mindenki azért
vesz zenét, mert mások is ezt teszik.
Rögtön azután, hogy befejezte ezt a mondatot, rájövök, hogy
csend telepedett az asztalunkra. Megfordulok, és kisebb
szívelégtelenséget tapasztalok.
Michael Holden rontott be az étterembe.
Azonnal tudom, hogy miattam jött. Vigyorog, a tekintete az
asztalnak erre a végére szegeződik. Minden fej odafordul, amikor
odahúz egy széket, és kényelembe helyezi magát az asztalfőn,
köztem és Lucas között.
Mindenki csak bámul, mormog, aztán megvonja a vállát, majd
folytatja az evést, feltételezve, hogy biztosan valaki más hívta meg.
Mindenki, kivéve engem, Beckyt, Lucast, Laurent és Evelynt.
– Valamit el kell mondanom neked – mondja nekem Michael
lángoló tekintettel. – Feltétlenül el kell mondanom neked valamit.
Lauren megszólal.
– Te a mi iskolánkba jársz!
Nem viccelek, erre Michael odanyújtja neki a kezét, hogy Lauren
megrázza. Azon kapom magam, hogy őszintén nem tudom
megmondani, szarkasztikus-e, vagy sem.
– Michael Holden, 13. évfolyam. Örülök, hogy
megismerhetlek…?
– Lauren Romilly. 12. évfolyam. – Lauren zavartan rázza meg a
kezét. – Öhm… én is örülök.
– Nem azért – mondja Evelyn –, de miért is vagy itt?
 Michael áthatóan bámulja őt, míg Evelyn rá nem jön, hogy be
kéne mutatkoznia.
– Én… Evelyn Foley vagyok?
Michael vállat von.
– Az vagy? Bizonytalannak hangzol.
Evelyn nem szereti, ha ugratják.
Michael rákacsint.
– Beszélnem kell Torival.
Hosszú, fülsüketítő csend következik, mielőtt Becky megszólal.
– És… ööö… hogy ismerted meg Torit?
– Tori és én történetesen a Pasziánsz-nyomozásaink közepette
találkoztunk.
Becky oldalra dönti a fejét. Rám néz.
– Te nyomoztál?
– Ööö, nem – mondom.
– Akkor…?
– Csak követtem azt a post-it jegyzetösvényt.
– Egy mit?
– Követtem egy post-it jegyzetösvényt. Ezek vezettek el a
Pasziánsz bloghoz.
– Ah… Ez klassz…
Eközben Michael kiszolgálja magát az előétel-maradékainkból.
Szabad kezével bizonytalanul mutogat Becky felé.
– Becky Allen vagy?
Becky lassan odafordul hozzá.
– Látnok vagy?
– Csak egy egész tehetséges Facebook-követő. Mind szerencsések
vagytok, nem vagyok sorozatgyilkos. – Ujja, még mindig behajlítva
Lucas felé mozdul. – És Lucas Ryan. Mi már találkoztunk. – Olyan
erőltetetten mosolyog rá, hogy az lekezelőnek tűnik. – Meg kellene
köszönnöm neked. Te vagy az, aki elvezetett engem ehhez a lányhoz.
Lucas bólint.
 – Tetszik az inged – mondja Michael kissé üveges tekintettel.
– Köszi – feleli Lucas, de határozottan nem gondolja komolyan.
Kíváncsi vagyok, hogy Lucas ismerte-e Michaelt a Truhamben.
Nick és Charlie reakciójából ítélve, valószínűleg igen. Talán nem
igazán akar barátkozni vele. Szinte már megsajnálom Michael
Holdent. Másodszor is.
Michael elnéz Becky mellett.
– És mi a te neved?
Egy pillanatig nem igazán értem, kihez beszél. Aztán meglátom
Ritát. Kidugja a fejét Becky másik oldaláról.
– Öhm, Rita. Rita Sengupta – nevet. Nem vagyok biztos benne,
miért nevet, de azt teszi. Rita talán az egyetlen lány, akivel civilizált
vagyok Becky, Lauren és Evelyn mellett. Laurennel lóg, de az ember
hajlamos észre sem venni. Ő az egyetlen lány, akinek jól áll az
ismeretségi körömben a pixie frizura.
Michael felragyog, mintha karácsony reggel lenne.
– Rita! Ez egy csodálatos név. Lovely Rita!
Mire rájövök, hogy a Beatles dalára utal, a beszélgetés már
továbbhaladt. Meglep, hogy felismertem. Gyűlölöm a Beatlest.
– Szóval te és Tori csak most… találkoztatok? És elkezdtetek
beszélgetni? – kérdezi Becky. – Ez elég hihetetlennek tűnik.
Vicces, mert igaz.
– Igen – mondja Michael. – Hihetetlen, igen. De ez történt.
Ismét az arcomba néz, mellékesen kitakarva az egész csapatot.
Nincsenek szavak arra, hogy mennyire kényelmetlenül érzem most
magam. Rosszabb, mint a tavalyi színjátszóvizsga.
– Egyébként, Tori, van itt valami, amit el akarok mondani neked.
Csak pislogok, és kukán ülök.
Lauren, Becky, Evelyn, Lucas és Rita érdeklődve hallgat. Michael
minden arcot megnéz a nagy szemüvege fölött.
– De… izé… nem emlékszem, mi volt az.
Lucas gúnyosan elmosolyodik.
 – Egészen az étteremig követted őt, hogy elmondj neki valamit,
és most mégsem emlékszel, hogy mit?
Ezúttal Michael nagyon is érzékeli Lucas hangsúlyát.
– Én kérek elnézést, hogy a memóriám egy szita. Úgy érzem,
elismerést érdemiek az erőfeszítésért, hogy idejöttem.
– Miért nem tudtál egyszerűen egy Facebook-üzenetet küldeni
neki?
– A Facebook olyan triviális dolgokra való, mint hogy az
emberek milyen kaját rendelnek, és mennyit röhögtek előző este a
csajszikkal.
Lucas megrázza a fejét.
– Én csak nem értem, tulajdonképpen miért jöttél ide, ha már el is
felejtetted. Nem felejtenéd el, ha valami fontos lett volna.
– Ellenkezőleg, valószínűleg könnyebben felejted el a
legfontosabb dolgokat.
Becky közbeszól:
– Szóval te és Tori most barátok vagytok?
Michael tovább tanulmányozza Lucast, mielőtt Beckynek felelne.
– Ez egy fantasztikus kérdés. – Szembefordul velem. – Mit
gondolsz? Barátok vagyunk?
Tényleg nem tudok válaszolni, mert a válasz véleményem szerint
határozottan nem igen, de határozottan nem is nem.
– Hogyan lehetnénk barátok, ha nem tudsz rólam semmit? –
kérdezem.
Elgondolkozva megkocogtatja az állát.
– Nézzük csak. Tudom, hogy a neved Victoria Spring. 12.-es
vagy. A Facebook szerint április 5-én születtél. Introvertált vagy
kiegészítve pesszimizmussal. Csinos, egyszerű ruhákat viselsz,
pulcsit, farmert, nem szereted a cicomát és a felhajtást. Nem érdekel,
hogy kiöltözz az embereknek. Margherita pizzát rendeltél, szóval
válogatós vagy. Ritkán posztolsz a Facebookodra, szóval nem
érdekel a szociális aktivitás. De követted a post-it ösvényt tegnap,
akárcsak én. Kíváncsi vagy – hajol közelebb. – Szeretsz úgy tenni,
mintha semmi sem érdekelne, és ha így folytatod, akkor bele fogsz
zuhanni abba a szakadékba, amit elképzeltél magadnak.
Leáll. Eltűnik a mosolya, csak az árnyéka marad hátra.
– Jézusom, haver, te leskelődtél utána, vagy mi! – próbálkozik
meg Lauren egy nevetéssel, de senki más nem csatlakozik hozzá.
– Nem – mondja Michael. – Én csak figyelek.
– Olyan, mintha szerelmes lennél belé, vagy ilyesmi – mondja
Evelyn.
Michael tudálékosan mosolyog.
– Feltételezem, egy kicsit olyan.
– De meleg vagy, nem? – kérdezi Lauren. Sosem fél kimondani,
amit mások csak gondolnak. – Azt hallottam, hogy meleg vagy.
– Óóó, azt hallottad rólam? – Michael közelebb hajol. – Érdekes.
– De az vagy? – kérdezi Lucas. Közömbösnek próbál tűnni,
sikertelenül.
Michael mosolyog.
– Azt hiszem, mondhatnád, hogy nem vagyok túl válogatós a
nemek tekintetében. – Aztán elvigyorodik, és rászegezi az ujját. –
Sosem tudhatod, még az is lehet, hogy te vagy az, akibe szerelmes
vagyok.
Lucas azonnal elvörösödik.
– Szóval pánszexuális vagy? – kérdezi Becky, Michael pedig
megvonja a vállát, mintha azt mondaná, ez egy rejtély.
– Pisilnem kell – mondom, még akkor is, ha nem kell. Felállok az
asztaltól, és az étterem mosdójában találom magam, amint a tükörbe
bámulok, míg P!nk azt nem mondja nekem, „emeljem a poharam”.
Túl hosszan maradok itt. Az idősebb hölgyek rosszalló pillantásokat
vetnek rám, miközben ki-be tipegnek a fülkékből. Nem tudom,
igazából mit csinálok. Csak arra gondolok, amit Michael mondott.
Belezuhanok a szakadékomba. Nem tudom. Miért fontos ez? Miért
zavar engem?
 Jézus Krisztus, miért is jöttem el ma este?
Tovább bámulom magam a tükörben, és elképzelem, ahogy egy
hang arra emlékeztet, hogy legyek vicces, beszédes és boldog, mint a
normális emberek. Amint a hang megteszi ezt, kezdek kicsit
pozitívabban állni a dolgokhoz, még akkor is, ha elszállt minden
maradék lelkesedésem, hogy Lucas újra felbukkant. Azt hiszem, a
hawaii ing miatt. Visszamegyek az étterembe.
 ÖT

– EZ AZTÁN POKOLI PISILÉS VOLT – mondja Michael, amint leülök. Még

itt van. Egy részem remélte, hogy nem lesz.
– Olyan, mintha ez lenyűgözne – mondom.
– Tulajdonképpen így is van.
Becky, Evelyn és Lauren az asztalon keresztül beszélget néhány
másik lánnyal az évfolyamunkról, akiket nem igazán ismerek. Lucas
röviden rám mosolyog. Rita nevet és mosolyog, főként Laurenre.
– Szóval nem vagy heteró? – kérdezem Michaelt.
Pislog.
– Hű! Ez elég nagy ügy nektek, srácok.
Nem nagy ügy. Nem igazán érdekel az egész.
Michael sóhajt.
– Hogy őszinte legyek, mindenki vonzó, még ha csak valami
apróságban is. Például néhány embernek igazán gyönyörű keze van.
Nem tudom. Én egy kicsit mindenkibe beleszeretek, akivel
találkozom.
– Szóval… biszexuális vagy? – Nick biszexuális, de nem tetszik
neki mindenki, akivel találkozik. Őszintén szólva ő egy kicsit
Charlie-függő.
Michael mosolyog és előrehajol.
– Szereted ezeket a szavakat, ugye? Meleg, biszexuális,
pánszexuális…
– Nem – szakítom félbe. – Nem igazán.
– Akkor minek címkézni az embereket?
Oldalra billentem a fejem.
– Mert ez az élet. Szervezettség nélkül káoszba süppedünk.
 Szórakozottan bámul, miközben ismét hátradől a széken. Nem
tudom elhinni, hogy épp most használtam a süpped szót.
– Nos, ha ennyire érdekel, te mi vagy? – kérdezi.
– Mi?
– Mi a te szexuális irányultságod?
– Ööö, heteró?
– És ez mit jelent számodra, Tori Spring? Sok fiúért rajongtál
már?
Tulajdonképpen nem. Soha. Ez feltehetően azért van, mert a
legtöbb emberről nagyon rossz véleménnyel vagyok.
Lesütöm a szemem.
– Azt hiszem, csak heteró vagyok, míg be nem bizonyosodik az
ellenkezője.
Michael szeme felcsillan, de nem kommentálja.
– Emlékezni fogsz arra, amit el akartál mondani nekem? –
kérdezem.
Végigsimít élesen elválasztott haján.
– Talán. Talán holnap. Meglátjuk.
Nem sokkal ezután mindenki bejelenti, hogy lelép. Véletlenül
tizenhat fontot költöttem, ezért Lucas ragaszkodik hozzá, hogy
odaadja nekem a plusz egy fontot, ami azt hiszem, nagyon kedves
tőle. Miután már mindannyian az étterem előtt állunk, komoly
beszélgetésbe kezd Evelynnel. A legtöbben Lauren házába tartanak
egy nagy pizsamapartira vagy mire. Mindannyian be fognak rúgni,
meg hasonlók, pedig kedd van. Becky elmagyarázza, hogy azért nem
hívott meg, mert tudta, hogy biztosan nem akarok menni (vicces,
mert igaz), Ben Hope pedig kihallgatja, és vet rám egy szánakozó
pillantást. Becky rámosolyog, a páros egy pillanatig egyesül az
irántam való sajnálatban. Úgy döntök, hogy hazasétálok. Michael
pedig úgy dönt, hogy velem jön. Nem igazán tudom, hogyan
állíthatnám meg, szóval, azt hiszem, ez lesz.
 Csendben haladunk végig a főutcán. Minden viktoriánus és
barna, és a macskaköves út olyan görbe, mintha egy árok alján
lennénk.
Egy öltönyös férfi siet el mellettünk, valakitől azt kérdezi
telefonon, „Érzel még valamit?”.
Megkérdezem Michaelt, miért sétál haza velem.
– Mert itt lakom. A világ nem körülötted forog, Victoria Spring.
– Csak szarkasztikus, de még mindig úgy érzem, ki vagyok
borulva.
– Victoria… – Beleborzongok.
– Hm?
– Kérlek, ne hívj Victoriának!
– Miért?
– Victoria királynő jut eszembe róla. Az, aki feketét viselt egész
életében, mert a férje meghalt. És a Victoria Spring úgy hangzik,
mint egy palackozottvíz-márka.
A szél felerősödik körülöttünk.
– Én sem szeretem a nevem – mondja.
Azonnal eszembe jut az összes ember, akit nem kedvelek és
Michaelnek hívnak. Michael Bublé, Michael McIntyre, Michael
Jackson.
– A Michael azt jelenti, „aki Istenhez hasonló” – mondja –, és azt
hiszem, ha Isten választhatna, hasonlít-e bármelyik embere…
Ekkor megáll, az utca közepén, rám néz, csak néz a
szemüveglencséin, kéken és zöldön, mélységeken és messzeségeken
keresztül, egymilliárd felfoghatatlan gondolatot kivéreztetve.
– …ő nem engem választana.
Tovább sétálunk.
Képzeld el, ha valami bibliai nevet kaptam volna, mint például
Abigail, vagy Charity, vagy nem is tudom, Eve, az isten szerelmére.
Nem igazán vagyok hívő, és ez valószínűleg azt jelenti, hogy a
pokolra jutok – ha egyáltalán létezik, ami, legyünk őszinték, nem
valószínű. Ez nem igazán zavar, mert bármi is történik a pokolban,
nem lehet sokkal rosszabb annál, ami itt folyik.
Ekkor jövök rá, hogy fázom. Elfelejtettem, hogy tél közepe van,
esik, és csak egy póló, pulóver és vékony farmer van rajtam.
Megbánom, hogy nem hívtam fel anyát, de utálom zavarni, mert
mindig sóhajtozik, amikor azt mondja, „nem, nem, minden rendben,
nem zavarsz”, de tudom, hogy határozottan megzavartam.
A csend és az indiai kifőzdék halovány szaga végigkövet a
főutcán, majd jobbra fordulunk a városi útra, ahol a háromszintes
házak állnak.
A házunk az egyik ezek közül.
Megállok, amikor odaérek. Sötétebb van, mint máshol, mert a
legközelebbi utcalámpa nem ég.
– Itt lakom – mondom, és befelé indulok.
– Várj, várj, várj! – szól rám Michael. Visszafordulok. –
Kérdezhetek valamit?
Nem tudok ellenállni egy szarkasztikus megjegyzésnek.
– Épp most tetted, de kérlek, folytasd!
– Tényleg nem lehetünk barátok?
Úgy hangzik, mint egy nyolcéves lány, aki próbálja
visszaszerezni a legjobb barátját, miután véletlenül beszólt az új
iskolai cipőjére, és ezzel kizáratta magát a születésnapi partijáról.
Ő is csak egy pólót és farmert visel.
– Hogyhogy nem fagysz meg? – kérdezem.
– Kérlek, Tori! Miért nem akarsz velem barátkozni? – Mintha
kétségbe lenne esve.
– Te miért akarsz barátkozni velem? – rázom meg a fejem. – Nem
ugyanabban az évfolyamban vagyunk. Semmilyen szempontból nem
hasonlítunk egymásra. Tényleg nem értem, miért foglalkozol
egyáltalán… – Ekkor leállok, mert azt akartam mondani, hogy
„velem”, de félúton rájöttem, hogy az egy igazán szörnyű mondat
lenne.
 Lesüti a szemét.
– Azt hiszem… Én sem… értem…
Csak állok ott és bámulok.
– Be vagy tépve, vagy mi? – kérdezem.
Megrázza a fejét és nevet.
– Tudod, emlékszem, mit akartam mondani neked – mondja.
– Igen?
– Mindvégig emlékeztem. Csak nem akartam, hogy mindenki
hallja, mert nem az ő dolguk.
– Akkor miért egy zsúfolt étteremben kerestél meg? Miért nem
az iskolában?
Egy pillanatra úgy tűnik, tényleg megsértődött.
– Gondolod, hogy nem próbáltam meg? – Felnevet. – Olyan
vagy, mint egy szellem!
Nagy akaraterőre van szükségem, hogy ne forduljak meg és
hagyjam ott.
– Én csak el akartam mondani neked, hogy láttalak már
korábban.
Jézus Krisztus! Ezt már elmondta nekem.
– Mondtad már tegna…
– Nem, nem a Higgsben. Láttalak, amikor eljöttél a Truhambe
körülnézni. Múlt évben. Én voltam az, aki körbevezetett az
iskolában.
A felismerés kivirágzik bennem. Már pontosan emlékszem.
Michael Holden figyelmesen körbevezetett a Truhamben, amikor
arról döntöttem, hogy oda menjek-e a végzős évekre. Megkérdezte,
hogy milyen érettségit szeretnék tenni, hogy nagyon szeretem-e a
Higgst, van-e valamilyen hobbim, és hogy érdekel-e a sport.
Valójában minden, amit mondott, teljesen érdektelen volt.
– De… – Ez lehetetlen. – De te olyan… normális voltál.
Vállat von és mosolyog, az arcán lévő esőcseppektől olyan,
mintha sírna.
 – Van ideje és helye annak, hogy normálisak legyünk. A legtöbb
ember számára a normális az alapértelmezett beállítás. De
néhányaknak, mint te és én, a normális valami olyan, amit elő kell
vennünk, mintha öltönyt vennénk fel egy puccos vacsorára.
Mi van, most már mélyenszántó is?
– Miért kellett ezt elmondanod nekem? Miért kellett
lenyomoznod? Miért volt ez olyan fontos?
Ismét vállat von.
– Nem volt, azt hiszem. De akartam, hogy tudd. És amikor én
akarok valamit, általában megteszem.
Rábámulok. Nicknek és Charlie-nak igaza volt. Ő a legfurcsább
ember, akivel valaha találkoztam.
Felemeli a kezét, és aprót int nekem.
– Hamarosan találkozunk, Tori Spring.
És aztán elsétál. Ott állok a törött utcai lámpa alatt a fekete
pulóveremben és az esőben, és azon tűnődöm, hogy vajon érzek-e
még valamit, és rájövök, hogy ez az egész nagyon vicces, mert
nagyon igaz.
 HAT

OTTHON EGYENESEN AZ EBÉDLŐBE MEGYEK, és köszönök a

családomnak. Még tart a vacsi, ahogy általában. Nos, kivéve
Olivernek. Mióta a vacsora nálunk két-három órás elfoglaltság,
Oliver mindig felállhat az asztaltól, ha végzett. Hallom, ahogy a
nappaliban Mario Kartot játszik. Úgy döntök, csatlakozom hozzá. Ha
egy napra testet cserélhetnék valakivel, Olivert választanám.
– Toriiii! – Amint belépek, hasra fordul a futonon, és felém
nyújtja a karját, mint egy sírból feltámadó zombi. Joghurtos lett az
iskolai pulóvere. És festék van az arcán. – Nem tudok győzni a
Rainbow Roadon! Segíts!
Sóhajtok, leülök mellé a futonra, és felveszem a tartalék Wii
távirányítót.
– Ez a pálya lehetetlen, öcskös.
– Nem! – nyafog. – Semmi sem lehetetlen. Azt hiszem, a játék
csal.
– A játék nem tud csalni.
– Ez igen! Szándékosan csal.
– Ez nem csalás, Ollie.
– Charlie bezzeg képes győzni. Ez csak engem nem kedvel.
Bemutatok egy hosszú és eltúlzott zihálást, és felugrok a
fotonról.
– Arra utalsz, hogy Charlie jobb a Mario Kartban, mint moi? –
Rázni kezdem a fejem. – Nem. Ne-hem. Én vagyok a Mario Kart
császárnője!
Oliver nevet, bolyhos haja hullámzik a feje tetején.
Visszazuhanok a fotonra, felemelem, és az ölembe ültetem.
– Rendben – mondom. – Rainbow Road elbukik.
 Nem figyelem, hogy mennyi ideig játszunk, de biztosan elég
sokáig, mert amikor anya bejön, eléggé ingerült. És ez extrém tőle. Ő
nagyon érzelemmentes személy.
– Tori – mondja –, Olivernek már egy órája ágyban kéne lennie!
Úgy tűnik, az öcsém nem hallja. Felpillantok a versenyből.
– Ez nem igazán az én feladatom – mondom.
Anya kifejezéstelenül néz rám.
– Oliver, alvás! – mondja, de még mindig engem néz.
Oliver abbahagyja a játékot, és miközben elvonul, pacsizik
velem. Anya még akkor is engem bámul, amikor az öcsém már
elment.
– Mondani akarsz valamit? – kérdezem.
Nyilvánvalóan nem. Megfordul és kimegy. Teszek egy gyors kört
a Luigi Circuiton, mielőtt a szobámba megyek. Azt hiszem, anya
nem nagyon kedvel engem. Nem számít, mert én sem igazán
kedvelem őt.

Bekapcsolom a rádiót, és hajnalig blogolok. A rádióban ez a sok

dubstep szarság megy, de halkan hallgatom, úgyhogy nem nagyon
érdekel. Nem vesződöm azzal, hogy elhagyjam az ágyamat, kivéve
azt a legalább öt alkalmat, amikor lemegyek a földszintre
cukormentes limonádéért. Megnézem a Pasziánsz blogot, de nincs
semmi új. Így aztán hosszasan görgetem a kedvenc blogjaimat, és
reblogolom a kontextusból kiragadott Donnie Darko-, Submarine- és A
Simpson család-képernyőképeket. Írok néhány nyavalygós bejegyzést,
nem is tudom, miről, és majdnem megváltoztatom a háttérképemet,
de nem találok egyet sem, ahol normálisan néznék ki. Azért kicsit
bíbelődöm a blogtémám HTML-jével, hátha el tudom tüntetni a
hézagokat az egyes bejegyzések között. Meglesem Michael
Facebookját, de úgy tűnik, ő még kevesebbet használja, mint én.
Nézem egy kicsit a Q1-t, de már nem igazán találom érdekesnek
vagy viccesnek, szóval helyette A család kicsi kincsét nézem, amit
tegnap nem fejeztem be. Úgy tűnik, soha nem vagyok képes
befejezni egy filmet aznap, amikor elkezdem, mert nem tudom
elviselni a gondolatot, hogy véget ér.
Egy idő után magam mellé teszem a laptopomat, és lefekszem.
Azokra az emberekre gondolok, akik ott voltak az étteremben, és
akik most valószínűleg berúgva és elszállva együtt vannak Lauren
szüleinek kanapéján. Végül elalszom, de meghallom ezeket a
csikorgó hangokat odakintről, és valami az agyamban úgy dönt,
hogy biztosan valamiféle óriás és/vagy démon trappol az úton, ezért
felkelek, és becsukom az ablakot, csak hogy biztos legyen, bármi is
az, nem tud bejutni.
Amikor visszamegyek az ágyba, minden egyes dolog, amire csak
egy nap alatt gondolhatsz, egyszerre jut az eszembe, és hirtelen egy
kis villámló vihar kerekedik a fejemben. A Pasziánszra gondolok,
aztán Michael Holdenre, és hogy miért mondta, hogy nekünk
barátoknak kellene lennünk, és milyen volt valójában, amikor még a
Truhambe járt. Aztán eszembe jut Lucas, és hogy mennyire zavarban
volt, és csodálkozom, hogy miért fáradozott annyit, hogy
megtaláljon. Aztán eszembe jut a hawaii inge, ami még mindig
rendkívül irritál, mert utálom azt gondolni, hogy valami wannabe
indie bandái lett belőle. Szóval kinyitom a szemem, és az interneten
bolyongok, hogy eltereljem a figyelmemet, és amikor újra viszonylag
jól érzem magam, úgy alszom el, hogy a blogom kezdőlapjának
fénye melengeti az arcomat, és a laptop zümmögése úgy nyugtatja
az elmémet, mint tücskök a kempingben.
 HÉT

NEM VÁRTUNK A PASZIÁNSZTÓL SEMMI TÖBBET. Azt gondoltuk,

egyetlen tréfával vége lesz.
Nagyobbat nem is tévedhettünk volna.
Szerdán varázsütésre eltűnt az összes óra, helyükre „Tempus
fugit”{3} feliratú papírdarabkák kerültek. Először vicces volt, de aztán
hamarosan kiderült, hogy amikor egy tanóra felénél jársz, nem
tudod megnézni a telefonodat, és nincs lehetőséged kideríteni,
mennyi az idő – nos, akkor ki akarod kaparni a szemgolyódat.
Ugyanezen a napon hisztéria volt az iskolai gyűlésen, amikor a
hangosbemondó játszani kezdte Justin Timberlake-től a SexyBacket –
a nyolcadikos Higgs-Truham diszkó legkedvezőbb fogadtatású dalát
–, amikor Kent felsétált a csarnok lépcsőjén, és a „TMV”{4} betűszó
jelent meg a kivetítő képernyőjén.
Csütörtökön felfedeztük, hogy két macskát szabadon engedtek
az iskolában. Úgy tűnik, hogy a gondnokoknak sikerült kikergetniük
az egyiket, de a másik – egy alultáplált, vörös izé nagy szemmel –
egész nap megúszta, hogy elfogják, és ki-be járkált az órákra a
folyosókon keresztül. Igazán szeretem a macskákat, őt először
ebédnél láttam a menzán. Szinte úgy éreztem, mintha új barátot
szereztem volna, amikor felugrott egy székre, és leült a Mi
Osztályrészünkkel, mintha be akart volna kapcsolódni a
pletykáinkba, és elmondani a véleményét a Twitter-hírességek
sorairól meg a jelenlegi politikai helyzetről. Megjegyeztem
magamban, hogy valószínűleg el kellene kezdenem macskákat
gyűjteni, mivel tíz év múlva nagy valószínűséggel ők lesznek az
egyedüli társaim.
 – A jövőbeli háziállatom nyilvánvalóan a macska – mondta
Becky. Lauren bólintott.
– A macskák Nagy-Britannia nemzeti állatai.
– A pasimnak van egy Steve nevű macskája – mondta Evelyn. –
Nem kiváló név egy macskának? Steve.
Becky forgatta a szemét.
– Evelyn, haver! Mikor fogod elmondani nekünk, ki a pasid? De
Evelyn csak mosolygott, és úgy tett, mintha zavarban lenne.
Belenéztem a macska sötét szemébe. A pillantása elgondolkozva
találkozott az enyémmel.
– Emlékszel, amikor néhány hölgyet titokban lefilmeztek, amint
egy macskát egy barna szemetesbe dobnak, és országos hír lett?
Eddig minden egyes csínyt lefényképeztek és megjelentettek a
Pasziánsz blogon.
Valahogyan.
Ma péntek van. Az emberek kezdik kevésbé viccesnek találni,
hogy Madonnától a Material Girl ismétlődik egész délelőtt a
hangosbemondón keresztül. Egy kicsit megszállott voltam ezzel a
dallal, és nagyon közel járok ahhoz, hogy kivessem magam egy
ablakon, pedig még csak háromnegyed tizenegy van. Még mindig
nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a Pasziánsz hogyan képes
mindezt véghez vinni, mivel Zelda és a prefektusai a szerdai
órafiaskó óta Járőröznek az iskolában.
A lyukasórámban egy asztalnál ülök, és a telefonomon sakkozok,
az iPod néhány Radiohead-számot üvölt a fülembe, elnyomva a
hányáskeltő zenét. A társalgóban csak elszórtan vannak, többnyire
13. évfolyamosok készülnek a januári pótvizsgákra. Miss Strasser
felügyeli a termet, mert tanulóidőben a társalgót a vizsgázók
számára tartják fenn, és a csend kötelező. Éppen ezért kedvelem ezt
a termet. Kivéve ma. Strasser egy tartalék iskolai pulóvert akasztott a
hangosbemondó elé, de nem sokat használ.
 A társalgó sarkában Becky és Ben ülnek együtt. Nem csinálnak
semmiféle feladatot, és mindketten mosolyognak. Becky a haját a
füle mögé tűri. Ben megfogja Becky kezét, és rajzolgatni kezd rá.
Elfordulok. Viszlát, Jack!
Valaki megérinti a vállamat, olyan váratlanul, hogy
összerándulok. Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, és megfordulok.
Lucas áll előttem. Valahányszor ezen a héten összefutottunk a
folyosókon, ilyen furcsa kis orr-ráncolós mosolyt vetett rám. A
táskáját átvetette az egyik vállán, a másik kezében legalább hét
könyvből álló halom van.
– Szia! – mondja épphogy csak suttogva.
– Szia! – mondom. Rövid szünet következik, mielőtt ezzel
folytatom: – Ohm, szeretnél ide ülni?
Elönti a zavar az arcát, de gyorsan azt válaszolja, „igen, köszi”.
Kihúz egy széket mellettem, lerakja a táskáját és a könyveket az
asztalra, és leül.
A telefonom még mindig a kezemben van, és csak bámulom őt.
Benyúl a táskájába, és elővesz egy dobozos Sprite-ot. Úgy teszi
elém, mint egy macska a félig megrágott egeret a gazdája elé.
– A szünetben boltban voltam – mondja anélkül, hogy a
szemembe nézne. – Még mindig a limonádé a kedvenced?
– Öhm… – Lenézek a dobozos Sprite-ra, nem igazán tudom, mit
kezdjek vele. Nem mutatok rá, hogy a Sprite nem igazi limonádé, és
nem is cukormentes. – Ohm…, igen, az. Köszi, ez öhm, igazán
kedves tőled.
Lucas bólint, és elfordul. Kinyitom a Sprite-ot, kortyolok egyet,
visszateszem a fülhallgatómat, és visszatérek a játékomhoz.
Mindössze három lépés után újra ki kell vennem a fülest.
– Sakkozol? – kérdezi. Gyűlölöm az olyan kérdéseket, amiket
szükségtelen feltenni.
– Öhm, igen.
– Emlékszel a sakk-klubra?
 Lucas és én tagjai voltunk az általános iskolai sakk-klubnak.
Állandóan egymással játszottunk, és egyszer sem tudtam megverni
őt. Mindig dührohamot kaptam, amikor vesztettem.
Istenem, régebben egy idióta voltam!
– Nem – mondom. Sokat hazudok ok nélkül. – Nem, nem
emlékszem.
Szünetet tart, és egy pillanatig azt gondolom, átlát rajtam, csak
túlságosan zavarban van ahhoz, hogy kinyögje.
– Jó sok könyv van nálad – mondom. Mintha nem lett volna
tisztában ezzel.
Bólint és furcsán mosolyog.
– Szeretek olvasni. És épp most voltam a könyvtárban.
Felismerem az összes címet, de természetesen egyiket sem
olvastam közülük. T. S. Eliottól az Átokföldje, Thomas Hardytól az
Egy tiszta nő, Hemingwaytől Az öreg halász és a tenger, F. Scott
Fitzgeraldtól A nagy Gatsby, D. H. Lawrence-től a Szülők és szeretők,
John Fowlestől A lepkegyűjtő, Jane Austentól az Emma.
– Szóval mit olvasol most? – kérdezem. A könyvek legalább
beszédtémát biztosítanak.
– A nagy Gatsbyt – mondja. – F. Scott Fitzgerald.
– Miről szól?
– Ez… – Szünetet tart, amíg átgondolja. – Valakiről, aki szerelmes
egy álomba.
Bólintok, mintha érteném. Nem értem. Egy árva szót sem tudok
az irodalomról, hiába tanulok az érettségire.
Felveszem az Emmát.
– Ez azt jelenti, hogy neked tényleg tetszik Jane Austen? – Épp
most vesszük a Büszkeség és balítéletet az osztályban. Lélekölő, és nem
a jó értelemben. Ne olvasd el!
Megdönti a fejét, mintha ez egy mélyen komoly kérdés lenne.
– Meglepettnek hangzol.
 – Az vagyok. A Büszkeség és balítélet szörnyű. Alig tudok túljutni
az első fejezeten.
– Miért?
– Mert egy rossz szereposztású romkom irodalmi megfelelője.
Valaki feláll, és megpróbál elmenni mögöttünk, szóval
mindketten behúzzuk kicsit a székünket.
Lucas nagyon óvatosan néz rám. Nem tetszik.
– Olyan más vagy – mondja, megrázza a fejét, és rám hunyorog.
– Lehet, hogy nőttem néhány centimétert tizenegy éves korom
óta.
– Nem, ez… – Leállítja magát.
Leteszem a telefonomat.
– Mi? Micsoda?
– Komolyabb vagy.
Nem emlékszem olyanra, amikor nem voltam komoly. Legjobb
tudomásom szerint cinizmust harsogva és esőt kívánva jöttem ki az
anyaméhből.
Nem igazán tudom, hogy mit válaszoljak.
– Nos, azt hiszem, nem vagyok éppen egy humorista.
– Nem, de mindig megálmodtad ezeket a képzeletbeli játékokat.
Mint a Pokémon-csatáink. Vagy a titkos bázis, amit a játszótér
leválasztott sarkából alakítottál ki.
– Szeretnél egy Pokémon-csatát? – fonom össze a karomat. –
Vagy túl fantáziátlan vagyok hozzá?
– Nem. – Egyre jobban belebonyolódik, és ezt tulajdonképpen
nagyon vicces nézni. – Én… ó, nem tudom.
Felvonom a szemöldököm.
– Add fel, amíg nyerésben vagy. Most unalmas vagyok. Egy
veszett ügy.
Azonnal azt kívánom, bárcsak befogtam volna. Mindig ezt
csinálom, amikor véletlenül olyan önbecsmérlő dolgot mondok,
amitől mások nagyon kínosan érzik magukat, különösen, ha igaz.
Kezdem azt kívánni, bárcsak sose ajánlottam volna fel neki, hogy
mellém ülhet. Gyorsan visszatér a táskájából elővett feladathoz.
A Material Girl még végtelenítve megy. A gondnokok nyilván
próbálják megjavítani, de pillanatnyilag az tűnik az egyetlen
megoldásnak, ha levágják az áramot az egész iskolában, ami Kent
szerint „feladásnak” minősülne. Második világháborús hozzáállása
van. Jó, öreg Mr. Kent… Egy gyors pillantást vetek a számítógépek
mögötti ablakok felé. Tudom, hogy némi házi feladatot is meg kéne
csinálnom, de sokkal szívesebben sakkozom és csodálom a szeles
szürkeséget odakint. Ez a fő problémám az iskolával. Tényleg nem
csinálok semmit, hacsak nem akarok. És a legtöbbször nem akarok
csinálni semmit sem.
– Egész jó első heted volt – mondom, a tekintetem még mindig
az égre szegeződik.
– Egész életem legjobb hete – feleli. Nekem túlzásnak tűnik, de
ízlések és pofonok.
Lucas olyan ártatlan srác. Esetlen és ártatlan. Valójában annyira
esetlen, hogy szinte olyan, mintha megjátszaná. Tudom, hogy
valószínűleg nem, de attól még így jön át. Úgy értem, az esetlenség
nagyon divatos mostanság. Ami frusztráló. Átéltem már a magam
kínos helyzeteit, és az esetlenség nem aranyos, az esetlenség nem
tesz vonzóbbá, és az esetlenségnek semmiképpen sem szabad
divatosnak lennie. Csak úgy nézel ki tőle, mint egy idióta.
– Miért hagytuk abba a barátkozást? – kérdezi. Nem néz rám.
Kivárok.
– Az emberek felnőnek, és továbblépnek. Ez az élet.
Sajnálom, hogy ezt mondtam, bármennyire is igaz. Látom, hogy
szomorúságféle csillan a szemében, de gyorsan eltűnik.
– Nos – mondja, és visszafordul hozzám –, még nem nőttünk fel.
Előveszi a telefonját, és valamit olvasni kezd rajta. Figyelem,
ahogy az arckifejezése zavarodottá válik. A szünet végét jelző
csengetés valahogy áthallatszik a zenén, ő pedig elteszi a telefont, és
elkezdi összeszedni a cuccait.
– Órád van? – kérdezem, aztán rájövök, hogy ez is egyike
azoknak az értelmetlen kérdéseknek, amiket gyűlölök.
– Történelem. Később találkozunk!
Tesz néhány lépést, mielőtt megfordulna, mintha valami mást is
akarna mondani. De csak áll ott. Furcsán rámosolygok, amit
viszonoz, majd elsétál. Látom, hogy találkozik egy nagy frufrus
sráccal az ajtóban, és beszélgetésbe kezdenek a társalgóból kilépve.
Végre békesség, visszatérek a zenémhez. Eltűnődöm, hol lehet
Michael Holden. Nem láttam őt kedd óta. Nincs meg a telefonszáma,
vagy ilyesmi. Nem mintha írnék neki, még ha meg is lenne… Nem
írok senkinek.
A következő órákban nem sok mindent csinálok. Megmondom
neked az igazat, abban sem vagyok biztos, hogy órán kellene-e
lennem, de tényleg nincs erőm megmozdulni. Röviden ismét
eltűnődöm, ki lehet a Pasziánsz mögött, de milliárdszorra is arra a
következtetésre jutok, hogy nem érdekel. Beállítok egy ébresztőt a
telefonomon, hogy emlékeztessen, vigyem el Charlie-t este terápiára,
mert Nick elfoglalt, aztán nagyon mozdulatlanul ülök a fejemet az
egyik karomra hajtva, és elbóbiskolok.
Épp azelőtt ébredek fel, hogy a csengetés újra megszólalna.
Istenemre esküszöm, egy torzszülött vagyok. Komolyan mondom.
Egy nap el fogom felejteni, hogyan kell felébredni.
 NYOLC

HÉTFŐN NYOLC HUSZONEGYKOR a társalgóban terpeszkedek a

számítógépasztalon Beckyvel, aki arról ömleng, milyen cuki volt Ben
Hope Laurenéknél (az isten szerelmére, az már hat nappal ezelőtt
történt!), amikor valaki extrém visszhanggal felbömböl az ajtóban:
– LÁTTA VALAKI TORI SPRINGET?
Feléledek.
– Ó, Krisztusom!
Becky átüvölti a termen a helyzetemet, és mielőtt lenne időm az
asztal alá bújni, Zelda Okoro osztályelnök már előttem áll. Lelapítom
a hajam abban reménykedve, hogy láthatatlanná tesz. Zelda kiváló
osztályelnök, és őszintén, kedves, vicces ember, de mindig
visszautasítottam, hogy részt vegyek bármelyik tervében, ami
láthatóan túl sok erőfeszítést és lelkesedést igényel. Azt a két dolgot,
amiből nekem kevés van.
– Tori. Kijelöllek téged az Észrevétlen Hadműveletre.
Néhány másodpercet igénybe vesz, mire felfogom az
információt.
– Nem, nem teszed! – mondom. – Nem. Nem.
– De. Nincs beleszólásod. A helyettes vezetők megszavazták,
hogy kit akarnak a 12. évfolyamból.
– Mi? – Visszaroskadok az íróasztalra. – Minek?
Zelda csípőre teszi a kezét, és megdönti a fejét.
– Egy krízissel nézünk szembe, Tori. – Túl gyorsan és rendkívül
rövid mondatokban beszél. Nem szeretem ezt. – A Higgs krízissel
néz szembe. Egy nyolc prefektusból álló csapat egyszerűen nem
fogja tudni kezelni. Tizenöt főre növeljük a műveleti csapatot. Az
Észrevétlen Hadművelet elindul. Holnap. Nulla-hét nulla-nullakor.
 – Elnézést… mit mondtál?
– Arra a következtetésre jutottunk, hogy a legtöbb szabotázsnak
a kora reggeli órákban kell történnie. Szóval holnap reggel
járőrözünk. Nulla-hét nulla-nullakor. Ajánlom, hogy itt legyél!
– Gyűlöllek – mondom.
– Ne engem hibáztass – felel. – Hibáztasd a Pasziánszt!
Nagy léptekkel távozik.
Becky, Evelyn, Lauren és Rita mind körülöttem vannak. Lucas is.
Azt hiszem, ő már egy a Mi Osztályrészünkből.
– Nos, nyilvánvalóan a tanárok kegyeltje vagy – mondja Becky. –
Tudod, a következő dolog, hogy igazi prefektust csinálnak belőled.
Komolyan kétségbeesett pillantást vetek rá.
– Igen, de ha prefektus lennél, kihagyhatnád ebédnél a sorban
állást – mondja Lauren. – Gyors kaja, ember! És elzárást adhatnál a
hetedikeseknek, valahányszor túl vidámak.
– Mit csináltál egyáltalán, hogy a tanárok kedvelnek? – kérdezi
Becky. – Nem csinálsz túl sok mindent.
Vállat vonok. Igaza van. Egyáltalán nem csinálok túl sokat.
Később a nap folyamán elhaladok Michael mellett a folyosón.
Azt mondom, „elhaladok”, de valójában az történik, hogy olyan
hangosan kiáltja, „TORI”, hogy sikerül leejtenem az angolmappámat
a földre. Fülsüketítően felnevet, a szeme összeszűkül a szemüvege
mögött, és tulajdonképpen megáll és mozdulatlanságba merevedik a
folyosó közepén, aminek következtében három nyolcadikos is
beleütközik. Ránézek, felveszem a mappám, és elmegyek mellette.
Most angolon vagyok. A Büszkeség és balítéletet olvasom. Most,
hogy elértem a hatodik fejezetig, megállapítottam, hogy mélységes
szenvedéllyel utálom ezt a könyvet. Unalmas és klisés, és állandó
késztetést érzek rá, hogy egy égő gyufa fölé tartsam. A nők csak a
férfiakkal foglalkoznak, a férfiak pedig, úgy tűnik, egyáltalán nem
foglalkoznak semmivel sem. Kivéve talán Darcyt. Ő nem olyan
rossz. Lucas az egyetlen személy, akin látom, hogy rendesen olvassa
a könyvet, nyugodt, szelíd arckifejezéssel, de időnként megnézi a
telefonját. Átgörgetek néhány blogot az asztal alatt a telefonomon,
de nincs rajtuk igazán semmi érdekes.
Becky mellettem ül, és Ben Hope-pal beszélget. Sajnos nem
tudom elkerülni őket anélkül, hogy másik helyre költöznék,
elhagynám az osztályt, vagy meghalnék. Amőbát játszanak Ben
iskolai határidőnaplóján. Becky állandóan veszít.
– Te csalsz! – kiált fel, és megpróbálja megragadni Ben tollát. Ben
nagyon vonzón nevet. Kisebb birkózómeccset vívnak a toll felett.
Igyekszem nem hányni vagy az asztal alá bukni, de ez nagyon kínos.
A társalgóban ebédnél Becky elmond mindent Evelynnek Benről.
Egy bizonyos ponton félbeszakítom a beszélgetésüket.
– Mi történt Jackkel? – kérdezem tőle.
Hosszan néz rám.
– Most már tudni akarod?
Összezavarodom.
– Uh… igen?
– Nem úgy tűnt, mintha érdekelne, amikor felhívtalak miatta.
Azt hittem, idegesítelek.
Szünet következik. Fogalmam sincs, mit mondjak. Nem
idegesített, amikor felhívott, csak akartalanul is emlékeztetett arra,
hogy gyűlölöm magam, ahogy sok minden mást is.
Azt hiszem, én voltam az, aki idegesítette őt. Mert úgy
hangzottam, mintha nem érdekelne.
– Nem működött. Szakítottunk néhány nappal később – fejezi be
kifejezéstelen arccal Becky, majd visszafordul Evelynhez.
 KILENC

APA MÁSNAP hat ötvenötre visz be az iskolába. Transzban vagyok. A

kocsiban azt mondja:
– Talán, ha elkapod őket akció közben, közösségi díjat kapsz.
Nem tudom, mi az a közösségi díj, de azt érzem, valószínűleg én
vagyok a világon a legkevésbé esélyes jelölt rá.
Zelda, a prefektusai, a kinevezett segítők és az öreg Kent az
előcsarnokban vannak, és én vagyok itt az egyetlen, aki az iskolai
egyenruhájában jött. Odakint tulajdonképpen még éjszaka van. Az
iskolai fűtést még nem indították be. Megdicsérem magam, amiért
ma reggel két harisnyanadrágot vettem fel.
Zelda – leggingsben, futócipőben és egy túlméretes Superdry
kapucnis pulcsiban – átveszi az irányítást.
– Oké, műveleti csapat! Ma van a nap, amikor elkapjuk őket,
igaz? Mindenki külön területet kapott az iskolában. Járőrözzetek
ezen a területen, és hívjatok engem, ha találtok valamit. Péntek óta
nem történt semmi az iskolában, szóval van rá esély, hogy ma sem
bukkannak fel. De addig fogjuk csinálni, amíg azt nem érezzük,
hogy az iskola biztonságos, akár elkapunk valakit, akár nem.
Találkozzunk az előcsarnokban nyolckor!
Miért is jöttem ide?
A prefektusok egymás között kezdenek beszélgetni, Zelda pedig
minden egyes emberrel személyesen beszél, mielőtt elküldi őket az
iskola kivilágítatlan, hitetlen mélyébe.
Amikor hozzám ér, megajándékoz egy papírdarabbal, és azt
mondja:
– Tori, te az informatikai részlegben járőrözöl. Itt a számom.
Bólintok, és elsétálok.
 – Öhm, Tori?
– Igen?
– Egy kicsit úgy nézel ki… – Nem fejezi be a mondatot.
Reggel hét van. Elmehet a fenébe.
Elsétálok, és a papírdarabot bedobom egy szemetesbe, ahogy
elhaladok mellette. Megállok, amikor észreveszem Kentet, aki
vészjóslóan áll az előcsarnok bejáratánál.
– Miért én? – kérdezem tőle, de csak felvonja a szemöldökét és
rám mosolyog, szóval megforgatom a szemem, és elsétálok.
Különös így bolyongani az iskolában. Minden olyan csendes.
Nyugodt. Nincs légmozgás. Egy állóképen sétálok keresztül.
Az informatikai részleg a C tömbben van, az első folyosón. Hat
számítógépterem van itt: Cl1, C12, C13, C14, C15 és C16. Hiányzik a
részleg szokásos zúgása. A számítógépek mind halottak. Kinyitom a
C11-et, felkapcsolom a lámpákat. Megismétlem ezt a C12-ben, a C13-
ban és C14-ben is, mielőtt feladom, és helyet foglalok egy
forgószéken a C14-ben. Mit képzel egyáltalán Kent, hogy belekever
engem ebbe? Mintha bármiféle „járőrözést” végeznék. Megrúgom a
padlót, és pörgök. A világ forog körülöttem.
Nem tudom, meddig csinálom ezt, de amikor megállok leolvasni
az időt, az óra táncol a szemem előtt. Amikor ez elmúlik, hét
tizenhatot mutat. Legalább tizenhatodjára gondolkozom el azon,
hogy mit csinálok itt.
Ekkor meghallom a Windows rendszerindításának távoli,
csilingelő hangját.
Felállok a székről, és kilépek a folyosóra. Elnézek az egyik
irányba. Elnézek a másik irányba. A folyosó mindkét irányban
feloldódik a sötétségben, de a C13-as nyitott ajtajából homályos kék
fény szűrődik ki. Végiglopódzom a folyosón, és bemegyek.
Az interaktív tábla be van kapcsolva, a projektor boldogan zúg, a
Windows asztal van a kijelzőn. A tábla előtt állok, és bámulom. Az
asztali háttérkép egy lejtős zöld mező a kék ég alatt. Minél erősebben
bámulom, a tábla annál szélesebbnek tűnik, szélesebbnek és
szélesebbnek, míg a hamis pixelvilág behatol az enyémbe. Zúg a
képernyőhöz kapcsolódó számítógép.
A helyiség ajtaja magától becsukódik, mintha a Scooby-Dooban
lennék. Rohanok, és megragadom a kilincset, de zárva, egy
másodpercig pedig csak bámulom magam az ajtó üvegében.
Az isten szerelmére, valaki bezárt egy számítógépterembe!
Hátralépek, és az üres monitorok tükröződésében látom, hogy a
tábla megváltozik. Megpördülök. A zöld mező eltűnt. Helyén a
Microsoft Word üres oldala van felvillanó és eltűnő kurzorral.
Megpróbálom csapkodni annak a számítógépnek a billentyűzetét,
ami a táblához van csatlakoztatva, és vadul mozgatom az egeret az
asztalon. Semmi sem történik.
Kezdek izzadni. Az agyam nem fogadja be a helyzetet. Két
lehetőséggel állok elő.
Egy: ez egy beteg vicc valakitől, akit ismerek.
Kettő: Pasziánsz.
És akkor egy szöveg gördül keresztül a fehér képernyőképen.

Figyelem, műveleti csapat!

Kérlek, tartózkodjatok a pániktól és riadalomtól!

Szünet.
Mi?

A Pasziánsz egy barátságos polgárőrszervezet, aminek célja a

serdülőkorúak segítése, a tinédzserek szorongásának leggyakoribb
okaira fókuszálunk. A ti oldalatokon állunk. Nem kell félnetek egyetlen
olyan akciótól sem, amit meg fogunk/nem fogunk megtenni.
Reméljük, hogy támogatni fogjátok a PASZIÁNSZ jövőbeli akcióit, és
érezni fogjátok, hogy az iskolának nem a komolyság, a stressz és az
elszigeteltség helyének kellene lennie.
Valaki szándékosan ki akarja borítani a prefektusokat. Mivel én nem
vagyok prefektus, úgy döntök, nem borulok ki. Nem tudom, mit
érzek ezzel az egésszel kapcsolatban, de ez határozottan nem
kiborulás.

Itt hagyunk nektek egy videót, ami, reméljük, feldobja

a reggeleteket.
PASZIÁNSZ
A Türelem Öl.

A szövegoldal néhány másodpercig a képernyőn marad, mielőtt

felugrik a Windows Media Player. A kurzor a Play gombhoz közelít,
és a videó elkezdődik. Kicsit homályos a felvétel, de ki lehet venni
két alakot a színpadon, egyikük a zongoránál, a másik egy
hegedűvel a kezében. A hegedűs a hangszerét az állához tartja,
felemeli a vonóját, és együtt játszani kezdenek.
Csak az első nyolc ütem és a kamera zoomolása után jövök rá,
hogy a zenészek nem lehetnek idősebbek nyolcévesnél.
Nem tudom, melyik zenemű ez. Nem is számít. Mert néha
meghallok egy zenét, és nem tudok mást tenni, csak ülni. Néha
reggelente bekapcsol a rádió, megszólal egy dal, és annyira
gyönyörű, hogy addig kell ott feküdnöm, amíg véget nem ér. Néha
nézek egy filmet, még csak nem is szomorú jelenetet, de a zene
annyira szomorú, hogy nem tudok nem sírni.
Ez is egy ilyen alkalom.
Végül a videó véget ér, én pedig csak állok.
Gondolom, a Pasziánsz azt hiszi, hogy intellektuálisak és mélyek.
Rávesznek minket, hogy megnézzük ezt a videót, és olyan
ékesszólással írnak, mint azok az emberek, akik azt hiszik, hogy
fantasztikusak, mert az iskolai esszéikben az ekképpen szót
használják. Ez félig megnevettet, félig pedig kedvem támad lelőni
őket.
 Továbbra is tény, hogy a Cl3-as ajtaja be van zárva, én pedig még
mindig csapdában vagyok itt. Kiáltani akarok, de nem teszem. Nem
tudom, mit csináljak. Nem tudom, mit csináljak.
Kidobtam Zelda számát, mint egy idióta, mert az is vagyok. Nem
ismerek senki mást itt.
Beckyt nem hívhatom. Nem jönne. Apa dolgozik. Anya
pizsamában van. Charlie még negyvenöt percig nem ér be az
iskolába.
Csak egy ember van itt, aki segítene nekem.
Csak egy ember van itt, aki hinni fog nekem.
Előhúzom a telefonom a blézerem zsebéből.

