Ezt a könyvet szeretett férjemnek

ajánlom, aki mindhárom (értitek,

HÁROM!) fiunk esetében megvétózta a
Lev keresztnevet. Ön, uram, igazán
undok!
„Egy nap valahol, akárhol, bizonyosan
rátalálsz majd önmagadra, és az, csakis
az lehet életed legboldogabb vagy
legkeserűbb órája.”
(Pablo Neruda)
„Mert mindig úgy volt az, hogy a szeretet
nem ismeri saját mélységét, amíg a válás
órája nem közeleg.”{1}
(Kahlil Gibran)
 Figyelmeztetés
Ebben a könyvben olyan témák jelennek meg,
amelyeket egyes olvasók visszataszítónak
találhatnak. Ezek a következők:
– Szexuális zaklatás
– Drogfüggőség
– Kábítószerrel való visszaélés
– Zaklatás
– Testszégyenítés
– Evészavar
– Vagdosás
– Gyógyszerfüggőség
– Szülők halála
– Halál és öngyilkosság említése
 Lejátszási lista
Amy Winehouse – Rehab
Michael Schulte – Falling Apart
Queen – The Show Must Go On
The All-American Rejects – It Ends Tonight
Dean Lewis – Be Alright
G-Eazy & Halsey – Him & I
The Ataris – Boys of Summer
The Weeknd & Ariana Grande – Die For You
Lizzy McAlpine – ceilings
Cat Burns – people pleaser
Silk – Freak Me
Post Malone feat. Young Thug – Goodbyes
 Előszó
Lev
Tizennégy évesen
Az anyám sírja fölött állok, és azon merengek, mi a
faszért száraz a szemem.
Nem bírtam ránézni a koporsóra a templomban.
Knight azt mondta, anya szép volt. Nyugodt.
Megbékélt. Ugyanakkor… egyáltalán nem hasonlított
önmagára.
Egész idő alatt összeszorítottam a szemem, mint
ahogyan kicsi koromban tettem, ha felültünk egy
ijesztő menetre a vidámparkban. Most meg ki
vagyok akadva, mert lehet, hogy hibát követtem el,
mert most utoljára nézhettem volna az arcára a való
életben és nem fotón.
Ez van akkor, ha elveszítünk valakit. Annyi kisebb
veszteség ér menet közben, amelyek aztán
összeadódnak egy naggyá.
Többé már nem bújunk össze az ágyban esős
napokon.
Többé már nem lesznek szív alakú gyümölcsök az
ebédesdobozomban.
Többé már nem lesznek altatódalok, amikor beteg
vagyok, miközben úgy teszek, mintha zavarba hozna
és idegesítene a dolog, amikor igazából a szeletelt
kenyér feltalálása óta a világon nincs annál jobb,
mint amikor anya altatót énekel.
Bailey olyan szorosan ölel, hogy mindjárt porrá
zúzza a csontjaimat. Olyan tíz centivel magasabb
nálam most, ami gáz és ciki, ilyen szerencsém is csak
nekem lehet! Az arcomat elrejti a haja, én pedig
sírást tettetek, mert illetlenségnek és elcseszettnek
tűnik, ha nem teszem. Ám az az igazság, hogy nem
vagyok sem szomorú, sem rosszkedvű, sem hasonló.
Kurvára mérges vagyok. Pipa és dühös.
Anya nincs többé.
Mi van, ha fázik? Mi van, ha klausztrofóbiás? Mi
van, ha alig kap levegőt? Mi van, ha fél? Az eszemmel
tudom, hogy nincs így. Halott. De a józan
gondolkodás most nem éppen a barátom. Még csak
nem is ismerősöm. A pokolba is, szerintem még csak
le sem tudnám írni helyesen ezt a kifejezést a jelen
állapotomban. Úgy érzem, mintha Bailey tartana
egyben fizikailag. Mármint, ha lazítana az ölelésén,
ezernyi üveggolyóvá zuhannék szét és elgurulnék,
elvesznék a temető kis zegzugaiban.
Mindenki visszasétál a kocsijához. Apa remegő
kezét a vállamra teszi, és elterel a sírtól. Bails
vonakodva elenged. Megragadom az ujjait. Ő a
gravitáció, ő az oxigén. Ebben az időpillanatban ő a
minden.
Mivel megérzi a kimondatlan szükségletemet,
Bailey az apámhoz fordult.
– Mehetnék veletek, Dean bácsi?
Köszönöm, Jézus!
– Persze, Bails – mondja apa szórakozottan,
tekintetét egyenesen Knight hátára szegezve. A
bátyámnak is megvan most a saját baja, és az apám
igyekszik biztosítani, hogy ne veszítse el még egy
családtagját. Általában megelégszem azzal, hogy én
legyek az igények nélküli, a „háttérgyerek”. De ma
nem. Épp elveszítettem az anyukámat tizennégy
évesen. Azt akarom, hogy megálljon a világ, de ott
csak minden megy tovább, a föld tiszteletlenül forog,
mintha az én életem nem most ment volna tönkre.
 Mielőtt beülünk a kocsiba, Megragadom Bailey
ujjait, és magamhoz húzom.
– Ha azt mondanám neked, hogy meg akarok
szökni innen valahova messzire, mint… nemt’om,
Kansas-messzire, mit szólnál?
