Copyright © Borsa Brown, 2024

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2024

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Ábrahám Viktória
Tördelés: Dubecz Adrienn

ISBN 978-963-5709-56-4

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2024

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Dürer Nyomda Kft., Gyula

Felelős vezető: Aggod István igazgató
 A.-nak.
Hiányzol

Gabriellámnak.
Köszönettel a spanyoltudásodért is.
Büszke vagyok rád.
 1. FEJEZET

- Nem tudom, jó ötlet-e...

Anikó nem szól semmit a tiltakozásomra, némán bámulja a teáját.
Fintorra húzódik a szája, ami szólhat akár az előtte álló löttynek is, ugyanis
fél éve a fejébe vette, hogy nem iszik egyebet, csak vizet és zöld teát.
Fél éve mást sem hallok, csak hogy „ez milyen szar”. Mármint a zöld tea.
- Megígértük neki.
- Az nem olyan ígéret volt.
- Akkor milyen?
Milyen ígéret lehet az, amikor az ember a barátnője halálos ágyánál
bólint rá valamire?
Azt hiszem, Anikónak igaza van. Ebben az esetben csak egyfajta ígéret
létezik, és az olyan, amit muszáj betartani.
Egy éve veszítettük el őt. Furcsa... Az ember mindig azt gondolja, hogy
vele sosem történhet ilyesmi, örökre fiatal marad, szép, egészséges és
boldog. Még akkor is van ilyen víziónk, amikor olyan hétköznapi
gondokkal küzdünk, mint egy nyomorult parkolóhely keresése a budapesti
káoszban, vagy egy lejárt szavatosságú felvágott vásárlása.
Eltörpülnek ezek a problémák, ha egyszer tényleg beüt a krach.
Beütött.
És mi Anikóval jó pár hónapon keresztül próbáltunk észhez térni.
Harmincévesen az ember nincs felkészülve a halálra. Mi sem voltunk. De
most is kristálytisztán emlékszem a kávézó hangulatára, a csészék
csörömpölésére, sőt még a pincér édes parfümjére is, amikor Ági kimondta:
„szóval ez rák, hogy rohadjon meg!”
 Anikóval döbbenten néztünk, és nem is értettük az egészet. Ági
harmincöt éves volt, és bár nem élt túl egészségesen, az, hogy egy halálos
kórral kelljen harcolnia, mindenképpen igazságtalanságnak tűnt az élettől.
Ha őszinte akarok lenni, Anikó és én is leintettük, amikor már századszor
mondta: „fáj a mellem, tuti van valami bajom.” Mindennel jöttünk. „Ó, csak
a hormonok. Tudod, ami rosszindulatú, az nem fáj.” És ami a leghülyébb
pontja a dolognak, hogy az orvosok ugyanezt mondták neki.
- Te most komolyan el akarsz utazni Sevillába? - Anikóra emelem a
tekintetem.
- Az volt a kedvenc városa. Nem emlékszel, mit mondott?
Némán bólintok. Nemcsak a szavait tudom felidézni, hanem a hangját is,
ami már rekedtes volt, és erőtlen, a tekintetét, ami már fénytelenül veszett a
semmibe... Az a legborzasztóbb, hogy még egy év elteltével is emlékszem a
pillanatra, amikor elszállt belőle az élet.
„Soha többé nem mehetek Sevillába. Megöl ez a betegség. De ugye
megígéritek, hogy ti még egyszer elmentek helyettem?”
- Jaj, istenem... - nyögök fel az emlék hatására.
- Brigi... Ez csak egy utazás. Fogjuk fel úgy, hogy nyaralunk.
Ági talán azért szerette annyira Sevillát, mert cserediákként ott élte meg a
szerelem első viharait. Noha a fiú nem spanyol volt, hanem magyar, ő váltig
állította, hogy minden érzést az a város hozott ki belőlük, és amikor
odautazik, újra annak a cserfes diáklánynak érzi magát. Persze ez nem azt
jelenti, hogy évente odalátogatott, de amikor tehette, igen. Különös volt,
hogy férjes asszonyként, két gyerekkel még mindig Sevilláról ábrándozott.
Vannak az ember életében olyan helyek, olyan pillanatok, amelyekben
otthagyja a lelke egy részét.
Így fogalmazott.
 Igaza volt. Ha az én életemből kéne kiemelnem ilyen helyeket és
pillanatokat, akkor azok között is csupa bagatell és illúzióromboló kép
villanna fel. Egy lepukkant kocsi hátsó ülésén elcsattant csók. A Balatonba
beúszva, a magas hullámok között feltűnő szörfös, akivel végül egy heves,
ám csöppet sem kellemes éjszakát töltöttem el... Életem első egyéjszakás
kalandját... Egy pohár málnaszörp, ami megszínezte az ajkam körüli bőrt,
életem első szerelme pedig körbenyalva a számat próbálta azt eltüntetni...
Szóval egyik sem mesébe illő kocka, de nekem sokat jelentenek, és máig
melegség jár át, ha ezekre gondolok.
Egy biztos: valóban vannak az életünkben pillanatok, amelyek az
elménkbe vésődnek, és akadnak helyek, ahova örökké visszahúz a szívünk.
Legyen az Sevilla, Balaton vagy egy kocsi hátsó ülése.
- Gondolod, hogy el tudunk menni egyszerre szabadságra?
Anikó megigazítja rövid vörös haját, majd mintha észhez térne,
megrántja a vállát, és a szájához emeli a teáját. Az arcára van írva, hogy
legszívesebben meg sem inná ezt a löttyöt, de őt nem abból a fából faragták,
hogy feladja. Voltaképpen hiába a tízéves barátságunk, Anikót
egyetlenegyszer láttam összeomlani: Ági temetésekor. Erős nő. Bár igazság
szerint az ember mindig rájön a krízishelyzetekben, hogy a feladás az nem
opció, így csaknem minden emberről elmondható egy tragédia után, hogy
„erős”.
- Hát most el fogunk. Kész tényként közöljük. Ha megmondjuk, hogy mi
miatt határoztunk így, akkor biztos nem lesz gond.
A tízéves barátságunk egész egyszerűen úgy kezdődött, hogy mi hárman
egyszerre kerültünk a céghez. Anikó a külsős vállalatokkal tartja a
kapcsolatot, Ági a marketing részlegen dolgozott, én meg az eseményeket
szervezem, ami nem megy ritkaságszámba egy befektetéseket értékesítő
vállalatnál. Szóval akkor és ott ismertük meg egymást, de ez nem
akadályozott meg minket abban, hogy a munkakapcsolatunkat barátsággá
fejlesszük. Elsősorban az játszott közre, hogy nagyjából hasonló korúak
vagyunk, de más közös pont nem igazán volt eleinte. Ági kényelmes volt,
akaratos, családcentrikus, mindig vidám és baromi okos. Földhözragadt.
Nem tűzött ki sosem elérhetetlen célokat, és minden apróságot megbecsült.
Anikó sportos, energiával telt, de sok mindent képes háttérbe szorítani,
amiket én vagy Ági nem tudtunk elengedni. Anikóról voltaképpen elég csak
annyit mondani, hogy egy afféle Duracell-nyuszi, a jó értelemben.
Születésekor felhúzták, azóta pörög, és nem hiszem, hogy ez valaha is
másként lesz. Túl van egy váláson, de felszegett fejjel megy tovább, élvezi
az életet, új kapcsolatban lubickol, most pedig azon töri a fejét, hogy
szüljön-e gyereket, vagy várjon még. Mindig akadnak újabb és újabb céljai,
egyszerűen képtelen pihenni.
Én meg... Nos, az ember nagyon nehezen mond magáról véleményt.
Mindenki azt állítja, hogy szerencsés vagyok. Szép arc, formás test, jó
munkahely, csodás albérlet, szabad akarat és zéró megfelelési kényszer.
Lefordítva mindez annyit jelent, hogy kidolgozom a belemet azért, hogy
fenntartsam a lakást, mivel a szüleimmel már nem akarok élni, ráadásul
pasim sincs, aki egy nyomorult moziba elvinne.
De jó nekem!
- Nyilván megoldható.
- Akkor ne keress kifogásokat!
- És mit szól majd András, ha megtudja, hogy nélküle akarsz utazni
Sevillába? Velem.
- Ó, tudod, ő milyen cuki. Nem lesz ellene kifogása. Neked meg nem is
lehet ellenvetésed, mert senkitől nem kell elszakadnod.
- Köszi, hogy emlékeztetsz erre.
- Tudod, hogy nem azért mondtam.
 - Persze... - Megkeverem a kávémat, miközben halkan motyogom: -
Azért egy macskám van.
De szánalmasan hangzott.
Anikó elkuncogja magát, de tudom, hogy nincs ebben semmi
rosszindulat.
- Ő elenged.
- Hidd el, hogy hiányozni fogok neki!
- Akkor ezek szerint oké?
- Az anyagiak miatt át kell gondolnom.
- Ne már, Brigi! Én tudom, hogy nehéz az élet egyedül, de azért nem a
spórolásról vagy híres. Az egyik hónapban majd csak egy pár cipőt veszel,
nem kettőt.
- Nagyon vicces vagy!
Mindketten felnevetünk, majd el is komolyodunk. Ági jut eszünkbe, aki
rendszerint pont a cipőkkel hozakodott elő. Ha kérdeztem valamiről, hogy
drága-e, mindig ilyesmiket mondott: „Egy Jimmy Choo cipőt tudnál belőle
venni.” Szóval elég vicces volt, amikor új helyre költöztek a családdal, és
én megkérdeztem, hogy mennyibe került a ház, és annyit felelt: „Baszki,
Brigi! Daruval dönthetnéd a Jimmy Choot a kosaradba!”
Mindezt úgy, hogy ő volt oda ezért a márkáért, nem én.
- Akkor nyáron megyünk?
- Hát nyárhoz közel. Mondjuk, április-május? Tudod, Ági mindig azt
mondta, hogy nyáron konkrétan meg lehet ott dögleni.
Tényleg szó szerint így fogalmazott.
- Ja, igen...
Az van, hogy Anikónak hiába mondanék nemet, hiába érvelnék, ő addig
úgysem hagyna ezzel az egésszel, míg rá nem bólintok.
 Emlékszem, a temetésen végig arról beszéltünk, hogy ez nem egy búcsú.
Nem lehet valakitől végérvényesen elköszönni azzal, hogy a testét
eltemetik. Az elmének kell lassan viszlátot intenie, és ez sokkal nehezebb,
mint gondolnánk. Akárhányszor találkozunk, beszélgetünk, nincs olyan,
hogy Ági ne kerülne szóba. Már nem bőgünk, nem hitetlenkedünk, inkább a
vidám, vicces pillanatokat idézzük fel, szóval felfogtuk az elmúlást. Ezelőtt
pár hónappal még nem lettünk volna képesek egy olyan utazásra, ami róla is
szól, most azonban kellemes bizsergés jár át a lehetőségtől.
- Valóra váltjuk a bakancslistáját.
Hátradőlve mosolyodom el. Anikó találóan fogalmaz, nekem pedig
számtalan dolog jut eszembe. Például, hogy szeretett volna Ferrarit vezetve
száguldozni... Éjszaka fürödni a Balatonban, mert gyermekkorában sosem
engedték, felnőttként pedig kimaradt az életéből...
- Akad benne pár pont.
- Akkor? Brigi?
- Hm?
- Megyünk Sevillába?
- Menjünk.
 2. FEJEZET

Vagyunk olyan jóban a vezetőséggel, hogy úgy közöljük szabadságra

menetelünk okát, ahogy az van. Kitalálhatnánk mindenfélét, betegállomány,
családi ügy... De szerencsére a cég fiatalos, lendületes, és tudják, ha a
dolgozó boldog és kiegyensúlyozott, akkor a vállalatnak is jól megy.
Anikó megigazítja magát a széken. Ez nála pontosan annyit jelent, hogy
befejezte a mondandóját. Nekem tulajdonképpen meg sem kellett
szólalnom, mert végig többes számban beszélt, és mindent egyértelműen
vázolt.
Péter azonnal felel:
- Persze! Menjetek! Ez nagyon jó ötlet.
- Tényleg? - kérdez vissza Anikó. - Tudsz akkor minket nélkülözni
körülbelül egy hétig?
- Hát nehezen, de igen - mosolyog vissza a főnökünk. Pár pillanatra az
asztallapra szegezi a tekintetét, talán zavarban van. Vagy elragadták az
érzések. Péterre jellemző, hogy kerüli a konfliktusokat, és ha úgy érzi,
valami nagyon kínos, vagy esetleg problémát szül, abból a helyzetből
kihátrál. Azt hiszem, erős ember, de legalábbis fegyelmezett. - Vissza akart
menni Sevillába?
- Igen. Már négyszer volt ott, és mindig azzal jött, hogy nem tudja
megunni.
- Nem is tudtam - suttogja Péter, mintha csalódott lenne azért, hogy ő
nem ismerte Ági vágyait. Végül előrébb dől, és az asztalra csap. - De szóval
jó ötlet, menjetek nyugodtan. írjátok be magatokat szabira, mi meg majd
úgy tervezzük, hogy legyen helyettesetek.
Nem akarok utazni!
 Abban reménykedtem, hogy valami majd közbejön, uram bocsa’ a főnök
nem enged el, de minden simán ment eddig. Persze Pétert ismerve azt azért
sejthettem volna, hogy ő nem fog akadékoskodni, de valami csodában
akkor is bíztam. Anikó csillogó szemébe nézve végül megszólalok.
- Én még mindig kicsit aggódom... Vagyis nem aggódom, hanem nem
tudom, jó ötlet-e ez.
- Ne már, Brigi! Megbeszéltük.
- Jó, persze... Csak, hogy őszinte legyek, én nem válók izgatottá
Sevillától. Nekem nem jelent semmit. Sevilla Áginak volt fontos. Azok az ő
megélt pillanatai voltak, ott ő tudott volna nosztalgiázni. Kicsit olyan,
mintha megerőszakolnánk ezt az egészet.
- Az ő kérése volt.
- Nem volt ez olyan kérés, Anikó! Te is tudod. Inkább csak búcsú volt.
Néhány másodpercig csöndbe burkolódzva ülünk. Butaságok jutnak az
eszembe. Életem utolsó óráit töltöm az életből, és mindenki meglátogat,
akikhez húz a szívem. Kitől mit kérnék? Komolyan gondolnám? Vagy csak
amolyan vigaszbeszélgetés lenne, hogy mégis mondjunk valamit?
Megkérnék valakit, hogy utazzon el a kedvenc városomba, mert én már
nem tehetem meg? Nem hiszem, mert az én kedvencem, és nem az övé...
Basszus, nincs is kedvenc városom!
De mindent összevetve oda jutok, hogy egy ilyen helyzetben nyilván
nincsenek törvényszerű dolgok. Kimondja az ember azt, ami csökkenti a
kínját, a másik ember pedig megígéri, amit elvárnak tőle. Ilyen helyzetben
nincs olyan, amit ne tennél meg egy haldokló kedvéért.
- Mi van, ha csak azt akarta, hogy kikapcsolódjatok és utazzatok? -
dilemmázik Péter hangosan. - Ha csak nektek akart jót? Anikóval értek
egyet. Ha csak elutaztok és abban az egy hétben nem csináltok semmit,
csupán kávéztok, beszélgettek, akkor már megérte. Lehet, hogy ő is így
gondolta. Vagy, hogy lélekben ott lesz veletek, hiszen ha miatta utaztok,
nyilván szóba hozzátok őt.
Péter mindig tudott érvelni.
Most is pillanatok alatt meggyőz, már-már szégyellem magam, amiért
visszakozni akartam.
Na és ugye ismer...
- Beszálltunk? Mármint, ha úgy érzitek, hozzájárulunk az utazáshoz. Ági
miatt is...
Van még ilyen főnök a világon?
Néha tényleg csodálkozom rajta. Kemény üzletember, aki egy ideig
úriember módjára nézi el a hibákat, ám ha elege lesz, szankcionál. Értsd
ezalatt, hogy kirúg. Mindezek ellenére azonban számtalanszor megmutatja
azt is, hogy hatalmas szíve van.
- Ó, tényleg? - csap le a lehetőségre Anikó. - De cuki vagy.
Ettől nemcsak én fintorodom el, hanem Péter is. Elég abszurdnak tűnik
egy nagyvállalat élén álló vezetőt cukinak nevezni.
- Brigi? - emeli rám a tekintetét Péter és Anikó is.
- Nem tudom, elfogadhatjuk-e... De ha igen, akkor nagy segítség lenne.
- Ne vicceljetek. Évek óta itt dolgoztok, és azért keresztülmentünk együtt
ezen meg azon. Ha megvannak a foglalások, adjátok le a könyvelésen a
számlákat, én meg majd a cég által finanszírozandó részt visszautalom a
fizutokkal. Tiszta szarul érezném most már én is magam, ha nem mennétek
el.
Remek. Innen már nincs visszaút.
Igazság szerint nem a helyzet miatt, hanem magam miatt megy ez nekem
nyögvenyelősen. Minden olyan dolgot szeretek, amitől az emberek
többsége irtózik.
Szeretek egyedül lenni.
 Szeretek egyedül lenni otthon.
Szeretek egyedül lenni otthon és semmit tenni.
Egy szóval nehezen mozdulok ki, bármiről és bárkiről is legyen szó.
Tinédzserként is ilyen voltam. Elmentem bulizni, mert „kötelező” volt.
Bandáztam, mert mindenki azt csinálta.
De mindennek ellenére imádtam már este hétkor pizsamában a megvetett
ágyban ülni és olvasni.
- Brigivel azt beszéltük, hogy április-május körül megyünk.
- Szuper. Addig megoldjuk a helyettesítést is.
Anikó feláll, így én is azt teszem. Amikor kilépünk az irodából, átöleli a
vállam.
- Azt hiszed, nem tudom, hogy kilépsz a komfortzónádból? De hidd el, jó
lesz. Kapcsolódj az élethez, Brigi!
Kapcsolódj az élethez, Brigi!
Köszi, Anikó, azt hiszem, ez egyfajta életmottóm lesz.
Komolyan ilyen szánalmasnak tűnök? Kezdek kíváncsi lenni rá, hogy mi
a köröttem élők véleménye rólam.

***
Anikó merő jó szándékból mindent átvállalt. Közölte, hogy majd ő
lefoglalja a repülőjegyet és a szállást is, én csak bólintsak rá. Mondjuk, ha
erre nem hívja fel külön a figyelmemet, akkor is így lett volna. Néha szóba
hozza, hogy szervezni kéne programokat, de hagyom, hadd érvényesüljön,
biztos ezt is megoldja nélkülem. Olykor azért támad egy kis
lelkifurdalásom, de ez gyorsan tovaillan, amikor látom az arcán, hogy ő
tulajdonképpen már az utazás megszervezését is élvezi.
A laptophoz ülök, és megnyitom az egyik fotóalbumot. Utoljára a temetés
előtt nézegettem meg a képeinket, most azonban ismét késztetést érzek erre.
Ahogy Ági vonásait kémlelem, hirtelen olyan ez az egész, mintha tegnap
történt volna. Vagy mintha meg sem történt volna. Ugyanakkor pedig
nagyon is valós, és fényévekre vagyok már a pofontól.
Van, hogy reggel fölkelek, és a mosakodás után csak úgy spontán a
tükörbe nézve szentségelek: „basszus, Ági!” Szemrehányás ez az életnek,
ami igazságtalan volt, és szemrehányás magamnak is, amiért újra és újra
hatalmába kerít a gyász. Nem voltunk gyerekkorunktól barátok, mindössze
tíz közös évünk volt, ezért volt már, aki legyintve azt mondta: „ó, én a
gyerekkori barátomat veszítettem el!” Mintha az egyik halál kevesebb
jelentőséggel bírna, mint a másik. Mintha az egyik embernek joga lenne
jobban, intenzívebben gyászolni. Nem. Valóban nem nőttünk fel együtt.
Nem jártunk ugyanabba az óvodába vagy iskolába, és nem jártunk együtt
bulizni. De az, hogy érett nőkként szövetségre léptünk, és barátságot
kötöttünk, jelent egyfajta választást. Nem egymás mellé születtünk, és nem
is egy közegben cseperedtünk, hanem tudatosan döntöttünk a másik
barátsága mellett. Egyesek szerint ez már nem is igazi barátság. Felnőttként
sokkal nehezebben köt az ember barátságokat, éppen ezért az, hogy mi
mégis barátok lettünk, az én szememben többet ér, mint egy gyerekkori
kapcsolat.
Emlékszem, amikor először találkoztunk, rövid szőke haja volt. Idővel
megnövesztette Kleopátra-hosszúságúra, én pedig mindig szajkóztam: „le
ne vágasd!” Sokat jelentett neki a kényelem, igényes volt, de nem
hivalkodó. Zöld szeméhez és fehér bőréhez mindig rózsaszín rúzst kent fel,
amit imádtam rajta. A hangulata kiült a vonásaira. Ha dühös volt, és
kedvetlen, akkor jobb volt őt. kerülni, de amikor minden klappolt, tett róla,
hogy neked is rózsaszínbe öltözzön a világ. Pozitív életszemlélete mindig
csodálatot váltott ki belőlem, és csak a betegsége vége felé jöttem rá, hogy
valójában az alapbeállítása nem bizakodó volt, inkább amolyan homokba
dugott fej. Kívülről bármit is mutatott, belül őrlődött, és azt hiszem, ezt
csak kevesen ismerték fel, és még kevesebben tették szóvá. Egyesek
meglepődnek azon, amikor a barátjuk közli, hogy pszichológushoz jár. Én
örültem neki. Örültem neki, mert tudtam, ép ésszel az életért való
küzdelmet nem lehet végig szuper hangulatban, optimizmussal
végigcsinálni. Igenis kell hogy legyenek gödrök, hiszen olyasmiért
küzdünk, amiből mindenkinek egy van. Életért. Bár nincs gyermekem,
sejtem, hogy valószínűleg ez anyaként hatványozó- dik. Nem látni a
gyermekedet felnőni... Nem lenni ott, amikor neki szüksége lenne rád...
Cserben hagyni őt...
Borzalmas lehet. Tudom, hogy voltaképpen emiatt szenvedett ő is, még
ha nem is fogalmazta meg egyértelműen.
A képet nézem, amin hárman vagyunk. Ági, Anikó és én. Mindhárman
nevetünk, bohóckodunk, idióta képet és pózt vágunk. Mint a gyerekek.
Körülbelül ötéves a fotó. Milyen lenne, ha néha az ember a jövőbe látna?
Tehetne a tragédiák ellen? Vagy vannak dolgok, amik így is, úgy is
megtörténnek? A közelünkben bekövetkező haláleset mindig átformálja
világnézetünket. Keserűvé válunk, de értéket találunk olyasmiben, amiben
addig nem leltünk.
Lecsukom a laptopot, és megdörzsölöm a szemem.
Szedd össze magad, Nagy Brigitta! Nem egy kínzókamrába mész, hanem
Sevillába utazol!
 3. FEJEZET

Ha valami elveszi az ember kedvét az utazástól, az a fapados légitársaság.

Anikó nagy örömmel hívott fel, hogy szuperolcsó repülőjegyet talált,
mindenképpen csapjunk le rá. Nyilván rábólintottam. Aztán az a
„szuperolcsó” már nem volt annyira kedvező, amikor kiderült, hogy
mégsem egyetlen hátizsákkal szeretnénk utazni, hanem mint a normális
emberek, bőrönddel. Sőt, olyan eszméletlen nagy és extra kérésünk is volt,
hogy egymás mellett üljünk.
Végül is mi a francnak az embernek útitárs, nem igaz? Komolyan! A
szállodák kérnek azért pluszpénzt, hogy azzal tegyenek egy szobába, akivel
utazol? Ez tényleg extra?
Természetesen ezen csak én húztam fel magam, Anikó meg csak
legyintett egyet. Száz szónak is egy a vége, jobban jártunk volna valami
normális légitársasággal, ami a repülőjegybe számolja a feladandó
poggyászt úgy, mint az ülőhelyet. Ezt ne nevezzük extrának, kérem szépen!
Ahogy helyet foglalunk, Anikó mosolyogva rám néz.
- Három-és fél óra, és ott is vagyunk!
- Szuper! Annál többet nem is lehetne kibírni.
Próbálom kinyújtani a lábam, de elég kicsi a hely.
Mondom ezt a százhatvanöt centimmel.
Hogy ül ide le egy topmodell?
A nyakába teszi a lábát?
Anikó rögvest kiveszi a kosárból az újságot, és a szendvicseket kezdi
böngészni.
- Eszünk majd valamit?
 - Harminc euróért sonkás szendvicset? Kösz, nem! Én mondtam a
váróban, hogy egyél.
- Ó, Brigi, egy kicsit lazulj már!
Neki talán könnyen megy. Együtt él Andrással, és tudtommal nem
nélkülöznek. Nekem igenis gondot okoz olyasmiért kifizetni több ezer
forintot, ami csak pár százat ér.
- Te ehetsz, én nem vagyok éhes. De azért várd meg, míg felszállunk.
A gép lassan megtelik, a pilóta is beköszön, megtudjuk tőle, hogy
mikorra érkezünk Sevillába, és azt is, hogy ott jelenleg harminc fok van.
Budapesten esik, ezért a lábamon lévő sportcipőre nézek.
Belefog rohadni a lábam.
A kézibe kellett volna dobnom egy papucsot.
Kevés dolog idegesít jobban annál, mint amikor a lábamnak van melege.
Becsatolom az övemet, majd bedugom a fülemet, remélve, hogy elalszom
a zenét hallva, és mikorra felébredek, már Sevillában leszünk.

***
A vágyálom csak vágyálom marad, ugyanis Anikó mindent elkövet annak
érdekében, hogy a tervem ne sikerüljön. Körülbelül harmincszor kérdezi
meg, hogy „biztos nem eszel?” És huszonötször, hogy „szerinted mit
egyek?”. Egyébként nem idegesít, mert ismerem, tudom, mire számíthatok
vele kapcsolatban.
Elteszem a fülhallgatómat, nyugodtan megállapítom magamban, hogy a
hátralévő időben vagy Anikóval beszélgetek, vagy hallgatom az anyukát,
aki egyfolytában a gyerekével veszekszik.
- Szóval? Néztél programokat? - szegezem neki a kérdést.
- Na, mi a szösz! Azt hittem már, hogy téged egyáltalán nem is érdekel.
Szerintem, ha megkérdezné valaki, hogy hova utazunk, te hirtelen nem is
tudnád.
- Tudod, hogy nehezen bólintottam rá.
- De rábólintottál, most már itt vagy, és az utad egy részét más fizeti,
úgyhogy semmi okod nincs rá, hogy ne élvezd!
Igaza van!
- Program?
Kihúzza a lába közé letett hátizsákját, majd előhorgássza belőle az A4-es
papírokat.
- Mindent kinyomtattam.
- De minek?
- Mert én ilyen régimódi vagyok. Nem tehetek róla, Brigi! A papírban
hiszek. Abban, amit meg lehet fogni. - Elmosolyodva figyelem, ahogy
széthajtja a lapokat, majd böngészni kezdi. - Első pont. Helyi éttermek.
Ételek és italok.
- Csodás! Kétszer ekkora fenékkel megyünk haza - kacagok fel.
- Tudod, hogy Ági imádott enni, és számtalanszor zengett ódákat a helyi
specialitásokról.
- Igen. De ő imádta például a polipot. Azt akarsz velem etetni, mert ő
szerette? Úgy értem, nem csupa olyan dolgot írtál fel, amiről ő mesélt,
ugye?
- Hát már meg ne sértődj, de a tapasbárokat nem hagyhatjuk ki! -
Semmiképp! - És itt vannak a flamencoestek.
- Olyan gypsys?
- Igen. Olyan - nevet vissza. - Elmegyünk az Alcazarba. Mielőtt
megkérdeznéd, nem, ennek semmi köze a börtönhöz.
- Tudom. Az Alcatraz.
Döbbent fejet vág, majd a könnye is kicsordul a nevetéstől.
 - Basszus, tényleg! Ha elmondod valakinek, hogy milyen lüke vagyok,
megverlek.
- Ezzel foglak zsarolni. Na de mi az az Alcazar?
- Komolyan semminek sem néztél utána? Ráadásul erről Ági is mesélt. -
Megrázom a fejem. - Királyi palota.
- Na hát az fényévekre van a börtöntől.
- Régészeti múzeum vagy Picasso szülőháza?
- Ezt most kérdezed?
- Felírtam.
- Akkor töröld! Ilyesmire nem vágyom.
- Döglés a tengerparton? - kontráz vissza flegmán.
- Talált, süllyedt.
- Peched van, nincs tengerpart.
- Azért a közelben akad!
- Jó, jó! - nevet fel. - Majd bérlünk kocsit. - Az állati lesz. Neki két
hónapja van jogsija. Nekem tíz éve, de körülbelül akkor is vezettem
utoljára. Nem teszem szóvá ezt az aggodalmamat, majd megoldjuk, ha
odajutunk. - Hajókázás a Guadalquivir folyón?
- Ez tényleg jól hangzik.
- A katedrális? Vagy bikaviadal?
- Utóbbi semmiképp!
- Hőlégballonozás, kerékpártúra, séta a városban...
- Mindegyik szuper lesz ebben a gatyarohasztó melegben.
- Egy andalúz lovarda?
- Hm. Na végre valami jól hangzik. Vedd a lista elejére! - Összehajtja a
papírt, pedig biztosan még jó pár dolgot felírt. - Ennyi?
- Figyelj! Ne tervezzük, élvezzük!
 - Néha olyan szlogenekkel jössz, hogy szerintem át kéne téged helyezni a
marketingosztályra. - Felhúzza a vállát, mintha ez egy dicséret lenne.
Egyébként az. - Nem mesélted még, mit szólt András ahhoz, hogy nélküle
utazol?
- Semmit! Tök jó ötletnek tartotta. Azt mondta, érezzük jól magunkat, és
pihenjünk. Mondtam, hogy nem lesz vele gond. Hidd el, nekem is újdonság
ez Krisztián után. Ő mindenbe belekötött, szerinte mindent rosszul
csináltam.
- Jól tetted, hogy elváltál. Andrással boldog vagy. Mi van a
gyerekkérdéssel?
- Ő nagyon szeretne.
- Te nem?
- De. Én is... Csak én bizonytalan vagyok egy csalódással a hátam
mögött.
Megértem őt. Kicsit irigylem is. Bármilyen nehéz volt neki, most végre
olyan társa van, akivel beleadhat apait-anyait. Mellettem sosem állt büszke
férfi. Nem ismert el soha egy hímnemű sem. Nem dicsértek vagy
motiváltak. Minden párkapcsolatom lefelé húzott, gáncsolt, félelmeket
ébresztett bennem. Egyszer azt hallottam, hogy csak az igazán erős férfiak
képesek egy erős, önálló nővel együtt élni. Mivel évek óta a saját lábamon
állok, és mindent megoldok magam körül, ráadásul még el is tartom
magam, tulajdonképpen az önállóak és erősek táborába tartozom. Létezik,
hogy igazi férfit nem fújt még elém a szél?
 4. FEJEZET

Miközben a poggyászt várjuk, azon gondolkodom, hogy vajon miért utálom

ennyire a reptereket. Utaztam már elég sokat, de valahogy ilyenkor mindig
úrrá lesz rajtam a feszültség. Már az is frusztrál, hogy nem a saját kis
hazámban vagyok. Másképp beszélnek, másképp viselkednek az emberek,
de nem normális, hogy megrémülök, mint egy kisnyuszi, és a
legszívesebben hazarohannék.
Tuti igaz, hogy minden a gyerekkorból ered.
Bulgáriába repültünk nyaralni. A Napospartra. Hú de jól hangzott. Az
iskolában hetekig dicsekedtem vele, már az is menő volt, ha valaki repülőre
ült. Na és az a bizonyos Napospart is azt sugallta, hogy a Balatonnal
ellentétben ott az esőnek esélye sem lesz, és semmiképpen sem vár ránk
olyan nyaralás, mint azelőtt egy évvel, amikor apám vállalati üdülőjében
körülbelül egy héten át pingpongoztunk az aulában, mert 18-20 fok volt, és
esett az eső. Egy kerek hétig. Vasárnaptól vasárnapig. Pont, míg ott voltunk.
Hétfőn pedig arra keltem a budapesti panelban, hogy hét ágra süt a nap. Egy
napig sírtam a szerencsétlenségemen. Szóval a bulgáriai nyaralás jól
hangzott, csak a reptéren egy pillanat alatt elkeveredtem anya mellől, és ma
is tisztán emlékszem azokra az arcokra, amiket a könnyeimen keresztül
láttam, amikor lehajoltak hozzám egy „mi a baj, kislány?” kérdés
kíséretében. Természetesen a család öt perc alatt rám talált, de addigra késő
volt. Mélyen gyökeret vert bennem a reptér mint mumus, ami még most,
felnőtt nőként is megrémiszt.
- Ott jön a tied, Brigi! - riadok meg Anikó hangjára.
Fogalmam sincs, hogy van ilyen sasszeme. Fekete bőröndöm van,
körülbelül mindegyik ugyanúgy néz ki, de ő már méterekről kipécézi. - Jön
mögötte az enyém is. Na szedjük le!
A szedjük le az abban merül ki, hogy csaknem bezuhanok a szalagra,
amikor megemelem a koffert. Nem is értem, miért ez a módszere a
csomagfelvételnek. A cuccainkat, bár húsz kilót sem nyomnak, azért egy
hatvankilós nőnek combos mutatvány leemelni a gépezetről.
Megpördülök, és pechünkre pont Anikó lábára teszem a táskát.
- Ó, a picsába, Brigi! - taszítja le teljes erőből magáról a bőröndömet.
- Jaj, bocsi, bocsi.
- Eltörted a lábujjamat! - Nem tehetek róla, de kitör belőlem a röhögés.
Körbenéz, látja, hogy mindenki minket figyel, mire ő is kacagásra vált. - Na
ez rohadt jó. Hát ha el nem is törted, a körmömnek annyi. Emlékszel a
biciklibalesetemre, amiben beütöttem a lábujjamat? - Bólintok. - Tudtad,
hogy leesett utána a körmöm a sérüléstől? Egy évet vártam, hogy kinőjön.
Erre most megint kap egyet. Ha újra elkezd sárgulni, feketedni, és megint
elhagyom, aztán meg egy évet kell várnom rá, hogy megnőjön a köröm, és
ki tudjam lakkozni, hogy ne nézzek úgy ki, mint egy gombás körmű aszott
picsa...
- Anikó, fejezd már be - hüppögőm nevetve, mert még mindig minket néz
mindenki.
- Szóval akkor agyonütlek! Tudod te, milyen szar, ha egy évig nem
vehetsz fel szandált vagy papucsot?
- Fel sem tűnt.
- Persze hogy nem tűnt fel, mert igazából hordtam. Szerinted hogy
oldottam meg? - Leemeli ő is a bőröndjét, majd ismét felém fordul, és
feltartja a mutatóujját. Akaratlanul is megfigyelem, hogy minden körme
más pasztellszínben tündököl. - Na hogy oldottam meg?
- Zoknival hordtad a papucsot? Az sem tűnt fel.
- Kilakkoztam, bogárkám!
 - Mit? Azt mondtad, hogy leesett a körmöd.
- A bőrt! A bőrt lakkoztam ki. Elhiheted, marha nagy szívás volt, mert a
bőr rosszabb ebből a szempontból, mint a köröm. Ugyanis lekopik róla a
lakk, és mindennap újramázolhatod. Főképp szívás, ha már nő a köröm, és
fele köröm, fele bőr...
- Szerintem túlbeszéltük a témát, Anikó! Nem fog leesni a körmöd,
nyugi.
Odébb húzzuk a táskákat, majd előveszi a papírokat. Úgy tűnik, nem
viccelt, valóban mindent kinyomtatott. Körbevezetem a szemem. A
mennyezet kék-fehér színben pompázik, boltívek törik meg, amiktől egy
végeláthatatlanul hatalmas csarnoknak tűnik az egész.
- Ignaciót kell keresnünk - böki ki halál nyugodtan.
- Ki a franc az az Ignacio?
- A sofőr.
Megindul, én pedig követem.
Oké! Hibás vagyok, mert totál rábíztam ennek az utazásnak a szervezését.
Főképp, hogy ismerem magam. Abban vagyok biztos, amit én intézek.
Talán az utolsó pillanatig abban reménykedtem, hogy meghiúsul ez az
utazás. Vagy nem is tudom...
Rohadtul izzad ebben a cipőben a lábam.
Úgy tudtam!
Komolyan fontolgatom, hogy itt és most felnyitom a bőrönd tetejét, és
kihorgászok valami szellős lábbelit.
Vagy simán lekapom a csukám, és mezítláb battyogok tovább.
- Honnan van sofőr? - kérdezem végül, miközben figyelem, ahogy
előttem haladva szaporán szedi a lábát.
A gépen, ahogy hátratámasztotta a fejét, a haja összekócolódott, amitől
most egy hatalmas lyuk virít a tarkója felett.
 - Amikor a bookingon foglaltam a szállást, a hotel felajánlotta az ingyen
transzfert.
- Ez szuper.
- Igen. De ez nem busz lesz, hanem egy kocsi, egy Ignacio nevű sofőrrel.
Viszont igyekeznünk kéne, mert csak húsz percet vár ránk. Utána elmegy,
aztán leshetünk.
- De a hotel alkalmaz sofőrt?
- Nem tudom, Brigi. Felajánlotta ingyen, én meg elfogadtam. Nem
mindegy?
- De ugye biztonságos?
- A bookingon keresztül ment. Biztonságos. Gyere már!
Amikor mellé érek, megjegyzem:
- A hajad hátul olyan, mintha kettőhúszba nyúltál volna.
- Ajh, ne már! - kezdi igazgatni a tincseit.

***
Nyugodtan fogalmazzunk úgy, hogy csupa egyforma fickó áll kint, annyi
különbséggel, hogy mindegyik másik táblát tart. Battyogunk, közben pedig
a transzparenseket fixírozzuk, mikor fedezzük fel rajta saját magunkat, és
ezzel Ignaciót is.
Egy sötétkék ingben és hasonló színű térdnadrágban ki is szúrunk egy
alakot, akinek a tábláján ez áll: ANIKO, BRIGITA.
Nyilván nem problémázunk rajta, hogy a helyesírás nem tökéletes, az
azonban kicsit aggaszt, hogy az ősz, hullámos hajú fickó kábé százéves.
Ennek ellenére úgy öltözik, mint egy tinédzser. A háta görnyedt, a bőre
iszonyú ráncos, és szerintem harminc kiló, ha van. Meg százhatvan centi.
- Ott van - rebegi Anikó, miközben rám sandít. Valószínűleg minden az
arcomra van írva, mert folytatja: - Ne mondj semmit!
 Nem mondok.
No persze, amikor okosan hallgatok, akkor általában érzem, hogy mi az a
belátható idő, amíg moderálom magam. Jelenleg pár másodpercig tart, mert
Ignacio kicsit előrébb lép, miközben még a korlátban is megkapaszkodik.
Ez a fickó már járni is alig tud!
- Anikó!
- Hm? - fordul félig felém. Bizonyára tudja, mit akarok szóvá tenni, de
játssza a hülyét.
- Ő lesz a sofőrünk?
- Gondolom.
- Ugye viccelsz?
- Jaj, Brigi, ne kezdd!
- Ne kezdjem? De látom rajtad, hogy te is megrökönyödtél.
- Hát én sem erre számítottam, ez tény. - Amikor már egészen közel
járunk, elnémul, mintha a fickó értene magyarul. - Hola! - köszön
spanyolul.
Ignacio a saját anyanyelvén válaszol, és körülbelül három mondat után
vágok közbe angolul.
- Magyarországról jöttünk. Beszél angolul?
A férfi mintha csalódott lenne. Megjegyzem, mi is azzá válunk, amikor
megrázza a fejét, jelezve, hogy nem érti.
Remek.
Sofőrt küld a szálloda, akivel két szót nem tudunk beszélni.
Nem tudom, melyik a nagyobb problémánk. A nyelvtudása, pontosabban
annak hiánya, vagy a kora?
Amikor megfordul, és elindul, már tudom a választ: az állapota.
Bármennyi idős is, és bármennyire is tisztelem mint embert, nem akarom
bántani, de nonszensz, hogy egy négycsillagos szálloda ilyen sofőrt küld.
 Tyúklépésben megindulunk a kijárat felé, épp csak araszolunk. Iszonyú
hülyén érzem magam, de már nem csak én, hanem Anikó is. Mondjuk, ő el
is követ egy hibát, mert a pasi elé lépve, magyarul kérdezi:
- Segíthetünk valamiben?
- Anikó, magadnál vagy? Ne alázd már meg! Egyébként szerinted beszél
magyarul?
Mázli, hogy Ignacio semmit sem ért. Barátnőmre mosolyog, majd az
eddigi kis ütemében halad tovább.
- Jól van, nyugi - lép vissza mellém Anikó. - A fék- meg a gázpedált
biztos tudja nyomni.
- Ja. Csak azok a fránya reflexek.
- Képzeld, régen a szomszédunkban lakott egy buszsofőr. Rendszeresen
hazajárt a sárgával, mert korán reggel indult vele. Szóval olyan pöpecül
tolatott be az udvarukra, egy keskeny sávra, ahogy a legtapasztaltabb,
legügyesebb sofőrök teszik. Aztán kiszállt a buszból, és kábé négykézláb
ment be a házba, olyan holtrészeg volt.
- Ezzel most mit akarsz mondani?
- Hát... Lehet, hogy tök jól vezet.
Csak bólintok válaszul. Semmit sem akarok, csak a szállodába érni.
A kijáratnál nagybetűkkel virít: SEVILLA
Hát itt vagyunk. Eljöttünk helyetted, Ági! Mit szólsz a sofőrünkhöz?
Szinte hallom, ahogy mondja a magáét, pöröl, hogy ő e mellé az alak
mellé tuti nem ül be, mert neki gyerekei vannak... Inkább vezet ő.
Jó lenne, ha itt lenne!
Elmosolyodom. Elképesztő az ember. A fülemben cseng a hangja, pedig
olyan régen volt már, hogy hallhattam. Igaz, előfordult az eltelt egy évben,
hogy lejátszottam a régi hangüzeneteit. Van, amelyiket betéve tudom.
Egyszer, amikor dühös voltam magamra a nosztalgiázásom miatt, ki
akartam törölni a beszélgetéseinket, hogy soha többé ne szippantson be a
múlt, de nem volt hozzá erőm. A testét eltemettük. A hangját és az
emlékeket nem akarom.
Naná, hogy egy lepukkant Seat a járgányunk.
Megjegyzem, nem érdekel. Ha van klíma, és nincs benne dohányszag,
akkor minden kerek lesz.
Ignacio felnyitja a csomagtartót, majd a derekára mutat, jelezve, hogy
ebben ugyan ne várjunk tőle segítséget.
- Ha egyedül kell betennem a bőröndömet, tuti ráhajítom a peremre, aztán
még kárt teszek ebben a roncsban. Utána meg fizethetünk.
- Anikó! Elég. Ketten rakjuk be, egyenként.
- Az elég vicces lesz! Az egyik végét te fogod, a másikat meg én?
- Pontosan. És nem hinném, hogy Ignaciónál nevetségesebbek leszünk.
Az egyik pillanatban röhögésben törünk ki, a másikban pedig minden
erőnket összeszedve próbáljuk betuszkolni a csomagunkat. A sofőrünk is jól
mulat, de egyszerűen képtelenség rá haragudni. Olykor segíteni próbál, de
semmi ereje nincs, ráadásul a reakcióideje is hagy kívánnivalót maga után.
Végzünk, Anikó meg lecsukja a csomagtartót, és Ignaciónak mondja
nevetve, magyarul:
- Már tudjuk, miért volt ingyen a fuvar. Tulajdonképpen nektek kéne
fizetni, hogy furikázhattok két ilyen rátermett turistát.
A fickó nevet, bár szerintem tudja, hogy nem bókokat szórunk rá. Persze
már elengedtük ezt a dolgot, és rá egyáltalán nem neheztelünk, de van egy
olyan érzésem, hogy Anikó szétszekálja majd az úton. Persze magyarul,
hogy a hapsi ne értsen belőle semmit.

***
- Adjunk neki majd borravalót? - kérdezi Anikó a röhögéstől fuldokolva.
 - Feltétlenül. Megérdemli.
- De most komolyan!
- Komolyan mondom. Attól, hogy ők szar szolgáltató, mi lehetünk pazar
utasok.
Egyetértőn bólint, majd az ablak felé fordulunk.
Mivel mindent Anikó intézett, jónak látom a netről informálódni, hogy
körülbelül milyen messze van a szálloda.
- Mit kutakodsz? - szól rám Anikó, amikor a papírjáról próbálom
leolvasni a hotelt.
- Mi a szálloda neve?
- Eddig nem voltál rá kíváncsi.
Elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, ez szemrehányás.
- Oké. Még meg sem köszöntem, hogy mindent megszerveztél. Repjegy,
szállás, biztosítás...
- Valid be, hogy most már kezd érdekelni, és élvezed.
- Valljam be?
- Igen. Mert olyan flegma vagy.
- Nem vagyok flegma. Csak tényleg nem számítottam rá, hogy itt kötünk
ki. De elismerem, kezdem élvezni. És hálás vagyok, amiért előálltál ezzel
az ötlettel.
Diadalittasan elmosolyodik.
- Hotel Gravina 51.
- Gravida? Mint a terhesség?
- Gravina! - nevet fel.
Otthon elmegyek fülészetre.
- Ha ezt nem mondod el senkinek, akkor én is tartom a szám az Alcatraz-
Alcazar tévesztésedről.
- Oké, áll az alku!
 Viszonylag gyorsan kidobja a térkép a címet.
- Ó! Itt van a közelben. Alig tizenöt kilométer. Nem lesz hosszú az út.
- Tudom. Elfelejted, hogy én foglaltam. Fontos volt, hogy a központban
legyen.
A város bevezető útja nem mondható szépnek. Bár ha jobban
belegondolok, a reptérre tartó utak mindig sivárak, és talán kissé koszosak
is. Kétszer három sávos út halad mindkét irányba, melyek mellett bokros,
zöld terület fekszik. Bár még csak április van, iszonyú meleg az idő, az
pedig, hogy itt keveset esik az eső, ordít a növényzetről.
Később mintha éledezni kezdene a sztráda, a füves területekből már
kimagaslik egy-két épület, talán benzinkút. Pár perc múlva azon kapom
magam, hogy a természetnek nyoma sincs, mindkét oldalon különféle házak
sorakoznak. Kétségkívül beértünk a városba. Lehangoló, de semmi szépet
nem látok. Vannak dolgok, amiket nem értek. Egy városról, főképp, ha
először vagyunk ott, mindig véleményt formálunk. Tiszta? Egyedi?
Hangulatos? Szívesen élnénk ott? Ennek ellenére valahogy mindig elkerüli
a városvezetés figyelmét, hogy az állomásokról, repterekről bevezető utat
kicsit feltuningolják. Hiszen mégiscsak ez az első benyomás. Eddig azt
hittem, ez csak nálunk van így, de úgy látszik, máshol sem különb a helyzet.
Budapestihez hasonló panelházak emelkednek egy körforgalomnál,
csaknem minden teraszon ruhák száradnak. A redőnyöket lehúzták, hogy ne
süssön be a nap, és a forgalom sem túl erős ahhoz képest, hogy
Spanyolország egyik legnagyobb városában vagyunk.
Fogalmam sincs, mit imádtál ebben, Ági.
- Ezen eddig bőven túltesz Budapest - suttogom.
- Budapest mindig mindenen túltesz, ezt ne feledd.
Milyen igaza van.
- Hát tény.
 Ismét egy körforgalomnál megyünk el, ami sokkal nagyobb az előzőhöz
képest. Az egyik kijárata egy híd, ami egy folyó fölött húzódik.
Ez már egész szép.
Sőt, a körforgalomból kijőve merőben másfajta utcán hajtunk tovább.
Folyópart, pálmafák, nem túl magas, modern téglaépületek, amik olyan
elegánsak, mint a legfinomabb dámák.
Az utcafrontra üzletek és éttermek nyílnak, gyanítom, este itt szép kis élet
van.
Szűk utcába fordulunk be, tulajdonképpen semmi sem fér el egy autó
mellett. Két motoros halad előttünk, azt meg meg sem merem nézni, hogy
mögöttünk jön-e valaki.
Amikor leparkolunk az épület előtt, és felnézek a magasba, a Rómeó és
Júlia jut eszembe. Kicsi teraszok, dézsába ültetett növények, kovácsoltvas
korlátok és lámpások... Hihetetlenül kedves hangulata van.
A sofőr kiszáll, mi pedig egymásra nézünk.
- Ez szép kis hotel.
- Aha. És a képeken belülről is tök jól nézett ki.
Meglepődünk rajta, hogy egy fitt fickó jelenik meg a csomagtartónál, és
kérdés nélkül kipakolja a bőröndjeinket. Lélekben fel voltunk készülve rá,
hogy itt is magunknak kell szerencsétlenkednünk a poggyászokkal.
Oké. Ignacio megbocsátva.
Mire megfordulunk, hogy köszönetét mondjunk a sofőrnek, és adjunk
neki egy kis borravalót, ő már vissza is ült, és elhajtott.
Borravaló megspórolva.
Természetesen már jó kis sor torlódott fel, nyilván nem lehet hosszan
parkolni ebben a szűk utcában.
Amikor belépünk a hotel fogadóterébe, és megcsap a hűvös levegő,
szinte lúdbőrössé válók. Egyedi és ámulatba ejtő minden. A fehér, arany,
fekete és bézs színek dominálnak, de nem tudnám meghatározni a stílust.
ízlésesen megkomponált dézsás növények, vakítóan fehér, elegáns járólap,
melybe díszsorként itt-ott elhelyeztek ódon téglákat, megtörve a hideg
kifinomultságot. A múlt és a jelen találkozik, egymással karöltve mutatnak
a jövőbe. Friss illat járja be a teret, mélyeket lélegzem, szinte érzem, ahogy
kitisztul a tüdőm. A magasba nézve a budapesti bérházak jutnak eszembe,
ugyanis azokhoz hasonlóan itt is belső udvar és teraszok futnak körbe. A
lépcső mellett sötétkék felvonó, az ember eleinte felteszi magában a
kérdést, hogy hogy jön ide a kék. Barna karfás székek idézik meg a múltat,
a társalgóban halk vízcsobogás hallatszik.
- Ez tényleg hangulatos - suttogom.
A recepciós kedvesen üdvözöl minket, és máris frissítő italt hozat. A
jégkockák a kristályhoz koccannak, alma és narancs íze tombol az
ízlelőbimbóimon.
Mire kiisszuk az italunkat, a bejelentkezéshez szükséges adatokat is
kijegyzetelik az igazolványunkból, igaz, azzal is szembesülünk, hogy az
angol nem az erőssége a személyzetnek. Végre mehetünk a szobánkba.
- Na, mit szólsz, hova hoztalak? - vigyorog rám Anikó.
- Úgy érzem, akármit is láttunk idejövet, ez a szálloda Sevilla.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy ebben a hotelben minden, de minden Sevilla.
- Á! Értem.
Amikor belépünk a szobába, elégedettségem a tetőfokára hág. ízléses,
tágas, nem túlzsúfolt helyiségbe érkezünk, a fürdőszoba meglepően nagy.
Az ágy mögötti falat kék tapétával vonták be, a hófehér ágyneműre pedig
ezüst ágytakarót húztak. Az arany kiegészítők és ágykeret az én elmémben
végképp nem illik össze az ezüsttel vagy a kékkel, de el kell ismernem,
értette a dolgát a lakberendező, mert az összhatás tökéletes.
 - Nem tűnik annak a nagyüzemi hotelnek. Családias. - Anikó felém
fordul, rémült arcot vág. - Mi van?
- Odaadtam neked a kocsiban a mobilomat?
- Nem. Miért?
- Egyszer sem adtam oda, hogy fogd meg?
- Nem.
- Basszus, akkor hol a telefonom?
 5. FEJEZET

A recepcióra igyekezve próbálom megnyugtatni, de nem igazán sikerül. A

liftet sem várjuk meg, gyalog indulunk el a lépcsőn. Előttem rohanva
hadarja:
- A fél életem rajta van. Érted? A fél életem. Sőt! Az egész, a franc essen
belé! Minden.
- Nyugi, meglesz.
- András már biztos hívott. Tudod, hogy ötpercenként hív. Meg mi van,
ha ránéz a lokátorra, és látja, hogy összevissza kóricálok?
- Lokátorozzátok egymást? - ráncolom össze a homlokomat.
- Persze! Ő javasolta, mert szeret engem biztonságban tudni. -
Akaratlanul is felhorkantok, mire megáll és visszafordul. - Mi van?
- Nem tudom, mit érthetett biztonság alatt, de inkább arról van szó, hogy
ellenőriz.
- Nem ellenőriz. Én is követhetem őt lokátorral. Kölcsönös.
- Akkor te is ellenőrződ őt.
- Nem!
- Vitázhatunk ezen, de ez lefordítva annyit tesz, hogy valakire
nyomkövetőt tettél, és kábé minden percével elszámoltatod.
Felháborodott arcot vág. Mély levegőt vesz, miután kinyitja a száját,
mintha komoly érvelésre készülne, ám végül csak legyintve újra elindul.
- Te ezt nem érted!
Nem vitázok vele. Nyilván egyrészről igaza van, mert tényleg nem értem,
bár hozzáteszem, nem élek párkapcsolatban, és régen volt már akárkim,
hogy tudjam, mi a dörgés manapság.
 Azt azonban tudom, hogy régen csak a bizalom volt. Ha sokkal jobban
visszamegyek az időben, még telefon sem volt. Vagy elhitted, amit a másik
mondott, vagy nem. Nem tudom, miért gondoljuk, hogy féken tudjuk tartani
a vágyat vagy az ösztönöket. Abban hiszek, hogy ha valaki menni akar,
akkor úgyis félre fog lépni, ha hat lóval és mindenféle ketyerével tartod
vissza, ha meg valaki hűséges, akkor adhatsz te neki bármekkora
szabadságot, nem él majd vissza vele. Csak azért nem érvelek tovább, mert
így is elég ideges a mobilja miatt, nem akarom még jobban szívni a vérét.
A recepciónál ugyanaz a fiatalember szobroz a pult mögött, aki néhány
perccel ezelőtt, az érkezésünkkor is.
Anikó megtámaszkodik az üveglapon, és rögtön belecsap a közepébe. Ez
a fickó édes keveset beszél angolul, de hagyom kibontakozni a helyzetet.
- Nagy baj van! Valószínűleg a transzferes kocsiban maradt a mobilom.
Bár nem biztos, hogy ott, de valószínű. Kiesett a zsebemből, vagy letettem
magam mellé. Mit tudom én! El kell érnünk Ignaciót, hogy ott van-e az
autóban a telefonom.
- Á! Ignacio - mosolyodik el a recepciós a név hallatán, amiből azt
szűröm le, hogy barátnőm angol hadarásából mindössze ennyit értett meg.
Anikó mit sem törődve ezzel folytatja:
- Igen, ő. Ignacio. Ő volt a sofőrünk. Szóval hívja ide vissza, mert nála
van a telefonom. Azt hiszem. Valószínűleg még itt van a közelben. Muszáj
vele beszélnünk, mert mi van, ha nem is a kocsiban hagytam. Lehet, hogy
már előtte elveszítettem.
A pasi kedvesen mosolyog, majd amikor Anikó befejezi, rám néz, mintha
segítséget várna.
Nem tudom, mire számít, mert spanyolra én sem tudom neki lefordítani.
- Szerintem egy kukkot sem értett abból, amit elmondtál - suttogom
Anikónak.
 - Honnan veszed?
- Nem nehéz kitalálni az értelmes ábrázatából.
- Az előbb azt hittem, csak lusta, vagy nem akar beszélgetni. De szerinted
tényleg nem tud angolul? Hiszen ő egy recepciós. Nyelveket kell beszélnie,
nem? - Felhúzom a vállam, mire a homlokára csap. - Basszus, itt van
valahol a papíron Ignacio száma.
- És mit csinálunk? Felhívjuk? Csak mert ő sem beszélt angolul.
Könnybe lábad a szeme. Eddig sem volt nyugodt, de most látom, hogy
valóban kétségbeesik. Mondjuk, én is hasonló állapotban lennék, ha egy
idegen országban elhagynám a telefonomat.
- Segíthetek? - hangzik mögülünk egy mély hang.
Anikó kihúzza magát és elpirul, ezért én is gyorsan megfordulok.
Ő...
Egy spanyol fickó áll velünk szemben. Igen, spanyol, ezt azonnal
megállapítom. Nagyon egyszerű az oka. Kreol bőr, barna szem, hófehér
vigyor, erős sötét szőrzet, és az az utánozhatatlan stílusjegyhalmaz, amit
csak egy déli tud produkálni. Az inge nyaka vadóc módjára meg van
gombolva, ám a vászonnadrágja visszaszelídíti a képet, elegánssá és
kifinomulttá.
Az illata azt a pillanatot juttatja eszembe, amikor ide beléptünk. Egy hűs
erdő, patakkal, a távolban pedig virágok és a hullámzó óceán.
Nem kihívó, de az apró részletek elárulják, hogy sokat ad magára. Szép
óra, hibátlan manikűr, tiszta cipő és tökéletesre fésült hullámos haj.
Na ja! Elég gáz, amikor egy palinak szebb a haja, mint egy nőnek.
Na persze neki rövid, de ha megnövesztené, bizonyára pompás loknikban
hullana alá.
Anikó közben elkezdte ecsetelni a fickónak a dolgokat, bár látom, ő is
néha rám sandít, mintha zavarban lenne.
 Ennyit mond az idegen, nem többet. És tényleg intézi, mert spanyolul
tájékoztatja a recepcióst, aki máris megemeli a telefont, és nagy elánnal
magyaráz valakinek. Remélem, Ignaciónak!
A segítőnk ezalatt kissé oldalra fordul, majd szemtelenül ránk néz. Anikó
hálásan rámosolyog, ő azonban továbbvezeti a tekintetét, és egyenesen a
szemembe néz. El akarok fordulni, de minden erő kiszáll belőlem.
Egek, micsoda karizmája van!
Igen, csak így tudok fogalmazni. Persze mondhatnám rá, hogy jól
szituált, sármos, tetszetős, de sokkal inkább jön belülről mindaz, amivel hat
rám.
- Honnan jöttek? - kérdezi.
- Magyarországról. - Bizonyára félénk nyusziként felelek, mert Anikó
döbbenten rám néz. Gyorsan hozzáfűzőm határozott hangon: - Budapestről.
- Ó! Budapest! Gyönyörű város. Egyszer voltam már ott. -
Elmosolyodunk, mire ő is azt teszi. Kezd iszonyú melegem lenni,
szerencsére azonban megtöri a kínos hangulatot a recepciós, aki az idegent
tájékoztatja. A fickó továbbadja nekünk az infokat. - Ignacio folyamatosan
ingázik a reptér és a hotelek között. Sajnos ide már nem hoz vendéget, az
utolsó utas gépe pedig tizenegykor landol. Ezután tud csak idejönni. De a
mobil ott van a kocsiban, megtalálta. - Anikóra nézek, aki megkönnyebbült
arcot vág. - Leadja majd itt a recepción.
- Ez nagyszerű - suttogom.
- Ó, köszönjük! - hálálkodik a barátnőm. - Elég nehéz így, hogy az
itteniek nem beszélnek angolul. - A fickó elvigyorodik. Úgy tűnik, mintha
mondani akarna valamit, de végül nem teszi. Anikó sokkal jobb kedvre
derült most, hogy tudja, megvan a telefonja, ez látszik a társalkodásán is. -
Maga helyi? Be sem mutatkoztunk. Én Anikó vagyok, a barátnőm Brigitta.
 A fickó egymás után mindkettőnk szemébe belenéz. Elkomolyodik, majd
beharapja a száját. Úgy tűnik, mint aki töpreng.
Végül kiegyenesedik, és nagyjából porig aláz minket.
- Jó éjt, hölgyeim!
Kimegy az ajtón, mi meg jó pár másodpercig nézünk utána kukán.
- Miért nem mutatkozott be? - kérdezi halkan Anikó.
- Miért suttogsz? A recepciós angolul sem tud, nemhogy magyarul.
- Gondolom, szállóvendég.
- Ja. Biztos.
- Utálom ezt! Ezt, amikor nem tudom eldönteni valakiről, hogy jó fej-e,
vagy tapló. Idejön, segít, aztán meg tök flegmán itt hagy.
- Nem mindegy? Probléma megoldva, este érkezik a telód. Mi is
elmegyünk azért egy sétára?
- Naná. Térképezzük fel a terepet!

***
Pár méter megtétele után felismerjük, hogy egy vacsora azért belénk férne,
ezért betérünk egy étterembe. Semmi extra, de nem is vágyunk
háromfogásos menüre. A szállodában csak reggelit kértünk, pont azért, mert
az ember nem tudhatja, hova sodorja a szél. Hát minket jelen esetben egy
nem túl autentikus kajáidéba vitt a sors, ugyanis amikor felnézek a táblára,
látom, hogy egy eredeti olasz pizzériában csücsülünk.
Elvigyorodom.
- Mi az? - faggat Anikó.
- Elrepülünk Spanyolország legkülönlegesebb részébe, Andalúziába.
Útitervet állítunk össze, autentikus dolgokat akarunk kipróbálni, erre
beülünk egy pizzériába.
- Gondolom, a pizza mellett lehet mást is kapni.
 - Persze. Tésztát. - Szememmel a hatalmas olasz zászlóra bökök. - Ez egy
olasz étterem. Ennyi.
Anikó megfordul, szemügyre veszi a zászlót, majd pár tányérra is
rásandít.
- Na látod, ha Ági itt lenne, akkor ilyen szarvashibát nem követnénk el.
Nem merengünk ezen sokáig, mert kijön a pincér, mi pedig rendelünk
egy nagy margheritát, mellé pedig kólát. Az üdítőt gyorsan kihozzák, és
miközben a citromot tunkolom benne, próbálom barátnőmet jobb kedvre
deríteni, aki még mindig aggódik a telefonja miatt.
- Nyugi. Már csak pár óra és a kezedben lesz. András pedig mindent
megért majd. Hívd fel az enyémről addig.
Megrázza a fejét.
- Nem. Gondolkodtam azon a lokátoros dolgon... Igazad van.
Anikó mindig egyenes. Elismeri, ha a másiknak igaza van, sőt még a
tanácsokat is nagyrészt megfogadja, ő ilyen.
- Nem lényeg. Csak apró megjegyzés volt. Tőlem aztán követhetitek
egymást.
- Elmúltam harmincéves. András meg harminchárom. És figyeljük, hogy
hol a másik. Pont úgy, ahogy mondtad. Mint szülő a gyerekét. - Nem igazán
tudok mit mondani, kicsit fura, hogy ezen most először gondolkodik el. -
Egyébként jól nézett ki a pasi, nem?
Gondolom, a szállodai segítőre céloz, bár elég éles váltás a téma.
- Jól.
- Látszott, hogy zavarban vagy.
- Haha...
- Jól van, na! Brigikém! Ilyet sokszor azért nem látok.
- Akkor ma megvacsorázunk, kialudjuk magunkat, holnap pedig mi lesz a
program?
 - Mintha terelnél!
- Dehogy!
- Tudod, nem szoktam szóba hozni... De nem hiányzik valaki? Valaki
mellőled?
Nagyot nyelek, meglep a kérdése. Szoktunk férfiügyekről diskurálni,
eddig mindig poénkodott és azt hangoztatta, hogy de jó nekem, mert
független vagyok.
Talán ráérez, hogy érzékeny pontot talált el, mert a piros pólóját
simítgatja, mintha az gyűrött lenne. Ezt is imádom benne. Ezt a „nem
érdekel, ki mit gondol” stílust. Emlékszem, egyszer Ági megjegyezte neki
egy eseményen, hogy a vörös hajához nem megy túl jól a lila ruha. És
Anikónak csak annyi volt rá a válasza: „nekem tetszik”. Nyilván tisztában
van vele, hogy a piros póló sem klappol a haja színéhez, de ez sem
foglalkoztatja.
- De. Elég sokszor. De nem járkálhatok úgy, hogy ez ki van írva a
homlokomra. így is frusztrált vagyok, mert anyám állandóan kérdezi:
„megismertél valakit?” Aztán majd ha úgy lesz, felrakja a következő
lemezt: „ilyenkor már gyereket kell szülni”.
- A húgodból indul ki.
Na igen. A húgom három évvel fiatalabb nálam, és huszonnyolc évesen
túl van az évszázad lagziján meg a családalapításon. Tündéri, egészséges
kisfia van, boldog és kiteljesedett.
- Én is szeretnék izgalmakat... Egy igazi férfit magam mellé. De ez nem
megy csettintésre.
- Hát, ha csettintésre menne, akkor sem lennél előrébb, mert te nem
csettintesz próbaképpen sem.
- Hogy érted?
 - Dolgozol. Aztán elmész bevásárolni, majd hazamész. Filmeket nézel,
enni adsz a cicádnak, néha futsz egy kicsit a ligetben. - Megköszörüli a
torkát. - Szóval igazából nem nagy esélyt adsz a sorsnak.
- Egyedül járjak szórakozni?
Megcsóválja a fejét, majd kihúzza a hátát, mert észreveszi, hogy a pincér
felénk tart a pizzánkkal.
Csaknem a fél asztalt lefedi a finomság, az illata pazar, és már cseppet
sem bánjuk, hogy egy olasz étteremben kötöttünk ki.
 6. FEJEZET

Anikó elalszik, nincs szívem felébreszteni, ezért fent maradok, hogy

lemehessek majd a recepcióra a mobilért. Hamarosan jelez is a szoba
telefonja. Felveszem, egy fickó szól bele spanyolul, majd leteszi. Egy
kukkot sem értek, de gyanítom, hogy Ignacio megérkezett, ezért belebújok
a papucsomba, és kiosonok a szobából.
A földszinten körbevezetem a szemem, ám Ignacio helyett azt a férfit
szúrom ki, aki a segítségünkre sietett a telefonálásban. A pultnak
támaszkodik, komoly tekintettel méreget, majd felemeli a kezét, amiben ott
a készülék.
Micsoda? Nem egészen értem.
Elmosolyodva próbálom a zavaromat leplezni. Már csak azért is, mert
egy rövid sportgatyában vagyok, és egy nagy méretű pólóban, tehát
mindent, de mindent nélkülözök, amit egy csábító nő birtokol.
Alaposan megjáratja rajtam a szemét, sőt mintha kissé el is mosolyodna.
Megállók előtte.
- Jó estét!
- Jó estét! Itt a mobil.
Felém nyújtja, ekkor esik csak le, hogy valószínűleg nem is engem várt,
hiszen Anikóé a telefon, és valószínűsíthető volt, hogy ő jön le érte.
- A barátnőm elaludt. - Ekkor már vigyorog, szinte kiül az arcára, hogy ez
a részletinformáció nem érdekli. - Hogyhogy nem a recepciósnak adta
Ignacio?
- Megkönnyítettem a dolgukat.
Ezt nem egészen értem, de nem teszem szóvá.
- Nos, nagyon köszönjük a segítségét.
 - Raul Moreno.
Nem mond mást, nekem pedig beletelik pár másodpercbe, míg rájövök,
hogy ez a neve.
- Nagy Brigitta.
Biccent. Úgy tűnik, mintha tisztában lett volna már a nevemmel.
Oké, a Brigittát már tudta.
Bevallom, elbizonytalanít. Amikor a segítségéért cserébe mi kicsit
próbáltunk kedvesek lenni, ő szó szerint faképnél hagyott minket.
Fogalmam sincs, miért mutatkozik most be, és miként kéne reagálnom.
Csak mert ő némán fixíroz, mintha én következnék valamivel.
- Ha ráér, megihatnánk egy italt.
Ráérek-e?
Szerinte az alváson kívül mi dolgom lehet?
Egyébként van szeme? Feltűnt, hogy alvás cuccban vagyok?
- Persze... - rebegem.
Szuper kis okostojcsi Brigiké! Ezt azért elképzelted? Belibbensz a bárba
ilyen szerelésben, és eljátszod a végzet asszonyát?
- De talán fölmennék előtte átöltözni.
- Ne! - vágja rá. - Akkor elillan a pillanat.
Tessék?
Tejószagú atyaúristen.
Miről beszél?
Milyen pillanat illan el?
Fú, én ezzel nem tudok mit kezdeni.
És baromira tudnia kéne, hogy én ezzel nem tudok mit kezdeni.
- Nem egészen értem.
- Pillanatnyi ötlet volt, hogy beszélgessünk, vagy hogy megigyunk
valamit. Ki tudja... Mire felér, lehet, hogy maga is meggondolja magát, meg
én is.
Ez kicsit sértő.
Mondjuk, nem az, hogy én gondolom meg magam, mert az akár úrinős is
lehet, de hogy ő...
- Áh... Hát jó.
Nem ezt kellett volna válaszolnom, de mindegy.
Bólintással nyugtázza a döntésemet, majd elindul az egyik ajtó felé.
Követem, de elég bután érzem magam. Az ajtó mögött étterem és bár van,
de nem túl nagy, inkább kis hangulatos, családi. A pult mögött egy nő áll,
azonnal ránk mosolyog. Konkrétan senki sem foglalkozik a ruhámmal. Nem
néznek meg, és nem is néznek ki.
A berendezés igazodik a hotel stílusához, külön tetszenek az elemek,
amelyek megidézik Sevillát. A falra gipszkartonból polcokat emeltek,
amiknek fachjaiban egy-egy csempedarab díszeleg, helyi motívummal.
Minden szolid és visszafogott, a föld színei érvényesülnek: barna és zöld,
némi szürkével, fehérrel és feketével. Az asztalokon és a pulton is virág
van, itt is feltűnnek a dézsákba ültetett növények. Olyan érzésem van,
mintha az egész szállodát, annak minden helyiségét kertként akarták volna
berendezni.
Próbálom oldani a feszültséget.
- Nagyon különleges ez a hotel.
Bólint, megvárja, hogy elhelyezkedjem, majd ő is leül.
- A 18. században kastélyként funkcionált. Egyedivé teszik a teraszai,
amelyek sevillai specialitások.
- Mármint?
- Láthatta az épületben. A folyosók alatt is van egy, egy kisebb
medencével. Ez amolyan közösségi tér, ami nyugalmat áraszt. Nincs teteje.
Ettől terasz. Emellett nem túl nagy maga a hotel sem.
 - Maga jól ismeri ezt a helyet.
Elmosolyodik, majd a pincérnőhöz fordul, aki megjelenik az
asztalunknál.
- Ismeri a Sherry borokat? - Megrázom a fejem. - Helyi specialitás.
Remek koktélokat készítenek belőle. Megkóstolja?
- Hát...
- Ha rám bízza magát, rendelek.
Elég hülyén nézne ki, ha okoskodnék, így csak elmosolyodom.
Úgy társalog a pincérnővel, mintha ismerné, ráadásul mindent tud a
szállodáról. Nem válaszolt még a kérdésemre, de nem fogom annyiban
hagyni. Amikor elmegy a felszolgáló, ismét faggatni kezdem.
- Szóval, mindig ott van, ahol lennie kell. Sok mindent tud a hotelről.
Láthatóan ismerik itt magát. Kihez van szerencsém?
- Milyen szépen fogalmaz.
- Itt dolgozik?
- Tulajdonképpen így is mondhatjuk. A hotelnek dolgoznak be különböző
cégek. Takarító, tisztító vagy éppen programszervező vállalatok. Én az
utóbbihoz tartozom.
- Programokat szerveznek a szállóvendégeknek?
- Pontosan.
- Ez jó hír! Lehet, hogy még ebben is a segítségét kérjük.
Elhallgatok, mert megtámasztja az állát, és szemtelenül bámul.
Szerencsére megérkeznek a koktélok, mire ő bele is kortyol.
- Remélem, nem trafáltam mellé. Ez illett magához. - A pohár teli van
jégdarával, buborékok szánkáznak benne, és vörös grépfrút töri meg a
víztiszta egyhangúságot. - Sherry bor, szóda, egy kis csípős paprika,
grépfrút és citrom.
- Csípős paprika?
 - Mármint abból készült likőr. Nem paprika van belevágva.
Hát, nem is tudom. Szerinte komolyan ez illett hozzám? Csípős paprika?
Meg szóda? Citrommal? Semmi cukor, méz, szirup...? Egy kis vanília, vagy
csoki, vagy eper... ? Még a grépfrút is kesernyés...
Jobbnak látom belekóstolni, mert a végén még leolvassa az arcomról a
felháborodásomat.
...És akkor még én magam is meglepődőm... Ugyanis ízlik. Valóban nem
édes, de nem is keserű. A csípőspaprika-likőr tulajdonképpen csak a
buborékokat erősíti fel, a citrom pedig kellemesen hűsítővé teszi az italt.
- Hm. Ez egész finom. De miért pont ez illik hozzám?
- Nem is tudom... Számomra maga kicsit egzotikus.
Én... Egzotikus... Ha többet ittam volna, most biztos röhögésben törnék
ki.
- Ellentmondásos, mint ez a koktél.
- Nem is ismer. Honnan veszi, hogy ellentmondásos vagyok?
- Megérzés. Gyönyörű, de nem hivalkodó. Okos, de nem okoskodó.
Udvarias, de nem tolakodó. - A tekintete a mellkasomra csúszik, és bár bő
póló van rajtam, kicsit azért zavarba jövök. - És még egy sportos felsőben is
letaglózó.
Aha. Na jó. Ez nyomul.
Mindent ilyen szépen körülír?
Sportos póló. így nevezi az elnyűtt nyakú rongyot rajtam.
- Maga most udvarol nekem?
- Próbálok... - vigyorodik el.
Tetszik, hogy ilyen őszinte.
- Délután még bemutatkozni sem akart nekünk.
- Van, amikor még határozhatunk, hogy akarunk-e valamit, vagy sem.
Délután úgy határoztam, hogy békén hagyom, nem fordítom fel fenekestül
az életét. De most meggondoltam magam.
Mi van?
Az őszinteség rendben van, de azért már gyerekkorban megtanulja az
ember, hogy vannak dolgok, amiket nem mondunk ki csak úgy simán.
- Tehát most úgy határozott, hogy fenekestül felfordítja az életem -
idézem őt szó szerint, kissé gúnyosan.
- Igen. És vigyázzon, mert így is lesz.
Azt hiszem, ez nekem nem jön be.
- Ennyire magabiztos?
- Nem. De attól még érezhetem kettőnk között a vibrálást.
Jó. Elismerem, azt én is érzem, de azért na...
Belekortyolok a koktélba, és felállók.
- Köszönöm az italt. Most megyek, pihenni szeretnék.
- Remélem, nem sértettem meg!
Kettőt tippelhetsz.
- Jó éjt!
Megtámaszkodik a könyökén, az állát az öklére fektetve elmosolyodik.
- Jó éjt! Csak hogy tudja, a koktélból most a csípős paprika szimbolizálja
magát.
Nagyon vicces!