– Halló?
– Mielőtt bármi mást mondanék, van egy kérdésem.
– Tori?! Ó, istenem, te tényleg felhívtál!
– Valódi ember vagy?
Fontolóra vettem annak a lehetőségét, hogy Michael Holden csak
a képzeletem szüleménye. Ez valószínűleg azért van, mert nem
értem, hogy valaki olyan személyiséggel, mint az övé, hogyan élheti
túl ezt a szar világot, és mert nem értem, hogy valaki olyan
személyiséggel, mint az övé, miért mutat bármiféle érdeklődést egy
olyan embergyűlölő, pesszimista seggfej iránt, mint én.
Tegnap ebédidőben megtaláltam a számát a szekrényemben. A
Pasziánsz egyik olyan rózsaszínű post-itjére volt írva, amire egy
nyilat rajzoltak, csak éppen most már a telefonszámát és egy
mosolygó arcot is hozzáadott. Tudtam, hogy Michael volt az. Ki más
lett volna?
Hosszú szünet következik, mielőtt válaszolna:
– Ígérem, esküszöm, hogy teljesen valódi ember vagyok. Itt. A
földön. Élek és Iélegzem.
Várja, hogy mondjak valamit, és amikor nem teszem, folytatja:
 – Meg tudom érteni, miért kérdezted ezt tőlem, ezért nem
sértődöm meg, vagy ilyesmi.
– Oké. Köszi, hogy… öhm… tisztáztuk ezt.
A tőlem telhető legközömbösebb módon elmagyarázom, hogy be
vagyok zárva egy számítógépterembe.
– Szerencséd, hogy úgy döntöttem, megjelenek ma segíteni –
mondja. – Tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni. Éppen ez az,
amiért megadtam neked a számomat. Totálisan veszélyes vagy
önmagadra.
És akkor megjelenik. Lazán elsétál mellettem a füléhez szorított
telefonnal, észre sem veszi, hogy csak méterekre vagyok tőle.
Többször megütögetem az ajtón az üveget. Michael néhány
lépést hátrál, rá nem jellemző módon összeráncolja a homlokát, és
rám bámul. Aztán vigyorog, leteszi a telefont, és vadul integet.
– Tori! Hé!
– Engedj ki! – mondom az ablakra fektetve a kezem.
– Biztos vagy benne, hogy zárva van?
– Nem, csak épp elfelejtettem, hogyan nyílik egy ajtó.
– Kinyitom, ha először megteszel nekem valamit.
Még többször megütöm az ablakot, mintha valamiféle állat
lenne, én pedig próbálnám megijeszteni, hogy cselekvésre bírjam.
– Nincs időm erre, de tényleg…
– Csak egyetlen dolgot.
Rábámulok, reménykedve, hogy ez elég hatásos, hogy
megbénítsa, ha nem is öli meg őt.
Megvonja a vállát, bár nem tudom, miért.
– Mosolyogj!
Lassan megrázom a fejem.
– Mi a baj veled? Nem érted, mi történik épp velem!
– Ha bebizonyítod nekem, hogy képes vagy mosolyogni,
elhiszem, hogy ember vagy, és kiengedlek. – Teljesen komolyan
mondja.
 Leengedem a kezem. Nem is tudnék ennél kevésbé mosolyogni.
– Gyűlöllek.
– Nem, nem igaz.
– Csak engedj ki!
– Azt kérdezted tőlem, hogy valódi ember vagyok-e – igazítja
meg a szemüvegét, és a hangja hirtelen elhalkul. Ez nyugtalanító. –
Az eszedbe jutott, lehet, hogy én nem hiszem el, hogy te valódi
ember vagy?
Szóval mosolygok. Nem tudom, hogyan néz ki, de
megmozgatom az arcizmaimat, és egy kicsit feljebb húzom a szám
szélét, hogy az ajkammal félholdat formázzak. Michael reakciójából
kiderül, hogy valójában nem számított arra, hogy megteszem.
Azonnal megbánom, hogy beadtam a derekam. A szeme
elkerekedik, a saját mosolya lehervad és eltűnik.
– Mi a szar! – mondja. – Ez tényleg nagyon nehezedre esett.
Abbahagyom.
– Rendben. Mindketten valódiak vagyunk. Nyisd ki a zárat!
És megteszi.
Egymást nézzük, aztán el akarok menni mellette, de elém lép, és
az ajtókeret két oldalára teszi a kezét.
– Mi az? – Össze fogok omlani. Ez a srác… Jézus Krisztus!
– Miért voltál bezárva egy számítógépterembe? – kérdezi. A
szeme olyan tágra nyílt. Ő… most... aggódik? – Mi történt itt?
Oldalra pillantok. Nem igazán akarok a szemébe nézni.
– A Pasziánsz meghekkelte az interaktív táblát. Körbeküldött a
prefektusoknak egy üzenetet. És egy videót.
Michael zihál, mint egy karikatúra. Elveszi a kezét az
ajtókeretről, és a váltamra helyezi. Hátrahőkölök.
– Mi állt benne? – kérdezi félig csodálkozva, félig rémülten. – Mi
volt a videó?
Egy másik helyzetben nem hiszem, hogy fáradoznék azzal, hogy
elmondjam neki. Úgy értem, kit érdekel, nem igaz?
 – Menj, és nézd meg magad! – motyogom.
Visszalépek a terembe, ő pedig megkerül engem a projektoros
számítógép felé menet.
– Ez csak valami hülyeség – mondom egy forgószékre rogyva
mellette. – És valójában semmit sem fogsz tudni csinálni azon a
számítógépen úgys…
De Michael teljesen normálisan megmozgatja az egeret,
visszarepítve a kurzort a Word-dokumentum felé.
Hangosan felolvassa az egész levelet.
– A türelem öl – motyogja. – A türelem öl.
Aztán ragaszkodik hozzá, hogy megnézzük a videót, amivel
leginkább azért értek egyet, mert elsőre olyan szépnek tartottam.
Amikor vége, megszólal:
– Azt gondolod, ez „csak valami hülyeség” volt?
Hallgatunk.
– Tudok hegedülni – mondom.
– Komolyan?
– Öhm, igen. Vagyis többé már nem. Abbahagytam néhány évvel
ezelőtt.
Michael furcsán néz rám. De aztán vége, és hirtelen le van
nyűgözve.
– Tudod, fogadni mernék, hogy meghekkelték az egész iskolát.
Ez abszolút rendkívüli.
Mielőtt esélyem lenne ellenkezni, megnyitja az Internet
Explorert, és begépeli a pasziansz.co.uk-t.
A Pasziánsz blog felugrik, egy új szöveges poszttal a képernyő
tetején.
Michael olyan hangosan lélegzik, hogy én is hallom.

Január 11.00:30
Pasziánszosok!
 Az első Pasziánsz-találkozóra január 22-én, szombaton, este 8 órától
kerül sor a folyóhídtól számított harmadikházban.
Mindenkit szeretettel várunk!

Amikor felnézek Michaelre, ő gondosan fotót készít a posztról a

telefonjával.
– Ez aranyat ér – mondja. – Ez a legjobb felfedezés, amit ma
tettem.
– Még csak fél nyolc van – mondom.
– Fontos, hogy mindennap sok felfedezést tegyünk. Feláll.
– Ez az, ami megkülönbözteti az egyik napot a másiktól.
Ha ez a megállapítás helyes, az egy csomó dolgot megmagyaráz
az életemmel kapcsolatban.
– Nagyon ki vagy borulva. – Michael leül egy székre mellém, és
előrehajol, így az arca egy vonalba kerül az enyémmel. –
Előreléptünk. Légy izgatott!
– Előreléptünk? Mivel léptünk előre?
Összeráncolja a homlokát.
– A Pasziánsz-nyomozással. Jelentős ugrást tettünk előre.
– Ó!
– Még mindig nem hangzol izgatottnak.
– El tudsz képzelni engem bármi miatt is izgatottnak?
– Igen, valójában el tudlak.
Dühösen meredek az ostoba, önelégült képére. Elkezdi az ujjait
egymáshoz ütögetni.
– Akárhogyan is – mondja –, elmegyünk a találkozójukra.
Erre nem gondoltam.
– Öhm, mi ketten?
– Öhm, igen. Jövő szombaton van. Odavonszollak, ha kell.
– Miért akarsz menni? Mi értelme van ennek?
Hatalmasra nyitja a szemét.
 – Nem vagy kíváncsi?
Téveszmés. Jobban téveszmés, mint én, és ez elmond valamit.
– Hát, nézd – mondom. – Tökéletesen oké, hogy együtt lógjunk,
ha akarsz. De nem érdekel a Pasziánsz, és teljesen őszintén, nem
igazán akarok belekeveredni. Szóval, öhm, nos… Sajnálom.
Hosszan néz engem.
– Érdekes.
Nem mondok semmit.
– Bezártak ebbe a terembe – mondja – és téged még mindig nem
érdekel. Miért ne tekinthetnénk ezt így: ők egy gonosz bűnszervezet,
te pedig Sherlock Holmes vagy? Én leszek John Watson. De a
Benedict Cumberbatch- és Martin Freeman-féle Sherlock és Watson-
nak kell lennünk, mert a BBC Sherlockja határtalanul nagyszerűbb,
mint minden más adaptáció.
Rábámulok.
– Ez az egyetlen adaptáció, amiben a bromance működik.
– Jézus Krisztus! – suttogom.
Végül felkelünk, és elmegyünk. Vagy legalábbis én. Ő pedig
követ, becsukva az ajtót maga mögött. Most először veszem észre,
hogy csak az ingét, nyakkendőjét és nadrágját viseli, semmi pulóver
vagy blézer.
– Nem fázol? – kérdezem.
Rám hunyorog. A szemüvege óriási. A haja annyira rendezett,
majdnem mintha kőből faragták volna.
– Miért, te igen?
Elindulunk a folyosón, és miután majdnem a végére értünk,
észreveszem, hogy Michael nincs már a sarkamban. Körbefordulok.
Megállt közvetlenül a Cl6-os előtt, és benyitott.
A homlokát ráncolja. Kicsit furcsán néz ki így az arca.
– Mi az? – kérdezem.
A kelleténél tovább tart, hogy válaszoljon.
 – Semmi – mondja. – Azt gondoltam, lesz itt valami, de nincs
semmi.
Mielőtt esélyem lenne megkérdezni, mi a fenéről beszél, valaki
felkiált mögöttem, hogy „Tori!”.
Megperdülök. Zelda olyasvalaki energiájával lépdel felém, aki
vasárnaponként reggel hatkor kel, hogy kocogni menjen.
– Tori! Találtál valamit?
Azon gondolkozom, hogy hazudjak-e, vagy sem.
– Nem, mi nem találtunk semmit. Sajnálom.
– Hogy érted azt, hogy „mi”?
Visszafordulok Michaelhez. Vagy a helyhez, ahol Michael állt.
De nincs ott. Csak ezután tűnődöm el azon, hogy valójában mi volt
az, ami miatt úgy döntött, hogy reggel fél nyolckor megjelenik az
iskolában.
 TÍZ

A NAP HÁTRALÉVŐ RÉSZÉT azzal töltöm, hogy azon gondolkozom, mit

mondott Michael a Cl6-os előtt. Később visszamegyek magam is
megnézni, de igaza volt: nincs ott semmi.
Azt hiszem, az, hogy bezártak egy számítógépterembe, valahogy
megrázott engem.
Nem mondom el Beckynek a Pasziánsz-dolgokat. Nagyon
lefoglalja, hogy a jelmezes szülinapi partijáról terjessze a hírt, amit
pénteken tartanak, így nem hiszem, hogy igazán érdekelné.
Ebédnél Lucas rám talál a társalgóban. Egy újabb fejezetet
próbálok olvasni a Büszkeség és balítéletből, de azt hiszem, inkább
megnézem a filmverziót, mert a könyv agyzsibbasztó. A társalgó
elég üres – valószínűleg mindenki elugrott bevásárolni az Asdába,
mert az étel az iskolánkban olyan, mint a börtönkaja.
– Minden rendben? – kérdezi Lucas az asztalomhoz leülve.
Gyűlölöm ezt. „Minden rendben.” Úgy értem, ez egy üdvözlés vagy
egy kérdés? „Minden oké, köszi”-vel vagy „helló”-val válaszolsz?
– Nem túl rossz – mondom, feljebb ülve egy kicsit. – Veled?
– Jól vagyok, köszi.
Szinte fizikailag érzem, ahogy keres valamit, amit mondhatna.
Egy ostobán hosszú szünet után felém nyúl, és megérinti a
könyvet, amit fogok.
– Gyűlölöd olvasni, igaz? Miért nem nézed meg egyszerűen a
filmet?
Rápislogok és azt mondom:
– Öhm, nem tudom.
Egy másik ostobán hosszú szünet után azt kérdezi:
– Mész Beckyhez pénteken?
 Milyen buta kérdés!
– Öhm, igen – mondom. – Feltételezem, te is.
– Aha, igen. Kinek öltözöl be?
– Még nem tudom.
Bólint, mintha az, amit mondtam, valóban jelentene valamit.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy jól fogsz kinézni – mondja,
aztán gyorsan hozzáteszi –, mert tudod, amikor kicsik voltunk,
nagyon szerettél beöltözni, meg ilyenek.
Nem emlékszem, hogy valaha is beöltöztem volna bárminek, a
Jedit kivéve. Vállat vonok.
– Kitalálok valamit.
Aztán elvörösödik, ahogy szokott, és egy ideig csak ül és nézi,
ahogy olvasni próbálok. Olyan kínos. Jézus Krisztus! Végül előveszi
a telefonját, és SMS-ezni kezd, amikor pedig elmegy beszélgetni
Evelynnel, azon tűnődöm, miért lézeng mindig a környéken, mint
valami szellem, aki nem akarja, hogy elfeledjék. Nem igazán akarok
beszélgetni vele. Úgy értem, gondoltam rá, hogy jó lenne
megpróbálni újraéleszteni ezt a barátságot, de túl nehéz. Nem
akarok beszélgetni senkivel.
Természetesen mindent elmesélek Charlie-nak, amikor
hazaérünk. Nem tudja, mit mondjon a Pasziánsz titokzatos
üzenetéről. Helyette azt mondja, nem kéne annyit beszélnem
Michaellel. Nem vagyok biztos abban, mit gondoljak erről.
Vacsoránál apa megkérdezi:
– Hogy ment ma reggel?
– Nem találtunk semmit – mondom. Újabb hazugság. Biztos,
hogy borderline szindrómás vagyok.
Apa egy újabb könyvről kezd beszélni, amit kölcsönad majd
nekem. Mindig kölcsönadja nekem a könyveket. Harminckét évesen
ment egyetemre, és angol irodalomból diplomázott. Most IT-
területen dolgozik. Mégis mindig reméli, hogy kiderül, valami
filozófiai gondolkodó leszek, aki sokat olvasott Csehovot és James
Joyce-t. Mindenesetre ezúttal Franz Kafka Az átváltozás című
művéről van szó. Bólogatok meg mosolygok, és próbálok egy kicsit
érdeklődőnek tűnni, de valószínűleg egyáltalán nem vagyok
meggyőző.
Charlie gyorsan témát vált, és elmeséli, milyen filmet néztek meg
Nickkel a hétvégén. Az Egy lányról-t, ami Charlie leírása alapján úgy
hangzik, mint a totális kigúnyolása és lekezelése a tinédzser
lányoknak világszerte. Oliver aztán mesél nekünk az új játék
traktorjáról, és hogy miért sokkal fenségesebb, mint az összes többi
játék traktorja. Anya és apa nagy örömére egy órán belül befejezzük
a vacsorát, aminek új rekordnak kell lennie.
– Bravó, Charlie! Szép munka! – mondja apa. Megveregeti az
öcsém hátát, de ő csak összerándul tőle. Anya bólint és mosolyog,
ami annyira kifejező, amennyire csak képes rá. Olyan, mintha
Charlie megnyerte volna a Nobel-díjat. Egyetlen szó nélkül
kimenekül a konyhából, és jön velem nézni az Agymenőket. Nem túl
mókás program, de úgy tűnik, még mindig minden egyes nap
megnézek legalább egy részt.
– Ki lennék – kérdezem egyszer csak –, ha valamelyik Agymenők-
karakter lennék?
– Sheldon – mondja Charlie habozás nélkül. – De nem annyira a
nézeteid miatt.
Felé fordítom a fejem.
– Hűha! Ez elég sértő.
Felhorkant.
– Ő az egyetlen oka, hogy egyáltalán jó ez a sorozat, Victoria.
Ezen elgondolkozom, aztán bólintok.
– Ez valószínűleg igaz.
Charlie még mindig a kanapén fekszik, én pedig nézem őt egy
percig. A tekintete üveges, mintha nem igazán nézné a tévét, és az
inge ujjával babrál,
– Ki lennék én? – kérdezi.
 Elgondolkozva megsimítom az állam, mielőtt kiejteném:
– Howard. Nyilvánvalóan. Mert mindig flörtölsz a hölgyekkel.
Charlie hozzám vág egy párnát a másik kanapéról. Sikítok, és
lelapulok a sarokban, mielőtt párnák özönét zúdítom vissza rá.

Este megnézem a Keira Knightley-féle Büszkeség és balítéletet, és

majdnem olyan rettenetesnek találom, mint a könyvet. Az egyetlen
elviselhető karakter Mr. Darcy. Nem értem, Elizabeth miért találja őt
büszkének a kezdetekben, mert teljesen nyilvánvaló, hogy csak
félénk. Minden normális embernek fel kéne tudni ismerni, hogy ez
félénkség, és sajnálni szegény pasit, mert borzalmas a partikon és
társasági összejöveteleken. Ez nem igazán az ő hibája. Ő már csak
ilyen.
Blogolok még egy kicsit, és ébren fekve hallgatom az esőt,
megfeledkezem arról, mennyi az idő, és elfelejtek átöltözni
pizsamába. Hozzáadom Az átváltozást az olvasatlan könyvek
kupacához. Beteszem a Nulladik órát, de nem igazán nézem, így
átugrom a legjobb részhez, ahhoz, ahol mind egy körben ülnek,
felfedik a mély és személyes dolgokat, és sírnak, meg minden.
Háromszor nézem meg ezt a részt, aztán kikapcsolom. Hallgatom az
óriást/démont, de ez ma este inkább dübörgés, egy mély, morgó
dübörgés, mint egy dob. A szobám örvénylő tapétáján görnyedt,
sárga alakok kúsznak előre-hátra, előre-hátra, amik hipnotizálnak.
Az ágyamban valaki egy hatalmas üvegkalitkát tett rám, és a levegő
lassan savanyúvá válik. Álmomban körbefutok egy szikla tetején, de
egy piros kalapos fiú mindig elkap, amikor megpróbálok leugrani.
 TIZENEGY

– NEM VICCELEK, TORI. Ez egy rendkívül komoly döntés.

Egyenesen Becky szemébe nézek.
– Ó, tudom. Ez meghatározhatja az emberiség egész jövőjét.
A hálószobájában vagyunk. Délután négy óra tizenkettő van,
péntek. A kétszemélyes ágyán ülök törökülésben. Itt minden pink
meg fekete, és ha ez a helyiség egy személy volna, egy mérsékelt
jövedelmű Kardashian lenne. A falon van egy poszter Edward
Cullen-ről és Bella Swanről. Valahányszor látom, be akarom tenni
egy aprítógépbe.
– Nem, komolyan gondolom, nem viccelek. Ismét felmutatja a
jelmezeket, mindkét kezében egyet-egyet. – Csingiling vagy angyal?
Mindkettőt megnézem. Nem nagyon különböznek, kivéve, hogy
az egyik zöld, a másik fehér.
– Csingiling – mondom. Csingiling legalább egy filmből van. Az
„angyal” az egyik valaha volt legáltalánosabb jelmez.
Bólint, és az angyalruhát a folyamatosan növekvő ruhahegyre
dobja.
– Én is így gondoltam – kezd átöltözni. – Kinek a bőrébe bújsz
újfent?
Vállat vonok.
– Nem akartam beöltözni.
Becky egy szál melltartóban és bugyiban csípőre teszi a kezét.
Tudom, hogy nem kéne furcsán éreznem magam, mert ő a legjobb
barátom több mint öt éve. De attól még így érzek. Mióta lett normális
a meztelenség?
– Tori, be fogsz öltözni. Ez az én jelmezes partim, és azt
mondom.
 – Rendben. – Erősen gondolkozom, mérlegelem a
lehetőségeimet. – Lehetnék Hófehérke?
Becky hallgat, mintha a poénra várna.
Összeráncolom a homlokom.
– Mi az?
– Semmi. Nem mondtam semmit.
– Nem gondolod, hogy Hófehérke lehetnék.
– Nem, nem, lehetsz az. Ha akarsz.
A kezemre nézek.
– Rendben. Én… öhm… gondolkozom ezen – kezdek malmozni
a hüvelykujjammal. – Egészen hullámosra… tudnám csinálni… a
hajam…
Elégedetten néz, és felveszi a parányi zöld ruhát
tündérszárnyakkal.
– Megpróbálsz ma este beszélgetni az emberekkel? – kérdezi.
– Ez valódi kérdés vagy parancs?
– Parancs.
– Nem ígérem.
Becky nevet, és megveregeti az arcomat. Utálom ezt.
– Ne aggódj! Majd vigyázok rád. Mindig ezt teszem, vagy nem?

Otthon felveszek egy fehér inget és egy fekete rakott miniszoknyát,

amit egyszer egy állásinterjúra vettem, amire soha nem mentem el.
Aztán megkeresem a kedvenc fekete pulcsimat és a fekete
harisnyanadrágomat. A hajam nagyjából elég hosszú ahhoz, hogy
két apró fonatot készítsek, és több szemceruzát teszek fel a
szokásosnál.
Wednesday Addams. Vicceltem a Hófehérkével, és amúgy is
megvetem a Disney-t.
Hét körül elhagyom a házat. Nick, Charlie és Oliver épp leül
vacsorázni. Anya és apa elment megnézni egy színdarabot, aztán
egy hotelben töltik az éjszakát. Hogy őszinte legyek, Charlie és én
ragaszkodtunk ahhoz, hogy inkább maradjanak éjszakára, mint
hogy két órát vezessenek haza. Gondolom, aggódtak, hogy nem
lesznek itt Charlie mellett. Majdnem úgy döntöttem, hogy itthon
maradok, és nem megyek el Becky partijára, de Charlie mindenkit
biztosított, hogy jól lesz, amiben biztos vagyok, mert Nick mellette
marad ma este. És nem is maradok ki sokáig.

Ez egy sötét parti. A fényeket letompították, és tinédzserek

özönlenek ki a házból. Elhaladok a dohányosok és az alkalmi
dohányosok mellett, akik gyűrűkbe gyűlnek odakint. A dohányzás
olyan értelmetlen! Az egyetlen ok, amiért érdemes dohányozni, ha
meg akarsz halni. Nem tudom. Talán mind meg akarnak halni. A
legtöbb embert felismerem az iskolából és a Truhamből, vannak itt
11. évfolyamosoktól 13.-ig, és pontosan tudom, hogy Becky nem
ismer mindenkit személyesen.
A Mi Osztályrészünkből néhányan beszorultak a télikertbe pár
másik emberrel együtt, akiket nem ismerek. Evelyn vesz észre
először, aki összekuporodott egy kanapé sarkában.
– Tori! – integet, úgyhogy odaballagok. Elgondolkozva megnéz,
és azt kérdezi: – Ki vagy?
– Wednesday Addams – mondom.
– Ki?
– Láttad már az Addams Familyt?
– Nem.
A lábammal kapálok.
– Ó! – Az ő szerelése meglehetősen látványos: kiegyenesített haj
előkelő kontyba tűzve, rovaros napszemüveg és ötvenes évekbeli
ruha. – Te Audrey Hepburn vagy.
Evelyn a levegőbe bokszol a karjával.
 – KÖSZÖNÖM! Valakinek ezen a partin van némi kibaszott
műveltsége…
Lucas is itt van, egy lány és egy fiú mellett ül, akik
tulajdonképpen egy lénnyé olvadtak. Svájcisapkát visel, és egy
feltűrt ujjú, csíkos pólót egy, a bőrhöz simuló, bokáig érő fekete
farmerrel, és egy igazi fokhagymaláncot akasztott a nyakába.
Valahogy egyszerre látszik nagyon divatosnak és nagyon
nevetségesnek. Félénken integet nekem a sörösdobozával.
– Tori! Bonjour!
Visszaintegetek, aztán gyakorlatilag elszaladok.
Először a konyhába megyek. Egy csomó 11.-es van itt, a lányok
többnyire úgy néznek ki, mint egy Disney-hercegnő-válogatás, és
három fiú is Supermannek öltözött be. Izgatottan csevegnek a
Pasziánsz csínytevéseiről, látszólag viccesnek találják ezeket. Egy
lány még azt is állítja, hogy hozzájuk tartozik.
Úgy tűnik, mindenki a Pasziánsz-találkozós blogposztról beszél,
amit Michael és én találtunk, miután kiszabadított engem abból a
számítástechnika-tanteremből. Látszólag az egész város úgy tervezi,
hogy részt vesz.
Egy magányos kinézetű lány mellett találom magam – talán 11.-
es, de nem igazán vagyok biztos benne aki a David Tennant-féle
Dokinak öltözött a Ki vagy doki?-ból, nagyon hitelesen. Azonnal
érzek egyfajta kapcsolódást hozzá, mert olyan magányosnak tűnik.
Rám néz, és mivel már késő úgy tenni, mintha nem bámultam
volna, azt mondom:
– A jelmezed, öhm, igazán jó.
– Köszönöm – mondja. Bólintok és elsétálok.
Ignorálom a sört, a vodkát és a Bacardi Breezert, rajtaütök Becky
hűtőjén néhány cukormentes limonádéért. A műanyag poharammal
a kezemben kibaktatok a kertbe.
Igazán káprázatos kert: enyhén lejtős, az alján egy tavacskával,
körülzárva csupasz fűzfák csoportjaival. Emberek zsúfolódnak össze
a fából készült teraszon és a fűben, pedig körülbelül nulla fok van.
Valahonnan Becky kapott egy valódi reflektort. Olyan fényes, mint a
nap, és tinédzsercsoportok szórnak imbolygó árnyékot a fűre.
Kiszúrom Beckyt/Csinglinget egy másik 12.-es csoporttal. Felmegyek
hozzá.
– Hé! – mondom becsusszanva a körbe.
– Toriiiiiiiii! – Egy üveg Baileys van a kezében, benne egy olyan
kanyargó műanyag szívószál. – Haver! Nem hiszed el! El kell
mondanom neked valami csodálatosat! Egyszerűen olyan
csodálatos! Meg fogsz halni, annyira, annyira, annyira csodálatos!
Meg fogsz halni!
Rámosolygok annak ellenére, hogy a váltamnál fogva ráz engem,
és rám loccsantja a Baileyst.
– Te. Meg. Fogsz. HALNI!
– Igen, igen. Meg fogok halni…
– Ismered Ben Hope-ot?
Igen, ismerem Ben Hope-ot, és azt is pontosan tudom, mit készül
mondani.
– Ben Hope randira hívott! – hadarja.
– Ó – mondom –, istenem!
– Tudom! Nem is számítottam rá! Beszélgettünk korábban, és
beismerte, hogy kedvel engem; ó, istenem, olyan cuki és esetlen volt.
– És aztán elég sokáig beszél Ben Hope-ról, miközben, a Baileysét
szopogatja, én pedig mosolygok, bólogatok, és kétségtelenül nagyon
örülök neki.
Kicsivel később Becky elkezdi megismételni az egész sztorit
néhány Minnie egérnek öltözött lánynak, úgy érzem, kicsit
unatkozom, így lecsekkolom a blogomat a telefonomon. Van egy
kicsi (1) szimbólum, jelezve, hogy egy üzenetem érkezett:

Anonymous: Napi gondolat: Miért adnak az autók mindig helyet a

mentőknek?
Többször elolvasom az üzenetet. Bárkitől származhat, azt hiszem,
bár senki, akit a való életben ismerek, nem tud a blogomról. Hülye
névtelen író. Miért adnak az autók mindig helyet a mentőknek? Mert
a világ nincs tele seggfejekkel. Azért.
Mert a világ nincs tele seggfejekkel.
Amint levonom ezt a következtetést, Lucas rám talál. Egy kicsit
részeg.
– Nem tudom kitalálni, ki vagy – mondja. Mindig olyan
feszélyezett.
– Wednesday Addams vagyok.
– Ááá, olyan cuki, olyan cuki – bólogat tudálékosan, de látszik,
hogy ötlete sincs, ki az a Wednesday Addams.
Elnézek mellette, ki a megvilágított kertbe. Az összes ember csak
elmosódott sötétség. Egy kicsit rosszul érzem magam, a cukormentes
limonádé pedig kellemetlen ízt csinált a számban. Menni akarok, és
kiönteni a mosogatóba, de azt hiszem, még elveszettebbnek érezném
magam, ha nem lenne semmi, amibe kapaszkodhatnék.
– Tori?
Ránézek. A fokhagyma rossz döntés volt. Nem jó illatú.
– Mm?
– Azt kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Úgy nézel ki,
mintha életközepi válságod lenne.
– Ez nem életközepi válság. Ez csak életválság.
– Tessék? Nem hallottalak.
– Jól vagyok. Csak unatkozom.
Rám mosolyog, mintha viccelnék, de nem viccelek. Minden parti
unalmas.
– Tudod, mehetsz és beszélgethetsz más emberekkel – mondom.
– Tényleg nem tudok semmi érdekeset mondani.
– Neked mindig van érdekes mondanivalód – feleli. – Csak nem
mondod ki.
 Hazudok, és azt mondom, szükségem van egy másik italra,
annak ellenére, hogy a poharam több mint félig van, és rosszul
érzem magam. Kimegyek a kertbe. Kifulladtam, és ok nélkül baromi
mérges vagyok. Átvágok a hülye, részeg tinédzserek sokaságán, és
magamra zárom a földszinti fürdőszobát. Valaki hányt itt – érzem a
szagát. Magamat nézem a tükörben. A szemceruzám elkenődött,
ezért rendbe teszem. Aztán lekönnyezem, ezzel újra elrontom, és
megpróbálok nem sírni. Háromszor is megmosom a kezem, és
kiszedem a fonatokat a hajamból, mert idiótán néznek ki.
Valaki dörömböl a fürdőszoba ajtaján. Nagyon régóta itt vagyok,
és bámulom magamat a tükörben, nézem, ahogy a szemem
könnyezik és felszárad, könnyezik és felszárad. Kinyitom az ajtót
készen arra, hogy pofán vágjak valakit, és közvetlenül szemben
találom magam Michael istenverte Holdennel.
– Ó, köszönöm, Krisztus! – száguld be, és anélkül, hogy hagyna
elmenni, vagy becsukná az ajtót, felemeli a vécéülőkét, és pisilni
kezd. – Köszönöm. Krisztus. Azt hittem, a virágágyásba kell
pisilnem, az isten szerelmére!
– Rendben, pisilj csak egy hölgy jelenlétében – mondom.
Lezserül int a kezével.
Kimegyek.
Ahogy kilépek a bejárati ajtón, Michael elcsíp. Sherlock Holmes-
nak öltözött. Még kalapja is van.
– Hová mész? – kérdezi.
Vállat vonok.
– Túl meleg van odabent.
– Túl hideg van idekint.
– Mióta van testhőmérsékleted?
– Képes leszel valaha is anélkül beszélni velem, hogy
szarkasztikus megjegyzést tennél?
Megfordulok és távolabb megyek, de még mindig üldöz.
– Miért követsz engem?
 – Mert senki mást nem ismerek itt.
– Nincsenek 13.-os barátaid?
– Én… öhm…
Megállok a járdán Beckyék kihajtója előtt.
– Azt hiszem, hazamegyek – mondom.
– Miért? – kérdezi. – Becky a barátod. Ez az ő születésnapja.
– Nem bánja – mondom. Észre sem veszi.
– Mit fogsz csinálni otthon? – kérdezi.
Blogolok. Alszom. Blogolok.
– Semmit.
– Miért nem húzzuk meg magunkat az egyik emeleti szobában,
és nézünk filmet?
Bárki más szájából ez úgy hangzana, mintha arra kérne, menjek
vele szobára, és szexeljünk, de mivel Michael mondja, tudom, hogy
teljesen komolyan gondolja.
Észreveszem, hogy a diétás limonádé eltűnt a poharamból. Nem
emlékszem, mikor ittam meg. Haza akarok menni, de nem teszem,
mert tudom, hogy nem fogok aludni. Csak fekszem majd a
szobámban. Michael kalapja igazán hülyén néz ki. Ezt a
tweedkabátot pedig valószínűleg egy holttesttől kérte kölcsön.
– Rendben – mondom.
 TIZENKETTŐ

LÉTEZIK EGY HATÁRVONAL, amit átlépsz, amikor az emberekkel

kapcsolatot alakítasz ki. A határ átlépése akkor következik be,
amikor valakinek az ismeréséből átlépünk valakinek a
megismerésébe. Michael meg én átléptük azt a határt Becky
tizenhetedik születésnapi partiján.
Felmegyünk az emeletre, Becky szobájába. Michael
természetesen elkezdi átvizsgálni, míg én ledőlök, és az ágyra
hemperedek. Elhalad Edward Cullen és Bella Fapofa Swan posztere
mellett, szkeptikusan felvonva a szemöldökét. Elvonul a
táncfellépéses fényképek és érmek polca, valamint a kistini könyvek
polca mentén, amin a kötetek érintetlenül hevernek évek óta, és
átgázol az összegyűrt ruhák, rövidnadrágok, pólók, bugyik,
melltartók, tankönyvek, táskák és különféle papírdarabok halmain,
míg végül kinyitja a szekrényt, elkerüli az összehajtogatott ruhák
polcait, és felfedezi a DVD-k kis sorát.
Kihúzza a Moulin Rouge-t, de az arcomat látva gyorsan le is
cseréli. Hasonló dolog történik, amikor megkeresi a Lelkes testcserét.
Egy újabb pillanat múlva elakad a lélegzete, és megragad egy
harmadik DVD-t, átszökell a szobán a lapos képernyőhöz, és
bekapcsolja.
– Megnézzük A szépség és a szörnyeteget – mondja.
– Nem, nem nézzük.
– Azt hiszem, rá fogsz jönni, hogy de.
– Légyszi! – mondom. – Ne már! Mit szólsz a Mátrixhoz! Az
Elveszett jelentéshez? A Gyűrűk Urához! – Nem tudom, miért
mondom ezt. Beckynek egyik sincs meg.
 – Ezt a te érdekedben csinálom. – Beteszi a DVD-t. – Hiszem,
hogy a pszichológiái fejlődésed jelentősen megsérült a Disney-báj
hiánya miatt.
Nem fáradok azzal, hogy megkérdezzem, miről beszél. Mellém
mászik az ágyra, és a háttámlához gyűrt párnának dől. Megjelenik a
Disney-logó a képernyőn. Már most érzem, hogy vérzik a szemem.
– Láttál már valaha Disney-filmet? – kérdezi.
– Öhm, igen.
– Miért gyűlölöd a Disney-t?
– Nem gyűlölöm a Disney-t.
– Akkor miért nem akarod megnézni A szépség és a szörnyeteget!
Elfordítom a fejem. Nem nézi a filmet annak ellenére, hogy
elkezdődött.
– Nem szeretem a hamis filmeket – mondom. – Ahol a
karakterek és a sztori valójában… tökéletesek. A dolgok nem úgy
történnek, mint a valódi életben.
Mosolyog, de ez szomorú mosoly.
– Nem ez a filmek lényege?
Azon tűnődöm, miért vagyok itt. Azon tűnődöm, miért van ő itt.
A szánalmas földszinti dubstepütem az egyetlen, amit hallok. Van
néhány rajz a képernyőn, de igazából ezek csak mozgó formák.
Michael beszélni kezd hozzám.
– Tudtad – mondja –, hogy az eredeti sztoriban Belle-nek volt két
nővére? De a filmben egyke. Eltűnődtem, miért. Nem olyan mókás
egyedüli gyereknek lenni.
– Egyedüli gyerek vagy?
– Igen.
Ez enyhén érdekes.
– Nekem van két öcsém – mondom.
– Olyanok, mint te?
– Nem. Nem igazán.
 Szépségnek egy izompacsirta udvarol. Nem vonzó, de
szimpatizálok az irodalom iránti ellenszenvével.
– Ő tényleg szeret olvasni – mondom a fejemet rázva a kék ruhás
lánynak. – Ez egészségtelen.
– Nem angol irodalomból érettségizel?
– Igen, mert át tudom dumálni magam rajta, de nem értek egyet
ezzel. Gyűlölöm a könyveket.
– Nekem valószínűleg angolt kellett volna választanom. Jó lettem
volna benne.
– Miért nem tetted?
Rám néz és mosolyog.
– Azt gondoltam, jobb csak olvasni és nem megtanulni a
könyveket.
Szépség feláldozza a szabadságát, hogy megmentse az apját.
Nagyon érzelgős. És most emiatt sír.
– Mondj nekem valami érdekeset magadról! – mondja Michael.
Gondolkozom egy pillanatig.
– Tudtad, hogy azon a napon születtem, amikor Kurt Cobain
állítólag öngyilkos lett?
– Igazából igen. Szerencsétlen srác csak huszonhét éves volt.
Huszonhét. Talán mi is meg fogunk halni, amikor huszonhét évesek
leszünk.
– Nincs semmi romantikus a halálban. Gyűlölöm, amikor az
emberek Kurt Cobain öngyilkosságát használják ürügyként, hogy
bálványozzák őt, amiért ilyen megkínzott lélek.
Michael elhallgat, és rám bámul, mielőtt azt mondaná:
– Igen. Én is így vélem.
Szépség éhségsztrájkba kezdett. Ez addig tart, míg a ház
evőeszközei és edényei bemutatnak neki egy énekes-táncos előadást.
Most farkasok üldözik. Nehezen tartok lépést a cselekménnyel.
– Mondj nekem valami érdekeset magadról – mondom.
– Öhm – mondja –, nevetségesen ostoba vagyok?
 Összeráncolom a homlokom. Ez nyilvánvalóan nem igaz.
Olvas a gondolataimban.
– Komolyan. Nyolcadik óta egyetlen tárgyból sem kaptam
hármasnál jobbat.
– Mi? Miért?
– Én csak…
Szinte lehetetlennek tűnik olyasvalakitől, mint Michael, hogy
ostoba legyen. Az olyan emberek, mint Michael – emberek, akik
elintézik a dolgokat –, mindig okosak. Mindig.
– Ha vizsgákról van szó… általában nem azt írom, amit hallani
akarnak. Nem igazán vagyok jó ebben, öhm, rendszerezni a
fejemben minden dolgot. Például biológiából érettségizek, és
tökéletesen értem, mi a fehérjeszintézis, de nem tudom leírni.
Egyszerűen nem tudom, mit akarnak hallani a vizsgáztatók. Nem
tudom, vajon csak elfelejtem a dolgokat, vagy talán nem tudom,
hogyan magyarázzam el. Én csak nem tudom. És ez kibaszottul
szörnyű.
Ezalatt örvénylő mozdulatokat tesz a kezével. Elképzelem,
ahogyan az információdarabkák szálakként repkednek körbe az
agyában, és képtelenek érthető szavakká összeállni. Egész értelmes
dolognak hangzik.
– Ez annyira igazságtalan – folytatja. – Az iskola szó szerint nem
foglalkozik veled, kivéve, ha képes vagy jól leírni a dolgokat, jól
memorizálsz, vagy meg tudod oldani azokat az átkozott
matematikai egyenleteket. Mi a helyzet az élet egyéb fontos
dolgaival? Mint rendes embernek lenni?
– Gyűlölöm az iskolát – mondom.
– Te mindent gyűlölsz.
– Ez vicces, mert igaz.
Újra felém fordul. Egymást nézzük. A képernyőn egy szirom
lehullik a rózsáról, ami egészen biztos vagyok benne, hogy
szimbolizál valamit.
 – A két szemed különböző színű – mondom.
– Nem mondtam még neked, hogy mágikus animelány vagyok?
– De komolyan, miért?
– A kék szemem elrejti az előző életemből származó erőt, én
pedig arra használom, hogy megidézzem az őrangyalomat, hogy
segítsen a sötétség erőivel szembeni harc során.
– Részeg vagy?
– Költő vagyok.
– Nos, uralkodjon magán, Lord Tennyson!
Vigyorog.
– Nem csörgedez az ér. – Természetesen egy verset idéz, de olyat,
amit még sosem hallottam, – A szél susogni nem jő, nem imbolyog a
felhő, a szív többet nem üt. Halál les mindenütt.{5}
Hozzávágok egy párnát. Előrehajol, hogy kikerülje, de a célpont
látványos.
– Jól van na… – nevet. – Ez nem olyan romantikus, mint
amilyennek látszik. Valaki szemen dobott egy kővel, amikor kétéves
voltam, szóval alapvetően félig vak vagyok.
A képernyőn táncolnak. Kicsit furcsa. Egy idős nő énekel. Azon
kapom magam, hogy együtt éneklek vele – úgy tűnik, korábban már
hallottam ezt a dalt. Michael csatlakozik hozzám, felváltva énekeljük
a sorokat.
Aztán sokáig hallgatunk, nézzük a képernyőn a színeket. Nem
tudom, milyen hosszan tart a csönd, ám egyszer csak meghallom
Michael szipogását, és látom, hogy az arcához emeli a kezét. Amikor
ránézek, látom, hogy sír, igazából sír. Össze vagyok zavarodva.
Tanulmányozom a képernyőt. A Szörny épp meghalt. És Szépség a
karjában tartja őt, magában sír, és ó, várjunk, egy könnycsepp hull a
Szörny bundájára, aztán mindenféle mágikus varázslat történik, és
igen, tessék, csodálatos módon visszatér a halálból. Ó, és jóképű is
lesz.
 Hát nem fantasztikus? Ez az a fajta baromság, amit gyűlölök.
Irreális. Szentimentális. Szar.
De Michael sír. Nem igazán tudom, mit csináljak. Az egyik keze
az arcán van, a szeme és az orra ráncba szalad. Olyan, mintha
magában próbálná tartani a könnyeket.
Úgy döntök, megveregetem a másik kezét, amelyik az ágyon
pihen. Remélem, ez megnyugtatónak tűnik, nem szarkasztikusnak.
Azt hiszem, jól sikerül, mert viszonzásul megragadja a kezem, és
extrém erővel megszorítja.
A film röviddel ezután véget ér. Lekapcsolja a távirányítóval, és
csendben ülünk a fekete képernyőt nézve.
– Ismerem az öcsédet – mondja Michael nagyon hosszú idő után.
– Charlie-t?
– A Truhamből…
Elfordítom a fejem, nem igazán tudom, mit mondhatnék.
Michael folytatja.
– Sosem beszéltem vele. Mindig csendes fajtának tűnt. De
kedvesnek. Más volt.
Ekkor döntök úgy, hogy elmondom neki. Nem tudom, miért
történik. De van ez a késztetés. Az agyam feladja. Nem tudom
visszatartani.
Mesélek neki Charlie-ról.
Mindent.
Az étkezési zavaráról. A rögeszmés kényszereiről. Az
önsértésekről.
Őszintén szólva, nem kellett volna felhoznom. Néhány hetet a
pszichiátriai osztályon töltött, és most terápiára jár. És ott van neki
Nick. Úgy értem, még mindig lábadozik, de jól lesz. Minden jó lesz.
Fogalmam sincs, mikor alszom el, de megtörténik. Nem alszom
teljesen. Már nem tudom megmondani, hogy ébren vagyok-e, vagy
álmodom. Talán furcsa elaludni ebben a szituációban, de kezdenek
már nem igazán érdekelni az ilyen dolgok többé. Ami a legjobban
meglep, hogy milyen hirtelen történik. Normális esetben örökké tart.
Normális esetben, amikor aludni próbálok, olyan hülye dolgokat
csinálok, mint hogy megfordulok, és elképzelem, hogy valaki mellett
alszom, kinyújtom a kezem, és megsimogatom a haját. Vagy
összekulcsolom a kezem, aztán egy kis idő múlva arra kezdek
gondolni, hogy valaki más keze, amit tartok, nem a sajátom.
Istenemre esküszöm, valami baj van velem. Tényleg.
De ezúttal érzem, ahogy kissé átfordulok, és így Michael
mellkasán pihenek, a karja alatt. Halványan tábortűzillatú. Azt
hiszem, valaki egyszer csak kinyitja az ajtót, és néz minket
félálomban együtt. Bárki is az, csak egy pillanatra ránk néz, mielőtt
csendesen újra becsukná az ajtót. A földszinti kiabálás enyhülni
kezd, bár a zene még mindig lüktet. Félig a démoni lényekre figyelek
az ablakon kívül, de ez egy csendes éjszaka. Semmi sem ejt
csapdába. Kellemes. Érzem a levegőt a szobában, és mintha nem is
lenne.

Csöng a telefonom.

01:39
Otthon hív

– Halló?
– Tori, hazajössz már?
– Oliver? Miért nem vagy még ágyban?
– Ki vagy, doki?-t néztem.
– Nem a Síró angyalok részt, ugye?
–…
– Ollie? Jól vagy? Miért hívtál engem?
–…
– Oliver? Ott vagy?
 – Valami baj van Charlie-val.
Az arcomon biztosan valami nagyon szokatlan dolog látszik,
mert Michael úgy néz rám. Vicces, rémült nézéssel.
– Mi… történt?
–…
– Mi történt, Oliver? Mit csinált Charlie? Hol van?
– Nem tudok bejutni a konyhába. Charlie bezárta az ajtót, és nem
tudom kinyitni. Hallom őt.
–…
– Mikor jössz haza, Tori?
– Most azonnal hazamegyek.

Leteszem.
Michael éber. Törökülésben ülök az ágy közepén. Ő
törökülésben ül velem szemben.
– Szarba – mondom. – Szarba, szarba, szarba, szarba, szarba,
szarba, kibaszottul bassza meg!
Michael rá sem kérdez, csak azt mondja:
– Hazaviszlek.
Rohanunk. Ki az ajtón, le a lépcsőn, át az embereken. Néhányan
még buliznak, néhányan a padlón vannak egy rakásban, néhányan
kikészültek, néhányan sírnak. Majdnem az ajtó előtt vagyok, amikor
Becky elkap. Be van rúgva.
– Be vagyok baszva. – Nagyon erősen megmarkolja a karomat.
– Most megyek, Becky.
– Olyan cuki vagy, Tori. Hiányzol. Annyira szeretlek. Olyan
gyönyörű és cuki vagy.
– Becky…
A vállamra borul, a térde behajlítva.
– Ne légy szomorú. Ígérd meg nekem, Tori! Ígérd meg! Ígérd
meg, hogy nem leszel többé szomorú!
 – Ígérem. Nekem most…
– Gyű… gyűlölöm Jacket. Ö egy… egy… egy… ribanc.
Olyasvalakit… érdemlek, mint Ben. Ö annyira gyönyörű! Mint te. Te
mindent gyűlölsz, de így is gyönyörű vagy. Olyan vagy… te egy
szellem vagy. Annyira szeretlek… annyira. Ne legyél… ne legyél…
szomorú többé.
Nem igazán akarom otthagyni őt, mert tök részeg, de haza kell
mennem. Michael igazából előrelök, cserben hagyjuk Beckyt, akinek
a lába túl cingárnak tűnik most, a sminkje túl vastag, a haja túl
hátranyalt.
Michael fut, ahogyan én is. Felpattan a kerékpárjára. Ez egy igazi
kerékpár. Közlekednek még egyáltalán az emberek ilyenekkel?
– Szállj fel hátra! – mondja.
– Viccelsz – mondom.
– Ez van, vagy a séta.
Felülök hátra.
És ezzel Sherlock Holmes és Wednesday Addams elrepül az
éjszakába. Olyan gyorsan teker, hogy a házak, amik mellett
elhaladunk, szürke és barna hullámos vonalakká olvadnak, én pedig
olyan erősen kapaszkodom a derekába, hogy már nem érzem az
ujjaimat. Rájövök, hogy boldog vagyok, bár nem kellene, és az
ellentmondásos érzelem csak még őrültebbé, még sugárzóbbá, még
végtelenebbé teszi a pillanatot. A levegő az arcomba süvít, könnybe
lábad a szemem, és elvesztem a fonalat, hogy hol vagyunk, annak
ellenére, hogy minden zugát ismerem ennek a városnak. Minden,
amire gondolni tudok, hogy így érezhette magát az a fiú, aki elrepült
E.T.-vel. Mintha most meghalhatnék, és nem számítana.
A házunknál vagyunk tizenöt percen belül. Michael nem jön be.
Van modora, meg kell hagyni. Felül a kerékpárjára, amikor
visszanézek rá.
– Remélem, rendben van – mondja.
Bólintok.
Bólint. És elteker. Kinyitom az ajtót, és bemegyek a házba.
 TIZENHÁROM

OLIVER ÁLMOSAN ÜGET LE A LÉPCSŐN. Thomas, a gőzmozdony

pizsamában, plüssmackóval a karjában. Örülök, hogy sosem értette
meg, mi a baj Charlie-val.
– Jól vagy, Oliver?
– Mmmgen.
– Lefekszel?
– Mi van Charlie-val?
– Jól van. Hagyd csak rám az egészet.
Oliver bólint, és visszabaktat a lépcsőn a szemét dörzsölgetve. A
konyhaajtó felé rohanok, ami zárva van.
Rosszul érzem magam. Még nem is vagyok teljesen éber.
– Charlie! – kopogok az ajtón.
Teljes csend. Megpróbálok bejutni, de valamivel elbarikádozta
magát.
– Nyisd ki az ajtót, Charles! Nem viccelek. Be fogom törni az
ajtót.
– Nem, nem fogod. – A hangja halott. Üres. De
megkönnyebbülök, mert életben van.
Lenyomom a kilincset, és az egész testemmel nyomom az ajtót.
– Ne gyere be! – Rémültnek hangzik, amitől én is megrémülök,
mert ő sosem pánikol, és ez teszi őt Charlie-vá. – Ne gyere be ide!
Kérlek! – Zörögnek a dolgok a kétségbeesett rakosgatástól.
A testemmel az ajtónak feszülök, és bármi is zárja el, kezd
elmozdulni. Elég nagy rést csinálok, hogy becsusszanhassak, és meg
is teszem.
– Nem! Menj el! Hagyj békén!
Ránézek.
 – Kifelé!
Sírt. A szeme sötétvörös és lila, a szoba sötétje ködbe burkolja.
Egy tányér lasagne van a konyhaasztalon, hideg, érintetlen. Az
összes ételünk ki van pakolva a szekrényekből, a hűtőből meg a
fagyasztóból, és méret meg szín szerinti sorrendben különböző
halmokba van rendezve a helyiségben. Pár zsebkendő van Charlie
kezében.
Nincs
jobban.
– Sajnálom – krákogja a székbe süllyedve, feje hátrahajtva,
tekintete kifejezéstelen. – Sajnálom. Sajnálom. Nem akartam.
Sajnálom.
Tehetetlen vagyok. Nehezemre esik nem hányni.
– Sajnálom – mondogatja. – Annyira sajnálom.
– Hol van Nick? – kérdezem. – Miért nincs veled?
Mélyvörössé válik, majd valami hallhatatlant motyog.
– Mi?
– Vitatkoztunk. Elment.
Rázni kezdem a fejem. Balról jobbra, balról jobbra mozog
kontrollálhatatlan daccal.
– Az a rohadék! Az a hülye rohadék!
– Nem, Victoria, az én hibám volt.
A telefon a kezemben van, beütöm Nick számát. Két csörgés
után veszi fel.
– Halló?
– Felfogod a tetteid súlyosságát, te abszolút pöcs?
– Tori? Te mit…
– Ha Oliver nem hív fel engem, Charlie talán… – Még nem
tudom kimondani. – Ez teljes egészében a te hibád!
– Én nem… Várj, mi a pokol történt?
– Mit gondolsz, mi a pokol történt? Kibaszottul visszaesett!
Felidegesítetted őt, és kibaszottul visszaesett. Baszd meg!
 – Én nem…
– Bíztam benned! Neked kellett volna vigyáznod rá, és most
besétáltam a konyhába, és ő… Nem kellett volna elmennem! Itt
kellett volna lennem! Mi vagyunk… én vagyok az az ember, aki
állítólag ott van, amikor ez történik.
– Várj, mi…
Olyan erősen fogom a telefont, hogy remeg a kezem. Charlie rám
néz, néma könnyek hullanak a szeméből. Olyan öreg most. Nem egy
kisgyerek. Pár hónap múlva tizenhat lesz, mint én. Az isten
szerelmére, öregebbnek néz ki nálam! Tizennyolc évesnek is simán
elmehetne.
Elejtem a telefont, kihúzok egy széket az öcsém mellett, és köré
fonom a karomat.