Nagy kék szeme mindjárt kiesik, úgy mered rám.
– Hajnalban indulunk, haver!
– Tényleg? – kérdezem.
Bólint.
– Tegyél próbára, Lev! Te vagy a legjobb barátom.
Soha nem foglak cserben hagyni.
Fura, de a lehetőség, hogy megszökjünk Bailey-vel
az egyetlen dolog, ami összetart most. Lehet, hogy őt
mindenki egy jókislánynak látja, de számomra ő egy
káros szenvedély.
Az autóút csendes. Egy könyvből kitépett lap
vagyok. Nem találom a helyem, céltalanul lebegek.
Csak az emléke maradt annak, hogy valaha
tartoztam valakihez. Aztán a házunk előtt vagyunk.
Mindenki besétál a fekete ruhájában. Úgy néznek ki,
mint a gonosz szellemek. Az anya nélküli ház nem
otthon, csak egy kupac tégla és drága bútor.
Láthatatlan borostyán rögzít a talajhoz. Bailey az
egyetlen, akinek feltűnik. Ő hátul kullog velem, és
hirtelen tényleg utálom, hogy belé vetem minden
reményemet. Mert ő is eltávozhat holnap.
Buszbalesetet szenvedhet, váratlanul szívrohamot
kaphat tizenöt évesen, elrabolhatják és megölhetik.
A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen, nekem meg
eléggé nincsen szerencsém az emberekkel.
– Kansas? – ragadja meg az ujjaimat, és úgy játszik
rajtuk, mint a zongora billentyűin.
Megrázom a fejem, túlságosan is elszorult a
torkom ahhoz, hogy szavakat formáljak.
 – Nem kell bemennünk. – A kezét felcsúsztatja,
hogy megszorítsa a karomat, és egy helyben tartson.
Honnan tudta, hogy a szétesés közelében állok? –
Nálunk is lehetünk. Csinálok fondüt. Nézhetünk
South Parkot. – Kék szeme zafírként csillog.
Friss ingerültség fog el. Bailey aaaanyira megértő
annak ellenére, hogy szart sem ért. Neki van
anyukája. Aki egészséges. És apja is van, meg egy
nővére is, aki nem függő. Az ő élete tökéletes, míg az
enyém egy romhalmaz.
Ő egy bimbózó virág, én meg a por vagyok, de az
nem gond, hiszen a virágok a földből nőnek ki,
úgyhogy pontosan tudom, hogyan zárjam ki.
Lerázom a kezét, megfordulok, és kitrappolok a
zsákutcánkból. Ő utánam rohan, a nevemet kiabálja.
Csatos cipője sietősen csattog a talajon.
– Lev, kérlek! Valami rosszat mondtam?
Az igazat megvallva, esélye sem volt bármi jót
mondani. De a picsába az igazságossággal!
Szenvedek, ő meg egy teher. Csak egy újabb személy,
akit szerethetek és elveszíthetek.
Felgyorsítok, már futok. Nem tudom, merre tartok,
de alig várom már, hogy odaérjek. A néhány
másodperce még teljesen kék égbolt megroppan,
akár egy tojás. Mennydörög, az eget beteríti a
szürkeség, és sűrű eső ömlik belőle. Nyár van Dél-
Kaliforniában, nem szabadna esnie. A
világmindenség dühös, de én dühösebb vagyok.
Akárhányszor sikerül Bailey-nek elkapnia az
ingujjamat, felgyorsítok, de még harminc perc
esőben, bőrig ázva rohanás után sem adja fel.
Valahogy a városszéli erdőben kötünk ki. A vastag,
hosszú ágak és lombkoronák kezekként fonódnak
össze fölöttünk, szedett-vetett esernyőt képezve.
Nagyjából látom a környezetemet, szép, nyugodt és
kellőképpen messze van a hülye temetőtől.
Abbahagyom a rohanást, amikor rájövök, hogy nem
tudok elmenekülni az új valóság elől: anya meghalt.
Végre megértem a megszakad a szív kifejezés
jelentését. Ugyanis az az izé ott a mellkasomban
bizony kettéhasadt.
Megfordulok, a tüdőm ég. Bailey sápadt és
csuromvíz, fekete ruhája a testéhez tapad. Az ajka
kék, a bőre annyira fehér, hogy látom a kék és vörös
erek hálózatát alatta.
– Menj haza! – morgom. De nem akarom, hogy
hazamenjen. Azt akarom, hogy soha ne menjen el.
Közelebb lép, és dacosan felszegi az állát.
– Nem hagylak itt!
– Menj a picsába, Bailey! – Kiabálva görnyedek
össze. Úgy érzem, mintha hasba rúgott volna.
El fog menni. Csalódást fog okozni. Ne higgy neki,
Lev!
– Sajnálom – A szeme könnyel teli, és kinyújtja az
ujjait, szeretne megfogni.
Ölelj meg!
Menj innen!
Baszkibaszkibaszki!
A szám újra kinyílik, és még több baromság bukik
elő belőle:
– Te engem ne sajnálj! Magadat sajnáld! Te vagy az
a lúzer, aki egy nyolcadikossal lóg a korodbeliek
helyett!
– Bárcsak ne történt volna ez meg! – Figyelmen
kívül hagyja a sértéseimet, és megint próbálja
megfogni az ujjaimat, hogy zongorázzon rajtuk, mint
mindig, amikor feldúlt vagyok.
