A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Kendall Ryan: The Boyfriend Effect (Frisky Business #1), 2020

Copyright © 2017. The Boyfriend Effect by Kendall Ryan.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.

Hungarian translation © Medgyesi Csilla

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Szeress és hazudj, 2018
Szeress és akarj, 2019
Szerelem első érintésre, 2019
Szeretni mindenáron, 2019
Az éjszaka ura, 2019
Fagyos szenvedély, 2020
Tüzes szenvedély, 2020
Szexi szelfi, 2020
A szobatárs (Társas játék 1.), 2020
A játszótárs (Társas játék 2.), 2021
A lakótárs (Társas játék 3.), 2021
A lelki társ (Társas játék 4.), 2021

Fordította: Medgyesi Csilla

Borítóterv: Faniszló Ádám, Fehér Zsanett
További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Fodor Zsuzsa
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
 admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5702-20-6
 ELSŐ FEJEZET

Hayes

Szeretném azt állítani, hogy összeszedtem magam, és minden a

terveim szerint alakul.
De, ha látjátok, ahogy éppen itt álldogálok a járdán egy szál
bokszerben – Isten és mindenki más szeme láttára –, akkor
tudjátok, hogy csak kamuzom.
Az immár exbarátnőm az első emeleti lakása erkélyén áll,
dühösen mered le rám, miközben csupán egy barackszín
selyemköntöst visel. Leeresztette a haját, arca vörös a dühtől, de
nem sír.
– Te gazember! – visítja Samantha, és utánam hajít egy újabb
halom ruhát. Az egyik zoknim fennakad egy faágon.
Felkapom a pólómat a járdáról, és magamra rángatom. Május
van, de még mindig hűvösek a reggelek, és a hideg levegő csípi
a pucér bőrömet.
A cipőm a következő – egyenként dobja le a két darabot. Az
egyik az úttesten landol, de megvárom, amíg elmegy a busz,
hogy felvehessem az aszfaltról.
Felnézek Samanthára, lélekben felkészülök rá, mi lesz a
következő darab. A laptoptáskámat tartja a kezében. Basszus.
Természetesen a laptopommal együtt, mivel tegnap egyenesen
idejöttem munka után.
A szomszédok közül néhányan kijöttek az erkélyre, hogy
lássák, mi ez a cirkusz. Lenyelem a büszkeségemet, és
mosolyogva biccentek Mrs. Hendricksonnak a 202-es lakásból.
Elkerekedik a szeme a meglepetéstől.
– Jézusom, Sam, ne hülyéskedj! – kiáltok fel.
A laptoptáskám lerepül az erkélyről, és hangos csattanással
landol a járdán. A laptopomnak annyi.
Fogalmam sincs, mi ütött Samanthába. Szexszel ébresztett –
ami jó jel, igaz? Csak két hónapja járunk, de azt hittem, hogy jól
mennek a dolgok. Kiderült, hogy szart se tudok.
Talán csak egy utolsó menetet akart? Valamit, ami majd
emlékezteti rám?
Basszus, mekkorát tévedtem.
Megdörzsölöm az arcomat.
– Soha nem fogsz elköteleződni – vág vissza, és remeg a
hangja a dühtől.
Ez nem igaz. Ugyanazt a fajta gabonapelyhet eszem tizenkét
éve. Tudok egyet és mást az elköteleződésről. De nem ez a
megfelelő alkalom arra, hogy felhívjam rá a figyelmét.
A szex után összegömbölyödött a párnáján, és lágy tekintettel
rám nézett.
– Szerinted merre tart a kapcsolatunk?
Mellkasomra tette a kezét, ujjai hegyével lusta köröket rajzolt
a bőrömre.
Bevallottam neki az igazat, hogy nem tudom biztosan, de
szeretek vele lógni. Nyilvánvalóan rossz válasz volt.
Samantha hirtelen felült, és húzta magával a paplant is, hogy
eltakarja vele a meztelen mellét.
– Ezt nevezed te annak? Együtt lógás?
– Nem, persze, hogy nem – visszakoztam ösztönösen.
– Mindjárt harmincéves leszek, Hayes – sandított rám.
Én is hamarosan harmincéves leszek, de nem igazán
értettem, hogy ennek mi köze a korunkhoz.
– Többet akarok – ráncolta a homlokát. – Kapcsolatot. Valódi
elköteleződést. Házasságot. Gyerekeket. Családot.
Innen aztán gyorsan tovább romlottak a dolgok.
Két hónapja ismertem őt, szóval azt hittem, hogy csak alkalmi
a kapcsolatunk. Még be sem mutattam a nagymamámnak, aki
velem él. A pokolba, Samantha mindössze egyszer tette be a
lábát a lakásomba. Soha nem töltötte ott az éjszakát, amire
egyébként megvető rendszerességgel emlékeztetett is.
Egy újabb szomszéd dugja ki a fejét az ablakon,
kávésbögrével az egyik, és egy ugató kutyával a másik kezében.
Autók húznak el mellettem, némelyik lelassít, hogy figyelje a
kibontakozó drámát. Nem mondhatnám, hogy hibáztatom őket.
Régóta nem kezdtem ilyen izgalmas módon a péntek reggelt.
Végül a farmerem is lerepül az erkélyről, és ugrok, hogy
elkapjam. A mobiltelefonom még mindig a zsebében van, és
csodával határos módon sértetlen. Felhúzom a farmeremet, és
belebújok a teniszcipőmbe, amelyet már megmentettem.
Samantha egyetlen szó nélkül bemasírozik a lakásba, és
becsapja maga mögött az üvegajtót.
Mrs. Hendricksen is elindul befelé.
Vége a műsornak, emberek. Nincs itt már semmi látnivaló.
Felkapom a laptoptáskámat a járdáról, és elindulok lefelé az
utcán. Megállok a sarkon lévő benzinkútnál, és veszek
magamnak egy pocsék kávét, aztán megyek megkeresni a
kocsimat. Samantha Chicago egyik forgalmas kerületében lakik,
ahol soha nem lehet leparkolni. De tegnap este szerencsém volt,
és két tömbbel távolabb hagytam az autómat. Marokra fogom a
meleg poharat, és elindulok a Lexusom felé.
Miután odaérek, behajítom a hátsó ülésre a laptoptáskát az
összetört laptoppal. Éppen kihajtok az útra, amikor megszólal a
mobilom. Feltételezem, hogy Samantha az, és arra gondolok,
hogy talán folytatni akarja a veszekedést, így majdnem fel sem
veszem. De a WOLFIE név olvasható a kijelzőn.
Felnyögök magamban, felveszem, és kihangosítom a telefont.
– Szia, haver. Mizu? – kérdezem, miután belekortyoltam az
undorító kávéba.
– Szívességre van szükségem – feleli morogva hangon.
Semmi helló. Semmi jó reggelt. Tipikus Wolfie.
De a gazember tudja, hogy bármit megteszek érte. Ahogyan ő
is értem. Ezért is hagyom, hogy megússza ezt a bunkó
viselkedést.
– Vagy két éve ez az első szabadnapom, seggfej!
– Tudom, tudom – kuncogja.
Forgatom a szememet.
– Mi lenne az a szívesség?
Nincs értelme vitatkozni vele. Meg fogom tenni, bármire is
van szüksége.
– Azt akarom, hogy nézz rá Marenre.
Ezt az egyet kivéve.
Maren Wolfie kishúga. Tavaly végezte el a főiskolát, szociális
munkás lett. Jó kislány. Segíteni akar másoknak. Jobbá tenni a
világot.
Az a probléma, hogy soha nem úgy éreztem Maren Cox iránt,
ahogyan kellene. Ideges vagyok a társaságában, mint egy
állatkerti oroszlán közvetlenül etetés előtt.
– Itt vagy még? – kérdezi Wolfie, mivel nem válaszoltam.
– Itt vagyok.
Nagyot sóhajt.
– Maren beteg. Nem is ment ma dolgozni. Beugranál hozzá, és
ránéznél a kedvemért?
Eszembe jut az összes olyan alkalom, amikor Wolfie vagy
Maren felhívott, hogy szívességet kérjen – például amikor
Maren kizárta magát a lakásból, vagy lerobbant az autója az út
szélén, vagy amikor elpusztult az aranyhala, és nem volt szíve
lehúzni a vécén. Micsoda átkozott zűrzavar!
Emlékszem, hogy milyen volt Maren gyerekként azzal a
hatalmas szemével, ahogy mindig mosolygott, mindig lemaradt
mögöttünk pár lépéssel, és kiabált utánunk, hogy várjuk meg.
Maren természetesen egészen másképpen néz ki manapság.
Huszonöt éves, és igencsak csinos nővé érett. Ahányszor a
közelében vagyok, kényszerítenem kell magam, hogy
elfordítsam a tekintetemet telt melléről, buja ajkairól, és arról a
hosszú, formás lábáról.
Ott voltam vele a huszonegyedik születésnapjának éjszakáján,
hátrafogtam a haját, amikor kihányt a kocsi ablakán. Ott voltam
vele, amikor először összetört a szíve, amikor a seggfej pasija
kidobta őt hat hónapnyi együtt járás után. Bosszús sóhajjal
magamhoz öleltem, és zokogni kezdett, amitől még rosszabbul
éreztem magam.
De ez mind semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amelyet
akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy a pasi úgy szakított
vele, hogy előbb elvette a szüzességét. Legszívesebben
levadásztam és kasztráltam volna a rohadékot. Azt akartam,
hogy szenvedjen. De természetesen megígértem az összetört
szívű Marennek, hogy semmi ilyesmit nem csinálok. Ehelyett
néznem kellett, ahogy hetekig sírt a seggfej után.
– Miért nem mész el te hozzá? – kérdezem, bár tudom a
választ.
Wolfie felsóhajt.
– Leltározunk. Caleb, Connor és Ever is itt van öt óra óta.
Nagyot nyelek, szarul érzem magam, mert nekem is ott
kellene lennem.
A legjobb barátaimmal közösen van egy játékboltunk, a
Pajkos játszmák. Igen, olyan fajta játékokról van szó. A nagyon
is felnőtteknek valókról. Az üzletünk a szenvedélyem, de évek
óta nem volt egyetlen szabadnapom sem. A partnereim
ragaszkodtak hozzá, hogy kivegyek egy napot végre – csináljak
magamnak egy hosszú hétvégét. Gyakorlatilag kényszerítettek
rá.
– Nincs senki, akiben jobban megbíznék – teszi hozzá Wolfie.
Wolfie olyan, mintha a családom lenne, vagyis Maren is az.
Megesküdtem a barátomnak, és soha nem élnék vissza a
bizalmával.
Nehéz gyerekkoruk volt. Wolfie mindent megtett Marenért.
Amikor az apjuk elitta a fizetését, Wolfie volt az, aki vállalt egy
második állást is a középiskola utolsó évében. Miközben mi
videójátékot játszottunk, és a kosárpályán hülyéskedtünk, addig
ő a koszos edényeket szedte le az étteremben, hogy fizesse
Maren balettleckéit és iskolaszereit.
– Ja, megteszem – közöltem hosszú szünet után.
Wolfie nagyon lojális, ugyanakkor mindig is magának való
volt. A srác ritkán telefonál vagy SMS-ezik, kivéve, ha szüksége
van valamire, de ő az első, aki önként jelentkezik, ha valaki
szívességet kér.
– Kösz, haver. Jövök neked eggyel.
Felmordulok, és bontom a vonalat. Tizenöt perccel később
behajtok a házunk alatti mélygarázsba.
Rosie, a nagymamám és lakótársam rám mosolyog, amikor
kinyitom az ajtót, és belépek a konyhába.
– Tényleg rábeszéltek, mi?
– Mire?
– Kivetettek veled egy szabadnapot.
– Ó, úgy van – túrok a hajamba. – Ja, megtették – eresztek el
egy humortalan kuncogást.
Kitölt egy csésze kávét, és a kezembe nyomja.
– Azt hittem, hogy tovább ágyban maradsz. Korán fenn vagy.
Biccentek, elveszem tőle a kávésbögrét, és úgy döntök,
megkímélem őt a reggeli szakítás részleteitől.
– Wolfie megkért, hogy ugorjak be Marenhez. Beteg, azt
hiszem.
Rosie elismerően szusszant.
– Jó barát vagy.
– Gondolom.
Kuncog, és megpaskolja a karomat.
 – Később találkozom Marge-zsal. Kimegyünk a termelői
piacra.
– Óvatos légy.
A nagymamám még mindig vezet, és vegyesek ezzel
kapcsolatban az érzéseim.
– Ne aggódj annyit – nevetgél újra. – Találkozol ma azzal a
lánnyal?
Megrázom a fejemet.
– Szakítottunk.
Rosie felvonja egyik ezüstös szemöldökét.
– Gyorsan váltogatod őket. Remélem, tudod, hogy mit
csinálsz.
Én? Fogalmam sincs.
Végre embernek érzem magam, mihelyt megiszom a
kávémat. Gondolhatnátok, hogy összezavart, hogy Sam ilyen
látványosan kidobott, és némileg így is van. De nem annyira
Sam miatt, hanem inkább azért, mert kezdek észrevenni
bizonyos mintát.
Egyetlen kapcsolatom sem tartott pár hétnél, legfeljebb pár
hónapnál tovább. És én vagyok bennük az egyetlen közös
nevező. Sam rátapintott a lényegre – majdnem harmincéves
vagyok, ami ugyan nem számít kimondottan idősnek, de épp
eléggé felnőttnek mondható.
Miért nem vagyok képes működő kapcsolatra? Izgat a kérdés,
de nem állok még készen arra, hogy megtudjam a választ.
Magamra csukom a hálószobaajtóm, és belépek az onnan
nyíló fürdőszobába. A legmelegebbre állítom a vizet, és beállok
a zuhany alá. Beszappanozom magam, és lemosom magamról
Samantha illatát.
Felveszek egy tiszta pólót, egy másik farmert, aztán
megfogom a kulcsaimat és a telefonomat. Megpuszilom nagyi
arcát, és elindulok.
Maren lakása régi épületek hosszú sorának egyikében
található, amelyeket a nyolcvanas években alakítottak át
kétlakásos társasházakká. Megfizethető a bérleti díj, és rengeteg
parkolóhely van az utcában. A háza előtt parkolok le, és
kiszállok az autóból.
Bekopogok az ajtaján, ami szinte azonnal ki is nyílik. Maren
jóganadrágot és pólót visel, kócos kontyba fogta össze hosszú,
sötét haját. Csak százhatvanöt centi magas, éppen hogy az
államig ér.
– Hayes.
Elmosolyodik, amikor meglát, és lábujjhegyre áll, hogy
megöleljen. Nyakam köré fonja a karját, és magához húz.
A derekára teszem a kezemet, egyszer megpaskolom, aztán
eleresztem, mert muszáj kissé eltávolodnom tőle.
Nem vetné magát ilyen lelkesen a karomba, ha ismerné az
összes mocskos gondolatot, amely megfordul a fejemben,
amikor így a mellkasomhoz szorítja puha cicijét. De Maren
mindig is olyan gyengéd volt. Mindenkivel ilyen. Nem hiszem,
hogy érti a személyes tér fogalmát, szóval igyekszem semmit
sem belemagyarázni az ölelésbe.
Mosolyogva megkérdezi:
– Mit keresel itt?
– Wolfie küldött. Azt mondta, beteg vagy.
De Maren nem látszik betegnek. Rózsás az arca, és még
mindig mosolyog.
Elkerekedik a szeme, és elpirul.
– Ah, nem. Nem vagyok az.
Kényelmetlenül toporgok a tornácon.
– Azt mondta, hogy beteget jelentettél a munkahelyeden.
Maren ismét a szemembe néz. Ragyogó smaradgszínű a
szeme, a közepe pedig olyan, mintha aranyló őszi leveleket
öntöttek volna le olvadt tejcsokoládéval. Hivatalosan
mogyoróbarnának hívják, de ez túl egyszerű szó arra, hogy
kifejezze mindazt az életet és mélységet, amelyet látok, amikor
a szemébe nézek.
Sok mindent érzek Marennel kapcsolatban. Zavart. Nem
helyénvaló vágyat. És bosszúságot – mert soha nem éreztem
úgy iránta, ahogyan kellett volna.
– Nos, ez a része igaz.
– Beavatnál?
Felnyög.
– Akkor akár előbb be is jöhetsz.
Követem az egy hálószobás lakásba. Nem puccos, de tiszta, és
mindig rendes. Egy szürke kanapé áll a nappaliban egy színes
szőnyegen. Mindenféle cserepes növény sorakozik az
ablakpárkányon, és makulátlan az apró konyhája.
– Kávét? – kérdezi.
– Nem kérek, kösz.
Maren elindul a nappaliba, és mintha sántítana egy kicsit, de
letelepedik a kanapéra, mielőtt megbizonyosodhatnék róla,
hogy jól láttam.
Leülök mellé.
 – Beszélj, galambom.
Évek óta így becézem, mert olyan gyönyörű és ártatlan, mint
egy fehér galamb.
– Ez annyira kínos – ráncolja össze a homlokát, és az ajkába
harap.
A szája szó szerint tökéletes. Meg akarom csókolni. És aztán
megbaszni.
Ugye világos már, hogy mi a probléma?
Ha Wolfie megtudná, hogy miket gondolok a húgával
kapcsolatban, akkor levágná a tökeimet, és ledugná őket a
torkomon. És meg is érdemelném. Mindenki tudja, hogy a
lánytestvérek tabuk, és szigorúan betartjuk ezt a szabályt.
Muszáj – nem csupán barátok vagyunk, a legjobb barátok,
ráadásul üzlettársak is. Az egyetlen lehetőségem, ha illendően
viselkedem Marennel.
Önelégülten vigyorgok.
– Akarsz hallani valami kínosat? Akkor mesélek neked a
reggelemről, és arról, hogy miért voltam szinte teljesen pucér a
Halsted Streeten, ha te is megosztod velem a sztoridat.
Elkerekedik a szeme.
– Mi a franc? – kérdezi nevetve.
– Akarod, hogy én kezdjem?
Bólint.
Elmesélem neki, hogyan lökött ki Samantha az ágyból, aztán
kizavart a lakásból egy szál bokszerben. Mesélek neki a
szomszédokról, akik az ablakukból figyeltek. A kölykökről
pizsamában, akik mutogattak, és nevettek.
De tévedtem, ha szimpátiát vártam Marentől.
 Az öklébe nevet, csillog a szeme.
– Esküszöm, Hayes, soha nem láttam még senkit, akinek
ennyire ne legyen szerencséje a nőkkel.
Nem mondod?
– Tudom, hidd el.
Megcsóválja a fejét.
– Egy szép nap majd a szárnyaim alá veszlek, és megtanítalak
rá, hogyan kell megfelelő partnerré válni.
Kirobban belőlem a nevetés.
– Amikor csak akarod. De először is áruld el, miért lógsz a
munkából, és hazudsz a bátyádnak?
Lehorgasztja a fejét.
– Volt egy kis balesetem.
Nagyot dobban a szívem.
– Autóbaleset?
Megrázza a fejét, de még mindig nem néz a szemembe.
– Gyantabaleset.
Összehúzom a szememet.
– Egy micsoda?
Idegesen felnevet, és ismét elpirul a csinos arca. Rászorítja az
egyik kezét.
– Meg akartam spórolni egy kis pénzt. Így ahelyett, hogy
elmentem volna a szalonba, ahol a bikinivonalat szoktam
gyantáztatni… Vettem egy itthon használatos készletet. De, azt
hiszem, túlságosan felforrósítottam a gyantát.
Francba! És még azt hittem, hogy durván kezdődött a
reggelem, de az semmi ahhoz a kínszenvedéshez képest,
amelyet most érzek, ahogy itt ülök ezzel a vonzó lánnyal
szemben, aki azt meséli, hogy leégette a punciját forró
gyantával.
– Basszus. Jól vagy? – kényszerítem ki magamból a szavakat.
Maren rágcsálja buja alsó ajkát.
– Semmi gond. Csak egy kicsit fáj. És ne merészelj egy szót is
szólni róla a bátyámnak!
Megadóan felemelem a kezemet.
– Higgy nekem, nem szokásom a vaginádról beszélni a
bátyáddal, és a jövőben sem tervezek ilyesmit.
Ez mosolyt csal az arcára.
– Az is elég borzasztó, hogy te tudsz róla.
Bólintok. Mert magam elé képzelem Maren sima, pucér
punciját, és gyilkos késztetést érzek, amiért ezt egy olyan pasi
kedvéért csinálta, aki nem érdemeli őt meg.
– Előttem nem kell szégyenkezned – nyugtatom, és széttárom
a karom. – Gyere ide!
Maren mellém húzódik, és nagy sóhajjal elég közel hajol
ahhoz, hogy a mellemre hajthassa a fejét. Vadul ver a szívem,
ahogy körülvesz az illata – vanília és illatos sampon.
A bizalma olyan, akár a csöndes büntetés, valami, amelyet
kénytelen vagyok elviselni, mert nem könnyű számomra Maren
közelében lenni. Ezernyi pornográf gondolat villódzik az
agyamban, amelyekkel nem foglalkozhatok. Minden erőmre
szükség van, hogy elnyomjam ezeket, és ebben már nagyon jó
vagyok.
Maren felül, amikor eleresztem, és felvonom a
szemöldökömet.
– Akarod, hogy megnézzem? – kérdezem, de nagyrészt
viccelek.
– Bolond vagy? – mered rám. – Nem!
Vállat vonok.
– Hidd el, ez nekem sem könnyű. Én csak… mi van, ha
harmadfokú égési sérülést szenvedtél, vagy ilyesmi. Lehet, hogy
orvosi ellátásra van szükséged.
Maren ismét elfordítja a tekintetét.
– Annyira nem rossz. Csak egy kicsit rózsaszínű. És érzékeny.
Megnyalom az ajkamat. Valódi kínszenvedés hallani, ahogy
Maren a rózsaszínű és érzékeny szavakkal írja le a punciját.
Akarod, hogy adjak rá egy gyógypuszit?
Összeszorítom az államat, hogy visszanyerjem az
önuralmamat. Kavarog a gyomrom a több évnyi felhalmozott
szexuális frusztrációtól.
– Akarsz beszélni a legutóbbi szakításodról? – kérdezi.
Valószínűleg kétségbeesetten próbál témát váltani, ahogyan én
is. – Samantháról? – Maren úgy kérdezi, mintha maga sem
lenne biztos a névben.
Felsóhajtok, és hátradőlök a kanapén.
– Nem igazán. Mi értelme lenne?
Maren megcsóválja a fejét, és halkan felsóhajt.
– Gyakrabban váltogatod a nőket, mint én a fehérneműt.
Megnyalom az ajkamat.
– Nos, többé már nem. Végeztem.
Kételkedve néz rám, mintha nem hinné el, amit mondok. A
barátaim szemében igazi Casanova vagyok. Nem igazi játékos,
inkább egy sorozatmonogám, aki egyik lányról vált a másikra.
De ezen változtatni kell.
 – Egy kis szünetre van szükségem. Nincs több kapcsolat.
Nincs több nő.
Ahogy kimondom a szavakat, tudom, hogy ez az igazság. Egy
időre le kell mondanom a nőkről. Ha nem vagyok képes egy
kapcsolatra összpontosítani, akkor nem szabad senkivel sem
járnom. Ez ilyen egyszerű.
Maren kiegyenesedik, mintha élvezném a teljes figyelmét.
– Mennyi ideig?
– Ameddig szükséges.
 MÁSODIK FEJEZET

Maren

Soha nem éreztem Hayes Ellison iránt úgy, ahogyan kellett

volna. Talán azért, mert az első sorból néztem, ahogyan
váltogatta a barátnőit.
Nem hímringyó ő, inkább egy sorozatmonogám, aki mindig új
partnerrel jár. Hayes romantikus a szíve mélyén, gyorsan
beleszeret valakibe, de a legtöbb kapcsolata kifullad pár hét
után.
Csak az elmúlt pár hónapban járt egy masszőrrel, és
kölcsönadott neki több ezer dollárt, hogy elkezdhesse a saját
praxisát. Utána a csaj dobta. Aztán jött egy leendő séf, akinek
segített bejutni a főzőiskolába, de ez a lány is szakított vele,
mihelyt elkezdődött a szemeszter. Mindig ez a vége. Fogalmam
sincs, Samathával mi történt.
De a zavaros érzelmekkel együtt is volt még valami, amit
mindig biztosan tudtam.
Hayes Ellison soha nem lesz az enyém.
Szinte fullasztó az iránta érzett vonzalmam. Nem fejezné ki
hűen a helyzetet, ha azt mondanám, hogy bonyolult a
kapcsolatunk. Forróbban izzom a Napnál, amikor a közelemben
van. Mintha a hatalmas, erős teste kiszívna minden oxigént a
helyiségből, míg végül szédülni kezdek, és szinte nem kapok
levegőt.
És most itt van, a kanapémon ül, és közli, hogy lemond a
nőkről, és sajnál a szegény, kisebesedett puncim miatt.
– Reggeliztél már? – kérdezi.
Megrázom a fejemet. Reggel kilenc van. Kávét már főztem, de
reggelizni még nem volt időm.
– Menjünk, és együnk valamit. Akkor legalább felhívhatom
Wolfie-t, hogy megetettelek.
Bólintok, és kissé szégyellem magam. Együtt éltem a tudattal,
hogy Hayes csak azért kedves velem, hogy a bátyám kedvében
járjon, és csupán családi kötelezettségből törődik velem. Nincs
senki, akiben jobban bíznék nála, de Hayes nem egy könnyű
ember. Követelőző és ijesztő tud lenni.
Amikor azonban rám néz, lágy a tekintete. Mindig is ilyen
volt velem. Azt hiszem, hogy én vagyok a gyenge pontja. Mindig
az ő karjában kerestem vigaszt – amikor a gimiben a fiúm
összetörte a szívemet, amikor az apám meghalt…
Elhessegetem ezeket a gondolatokat, mert ez nem a megfelelő
idő az emlékezésre.
– Előbb lezuhanyozhatok? Gyors leszek.
Megfeszül Hayes szögletes álla. A jelek szerint fárasztom őt.
Mint egy kisgyerek.
– Hát persze – feleli végül.
Megyek is. Kontyba fogott hajjal a világ leggyorsabb
zuhanyozását tudom le. A meleg víz csípi a sebes bőrt a lábaim
között, de össze sem hasonlítható azzal a kínszenvedéssel,
amelyet az okozott, hogy beszámoltam Hayesnek a
sérülésemről.
Miért vallottam be neki az igazat? Könnyedén előállhattam
volna valami baromsággal, például, hogy meghúztam a
csípőhajlító izmomat jógázás közben. De inkább elárultam neki,
hogy mi történt. Elég egy pillantást vetnie rám azzal a whiskey-
színű szempárral, és hirtelen bevallom a legféltettebb titkaimat
is. Bizsergés fut végig az ölemen.
Nos. Nem minden titkomat.
Kétféleképpen végződhetne, ha Hayes megtudná, hogy
vonzódom hozzá. Vagy addig nevetne rajtam, amíg kivörösödik
az arca, vagy szuper kínosan érezné magát, és élete végéig
kerülne engem. Mindkét opció pokolian hangzik.
Felsóhajtok, és a szokásosnál kissé erősebben dörzsölöm a
bőrömet. De bármilyen erősen súrolom is, soha nem leszek
képes lemosni magamról a Hayesszel kapcsolatos
gondolataimat. Órákig fantáziáltam arról, hogy lecsókolom azt
az érzéki, önelégült vigyort az arcáról, átkarolom széles vállát,
csípőmet odanyomom a kőkemény…
Oké, hűha. Minél inkább beleveszek ebbe az ábrándozásba,
annál őrjítőbbé válik a szívemet az ölemmel összekötő pulzáló
tűz. Önkéntelenül simogatni kezdem a nedves, érzékeny bőrt.
Hihetetlenül nagy bűn lenne vajon maszturbálni a zuhany
alatt, miközben Hayes alig háromméternyire van tőlem, és csak
egy vékony ajtó választ el bennünket egymástól?
Elhessegetem a gondolatot, a hirtelen jéghideggé vált víz alá
dugom az arcomat, és a csaphoz nyúlok. A végén mindig
brutálisan kihűl a víz. Általában kiszállok a kádból, mielőtt
elzárom a vizet, de ma reggel szükségem volt az ébresztőre, és
hogy lehűtsem az immár túlhevült testemet.
Mivel Hayes vár rám, egy szempillantás alatt végzek.
Kiveszek egy pólót és egy cicanadrágot a fiókból, felhúzom, és
ismét szemrehányást teszek magamnak, amiért a héten
kihagytam a mosásnapot. Elég stresszes volt a munka. A
gardróbban lógó pólókra meredek, mindegyiket a Riverside
logója díszíti, és elszorul a torkom. Legszívesebben bebújnék tíz
takaró alá, a kedvenc filmemet nézném, és sírnék minden egyes
alkalommal, amikor arra gondolok, hogy mi történik a
Riverside-ban, Chicago legrégebbi, a város északi részén
található idősek otthonában.
Nincs erre időm.
Értékes pillanatokat veszítettem, így aztán sietek, hogy
elfogadhatóan nézzek ki. Tucatnyi simítás a szempillaspirállal,
pár apró igazítás a szemöldökömön, egy gyors túrás az
összekócolódott hajamban – és már készen is vagyok. A kilincs
után nyúlok, fogalmazom magamban a szavakat, hogy elnézést
kérjek a türelmesen várakozó Hayestől.
És megtorpanok. Dezodor!
Agresszíven bedörzsölöm a hónom alját, és megcsóválom a
fejemet a tükör előtt. Huszonöt éves vagyok, és még mindig nem
jön ösztönösen a reggeli rutin. Hayes jelenléte teljesen
összezavart. Tényleg azt kívánom, bárcsak Wolfie ne avatkozna
bele ennyire az életembe.
Amikor húsz perccel a menekülésem után kilépek a
fürdőszobából, Hayes még mindig a kanapén ül. De ahelyett,
hogy rám nézne azzal a nagy, meleg szemével, inkább
elbóbiskolt, hosszú szempillája árnyékot vet az arcára.
 Mellé tipegek, és minden lépés megtételével azon tűnődöm,
hogy milyen kishúg leszek. Édes és szerető? Vagy egy idegesítő
istencsapása? Hirtelen megvilágosodom, akár a nyári chicagói
ég, és elönt a melegség. Egyszerre vagyok izgatott és
bűntudatos.
Nem akarok Hayes kishúga lenni.
Gyengéden megsimogatom az állát.
– Hé, hétalvó!
Felpattan a szemhéja, ragyog a szeme. Villámgyorsan
odanyúl, elkapja és megszorítja a kezemet.
– Ezt ne csináld!
Valami intenzív ég a szemében, úgy parázslik, mint az olvadt
lávába mártott méz.
– Elnézést – suttogom, és összeráncolom a homlokomat, nem
értem a reakcióját.
A tekintete lassan lesiklik a testemen, komótosan végigmér,
aztán felnéz az arcomba. Unott, érdektelen az arca, ahogy
megjegyezi:
– Több eszed is lehetne, mint hogy felébressz egy éhes férfit.
Aztán megváltozik az arckifejezése. Megjelenik az a dühítő,
önelégült vigyor, lágy mosolyráncokat varázsolva buja ajkaitól
a szeméig. Megfejthetetlen a tekintete.
Most nekem kell pislognom. Nem tudok hosszan ránézni
anélkül, hogy meg ne kockáztatnám, hogy valami ostobaságot
csinálok, például megcsókolom őt.
– Csak azért, mert dühös vagy, amikor éhes vagy, még nem
kell gonoszkodni – duzzogok, és megfeszítem a kezemet, mintha
megsérült volna.
 Nem, Hayes nem okozott nekem fájdalmat. De ez nem jelenti
azt, hogy ne hitethetném el vele az ellenkezőjét. Lehorgasztom a
fejemet, aztán felnézek rá a szempillám alól. Szakértő vagyok a
szempilla-rebegtetésben. Ez az első, amit megtanul az ember,
ha a bátyjának vonzó barátai vannak.
De Hayes immunis rám. Már áll is, a zsebében matat, keresi a
tárcáját és a kulcsait. Mindig kudarcot vallok, amikor választ
próbálok kicsiholni abból a fickóból, aki állandó utasa az
érzelmi hullámvasútnak. És az egóm már éppen elég sebet
kapott tőle az évek folyamán.
– Kész vagy? – kérdezi.
Bágyadtam rámosolygok.
– Aha.
– Csak utánad, galambom – vigyorog rám, és elindulunk.
Az agyam egy áruló ribanc. Engedély nélkül villannak fel a
képek a fejemben, és általában a lehető legrosszabb
pillanatban.
Amikor Hayes kinyitja előttem a sarki étterem ajtaját, azon
kapom magam, hogy elképzelem nagydarab testét mozogni
felettem. Amikor kecsesen belekortyol a kávéjába, érzem a
nyakamon forró ajkát. Amikor felolvassa a kedvenceit a
laminált menüből, én mocskos szavakat hallok kibukni buja
ajkain, miközben a combjaim között matat. Ahogy az a sima,
férfiizom a magáévá tesz, birtokol, használ engem…
– Maren?
Összerázkódom. Hirtelen leesik, hogy Hayes választ vár tőlem
valamire, amit az imént mondott ki.
– Elnézést. Mit mondtál?
 Találkozik a tekintetünk, és hűha, Hayes pipának látszik.
Komolyan aggódnék, ha nem ismerném őt olyan jól.
– Pikánsat vagy édeset?
Édeset. Mindig édeset.
– Édeset, gondolom – vonok vállat, és beledobok még egy
kockacukrot a kávémba.
Elernyed a feszültségtől összeszorított állkapcsa, és
elvigyorodik. Örök talány marad a számomra, hogyan képes
egyik szempillantásról a másikra megváltoztatni a hangulatát.
– Semmit sem változtál nyolcéves korod óta, igaz?
Felsóhajt, áthajol az asztalon. Csak pár centivel van közelebb
hozzám, mégis úgy érzem, mintha megváltozott volna a
hőmérséklet a kopottas kis étkezdében. Mintha hirtelen
átkerültünk volna a trópusokra.
– Ja, Hayes – forgatom a szememet, de lángol az arcom.
Egyszerre imádom és gyűlölöm, amikor szóba hozza a közös
múltunkat. Imádom, mert olyan boldoggá tesz, hogy jobban
ismerjük egymás személyiségét, mint talán bárki más. Utálom,
mert önző vagyok. Esélyt akarok arra, hogy újra első benyomást
tegyek rá. Túl gyakran tűnődöm azon, vajon utánam fordulna-e,
ha elsétálnék mellette az utcán, ha nem a legjobb barátja
kishúgát látná bennem.
Milyen lenne vajon az első randink?
– Csak azért, mert dühös vagy, amikor éhes vagy, még nem
kell gonoszkodnod – jegyezi meg megjátszott sértettséggel.
Elkerekedik a szeme, lebiggyed az ajka, és a szívére teszi a
kezét; nem tehetek róla, elnevetem magam a műsor láttán.
Gyorsan a számhoz emelem a kávésbögrémet, hogy elrejtsem
árulkodó mosolyomat.
– Nagyon vicces – suttogom, és ma már vagy ezredszer a
szememet forgatom. Mióta is vagyunk együtt, egy órája? Nem
hiszem, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz ugratás
nélkül.
Ha Hayes tényleg kedvelne, akkor nem csúfolódna ilyen sokat
velem.
Ez élesen ellentmond apukám egyik kedvenc „amit egy fiúnak
sem szabad” kioktatásának. Amikor egy fiú ugrat téged, az azt
jelenti, hogy kedvel, Maren. De egy korty forró kávéval
elhallgattatom a hangját a fejemben. Csak a tudatalattim az,
próbálja mentegetni a két évtizedes, kissé már dohos
rajongásomat. Nem, apu. Amikor egy fiú ugrat téged, az csak
ugratás.
Megjelenik a pincér, és leadjuk a rendelésünket. A szokásos
bundás kenyeret kérem gyümölccsel, Hayes pedig
tojásfehérjéből készült rántottát spenóttal. A szokásaink rabjai
vagyunk, ezért hitetlenkedve felvonom a szemöldökömet,
amikor Hayes palacsintát is kér.
– Durva reggelem volt, oké? Először is gyakorlatilag kidobtak
az ablakon. Aztán megtudtam, hogy halálos beteg vagy. –
Könyörögve néz rám, amikor emiatt gúnyosan kinevetem. –
Megérdemlek ennyit. Rendben?
Szigorú a hangja, mintha könyörögne, hogy mondjak ellent
neki. Nem mintha megtenném. Nem fog belehalni, ha egyszer-
egyszer bevisz egy kis szénhidrátot a szervezetébe, bármit is
gondol erről.
– Szerintem egy évtizede nem láttalak palacsintát enni.
 Hayes meglehetősen vigyáz az alakjára, ami dühítő módon
látszik is rajta. Az én feneketlenül mély gyomromban
ugyanakkor valószínűleg mind a kettőnk reggelijének lenne
helye. Főleg, ha lenyalhatnám a szirupot a…
– Talán mégsem ismersz olyan jól, mint gondolod – motyogja
Hayes a kávéjába, és felhúzza a szemöldökét.
Próbál idióta módjára viselkedni, de csak hihetetlenül szexi.
Összeszorítom a lábam, öntudatlanul is igyekszem elfojtani a
sajgást a combjaim között.
– Abbahagyhatnánk mondjuk öt percre? – pufogok, és
összefonom karomat a mellkasom előtt.
Hayes felvonja a szemöldökét.
– Micsodát?
– A játszadozást. Az ugratást, a cikizést, satöbbi. – Ezúttal én
motyogok. Általában én kezdem a vitát, aztán meglengetem a
fehér zászlót az első kör után. Mindig is igyekeztem békét
teremteni. Ilyen a személyiségem. – Nem lehetnénk kedvesek
egymáshoz?
– Rendben, megpróbálhatjuk. Lehetünk kedvesek.
Hayes kiegyenesedik, felkapja a damasztszalvétát az asztalról,
szétszóródik a beletekert evőeszköz, aztán a gallérjába tűri.
Kirobban belőlem a nevetés, gyorsan eltakarom az arcomat,
és imádkozom, hogy senki ne bámuljon meg a vendégek közül.
Hayes megrázza az orrom előtt a szalvétát. Kuncogva
kikapom a kezéből, és a pólóm nyakába tűröm.
– Árulja el, Miss Maren, hogyan érzi magát ezen a szép
reggelen?
– Szerinted ez a megfelelő viselkedés? Mert én hülyének
érzem magam tőle.
– Soha nem néztél még ki jobban. Mi újság a munkával?
Nincs időm reagálni a bókra. Ünnepélyes rosszallássá olvad a
mosolyom.
– Minden oké.
– Ez nem egészen… hangzik okénak.
Nem tudom, hogy direkt-e, de Hayes is imitálja a
rosszallásomat, mély ráncokba rendeződik a homloka. Kiveszi a
szalvétát a gallérjából, aztán kinyúl, és kihúzza az enyémet is.
Hirtelen vége a viccelődésnek.
– Mi a baj, galambom? Mondd el!
Felsóhajtok. Még senkinek nem beszéltem erről. Azt hiszem,
nem is véletlen, hogy Hayes lesz az első. Hogyan is mondhatnék
nemet annak a mézszín szempárnak?
– Volt egy megbeszélés tegnap reggel a Riverside-ban. Azt
hiszem, az egyik nagy adományozó, akire minden évben
számíthattunk, most úgy döntött, hogy az adományt inkább a
szépművészeti múzeumnak adja. Ami persze nagyszerű hír a
múzeumnak. Nekik is szükségük van a pénzre. De…
– A Riverside nem kerül bajba, ugye? – kérdezi, mert tudja,
hogy mennyire fontos nekem az a hely.
Vállat vonok, visszafojtom a könnyeket.
– Nem tudom. Olyan komoly hangulatú volt a megbeszélés.
Peggy általában hoz teasütit, de tegnap… teljesen összeomlott.
Látszott rajta, hogy egész éjjel fenn volt, és sírt. Egyenesen
közölték velünk, hogy próbáljunk másik állás után nézni.
– Hűha.
– Ja.
 Most már csöpög a takony az orromból, letörlöm a
damasztszalvétával.
Hayes átnyúl az asztalon, mintha meg akarná fogni a
kezemet. De aztán megtorpan pár centire az ujjaimtól. Közel
van, de nem elég közel.
Szomorúság forrong mélyen bennem, készen arra, hogy ismét
átdübörögjön rajtam.
Ebben a pillanatban megjelenik a pincér a gőzölgő
tányérunkkal, és folyni kezd a nyálam. Szégyenlős mosollyal
letörlöm a könnyeimet, és elveszem tőle a tányéromat. Isteni az
illata, és elpárolog a szomorúságom, ahogy beleszagolok.
– Ezt megjegyzem magamnak. Ha Maren szomorú, adjunk
neki édességet – kuncogja Hayes.
Nem is érdekel, hogy ismét kigúnyol, mert isteni ez a bundás
kenyér. És bármennyire aggódom is a Riverside miatt, tudom,
hogy az önmagában nem old meg semmit.
De az a hely sokkal több számomra egyszerű állásnál. Olyan,
mintha a második otthonom lenne. És megcsinálok mindent,
amit csak kell… felveszem a telefont, válaszolok az e-mailekre,
segítek a biztosításokkal, és még folytathatnám a sort. De
legszívesebben a lakókkal beszélgetek. Hallgatom a
történeteiket.
– Hé! – tereli vissza Hayes a figyelmemet a tányéromról, és a
velem szemben ülő férfira nézek, akinek fura az arckifejezése.
Az aggodalom alatt ott lapul valami más is… talán eltökéltség? –
Majd kitalálunk valamit. Segítek neked megmenteni a
Riverside-ot.
Meglepetten pislogok.
 – Tényleg segíteni fogsz?
– Mondtam, hogy igen. Mit akar ez jelenteni?
– Nem az történik majd, mint amikor leráztál a mozi előtt,
hogy huncutkodj Missy Carterrel, ugye? – vigyorgok rá.
– Rendben, leráztalak, de a tizenhét éves énem számára
fontosabb volt, hogy Missy leszopjon, mint túlélni a gimi utolsó
évét. Visszamentem érted, mire véget ért a film – teszi hozzá
mosolyogva.
Átnyúlok az asztalon, és fejbe csapom.
– Idióta – motyogom, de visszavigyorgok rá.
Amikor Hayes ezúttal átnyúl az asztalon, meg is fogja a
kezemet, és egy pillanatra kihagy a szívem.
– Ígérem, hogy segítek neked – mormogja, és a szemembe néz.
– Ha bármit tehetek, és bárhogyan segíthetek, megteszem
érted… a Riverside-ért. Esküszöm, galambom.
Elolvadok.
 HARMADIK FEJEZET

Hayes

Laza kikapcsolódás, amikor vacsorázni megyünk a haverokkal,

és általában alig várom. De ma este valahogy nincsen ínyemre.
Őszintén szólva nem is akarok elmenni. Valószínűleg azért,
mert nem bírtam kiverni a fejemből Marent, de az is
belejátszhat, hogy az úgynevezett barátaim a múlt héten arra
kényszerítettek, hogy kivegyek pár szabadnapot, és még mindig
bűntudatom van emiatt.
A sajtburger és sör a McGil’sben azonban megoldja a legtöbb
problémát, így kezdenek fényesebbnek tűnni a dolgok. A
pincérnő kihozza nekünk az ételt egy halom extra szalvétával
együtt, amelyet ugyan nem kértünk, de biztosan szükségünk
lesz rá.
Leteszi a tányérokat az asztalra, aztán egy picit sokáig
téblábol körülöttünk. Biztosan három sikeres, vonzó agglegényt
lát, amikor ránk néz, és nem is téved. De a haverokkal töltött
este szent, és még Connornak is több esze van, semmint
csajozni kezdjen ilyenkor.
– Megvan minden, köszönjük – közli vele Wolfie bosszús
arccal, és a pincérnő elhúzza a csíkot.
Connor megcsóválja a fejét.
 – Kedvesnek tűnik.
Közönyös távolságtartással figyelem őket, bár tudom, hogy ki
kell kapcsolnom ebből a hangulatból, bármi legyen is az.
Szórakozott és ingerlékeny vagyok, és nem kell hozzá sok idő,
hogy Wolfie észrevegye. A pasas mindent kiszúr, és szinte
lehetetlen bármit is eltitkolni előle.
– Jól vagy? – kérdezi az asztal túlsó feléről összevont
szemöldökkel.
– Aha.
– Ugyan már, Hayes. Ennél jobban ismerünk. Mi van veled? –
vizslat Wolfie komoly tekintettel.
Tudom, hogy nem rázhatom le, ezért megdörzsölöm borostás
államat, és olyan választ ötlök ki, amelyikből nem derül ki, hogy
arra gondoltam, hogyan festene meztelenül a húga.
– Ah, elszaródtak a dolgok a múlt héten Samanthával. Nem
nagy ügy.
– Samantha? Ő volt az e havi csajod, igaz? – kuncogja Connor
a sörébe. – Ezúttal mi a fene történt?
Felnyögök, és a barátaim pontosan értelmezik a választ.
– Ennyire rossz, mi? – gúnyolódik Connor.
Fogok pár szalvétát, és nekiesek a vacsorámnak. Hosszabb
ideig tart a kapcsolatom egy hamburgerrel, mint neki egy-egy
nővel. A pasas allergiás a monogámiára. Igazi playboy. Sok
mindenben nem értünk egyet, de főiskolás korunk óta barátok
vagyunk, és az egyik üzlettársam, szóval igyekszem nem
megsérteni.
Mivel Connor örök agglegény, így nem várom el tőle, hogy
megértse a vágyamat egy társra. De én mindig is ilyen voltam;
így vagyok bekötve. Egy kapcsolatban vagyok leginkább
önmagam. De valamit biztosan rosszul csinálok, nyilván én
vagyok a világ legrosszabb pasija, ha mindig ugyanúgy végzem
pár hét vagy hónap után.
Wolfie dühösen rám mered.
– Ki vele, Hayes!
Istenem, belehalna, ha néha elmosolyodna?
– Elköteleződést akart, de még nem álltam rá készen – felelem
tele szájjal.
Connor gúnyosan vigyorog.
– Szóval a szokásos.
– Menj a francba! – vigyorgok rá, és hozzávágok egy sült
krumplit.
– Viselkedjetek, gyerekek – csóválja a fejét Wolfie.
Ha én vagyok a csapat Casanovája, aki állandóan az igazit
keresi, Connor meg a hálószobája forgóajtajáról híres, akkor
Wolfie afféle apafigura a számunkra. Ezt a szerepet erősíti a
szigora, és az állandóan morcos arckifejezése. Folyamatosan
úgy érzem, mintha csalódást okoznék neki, és soha nem
mondok nemet, ezért is csekkolom le mindig a húgát, amikor
megkér rá. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Különösen,
mivel tudom, hogy mennyi szarságon mentek át Marennel
gyerekkorukban.
– Ahogy ismerlek, már tovább is léptél a következő
szerencsétlen lélekhez – jegyezi meg Connor gyorsan, aztán
begyömöszöl két sült krumplit a szájába.
Határozottan megrázom a fejemet.
– Nem. Ezúttal nem. Szükségem van egy kis szünetre, haver.
Lemondok a randizásról.
Wolfie a szemembe néz, és bólint.
– Alighanem bölcs döntés.
Visszabólintok, de a legkevésbé sem egyértelműek az
érzéseim ezzel kapcsolatban. Egyik részem amiatt aggódik,
hogy nem leszek rá képes, a másik pedig amiatt, hogy soha nem
találok majd egy megfelelő nőt, aki mellett megállapodhatok. És
egy teljesen másik részem azon tűnődik, vajon miért nem
működnek soha a kapcsolataim.
A társalgás lassan az üzletre terelődik, ami nem meglepő, és
azon kapom magam, hogy megfelelő pillanatokban bólogatok és
hümmögök. Kifejtem a véleményemet, amikor kell vagy kérik,
de elkalandoznak a gondolataim.
Pontosabban egyenesen Marenre vándorolnak.
Mintha gyomorszájon vágott volna komor arckifejezése,
amikor megnyílt nekem a közös reggelink alatt, és mesélt a
munkahelyi nehézségekről. Teherként nyomja a vállát, és
képtelen voltam nem felajánlani neki a segítségemet. A
Riverside több számára egy munkahelynél – ez a menedéke,
ahol a diploma megszerzése óta dolgozik. Ott töltötte a
délutánokat a nagyapjával, mielőtt az öreg meghalt. Az a hely
Maren személyiségének egy részét adja.
Elment az étvágyam, eltolom magamtól a tányért. Gyorsan
Wolfie-ra pillantok, de nem olvas a gondolataimban, hála
istennek, mert azok nem mindig tiszták, amikor a kishúgáról
van szó.
Bármennyire is próbálok csak Wolfie húgaként gondolni
Marenre, ez bizony nem könnyű, és egyre nehezebbé válik,
minél több időt töltünk kettesben. Szeretnék segíteni neki, hogy
megtartsa az állását, de azért ennél többről is szól a dolog. Ha
őszinte akarok lenni – plátói és nem annyira plátói értelemben
–, egy csomó mindent szeretnék csinálni vele. De egy ideig ki
kell zárnom ezeket a gondolatokat, mert elterveztem, hogy
egyedülálló maradok, és az így felszabaduló időmet akár
hasznosan is eltölthetem.
És ekkor mintha fejbe kólintottak volna, beugrott. Lehet, hogy
megtaláltam a tökéletes megoldást arra, hogyan segítsek
Marennek. Ráadásul, ha ezáltal egy csomó pluszidőt is tölthetek
vele, nyert ügyem van.
Talán még annak a fura pániknak is véget vethetek, amibe
kerültem, feltéve, hogy uralkodom magamon, és nem tévesztem
szem elől a célt.
 NEGYEDIK FEJEZET

Maren

– Szia, Maren! – köszönt Mrs. Jones a hallban a tolószékből.