Nick ideér, és azonnal megöleli Charlie-t, mindketten bocsánatkérést

motyognak egymásnak az akármilyen vitájuk miatt. Aztán
kitakarítjuk a konyhát. Charlie folyamatosan összerándul, és a fejét
szorongatja, miközben felforgatom az összes értékes konzervdoboz-
és tasakhalmát, mégis megteszem, és hamarosan ő is nekiáll segíteni.
Megszabadulok a lasagnétól. Megtalálom az elsősegélyládát,
ragtapaszt teszek Charlie karjára, és ekkor megnyugszik. Úgy tűnik,
leginkább magára dühös. Tudtuk, hogy lesznek jó napok és rossz
napok, és néha különösen rossz napok, mint ez, de csak akkor bántja
magát, amikor a legrosszabb állapotban van. Majdnem három hónap
telt el azóta, hogy utoljára megtörtént. Azt gondoltam, a terápia
segített. Azt hittem, jobban lett. Azt hittem…
– Olyan jól haladtam… – mondja, aztán kienged egy szomorú kis
nevetést.
– Ez csak egy kis fennakadás – mondom neki, és istenem,
remélem, hogy igazam van. Csak egy fennakadás. Csak egy
visszaesés. Rendben lesz. Minden rendben lesz.
 Végül Nick és én ágyba kísérjük őt.
– Sajnálom – mondja Charlie az ágyban fekve, karjával a
homlokán.
Az ajtófélfánál állok. Nick a padlón van Charlie tartalék
pizsamájában, ami túlságosan kicsi rá, egy tartalék paplannal és
párnával. Charlie-t figyeli olyan kifejezéssel, ami valahogy egyszerre
foglalja magába a félelmet és a szerelmet. Még nem bocsátottam meg
neki, de tudom, hogy jóvá fogja tenni. Tudom, hogy gondoskodik
Charlie-ról. Nagyon.
– Tudom – mondom. – De el kell mondanom anyának és apának.
– Tudom.
– Visszajövök, és rád nézek egy kis idő múlva.
– Oké.
Nem mozdulok. Kicsivel később azt kérdezi:
– Jól… vagy?
Furcsa kérdés véleményem szerint. Ő az, aki épp…
– Teljesen jól vagyok.
Leoltom a villanyt, lemegyek a földszintre, és felhívom apát.
Nyugodt marad. Túl nyugodt. Nem tetszik. Azt akarom, hogy
kiakadjon, kiabáljon, és pánikoljon, de nem teszi. Azt mondja,
azonnal indulnak haza. Leteszem a telefont, töltök magamnak egy
pohár cukormentes limonádét, és egy ideig a nappaliban ücsörgők.
Éjszaka közepe van. A függönyök mind el vannak húzva.
Nem sok olyan embert találsz a világon, mint Charlie Spring.
Felteszem, erre utaltam már. Főleg egy fiúiskolában nem sok olyan
embert találsz, mint Charlie Spring. Ha tudni akarod a
véleményemet, a fiúiskolák a pokolnak tűnnek. Talán azért van ez,
mert nem ismerek sok fiút. Talán azért, mert elég rossz benyomásom
van azokról a srácokról, akiket látok kijönni a Truham kapuján.
Lucozade-et öntenek egymás hajába, lebuzizzák egymást, és
zaklatják a vörös hajúakat. Nem tudom.
Nem tudok semmit Charlie iskolai életéről.
 Visszaindulok az emeletre, és benézek az öcsém szobájába. Ő és
Nick mindketten mélyen alszanak Charlie ágyában, Charlie Nick
mellkasához gömbölyödött. Becsukom az ajtót.
A szobámba megyek. Megint remegni kezdek, hosszú ideig
nézem magam a tükörben, és azon kezdek tűnődni, hogy tényleg én
vagyok Wednesday Addams. Visszagondolok az utolsó alkalomra,
amikor Charlie visszaesett. Október. Ez rosszabb volt.
Nagyon sötét van a szobámban, de a blogom kezdőlapja
halvány, kék lámpaként működik a laptopon megnyitva.
Körbejárkálok; körbe és körbe, míg a lábam megfájdul. Felteszek egy
kis Bon Ivert, aztán némi Muse-t, majd egy kis Noah and the Whale-
t, tudod, igazán ostoba, szorongó dolgokat. Sírok, aztán már nem.
Van egy üzenet a telefonomon, de nem olvasom el. Hallgatom a
sötétséget. Mind eljönnek érted. A szívdobbanásaid lépések. Az
öcséd rosszul van. Nincs egyetlen barátod sem. Senki nem bánkódik
miattad. A szépség és a szörnyeteg nem valóságos. Vicces, mert igaz.
Ne legyél többé szomorú. Ne legyél többé szomorú.
 TIZENNÉGY

14:02
Michael Holding hív

– Halló?
– Nem ébresztettelek fel, ugye?
– Michael? Nem.
– Jó. Az alvás fontos.
– Honnan szerezted meg a számomat?
– Hívtál engem, emlékszel? Még a számítógépteremben…
Elmentettem a számodat.
– Ez nagyon sunyi volt tőled.
– Leleményesnek mondanám.
– Charlie miatt hívtál?
– Miattad hívtalak.
– Charlie jól van?
– Csak volt egy rossz éjszakája. Most épp terápián van a
szüleinkkel.
– Te hol vagy?
– Ágyban.
– Délután kettőkor?
– Igen.
– Tudnék…?
– Mit?
– Át tudnék menni?
– Miért?
– Nem tetszik a gondolat, hogy egyedül vagy. Egy idős emberre
emlékeztetsz, aki egyedül él, macskákkal körülvéve, és napközben
tévézik.
– Ó, igazán?
– És én vagyok a barátságos, fiatal pasas, aki szeretne átugrani,
így nosztalgiázhatsz a háborúról, és megoszthatsz némi teát és
kekszet.
– Nem szeretem a teát.
– De a kekszet szereted. Mindenki szereti a kekszet.
– Nem vagyok ma kekszes hangulatban.
– Nos, attól még átjövök, Tori.
– Nem kell átjönnöd. Tökéletesen jól vagyok.
– Ne hazudj!
Átjön. Nem vesződöm azzal, hogy átöltözzek a pizsamámból,
vagy megfésüljem a hajam, vagy megnézzem, hogy az arcom
voltaképpen emberinek néz-e ki. Nem érdekel. Nem kelek fel az
ágyból annak ellenére, hogy éhes vagyok, beletörődöm abba a
ténybe, hogy az, hogy nem vagyok hajlandó felkelni, valószínűleg az
éhhalálomat fogja eredményezni. Aztán rájövök, nem engedhetem
meg, hogy a szüleimnek két gyereke legyen, aki tudatosan éhezteti
magát. Ó, istenem, micsoda dilemma! Még az ágyban feküdni is
stresszes.
Megszólal az ajtócsengő, és meghozza helyettem a döntést.
A verandán állok, egyik kezemmel a nyitott ajtón. Michael a
legfelső lépcsőfokon áll, túl előkelőnek és túl magasnak tűnik az
oldalválasztékos hajával és az ostobán nagy szemüvegével. A
biciklije a kerítésünkhöz van láncolva. Tegnap este nem vettem észre,
hogy valóban van egy kosár rajta.
Mínusz egymilliárd fok van, de ő megint csak egy pólót és
farmert visel.
Végigmér.
– Ó, kedvesem!
Rá akarom csukni az ajtót, de fél kézzel nyitva tartja. Ezután nem
tudom megállítani, csak megragad engem. A karja körém fonódik.
Az álla a fejemen pihen. A karom csapdába esik magam mellett, és
az arcom a mellkasához préselődik. A szél kavarog körülöttünk, de
nem fázom.
Csinál nekem egy csésze teát. Gyűlölöm a teát, az isten
szerelmére! Kifakult bögrékből iszunk a konyhaasztalnál.
Azt kérdezi tőlem:
– Mit csinálsz általában szombatonként? Elmész valahová?
– Nem, ha rajtam múlik – mondom. – Te mit csinálsz?
– Nem igazán tudom.
Kortyolok egyet a koszos vízből.
– Nem tudod?
Hátradől.
– Az idő múlik. Csinálok dolgokat. Néhány számít ezek közül.
Néhány nem.
– Azt hittem, optimista vagy.
Vigyorog.
_ Csak mert valami nem számít, nem jelenti, hogy nem érdemes
megtenni. – Nem ég a lámpa a konyhánkban. Nagyon sötét van. –
Szóval hová menjünk ma?
Megrázom a fejem.
– Nem mehetek el, itt van Oliver.
Rám hunyorít.
– Oliver?
Várom, hogy emlékezzen, de nem teszi.
– A hétéves öcsém. Mondtam neked, hogy két öcsém van.
Újra hunyorít.
– Ó, igen. Igen. Mondtad. – Tényleg nagyon izgatott. – Olyan,
mint te? Találkozhatok vele?
– Öhm, persze…
Hívom Olivert, ő pedig úgy egy perccel később lejön a
földszintre az egyik kezében egy traktorral, még mindig pizsamában
és köntösben. A köntös kapucniján tigrisfülek vannak. A lépcsőn áll,
áthajol a korlát fölött, és bebámul a konyhába.
Michael természetesen bemutatja magát egy integetéssel és egy
vakító mosollyal.
– Helló! Michael vagyok!
Oliver is ugyanolyan lendülettel mutatkozik be.
– Az én nevem Oliver Jonathan Spring! – mondja a traktorjával
integetve. – És ez Traktor Tom. – A füléhez tartja és meghallgatja
Traktor Tomot, mielőtt folytatja. – Traktor Tom nem gondolja, hogy
veszélyes vagy, úgyhogy bemehetsz a nappalitraktorba, ha akarsz.
– Nagy örömmel meglátogatnám a nappalitraktort – mondja
Michael. Azt hiszem, egy kicsit meglepődött. Oliver egyáltalán nem
olyan, mint én.
Oliver bíráló tekintettel tanulmányozza őt. Egy pillanatnyi
töprengés után az egyik kezét a szájához emeli, és hangosan
odasuttogja nekem:
– Ő a pasid?
Ez komolyan megnevettet. Hangosan. Egy igazi nevetés. Michael
is nevet, aztán abbahagyja és engem néz, miközben továbbra is
mosolygok. Nem hiszem, hogy látott engem nevetni ezelőtt. Látott
már rendesen mosolyogni ezelőtt? Nem mond semmit. Csak néz.
És így töltöm a szombatom hátralévő részét Michael Holdennel.
Nem vesződtem az átöltözéssel. Michael megszállja a
konyhaszekrényeinket, és megtanítja nekem, hogyan csináljak
csokoládétortát, aztán azt eszünk a nap hátralévő részében. Michael
kockákra vágja, nem szeletekre, és amikor erről kérdezem őt,
egyszerűen válaszol:
– Nem szeretek alkalmazkodni a tipikus tortavágási
szokásokhoz.
Oliver folyton fel-le rohangál megmutatva Michaelnek a nagy és
változatos traktorgyűjteményét, ami iránt Michael udvariasan lelkes
érdeklődést mutat. Négy és öt óra között szundikálok a szobámban,
míg Michael a padlón fekszik, és Az átváltozást olvassa. Amikor
felkelek, elmeséli nekem, hogy a főszereplő nem igazán főszereplő,
vagy valami ilyesmi, és azt is, hogy nem tetszett neki a vége, mert a
feltételezett főszereplő meghal. Aztán bocsánatot kér, hogy
elspoilerezte nekem a végét. Emlékeztetem rá, hogy én nem olvasok.
Ezután mi hárman bemászunk a nappalitraktorba, és azzal „Az
élet játéka” elnevezésű, régi társassal játszunk, amit Michael talált az
ágyam alatt. Kapsz egy csomó pénzt, mint a Monopolyban, aztán a
játék célja nyilvánvalóan az, hogy a legsikeresebb életünk legyen – a
legjobb munka, a legmagasabb jövedelem, a legnagyobb ház, a
legtöbb biztosítás. Ez egy nagyon furcsa játék. Mindenesetre igénybe
vesz körülbelül két órát, aztán még egy kör torta jön, és Sonic
Heroest játszunk PS2-n. Oliver diadalmasan legyőz mindkettőnket,
ennek eredményeként az este hátralévő részében hátiputiban kell
vinnem őt. Mihelyt lefektettem, ráveszem Michaelt, hogy nézze meg
velem a Tenenbaum, a háziátkot. Mindketten sírunk, amikor Luke
Wilson és Gwyneth Paltrow úgy döntenek, hogy titokban tartják a
szerelmüket.
Tíz óra van, amikor anya, apa és Charlie hazaér. Charlie
egyenesen az emeletre megy lefeküdni anélkül, hogy bármit
mondana nekem. Michael és én a kanapén vagyunk a nappaliban,
lejátszik nekem néhány zenét a laptopomon. Rácsatlakoztatta a
sztereóra. Zongorazene. Vagy valami. Mindketten elbóbiskolunk
tőle, én pedig nekidőlök, de nem romantikus értelemben, vagy
ilyesmi. Anya és apa megáll az ajtóban, és csak állnak ott, dermedten
pislogva.
– Helló! – mondja Michael. Felugrik, és odanyújtja a kezét
apának. – Michael Holden vagyok. Tori új barátja.
Apa megrázza a kezét.
– Michael Holden. Persze. Örülök, hogy megismerhetlek,
Michael. Michael anya kezét is megrázza, ami úgy gondolom, egy
kicsit furcsa. Nem tudom. Nem vagyok az etikett szakértője.
 – Igen – mondja anya. – Persze. Tori barátja.
– Remélem, nincs gond azzal, hogy átjöttem – mondja Michael. –
Egypár héttel ezelőtt találkoztam Torival. Azt gondoltam, egy kicsit
magányos lehet.
– Egyáltalán nincs – mondja apa, és bólogat. – Ez nagyon kedves
tőled, Michael.
Ez a beszélgetés annyira unalmas és klisés, hogy szinte
megkísért, hogy elaludjak. De nem teszem.
Michael visszafordul apához.
– Az átváltozást olvastam, amíg itt voltam. Tori mesélte, hogy ön
adta kölcsön neki. Úgy gondolom, briliáns.
– Úgy gondolod? – Az irodalom lángja dereng fel apa szemében.
– Mi tetszett benne?
Tovább beszélnek az irodalomról, mialatt én a kanapén heverek.
Látom, hogy anya lopott pillantásokat vet rám, mintha megpróbálná
kibámulni belőlem az igazságot. Nem, mondom neki telepatikusan.
Nem, Michael nem a pasim. Sír A szépséges a szörnyetegen.
Megtanította nekem, hogyan készítsek csokoládétortát. Követett,
amikor étterembe mentem, és úgy tett, mintha elfelejtette volna,
miért.
 TIZENÖT

AMIKOR FELÉBREDEK, nem emlékszem, ki vagyok, mert volt valami

őrült álmom. Hamarosan azonban ráébredek, hogy itt a vasárnap.
Még mindig a kanapén vagyok. A telefonom a köntösöm zsebében
van, ránézek, hogy ellenőrizzem az időt. Hét negyvenkettő.
Azonnal az emeletre indulok, benézek Charlie szobájába. Még
mindig alszik, nyilvánvalóan, és olyan békésnek néz ki. Jó lenne, ha
mindig így nézne ki.
Tegnap Michael Holden elmondott nekem egy csomó dolgot, az
egyik az volt, hogy hol lakik. Ezért – és még mindig nem vagyok
egészen biztos benne, hogyan, vagy miért történik ez – valami ezen a
sivár vasárnapon arra késztetett, hogy felkeljek a kanapéról, és
elinduljak a Dying Sunon lévő házukhoz.
A Dying Sun egy, a folyóra néző szirttető. Ez az egyetlen szirt a
városban. Nem tudom, miért van egy szikla a folyó felett, mert
általában sosincsenek sziklák a folyók felett, kivéve a filmeket és az
absztrakt dokumentumfilmeket olyan helyekről, ahová soha nem
fogsz elmenni. De a Dying Sun igazán drámai elnevezés, mert ha
kiállsz a szirt legtávolabbi pontjára, pontosan szemben vagy a
nappal, amikor lenyugszik. Pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, teszek
egy sétát a városunk körül, és emlékszem a hosszú, barna házra, ami
pusztán néhány méterre ült a szikla szélétől, mintha készen lett
volna az ugrásra.
Talán a tény, hogy igazán emlékszem minderre, késztet arra,
hogy felbattyogjak a vidéki ösvényen, és megálljak a barna ház előtt
a Dying Sunon reggel kilenc órakor.
Michaelék házának fakapuja és faajtaja van, és az elülső falán egy
felirat olvasható: „Jane házikója”. Ez egy olyan hely, ahol azt várnád,
hogy egy farmer vagy egy magányos, idős ember él. Itt állok, épp a
kapu előtt. Hiba volt idejönni. Teljes tévedés. Úgy reggel kilenc van.
Senki nincs fent vasárnap reggel kilenc órakor. Nem kopoghatok
csak úgy be valaki házába. Ilyet általános iskolában csinál az ember,
az isten szerelmére.
Visszaindulok az ösvényre.
Húsz lépés után hallom meg a bejárati ajtó nyitásának hangját.
– Tori?
Megállok az úton. Nem kellett volna idejönnöm. Nem kellett
volna idejönnöm.
– Tori? Te vagy az, ugye?
Nagyon lassan megfordulok. Michael bezárja a kaput, és lekocog
az úton felém. Megáll előttem, és káprázatosan elvigyorodik.
Egy pillanatig nem igazán hiszem el, hogy ő az. Jó értelemben
zilált. Általában oldalválasztékba zselézett haja most hullámos
fürtökben repked, és igazán bámulatra méltó mennyiségű ruhát
visel, köztük egy gyapjúpulóvert és gyapjúzoknit. A szemüvege
lecsúszik az orrára. Nem tűnik ébernek, és a hangja, ami általában
olyan lágy, most kissé rekedtes.
– Tori! – mondja, és megköszörüli a torkát. – Ez Tori Spring!
Miért jöttem ide? Mit gondoltam? Miért vagyok idióta?
– Eljöttél a házunkhoz – mondja a fejét rázva, amit csak tiszta
ámulatként lehet leírni. – Úgy értem, gondoltam, hogy te talán, de
ugyanakkor mégsem… Érted?
Oldalra pillantok.
– Sajnálom.
– Nem, nem, igazán boldog vagyok, hogy megtetted. Igazán.
– Hazamehetek. Nem gondoltam, hogy…
– Ne!
Nevet, és ez egy kedves nevetés. Végigfuttatja a kezét a haján.
Még sosem láttam ezt csinálni ezelőtt.
 Azon kapom magam, hogy visszamosolygok. Én sem vagyok
egészen biztos benne, hogy ez hogyan történik.
Egy autó gördül be mögöttünk, mi pedig gyorsan az út szélére
húzódunk, hogy átengedjük. Az ég még mindig kicsit narancsszínű,
és a várost kivéve minden más irányban csak elhagyatott és vad
mezőket látsz, hosszú füvük tengerként hullámzik. Kezdem úgy
érezni, hogy tényleg a Büszkeség és balítélet filmben vagyok, tudod, az
a rész a végén, ahol kimennek a mezőre a ködben, és a nap felkel.
– Szeretnél elmenni… szórakozni? – kérdezem. Aztán gyorsan
hozzáteszem: – Ma?
Szó szerint megdöbben. Miért. Vagyok. Ilyen. Idióta?
– I…igen. Egyértelműen. Hűha, igen! Igen!
Miért?
Visszanézek a házra.
– Szép házatok van – mondom. Kíváncsi vagyok, milyen belül.
Kíváncsi vagyok, kik a szülei. Kíváncsi vagyok, hogyan rendezte be
a hálószobáját. Poszterek? Fényfüzérek? Talán festett valamit. Talán
régi társasjátékok vannak felhalmozva a polcokon. Talán van
babzsákfotele. Talán vannak játékfigurái. Talán azték mintás
ágyneműje van, és fekete falak, és mackók egy dobozban, és egy
napló a párnája alatt.
A házra néz, az arckifejezése hirtelen lehangolt.
– Ja – mondja. – Azt hiszem. – Aztán visszafordul hozzám. – De
el kéne mennünk valahová.
Gyorsan visszafordul a kapuhoz, és bezárja. A haja egyszerűen
vicces. De valahogy szép. Nem tudom abbahagyni a nézését.
Visszasétál és elhalad mellettem, aztán megfordul, és kinyújtja a
kezét. A pulóvere túl nagy, a teste körül lobog.
– Jössz?
Felé lépek. Aztán csinálok valami nagyon szánalmasat.
– A hajad – mondom, felemelem a kezem, és megfogom az egyik
sötét tincset, ami eltakarja a kék szemét. – Ez… elszabadult. –
Félresimítom a tincset az egyik oldalra.
Aztán rájövök, mit csinálok, hátraugrok, és összehúzom magam.
Egy jégkorszaknak tűnő ideig nem hagyja abba a bámulást ezzel
a lefagyott arckifejezéssel, és ezután, esküszöm, egy kicsit elpirul.
Még mindig kitartja a kezét, ezért megfogom, de ettől szinte
megugrik.
– A kezed olyan hideg! Van egyáltalán véred?
– Nincs – mondom. – Szellem vagyok. Emlékszel?
 TIZENHAT

VALAMI MEGVÁLTOZOTT A LEVEGŐBEN, ahogy csatangolunk az úton.

Kéz a kézben megyünk, de nyilvánvalóan nem romantikus
értelemben. Michael arca körbe-körbeforog az elmémben, és arra a
következtetésre jutok, hogy nem ismerem ezt a mellettem sétáló fiút.
Egyáltalán nem ismerem.
Elvisz egy Café Riviére nevű kávézóba a városban. A folyó
mellett van, innen ered a nem túl eredeti név, és már sokszor jártam
itt ezelőtt. Mi vagyunk az egyetlen vendégek leszámítva a padlót
seprő, idős, francia tulajt. Leülünk egy asztalhoz, amin apró kockás
terítő van, és egy virágokkal teli váza az ablaknál. Michael teát iszik.
Én egy croissant-t eszem.
Meghalok, hogy beszélgetést kezdeményezzek, bár nem tudom,
miért. Azzal kezdem, hogy:
– Szóval miért váltottál iskolát?
Az arckifejezése azonnal elárulja, hogy ez nem volt olyan
hétköznapi kérdés, mint amilyennek szántam.
Összehúzom magam.
– Jaj, sajnálom. Bocsi, ez túl kíváncsiskodó volt. Nem kell
válaszolnod.
Néhány hosszú pillanatig tovább issza a teáját. Aztán leteszi a
csészét, és a virágokra bámul kettőnk között.
– Nem, teljesen oké. Nem túl fontos. – Felkuncog magában,
mintha eszébe jutna valami. – Én, öhm, nem jöttem ki túl jól az ottani
emberekkel. Sem a tanárokkal, sem a diákokkal… Azt hittem, jót
tenne nekem egy helyszínváltozás. Azt hittem, talán jobban kijönnék
a lányokkal, vagy valami hasonló hülyeség. – Vállat von és nevet, de
ez nem a vidám nevetés, ez egy másfajta nevetés. – Nem.
Nyilvánvaló, hogy a személyiségem túlságosan fantasztikus ahhoz,
hogy bármelyik nem kezelhesse.
Nem tudom, miért, de kezdek elég szomorú lenni. Ez nem a
szokásos szomorúságom, tudod, a felesleges és önsanyargató
szomorúság, hanem olyan, ami kifelé vetül.
– Neked a Waterloo Roadban vagy a Skinsben kéne szerepelned,
vagy valami – mondom.
Megint nevet.
– Miért is?
– Mert te olyan… – A mondatomat egy vállvonással fejezem be.
Egy mosollyal válaszol.
Csendben vagyunk még néhány pillanatig.
Én eszem. Ő iszik.
– Mit csinálsz jövőre? – kérdezem. Ez egy kicsit olyan, mintha
interjút készítenék vele, de most az egyszer olyan furcsa érzésem
van. Mintha érdekelne. – Egyetem?
Szórakozottan simogatja a csészéjét.
– Nem. Ja. Nem, nem tudom. Már amúgy is túl késő – az UCAS{6}
határideje tegnap volt. Hogyan döntsek egy egyetemi képzésről? Az
iskolában a legtöbbször azt sem tudom eldönteni, hogy melyik tollat
használjam.
– Azt hittem, az iskola kábé kötelezi a 13.-osokat, hogy
jelentkezzenek egyetemre. Vagy legalábbis szakmai képzésre, meg
ilyesmi. Még ha nem is fogadod el a helyet a végén.
Felvonja a szemöldökét.
– Tudod, az iskola nem igazán kötelezhet semmire.
Ennek a kijelentésnek az igazsága olyan, mintha képen töröltek
volna.
– De… miért nem jelentkeztél mégis néhány egyetemre? Arra az
esetre, ha úgy döntesz, menni akarsz.
– Mert gyűlölöm az iskolát. – Ez elég hangos volt. Megrázza a
fejét. – A gondolat, hogy egy széken kell ülnöm három évig, és olyan
dolgokat tanulnom, amik nem segítenek nekem az életben, szó
szerint undorít. Mindig szar voltam a vizsgákon, és mindig is az
leszek, és gyűlölöm, hogy mindenki azt gondolja, egyetemre kell
menned, hogy tisztességes életed legyen.
Döbbenten ülök.
Vagy egy percig nem mondunk semmit, mire végre a szemembe
néz.
– Talán csak a sportnál maradok – mondja ismét megnyugodva,
félénk vigyorral.
– Ó, persze. Mit játszol?
– Huh?
– Mit sportolsz?
– Gyorskorcsolyázó vagyok.
– Várj, mi?
– Gyorskorcsolyázó.
– Mármint versenyzés? A jégen?
– Ja.
Megrázom a fejem.
– Ez olyan, mintha a legvéletlenszerűbb sportot választottad
volna.
Egyetértően bólint.
– Azt hiszem, olyan.
– Jó vagy benne?
Hallgat.
– Oké vagyok – mondja végül.
Esni kezd. A cseppek a folyóra hullanak, víz találkozik vízzel,
meg lecsurog az ablakon, mintha az üveg sírna.
– Korcsolyázónak lenni igazán menő lenne – mondja. – De,
tudod, nehéz. Az olyan dolgok, mint ez, nehezek.
Eszem még egy kis croissant-t.
– Esik – támaszkodik a kezére. – Ha kisütne a nap, szivárvány
lenne. Szép lenne.
 Kinézek az ablakon. Az ég szürke.
– Nem kell szivárvány ahhoz, hogy szép legyen.
A kávézótulajdonos motyog valamit. Egy idős nő sántikál be, és
leül egy ablaknál, közel hozzánk. Eszreveszem, hogy a virágok az
asztalunkon nem igaziak.
– Mit csináljunk ezután? – kérdezi Michael.
Egy pillanatig gondolkozom.
– Játsszák A Birodalom visszavágat délután a moziban – mondom.
– Csillagok háborúja-rajongó vagy?
Összefonom a karomat.
– Meglepő?
Rám néz.
– Nagyon meglepő vagy. Általában.
Aztán az arckifejezése megváltozik.
– Te Csillagok háborúja-rajongó vagy! – mondja.
A homlokomat ráncolom.
– Öhm, ja.
– És tudsz játszani hegedűn.
– Öhm… ja.
– Szereted a macskákat?
Nevetni kezdek.
– Mi a francról beszélsz?
– Tégy a kedvemre egy percig!
– Rendben. Ja, a macskák igazán csodásak.
– És mi a véleményed Madonnáról? És Justin Timberlake-ről?
Michael nagyon furcsa ember, de ez a beszélgetés egyre inkább
az őrület határa felé halad.
– Öhm, ja. Néhány daluk jó. De kérlek, mondd el, miről beszélsz.
Kezdek aggódni a mentális egészségedért.
– Pasziánsz.
Mindketten megdermedünk, egymást bámuljuk. A Csillagok
háborúja-csíny. A hegedűvideó. A macskák, a Material Girl, Justin
Timberlake SexyBackje…
– Arra célzol, amire gondolok, hogy célzol?
– Mit gondolsz, mire célzok? – kérdezi Michael ártatlanul.
– Azt gondolom, arra célzol, hogy Pasziánsznak valami köze van
hozzám.
– És mit szólsz ehhez?
– Azt mondom, ez a legnevetségesebb dolog, amit egész évben
hallottam. – Felállok, és elkezdem felvenni a kabátomat. – Szó szerint
a legunalmasabb ember vagyok a föld színén.
– Ez az, amit te hiszel.
Ahelyett, hogy tovább vitatkoznék, megkérdezem:
– Miért érdekel ez téged annyira?
Kivár, és újra hátradől.
– Nem tudom. Csak kíváncsi vagyok ezekre a dolgokra, tudod?
Tudni akarom, ki csinálja ezt. És miért – kuncog. – Elég szomorú az
életem úgy, ahogy van.
Eltart néhány másodpercig, amíg az utolsó mondata teljes
egészében eljut hozzám.
Ez az első alkalom, hogy hallottam Michael Holdent ilyesmit
mondani.
Olyasmit, amit én mondanék.
– Hé! – mondom. Komolyan biccentek neki. – Nekem is.

Mielőtt elhagyjuk a kávézót, Michael vesz az idős hölgynek egy

csésze teát. Aztán elvisz engem a műjégpályára, hogy megmutassa,
milyen gyorsan tud korcsolyázni. Kiderül, hogy minden egyes
alkalmazottal öribarik. Befelé menet mindenkivel pacsizik, és
ragaszkodnak hozzá, hogy velem is pacsizzanak, ami eléggé furcsa,
de ettől valahogy menőnek érzem magam.
Michael őrült korcsolyás. Nem korcsolyázik mellettem, hanem
repül. Minden lelassul, én pedig nézem, ahogy felém fordul, és az a
mosoly, a mosolya kiszélesedik, aztán csak eltűnik sárkányleheletet
hagyva maga után. Én, ehhez képest, hétszer esem el.
Miután már jó ideje imbolygok a jégen, úgy dönt, megszán, és
velem korcsolyázik. Megragadom a kezét, és próbálok nem pofára
esni, ahogy hátrafelé haladva magával húz engem. Olyan hevesen
röhög a koncentráló arckifejezésemtől, hogy könnyek szöknek ki a
szeme sarkából. Amint ráérzek a dologra, körbekorcsolyázunk a
jégpályán, a Zapptől a Radio People szól, egy alulértékelt, nyolcvanas
évekbeli gyöngyszem, ami egyben a kedvenc dalom a Meglógtam a
Ferrarival-ból. Kifelé menet, úgy egy óra múlva, mutat nekem egy
képet magáról a Korcsolyázó Klub tábláján, tízéves, és egy trófeát
tart magasan a feje fölött.
Nincs senki a városban, néhány öreget leszámítva. Álmos
vasárnap. Meglátogatjuk az összes régiségboltot. Játszom egy
használt hegedűn, meglepően sok darabra sikerül emlékeznem.
Michael becsatlakozik zongorán, és örömzenélünk, míg az
üzlettulajdonosok úgy nem döntenek, túl bosszantóak vagyunk, és
ki nem dobnak minket. Egy másik üzletben lenyűgöző
kaleidoszkópot találunk. Fából van, kinyitható, mint egy teleszkóp.
Felváltva nézzük a mintákat, majd Michael úgy dönt, megveszi. Túl
drága. Megkérdezem, miért vette meg. Azt mondja, mert nem
szerette a gondolatot, hogy soha senki nem néz bele.
A folyó mentén sétálunk, köveket dobálunk bele, és Micimackó-
Vízipólót{7} játszunk a hídon. Visszamegyünk a Café Riviére-be egy
késői ebédre, és még több teára Michaelnek. Elmegyünk a moziba
megnézni a Csillagok háborúja: A Birodalom visszavágót, ami
természetesen kiváló, aztán maradunk megnézni a Dirty Dancinget,
mert úgy tűnik „vissza a nyolcvanas évekbe” nap van. A Dirty
Dancing egy nagyon hülye film.
A felénél kapok egy újabb üzenetet a biogomra.
 Anonymous: Napi gondolat: Miért hagynak az emberek újságokat a
vonatokon?

Ezt megmutatom Michaelnek.

– Milyen fantasztikus kérdés – mondja.
Nem értem, hogy ez miért lenne fantasztikus kérdés, szóval
törlöm éppúgy, mint a másikat.
Nem tudom, mennyi az idő, de kezd sötétedni. Visszamegyünk a
Dying Sunhoz. Kicsit távolabb a szikla mentén ott van Michaelék
háza, ragyog az égen. Ez a szirttető tényleg a legjobb hely az egész
világon. Az univerzum legjobb vége.
A szélén egyensúlyozunk, a szél eláramlik a fülünk mellett.
Lelógatom a lábam, és némi rábeszélés után Michael is.
– Még a nap is lemegy… – mondja.
– A nap is felkel – felelem, mielőtt leállíthatnám magam.
A feje úgy fordul el, mint egy roboté.
– Mondd ezt újra!
– Mit?
– Mondd ezt újra!
– Mit mondjak?
– Amit az előbb mondtál.
Sóhajtok.
– A nap is felkel.
– És megkérdezhetem, ki írta ezt?
Újra sóhajtok.
– Ernest Hemingway.
Megrázza a fejér.
– Te gyűlölöd az irodalmat. Gyűlölöd. Arra sem tudod rávenni
magad, hogy elolvasd a Büszkeség és balítéletet.
–…
– Nevezz meg három másik Hemingway-regényt!
 – Komolyan? Tényleg ezt kéred tőlem?
Mosolyog.
Megforgatom a szemem.
– Akiért a harang szól. Az öreg halász és a tenger. Búcsú a fegyverektől.
Elképedve tátja el a száját.
– Nem mintha bármelyiket is olvastam volna.
– Most le kell teszteljelek.
– Jézus.
– Ki írta Az üvegbúrát?
–…
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, Spring.
Ez az első alkalom, hogy csak a vezetéknevemen szólított. Nem
tudom, mit mond ez el a kapcsolatunkról.
– Oké… Sylvia Plath.
– Ki írta a Zabhegyezőt!
– J. D. Salinger. Nagyon könnyűeket adsz nekem.
– Oké akkor… Ki írta A játszma végét!
– Samuel Beckett.
– Saját szoba?
– Virginia Woolf.
Hosszan néz rám.
– Szépek és átkozottak?
Meg akarom állni, hogy kimondjam a válaszokat, de nem tudom.
Nem tudok hazudni neki.
– F. Scott Fitzgerald.
Megrázza a fejét.
– Az összes könyveimet ismered, de nem olvastad egyiket sem.
Ez olyan, mintha pénz esne, de egyetlen érmét sem lennél hajlandó
elkapni.
Tudom, hogy ha túljutnék az első néhány oldalon, akkor
valószínűleg élveznék néhány könyvet, de nem teszem. Képtelen
vagyok könyveket olvasni, mert tudom, hogy egyik sem igaz. Ja,
képmutató vagyok. A filmek sem igaziak, de szeretem őket. De a
könyvek, azok mások. Amikor filmet nézel, egyfajta kívülálló vagy,
aki befelé néz. A könyveknél… ott vagy. Benne vagy. Te vagy a
főszereplő.
Egy perccel később azt kérdezi:
– Volt már valaha pasid, Tori?
Felhorkanok.
– Nyilvánvalóan nem.
– Ne mondd ezt. Egy szexi bestia vagy. Könnyen lehetett volna
pasid.
Semmilyen szempontból nem vagyok szexi bestia.
Sóhajtok.
– Nincs szükségem férfira. Egyedülálló vagyok, és sikeres.
Ettől Michael olyan hevesen nevet, hogy eldől, az arcát a
tenyerébe temeti, amitől nekem is nevetnem kell. Hisztérikusan
nevetünk, míg a nap majdnem teljesen lemegy.
Amint megnyugszunk, Michael visszafekszik a fűbe.
– Remélem, nem bánod, hogy ezt mondom, de úgy tűnik, hogy
Becky nemigen lóg együtt veled az iskolában. Úgy értem, ha az
ember nem tudná, nem is gondolná, hogy legjobb barátok vagytok. –
Rám néz. – Nem igazán beszélgettek sokat egymással.
Keresztbe teszem a lábam. Újabb hirtelen témaváltás.
– Igen… ő… Nem tudom. Talán ez az, amiért a legjobb barátok
vagyunk. Mert nem kell többet beszélnünk. – Kinyújtózva
visszanézek rá. A karja a homlokán fekszik, haja szétterül a sötétben,
és a maradék fény kaleidoszkópformában kavarog a kék szemében.
Elfordítom a tekintetem. – Több barátja is van, mint nekem, azt
hiszem. De ez rendben van. Nem bánom. Érthető. Elég unalmas
vagyok. Úgy értem, igazán unalmas élete lenne, ha mindig csak
velem lógna.
– Nem vagy unalmas. Élő megtestesülése vagy a nem
unalmasnak.
 Csend.
– Azt hiszem, igazán jó barát vagy – mondja. Újra megfordulok.
Rám mosolyog, és ez eszembe juttatja az arckifejezését azon a napon,
amikor találkoztunk: vad, félénk, valami nem egészen érthető vele
kapcsolatban. – Becky igazán szerencsés, hogy olyan barátja van,
mint te.
Becky nélkül semmi lennék, azt hiszem. Annak ellenére, hogy a
dolgok most mások. Néha széttép a gondolat, hogy mennyire
szeretem őt.
– Ez pont fordítva van – mondom.
A felhők nagyjából felszívódnak. Az ég narancssárga a
horizonton, a fejünk felett sötétkékbe vált. Olyan, mint egy átjáró. A
Csillagok háborúja filmről kezdek gondolkodni, amit korábban
láttunk. Annyira Jedi akartam lenni, amikor gyerek voltam! A
fénykardom zöld lett volna.
– Haza kellene mennem – mondom végül. – Nem szóltam a
szüleimnek, hogy elmegyek.
– Ah. Rendben. – Mindketten felállunk. – Hazakísérlek.
– Igazán nem kell.
De mégis megteszi.
 TIZENHÉT

AMIKOR MEGÉRKEZÜNK A HÁZUNK ELÉ, az ég fekete, és nincsenek

csillagok.
Michael megfordul, és a karját körém fonja. Meglep, így nincs
időm reagálni, a karom ismét az oldalam mellett lóg.
– Igazán jó napom volt – mondja, miközben ölel.
– Nekem is.
Elenged.
– Gondolod, hogy most már barátok vagyunk?
Hezitálok. Nem tudom, miért. Ok nélkül hezitálok.
Szinte azonnal megbánom, amit mondok, amint kimondom.
– Mintha – mondom –, te igazán… te igazán barátkozni akarnál
velem.
Kissé zavartan néz, szinte bocsánatkérőn.
– Ez olyan, mintha magadért tennéd – mondom.
– Minden barátság önző. Talán, ha mindannyian önzetlenek
lennénk, békén hagynánk egymást.
– Néha ez a jobb.
Ez fáj neki. Nem kellene ezt mondanom. Elűzöm az átmeneti
boldogságát.
– Az?
Fogalmam sincs, miért nem tudom csak kimondani, hogy
barátok vagyunk, és ezzel kész.
– Mi ez? Ez az egész dolog. Két hete találkoztam veled. Ennek
semmi értelme. Nem értem, miért akarsz barátkozni velem.
– Ezt mondtad a múltkor is.
– A múltkor?
– Miért teszed ezt olyan komplikálttá? Nem hatévesek vagyunk.
 Azt mondom:
– Én csak szörnyű vagyok a… Én… Nem tudom.
Lekonyul a szája.
– Nem tudom, mit mondjak – mondom.
– Rendben. – Leveszi a szemüvegét, hogy megtörölje a pulóvere
ujjával. Még sosem láttam őt a szemüvege nélkül. – Rendben. – És
aztán, amikor visszateszi, minden szomorúság lebomlik, és ami
alatta marad, az az igazi Michael, a tűz, a fiú, aki korcsolyázik, a fiú,
aki követett engem az étterembe, hogy elmondjon nekem valamit,
amit elfelejtett, a fiú, akinek nincs jobb dolga, mint rákényszeríteni,
hogy elhagyjam a házat és éljek.
– Itt az idő, hogy feladjam? – kérdezi, majd válaszol. – Nem,
nincs itt.
– Úgy beszélsz, mintha szerelmes lennél belém – mondom. –Az
isten szerelmére!
– Nincs ok, amiért ne lehetnék szerelmes beléd.
– Szerelmes vagy belém?
Kacsint.
– Ez egy rejtély.
– Ezt úgy fogom fel, hogy nem.
– Persze hogy úgy. Persze hogy úgy fogod fel, hogy nem. Még
csak fel sem kellett volna tenned ezt a kérdést, ugye?
Most felbosszant. Kibaszottul.
– Jézus Krisztus, ne már! Tudom, hogy hülye vagyok, néha
pesszimista, de ne viselkedj úgy, mintha valami mániás depressziós
pszichopata lennék!
Ekkor hirtelen – mint ahogy változik a szélirány, vagy mint egy
zökkenő az úton, vagy a pillanat, amikor felsikoltasz egy
horrorfilmben –, hirtelen teljesen más ember lesz. A mosolya meghal,
és a szeme kékje és zöldje elsötétül. Ökölbe szorítja a kezét, és
vicsorog, tényleg vicsorog rám.
– Talán tényleg egy mániás depressziós pszichopata vagy.
 Lefagyok, döbbenten, felfordul a gyomrom.
– Értem.
Megfordulok
és bemegyek a házba
és becsukom az ajtót.

Kivételesen Charlie van Nickéknél. A szobájába megyek, és

lefekszem. Van egy világatlasz az ágya mellett, bizonyos helyeket
bekarikázott. Prága. Kiotó. Seattle. Számos fotó is van itt róla
Nickkel. Nick és Charlie a Millenniumi Keréknél. Nick és Charlie
egy rögbimeccsen. Nick és Charlie a tengerparton. A szobája olyan
tiszta. Megszállottan tiszta. Tisztítóspréillata van.
Az éjjeliszekrényén van egy fiók, amiben korábban mindenféle
rágcsálnivaló volt egymásra pakolva és elrendezve, de anya
megtalálta és kidobta ezeket, amíg Charlie a pszichiátrián volt. Most
a fiókban egy csomó könyv van. Egy csomó, amit magától
értetődően apa adott neki. Becsukom a fiókot.
Elmegyek a laptopomért, behozom Charlie szobájába, és
végiggörgetek néhány blogot.
Elszúrtam, igaz?
Mérges vagyok, hogy Michael azt a dolgot mondta. Gyűlölöm,
hogy azt a dolgot mondta. De én is mondtam hülye dolgokat. Ülök,
és kíváncsi vagyok, hogy Michael fog-e beszélni velem holnap.
Valószínűleg az egész az én hibám. Minden az én hibám.
Kíváncsi vagyok, Becky mennyit fog beszélni holnap Benről. Egy
csomót. Arra gondolok, kivel tudnék még együtt lógni. Nincs senki.
Arra gondolok, hogy soha többé nem akarom elhagyni ezt a házat.
Arra gondolok, volt-e házi feladatom a hétvégére. Arra gondolok,
milyen szörnyű ember vagyok.
Beteszem az Amélie csodálatos életét, ami a legjobb külföldi film a
mozi történetében. Elmondom neked, ez egy az eredeti, független
filmek közül. Jól elkapja a romantikát. Azt is mondhatod, hogy
őszinte. Nem csak arról van szó, hogy „a lány csinos, a fiú jóképű,
mindketten utálják egymást, aztán rájönnek, hogy mindkettejüknek
van egy másik oldala, elkezdik megkedvelni egymást, szerelmi
vallomás, vége”. Amélie románca jelentőségteljes. Nem hamis,
hanem hihető. Valóságos.
Lemegyek a földszintre. Anya a számítógépnél van. Jó éjszakát
kívánok neki, de legalább húsz másodpercbe telik, mire meghall,
szóval csak visszaindulok az emeletre egy üveg cukormentes
limonádéval.
 TIZENNYOLC

BECKY BEN HOPE-PAL van az iskolában. Most együtt járnak. Együtt

vannak a társalgóban, és rengeteget mosolyognak. Miután néhány
percig a közelben ülök egy forgószéken, Becky végül észreveszi,
hogy itt vagyok.
– Hé! – ragyog rám, de az üdvözlés erőltetettnek hangzik.
– Reggelt! – Mindketten ülnek, Becky a lábát Ben ölébe teszi.
– Nem hiszem, hogy beszéltem már veled korábban – mondja
Ben. Annyira vonzó, hogy extra kínosan érzem magam. Gyűlölöm
ezt. – Mi a neved?
– Tori Spring – mondom. – Együtt járunk matekra. És angolra.
– Oh, igen, igaz, azt hiszem, már láttalak téged! – Nem hiszem,
hogy látott volna. – Ja. Ben vagyok.
– Igen.
Ülünk ott egy kicsit, azt várja tőlem, hogy folytassam a
beszélgetést. Nyilvánvalóan nem ismer engem jól.
– Várj. Tori Spring? – hunyorog rám. – Te… te Charlie Spring
nővére vagy?
– Igen.
– Az a Charlie Spring, aki együtt jár Nick Nelsonnal?
– Igen.
A hízelgés minden nyoma azonnal lehullik az arcáról, és csak
egyfajta fojtott szorongás marad. Egy pillanatig mintha valami
reakciót várna tőlem. De aztán elmúlik.
– Klassz. Ja, párszor összefutottunk a Truhamben.
Bólintok.
– Klassz.
– Ismered Charlie Springet? – kérdezi Becky.
 Ben az inge gombjaival babrál.
– Nem igazán. Csak láttam őt arra, tudod. Kicsi a világ, nem
igaz?
– Igen – mondom.
Becky furcsa kifejezéssel bámul engem. Visszabámulok rá,
próbálom telepatikusan megmondani neki, hogy nem akarok itt
lenni.
– Tori – mondja Becky –, megcsináltad a szociológiaházit?
– Igen. Te?
Szégyenlősen vigyorog, és oldalra pillant Benre. Pimasz
pillantást váltanak.
– Elfoglaltak voltunk – kuncog.
Próbálok nem gondolni az elfoglalt szó másodlagos jelentéseire.
Evelyn végig itt volt, tőlünk elfordulva néhány másik 12.-essel
beszélgetett, akikkel én nem beszélek. Ebben a pillanatban
megfordul a székén, forgatja a szemét Benre és Beckyre, és azt
mondja:
– Uh, miért vagytok annyira imádni valóak, srácok?
Átkutatom a táskám, megkeresem a házimat, és odaadom Becky-
nek.
– Csak add vissza szociológián – mondom.
– Á! – Elővesz egy papírdarabot. – Csodálatos vagy. Kösz,
drágám.
Becky egész életem során még sosem hívott „drágámnak”.
Hívott embernek”. Hívott „csajszinak”. Hívott „havernak”
százmilliárdszor. De sohasem hívott engem „drágámnak”.
A csengő megszólal, én pedig köszönés nélkül távozom.

Lucas szünetben odajön hozzám, mialatt én a könyveimet válogatom

a szekrényből. Megpróbál beszélgetést kezdeményezni, és hogy
igazságos legyek, csak mert a legtöbbször sajnálom őt, igazán
keményen próbálok beszélgetni vele. Az „igazán keményen
próbálok” alatt azt értem, hogy épp nem ignorálom őt. Úgy érzem,
mintha a haja nőtt volna péntek óta.
Becky partijáról kezdünk beszélgetni.
– Igen, elég korán hazamentem – mondja. – A felénél eltűntél.
Kíváncsi vagyok, látott-e engem Michaellel.
– Igen – felelem, egyik kezemet a szekrényem ajtaján tartva
rápislantok. – Öhm, én is hazamentem.
Bólint, és a nadrágja zsebébe teszi a kezét. De tudom. Tudom,
hogy tudja, hogy nem mentem haza. Van egy rövid csend, mielőtt
gyorsan továbblépne.
– Nem tudom, hogy tetszett-e neki az ajándékom – mondja egy
vállvonással. Aztán rám néz. – Abban mindig igazán jó voltam, hogy
neked ajándékokat vegyek.
Bólintok. Ez igaz.
– Igen, az voltál.
– Április ötödike, igaz?
Emlékszik a születésnapomra.
Elfordulok, a kelleténél tovább tart, amíg előkeresem a
matematika-tankönyvemet.
~ Jól emlékszel.
Újabb furcsa szünet.
– Az enyém októberben van – mondja. Akkor már tizenhét éves.
– Gondoltam, talán nem emlékszel.
– Nem vagyok túl jó abban, hogy dolgokra emlékezzek.
– Igen. Nem, ez rendben van.
Nevet. Kezdem kicsit kábultnak érezni magam. Amikor végre
becsengetnek harmadik órára, a megkönnyebbüléstől szinte elájulok.

Negyedik órán a Pasziánsz ismét lecsap.

 Az egyetlen weboldal, amihez az iskolai számítógépek
hozzáférhetnek, a Pasziánsz blog, ami jelenleg a félmeztelen Jaeé
Gyllenhaal nagy méretű fényképét jeleníti meg a következő szavak
alatt:

Pasziánszosok!
Elértük a 2000 követőt. Jutalmatok a Higgsben az összes mai
informatikaóra tönkretétele Gyllenhaal-módra. Azoknak, akik nem a
Higgsbe járnak: biztosak vagyunk benne, hogy ettől függetlenül értékelni
fogjátok Gyllenhaalt.
A Türelem Öl.

A tanárok gyakorlatilag kidobják az embereket a

számítógéptermekből, és minden informatikaóra a további
értesítésig törölve van. Megtapsolom a Pasziánszt az
erőfeszítéseikért.
Kent úgy döntött, hogy a következő szintre lép, és nem
hibáztatom. Ebéd kezdetekor azon kapom magam, hogy besétálok a
végzősök irodájába egy „diákinterjúra”, ami a tanári szakzsargonban
a kihallgatást jelenti. Kent a számítógépénél ül, és Strasser is itt van
lelkesen pislogva. Lerogyok egy székbe. A szemközti falon egy
poszter virít, amin az olvasható: „A BESZÉLGETÉS SEGÍT”. Ez
nagyon-nagyon értelmetlen.
– Nem tartunk fel sokáig – mondja Strasser. – Itt biztonságban
érezheted magad. Bármi, amit ebben a szobában mondasz, névtelen
marad.
Kent jelentőségteljes pillantással néz Strasserre.
– Mi csak tudni akarjuk, hogy láttál vagy hallottál-e akármit, ami
bármiben segíthet – mondja.
– Nem – felelem annak ellenére, hogy ott vannak az üzenetek, a
C13-as hackelés és a találkozó. – Sajnálom. Semmit.
 Tudom, hogy ez hazugság. És nem tudom, miért hazudtam. Csak
azt érzem, hogy ha valamit mondok arról, amit láttam vagy
hallottam, azzal belekeveredek. És nem szeretnék belekeveredni.
– Rendben – mondja Kent. – Csak légy résen! Tudom, hogy nem
vagy prefektus, de… tudod.
Bólintok és felkelek, hogy elmenjek.
– Tori – mondja Kent. Visszafordulok. Vet rám egy pillantást.
Egy szokatlan pillantást.
De aztán elmúlik.
– Légy óvatos! – mondja. – Nem hagyhatjuk, hogy a dolgok
tovább romoljanak.

Ebédszünet végén egy blogot görgetek a társalgóban, amikor a Mi

Osztályrészünk belép, és leülnek egy asztalhoz. Épp most jöttek
vissza a menzáról. Ma Becky, Lauren és Rita azok. Nincs Lucas vagy
Evelyn. Elfelejtettem ebédet készíteni magamnak, és nincs pénzem,
de hogy őszinte legyek, az étel gondolatától is enyhén rosszul
vagyok. Becky meglát a számítógépnél, és odajön. Kilépek a blogról,
és megnyitok egy angolesszét, amit még nem fejeztem be.
– Miért vagy itt egymagadban?
– Még nem írtam meg ezt az angolesszét.
– Milyen angolesszé? Azt hittem, az a másik házink van.
– A miniesszé. Hősök a Büszkeség és balitéletben. Holnapra kell.
– Uh. Igen, ez nem fog így elkészülni. Kezdek rájönni, hogy
sokkal inkább az életemet szeretném élni, mint házit csinálni.
Bólintok, mintha érteném.
– Elfogadható.
– Láttad a Facebook-feltöltésemet, ugye?
– Igen.
Sóhajt, és az arcára teszi a kezét.
 – Én csak olyan boldog vagyok! Nem tudom elhinni! Ő a
legkedvesebb srác, akivel valaha találkoztam.
Bólintok és mosolygok.
– Nagyon örülök neked. – Továbbra is bólogatok és mosolygok.
Olyan vagyok, mint a Churchill Biztosító bulldogja. Ó, igen.
– Például szombaton írtam neki, hogy komolyan gondoltad
mindazt, amit a partimon mondtál, vagy csak az ital beszélt belőled,
és azt mondta, nem, mindent úgy értettem, tényleg kedvellek téged.
– Ez aranyos!
– Én is nagyon kedvelem őt.
– Az jó!
Előveszi a telefonját, végiggörgeti, aztán körbelóbálja és nevet.
– Régóta nem voltam ilyen boldog!
Összekulcsolom a két kezemet az ölemben.
– Igazán örülök neked, Becky!
De látom, hogy azt gondolja, hazudok. Azt gondolja, nem
érdekel.
– Köszi – mondja, és azt kívánom, bár el tudnám mondani, hogy
örülök neki, de minden, amit tesz, azt az érzést kelti bennem, mintha
én kudarcot vallottam volna az életben.
Néhány másodpercig nem mondunk semmit. Csak mosolygunk.
– Mit csináltál hétvégén? – kérdezi kötelességből.
Végigfuttatom a kezemet a hajamon. Egy tincs a rossz oldalra
került.
– Semmit. Ismersz engem.
Tartja a szemkontaktust.
– Szerintem sokkal nyitottabb is lehetnél. Egyszerűen csak…
mintha nem is próbálkoznál. Ha megpróbálnád, nagyon könnyen
szerezhetnél pasit.
– Tényleg nincs szükségem pasira – mondom.
Egy kicsivel később megszólal a tanulócsoportokra szólító
csengő. Befejeztem és kinyomtattam azt az esszét. Mindenki megy a
saját csoportjába, kivéve engem. Elindulok a csoportszobához, de
amikor jobbra fordulok, Michael elsétál mellettem, és őt látva
kedvem támad megrúgni vagy megütni valamit. Megáll, és azt
kérdezi, „hová mész?”, de én csak kisétálok az iskolakapun, aztán
megyek tovább. Alig van valaki a haldokló városunkban, és szó
szerint északi-sarki hőmérséklet van, én meg az iskolában hagytam a
kabátomat. Amikor végre hazaérek, totál egyedül vagyok, így ágyba
bújok, és alszom, míg anya fel nem kelt a vacsora miatt. Fogalma
sincs róla, hogy ellógtam az iskolából.
Ezen az estén Charlie-nak időpontja van a pszichiáterével az
étkezésizavar-klinikán, és mind úgy döntünk, hogy megyünk—
anya, apa és én –, szóval Olivert otthon hagyjuk Nick felügyeletére.
Anya és apa megy be elsőként a találkozóra, Charlie-t és engem kint
hagynak a várószobában. Ez az első alkalom, hogy a klinikán járok,
mióta az öcsém a múlt évben itt maradt, és még mindig
hátborzongatóan optimista ez a hely. A falon van egy nagy festmény
egy szivárványról meg a napról mosolygó arccal.
Ez az osztály csak tinédzserekkel foglalkozik. Jelenleg egy lány
van velünk a helyiségben, talán korombeli, könyvet olvas, és egy
fiatalabb fiú, talán tizenhárom, a Shreket nézi. Magamban
megtapsolom a filmes ízlését.
Charlie nem beszélt velem péntek óta. De én sem beszéltem vele.
Néhány perc múlva megtöri a csendet.
– Miért nem beszéltünk? – Laza szabású, kockás inget és farmert
visel. A szeme sötét és halott.
– Nem tudom. – Ez minden, amit mondani tudok.
– Mérges vagy rám.
– Nyilvánvalóan nem.
– Kellene.
Felteszem a lábam a kanapéra.
– Nem mintha a te hibád lenne.
 – Akkor kinek a hibája? – támaszkodik az egyik kezére. – Ki a
felelős ezért?
– Senki! – csattanok fel. – A szar megtörténik. Szarságok
történnek a nem megfelelő emberekkel. Tudod te is.
Hosszú ideig néz engem, a fejét kissé lehajtva.
– Mit csináltál? – kérdezi.
Szünetet tartok, mielőtt elmondom neki.
– Egész hétvégén Michael Holdennel voltam.
Felvonja a szemöldökét.
– Nem úgy – mondom.
– Nem mondtam semmit.
– De arra gondoltál.
– Miért voltál vele egész hétvégén? Barátok vagytok? – A szeme
csillog. – Nem hittem volna, hogy ilyesmit csinálsz.
Összeráncolom a homlokomat.
– Azt mondta nekem, hogy „mániás depressziós pszichopata”
vagyok. Nem hiszem, hogy ő…
A vízautomata bugyborékol. Az ablakok nyitva vannak résnyire,
és szellő zörgeti az 1980-as évekből itt maradt rolókat. Charlie rám
néz.
– Mi más történt? – kérdezi. – Vagy egymillió éve nem
beszéltünk rendesen.
Listázom a dolgokat.
– Becky Ben Hope-pal jár. Állandóan róla beszél. Nem beszéltem
anyával és apával rendesen szombat óta. Nem aludtam sokat. És…
Michael.
Charlie bólint.
– Ez jó sok dolog.
– Tudom. Első világbeli problémák igazi tárháza.
– Várj – mondja –, Becky együtt jár Ben Hope-pal?
– Ja.
– Az a Ben Hope, aki korábban a Truhambe járt?
 – Mi, te ismered őt?
Majdhogynem megrémül a kérdéstől. Egy rövid hallgatás után
azt mondja:
– Ja, korábban barátok voltunk. De már nem igazán.
– Értem.
– Holnap se megyek suliba.
– Tényleg?
– Aha. Anya és apa kényszerít. Túlságosan felfújják a dolgot.
Felhorkanok.
– Visszaesésed volt, és bántottad magad, te idióta!
Hátradől.
– Nos, drámakirálynő vagyok, nem?
– Akarod, hogy szerdán veled menjek busszal? – Általában
sétálok az iskolához, és Charlie buszozik. Gyűlölöm a buszt.
Charlie arckifejezése ellágyul, és mosolyog.
– Igen. Köszi. – Úgy helyezkedik a kanapén, hogy a teste felém
forduljon. – Azt hiszem, kéne adnod egy esélyt Michaelnek.
Egy esélyt?
– Tudom, hogy Nick és én azt mondtuk, hogy fura. Tényleg fura.
És tudom, hogy azt hiszed, könnyebb egyedül lenni, de minden
perc, amit azzal töltesz, hogy azon gondolkozol, mit nem csinálsz, az
egy újabb perc, amikor elfelejted, hogyan legyél más emberek
közelében.
– Én nem…
– Michael rendben van. Ezt bebizonyította. Nem értem, miért
nem tudod elfogadni az ilyen dolgokat. Ha nem tudod elfogadni a
dolgokat, amiket nem értesz, akkor azzal töltőd az életedet, hogy
mindent megkérdőjelezel. Akkor pedig a saját fejedben kell leélned
az életed.
Egy ápolónő szakít félbe minket, aki belép a helyiségbe, és
megkéri Charlie-t, csatlakozzon anyához és apához a találkozón.
Charlie feláll, de nem megy el. Lenéz rám.
– Az olyan rossz dolog? – kérdezem.
– Victoria, így végzed egy olyan helyen, mint ez.
 TIZENKILENC

MÁSNAP AZ ÖTÖDIK ÓRÁBAN beindul a tűzjelző. Épp csak leültem egy

székre a társalgóban, az iPodom végtelenítve játssza a Fix you-t a
Coldplaytől (szánalmas, tudom), amikor a sziréna visítani kezd.
Most mind itt vagyunk az iskolai pálya fagyos pusztaságában, a
tanulócsoportjainkban felsorakozva.
Hallom, hogy legalább három ember beszél valami tűzről Kent
irodájában, de mivel több mint öt éve egy leányiskolába járok,
megtanultam, hogy ne bízzak semmiben, amit szájhagyomány útján
közölnek.
Senkit nem ismerek igazán a saját csoportomból, szóval
didergek, és nézelődök. Észreveszem Michaelt néhány sorral arrébb
egy csoportban, valahogy nem illik a 13. évfolyamosok közé. Úgy
tűnik, valahogy sehová sem illik.
Kezdek kíváncsi lenni, vajon a vasárnapi kitörésem-e az oka,
hogy nem hívott fel, vagy keresett meg az iskolában. Kíváncsi
vagyok, vajon továbbra is a barátom akar-e lenni. Talán Charlie-ra
kéne hallgatnom. Ha azt gondolja, hogy Michael rendben van, altkor
talán tényleg, és adnom kellene neki egy esélyt. Nem mintha ez
számítana, mert egyébként is visszautasítottam az ajánlkozását. Nem
mintha adna nekem még egy esélyt. Ez oké. Rendben van. Nem
akarok menni arra a Pasziánsz-találkozóra szombaton, szóval
legalább ettől megszabadultam.
Tovább bámulom őt, mert valami nem stimmel.
Félig lehunyt szemmel, kifejezéstelenül bámul egy könyvbe, és
az arca olyan fagyos, hogy az már engem tesz feszültté. Valójában,
azt hiszem, mindjárt elsírja magát.
 Nem egészen látom, mi a könyv címe, de nagyon vastag, és
Michael már közel jár a végéhez. A nyakkendője nincs megkötve –
körbetekerte a nyakán, mint egy sálat –, és az oldalválasztéka túl
messze van. Bárcsak tudnám, mit olvas! Tudom, hogy nem
kedvelném a könyvet, de mindig meg tudod mondani, mit gondol
valaki abból, amit olvas.
Egy kicsit távolabb Lucas csatangol a pályán Evelynnel és egy
név nélküli, nagy hajú fiúval, aki az utolsóként érkező csoporthoz
tartozik. Lucas is szomorúnak tűnik. Kezdem azt érezni, hogy
mindenki szomorú. Minden szomorú. Az egész szomorú.
Kíváncsi vagyok, vajon Lucas Evelyn titkos barátja-e. Lehetséges.
Nem akarok Lucasra vagy Michaelre gondolni többé.
Visszavonulok a telefonomhoz, és betöltőm a Pasziánsz blogot.
Várom, hogy megnyíljon az oldal, arra számítok, hogy még mindig
Jake Gyllenhaal lesz legfelül.
De egy új poszt van ott, ami megelőzi Jake-et. Egy kézről készült
fotó, kinyújtott mutatóujjal, amint éppen betörni készül az iskolai
tűzjelzőgomb üvegét. Alatta a következő szöveg olvasható:

MERJEM-E.
MEGZAVARNI A MINDENSÉGET?{8}

Hosszú időn át bámulom a fotót, kezdek egy kis klausztrofóbiát

érezni. Ez a kérdés, ez a két verssor forog folyamatosan a fejemben,
mintha tőlem kérdeznék. Elgondolkodom azon, honnan tudom
egyáltalán, hogy az a két sor egy versből származik, mert nem
hiszem, hogy akár csak egy pillantást is vetettem olyan versre, ami
nem az iskolai munka része lett volna. Elgondolkozom, hogy
megkérdezhetném-e Michaelt, mert ő valószínűleg tudná, hogy
melyik versből van, de aztán eszembe jut, hogy azt hiszi, mániás
depressziós pszichopata vagyok. Szóval ennyi.
 HÚSZ

HAZAÉREK. Minden normálisan történik. Köszönök Nicknek és

Charlie-nak. Bekapcsolom a laptopomat. Beteszek egy filmet. És
aztán csinálok valami furcsát.
Felhívom Michaelt.