 Nevetve azt krákogom:
– Bárcsak te nem lennél!
– Bárcsak én haltam volna meg! – Az arcát
könnyek, fájdalom és sár borítja, én pedig képtelen
vagyok erre többé. Nem érdekel, mennyire
szenvedek, képtelen vagyok elrontani az egyetlen jó
dolgot az életemben. Miatta van miért küzdenem,
amikor a testem minden sejtje fel akarja adni.
– Most ezt csak úgy mondod! – Slejmet köpök a
földre közénk.
Megrázza a fejét, remegő kezével a hajához kap, a
fejbőrét masszírozza. Hiszek neki. És majd
belehalok, hogy bár úgy érzem, mintha valaki
felhasított volna, és kilógnának a beleim, mégsem
akarom, hogy Bailey helyet cseréljen anyával.
– Nem, komolyan mondom. Inkább meghalnék,
mintsem néznem kelljen, ahogy szenvedsz.
Egy pillanat csend. Majd kinyitom a számat, mire
egy állatias, félelmetes üvöltés szakad fel belőlem.
Visszhangzik az égben, visszaverődik a faágakról.
Egy csapat holló röppen fel a lombokból.
És aztán átváltok arra a tudatállapotra, amelyre
igazán szükségem van most. Megőrülök.
Düh mar a bőrömbe. Átszakítok egy sűrűn szőtt
pókhálót, megragadok egy facsemetét és kettétöröm
puszta kézzel. Vér buggyan elő a felhasadt
tenyeremből. Az egyik körmöm kiszakad a
bőrömből, és lehullik a vizes sárba, amiben állok.
Még csak nem is érzek fájdalmat.
Bailey sikít, de nem hallom őt. Beleöklözöm a
tölgyekbe, felrúgom a talajt, kirángatom a virágokat
ágyásaikból, és levágott fejekként tartom a
kezemben, majd vakító dühömben a folyóba hajítom
azokat. Fészkeket teszek tönkre, felforgatok egy
egész szaros padot, és a vízbe dobom. Mindent
elpusztítok, ami az utamba kerül. Nekimegyek a
természetnek, és most az egyszer (csak most) úgy
tűnik, én állok nyerésre.
Egyszer csak feltűnik a permetező esőn keresztül,
hogy nem én okozok egyedül pusztítást. Bailey is
bepörgött. Virágokat tép fel, töredezett fatörzseket
hánt le, belesikít a szélbe. Az arca sáros, a haja tiszta
kóc, és szerintem még soha nem láttam ilyen…
vadnak, szabadnak és őrjöngőnek.
Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy bármelyikünk
valami közel sem tökéleteset tett. Így látni őt, hogy
pusztít, ahelyett, hogy gyógyítana, megmozgat
bennem valamit. Beleöklözik egy fába, és feltűnik,
hogy vérzik. Ez a felismerés, hogy fájdalmai vannak,
végre kiránt a transzból. Megállok. Körülnézek.
Levegőt veszek. Igazán levegőt veszek, és érzem,
ahogy az oxigén megtölti a tüdőmet, a szén-dioxid
pedig távozik. A szél nem siránkozik többé. Eláll az
eső. Bailey is leáll.
Az idő megy tovább, de mi nem. Mi úgy állunk ott,
mint két fa, a csenden egyedül a folyó lágy
hullámzása hatol át. Egy pillanatra csak mi ketten
létezünk ezen a világon. A mentális apokalipszisem
egyedüli túlélői. Aztán meghallom. Madárcsicsergés.
Bailey-vel ugyanarra az ágra nézünk fel, ahol két
galamb bújik össze, kissé nedvesek az esőtől. Az
egyik a csőrével tisztogatja a másikat. Az pedig búg.
Esküszöm, ránk néz, miközben csicsereg. Kezdek
megbolondulni? Mi a faszért is ne? Ez beleillene a
szar hetembe.
– Nézd, Levy! – mutat Bailey a madarakra, a
tekintete lángol. – Tudod, mik azok?
– Szárnyas patkányok. – Szúrós a tekintetem,
semmi kedvem a természetismeret-órához. Bailey
egy csomó fölösleges infót tud az állatokról. Meg úgy
minden másról is a világon.
– Gerlék – javít ki. – Híresek a hűségükről. A
barátság és az örök szerelem jelképei.
– Betegségterjesztő paraziták. – A vizes fekete
öltönyömbe törlöm a véres öklömet, és a földre
köpök.
– Amikor felborzolják a begyüket, az összeérintett
szárnyuk pont egy szívet formáz. Hát nem érted?
Egy szívet! Lev!
Pislogok.
– Betéptél? – Tényleg nincs szükségem még egy
függőre, akiért aggódhatok. Knight már így is elég
fejfájást okoz.
– Hát nem látod? – Megragadja mindkét kezemet,
és a fához húz, ahol a gerlék ülnek. – Ez itt a remény
a tragédiában! Egy üzenet odafentről!
– Egy üzenet az anyukámtól? – ismétlem meg
lassan, hogy meghallja, mekkora baromságot
mondott, bár nagyon szeretnék hinni neki. És ha van
valaki, aki meg tud győzni arról, hogy higgyek a
természetfeletti szarságban, az Bailey. Ő állati okos.