Kidugom a fejemet az irodából, és integetek neki. Az
ápolónője türelmesen megvárja, hogy végezzünk, lazán fogja a
manikűrözött kezével a tolószék fogóját.
Mrs. Jones folyamatos felügyeletet és ápolást igényel.
Tolószékbe kényszerült, amióta tavaly tavasszal elcsúszott a
fürdőkádban. Ha engem kérdeztek, szerintem úgy tekint rá,
mint valami sofőrszervizre.
– Helló, Mrs. Jones. Hogy van a háta?
– Jobban – mosolyog, és elmélyülnek a ráncok nagy barna
szeme körül. – Csodálatos volt az a masszőr, akit szereztél. Nem
is tudtam, hogy férfiak is végeznek ilyen munkát.
Megrándul az arcom, de mosolygok tovább. Bizarrnak
tartom, hogy ezek az idősek mennyire ragaszkodnak a
múlthoz… és különösen a divatjamúlt előítéleteikhez, amelyek
ilyen fölényes kis megjegyzésekhez vezetnek. De aztán eszembe
jut, hogy a jövő hónaptól talán soha többé nem találkozom majd
Mrs. Jonesszal. Ha a Riverside tönkremegy, akkor egyik lakót
sem látom majd. És tudom, hogy rettenetesen hiányozni fognak
nekem ezek a beszélgetések.
 – Az emberek manapság már mindenféle munkát végeznek.
Nézzen csak rám – vonok vállat.
– Ideje a reggelinek a könyvklubbal – figyelmezteti kedvesen
az ápolónő.
Biccentek Mrs. Jonesnak.
– Kölcsön kellene kérnem azt a masszőrt legközelebb – kiáltok
utána, miközben az ápolónő eltolja őt. – Ne fárassza ki nagyon,
rendben?
Még akkor is hallom Mrs. Jones nevetését, amikor a liftajtó
becsukódik mögöttük.
Korog a gyomrom. Általában megreggelizem, mielőtt
elindulok dolgozni, de a megbeszélés óta nehezemre esik
időben felkelni, nemhogy enni.
Befejezek egy e-mailt, zsebre dugom a belépőkártyámat,
bezárom magam mögött az iroda ajtaját, aztán a lifthez sétálok.
Amikor felérek a harmadik emeletre, Mrs. Jones és a könyvklub
többi tagja már az ebédlőasztalnál ül, előttük friss gyümölcs és
zabkása.
Fogok egy tálcát, és egy reggeli szendvics mellett döntök. A
pénztáros biccent, amikor felmutatom a belépőkártyámat, a
számlámhoz írja ezt is, aztán levonják azt a pár dollárt a havi
fizetésemből. Meglepően jó itt a kaja, szóval egy csöppet sem
bánom.
Odafigyelek arra, hogy mindig a lakók közé üljek le, ha itt
eszem. A munkám része a kapcsolattartás a lakók és az
egészségügyi csapat között. Kéthavonta találkozom minden
egyes bentlakóval, ha a napirend lehetővé teszi. Azonban egy
kellemes beszélgetés egy kávé és süti mellett könnyű módja a
bürokrácia megkerülésének, és lehetővé teszi, hogy szó szerint
rajta tartsam az ujjamat Riverside érverésén.
A kellemes reggeli napsugarak beáradnak a belső udvarra
nyíló magas ablakokon, és magukhoz csalogatnak. Az egyik
kedvenc bentlakóm, Donald az ablaknál pihen egy
narancsszínű karosszékben. Szeme lehunyva, nyugodtan
lélegzik, ahogy békésen szundikál.
A lehető leghalkabban leteszem a tálcámat a kávézóasztalra.
Ajkamhoz emelem a kolbászos-tojásos szendvicsemet, és
óvatosan beleharapok. Akkorát roppan, hogy arra még a holtak
is felébrednének.
– Ilyen altatódalt érdemlek? – morogja Donald, miközben
kinyitja szemét. Tökéletesen alakítja a bogaras vénembert.
De tudom, hogy igazából nem mogorva. Mindig csillog
viharos kék szeme, humort és végtelen ugratást ígér. Rám férne
ma egy kis szórakozás.
– Bocs, Don – kuncogom, és teli szám elé kapom a kezem. –
Megpirították a kenyeret.
– Pirították? A ropogás alapján azt hinné az ember, hogy
kavicsból készült.
– Remélem, hogy nem – tettetek aggodalmat, és megvizsgálom
a szendvicsemet.
– Te még új vagy itt, kölyök. Majd megszokod – kacsint rám.
Egymásra mosolygunk, ahogy mindig, ahányszor csak
felhozza, hogy mennyire új vagyok. Donnak az itt töltött pár év
azt jelenti, hogy még új vagyok. De én nem érzem magam
újnak. Az ugratás azonban nem zavar, azt meg tényleg nem
bánom, hogy kölyöknek hívnak, ahogy Don is teszi. Azt hiszem,
az összes lakó közül ő emlékeztet a leginkább nagypapámra.
– Hogy vagy ma, Don?
– Ó, a kötelező kérdés – viccelődik, de kiegyenesedik, mint egy
jó diák, és biztos vagyok benne, hogy tényleg az volt. – Jól. Jól
vagyok. És te?
– Ó, én is megvagyok.
Nem túl meggyőző a mosolyom, és Don felvonja az egyik
drótszerű fehér szemöldökét.
– Ne hazudj nekem – figyelmeztet szigorúan.
Don régen főiskolai professzor volt, ráadásul kimondottan
szigorú, ahogy hallottam. Nincs értelme bármit is eltitkolni
előle. De még nem kaptuk meg a zöld jelzést arra, hogy
beszéljünk a bentlakókkal a Riverside anyagi nehézségeiről,
ezért most kamuznom kell.
– Csak fáradt vagyok. Sokáig fennmaradtam az elmúlt pár
este, hogy próbáljak megoldani egy nehéz helyzetet.
Tessék. Ez igaz, de elég homályos ahhoz, hogy ne szólaltassa
meg a vészcsengőt Don fejében. Látszik rajta, hogy nem veszi be
a mesét, úgy sandít rám, mintha próbálna olvasni a
gondolataimban.
Esélytelen, Don.
Egy idő után feladja, egy szusszanással előrehajol, és felém
nyújtja a kezét. Megfogom, egyszerre puha és száraz, májfoltok
tarkítják papírszerű bőrét. Mindig összeszorul a szívem, amikor
eszembe jut, hogy milyen öreg. Kilencvennégy éves. Nem bírok
több veszteséget elviselni, de azt is tudom, hogy Don nem lesz
örökké velünk.
– Elmúltam kilencvenéves, Maren. És nem sok emberrel
találkoztam, aki olyan keményen dolgozna, mint te. Ha
megdolgozol érte, akkor sikerülni fog. – Finoman megpaskolja a
kezemet, és egy nagy sóhajjal hátradől a karosszékben. – Most
pedig edd meg a reggelidet, hogy visszatérhess ahhoz a
feladathoz.
Könnyek égetik a szememet, de erőt veszek magamon. Még
nem sírtam egyetlen bentlakó előtt sem, és ma sem tervezem
átlépni ezt a határt.
– Igenis, uram – suttogom fanyar mosollyal.
Szó nélkül befejezem a reggelimet, Don pedig folytatja a
reggeli szundikálást. Az irodám felé menet leintek egy
asszisztenst, és megkérem, hogy egy óra múlva nézzen rá
Donra. Megmerevedik ugyanis a nyaka, ha rossz testhelyzetben
alszik.
Peggy az irodám ajtajában vár.
– Elnézést, elfeledkeztem, hogy megbeszélésünk van? –
kérdezem, és reflexből a telefonom után nyúlok, hogy
megnézzem a naptár appot.
– Nem, nem dehogy. Csak azon tűnődöm, hogy van egy
perced? – feleli, és aggodalmasan cseng a hangja.
– Hát persze.
Peggy követ az irodámba, becsukja maga mögött az ajtót,
aztán egy nagy sóhajjal az íróasztalom előtt álló székbe roskad.
Sírva fakad, amint a szemembe néz.
Lekapom a papír zsebkendős dobozt az iratszekrény tetejéről,
és elétolom az asztalon keresztül. Halkan megköszöni, kivesz
egy zsebkendőt, és letöröli a könnyeket kipirult arcáról.
Nyaklánca hatalmas gyöngyei egymáshoz koccannak minden
szaggatott lélegzetvétellel.
– Mi a baj? – kérdezem, és elszorul a torkom, ahogy
felkészülök a legrosszabbra.
– Ó, hiszen tudod – szipogja. – A könyvelő szerint ebben a
hónapban még ki tudjuk fizetni a számlákat, de aztán
csökkenteni kell a dolgozói létszámot. Olyan sok embert leszek
kénytelen elbocsátani – magyarázza, és ismét könnyekben tör
ki.
Megacélosítom magam, minden profizmusomra szükségem
van, hogy ne adjam át magam a kétségbeesésnek, és sírjak vele
együtt.
– Nem tehetünk semmit? – kérdezem elszorult torokkal. –
Kell, hogy legyen valami megoldás.
– Hát, még nem jöttem rá, hogy mi lenne az. Vehetünk fel
kölcsönt, de fogalmam sincs, hogy miből fizetjük vissza. Ha nem
jelenik meg a semmiből egy nagy adományozó, hogy
megmentsen minket, akkor a Riverside-nak vége. Túl drága
fenntartani – nyögi ki Peggy.
Összeszedi magát, közelebb csúszik a széken, elhatározás
csillog a szemében.
– Maren, te olyan csodálatos, keményen dolgozó nő vagy.
Minél hamarabb új állás után kell nézned, mielőtt a többiek is
munkát keresnek. Adok ajánlólevelet. Elmesélem minden
potenciális munkaadónak, hogy milyen hihetetlen vagy. Isten
áldása leszel bárki számára.
– Kösz, Peggy – felelem bágyadt mosollyal, és azt kívánom,
bárcsak véget érne már ez a beszélgetés. Pontosabban azt
kívánom, bárcsak soha ne kellett volna megejtenünk ezt a
beszélgetést. Legszívesebben elrohannék innen, metróra
pattannék, és egyenesen hazamennék a külvárosban lévő
lakásomba, ahol nyugodtan sírhatnék, távol mindenkitől.
Peggy magához húz, és megölel, mielőtt távozik.
Szorosan átkarolom, mert tudom, hogy ő sokkal rosszabbul
érzi magát nálam. Több mint egy évtizede itt dolgozik, így aztán
el tudom képzelni, milyen csapás ez a számára.

***

A reggel további része gyorsan telik a megbeszélésekkel és

jelentésekkel. Az e-maileket ellenőrzöm, amikor jelez a
telefonom.
Ebéd Scarlett-tel.
Még mindig zsibbadt vagyok, de bepakolok a táskámba, és
bezárom az irodámat, kilépek a nyári Chicago déli napfényébe.
Egy rövid sétára van a kávézó, ahol találkozunk, és éppen a
kilincs után nyúlok, amikor meglátom Scarlettet közeledni.
– Szia! – kiáltja. Scarlett maga a napfény és a melegség, ami a
könnyű rózsaszín topban és a krémszínű kardigánban,
valamint a vállán lévő szivárványszínben pompázó, horgolt
retikülben egyesül.
Elég egyetlen pillantást vetnem a legjobb barátnőmre, és
feltörnek belőlem az érzelmek, potyogni kezdenek az eddig
elfojtott könnyek.
Scarlett tárt karokkal és aggódó arccal siet felém.
– Ó, istenem, Maren. Jól vagy?
– Nem igazán – nyögöm ki nagy nehezen, hangosan szipogok,
és letörlöm az immár patakzó könnyeket.
 – Keressünk egy asztalt, aztán elmesélheted, hogy mi a baj,
rendben?
Hála istennek Scarlett elintéz mindent. Megrendeli a kedvenc
levesemet és salátámat, magának pedig egy csirkesalátást
szendvicset, aztán beterel a legeldugottabb sarokba a zárt
teraszon. Mire kihozzák az ételt, könnyek között elmeséltem
neki az egész szomorú helyzetet a Riverside-dal kapcsolatban.
– Ez szívszorító – sóhajt Scarlett, és vigasztalóan simogatja a
hátamat. – Annyira sajnálom, Mare. Kész tragédia.
– Kösz, hogy meghallgattál – szipogom, és megtörlöm a
szememet egy papírszalvétával. – Beszélhetnénk bármi másról,
kérlek?
A citromos rizslevesbe kanalazok, és megfújom, mert forró.
– Te is tudod, hogy mindig szívesen segítek elterelni a
figyelmedet. El sem hinnéd, mi történt a tegnap esti randimon.
A gazember egy hawaii ingben jelent meg – rövid ujj, virágos
minta, rikító színek, ahogy kell.
– Neeee – nevetek, és vidám együttérzéssel csóválom a
fejemet.
Scarlett rengeteget randizik, és azok általában elég
rettenetesen végződnek. Az Igazi keresése közben jó sok
katasztrofális sztorit gyűjtött össze, és mindegyiket hihetetlen jó
humorral adja elő. Bár sajnálom, hogy megint nem jött neki
össze, azért felvidít a nevetséges helyzet, amelybe megint
került. Igaza volt – mindig remekül eltereli a figyelmemet.
– Oké, tudom, hogy nyár van meg minden, de azt hittem, hogy
mindenki elégette a hawaii ingjeit a kétezres évek elején! Ez
nem közmegegyezés? Nem, haver! Vannak bizonyos szabályok!
 Most már hangosan nevetek, szinte el is feledkeztem a
korábbi drámáról. Mindig számíthatok rá, hogy Scarlett jobb
kedvre derít.
A szokásosnál hosszabban ölelem magamhoz, amikor
végzünk az ebéddel, és elbúcsúzunk egymástól.

***

A délután további részében ködös kissé az agyam. A

bentlakókkal folytatott találkozók eseménytelenek, a
papírmunka pedig még inkább.
Ismét rossz a kedvem, amikor eljön az idő, hogy
összepakoljak, és hazamenjek. A forró nyári nap mintha
gúnyolni akarna, délután ötkor még magasan jár az égen.
Elindulok az állomás felé, végigsétálok a lakónegyeden, ahol a
Riverside található. Általában élvezem a napnak ezt a részét,
amikor vége a munkának, és az egyetlen gondom már csak az
marad, hogy mit egyek vacsorára.
Ma azonban zsibbadt vagyok a csalódottságtól és a
tehetetlenségtől. Kavarognak a gondolataim, próbálom
kitalálni, mit tehetnék, hogy segítsek megmenteni a Riverside-
ot, de eddig nem jutott eszembe semmi, amitől csak még jobban
elromlik a hangulatom. Kivételesen nem késik a városi vonat,
így rekordsebességgel hazaérek.
Egy ismerős Lexus parkol a ház előtt, ezért nem lepődöm meg
különösebben, ki vár rám az ajtóm előtt.
– Szia, galambom.
Hayes a lépcsőn heverészik, telt ajkán lusta mosollyal.
Feltűrte az inge ujját, így kilátszik az alkarját díszítő
tekervényes tetoválás.
Borzongás fut végig a gerincemen a látványtól.
– Szia – köszönök vissza halkan, és odaintek neki. Mit keres
itt?
– Arra gondoltam, hogy beszélhetnénk a Riverside
lehetőségeiről. Szabad vagy ma este? Rendelhetünk kaját? –
kérdezi, és a legfelső lépcsőre könyököl.
Kétlem, hogy tisztában van vele, de ez a póz emeli ki
leginkább a mellizmait. Annyira nem fair.
– Nem muszáj segítened – jegyzem meg, és kissé elhaló a
hangom.
Megvonja a vállát.
– Tudom, hogy nyomaszt téged ez a dolog, és azóta ez jár a
fejemben, amióta a múlt héten említetted reggeli közben. Azt
hiszem, van egy ötletem.
– Tényleg? – visítom, és megkerülöm Hayest, próbálok
tudomást sem venni arról, milyen közel kerül az arca az
ölemhez. – Gyere be!
Miután bemegyünk a lakásba, Hayes elfoglalja szokott helyét
a kanapémon, mintha otthon lenne. Minden alkalommal
megdöbbent, hogy milyen természetesnek érződik a jelenléte
parányi lakásomban, szinte mintha ő is itt élne. Ideje ismét
megzabolázni a vad fantáziámat, és emlékeztetni magam, hogy
ez soha nem fog megtörténni.
Lerúgom a cipőmet, leülök mellé a kanapéra, és magam alá
húzom a lábamat.
– Kösz, hogy segítesz, Hayes. Nem számítottam rá, hogy lesz
valami ötleted.
 – Arra gondoltam, hogy tarthatnánk egy adománygyűjtést –
vág bele, és felvillan whiskey-színű szeme. – Valami puccos
estélyt, ahol elkérhetnénk pár száz dollárt a belépőkért. Lehetne
tombola és csendes árverés. Díjakkal, árverési tételekkel, meg
minden, a felszolgált étel és ital is lehetne adomány. Mit
gondolsz? Működhet?
Annyira kalapál a szívem, hogy alig hallom tőle, amit Hayes
mond, de abból, amit felfogok, ez akár nagyon jó ötlet is lehet.
– Ezt meg tudjuk csinálni, azt hiszem.
– Remek. Állítsuk össze a javaslatot. Mi szeretnél vacsorára?
Hayes előkapja a telefonját, és megnyitja a kedvenc netpincér
alkalmazását.
A vállához dőlök. Ez talán neki túl személyes, de nem érdekel.
Egyszerűen csak berobbant ide, és elsöpörte a ködöt az
agyamból. Nem tudom megállni, hogy hozzáérjek.
Megköszönjem neki. Vigaszt keressek nála.
– A pizza jól hangzik – mormogom a kijelzőt figyelve.
– Akkor legyen pizza.
Figyelem, ahogy összeállítja a tökéletes pizzát: kolbász,
zöldpaprika, hagyma és extra sajt. Beleremeg a szívem, amikor
rádöbbenek, hogy megjegyezte, melyik a kedvenc pizzám, és
most azt rendeli. Emlékeztetnem kell magam, hogy a legtöbb
barát ismeri egymás kedvencét, így nem szabad bármit is
belemagyaráznom. Scarlett is bebizonyította ezt az ebédnél,
szóval természetes, hogy Hayes is tudja, milyen pizzát rendeljen
nekem.
– Oké, egy fél óra múlva itt lesz. Hozom a laptopomat, és
elkezdhetjük kidolgozni a tervet.
 Feláll, az ajtóhoz sétál, ahol a táskáját hagyta, és kiveszi belőle
a laptopot.
Visszajön és leül, de hagy kettőnk között egy harminc centis
helyet. Kicsit megalázó, hogy ez mennyire rosszulesik, de
próbálok nem erre összpontosítani… túlságosan.
– Rendben – vág bele. – Szóval rád hagyom, hogy kitalálj
valami figyelemfelhívó nevet az eseménynek. Utánanézek, ki
vállalná az ételt és az italt, te pedig addig összeállíthatsz egy
listát a potenciális árverési tételekről, illetve azokról, akik
esetleg adományozhatnak, jó?
Bólintok, a saját laptopomért nyúlok a kávézóasztal alá.
Vonakodva hagyok Hayesnek teret, amelyre szemmel láthatóan
vágyik, a szőnyegre telepszem, és magam alá húzom a lábamat.
Lehajtjuk a fejünket, és munkához látunk, mihelyt kényelmesen
elhelyezkedtünk. Nem kell hozzá sok idő, és tökéletesen el is
feledkezem a pizzáról. Teljesen lefoglalják a gondolataimat az
ajándékkosarak és élménycsomagok.
Majdnem becsinálok az ijedtségtől. Nagyot ugrom, amikor
megszólal a csengő. Hayes hangosan felnevet, amitől csak még
jobban elvörösödik az arcom, és a szememet forgatom.
– Fogd be, és vedd át a pizzát – motyogom, és az ajtó felé
intek.
– Igenis, asszonyom – feleli, és felkel a kanapéról.
Egyértelműen nem segít az idegeim lenyugtatásában a
farmerbe bújtatott seggét bámulni. Hogyan marad ilyen
tökéletesen izmos a popsija?
Miközben Hayes arrébb tolja a számítógépeinket, hogy helyet
csináljon a pizzának, én kimentem magam, hogy átöltözzek
valami kényelmesebb holmiba. Becsukom magam mögött a
hálószobám ajtaját, kibújok a pantallómból és a blúzomból, így
egy szál fehérneműben álldogálok.
Kell vajon melltartót viselnem Hayes társaságában?
Megmozgatom a vállamat, és a pánt kényelmetlenül a bőrömbe
vág. Ugyan, észre sem fogja venni. Hátranyúlok, kikapcsolom a
melltartót, és hagyom, hogy lehulljon a vállamról.
Bő, csíkos top és a legkényelmesebb cicanadrágom van
rajtam, amikor visszatérek a nappaliba. Hayes rám pillant,
aztán összeráncolt homlokkal, kifejezéstelen arccal a lenémított
tévé képernyőjére mered.
– Kösz, hogy megvártál.
A pizzásdoboz fölé hajolok, és kiveszem az első szeletet. A
következőt Hayesnek kínálom, de rám sem néz, ahogy kinyújtja
a tányérját. Nos, rendben.
– Akarsz nézni valamit, amíg eszünk?
Halk és rekedt a hangja, és még mindig nem néz rám.
– Hát persze.
Nem vagyok benne biztos, honnan tudta, hogy erre van ma
este szükségem. Pizza, egy film és egy jó barát. Nem tudom,
miért, de ez a kombináció valahogy kisebbé teszi a legtöbb
problémát.
Hayes felhangosítja a tévét, és egy szuperhősös film mellett
kötünk ki. Lerogyok mellé a kanapéra, élvezem egy másik
ember közelségének melegét. De Hayes nem csupán egy másik
ember. Szó nélkül végignézzük a nyitófeliratokat. A pizzámba
harapok, gyűjtöm a bátorságot, hogy Hayesre nézzek.
Már a második szelet pizzánál tart, amikor lopva rápillantok.
 – Akarsz még maradni egy kicsit? Úgy értem, míg véget ér a
film? – kérdezem, és alig ismerem meg a saját hangomat. Sokkal
határozottabb, mint én magam.
Rángatózik az az apró, titokzatos izom az állában. Ugyanaz az
izom, amelyik sokszor megfeszül a jelenlétemben.
– Persze, maradok.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Hayes

Érdekesen alakulnak a dolgok.

A pillanatnyi állapotom? Maren kanapéján ülök, és egy filmet
nézek vele. Ami rendben is van, nincs benne semmi szokatlan.
Azt a tényt kivéve, hogy egy kerítésoszlop feszegeti a
bokszeremet, és nem hagyhatom, hogy Maren tudomást
szerezzen róla. Kényelmetlenül feszengek, de ez semmi ahhoz a
szégyenhez képest, amelyet akkor éreznék, ha tudná, hogy
mennyire kívánom őt, és hogyan reagál a testem a jelenlétére.
Mi a fenét képzelt, amikor felvette azt az áttetsző topot úgy,
hogy nincs alatta semmi? Minden cseppnyi önuralmamra
szükségem van, hogy a tévéképernyőn tartsam a tekintetemet,
és ne hagyjam oda vándorolni, ahová akar.
Egyelőre összpontosítanom kell. Legalább a film jó. És a pizza
is rendben van, bár amit meg akarok ízlelni, az Maren combjai
között található.
Basszus.
Teljes öt másodpercig tartott a koncentrációm.
Új terv.
Talán a beszélgetés segít majd, hogy elterelje a figyelmemet a
fejemben kavargó mocskos gondolatokról.
 – Szóval, khm, láttad már ezt a filmet? – biccentek a képernyő
felé, ahol a főhős éppen könnyedén felmászik egy épületen.
Maren bólint, tele van a szája a pizzával. Megtöröli szája
szélét a kézfejével, pontosan úgy, ahogyan a képzeletemben
tenné, miután leszopott.
Az isten szerelmére! Szedd össze magad, Hayes!
– Viccelsz? Ez egy klasszikus – feleli, miután lenyelte a falatot,
és törökülésben ül.
Meglepetten felvonom a szemöldökömet.
– Nem is tudtam, hogy odavagy a szuperhősökért.
Vállat von.
– Ha az ember Wolfie-val együtt nő fel…
Megértően mordulok egyet, és kényelmes csend ereszkedik
ránk. A beszéd segít, ezért aztán próbálok valami más témát
találni.
– Szóval hogy vagy…
– Azon tűnődtem… – szólalunk meg egyszerre.
Maren kuncog, és felém biccent, de intek, hogy folytassa.
– Az ételszállítókról akartalak kérdezni. Találtál valakit?
Úgy van. Maradjunk az üzletnél. Ezért vagyok itt.
Az a cél, hogy megmentsük a munkahelyét, amely olyan
kedves a számára, és természetes, hogy most is ez jár a fejében.
Én vagyok az, aki nem képes két másodpercnél tovább észnél
maradni.
– Aha, találtam párat, amelyik szóba jöhet. Tessék, nézd meg!
Az ölembe húzom a laptopomat a dohányzóasztalról.
Maren felmászik mellém a kanapéra, és az oldalamhoz bújik.
Hálát adok istennek az ölemben heverő hetvenöt dekányi
műanyagért és fémért, mert pillanatnyilag csak ez ment meg
attól, hogy elkövessem a világ legnagyobb bűnét.
Végignézzük munkám gyümölcsét, miközben a háttérben
villognak a harcjelenetek. Maren torkából elégedett kis hangok
szakadnak fel minden egyes internetes oldal láttán, ami még
inkább megnehezíti, hogy ne veszítsem el az önuralmamat.
– Ezek hihetetlenek – dicsér, és még jobban megszorítja a
karomat, a vállamra hajtja a fejét. – Annyira köszönöm, Hayes.
Nem tudom, hogyan fogom neked valaha is meghálálni.
Nekem viszont millió ötletem van rá…
– Nem szükséges. Örömmel segítek.
Ismét félreteszem a laptopomat – az új laptopot, amit azért
kellett megvennem, mert az előzőt Sam a járdára hajította.
Milyen az érzés, hogy boldoggá teszem Marent, és segítek
neki, amikor szüksége van rá? Talán jobb is, mint a szex. Nem
mintha nem akarnám tesztelni ezt az elméletet, mielőtt
levonnék bármiféle következtetést.
Maren elereszti a karomat, és megkönnyebbült sóhajjal a
kanapé háttámlájára hajtja a fejét.
– Máris sokkal jobban érzem magam – jelenti ki boldogan. –
Ne érts félre, még rengeteg a tennivaló, de úgy érzem, mintha
az életem minden aspektusa alakulna.
– Ja? Még a… – biccentek az öle felé, mire kifejezéstelenül rám
mered. – Jobban érzed magad… odalenn is?
A cicanadrágjára siklik a tekintetem, aztán újra a szemébe
nézek.
Kedvesen elpirul az arca, még a nyaka is elvörösödik.
Próbálja elfojtani a mosolyt, lehorgasztja a fejét, és feszeng.
 – Kicsit még érzékeny. De igen, majdnem teljesen
meggyógyult.
Adhatok rá gyógypuszit.
– Az jó. Aggódtam.
– Aggódtál az… izémért?
Basszus, basszus, basszus!
– Nem, úgy értem… orvosi értelemben. Csak azt akarom, hogy
egészséges legyél, galambom.
– Ó. Hát persze – vesz egy nagy levegőt.
Lehalkítom a hangomat.
– Az égési sérüléseket komolyan kell venni. Különösen a… test
érzékeny részein.
Mi az ördögért beszélek még mindig?
– Nem szóltál róla a bátyámnak, ugye?
– Hát persze, hogy nem.
Felsóhajt, lassan kifújja a levegőt.
– Állandóan rágná miatta a fülemet.
Mind a kettőnkét.
Nem lehet pontosan megjósolni, hogy Wolfie mit tenne, vagy
hogyan reagálna, ha megtudná, hogy a legjobb barátja és a
kishúga az utóbbi puncijának az állapotáról beszélget, de
valami azt súgja, hogy nem lenne túlságosan lelkes.
– Amit nem tud, az nem fogja…
Elharapom a mondat végét. Maren nem figyel rám. Úgy tesz,
mintha a filmet nézné. De valójában összegömbölyödött, a
kezébe temeti az arcát, könnyek öntik el a szemét, és rázkódik a
válla.
– Mi a baj, galambom?
 – Ne haragudj. Annyira szégyellem magam – suttogja. –
Először a gyantaincidens, most pedig a Riverside. Biztos azt
hiszed, hogy kész katasztrófa vagyok.
Letörli a szeme sarkát, és olyan szomorúan néz rám, hogy
elfacsarodik a szívem.
– Gyere ide!
Magamhoz húzom, átkarolom a vállát, és a mellkasomra
hajtja a fejét. Megszakad a szívem, amikor így beszél magáról.
Marennek nem lenne szabad bűntudatot éreznie semmi miatt.
És azt akarom, hogy ezt ő is tudja.
– Azért vagyok itt, mert ezt akarom, rendben? Nem azért,
mert rosszul érzem magam, és biztosan nem azért, mert
sajnállak. Erős vagy, okos és gyönyörű. Történnek szarságok az
emberrel, és néha mindnyájunknak szüksége van egy kis
segítségre.
– Tényleg úgy gondolod, hogy gyönyörű vagyok? – kérdezi
szipogva.
Basszus. Ez a lány lesz a halálom.
Önelégülten vigyorgok, próbálom kisebbíteni a jelentőségét,
hogy mekkora hülyét csináltam magamból.
– Ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon.
Így maradunk a film végéig, Maren fejével a mellkasomon,
miközben minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kordában
tartsam a nadrágomban lakozó tigrist. Nem sok idő kell hozzá,
hogy Maren abbahagyja a sírást, és ellazuljon. Legyen elég
annyi, hogy a mai este igazolta, mennyire nem tudja, mit jelent
a személyes tér.
Maren elszörnyedne, ha tudná, hogy a fantáziámban
hányféleképpen tettem a magamévá – keményen a falhoz
szorítva őt, az előttünk álló dohányzóasztalon. Biztos, hogy nem
bújna akkor a karomba önként, és nem lógna rajtam, mintha a
személyes mászókája lennék.
Sokat tudok a nőkről, egyrészt a randizással töltött idő,
másrészt a munkám miatt. De a szívügyekről semmit.
Összezavar az emberi szív. Például azt sem értem, hogyan
érezhetek ennyi mindent Maren iránt, miközben gyáva nyúl
vagyok, és semmit nem merek tenni.
Nem sokkal azután, hogy véget ér a film, felállok, és Maren
kikísér az ajtóhoz.
– Kösz, hogy átjöttél ma este.
Biccentek, igyekszem nem nézni a mellére. Ja, az csak még
nagyobb kihívást jelentene a számomra.
– Szívesen. Ami azt illeti, te is segítesz nekem.
– Hogyan segít az, hogy itt vagy? – vág vissza kérdő
tekintettel.
Kínosan fészkelődöm, azt kívánom, bárcsak ne mondtam
volna semmit. De most, hogy megtettem, tudom, hogy Maren
nem fogja ejteni a témát, szóval akár válaszolhatok is őszintén.
– Az önként vállalt randiszünet miatt több szabadidőm van.
Maren elgondolkodik, aztán bólint.
– Akkor segíthetünk egymásnak.
– Az tetszene.
Amint elhagyják a számat a szavak, azonnal tudom, hogy ez
az igazság.
Elnyílik Maren szája, boldog vigyorra húzódik.
– Biztosan nem bánod, ha rámutatok minden hibádra,
amelyek miatt abszolút módon szívás vagy pasiként?
Kirobban belőlem a nevetés, bár kínosan érzem magam.
– Nem vagyok szívás.
Maren összehúzza a szemét.
– Hayes.
– Rendben. Ki vele! – kuncogom.
Az ajtófélfának dől, hűvös arccal végigmér.
– Először is, az általános hiedelemmel ellentétben a nők nem
szeretik a pöcsfotókat. És megmutatják a barátnőiknek, tudod?
Megjátszott rettenettel a mellkasomhoz kapok.
– Nem vagyok ősember – vigyorgok önelégülten. – Sosem
tennék ilyesmit.
– Soha? – kérdez vissza.
– A farkam soha nem volt lefényképezve. Esküszöm.
Maren felnevet.
– Akkor jó. És ugye azt is tudod, hogy baromság, hogy a nők a
gyengébb nem?
Fészkelődöm.
– Nagyjából? – felelek immár hangosabban. – De akkor is ki
fogom nyitni előttük az ajtót, és fizetem a számlát az első
randikon.
Az ajkába harap, nem veszi le rólam a szemét.
– Talán van még számodra remény.
Bólintok, és hirtelen elbizonytalanodom.

***

Hazaérve belépek a lakásba, és a kivilágított és kellemes konyha

látványa fogad. Jellemző Rosie-ra, hogy állandóan égve hagyja a
villanyt. Leveszek egy poharat a felső polcról, megtöltöm vízzel,
aztán az ajtajához sétálok, és halkan bekopogok.
– Ó, de jó. Ezek szerint életben vagy – jegyezi meg Rosie
szarkasztikusan.
Kuncogva belököm az ajtót, és az ágyban találom,
csavarókkal a hajában és egy könyvvel az ölében.
– Hoztam neked egy kis vizet.
Nyög egyet, és összehúzza a szemét.
– Hol jártál ilyen későig?
– Marennél. Segítségre van szüksége. A Riverside miatt.
– Mintha nagyon sok időt töltenél mostanában Marennel.
Szuggesztíven elkerekedik a szeme.
– Csak kisegítek egy barátot. Tudod jól.
– Mmm.
Szkeptikusnak látszik.
– Jó éjt, nagyi.
– Jó éjt, kedvesem.
Becsukom magam mögött a szobája ajtaját, és átmegyek a
lakáson a sajátomhoz. Végre egyedül vagyok a gondolataimmal,
és szabadon lélegzem, először az este folyamán.
Megcsináltam. Túléltem. Átvészeltem egy estét Marennel
anélkül, hogy összefogdostam volna.
És átkozott kínszenvedés volt.
Rendben, ez nehezebb, mint gondoltam – az egész nézz, de ne
érj hozzá dolog, ami kettőnk között folyik. Maren nem játszik
tisztességesen. Talán azért, mert ez valójában nem is játék. Ez a
való élet. És a kapcsolatom a tét a legjobb barátommal és
üzlettársammal.
 De többről is van szó, mivel Marennek most szüksége van a
segítségemre. Csak egy hónapunk van arra, hogy megmentsük a
Riverside-ot. Fogalmam sincs, mikor vált ez a dolog fontossá
számomra, de most már az. Garantálnom kell, hogy Maren
sikert arat.
Már attól is megszakad a szívem, hogy egy pillanatra
megingott ma este. Talán azért, mert a Riverside volt a
menedéke, ahová eljárt iskola után, hogy meglátogassa a
nagyapját, amikor még életben volt. Talán azért, mert most ott
dolgozik, és nem akarom, hogy elbocsássák, és hirtelen
kikerüljön a munkaerőpiacra. De még ennél is fontosabb, hogy
Maren ezt akarja, ennyire egyszerű az egész. Szóval én is
akarom a kedvéért, és mindent megteszek, hogy sikerüljön.
A pokolba, bárcsak ne tenné ennyire nehézzé a dolgot! Már
önmagában az is az őrületbe kergetett, hogy vele voltam ma
este, ott ültem, és néztem elkerekedett szemét és csinos kis
száját. Vegyük még ehhez hozzá azt is, hogy milyen jól festett
összegömbölyödve mellettem, és helló, kerítésoszlop, régi
barátom.
Mély lélegzetet veszek, próbálom visszanyerni az
önuralmamat.
De aztán eszembe jut, hogy a puncijáról mesélt. Arról, hogy
már majdnem meggyógyult, de még mindig érzékeny.
Felidézem magamban az ártatlan pírt, amely elöntötte az arcát,
miközben beszélt.
Vége. Maren tönkretett.
Nem hagyhatom, hogy elkövessem a legfőbb bűnt, és
fantáziáljak a haverom húgáról.
 Szóval azt teszem, amit bármelyik férfi tenne a helyemben.
Szorosan lehunyom a szememet, az ajkamba harapok, és
kiverem a farkamat egyedül a hálószobám sötétjében,
miközben imádkozom, hogy ne létezzen karma.
 HATODIK FEJEZET

Maren

A héten először alig várom, hogy felkeljek végre az ágyból.

Miután Hayes tegnap este elment, beállítottam az ébresztőt
reggel hatra, hogy legyen még egy kis időm az
adománygyűjtésen dolgozni, mielőtt elhúzok a Riverside-ba. De
nem könnyű aludni, amikor alig várod, hogy végre elkezdődjön
egy új nap. Régen ébren vagyok már, mire megszólal az
ébresztő.
Kavarognak a fejemben a gondolatok az eseménnyel
kapcsolatban, amint a talpam a padlóhoz ér. Korlátozott a
rendelkezésünkre álló idő, ezért nem engedhetjük meg
magunknak, hogy hivatalos rendezvényszervezőhöz
forduljunk, így kreatívnak kell lennünk. Még szerencse, hogy
szeretem a kihívásokat.
Lezuhanyozom, beburkolózom a kedvenc bolyhos
törülközőmbe, és átmegyek a fürdőszobából a konyhába, vizes
nyomot hagyva magam után. A konyhából nyíló alkóvban
tartom a mosógépet, eldugva egy befejezetlen harmonikaajtó
mögött.
Kinyitom a szárító ajtaját, és képzeletben vállon veregetem
magam, amiért volt annyi eszem, hogy betettem egy mosást,
mielőtt bezuhantam az ágyba. A pólóm friss és vaníliaillatú az
öblítőtől. Visszamegyek a fürdőszobába, lófarokba fogom a
hajamat, és csak annyi sminket teszek fel, ami természetesnek
látszik. Annyira tele vagyok energiával, hogy még egy kis
pirosítót is felteszek, hogy kiemeljem a mosolyomat.
A wifi szokatlanul akadozik ma reggel, ezért bepakolom a
laptopomat egy vászontáskába, és áttelepülök a két tömbre lévő
kedvenc kávézómba, az Early Birdbe. A kávézó egy bank és egy
olasz étterem között bújik meg, ugyanabban az épületben. Ezen
a környéken nehéz már divatos kávézót találni (a Starbuckson
kívül), de az Early Birdnek úgy sikerült megmaradni, hogy este
hétkor átalakul egy Night Owl nevű sikkes kis koktélbárrá.
Imádom, hogy a kisvállalkozások ilyen sokszínűek és
alkalmazkodók, és remélem, hogy ebből valami rám is ragad,
amíg a terven dolgozom.
Elhelyezkedem az ablak mellett a laptopommal, és egy bögre
tűzforró tejeskávéval, aztán munkához látok. Az aukcióra
bocsátandó tárgyak biztosítása lesz messze a legidőigényesebb
feladat, szóval ezzel kezdem.
Mire ideje felpattannom az északra tartó városi vonatra, már
több mint egy tucat adománykérést állítok össze olyan helyi
vállalkozásokhoz, amelyek a múltban támogatták a Riverside-ot
– plusz egypár olyan számára is, amelyeket talán van esélyünk
megszerezni magunknak. Éttermek, színházak, sörfőzdék és
még egy bowlingterem is felkerül a listára.
Fontolgatom, hogy hozzájuk írjam-e Hayes cégét, a Kacér
játszmákat is, de van egy olyan érzésem, hogy a célközönségünk
nem venné jó néven a dildókkal teli ajándékkosarat. Bátyám és
a barátai számára teljesen természetes egy ilyen céget
irányítani, és már engem sem sokkol annyira, mint régen. De
nem szabad elfelejtenem, hogy nem mindenki ennyire nyitott
gondolkodású.
Himbálózik a lófarkam, ahogy magabiztos léptekkel felsétálok
az állomásra. A legnagyobb kihívás Peggy meggyőzése lesz
arról, hogy működni fog a dolog, mert már teljesen
belenyugodott a kudarcba.