16:49
Kimenő hívás

M: Halló?
T: Szia! Tori vagyok.
M: Tori? Tényleg? Már megint felhívtál? Két hét alatt kétszer!
Nem olyannak tűnsz, mint aki szeret telefonálni.
T: Higgy nekem, nem szeretek!
M: …
T: Túlreagáltam. Én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie.
Azért hívtalak, hogy bocsánatot kérjek.
T: …
M: Én is sajnálom. Nem gondolom, hogy pszichopata vagy.
T: Nem? Pedig jogos feltételezés.
M: Nem is tudom, miért kell bocsánatot kérnünk egymástól.
Nem is emlékszem, min vitatkoztunk. Nem is hiszem, hogy
vitatkoztunk.
T: Tagadásban vagy?
M: Te?
T: Mit jelent ez?
M: Nem tudom.
T: Én csak sajnálom. Rád förmedtem.
M: …
T: A barátod akarok lenni. Lehetünk… lehetnénk esetleg…?
M: Már barátok vagyunk, Tori. Nem kell kérned. Már barátok
vagyunk.
T:…
M: Charlie-val minden rendben?
T: Minden rendben vele.
M: Veled minden rendben?
T: Jól vagyok.
M:…
T:…
M: Láttam Beckyt és Bent igazán meghitten együtt.
T: Ó! Ja, gyakorlatilag összenőttek. Becky igazán boldog.
M: Te boldog vagy?
T: Mi?
M: Te boldog vagy?
T: Ja, örülök. Örülök neki. Ő a legjobb barátom. Én igazán örülök
neki.
M: Nem ezt kérdeztem.
T: Nem értem.
M: …
T: …
M: Eljössz még a Pasziánsz-találkozóra velem szombaton?
T: …
M: Nem akarok egyedül menni.
T: Ja.
M: Jössz?
T: Igen.
M: …
T: Miért hallom a szelet? Hol vagy?
M: A korcsolyapályán.
T: A jégen?
M: Ismersz még másik korcsolyapályát?
T: Te telefonálsz és korcsolyázol egyszerre?
M: Képzeld, a férfiak is tudnak több feladatot végezni egyszerre!
Te hol vagy?
T: Nyilvánvalóan itthon.
M: Micsoda lúzer!
T: Mi az a zene, ami megy?
M:…
T: Filmzene, nem?
M: Az?
T: A Gladiátorból van. Now We Are Free, ez a címe.
M: …
T: …
M: A filmes ismereteid egyszerűen varázslatosak.
T: Varázslatosak?
M: Varázslatos vagy, Tori.
T: Te vagy az, aki tud korcsolyázni. Egy ember így kerül jármű
nélkül a legközelebb a repüléshez.
M: …
T: Tudsz repülni, Michael!
M: …
T: Mi az?
M: Tudok repülni.
T: Tudsz repülni.
M: Soha senki…
T: …
M: Akkor jobb, ha a Roxfortban találkozunk.
T: Vagy Sohaországban.
M: Vagy mindkettő.
T: Vagy mindkettő.
 HUSZONEGY

A SZERDA REGGELI BUSZÚTON megnyugtat, hogy Charlie mellett ülök.

Van egy csomó olvasatlan üzenet a blogomon, de nem akarom
megnézni őket. Ma túlságosan, túlságosan napos idő van.
Találkozunk Nickkel a Truham előtt. Ad Charlie-nak egy gyors
csókot, aztán beszélgetni kezdenek és nevetnek. Nézem, ahogy
elsétálnak, aztán irány a Higgshez vezető út.
Valahogy jól érzem magam, mert Michael és én most rendben
vagyunk. Nem tudom, miért csináltam akkora felhajtást. Nem, ez
hazugság. Tudom, miért. Azért, mert egy idióta vagyok.
Mr. Compton, az én érthetetlen, tökkelütött matektanárom úgy
dönt, hogy egyetlen óra erejéig párban kell dolgoznunk olyan
emberekkel, akikkel általában nem szoktunk együtt ülni. Így kerülök
Ben Hope mellé a szerda első órájában. Udvariaskodunk, majd
csendben ülünk, miközben Compton az elképzelhető
legbonyolultabb módon magyarázni kezdi a trapézszabályt. Bennek
nincs tolltartója. A mellzsebében hord egy tollat és egy kis vonalzót.
A haladóknak szóló tankönyvét is elfelejtette. Úgy érzem, ez
szándékos lehetett.
Félidőben Compton elmegy lefénymásolni néhány lapot, és egy
ideig nem tér vissza.
Döbbenetemre Ben úgy dönt, hogy beszélnie kell hozzám.
– Hé! – mondja. – Hogy van Charlie?
Lassan balra fordítom a fejem. Meglepő módon őszintén
aggodalmasnak tűnik.
– Hát… – Igazság? Hazugság? – Nem túl rosszul.
Bólint.
– Ja. Oké.
 – Charlie mondta, hogy régen barátok voltatok, vagy valami.
Nagyra kerekedik a szeme.
– Öhm, ja. Azt hiszem. De tudod… Izé, igen. Mindenki ismeri
Charlie-t. Tudod?
Ja. Mindenki ismeri. Nem hiányozhatsz két hónapig az iskolából
anélkül, hogy mindenki megtudná, miért.
– Ja.
A csend kettőnk között visszatér. Az osztályunk többi tagja
csacsog, közel az óra vége. Comptont megette a fénymásoló?
Hirtelen azon kapom magam, hogy beszélek. Én szólalok meg
előbb. Ez igazán ritka.
– Mindenki szereti Charlie-t a Truhamben – mondom –, igaz?
Ben kopogni kezd a tollával az asztalon. Furcsán ideges vigyor
terül szét az arcán.
– Hát, nem mondanám, hogy mindenki – gúnyolódik.
Összeráncolom a homlokom, mire gyorsan felveszi a maszkját. –
Nem, úgy értem, az embert nem szeretheti mindenki, nem igaz?
Megköszörülöm a torkom.
– Azt hiszem, nem.
– Igazán nem tudok róla többet – mondja.
– Ja. Oké.
 HUSZONKETTŐ

EBÉDIDŐ. Társalgó. Egy foltos, üres monitorképernyőn bámulom a

tükörképemet, a fejemet a kezembe hajtom. Nem azért, mert
különösen stresszes vagyok, vagy valami – ez csak egy nagyon
kényelmes ülőpozíció.
– Helló! – mondja Lucas, mosolyog, és leül mellém egy székre.
Felnézek rá. Ma nem tűnik annyira feszélyezettnek, ami kolosszális
haladás.
– Miért vagy ilyen vidám? – kérdezem.
Vállat von.
– Miért ne?
Hamis szarkazmussal forgatom a szemem.
– Nem kedvelem a hozzáállásodat.
Vagy egy percig bámul rám. Előveszem a telefonom, és
átgörgetem a blogos hírfolyamomat.
Aztán megszólal.
– Hé, öhm, mit csinálsz szombaton?
– Ööö, semmit, azt hiszem.
– Akarsz… ? Nekünk csinálnunk kéne valamit.
– …nekünk?
– Igen. – Most már zavarban van. – Úgy értem, ha akarsz.
– Mint például?
Megrázza a fejét.
– Nem tudom. Csak… lógni valahol.
Kényszerítem magam, hogy nagyon alaposan átgondoljam ezt.
Megpróbálhatnám. Most az egyszer. Megpróbálhatnék kedves
emberi lény lenni.
 – Ó, hát… Azt mondtam, hogy este elmegyek erre az izére. De
napközben szabad vagyok.
Felderül.
– Nagyszerű! Mit akarsz csinálni?
– Nem tudom. A te ötleted volt.
– Ó, igen… nos, átjöhetnél hozzám, ha akarsz. Csak filmet
nézni…
– Evelynnek nem volna gond?
Ja. Belemegyek a dologba.
– Hú… – Úgy nevet, mintha viccelnék. – Mi?
– Evelyn. – Ahangom kezd elhalkulni. – Ti nem… te és
Evelyn…?
– Öhm… mi… nem…
– Oké. Rendben. Klassz. Csak biztosra akartam menni.
– Miről beszélgettek, srácok? – Becky szól oda hozzánk.
Mindketten megfordulunk a székünkben. – Úgy tűnik, mintha
valami érdekesről beszélgetnétek. Pletykát akarok! Valljatok!
Lucas ölébe teszem a lábam, mert egyszerűen most nincs
kedvem visszafogni magam.
– Nyilvánvalóan flörtölünk. Istenem, Becky!
Egy másodpercig azt hiszi, komoly vagyok. Ez egy igazán
diadalmas pillanat!
Később elmegyek Michael mellett a folyosón. Megáll, és
egyenesen rám mutat.
– Te – mondja.
– Én – felelem.
Gyorsan áthelyezzük a beszélgetésünket az egyik lépcsőházba.
– Szabad vagy szombaton? – kérdezi. Már megint nála van az
egyik hülye bögre teája. Valójában a fehér ingét is lecsöpögtette.
Majdnem igent mondok, de aztán eszembe jut.
– Öhm, nem. Azt mondtam Lucasnak, hogy csinálunk valamit.
Sajnálom.
 – Ó, ne aggódj! – Belekortyol a teába. – A Pasziánsz-találkozót
azonban nem hagyhatod ki.
– Ó!
– Elfelejtetted?
– Nem. Mindenki erről beszél.
– Azt hiszem, így van.
Egymásra nézünk.
– Muszáj mennem? – kérdezem. – Tisztában vagy vele, hogy szó
szerint leszarom a Pasziánszt.
– Tisztában vagyok – mondja, ami azt jelenti, igen, muszáj
mennem.
A lépcsőn feldübörgő alsóbb éves lányhorda lassan
megfogyatkozik mögöttünk. Angolra kell mennem.
– Akárhogy is: igen – mondja. – A szombat estéd az enyém.
Miután te és Lucas befejeztétek a… smacizást. – Fel-le mozgatja a
szemöldökét.
Lassan megrázom a fejem.
– Nem hiszem, hogy valaha hallottam volna ezt a szót a való
életben.
– Hát akkor – mondja örülök, hogy a napodat egy kicsit
különlegesebbé tehettem.
 HUSZONHÁROM

FIATALABB KOROMBAN iskola után mindennap végigsétáltam az úton,

és találkoztam Charlie-val a Truham előtt. Aztán vagy busszal
mentünk haza, vagy gyalog. Annak ellenére, hogy csak egy tízperces
buszútról van szó, szinte teljes hangerőre kellett kapcsolnom az
iPodomat. Tudtam, hogy húszéves koromra megsüketülök, de úgy
voltam vele, hogy ha minden egyes nap ezeket a kölyköket kell
hallgatnom, nem érem meg a húszat. Azt sem gondoltam volna,
hogy egyáltalán tizenhét éves leszek.
Szerdán ismét buszozni kezdtem, hogy Charlie mellett legyek, és
eddig nem volt olyan rossz. Jó lehetőségnek bizonyult, hogy
beszélgessünk dolgokról. Nem bánom, hogy beszélgetek Charlie-val.
Akárhogyan is, ma péntek van, és Michael úgy döntött, hogy
hazajön velem.
Ami az igazat megvallva kedves.
Nick a Truham előtt vár rám. Mindig kifejezetten elegánsan néz
ki nyakkendőben és öltönyben. Az iskolai címere feletti „RÖGBI”-
jelvényen megcsillan a napfény. Napszemüveget visel. Ray-Bant.
Észreveszi, hogy Michael és én közeledünk.
– Minden oké? – bólint, keze a zsebében, Adidas táskája a
mellkasán keresztben átvetve.
– Minden oké – felelem.
Nick Michaelt tanulmányozza.
– Michael Holden – mondja.
Michael leengedve hagyja az oldala mellett a kezét.
– Te Nick Nelson vagy.
Látom, hogy Nick kezdeti bizonytalansága megenyhül Michael
szokatlanul normális reakciójára.
 – Aha. Emlékszem rád. A Truhamből. Hírhedt vagy, haver.
– Igen, hát. Lenyűgöző vagyok.
– Klassz.
Michael mosolyog.
– Nicholas Nelson. Igazán kiváló neved van.
Nick ránevet azon a szívélyes módon, majdnem mintha ő és
Michael évek óta barátok lennének.
– Tudom, ugye?
Truham-fiúrajok szárnyalnak el mellettünk,
megmagyarázhatatlan okból rohannak, miközben az úton a
forgalom mozdulatlan. Szemközt egy 10.-es Higgs-lánycsapat simul
egy 10.-es Truham-fiúcsapathoz a tőlünk néhány méterre lévő
kapunál. A társaságon belül legalább három pár van. Istenem!
Nyugtalanul megvakarom a homlokom.
– Hol van Charlie?
Nick összevonja a szemöldökét, és visszafordul a Truham felé.
– Ő az egyetlen srác, az osztályában, akit érdekelnek a
klasszikusok{9}, így valószínűleg hosszú beszélgetésbe keveredett
Rogersszel például a görög közmondásokról, vagy hasonló…
– Toriiiiii!
Megperdülök. Becky kikerüli a forgalmat, és elém ugrik, lila
tincsei lobognak.
Amikor megérkezik, azt mondja:
– Ben azt mondta, be kell ugrania a Truhambe, hogy elhozzon
valamit tavalyról, házi dolgozatokat vagy ilyesmi, szóval veletek
várok, srácok. Nem akarok egyedül ácsorogni, mint valami
szerencsétlen.
Mosolygok. Kezd nagyon nehézzé válni ez az egész Beckyvel, de
igyekszem és erőltetem.
Michael és Nick mindketten üres arckifejezéssel bámulnak rá,
amit nem tudok értelmezni.
– Mit csináltok itt mindannyian?
 – Charlie-t várjuk – mondom.
– Ó, ja.
– Menjünk be, és keressük meg – javasolja Nick.
De senki sem mozdul közülünk.
– Olyan, mintha a Godot-ra várvában lennénk – mormolja
Michael. Hallottam már a színdarabról, de fogalmam sincs, miről
beszél.
És hogy a dolgok még kínosabbá váljanak, Lucas is feltűnik a
semmiből.
Nick megrázza a kezét.
– Lucas! Haver! – Férfiasan megölelik egymást, de Lucas ostobán
néz ki. Udvariassági beszélgetést folytatnak, és mindegyikük túl
sokszor használja a haver és ember szavakat, aminek következtében
Michael túl hangosan horkant fel, hogy „ó, istenem!”. Szerencsére
Lucas és Nick látszólag nem hallották. Bátortalanul kuncogok.
– Mit csináltok itt mindannyian? – kérdezi Lucas. Szándékosan
úgy tesz, mintha nem látná Michaelt.
– Charlie-ra várunk – mondja Nick.
– Benre várunk – mondja Becky.
– Miért nem mentek be értük? Nekem is be kell mennem, hogy
átvegyem a művészeti kisérettségi házi dolgozatomat.
– Ben is ezt csinálja – feleli Becky.
Ben újabb említésére Nick mintha rosszallóan nézne rá. De lehet,
hogy csak képzelődök.
– Hát, akkor menjünk – mondja, és feljebb nyomja az orrán a
napszemüvegét.
– Nem lehet – suttogja Michael szarkazmust csepegtetve, olyan
csendesen, hogy csak én hallom. – Miért nem? Charlie-ra várunk. Á!
{10}
– Lehet, hogy idéz, de nem olvastam vagy láttam a Godot-ra
várvát, úgyhogy nem értem.
Nick sarkon fordul, és besétál az iskolába. Becky azonnal követi.
Aztán mi, többiek is.
 Azonnal eszembe jut, miért döntöttem úgy, hogy nem jövök ide
a végzős évekre. A fiúk, akik elhaladnak mellettem, több mint
idegenek. Csapdában érzem magam. Amikor belépünk a főépületbe,
úgy tűnik, mintha a falak egyre magasabbra és magasabbra
nőnének; a fények homályosak és villognak, és Michael tarkójáról
egy rövid emlék ugrik be, amint tavaly a Truham haladóknak szóló
matekórájának bemutatója felé vezet engem. Időnként elmegyünk
ezek mellett a rozsdás, öreg radiátorok mellett, egyik sem bocsát ki
hőt. Reszketni kezdek.
Michael a bal oldalamon van.
– Elfelejtettem, milyen itt. Mintha nyomorúságból építették
volna.
Folyosókon keresztül kanyargunk, amik látszólag a lábunk előtt
testesülnek meg. Michael fütyülni kezd. A Truham-fiúk nagyon
viccesen néznek ránk, különösen Michaelre. Egy idősebb fiúkból álló
csoport idekiált:
– Hé! Michael Holden… te köcsög! – Michael helyben
megperdül, és egy határozott dupla hüvelykujjat mutat feléjük.
Áthaladunk egy kétszárnyú ajtón, és ott találjuk magunkat a
szekrények nagy labirintusában, ami nem különbözik a saját Higgs-
beli öltözőnktől. Elsőre üresnek tűnik. Amíg meg nem hallunk egy
hangot.
– Mi a faszt mondtál nekik?
Mind az öten lefagyunk.
A hang folytatja.
– Mert nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, hazudozhatsz
rólam a nővérednek.
A másik mormol valami hallhatatlant. Máris tudom, hogy ki az.
Azt hiszem, mindenki tudja.
Meglátom Becky arcát. Már hosszú ideje nem láttam ezt az
arckifejezést rajta.
 – Ne röhögtess! Fogadok, alig vártad, hogy futhass, és elmondd
valakinek! Mindenki tudja, hogy te csak egy figyelemre vágyó pöcs
vagy. Mindenki tudja, hogy a figyelemért csinálod. Most meg
hazugságokat mondasz a nővérednek rólunk, hogy ő terjeszthesse
körbe a szart? Azt gondolod, sokkal jobb vagy, mint mindenki más,
mert nem eszel, és most visszajössz az iskolába, és annak ellenére,
hogy rám se néztél, mióta Nick Nelsonnal kefélsz, úgy gondolod,
hogy mindenféle szart terjeszthetsz rólam, ami kibaszottul nem is
igaz.
– Nem tudom, mit gondolsz, mit hallottál – mondja Charlie most
hangosabban –, de szó szerint nem mondtam el senkinek. Egyébként
komolyan nem tudom elhinni, hogy még mindig rettegsz attól, hogy
az emberek megtudják.
Egy éles csattanás és robaj hallatszik. Futni kezdek a hang felé,
mielőtt rájönnék, mit csinálok. Befordulok egy szekrénysor sarkánál,
Charlie összegörnyedve fekszik a padlón. Nick oldalba kapja Bent, a
páros előreesik a soron, majd végül neki a falnak, én pedig letérdelek
Charlie-hoz, az arcához emelem a kezem, rettegek, hogy megint
megsérült, igazán megsérült, és azt hiszem, reszketek, és minden
egy kicsit értelmetlennek tűnik, és Nick azt kiabálja, „BASZD
MEG!”, aztán Michael és Lucas elvonszolják őt, én pedig egy kicsit
ülök még ott a kisöcsémmel, reszkető kézzel, azt kívánva, bárcsak ne
ébredtem volna fel ma reggel, ne ébredtem volna fel tegnap, ne
ébredtem volna fel soha…
– Ez a fasz megérdemli! – kiáltja Ben lihegve. – Egy kibaszott
hazug!
– Még csak nem is mondott nekem semmit – mondom először
nyugodtan. Aztán sikítom: – MÉG CSAK NEM IS MONDOTT
NEKEM SEMMIT!
Mindenki elhallgat. Ben nehezen lélegzik. Amit vonzónak
tartottam benne, az most meghalt és elhamvadt.
 Michael letérdel hozzám Nicket Lucas gondjaira hagyva. Charlie
szeme felnyílik, ám kissé dezorientált, ahogyan az elvárható
valakitől, akinek épp most húztak be.
– Tudod a nevem? – kérdezi Michael, aki nem Michael többé,
valaki egészen más, valaki komoly, valaki mindentudó.
Némi szünet után Charlie azt krákogja:
– Michael Holden. – Aztán mániákusan vigyorog. – Nos… Még
sosem vágtak képen ezelőtt. Ez az első.
Valami megváltozik Nickben, egy gyors mozdulat, és máris a
padlón van velünk. A karjába veszi Charlie-t.
– Kórházba kell vinnünk? Mi fáj?
Charlie felemeli a kezét, ujjával az arcára mutat, majd visszaejti.
– Azt hiszem… Jól vagyok.
– Talán agyrázkódása van – mondja Nick.
– Nem akarok kórházba menni – jelenti ki Charlie határozottan.
Körbenézek. Becky, úgy látszik, eltűnt, Ben küszködve talpra áll,
Lucas pedig úgy tűnik, nem tudja, mit kezdjen magával.
Charlie meglepően gyorsan feláll. Kíváncsi vagyok, lesz-e
zúzódása. Benre néz. Ben visszanéz, és ekkor meglátom a szemében.
Félelem.
– Nem fogom elmondani – mondja Charlie –, mert nem vagyok
olyan pöcs, mint te. – Ben hitetlenkedve fintorog, de Charlie
figyelmen kívül hagyja. – De rosszul érzem magam, hogy ilyen
közhelyes vagy.
– Hagyj békén! – vicsorog Ben, ám a hangja megbicsaklik, mintha
a sírás szélén állna. – Csak kopjatok le a pasiddal, a kurva életbe!
Nick nagyon közel áll ahhoz, hogy másodszor is nekiugorjon,
látom, hogyan küzd, hogy visszafogja magát.
Ben elkapja a pillantásomat, amikor elmegyünk. Rámeredek, és
remélem, hogy az arckifejezése gyűlölködőből megbánóvá változik.
De kétlem. Mindjárt elhányom magam. Próbálok kitalálni valamit,
amit mondhatnék neki, de semmi sem fejezi ki, amit érzek.
Remélem, elérem, hogy meg akarjon halni.
Valaki a karom köré fonja a kezét, oldalra fordítom a fejem.
– Gyerünk, Tori – mondja Lucas.
Szóval megyek.
A kifelé vezető úton Lucas karja a hátamon, Nick és Michael
Charlie két oldalán sétál. Elhagytuk Beckyt, aki valamilyen okból
egy másik szekrénysor végére vonszolta magát. Összeakad a
tekintetünk. Tudom, hogy szakítani fog Bennel. Szakítania kell
Bennel. Biztos mindent hallott. Ő a legjobb barátom. Charlie az
öcsém.
Nem értem, mi történt.
– Sajnálnunk kellene Bent? – kérdezi valaki, talán Michael.
– Miért nincsenek boldog emberek? – kérdezi valaki más, talán
én.
 HUSZONNÉGY

VALAKI A MOBILOMON HÍV reggel kilenc óra négykor, de ágyban

vagyok, a telefonom messzebb, mint egy karnyújtás, szóval csak
hagyom csengeni. Kilenc tizenötkor valaki a vonalas telefont
csöngeti, Charlie bejön a szobámba, de a szememet csukva tartom, és
úgy teszek, mintha még aludnék, Charlie pedig elmegy. Az ágyam
azt súgja, hogy maradjak. A függönyeim elzárják a nappalt.
Délután két óra harmincnégykor apa kinyitja az ajtómat,
dühöng, és morog, én meg hirtelen rosszul érzem magam, úgyhogy
újabb öt perc múlva lemegyek a földszintre, és leülök a kanapéra a
nappaliban.
Anya bejön vasalni.
– Fel fogsz öltözni? – kérdezi.
– Nem. Soha többé nem fogok felöltözni. A pizsamámban fogok
élni egészen a halálomig.
Nem mond semmit. Elmegy.
Apa jön be a nappaliba.
– Akkor élsz?
Hallgatok, mert nem érzem, hogy élek.
Leül mellém.
– Elmondod nekem, mi a baj?
Nem, nem teszem.
– Tudod, ha boldogabb akarsz lenni, próbálkoznod kell.
Erőfeszítést kell tenned. Az a problémád, hogy nem próbálod.
Próbálom. Próbáltam. Tizenhat évig próbáltam.
– Hol van Charlie? – kérdezem.
– Nickéknél. – Apa a fejét rázza. – Még mindig nem hiszem el,
hogy arcon ütötte magát egy krikettütővel. Az a kölyök valóban
vonzza a szerencsétlenséget.
Nem mondok semmit.
– Mész ma valahová?
– Nem.
– Miért nem? Mi van Michaellel? Megint vele tölthetnéd a napot.
Nem igazán válaszolok, apa engem néz.
– Mi van Beckyvel? Már egy ideje nem láttám őt errefelé.
Megint nem válaszolok.
Sóhajt és a szemét forgatja.
– Tinédzserek… – mondja, mintha a tinédzserlétem minden egyes
dolgot megmagyarázna velem kapcsolatban.
Aztán elmegy fortyogva, puffogva, sóhajtozva.

A paplanomon ülök az ágyon, egy cukormentes limonádé az egyik,

a telefonom a másik kezemben. Megtalálom Michael számát a
névjegyzékemben, és megnyomom a zöld gombot. Nem tudom,
miért hívom fel. Azt hiszem, talán apa tehet róla.
Egyenesen hangpostára megy.
Az ágyra ejtem a telefont, és átfordulok, szóval így teljesen a
takaró alatt vagyok.
Természetesen nem várhatom el tőle, hogy bármikor
megjelenjen. Végül is van élete. Van családja és házi dolgozatai és
egyéb dolgok. Nem forog az egész létezése körülöttem.
Nárcisztikus vagyok.
Körbetapogatom az ágyneműt, és végül megtalálom a
laptopomat. Felnyitom. Ha felmerül bármi kétség, az első állomásom
mindig a Google.
Én pedig kétségtelenül kételkedem. Mindenben.
Begépelem a keresősávba, „Michael Holden”, és megnyomom az
entert.
 A Michael Holden nem túlságosan ritka név. Sok más Michael
Holden jelenik meg, főképp Myspace-oldalak. Mióta létezik még a
Myspace? Egy csomó Twitter-profil is megjelenik, de nem találom
meg az én Michael Holdenem Twitterét. Nem tűnik olyasfajta
srácnak, akinek Twittere lenne. Sóhajtok, és becsukom a laptopom.
Legalább megpróbáltam.
És aztán, mintha megidéztem volna a laptopom becsukásával, a
telefonom csengeni kezd. Felkapom. Michael Holden neve villan a
kijelzőn. Számomra teljesen ismeretlen lelkesedéssel megnyomom a
zöld gombot.
– Halló?
– Tori! Mi a helyzet?
Úgy tűnik, a szükségesnél tovább tart, hogy válaszoljak valamit.
– Öhm… öhm, nem sok.
Michael hangja mögött tömeg halk csevegését lehet hallani.
– Hol vagy? – kérdezem. – Mi történik?
Ezúttal ő az, aki szünetet tart.
– Ó, igen, nem mondtam neked, ugye? A jégpályán vagyok.
– Ó! Gyakorolsz, vagy valami?
– Öhm, nem. Ez, hát… Ma egyfajta versenyem van.
– Verseny?
– Aha.
– Milyen verseny?
Megint szünetet tart.
– Ez, öhm, ez egy olyan… Ez az Országos Ifjúsági
Gyorskorcsolya Elődöntő.
A gyomrom feladja.
– Nézd, mennem kell. Ígérem, hogy felhívlak, amikor vége,
rendben? És aztán este találkozunk!
– …aha.
– Oké, később beszélünk!
 Leteszi a telefont. Elveszem a sajátomat a fülemtől, és
rábámulok. Országos Ifjúsági Gyorskorcsolya Elődöntő.
Ez nem csak valami hülye helyi verseny.
Ez…
Ez fontos.
Erre akart meghívni, de nemet mondtam, azt mondtam, hogy
Lucasszal lógok. Aztán úgy döntöttem, hogy mindennek ellenére
elkerülöm Lucast.
Minden további habozás nélkül kiugróm az ágyból.

Leparkolok Charlie bringájával a jégpálya előtt. Délután négy

harminckettő van, és sötét. Valószínűleg lekéstem. Nem tudom,
miért is próbálkoztam, de megtettem. Milyen hosszúak a
gyorskorcsolyaversenyek?
Miért nem beszélt nekem erről Michael korábban?
Futok, igen, igazából futok, keresztül az üres előcsarnokon, át a
kétszárnyú ajtón a stadionba. Elszórtan szurkolók tarkítják az
ülőhelyeket a pálya körül, tőlem jobbra pedig mentálisan
ráhangolódott korcsolyázók ülnek a padokon. Néhányan közülük
tizenhat évesek lehetnek, néhányan huszonöt. Nem vagyok jó a fiúk
korának megítélésében.
Közelebb érek a jégpálya műanyag burkolatához, és körbejárok,
míg meg nem találom a kaput, ahol a burkolat nem olyan magas.
Bebámulok.
Verseny folyik. Egy pillanatra nem tudom, hol vagy kit keressek,
mert mindegyikük pontosan ugyanúgy néz ki ezekben a nevetséges
ruhákban, tapadós kezeslábast és lekerekített sisakot visel mindenki.
Nyolc srác süvít el mellettem – a légáramlat az arcomba és a hajamba
kap, amit minden bizonnyal elfelejtettem rendbe tenni, mielőtt
eljöttem otthonról –, és a jégpálya sarkainál olyan közel hajolnak a
jéghez, hogy az ujjhegyeikkel súrolják azt. Nem értem, hogy nem
esnek el.
Amikor másodszorra mennek el mellettem, akkor látom meg
Michaelt; elfordítja a fejét, meglátom gülüszemét a nagy szemüvege
mögött, és nevetségesen komoly arckifejezését. A pillantása megtalál
engem, a teste fordul, a haja hátrafelé lobog, és az arca, a
meglepettség mellett továbbra is felém fordul. Azonnal tudom, hogy
valami megváltozott.
Bámul. Talán engem. Az egész arca kitárul, felragyog, és minden
más köddé válik, én pedig a műanyag burkolatra helyezem a kezem,
és minden, ami bennem van, a lábamban összpontosul.
Nem vagyok biztos benne, hogy valóban észrevett. Nem
szurkolok. Csak állok ott.
Kilő, az élre tör. A tömeg sikít, de aztán egy másik fiú foltja
elszáll a csoportból, utoléri Michaelt, megelőzi őt, én pedig rájövök,
hogy a versenynek vége, és Michael második lett.
Elhátrálok a jégpályától, és kissé a lelátó mögé húzódom,
miközben a korcsolyázók a kapu felé tartanak. Idősebb, tréningruhás
férfiak fogadják a fiúkat, egy közülük meglapogatja Michael hátát,
de valami nincs rendben, valami nagyon nincs rendben, valami nincs
rendben Michaellel.
Ő nem „Michael Holden”.
Levette a korcsolyáját és a szemüvegét. Leveszik a sisakját, a
kesztyűjét, és ledobja őket a földre.
Az arca egyfajta összeszorított vicsorba torzul, keze ökölbe
szorul, így a bőre színét veszti, majd elrobog a férfi mellett, és a
padokhoz trappol. Eléri a szekrénysorokat, üres tekintettel néz
beléjük, mellkasa láthatóan tágul és összehúzódik. Szinte rémisztő
rosszindulattal őrült ütést mér a szekrényekre, és visszafojtott, dühös
üvöltéssel jajong. Megfordul, felrúg egy halom versenysisakot, amik
szétszóródnak a padlón. Megragadja a haját, és megpróbálja kitépni.
Még soha nem láttam Michaelt ilyennek.
 Tudom, hogy nem kellene így meglepődnöm. Három hete még
nem is ismertem őt. De az emberekről alkotott elképzeléseim ritkán
változnak, és amikor mégis, sosem ilyen drasztikusan. Furcsa, hogy
látsz valakit, aki mindig mosolyog, és feltételezed, hogy mindig
boldog. Furcsa, hogy valaki kedves hozzád, és feltételezed, hogy ő
teljes mértékben „jó ember”. Nem gondoltam volna, hogy Michael
ennyire komolyan tud venni valamit, vagy ennyire dühös tud lenni.
Ez olyan, mint amikor az apádat látod sírni.
Ami mégis a legjobban megrémít, hogy úgy tűnik, ebben az
egész emberrajban senki sem veszi észre.
Így odafurakodom felé. Dühös vagyok. Gyűlölöm ezeket az
embereket, amiért nem törődnek vele. Félrelököm őket az útból,
ahogy megyek, és nem veszem le a pillantásomat Michael
Holdenről.
Kitörök a tömegből, és odaérek hozzá, látom, ahogy
tébolyodottan nekiesik valami papírdarabnak, ami a zsebében volt.
Néhány másodpercig nem igazán tudom, mit kezdjek ezzel. De
aztán azon kapom magam, hogy azt mondom:
– Ez az, Michael Holden! Tépd szét azt a kibaszott papírt!
Leejt mindent, megfordul, és egyenesen rám mutat.
A harag szomorúsággá szelídül.
– Tori… – mondja, de nem hallom, csak látom, ahogy a szája a
szót formálja.
Ő is kezeslábast visel, elég vörös, a haja csatakos az izzadságtól,
és a szeme villámló dühvei forog, de ő az.
Egyikünk sem tudja igazán, mit mondjon.
– Második lettél – fecsegek végül értelmetlenül. – Ez elképesztő!
Az arckifejezése – passzív, szomorú, olyan furcsa – nem változik.
Előkeresi a szemüvegét a zsebéből, és felteszi.
– Nem nyertem – mondja. – Nem kvalifikáltak.
Félrenéz. Azt hiszem, kicsit könnyezik.
 – Nem hittem, hogy tényleg itt vagy. Azt gondoltam, képzeltelek
téged. – Szünet. – Ez az első alkalom, hogy Michael Holdennek
hívtál.
A mellkasa még mindig hullámzik. Idősebbnek néz ki valahogy
ebben a ruhában, és magasabbnak. Az anyag többnyire piros, némi
narancs és fekete résszel. Benne van egy egész élet ebben a ruhában,
amiről én nem tudok – több száz óra a jégen, edzés, versenyeken
való részvétel, az állóképesség tesztelése, megpróbálni helyesen
enni. Nem tudok semmit erről. Tudni akarom.
Többször is kinyitom és becsukom a szám.
– Gyakran vagy dühös? – kérdezem.
– Állandóan dühös vagyok – feleli.
Hallgatunk.
– Általában más dolgok felülírják, de állandóan dühös vagyok.
És néha… – A tekintete bizonytalanul jobbra vándorol. – Néha…
Á tömeg zúg, és én még jobban gyűlölöm őket.
– Mi történt veled és Lucasszal? – kérdezi.
A telefonhívásokra gondolok, amiken „elaludtam”.
– Ó. Ja. Nem. Ez nem… nem. Nem éreztem túl jól magam.
– Ó! – mondja.
– Tudod… Igazából nem kedvelem Lucast… úgy – mondom.
– Oké – feleli.
Néhány hosszú pillanatig csendben vagyunk. Valami
megváltozik az arcán. Kicsit úgy néz ki, mint a remény, de nem
igazán tudnám megmondani.
– Nem fogsz kritizálni engem? – kérdezi. – Azt mondani, hogy ez
csak egy korcsolyaverseny? Hogy nem jelent semmit?
Ezen eltöprengek.
– Nem. Ez jelent valamit.
Mosolyog. Mondhatnám, hogy úgy néz ki újra, mint az eredeti
Michael, de nem. Van valami új a mosolyban.
– A boldogság a mélyreható gondolkodás ára – mondja.
 – Kitől van ez az idézet? – kérdezem.
Kacsint.
– Tőlem.
És megint egyedül vagyok itt a tömegben, és van egy furcsa
érzésem. Ez nem boldogság. Tudom, hogy zseniális, hogy második
lett az országos selejtezőn, de csak arra tudok gondolni, hogy
Michael ugyanolyan jól hazudik, mint én.
 HUSZONÖT

NEM SIKERÜL KIDERÍTENÜNK, kinek a háza „a folyóhídtól számított

harmadik ház”, de egészen a folyónál van. A széles kert a vízbe lejt,
ami kitartóan nyaldossa a földet. Egy régi evezős csónak van egy
fához kötve, amit valószínűleg évszázadok óta nem használtak, és a
folyó fölött végig lehet látni a sík vidéken. A mezők az elsötétült
éjszaka alatt beleolvadnak a horizontba, mintha maguk sem tudnák,
hogy hol végződik a föld, és hol kezdődik az ég.
Ez a „találkozó” nem egy találkozó.
Ez egy házibuli.
Mégis mit vártam? Székeket. Rágcsálnivalót. Egy szónokot.
Esetleg egy PowerPoint-prezentációt.
Az este hideg, és újra meg újra elered valami hószerűség.
Annyira az ágyamban akarok lenni, hogy az már fáj, a gyomrom is
összeszorul és feszül. Gyűlölöm a partikat. Mindig is így volt.
Mindig is így lesz. Még csak nem is a megfelelő okok miatt;
gyűlölöm mindet, és gyűlölöm az embereket is, akik elmennek rájuk.
Nincs indokom. Egyszerűen nevetséges vagyok.
Elsétálunk a dohányzók mellett, be a nyitott ajtón.
Körülbelül este tíz van. Dübörög a zene. Egyértelmű, hogy senki
nem él ebben a házban – teljesen bútorozatlan, leszámítva a
nappaliban és a kerti teraszon felállított néhány nyugágyat –, és elég
semleges színvilágának találom. Az egyetlen dolog, ami némi életet
visz a házba, a lenyűgöző műalkotások gyűjteménye a falon. Nincs
semmilyen étel, de mindenhol üvegek és színes feles poharak
vannak. Emberek nyüzsögnek a folyosókon és a szobákban, sokan
közülük cigarettát szívnak, sokan füveznek, néhányan ücsörögnek.
 Sok lányt felismerek a Higgsből, bár Michael nem feltételezi,
hogy ezek közül az alkalmi partizok közül bárki is a Pasziánsz
mögött álló ötletgazda lenne. Vannak idősebb srácok is, akiket nem
ismerek. Néhányuk már húsz is lehet, ha nem idősebb. Ez idegessé
tesz, az igazat megvallva.
Nem tudom, miért vagyok itt. Észreveszem a 11. évfolyamos
lányt Becky partijáról, azt, aki Dokinak öltözött.
Egyedül van, mint múlt alkalommal, és kicsit elveszettnek tűnik.
Nagyon lassan sétál végig a folyosón, nincs nála ital, szomorúan
bámul egy festményt, ami egy nedves macskaköves utcát ábrázol
piros esernyőkkel és szívélyes kávézóablakokkal. Kíváncsi vagyok,
mire gondolhat. Azt képzelem, hogy valami olyasmire, mint amire
én gondolok. Nem néz rám.
Az első emberek, akiket megtalálunk, Becky és Lauren. Sejtenem
kellett volna, hogy eljönnek, mivel minden partin részt vesznek
ebben a városban, és igazán számíthattam volna arra, hogy részegek
lesznek. Becky ránk mutat azzal a kezével, ami nem szorít egy
üveget.
– Ó, istenem, srácok, ez itt Tori és Michael! – Többször
megütögeti Lauren karját. – Lauren! Lauren! Lauren! Ez Sprolden!
Lauren a homlokát ráncolja.
– Haver! Azt gondoltam, megegyeztünk a „Moriban”! Vagy a
„Tichaelben” – sóhajt. – Ember, a neveitek nem elég jók, például nem
működnek, nem működnek úgy, mint a Klaine, a Romione, a Destiel
vagy a Merthur… – Mindketten kontrollálatlanul nevetnek.
Kezdek még idegesebb lenni.
– Nem hittem volna, hogy érdekel titeket a Pasziánsz – mondom
nekik.
Becky az üveget lóbálja, vállat von és a szemét forgatja.
– Hé, egy buli, egy buli az buli… Nemtom… valami srác… de ez
a Pasziánsz, mi beépültünk a Pasziánszba… – Az ujját a szájához
emeli. – Shhhhhhhh! – Iszik az üvegből. – Figyelj! Figyelj! Tudod, mi
ez a dal? Nem tudjuk kitalálni.
– Ez a Smells Like Teen Spirit. Nirvána.
– Ó, igaz, ja, ó, istenem, azt hiszem, ez volt az. Ez… mintha nem
mondaná ki a dal címét a dalszövegben.
Laurenre nézek, aki csodálkozva bámul körbe.
– Jól vagy, Lauren?
Visszatér a földre, és rám vihog.
– Nem beteg ez a buli? – Felemeli a karját egy „nem tudom”-
gesztussal. – Havazik, szexi srácok, és az italok ingyen vannak!
– Szuper, hogy élvezed – mondom, az akarat, hogy kedves
ember legyek, lassan elszáll.
Úgy tesz, mintha nem hallott volna engem, elsétálnak, és a
semmin nevetnek.
Michael és én körözünk a partin.
Nem úgy, mint a filmekben vagy a Channel 4 tinidrámáiban,
ahol minden lassított felvételre vált, a fények villódznak, és az
emberek ugrálnak felemelt kezekkel. Az életben ez egyáltalán nem
ilyen. Az emberek itt csak körben álldogálnak.
Michael beszél egy csomó emberrel. Mindenkit megkérdez a
Pasziánszról. Belefutunk Ritába, csendesen álldogál egy
lánycsoporttal az évfolyamomról. Meglát és integet, ami azt jelenti,
hogy oda kell köszönnöm neki.
– Hé! – mondja, amikor átsétálok hozzá. – Hogy van Charlie?
Hallottam, hogy volt egy verekedés vagy valami. Ben Hope-pal,
ugye? – Nem sok minden marad titokban egy olyan városban, mint
ez, szóval aligha meglepő, hogy mindenki tudja.
– Nem verekedés volt – mondom nagyon gyorsan, aztán
megköszörülöm a torkom. – Öhm, ja, jól van. Zúzódásai vannak, de
minden rendben.
Rita megértően bólint.
– Ah, oké. Szóval, örülök, hogy nem sérült meg túlságosan.
 Ezt követően Michael és én a 13.-osok körében kötünk ki a
konyhában. Michael állítja, hogy még sosem beszélt egyikőjükkel
sem.
– Senki sem tudja, mármint komolyan senki, hogy ki csinálta ezt!
– mondja egy lány. – Vannak pletykák, hogy néhány díler a
gyárnegyedből, vagy egy tanár, akit kirúgtak, és most bosszút áll.
– Maradjatok! – szól közbe egy srác, aki „SPORTOLÓ” feliratú
baseballsapkát visel. – Folyamatosan ellenőrizzétek a blogot,
rendben? Azt hallottam, nagyon tuti lesz, amikor felteszik majd a
következő posztot.
Szünet következik. Lenézek az újságpapírral borított padlóra. A
főcímben az áll, „27 halott”, és egy kép egy égő épületről.
– Miért? – kérdezi Michael. – Miért is?
De a srác csak pislog, mint egy hal, és azt kérdezi:
– Miért nem isztok?