Bailey bólint, a szeme ragyog, akár a
világítótorony a vaksötétben.
– A hirtelen eső, a szivárvány, a gerlék? Rosie üzen
neked valamit!
– Azt, hogy a globális felmelegedés seggbe rúg
minket?
Bailey hevesen megrázza a fejét.
– Azt, hogy nem vagy egyedül! Hogy mindig
lesznek emberek, akik szeretnek! – Most tényleg
megfogja az ujjaimat, és játszani kezd velük.
– Miféle emberek? – morgom.
 – Olyanok, mint én – suttogja, és erősebben szorít.
– Ja, de végül te is elmész majd. – Sötét vigyor
hasítja ketté az arcomat. – Láttam én már karón
varjút. – Knight ugyanezen megy keresztül Lunával,
és ők is a legjobb barátok voltak. – Te elmész
főiskolára, én meg…
– Még akkor is a rendelkezésedre állok majd –
erősködik. A hangja könyörög, hogy higgyek neki. –
Tégy próbára, Lev! Fogd a telefonod és hívj fel a
szemeszter közepén! Mindent hátrahagyok majd, és
jövök. Kérdés nélkül.
Rá sem hederítek.
– Majd találsz egy pas…
– A románc múlandó, a barátság állandó. Mindig a
jó barátot választom a nagyszerű pasi helyett – rázza
meg a fejét. – Te vagy a lelki társam.
Nem most van itt az ideje, hogy elmondjam neki,
szerelmes vagyok belé. Nem most van itt az ideje,
hogy elmondjam neki, én akarok lenni az a
feltételezett pasija. Hogy számomra ő földöntúli
önpusztító fegyverré kezd válni. Hogy amikor
kiverem magamnak, őt képzelem el. Hogy amikor
nevet, furcsa érzés keletkezik a mellkasomban.
Amikor sír, ki akarom szívni belőle a fájdalmát egy
csókkal, hogy helyette szenvedjek.
A sáros földre rogyok. Bailey leereszkedik mellém,
az ujjaink továbbra is összefonódnak. A fejem a
vállára esik. És végre megérzem a könnyeket. Forrón
és gyorsan peregnek végig az arcomon, mintha
valami fontos helyre sietnének. Bailey karja elnyel,
simogatja a fejemet, a hátamat és a karomat. Az ajka
a hajamban van, és azt suttogja, amit hallani akarok.
Hogy minden rendben lesz. Hogy a boldogság
majd megtalál. Hogy a szivárvány azért jelenik meg
a zivatarok után, mert az univerzum kiegyenlíti a jót
és a rosszat.
Én csak sírok és sírok, amíg el nem apadnak a
könnyeim. A szívet tépő fájdalmat felváltja a
kimerültség. Szinte ki sem tudom nyitni a szememet,
annyira puffadtnak érzem. Mégsem emelem fel a
fejemet. Szeretnék még pár percig beletemetkezni a
legjobb barátomba.
– Maradhatunk így? – Az ajkam a vállán mozog.
– Örökké – biztosít, és a fülem éléhez nyomja a
száját. – Nem kell mennem sehova. Talán Kansast
kivéve.
Vicceléssel próbálkozik. Felméri a helyzetet, hogy
kész vagyok-e felhagyni a seggfejséggel.
Az arcomat továbbra is a nyakához nyomom.
Túlságosan is beszari vagyok ahhoz, hogy felnézzek.
– Milyen az égbolt, Gerle?
Bailey megfeszül az új beceneve hallatán. Egy
pillanatra elfog az aggodalom, hogy majd kinevet.
Azt mondja, ez egy klisé. Attól tart, szárnyas
patkánynak nevezem. Aztán hozzám simul.
A hangja madárdalként száll:
– Kék és tiszta, Levy.
 Első fejezet
Bailey
Tizenkilenc évesen
– Anyááááám! El tudod hinni, hogy Lauren
kificamította a bokáját, miközben egy turistával
hancúrozott? Meg is halnék! – Katia, a szobatársam
végighúzza a kontúrstiftet a járomcsontja alatt
egészen az állcsúcsáig. Lenyalja a felső fogsoráról a
rúzsmaradékot, a szeme csillog, miközben magát
tanulmányozza a tükörben.
A juilliardi koleszszobánk kisebb, mint az otthoni
gardróbom, és találomra berendezett. Egy emeletes
ágy meg egy rozoga íróasztal áll benne,
megszámlálhatatlanul sok Broadway-poszter,
díszpárnák és szív alakban kivágott inspirációs
idézetek díszítik. Daria szerint megpróbálni élhetővé
tenni ezt a helyet olyan, mintha rúzst kennénk egy
malacra. „Kivéve, hogy te egy tucat disznót kaptál és
egyetlen olcsó rúzst.”
Ugyanakkor Daria egy középiskolai tanácsadó,
nem pedig egy világhíres balerina. Ő soha nem jutott
el a Juilliardig, szóval valószínűleg csak az irigység
beszél belőle.
– Hahó! Föld hívja Bailey-t! Küldjünk csapatokat,
hogy megkeressék az eszedet? – Katia a kontúrstiftet
az asztalra ejti, majd fog egy ecsetet, hogy
összedolgozza a sminkjét. – Csajszikám kinyírta a
karrierjét egy Tinder-randi miatt! Még Kylie-nál is
szánalmasabb, aki egy csomót hízott, és kirakták a
Bolsojból.