***

– Van kapcsolatom az egyik alkoholt forgalmazó

nagykereskedőhöz, aki biztosan hajlandó lesz majd biztosítani a
bort a kóstolóhoz, és megírtam minden adománykérő levelet,
csak el kell őket küldeni. A haverom már ki is talált egy logót…
Peggy felé fordítom a laptopomat, aki zavartan ráncolja a
homlokát, amióta csak elkezdtem felvázolni a terveimet az
adománygyűjtésről, hogy megmentsük a Riverside-ot. Előveszi
az olvasószemüvegét a blúza zsebéből, és a tervezetre pillant.
A potenciális ételszállítók listájának összeállítása és a
pizzaevés közben Hayes még egy gyönyörű logót is tervezett a
rendezvény számára a Riverside tengerészkék és szürke
színeiből, némi ezüsttel kiegészítve. A „Riverside Gála” felirat
szinte ragyog a képernyőn, visszatükröződik Peggy
szemüvegén.
– Mit gondolsz? – faggatom, és várom, hogy mondjon végre
valamit, először, amióta leültünk erre a rögtönzött reggeli
megbeszélésre. – Gondolod, hogy túl drága a belépő? Reggeliztél
már? Lemehetünk az étkezdébe egy kávéra, és megbeszélhetjük
a dolgot? Peggy?
Könnyek csillognak a szemében. A csudába! Elárasztottam
információval. Vajon hogyan visszakozhatnék?
Mély levegőt veszek, már a nyelvemen van a bocsánatkérés,
de gyorsan becsukom a számat, amikor Peggy felemeli az ujját.
Várom, hogy még egyszer végigolvassa a javaslatot.
– Szerintem csodálatos ötlet – szólal meg végre, és felnéz a
képernyőről.
Elönt a remény, és egy hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal
együtt elszáll belőlem minden feszültség.
– Annyira örülök, hogy így gondolod.
Ami azt illeti, valóban annyira örülök, hogy legszívesebben
áthajolnék az asztalon, és nyomnék egy nagy, csattanós puszit
az arcára. De inkább csak szélesen, boldogan rámosolygok,
szinte felrobbanok az izgalomtól.
Peggy viszont már le is törölte a könnyeit, és csak a lényegre
koncentrál.
– Hogyan segíthetek? – kérdezi, lecsukja a laptopot, és rám
néz.
Lebiggyesztem az ajkamat, és egy pillanatra elgondolkodom.
– Nos, olyan csodás a kapcsolatod az adományozóinkkal… mit
szólnál ehhez? Felhívhatnád ma a donorokat, és
beszámolhatnál nekik a rendezvényről, valamint a jegyárakról.
Aztán felajánlhatnál nekik két pluszjegyet kétszáz dollárért. Így
többen eljönnek, többen látják majd az aukciós tételeket, és még
egy kis pénzt is keresünk vele. Hogy hangzik?
– Ezt meg tudom csinálni – bólint Peggy, és máris görgeti a
névlistát a telefonján. Aztán hirtelen felnéz, és ismét sugárzik
az aggodalom az arcáról. – Lesz elég időnk a felkészülésre?
– Megtesszük, amit tudunk annyi idő alatt, amennyi a
rendelkezésünkre áll. Mihelyt végzünk, felhívom az egyik
barátnőmet a helyszínnel kapcsolatban. – Átnyúlok az asztalon,
és megszorítom Peggy kezét, hogy bátorítsam. – Ígérem, hogy
megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megmentsük a
Riverside-ot az összeomlástól.
– Ha valaki képes rá, akkor az te vagy, Maren.
Határozott a hangja, és imádkozom, hogy igaza legyen.
Peggy kimasírozik az ajtón, mint egy olyan nő, akinek
küldetése van, én pedig előveszem a mobilomat, és felhívom azt
az egyetlen embert, aki képes értékelni a nagyszabású
ötleteimet, és tenni is valamit a megvalósításuk érdekében.
– Szia, csajszi, mi újság? – köszönt Scarlett. Rágcsál valamit,
valószínűleg a joghurtból és müzliből álló reggelijét, amelyet
úgy szeret.
– Szia, azon tűnődtem, vajon tudnál-e segíteni nekem egy
projekttel kapcsolatban – felelem, a vállamhoz szorítom a
telefont, és az asztali számítógép felé fordulok.
– Amit csak kell. Én vagyok a te varázsló dzsinnlányod a
palackból.
Kuncogok, egy pillanatra magam elé képzelem ezt a képet,
aztán belevágok a közepébe.
– Rendben. Mekkora az esélye annak, hogy a Loft helyet
biztosítson egy kedvelt nyugdíjasotthon számára egy puccos,
késő nyári gálához?
Most, hogy kimondtam, már én is érzem, hogy mennyire
abszurd a kérésem. De Scarlettnek meg se kottyan ez.
 – A programtól függ. Adj egy percet.
Felvonom a szemöldökömet meglepetésemben. Legalább egy
kérdésre vagy némi aggodalomra számítottam. Aztán eszembe
jut, hogy rendezvényszervezőként Scarlett naponta találkozik
hasonló kérésekkel. Szerencsémre, és a Riverside-éra, ez a
szakterülete.
– Mit szólnál inkább nyár elejéhez? Június 20-ára be volt
tervezve egy esküvőnk, de lemondták. Nekik sajnálatos, de
neked jó hír.
– Június húsz? – rebegem, és kétségbeesetten keresem a
dátumot a naptáramban. Alig egy hónap van csak addig. Ajjaj!
– Aha. Szexi nyári napforduló. Kétlem, hogy ennyi idő alatt
találnánk helyettük valaki mást, és tuti megtartjuk az
előlegüket, mert – ezt ki fogom mondani – csesződjenek meg ők
is, meg a gagyi eljegyzésük. Szóval, mit szólsz hozzá?
Majdnem megkérdezem, hogy nincs-e egy későbbi időpont, de
inkább magamban tartom a kérdést.
– A június húsz tökéletes lenne. Írj be minket, és tudasd, mire
van szükséged ez ügyben.
– Vedd elintézettnek, Mare. Dél körül küldöm a szerződést. Át
kell írnom benne pár dolgot, ha nem kérünk tőletek bérleti
díjat. Nahát, milyen király. Alig várom, hogy együtt dolgozzunk
– kuncogja Scarlett teli szájjal, és boldogan csatlakozom hozzá.
– Én is. Te vagy a legjobb.
– Semmi gond. Süssél nekem egy kis sütit, és egálban
vagyunk.
Most rajtam a sor, hogy elsírjam magam.
– Megbeszéltük.
 Elbúcsúzunk egymástól, és a következő tíz percet azzal
töltöm, hogy végignézem a fényképeket a Loft internetes
oldalán. Intim, gyönyörű, és pont az, amire szükségünk van.
Nem akarom elkiabálni… de azt hiszem, hogy sikerülni fog.
Alig várom, hogy elmeséljem Hayesnek.
 HETEDIK FEJEZET

Hayes

– Valami… diszkrétet keresünk.

– Nem hagyhatjuk, hogy a gyerekek belebotoljanak egy
huszonöt centis, élénk rózsaszín dildóba, igaz?
Huszonöt centis? Igen becsvágyó valaki.
Az üzlethelyiség hátsó részében vagyunk Wolfie-val, éppen a
mérleget készítjük. De az utóbbi tíz percben az első sorból
figyeltük, ahogy Connor megpróbál segíteni egy középkorú
párnak, hogy megtalálják a tökéletes játékszert, amelyik kissé
pikánsabbá teszi a bajban lévő házasságukat.
Keményen megdolgoztatják, mert az asszony arckifejezéséből
ítélve nem az ő ötlete volt, hogy eljöjjenek a boltba.
Szerencséjére ez lehet a legjobb ötlet, amelyre a férje valaha is
rábeszélte. A vevők kielégítése a legfontosabb követelmény
ebben az üzletben. És a mi esetünkben ez garantált.
A barátaimmal környezetbarát szexjátékokat fejlesztettünk.
Most biztosan a szemeteket forgatjátok – öt férfi, aki egy
szexjátéküzletet alapított –, de megláttuk a piaci rést, és valami
fontosat szerettünk volna létrehozni. Wolfie, Connor, Caleb,
Ever és én így alapítottuk meg a Kacér játszmákat. Az
eszközeink kimondottan pároknak valók és nőbarátak, a bolt
hangulatában meg nincsen semmi kínos.
Connor barátságosan nevet, és a pároknak fenntartott
sarokba vezeti a vevőket. A miénk nem egy átlagos, szánalmas
szexbolt, mint amilyeneket az üzletsorokon találni, tollakkal és
próbababákkal meg ciki cuccokkal. Számunkra az elegancia és
az érzékiség összehozása a lényeg. Persze, szexet árulunk, de
attól még nem kell alpárinak lenni.
– Egy húszast rá, hogy egy Joie de vivre-re akarja rábeszélni
őket, és végül egy alap péniszgyűrűt vesznek – suttogom, és
felvont szemöldökkel Wolfie-ra nézek.
Felmordul, a párra sandít, akik éppen egy remekül álcázott
vibrátort vizsgálnak a jellemző mi a fenére jó ez a cucc
arckifejezéssel.
– Kizárt. Az asszony egy LT-t fog választani.
A Luxe Tube a legkeresettebb vibrátorunk. Kicsi, és könnyű
eldugni, de a méretet erővel ellensúlyozza. Nyolc vibrációs
fokozata van, és egy nő sem könyörög majd többért, miután
kipróbálta. Ó, és mi a legjobb benne? Pontosan úgy néz ki, mint
egy drága rúzs.
– Ki van zárva, hogy a férj belemegy. Tartom a fogadást.
Kezet rázunk Wolfie-val, és diszkréten ismét figyelni kezdjük
a párt.
Ahogy sejtettem, Connor megmutatja nekik a Joie de vivre-t,
egy pároknak való eszközt, amelynek az a célja, hogy elősegítse
mindkét fél orgazmusát. Nem kimondottan az a finom, diszkrét
holmi, amelyet az asszony keres, de nem is egy huszonöt centis,
élénk rózsaszín dildó. Mellesleg az egyik legdrágább
árucikkünk, Connor ezért is ajánlja mindenkinek.
 Connorban megvan valami, ami mindnyájunkból hiányzik.
Lehet, hogy ami a szívemen, az a számon, és túlságosan
elragadnak az érzelmek, amikor nem kellene, de Connor
hatalmas szívvel született. Talán ezért is ez a legmegfelelőbb
munka a számára – a pasas őszintén segíteni akar az
embereknek, még akkor is, ha ez a segítség abban merül ki,
hogy javít a szexuális életükön. Törődik másokkal. Azt akarja,
hogy a világ jobb hely legyen. És szeret emberekkel beszélgetni.
Én azonban? Túl sokszor elmerülök a gondolataimban, és
túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy őszintén törődjek azzal,
milyen szexjáték lenne megfelelő ennek a párnak. Vegyék meg
mindkettőt. Vagy mégsem. Komolyan nem érdekel. És soha nem
voltam jó a csevegésben.
Ámbár azt hiszem, még mindig jobb vagyok benne, mint
Wolfie, akiről köztudott, hogy morgásokkal és bólogatásokkal
kommunikál. Connor társaságában viszont mindenki elengedi
magát. Ő aztán pontosan tudja, mit mondjon, hogy megtörje a
jeget ezzel a párral, és a megjegyzése valószínűleg szellemes is,
mert most mind a hárman kuncognak.
– Csak nem… – Wolfie elharapja a mondat végét, leesik az
álla.
– Szent szar! A Joie de vivre-t választották.
– Mi az a Joie de vivre? – szólal meg mögöttünk egy könnyed,
ismerős hang, amelyre egy ideig nem számítottam.
Különösen nem most. Különösen nem itt, a munkahelyemen,
szexjátékokkal körülvéve. A bátyjával az oldalamon.
Basszus!
Maren az, jóganadrágban, amelyik tökéletesen simul az
idomaira, és helytelen útra tereli a gondolataimat. Nem veszem
le a szememet a párról, akik már a pénztárnál vannak
Connorral. Kúrjatok seggbe! Hogy a pokolba leszek képes
bármivel is végezni, amikor Maren itt van?
– Mit keresel te itt? – kérdezi mogorván Wolfie.
Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki kíváncsi a
válaszra.
– Neked is szia, bátyó. Annyira örülök, hogy látlak. Jól vagyok,
kösz – vág vissza Maren bosszús mosollyal.
– Fura, hogy itt vagy – robban ki belőlem.
Wolfie egyetértően felmordul.
– Nem kéne dolgoznod?
Rádöbbenek, hogy valószínűleg többet tudok Maren
munkahelyének jelenlegi helyzetéről, mint a bátyja, és kutatóan
ránézek, de nem lehet semmit leolvasni az arcáról.
Szeme se rebben Wolfie kérdésére, a kirakott árut nézegeti.
Ajkába harap, tesz pár lépést a legkülönbözőbb méretekben és
színekben pompázó análdugókkal teli polcok között.
Megrándul a farkam, amikor végigsimít az egyik játékszeren.
Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
– Ma otthonról dolgoztam – feleli, és egyenesen rám néz. – És
üzleti ügyben jöttem.
Wolfie zavartan egyikünkről a másikra néz, és összerándul a
gyomrom. Már csak az hiányzik, hogy gyanakodni kezdjen,
hogy van valami Maren és köztem.
– Be akarsz szállni a játéküzletbe? – kérdezi a húgától.
Maren a szemét forgatja.
– Hayes segít nekem a Riverside számára rendezendő
adománygyűjtéssel.
Wolfie felvonja a szemöldökét, és gondolni sem szeretnék
arra, hogy hol jár az esze. Rám néz, és összefonja a karját.
Igyekszem lazának tűnni, vállat vonok.
– Te mondtad, hogy csekkoljam le a húgodat, és ez elindította
a lavinát.
Wolfie is vállat von, és a fülé mögé tűzi a tollát.
– Az örök lovag, csillogó páncélban.
Hallom ám a szarkazmust a hangján. Tudja, hogy valamiben
sántikálunk, de nem erősködik tovább. És pillanatnyilag ez az
egyetlen, ami megment.
– Szent szar, Maren Cox? Készen állsz végre, hogy eladjam
neked azt a vibrátort, amelyik megváltoztatja az életedet?
Connor megjelenik Maren mellett, és átkarolja a derekát.
A pasi máskor is kiakasztott már, de ennyire még soha.
Hevesen zakatolni kezd a szívem a látványtól, ahogy Connor
vastag karja átöleli Maren karcsú derekát. Nem menő. Letépem
az arcát, ha öt másodpercen belül nem veszi le róla a kezét.
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen. Kitágul Wolfie
orrcimpája, és látszik rajta, hogy mindjárt leüti Connort.
Maren idegesen kuncog.
– Éppen azon tűnődtem, vajon elárulod-e, hogy mi az a Joie de
vivre? Ezek ketten nyilvánvalóan hirtelen megsüketültek,
amikor faggattam őket róla.
Connor úgy mosolyog Marenre, hogy legszívesebben
letépném a golyóit, és lenyomnám őket a torkán.
– Ne mozdulj!
Pillanatokkal később visszatér játékszerekkel teli kézzel, és
lerakja őket elé az asztalra. Elkerekedik Maren szeme, matatni
kezd közöttük, néhányat bekapcsol közülük, aztán levegő után
kap, amikor az felvillan vagy vibrál, nekem meg szó szerint
leesik az állam. Ez annyira nem fair.
Connor kézbe vesz egy csillogó, U alakú játékszert, és széles
mosoly ömlik szét az arcán.
– A Joie de vivre-t bármilyen testhelyzetben lehet használni,
bár azt tanácsolom a pároknak, hogy elsőre a misszionárius
pózzal kezdjenek. Szólóban is nagyon hatásos – teszi hozzá
kacsintva.
Wolfie nagyot és dühöset fújtat mellettem.
Üdv az átkozott klubban, haver.
Nem is tudom, melyik a rosszabb – figyelni, hogy Connor
Marennel flörtöl, vagy nézni, ahogy Maren egy szexjátékot
fogdos. Vad fantáziaképek villannak fel az agyamban, és a
torkomban dobog a szívem.
Maren végigsimít a legkülönbözőbb formájú vibrátorokból
álló kollekciónkon – szív, henger és tölcsér alakú is van
közöttük. Az egyik például úgy néz ki, mint egy gumimaci.
Megtalálja a Luxe Tube-ot, felnyitja, és apró mosoly jelenik meg
a szája szélén.
– Na, ez itt ismerős – jegyezi meg, és kacérság csillog a
szemében, amikor rám néz.
Baromira. Nem. Fair.
Összeszorítom a fogaimat, és mély lélegzetet veszek. Maren
játszadozik velem. Ez világos. Micsoda szexi kis szadista!
Nem veszi le rólam a szemét, miközben bekapcsolja a
vibrátort, és a motor zümmögni kezd.
 – Mmm. Nagyon ismerős – dorombolja.
Wolfie kikapja a hengert a kezéből, és kikapcsolja.
– Ez nem egy kibaszott játék!
Nevetés robban ki Maren tökéletes ajkai közül.
– Szó szerint az.
– Tudod, hogy értem. Csak. Fejezd. Be! – csattan fel Wolfie
olyan szigorú bátyhoz méltóan, amilyen ő valójában.
– Csak kíváncsi vagyok – vág vissza Maren ártatlanul.
Wolfie összehúzza a szemét, morog valamit a bajusza alatt, és
visszatér a számítógéphez.
– És ez mi? – kérdezi Maren, és feltart egy vastag, fekete, pink
gumival bélelt hengert. Végigsimít a szélén, és érzem a feszülést
a cipzárom alatt.
– Az a férfi vevőinknek való – feleli Connor huncut mosollyal,
és beletúr sötétszőke hajába. – Igazán boldoggá tudsz tenni egy
pasit, ha ezt előveszed a hálószobában.
Maren rám pillant, és még szűkebb lesz hirtelen a nadrágom.
Teljesen kiürül az agyam, minden egyes gondolatot kivéve,
amelyeknek nem szabadna felidéződnie. Például, hogy
végigcsókolom a hasát, le egészen a pucér, borotvált puncijáig.
Hogy tövig belenyomom a farkamat. Hogy figyelem, ahogyan
szopja a…
– Agyvérzést kaptál? – csattan fel Wolfie, és a hangja kiránt a
transzból.
Esküszöm, hogy Maren elmosolyodik, megrándul az ajka a
nyilvánvaló kényelmetlenségem láttán, de gyorsan Wolfie felé
fordulok, és úgy teszek, mintha az imént nem a kishúgát
keféltem volna gondolatban.
 – Bocs, csak elmerengtem.
– Caleb van a telefonban. Tudni akarja, hogy még mindig
benne vagyunk-e, hogy a tóparti nyaralóban töltjük a hétvégét.
Wolfie zaklatott. Lüktet egy izom az állán, miközben várja a
válaszomat.
– Aha. Szombat hajnalban indulunk.
Nem remeg a hangom, hála istennek.
– Baromi jó lesz, haver. Alig várom – teszi hozzá Connor, és
egy újabb játékszert nyom Maren kezébe.
Bólintok. Hagyomány, hogy minden évben együtt elmegyünk
a családom tóparti nyaralójába, és a mostani is olyan lesz majd,
mint a többi alkalom. Egy egész hétvége vár ránk, amikor csak
piálunk, fürdünk, és esténként ülünk a tűz körül.
– Köszönd meg a nevünkben a nagymamádnak, hogy
átengedi a házat. Nagyon vágyom már egy kis kikapcsolódásra –
mondja Maren, és hálásan rám néz.
Bólintok, és elfordulok. Eddig is nehezen bírtam nézni, hogy
szexjátékokat fogdos, de ez az anatómiailag tökéletes, hússzínű
dildó túlmegy minden határon. Képtelen vagyok nem
elképzelni, ahogy pumpálom benne ezt a játékszert, figyelem,
ahogyan vonaglik, miközben…
– Hayes, megvannak a számok az előző negyedévről? Ez a
szar valahogy nem stimmel – dörmögi Wolfie összeráncolt
homlokkal a számítógép mellől.
Számok. Táblázatok. Ezekre kellene összpontosítanom.
Megköszörülöm a torkomat, és remélem, hogy segít majd, ha
nem leszek Maren közelében.
– Ja, hátraszaladok, és hozom a laptopomat.
 A bolt végébe sietek, ahol a kis takarítószeres szekrény, a
raktárkészlet és egy pár tíz négyzetméternyi irodahelyiség
található. Alig érek el az íróasztalomig, amikor kivágódik a
hátsó részbe vezető ajtó, és közeledő lépteket hallok.
– Figyelj, Wolfie, tudom, hogy itt van valahol az anyag,
rendben? Csak adj egy percet.
De a hang, amelyik válaszol, nem Wolfie-é. Hanem Marené.
– Abban bíztam, hogy, uh, beszélhetnénk az árverésről? –
Feszengve ácsorog az asztalom túloldalán, még mindig a
dildóval a kezében. Huncut mosollyal feltartja, amikor látja,
hogy a játékszerre meredek. – Nem akarom ellopni, vagy
ilyesmi. Csak egy percre kettesben akartam lenni veled.
Miért indul minden beszélgetésünk úgy, mint egy pornófilm?
Leülök, és intek, hogy ő is foglaljon helyet. Arra számítok,
hogy az egyik széket választja majd, de ehelyett az asztalom
szélére telepedik, sokkal közelebb hozzám, mint vártam.
Leteszi elém a dildót.
– Azon tűnődtem, hogy esetleg összeállítanál egy
ajándékkosarat az árverésre – szólal meg, és lehorgasztja a
fejét.
– Persze, biztosan találok egy megfelelő kereskedőt, és tető alá
hozok vele egy szerződést. Nem lesz nehéz.
– Nem, úgy értettem, hogy te személy szerint. A cég nevében.
Megkérném rá Wolfie-t, de már a puszta gondolat is megalázó.
– Egy kosárnyi szexjátékot akarsz eladni… öreg embereknek?
Próbálok kimért maradni, amennyire csak lehetséges.
Segíteni szeretnék neki – talán jobban is, mint kellene –, de
ebben a dologban egyáltalán nem vagyok biztos.
 – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de mindenféle embert
meghívunk majd, az élet összes területéről. Ráadásul az öreg
emberek aktívabbak szexuálisan, mint gondolnád.
– Oké, erre egy csöppet sem voltam kíváncsi.
Mindketten felnevetünk, és Maren a kezemre teszi a kezét.
– Mindenki szereti az orgazmust – közli lágyan, és ettől még
hevesebben kezd zakatolni a szívem.
Kiszáradt a szám, és elfelejtettem, hogyan kell tehetetlen
nyögés helyett mondatokat formálni. Remek.
De Maren elegáns, mint mindig. Összekulcsolja a bokáját, és
biccent.
– Gondolkodj el rajta, rendben? Nem kell azonnal
válaszolnod.
Bólintok, és igyekszem tudomást sem venni az ölembe áramló
extra vérről.
– Ó, és Hayes?
– Igen?
– Még egyszer köszönet. Mindenért. Tényleg nem tudom,
hogyan fogom ezt meghálálni neked. – A dildóról az ölemre
pillant, aztán a szemembe néz. – De izgatottan várom a
hétvégét.
Megfordul és kisétál. Mivel senki sem látja, nyugodtan
bámulom a seggét, és esküszöm, hogy ezt ő is tudja.
Őszintén mondom, hogy nem igazán értem, mi történt. De azt
igen, hogy ki akarom deríteni.
 NYOLCADIK FEJEZET

Maren

Ragyog a reggeli nap Wolfie szélvédőjén keresztül, melegíti

szeplős vállamat. Zúg a szél a nyitott ablakokon, ahogy a
bátyám robog az autópályán, és a rádió előrejelzése szerint
csodálatos idő várható a hétvégére.
Caleb mögöttünk halad a Jeepjével, Scarlett-tel az
anyósülésen, Connor és a húga, Penelope hátul nyomorog. Ha
felegyenesedek, akkor látom is Scarlettet a visszapillantó
tükörben, ütemesen mozog a zenére, amelyet a többiekre
kényszerített.
Egy pillanatig bánom, hogy Wolfie-t választottam útitársnak.
Szeretem őt, de nem könnyű vele beszélgetni, különösen akkor,
ha az ember majdnem három órára össze van zárva vele egy
autóban. Szerencsére nem én voltam az egyetlen, aki a nyugodt,
csöndes utazást választotta.
De vajon tényleg szerencsés vagyok? Őszintén bevallom, nem
tudom, hogyan érzem magam bezsúfolva egy apró helyre
hármasban, Hayesszel az anyósülésen.
Eleve vonakodtam eljönni Chicagóból, annyi a dolgom az
adománygyűjtő rendezvénnyel. De most, hogy elérhető
közelségben van a pihenés és napozás esélye, már örülök, hogy
Wolfie és Scarlett rábeszélt.
Próbálom elhessegetni az aggodalmakat, lehunyom a
szememet. Talán végigaludhatom az utat, és már Saugatuckban
leszünk, mire felébredek. Saugatuckban nincs munka – vár a
strand.
Ahogy becsukom a szemem, élesedik a szaglásom. Nem
csupán a friss levegő édes aromája kelt bennem izgalmat.
Mindig beleszédülök a vágyba, ha érzem Hayes tiszta, férfias
illatát.
Engedek a kíváncsiságnak, kinyitom a szememet, és lopva
ránézek.
Hayes kibámul a szélvédőn, éles tekintetét az előttünk nyíló
útra összpontosítja. Szeme színe folyékony aranynak látszik a
napfényben. Valahogy máris sikerült tökéletesre barnulnia, ez
jól látszik a kartámaszon nyugvó izmos alkarján. Azon kapom
magam, hogy hosszú ujjait bámulom, ahogy a bőrülésen
dobolnak a rádióból szóló dal ritmusára.
A visszapillantó tükörbe néz, észreveszi, hogy bámulom.
– Sze… szereted ezt a dalt? – hebegem magyarázatképpen.
Erősen a lábamba csípek. Hol van ilyenkor a gomb, amellyel
egyenesen a sztratoszférába repíthetném magam?
– Még sosem hallottam – motyogja, és egykedvűen vállat von.
Morcosabb, mint amilyennek várná az ember, amikor éppen a
családi nyaraló felé tartunk. Bármilyen pocsék is azonban a
hangulata, akkor is vonzó.
Dúdolok, örülök, hogy véget ért a beszélgetés, mielőtt még
kínosabb helyzetbe hoztam volna magam. Elkapom Wolfie
tekintetét, engem figyel a visszapillantó tükörben. Közönyösen
rámosolygok, és azonnal elfordítom a tekintetemet.
Igen, nagyon, nagyon érdekes az elsuhanó táj.
Nem, nem aggódom amiatt, hogy a bátyám gyanút fogott, és
sejti, hogy odavagyok a legjobb barátjáért és üzlettársáért.
Hála istennek, Hayesnek fogalma sincs az érdeklődésemről.
És komolyan kétlem, hogy Wolfie gyanakodna. Az üzleti
ügyekhez nagyon ért, de teljesen vak, ha érzelmekről van szó.
Ellentétben velem, akit állandóan azok foglalkoztatnak.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem
veszem, amikor megérkezünk. Csak arra leszek figyelmes, hogy
megáll az autó. Felegyenesedem, alig várom, hogy kiszállhassak,
és kinyújtóztathassam a lábamat.
Jártam már Hayesék nyaralójában, de még annál is szebb,
mint amilyenre emlékeztem. A sötétre festett, rusztikus épületet
három oldalról meglepően magas, árnyat adó fák veszik körbe.
Tornác övezi az egész házat, így rengeteg hely van egy egész
csapatnyi ember számára a szórakozásra és koktélozásra, az
introvertáltak pedig élvezhetik a magányt a hintaszékben.
A legklasszabb rész azonban a kilátás az alig harminc
méterre lévő, csillogó Michigan-tóra. Ösvény vezet le a háztól a
strandra és a csodásan kék vízhez.
– Kitérni – kiált rám Hayes, aztán elsuhan mellettem az egyik
kezében mindkettőnk sportszatyrával, a másikban meg egy
tucat sörrel.
– Nem kell helyettem vinned a táskát – dohogok, és próbálom
őt utolérni. Biztosan esett előző éjjel, mert a cipőm minden
lépésnél elsüllyed a sárral borított felhajtón.
– Ne mondd, hogy elfeledkeztél a kulcsokról – szólal meg
Wolfie a tőle megszokott szigorú hangon. Már az ajtónál van, az
egyik hűtőtáskán ül, és eléggé türelmetlennek látszik.
Tuti senki nem fogja egyhamar elfelejteni azt az évet, amikor
Hayes otthon hagyta a kulcsokat. Az egyik szomszéd meglátta,
hogy betörtünk egy ablakot, és kihívta a rendőröket. Hayesnek
majdnem húsz percbe tellett meggyőzni őket, hogy tényleg a
nagymamájáé a ház.
– Francba! – motyogja Hayes, és felém fordul. – A zsebemben
van a kulcs. Kivennéd? Hacsak nem akarod, hogy saras legyen a
táskád.
– Ó, uh, kiveszem. Melyik zsebben?
– Bal első.
Ne gondolj a péniszére, ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne gondolj
rá!
Benyúlok a zsebébe, és mindent megteszek, hogy tudomást se
vegyek a szögletes csípőcsontról, a kemény combizmokról, a
bőre bódító illatáról. Kihalászom a kulcscsomót, egy karika két
egyszerű kulccsal. Feltételezem, hogy egyik a bejárati, másik
pedig a hátsó ajtót nyitja.
Ismét Hayes szemébe nézek, teljesen közömbös a tekintete,
érzelemnek nyoma sincs benne. Annak alapján, amennyire ég
az arcom, én viszont olyan piros lehetek, mint a paradicsom.
Gyorsan elfordulok, odadobom Wolfie-nak a kulcsokat, és
visszakocogok a kocsihoz a kajáért.
Caleb Jeepje begördül a kavicsos behajtóra. Scarlett kiugrik,
ölelésre tárja a karját. Jól jön majd egy kis Scarlett-energia a
hétvégén.
– Szia, kicsim – suttogja boldogan a fülembe, és ringatni kezd.
 – Szia – kuncogom, és magamhoz szorítom. – Szórakoztató
hétvége lesz.
– Az biztos!
Pillanatokkal később már Penelopéval ketten cincáljuk fel a
hűtőtáskát a veranda lépcsőin. Egy utolsó nagy zihálással
leejtjük az ajtó mellé, és diadalmasan egymásra mosolygunk.
Ekkor meghallom a kerekek csikorgását a kavicson.
Ki jön még?
Két hosszú, napbarnított láb nyúlik ki egy közepes méretű,
kék szedánból. A maxi nyáriruhát viselő, hosszú, hollófekete
hajú nő felpillant, a szemembe néz, mosolyog és integet.
Beletelik egy pillanatba, mire felismerem, és csak bámulom.
– Szia, Maren. Emlékszel még rám?
A vállára veszi a táskáját, felemeli a szoknyáját, és elindul
felénk.
Ó, emlékszem rá. Talán túl élénken is.
Hallom, hogy kinyílik mögöttem az ajtó, ahogy Hayes kilép a
házból.
– Mi a fasz… – motyogja.
– Ki ez a nő? – kérdezi Penelope, értetlenkedés csillog nagy
ártatlan szemében.
Rekordgyorsasággal sikerül lenyelnem a gombócot a
torkomban, és visszamosolygok.
– Holly, igaz? Régen nem találkoztunk. Hogy vagy? –
kérdezem, de közben inkább az foglalkoztat, hogy mit keresel te
itt?
Hayes, a tapintatlan, fel is teszi a kérdést.
– Mit keresel itt, Holly?
 Holly duzzogva lebiggyeszti mattvörös ajkát.
– Ne légy udvariatlan, Hayes. Tudom, hogy hiányoztam
neked. Ó, szia, Wolfie. Hogy vagy, csini fiú?
Nem is vettem észre Wolfie-t, de Holly már fel is szalad a
lépcsőn, hogy megölelje. Mióta barátok Hayes exével? Rendben,
az ex túlzás… Évekig voltak barátok extrákkal.
Holly jelentette az állandóságot a rengeteg nő között, aki
váltotta egymást Hayes hálószobájában. Csak vele volt tartós
viszonya, amelyik évekig tartott, nem csak hetekig vagy
hónapokig, mint az összes többi.
Túl késő vajon visszamenni a városba?
– Szia, Holly – morogja Wolfie a maga szokásos módján, és
megpaskolja Holly hátát. Így jelzi, hogy végeztem ezzel az
öleléssel, kösz.
Majdnem felnevetek, de túl sok kérdésem van. Vajon Hayes
hívta meg őt? Az egész hétvégére itt marad? Hol fog aludni?
– Wolfie-val éppen készültünk megtisztítani a grillt. Ha
megbocsátotok – jegyezi meg Hayes feszülten, és bosszúsnak
látszik.
Ha nem tudta, hogy Holly jön… akkor vajon ki hívta meg őt?
Hayes megragadja Wolfie tarkóját, és a ház sarka felé tereli, el
a szemünk elől. Penelope zavartan ráncolja a homlokát, de
Holly zavartalanul mosolyog tovább. Nem is, inkább
önelégülten vigyorog. Nyilvánvalóan azt hiszi, hogy megnyert,
vagy meg fog nyerni valamit – vagy valakit – azzal, hogy itt van.
Fájdalmasan összerándul a gyomrom. Már így is nehéz Hayes
közelében lenni, de átkozott kínszenvedés lesz figyelni, hogy az
alkalmi szeretője látványosan igényt formáljon rá, és egész
hétvégén fogdossa őt.
– Van kedved bejönni? – hallom magam, és nyújtom a
kezemet, hogy elvegyem a csomagját. Mi vagyok én, inas? –
Körbevezetlek.
– Kösz, de jártam itt párszor – kacsint rám, átcsusszan
Penelope és köztem, és eltűnik a házban.
Dübörög a vér a fülemben, közel állok ahhoz, hogy a
mérsékelt düh pusztító haraggá változzon bennem. Penelope
nyilvánvalóan érzi a kényelmetlenségemet, mert vigasztalóan
megszorítja a kezemet, aztán követi Hollyt a házba.
Nem állok még készen rá, hogy bemenjek most, hogy Holly itt
van. Lábujjhegyen a ház mögé lopakodom, és meghallom Hayes
és Wolfie mély hangját.
– Baszakodsz velem, haver? Hogy hívhattad meg?
Elönt a megkönnyebbülés. Hayes nem örül annak, hogy Holly
itt van. Kimondottan dühös.
– Nézd, ő keresett meg. Úgy hangzott, mintha ismét
találkozgatnátok.
– Mi az ördög? Nem igaz – csattan fel Hayes. Éles a hangja, a
bátyámé pedig bocsánatkérő.
– Francba, haver! Sajnálom. Meg kellett volna, hogy
kérdezzelek, de lemondtál a nőkről, és nem akartam
beleavatkozni a dolgodba.
Hallatszik Wolfie hangján, hogy tényleg sajnálja. Tudja, hogy
elszúrta.
– Basszus, semmi gond, haver. Majd kitalálunk valamit.
Hayes felsóhajt, düh helyett fáradt megadás sugárzik a
hangjából.
 Talán a problémamegoldó énem teszi, de nem tehetek róla.
Halkan kopogok a ház oldalán, hogy ne ijesszem meg őket,
aztán kilépek a sarok mögül.
Hayes a szemembe néz, a vad érzelmi kavargás hirtelen jéggé
változik.
– Mi újság, Mare?
– Tehetek valamit? Hallottam, hogy Holly megjelenése…
meglepetésként ért.
Hayes örömtelenül felnevet, és megdörzsöli a homlokát.
– Ja, enyhén szólva – motyogja, és hátat fordít nekem.
Miért nem néz rám?
– Hajlandó lennél egy szobában aludni vele? Az sokat
segítene – kérdezi a bátyám, a vállamra teszi a kezét, és
megszorítja.
Elszorul a torkom. Erre nem számítottam. Egy szobában
aludni Hollyval… nagy kihívás lesz. De megteszem, ha ezzel
megkönnyíthetem Hayes számára ezt a kínos helyzetet. Ha
pedig ezzel még távol is tarthatom őt Hayes hálószobájától –
annál jobb, igaz?
– Hát persze – mosolygok, de a szemem valószínűleg nem
nevet.
Hayes motyog valamit a bajusza alatt, és elvonul.
Pár perccel később véglegesítjük, hogy ki kivel osztozik a
szobákon.
Penelope és Scarlett a franciaágyon alszik majd a földszinti
hálószobában, én Hollyval osztozom az emeletes ágyon. Wolfie-
é és Connoré a kétágyas szoba, mivel ők egyébként is
lakótársak. Caleb alszik a kanapén, Hayes pedig a saját
szobájában.
Amelyik véletlenül egy folyosóról nyílik a miénkkel.
Úgy döntök, hogy nem fantáziálok tovább éjszakai
látogatásokról a férfi részéről, aki nyilvánvalóan soha nem fog
többet látni bennem, mint a legjobb barátja kishúgát. Ha
történik is bármi ma éjjel, akkor az Holly és Hayes között lesz,
és már a puszta gondolat is éles késként hasít belém.
Odabenn Wolfie és Hayes összehívja egy rövid megbeszélésre
a tóparti nyaraló vendégeit, hogy ismertesse a szobaelosztást és
néhány alapszabályt: a házban nincs dohányzás, cipővel nem
lépünk a szőnyegre, satöbbi, satöbbi.
– Van valakinek kérdése? – néz körbe Hayes a szobában.
– Igen! – csiripeli Holly, és felemeli a kezét. – Ki akar lejönni
velem a strandra?
Caleb, Connor, Penelope és Scarlett jelentkezik, és elismerő
moraj fut végig a helyiségen. Vonakodva én is feltartom a
kezemet. Az arcomra kényszerített vigyor nem lehet túl
meggyőző.
Húsz perccel később mindnyájan fürdőruhában vagyunk, és
sétálunk a víz felé az ösvényen. Hayes indult el elsőként
Hollyval a sarkában, én így hátramaradok Wolfie-val.
– Jól vagy? – kérdezem, aggódom, hogy a malőr Hollyval
máris tönkretette a hétvégéjét.
– Ja, jól vagyok. Néha azt kívánom, bárcsak Hayes
megállapodna már valaki mellett. Akkor nem történne ilyen
szarság.
Elfordítom a tekintetemet, a kavics alól kikukucskáló
homokot nézem.
 – Én is.
A szél felénk sodorja Penelope nevetésének hangját, és nem
messze előttünk Scarlett vadul gesztikulál, valószínűleg éppen
valamelyik társkeresős sztoriját meséli. A legtöbbünk felvett
valamit a fürdőruhájára, csak Penelope sétál magabiztosan a
cuki kék bikinijében. Nagyon aranyosan fest, ugrál a lófarka
minden lépésnél.
– Annyira örülök, hogy Penelope végre betöltötte a
huszonegyet. Úgy érzem, hogy végre tényleg lazíthatunk együtt,
és…
Elvesztem a fonalat, teljesen eltéríti a gondolataimat bátyám
zavarba ejtő arckifejezése. Kipirult, és a szemét le sem veszi…
Ó, istenem, Penelope seggét bámulja?
Keményen oldalba bököm.
– Mi van? – zsémbel, és megdörzsöli az oldalát.
– Illem, haver. Rád férne.
Mielőtt Wolfie kikérhetné magának a gyanúsítást, Caleb
elrohan mellettünk, a kezében egy pár strandpapuccsal, amely
egyértelműen nem az övé. Visszakiált a válla fölött:
– Aki utoljára ér le a strandra, az elveszíti a strandpapucsát!
Alig pár másodperccel később Connor is elrobog mellettünk,
úgy kergeti Calebet, mintha az élete múlna rajta.
– Csak ezt az egy párat hoztam magammal! Baszódj meg,
haver! Baszódj meg!
Kuncogva figyelem a románcukat.
Mire Wolfie-val leérünk a partra, Connor Calebbel birkózik a
vízben, és ez a csata szerintem a legrosszabb esetben
monoklival végződik majd, a legjobb esetben pedig azzal, hogy
víz megy egyikük orrába.
Scarlett és Penelope leteríti a törülközőjét, ügyet sem vet a
fröcskölésre. Holly viszont egész műsort ad elő, lassan lefejti
magáról a strandkendőt, és feltárul a fehér bikinis teste, amely
egy magazin címlapjára illik, nem ebbe a tóparti nyaralóba.
Közben Hayes felé néz, de amikor követem a tekintetét,
elégedetten látom, hogy Hayes mással van elfoglalva.
Pár fa áll a közelben, az egyik több emléket hordoz, mint a
többi. Vastag kötélből készült hinta lóg ki messze a víz fölé, ahol
véget ér a homok, a víz pedig mély és sötét. Gyerekkoromban
ahhoz is alig bírtam összeszedni a bátorságomat, hogy
kilendüljek a víz fölé, de ugrani végképp nem voltam hajlandó,
hiába biztatott Wolfie és Hayes. A srácok egymást váltják,
repülnek a habok fölött, nagy csobbanással érnek a vízbe, aztán
végül feljönnek a felszínre levegőért.
A látvány arra emlékeztet, amikor még tinédzserek voltunk.
Csak most Hayes magasabb, izmosabb és még szebb, mint
amilyennek akár csak el tudtam volna képzelni őt. Bármennyire
igyekeztem is, mindig ő volt az a férfi, akihez a korábbi
kapcsolataimat hasonlítottam. És valahogy sosem ütötték meg a
szintet. Hayes mellett mindig biztonságban éreztem magam. És
amikor elveszítettem a szüleimet… akkor is ott volt ő nekem.
Mindig függtem tőle. Mindig többet akartam belőle.
Megremeg a gyomrom, és borzongás fut végig a gerincemen.
Mennyi ideje érzek így iránta? Milyen régóta szeretném
lenyalogatni a vízcseppeket a bőréről?
Figyelem, ahogy visszasétál a partra, képtelenség levenni róla
a szememet. Az a széles, izmos mellkas. Azok a vastag alkarok,
amelyeket úgy vágyok magam körül érezni. A feszes segge,
amely minden meggondolt lépéssel izgatóan feszül az
úszónadrághoz. Forró vágy söpör végig az ereimen.
– Hé, csajszi, miért ácsorogsz ott?
Scarlett hangja visszaránt a valóságba, megfordulok, és látom,
hogy engem néz a napszemüvegének kerete fölött.
– Nincs kedved csatlakozni hozzánk? – int közelebb.
Még mindig ég az arcom, és a lüktetés sem enyhült egy
csöppet sem az ölemben. Előbb le kell hűteni magam.
– Majd, ha úsztam egyet. Mindjárt jövök.
Letépem magamról a bő pólót, amelyet évek óta
strandruhaként használok, a nap így végre megcsókolhatja
pucér vállamat és hasamat. Nyár végi kiárusításon vettem a
fürdőruhámat a közeli áruházban. A felső része fekete, horgolt
ciánzöld rátéttel, ami jól illik a sápadt bőrömhöz, és
kényelmesen tartja a mellemet. A magas derekú alsó is fekete,
ciánzöld fonott övvel.
Nem csekkolom, hogy Hayes észrevette-e az új bikinimet.
Kiszaladok a stégre, és beugrok a tóba. Jéghideg a víz, de nem
érdekel. Pontosan erre van szükségem, hogy lehűtsem magam.
Végre nyugodtak a gondolataim, amikor felbukok a felszínre.
Minden karcsapással eltávolodom az aggodalmaimtól és
bizonytalanságaimtól. El is felejtettem, hogy mennyire szeretek
úszni. Eltűnődöm, vajon van-e edzőterem a lakásom közelében,
ahol esetleg…
Valami elkapja a lábamat, megijeszt, kiemelkedem a vízből, és
vadul rúgkapálok.
– Hé, hé, hé!
 Legnagyobb megdöbbenésemre Hayes az, a vizet tapossa
mellettem. Csurom víz a haja, apró cseppek potyognak az
arcára. Zakatol a szívem, és bárcsak azt mondhatnám, hogy
csupán a sokktól.
– Mi művelsz? – kérdezem, és lefröcskölöm.
– Csak utol akartalak érni, mielőtt túl messzire úszol – nevet,
és visszafröcsköl. – Ne légy dühös, galambom.
Féloldalas mosoly ömlik el az arcán, és a haragom valami
csöpögőssé és meleggé olvad.
– Ah, aggódtál miattam, Hayes? – fröcskölöm le újra, de
ezúttal inkább incselkedve.
– Talán igen. – Hipnotikus vigyorral bámul. – Fröcskölj le még
egyszer. Ha mersz.
Az ajkamba harapok, mintha a lehetőségeimet latolgatnám.
Nevetve hátradőlök a vízben, és fröcskölni kezdem őt a
lábammal.
– Véged – közli mély, de játékos hangon.
Azzal lebirkóz, a vízfelszín alá húz magával. Az egyik kezével
elkapja a bokámat, a másikkal a derekamat, és hirtelen
igencsak intim módon simulok hozzá. Testem önkéntelenül
reagál, olyan sürgetéssel karolom át széles vállait, amelyet
korábban soha nem engedhettem meg magamnak.
Ne áruld el magad, Maren.
De ekkor a lehető legfurább dolog történik. Valami hosszút,
vastagot és keményet érzek a combomon.
A felszínre bukunk, és még mindig átkarolva tartom a vállát,
mellem nedves, pucér mellkasának nyomódik. Találkozik a
tekintetünk, és elönt a vágy a whiskey-színű pillantásától. Ujjai
a derekamba vájnak, és erősen a lenyűgöző erekciójához szorít.
– Hayes…
Hirtelen lefejti karomat a nyakáról. Könnyedén taposom a
vizet, hogy ne merüljek el, de Hayes nem marad velem.
Elúszik, ringatnak a keletkező hullámok, miközben figyelem,
ahogy izmos karjával szeli a vizet. Felhúzza magát a stégre, nem
áll meg, bár Holly próbálja megakadályozni, hogy visszatérjen a
házba.
Mi volt ez?
 KILENCEDIK FEJEZET

Hayes

Mi. A Büdös. Franc. Haver.