***
A lépcsőn felfelé menet nem is tudom, hogy dühöngjek-e, vagy nevessek.
Ezt a nyomorult alakot!
A legszarabb nyilván az, hogy fel sem róhatom neki a dolgokat, ugyanis
az egyetlen bűne, hogy őszinte volt.
Ne izélj már, csak udvarolt!
 Olykor ezt súgja a hang a fejemben, de sértő, hogy ennyire magabiztos
volt.
Csípős paprika vagyok. Egyem a száját!
Hát nem lett volna romantikusabb, ha azt mondja, hogy édes likőr
vagyok? Vagy selymes mogyorókrém? Esetleg mézes vadmálna? Nem. Én
erős paprika vagyok.
Te meg... Te meg egy... Te meg egy... Mindegy is... Egy sevillai tapló.
Annyira el vagyok foglalva a saját gondolataimmal, hogy nem veszem
észre, valaki követ. Amikor megragadja a karomat, még a lábam is
megroggyan ijedtemben.
Jesszus!
Megfordulok, és ott áll ő... Ugyanazzal az öntelt vigyorral, mint lent ült
az asztalnál. A kezében Anikó mobilját lóbálja.
- Valami elterelhette a figyelmét, mert ezt a bárban hagyta.
Egyenesen a szemembe néz, számomra megszűnik a külvilág. Próbálom
bemagyarázni magamnak, hogy csak a koktél hatása.
- Maga terelte el a figyelmemet - suttogom.
- És ez így lesz legközelebb is.
Újra megsértődhetnék, de ehelyett elmosolyodom.
- Szóljon, ha beléptem a fincsi grépfrút stádiumba.
- Maga most még csak a víz, Brigitta. - Brigitta. Milyen furcsa, hogy
kimondja a nevemet. Engem még nem visz rá a lélek, hogy kimondjam:
Raul. - Igaz, hogy pezsgő, buborékos, de csak víz. Jéghideg pezsgő
buborékos víz.
Na menj te a francba!
Faképnél hagyom,
 ***
Fölérek a szobába és becsukom az ajtót. Kezem-lábam remeg, konkrétan
összerezzenek, amikor megcsörren a telefon a kezemben. Anikó úgy pattan
fel, mintha tűzriadó lenne. Odarohan hozzám, kikapja kezemből a mobilt,
majd fogadja a hívást.
- Szia, szívem! Jaj, várj, megmagyarázom...
Mintha ekkor térne észhez, telefonálás közben felém pördül és az egyik
kezét kitárja, magyarázatot vár. Nem mondok semmit, mert még mindig
vonalban van.
- Hát, ha elhiszed, ha nem, ez történt. Most hozták vissza a mobilomat. -
Egy ideig hallgat, bizonyára András mondja a magáét. - Én megértem, hogy
aggódtál, de ezen most kár veszekednünk. - Ismét csönd van, Anikó
felsóhajt. - Oké. Bocsánatot kérek, amiért olyan ostoba voltam, hogy nem
hívtalak fel Brigi telójáról. - Bólogat. Ismerem őt, csalódott, amiért most ez
így alakult. A férje egy pöcs volt, és nagyon remélem, hogy András nem
tesz vele hasonlókat. Lehet, hogy valóban aggódott, és holnapra minden
elsimul. - Jó. Megyek aludni. Te is hiányzol nekem. Én is szeretlek. Holnap
beszélünk. Puszi.
Leteszi a telefont, majd csípőre teszi a kezét.
- Összevesztetek?
- Nem. Csak nem érti, mi történt. Kicsit számonkért, de leszereltem. Vette
a lapot. - Hátrasimítja a rövid haját, ami eddig égnek állt. - Na és mit
aludtam át?
- Hogy érted?
- Te hol a fenében voltál?
- Ülj le, mindent elmondok.
 7. FEJEZET

Az étkezőben megfigyelem mindazt, ami tegnap elkerülte a figyelmemet. A

falon sűrűn pakolt képek díszelegnek híres emberekről, tájakról,
virágokról... Mindenről, ami része az életnek. Az arany és fakeretek szépen
harmonizálnak egymással, de nekem kicsit sűrű ez a stílus.
A reggeli nagyon finom volt, bár még ezer dolgot meg tudnék kóstolni,
nem esem túlzásba, mert utána meg kínlódhatok egész nap.
Anikó hoz még mindkettőnknek egy kávét, és kisétálunk arra a bizonyos
sevillai teraszra. Igen, pontosan így nevezte a fickó. Színes, mozaikkal
díszített asztalok és rattan karosszékek szolgálják a kényelmet. A téglafalon
túl az utca van, mégis elképesztő a csönd.
Szuper és nyugalmas kávézásunkat Raul megjelenése zavarja meg, aki
félvigyorral az arcán sétál ki a teraszra. Leül az egyik asztalhoz, miközben
bájolog az egyik alkalmazottal, aki egy csészét tesz elé. Természetesen
viselkedik, nem vett még észre minket, én pedig azért rimánkodom, hogy ez
minél tovább így maradjon. Egyrészről azért, mert így kedvemre
fixírozhatom, másrészről azért, mert nekem időre van szükségem, hogy
felkészüljek a pillantására. Vagy arra, hogy bármilyen kontaktba is
lépjünk...
- Ott a kis koktélspecialistád - vigyorodik el Anikó. Természetesen
mindent elmeséltem neki, ezért nevezi így Rault. - Mi is a neve?
Elfelejtettem.
- Raul.
- Jól van, látom, te nem felejtetted el.
Nem. Tényleg nem.
 Megemeli a fejét, körbenéz, ekkor fedez fel minket. Biccent, majd
amolyan „jó reggelt” vigyor ül ki az arcára. Anikó int neki, én meg
elengedek egy mosolyt, és úgy teszek, mintha még lenne kávé a
csészémben. Ezt Anikó észre is veszi, mert fölnevet.
- Te mit kavargatod az üres bögrét?
- Befognád?
- Jesszusom, Brigi! Te totál zavarban vagy ettől a pasitól.
Félretolom a poharat, majd úgy teszek, mint aki élvezi az ittlétet. Ez
abból áll, hogy a falra meredek, és kábé olyan fejet vágok, mintha a világ
legcsodálatosabb muzsikáját hallgatnám.
Anikó, úgy látszik, ért a testbeszédemből, mert nem mond semmit. Aztán
rájövök, hogy azért volt csöndben, mert látta, hogy a fickó feláll és felénk
tart.
- Jó reggelt!
A hangjától ökölbe szorul a kezem, és valami idióta mámorító izgalom
jár át.
Felnézek rá. Galléros pólót visel bermudával. Sokkal lazább a szerelése,
mint tegnap volt, de még így is elegáns.
- Jó reggelt! - motyogom vissza, majd újra a falat lesem. Hagyom, hadd
beszélgessen Anikóval.
Végül is én csak egy bubis víz vagyok némi erős paprikával.
- Minden rendben a telefonnal?
- Igen, köszönöm szépen. Sokat segített. - Szinte érzem, ahogy barátnőm
górcső alá vesz pár másodpercre. Bizonyára nevetségesnek találja a
viselkedésemet, de csak én tudhatom, hogy milyen bántó megjegyzései
voltak ennek a kis sármőrnek.
Mr. Karizma.
 Hiába meséltem el mindent Anikónak, ő viccesnek és cukinak találta a
dolgot.
- Hallom, programokat szerveznek a szállóvendégeknek - folytatja a
barátnőm. Itt azért Anikó felé fordulok. Remélem, nem akar segítséget
kérni. - Nekünk is szükségünk lenne pár jótanácsra. Például, hogy hova...
- Nem azt mondtad, hogy összeírtad a programokat? - vágok közbe.
- De... De azért mégiscsak más, ha profi idegenvezetők kísérgetnek.
Raulra nézek, a tekintetemben bizonyára benne van a kérdés:
„idegenvezető vagy?” Ezt abból sejtem, hogy válaszol a fel sem tett
érdeklődésemre.
- Sajnos én nem vagyok idegenvezető... De intézhetek egyet.
- Az remek lenne. Mára például egy kis városnézést írtam fel.
- A belvárosban körül tudnak nézni gyalog is. GPS-szel. Ezért kár kísérőt
fogadniuk. Vannak azonban programok, amik mellé javasolt.
- Például? - kérdezek rá flegmán.
- Az Alcazarba, a múzeumokba vagy a flamencoestekre már hetekkel
előre meg kell venni a jegyet. - Anikóra nézek, és simán leolvasom az
arcáról, hogy nekünk bizony sehova sincs jegyünk. - Ezt tudták, ugye?
Tudtuk, Anikó?
- Ó, hát nekünk sehova sincs jegyünk. Én azt hittem, mindenhol meg
lehet venni helyben.
- Ez Sevilla... - mosolyodik el. - Telt ház van.
- Akkor ez most azt jelenti, hogy sehova sem tudunk majd bemenni?
- Dehogynem. A cégünk tud segíteni. Nekünk vannak előre megvett
belépőink.
- Jó pénzért - motyogom.
Mintha hellyel kínáltuk volna, leül, és körbenéz a teraszon. Egy pillanatra
találkozik a tekintetem Anikóéval, akinek szemmel láthatóan tetszik ez a
pimasz stílus.
- Azt feltételezi rólam, hogy drágábban adom el a belépőket, mint az
egyébként kapható? - Egyenesen a szemembe néz. Bizonyára feldühítettem,
mert összeszorítja az állát. - Ilyen kisstílűnek nézek ki? - Nyelek egyet
válasz helyett. Bármit felelnék, elég hülyén nézne ki. Anikó is hallgat. - A
cégem nem holmi családi vállalkozás. Körülbelül ötven-hatvan embert
foglalkoztatok, és ebben nincsenek benne a külsős idegenvezetők. Az
utasok általában előre jelentkeznek a programjainkra. Azért szoktam itt
lenni a szállodában, hogy minden klappoljon, a sofőrök vagy az
idegenvezetők időben ideérjenek. Nekem aztán tökmindegy, hogy
magukban indulnak-e el túrázni, vagy velünk. Csak jót akartam.
- Ignacio is a maga cégének a sofőrje?
Nem hagyhattam ki.
Anikó enyhén megrúg az asztal alatt, de már késő.
- Baj van Ignacióval? - vonja fel a szemöldökét.
- Magának kell tudnia, a maga alkalmazottja.
Hátradől, és gúnyosan elvigyorodik.
- Arra céloz, hogy nem fiatal, ugye? - Nyilván nem válaszolok. - Úgy
tudom, biztonságban a hotelbe értek.
- A csomagjainktól meg leszakadt a derekunk.
- Talán szüksége lenne egy férfira... Aki utazgat magával és segít a
csomaghordásban...
- Maga csak ne adjon nekem ilyen jótanácsokat!
Megszeppenek, amikor előredől és feltámaszkodik az asztalra. Az alkarja
megfeszül, miközben az ujjaival dobol párat a lapon.
- Javítson ki, ha tévedek, de a hotel ingyen sofőrt ajánlott, nem? Egy
eurójába sem került.
 - Pontosan. Ajánlottak egy szolgáltatást, ami nesze neked volt, de hát
hogy is tenne panaszt bárki, hiszen ajándék lónak ne nézd a fogát.
Összeráncolja a homlokát, talán értelmezi, amit mondtam. Végül
visszadől, és immár nyugodt hangon mondja:
- Ignacio két éve veszítette el a feleségét. Céltalanná vált az élete. Ha
nem kapja meg ezt a munkát, ha nem érezhetné magát hasznosnak, már rég
feladta volna. Mindemellett matematikatanár. Okos ember, aki nem
szégyellt sofőrnek állni. Elnézést kérünk, ha belegázoltunk a maga lelki
világába azzal, hogy alkalmaztuk. És természetesen Ignaciónak az is benne
volt a munkaköri leírásában, hogy amikor végez a napi munkájával,
elrobogjon még fáradtan az egyik hotelhez, mert azok, akiket odavitt,
figyelmetlenek voltak és a mobiljukat a kocsiban hagyták.
Basszus. Tökre igaza van.
- Nem így értettem.
- Akkor hogy?
Anikóra sandítok, de szinte lángol az arca a szégyentől. Nem fog
közbeszólni, és látszik, hogy a fickónak ad igazat. Megjegyzem, én is.
- Rendben. Elnézést, ha félreérthető voltam. Nehezen barátkozom... Néha
rosszat feltételezek emberekről...
- Úgy érti, előítéletes.
- Annak azért nem nevezném magam. Csak óvatos. De... - Zavarba jövök
attól, amit majdnem kimondtam.
- De?
- Remélem, egyszer grépfrút leszek, nem pedig szóda.
- Micsoda? - kérdez közbe Anikó.
Erre is kitértem, amikor elmeséltem neki az előző estét, de nyilván ő nem
fogta átvitt értelemben a koktél témát.
 Raul hosszan figyel. Megváltozik a tekintete. Melegbarna szeme van,
némi zöldes árnyalattal. Hunyorít, úgy tűnik, mint aki rögvest elneveti
magát.
De komoly marad.
- Alig várom, hogy azzá váljon, kedves Brigitta. - Kihúzza magát, és
visszatolja a rattanszéket a helyére. - Ha szükségük van rám, megtalálnak.
 8. FEJEZET

Körülbelül fél órát könyörögtem Anikónak, hogy legalább csak mára

engedjük el ezt a fickót. Oké, elfogadtam, hogy szükségünk lesz rá, már
csak a jegyek miatt is, de hagyjanak nekem egy kis időt felkészülni erre.
Úgyis azt mondta, hogy a belvárosi sétát le tudjuk zavarni ketten, és
holnapra talán én is lenyugszom. Ráadásul kissé szégyellem is magam.
Tényleg úgy tűnt, mintha degradálóan beszélnék emberekről, pedig én
egyáltalán nem vagyok ilyen.
Szóval Anikó belement, hogy a mai napot ketten töltsük, de elég szótlan.
- Most miattam vagy ilyen?
- Nem, dehogy. András aggaszt. Tegnap úgy tűnt, minden oké, de ma
tüntetőleg fel sem hívott.
- Egyszerűen orvosolható a dolog. Hívd te.
- Veled utaztam ide. Nem akarom azzal tölteni az időt, hogy
őkegyelmével foglalkozom.
Lenne véleményem, de nem szólok bele. Némán battyogok, olykor
fotózom, hagyom őt egy kicsit. Fél szemmel látom, hogy hívást indít, ezért
leülök egy betontömbre, és beírom a közösségi média keresőjébe: Raul
Moreno Sevilla.
Rögtön megtalálom őt. A profilképe egy semmitmondó fotó, és az
oldalán sem találni személyes dolgokat. Néhány kép Sevilla ikonikus
helyeiről... Bejelentkezés egy kávéházból... Fotó egy flamencoestről...
Egyértelműen a cége reklámozására használja a Facebookot.
- Na kész. Beszéltem vele.
Anikó hangja annyira váratlanul ér, hogy rányomok az ismerősnek
jelölésre.
 - Jaj, ne!
- Mi az?
- Ismerősnek jelöltem. Hogy kell visszacsinálni?
- Kit jelöltél ismerősnek?
- Na szerinted kit? - Hallom, hogy fuldokolva nevet, és fél szemmel már
azt is látom, hogy a térdét csapkodja. - Ne röhögj már! Segíts!
Totál kétségbe vagyok esve, de őt látva azért belőlem is feltör a kacaj.
- Halálosan meg vagy rémülve.
- Naná! Töröljük, amíg észre nem veszi.
- Te rákerestél a Facebookon?
- Persze hogy rákerestem. Az ember mindenkire rákeres!
- Nem. Az ember arra keres rá, aki érdekli.
- Jól van, Anikó, ne oszd az észt. Na szóval hol kell?
Kiveszi a telefont a kezemből, egy ideig pötyög rajta, majd rám emeli a
tekintetét.
- Már visszajelölt.
- Mi van?
- A pasi már visszajelölt. - A kijelzőre néz. - Raul Moreno elfogadta az
ismerősnek jelölésedet.
- Ne szívass! - Kikapom a kezéből a mobilt. Nem viccelt, valóban
visszaigazolt. Jó ideig döbbenten lesem a telefonomat, majd
reményvesztetten leengedem a kezem. - Ez vérciki.
- Az. Ismerősnek jelöltél egy embert, akit tegnap tényleg megismertél. Ő
meg visszajelölt. Hát ennél cikibb dolog soha ne történjen veled.
- Azt hiszi, ki akarok vele kezdeni!
- Nyugi! Azok után, ahogy ma viselkedtél, ezt az egyet biztos nem hiszi.
- Ezt most miért mondod?
 - Te nem is beszélgettél vele, hanem köpted felé a szavakat. Nem
ismertem rád. Csupa ellenszenv voltál. Ez a fickó nem bántott minket, én
speciei a mobilomat köszönhetem neki.
- Azért, amikor koktélozott velem, annyira nem volt jó fej.
- Lehet, hogy csak nem értetted a poént.
Ja! Az nagyon vicces, ha az embert olyan színtelen, szagtalan, íztelen
dolgokhoz hasonlítják, mint a víz. Aminek az egyetlen jó tulajdonsága, hogy
tettek bele némi gázt, és buborékos lett.
- Fú. Ezt valahogy ki kell magyaráznom.
- Mármint hogy ismerősnek jelölted? Könnyű lesz. Ö, képzeld, Raul,
véletlenül rád kerestem a közösségi médiában. Magam sem értem, hogy
miért. Talán tudni akartam, hogy van-e csajod vagy menyasszonyod, esetleg
feleséged... Apropó. Van valakije?
- Nem tudom.
- Ha már megjelölted, úgyis mindegy. Nézzük meg.
- Azért nem tudom, van-e valakije, mert ilyesmi nem volt az oldalán.
Csak a turistáknak szervezett programokról posztolt.
- Egy normális ember. Na de most, hogy végre elkövetted életed
legnagyobb hibáját és az öngyilkosságot fontolgatod, fel- állsz végre, és
elindulunk?
Mérgesen a szemébe nézek:
- Ez most nagyon ágis volt.

***
Jólesik a séta, és az idő is egész kellemes, de nem nagyon tud máson járni
az eszem, mint hogy milyen egy szerencsétlen vagyok. Párszor ránézek a
esetre, hogy írt-e. Nyilván nem számítok rá. Vagyis nyilván számítok rá.
Úgy, ahogy mondta, van közöttünk egyfajta feszültség. Az, hogy
ismerősnek jelöltem, tűnhet úgy is a szemében, mintha megtettem volna az
első lépést. Ha akarna valamit, ütné a vasat. Rám írna, és kicsit melegítené a
pályát.
De semmi.
Kicsit már haragszom is magamra, amiért ezzel foglalkozom. - Uh, ez az
aréna!
- Milyen aréna?
- Hát tudod. Olyan, ahol bikaviadalokat tartanak.
Őszintén szólva, kívülről inkább egy cirkusznak tűnik. A fehér és sárga
falakhoz vörösesbarna fa nyílászárók párosulnak, a kapuknál pedig a
spanyol nemzeti zászló lobog.
Anikó változatlanul a papírokat részesíti előnyben, ugyanis minden infót
onnan olvas fel.
- Ez az egyik leghíresebb aréna. A mai napig rendeznek itt
bikaviadalokat, és körülbelül tizenkétezer embert képes befogadni.
- Tizenkétezer jegyet el tudnak adni egy viadalra?
Anikó rám néz, és fintorog egyet. Hasonló véleményen van, mint én.
- Képzeld, lovardájuk is van. És a spanyol királyi családnak külön
páholya van.
- Egészségükre!
Egyébként érdekel az épület. Meg is nézném belülről, ha el tudnék
vonatkoztatni a ténytől, hogy mik szoktak zajlani odabent. Kívülről is
egyedi. A körbefutó falak fölött oszlopokkal megtűzdelt terasz van.
Szívesen felmennék és körbesétálnék, de erre valószínűleg nincs lehetőség.
Egyébként a latin-amerikai szappanoperák jutnak eszembe róla.
A fehérre meszelt falak szinte vakítanak, ahogy rásüt a nap, a faajtók
pedig élesen kirajzolódnak ebből a tisztaságból. Kovácsoltvas, régimódi
lámpák lógnak be a nyílászárók mellé, némelyik alatt pedig letűnt korokat
idéző színes plakát feszül. Egy-egy elkapott pillanat egy bikaviadalról...
Híres matadorok...
A fent futó terasz kőkorlátja gazdagon díszített, szintén fehérre meszelt.
Elég sok turista lézeng az épület körül, páran megállnak, és mindenféle
szögből próbálják megörökíteni, amit látnak. Egy lovas kocsi is begördül a
macskaköves utakra, néhány utazó pedig mosollyal az arcán ül fel rá.
- Te is szeretnél menni ilyennel? - néz rám Anikó.
- Úgy ismersz?
- Nem - nevet fel.
Engem személy szerint zavar, hogy az aréna a főút mellett kapott helyet.
A forgalom miatt nagy a zaj, nehezen tudok figyelni a monumentális
épületre, és még nehezebben tudom lelkileg közel engedni magamhoz. A
nyüzsgés megakadályozza, hogy szerelembe essek vele, noha csodás,
autentikus létesítmény, akármire is hivatott.
Az út másik oldalán a nyugalomé a főszerep, ugyanis a folyóparton
andalgó párok, sportoló fiatalok, rollerező gyerekek jönnek-mennek.
Anikó csípőre teszi a kezét, majd rám néz.
- Mondjuk, elég gáz, hogy lakóházakat építettek az aréna mellé.
- Meg utat...
Olyan érzése van az embernek, mintha csak itt felejtették volna ezt a
küzdőteret. Megállt vele az idő, de körülötte szélsebesen haladt tovább,
engedve az újabb és újabb házak születését.
Ilyen az, amikor a jelen akaratlanul is megtépázza a múltat.
Ennek a hatalmas városnak nyilván van építésügyi hatósága. Sajnálom,
hogy nem figyeltek ilyen részletkérdésekre, mert az ember sokkal jobban át
tudna szellemülni, ha engedné a környezet.
Besétálunk a fekete vaskapu mögé, ekkor látjuk, hogy van egy kiállítás
is. Bár nem terveztük, hogy ezzel ennyi időt töltünk, de mindketten
kezdünk kíváncsiak lenni.
A boltíves, hűvös, téglákkal kirakott helyiségekben a falakon képek
lógnak, melyek megmutatják az aréna fontosabb pillanatait. Egy beugró
bokszban egy életnagyságú bika szobra áll, amit jobban megnézünk. Talán
nem is szobor, hanem egy kitömött állat, ugyanis még a szőrzetét is
rekonstruálták. Szívfacsaró. Még akkor is, ha tisztelettel és teljes odaadással
próbálták bemutatni ezt az állatot, ami egy hagyomány részévé vált. Anikó '
sem mond semmit.
A kiállítóteremben királyok, nemesek, matadorok portréi vannak,
valamint pillanatképek a viadalokról. Legtöbbje rajz vagy festmény. Egy
külön falon csak a bikákról vannak illusztrációk, fajta szerint bemutatva
őket.
A vér és a halál mindig megihleti a művészeket.
- Szerinted ez tetszene Áginak?
- Szerintem azt mondaná, hogy húzzunk innen, mert sírni támadt kedve.
Amikor szembesülünk egy olyan festménnyel, ahol a bika épp egy lovat
öklel fel, és minden csupa vér, egy szó nélkül kijövünk a helyiségből.
- Ez élőben is így zajlik?
- Hát... Nem tudom. És nem is akarom megtudni.
Kitömött bikafejek néznek le ránk a magasból. Emlékszem,
gyerekkoromban jártam a Természettudományi Múzeumban az osztállyal.
Kitömött állatokat is láttunk. Akkor és azóta is, ha ilyesmit látok, mindig
rémképek ugranak be, ugyanis elképzelem, ahogy a jószágot zsigerelik,
tömik, varrják...
Szóval most is inkább elfordulok, és haladok tovább a folyosón.
A legutolsó teremben van egy makett magáról az arénáról, valamint
életnagyságú bábukon korhű ruhák. Ezenkívül a falon kardok, címerek és
zászlók sorakoznak. A hatalmas festményeket a matadorokról és a vitrinbe
zárt díszes ruhákat alaposan szemügyre vesszük. Csodálatos az az aprólékos
munka, ahogy díszítik ezeket az öltözékeket. A vörös és kék palástok arany
zsinórból vezetett mintával, a székre akasztott, ékesített felöltők vagy a
ringben használatos posztók mind elérhető közelségbe hozzák a viadalokat.
Évszázadok találkoznak.
Az árkádban továbbhaladva egyszer csak egy kápolna előtt találjuk
magunkat. Friss virágot helyeztek el az oltárnál, mécsesek égnek, láthatóan
használják ezt a szent helyet.
- Lehet, hogy itt imádkoznak, mielőtt az arénába mennek - suttogja
Anikó.
A bejárat fölött a Capilla Dia Plaza Torros szöveg olvasható.
Továbbhaladva egyenesen az arénába juthat az ember. Egy pillanatra
megtorpanunk, nem szándékoztam megnézni a helyet, ahol vért ontanak, de
az a macskaköves út, a végén azzal a fénysugárral... A sárga homok
fényével... Vonz magához, úgy érzem, ha nem vetek rá egy pillantást, ha
nem fogadom be a tragédiákat és diadalokat, amik itt történnek, akkor
cserben hagyom Sevillát.
Hallom Anikó lépteit magam mögött. A fából készült hatalmas kapu
nyitva áll, meg vagyok róla győződve, hogy ugyanitt mennek be a
matadorok is az arénába, ahol megannyi ember üdvözli őket.
A ring közepén egy kisfiú szaladgál, élvezi, hogy övé a terep. Pár
kiránduló a lelátón lézeng, viszonylagos csend van, és nyugalom.
Sokkal kisebbnek hittem.
Hatalmas a tér. A homok fölött csak az égbolt adja a keretet, az aréna
pedig olyan nagy, hogy körbefutni is elég fárasztó lenne. A küzdőtér mentén
fából készült paraván húzódik, néhol kiugró részek mutatják, hova bújhat
be veszély esetén az ember.
Vajon hány életet mentettek már meg?
 Nem ismerem a viadalok szabályát. Nem tudom, hogyan és hányán
állnak rendszerint az arénában. Nem tudom, pontosan mi történik, és mikor,
de abban biztos vagyok, hogy amikor itt bika és ember egymásra néz, csak
ők ketten léteznek. Itt és most nincs jelen állat, de szinte a bőrömön érzem
azt a méltóságot és erőt, amit képvisel.
Anikó megáll mellettem, én pedig anélkül suttogom, hogy ránéznék:
- Van egyfajta kisugárzása, mi? - Nem felel. - Fú, Anikó... Én szinte
hallom a bikát... Meg érzem... Olyan furcsa ez. - Felé fordulok, akkor
látom, hogy kameráz engem. - Mit csinálsz?
- Felvettelek. Sosem láttalak még így ámulatba esni. Gondoltam,
megörökítem Brigittát, akinek leesett az álla. Majd átküldőm.
Nem vagyok hajlandó holmi videófelvételekkel foglalkozni. Újra a
küzdőtér felé fordulok. Nem tudom, mi az oka, de szeretnék mindent
számszerűsíteni.
Hány néző ült itt valaha? Hány matador lépett ringbe? Mennyi bika
harcolt itt az életéért? Hány csepp vér hullott a homokba?
Sosem kapok ezekre választ.
Változatlan a véleményem a viadalokról, de ebben a pillanatban
tiszteletet érzek az ember iránt is, úgy, ahogy a hagyomány iránt is.
Ilyen az, amikor a hely a múltba mutat, és elbizonytalanít a jelenben.
- Ide azért elég jól besüt a nap.
Anikó közlendőjéből sejtem, hogy őt annyira nem szippantotta be a téma.
- Az biztos. De a nézők sem szoktak bizonyára fázni.
- Gyönyörű egyébként. Kár, hogy arra használják, amire használják.
Némán battyogunk ki ebből a csodás létesítményből, majd átsétálunk a
folyópartra, hogy egy kicsit átjárjon minket a sevillai életérzés.
- Meg kell hagyni, ez az április végi időjárás sem piskóta.
- Ne is mondd! - kontráz Anikó. - Csurog a csöcsöm között a víz.
 - Na ez is elég ágis volt. Néha tényleg úgy érzem, hogy itt van velünk.
A víz felé fordulva megállunk egy kicsit.
- Mi a véleményed?
- Szerintem az, ami neked. Hogy a budapesti Duna-part klasszisokkal
ráver erre a helyre.
- Miért van ez, Brigi?
- Mármint?
- Bárhol mondod ki, hogy Sevilla, mindenki képben lesz. Tudják majd,
hogy egy spanyol nagyvárosról beszélsz. De akadnak helyek, ahol ha
kimondod, hogy Budapest, lövésük sincs, hogy Magyarország fővárosát
emlegeted. Pedig tényleg sokkal szebb és díszesebb mindennél.
- Nem tudom. Talán mert Magyarország kis ország. Én is igazságtalannak
érzem. Megiszunk egy kávét valahol? A filozofálástól mindig megfájdul a
fejem.
Fölnevet, miközben átkarolja a vállamat. - De bolond vagy!
 9. FEJEZET

Élvezem a sétánkat. Élvezem, hogy Anikó eltette a papírt, és nem stresszel

azzal, hogy merre van katedrális, meg merre nincs. Ittunk kávét, ettünk
fagyit, egyszerűen csak pihenünk. Az elmúlt egy órában kétszer hívta őt
András.
- Kérdezhetek valamit, Anikó? Nem muszáj rá válaszolnod.
- Úgyis megkérdezed.
- Miért dilemmázol a gyereken? András nagyon elszánt, de te vívódsz.
Pedig látom, hogy szereted.
- Persze hogy szeretem. Ha valakinek hajlandó lennék szülni, akkor az ő.
De egy válás után azért nem olyan könnyű meghozni ezt a döntést.
- A múlt már elmúlt. Nem ragadhatsz benne.
- Tulajdonképpen nem a válás bizonytalant el. Inkább a boldog évek... Az
eskü pillanata.
- Ezt most nem értem.
- Tisztán emlékszem arra, mit éreztem az oltár előtt. Azt, hogy ez egy
életre szól. Hogy ennek sosem lesz vége. Hogy úgy vagyok szeretve, és úgy
szeretek, ahogy soha többé... Hogy ha egy ember van a világon, akire rá
merném bízni az életemet, akkor az ő... Nem voltak bennem kételyek vagy
kérdések. És látod, mi lett a vége. Ha valamit megtanultam a válással, akkor
az az, hogy igenis minden szerelemnek van másik oldala. Van a tápláló és
van a mérgező. Valakik szerencsések, tudják irányítani a dolgokat, mi nem
tudtuk. Hiába szerettük egymást, hiába éltünk boldogan jó ideig, minden
megváltozott. Attól félek, hogy ennek a szerelemnek is van árnyoldala, és
mi van, ha megmutatkozik?
- Nem büntetheted magad vagy Andrást a házasságod kudarcáért.
 - Ez nem büntetés. Sőt... Nem is bizonytalanság. Csúnyán fog hangozni...
Soha nem is mondtam még senkinek... Másképp állok már a szerelemhez.
Egy pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy örökre szól. Úgy tekintek
rá, hogy belátható időn belül vége, és ha szerencsések vagyunk, meg elég
felnőttek, akkor nem bántjuk majd egymást. Az is valami.
Őszintén szólva sokkolnak a szavai. A válása óta boldognak és
kiegyensúlyozottnak tűnt. Látszik rajta, hogy szerelmes; csinos, sokat
járnak szórakozni és sportolni, mindig élettel telt és energikus. Fogalmam
sem volt róla, hogy vannak ilyen gondolatai is.
- Meglepsz... De azt azért tudod, ugye, hogy ez butaság, hiszen vannak
házasságok, amik nem érnek véget.
- Persze. Ezt is tudom. De ha a volt férjem évek eltelte után tudott nekem
meglepetéseket okozni, akkor hogy higgyem el, hogy András nem fog? Vele
feleannyi ideje sem vagyok... Talán feleannyira sem ismerem.
- Ez nem holmi arányosság. Egyenes vagy fordított. Egy kapcsolat jövője
nincs összefüggésben azzal, hogy mióta vagytok együtt. Vannak, akik pár
hét után összeházasodnak, és egész életükben együtt maradnak. Mások
kapcsolatban élnek tíztizenöt évet, aztán úgy döntenek, hogy
megházasodnak. Ezután meg egy-két évvel elválnak.
- Igen, igazad van. De bármennyire is beszélsz a lelkemre, ez olyan belső
dolog. Tudom az eszemmel, hogy mit kéne tennem. De mégsem megy...
Nem azzal van baj, hogy nem szeretek, hanem hogy nem bízom. És
nemcsak Andrásban nem bízom, hanem jelenleg a szerelemben mint
érzésben sem. Az is szembeköpött.
Már ezért megérte ideutazni. Ilyen mély beszélgetésekbe ritkán
bocsátkozunk, hiába vagyunk jó barátok.
- Emlékszel, Ági mennyit segített a válásod előtt?
Felsóhajt és bólint. Másodpercek után felel csak.
 - Igen. Mindig rugdosott, hogy álljak a sarkamra, ne hagyjam magam, és
én igenis többet érek. Átlátott a szitán. Talán most is lenne valami
jótanácsa.
- Az biztos.
Megemeli a fejét, majd összeráncolja a homlokát. Előveszi a papírt, utána
pedig a telefonján pásztázza a térképet.
- Az ott az Isabel híd.
- Aha. Biztos.
- Nem emlékszel? Ott csókolták meg egymást először.
- Ági és a srác?
- Igen. Gyere, nézzük meg közelebbről!

***
A híd nagyon hangulatos, ha nem tudnám a nevét, akkor is egy női névvel
párosítanám. A magasba emelt kandeláberek ugyanazt a stílust tükrözik,
ami már számtalanszor szembejött velünk.
Anikó egy ideig a lapokat bújja, majd összeráncolja a homlokát.
- Ez nem is az egész folyó. Csak egy ága.
- Na ezért nem ér a Duna nyomába se! - nevetek fel.
- Ne röhögj már! Ez tök ciki. Mi meg azt hittük, hogy ennyi a
Guadalquivir folyó.
- Az semmi. Én kimondani sem bírom a nevét.
- Állítólag ez Sevilla leghíresebb hídja. Triana hídnak is nevezik.
- Ez? - kérdezek vissza. Szép, szép, de hol van ez egy Lánchídhoz, egy
Erzsébet hídhoz vagy bármelyik budapesti hídhoz képest? - De miért? Mitől
a leghíresebb?
- Azt nem tudom...
 A híd közepén megállunk, és egy ideig a folyót kémleljük. Kisebb hajók
mennek el alattunk, sokan fényképeznek. Anikó is a szemét sétáltatja a
helyen, és én is. Ági miatt vagyunk itt.
Ági emlékei miatt. Az ő csókja miatt. Nem tudjuk pontosan, hol csattant
el, pedig jó lenne odalépni arra a pontra, és köszönetet mondani a helynek,
amiért egy életre kellemes emlékkel ajándékozott meg egy embert.
- Nézzük meg a cigánynegyedet.
Utánalódulok, bár erről eddig nem esett szó.
- Biztonságos?
- Jaj, nem olyan cigánynegyed, te! Onnan jön a flamenco.
- Á. Oké.
Szerintem Anikó már elfogadta, hogy én tényleg mindent ráhagyok, és
mint egy gyermek, élvezem a meglepetést.
- Szóval azért nevezik a hidat Triana hídnak is, mert a Triana negyedben,
vagyis a Triana szigeten vagyunk.
- És itt táncolnak a cigányok flamencót...
- Hát azért mást is csinálnak. Állítólag itt készítik azokat a csodálatos
egyedi csempéket. De foglalkoznak más kézműves dolgokkal is. Azt
hiszem, Ági itt vette azt a kerámiavázát, amit szétdicsértünk, amikor nála
voltunk. Emlékszel?
- Azt a bohókás színeset?
- Igen, azt.
A hídon átérve egészen más atmoszféra köszönt ránk. A hangulatos,
teraszos sorházak előtt sétálóutca fut, amin meglepően nagy tömeg
hömpölyög. Nagy a nyüzsgés, lépten-nyomon kávézókba és éttermekbe
botlunk. A járdán székek és asztalok sorakoznak, a turisták pedig helyet
foglalva itt, átadva magukat a nyugalomnak szemlélik a sokadalmat.
- Kicsit olyan olaszos...
 - Végül is a déli habitus az itt is déli habitus... - vigyorodik el Anikó.
Az erkélyek korlátján egyforma bordó posztó díszeleg, valószínűleg védi
az ott lakók privát szféráját és óv a napsütéstől is. A redőnyöket leengedték,
a napernyőket pedig kinyitották.
Kis kifőzde előtt öltönyös férfiak és kosztümös nők falatoznak, biztos
vagyok benne, hogy helyiek.
A kis utcákba belesve az embert nyugalom járja át, ugyanis a főúttal
ellentétben ott egy lélek sincs. Mintha ez a sziget esélyt akarna adni
azoknak, akiknek elegük van a tömegből.
Mentsvár sikátorok.
Az egyikbe be is sétálunk Anikóval, majd jó pár percig szobrozunk ott.
- Hihetetlen, nem? Ott - bök a szemével a másik útra - rohan az idő, itt
meg megáll.
- Pont ugyanezt érzem én is.
Rengeteg helyen köszön vissza a nemzeti lobogó színe, az épületeknél is
dominál a bordó-sárga páros. Sok templom mellett megyünk el, színesek, és
aranyban pompáznak, mintha a hely gazdagságát vagy mély vallásosságát
akarnák hirdetni.
Szivarozó, tökéletesen öltözött férfiak jönnek velünk szemben. Az egyik
kalapot visel, amit meg is emel, mikor közel érünk egymáshoz.
Elmosolyodunk válaszul.
Ők is biccentenek, de nincs ebben a pillanatban semmi nyomulás vagy
érdeklődés. Egyszerű tiszteletadás a nőnek. Férfitól.
- Kezdem élvezni...
Anikó belém karol.
- Na azért! Gondoltam, hogy Brigikének az már az ínyére lesz, ha férfiak
emelnek neki kalapot.
- Te hülye vagy...
 - Santana Bar... - suttogja Anikó, miközben elnéz mellettem.
Én is leolvasom a táblát, ami tulajdonképpen egy nagy méretű fehér
csempe, kék festékkel megfestve.
- Be akarsz menni?
- Mindenképp.
Azt hiszem, van az itteni helyeknek egy fontos szabályrendszere: a
turistát mindig ámulatba kell ejteni. Jelen esetben sem azt kapjuk, amire
számítunk. A falak minden négyzetcentiméterét takarja valami. Arany- vagy
fakeretbe foglalt festmények, rajzok, fotók, szentképek, Szűz Mária-
szobrok... Amikor feljebb emelem a tekintetem, egy kitömött bika feje néz
le rám.
- Istenem. Ilyennel mindenhol szembemegyünk majd?
- Szerintem itt isten nevét szádra hiába ne vedd. Basszus... Több itt a
Jézus meg a Mária, mint az élő ember. A kereszteket meg sem lehet
számolni. Hát oké, hogy vallásosak, de na... ez mégiscsak egy bár. Kereszt a
likőr mellett... Elég egyedi.
Nemcsak a kereszténység kap teret, hanem a zsidó vallás is, ugyanis a
személyzeti bejárat üvegezését Dávid-csillaggal „dobták fel”.
Végül is egy tőről fakad...
Totál ellentmondásos minden. Én a vallást a templomokhoz kapcsolom,
ezáltal pedig a meghittséghez és a csöndhöz. Áhítat és ima. Erre itt...
Bejössz egy bárba, ahol több a keresztény motívum, mint egy templomban,
zsivaj van, és pörgés, italozás és dorbézolás.
- Mit iszunk? - kérdezem vigyorogva.
- Hát, gondolom, te azt a bubis vizes, csípős paprikás, grépfrútos lötyit.
Az illik hozzád.
- Te mióta vagy ilyen humorherold?
Mindketten elnevetjük magunkat.
 - Jó, nem hagyhattam ki. De most komolyan... Odamegyünk a pulthoz, és
miközben Mária szemébe nézünk, vagy Jézust figyeljük a feszületen,
kérünk egy koktélt?
- Más megoldás nincs.
 10. FEJEZET

Hihetetlen, hogy eltelt a nap. Kóricáltunk, ettünk churrost, és órákig

beszéltünk Ágiról.
- Azt vágod, hogy ma csak édességet, egészségtelen dolgokat, meg
koktélt vittünk be?
- Majd vacsorázunk valami értelmeset - nevet fel Anikó. - Dehát ez így
milyen jó volt!
Ez tény. A cukortól tocsogó churros mégiscsak jobb választásnak tűnt,
mint a csirkemell salátával.
- Nem is hívott azóta András?
- Nem. Akkor reggel beszéltünk.
- A végén még kiderül, hogy tényleg jó fej, és hagyja, hogy jól érezd
magad a barátnőddel.
- Egyébként tényleg jó fej.
Belépünk a hotelbe, hirtelen egyikünk sem kap levegőt. Jéggé
dermedünk, és a pár pillanattal azelőtt elhangzott szavak körülöttünk
gyakorlatilag az arcunkba nevetnek.
- András... - rebegi Anikó.
Ez meg mi a jó büdös francot keres itt?
András vigyorogva feláll a székről, majd széttárja a karját:
- Meglepetés!
Hát az!
De nemcsak nekem, hanem Anikónak is.
Nem is nagyon tud a barátnőm mit kezdeni a helyzettel, hol a szerelmére
néz, hol rám, miközben egy kényszeredett vigyor fagy az arcára.
- De... Te mit keresel itt?
 Na végre. A nap kérdése.
Persze a válasz előtt egymás karjába omlanak. Ölelkezés, puszik, csókok
csattannak el, én meg kezdem magam hülyén érezni.
András felém fordítja a tekintetét, de épp csak pár másodperc erejéig.
- Helló, Brigi!
- Helló!
Próbálom a lehető legtermészetesebb mosolyomat elővenni, noha nem
ártana tudatni vele, hogy amit most véghez vitt, azt nem meglepetésnek
nevezik, hanem kibaszásnak.
- Szóval? - tolja hátrébb őt Anikó.
- Annyira hiányoztál. És olyan rossz érzés volt bennem az utazásod napja
miatt.
- Mármint amiatt, hogy elhagytam a telefonomat?
- Igen. Egész nap aggódtam, és hiába magyaráztad meg, hiába oldódott
meg a gond, bennem maradt egy ilyen állandó feszültség.
jézusom!
Oké. Vágyom egy igazi kapcsolatra, de őszintén megmondom, ez nem
hiányzik. Valószínűleg csak azok látnak át Andráson, akik nem rózsaszín
buborékon keresztül szemlélik szerelmesen a világot. Ezt abból gyanítom,
hogy Anikó édesen elmosolyodik és a kedvese mellkasához bújik.
- Jaj de cuki vagy!
Az.
A cukik legcukibbja.
- Amikor reggel beszéltünk, már akkor megvolt a jegyem. Meg akartalak
lepni, ezért nem mondtam semmit. - Ismételni tudom magam. Ez nem
meglepetés, hanem kibaszás. - Olyan izgatott voltam. Nem akartam napokig
nélküled maradni. - Szerintem ő már az elején eldöntötte, hogy utánunk fog
jönni. - Kivettem egy szobát. Átköltözöl hozzám, ugye? - Kacsint egyet,
mire Anikó elneveti magát, én meg komoly hányingerrel küzdők.
- Hát... Nem is tudom...
Barátnőm maga mögé nézve szemügyre vesz engem, majd bocsánatkérőn
mosolyodik el.
Nem hibáztathatom őt, ezért próbálom menteni a menthetőt.
- Ó, miattam ne aggódjatok. Persze, cuccolj csak át. Nem félek egyedül.
Legalább nem kell reggelente meg esténként sorban állni a fürdőszoba előtt.
- Szerintem egyáltalán nem vagyok vicces, de András olyan kacagásban tör
ki, mintha az év poénját hallotta volna. - Nyugodtan romantikázzatok. A
programokat is megoldom...
- Nem, dehogy! - vág közbe a váratlan vendég. - Abban azért nem akarok
felfordulást okozni. Simán mehetünk hárman mindenhova.
Milyen édes, hogy megengedné.
De most őszintén... Hogy képzeli?
Battyogok majd utánuk, és nézem, ahogy összebújnak, nyalják-falják
egymást vagy egymás fagyiját... Nevetgélnek, aztán meg észbe kapnak,
hogy szegény Brigi is itt van, és akkor kényszerből hozzám szólnak?
Tévedésbe ne essünk, nem haragszom Anikóra. Ha jobban belegondolok,
még Andrásra sem. Tisztán látszik, hogy szerelmesek egymásba, és azt
hiszem, ki kell jelentenem, a legszebb időtöltés itt Sevillában számukra az,
ha együtt vannak.
- Vannak itt ilyen kirándultató cégek. Majd megyek velük.
Anikó felnevet, de szerencsére nem teszi szóvá András előtt Rault.
Mondjuk, nem mintha lenne mit megemlíteni...
- És már be is jelentkeztél? - szegezi a kérdést barátnőm az érkezőnek.
- Persze. Fölvittem a táskámat is. Már csak neked kell átcuccolnod! -
Elindulok a lifthez, beszállok, Anikó pedig mellém lép. András érzi, hogy
adnia kell egy kis időt, ezért feltartja a kezét. - Hagylak titeket pakolni. Ha
kész vagy, a másodikon a kettőszáztízesbe kopogj be. Megyek majd
segíteni áthozni a bőröndöt. És nagyon várlak! - fűzi hozzá még kacsintva,
miközben a liftajtó már csukódik.
Amikor ketten maradunk, egyszerre változik meg a testtartásunk.
Leengedem a vállam, és fújok egyet. Ő kezd bele.
- Fogalmam sem volt róla, hogy idejön!
- Jó. Tudom.
- Baromi szarul érzem most magam.
- Jaj, ne, Anikó!
- Én beszéltelek rá erre az utazásra... Erre most...
- Nem tudja, hogy Ági miatt jöttünk?
- Dehogynem.
Felérünk az emeletre, a szobáig néma csöndben caplatunk, mert tartunk
tőle, hogy András meghall minket.
Amikor becsukódik a szobaajtó, ismét Anikó zendít rá.
- Imádom. Komolyan. Olyan szerelmes vagyok belé, mint egy tinédzser.
De most nagyon szarul érzem magam.
Szembefordulok vele, és megfogom a kezét. Minek ostorozzam, vagy
duzzogjak? Minek mondjak akármit is? A helyzet nem fog változni, András
már itt van, és itt is marad. Anikó meg nyilván vele töltené szívesebben az
idejét, mint velem.
- De örülsz, hogy itt van, nem?
- De... Csak most pocsékul érzem magam...
- Ne érezd! Látod! Képes volt idáig eljönni, annyira szeret.
Pont nem így gondolom, de hülye lennék mást mondani.
- De akkor ez most neked nem esik szarul?
- Meglepett, de szarul nem esett.
 - És az se, hogy átmegyek egy másik szobába?
- Dehogy!
Speciei ezt tényleg így gondolom. Ismerem magam, és úgy, ahogy
otthon, itt is jól jönne egy kis magány. Tulajdonképpen a legjobb része az
egésznek, hogy egyedül maradok a szobában.
- Segítesz bedobálni a cuccot a bőröndbe?
- Persze.
Elneveti magát.
- Te bezzeg ki sem pakoltál!
Ez mindig mindenhol így van. Ha két napra utazom, ha két hétre.
Egyszerűen nem vagyok hajlandó a bőröndből kivenni a ruhákat, és fogasra
akasztva a szekrénybe helyezni. A legtöbbször nincs is annyi akasztó,
amennyire szükségem lenne. Meg egyébként is... Kipakolni szépen, az
legalább két óra. Bepakolni szépen, az legalább két óra. Nem pakolászni
utazik el az ember, így nem nagyon izgat, ki mit gondol erről, de én
bőröndből öltözőm, és a szennyest is egyenesen oda teszem, persze egy
külön zacskóba.
- Legközelebb te se tedd!
- Egyébként komolyan gondoltad, hogy jelentkezel ilyen túrára?
- Hát nyilván nem fogok a szobában ülni. Egyedül meg eltévednék.
- De mi is mennénk Andrással... Akkor meg...
- Ne, Anikó! Oké, hogy ti sem ültök itt, és mentek ide-oda, de légyszi, ne
együtt menjünk. Az nekem sem, és nektek sem jelentene valódi
kikapcsolódást.
- Akkor csak haragszol, ha ezt mondod!
- Ismersz! Ha haragudnék, mást mondanék.
Tényleg nem neheztelek senkire.
- De azért együtt vacsorázol velünk?
 Ránézek, és kitör belőlem a nevetés.
- Persze. Mindenképp! Úgy szeretnék gyertyatartó lenni!
- Ne haragudj! - ölel át.

***
Anikó átköltözött Andráshoz. Bár még egyszer hívtak vacsorázni,
természetesen nemet mondtam. Valószínűleg már a hotel éttermében ülnek,
és élvezik egymás társaságát. Kicsit szerencsétlennek érzem magam, mi
tagadás. Meg is nyitom a telefonomon azt a szelfit, amit utoljára készítettem
Ágival.
A munkahelyen voltunk, és valamin annyira nevettünk, hogy
mindkettőnk sminkje csúnyán elkenődött. Kimentünk a mosdóba és
csináltunk egy szelfit a maszatos arcunkról. Ezután valahányszor ránéztünk,
mindig nevetésben törtünk ki, mert ő úgy festett a képen, mint egy panda,
én meg, mint egy orangután. Ennek az volt az oka, hogy neki a fekete
szemceruza rajzolt sötét karikát a szeme alá, nekem pedig a barna
szemhéjfestékemből jutott mindenhova.
Bámulatos az emberi agy. Felrémlik egy kép a múltból, és máris egy
másik követi.
Emlékszem, amikor vettem egy új kávéfőzőt, napokig azzal nyaggatott:
„Főzöl nekem majd hiper-szuper kávét a fasza kis gépeddel?” Úgy
terveztem, hogy így lesz. Még új csészét is vettem, bevásároltam a
legzsírosabb habosítható tejből... Aztán a család miatt neki úgy alakult,
hogy csak két hét múlva tudott volna átjönni az egyik este. Aznap reggel
ment vissza a dokihoz... És aznap tudtuk meg...
Nem jött hozzám, nem főzhettem neki kávét. Sosem tesztelte a „fasza”
gépemet, mert bár eltelt azóta jó pár hónap, az életért való küzdelemben
minden mellékessé vált, még egy kiadós beszélgetős kávézás is.
 Megnyitom a Messengert, és mielőtt meggondolnám magam, üzenetet
küldök Raulnak.

Jó estét! Érdeklődnék, hogy holnap tudok-e csatlakozni valamilyen

csoporthoz. Semmit sem láttam még, mindegy, hova megyünk.

Öt perc múlva jön egy rövid válasz.

A bárban vagyok, jöjjön le!

Azt azért nem állíthatom, hogy kedvesen invitál. Bár bizonyára nem
szeret írogatni, vagy dolga van, de akkor is. Ez a válasza egy
fizetővendégnek?
Mire kidühöngöm magam gondolatban, arra eszmélek, hogy a tusolás
után magamra kapott vékony vászonruhámat egy virágos hosszú szoknyára
és egy szűk trikóra cseréltem, a lábamra csatoltam a szandált, és már meg is
fésülködtem.
Jól van, nincs ebben semmi!
Nyilván gyorsabb személyesen megbeszélni, mint csetelve, ahogy a
gyerekek.
És az árakról is ki kell faggatnom.
 11. FEJEZET

Csak tudnám, miért ver ilyen hevesen a szívem!

Meg miért remeg kezem-lábam?
És mi a francért érzem úgy, mintha valami randira mennék?
Belépve a bárba rögtön megpillantom őt. Egy asztalnál ül, előtte laptop
hever, amit lecsuk, amikor kiszúr. Kedvesen elmosolyodik, majd feláll.
Basszus, az első nap is ilyen jól nézett ki?
Már tudom, miért szoktak annyit beszélni az emberek az első látásra
szerelemről. Mert nem létezik. Hiszen itt van ő... Napról napra nagyobb
hatással van rám.
- Jó estét! - köszön halkan.
- Jó estét!
Megigazítja az egyik széket, mutatva, hogy foglaljak ott helyet. Leülök, ő
is ezt teszi. Fehér inget visel kék farmerral és elegáns cipővel. Az illata
pazar... Nem is tudom... Pedig nem illik hozzá. Az erős kisugárzása miatt a
parfümjétől is azt várnám, hogy lehengerlő és különlegesen egzotikus
legyen, de ha röviden kéne megfogalmaznom, mit is sugall ez az aroma,
akkor az a tisztaság. Megint lombos fák között, egy esőáztatta réten érzem
magam.
Próbál nem feltűnően megnézni, én pedig próbálom diszkréten nem
észrevenni, hogy olykor elkalandozik a tekintete.
- Mindig itt van a szállodában?
- Több hotellel dolgozom együtt. Itt szoktam végezni... - Leteszi a
mellette lévő székre a laptopot, hogy ne zavarjon minket az asztalon, majd
egy halvány mosoly kíséretében hozzáfűzi: - Meg a szállóvendégek is itt a
legérdekfeszítőbbek.
 Érdekfeszttő.
Azt hiszem, ilyen semmitmondó, de mégis őszinte bókot sosem kaptam
még.
Szóval feszítem az érdeklődésedet.
Jól van.
-Nos... Raul... A kívánságomat már megfogalmaztam. Mi az ajánlata
számomra?
Végre túl vagyok rajta, hogy így szemtől szemben kimondjam a nevét.
Szinte beleremegek... Főképp, amikor látom, hogy miként reagál.
Megleptem őt.
- Nos... Brigitta... - Kivár, én pedig elmosolyodom. Két oka van ennek.
Az egyik, hogy ugyanúgy kezdi a mondanivalóját, ahogy én, a másik pedig
az, ahogy kimondja a nevemet. A g-t dzs-nek ejti, az a-t pedig inkább á-nak.
- A kívánságáról még szinte semmit sem mondott. Csak annyit, hogy
magának mindegy, mi a program. A „mindegy, mi lesz” az nem egy
kívánság megfogalmazása.
- Mivel még semmilyen nevezetességet nem láttam az arénán kívül,
mindegy, hova megyünk. így értettem.
- Csak van valami, ami prioritást élvez.
Próbálom felidézni a lehetőségeket, amiket Anikó sorolt fel a gépen, mert
nem akarok teljesen ostobának tűnni.
- A lovarda vagy az Alcazar érdekelne. Vagy az a flamenco- est...
- Lovarda? - kérdez vissza.
- Igen. Úgy tudom, a közelben vannak andalúz lovak...
- Hát, Andalúziában előfordulnak andalúz lovak...
- Akkor miért kérdez hülyeséget? Csak értette, hogy mit értek lovarda
alatt. Nem? - Elmosolyodva bólint, majd felnéz az ekkor az asztalunkhoz
érkező pincérnőre. Mielőtt megszólalna, én ragadom magamhoz a szót. -
Egy diétás kólát kérek. Citrommal. - Nem szándékosan, de Raulra nézek. -
Csak semmi csípős paprika.
A felszolgáló bólint, majd Raulra pillant, aki elmosolyodik.
- Kettőt. - Amikor elmegy a nő, még mindig vigyorral az arcán
megjegyzi: - Szóval nem ízlett a koktél.
- De igen.
- Akkor?
- Az nem esett jól, hogy hozzá hasonlított.
- De ha ízlett...
- Igen. Egyben, úgy, ahogy volt. Maga azonban csak a vízhez és a
paprikához hasonlított. Holott a koktélt a grépfrút tette finommá.
Elnémulok, mert érzem, iszonyú gáz, ahogy viselkedem. Ő persze jól
szórakozik rajtam. A szemét sétáltatja a mellkasomon, majd elidőz az
ajkamon.
- Ha ez megnyugtatja, néha már érzem a grépfrútot is magában...
Beképzelt majom!
- Nem nyugtat meg, mert igazából nem érdekel, hogy mit gondol rólam,
vagy milyennek lát.
Felnevet, miközben megdörzsöli a szemét.
- Te jó ég! Maga mindig ilyen? Túltesz az andalúz nőkön is. - Nem
tudom, ezt bóknak vegyem-e, ezért inkább hallgatok. Ő hosszan a
szemembe néz, érzem, ahogy a gyomrom bukfencet vet. - Szóval andalúz
lovak. Ezek érdeklik.
- Kislány korom óta imádom a lovakat.
- Tud is lovagolni?
- Nyilván.
Bizonyára flegma vagyok, mert ugyanazzal a hangsúllyal ismétli utánam.
 - Nyilván. - Megcsóválja a fejét. - Hogy is kérdezhettem ekkora
marhaságot.
Kihozzák az üdítőket, amikbe mindketten belekortyolunk.
Másodpercekig a falakat kémlelem, mintha az eltelt napokban nem lett
volna alkalmam megfigyelni. Érzem, hogy engem néz, de természetesen
úgy teszek, mintha hidegen hagyna.
- Hol a barátnője? Csak egymaga menne programra?
- A barátnőm holnaptól a vőlegényével tölti az idejét, aki ma utazott
utánunk.
Enyhén beharapja a szája szélét.
- Ez így volt tervezve?
- Ha így volt, ha nem, így alakult.
- Néha tud rendesen is válaszolni?
Talán azért vagyok vele ilyen műfűre, mert tartok tőle, hogy újra megsért.
- Bocsánat...
- Külön szobája van? - kérdezi váratlanul.
- Tessék?
- Ha a barátnője után jött a szerelme, akkor bizonyára nem hárman
vannak egy szobában.
- Mi köze ehhez?
Oldalra tartja a karját, mintha a kérdést sem értené. Tipikus déli. A
mozdulatai, a grimaszai...
- Mert azt tervezem, hogy együtt töltjük az éjszakát.
Felvértezve jöttem le ide. Minden magabiztosságomat összeszedve.
Nyers vagyok, és tényszerű... De most rendesen belém fojtja a szót.
Mi a francot ért azon, hogy együtt töltjük az éjszakát? Meg hogy azt
tervezi?
- Parancsol? - nyögöm ki.
 - Azt nem szoktam... De a szépen kérést művelem olyan fokon, hogy
parancsnak veszi az ember, és teszi.
Ez az a pillanat, amikor észhez térek. Hitetlenkedve rázom a fejem,
miközben kissé előrébb dőlök és megtámaszkodom az asztalon. Hol a
kézfejemet figyeli, hol az arcomat. Úgy érzem, minden apró részletet
megjegyez.
- Maga komolyan ekkora pöcs?
- Pöcs? - kérdez vissza. Behunyja a szemét, és összecsippenti az
orrnyergét, miközben ismétli: - Pöcs, pöcs, pöcs... - Elengedi a bőrt, majd
kinyitja a szemét. - Mi az a pöcs?
Vagy nagyon jó színész, és hülyét csinál belőlem, vagy tényleg nem érti
ezt a szót angolul. Bár ezt kétlem, mert eddig úgy tűnt, hogy hibátlan a
nyelvtudása.
Kimért mozdulattal emelem a számhoz a kólát. Figyeli, ahogy kortyolom,
és én is figyelem őt. A pulzusom egyre szaporább, abban bízom, hogy neki
is.
Muszáj kicsit magabiztosabbnak tűnnöm, különben ez a fickó megesz
reggelire.
- Nincs fordító a telefonján? Esetleg az segítene...
Végre elszakad tőlem a tekintete, és oldalra fordítja a fejét. Még így is
látható, hogy kissé elmosolyodik. Váratlanul fordul vissza hozzám.
- Megmondja a szobaszámát?
- Mit kezdene vele?
- Kihasználnám...
- A szobaszámot?
- A helyzetet.
Na ennél már csak az lett volna szebb, ha azt mondja: „magát”.
- Attól, hogy van szobaszám, még nincs helyzet.
 - Téved. Szobaszám sem kell hozzá, hogy helyzet legyen. - Kissé előrébb
dől. - Ugye tudja, hogy most is helyzet van?
Remeg kezem-lábam, de próbálok magabiztosan felállni.
- Szóval... Az a helyzet, hogy maga nem ad nekem egyértelmű választ. El
tud-e vinni az egyik idegenvezetője egy andalúz lovardába? Vagy...
Mennyibe kerül a kirándulás...? Hánykor van találkozó a recepción? Milyen
ruhát kell ilyenkor viselni az utasnak? Ezekre mind választ vártam, de maga
nemhogy magát, még a cégét sem hozza helyzetbe.
Mielőtt elindulnék, feláll és megragadja a felkaromat. Nem erősen, csak
pont annyira, hogy lecövekeljek és mélyen a szemébe nézzek.
- Intézem. Tíz órakor legyen a recepción. Ami a ruhát illeti... - A
dekoltázsomba néz, majd vissza a szemembe: - Azt vesz fel, amit csak akar.
Óvatosan kihúzom a kezemet.
- A kólámat hozzáíratná a szobámhoz? - Összeráncolja a homlokát. -
Százegyes.
Hosszút pislog, az álla pedig megfeszül.
Kezdj az infoval, amit akarsz.
Mr. Karizma!
Lássuk azokat a híres helyzeteidet.
 12. FEJEZET

Naná, hogy megbánom. Nem kicsit... A liftben végig a fejemet fogom, még
az is átszalad az agyamon, hogy most azonnal visszamegyek a recepcióra és
másik szobát kérek.
Mi a fene ütött belém?
Ért hozzá, hogy dühében olyat mondjon az ember, amit nem akar.
Nem hiszem el! Basszus. Felhívtam egy pasit a hotelszobámba.
Jó, fel azért nem hívtam, de tekintettel arra, hogy pont a szobaszámomra
volt kíváncsi, én meg végül megmondtam neki, a végeredmény ugyanaz.
Szégyellem magam. Úgy érzem, mindjárt megnyílik a föld alattam.
Vagy ez a liftakna... Vagy bármi, ami képes elnyelni.
Mi a francot fogok csinálni, ha tényleg feljön?
Még szép, hogy feljön, Brigitta!
Szerinted azért nyomult, hogy amikor beadod a derekadat, kihátráljon?
Nem adtam be a derekamat, de neki valószínűleg úgy tűnt. A szobámhoz
sietek, és becsukom az ajtót.
Be lehet ezt zárni?
Jaj de hülye vagyok. Úgysem tud bejönni, csak ha kinyitom neki belülről.
Nagyon egyszerű. Ez az! Nem nyitok ajtót, és kész!
Tőlem aztán dörömbölhet, meg sátrat verhet itt, nem nyitom ki. Csak
nem kap szobakártyát a recepcióról.
Vagy igen?
Végül is munkakapcsolatban van a hotellel, ki tudja?
Jó. Nem gáz. Ha feljön, megmondom neki, hogy meggondoltam magam.
Sőt, eredetileg sem úgy értettem. Vagyis, hogy ő félreértette.
Már öt perc eltelt és még nincs sehol.
 Talán csak a szája járt.
Hát ez marhajó. Ha feljön, exkuzálhatom magam, ha meg nem jön fel,
porrá zúzza az önbizalmamat.
A tükörbe nézve megigazítom a hajamat, és ellenőrzőm a sminkemet.
Kibújok a szandálomból, majd amikor újra belenézek a tükörbe, rájövök,
hogy elég idiótán festek ebben a szoknyában mezítláb, ezért visszaveszem.
Na nem mintha számítana. Smink, meg haj, meg szandál... Úgyis
elhajtom a pihébe Mr. Karizmát.
Nyolc percnél tartunk.
A lifttel feljönni meg idebillegni körülbelül két perc. Bár valószínűleg
még megitta a kóláját. Fizetett is. Ha egyáltalán kell neki itt fizetni, mert
félig-meddig itt dolgozik. Még esetleg elteszi valahova a laptopját...
Ez most komoly?
Számolom a perceket?
Csak ne nézne ki ilyen baromi jól!
Ne lenne ilyen izgalmas!
Ne lenne ilyen karizmatikus Mr. Karizma!
Azt jósolta, hogy mindig el fogja terelni a figyelmemet. Jól tippelt, mert
elérte, hogy lassan már másra sem tudok gondolni, csak rá. Úgy, hogy a
nevét tudom, és nem többet. Na meg még azt, hogy mit dolgozik...