– Csajszi, Kylie-nak lupusza van. – Hátrahajtom a
fejemet. Micsoda gonosz nő!
– Selenának is, ő mégis állati dögös továbbra is. –
Forgatja mogyoróbarna szemét. – Mindig van
kifogás, nem? Aki sikeres akar lenni a szakmánkban,
annak igyekeznie kell!
– Tudod, hogy kedvelem Laurent. És ezt a sztorit
nem igazán erősítették meg a hiteles források. – Nem
vagyok hajlandó senkit kibeszélni, még akkor sem,
ha ez a szobatársam kedvenc hobbija.
– Nem erősítették meg? – visít Katia. – A csajnak
gipsz van a lábán és egy egyirányú menetjegy a
kezében az oklahomai Bumburnyákfalvára! Mi
másra van még szükséged? Ez részletes cikkre a The
Atlanticben?
Magamhoz ölelek egy díszpárnát az emeletes
ágyunkon, és nagyon szeretnék már témát váltani.
– Na jó, de most már beszélhetünk arról mennyire
imádom ezt a szemhéjpúdert rajtad?
– Tudod, hogy szenvedélyem az árnyalás. – Katia
elfordítja a fejét és kacsint, mire egy platinaszőke
tincs átlendül a vállán. Kihúzza magát, és bedobja az
ecsetet a neszesszerébe. A flitteres Gucci
miniruhámat viseli, ami Dariáé volt.
Katia ösztöndíjas. Lettországból emigrált az
anyukájával nyolc évvel ezelőtt, és teljes
támogatással jutott be a Juilliardra. Az elsősök
kollégiumi szobájába raktak minket össze, és most
ramenen, pizzatekercsen és motiváción élünk, az ő
legnagyobb bánatára. Megpróbálta bojkottálni,
amikor lemondtam a bio és gluténmentes
ételelőfizetést, amelyet a szüleim igényeltek a
nevemben a beköltözéskor. Ám én tudatosan
meghoztam a döntést, hogy leválok a
bankszámlájukról, amikor betöltöttem a
tizennyolcat. Eddig egész jól megvoltam.
 Az a helyzet, hogy minél több pénzben dúskálsz,
annál inkább kiszárad a kreativitásod. A művészet a
nélkülözésből származik. A művészetekben a
kiváltságosság hátrány. A művészet a vérzésről szól,
a színpadon meghalásról. Arról, hogy egy médiumon
keresztül elmondd a történetedet, legyen az a festék
a vásznon, agyag, tánc vagy dal. Mi az én életem
története? Egynéhány rossz manikűr és egy
sajnálatos, fogszabályozós időszak?
Olvastam valahol egy idézetet egy Amy Chua nevű
szerzőtől: „Tudod, mi a külföldi akcentus? A
bátorság jele.” Nem bírom ezt kiverni a fejemből.
Azt, hogy mennyire jól és unalmasan beleillek
mindig a környezetembe a kaliforniai
hanglejtésemmel, a pasztell kardigánjaimmal és a
kényelmes betétszámlámmal.
Mostanáig. A Juilliardig.
– Óhtejóég, Bails, ne legyél már ekkora
ünneprontó! Én is kedvelem Laurent! Még ha egy
picsa is, amiért összejött Jade exével. – Katia hangja
áthasít a beködösödött tudatomon. Hatalmas
fájdalmaim vannak. Három stressztörésem van
(mindkét lábszáramon és a gerincemen is), mind
lüktet, és azt akarja, hogy foglalkozzam vele.
– Elvitte kocsival északra – ráncolom az orromat. –
Ez az egész, csak spekulá…
– Csak azért kár, mert ez volt az utolsó éve – vág a
szavamba Katia. – Tudod, szerződést kapott a
Broadwayen. A Hamiltonban tánckari tag. Most meg
vissza kell mennie Oklahomába…
– Montanába – javítom ki, és megbicsaklik a
hangom a fájdalomtól.
– Hogy így… az apja disznóverseny rancsán
dolgo…
– A családjának nincsen farmja.
 – Tökmindegy, Bails. Komolyan, veled a
legrosszabb leszólni másokat. Nem hallottad? A
kedves nők nem kerülnek be a
történelemkönyvekbe! – Katia felhajtja az alapozó
sörét, majd a dobozát behajítja a szemetesbe.
– Ez nem igaz – motyogom. Tudom, hogy idegesítő,
okostojás prűdként viselkedem, de nem bírom
megállni. – Mi a helyzet Eleanor Roosevelttel? És
Harriet Tubmannel, Ma…
– Lá-lá-lá-lá-lá! – Katia úgy csinál, mintha befogná
a fülét, miközben az ajtó felé lépdel. – Ez a főiskola.
Azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, nem
azért, hogy valami újat tanuljak. – A kilincsre teszi a
kezét, de megáll, hogy hátranézzen. – Biztos nem
akarsz jönni Luis bulijába? A tankönyveid
megvárnak!
– Tudom. És még mindig biztos. – Az általam
szorongatott díszpárnára ejtem a telefonomat, és a
bokám felé intek. Jelenleg akkora, mint egy
teniszlabda. – Valószínűleg nem kellene lábra
állnom.