Ha emoji lennék, akkor üvöltő fejet formáznék, és gőz ömlene
a fülemből.
Maren nyilvánvalóan érezte, hogyan reagált rá a testem. És
pontosan meg tudom mondani azt is, hogy ez melyik
pillanatban történt. Az egyik percben még fröcsköltük egymást,
a következőben pedig már lágy idomai hozzám simultak, amint
nedves bőre az enyémhez ért. És vége is lett a játéknak. Muszáj
volt minél távolabb kerülnöm tőle, így aztán szó nélkül
elmenekültem, vissza se néztem.
Felsietek a lépcsőn, és bevágom magam mögött a szobám
ajtaját.
Még mindig kőkemény a farkam, muszáj kiverni. Feltépem a
sortot, és figyelmeztetőn megszorítom magam. Túl gyorsan
elmegyek, ha ez így folytatódik.
De aztán eszembe jut egy kósza gondolat.
Mi van, ha Wolfie látta, hogy a húgával flörtölök, és éppen ide
tart, hogy tetemre hívjon? Egyértelműen nem akarom, hogy
rajtakapjon a farkammal a kezemben. Azonnal lebuknék.
Megmarkolom a fiókos szekrény szélét, olyan erősen
szorítom, hogy elfehérednek az ujjperceim, lehorgasztom a
fejemet, és próbálok lélegezni. Lemondok a korábbi tervemről,
megigazítom magamon az úszónadrágot, és nagyot sóhajtok.
Wolfie egy faszhervasztó, és nem is tud róla. Ráadásul ő az,
aki meghívta Hollyt. Már önmagában ez is bizonyítja, mennyire
fogalma sincs róla, mit érzek a húga iránt, hogy azt hitte,
szeretném, hogy Holly itt legyen.
Mivel nem verhetem ki magamnak, veszek egy mély,
megnyugtató lélegzetet, és próbálom buzdítani magam.
Csak éld túl a ma éjszakát! Mást nem kell tenned.
Kész kínszenvedés, és ezt nem csupán a testem Marenre adott
fizikai reakciójára értem. Ez az egész játék kínszenvedés. A
vágy, hogy megérintsem őt, és ugrassam, amíg el nem
mosolyodik… Mindent akarok. De nincs más választásom, mint
úgy tenni, mintha semmi sem történne kettőnk között.
Úgy döntök, hogy próbálom megjátszani, mintha minden
rendben lenne, felveszek hát egy másik sortot és egy pólót,
aztán lemegyek a földszintre, és elkezdem előkészíteni a
vacsorát. Mindennel végzek majd, mire egy-két órán belül
mindenki visszatér a strandról, éhesen és kissé spiccesen. Az
éhség remélhetőleg eltereli majd a figyelmüket, és nem
faggatnak, hogy miért jöttem el a víztől olyan hamar.
Bepácolom a sztéket, és készítek egy tucat húspogácsát. De a
gondolataimat nem nyugtatja meg, hogy lefoglalom a kezemet.
Egyfolytában az jár a fejemben, mint szólna Wolfie, ha tudná,
hogyan érzek. Valószínűleg összeráncolná a homlokát, és a
múltbeli sikertelen kapcsolataimmal indokolná, hogy miért
nem fogja soha támogatni, hogy bármi is legyen Maren és
köztem.
Éppen végeztem a lime szeletelésével, és a turmixgépbe
hajigálom a margaritához valókat, amikor kinyílik az ajtó, és
megérkezik a csapat eleje. Caleb és Connor vitázik valamin,
Scarlett és Penelope pedig arról beszélget, hogy melyikük
zuhanyozzon elsőként.
Holly elégedetten szusszant, amikor meglátja, hogy a
konyhában dolgozom. Mindig is ilyen volt, a legkisebb dolgok is
fellelkesítik. Elcsen pár csipszet, aztán szerencsére eltűnik az
emeleten.
A dolgomra figyelek, így nem kell Marenre néznem.
Maximum egy órám van, mire mindenki megjelenik frissen
zuhanyozva, immár homokmentesen, és utána nem lesz más
választásom, mint szembenézni vele. És fogalmam sincs,
hogyan kérjek bocsánatot azért, ami a vízben történt.
– Jól vagy? – kérdezi mögülem egy fojtott hang.
Megfordulok, és Wolfie áll mögöttem kifejezéstelen arccal.
Bár nála ez nem abnormális, egy részem azt kívánja, bárcsak
mosolyogna, valami jelét adná annak, hogy minden rendben, és
nem tervezi titokban a halálomat. De ez nem lenne jellemző
Wolfie-ra, és nem várhatom tőle, hogy alapvetően
megváltozzon csak azért, hogy megnyugtassa a törékeny
egómat.
– Ja – hazudom. – Jól vagyok. Csak gondoltam, hasznossá
teszem magam.
Merev vagyok, és nem tudok a szemébe nézni, de Wolfie nem
erősködik. Csak bólint.
Hagyománnyá vált, hogy grillezek az első estén, szóval ez
egyáltalán nem szokatlan. Arra viszont még nem volt példa,
hogy csak tizenöt percet töltsek a strandon.
De Wolfie nem hozza ezt szóba, és ezért hálás vagyok. Nem
tudom, meddig tudok még hazudni neki, de muszáj. Normálisan
kell viselkednem, megjátszani magam, együtt nevetni a
barátaimmal. És ami a legfontosabb, távol kell tartanom a
szememet Maren cicijétől abban a bikinifelsőben.
Őszintén bevallom, nem értem, hogy lehetséges, hogy Wolfie
még nem vette észre. Úgy érzem, mintha minden érzelem, a
Maren iránt érzett vágy az arcomra lenne írva.
Kiderül, hogy a grillezés a tökéletes elfoglaltság a kezemnek,
mert így nem használhatom arra, amire a leginkább vágyom:
fogdosni Marent. Elkészül az étel, mindenki fog egy tányért, és
felsorakozik a hátsó teraszon álló grillnél. Spatulával a
kezemben, mosollyal az arcomon szolgálom fel a vacsorát. Csak
a séfsapka és a kötény hiányzik.
Maren a sor végére marad, elmosolyodik, amikor a tányérjára
teszem a gombafasírtot, amelyet kimondottan neki készítettem,
és észreveszem, hogy ellágyul a tekintete, amikor rám néz.
– Kösz, Hayes.
– Nincs mit – biccentek.
Nem mozdul.
– Jól vagy?
– Igen.
Feszeng, bizonytalannak látszik.
– Ha csináltam valami rosszat lenn a strandon…
– Nem csináltál – vágok közbe. – Sajnálom, hogy csak úgy
elrohantam.
 Lenézek, megfordítom a húspogácsát – amelyet nem kellett
volna megfordítani –, hogy csináljak valamit a kezemmel.
– Szóval nem haragszol rám? – suttogja.
Elönt a bűntudat.
– Persze, hogy nem.
A legkevésbé sem szeretném, hogy rosszul érezze magát. Nem
az ő hibája.
Mielőtt még elmondhatnám ezt neki, Holly jelenik meg a
semmiből.
– Beszélhetnék veled?
Komoly az arca.
Nyitom a számat, hogy válaszoljak, de Maren elsiet a
vacsorájával, a bátyjához és Penelopéhoz tart, a nyírfák alatt
álló piknikasztalhoz.
– Hát persze – felelem, és fogok magamnak egy tányért.
– Valahol kettesben – teszi hozzá Holly.
Türelmesen kikapcsolom a gázt a grillen, és a tányérral a
kezemben követem Hollyt a ház sarkán túlra. Megáll, a veranda
korlátjára dől, és félretolja a tányérját.
– Sajnálom, ha zavar a jelenlétem. Nem akartam gondot
okozni.
– Semmi baj, Holly. Csak… – nagyot fújok. – Jó lett volna előre
tudni.
Több mint hat hónapja nem láttam Hollyt, nem is beszéltem
vele. Valaha kitöltöttük a másik életében keletkező űrt. De az
már régen volt. A kémia működött közöttünk… amíg egyszer
csak meg nem szűnt.
Holly egyértelművé tette, hogy nincs szándékában
megállapodni, és gyerekeket szülni. Ami rendben is volt,
legalábbis eleinte. De aztán rájöttem, hogy a céljaink soha nem
lesznek azonosak, és elvesztettem az érdeklődést iránta. Jó
móka és könnyű volt együtt lenni vele, de tudtam, hogy többet
akarok szórakozásnál.
Végső fokon igazi kapcsolatot akartam. Családot. És ez
Hollyval nem lehetséges. De nem okoltam őt emiatt. Tudta, hogy
mit akar, és ezt őszintén meg is mondta.
De az, hogy idejött Wolfie puszta javaslatára? Jellemző
Hollyra, aki mindig kész a szórakozásra. Talán azt hitte, hogy
szingli és kanos vagyok, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk.
A pokolba, Wolfie talán ezért hívta meg, azt hitte, hogy
kötetlen szexre van szükségem. Kár, hogy most ez kellett nekem
a legkevésbé. Összpontosítanom kellett, és nem a farkammal
gondolkodni. Különösen, mivel úgy tűnt, hogy feltett szándéka
bajba sodorni.
Holly bólint.
– Jársz valakivel?
Leteszem a tányéromat az övé mellé, és megszorítom az
orrnyergemet.
– Lehetne, hogy ne beszéljünk róla?
Csípőre teszi manikűrözött kezét, és nyomatékosan rám néz.
– Nyugodj le, Hayes! Nem akarok olyasmit, amiben nem vagy
benne.
Beszívom a levegőt, és bólintok.
– Akkor jó.
Holly felnevet, és megcsóválja a fejét.
– Ügyesen megkerülted a választ.
 – Jelenleg egyedülálló vagyok, és így is akarok maradni.
– Megértettem – mosolyog rám. – Ha megváltozik a
véleményed, tudod, hogy hol találsz.
Kifejezéstelen marad az arcom, míg Holly tovább vigyorog.
Átkozott Holly. Nem akarom, hogy azt higgye, van nálam
esélye. Erre van most a legkevésbé szükségem.
Nem veszek tudomást a benne vagyok, ha te is csillogásról a
szemében, és felkapom a tányéromat. Biccentek neki, és
keresek egy nyugodt helyet, ahol ehetek.

***

Csodával határos módon sikerül elkerülnöm Marent a

következő pár órában.
Amikor ő odabenn vesződik a koszos edényekkel Scarlett és
Penelope társaságában, én odakinn meggyújtom a tábortüzet.
Amikor a verandán hever a függőágyban egy könyvvel a
kezében, én az emeleten zuhanyozom.
Most pedig a füvön ülök a tűz mellett, egy üveg hideg sörrel.
– Klassz tüzet csináltál – jegyezi meg Scarlett, összedörzsöli
két kezét, és közelebb hajol a meleg ragyogáshoz.
Székeket raktunk körben a tűz köré, és mindenki itt van,
Marent kivéve. Fogalmam sincs, hol van, és miért nem
csatlakozik hozzánk.
Holly pont szemben ül velem, kihívóan bámul, hogy oda
merek-e menni hozzá, és nekiesni. Azt várhatod.
Connor és Wolfie azon civakodik, hogy melyikük bombája
volt csodálatosabb, és már éppen kezdem kényelmesen érezni
magam, amikor megjelenik Maren.
 Körülnéz, látja, hogy minden szék foglalt. Aztán felém pillant,
és közelebb lép.
– Foglalt ez a hely?
Már éppen felállnék, hogy átengedjem neki a széket, amikor
az ölembe huppan, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog
a világon. Ámbár Maren számára lehet, hogy az is, mert mindig
is szerette a testközelséget. Számomra azonban az érzés…
felkavaró, mert nem bírom kordában tartani a testemet, amikor
ilyen közel van hozzám.
Értetlenül motyogok, miközben Maren széknek használ.
Wolfie morog valamit a bajusza alatt, és a tűzbe bámulok,
próbálok bármi másra koncentrálni, mint arra, milyen érzés,
ahogy Maren az ölemben ül.
Egy pillanatig azt hiszem, képes vagyok elviselni, de gyorsan
túl nehéz lesz kibírni, hogy a segge az ölemhez nyomódik. A
samponja illatától hevesebben kezd verni a szívem, és reagál rá
a testem. Megduzzad a farkam, és biztos vagyok benne, hogy ezt
Maren is mindjárt észreveszi.
Arrébb mozdítom egy kicsit, mire a szemembe néz, és nem
tudom nem észrevenni a kihívást a tekintetében. Ugyanezt
éreztem akkor is, amikor bejött az üzletbe. Egy percig csak
némán nézünk egymásra, egyikünk sem fordítja el a tekintetét.
Pontosan tudja, hogy mit művel velem, de akkor miért nem
megy el innen?
Annyira eltereli a figyelmemet, hogy alig bírok a többiek
beszélgetésére koncentrálni.
Néhányan nem sokkal később kezdenek elszállingózni, hogy
lefeküdjenek aludni, és hamarosan csak páran maradunk.
 – Azt hiszem, lefekszem – szólalok meg.
Maren felkel az ölemből, és megöleli Wolfie-t.
– Én is – közli, és kihívóan rám néz.
Felveszem az üres sörösüveget a szék mellől, ökölpacsit adok
Wolfie-nak és Connornak.
– Gondoskodtok majd a tűzről, srácok?
– Ne aggódj – bólint Connor.
Azt kívánom, bárcsak ugyanúgy el tudnám oltani a Maren
iránt érzett vad vágyat, mint a lángokat.
– Kösz a vacsorát – teszi hozzá Wolfie.
– Szívesen. Jó éjt, srácok.
Maren már lépked felfelé a lépcsőn, be a házba. Követem, de
elidőzöm egy kicsit a konyhában, amíg ő felmegy az emeletre a
szobájukba. Más se hiányzik a korábbi szexuálisan túlfűtött
jelenet után, mint egy kínos találkozás a folyosón.
Jó néhány perc elteltével végre felmegyek a lépcsőn, és
megállok a tetején. Csukva van Holly és Maren közös
szobájának ajtaja, ahogy a fürdőszobáé is, de fény szűrődik ki
alóla. Hallom, hogy folyik a víz, gondolom, Maren éppen fogat
mos.
Bemegyek a szobámba, leveszem magamról a füstszagú
ruhát, és gyorsan lezuhanyozom. Felveszek egy tiszta bokszert,
felhajtom a takarót, és bebújok az ágyba.
Minden csendes, kényelmesen elhelyezkedem, és csak ekkor
esik le, hogy valami nagyon, de nagyon nem stimmel. Női
nyögés hallatszik a szomszédos szobából, és hangos. Nagyon
hangos.
Mi a fasz?
 Ismerem ezt a hangot. Holly az, és úgy hangzik, hogy nagyon
jól érzi magát, talán kissé túlságosan is jól. De vajon kivel?
Kimászom az ágyból, hogy kimenjek az előtérbe, és
kiderítsem. De amikor kinyitom az ajtót, azonnal megtorpanok,
mert Maren odakinn ácsorog egy apró pólóban, amelyik alig
takarja el a bugyiját, és ugyanolyan zavartnak látszik, mint
amilyennek én is érzem magam.
A nyögésekből lihegés lesz, aztán sikolyok.
Elkerekedett szemmel meredünk egymásra.
– Ez…
– Holly – vág közbe.
– De kivel van?
– A fürdőszobában voltam, amikor elkezdődött. Azt hittem, te
vagy benn vele.
Halk a hangja, szinte tétova, és lehorgasztja a fejét.
– Istenem, dehogy. Holly nem érdekel.
Megváltozik Maren tartása, kihúzza magát. Ettől pár centivel
még följebb húzódik rajta a póló, így már láthatom a bugyija
elejét. Puha fehér pamut. Legszívesebben a fogaimmal
hámoznám le róla.
– Nos, ha nem te vagy odabenn, akkor ki?
Vállat vonok.
– Szerintem egyedül van.
Erre elkerekedik Maren szeme.
– Féltékennyé próbál tenni téged?
Megrázom a fejemet.
– Nem, azt hiszem, téged akar féltékennyé tenni.
Maren összeráncolja a homlokát.
 – Nem értem.
Megnyalom az ajkamat, próbálom elhessegetni a fura
megérzést. A nyögés nem maradt abba. Messze nem.
– Holly mindig is úgy gondolta, hogy érzek valamit irántad.
Talán el akarja hitetni veled, hogy kettesben vagyunk odabenn.
Maren idegesen nevet a felvetésre, hogy odalennék érte.
– Nos, ez nyilvánvalóan nem igaz.
Kiszárad a torkom, és nem mondok semmit. Maren idegesen
mocorog, lejjebb rángatja magán a pólót.
Rövid idő után megtöröm a kínos csendet.
– Gyere, aludhatsz velem.
Mi más választásom van? Mégsem álldogálhat egész éjjel az
előtérben.
Maren követ a szobámba, amelyet csak a hold fénye világít
meg. Óvatosan lefekszünk az ágy két szélére, olyan messzire
egymástól, amennyire csak lehetséges, nehogy véletlenül a
másikhoz érjünk.
Fogalmam sincs, hogy fogom kordában tartani a kezemet.
Tényleg gondoskodnom kellett volna magamról korábban,
amikor lett volna rá módom.
Van azonban egy apró áldás is a dologban. Úgy tűnik, Holly
befejezte az előadást. El sem hiszem, mire képes, és tényleg nem
tudom, hogy mit láttam benne annak idején.
Most, hogy minden ismét csendes, olyan hevesen zakatol a
szívem, nem is értem, Maren hogyan nem hallja.
Ekkor hirtelen felém fordul.
– Nem tudok aludni – suttogja. – Te igen?
– Nem.
 Maren pihepuha mozdulattal felém nyúl, az államra teszi az
ujjai hegyét. Lassan maga felé fordítja a fejemet. Találkozik a
tekintetünk a sötétben, és még mindig próbálom megfejteni a
szemében csillogó vágyat, amikor hozzám hajol, és megcsókol.
Csak aprócska mozdulat – eleinte. Csak puhán megsimítja a
számat telt ajkával.
De aztán felkönyökölök, hogy fölé hajoljak, és halk, elégedett
hang szakad fel Maren torkából. Mohó és forró a szája, endorfin
árasztja el a szervezetemet.
Elnyílnak ajkaim, könnyedén besiklik a számba a nyelve, és
mintha villám hasítana végig rajtam, olyan jó érzés. Hihetetlen
forró a szája.
Agyam bujaság és vágy zagyva keveréke. Tűzé és érzelemé.
Távoznom kellene. De az önkontroll gyorsan összeomlik,
megadom magam, megérintem az arcát, felemelem az állát,
hogy még többet ízleljek belőle. Megdöbbentenek saját tetteim,
de túl jó csókolni őt ahhoz, hogy képes legyek abbahagyni, és
hamarosan belé fulladok.
Mély lélegzetet veszek, próbálom visszanyerni az
önuralmamat, de hasztalanul. Maren tönkretett.
Forróság lüktet közöttünk. Felemelem az állát, a másik
kezemmel meg figyelmeztetően megszorítom a golyóimat a
takaró alatt. Nem segít lehiggadni.
Wolfie-t nem érdekelné, hogy Maren az, aki kikezdett velem.
Csak azt tudná, hogy elárultam őt. És pontosan az is lenne.
Annak ellenére, hogy milyen helyesnek érződik – és higgyétek
el nekem, hogy pillanatnyilag baromi helyesnek érződik –,
akkor is egy húszéves barátság teljes és totális elárulása lenne.
 A vágytól nem kapok levegőt. Nem könnyen kavarodom fel,
de ez…
Küzdök, hogy visszanyerjem az önuralmamat, tudom, hogy
távoznom kellene. Kimenekülni az ágyból, a szobából, a
nyaralóból, és olyan messzire kerülni Marentől, amennyire csak
lehetséges.
Ehelyett teljesen megadom magam. Most semmi nem számít,
csak az, hogy belehatoljak. Elakad a lélegzete, és vágyakozó
hang tör fel a torkából.
Megbénít a határozatlanság, éles fájdalommal hasít a
mellkasomba.
Távozz! Hagyd ezt abba, könyörög az agyam.
Egyetlen dolog képes megfékezni a vágyat, amely bombaként
robbant szét, mégpedig a gondolat, hogy Wolfie szemébe kell
néznem, és elmondani neki, hogy megbecstelenítettem a húgát.
Nem bírom megtenni. Nem fogom.
Maren fölém kuporodik, mennyei érzés, ahogy a melegsége a
kemény farkamhoz szorul.
Ó, basszus! Talán pár perc még belefér.
Mi a pokol, Hayes?
– Galambom – nyögöm ki rekedten, elhaló hangon és
kőkeményen. – Várj egy kicsit!
Hátrahajol, hogy a szemembe nézzen a szobát beöltő halvány
holdfényben.
– Nem tehetjük.
Maren bólint, és lehorgasztja a fejét.
– Tudom. Ne haragudj.
Elhúzódik az ölemből.
 – Csak…
– Megértem.
Hihetetlenül szomorú az arca, lecsúszik az ágyról, kiszalad a
szobából, ki az előtérbe.
Lehet, hogy megérti, de az arca másról árulkodik.
Megbántódott, és ennek én vagyok az oka.
Nem tudom kitörölni az agyamból, hogyan nézett rám,
amikor megmondtam neki, hogy nem tehetjük.
Francba!
Maren semmit sem értett. Azt hitte, hogy elutasítom őt, pedig
az ellenkezője történt. Védelmeztem őt.
És most nincs más választásom, mint utánamenni.
 TIZEDIK FEJEZET

Maren

Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne kezdjek el sírni.

Az ajtónak támaszkodom, a falat bámulom Hayes szobája és
az enyém – nos, Holly szobája között. A kis előadása – a pufogás
és nyögés – véget ért, de kijelölte vele a területét.
Ráadásul nem is akarom, hogy bárki így lásson, a legkevésbé
Holly. Puffadt az ajkam, átázott a bugyim, és a szívem? Olyan
hangosan zakatol, kész csoda, hogy senki nem hallja rajtam
kívül. Sajog a torkom az érzelemtől, összeszorítom a szememet,
és megparancsolom a remegő testemnek, hogy a lélegzésre
koncentráljon. Orron keresztül be, szájon át ki.
De mihelyt lehunyom a szememet, azonnal érzem Hayes ajkát
a számon. Meleg és állhatatos, olyan szenvedéllyel csókol,
amilyet még soha életemben nem tapasztaltam, míg hirtelen el
nem tűnt a szája. Amíg túl messzire nem mentem, és megkért,
hogy távozzak.
Forró borzongás fut végig rajtam. Istenem, mire is
számítottam? Arra talán, hogy miután húsz évig a kishúgaként
kezelt, Hayes hirtelen szexbombának lát majd, és ágyba visz?
Az élet nem így működik. Legalábbis számomra nem. Évekig
néztem, hogy Hayes mindig más lánnyal távozik a bulikról,
később meg nőkkel a bárokból, így igazán elfogadhattam volna
már a helyzetet.
Nem én vagyok az esete. Pont. Történet vége.
Nem akarok most Holly szeme elé kerülni, de mi más
választásom van? Éppen azt fontolgatom, hogy lelopódzom a
konyhába valami erős és ütős italért, hogy belefojtsam a
bánatomat, amikor kinyílik Hayes szobájának ajtaja, és egy
mély hang a nevemet morogja.
– Maren.
Remény bimbózik a mellemben, kígyózik bennem, lejjebb
siklik. Újabb mély lélegzetet veszek, hogy erőt gyűjtsek. Istenem,
mennyire fájdalmas ez a vágy.
Felé fordulok, sötét és zavart a tekintete. Hullámokban
sugárzik belőle a forró szex és az erő. Oldalra biccenti a fejét,
még mindig vár. Fogalmam sincs, mit mondjak.
Lehorgasztom a fejemet, képtelen vagyok a szemébe nézni.
Nem bírok elviselni több elutasítást, különösen most nem, itt az
előtér világosságában, ahol néznem kell, ahogy a sötét tekintete
végigsiklik a pucér bőrömön. Ahol érzem a kettőnk között
feszülő vágyat.
Hayes dühítő. És mámorító.
Végül találkozik a tekintetünk, és elönt a forróság.
Közelebb lép, az állam alá nyomja az ujjait, és felemeli a
fejemet. Szigorú vonallá préselődik a buja szája, és összerándul
a gyomrom.
– Gyere vissza a szobámba!
Nem annyira kérés, mint inkább parancs, és képtelen vagyok
megzabolázni a forró vágyat, ami ismét belém hasít.
 – Kérlek – teszi hozzá feszült hangon.
Amikor ismét a szemébe merek nézni, látom, hogy ellágyult a
tekintete. A rozswhiskey-re emlékeztet a szeme színe, ami fura
módon lényeges a tervem szempontjából, hogy álomba iszom
magam. Ez az egyetlen mód rá, hogy megszüntessem a sajgást.
– Nem szükséges lefolytatnunk ezt a beszélgetést. Világos
voltál – nyögöm ki, elszomorít, hogy milyen szánalmas és
megtört a hangom. Egy kósza könnycsepp siklik le az arcomon,
de közel járok a teljes összeomláshoz. – Jól vagyok, rendben?
Tényleg. Az én hibám.
– Nem, nem, galambom – mormogja, és letörli a könnyemet a
hüvelykujjával. – Higgy nekem, elutasítani téged a legnehezebb
dolog volt, amit valaha tettem.
Hayes lekezel engem? Olyan őszintének látszik, de a
szánalom is lehet őszinte. Nagyon is.
Szaggatottan lélegzem, hátranézek a vállam fölött. Ez a
jelenet gyanús lehet bárki számára, aki felkel, hogy kimenjen a
fürdőszobába, vagy egy pohár vizet inni. Wolfie végigsétálhat a
folyosón bármelyik…
– Maren.
Hayes beletúr az ujjával zilált hajamba, fülem mögé simít egy
kósza tincset, aztán hozzám hajol, az ajka suttogva a fülemhez
ér.
– Kérlek, galambom. Gyere vissza velem az ágyba.
És azonnal elolvadok, azonnal reagál a testem.
Tarkómra teszi a kezét, masszírozza a feszült izmokat,
miközben újra bevezet a szobájába. Becsukódik az ajtó, ott
állunk a sötétben, csak a hajamba túró ujjai kapcsolnak össze
bennünket.
Olyan jó érzés, alig kapok levegőt… és remélni is alig merem,
hogy mi történhet ezután.
– Felkapcsolom a villanyt – mormogja végül, elereszt, és
visszasétál az ágyhoz. Leül a szélére, felkapcsolja a lámpát,
amely sápadt sárga fényt vet az arcára.
Az előtérben nem is vettem észre, hogy milyen ziláltan fest.
Kócos a haja, ökölbe szorítja a kezét, a szürke bokszer lóg a
csípőjén. Nincs annyira kipirulva, mint én, de látszik, hogy
kicsit vörös az arca.
Óvatosan az ágy másik oldalához sétálok, és leülök. Hayes
megfordul, hogy egyenesen rám nézhessen. Hogyan lehet még
mindig ilyen magabiztos?
– Mi járt a fejedben? Amikor megcsókoltál? – kérdezi, és az
összegyűrt lepedőre pillant.
Micsoda kérdés. Szinte elakad tőle a lélegzetem.
– Nem is tudom. Azt hiszem, én… Mindig is tűnődtem, tudod?
Mije volt azoknak a lányoknak, ami nekem nincs.
Hangosan kimondani ezt olyan, mint csapszegvágóval
nekiesni a szívemen lévő lakatnak. Aggódom, hogy mi más esik
ki esetleg a szekrényből.
– Semmi. Semmivel sem voltak jobbak nálad, galambom.
Összeráncolom a homlokomat. Most már biztos vagyok
benne, hogy lekezel.
– Légy őszinte – vágok vissza, és szkeptikusan figyelem őt,
miközben a pólóm aljával matatok.
– Az vagyok.
Az arcából ítélve, amelyet egész életemben ismertem… Hayes
nem hazudik. Megáll egy pillanatra a szívem.
– Most én jövök – közlöm, és elszorul a torkom. – Ma a vízben,
éreztem a… – Elharapom a mondat végét, lehorgasztom a
fejemet, aztán ismét a szemébe nézek, miután összeszedem a
bátorságomat. – Éreztem az erekciódat. Igazi volt?
Hayes lehunyja egy pillanatra a szemét, összeráncolja a
homlokát, mintha viaskodna magában. Szinte szomorúnak
látszik, amikor ismét kinyitja a szemét.
– Igazi. Nagyon is igazi – feleli, és még soha nem hallottam
ilyen lágynak a hangját.
Olyan sebezhetőnek látszik ebben a pillanatban, annyira más,
mint az az erős férfi, akit ismerek és csodálok. Csak próbál
vajon gyengéd lenni velem? Mert a sebezhető arckifejezése
olyat tesz velem, amelyet inkább nem mondanék ki hangosan.
Annyira akarlak.
Lassan az ágy fölé hajolok, felé kúszom. Minél közelebb
kerülök, annál inkább eltűnik a szeméből az aggodalom, és
átveszi a helyét valami, amelyet leginkább vágyként tudnék
leírni.
Vajon ő is akar engem?
Már csak egy hajszálnyira vagyok tőle, még mindig térden
állva, végighúzom ujjamat éles, megfeszített állán. Hayes nem
veszi le a számról sötét, tágra nyílt tekintetét. Megsimogatom
ujjammal telt alsó ajkát. A ki nem mondott kérdés ott lebeg
kettőnk között.
És amikor ismét megcsókolom, tudom, hogy nem leszek képes
abbahagyni.
Hayes a számba sóhajt, nagy erős keze közé veszi arcomat,
aztán a hajamba túr. Sürgetően mozog a számon az ajka, forró
nyelve besiklik, fenséges ügyességgel fricskázza az enyémet.
Keményen belemarkol a hajamba, de nem okoz fájdalmat, és
elmélyíti a csókot. Képtelen vagyok elfojtani a nyögést, amely
felszakad a torkomból.
Levegő után kapok, Hayes végighúzza a forró száját az
államon, a nyakamon, a még mindig pólóba bújtatott vállamon.
Felemelem karomat, és megérti a célzást, lehúzza rólam a bő
pólót. Nagy levegőt veszek, amikor a tekintete a mellemre siklik,
és megmerevednek a bimbóim, amikor megsimogatja a puha
halmot.
– Olyan átkozottul tökéletes – suttogja rekedten a fülembe, és
gyengéden belecsíp az egyik bimbóba.
Mintha villám hasítana belém. Francba! Olyan régen ért
hozzám utoljára férfi. És ez most Hayes.
Mintha minden elektromossággal lenne töltve. A szívem
heves dobogása. Ahogy nagy kezével fogja az enyémet. De a
szeme az, ami romlásba dönt. Hosszú, lehetetlenül sűrű
szempillák. Olyan sok vad érzelem sugárzik belőlük.
Olyan sokszor elképzeltem, hogy Hayes milyen szerető lenne.
Követelő. Irányító. Nagyvonalú.
– Feküdj hanyatt – suttogja, és gondolkodás nélkül
engedelmeskedem.
Elnyúlik rajtam izmos teste, beborít a melegségével és a
súlyával. Könyökére támaszkodik, én pedig feltárom neki
magamat, felemelem a csípőmet, hogy a hasához dörgölőzzek.
Levegő után kapok meglepetésemben, amikor az ölemhez
nyomja kőkemény erekcióját. Hosszabb, vastagabb és forróbb,
mint amilyenre a tóból emlékeztem.
Végigsimítok ujjaim hegyével izmos mellkasán és hasán, és
beleszédülök a vágyba. Amikor a nedves bugyimhoz nyomja az
erekcióját, azt lassú, megfontolt lökésekkel teszi. A csípőjébe
vájom a körmömet, kavarog a fejem a vonzalomtól. Még soha
nem akartam jobban senkit, és próbálom a lábfejemmel letolni
róla a bokszert, de elhúzódik.
Hayes végigcsókolja a nyakamat, a mellemet, megnyalja az
egyik merev bimbót. Felkiáltok, ívbe feszül a hátam az
eksztázistól, ahogy a szájába veszi a feszes, érzékeny húst,
szívogatja, harapdálja és nyalogatja, mintha a cicim a kedvenc
jégkrémje lenne. Hajába markolok, meghúzom, amikor
megérzem, hogy ujjai a combomon, a bugyim szélén matatnak.
Anélkül, hogy lehúzná a nedves pamutot, Hayes rátalál a
legérzékenyebb pontomra, és gyengéden megpaskolja.
Felnyögök, a számra szorítom a kezemet, hogy elfojtsam a
hangot.
Hayes a mellembe kuncog, lejjebb csúszik, hogy megcsókolja
pucér hasamat. Ujjai a pamuttal borított ölemen táncolnak,
precíz, állhatatos mozdulatokkal dörzsöli a csiklómat. Kész
vagyok, mire Hayes megmarkolja a bugyimat, lehúzza a
lábamon. Kezével szétfeszíti a térdemet, és most először lenéz a
meztelen pontra a lábaim között.
– Galambom – szólal meg lágyan, és megsimogatja a
combomat.
Beleborzongok az érintésébe, megmarkolom a lepedőt. Még
soha nem fedtem fel így magam, soha nem is képzeltem el,
milyen lehet. De Hayes tekintete alatt elevennek érzem magam.
 Hirtelen csókolgatni kezdi a combomat az ölem felé haladva,
és közben meg-megáll, forró simogatással izgat nedves, ügyes
nyelve.
– Te… ahh… nem kell ezt – hebegem lihegve.
Egyik kezével megfogja a combomat, másikkal a seggemet,
felnéz a lábaim közül, és felvillan a szeme.
– Nem is tudod, hogy milyen régóta akarom ezt – vallja be, és
újabb csókot nyom a legérzékenyebb pontomra. – Akartam…
Ismét ívbe feszül a hátam, megadom magam az észvesztő
kéjnek, mert Hayes csinál valamit, amiben nyilvánvalóan
kiváló. Megfeszülnek és rángatóznak a lábujjaim, ahogy egyik
kezével a seggemet masszírozza, a nyelvével pedig köröz a
csiklómon.
Ez így megy egy ideig, Hayes nyalogatja a puncimat csatakos,
nedves csókokkal, én pedig mohó szájához dörzsölöm magam.
Amikor már úgy érzem, hogy nem bírom tovább, érzem, hogy
Hayes egyik hosszú ujja köröz a húsomon.
Ajkai összezárulnak a csiklómon, keményen megszívja,
miközben mélyen belém siklik az ujja, begörbül pont a
megfelelő ponton. Érzem, ahogy magával ragad az orgazmus,
átadom magam a kéjnek, amelyhez hasonlót még soha nem
éltem át. Végem, mihelyt belém csúsztatja még egy ujját, az
öklömbe harapok, hogy elfojtsam az állatias hangot, amely kitör
belőlem, ahogy egyre keményebben és gyorsabban élvezek,
tovább tart, mint korábban bármikor.
Az egész testemet izzadság borítja, amikor magamhoz térek,
zihálva próbálok levegőt venni. Hayes még mindig gyengéden
csókolgatja az ölemet, összerándulok a gyönyörtől minden
egyes érintésére. Az egyik felem simán képes lenne örökké
lebegni ennek a boldog létezésnek a hullámain, de a másik,
állhatatosabb részem inkább viszonozná a szívességet.
– Hogy érzed magad? – kérdezi Hayes, halk és édes a hangja.
Csiklandozza az ajka a combom pucér bőrét.
– Úgy érzem… mintha még nem végeztünk volna.
Kérdően felvonja a szemöldökét, ahogy leteszem a lábamat a
padlóra, pezseg bennem az energia. Hayes arcán szinte
komikus gyorsasággal veszi át a mohó vágy a csodálkozás
helyét, amint a térdem a földre ér.
Elhelyezkedem széttárt lábai között, egyik kezemmel
végigsimítom a merevedését az alsónadrágon keresztül, tetszik,
ahogy megrándul az érintésem alatt. Felszisszen, amikor
megragadom a bokszer derekát, és gyengéden megrántom.
Lecsúszik róla, és levegő után kapok, hirtelen meg sem tudok
szólalni.
Hatalmas a pénisze. Kemény. Ijesztő. De ellenállhatatlan a
vágy, hogy megérintsem, leszopjam és meglovagoljam.
Ám mielőtt még teljesen kicsomagolhatnám az ajándékomat,
Hayes megfogja a kezemet, és leállít.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hayes

Lenézek az előttem térdelő Marenre, zakatol a szívem az

izgatott várakozástól. Istenem, Maren olyan tökéletes. Apró és
gömbölyded és olyan buja, legszívesebben felfalnám.
Tudom, hogy le kellene őt állítanom, de képtelen vagyok rá.
Eleresztem a kezét, és elvigyorodik. Telt melle még mindig
zihál, és legszívesebben a keblei közé temetném az arcomat,
hogy csókoljam és szívogassam. De csak annyira vagyok képes,
hogy üljek az ágy szélén, mint egy szobor, és figyeljem, ahogy a
farkamra hajtja a fejét.
Előbb csak tétova nyalakodással izgat. A takaróba markolok,
amikor szélesebbre nyitja az ajkait, hogy beférjen a farkam
tökéletes szájába.
– Basszus! Igen, ez az.
Felemelem a csípőmet a matracról, hogy még többet adjak
neki.
Lihegő hang szakad fel Maren torkából, izgat a nyelvével,
miközben oxigént présel a tüdejébe. Az egyik kezébe fogja a
golyóimat, a másikkal a sajgó rudat simogatja. Lehunyja a
szemét, és ismét a szájába vesz.
– Galambom… – suttogom rekedten, és levegő után kapkodok.
 Pokolra fogok jutni. Az biztos. Mert Maren forrón, nedvesen
szop, és még soha nem jártam ilyen közel a mennyországhoz.
Megsimogatom a haját, torkára szorítom a hüvelykujjamat,
hogy érezzem, ahogy magába fogad, és kétségbeesett kis nyögés
szakad fel Marenből. Képtelen vagyok megállni, hogy
mocskosan ne beszéljek vele, ne mondjam el neki, milyen szexi
a szája tele a farkammal, milyen ügyesen csinálja. És élvezem a
reakcióját. Ahogyan mormog, és szorosan összezárja a
combjait… pokolian szexi.
Figyelmeztetem, mielőtt elélvezek, de Maren nem áll le, még
többet a torkába erőszakol belőlem, és felrobbanok.
– A pokolba, kedvesem!
Levegő után kapkodok, miközben Maren a sarkára ül, és
nagyon elégedettnek látszik. Ki gondolta volna, hogy ez is
egyike Maren sok csodálatos képességének? Ez a fickó itt
biztosan nem.
A világ legtermészetesebb dolga ezek után felhúzni őt az
ágyra és a mellkasomra. Halkan kuncog, és a vállamra hajtja a
fejét. Együtt heverni vele, összebújva egy meleg, felhevült
kupacban majdnem ugyanolyan jó, mint az előbbi intimitás.
Annyira váratlan, de ugyanakkor helyesnek is érződik.
Magamhoz ölelem őt, gyengéden simogatom a hátát, és
próbálom meggyőzni magam, hogy talán mégsem akkora bűn,
hogy elárultam Wolfie bizalmát.
Majdnem sikerül.

***

Összebújva maradunk, amíg végül elalszunk. Maren éjszaka

valamikor biztosan kióvakodott az ágyból. Másnap reggel
egyedül, bűntudatosan ébredek.
Mi a fene történt tegnap éjjel? Lehet, hogy túl messzire
engedtem menni a dolgokat? Már majdnem meggyőztem
magam, hogy az egész csak álom volt, mire lemegyek reggelizni,
Marent és Wolfie-t az asztalnál ülve találom, a levegőt átjárja a
kávé illata.
Wolfie a telefonjára mered, szanaszét áll a haja, morcos az
arca. Mindnyájan tudjuk, hogy jobb nem is szólni hozzá, mielőtt
a harmadik csésze kávénál nem tart. Maren az ajkához emeli a
bögrét, és rám néz a kiáramló gőz fölött.
– Jó reggelt, Hayes. Jól aludtál?
Simogat a hangja, mint a bársony, és félig lehunyt szemmel
kortyolgatja a kávéját, de közben nem veszi le rólam a
tekintetét.
Rendben. Vagyis nem álom volt.
Szerencse, hogy Wolfie egyelőre halott a világ számára, mert
nem kell médiumnak lenni, hogy valaki észrevegye a Maren és
köztem vibráló feszültséget.
– Ah… ja – sikerül kinyögnöm, mielőtt elkapom róla a
tekintetemet, és töltök magamnak kávét.
Nekem annyi. Nekünk annyi. Tuti pokolra jutok. És nem segít,
hogy már az is felizgat, ha egy helyiségben vagyok Marennel.
A csapat többi tagja is egyesével leszivárog a konyhába.
Connor leszalad a lépcsőn, és egy hangos „jó reggelt!”-tel
vállon veregeti Wolfie-t. Wolfie morog valamit válaszképpen.
Penelope és Scarlett együtt érkezik, leülnek Maren mellé az
asztalhoz, Caleb pedig elkezdi feltörni a tojásokat egy tálba.
 Utolsóként Holly ballag le a lépcsőn, ő az egyetlen, aki már
fürdőruhát visel, és a csipkés strandruhája inkább
fehérneműnek látszik, mint hálóingnek. A tegnap este történtek
után legszívesebben kinyírnám Wolfie-t, amiért meghívta őt
ide.
– Jó reggelt mindenkinek – csicsergi, és a körbelibegi a
konyhaszigetet. – Jól aludtatok? Mert én igen. Maren, remélem
nem zavartalak. Híresen sokat forgolódom, és nagy zajt csapok
éjszakánként.
Egy sötét tincset csavargat az ujja körül, és bocsánatkérőn
rebegteti a pilláit Marenre.
Minden együtt töltött másodperccel egyre nehezebben tudom
elhinni, hogy valaha is vonzott ez a nő.
Maren rám pillant, és a szeme mindent elárul, amit tudnom
kell. Ő is a tegnap éjszakára gondol. Arra, hogyan kényszerített
bennünket egy szobába Holly kis műsora. Arra, ami utána
történt… hogyan ízleltem meg őt, hogyan nyögött és remegett a
nyelvem alatt, hogyan préselte ki belőlem az utolsó cseppet is a
szájával.
Basszus. Össze kell szednem magam.
Elfordulok, lefoglalom a kezemet azzal, hogy főzök még egy
kanna kávét, és igyekszem szó szerint bármi másra gondolni.
Connor és Caleb arról beszélget, hogy mit fogunk csinálni reggel
kinn a víznél, szóval bólogatok, és úgy teszek, mint aki követi a
fonalat. De igazából Marent hallgatom, aki lazán közli Hollyval,
hogy egyáltalán nem zavarta őt, úgy aludt, mint a bunda. Nem
kell látnom Holly arcát ahhoz, hogy tudjam, nem ebben a
válaszban reménykedett.
 Reggeli után mindnyájan felvesszük a fürdőruhát, és a
verandán találkozunk. Caleb, Connor és Wolfie lehúzza a
kajakokat a vízhez, és próbálja meggyőzni a lányokat, hogy
csatlakozzanak hozzájuk. Leveszek egy pár evezőt az
állványról, és odabiccentek Marennek.
– Még mindig olyan jó az egyensúlyod, mint a gimiben? –
kérdezem, és odanyújtom neki az egyik evezőt.
Elmosolyodik, és nyitja a száját, hogy válaszoljon, de Wolfie
közbevág.
– Hayes! Idehúznád a seggedet, és elmagyaráznád
Penelopénak, hogy ezeket a kajakokat két személyre tervezték?
Felsóhajtok, és lehajítom az evezőt a földre.
– Mindjárt jövök.
Maren megértőn vállat von, és pedig lemegyek a vízhez, ahol
valami olyasmi történik Wolfie és Penelope között, amit nem
igazán érték. Lehet, hogy… flörtölnek egymással?
– Nem szállok be veled ebbe az izébe, Wolfie! – sikítja
Penelope, és rácsap Wolfie karjára.
Féloldalas vigyorra húzódik Wolfie szája széle.
Mi az ördög? Úgy látszik, nem én vagyok újabban az egyetlen,
aki olyan dolgokra gondol, amelyekre nem lenne szabad.
– Mi a probléma, emberek? – kérdezem, tapsolok, és Wolfie-ra
mosolygok.
Penelope összefonja a karját a mellén, Wolfie-é az oldala
mellett lóg.
– Úgy gondoltam, kellemes lenne, hogy tennénk egy kis
kirándulást a tavon kettesben, de úgy tűnik, Pen nem ért egyet
velem – feleli, és a szokásos morgása kevésbé dühös, sokkal
inkább játékos.
– Csak nem hiszem, hogy biztonságos lenne – közli Penelope,
és aggódó arccal méregeti a kajakot.
– Rendszeresen használjuk ezeket. Nem is lennének meg, ha
nem volnának biztonságosak – nyugtatom.
– Hát, ha olyan biztonságosak, akkor menjetek vele ti. Inkább
Marennel suppozom – vág vissza Penelope, hátraveti a fejét, és
pufogva távozik.
Wolfie felmordul, és döbbent arccal figyeli, ahogy Penelope
elmegy.
– Hát, ez nem jött be, haver – bokszolok a karjába.
Most aztán mindkettőnk mai tervének befellegzett.
– Fogd be.

***

A vízen töltjük a délelőttöt kajakozással, suppozással, nagy

gumibelsőkön lebegünk a hullámokon, szóval mindenfélét
csinálunk. Késő délután kimerülten és kissé leégve
összepakolunk, és beszállunk az autókba, hogy visszamenjünk a
városba.
Az autóban Wolfie beállítja a rádiót a szokásos állomásra. A
klasszikus rockzene ritmusára dobol a kormányon, én pedig
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne figyeljem Marent a
visszapillantó tükörben minden adódó alkalommal.
Maren csöndben van, és ez nem jellemző rá. Azt terveztem,
hogy eltöltünk együtt egy kis időt a vízen, de ezt Penelope
tönkretette, így fogalmam sincs, mi jár Maren fejében. Csak
elképzelni tudom, hogy mit gondolhat rólam – a bátyja legjobb
barátjáról, aki kihasználta őt, amikor kiszolgáltatott helyzetben
volt. Soha nem lett volna szabad az ágyamba invitálni őt. Hiba
volt, és bocsánatot kérek majd tőle, mihelyt lehet.
De talán nem is ez a helyzet. Lehet, hogy azért ilyen csöndes,
mert azt tervezi, hogyan mondja el Wolfie-nak. Vagy… talán azt
tervezgeti, hogy mikor tehetjük meg ismét. Bárhogy van is,
muszáj megtudnom, hogy mire gondol. Beszélnem kell vele, és
megbizonyosodni róla, hogy minden rendben.
A lakásom útba esik mindkettejüké felé, ezért Wolfie engem
tesz ki elsőként. Kiint a kocsiból, Maren pedig rám mosolyog az
anyósülésről.
– Még egyszer kösz a hétvégét, Hayes. Nagyon kedves volt
tőled, hogy meghívtál mindenkit – szól ki nekem.
– Szívesen, bármikor.
– Holnap reggel találkozunk – mondja Wolfie, felhúzza az
ablakot, és elhajt.
Felcammogok a sportszatyorral a lépcsőn, és azt kívánom,
bárcsak adott volna Maren valami jelet az udvarias, általános
köszönöm helyett. Még mindig fogalmam sincs, hogy mit
gondol, de már legalább azt tudom, hogy mit kell tennem.
Wolfie Marent teszi majd ki következőnek. A lakása nincs
messze tőlem, szóval úgy jó tíz percem van, míg egyedül lesz
otthon. Addig elmesélem Rosie-nak, mi történt a hétvégén.
Amikor elérkezik az idő, kimentem magam, bemegyek a
szobámba, és felhívom Marent, ösztönösen visszatartom a
lélegzetemet, míg csörög a telefon.
– Elfelejtettél valamit? – ugrat. Túl játékos a hangja ahhoz,
hogy még mindig Wolfie-val legyen.
 – Egyedül vagy?
– Az előbb tett ki.
– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy.
Nem válaszol azonnal, és hallom, ahogy csörögnek a kulcsai,
és becsukódik mögötte az ajtó.
– Jól vagy? – ismétlem meg.
– Mire akarsz kilyukadni, Hayes?
– Úgy értem, hogy mi… én… tudni szeretném, hogy nem
léptük-e át a határt tegnap éjjel.
Kuncog, de nem azzal a könnyed, légies, lányos kuncogással,
amelyet megszoktam tőle. Ez a hang valahonnan mélyen a
torkából jön, és érzéki.
– Persze, hogy jól vagyok.
Felnevet, és úgy hangzik, mintha akarna még valamit
mondani, de nem teszi.
Megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Akkor jó. Ezt örömmel hallom.
Ismét kuncogni kezd.
– Tudod, ami azt illeti, örülök, hogy hívtál. Szerettem volna
valamit megbeszélni veled.
– Ó!
– Azon tűnődtem, hogy lenne-e kedved eljönni velem a
jótékonysági estre jövő hétvégén.
– A kísérődként?
– Nem. Nem tudom. Csak arra gondoltam, hogy mivel olyan
fontos szereped volt ebben az egészben, ezért jó lenne, ha ott
volnál velünk te is. De teljesen megértem, ha…
– Ott leszek.
 – Tényleg?
– Természetesen. A világ minden kincséért sem mulasztanám
el.
Egy kicsit még csevegünk az adománygyűjtés utolsó
részleteiről, aztán elköszönünk egymástól. Kisétálok a
konyhába egy pohár vízért, és Rosie-t az asztalnál találom,
vakító rózsaszínre lakozza éppen a körmét.
– Pocsékul nézel ki – pillant rám a szemüvege fölött.
– Te is hiányoztál nekem.
– Mi a baj? Történt valami a nyaralóban? Tudod, a túl sok nap
miatt néha olyasmit tesz az ember, amit nem is akart.
Ha tudnád.
Iszom egy korty vizet, a nedves folyadék lecsúszik a
torkomon.
– Jól vagyok. Semmi sem történt. Mindnyájan jól éreztük
magunkat.
Összehúzza a szemét.
– Nos, ne felejts el még egy pohár vizet inni. Valószínűleg
leégtél. Manapság már senki sem használ elég naptejet.
Bólintok, és megtöltöm a poharamat.
– Fáradt vagyok. Reggel találkozunk, rendben? Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Visszabaktatok a szobámba, és becsukom magam mögött az
ajtót.
Az iménti telefonbeszélgetéstől Marennel jobban kellene
éreznem magam, de akkor miért érzem magam úgy, mint egy
darab szar, amelyen áthajtott egy dömper? Lehet, hogy szerinte
nem léptük át a határt, de kezdem azt hinni, hogy talán
mindketten tévedünk. Lehet, hogy akarom őt, és talán ő is akar
engem, de ettől még nem lesz helyes, amit tettünk.
Később álomba merülök, egyedül a takaróba burkolódzva.
Ahogyan minden áldott éjjel.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Maren

A jótékonysági est reggelén pillangókkal a hasamban ébredek.