***
Harminc perc. Fél óra. Ha valamit akarna, már itt lenne, ez egyértelmű. Azt
sem tudom jelenleg eldönteni, hogy sajnáljam-e magam, vagy csak simán
röhögjek egyet ezen az egészen.
Lerúgom a szandált, és levetkőzöm. Bár már lezuhanyoztam egyszer, úgy
érzem, muszáj egy kicsit felfrissítenem magam. Öt perc alatt sikerül is.
Magam köré tekerem a legnagyobb fürdőlepedőt, a hajamra pedig egy
kisebb turbánt kötök. Be- krémezem az arcomat, és leülök az ágyra a
telefonnal a kezemben. Jó pár perce nyomkodom már a mobilt, amikor
kopogást hallok.
Hogy az a jó...
Felpattanok, majd mozdulatlanná dermedek.
Ha azt hiszi, hogy elaludtam, talán elmegy.
így egyébként sem nyithatok ajtót. Felöltözni meg nem fogok miatta, hogy
a franc essen belé.
Hogy van ehhez képe?
Újra kopog.
Na jó, végül is felnőtt nő vagyok.
- Igen?
Nem jön válasz, ez mindennél idegesítőbb. Eszembe jut az anyám. Ő
folyton kiabált nekem: „Brigitta!” Én meg vissza a szobámból: „Igen?”
Nem felelt, így ezt a kérdő hangsúlyos „igen”-t vagy háromszor
elismételtem. Végül anyám azt érte el a hallgatásával, hogy kirongyoltam a
szobámból és megálltam előtte: „Igen?”
Most is hasonló történik, ugyanis kinyitom az ajtót:
- Igen?
A vállát megtámasztja az ajtó mellett, miközben félvigyorral kérdezi:
- Mégis kire számított, ha nem rám?
- Senkire!
- De rám azért igen...
- Úgy nézek ki?
Végigmér tetőtől talpig. Enyhén félreérthető a helyzet. Az én
szemszögemből egyértelműen nem a válasz, hiszen már a sminkemet is
lemostam, és egy randira nem így készül a nő; az ő szemszögéből viszont
ez lehet akár izgalmas is, hiszen egy szál törölközőben vagyok.
 - Most erre mit mondjak? Azt, amit gondolok, vagy azt, amit hallani
akar?
Szóval nagyjából ugyanarra gondol, mint én.
- Csak teszteltem, hogy feljön-e.
- Á! Nagyszerű! És? Erre számított? Sikerült a teszt? Vagy esetleg
elbuktam?
- Elbukott.
Felhorkant, kezdem magam nevetségesnek érezni.
- De csak azért, mert túl sokat kellett várnia, igaz?
A vicc meg az egészben, hogy még bele is trafál. Tényleg dühös vagyok,
amiért pont akkor érkezik, amikor én már feladtam. És nemcsak lélekben,
hanem a külsőmet is ehhez igazítottam.
- Arra számít, hogy beengedem?
- Tudom, hogy beenged.
- Maga bizonyára nős. Emellett egy szoknyapecér. Rányomul a
turistanőkre és jól szórakozik velük.
Túl erősen fogalmazok, ugyanis elkomolyodik.
- Nem vagyok nős. Nyomulni sem szoktam. Tény, ha valaki tetszik,
akkor teszek lépéseket. De csak hogy tudja, nem jellemző rám, hogy
bármelyik szoba előtt is ácsorgóm, és egy utas ágyába próbálom
bekönyörögni magamat. Már a múltkor is kisstílűnek nézett... Akkor speciei
azt fogalmazta meg, hogy le akarom húzni a jegyekkel meg a
programokkal. Most az jön, hogy kósza numerára vágyom, miközben az
asszony meleg étellel vár otthon?
- Tudja, mit? Nem érdekel, ha megbántottam, mert maga is megbántott
azzal a nyomorult koktéllal. Hogy nevezhet egy nőt víznek? Színtelennek és
szagtalannak...
- Innen fúj a szél?
 Nem válaszolok.
Tulajdonképpen innen.
És tudom, hogy baromi nevetséges meg gyerekes, de egy harminc körüli
egyedülálló nőnek nem pont építő jellegű jellemzés.
- Bemehetek?
- Minek?
- Szeretkezhetnénk...
Elképesztő egy alak.
Röhögni és sírni támad kedvem rajta egyszerre. Röhögni, mert annyira
őszinte, már-már kisfiúként beszél, és sírni, mert esküszöm, jó elkacérkodni
annak gondolatával, hogy átölel és magáévá tesz... Hogy a franc...
- Attól, hogy maga nem nős, nekem még lehet valakim.
- Akkor itt lenne.
- A barátnőm vőlegénye is csak ma jött. Mi van, ha az enyém holnap jön?
Fölemeli a kezét, és megtámaszkodik az ajtófélfán.
- Az nagy hiba lenne, mert addigra késő lesz.
- Késő? Mármint...
- Neki. Addigra maga az enyém.
Hogy miért tetszik ez a szöveg nekem, azt nem tudom megmondani.
Világéletemben utáltam az ilyen rámenős, magabiztos alakokat, de neki
olyan jól áll, és annyira magától értetődő, hogy képtelenség neheztelni az
őszinte szavaiért.
Az már mellékes, hogy nincs itt senki, aki lekésne bármiről is, mert
magányos vagyok, mint a kisujjam.
Talán a tekintetétől...
Talán a kisugárzásától...
Talán az illata miatt...
De valami miatt oldalra lépek, ami jelzi neki, hogy bejöhet.
 Brigitta! Óriási hibát követsz el!
Kiegyenesedik, majd lassan bejön. Körbevezeti a pillantását, megfordul,
és hosszan a szemembe néz.
- Ez már grépfrútos volt...
- Hogy beengedtem? - Bólint, miközben tetőtől talpig végigpásztáz. -
Valószínűleg meg fogom bánni.
- Nem hiszem...
Jól áll neki ez a halovány mosoly.
- Kicsit zavarban vagyok.
- Elmeséli, hogy tetszik Sevilla, vagy csapjunk inkább a közepébe?
- Tessék? - vigyorodom el.
- Bár olyan sokat azért még nem látott a városból...
- Hát nem...
Mibe akar belecsapni?
Most komolyan a szexre célzott?
Amikor felém indul, nem marad bennem kétely. Akaratlanul is kihúzom
magam, próbálom kerülni a tekintetét, de vonz magához.
Az a mocsok karizmája az!
Érzem, hogy az állam alá helyezi a mutatóujját, és kissé megemeli a
fejemet. Amikor találkozik a pillantásunk, szégyenlősen elmosolyodom. Az
ő szája is megnyílik, miközben beleharap az alsó ajkába.
- Ez a mosoly... Ez tetszik....
Érzem, hogy elpirulok, és ennek tudatától még jobban lángba borul az
arcom.
- Nem vagyok híve az egyéjszakás kalandoknak...
- És a hatéjszakásnak?
Összeráncolom a homlokomat, ekkor esik le, hogy igen, pontosan hat
éjszakát fogok még itt eltölteni.
 Tehát megtudta a recepción, hogy meddig maradok.
- Úgy nézek ki, mint egy kiéhezett szuka?
- Nem. De ennek ehhez semmi köze. Mármint a kiéhezéshez. Ha én
például egy nővel lettem volna az ezt megelőző órákban, most akkor is
kívánnám.
Próbálom visszatartani a nevetést, de nem megy.
- Jesszusom! Mondták már magának, hogy ritka pocsékul udvarol?
Felhúzza a vállát.
- Eddig bejött.
Csak a karizmád miatt.
Megigazítom a törölközőmet, mert tudatosul bennem, hogy csupán egy
kisebb csomónak köszönhetem, hogy még rajtam van. Másodpercek alatt
vizualizálom, hogy az anyag elenged, én meg pőrén maradok.
- Felöltöznék...
- Szerintem fölösleges...
Még közelebb araszol, a karja pedig a derekamra fonódik. Magához von,
de nem túl szorosan. Pont annyira, hogy az ember azt kívánja, még, még. A
szemembe néz, majd az ajkamra. Arra számítok, hogy hamarosan
megcsókol, de a másodpercek csak telnek, ő pedig némán figyel. Amikor
idegességemben nagyot nyelek, közelebb hajol, és megpuszilja a
homlokomat. Ettől annyira megzavarodom, hogy hirtelen semmilyen
módon nem tudok rá reagálni.
Gyerekként csókolta meg a homlokomat anyám utoljára.
Nem az a tipikus izgalom kerít hatalmába. Inkább sírni támad kedvem, és
fogalmam sincs, hogy ez jó, avagy rossz.
Érzem a borostáját, az illatát és azt a bizonyos kisugárzást, amitől
meginog a lábam alatt a talaj. Behunyom a szemem, mert szédülök.
 Az ajka az orrnyergemre simul, majd az orrom hegyére. Végül alig
érezhetően a számhoz ér.
Úgy teltek a napjaim, hogy nem gondolkodtam olyasmin, mint a csók. A
párkapcsolat, a házasság, a szex, vagy ezek hiánya számtalanszor
megfordult a fejemben, de maga a csók sosem. Pedig most, ahogy érzem az
ajkamon az övét, a legértékesebbnek és a legjobban hiányzó dolognak
tetszik.
Gyengéden puszilgat, majd hosszan rám tapasztja az ajkát. Mozdulatlanul
tűröm. Annyira jólesik, hogy úgy érzem, semmit sem tudnék hozzátenni
ehhez az egészhez. Az ő gyengédsége és akarata minden fölött uralkodik,
úgy tökéletes, ha csak hagyom magam.
A tenyere az arcomhoz simul, átfogja az állkapcsomat, és határozottan
ösztökél arra, hogy kinyissam a számat.
Amikor megérzem a nyelvét, átszakad a gát. Egyszerűen nem akarok
tudatában lenni annak, hogy mit teszek. Szorosan a nyakába kapaszkodom,
és mélyen csókolom vissza. Halkan felmordul, bizonyára meglepem a
mozdulatlanságom után ezzel a féktelen szenvedéllyel. Ő is hevesen csókol,
érzem, ahogy az állkapcsomat is megszorítja. A hátam a falhoz simul, ő
pedig a testével egyre inkább présel.
Egy pillanatra elszakad a számtól, a kezét pedig feljebb vezeti, és letolja
a fejemről a törölközőt. A nedves hajam a vállamra omlik, mire ő
elmosolyodik.
Ezután lejjebb szalad a tekintete, és megállapodik a rám tekert anyagon.
Jaj, azt még ne!
Dolgozik bennem a vágy, de még nem tartok ott, hogy anyaszült
meztelenül álljak egy csaknem vadidegen előtt.
Szerencsére nem próbálkozik. Újra a számra tapad, a tenyere pedig
immár a koponyámat masszírozza, mintha élvezné, hogy a nedves hajamba
túrhat. Hallom, ahogy beszívja a levegőt, és felsóhajt.
Egyre többet akarok belőle én is, ezért az inge alját kihúzom a nadrágból,
és becsúsztatom alá a tenyeremet. Forró a bőre és olyan... Olyan... Nem is
tudom megfogalmazni. Azt hiszem, olyan érzés, mintha sosem érintettem
volna még férfit. Nyilván voltak kapcsolataim, és akadtak kalandjaim is, de
ez az érzés, ami most tör rám, sosem tört rám attól, hogy megérintettem egy
férfit. A meleg bőre otthonossá teszi ezt a pillanatot.
Kihúzom a karomat, és gombolni kezdem az ingét. Én felülről haladok, ő
pedig alulról segít be. Pillanatok alatt kettéválik az anyag, ő pedig kibújik
belőle. Kíváncsi vagyok, ezért kinyitom a szemem. Csodálatos barna bőre
van, a mellkasszőrzete nem túl erős, az ízlésemnek tökéletes. Izmos, de nem
tűnik olyannak, mint aki konditeremben gyúrja magát.
Érzem, hogy a törölköző lazulni kezd, és sejtem, semmit sem tudok majd
tenni azért, hogy rajtam maradjon. Persze megfoghatnám, és
igazgathatnám, de az szembemenne az akaratommal, ugyanis azt akarom,
hogy szeretkezzünk! Eszemben sincs megállni.
Mint egy repülni készülő fióka, széttárom a karomat, és hagyom, hogy
aláhulljon az anyag. Ő válaszul kissé hátrébb dől, a szemembe mered, majd
a testemet is górcső alá veszi. Centiméterről centiméterre. Pontról pontra.
Én pedig ettől az érdeklődő és egyre feszültebb tekintettől jövök izgalomba.
Lángol a testem, fogadja a figyelmét. Nem ér hozzám, mégis képes olyan
tüzet korbácsolni bennem, ami hamarosan felemészt.
Végül halványan elmosolyodik.
- Ejha.
- A grépfrút címre hajtok - vigyorodom el.
- Ez narancs, baszki! Édes narancs. És ananász. Gránátalma... Barack és
cseresznye. Alma, körte és málna. Eper, szeder, áfonya...
Olyan átéléssel sorolja a gyümölcsöket, hogy kitör belőlem a nevetés.
 - Na ezt már szeretem!
A tenyerét a mellemre helyezi, és immár csöppet sem fogja vissza magát.
Mindenhol végigsimogat, olykor pedig hevesen megszorít.
Kioldom a farmerját, majd egy mozdulattal letolom. Ő kilép belőle, én
azonban nem állok fel, hanem hosszan kémlelem az ölét. Lassan felnézek
rá, szeretném kicsit elbizonytalanítani. Vagy meglepni... Vagy még jobban
felizgatni... Mindent szeretnék, mert minden reakciójára kíváncsi vagyok.
Ő megsimogatja az államat, majd a komoly tekintete ellágyul.
- A szőlőt kihagytam... - suttogja. Másnak talán viccesen hatna ez a
jelenet, engem azonban szinte az őrületbe kerget, úgy, ahogy őt is. A
kezemet az alsónadrágjára fektetem, ő pedig behunyja a szemét. - Banán...
Mangó... - Az ajkam megérinti a férfiasságát. Felszisszenve sóhajt. -
Görögdinnye vagy! A legfinomabb görögdinnye.
Imádom!
Szóval azért elég nagy meló egy csípős paprikától és egy hétköznapi
íztelen víztől eljutni a grépfrúton át a görögdinnyéig, de megéri.
Felhúz, majd megragad és megemel. A csípőjére ültet, miközben
ugyanannak a falnak támasztja a hátamat, ahol az előbb is álltam. Testünk
minden pontja egymásnak feszül, én pedig úgy érzem, magamba tudnám
fogadni az egész világot. Mindent akarok.
Lassan leereszt, megcsókolja a nyakamat, majd a kulcscsontomat. A
mellemhez ér, én pedig a hajába túrok. Körbecsókolja a köldökömet,
miközben az egyik térdhajlatomba vezeti a kezét, jelezve, hogy emeljem
meg a lábam. A vállán köt ki a vádlim, ő pedig akadálytalanul csókolhat
belém. Lágy és eltökélt. Először alig érzem, hogy hozzám ér, a testem egyre
jobban akarja az ingert. A hüvelyem vad pulzálással jelzi, hogy kész
magába fogadni őt. Belém csúsztatja az ujját, miközben lágyan csókolgat.
Egyre csak szorítani akarom, szinte görcsössé válók.
 Váratlanul feláll, hosszan a szemembe néz, majd ismét a lábam alá nyúl,
amit ezúttal a csípőjére húz fel. Kissé megemel, és akadálytalanul belém
hatol. Nem lassan. Nem finoman és fokozatosan, hanem hirtelen és tövig.
Enyhén felsikoltok, fájdalom jár át, ami lassan szelídül kéjjé.
 13. FEJEZET

Szeretném, ha itt maradna, ugyanakkor feszélyez is. Egymás mellett fekve

nézzük a plafont, az egyik ujja a nyakamat cirógatja.
Furcsa. Furcsa, hogy van, amikor nincs mit mondanod, mégsem gyilkos a
csönd.
Váratlanul feltámaszkodik és egy csókot nyom a számra.
- Megyek.
- Ó... - nyögöm ki, mintha egyfajta szemrehányás lenne,
pedig voltaképpen örülök neki.
Az elmúlt percekben átgondoltam, mi lenne az optimális. Az
semmiképpen, hogy szinte idegenként egymás mellett ébredünk. Eleve nem
vagyok ehhez hozzászokva, kicsit meg is vagyok szeppenve most, hogy
némiképp kijózanodtam.
Amikor feláll, és végigvezetem rajta a szemem, elmosolyodom.
Jól van, hiba nincs benne.
- Reggel akkor legyél a recepción, oké? - néz rám, miközben az ingét
gombolja be.
Nem tudom eldönteni, hogy sért-e ez az éles témaváltás, vagy tetszik.
- Persze... - Felülök, a takarót pedig magam elé húzom, ő to. vább
öltözik, ha finoman akarok fogalmazni, akkor is azt kell mondanom, hogy
úgy érzem magam, mint aki le van szarva. - Valami baj van?
Kiegyenesedik, majd csípőre teszi a kezét. Úgy vonja meg a vállát, ahogy
csak egy déli tudja.
- Mi lenne?
- Oké, csak kérdeztem.
Én aztán nem fogok itt fölösleges köröket futni.
 Az érzés, ami jelenleg bennem van, hogy örülök, amiért nem hagytam ki.
Nem vagyok hajlandó magam kellemetlenül érezni, amiért ágyba bújtam
vele, és nem is tudom megbánni. Minden pillanatát élveztem, ahogy ő is.
Felállók, azon szorgoskodom, hogy semmim ne látszódjon ki a takaró
alól. Miközben az inge derekát tűri a nadrágba, rám sandít, mintha
nevetségesnek tartaná a szemérmeskedésemet. Némi késztetést érzek, hogy
kérdéseket tegyek fel neki, de félek, hogy számonkérésnek tekintené.
Például kíváncsi vagyok rá, hogy innen hova megy. Hol lakik? Egyedül él?
Egyáltalán hány éves?
Elém lép, szorosan magához húz, és egy szenvedélyes csókkal búcsúzik.
- Jó éjt!
Déjá vu-m van.
- Jó éjt!
Az ajtóhoz sétál, majd elhagyja a szobát. Nem néz vissza.
Leülök az ágyra, arra eszmélek, hogy a szám belsejét harapdálom
idegességemben.
Ez most mi a franc volt?

***
Ezerszer megnyitom a Messengert, hátha jön egy bocsánatkérő üzenet vagy
magyarázat... Vagy bármi más...
Miért kérjen bocsánatot?
Tulajdonképpen még erre sem tudnék felelni. Nem bántott meg, nem
viselkedett taplóként... Egyszerűen csak hazament, hogy otthon töltse az
éjszakát. Végül is az ember, ha kapcsolatban él, akkor alszik csak együtt a
párjával, nem?. Mármint, ha kialakulóban van valami... Mi egyszerűen csak
jól éreztük magunkat.
Ági! Most csak te tudnál lelket önteni belém!
 Szinte hallak:
„Jó volt? Szóval jó! Akkor most mit ülsz itt, mint akitől elvették a
kedvenc játékát? Na és ha soha többé nem látod? Kit érdekel? Kamatyoltál
egy jót, és ennyi.”
Elmosolyodom, mert valóban hallom a hangját. Fantasztikus az ember
elméje. Olyan részleteket képes felidézni, amikre a hétköznapokban nem is
emlékszünk. Például, hogy mindig kicsit felhorkantott beszéd közben. Pont
úgy, mint amikor valaki mulat magán. De nála ez a horkantás bármikor
jöhetett: csodálkozásból, dühből vagy akár csak szimpla elmélkedésből is.
Minden horkantása más volt, és most a lehető legtökéletesebben hallottam,
hogy melyikkel mondja nekem a magáét.
Néha haragudtam a pozitív életszemléletére. Igen, haragudtam, mert úgy
éreztem, hogy nem fókuszál a problémára, töretlenül hisz benne, hogy
minden jóra fordul. Amikor már jócskán benne volt a betegségben, akkor is
haragudtam... Mindig jött valami új és új baj... Mindig fájt valamije, és
mindig megmagyarázták az orvosok, hogy ez csak ez vagy az, de
semmiképp sem függ össze a rákkal. Na ez az, amit én nem hittem el. Ő
azonban igen. Vagy csak úgy érezte, nem tehet mást, mint hogy abban hisz,
amit a doktorok mondanak. Emlékszem, amikor kórházba került, mert ment
a hasa és hányt. Mielőtt bement az ügyeletre, felhívott, hogy pokoli szarul
van, de ne aggódjak, mert tulajdonképpen ő már megszokta a kemo miatt,
hogy állandóan a vécékagylót támasztja. Hallottam a hangján, hogy kivan,
de a szavai teljesen mást tükröztek. Aztán a vizsgálatok után felhívott, és
elújságolta, hogy ennek a hányás-hasmenés dolognak tényleg nincs köze a
betegségéhez, valószínűleg csak egy vírus. Én pedig visszakérdeztem: „De
biztos?” És a nevetős horkantásával válaszolt: „Biztos, Brigi! Nyugi, ez
nem dagi!”
Becézte a daganatot.
 Dagizta a daganatot.
Mintha az egy vendég volna, akivel ha kedvesen és szívélyesen bánik,
akkor egy idő után továbbáll, hiszen senki sem él vissza a vendéglátó
jószívűségével.
Ma már tudom, hogy ezzel a becézéssel is csak elodázni próbálta a
problémát. Mind a körülötte lévők életében, mind a sajátjáéban. Felfogta,
hogy rákos, tudta, hogy az életéért küzd valamilyen szinten, de sosem
kommunikálta így. Erős volt, pedig belül bizonyára őrlődött. A végén pedig
kiderült, hogy a kór áttéteket képezett a testében, és tulajdonképpen minden
fájdalma, apróbb betegsége a rák miatt volt. A dagi miatt.
Sevilla.
Vajon mit szeretett benne annyira?
Igaz, még nem vagyok itt régóta, de hogy őszinte legyek, engem még
nem értek olyan kedvező benyomások.
Raulon kívül.
Ő azért elég kedvező benyomás volt.
Na igen. Végül is Ági is egy férfi miatt vonzódott Sevillához, még ha az a
férfi magyar volt is.
Görögdinnye.
Baromira remélem, hogy a kedvenc gyümölcse.
Felnevetek kínomban.
Lehet, hogy nem is szereti a görögdinnyét.
Mi van, ha a grépfrút a kedvence?
Uram bocsa’, odavan az erős paprikáért?
Nem mindegy, Brigi?
Megvolt.
Szép volt, jó volt, pipa.
 14. FEJEZET

Bár nem egyeztettem Anikóékkal, a reggeli közben összefutunk, így egy

asztalhoz ülünk. Figyelem őket. Ahogy András megfogja a kezét... Ahogy
teát hoz neki... Ahogy körbeöleli őket olyasmi, amibe más ember nem
férkőzhet be.
Szerintem ez az egyik csodája a szerelemnek. Két ember úgy tünteti ki
egymást a figyelmével, hogy abból kirekeszt minden mást. Nemcsak
személyeket, hanem az élet egyéb területeit is. Hiszen ha szerelmesek
vagyunk, minden kerek. Nem számít, hogy kevesebb a pénzünk, nem
fókuszálunk a tanulásra vagy a munkára. Nem szükséges drága szórakozást
keresni, bőven elég a kanapén heverni a másik karjában. Nem kellenek
gyertyafényes vacsorák, elég együtt megenni egy szendvicset a teraszon.
Nem kellenek világjáró utazások, elég elvonulni az erdő közepére az
univerzum elől...
Szóval ezt érzem most rajtuk.
Az igazi szerelmet.
És ez olyannyira megható és gyönyörű, hogy már örülök, amiért András
utánunk jött.
- Én ma megmutatom Andrásnak, amit tegnap körbejártunk. Nagyon
érdeklik a fazekasműhelyek. Velünk jössz?
- Nem - kortyolok bele a kávémba. - Egy andalúz lovardába megyek.
- Ó, az már a gépen is tetszett neked. - Bólintok. András feláll, hogy
hozzon még egy kis gyümölcssalátát. Mikor eltávolodik, Anikó folytatja. -
Akkor sikerült valami csoporthoz csatlakoznod?
- Igen, jelentkeztem.
- A recepción?
 - Raulnál.
Leteszi a teáját, én is félretolom a kávéscsészémet.
- Ráírtál?
- Rá.
Somolyog egy darabig, majd kissé előrébb dől.
- Fogadjunk, hogy forró esetbe bonyolódtatok.
- A forró az igaz.
- Hogy érted?
- Lefeküdtem vele. - Nyilván meglepem Anikót, nincs hozzászokva tőlem
ehhez a tempóhoz. Viszont látom, hogy András már szedi a salátát, és
hamarosan visszatér. - Konkrétan felhívtam a szobámba. Vagyis
megkérdezte a szobaszámom, én meg megmondtam neki. Utánam jött.
- Micsoda?
- Szexeltünk egyet, utána meg lelépett.
Anikó hátradől, mintha emésztenie kéne az elhangzottakat.
Mondjuk, nekem is emésztenem kell, nem csak neki.
Maga mögé kémlel, látja, hogy szerelme még el van foglalva.
- Hogy érted, hogy lelépett?
- Nem aludtunk együtt. Csak így.
- Ja! Csak mert kicsit olyan furán mondtad. Mintha faképnél hagyott
volna.
- Azt azért nem. Bár különös volt... De mindegy. így alakult, és kész.
Újra vigyorogni kezd.
- Na és?
- Ugye nem kell tinilány módjára kielemeznem a történteket?
- Csak annyit mondj, hogy jó volt-e.
Bólogatok, érzem, hogy elpirulok közben.
- De Andrásnak egy szót se!
 - Dehogy!
Az emlegetett férfi épp visszatér az asztalhoz. Leteszi a gyümölcshalmot,
nekem pedig összeugrik a gyomrom, amikor végignézek rajta. Van a tálon
minden: dinnye, barack, alma, körte, grépfrút...
- Szóval akkor ma lovardába mész? - szólal meg váratlanul András,
miközben leül. Helyeselek, ő pedig Anikóra néz: - Szívem, ez jó ötlet. Mi is
elmegyünk majd valamelyik nap?

***
Lovaglócsizmával nyilván nem készültem, de úgy vélem, a sportcipő is
éppen megteszi. A hátizsákomba dobok egy papucsot, ha esetleg hazafelé
úgy döntök, hogy meg kéne szabadulnom a zárt lábbelitől. Belebújok egy
sportnadrágba és egy szűk pólóba. A hajamat a fejem tetejére copfozom, és
felteszek egy halovány sminket is.
A tükör elé lépve alaposan megnézem magam, miközben felsóhajtok:
- Jó ég, mint egy macskanő...
Totál feketében vagyok. Szűk feketében. Persze kényelmes, sportos
anyagból van minden, de akkor is tagadhatatlanul szexi.
Talán, ha a derekamra kötnék egy pulcsit...
Persze. Harminc fokban ez aztán vitathatatlanul jó ötlet.
Az órámra nézve megállapítom, hogy merengésnek helye nincs, ugyanis
idő van.
Tökmindegy, mit szólnak majd az útitársak. Úgysem ismerek közülük
senkit.
Leérve a recepcióra kissé csalódott vagyok.
Én jöttem korán?
Vagy lekéstem a csoportot?
 Előkapom a telefonomat, de az órát látva megnyugodhatok, hiszen
időben vagyok még.
Hol vannak a többiek?
A pulthoz megyek, hátha sikerül valamit kiderítenem, ám ekkor jön be a
hotelbe Raul.
Hú. Izé...
Szó se róla, sokkol rendesen.
Egy viszonylag szűk szárú farmert visel, a kezében egy olyan
cowboykalap-féleség van, a farmeringe ujja pedig fel van gyűrve.
Még jó, hogy nem veszkócsizmát visel.
Rajta is sportcipő van, de ettől még határozottan egy vidéki fiúnak néz ki.
Biccent a recepciósnak, majd megáll előttem.
- Kész vagy?
Egyszerű a kérdés, ám elég bonyolulttá teszi a közben elengedett mosoly.
Elbizonytalanít. Barátságosnak tűnik, így nem kérdés, hogy innentől így
kommunikálunk. Elkönyveltem fent, hogy bármikor is futok majd vele
össze, tárgyilagos és kimért leszek. Persze, ha ágyba akar vinni, állok elébe,
de a szívemet megóvom. Most azonban... Ez a somolygás... Ennek üzenete
van.
- Igen. Remélem, így oké a szerelésem. - Végignéz rajtam, és még
szélesebbre húzódik a mosolya. - Ez kényelmes... Meg... Szóval jó lesz,
ugye?
Kissé közelebb lép, és letesz a pultra egy kulcsot. A recepciós rögtön
elveszi, ő azonban csak a szemembe néz.
- Bearanyozod a napomat... - Újra végigmér, gondolom, arra céloz, hogy
kedvére stírölhet ebben a cuccban. - Indulhatunk?
- Mármint... Kint van a vezető?
- Én kísérlek el.
 - Te?
- Igen. Vagy van ellene kifogásod?
- De hol a csoport?
- Nincs csoport. Az andalúz lovardára kevesen jelentkeznek. Bár
megjegyzem, ha lenne csoport, akkor is leválasztanálak róla.
Nagyot nyelek, miközben realizálom, hogy nagyjából az egész napomat
vele fogom tölteni. Ez egyrészről boldoggá és izgatottá tesz, másrészről
azonban kicsit frusztrál.
- Hát... Nem is tudom, mit mondjak...
- Valami sapkád nincs? Vagy kalapod? Elég erősen fog sütni a nap.
- Nincs.
- Jól van, sebaj, majd szerzünk. - Mintha parancsba lenne neki adva,
bizonyos időközönként végignéz rajtam. Ez azért elég zavaró. No meg
izgalmas... Megfordulva elindul, én pedig követem. A hotel előtt egy Land
Rover áll, mögötte már gyűrűzik a sor. Páran nyomják a dudát, ő pedig csak
felemeli a kezét bocsánatkérőn. - Igyekezzünk, mert meglincselnek. -
Gyorsan bepattanunk, és már gázt is ad. Kihajt a szűk utcából,
meglepődőm, amikor a főút szélére húzódik és megáll. Kicsatolja magát,
majd szinte azonnal felém hajol, hevesen, és mélyen csókol meg. Nehezen
reagálok, de amikor megérzem a nyelvét a számban, átjár az a bizonyos
bizsergés. A legszíveseb
ben rögtön az ölébe pattannék, ám ő kicsit visszább húzódik, majd
megsimogatja az arcomat. - Így mégsem köszönhettem
neked a szállodában.
- Hát... Ez igaz.
- Hogy aludtál?
- Jól.
Hazudok, de igazából mindegy.
 Este még órákig kattogtam a történteken, és ezt bizonyára ő is sejti.
- Ugye nincs ellenedre, hogy velem jössz?
- Nincs. Csak megleptél. Azt hittem, van erre is egy csoportod...
Elnémulok, mert a keze becsúszik a combom közé. A vékony szűk nadrág
anyagán keresztül minden érintését tökéletesen intenzíven érzem. A tenyere
forró, a mozdulatai pedig gyengédek.
A fülembe suttogja:
- Hazudsz. Alig tudtál aludni, mert rám gondoltál...
- Szerintem összekeversz magaddal...
Benyomja a kezét az ülés és az ülepem közé, majd kissé megemeli a
karját, ami olyan, mintha saját maga felé lökne. A kezem a vállára fekszik.
- Én nem tagadom, hogy rád gondoltam.
- Én sem tagadnám. De nem hazudok. Nem úgy volt.
Nem tudom, miért mondom neki ezt, de tetszik a reakciója. Elvigyorodik,
majd a homlokát az enyémnek tapasztja.
- Jól van... Hazudj csak... - Lágyan megcsókol, visszaül a helyére, majd
becsatolja magát. Látom rajta, hogy nincs megsértődve, sőt élvezi az
incselkedésemet. - Akkor irány Andalúzia igazi arca.
 15. FEJEZET

Egy darabig nézem, ahogy vezet. Magabiztos, így nyilvánvalóan számára

ismert helyre megyünk.
- Messze van?
- Nem. Sevilla szélén. - Felém fordul egy pillanatra, majd végigmér,
mintha abból kiolvasható lenne a kérdésére a válasz. - Ugye nem vicceltél?
Tényleg tudsz lovagolni?
- Mert?
- Csak mert nem sétálni viszlek a lovardába.
- Lovagolni fogunk? - kezdek fészkelődésbe. Tényleg biztosan ülök
ezeken a csodás négylábú jószágokon, de akkor is évek teltek el az utolsó
lovaglásom óta.
- Te ma többször is... - motyogja a mosolya alatt.
Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, de tény, hogy száguldozni
kezd az ereimben a vér már a megjegyzésétől is.
Tehát ő is jól érezte magát.
Annyira, hogy újra szeretné.
- Évek óta nem ültem lovon.
- Ez nem olyasmi, amit el lehet felejteni.
- Jó, de lesz valaki, aki majd vezet... Ugye? Vagy fogja a szárat...
Hosszabban rám néz, miközben összeráncolja a homlokát.
- Mi van? Őszintén... Te milyen lovaglásra számítasz? Azt hiszed, mint a
gyerekeket, felültetnek majd a ló hátára, és egy kifutóban, száron sétáltatva
a lovat, mész vele pár kört?
- Nem egészén... De...
 - Kilovagolunk a közeli erdőbe. Csodálatos idő van. Ott, a lombok között
hús lesz a levegő.
Húha!
Na az még csak hagyján, hogy mikor ültem utoljára lovon, de terepen
aztán pláne rég voltam. Azt hiszem, tizenhét évesen...
- Terepre akarsz engem vinni egy ismeretlen lóval?
Felnevet, közben pedig megcsóválja a fejét.
- Majd bemutatkoztok egymásnak előtte.
Egyem meg, de vicces.
- Azért olyan profi nem vagyok. Nem versenylovas vagyok, csak azt
mondtam, hogy régen lovagoltam.
- Az pont elég lesz.
Mi tagadás, sikerül teljesen idegbe hoznia. Arra eszmélek, hogy remeg
kezem-lábam, és a pillanatát is elátkozom annak, amikor kitaláltam, hogy
megnéznék egy hamisítatlan andalúz lovardát.
Most őszintén!
Csak az én elmémben van drasztikus különbség a között a két dolog
között, hogy megnézek egy lovardát, vagy hogy elmegyek lovagolni?
Mindenesetre a tény, hogy hamarosan bajban leszek, sikeresen lelomboz,
és eltereli a figyelmemet róla. Ugyanis a csókja óta megrögzötten figyeltem
a kezét, és minden pillanatban elképzeltem, hogy újra hozzám ér.
Ébresztő! Lovagolni fogsz!
- Nyugodj meg! - szólal meg kedvesen. - Az andalúz lovak csodálatosak.
Jól kijönnek az emberrel és könnyen fegyelmezhetők. Ráadásul ezek hozzá
vannak szokva, hogy idegenek ülnek fel rájuk. Tehát nem lesz gond.
- Te rendszeresen lovagolsz?
Hosszan bólogat.
 - Igen. A nagybátyám tartott régen lovakat, és hétvégén, amikor összejött
a család, mindig lovagoltam az unokatestvéreimmel.
Na végre beszél magáról.
- Itt születtél Sevillában?
- Persze. - Egy másodpercre rám néz. - És azt hiszem, itt is fogok
meghalni.
- Azért az még odébb van.
- Nyilván. De az ember ennyi idősen már tisztában van azzal, hogy mi az,
amit fel tudna adni, és mi az, ami nélkül nem tudna létezni.
Elgondolkodom a szavain. Igazat kell adnom neki.
- Hány éves vagy?
- Harmincnégy.
Pár másodpercig kivárok, hátha ő is visszakérdez, de nem teszi.
Gondolatban meg is dicsérem, amiért nem faggat egy nőt a koráról. Bár a
harminc évemen nincs mit takargatni.
- Na és ha már így kitértél rá, hogy mi az, amit fel tudnál adni, és mi az,
amit nem... Akkor... Szóval mi az, amit nem?
- Sosem tudnék máshol élni például.
- Ezzel nem vagy egyedül. Én is imádok Budapesten lakni, és eszemben
sincs lakhelyet váltani...
Elmosolyodik, talán azt hiszi, hogy csak vissza akarok vágni, pedig ez az
igazság.
- Ragaszkodom a szabadsághoz.
Oké, ez már érdekesebben hangzik.
Meg sértőn.
- Mire célzol?
- Nem szeretem lekötni magam.
- Úgy érted, egy párkapcsolatban?
 - Semmiben. Nem szeretek időre kelni vagy menni valahova. Nem
szeretem, ha vannak napok, amikor az ember ugyanazt csinálja. Például a
haverom minden hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton edzőterembe jár.
Ettől totál rosszul vagyok, és esküszöm, pezsgőt bontanék, ha egyszer
csütörtökön menne le gyúrni.
Ügyes kitérő.
- Akkor ezért nem vagy nős.
- Soha nem is leszek.
Most azért meglep.
Nyilván nem kéne magamra vennem, de azért elég frusztráló ilyet hallani
tőle.
- Azt gondolod, hogy ezt így előre eldöntheti az ember? - Hunyorogva
rám néz, mintha nem értené, mire célzok. - A szerelem felülírja az
akaratunkat.
- Nem, nem... Félreérted. Én azért nem nősülök meg... Szóval azért, mert
azzal tönkretenném más életét.
- Zavaros, amit mondasz.
- Pszichológiai eset vagyok - nevet fel. Én is elmosolyodom, de egy
pillanat erejéig azért elmélázom rajta, hogy mi van, ha ez igaz. Szinte
semmit sem tudok róla, mégis itt ülök a kocsijában, és hagyom, hogy
vigyen oda, ahova csak akar. Bizonyára ráérez a félelmemre. - Nem vagyok
sorozatgyilkos, ne aggódj. - Megköszörüli a torkát. - Érzelmileg szoktam
tönkretenni embereket... Nem tudatosan... Ilyen vagyok.
- Egyre kevésbé értelek.
Pár másodpercig a visszapillantó tükörbe néz, majd témát vált.
- Mivel foglalkozol?
- Marketinggel.
- Az elég izgalmas...
 Érzem, tudom, csak azért mondja ezt, mert nem akar arról beszélni, ami
szóba került. Úgy teszek, mintha a lovaglásra koncentrálnék, de ismerem
magam, egész nap ezen fogok kattogni: „pszichológiai eset vagyok”, meg
azon, hogy „érzelmileg szoktam tönkretenni embereket”.
Remek.

***
Földúton hajtunk az erdő szélén, bennem pedig újra és újra felidéződnek a
megjegyzései. Már-már kezdek bepánikolni, amikor egy tisztásra érve
épületek tűnnek fel.
- Ez a lovarda?
- Igen.
- Legalább választ kaptam arra, hogy miért terepjáróval jöttünk.
- A Roveremre célzol? Egyszerű a válasz. A világ legjobb autója.
Nézőpont kérdése.
Bár tény, hogy luxuskategóriába tartozik, kívül-belül lehengerlő, de ezt
csak most nézem meg jobban, hogy szóba kerül. A metál, világosbarna
külsőhöz barna bőr belső dukál, amit a kormány és a műszerfal
krómbetétjei még férfiasabbá és elegánsabbá tesznek.
Amikor egy férfi és egy nő közelít felénk, bevallom, megkönnyebbülök.
Tejó ég! Mitől féltem?
Kiszállunk, Raul vált pár szót a párral, majd felém fordul.
- Előkészítették a lovakat, úgyhogy mehetünk is. Ha visszaértünk,
tartanak nekünk egy kis bemutatót.
- Bemutatót?
- Semmi extra, csak hogy mitől olyan különleges az andalúz ménes.
Kitűnően idomíthatóak, bizonyára valami táncot adnak majd elő.
Legalábbis ez a tapasztalatom. De gyere, először fel kéne venned valami
védőfelszerelést. Kobak, csizma vagy lábszárvédő mindenképpen kell.
A nő segít méret szerint kiválogatni a kellékeket. Ezután a lovakhoz
kísérnek, amelyek egy farúdhoz vannak kikötve. Ösztönös mosoly jelenik
meg az arcomon, és gyermeki izgalom jár át.
Hiányzott.
Nem is tudom, miért hagytam abba a lovaglást.
Kislányként a mindeneim voltak. Tisztán emlékszem az óvodás éveimre.
Alig vártam, hogy értem jöjjenek, mert tudtam, hogy a délutáni program az
lesz, hogy elmegyünk egy Budapest melletti településre, és lovagolhatok.
Plüsslovacskáim voltak, lovas kulacsom, lovas pizsamám és ágyneműm...
Az ember szíve mindig visszatalál a gyerekkorához.
Végigfuttatom a kezem a szürke kanca sörényén, ami selymesen lágy.
- Illik hozzád... - szólal meg mögülem Raul.
- Tényleg?
- Seherezádénak hívják.
- Seherezádénak? Egy andalúz lovat?
- Sevillában lépten-nyomon szembe fog jönni veled az arab kultúra.
- Miért?
- Egész Andalúzia a móroknak köszönhető. Nem véletlenül sok itt máig a
mecset.
- Viszont mélyen gyökerezik a katolikus hit is.
- Igen. És szép számmal akadnak itt zsidók is. De visszatérve
Seherezádéhoz... Azért illesz hozzá, mert téged is képes lenne az ember
ezeregy éjszakán keresztül csak bámulni és hallgatni...
A kancához fordulok, amelynek valóban minden porcikája lenyűgöző. A
mozdulatai nyugodtak és előkelők. Elegáns és kecses, noha nem túl nagy
termetű, és gömbölyödik, ahol kell. Nem tipikus versenylónak néz ki,
hiszen a lába sem hosszú, mégis úgy érzi az ember, amikor ránéz, hogy egy
vágtában lehagyná vele az egész világot. Mindennap, minden éjjel tudna
valami meglepetéssel szolgálni, úgy, ahogy az igazi Seherezádé is szolgált a
szultánnak.
- Fel kéne rá ülnöm, igaz?
Szerencsére a fickó letesz egy dobogót a lábam elé, ami igencsak
megkönnyíti a „lóra fel” attrakciómat. Amikor elhelyezkedem, vadul
zakatol a szívem.
- Na milyen?
- Teljesen izgatott lettem. Olyan érzésem van, mintha életemben most
először ülnék lovon. Kicsit bizonytalan vagyok.
- Nyugi, ő segíteni fog neked.
Valóban segít, ugyanis nem türelmetlen, nem rángatja a fejét, szinte
ráérez arra, hogy mit akarok. Bár az is lehet, hogy már ezerszer ment végig
a kijelölt túraútvonalon, es ha semmit sem csinálnék, akkor is tökéletesen
végigjárná azt.
Raul egy valamivel magasabb, fekete lóra ül fel, amelyet időnként
gyengéden megpaskol.
- Ismered őt?
- Hogyne, ő Pasión.
- Pasión?
Sejtem, mit jelent a szó, mert hasonlóan hangzik, mint angolul, ő azonban
kimondja.
- Szenvedély. - Megáll mellettem a lovával, és mélyen a szemembe néz. -
Illik rá, nem igaz?
- Hát... Nem tudom...
- Ő nem olyan kezes bárány, mint Seherezádé. Viszont imádom, hogy
nem kell ösztökélni a tempóra, és bármilyen kancának át tudja adni a
ritmust. Mindegyik vakon követi.
- Kicsit úgy érzem, mintha magadról is beszélnél.
- Talán kezded már érteni.
- Mit?
- Hogy úgy lesz, ahogy mondtam. Ezt a pár napodat, amit itt töltesz,
teljesen fel fogom forgatni.
Még közelebb irányítja a négylábúját az enyémhez, a két ló szerencsére
jól tűri egymás közelségét.
- Kezdesz modoros lenni.
Felnevet.
- Ez csak simán a sevillai őszinteség.
Elindul, én pedig jó darabig csak bámulok utána. Nem adok utasítást
Seherezádénak, mégis magától Pasión nyomába ered.
Még igaza is van Mr. Karizmának.

***
Kár volt így tartanom a lovaglástól. Igazából semmi dolgom nincs, csak
hogy Seherezádé hátán maradjak. Valóban nem szükséges irányítanom.
Raul megáll előttem, majd leszáll Pasiónról. Megragadja Seherezádé
kantárját, és felnéz rám.
- Gyere, szállj le kicsit.
Átemelem az egyik oldalra a lábam, ő pedig megragadja a derekamat, és
hagyja, hogy lecsússzak a ló oldalán. Amikor földet érek, ő azonnal a
számra tapad.
Vadul csókol, kicsit már ijesztően is, de kár tagadnom, vágyat korbácsol
bennem. A csípőmet a sajátjához vonja, megremegek, amikor megérzem a
férfiasságát. A hevessége rám is átragad, simogatom, ahol csak érem.
 A két kantárt az ösvény szélén álló fához hurkolja, lecsatolom a
kobakomat, mielőtt megragadja a kezemet.
- Hova akarsz vinni?
- A susnyásba.
- Micsoda? - nevetem el magam, mert vonszolni kezd.
Amikor beérünk a fák közé, felém fordul, és két keze közé fogja az
arcomat. Lép egyet, hátrébb kényszerít, a hátam pedig egy fának ütközik. A
keze az államra feszül, és vad csókot nyom a nyakamra.
- Most le foglak vetkőztetni.
- Biztos, hogy nem! - kuncogom.
Egyáltalán nem érdekli az ellenkezésem, ugyanis leguggol, és egy
mozdulattal lehúzza a bokámig a sztreccsnadrágomat. Ijedten körbenézek,
de mire feleszmélek, már a bugyim is ugyanott köt ki.
- Raul... - suttogom. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...
Megérzem az ölemnél a meleg ajkát, mire akaratlanul széjjelebb teszem a
lábamat. Amikor belém csókol, a tenyerem a fejére csúsztatom.
Ó!
Váratlanul föláll, majd a számba suttogja:
- Azt akarom, hogy a lombokat nézd! A lombokat és az eget. Hogy olyan
szabad legyél közben, mint a madár. Hogy azt érezd, tiéd az egész világ.
Alig észrevehetően bólintok, ő pedig visszaereszkedik a lábam elé.
Felfelé irányítom a tekintetem és megtámasztom a fejemet, miközben
kinyitom a szemem. A magasban ágak ringatják a zöld leveleket. Néha a kis
szellő egymásnak löki őket, majd újra szétválnak. Hallom a saját sóhajomat,
a szellő hangját és a levelek táncát. Az égbolton mindössze egy felhő kúszik
keresztül a kéklő határon. Habos és kerek. Szinte érzem, hogy rám simul,
mint gyerekkoromban a kedvenc puha pokrócom.
 Egyáltalán nem feszélyez már, hogy megláthat minket valaki, ugyanis
biztos vagyok benne, hogy itt és most csak mi vagyunk. Egyszerűen más
embernek nincs most itt helye. Olyan ez a pillanat, mint a szerelem érzése,
amibe nem férkőzhet be más. Annyi a különbség, hogy a mi esetünkben
nem lehet szerelemről beszélni, csupán vágyról.
Remeg a testem, néha lehunyom a szemem, el akarok merülni a kéjben.
Amikor rám tör a visszatarthatatlan mámor, kinyitom a szemem és egy
pontot kémlelek. Egy levelet, ami ide-oda himbálózik. Lassan és kicsit... A
ritmusa éppolyan, mint Raul nyelvének.
Én vagyok az a levél...
És bár tavasz van, mintha az ég egyetértene velem abban, hogy ahhoz a
levélhez vagyok hasonló, amikor elsodor a kielégülés, a levél váratlanul
elválik az ágtól, és vad köröket írva le először a lágy szellőtől feljebb
pördül, majd lassan ereszkedik a föld felé.

***
A nyelve a számba hatol, miután halkan suttogja:
- Ébresztő!
Elmosolyodom, de nem akarom még kinyitni a szememet.
Helyette kuncogva kérdezem:
- Szereted a görögdinnyét?
- Imádom. Miért?
- Mennyire?
- A kedvenc gyümölcsöm.
Az, hogy a múlt éjjel ahhoz hasonlított, a jelenlegi zaklatott
állapotommal együtt nevetésre sarkall. Ő is kacagva csókol az ajkam közé.
- Mi van? - kérdezi.
- Féltem, hogy nem is szereted a dinnyét.
 - Te tiszta bolond vagy.
- Mondja ezt az, aki lerángatott a lóról, és nekitámasztott egy fának.
- De még csak a hátadat támasztottam neki. - Na ekkor azért kinyitom a
szememet. Hátrébb lép, miközben az övét bontja. - Megfordulnál, ha szépen
kérlek? - Alig bírom visszatartani a nevetésemet. A hangsúly és a szavai
viccesek, ugyanakkor izgatóak. Lassan mozdulok, nem teszem egyből azt,
amire kér, mire ő somolyogni kezd. - Ne húzd az időt! - Megfordulok, a
derekam köré fonja a karját, és közel bújik hozzám. A tarkómra simul a
másik tenyere, ahogy a hajamba túr, mire ösztönösen döntöm előrébb a
fejem és a törzsem. Arra számítok, hogy váratlanul vesz majd birtokba, de
lassan hatol belém, ugyanakkor mélyen. A fájdalomtól először próbálok
kiegyenesedni, ám ő nem lép hátrébb. - Shhh... Mindjárt jó lesz... -
Előrevezeti a kezét, és simogatni kezd, hogy az ingerléssel felülírja a
fájdalmamat. Amikor újra megmozdul, átjár a kéj. A kezdeti kellemetlen
érzés már a múlté, egyre intenzívebb mozgásra vágyom én is. Elébe
megyek a mozdulatsorának, mire felsóhajt. - Hát jó...
Vadul hatol belém, én pedig élvezem, hogy ilyen nyers szenvedélyben
fürödhetek.
 16. FEJEZET

A két ló egymás mellett halad, úgy látszik, Seherezádé így is képes

Pasiónhoz igazodni. Olykor Raulra sandítok, mire ő elmosolyodik.
- Nem mondtál egyértelmű választ arra, hogy van-e vőlegényed.
Meglep a kérdése, azt hittem, tisztán érthető volt, hogy a múltkor csak
húztam őt.
- Nincs. De fontos ez?
- Tulajdonképpen nem. És akkor... Csak az volt a cél, hogy a barátnőddel
utazzatok?
- Nem egészen... Ez kicsit bonyolultabb.
- Kitalálom. Összeveszett a barátjával, idemenekültetek, ő meg utánajött.
Megrázom a fejem, miközben azon gondolkodom, hogy van-e ahhoz
jogom, hogy megtörjem ezt a pillanatot. Magam miatt. Végre boldog
vagyok, élvezem, hogy süt a nap és csicseregnek a madarak. Hogy van
jogom megemlíteni a halált?
- Volt egy harmadik barátnőnk. Áginak hívták. Tavaly halt meg. Az ő
kedvenc városa volt Sevilla, mi pedig megígértük neki, hogy egyszer
visszatérünk ide a nevében.
Nem akarok ránézni, de érzem, hogy ő le sem veszi rólam a szemét.
- Bocsánat. Nem akartam így belegyalogolni a dolgokba.
- Én először nem akartam utazni, Anikó azonban hajthatatlan volt, és
elintézett mindent. Nem bánom, mert az utóbbi napokban számtalan
emléket felidéztünk a barátnőnkről, és végre nem csak bőgtünk.
Hosszú perceken át hallgatunk. Nem ismerem annyira Rault, de azt
hiszem, ez idáig még egyszer sem hoztam olyan helyzetbe, hogy ne tudjon
mit mondani.
 A lovak patájának tompa dobogása a földúton, az apró fújtatásuk és
prüszkölésük, az ágak és levelek közt beszűrődő napfény és az abban
táncoló felvert porszemek mind egyfajta kíséretet adnak nekünk.
- Miben halt meg?
- Beteg volt. Rák.
- Ilyen fiatalon?
Bólintok. A halál mindig ugyanúgy fáj, de mégis sokkal
igazságtalanabbnak és dühítőbbnek érezzük, ha valaki olyanra csap le,
akinek még lett volna dolga ebben a világban. Pedig ha belegondolunk,
kinek nincs?
Van igazságos halál?
Mindegy, kit visz el a halál, mindig ugyanazt az érzést hagyja maga
mögött.
Ugyanazt a fájdalmat.
Ugyanazt a fásultságot.
Ugyanazt a reménytelenséget.
- Szóval emiatt jöttünk Sevillába.
- El tiempo lo cura todo... - suttogja.
- Tessék?
- Mindegy, egyébként is hülyeség, mert nem értek vele egyet.
- Mit mondtál?
- Hogy az idő gyógyít. - Belenéz a szemembe, majd elfordul, mintha
tartana attól, hogy faggatózni kezdek. - Többször volt itt, hogy ennyire
kedvelte ezt a várost?
- Igen. De valójában egy magyar fiú miatt volt a mindene Sevilla. -
Érzem, hogy újra rám néz, bizonyára ez érdekesen hangzik a számára. - Itt
esett először szerelembe. Olyan igaziba. Nem egy spanyolba, hanem egy
magyarba. De ettől még Sevillával azonosította ezt az érzést. Ha
szerelemről volt szó, mindig Sevillát emlegette, pedig azóta férjhez ment és
szült két gyereket.
- Lehet, hogy nem ahhoz ment feleségül, akihez kellett volna.
- De. Ahhoz. Páratlan házasságuk volt. Ági sosem azért a fiúért
epekedett, vagy azért az érzésért, hanem csak a fiatalságért. Bár nem volt
öreg, de harminc fölött néha azért már nosztalgiázik az ember.
Közeledünk a házhoz, és ezt őszintén szólva nem is bánom. Nem
terveztem, hogy bármit is elmondok majd Ágiról Raulnak. Anikóval már
számtalanszor megbeszéltük, hogy igazából mindegy, kinek mit mesélünk,
úgysem fogja megérteni senki.
- A halállal csak egyféleképpen lehet vitázni... Csak egyféleképpen lehet
legyőzni. - Felé fordulok, de nem szólalok meg. Ő mereven néz előre. - Az
élettel.
Ügetésre vált Pasiónnal, így nincs lehetőségem rákérdezni. A szavai itt
csengenek a fülemben, és azt súgják, Raul nem olyan felelőtlen és csélcsap,
mint amilyennek látszik.

***
Bevezetnek minket egy csarnokba, majd leültetnek egy padra. Páran vannak
még az épületben rajtunk kívül, de nem mondhatnám, hogy turisták
tömkelegé látogatott el ide.
- Most lesz az az előadás?
- Igen. Jó pár lovuk van betanítva. Sokszor flamencóval egybekötött
lovas show-t adnak, de azt hiszem, most csak ló lesz. - Rám néz, és
elmosolyodik. - Ne aggódj, a flamencóból is kapsz majd valamikor
kóstolót, mert ha azt nem láttad, akkor tulajdonképpen nem is voltál
Andalúziában.
- Tehát flamenco és lovak.
 - Meg még azért jó pár dolog - helyezi a térdemre a kezét. - Például
szenvedély...
Halkan suttogom vissza:
- Szenvedély és Sevilla. Egész izgalmas páros.
Nem beszélgethetünk tovább, mert az első lovas beüget a csodálatos
andalúz lován.

***
Négy fehér ló és egy fekete. Öt férfi üli meg őket, mindegyik ugyanolyan
ruhát visel. Sötétkék nadrágjuk alól fényes barna csizma lóg ki, felül pedig
rövid, nagy gombos, világosabb kék zakó feszül. A derekuknál széles,
sálszerű öv hozza összhangba az alsó és a felső ruházatot. Fejükön széles
karimájú kalap, nyakukban kendő van. Egyenes, feszes tartással ülik meg a
hátasokat, amelyek nem kevésbé díszesek. A fehér lovak mindegyikének a
barna különböző árnyalatában tündöklő bojtos fejdísz lóg be a homlokához.
Az egyetlen fekete lovon bézs színű díszek tündökölnek.
Körbe rendeződnek, és bejárják a ringet, így minden néző előtt elhalad a
díszes társaság. A férfiak peckesen előrenéznek, a lovak teste pedig egy
gyönyörű tengeri hullámhoz hasonlítható. Nyakukat felfelé irányítják, de a
fejük lefelé billen, ettől egy igen különleges ív rajzolódik ki. Az ember
egyből tudja, hogy egy állatnak ez a testtartása végtelenül sok tréningezést
igényelhetett.
Lassan lépkednek, amikor a patájuk elhagyja a földet, térdben maguk alá
húzzák a lábukat, amitől úgy néz ki a jelenet, mintha tánclépésben
haladnának. Közös ritmusra lelve egyszerre rugaszkodnak és érkeznek,
pont, mint a parkett művészei.
Raul közelebb húzódik hozzám, mert a ring szélén valaki beszél pár
turistához spanyolul.
 - Azt mondja, több száz éve tenyésztik ezt a fajtát. Annyira különlegesek,
és olyan kisugárzásuk van, hogy aki egyszer a közelükbe megy, vagy felül
rájuk, az örökre beléjük szeret. - Rám mosolyog, majd hallgatja egy ideig a
férfit, míg én is az előadásra koncentrálok. - Sok nemes és kecses lófajta
van a világon, de az andalúzban minden pozitív tulajdonság találkozik.
Szépsége mellé páratlan értelem is társul. Szereti az embert, és
engedelmeskedik is neki. Könnyen idomítható, megbízható. Kitartó. Ha
kell, gyors, de biztonsággal lovagolható. Alkalmazkodóképessége miatt
csaknem mindenre használható. Ebben a lovardában összesen százhúsz ló
van.
- Százhúsz? Az azért nem kevés.
- Nem csak a turistákat szolgálják ki. Iskolaként is üzemel, ami azt
jelenti, hogy nem csupán a fiatal példányokat idomítják, hanem lovasokat is
képeznek. - Hallgatja egy darabig a fickót. - Azt mondja, jó pár egyedet
rendszerint eladnak más országokba, így gyakorlatilag nemzetközi piacra
nevelik a lovakat. Az összes zablát, hámot, nyerget és kantárt is itt készítik a
telepen. Három bőrdíszművesük van, és két kovácsuk. A meglévő
lószerszámok is folyamatos ápolásra szorulnak. Nincs nagyüzem. A
szakemberek mindent a két kezükkel csinálnak úgy, mint száz éve.
A hagyomány mindig ámulatot vált ki a jelenből.
- Értékes dolgot tartanak életben.
A lovak egy része a kör közepe felé indul, de a lovas bármerre irányítja is
őket, a lépés ütemét nem tévesztik el. Ugyanúgy egyszerre mozognak,
mintha még egymás mögött haladnának.
- A ruha, amit látsz rajtuk, a tizennyolcadik századi divat szerint készült.
Ugyanolyan szabással varrják ma is a kabátokat, nadrágokat, és készítik a
kalapokat. A lovak sörényét gyakran befonják, ami hosszadalmas munka.
 Megtörik az egységes ritmus, ugyanis a kör közepén lévő jószágok
oldalra galoppoznak. Keresztbe lépnek, két mellső lábuk x-et formázva
oldalaz. Az egyik lovas leszáll, majd megfogja a kantárt és mond valamit.
Válaszul a ló két lábra ágaskodik, majd ugrik egyet, aminek következtében
az egész teste a levegőbe kerül. Méretes termete ellenére kecses és légies.
Amikor a lovasok kimennek, egy négy ló által vontatott lovas kocsi hajt
be. Ezeknek a hátasoknak valóban be van fonva a sörényük, és sokkal
díszesebb lószerszámokat viselnek. A díszek csörömpölése felveszi az
állatok lépteinek ütemét. A férfiak a kocsin egész más ruhát viselnek, mint
ami a lovasokon volt. Kalapjuk magasabb, inkább cilinderszerű. Kabátjuk
hátsó része is hosszított, szinte mint egy frakknak.
A nézők előtt elhaladva a férfiak megemelik a kalapjukat, mi pedig
megtapsoljuk őket.
Elegáns és irigylésre méltó az ember és a ló közös munkája. Valóban ősi
dolog ez, becsülendő, hogy ezt itt tiszteletben tartják. Andalúz, zöld-fehér
zászlók lengedeznek a kijárati ajtó mellett.
- Tulajdonképpen táncolnak... - suttogom.
- Ez balett - fűzi hozzá Raul. - Az igazi klasszikus értelemben vett balett.
Különös dolog azt mondani a lovakra, hogy balettoznak, de ahogy rájuk
néz az ember, egyet is ért. Kecses, laza, ugyanakkor feszes mozdulatsorokat
követnek, amire csak egy balettművész képes.
- Nem fárasztó ez nekik?
- A lovaknak? Nem. Az andalúziai, mint mondtam, szereti az embert.
Szeret vele együtt dolgozni. Szereti megmutatni magát. - Elmosolyodik,
majd a szemembe néz. - Egy andalúz ló tisztában van az adottságaival,
tudja, hogy szárnyalhat és szárnyalni is akar. Olyan, mint egy jó tanuló az
osztályban, aki tudatában van az eszességének, és ki is használja.
Szerencsés hátasok, és szerencsés emberek, akik velük dolgozhatnak.
 - Ez jól hangzik. Egyenlő félként kezelik itt a lovat.
- Ez csak így mehet. - Ő is a porondra néz. - Ezek a lovak boldogok.
Boldogabbak, mint a legtöbb ember. Ember teszi őket boldoggá, és ők
teszik boldoggá az embert. Tulajdonképpen még a balett-táncuk is ezt
jelképezi. Az önfeledt mámort, amit csak ők képesek előadni. Ha megnézed
a lovasokat, láthatod, hogy az egész fiataltól az idősig minden korosztály
megtalálható közöttük. Akit most itt fiatalként látsz, az itt is fog
megöregedni. Innen nem megy tovább az ember. Életcéljává válik ez az
egész.
Az összes lovas kivonul, sorba állnak, és egyszerre emelik meg a
kalapjukat. A nézők legtöbbje felállva tapsol, én pedig a lovakat figyelem,
amelyek ugyanolyan büszkén feszítenek a homokban. Értik, hogy ez a taps
értük és nekik szól, és hogy aki a hátukon ül, az hálás nekik.
 17. FEJEZET

A kocsiban a keze ismét a combomra kúszik. Imádom, ha hozzám ér, de az

az igazság, hogy még nehezen tudok mit kezdeni a vággyal, ami egy
pillantásától vagy egy érintésétől rám tör. Tinédzsernek érzem magam, aki
keblére ölelné a világot, vagy szerelmes idézeteket olvasva állapítaná meg,
hogy minden rímet hozzá írtak.
- Eszünk valahol, jó?
- Remek ötlet.
- Tapas?
- Nem annyira vagyok képben vele...
- Jó, akkor nem kérdezek semmit, alapul veszem, hogy a tapast mindenki
szereti.
- Miért szeretné mindenki?
- Mert mindenki a saját ízlése szerint dönthet. - Felém fordul egy
pillanatra, majd vissza az útra. Az ujját nézem, ami a combomon köröz. - A
tapas az egy nagy kielégítő. - Megemelem a fejem, döbbenten ránézek,
majd kitör belőlem a röhögés. Amire gondolok, azt nem mondom ki: Te
tapas vagy. - Biztos azt hiszed, hogy rosszul fogalmaztam, de nem. Telitömi
a hasad, jókedvre derít, és barátságokat sző köréd.
- Barátságokat?
- Persze. Tapast bármikor, bárhol és bárhogy lehet enni. És mi esszük is.
Egy megbeszélésen, egy ismerőssel való találkozáskor, ünnepekkor, még
egy gyásztoron is.
- Hú...
- Ha valakivel tapast eszel, akkor azzal beszélgetni fogsz. - Rám néz,
miközben kicsit előrébb dönti a fejét. - Bien?
 Na csak megvan az eredménye annak, hogy spanyol sorozatokat nézek a
Netflixen.
- Bien - válaszolom, mire szélesen elmosolyodik.
- És ugye fogtad, hogy mit akartam ezzel most mondani?
- Ö... Melyik részével?
- Az egésszel, Brigitta... - Kissé sértődötten emeli rám a szemét, majd
elkomolyodik. Túl hosszan kémlel, és ehhez még az is hozzáadódik, hogy
teljesen megváltozik az arca. - Beszélgetni fogunk. Fontos dolgokról.
Újra az utat figyeli, mukkanni sem merek.
Ez kicsit olyan fenyegetőnek tűnt.
Persze lehet, hogy csak én pörgőm túl, de az agyam újra kattogni kezd.
Nem is tudok semmit róla.
Azon kívül, hogy folyton lefekszem vele...
Ja, Brigitta, nem is árt ez a beszélgetés.
Óvatosan ránézek, ám ő már a közlekedésnek szenteli a teljes figyelmét.
Valamit motyog spanyolul, talán szitkozódik, mert elég nagy dugó van.
Miért érzem azt, hogy ez a beszélgetés majd megváltoztat mindent?

***
Amikor kiszállunk az autóból, összeráncolom a homlokomat.
- Ez nem az a cigányos rész?
- Cigányos? - kérdez vissza nevetve. - A Triana.
- Az, az! Itt voltam Anikóval.
- És nem ettetek tapast?
Felhúzom a vállam.
- Csak ittunk.
- A cigányos dolgot a flamenco miatt mondtad?
 - Igen. De csak információt közvetítek, mert ezt mind Anikó olvasta fel
egy papírról.
- Velős infó... - somolyog. - Egyébként a legjobb helyeken reggel tudsz
tapast enni, vagy este. Ugye ismered a szieszta fogalmát?
- Persze.
- A legjobb bárok itt találhatóak a Trianában. A kedvenc helyemre
viszlek... - Meglepődőm azon, hogy megfogja a kezem. Összefonjuk az
ujjainkat, pont, mint a szerelmespárok. Szűk utcán battyogunk, kicsit
nedves a macskakő, talán fellocsolták, ezért meg is csúszik néha a
sportcipőm talpa. A levegő már kellemes, bár az otthoni tavaszi klímához
képest sokkal melegebb. Egy zöldre mázolt épület előtt áll meg, a hatalmas
üvegablakokon keresztül látom, hogy jó páran vannak odabent. Nagy a
zsivaj, én csak hagyom, hogy irányítson. - Gyere, leülünk.
- Hova? - kérdezek rögtön vissza, mert konkrétan állóhely sincs,
nemhogy ülő.
- Én nem turista vagyok. Tudom, hogy foglalni kell.
Kicsit hülyén néz ki, hogy egy ilyen helyre az ember asztalt foglal, de
tény, hogy okos húzás volt. Már csak azért is, mert az emberek egymás
sarkán taposnak, egy fiatal társaság tagjai pedig szemmel láthatóan inkább
az italt részesítették előnyben, mint az ennivalót.
Raul üdvözli a pult mögött álló alakot, majd felém fordul.
- Ő Benito. A tulajdonos és a csapos egy személyben. A felesége bent van
a konyhán, de ezt az egészet ők üzemeltetik ketten. A fickó még az apjától
örökölte meg a vállalkozást, mára pedig a legjobb tapasbár lett.
- Hogy a fenébe tudnak ketten kiszolgálni ennyi embert?
Raul nem válaszol, csak kedvesen elmosolyodik. Az asztalunkhoz irányít,
ami nélkülöz minden luxust. A zöld-fehér kockás abrosz alatt valószínűleg
egy rozoga asztal áll, ugyanis kicsit inog. A „székek” igazából boroshordók,
amiket egy ülőpárnával tettek kényelmesebbé. Elég autentikusnak tűnik, és
illik a jelenlegi laza felszerelésemhez.
Örülj neki, Brigitta, hogy nem egy sokcsillagos étterembe citált.
Elég blama lenne.
A fény nem túl erős, Raul meg is gyújtja az asztalon lévő gyertyát.
Mindennek ellenére a romantikát még nem sikerült itt felfedeznem. A falak
ugyanolyan zsúfoltak, mint azon a helyen, ahol Anikóval jártam. Sőt, a
képek is hasonlóak.
- Ez itt valami divat? Vagy stílusirányzat?
- Mire gondolsz?
- Hogy a falon ennyi minden van. Ennyi sokféle mindenféle.
- Zsúfoltnak tűnik? - Bólintok. - Így legalább nem kell annyiszor
kifesteni. - Elneveti magát, majd megigazítja az ülepét a hordón. - Viccet
félretéve... A falakon olyan dolgok vannak, amiket a tulaj ajándékba kapott.
Ha te most például fogod magad, és lerajzolsz egy elefántot - még ha csak
pálcikarajz is lesz -, és odaajándékozod Benitónak, ő be fogja keretezni, és
mire legközelebb jössz, ki lesz rakva valahova.
- Ez kedves. De az előző helyen, ahol Anikóval jártam, még egy kitömött
bikafej is volt.
- Hát... Az ajándék az ajándék...
Benito egy hatalmas tálcát rak le elénk, ami nagyon színes és különleges.
Színes azért, mert a szélén retek, saláta és répa sorakozik, és különleges
azért, mert két egyforma étel sincs rajta.
- Szóval a tapasra azért mondtam, hogy mindenki szereti, mert
tulajdonképpen bármi lehet tapas, amit szeretsz. Tehát kicsit visszafelé
működik. A tapas alatt jelen esetben nem is az ételt értjük, hanem a méretét.
Falatka. Az a lényege, hogy sokfélét eszel, de mindenből csak keveset. Úgy
kóstolgatsz, hogy jóllaksz. Persze ehetsz egyféle tapast is, de akkor ostoba
vagy.
Erre nem reagálok semmit, noha elismerem, a kínálatot végignézve én
bizonyára egyfélét rendeltem volna.
- Értem.
- Ha Benito kihozna egy nagyon kevés levest, azt is tapasnak hívnám.
- Mert kevés.
- Igen. Mert falatka...
A kezét a szája elé helyezi, és azt imitálja, mintha falatozna. Édes, ahogy
próbálja megértetni, pedig már értem.
- Ezek a kedvenceid?
- Nem ismerem az ízlésedet, így jó párat kértem. Nekem ez a kedvencem
- mutat egy gombafejre.
- Gomba?
- Grillezett gomba. Fokhagymás, sajtos vajjal. Amikor beleharapsz, a
kéregbe zárt folyadék szinte szétrobban a szádban. Ropogós és ízletes. A
tapasok jellemzően fűszeresek. Kicsik, de intenzívek.
Megemelem a gombát, és a számba helyezem. Valóban, ahogy mondta,
nem omlik szét egyből a nyelvemen, a fogammal kell kettéharapnom,
amitől áramlani kezd belőle a saját fás nedve és a fűszeres vaj, amit szinte
sokként él meg az ember. A sajt még elég forró a tetején, szétterül az
ízlelőbimbóimon.
- Hm... Azt hiszem, értem, miért ez a kedvenced.
Benito újra megjelenik, és letesz egy kisebb tányért Raul elé. Van rajta
abból a gombából is, így gyanítom, magának azokat rendelte, amiket imád.
- Látom, te biztosra mentél.
- A tiedről azt eszed meg, amelyiket csak akarod.
 A következőn, amit a számhoz emelek, sonka és sajt van. Jobbára úgy
néz ki, mint egy egyszerű szendvics.
- A sevillaiak folyton sonkát esznek.
- Tényleg?
- Reggelire, ebédre, vacsorára... Snackként... Olyan nincs, hogy itt élsz,
és nem eszel rendszeresen sonkát. Vékonyra szelve... Úgy, hogy az
szétterüljön a nyelveden, minden ízlelőbimbódra ráfeküdjön és kielégítse...
- Jesszusom... Ez után a jellemzés után kissé zavarodottan harapok bele a
sonkába. Érzem, hogy elpirulok, ami csak fokozódik a bénaságom miatt,
ugyanis nyilván a sonkát nem sikerül elharapnom, és miután elemelem az
ajkamtól a kenyeret, a cafat csak lóg a számból a semmibe. Jobb ötlet híján
gyorsan betömőm, majd rágni kezdem. - Ó, Brigitta! Neked még meg kell
tanulnod sonkát enni, mert ez így gyatra. - Köszi, hogy emlékeztetsz rá. így
is elég kínos a helyzet, de hagyjuk. Fölemelem a kezem
bocsánatkérésképpen. Egyébként nagyon finom a sonka, és jobban is
érvényesül a kenyér nélkül. A nyelvemmel a szájpadlásomhoz nyomva
krémesen olvad szét, mintha nem is hús lenne. Sós és valóban nagyon
intenzív. - Találsz még szalámisat, garnélásat, sonkakrémeset, sima sajtosat,
marhahúsosat, kolbászosat és sült karajjal megtűzdeltet. - Kivár, gondolom,
arra, hogy tovább kóstoljak, én pedig szívesen meg is teszem, mert pokoli
éhes vagyok. Mielőtt felemelném a következő szendvicskét, megfogja a
kezemet. - Beszélgetnünk is kell! Ne siess! - Úgy érzem, azoknak a
tapasoknak a sorában most jön a feketeleves. Bólintok, miközben
zavaromban a pult felé fordulok. Benito megnyitja az egyik hordó csapját, a
poharat pedig egészen a földhöz helyezi, így a kiáramló ital habosán és
gusztusosán érkezik a pohárba. - Brigitta!
- Igen? - kapom rá a pillantásomat.
 Istenem! A gyomrom akkora, mint legutoljára az érettségitétel húzásánál.
Tudom, azt mondta, hogy nem nős, de most biztos bevallja, hogy az. Vagy
mit tudom én...
- Te szenvedélyes nő vagy...
- Te meg szenvedélyes férfi vagy.
- Én nem szeretek tévképeket gyártani. Álomvilágban élni... - Ne
haragudj, de nem értem, hova akarsz kilyukadni.
- Nem akarom, hogy ezt az egészet szerelemként éljük meg. Mi van?
Ki a faxom mondta neki, hogy én szerelmes vagyok?
Vagy hogy egyáltalán az leszek?
Vagy hogy csak számításba jöhet, hogy az lehetek?
- Nem vagyok szerelmes, Raul - mondom ki nyersen.
Elmosolyodik. Ami a fájdalmas az egészben, hogy őszinte ez a mosoly.
Egyem meg... Biztos megkönnyebbült.
Rohadék karizma... Mindennek az az oka.
- Most megsértődtél.
Nem kérdez, hanem kijelent. Ha kérdés lenne, legalább tudnék tiltakozni,
de így elég hülyén nézne ki.
Egyébként tényleg megsértődtem?
Persze, ha igen, az csoda? Mégis mit hisz? Közli egy nővel, hogy csak
kefélésre fogja használni, és minden happy marad?
- Az túlzás. Meglepődtem. Nem értem, miért hozol szóba ilyesmit.
Na ez egész jó válasz volt, te csaj!
- Ha valamit utálok az életben, akkor azok a félreértések. És csalódást
sem akarok okozni...
Azon gondolkodom, hogy vajon ez sikerülhet-e neki. Sikerülhet, hogy
nem okoz csalódást? Már lehet, hogy az elhangzott szavai meg is tették?
 - Nem fogsz. Jól érzem magam veled, de semmi több. Nem vagyok már
kislány, helyén kezelem a dolgot, hidd el.
Fú de átlátszó vagyok.
Igazából nem azzal van bajom, hogy ez nem lesz egy világmegváltó
szerelem, hanem azzal, hogy erről beszélünk. Minek? És ugye azzal is
problémám van, hogy azt feltételezi, én simán belebolondulok, viszont az ki
van zárva, hogy ő belém esik.
Mr. Karizma.
- Nem, nem igaz. Látom rajtad, hogy megbántottalak, de félreérted.
Ez az a pillanat, amikor odébb tolom ezt a nagyszerű tapas-sokadalmat és
hátrébb húzódom. Szeretném páholyból hallgatni a mentegetőzését, de
ennek a nyomorult hordóülőkének még egy háttámlája sincs.
- Raul. Az előbb még tinédzsernek néztél, aki percek alatt szerelemre
lobban egy pár éjszakás kalandtól. Legalább hülyének ne gondolj.
Olyannak, aki a legegyszerűbb dolgokat is félreérti.
- Ez betegség, Brigitta.
- Mármint hogy én vagyok beteg? Úgy érted, nevetséges?
- Nem. Én vagyok beteg.
Az arca komoly, nem kerüli a tekintetemet, hirtelen minden elcsendesül
körülöttünk. Nagyot nyelek, próbálok megszólalni, de másodpercekig nem
megy. Ezer és egy dolgot lehet érteni betegség alatt. És mi tagadás, déjá vu-
m van. Amikor Ági világosított fel minket az állapotáról, az egész világ
nagyot fordult körülöttünk. Most is próbálok megkapaszkodni bizonyos
szavakban, de érzem, ahogy egyre inkább bizonytalanná válók.
- Hogy érted, hogy beteg vagy?
Int Benitónak, aki azonnal ott terem az asztalunknál két pohárral. Leteszi
elénk, majd odébbáll.
Raul a poharamra bök a szemével.
 - Sherry bor. Olyan, amilyenből a koktélod készült a múltkor. Érezni
fogod, mennyire gyümölcsös...
Ennek elment az esze!
Komolyan azt hiszi, hogy érdekel ez az átkozott bor? Mi a fene folyik itt?
- Raul...
- Sajnos én csak vizet ihatok. Vezetek - mosolyodik el, majd a szájához
emeli a poharát. Figyelem, ahogy kortyolja a frissítőt, és bár feldühített az
elmúlt percekben, valamiért megsajnálom. Nem tudom, miért. Rossz
érzésem van. Amikor leteszi a poharat, akkor szólal meg ismét. - Ne vágj
ilyen arcot. Nem halálos beteg vagyok.
- Ez nem vicc!
- Persze hogy nem. Mit gondolsz, azért bocsátkoztam veled most ebbe a
beszélgetésbe, mert szerintem az? - Kivár, de egyszerűen nem tudok mit
mondani. Szeretnék egy csettintéssel eltűnni innen. - Mentális betegségem
van.
Eszembe jut, hogy nemrég még viccelődtem ezzel a „mi van, ha
pszichopata” dologgal, erre tessék.
- Mit értesz ezalatt?
- Ne aggódj! - mosolyodik el. Nekem nem megy. Komoly kifejezéssel
vizslatom, és nem tagadom, minden mozdulatára figyelek. - Nem foglak
bántani, vagy ilyesmi. - Újra vár. Úgy érzem, vagy el fogom bőgni magam,
vagy szó nélkül felpattanok és megindulok a nagyvilágba. Nem csak a
szavai miatt, hanem e miatt az egész miatt. Feszültséget kelt bennem
minden mozdulatával és rezzenésével. - Szeretném, ha tudnád, hogy nekem
piszok nehéz ezt elárulnom neked. Azért, mert szeretném még mélyebben
és mélyebben megélni... De nem lehet. Ha mély lesz... Ha odaleszek érted,
akkor pokollá fogom tenni az életedet.
Jelentkezzen, aki tudna erre bármit is mondani.
 Magát a tényt sem értem, azt meg végképp, hogy most mit vár tőlem. És
egyébként is... Miért érzem azt, hogy nem is képes ez az egész döntésre
bírni, mert ameddig lehet, én élvezni akarom a társaságát? Őt.
- De mégis... Milyen betegség ez?
- Elég, ha annyit tudsz, hogy nem igazán érdekel... Szóval semmi olyasmi
nem érdekel, ami szabályszerű, vagy társadalmi elvárás. Ajh... Nehéz ezt
megfogalmazni - dörzsöli meg a szemét. - Nem akartam soha családot. Nem
vágytam családi házra, országos barátságokra... Ha tettem valamit, az azért
volt, hogy előrébb jussak, és megéljek úgy, hogy mindenre teljen, amit
élvezni akarok. De maga a társadalom nem érdekel. Ha durván kéne
megfogalmaznom, akkor igazából maga az ember sem érdekel.
Nekem ez kínaiul van. Egy büdös szavát sem értem.
- Ilyen nárcisztikus vagy?
- Nem. A szabályokkal való ellenszegülés mellett azt megtanultam
kezelni, hogy hol a határ. Miként tudok megóvni másokat. Huszonévesen...
Szóval akkor még nem egészen tudtam megfogalmazni ezt az egészet.
Orvoshoz mentem... Ő segített. Nincs egyértelmű diagnózisom.
- De valamilyen csak van.
- Szociopata és antiszociális vonásokat mutatok.
Azt a kurva!
Fuss, Brigitta, fuss!
Ez tényleg egy elmebeteg.
És még viccelt vele, hogy nem sorozatgyilkos.
Bevallom, minden lelki erőmre szükségem van, hogy ülve tudjak
maradni. A gyönyörű barna szemébe nézve azon gondolkodom, hogy a
ménkűbe fogok ebből szabadulni. És mindemellett beleszakad a szívem,
mert eddig bearanyozta a napjaimat.
- Ó... Bár nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent, de nem hangzik jól.
 - Nem vagyok agresszív. Csak kicsit érzéketlenebb, mint mások. Tudok
rajongani... Csak az inkább birtoklási vágy. Teljesen normális életet élek,
azon kívül, hogy nincs állandó kapcsolatom, és nem tervezem a jövőt.
A siralmas helyzet ellenére is röhöghetnékem támad. Ennek az az oka,
hogy voltaképpen ugyanezek rám is igazak. Nincs kapcsolatom... Nem
tervezek, mert nincs miért. És ha szerelembe esek, akkor olyan
féltékenységi jeleneteket produkálok, hogy az isten óvja a másikat.
- Lehet, hogy ez nem is betegség.
- Volt egy nő... Szóval egyetlenegyszer volt kapcsolatom. Akkor még
nem tudtam, hogy mennyire bántok másokat a viselkedésemmel. Az
őrületbe kergettem... Vagyis. - Megemeli a fejét és a szemembe néz: -
Öngyilkos lett.
Az eddig elült zaj hirtelen újra felerősödik, és ez a zsibongás csaknem
szétszakítja a fejemet.
- Meghalt?
- Igen. Huszonnégy éves voltam. Akkor már két éve együtt voltunk.
Utána mentem orvoshoz. De valójában nem is azért, mert nem tudtam
feldolgozni a halálát, hanem mert éreztem, hogy baj... Szóval baj az a
megkönnyebbülés, ami átjár. Hogy nem azt kéne éreznem. Nem tudtam
gyászolni... Nemcsak őt nem, hanem senkit. Soha. A szüleim és a
nagyszüleim már meghaltak, de akkor sem éreztem azt, amit az emberek
többsége valószínűleg érez. Csak arra gondoltam, hogy a velük kapcsolatos
gondjaim innentől nem léteznek. Félre ne érts... Amikor egyedül voltam,
sírtam. Akartam őket. De nem róluk szólt, vagy a szeretetről...
- A halál és a gyász sosem azokról szól, akik meghalnak, hanem azokról,
akik hátramaradnak.
Elmosolyodik, miközben megtámasztja az állát. Ha nem mondta volna el
most mindezt, azt gondolnám, hogy szerelmes, romantikus pillantással
méreget.
- Az első percben rájöttem, hogy te csodálatos nő vagy. Hogy nemcsak a
külsőd, de a bensőd is értékes. Hogy rendben vagy magaddal és a világgal.
Aztán amikor a barátnőd elvesztéséről beszéltél, már tudtam, hogy
őszintének kell veled lennem. - Kissé előrébb dől. A száját figyelem. Az
ajkát, amely már számtalan örömet szerzett nekem, és amely olyan szavakat
mond ki, amiket nem akartam hallani. - Közöttünk csak szenvedély lehet,
Brigitta. Buja éjszakák és nappalok. Ragaszkodás és szabályok nélkül.
Tervek és jövőkép nélkül. - A kezemre csúsztatja a sajátját, nekem pedig
nincs erőm elhúzni előle. - Akarod ezt velem? A szenvedélyt? A szenvedélyt
itt Sevillában?
Tiszta őrület. Nem is egyezségnek tűnik, hanem szinte lánykérésnek.
- Hidd el, Raul, nem azért jöttem ebbe a városba, hogy belebolonduljak
egy ittenibe, vagy hogy kiéljem magam. Imádok veled lenni, de azt hiszem,
sosem tudnék beléd szeretni. - Hogy ez igaz-e, arról fogalmam sincs. -
Őszintén szólva, ezt az egészet szóba sem kellett volna hoznod.
- De! Igen. A nők valahogy mindig többet akarnak... És rettegek tőle,
hogy újra olyan fájdalmat okozok valakinek, mint akkor... Szeretem a tiszta
lapokat. Ennyi.
Mintha arról beszéltünk volna, hogy milyen ma az időjárás, elengedi a
kezemet, majd enni kezdi a kedvenc tapasát.
Totál be vagyok szarva!
 18. FEJEZET

A hotelhez visszavezető úton egyikünk sem beszéli rongyosra a száját.