Katia felszisszen.
– Legalább jól szerepeltél a vizsgán?
Inkább leszerepeltem a vizsgán. Ezért kell mielőbb
elhúznod innen, hogy belemerülhessek a
fájdalomcsillapítókba, a tét nélküli netflixes realitybe
és az önsajnálatba.
– Aha! – Megnyomom a második szótagot. –
Helyettem is mulass jól, oké?
– Cserkész becsszóra! – Felemeli két ujját.
– Írj, ha nem érzed magad biztonságban! –
mondom, ahogy szoktam, valahányszor szórakozni
megy. Ez vagyok én! Bailey Followhill, józan életű,
önkéntes sofőr, matekbajnok, lelkes adakozó, mások
szerint nagy eséllyel az első női elnök. Anyuci és
 gy y y
apuci büszkesége.
Mindig készen rá, hogy rendet rakjon a
tündöklőbb nővére után. Egyszerűen ez vagyok én.
Miss Jókislány.
– Hajnalban találkozunk! – int az ujjával Katia.
Hajlakk- és kétségbeesésfelhőben hagy magamra.
A plafonra nézek. A szoba elhomályosul a feltoluló
könnyektől. Akkora a fájdalom a lábamban és a
gerincemben, hogy a szám belsejébe kell harapnom
úgy, hogy a vérem is kiserken. Tudom, mit kell
tennem. Hetek óta ezt csinálom. Na jó, hónapok óta.
Átmeneti megoldás, de csodákat művel és elűzi a
fájdalmat.
Élesen szívom be a levegőt, majd levetem
magamat az ágyról, és elkúszom a lakatos naplómig.
Az anyukámtól kaptam aznap, hogy beköltöztem a
koleszbe.
„Mindent jegyezz le, Bailey! Minden könnycseppet,
minden mosolyt, minden bukást és minden sikert! És
ne feledd, a gyémánt nagy nyomás alatt képződik.
Ragyogj mindig, bogaram!”
Kinyitom a lakatot a kulccsal, amit az egyik
cserepes növény alatt tartok (igen, vannak
növényeim, hogy Katiával biztosan tiszta oxigénhez
jussunk). A belsejében nincsnek lapok, sem szavak,
sem tinta. Azt hiszem, az egy jó metaforája a
létezésemnek, hogy kibeleztem a csillámos,
rózsaszín bőrkötéses naplómat a harmadik juilliardi
hetemen, és beleraktam a papír helyére egy
tizennégyszer tizennyolc centiméteres dobozt a
piruláimmal. Nincsen vényesgyógyszer-problémám,
főleg, mert a háziorvosom hónapok óta nem írt fel
nekem semmit. Úgyhogy más módját találtam a
beszerzésének.
Dr. Haddok azt akarta, hogy gipszeltessem be a
bokámat, és négy hét ágynyugalomra, azután pedig
gyógytornára ítélt. „Nem írhatok fel több Vicodint,
Bailey. Szabad emlékeztetnem rá, hogy egy
opioidjárvány kellős közepén vagyunk?”
Én erre könyörögtem, kérleltem, érveltem és
alkudoztam, aztán anekdotán alapuló tényeket
soroltam, amelyekkel alátámasztottam a
fájdalomcsillapító-szükségletemet. Végül felírt
nekem egy nyolcszáz milligrammos ibuprofen
tablettát, hogy el tudjak menni a mai
meghallgatásomra. Egy olyan vizsgára, amely
kiválthatja az egyre romló jegyeimet balettből és
táncalkotásból. Mindent beleadtam. Minden csepp
energiámat. Minden izmomat és ínszalagomat a
határokig kifeszítettem. De nem volt elég.
Én nem voltam elég.
„Látom, hogy nagyon szeretné ezt, Miss Followhill.”
Az egyik szenior koreográfus ritmusosan kopogtatta
a tollát a csíptetős tábláján, az ajka elégedetlenül
legörbült. „Ám a készség nélküli szenvedély olyan,
akár a jármű nélküli üzemanyag. Többet kell
gyakorolnia az Alexander-technikát, hogy újratanulja
az alapvető mozgásokat. Át kell ismételnie a pliét és a
tendut. Térjen vissza az alapokhoz!”
Összeszorítom a szememet, és megrázom a
fejemet, hogy elűzzem a szavait. Időnként azt sem
tudom, hogy balerina akarok-e lenni, vagy ez az
egyetlen, amivé válhatok. A sorsomat a születésem
pillanatától megírták, én pedig aszerint cselekedtem.
Anya látta a lehetőséget, a toborzók egyetértettek.
Úgy tizenegy éves korom körül elkezdtek elárasztani
bennünket a balettintézetek meghívói, és el volt
döntve. Sínen volt a balerinakarrierem.
Belenyúlok a dobozba, tapogatózom. Egyetlen
fájdalomcsillapítóm maradt. Nincs egy kedélyjavító,
sem egy nyugtató.
 – Hogy a csudába? – sziszegem. Katia biztos
ellopott néhányat. Valahogy megkaparintotta a
kulcsot. Tudom, hogy volt néhány Xanim itt. Kizárt,
hogy mindet elfogyasztottam volna az utóbbi alig
egy hétben.