Részben az izgatottságtól, részben az ideges energiától, és
remeg a gyomrom, mert muszáj, hogy a mai este jól sikerüljön.
Ösztönösen a telefonom után nyúlok, és végiggörgetek a
hírfolyamon, hogy megnyugodjak. Az első, amit meglátok, egy
fotó Wolfie-ról és Hayesről, a múlt hétvégén készült a strandon,
mindketten csuromvizesek és ragyogóan süt rájuk a nap. A
bátyám, az örök sztoikus, ráncolja a homlokát. De a Hayes
arcán szétterülő, széles, őszinte mosolytól elöntik szívemet az
érzelmek.
Ami a nyaralóban történt… az szürreális volt. Azóta is csak
forgolódom minden éjszaka élénk emlékképek és ködös álmok
között Hayes ajkáról a bőrömön, a nyelvéről, ahogy érzéki
csókokkal borította a testemet, imádattal kényeztette a
legérzékenyebb pontjaimat. Amikor lehunyom a szememet,
szinte hallom, ahogyan felnyögött, amikor simogattam az
erekcióját, mielőtt elárasztottam forró, nedves csókokkal.
Jól vagy?
Amikor olyan őszintén feltette nekem ezt a kérdést, a
legszívesebben bevallottam volna, hogy még annál is jobban. De
teljesen ismeretlen területre léptünk, olyanra, amelyet soha
nem érintettünk plátói barátságunk és a lopott pillantások évei
alatt. Muszáj megfékeznem a lelkesedésemet, ha azt akarom,
hogy Hayes többnek lásson a legjobb barátja húgánál. De nem
aggódom túlságosan… végül is nagy gyakorlatom van már
benne.
Megnyitom az üzeneteket, és fogalmazok egy SMS-t Hayesnek,
még mielőtt elveszíteném a bátorságomat.

Készen állsz a ma estére?

Bár csábít a gondolat, hogy továbbra is az ágyamon üljek, és

várjam a válaszát, a paplanra hajítom a telefont, és indulok a
fürdőszobába.
A forró zuhany enyhíti a feszültséget a vállamban és a
nyakamban, apró megkönnyebbülés ez, de hálás vagyok érte.
Felhabosítom a tenyeremben a borotvakrémet, és egyesével
bekenem vele mindkét lábamat. Imádom az érzést, ahogy a
borotva gyengéden végigsiklik a bőrömön. Amikor a
bikinivonalhoz érek, eszembe jut, hogyan csillogott fel rám
Hayes szeme a lábaim közül, és összerándul tőle az ölem.
Hagyom, hogy kihűljön a víz, mielőtt kilépek a zuhany alól, és
ahogy visszatérek a valóságba, emlékeztetem magam, mi az
első számú prioritásom: udvariasan viselkedni a Riverside
gazdag támogatóival ma este. Nem pedig az egész életemet
megváltoztató szex Hayes Ellisonnal.
Nedves törülközőbe burkolódzva visszatérek a szobámba, és
a brr-brr visszacsal az ágyhoz.
 Hétre ott vagyok érted.

Rövid és lényegre törő az üzenete. Egy csöppet sem enyhíti a

szorongásomat.

***

Hayes Lexusában ülök aznap este, és időről időre ellenőrzöm a

telefonomon, hogy nem égett-e le a helyszín, és az ételszállítók
sem felejtkeztek-e el a vegánokról.
Mivel az adománygyűjtés az én ötletem volt, Peggy
ragaszkodott hozzá, hogy az extra szervezési feladatokat
átengedjem neki és a fiatal önkéntesek csapatának. Azonnal
leállított, amikor pár órája felhívtam, és felvetettem, hogy
korábban is odaérhetek, hogy koordináljam a dolgokat.
– Nem, nem, nem, elég ebből. Mi majd mindenről
gondoskodunk. Te csak készülődj nyugodtan. Érkezz stílusosan!
Ennyi stílus telik tőlem, de a szerelésem kétségtelenül felkelti
majd a figyelmet. A gardróbom hátuljában rejtőző puccos ruhák
kissé már viseltesek voltak a sok formális rendezvény és esküvő
miatt, ezért jó barátomhoz, az internethez fordultam, hogy
beszerezzek egy használt designer darabot.
Lebarnult lábam kivillan a krémszínű selyemruha hosszú
hasítékán. A felső rész aranyszín díszítése tökéletesen kiemeli a
nyakamat és a mellemet, a kivágás nem túl kifinomult, de nem
is túl ízléstelen. Hosszú barna hajamat oldalra tűztem fel egy
elegáns csattal, amelyet még a nagymamámtól kaptam, és
zuhatagként omlik le az egyik vállamra. Sminkem természetes,
a matt szerecsendió színű rúzst kivéve, amelyet egyszer
hirtelen felindulásból vettem meg. Lehet, hogy három órába
tellett, hogy elkészüljek, de jól nézek ki.
És a kísérőm, hát, ő úgy fest, mintha a GQ magazin
címlapjáról lépett volna le. Természetes hullámokba zselézte
hátra a haját, a tökéletesen szabott szmoking kiemeli széles,
szexi vállát. Emlékeztetnem kell a tüdőmet, hogy lélegezzen,
amikor Hayes rám emeli lehetetlenül okos szemét.
– Mi a terv ma estére? – kérdezi, tekintete köztem és az út
között cikázik. – Nagy pénzeszsákokat udvarolsz ma körbe,
vagyis akkor én leszek a szárnysegéded?
– Ez az elképzelés – felelem, és kiveszem az iratrendezőt a
nagyon nem stílusos vászontáskámból, amelyet a kocsiban
szándékozom hagyni. – Bemagoltam az összes vendég nevét,
foglalkozását és a Riverside-dal való kapcsolatát, de kell, hogy
maradjon rá idő, ha akarsz vetni rá egy pillantást.
Hayes az iratrendezőre pislant, és kuncog.
– Bízom benned. Még legalább negyven perc, mire odaérünk,
addig avass be a rövidített változatba.
– Rendben.
Fél órán keresztül leírok neki minden vendéget, a
legbefolyásosabbtól kezdve visszafelé, majd Hayes kinyúl, és
határozott mozdulattal becsukja a mappát.
– Elég – nyögi. – Képtelen vagyok végighallgatni egy újabb
történetet még egy emberbarát üzletemberről, aki jobban
kedveli a White Soxot a Cubsnál. Hogy a csudában volt időd
arra, hogy ezt mind összeszedd?
– Kellett hozzá pár hosszú este – vonok vállat. – Minden
megtalálható az interneten, ha tudod, hogy hol keresd.
 Felsóhajt, máris unottnak hangzik.
– Lefogadom.
Karjára teszem a kezemet.
– Jó móka lesz, rendben? Nem tudom, hogy veled mi a
helyzet, de én biztos megiszom egy pohár pezsgőt.
– Vagy egy tucatot – motyogja, és rám vigyorog.
– Vagy egy tucatot. Annyit ihatsz, amennyit csak akarsz. A
biztonság kedvéért foglaltam egy szobát a szállodában, ha
esetleg nem akarnánk autóval hazamenni.
Hirtelen megtelik a levegő feszültséggel, bizseregnek az
ujjaim a zakója ujján. Egyikünk sem merte szóba hozni ismét,
ami a nyaralóban történt, de érzem a vonzalmunkat minden
egyes forró pillantásban, minden alkalommal, amikor csak
egymásra meredünk.
Hayes végül felmordul, nem veszi le a szemét az útról.
– Valószínűleg nem rossz ötlet.
Halkan felsóhajtok a megkönnyebbüléstől.
Csupán egyetlen szobát foglalni nagy lépés volt a részemről,
de Hayes nem tűnik dühösnek vagy feszélyezettnek. Igazság
szerint a bankszámlám soha nem térne magához, ha két szoba
árát kellene kifizetnem ilyen közel a hónap végéhez. Az is igaz,
hogy nagyon izgat a gondolat, hogy osztozzak egy szobán
Hayesszel egy ilyen puccos este után. Talán jobban is, mint
kellene.
Megérkezünk, és Hayesszel elmasírozunk a ruhatár és a fiatal
önkéntesek egy csoportja mellett, egyenesen keresztül a dupla
ajtón. Csodálatos a látvány.
A boltozatos mennyezet tele van apró Edison-izzókkal, mély
ragyogással vonják be az érkező vendégeket. Magas
kabaréasztalok egyszerű, de a tekintetet vonzó virágdíszekkel.
A terem túlsó oldalán egy hatalmas büféasztal áll, az ételt
mécsesek tartják melegen. Az árverési tárgyakat körben
állították ki, amelyek értékes chicagói emléktárgyak és gyűjtői
darabok sorából áll, köztük drága ajándékcsomagok
masszázsszalonoktól, luxusutakat kínáló hajózási vállalatoktól
és neves színházaktól.
Biztosan tátott szájjal bámulok, mert Hayes a derekamra teszi
meleg tenyerét, és gyengéden előrefelé terel.
– Lássunk munkához, rendben? – suttogja a fülembe.
Ránézek, magabiztos a tekintete, nyugodt mosoly ömlik szét
érzéki száján. Kihúzza magát, belém karol. Az érintésére
mintha villám csapna belém, felriaszt a kábulatomból.
Egy idős férfi felé biccentek, aki az egyik vitrinbe kukucskál
éppen, és a kísérőm fülébe súgom a nevét. Magas sarkú cipőben
magabiztosabbnak érzem magam, így könnyedén lépést tudok
tartani Hayes hosszú lépteivel, miközben az úriemberhez
sétálunk.
Mielőtt azonban célhoz érnénk, elkapom Peggy tekintetét a
helyiség túlsó végéből, ahol egy csoportnyi ismerős vendéget
szórakoztat. Csodásan fest a földig érő bíborszínű ruhájában.
Lelkesen felmutatja a hüvelykujját, és nem sokkal később a
terem fele engem bámul. Nem, nem is engem… hanem Hayest.
Csak ekkor esik le, hogy valószínűleg az én kísérőm a
legcsinosabb férfi a teremben.
Megszorítom a karját, miközben Gene Westwood, a város
egyik legtiszteletreméltóbb befektetési cégének a
vezérigazgatója felé tartunk, aki híres a jótékonykodásáról.
– Gene?
Érdeklődve felénk fordul, és felvonja fehér szemöldökét.
– Igen?
– Maren vagyok. Beszéltünk a héten telefonon. Annyira
örülök, hogy személyesen is megismerhetem – mutatkozom be,
és kezet nyújtok.
Gene megrázza a kezemet, és széles mosoly fut végig kedves,
idős arcán.
– Kitűnő. Én is örülök, hogy megismerhetem. Ő pedig a férje?
Torkomba ugrik a szívem, de gyorsan magamhoz térek,
mosollyal leplezve a pirulásomat.
– Nem, Hayes… az esemény inspirálója. És nagyon közeli
barátom.
A férfi a karomon gúnyosan rám pillant a szeme sarkából –
Inspiráció, mi? –, aztán kezet nyújt Gene-nek, aki határozottan
megrázza.
– Üdvözlöm. Jól érzi magát? – kérdezi tőle Hayes, és árad
belőle az önbizalom és a vendégszeretet.
Istenem, olyan szexi ilyenkor!
– Ó, igen. Milyen fantasztikus eseményt szerveztek – feleli
Gene, és az árverésre bocsátandó tárgyak felé int.
– Köszönöm – hálálkodom, és szinte biztos vagyok benne,
hogy rá tudom majd venni, hogy nagyvonalúan licitáljon. Hálás
pillantást vetek körbe a teremre. – Nagyon szerencsések
voltunk. Mindenki olyan együttérző – mormogom.
– Nono, ne hárítsa másra a dicsőséget – jegyezi meg Gene,
közelebb hajol, és rám kacsint. – A feleségemmel éppen arról
beszéltünk, hogy licitálni fogunk a sportrelikviákra, amelyeket
szereztek. Még nálam is nagyobb baseballrajongó, szóval
tekintse elintézettnek a dolgot.
– Csodás ezt hallani.
Őszintén bevallom, megkönnyebbültem, hogy ilyen
természetes módon jött szóba a téma.
– Az a mez különösen nagyon keresett lesz a gyűjtők körében
tizenöt-húsz év múlva – erősíti meg Hayes, és int Gene-nek,
hogy vizsgálja meg közelebbről a viseltes ruhadarabot. – Az
ujján lévő felvarró teszi igazán megfizethetetlenné. Olyanhoz
illik, aki valóban meg tudja becsülni.
– Így van – motyogja Gene, és lelkesen bólogat.
Izgatottan csillog Hayes szeme is, és megszorítom a kezét.
Köszönöm.
Az este hasonlóképpen folytatódik, Hayesszel lezser, de
céltudatos beszélgetéseket folytatunk Chicago legnagyobb
moguljaival, és csak annyi időre állunk meg, amíg megpakoljuk
étellel a tányérunkat a büféasztalnál.
A sarokban álló színpadon elhelyezkedő zenekar lágy, halk
dzsesszt kezd játszani, és Hayes felém nyújtja a kezét.
– Enyém lehet ez a tánc?
– Abszolút – felelem, és laza mosollyá szelídítem a
vigyoromat.
Megfogom Hayes kezét, és követem őt a táncparkettre, amely
kissé kiemelkedik a csillogó, fényes mahagóni parkettából.
Hayes megáll, egyik kezével erős, határozott markába fogja a
kezemet, a másikat a derekamra teszi.
Átadom magam a ringatózó ölelésének, a vállára hajtom a
fejemet. Édes és földes az illata, mint a tavaszi reggelnek az
éjszakai eső után. Lehunyom a szememet, mélyet sóhajtok, és a
Riverside sorsa iránt érzett stressz karmai eleresztik a szívemet.
– Szó szerint vonzzuk a pénzt, nem igaz? – suttogja Hayes a
hajamba. Az ujjai mintákat simogatnak a ruhámon, szinte izzik
alatta a bőröm az izgatottságtól.
– Sokat segít, hogy képes vagy karizmatikusan irányítani a
beszélgetést – kuncogom. – Én nem tudok így improvizálni. Már
a gondolattól is kiver a víz.
Hayes felhorkant.
– A karizmám szart se érne a te komolyságod nélkül. Nagyon
könnyű beléd szeretni.
Hátrahajolok, hogy szigorúan a szembe nézzek, ami hibának
bizonyul. Hayes szemébe nézni olyan, mint fejest ugrani egy
tartálynyiba a legédesebb, legragadósabb mézből. Sok
szerencsét hozzá, hogy kijuss.
– Elbűvölő létezésnek hangzik – nézek fel rá a szempillámon
keresztül. – Mit gondolsz? Hagyjam ott az állásomat, hogy
inkább valakinek a hitvány szeretője legyek?
– Nevetnék, de maradjunk realisták. Soha nem hagynád ott a
Riverside-ot.
Pislogok meglepetésemben.
– Miért mondod ezt?
– Neked köszönhető ez az egész. Te dolgoztad halálra magad
érte az elmúlt hónapban, és most mi lesz, lelépsz, hogy valami
mást csinálj? – mormogja, és elengedi a kezemet, hogy a
tenyerébe fogja az arcomat. A lábunk nem mozog tovább, a
szemünk táncol, ahogy egymásra nézünk. – Ezért vagy
különleges. A munka számodra soha nem a pénzről szólt.
Hanem arról, hogy mennyire törődsz másokkal, galambom.
Szóhoz sem jutok, mire Hayes elégedetten elvigyorodik, és
táncolunk tovább.
Hogyan lehet, hogy ahányszor csak próbálok könnyedén,
lazán viselkedni Hayesszel, valahogy mindig ez lesz a vége? Ez a
parázsló, szívperzselő, lélegzetelállító érzés?
– Jól ismersz engem Hayes Ellison, nem igaz? – suttogom, és
keresek a tekintetében valami jelet, valami bizonyítékot arra,
hogy nem csak képzelem ezt a mindent elemésztő tüzet kettőnk
között.
– Odafigyelek rád, Maren Cox.
Hayes simogatja hüvelykujjával az arcomat, nem veszi le a
szemét a számról.
Kérlek, csókolj meg! Kérlek, csókolj meg!
– Hayes…
– Maren! – szólít egy női hang a hátam mögül.
Lenyelem a mondta végét, megfordulok, és látom, hogy Peggy
totyog felénk, egy jegyzettömböt lóbál a levegőben.
– Maren – pihegi. – Téged kerestelek.
– Mi a baj? – faggatom, és próbálok ügyet sem vetni a kísérőm
érintésére, mert még nem vette le a kezét a derekamról.
– Nincs semmi baj – mosolyog Peggy teli szájjal, és könnyek
csillognak a szemében. – Csak most adtam össze a liciteket.
Csoda történt. Idenézz!
A papír a legnagyobb liciteket tartalmazza. Követem Peggy
ujját a papír aljára, az utolsó aukciós tételre: a 2016-os, Cubs-
Indians baseballdöntő emléktárgyára. Ismerős nevet
firkantottak egy olyan szám mellé, amelyik több nullát
tartalmaz, mint amennyit életemben láttam a Reklámőrültek
valamelyik epizódján kívül.
– Gene és Miriam Westwood… hatvan ezer dollár? – kapok
levegő után, olyan hevesen zakatol a szívem, hogy csak fehér
zaj a zene és a termet betöltő beszélgetés hangja.
– Arra gondoltam, hogy téged illet a megtiszteltetés, hogy
átadd a jutalmat a legnagyobb licitet ajánlónak, kedvesem –
szorítja meg Peggy a kezemet. – Megérdemled. Tiéd a színpad.
Hayesre pillantok, és a szeméből áradó biztatás megerősíti,
hogy nem hiába imádkoztam. Megmentettük a Riverside-ot.
– Semmit sem szeretnék ennél jobban.

***

Miután az utolsó vendég is elköszönt és távozott, Hayesszel még

maradunk, hogy segítsünk rendet rakni.
Rám maradt a szemétszedés, sajgó lábbal és egy hatalmas
szemeteszsákkal sántikálok körbe a teremben, belehajigálom az
este romjait. Hayes közben egy maroknyi önkéntesnek segít
szétszerelni a színpadot, és behordani a székeket a raktárba.
Levette a szmokingzakót, amikor elkezdtük a munkát, és
lehetetlenség nem bámulni az izmos hátát. A zsibogás a
hasamban emlékeztet arra, amit az éjjel még tartogat a
számomra.
Útközben megállunk az autónál, hogy kivegyem a
vászontáskát a pizsamámmal és a fogkefémmel, valamint egy
tartalékkal Hayes számára, amelyet még a héten vettem. Az
autónak támaszkodom a kellemesen hűvös éjszakában, és
behajítom a hátsó ülésre a hátborzongató donorcserkész
mappámat. Hayes megállít, amikor ismét a táskámért nyúlok.
– Majd én hozom.
– Tudod, már nem kell folytatnod ezt az úriember módit –
jegyzem meg, és közelebb hajolok. – Azt hiszem, az este puccos
részének vége – suttogom.
– Ó, ebben az esetben…
Hayes pörgetni kezdi a táskámat, attól félek, hogy kiesik
belőle minden.
– Ne, Hayes! – nevetek, és felé kapok. – Rendben, rendben,
még öt perc úriemberség, és aztán nyugodtan lehetsz barbár
ismét.
Hayes drámaian felsóhajt, és azt motyogja, hogy az öt perc túl
hosszú idő. Kihúzza magát, a karjára veszi a táskámat, a
másikat pedig felajánlja nekem. Vigyorogva kemény bicepszébe
kapaszkodom, és a hotel felé csoszogunk.
A bejelentkezés csupán pár percet vesz igénybe, és meg is
kapjuk a kulcsot. A liftben a falnak dőlök, mosolygok, mert
olyan jól sikerült az este. Hayes a szemben lévő falnak dől, és
engem néz.
– Hogy érzed magad? – kérdezi, és olyan gyengéd a hangja,
hogy azt be kellene tiltani.
– Kimerültnek – sóhajtom, oldalra biccentem a fejemet, és
fáradtan rámosolygok. – Boldognak. Szabadnak.
– Szabadnak?
– Mintha leesett volna a súly a vállamról – mormogom, és
lehunyom a szememet. – Mintha egy teljes hónapig víz alatt
lettem volna, és most végre ismét lélegezhetek.
 Kinyitom a szememet, és látom, hogy Hayes az órájára néz.
– Elnézést – pufogom. – Untatlak?
– Egyáltalán nem – feleli önelégült vigyorral, de nem veszi le a
szemét az ezüst kiegészítőről.
– Akkor meg mire vársz? – forgatom a szememet.
Felemeli egy ujját, ezzel a dühítő gesztussal jelzi, hogy várjak.
Végre leereszti mindkét karját, a táskámmal és annak a
tartalmával együtt.
– Ez most komoly, Hayes? Mi a fene…
Egyetlen hosszú lépéssel előttem terem, a tenyerébe fogja az
államat, felemeli a fejemet, és vadul megcsókol. Minden kérdés
elhal az ajkamon, ahogy átadom magam a csóknak.
Kétségbeesetten ujjaimmal a vállába kapaszkodom,
gyönyörűségesen kiürül a fejem. Többre vágyom, résnyire
nyitom a számat állhatatos nyelve előtt, amely mohón simogatja
az enyémet. Hosszú lábával a combjaim közé nyomul, és
kielégítő sürgetéssel dörzsölődik az ölemnek. Amikor elereszt,
elválik egymástól az ajkunk, és szinte fekete Hayes szeme a
vágytól.
– Ezt miért csináltad? – pihegem.
Hayes hozzám hajol, forró, nedves nyelve végigsiklik a
nyakamon.
– Letelt az öt perced. Ideje bevadulni.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Hayes

Becsapódik mögöttünk az ajtó, és nekinyomom Marent.

Mintha végre kirobbanna a kettőnk között egész este
gyülemlő feszültség, és tehetetlenek vagyunk vele szemben. Én
vagyok tehetetlen vele szemben. Olyan régóta akartam már ezt,
és abban a pillanatban, amint a szánk találkozott a liftben,
tudtam, hogy Maren is akarja. Szóval szinte túl sok kezelni a
tudatot, hogy itt vagyunk, és hogy mi következik.
Szinte.
Csípőjére teszem a kezemet, és magamhoz húzom, szorosan
egymáshoz préselődünk. Maren felsikkant meglepetésében,
amint megérzi, milyen kemény vagyok. És higgyetek nekem,
olyan kemény vagyok, hogy szöget lehetne beverni a
farkammal.
Basszus! Lassíts, Hayes.
Maren homlokára hajtom a fejemet, mély lélegzetet veszek.
– Galambom – suttogom rekedten.
Maren megérinti az államat, lehúzza magához a számat.
– Még!
Felnyögök, és engedek neki, mélyen megcsókolom.
Összegabalyodik a nyelvünk, és tehetetlennek érzem magam,
hogy megtagadjak tőle bármit, amit csak akar. És Maren
nyilvánvalóan ezt akarja – több csókot és kevesebb dumát.
A zakóm után nyúl, lehámozza a kettőnket elválasztó első
ruharéteget. A tarkójára teszem a kezemet, miközben a
nyelvem a szájába siklik. Felnyög, és hozzám tapad,
egyértelműen jelzi, hogy mire gondol. Kevesebb ruha. Azonnal.
A franciaágyhoz terelem, és közben leveszem az ingemet.
Maren kicipzározza a ruháját, és kezdi lehúzni a fején
keresztül, de megállítom, megragadom a csuklóját.
– Majd én.
Bólint, és a feje fölé emelem a karját, aztán lehajolok, és
megfogom a szoknya alját. Lassan és élvezettel lehámozom a
testéről a ruhát, és közben végigcsókolom a lemeztelenített
bőrét. A térdét, a combját, a csípőjét, a hasát. Amikor a szájához
érek, lehajítom a padlóra a ruhát, és együtt az ágyra zuhanunk.
– Olyan gyönyörű vagy – suttogom, megfogom a mellét,
dörzsölgetem az ujjaim között a bimbóját, mire felsóhajt, és
hátraveti a fejét.
Ki akarom élvezni az első együttlétünk minden pillanatát. Azt
akarom, hogy mindketten élvezzük. Azt akarom, hogy Maren
élvezze. Azt akarom, hogy készen álljon.
– Gyere ide – szólok rá, és Maren engedelmeskedik, rám
mászik, a farkam feszíti a cipzárt, az ölének nyomódik. –
Lovagolj meg.
Egy pillanatig csak rám mered, vágy, éhség és némi zavar
sugárzik a szeméből. Az öléhez dörgölőzöm. Megrázkódik, és
elmosolyodik, mert vette az adást. A hasamra támaszkodik, és
ringatja rajtam a csípőjét, és azonnal nyögdécselni kezd. Csak
még keményebb leszek attól, hogy így látom őt, amint a saját
élvezetére használ engem, arra, hogy kielégítse magát.
Lehúzom magamhoz az arcát, és újra megcsókolom,
mélyebben és sürgetőbben, mint korábban, a mozgása ütemére
ringatom a csípőmet. A számba sóhajt, piros az arca, amikor
lihegve elhúzódik, leomlik a haja a vállára. Istenem, olyan
gyönyörű így.
– Szükségem van rád – pihegi.
Csak annyi időre mászik le rólam, hogy kibújjon a bugyijából.
Lehúzom a cipzárt a nadrágomon, és Maren lerángatja rólam.
Akár mókásnak is tűnhetne, hogy mennyire buzgó. De nincs
ebben semmi humoros. Csak rengeteg szexuális feszültség –
feszültség, amely szó szerint évek óta gyülemlett.
Olyan kétségbeesetten akarom őt, hogy majdnem
szétrobbanok. De megfogadom, hogy nem fogok, addig nem,
amíg Maren el nem élvez. Lehúzom a bokszeremet, és lehajítom
az ágy mellé. Maren szinte felfal a tekintetével, elkerekedik
kissé a szeme, amikor megállapodik az ölemen.
A nyakára szorítom az ajkamat, ahogy visszamászik rám.
Ezúttal érzem, hogy mennyire nedves, felnyögök, ahogy
mozgatja a csípőjét és egymáshoz dörgölődzünk.
Megragadom a csípőjét, hogy lelassítsam.
– El tudsz élvezni így? – kérdezi, és pajkos mosolyra húzódik a
szája.
El tudok-e így élvezni? Tényleg fogalma sincs, hogy mit tesz
velem.
– Ezt akarod?
Az alsó ajkába harap, és megrázza a fejét.
 – Magamban akarlak.
– Óvszer? – kérdezem lágyan.
Szemembe néz.
– Én megvagyok nélküle, ha te is.
– Én… igen – lehelem. Mindig használtam óvszert. Mindig. De
Maren más. És mivel nem voltam senkivel, mióta Samantha
dobott, és utána azonnal teszteltettem magam, tudom, hogy
nem teszem ki veszélynek Marent.
Feltérdel, felemeli a hasamról a farkamat, és aztán…
baaasszus.
Lélegezz, Hayes.
Maren forró és szűk, és olyan tökéletes.
Felnyögök a fantasztikus melegségtől, amely körbeölel. Maren
leereszkedik, lassan lesiklik rajtam, ahogy megszokja az érzést,
hogy feszítem.
Lecsukódik a szeme, és halk, buja hangok törnek elő belőle.
– Hayes.
– Basszus, annyira jó érzés vagy – morgom a szavakat,
felkönyökölök, és harapdálom a füle és a válla közötti lágy
pontot.
Maren levegő után kap, amikor mélyebben belehatolok,
minden centiméterrel közelebb kerülök a mennyországhoz.
Teljes hosszomban befogad, és minden egyes izom megfeszül a
testemben, hogy megakadályozzam az orgazmust, amely már
kitörni készül.
Nem kell sok idő, hogy Maren megtalálja a ritmust. Nem e
világi hangok buknak ki a száján.
Maren a legjobb dolog, amelyet valaha éreztem, és nem
örülök ennek a tudatnak. Veszélyes felismerés, de most nincs
időm foglalkozni vele, mert Maren gyorsabban kezd el mozogni,
egyre hangosabban nyögdécsel.
Darabokra hullik, és ez a leggyönyörűbb dolog, amelynek
valaha szemtanúja voltam. Kipirult az arca, duzzadtak az ajkai,
kócos a haja. Azt kívánom, bárcsak le tudnám lassítani az időt,
bárcsak képes lennék koncentrálni ennek a pillanatnak minden
aprócska részletére, de Maren kezd élvezni, és tudom, hogy
hamar követni fogom. Szorosan ölelem, és olyan nagy kéjjel
lövellek ki, amelyet minden egyes idegvégződésemben érzek.
Aztán együtt hanyatlunk vissza az ágyra, zihál a mellkasunk.
Már éppen kezdek álomba merülni, amikor megsimogatja a
vállamat.
– Meg kéne tisztálkodnunk, kedvesem – suttogja. Még mindig
piros az arca, izzadságtól csillog a melle, kócos haja a vállára
omlik. Tökéletes.
– Igenis, asszonyom – mormogom, és gyengéd puszit nyomok
a halántékára.

***

– Kellemesen telt a hétvége? – kérdezi Wolfie a megszokott

hangon.
Semmit sem sejt.
– Aha – nyögöm ki a választ, ahogy a tárgyalóasztal felé
tartunk, hogy csatlakozzunk a többiekhez a heti megbeszélésre.
Ismét az irodában vagyunk, ellenőrizzük, hogy halad a
termékfejlesztés, mint mindig. Csak most nem úgy van, mint
mindig. Mert általában nem keféltem meg Wolfie húgát a
hétvégén.
– Mit csináltál? – faggat tovább, összefonja a kezét az asztalon,
és engem néz.
– Nem sok mindent.
Újabb hazugság. Most már könnyen megy.
Elönt a bűntudat. Bármennyire próbálok is úgy tenni, mintha
nyugodt lennék, közben pokoli ideges vagyok. Zakatol a szívem.
Mi lesz ennek a vége? Mi történik, ha Wolfie megtudja? Vagy
szándékom ellenére bánatot okozok Marennek? Mert ez
óhatatlanul megtörténik, ha nem tudod, hogy mit művelsz. És
én nem tudom. Fogalmam sincs róla.
Leülök a tárgyalóasztalhoz Wolfie mellé, és felhúzom a
bokámat a térdemre.
Viselkedj normálisan.
Emlékképek villannak fel az agyamban a Marennel töltött
éjszakáról. A krémes bőréről, a kipirult arcáról. Az ujjairól,
ahogy a mellét markolták, miközben a lába között
lakmároztam, mintha ez lett volna életem utolsó étkezése.
Lélegezz, Hayes!
Nem számít, mennyire volt jó a szex. És higgyétek el, ami
Maren és köztem történt, kurvára hihetetlen volt. De ez nem
változtat egy nagyon fontos tényen.
Helytelen volt, ennyire egyszerű ez.
Egy dolog volt csintalankodni a nyaralóban. De az már
teljesen más, amit most csináltunk. Utóbbit előre elterveztük.
Maren kivett egy szobát a hotelben. Én vittem magammal egy
óvszert a biztonság kedvéért. Innen már nincs visszaút. Kész.
Nem csinálhatom vissza.
 Lassan kifújom a levegőt, mert mindjárt elönt a pánik.
Feltör bennem egy érzés – egy olyan nagy és vad érzés, hogy
azonnal felismerem. De nem fogom megnevezni. Képtelen
vagyok rá. A dolgok Maren és köztem csak fizikaiak, és majd
kifutják magukat. Muszáj, hogy így legyen. És elsétálok majd,
amikor ez megtörténik. Ahogyan mindig.
Nem változtathatok azon, ami történt. De azt irányíthatom,
ami a következőkben történni fog.
Rosie kivételével nincsen családom. Csak a srácokkal érzem
otthon magam. Wolfie. Connor. Caleb. Ever. Ők a családom.
Ezért nem verhetem át Wolfie-t.
Nagyon régi a barátságunk. A többiekkel a főiskolán
találkoztam, de Wolfie harmadikos korunk óta a legjobb
barátom. És Maren? Maren fogatlan óvodás volt, aki egy túl
nagy hátizsákot cipelt. Istenem, akkora volt az a cucc, hogy
majdnem felborította őt. Mindig azt ígértem Wolfie-nak, hogy
vigyázok Marenre, segítek gondoskodni róla.
Nem pedig kihasználom a kislányos rajongását, és jól
megkefélem őt az első adandó alkalommal.
– Mindjárt jövök – vetem oda olyan lazán, ahogy csak tudom.
Wolfie nem néz fel, csak felmordul válaszképpen.
Kimegyek a mosdóba, és előveszem a telefonomat. Ha ez nem
figyelmeztető jel, hogy helytelen, amit csinálok, akkor nem
tudom, hogy micsoda.
Az elsők között ugrik fel Maren száma, és pötyögni kezdek
egy üzenetet, hogy megmagyarázzam, miért nem csinálhatjuk
ismét. Hogy ez a hétvége tévedés volt. Hogy sajnálom.
De aztán eszembe jut, milyen arcot vágott a nyaralóban,
amikor azt hitte, hogy én hívtam meg Hollyt. Milyen arcot
vágott aznap este, amikor azt hitte, hogy elutasítom. Ez a hír
össze fogja törni, különösen azután, amit csináltunk. Miféle
férfi lennék, ha nem szemtől szemben közlöm vele?
Kitörlöm az üzenetet, és visszadugom a telefont a zsebembe.
Már a gondolattól is meghasad a szívem, hogy mit kell
tennem. De most először azt is tudom, hogy ez a helyes. Véget
vetni a dolognak Marennel az egyetlen módja annak, hogy
visszatérjünk a normális mederbe, és tiszta lelkiismerettel
lépjünk tovább.
De akkor miért érzem olyan pocsékul magam?
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Maren

Scarlett ragaszkodott hozzá, hogy itallal ünnepeljük meg a

jótékonysági este sikerét, csupán egyetlen étterem jöhetett
szóba. A Signature Room.
Az étterem a Hancock Building kilencvenötödik emeletén
található, ahonnan csodálatos kilátás nyílik Chicago
belvárosára, a kivilágított épületek ragyogását esténként
kiemeli a Michigan-tó mögöttük elnyúló feketesége. Minden
kritika szerint kifogástalan a kiszolgálás, az étel és a koktélok
pedig mennyeiek. Ahogy Scarlett fogalmazott, pokolian puccos
hely.
Tucatnyi SMS-t váltottunk, fotókat küldtünk egymásnak a
szóba jöhető szerelésről és a logisztikáról. Hamarosan meg is
született a terv. Scarlett, Penelope és én ma este nyolckor
érkezünk meg az étterembe a legszebb ruhánkban. Megosztjuk
az autómegosztó költségeit, hogy annyit ihassunk, amennyit
csak akarunk, és senkinek ne kelljen vezetnie.
Kilépünk a liftből, a tűsarkú cipőnk kellemesen kopog a
keményfa parkettán. Scarlett bő, gumírozott derekú, fekete
overallt visel piros cipővel és ugyanolyan színű rúzzsal.
Penelope egy korallszínű, pántos, térdig érő ruhában fitogtatja a
gyönyörű alakját, amelyhez egy édes, alacsony tűsarkút
választott. Rajtam pedig a kedvenc kimenő ruhám van – egy
pánt nélküli szürke darab fekete fűzőzsinóros szandállal.
A hosztesz felpillant az asztalfoglalási naplóból, melegen ránk
mosolyog, és a galérián lévő koktélbárhoz irányít bennünket.
Felsétálok a csigalépcsőn, és felmérem a terepet. Az étterem
elegánsabb, mint az internetes oldalon található fényképeken.
Izgatott kuncogással helyet foglalunk az egész falat betöltő
ablakok mellett, egy kis asztalnál. Áttanulmányozom a
koktélmenüt, és kellemesen meglep, hogy milyen észszerűek az
árak. Scarlett egy dirty martinit rendel extra olajbogyóval,
Penelope büszkén megmutatja a személyijét, és vodka-szódát
kér, én pedig egy pohár fehér bor mellett döntök. Szopogatjuk
az italunkat, és könnyed beszélgetésbe kezdünk.
– Kész időpocsékolás – sóhajt fel Penelope. – Olyan jót
beszélgettünk. De már több mint egy hete nem is hallottam
felőle. Értem a célzást.
Kedvetlenül mosolyog, és fáj érte a szívem. Szerencsére
kevésbé sokszínű a tapasztalata a randiappokkal, mint
Scarletté, de így sem túl jó.
– Utálom ezt a szarakodást – motyogja Scarlett a martinis
pohárba. – Az ember legyen egyenes, tudjátok? Nőként nekünk
kellene lerázni őket. A férfiak nem viselik jól az elutasítást. Nem
mondom, én is szó nélkül eltűntem már párszor, ha valami
őrülttel akadt dolgom. De általában csak világosan
megmondom neki, ha nem tetszik. Nem értem, hogy a férfiak
miért nem képesek ugyanerre.
– Pontosan. – Penelope az asztalra támaszkodik, és közelebb
hajol. – Tudom, hogy volt közöttünk valami – suttogja. – Szóval
az lett volna a legkevesebb, hogy tiszteletben tartja az
érzéseimet, és közli, hogy nem akar velem romantikus
kapcsolatot. Szívás, persze, de legalább elkerültük volna a
félreértést.
– Esküszöm, hogy mindketten elpusztíthatatlanok vagytok. –
Hálás vagyok, hogy alkalmam van belefolyni a beszélgetésbe. –
Nekem soha nem volt szerencsém a randiappokkal. Elég volt
egyetlen fura alak, és töröltem az összes oldalamat.
– Nem hiszem, hogy elpusztíthatatlan lennék – neveti Scarlett,
és kevergeti az olajbogyókat az italában.
Penelope nagyot kortyol a vodka-szódájából.
– Ja, ami engem illett, én nem elpusztíthatatlan vagyok, csak
magányos.
– Itt vagyunk neked mi, csajszi. Az egyedülálló nők a jövő
úttörői – emeli tósztra a poharát Scarlett.
Penelope kuncog, és figyelem, ahogy halk koccanással
egymáshoz érintik a poharukat, bizonytalan vagyok, hogy
csatlakoznom kellene-e hozzájuk, vagy sem.
Egyedülálló vagyok vajon? Vagy van valami Hayes és köztem?
A kérdésre az ölembe hasít az ismerős bizsergés.
Mire magamhoz térek, mindketten engem bámulnak. Scarlett
szkeptikusan felvonja egyik szemöldökét, Penelope pedig
ártatlan érdeklődéssel mered rám.
– Hacsak valami ribanc itt már többé nem egyedülálló…
– Maren, jársz valakivel?
Kiszárad a szám, ezért kortyolok a boromból, hogy
összeszedjem a gondolataimat. Mielőtt azonban válaszolhatnék
– mit mondhatnék egyáltalán? – Scarlett levegő után kap.
– Ó, istenem! Kérlek, mondd, hogy nem Hayes az!
Ledermedek, úgy érzem, mintha visszafelé folyna a vérem.
– Khm, nem. Nem Hayes – gúnyolódom, a poharamba
bámulok, utálom, hogy hazudnom kell.
Scarlett megkönnyebbülten felsóhajt, és hirtelen kissé
undorodom magamtól.
– Ó, hála istennek! Azt akartam mondani, hogy Wolfie
kinyírja. Mindkettőtöket kinyír.
Penelope idegesen felnevet, én pedig kétségbeesetten
körülnézek a pincér után. Majdnem üres a poharam, és csábít a
gondolat, hogy ezúttal egy egész palackkal rendeljek.
– Sajnálom, csajszi – kuncog Scarlett, és int, mintha el akarná
hessegetni már magát a gondolatot is. – Nem is tudom, hogyan
jutott egyáltalán eszembe. Nincs olyan univerzum, ahol Hayes
hajlandó elkötelezni magát, még egy olyan jó fogás kedvéért
sem, mint amilyen te vagy. Rövidlátó e téren, azt hiszem.
Szeretnivaló szamár, igazam van?
– Totálisan – nyögöm ki, az érzelemtől elszorul a torkom. Nem
is Scarlett lenne, ha nem mutatna rá ilyen nyilvánvalóan,
milyen ostoba, valóságtól elrugaszkodott ábrándokat
dédelgetek.
Penelope biztos nagyon érzékeny, mert közbelép, és megment
engem meg a pillanatot.
– Ha nem Hayes az, akkor kivel randizol, Maren?
– Ó. – Próbálom megerősíteni remegő hangomat. – Csak egy
pasi, akivel egy munkatársam révén ismerkedtem meg. Együtt
kávéztunk párszor, de eléggé biztos vagyok benne, hogy nem
érdeklem, mert egy percre sem válik meg a telefonjától.
Hűha, ki hitte volna, hogy ilyen ügyes csaló vagyok? A
füllentés azonban megteszi a hatását, mert Scarlett egy
nyögéssel felhajtja az italát.
– Azt a szarságot is utálom. Figyelj rám olyankor, haver. Rúgd
ki, Maren. Olyan valakit érdemelsz, aki téged és csak téged
helyez előtérbe.
Mosolygok, felemelem a poharamat, ökölbe szorítom a
kezemet az asztal alatt.
– A pasikra, akik törődnek az emberrel.
– Bárhol bujkáljanak is – teszi hozzá Scarlett egy
horkantással.
Szolidárisan emeljük a poharunkat, és szó nélkül felhajtjuk az
italunk maradékát. Meglepetésemre Penelope felel, amikor a
pincér egy perccel később megjelenik az asztalunknál, és
megkérdezi, hogy szeretnénk-e még rendelni.
– Még egy kört, legyen szíves – közli, és megszorítja Scarlett
kezét. Szemembe néz, lágy és megértő a tekintete. – És esetleg a
palack maradékát a gyönyörű barátnőmnek?
Úgy látszik, Connor kishúga gondolatolvasó.

***

A hazafelé vezető úton vidáman csicsergünk. Aztán hangosan

vihogunk, amikor Scarlett tesz egy burkolt szexuális
megjegyzést a „hátsó ülésről”, és bor áztatta agyamba vésem,
hogy ne felejtsünk el nagyvonalú borravalót adni a türelmes
sofőrünknek.
Először Penelopét tesszük ki a lakeview-i lakásánál, aki
csókokat dobál az épület bejáratától. Én vagyok a következő, az
északi külvárosban. Scarlett kipattan velem, amikor kinyitom a
kocsi ajtaját, hogy kiszálljak a hűvös éjszakába, és odaszól a
sofőrnek, hogy várjon „egy röpke pillanatig”.
Szorosan átölel.
– Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz? Soha, de
soha nem fogok ítélkezni feletted. Te vagy a legjobb barátnőm.
Könnybe lábad a szemem még mielőtt bármit is felfognék az
ölelésen kívül.
– Tudom, Pinky – suttogom, azt a becenevet használom,
amelyet még a főiskolán találtam ki. – Szeretlek.
– Én is szeretlek. Most pedig befelé – utasít, megpördít, és a
seggemre csap.
Engedelmesen besietek a lakásomba, a nyitott ajtóban
megállok, és integetek neki, mielőtt az autó elindul tovább
észak felé. Pittyeg a telefonom, amint beérek az épületbe, jelzi,
hogy díjbekérőt küldtek a viteldíj rám eső részéről. Harminc
százalékos jattot adok, a bortól nem csupán nagyvonalú lettem,
de szédülök is.
Feltántorgok a lépcsőn, vagy öt percig próbálom kinyitni az
ajtót egy nem bele való kulccsal. Végre megtalálom az igazit,
győzedelmesen belököm az ajtót, és betáncolok a lakásba.
A sok főiskolai buli és piálás megtanított egy létfontosságú
dologra: Igyál annyi vizet, amennyi beléd fér, mielőtt lefekszel
aludni.
Az előszobában leveszem a cipőmet és a ruhámat, egy szál
fehérneműben átvánszorgok a lakáson, és ismét hálát adok az
égnek, amiért éppen eleget keresek ahhoz, hogy egyedül
élhessek. Karimáig teletöltöm vízzel a legnagyobb poharamat,
ledöntöm a felét, aztán ismét teletöltöm. A részegség rendben
van, de a másnaposság? Nem, kösz.
Már mosom a fogam, és a tükörképem bámulom, amikor
eszembe jutnak Scarlett korábbi, bántó szavai. Az elektromos
fogkefe rezgésével együtt vibrálnak bennem.
Nincs olyan univerzum, ahol Hayes hajlandó elkötelezni magát,
még egy olyan jó fogás kedvéért sem, mint amilyen te vagy.
Hányszor álltam itt, és ábrándoztam arról, milyen lenne, ha
Hayesszel együtt mosnánk a fogunkat lefekvés előtt? Hányszor
képzeltem el, hogy megosztom a teret, az életet a bátyám
legjobb barátjával?
Valami vadul kavarogni kezd a gyomromban. Gyorsan
kiköpöm a fogkrémet, várom az elkerülhetetlen rosszullétet. De
nem jön. Csak a stressz pusztít a szervezetemben. Egy pasi
miatt.
Egy gyenge hang felkiált a fejemben: „Nem egy akármilyen
pasi! Hayes az egyetlen, aki miatt így érzel.”
Elhallgattatom a bennem élő romantikus kislány hangját,
akinek meg kellett volna halnia, amikor még főiskolás
koromban először összetörték a szívemet. Nézem magam a
tükörben, elmázolódott a szempillafestékem, fogkrémes az
arcom, teljesen elveszettnek látszom. Nem tudom, mikor
kezdtem el sírni… de most már lehetetlen megállítani a
könnyeket.
Valahogy sikerül megmosni az arcomat, levenni a melltartót,
és belebújni egy bő pólóba. Bebújok a paplan alá, magam elé
képzelem, milyen leszek majd, ha túljutok ezen a drámán. Csak
ez képes álomba ringatni.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Hayes

Semmi sem tudott volna felkészíteni erre a pillanatra.