Úgy döntök, hogy normális ember leszek, és találok valami

megfelelő italt. Michael hosszú időre eltűnik, így felveszem ezt a
nagy, régi üveget valahonnan, és egyedül leülök odakint az egyik
nyugágyba, és középkorú, alkoholista férjnek érzem magam. Elmúlt
tizenegy, és mindenki részeg. Bárki is a DJ, átköltözik a kertbe, és
egy idő után nem világos, hogy valami kisvárosi kertben vagy a
Reading Festivalon vagyok. Kiszúrom Nicket és Charlie-t a nappali
ablakán keresztül, Charlie zúzódásai ellenére úgy csókolóznak a
sarokban, mintha ez lenne az utolsó napjuk a földön. Azt hiszem,
romantikusan néznek ki. Mintha tényleg szerelmesek lennének.
Felkelek, és bemegyek megkeresni Michaelt, de bármi legyen is
ez a cucc az üvegben, erős fajta, szóval a következő dolog, amit
tudok, hogy elvesztettem minden idő-, tér- és realitásérzékemet, és
ötletem sincs, mit csinálok. A folyosón találom magam ismét, a
festmény előtt, ami egy nedves macskaköves utcát ábrázol piros
esernyőkkel és szívélyes kávézóablakokkal. Nem tudom abbahagyni
a bámulását. Kényszerítem magam, hogy megforduljak, és kiszúrom
Lucast a folyosó másik végén. Nem vagyok biztos benne, vajon lát-e,
vagy sem, de gyorsan eltűnik egy szobában. Elkóborolok, és
eltévedek a házban. Piros esernyők. Szívélyes kávézóablakok.
Michael ragad ki a semmiből. Kihúz engem, bárhol a pokolban is
voltam – talán a konyhában, elveszve a Boy London sapkák és
vászonnadrágok tengerében –, és elkezdünk végigsétálni a házon.
Nem tudom, hová megyünk. De nem próbálom megállítani őt. Nem
vagyok biztos benne, miért.
Miközben sétálunk, a pillantásomat a csuklómat szorító kezén
tartom. Talán azért, mert ittam valamit, vagy talán, mert nagyon
fázom, esetleg hiányzott, amíg távol volt, de bármiért is – folyton
arra gondolok, hogy milyen jó érzés a keze a csuklóm körül. Nem
valami furcsa, perverz módon. A keze olyan nagy az enyémhez
képest, és olyan meleg, és ahogy az ujjai a csuklóm köré görbülnek,
olyan, mintha mindig is ezt kellett volna tenniük, mintha összeillő
darabok lennének egy kirakós játékban. Nem tudom. Miről is
beszélek…?
Végül, amikor kint, a mániákusan táncolók tömegében vagyunk,
lelassít, és megperdül a sárban. Kicsit furcsa, amikor rám bámul.
Ismét az italt hibáztatom. De ez más. Olyan jól néz ki, ahogy ott áll!
A haja rossz irányba lobog, a szemüvegén visszatükröződik a tűz
fénye.
Azt hiszem, tudja, hogy ittam egy kicsit.
– Táncolsz velem? – kiabál át a visításon.
Megmagyarázhatatlan köhögésbe kezdek. A szemét forgatja, és
kuncog. A bálokról és esküvőkről kezdek gondolkozni, és néhány
másodpercre lényegében elfelejtem, hogy mi épp valami kertben
vagyunk, ahol a föld szarnak tűnik, és az emberek mind szinte
ugyanolyan ruhákba vannak öltözve.
 Elhúzza a kezét a csuklómról, lelapítja a haját, aztán egy egész
évnek tűnő ideig bámul engem. Kíváncsi vagyok, mit lát.
Figyelmeztetés nélkül megragadja mindkét csuklómat, és szó szerint
a lábamhoz térdel.
– Kérlek, táncolj velem! – mondja. – Tudom, hogy a tánc kínos és
idejétmúlt, és tudom, hogy nem szeretsz olyan dolgokat csinálni,
mint ez, és ha őszinte vagyok, én sem, és tudom, hogy az éjszaka
nem fog sokáig tartani, és hamarosan mindenki hazamegy a
laptopjához és az üres ágyához, és holnap valószínűleg egyedül
leszünk, és mindenkinek iskolába kell mennie hétfőn. De úgy
gondolom, ha megpróbálod, tudod, táncolni, néhány percig úgy
érezheted, hogy ez az egész, ezek az emberek… egyik sem igazán túl
rossz.
Lenézek, és a tekintetem találkozik az övével.
Nevetni kezdek, majd én is letérdelek.
És aztán valami igazán furcsát csinálok.
Amint térdre ereszkedem – tényleg nem tehetek róla –,
rázuhanok, és a karomat köré fonom.
– Igen – mondom a fülébe.
Így a karját a derekamra teszi, talpra húz mindkettőnket, és újra
átvonszol a serdülők tömegén.
Elérjük a DJ köré csoportosuló tömeg közepét.
A kezét a vállamra teszi. Az arcunk centiméterekre van
egymástól. Olyan hangos a zene, hogy kiabál.
– Ez az, Tori! A Smithst játsszák! A csodás Smithst játsszák, Tori!
A Smiths egy internetes zenekar – pontosabban és sajnos, egy
olyan zenekar, amit sokan egyszerűen csak azért hallgatnak, mert
Morrissey-ben megvan az a retró, önironikus lazaság, amire úgy
tűnik, mindenki vágyik. Ha az internet igazi ország lenne, a There is
a Light That Never Goes Out lenne a nemzeti himnusza.
Érzem, ahogy kissé hátralépek.
– Van… van neked… blogod?
 Egy másodpercre összezavarodik, de aztán csak mosolyog, és a
fejét rázza.
– Jézus, Tori! Kell hogy legyen egy blogom ahhoz, hogy
szeressem a Smithst? Ez valami szabály?
És ez az a pillanat, azt hiszem, amikor úgy döntök, ma este
semmi más nem érdekel, nem érdekelnek a blogok, az internet vagy
a filmek, vagy hogy az emberek mit viselnek, és igen, igen,
szórakozni fogok, jól fogom érezni magam, az egyetlen barátommal,
Michael Holdennel, és addig fogunk táncolni, amíg levegőt sem
kapunk, és haza nem kell mennünk, hogy szembenézzünk az üres
ágyunkkal.
Így amikor elkezdünk ugrálni, olyan nevetségesen mosolygunk,
egymásra és az égre, és igazán semmire sem nézünk, Morrissey
pedig énekel valamit a félénkségről, én tényleg azt hiszem, hogy a
dolgok mégsem lehetnek olyan rosszak.
 HUSZONHAT

NULLAÓRA TIZENHATKOR bemegyek, mert ha nem pisilek, szétreped a

hólyagom. Mindenki a Pasziánsz-blogposztra vár, ami a legújabb
pletykák szerint félkor jelenik majd meg. Az emberek ücsörögnek, a
telefon a kezükben. Megtalálom a fürdőszobát, és amikor elhagyom,
észreveszem Lucast, egyedül SMS-ezik a sarokban. Meglátja, hogy
bámulom, felugrik, de ahelyett, hogy felém indulna, gyorsan lelép.
Mintha próbálna kerülni engem.
Követem őt a nappaliba, azzal a szándékkal, hogy bocsánatot
kérek, amiért elfelejtettem, hogy ma vele lógok, de nem lát engem.
Nézem, ahogy Evelynhez megy. Ő karika-fülbevalót visel, vastag
magas sarkút, fejjel lefelé fordított keresztekkel díszített Ieggingst és
műszőrme kabátot. Kusza haja fel van tornyozva a feje búbjára.
Lucas hasonlóképpen hipszteröltözékben van ma este – egy bő Joy
Division pólóban felhajtott ujjakkal, túl szűk farmerben és bőr
bokacsizmában. Lucas mond valamit Evelynnek, aki visszabólint
neki. Ennyi, eldöntöttem. Annak ellenére, amit Lucas mondott, ők
nyilvánvalóan egy pár.
Ismét kimegyek. Végre elkezdett havazni. Helyes. A zenének
vége, de mindenki körben ugrál, visít, próbálja elkapni a
hópelyheket a szájával. Kinézek a jelenetre. A pelyhek lebegnek a
vízen, feloldódnak, egyesülnek a folyóval, ami a tenger felé tart.
Szeretem a havat. A hó mindent gyönyörűvé tud tenni.
És akkor megint meglátom Beckyt.
Egy fának dől egy sráccal, és tudom, hogy még mindig
nyilvánvalóan részeg, mert még csak nem is romantikusan
csókolóznak. Azon vagyok, hogy elforduljak, de aztán
megmozdulnak egy kicsit, és meglátom, ki az a srác.
 Ben Hope.
Nem tudom, meddig állok ott, de egyszer csak felnyitja a szemét,
és meglát engem. Becky is néz. Kuncog, aztán leesik neki. Kifelé
szereztem egy italt, de most a hóba esik, és a kezem csak a levegőt
markolja. Visszahőkölnek tőlem, aztán Ben elsiet mellettem, be a
házba. Becky a fánál marad.
Felvonja a szemöldökét, amikor odaérek hozzá, és azt mondja:
– Mi van?
Bárcsak halott lennék! A kezem ökölbe szorul és szétnyílik.
Nevet.
– Mi van már, az isten szerelmére?!
Becky elárult engem. Mert nem érdekli.
– Minden, amit rólad gondoltam – mondom –, tévedés volt.
– Miről beszélsz?
– Hallucináltam ezt?
– Részeg vagy?
– Egy mocskos ribanc vagy – mondom. Azt hiszem, kiabálok, de
nem igazán tudnám megmondani. Csak hetven százalékig vagyok
benne biztos, hogy mindezt hangosan mondom. – Korábban azt
hittem, hogy csak feledékeny vagy, de most szilárd bizonyítékom
van arra, hogy egyszerűen csak nem érdekel.
– M…
– Ne próbáld megjátszani, hogy nem tudod, mit tettél az imént!
Növessz gerincet! Gyerünk, próbáld megvédeni magad! Szó szerint
meghalok, hogy halljam a mentségedet! Azt fogod mondani nekem,
hogy én ezt nem érthetem?
Becky szeme kezd megtelni könnyekkel. Mintha tényleg
szomorú lenne.
– Én nem…
– Ez az, nem igaz? Én vagyok a naiv kis barátod, akinek a
szomorú kis életétől jobban érzed magad! Nos, tökéletesen igazad
van. Halványlila gőzöm sincs semmiről. De tudod, mit tudok én?
Tudom, amikor valaki egy mocskos ribanc. Folytasd, és sírj csak
hülye kis krokodilkönnyeidet, ha ezt akarod! Téged kibaszottul nem
érdekel egyáltalán, ugye?
Becky hangja most józan, még ha kicsit remeg is. Üvölteni kezd
velem:
– Nos te… te vagy az, aki egy mocskos ribanc! Jézus Krisztus,
csak nyugodj le!
Hallgatok. Ez rossz. Le kéne állnom, de nem tudok.
– Sajnálom. Van bármi fogalmad az árulásnak arról a szintjéről,
amit épp elértél? Van bármi fogalmad a barátságról?! Nem hittem,
hogy lehetséges, hogy valaki ennyire önző legyen, de nyilvánvalóan
egész idő alatt tévedtem. – Azt hiszem, sírok. – Megöltél engem. Szó
szerint megöltél engem.
– Nyugodj már le! Istenem, Tori!
– Egyértelműen bizonyítottad, hogy mindenki és minden szar.
Szép munka! Arany csillag. Kérlek, töröld magad az életemből!
És ez az. Eltűntem. Eltűntem. Azt hiszem, mindenki ilyen.
Mosolyok, ölelések, évek együtt, nyaralások, késő esti gyónások,
könnyek, telefonhívások, egymillió szó – nem jelentenek semmit.
Beckyt nem érdekli. Senkit sem érdekel igazán.
A hóesés elhomályosítja a látásom. Vagy talán a könnyek.
Visszabotorkálok a házba, és éppen, amikor belépek, az emberek
sikítani kezdenek, és a telefonjaikat a fejük fölé tartják. Nem tudom
abbahagyni a sírást, de sikerül elővennem a telefonomat, és
megtalálni a Pasziánsz oldalt. És ott a poszt:

Január 23.00:30
Pasziánszosok!
Szeretnénk, ha közreműködnétek legújabb akciónkban.
A ma esti találkozónkon van egy Ben Hope nevezetű, 12.-es higgses, aki
szándékosan megsebesített egy 11.-es truhamest. Ben Hope ismerten
homofób és bántalmazó, aki a népszerűség látszata mögé bújik.
Reméljük, hogy csatlakoztok a Pasziánszhoz az ilyen erőszakos
cselekmények megakadályozásában a jövőben, és pontosan azt kapja,
amit megérdemel.
Cselekedjetek ennek megfelelően! Védjétek a védtelent!
Az igazságosság a legfontosabb. A Türelem Öl.
 HUSZONHÉT

EMBERTORNÁDÓ VAN KÖRÜLÖTTEM, minden irányból kiabálnak, nem

tudok sehová menni. Néhány perces zűrzavar után az áramlás
megállapodik egy folyamatos iránynál ahelyett, hogy örvénylene, és
a mozgása kiszakít a házból.
Mindenki a kertben van. Valaki felkiált:
– Itt a karma, te rohadék!
Ez volna a karma?
Két fiú tartja Ben Hope-ot, míg több másik üti és rúgja. Vér
fröccsen a hóra, és a látvány vad éljenzést vált ki minden egyes
találatnál. Alig néhány méternyire Nick és Charlie áll a tömegben,
Nick karja Charlie körül, mindkettőjük arckifejezése
értelmezhetetlen. Charlie előrelép, mintha közbe akarna avatkozni,
de Nick visszahúzza és a telefonjára mutat. Charlie bólint, Nick
pedig megnyom három gombot – 999, a segélyhívó – mielőtt a
füléhez tartja.
Nem tudtam kiállni Charlie mellett, és most a Pasziánsz végzi el
helyettem a munkát. Azt hiszem, sosem voltam képes rendesen
elvégezni a dolgomat.
Persze lehet, hogy ez nem is Charlie-ról szól.
Visszagondolok arra, amit Michael mondott nekem a Café
Riviére-ben.
Ó, istenem!
Talán ez az egész rólam szól!
Nevetek – a könnyeim még mindig hullanak –, olyan keményen,
hogy fáj a gyomrom. Ostoba. Ostoba gondolat. Ostoba én. Önző.
Soha semmi nem szól rólam.
 Újabb ütés. A tömeg élvezettel visít, az italaikat a levegőbe
emelik, mintha koncerten lennének, mintha boldogok lennének.
Senki nem próbál segíteni.
Senki
senki.
Nem tudom, mit csináljak. Ha ez egy film lenne, ott lennék, én
lennék a hős, aki megállítja ezt a hamis igazságszolgáltatást. De ez
nem egy film. Én nem vagyok hős.
Bepánikolok. Visszafordulok a tömegbe, és áttörök a másik
oldalon. A szemem nem fókuszál. Szirénák harsannak fel távol a
városban. Mentők? Rendőrség? Az igazságosság a legfontosabb? A
Türelem Öl?
Michael a semmiből vállon ragad. Nem néz rám. A jelenetet nézi
csakúgy, mint a tömeg többi tagja, nézi, de nem csinál semmit, nem
érdekli.
Lelököm magamról a kezét, őrülten motyogok.
– Ez az, amik vagyunk. Pasziánsz. Akár meg is… ők meg is
fogják… ölni. Azt gondolod, láttál már rossz embereket, aztán
találkozol olyanokkal, akik még rosszabbak. Nem tesznek semmit…
ők nem… mi is ugyanolyan rosszak vagyunk! Ugyanolyan rosszak
vagyunk, ha nemi csinálunk semmit. Nem érdekel minket. Nem
érdekel minket, hogy meg is ölhetik…
– Tori! – Michael újra megragadja a vállam, de hátralépek, és a
keze lehanyatlik. – Hazaviszlek.
– Nem akarom, hogy hazavigyél.
– A barátod vagyok, Tori. Ez a dolgom.
– Nincsenek barátaim. Nem vagy a barátom. Ne tégy úgy,
mintha kibaszottul érdekelne!
Mielőtt vitatkozhatna, eltűnök. Futok. Kijutottam a házból.
Kijutottam a kertből. Kijutottam a világból. Az óriások és démonok
felkelnek, és én üldözöm őket. Egész biztos vagyok benne, hogy
mindjárt elhányom magam. Hallucinálom ezt? Nem a hős vagyok.
Ez vicces, mert igaz. Nevetni kezdek, vagy talán sírok. Talán többé
nem érdekel. Talán el fogok ájulni. Talán meghalok, amikor
huszonhét leszek.
 2. RÉSZ
Donnie: Jön egy vihar, ezt mondja Frank. Egy vihar, ami el fogja ragadni a
gyerekeket. És én fogom kiszabadítani őket a fájdalom királyságából. Én
fogom kiszabadítani, és visszaviszem őket az otthonaik küszöbére. Én fogom
a szörnyeket is visszaküldeni a pokolba. Olyan helyre fogom küldeni a
szörnyeket, ahol senki nem láthatja őket – kivéve engem, mert én vagyok
Donnie Darko.

Donnie Darko: Rendezői változat (2004),

saját fordítás
 EGY

LUCAS SÍRÓS VOLT. Általános iskolában a legtöbb napon elsírta magát,

és azt hiszem, ez volt az egyik fő oka annak, hogy a barátja voltam.
Engem nem zavart.
Lassan indult be. Néhány perccel előtte megjelent az a furcsa
arckifejezés: nem szomorú volt, hanem mintha egy tévéműsort
játszana vissza a fejében, az események alakulását figyelve. Lenézett,
de nem a talajra. És aztán hullani kezdtek a könnyek. Mindig
csendben. Soha nem zihálva.
Nem hiszem, hogy volt különösebb oka a sírásnak. Szerintem
csak ilyen volt a személyisége. Amikor nem sírt, sakkoztunk,
fénykardpárbajoztunk, vagy Pokémon-csatáztunk. Amikor sírt,
könyveket olvastunk. Ez volt az az időszak az életemben, amikor
olvastam könyveket.
Mindig a legjobb formámban éreztem magam, amikor együtt
voltunk. Vicces, hogy soha nem találtam ezt a kapcsolatot másik
emberrel. Nos, talán Beckyvel. Az elején.
Amikor Lucas és én befejeztük az általános iskolát, azzal a
feltételezéssel távoztunk, hogy továbbra is látni fogjuk egymást.
Mint azt mindazok sejthetik, akik már kijárták az általános iskolát, ez
soha nem valósult meg. Csak egyszer láttam őt ezt követően –
mostanáig, természetesen. Egy véletlen találkozás volt a főutcán.
Tizenkettő voltam. Azt mondta, hogy küldött nekem egy húsvéti
tojást postán. Május volt. A születésnapom óta nem kaptam levelet.
Akkor este otthon írtam neki egy lapot. Azt mondtam, remélem,
hogy még mindig lehetünk barátok, és megadtam neki az e-mail-
címemet, ráadásképpen rajzoltam egy képet magamról és róla.
Sosem küldtem el. A felső asztalfiókom alján maradt több éven át,
míg ki nem takarítottam a szobámat. Amikor megtaláltam,
széttéptem és kidobtam.
Ezekre a dolgokra gondolok, miközben hétfőn az iskolában
bolyongok. Nem találom őt. Egész idő alatt csak ültem, siránkoztam,
hogy milyen szar minden, nem törődtem azzal, hogy megpróbáljam
jobbá tenni a dolgokat. Gyűlölöm magam ezért. Olyan vagyok, mint
a Pasziánsz-találkozón azok az emberek a tömegben, akik nem
törődtek a segítségnyújtással. Nem hiszem, hogy többé ilyen tudok
lenni.
Michaelt sem látom sehol. Valószínűleg úgy döntött, most már
végleg békén hagy engem, ami elég korrekt. Megint elcsesztem az
egészet. Klasszikus Tori.
Akárhogyan is, beszélni akarok Lucasszal a szombatról,
bocsánatot kérni, amiért nem találkoztam vele, ahogyan ígértem.
Megmondani neki, hogy nem kell kerülnie engem többé.
Kétszer is azt hiszem, hogy látom a nyurga végtagjait a folyosó
végén elsuhanni, de amikor futok, hogy elkapjam őt, rájövök, csak
egy másik vékony arcú, végzős fiú az. Nincs a társalgóban iskola
előtt, szünetben vagy ebédkor. Kicsivel később elfelejtem, kit
keresek, és csak sétálok tovább az örökkévalóságig. Többször
megnézem a telefonomat, de csak egy üzenet van a biogomon:

Anonymous: Napi gondolat: Mi értelme van az irodalomtanulásnak?

Becky és a Mi Osztályrészünk nem beszél Velem egész nap.

Ben Hope nem került kórházba. Cseppet sem volt közel a halálhoz.
Úgy tűnik, néhány ember sajnálja őt, míg mások szerint
megérdemelte, amit a homofóbiáért kapott. Már nem vagyok biztos
benne, mit gondolok erről. Amikor Charlie-val beszéltem róla,
eléggé feldúltnak tűnt.
 – Ez az én hibám – mondta fintorogva. – Már az is az én hibám,
hogy Ben először mérges volt, így az én hibám, hogy a Pasziánsz…
– Senki sem hibás – mondom neki –, kivéve a Pasziánszt.
Kedden Kent visszatart angol után. Úgy tűnik, Becky magában
abban reménykedik, hogy valamiféle komoly bajban vagyok, de
Kent nem mond semmit, míg mindenki el nem ment. Leül az
asztalához karba tett kézzel, nemtörődöm módon ferdén álló
szemüveggel.
– Tori, azt hiszem, beszélnünk kell a „A Büszkeség és balítélet
hősei” esszédről.
–…
– Ez egy nagyon dühös esszé volt.
–…
– Miért döntöttél úgy, hogy ilyen módon írod meg?
– Igazán gyűlölöm azt a könyvet.
Kent megdörzsöli a homlokát.
– Igen. Volt egy ilyen benyomásom.
Visszakeresi az esszémet egy kartonmappából, és kettőnk közé
helyezi.
– Sajnálom, Mr. Kent – olvassa –, de nem olvastam a Büszkeség és
balítéletet. Nem értettem egyet a legelső mondattal, és ez elég is volt
számomra.
Kent felpillant rám, mielőtt átugorja a második bekezdésemet.
– Ó, borzalom, Elizabeth Bennet nem szereti Mr. Darcyt, amíg ő
„tökéletlen”. Csak miután lelepleződik a jobbik énje, dönt úgy, hogy
elfogadja Pemberley-t és az évi százmilliárdot. Képzelje el! Úgy tűnik, hogy
szinte mindenki számára lehetetlen ebben a regényben, hogy a külsőségek
mögé nézzen, és megpróbálja kiásni a másokban rejlő nagyságot. Igen,
rendben, Elizabeth előítéletes. Értem én. Értem én, Jane Austen. Szép
munka!
– Igen – mondom. – Rendben.
 – Még nem végeztem – kuncog Kent. Átugrik a
következtetésemhez. – Ez az, amiért Mr. Darcy a szememben egy igazi
hős. Küzd tovább annak ellenére, hogy olyan keményen bánnak vele, és
elítélik. A Büszkeség és balítélet egy ember harca azért, hogy mások úgy
lássák, ahogyan ő látja önmagát. Következésképpen ő nem tipikus. A tipikus
hős bátor, magabiztos és daliás. Mr. Darcy félénk, gyötrődik, és képtelen
harcolni a saját jelleméért. De szeret, és azt hiszem, hogy ez minden, ami az
irodalom világában számít.
Zavarba kéne jönnöm ettől, de tényleg nem teszem.
Megint sóhajt.
– Érdekes, hogy egy olyan karakterrel azonosulsz, mint Mr.
Darcy.
– Miért?
– Nos, a legtöbb diák Elizabethet választja, mint legerősebb
karaktert.
Egyenesen rá nézek.
– Mr. Darcynak el kell viselnie, hogy mindenki utálja őt olyan
okokból, amik nem is igazak, és még csak nem is panaszkodik
emiatt. Elég erősnek mondanám.
Kent megint kuncog.
– Elizabeth Bennet vélhetően az egyik legerősebb nő a
tizenkilencedik századi irodalomban. Úgy vélem, nem vagy
feminista.
– Feminista vagyok – mondom. – Csak nem szeretem ezt a
könyvet.
Szélesen mosolyog, és nem válaszol.
Újra vállat vonok.
– Ez csak az, amit gondolok.
Mindentudóan bólogat.
– Nos, ez korrekt. De a vizsgán ne írj ennyire köznyelven. Okos
vagy, és rossz jegyet kapsz érte.
– Rendben.
 Visszanyújtja nekem az esszét.
– Figyelj, Tori – vakarja meg az állát, csikorgó hangot kelt a
borostája. – Észrevettem, hogy az összes tárgyadból elég jelentősen
alulteljesítettél. – Szünetet tart, és pislog. – Úgy gondolom, a 11.
évben nagyon jól teljesítettél. Különösen angolból.
– Kaptam egy négyest múlt félévben szociológiából – mondom. –
Az nem olyan rossz.
– Kettest kaptál angolból, Tori. Az emberek, akik két csillagos
ötösre vizsgáznak, nem kapnak kettest a haladó órákon.
–…
– Tudsz valamilyen okot, amiért ez történt? – bámul gyanakvón.
– Felteszem… Nem igazán kedvelem az iskolát… már.
– Miért nem?
– Csak… Csak gyűlölök itt lenni. – A hangom elhal. Felnézek az
osztályterem órájára. – Mennem kell. Oda kell érnem zeneórára.
Nagyon lassan bólint.
– Úgy gondolom, egy csomó ember gyűlöl itt lenni – fordítja a
fejét oldalra, és kipillant az ablakon. – De ez az élet, nem igaz?
– Aha.
– Ha továbbra is elfogadod, hogy utálod, soha nem akarsz majd
itt lenni. Nem adhatod fel. Nem törődhetsz ebbe bele.
– Aha.
– Oké.
Kifutok az ajtón.
 KETTŐ

A NAP VÉGÉN megtalálom Lucast a szekrényeknél, ezúttal tényleg

nem kerülhet el engem.
Evelynnel van, és azzal a frufrus sráccal. Mindannyian befogják
az orrukat, mert a Pasziánsz körülbelül egy órával ezelőtt az egész
iskolát lebűzbombázta. Klasszikus, undorító és szükségtelen;
azonban úgy tűnik, manapság az iskolában a legtöbb ember széles
körben támogatja az ilyen csínyeket. Záptojásszag van a folyosón.
Elfedem a szám és az orrom a pulcsimmal.
Lucas, Evelyn és Frufrus Srác beszélgetést folytatnak – komoly
beszélgetést –, de mert mostanában bunkó és arrogáns emberré
váltam, leszarom, hogy félbe fogom szakítani.
– Miért kerülsz engem? – kérdezem.
Lucas majdnem leejt több nagy gyűrűs iratgyűjtőt, és rám bámul
Evelyn feje mellett. A kezét elveszi az orrától.
– Victoria. Istenem!
Evelyn és a srác megfordul, és gyanakodva tanulmányoznak
engem, mielőtt elsuhannak. Lucas felé lépek. A táskáját átvetette a
vállán.
– Biztos vagy benne, hogy Evelyn nem a barátnőd? – kérdezem a
pulcsimat még mindig a fél arcom elé tartva.
– Mi? – nevet idegesen. – Miért lenne?
– Mindig vele látlak. Te vagy a titkos pasija?
Néhányszor pislog.
– Uh, nem. Nem.
– Hazudsz?
– Nem.
– Mérges vagy, mert elfelejtettem, hogy szombaton találkozunk?
 – Nem. Esküszöm, hogy nem.
– Akkor miért kerülsz engem? Nem láttalak azóta… Nem láttalak
ezen a héten.
Belöki a gyűrűs mappákat a szekrényébe, és kivesz egy méretes
vázlatfüzetet.
– Nem kerüllek téged.
– Ne hazudj!
Összerándul.
Értem. Lucas a félév kezdete óta nagyon igyekszik, hogy újra
összebarátkozzon velem. Olyan seggfej voltam ezzel kapcsolatban.
Csak mert gyűlölök barátkozni, bunkó voltam vele, figyelmen kívül
hagytam őt, elkerültem, és semmi erőfeszítést nem tettem érte. Ez
vagyok én, mint általában, egy igazi pöcs mindenkivel, minden
látható ok nélkül. Értem. Értem, hogy nem igazán foglalkozom az
emberekkel. De szombat óta úgy érzem, hogy nem elköteleződni
ugyanolyan rossz lehet, mint a másik lehetőség.
Most úgy tűnik, Lucas nem is akar megismerni engem.
– Nézd – mondom leeresztve a pulóverem, érzem a
kétségbeesést a lelkem mélyére süllyedni –, régen a legjobb barátok
voltunk, igaz? Nem akarom, hogy kerülj engem. Sajnálom, hogy
elfelejtkeztem a szombatról. Elfelejtem az olyan dolgokat, mint ez.
De te egyike vagy annak a három embernek, akivel valaha is barátok
voltunk, és nem akarok nem beszélni veled többé.
Végigfuttatja a kezét a haján. Félúton van a homloka felé.
– Én… Én nem tudok mit mondani.
– Csak kérlek, mondd el: miért kerültél engem szombat este?
Valami megváltozik. A tekintete ide-oda jár.
– Nem tudok a közeledben lenni. – Aztán halkabban: – Nem
tudom ezt csinálni.
– Mit?
Becsapja a szekrényt, ami túl nagy zajt kelt.
– Mennem kell.
 – Csak…
De már elsétált. Még vagy egy percig állok a szekrényénél. A
záptojásszag erősödik, ahogy a gyűlöletem is a Pasziánsz iránt.
Lucas elfelejtette rendesen bezárni a szekrényét, szóval nem tudok
ellenállni annak, hogy kinyissam, és vessek bele egy pillantást.
Három gyűrűs irattartó van benne: angol irodalom, pszichológia és
történelem, egy csomó újsággal együtt. Kiveszek egyet. Egy
pszichológiai lap a stresszel való megküzdésről. Egy kép van rajta
egy lányról, aki mindkét kezével a fejét tartja, egy kicsit olyan, mint a
híres festmény, A sikoly. Az egyik javaslat a rendszeres testmozgás, a
másik pedig, hogy írd le a gondjaidat. Visszateszem az újságot, és
becsukom Lucas szekrényét.
 HÁROM

NAGYI ÉS NAGYPAPA ÁTJÖN. Ez az első alkalom a hónapban. Mind az

ebédlőasztalnál vagyunk, és igyekszem nem elkapni senki
pillantását, de folyton azt látom, hogy anya aggódva néz hol
nagypapa, hol Charlie felé. Apa Charlie és Oliver között ül. Én az
asztalfőn.
– Anyukád mesélte nekünk; hogy visszamentél a rögbicsapatba,
Charlie – mondja nagypapa. Amikor beszél, úgy hajol előre, mintha
nem hallanánk őt, bár kétszer olyan hangosan beszél, mint mindenki
más. Azt hiszem, ez nagyon jellemző nagypapára nézve. – Áldás,
hogy visszaengedtek. Nagy zűrzavart okoztál nekik azzal a sok
kihagyással.
– Ja, igazán kedves volt tőlük – mondja Charlie. A kést és a villát
a kezében tartja a tányérja mellett.
– Olyan, mintha nem láttuk volna Charlie-t évek óta – mondja
nagyi –, nem, Richard? Következő alkalommal, amikor látunk téged,
talán már feleséged és gyerekeid lesznek.
Charlie udvarias nevetésre kényszeríti magát.
– Ideadnád a parmezánt, apa? – kérdezi anya.
Nagypapa odaadja a parmezánt.
– Egy rögbicsapatnak mindig szüksége van egy olyan vékony
emberre, mint te. A futáshoz, érted. Ha korábban többet eszel, elég
nagyra nőttél volna, hogy a megfelelő játékosok közé tartozz, de
feltételezem, ehhez most már túl késő. Én személy szerint a szüleidet
hibáztatom. Több sötétzöld zöldség a korai életkorban.
– Nem beszéltél nekünk az oxfordi utazásodról, apa – mondja
anya.
A tányérra nézek. Lasagne. Még egy falatot sem ettem.
 Diszkréten előhúzom a telefonomat a zsebemből, van egy
üzenetem. Korábban küldtem egy SMS-t Lucasnak.

Tori Spring (15:23)

nézd, nagyon-nagyon sajnálom

Lucas Ryan (18:53)

Rendben van x

Tori Spring (19:06)

egészen nyilvánvalóan nincs

(19:18) annyira sajnálom

Lucas Ryan (19:22)

Nem is erről van szó őszintén szólva x

Tori Spring (19:29)

nos akkor miért kerülsz engem

Apa végzett a vacsorával, de én lassan szoktam enni Charlie miatt.

– Hogy boldogulsz Tori? – kérdezi nagyi. – Élvezed a végzős
osztályt?
– Aha, igen – mosolygok rá. – Nagyszerű.
– Most már felnőttként kell kezelniük.
– Ó, aha, igen.

(19:42)
legalább el kell mondanod miért

– És az óráid érdekesek?
– Igen, nagyon.
 – Sokat gondolkodsz az egyetemről?
Mosolygok.
– Nem, nem igazán.
Nagyi bólogat.
– El kellene kezdened gondolkodni rajta – dörmögi nagyapa. –
Az élet fontos döntései. Egy rossz húzás, és életed hátralévő
részében egy irodában köthetsz ki. Mint én.
– Hogy van Becky? – kérdezi nagyi. – Olyan kedves lány! Jó
lenne, ha tudnád tartani a kapcsolatot vele, miután elmész.
– Jól van, igen. Jól van.
– Milyen gyönyörű hosszú haja van!

Lucas Ryan (19:45)

Találkozhatnánk ma este a városban? x

– És veled mi van, Charlie? Gondolkodtál már a végzős éveidről?

Tantárgyak tekintetében.
– Hm, igen, szóval, mindenképpen klasszikusokat fogok csinálni,
és talán angolt, de ezektől eltekintve nem igazán vagyok biztos.
Talán zene vagy valami. Vagy pszichológia.
– Hová fogsz jelentkezni?
– A Higgsbe, azt hiszem.
– Higgs?
– Harvey Greene. Tori sulija.
Nagyi bólint.
– Értem.
– Egy lányiskola? – gúnyolódik nagypapa. – Ott nem fogsz
fegyelmet tanulni! A serdülő fiúknak szükségük van fegyelemre.
A villám hangosan megcsikordul a tányéromon. Nagyapa
tekintete felém rebben, aztán vissza Charlie-ra.
 – Jó, mély barátságokra tettél szert ebben az iskolában. Miért
hagyod el őket?
– Látni fogom őket az iskolán kívül.
– A barátod, Nicholas, jelenleg végzős a Truhamben, nem? –Aha.
– Nos, nem akarsz vele lenni?
Charlie csaknem belefullad az ételébe.
– Nem erről van szó, csak úgy gondolom, hogy a Higgs egy jobb
iskola.
Nagypapa megrázza a fejét.
– Oktatás… Mi ez a barátsághoz képest?
Ezt nem bírom tovább, túlságosan dühös vagyok, így
gyomorfájásra hivatkozva elnézést kérek. Ahogy elmegyek, hallom,
amint nagypapa azt mondja:
– Ennek a lánynak gyenge gyomra van. Épp, mint az öccsének.

Én érkezem előbb. Leülök egy asztalhoz a Café Rivière előtt.

Megegyeztünk, hogy este kilenckor találkozunk, épp tíz perc van
addig. Az utca üres, a folyó csendes, de az egyik indie banda halk
visszhangja – talán a Noah and the Whale, a Fleet Foxes, a Foals, a
The xx vagy valami hasonló, már nem tudom megkülönböztetni őket
– szűrődik ki a fejem fölötti nyitott ablakon. A zene tovább szól, míg
Lucasra várok.
Várok kilencig. Aztán negyed tízig. Aztán fél tízig.
Tíz óra hétkor rezeg a telefonom.

Lucas Ryan (22:07)

Bocsi x

Hosszú időn át nézem az üzenetet. Az egyetlen szót pont nélkül, az

apró, semmitmondó x-et.
 Az asztalra teszem a telefonomat, és felnézek az égre. Az ég
mindig világosabbnak tűnik, amikor havazik. Kilélegzem. A
sárkánylehelet-felhő elvitorlázik a fejem felett.
Felállok, és elindulok haza.
 NÉGY

A SZERDAI GYŰLÉSEN a végzősök az előcsarnok öt, részekre tagolt

üléssorában helyezkednek el. Minden rést ki kell tölteni, különben
nem fér el mindenki, ezért nem választhatod meg, hogy hová ülsz.
Így kötök ki véletlenül Rita és Becky között.
Miközben az emberek üléssorokba rendeződnek, az iskolába
visszatért, enyhén zúzódásos arcú Ben Hope egyenesen rám bámul.
Nem látszik mérgesnek vagy rémültnek, és meg sem próbál
ignorálni engem. Csak szomorúnak tűnik. Mintha sírni készülne.
Talán, mert nem lesz többé népszerű. Még nem láttam együtt Bent és
Beckyt, ami annak a jele, hogy Becky talán tényleg odafigyelt a
kitörésemre. Charlie-ra gondolok. Kíváncsi vagyok, hol van Michael.
Azt kívánom, bár Ben nem is létezne.
Kent átveszi a gyűlést. A nőkről beszél. A gyűléseink többsége a
nőkről szól.
– .. de el fogom mondani nektek a teljes igazságot. Ti, mint nők,
automatikus hátrányban vagytok a világban.
Becky a jobbomon folyamatosan változtatja, hogy melyik oldalon
keresztezi a lábát. Tudatos erőfeszítést teszek, hogy ne mozduljak.
– Nem hiszem… hogy közületek sokan felfogják, milyen
szerencsések voltak eddig.
Némán elkezdek számolni, amíg Kent kivár. Becky nem
csatlakozik hozzám.
– A megye… legjobb… leánygimnáziumába járni… hihetetlen
kiváltság.
Látom Lucast két sorral előttem. Sikerült elkapnia a
pillantásomat, amikor befelé menet leült, meg sem próbáltam
félrenézni. Csak bámultam. Még csak nem is érzem magam
dühösnek, hogy felültetett múlt este. Tényleg. Nem érzek semmit.
– Tudom, hogy sokan közületek… panaszkodnak a kemény
munka miatt, de amíg nem néztek szembe a valódi világgal, a
munka világával, nem érthetitek meg, mit jelent… a kemény munka.
Rita egyszer csak megütögeti a térdemet. Kinyújtja a
himnuszkottáját. A Love Shine a Light dalszövege alá azt írta:
Elszigeteled magad!!!!!!
– Elképesztő sokkal fogtok szembesülni, amint elhagyjátok ezt az
iskolát. Ez az iskola, ahol mindenkit egyenlőként kezelnek…
Többször elolvasom az üzenetet, aztán Ritát tanulmányozom. Ő
csak valaki, akit ismerek. Nem igazán vagyunk barátok.
– Keményebben kell dolgoznotok, mint a férfiaknak… hogy
eljussatok oda, ahol lenni akartok. Ez az igazság.
Rita vállat von.
– Ebből adódóan remélem, hogy amíg ebben az iskolában
vagytok, elgondolkoztok erről, és hálásak lesztek azért, amitek van.
Ti mind nagyon szerencsések vagytok. Lehetőségetek van bármit
csinálni, amit csak akartok, és bárkinek lenni, akik lenni akartok.
A himnuszkottát papírrepülővé hajtogatom, de nem repítem el,
mert nem lehet ezt tenni egy gyűlésen. Mindenki feláll, a Love Shine a
Lightot éneklik, és a szöveg miatt majdnem hangosan felnevetek.
Kifelé menet diszkréten beledobom a papírrepülőt Becky blézerének
zsebébe.
Nem ülök senki mellé ebédnél. Végül nem is ebédelek, de nem
érdekel. Körbesétálok az iskolában. A nap folyamán időnként
elgondolkozom, vajon hol lehet Michael, ám máskor meglehetősen
biztos vagyok benne, hogy nem érdekel.
Egész héten nem láttam őt.
Sokat gondolkoztam a korcsolyázásáról. Országos Ifjúsági
Gyorskorcsolya Elődöntő.
Kíváncsi vagyok, miért nem beszélt nekem erről.
 Kíváncsi vagyok, miért nincs itt.
A teniszpályákkal szemben ülök, sirályokkal körülvéve, ami
furcsa, mert már el kellett volna vándorolniuk.
Ötödik óra van. Zene. Mindig kihagyom a szerdai ötödik órát,
mert ez az előadás-gyakorló óránk. Nézem, ahogy a 7.-es lányok
kifelé tartanak az iskola főépületéből a pályára, néhányan futnak, a
többség nevet, és mindegyikük kezében konfettiágyúk. Nem látok
egyetlen tanárt sem.
Nem tudom, mit mondott a Pasziánsz a 7.-eseknek, de
egyértelmű számomra, hogy ez a Pasziánsz műve.
Előveszem a telefonomat, és megnyitom a Google-t. Begépelem,
hogy „Michael Holden”, aztán beírom a városunk nevét. Végül
megnyomom az Entert.
Mint a varázslat, az én Michael Holdenem megjelenik a keresési
találatokban.
Az első egy cikk a városi újságból „Helyi kamasz fiú nyerte meg
az Országos Gyorskorcsolya Bajnokságot” címmel. Ráklikkelek.
Eltart egy ideig, míg betöltődik, a térdem fel-le mozog várakozás
közben. Néha utálom az internetet.
A cikk körülbelül hároméves. Van egy mellékelt kép a tizenöt
éves Michaelről, de nem néz ki nagyon másképp. Talán az arca egy
kicsit kevésbé markáns. Talán a haja egy kicsit hosszabb. Talán nem
egészen olyan magas. A képen egy emelvényen áll egy trófeával és
egy virágcsokorral. Mosolyog.
„Egy helyi kamasz fiú, Michael Holden bekorcsolyázott a győzelembe az
idei évi Országos U 16-os Gyorskorcsolya Bajnokságon…
Holden korábbi győzelmei közé tartozik a Regionális U12-es Bajnokság,
a Regionális U14-es Bajnokság és az Országos U14-es Bajnokság…
Az Egyesült Királyság Gyorskorcsolya Hatóság vezetője, Mr. John
Lincoln reagált Holden kétségtelenül rendkívüli győzelmi sorozatára.
Állította, hogy »megtaláltuk a jövő nemzetközi versenyzőjét. Holden
kétségtelenül elég elkötelezettséggel, tapasztalattal, lendülettel és tehetséggel
rendelkezik ahhoz, hogy győzelemre vigye az Egyesült Királyságot egy
olyan sportban, amely soha nem kapott kielégítő figyelmet ebben az
országban.”
Visszamegyek a keresési találatokhoz. Még sok hasonló cikk van.
Michael nyert az U18-as Bajnokságon tavaly.
Azt hiszem, ezért volt mérges, amikor második lett az elődöntőn.
És ez eléggé jogos. Azt hiszem, én is dühös lennék a helyében.
Itt ülök, bámulom a Google-t egy ideig. Azon tűnődöm, elvakult
rajongónak érzem-e magam, de nem hiszem, hogy tényleg ennyi az
egész. Csak hirtelen lehetetlennek tűnik, hogy Michaelnek olyan
látványos élete van, amiről én nem tudok. Egy élet, ahol nem csak
egyszerűen körberohangál mosollyal az arcán, olyan dolgokat
csinálva, amiknek semmi értelme.
Olyan könnyű feltételezni, hogy mindent tudsz egy másik
emberről…
Kikapcsolom a telefonomat, és nekidőlök a drótkerítésnek.
A 7.-esek összegyűltek. Egy tanár fut ki az iskolából feléjük, de
elkésik. Kiabálva visszaszámolnak tíztől, aztán égnek emelik a
konfettiágyúikat, és lőnek. Úgy hangzik, mintha a második
világháború csataterére tévedtem volna. Nemsokára mindenki sikít
és ugrál, szalagok kígyóznak a levegőben, mint valami őrült
szivárványhurrikán. Más tanárok is megjelennek, szintén kiabálva.
Azon kapom magam, hogy mosolygok, aztán nevetni kezdek, de
azonnal csalódom magamban. Nem kéne élveznem semmit, amit a
Pasziánsz csinál, ám egész életem során ez az első alkalom, hogy a 7.
évfolyam iránt pozitív érzelmeket éreztem.
 ÖT

HAZAFELÉ TARTOK a busszal, amikor Michael végre úgy dönt, hogy

drámai módon újra felbukkan. A földszinten, hátulról balra a
második ülésen ülök, amikor váratlanul mellém biciklizik a béna,
vén biciklijével úgy, hogy a busszal megegyező sebességgel gurul az
úton. Az ablak, amin kinézek, csupa mocsok, és a hó vízcseppeket
szárított bele, de még így is látom az önelégült arcát profilból,
belevigyorog a szélbe, mint egy kutya, aki kilógatja a fejét a kocsiból.
Oldalra néz, az ablakok mentén keresgél, végül ráébred, hogy
valójában közvetlenül mellette vagyok. A haja hullámzik, a kabátja
mögötte csapkod, mint egy köpeny, furcsán integet, aztán olyan
keményen csapja a kezét az ablakra, hogy a buszon minden ostoba
kölyök abbahagyja a dobálást – bármit is dobálnak –, és rám néz.
Felemelem a kezem, és integetek. Elég rosszul érzem magam.
Ezt addig csinálja, míg tíz perccel később le nem szállok a
buszról, miközben megint elkezdett havazni. Megmondom Nicknek
és Charlie-nak, hogy menjenek tovább nélkülem. Amikor egyedül
maradunk, leülünk a kertfalhoz, Michael nekitámasztja a biciklijét.
Észreveszem, hogy nem visel iskolai egyenruhát.
Balra nézek, fel az arcára. Ő nem néz rám. Várom, hogy elkezdje
a beszélgetést, de nem teszi. Azt hiszem, próbára tesz engem.
A kelleténél hosszabb időbe telik a felismerés, hogy vele akarok
lenni.
– Hát… – mondom kikényszerítve a szavakat – ...sajnálom.
Úgy pislog, mintha összezavarodott volna, felém fordul, és
finoman elmosolyodik.
– Rendben van – mondja.
Bólintok egy aprót, és másfelé nézek.
 – Már csináltunk ilyet korábban is, nem igaz? – kérdezi.
– Mit csináltunk?
– A kínos bocsánatkérés-dolgot.
Visszagondolok a „mániás depressziós pszichopata”
megjegyzésre. Ez azonban nem ugyanaz. Akkor én voltam a hülye,
és a haragja felülkerekedett rajta. Azok csak szavak voltak.
Akkoriban egyáltalán nem ismertem őt.
Még mindig megvan benne az a szikra. Az a fény. De most már
több is van ott. Dolgok, amiket nem lehet látni; csak megtalálni.
– Hol voltál? – kérdezem.
Félrenéz és kuncog.
– Felfüggesztettek. Hétfő délután, tegnap és ma.
Ez olyan röhejes, hogy tényleg nevetek.
– Végre valaki idegösszeomlást kapott tőled?
Megint kuncog, de furcsán.
– Ez tényleg megtörténhet, hogy őszinte legyek. – Az arca
megváltozik. – Nem, ja, én… öhm… káromkodtam Kentnek.
Felhorkantok.
– Káromkodtál? Felfüggesztettek, mert káromkodtál?
– Ja. – Megvakarja a fejét. – Kiderült, hogy a Higgsnek van
valamiféle irányelve ezzel kapcsolatban.
– Az Elnyomás Földje – bólintok Beckyt idézve. – Szóval, hogy
történt?
– Történelmen kezdődött valahogy, azt hiszem. Pár héttel ezelőtt
volt a próbafelvételink, és hétfőn kaptuk meg a jegyeinket, a
tanárom pedig bent tartott az óra után, mert ahogy az előre látható
volt, nagyon rosszul teljesítettem. Azt hiszem, szabályszerűen egyest
kaptam vagy ilyesmi. Szóval kezdett nagyon rám szállni, tudod,
dühöngött amiatt, hogy mekkora csalódás vagyok, és hogy még csak
nem is próbálkozom. Ekkor kezdtem elég mérges lenni, mert
nyilvánvalóan megpróbáltam. De ő csak folytatta tovább és tovább,
feltartotta az esszémet, rámutatott, és azt kérdezte: „Mit gondolsz,
mi ez? Ennek semmi értelme! Hol a bevezetés, tárgyalás, befejezés?
Hol a hármas tagolás?” Tulajdonképpen az lett a vége, hogy elvitt
engem Kent irodájába, mint valami általános iskolás kölyköt.
Szünetet tart. Nem néz rám.
– És Kent elkezdte a nagy beszédét arról, hogy jobbnak kellene
lennem ennél, nem foglalkozom eleget az iskolai munkával, és nem
teszek bele elég erőfeszítést. És én próbáltam megvédeni magam, de
tudod, hogy milyen Kent. Amint megpróbáltam megindokolni neki,
agresszív és leereszkedő lett, ami még jobban feldühített, mert
tudod, a tanárok egyszerűen nem tudják beismerni egy diáknak,
hogy esetleg tévedhetnek, és aztán… szóval nem akartam, de annyit
mondtam, hogy „de magát kibaszottul nem is érdekli, ugye?”. És,
hát, ja. Felfüggesztettek.
Ez arra a Michaelre emlékeztet, akit Nick a félév első napján leírt.
De ahelyett, hogy egy kicsit furcsának találnám ezt a történetet,
valójában eléggé le vagyok nyűgözve.
– Micsoda lázadó! – mondom.
Hosszan néz engem.
– Igen – mondja. – Fantasztikus vagyok.
– De a tanárokat tényleg nem érdekli.
– Ja. Ezt igazán tudnom kellett volna.
Mindketten visszatérünk a szemközti házsor bámulásához. Az
ablakok mind narancssárgák a lenyugvó naptól. Csoszogok a
cipőmmel a havas járdán. Szeretném a korcsolyázásról kérdezni,
ugyanakkor úgy érzem, ez az ő dolga. A speciális, privát dolga.
– Eléggé unatkoztam nélküled – mondom.
Hosszú szünet következik.
– Én is – mondja.
– Hallottál róla, hogy mit csináltak ma a 7.-esek?
– Jah… vicces volt.
– Ott voltam. Szerdán az ötödik órában mindig a pályán ülök,
szóval szó szerint ott voltam. Olyan volt, mintha… szalageső esett
volna, vagy ilyesmi.
Úgy tűnik, megdermedt. Néhány másodperc múlva lassan felém
fordítja a fejét.
– Ez szerencsés véletlen volt – mondja.
Egy percbe telik, mire megértem, mit mond.
Nevetséges. A Pasziánsz nem tudhatta, hogy mindig kihagyom
ezt az órát, és a pályán ülök. A tanárok legtöbbször alig veszik észre.
Ez nevetséges. De gondolkozni kezdek azon, amit Michael korábban
mondott. A Csillagok háborújától. A Material Girlről. A macskákról. A
hegedűről. És a Ben Hope-támadásról – ami az én öcsémről szólt. De
ez lehetetlen. Én nem vagyok különleges. Ez teljességgel lehetetlen.
De…
Rengeteg véletlen egybeesés történt.
– Igen – mondom. – Csak egy véletlen.
Mindketten felállunk, és sétálni kezdünk a fokozatosan fehéredő
járdán, Michael maga mellett tolja a biciklijét, ami hosszú, szürke
vonalat hagy utánunk. Kis fehér hópöttyök pihennek Michael
hajában.
– És most? – kérdezem. Nem vagyok egészen biztos, hogy
melyik „most”-ról beszélek. Erről a percről? A máról? Életünk
hátralévő részéről?
– Most? – Michael megfontolja a kérdésemet. – Most ünneplünk,
és örvendezünk az ifjúságunknak. Nem ezt kellene tennünk?
Azon kapom magam, hogy vigyorgok.
– Igen. Igen, ez az, amit tennünk kellene.
Egy kicsit tovább sétálunk. A hó az enyhe szitálástól az ötpennys
nagyságú pelyhekig nő.
– Hallottam, hogy mit mondtál Beckynek – mondja.
– Ki mondta el neked?
– Charlie.
– Ki mondta el Charlie-nak?
Megrázza a fejét.
 – Nem tudom.
– Mikor beszéltél Charlie-val?
Kerüli a tekintetemet.
– Másnap. Meg akartam győződni róla, hogy jól vagy…
– Mit gondoltál, depressziós vagyok, vagy valami?
Túlságosan dühösen mondom ezt.
Nem akarom, hogy az emberek aggódjanak értem. Nincs miért
aggódni. Nem akarom, hogy megpróbálják megérteni, miért vagyok
olyan, amilyen, mert nekem kellene az elsőnek lennem, aki megérti
ezt. És én még nem értem. Nem akarom, hogy beleavatkozzanak.
Nem akarom, hogy a fejemben legyenek, kiszedjenek ezt meg azt,
állandóan összeszedegetve a törött darabjaimat.
Ha ez az, amit a barátok csinálnak, akkor nem akarok egyet sem.
Mosolyog. Sajátságos mosollyal. Aztán nevet.
– Te tényleg nem tudod elfogadni, hogy az emberek törődnek
egymással!
Nem mondok semmit. Igaza van. De nem mondok semmit.
Abbahagyja a nevetést. Néhány perc csendben telik el.
A négy héttel ezelőttről kezdek gondolkozni, amikor még nem
ismertem őt. Amikor a Pasziánsz még nem bukkant fel. Tudatában
vagyok, hogy most szomorúbb vagyok a dolgok miatt. Egy csomó
dolog körülöttem nagyon szomorú lett, és úgy tűnik, én vagyok az
egyetlen, aki ezt látja. Becky, például. Lucas. Ben Hope. A Pasziánsz.
Mindenkinek oké embereket bántani. Vagy talán nem látják, hogy
bántják az embereket. De én igen.
A probléma az, hogy az emberek nem cselekszenek.
A probléma az, hogy én nem cselekszem.
Csak ülök itt, nem teszek semmit, feltételezve, hogy valaki más
majd jobbá teszi a dolgokat.
Végül Michael és én a város szélén kötünk ki. Már kezd
sötétedni, és egynél több utcai lámpa villog sárga fényt vetve a
földre, ahogy elhaladunk mellette. Lesétálunk egy széles sikátoron
két nagy ház között, és kiérünk a hótól csúszós mezőre, ami a város
és a folyó között nyújtózkodik. Fehér, zöld, kék; minden egyetlen
homályos köd, eső a szélvédőn, egy festmény.
Itt állok. Minden mozdulatlan, mintha elhagytam volna a földet.
Mintha elhagytam volna az univerzumot.
– Ez gyönyörű – mondom. – Nem gondolod, hogy a hó
gyönyörű?
Azt várom, hogy egyetértsen velem, de nem teszi.
– Nem tudom – mondja. – Csak hideg. Romantikus, azt hiszem,
de csak lehűti a dolgokat.
 HAT

– NOS, TORI. – Kent az új esszémet fürkészi. – Mi volt a véleményed

ezúttal?
Péntek van, és ebédidő. Nem igazán volt semmi dolgom, így
eljöttem, hogy korábban beadjam a következő angolesszémet:
„Milyen mértékben központi probléma a házasság a Büszkeség és
balítéletben?” Úgy tűnik, hogy Kent beszédes ma – ezt a jellemvonást
kedvelem a legkevésbé.
– Írtam egy normális esszét.
– Gondoltam, hogy így lesz – bólint. – Még mindig tudni
akarom, hogy mit gondolsz.
Próbálok visszagondolni arra, amikor írtam. Hétfő ebédidő?
Kedd? Az összes nap egybemosódik.
– Gondolod, hogy a házasság központi probléma?
– Egy probléma. Nem a központi probléma.
– Gondolod, hogy Elizabeth foglalkozik egyáltalán a
házassággal?
Felidézem a filmet.
– Úgy gondolom, igen. De nem igazán jut eszébe, amikor
Darcyval van. Mintha nem kötné össze a kettőt. Darcyt és a
házasságot. Két különálló probléma.
– Akkor mit tekintenél központi problémának a Büszkeség és
balítéletben?
– Saját magukat. – A blézerem zsebébe rejtem a kezem. – Az
egész időt azzal töltik, hogy megpróbálják összeigazítani azt, hogy
kik ők valójában, és kinek látják őket.
Kent megint bólint, mintha tudna valamit, amit én nem.
 – Ez érdekes. A legtöbb ember azt mondja, hogy a szerelem a fő
téma. Vagy az osztályrendszer – teszi be az esszémet egy
kartonmappába. – Sok könyvet olvasol otthon, Tori?
– Nem olvasok.
Úgy tűnik, ez meglepi.
– Mégis úgy döntöttél, hogy angol irodalomból teszel emelt
szintű érettségit.
Vállat vonok.
– Mit csinálsz szórakozásképpen, Tori?
– Szórakozásképpen?
– Biztosan van hobbid. Mindenkinek van hobbija. Én például
olvasok.
A hobbim a cukormentes limonádé ivása és megkeseredett
seggfejnek lenni.
– Régebben hegedültem.
– Ah, látod? Egy hobbi!
Nem szeretem a hobbi szó jelentéseit. A kézművesség jut róla
eszembe. Vagy a golf. Valami, amit a vidám emberek csinálnak.
– Bár abbahagytam.
– Miért?
– Nem tudom. Egyszerűen nem élveztem túlságosan.
Kent századik alkalommal bólint kezével a térdét ütögetve.
– Ez korrekt. Mit élvezel?
– Szeretek filmeket nézni, azt hiszem.
– Mi a helyzet a barátokkal? Nem szeretsz velük lenni?
Elgondolkozom. Élveznem kéne, hogy velük vagyok. Ez az, amit
az emberek csinálnak. A barátaikkal lógnak szórakozásból.
Kalandjaik vannak, utaznak, és szerelembe esnek. Harcolnak, és
elveszítik egymást, de mindig újra egymásra találnak. Ez az, amit az
emberek csinálnak.
– Kit tekintenél a barátodnak?
 Ismét időt szánok a gondolkodásra, és készítek egy listát a
fejemben.

1. Michael Holden – a legjobb jelölt a baráti státuszra.

2. Becky Allen – a múltban a legjobb barátom volt, de már
nyilvánvalóan nem.
3. Lucas Ryan – lásd fentebb.

Ki más volt a barátom ezelőtt? Tényleg nem emlékszem.

– A dolgok bizonyára sokkal könnyebbek, minél kevesebb
barátod van – sóhajt Kent, összefonva a karját a tweedzakóján. – De a
barátságok sok előnnyel járnak.
Kíváncsi vagyok, miről beszél.
– A barátok tényleg olyan fontosak?
Összecsapja a tenyerét.
– Gondolj a filmekre, amiket láttál. A legtöbb embernek, aki jól
csinálja, és boldog lesz, vannak barátai, igaz? Gyakran csak egykét
nagyon közeli barát. Nézd meg Darcyt és Bingley-t. Jane-t és
Elizabethet. Frodót és Samut. A barátok fontosak. Az emberek, akik
egyedül vannak, általában az antagonisták. Nem támaszkodhatsz
mindig csak magadra, még akkor sem, ha ez könnyebb életmódnak
tűnik.
Nem értek egyet, szóval úgy döntök, nem mondok semmit.
Kent előredől.
– Gyerünk, Tori! Szedd össze magad! Te jobb vagy ennél!
– Jobb, mint mi? Sajnálom, hogy a jegyeim nem voltak jók.
– Ne légy ostoba! Tudod, hogy nem erről van szó.
Összeráncolom a homlokomat.
Ő is rögtön összeráncolja – szarkasztikus módon.
– Szedd össze magad! Itt az idő, hogy felállj. Nem hagyhatod,
hogy az élet adta lehetőségek csak úgy elsodródjanak melletted.
 Felállok a székből, és megfordulok, hogy távozzak.
Amikor kinyitom az ajtót, azt mormolja:
– Semmi sem fog változni, amíg úgy nem döntesz, hogy azt
akarod, megváltozzon.
Becsukom az ajtót magam mögött, azon tűnődve, hogy vajon
csak képzeltem-e ezt az egész beszélgetést.
 HÉT

AZ UTOLSÓ ÓRÁM LYUKASÓRA, szóval a társalgóban ülök. Folyton

Beckyt nézem, aki egy másik asztalnál dolgozik, de ő nem néz rám.
Evelyn is itt van. Egy egész órán át a telefonján lóg.
Ellenőrzöm a blogomat, és ott egy üzenet:

Anonymous: Napi gondolat: Miért hisznek az emberek Istenben?