Nem térek napirendre afelett, hogy ezt szóba hozta.
Nem tudott volna csak úgy igazán önző módon napokig döngetni, utána
meg hagyni, hogy hazamenjek és telisírjam a párnámat?
Én még sosem keveredtem olyan helyzetbe vagy viszonyba, ahol az
elején tisztázzuk, hogy ez vagy az lesz. Pedig vannak igazán egyértelmű
állások. Amikor az ember tudja, hogy ez egy kaland... Nyilván, egy másik
országban, több száz kilométerre az otthonomtól, nem képzeltem azt, hogy
egetverő szerelem alakul közöttünk, aztán ideköltözöm, és igazi sevillai
nőként élem majd a mindennapjaimat.
A francért cseszte így el az egészet?
Arra eszmélek, hogy behajt a kis utcába. Most az egyszer örülök neki,
hogy itt nem lehet sokáig parkolni. Megragadva a táskámat érzékeltetem,
hogy én kész vagyok elhagyni a járművet, amint megáll. Olyan határozott
vagyok, hogy még az övét is kikapcsolom.
A fékbe tapos, nem igazán érdekli, hogy jöttek-e mögöttünk, mert végre
megszólal.
- Gondolom, nem hívsz fel magadhoz.
Vastag bőr van a képén.
Csak eltakarja a karizmája.
- Fáradt vagyok.
Meg persze átlátszó, de igazából ez sem érdekel. Ő beszélt nekem
percekig hülyeséget, nem fogom ezért szarul érezni magam. Kinek van
kedve egy ilyen után szeretkezni?
Neked, Brigitta!
 És ezt határozottan érzem, ahogy a szemébe nézek. Izgatottá válók, pár
másodperc erejéig fontolóra is veszem, hogy legyintek az egészre, és hadd
szóljon.
Na de a becsület...
- Ha egyedül leszel, szeretném, ha átgondolnád, amiről beszéltünk. Idézd
majd fel a szavaimat. - Na abban nem lesz hiba. - Akkor majd rájössz, hogy
nincs bennem bántó szándék, és főképp nem akarlak lerázni. Én azt
szeretném, ha az elkövetkező napokat együtt töltenénk. Szenvedélyben...
- Apropó. Mivel tartozom a mai programért?
Talán feldühítem, mert sóhajt egyet. Aztán szomorúvá válik az arca.
- Nem vagyok ebben jó... Azt hittem, jól teszem, ha beszélek veled, de
talán nem kellett volna. - A szemembe néz, én pedig újra
elbizonytalanodom. - Holnap reggelre... Holnap reggelre el is értem volna,
hogy belém bolondulj. Szerelembe estél volna. Olyan mélybe, amilyenbe
csak akartam volna. Én pedig azt kértem volna tőled, amit csak akarok.
Gyere Sevillába, ha akarom. Megyek hozzád Budapestre, ha akarom. És
mindeközben önző módon csak magamra gondoltam volna, nem érdekeltek
volna az érzéseid. Mert ilyen vagyok. Csak az a járható út számomra, ha
megelőzőm mindezt...
- Beszélünk majd - nyitom meg az ajtót. - Átküldőd a számlát?
- Brigitta, kérlek!
Jó. Talán igaza van. Minek jövök most a pénzzel? Annyira gyerekes.
- Sajnálom, Raul, de én még nem tudok mit kezdeni azokkal a dolgokkal,
amiket elárultál magadról. És egyáltalán... Nem is tudom, hogy akarok-e
velük bármit is kezdeni.
- Akarsz. Élvezted az együttléteinket.
- Persze. Ezt nem is tagadom. Csak...
 - Igen? - Kivár, de nem tudom folytatni. - Meg tudod fogalmazni, hogy
mi változott?
Nem esdeklő vagy szomorú a tekintete, nagyon is magabiztosnak tűnik,
pedig nyilván valamilyen szinten bántja ez az egész.
- Nem... Nem tudom.
- Azt mondtad, közel sem állsz a szerelemhez.
- Nem is. Nekem ilyesmihez több idő kell.
- Összetörtem egy víziót?
- Micsoda? Dehogy!
- Félsz tőlem?
Tétovázok a válasszal, úgyhogy ezután elég hülyén nézne ki, ha
tiltakoznék.
- Talán. Kicsit. Még nem tudom hova tenni...
- Vert már át férfi?
A hajamba túrok idegességemben.
- Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy hazudott-e már neked férfi.
Jesszusom! Van olyan nő, akinek nem?
- Voltak csalódásaim.
- Nem kell kiszínezni, vagy mentegetni az illetőt. Hazudott már neked
férfi? Vert már át úgy, hogy utána napokig, hetekig vagy még tovább
bánatos voltál?
Hosszan tudnám ecsetelni azt a bizonyos kapcsolatomat, de félek, hogy
újra rám szólna, ezért egyetlen szót mondok ki:
- Igen.
Elmosolyodik.
- Na látod. Én sosem foglak félrevezetni.
 Hosszú ideig kémleljük a másikat. Egy éles dudaszó riaszt meg
mindkettőnket, mire kiugróm a kocsiból. Becsapom az ajtót, és a bejárat
felé indulok. Nem nézek vissza.
El sem köszöntem.
Meg sem beszéltük, mi lesz ezután!
És mi a francot fogok csinálni napokig egyedül?
Mert még programra sem jelentkezhetem...
Intek a recepciósnak, és felsietek a szobámba. Azonnal előkapom a
mobilomat, hogy Anikónak írhassak.

Tudom, hogy romantikáztok, de lejönnél majd hozzám?

Beszélnem kell valakivel!

Pár másodperc múlva jön a válasz.

Együtt vacsorázunk majd?

Nem, Anikó! Azt szeretném, ha most jönnél ide!

Uh! Baj van? 2 perc.

***
- Mármint mit értesz mentális betegség alatt? - teszi csípőre kezét Anikó.
- Én aztán semmit. Ő fogalmazott így, miután kifejtette, hogy alkalmatlan
minden emberi kapcsolatra, nem tud érezni, így a szexen kívül nem igazán
érdekli más egy nővel kapcsolatban.
- Ezt mondta?
- Hát nem pont ezekkel a szavakkal. Próbált intelligensen fogalmazni, de
azért hülye nem vagyok. Ezt jelentette: „Bébi, csak hogy tudd, itt szigorúan
csakis kefélésről van szó!”
 Mérgemben még a hangomat is elváltoztatom, ami csak akkor tűnik fel,
amikor Anikó elneveti magát.
- Téged aztán jól felhúzott!
- És akkor jön a többmilliós kérdés... Jó lesz így is? Mint a hentesnél. Ez
van, maradhat? Csak itt nem a többletről van szó, hanem a hiányról.
Anikó igazán jól mulat rajtam, őszinte a kacaja, de még haragudni sem
tudok rá, mert tényleg idióta egy helyzet.
- És? Maradhat? - nevet fel.
- Jaj de jó kedved lett a nyomoromtól.
- Ha látnád magadat, te is jól szórakoznál. Füstöl a fejed...
- Miért? Szerinted ez normális?
Leül az ágyra, és felhúzza a vállát. Körbenéz, mintha a szobában meg
lehetne lelni a választ. Aztán a rövid, tökéletesen befésült frizuráját simítja
át a másik oldalra, mintha pont ebben a pillanatban unta volna meg, hogy
két napja ugyanígy hordja.
- Hát tulajdonképpen két felnőtt embernek megbeszélni azt, hogy min
alapszik a kapcsolatuk... Tehát a ti esetetekben, hogy csak szex lesz és
semmi több... Nos, az voltaképpen egész normális dolognak tűnik. Azt
hittem, valami extrémebb történt.
- Milyen extrémebb?
- Mit tudom én, valami beteges intim játék.
- Ezek után, hogy kijelentette, mentális betegsége van, semmilyen játék
nem lesz itt. Például így most hogy engedném neki meg, hogy kikötözzön
az ágyhoz?
Anikó elfekszik a röhögéstől, mire én is leülök mellé és jó darabig
kacarászom.
- A kis ostoba - hüppögi a barátnőm. - Mekkorát hibázott. Ha tudta volna,
hogy egyébként kapható vagy ilyesmire, biztos inkább befogja... - Alig kap
levegőt a nevetéstől.
- Azért gyanítja, hogy nem vagyok túl prűd... Emlékszel? Az első adandó
alkalommal lefeküdtem vele.
- A másodikon! - emeli fel mutatóujját Anikó. - Az első a koktélozásnál
lett volna.
- Ó! Hát ez mindjárt más. Ma meg speciei az erdő közepén támasztott
neki egy fának, miközben lehúzta a nadrágomat.
- Azt a kurva! - ül fel rögvest Anikó komoly arccal. - Esküdj!
- Inkább le kéne tagadnom.
- Hülye vagy? Előttem? Mire valók a barátnők? - Elnéz mellettem, majd
halványan elmosolyodik. - Azért kíváncsi lennék, hogy Ági most mit
mondana.
- Van egy tippem.
- Nekem is - sóhajt fel, miközben négykézlábra támaszkodik, majd
felpattan a matracra, és ugrik párat. - „Kefélj, kefélj, Brigitta!” - visítja. -
„Dugd szét az agyadat ezzel a faszival.”
Mindketten nagyon nevetünk, főképp, mert jól tudom, Ági valóban ezt
mondaná.
- Mit szólna hozzá András, ha tudná, hogy ilyeneket adsz elő nekem?
- Szívem. Ha most egy ország nem is, de egy emelet választ el tőle. - Újra
nevet, majd leül. - Na keressünk rá arra a betegségre, mert most már
kíváncsi vagyok.
 19. FEJEZET

- Szóval mit mondott pontosan? - kérdi Anikó motyogva, miután elküldött

Andrásnak egy üzenetet, hogy egy kicsit még marad.
- Mentális betegség. Ennyi.
- De az egy tág fogalom, Brigitta!
Leülök mellé, majd a mutatóujjamat bekapva próbálom felidézni a
szavait.
Végül is ő is erre kért.
- Szociopata vonásokat mutat. Vagy... Nem is emlékszem -
bizonytalanodom el, mert tényleg nem tudom pontosan felidézni. - Lehet,
hogy pszichopatát mondott? Valami ilyesmit...
Anikó most először tűnik ijedtnek.
- Pszichopata? - idéz vissza döbbenten. - Úgy érted, mint a krimikben
meg a thrillerekben a gyilkosok?
- Na Köszi!
- Jó! Várj! Én azt hittem, csak ilyen birtokló... Vagy féltékeny típus...
Vagy egy kicsit nehezebben kezd érezni... De ez a szó, hogy pszichopata...
Ez most engem is megijeszt. A mentális gondok meg a pszichopata között
nálam óriási különbség van. - Sírhatnékom támad, mert tökre igaza van.
Engem is riaszt ez az egész. - Nézzünk utána! - Pötyög egy darabig a
mobilján, én pedig várok. Abban sem vagyok biztos, hogy hallani akarok
akármit is. - Találtam egy orvosi oldalt... Na szóval! - Maga alá húzza a
lábát törökülésbe, mintha valami filmnézéshez helyezné kényelembe magát.
- Mi jellemző a szociopatákra és a pszichopatákra? - Rám néz, majd vissza
a telefonra. - De van egy olyan cikk is, ami teszt, és így szól: Segítünk
eldönteni, hogy aki a környezetében él, az pszichopata vagy szociopata-e.
Melyiket olvassuk el?
- Az elsőt.
Azt hiszem, ezektől a tesztkérdésektől gyorsan kiakadnék.
- Jól van. - Pár másodpercig némán olvas. - A szakemberek szeretnék
leszögezni, hogy a két betegség nem egy és ugyanaz, még ha sokan úgy is
tekintenek rájuk.
Rám néz, mintha arra lenne kíváncsi, hogy értem-e.
- Most direkt húzod az időt?
- Oké, folytatom. Mentális betegségek, személyiségzavar.
- Ennyit ír?
- Nem, dehogy! Várjál már! A lényeget szűröm ki neked. Ebben a suliban
is tök jó voltam mindig. - Fölemeli az ujját. - Tudod, miért voltam ötös
például töriből? Mert megtanultam, hogyan kell tanulni. És az miből áll?
Hogy kiemeled a lényeget.
- Anikó! - csattanok fel.
- Jól van, jól van! - Újra a telefonjába bújik. - A személyiségzavaros
emberek legtöbbször az alapszabályokat sem veszik figyelembe, legyen szó
társadalomról vagy akár büntetőjogról. - Itt újra rám néz. Falnak megyek
ettől. Bizonyára kapcsolt, mert rögvest folytatja. - Sokszor követnek el
erőszakos bűntettet, ami után nem tanúsítanak megbánást.
- Tessék?
- Hú... Fájó szívvel, de azt kell mondanom, lehet, hogy tényleg jobb, ha
elfelejted ezt a fickót.
- De ezt melyikre írja?
- Olvasom tovább. A szociopaták alapjában véve agresszív emberek. Nem
kerülik a konfliktust és szélsőségesen viselkednek. Nem tisztelik a
társadalmat és mindig hirtelen felindulásból cselekednek. - Rám emeli a
tekintetét.
- Hát... Ezekből egyik sem jellemző rá. Legalábbis eddig ilyet nem
tapasztaltam. Sőt, kifejezetten hangsúlyozta, hogy ő nem agresszív.
Anikó lejjebb engedi a mobilt, majd a mutatóujjával körkörös
mozdulatokat tesz a halántékánál, jelezve, hogy én sem vagyok normális.
- Miért, szerinted mit kellett volna mondania? Hogy „ó, egyébként én egy
állat vagyok, és rendszerint megverem a nőket”?
- Teljesen mindegy. Ezek nem jellemzők rá.
- Honnan tudod? Mert ő mást mondott?
- Nézd, Anikó! Szerintem azért hozta szóba ezt az egész mentális dolgot,
mert igazat akart mondani. Ha nem az igazat mondta, akkor minek hozta
volna szóba?
Felhúzza a vállát, majd visszaveszi a telefont az ölébe.
- Hát jó... A pszichopaták a szociopatákkal ellentétben nagyon
szimpatikusak és elbűvölök. Tudják, miként kell hatni a másik emberre.
Tanultak, intelligensek, és sokszor jómódúak, mert remekül irányítják az
életüket. A pszichopaták nem éreznek, de el tudják játszani, hogy igen.
- Micsoda? Ez mit jelent?
- Hát gondolom, hogy nem tud szeretni... Vagy ilyesmi.
Felidézem, miket mondott nekem a gyászról vagy a szerelmi
kapcsolatáról, és nagyon rossz érzés tör rám.
- Mit ír még?
- Ha bűntényt követnek el, az sosem hirtelen felindulásból történik,
hanem hosszasan tervezik.
- Hagyjuk ezt a bűntény dolgot.
- Miért hagyjuk? Ezt írja.
 - Jó, de ez diagnosztizált betegekre jellemző. Ő csak azt mondta, hogy
ilyen vonásokat mutat.
Anikó újra leengedi a mobilt.
- Te mentegeted őt.
- Nem. Csak hangosan gondolkodom.
Jó ideig bámul rám, majd újra olvasni kezd.
- A szociopata egy szerzett személyiségzavar, amit a gyermekkori
környezet vagy trauma vált ki, a pszichopátia azonban veleszületett
rendellenesség, melyben az agy azon része mutat fejlődési zavarokat, mely
az érzések kiváltásáért felelős.
Csöndes másodpercek következnek. Barátnőm sem szólal meg, bizonyára
őt is sokkolja ez az egész. Végül én suttogom:
- Pszichopata. Raul egy pszichopata.
- Brigi, azért olvassuk végig. - Lemondóan bólintok. - A társadalomra a
pszichopata jelenti a legnagyobb veszélyt. - Atyaég. Levegőt sem tudok
venni, de pár másodpercig Anikó sem. - Ez azért van, mert alig felismerhető
a betegségük, hiszen intelligensen palástolják azt. Mint azt már említettük,
külsejük is ehhez igazodik. Megnyerőek és divatosak. - Mr. Karizma. - A
pszichopata kihasználja a partnereit, és nem érdekli, ha fájdalmat okoz
nekik. A bűntudatot nem ismeri. Van olyan ember, aki egy egész életet él le
anélkül, hogy diagnosztizálnák, mert annyira jól játssza a szerepét.
Jellemzői... - Itt rám néz. - Felsoroljam?
- Persze...
- Hajlamos az öngyilkosságra.
- Ez komoly? Oda van írva? Csak mert pont egy nő lett miatta öngyilkos.
- Micsoda? Megölte egy nő magát miatta? Mi van, ha nem is
öngyilkosság volt, hanem ő nyírta ki?
- Jesszusom, Anikó, ne csináld ezt! - temetem a tenyerembe az arcomat.
 - Hát de basszus...
- Olvasd tovább!
- Nem őszinte és megbízhatatlan, ugyanakkor nyugodt és
kiegyensúlyozott. Unalmas szexuális életet él... - Most döbbenten emeli rám
a szemét.
- Na ez tuti nem igaz rá.
Anikó leteszi a telefont, és az ölébe fekteti a kezét.
 - Szóval azt mondta neked, hogy ennek a betegségnek a vonásait
mutatja? - Helyeslek. - Akkor gondolom, az van, hogy csak pár dolog illik
rá. Mondjuk, amit ő is mondott, hogy képtelen a normális emberi
kapcsolatokra. Ezért nem diagnosztizálták. Mert nem egyértelműen
megállapítható, hogy pszichopata. Csak vannak arra jellemző jegyei. Biztos
nem illik rá a bűnöző, az agresszív meg a szar szex jelző. Ellenben igaz rá,
hogy miként viszonyul a társadalomhoz.
- Igen... - suttogom. - Csakhogy ezzel nem vagyok előrébb. Ugyanolyan
bizonytalan vagyok.
- Az az, ami most nem lehetsz! Brigi! Nincs diagnosztizálva. Azok, amik
illenek rá, már ne is haragudj, de rengeteg emberre passzolnak. Ismerlek.
Látom rajtad, hogy akarod ezt a fickót, és az elkövetkező napjaidat vele
szeretnéd tölteni. El kell döntened, hogy tudod-e csak testi kapcsolatként
kezelni. Mert azért ez a sevillai az orgazmusra képes, nem?
- Nagyon vicces vagy!
- A testével mindent meg tud élni. És mindent meg is tud neked adni.
Nem javasolnám, hogy belemenj, ha nem lenne ilyen sivár az életed, és nem
tenne neked jót.
- Mi? Hogy egy pszichopatával kamatyolok?
- De nem az! Itt például lejjebb azt írja, hogy míg régen egyes
szakemberek azt állították, hogy ha a jellemekből legalább három fellelhető
egy egyénben, akkor már pszichopatának mondható, a tudomány jelen
állása szerint azonban három jegy alapján nem lehet diagnózist felállítani.
Szerintem ő csak tisztában van vele, hogy nem képes mélyen érezni...
- De miért mondta ezt el nekem? Miért nem hallgatott erről? Úgyis
szétválnak útjaink pár nap múlva.
- Félt, hogy beleszeretsz... Bár ezt sem értem, mert ha nem foglalkozik
más érzéseivel, akkor mit izgatja őt? - Lefekszik, hasra fordul, majd
megtámasztja az állát. Most úgy néz ki, mint egy tinédzser, aki a
barátnőjénél dilemmázik a fiúkról. - De a lényeg, hogy most nem
teketóriázhatsz. Nem töprenghetsz rajta napokig, hogy mit akarsz, mert hip-
hop repülünk haza. Határoznod kell, hogy meg akarod-e élni szenvedélyben
ezeket a napokat, vagy sem.
- A szenvedélyt meg őt akarom... Jó vele. Csak riaszt...
- A riasztó dolgok sokszor mindennél jobban vonzanak minket.
 20. FEJEZET

Estére kikapcsoltam a mobilomat, reggel azonban az az első, hogy felnézek

a Messengerre. Nincs üzenet tőle.
Miért is lenne? Szarik a világra, de legfőképp rád, Brigitta.
Anikóval abban maradtunk, hogy bármilyen kellemetlen is, a mai napot
velük töltöm. Marhára nem volt kedvem fölösleges harmadikat játszani, de
túlságosan kiborultam, barátnőm pedig nem akarja, hogy egyedül
flangáljak.
Sokat gondolkodtam ezen az egészen. Próbáltam egy mérleget felállítani,
egyik oldalon a jó dolgokkal, másik oldalon a rosszakkal. Mind ez idáig
semmi negatívat nem tapasztaltam Raul mellett, hacsak nem azt, hogy nem
kertel, kimondja, amit gondol, és cselekszik. Mindezek egy eltökélt
nőcsábászra is illenek, úgyhogy ezekből nem vonhatok le tanulságot.
Nem éltem meg még mással olyan intenzíven a szexet, mint vele...
Legtöbbször marad bennem egy minimális szorongás, ami kicsit
szemérmessé tesz. Ő ezt totálisan elmossa.
Bár nem engedte, hogy kifejtsem a „hazudott-e már neked férfi?” témát,
nyilvánvalóan harmincévesen nem vagyok szűz kislány, és megéltem ezt
meg azt. Többek között Gergővel... Nos... Gergőt szerettem. Imádtam. Azt
hiszem, rajongtam érte. És ha ez mind nem lenne elég, úgy éreztem, hogy ő
ugyanúgy szeret, imád, és rajong értem. Mindig udvarias volt, kedves,
nyugodt és gyengéd. Aztán amikor a kapcsolatunk már az eget szántotta,
annyira maximumon égett, kiderült, hogy a haverja legénybúcsúján jól
szórakozott az egyik táncoslánnyal. Ami betette a kaput, hogy nemcsak ő,
hanem a többiek is. Kvázi letáncolta a csaj a szexi rendőrnőcuccban a
kötelezőt, aztán közölte a tíz fiúval, hogy plusz egy tízesért mindenkit
leszop. Persze húszért meg is dugható...
Minden nő kapaszkodjon meg.
Az összes srác bevállalta. A vőlegény is. Egyetlenegy nyomorult FÉRFI
nem volt a tízből, aki azt mondta volna: „Köszi, ez nekem nem fér bele!” És
nem csak olyan általános dolgok miatt, mint a hűség, hanem azért sem, mert
a spiné, aki előttem letorkozott ötöt, engem ne vegyen a szájába. Pláne nem
teszem bele...
De nyilván ilyen apróságokra nem adtak a Casanovák, utána pedig
hallgattak, mint a sír. A legszebb része a lebukás volt. Nőgyógyásznál
voltam az éves rákszűrésen, amikor megemlítettem, hogy néha fájnak ott
alul és oldalt a dolgok. Csinált pár tesztet, alaposan kifaggatott, aztán
kiderült, hogy összeszedtem egy nemi betegséget. Az információt még túl is
éltem volna. Vécé, törölköző... Szóval azért el lehet innen-onnan kapni
bizonyos fertőzéseket, ám az orvosom mélyen a szemembe nézve
hozzáfűzte: „ez nemi úton terjed”. Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjek,
kitől kaphattam el, mivel akkoriban rózsaszín habos felhőkön sétáltam,
olyan szerelmes voltam. Az egyetlen ügyes húzásom az volt, hogy nem
tettem fel ostoba kérdéseket. Hazamentem és kerek perec közöltem
Gergővel, hogy mi a diagnózisom, és csak hogy tudja, bizonyára ő is abban
a betegségben szenved, hiszen tőle kaptam el. Mindössze pár másodpercig
tiltakozott, mert ultimátumként egy közös orvosi vizsgálatot ajánlottam fel
neki.
Sírt, mint egy kisgyerek. Hogy ő nem is tudta, mit csinál... Meg csak
azért ment bele, mert a többiek is.
Igen, ekkor szereztem arról tudomást, hogy mind a tíz fiú bevállalta a
hölgyet.
 Nem vagyok rá büszke, de benyeltem. Hogy hogy, azt nem is tudom,
mert máig nem értem, és most, ennyi idő után biztos vagyok benne, hogy
soha többé nem mennék el ilyesmi mellett.
A megbocsátás után pedig két-három hónappal jött a hír az egyik
szomszédunktól: idegen lánnyal látta Gergőt a lépcsőházban. Ez nyilván azt
jelentette, hogy felvitte a közös lakásunkba, és bebújtak a közös ágyunkba.
Azt sem vártam meg, hogy hazajöjjön. Összecsomagoltam, és
hazaköltöztem. Persze azzal sem váltottam meg a világot, mert hetekig
nyugtatót szedtem, mert hol anyám faggatózását nem tudtam elviselni, hol
Gergő nyomulásába fájdult bele a szívem, hiszen akkor már eltökéltebb
voltam, döntésre jutottam, és az a szakítást jelentette. Még akkor is, ha a
kínok kínját éltem meg amiatt, amiért a lakóterem újra a régi szobámból
állt, és mert a szerelem nem tűnik csak úgy el egy csettintésre.
Szerelmesen szakítani a legkegyetlenebb dolog.
Sőt... Ha szerelmes vagy, és veled szakítanak, na az is pokoli.
Mindkettőben részem volt.
A másikat Armandnak köszönhetem, igaz, az nem mostanában történt.
Még a gimiben. Osztálytársak voltunk, és hiába hangoztatta minden tanár,
hogy jobban járunk, ha osztályon belül nem alakulnak párocskák, mi
azonnal egymásra cuppantunk. Imádtam, hogy focista, magabiztos, és
minden balhéban benne van.
Na igen, akkor még odavoltam a balhés fiúkért.
Az egyik iskolai bulin összejöttünk, amikor harmadikosok voltunk. Az
egész suli rólunk beszélt, de legfőképp Armandról, hogy az iskola legjobb
pasija lehorgonyzott egy lány mellett. Azért fogalmaztak így, mert ez nem
egy semmilyen járás volt, hanem igazi kapcsolat. Tanítási időben együtt
voltunk. Szünetben elbújtunk csókolózni, és egymás kajáját ettük.
Kicsöngetés után pedig együtt mentünk haza. Hozzánk.
 Anya sosem szólt egy rossz szót sem, hiszen kedvelte Armandot.
Ki ne kedvelne egy jóképű, jó kiállású kiscsávót a lánya mellett, aki
kiváló sportoló és tanuló, és még udvarias is?
Igen, az volt, mert amikor anya hazaért a munka után, ő mindig
illemtudóan kibattyogott a szobámból, köszönt neki, és leült öt percre a
konyhaasztalhoz, hogy megkérdezze: „Julcsi néni, milyen volt a napja?”
Mivel én soha nem kérdeztem anyukámat ilyesmiről, őt ez annyira
meghatotta, hogy lelkesen mesélt is mindarról, ami a gyár
irodahelyiségében le tud zajlani nyolc órán keresztül. Mik a pletykák,
melyik nyomtató romlott el, ki mit ebédelt... Csupa érdekes téma. De
Armand figyelemmel végighallgatta. Amikor pedig már tavaszodott, arra is
ügyelt, hogy hazafelé a suliból a virágzó fákról vagy másnak a kertjéből
letörjön egy kis virágot, és azt diadalittasan átadja anyámnak. Nem nekem.
Amikor egyszer röhögve megkérdeztem, hogy miért pont az anyámat
halmozza el a kedvességével, simán felvilágosított: mindenhez tőle kell
engedély. Ott aludhatok-e Armandnál? Armand alud- hat-e nálunk?
Lemehetünk-e majd nyáron a Balatonra? Mehetünk-e hétvégén buliba? És
ugye hogy is várhatna el az ember pozitív választ, ha ő nem kedves a
másikkal? így hát ő kedves volt anyámmal.
Ebből kifolyólag el lehet képzelni, mit érzett anyám, amikor néhány
héttel az érettségi előtt hazamentem, és zokogva vetettem magam a
nyakába, mert Armand közölte, hogy vége. Vége, mert már nem szeret.
Mert tanulnia kell az érettségire.
Mintha másnak nem kellett volna.
Vége, „mert csak, és kész”.
Ügy éreztem, minden összeomlik körülöttem, szerettem volna
magyarázatot kapni, de ő csak a vállát vonogatta, és tisztán látszott rajta az,
amit egy szerelmes észrevesz a másikon. Hogy az már nem szereti őt.
Szakadéknyi volt köztünk a lelki távolság, így kicsit cirkuszolva, de
tudomásul vettem, hogy ennek vége.
Édesanyám kevésbé volt beletörődő. Már akkor is a jó tulajdonságai közé
tartozott, hogy a nyakamra járva faggatott.
A legjobb kérdése ez volt: „De biztos, hogy vége? Nem akartok
kibékülni? Talán meggondolja magát.”
Nem szidta Armandot, inkább azt láttam rajta, hogy kivan, amiért oda a
csodapáros. Szánalmat biztos érzett irántam, hiszen tudta, hogy szenvedek -
még ha csak csendben is csináltam -, de igazából az idill elvesztését
gyászolta, és ő a nevemben is bármit megbocsátott volna, csak újra együtt
legyek a leg-leg fiúval. Idő kellett, míg felfogta, hogy senkinek sem kell
megbocsátania semmit, sőt a bocsánatkérés is felesleges, mert igazából
egyetlen oka volt a szakításnak: vége. Mármint az érzéseknek. Az már
mindegy, hogy egy vagy mindkét oldalról így van-e. Ha csak az egyik fél
szeret ki a másikból, de kész döntést hozni, akkor bizony a másik is
ugyanezzel sodródik tovább, mert olyan nincs, hogy az egyik nem szeret,
határoz és szakít, a másik pedig szerelemben marad. Óhatatlanul előhozza a
fájdalom a reménytelenséget és dühöt... Kiábrándulsz. Nemcsak belőle,
hanem magatokból is mint egy pár... De még látod őt nap mint nap, és
pokoli jólesik a nosztalgia. Aztán meg egyszer csak arra eszmélsz, hogy
amikor hozzád szól, vagy elmész mellette, kedves érzések támadnak
benned, vagy épp gyűlölet, de egyik sem a szerelem.
Tehát Armand mellett megtapasztaltam, milyen elhagyottnak lenni,
Gergő mellett pedig, hogy milyen becsapva lenni.
Jesszus. Még jó, hogy ezt így nem meséltem el Raulnak.
A mentális állapotára tekintettel ugyan mi érdekelte volna ebből?
Az én érzésem nem. Gergő vagy Armand érzései nem. Az én fájdalmaim
nem. Anyám ragaszkodása nem. Egyáltalán semmilyen érzés nem érdekli
őt, mert képtelen rá. Ha valakit még belülről nem kerítettek hatalmukba
dolgok, akkor hiába ecseteljük.
El lehet mondani annak, aki vakon született, hogy milyen a kék?
Annak, aki időközben veszítette el a látását, megmagyarázhatod, hogy
amit éppen néztek, az világoskék. Vagy sötétkék... Türkiz, mint az óceán,
amint a fehér homokos parthoz érkezik. Királykék, babakék, szederkék,
tengerészkék, búzavirág... Ha vakon született, sosem fog tudni különbséget
tenni ezek között, maximum oly módon, hogy a saját elméjében megalkotja
őket. De ha látott... Akkor fel tudja idézni. Raul nem látott még... Ezt
mondhatom rá, mert azok a vonások, amiket mutat, a pszichopátia jegyei,
azok bizony veleszületett dolgok.
Hogy beszéljek neki szakítás utáni bánatról, amikor sosem érzett ilyet?
Megcsalásról, amikor számára az emberi kapcsolatok nem ugyanazt
jelentik? Hiszen még a gyászt is másként éli meg.
De az ölelése... Atyaég! Na az mindent visz...
Hogy a ménkűbe tud valaki olyan szenvedélyes lenni az ágyban, ha
nincsenek érzései?
Jó, értem én, hogy van nemi ösztöne, és abban a pillanatban a nemi
vágyait elégíti ki, de az ég szerelmére...
A szemembe nézett közben...
Érdekelte, hogy nekem jó-e.
Látszott, hogy örömet akar szerezni.
Vigyázz! Emlékszel, mit olvasott Anikó? Remekül játsszák el a dolgokat.
Nem. Az ember nem kezd köröket futni más szórakoztatására, ha nem
érdekli.
Eszem megáll! Elég! Mi ez? Csak rá tudok gondolni?
Reggeli! Te jó ég, Anikóék már várnak.
 Felkapom a telefont és mielőtt kilépnék az ajtón, rányomok a
Messengerre. Csak barátnőmtől érkezett üzenet:

Hahó! Lent várunk!

***
Tiszta gyomorideggel megyek le. Mit szépítsek ezen? Igenis tartok tőle,
hogy összetalálkozom Raullal. Persze valamilyen szinten vágyom is rá, de a
magabiztosságom konkrétan a béka segge alatt van.
Meglátom Anikót és Andrást. Üres tányérok és csészék hevernek előttük,
ebből leszűröm, hogy sokat vártak rám.
Mert sokat késtél, Brigitta.
- Jó reggelt! Bocsánat!
- Jó reggelt! - köszönnek vissza szinte egyszerre. - Minden rendben? -
teszi fel aggódva a kérdést Anikó. Nem tudom, mit mesélt Andrásnak, vagy
mit nem, ezért visszafogottan válaszolok.
- Elaludtam.
Anikó bólint, majd végigmér. Tudom, ezer meg egy kérdést intézne
hozzám, de a szerelme előtt nyilván nem fog. Bízom benne, hogy nem
osztott meg mindent Andrással.
- Mi már befejeztük - morogja barátnőm párja.
- Nyugodtan menjetek fel. Én úgyis csak kávét iszom, meg valamit
gyorsan bekapok.
- Akkor jössz ma velünk?
- Ha nem zavarok...
Mindketten elmosolyodnak, jólesik, hogy András is egyből kontráz.
- Ne viccelj már! Ez eredetileg a ti utatok volt, én pofátlankodtam bele.
És milyen igazad van!
- Mit terveztetek mára?
 - András szerint nézzük meg a katedrálist, meg van egy-két múzeum, ami
érdekli.
Nagyszerű. Pont ezekre nem vágyom. És tudom, hogy igazából Anikó
sem.
Na és hol van az előbbi megjegyzés, miszerint ő pofátlankodott bele ebbe
az útba?
András bizonyára kész tervvel érkezett.
Álszent.
Sejtettem, hogy tudta ő ezt előre, hogy utánunk jön.
Útitervet állított össze, baszki!
- Ó, Ági ezekről pont nem mesélt.
- Hát, ha oda akartok menni, amiről Ági áradozott, akkor megállhattok a
hídon, ahol először csókolózott azzal a fiúval.
András beszólását kicsit erősnek vélem. Anikó úgy próbálja elvenni a
szavai élét, hogy hangosan felnevet, mintha ez vicces lenne, miközben a
vállára dönti a fejét.
- Úgyis rögtönözünk majd útközben.
- Csomó helyre belépő kell.
- Majd veszünk! - vág vissza András. Anikóval egymásra sandítunk. Mi
már tudjuk, hogy ez nem ilyen egyszerű, és Raul lehetne a megoldás, de
mégis mindketten csöndbe burkolózunk. Végül András feláll, miközben
végigsimítja lapos hasát, mint aki egy fél marhát megevett. - Akkor egy óra
múlva indulhatunk?
Yes, sir!
- Persze. Lent leszek.
- De ne késs, mint ahogy most!
He?
Anikó félszegen elmosolyodik, majd András után lódul.
 Ez király.
Még dirigálni is fog nekem egy számomra jelentéktelen alak.
Pont azért utaztam ide, hogy bejárjam azokat a helyeket, amiket ő
érdekesnek tart.
Picit azért haragszom Anikóra. Az lenne a normális, ha nem mi
alkalmazkodnánk a barátjához, hanem ő alkalmazkodna hozzánk.
Na mindegy! El van ez már cseszve!
 21. FEJEZET

Hogy is mernék késni egy percet is?

Én várok Andrásra és Anikóra, de ezen egyáltalán nem hőzöngők.
Próbálok úgy tenni, mintha a telefonom lekötne, de bizony
másodpercenként körbenézek, hátha felfedezem Rault.
Semmi.
Eddig mindig itt volt, most meg...
Már az is megfordult a fejemben, hogy meg akart tőlem szabadulni, ezért
mondott mindenfélét, hogy elrettentsen, most meg szépen kerül, hiszen én
húztam fel az orrom.
Barátnőm alakja jelenik meg. András sehol. Felállók és elébe megyek.
- András?
- Mindjárt jön. Azt mondja, erős volt a kávé. Megy a hasa. - Visszafogott
nő vagyok, de azért egy vigyort elengedek. Barátnőm nem különben. -
Figyelj, Brigi! Nekem ez olyan kínos. Tudom, hogy nem így terveztük.
- Ugyan már! Jól fogjuk magunkat érezni.
- Én is kiakadtam kicsit Andrison.
- Talán néha kinyithatnád a szád.
- Hogy érted?
- Nem kell ugyanazt a technikát alkalmaznod, mint a házasságodban!
Azzal csak újra hibát hibára halmoznál. A szerelem nem egyenlő azzal,
hogy nincs véleményed, mert neked minden úgy jó és tökéletes, ahogy neki.
- Nem akarom megbántani!
- Nem akarsz megbántani embereket, ezért hagyod, hogy ők bántsanak
meg? Persze ez most nem hántás András részéről, de akkor is érvényesíti az
akaratát veled szemben, és neked nem sok beleszólásod van a dolgokba.
 - Ez nem igaz, ő is rugalmas.
- Elhiszem...
- Például felhoztam neki a lokátoros dolgot. Hogy szerintem gáz, és
felejtsük el.
- És?
- Azt mondta, rendben. Ha én így szeretném...
Elnevetem magam, és megcsóválom a fejemet.
- Mert most itt van veled. Ez akkor lesz kihívás, ha külön töltitek a
napjaitokat. De egyébként felejtsd el, mit mondtam erről az egész
lokátorozásról! Ha nektek így jó, nekem nincs vele gondom. Amúgy sem az
én dolgom. Én csak elmondtam a véleményem, de teljesen rendben van, ha
ti nem úgy gondoljátok, ahogy én.
Végszóra megjelenik András a folyosó végén, a magasba tartja a két
kezét, amikor felénk közelít.
- Bocsánat, bocsánat... - Rám néz, és elhúzza a száját. - Bármire is
gondolsz, jogos.
Gondolnék én most mindenfélére, de Raul besétál az ajtón, amitől a vér is
belém fagy. Érzékelem, hogy Anikó rám sandít, de semmit sem mer
mondani a szerelme előtt.
Engem néz.
Meg sem próbálja palástolni.
Megáll a pult mellett, az egyik könyökét feltámasztja rá, a tekintetét
pedig rám szegezi.
Hevesen dobog a szívem, és elpirul az arcom. Ami a legárulkodóbb, hogy
képtelen vagyok máshova nézni. András mindenesetre semmit sem vesz
észre az egészből, mert a kijárat felé lódul. Anikó követi, én pedig a
nyomukba szegődőm.
Iszonyú kínos.
 Amikor András és Anikó elhalad mellette, ő-kijjebb lép, és elém nyújtja a
karját, ami pont úgy funkcionál, mint egy sorompó, ugyanis azonnal
lecövekelek.
- Buenos dias... - suttogja.
Fél szemmel látom, hogy útitársaim is megtorpannak. András felénk
indul, ám Anikó valamit mond neki, mire az értetlenül bámul.
- Jó reggelt! - felelem Raulnak.
- Segíthetek valamiben?
- Nem, köszönjük. Hárman indulunk ma városnézésre.
Beleegyezően bólint, majd körbenéz, mintha ellenőrizné, hogy ki figyel
minket. Én egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a tegnap olvasottaktól,
próbálom fellelni benne azokat a bizonyos jegyeket.
Elegáns.
Nyugodt.
Megfontolt, nem kapkod.
Érzelemmentes...
Nem, ez nem igaz, igenis kiül az arcára némi bánat.
Ne feledd, tökéletesen játssza meg magát.
- Haragszol?
- Nem.
- Akkor egyszerűen csak félsz tőlem, igaz?
Most, ahogy a szemébe nézek, tulajdonképpen még ezt sem mondhatom.
Nem haragszom rá, nem félek tőle és nem szánom. Ugyanolyan férfinak
látom, mint az első pillanatban. Karizmatikusnak és lehengerlőnek.
- Nem... - suttogom. - Azt hiszem, nem félek tőled.
Nagyon halványan elmosolyodik.
- Ennek örülök.
Örül.
 Tehát tud örülni dolgoknak.
Talán örül nekem is.
Talán örül annak, amikor a közelemben van.
- Mennem kell! Várnak.
- Mi lenne, ha inkább velem maradnál?
Pont olyan egyszerűen teszi fel a kérdést, ahogy az tőle elvárható. Nem
körit, nem érvel, csak egy szimpla ötlete van, amit tálal. Tudom, bármit is
felelek, elfogadja.
Naná, hiszen nincs benne érzés, semmi sem motiválja arra, hogy
meggyőzzön.
Maximum a farka.
Az, hogy dugni akar.
- Miért?
- Mert mi ketten tartalmasabban tudjuk eltölteni a napot, mint ti hárman.
- Mit értesz tartalom alatt? Hogy szexelünk?
Egy ideig komoran néz, majd elneveti magát.
- Ez ugye nem szemrehányás?
Igaza van. Bármi is történt, nem tehetek úgy, mintha én nem hoztam
volna döntéseket. Márpedig önszántamból döntöttem úgy, hogy lefekszem
vele.
- Nem. Nem az.
- Van jegyem az Alcazarba. - Kicsit közelebb lép. - Eszméletlenül szép.
Annyira sevillai...
- Mint te?
Ismét elmosolyodik.
- Mivel születésemtől sevillai vagyok, nem tudom, milyen lennék, ha
nem lennék az, így azt sem tudom, hogy én nagyon sevillai vagyok-e. - Újra
felnevet, bizonyára érzi, hogy bonyolultan fogalmazott.
 Próbálok kitartani, de az arcom nekem is felderül,
Fogalmam sincs, miért jut eszembe Ági. A szavai... Az, ahogyan beszélt
az itteni élményeiről és ahogy azok megpecsételték az egész életét.
Tejó ég, lehet, hogy velem is ez fog történni?
Lehet, hogy a Raullal megéltek végigkísérnek majd az éveken?
El tudnám felejteni?
Valószínűleg nem.
Annyira egyedi, meghatározó és különleges ez az egész. Nemcsak a
külseje, a természete, a viselkedése, hanem az a bizonytalan mámor is,
amibe taszít. Ez a határozott, de tétova vágy, ami arra vár, hogy döntsék... A
város, ami üzeni, hogy hódítsam meg, miközben ne is próbáljak szerelembe
esni vele.
Tudod, Brigi! Csak szenvedély.
Megváltozik a tekintete, ebből tudom, hogy az én vonásaim is mást
üzennek, mint pár perce.
- Brigitta... Por favor...
Vajon miért hangzik a „kérlek” egészen másként spanyolul, mint
angolul? .
Miért vegyül bele több érzelem, vágy és akarat?
Miért nem lehet rá nemet mondani?
- Beszélek Anikóval. Kérek egy percet.
Bólint, majd elenged.

***
András összeráncolt homlokkal méreget, szerintem Anikó csak részleteket
árult el neki.
- Menjetek nélkülem! - mondom ki egyszerűen.
- Biztos? - kérdez azonnal barátnőm.
 - Persze.
- Te összeszedtél itt egy pasit? - vág közbe András.
Elszámolok tízig.
Lesz az tizenöt is.
- Hogy mondod?
- Komolyan ilyenek vagytok, ti, nők?
Anikó kihúzza magát, ez a megjegyzés neki sem tetszik. A legkevésbé
sem szeretnék konfliktust szítani közöttük, de abból már kinőttem, hogy
hagyjam, hogy férfiak degradáljanak.
- Mármint milyenek? És mit takar a „ti, nők”?
- Hát... Én nem tudom, mi ez az egész, mert Anikó csak annyit súgott
most a fülembe, hogy ismeritek egymást.
- Így van. Kvázi itt dolgozik a hotelben, és az első este volt olyan kedves,
hogy segített nekünk, amikor Anikó elhagyta a mobilját.
De mi a franc közöd is van neked ehhez?
András a barátnőmre néz, aki nem szólal meg.
- És azóta te így eldiskurálsz vele? Meg lemondod a velünk tartandó
programot? Ez... Ez elég ledér viselkedés.
Azért jó, ha figyelembe veszünk valamit. Anikó és András kapcsolata úgy
indult, hogy részt vettünk egy céges bulin, ahol partnervállalatok is voltak.
Csupa olyan ember, akit sosem láttunk, de tudtuk, hogy egy hajóban
evezünk. Több százan vacsoráztunk egy hatalmas étteremben, de jobbára
mindenki azokkal vette körül magát, akikkel közvetlenül együtt dolgozott.
András azonban meghívta egy italra Anikót, aki ezt rögvest el is fogadta.
Még azon az éjszakán lefeküdtek egymással, azóta pedig együtt élnek, és
családalapítást terveznek.
Szóval ennyit a ledér viselkedésről és a tempóról.
Tekintettel vagyok Anikóra, de magamra is.
 - Remélem, nem kövezel majd meg azért, ha elárulom, hogy közelebbről
ismerjük egymást. Már le is feküdtem az úriemberrel. - Lehet, hogy ezt
magamban kellett volna tartanom, de nekem aztán senki se prédikáljon!
Főképp ne vízről, miközben bort tart a kezében.
- Az szép!
Túllépted a határt!
Tudod, mit kellett volna mondanod? Majd legközelebb tudni fogod!
- Legalább annyira, mint a ti első éjszakátok volt. Mennyi ideje is
ismertétek egymást? Három órája? Ehhez képest én tovább kitartottam.
- Befejeznétek? - vág közbe Anikó, aminek őszintén örülök. Főképp
annak, ahogy folytatja, ugyanis szavait Andráshoz intézi: - Neked meg mi a
fene bajod van? Mi közöd ahhoz, hogy Brigi mit csinál és kivel? Miért
beszélsz vele így? És igaza van, mi sem vagyunk szentek.
- Persze. Csak kíváncsi vagyok, ha nem jövök utánad, vajon te is
bepasizol-e.
Ez az a pillanat, amikor úgy érzem, ki kell maradnom a vitájukból. Meg
tudnám védeni Anikót, de egy válással és megannyi hántással a háta mögött
itt az ideje, hogy megvédje saját magát. Ági is azt mondaná: „Na gyerünk,
kisanyám, adj neki!”
- Majd beszélünk. Sziasztok!
Megfordulok, és otthagyom őket, hogy visszasétáljak Raulhoz.
Pár másodpercig, de tényleg csak addig, lelkiismeret-furdalásom támad,
mert valószínűleg ez a jelenet megpecsételte barátnőm napját. Minden
bizonnyal egy jó kis veszekedés kerekedik közöttük.
De a fenébe is, nem foglalkozhatom ezzel!
Hagynom kellett volna, hogy kritizáljon, csak azért, hogy ők utána
boldogan, mosolyogva menjenek várost nézni?
Anikó a barátnőm. Imádom. De András csak egy ismerős.
 Szerencséje, hogy nem Áginak mondta mindazokat, amiket mondott,
mert ő még nálam is jobban kiosztotta volna.
 22. FEJEZET

Először úgy véltem, jó ötlet, hogy gyalog indulunk útnak, de mivel így
lassabb minden, sokkal kínosabb is. Hosszú percek telnek el szavak nélkül,
és már nem fogja meg úgy a kezem, mint nem is oly rég.
Engedném egyáltalán?
Igen. Sőt, rosszul is esik, hogy nem közeledik felém.
- Mikor jöttél rá, hogy másmilyen vagy, mint a többiek? Amikor meghalt
az a lány?
Rám néz, szinte hála tükröződik a szemében, amiért végre megtörőm a
csendet.
- Sokkal előbb is éreztem. Csak valahogy másképp láttam... Egészen
kicsiként. Nem szerettem, ha a szüleim megöleltek vagy megpusziltak. Sőt,
azt sem szerettem, ha dicsérnek vagy szidnak... Igazság szerint bármit és
bárhogy jeleztek felém, nem jelentett semmit. Amikor kicsit nagyobb
lettem, láttam, hogy ez bántja őket. Apám már akkoriban elő is vette a
„neked nem érdemes semmit sem mondani vagy adni” dumát. Pedig ebben
még csak igaza sem volt, mert odavoltam például a játékautókért, és amikor
kaptam egyet-egyet, az egész napomat annak tologatásával töltöttem.
Megköszönni... Szóval... Megköszönni úgy, hogy az nekik is örömet
szerezzen... Na az nem ment.
- Hogy érted?
- Jó pár évembe telt, mire én is megértettem. Karácsony volt. Egy nagy
gombfociasztalt kaptam, olyan izgatottan nyitottam ki, hogy éreztem, a
szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Téptem a csomagolást, ahogy csak
bírtam. Kivettem a dobozból, összeszereltem és máris nekiálltam vele
játszani. Én magam voltam mindkét térfél játékosaival, tehát magam ellen
játszottam. Fel sem tűnt, hogy a szüleim két órán keresztül csak bámultak
rám némán. Aztán egyszer csak apám felállt, odajött hozzám, a játéktábla
alá nyúlva felborított mindent, miközben ordítozott. Hogy én semmiért nem
vagyok hálás... Én nem vagyok tisztában azzal, mit kell mondani egy ilyen
ajándékért, de legfőképp, hogy mennyire lekötelezettnek kéne lennem, mert
más gyereknek nincs ilyen jó dolga. És ha egy kicsit is tudnám, hogy mit
jelent az, hogy jobb adni, mint kapni, akkor megérteném, hogy ők miért
ilyen szomorúak. Azért, mert nem ismerik az adás gyönyörűségét, ugyanis
én megfosztom tőle őket. Utólag próbáltam megérteni, hogy valójában mi
történt akkor. Hogy talán valóban nem mondtam ki szavakkal, hogy hálás
vagyok, nekik pedig nem volt kellő bizonyíték, hogy órákon keresztül
élveztem az ajándékot. Vagy hogy nem vontam be apámat a játékba, hanem
egymagám játszottam? Erre már sosem fogok választ kapni.
Szívemig hatolnak a szavai. Nemcsak azért, mert látszik rajta, hogy
nehezére esik felidézni mindezt, hanem azért is, mert sejtem, mit érezhetett
gyerekként ezeket hallva.
- Nem is sejtették, hogy ez egyfajta betegség?
- Dehogy! Ki sejtette volna? Jól tanultam, jól viselkedtem, jól
sportoltam... Versenyekre jártam. Szót fogadtam. - Széttárja a karját, ami
tökéletesen mutatja, hogy ilyen láthatatlan betegségekkel a társadalom, de
még egy család sem tud mit kezdeni. - Mindenki azt gondolta, amit én is.
Ilyen vagyok, és kész. - Megcsóválja a fejét, mint aki nem tudja eldönteni,
hogy van-e értelme tovább mesélnie. - Megannyiszor hallottam anyámat
sírni... Hallottam, ahogy azt mondja a szomszédasszonynak vagy apámnak,
hogy úgy érzi, a fia nem szereti őt. És hogy fogalma sincs, mit vétett. Miért
bünteti őt az Isten? - A fejingatásból bólogatás lett. - Akkor, igen, akkor fájt.
Tényleg fájt, ahogy láttam a könnyeit és tudtam, hogy miattam ejti őket. De
fogalmam sem volt, mit tehetnék ellene. Láttam, miként kell szeretni,
hiszen ő megmutatta, hatalmasra nyitotta a szívét, de nem tudtam, hogy
nekem is ezt kellene tennem. Vagy ha tudtam is, elképzelésem sem volt,
miként tegyem meg az első lépést. Aztán tinédzser lettem. Nem volt sok
barátom, mindössze kettő. Bár ha jobban belegondolok, nem voltak ők
nekem barátok, inkább csak egymásnak, engem inkább csak maguk közé
fogadtak, de nekem ez bőven elég volt. Nem akartam mással játszani...
Strandra menni... Tanulni vagy biciklizni. Mindig mentem és csináltam,
amit akartam. Függetlenül attól, hogy jön-e valaki velem, vagy sem. Aztán
jöttek a lányok... A két haver meg halálra irigykedett azért, mert egy csaj
sem törte össze a szívemet, és mert a ridegségem miatt minden lány engem
akart a suliban. Különlegesnek számítottam, különlegesnek is éreztem
magam. Néha persze magamban feltettem a kérdést, hogy ez oké-e, de nem
voltam túl motivált a válasz megtalálásában.
- A szüleid soha nem vittek orvoshoz?
- Nem. Persze nagy gond, ha az ember érzelmek nélkül él, de annyira
nem, hogy azonnal tenni kelljen ellene. Talán azt hitték, majd megváltozom.
Vagy ilyen vagyok, nincs mit tenni. - Kényszeredetten felnevet. - Mondjuk,
ebben speciei igazuk volt, mert tényleg nincs mit tenni.
- Nem lehet gyógyszerrel kezelni?
Felém fordul, az előbbi gunyoros vigyora eltűnik, lemondóvá válik a
tekintete.
- Mit? Hogy nem tudok szeretni?
Milyen furcsa ezt hallani a szájából.
Furcsa, hiszen nemrég még olyan szenvedéllyel ölelt, amiben porrá
égtünk.
- A szenvedély is érzelem... - suttogom.
- A testemé.
 Bizonyára nincs tisztában vele, hogy bántóak a szavai. Próbálom helyén
kezelni a dolgokat.
- Értem... És? Mi történt a tinédzser korszak után?
- Anyám meghalt. Húszéves voltam. Ott álltam a temetésén, figyeltem a
koporsóját, és hallottam, ahogy apám mellettem zokog. Azt hajtogatta:
„vége mindennek”.
- Miben halt meg?
- Tüdőgyulladásban.
- Tüdőgyulladásban? - kérdezek vissza, mert manapság ez a betegség
antibiotikumokkal jól kezelhető. Kivéve persze egyes esetekben.
- Volt egy balesete. Elesett a fürdőszobában, és beütötte a fejét. Kórházba
került, de napokig eszméletlen volt, ágyban feküdt. Akkor kapott
tüdőgyulladást.
- Ah! Értem.
Balesete volt. Elesett a fürdőszobában, és beverte a fejét?
Persze, hihető a sztori, csak ugye tudom, hogy egy pszichopatával
beszélgetek.
Mi van, ha nem is baleset volt?
- Szóval anyám halála sem változtatott semmin, főképp, hogy apám
otthon mindennap nekem esett, és azzal jött, hogy én még a saját
édesanyámat sem szerettem, mert a temetésén egy könnycseppet sem
ejtettem. Még csak vitába sem tudtam vele szállni, mert én is tanácstalan
voltam. Nem értettem, miért dolgozok fel dolgokat másképp, mint mások.
Ekkor tanultam meg tudatosan megjátszani magam. És mivel ekkor már
felnőtt voltam, érthető, hogy ez nem ment olyan gyorsan. Ez egy fejlődés...
Sosem érek a végére, és nem hozhatok be lemaradásokat, de...
- De tehetsz azért, hogy másoknak ne okozz fájdalmat, vagy ne vegyék
észre, milyen vagy.
 - Elhiszed, ha azt mondom, hogy az sem érdekel nagyon, ha másnak
fájdalmat okozok?
- Dehogynem. Talán ez csak egy tudatalatti döntés tőled, de most is úgy
döntöttél, hogy velem őszinte leszel, tehát meg akartál kímélni a
csalódástól.
- Igen. Vért is izzadtam, tény... - vigyorodik el. - Tehát, ha a
fejlődésemben nem is juthattam csúcsra, hiszen ez egy betegség,
megtanultam, hogy apám mit vár el tőlem. Hogy az emberek többsége mit
vár el tőlem. Hogyan kell viselkednem ahhoz, hogy ne lógjak ki a sorból.
Persze ez nem mindenben igaz, de abban igen, hogy a hétköznapokban
senkinek nem tűnik fel, hogy mentális gondjaim vannak.
Pontosan ezt olvasta fel Anikó is. Ezek a betegek felvesznek egy
maszkot, és a mögé bújva élnek. Bár nem éreznek, de megtanulják elhitetni
a környezetükkel, hogy igen.
- Mint egy jó megfigyelő, ellested, miként viselkednek az emberek, ha
boldogok, ha szerelmesek, és leutánoztad... Igaz?
Megáll, és teljes testével felém fordul. Megfogja a kezemet, de nem
akarok ennek nagy jelentőséget tulajdonítani. Most is egyetlen érintésétől
átjár a vágy. Felidézem, milyen szenvedélyesen tud ölelni, érzem, ahogy a
bőröm lángolni kezd.
- Utánanéztél?
- Csodálkozol?
Elmosolyodik.
- Nem. Ha tudnád, hogy én hány szakkönyvet olvastam ki. Főképp,
miután a doki elmondta, hogy milyen betegség jegyeit hordozom magamon.
- És miután megtanultad megjátszani magad, megváltozott apáddal a
viszonyod?
 - Persze! Amikor a halálos ágya mellett álltam, fogta a kezemet és
búcsúztunk egymástól, még sírtam is. Emlékszem, azt suttogta: „hároméves
korod óta nem láttalak sírni”. Mintha megtiszteltetés lett volna számára,
hogy pont az ő halálakor törik meg a jég, mert még anyámtól sem vettem
végső búcsút könnyek között.
- De szívből jött a sírás?
- Nem - válaszolja rögvest. - Tudtam, hogy haldoklik, én meg mint egy jó
színész játszottam a szerepemet. Tisztában voltam vele, hogy elveszítem.
Fájt is... Vagy inkább elbizonytalanított... De nem ejtettem volna egy
könnycseppet sem, ha azzal. nem teszem boldoggá őt. Azt hiszem, a
történelemben az apám az egyetlen szülő, aki boldog volt attól, hogy a fia
sír - fintorodik el. - De végül is... Megértem. Most már, hogy ennyi könyvet
elolvastam, nemcsak azzal vagyok tisztában, hogy mi van velem, hanem
azzal is, hogy mi játszódik le a hozzátartozókban. Nekik sem könnyű. -
Maga elé húz, miközben hátulról átölel. Sok turista van előttünk, de nem is
igazán tudok semmire figyelni, annyira letaglóznak a mozdulatai. Nem
tudom, valóban akarom-e, hogy hozzám érjen. - Íme az Alcazar. A királyi
palota. - A mellkasa a hátamhoz simul, bármilyen szép is a látvány,
lecsukódik a szemem. Próbáltam magam észérvekkel meggyőzni, de ez a
kémia, ami kettőnk között van, nem engedi, hogy holmi mentális probléma
a levesébe köpjön. - Gyere!

***
Egy középkori várat idéző, bordóra festett fal melletti kapun megyünk be.
Sokan vannak, de Raul egy másik sorhoz húz, majd felmutatja a jegyeinket.
Valószínűleg a többiek most fogják megvenni a belépőt.
- Az előbb azt mondtad, hogy királyi palota. Ez azt jelenti, hogy a
spanyol uralkodóé?
 - Az Alcazarnak mindig köze volt hozzá, hogy kik tették be a lábukat az
Ibériai-félszigetre. Magán viseli az összes hódítás nyomát. Minden
évszázadot. Nem csak úgy egyszerűen felépült, és kész. Mindig hozzátett
valamit egy adott kor, az építészeti stílusával együtt. Igen, egyes részeit ma
is használják, különböző udvari összejövetelekre vagy politikai
megmozdulásokra. Bár turistalátványosság, nekünk azért mást is jelent.
Hiába a sokadalom, még a bejáraton túl is hallom a lovas kocsik zaját és
a lovak patáinak csattanását a köveken. Az ember úgy érzi, kacérkodhat az
idővel. Mintha megsúghatná neki, hogy az itt hagyott századokból melyikbe
repítse el.
- Annyit tudok róla, hogy az UNESCO a világörökség részévé
nyilvánította.
- Igen. Bár ezt a világörökség dolgot mindig hülyeségnek tartottam.
- Miért?
- Minden ember mást hagy hátra, és mást örököl. Márpedig a világ az
maga az ember... Persze még jó pár dolog, de az ember a szerves része, a
legfontosabb eleme. Hogy jelenthetjük mi ki valamiről, hogy
„világörökség”, amikor egy gyermeknek az édesanyja fotója a
legfontosabb, vagy egy családi ékszer, mert neki az a legtöbb, amit
ráhagyhatott a világ. De talán én csak azért látom így, mert érzelmileg nem
igazán kötődőm semmihez. A múlthoz sem.
- Ez nem igaz. A szavaid pont mást tükröznek. Nagyon is észszerűen
látod át például a családi kapcsolatokat. Ráadásul abból, amit mondtál, nem
az derül ki, hogy számodra semmit sem jelent a múlt. Azt mondtad nekem,
hogy sosem tudnál máshol élni, csak Sevillában.
- Így van.
- Mert szereted Sevillát. Nem?
Kissé beharapja a száját, majd alaposan megnézi a cipője orrát.
 - Nem hiszem. Ismerem. Átlátom. Biztonságot ad. De ez nem szeretet.
Főleg nem egy hely iránt.
Oké, bevallom, zavarba hoz.
De mi a fenéért próbálok itt szembeszállni a tényekkel?
- Jól van... - igazítom meg zavartan a hajamat.
- Az olyanoknak, mint én, kell a biztonság. Feltalálom magam akárhol,
csak épp nem érzem magam jól.
- Értem.
De ha esetleg nem értem, ugye akkor sem tudja jobban megmagyarázni.
Mondjuk, egy perc alatt az életről is le tud hozni, de próbálom magam
moderálni.
Sövények keretezik a járdát, amin keresztülhaladva egy kisebb térre
érkezünk. A falakat travertínó, faragott mészkő . díszíti, és egy keskeny ajtó
mutatja, hol a bejárat az épületbe.
Feljebb vezetve a tekintetet hatalmas, oszlopokkal és csipkézett mintával
díszített ablakok tűnnek fel. Mielőtt belépnénk, újra felnézek, a kiugró tető
mögül a nap sugarai sütnek rám. Hunyorogva dörzsölöm meg a szemem.
- Tudtad, hogy a sevillai nap ért a kínzáshoz?
Előremegy, én pedig követem.
- Ezt úgy érted, hogy nagyon forró itt a nyár?
- Itt a legforróbb.
Nem szállók vele vitába, de ez nyilván nem igaz.
Meglepődve realizálom, hogy tulajdonképpen nem egy zárt épületbe
érkezünk, hanem egy folyosóra, ami körbefut. Itt is rengeteg oszlop adja a
különleges atmoszférát, valamint a belső udvarban a kis füves tér, az apró
fákkal és a hosszúkás medencével.
- Ez kicsit hasonló hangulatú, mint a szállodában.
 - Mondtam, hogy sevillai. - Igen, valóban mondott valami ilyesmit a
teraszokról. - Ez a lányok udvara.
- Milyen lányoké?
- Így hívják. Patio de las Doncellas.
- Aha...
- Azért ilyen kicsik a fák, hogy a gyümölcsöket le tudják szedni róla. Ez
régen a palota köztere volt. Azóta már jócskán átépítették. Látod? Csupa
olyan motívum, ami az iszlámhoz kötődik, például Fatima keze.
Igaza van.
Amikor az egyik árkád széléhez érünk, elakad a lélegzetem. Jóval
magasabban vagyunk, mint a föld, előttünk hatalmas zöld rengeteg terül el.
Némelyik fa lombkoronája szemmagasságban díszeleg, a pálmák pedig
mintha az égig érnének.
- Nemcsak a palota különleges, hanem a kert is.
- Mintha az Arab-félszigeten lennénk...
Valóban annyira egzotikusnak tűnik, hogy az ember inkább egy csodás
szállodai nyaralóhelyre asszociál, mint egy sevillai turistalátványosságra.
- Az iszlám mindenhol ott hagyta nyomait a móroknak köszönhetően.
- Ó, igen, ezt mondtad már... Körülbelül fél perce - nevetem el magam.
- Itt minden egy nagy mix. A tizenegyedik századtól a tizenhetedik
századig sok mindent megtalálhatsz. Gótika, reneszánsz, barokk...
- És egy kis arab...
- Igen - mosolyodik el, mintha tetszene neki, hogy ezt megjegyeztem. -
Egyébként a király itt szokta tölteni az idejét, ha éppen Sevillában jár.
- Akkor most egyértelmű választ kaptam az előbbi kérdésemre.
- Megmutatom a kedvenc helyemet.
- Ha van kedvenc helyed, akkor azt szereted - szalad ki a számon. Ő
megtorpan, és felém fordul. - Úgy értem...
 - Brigitta! Fölösleges lenne bebeszélned magadnak vagy nekem, hogy
nem olyan vagyok, amilyen valójában vagyok.
Fú, ez oltári ciki.
Egyrészről, mert igaza van, másrészről meg én vagyok szánalmas.
- Eszemben sem volt...
- Mondtam már. A szeret szót kár alkalmazni tárgyak vagy helyek
esetében.
Milyen igaza van...
Egy hatalmas csempézett terembe érkezünk. Lila, kék, fehér, bordó, sárga
színek dominálnak, de olyan aprólékosan kirakva a mozaikokkal, hogy abba
beleborzong az ember.
- Mint egy mecset... - suttogom.
- La Sala de la Justicia. - Megáll előttem, mintha valami fontosat szeretne
mondani. Talán azért hallgatok ilyen kitartóan, mert annyira lenyűgöz,
amikor spanyolul beszél. - Az igazság helye. Vagy az igazság szobája...
Úgy érzem, a hangsúly az „igazság” szón van.
- Miért hívják így?
- Mert itt működött az igazságszolgáltatás.
A magasba emelem a tekintetemet. A színes csempék mellett a natúr
vakolat is domború díszmintával van ellátva, elképesztően aprólékos.
- Ilyenkor mindig elcsodálkozom azon, hogy ezt ember csinálta.
- Azt hiszem, jó ideje csak az igazság érdekel ebből az őrült világból. -
Olyan, mintha meg sem hallotta volna, amit én mondtam. Újra őt kémlelem,
ám ő a tér közepén lévő kör alakú kis medencét bámulja. - Az egyetlen
olyan dolog, amit megértek az emberi érzésekből... Az őszinte
igazságmondásra való késztetés. - Szinte ijesztő, ahogy lassan rám emeli a
tekintetét. - Ezért mondtam el neked is. - Szeretném, ha megszűnne ez a
pillanat. Túlságosan elgyengít és kétségbe ejt. Olyan vagyok, mint egy űzött
vad, aki tudja, hogy tovább kellene menekülnie, mégis szinte megbénul a
pániktól. - Miért nézel így?
Én?
Én, baszki?
Te miért nézel így rám?
Jó ég, Brigi! Üldözési mániád van.
Szerencsétlen pali. Nem is mondott semmi rosszat.
Nem is tett semmi rosszat. Én meg percenként belebeszélem, hogy egy
megveszekedett örült.
- Miért, hogy nézek?
- Hát... Furcsán...
- Csak azt hittem, akarsz még mondani valamit... Azt hittem, azt akarod
folytatni, amit idefelé elkezdték Hogy mi volt az anyád és apád halála után.
Bólint, majd elindul, én pedig követem.
- Mivel elég korán egyedül maradtam, újra ott tartottam, hogy nem kell
magamat senkinek sem megjátszanom. Akkor jött Annabella. - Annabella. -
Jól éreztem magam vele. Természetes volt, hogy hozzám költözött, és
együtt éltünk. Vagyis neki természetes volt. Engem nem vitt rá a lélek, hogy
újra felvegyem a maszkot, így nem játszottam meg semmit. Gyorsan
kiderült a számára, hogy milyen is vagyok valójában. Nem érdekelt az sem.
Vártam, hogy lépjen, de nem tette. Nem hagyott el. Helyette mindennap
sírt, átkozódott, és arról beszélt, hogy ő a lelkét kiteszi kettőnkért. Ez biztos
így is volt, csak engem hidegen hagyott. - Nagyot nyelek, próbálom
eltüntetni a gombócot a torkomból. Néha körbenézek, mintha
rácsodálkoznék az építészeti stílusra, de érzem, hogy remeg kezem-lábam. -
A sok kínlódás után végül én mondtam neki, hogy menjen el. Őrjöngött...
Mindent hozzám vágott, ami a keze ügyébe került. Aztán még dühösebb lett
attól, hogy fel sem dühített vele. - Egy ideig csöndben marad. Szeretném,
ha folytatná, mert érdekel, de tartok tőle, hogy olyasmit mond, amit jobb
lenne nem hallani. - Még két napig maradt. Arra számított, hogy minden
rendbe jön közöttünk, de abban a két napban rá sem néztem, hozzá se
szóltam. Miért tettem volna? Kimondtam, hogy vége. Ha valaminek vége,
akkor nincs kompromisszum. - Bólintok, mintha ezzel egyetértenék, de
nehéz elképzelni, hogy egy hosszú kapcsolatból így száll ki az ember. - Az
apja könyörgött neki, hogy térjen észhez. Végül elcuccolt. Négy nap múlva
pedig felment a sorházuk tetejére, és a mélybe vetette magát.
Talán csak bebeszélem magamnak, de fásult a hangja, mintha tényleg
nem érezne semmit ezzel kapcsolatban.
- Azért valamennyire csak megviselt.
- Mert új volt a helyzet, nem tudtam mit kezdeni vele. Ráadásul mindenki
egyértelműen engem hibáztatott, holott csak az volt a bűnöm, hogy
kiszálltam egy kapcsolatból.
Részben egyetértek vele, de talán nem mond el mindent.
- Kiszállni is többféleképpen lehet.
- Nekem egyféleképpen megy, Brigitta!
- Persze, értem.
- Elmentem a temetésére. Csináltattam egy szép nagy koszorút. Végül is
azt illik, nem? - Jesszusom. - Ott persze nekem esett az anyja, de végül
csendre intették, és maradhattam.
- Azt meg tudod fogalmazni, hogy miért mentél el a temetésére?
- Hogy érted?
- Hát, ha már nem volt neked fontos... Ha már nem éreztél iránta semmit,
akkor miért mentél el? Hibásnak érezted magad?
- Nem, dehogy! Ha hibát követ el valaki, akkor azt nem kenheti másra.
Nem mondhatja senki azt, hogy „megölöm magam miattad”. Másért élni
kell, nem pedig meghalni. - Összeugrik a gyomrom a szavaitól. Bevallom,
most meglepett. Ilyet csak olyan ember mond, aki nagyon is szeret élni, és
teli van érzéssel. Másért élni kell, nem pedig meghalni. - Én azért
szakítottam vele, hogy mindketten egy jobb életet élhessünk utána, ő pedig
eldobta ezt a lehetőséget.
Ügy érzem, muszáj témát váltanunk, mert ez őrület. Hol tökéletesen
egyetértek vele, hol meg a végtelenségig felháborít.
- Bámulatos itt minden... - suttogom, miközben alaposan körbenézek,
majd megállapodom a tekintetében, ő elmosolyodik.
- Én is szeretném, ha témát váltanánk.
- Nem azért mondtam...
- Ugyan, Brigitta! Itt állunk Sevilla legszebb pontján... Ami történelemmé
vált úgy, hogy még most is az. Ebben a pillanatban is az, mert egyszer ez is
történelem lesz, és mert vannak helyek, amiknek csak kezdete van, vége
nincs... - Néha olyan elmélyülten és filozofálóan beszél, hogy megfagy
bennem a vér. Emlékszem, egyszer néztem egy thrillert, ahol a nyomozó azt
mondta a gyilkosról, hogy bomlott, zseniális elme. Nem akarok erre
gondolni! - Továbbmegyünk?