Amikor küldtem egy SMS-t Marennek, hogy vasárnap délután
igyunk meg egy kávét, tudtam, hogy mit kell tennem. Tudtam,
hogy miért kell találkoznom vele.
De ahogy itt ülök vele szemben, figyelem, ahogy lehúzza a
tenyerére a pulóver ujját, ahogy beletúr hosszú, gesztenyebarna
hajába – ez már egy egészen más történet. Nem tudom, képes
leszek-e megtenni, amiért idejöttem. Maren túl édes, túl
ártatlan. Össze fogja törni, amit mondani fogok neki.
De pontosan ezért kell megtennem. Mert minél tovább
folytatódik, annál nehezebb lesz véget vetni neki, márpedig
mindkettőnk számára az a helyes, ha befejezzük.
Akkor miért olyan átkozottul nehéz kimondani a szavakat?
Dobolok az ujjaimmal az asztalon, figyelem a fodrokat a
feketekávém felszínén. Maren bágyadtan mosolyog a
deszkákból ácsolt faasztal túlsó oldalán, a tejeskávés bögrére
szorítja a kezét. Körbeölel bennünket a frissen sült fahéjas
tekercs illata, lassú, bánatos dal szól halkan a hangszórókból.
Nem véletlenül választottam pont ezt a helyet. Meleg és
otthonos. Enyhíti a csapás erejét.
 – Még soha nem jártam itt – jegyezi meg Maren félig
önmagának, végigsiklik a tekintete a hátam mögött lévő
mozaikon. – Kellemes hely.
– A város legjobban őrzött titka.
Próbálok lazának és vidámnak hangzani, de erőltetettre és
gépiesre sikerül.
Maren válaszképpen elmosolyodik, de nem nézek a szemébe.
Maren tudja. Képtelen vagyok kiverni a fejemből a
gondolatot, és a pánik tovább terjed a gyomromból egészen a
lábujjamig. Félek, hogy elveszítem a bátorságomat, ha nem
teszem meg hamarosan.
– Szóval, uh, Maren, meg akartam veled beszélni valamit.
Megrándul az arca a neve hallatán. Nem csak én vettem
észre, hogy nem „galambomnak” szólítottam. Biccent, hogy
folytassam, és összeszorítja ajkait.
– Arról akartam veled beszélni, ami kettőnk között történt.
Hiba volt. Nem ismételhetjük meg – hadarom. Élettelen és
érzelemmentes a hangom.
Mintha hirtelen minden levegőt kiszívtak volna a helyiségből.
Mintha én lennék az, aki kiszívta.
Maren a tejeskávéra mered, még mindig szorítja a bögrét.
Olyan erősen, hogy kezdenek elfehéredni az ujjai.
– Rendben – mondja, de nem néz fel közben.
– Sajnálom, ha…
Hirtelen feláll, csikorog a szék lába a padlón.
– Mennem kell.
Sarkon fordul, mielőtt megállíthatnám, kiszalad az ajtón,
aztán elindul balra, egyenesen az állomás felé.
 Felsóhajtok, durván megdörzsölöm az arcomat. Mormognak
körülöttem a vendégek, de nem érdekel. Úgy érzem, mintha
gyomorszájon vágtak volna egy baseballütővel, de közben olyan
érzés, mintha én lendítettem volna meg azt az ütőt.
Szép munka, Hayes. Fájdalmat okoztál Marennek.

Hazamegyek, Rosie-t a konyhaasztalnál találom, egy könyvvel a

kezében. Mosolyog, és kikukucskál az olvasószemüvege fölül,
amikor meglát, összeráncolódik a szeme sarka.
– Szarul nézel ki – jegyezi meg.
Soha nem voltunk az a fajta család, aki megválogatja a
szavait.
Leülök az asztalhoz vele szemben, és nem szólok semmit.
Rám mered, felhúzódik keskeny szemöldöke ráncos homlokán.
– Pizzához lenne kedvem. Elvihetlek pizzát enni? – kérdezem.
Be vagyok sózva. Legszívesebben felpattannék, hogy elhúzzak
a lakásból. Mozognom kell, csinálni valamit, hogy ne arra
gondoljak, ami az imént történt. Kétlem, hogy tudnék enni, de
Rosie mindig kellemes társaság.
– Szívesen ennék egy szeletet a Pauly’snál.
Lezser Rosie mosolya, de látom a szemén, hogy tudja, valami
nem stimmel. Szerencsére nem faggat.
Szinte teljes csöndben autózunk, csak a zene szól. Érzem,
hogy Rosie vizslatja az arcomat, de ügyet sem vetek rá, és le sem
veszem a tekintetemet az útról. Nem állok készen arra, hogy
beszéljek neki a történtekről. Még túl friss az élmény. Túl nyers.
A pokolba, nem is igazán tudom, hogy mit mondhatnék.
Megérkezünk a Pauly’sba, és éppen csak leadtam a rendelést,
és elhelyezkedtünk Rosie-val az asztalnál, amikor rezegni kezd
a telefon a zsebemben.
Előveszem, és Wolfie neve van a kijelzőn.
– Halló?
Rosie összeráncolja a homlokát. Némán tudatom vele, hogy
Wolfie az, mire bólint, és int, hogy érti.
– Mondd meg neki, hogy üdvözlöm – suttogja.
Bólintok, és próbálok arra koncentrálni, hogy Wolfie mit akar.
– Maren nem veszi fel a telefont. Azt akarom, hogy menj, és
nézd meg, mi van vele.
Neked is szia, Wolfie.
– Miért nem mész el te?
Rosie integet az arcom előtt.
– Megint Maren az?
Mióta lett Rosie ilyen átkozottul figyelmes?
– Mert randin vagyok – morogja Wolfie nyersen.
Wolfie? Randin? Mi a fene folyik itt?
– Természetesen megtesszük. Ne aggódj, Wolfie – közli Rosie
hangosan, a telefonom fölé hajolva.
Basszus! Még csak nem is lehetek dühös Rosie-ra. Fogalma
sincs, hogy az imént törtem össze Maren szívét. De ez nem
változtat a helyzeten.
– Kösz, Rosie. És neked is, Hayes. Jó barát vagy – mondja
Wolfie.
– Wolfie köszöni – tolmácsolom a nagymamámnak, aki
biccent, és megpaskolja a térdemet. Odabenn azonban üresnek
és zsibbadtnak érzem magam.
Wolfie-nak nem szabadna megköszönni nekem; a szart is ki
kellene vernie belőlem. De ehelyett csak játszom tovább a Grál-
lovagot. És ezúttal a nagymamámat is magammal viszem.
Hurrá. Egy csöppet sem kínos.
Elvitelre kérjük a pizzánkat, és indulunk Marenhez. Rosie a
kocsiban vár, miközben az ajtóhoz sétálok. Minden lépéssel
egyre jobban zakatol a szívem. Kopogok, de senki sem válaszol.
Ismét bekopogok. Még mindig semmi. Visszamegyek az
autóhoz, és Rosie értetlenül mered rám.
– Nem válaszol? – kérdezi.
Megmarkolom a kormányt, figyelem, ahogy elfehérednek az
ujjaim.
– Tudom, hogy hol van.
Kelet felé tartunk. Maren mindig ugyanoda megy, ha rossz
dolgok történnek. Ugyanoda, ahová visszahúzódott, amikor egy
seggfej fájdalmat okozott neki, amikor egy kis egyedüllétre volt
szüksége. Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd miattam
megy oda.
Elhaladunk a MONTROSE BEACH tábla mellett, leparkolok, és
szólok Rosie-nak, hogy maradjon a kocsiban.
A kezemre teszi puha, meleg kezét, és rám mosolyog.
– Menj, hozd vissza a csajodat.
Bágyadtan visszamosolygok. Ha tudná, mit jelentenek
valójában ezek a szavak.
Hűvös szellő fúj, ahogy lefelé tartok a strandra. A távolban
gyengéden csapkodnak a hullámok, és nem kell hozzá sok idő,
hogy észrevegyem Marent összegömbölyödve a homokban.
Mihelyt közelebb érek, meghallja, hogy jövök, és kíváncsian
hátranéz a válla fölött. Duzzadt a szeme a sírástól, és üres
tekintettel mered rám.
Au. Ezt megérdemeltem.
– Nincs mit mondanom neked – közli, szorosabban öleli a
térdét, és ismét a hullámok felé fordul.
– Wolfie aggódik. Megkért, hogy nézzek rád.
– Ezért vagy itt? – gúnyolódik. – Baszódj meg, Hayes! Nincs
miről beszélnünk. Hívd fel a bátyámat, és mondd meg neki,
hogy jól vagyok.
Feláll, leporolja a homokot a nadrágjáról, és éppen elsétálna,
amikor mindketten meghalljuk a közeledő lépteket.
– Az unokám miatt vagy szomorú?
Rosie az, a krémszínű kardigánjába burkolódzva, a szél
lobogtatja vékony szálú, ősz haját.
Maren meglepetten rám néz, aztán Rosie-ra.
– Sajnálom, Rosie. Nem tudtam, hogy itt vagy.
Rosie csettint a nyelvével, és átkarolja Maren vállát.
– Szállj be a kocsiba, kislány. Anélkül is tisztázhatjuk a dolgot,
hogy megfázunk.
– Igaza van – mondom. – Azt hiszem, mindjárt elered az eső.
Felerősödött a szél, és egyértelműen érzem az első
esőcseppeket.
Maren egyikünkről a másikra néz, és Rosie bátorítóan
rámosolyog.
– Van egy kis kész süteménytészta a hűtőben, és azonnal
készítek magunknak egy kancsó forró teát, amint belépünk az
ajtón.
Maren bólint, és hagyja, hogy Rosie az autóhoz vezesse.
Nem tehetek róla, egész úton hazafelé kellemetlenül érzem
magam. Mit kellene mondanom Marennek? És hogyan látott
Rosie keresztül rajtam?
Tekintetem folyamatosan Marenre vándorol a visszapillantó
tükörben, aki a hátsó ülésen kuporog, de egyenesen kibámul az
ablakon, úgy tűnik, mindenhová néz, csak éppen rám nem.
Visszaérünk a lakásba, és Rosie beváltja az ígéretét. Tíz
percen belül mindhárman a konyhámban ülünk, süteményillat
terjeng a levegőben.
Rosie tölt mindnyájunknak egy bögre teát, aztán egy
egészséges adag whiskey-t is hozzá.
– Nem árthat – kacsint.
Maren mosolyog és megköszöni, de nem tudom nem
észrevenni, hogy a mosoly nem ér el a szeméig.
Egy huzamra ledöntöm a bögre tartalmát. A forróság és a
whiskey égeti a torkomat. Pontosan erre van szükségem.
Minden kavarog bennem. Egyik felem szeretné helyrehozni a
dolgokat Maren és köztem, a másik felem pedig megesküszik,
hogy erős marad.
Rosie kiveszi a sütit a sütőből. Elhelyezi egy tányéron, és
utasít, hogy hozzak valami száraz holmit Marennek. A
gardróbból kiveszek egy melegítőnadrágot és egy pólót, Maren
pedig beviszi magával a fürdőszobába, hogy átöltözzön.
Rosie tölt nekem még egy bögre teát, és ezúttal nagyobb adag
whiskey-t öntök hozzá. Rosie felvonja egyik vékony
szemöldökét, de egy szót sem szól. A gyomrom egész éjjel
kavargott, és remélem, hogy egy kis alkohol segít majd
elcsendesíteni a zajt.
Maren visszatér, és összeszorul a szívem. Ez nem fair. Nem
festhet ilyen gyönyörűen a pólómban és a melegítőmben.
Különösen azok után nem, hogy közöltem vele, többé nem
lehetünk együtt.
– Kezd késő lenni – néz ránk Rosie –, legalábbis nekem.
Magukra hagyom a fiatalokat. Jó éjszakát. Ne egyétek meg az
összes sütit.
Megpuszilja a homlokomat, és megpaskolja Maren vállát,
aztán bemegy a szobájába, és becsukja maga mögött az ajtót.
Csönd borul ránk. A whiskey-től kissé spicces vagyok, és
látszik Marenen, hogy ő is az. Kipirult azt arca, és félig lehunyt
szemmel fordul felém.
– Kérlek, galambom, beszélhetnénk? Olyan sok mindent kell
elmondanom neked.
Határozottan cseng a hangom, de odabenn reszketek. Sajog a
szívem, hogy így kell látnom őt.
– Rendben – suttogja, és összefonja a karját a mellén. –
Hallgatlak.
Megérintem a vállát, hogy a kanapéhoz irányítsam. Ártatlan
gesztus, de valami belém hasít, amint egymáshoz érünk.
Keserédes érzés, és beszívom a levegőt, próbálom összeszedni
magam, míg Maren helyet foglal.
Leülök mellé, és lassan kifújom a levegőt. Csöndesen figyel.
– Soha nem éreztem irántad úgy, ahogyan szabadott volna –
vágok bele lassan, és a szemébe nézek. – Az érzéseim… messze
voltak a testvériektől. Mindig volt bennük némi vonzalom, és
keményen harcoltam ellene. De soha nem lett volna szabad
engednem neki. Most már tudom. Csak próbáltalak megvédeni.
– Mitől? – pislog.
 – Magamtól.
Maren alig láthatóan rázza a fejét.
– Nagylány vagyok, Hayes. Nincs szükségem védelemre.
Rájövök, hogy igaza van. Felnőtt ember. Mindketten azok
vagyunk. Meg tudjuk hozni a saját döntéseinket.
Hirtelen szétpattan a feszültség, amely egész este növekedett
kettőnk között. Minden más megszűnik, és olyan, mintha ismét
a tóparti nyaralóban lennénk. Csak mi ketten számítunk. És túl
nagy a fizikai távolság kettőnk között.
Közelebb hajolok, és Maren a karomba omlik, a mellkasomba
markol, ahogy összeér a szánk, forrón és kétségbeesetten. Ez az,
amit akartam attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őt azon
a strandon. Ez az, amit attól a pillanattól kezdve akartam, hogy
elengedtem őt.
Az ölembe ültetem, és átadom magam a pillanatnak. A hajába
túrok, Maren a mellkasomra támaszkodik, összefonódik a
testünk. Minden pontosan olyan, amilyennek lennie kell, és
mindig lennie kellett volna.
És aztán hirtelen eszembe jut.
Rosie.
– Ne itt, galambom.
Karomba kapom Marent, aki felsikkant, és a nyakamba
temeti az arcát. Gyakrabban szeretném hallani ezt a hangot.
Van is ezzel kapcsolatban pár ötletem. Beviszem őt a szobámba,
halkan becsukom magunk mögött az ajtót, és lefektetem az
ágyra.
Semmi más nem számít. Se Wolfie. Se a nagymamám. Még
csak az sem, mit gondoltam helyesnek vagy helytelennek ma
reggel. Semmi sem lehet helytelen, ami ennyire jónak, ilyen
tökéletesnek érződik, nem igaz?
Leveszem a pólómat, és Maren követi a példámat. Le nem
vesszük a másikról a szemünket, figyeljük, ahogy a másik
levetkőzik, én az ágy lábánál állva, Maren elterülve előttem. A
szoba sarkába hajítja a melegítőnadrágomat, és apró mosoly
jelenik meg szája szögletében. Testem azonnal reagál, amint a
farkam kiszabadul az alsónadrágból, és a hasamnak feszül.
– Olyan gyönyörű vagy – mormogom.
Maren felkönyököl, hogy figyelje, ahogy közeledem. Farkam
megrándul az izgatott várakozástól, és ezt ezúttal Maren is
egyértelműen észreveszi. Elömlik a mosoly az arcán, éhessé
válik a tekintete, amikor lefekszem mellé az ágyra.
Ismét csókolózunk, mélyebben és hevesebben, mint az előbb.
A lábai közé nyúlok, és finoman megsimogatom az ölét.
Megremeg, az arcomba mosolyog, és válaszképpen gyengéden
megszorítja a mogyoróimat.
– Óvatosan, galambom – mordulok fel.
Keményebben csókol, és a kezébe veszi a farkamat. Kéj árad
szét a testemben az érintésére. Zavart tekintettel néz fel rám,
amikor eltolom magamtól.
– Először te – magyarázom, és a lábai közé teszem a kezemet.
Maren felnyög, és apró köröket rajzolok az érzékeny ponton,
figyelem, ahogy elönti a vágy. Belecsusszanok, amikor már
tudom, hogy készen áll, és úgy szeretkezünk, amilyenről eddig
csak a slágerekben hallottam. Az a fajta szeretkezés ez, amelyik
annyira jó, annyira harmonikus, hogy az ember el sem tudja
képzelni többé senki mással.
 Miután végzünk, Maren megtisztálkodik a fürdőszobában,
aztán megáll a küszöbön, és pokolian dögösen fest az egyik
pólómban.
Tétován játszadozik egy hajtinccsel, aztán megszólal.
– Szóval, most én…
– Maradj – vágok közbe, mielőtt befejezhetné a mondatot. –
Kérlek. Azt akarom, hogy maradj.
Bemászik mellém az ágyba, és hozzám bújik. Amint
kényelmesen elhelyezkedünk, érzem, hogy kezdek álomba
merülni, elégedetten, mert tudom, hogy Maren itt lesz
mellettem reggel, amikor felébredek.

***

– Ó, Maren! Nem tudtam, hogy még itt vagy.

Semmitől sem érzi magát ismét tizenhat évesnek az ember,
mint amikor a nagymamája reggel rajtakapja egy lánnyal. De ez
nem akármilyen lány. Hanem Maren. És a tény, hogy még
mindig itt van, és kioson a szobámból? Nos, egyértelmű
lebukás.
Rosie derűsen ránk mosolyog, mire Maren úgy elpirul, hogy
még az egész mellkasa is elvörösödik.
– Jó reggelt, Rosie – köszön szelíden, fog egy bögre kávét, és
leül az asztalhoz.
Rosie kuncog, és megpaskolja Maren karját. – Szükségtelen
szégyenkezni előttem, kedvesem. Valaha és is voltam fiatal,
tudod?
Rosie-ra meredek, aki egyenesen visszamered rám. Én is itt
élek, tudatja Rosie pillantása, és ne hidd, hogy nem tudom, mi
folyik itt.
– Szóval, uh, Rosie, mik a terveid mára? – kérdezi Maren,
láthatóan kétségbeesetten próbálja elterelni a témát.
– Valószínűleg újabb nap a sorozataiddal és a kedvenc
könyveiddel, igaz, nagyi? – teszem hozzá.
Rosie vállat von.
– Ennyire kiszámítható lennék?
– El kellene jönnöd a Riverside-ba – jegyezi meg Maren, félig
önmagának.
– Ó, nem, nem szeretnék alkalmatlankodni – feleli Rosie.
– Nem zavarnál egy csöppet sem. Rendszeresen jönnek
vendégek a közösségi központba. Ma ráadásul bingónap van, ha
próbára akarod tenni a szerencsédet – mosolyog rá melegen
Maren, és önkéntelenül elmosolyodom, ahogy figyelem őket.
– Nos, a bingót tényleg szeretem – mondja Rosie.
– Akkor eljössz? – Maren szinte kiesik a székből izgalmában.
– Rendben, elmegyek.
Maren felsikít, és megöleli Rosie-t. Kellemes így látni őket.
– Elviszlek benneteket – ajánlom fel.
– De szükségem van a kocsimra – emlékeztet Maren.
– Rendben, akkor kiteszlek benneteket a lakásodnál, hogy
mehess a saját autóddal, aztán elmegyek Rosie-ért, amikor vége
a bingónak.
– Rendben. – Maren Rosie-ra mosolyog. – A bingó tizenegykor
ér véget. És ne aggódj, Rosie, remekül gondodat viseljük majd a
Riverside-ban. Van kávé, süti és gyümölcs. Bármit is kívánsz,
valószínűleg elő tudjuk teremteni.
Rosie mosolyog, és egyikünkről a másikra néz.
 – Ó, ne aggódj, kedvesem. Én egy cseppet sem aggódom. Ami
azt illeti, kimondottan jó érzésem vannak ezzel az egésszel
kapcsolatban.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Maren

– Mindig is mondtam Hayesnek, hogy egy olyan kedves lány

mellett kellene megállapodnia, mint amilyen te vagy.
Rosie rám mered a macskaszem formájú szemüvegén
keresztül, és bekap még egy mentás cukrot az asztalomon álló
üvegből. Nagyvonalúan beleegyezett, hogy beugorhatok az
irodámba, és elküldhetek pár e-mailt, mielőtt átviszem őt a
bingóterembe. Most kényelmesen terpeszkedik az asztalom
előtt álló széken, és egy csöppet sem hajlandó csöndben
maradni, hogy koncentrálhassak.
– Rosie – figyelmeztetem, és már nagyon bánom, hogy hosszú
ujjú ruhát vettem fel, miután Hayes kitett bennünket a
lakásomnál. Hirtelen nagyon meleg van idebenn. – Nem tudom,
hogy…
– Nagyon kedves fiú ez az én unokám. És egy igazi úriember,
ha ő is úgy akarja. Mindig mondtam neki, hogy ha úgy bánna
minden fiatal nővel, ahogyan a nagymamájával, akkor már
régen házas lenne. Ámbár nem bánom a figyelmességet – teszi
hozzá kuncogva, és a szívére szorítja a kezét.
Mosolya áttör a védelmi vonalaimon. Van valami lefegyverző
Rosie-ban… Az ember ösztönösen elárulja neki minden titkát.
 Igazság szerint tetszik a jelenlegi kapcsolatom Hayesszel, ez a
fajta barátság extrákkal, lássuk, mi sül ki belőle forgatókönyv.
Nem tudhatom biztosan, tovább tart-e majd, mint a tipikus
nyári kalandjai.
Nagyon igyekszem nem tovább gondolkodni a következő
együttlétünknél. Sokkal szívesebben gondolok a kettőnk közötti
észbontó szexre, arra a totális féktelenségre, ahogyan átadom a
testemet a mohó szájának és kezének.
Ismerős feszülést érzek a hasamban az emlékre, ahogyan a
vastag, hosszú farka eszméletvesztésbe kefél, és ez hirtelen
visszaránt a jelenbe, ahol egy ártatlan idős hölgy ül velem
szemben, akinek fogalma sincs, milyen mocskos gondolatok
kavarognak a fejemben. Kissé vonakodva lecsukom a
laptopomat, és kizárólag Rosie-ra figyelek.
– Az az igazság, hogy tényleg kedvelem Hayest. Nagyon is.
– Észrevettem – kuncog Rosie.
Esküszöm, legalább tíz fokkal melegebb lett a szobában,
amióta tizenöt perce megérkeztünk.
– Azt hiszem, Hayes is kedvel engem. Nos… – elhallgatok,
hogy gondolkodjak. – Legalábbis vonzódik hozzám.
– Kétlem, hogy Hayes fejében van különbség a kettő között –
jegyezi meg Rosie, és érzem, hogy összerándul a szívem.
Nem tudja, hogy talán életem legnagyobb csalódására készít
fel?
– Igaz. – Megvakarom a halántékomat. Rosie közelebb hajol,
és öntudatlanul követem a példáját. – Csak Hayes soha nem volt
elköteleződős fajta. Valami mindig visszatartotta.
Rosie bólogat, még mielőtt befejeztem volna a gondolatot.
 – Így is van. De mindez nem számít majd, mihelyt megtalálta
az igazit. Higgy nekem, tudom.
Lassú sóhajjal hátradőlök. Bármilyen bölcs is Rosie,
fogalmam sincs, hogy igaza van-e ebben a kérdésben.
Megköszörülöm a torkomat.
– Nos, eleget beszéltünk már erről. Készen állsz nyerni a
bingón?
Rosie felvonja az egyik drótszerű szemöldökét, de egy szót
sem szól. Csak fogja a retiküljét, és int, hogy mutassam az utat.
A jelek szerint a vendégemnek még nálam is jobban tetszik a
Riverside. Mivel a bingó csak tízkor kezdődik, és Rosie nem az a
türelmesen várakozó fajta, ragaszkodik hozzá, hogy
körbevezessem. Lenyűgözi minden apróság, ahogy
végigvezetem a lakórészen, az orvosi részlegen, a kert mellett,
és vissza a fő folyosóra, végül pedig a szórakoztató központba.
De amint belépünk a dupla ajtón a játékszobába, észreveszek
egy csapatnyi segítőt, akik éppen átrendezik a székeket, és
eszembe jut, hogy ma délelőtt a nyári tábor kórusa is
csatlakozik hozzánk.
Bekísérem Rosie-t a konyhafülkébe, hogy készíthessen
magának egy teát, közben segítek leültetni a lakókat, akik
egymás után szivárognak be a terembe. Némelyikük zavart,
mások rosszkedvűek, de a többségük alig várja, hogy kezdődjön
a következő izgalmas esemény. Örömmel üdvözlik a
háromtucatnyi gyereket, akik ezen a héten már másodszor
látogatnak át hozzánk a nyári táborból.
Szerencsénkre a jótékonysági est sokkal többet adott a
Riverside-nak, mint pénzt. A sajtóbeszámolóknak és a vállalati
részvételnek köszönhetően az érdeklődés a mi kis otthonunk
iránt megfiatalította az anyagi státuszunkat és a
programjainkat is. Még a városi tanács is foglalkozik velünk.
Folyamatosan özönlenek az e-mailek, kisvállalkozások és
nagyvállalatok HR-osztályai érdeklődnek, hogyan tudnának
segíteni.
Ha nem a helyi gyerekkórus látogat el hozzánk, akkor az
árusok hoznak adományként friss gyümölcsöt, zöldséget,
lekvárt és sajtot, rendeznek afféle szimulált termelői piacot, ami
segít felidézni a memóriazavarokkal küzdő bentlakóknak,
milyen érzés élelmiszert vásárolni. A múlt héten még a környék
egyik művészklubja is ellátogatott hozzánk, festéket, ecsetet,
köpenyeket és vásznat hoztak, az eredmény pedig a fő folyosót
díszítő absztrakt művek csodás kavalkádja. A legizgatottabban
azonban az „Olvasóbarát” programot várom, amelyet augusztus
végén kezdünk majd el, és amelynek során iskolás gyerekek
fognak hangosan felolvasni a lakóinknak, és fordítva.
Hamarosan már jó pár tucatnyi lakó zsúfolódik össze a
teremben, tolókocsikat és kanapékat rendezünk át, hogy
mindenki kényelmesen elférjen. Fél tízkor megérkeznek a
gyerekek is egyforma zöld pólóban és khakisortban.
Végignézek a termen, és látom, hogy Rosie még mindig ott
ácsorog, ahol hagytam őt, de már nincs egyedül. Don, a
világbajnok sármőr hajol a saját teáscsészéje fölé, és valami
vicceset mondhatott, mert Rosie rázkódik a nevetéstől.
– O-ó, ez nem sok jót ígér – kuncogok, összekulcsolt karral, és
megjátszott szigorral az arcomon lépek oda hozzájuk. – Látom,
megismerkedtél Donnal, Rosie. Egy szavát se hidd el, főleg, ha a
fasírt kerül szóba.
– Odáig még nem jutottunk el – kiált fel Don túljátszott
buzgalommal, és Rosie felé fordul. – Látta már az 1973-as Zöld
szója című filmet?
Nem értem a célzást, de Rosie-ból kirobban a nevetés. Öröm
tölti el a szívemet. Ritkán lehetünk szemtanúi annak, hogyan
alakul ki barátság két ember között. Nem hiszem, hogy láttam
valaha Dont ilyen karizmatikusnak, Rosie-t pedig ilyen
felszabadultnak.
– Hol rejtegetted eddig ezt a kincset, Maren? – kérdezi Rosie,
és megtöröli a szemét egy szalvétával. – Nagyon mókás ember.
Már csak mi hárman beszélgetünk, amikor a kórusvezető
előrelép, jelentőségteljesen a mikrofonba köszörüli a torkát,
aztán bemutatja a gyerekeket.
Kuncogunk, mint megdorgált tinik, aztán a hátsó sorhoz
osonunk, és egy kanapéra préseljük magunkat. Kellemes a zene,
bár a gyerekek elfelejtik a Beatles „Let it Be” című száma
rövidített változatának a szövegét. Amikor belekezdenek a
harmadik és egyben utolsó dalba, gyengéden oldalba kell
böknöm Dont, hogy ne zavarja meg őket ismét egy Rosie-nak
odaszúrt szellemes megjegyzéssel. Enyhe megvetéssel mered
rám. Rámosolygok és kacsintok egyet, aztán Rosie felé
biccentek.
– Még egy dal, rendben? Aztán tovább flörtölhettek.
– Ki? Én? – kérdez vissza, és elégetten vigyorog.
Az „Ave Maria” gyerekváltozata kissé hamiskás, de a lakók
szemlátomást egy cseppet sem bánják. Szipogást hallok a
jobbom felől, megfordulok, és látom, hogy Rosie elérzékenyül az
utolsó hangoknál. Kitör a tapsvihar, Rosie felpattan, lármásan
ráadást követel. Bár a lakóink közül a visszafogottabbakat
zavarja a kitörés, az izgalom végigzúg a termen, és végül
mindenki kiabál. A szegény kórusvezető zavartnak tűnik,
idegesen keresgél a kották között.
– Elnézést – motyogja a mikrofonba. – Csak ennyivel
készültünk.
– Ismeritek a „Ragyogj, kis csillag”-ot? – kiabál be Don.
A gyerekek határozottan bólogatnak, az egyik felüvölt:
– Naná!
– Igen! – kiáltja Rosie, és a szívére szorítja a kezét. – Kérlek,
énekeljétek el nekünk, kis csillagok.
Magam is eléggé meg vagyok döbbenve, de el kell ismernem,
hogy ezek ketten tökéletesen összeillenek. Don és Rosie
diadalmasan összemosolyog, amikor a kórusvezető
végigvezényli a klasszikus altatódal enyhén szólva gyengécske
variációját. Életemben először megtiszteltetésnek érzem, hogy
harmadik kerék vagyok.
Se Rosie-t, se Dont nem érdekli annyira a bingó, mint a másik,
így aztán hagyom, hogy csacsogva kisétáljanak a kertbe.
Háromnegyed tizenegykor megszólal a telefonom, és egy
pillanatra kihagy a szívverésem, amikor meglátom a kijelzőn a
nevet.
Hayes.
– Szia! – köszöntöm, és a hajamba túrok.
– Szia, galambom! – Hayes mély hangja fincsinek hallatszik a
telefonban, mint a meleg, olvadt méz. – Éppen indulok Rosie-
ért, de nem veszi fel a telefonját. Minden rendben?
 Kuncogva kikukucskálok az ablakon, és látom, hogy Don
hangosan nevet Rosie egyik sikkes megjegyzésén.
– Minden teljesen rendben. Csak mással van elfoglalva.
– Ilyen izgalmas a bingó?
– Ami azt illeti, nagyon megtalálta a hangot az egyik
lakónkkal. Éppen a kertben sétálnak, aztán együtt ebédelnek
majd a kantinban.
– Ó, istenem – sóhajt fel Hayes. – Ne hagyd, hogy Rosie halálra
untassa a barátját a takarósteppelési kalandjaival.
– Innen úgy tűnik, hogy Don issza Rosie minden egyes szavát.
– Hosszú ideig csend van a vonal másik végén. – Hayes, itt vagy
még?
– Ja, ja. Nem értettem pontosan, mit mondtál, ki az? Dawn
vagy Don?
– Don. Aki mellesleg a kedvencem az itteniek közül. Nagyon
édes ember, és gyorsan összebarátkoztak.
Újabb szünet.
– Hah. – Hayes feszültnek hangzik.
Mi zavarhatja? Nem jellemző rá, hogy ilyen szűkszavú legyen
velem.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Rosie legalább hatvan éve nem volt randin, Mare.
Felnevetek, megkönnyebbülök, hogy a helyzeten akadt ki,
nem rám haragszik, amiért szabadjára engedtem a
nagymamáját.
– Akkor talán ideje is, hogy visszaszálljon a nyeregbe.
– Ó, istenem, ne is emlegess nyerget – nyög fel. – A
nagymamám nem fog senkit és semmit meglovagolni.
 Kuncogva kérek elnézést.
– Rossz hasonlat volt. Bocs.
Hayes motyog valamit magában. Nem tudom megállapítani,
hogy ideges-e, amiért Rosie megismerkedett Donnal, vagy csak
váratlanul érte a hír.
– Hát, mindent el kell kezdeni egyszer – jegyzem meg
mosolyogva.
– Gondolom – mormogja. Újabb kínos szünet után folytatja. –
Akkor egy körül beugrom. Megfelel ez neked és Donnak?
Ó, istenem, tényleg ki van akadva miatta! Az ajkamba kell
harapnom, hogy ne ugrassam tovább.
– Rendben. Hamarosan találkozunk.
– Ja – morogja Hayes.
Zsebre dugom a telefont, és fültől fülig ér a szám. Odakinn az
udvaron Don és Rosie szorosan egymás mellett ül egy padon,
mély beszélgetésbe merülve, komoly arccal. Rosie Don kezére
teszi a kezét a részvét gesztusaként.
Fantasztikus vége lesz ennek!

***

Amikor Hayes megérkezik, a bejárati ajtónál várom, és

elkísérem a kantinba, ahol Don és Rosie összebújik egy kis
asztalnál. Hayes megdermed a látványtól, ezért gyengéden
megpaskolom a vállát, aztán odahúzok két széket, hogy
csatlakozzunk hozzájuk.
– Helló, Don! Rosie unokája vagyok. Örülök, hogy
megismerhetem – mutatkozik be Hayes mereven, és úgy nyújt
kezet Donnak, mint egy robot.
 Don kezet ráz vele, sztoikus az arca, kivéve a jellemző
csillogást viharkék szemében.
– Nincs szükség formalitásokra, Hayes. A nagymamád rólad
és csak rólad beszélt az elmúlt három órában, így úgy érzem,
mintha máris ismernélek.
Rosie kuncog, Don karjára csap.
– Ó, fejezd már be! Mintha te nem mutattál volna meg nekem
egy egész albumot, tele a diákjaid végzős fényképeivel.
– De csak mert megkértél rá – vág vissza Don kacsintva.
Rosie teljesen odavan Donért, látszik azon, ahogy szinte
elolvad.
– Le vagyok nyűgözve – vallom be. – Don a titkok embere.
Sokáig azt sem tudtam, hogy beszél-e egyáltalán.
– Új vagy még itt, kölyök – motyogja Don mosolyogva, halvány
pír ömlik el ráncos arcán.
Nem bírom megállni, megfogom meleg kezét, és gyengéden
megszorítom.
– Így vallja be, hogy szeret engem – magyarázom a
többieknek.
– Értem. Szóval Don a tiéd? – kérdezi Rosie, és humortól
csillog a szeme.
– Egyáltalán nem, Rosie – sóhajtok fel tettetett csalódottsággal.
– Évekkel ezelőtt kikosarazott.
Míg mi hárman nevetünk, Hayes kínosan fészkelődik a
székén. Be kéne vonnom a beszélgetésbe, gondolom. De mielőtt
eszembe jutna, hogyan, kinyitja végre a száját.
– Mivel foglalkozik, Don?
– Ó, egy kicsit ezzel, egy kicsit azzal. Főleg rejtvényfejtéssel és
délutáni szunyókálással.
– Ha-ha – tetteti Hayes a nevetést. – A Riverside előtti időkre
értettem. Miből élt?
– Professzor voltam a Michigani Egyetemen, klasszikus római
és görög történelmet, irodalmat, és a többit tanítottam.
Szerencsémre a nagymamád is a mitológia lelkes híve.
Hayes nem válaszol, úgy méregeti Dont, mintha azon
tanakodna, erkölcsileg elítélendő-e összeverni egy öregembert.
Nyugtatóan megsimogatom a térdét az asztal alatt. Lazíts!
– Te mivel foglalkozol? – kérdezi Don őszinte érdeklődéssel.
O-ó.
– Van egy szexjátékboltom a város északi részén – vágja rá
Hayes hangosan, büszkén és pimaszul. Valószínűleg azt hiszi,
hogy egy ilyen nyíltan szexuális utalás elriasztja Dont.
Nyilvánvaló, hogy nem ismeri az öreget.
– Fantasztikus – reagál Don halkan, és lágyan összecsapja a
tenyerét. – Van vagy egy tucat erotikus poszterem, ha érdekel,
ősi római freskók másolatai. Itt nem tehetem ki őket a falra.
Szeretnéd kiállítani valamelyiket a boltodban?
Hayes nem jut szóhoz a megdöbbenéstől, remeg a szája széle.
Mi közben Rosie-val kellemesen meglepve egymásra nézünk.
– Tökéletes lenne a boltba – lépek közbe. – Csinálhatnátok
belőle egy kollázst a hátsó falra.
Ettől kezdve könnyedén folyik a beszélgetés, hébe-hóba Hayes
is közbeszól, hogy visszanyerje a büszkeségét. Tudom, hogy
csak meg akart bizonyosodni róla, tisztességesek-e Don
szándékai, de erre lesz majd még idő.
A látogatás végén Rosie és Don elbúcsúzik egymástól, de
előtte megbeszélik, hogy szombaton újra találkoznak.
– Lehetne dupla randi – jelenti ki Rosie magabiztos arccal,
mint aki büszkélkedni akar a problémamegoldó
szuperképességével. Hiszen rokonok Hayesszel, nem igaz?
– Jó mókának hangzik – felelem mosolyogva.
És tényleg így van. Egy dupla randin kiélvezhetem, milyen
cukik ők ketten együtt, és Hayes is figyelemmel követheti a
kapcsolatuk alakulását. Arról már nem is beszélve, mennyire
szeretnék több időt tölteni Hayesszel az ágyban és azon kívül is.
Don búcsút int az ajtóból, miközben Hayes besegíti a
nagymamáját az anyósülésre. Már éppen megfordulnék, hogy
visszatérjek az épületbe, amikor Hayes elkap, és megpördít. A
ruhám gombjaival játszik, és beleborzongok az érintésébe.
– Hé – morogja halkan, azzal a szexi kis félmosollyal, amelyet
kizárólag nekem tartogat.
– Hé – kuncogok vissza kissé lihegve.
– Elvihetlek valahová ma este? Nem dupla randira. Csak mi
ketten.
Kikukucskál a nyelve, hogy megnedvesítse az alsó ajkát.
Végighúzom ujjamat a mellizmai között, végig a pamutpólón,
élvezem a feszes teste keménységét.
– Szeretném – mormogom, képtelenség tudomást sem venni
róla, hogy összerándul az ölem.
– Akkor jó – suttogja, hozzám hajol, forró, mohó csókban
olvad össze az ajkunk, amely sajnos túl hamar véget ér. Hayes
elereszt, visszamegy a kocsihoz, és beindítja a motort.
Figyelem, ahogy elhajtanak Rosie-val. Még mindig a földbe
gyökerezett lábbal álldogálok, amikor hallom, hogy Don közeleg
a hátam mögött.
– Nem tűnik egyszerű esetnek – morogja, és megpaskolja a
vállamat.
Nem tudom, Rosie-ra vagy Hayesre gondolt-e, de bárhogy
legyen is, a válasz ugyanaz.
– El sem tudod képzelni.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Hayes

Nem voltam ilyen ideges randi miatt – nos, még soha

életemben. Drága borral és elegáns vacsorával kényeztetni a
partnereimet mindig könnyű volt. Ez az egyik erősségem. De
mindez Marennel? Amikor a tét sokkal nagyobb, mint eddig
bármikor? Ez egy egészen más tészta.
Azt akarom, hogy a ma este más legyen. Különleges. Azt
akarom, hogy Maren azt érezze, úgy körülrajongják, ahogyan
még egy férfi sem. Ezért aztán ma estére több mint csak egy
trükk van a tarsolyomban.
– Szóval akkor hová is megyünk?
Maren összeráncolja kissé a homlokát, halvány kis ráncok
jelennek meg a két szemöldöke között.
Az anyósülésen ül, olyan mélyen kivágott smaradgszínű ruhát
visel, hogy legszívesebben félrehúzódnék, és az ölembe
ültetném. De egyelőre elhessegetem ezeket a gondolatokat, és
figyelmesen navigálok a csúcsforgalomban.
– Vacsorázni – felelem, és megfogom a kezét.
Elmosolyodik, és csettint a nyelvével.
– Egész este ilyen megfoghatatlan és titokzatos leszel?
– Hát, az attól függ. Működik?
 Elpirul, forróság árad a tenyeréből. Tudom, milyen, amikor
Maren elpirul. Rózsaszínű lesz az egész mellkasa, gyorsabban
veszi a levegőt. Imádnám kideríteni, mi történik a lábai között,
de a ma este nem az azonnali kielégülésről szól. Hanem arról,
hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő iramot, és pazarul
érezzük magunkat. Ma este nem fogunk sietni.
Valami megváltozott közöttünk az utóbbi időben. Talán
amiatt, amilyen közel került Maren Rosie-hoz, vagy talán azért,
mert láttam őt elemében, a Riverside-ban. Most, hogy
megfigyeltem őt, hogyan viselkedik a saját környezetében, már
nem tudom elképzelni nélküle azt a helyet.
Maren életet lehelt azokba az öreg, csempézett folyosókba.
Reményt, pozitivitást és örömöt hozott. Nem is tudtam eddig,
hogy milyen sokféle szempontból különleges lány.
Idős emberek körében? Én kellemetlenül érzem magam.
Betegek és szenvedők között? A pokolba, teljesen haszontalan
vagyok. Soha nem tudom, hogy mit kellene mondani. De Maren
úgy ragyog, mintha erre született volna, arra, hogy segítsen
nekik újra átélni a legszebb emlékeiket, méltósággal
megkezdeni életük egy újabb fejezetét. Maren vigasztaló, vicces
és annyira természetes. Fogalmam sincs, hogyan csinálja. De
átkozottul büszke vagyok rá.
Megérkezünk az étteremhez, megállok a parkolófiúnál.
Elkerekedik Maren szeme, rémülten rám mered, ügyet sem vet
a fiatalemberre, aki várja, hogy kinyithassa neki az ajtót, és
kisegíthesse.
– Ez túl sok, Hayes. Ez a hely olyan puccos! A nagyszüleim
mentek ilyen étterembe, hogy megünnepeljék az ötvenedik
házassági évfordulójukat.
Bólintok, és biztatóan rámosolygok.
– És itt fogunk ma este vacsorázni.
– Biztos vagy benne?
– Olyan a créme brûlée-jük, hogy szinte biztosan ez lesz az új
kedvenc desszerted.
Nem reagál azonnal, az ajkát harapdálja.
– Na, jó, rendben van. De tényleg azt kívánom, bárcsak előre
szóltál volna, hogy ilyen elegáns helyre jövünk. Jobb cipőt
vettem volna fel.
– Galambom, akár szemeteszsák is lehetne rajtad, akkor is te
lennél a legszebb lány az egész városban. Ezek a seggfejek
szerencsésnek érezhetik magukat, hogy beteszed a lábad az
éttermükbe.
Maren ismét elpirul, és ezúttal szerencsémre láthatom, ahogy
a pír szétterjed rajta. Istenem, olyan átkozottul dögös!
Nyugi, haver! Nehezebb lesz lassítani, mint gondoltam.
A portás bekísér bennünket a pazar épület nyüzsgő
éttermébe, amely tele van fehér abrosszal borított asztallal, és
olyan kilátás nyílik innen a városra, amilyet már régen nem
láttam. A távolban csillognak a kivilágított épületek, a háttérben
a tó vize sötétlik.
Maren levegő után kap, a derekára teszem a kezemet,
miközben a hosztesz az asztalunkhoz kísér bennünket a
padlótól plafonig érő ablak mellé, ahogyan kértem. Rendelünk
egy palack bort, és a pincér bólint, aztán letesz az asztalra egy
kosár kenyeret. Távozik, és Maren rám néz, elkerekedett és
kissé még mindig fátyolos szemmel, apró, elégedett mosolyra
húzódik a szája széle.
– Hát ez… csodálatos – suttogja, és vágyakozva a
kenyereskosártól a kilátás felé fordítja a tekintetét.
– Ne mondj elhamarkodottan véleményt. Még nem tudjuk,
hogy megfelelően készítik-e a sztéket – vigyorgok.
– Nem, Hayes – mondja, és megfogja a kezemet. – Én
szeretnék köszönetet mondani neked. Nagyon, nagyon régóta
nem volt részem ilyen estében. Szóval köszönöm. Tényleg.
Gyengéden megszorítom az ujjait.
– Szívesen. Tényleg.
Az asztal fölé hajolunk, és megcsókoljuk egymást, éppen csak
érzem a parfümje édes vaníliaillatát. Nem is sejtettem, hogy
ilyen sokat jelent idejönni Maren számára, és ettől még
fontosabbá válik ez az este.
– Nos, ebben az esetben mondd, kérlek, hogy éhes vagy.
Elmosolyodik, és kihívóan felvonja a szemöldökét.
– Éhen halok.
Valószínűleg ez a legjobb sztékvacsora, amelyet évek óta
ettem, a klasszikus köretekkel egyetemben. Desszertnek créme
brûlée-t rendelek, ahogyan ígértem, és ahogy megjósoltam,
azonnal ez lesz Maren új kedvenc desszertje. Felnyög a kanállal
a szájában, lecsukódik a szeme.
Minden pontosan úgy alakul, ahogyan reméltem.
Szerencsémre az éjszakánk még csak most kezdődik.
A lakásomba megyünk egy utolsó italra. Lágy mosoly ömlik el
Maren ajkán a hazafelé vezető úton, miközben a térdén
nyugtatom a kezemet, az ujjaim lustán felcsúsznak a combján.
Leparkolunk, és minden akaraterőmre szükség van, hogy ne
húzzam Marent az ölembe, és csókoljam ki belőle a szuszt is.
Türelem, Hayes. Nem szabad elfelejtenem, hogy mit terveztem
kettőnk számára.
A lakásban Maren várakozón rám néz, aztán körbepillant a
konyhában.
– Rosie… – suttogja.
– Alszik – suttogom vissza. – A szobámban találkozunk.
Hozhatok neked valamit? Vizet? Bort? Whiskey-t?
Megrázza a fejét, és a hajtókámnál fogva magához húz.
Csókolózunk, megsimogatja a nadrágom elején növekvő dudort.
– Ne maradj el sokáig.
Nem kell kétszer mondanod.
A szobámba settenkedik, kioldja a ruha vállkötőjét, aztán
becsukja maga mögött az ajtót. A kis csintalan.
Töltök magamnak egy pohár vizet, aztán a fürdőszoba mellett
álló szekrényhez lépek, mielőtt indulnék a szobámba. A
gondosan összehajtogatott törülközők és ágynemű között
megtalálom, amit keresek – egy fényes fekete dobozt, kábé
olyan hosszú, mint az alkarom. Leveszem a polcról, és beviszem
magammal a szobámba.
Becsukom magam mögött az ajtót, és Marent az ágyon
elterülve találom egy szál csipkés, halványzöld bugyiban. A
farkam azonnal kőkemény lesz, csatára kel a nadrágommal,
hogy mielőbb Marenhez férhessen.
Halkan füttyentek.
– Basszus, galambom. Majdnem szívrohamot kaptam.
Szemérmes mosolyra húzódik az ajka.
– Meg akartalak lepni. És megfelelőképpen köszönetet
mondani.
Leteszem a pohár vizet a sarokban álló asztalra, és a hátam
mögé dugom a fekete dobozt.
– Nekem is van számodra egy meglepetésem, galambom.
– Ó!
Felkönyököl, izgatóan mered a melle.
Leülök az ágy szélére Maren lábához. Érdeklődve figyeli,
ahogy lefektetem elé az ágyra a dobozt.
– Mi ez? – kérdezi.
– Nyisd ki.
Kézbe veszi a dobozt, felnyitja a tetejét, felvont szemöldökkel
vizsgálja a tartalmát.
– Ó – leheli, és kiveszi a dobozból a hosszú, ívelt hengert, és a
kezében tartja.
A mélybíbor szilikon élesen elüt a halvány bőrétől, és elönt az
izgalom a játékszer látványától a kezében.
Felismerés ömlik el az arcán.
– Ó.
– Ez az egyik legújabb modellünk – magyarázom. – Azonnal te
jutottál eszembe, amikor megláttam.
Bólint, még mindig a kezében tartott játékszerre mered.
Hirtelen kiszárad a torkom, nyelnem kell egyet, hogy ismét
működésbe hozzam a hangszálaimat.
– Akarod, hogy megmutassam, hogyan működik?
Maren felemeli a fejét, és vágy csillog a szemében, amikor
találkozik a tekintetünk. Ismét bólint, és a kezembe nyomja a
holmit.
Utasítom, hogy feküdjön hátra, ő engedelmeskedik, széttárja a
térdét, felkínálkozik nekem. Folyni kezd a nyálam, amint
meglátom a pucérra borotvált punciját. Felszisszenek.
– Úgy tűnik, hogy hiányzik a bugyidból egy rész, galambom.
Egy nagyon fontos rész – mormogom, és kioldom az övemet.
Maren ismét bólint, és szélesebbre tárja a lábát. Alul nyitott
bugyi. Ez a lány lesz egyszer a halálom.
– Egész este ez volt rajtad? – Lerántom magamról az inget, és
a padlóra hajítom. – Válaszolj!
– Igen – sóhajtja, és végighúzza a kezét az oldalán.
Figyelem, ahogy vonaglik az ágyneműm tetején, figyelem,
ahogy izgatja magát – és ez szinte elég is, hogy elélvezzek.
Közelebb húzom magamhoz Marent, hogy a csípője az ágy széle
fölött legyen, aztán bekapcsolom a játékszert.
A halk vibrálás hallatán vidám mosolyra húzódik a szája, és a
belső combjához nyomom a játékot. Halkan felnyög, és
simogatni kezdem vele a testét, mindenhol, kivéve azt a pontot,
ahol szeretné, tudom. A lábát, a hasát, a mellét. Még a bimbóin
is körözök vele, míg végül megkeményednek, és Maren
könyörög, hogy érintsem a legérzékenyebb pontjához.
Egyik kezemmel a csiklójához teszem a játékszert, a másikkal
megragadom a csípőjét. Olyan nedves, annyira készen áll, olyan
istenien fel van ajzva, hogy nem tudok tovább várni.
Hozzányomom a játékot, és közben hátulról Marenhez simulok.
Már olyan nedves, hogy könnyedén a forróságába hatolok a
duzzadt farkammal. Maren levegő után kap a behatolásra, és a
seggembe markol.
Ritmusra mozgunk, aztán Maren bevadul, és izzadni kezd,
vonaglik az érintésem alatt. Teste megfeszül körülöttem, kiveszi
a játékszert a kezemből, és átveszi az irányítást a saját
kielégülésére, egyszerre lovagol engem és a játékszert. Olyan
szexi így, magabiztos és határozott, és érzem, hogy
megfeszülnek a golyóim.
– Közel vagyok, galambom.
Keményebben hozzám dörgölődzik, és újabb hullám vág
végig rajta. Felkiált a gyönyörtől, és érzem, ahogy összerándul
körülöttem. Basszus, annyira jó érzés. Maga mellé hajítja az
ágyra a játékszert, miközben elélvezek, szorosan markolom a
csípőjét.
Az ágyra hanyatlunk, izzadságcseppek gyöngyöznek a
homlokomon és a mellkasomon. Maren a vállára teríti az
ingemet, és kimegy a fürdőszobába, hogy megtisztálkodjon, és
melegen hozzám bújik, miután visszatér.
– Ez hihetetlen volt – suttogja. – Köszönöm. Mindent
köszönök.
– Nem, én köszönöm neked, galambom. Köszönöm.