Ellenőrzöm a Pasziánsz blogot. A főposzt pillanatnyilag egy gif egy

kisfiúról, aki buborékokat fúj egy műanyag edényből. Buborékok
sorozata robban ki a levegőbe, fel az égbe, a kamera pedig felnéz
rájuk, a napfény átsüt rajtuk, rózsaszín, narancssárga, zöld és kék
színben világítja meg őket. Aztán a gif megismétlődik, és újra
láthatod a kisfiút, buborékok sorozata robban ki a levegőbe, a fiú, a
buborékok, az ég, a fiú, a buborékok, az ég.
Amikor hazaérek, még anya is észreveszi, hogy valami
megváltozott, és félszegen megpróbálja kiszedni belőlem, de végül
csak felmegyek a szobámba. Egy kicsit körbejárkálok, aztán
lefekszem. Charlie bejön, és megkérdezi, mi a baj. Épp azon vagyok,
hogy elmondjam neki, amikor elsírom magam, és ezúttal ez nem
néma könnyezés, hanem valódi bömbölés. Annyira gyűlölöm
magam ezért, hogy szó szerint elbarikádozom az arcom a levegő elől
a karommal, és olyan erősen sírok, hogy nem kapok rendesen
levegőt.
– Valamit tennem kell… – mondogatom. – Valamit tennem kell…
– Mivel kapcsolatban? – kérdezi Charlie. A térdét felhúzza, és a
mellkasához szorítja.
 – Csak… nem tudom… mindenki… minden megőrült. Mindenki
megőrült. Mindent tönkretettem Beckyvel, folyton tönkreteszek
mindent Michaellel, és én nem is tudom, kicsoda Lucas, nem igazán.
Az életem olyan normális volt azelőtt! Régebben utáltam, hogy
annyira unatkoztam, de azt akarom vissza. Korábban semmi nem
érdekelt. De aztán… Szombaton az a sok ember, mintha senki sem
törődött volna ezzel. Nem érdekelte őket, hogy Ben Hope-ot halálra
rugdoshatták volna. És tudom, hogy nem így lett! De én nem… nem
tudok többé ilyen lenni. Tudom, ennek semmi értelme. Tudom,
valószínűleg csak a semmi miatt stresszelek. Tudom, hogy szar
vagyok, egy nevetséges ürügy az emberi létre. De a Pasziánsz előtt
minden jó volt. Jól voltam. Régen jól voltam.
Charlie csak bólint.
– Világos.
Velem üldögél, míg dühöngök és sírok, és amikor lenyugszom,
úgy teszek, mintha álmos lennék, így elmegy. Nyitott szemmel
fekszem, és mindenről gondolkozom, ami egész életem során
történt. Nem tart sokáig eljutni oda, ahol most vagyok. Úgy döntök,
lehetetlen aludni, szóval különösebben a semmiért elkezdem
átkutatni a szobám. Megtalálom a különleges dolgokat tartalmazó
dobozom az asztalfiókomban – egy doboz emléktárgyat, azt hiszem
és a legtetején van egy napló, amit hetedikben nyáron vezettem.
Elolvasom az első oldalt:

Augusztus 24., vasárnap

Reggel 10:30-kor kelés. Becky et moi moziba mentünk ma, és
megnéztük A Karrib-tenger kalózai (így írják???) 2.-t, és OMG,
ANNYIRA JÓ volt. Becky úgy gondolja, Orlando Bloom a
legtehetségesebb. Aztán elmentünk pizzázni a főutcában, az övé
hawaiios volt, de az enyém nyilvánvalóan sima sajtos. NYAMI! Jövő
héten ő is átjön itt aludni, ami annyira, annyira szórakoztató lesz. Azt
 mondta, beszélnie kell velem egy fiúról, akit kedvel!! És eszünk majd
egy csomó kaját, és fennmaradunk egész éjszaka, és filmeket
nézünk!!!!!

Visszateszem a fiók aljába a naplót, és nyugodtan ülök néhány

percig. Aztán újra kiveszem, találok egy ollót, és elkezdem
szétaprítani, felvágom az oldalakat és a kemény fedelet, vagdalok és
hasítok, míg végül egy konfettiszerű forgácshalom van az ölemben.
A kincsesdobozban egy üres buborékosedény is van. Becky adta
a születésnapomra réges-régen. Régen szerettem a buborékokat, még
akkor is, ha soha nem tudok túllépni azon, hogy belül mindig
üresek. És aztán eszembe jut a gif a Pasziánsz blogon. Egy újabb
dolog. Még egy dolog, amit hozzá kell adni a listához: a
hegedűvideó és a Csillagok háborúja, az összes baromság. A
buborékosedényre nézek, semmit sem érzek. Vagy mindent. Nem
tudom.
Nem. Igenis tudom.
Michaelnek igaza volt. Egész idő alatt igaza volt. Pasziánsz.
Pasziánsz... A Pasziánsz beszél hozzám. Michaelnek igaza volt.
Semmi értelme, de tudom, hogy én vagyok az. Minden rólam
szólt.
A fürdőszobába rohanok, és hányok.
Amikor visszatérek, arrébb tolom a dobozt, bezárom a fiókot, és
kinyitok egy másikat. Ez tele van irodaszerekkel. Vad
kacskaringókkal kipróbálom a papírdarabokon az összes tollamat, és
behajítom az ágyam alá azokat, amik nem működnek, vagyis a
legtöbbet. Hangosan dúdolok, hogy elfedjem a hangokat, amiket az
ablakból hallok, mert tudom, hogy én találom ki őket. A szemem
folyton könnyezik, aztán megnyugszik, aztán megint könnybe lábad,
és folyton olyan erősen dörzsölöm, hogy még akkor is szikrákat
látok, amikor nyitva van.
 Újra megragadom az ollót, és legalább fél órát töltök a tükör előtt
ülve, megszállottan vágom a töredezett hajvégeket. Aztán találok
egy nagy fekete filcet, és hirtelen késztetést érzek arra, hogy írjak
valamit. Szóval a nagy fekete filccel azt írom a saját karomra:
„VICTORIA ANNABEL SPRING VAGYOK”, részben azért, mert
nem jut eszembe semmi más, amit írhatnék, részben, mert úgy
érzem, mintha emlékeztetnem kéne magamat, hogy valójában van
egy középső nevem.
A Pasziánsz beszél hozzám. Talán szándékosan, talán nem. De
úgy döntöttem, hogy most már rajtam múlik, hogy tegyek valamit ez
ügyben. Minden rajtam múlik.
Az éjjeliszekrényemhez lépek. Kiveszek néhány régi tollat és
néhány könyvet, amit nem olvastam, a sminklemosómat és az
aktuális naplómat, amibe többé nem írok. Felnyitom, elolvasok
néhány bejegyzést, aztán újra becsukom. Nagyon szomorú. Nagyon
közhelyes tinédzser. Undorodom magamtól. Becsukom a szemem,
és olyan hosszan visszatartom a lélegzetem, amíg csak lehetséges
(negyvenhat másodperc). Sírok, következetesen és szánalmasan,
huszonhárom teljes percig. Felnyitom a laptopomat, és
végiggörgetem a kedvenc blogjaimat. Nem posztolok semmit a saját
blogomra. Nem emlékszem, mikor tettem utoljára.
 NYOLC

EZ EGY FURCSA HÉTVÉGE VOLT. Nem igazán tudtam, hogy mit

csináljak, így a legtöbb időt az ágyban töltöttem az internetet
görgetve, tévét nézve stb., stb. Nick és Charlie vasárnap ebéd után
bejött „beszélgetni”, én pedig elég rosszul éreztem magam, amiért
ilyen lusta disznó vagyok. Szóval a hétvégém azzal zárul, hogy
elrángatnak egy közeli zenei fesztiválra a The Clayre, ami egy fű
nélküli terület épp a folyóhídon túl, amit elszórtan fák és törött
kerítések szegélyeznek.
Nick, Charlie és én átsétálunk a sáron a színpadot körülvevő
tömeg felé. Nem igazán havazik még, de érzem, hogy fog. Bárki, aki
azt hitte, hogy a január jó hónap egy zenei fesztiválra, valószínűleg
szadista.
A banda – nyilván valami londoni indie együttes – olyan hangos,
hogy hallod őket a főutca másik végéből. Bár nincsenek valódi
lámpák, úgy tűnik, hogy mindenki más fáklyát vagy világító rudat
tart, a mező szélén pedig egy nagy máglya van. Jelentősen
felkészületlennek érzem magam. Arra gondolok, hogy
visszarohanok a hídon át, vissza a főutcán, egészen hazáig.
Nem. Nem futok haza.
– Rendben vagy? – kiabálja túl Charlie a zenét. Ő és Nick néhány
lépéssel előrébb van, Nick egy fáklyával világít felém, teljesen
elvakít.
– Velünk tartasz? – Nick a színpad felé mutat. – Megyünk és
megnézzük.
– Nem – mondom.
Charlie csak néz engem, ahogy elsétálok. Nick elhúzza őt, és
eltűnnek a tömegben.
 Én is eltűnök a tömegben.

Elég meleg van, és nem sokat látok – csak a fényrudak zöldjét meg
sárgáját és a színpad fényeit. Ez a banda már legalább fél órája
játszik, és lehet, hogy a fesztivál neve agyag, de lassan inkább
mocsárnak tűnik az egész. Sár fröccsen a farmeremre. Folyamatosan
látok olyan embereket, akiket az iskolából ismerek, és valahányszor
így van, szélesen, ironikusan integetek nekik. A tömeg közepén
Evelyn megráz a vállamnál fogva, és azt kiabálja, hogy a pasiját
keresi. Ettől igazán nem kedvelem őt.
Kicsivel később rájövök, hogy folyton papírdarabokra taposok. A
szó szoros értelmében ott vannak mindenhol. Én vagyok az egyetlen
a tömegben, aki úgy dönt, felvesz egyet, és rendesen megnézem a
telefonom zseblámpájának fényében.
Egy szórólap. Fekete háttér. Egy szimbólum van a közepén
pirossal: egy fejtetőre állított szív, firkaszerű módon rajzolva, így
olyan, mint egy A betű körülötte egy körrel.
Valahogy úgy néz ki, mint az anarchia szimbóluma.
A szimbólum alatt egy szó van:

PÉNTEK

A kezem reszketni kezd.

Mielőtt még lenne időm tovább gondolkozni, mit jelenthet ez,
közvetlenül Becky mellé sodródom, aki a korlát közelében ugrál
Laurennel és Ritával. Találkozik a tekintetünk.
Lucas is itt van, Rita mögött. Inget visel kis fémszegélyekkel a
gallérján egy nagypapás pulóver és egy nagy farmerdzseki alatt.
Vans cipő van rajta, és feltűrt szárú, fekete farmer. Már csak, ha
ránézek is, nagyon szomorú leszek.
A PÉNTEK-szórólapot a kabátom zsebébe teszem.
 Lucas meglát engem Rita válla felett, és valahogy hátrahőköl,
ami elég nehéz lehet egy ilyen zsúfolt tömegben. A mellkasomra
mutatok, nem sütöm le a szemem. Aztán rámutatok. Végül a mező
üres vége felé.
Amikor nem mozdul, megragadom a karját, és elkezdem
hátrafelé húzni, ki és el a tömegtől és a lüktető hangszóróktól.
Ez emlékeztet egy hasonló helyzetre, amikor tízévesek voltunk,
vagy kilenc, vagy nyolc – én pedig a karjánál fogva húztam Lucast.
Semmit sem csinált magától. Én mindig nagyon jó voltam abban,
hogy magamtól csináljak dolgokat. Azt hiszem, valahogy élveztem,
hogy vigyázok rá. De eljön egy pont, amikor már nem tudsz tovább
vigyázni másokra. Amikor el kell kezdened magadra vigyázni.
Ám azt hiszem, egyiket sem csinálom.
– Mit csinálsz itt? – kérdezi. Kitörtünk a tömegből, és megálltunk
egy kicsivel a máglya előtt. Különböző csoportok sétálnak el
mellettünk üvegekkel a kezükben, nevetgélve, bár a tűz körüli
terület nagyrészt üres.
– Mindenfélét csinálok – mondom. Megfogom a vállát, és
előrehajolok, egészen komolyan. – Miért… mikor lettél hipszter?
Gyengéden leveszi a kezemet a válláról.
– Komolyan kérdezem – mondja.
A banda abbahagyta. Pillanatnyilag csend van, a levegő egyetlen
kavargó zajba összeolvadó hangokkal telik meg. Több szórólap is
van a lábamnál.
– Egy teljes órán keresztül ültem a kávézó előtt – mondom, és
remélem, hogy igazán rosszul érzi magát. – Ha most sem mondod
meg nekem, hogy miért kerülsz engem, akkor akár túl is léphetnénk
rajta, és ne legyünk többé barátok.
– Ez… – mondja –, ez nagyon nehéz… nekem… a közeledben
lenni…
– Miért?
 Eltart egy ideig, míg válaszol. Lesimítja a haját az egyik oldalon,
megdörzsöli a szemét, ellenőrzi, hogy nincs-e felhajtva a gallérja, és
megvakarja a térdét. És aztán nevetni kezd.
– Olyan vicces vagy, Victoria – rázza a fejét. – Csak annyira
vicces vagy!
Hirtelen késztetést érzek, hogy behúzzak neki egyet. Ehelyett
hisztérikus leszek.
– Az isten szerelmére! Miről beszélsz? – Kiabálok, de a tömeg
zajától nem igazán lehet észrevenni. – Őrült vagy! Nem tudom,
miért mondasz bármi ilyesmit nekem. Nem tudom, miért döntöttél
úgy, hogy újra a legjobb barátom akarsz lenni, és most nem tudom,
miért nem nézel a szemembe, nem értek semmit, amit csinálsz vagy
mondasz, és ez megöl engem, mert már nem értek semmit sem
magamról, Michaelről, Beckyről vagy az öcsémről, vagy bármiről
ezen a szar bolygón. Ha titokban gyűlölsz engem, vagy valami, ki
kell böknöd! Kérlek, hogy adj nekem egyenes választ, egy mondatot,
ami legalább valamit megoldhat a fejemben, de NEM… Nem
érdekel, igaz?! LESZAROD az érzéseimet vagy bárki másét! Pont
olyan vagy, mint mindenki más.
– Tévedsz – mondja. – Téve…
– Mindenkinek vannak szörnyű problémái! – Vadul rázom a
fejem, két kézzel kapaszkodom belé. Ok nélkül arisztokratikus
hangon kezdek beszélni. – Még neked is. Még a tökéletes, ártatlan
Lucasnak is vannak problémái.
Valamiféle rémült zavarodottsággal bámul rám, és ez abszolút
vicces. Kezdek bedilizni.
– Talán mindenkinek, akit ismerek, vannak problémái. Mintha
nem léteznének boldog emberek. Semmi sem működik. Még akkor
sem, ha olyasvalakiről van szó, akiről azt gondolod, hogy tökéletes.
Mint az öcsém! – Vadul rávigyorgok. – Az öcsém, a kisöcsém, ő oo-
oolyan tökéletes, de ő,.. ő nem kedveli az ételt, szó szerint nem
kedveli az ételt, vagy nem tudom, szereti. Annyira szereti, hogy
mindig tökéletesnek kell lennie, tudod?
Újra megragadom Lucas egyik vállát, hogy megértse.
– És aztán egy nap annyira elege lett magából, olyan, annyira
mérges volt, utálta, hogy mennyire szereti az ételt, ja, ezért úgy
gondolta, jobb lenne, ha nem lenne étel. – Annyira nevetni kezdek,
hogy a szemem bekönnyesedik. – De ez olyan butaság! Mert meg
kell enned az ételt, vagy meg fogsz halni, nem igaz? Szóval az
öcsém, Charles, Charlie, ő, ő úgy gondolta, jobb lenne, ha akkor és
ott túl lenne rajta! Szóval ő, múlt évben, ő… – feltartom a csuklómat,
és rámutatok – …ő bántotta magát. És ezt követően írta nekem azt a
lapot, elmondta nekem, hogy nagyon sajnálja, és nem akarta, hogy
ez történjen. De megtörtént!
Megrázom a fejem, és csak nevetek és nevetek. Tudom, hogy
eltúlzom ezt az egészet. Tudom, hogy Charlie-nak csak egy igazán
szörnyű éjszakája volt, és tudom, hogy sokkal drámaibbnak és
borzalmasabbnak állítom be, mint amilyen valójában volt. De az
agyam nem hagyja abba, hogy bolhákról beszél és elefánttá
változtatja őket.
– És tudod, mitől akarok meghalni? A ténytől, hogy egész idő
alatt tudtam, hogy ez fog történni, de nem csináltam semmit. Még
csak nem is mondtam senkinek semmit, mert azt gondoltam, csak
képzelődöm.
Könnyek futnak le az arcomon.
– És tudod, mi az igazán mulatságos? A lapon egy torta képe
volt!
Nem mond semmit, és nem találja mulatságosnak, ami
számomra furcsa. Fájdalmas hangot ad ki, éles derékszögben
megfordul, és elvonul. Kitörlöm a nevetés könnyeit a szememből,
aztán kiveszem a zsebemből azt a röplapot, és megnézem, de megint
elkezdődik a zene, és túlságosan fázom, és az agyam, úgy tűnik, nem
dolgoz fel semmit. Csak azt az istenverte képet arról az istenverte
tortáról.
 KILENC

– VICTORIA? Tori? Ott vagy?

Valaki beszél hozzám telefonon.
– Hol vagy? Minden rendben?
Egyedül vagyok a tömeg szélén. A zene elhallgatott. Mindenki a
következő bandára vár, egyre több és több ember érkezik, hogy
csatlakozzon a tömeghez, és csak egy vagy két percbe telik, mire
ismét csapdába esem a testek hömpölygő tömegében. A föld be van
borítva a szórólapokkal, az emberek pedig elkezdik felkapkodni
azokat. Minden nagyon gyorsan történik.
– Jól vagyok – mondom végül. – Charlie, jól vagyok. Épp a
mezőn vagyok.
– Oké. Jó. Nick és én most tartunk visszafelé a kocsihoz. Neked is
jönnöd kell.
Susogás hallatszik, ahogy Nick átveszi a telefont Charlie-tól.
– Tori. Figyelj rám! Most rögtön vissza kell jönnöd a kocsihoz!
De alig hallom Nicket.
Alig hallom Nicket, mert valami más történik.
Van egy hatalmas LED-képernyő a színpadon. Eddig a pontig
dekoratív, mozgó alakzatokat és időnként a lejátszott dalok neveit
jelenítette meg.
Mostanra elsötétült, csak a fényrudak pöttyei szóródnak szét a
sötét tömegben. Kezdenek közelebb lökdösni a képernyőhöz, a
körülöttem lévő alakok ellenállhatatlanul vonzódnak felé.
Elfordulok azzal a szándékkal, hogy elkezdek kitolakodni a
tömegből, és akkor látom meg – ott egy alak, egy fiúalak, üres
tekintettel bámul a folyó túloldaláról. Nick az? Nem tudom
megmondani.
 – Valami… valami történik… – mondom a telefonba, és
visszafordulok a képernyő felé.
– Tori, vissza KELL jönnöd az autóhoz! ŐRÜLET lesz odakint.
A LED-képernyő megváltozik. Tiszta fehéren világít, aztán
vérpirosán, majd visszavált feketére.
– Tori? Halló? Hallasz engem?
Egy pici piros pont van a képernyő közepén.
– TORI?!
Megnagyobbodik és formát ölt.
Ez a fejtetőre állított szív.
A tömeg sikít, mintha Beyoncé most lépett volna színpadra.
Megnyomom a piros gombot a telefonomon.
És aztán felhangzik egy eltorzított, nem nélküli hang.
– JÓ ESTÉT, PASZIÁNSZOSOK!
Mindenki a levegőbe emeli a karját, és sikít – jókedvvel,
félelemmel, többé már nem tudom, de imádják az egészet. A testek
előrenyomulnak, egymáshoz préselődnek, mindenki izzad, és
hamarosan még a levegővételért is küzdök.
– JÓL ÉREZZÜK MAGUNKAT?
A talaj vibrál, ahogy a hangok sikoltoznak a levegőben. A
szórólap, amit felvettem, a kezemben van. Nem látom Lucast vagy
Beckyt, vagy akárkit, akit ismerek. Ki kell jutnom. Kinyomom a
könyökömet, nyolcvan fokot fordulok, és elkezdek utat törni
magamnak az üvöltő tömegben…
– BEUGROTTUNK, HOGY BESZÉLJÜNK NEKTEK EGY
KÜLÖNLEGES ESEMÉNYRŐL, AMIT TERVEZÜNK.
A testeknek feszülök, de úgy tűnik, nem haladok. Az emberek
felfelé bámulnak a képernyőre, mintha hipnotizálnák őket,
kivehetetlen szavakat kiabálnak…
És aztán újra meglátom őt. Átkukucskálok a tömegben a fejek
közötti réseken. Ott, a folyó túloldalán. A fiú.
 – AZT AKARJUK, HOGY NAGY MEGLEPETÉS LEGYEN. JÖVŐ
PÉNTEKEN. HA TE A HARVEY GREENE GIMNÁZIUMBA, A
HIGGSBE JÁRSZ, JOBB, HA RÉSEN LESZEL.
Hunyorgok, de olyan sötét van, a tömeg olyan hangos, annyira
boldog és annyira ijesztő, és én nem látom, ki az. Visszafordulok a
LED-képernyő felé, könyökök és térdek fúródnak belém minden
irányból, és most egy visszaszámláló jelenik meg, napokkal, órákkal,
percekkel és másodpercekkel – a tömeg felemeli az öklét –
04:01:26:52, 04:01:26:48, 04:01:26:45.
– EZ LESZ A PASZIÁNSZ EDDIGI LEGNAGYOBB
HADMŰVELETE.
És ezzel egyszerre legalább húsz tűzijáték robban fel a tömegben
– meteorként lövellnek felfelé a testek közül, és szikrákat hullatnak a
fejeikre –, az egyik csak öt méterre van tőlem. A közelükben állók
halálra vált sikolyokat eresztenek ki, hátraugranak, és távolodnak a
veszélytől, de a legtöbb sikoly még mindig a boldogság és az
izgalom hangja. A tömeg ringatózni és rázkódni kezd, és minden
irányból lökdösnek, a szívem olyan erősen dobog, hogy azt
gondolom, lehet, hogy meghalok, igen, haldoklom, meg fogok halni
– míg végül kitörök a tömeg széléről, és közvetlenül a folyóparton
találom magam.
Elborzadva bámulom a tömeget. Különböző formájú és színű
tűzijátékok robbannak folyamatosan a testek között. Oldalt több
embert is látok menekülni, egy vagy kettő lángol. Néhány méterrel
arrébb egy lány összecsuklik, és a jajveszékelő barátainak kell
elvonszolniuk.
Úgy tűnik, a legtöbben mégis jól érzik magukat. Elbűvölten a
szivárványos fényektől.
– Tori Spring!
Egy pillanatra azt hiszem, a Pasziánsz hangja beszél, beszél
hozzám, és a szívem teljesen megáll. De nem. Ez ő. Hallom őt
ordítani. Megfordulok. A folyón túl van, ami itt keskeny, az arcát
megvilágítja a telefonja, mintha egy rémtörténetet készülne
elmesélni, kifulladva, csak egy pólóban és farmerben. Integetni kezd
nekem. Istenemre esküszöm, belső központi fűtési rendszerrel kell
rendelkeznie.
Átbámulok Michaelre.
Egy termosz valamit tart az egyik kezében.
– Az… az tea? – kiáltom.
Felemeli a termoszt, és tanulmányozza, mintha elfelejtett volna
mindent. Visszanéz rám, a szeme szikrázik, és beleüvölti az
éjszakába:
– A tea az életelixír!
Sikolyok újabb hulláma fut végig a mellettem lévő csoporton,
megfordulok, de csak azt látom, hogy az emberek hátrálnak,
visítoznak, és egy kis fényre mutogatnak a földön, alig kétlépésnyire
tőlem. A kis fény lassan sistereg egy henger felé, amit a földbe ástak.
– SZERETNÉNK KÜLÖN MEGKÖSZÖNNI A CLAY
FESZTIVÁL BIZOTTSÁGÁNAK, AKIK HATÁROZOTTAN NEM
ENGEDÉLYEZTÉK, HOGY ITT LEGYÜNK.
Pontosan két másodpercbe telik, hogy rájöjjek, ha nem
mozdulok, egy tűzijáték fog a képembe robbanni.
– TORI! – Michael hangja mindenhol ott van körülöttem. Úgy
tűnik, képtelen vagyok mozogni. – TORI, AZONNAL UGORJ A
FOLYÓBA!
Felé fordítom a fejem. Szinte csábító, hogy csak elfogadjam a
sorsomat, és ezzel befejezzem.
Az arcára a színtiszta iszonyat kifejezése dermedt. Habozik,
majd a folyóba ugrik.
Nulla fok van idekint.
– Mi a szar! – mondom, mielőtt le tudnám állítani magam.
– TARTSÁTOK SZEMMEL A BLOGOT. ÉS TARTSÁTOK
SZEMMEL EGYMÁST. MIND FONTOSAK VAGYTOK. A
TÜRELEM ÖL.
 A fény a henger közelében van. Talán öt másodpercem van.
Négy.
– TORI, UGORJ A FOLYÓBA!
A képernyő elsötétül, és a sikoltozás eléri a csúcspontját. Michael
felém vergődik, az egyik kezét kinyújtja, a másikkal a termoszát a
feje fölé tartja. Az egyetlen lehetőségem.
– TORI!!!
A partról a folyóba ugrom.
Minden lelassulni látszik. Mögöttem felrobban a tűzijáték. A
levegőben vagyok, látom a tükörképét a vízben, sárga, kék, zöld és
lila táncol végig a hullámokon, majdnem gyönyörű, de csak
majdnem. Olyan hideg csobbanással landolok, hogy a lábam
majdnem megadja magát.
És aztán megérzem a fájdalmat a bal karomban.
Ránézek. Felfogom, hogy lángok kúsznak fel az ingujjamon.
Hallom, ahogy Michael ordít valamit, de nem tudom, mit. Bedugom
a karomat a jeges vízbe.
– Ó, istenem! – Michael kifelé gázol, a feje fölött tartva a
termoszát. A folyó legalább tíz méter széles. – Édes kegyelmes,
baszd meg, ez jéghideg!
– ÉS EMLÉKEZZETEK, PASZIÁNSZOSOK: AZ
IGAZSÁGOSSÁG A LEGFONTOSABB!
A hang elhallgat. A folyón át a tömeg keresztülsiet a városon a
kocsijaikhoz.
– Rendben vagy? – kiáltja Michael.
Tétován kiemelem a karomat a vízből. A kabátom ujja teljesen
leégett, és a pulcsim meg az ingem ujja rongyokban. A kilátszó
bőröm élénkpiros. Megnyomkodom a másik kezemmel.
Fáj. Nagyon.
– Kibaszott szarba! – Michael próbál gyorsabban átvergődni, de
látom, ahogy egész testében remeg.
 Előrelépek, beljebb a folyóba, a testem kontrollálhatatlanul
remeg, talán a hidegtől, talán a ténytől, hogy épp most menekültem
meg a haláltól, vagy talán a perzselő fájdalomtól a karomon.
Eszelősen motyogni kezdek.
– Meg fogjuk ölni magunkat… Mindketten megöljük
magunkat…
Elvigyorodik. Körülbelül félúton van. A víz a mellkasáig ér.
– Nos, akkor siessünk. Nincs kedvem hipotermiában meghalni
ma. A víz a térdemig emelkedett, vagy talán megint előrébb léptem.
– Mérges vagy?!
A feje fölé emeli a két karját, és kiabál:
– ÉN VAGYOK A LEGHIGGADTABB EGYÉN EZEN AZ EGÉSZ
BOLYGÓN!
A víz a derekamnál van. Előrefelé sétálok?
Michael kétméternyire van.
– Én most kimegyek! – szólít éneklő hangon. – Lehet, hogy egy
kis időbe telik! – Aztán: – Szűz Mária, szó szerint halálra fogok
fagyni!
Pontosan ugyanerre gondolok.
– Mi a baj veled? – kérdezi. Most már nincs szükség kiabálásra. –
Te csak… csak álltál ott.
– Majdnem meghaltam – mondom, nem igazán hallom őt
rendesen. Azt hiszem, lehet, hogy sokkot kapok. – A tűzijáték…
– Rendben. Most már rendben vagy. – Felemeli a karomat, és vet
rá egy pillantást. Nyel egyet, és megpróbál nem káromkodni. – Oké.
Rendben vagy.
– Az emberek… Rengeteg sérült ember van…
– Hé! – Megtalálja a másik kezemet a vízben, és egy kicsit lehajol,
így a szemünk egy szintbe kerül. – Rendben van. Mindenki rendben
lesz. Bemegyünk a kórházba.
– Péntek – mondom. – A Pasziánsz… pénteken…
 Visszanézünk, és a látvány pazar. Szórólapok hullnak. A
színpadon felállított nagy ventilátorokból záporoznak a tömegbe, és
még mindig tűzijátékok törnek ki a mező túloldalán, mindegyik
sikolyok hullámát váltja ki a fesztiválozókból. Ez egy vihar,
istenigazából vihar. Az a fajta vihar, amibe csak a halálos kockázat
izgalmáért mész ki.
– Már kerestelek téged – mondom. Nem érzem a testem nagy
részét.
Valamilyen oknál fogva a kezét az arcom két oldalára teszi,
előrehajol, és azt mondja:
– Tori Spring, én mindig is téged kerestelek.
A tűzijáték soha véget nem érően folytatódik, Michael arca
folyamatosan szivárványszínekben villog, a fény megcsillan a
szemüvegén, és számos szórólap örvénylik körülöttünk, mintha
csapdába estünk volna a hurrikánban, és a fekete víz megfojt minket,
mi pedig olyan közel vagyunk, az emberek kiabálnak velünk, és
mutogatnak, de tényleg leszarom, és a hideg feloldódott valami
zsibbadt fájdalomba, de alig érzékelhető, és azt hiszem, a könnyek
ráfagytak az arcomra, és igazán nem tudom, mi történik, de
valamilyen planetáris erő hatására azon kapom magam, hogy
átölelem őt, mintha nem tudnám, mi mást tehetnék, ő pedig átölel
engem, mintha süllyednék, és azt hiszem, megcsókolja a fejem
tetejét, de lehet, hogy csak egy hópehely, ám határozottan azt
suttogja: „senki sem félhet egyedül”, vagy lehet, hogy „senki sem
élhet egyedül”, és úgy érzem, hogy amíg itt maradok, addig talán
van valami aprócska esély arra, hogy létezik valami halovány jó
ebben a világban, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy arra
gondolok, mielőtt elájulok a hidegtől, hogy ha meghalnék, inkább
szellem lennék, mint hogy a mennybe menjek.
 TÍZ

AZT HISZEM, HÉTFŐ LEHET. A múlt éjjel homályba veszett. Emlékszem,

hogy felébredtem a folyóparton Michael karjában, emlékszem a víz
jeges csípésére és a pólója illatára, és emlékszem a menekülésre. Azt
hiszem, hogy féltem valamitől, de nem tudom megmondani, mitől.
Nem tudom, mit mondjak.
Elmentem a sürgősségire. Nick és Charlie kényszerített. Most
van egy nagy kötés a karomon, de minden rendben, pillanatnyilag
nem igazán fáj. Le kell vennem ma este, és rátennem ezt a krémes
cuccot. Azt nem várom.
Valahogy a Pasziánszra emlékeztet, valahányszor ránézek.
Emlékeztet arra, hogy mire képesek.
Mindenki nagyon boldognak tűnik ma, és ez nem tetszik. A nap
gyilkos tombolásba kezd, napszemüveget kell viselnem úton az
iskolába, mert az ég – egy nagy, lapos úszómedence – próbál
megfojtani engem. Leülök a társalgóban, Rita megkérdezi tőlem,
hogy mi történt a karommal, én pedig elmesélem neki, hogy a
Pasziánsz tette ezt.
Megkérdezi, hogy jól vagyok-e. A kérdés könnyekre fakaszt,
szóval azt mondom neki, hogy jól vagyok, és elrohanok. Jól vagyok.
Mindenfelé az élet jelei vannak körülöttem. Valami ismeretlen
lánycsoport, akik hátradőlnek a székeikben. Egy 12. évfolyamos
kinéz az ablakon, miközben a barátai körülötte nevetnek. Laminált
fénykép egy hegyről, rajta az „Ambíció” szó. Egy pislogó lámpa. De
azt hiszem, ami megnyugtat, az a tudat, hogy ki fogom találni, kik a
Pasziánsz, mit terveznek péntekre, és meg fogom állítani őket.
Szünetben hatvanhat Pasziánsz-posztert számoltam össze az
iskolában, minden az olvasható: „PÉNTEK: ÉRKEZIK AZ
IGAZSÁGOSSÁG.” Kent, Zelda és a prefektusok izgalomban
vannak, már nem tudsz úgy végigmenni egy folyosón, hogy ne érne
utol valamelyikük, amint dühösen mormolva magában lekapkodja a
plakátokat a falakról. Ma volt két új poszt a Pasziánsz blogon: egy
fénykép a múlt heti gyűlésről, ahol egy Pasziánsz-poszter ugrott fel a
vetítővásznon, és egy kép Szűz Máriáról. Mindkettőt kinyomtatom,
és kiragasztom a hálószobám falára, ahová már a Pasziánsz összes
korábbi posztját kiragasztottam. A falam majdnem teljesen be van
borítva.
Először a Pasziánsz összever egy fiút. Aztán komolyan
megsebesítenek egy csomó embert, mindezt abból a célból, hogy egy
jó show-t csináljanak. És mindenki a városban abszolút szerelmes
beléjük.
Most már világos számomra, hogy ha én nem állítom meg őket,
senki más nem fogja.
Ebédnél megérzem, hogy követnek, de mikor megérkezem az
informatikai részlegre, úgy vélem, túljártam az eszükön. Leülök a
C15-ösben, a teremben közvetlenül a C16-ossal szemben, ahol
Michaellel találkoztam. Három ember van velem a helyiségben.
Valami 13. évfolyamos lefelé görgeti a Cambridge-i Egyetem
honlapját, egypár hetedikes pedig Impossible Quizt játszik hatalmas
koncentrációval. Nem vesznek észre engem.
Elindítom a számítógépet, és fel-le görgetem a Pasziánsz blogot
negyvenöt percig.

Egyszer csak a követőm besétál a Cl5-be. Michael az, nyilvánvalóan.

Még mindig bűntudatom van, amiért megint megszöktem, és
vonakodom beszélni róla. Elsurranok mellette, ki a helyiségből,
aztán gyorsan elsétálok egy tetszőleges irányba. Utolér engem.
Nagyon gyorsan sétálunk.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
 – Sétálok.
Befordulunk egy sarkon.
– Matek – mondja. A matematikafolyosón vagyunk. – Azért
csinálják itt olyan szépre a faliújságokat, mert különben senki sem
szeretné a matematikát. Miért gondolják az emberek, hogy a
matematika szórakoztató? A matematika csak hamis sikerélményt
ad.
Kent lép ki az osztályteremből néhány lépéssel előttünk.
– Minden rendben, Mr. Kent? – kérdezi Michael. Kent
bizonytalanul bólint, és elhalad mellettünk. – Határozottan úgy
gondolom, hogy verseket ír – folytatja Michael. – Meg lehet
mondani. A szeméből, és ahogy állandóan összefonja a karját.
Megtorpanok. Egy teljes kört tettünk a Higgs első emeletén.
Nagyon mozdulatlanok maradunk, és csak nézzük egymást. Egy
bögre tea van a kezében. Van egy furcsa pillanat, amikor azt hiszem,
meg akarjuk ölelni egymást, de gyorsan véget vetek neki azzal, hogy
megfordulok, és visszasétálok a C15-be.
Leülök a számítógéphez, amit eddig bámultam, Michael pedig
helyet foglal mellettem.
– Megint leléptél – mondja.
Nem nézek rá.
– Nem válaszoltál az üzeneteimre múlt éjszaka, miután leléptél –
folytatja. – Facebook-üzenetet kellett küldenem Charlie-nak, hogy
megtudjam, mi történt veled.
Nem mondok semmit.
– Megkaptad az üzeneteimet? A hangüzeneteimet? Kicsit
aggódtam, hogy hipotermiás lettél, vagy valami. És a karod. Igazán
aggódtam.
Nem emlékszem, hogy lettek volna bármilyen üzenetek. Vagy
hangüzenetek. Arra emlékszem, hogy Nick kiabál velem, amiért egy
idióta vagyok, és Charlie inkább hátraül mellém, mint Nick mellé az
anyósülésre. Emlékszem, hogy megérkezünk a sürgősségi osztályra,
és órákig várunk. Emlékszem, hogy Nick elalszik Charlie vállán, és
az öcsém meg én barkochbát játszunk, ő pedig minden alkalommal
győz. Emlékszem, hogy nem aludtam múlt éjszaka. Emlékszem,
hogy azt mondtam anyának, elmennék az iskolába, és ez a vége.
– Mit csinálsz? – kérdezi.
Mit csinálok.
– Én… – gondolkozom. Keresem magamat a fekete
számítógépmonitorban. – Én… én csinálok valamit. A Pasziánsszal
kapcsolatban.
– Mióta érdekel a Pasziánsz?
– Mióta… – Válaszolni próbálok neki, de nem tudom a választ.
Nem ráncolja a homlokát, vagy nevet, vagy valami.
– Miért ne érdekelne? – kérdezem. – Téged érdekel. Te vagy az
egyetlen, aki megmondta, hogy a Pasziánsz engem vett célba.
– Csak azt hittem, hogy nem – mondja, a hangja kicsit remeg. –
Ez nem vall rád… Én csak nem gondoltam… téged nem érdekelt
annyira, tudod, eredetileg.
Ez igaz lehet.
– Téged még érdekel… igaz? – kérdezem, és félek a választól.
Michael hosszú ideig néz engem.
– Szeretném tudni, ki áll az egész mögött – mondja –, és tudom,
hogy ami Ben Hope-pal történt, az elég csúnya volt, és aztán a múlt
éjszaka… Úgy értem, az egyenesen idiótaság volt. Csoda, hogy senki
sem halt meg. Láttad a cikket a BBC Newson? A Clay Fesztivál úgy
állítja be, mintha ez az ő félresikerült záróakkordjuk lett volna, vagy
ilyesmi. A Pasziánszt még csak meg sem említették. Azt hiszem, a
szervezők nem akarták, hogy bárki megtudja, szabotálták őket. És ki
fog meghallgatni egy csomó kölyköt valami blogról, ami ezt
megszervezte?
Michael úgy bámul rám, mintha félne tőlem. Biztosan nagyon
furcsa kifejezés ül az arcomon. Megdönti a fejét.
– Mikor aludtál utoljára?
 Nem vesződöm a válasszal. Egy pillanatig csendben ülünk, aztán
újra próbálkozik.
– Tudod, ez egy nagyon alapdolog, de… – Szünetet tart. – Ha te
akarsz… öhm, izé, beszélni bármiről, mint… tudod… az
embereknek mindig szükségük van emberekre, akikkel beszélhetnek
a… Te nem beszélsz sokat. Én mindig itt vagyok… izé… beszélgetni.
Tudod, ugye?
A mondat annyira töredezett, hogy nem igazán tudom felfogni a
koncepcióját, szóval csak lelkesen bólintok. A kissé megkönnyebbült
mosolyából ítélve úgy tűnik, elégedett. Legalábbis addig, míg meg
nem kérdezi:
– Elmondod, hogy miért gondoltad meg magad? Miért vagy
megszállott?
Nekem nem tűnt fel, hogy megszállott vagyok. Nem gondolom,
hogy ezt a szót használnám.
– Valakinek muszáj.
– Miért?
– Fontos. Senki nem foglalkozik a fontos dolgokkal többé… –
Elkalandozom. – Annyira hozzászoktunk a szerencsétlenséghez,
hogy elfogadjuk. Azt hisszük, megérdemeljük.
Mosolyog, röpkén, haloványan.
– Nem gondolom, hogy bárki megérdemelné a
szerencsétlenséget. Szerintem egy csomó ember azért kívánja a
katasztrófát, mert ez az egyetlen dolog, aminek még van ereje
felkelteni a figyelmet.
– Figyelemhajhászok?
– Néhány ember egyáltalán nem kap figyelmet – mondja, és itt
van megint a fiú a jégpályáról: komoly, őszinte; mogorva, idős és
némán dühös. – Néhány ember nem kap figyelmet. Meg lehet érteni,
hogy miért keresik. Ha örökké várnak valamire, ami talán soha nem
jön el…
 Kutatni kezd valami után a táskájában, néhány pillanat múlva
elővesz egy dobozt, és felém nyújtja. Egy tényleg tizedrangú
márkájú cukormentes limonádé. Az egyik kedvencem. Mosolyog, de
kényszerűen.
– Boltban voltam, és rád gondoltam.
A dobozra nézek, valami igazán erőset érzek a gyomromban.
– Köszi.
Újabb hosszú csend.
– Tudod – mondom –, amikor az a tűzijáték felrobbant, tényleg
arra gondoltam, hogy meg fogok halni. Azt gondoltam, hogy meg
fogok égni és halni. (

Hosszasan néz engem.

– De nem.
Ő tényleg egy jó ember. Túl jó ahhoz, hogy olyasvalakivel lógjon,
mint én.
Szinte nevetek magamon, amiért ilyen közhelyes dolgot
gondoltam. Azt hiszem, már mondtam korábban, hogy a dolgok
azért közhelyesek, mert igazak. Nos, van egy dolog, amiről tudom,
hogy igaz, és ez az, hogy Michael Holden túl jó hozzám.

Később, este hétkor éppen vacsorázunk. Anya és apa elment

valahová. Nick és Charlie az asztal másik végén van. Én Oliver
mellett. Tésztát eszünk benne egy kis hússal. Nem vagyok biztos
benne, milyen hús. Nem tudok koncentrálni.
– Tori, mi a helyzet? – integet nekem Charlie a villájával. – Mi
van veled? Valami történik.
– A Pasziánsz történik – mondom –, mégsem érdekel senkit.
Mindenki ül, és olyan dolgokról beszélget, amik nem számítanak, és
azt színlelik, hogy ez még mindig valami nagy vidám vicc.
Nick és Charlie úgy néz rám, mintha őrült lennék. Nos, az
vagyok.
 – Elég furcsa, hogy nem számoltak be a Pasziánszról, azt hiszem
– mondja Nick. – Még arról a dologról sem a Clayen. A Pasziánsz
még csak szóba sem került. Úgy tűnik, hogy az emberek nem veszik
komolyan…
Charlie felsóhajt, és félbeszakítja.
– Akár csinál a Pasziánsz valami látványosat, akár nem, Torinak
vagy bárki másnak nincs oka belekeveredni. Ez nem a mi
problémánk, igaz? Nem a tanároknak vagy például a rendőrségnek
kellene ezzel kezdeni valamit? Az ő hibájuk, hogy nem törődnek
semmivel.
És ez az a pillanat, amikor tudom, hogy őt is elveszítettem.
– Azt hittem, ti ketten… jobbak vagytok, mint ez az egész.
– Az egész mi? – Charlie felvonja a szemöldökét.
– Mindezek a dolgok, amikre az emberek az idejüket fecsérlik. –
Összeszorítom a kezem, és a fejemre teszem. – Ez az egész hamis.
Minden hamis. Miért nem törődik senki semmivel?
– Tori, komolyan, rendben va…
– IGEN! – Valószínűleg kiabálok. – IGEN, RENDBEN VAGYOK,
KÖSZI! NA ÉS TE?
És kimenekülök onnan, épp, mielőtt sírni kezdenék.

Charlie nyilvánvalóan elmondja anyának és apának. Amikor

hazaérnek – nem vagyok biztos benne, hány órakor –, bekopognak
az ajtómon. Mikor nem válaszolok, bejönnek.
– Mi az? – kérdezem. Felegyenesedve ülök az ágyamon, és az
elmúlt harminchét percben próbáltam kiválasztani egy filmet, amit
megnézhetnék. A tévében valami híradós fickó egy cambridge-i diák
öngyilkosságáról beszél, a laptopom pedig úgy fekszik a lábamon,
mint egy alvó macska. A blogom honlapja halványkék fényt áraszt.
Anya és apa egy hosszú pillantást vet a hátsó falamra. Már nem
látható a festék egyetlen része sem. Ez csak egy patchworklap a
Pasziánsz-nyomtatványokból, több száz darab.
– Mi a helyzet, Tori? – kérdezi apa elfordítva a tekintetét a
kiállítástól.
– Nem tudom.
– Rossz napod volt?
– Igen. Mindig.
– Ugyan már, nem kell ennyire melodramatikusnak lenni! –
sóhajt anya, láthatóan csalódott valamiért. – Fel a fejjel! Mosolyogj!
Úgy teszek, mintha öklendeznék.
– Édes istenem!
Anya megint sóhajt. Apa utánozza.
– Nos, akkor magadra hagyunk a szenvedéseddel – mondja – ha
szarkasztikus akarsz lenni.
– Haha. Szarkasztikus.
Megforgatják a szemüket, és elmennek. Kezdem rosszul érezni
magam. Szerintem az ágyam miatt. Nem tudom. Nem is tudom.
Szóval az a zseniális megoldásom erre, hogy szánalmasan
lehuppanok az ágyról a padlóra, és lomhán nekitámasztom magam a
Pasziánsz-falnak. A szobám félhomályos.
Péntek. Péntek. Péntek. Péntek. Péntek. Péntek. Péntek. Péntek.
Péntek. Péntek. Péntek. Péntek. Péntek. Péntek. Péntek. Péntek.
Péntek. Péntek. Péntek. Péntek.
 TIZENEGY

– ANYA – mondom. Kedd van, reggel hét negyvenöt, és nincs

szoknyám. Ez egyike azoknak a helyzeteknek, amikor az
anyukámmal való beszélgetés elkerülhetetlen. – Anya, ki tudod
vasalni az iskolai szoknyámat?
Nem mond semmit, mert a konyhai számítógépnél ül a
köntösében. Azt hinnéd, hogy szándékosan nem vesz rólam
tudomást, de tényleg ennyire belefeledkezik abba a hülye e-mailbe,
amit ír.
– Anya – mondom újra. – Anya. Anya. Anya. Anya. Anya. Any…
– Mi az?!
– Ki tudod vasalni az iskolai szoknyámat?
– Nem tudod felvenni a másikat?
– Az túl kicsi. Már akkor túl kicsi volt, amikor megvettük.
– Nos, én nem vasalom ki az iskolai szoknyádat. Vasald ki te!
– Még sosem vasaltam életemben semmit, és indulnom kell
tizenöt perc múlva.
– Ez bosszantó.
– Igen, anya, az. – Nem felel nekem. Jézus Krisztus! – Szóval azt
hiszem, szoknya nélkül megyek iskolába.
– Én is azt hiszem.
Összeszorítom a fogaimat. El kell érnem a buszt tizenöt perc
múlva, és még mindig pizsamában vagyok.
– Érdekel? – kérdezem. – Érdekel, hogy nincs szoknyám?
– Pillanatnyilag, Tori, nem. A szárítóban van. Csak egy kicsit
gyűrött.
– Ja, megtaláltam. Ez állítólag egy rakott szoknya, anya. Jelenleg
nincsenek redői.
 – Tori. Nagyon elfoglalt vagyok.
– De nincs szoknyám, amit felvehetnék az iskolába.
– Vedd fel a másik szoknyádat akkor, Krisztus szerelmére!
– Szó szerint most mondtam neked, hogy az túl ki…
– Tori! Tényleg nem érdekel!
Elhallgatok. Ránézek.
Kíváncsi vagyok, úgy végzem-e, mint ő. Nem érdekel majd, hogy
a lányomnak van-e szoknyája az iskolába.
És aztán rájövök valamire.
– Tudod mit, anya? – mondom, és elkezdek nevetni magamon. –
Azt hiszem, engem sem érdekel.
Így felmegyek az emeletre, felveszem a szürke iskolai
szoknyámat, ami túl kicsi, és felhúzom a régi tornanadrágomat a
harisnyám fölé. Így nem látni semmit. Aztán megpróbálom rendbe
tenni a hajam, de ó, tudod mit, ez sem érdekel. Majd indulok feltenni
némi sminket, de nem, várj, az sem érdekel, hogy néz ki az arcom.
Így visszamegyek a földszintre, felkapom az iskolatáskámat, és
elhagyom a házat Charlie-val, sütkérezve a fényben és dicsőségben,
ami abból fakad, hogy fütyülök mindenre az egész univerzumban.
Ma úgy érzem magam, mint egy szellem. A társalgóban ülök egy
forgószéken, a karomon lévő kötést babrálom, és az ablakon
keresztül nézem, ahogy néhány hetedikes hógolyóval dobálja
egymást. Mind mosolyognak.
– Tori! – hív Becky egy kicsit távolabbról, a helyiség másik
végéből. – Beszélnem kell veled.
Vonakodva felkelek a székről, és átvágok a végzősök tömegén,
hogy eljussak hozzá. Nem lenne kellemes, ha át tudnánk sétálni az
embereken?
– Hogy van a karod? – kérdezi. Szuper kínosan viselkedik. Ezen
már túl vagyok. Túl vagyok a kínos dolgokon. Miért érdekelne már,
hogy ki mit gondol? Miért érdekelne bármi?
– Jól van – mondom. Egy kötelező válasz egy kötelező kérdésre.
 – Nézd, nem fogok bocsánatot kérni, oké? Nem hibáztam. – Úgy
beszél, mintha engem hibáztatna, amiért dühös vagyok rá. – Én csak
felvállalom és kimondom, amit mindketten gondolunk – bámul
egyenesen a szemembe. – Mostanában nem viselkedtünk barátként,
igaz?
Nem mondok semmit.
– És nem csak arról beszélek, ami azután történt… ami történt.
Ez megy már hónapok óta. Mintha te… mintha te nem igazán
akarnál a barátom lenni. Mintha nem kedvelnél engem.
– Nem arról van szó, hogy nem kedvellek – mondom, de nem
tudom, hogyan folytassam. Nem tudom, miről van szó.
– Ha mi… Ha nem tudunk barátként viselkedni, akkor nincs
értelme, hogy továbbra is barátok legyünk.
Ahogy ezt mondja, a szeme kicsit könnybe lábad. Nem tudok
mit mondani. Hetedikes koromban az első napon találkoztam
Beckyvel.
Egymás mellett ültünk a tanulócsoportban és a
természettudományos órákon. Jegyzeteket cseréltünk, MASH-t
játszottunk, és segítettem neki kidekorálni a szekrényét Orlando
Bloom-képekkel. Pénzt kölcsönzött nekem sütire szünetben. Mindig
beszélt velem annak ellenére, hogy én a csendesek közé tartoztam.
Öt és fél évvel később pedig itt vagyunk.
– Nem hiszem, hogy összeillünk – mondja. – Nem hiszem, hogy
lehetséges már, hogy barátok legyünk. Megváltoztál. Lehet, hogy én
is megváltoztam, de te kétségtelenül. És ez nem szükségszerűen
rossz dolog, de igaz.
– Szóval az én hibám, hogy nem vagyunk többé barátok?
Becky nem reagál.
– Nem vagyok biztos benne, hogy neked szükséged van még
rám.
– Miért nem? – kérdezem
– Te nem szeretsz velem lenni, ugye?
 Dühösen nevetek, és minden mást elfelejtek, kivéve őt és Bent, őt
és Bent, őt és a srácot, aki összeverte az öcsémet.
– Most szimpátiát próbálsz kelteni? Szakítasz velem? Ez nem egy
romkom, Becky!
Csalódottan összeráncolja a homlokát.
– Nem veszel komolyan. Hagyd abba ezt a sok szarságot! –
mondja. – Csak hagyd abba, jó? Vidulj fel! Látom, hogy te egy
pesszimista vagy, öt éve ismerlek, de ez elfajult. Menj és lógj együtt
még egy kicsit Michaellel!
– Miért – gúnyolódok –, hogy meg tudjon javítani? Szóval ő meg
tudja tanítani nekem, hogyan ne legyek önmagam? – Hangosan
nevetek. – Neki nem kéne olyasvalakivel lógnia, mint én.
Becky feláll.
– Meg kellene próbálnod olyan embereket találni, akik jobban
hasonlítanak rád.
– Nincs hozzám hasonló.
– Azt hiszem, összetörtél.
Hangosan röhögök.
– Nem egy kocsi vagyok…
És most bedühödik, Jézusom, valóságos harag sugárzik az
arcáról! Minden erejével azon van, hogy ne kiabálja az utolsó szavát:
– Rendben.
Becky átdübörög a csapathoz, amihez tartozónak tartottam
magam. Úgy kéne éreznem, mintha elvesztettem volna valamit, de
helyette nem érzek semmit. Hallgatni kezdem az iPodomat, valami
szomorú albumot, valami igazán önsajnáltatót, és tényeket forgatok
a fejemben: a felső poszt a Pasziánsz blogon ma egy képernyőmentés
a Harcosok klubjából. Egy a húszezerhez az esélye, hogy
meggyilkolnak. Charlie nem tudott enni ma reggel – sírt, amikor
megpróbáltam rávenni, szóval feladtam. Valószínűleg az én hibám,
mivel dühös voltam rá tegnap. Három olvasatlan üzenetem van
Michael Holdentől, és huszonhat olvasatlan üzenet a blogomon.
Valamivel később visszatértem a C16-hoz – a lepusztult
számítógépteremhez az első emeleten, ahol megtaláltam azokat a
post-it jegyzeteket. Meg tudom mondani, hogy senki sem járt itt. A
nap megvilágítja a levegőben úszó port.
Ahogy kinézek az ablakon, az arcom az üveghez nyomom, és
észreveszem, hogy van egy magas fémlépcső közvetlenül tőlem
balra, a legfelső lépcsőfoka egy vonalban van az ablakkal, amin
keresztül bámulok. A műterem betontetejére vezet – ez egy újonnan
épült osztályterem, ami a földszintből ugrik ki és egészen a földig
kacskaringózik. Nem hiszem, hogy valaha is láttam már ezt a
lépcsőt.
Elhagyom a C16-ot, leügetek a földszintre, kimegyek, és
megmászom a fémlépcsőt egészen a tetejéig.
Bár nem magának az iskolának a tetején vagyok, a műterem
tetején állni meglehetősen veszélyes, mivel az első emelet
magasságában van. Vetek egy pillantást a lenti fűre. Enyhén lejt a
pálya felé.
Elnézek a távolba. A latyakos mező kitárul a messzeségbe. A
folyó lassan hömpölyög.
Leülök, így a lábam lelóg a peremről. Senki sem láthat vagy
találhat meg engem itt. Kedd, negyedik óra van, közel az ebédidő, és
századszorra hagyom ki a zeneórát. Nem számít.
Behozom a Pasziánsz blogot a telefonomon. A visszaszámláló a
kijelző tetején van. Azon kapom magam, hogy folyamatosan
ellenőrzöm. 02:11:23:26. Két nap, tizenegy óra, huszonhárom perc,
huszonhat másodperc, amíg a csütörtök átfordul péntekbe. A
Pasziánsz bohóckodásai ma a 2-es számra fókuszálnak: több száz
poszteren, az összes felületen lévő post-iteken, felírva minden
táblára, felbukkan a számítógépeken. Innen láthatom, hogy a kettes
szám közvetlenül a pálya havára van festve pirossal. Egy kicsit úgy
néz ki, mint a vér.
 Kicsit távolabb a pályán lévő kettes számtól egy nagy fatárgy
van. Felállok, és hátralépek. Rájövök, hogy Kent pulpitusa az, amiről
az iskolai gyűléseinket vezeti. Diákok kis sereglete gyűlt kint össze,
bámészkodnak, mint én, és nyilvánvalóan arra várnak, hogy valami
izgalmas történjen. A tömeg élén Frufrus Srác áll kamerával a
kezében.
Összefonom a karomat. A blézerem csapkod mögöttem a
szélben. Feltételezem, nagyon drámaian nézek ki itt a tetőn.
A pulpitus felém eső részére a Pasziánsz anarchiaszimbóluma
van festve.
Az eleje, az az oldal, ahol Kent áll, amikor beszél, elfordítva
tőlünk, sóvárogva bámul el a havas mező felett, le a városba, a
folyón túlra. Zene hangzik fel a kinti hangszóróból – Ludovico
Einaudi –, elvegyül az állhatatos szellő sóhajával. Egy papírdarab,
Kent egyik múltbéli összeállítása a pulpitusra csíptetve, valahogy
felemelkedik és meg-meglebben, mintha a városnak és a folyónak
intene, hogy „gyere ide”.
Aztán a pulpitus lángra kap.
Vége van kevesebb mint harminc másodperc alatt, de
hosszabbnak tűnik. Egy szikra a talapzatából lángra lobbantja az
egész fából készült testet, és azok megduplázzák a pulpitus méretét,
felnagyítják, megnövelik. Valahogy gyönyörű. A vöröses narancs
halvány fényt vet a hóra, így az egész pálya némiképp lángol, fel-le
hullámzik. A szél olyan erős, hogy a tűz örvényleni kezd a fa körül,
minden irányba feketére égett széndarabkákat lövell ki, egy
füstalagutat köhög felfelé. Lassan a sötétség átkúszik a sápadt fán.
Megreped. A pulpitus utolsó, hosszan tartó pillantást vet arra, ami a
szabadság lehetett volna. Aztán egyszerre az egész keret egyetlen
romhalmazba omlik össze, és az egykor lobogó láng lecsillapszik.
Ami marad, az alig több mint egy kupac korom és hamu.
Leblokkolok. A pályán szétszóródott diákok visítanak és
sikoltoznak, de nem a félelemtől. Egy apró lány kilép, megszerzi a
pulpitus egy törött darabját, és visszaviszi a barátainak. Kezdenek
megjelenni a tanárok, dorgálásokat ugatnak, és elzavarják az
embereket, én pedig nézem, ahogy a lány leejti a pulpitus darabját a
hóba.
Egyszer csak a pálya kiürül, lerohanok a lépcsőn, átfutok a
havon, hogy megmentsem a fadarabot. Tanulmányozom. Aztán
visszabámulok a maradványhalom felé, majd a szürkés hóra, végül a
hosszú és mindenütt jelen lévő folyóra. A névtelen diákok tengerére
gondolok, akik annyira izgatottan nézték ezt. Ez azokra az
emberekre emlékeztet, akik Ben Hope megverését nézték,
gúnyolódva, nevetve a fájdalmon. A tömegre a tűzijátéknál a The
Clayen, ami ugrált, mint egy gyerek, amíg a sérültek futottak,
rémülten, megégve.
Ökölbe szorítom a kezem. A fadarab fekete porrá hullik szét.
 TIZENKETTŐ