Fogom a tablettát, és lenyelem víz nélkül, majd
felveszem az úgynevezett naplómat, és egy kiáltással
az ablakhoz vágom. Az üvegnek csapódik, majd a
földre zuhan. Az üres doboz fejjel lefelé, szétnyílva
hever a régi szőnyegen, akár egy haldokló hattyú
pozícióban lévő prímabalerina. A tanárok hangja
kavargott a fejemben pár perccel azután, hogy azt
hitték, elhagytam a termet. Én viszont továbbra is a
függöny mögött térdeltem, és fogtam a bokámat,
miközben igyekeztem nem zokogni a fájdalomtól.
„Nem elég ruganyos.”
„Nem elég energikus.”
„Ő nem Melody Followhill lánya? Hát persze!
Emlékszem az anyjára. Nem ő volt a legtündöklőbb
csillagok egyike. Ha engem kérdeztek, szerencséje
volt, hogy eltört a lába. Elég kényelmes házassághoz
jutott. Az ifjabb Followhill jobb, de mégsem egy Anna
Pavlova.”
Ez azután történt, hogy sikerült meggyőznöm őket,
hadd lépjek újra színpadra, és hadd ismételjem meg
a vizsgát, hogy meglegyen ez a félévem. Kizárt, hogy
én, Bailey Followhill, a géniusz kiválóság, elbukjam
az első főiskolai évemet.
Már csak néhány hónap van hátra a félév végéig,
és a táncstúdión kívüli tárgyakból kifogástalanok a
jegyeim. Nem mehetek haza korábban. Nem
fedhetem fel a világ előtt, hogy az én legjobb
teljesítményem nem a legjobb. Mellesleg, csak újra le
kell vizsgáznom, szerezni egy jó jegyet, aztán ott lesz
az egész téli szünet rá, hogy a sérüléseim
meggyógyuljanak, és elhagyjam az egészen friss,
nagyon is kezelhető gyógyszerfüggőségemet. Ráírok
Paydenre.
Bailey: Akarsz bulizni?
Pontosan tudja, mit értek ez alatt.
Payden: Milyen durván?
Jelentése: Hány darabra van szükséged?
Bailey: Tavaszi szünetes durván.
Amennyid csak van.
Payden: Öt perc, és ott vagyok.
A hátamat az ajtónak vetve lecsúszom a földre, a
fejemet a két térdem közé veszem, és némán sírok.
Utálom, hogy a testem nem tartja a lépést a
céljaimmal, az elhivatottságommal, a jegyeimmel. És
azt is utálom, hogy ezért egy Paydenhez hasonló
alaknak hatalma van fölöttem.
Néha szeretnék szétbomlani, mint a balettcipőm
szaténszalagja, gyorsan pörögni, hogy
meglazuljanak és leváljanak rólam a félénkség és
szorongás rétegei, mígnem ott maradok pőrén.
Titkon neheztelek a nővéremre, Dariára. Neki
könnyű, mert a vele szemben állított elvárások
nagyjából a nullával egyenlőek. Ő elfogadja a
tökéletlenségét és büszkén, harci sérülésként viseli.
Megmutatta a legrosszabb oldalát a férje, a baráti és
a szüleink előtt, és ettől lehetetlen (valószínűtlen)
módon csak még jobban megszerették őt.
Számomra ez nem opció. Én Bailey Followhill
vagyok, a tökéletes kis balerina. Nincsenek
elérhetetlen magasságok, sem túl nehéz dolgozatok.
Problémád van? Kérdezd Bailey-t! Ő mindent tud.
Nos, spoilerveszély! Fogalmam sincs, mit csinálok
éppen.
Három perccel később kopognak, majd Payden áll
a szobámban, barna szemében kaján csillogás.
Üdvözlésképp talpra segít és a seggemre csap, erős
sajgást hagyva maga után. Van benne valami lezser
rosszindulat, amitől mindig ideges leszek.
– Basszus, Bails! Én imádom, ha valakinek nem ér
össze a két combja, de ez még nekem is túl sok! –
Ráadásul még egy testszégyenítő pöcs is, aki büszke
rá, ha az emberek rosszul érzik magukat a bőrükben
miatta. Az a hír járja, hogy tavaly összetűzésbe
keveredett a tanáraival, amiért azt mondta a
táncpartnerének, túl nehéz ahhoz, hogy megemelje.
A lány nem volt negyvenöt kiló, ráadásul Payden
még trágárul is beszélt. – Pocsékul nézel ki. –
Felhúzza a nadrágja szárát, és előhúz egy
visszazárható tasakot a lyukas zoknijából. Azon
belül több kisebb, tablettákkal teli tasak van. –
Sírtál?
– Nem. Csak ezek a hülye sérülések zavarnak –
hazudom, miközben az öklömre húzom a felsőm
ujját és megdörgölöm az orromat. Azt akarom, hogy
elmenjen. Utálom őt. Csakhogy ő az egyetlen, akitől a
szervezetben nem kimutatható nyugtatót lehet
szerezni, és valódi Vicodint tart készleten.
– Megint baj van a csinos lábaddal, Followhill? –
Meglengeti a hüvelyk- és mutatóujja közé csípett,
Vicodinnal teli kis zacskót. A szájában cigaretta lifeg.