***

– Nem, Hayes, tényleg, hogy a francba csinálod? – bandzsít rám

Connor hitetlenkedve.
Másnap van, és ahelyett, hogy ágyban tölteném Marennel,
munkában vagyok, egy csapat seggfejjel körülvéve, akik
annyira érettek, mint egy tizenkét éves. De mit is vártam?
Hiszen egy szexjátéküzletet indítottunk együtt. A szexuális
életünkről beszélni szó szerint a munkánk része.
Kivéve, amikor az üzlettársad kishúgát keféled, ugyebár.
– Ne aggódj miatta, rendben? Elintéztem. Csak ennyit kell
tudnod.
Fel sem nézek a laptopomból, miközben válaszolok, de
Connor és Caleb nem veszi be a dumát. Gúnyosan mosolyognak,
hitetlenkedve egymásra merednek, és Wolfie ebben a
pillanatban csatlakozik hozzánk a hátsó irodában.
Remek. Pont erre volt szükségem.
– Mit vihogtok, ti két idióta? – kérdezi Wolfie, kissé kevésbé
morcosan a megszokottnál.
– Hayes termékpróbát tartott a hétvégén – feleli Connor.
– És?
– És – vágja rá Caleb. – Megesküdött, hogy lemond a nőkről.
Szóval akkor hogyan próbálta ki a terméket?
Wolfie hangos csattanással a polcra hajítja a kezében tartott
dobozt.
– Hát, egyes termékeinket szóló használatra optimalizáltuk.
– Hacsak Hayes hirtelen nem kapott kedvet az anális szexhez
– kotyogja Connor, és vonogatja a szemöldökét.
– Menj a francba, haver! – állítom le.
– Mindenkinek kedve szerint – kuncogja Wolfie.
Nagyot sóhajtok.
– A termék jó. Mióta faggatjuk egymást a részletekről?
Caleb felvonja a szemöldökét, és összefonja karját a
mellkasán.
– Haver, a nagymamád az egyetlen nő az életedben, szóval
magyarázd ezt meg, ha nem akarod, hogy kihányjam a reggeli
fehérjeturmixot.
Connor és Wolfie felnevet, de én csak csóválom a fejemet, és
igyekszem folytatni a számolást.
 – Baszódjatok meg – motyogom. De ezen a ponton már
magam sem tudom, mi rosszabb, ez az opció, vagy az igazság.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Maren

Az esti randira készülve Rosie-val vásárlással töltjük a délutánt

a kedvenc használtruha-boltomban. A nyár brutális
Chicagóban, szóval egy könnyű, galléros, rövid ujjú
tengerészkék ruhát választunk neki élénksárga virágdíszítéssel.
Közben én valami kis különlegességet keresek. Amint
meglátom, azonnal tudom, hogy pontosan erre van szükségem
ahhoz, hogy lefoglaljam Hayes figyelmét. Nyárias és mókás, a
rubinvörös romper olyan gyönyörűen kiemeli hosszú lábamat,
hogy abba biztosan beleszédül. Hozzá egy fekete, bokafűzős
szandál és flörtölő lófarok… és Hayesnek vége. Alig várom.
– Szívrohamot fog kapni miattad a szegény unokám –
kuncogja magában Rosie, amikor fizetünk.
Nem hajlandó leolvadni az ajkamról a mosoly, miközben
végzünk a boltban.
Odahaza Rosie szégyenlősen megkérdezi, segítenék-e neki
elkészülni. A kérés melegséggel önti el a szívemet, ezért hát
engedelmesen követem őt a szobájába.
A cipzár könnyedén felsiklik kissé púpos hátán, a tarkóján
csat biztosítja, hogy ne csússzon le. A bokáig érő pliszészoknya
súrolja a harisnyát, amelyhez Rosie ragaszkodik, és az egészet
egy mattkék, kerek orrú, pántos cipő egészíti ki a szekrényéből.
Átkukucskálok a válla fölött az egész alakos tükörbe, hogy
meggyőződjek arról, amit már úgyis tudok. Csinosan fest.
– Istenem – kuncogja Rosie, és vadul rángatja a ruhát. – Biztos
vagy benne, hogy nem túl modern ez egy olyan begyöpösödött
őskövületnek, mint én?
Elvigyorodom a begyöpösödött őskövület kifejezés hallatán.
Nem mondhatnám, hogy hallottam már egy jó ideje.
– Igen – biztosítom, és gyengéden megszorítom a vállát. –
Tökéletesen festesz. Olyan Jackie Kennedy-s egy kis modern
sikkel.
– Köszönöm – kuncog, szégyenlős mosolyra húzódik
málnapirosra festett ajka, felém fordul, és a szemembe néz. –
Köszönöm, kedvesem. A mai este… nos, hadd mondjak csak
annyit, hogy évtizedek óta nem készültem randira.
Magamhoz ölelem, vigyázok, hogy ne maszatoljam el a
gondosan készített sminkjét.
– Fogadhatsz rá.
Kopognak, és Hayes kiált be az ajtón dühösen és
türelmetlenül.
– Hé, akkor megyünk, vagy nem?
A szememet forgatom.
– Még nincs is itt az idő, Hayes. Öt perc múlva készen leszünk.
Rosie megértően rám kacsint. Átlát Hayes viselkedésén,
ahogyan én is. Idegesítő volt, amióta csak találkozott Donnal a
Riverside-ban.
Szívesen megmondanám Hayesnek a magamét, de tudom,
hogy csak kényelmetlenül érzi magát. Az elmúlt években ő volt
Rosie egyetlen gondozója, bizalmasa és társa. Nehéz lehet
elképzelni, hogy valaki más közel kerüljön a nagymamájához,
különösen egy idegen.
Ugyanakkor örülök is nekik – különösen Donnak. Sokkal
kevésbé zsémbes, amióta megismerkedett Rosie-val. Az elmúlt
napokban gondosan belém botlott „véletlenül” a Riverside
folyosóin, és a vége mindig szenvedélyes beszélgetés lett Rosie
kedvenc virágjairól, Rosie kedvenc filmjeiről és Rosie kedvenc
ételeiről. Olyan cuki.
Miután egyeztettük a részleteket, Don egy teljes estét
tervezett, látogatással a régi nevezetességnek számító moziba, a
közeli fagylaltozóba, aztán pedig sétát a tóparton, hogy
megnézzük a naplementét.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok kissé
lenyűgözve. Ki hitte volna, hogy Don ennyire romantikus?
Hayesszel elkísérjük őket azon az alapon, hogy ez egy kettős
randi. De mindnyájan tudjuk, hogy ennek kizárólag logisztikai
okai vannak. Hayes nem akarja, hogy Rosie sötétben vezessen,
Donnak pedig már legalább egy évtizede nincsen autója.
Ráadásul a logisztika is csak ürügy Hayes számára, hogy
kémkedjen Don, a szélhámos után, aki pedig nyilvánvalóan csak
pár viccel és megértő füllel van felfegyverezve.
Hayes szándékaitól függetlenül úgy döntök, hogy én is dupla
randinak tekintem a délutánt. Dupla randinak, amelynek során
több időt tölthetek a legdögösebb pasival, akit csak ismerek.
Mikor Rosie-val végzünk, kilépünk a szobájából, és a kanapén
várakozva találjuk Hayest, idegesen mozgatja a térdét,
miközben a telefonját tanulmányozza. Amint találkozik a
tekintetünk, szeme azonnal végigsiklik az egész testemen, a
lófarkamtól kezdve a pucér vállamon és kulcscsontomon, meg a
derékban gumis romperen keresztül a hosszú, napbarnította
lábamig. Mozdulatlanná dermed a térde, elfeledkezik a kezében
tartott telefonról, miközben vizslatja a cuki és szexi nyári
szerelésemet. Elnyílik, és édes félmosolyra húzódik az ajka.
Hayes sem fest túl rosszul a kényelmes, katonazöld
vászonnadrágban és rövid ujjú ingben. Jól nézel ki, tényleg
nagyon jól, üzeni egymásnak a tekintetünk. Szívesen
elnyújtanám egy hangyányival a pillanatot, de sürget az idő.
Ráadásul biztosan Rosie sem venné jó néven, ha a szeme előtt
mustrálnám kéjesen az unokáját.
Beszállunk a Lexusba, Rosie ül hátul, és indulunk a Riverside-
ba Donért. Már a bejárati ajtó mögött vár bennünket, amikor
behajtunk a kapu elé. Hátrafésülte a haját, világoskék pulóvert
visel barna pantallóval és aranysárga csokornyakkendővel. Egy
csokor margarétát szorongat a markában – Rosie kedvenc
virágát, természetesen. Dagad a szívem, annyira édes.
Don maga az elegáns úriember, csak egy pillanatra esik ki a
szerepből, míg elhesseget egy lebzselő ápolót. Kiszállok a
kocsiból, hogy kijelentsem őt estére, aztán besegítem a hátsó
ülésre, és Rosie-ra kacsintok a virágcsokor felett. Csodálom,
hogy egyáltalán egy darabban a mozihoz érünk, Hayes olyan
erősen szorítja a kormányt.
A szerencsés véletlennek vagy Don kiváló előrelátásának
köszönhetően a Zöld szóját vetítik a héten a régi filmek közül.
Az imádni való párosunk lelkesen keresi a legtökéletesebb
ülőhelyet, megfogom hát Hayes kezét, és a büféhez húzom.
 – Rendben, Mr. Gardedám, ideje magukra hagyni a
gyerekeket – ugratom, és oldalba bököm a csípőmmel.
Átkarolja a derekamat, a romperem zsebébe dugja a kezét, és
a csípőcsontom érzékeny dudorára nyomja az ujjait.
Beleborzongok az érintésébe, bizsereg a testem az emlékre,
ahogyan azok az ügyes ujjak irányították azt a szexjátékot.
Azóta egyfolytában vakmerőnek érzem magam… és egy kissé
vadnak.
– Itt nincsenek gyerekek – mosolyog rám, de ez inkább
grimasz. – Amennyire meg tudom állapítani, egy teljesen felnőtt
öreg pasas bámulja a nagymamám seggét.
Felnevetek a célzás hallatán, mert Don inkább meghalna,
semmint rajtakapják, hogy egy nő hátsóját bámulja, amilyen
igazi úriember.
– Igazad van, tényleg felnőtt emberek. Így még inkább
bízhatunk benne, hogy képesek gondoskodni magukról, hm? –
kérdezem, és nyugtatóan simogatom a hátát.
– Nem mondtam, hogy nem bízom Rosie-ban – morogja
Hayes, és a kínálatot nézegeti. – Csak nem hiszem, hogy mindig
tudja, mi a legjobb neki.
Rendben, a megnyugtatási hadművelet kissé több erőfeszítést
igényel majd, mint gondoltam.
Hayes vesz négy kis adag pattogatott kukoricát, éles pillantás
kíséretében elutasítja a javaslatomat, hogy minden pár
osztozzon egy-egy nagy adagon. Már kezdik elsötétíteni a
termet, amikor beosonunk, és életre kel a film a vásznon.
Rosie és Don már teljesen belemerül a történetbe, mire
megtaláljuk őket. Ez egy különleges vetítés, így nem kell a film
előtt végigszenvedni az előzeteseket. Elhelyezkedünk két üres
székben a pár mögött, és felkészülök, hogy megrugdosom Don
ülését minden alkalommal, amikor elbóbiskol. Csodával határos
módon erre egyszer sem lesz szükség, Dont túlságosan
lefoglalja, hogy sugdosson Rosie fülébe, aki egy falat pattogatott
kukoricával fojtja magába a megállíthatatlan kuncogást.
Annyira cukik.
Hayes térde folyamatosan mozog a film első fele alatt. Akkor
végre elegem lesz, és a térdére teszem a kezemet, gyengéden
simogatom a feszült izmokat. Az érintésemre lassan ellazul,
átadja magát a masszázsnak.
Hayes halk sóhajjal hátradől a székében, lopva a
társaságunkra pillant.
A film vége után a kis csoportunk kilép a moziból, és
elsétálunk a pár háztömbnyire lévő fagylaltozóba. Don és Rosie
pár lépéssel előttünk halad, belemerülnek a beszélgetésbe az
imént látott filmről.
Nyilvánvalóan elbűvölték egymást, pedig a tapasztalataim
szerint ez igen ritka az ő korukban. Az idősek esetében
általában kommunikációs akadályokat állít a bizalmatlanság és
a múltban átéltek. Ez azonban Don és Rosie esetében nem igaz.
Az izgalmuk és a másik iránt érzett gyengédségük szirupos
melegséggel tölt el, de annyira, hogy mindjárt kibuggyan a
pórusaimon keresztül. Mindig csodálatos dolog rátalálni a
szerelemre. Második esélyt kapni az élettől az ő korukban ritka
és extrán különleges.
Hayes is kevésbé merev, mint korábban. Séta közben a keze a
derekamról a seggemre vándorol, lustán, finoman simogat a
romper alatt, a bugyim szélével játszik. Ez elég is ahhoz, hogy
megvaduljak a vágytól.
A nyári nap lassan lebukik a környező háztetők és
templomtornyok hegyei-völgyei mögött, amikor megérkezünk a
fagylaltozóba. Don ragaszkodik hozzá, hogy meghívjon
bennünket, két gombóc csokoládét kér magának mogyoróval és
mályvacukorral, egy gombóc mentás csokoládét Rosie-nak és
egy gombóc csokis kávésat nekem. Hayes nem kér fagyit, talán
néma tiltakozásként Don kedvessége ellen.
Az idős pár elindul a strandra, hogy megnézze a naplementét,
de megígérik, hogy egy órán belül visszatérnek.
– Miért nyalnék fagylaltot, amikor téged is nézhetlek? –
suttogja Hayes a fülembe.
Letelepszünk egy bokszba a fagylaltozó hátsó részén,
egymáshoz kulcsoljuk a lábunkat az asztal alatt. Műsort
csinálok a fagylaltevésből, mivel háttal ülök a pultnak és a többi
vendégnek.
Hayes elsötétedő szemmel figyeli, ahogy olyan érzékien
nyalogatom és szopogatom a fagyimat, mintha teljesen fel
lennék ajzva. Hagyom, hogy egy kis csöpp lefolyjon az alsó
ajkamon, Hayes szemébe nézek, és lustán lenyalom a ragacsos
ujjamat. Ennyi elég is. Megragadja a tarkómat, magához ránt, és
vadul megcsókol.
Ebben a pillanatban egy gyerek elejti a fagyiját, és felvisít –
tökéletesen eltereli rólunk a figyelmet.
Megfogom Hayes kezét, kihúzom az asztal mögül, végig a
folyosón a szerencsére üres (és tiszta) mosdóba, szó szerint
belököm oda, és becsukom magunk mögött az ajtót. Hayes
rajtam van, még mielőtt bezárhatnám az ajtót, a seggembe
markol és megcsókol, miközben én még mindig a zárral
matatok. Mihelyt a retesz a helyére csúszik, a falnak döntöm őt,
letérdelek, és a feszülő sorthoz nyomom az arcomat.
Felnyög, ezúttal hangosan, a lófarkamba markol, a lehető
legcsodásabb módon teszi tönkre kemény munkám
eredményét. Pillanatokon belül kigombolja és kicipzározza a
nadrágját, kiszabadítja vastag erekcióját. Forró, nedves
csókokat hintek az érzékeny húsra, és Hayes fojtottan felnyög.
– Basszus, galambom… Baasszus – lihegi, serceg a hangja,
mint a forró szén.
A hangjából áradó sürgetés, forró, kemény farka a kezemben
elég is ahhoz, hogy megvaduljak. De tudom, hogy később majd
megkapom érte a jutalmamat, ezért arra koncentrálok, hogy
Hayes elveszítse az eszét. És meg is teszi… méghozzá gyorsan.
– El fogok élvezni – figyelmeztet, lazít a szorításon, hogy
elhúzódhassak.
Nem teszem, inkább még mélyebben a számba szívom.
Felnézek rá, amikor végre lélegzethez jut.
– Szentséges isten – kuncogja. Talpra segít, magához ölel,
olyan forróságot áraszt, akár egy tábortűz. – Összekócoltam a
hajadat – motyogja a nyakamba.
– Nem érdekes – mosolygok, és hozzábújok. Olyan vonzalmat
érzek ez iránt a férfi iránt, hogy majd szétrobbanok tőle.
– Ez most nagyon kellett – sóhajt, és hátrahajol, hogy a
szemembe nézzen. – Köszönöm.
– Bármikor – mosolygok, és lágy csókot nyomok mosolygó
ajkára.
 – Este viszonozhatom majd a szívességet?
Bólintok, hevesebben ver a szívem a gondolatra, hogy Hayes
térdel majd előttem, és nyújt nekem forró gyönyört.
– Természetesen.
Elömlik az arcán a mosoly, és pajkosan csillog a szeme.
Miután összeszedjük magunkat, és rendbe hozom a hajamat,
kiosonunk a mosdóból, vissza a nyüzsgő fagylaltozóba. A
pénztárost túlságosan lefoglalja, hogy eltakarítsa a kisgyerek
után maradt piszkot, így nem is foglalkozik velünk.
Kilépünk az üzletből, és már majdnem teljesen besötétedik,
mire az év párja visszatér, csak annyi időre engedik el egymás
kezét, amíg odaintenek nekünk, amikor észrevesznek
bennünket a strand szélén. Visszaintegetünk, és Rosie oldalra
biccenti a fejét Hayes lusta mosolya láttán.
– Te tényleg tudsz bánni az unokámmal – szól oda, amikor
közelebb érnek. – Teljesen laza, miután kettesben töltöttetek egy
kis időt.
Megpaskolja Hayes vállát, aki alig bír uralkodni a vonásain.
Én viszont olyan vörös vagyok, mint egy stoplámpa. Ha Rosie
tudná…
Furcsán kellemes a Riverside-ba vezető út. Hayes előre ülteti
maga mellé Dont, én pedig boldogan csatlakozom Rosie-hoz a
hátsó ülésen. A két férfi kínos, de édes beszélgetést folytat arról,
mi a legjobb szórakozási lehetőség Chicagóban, míg Rosie és én
kínos, de édesen elismerő pillantást váltunk. Legalább igyekszik.
Amikor megérkezünk, Rosie ragaszkodik hozzá, hogy
bekísérje Dont az otthonba. Az első ülésre mászok, Hayes
gyorsan elhúzódik, nehogy a térdemmel vagy a könyökömmel
fejbe vágjam.
– Miért nem szálltál ki, és aztán vissza? – kuncogja, és letörli a
koszt a válláról, amelyet a cipőmmel rákentem.
Nevetve vállat vonok.
– Zavar?
– Nem – feleli, és szexi kis mosoly ömlik el az arcán.
Kinyúl, az ujjai hegyével megsimogatja az államat, aztán a
hüvelykjét gyengéden az államra teszi. Olyan egyszerű,
szemérmes gesztus, mégis melegséggel tölt el.
Mikor Hayes ismét kinéz az ablakon, hirtelen leolvad az
arcáról a mosoly. Követem a tekintetét, látom, hogy Don és
Rosie búcsúzásképpen megcsókolja egymást, és elolvad a
szívem.
– Ó, istenem – suttogok, és boldogan ugrálok az ülésben. – Ez
oooolyan édes.
– Nem édes, Maren. Hanem bizarr. És tökös, de nem jó
értelemben. Nem is ismerem ezt a fickót. Lehet, hogy csak ki
akarja csalni Rosie nyugdíját.
Felvonom a szemöldökömet.
– Olyan magas Rosie nyugdíja, vagy mi?
Hayes felsóhajt, dühösen a hajába túr.
– Nem – motyogja.
– Hmm – paskolom meg gyengéden a térdét. – Lehet, hogy te
nem ismered Dont, de én igen. Szóval nem kell bíznod benne.
De bennem bízhatsz. Rendben?
Hayes küszködik ezzel egy pillanatig. Őszintén mondom, kezd
elfogyni a türelmem.
– Áruld el, mi az, ami valójában aggaszt.
 Halkan felsóhajt.
– Amiatt aggódom, ami miatt minden ember aggódik, amikor
a nagymamája beleszeret egy kilencvenéves férfiba.
Összehúzott szemmel meredek rá.
– Amiatt, hogy meghal?
– Amiatt, hogy összetöri a nagyi szívét – gúnyolódik.
– Lazíts, bébi – motyogom, és azt kívánom, bárcsak
előreugorhatnánk ahhoz a részhez, amikor már mindenki
összehaverkodott egymással.
– Bébi? – kérdez vissza, és olyan vidáman néz rám, hogy az el
is nyomja a kényelmetlen érzést, ami kezdett feléledni bennem.
Hoppá… Úgy tűnik, mégis csak sikerült jobb kedvre
derítenem.
– Nem bánod? – kérdezem óvatosan. Talán túl messzire
mentem.
– Nem, remek – vigyorog rám. – Csak váratlanul ért.
– Mondja ezt a pasi, aki rendszeresen galambomnak hív –
vágok vissza pimasz mosollyal, és végighúzom az ujjaimat a
mellkasán.
Pajkos vigyorral az arcán elkapja a kezemet, szájához húzza,
és gyengéden megharapja. Levegő után kapok, visszarántom a
kezemet, és megfogom azt az élesen rajzolt állat, amelyről
évtizedek óta ábrándoztam. Csillog a szeme a holdfényben,
egyre jobban elsötétedik, ahogy közelebb hajol hozzám.
Bársonyos a hangja, amikor megszólal.
– Azt hittem, hogy szereted.
– Ki mondta, hogy nem?
Csak egy hajszálnyira van egymástól az ajkunk, amikor
felpattan az ajtó, és Rosie elégedett sóhajjal beszáll. Vonakodva
elhúzódunk egymástól, Hayes megköszörüli a torkát, és
résnyire kinyitja az ablakot, hogy beeresszen egy kicsit több
levegőt.
– Ó, a kedvemért ne fejezzétek be. Mi sem tettük – jegyezi meg
Rosie lazán, vidám, ártatlan arccal.
Hayes megrázkódik, szomorúan csóválja a fejét, miközben
beindítja a motort. Ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessek
fel. Vagy adjak Rosie-nak egy pacsit. Vagy megcsókoljam Hayest.

***

Szerencsére van csókolózás bőven, miután Rosie lefekszik

aludni.
Hayes a szobája ajtajának szorít, és hagyom, hogy azt tegye
velem, amit csak akar, mélyen, vágyakozva csókoljon. Kissé
szédülök, megrészegít az illata és az íze. Halkan felsikítok
meglepetésemben, amikor keze lecsúszik a derekamról a
seggemre, felemel, és az erekciójához nyom. Hayes az ajkamba
mosolyog.
– Nem kell csöndben maradni. – A nyakamat harapdálja, és
levegő után kapok, ívbe feszül a hátam, a mellem Hayes
mellkasához szorul. – Egyedül vagyunk a lakásnak ebben a
részében. Ráadásul Rosie éjszakára ki is veszi a hallókészüléket.
– Nem veszélyes ez? – kérdezem halkan, próbálok
koncentrálni, bár forróság önti el az ölemet, ahogy a kőkemény
erekciójának szorul.
– Én is pontosan ezt mondtam neki. Mi van, ha megszólal a
tűzriasztó? – Felsóhajt, ujjai a romper alá siklanak, a már
nedves pamutbugyira. – Rosie-t nem érdekli. Azt állítja, hogy
nem tud vele aludni.
Elkerekedik a szemem.
– Eleget beszéltünk Rosie-ról.
Ezzel megpördít, és halk puffanással az ágyra fektet.
Felgyorsul a szívverésem, ahogy figyelem, hogy kigombolja az
ingét, és mohó tekintettel bámul.
– Fogadjunk, hogy már profi vagy benne – pislogok fel rá.
– Miben? – kérdezi, és lassan kioldja a romperemet.
– A szexelésben… itt.
Megmerevedik, a szemembe néz.
– Még soha senkit nem hoztam ide.
– Tényleg? – sikoltom döbbenten és egyben meghatottan is. Ez
lehetetlennek tűnik.
– Soha – mormogja, fölém fekszik, és lágy csókokat nyom a
kulcscsontomra.
– Tényleg soha nem hoztál ide egyéjszakás kalandot? Vagy
barátnőt?
Hayes felsóhajt, feltérdel, és a kócos hajába túr.
– Senkit, csak téged… és te nem egyéjszakás kaland vagy,
galambom.
Felülök, hogy egy magasságban legyek vele, átkarolom a
nyakát, hogy szájon csókoljam. Ajkamba nyög, szorosan
átkarolja a derekamat, és nekem dörgölődzik. Mindketten
lihegünk, mikor elválunk egymástól.
– Megölsz, kedvesem – mormogja.
Kioldja a lófarkamat, leomlik a hajam a vállamra. Hajamba
túr, és ezúttal gyengédebben, édesebben csókol, mintha tényleg
drága lennék neki.
Rángatni kezdi a romperemet, és az ajkamba suttog.
– Most pedig ideje végre megszabadulni ettől az átkozottól.
Zakatol a szívem. A vademberem visszatért.
Csókolózunk és egymáshoz dörgölődzünk az ágy közepén,
míg végül annyira készen állok, és annyira fel vagyok izgulva,
hogy alig kapok levegőt.
– Tudom, hogy van itt valahol elrejtve egy játékszer –
mormogom két csók között.
Izzik a tekintete, amikor a szemembe néz.
– Miből gondolod?
– Az a játékszer, amelyet használtál rajtam…
– Csak kipróbálásra hoztam haza – mosolyog.
Lehet, hogy így igaz, de nem hagyom magam eltéríteni.
– Ugyan már, szexboltod van. Csak áruld el, hol van. Majd
megtalálom – vigyorgok rá pimaszul.
– Alulról a második fiók – int az éjjeliszekrény felé.
Felkönyökölök, kihajolok az ágyból, hogy kihúzzam a fiókot.
Csak két dolog van benne: egy tubus síkosító és egy pár bolyhos
bélésű bilincs, ami leginkább vicces ajándéknak tűnik. Még az
árcédula is rajta van, vagyis soha nem használták.
Felemelem a félig üres tubust.
– Síkosító? Hm. Ezt használod, amikor kivered magadnak?
Felvonja a szemöldökét.
– Igen.
Hevesebben kezd verni a szívem. Valami miatt izgató
elképzelni Hayest, ahogy markolja a farkát, nedves, egyenetlen
mozdulatokkal simogatja magát.
 Felpattintom a tubus tetejét, és töltök az illatosítatlan olajból a
tenyerembe. Aztán megmarkolom Hayes farkát, mire nagyot
fújtat.
– Basszus, Maren! – Olyan szexi így, ahogy itt fekszik
mellettem, teljesen kiszolgáltatva nekem. Mély a hangja, amikor
több morgásnál. – Szorosabban.
Szorítok a fogásomon, és addig dolgozom, amíg liheg és
mélyen, torokból nyög. Keze eközben felfedezi testemet, míg
folytatom a bűnös kínzást, lassan a csúcs közelébe simogatom,
aztán nem engedem elélvezni.
Hayes rám hengeredik, amikor végre elege lesz az édes
kínzásból. Betakar a testével, előrenyomul, és egyetlen erőteljes
mozdulattal belém hatol.
Belekapaszkodom, elmormolok magamban egy imát, hogy ne
fogyjon el a szerencsém, amelynek köszönhetően megnyertem
őt magamnak. Gyorsan kezdek beleszeretni, és el sem tudom
képzelni, hogy újra csak barátok legyünk ezzel a hihetetlen
férfival.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Hayes

A dolgok jól mentek az utóbbi időben. Szinte túlságosan is jól.

Ami gyanakvóvá tesz. Nyugtalanná. Mintha bármelyik
pillanatban egy varázsütésre minden széteshetne.
Talán ezért is vagyok mostanában annyira ideges. Azon
kapom magam, hogy összerándulok, ha valaki túl gyorsan nyit
ki egy ajtót, vagy amikor Wolfie a terem másik végéből a
nevemen szólít. Még akkor sem tudok teljesen ellazulni, amikor
Marennel vagyok. Kezd az agyamra menni.
Ne értsetek félre – Maren hihetetlen. Az én kis galambom egy
igazi szexmasina. Én vagyok az, aki képtelen nem úgy
viselkedni, mint egy kisgyerek, aki fél lefeküdni, ha nem ég a
lámpa a szobában.
Ezért is döntöttem úgy, hogy eltűnök egy éjszakára. Reggel
bepakoltam egy kisbőröndbe, és szóltam Rosie-nak, hogy
elmegyek megnézni, minden rendben van-e a nyaralóban.
Estére egyedül leszek egy hatos karton sörrel és egy tábortűzzel
a tóparti ház előtt. Remélem, hogy a magány segít majd
kitisztítani a fejemet.
A munkanap ugyanúgy telik, mint az összes többi. Még Caleb
is smúzol a vevőkkel, míg Wolfie hátul ellenőrzi az új
termékeket. Hála istennek végre nem faggat arról, hogy
„hogyan teszteled az új cuccokat”. Nem tudom, meddig bírtam
volna még győzködni, hogy nem kefélek a nagymamámmal
anélkül, hogy szó szerint ne lett volna hányingerem.
Úgy gondolhatná az ember, hogy előálltam valamiféle
kamudumával, hogy fedezzem a seggemet, de tapasztalataim
szerint mindenfajta csalás, még a legkisebb is, visszaüt a végén.
És már így is elég nagy bajban vagyok Marennel és Wolfie-val,
nem akarom még tovább bonyolítani a dolgokat azzal, hogy
bevetek még egy kitalált nőügyet is.
– Hé, haver, jól vagy? – kérdezi Wolfie, amikor észreveszi,
hogy már vagy tizenkettedszer nézem meg ma az órát.
– Mi, én? Ja, nem, jól vagyok, minden oké, haver – hebegem.
Ügyes.
Wolfie rosszallóan mered rám, de aztán vállat von, nem
erősködik tovább.
Akkor is mondanom kell valamit. Nem hagyhatom, hogy ilyen
kínos maradjon a helyzet.
– Úgy értem, csak szeretnék végre elszabadulni innen, tudod?
Nem mintha nem szeretném ezt a munkát. Csak alig várom,
hogy egy kicsit egyedül legyek, érted?
Wolfie a fejét csóválja, és szárazon kuncog.
– Egyedül. Persze, haver, ahogy jólesik. Csak ne feledd, hogy
kivetted az erre a negyedévre járó próbaadagodat.
Számontartjuk az ilyesmit, tudod.
Basszus. Most Wolfie perverz seggfejnek tart. Nem számít.
Még mindig jobb, mint ha tudná az igazat, gondolom.
– Haha. Nagyon vicces.
 – Nem, de komolyan, haver, szólhattál volna, ha egy kis
szünetre van szükséged. Miért nem lépsz ma le korábban?
Hitetlenkedve meredek rá. Ez az a Wolfie vajon, akivel együtt
vágtam bele ebbe az üzletbe? Ugyanaz a Wolfie, aki kidolgozta a
munkarendet, amelynek alapján jut vagy három szabadnap
nekem az egész évben?
Aztán az órára pillantok. Háromnegyed öt van. Rendben, így
már érthető.
Megveregetem a hátát.
– Kösz, haver. Értékelem, hogy megérted.
Bólint, és pötyög tovább, nemigen jelzi, hogy vette, milyen
hálás vagyok. De nem bánom. A lényeg, hogy egy lépéssel
közelebb kerültem a tóhoz és a tábortűzhöz.

A nyaraló felé vezető úton gondolatban végigmegyek minden

lehetséges forgatókönyvön Marennel. A tapasztalatok alapján
nem vagyok túl jó a kapcsolatokban.
A dolgok egyszerűen csak nem állnak össze a számomra. A
pokolba, eleve ezért is fogadtam meg, hogy lemondok a nőkről.
És nem tehetek róla, aggódom, hogy ugyanez történik majd
Marennel is, bármennyire jónak és helyesnek érződnek jelenleg
a dolgok. Nem szeretném újra átélni azt, mint Samanthával,
amikor a szakításkor kihajigálta a holmimat az ablakon, és nem
élném túl, ha Maren meggyűlölne.
Hiszen a kapcsolatok nem indulnak nyilvánvalóan rosszul.
Rendben, nekem volt pár, amelyik így kezdődött. De többnyire
azért vágok bele a dolgokba, mert a felszínen olyan
tökéletesnek látszanak. Csak amikor mélyebbre úszik az ember,
akkor veszi észre a lent uralkodó sötétséget és az éles köveket.
De Maren biztosan más, igaz? Nem csupán egy csaj, akit
felszedtem egy bárban, vagy a pokolba is, olyan valaki, akivel
egy appon jöttem össze. Ő Maren. Wolfie húga. Örök idők óta
ismerjük egymást. Ez biztos jelent valamit. Csak azt nem tudom
megmondani, hogy jót vagy valami nagyon, nagyon rosszat.
Kész idegroncs vagyok, mire befordulok a hosszú, kavicsos
felhajtóra. Baromian tökéletes. Pontosan az ellenkezője annak,
amire szükségem volt.
Kirángatom a táskámat és a karton sört a csomagtartóból, és
amint felkapcsolom a lámpát az előtérben, azonnal felébred
bennem az utolsó itteni látogatásunk minden emléke. Marennel
csak akkor jöttünk össze. Összeért a kezünk. Találkozott a
tekintetünk. A szexuális feszültség olyan erős volt közöttünk,
hogy szinte fizikailag érezni lehetett. Nem mintha ez változott
volna az elmúlt pár hét folyamán.
Az első sör gyorsabban és könnyebben legurul, mint vártam,
és aztán utána a második is. Gyújtok egy kis tüzet a tó melletti
gödörben, amikor kezd lemenni a nap. A melege és a fénye
éppen csak elég ahhoz, hogy ne fázzak a hűvös esti szélben.
A hullámok nyaldossák a partot, és éppen nyúlnék a
hűtőtáskába a harmadik sörért, amikor meghallom a gumik
nyikorgását a sóderen.
Mi a pokol?
Senkinek nem mondtam, hogy itt találkozzunk. És van egy
olyan érzésem, hogy nem kívánt társaságom lesz, hacsak nem a
srácok közül döntött úgy valaki az utolsó pillanatban, hogy el
akar szabadulni a városból.
 – Helló? – kiáltok, és felállok.
A kocsi leparkol az enyém mögött, és kialszanak a lámpái. Pár
másodperccel később kinyílik a vezető oldali ajtó, és hosszú,
napbarnította láb jelenik meg alatta.
– Úgy gondoltam, talán jólesne a társaság.
Maren az, egy szál farmersortban és ujjatlan csipkés pólóban,
édesebb, mint a legvadabb álmom.
– Jézusom, galambom – zihálom, félig a megkönnyebbüléstől,
félig a vágytól. – Legközelebb szólhatnál előre.
Duzzogva lebiggyeszti az alsó ajkát.
– Nem örülsz, hogy látsz?
Magamhoz húzom, bőrének édes illata összekeveredik a tűz
füstös melegével. Nem is éreztem, hogy milyen magányos
vagyok, amíg meg nem érkezett. Igaza van. Kellemes, ha az
embernek van társasága. Különösen, ha az a társaság a jelenlegi
kedvencem.
Átkarolom a derekát, lehajolok hozzá, és megcsókolom.
Minden aggodalom, minden félelem eltűnik, és vágy veszi át a
helyét. Átöleli a nyakamat, a szél a haja alá kap. Elveszek benne
ebben a pillanatban, és amikor elválunk egymástól, már meg
sem tudnám mondani, hogy mi miatt aggódtam korábban.
Homlokomra hajtja a fejét, és felsóhajtok.
– Hé, jól vagy? – kérdezi, és gyengéden megfogja az arcomat.
Olyan lágy, olyan gyöngéd gesztus, visszarepít ahhoz az
éjszakához, amelyet együtt töltöttünk itt. Amikor meglepett
azzal, hogy megcsókolt.
Bólintok, és mély lélegzetet veszek.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
 – Rosie mondta. Beköszöntem hozzátok munka után, és
meglepetésemre egyedül találtam otthon.
– Ja. Szükségem volt egy kis időre… távol.
– Tőlem? – kérdezi halkan és félénken.
– Nem, galambom. Minden mástól. A várostól. A bátyádtól. A
srácoktól odabenn. Egyszerűen csak kezdtem túl soknak érezni.
Maren lehorgasztja a fejét.
– Azt akarod mondani, hogy ez is túl sok? Mi ketten?
Megragadom a kezét, a szemébe nézek. Meghasad a szívem
már a szavaitól is.
– Galambom, olyan kétségbeesetten akarlak, hogy alig bírom
magamban tartani. A helyzet az, amitől kezdek megőrülni. Évek
óta figyelsz engem, szóval pontosan tudod, hogy nem vagyok jó
ebben. A dolgok egyszerűen csak nem alakulnak jól a
számomra. Elszúrom, fájdalmat okozok másoknak, és a
legkevésbé sem akarok fájdalmat okozni neked. Tudom, hogy
nem lennék képes együtt élni ezzel a tudattal.
– Mondtam már neked, hogy nagylány vagyok. Tudok
vigyázni magamra.
– Ezt én is tudom. De nem bírom lerázni az előérzetet, hogy
nem lesz jó vége.
– Soha nem voltál rossz partner, Hayes – jelenti ki komolyan.
– Ezt hogy érted?
Őszinte a tekintete, amikor a szemembe néz.
– Csak nem a megfelelő személlyel voltál.
Elgondolkodom a szavain, és egy perc sem kell hozzá, hogy
rájöjjek, igaza van. Talán Maren az, aki nekem rendeltetett.
Senki más. Ez az oka, amiért egyetlen kapcsolatom sem
bizonyult tartósnak.
A felismeréstől kissé könnyebbé válik a mellkasomra
nehezedő súly.
Maren két keze közé fogja az arcomat, homlokomra hajtja a
fejét. Nem szólal meg, de érzem az aggodalom ráncait a bőrén.
Egy darabig csak így öleljük egymást, aztán eloltjuk a tüzet, és
bemegyünk a házba.
Nem tudom, hogy merre haladunk majd innen tovább, de egy
dologban biztos vagyok – örülök, hogy ma éjszaka együtt
vagyunk.
 HUSZADIK FEJEZET