***
Megáll egy fal előtt, és hosszan nézi a csempézést. Próbálom követni a
pillantását, szinte beleveszünk a vonalak, színek és csillagok kavalkádjába.
- Mindennek a szépségét és a csodáját az határozza meg, hogy mikor
készült.
- Hogy érted?
- Látod ezt a mintát? Milyen pontos... Mérnöki. A vonalak pontosan ott
futnak, ahol kell. Be a másik alá, majd egy következő fölé.
Háromdimenzióssá válik ettől a csempe. A narancssárga és a kék
különválása pedig csak még inkább kidomborítja ezt a mintázatot. Nézd
meg a csillagokat, egyszerűen tökéletesek.
- Igen.
- Csakhogy amikor ezeket csinálták, még nem volt lehetőség digitális
eszközöket használni. Most egyszerű. Leülsz egy számítógép elé, és egy
programmal öt perc alatt csinálhatsz egy ilyen grafikát. - Hát én biztos nem,
mert analfabéta vagyok az ilyesmihez, de természetesen értem, hogy mit
akar mondani. - Akkoriban nem létezett számítógép vagy programok. Volt
két kéz, az emberi elme és némi szerszám. - Végre elengedi a tekintete a
motívumot, és rám fókuszál. - Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy
ez itt azért csodálatos, mert a tizenegyedik században született... Erre
utaltam...
Bizonyára bután nézek, mert mintha zavarba jönne. Megigazítja az ingét.
- Csak néha meglepsz... Azért... Azért nézek így...
Bólint, majd továbbindul. Föl-föl kémlel.
- A mennyezet a kedvencem. A fából készült faragott kazetták, a festett
csempék... Mindegy, miből van, káprázatosak.
Valóban. Meg is állok olykor és hosszan figyelem a plafont. A korabeli
mesteremberek jól értették a dolgukat, mert néha úgy tűnik, mintha a
mennyezet egyenesen életre kelne, vagy zuhanna felénk, máskor pedig
hatalmas virágok rajzolódnak ki, mint egy elképzelt univerzumban.
Egy újabb teraszra érkezünk, a vésett csipkeminták annyira lenyűgözőek,
hogy nem is tudok eleinte másra figyelni. Igaza volt Raulnak abban, hogy
mindennek a szépsége az idővel mutat relativitást. Immár én is úgy
kémlelem a faragványokat, a kereteket, hogy hozzáteszem gondolatban,
ehhez sem modern technológia, sem mesterséges intelligencia nem járult
hozzá.
- Gyerekek udvara. Vagy babák udvara.
 - Olyan is. Meseszerű.
- Az uralkodó család gyermekei itt töltötték idejüket, itt játszottak. Ez
meg itt a fogadóhelyiség. - A falat a plafonig festett csempe díszíti, itt-ott
madarak alakja rajzolódik ki. - Ez is arabnak tűnik, igaz?
- Egyértelműen.
- Pedig nem az. Ahol embert vagy állatot ábrázolnak, az nem az, mert a
muszlimok ilyet nem tesznek.
Egy hatalmas félkörívű bejárathoz érkezünk, mely alatt három kisebb
boltív helyezkedik el. Csodálatosan díszítettek, az ember úgy érzi, amikor
átsétál alatta a következő terembe, hogy a túloldalon valóban maga a király
fogja várni.
A csarnokban az uralkodó szín a sárga, amitől úgy tűnik, mintha mindent
arannyal vontak volna be. Végtelen a tér, hiába vagyunk egy zárt
helyiségben, a hatalmas belmagasság miatt szabadabbnak érzi magát az
ember, mint az égbolt alatt.
- Ide érkeztek a követek.
- Akik szóhoz sem tudtak jutni, amikor meglátták ezt a pazar közeget.
- Hát, ez erről szól, nem?
Fogalmam sincs, miért, de a reptérről befelé vezető út jut eszembe. Elég
snassz volt, sőt hagyott kívánnivalót maga után, úgy, ahogy nálunk otthon is
hagy.
Ezek szerint ilyen hibákat a régi korokban nem vétettek. Tettek róla, hogy
a messziről érkezőnek azonnal meglegyen az első kedvező benyomása erről
a helyről.
A tetőkupola aranyozott fakazettái egy földöntúli égboltot mutatva
ejtenek ámulatba.
- Uramisten... Ez itt a legszebb...
- Abszolúte - helyesel.
 - Azok ott portrék? - ráncolom össze a homlokom, mintha attól jobban
látnék.
A kupola alatt festmények futnak körbe, és meg mernék rá esküdni, hogy
embereket ábrázolnak.
- Igen. A kasztíliai uralkodók.
- És azok teraszok?
- Igen, erkélyek.
Aranystukkók támasztják alá őket, fogalmam sincs, mi célt szolgálnak
odafent, de annyira gyönyörű ez a terem, hogy nem is akarok rákérdezni,
egyszerűen elfogadom, hogy a dolgok néha csak azért vannak, hogy
ámulatba ejtsenek. Ha ilyen csodákat lát az ember, mindig eltöpreng rajta,
miként készülhetett. Ott fent dolgoztak a szakemberek? Vagy itt lent, és
utólag vittek fel mindent? Miféle mesteremberek lehettek? Hol tanulták
meg mindezt, és hogyan?
- Láttad a Trónok harcát? - áll meg mellettem.
- Nem.
Először felvonja a szemöldökét, majd elneveti magát.
- Szerintem te vagy az egyetlen, aki nem látta. - Érzem a torkomban
megülő gombócot. Ági mindig pontosan ugyanezt mondta. Persze ő
valahogy így: „Nem láttad a Trónok harcát? Basszus, az hogy lehet? Te
vagy az egyetlen, aki nem nézte meg. Hogy nem lehet azt megnézni?” - Mi
a baj?
- Semmi... Csak a barátnőm is mindig nógatott, hogy nézzem meg.
- Az, amelyik meghalt? - Bólintok. - Hát akkor most már két okod is van
megnézni, mert egy jó darabját itt forgatták.
- Itt?
- Igen. És ezenkívül még több más filmet is. - Mondjuk, nem csodálom.
Ez az a hely, ahol mindent lehet. Elalélni, szerelembe esni, háborúzni... -
Szerintem ebben a teremben találkozik a föld és az égbolt. A mi világunk és
a túlvilág. A külső és a belső... A tudás és a szépség...
Bár megkövültén vizslatom, ő szinte észre sem veszi, továbbvezet
egyenesen ki a csodálatos kertbe. Egy tóhoz érkezünk, melynek közepén
egy bronzszobor áll. A tó mögött lévő falból mesterséges zuhatag omlik alá,
körben pedig árkádos teraszokon sétálnak az emberek.
- Itt tudnék állni egész nap - suttogom.
- Ha gondolod - vigyorodik el. - Én partner leszek benne, mert szerintem
is gyönyörű. De mutatok neked egy belső tavat. Gyere!
A tó fölött gótikus boltívek sorakoznak, és ahogy tükröződnek a vízben,
úgy tűnik, mintha lefelé a végtelenségben folytatódnának. Úgy építettek a
mesterek fölfelé, hogy lefelé is alkottak. A víz tükrét használták ki ügyesen.
- Ez nagyon különleges.
- Állítólag romantikus. - Ránézek, mire ő felhúzza a vállát. - Nem tudom,
az-e. - Újra kacarászik. Az őszinte viselkedésétől én is jobb kedvre derülök.
- Az? Romantikus?
- Igen. Tényleg az.
- De az milyen?
Zavarba hoz, inkább a hosszú víztükörre bámulok.
- Hát... Olyan hely, ahol az ember szívesen van azzal, akit szeret. - Jól
van, Brigi, de ő nem tudja, mi az, hogy szeretni. - Olyan hely, ahol átjár
egyfajta melegség. Ahol vágyat érzel, hogy odabújj a másikhoz. - Tudom,
nem kéne ezt tovább ecsetelnem, de élvezem, ahogy bámul. - Ahol azt
érzed, tiéd a világ, és azé, akivel vagy.
Hosszan nézünk egymás szemébe, érzem, ahogy hozzám ér a keze.
- Nos, akkor azt hiszem, tényleg romantikus ez a hely... - Már éppen azt
feltételezném, hogy kettőnkre utal, amikor folytatja. - A király mindig itt
találkozott a szeretőjével.
- Ó!
Közelebb lép hozzám, csókra számítok.
- Lehet, hogy kezdek képbe kerülni ezzel a romantikával kapcsolatban.
- Bolond vagy! - nevetek fel.
 23. FEJEZET

Kezdem elhinni, hogy itt, ebben a városban tűz a leginkább a nap. Bár
egész lenge ruhában vagyok, a melltartómban szó szerint áll a víz.
Ölni tudnék egy zuhanyért.
Elképesztő, hogy itt már tavasszal döglesztő nyár van.
Hahó! Évszakok! Hol vagytok?
- Meleged van, igaz?
- Szó se róla.
- A térre akartalak elvinni, de előtte akkor menjünk valami zárt helyre.
Katedrális?
- Szuper!
Egy katedrálisban nyilván hűvös van. Eszembe jut, miként forgattam a
szemem, amikor András ugyanezzel az ötlettel állt elő, Anikó pedig
támogatta. Hallani sem akartam katedrálisról, Raulnak meg olyan gyorsan
leokéztam, mintha mindig is oda vágytam volna.
Elismerem, amikor meglátom, leesik az állam. Egyszerűen gyönyörű.
Túldíszített, szinte giccses, ódon, mégis elegáns. Tökéletesen illeszkedik
abba a Sevillába, amit eddig láttam. És ismét felötlik bennem a kérdés: ezt
valóban emberek csinálták?
- Az egyik legjobban látogatott nevezetesség. Természetesen UNESCO-
világörökség - mosolyodik el. - Maga a gótika, nem igaz?
De. Csak én nem tudtam így megfogalmazni.
Végül is a gótika jellemzőihez az is hozzátartozik, amiket magamban
megállapítottam.
- Gyönyörű. Csúcsok, csúcsok és csúcsok.
- És boltozatok... - nevet fel hangosan.
 Felé fordulva ösztönösen megsimogatom az arcát. Ettől kissé
összerezzen, mintha nem számított volna rá, vagy csak simán nem vágyna
ilyesmire.
Utóbbi sanszosabb, Brigitta.
- Fogadjunk, hogy te nagyon jó tanuló voltál.
- Igen. Azzal nincs baj.
- Úgy érzed, a többivel van?
- Hát, azért így felnőttként már rájöttem, hogy kicsit könnyebb lenne az
életem, ha ugyanolyan lennék, mint bárki más.
- Vagy nehezebb. A heves, mély érzések meg tudják ám keseríteni az
ember életét.
Bólint, majd a cipője orrát bámulja. Pár nap alatt is kiismertem, mindig
ezt teszi, ha vívódik.
- Nem tudom. Én inkább úgy gondolom, hogy pont a lényegtől lettem
megfosztva. Felfoghatom olyan optimistán, ahogy te mondod, de emiatt
nekem mindenbe sokkal nagyobb energiát kell fektetnem. Például a
tanulás... Jól ment, szerintem átlagon felüli a felfogóképességem, de akkor
sem volt motivációm. Nem láttam át, hogy miért kell tanulnom, hiszen egy
magamfajta nem tervez. Nem foglalkozik a jövővel, a jelenben él, a jelenért
cselekszik. Tehát amikor a jelenben az volt vonzó, hogy délig aludjak, vagy
inkább tévét nézzek, akkor nekem aztán hiába mondta akárki is, hogy a
tanulás a dolgom.
- De mégis tanultál.
- Igen. Magamtól. Talán azok voltak az első pillanatok, amikor
szembeszálltam önmagámmal. Amikor megerőszakoltam az akaratomat.
- Majdnem minden ember életének része ez. Felelősségtudat.
- Nem, Brigitta... - csóválja meg a fejét. - Nálam ez nem az volt. Ma sem
érzek igazán felelősséget. Inkább csak megfelelési kényszer volt mások
felé, és bizonyítási vágy magam felé, hogy igenis olyan vagyok, mint a
többiek. Gyerekként is éreztem, hogy különbözőm. Éppen ezért legalább a
suliban azon igyekeztem, hogy bebizonyítsam, minden rendben van velem.
A szüleim pont ezért nem ismerték fel a problémát. Ha belegondolok,
boldog lét volt ez, mert még azt tartottam normálisnak, amiben léteztem. Ha
láttam is különbséget, normálisnak tűnt. Egy gyermeknek minden
normálisnak tűnik, hiszen ami körülveszi, amiben él, az a norma.
- Ez igaz. - A katedrális felé fordulok. - És imádtad a történelmet.
Visszasandítok rá, szinte előre hallom a szavait.
- Nem - nevet fel. - Nem imádtam. Könnyen megtanultam.
- Mi volt a kedvenc tantárgyad?
- Testnevelés.
Oké. Azért az intelligenciájából ítélve arra számítottam, hogy esetleg a
matematika...
- Értem...
- Ott nem kellett megválogatni a szavakat. Futottam, dobtam, ugrottam,
passzoltam. Mindenhez csak a testem kellett. - Közelebb húzódik hozzám,
mire nekem megint hevesebben ver a szívem. Fogalmam sincs, mi ez a vad
izgalom, amit kivált belőlem a jelenléte. Nem mondhatom, hogy színtiszta
vágy... De nem is félelem... - Amihez csak a testem kell, abban mindig
őszinte és jó vagyok.
Szex. Arra céloz, Brigitta, nem holmi tesiórára, ne legyenek illúzióid.
Kéne valami frappáns válasz.
Pszichopata. Emlékszel?
- Ezt tanúsíthatom - mosolyodom el.
Hosszan kémlel, talán azt próbálja megállapítani, hogy tar- tok-e tőle,
vagy őszinték a szavaim. Ehhez a fürkészéshez jó munkát kívánok neki,
ugyanis jelenleg én magam sem tudom, mi zajlik bennem.
 - Lassan készült - suttogja. - Száz évig.
Tessék?
- Ő...
- A katedrális.
Basszus! Naná! Ki hinné, hogy így, a bugyit is lenézve rólam a
katedrálisról beszél.
Már el is felejtettem, hol vagyunk.
- Persze. Értem.
- Belülről is csoda szép.
A fenébe! Miért néz így?
Úgy érzem, mindjárt elájulok. Ilyen tekintettel az emberek szerelmet
szoktak vallani, vagy lánykérést terveznek, ő meg a templomról zeng
dicshimnuszt.
Vajon ez is csak színjáték?
Vajon az a vágy, ami csillan a szemében, őszinte?
Vajon tudja, hogy mit tükröz az arca, mert megjátssza, vagy fogalma
sincs róla?
Lehet, hogy ezeket a pillantásokat gyakorolja a tükör előtt?
Hiszen ő maga mondta, hogy idővel rájött, ki, mikor és mit akar tőle
hallani, vagy rajta látni, ő pedig hozza is. Megannyi álarca van, és
mindegyik tökéletesen illeszkedik rá.
- Alig várom, hogy megnézzük.
Megkönnyebbülnék, ha elindulna, de megfogja a kezem. A pillantásomat
nem engedi, és bár a lelkemnek jót tenne, ha megtörne ez a pillanat,
valamiért én is kapaszkodom belé.
- Jól érzem magam veled, Brigitta. - Szeretném biztosítani róla, hogy én
is jól érzem magam vele, de nem hagy időt, folytatja. - Fontos, hogy őszinte
lehetek veled. Nem szaladsz el...
 - Miért, eddig elszaladtak a nők?
- Nem - nevet fel. - De nem is vagyok nagyon beszélgetéspárti. Ha
érted...
Naná. Én aztán mindent értek. Megdugod őket, aztán lapát. Hidd el,
Raul, ezt aztán minden nőnemű érti.
Ezt ellenkező esetben ti nem szoktátok érteni. Ti, férfiak.
Mintha az egyéjszakás kaland vagy a „csak szex” a ti kiváltságotok
lenne.
Pedig a nő teste ugyanúgy vágyódik... Ugyanúgy megéli a kéjt és az
orgazmust. Ugyanúgy hajtja előre néha az ösztön. Fejlődhet bárhova a
világ, nem hiszem, hogy ez valaha változni fog. Már az egyetemen is
megéltem, hogy kurvának tituláltak csak azért, mert egy bulin jól
szórakoztam egy fiúval. Az egyik embernek (nőnek) bűn, a másik embernek
(férfinak) dicsőség. Nem vagyok feminista, nem küzdők egyforma
bánásmódért, mert annak van árnyoldala is, de a szex az egyetlen, ami
külön kategória.
- Értem - vágom rá nyersén.
- Gondolnád egy katedrálisról, hogy valaha mecset volt?
Tisztán fogom a kérdést, csak azt nem tudom kezelni, ahogy
témát váltva ugrál a legbensőbb emberi dolgok és holmi templomok
között.
- Nem. Akkor megnézzük belülről is?
Bólint, majd elengedi a kezemet, és elindul. Megkönnyebbülök a
távolságtól, de hiányérzetem is támad.
A látvány képes elterelni a gondolataimat. A monumentalitás mindig
lenyűgöz. Az emberek vagy a téren álló lovas kocsik aprónak tűnnek a
magas tornyok alatt.
 A sornál Raul előveszi a telefonját, és valamit egyeztet a kapuban állóval,
aki végül mosolyogva mutat maga mellé, hogy bemehetünk. Raul előttem
megy, nem néz hátra, hogy követem-e. Figyelem az alakját, ami
kifinomultságot, erőt és magabiztosságot sugároz. Mindemellett pedig
tudom, hogy mennyi kérdés van a fejében, milyen bizonytalan sokszor, és
milyen nehéz lehet neki megtalálni az arany középutat.
A bejáratnál a geometriai formák találkozása lenyűgöző. Boltívek felett
háromszög alakú stukkó díszeleg, az előtérben pedig egy hatalmas szobor
üdvözli az érkezőt.
Talán butaság, de amikor belépünk, elsőre egy színház jut eszembe. Az
egyik oltárnál vörös bársonyt helyeztek el, ami a magasból lóg lefelé, pont
úgy, mint a színpadi takarás, míg fel nem gördül a függöny.
- Nyolcvan kápolna van itt bent összesen.
- Nyolcvan? - kérdezek vissza.
- Igen. És láthatod, hogy mindegyik aprólékosan formált szobrokkal van
díszítve.
A nagy szám nincs összhangban a minőséggel. Az ember azt várná, hogy
szolidak ezek a kápolnák, de mindegyiket arannyal futtatott szobrok vagy
freskók veszik körül.
- Törpének érzem magam ezeknek a hatalmas oszlopoknak a lábánál -
suttogom.
- Mert az is vagy - somolyog vissza.
Nem tudom eldönteni, hogy az egyhatvanötös magasságomra céloz-e,
vagy arra, hogy valóban monumentális itt minden.
Bármelyik irányba fordul az ember, egy kápolnát fedez fel. Jobbra székek
lettek sorba állítva, előttük pedig az oltár magasodik. Ha balra nézek,
szintén egy oltárt fedezek fel, melyen a gyertyák embermagasságúak.
Minden egyes beugró részben megtalálható egy külön imára hívó szeglet.
 Elöl feltűnik a főoltár, ami már messziről jelzi, hogy ha közelebb érkezel,
olyan látványban lesz részed, amit sosem felejtesz.
Jó ideig csak ácsorgunk némán előtte. Nem hiszem, hogy láttam már
ennél díszesebbet és szebbet. Sőt, azt sem hiszem, hogy lehet rá bármit is
mondani, mert egyik szó sem lenne hozzá méltó. Sem a csillogáshoz, sem
az emberi alkotáshoz, sem a keresztény hithez, ami itt állva megérinti akkor
is az embert, ha nem jár templomba.
- A kereszténység legnagyobb és egyik legszebb oltárának tartják.
- Az is. Ebben biztos vagyok.
És én ide nem akartam eljönni.
- Krisztus élete rajzolódik ki a kockákon. - Valóban. - Pontosan
negyvennégy jelenet. - Érzem, ahogy hozzám ér a válla. - Születésétől a
halálán át a feltámadásáig.
A képként funkcionáló kis szoboralkotások nagyon sűrűn vannak
elhelyezve, de talán pont ez adja a különlegességét.
- Miből készült?
- Fából.
- Azt festették le aranyra?
- Igen.
Néha hihetetlenül fifikásnak tűnik az ember, ugyanis az oltár pontosan
úgy néz ki, mintha színaranyból lenne.
- Te mit gondolsz a halálról? - szalad ki a számon.
Hirtelen magam sem tudom, miért tettem fel ezt a kérdést.
Talán a hely az oka annak, hogy átszellemülök.
- Hogy érted?
- Hiszel ebben? Istenben... A feltámadásban...
- Hiszek.
 Milyen furcsa. Nem tudja, mi az a szeretet. Nem hajtja motorként előre
semmilyen érzés, de hite mégis van.
A hit talán nem érzés?
Nem annak az érzése és elfogadása, hogy van valami nálunk
hatalmasabb, ami az ítélet napján megjelenik?
- És azon még nem gondolkodtál, hogy ez hogy lehet?
- Hogy vallásos vagyok? - Bólintok. - Katolikus iskolába jártam.
Beleszülettem.
- A családba és a szeretetbe is beleszületik az ember.
- Itt nem volt szó érzelmekről. Inkább meséről, ami az életem
részévé vált.
- Meseként tekintesz a hitre?
- Már nem. De gyerekként, azt hiszem, így indult. Vannak dolgok, amiket
még egy magamfajta sem kérdőjelez meg. Például annak ellenére, hogy
nem tudtam kimutatni szeretetet a családom iránt, még nem kérdőjeleztem
meg azt, hogy ők szeretnek. Nem kérdőjeleztem meg, hogy a szeretet,
annak ellenére, hogy bennem nem ver tanyát, létezik.
- És a keresztény hitet sem kérdőjelezed meg.
- Nem. Mindegy, hogy én mit gondolok. Volt, van és lesz. Márpedig, ami
volt, van és lesz, az bizonyára értékes, bárhogy is érezzünk vagy ne
érezzünk iránta. - Nos, lehet, hogy vannak mentális problémái, de a
beszélgetései többet adnak nekem, mint gondolná... - Menjünk tovább!

***
Freskók előtt sétálunk, átjár a végtelen nyugalom.
- Goya. Az meg Murillo.
- A festők? Úgy érted, ezeket ők készítették?
 - Igen. Rengeteg művész dolgozott itt. De megmutatom a
legérdekesebbet. - Egy szoborhoz kísér, beletelik pár másodpercbe, míg
felfogom, hogy az tulajdonképpen nem is szobor, hanem egy sírhely. -
Kolumbusz Kristóf nyughelye. - Hirtelen nem tudok mit mondani, mire ő
hozzáteszi. - Tudod, aki spanyol zászló alatt fedezte fel Amerikát.
- Persze hogy tudom - biccentek. - Elég velős tananyag nálunk a
történelemórákon.
- Tényleg?
- Aha.
- Hú. Ezt jó tudni.
Mintha jólesne neki ez a hír, pár másodpercig a szarkofágra mered.
- Santa Maria volt a legnagyobb hajója.
Elneveti magát.
- Tényleg velősen tanuljátok, mi tagadás...
- De nyugi, mondtál újat, mert fogalmam sem volt róla, hogy itt
nyugszik.
- Most már talán nyugszik. De sokáig összevissza hurcolták a tetemét.
Vita volt arról, hogy hol leljen örök nyugalmat. Még Kubában is eltemették.
Aztán újra visszahozták. Van is ezzel kapcsolatban egy vicces spanyol
mondás: Kolumbusz halála után többet utazott, mint életében. - Mindketten
elmosolyodunk, pedig valamilyen szinten azért szívfájdító.
A kórus helye és az orgonák megcsodálása után lassan haladunk kifelé.
Valami megváltozott bennem. Nyugodt vagyok, és sokkal őszintébben,
bizakodóbban fordul Raul felé a lelkem. Nincs bennem félelem, kezdem ezt
a pszichopata dolgot is agyamentségnek titulálni.
Konkrétan a legnormálisabb fickó, akivel életem során összehozott a
sors.
 Kint kellemes meglepetés ér, ugyanis sokat szelídült a tomboló napsütés.
Késő délutánra jár, és pár felhő is megjelent az égen.
Narancsfák mellett sétálunk el, felszabadult és energiával telt lettem.
Hogy ez Raulnak vagy a katedrálisnak és a benne való megtisztulásnak
köszönhető-e, azt nem tudom.
- Emlékszel, hogy mondtam, hogy mecset volt?
- Igen.
- Ez a Giralda harangtorony. Ez volt a minaret régen. A tetején a
szélkakas, pont a kereszténység diadalát jelképezi. Felmegyünk. Mit szólsz?
- Tényleg? - csillan fel a szemem, mint egy kislánynak.
- Igen. Pazar panoráma tárul majd elénk.
Különös a felfelé vezető út. Lépcsőre vagy valamilyen modern korban
beszerelt liftre számítok, de végig rámpákon haladunk. Először arra
gondolok, hogy a mozgáskorlátozottak miatt lett így megcsinálva, de ez
butaság, mert nem tűnik modernnek, régen pedig nem adtak ilyesmire. Raul
magától adja meg a választ.
- Régen itt vitték fel a lovakat meg a kocsikat.
- Erre aztán nem gondoltam.
Mi a fenének visznek egy harangtoronyba lovakat?
Úgy döntök, inkább nem kérdezem meg, úgyis túlságosan leköt, hogy
hátranyúlva megfogja a kezem, és kissé vonszol.
Néhányan lefelé jönnek, a zárt tér nem túl izgalmas, a szűk kis ablakok
éppen csak annyi fényt engednek be, hogy az ember biztonsággal
közlekedhessen.
A tetőre érkezve pár lépcsőfok azért feltűnik, amin fel is megyünk.
Mit is mondott a kilátásról? Pazar?
Nem tudok másként fogalmazni. Mindennek a tetejére rálátunk, ez
mutatja, hogy a maga korában ez egy igen magas épületnek számított. A
terasz körbejárható, így az egész várost meg tudjuk szemlélni. A katedrális
tetejének egy része különös összhangot ad a távolban meghúzódó
lakóházakkal és a még távolabb feltűnő folyó kékjével. Az épületek
rengetegében itt-ott kibukkannak virágzó vagy zöldellő lombkoronák.
- Sevilla tetején vagyunk. - Mögöttem áll meg. Szorosan simul hozzám,
de nem bánom. A szél itt fent kicsit élénkebbé vált, érzem, ahogy lebegteti a
hajamat. - Mennyivel másabb, ha felülről látsz dolgokat, nem igaz?
- De.
- A Giralda tanított meg arra, hogy az életet vagy annak értelmét
mindenki másképp fogja meg, és egyáltalán nem jelent rosszat, ha én a saját
normáim szerint élek.
- Szerintem sem jelent rosszat. Ha ilyen vagy, nincs mit tenni. -
Fölnézünk, a magasban harangtornyok sorakoznak. Lent a narancsfák is
egészen másmilyennek tűnnek. Sokkal zöldebbek, és egyfajta rendszert
alkotnak. - Az ott egy kert?
- Igen, a katedrális kerthelyisége. - Anélkül, hogy kérnem kéne, megfogja
a kezem. - Meghívlak egy sétára.
Lefelé menet egy család halad előttünk, a nő sorozatosan megbotlik a
rámpákon, ami újra és újra mosolyt csal az arcunkra. Nem rosszindulatból
mulatunk rajta. Tulajdonképpen hálás vagyok neki a szerencsétlenkedéséért,
mert érzem, ahogy mindketten teljesen felengedünk. Amikor leérünk,
magához húz és spontán puszit nyom az arcomra.
- Na mi a tanulság? Sose menj sevillai városnézésre magas sarkúban. A
poklok poklát fogja még átélni a rengeteg macskakövön.
- Gonosz vagy! - puszilok vissza egyet én is.
A kerthelyiség egyetlen zöld pontjai a lombkoronák. A talpunk alatt szórt
kavics hever, a tér közepén pedig kőből készült kis szökőkút díszeleg.
 Kifelé haladunk, mire ő megáll a hatalmas kapu előtt. Ismét magához
von, és a fülembe súgja:
- A megbocsátás kapuja, Puerta del Perdón. - Kivár, érzem, hogy kettőnk
kapcsolatára is céloz. Bár nálunk inkább elfogadásról van szó, nem pedig
megbocsátásról, tény, hogy itt a katedrálisban valami megváltozott, és
mindketten másképp megyünk ki. Nyilván nem tudom, ő mire gondol, vagy
érez-e ezzel kapcsolatban egyáltalán valamit, de az arcára sok minden ül ki.
A mozdulatai gyengédek és igenis ragaszkodóak. - Eredetileg a mecset
bejárata volt. - A kapun kilépve, visszatekintve a boltíven keresztül egy
egészen más perspektívából látható a katedrális. Jó ideig csak isszuk a
látványt, majd rám fonja a karját. - Ennünk és innunk kell, mert vagy éhen
pusztulok, vagy szomjan halok.
Nyilván valóban ételre és italra céloz, én azonban beleborzongok a
szavaiba.
 24. FEJEZET

Külön tetszik, hogy egy kis étkezdében kötünk ki. Elég sokan vannak,
helyiekés turisták vegyesen. Kicsit azért elbizonytalanít a sok szemét,
próbálok másra fókuszálni, bár nem értem, hogy a piszkos szalvétákat miért
nem lehet a szemétbe dobni.
Valószínűleg nemrég nyitott a bár, ugyanis hat óra van, és Raul szerint
nagyjából ötig itt szieszta van a meleg miatt.
Mi a katedrálisban sziesztáztunk.
- Gondolom, tapast eszünk - mosolygok rá.
- Mi így étkezünk. Késő reggel kávé és valami édes. Ebédre tapas.
Uzsonnára tapas. Vacsorára majd mást eszünk - kacsint, mintha ez
egyértelműsítené, hogy együtt fogunk vacsorázni.
Nincs ellenvetésem.
- Egyhangúnak tűnik, de nem az, mert már elmondtad nekem, hogy a
tapas bármi lehet.
Fölemeli a mutatóujját.
- Na ugye! Megragadtad a lényegét. A turisták legtöbbje csak elképed
azon, hogy tapas így, tapas úgy, és tejó ég, itt más nincs, csak tapas? Nem
tudják, hogy a tapas az bármi és minden lehet. - Elneveti magát. - Most
biztos szarul fogalmaztam.
- Én értem.
Próbálok könnyed falatkákat rendelni, ezért választok egy sajtosat, egy
avokádósat és egy sonkásat. Utóbbit azért, mert Raul is olyat rendel, nekem
pedig felrémlik, hogy itt Sevillában egyszerűen muszáj mindig és nonstop
sonkát enni.
 Beszélgetni nem nagyon van lehetőségünk, ugyanis iszonyú nagy a
tömeg, folyton meglöknek, és a privát szféra sem adatik meg, mert a mi
hosszúkás büféasztalunkhoz odatársul egy olasz baráti társaság. Jobbára
csak egymásra pillantgatunk és mosolyogva eszünk tovább.
A tapast jéghideg vízzel öblítem le, úgy érzem, most nincs szüksége a
szervezetemnek semmilyen cukros löttyre.
Bevallom, jó érzés, hogy végre magunk mögött hagyjuk a bárt. A
tömegben mindig érzek egyfajta feszültséget. Nem is E tudom, inkább csak
a gyomromban. De ez azt eredményezi, hogy a pörgést felvéve én is
mindent gyorsan akarok csinálni. Enni, inni, haladni...
- A téren most már kellemes lesz a séta - öleli át a vállamat, mire én, mint
egy szerelmes tinédzser, rá is döntöm a fejem pár másodpercre.
Brigitta!
- Igen, valóban. Már nincs az a dögmeleg.
- Elhúzódtál?
- Nem, dehogy!
Tényleg nem húzódtam el, ugyanis még mindig közvetlen mellette
haladok, és a keze is a vállamon pihen, de úgy látszik, a hozzábújásom
utáni távolodás feltűnt neki.
- Ilyenkor mire gondolsz? Szeretném tudni.
- Mármint mikor?
- Hát például az előbb. Rám döntőd a fejed, aztán hirtelen kiegyenesedsz.
Mintha valami eszedbe jutna. Jó lenne tudni, hogy mi az.
Ó, hidd el, nem akarod tudni!
- Semmi nem volt. Csak nem volt kényelmes. - Felém fordul, kiolvasható
a tekintetéből, hogy egy szavamat sem hiszi. - Oké, két oka van... - adom
meg magam. - Vagyis két dolog is az eszembe jutott. - Felvonja a
szemöldökét, de még mindig nem enged el. - Nyilván küzdők az ellen, hogy
kötődni kezdjek hozzád.
- Kötődni?
- Hogy bizonyos érzések elmélyüljenek bennem.
- Á! Vagyis, hogy ne legyél szerelmes.
- Igen, olyasmi.
- Nem leszel! - nevet fel.
Azon gondolkodom, ez sértő-e, vagy csak egy ártatlan vicc.
- Miért mondod ezt?
- Hát... Mert én nem akarom.
Hú, basszus, két másodperc alatt ki tud akasztani.
Mély lélegzetvételre van szükségem.
- Szerinted ez így működik?
- Ha valamit megbeszélünk, akkor azt azért beszéltük meg, hogy úgy
legyen. Nem?
Néha tényleg totál hülyének tűnik. Másrészről meg rohadtul tetszik ez a
tárgyilagos, egyszerű szabályrendszere, ami alapján halad az élete. Már
csak azért is, mert jó nagy adag igazság megbújik benne. A régi korok
jutnak eszembe, ahol a szó sokat ért, és az egyezség az valóban egyezség
volt. Nem léteztek üres ígéretek, átverés... Mindenkinek a becsülete és az
adott szava ért a legtöbbet, így nem játszották azt el. Persze ezt erős túlzás a
szerelemre levetíteni, főképp a mi esetünkben, de legalább megnyugtat ez a
gondolat.
- Igen. Csakhogy neked az, hogy ne essél szerelembe, megy gond nélkül.
Hiszen ha akarnál, sem lennél szerelmes. Mert képtelen vagy rá. - Oké,
Brigitta 1:1. Most aztán odamondtád neki. - Viszont nekem ez melós dolog,
mert én képes vagyok érezni és az egész életem az érzelmeken alapszik. -
Kivárok, de nem mond semmit. - Ezzel nem megsérteni akartalak. De
nekem ugyanolyan nehéz figyelmen kívül hagyni az érzéseket, mint neked
figyelembe venni.
Bólint, meglepetésemre pedig megszorít, hogy még közelebb kerüljek
hozzá.
- Értem. És ígérem, nem fogok többet viccelni ezzel.
Mondjuk, ha ilyen megértő vagy, és kedvesen reagálsz, akkor nem
segítesz abban, hogy ne bolonduljak beléd!
Jólesik a séta a parkban. Bevallom, hiányzott a zöld, hiszen jobbára
minden beton itt a város közepén, és a nevezetességeket is lekövezett terek
veszik körül.
- Ez a Plaza de Espana?
- Ez még csak a hozzá tartozó park. Majd hamarosan kiérünk, és ott lesz
a tér.
Több oka is van, hogy semminek nem jártam utána. Az egyik, hogy ott
volt Anikó, aki ezt megtette, a másik pedig, hogy szeretek élni azzal a
bizonyos első benyomással. Nem akarok először képen látni valamit, aztán
pedig élőben. Akkor inkább fordítva, mert olyankor már egy kép is előhívja
azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor valójában ott voltam. Erről csak
azért nem beszélek Raulnak, mert valószínűleg nem értené.
Valóban elhagyjuk a parkot, és ami a szemem elé tárul, az több mint
meglepő. Elképzeltem egy teret. Kövezett részek, itt-ott szobor vagy
szökőkút. Virágágyások, utcai művészek, árusok...
Nos, ez nem az, amit elképzeltem.
Páratlan.
- Ejha...
- A világ legszebb tere.
Mindig mindenről a betegségére asszociálok. Ha meg tudja állapítani,
hogy mi a legszebb, akkor csak kötik hozzá érzések. Persze nem teszem
szóvá, inkább igazat adok neki. Még akkor is, ha eszembe jut kis hazám
Hősök tere, aminél számomra nem létezik szebb.
- Nem ilyennek képzeltem. Olyan, mintha egy királyi udvar díszes kertje
és tere lenne. Az pedig ott a palota - mutatok a félkörívben húzódó épületre.
A hatalmas téren egy nagy szökőkút díszeleg, bár sokan vannak, eloszlik
a tömeg.
- Tudod, mit szimbolizál az a félkör, ahogy az épület elhelyezkedik?
- Nem.
Lassan lépdel felém, majd megáll mögöttem. A karját rám fonja, pont
úgy, ahogy már többször tette. Ezzel kapcsolatban is kétes benyomásaim
vannak.
Ha nincs benne érzés, akkor ez miért esik neki ilyen jól?
Ráadásul említette, hogy gyerekkorában nem szerette, amikor a szülei
babusgatták.
- Ezt...
- Ezt? Mármint?
- Az ölelést.
Melegség jár át a szavaitól, az érintésétől, ettől az egész szimbólum
dologtól és a látványtól.
- Ez csodálatos...
- Innen szerintem nem is látod, hogy van ott egy csatorna. Mármint egy
folyócsatorna. Hajókázni is lehet rajta. Az a négy híd azt íveli át. Gyere,
közelebb megyünk.
Az épület egyre monumentálisabbnak tűnik, és már valóban látszik az
ugyanabban az ívben húzódó mesterséges folyó is. Két csónakot látok rajta,
tehát nem túl sokan hajókáznak. Padokat helyeztek a hömpölygő víz elé,
mögötte pedig egy korláttal ellátott rész fekszik, melyről az ember csak
bámulhat, mint a saját teraszáról.
 - Egyébként mi ez az épület?
- Van jó pár kiállítóterem benne. Például hadászati múzeum. De egyes
állami szervek irodái is megtalálhatóak itt. Eredetileg az 1929-es
világkiállításra épült.
- Egyszerűen fantasztikus ez az építészeti stílus. Annyira sevillai.
- Mudéjar. így hívják valójában. Ez tulajdonképpen egy arab stílus, az itt
élő muszlimok, mórok honosították meg. Ezért látjuk mindenhol, ezért
köszön vissza mindenhonnan.
Lassan lépkedünk, a víz csobogó hangja mellé beférkőzik a turisták
tompa zaja és a muzsika is.
Csodálatos, csempézett padok tűnnek fel, színesek, és mindegyik más
mintát ölt magára. A nyitott kocka formájukban szintén amolyan ölelő
mozdulatot szimbolizálnak.
- Ezekből a sarkokból pontosan negyvenkilencet találsz. Na miért? - Úgy
teszek, mintha gondolkodnék, de nyilván lövésem sincs. - A negyvenkilenc
tartomány miatt. Spanyolország nagyon sokszínű, és tulajdonképpen ahány
tartomány, annyi hagyomány.
- És Andalúzia is egy tartomány.
- Így van. Aminek a fővárosa Sevilla.
Pajzsokat, címereket, állatokat ábrázoló csempék díszítik a fachokat,
mind utal valamire. Egy harcra, egy uralkodóra...
Továbbmegyünk, megcsodálom a hidakat is.
- Jó ötlet volt a csatorna fölé hidat emelni. Királyivá teszi a látványt.
- Szó szerint. A négy híd a négy királyi családot jelenti, melynek
szövetségéből lett Spanyolország. Az aragóniai, a kasztíliai, a leóni és a
navarrai.
Odaérve az egyik hídhoz meglepődve veszem észre, hogy milyen
aprólékosan díszítették ezt is különféle kerámiaberakásokkal. Mesebelinek
tűnik a színek miatt. Nemcsak maga az átjáró betoníve, hanem a korlát is
csempemozaikokkal ékesített, elképzelni sem tudóm, mekkora emberi
energiát emésztett fel ennek az egésznek a létrehozása. Egy kis részlet
kirakása, szorozva sokkal, szorozva négy híddal...
Bámulatos.
A lépcsősoron árusok kínálják portékájukat. Legyezők és vállkendők
sorakoznak a szivárvány minden színében. Bevallom, egy kicsit leragadok,
úgy érzem magam, mint egy gyermek az édességboltban.
- Ó, ezek gyönyörűek.
- A flamenco hazájából nem is mehetsz haza nélkülük.
- Nem, nem! Vásárolni nem szeretnék, csak nézelődöm.
Hosszan időzik a tekintetem egy fehér, rojtos kendőn, melyet csodás
vörös rózsák díszítenek. Autentikus, ugyanakkor elegáns. Bár nem tudom
magamon elképzelni, de szerelembe estem vele, ez van.
Raul rögtön leszűri a lényeget, a fickóhoz lép, és beszélgetésbe kezd vele.
Fölemeli a kendőt, rám teríti, én meg kukán figyelem, ahogy egyezkednek.
- Nem kell, Raul...
Rám néz, de csak összeráncolja a szemöldökét. Újra a férfival diskurál.
Kicsit kényelmetlen ez az egész, ezért inkább leveszem a kendőt, és
visszaadom az árusnak. Vagyis csak adnám, ugyanis az kézzel-lábbal
tiltakozik. Raulra nézek, hátha segít.
- A tiéd.
- De nekem nem kell!
- Látom, hogy tetszik...
- Igen, tetszik, de nem kell.
- Felcsillant a szemed, amikor rád terítettem.
- Raul. Az még nem azt jelenti, hogy meg akarom venni.
 Megragadja az anyagot, és visszalendíti a hátamra. Ezután megfogja a két
sarkát, és magához húz.
- Talán sok minden nem megy nekem, de azt képes vagyok felismerni,
hogy a másikat mi teszi boldoggá.
- De akkor sem...
- Nem került pénzbe. Ha ez jelent valamit...
Na igen... Ez kétségtelenül jelent, hiszen így mindjárt másképp élem meg
a helyzetet.
- Nem? Miért?
- Ismer. Már ősidők óta hoznak erre az idegenvezetőim csoportokat, és mi
hozzá irányítjuk mindig az utasainkat. Tehát piszok nagy forgalmat
generálok neki, maradjunk ennyiben. Itt volt az ideje, hogy kicsit hálás
legyen.
Még közelebb ránt, és egy puszit nyom az orrom hegyére. Letaglóz.
Elsősorban az, hogy nem a számra adja... Másodsorban a gyengédség,
ahogy teszi mindezt.
Újra elindul, mintha mi sem történt volna.
Lehet, hogy az ellen küzd, hogy beleszeressek, de azt hiszem, rossz úton
jár.
Az árkád alatt hűvös levegő jár fel s alá, mi pedig jólesően sétálunk.
- Fogadjunk, hogy itt is forgattak már filmet.
- És tényleg... - kacag fel.
- Csakis kosztümös, királynős lehetett.
- A csillagok háborúja annak számít?
- Micsoda? Nem!
- Pedig kosztümös. És hercegnő is van benne.
- Jó. Most azért kicsit csalódott vagyok - fintorgok viccesen.
Egyre hangosabban hallom a zenét, tapsot, kopogó hangokat...
 Flamenco. Ezek táncosok!
Emberek sokasága tűnik fel, körbeállják az utcai zenészeket és
táncosokat.
Raul rám nézve mosolyodik el.
- Ezt imádni fogod!

***
Már a zenébe is beleborzongok. Az egyszerű gitárszólamba annyi fájdalom
és érzés vegyül, hogy nehéz vele mit kezdenem. A táncosfiú behunyja a
szemét, átadja mindenét a ritmusnak, szinte sír. Egy lány előrébb lép, kecses
pózban helyezkedik el, az arcát a föld felé irányítja, a kezét pedig a
magasba tartja. Egy szárnyaló madár jut róla eszembe. Fekete ruhája
szorosan a testére tapad, és csak a térdénél kezd el bővülni. Tökéletesen
kirajzolódik a hibátlan alakja, engem már ez is lenyűgöz.
A teste még mozdulatlan, ám a magasba tartott karja kacérkodik a
ritmussal. Köröz a csuklójával, összefonja a kezét, majd elengedi, pont,
mint a szeszélyes szeretők, akik nem tudják eldönteni, hogy épp imádják,
avagy gyűlölik-e a másikat.
Amikor megpördül a testével, az arca fájdalmat tükröz. Minden
mozdulatával azt sugallja, hogy ebben a táncban megannyi érzés rejlik.
Raulra sandítok, aki komoly ábrázattal figyeli a műsort. Nem tudom
elképzelni, hogy semmilyen érzés nincs benne ezt látva.
A lány lépései ívesek, lassúak, a keze külön életet él, mégis tökéletes
összhangban van a lábával.
A gitáros mellett másik két fiatal is várakozik. Egy lány és egy fiú. Szinte
isszák az éppen táncoló látványát, együtt éreznek vele, és bár csak a fiú
tapsol ütemre, úgy érzem, a négyesük tökéletes egységet alkot.
Bármelyikük is hiányozna innen, megszűnne ez a harmónia, mert a
flamencóhoz nemcsak a táncos tartozik, hanem az egész cigány életforma.
Mindezektől eltekintve, ha az ember hosszan figyeli meg az előadást,
ugyanúgy összeölelkeznek benne a kultúrák, mint a sevillai építészetben.
Mórok, zsidók, cigányok, helyiek... Érezhetően mindenki beletette a
magáét, ezért lett annyira sokszínű ez a tánc.
Raul közelebb lép hozzám.
- Ő egy payo.
- Micsoda?
- Nem cigány.
Ezzel meglep. Olyannyira, hogy újra alaposabban megnézem a lányt,
noha sejtem, hogy nem a külsőségekben kell keresni a magyarázatot.
- De ezt a cigányok táncolják, nem?
- Az ő hagyományos táncuk. De ettől függetlenül minden andalúz
magáénak tekinti, a nem cigány is.
- Egy payo - egészítem ki, mert azt megjegyeztem, amit az imént
mondott.
- Így van. A cigányok magukra azt mondják, hogy calo, mindenki másra
pedig, hogy payo.
- És, mondjuk, te mit mondasz rájuk?
- Egy andalúz gitanónak nevezi a cigányt. Magát pedig jobbára csak
helyinek - mosolyodik el.
- És miért fontos az, hogy cigány táncol-e, avagy sem?
- Hát... Ezekből azért szokott cirkusz lenni. Ha egy helyi táncol
flamencót, a gitano biztos húzza a száját. Ha a gitano azt hangoztatja, hogy
a flamenco az övék, azzal egy helyi biztos vitába száll. A helyiek és a
cigányok is magukénak érzik ezt a hagyományos táncot, épp ezért másképp
tanulják, másképp művelik.
- Ezt hogy érted?
 - Ez a lány - bök a fejével a táncosra - nagy valószínűséggel tánciskolába
járt. Megtanulta, amit meg lehetett. Egy gitano nem jár iskolába azért, hogy
megtanulja a flamencót. Ők családi körben adják át a tudásukat, és sokszor
még a családok is versenyeznek, hogy melyikük műveli jobban. A cigányok
tánca az improvizációra épül. Nincs megírt koreográfia. Ráadásul azt
mindig ének tarkítja, amit szintén örökségként adnak át a fiatalabb
generációnak. Ott sokkal nagyobb jelentősége van a zenész-táncos-énekes
összedolgozásának, mint itt.
- És te melyiket kedveled jobban?
- Ez gyönyörű. Látszik, hogy minden mozdulata vezet valahova. Hogy
van íve. Ki fog csúcsosodni. Egy gitano tánca kiszámíthatatlan. Lehet, hogy
nem lesz hullámzó, nem az következik, amire számít a néző, de ettől
ösztönös. Mindkettőt szeretem, de a flamencoesteket mindig gitanókhoz
szervezem.
- Cigányokhoz...
- Igen - bólint.
Túl nagy a tömeg, ezért továbbindulunk.
- Te tudsz flamencózni?
- Ó, nem. Csak néhány lépést. Bár lehet, hogy neked úgy tűnne, hogy
tudok - nevet fel. - De egy gitano kiröhögne.
- Azért megnézném.
- Majd a flamencoesten felkérlek... - Rám szegezi a pillantását, én pedig
nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e.
Remélem, nem!
 25. FEJEZET

El sem tudom hinni, hogy igazi étteremben ülünk, és olyan étlap van
előttem, ami bár nem nélkülözi a tapast, akad bőven választék azon kívül is.
A nap végére mindketten elfáradtunk, de úgy döntöttünk, hogy egy levezető
vacsora belefér. Mondanom sem kell, hogy egy görcs a gyomrom, mert már
ezerszer elképzeltem, hogy visszakísér a szállodához, és elbúcsúzunk.
Olyan szánalmas és nevetséges lenne... Főképp, hogy már kétszer
lefeküdtem vele.
- Ajánlasz valamit?
- Articsóka garnélával? - teszi félre az étlapot, mintha ő már választott
volna.
Inkább az étlapra nézek, hátha sikerül olyasmit találnom, ami nekem
való. Semmi bajom egyébként az ajánlatával, de talán jobb lesz, ha én
választok magamnak.
- Córdobai fűszerezésű csirke, kuszkusszal.
Rá emelem a pillantásomat, mire ő elmosolyodik.
- Jó választás. Elég erősen fűszeres. Kicsit keleties.
- Arabos?
Felnevet.
- Az!
Miután leadjuk a rendelést, jó pár percig szótlanságba burkolózunk. Az
eltelt órákon gondolkodom. Elejétől élem gondolatban a napot, és csak
ekkor kapcsolok, hogy Anikót nem is hívtam, de még a Messengert sem
néztem meg, miként alakult a napjuk Andrással. Tapintatlan lenne, ha most
előkapnám a mobilomat, ezért inkább csak figyelem a kilátást, ami kedves,
színes házakból és utcácskákból áll.
 - Tetszik ez a közeg?
- Igen, nagyon.
- Hangulatos, ugye? Ez a Santa Cruz negyed.
- Furcsa. Valahogy úgy nyüzsgő, hogy mégis nyugodt.
Felvonja a szemöldökét, talán nem teljesen érti, mit akarok kifejezni.
- Régen ez volt a zsidónegyed.
- Ó! Itt aztán minden volt. Cigánynegyed, zsidónegyed...
Nem mond semmit, csak elmosolyodik.
Tipikus mediterrán hangulatot áraszt a hely. Az asztalok a székekkel szó
szerint az utcán vannak, alaposan szemügyre lehet venni a sétáló turistákat.
Az apró tér széléről az ember elmélázhat a szökőkúton, aminek lágy,
csobogó hangja elvész az emberek morajában.
- Szeretnék itt a vacsora után sétálni kicsit! - jegyzem meg.
- Akkor fogunk. - Kivár, végül fölteszi azt a kérdést, aminek gondolatától
én oly bizonytalan vagyok. - Együtt töltjük az éjszakát?
Néha akadnak pillanatok, amikor nem hiszem el, hogy kimondta azt, amit
kimond. Nekem egy élet is kevés lenne összegyűjteni bizonyos kérdésekhez
a bátorságomat, pedig, ha jobban belegondolok, végül is csak őszinte
emberi kommunikáció az egész.
- Nem tudom, Raul...
- Ha nem tudnád azt rólam, amit tudsz, akkor velem töltenéd?
Nyilván. Kábé ki sem kelnénk az ágyból.
- Valószínűleg nem okozna ekkora dilemmát.
- Én kívánlak. Szeretném, ha együtt lennénk, mert megőrülök érted.
Egész nap vissza kellett magamat fognom. - Na szóval ez is az a pillanat,
amikor nem hiszek a fülemnek. Persze jólesik, de iszonyú zavarba jövök.
Szoktak hasonlóan nyomulni a pasik, de ő másképp mondja. Egyszerű
tényként. És ez nekem tetszik. Na ez a gáz! - Egyszerűen mindenem
dolgozik, amikor a közelemben vagy.
- Hogy érted, hogy mindened dolgozik?
- Gondolkodom... Olyan dolgokról, amikről nem szoktam. Kettőnkről...
Arról, hogy jó veled. Ráadásul dolgozik bennem a vágy is, és mindent
felfal. Alig tudok másra figyelni.
Megdörzsöli a szemét, ekkor először rajzolódik ki az arcán érzelem...
Vagy inkább csak egyfajta bizonytalanság.
- Nekem is nehéz melletted bármi mással foglalkoznom. Ha megölelsz,
megáll az idő. Ha nem ölelsz meg, akkor is megáll... Egyszer azért, mert
szenvedélyre gerjedek, máskor meg azért, mert olyan semmilyen minden.
- Az ölelésem teszi valamilyenné?
- Igen - suttogom. - Mondhatjuk így. Ezt a túrát sokkal kevésbé élveztem
volna egy idegenvezetővel. Kicsit megszemélyesíted Sevillát... Érted?
- Igen, értem. Értem, mert te megszemélyesíted a vágyat.
Érzem, ahogy elpirul az arcom. Nemcsak a szavai miatt, hanem a
tekintete miatt is. Nem próbálja megjátszani magát. Nem romantikus
pillanat ez, hanem nyers ösztöntől vezérelt momentum. Kissé talán riaszt,
de vonz is. Ettől rettenek meg a legjobban. Attól, hogy mindannak ellenére,
amivel tisztában vagyok, képes teljesen kihúzni a lábam alól a talajt.
- Azért töltőd velem a napot, hogy utána lefeküdjünk egymással?
Kissé összeszűkül a szeme, majd felhorkant.
- Nem. Azért akarok veled lefeküdni, mert minden másban is vonzol. Jó
veled beszélgetni is.
Ezt elég nehéz elhinnem egy olyan emberről, aki nélkülözi az érzelmeket,
de mindenesetre jólesik, amit mond.
- És ha nemet mondanék a szexre?
- Hogy érted ezt a kérdést?
 - Ha azt mondanám, hogy innentől kezdve nem lehet közöttünk semmi...
Akkor is vinnél további programokra?
- Valószínűleg igen.
- Miért?
- Mert úgysem bírnád ki, és lefeküdnél velem.
Elnevetem magam, még akkor is, ha nem pont egy ilyen válaszra
számítottam.
Ez aztán nem kertel, a franc essen belé.
Mr. Karizma.
- Még sosem pofozott fel nő? - kérdem vigyorogva.
- Anyám.
Mosolyogva felel, de aztán ez a jó kedély leolvad az arcáról.
- Nem akartam rossz emlékeket felidézni, bocsánat.
- Nem rossz az emlék. Semelyik emlék nem rossz.
Főképp az nem, amiben arra emlékezhetek, hogy honnan származom. Az
ember az idővel egyre szentimentálisabbá válik. Tudom, beszéltünk arról,
hogy én másképp szeretek, de ez nem jelenti azt, hogy miután elveszítettem
őket, nem hiányoztak. Érzek, csak másként. És nem tudom kimutatni.
Abban bízom, hogy egyszer elég leszek magamnak így is.
- Magadnak?
- Igen. Mert másnak sosem lesz ez elég, hiszen normális ember ezzel nem
elégszik meg. Az embernek tulajdonképpen mindig magát kell elfogadnia.
- Úgy érted, te nem fogadtad el magad ezzel a mentális problémával?
- Keresem és kutatom az okát. Sokat olvasok róla, beszélek a dokival...
Szerinte ez mind azt jelzi, hogy tiszta tudattal fogom fel a másságomat, és
kissé lázadok ellene. Ha ugyanis megbékélnék vele, akkor nem járnék
hozzá, és nem olvasnék ebben a témában könyveket.
 Komolyan mondom, szexi, amikor ilyen mély témát húz elő. Az arca
merengővé válik, néha megfeszül az állkapcsa, és sokkal lassabban beszél.
Mintha minden szavát meggondolná. Ettől az intelligenciája hatványozottan
előtérbe kerül, amit tökéletesen egészít ki a titokzatossága, és nem
utolsósorban a sármja.
A pincér leteszi elénk a tányérokat, ő pedig mosollyal az arcán közli:
- Que aproveche!
- Jó étvágyat! - mondom magyarul, mire ő előrébb dől, és újra spanyolul
szólal meg:
- Que?
- Magyarul mondtam, hogy jó étvágyat - felelem vigyorogva, immár
angolul.
- Ó... Tudod... Ez most nem segített azon, hogy ne töltsük együtt az
éjszakát. Izgalmasan hangzott.
- A jó étvágyat? - mondom ki újra magyarul.
- Ohhh... Igen, kifejezetten izgat...
És a tekintetében valóban izgalom csillan, ahogy végignéz rajtam.

***
Andalgásunk kezdetére már igencsak kezd sötétedni, de Raul azt mondta,
ez a negyed este is csodálatos, így ne halasszuk el ezt a programot.
Konkrétan már járni sem tudok. Reggel óta úton vagyunk, és nemcsak
fizikálisán, hanem mentálisan is sűrű volt ez a nap. Az a sok információ...
Terekről, katedrálisokról, művészetekről és Raulról... Állandóan kattog az
agyam.
- Mond valamit számodra Don Juan neve?
- Ó, igen! - válaszolok rögvest. - Képzeld, mi használjuk is ezt a
kifejezést.
 - Tényleg?
- Igen. Ha valaki nagy nőcsábász, le „donjuanozzuk”.
Ezen jót nevet és bólogat, jelezve, hogy tökéletes az összefüggés.
- Szó se róla, nagy nőfaló volt. Mármint az irodalomban.
-Igen...
- Bár azért volt némi igazságalapja. Egy hasonló nemesről mintázta az
alakját Moliére.
- Miért hoztad szóba?
- Mert itt játszódik.
- Azt a! Ezt nem tudtam.
Megfogja a kezem, de úgy lépked tovább, mintha semmi sem történt
volna. Mintha nem akarna arra lehetőséget adni, hogy visszautasítsam.
Mondjuk, egyébként sem tenném meg. Minden percet élvezek a közelében,
és van, hogy arra gondolok, talán én csókolom meg őt hamarosan.
Behúz egy sikátorba, pár lépés után eléggé bepánikolok. Konkrétan a
kezemet sem tudom kinyújtani, annyira szűk a hely. Már pont megállásra
inteném, amikor megteszi magától. Felém fordul, majd a magasba kémlel,
mire én is ezt teszem. Fölfelé mintha még inkább szűkülne a tér, az
egymással szemben álló teraszok között alig van rés.
- Látod ezt?
- Aha... - felelem bizonytalanul.
- Ha egy nő kiáll az egyik teraszra, egy férfi pedig a másikra, hiába
választja el őket egy utca és egy ház, meg tudják csókolni egymást. - A
meglepetések embere vagy, Raul Moreno. - Úgy is hívják ezt a sikátort,
hogy a csókok utcája, Calle de los Besos. - Lent tartva a karunkat magához
von, és a fejemnek dönti a homlokát. Ösztönösen lehunyom a szemem, mire
ő lágy csókot lehel rá. Ezután lejjebb halad az orromra, majd az ajkamra.
Amikor megérzem a számon az övét, a tarkómon végigszánt az a bénító
érzés, amit egy nőből csak olyan férfi tud kiváltani, akit az a nő valóban
akar. - Tudom, hogy te is velem akarsz lenni...
Ezt én is kész tényként kezelem. Csak az a belső hang...
Szenvedéllyel telve szorít, nem akarom, hogy véget érjen ez a mámor. A
nyakamhoz hajol, én pedig az égbolt felé irányítom az arcomat. Kinyitom a
szemem, fölöttem tornyosodik az a két erkély. Elképzelem, ahogy egy nő
lenge hálóingben kilép, és élvezi, amint a lágy szellő bekúszik a selyem alá.
Aztán a vele szemben lévő erkélyre egy férfi sétál ki, majd a korláthoz lép,
és vár mindaddig, míg a nő közelebb nem araszok Mindketten kihajolnak és
egy forró csókban teljesednek ki. Olyan csókban, amilyen csak itt,
Sevillában csattanhat el, a csókok utcájában.
 26. FEJEZET

Kézen fogva tartunk a hotelhez, és ahogy közeledünk, úgy leszek egyre

idegesebb. Már csak azért is, mert körülbelül huszonnégy órával ezelőtt
nem tartottam valószínűnek, hogy újra Raul karjában kötök ki, most meg
azt nem tartom valószínűnek, hogy lesz erőm elhajtani.
Olykor az alkaromra siklik a másik keze, cirógat, majd elenged. Teljesen
ösztönös mozdulatnak tűnik, holott folyton az zakatol a fejemben, hogy mi
van, ha megjátssza.
Mi van, ha csak jól komponál, és ez az egész arra megy ki, hogy az
ágyamban kössön ki?
Brigitta! Naná, hogy arra megy ki! Olyannyira, hogy nem is tagadta.
Kár összeesküvés-elméleteket gyártanom, mert ő már elárulta az igazi
összeesküvést. Nekem kell döntenem, hogy hajlandó vagyok-e megélni a
pillanatot, mindenféle magasztos érzés nélkül.
Mielőtt hosszú vitába keverednék saját magammal, kiszalad a számon:
- Azt akarom, hogy velem aludj! - Megáll, majd lassan felém fordul. -
Vagyis, hogy felgyere... És... - Nem fejezem be. Igazából csak azt akartam
sugallni, hogy nem kell reggelig ott lennie, a szeretkezésre céloztam. Ha
együtt ébredünk, az már más kategória. - Szóval érted...
- És is ugyanezt szeretném.
Újra elindul. Nincs meglepve.
Besétálunk a hallba, int a recepciósnak, mire én is ezt teszem. Úgy indul
velem fölfelé a lépcsőn, mintha együtt utaztunk és együtt béreltünk volna
szobát. Természetesen viselkedik, nekem pedig az szalad át az agyamon,
hogy vajon ez a recepciós hányszor látta már Rault felmenni egy
vendéghez.
 - Volt már rá példa?
- Mire? - kérdez vissza.
- Hogy egy szállóvendéghez jártál éjszakázni.
Megvonja a vállát, mintha tényleg elgondolkodna.
- Volt már rá példa, de semmiképpen sem rendszer ez.
Nézd a jó oldalát, Brigi! Igazat mond.
Nagy kincs ez a mai világban.
Egyszerűen nem haragudhatok ilyesmiért. Az akkora baromság lenne.
Kiérünk a folyosóra, majd a szobához sétálunk. Kinyitom az ajtót, majd
egyenesen a fürdő felé veszem az irányt. Muszáj megtisztálkodnom.
Ragacsos a bőröm, mert ma körülbelül ezerszer izzadtam rommá magam.
- Mindjárt jövök, csak letusolok.
Nem mond semmit, én pedig magamra csukom a fürdőszoba ajtaját.
Hú, basszus! Ez nem túl romantikus, Brigi baba! Felhívod magadhoz,
aztán meg elszaladsz tusolni.
Pisilek, lekapom magamról a ruhát meg a fehérneműt, és gyorsan
megnyitom a csapot. Igyekszem nem megváratni őt.
A testemen végigáramló vizet élvezem, amikor fél szemmel látom, hogy
nyílik az ajtó. Először azt hiszem, képzelődőm, mert biztos vagyok benne,
hogy bezártam, de Raul alakja egyértelműen mutatja, hogy ezt bizony
benéztem. Annyira lesokkol ez az egész, hogy nem is tudom, mit tegyek.
Takarjam el magam? Sikítsak? Förmedjek rá? Erre már csak azzal képes
rátenni egy lapáttal, hogy azonnal gombolni kezdi az ingét, majd a
nadrágját.
- Te mit csinálsz? - kérdem a torkomat megköszörülve. Nem válaszol
egyből, talán túl halk voltam. - Raul!
- Bemegyek hozzád - feleli.
Tehát hallotta a kérdést.
 - De... - nyögöm, miközben ő letolja a nadrágját, és félre rúgja azt.
Az alsónadrágtól is megszabadul, nem tudom, sírjak-e vagy nevessek
attól a ténytől, hogy egy szinte vadidegen férfi, aki elvileg pszichopata, itt
áll előttem anyaszült meztelenül, meredező férfiassággal.
Totál lefagytam, se mozdulni, se szólni nem tudok.
- Jöhetek? - kérdezi ezt akkor, amikor már bent is van mellettem.
Rögvest hozzám simul, és hatalmas csókokat nyom a nyakamra. Ahogy a
víz hozzáér a bőréhez, intenzívebbé válik a parfümje illata.
Na én tuti nem vagyok ilyen fincsi szagos.
Tusfürdő.
Ez az! Fogd meg szépen, Brigi, és nyomj egy adagot magadra. Az sokat
segít majd.
- Reggel óta erre vágyom... - suttogja.
Kinyúlok a tusfürdőért, ám ő azonnal kiveszi a kezemből. A saját
tenyerébe nyom egy adagot, majd lassan masszírozni kezdi vele a testemet.
Lehunyom a szemem, próbálom megélni a pillanatot.
Nem agyalhatok folyton.
Meg egyébként is.
Illat biztosítva. Blama elhárítva.
Két tenyere a mellemre siklik, gyengéden végigmasszíroz, majd
cirógatásra vált. Megborzongok, de igyekszem mozdulatlan maradni. Túl
édes ez a pillanat ahhoz, hogy elmúljon.
Fentről lefelé haladva mindenhol beszappanoz, majd a vizet rám
irányítva leöblíti a krémes habot. Magára is ken a tisztálkodószerből, mire
feleszmélek, már kész is a szappanozással és az öblítéssel. Visszasiklik a
közelembe, immár szemből néz rám. Két tenyere közé veszi az arcomat, és
hosszan kémlel. A vizes keze kellemesen frissíti arcom forró bőrét.
 És valószínűleg faszán el is keni a maradék sminkemet, amit ugye eddig
még nem szedtem le.
A tekintete azonban olyan megnyugtató, hogy ez sem érdekel. Bárhogy
nézek is ki, ő most nőnek lát, és ennyi elég.
Letérdel elém, mire a vizes hajába túrok.
Megőrülök érte.
Tudja, mikor hol kell érintenie.
Lágyan játszik a nyelve a csípőcsontomon, majd a hasamon. Végül még
lejjebb vándorol, és gyengéden belém csókol. A víz is lefelé vándorol a
testemen, hol az ő nyelvét érzem magamon, hol a cseppek játékát.
Perceken keresztül kényeztet, végül feláll, és erőszakosan a számba hatol
a nyelvével. Vad játékot űz, én pedig egyre inkább kívánom őt. A hátam a
vizes csempéhez simul, hideg és kényelmetlen, de mit sem törődöm vele. A
combomat magára húzza, de nem hatol belém, csak csókolgat vadul. Végül
elengedi a lábamat, és lejjebb ereszkedik. Leül a zuhanytálcára, majd
meghúzza a kezemet, jelezve, hogy üljek az ölébe. Szemből helyezkedem
rá, a víz zuhog ránk, ő jó párszor hátrasimítja a hajamat, hogy az ne lógjon
a szemembe. A térdkalácsom bizonyára tropára megy itt és most, de nem
érdekel. A kezével irányítja a csípőmet, én pedig óvatosan ráereszkedem.
Eddig mindig ő vezetett, minden kertelés nélkül hatolt belém, most azonban
lassúak vagyunk, és kimértek. Mélyeket lélegzik, hosszan behunyja a
szemét. Az arcát kémlelem. Azt a sok titkot, amit rejthet az elméje. És hiába
minden talánya, minden ijesztő vagy vonzó rejtélye, én akarom ezt a férfit.
Mindegy, ha csak napokra is. Beérem vele. Hülye lennék lemondani erről.
Mr. Karizma.
 ***
Az ágyon pihegve próbálom eldönteni, hogy szerencsés vagyok-e, avagy
szerencsétlen. Amilyen élményekben most részesülök, nyilván az előbbi, de
ha azt nézem, hogy mindez belátható időn belül befejeződik, a
legszívesebben elsírnám magam. Nem vagyok szerelmes. Nekem eleve
több idő kell az ilyesmihez, és tekintettel az előzményekre, most agyban is
másképp álltam ehhez a kapcsolathoz. De attól, hogy nem vagyok
szerelmes, még igenis úgy gondolom, hogy jó lenne annak lenni. Jó lenne
vele szerelembe esni.
Ami ugye kizárt, mert ő nem képes rá.
Egyoldalú, fájdalmas harc lenne, ami elé az is akadályt gördítene, hogy
még csak nem is egy országban élünk.
Raulnak van egy előnye velem szemben. Ő azt mondta, nem tervez. Tehát
nem érdekli a jövő, nem foglalkoztatja az sem, hogy egy viszonnyal mi lesz
a jövőben. Egy egészséges elme ezzel szemben minden lehetséges verziót
felvázol, és ezek talán a lépéseit is befolyásolják. Raul megvonta tőlem
ezeket a lehetőségeket, én pedig sokszor nem tudom eldönteni, hogy ezzel
kedvezett-e nekem, vagy akaratán kívül is pokollá tette ezt az egészet.
- Néha azon gondolkodom, ha lenne testvérem, vajon szeretném-e. -
Váratlanul ér, hogy megszólal. A szavai letaglóznak. A mellkasára döntött
fejem mozdulatlan marad, nem akarom kimutatni, hogy mennyire megrázó
mindaz, amit mond. - Lehet, hogy neki is ugyanolyan fájdalmat okoznék,
mint a szüleimnek okoztam? Vagy hozzá talán másképp viszonyulnék?
Fogalmam sincs.
- Miért szoktál ezen gondolkodni?
- Mert öregszem... - Érzem, hogy elmosolyodik. - Tinédzserként vagy
nagyon ifjúként a szerelem foglalkoztatott. Most inkább már a szeretet. -
Nagyot nyelek, újra a már megszokott dilemmám férkőzik az elmémbe: ez
most jó vagy rossz? - Talán ezért tekintek másként már a szüleim emlékére
is. Néha megrovom magam, amiért nem kapcsoltam és játszottam meg
magamat korábban.
- Azt gondolod, hogy attól jobb lett volna? - támaszkodom fel. A szemébe
nézek, ami már önmagában izgalomba hoz. - Szerintem a szüleidnek kellett
volna a végére járni. Kiderült volna, hogy mentális problémáid vannak, és
speciális bánást igényelsz. Hogy más vagy. Ez sosem egy gyerek feladata.
- Nem akarom, hogy sajnálj... Már csak azért sem, mert néha kifejezetten
jó, hogy vannak érzéseim. Megbánás... Meg hasonlóak...
Elszorul a torkom.
Istenem, milyen nehéz lehet...
Milyen nehéz lehet az embernek azon szorgoskodnia, hogy érezzen
valamit.
Az érzéseket nemcsak elnyomni nehéz, hanem előhívni is.
- Nem sajnálatot érzek - döntöm vissza a fejem. - Valószínűleg a
testvéred észre sem vette volna az egészet. Szedsz gyógyszert egyébként?
- Azt mondják a magamfajtáról, hogy agresszív... Bűnöző hajlamú... -
Próbálom lenyelni a gombócot a torkomból. Emlékszem, Anikóval mi is a
sorozatgyilkosokról beszéltünk. - Az orvosom biztosított róla, hogy a
pszichopaták nem mindig ilyenek... Kijöhetnek ezek a dolgok
másféleképpen is.
- Ezt most hogy érted? - Felülök, szeretném látni az arcát. Próbálom
meggyőzni magamat arról, hogy nem érzek félelmet.
- A hétköznapi életben... Mondjuk, az üzletiben. Siker, hatalommánia...
- Ez miben nyilvánul meg?
Felnevet.
- Hát... Ha egyszer látnál tárgyalni... Szóval olyankor nem ismerek
kompromisszumot Véghez viszem, amit akarok, és úgy lesz, ahogy akarom.
Ennek a határozottságnak és eltökéltségnek köszönhetem a vállalkozásom
sikerét. Annak, hogy úgy voltam képes tárgyalni a szállodákkal, hogy
azoknak esélyük sem volt nemet mondani. - Kivár, majd a szemembe néz.
Megváltozik a tekintete. - Ez is egyfajta agresszió, nem?
Ajjaj...
Most azért fejben összerakom, miként tudnék a lehető leggyorsabban
kirohanni innen.
- Ezt máshol üzleti vénának hívják.
Enyhe mosoly jelenik meg az arcán.
- Félsz tőlem.
Mivel ez nem kérdés, hanem kijelentés, nem tudom, mi okból, de
felvállalom.
- Néha...
- Néha ijesztő vagyok?
- Ijesztőnek nem neveznélek... Csak...
Hátborzongató.
Ezt nehogy kimondd!
Megrázom a fejem, mire ő is felül.
- Az emberek nagy része azt hiszi, mi nem értjük meg őket. Nem értjük,
hogy milyen érzéseik vannak. Nem értjük, hogy mit miért tesznek, miért
hisznek abban, amiben, miért pont azok az erkölcsi korlátáik, amik. De ez
nem igaz. - Közelebb húzódva végigsimítja az arcomat. Érzem, ahogy egy
hajszálam megcsiklandozza az ajkamat. - Értjük. És képesek is vagyunk
belehelyezni magunkat a másik szemléletébe. Ez a tudatelmélet. Hogy mi, a
mentális betegségben küzdők is tisztában vagyunk vele, hogy a másik
embernek is van tudata. Sajátja. Ami más, mint a miénk. Nem tapogatózunk
vakon, nem hárítunk el mindent, amit nem érzünk magunkénak. Nagyon is
átlátjuk, hogy egy másik ember tudata teljesen más, mint a miénk. - Néha
ráncba szalad a homlokom. Értem a szavait, de annyira bonyolult lelki
folyamatokat tár fel előttem, hogy nem tudok hozzászólni. - Megértem
mások tetteit. Nem is kérdőjelezem meg őket. Amikor a szüleim
megöleltek, nem kérdeztem sem magamtól, sem tőlük, hogy miért teszik.
Értettem, hogy mi az oka...
- Csak nem tudtad elfogadni vagy viszonozni.
- Teljesen tudatában voltam már gyerekkoromban is annak, hogy a világ
nem csupán abból áll, és nem olyan, amilyennek én látom. Hogy nem csak
az zajlik benne, ami a szemem előtt van. Ezek alapján az orvosom nem
diagnosztizálta az elmevakságot. - Bólintok, bár életemben nem hallottam
még ezt a kifejezést. - Nem vagyok skizofrén, közveszélyes vagy autista... -
Ismét bólintok, ezt eddig is tudtam, bár azt hiszem, a közeljövőben jobban
utánanézek mindennek. - A különbség ott rejlik, hogy nem érdekel.
Olyan egyszerűen, tényszerűen és természetesen mondja ki az utolsó
mondatot, hogy attól megfagy a levegő a szobában. Nem is tudom hirtelen
megállapítani, hogy ez az „apróság”, hogy őt „csak nem érdekli”, valóban
kevesebbet nyom-e a latban, vagy tulajdonképpen súlyosabbá teszi a
helyzetet.
- Tehát ha beléd szeretnék, tökéletesen megértenéd, átlátnád, hogy min
megyek keresztül. Felfognád, hogy nekem mennyire fontos, jó vagy fáj...
Csak éppen nem érdekelne...
- Igen. De míg a felfogásomnak fontos kapcsolódása van az
akaratommal, addig annak a döntésnek, hogy nem érdekel, nincs. Tehát azt
a tudatommal döntöm el, hogy beleélem magam a helyedbe. De azt nem
tudom elérni a tudatommal, hogy érdekeljen, és hatással legyen rám
mindaz, amit érzel.
- Nincs empátia.
- Nincs... - suttogja. - Az nincs.
 - Értem.
- Ha valaki mesél neked valamit, vagy más véleményen van egy
kardinális kérdésben, akkor te ösztönösen azonnal beleképzeled magad a
helyébe. Keresed az érveid, felállítod a prót és a kontrát. Nekem ez nem
megy ösztönből. Sok év alatt tanultam meg. Ha te más szemével nézed a
történteket, akkor megkapod az érzéseit is. Tegyük fel, van egy nő, akinek
meghal a szerelme. - Milyen kedves példát hoz. - Ha te ezzel szembesülsz,
érzed kicsit az ő bánatát. Talán még könnyet is ejtesz. - Bólintok. - Én csak
felfogom, hogy min megy keresztül, látom, hogy szenved, de a fájdalmát
nem tudom átérezni. - Sóhajt egyet, majd átöleli a derekamat, és magához
von. - Terápiára járok. Meg néhány gyenge gyógyszert szednem kell. Ezek
az orvosságaim.
- Nyugtatót szedsz?
- Nem - mosolyodik el. - Olyan gyógyszerek ezek, amik az agyi kémiai
folyamatokat támogatják.
Utálom magam, amikor úgy bólogatok, mintha pontosan érteném. És
jelenleg éppen ezt teszem.