SZERDÁN MEGÉRKEZEM az iskolába; és a társalgó sokaságában

Michael Holdent figyelem. Kíváncsi vagyok, vajon őt látva jobban
vagy rosszabbul érzem-e magam. Bárhogy alakulhat. Tudom, hogy
lehúzom őt. A látványomtól Michael Holden nem érzi jobban magát.
Megérdemli, hogy legyen egy olyan barátja, aki szereti az életet és a
nevetést, a szórakozást és a kalandokat, valaki, akivel teázik,
vitatkozik egy könyvről, és csillagokat néz, aki korcsolyázik és
táncol vele. Valaki, aki nem én vagyok.
Becky, Lauren, Evelyn és Rita a helyünkön ül a sarokban. Nincs
Ben, nincs Lucas. Mintha újra év eleje lenne. A társalgó ajtajában
állok őket bámulva. Evelyn az egyetlen, aki észrevesz engem.
Elkapja a pillantásom, aztán gyorsan félrenéz. Még ha csendben
szemet is tudnék hunyni a rendkívül irritáló haja és ruhaválasztása
felett, ahogyan egy illedelmes és elfogadó embernek kellene, Evelyn
sok olyan dolgot tett, amit nem helyeslek, például azt, hogy jobbnak
hiszi magát az embereknél, és úgy tesz, mintha többet tudna, mint
amennyit tud. Kíváncsi vagyok, vajon annyira nem kedvel-e engem,
amennyire én nem kedvelem őt.
Helyet foglalok egy forgószékben, távol a Mi Osztályrészünktől,
és végigveszem az összes személyes tulajdonságomat. Pesszimista.
Hangulatgyilkos. Elviselhetetlenül furcsa és valószínűleg paranoiás.
Becsapott. Rusnya. Borderline személyiségzavaros, mániás
depressziós pszichopa…
– Tori.
Körbefordulok a széken. Michael Holden rám talált.
Felnézek rá. Mosolyog, de furcsának tűnik. Hamisnak. Vagy csak
képzelem?
 – Ma szerda van – mondom azonnal. Vonakodom attól, hogy a
beszélgetésünket csevegéssel építsem fel, mégis megteszem.
Pislog, de nem viselkedik túlságosan meglepetten.
– Igen. Igen, az van.
– Feltételezem – mondom, miközben az asztalon a karomra
hajtom a fejem –, hogy azért nem kedvelem a szerdát, mert ez a
középső nap. Úgy érzed, mintha már ezer éve az iskolában lennél, de
még sok idő van hátra hétvégéig. Ez a leg… kiábrándítóbb nap.
Ahogy ezt felfogja, valami más furcsa dolog fut át a vonásain.
Majdnem, mint a pánik, vagy olyasmi. Köhög.
– Tudunk, öhm, valami nyugodt helyen beszélni?
Igazán nem akarok felállni.
De kitartó.
– Kérlek! Van néhány hírem.
Ahogy sétálunk, a tarkóját bámulom. Valójában épp az egész
testét bámulom. Mindig is úgy gondoltam Michael Holdenre, mint
egyfajta entitásra, a csodálat szikrázó égitestére, és most mégis,
nézem, ahogy végigsétál az átlagos iskolai egyenruhájában, a haja
puha és kócos ahhoz képest, ahogy bezselézte, amikor először
találkoztam vele. Azon kapom magam, hogy azon a tényen
gondolkozom, hogy ő csak egy átlagos srác. Hogy felkel és lefekszik,
zenét hallgat és tévét néz, vizsgákra készül és valószínűleg házi
feladatot csinál, leül vacsorázni, zuhanyzik és fogat mos. Átlagos
dolgok.
Miről beszélek?
Az iskolai könyvtárba visz. Nem olyan csendes, ahogy remélte.
Az alsóbb tagozatos lányok pontosan ugyanúgy nyüzsögnek az
asztalok körül, mint a végzősök a társalgóban, csak sokkal nagyobb
lelkesedéssel. Nincs sok könyv; ez valójában inkább egy nagy szoba
néhány könyvespolccal, mint könyvtár. A légkör egészen furcsa.
Majdnem boldog vagyok, hogy olyan világos és vidám itt bent.
Szokatlan érzés, mert soha nem kedveltem a világos és vidám
dolgokat.
Leülünk az ismeretterjesztő irodalom sorának közepén. Rám néz,
de nem akarok visszanézni. Az arcát nézve furcsán érzem magam.
– Bujkáltál tegnap! – mondja, próbál úgy tenni, hogy ez egy
aranyos viccnek hangozzon. Mintha hatévesek lennénk.
Egy másodpercre eltűnődöm, hogy tud-e a különlegesen
gyönyörű helyről a műterem tetején, de ez lehetetlen.
– Hogy van a karod? – kérdezi.
– Rendben van – mondom. – Nem akartál valamit elmondani
nekem?
És a szünet, amit ekkor hagy – olyan, mintha mindent el akarna
mondani nekem, és semmit.
– Te… – kezdi, aztán meggondolja magát. – Hideg a kezed.
Kifejezéstelenül bámulok a kezemre, még mindig kerülve a
tekintetét. Fogta a kezemet idefele? Ökölbe szorítom, és sóhajtok.
Rendben. Csevegjünk.
– Múlt éjszaka megnéztem mindhárom Gyűrűk Ura-fílmet és a V
mint vérbosszút. Ó, és volt egy álmom. Azt hiszem, Winona Ryderről.
Érzem a belőle áradó szomorúságot, és ettől legszívesebben
felállnék, elszaladnék, és egyre csak futnék.
– Azt is kiderítettem, hogy körülbelül százmilliárd ember halt
meg a világ kezdete óta. Tudtad ezt? Százmilliárd. Nagy szám, de
még mindig nem tűnik elégnek.
Hosszabb csend következik. Néhányan az alsó tagozatosok közül
ránk néznek és kuncognak, arra gondolva, hogy valamiféle mély,
romantikus beszélgetést folytatunk.
Végül mond valami produktívat:
– Azt hiszem, egyikünk sem aludt sokat.
Ekkor úgy döntök, ránézek.
Egy kicsit sokkol.
 Mert ebben a nyugodt mosolyban nincs semmi a szokásos
Michaelből.
És arra az alkalomra gondolok a jégpályán, amikor annyira
dühös volt,
de ez különbözik attól.
És a szomorúságra gondolok, ami Lucas szemében van azóta a
nap óta, hogy találkoztam vele,
de ez attól is különbözik.
A harmónia és a szomorúság között van egy meghatározhatatlan
szépség, amit emberségnek neveznek.
– Nem kell ezt csinálnod többé. – Suttogok. Nem azért, mert nem
akarom, hogy az emberek hallják, csak úgy tűnik, elfelejtettem,
hogyan növeljem meg a hangerőmet. – Nem kell a barátomnak
lenned. Nem kérek az emberek sajnálatából. Száztíz százalékig jól
vagyok, de komolyan. Igazán. Megértem, amit tenni próbáltál, és te
egy nagyon kedves ember vagy, tulajdonképpen te vagy a tökéletes
ember, de rendben van, nem kell többé színlelned. Jól vagyok. Nincs
szükségem rá, hogy segíts nekem. Kezdek majd valamit ezzel az
egésszel, és aztán minden rendben lesz, minden újra normális lesz.
Az arca nem változik. Felém nyúl, és letöröl az arcomról valamit,
ami biztosan egy könnycsepp – nem romantikus módon, inkább
mintha egy maláriát terjesztő szúnyog ülne az arcomon. A
könnycseppre néz, némiképp összezavarodva, aztán elém tartja a
kezét. Nem vettem észre, hogy sírtam. Tényleg nem vagyok
szomorú. Tényleg nem érzek semmit.
– Nem vagyok tökéletes ember – mondja. A mosolya még mindig
ott van, de ez nem egy boldog mosoly. – És nincsenek barátaim,
kivéve téged. Amennyiben nem hallottad volna, a legtöbb ember
tudja, hogy én vagyok a szörnyszülöttek királya; úgy értem, ja, néha
elbűvölőnek és hóbortosnak tűnök, de végül az emberek rájönnek,
hogy csak túl keményen próbálkozom. Biztos vagyok benne, hogy
Lucas Ryan és Nick Nelson tudnának rólam mesélni neked
mindenféle csodálatos történetet.
Hátradől. Őszintén szólva bosszúsan néz.
– Ha te nem akarsz barátkozni velem, azt tökéletesen megértem.
Nem kell valami kifogást keresned emiatt. Tudom, hogy én vagyok
az, aki mindig megkeres téged. Én vagyok az, aki mindig elkezdi a
beszélgetéseinket. Te néha hosszú ideig nem mondasz semmit. De ez
nem jelenti azt, hogy a barátságunk arról szól, hogy megpróbállak
felvidítani. Ennél jobban ismersz.
Talán nem akarok Michael Holden barátja lenni. Talán jobb is
így.
Együtt üldögélünk egy ideig. Véletlenszerűen választok egy
könyvet a mögöttem lévő polcról. Az élet enciklopédiája a címe, és csak
körülbelül ötven oldal lehet. Michael felém nyújtja a kezét, de ahogy
azt előre sejtem, nem fogja meg a kezemet. Ehelyett megragad egy
hajszálat, ami, azt hiszem, valahogy az arcomban volt, és óvatosan a
bal fülem mögé tűri.
– Tudtad – kérdezem egy ponton valami megmagyarázhatatlan
okból –, hogy a legtöbb öngyilkosság tavasszal történik? – Ekkor
ránézek. – Nem azt mondtad, hogy híreid vannak?
És ekkor feláll, és elsétál tőlem, ki a könyvtárajtón és ki az
életemből, és száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Michael
Holden jobb barátot érdemel, mint a pesszimista, introvertált,
pszichopata Tori Spring.
 TIZENHÁROM

A DAL, ami egész csütörtökön ismétlődik a hangszórókból a The Final

Countdown a Europe-tól. Az első órában a legtöbb ember élvezi, de a
másodiktól senki nem sikítja már a folyosókon, hogy „IT’S THE
FINAL COUNTDOWWWWN”, nagy örömömre (ha ez lehetséges
esetemben). Zelda és a kísérete még egyszer végigparádézik a
folyosókon, és letépik a posztereket a falakról. Ma Nelson Mandela-,
Desmond Tutu-, Abraham Lincoln-, Emmeline Pankhurst- és furcsa
módon a korábbi karácsonyi slágerlista-vezető Rage Against the
Machine-képek is vannak ezek között. Talán a Pasziánsz valamiféle
pozitív ösztönzést próbál nyújtani nekünk.
Azóta durván havazik, hogy felkeltem. Természetesen, ez
tömeghisztériát és elmebajt hoz elő mindenkiből az alsó tagozaton, a
felső tagozaton pedig valamiféle kollektív depressziót. A diákok
többsége hazament a szünetre, az órák hivatalosan elmaradnak.
Könnyedén hazasétálhatnék. De nem teszem.
Holnap van a nap.
A harmadik óra elején elhagyom az iskolaépületet, és irány a
műterem. Leülök, nekitámaszkodom a kis füves lejtőnek, ami a
helyiség betonfalához vezet, a fölöttem lévő tető pedig egy kicsit
túlnyúlik így nem igazán esik rám a hó. De hideg van. Zsibbasztóan
hideg Kifelé menet felkaptam egy nagy hősugárzó készüléket a
zeneszekcióból, és a néhány méterre lévő osztályterem ablakán
keresztül bedugtam. Befészkeltem magam mellé a hóba, a melegség
felhőit fújja a testem köré. Három ing van rajtam, mindkét iskolai
pulóverem, négy harisnyanadrág, csizma, blézer, kabát, sapka, sál és
kesztyű, valamint rövidnadrág a szoknyám alatt.
 Ha nem találom ki még ma, hogy mi történik holnap, akkor be
kell jönnöm az iskolába és itt megtudni. A Pasziánsz tenni fog
valamit a Higgsszel. Ezt csinálták eddig is, nem?
Furcsa izgatottságot érzek. Valószínűleg azért, mert már régóta
nem aludtam.
Múlt éjszaka A régi környék című filmet néztem. Nem az egészet,
de a nagy részét. Erről az Andrew nevű pasiról szól, és sosem vagy
teljesen biztos benne, hogy vajon az élete valóban nyomasztó, vagy
sem. Úgy látszik, nincsenek rendes barátai vagy családja, de aztán
találkozik ezzel a lánnyal (a tipikus gondtalan, huncut és gyönyörű,
őrült tündérálomlány Natalie Portmannel, természetesen), aki
megtanítja, hogyan éljen újra rendesen.
Tudod, most, hogy erre gondolok, nem is vagyok olyan biztos
benne, hogy végül is annyira tetszett a film. Nagyon klisés volt.
Igazából meglehetősen nőgyűlölő, mivel Natalie Portman
karakterének nem sok más célja volt, mint felvidítani a főszereplő
pasast. Őszintén szólva, lehetséges, hogy csak elragadtattam magam
a művészi hatásoktól. Az elején jó volt, különösen, amikor Andrew
azt álmodta, hogy repülőgép-szerencsétlenség érte. És a jelenet, ahol
egy olyan inget visel, ami passzol a mögötte lévő tapétamintához,
így ő szinte elhalványul. Nagyon tetszettek ezek a részek.

Folyton beírom a telefonomba Michael számát, aztán törlöm.

Körülbelül tíz perc után rájövök, hogy fejből tudom. Aztán
véletlenül megnyomom a hívásgombot.
Rezignáltan szitkozódom magamban.
De nem rakom le.
A fülemhez emelem a készüléket.
Hallom a hívást fogadó kis kattanást, de nem mondja, hogy helló
vagy valami.
 Hallgat. Azt hiszem, hallom a lélegzetét, de lehet, hogy csak a
szél az.
– Szia, Michael! – szólalok meg végül.
Semmi.
– Beszélni fogok, úgyhogy nem teheted le.
Semmi.
– Néha – mondom – nem tudom megmondani, hogy az emberek
valódiak-e, vagy sem. Egy csomó ember úgy tesz, mintha kedves
lenne velem, így sosem vagyok biztos.
Semmi.
– Én csak…
– Őszintén szólva, meglehetősen dühös vagyok rád, Tori.
Beszél. A szavak a fejemben keringenek, legszívesebben
megfordulnék és hánynék.
– Egyáltalán nem tekintesz engem embernek, ugye? – kérdezi. –
Én csak valami eszköz vagyok, aki mindig felbukkan, és
megakadályozza, hogy annyira gyűlöld magad.
– Ez nem igaz – mondom. – Ez egyáltalán nem igaz.
– Bizonyítsd be!
Próbálok beszélni, de nem jön ki semmi. A bizonyítékomat
befedte valami, mint a hó, és nem tudom kiszabadítani. Nem tudom
megmagyarázni, hogy igen, megakadályozza, hogy annyira
gyűlöljem magam, de nem, nem ez az, amiért jobban a barátja
akarok lenni, mint amennyire valaha bármit is akartam.
Erőtlenül nevet.
– Elég reménytelen vagy, nem? Ugyanolyan rossz vagy az
érzelmek terén, mint én.
Próbálok visszagondolni, hogy Michael mikor fejezhette ki az
érzelmeit, de az egyetlen alkalom, ami eszembe jut, az a jégpályán
volt – az a düh, olyan őrült, hogy felrobbanhat.
– Találkozhatunk? – kérdezem. Beszélnem kell vele. A valódi
világban.
 – Miért?
– Mert… – A hangom ismét csapdába esett a torkomban. –Mert…
én szeretnék… veled… lenni.
Hosszú csend következik. Egy rövid pillanatra eltűnődöm,
letette-e a telefont. Aztán sóhajt.
– Hol vagy most? – kérdezi. – Hazamentél?
– A pályán. A műteremnél.
– De kábé a Hoth van odakint.
Egy Csillagok háborúja-utalás. Annyira meglep, hogy ismét nem
sikerül válaszolni.
– Egy perc múlva találkozunk – mondja.
Leteszem.

Majdnem pontosan egy perc alatt itt van, ami lenyűgöző. Nincs rajta
kabát, sál vagy bármi az egyenruhája fölött. Azt hiszem, hogy
titokban egy radiátor lehet.
Néhány méterről felfogja a helyzetet. Feltételezem, hogy vicces,
ezért nevet.
– Kihoztál egy hősugárzót a szabadba?
A hősugárzóra pillantok.
– Fázom.
Azt gondolja, őrült vagyok. Nem téved.
– Ez zseniális! Nem is hiszem, hogy nekem eszembe jutna.
Leül mellém, nekitámaszkodva a műterem külső falának.
Lebámulunk a pályára. Valójában bizonytalan, hogy hol végződik a
pálya, és hol kezdődnek a takarószerű hópelyhek. A hó lassan és
függőlegesen esik. Azt mondanám, hogy teljes béke van a földön,
kivéve, hogy hébe-hóba egy magányos hópehely repül az arcomba.
Egyszer csak lepillant a bal karomra, ami a hóban pihen kettőnk
között. Nem mond semmit róla.
 – Híreket akartál mondani nekem – szólalok meg. Igazán
bámulatos, hogy még emlékszem erre. – De nem mondtad el.
A feje felém fordul, a mosolya elmarad.
– Öhm, ja. Szóval, ez nem túl fontos.
Ez azt jelenti, hogy fontos.
– Csak el akartam mondani neked, hogy néhány hét múlva lesz
egy másik versenyem – magyarázza egy kicsit feszengve. – Megyek a
Junior Gyorskorcsolya Világbajnokságra. – Vállat von és mosolyog. –
Úgy értem, a britek sosem győznek, de ha elég jó időeredményt érek
el, lehet, hogy kvalifikálnak a téli olimpiára.
Előreugrom a faltól.
– Mi a szar!
Megint vállat von.
– Pár hete elszúrtam az országost, de… volt jobb időm is ezelőtt,
ezért úgy döntöttek, hogy elengednek.
– Michael – mondom –, te szó szerint rendkívüli vagy!
Nevet.
– A rendkívüli csak a rendes más szemszögből – mondja.
De téved. Ő rendkívüli, rendkívüli, mint nagyszerű, csodálatos.
– Szóval szeretnél? – kérdezi.
– Mit szeretnék?
– Szeretnél jönni? Megnézni? Vihetek valakit, és általában ez az
egyik szülő, de, tudod…
És gondolkodás nélkül, anélkül, hogy kíváncsi lennék, vajon a
szüleim igent mondanak-e, anékül, hogy akár aggódnék Charlie
miatt… rávágom:
– Igen. Rendben.
Rám vigyorog, aztán látok egy új arckifejezést, amitől megfájdul
a mellkasom – egyfajta nyers hála, mintha az, hogy vele megyek, az
egyetlen dolog lenne, ami számít.
Kinyitom a számat, hogy belekezdjek egy komoly beszélgetésbe,
de látja, hogy ez következik, és feltartja az ujját, hogy megállítson.
 – Komolyan elpazaroljuk ezt a havat – mondja. Látom magam a
szemüvegében.
– Elpazaroljuk?
Talpra ugrik, és belesétál a hóviharba.
– A havat nem csak nézegetni kellene, ugye? – kérdezi. Egy
hógolyót görget a kezében, és egyik tenyeréből a másikba dobálja.
Nem mondok semmit, mert úgy gondolom, a hó pontosan
nézegetésre való.
– Gyerünk! – mosolyog, miközben bámul. – Dobj meg egy
hógolyóval!
Összeráncolom a homlokomat.
– Miért?
– Csak!
– Nincs értelme.
– Az az értelme, hogy nincs értelme.
Sóhajtok. Nem fogom megnyerni ezt a vitát. Vonakodva felállok,
kilépek a sarkvidékre, és kevés lelkesedéssel egy hógolyót gyűjtök a
kezembe. Szerencsére jobbkezes vagyok, szóval a sérült karom nem
igazán hoz hátrányos helyzetbe. Michael felé dobom, körülbelül
három méterre tőle jobbra landol. Megértően néz rá, és
ünnepélyesen felemeli a hüvelykujját.
– Megpróbáltad.
Van valami abban, ahogy ezt mondja, még csak nem is
leereszkedő, hanem egyszerűen csalódott, ez arra késztet, hogy
ráhunyorogjak, felvegyek egy másik hógolyót, és újra
megpróbáljam. Ezúttal pontosan a mellkasa közepén landol. A
gyomromban hamis sikerélmény virágzik ki.
A karját a levegőbe emelve azt kiáltja:
– Életben vagy!
Újabb hógolyót dobok. Aztán ő vág hozzám egyet, és elfut.
Mielőtt még lenne időm felfogni, mit csinálok, az egész dolog
kergetőzésbe torkollik a pálya körül. Egynél többször is elesek, de
sikerül kétszer is havat tömnöm az inge hátuljába, ő pedig pont a
tarkómon talál el, úgyhogy a hajam elázott, de nem fázom annyira,
mert úgy szaladgálunk arccal előre az örvénylő hóban, mintha nem
lenne semmi más a világon, csak mi ketten és a hó, meg még több hó,
és még több hó, se föld, se ég, se semmi.
Tűnődni kezdek, hogy Michael hogyan tud ilyen könnyen
valami csodálatosat csinálni valami hidegből, aztán azon, hogy vajon
sok ember ilyen-e, végül azon, hogyha nem lennék annyira
elfoglalva azzal, hogy más dolgokra gondoljak, én is ilyen lennék-e.
Michael Holden felém sprintel. Egy hatalmas hókupac van a
karjában, és az az óriási vigyor… így visszarohanok a mezőn
keresztül, be az iskolába. Sehol senki, és ez az üresség valahogy
csodálatos. A végzősök blokkjába futok, be a társalgóba, ami teljesen
elhagyatott, de túl lassú vagyok. Épp, amikor kinyitom a társalgó
ajtaját, Michael hagyja, hogy a latyak a fejem búbjára hulljon. Sikítok
és nevetek. Nevetek? Nevetek.
Lihegve heverek a hátamon a számítógépasztalon, a
billentyűzetet a hasamra tettem, hogy helyet csináljak. Ő beleroskad
egy forgószékbe, megrázza a haját, mint egy ázott kutya. A szék
néhány centimétert hátragurul, és ettől kipattan egy ötlet a fejéből.
– Íme a következő játék! – mondja. – El kell jutnod innen – int a
számítógépsarok felé – ide – mutat az ajtóra a túloldalon, az asztalok
és székek labirintusa mellett – egy forgószéken állva.
– Én inkább nem törném ki a nyakam.
– Ne legyél unalmas! Tilos nemet mondanod!
– De ez a jelmondatom.
– Találj ki egy újat!
Egy hosszú sóhajjal fellépek egy forgószékre. Sokkal nehezebb,
mint amilyennek látszik, mert a forgószékek nemcsak nagyon
ingatagok, de még forognak is, innen a forgószék elnevezés.
Megtalálom az egyensúlyomat, kihúzom magam, és Michaelre
mutatok, aki felállt a saját székére óvatosan széttárt karral.
 – Amikor leesek és meghalok, visszajövök kísérteni téged.
Vállat von.
– Az nem lenne olyan rossz.
Az asztalok körül versenyzünk, a műanyag székekbe
kapaszkodva húzzuk magunkat. Egyszer csak Michael széke
felborul, de sikerül látványosan átlépnie a háttámlán, és egyfajta
térdelő pozícióban landol előttem. Tágra nyílt szemű arcán néhány
másodpercig meglehetősen döbbent kifejezés pihen, mielőtt
felragyog, széttárja a karját és felkiált:
– Gyere hozzám, kedvesem!
Annyira vicces, hogy majdnem meghalok. Átjön hozzám, és
forgatni kezdi a széket, amin állok, nem túl gyorsan, de elég
gyorsan, aztán elengedi. Felállok, körbe-körbeforgok ezen a széken,
a karom széttárva a levegőben, a havas ablakok a kivilágítatlan
szobával a fehér és sárga szín latyakos örvényében olvadnak össze.
Forgás közben végig arra gondolok, hogy minden olyan
szomorúnak tűnik, de ha ez a nap bekerülne a történelembe,
mindenki arról beszélne, milyen gyönyörű volt.
Az összes pótasztalt összetoltuk, hogy egyetlen hatalmas asztalt
alkossunk, középen hanyatt fekszünk, épp a tetőablak alatt, hogy
láthassuk a fölöttünk hulló havat. Michael a hasán pihenteti a kezét
összekulcsolva, én az enyémet magam mellé fektetem. Nincs
ötletem, mit csinálunk, vagy miért. Azt hiszem, ő azt hiszi, ez a
lényeg. Hogy őszinte legyek, mindez lehetne csak képzelgés, és még
csak nem is tudnám.
– Napi gondolat – mondja Michael. Felemeli az egyik kezét, és
megérinti a kötést a karomon, a csuklómnál a kirojtosodott szélekkel
babrál. – Gondolod, hogy ha egész életünkben boldogok lennénk,
úgy halnánk meg, hogy azt éreznénk, lemaradtunk valamiről?
Egy ideig nem mondok semmit.
Aztán:
 – Tőled jöttek? – Azok a blogüzenetek, azok az üzenetek, amikről
azt hittem… – Te küldted nekem azokat az üzeneteket?
Tekintetét a plafonon tartva mosolyog.
– Mit mondhatnék? A blogod sokkal érdekesebb, mint azt
gondolnád, krónikus-pesszimista.
A blogom URL-je. Normális esetben úgy érezném, hogy
meghalok, ha valaki megtalálná a blogomat. Ha Becky, Lauren,
Evelyn, Rita vagy bárki más – ha megtalálnák a helyet, ahol őrült
dolgokat mondok magamról, színlelve, hogy valami szerencsétlen és
megkínzott tinédzserlélek vagyok, aki olyan emberek szimpátiájáért
könyörög, akiket még csak soha nem is látott élőben…
Felé fordítom a fejem.
Rám néz.
– Mi az?
És akkor majdnem mondok valamit. Majdnem mondok valamit.
De nem.
Aztán ő mondja:
– Bárcsak jobban hasonlítanék rád!
És esik a hó, becsukom a szemem, és együtt elalszunk.
Felébredek, Michael elment, és sötétben vagyok. Egyedül. Nem –
nem egyedül. Van itt valaki. Valaki. Itt?
Az érzékeim visszatérnek, elkezdem megfejteni a társalgó ajtaja
felől érkező fojtott hangokat. Ha lenne némi életerőm, felülnék, és
megnézném. De nincs. Maradok fekve, és hallgatom.
– Nem – mondja Michael. – Úgy viselkedsz, mint egy kis
szarházi. Nem baszakodhatsz így egy emberrel. Felfogod, hogy érzi
magát jelenleg? Felfogod, hogy mit tettél?
– Ja, de…
– Teljes magyarázatot adsz, vagy nem mondasz semmit. Légy
őszinte, vagy fogd be a pofád! Apró célzásokat tenni, majd elbújni,
szó szerint a legrosszabb dolog, amit tehetsz.
– Nem tettem apró célzásokat.
 – Mit mondtál neki? Mert tudja, Lucas. Tudja, hogy valami folyik
itt.
– Megpróbáltam elmagyarázni…
– Nem, nem tetted. Szóval mész és elmondasz neki mindent,
amit az előbb nekem elmondtál. Ezzel tartozol neki. Ő egy valódi
ember, nem valami gyerekkori álom. Valódi érzései vannak. –
Hosszú csend. – Jézusom! Baszd meg, ez tényleg ilyen kibaszottul
meglepő?
Még nem hallottam Michaelt ennyit káromkodni egy beszélgetés
alatt.
Nem hallottam Michaelt és Lucast beszélni egymással a Pizza
Express óta.
Nem hiszem, hogy tudni akarom, miről beszélnek.
Felülök, még mindig az asztalon maradok, és a két fiú felé
fordulok.
Az ajtó előtt állnak, Michael tartja azt az egyik kezével. Lucas lát
meg engem elsőként. Aztán Michael is. Egy kicsit úgy néz ki, mintha
mindjárt elhányná magát. Határozottan megfogja Lucast a vállánál,
és felém lökdösi.
– Ha valamit is tenni akarsz bármiért – mondja nekem címezve,
és gonoszul Lucasra mutat –, beszélned kell vele.
Lucas rémült. Félig azt várom, hogy felsikít.
Michael diadalmasan a levegőbe emeli az öklét Judd Nelson-féle
stílusban.
– Berekesztve! – ordítja. Aztán elhagyja a helyiséget.
Most csak Lucas és én vagyunk itt. A volt legjobb barátom, a fiú,
aki mindennap sírt, és Tori Spring. Az asztalszigetem mellett áll, bő,
hosszú esőkabátba burkolózik az egyenruhája fölött, olyan sapkát
visel, aminek az elején nagyon hosszú fonatok lógnak le, és teljesen
hisztérikusan néz ki.
Keresztbe teszem a lábam, mint az általános iskolában.
 Most nincs idő az esetlen viselkedésre. Nincs idő
szégyenlősködni vagy attól félni, mit fognak mondani mások. Itt az
idő, hogy beszélni kezdjünk a dolgokról, amik a fejünkben vannak.
Minden, ami visszafogna minket, eltűnt. És mi csak emberek
vagyunk. Ez az igazság.
– Az új legjobb barátod őrült – mondja Lucas érezhető
sértődöttséggel.
Vállat vonok. Michael a Truhamben. Michael barátok nélkül.
– Úgy tűnik, ezt már mindenki tudta. – Michael a szörnyszülött.
– Őszintén szólva úgy gondolom, ez csak védekező mechanizmus.
Ez látszólag meglepi Lucast. Felhorkantok egy kicsit, és
visszafekszem az asztalokra.
– Szóval, tartozol nekem egy magyarázattal? – kérdezem drámai
hangon, de túl vicces, ezért felnevetek.
Kuncog, leveszi a sapkáját, és beteszi a zsebébe, aztán összefonja
a karját.
– Őszintén szólva, Victoria, nem hiszem el, hogy nem találtad ki.
– Nos, akkor biztos valami idióta vagyok.
– Ja.
Csend. Mindketten teljesen mozdulatlanok vagyunk.
– Tudod – mondja, és tesz egy újabb lépést előre. – Alaposan át
kell gondolnod. Át kell gondolnod mindazt, ami történt.
Talpra állok az asztalon, és hátralépek. Semmi nincs a fejemben
most, kivéve a ködöt.
Lucas felkapaszkodik az asztalszigetre, és egy kicsit felém sétál,
idegesen, mintha attól félne, hogy összeroskad a súlya alatt. Megint
magyarázkodni próbál.
– Te… te emlékszel, hogy jártál valaha a házunkban, amikor
gyerekek voltunk?
Igazán nevetni akarok, de többé nem megy. Egy kicsit lenéz,
meglátja a karomon lévő kötést, és úgy tűnik, megborzong tőle.
 – Legjobb barátok voltunk, ugye? – kérdezi, de ez nem jelent
semmit. Becky is volt a „legjobb barátom”. Legjobb barát. Mit jelent
ez?
– Mi? – Megrázom a fejem. – Miről beszélsz?
– Emlékszel – mondja, a hangja alig több mint suttogás. – Ha én
emlékszem, akkor te is emlékszel. Mesélj nekem arról, amikor a
házunkban jártál! Mesélj arról, amit ott láttál!
Igaza van. Emlékszem. Bár ne tenném! Nyár volt, tizenegy
évesek voltunk, és a hatodik év vége közeledett. Körbejártam a
házukat vagy százszor. Sakkoztunk. A kertben ültünk. Jégnyalókát
ettünk. Körbefutottuk az egész házat – nagy ház volt. Három emelet,
rengeteg búvóhellyel. Minden olyan bézs színű volt. Volt egy csomó
festményük.
Rengeteg festmény.
Rengeteg festményük volt.
És volt egy, amire emlékszem.
Megkérdeztem Lucast, amikor tizenegy éves voltam:
– Ez egy festmény a főutcáról?
– Aha – mondta. Magasabb volt akkor, mint én, a haja tejszőke. –
A macskaköves főutca esőben.
– Tetszenek a piros esernyők – mondom. – Azt hiszem, nyári eső
lehet.
– Én is azt hiszem.
A festmény a nedves macskaköves utcáról piros esernyőkkel és
szívélyes kávézóablakokkal, a festmény, amit a Doki-lány olyan
intenzíven nézett a Pasziánsz-partin; Lucas házában van.
A légzésem felgyorsul.
– A festmény… – mondom.
Nem mond semmit.
– De a Pasziánsz-parti… az nem a ti házatok volt. Te nem ebben
a városban éltél.
 – Nem – mondja. – A szüleim ingatlanfejlesztésben utaznak.
Több üres házuk is van. Az a ház az egyik. Azért tették oda ezeket a
festményeket, hogy feldobják az érdeklődők számára.
Hirtelen minden a helyére kerül.
– Része vagy a Pasziánsznak – mondom.
Lassan bólint.
– Én csináltam – feleli. – Én csináltam a Pasziánszt.
Hátralépek.
– Nem – mondom. – Nem, nem te tetted.
– Én csináltam azt a blogot. Én szerveztem a csínyeket.
Csillagok háborúja. Hegedűk. Macskák, Madonna. Ben Hope és
Charlie. Tűz. Buborékok. A tűzijáték a The Clayen, a tűz és az
eltorzított hang? Biztosan felismertem volna a hangját.
Hátralépek.
– Hazudsz.
– Nem.
Újra hátralépek, de elfogy az asztal, amire léphetnék, a lábam a
levegőt éri, én pedig hanyatt zuhanok a semmibe, hogy aztán
Michael Holden, aki isten tudja, mióta áll mellettünk, a hónom alá
kapjon. Megemel egy kicsit, és letesz a földre. A keze különösnek
tűnik a karomon.
– Tudod… – Nem tudok beszélni. Fulladok, a torkom
összeszorul. – Te… te egy szadista vagy…
– Tudom, sajnálom, az egész egy kicsit elszabadult!
– Egy kicsit elszabadult? – visítok a nevetéstől. – Az emberek
meg is halhattak volna!
Michael karja körülöttem van. Lelököm magamról,
visszamászom az asztalra, és Lucas felé menetelek, aki lekushad
kicsit, amikor szembenézek vele.
– Minden csíny hozzám kapcsolódott, igaz? – Inkább magamnak
mondom, mint neki. Michael már az elején rájött erre. Mert okos. Ő
olyan okos. És én, önmagam lévén, nem törődtem azzal, hogy
magamon kívül bárkit is meghallgassak.
Lucas bólint.
– Miért csináltad a Pasziánszt? – kérdezem.
Nem kap levegőt. A szája lekonyul, és nyel egyet.
– Szerelmes vagyok beléd – mondja.

Pillanatnyilag több lehetőséget is fontolgatok. Az egyik, hogy

behúzok neki. A másik, hogy kiugrom az ablakon. Általában a futást
választom. Szóval most futok.
Nem csinálsz csínyeket az iskolában, mert szerelmes vagy
valakibe! Nem szervezel egy egész partit egy srác megtámadásához,
mert szerelmes vagy valakibe!
Átrohanok az iskolánkon, be és ki az osztálytermekből, amikbe
még sosem léptem be, sötét és üres folyosókon keresztül, amiken
soha többé nem megyek át. Lucas mindvégig üldöz, és azt kiabálja,
hogy rendesen meg akarja magyarázni, mintha lenne még mit
magyarázni. Nincs több magyarázat. Nem érdekli. Ahogyan senkit.
Nem érdekli, hogy az emberek megsérülnek. Ahogyan senkit.
Zsákutcában találom magam a művészeti részlegben. Ez az a
helyiség, aminek alig két napja a tetején álltam, ami előtt ma
korábban ültem – a műterem. Körbeszaladok a szobában,
kétségbeesetten keresem, hová mehetnék, miközben Lucas lihegve
áll az ajtóban. Az ablak túl kicsi, hogy kiugorjak rajta.
– Sajnálom – mondja még mindig lihegve, kezével a térdén. –
Bocs, ez elég hirtelen volt. Ennek semmi értelme nem volt.
Gyakorlatilag visítok a nevetéstől.
– Ó, úgy gondolod?
– Elmagyarázhatom rendesen?
Ránézek.
– Ez a végső magyarázat?
 Felegyenesedik.
– Igen, igen, ez.
Leülök egy támla nélküli székre. Ő az enyém mellettire ül.
Elhúzódom, de nem mondok semmit. Belekezd a történetébe.

– Soha semmit nem felejtettem el veled kapcsolatban. Minden

alkalommal, amikor végighajtottunk az utcátokon, mindig a
házatokat néztem, és elég sokat imádkoztam, hogy épp a megfelelő
pillanatban lépj ki az ajtótokon. Mindig kitaláltam ezeket a
forgatókönyveket, amikben felveszem veled a kapcsolatot, és újra
barátok leszünk. Például megtaláljuk egymást a Facebookon, csetelni
kezdünk, és úgy döntünk, hogy találkozunk. Vagy váratlanul
találkozunk valahol – a főutcán, egy partin, nem tudom. Amikor
idősebb lettem, olyan lettél, mint A Lány. Tudod? A Lány, akivel
végül nagy románcot folytatok majd. Gyerekkori barátokként
kezdünk. Újra találkoznánk, idősebben, és ennyi. Boldogan éltek,
míg meg nem haltak. Mint egy film.
De te nem az a Victoria vagy, akit elképzeltem. Nem tudom.
Valaki más vagy. Valaki, akit nem ismerek, azt hiszem. Nem tudom,
mit gondoltam. Nézd, nem vagyok zaklató vagy valami.
Iskolalátogatásra jöttem a Higgsbe múlt félévben, hogy lássam,
tetszik-e nekem, tudod. Michael vezetett körbe. Végigvitt az egész
iskolán, és az utolsó hely, amit meglátogattam… a társalgó volt. És,
öhm, ott láttalak meg téged. Szó szerint közvetlenül előttem ültél.
Azt gondoltam, szívrohamom lesz. Az egyik számítógépen
lógtál, de háttal voltál nekem. Ott ültél a számítógépnél, és
pasziánszt játszottál.
És te annyira – az egyik kezed a fejeden volt, a másikkal csak
klikkeltél és klikkeltél az egérrel, és te annyira halottnak tűntél.
Fáradtnak és halottnak. És azt suttogtad újra és újra, „gyűlölöm
magam, gyűlölöm magam, gyűlölöm magam”. Nem elég hangosan
ahhoz, hogy bárki meghallja rajtam kívül.
Nem emlékszem, hogy ez történt. Egyáltalán nem emlékszem
erre a napra.
– Most ostobaságnak tűnik. Lefogadtam volna, hogy csak egy
házi feladat miatt stresszelsz, vagy valami. De nem tudtam nem
gondolni rá. Aztán elkezdtek jönni ezek az ötletek. Azt gondoltam,
talán tényleg gyűlölöd magad. És én gyűlöltem az iskolát, amiért ezt
tette veled.
Szó szerint dührohamot kaptam, ha erre gondoltam. És ekkor
jutott eszembe a Pasziánsz. Beszéltem egy sráccal, akit a Truhamből
ismertem, és csatlakozott a Higgshez, és úgy döntöttünk, hogy
elkezdjük a csínyeket. Volt ez az őrük, örült ötletem, hogy néhány
apró, vidám tett valami fényt hozhat az életedbe. És mindenki
életébe.
Szóval, igen, megszerveztem a Ben Hope-dolgot. Nagyon dühös
voltam amiatt, ami Charlie-val történt. Ben megérdemelte. De
aztán… aztán a The Clayen történt dolog. Az emberek megsérültek.
Te megsérültél. Elvesztettem az irányítást. Szóval ezek után
abbahagytam. Nem csináltam semmit vasárnap óta. De már olyan
sok követőm van. Arra késztettük őket, hogy komolyan vegyék a
dolgot, azt gondolják, hogy anarchisták vagy ilyesmi, a poszterekkel,
a tűzijátékkal és a hülye jelmondatokkal. Nem tudom. Nem tudom…
Michael megtalált körülbelül félórája. Tudom, hogy most gyűlölni
fogsz engem. De… ja. Igaza van. Rosszabb neked, ha nem tudod.
Könnyek kezdenek végigfolyni az arcán, és nem tudom, mit
tegyek. Mint mikor kicsik voltunk. Mindig néma könnyek.
– Én vagyok a legrosszabb ember – mondja, a könyökét az
asztalra teszi, és elfordítja a tekintetét rólam.
– Nos, nem fogok együttérezni veled – mondom.
Mert feladta. Lucas feladta. Hagyta, hogy ezek az ostoba,
képzeletbeli érzések irányítsák az életét, és rossz dolgokat idézett
elő. Nagyon rossz dolgokat. Amik más rossz dolgokat idéztek elő. A
világ így működik. Ezért ne hagyd soha, hogy az érzéseid irányítsák
a viselkedésedet!
Mérges vagyok.
Mérges vagyok, hogy nem küzdött az érzései ellen.
De a világ így működik.
Lucas feláll, én visszahőkölök.
– Maradj távol tőlem! – Úgy mondom, mintha egy veszett állat
lenne.
El sem hiszem, hogy csak most jöttem rá az igazságra.
Ő többé nem Lucas Ryan számomra.
– Victoria, láttalak téged aznap, és azt hittem, hogy az a személy,
akibe hat évig szerelmes voltam, meg fogja ölni magát.
– Ne érj hozzám! Maradj távol tőlem!
Senki sem őszinte, senki sem igazi. Nem bízhatsz senkiben és
semmiben. Az érzelmek az emberiség halálos betegségei. És mind
meghalunk.
– Nézd, én már nem vagyok többé a Pasziánsz tagja…
– Olyan ártalmatlan és esetlen voltál. – Kapkodó, mániákus
gondolatmenetekben beszélek. Nem tudom, miért mondom
mindezt. Nem igazán Lucasra vagyok dühös. – Feltételezem, azt
hitted, romantikus vagy a könyveiddel és a kibaszott
hipszterruháiddal. Miért ne lehetnék szerelmes beléd? Egész idő
alatt összeesküvést szőttél és színleltél.
Miért vagyok meglepve? Ezt csinálja mindenki.
És akkor pontosan tudom, mit kell tennem.
– Mit fog tenni a Pasziánsz holnap? – kérdezem.
Megvan az esély, hogy tegyek valamit. Hogy végre csodálatos
módon véget vessek minden fájdalomnak.
Nem mond semmit, így kiabálok. .
– Mondd el! Mondd el, mi történik holnap!
 – Nem tudom pontosan – mondja Lucas, de úgy gondolom,
hazudik. – Minden, amit tudok, hogy idebent találkoznak reggel
hatkor.
Tehát itt leszek. Holnap hatkor. Mindent megakadályozok.
– Miért nem mondtad el nekem ezt korábban? – suttogom. –
Miért nem mondtad el senkinek?
Nincs válasz. Nem tud válaszolni.
A szomorúság úgy jön, mint egy vihar.
Úgy kezdek nevetni, mint egy sorozatgyilkos.
Nevetek és futok. Futok ki az iskolából. Futok át ezen a halott
városon. Futok, és arra gondolok, talán megszűnik a fájdalom, de
belül tovább ég. Eléget.
 TIZENNÉGY

FEBRUÁR NEGYEDIKE PÉNTEK. Az Egyesült Királyságban a legnagyobb

havazást tapasztalják 1963 óta. Körülbelül háromszázhatvanezer
ember születik, és ötszáztizennyolcezer-négyszáz alkalommal csap
villám a földbe. Százötvennégyezer-nyolcvan ember hal meg.
Hajnali öt huszonnégykor elhagyom az otthonomat. Egyetlen
filmet sem néztem meg az éjszaka során. Egyik sem tűnt túl
érdekesnek. A szobám is kiakasztott, mert leszedtem az összes
Pasziánsz-posztot, így a szőnyegem most egy papír- és
gyurmaragasztó-mező. Csak úgy leültem az ágyamra, és nem
csináltam semmit. Mindenesetre annyi ruhát viselek az iskolai
egyenruhám fölött, amennyit lehetséges, és fel vagyok fegyverkezve
a telefonommal, valamint egy elemlámpával és egy bontatlan
dobozos cukormentes limonádéval, amit nem hiszem, hogy meg
fogok inni. Kissé zavarodottnak érzem magam, mert már vagy egy
hete nem aludtam, de ez jóféle zavarodottság, mámorító
zavarodottság, leküzdhetetlen, végtelen zavarodottság.
A Pasziánsz-blogposzt tegnap este nyolckor jelent meg.