Maren

Az éjszakai klub pezseg az élettől, faltól falig tele van

csillámporral borított testekkel, pulzál a basszus, villognak a
lámpák. Izzadságszagtól nehéz a levegő, és kezdem megbánni,
amiért beleegyeztem, hogy eljövünk szórakozni.
Scarlett nem ereszti el a kezemet, átrángat minden egyes
helyiségen, tartja magát az ígéretéhez, hogy nem fog magamra
hagyni itt. Nem először járok éjszakai klubban, de
egyértelműen nem is fordulok meg ilyen helyeken olyan
gyakran, mint ő.
Scarlett akadálytalanul átvág a huszonévesek táncoló
tömegén, csak egyszer áll meg, hogy megérintse egy ugyanolyan
flitteres ruhát viselő nő könyökét, és összepacsizzon vele.
Az én szerelésem nem igazán illik ide – térdig érő fekete
ruhát viselek csipkerátéttel a szélén. Szerencsére Scarlett csak
egyetlen pillantást vetett a kényelmes szürke edzőcipőmre, és
visszaparancsolt a lakásba, hogy vegyek fel valami „kissé
szexibbet”. A vastag talpú, fekete-fehér bakancsot hirtelen
felindulásomban vettem egy különösen nehéz munkahét után,
de most örülök, hogy végre felvehettem.
Miután átnyomakodunk már vagy a huszadik, izzadt testekkel
zsúfolt helyiségen, észreveszem Hayest és a srácokat az egyik
magas asztalnál, itallal a kezükben. Scarlett odaüvölt nekik, és
minden szem felénk fordul, ahogy közeledünk. Scarlett csak egy
pillanatra passzol le, amíg megrendeli az italt a bárpultnál, és
sikeresen leszállít engem a barátainknak. Nos, a barátainknak
meg egyvalakinek, akit nem tudok hogyan kategorizálni.
Hayes pokolian dögös a sötét farmerben és egyszerű fekete
pólóban, de hát mikor nem néz ki fantasztikusan? Caleb,
Connor és Wolfie, a bátyám társaságában Hayes nem sokat
tehet, csak vágyakozva végigmér, a tekintetével bókol a
megjelenésemnek.
Azon vívódom, hogy egyenesen odalépjek-e hozzá, és
megcsókoljam mindenki előtt, a pokolba a titkokkal, amikor
valaki oldalról nekem ugrik.
– Bocs! Nem akartalak megijeszteni! – kuncogja Penelope a
fülembe.
Kissé ledöbbenek, de aztán eszembe jut, hogy végzett a
főiskolán, és visszaköltözött Chicagóba. Szemlátomást igyekszik
a legtöbbet kihozni a helyzetből, két kancsó sört szorongat az
egyik és valami buborékos koktélt a másik kezében.
– Nem is tudtam, hogy te is jössz.
– Wolfie hívott meg.
Hogy mit csinált Wolfie?
– Remekül nézel ki – dicsérem, és tényleg így van.
Penelope cuki kis kontyba fogta össze a haját a feje búbján, a
helyes kis pink ruha kiemeli az alakját. Nyitja a száját, hogy
viszonozza a bókot, de Scarlett befurakodik kettőnk közé.
– Igyál egy felest – utasít, és felém nyújt valami számomra
ismeretlen alkoholt.
Gyorsan eldöntöm, hogy ez lesz a mai harmadik és egyben
utolsó felesem, és felhajtom az ital, megrázkódom az ízétől. Hát
persze, hogy tequila. Undorító!
– Azta, csajszi! – bömböli Scarlett. – Gyerünk táncolni!
Scarlett a táncparkett felé húz, dob egy puszit Penelopénak,
aki megígéri, hogy majd utánunk jön. Odaadja Connornak és
Calebnek a söröket, akik azonnal nyakalni is kezdik, mert
állandóan versenyeznek. Csak egy rövid pillantást tudok
Penelopéra vetni, aki nagyon közel simul a szokásosan sztoikus
bátyámhoz, mielőtt teljesen eltakarják előlem a kilátást.
Scarlett maga felé fordít, vállamra teszi a kezét, hogy segítsen
megtalálni a ritmust. Együtt rázzuk a csípőnket az ütemre,
beleveszünk a hangszórókból lüktető zenébe. Scarlett teljes
odaadással táncol, szinte bohóckodva, de tudom, hogy csak
azért csinálja, hogy jobban érezzem magam.
Nem kell jó táncosnak lenni ahhoz, hogy az ember jól
szórakozzon egy klubban. És Isten a tanúja, hogy én nem
táncolok valami jól… Utoljára Hayesszel táncoltam, és nem
kimondottan olyan zenére, amelyre az ember összesimul.
Hayes jár a fejemben, hátranézek, és látom, hogy Caleb és
Connor két csinos lányt fűz, akiket nem ismerek, Wolfie és
Penelope pedig mély beszélgetésbe merül. Hayes egyedül
ácsorog, az asztalra könyököl, és belekortyol az italába, fogadni
mernék, hogy egy százdolláros bourbon az jéggel. Még a
tömegen keresztül sem veszi le a szemét rólam – a csípőmről –,
ahogyan táncolok.
A következő szám lassúbb, szenvedélyesebb, és az alkohol
felbátorít. Ringatózom, kihívóan simogatom a combomat és a
derekamat. Szeretek Hayesnek táncolni, aki szemmel láthatóan
értékeli a műsort. Vigyorog, a hátsó fal felé int az állával, ahol
ragyogó neonfény hirdeti a mosdót.
Újabb gyors menet? Benne vagyok.
Megpördülök, és látom, hogy Scarlett egy csapat idegen
körében táncol, földöntúli ragyogásba fonja a neon testfesték.
Odahajolok, és túlkiabálom a zenét.
– Mindjárt visszajövök.
– Hová mész?
– A mosdóba.
– Rendben, elkísérlek.
Ah, elfeledkeztem a klubszabályról. Mindig vigyél magaddal
egy barátnőt a mosdóba.
– Nem szükséges – győzködöm, bár tudom, hogy a falnak
beszélek.
– Menjünk.
Búcsút int az új barátainak, mert ki tudja, hogy összefutnak-e
újra ma este.
Vonakodva követem őt a táncparketten keresztül a mosdók
irányába. Mikor olyan messzire kerülünk, hogy hallom végre a
saját gondolataimat, megfogom a kezét, és gyengéden a falhoz
húzom. Értetlenül mered rám, de várja, hogy
megmagyarázzam.
– Nem kell mosdóba mennem – vallom be, és idegesen
összekulcsolom a karomat a mellemen. Vajon ez a megfelelő
idő, hogy elmondjam neki? Azt sem tudom, hogy Hayes és én…
nos, van-e bármi is közöttünk.
 – Mi az? Már nem akarsz táncolni?
Védelmezőn simogatja a karomat, aggodalom sugárzik az
arcáról. Scarlett tényleg nagyon jó barátnő. Nem érdemli meg,
hogy hazudjak neki, még akkor sem, ha nem helyesli Hayes
randizási szokásait.
– Nem egészen – felelem, és felsóhajtok. – Hayesszel akartam
találkozni.
– Hayesszel? – ráncolja a homlokát. Aztán hirtelen leesik neki.
– Ó, a francba, együtt vagytok Hayesszel?
Bólintok, könnybe lábad a szemem. Mi van, ha Scarlett
megbántódik, amiért hazudtam neki? Mi van, ha tönkretettem
az egész estét? Letörlök egy kósza könnycseppet az arcomról, és
átkozom a tequilát, mert mindig olyan piszkosul érzelgős leszek
tőle.
De Scarlett egyáltalán nem látszik sértettnek vagy dühösnek.
Csak megsimogatja a hajamat, átkarol, és szorosan magához
ölel.
– Nagyon sok mindent kell megmagyaráznod holnap a
másnaposságkezelő villásreggelin. De most menj, és érezd jól
magad. Szeretlek!
Kemény puszit nyom az arcomra nyomatékképpen, és eloszlik
bennem minden eddig halmozódó feszültség, lehullik, mint egy
páncél, amelyre már nincs többé szükségem.
– Kösz, én is szeretlek.
– Hoppá! Összerúzsoztalak – nevet, és letöröli a foltot az
arcomról. – Menj, kapd el, csajszi. Én meg megkeresem
Penelopét, és végre magammal hurcolom táncolni.
Ezzel Scarlett sarkon fordul, és elindul az asztalunk felé, ahol
biztosan megmondja majd a magáét Wolfie-nak, amiért
kisajátítja a kedvenc új barátnőjét.
Lesimítom a ruhámat, elsétálok a részeg vendégek asztalai
mellett egészen hátra, ahol Hayest a falnak dőlve találom,
értetlenség sugárzik az arcáról. Felém nyúl, amint elég közel
érek, a fülem mögé simít egy tincset, aztán az arcomra teszi a
kezét.
– Jól vagy? Már azt hittem, hogy elvesztél.
– Remekül vagyok.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Akkor jó – közli, lehajol, és megcsókol.
Bourbon íze van. Száz képzeletbeli dolcsi a hölgynek.
Hevesebbé válik a csók, amint résnyire nyitom a számat, és
hagyom, hogy a nyelve felfedezze az enyémet ugyanazzal a
kíváncsisággal, mint első alkalommal, amikor csókolóztunk.
Keze felsiklik az arcomról a fülemhez, érzékien simogatja a
körvonalát, aztán lecsúszik a tarkómra, elmélyíti a csókot.
Hozzásimulok, érzem, hogy vibrál az érintésemre, másik
karjával szorosan átöleli a derekamat.
Talpam szinte nem is ér már le a földre, amikor megtöri a
csókot.
– Nem akarsz elhúzni innen?
– Végleg?
– Nem, ha vissza szeretnél jönni.
– Rendben – suttogom, és forrón megcsókolom tökéletes
száját. Éjjel-nappal csókolnám ezt a férfit, ha megtehetném.
Végül csak kibontakozunk az ölelésből annyi időre, amíg
megtaláljuk a hátsó sikátorba vezető kijáratot, aztán kéz a
kézben elindulunk a nyugodtabb, fákkal, kávézókkal és
italboltokkal szegélyezett utcák irányába. A téglafalnak dőlök,
szemérmes mosollyal és az ujjammal hívogatom Hayest, hogy
csatlakozzon hozzám.
Pillanatok alatt ismét egymásba gabalyodunk, csupa éhes száj
és mohó kéz, régi szeretők jártasságával húzzuk-vonjuk
egymást. A farmerből kiemelkedő kemény dudorra szorítom a
tenyeremet, de elkapja a kezemet, lihegő nevetése melegíti a
nyakamat, amelyet addig csókolgatott.
– Mi a baj? – kérdezem, felemelem az egyik lábamat, hogy a
csípője köré fonjam, és közelebb húzzam magamhoz.
Elereszti a kezemet, a hideg téglának támaszkodik, a
homlokomra hajtja a fejét.
– Nem itt, galambom.
– Miért nem? – faggatom, és vigyorogva hozzádörgölőzöm.
– Ugyan már, Mare…
– Nem, áruld el, miért – követelem, és elhúzódom tőle. –
Tudom, hogy pajkoskodtál más lányokkal ilyen helyeken, szóval
ez nem elvi kérdés nálad. Akkor micsoda?
– Talán többé már nem próbálok kitölteni magamban
valamiféle űrt.
Homlokomat ráncolom, inkább zavart vagyok, mint dühös.
– Mit akar ez jelenteni?
Hayes felsóhajt, halk és fájdalmas a hangja.
– Csak azért voltam azokkal a lányokkal, mert tudtam, hogy
soha nem lehetek veled, Maren. De soha nem működött velük,
mert nem te voltál. Most azonban… nos, a dolgok változnak
számomra. Számunkra. Még soha nem éreztem ilyesmit.
Törékeny közöttünk a levegő, mintha bármelyik pillanatban
lángra lobbanhatna, vagy darabokra törhetne, mint az üveg.
Gyengéden a mellkasára teszem a kezemet, míg végre a
szemembe néz. Torkomban dobog a szívem, és felteszem azt a
kérdést, amely a nyaralóban töltött éjszaka óta lebegett
közöttünk.
– Érzel irántam valamit, Hayes?
Viharos a tekintete az utcalámpák fényében, egészen
elsötétedett a lelkében tomboló zűrzavartól. De nem fordítja el
a fejét, nem szorítja össze az állát, és nem fordul egyetlen más
elkerülő taktikájához sem. Csak néz rám. Hosszú ideig.
– Hayes?
– Félek, hogy a bátyád kinyír, ha kimondom.
– Scarlett már tudja, és őt nem érdekli. Wolfie-t sem fogja.
– Ezt nem tudhatod.
– De, tudom – jelentem ki, és megmarkolom a vállát. Keze
lecsúszik a falról, bénán lóg a karja az oldala mellett ahelyett,
hogy átkarolna velük, ahogyan kellene. – Csak mondd ki.
Hayes lehorgasztja a fejét, és tudom, hogy ezúttal túl messzire
mentem. Most ismét elzárkózik majd tőlem, végleg becsukja az
ajtót a csodálatos dolog előtt, amelyet felfedeztünk. De
hallanom kell az igazat, még ha belepusztulok is.
Zsibbadt szívvel eleresztem őt, hátratántorodom. Ám még
mielőtt tehetnék egy újabb lépést, Hayes visszaránt, megpördít,
és két erős karjába zár.
Nyakamba fúrja az arcát.
– Szeretlek – suttogja.
 Felrobban a szívem, akár egy petárda. Keményen
megcsókolom Hayest, a hajába markolok, mintha csak az kötne
a földhöz, máskülönben kilőnék az űrbe. Amikor ismét a
szemébe nézek, már nem látok benne vihart. Csak a jövőt.
– Én is szeretlek, Hayes Ellison.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Hayes

Csörög a telefonom, a refrén kellős közepén szakítja meg a

bömbölő zenét. Wolfie neve villan fel a kijelzőn. Valószínűleg a
beosztásról vagy az új termékcsaládról akar beszélni. Fogadom
a hívást, a fülem és a vállam közé szorítom a telefont.
– Wolf, mi újság, haver?
– Szia – morogja, aztán csönd van a vonal túlsó végén.
Jellemző Wolfie-ra, hogy felhív, aztán nem árulja el azonnal,
hogy mit akart.
Lassan kifújom a levegőt, hogy ne húzzam fel magam.
– Itt vagy még?
Leteszem az edényt, amelyet éppen törölgettem, és figyelem,
hogy hallom-e az élet valamiféle jelét. Serceg a vonal, és aztán
Wolfie megköszörüli a torkát.
– Szóval te és Maren, mi?
Basszus, basszus, basszus! Mintha egy tonnás súly nehezedne
a mellkasomra. Nem így akartam lefolytatni ezt a beszélgetést.
– Elmondta neked?
Wolfie felmordul. Ez igent jelent, gondolom.
– Ide hallgass, Wolfie, én kértem meg rá, hogy ne tegye. Nem
így akartam a tudomásodra hozni. Én akartam elmondani
neked.
– Mi a fasz, Hayes? Azt hittem, hogy bízhatok benned.
Újabb gyomros. Ez rosszabbul megy, mint gondoltam.
– Tudom. Sajnálom, haver. Korábban kellett volna beszélnem
erről veled.
– Nem mondod. Mi a fasz? Kezdj el beszélni, méghozzá most
azonnal. Mi az ördög folyt egyenesen az orrom előtt?
Felsóhajtok, durván megdörzsölöm az arcomat. Rendben. Ha
Wolfie az igazat akarja, akkor az igazat fogja kapni.
– Rendben, jól van. Őszintén? Kibaszott kamikaze vagyok,
haver.
– Mi vagy?
– Egy kamikaze. Öngyilkos bombázó. Az összes kapcsolat,
amibe beleugrottam, és amit tönkretettem a múltban? Én
magam szabotáltam mindegyiket.
Wolfie hallgat egy darabig.
– Rendben…
– Mert egyikük sem Maren volt. Évek óta szerelmes vagyok
belé. Csak túlságosan féltem, és túl vak voltam, hogy bármit is
tegyek érte. Szeretem a húgodat, haver. És ő is szeret engem.
Remélem, hogy el tudod ezt fogadni.
Újabb csönd. Szó szerint hallom, ahogy dübörög a szívem a
mellkasomban.
Wolfie végül kuncogni kezd.
– Akkor vele kell lenned. Úgy bánj vele, mint egy királynővel.
Elönt a megkönnyebbülés. Minden félelem, minden
aggodalom, minden stressz, amely hetek óta gyülemlett
bennem, most egy szempillantás alatt eltűnik. Megkaptuk
Wolfie áldását. Igazán és teljesen együtt lehetünk végre.
– Ígérem, hogy így lesz. Kösz, Wolfie.
Leteszi, én pedig hagyom, hogy a telefon a konyhapultra
hulljon.
Már csak egy dolog maradt hátra. El kell mondanom
Marennek.

***

Később, aznap délután egy kávézóban ülök, egyik kezem

Marenét fogja, a másik a térdén nyugszik. Rosie és Don ül
velünk szemben, akiket kezdek már megszokni, bár még mindig
libabőrös leszek a látványtól, ahogy Don átkarolja a
nagymamám vállát.
Rosie arcáról nem olvadt le a mosoly, amióta elmondtuk neki
a hírt. Őszintén szólva a miénkről sem.
Wolfie áldása azt jelenti, hogy nem kell többé bujkálnunk, és
nyíltan vállalhatjuk, hogy egy pár vagyunk, és nem is sejtettem,
hogy a nagyim mennyire drukkolt ezért. A pokolba, azt hiszem,
kész volt személyesen közölni Wolfie-val, ha valamelyikünk
nem tette volna meg hamarosan.
– Nos, remek látványt nyújtunk így négyen – közli Rosie, és a
széles mosolytól megjelennek a ráncok a szeme sarkában.
Don megsimogatja a vállát, és nyom egy puszit az arcára. Ha
nem lennék ilyen boldog Wolfie áldásától, akkor baromira
zavarna a dolog.
Maren megsimogatja a kezemet hüvelykujjával, és
nyugtatóan rám néz. Olyan jól ismer engem. Szinte túlságosan
is jól. Ezért is vagyunk együtt olyan jó csapat.
 – Tudod, Rosie, mi most nem lennénk itt nélküled – csóválja
Maren hálásan a fejét. – De komolyan. Kösz, hogy hittél
bennünk, amikor senki más nem.
– Ez az én Rosie-m – jegyezi meg Don, és a nagymamámra
vigyorog. – Maga a fény.
Maren megszorítja az ujjaimat. Tudom, mit próbál üzenni
vele. Ne is gondolj rá. Olyan édesek együtt. Hadd legyen Rosie
boldog.
– Tudtam, hogy magatoktól is rájöttök majd – hessegeti el
Rosie a dicséretet.
– A kontárkodásod nem erről árulkodik – motyogom
félhangosan, és Maren a karomra csap.
Rosie csak kuncog.
– Szükségetek volt egy kis bátorításra, ennyi az egész.
Világosan látszott, hogy van köztetek valami. Legalábbis a
tapasztalt szem számára.
Összenézünk Marennel. Elmosolyodik, és elszorul a szívem.
Istenem, mennyire szeretem ezt a lányt.
– Pontosan erről beszélek, erről a pillantásról. Olyan drága.
Vigyázzatok rá – teszi hozzá Don.
Rosie bólint.
– Szükségetek lesz rá. A kedvességgel és tisztelettel együtt. A
kapcsolatotok meg fogja szenvedni nélkülük.
Maren elmosolyodik.
– Egyéb jótanács a saját tapasztalataitok alapján?
Rosie összeszorítja a száját egy pillanatra, ahogy gondolkodik.
Aztán lágy mosoly ömlik el az arcán, és Don térdére teszi a
kezét.
 – Az a sok butaság, hogy soha ne térjetek nyugovóra
haraggal? Baromság. Néha jobb aludni rá egyet, és reggel újra
próbálkozni.
Hegyezem a fülemet. Valami általános közhelyre
számítottam. Ez azonban őszinte tanács olyan valakitől, aki
tényleg segíteni akar nekünk.
Marennel Don felé fordulunk, aki olyan csodálattal bámulja
Rosie-t, amilyet még soha nem láttam.
– Mindig helyezzétek előtérbe a másik szükségleteit – néz
komolyan Rosie szemébe. – Még akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha
kényelmetlen. Akkor is, amikor úgy gondoljátok, hogy a saját
szükségleteitek az igazán fontosak. A szerelem áldozattal jár, és
a tetteiteknek is tükrözniük kell ezt.
Nahát. Igazán meglepő válasz volt ez Dontól. Azt hiszem, több
esélyt kell adnom a fickónak, mint gondoltam.
Rosie Donhoz hajol, és megpuszilja az arcát, Maren pedig a
vállamra hajtja a fejét.
Ez az a fajta családi egység, amelyet soha nem képzeltem el
önmagam számára, csak én, a barátnőm, a nagymamám és a
nagymamám pasija. De most, ebben a pillanatban mi négyen
egy családnak érződünk.
A családom természetesen sokkal több ennél. Beletartoznak a
srácok is, akikkel dolgozom – Wolfie, Caleb, Connor és Ever. Ők
a választott családom, azok az emberek, akiket én választottam
ki. És Maren, nos, ő az a lány, akit már régen kiválasztottam.
El sem tudom hinni, milyen szerencsés vagyok, hogy végre az
enyém. És soha nem fogom őt elengedni.
 EPILÓGUS

Maren

– Ez után kiveszem a szünetemet – zsörtölődik Caleb.

Egy nagyon régi, nagyon nehéz pipereasztal billeg a vállán,
ahogy követi Wolfie-t fel a lépcsőn. Próbálok nem útban lenni,
csak akkor lépek közbe, ha meg akarok bizonyosodni róla, hogy
nem okoznak kárt az antik bútorokban vagy a Riverside
tapétájában, útban Rosie új lakhelye felé.
Rosie mindent gondosan megszervezett a költözés előtt, még
azt is felajánlotta, hogy felbérel egy profi csapatot. De
szerencséjére rendelkezésünkre áll pár izmos fiatalember, és a
Kacér játszmák tulajdonosai lelkesen vállalták, hogy kivesznek
egy szabadnapot, hogy végezzenek egy kis fizikai munkát. Nos,
pontosabban forró pizza és hideg sör ígéretével vesztegettük
meg őket.
Míg Wolfie és Caleb leteszi a pipereasztalt, és próbál
levegőhöz jut, addig én bepakolom a fentebb említett sört az
üres hűtőbe, aztán elindulok le a teherautóhoz. Scarlett a
hálószobában van, dobozokat adogat Penelopénak, Connor
pedig egyik ruhatartó zsákot hajigálja a másik után a vállára.
A lakás teljesen be van rendezve, szóval viszonylag könnyű
volt alig pár nap alatt összepakolni Rosie minden cuccát, a
maradékot pedig áruba bocsátottuk az interneten. Don ahhoz is
ragaszkodott, hogy Rosie ne hozzon magával konyhai
eszközöket, mert neki van elég mindkettejük számára.
Úgy van – Rosie összeköltözik a pasijával.
Hayes egészen jól fogadta a változást, nagy utat tett meg,
amióta bemutattam neki Dont. Rosie pár hónapja ültetett le
minket egy whiskey-vel megbolondított tea mellé, hogy
megossza az izgalmas hírt.
– Donnal szeretnénk megtenni a következő lépést a
kapcsolatunkban, ahogyan ti, gyerekek szoktátok mondani.
Évek óta a nagymamád gondját viselted, kedvesem. Hálás
vagyok ezért neked. – Megfogta mind a kettőnk kezét az asztal
fölött, és gyengéden megszorította. – Mindkettőtöknek.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit gyors? – kérdezte Hayes
őszinte aggodalommal a hangjában. – Mióta is ismered Dont?
Nem egészen egy éve?
– Az élet rövid – sóhajtott fel Rosie, de vidám maradt az arca.
– Nem akarok több időt eltékozolni azzal, hogy amiatt aggódom,
hogyan illik csinálni valamit. Donnal nagyon szeretjük egymást.
Megérdemeljük a boldogságot.
Azóta Hayes mindent megtett, hogy minél több időt töltsön
Donnal, eljárt vele baseballmeccsekre, bevitte őt magával a
boltba. Büszke vagyok rá, és őszintén szólva egy kicsit irigy is a
bimbózó barátságukra.
Rosie-t tudom kezelni. De harcolni Hayesszel Don
figyelméért? Meglepően nehéznek bizonyult. De tudom, hogy ez
volt a helyes lépés… mindnyájunk számára.
Rosie mély nevetése ránt vissza a jelenbe, megfordulok, és
látom, hogy mindhárman közelednek, végeztek végre a
papírmunkával. Úgy tűnik, Rosie és Don a megismerkedésük
pillanata óta fogják egymás kezét.
A nap hátralévő része gyorsan eltelik, bútortologatás és
pizzarendelés zűrzavarában.
Miután mindenki elmondta, hogy milyen feltétet szeretne,
kilépek a nyüzsgő szobából a lakás erkélyére, hogy leadjam a
rendelést. A korlátnak dőlve találom Hayest, a lemenő nap
narancs-bíbor kárpitjára mered.
– Szia! – köszöntöm halkan, és a vállára hajtom a fejemet.
– Szia!
Átkarol, meleg testéhez von. Nincs is annál jobb, mint egy
hosszú nap után a kedvenc barátodhoz bújni.
– Hogy érzed magad? – kérdezem, és felnézek rá a szempillám
alól. Nem tudok olvasni az arcáról. Ha őszinte akarok lenni,
még sohasem láttam ilyennek. Egyértelműen tűnődő. Talán
reménykedő is?
– Jól – mormogja, a naplementéről felém fordítja csodás
szemét, és mintha magával hozná a megmaradt meleget is.
– Tényleg?
– Aha.
– Mi jár a fejedben? – faggatom, mert tudom, hogy Hayesnek
mindig szüksége van egy kis lökésre, egy engedélyt adó kis
extra gesztusra, hogy tudja, nekem elmondhatsz bármit.
– Nos – sóhajt fel, és megpuszilja a homlokomat. – Azt hittem,
hogy több időm lesz Rosie-val. Nem tudom, azért érzem-e
rosszabbul magam, mert olyan sokáig bezárva tartottam őt a
lakásban, vagy azért-e, mert nem töltöttünk több időt együtt,
csak mi ketten.
– Hayes, te vagy a legjobb unoka, akit csak az ember kívánhat.
Rosie nagyon szeret téged. – Folytatom, amikor nem válaszol. –
És nem lesz távol tőled. Bármikor meglátogathatod.
– Igazad van. Én is tudom – kuncogja, a hajamba fúrja az
orrát, én pedig hozzábújok, magamba szívom férfias illatát. –
Csak minden olyan gyorsan történt, mi?
– Mondja ezt a pasi, aki összeköltözik a húgommal.
Megfordulunk, meglepve látjuk, hogy Wolfie az ajtókeretnek
támaszkodik, a mellkasán összefont karral. Mindketten elég jól
ismerjük őt ahhoz, hogy felismerjük, mikor üzeni azt a mogorva
arckifejezésével, hogy „szétverem a fejedet”, és mikor azt, hogy
csak „szívatlak”. Szerencsére most az utóbbiról van szó.
– Megrendelted már a pizzát? – kérdezi, és az elfeledett mobil
felé biccent a kezemben.
Élesen beszívom a levegőt, rádöbbenek, hogy teljesen
lemondtam a küldetésemről. Ezt teszi velem Hayes jelenléte.
Mindig így volt, mindig így lesz.
– Bocs – motyogom, és kibújok Hayes karjából, hogy
befejezzem, amit elkezdtem.
– Ne aggódj miatta. Majd én elintézem – közli Wolfie, és
előveszi a telefonját.
– Nem szükséges…
De már a füléhez is szorítja a telefont, ahogy besétál, hogy
csatlakozzon a többiekhez. Nem dühös, inkább csak békén akar
hagyni bennünket.
Reménykedő arccal nézek fel Hayesre, aki csak egyszerűen
levigyorog rám.
 – Van kedved elhúzni innen, ha megettük a pizzát? – kérdezi,
megfogja a hideg kezemet, és ráfúj, hogy megmelegítse. –
Hazamenni?
Haza. Dalol a szívem.
– És még több dobozt kipakolni? Nem is tudom – sóhajtok.
Igen, Hayesszel már összeköltöztünk, nem egészen egy évvel
azután, hogy szerelmet vallottunk egymásnak. Nem, nem
aggódom.
– Tudom is pontosan, hogy melyik dobozt pakoljuk ki –
mormogja, és szuggesztíven felvonja a szemöldökét.
Pontosan tudom, hogy melyik dobozra gondol. Az illetlen kis
elemes kollekcióra, amelyet az elmúlt évben gyűjtöttünk össze.
Még nem volt esélyünk játszani, mivel összepakoltuk mindet, és
átvittük az egyik lakásból a másikba.
Borzongás fut végig a hátamon, de nem a hidegtől… ó, nagyon
is melegem van. Összeér az ajkunk, olyan lágy és gyengéd az
érintés, hogy legszívesebben megfognám Hayes kezét, és
kiosonnék vele az autóhoz, ahol többet is tehetünk, mint csak
beszélgetünk a szexről.
– Ó, igen? Melyik dobozt?
Hayes közelebb húz magához.
– Mmm. Arra gondoltam, hogy az éjjeliszerkénybe tehetnénk.
Úgy könnyen hozzá lehet férni.
– Egyet-kettőt valószínűleg kinn kellene hagynunk a
konyhában. Meg a nappaliban. És a fürdőszobában. És a
kocsiban. Mindkét kocsiban. Tudod, csak a biztonság kedvéért –
vigyorgok rá kihívóan.
Gazdag, elégedett nevetés tör ki belőle, szerelemmel vesz
körbe.
– Amit csak akarsz, galambom. Amit csak akarsz.
És tudom, hogy komolyan is gondolja. Hayes megadna nekem
bármit, amit kérek – az egész világot, ha tudná. Jóleső érzés ez,
amelyért végtelenül hálás vagyok.
 Első fejezet

Kat

Mondj egy hazugságot, de legyen édes,

Mint az eskü, amit az esküvőnk napján tettél.
Mondj egy hazugságot, de ne fájjon,
A seb a mellkasomban tovább tátong.
Ne mondj igazat,
Nem tudok szembenézni azzal, ami jön.
Kiabálok, rúgok,
Megküzdök és elfutok.
Ne mondj igazat, nem akarom hallani.
Suttogj nekem őszintén, szép hazugságot.

A hideg lassan lekúszik a vállamon, végigfut a karomon, és

szeretném az italra fogni, de egész nap ezt érzem. A reggel
legelső pillanatától kezdve, még mielőtt egyre könnyebben
kezdtek volna csúszni az italok. Valójában már napok óta olyan,
mintha nem lennék teljesen a saját testemben. Mintha nem is itt
lennék, és nem velem történne mindez.
Ha őszinte akarok lenni, már régebb óta zajlik, mint néhány
napja… sőt, lehet, hogy hetek óta, csak nem figyelek a jelekre,
úgy téve, mintha nem lennének valódiak.
Most, hogy nem múlik a rosszullét, nem tagadhatom többé.
Azóta, hogy kiejtettem a szavakat.
Gyűlöllek.
Egy kibaszott hazudozó vagy.
El akarok válni.
A mellkasomban szúró fájdalom jelzi, hogy kortyoljak a
boromból. Hagyom lefolyni a torkomon, és úgy teszek, mintha
megnyugtatna. Valójában elzsibbaszt. Erre van szükségem.
Könnycseppek gyűlnek a szemem sarkába, de nem hagyom,
hogy lehulljanak. Helyette reszketve kifújom a levegőt,
felemelem a poharamat, és lehúzom a maradék bort. Túl édes
ahhoz képest, hogy milyen a sötét.
Egy felső szintről jövő zaj megijeszt, és majdnem kilöttyentem
az italom, amikor leteszem a poharat, hogy megtörölhessem a
szememet. Nem akarom, hogy sírni lásson, nem hagyom. A
recsegés vaklármának bizonyul. Nem hallom a lépcsőn nehéz
lépteit. Még mindig egymagam vagyok az ebédlőben, és várom,
hogy elmenjen.
Hogy magamra maradjak a keserédes emlékekkel és az
állandó kérdéssel: hogy történhetett?
A hátam mögött teljesen összehúzott sötét és vastag
függönyök sem tudják teljesen kizárni New York City nyüzsgő
éjszakájának zaját, mindig beszűrődik belőle egy kevés.
Kezdetben, amikor ideköltöztem, zavart, de most már kellemes.
Megnyugtat, ahogy tekintetem az üres lépcső felé kalandozik, és
ott megáll.
Most nem szabad lerészegednem, amikor készülődnöm
kellene egy holnapi megbeszélésre egy potenciális ügyféllel.
Mint New York City egyik legjobb irodalmi ügynöke, rettentő jó
vagyok abban, amit csinálok, de ma este nem érdekel.
Nem lett volna szabad lecsuknom a laptopomat és
kijelentkezni az összes közösségimédia-felületről, amikor
folyamatosan futnak a hirdetéseim és a promócióim a
megjelenések miatt.
Sok mindent nem kellene csinálnom.
Mégis itt ülök az ebédlőben az asztalfőnél, és semmi másra
nem vagyok hajlandó, csak a lépcsőt figyelni, és várni, hogy
távozzon. Már a gondolat is, hogy a hátát kelljen néznem, ahogy
kilép a bejárati ajtón arra sarkall, hogy az üvegért nyúljak.
Figyelmesen hallgatózom, miközben kitöltöm a maradék bort.
Az utolsó pillanatban pakol be, ahogy mindig, de ezúttal
annyira más. Munkaügyben utazik el, de amikor végez a
londoni találkozójával, többé nem tér vissza ide. A hirtelen
felismeréstől újabb adag el nem hullajtott könny kezdi el égetni
a szememet, de mozdulatlan maradok. Mintha az, hogy tettetem
a halottat, visszatarthatná az érzelmeimet.
– Jobban teszi, ha nem – mormogom, magamban őrlődve.
Ajkamhoz emelem a poharat, és a sötét cabernet minden
egyes korttyal egyre édesebbé válik, és olyan beletörődésbe
ringat, melyben ködbe veszik a múlt emléke.
 Ahol nem létezik az az újságcikk. Ahol elfogadom, ha váltig
állítja, hogy márpedig nem történt semmi. A cikkhez rendelt
fotó maga ártatlan, de Evannek nincs rá magyarázata. Képtelen
tisztázni előttem, hogy miért hazudozik, és miért akad belé a
szó, amikor magyarázattal kellene szolgálnia.
Leginkább az a tekintet fáj, amikor hazudik nekem. A
paparazzi fotó őt és a főnöke feleségét, Samanthát ábrázolja, aki
épp egy viharos válás közepén jár. Hajnali három órakor látták
őket együtt a szálloda előterében. Kibaszott hajnali háromkor!
Semmi jó nem történik hajnal kettő után. Mindig ezzel
viccelődött, amikor megismerkedtünk. És együtt nevettem vele,
amikor elsütötte.
Csak egyetlen magyarázat létezik a képre, és mindketten
tudjuk, mi az. Annak ellenére tagadja, hogy nem képes előállni
valami hihető kifogással. Mintha pofon vágtak volna. Többé
nem tettetem, hogy meg tudnék bocsátani neki. Ha képtelen
elmondani nekem az ő verzióját, marad az enyém, ami arról
szól, hogy a férjem nem az az ember, akibe beleszerettem. Vagy
legalábbis képtelen vagyok együtt élni a döntéseivel.
Hosszú és mély lélegzetet veszek, odébb tolom a telefonomat,
ami újra pittyen egy barátom üzenetétől, és hátradőlök a
széken. Nem akarom elolvasni. Tenyeremmel eltakarom a
szemem, és hirtelen elönt a forróság. Túlságosan is nagy
forróság.
Egyfolytában ugyanazt kérdezgetik tőlem, csak más
szavakkal.
Maddie: Jól vagy?
Julia: Igaz? Nem lehet igaz.
 Suzette: Már túlestél rajta? Tudok bármiben segíteni?
Sorra érkeznek az üzenetek a barátaimtól, egész nap rezeg
tőlük az asztalon fekvő telefonom.
Össze kell szednem minden erőmet, hogy szembenézzek
velük, mintha teljes valójukban előttem állnának, és úgy
kérdezgetnének. Egy olyan válaszom sincs a számukra, amit
szívesen kimondanék. Nem azért taszítom el magamtól a
férjemet, mert akarom. Hanem mert ezt kell tennem, és mert
nem tudom, hogy valljak színt.
Még önmagamban is csalódtam.
A barátaim a legjobbat akarják nekem. Csak segíteni
szeretnének, és tudom is, hogy ez az igazság, de ettől még
ugyanúgy felhúz, amikor újra megszólal a telefonom.
Mély levegőt veszek, és azt kívánom, hogy bárcsak ne lennék
most New Yorkban. Bárcsak ne lennék ismert! Bár
elrejtőzhetnék a névtelenség leple alatt, és egyszerűen csak egy
senki lehetnék! De ami még fontosabb: bárcsak senki ne tudna
erről! Térden csúszva mennék vissza hozzá, ha erre lenne
szükség. Könyörögnék neki, hogy öleljen át, amikor sírok, még
akkor is, ha miatta teszem.
Fohászkodnék neki, hogy szeressen. Tudom, hogy szeretne. És
gyűlölném magam miatta.
Jobbat érdemelsz. Újabb üzenet Suzette-től. Szavanként
végigvezetem ujjamat a képernyőn, hogy elhiggyem.
Hagyjanak békén! Szálljon ki mindenki az életemből és a
házasságomból! Semmi közük hozzá. Nem az ő tisztük
ugyanúgy ítélkezni felettünk, mint New York City minden egyes
rohadt pletykalapja teszi. Nem ez az első alkalom, hogy az
újságok szóba hozzák a házasságunkat, de fohászkodom, hogy
ez legyen az utolsó.
Elfehéredik a kézfejem, amikor megmarkolom a telefont,
hogy elhajítsam, és a falnak csapódva elhallgasson, de mégsem
teszem. Összeszedem magam Evan bakancsának ritmikus
hangjára, ahogy lesétál a lépcsőn. Vagy legalábbis úgy teszek,
hiába lát át rajtam mindig. És tudja, hogy ettől mennyire
kikészülök.
Megnyomom a telefonom kikapcsoló gombját, ügyet sem
vetve az üzenetekre és a hívásokra. Kihúzom a vállam, és
megpróbálom helyrerázni magam.
Egyetlen üzenetre vagy e-mailre sem válaszoltam ma reggel
óta, mióta a New York Post társasági rovata lehozott egy cikket a
különválásunkról. Vicces, hogy két napja csak suttogni mertem
a szavakat, pedig akkor már körözött a hír a pletykarovatokban,
majd még a hétvége előtt hatalmasat robbant a közösségi
médiában. Vajon ezt akarta? Evan így próbálta végleg
átbillenteni a válás peremén a munkaalkoholista feleségét?
Felragyog a tekintetem, amikor megjelenik a látómezőmben,
de nem tart sokáig. Bőrömet hirtelen elönti a forróság és a vágy
elegye. Nem tudom nem elképzelni, hogy milyen érzés, amikor
végigsimítom az állát, és durva borostája hozzáér a
tenyeremhez. Hogy milyen ízű az ajka, amikor lehajol hozzám,
és megcsókol. Egy nagyon nagy részem meg akarja kóstolni. Az
utolsó búcsúcsókunk. Vicces, hogy a búcsúcsókokat értékelem a
legtöbbre, ezúttal mégsem engedem, hogy megtegye, mielőtt
elmegy. Most nem, amikor az utolsó dolog, ami elhagyta a
száját, hazugság volt.
 Némán veszem a mély lélegzeteket, de mellkasom
emelkedése és süllyedése elárul. Ha észre is veszi, nem vall
színt, amikor leteszi a csomagjait a bejárati ajtónál. Zsibbadni
kezd a kezem, miközben az övét nézem.
Csak koptatott farmert és sima fehér pólót visel, de még így is
pokolian jóképű. Izmos testalkata és barna, tetovált bőre a
tudtodra adja, hogy egy igazi rosszfiú, függetlenül attól, hogy
mit visel. Szívverésem azonnal csillapodni kezd, már nézni is
megnyugtató. Ezzel fogott meg a legelején. Tagadhatatlan a
vágy és a vonzalom annak ellenére, amit tett.
Először ő töri meg a szemkontaktust, amikor végigsimítja
sötétbarna haját, és gondterhelten sóhajt. Válaszul
szarkasztikus mosolyra görbül az ajkam, egyszerre gúnyolva ki
a gondolataimat és saját magamat. Nem én vagyok az egyetlen,
aki bedőlt a sármjának és a vonzerejének, de mostanra már
meg kellett volna tanulnom a leckét. Ujjam lecsúszik a
borospohár vékony szárán, miközben mosolyt erőltetek az
arcomra. Megpróbálom visszafogni a szúró érzést a szememben
és úgy tenni, mint aki nem fog sírni, mintha végleges döntést
hoztam volna. Mintha nem bánnám máris.
– Mennem kell – jelenti ki Evan egy pillanatnyi kényelmetlen
csend után, amikor csak a forgalom folyamatos moraja
hallatszik a háttérben.
Zúgni kezd ereimben a vér, miközben próbálom lenyelni a
gombócot a torkomban. A borra, a pohár alját kitöltő sötétvörös
folyadékra összpontosítok. Megpróbálom megkavarni, de nem
mozdul, olyan kevés maradt belőle.
– Ő is ott lesz? – teszem fel a kérdést, miközben egyenesen
előrebámulok egy kettőnket ábrázoló fekete-fehér képre, ami
egy évekkel ezelőtti mexikói nyaralásunk során készült.
Miért? Egyáltalán minek foglalkozom vele? Miért hagytam,
hogy kicsusszanjon a kérdés? Azt terveztem, hogy egyszerűen
csak elköszönök. Hogy máris véget vetek ennek a szenvedésnek.
Miközben válaszol, továbbra is az őszinte mosolyomat nézem
a fotón, és azt, ahogy karját birtoklóan a derekam köré fonja.
Gyűlölöm, hogy megkérdeztem. Ez a saját
bizonytalanságérzetem és a saját gyűlöletem. Sőt, a saját
irigységem.
– Nem lesz. És már megmondtam neked, hogy nem számít.
A mosoly vagy az érdektelenség bármiféle nyoma is elhagy.
Képtelen vagyok palástolni, hogy mit tesz velem, mit tett velem
a hazugsága.
Nem számít. Engedd el! Ezek egyike sem válasz. Csak szavak,
hogy elfedjék az igazságot, és ezt mindketten tudjuk.
Könyökömet az asztalra támasztom, és államat a kezemre
teszem, hogy elfedjem, mennyire fáj. Hogy ugyanúgy elrejtsem
előle, mint ahogyan ő rejti el előlem az igazságot, még akkor is,
ha kicsit talán túl hangosan is szipogok. Halkan beszélek,
miközben egyenesen előrebámulok, de nem nézek semmi
konkrét dologra.
– Azt mondtad nekem, hogy nem igaz, de nem tagadtad a
sajtó előtt – kezdem, és végre a szemébe nézek. – Senkinek sem
tagadtad, csak nekem, és tudom, hogy hazudsz. – A végén
elcsuklik a hangom, és el kell fordítanom a tekintetemet. – Más,
mióta hazajöttél.
Utolsó mondatom elnyújtott, és gyakorlatilag suttogom. Az
elmúlt év nehéz volt kettőnk között, de az utóbbi két hét… A
közöttünk lévő feszültség egyből megváltozott, amint hazajött.
Tudtam, hogy valami rossz történt. Tudtam.
Mindenki óvatosságra intett és emlékeztetett a hat évvel
ezelőtti Evanre, akivel járni kezdtem. Tudtam, mit csinálok,
amikor először igent mondtam neki egy randira, amikor
odaadtam magam neki, és hagytam, hogy beleszeressek egy
magafajtába. Egy idióta vagyok.
– Már mondtam, Kat, hogy nem az, aminek látszik. – Hangja
olyan lágy, mintha nem merné hangosabban kimondani.
– Akkor miért nem mondtad meg nekik is? – kérdezek vissza,
miközben könyörgő arcát nézem. – Miért hagytad, hogy azt
higgye a világ, megcsaltál? Mégis mi hasznod származott volna
belőle?
Egyre hangosabbak a kérdéseim, ahogy a szavak sietve
elhagyják ajkamat. Szégyellem, hogy mennyi szenvedély van a
hangomban. Hogy mennyire látható a fájdalmam.
Éles kontrasztban áll vele, hogy ő milyen kevés fájdalmat
mutat, és az sem kerüli el a figyelmemet, hogy meg sem
moccan. Egy árva mozdulatot sem tett, hogy felém jöjjön.
Úgyhogy én is egy helyben maradok a székemen.
Tudom, miért nem tagadja. Azért, mert igaz. Éveket töltöttünk
kettesben, ez megmutatta, ki ő, és tudom, hogy nem egy hazug
ember, de most hazudik nekem. Semmiben sem voltam ennyire
biztos egész életemben.
– Hetek óta tart, igaz? – erőltetem ki a szavakat összeszorított
fogaim között.
Ma reggel képtelen voltam kiabálás nélkül beszélni. Anélkül,
hogy öklömmel az asztalt vertem volna, amitől az úgy
rázkódott, hogy leesett róla egy pohár víz, és összetört a
keményfa padlón.
Akkor értem el a tűréshatárt, amikor a szemembe nézett, és
azt mondta, hogy semmi sem igaz a fotóval kapcsolatban. Nem
vagyok hajlandó végighallgatni, amikor hazudik, akkor pedig
végképp nem, amikor ennyire szörnyen rosszul csinálja.
– Hagyd abba, Kat! – parancsolja szigorúan, nyers és
könyörtelen hangon, mintha nem lenne igazam.
– Ó, már értem – válaszolom felvont szemöldökkel, és érzem,
ahogy beteges mosolyra görbül az ajkam –, te megcsalhatsz,
hazudhatsz, de némán kell tűrnöm, és még meg is kell
csókolnom téged, amikor elmész, hogy azt csinálj, amit csak
akarsz?
– Ne csináld ezt! – Olyan nyerseséggel mondja, hogy
összefacsarodik tőle a szívem.
– Akkor áruld el, hogy mi történt! Tudom, hogy volt valami.
Távolságtartó, sőt, hűvös volt velem, mióta hazajött.
Kisvártatva ismét elveszítem a lélekjelenlétemet, és az összes
lehetséges módon válok előtte mezítelenné, miközben válaszát
várom. De nem kapom meg az egyetlen dolgot, amire
szükségem van. Az igazságot. Vagy egy hihető hazugságot.
– Mennem kell. – Mindössze ennyit mond, miközben felveszi
a csomagjait.
Feldob a vállára egy fekete sporttáskát, a másik kezébe fog
egy bőröndöt, és folytatja:
– Szeretlek.
Anélkül mondja, hogy rám nézne.
 Szeretlek.
Azért fáj annyira, mert tudja, hogy szeretem. Tisztában van
vele, és úgy veti oda nekem, mintha nem is számítana neki,
hogy ezzel mindent kockára tesz.
– Ha nem mondod el nekem az igazságot – kezdem halkan, az
asztalt bámulva, kinyögve a szavakat, és közben érzem, hogy
mindegyikük egyre mélyebb vágást ejt a szívemen –, akkor
vissza se gyere!
Összeszorul a torkom, és tüdőm nem hajlandó megtelni
levegővel, amikor csak a csend felel.
Egyetlen pillanat erejéig érzek egy kis habozást egy apró,
nyikorgó hang formájában, amikor fogást vált a csomagján.
Mindössze ennyit kapok. Ennyi az egész. A padló reccsenését,
amit alig hallok a szívem heves zakatolásától.
Anélkül távozik, hogy megpróbálna megcsókolni vagy
legalább megközelíteni. Lépteinek gyors üteme nem törik meg
egészen addig, míg a nehéz diófa bejárati ajtó kinyílik és
becsukódik. Magamra maradok az előtörni akaró, elkínzott
sírással és az üres teret újra betöltő nagyváros tompa zajával.
Reszket a kezem, ahogy lehunyom a szemem, és próbálok
lehiggadni.
Ha igazán szeretne, nem hagyta volna, hogy idáig fajuljon a
dolog.
Ha szeretne, elmondta volna az igazságot.
A titkok vetnek véget a házasságoknak.
Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy ő a hibás, de
amikor felszakad a torkomból a sírás, mellkasomhoz emelem a
térdem, sarkamat a szék ülőlapjára támasztva, újra lepergetem
magam előtt az elmúlt néhány évet, és tudom, hogy én is
kudarcot vallottam. A lelkem legmélyén tudom. Térdeim közé
temetem az arcomat, hintázni kezdek, és szánalmasnak érzem
magam, amikor újra összeomlok.
Ha a helyében lennék, én is megcsaltam volna magam.
Azt állítja, hogy nem tette. Esküszik, hogy hazugság.
De nem ad magyarázatot. Még a szemembe is képtelen
belenézni.
Magamnak köszönhetem. Jobban kellett volna tudnom.
 This le was downloaded from Z-Library project

Your gateway to knowledge and culture. Accessible for everyone.

z-library.se singlelogin.re go-to-zlibrary.se single-login.ru

O cial Telegram channel

Z-Access

https://wikipedia.org/wiki/Z-Library
ffi
fi