***
Furcsa, hogy empátiáról nem beszélhetünk, ám ő mégis tökéletesen ráérez
arra, hogy mikor kell elhagynia a terepet. A beszélgetésünk még pár percig
folytatódott, majd elkezdett öltözni, mintha pontosan tisztában lenne azzal,
hogy nekem elég volt. Na persze nem belőle, hanem abból, hogy újabb adag
kóstolót adott a leikéből.
Igazság szerint már nem is riaszt annyira...
Mindig őszinte, semmit nem akar jobb színben feltüntetni, nem háborítja
fel az sem, ha néha kicsit elbizonytalanodom.
 Mielőtt elbúcsúzott, megkérdezte, hoztam-e bikinit, ezért gyanítom,
holnapra könnyedebb tervei vannak, mint a városnéző túra.
A kezembe veszem a mobilt, és megnyitom a esetet. Egész nap eszembe
sem jutott a virtuális világ, holott Anikóval jó lenne beszélni.

Na mi van, Brigikém?

Hahó! Válaszolj!

Minden oké?

Jesszusom, ugye nincs baj?

Brigi, válaszolj már!

Kicsit összevesztem Andrással. Itt rohadok a szobában.

Adj már életjelet!

Az üzeneteken kívül a lenémított készülékem körülbelül tíz nem fogadott

hívást jelez. Ideje visszatérnem kicsit a valóságba.
 27. FEJEZET

Megindítom a hívást, remélve, hogy semmibe sem zavarok bele.

- Brigi! Végre!
- Minden oké, nyugi!
- Nyugi? Basszus! Egy pszichopatával töltőd a napot, és még életjelet
sem adsz magadról. Megmondom őszintén, még két órát kaptál. Azután
mentem volna a rendőrségre.
- Jaj... Na mi újság?
- Itt ülök lent a hallban. Már vacsoráztam. Vagyis vacsoráztunk.
- András?
- Fent van a szobában.
- Mindjárt lemegyek.
- Várlak.
Gyorsan magamra kapom a ruhámat, és azonnal elindulok lefelé. Anikó
valóban egymaga ücsörög az egyik széken.
- Miért vagy egyedül?
Végignéz rajtam, mintha azt ellenőrizné, hogy nem bántott-e valaki.
Szigorúan a vele szemben álló székre mutat, hogy üljek le. Látszik rajta,
hogy kiakasztotta a mai nap. Elhelyezkedem, majd újra megnéz tetőtől
talpig.
- Mondd, te teljesen meghülyültél?
- Anikó! Ne már!
- A frászt hozod rám! Ráadásul András nem is értette, miért aggódom így.
Mégsem mondhattam el neki, hogy a pasi egy őrült.
- Nem őrült...
- Nem veszed fel, nem írsz...
 - Egész nap jöttünk-mentünk.
Előrébb dől.
- Te figyelj már, Nagy Brigitta! Rémlik, hogy ennek a fickónak akadnak
mentális problémái? Most komolyan úgy teszel, mintha nem kellett volna
aggódnom?
Teljesen igaza van.
- Nem. Megértem, hogy ki vagy akadva. Csak a reggeli jelenet után ki
akartam kapcsolni. Ha veszélyben lettem volna, hidd el, jelentkezem
valahogy.
Felhorkant.
- Hah, persze! Nyilván az őrülteknek azért sikerül gyilkosságokat
elkövetniük, mert adnak esélyt az áldozatuknak a jelentkezésre.
- Milyen gyilkosoknak? Anikó!
- Pszichopata! Pszi-cho-pa-ta!
- Tudom! Tu-dom! De nem úgy, ahogy te képzeled. Csak az empátia
miatt...
- Ne bagatellizáld el!
- Egyáltalán nem bagatellizálom.
Visszadől és keresztbe fonja a karját. Mereven néz a szemembe.
- Ne értsd félre! Semmi bajom nincs azzal, hogy ezt választottad.
Mármint hogy vele vagy, és szétdugod vele az agyad. - Megcsóválom a
fejem, mert egyrészről sértő, hogy így fogalmaz. Másrészről meg igaz. - De
ilyet többet ne csinálj! Ha beszéltünk volna napközben, akkor nem
aggódtam volna. Te is beszartál volna a helyemben, nem?
- De. - A térdére helyezem a kezem. - Bocsi. Igazad van.
Pontosan úgy bólint, mint ahogy régen a nagyanyám tette, amikor
bocsánatot kértem tőle.
- Normálisan viselkedik?
 - Igen. Sőt... Meg kell hogy mondjam, normálisabban, mint a „normális”
pasik. - Felemelem a mutató- és középső ujjamat, idézőjelet formálok a
levegőbe. - Vannak furcsa megjegyzései, de tudatában van annak, hogy
miben más a többi embertől. Ma sokat beszélgettem vele erről.
- Tényleg? És gondolom, újra le is feküdtél vele...
- Hát... Jó ötletnek bizonyult abban a tekintetben, hogy miképp fejezzük
be a napot - vigyorodom el.
- Helyes.
- Na és ti? Kibékültetek a reggeli csörte után?
Felsóhajt, a vállát rángatja, majd pár másodperc múlva felel.
- Órákig a szobában dekkoltunk. Ő mondta a magáét, meg én is mondtam
a magamét. Aztán mindketten duzzogtunk. Délutánra egyikünk is,
másikunk is belátta, hogy hülyeség a vitánk, így kibékültünk és elmentünk
fagyizni meg sétálni.
- Ennyi?
- Nagyjából igen. Aztán vacsoráztunk, most meg fönt intézi a céges
maileket. Kért egy órát. Mert ugye ő hivatalosan nincs szabin.
- Á. Értem. Mi voltunk a katedrálisban, a téren, az Alcazarban... Meg
valami régi zsidónegyedben. Annak a kis autentikus utcácskáiban...
Kajáltunk tapasbárokban, utána meg rendes étteremben is... - Felvonja a
szemöldökét. - Most mi van?
- Elég tartalmas napod volt ma is.
- Igen. Holnapra Raul valami fürdőruhás programot szervez. Nincs
kedvetek velünk jönni?
- Hova?
- Arról fogalmam sincs, nem részletezte, de nem is kell. Mivel itt él,
tökéletesen megbízom abban, hogy tudja, mit érdemes látnunk.
- Nem biztos, hogy örülne, ha csatlakoznánk.
 - Anikó. Ez a mi utunk. Nemcsak kettőnkké, hanem hármunké. Ági miatt
jöttünk ide, úgyhogy bőven belefér, hogy két pasi kompromisszumot
kössön.
Anikó elvigyorodik, majd egy darabig a fejét ingatja.
- Az érdekes lesz, mert Andrásnak nem túl szimpatikus Raul. Csak
felvonom a vállam, noha tudnék mit felelni.
 28. FEJEZET

A reggelizőasztalnál nem felhőtlen a hangulat. Megadom az esélyt

Andrásnak, hogy magához ragadja a kezdeményezést, és egy fél bögre kávé
elfogyasztása után él is vele.
- Tegnap túllőttem a célon.
- Ez igaz.
- Csak féltem Anikót...
Mindketten az említett nőre nézünk, azt hiszem, miatta határozzuk el,
hogy rövidre zárjuk a konfliktust.
Pár percen keresztül arról mesélek, hogy milyen csodálatos volt tegnap
mindaz, amit láttunk, Anikó pedig fel is vezeti, hogy esetleg a mai program
közös lehetne.
- Brigiék ma valószínűleg valami laza, fürdőzős napba vetik bele
magukat. Egy ilyennek én is örülnék, mert úgyis kánikula van.
- Áh... Rendben.
András „rendben”-je nem jön szívből. Én ezt nyilván nem fogom szóvá
tenni, Anikó pedig tudomásul veszi, hogy könnyen ment a rábeszélés.
Raul jelenik meg az étkező ajtajában. Pólót visel bermudanadrággal, a
lábán pedig hasítottbőr cipőt. Amikor meglát minket, minden teketória
nélkül felénk indul. Nem ad sem puszit, sem csókot, csak gyengéden
végigsimítja a tarkómat.
- Buenos días!
- Jó reggelt! - felelünk szinte egyszerre, ám András alig néz Raulra,
helyette a kávét lötyköli.
- Mi még nem ismerjük egymást! - lép Raul András elé. András feláll, és
fogadja Raul kezét. - Raul Moreno.
 - Szegner András.
- Andras... - ismétli Raul, mintha a tudatába vésné, hogy is hívják ezt az
embert.
Kihúz egy széket, majd leül. Ez engem és Anikót nem lep meg, de
András egy ideig csak bután ácsorogva figyel. Végül ő is ismét helyet
foglal.
- Tegnap azt kérdezted, van-e fürdőruhám... - mosolygok rá. Alig
láthatóan bólint. - Ezek szerint valami ötleted is van mára.
- Fürdés?
- Ó! Tengerpart? - szól közbe András. - Marbelláról sok jót hallottam. Ott
a város is szép, azt mondják.
- A tengerpart snassz. Az óceánpart szép.
Raul nem lihegi túl a választ, mert mindössze ennyit mond.
- Tényleg?
András barátságosan néz, de én kihallom a hangjából az élt.
- Igen.
Raul megint lezárja ennyivel a dolgot. Anikóval egymásra sandítunk,
majd végül barátnőm orvosolja a kínos helyzetet, ami ugye csak nekünk az,
mert Rault semennyire nem hatja meg.
- Brigitta épp azt javasolta, hogy töltsük négyesben a napot. Ha téged
sem zavar, Raul, veletek mehetnénk.
- Miért zavarna? - húzza fel a vállát.
És nem hazudik, mert tényleg a szeme sem rebben.
Pont olyan az ábrázata, mint akinek édes mindegy, hogy kettecskén vagy
plusz két fővel indulunk-e el.
- Természetesen kifizetjük. Ha van ilyen óceánparti választható
program...
Raul váratlanul feláll, ezzel Anikóba fojtja a szót.
 - Bocsánat, itt az idegenvezetőm. Elindítom őt a csoporttal, aztán kint
megvárlak titeket a hallban.
Rám kacsint, majd kimegy.
Anikó hosszan néz utána, András pedig megjegyzi:
- Bizonyára nem annyira örül... Mondjuk, elég pofátlanul itt hagyott
minket.
- Jaj, hagyd már!
- Nem, szívem! Most komolyan. Beszélsz hozzá, ő meg feláll és elmegy.
- Ő egy kicsit más.
Lehunyom a szemem Anikó szavait hallva. Azt hittem, nem kell külön
felhívni a figyelmét arra, hogy a Raullal kapcsolatos dolgok tabutémák.
Mármint olyan szinten, hogy azt nem vázoljuk fel senkinek.
- Más? Ezt hogy érted?
Barátnőm érzékeli, hogy hibázott, mert félve rám néz. Megcsóválja a
fejét, de egyértelmű, hogy amint kettesben lesznek, András mindent kiszed
majd belőle.
Felállók.
- Összepakolom a strandcuccomat. Gyertek majd le. Siessetek.

***
- Remélem, nem baj, hogy szóltam Anikóéknak is, hogy jöjjenek.
Raul felhúzza a vállát.
- Miért lenne baj? - Megkönnyebbülök. De tényleg. Raul minden szava
őszinteséget tükröz, és abból, ahogy eddig viselkedett, egyértelműen
kirajzolódik, hogy neki ez valóban nem okoz gondot. Futó csókot nyom a
homlokomra. - Add ide a táskádat, berakom a kocsiba, és ideparkolok.
Biztos mindjárt itt vannak ők is.
 Átadom neki a strandtáskámat, ő kimegy, én pedig a hűvös hotelben
maradok, hogy megvárjam a barátnőméket. Pár perc múlva meg is jelennek.
András erőteljes csattogó hangot hallatva grasszál végig a papucsával,
miközben a telefonján kihangosítóval beszél. Végigszalad rajtam a szeme,
van a tekintetében egyfajta rosszallás.
- Raul?
- Kint vár minket a kocsiban. - Anikó bólint. Elindulunk, közben hallom,
hogy András hangosan vitatkozik valakivel, ezért kihasználom az alkalmat,
hogy megtudjam, mennyit tud. - Mit mondtál neki?
- Csak nagyjából vázoltam a helyzetet.
- De az mit jelent?
- Semmi olyat...
- Bocsánat! - lép mellénk András, ezért kénytelenek vagyunk befejezni a
beszélgetést. - Nélkülem sosem tudják, mi a dolguk. Ilyen az, ha a fontos
emberek nyaralnak. - Felnevet a saját tréfáján, mire Anikóval
elmosolyodunk. Ő őszintén, én nem. - Hol a lovagod?
- Itt van valahol... - Amikor kimondom, akkor kanyarodik be épp a kis
utcába a Rover. - Ott jön.
- Remélem, nem zavarunk majd benneteket!
Azt én is remélem!
Raul leparkol, kipattan a kocsiból, majd kinyitja az ajtókat, jelezve
mindenkinek, hogy gyorsan szálljunk be, mert mögötte is vannak. András a
vezető melletti ülésre huppan, ezért én hátra ülnék Anikó mellé, ám Raul a
lehető legtermészetesebb hanghordozással kijelenti, Andrásra nézve:
- Ülj hátra! Brigitta ül mellém.
Talán nem is a szavaitól, hanem a közlésmódtól, de egy pillanatra
mindnyájan kővé dermedünk. András mintha pár másodpercig nem hinne a
fülének. Végül nem mond semmit, csak teszi, amire utasították. Bennem ez
a pár másodperces jelenet szó szerint gyomorgörcsöt okoz. Máris tapintható
a feszültség a mi kis négyesünkben, amit valószínűleg csak egy ember nem
vesz fel: Raul.
Mindnyájan elhelyezkedünk, majd gázt ad. Nevetséges, ahogy próbálom
mosollyal az arcomon elindítani a beszélgetést.
- Na és hova megyünk?
- Hát nem a tengerpartra - motyogja hátulról András.
Raul belenéz a visszapillantóba:
- Tessék?
András kihúzza magát, majd kényszeredetten elmosolyodik és angolra
vált.
- Csak mondtam a lányoknak, hogy nem a tengerpartra megyünk.
- Óceánpartra.
- Akkor igazam van, az nem a tenger. - András talán rájött, hogy nem
érdemes feszítenie a húrt, mert negédesen vigyorog, ám Raul hosszan és
kifejezéstelen arccal mered rá a tükörben.
Na ilyenkor azért tényleg para.
Édesapám testvére jut eszembe. Már nem él szegény, de az a típusú
ember volt, aki némán, csupán a tekintetével képes volt kommunikálni. Az
unokatestvéreimmel számtalanszor rendetlenkedtünk a kocsi hátsó ülésén,
de neki elég volt csak ránk igazítania a visszapillantót, és mi máris tudtuk,
hogy szemmel tart minket, úgyhogy jobb, ha viselkedünk.
Végül Raul megköszörüli a torkát, és inkább az útra figyel. Az eltelt
másodpercekben mintha gondolatban máshol lett volna. Vagy talán csak
nem értette a helyzetet.
- A Gibraltárhoz közel megyünk. Pontosabban a Gibraltárhoz legközelebb
eső strandra.
- Úgy érted, a Gibraltári-szoroshoz?
 - Gibraltár nem Spanyolországhoz tartozik. Angol fennhatóság, így oda
most nem megyünk. Viszont van a közelében egy szép partszakasz, ahol
találkozik a zöld és a fehér a kékkel.
- A zöld és a fehér a kékkel? - ismétli András.
- Csodálatos lombos fák és növényzet, hófehér homok, égszínkék óceán.
- Ja! így már értem.
- Nem olyan strand, mint a tengerparti szakaszokon. Itt nincsenek büfék,
bárok meg diszkók. Hatalmas terület. Hosszan elnyúló. Ennek ellenére
kevesen járnak ide. - Elmosolyodik, mintha régi emlékeket idézne fel. -
Egészen páratlan módon tud itt fodrozódni a víz. Mintha a hullámok azon
versengenének, hogy meg tudják-e előzni az előttük haladót. Aztán ez a víz
habossá válik, elsimul, és olyan gyengéden siklik végig a homokon, hogy
az embernek kedve támad nyomot hagyni a tükörsima vizes parton. - Azt
hiszem, mindhármunkat meglep a kifejezésmódja, de Anikót és Andrást
mindenképp, hiszen egy kukkot sem szólnak. Raulnak talán pont ez volt a
célja. Megszorítja a kezemet, miközben így szól: - Körülbelül kétórás az út.
 29. FEJEZET

Miután leparkolunk, nagyon sokat sétálunk. Raul addig kérlelt, míg

engedtem, hogy vigye a táskámat, így most elég viccesen néz ki.
Napszemüveg a fején, egyik kezében a hasítottbőr cipő, a másikban pedig
egy női strandtáska.
Tulajdonképpen nem is néz ki annyira viccesen.
Elég jó...
- Nem hoztál papucsot?
- Ide? - kérdez vissza. - Te sem fogsz sokáig abban flangálni. Fölösleges.
Itt csak mezítláb lehet lenni.
- Fürdőnadrágra sincs szükséged?
A szemembe néz.
- Rajtam van.
Aha. Hát jó.
- Akkor már csak a legostobább kérdés van hátra... Törölköző?
- Brigitta, ne már!
- Most mi az? - nevetem el magam.
- Komolyan olyasvalakinek tűnök, aki lemegy a partra és egy törölközőn
heverészve napozik? Vagy papucsban megy a vízbe?
Fogalmam sincs. Ez itt nem divat?
- Hát, nem is tudom.
- Fürdés, séta... Ehhez semmi sem kell.
Bólintok, bár kicsit azért fura. Mindenesetre nem kattogok rajta tovább,
hátranézve megállapítom, hogy Anikó és András igencsak lemaradt, de
azért követnek.
 Szó szerint úgy van, ahogy Raul utalt rá. A fehér homokra itt-ott beszalad
a zöld növényzet, majd mintha rájönne, hogy az már nem az ő területe, újra
átadja a helyét a homoknak. Lejjebb az óceán kéklő vize öleli keblére a
partot. Három szín összhangja adja a természet erejét, néha olyan érzésem
van, mintha itt a strand mellett egy egész esőerdő húzódna.
- Itt szinte senki sincs - suttogom.
- Szerinted olyan helyre akartalak vinni, ahol turisták tömkelegé van?
- Atyaég! Ez egy ékszerdoboz!
Elvétve akadnak sétálók, de az ember nem ilyen helyre számít, amikor
strandolni indul.
- Nem tilos itt fürödni? - kiált felénk András.
Raul csak egy egyszerű választ vet oda neki:
- Nem.
- De itt senki sincs.
- Mi itt vagyunk.
Raul leengedi a táskámat a homokba, majd azonnal lekapja a pólóját.
Gombolni kezdi a bermudáját, mi pedig csak megkövültén nézzük.
- Ne nézzetek! Itt a legjobb! Elég sima a víz, és nem mélyül
gyorsan.
Anikó zavarodottan leteszi a táskáját, András pedig előveszi a
törölközőket. Mi hárman elég sokszor egymásra meredünk értetlenül, de
egyikünk sem szólal meg. Bízom Raul döntésében, és abban, hogy ez itt
valóban az egyik legjobb hely, de elég ostobán jön ki ez az egész. Főképp,
ahogy vetkőzik. Letolja a bermudáját, ami alatt egy szűk, csaknem térdig
érő úszónadrág feszül. Ezután csípőre teszi a kezét, és csak néz.
- Mi az?
- Nem megyünk fürödni?
- Ja, de!
 Anikó lázasan pakolja ki a könyvet, naptejet és kalapot, András pedig
csak a tengelye körül forogva kémleli a területet.
Leveszem a ruhámat, ami alatt szerencsére ott lapul a piros bikinim. Raul
nem szemtelenül, de azért végignéz rajtam.
Kinyitom a táskámat, hogy én is kivegyem a törölközőt, ám ő megfogja a
kezemet:
- Hagyd! Gyere!
És én megyek.

***
A víz pokoli hideg. Hiába meleg a levegő, az óceán folyamatosan kapja a
frissítő utánpótlást, így a kínok kínját élem meg, ugyanis utálom a hideg
vizet.
Felém fordul, majd megcsóválja a fejét.
- Gyere már, mielőtt utánunk jönnek. így hogy fogunk szeretkezni?
Óh...
Nem adok hangot a csodálkozásomnak. Hátranézve látom, hogy Anikó
már kipakolt, és most a naptejjel foglalatoskodik, András pedig még mindig
ruhában van.
Amikor a derekamig ér a víz, visszalép hozzám, megragad, és az ölére
húz. Felsikoltok, és a levegőt kapkodom.
- Nagyon hideg...
- Mindjárt nem fog érdekelni...
Öles léptekkel halad, a víz mélyül, én meg jégcsappá fagytam.
Hozzábújok, mintha az érne valamit. Átölel, a tenyere a hátamra fekszik, a
másik keze pedig a combomat támasztja.
- Már tudom, hogy miért nem fürdik itt senki.
 Bizonyára úgy véli, hogy elég mélyen vagyunk. Velem az ölében
megfordul, így most én nézek az óceán felé, ő pedig a part irányába.
- Emlékszel, amikor a lombokat nézted? Ott a lovagláskor...
- Emlékszem - vágok közbe.
- Most azt akarom, hogy az óceánt nézd! A hullámokat. A végtelen
kékséget. Azt akarom, hogy néha majd eszedbe jusson ez a horizont... -
Nem néz a szemembe, a nyakamhoz hajolva suttogja mindezt. - Ne aggódj!
Én majd figyelem a partot. Nem fog idejönni senki.
Az egyik keze kissé félrehúzza a bugyimat, majd önmagát is szabaddá
teszi. Olyan hülye érzésem van.
- Nekem ez nem megy csettintésre, Raul.
Elneveti magát.
- Nem is csettintettem... - Lágyan megcsókol, majd simogatni kezdi a
testemet. - Ígérem, mindent elkövetek, hogy kedvet kapj hozzá.
Kissé hátrafordítom a fejem, a többiek a parton vannak még.
- Mondtam, hogy majd én figyelek. Nem hiszel nekem?
- De - suttogom.
Mintha a lehető leghelyesebb választ adtam volna, csak bólint egyet.
Hevesen csókol, a keze minden porcikámat bejárja. A bikinifelsőmön
keresztül kényezteti a mellbimbómat, fura kettősség a forróság a
bensőmben és a jéghideg víz a bőrömön. A szemem olykor behunyom, de
újra és újra hív a nagy kékség. A hullámok rendszerint meglöknek minket,
mintha nógatnának és az ütemet akarnák adni.
Feljebb tol, majd a szemembe néz. Tudom, ez egyfajta jelzés arra, hogy
belém fog hatolni.
Szinte nem is ismerem ezt a férfit, mégis olvasok a pillantásából.
Lejjebb ereszt, én pedig magamba fogadom. A nagy kékséget figyelem,
intim ez a pillanat, ugyanakkor magányos is. Különös, mert csak az óceánt
látom... Sem egy tárgy, sem egy élőlény. Nincs egy otthon, nincs egy
szoba... Egy frissen bevetett ágy... Egy pohár a komódon... Semmi. Csak
víz. Végtelen víz.
Lassan mozgat, én pedig egyre szaporábban veszem a levegőt.
- Brigitta... Kicsit gyorsítunk, jó?
Olyan kérdés ez, amire nem vár választ. Határozottan irányít, ezzel
engem is mindinkább az őrületbe kerget. Hangosan sóhajtok.
- Shh! Már jönnek a vízbe...
Gyanítom, Anikóékra céloz. Szeretném tudni, hogy mennyi időm van
még, de túl átlátszó lenne, ha forognék, ezért most én növelem a tempót. Az
egyébként is erőteljes hullámok még nagyobb táncba kezdenek körülöttünk,
biztos vagyok benne, hogy észlelhető, mit is csinálunk, de már annál a
pontnál tartok, hogy nem érdekel. A nyakát szorítom, ő pedig mélyen
irányítja magát belém.
- Abba kell hagynunk - suttogja.
- Ne! - nyöszörgőm.
- Ne csináld...
A mozdulatai nem fékeznek, ezzel pedig új lendületet ad az egésznek.
Már örülök, hogy nem fordultam meg az előbb, és nem mértem fel a
távolságot. A vizet nézem. Annak is, úgy érzem, hogy mindössze egyetlen
cseppjét. Az egész óceánnak egyetlen darabkáját, mely húz lefelé a
mélységes mámorba.
- Brigi, Brigi, Brigi... - mondja ki ő is ugyanúgy a nevemet, mint Anikó
szokta. - Állj le, mi carino!
Meglepnek a spanyol szavak. Mint valami félőrült, kinek teste a kéjben
vergődik, elméje pedig szabadon szárnyal, próbálom felidézni a minimális
spanyoltudásommal, hogy mit jelent ez a szó.
Szerelmem?
 Édesem?
Nem! Kedvesem!
Igen, kedvesemet jelent!
Próbál letolni magáról, ám amennyire csak tudom, magamhoz szorítom,
és a lüktetésemre koncentrálok. Érzem, ahogy a világ egy másik pályára tér,
mintha fittyet hányna mindenre. Én is vele tartok erre az új kijelölt
mezsgyére, miközben a körmöm a vállába szánt.
Megfeszül a teste, majd kissé elernyed, miközben kifújja a levegőt.
- Ó, Jézusom! Egy rohadt édes, lédús mandarin voltál most... Vagy
inkább narancs... Mi media naranja...
 30. FEJEZET

- Dugtatok az előbb bent a vízben? - simítja Anikó hátra a rövid haját.

- Nem kertelsz!
- Mit kerteljek? A barátnőm vagy.
András kíváncsi volt, hol kezdődik az erdő, Raul pedig megígérte, hogy
megmutatja neki. Kicsit aggaszt, hogy ketten mentek el, mert szemmel
láthatóan nem bírják egymást, de felnőtt emberek. Másrészről örülök is,
hogy végre Anikóval maradhatok.
- Nagyon látszott?
- Tök egyértelmű volt. Mondtam is Andrásnak, hogy szerintem most nem
kéne bemennünk a vízbe, de azt mondta, ő nem fog kint dögleni azért, mert
ti fel vagytok ajzva.
- Próbált leállítani, de nem bírt.
Anikó homloka ráncba szalad, majd felnevet.
- Ez igen! Ezt már szeretem!
- Mennyit mondtál Andrásnak?
Legyint.
- Á! Kusza beszélgetés volt, szerintem nem is igazán érdekelte Raul vagy
te. Éppen elég volt neki, hogy vitázunk. Megint szóba hozta, hogy
házasodjunk össze, és alapítsunk családot. Hihetetlen egy pali, komolyan.
Összeugatunk, aztán meg jön azzal, hogy gyereket akar. - Elnémul, közben
én előveszem a telefonomat. - Tulajdonképpen arra jöttem rá, hogy én is
akarok.
- Gyereket?
- Aha.
- Eddig sem ezzel a részével volt baj...
 - Igen, tudom. Amikor összevesztünk és a szobában duzzogtunk, azon
gondolkodtam, hogy nem kergetek-e hiú ábrándokat.
- Ezt hogy érted?
- Tökéletes férfira vágyom. Hogy annak szülhessek gyereket. Holott én
sem vagyok tökéletes. Tisztában vagyok vele, hogy a házasságom zátonyra
futása részben miattam történt, hiszen olyan nincs, hogy teljesen csak az
egyik fél a hibás.
- Néha azért van...
- Akkor is hibás vagyok, mert sokkal előbb kellett volna lépnem. Amikor
jártunk, már akkor is voltak jelek. - Erre nem mondok semmit. - Biztos
ovulálok, azért vannak most ilyen gondolataim - nevet fel.
Mivel egyelőre nem mond többet, megnyitom a fordítót a telefonomon és
bepötyögöm: „mi media naranja”. Anikó fölém hajol.
- Mit csinálsz?
- Próbálok valamit lefordítani, amit Raul súgott a fülembe. Ezt... -
mutatok a kijelzőre, mire ő elolvassa.
- Mi media naranja... A naranja az biztos narancs, nem?
- Az tuti, mert előtte mondta angolul is.
- Mármint ezt most mondta ott bent a vízben? - Bólintok. - Miközben
dugtatok? - Megrovón nézek rá, ő pedig feltartja a kezét. - Jó, jó... Hát azt
csináltátok, nem? Mondjam azt, hogy enyelegtetek? Vagy szeretkeztetek?
Miközben beszél, visszafókuszálok a kijelzőre.
- A fél narancsom... - suttogom.
- A fél narancsom?
- Igen. Ezt adja ki a fordító.
- Jó! Ez csak egy Google. Tudod, hogy az miként fordít. - Tovább
gondolkodom, mire Anikó feláll és leporolja magát. - Na jönnek.
 ***
Megkönnyebbülök, mert egyikőjük arcán sincs nyoma feszültségnek, sőt,
András kifejezetten felélénkült. Perceken keresztül ecseteli, hogy milyen
gyönyörű a partnak azon szakasza, ahonnan indul az erdő.
Raul megfogja a kezemet:
- Megmutassam a sivatag egy részét?
- Sivatag?
- Igen - nevet fel. - Fantasztikus homokdűnék vannak itt. Pont, mint egy
sivatag közepén. Ott vannak hátrébb.
Nem engedi, hogy belebújjak a papucsomba vagy a ruhámba. Amikor
már kissé eltávolodtunk Anikóéktól, akkor kérdezem meg tőle:
- Jól hallottam, hogy azt mondtad, mi media naranja?
- Igen - vágja rá rögvest.
- Mit jelent?
Nem árulom el neki, hogy már megpróbáltam lefordítani.
- Azt, hogy a fél narancsom vagy.
Basszus, és jól fordított a Google!
- A fél narancsod vagyok? De miért? És miért csak fél?
- Azért fél, mert a másik fele én vagyok. - Szembefordul velem, és
megfogja a karomat.
Kissé zavarba jövök.
- Ez olyasmi, mint a te vagy a másik felem? - Bólint. - De miért pont
narancs?
- Ezt komolyan megkérdezed itt Andalúzia közepén? A narancsfák
birodalmában? - Megpuszil. - Nem én találtam ki. Nálunk ez egy mondás.
Nem azt mondjuk, hogy életem párja, meg hogy fél ember vagyok nélküled,
hanem hogy fél narancs.
Továbbindul, én pedig döbbenten lépkedek mögötte.
 - De Raul...
- Hm?
- Értem, hogy mire mondtad, de ilyet a szerelmesek mondanak...
Csak azért tudtam kimondani, mert háttal áll nekem. Ekkor azonban
ismét megáll, és szembefordul velem.
- Az a legnagyobb baj az „épelméjűekkel”, hogy nem képesek a
szerelmet a pillanatba hozni.
Ennek a mondatnak egy részét sem értem. Kezdve az épelméjűek
megjegyzéssel.
Tehát magát nem tartja annak? És hogy kerül egyáltalán a szerelem szó a
mondatba? Hiszen ő azt sem tudja, mi az!
- Mindig mindent években számolnak. Hónapokban és eskükben.
- Tessék?
- Számomra mást jelent a szerelem. Pillanatnyi dolgot. A megélt perceket.
Néha egészen mélyen kerítenek hatalmukba dolgok, még ha csak vágy vagy
kielégülés, akkor is... Nekem az a legtöbb, Brigitta, így számomra sokat
jelent. Nem tudom ahhoz a szerelemhez hasonlítani, amit ti annak neveztek,
de ez az általam érezhető legmélyebb dolog éppúgy nevezhető annak.
Legalábbis én így viszonyulok ehhez.
- Értem.
Tényleg értem. De talán nem is a szavai magyarázzák meg mindezt,
hanem a tekintete.
Az ember, aki vajas kalácson nőtt fel, szereti azt... Főképp szereti, amikor
egy friss kalácsra kenheti a zsíros vajat... Nem vágyik mogyorókrémes
péksüteményre, mert sosem evett, nem tudja, milyen az. Talán szívesen
megkóstolná egyszer, ha elé tennéd, hiszen Raul is a lelke mélyén kíváncsi
rá, hogy milyen lehet igazán szeretni, de nincs mogyorókrémes
péksüteménye... A kalács pedig maradéktalanul boldoggá teszi.
 ***
Nem túlzott, valóban olyan, mint a sivatag, azzal a különbséggel, hogy nem
sárga vagy vörös a homok, hanem fehér. A dűnék mintha féltékenyek
lennének az óceán hullámaira, fodrozódnak, csipkéződnek, emelkednek és
süllyednek.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen is van Andalúziában.
- Sokan nem gondolják. - Olykor megindul a talpunk alatt a homok,
megcsúszunk, és lehuppanunk a fenekünkre. - Sok értelme lett volna itt a
papucsnak, nem igaz?
- Jó, már mindent értek - nevetek fel.
Elfekszünk a langyos talajon, ő pedig megfogja a kezemet, pont úgy,
ahogy egy szerelmes férfi tenné. Most is fájdalmas a gondolat, hogy ebből
sosem lehet több, de azt hiszem, képes vagyok arra, hogy elfogadjam.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy mentális betegséggel küzdő ember
kevesebb, vagy szürkébb az élete. Pedig olykor lenne mit tanulnunk tőlük...
Persze Raultól sem azt tanulnám el, hogy miként kell empátia nélkül élni az
életet, de azt mindenképp, hogy a világot olykor nem árt más
perspektívából szemlélni. Pont, mint ezt a partot. Egy strand, ami sivatag.
Egy sivatag, ami erdő. Egy erdő, ami strand... Minden úgy vonható
párhuzamba, hogy józanul összeférhetetlen.
- Szereted az ókort? - kérdezi.
- Igen.
- Mutatok akkor majd valamit.
Felkönyököl, és a számra hajol. A forró nyelve táncba hívja az enyémet,
érzem, ahogy minden porcikám izgalomba jön. A nyaka köré fonom a
karomat, ő pedig bepréseli a sajátját a homok és a testem közé, hogy
teljesen átölelhessen.
 Egyre többet akarok belőle. A lábamat összefonom az övével, a
legszívesebben eggyé olvadnék vele. Néha ijesztő dolgokat vált ki belőlem.
Nem szabadna bíznom benne, és a szívemet is távol kellene tőle tartanom,
de önzőn - ugyanakkor annak teljes tudatában, hogy ebből nem lehet semmi
- zuhanok vele ebbe a szenvedélybe. Azt vártam volna magamtól, hogy
megijedek a betegségétől. Vagy azt, hogy megorrolok erre az egész
helyzetre, és menekülőre fogom... Hogy sérti majd a női büszkeségemet,
hogy ő sosem fog belém szeretni...
Raul azonban megmutatja nekem, hogy a szenvedélyt nem mindig a szív
diktálja, mert egy ősi ösztön. Állati, elmoshatatlan, és semmi köze a
cukormázas filmekből ismert romantikához.
Eddig azt a Brigit ismertem, aki az elképzelései szabályrendszerében él.
Raul feloldoz engem ez alól, és ha néha fáj is ez a helyzet, boldoggá tesz.
 31. FEJEZET

Raul nem csinál abból ügyet, hogy Anikóék velünk vannak. Azon
igyekszik, hogy minél több időt töltsünk kettesben. Eleinte feszengtem,
nem tudtam, mit szól majd Anikó vagy András, ha Raullal látnak ölelkezni,
de egy idő után elengedtem.
Ismét ketten indulunk el, kocsiba ülünk, Raul valamit mutatni szeretne,
Anikó pedig András azon felvetésére, hogy ő is kíváncsi, azt felelte, ő
inkább napozna. Ezzel leállította szerelmét, és finoman jelezte neki, hogy
nem kell a nyakunkon csüngeniük.
- Hallottál már Baelo Claudiáról?
- Nem.
Hangosan nevet hosszú másodpercekig.
- Fú, Brigitta. Egyszerűen megzabállak ilyenkor!
- Amikor buta vagyok?
- De hisz abban a városban vagy.
Úgy érti, ebben a Baelo Claudiában?
Esküszöm, azt hittem, hogy az valami történelmi személyiség.
Vele nevetek.
- Hidd el, hogy Budapesten én is össze tudnálak téged zavarni.
Tetszik a jókedve, mert nem holmi okoskodáson vagy lenézésen alapszik.
Azt hiszem, egy szülő pont így kacag a gyermeke butaságain.
- Na jó! Kicsit azért túlzók. Szóval a Playa Baelo, az ugye a Baelo
faluhoz tartozó strand. A Baelo Claudia pedig egy régészeti hely. Vagyis
egy ókori város. Sőt mi több, egy római város a régi Hispániában.
- Na így már egész jól értem. Már csak azért is, mert nálunk is van
hasonló Budapesten. Aquincum.
 Rám néz, mintha értelmezni próbálná, amit mondtam.
- Miket meg nem tud az ember...
- Mondtam, hogy Budapesten én is tudnék neked meglepetéssel szolgálni.
Nagyon keveset megyünk kocsival, és amikor kiszállunk, feltűnnek az
ókori oszlopok, mellettük pedig az óceán.
Szabadtéri régészeti múzeum a parton.
Ez azért elég egyedi.
Imádom!
Jó darabig némán sétálunk egymás mellett. Hagyja, hogy megbámuljak
dolgokat, vagy értelmezni próbáljam ezt a csodát, ami itt rejlik. Amikor
megállók az egyik oszlop mellett és fölnézek rá, ő is ezt teszi.
- Hihetetlen, hogy itt állnak, ugye?
- Igen... - Amikor megérintem a követ, azon töprengek, vajon több száz
év alatt hány ember érintette ugyanott, ahol én? Ki tudja? Talán pont egy
hadvezér simította ugyanott végig... Vagy egy szomorú koldusasszony.
Ilyenkor tényleg sajnálja az ember, hogy a tárgyak nem tudnak mesélni.
- Itt vagyunk egészen a Gibraltári-szoros kapujában... És kétezer éves
építmények magasodnak az óceánparton.
- Ugyanerre gondoltam én is.
- Mivel a szoroson túlról indul a Földközi-tenger, fontos kereskedelmi
központ volt. Sok minden pusztított itt. Földrengés, barbárok, kalózok...
Csoda, hogy ennyi is fennmaradt. El tudod képzelni, milyen élet volt itt?
Piacok, színház, templom... Legalábbis az ásatások erre engednek
következtetni.
A tekintetem sokszor elkalandozik a part felé. Lelki szemeim előtt
kereskedőhajók jelennek meg, nyüzsgő élet, és egy letűnt csoda, ami az arra
fogékony mai ember számára felbecsülhetetlen információkkal szolgál a
múltról.
 - Pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ókori római tartományi város.
- Igen. Főutcák, terek, templom, kúriák, fürdők... Némelyikre most is
ráismer az ember.
Nagyon kevesen lézengenek itt, az ember nem is érti, hogy az emberiség
ezen alkotása miként maradhat figyelmen kívül. Persze vannak ennél
nagyszerűbb ókori romok szerte a világban, de véleményem szerint
mindegyiket ugyanaz a hírnév és dicsőség illetné meg.
Amikor végigjártuk a romokat, visszasétálunk a kocsihoz. Mielőtt
kinyitná nekem az ajtót, két karjával körbeölel.
- Jó, hogy itt vagy velem... - Lehunyom a szemem. Fölösleges
mondanom, hogy én is jól érzem magam vele, mert úgyis tudja. Annyira
idilli minden. Ez a táj... Az ő ölelése... A hullámok tompa moraja... - Tudod,
mi az egyik legrosszabb dolog az életemben? - Megrázom a fejemet. -
Sosem mondhattam még ki senkinek, hogy te amo. - Ezt a két szót
spanyolul mondja, mintha a „szeretlek” csak és kizárólag az ember
anyanyelvén jelentené a valót. Szívemig hatolnak a szavai, magam sem
tudom eldönteni, hogy ez egy keserű vallomás-e, vagy csak egy tényszerű
közlés.
- Soha nem mondtad még senkinek, hogy szereted?
- Nem.
Próbálom jobb kedvre deríteni.
- Ha ez vigasztal, akkor én is még csak két férfinak mondtam.
- Nem az a lényeg, hogy hányszor mondhatjuk, hanem az, hogy legalább
egyszer kimondhatjuk-e. Ha igen, akkor onnantól a szám nem fontos.
Szerintem ebben az esetben csak az egy a mérvadó. Vagy az egyszer sem.
Ebben benne rejlik a megállapítása: ő soha az életben nem mondhatja
majd ezt ki őszintén. Egyszer sem!
 32. FEJEZET

Estére mindössze annyit terveztem, hogy Anikóékkal vacsorázom. Raulnak

valami fontos elintéznivalója akadt, de azt mondta, késő este talán
visszajön.
Biztos vagyok benne, hogy mint valami idióta tinédzser, egész éjjel az
ágyamban, a plafont bámulva várom majd.
Szerencsére András úgy határozott, hogy a szállodai étterembe megyünk,
mert mindnyájan kifáradtunk, nincs kedvünk a városban kampalyogni.
Amikor az étkezőbe érkezem, látom, hogy András hevesen magyaráz,
Anikó pedig értetlenkedve mered rá.
Remek. Megint dráma van.
- Hahó! - köszönök nekik, majd leülök. - Nem svédasztalos a vacsi?
- Nem, rendelni kell majd... - motyogja Anikó.
András mereven nézi őt, majd egyszer csak megszólal.
- Most komolyan nem akarod elmondani neki?
Beletelik pár másodpercbe, mire megértem, hogy András szeretné, ha
felvilágosítanának valamivel kapcsolatban, Anikó azonban vacillál.
- Együnk először - dünnyögi a barátnőm. - Hol a pincér?
- Most rólam van szó? Nekem kell elmondani valamit? - teszem fel a
kérdést. Anikó összevissza babrál az evőeszközökkel, András pedig őt
bámulja, mintha engedélyt várna arra, hogy beszélhet-e. - Kérdeztem
valamit! Mi a fene van?
Anikó sóhajt egyet, ezt András úgy veszi, hogy zöld utat kapott.
- Mond az a név neked valamit, hogy Annabella Martinez?
- Már miért mondana? - reagálom le rögvest. Aztán akaratlanul is
elismétlem magamban a nevet, és az Annabellánál furcsa gyomorremegés
tör rám. - Annabellát mondtál?
- Igen. Annabella Martinezt.
Biztos csak valami ostoba női megérzés, de kiszárad a szám, és elszorul a
torkom.
- Miért kérdezed?
Sok másodpercig csönd van. Néma csönd. Anikó nem néz rám, András
pedig „én tudtam” pofát vág.
- Nos, amikor a kis barátoddal sétáltam, elég furcsa mondat hagyta el a
száját. Szóba kerültél... Biztosítottam őt róla, hogy tök jó fej csaj vagy...
Tényleg. Esküszöm, általános beszélgetés volt, és egy nyomorult éles
megjegyzésem sem volt. - Ezt nehéz elhinnem Andrásról, de nem vágok
közbe. Érzem, ez a beszélgetés most sokkal súlyosabb annál. - Aztán azt
mondta: egyszer talán majd nem Annabella Martinez leszel, hanem
Annabella Moreno.
- Micsoda?
- Hát körülbelül én is ugyanezt mondtam magamban. Úgy álltam ott,
mint aki azt sem tudja, melyik bolygón van. Mondtam magamban: ki a
tököm az az Annabella Martinez? A Morenót azt értettem... Csak azt nem,
hogy amikor rólad beszélünk, hogy jön ez ide. Először az ugrott be, hogy
rosszul emlékszik a nevedre. Na de a vezetékre is, meg a keresztre is? Aztán
rám nézett, és totál megváltozott az arca. Kővé vált... Mint amikor rájön az
ember, hogy hibázott. Aztán kényszeredetten elmosolyodva próbálta
kimagyarázni. Hogy bocs, de eszébe jutott valami... Meg nem is nekem
mondta, csak hangosan gondolkodott. - Anikó végre rám néz, én meg azt
hiszem, sokkot kaptam. - Pár pillanat múlva úgy viselkedett, mintha semmi
sem történt volna. Nem is tulajdonítottam volna ennek az egésznek
jelentőséget, ha Anikó nem mesélt volna a fickó elmebajáról.
A tekintetem átsiklik Anikóéra.
 - Nem azt mondtam róla, hogy elmebajos, hanem azt, hogy mentális
betegséggel küzd.
Nem kell mondanom semmit, a nézésem beszédes. Bár igazából meg sem
lep. Tudtam, hogy előbb-utóbb elmondja ezt a kis nyalánkságot Andrásnak.
Sokkal aggasztóbb gondolatok dolgoznak bennem.
Annabella. A lány, aki öngyilkos lett miatta.
Hogy Annabella Martinez-e, azt nem tudom, de nyilvánvaló, hogy róla
beszélt, hiszen nagyon furcsa egybeesés lenne egy másik Annabella.
- Nem mondott mást?
- Nem. Mondom. Mintha hirtelen észbe kapott volna.
A gyomrom egy merő görcs. Úgy érzem, mintha egy tükör előtt állnék,
amibe belevágtam egy baltát. Minden darabjaira hullik, az elhangzott
szavak pedig pont úgy sebeznek meg, mint a szilánkok.
- Jól vagy, Brigi? - Nem mondok semmit. - Én mondtam Andrásnak,
hogy ez csak valami hülyeség.
- Annabellának hívták a lányt, aki öngyilkos lett miatta.
Anikó arca megnyúlik a döbbenettől, sőt láthatóan meg is riad. András
hol rám néz, hol a kedvesére, de végül hozzám intézi a szavait.
- Valaki öngyilkos lett miatta?
Bólintok. Úgy látszik, Anikó ezt a történetet nem osztotta meg vele.
- Jó... - nyögi Anikó. - Akkor talán csak eszébe jutott az a lány...
- Mert biztos szerette... - fejezi be András Anikó gondolatmenetét.
- Nem szerette! Képtelen a szeretetre és a szerelemre.
- Igen, tudom, ezt mondta Anikó is.
- Az a nő pont azért lett öngyilkos, mert Raul elhagyta őt.
Eszeveszett dolog jut eszembe. Olyannyira őrjítő, hogy alig bírok ülve
maradni. Barátnőm megjegyezte, amikor erről beszélgettem vele, hogy
talán nem is öngyilkosság volt, hanem Raul ölte meg.
 Hiszen pszichopata.
Anikón látszik, hogy ugyanez jut eszébe neki is.
Atyaúristen!

***
Mondanom sem kell, hogy egy falat sem megy le a torkomon. Anikónak
sem. András azonban megvacsorázik, majd előveszi a mobilját. Pötyög rajta
valamit, aztán fölnéz és megköszörüli a torkát.
- Írnak egy bizonyos Annabella Martinezről.
Mi van?
- Úgy érted, a neten? - kérdez vissza Anikó, miközben ő is előkapja a
mobilját. Nekem mindenem remeg. Barátnőm arcát elnézve pedig meg is
van az okom erre a remegésre. - Ezt nem hiszem el!
- Mi van?
András hátradől, úgy olvas, mintha egy szórakoztató napilappal próbálná
elütni az időt. Valószínűleg úgy van vele, hogy amíg a végére nem ér, addig
nem von le elhamarkodott következtetéseket.
- Van itt egy fotó róla.
- Raulról?
- Nem, dehogy! A csajról. - Rám pislant, majd vissza a telefonra. -
Rohadtul hasonlítasz rá.
Na ne!
Nem akarom látni azt a képet!
Ennek ellenére felpattanok, és azonnal Anikó mögé állok.
- Mutasd!
Valóban hasonlít.
Mondjuk, csak annyiban, hogy hosszú világosbarna haja van... Félig-
meddig a külső jegyekben. Annabella azonban kreolabb bőrű, tipikus
spanyol lány.
- Jó. Annyira azért nem hasonlít, de egy kicsit igen... - ismeri el Anikó,
mert András is ránéz megrovón, hogy ne beszéljen hülyeségeket.
- Mit ír? - kérdezem türelmetlenül.
- Nem tudom, spanyolul van.
- Én ezen ügyködöm - motyogja András. - Kivágtam a szöveget, most
olvasom a fordítást. Bár egy kicsit néhol zavaros... Szóval a lényeg az, hogy
Annabella öngyilkosságakor felmerült az idegenkezűség... - Rám néz,
Anikó pedig elkapja a karomat, mintha egy szakadék szélén
egyensúlyoznánk. - A volt barátjára terelődött a gyanú. Csak egy monogram
van itt: R. M. - Raul Moreno. - A rendőrség arra kéri a lakosságot, hogy aki
esetleg tud vagy látott valamit, az jelentkezzen.
András lejjebb engedi a telefont, majd megtámaszkodik az asztalon.
- Ennyi?
- Igen. A hírek ezután már egy eltűnt tinédzser fiúról szólnak, akit nagy
erővel keres a családja. Gondolom, ez ilyen bűnügyi rovat...
Muszáj leülnöm!
Muszáj megnyugodnom!
Muszáj innom egy korty vizet!
A székemhez tántorgók, és szó szerint rázuhanok. Mindketten engem
néznek, őrülten vágyom rá, hogy mondjanak valami vigasztalót, de egyikük
sem szólal meg jó darabig. Anikó mintha csak a saját szemének hinne, újra
ránéz a cikkre. Ezután az asztalra teszi a telefont.
- Most mi a franc lesz?
- Hogy érted? - kérdezi András.
- Mit hogy értek? És ha ez egy gyilkos?
- Semmi ilyesmi nem derült ki.
- Csak hogy gyanúsított volt. Azért az elég erős...
 - Anikó, fejezd be, ez nem tartozik ránk.
- De, rám tartozik. Brigi a barátnőm. Mit kéne tennem? Ölbe tett kézzel
nézzem...
- Befejeznétek? - csattanok fel, mire több asztaltól felénk néznek. -
Zakatol a fejem tőletek! Azt sem tudom jelenleg, hogy fiú vagyok-e, vagy
lány, egyedül akarok lenni.
Fölállok, tényleg úgy érzem, az lesz a legjobb, ha egyedül gondolom át
ezt az egészet.
- Egyedül? - áll fel Anikó is. - És ha visszajön? Ha felmegy hozzád? És
ha bánt? Maradj velünk!
Nemrég még nem vetettem volna el ezt a gondolatot, most azonban
hallani sem akarom. Fölemelem a kezem jelzésül, hogy nem vagyok senkire
kíváncsi, és szó szerint föltámolygok a szobámba.
 33. FEJEZET

A szoba csendjében kezdek magamhoz térni. Szinte újraélem az elmúlt

napokat. Felidézem a pillantását, az érintését, a szavait, a rezdüléseit, és
folyton oda lyukadok ki, hogy ez baromság.
Na és ha gyanúsították?
Nem csukták le, tehát bebizonyosodott, hogy semmi köze nem volt hozzá.
Emlékszem, mit mesélt a lányról. Hogy miként ért véget a kapcsolatuk,
és miként könyörgött a lány apja azért, hogy Annabella hazaköltözzön.
Nem, nem... Ez ténylegesük valami buta félreértés...
Jó ember.
Ez kiderült számomra az elmúlt napokban.
Sokkal jobb, mint amilyenekkel összefújt eddig a szél.
Volt olyan fickó az életemben, aki ott vert át, ahol csak tudott. Megalázott
és kihasznált, én meg hónapokig kitartottam mellette. És most itt van Raul.
Csodálatos napokkal ajándékozott meg. őszinte volt velem, a tenyerén
hordott... Szenvedélyes órákat töltöttünk együtt. Fordítsak neki hátat csak
azért, mert András valami buta cikket olvasott?
A cikk.
Én is rákeresek Annabellára, de több találatot is kiad a Google. Az első
valószínűleg az, amit Andrásék is felolvastak, mert ott valóban egy kisfiú
eltűnéséről írnak utána. Megnyitom a másik lapot is, ott sokkal hosszabb
összefoglaló van a kérdéses esetről. Remeg a kezem, amikor kivágom a
szöveget, hogy a fordítóba illesszem.
Ami meglepő, hogy ebben a leírásban nemcsak monogramok
szerepelnek, hanem teljes nevek. Ott van Raulé is.
De mi a francért hozta őt szóba ma Raul Andrásnak?
 És mit jelent az, hogy talán egyszer nem Martinez lesz, hanem Moreno?
Főképp, hogy Annabella halott.
Istenem, muszáj lenne kicsit megnyugodnom!
A fordításból arra következtetek, hogy a lány édesapja keverte gyanúba
Rault. Számtalan bekezdés szól arról, hogy Annabella szülei biztosak
benne, a lányuk nem ölte meg magát. Katolikus családban nőtt fel,
kiegyensúlyozott volt, és sosem követett volna el ilyen ostobaságot. Az apa
azt is állítja, hogy miután Annabella hazaköltözött, Raul többször is
felkereste. Bár a lány nem árulta el a családjának, hogy mit akart tőle a fiú,
az apa szerint az volt a célja, hogy folytatódjon a kapcsolatuk, noha ő maga
vetett véget a szerelmes hónapoknak. Megemlítik még, hogy Annabella
milyen jó tanuló volt, és szorgalmas. Hogy mennyire boldoggá tette őt ez a
szerelem, aminek elmúlásával összeomlott. A tanulásba menekült, de nem
volt depressziós, nem viselkedett szélsőségesen. Ezzel ellentétben a cikk
írója tudni véli, hogy Raul Moreno mentális betegségben szenved. Kitérnek
rá, hogy az orvosát is kihallgatták, ám ennek eredményéről semmit sem
közölnek.
Átmegyek a telefonom jegyzetére, és mindent kiírok, ami hirtelen
fontosnak tűnik. Annabella édesapjának és Raul orvosának a neve... Aki
ráadásul egy híres professzor itt Sevillában.
Még két cikket olvasok el, de ennél bővebben sehol sem számolnak be a
régi történetről.
Te jó ég!
Olyan érzésem van, mintha kilépnék a saját testemből. Gépiesen teszek
dolgokat. Összepakolom a táskámat, és mire eszmélek, már a lépcsőn
nyargalok lefelé. Ettől annyira meglepődőm, hogy egy pillanatra meg is
torpanok, mert fogalmam sincs, hova indultam.
Sokkos állapotban vagyok.
 A doki!
Vele kell beszélnem!
És fönt meg is néztem, hogy érhetem el. A rendelője címe meg volt adva,
én pedig csak remélem, hogy ilyen kora este találok még ott valakit.
Igen, igen, leírtam a jegyzetbe a címet!
Ez őrület!
Mi a francot csinálok?
És ha ez nem lenne elég, a hallban úgy kémlelek körbe, mint valami rossz
bűnügyi sorozatban.
Kiosonok a szállodából, miközben elrebegek egy imát, amiért nem futok
össze Raullal.
Tudom, hogy a szűk utcában nincs esélyem autót fogni, ezért kisietek a
főútra, és az első közeledő taxinál magasba lendítem a karom:
- Taxi! Hé! Taxi!

***
Arra számítottam, hogy egy irodaházhoz érkezem majd, de egy családi ház
előtt parkolunk le.
Kifizetem a taxit, és miután elhajt, lassan odabattyogok a bejárathoz.
Mondanom sem kell, hogy már ezerszer megbántam a hirtelenségemet. Ez
az egész szürreális. Viszonyba bonyolódom egy fickóval, akiről kiderül,
hogy pszichopata, most meg itt kilincselek a pszichiáterénél, hátha sikerül
kiderítenem, hogy vajon van-e köze egy régebbi halálesethez.
Téboly!
Megnyomom a csengőt és türelmesen várok.
Egy idősebb férfi nyit ajtót.
- Jó estét kívánok! Nagy Brigitta vagyok! Fontos ügyben kell önnel
beszélnem! - Az orvos felvonja a szemöldökét. - Magyar vagyok. Csak itt
nyaralok. Jaj, ez most nem fontos. Beszél angolul?
- Persze... De...
- Raul Morenóról van szó.
Ekkor végre megváltozik az arckifejezése. Kisimulnak a ráncai, értelmet
nyer számára, hogy mit akarok, vagy legalábbis, hogy miért keresem őt.
- Valami baj van Raullal?
- Beszélnem kell magával! Kérem... - Biztos elég elesettnek tűnök, mert
félreáll, hogy bemehessek. - Bocsásson meg, hogy ilyen későn zavarom.
- Semmi baj. Egyedül élek és a rendelőm is itt van a házban. De elárulja
végre, hogy mi ez az egész?
- Tudnom kell Raulról, amit csak lehet.
- Amit csak lehet? - kérdez vissza, miközben felhorkant.
- Hogy közveszélyes-e! Vagy hogy köze van-e Annabella halálához.
Megdermed az arca, lassan pislog, mintha erre az egyre nem számított
volna.
- Jöjjön! Üljön le!

***
Nagyjából öt percben felvázolok neki mindent. Hogy tulajdonképpen csak
egy turista vagyok... Hogy Raul őszintén beszélt nekem a betegségéről...
Hogy mik történtek közöttünk... És Annabellát is megemlítem. Raul furcsa
elszólását Andrásnak. A kutakodásomat az újságban, a kételyeimet és a
bizonytalanságomat.
Totál kétségbe vagyok esve.
- Honnan tudta meg a címemet?
- A maga nevét is említi a cikk. Beírtam a keresőbe, és kiadta a
weboldalát.
 - Á! Értem. - Bólint. - Manapság így megy ez. Nos... - Megigazítja az
ülepét, majd keresztbe fonja a karját. Nagyon magas és vékony, sűrű ősz
haja van, az előnytelen szemüvege pedig még inkább nyújtja az arcát. -
Pontosan mit akar tőlem?
- Raul azt mondta nekem, hogy ő nem közveszélyes.
- Maga pedig kételkedik ebben...
- Az a cikk nem számolt be az orvosi vizsgálatok eredményéről.
- Mert ezek szenzitív adatok.
- Igen, tisztában vagyok vele. De tudnom kell, mi ez az egész. Valóban
gyanúsított volt?
- Igen.
- De hogyhogy?
- Annabella családja ragaszkodott ahhoz, hogy kivizsgálják az ügyet. A
boncolás során a lány vérében nyugtatót találtak. Erre a szülők még
dühösebbek lettek, mert azt hangoztatták, hogy a lányuk még akkor sem
vett be gyógyszert, ha erős fejfájása volt. Ráadásul félte Istent, biztos, hogy
nem lett volna öngyilkos, és nem választja az örök kárhozatot. Nagyjából ez
indította el a lavinát. Annabellán a zuhanástól annyi zúzódás volt, hogy nem
lehetett megállapítani, dulakodott-e esetleg valakivel. Mindenki úgy vélte,
szerelmi bánatában lett öngyilkos. A boncolás egyetlen gyanús eredményt
igazolt.
- Gyanús eredményt?
- Azt mutatta ki, hogy Annabella a halála előtt körülbelül két órával
szeretkezett. Spermiumot találtak a hüvelyében. Erőszaknak nem volt
nyoma.
Nagyokat nyelek, de a gombóc nem tűnik el a torkomból.
- És?
- A DNS-vizsgálat kiderítette, hogy Raullal szeretkezett.
 Jézusom!
Szédülök.
És hányingerem is van.
- De szakítottak...
- A rendőrséget meglepte, hogy Raul egy percig sem tagadta az aktust.
Azt mondta, aznap azért ment el Annabellához, mert a lány azt írta neki,
hogy meg akar halni. Aztán ott úgy alakult, hogy szeretkeztek... - Úgy
alakult. - Mint mondta, megbánta, ezért gyorsan eljött. Előtte közölte
Annabellával, hogy ne legyenek illúziói, ettől még semmi sem változott,
vége a kapcsolatuknak.
Egy ideig próbálom magam tartani, nyilván nem akarok a világ másik
végén összeomlani egy idegen előtt, de most kicsúszik a lábam alól a talaj.
Annyi minden zakatol a fejemben, hogy úgy érzem, mindjárt beleőrülök.
Egyik felem a legszívesebben most azonnal repülőre ülne, hazamenne,
otthon pedig a fejét a falba verné, a másik azonban odaállna Raul elé, hogy
tőle hallhassa ezt a történetet.
Bolond vagy, Brigi?
Még a végén veled is elbánna!
- Én... Én nem is tudom...
- Nézze! Az esetről elmondhattam, amit tudok, de Raulról több
információval nem szolgálhatok. Ő a páciensem.
Várjunk, várjunk!
- Mióta jár magához?
- Hát, hm... - Összeráncolja a homlokát, látszik, hogy erősen
gondolkodik.
- Már akkor is a páciense volt, amikor Annabella meghalt?
- Igen.
- És tud valamit az anyukájáról?
 - A szülei meghaltak.
- Igen, azt tudom. De a körülményekről tud valamit?
- Nézze, hölgyem! Olyan kérdéseket tesz fel, amikre nem válaszolhatok.
Értse meg! - Érzem, ahogy kicsordul a könnyem. Megsajnál. - Raul anyja
tüdőgyulladásban halt meg.
- Amit azért kapott, mert napokig ágyban feküdt a kórházban. Ahova
azért került, mert elesett a fürdőszobában, beverte a fejét, és kómába került.
- Ha tud mindent, akkor miért kérdezi?
Tényleg nem érti, micsoda kételyek tombolnak bennem?
Talán ez jelenthet jót is...
Talán a doki azért nem spilázza túl, mert ismeri Rault, és tudja, hogy ő
nem tehetett ilyesmit.
Jesszusom! Még gondolatban sem tudom kimondani, hogy „gyilkosság”.
- Csak mert nekem azt mondta, hogy a halálesetek után jött magához.
- Raul bizonyára összekeverte a dátumokat.
- Vagy hazudott - vágom rá.
Az orvos erre nem mond semmit, de kiolvasom a mozdulataiból, hogy azt
szeretné, ha végre eltűnnék. Megbánta, hogy beengedett és válaszokat adott,
hiszen erre nincs felhatalmazása.
- Raul sosem szorult a betegsége miatt kórházi kezelésre? Sosem kellett
gyógyszert szednie?
- Ezt is ő mondta magának?
- Miért? Nem így van?
Megrázza a fejét, tudom, nem fog felelni, de ezután nem is kell.
Tehát szed gyógyszert. Nemcsak olyan kémiai folyamatokat támogatót,
hanem talán erős nyugtatót... Vagy kedélyjavítót... Vagy a franc sem tudja,
mit!
- Azt hiszem, nem segíthetek többet! - mondja, miközben feláll.
 Én is ezt teszem, de a faggatózást nem hagyom abba.
- Azt elárulja, hogy miért nem tudta őt diagnosztizálni?
Elkerekedik a szeme, úgy érzem, valamibe beletrafáltam.
- Ezt hogy érti?
- Úgy, ahogy mondom.
Kedves kérdésekkel nem mentem, semmire, így próbálom kiugrasztani a
nyulat a bokorból.
- Rault évekkel ezelőtt diagnosztizáltuk. Nem én egymagám, hanem egy
orvosi gárda. Bizonyos eseteknél ez így szokás, és Rault nehéz volt
kivizsgálni.
- Igen, igen nehéz... - ismétlem utána. - Nyilván ezért sincs egyértelmű
diagnózis.
- Már ne haragudjon, de feketén-fehéren ott áll a papírjain, hogy
antiszociális személyiségzavarral küzd. Ezen belül több betegség is van,
nála a pszichopatikus jegyek voltak igazolva.
- Tehát hordozza e kóros viselkedés némelyik jegyét.
- Így van. - Kivár. - A diagnózisa... Diszszociális személyiségzavar.
- Ez pszichopatát jelent?
- Több mindent jelent. Az ő esetében pszichopátiás személyiségzavart.
Tehát pszichopatát.
Nem tudom elhinni. Felidézem az arcát... A megnyilvánulásait... Az
utolsó, amire gondolnék, hogy egy beteg elme.
- De nem csak az empátia hiánya miatt? Úgy értem, nem csak bizonyos
jegyeket hordoz?
Felsóhajt, talán csak azért ad bővebb információt, mert külföldi vagyok,
és úgy véli, úgyis hamarosan hazamegyek.
- Nézze, Raul roppant intelligens.
- Igen, tudom.
 - Nem. Nem tudja. Nem úgy intelligens, hogy sokat tanult és művelt.
Persze úgy is, de az olyanoknál, mint Raul, az intelligencia mást jelent. Egy
teljesen más gondolkodásmódot. - Erre nem tudok mit felelni.
Tulajdonképpen nem mond újat. - Raulnál mindez már gyerekkorában is
kirajzolódott. Kitűnő tanuló volt...
- Tudom, ezt mondta.
Bólint, és az arcára van írva: „dehogy tudod!”
- Az ilyen embereknek könnyű megvezetniük akárkit.
- Tessék?
- Akár magát, akár engem. Akár a hatóságot...
Mi a francról beszél?
- Ne haragudjon, de nem értem.
- Messze túlmutat a gondolkodása bárkién. Az az önuralom, amivel
irányítja a saját megnyilvánulásait, egy normális ember számára
felfoghatatlan. Képes becsapni nemcsak a külvilágot, de még magát is. -
Még mindig sötétben tapogatózom. - Én már elfogadtam Raullal
kapcsolatban, hogy csak azt fogom megtudni, csak azt tudom belőle
kiszedni, amit ő akar, hogy tudjak. - Elmosolyodik, mintha ez valami vicces
helyzet lenne. - Őt nem lehet csapdába csalni. Az elme mestere. Egy ember
mozdulatából számtalan dolgot kikövetkeztet. Tudom, furán hangzik majd,
de Raul egy zseni. Egy lángelme.
Néma csönd van, ő is mintha gondolkodna. Én körülbelül
megsemmisültem. Na persze nem attól, hogy Raul egy géniusz, hanem
hogy mi van, ha ezt rosszra is használja?
- Mit értett azon, hogy képes megvezetni akárkit? Még a hatóságot is...
- Azt, amit mondtam. Ezáltal magát is. Azt hiszem, egyértelmű...
- De engem nem vezetett meg. Pont, hogy őszintén beszélt a
betegségéről.
 Elnyelem a szó végét, hiszen az „őszintén” része nagyjából meg is dőlt.
Hazudott abban, hogy mióta jár orvoshoz, és abban is, hogy nem
diagnosztizálták egyértelműen.
Vajon miben még?
Annabellával kapcsolatban?
Naná.
Azt azért elfelejtette mondani, hogy ő még visszabújt az ágyába.
És hogy döngette a mellét!
„Kimondtam, hogy vége, és kész.”
Már nem is tudom, miként fogalmazott, de a lényeg ez volt.
- Hölgyem... Szóval... Ha most azért jött ide, hogy megtudjon tőlem
bármit is bizonyos halálesetekkel kapcsolatban, akkor nem segíthetek, mert
nem tudok segíteni. Ha azonban emberként vár segítséget, szerelmes
nőként, akkor csak annyit mondhatok magának, hogy fusson! Hátra se
nézzen! - Lúd- bőrössé válók a szavaitól. Már csak azért is, mert őszinték és
féltők. - Ha hátranéz, és tétovázik, nem maga fog dönteni, hanem Raul. Ez
az ő egyik fegyvere.
- Hogy mások helyett dönt?
- A manipuláció. A befolyásolás. A színház.
- Színház?
- Raul azt játssza, amihez kedve van. Olykor azt, amit a másik látni akar.
De soha nem az igazat.
Úristen! Ez rosszabb, mint amire számítottam.
Hát csak kibújt a szög a zsákból.
- Gondolom, ebből nem lehet kigyógyulni.
- Gyógyszerekkel nagyon szépen kordában tarthatóak a dolgok.
Tulajdonképpen Raul teljes életet él, nem agresszív, nem viselkedik
szélsőségesen. Olyasmiért nem csuknak diliházba embereket, mert nem
esnek szerelembe, vagy nem képesek az empátiára. Ettől függetlenül
összetörhetik a szíveket, és más embereknek egy életre lelki sérülést
okozhatnak.
- Így történt az anyjával, az apjával és Annabellával is... - suttogom.
- Maradjunk annyiban, hölgyem, hogy maga erről a három emberről tud.
 34. FEJEZET

Nem mondott többet. Látszott, hogy azt is megbánta, amit addig a tudtomra
adott, mert szinte kidobott a házából. Úgy érzem, nem is bírtam volna több
infót elviselni. Ez is megrágott és kiköpött rendesen. És ami a
legborzasztóbb, hogy bizonyosságért jöttem, de csak még jobban
elbizonytalanodtam. Nem Raullal kapcsolatban... Dehogy. Azt már nagyon
is átlátom, hogy milyen ember ő. Nem vagyok szerelmes, ezáltal vak sem.
A lelkem mélyén értem, mit akart üzenni az orvos, és nagyon is egyetértek
vele. Én csupán azt nem értem, hogy az elmúlt napokban miért történtek
azok, amik történtek. Nyilván kalandra vágyott, mert bármilyen mentális
betegsége is van, a testi vágyai ugyanúgy megvannak, mint bárkinek, de mi
a fenéért vallott színt? Ha soha nem említi a betegségét, nincs ez az egész.
Persze, Brigi! Lehet most is a karja között pihegnél.
Egy pszichopatának!
Az orvos szerint nagyon okos, csak annyit tudunk róla, amennyit akar,
hogy tudjunk.
De miért akarta, hogy tudjak a betegségéről?
Agyalok, pedig nem lesz meg a válasz, csak akkor, ha Raul is akarja,
hogy meglegyen.
Tőle kellene megkérdezni...
Felhorkantok a taxi hátsó ülésén, mire a sofőr a visszapillantóba néz és
elmosolyodik.
Biztos azt hiszi, valami vicces emléken merengek.
Ó, dehogy! Azon elmélkedem, hogy egy pszichopatától megkérdezhetem-
e, vajon miért csinálja, amit csinál.
 Nem is kaptam arra választ, hogy közveszélyes-e. Mondjuk, az lett volna
a legfontosabb... Jó, ha az ember tud ilyesmit, nem?
Fussak. Hátra se nézzek!
Ez jelen esetben csak úgy oldható meg, ha azonnal kimegyek a reptérre,
és az első járatra veszek jegyet.
Elég okosan összerakta. Tudja, melyik hotelben vagyok, melyik
szobában, egyedül. Tudja a nevem, a telefonszámom... Én csak utóbbi
kettőt tudom róla. Soha nem hívott magához, tulajdonképpen azt sem
tudom, Sevilla melyik részén lakik.
Mi lett volna, ha még szerelembe is esem?
Na akkor lennék csak vak igazán!
Arra eszmélek, hogy a taxi megáll a hotel előtt:
- Megérkeztünk.