Február 3. 20:00
Pasziánszosok!
Holnap reggel a Pasziánsz legnagyobb hadművelete kerül
megrendezésre a Harvey Greene Gimnáziumban. Szeretettel várunk
titeket. Köszönjük minden támogatásotokat ebben a félévben.
Reméljük, hogy hozzáadtunk valamit ahhoz, ami egy nagyon unalmas
tél lehetett volna.
A Türelem Öl.
Hirtelen késztetésem támad felhívni Beckyt.
– …halló?
Becky a rezgőre állított telefonjával a feje mellett alszik. Tudom,
mert el szokta mesélni nekem, hogy az emberek éjszaka felébresztik
azzal, hogy üzenetet küldenek neki.
– Becky. Tori vagyok.
– Ó, istenem! Tori. – Nem hangzik túlságosan élénknek. –
Miért… hívsz engem… hajnali ötkor…?
– Öt óra negyven van.
– Nos, ez mindent megváltoztat.
– Ez negyvenpercnyi különbség. Sok mindent csinálhatsz
negyven perc alatt.
– Csak… miért… hívsz?
– Elmondani, hogy sokkal jobban érzem magam.
Csend.
– Nos… Ez jó, de…
– Aha, tudom. Nagyon, nagyon, nagyon jói érzem magam.
– Akkor… nem kellene aludnod?
– Ja, ja, majd fogok, ha egyszer végleg elrendeztem a dolgokat.
Ma reggel történik, a Pasziánsz, tudod.
Másodpercnyi szünet.
– Várj! – Most felébred. – Várj! Mi… hol vagy?
Körülnézek. Valójában majdnem ott vagyok.
– Útban az iskolába. Miért?
– Ó, istenem! – Surrogó hang hallatszik, ahogy felül az ágyban. –
Jézus Krisztus, haver, mi a faszt csinálsz?
– Már mondtam neked…
– TORI! CSAK MENJ HAZA!
– Menj haza! – nevetek. – És mit csináljak? Sírjak még egy kicsit?
– TE SZÓ SZERINT ŐRÜLT VAGY? HAJNALI ÖT VAN! MÉGIS
MIT PRÓBÁLSZ…?
 Abbahagyom a nevetést, és megnyomom a piros gombot, mert
mindjárt elsírom magam.
A lábam belesüpped a hóba, ahogy átsietek a városon. Egész
biztos vagyok benne, hogy egy ponton lépni fogok egyet, és a lábam
nem fog megállni; addig süllyed a hóban, amíg teljesen el nem
tűnök. Ha nem lennének az utcai lámpák, koromsötét lenne, de a
lámpák tompa sárgás ragyogással megfestik a fehéret. A hó betegnek
tűnik. Beteges.
Tizenöt perccel később utat török magamnak a sövényen
keresztül, hogy bejussak az iskolába, mert a főkapu zárva van.
Valami megvágja az arcomat, szemrevételezem a telefonom
kijelzőjén a sebet, és úgy döntök, hogy nagyon tetszik.
A parkoló elhagyatott. Átvánszorgok a havon a főbejárat felé, és
amint közelebb érek, látom, hogy az ajtó félig nyitva. Bemegyek, és
azonnal észreveszem a fehér betörés- és tűzjelző dobozt a falon; vagy
ami valaha fehér doboz volt a falon. Leszakadt, és csak pár drót által
lóg a vakolatról. A többit mind elvágták. Néhány másodpercig
bámulom, mielőtt továbbindulnék a folyosón.
Itt vannak.
Elkalandozom egy időre, a múlt karácsonyának egy szelleme.
Eszembe jut a legutóbbi alkalom, amikor a nap egy hülye órájában
voltam itt – hetekkel ezelőtt, a prefektusokkal és Zeldával, és a
hegedűvideóval. Úgy tűnik, mintha nagyon régen lett volna. Minden
hidegebbnek tűnik most.
Ahogy közeledek a folyosó vége felé, érthetetlen suttogást hallok
az angolterem sarkából. Mr. Kent tanterme. Az ajtó melletti falhoz
lapulok, mint egy kém. A műanyag ablakon keresztül halvány fény
szűrődik ki. Óvatosan és lassan bekémlelek a szobába. Arra
számítok, hogy Pasziánsz-talpnyalók hordájára bukkanok, ám
ehelyett három alakot látok a terem közepén álló asztalok mellett
összezsúfolódva, egy túlméretezett, az asztalról felfelé világító
zseblámpa fényében. Az első a srác nagy frufruval, akivel már
százszor láttam Lucast, egy nagyon lucasos hipszterszerelésben –
testhez álló nadrág, csónakcipő, bomberdzseki és Ben Sherman póló.
A második személy Evelyn Foley.
Frufrus karja körülötte van. Ohó! Frufrus Evelyn titkos barátja.
Visszagondolok a The Clayre. A Pasziánsz hangja egy lányé volt?
Túl hideg van ahhoz, hogy bármire emlékezzek, szóval a
figyelmemet a harmadik alakra fókuszálom.
Lucas.
Úgy tűnik, mintha Frufrus és Evelyn összefogtak volna ellene.
Lucas sietősen suttog Frufrusnak. Azt mondta nekem, hogy többé
már nem a Pasziánsz tagja, ugye? Talán be kéne rontanom a
helyiségbe, és elkezdeni ordítozni. Felmutatni a telefonomat,
fenyegetőzni, hogy hívom a rendőrséget. Talán…
– Ó, istenem!
A folyosó másik végén Becky Allen bukkan fel, én pedig
majdnem összeesek. Vádló ujjal rám mutat, és azt sziszegi:
– Tudtam, hogy nem mész haza!
A szemem, vadul és fókuszálatlanul, őrülten forog, ahogy
végigviharzik a folyosón. Nemsokára mellettem van, legalább három
pár zokniba és szőrös csizmába begyűrt supermanes
pizsamaalsóban, egy kapucnis pulóverrel és egy kabáttal, és
mindenféle más gyapjas ruhadarabbal együtt. Itt van. Becky eljött.
Miattam. Nagyon furcsán néz ki, lilás haja zsíros kontyba van
összefogva, és nem tudom, miért vagy hogy történik, de igazából
megkönnyebbülök, hogy itt van.
– Ó, istenem, nevetséges vagy – suttogja. – Te. Nevetséges. Vagy.
– Aztán megölel, én pedig engedem neki, és néhány másodpercig
igazán úgy érzem, mintha barátok lennénk. Elenged, visszahúzódik
és összerezzen. – Haver, mit tettél az arcoddal? – Felemeli az ujját,
durván megdörgöli az arcomat, és amikor visszahúzza, piros folt
van rajta. Aztán mosolyog és megrázza a fejét. Arra a Beckyre
emlékeztet, akit három évvel ezelőtt ismertem, a fiúk előtt, a szex
előtt, az alkohol előtt, mielőtt továbblépett volna, míg én pontosan
ott maradtam, ahol voltam.
Az angol terem ajtaja felé mutatok.
– Nézz be!
Lábujjhegyen halad el mellettem, és benéz. A rémülettől
megnyúlik az arca. – Evelyn? Mi a… És miért van Lucas… – A szája
tátva marad, amikor hirtelen megvilágosodik. – Ez a… Ez a
Pasziánsz? – Visszafordul hozzám, és megrázza a fejét. – Ez túl sok
elmebaj a nap ezen szakában. Nem is vagyok biztos benne, hogy
tulajdonképpen felébredtem.
– Sss.
Próbálom kihallgatni, hogy mit mondanak. Becky kiles az ajtó
mellett, a sötétben rejtőzködve állunk a két oldalán. Tétován
elkezdjük megfejteni a beszélgetést. Hat óra négy van.
– Növessz golyókat, Lucas! – Evelyn az. Magas derekú
farmersortot, harisnyát és egy Harrington dzsekit visel. – Nem
viccelek. Szörnyen sajnáljuk, hogy elszakítottunk az elektromos
takaródtól és a Rádió 4-től, de nem tudnál végre golyókat
növeszteni?
Lucas árnyékokkal tarkított arca grimaszba torzul.
– Emlékeztethetnélek téged, kérlek, hogy én vagyok az, aki az
elején elkezdte a Pasziánszt, következésképpen a golyóim nincsenek
abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezzék őket, koszi.
– Ja, te kezdted el ezt – mondja Frufrus. Ez az első alkalom, hogy
rendesen megnézem őt, és ahhoz képest, hogy ilyen nagy hajjal
rendelkezik, elég pöttöm. Mellette az asztalon egy Morrison
bevásárlótáska. A hangja is sokkal affektálósabb, mint vártam. – És
pont akkor léptél le, amikor elkezdtünk olyan dolgokat csinálni,
amiket tényleg érdemes. Valami jelentősét teszünk, és mégis itt vagy,
és azt mondod, hogy minden, amiért dolgoztál, idézem, „teljes és
tökéletes baromság” volt.
 – Ez nem az, amiért dolgoztam! – csattan fel Lucas. – Azt hittem,
hogy az iskolával való szórakozás segíteni fog az embereken.
– Az iskola szétbaszása – mondja Frufrus – a legjobb dolog, ami
valaha történt ebben a városban.
– De nem fog segíteni senkinek! Nem fog változtatni semmin. A
környezet megváltoztatása nem változtat meg egy embert.
– Hagyjuk a szarságot, Lucas! – rázza meg a fejét Evelyn.
– Be kell látnod, milyen idióta ötlet ez – mondja Lucas.
– Csak add ide az öngyújtót! – feleli Frufrus.
Becky a tenyerét a falhoz szorítva, mint Pókember, felkapja a
fejét.
– Öngyújtó? – tátogja.
Megvonom a váltam. Mereven bámulom Lucast, és rájövök,
hogy tart a háta mögött valamit, ami első pillantásra olyan, mint egy
pisztoly, de valójában csak egy olyan partikellékes öngyújtó.
Csak egy dolgot tehetsz egy öngyújtóval.
– Öhm, nem – vágja rá Lucas, de még ilyen messziről is meg
tudom mondani, hogy ideges. Frufrus Lucas karja felé kap, de ő pont
időben hátralép. Frufrus nevetni kezd, mint valami gonosz lángész.
– Nos, a francba! – mondja Frufrus. – Ennyi fáradságot vállaltál,
és most csak ellopod a cuccunkat, és lelépsz vele. Mint egy
kisgyerek. Miért jöttél ide egyáltalán? Miért nem mentél, és
árulkodtál rólunk, ha már ilyen kisbaba vagy?
Lucas némán áthelyezi a súlyát a másik lábára.
– Add oda az öngyújtót! – szól rá Frufrus. – Utolsó esély.
– Baszd meg! – feleli Lucas.
Frufrus az arcához emeli a kezét, és sóhajtva megdörzsöli a
homlokát.
– Krisztusom… – Aztán mintha valaki megnyomott volna egy
kapcsolót az agyában, villámgyorsan meglendíti az öklét, és képen
vágja Lucast.
 Ő meglepő méltósággal nem esik össze; kihúzza magát teljes
magasságában, és Frufrusra bámul merev tekintettel.
– Baszd meg! – mondja újra.
Frufrus gyomorszájon vágja, ezúttal megduplázva. Könnyedén
megragadja Lucas karját és kicsavarja belőle az öngyújtós pisztolyt,
aztán megmarkolja a gallérjánál, a csövet a nyakához tartja, és
nekilöki a falnak. Gondolom, azt hiszi, úgy néz ki, mint valamiféle
maffiafőnök, de az nem segít, hogy olyan arca van, mint egy
hétévesnek, és a hangja David Cameroné.
– Nem tudtad csak úgy hagyni ezt, igaz, haver? Nem tudtad csak
úgy békén hagyni, igaz?
Nyilvánvaló, hogy nem fogja meghúzni a ravaszt, és megégetni
Lucas nyakát. Nyilvánvaló Frufrus számára, hogy nem fogja
megégetni Lucast, nyilvánvaló minden embernek, aki valaha élt, és
minden embernek, aki valaha élni fog, hogy ő nem rendelkezik elég
erővel, akarattal vagy rosszindulattal, hogy súlyosan megsebesítsen
egy olyan teljesen ártatlan srácot, mint Lucas Ryan. De azt hiszem,
ha valaki egy öngyújtós fegyvert tart a torkodhoz, akkor az ilyen
dolgok nem olyan nyilvánvalóak, mint lenniük kellene.
Becky már nincs mellettem.
Egy karaterúgással kinyitja az ajtót.
– Oké, srácok. Hagyjátok abba! Most azonnal! Hagyjátok ezt az
őrültséget!
Egyik kezét a levegőbe emelve kilép a rejtekhelyünkről. Evelyn
valamiféle visító hangot ad ki, Lucas diadalmasan felnevet, Frufrus
pedig elereszti Lucas gallérját, és hátralép, mintha félne, hogy Becky
esetleg ott, a helyszínen letartóztathatja.
Követem őt, de azonnal megbánom. Lucas meglát engem, és
abbahagyja a nevetést.
Becky odatrappol, és közvetlenül Lucas és az öngyújtós pisztoly
közé áll.
 – Ó, kedvesem! – sóhajtja Frufrusnak, és hamis együttérzéssel
oldalra dönti a fejét. – Tényleg azt hiszed, hogy ijesztő vagy, igaz?
Úgy értem, honnan a fenéből szedted ezt a szart? A Costcutterből{11}?
Frufrus nevetni próbál, de nem sikerül. Becky tekintete tűzben
ég. Kinyújtja a kezét.
– Gyerünk, haver! – A szemöldöke egészen a homlokáig
felkúszik. – Folytasd! Gyújtsd meg a hajam, vagy valami. Egész
kíváncsi vagyok, hogy meg tudod-e húzni a ravaszt.
Látom, hogy Frufrus kétségbeesetten próbál kitalálni valami
szellemes visszavágást. Néhány kínos pillanat után hátrafelé
botladozik, megragadja a Morrison táskát, beleteszi az öngyújtót, és
meghúzza a ravaszt. Az öngyújtóláng körülbelül két másodpercig
narancssárgán világít, mielőtt Frufrus kihúzza, és a táskát drámaian
az osztályterem könyvespolca felé dobja. Bármi is van a táskában,
füstölni és zörögni kezd.
A helyiségben mindenki a táskát nézi.
A füst fokozatosan szétoszlik. A műanyag táska összezsugorodik
egy kicsit, mielőtt lepottyan a polcról a padlóra, fejjel lefelé.
Hosszú csend van.
Végül Becky hátraveti a fejét, és üvölt a nevetéstől.
– Ó, istenem, istenem!
Frufrusnak már nincs több mondanivalója. Nincs rá mód, hogy
visszacsinálja, ami történt. Azt hiszem, ez a leghülyébb dolog, amit
valaha láttam.
– Ez a Pasziánsz nagy fináléja! – Becky folytatja a nevetést. – Ó,
istenem, te tényleg az összes hipszter közül a legmegtévesztettebb
vagy, akivel találkoztam. Te egész új jelentést adsz a megtévesztett
szónak.
Frufrus felemeli az öngyújtót, és egy kicsit a táska felé billenti,
mintha újra megpróbálná, de Becky durván megragadja őt a
csuklójánál, és a másik kezével kicsavarja belőle a pisztolyt.
Meglengeti a levegőben, és kiveszi a telefonját a kabátzsebéből.
 – Csak tegyél még egy lépést a műanyag táska felé, te segg, és
hívom a zsarukat. – Úgy vonja fel a szemöldökét, mint egy csalódott
tanár. – Ne gondold, hogy nem tudom a nevedet, Aaron Riley.
Frufrus, vagy Aaron Riley, vagy akárki verekedni készül vele.
– Gondolod, hogy hinnének valami kurvának?
Becky másodszorra veti hátra a fejét a nevetéstől,
– Ó, ember! Olyan sok hozzád hasonló faszfejjel találkoztam már!
– paskolja meg Frufrus karját. – Igazán jól csinálod ezt az egész
kemény fickó dolgot, haver. Szép munka!
Lopva vetek egy pillantást Lucasra, de ő csak Beckyt bámulja,
szórakozottan megrázza a fejét.
– Mind egyformák vagytok – mondja Becky. – Mind idióták, akik
azt gondolják, az önelégült értelmiségit játszva, az egész világot
uraljátok. Miért nem mész haza, és panaszkodsz erről a blogodon,
mint a normális emberek? – tesz felé egy lépést. – Úgy értem, mit
próbálsz csinálni itt, haver? Mit próbál tenni a Pasziánsz? Mind azt
gondoljátok, hogy jobbak vagytok, mint bárki más? Azt próbálod
elmondani, hogy az iskola nem fontos? Az erkölcsökről próbálsz
minket tanítani, és hogy hogyan legyünk jobb emberek? Azt
próbálod elmondani, hogy ha csak nevetünk az egészen, ha csak
kavarunk némi szart, és mosolyt ragasztunk az arcunkra, akkor az
élet pompás lesz? Ez az, amit a Pasziánsz csinálni próbál?
Egy éktelenül nagy, dühös kiáltást ereszt meg, amitől konkrétan
megugróm.
– A szomorúság egy természetes emberi érzelem, te hatalmas
fasz!
Evelyn, aki egész idő alatt összeszorított szájjal figyelt, végre
felszólal.
– Miért ítélkezel felettünk? Még csak nem is érted, mit csinálunk.
– Ó, Evelyn. Igazán? Pasziánsz? A Pasziánsszal vagy? – Becky
kibe kezdi kapcsolgatni az öngyújtót. Talán ő is olyan
elmeháborodott, mint én. Evelyn hátrahőköl. – És ez a pöcs volt a te
különleges, titkos pasid mindvégig? Több hajápoló van rajta, mint
amennyit az elmúlt évben használtam! – Úgy rázza meg a fejét, mint
egy fáradt, idős ember. – Pasziánsz… A pokolba! Úgy érzem
magam, mintha újra nyolcadikos lennék.
– Miért viselkedsz úgy, mintha olyan különleges lennél? –
kérdezi Evelyn. – Azt hiszed, hogy jobb ember vagy, mint mi?
Becky visít a nevetéstől, bedugja az öngyújtópisztolyt a
pizsamanadrágjába.
– Jobb ember? Ha! Tettem néhány szar dolgot az emberekkel. És
most ezt be is ismerem. Tudod mit, Evelyn? Talán érzékeny akarok
lenni. Talán néha csak ki akarom fejezni az érzelmeimet, amiket
valójában érzek, ahelyett, hogy fel kéne vennem ezt a boldog,
mosolygós álarcot, amit mindennap felteszek, csak hogy az olyan
ribancoknak, mint te, ne tűnjek unalmasnak.
Ismét rám mutat, mintha a levegőben csapkodna.
– Úgy tűnik, Tori megérti, amit ti, srácok tenni próbáltok. Nekem
ötletem sincs, miért próbáljátok tönkretenni a vacak kis iskolánkat.
De tudjátok, Tori azt gondolja, hogy alapjában véve valami rosszat
csináltok, és én kibaszottul hiszek neki – ereszti le a karját. – Édes
istenem, Evelyn! Komolyan feldühítesz. Jézus Krisztus! A telitalpú a
legrondább cipő, amit valaha láttam. Térj vissza a blogodhoz, vagy
Glastonburybe, vagy akárhonnan is jöttél, és maradj ott.
Frufrus és Evelyn még egy utolsó elborzadt pillantást vetnek
Beckyre, mielőtt feladnák.
Ez bizonyos tekintetben figyelemre méltó.
Mert az emberek nagyon makacsok, és nem szeretik, ha
bizonyítottan tévednek. Azt hiszem, mindketten tudják, hogy amit
tenni akartak, az rossz volt, vagy talán mélyen legbelül nem volt
merszük végigcsinálni. Talán, ha úgy vesszük, sosem ők voltak az
igazi ellenségek. De ha nem ők, akkor ki?
Lassan követjük a párost ki a teremből, végig a folyosón.
Nézzük, ahogy kisétálnak a dupla ajtón át. A helyükben
valószínűleg azonnal iskolát váltanék. Egy percen belül eltűnnek.
Eltűnnek örökre. El fognak tűnni.

Még egy ideig állunk ott, nem mondunk semmit. Néhány perc
múlva izzadni kezdek. Talán dühös vagyok. Nem. Nem érzek
semmit.
Lucas mellettem áll, és megfordul. A szeme nagy, kék és
kutyaszerű.
– Miért jöttél ide, Victoria?
– Azok ketten bántottak volna téged – mutatok rá, de mindketten
tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Miért jöttél?
Minden olyan homályos.
Lucas sóhajt.
– Nos, végre vége. Becky valahogy mindannyiunkat megmentett.
Úgy tűnik, Beckynek egyfajta kábult idegösszeomlása van,
leroskad a padlóra, a folyosó falához, két Superman-logós lábát
maga előtt szétterpesztve. Az öngyújtópisztolyt az arcához emeli, ki-
be pöccintgeti a szeme előtt, és nagyjából hallom a motyogását:
– Ez a leghatásvadászabb partikellék-öngyújtó, amit valaha
láttam... annyira hatásvadász….
– Megbocsátottál nekem? – kérdezi Lucas.
Talán el fogok ájulni.
Vállat vonok.
– Nem vagy igazából szerelmes belém, igaz?
Pislog, és nem néz rám.
– Hm, nem. Ez nem igazán volt szerelem. Ez… Én csak azt
gondoltam, szükségem van rád… valamilyen oknál fogva… –
Megrázza a fejét. – Igazából azt hiszem, hogy inkább Becky tetszik.
Próbálok nem hányni vagy leszúrni magam a lakáskulcsaimmal.
Vigyorra húzom a szám, mint egy játék bohóc.
 – Hahaha! Nem csak te, az egész univerzum így gondolja!
Lucas arckifejezése megváltozik, mintha végre felfogná, ki
vagyok.
– Megtennéd, hogy nem hívsz többé Victoriának? – kérdezem.
Távolabb lép tőlem.
– Ja, persze. Tori.
Kezd melegem lenni.
– Az volt a terv, amit gondolok?
Lucas tekintete folyamatosan mozog. Nem néz rám.
– Fel akarták gyújtani az iskolát – mondja.
Majdnem viccesnek tűnik. Egy újabb gyerekkori álom. Ha
tízévesek lennénk, talán örülnénk a lángoló iskola ötletének, mert ez
azt jelentené, hogy nincs többet iskola, nem igaz? De most csak
erőszakosnak és értelmetlennek tűnik. Olyan erőszakos és
értelmetlen, mint minden más dolog, amit a Pasziánsz csinált.
És akkor rájövök valamire.
Megfordulok.
– Hová mész? – kérdezi Lucas.
Végigsétálok a folyosón, vissza Kent tanterméhez, egyre forróbb
és forróbb minden, minél közelebb érek.
– Mit csinálsz?
Benézek a tanterembe. És azon tűnődöm, vajon teljesen elment-e
az eszem.
– Tori?
Lucas felé fordulok, nézem őt a folyosó másik végén állva.
Igazán, alaposan megnézem őt.
– Kifelé! – mondom talán túl halkan.
– Mi?
– Fogd Beckyt, és ki innen!
– Várj, te mit…
És akkor meglátja a narancssárga izzást, ami megvilágítja a
testem egyik oldalát.
 A narancssárga izzás a tűzből származik, ami Kent
osztálytermében tombol.
– Szent isten! – mondja Lucas, én pedig már száguldók is végig a
folyosón, a legközelebbi tűzoltó készülék felé, megrángatom, de nem
akar lejönni a falról.
Egy félelmetes reccsenés hangzik fel. Az osztályterem ajtaja
kettéhasad és boldogan lángol.
Lucas csatlakozik hozzám a tűzoltó készüléknél, de akármilyen
erősen rángatjuk, nem tudjuk leszedni a falról. A tűz kikúszik a
helyiségből, és átterjed a falitáblákra, a plafon fokozatosan füsttel
telik meg.
– Ki kell jutnunk! – Lucas átkiabál a lángok ropogásán. – Nem
tehetünk semmit!
– De, tehetünk! – Tennünk kell! Tennünk kell valamit. Tennem
kell valamit. Hagyom a tűzoltó készüléket, és irány beljebb az
iskolába. Lesz egy másik a következő folyosón. A
természettudományos folyosón.
Becky felugrik a padlóról. Futva jön utánam, ahogyan Lucas is,
de egy hatalmas falitábla hirtelen leesik a falról, égő papír- és
gombostűmaradványokkal torlaszolja el a folyosót. Nem látom őket.
A szőnyeg meggyullad, és a lángok kezdenek felém haladni…
– TORI! – ordítja valaki. Nem tudom, ki. Nem érdekel.
Megkeresem a tűzoltó készüléket, és ez könnyedén lejön a falról.
„VÍZ” felirat van rajta, de az is, hogy „FA-, PAPÍR és
SZÖVETTÜZEK ESETÉN HASZNÁLHATÓ, ELEKTROMOS
TÜZEKNÉL NEM”.
A tűz végigszalad a folyosón, a falon, a plafonon, a padlón,
hátra-kényszerítve engem. Mindenhol vannak lámpák,
konnektorok…
– TORI! – Ezúttal a hang a hátam mögül jön. Két kéz kerül a
váltamra, megugrom, mintha maga a Halál lenne az.
De nem a Halál az.
 Ez ő, a pólójában és farmerjében, a szemüvege, haja, karja, lába,
szeme, mindene…
Ez Michael Holden.
Kitépi a karomból a tűzoltó készüléket…
És kidobja a legközelebbi ablakon.
 TIZENÖT

VÉGIGKÉNYSZERÍT A FOLYOSÓN, és kilök a legközelebbi vészkijáraton.

Nem tudom, hogy honnan tudta Michael, hogy itt vagyunk. Nem
tudom, hogy mit csinál. De meg kell állítanom ezt a tüzet. Bent kell
lennem. Ha nem tehetek semmit, akkor hiába volt az egész. Az egész
életem. Minden. Semmi.
Megpróbál megragadni, de gyakorlatilag egy torpedó vagyok.
Visszaszáguldok a vészkijáraton, le a következő folyosón, távol a
közelítő lángoktól másik tűzoltó készüléket keresek. Némileg
hiperventilálok, nem látok semmit, és olyan gyorsan rohanok, hogy
ötletem sincs, hol van ez a folyosó az iskolában. Újra könnyezni
kezdek.
De Michael úgy tud futni, ahogyan korcsolyázni. Megragad a
derekam körül, épp, amikor a tűzoltó készüléket lerántom a falról,
épp, amikor a tűz megkerüli a vészkijáratot és közeledik hozzánk…
– TORI! KI KELL JUTNUNK, MOST!
A tűz kirajzolja Michael arcát a sötétben. Kapálózom a
szorításában, és előretörök, de az ujjait az alkarom köré zárja,
megszorítja, és vonszolni kezd. Mielőtt tudnám, mit csinálok, olyan
erősen rángatom a karomat, hogy a bőröm égni kezd. Rávisítok,
eltaszítom, meglendítem a lábam, és tulajdonképpen hasba rúgom.
Erősen rúghattam meg, mert hanyatt esik, és a testét szorongatja.
Azonnal rájövök, mit tettem, és lefagyok, nézem őt a narancssárga
fényben. Találkozik a tekintetünk, és úgy tűnik, rájött valamire,
nevetni akarok, mert ja, végre felfogta, akárcsak végül Lucas.
Kinyújtom felé a karomat…
És aztán meglátom a tüzet.
 A pokol a tőlünk jobbra lévő természettudományi laborban. A
természettudományi labor, amit egyetlen ajtó köt össze azzal az
angolteremmel, amin a lángok egyenesen átviharzottak.
Előreugrom Michaelre, és arrébb lököm…
És a tanterem kirobban: összetört asztalok, székek, könyvek
repülő tűzgolyói. A földön vagyok, több méterrel arrébb, csodával
határos módon életben. Kinyitom a szemem, de nem látok semmit.
Michael elveszett valahol körülöttem a füstben. Hátrakúszom,
amikor egy székláb elrepül az arcom mellett, és a nevét sikoltom,
nem tudom, hogy életben van-e, vagy…
Felkelek és futok.
Sírok? Dolgokat kiáltok. Egy nevet? A nevét?
A Pasziánsz örökérvényű eszméje. Az a gyerekes álom.
Meghalt? Nem. Látom, hogy egy alak rajzolódik ki homályosan a
füstben, körbe-körbecsapkod, mielőtt eltűnik az iskola belsejében.
Egy ponton azt hiszem, hallom, ahogy engem hív, de lehet, hogy
csak képzelem.
A nevét sikoltom, és ismét futok, ki a füstfelhőből, távol a
természettudományos folyosótól. A sarkon a lángok elérték a
művészeti termet, és a műalkotások – hosszú órák munkája – sült
akrilgömbökké olvadnak, és a padlóra csöpögnek. Ez annyira
szomorú, hogy sírni akarok, de a füst miatt már amúgy is azt teszem.
Kezdek pánikba esni. Nem a tűz miatt.
Még csak nem is azért, mert vesztettem, és a Pasziánsz győzött.
Azért, mert Michael idebent van.
Újabb folyosó. Újabb. Hol vagyok? Semmi nem ugyanolyan
sötétben és tűzben. Fények villognak körülöttem, mint a szirénák,
mintha elájulnék. Gyémántok szikráznak. Ismét sikoltok. Michael
Holden. A tűz morog, és a forró levegő hurrikánja keresztülvágtat az
iskola szellőzőin.
Érte kiáltok. Újra és újra hívom őt; annyira erősen remegek. A
műalkotások és a kézzel írt esszék a falakon szétporladnak
körülöttem, és nem tudok lélegezni.
– Elbuktam – mondom ki a szót pont, amikor rágondolok.
Vicces – ez soha nem történik meg.
– Elbuktam. Elbuktam. – Nem az iskola miatt buktam el. Még
csak nem is magam miatt. Michael miatt. Cserben hagytam őt. Nem
sikerült felhagynom a szomorúsággal. Olyan keményen
próbálkozott, olyan keményen próbált kedves lenni, a barátom lenni,
és én cserben hagytam őt. Abbahagyom a kiáltozást. Már nincs
semmi. Michael halott, az iskola haldoklik, és én is. Már nincs itt
semmi.
És aztán egy hang.
A nevem a füstben.
Helyben megperdülök, de csak lángok vannak arrafelé. Melyik
épületben vagyok? Kell lennie egy ablaknak, egy vészkijáratnak,
valaminek, de minden ég, a füst lassan kezdi megfojtani a levegőt és
végül engem, így mielőtt tudnám, mit teszek, felszáguldok a
lépcsőn, az első emeletre, füsttel és lángokkal a sarkamban.
Balra fordulok, megint balra, jobbra, be egy osztályterembe. Az
ajtó becsapódik mögöttem. Megragadok egy széket, nem gondolok
semmire a tüzet, a füstöt és a haldoklást leszámítva, és betöröm a
vékony ablakot. Becsukom a szemem, ahogy üvegpor záporozik a
hajamra.
Kimászom a reggelbe, fel a tetőre, ami betontetőnek tűnik, és
végre, végre emlékszem, hol vagyok.
A gyönyörű hely.
A műterem kis betonteteje. A hómező és a folyó. A fekete reggeli
ég. Hideg levegő.
Végtelen űr.
Ezer gondolat egyszerre. Michael Holden kilencszáz ezek közül.
A többi öngyűlölet.
Semmit sem sikerült tennem.
 A betört ablakra nézek. Mihez vezet ez? Csak fájdalomhoz. A
fémlépcsőkre nézek tőlem jobbra. Mihez vezetnek? Csak
önmagamhoz, aki újra és újra kudarcot vall abban, hogy bármit is
helyesen tegyen vagy helyesen mondjon.
A peremnél vagyok, és lenézek. Messze van. Hív engem.
Valami jobb reménye. Egy harmadik választási lehetőség.
Olyan meleg van. Leveszem a kabátomat és a kesztyűt.
Ekkor rádöbbenek.
Soha nem tudtam, hogy mit akarok az élettől. Mostanáig.
Valahogy szeretnék halott lenni.
 TIZENHAT

A LÁBAM szórakozottan közelebb sodródik a peremhez. Michael

Holdenre gondolok. Elsősorban arra, hogy titokban mindig mérges.
Azt hiszem, hogy egy csomó ember titokban mindig mérges.
Lucas Ryanre gondolok, és ez még szomorúbbá tesz. Egy újabb
tragédia, amiben nem a megmentő vagyok.
A volt legjobb barátomra, Becky Allenre gondolok. Azt hiszem,
nem tudom, ki ő. Azt hiszem, ismertem, mielőtt… mielőtt
felnőttünk..., de aztán ő megváltozott, én pedig nem.
Az öcsémre, Charlie Springre gondolok, és Nick Nelsonra. Néha
a mennyország nem olyan, amilyennek az emberek gondolják.
Ben Hope-ra gondolok.
Néha az emberek saját magukat gyűlölik.
És amíg gondolkozom, a Harvey Greene Gimnázium elporlad. A
lábam kissé kikukucskál a. betontető fölött. Ha véletlenül leesek, az
univerzum ott lesz, hogy elkapjon.
És aztán…
Aztán itt van ő.
Charlie Spring.
Egy magányos pont a narancsszínezetű fehérben.
Integet és felkiabál.
– NE!
Ne, mondja.
Aztán egy másik alak fut előre. Magasabb, izmosabb.
Megragadja Charlie kezét. Nick Nelson.
Aztán még egy. És még egy. Miért? Mi a baj az emberekkel?
Miért nem hagyják soha békén az embert?
 Itt van Lucas és Becky. Becky a szájára teszi a kezét. Lucas pedig
a fejét fogja. Charlie kiabálva küzd a széllel és a lángokkal. Sikítás,
örvénylés, tűz.
– Állj!
A hang közelebb van, és felülről jön. Úgy döntök, hogy
valószínűleg Isten az, mert úgy gondolom, hogy Isten valószínűleg
így dolgozik. Megvárja az utolsó pillanataidat, akkor lép közbe, és
komolyan vesz téged. Ez olyan, mint mikor négyéves vagy, és azt
mondod a szüleidnek, hogy meg fogsz szökni. És ők azt mondják:
„Oké, csak rajta!” Mintha nem érdekelné őket. És csak akkor
kezdenek el törődni vele, amikor te tényleg kisétálsz az ajtón, le az
úton a plüssmaciddal a hónod alatt és egy csomag keksszel a
hátizsákodban.
– Tori!
Megfordulok, és felnézek.
Az iskolaépület tetején, az ablak fölött, amit betörtem, ott van
Michael Holden, a tető fölött fekszik, úgy, hogy csak a feje és a válla
látszik alulról.
Kinyújtja a karját felém.
– Kérlek!
A puszta látványától még jobban meg akarok halni.
– Az iskola leég – mondom visszafordulva a másik irányba. –
Menned kell.
– Fordulj meg, Tori. Fordulj meg, te abszolút seggfej!
Valami visszaránt. Kiveszem a zseblámpám, röviden eltűnődve,
miért nem használtam mostanáig, és felfelé világítok. Akkor látom őt
rendesen. A haja kócos és poros. Koromfoltok borítják az arcát. Égési
nyom van a kinyújtott karján.
– Meg akarod ölni magad? – kérdezi, és a kérdés irreálisnak
hangzik, mert a való életben soha senkitől nem hallod ezt. – Nem
akarom, hogy megtedd – mondja. – Nem engedhetem, hogy
megtedd. Nem hagyhatsz engem itt egyedül!
 A hangja elcsuklik.
– Neked itt a helyed – mondja.
És aztán azt csinálja, amit én. Beharapja lekonyuló száját, ráncba
szalad a szeme és az orra, és egy könnycsepp kúszik ki a kék szeme
sarkából. Felemeli a kezét, hogy eltakarja az arcát.
– Sajnálom – mondom, mert az egész összeráncolt és szétfolyt
arca fizikai fájdalmat okoz nekem. Én is sírni kezdek. Akaratom
ellenére ellépek a peremtől, közelebb hozzá, és remélem, hogy ez
megérteti vele. – Sajnálom. Sajnálom, sajnálom, sajnálom.
– Fogd be! – Őrülten mosolyog, miközben sír, leveszi a kezét az
arcáról, és mindkét karját felemeli. Aztán a földbe öklöz. – Istenem,
hülye vagyok! Nem tudom elhinni, hogy nem jöttem rá hamarabb.
Nem tudom elhinni.
Nagyjából pont az arca alatt vagyok. A szemüvege kezd
lecsúszni az orráról, gyorsan visszatolja.
– Tudod, a legrosszabb dolog az, hogy amikor eldobtam a
tűzoltó készüléket, amit fogtál, nem csak arra gondoltam, hogy
megmentselek – kuncog szomorúan. – Tényleg mindannyiunknak
szükségünk van a megmentésre.
– Akkor miért… – Elhallgatok. Hirtelen mindent megértek. Ez a
fiú. Ez az ember. Hogy tartott ilyen sokáig, hogy megértsem?
Annyira szüksége volt rám, mint nekem rá, mert dühös volt, mindig
is dühös volt.
– Azt akartad, hogy leégjen az iskola.
Ismét felkuncog, és megdörzsöli a szemét.
– Te ismersz engem.
És igaza van. Ismerem őt. Csak mert valaki mosolyog, nem
jelenti, hogy boldog.
– Sosem voltam elég jó – mondja. – Annyira stresszes vagyok,
hogy nem barátkozom… Istenem, nem tudok barátkozni! – A
tekintete fátyolossá válik. – Néha csak azt kívánom, bárcsak
normális ember lennék. De nem tudok. Nem vagyok. Nem számít,
milyen keményen próbálkozom. És aztán égett az iskola, és azt
gondoltam… valami azt súgta, hogy ez lehet a kiút ebből az
egészből. Azt hittem, ettől jobban érzem majd magam, és te is jobban
érzed magad.
Ülő helyzetbe fordul, a lába a fejemtől néhány centiméternyire
lóg a perem fölött.
– Tévedtem – mondja.
Visszanézek az épület szélére. Senki sem boldog. Mi lesz a
jövőben?
– Vannak emberek, akiket nem az iskolába teremtettek – mondja
Michael. – Ez nem jelenti, hogy nem életrevalók.
– Én nem tudok – mondom. A perem olyan közel van. – Én nem
tudok…
– Hagyd, hogy segítsek neked!
– Miért tennéd?
Leugrik a tetőre, amin állok, és rám néz. Igazán néz. Eszembe jut
az a pillanat, amikor először láttam meg magam a túlméretezett
szemüvegében.
A rám visszanéző Tori most valahogy másnak tűnik.
– Egyetlen ember is képes mindent megváltoztatni – mondja. –
És te mindent megváltoztattál számomra.
Mögötte egy kis tűzlabda tör ki a tetőből. Átmenetileg
megvilágítja Michael hajvégét, de ő még csak nem is pislog.
– Te vagy a legjobb barátom – mondja.
Vörös pír fut át rajta, és zavarba hoz, hogy őt zavarban látom.
Ügyetlenül lelapítja a haját fél kézzel, és megtörli a szemét.
– Mind meg fogunk halni. Egy nap. Szóval azt akarom, hogy
elsőre jól sikerüljön, tudod? Nem akarok további hibákat véteni. És
tudom, hogy ez nem egy hiba – mosolyog. – Te nem egy hiba vagy.
Hirtelen megfordul, és az égő iskola felé néz.
– Talán képesek lettünk volna megállítani – mondja. – Talán…
talán, ha… ha én nem lettem volna… – A hangja a torkán akad, a
kezét felemeli a szájához, és a szeme ismét megtelik könnyekkel.
Ez egy új érzés. Vagy egy nagyon régi.
Olyasmit teszek, amire nem számítok. Kinyújtom a kezem. A
karom felemelkedik, és megindul a levegőben felé. Csak meg akarok
bizonyosodni róla, hogy itt van. Megbizonyosodni, hogy nem én
találtam ki őt.
A kezem megérinti az ingujját.
– Nem kellene gyűlölnöd magad – mondom, mert tudom, hogy
nem csak azért gyűlöli magát, mert hagyja leégni az iskolát. Egy
csomó más okból is. De nem kellene gyűlölnie magát. Nem teheti. Ő
elhiteti velem, hogy vannak jó emberek a világon. Nem tudom, hogy
történt ez, de azt tudom, hogy ez az érzés a kezdetektől fogva ott
volt. Amikor találkoztam Michael Holdennel, tudtam, mélyen
legbelül, hogy ő a legjobb ember, akit csak remélhetsz. Olyan
tökéletes, hogy valószerűtlen. És ettől valahogy megutáltam őt.
Azonban ahelyett, hogy lassan egyre több jó dolgot tudtam volna
meg róla, egyik hibát találtam a másik után. És tudod mit? Ez az,
ami miatt most kedvelem őt. Ez az, ami miatt igazán tökéletes ember.
Mert igazi ember.
Elmondom neki mindezt.
– Akárhogyan is – kezdem, és bizonytalan vagyok, hogyan
fejezzem be, de tudom, hogy le kell vonnom a következtetést –, soha
nem foglak gyűlölni. Talán segíthetek neked megérteni, miért nem
foglak gyűlölni soha.
Csend, a tűz hangja, füstszag. Úgy néz rám, mintha lelőttem
volna. És aztán csókolózunk.
Egyikünk sem biztos benne, hogy ez a megfelelő pillanat, hiszen
véletlenül majdnem megöltem magam, meg minden, és Michael
annyira gyűlöli magát, de mindennek ellenére megtörténik, végre
minden értelmet nyer, tudva, hogy apokaliptikus lenne számomra,
ha nem lennék itt vele, mert akkor – abban a pillanatban – olyan,
mintha… mintha… valójában, tényleg meghalnék, ha nem… ha nem
ölelhetném őt.
– Azt hiszem, azóta szeretlek, hogy megismertelek – mondja,
ahogy elhúzódunk egymástól. – Csak összetévesztettem a
kíváncsisággal.
– Ez nemcsak, hogy borzasztóan valótlan – mondom, és úgy
érzem, mindjárt elájulok –, de a leghülyébb romkommondat is, amit
valaha el kellett szenvednem. És sokat elszenvedtem már. Mivel én
egy ilyen legendás férfimágnes vagyok.
Pislog. Vigyor kúszik az arcára, és a fejét hátravetve nevet.
– Ó, istenem, Tori, itt vagy! – Erősen nevet, egy újabb ölelésbe
húz engem, és gyakorlatilag felemel a földről. – Ó, istenem!
Érzem, hogy mosolygok. Ölelem őt, és mosolygok.
Figyelmeztetés nélkül visszahúzódik, kifelé mutat, és azt
mondja:
– Guy Fawkes nevében, mi a fene folyik itt?
Tanácstalanul fordulok a pálya felé.
A fehér legnagyobbrészt eltűnt. Már nemcsak négy pont van,
hanem legalább száz. Többtucatnyi tinédzser. Nem halljuk őket, azt
hiszem a szél és a tűz miatt, de most, hogy láttak minket
megfordulni, integetni és kiabálni kezdtek. Nem láthatom tisztán az
arcukat, de minden ember egy teljes ember. Egy teljes ember egy
teljes élettel, aki felkel az ágyból reggel, iskolába megy, beszél a
barátaival, eszik, és él. A nevünket kántálják, nem ismerem a
többségüket, és a többség sem ismer engem, nem is tudom, miért
vannak itt, de mégis… mégis…
Látom, hogy középen Charlie-t Nick, Beckyt pedig Lucas ülteti a
hátára. Integetnek és kiabálnak.
– Én nem… – mondom, és a hangom megbicsaklik – nem
értem…
Michael előkeresi a telefonját a zsebéből, és betölti a Pasziánsz
blogot. Nincs ott semmi új. Aztán betölti a Facebookot, és legörgeti a
hírfolyamot.
– Nos – mondja, én pedig a válla fölött a telefonra nézek.

Lucas Ryan
a Pasziánsz leégeti a Higgset 32 perccel ezelőtt mobilon keresztül
94-en lájkolják ezt 43 megosztás
Mind a 203 hozzászólás megtekintése

– Talán… – mondja Michael. – Talán úgy gondolta… az, hogy az

iskola ég… túl csodálatos ahhoz, hogy veszendőbe menjen.
Ránézek, ő pedig visszanéz rám.
– Nem gondolod, hogy ez valami csodálatos? – kérdezi.
És bizonyos értelemben az is, azt hiszem. Az iskola ég. Ez a való
életben nem történik meg.
– Lucas Ryan, te átkozott, csodálatos hipszter… – mondja
Michael lebámulva a tömegre. – Valóban véletlenül elindítottál
valami csodálatosat.
Valami a szívem mélyén mosolyra késztet. Egy igazi mosolyra.
És aztán a dolgok megint elmosódnak, és valahogy sírni és
nevetni kezdek egyszerre, és nem vagyok biztos benne, hogy vajon
boldog vagyok, vagy teljesen megháborodott. Mivel valahogy
összegörnyedek, Michaelnek a fejem fölé kell hajolnia, hogy
rendesen tarthasson, miközben remegek, de azért megteszi. Esik a
hó. Mögöttünk az iskola omladozik, és hallom a tűzoltóautókat,
ahogy áthaladnak a városon.
– Szóval – mondja Michael, ravaszul felvonva a szemöldökét a rá
jellemző nyájassággal. —Te utálod magad. Én utálom magam. Közös
érdeklődési kör. Össze kéne jönnünk.
Nem tudom, miért, de kezdem eléggé delíriumban érezni
magam. Annak a sok embernek a látványa odalenn. Néhány
közülük fel-le ugrál és integet. Néhányan csak itt vannak, mert egy
kalandot akartak, de most az egyszer nem hiszem, hogy
bármelyikük is beképzelt, vagy megjátssza magát. Ök csak emberek.
Úgy értem, még mindig nem vagyok száz százalékig biztos
benne, hogy holnap tényleg fel akarok ébredni. Nem vagyok
megjavítva, csak mert Michael itt van. Még mindig az ágyamba
akarok bújni, és egész nap feküdni ott, mert nagyon könnyű ezt
tenni. De most csak azokat a kölyköket látom, akik a hóban
táncolnak, mosolyognak és integetnek, mintha nem lennének
vizsgáik, szüleik, egyetemválasztás, karrierválasztás és az összes
többi stresszes dolog, ami miatt aggódniuk kell. És egy srác ül
mellettem, aki szintén észrevette ezt az egészet. Egy srác, akinek
talán tudok segíteni, ahogy ő is segített nekem.
Nem mondhatom, hogy boldog vagyok. Még abban sem vagyok
biztos, hogy tudnám, ha az lennék. De azok az emberek ott lent
olyan viccesen néznek ki, és ettől nevetni akarok, és sírni, táncolni és
énekelni, és nem leugrani egy szárnyaló, drámai, látványos ugrással
erről az épületről. Tényleg. Ez vicces, mert igaz.
 AZUTÁN
Karl Benson: Esküszöm, nem láttalak gimi óta. Nem ölted meg magad?
Andrew Largeman: Mi van?
Karl Benson: Azt hittem, öngyilkos lettél.
Az nem te voltál?
Andrew Largeman: Nem, nem, az nem én voltam.

(A régi környék, 2004,

magyar szöveg: Pataricza Eszter)
NOS, AZT HISZEM, még azután sem igazán tudom, hogyan
történhetett ez az egész, hogy mindezt nagyon alaposan
végigvettem. Nem mintha traumát szenvedtem volna. Nem volt
semmi drámai dolog. Semmi sem tépett szét. Nem tudok egy
bizonyos napra, egy bizonyos eseményre, egy bizonyos személyre
rámutatni. Csak annyit tudok, hogy miután egyszer elkezdődött ez
az egész, nagyon könnyű volt hagyni, hogy folytatódjon.
Feltételezem, így kötöttem ki itt.
Michael úgy gondolja, hogy a rendőrség ki fogja hallgatni.
Valószínűleg engem is. És feltételezem, Lucast és Beckyt is. Mind ott
voltunk. Remélem, nem tartóztatnak le. Nem hiszem, hogy Lucas
elmondaná, mi történt valójában. Másfelől már nem sokat tudok
róla.
Nick meglepő gyakorlatiassággal azt mondta, hogy az lenne a
legjobb, ha a szüleim a kórházban találkoznának velünk, így most
mind a hatan össze vagyunk zsúfolódva a kocsijában. Én, Michael,
Lucas, Becky, Nick és Charlie. Becky Lucas ölében ül, mert Nick
autója egy apró Fiat. Azt hiszem, Lucas őszintén kezdi megkedvelni
Beckyt. Tényleg. Mert megállította Frufrust, hogy elméletileg lelője
őt, vagy ilyesmi. Folyton felnéz rá ezzel a vidám kifejezéssel az
arcán, és ettől egy kicsit kevésbé érzem magam szomorúnak.
Természetesen Becky nem veszi észre.
Egy csomó csúnya dolgot mondtam róla. Néha talán pontos volt,
de néha nem. Azt hiszem, egy csomó csúnya dolgot mondok ok
nélkül. Még azoknak is, akiket szeretek.
A középső ülésen vagyok. Nagyon nehezemre esik bármire
koncentrálni, mivel azt hiszem, félálomban vagyok. Esik a hó.
Minden hópehely pontosan ugyanolyan. A zene, ami az
autórádióból szól, valami Radiohead-dal. Odakint minden sötétkék.
 Charlie a szüleinket hívja az első ülésről. Nem hallgatom a
beszélgetésüket. Kis idő múlva leteszi, és némán ül egy percig, üres
tekintettel bámulja a telefonját. Aztán felemeli a fejét, és kibámul a
reggeli égre.
– Victoria – mondja, és én hallgatom.
Sok dolgot mond – dolgokat, amiket elvársz, hogy az emberek
ilyen helyzetben mondjanak, szeretetről, megértésről, támogatásról
és jelenlétről, dolgokat, amiket állítólag nem mondanak eleget,
dolgokat, amiket általában nem szükséges elmondani. Nem nagyon
figyelek egyikre sem, mert már mindent tudtam. Senki sem szólal
meg, amíg beszél; mind csak nézzük a mellettünk elsuhanó
üzleteket, hallgatjuk az autó duruzsolását és az ő hangját. Amikor
végzett, szembefordul velem, valami mást is mond.
– Észrevettem – mondja. – De nem csináltam semmit. Én nem
csináltam semmit.
Elkezdek sírni.
– Mindenesetre szeretlek – mondom, a hangom aligha a sajátom.
Nem emlékszem, hogy valaha is kimondtam volna ezeket a szavakat
korábban egész életem során, még akkor sem, amikor gyerek voltam.
Azon tűnődöm, milyen is voltam valójában akkoriban, és vajon
egész idő alatt másnak képzeltem-e magam. Elmosolyodik egy
gyönyörű, szomorú mosollyal, és azt mondja:
– Én is szeretlek, Tori.
Michael úgy dönt, hogy megfogja a kezemet, és a sajátjába zárja.
– Szeretnéd tudni, hogy mit mondott apa? – kérdezi Charlie előre
fordulva. Nem közvetlenül nekem mondja, hanem az egész
kocsinak. – Azt mondta, hogy ez valószínűleg azért van, mert túl
sokszor olvasta a Zabhegyezőt, amikor annyi idős volt, mint mi, és ez
felszívódott a génállományába.
Becky sóhajt.
– Jézusom! Egy tinédzser sem lehet szomorú úgy, hogy ne
hasonlítanák ahhoz a könyvhöz?
 Lucas rámosolyog.
– Úgy értem, olvasta itt egyáltalán valaki? – kérdezi Becky.
Egyhangú kórusként hangzik el a „nem”. Még Lucas sem
olvasta. Ez vicces.
Hallgatjuk a Radioheadet.
Igazi ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy kiugorjak a kocsiból.
Azt hiszem, Michael észreveszi, hogy ezt akarom csinálni. Talán
Lucas is. Charlie folyamatosan a visszapillantó tükörbe pislog.
Kis idő múlva Nick azt mormolja:
– Hová mész a végzős évekre, Charlie? – Még sosem hallottam őt
ilyen halkan beszélni.
Charlie úgy válaszol neki, hogy megfogja Nick kezét, aki olyan
erősen szorítja a sebességváltót, hogy az ujjpercei kifehérednek, és
azt mondja:
– Truham. Maradok a Truhamnél. Veled leszek, oké? És azt
hiszem... Azt hiszem, többen is oda fogunk járni. – Nick pedig bólint.
Becky álmosan nekitámasztja a fejét Lucas vállának.
– Nem akarok a kórházba menni – suttogom Michael fülébe. Ez
félig hazugság.
Rám néz, több mint fájdalmasan.
– Tudom. – A fejét az enyém tetején pihenteti. – Tudom.
Lucas megmozdul a mellettem lévő ülésen. Kinéz az ablakon az
elsuhanó fákra, a sötét és zöld foltokra.
– Ez állítólag életünk legjobb időszaka – mondja.
Becky Lucas vállába horkant.
– Ha ez életem legjobb időszaka, akár azonnal véget is vethetnék
neki!
Az autó felpörög, hogy feljusson a lejtőn a hídhoz, aztán
átkelünk a befagyott folyón. A föld néhány száz métert forog, és a
nap egy kicsit közelebb araszol a horizontunkhoz, felkészülve, hogy
tompa téli fényét kiterjessze arra, ami ebből a pusztaságból maradt.
Mögöttünk egy füstcsatorna szivárgott a tiszta égboltra, kitakarva
azt a kevés megmaradt csillagot, ami megpróbál hatásos lenni.
Becky folytatja a motyogást, mintha álmában beszélne.
– Mégis értem. Csak azt akarták, hogy azt érezzük, valami fontos
dologhoz tartozunk. Nyomot hagyni a világban. Mert mindannyian
arra várunk, hogy valami megváltozzon. A türelem képes megölni. –
A hangja majdnem suttogássá csendesedik. – Várakozni… várakozni
olyan sokáig…
Ásít.
– De egy nap vége lesz. Mindig véget ér.
És van egy pillanat, amikor mindenki ül, és gondolkodik, tudod?
Mint az az érzés, amikor befejezel egy filmet. Kikapcsolod a tévét, a
képernyő sötét, de a képek ismétlődnek a fejedben, és azt gondolod:
mi van, ha ez az életem? Mi van, ha ez megtörténik velem? Miért
nem kapom meg a happy endet? Miért panaszkodom a problémáim
miatt?
Nem tudom, mi lesz az iskolánkkal, és nem tudom, mi lesz
velünk. Nem tudom, meddig leszek ilyen.
Minden, amit tudok, hogy itt vagyok. És élek. És nem vagyok
egyedül.
 SEGÍTSÉGET NYÚJTÓ LINKEK
ÉS TELEFONSZÁMOK

Ha úgy érzed, hogy mentális problémákkal küzdesz, vagy

támogatásra van szükséged, kérlek, ne félj segítséget kérni a
szüleidtől, gyámodtól, barátodtól, partneredtől vagy egészségügyi
szakembertől.
Számos online vagy telefonos szolgáltatás és forrás is
rendelkezésre áll.

LELKISEGÉLY:
Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESZ):
https://sosll6-123.hu, tel.: 116-123.
Kékvonal – gyermek- és ifjúsági telefonszolgálat:
https://kek-vonal.hu, tel.: 116-111.
Ifjúsági Lelki Elsősegély telefonszolgálat:
www.ifjusagi-lelkisegely.hu, tel.: 13700.
Élet Alapítvány:
www.eletalapitvany.hu, tel.: 116-123.
Információs és Lelkisegély Szolgálat
LMBTQ-személyeknek: https://hatter.hu/tevekenysegunk/informacios-es-
lelkisegely-szolgalat,
tel.: 137-37.
Alapítvány az Öngyilkosság Ellen:
https://ongyilkossagmegelozes.hu, tel.: 116-123.
 ÉTKEZÉSI ZAVAROK:
Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézet Pszichoszomatikus
Szakrendelő:
+36-1/210-2930 /56565 mellék.
Egészségvonal:
https://egeszsegvonal.gov.hu/t-ty/1342-taplalkozasi-zavarok.html,
tel.: 1812.

KÉNYSZERBETEGSÉG
(OBSZESSZÍV-KOMPULZÍV BETEGSÉG, OCD):
Egészségvonal:
https://egeszsegvonal.gov.hu/o-o/1446-obszessziv-kompulziv-zavar.html, tel.:
1812.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

KÖSZÖNET AZ ISKOLÁMNAK! Nélküled ez a könyv nem született volna

meg. Köszönet érte, hogy valahogy egyszerre gyűlöllek és szeretlek,
és hogy önkritikára neveltél. Jól neveltél; a tekintély megvetésére, a
pesszimizmus és a szorongás vitézi szintjére. Harcra kényszerítettél,
az isten verje meg!
Meg kell köszönnöm a hihetetlen és megállíthatatlan Claire
Wilsonnak, hogy kivette a kéziratomat a kéretlen küldemények
halmából, és nem támadtak kétségei, amikor megjelentem az
irodájában, és bejelentettem, hogy csak tizennyolc éves vagyok.
Nélküled nem élhetném meg az álmomat. Szomorú diák lennék, aki
John Donne-ról írna esszéket.
Köszönetet kell mondanom a két csodaszerkesztőmnek is: Lizzie
Cliffordnak és Erica Sussmannek. Az energia és a lelkesedés, amit
ebbe a könyvbe fektettetek, milliárdszor nagyobb volt, mint amire
számítottam, és a könyv tized-annyira sem lenne jó a
felbecsülhetetlen értékű útmutatásaitok nélkül. Köszönöm Lexie-nek
és mindenkinek, aki segített nekem, és közreműködött a
publikálásban az RWC-nél és a HarperCollinsnál. Mindennap hálás
vagyok, hogy egy ilyen támogató kockavilágban találtam magam.
Köszönöm a családomnak, hogy mindig érdekesebbek és
kevésbé mogorvák, mint azt gondolnád. Köszönöm az
írócimboráimnak a hajnali 3-kor kapott fangirlösködést a könyves
álomszereposztásokról és az összes többi dologról, amit azért
csináltunk, hogy ne higgyék, hogy teljesen őrült vagyok (tévedtek –
őrült vagyok).
Köszönöm Emilynek, Ellennek és Melnek, hogy soha nem
mondtak le rólam, elviselhetővé, sőt néha még élvezetessé is tették
az iskolát, és hogy valóban kiváló emberek. Nekik és a mi
osztályrészünk többi tagjának – Hannah-nak, Annie-nek, Annának,
Megannek, Ruthnak –, szeretlek titeket, szeretlek, szeretlek. Zavarba
ejtő, milyen szerencsés vagyok, hogy találkoztam veletek.

Alice x
ALICE OSEMAN 1994-ben született az angliai Kentben. 2016-ban
diplomázott angol szakon a Durham Egyetemen, jelenleg főállású író
és illusztrátor. Alice általában céltalanul bámulja a számítógép-
képernyőt, megkérdőjelezi a létezés értelmetlenségét, valamint
bármit és mindent megtesz, hogy elkerülje az irodai munkát. Első
könyve, a Solitaire – Pasziánsz, tizenkilenc éves korában jelent meg.
Kövesd Alice Osemant Twitteren és Instagramon: @AliceOseman

Magyarul megjelent kötetei:

Heartstopper – Fülig beléd zúgtam 1.
Heartstopper – Fülig beléd zúgtam 2.
Heartstopper—Fülig beléd zúgtam 3.
Heartstopper—Fülig beléd zúgtam 4.
Solitaire – Pasziánsz
{1}
Latin, jelentése: Legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében. (Efezus 6:10. Károli
Gáspár fordítása, ANNO Kiadó, 2000.)

{2}
Az eredetiben található patience szó egyszerre jelent türelmet és pasziánszt is, ezért úgy is
lehet értelmezni a fenti jelmondatot, hogy A Pasziánsz Öl.

{3}
Latin, jelentése: Repül az idő
{4}
Az eredeti szövegben a SWAG (Secretly We Are Gay) rövidítés szerepel, vagyis Titokban
Melegek Vagyunk, azaz TMV.

{5}
Lord Alfred Tennyson: Minden meghal (részlet), Kosztolányi Dezső fordítása.
{6}
Az Egyetemek és Főiskolák Felvételi Szolgálata, amelynek székhelye az angliai
Gloucestershire-ben található, és oktatást támogató szolgáltatásokat nyújt. Fő feladata a brit
egyetemek és főiskolák jelentkezési folyamatának lebonyolítása.

{7}
A Micimackó-Vízipóló egy játék, amelyet A.A. Milne először a Micimackó kuckója című
könyvében említ, magyarra Karinthy fordította le így a játék nevét. Ez egy egyszerű játék,
amit bármilyen folyóvízen átívelő hídon lehet játszani; minden játékos ledob egy botot a híd
egyik oldalán, és az nyer, akinek a botja először jelenik meg a túloldalon. A Micimackó
Világbajnokságot 1984 óta évente rendezik meg az Egyesült Királyságban, a Temzén lévő
Day s Locknál.

{8}
T. S. Elliot: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke (részlet, Ormay Tom fordítása. Napkút-
füzetek 75., 2013)
{9}
Az Egyesült Királyság tantervében a klasszikusok szót gyakran gyűjtőfogalomként
használják, így a következő négy tantárgy bármelyikére utalhat: 1. latin nyelv, 2. klasszikus
görög nyelv, 3. klasszikus civilizációk irodalmának, kultúrájának, gondolkodásának
tanulmányozása, 4. ókori történelem.

{10}
Samuel Beckett: Godot-ra várva, Pinczés István fordításának átírása.
{11}
Az Egyesült Királyságban és Írországban székhellyel rendelkező vállalkozás, ami
elsősorban különböző független tulajdonú kisboltok beszállítója.