***
A gondolataim teljesen elterelik a figyelmemet. Oda sem nézek a
recepcióhoz, automatikusan a lépcsőhöz sietek, azon morfondírozom, hogy
beszéljek-e Anikóékkal.
- Brigitta! - hangzik fel mögülem az ismerős hang.
Jéggé dermedek, de képes vagyok felé fordulni.
Itt áll előttem...
Mr. Karizma...
Igen, pontosan az.
Lehengerlő. Nemcsak a külseje, hanem az egész kisugárzása. Hogy is
mondta a doki? Színház? Raul kétségkívül mindig magának szánja a
legsármosabb szerepet.
- Raul, hát te?
 - Meg akartalak lepni. - Megleptél. Több szempontból is. - Fölmentem,
kopogtam, de nem nyitottál ajtót. Azt hittem, alszol. írtam, de nem
válaszoltál.
-Nem néztem az üzeneteket... - Lopva a recepciósra sandítok, aki bele
van mélyedve a gépébe. Vajon segítene, ha megkérném? Vajon sejti, hogy
nincs minden rendben Raul Morénával? Nem, Brigitta. Nem sejt itt senki
semmit. Te sem sejtenéd. Tudod, de azt sem azért, mert rájöttél, hanem mert
ő elmondta. - Fáradt vagyok.
- Hol voltál?
- Migrénem volt, elmentem sétálni. Most már egy kicsit jobb, így
lefekszem. Lehet, hogy napszúrást kaptam a parton.
Próbálok természetesen viselkedni, de folyton eszembe jut a pszichiáter,
aki úgy állította be Rault, mintha képes lenne olvasni más emberek
elméjében.
- Nincs hányingered? A napszúrással az is jár.
- Nincs. De felmegyek...
Megfogja a kezem, és mellém lép.
- Rendben.
Lépek kettőt, és ő is lép kettőt. A gyomrom egy merő görcs.
Fel akar jönni.
Felfog jönni!
Fel fog jönni, mert fel akar jönni!
- Nem kell hogy felkísérj! - Talán ott hibázok, hogy nem nézek a
szemébe, ő úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna, mit mondok. Szorosan
a nyomomban halad, így felé pördülök. Felnéz rám a lentebbi lépcsőfokról.
Ártatlan a tekintete. Olyan ártatlan, hogy abból azonnal tudja az ember, ez
nem valódi. Egy ilyen fickó nem tud így nézni, csak ha megjátssza. - Ne
gyere!
 Ez az, Brigi! Határozottan!
- Ne? - kérdez vissza, és az ártatlanságnak nyoma vész. - Miért ne? '
- Már mondtam. Pihenni akarok.
- Aha... - Elengedi a kezem, és kihúzza magát. - Akkor jó éjt! Majd
holnap egyeztetünk, hogy mi lesz a program.
Bólintok, fürgén szedem a lábamat fölfelé. A dobhártyám szinte dübörög.
Folyton hátrafordulok, nem követ-e. Reszket mindenem és ez akkor sem
múlik, amikor már a szobában vagyok.
Fel kéne mennem Anikóékhoz.
Vagy ők jöhetnének le.
Ne már! Most komolyan rájuk akarod zúdítani ezt az egészet?
Ne viselkedj gyerekesen!
Leülök az ágyra, hosszú percekig csak bambulok magam elé. Érzem,
hogy a pulzusom visszaáll a normálisra. A torkom és a gyomrom még
görcsben áll, de meg fogok nyugodni. Biztonságban vagyok, és Raul eddig
sem bántott.
Francba!
Komolyan!
Persze egyrészről kedvező, hogy tudomásom van erről az egészről,
másrészről viszont elátkozom a faramuci helyzetet.
Ha nem tudnám, minden olyan kerek lenne!
 35. FEJEZET

Mintha hallanék valamit. Félig kinyitom a szemem, de arra jutok, hogy

biztos csak álmodtam.
A félelem maga a jeges fuvallat. Úgy bénít le, hogy szinte érzed,
mindened nehézzé és élettelenné válik. Nem tudsz mozdulni... Mintha az
egész keringésed lázadna a tested ellen, és nem pumpálna elég vért
bizonyos helyekre. A lábadba, a kezedbe... Egyszerűen sehova, amiket
mozdíthatnál. Lassan kezded érezni, hogy a lábfejed hideggé válik... Hogy
az ujjad begye szinte már érzéketlen, mert annyi vér sem jut odáig...
Egyetlen helyre koncentrál a félelem alatt az emberi szervezet. Az agyra.
Minden energiáját oda csoportosítja, hogy átgondolhasd, mi az a helyzet,
amiben vagy, és miként törhetsz ki belőle.
A matrac benyomódik, a teste hozzám préselődik, és átölel.
- Hola mi media naranja! - A szemem kipattan, a fürdőszobaajtót
figyelem. Nem tudom, meddig. Óráknak tűnik, pedig biztos csak pár
másodperc. A mozdulatlanságom a legnagyobb árulóm, megmutatja, hogy
rettegek. - Csak örülsz egy kicsit nekem?
Hiába megy minden vér az agyamba, nem tudom eldönteni, hogy mit
tegyek. Eljátsszam, hogy örülök neki? Vagy vegyem elő a tiszta lapokat?
Menekülőre nem foghatom, mert jelenleg fel sem tudnék kelni az ágyból.
Fogva tart az ölelése, és a lábam is elgémberedett, pedig elképzelem, ahogy
kirontok az ajtón, és tiszta erőből üvöltözöm a folyosón. Azonnal
meghallaná mindenki.
- Brigitta... - suttogja a fülembe. Számtalanszor mondta már ki a
nevemet, de így még soha. Van benne egy „megőrülök érted” és egy „jaj
neked” üzenet is. Sosem féltem még így. - Remélem, elmúlt a migréned.
Vagy esetleg segítsek csillapítani? Vannak rá módszereim. - A kezét
becsúsztatja a két combom közé, lágyan érint, nem erőszakos. - Látom,
sikerült meglepnem téged. De azért remélem, nem ijesztettelek meg!
Minden átszalad az agyamon. Minden. Még az is, hogy tévedek, és nincs
ezzel az egésszel semmi baj, valóban csak meg akart lepni.
Meg akar ölni.
Úgy, ahogy Annabellát is megölte.
Csak megerőszakol...
Hamarosan átváltozik egy vadállattá.
Talán kés is van nála.
Megkötöz és betömi a szám.
Ennyi időre volt szüksége az agyamnak. Az agyamnak, ami eldönti, hogy
csak egy fegyverem marad, ő maga... Nem megyek erővel semmire. Hiába
hadakoznék. Csak az eszemre hallgathatok, az pedig a kommunikációt
javasolja.
- Hogy jöttél be?
Csókokat nyom a vállamra. Mindig meztelenül alszom, és ez most sincs
másként. Ez érdekel a legkevésbé. Nincs bennem szemérmesség, nem
érdekel, hogy hozzám ér. Az sem érdekelne, ha megerőszakolna, csak éljem
túl...
Halálfélelmem van.
- Kértem egy kártyát a recepción.
- És csak úgy adtak neked?
- Ismernek. Ráadásul látták, hogy mindennap feljövök veled.
- Ez még nem indok.
- Megmondtam, hogy meg akarlak lepni. - Érzem, hogy elmosolyodik, és
újra megcsókolja a vállam. Szeretném most látni az arcát. - Egyébként nem
hazudtam. Tényleg az volt a cél, hogy meglepjelek, és látom, sikerült is. -
Becsúsztatja az ölemhez a tenyerét. - Újra és újra erre vágyom. - Nem
mondok semmit, hagyom, hogy pár másodpercig simogasson. Kiutat
keresek, de mindig ugyanoda lyukadok ki: bármit tennék, csak
feldühíteném. - Elmondta, igaz?
- A doktor?
Megáll a mozdulatban.
- Doktor? Milyen doktor?
Mi van?
Akkor most nem tudja, hogy ott voltam?
- Mit mondott el? És ki? - kérdezek vissza.
Nem felel azonnal, mintha erősen gondolkodna.
- A barátnőd barátja. - Andrásra céloz. Ó, basszus! Ő arra gondolt, hogy
András elmondta nekem, hogy Annabelláról beszélt. Én meg képes vagyok
lebuktatni magam. - Elmondta?
- Hogy szóba hoztad Annabellát?
- Így mondta?
Kár lenne összevissza hazudoznom, Raul elől csak egy menekülési
útvonal van: az egyenes.
- Nem. Szó szerint idézett téged, és ez engem meg is viselt.
- Megsértődtél?
- Megsértődésnek nem nevezném. Nem értem, hogy ha nem szeretted, ha
lezártad, miért mondasz vele kapcsolatban olyanokat. Egyáltalán miért
mondasz bármit is...
Hosszan cirógat, a kezét a csípőcsontomra csúsztatja. Még mindig
nagyon gyengéd, és ez baromira riaszt.
- Attól, hogy nem szerettem, még gondolok rá. Miattam halt meg.
Nagyot nyelek.
 - Azt mondtad, nem miattad. Mármint hogy nem tartod magad hibásnak,
mert az ő döntése volt, és senki döntéséért nem lehet mást hibáztatni.
Csaknem infarktust kapok, ugyanis hatalmas lendületet vesz, és felpattan.
Jó darabig nem is tudok megmozdulni. Aztán szép lassan felülök, miközben
a takarót a testem elé igazítom.
Felkapcsolja a kislámpát, én pedig végre a szemébe nézhetek.
Ő nem Raul.
Nem az a Raul, akivel eddig az időt töltöttem.
Ő Raul.
Ő az igazi Raul.
A pszichopata.
Ha eddig nem hitted el, Brigi, akkor most tessék.
Hibátlan a ruházata. Vasalt inget és fekete nadrágot visel. A haja
tökéletesen formába van fésülve, ápolt, tiszta és illatos. Nézhetem ezt onnan
is, hogy tulajdonképpen egy randira készült, de ez nem az... Amikor
otthagytam a lépcsőn, nem ez volt rajta. Ott akkor ő rájött, hogy baj van.
Tudta, hogy ide fog jönni megfélemlíteni, vagy akár bántani is... Ennek
ellenére kicsípte magát, akár az oltár elé is állhatna, mint egy vőlegény.
- Mit értettél azalatt, amikor azt kérdezted, hogy a doktor?
Na nem. Ilyen gyorsan nem terelsz.
Ráadásul nem szabad megtudnia, hogy beszéltem a pszichiáterével.
- Nem akarsz Annabelláról beszélni?
- Nem. Miért akarnék?
- Amiért szóba hoztad Andrásnak.
- Nyelvbotlás volt.
- Ha a napokban halt volna meg, bizonyára az lenne, de már régi eset. A
régi eset nem férkőzik csak úgy be egy váratlan pillanatba.
Felnevet. Egész őszintén, úgy, ahogy eddig is számtalanszor tette.
 - Te aztán tudod, hogy egy magamfajtának hogy működik az agya, igaz? -
Megcsóválja a fejét, valóban jól mulat rajtam. Igaza van. Fogalmam sincs,
hogy működik egy ilyen beteg elme. - Azt hiszed, bolond vagyok...
- Sosem gondoltam ezt. Az, hogy valakinek mentális problémái vannak,
még nem jelenti azt, hogy bolond.
Felnéz rám, és ismét elmosolyodik.
- Azt hiszed, ezt akarom hallani?
- Hogy érted?
- Úgy, hogy hazudsz. Azt mondod, amit szerinted hallani akarok, de én
azt akarom hallani, amit nem mersz kimondani.
Egek!
A pszichiáternek teljesen igaza volt.
Minden szálat a kezében tart, úgy érzem magam, mint egy
marionettbábu.
...És nincs is más esélyem, csak eleget tenni a rángatásnak.
- Olykor félek tőled... - Fölfelé billenti az állát. Valamiért a régi
matektanárom jut eszembe, amikor egyszer kihívott a táblához felelni.
Nagyon szar voltam matekból, azt a tananyagot azonban ezerszer átrágtam,
és el tudtam kezdeni a feladatot. Ez úgy meglepte a tanárt, hogy komoly
érdeklődéssel hallgatott. Raul most ugyanezt teszi. - Egyre gyakrabban.
Amióta András megemlítette, hogy mit mondtál, bizonytalan vagyok.
- Miben?
- Ebben az egészben.
- De miben?
- Hogy közel engedjelek-e magamhoz.
- Már az elején mondtam, hogy ne!
Azért ha lenne erőm és bátorságom, most pofán basznám.
Úgy istenigazából...
 Ököllel.
- Működött közöttünk a kémia - felelem egyszerűen, noha üvölteni
tudnék.
- Igen... Az működött. De mondtam, hogy minden mást zárj ki!
Ez hülye?
Költői a kérdés.
Igen, Brigi baba, ez hülye!
Jó reggelt!
- Így is tettem, csakhogy te mesélni kezdtél magadról... Elgondolkodik,
mintha ezzel nem lett volna tisztában. - És?
- Ha az emberek túl sokat beszélgetnek, nyitnak a másik felé.
- De én nem nyitottam feléd, és nem akartam, hogy te nyiss.
Hogy rohadnál meg!
- Nem nyitottál felém? Romantikus programokat szerveztél. A tenyereden
hordták Bár azt őszintén megmondtad, hogy képtelen vagy az érzésekre, de
mégis úgy viselkedtél, hogy rácáfoltál erre. És itt van a betegséged! El sem
kellett volna mondanod...
- Azt hittem, segítek azzal, ha elmondom.
- De miben akartál segíteni?
- Hogy jól dönts! Hogy megértsd, jobb, ha elkerülsz.
Teljesen össze vagyok zavarodva. Hibátlanul manipulál, egy pillanatra el
is hiszem, hogy én vagyok ezért az egészért a felelős.
- De Raul... - tárom szét a karom. - A szavak csak szavak. A tettek pedig
tettek. - Mintha ezt nem értené, összeráncolja a homlokát. - Hiába mondtál
valamit, ha a tetteiddel rácáfoltál.
- Úgy érted, nem szabadott volna kedvesnek lennem?
Valahogy úgy.
 Ami miatt nem felelek, az az, hogy gyermeki tekintettel néz rám.
Felfogom, hogy ő ezt valóban nem érti. Talán mindent ő irányít, de nem
biztos, hogy tudatosan.
És egyébként is... Mit kéne felelnem? Hogy igen, nem szabadna
kedvesnek lennie az emberekkel?
Szörnyű dologra döbbenek rá.
Nem hibázott.
őszinte volt, és egyenes. Azt tette, amit a bensője diktált, és nem játszotta
meg magát. Tudom, azt írják, hogy egy ilyen elme képes megtéveszteni
bárkit, de látom a tekintetén, hogy elveszett ebben az egészben. Valóban
nem tudja, hol hibázott. És én sem.
- Sajnálom, hogy így alakult. Három nap múlva úgyis hazautazom.
Kellemes emlék marad...
Csak menj ki innen!
Kérlek!
- Nem válaszoltál a doktoros kérdésre.
- Úgy, ahogy te sem válaszoltál Annabellára.
Előrébb lép, és megigazítja a haját. Pedáns mozdulat, kifinomult, szinte
arisztokratikus.
Elképesztő a pali.
- Szóval tudni akarsz mindent Annabelláról? - Kivár, de nem felelek. -
Hibáztam vele kapcsolatban. Hibáztam, mert elhittem, hogy talán mégis
képes vagyok szeretni. Mert ő elhitette velem, hogy megváltozik majd
minden. - Egy szavát sem értem, minden zavaros, de reménykedem benne,
hogy előbb-utóbb kitisztul a kép. - Mert engedtem az érzéseinek. Az
övének, nem az enyémnek. Mert próbáltam úgy viselkedni, ahogy a
normálisok. Meg akartam őt óvni attól, hogy butaságot csináljon. Aztán
rájöttem, hogy képtelen vagyok rá és mégis magára hagytam.
 - Nagyobbat kell hibázni ahhoz, hogy valaki gyanúsítottá váljon.
Szinte vonallá szűkül a tekintete.
- Honnan veszed, hogy gyanúsított voltam?
- Írtak róla az újságok.
- Te kutakodtál ezzel kapcsolatban?
- Elolvastam a cikkeket, amiket írtak az esetről.
A szemem sem rebben, őszinte vagyok, és ezt ő is látja.
- Hogy kerestél rá?
- Annabella Martinez. Ezt írtam be.
Talán csak bebeszélem magamnak, de amikor kimondom Annabella
nevét, az arca fájdalmat tükröz.
- Értem... - suttogja. - Akkor azt hiszed, mindent tudsz.
- Mindent azért nem. De azt igen, hogy elhitetted vele, hogy mégiscsak
van esély. A halála előtt még szeretkeztél vele. Pedig azt mondtad, ha
egyszer lezársz valamit...
- Honnan veszed, hogy szeretkeztem vele?
Elcseszted, Brigi!
Nem kicsit!
- Te magad mondtad az előbb, hogy megkerested, mert féltél, hogy
hülyeséget csinál.
- Nem mondtam, hogy lefeküdtem vele.
-Egyértelmű...
Megcsóválja a fejét, szinte jelzi, hogy ne nézzem ostobának.
- Nem sokan tudják... Az újságok erről nem írtak. Csak a hatóság tudja,
Annabella szülei a boncolási jegyzőkönyvből és az orvosom. Az előbbi
doktoros kérdéseddel rá utaltál, igaz? A pszichiáteremre...
- Nem tudom, ki az.
 - De igen. Kiderítetted. És nem sétálni voltál kora este, hanem elmentél
hozzá.
Basszus, tényleg ilyen átlátszó vagyok?
Vagy ez a következtetés is az éles elméjének köszönhető?
- Válaszokat akartam.
- Arra, hogy gyilkos vagyok-e? - Valamit tükröz az arca, csak nem tudom,
hogy mit. Kételyt? Bizonytalanságot? Fájdalmat? Dühöt? - Azt írták a
lapok, hogy gyanúsított voltam, te pedig ennek jártál utána. Igaz?
- Szerinted melyik normális ember viselkedett volna másként?
Már úgyis mindegy. Egy nyitott könyv vagyok.
- Nem tudom. Nem tudhatom, mert én nem vagyok normális.
Nem tudom eldönteni, hogy ezt gúnyosan mondja-e, vagy tényszerűen.
De azt tudom, hogy egy életen át ezt a beszélgetést fogom újra és újra
felidézni, hátha megtudok belőle olyasmit, amire nem mertem rákérdezni.
Éppen ezért már nem akarok kétségeket hagyni.
- Hazudtál nekem ezzel kapcsolatban.
- Mert úgy éreztem, hogy a többi nem rád tartozik.
- Azt is hazudtad, hogy csak a gyász után mentél orvoshoz, pedig
Annabella halálakor már kezelés alatt álltál.
Most valódi döbbenet ül ki az arcára.
- Ez szép...
- Pont olyan szép, mint a hazugságaid.
- Nem hazugságok voltak azok.
- Akkor hogy nevezed? Elferdített igazság? Mi az, ami még nem bántó?
Miért nem vállalod?
- Hidd el, Brigitta, én pont az az ember vagyok, aki vállalja a tetteit. Aki
vállalja, hogy kicsoda valójában. Ha valamit másként mondtam, vagy nem
mondtam el, azt nem hazugságból vagy számításból tettem.
 Már majdnem megingok. Majdnem...
Aztán eszembe jut, hogy nemrég itt feküdtem egyedül ebben a szobában,
ő pedig beosont és mellém feküdt.
Bárhonnan is nézem, ez nem normális.
- Diagnosztizáltan vagy mentális beteg. Azt mondtad, csak pár jegyet
hordozol, és emiatt nem tudták pontosan megállapítani a betegséget, de ez
nem igaz. Ez sem volt hazugság?
- Több orvos van más véleményen, mint a kezelőorvosom.
Talán nem kéne tovább feszítenem a húrt.
- Rendben. Elhiszem, de most azt szeretném, hogy elmenj!
- Nem tudnálak bántani, ugye tudod?
- Elhiszem... - nyögöm ki. - Hagyj egy kis időt, hogy lenyugodjak. Mi
lenne, ha holnap beszélnénk?
Most újra ugyanannak az embernek látom, akinek az első pillanatban.
Nyugodt és kiegyensúlyozott. Nem dühöng, nem kapkod, kimért minden
mozdulata. Végigvezeti rajtam a szemét, még a paplan takarásában is
meztelennek érzem magam.
- Lo pasado, pasado está. Nem tudok rajta változtatni. - A közlendője első
részét nem értem. Talán látja az értetlenkedő arckifejezésemet, mert
hozzáteszi: - Ami elmúlt, azon már nem tudok változtatni. - Akaratlanul is
bólintok. Ebben igaza van. - De nem akarom, hogy félj tőlem, vagy hogy
kételkedj bennem. - Újra bólintok. - Adiós!
Kisétál a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.
Nem hiszem el, hogy elment.
A levegőt kapkodom, úgy érzem, mintha most engedne fel a testem, most
járná be minden porcikámat az éltető oxigén. Szinte újjászületek a
megkönnyebbüléstől.
Elment.
 Mi van, ha visszajön?
Az első gondolatom az, hogy felrohanok Anikóékhoz, de valamiért mégis
az ágyban maradok, és csak bámulok magam elé hosszú perceken keresztül.
 36. FEJEZET

Reggel úgy ébredek, mint akin átment az úthenger. Hajnalig kattogtam,

kombináltam, és próbáltam rendet tenni az agyamban. Ezenkívül azért
némiképp számítottam arra is, hogy Raul visszajön. Ami a legfurább volt,
hogy már nem is éreztem félelmet. Az a tény, hogy magától elment,
lenyugtatott.
Mindig hibázol, Brigi!
Ezt sem szabadna ilyen szemmel néznem, ezért el is határozom, hogy
beszélek a recepcióssal.
Magamhoz veszem a mobilomat, Anikótól van egy üzenet:

9-kor reggeli!

Nyolc óra van, így még bőven időben vagyok. Letusolok, majd fölveszek
egy bő szárú, vászon hosszúnadrágot és egy lenge blúzt. Tegnap a parton
megkapott a nap, nem szeretném, ha ez fokozódna. Mire megcsinálom a
kontyomat és kisminkelem magam, háromnegyed kilenc.
Felkapom a kártyám, és elindulok a földszintre. A hallban ösztönösen
körbenézek, de pár bőröndön kívül semmit sem fedezek fel.
Bizonyára utasok érkeztek, csak még nem foglalhatják el a szobájukat.
A pulthoz állva próbálok felkészülni a nehézkes kommunikációra, nem
feledem, hogy érkezésünkkor mivel szembesültünk.
Egy kedves fiatal lány lép hozzám.
- Buenos Días!
- Jó reggelt! - köszönök vissza angolul. Továbbra is mosolyog, így azt
gyanítom, hogy meg fogjuk érteni egymást. - Tudna nekem segíteni?
 - Természetesen. Mi a probléma?
Remek! Beszél angolul!
- Ismeri Raul Morenót?
Elgondolkodik.
Vajon azon, hogy ismeri-e?
Vagy hogy miért kérdezem?
Mindegy is, mert válaszol.
- Igen. A programok után szeretne érdeklődni?
Előhúz a pult alól egy prospektust.
- Nem. Egészen más jellegű dologról van szó. - Bizonytalanság
tükröződik az arcán, bízom benne, hogy érteni fogja minden szavamat. -
Nos... Az utóbbi napokban Raul akkor jöhetett fel a szobámba, amikor csak
akart... - Szünetet tartok, neki ráfagy a mosoly az arcára. - Bizonyára érti... -
Nem reagál. - Talán még mindig van nála egy szobakártya. - Kicsit kivárok,
hátha valamiképpen ellenőrzi, de csak bámul rám a hatalmas fekete
szemével. - Szeretném, ha ezt elvennék tőle! - Megkukult, vagy mi? - Ért
engem?
- Igen.
- Tudja ellenőrizni, hogy van-e nála kártya? Olyan, amivel be tud jönni a
szobámba. - Elé teszem a sajátomat. - Ilyen.
Bólint, leolvassa a szobaszámomat, majd kihúzza az egyik fiókot, és
babrál valamit.
- Csak egy kártya van önnél? Mert a szoba két személyre szól.
Gondolkodom, hogy Anikó visszaadta-e a sajátját, de úgy rémlik, hogy
nem.
- Két kártya van nálam.
- Értem. Akkor valószínűleg egy még Raulnál van, mert úgy jön ki a
darabszám.
 Hát az rohadt jó!
- Nézze, kisasszony! Két választásuk van. Vagy azonnal átraknak egy
másik szobába, vagy amint beteszi ide a lábát, elveszik tőle a kártyát. -
Olyan értetlenül tud nézni, hogy attól kettőhúsz a vérnyomásom. - Ugye
érti, amit mondok?
- Persze. De valami probléma van? Csak mert zaklatottnak tűnik...
Hát végül is... Ha az ember mellé az éjszaka folyamán csak úgy befekszik
egy pszichopata...
Oké, nyugodj meg, Brigi, valószínűleg ez a lányka semmiről sem tud, még
Raul mentális betegségéről sem.
- Nem szeretném, ha még egyszer feljönne hozzám. Csak ennyi. Tudja,
hogy megy ez. - Elmosolyodik, miközben szinte kirajzolódik az arcán:
„nem, nem tudom”. Mindegy. Fiatal vagy még, majd rájössz. Vedd úgy,
hogy elegem van az afférból. - Szóval?
- Amint Raul megérkezik, elkérem a kártyát. Általában kilenc után
szokott jönni.
Remek. Akkor tipli, mielőtt beállít.
- Köszönöm. Most elmegyek reggelizni. Örülök, hogy megértett, és hogy
bízhatom magában. Tudja, ez olyan női dolog... - Próbálok elmosolyodni, ő
is azt teszi zavartan.
- Bízhat bennem, megoldom.
Bízom is.
Hálásan rápillantok még egyszer, majd bemegyek az étkezőbe.

***
Mire elkészítem a kávémat, Anikóék is megjelennek, széles mosollyal
sétálnak az asztalhoz. Barátnőm leül, én pedig leolvasom az arcáról, hogy
meglehetősen tartalmas éjszakája volt.
 Mondjuk, nekem is, csak egészen másképp.
- Jó reggelt, Brigim! Jól aludtál?
- Nem annyira.
- Jó reggelt! - köszön András is, mire biccentek.
- Na és miért nem aludtál jól?
- Csak gondolkodtam.
András lopva rám néz, miközben a vajat próbálja szétdolgozni a
pirítósán. Anikónak talán beszámolnék erről az agyament helyzetről, de a
párja előtt nem fogok. Nem is tudom... Mintha András azért szurkolna,
hogy minél szarabbul süljön el ez az egész.
Vagy csak ellenséget keresek most mindenkiben?
- De min gondolkodtál? Azon, ami tegnap történt?
András sosem tudja, mikor kell háttérben maradnia, most is elenged egy
megjegyzést.
- Drágám! Miért kérdezel hülyeséget? Persze hogy azon.
Mondjuk, jogos a beszólása.
Ugye, Brigi, nem Raulnak falazol?
Talán az lenne a helyes, ha tényleg mindent elmondanék...
Végül is nem feledhetem, hogy tegnap mennyire bepánikoltam, amikor
megjelent a szobámban.
- Gondolom, ma hármasban leszünk - töri meg a csöndet Anikó.
- Lehet. Nem tudom... - nyögöm, mert Raul tűnik fel az ajtóban.
Megállt a szívem, azt hiszem...
Elegáns és tökéletes, ahogy mindig. Amikor észrevesz, nem suhan át
mosoly az arcán, komoly marad. Elindul felénk, mire én a kezemet az
ölembe fektetem, ne lehessen látni, hogy reszketek. Nem félelem ez... Nem
tudom... Inkább már rettegés. Az egész lénye baljós, képes teljesen
letaglózni.
 És én még azt hittem tegnap, hogy már nem félnék tőle...
András halkan kérdezi:
- Baj van?
Megrázom a fejem, addigra Raul pont odaér az asztalunkhoz. Felnézünk
rá, meglep, hogy nem köszön. Leteszi az asztalra a szobakártyámat.
- Tessék. Ez nálam maradt.
Anikó meglepetten rám pislant, de talán úgy gondolja, én magam adtam
Raulnak kulcsot.
- Köszönöm.
- Tudod, hol találsz. Ha esetleg beszélnél velem...
Megfordul, és faképnél hagy minket. A többiekre rá sem néz, mintha ott
sem lennének.
Anikó rögvest magához ragadja a szót.
- Te kulcsot is adtál neki? És egyébként összevesztetek?
- Tegnap írtam neki egy üzenetet, hogy többet nem akarok vele
találkozni.
Döbbenten néznek rám mindketten.
- A miatt a lány miatt?
Bólintok, remélem, hogy ennyivel beérik, és elhiszik a hazugságomat.
Mi lenne, ha tudnák a többit?
Hogy eltaxiztam a pszichiáterhez, és kiszedtem belőle ezt-azt.
Hogy Raul betört a szobámba éjszaka...
Visszaemlékezni is szörnyű, hányingerem támad a félelemtől.
- Jó döntés - szólal meg András. - Fura a pali.
- Persze hogy fura, hiszen... - Anikó nem fejezi be a mondatot, de
mindnyájan tudjuk, mit akart mondani.
Örülnöm kéne, hogy lezárul ez az egész, mégis valami indíttatásból
felállók.
- Megbocsátotok?
 37. FEJEZET

Raul nincs a szálloda előterében, ezért kimegyek az utcára. A hátát az épület

falának támasztva áll. Egyik lábát szintén a falra helyezi, a kezét pedig
összefonja a mellkasa előtt. Egy pontot kémlel a földön, de tudom, hogy
tudja, kijöttem, és nem messze tőle állok. Mivel meg sem rezdül, odalépek
hozzá. Nem néz rám. Mintha valahol egészen máshol járna. A férfias arca
most olyasmit képes bennem kelteni, aminek semmiképpen nem szabadna
feltámadnia: sajnálatot. Próbálom magam meggyőzni arról, hogy ez
manipuláció, ám megszólal.
- Ez mindig is képtelenség lesz... Az, hogy emberek megértsenek engem,
és én megértsem őket. - Felsóhajt. A szavai őszinték, és az arckifejezése is. -
Nem tudom, mikor hibázok. Nem ismerem a határokat, így nem tudom,
mikor lépem át őket. - Ekkor rám néz, elmerülünk egymás tekintetében. -
Megijesztettelek tegnap, igaz?
- Hát...
Egyszerűen nem tudok mit felelni. Úgy érzem magam, mintha egy
gyermekkel állnék most szemtől szemben, én pedig nem akarom őt még
jobban megbántani.
- Tulajdonképpen kicsit engem is megijeszt ez az egész. Mármint az,
hogy te képes voltál elmenni a kezelőorvosomhoz, és faggatni őt...
Bizonyára valamire válaszokat akartál.
Egy pillanatra úgy érzem, a fájdalma semmivé foszlik, és csak a
számonkérés marad.
Na szép. Majd még én leszek a ludas, mert elmentem a dokihoz.
Hogy jövök én ahhoz, nem igaz?
 - Magam sem tudom, hogy mit akartam. Talán egy dolgot... Nem akartam
félni tőled.
- Félni? - húzza fel a szemöldökét.
- Próbáld az én szemszögemből nézni. Összejövök egy remek fickóval,
nagyszerű napokat töltünk együtt, de közli, hogy ne legyenek illúzióim, ez
csak szex.
- Miért sarkítod le? Nem így mondtam, így csak a te agyadban létezik.
- Teljesen mindegy, hogy mondtad, mert ez az üzenete.
- Nem, Brigitta! Egyáltalán nem mindegy, hogyan mondtam. Különböző
szavak és közlési módok azért vannak, mert mást jelentenek, és én sosem
formáltam sem gondolatban, sem a valóságban azokat a szavakat, amiket te
most a fejemhez vágsz.
Tény, hogy ki tudja húzni a lábam alól a talajt.
Ráadásul az a legpokolibb az egészben, hogy ezzel a témával
kapcsolatban még csak vitába sem szállhatok vele, hiszen totál igaza van.
- Rendben. Akkor valami olyasmit mondtál, hogy ez csak szenvedély. -
Bólint, de nem úgy, mintha helyeselne, hanem mintha ezt üzenné: „És?
Belementéi, nem igaz?” Fenyegető és számonkérő ez a reakció. Vagy csak
én látom annak? Úgy érzem, lassan megőrülök. Folyamatosan kérdések
vetődnek fel bennem, attól tartok, hogy túlspilázom, aztán meg attól, hogy
nem veszem komolyan a veszélyt. - Szóval ezen a részén túlléptem volna,
de aztán bevallottad, hogy mentális betegséged van.
- Ez a baj?
- Értsd meg! Ha mi meghalljuk azt a szót, hogy pszichopata, másra
asszociálunk.
Megdöbben a kirohanásomon. Voltaképpen én is, mert nagyon bántó,
holott a legutolsó, amit szeretnék, hogy megsértsem. Teljesen mindegy,
hogy egy ember testileg vagy lelkileg beteg-e, a betegség az betegség,
amiről senki nem tehet.
- Mire? - Felegyenesedik, és leengedi a karját. - Egy gyilkosra? - Nagyot
nyelek, ijesztő, hogy egyetlen mozdulata miként hat rám. Jéggé dermeszt
még itt, a forgalmas utcán is, ahol aztán igazán nincs mitől tartanom. - Vagy
talán tagadni szeretnéd, hogy te azt raktad össze fejben, hogy én a totális
elmebajomban megöltem az egykori barátnőmet?
- Ezt az újságok hintették el.
- Te pedig csak utánajártál.
Hosszú másodpercekig néma csönd van. Elnéz mellettem és ismét sóhajt
egyet. Minden rezdülése hatással van rám, mert a félelmem ismét feléled.
- Te mit tettél volna a helyemben? - szegezem neki a kérdést.
- Nem tudom. Nem tudom, mert én nem képzelem magam bele mások
helyébe. Csak azt tudom, hogy nekem mi esik rosszul. Hogy nem értem,
miért éreznek vagy állítanak olyasmiket velem kapcsolatban, ami nem igaz.
Főképp, hogy bebizonyosodott annak az ellenkezője.
- A pszichiátered azt mondta, hogy meneküljek tőled. Fussak, és hátra se
nézzek.
Elmosolyodik.
- Mert ő tudja, hogy milyen egy elcseszett lelkem van. - Közelebb lép. -
De az nem ugyanaz, hogy az ember gyilkol. Az isten szerelmére... Ő
valószínűleg csak arra célzott, hogy összetörném a szívedet. De ezt én
magam is elmondtam.
- Szerintem inkább arra célzott, hogy sem ő, sem senki más nem tudja az
igazságot, mert nem lehetett kideríteni. Valamint hogy tény, mentális
betegséged van, azoknak pedig vannak jegyei.
Az egész arca megváltozik. A fájdalmasan mosolygó szeme elkerekedik,
az ajka kissé megnyílik, és fölszegi a fejét.
 Lágyan megfogja a karom, majd lejjebb csúsztatja a kezét és az
ujjaimmal babrál. A szemembe nézve suttogja:
- Sosem bántottam senkit. Úgy, ahogy több százezer hasonló betegségben
küzdő sem. Ti pedig általánosítotok. És nem értek egyet. Az igazságot
mindig ki lehet deríteni. A többi pedig baromság, ezt te is tudod...
Mielőtt elengedné a kezemet, ismét gyengéden végigsimítja azt. Ezután
elindul az utcán fölfelé, én pedig jó darabig csak bámulok utána.
 38. FEJEZET

Bár Anikó próbálta kiszedni belőlem, hogy mit beszéltem Raullal, csak
legyintettem. Egyébként sem tudtam volna megfogalmazni, mert minden
olyan zavaros. Ráadásul nem szeretném, ha szembesülne azzal, hogy én
este még elmentem egy pszichiáterhez, és volt egy kis riadalom a
szobámban is. Inkább meghagyom őt abban a hitben, hogy egyszerűen csak
lezártam Raullal, és kész.
Most tényleg jó lenne, ha itt lenne Ági.
Volt egy különös képessége átlátott az embereken, mint a szitán. Szó
szerint. Például volt a cégnél egy lány, aki iszonyat kedves volt mindig
mindenkivel. De nem megjátszósan vagy túlzóan, hanem pont úgy, amitől
az ember a bizalmába fogadja. Nem volt túl sok belőle sosem, de éppen
mindig ott volt, ha szükség volt rá. Aztán az egyik ebédszünetben velünk
evett, de korábban befejezte, így visszament az irodába. Ági akkor adott
hangot neki, hogy tulajdonképpen őt a hideg is kirázza ettől a spinétől. Érzi
a zsigereiben, hogy egy rosszindulatú maca, és tudja, hogy mindenkivel
kedves, de ő akkor sem tehet róla, ezt érzi vele kapcsolatban. Még meg is
szidtam őt, hogy ne lihegjen mindent túl, és ne lásson rosszat abba, amibe
nem muszáj. Heteket kellett várni rá, hogy a szavai beli igazolódjanak. A
csaj összevissza kevert betegállományokkal és szabadságokkal, mindezt
persze úgy, hogy másokat is belerángatott. Szépen lezsírozta, ki mikor ad
magának így-úgy szabadidőt az irodából. Aztán fogta, és ezt a minden szart
elnyelő bilit kiborította. Mindenkiről elmondta a tutit, persze magát
kihagyva. Az osztályvezető végül három, több éve ott dolgozót bocsátott el,
majd egy hónappal később a bajkeverőt is, aki mint kiderült, csak feljebb
akart lépni a ranglétrán, és úgy vélte, ennek az lesz a leggyorsabb módja, ha
pár fokot kirúg a létrából. Szóval utána napokig hallgattam Ágitól ezt a két
szót: én megmondtam!
Vajon most mit mondana?
Szinte hallom a hangját.
„Szard már le! Jó vele? Na látod! Akkor mit foglalkozol mással? Nincs
annak a palinak semmi baja! Élvezd!”
De aztán új mondandóba kezd a fejemben:
„Brigi baba, te hülye vagy? Rá se nézz többet arra a fickóra! Az egy
beteg fasz!”
Anikó váratlanul belém karol.
- Ne legyél már ilyen szomorú!
Végül valóban úgy alakult, hogy a mai napot hármasban töltjük, és bár
megfogadtam, hogy hagyni fogok a szerelmespárnak privát szférát, ők
láthatóan megegyeztek abban, hogy megpróbálnak jobb kedvre deríteni,
ugyanis András egész normálisan reagálja le azt, hogy Anikó köröttem
nyüzsög.
- Nem vagyok szomorú. - A tekintetemet végigvezetem az épületen. - Ez
egy látnivaló?
Anikó felnevet, és odakiáltja Andrásnak:
- Brigim visszatért. Fikázza ezt az izét.
András is mellénk ér, és a telefonját bújja egy ideig.
- Pedig ez a világ legnagyobb fából készült épülete. - Újra mindhárman
megnézzük. - Nekem tetszik.
- Jó, de mi ez?
- Metropol Parasol. Sevilla híres gombúja.
Rájöttem, hogy tulajdonképpen pontosan ez irritál Andrásban. Ezek a
semmitmondó okoskodások. Sem Anikó, sem én nem vagyunk előrébb a
hatalmas információval, de azt gyanítom, ő sem igazán tudja a lényeget.
Viszont mindaz, ami engem taszít Andrásban, Anikót vonzza, ugyanis
eltátott szájjal csak ennyit nyög:
- Óh!
Mintha legalább ezer meghökkentő dolgot tudtunk volna meg.
Előveszem a telefonomat, én is rákeresek, és felolvasom a találatot.
- Állítólag sötétben a legszebb. 2011-ben készült, és azért nevezik
gombának, mert gombafejekre hasonlít. - Alaposabban szemügyre veszem,
megállapítom, hogy a spanyoloknak aztán van képzelőerejük. - Az
alagsorban egy ókori leleteket bemutató kiállítás van, a tetején pedig egy
csodás sétány. Melyiket választjuk? - teszem fel a kérdést, mert András már
legalább ezer fotót lőtt a nagy semmiről.
Rájöttem.
Azért nem tetszik semmi, azért elégedetlenkedem, mert ő nincs itt.
Mennyivel színesebb lenne ez is, ha Raul mesélne róla.
- A sétányt - feleli Anikó, és elindul a lépcső felé. Követem, András még
mindig lent van, és fényképez. - Hogy élvezi! Cuki, ugye?
- Igen. Jól tette, hogy eljött.
- Úgy ismerlek, Brigi, mint a tenyeremet. Igazából nem is ezt gondolod. -
Hatalmasat nevet, mire én is elmosolyodom.
- Na látod, pontosan ez a módja annak, hogy jobb kedvre deríts!
- Andrásnak van estére egy meglepetése.
- Nem akarok róla tudni.
- Nem olyan, te bolond! Valamit intézett hármunknak.
- Na, és mit?
- Még nekem sem árulta el, de azt mondta, nagyon örülni fogunk.
Jól van, András. Egy jó pontot szereztél.
A tetőtéri sétány nem egészen azt takarja, amire számítok. Úgy tippeltem,
hogy alulról nem látható, de fönt minden bizonnyal egy szép park van, ahol
jó nagy sétát lehet tenni. Amolyan zöld tető...
Hát...
A rácsmintákon egy járdát helyeztek el, mely kacskaringózva gázol
keresztül a tetőn. Oldalán plexikorlát van, mely védi a turistákat a
balesetektől. Emelkedik és lejt, az első, ami eszembe jut, a hullámvasút. A
második, ami eszembe jut, egy nagy kígyó.
Kígyó a gombákon.
Ráadásul elég abszurd látványt nyújt a monstrumot körülvevő házak
sokasága. Pont, mint az arénánál... Ennek az egyvelege és szabálytalansága
jól kirajzolja egy déli nép mentalitását.
Szép a kilátás, de extrának nem nevezném. Igazából szinte csak
háztetőket látunk, még akkor is, ha ez nem Sevilla legmagasabb pontja.
Pár méter után Anikó megszólal.
- Figyeljetek már! Most ez a sétány?
Eddig bírtam.
Feltartóztathatatlanul tör ki belőlem egy őszinte kacaj, mert szinte hallom
Ági válaszát: „Ez, basszus!”
Ági helyett azonban András reagál:
- Miért, mit hittél?
- Hát mit tudom én...
A szintkülönbség mindig más perspektívába helyezi a várost, ezért
Sevilla számtalan arcával találkozhatunk. Hol egy templom tornyával
találom magam szemben, hol pedig a mélybe pislantva egy teraszon kávézó
emberek nyugodt délelőttjét szemlélhetem. Itt-ott feltűnnek pálmafák, és az
a bizonyos arab stílus is, ami szerintem sokkal szebbé teszi Sevillát. Sőt, azt
hiszem, Sevilla lelkét pont ez adja.
- Álljatok oda, csinálok egy képet! - utasít minket András. Míg fotóz,
Anikó motyogja:
 - Nem fosom le a lábam a gyönyörűségtől.
- Este biztos szebb.
- Nehogy azt javasold, hogy este is jöjjünk vissza!
Felnevetek.
- Dehogy...
- Min röhögtök? így nem lehet képet csinálni!

***
Körülbelül félórás sétával érkezünk meg a Maria Luisa Parkhoz. Jó pár
templomot láttunk útközben, András mindet le is fotózta. Én leginkább
annak örülök, hogy mára kényelmes biopapucsot választottam.
- Teli lesz a mobilja templomokkal - suttogja Anikó.
- Ez legyen a legnagyobb hibája.
Barátnőm bizonyára azt hiszi, hogy Raulra célzok, mert átölel és
vigasztalóan sóhajt fel:
- Jaj, te!
Örülök, hogy ezt a parkot választottuk a nap hátralévő részében, mert
pont a lelkivilágomhoz illik. Pontosabban szólva inkább gyógyítja azt.
Zaklatott vagyok, de ennek a helynek a nyugodtsága hagy végre józanul
gondolkodni. Lemaradtam kicsit Anikóéktól, valószínűleg barátnőm érzi,
hogy itt és most inkább a magány a jó társaság nekem, nem ők. Nem
szomorkodom, csak próbálok rendet tenni a fejemben. Muszáj, mert
különben sosem leszek túl ezen az egészen.
Egy tó szélén állok. Mesebeli látvány... A partján mandarinrécék
mosakodnak, a szökőkút vízsugara pedig szivárványcsíkot húz maga után,
ahogy találkozik a napfénnyel.
Ezt én is lefényképezem.
 Megtámaszkodom a korláton, és jó darabig szemlélem ezt az idillt.
Irigylem a kacsát. Irigylem, amiért sokkal spontánabbul élheti az életét.
Amiért valószínűleg nem kell azzal foglalatoskodnia, hogy átlásson
jellemeken.
Egy nő babakocsit tol, mellette a kisfia a vízbe dobál némi
kenyérmorzsát. A kacsákat hidegen hagyja, de a galambok köré sereglenek,
mire ő nagyokat kacag. Édesanyja hanghordozásából és a kisfiú
mozgásából arra következtetek, hogy rászól, ne menjen olyan közel a
vízhez.
Odébb egy idős férfi sétál a feleségével. Méterekről látszik, hogy egy
egész életet éltek le együtt, és nincs az az erő, ami szétszakíthatja őket. Ők
már így kéz a kézben maradnak, míg forog a föld. Bármi jöjjön is...
Betegség vagy halál... Ezt a két lelket semmi sem választhatja el egymástól.
Elszorul a torkom. Tulajdonképpen az ember nem vágyik másra, csak
erre. Az egész élete ebbe az irányba visz. Megél szerelmeket és
szakításokat... Boldog és csalódott. Családot alapít, vért izzadva dolgozik.
Megannyi dolgon keresztülmegy, de mind ahhoz a célhoz vezet, hogy élete
vége felé így tudjon sétálni valakivel karöltve.
Azt hiszem, a fiatalok többségének csupa móka és szórakozás Sevilla.
Nyüzsgés, tánc, buli, városnézés... Én ezzel ellentétben úgy érzem magam,
mint aki pár nap alatt éveket öregedett. Hogy ennek Raul-e az oka, vagy az,
hogy az Ági miatti gyászunk mindent körbeleng, nem tudom.
Talán ez az elengedésünk csúcspontja. Talán ez után az utazás után
leszünk képesek Anikóval másként hátranézni. Az elmúlt egy év így is
sokat számított, de ilyenkor mindig van egy utolsó lépés, miután az ember
leveheti a cipőjét, és azt mondhatja: ez így teljes.
Igaza volt Anikónak. Szükségünk volt erre az útra, még ha sok időt is
töltünk külön. Tudom, hogy az ő gondolataiban ugyanúgy ott rejlik Ági
emléke, mint az enyémben, még akkor is, ha nem hozzuk folyton szóba.
Minden zöld és színes. Tombol az élet ebben a parkban, mi pedig az
elengedéssel küzdünk. Mintha a növényzet arra akarna kényszeríteni, hogy
előre nézzünk. Minden egy körforgás, még ez a liget is. Mi is részei
vagyunk az elmúlásnak, éppen ezért kutya kötelességünk magunk felé,
hogy amíg a virágzásnak vagyunk a részei, azt teljes pompájában élvezzük.

***
Bejártam Anikóékkal is ugyanazt a teret, mint Raullal. Láttam az árust, a
táncosokat, és elfogott a keserűség. Természetesen mindezt próbáltam
palástolni, és meg kell mondjam, András egész jó fej, mert mindent elkövet
annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat.
Mire visszaérkezünk a szállodába, kellemesen elfáradunk. Útközben
ettünk tapast, így az a tervem estére, hogy jól kialszom magam. Már el is
felejtettem Anikó megjegyzését a későbbi meglepetéssel kapcsolatban,
mielőtt azonban különválnánk, András szóba hozza.
- Hatkor találkozunk lent, Brigitta. Csinosban gyere!
Anikó összeüti a tenyerét, én meg rögvest lázadok.
- Jaj, ne! Muszáj? Bármi is a program, mi lenne, ha ketten mennétek?
- Tudod te, mit kilincseltem a recepción, hogy szerezzek három jegyet?
- De mire? - vág közbe Anikó.
- Flamencoest.
Anikó rám néz, tudja, hogy ez nagy vágyam volt. Bevallom, tényleg
felvillanyoz.
- Ez komoly? - kérdezek vissza.
- Igen. Már nem voltak jegyek, de valami csoport visszaadott párat, így
azonnal felajánlottak hármat, mert az érkezésem óta ezzel boldogítottam
őket. Persze titokban, nehogy Anikó észrevegye. - Anikó elenged egy hálás
mosolyt, én pedig ismét megállapítom, hogy nagyon szeretik egymást. -
Szóval?
- De ugye nem Raul cégétől vetted?
- Én nem beszéltem vele. Ami volt, azt megvettem. Ez egy flamencoest
lesz, Brigitta. - Oldalra dönti a fejét egy „ne már” üzenettel.
- Hát jó. Akkor hatkor itt a recepción?
- Aha! Öt perccel korábban, mert hatkor indulunk.
 39. FEJEZET

Fülemben cseng András jótanácsa, miszerint nem árt csinosan öltöznünk,

ezért egy hosszú fekete, lefelé kicsit bővülő szoknyát választok, és egy
fehér csipkés blúzt. A hajamat középen elválasztom, majd a tarkómon
szoros kontyba kötöm. Lágy sminket viszek fel, amit egy égővörös rúzzsal
dobok fel.
Elégedetten nézek a tükörbe, a szettem pont egy igazi spanyol
eseményhez illik.
Lemegyek a hallba, Anikóék már ott vannak. Barátnőm ahelyett, hogy
köszönne, vicces megjegyzéssel indít:
- Te jó ég, senorita! Maga fog táncolni?
- Még nem kizárt - kacagok fel.
Végre kicsit jobb kedvem van, izgatottan várom az estét.
A szálloda előtt gyülekeznek páran, mi is közéjük állunk, mert egy tábla
hirdeti: „Flamenco event”
Egy nő megszámol minket, közben pont előttem megáll, és angolul csak
ennyit mond:
- Ez igen! Végre valaki megadja a módját ennek a programnak.
Gondolom, arra céloz, hogy megfelelő ruhát választottam, de nincs
lehetőségem vele szóba elegyedni, mert máris terelni kezd minket a
főúthoz, ahol már vár ránk a busz.
Mi vagyunk csak hárman magyarok, a többiek minden bizonnyal
angolok, ugyanis mindegyikük tökéletes brit akcentussal társalog.
Egy ideig hallgatom a nő beszámolóját, melyben elmondja, hogy a
színház előterében megtekintünk majd egy múzeumot, ahol a flamencóról
lesz ismertető. Ezután szól a sofőrnek, aki hamisítatlan spanyol zenét tesz
be. A gitárszó a fülembe mászik, máris felpezsdít. Behunyom a szemem, és
próbálok ráhangolódni erre az estére.

***
Érkezésünk után nem sokkal azért megállapítom, hogy sehol nincs a
ruházatom másokéhoz képest. Sok nő van a teremben, autentikus viseletűk
kihangsúlyozza tökéletes alakjukat. Van, akinek szabadon lóg derékig érő
göndör fekete haja, másnak szorosan, lezselézve kontybán van, akár nekem.
Rózsák és egyéb látványos hajdíszek színesítik á frizurájukat, némelyek
még kendőt is tűztek a hajkoronájukra.
- Pedig azt hittem, hogy ma jól fogok kinézni - suttogom Anikónak, aki a
szemét járatja a nőkön.
- Mi a franctól van mindegyiknek ilyen alakja?
- Gondolom, nem adják ingyen...
- A frászt! Ha én reggeltől estig az edzőteremben rohadnék, akkor sem
vehetnék fel ilyen ruhát. A tökéletlen női test egyik legnagyobb ellensége ez
a szabásvonal. Felülről egészen térdig szűk, onnan meg bővül. Ki engedheti
meg magának, hogy ilyet hordjon? Aki húsz kiló. - Amikor ezt kimondja,
megjelenik egy testes nő, aki ugyanilyen szabásvonalat visel. Persze nem
hat olyan tökéletesnek, mint a többiek, de rajta is pazarul áll. Vagy csak a
kisugárzás... Nem tudom. Mindenesetre Anikóval egymásra sandítunk,
barátnőm pedig megjegyzi: - Jól van na! Rajta jól áll. De akkor is
változatlan a véleményem.
- Tény, hogy viselni tudni kell.« .
Az ember azon gondolkodik, hogy a ruha ad-e magabiztosságot a nőknek,
vagy a magabiztosságuk miatt áll-e rajtuk úgy a ruha, ahogy.
A múzeumi rész gyönyörű. Ruhadarabok, cipők, gitárok és egyéb
hangszerek vannak kiállítva, kiegészítve rengeteg fotóval és festménnyel.
Be lehet itt szerezni képeslapokat, kis fából faragott gitárokat, kendőket,
hajcsatokat... Szóval mindent, aminek köze van a flamencóhoz.
- Az nem Raul? - zavar meg Anikó.
Azonnal követem a tekintetét, ami valóban Raulon állapodik meg.
Nemcsak hogy meglep, hanem szó szerint letaglóz. Fekete szövetnadrágot
visel, fehér inget, amin szintén fekete mellény feszül. A haját szorosan
hátrafésülte.
- Jézusom... - suttogom.
- Táncolni fog, vagy mi?
- Nem hiszem. Azt mondta, csak kicsit ért a flamencóhoz...
Egy idő után mindketten érezzük, hogy gáz, ahogy bámuljuk, ezért
gyorsan elkapjuk a tekintetünket. Persze néha lopva odapillantunk.
- Nagy kár ezért a fickóért. - Anikóra nézek szemrehányóan, ő pedig
hozzáfűzi: - Most mi van? Nincs igazam? Miért pszichopata egy ilyen pasi?
Mondjuk, nem csoda már semmi. Úgy látszik, a legjobb hapsik mind
melegek vagy őrültek.
- Fejezd már be!
- Oké. Eddig is értettem, mit zabálsz rajta, de na... Most meglepett.
- Szerinted engem nem? Ha tudtam volna, hogy itt lesz, el sem jövök.
Pont ezért kérdeztem, hogy az ő cége szervezi-e.
- Jól van, Brigi, lazíts! Majd jó, hogy nem már bezárkózol a
hotelszobába, és nem mész sehova, meg sem nézed Sevillát, mert ő a
világon van.
Anikó nem sejti, hogy nem holmi „haragszom rád”-ról van szó, hanem
komolyan harcolok saját magammal. Raul nagyon is magabiztos, tudja, mit
akar. Aki meginog, az én vagyok. És tekintettel mindarra, ami történt,
marhára nincs kedvem ehhez a bizonytalankodáshoz.
- Menjünk be a nézőtérre!
 - Csak, légyszi, ne gyerekeskedj! - Fölemeli a mutatóujját. - Egyébként
meg észrevett. Már késő.
Anikó András felé lódul, én hirtelen meg sem tudok mozdulni. Az
előttem lévő vitrinre fókuszálok, mintha tudomást sem vennék róla, ám
egyszer csak meglátom az üvegben az alakját a magamé mellett.
A gyomorideg olyan szinten kerít hatalmába, ahogy legutoljára életem
első randijai egyikén.
Végül úgy döntök, még nem fordulok oda hozzá, hátha továbblép.
- Felvehetted volna a kendőt.
Ajh!
Lúdbőrössé válók a hangjától, a nyakamnál pedig pont olyan csiklandozó
érzés tör rám, mintha valaki hozzám érne.
- Nem akartam túlzásba esni.
- Gyönyörű vagy. Jól állt volna ehhez a szetthez.
Mellesleg igaza van. Csak én ugye becsomagolva betettem a bőröndöm
aljába.
- Épp be akartunk menni a nézőtérre.
- Van még idő. Csak fél óra múlva kezdődik.
Végre összeszedem a bátorságomat, és felé fordulok. Elterveztem, hogy
moderálom magam, mégis úgy érzem, mintha túl kihívóan siklana rajta
végig a tekintetem.
- Azt mondtad, nem tudsz táncolni.
- Azt mondtam, valószínűleg egy hozzá nem értőnek úgy tűnne, hogy
tudok. De valójában nem...
- És? Táncolni fogsz?
Elneveti magát. Érzem, hogy nekem is mosolyra húzódik a szám.
- Dehogy! Csak ide mindig ilyen ruhát választok. Már ha eljövök, mert ez
sem szokásom.
 - Akkor most mit keresel itt?
- Beteg lett az egyik csoportkísérőm.
Brigikéin! Komolyan arra számítottál, hogy azt mondja, miattad?
A szememmel Anikóékat kutatom, fogalmam sincs, hova tűntek.
Ez is az én hibám. Ha őszintén elmondtam volna neki, hogy mi történt,
most biztos nem jutna eszébe egyedül hagyni Raullal.
- Értem. Sajnálom. Remélem, mihamarabb meggyógyul. - Kicsit odébb
lépek, de nem követ. Mintha elfogadná a döntésemet, bárhogy döntök is. -
Megkeresem a többieket.
Bólint, és hagyja, hogy lelépjek.
Micsoda idióta helyzet ez!
Pár órával ezelőtt még alig bírtuk abbahagyni a szeretkezést, most meg
eljátsszak, hogy közömbös számunkra a másik.
Te játszod el, Brigi! Csak te!
Ő kifejezetten bókolt.
- Na végre, hogy megtaláltalak benneteket! - fogom meg Anikó karját.
- Gondoltuk, beszélgetnél...
- Nem, nem beszélgetnék. Be akarok menni, és leülni!
- Oké... - sandítanak egymásra.
 40. FEJEZET

Vannak pillanatok, amikor az ember rádöbben, hogy tulajdonképpen a

döntése mit sem ér. Önmagában nincs ereje a határozásomnak, érzem,
Raullal csak akkor lesz vége, ha több száz kilométer lesz közöttünk.
Néha a szívünk miatt másként látjuk a valót. Odébb sodrunk
figyelmeztető jeleket, megérzéseket, mert amikor jó, az jobb mindennél.
Pontosan így érzem most ebben a félig-meddig sötét helyiségben, ahol a
zene ritmusa találkozik az emberi testtel és lélekkel.
Anikó és András megrögzötten figyelik az előadást, én pedig semmi
másra nem tudok gondolni, csak Raulra. Csupán időnként köt le mindaz,
ami a színpadon zajlik, jobb, ha bevallom magamnak, hogy amíg lehet, én
akarom ezt a férfit.
És ha gyilkos?
Talán már azért tudom gondolatban kiejteni ezt a szót, mert úgy, ahogy
mondta, tudom, hogy baromság.
Vagy csak ezt akarom hinni...
Ki érti ezt?
Ki érti a játékot, amit sokszor a saját elménk és a saját érzéseink
játszanak velünk?
Azt mondta, sosem bántott senkit, én pedig most határozottan elhiszem
ezt neki.
Eszmefuttatásom az egész műsor alatt tart. Csak félig élem meg mindazt,
amit a táncosok és a zenészek adnak. Olykor haragszom magamra, de nem
tehetek róla. Számtalanszor felidézem a pillanatot, ahogy ott kint rám
nézett... Vagy ahogy már többször rám nézett... Hozzám ért...
Jesszusom! Ugye nem vagyok szerelmes?
 Milyen különös ez is. Az ember legtöbbször repked a mámorban, világgá
kürtölné mindazt, amit érez, én pedig most azért fohászkodom, nehogy
része legyen az életemnek a világ egyik legcsodálatosabb érzése, élménye.
Mert a szerelem az.
- Kedves közönségünk! Köszönjük a figyelmet, most pedig önöké a
színpad. Persze csak képletesen, hiszen itt nem férnénk el. A nézőtér előtt
azonban, mint láthatják, hatalmas a hely. Táncosaink készséggel állnak
rendelkezésükre, hogy megtanítsanak pár lépést azoknak, akik szeretnék.
Ne hagyják ki! Éljék át a flamenco tüzét!
Néhányan valóban a táncparketthez igyekeznek, sőt, a minket kísérő
vezető is arrafelé terel minket, de Anikóékkal sikerül megcéloznunk az
ajtót. Közös megegyezéssel ki is iszkolnánk, amikor András hangja üti meg
a fülünket.
- Betojok ettől az alaktól.
Amikor visszafordulunk, látjuk, hogy Raul táncol az egyik idősebb hölgy
utassal. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy ő körbetáncolja a nőt, aki
csak követi őt tapsolva.
Barátnőm és én is visszalépünk egyet.
Oké, ez azért érdekel.
Raul arca eltorzul, mintha végtelen fájdalmat élne meg, pont úgy, mint
annak a nőnek ott a téren a múltkor.
Bizonyára ezt a lépésekkel együtt tanítják.
Lábujjhegyre áll, a mellkasát előredomborítja, majd páros lábbal dobbant,
és a térdét is behajlítja. A karja csodás ívet ír le a levegőben, a keze pedig
hol ökölbe szorul, hol széttárja az ujjait.
„Egy kívülállónak úgy tűnhet, hogy tudok táncolni.”
Hát baromira kívülálló lehetek, mert úgy tűnik, hogy eléggé tud táncolni.
 Nemcsak a mozdulatai tükrözik ezt, hanem mindaz, amit áraszt magából
a tánc közben. A nő le sem tudja venni róla a szemét, úgy, ahogy még
megannyi másik turista sem.
A haja olykor előrebukik, ő azonban egy decens mozdulattal
hátraigazítja.
Mr. Karizma.
Amikor észrevesz, meglazítja az ingét, mintha jelezné, hogy egy szakasz
véget ért. Felém indul, remeg kezem-lábam. Hallom, ahogy mögülem
Anikó suttogja:
- Ajjaj! Véged van!
Csak egy nagyot nyelni van erőm, a szám kiszáradt, úgy érzem, mindenki
engem néz.
Őt.
Kinyújtja felém a karját, én pedig csöppet sem tétovázva felé nyújtom a
sajátomat. Beljebb húz, oda, ahol már alaposan kitáncolta a helyet.
Megállók, ő pedig a testemhez simulva körbejár, mint egy vadállat a
prédáját.
Elfogok ájulni.
Hátrébb lép, egy helyben áll keresztbe tett lábbal, hol lábujj - hegyre
emelkedik, hol vissza, miközben a kezével koreografál. Alig mozdul, mégis
minden egyes porcikája táncol. Szeretnék reagálni, de túlságosan letaglóz,
amit látok. Még annál az idős hölgynél is nevetségesebb vagyok, akivel az
imént táncolt, mert ő legalább önfeledten szórakozott közben, én meg csak
állok kukán.
Felém indul, keresztben lépked, hol az egyik kezét lendíti előre, hol a
másikat. Néha mintha csettintene az ujjával, de ebben nem vagyok biztos.
Amikor már majdnem elér, és úgy tűnik, egyenesen nekem jön, oldalra
indul ugyanilyen keresztlépésekkel. Az oldalt maradó lábát mindig csak
maga után húzza, ami gyönyörű lassú ütemet ad a hirtelen mozdulatok után.
Megpördül a tengelye körül, mire újra szembekerül velem. A szeme csukva
van, az arca tökéletes átélést tükröz, úgy érzem, a világ végezetéig tudnám
őt bámulni. E pillanatokban mindent újra átélek, amiket a napokban. A
kezdeti bizonytalanságot, az ő magabiztos rámenősségét, az intelligenciáját,
a hevességünket egymás iránt és azt a bizonyos szenvedélyt is, amire
alapoztuk az egész kapcsolatunkat. De ott a megbántottság és a
számonkérés is a részemről, sőt még az ő nem mindennapisága is. Mindent
belevegyít ebbe a táncba, tudja jól, hogy tökéletesen kiolvasom az összes
üzenetét a lépéseiből.
Van, hogy a csípője előbb fordul, és azt késve követi a felsőteste,
miközben ökölbe szorított kezét maga mellé húzza lendületből.
A tekintetem a lábfejére siklik, és ekkor ér a következő meglepetés.
Eddig minden figyelmemet a teste és az arca kötötte le, pedig a lába végzi
az igazi munkát. Hol a sarkát vágja a padlóhoz, hol a talpának elülső részét.
Alig bírom követni ezt az eszement ritmust. Mindig időben fékez, időben
vár ki, lélegzetvételnyi másodperceket ad magának és a nézőknek is.
Többen tapsolnak körülöttem, fel is teszem magamnak a kérdést:
Mindenkinek táncol, vagy csak nekem?
Érzem, hogy minden mozdulata nekem szól, sőt, már ott a téren beígérte
mindezt. Azóta persze sok minden változott, és úgy alakult, hogy erre a
flamencoestre sem együtt jöttünk, de itt vagyunk, és táncol.
Fura... Eddig végig csak a nőt fedeztem fel ebben a táncban. A téren is, és
a színpadon is. Ha férfi táncolt, nem volt rám hatással, nem kerestem a
„FÉRFIT”. Most azonban kétségkívül a „legférfibb férfi” áll itt előttem,
minden karizmatikus megnyilvánulásával.
Egyszerűen semmi és senki másra nem tudok koncentrálni, csak rá, noha
mások is táncolnak körülöttünk. Ketten tapssal adják a lába alá a ritmust, ő
pedig nem okoz a segítőinek csalódást.
A száját olykor összeszorítja, majd megnyalja, pár másodperccel később
pedig grimaszol egyet. Aztán, mintha egy tökéletesen megkoreografált
dolog lenne ez az egész, az utolsó tapsütemre dobbant egyet a lábával, a
kezét magasba lendíti, majd vissza, és a szemembe néz. A tekintete elszánt,
érzem, addig fogom őt bámulni, amíg ő így áll itt előttem. Nincs erőm
megtörni a pillanatot. Nincs erőm odébb tessékelni ezt a Rault. Tüzes,
őszinte, és a kapcsolatunkhoz híven nem is jut róla más szó eszembe, mint a
szenvedély.
Végül felém indul, ugyanúgy körbejár, mint a tánc elején tette. Megáll
mögöttem, és az egész testével hozzám simul. A keze nem ér hozzám, nem
simogat meg, de nem is kell, mert minden egyes porcikája nekem üzen.
A fülembe súgja:
- Ilyenkor néha érzek.
Aztán ellép mellettem, és kisétál a teremből.

***
- Fú, te! Azért nem piskóta ez az ipse! Ettől még én is beindultam...
- Na ne mondd! - vág közbe András Anikó reakciójára, de láthatóan nem
mérges, inkább jól szórakozik.
- Jössz velem táncolni? Kedvet kaptam hozzá - ragadja meg szerelme
karját a barátnőm.
- Nem. Egyébként sem tudnám úgy ropni, mint ez a spanyol szívtipró. Ha
láttátok volna magatokat... - Felnevet. - Vagy a többi nőt itt szanaszét. Jó,
hogy a nyálatok nem csöppent ki.
Anikó legyint, én próbálok mosolyogni András megjegyzésén, mert
gyanítom, igaza van. Tulajdonképpen jófejség tőle, hogy így veszi ezt a
dolgot, és nem féltékenységből csipkelődik a társán.
 - Én mindent megfigyeltem, majd tanítalak! - vonszolja őt odébb Anikó.
András hatalmasakat nevet, valószínűleg hamarosan megadja magát. Én
kihasználom az időt, és kislisszanok az előtérbe.
Raul az egyik asztalnál állva hűti magát egy pohár vízzel. Az egészet
lehúzza, majd a kristályt visszahelyezi a helyére, és teljes testével felém
fordul. Hátrasimítja a haját, megdörzsöli az arcát, majd a száját. Ki van
melegedve, szaporán veszi a levegőt, és kissé gyöngyözik a homloka.
Baromi szexi.
Egyenesen odamegyek hozzá, amin mintha kissé meglepődne.
Feszélyezve igazgatja az inge derekát, hogy ami kicsúszott, azt
visszaillessze a nadrágba.
- Hazudtál - mosolyodom el. - Te tudsz flamencózni.
Ellágyul az arca, megkönnyebbül attól, hogy kedvesen közelítek.
- Nem hazudtam. Neked soha, semmiben. - Bizonyára extra tartalma van
ennek a két mondatnak, mert szünetet tart közötte, mintha nyomatékosítaná,
hogy mindarra utal, amit ebben a pár napban mondott. - Hidd el, hogy az
igazi táncosok jót röhögtek rajtam.
- Senkit sem láttam nevetni.
- Mert csak engem néztél.
Nos, ezt kár tagadni.
- Így van. Köszönöm az élményt. Azt hiszem, jobban tetszett a színpadi
előadásnál.
Felnevet.
- Ezt azért ne hangoztasd!
- Miattam táncoltál?
- Ha eljövök erre az estre, mindig táncolok. - Kivár, én azért gondolatban
megjegyzem. Köszi. Szóval nem miattam. Kezdek odalenni ezért az őszinte
udvarlási módért. - De most azért bedobtam magam, hogy itt vagy. - Újra
felnevet, mintha ez olyan vicces lenne. Lehet, hogy tényleg az, az én
gondolataim azonban elkalandoznak. Azt mondják, a szem a lélek tükre, de
jelenleg úgy érzem, hogy Raul lelkének a tükre a mosolya. Érződik, mikor
őszinte vagy vigasztaló. Gúnyos vagy dühös... - Kár, hogy te nem táncoltál
velem. Bár a flamenco tulajdonképpen magányos tánc... - Amikor kimondja
a „magányos” szót, a szeme a cipője orrára siklik. Csak lassan talál vissza a
tekintetemhez.
- Tökéletesen dolgoztál össze a tapsolókkal.
- A flamenco alapja a compas. - Bólintok, noha lövésem sincs, mi az.
Nyilván sejti, mert folytatja. - A ritmus. Ezt adhatja egy dob, egy csörgő,
taps vagy akár a táncos a saját mozdulataival, dobbantásaival,
csettintésével... Bár lehet, hogy ezt most nem nagyon tudod értelmezni,
mert az emberek többsége úgy gondolja, egy táncosnak mindig csak a zene
adhat ritmust.
- Tévedsz! Értem... És tetszett az is, ahogy biztattak téged a
kiabálásokkal.
- Jaleo. így hívják ezeket a bekiabálásokat, és valóban egyfajta biztatást
jelent.
- Öllé! - mondom színtelen hangon, mert tökéletesen a fülemben maradt.
Elneveti magát.
- Igen. Öllé! - Bólogat, majd folytatja. - Farrucát táncoltam.
- Ó. Nem flamencót?
- A farruca is az. Férfiaknak való flamenco... - mosolyodik el. - A
flamencónak többféle változata van.
Megnyugtató és kétségbeejtő ez a helyzet. Megnyugtató, mert tök
normálisan kommunikálunk, és kétségbeejtő, mert mindketten tudjuk, hogy
belül forr a másik vére. Kívánjuk egymást, ezt minden mozdulatunk
tükrözi.
 - Sajnálom, hogy így alakult, Raul.
- Melyik részét? Hogy vágytunk egymásra? Hogy őszinte voltam? Hogy
nem tudsz nekem hinni?
Jaj, Istenem...
Vitába sem tudok vele szállni.
Borzasztó nehéz lehet neki, hiszen ő minden tettét normálisnak véli.
Valószínűleg azt sem tudja, mi azzal a baj, hogy éjszaka bejött a szobámba.
- Csak hogy nem ülünk össze.
- Amiben akartuk, abban összeillettünk. A többi meg szóba sem jött...
Komolyan mondom, lassan már attól is elalélok, ha vérig sért.
Hidegvérrel beszél, pont ez a nyugalom ajz fel engem. Mosolyogva
csóválom a fejem, végül ő is elvigyorodik. - Nem könnyíted meg a dolgom.
- Számodra az lenne a könnyítés, ha hagynám, hogy ez a szenvedély
véget érjen? - Nem tudok felelni. - Számomra pont az lenne nehézség.
Nehezen tudnék neki véget vetni. Nem érdekelnek a lelki vívódások... A
vívódásaid. - Beszarok! - De amikor a tested beleremeg az érintésembe, az
más dimenzióba repít. - Nyel egyet, engem az köt le, hogy ne üljön ki
döbbenet, felháborodás vagy vágy az arcomra. - Nem érdekel a jövő... A
jövőd. De amíg itt vagy, amíg melletted lehetek, addig melletted akarok
lenni. Csak ennyire látok előre. Csak ennyire tervezek. - Ismét szünetet tart,
talán arra vár, hogy mondjak valamit, de mi a fenét lehet erre reagálni? -
Nem fogok sírni, ha elmész. És nem fog érdekelni, ha sírsz miattam, miután
elmész. De amíg itt vagy, nem akarom, hogy sírj vagy szomorú legyél, és jó
érzéssel tölt el, ha mosolyogsz. - Mintha nem hinné el, hogy mindezt
kimondta, megrázza a fejét. - Ez vagyok én, Brigitta. Ez az én szívem. Ez
Raul Moreno. De nem gyilkos és nem őrült.
Kihúzza magát, jelzi, hogy befejezte a mondandóját. Szinte olvasok a
mozdulataiból. Eszében sincs közelíteni vagy újra behálózni. Tiszteletben
tartja a döntésemet, még talán azt is, hogy kissé félek tőle... Vagy talán nem
is tőle, hanem magamtól. Hogy képes vagyok ilyen ostobán viselkedni.
Hogy eltekintek attól, hogy ő mentális betegséggel küzd, és vannak gyanús
foltok az életében...
- Miért súgtad a fülembe a tánc után, hogy néha érzel?
- Mert ez az igazság. Amikor tánc közben néztem rád, egy pillanatra úgy
éreztem, hogy le tudnám hozni neked a csillagokat az égről. Hogy amint
vége lesz ennek közöttünk, megáll a Föld, és nem forog tovább... De ez egy
átszellemülés, és csak pár percig tart. Talán, amikor szeretkezünk, akkor is
ezt érzem. Vagy talán csak bebeszélem magamnak. Engem is sokszor
becsap az elmém.
Eszembe jutnak az orvos szavai, miszerint Raul mesterien irányít
mindent és mindenkit.
Létezik, hogy most manipulál?
Ha azt teszi, elképesztő és lenyűgöző. Mondhatnám, hogy a rossz
értelemben, de nem így van, mert valóban csodálatot vált ki belőlem. A
saját malmára hajtja a vizet, néha meg is bánt az őszinteségével, mégsem
tartom őt rossz vagy gonosz embernek. Más virágot hoz, elhalmoz minden
jóval, aztán a kellő időben jól irányzott rúgást mér rád. Úgy érzem, Raul
erre nem lenne képes. Ahhoz túl őszinte.
Többen kifelé özönlenek a táncteremből, azt gyanítom, véget ért az est.
Mielőtt kínos szituációba sodornám magam, búcsút veszek.
- Köszönöm a ma estét.
- Nekem?
- Igen, mert a ma estéről, erről a programról valószínűleg a te táncodra
még évek múlva is emlékszem majd.
- Azt hiszem, én is... - suttogja.
Anikó hangját hallom közeledni.
 - Viszlát, Raul.
- Adiós, Brigitta...

***
Természetesen Anikó kiszúrta, hogy Raullal beszélgettem, és egész úton
faggatott. Röviden elmondtam neki, hogy váltottunk pár baráti szót, de
lezártnak tekintjük ezt az egészet. Ölelgetni kezdett, mintha tinédzserek
lennénk, és vigaszra lenne szükségem, de szerencsére András rászólt. Ha
Ági itt lett volna, ő regulázta volna meg.
Barátnőm nyilván sejti, hogy történt más is a napokban, amit nem osztok
meg vele, de nem teszi szóvá. Talán fáj is neki. Megmagyarázni sem tudom,
miért nem számolok be mindenről. Magam előtt is szépítem ezt az egészet,
és azt hiszem, csak akkor leszek képes feltárni Anikó előtt a teljes
igazságot, ha már otthon leszünk. Ha mindez már csak emlék lesz. Múlttá
válik, ahogy Áginak is azzá vált Sevilla és a szerelem, amit hozott magával.
Ahogy a sötét utcát nézem, arra gondolok, hogy Sevilla nagy
valószínűséggel ugyanott foglal majd helyet a szívemben, ahol Áginak. Már
értem, miért vágyott ide vissza mindig. Már értem, miért szomjazott rá,
hogy azon a helyen sétáljon, ahol megélte az ifjúsága érzelmi viharait.
Az övé romantikus.
Az enyém tragikus.
Az övé igaz szerelem volt, folytatódott.
Az enyém nem is szerelem, vagy ha az is, csak platói, és nincs jövője.
Két különböző szerelem, mégis ugyanazt a nyomot hagyja az ember
szívében. Mindegy, hogy fáj vagy boldoggá tesz, nem felejted.
- Jaj, Ági! - sóhajtok fel.
Anikó mellettem ül, András pedig előtte. Barátnőm óvatosan megszorítja
a kezemet, de nem mond semmit.
 41. FEJEZET

Az elkövetkező két napot Andrással és Anikóval töltöm, és baromság lenne

azt hazudnom, hogy élvezem. A legtöbbször próbálnak felvidítani, de
borzasztó erőltetett az egész.
Esteledik, és holnap elutazunk. Raul azóta nem keresett, és én sem
kerestem őt. Mivel ő fikarcnyi érzelmet sem táplál irántam, nagy
valószínűséggel csak illemből nem jön a hotelbe, nehogy összefussunk. Én
hősiesen bevallom, tegnap este bőgtem. Nem tudom pontosan
megfogalmazni az okát. Szerencsétlennek érzem magam? Mert
elpazaroltam két napot? Egyszerűen csak hülye vagyok, és kész?
Tulajdonképpen bármelyik és egyik sem, mert minden állítást és azoknak az
ellenkezőjét is igaznak vélem.
Elképzelem, hogy hazamegyek, újra munkába állok, jön a hétköznap
szürkesége. Az „oké, egye fene, elmegyek veletek bulizni” programok,
amiken részem lesz a „helló, megiszunk egy italt?” invitálásokban.
Hányok tőle.
Nem arra jöttem rá, hogy szerelem nélkül sivár az életem. Nem is arra,
hogy Raul nélkül az. Egyszerűen csak a Raulhoz fűződő viszonyom fog
hiányozni. Az a szenvedély, ami az ember józan eszét egyetlen lágy fújással
a semmibe küldi.
Hopp, már messze jár.
Igen, határozottan élvezem,/amikor tovaröppen a józan eszem, és
megadom magam az őrületnek.
Az meg szánalmas, hogy három x után mindezt eddig egyetlen fickó
tudta kihozni belőlem. Férfival estem már szerelembe, de sosem estem még
szerelembe a szenvedéllyel és a vággyal. Úgy érzem, jelenleg nem is
emberhez kötődőm, hanem a boldogságom drogjához.
Csak szenvedély.
Ő kérte, hogy így legyen.
Már-már büszke lehetek, amiért tartottam is magam ehhez.
Tartottam, mert bármennyire is kínlódom, nem szerelem ez.
A testem vágyódik utána. Minden porcikám. A bőröm, a szám, az ölem...
Megdörzsölöm a kipirult arcomat, mire Anikó rám néz.
- Mi van?
- Semmi, csak gondolkodtam.
Bólint, de még hosszan kémlel. Ismerem, nem fogja szóba hozni Rault,
ugyanis felvette a tabutémák sorába. Azt hiszi, miatta van rosszkedvem, de
inkább magam miatt.
András a pultnál maradt, amikor mi átültünk az asztalhoz. Minden este
ellenőrzi az e-mailjeit, úgy tesz, mintha egy egész napos munkát be lehetne
hozni egy-két óra alatt.
Mondjuk, lehet, hogy a profik képesek rá.
- Be kéne pakolni... - tolja odébb a vizet Anikó.
- Tudod, hogy én ki sem pakoltam... - suttogom.
- Ó, bakker, tényleg! De jó neked.
Zubog a vérem, a legszívesebben kirohannék a világból.
Az embernek vannak olyan pillanatai az életében, amikor tisztán látja,
hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ne verje később a fejét a falba. Megtanított
rá ez a pár nap, hogy a jelen pillanat sokszor fontosabb, mint a jövő.
Legalábbis férfi és nő között biztos.
Férfi és nő közötti intim dolgokat nem határozhat meg a jövő, csak a
pillanat.
 Csipog a telefonom, ezért megnyitom a Messengert. Amikor meglátom,
hogy Raultól érkezett üzenet, szinte megáll a szívem. Az arcom jól
tükrözheti a döbbenetemet, mert Anikó riadtan támasztja le a tenyerét az
asztalra.
- Mi van? - Megrázom a fejem, de ő nem adja fel egykönnyen. - Ő írt? -
Nem reagálok, Anikó meg nőből van, így tudja, hogy a hallgatás
beleegyezés. - Mit ír? És egyáltalán miért ír? Nem azt mondtad, hogy
lezártátok? - Másodpercekig csak tartom a mobilt a kezemben, nem visz rá
a lélek, hogy megnyissam az egész üzenetet. - Nézd már meg, hogy mit írt!
Nyisd meg! Hallod?
- Jól van!
Hosszú szövegre számítok, de csak ennyi áll ott:

Te recuerdas de nosotros?

Tessék?
Elfelejtette, hogy eddig angolul társalogtunk?
Feszültté, ugyanakkor izgatottá is válók attól, hogy nem tudom, mit jelent
mindez. A kérdőjel miatt nyilván egy kérdést tesz fel, de miért spanyolul?
Odatartom Anikónak, mire ő hunyorogva lesi a kijelzőt jó ideig.
Többször végigfut rajta a szeme.
- Érted? - kérdezem.
- Dehogy értem!
- Akkor miért nézed órákig?
- Hátha ismerős lesz egy szó. De mi az az izé az elején?
Jobban megnézem.
- Egy fordított kérdőjel.
- Aztán az minek oda?
 - Fogalmam sincs. Inkább az érdekel, hogy mit jelent. - Bepötyögöm a
fordítóba, de talán elvétem, mert először másik nyelvet ajánl fel, utána
pedig csak pont-pont-pontot ír. Ráadásul érzem, hogy ez most valami
fontos, és a fordítóprogramok nem túl megbízhatóak. Körbevezetem a
szemem, szerencsére az angol csoport kísérője az étkezőben van, ezért felé
indulok. - Jó estét! - Köszönök mosolyogva, mire ő is angolul üdvözöl.
- Jó estét!
- Nem a maguk csoportjával vagyok, de együtt voltunk a flamencoesten.
- Igen, emlékszem. Maga volt olyan gyönyörűen felöltözve.
- Buta kérdés... Ugye maga jól beszél spanyolul?
Elneveti magát, ezzel visszaigazolást ad arra, hogy valóban hülyeséget
kérdezek.
- Persze. Spanyol vagyok.
- Lefordítana nekem egy mondatot? Spanyolról angolra.
- Egy mondatot? - húzza fel a vállát. - Természetesen. - Odatartom neki
az üzenetet, elolvassa, majd lágyan elmosolyodik. Végignéz rajtam, bólint,
hogy oké, befejezte az olvasást. - Emlékszel ránk? - Összeráncolom a
homlokomat. - Ez a kérdés van odaírva.

***
Beszámolok Anikónak a velős kérdésről, de ahelyett, hogy rám zúdítaná,
mit gondol róla, csak bámulja az asztal lapját.
Végül felsóhajt.
- Szerintem ez a legszebb szerelmi vallomás, amit valaha hallottam.
- Mi? Egy kérdés, hogy emlékszem-e kettőnkre?
- Azért úgy másképp hangzik, ahogy ő írta.
- Ez nem egy szerelmi vallomás. Nem is lehet az, mert képtelen érezni.
 - Akkor pláne! Érzés nélkül hogy lehet egyetlen kérdéssel szíven döfni a
másikat? - Fogalmam sincs, hova akar kilyukadni. - Ha szerelem nélkül így
beszél veled... így bánik veled... Akkor miért kéne, hogy szerelmes legyen
beléd? A legtöbb pasi szerelmesen ennek a felére sem képes. Kimondja,
hogy így szeretlek, úgy szeretlek, aztán ennyi. Ő nem mondja... - Széttárja a
kezét. - Na puff! Hát istenem! Veszett már több is Mohácsnál. Nem mondja,
mert nem érzi. De amikor veled van, érezteti, hogy mennyire jó, nem igaz?
- De...
- Tudod, Brigi, az elején úgy gondoltam, hogy ez piszok bonyolult, de
számomra ez az egy kérdés leegyszerűsítette.
Hát mert nem tudsz a cirkuszról!
És nem is fogsz!
Tartom magam ahhoz, hogy ha egyszer fel is világosítom őt, az nem most
lesz.
- Hogy érted?
- Oké, kombináltunk! Meghalt a barátnője, gyanúba keveredett... Naná,
hiszen mentálisan beteg. De gondolom, beigazolódott, hogy öngyilkosság
történt, mert ha nem így lenne, akkor vagy börtönben, vagy diliházban
csücsülne. Meg el sem mondta volna neked ezt az egészet, ha lenne mit
titkolnia. - Elgondolkodik, majd mint akinek szöget ütött valami a fejébe,
újra megszólal. - Megkérdezted, mit jelent az a fordított kérdőjel?
- A spanyolok így írnak kérdő mondatot. Előre egy fejen álló kérdőjel, a
mondat végén egy sima kérdőjel.
Úgy tűnik, nem hiszi el, amit mondok.
- Ez most komoly? Ilyet életemben nem hallottam! - Én sem, meg még jó
páran nem, de nem érek rá ezen kattogni. - Hát... Ezek után azt mondom,
nincs is ezzel a pasival nagy baj. Ha itt az a szokás, hogy fordított
kérdőjeleket írnak...
 Elnevetjük magunkat.
- Idióta vagy!
- Én a helyedben spanyolul írnék neki vissza.
- Nem tudok spanyolul. Az azért megvan, ugye?
- Az „igen” szót csak ismered! Vagy hazudni akarsz, és tagadni, hogy
beletrafált? Gondolsz kettőtökre. Nem válaszolhatsz mást!
Újabb üzenet érkezik, rögvest megnyitom.

Tai vez estoy pensando un poco en ti...

Ó, hogy az a!
Ez most komoly?
A spanyol nőre nézek, még mindig ott áll az egyik asztalnál, és a
csoportja tagjaival diskurál, ezért a fordítóprogrammal már nem is
próbálkozom, inkább a biztosra megyek.
- Szerinted gáz, ha lefordíttatok vele még valamit?
- Azt ne mondd, hogy megint írt valamit spanyolul!
Nem felelek, felállók, és a nőhöz lépek. Elmosolyodik, mielőtt
megszólalnék.
- Még valamit le kéne fordítani?
- Ez is csak egy mondat...
Odatartom neki a mobilt.
Elolvassa, hátrébb dől, majd ugyanúgy néz végig rajtam, ahogy az előbb.
- Akárki is írta, odavan magáért.
- Mit írt pontosan?
- Talán egy kicsit rád gondolok...
- Talán egy kicsit rád gondolok? - kérdezek vissza, miközben érzem,
ahogy beleremeg a gyomrom a szavakba. Szíven üt... Az egyszerűségével
és a semmitmondónak tűnő, mégis mindent megüzenő mondanivalójával.
 - Igen. Ezt jelenti.
- Köszönöm.
Bólint, majd megvárja, hogy odébb sétáljak, csak ekkor fordul vissza a
többi turistához.
Az asztalnál Anikó azonnal rázendít:
- Mit jelent?
- Talán egy kicsit rád gondolok...
A szék háttámlájára dől, keresztbe fonja a karját, majd felsóhajt.
- Nehogy azt mondd, hogy ezek után nem válaszolsz neki!
 42. FEJEZET

Mondanom sem kell, hogy pár percig bírtam az étteremben, inkább

feljöttem a szobámba. Fél óra telt el, de még nem válaszoltam neki. Látja,
hogy elolvastam az üzenetét. Talán úgy véli, hogy próbálom tényleg
lezártnak tekinteni ezt az egészet, vagy esetleg nem értem, mit írt, így nem
is tudok mit felelni.
Nem üzen többet, nekem pedig ez adja meg a lendületet, hogy
válaszoljak.

Tudunk találkozni?

A hotel földszintjén van egy pihenőszoba. Ott vagyok.

A lift mögötti beugróban.

Akkor lemegyek.
Várlak.

Biztonságot ad, hogy nem jön fel, hanem én megyek le hozzá. Ráadásul
így egész közel leszünk a recepcióhoz, ha baj történik, egy kiáltással
segítséget tudok hívni.
Uramisten! Komolyan még ezt a lehetőséget is számításba veszem?
És ennek ellenére találkozom vele?
Engedd már el, Brigi!
A földszinten odamegyek a recepcióshoz. Ugyanaz a fiatal nő van, akinek
elmagyaráztam, hogy Raulnak nem lehet szobakártyája hozzám.
Egyrészt hülyének fog nézni, másrészt viszont szerencsém van, mert ő
legalább beszél angolul.
 - Jó estét! Érdeklődnék, hogy merre találom a pihenőszobát.
- Csomagja van? Kijelentkezett és...
- Nem, nem. Találkozóm van ott. Mármint egy megbeszélésem...
- Á! Értem. - Kisétál a pult mögül, és a kis folyosóra mutat. - Ott találja.
- Köszönöm. És még valami. Öhm... Ha ott kiabálok, azt idehallani?
Forognak fejében a fogaskerekek. Bizonyára úgy véli, hogy
félreértelmezi azt, amit mondtam.
- Parancsol?
- Mindegy... - emelem fel a kezem. - Köszönöm az útba igazítást.
- Igazán nincs mit.

***
Az ajtó nyitva, így besétálok rajta. Egy viszonylag kis helyiségbe érkezem,
ami azonban mindennel fel van szerelve. Kávé- és teafőző ugyanúgy akad
itt, mint kényelmes kanapé vagy tévé. Az egyik polcon könyvek
sorakoznak, és rögtön megüti a fülemet, hogy gyönyörű spanyol zene szól.
Raul lassan áll fel a fotelből. A tekintete rajtam időzik, visszaejti a
telefonját, mintha arra most nem lenne szüksége.
- [Buenas tardes!
- Eldöntötted, hogy csak spanyolul fogsz hozzám szólni?
- Nem, dehogy... - mosolyodik el. - Gondolom, a kíváncsiság hozott ide.
- Mire lennék kíváncsi?
- Hogy mit írtam.
Én is alaposan megnézem őt magamnak. Farmert visel fehér inggel és
világos félcipővel. A szép kreol bőre sokkal sötétebbnek tűnik a
félhomályban.
Az illata...
 Az a csodálatos tavaszi fuvallat... Egy sevillai kert... Némi arab
egzotikummal...
Eleinte nem tudtam meghatározni, hogy milyen illata van pontosan, de
már tudom. Mindaz benne rejlik, amit az elmúlt napokban láttam és
tapasztaltam. Építészeti stílusok, kultúrák, színek, ételek, ízek, tánc, zene,
gyümölcsök és virágok...
- Tudom, mit írtál.
- A fordítóprogramok gyatrák.
- Egy idegenvezetővel fordíttattam le.
Kissé hátrahőköl.
- Ó! Ezek szerint nagyon kíváncsi voltál. - Nem felelek, gondolom, ez
költői kérdés volt. - Pedig megfogadtam, hogy nem foglak keresni.
- Én is megfogadtam, hogy elkerüllek. De... Az a két mondat, amit
küldtél, nyakon csípett.
- Tényleg? - kérdez vissza őszintén. - Pedig egyszerű közlés volt, és egy
kérdés.
- Nagyon szépen fogalmazva... - teszem hozzá.
Összeráncolja a homlokát, valószínűleg számára tényleg nem tűnik extra
közlési módnak az a pár szó, amit küldött, pedig manapság ritkán kapnak az
emberek hasonlókat. Jönnek ilyenek: „Hali! Hogy vagy? Mizu? Talizunk?
Nagyon bejössz...” A sor végtelen.
De ez, ez egészen más.
- Örülök, hogy lejöttél. Gondolom, itt nem tartasz semmitől...
- Jeleztem a recepciós hölgynek, hogy itt vagyok.
Elmosolyodva bólint. Attól tartója megbántottam, de végül megnyugtat.
- Jól tetted.
Jól tettem?
- Miért, félnem kéne?
 Hosszan néz a szemembe. A szívem hevesebben ver a veséző tekintetétől.
Hiába ad bármilyen választ, mert érzem, tartanom kell tőle, ugyanakkor azt
is, hogy nem bántana.
- Sosem tudnálak bántani... - suttogja. - És az életemben megforduló nem
sok ember között te vagy az egyik, akinek lelki fájdalmat sem akarnék
okozni. Ezért voltam őszinte.
Igaza van. Tulajdonképpen azért büntetem, mert őszinte volt velem.
- Azt hiszen, nem félek tőled...
Közelebb jön, és a nyakamra fekteti a tenyerét. Az ujjával cirógat, néha
pedig a tarkómra siklik a keze, és a hajamba túr.
- Azt hiszem, már én sem tőled...
Meglepődőm a közlésén.
- Te? Tőlem?
- Szerinted csak a fizikális félelem létezik? - Nem tudok felelni. - Ha egy
olyan ember, mint én, bizonytalan közegbe kerül, elönti a kétely és a
félelem. És a te közeledben a közegem mindig meginog... Az ismerős
helyek ismeretlennek tűnnek, olyanokat mondok, amiket nem akarok,
ráadásul eltűnik Raul... Az a Raul, aki mindig és mindenkinél fontosabb
volt nekem. Önző vagyok. Az hajtja a motoromat, hogy nekem jó legyen,
de nekem melletted akkor volt jó, ha neked jó volt. Ha mosolyogtál,
hozzám értél, beszéltél, kérdeztél... Egyszerűen csak léteztél. Ez... Ezzel én
nem igazán tudok mit kezdeni.
- Ez már majdnem olyan, mint egy szerelmi vallomás.
A homlokát az enyémhez tapasztja, miközben szenvedélyesen átöleli a
derekamat.
- Nem tudom, mi a szerelem. Nem tudom, ez lehet-e az. Azt tudom, hogy
akarlak! Minden pillanatban. Hogy dühössé és szomorúvá válók, ha nem
vagy a közelemben, és valahogy minden úgy van jól, ahogy van, amikor
magam mellett tudlak. Segíts nekem, Brigitta... - Megremeg a hangja.
Teljesen lesokkol. Minden. Mindaz, ahogy beszél, és mindaz, amit beszél.
Közben pedig ott motoszkál a fejemben egy szó: manipulál! - Segíts
túllépni ezen, mert érzem, hogy ezt nem tudom kezelni.
A számra tapad, lágyan csókol, miközben velem nemcsak a szoba kezd
forogni, hanem az egész világ. Nem tudok mit kezdeni ezzel a
beszélgetéssel, fogalmam sincs, mit vár tőlem.
A vágy azonban intenzíven dolgozik mindkettőnkben, és ha így
folytatjuk, nem tudunk megállni.
- Raul... - tolom kissé hátrébb. - Hogy érted, hogy segítsek?
Mintha nem is hallaná a kérdésemet, újra mélyen az ajkam közé hatol.
Végül lágyan csókolgatva a számba morogja:
- Menj haza!

***
Létezik olyan vallomás, ami bántón őszinte, mégis az egekbe repít. Ami
csak valaminek a végét jelentheti, de mégis olyan véget, amiről tudod, hogy
életed utolsó óráiban is vissza fogsz rá emlékezni, és mosolyra húzódik
majd a szád. Nem lesz, aki megértené. Nem is lehet, mert ezt csak Raul és
én érthetem. A szenvedélynek és a vágynak azt a tiszta jelenlétét kettőnk
között, amit nem lehet gerjeszteni vagy elnyomni, mert úgy rendelték el
odafönt, hogy legyen, és kész. Nem megkérdőjelezhető, nem tervezhető,
irányítható... Nem piszkít bele a szív holmi szerelmes üzenettel, sem az
elme a maga okoskodásával. Csak a test szív magába minden jót, és tölti fel
észrevétlenül azt a bizonyos szívet és elmét, amelyek nem is sejtik, hogy mi
táplálja őket.
Igen, csak így lehet, mert amikor az ajka a vállamhoz ér, és lejjebb
vándorol a testemen, mindenem beleremeg, és semmim sem tiltakozik. Az
eszem sem!
Újjászületés.
Ez a szó jut eszembe, mert minden porcikám újraértelmezi a férfi-nő
közötti kapcsolatot. Új Brigitta születik, aki másként látja már a testiséget,
az erotikát... Aki nem veti meg a puszta ösztönt... Aki nem tartja
kevesebbnek a futó kalandot, mint a mélyről eredő szerelmet, amelynek
egyszer elhal a gyökere... Aki nem tesz különbséget ilyen és olyan
kapcsolat között, mert elhiszi, hogy minden okkal történik és érkezik meg
hozzánk. Csak életünk vége felé derül ki számunkra, hogy melyik mennyit
ért... Hogy mi volt a sors akarata.
Váratlanul ér, hogy elszakad tőlem. Az ajtóhoz sétál, és bezárja azt.
Ezután visszajön hozzám, és ott folytatja, ahol abbahagyta. A keze a
combom oldalán időzik, lassan húzza feljebb a szoknyám anyagát, mintha
minden pillanatot ki szeretne élvezni. Szomjazik a bőröm az érintésére,
ezért amikor leemeli rólam a nyári ruhámat, és a tenyere újra az immár
csupasz combomra fekszik, határtalan öröm jár át.
Öröm egy érintéstől...
Milyen kevés kell a boldogsághoz.
Kigombolja az ingét, miközben én gyönyörködve figyelem a mozdulatait.
A felajzott tekintetét, a határozott tetteit. Beszívom az illatát, ami
mindörökre Sevillát fogja jelenteni.
Senor Karizmát...
A farmerját is meglazítja. Megragadom a nadrág derékrészét, és letolom a
bokájához. Ő rögvest kilép az anyagból, éhesen csókolom őt, ahol csak
érem, miközben az alsónadrágját is lerántom. A tenyerét a fejem búbjára
teszi. Nem irányít, nem erőszakos, lágy cirógatással fejezi ki a háláját.
Amikor felállók és magához von, szinte elalélok attól, hogy a bőrünk
összesimul. Energiát ad és vesz el. Átkúszik belém, majd visszaáramlik
belé... Ott átadja, ami neki kell, újratölti raktárait, és most ismét felém hoz
mindent.
Hogy mi ez, nem tudom...
Nem érzés...
Mintha lelkek vándorolnának ide-oda...
Ez tényleg újjászületés...
Lefektet a kanapéra, és fölém helyezkedik. Sokáig kémleli az arcomat,
miközben lágy csókokkal halmoz el. Megannyi szenvedélyes pillanatot
éltünk már meg... Számtalan helyzetben szeretkeztünk... Ez a bensőséges
póz idegen mindkettőnknek... Talán ő sem tud vele mit kezdeni, mert
behunyja a szemét, és a vállamra fekteti a fejét. Lassan belém hatol.
- Menj haza, mi media naranja!
 43. FEJEZET

Jó időbe telik, mire felfogom, hogy hol vagyunk. Szerencsére senki sem
próbált bejönni ide, de ettől még kellemetlenül érint ez az egész. A kanapén
jobbára csak ő fér el, én a testén pihegek. Átveszem lélegzetének az ütemét,
mely nyugodt és egyenletes. A szavait idézem magamban. A kétségbeesett
kérését, hogy menjek haza. Nem fogom őt faggatni erről, nem akarok
magyarázatot...
A zene, ami eddig lágyan szólt a háttérben, a mi csöndünknek és
elmélkedésünknek köszönhetően hangosabbnak tűnik most. Ismerős dallam
jut a fülemig, amikor felsóhajt.
Elmosolyodom.
- Ismerem ezt a dalt.
- Mindenki ismeri - mosolyog vissza. - De kevesen értik.
Nem biztatom arra, hogy fordítsa le, magától teszi meg.
- Besame, besame mucho. Csókolj meg, csókolj meg nagyon... Como si
fuera esta nonche la ultima vez. Mintha ez az este lenne az utolsó alkalom...
Besame, besame mucho. Csókolj meg, csókolj meg nagyon... Que tengő
miedo a perderte, perderte después. Mert félek, hogy elveszítelek,
elveszítelek aztán... Quiero tenerte muy cerca... Szeretnélek magamhoz
nagyon közel tudni... Mirarme en tus ojos verte junto a mi... Belenézni a
szemeidbe, látni téged magam mellett... Piensa que tál vez manana va estaré
lejos... Muy lejos de aquí. Gondolj arra, hogy talán holnap már távol
leszek... Nagyon messze...
A dal még szól, de ő már nem tolmácsolja. Mindketten némán hallgatjuk
tovább, érzem, hogy kicsordul a könnyem.
 Beleszakad a szívem, olyan ez az egész, mintha valaki pontosan tudná,
hogy mit érzek, és azt megénekelte volna.
Mennyi beteljesületlen, zátonyra futott szerelem kering a
világegyetemben!
Mennyi kérés és fohász!
El nem csókolt csókok, meg nem élt ölelések, el nem hangzott szavak...
Amikor véget ér a dal, csak akkor szólalok meg.
- Ez gyönyörű... Mintha rólunk szólna...
Felsóhajt, ekkor megemelem a fejem, és a szemébe nézek. Nem sír, nem
is könnyes a pillantása, de olyasmit tükröz, amit minden nő szeretne
egyszer látni egy férfi tekintetében.

***
Némán öltöztünk föl. Néha ránézek, de ő kerüli a tekintetemet. Most nem
tükröz semmit az arca.
Amikor az ajtóhoz lépek, megragadja a kezemet, és maga felé fordít.
- Most látjuk egymást utoljára.
Én is tisztában vagyok ezzel, és el is fogadtam, de így kimondva szíven
üt.
Nagyot nyelve bólintok.
- Tudom...
- Bármi is volt ez, Brigitta, szeretném, ha tudnád, hogy boldoggá tettél...
Mást éreztem reggelente, amikor felkeltem, és mást, amikor este
hazatértem... Még Sevillát, a szülővárosomat is másmilyennek láttam... -
Érzem, ahogy elszorul a torkom. Nem akarok sírni, és minden erőmet
leköti, hogy ehhez tartsam is magam. - Nem leszek itt holnap, amikor
elmész, mert nem akarok itt lenni. Én nem tudok búcsúzni, csak
megbántanálak, mert azt gondolnád, érzéketlen vagyok... - Ez nem igaz.
Most sem gondolom ezt, sőt nagyon is sok érzelmet kiolvasok a szavaiból.
De újra és újra beférkőzik a gondolataimba: azt mondja, amit hallani
akarsz. De hisz ez nem igaz, mert nem ezt akarom hallani! - Talán egész
életemben várni fogom majd a pillanatot, amikor újra megjelensz. - Nem
akarok semmit sem mondani. Nem, nem, nem... - Talán nem érzem... Talán
nem igaz... De még sosem mondtam ki, és azt hiszem, nem is lesz kinek
kimondani. Te vagy rá a legérdemesebb... - Összeráncolom a homlokomat,
nem igazán értem, miről beszél. - Te amo. - Mintha sokként érné, hogy
elhagyja ez a száját. Felsóhajt, jelezve, mennyire nehéz ez neki.
- Miattam nem kell ezt mondanod...
- Nem miattad akartam mondani. Azért, mert... Szóval korábban
elmondtam, hogy miért. - Vesz egy mély lélegzetet. - Te amo. Te vagy az
egyetlen a világon, akiben számomra... Ajh... - Megrázza a fejét. - Hay algo
especial dentro de ti... - Felhúzom a vállam, mire ő megsimogatja az
arcomat: - Van benned valami plusz... Igen, számomra te vagy az egyetlen,
akiben van valami plusz...
A szívem mindjárt kiugrik a helyéről, de tudom, nem engedhetek ennek a
pillanatnak. Tartanom kell magam az egyezségünkhöz.
Csak a szavaknak adok szabad utat.
- Én pedig már két férfinak is mondtam... Talán nem igaz... Nem érzem...
De azt hiszem, nincs olyan személy, aki jobban megérdemli, hogy hallja
tőlem, mint te. Szeretlek - mondom magyarul. Elmosolyodva jelzi, hogy
tudja, mit mondtam.
- Isten veled, mi media naranja... Buen viaje!
- Isten veled, Raul...
Egy búcsúcsók a mi szenvedélyünk, mindaz, amit adhatunk egymásnak
és fogadhatunk a másiktól szétválásunkkor. Itt, Sevillában.
 44. FEJEZET

A szállodaszobában végre útjára engedem az érzéseimet. Ágira gondolok.

Mindarra, amit itt élt meg Sevillában. Arra, hogy bármiképp is alakult az
élete, ide húzta a szíve, újra és újra meg akarta idézni a múltat.
Félek, én is így leszek ezzel a várossal.
Könnyes arccal keresem az interneten, hogy itt Sevillában mit is jelent
tulajdonképpen ez a „mi media naranja”. Raul csak annyit mondott, hogy a
másik felét egy embernek, de ahányszor kimondta, éreztem, hogy számára
más az üzenet.
Mivel a keresőbe magyarul írom be, így egy magyar oldalon lelek
magyarázatra.
„Életem párja.”
Belesajdul a szívem, ahogy kiolvasom. Mennyire másképp hangzik, mint
az a bizonyos „másik felem”. Nem szebben, nem csúnyábban, de másképp.
Mi van, ha tényleg így van?
Ha bármilyen nonszensz is, hátralévő életünkben már sosem találkozunk
olyan emberrel, aki jobban passzolna hozzánk.
Leteszem a telefont magam mellé. Szinte fáj. Érzem, hogy a kezdeti
grépfrúttól és csípős paprikától miként jutott el a nőiségem a görögdinnyén
át a narancsig.
Még annyi minden lehetnék;.. Még annyi minden nem voltam...
Szilva, birsalma, sárgabarack, meggy, ribizli, kivi, kókusz, papaya...
Leszek valakivel még valaha gyümölcs?
 ***
Mázli, hogy Anikó ismer. Elég jól. Nem kérdezi, hogy tegnap együtt
voltam-e Raullal, és arról sem érdeklődik, hogy miért nincs itt a
szállodában, amikor megérkezik értünk a sofőr.
Minek kérdezne bármit is?
Úgyis mindent tud.
Az igaz barátok között nem kell hogy elhangozzanak bizonyos szavak.
Ha Ági itt lenne, ő is hallgatna. Maximum annyit kérdezne a repülőn:
„Akarsz az ablak mellé ülni?” És ez az odafigyelése legnagyobb jele lenne,
mert mindig hányingere volt, ha nem ott ült.
Éppen ezért mosolyodom el, amikor a sofőr és András együtt beteszik a
bőröndöket a csomagtartóba, barátnőm pedig átölel.
- Mindig mázlista vagyok a jegyekkel, tuti az enyém szól az ablak mellé,
de majd te ülsz oda, és megnézheted Sevillát felülről is. Na mit szólsz?
- Csodálatos barátnő vagy.
- Tudom. - Beülünk a kocsiba, ott folytatja. - Ági büszke lenne ránk.
- Igen.
- Kimegyünk hozzá a temetőbe, ha hazaértünk? Elmondhatnánk neki,
hogy viszonyba bonyolódtál egy... Szóval egy nem mindennapi fickóval.
- Egy pszichopatával? Hogy viszonyba keveredtem az őrülettel? A
vággyal? A szenvedéllyel? Hogy Sevillában a legjóképűbb csábító a
szenvedély? Senor Karizma?
- Ó. Már nem is Mr. Karizma, hanem senor Karizma? Úgy érzem, ez
szintlépés. Na jól van, látom, lesz mit mesélnünk Áginak - vigyorodik el.
 45. FEJEZET

Az elmúlt egy hét ilyen is volt, és olyan is. Hálát érzek, amiért
megismerhettem Rault, és eltölthettem vele annyi időt, amennyit... És
piszok szerencsétlennek is érzem magam, amiért ez nem folytatódhatott.
Raul nem írt, egyáltalán semmilyen módon nem jelentkezik azóta, és bár
én vért izzadok, ugyanezt a taktikát alkalmazom.
Már olykor magam sem tudom, hogy azért mondom, hogy „nem vagyok
szerelmes”, mert ő belém beszélte, hogy nem lehetek az, vagy valóban
sikerült a szívemet kordában tartanom.
Sikerült elérnem azt, hogy a testem vágyakozása felülírjon mindenféle
magasztos érzést? Olyanokat, amikről egy nő kislány kora óta ábrándozik?
Persze, voltak kalandjaim, de mindig is hittem benne, hogy a legmélyebb
és legkielégítőbb szeretkezés összefügg a szerelemmel. Csakhogy én
Raullal olyat éltem meg, amilyet mással még sosem, és mégsem vagyok
szerelmes.
Lehelyezzük Anikóval a fehér rózsát a márványra, majd jó darabig csak
szótlanul nézzük a követ. Mintha az maga Ági lenne... Amikor Anikó
végigsimítja a nyughelyét, elszorul a torkom.
Az ember vágyik a halottja érintésére, de mivel nem kaphatja meg, próbál
olyan dolgot megérinteni, ami a legközelebb van hozzá, vagy esetleg ami
egykor közel volt hozzá, őt jelképezi.
- Tudtad, hogy világéletemben féltem a temetőktől?
- Nem - suttogom vissza, mert valóban meglep. Anikó bátor nő. Minden
tekintetben. Fura ilyesmit hallani a szájából. - Nem mondtad soha.
- Nem is volt rá lehetőségem. Minek beszéltem volna temetőkről, nem
igaz? - Rám vet egy fintorgó mosolyt. - Hisz én még senkit sem temettem el
Ágin kívül.
- Még a nagyszüleid is élnek?
- Ugyan, Brigi! A nagyszüleimet nem is ismertem.
Oké. Ez is meglep.
- Tessék? De erről sem beszéltél soha...
- Látod? Az ember sokszor még a barátaival sem oszt meg mindent. -
Hosszan a szemembe néz, ám hallgatok. - A nagy- szüleim ellenezték a
szüleim házasságát, így amikor azok egybekeltek, mindenki hátat fordított
mindenkinek. Még az unokák sem voltak képesek újraegyesíteni a családot
és eltörölni az utálkozást. Szánalmas, nem igaz? - Megköszörüli a torkát,
érzem, erről nem akar beszélni. - Amióta Ági meghalt, nem félek a
temetőkben. Nem nézek végig gyomorremegéssel a sírokon... Megszűnt az
a feszültség, amit a halál és az elmúlás keltett bennem.
- Bennem nem szűnt meg. De kíváncsibbá váltam. Egyre inkább tudni
szeretném, mi van az élet után.
Mellém sétál, és gyengéden megfogja a kezem. Percekig állunk így, azt
hiszem, mindketten felidézünk egy-egy emléket, ami Ágihoz köt minket.
Például amikor lerobbantunk a kocsival, és csak egyedül ő tudta, miként
kell kereket cserélni. Anikó asszisztált neki, én meg az út szélén állva
leintettem az első kocsit, ami arra jött. Két fickó vezette. Persze azonnal
segítettek nekünk, később pedig, amikor már újra úton voltunk, Ági tök
egyszerű hangnemben ecsetelte: „Jellemző, csajok. Én megoldom, te,
Anikó, sertepertélsz, hogy miben tudsz segíteni, te meg, Brigi, azonnal
elhiszed, hogy azért, mert mutatós nő vagy, nem kell megoldanod semmit.”
Teljesen kiakadtam ezen, de aztán jót nevettünk rajta, mert végül is igaza
volt. Ha bekrepál a mosógép, előbb hívok szerelőt, mint hogy a szűrőt
megtisztítsam. Ha nagybevásárlást intézek, inkább házhoz rendelem a
netről, mint hogy cipekedjek. Bármi teendő van a lakásban, szólok a
szomszédomnak, akinek a férje egy tünemény, és mindenben a
segítségemre siet.
Talán ezt tanította meg nekem Ági.
A jó nő mindig kap segítséget, de az okos nő megoldja maga a
problémáit.
Azóta próbálok okos lenni.
- Szerelmes vagy, igaz? - szegezi nekem a kérdést Anikó.
- Nem. Nem hiszem...
Bólint, mint aki ezt tudomásul veszi, ám pár perc múlva újra rákezd.
- Nekem bevallhatod, nem öntök rád szentelt vizet.
Mindketten elmosolyodunk.
- Nem erről van szó... Tényleg nem vagyok szerelmes. Valami más vonz
benne...
- A teste? A farka?
A szája elé kapja a kezét, mintha ilyesmit a temetőben nem illene
mondani. Belőlem azért feltör egy halk kacaj.
- Szerintem Ági most kezdi érdeklődve figyelni a beszélgetésünket. -
Miután kinevetgéljük magunkat, folytatom. - Történtek dolgok Sevillában,
amikről nem meséltem ott.
Teljes testével felém fordul, az arca kíváncsiságot tükröz, ám ahogy
meglátja az arckifejezésemet, rémültté válik.
- Bántott téged?
- Nem, dehogy! A bántalmazás az olyan egyértelmű lenne. Lehetne vele
mit kezdeni. Hátat lehetne neki fordítani... De a gyanúnak?
- Te miről beszélsz? Most arról van szó, hogy gyanúsított volt abban az
ügyben?
- Beszéltem a pszichiáterével.
- Kivel?
 - Teljesen össze voltam zavarodva. Fogtam egy taxit, és be- mondtam a
címet, amit a neten találtam a dokijához. Szerencsémre fogadott, és mondott
pár érdekes dolgot Raulról.
- Várj! Ezt most nem mondod komolyan, igaz? - Mivel nem válaszolok,
felsóhajt. - Hihetetlen vagy. De oké... És mit mondott a pszichomókus?
- Kiderült, hogy Raul hazudott. Ő azt állította, hogy nem
diagnosztizálták, mivel csak néhány jegyet hordoz, de hogy az még nem
maga a betegség...
- Igen, igen, emlékszem, erről beszéltünk.
- A pszichiátere viszont azt mondta, hogy Raul nagyon is diagnosztizálva
lett.
Anikó beharapja a szája szélét.
- Mármint papírja van róla, hogy pszichopata? - Bólintok. - Ü! Anyám!
Ez elég para.
- Volt ennél parább is. Még azt is mondta az orvos, hogy Raul ritka nagy
lángelme. Az emberek egyetlen mozdulatából olvas, és képes manipulálni
akárkit. Hogy még őt, a kezelőjét is megtéveszti. Képes akár a hatóságot is
félrevezetni. Tulajdonképpen egy zseninek állította be, akit képtelenség
sarokba szorítani.
- Jézusom!
- De a legszebb az volt, amit búcsúzáskor mondott. Mármint az orvos.
Azt kérte, hogy fussak! Meneküljek Raul közeléből, és hátra se nézzek.
- Ne már! De ezt miért mondta?
- Mert szerintem ő sem tudja, hogy milyen is valójában Raul, és ő sem
biztos benne, hogy ártatlan abban az ügyben.
- Hú, bakker! Tudod, hogy dobog a szívem? Mindjárt infarktust kapok. -
Végre elengedi a kezem, érzem, hogy megizzadt a tenyere. - De ez mikor
volt?
 - A táncest előtti napokban. A tengerpart utáni este.
- Tehát a flamencós programon már tudtad...
- Igen.
- De neked táncolt! És láttam, hogy beszélgetsz vele.
- Az semmi. Az utolsó este még le is feküdtem vele még egyszer.
Meghökkent arccal mered rám, majd kényszeredetten felnevet.
- Na ez szép! Te aztán bátor spiné vagy, hallod-e! - Újra elkomolyodik. -
Nem félsz ettől a fickótól?
- Néha igen... De amikor hozzám ér... - Megdörzsölöm az arcomat. - De a
legrosszabbat még nem tudod...
- Brigi, ne szórakozz már!
- Amikor az orvosa felvilágosított, megfogadtam, hogy soha többé nem
állok vele szóba. A szállodában viszont összefutottam vele. Nyomult, de
sikeresen leráztam. Éjszaka azonban bejött a szobámba és befeküdt mellém
az ágyba. Mindenfélét mondott... Úgy féltem, hogy már nem is emlékszem,
mit. Aztán mintha észhez tért volna, elnézést kért és elment. Később is
bocsánatot kért, valamint kifejtette, hogy ő ezt meglepetésnek szánta.
- Mit? Hogy betört a szobádba?
- Nem tudom, Anikó... Ez neki valószínűleg tök normális... Nem
feledhetem el, hogy más normák szerint él. De felfogta, hogy ijesztő...
- Fel kellett volna jelentened!
- Amiért bejött a szobámba? És mit mondtam volna a biztos uraknak?
Hogy ó, igaz, hogy már napok óta kefélünk, de pont megtudtam róla
valamit, ami...
- Elbagatellizálod!
- Persze hogy elbagatellizálom, mert totál ki vagyok akadva magamra.
Mélyeket lélegzik, és keresztbe fonja a karját.
- Lehetsz is! Felelőtlen vagy! Konkrétan egy őrültbe estél bele.
 - Nem estem bele...
Pár másodpercig csöndben vagyunk. A madarak pont ugyanúgy
csiripelnek itt, a temető csendjében, mint egy játszótér vagy egy közpark
zsúfolt vidám rengetegében. Pont ugyanúgy nyílnak a virágok itt, az
elmúlás színhelyén, mint egy mezőn, amit körbedong az élet.
Anikó megcsóválja a fejét, látom rajta, most, hogy jó pár kilométerrel
távolabb vagyunk Raultól, elengedi a dolgot.
- Na mit szólsz, Ági, Briginknek milyen elmeroggyant kalandban volt
része Sevillában?
A választ határozottan halljuk mindketten a saját fejünkben. Ági
felhorkantva csak ennyit mond: „Hát ez rohadt jó!”
 46. FEJEZET

Ebédszünetben rendszerint ránézek a hírfolyamomra, és megmondom

őszintén, már kezd idegesíteni.
- Ajh... - nyögök fel.
- Mi van? - kérdez vissza teli szájjal Anikó.
- Utálom a Facebookot. Azt, hogy lehallgat, követ, utána meg mindent a
képembe tol.
- Mi bajod?
- Ez a nyomorult még azt is tudja szerintem, hogy mettől meddig voltunk
Sevillában.
- Persze hogy tudja... GPS. Mond valamit?
- De mi a francért érdekli, hogy Nagy Brigitta, a pesti lány hova utazik?
- Elmondod, mi bajod? - kap be vigyorogva még egy adaggal a fenséges
milánóiból, amit a cég menzáján adnak.
- Az, hogy folyamatosan spanyol oldalak hirdetései jönnek velem
szembe.
- Mit vársz? Számtalanszor rákerestél helyszínekre, nevezetességekre.
Spanyol fordítóoldalt használtál...
- Neked is feldobálja?
- Persze. De szarok rá. Továbbgörgetek, aztán ennyi. Andrással majd
elutazom a Maldív-szigetekre, utána majd leshetem a Maldív-szigetekkel
kapcsolatos infokat. - Felnevet. - Mert nyilván azt is tudni fogja az
univerzum, hogy ott vagyok. Sőt, azt mindennél jobban tudni fogja, mert a
nászútjáról csak posztói az ember, nem igaz?
Félszeg mosolyt enged el, nekem pedig megáll a kezemben a villa.
- Tessék? Azt akarod mondani, hogy megkérte a kezed?
 - És simán igent mondtam.
Tiszta szívből örülök neki. Főképp, hogy Anikó arcán őszinte boldogság
tükröződik.
Megfogom a kezét az asztalon átnyúlva. Nem akarom itt mindenki előtt
ujjongva halálra ölelgetni, mert akkor mindenki tudni akarná, mi történt,
márpedig tudom, Anikó ezt még csak velem szeretné megosztani.
- Jól tetted.
- Másodszor is férjhez megyek. Nem őrültség?
- Nem.
- De tudod, mit? Leszarom, bárhogy végződik. Bízom Andrásban. Nem
akarom azért elcseszni, mert az első kudarccal végződött. Úgy, ahogy te is
mondtad nekem...
- A legjobb döntést hoztad...
- És gyereket is akarok... - teszi hozzá a szavamba vágva. Olyan, mint
egy kisdiák, aki csak sorolja és sorolja az álmait. - Veszünk egy közös nagy
házat. Lesz kertünk, ahol majd a lurkók játszanak, és még az is jót tesz
majd, hogy pár évig nem dolgozom, mert agyfaszt kapok már itt sokszor. -
Felnevet. - Inkább a gyerekemet nevelem, mint a sok idiótát. - Végre
lélegzetvételnyi szünetet tart. - Szeret engem. Nemcsak az a fontos, hogy
mi szeressünk, hanem hogy viszont legyünk szeretve. Hiába jönne más,
akiért jobban odavagyok, ha az nem látná bennem az istennőt. Ez csak
egyre mélyebb lesz, érzem.
- Úgy legyen! - szorítom meg az ujjait.
- Leszel a tanúm?
- Naná.
- És kell majd egy üres szék... Áginak...
Elcsuklik a hangja.
- Lesz üres szék, Anikó... Lesz.
 ***
Vidám hangulatban fejezzük be az ebédet, Anikó már arról faggat, hogy
szerintem illik-e a másodikra is fehér habos-babos menyasszonyi ruhát
felvenni.
- Mindenképp! - ölelem őt át. - Ha azt akarsz, akkor igen. Ha fekete
kisestélyit, akkor azt. Többé senki sem szólhat bele, mit tegyél.
Hálásan néz rám, majd az irányt az irodába vesszük. Az asztalunkhoz
érve még egyszer utoljára ránézek a hírfolyamra. Kővé válók. Egy spanyol
lap online megfelelője jön fel, a kezdőkép pedig Raul pszichiátere.
Úgy érzem, el fogok ájulni. Alig kapok levegőt, a zsigereimben érzem,
hogy ki kell derítenem, mit keres ez a portré a címoldalon.
A következő, amit felfogok, hogy bár minden színes, a fotó fekete-fehér.
A cikk első sora még látszik:

Dr. Miquel Salvador (1950-2024)

Ne!

***
- Brigi! Hallod? Mi van? - Egyszerűen nem tudok megszólalni. Semmit
nem jelent nekem ez az ember, de olyan rossz érzés fog el, hogy teljesen
lebénulok. - Brigitta! - formed rám Anikó.
Felé fordítom a kijelzőt. Jó ideig nézi, majd felhúzza a vállát.
- Szerintem elugrott, amit mutatni akartál, mert csak egy idegen fazont
látok.
- Ő Raul pszichiátere. És szerintem meghalt.
- Vele beszéltél Sevillában?
- Igen.
 - De hogy kerül ide az oldaladra?
- Most mondtam, hogy minden spanyol hülyeséget feldob. Ezt a
napilapot is állandóan beteszik nekem ide. Gondolom, ez a mai... És ez a
címlap...
- Nyisd meg!
Nem kell kétszer mondania, azonnal rákattintok, miközben próbálunk
nyugodtan helyet foglalni az asztalnál.
Az oldal automatikus fordítást kínál fel magyarra, amit el is fogadok.

Dr. Miquel Salvador (1950-2024)

Váratlanul, tragikus körülmények között elhunyt az ismert, közkedvelt

pszichiáter, dr. Miquel Salvador. A professzornak megannyi páciens lehet
hálás, hiszen elhivatottan dolgozott a mentális problémákkal küzdők
egészségéért. Számtalan tanulmányt írt, melyekből szakkönyv is megjelent.
A szakma szerint a legjobban ő látta át és értette meg az elme betegségeit,
bár a professzor egyszer egy interjúban viccesen megjegyezte: „Túl sokat
képzelnek rólam. Sem a világ, sem én, de egy szakember sem lesz soha
képes megérteni ezeket az embereket. Úgy, ahogy ők sem értenek minket. De
nem is kell őket megértenünk. Kezelnünk kell őket! Azt viszont mindenáron,
mert különben elszabadul a pokol náluk. A mi feladatunk segítséget nyújtani
abban, hogy a lehetőségekhez mérten normális életet élhessenek ezek az
emberek, akik sokszor nagyon is sokat szenvednek önmaguktól.”
A pszichiátert, akinek jő néhány közismert ember is betege volt, tegnap
éjjel találták holtan a lakásában. Az első vizsgálatok alapján azt feltételezik,
hogy öngyilkos lett, ám tekintettel arra, hogy hány mentálisan sérült ember
vette körül, nem zárható ki az idegenkezűség sem.

Mi van?
 Az egész testem csupa lúdbőr, érzem, ahogy Anikó megfogja az
alkaromat.
A megérzés olyan dolog a nőknél, amiben vakon hisznek. Hisznek benne,
mert a jóisten, miközben alkotta őket, a fülükbe súgta: ez csak nektek jár.
Szeretnék nem hinni a megérzésnek.
Szeretném messzire űzni az elmémből.
Szeretném kimosni az elmúlt heteket.
Sevillát...
Rault...
A szenvedélyt...
Kimosni mindent, mert érzem, hogy hamarosan tisztábban fogok látni,
mint valaha is reméltem, hogy látok majd.
- Nem ír mást? - suttogja a kérdést Anikó.
- De.

Bár a többi pszichiáter felnézett rá, ki is figurázták olykor, mert azt állította,
egy őrültnél senki sem okosabb. Hozzátette, ha valakire ő rásüti a
„lángelme” jelzőt, az az ember mindennél veszélyesebb. Tisztában van vele,
hogy ez egy elismerő méltatás, és nem illik egy mentálisan beteg emberre,
de egyszerűen nem lehet másképp fogalmazni, mert válóban akadnák
zsenik. Lebilincselő lángelmék, akiket ő sem tud kiismerni vagy követni, és
akiktől igenis tart. Aki egy ilyen ember közelébe kerül, annak csak azt tudja
tanácsolni, hogy fusson! Hátra se nézzen!

Azt a jó büdös...
Ne, ne, ne!
Elfogok ájulni!
Ébresszen fel valaki!
 Roppanásra eszmélek, a mobil esett ki a kezemből. Anikó felkapja,
körbenéz, hogy figyel-e minket valaki, de én mozdulni sem bírok.
Gyilkos.
Ő tette!
Dehogy gyilkos!
Öngyilkosság volt.
Egy pszichiáter nem lesz öngyilkos.
- Brigi, jól vagy?
- Nem. Baromira nem vagyok jól.
Érzem, ahogy a sevillai napsugarak a bőrömhöz érnek... Ahogy annak a
kendőnek, amit ő adott nekem, a rojtja a felkaromra siklik... Ahogy a keze
szorosan átfog... Az illatát, ami örökre az orromban maradt... Hallom a
madarak csicsergését az alcazari kertben... A szökőkút csobogását... A
nevetését... A suttogását... A szavait, melyek meggyőzőbbek, mint a józan
ész.
- Mondj már valamit!
- Szerintem Raul ölte meg...
- Brigi! Ne csináld már! - Anikó szemébe nézek, és talán magamnak is
most először ismerem be, hogy megvezetett.
- Nekem pontosan ezt mondta a doki. Hogy fussak. Meneküljek. Meg
hogy zseni... Lángelme... Ebben a riportjában Raulról beszél. Talán még sok
„Raulja” volt, de az én Raulom is benne volt ebben a csoportban.
Az én Raulom.
- Ez egyáltalán nem biztos.
- Meghalt az anyja... Különös körülmények között... A barátnője...
Különös körülmények között... És most az orvosa... Különös körülmények
között. Nem voltak itt balesetek vagy öngyilkosságok.
- Ha dulakodtak volna, annak nyoma lenne...
 - Nem, Anikó. Te nem láttad, milyen tud lenni. Rávenne bármire...
Elveszíted a külvilágot a jelenlétében. Hipnotizál. Ráadásul okos, így egy
sima csellel is begyógyszerezhette a dokit.
-Brigi...
- Nem maradhatok tovább vak! - csattanok fel hangosan, mire az egyik
kollégánk odafordul hozzánk. - Nem ámíthatom magam azzal, hogy egy
fantasztikus ember... Mert egy őrült. Gyilkos! És ki tudja, mennyire voltam
attól, hogy velem is végezzen?!
Anikó megdörzsöli az arcát, azt hiszem, még ő sem igazán hiszi el ezt az
egészet.
- Atyaég! - Másodpercekkel később folytatja. - Tudja, hol laksz?
- Nem, dehogy. - Kényszeredetten felnevetek. - Sosem kérdezett. Nem
akart tudni az életemről. Csak én néha magamtól felidéztem egy-két dolgot.
De sosem kérdezett a családomról, Budapestről. Nem röhej? Mi nem
beszélgettünk, legfeljebb dugtunk, meg ő beszélt.
- Ha röhej, ha nem, most ez így a jó. Szerencsére nem tudja, hol talál
meg.
- Szeret... - suttogom.
- Micsoda?
- Azt mondta: te amo. Persze előtte azt is, hogy talán nem is...
Anikó fintorog egyet.
- Elég zakkant.
- És én azt mondtam: szeretlek. És előtte, hogy talán nem is...
Anikó kihúzza magát, a fejét pedig oldalra dönti. Amikor elsírom magam,
mellém húzza a székét, a fejemet pedig a vállára vonja.
- Jól van... Sírd ki magad!
 47. FEJEZET

Elkéredzkedtem a munkából. Délután átjött Anikó, próbáltuk átbeszélni

mindazt, ami nyitva maradt, de kótyagos vagyok a folytonos
gondolkodástól.
Újra és újra végigpörgetek mindent, és mindig ugyanoda lyukadok ki.
Este van, Anikó szedelődzködik, most indul haza. Szerencsére András
nagyon megértő volt a dologgal kapcsolatban, sőt azt mondta, ha segítségre
van szükség, áll a rendelkezésünkre.
Amikor csippan a telefonom, Anikó hátranéz.
- Messenger?
Remegő kézzel nyitom meg a esetet. A remegésem pedig csak fokozódik,
amikor látom, hogy Raul írt.
Tejó ég! Mit csináljak?
Elolvassa az ember egy gyilkos üzenetét?
Hagyjam figyelmen kívül?
Ha nem nézem meg, életem végéig ezen fogok kattogni.
- Ő írt?
Anikó visszalép, és megáll mellém. Ezt biztatásnak veszem, hogy el kell
olvasnunk, mit írt.

Julio Iglesias.
El Amor.

Ez egy linkként jelenik meg, nem is igazán értem. Pár sorral lejjebb
folytatódik:

El amor...
 a veces nunca ilega porque pasa sin ilamar...

Többször elolvasom a számomra értelmezhetetlen sorokat. Csaknem

kiejtem a kezemből a telefont ijedtemben, amikor újabb üzenet érkezik tőle.

A szerelem...
Van, hogy soha nem talál rád, mert szó nélkül elmegy melletted...

Tehát lefordította.
De miért küldi ezt?
Bizonytalan vagyok, főképp, mert tudom, hogy jelenleg ő is itt van a
Messengeren, és talán várja, hogy válaszoljak. Anikó riaszt meg.
- Nyisd meg a linket!
- Ne! És ha valami... Nem tudom. Valami rossz...
- Ez egy YouTube-link, te! Ráadásul Julio Iglesias. Nagy baj nem
történhet.
Fontolgatom még pár másodpercig a dolgot, de végül kattintok. Valóban
egy dal indul el. Egy gyönyörű dal, „El Amor” címmel. Raul fordításából
már azt is tudom, hogy az „el amor” azt jelenti, „a szerelem”.
Sevillában vagyok. Nincs mellettem Anikó, csak a hatalmas tér és egy
lágy fuvallat. A forró levegő játszik velem... Egyszer kellemetlenül éget,
máskor pedig jó érzés, hogy átjár. Érintések simogatnak és csókok
kényeztetnek. Különböző korok stílusai nevetnek rám, mintha
versengenének, hogy melyikük fog jobban tetszeni nekem. Táncoslány,
kinek a flamenco közben eltorzult arca mutatja a lelki fájdalmat. Egy
pincér, ahogy mosollyal az arcán elénk helyez egy tálca tapast... A kanca,
amelyik engedelmesen követte Raul csődörét... Az erdő... A fák, a levelek...
A homok és az óceán... Egy szűk utca, csodás balkonok, virágok és káosz.
Két erkély, melyen kihajolva megcsókolhatja egymást férfi és nő...
 Újra mindent átélek a dalt hallva, miközben búcsúzom. Ha eddig volt is
bennem remény, tudom, hogy ezt az üzenetet Raul elköszönésképpen írta. A
keserűség kézzelfogható benne, félek, nem csak a szerelem érzésétől
búcsúzik.
Amikor vége a dalnak, a gyomrom összeugrik. Mintha valaki más terhét
cipelném a vállamon. Nem tudom megmagyarázni, de megbénít ez a
pillanat.
Anikó szavak nélkül próbál vigasztalni, de valójában egyikünk sem érti,
mi zajlik. Mindaddig, míg meg nem érkezik az újabb üzenete. Az utolsó.

Későn mentél haza. Szerelem nélkül akarni valakit iszonyú fájdalmas.

Fájdalmas, mert érzed, hogy tulajdonképpen nincs hozzá jogod. Hogy
hazudtam-e, nem firtatom. Kinek ez hazugság, kinek az... Igen. Cselekedtem
helytelenül, tettem rosszat. A pszichopaták már csak ilyenek. Sokszor az
ellen fordulnak, akik a legközelebb állnak hozzájuk. És most te állsz a
legközelebb hozzám, azt pedig nem tudnám elviselni, ha... Egyetlen igaz
mondat biztos volt abban, amit mondtam: nem tudnálak bántani. És nem is
foglak.
Odaát találkozunk...
Erős paprikám.
Mi media naranja...

Egyszerűen nem hiszem el, amit olvasok. Rákattintok, bár nem tudom,
mit válaszolhatnék, de nincs is értelme gondolkodnom, mert azonnal tiltva
lettem.
- Letiltott... - suttogom. Anikó rémült arcát elnézve kezdem sejteni, hogy
nem gondolom túl a dolgokat. - Ugye ez nem azt jelenti, hogy valami kárt
tesz magában?
- Nem tudom...
 - Szóval ő ölte meg az orvost? Meg a barátnőjét?
- Gyere ide! - tárja szét a kezét. - Nem tudok mit mondani, Brigi.
Sajnálom.
- Megöli magát. Ugye?
 48. FEJEZET

Talán nevezhető szerelemnek az, amikor minden magyarázat nélkül érzed,

hogy a másik már nincs. Amikor az űr, amit a hiánya okoz, betölthetetlen.
Napok óta nincs hír felőle, és míg az első órákban mindent tudni
szerettem volna, mostanra letettem róla. Meg akarom őrizni Rault az
elmémben annak, aki nekem volt. FÉRFINAK. Számomra nem egy beteg
elme volt, hanem egészen különleges személy.
Nem furcsa? Ugyanaz a véleményem róla, mint a pszichiáterének.
Meggyőződéssel gondolok rá múlt időben, még akkor is, ha Raul örök
időkre létezni fog számomra, és nem tudhatom száz százalékkal biztosra,
hogy mi történt vele.
Létezni fog ő is, és a szenvedélyünk emléke is Sevillában.
TE RECUERDAS DE NOSOTROS?
EMLÉKSZEL RÁNK?
 Utolsó levél hozzád...

Örült, bolondos Angelikánk... Köszönöm a barátságodat. Minden bátorító és

ébresztő szavad, ami valaha elhangzott tőled. Hogy még nem is ismertél, de
eljöttél a legelső könyvbemutatómra, és egyből úgy beszéltél velem, mintha
tök természetes lenne, hogy mi innentől egy csónakban evezünk. Mert így
volt. Egy csónakban ültünk, néha én húztam erősebben, néha te, de
haladtunk. Karrierben, barátságban... Mindenben... Jó irányba...
Most, hogy már nem vagy velünk, tudnod kell, hogy mindennap
gondolunk rád. Többször hallgatom meg a rég küldött hangüzeneteidet,
mint kellene, és most is végig hallottam a hangod, amikor írtam. Heteken
keresztül velem voltál. Valamikor ezt mondtad: „Te, Borsi, ezt nehogy leírd
már!” Aztán meg ezt: „Fasza! Ez nem is igaz. Mondjuk, jól hangzik,
úgyhogy adj neki!”
Szinte hallom, ahogy mindenbe belekötsz, mégis mindenen nevetsz, és
dicséred. Sőt, megjegyzed: „írd azt, hogy az az Ági magas volt, hosszú
combú, szőke hajzuhataggal, nagy zöld szemmel, tökéletes hátsóval...”
Megannyiszor visszafogtam magam, és nem írtam le, amit gondoltam,
hogy miként reagálnád le. Leginkább azért nem, hogy az azoké maradjon,
akik közel voltunk hozzád. Pár kollégád úgyis elmosolyodik majd sokszor,
és felidéz magában egy- egy emléket.
Hiányzol. Nemcsak nekem, hanem minden kortársadnak, a kiadóban a
fiúknak-lányoknak, és az olvasóknak is.
Akárhányszor megyek be a kiadóba, a bejáratnál elhelyezett emlékfalon
lógó hatalmas fotódnak odaköszönök: „Helló, Angelika!” Nem fájdalommal
telve, hanem pont ugyanazzal a hangsúllyal, mint amikor valóban
találkoztunk. Én ezt mondtam rendszerint: „Helló, Angelika!”, te pedig ezt:
„Na hi, baby!”
Tudom, hogy már sosem lesz olyan nélküled, mint veled volt. Pedig még
jöttem neked egy kávéval: „Borsi! Ha meggyógyulok, iszom a fasza
kávédból a még faszább teraszodon.” Szinte biztos vagyok benne, hogy szó
szerint így mondtad. Emlékszem. És mindig is emlékezni fogok.

Ölelés: Borsa
 Drága Angelika!

Még most sem találom a szavakat... Annyira igazságtalan, ami történt...

Nagyon hiányzol.
Szinte a nem létező nővérem voltál. A nővérem, akinek a szeretetét sosem
kérdőjeleztem meg, és akinek az intő szavára mindig odafigyeltem. Ha te
dorgáltál meg, az szíven ütött, mert tudtam, jót akarsz nekem. Mégsem volt
könnyű követni a tanácsaidat, mert mérhetetlen bátorságra lett volna
hozzájuk szükség, ami benned megvolt, de belőlem hiányzott.
Felfoghatatlan, hogy nem lesznek már közös író-olvasó találkozóink,
csajos vásárlások, nyaralások a lányainkkal, sem több római vakáció...
Sok mindenben egymás ellentétei voltunk, és talán emiatt nem értettünk
olykor egyet, de mégis folyton visszataláltunk egymáshoz. Egyszer, amikor
mérges voltál rám, azt mondtad nekem: „Nem tudok rád haragudni, mert
szeretlek. Szeretlek, mert habár hülye vagy, akkora szíved van, hogy az
egész világ beleférne, és tudom, hogy akarattal senkit sem bántanál meg.”
Sajnálom, hogy én akkor nem mondtam el neked, miért is tartottalak
rendkívüli egyéniségnek, aki nélkül nem lehetnék ma az, aki vagyok. Példát
állítottál sokunk számára a rendíthetetlen kitartásoddal, amihez az utolsó
percig hű maradtál.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettelek, és része lehettem az életed
egy fejezetének. Pótolhatatlan barát voltál, akit szeretek, és akinek a hiánya
a mai napig mardos, de tudom, hogy most is itt vagy velünk, mert amikor
rutinból cselekednék, hallom a figyelmeztető hangod. Ilyenkor eszembe jut
az első találkozásunk. Akkor az volt az érzésem, mi már ismerjük egymást
valahonnan, nem akkor találkoztunk először. Ebbe az érzésbe kapaszkodom
most is... Mert remélem, hogy újra megtaláljuk majd egymást... Egyszer...
Valamikor... Valahol.

Addig is ölellek: Erzsó