– Nos, az ajánlatom még mindig áll, hogy a nyakam
köré fonhatod! Én leszek a leghatásosabb
fájdalomcsillapítód.
– Azon már túl vagyunk – motyogom, miközben
próbálom elnyomni az együttlétünk fakó emlékét. –
Nem érsz a Vicodin nyomába, Pay. Épphogy egy
féladvilnyi vagy.
– Úúh! – nevet. – Ha egy kicsit is érdekelne, mit
gondol egy elkényeztetett Todos Santos-i
hercegkisasszony, most megsértődnék.
 – Te akartál beférkőzni a bugyimba –
emlékeztetem.
– Csodálkozol? Egy szűz megdugása mindig is a
bakancslistámon volt.
Szenvtelenül bámulom a Vicodint, miközben azon
merengek, vajon elég lesz-e majd. Ma már bevettem
két Motrint a vizsgám előtt, és mégis elszúrtam a
koreográfiát. Úgy érzem, mintha a sípcsontom
bármikor eltörhetne.
– Van valami erősebb nálad? – Komolyan
magamra sem ismerek ebben a beszélgetésben. Úgy
végeztem el a gimit, hogy még a füvet sem próbáltam
ki. Levnek egyszer értem kellett jönnie egy buliba,
mert azt hittem, túlságosan is beszívtam a mások
által eregetett füsttől.
– A V-nél? – Payden elhallgat, az arcát értetlenség
borítja. – Persze! Van oxim, ha szer…
– Aha, kipróbálom az oxit.
Az arckifejezése elkomorul.
– Azt akartam mondani, ha szeretnéd kinyírni
magadat. Nem árulok oxit diákoknak, és a te
pehelysúlyú fejednek meg aztán pláne nem fogom
eladni.
– Túlzol. – Olyan szoros kontyba fogom a hajamat,
hogy belefájdul a fejbőröm.
– Nem-nem. Szélsebesen haladsz a pálcikaszint
felét, és azok hajlamosak belehalni, ezzel mindenféle
bajba sorolva a dílerüket. – Beletúr homokbarna
hajába. – Figyelj, tudom, hogy ki tudnád fizetni, de
nem éri meg a kockázatot. – Tekintetével elismerően
végigmér. – Biztosan nem akarod megismételni a
szenvedélyes éjszakánkat a régi szép idők emlékére?
Túl udvarias vagyok ahhoz, hogy megmondjam
neki, szeretői képességei egy döglött sündisznóéval
vetekednek.
– Biztos. Adj tíz szem Vicodint, aztán menj a
dolgodra!
– Tízet? Bailey…
– Payden. – Sokatmondóan felhúzom a
szemöldökömet, és kinyújtom a tenyeremet felé.
Amikor továbbra is sóbálványként áll ott, előkapom
a pénztárcámat a fiókból, kiveszek belőle egy köteg
pénzt, és meglóbálom előtte, mint egy kártyatrükköt
bemutató bűvész.
Nagyot nyel.
– Csajszi, ez már nem gyógyászati célra kell. Kezd
átmenni függőségbe.
– Függőségbe? Ne viccelj! Úgy ismerem a
WEBBeteget, mint a tenyeremet! Csak be kell
fejeznem ezt a félévet. Elbírok ezzel.
Nem mond semmit.
– Mióta törődsz te velem?
– Nem törődöm – mondja szenvtelenül. –
Magammal törődöm. Túlságosan is tehetséges, fiatal
és dögös vagyok ahhoz, hogy börtönben kössek ki.
Tudod te, mit csinálnak ott a hozzám hasonló
emberekkel? – A keze közé veszi az arcát.
Elkerülnek, mert egy borzasztóan idegesítő alak
vagy?
– Nem lesz bajom, Pay.
Végül a túlélési ösztöne felülkerekedik a bosszantó
lelkiismeretén. Felsóhajt, és elveszi a pénzt. A
mellkasomra nyomja a pirulás tasakot, és
figyelmeztetően megemeli az ujját.
– Basszus, csajszi! Te vagy a legbiztosabb ügyfelem
a campuson. Erre sem számítottam.
 Erre én sem. Komolyan, miért gondoltam azt
valaha is, hogy jó ötlet lefeküdni vele?
– Nagyon köszi! Legyen szép estéd! – Az állammal
az ajtó felé bökök. Ami konrkétan alig egy lépésnyire
van tőle. – Majd találkozunk.
Megcsóválja a fejét.
– Bajos egy csaj vagy te, Followhill. Örülök, hogy
végül nem jöttünk össze komolyabban.
Az érzés kölcsönös.
Kitolom az ajtón, bár ő ráérősen körülnéz és nem
mozdul, abban reménykedik, hogy meggondolom
magam a kavarással kapcsolatban.
– Változtattál valamit a szobán? Máshogy néz ki…
– Payden! – szólok rá. – Menj ki a szobámból,
mielőtt megsokkolózlak!
Miután becsukódik az ajtó, lehuppanok az
ágyamra két ujjam között a gyógyszeres tasakkal, és
lassú, egyenletes levegőt veszek. Bevehetnék egyet,
és megvárhatnám, hogy hasson, miközben még több
fájdalom és szorongás vár rám… vagy bevehetnék
kettőt, hogy azonnal kiüssön, és elaludjak. Holnap
reggel úgy ébrednék fel, mint aki készen áll
meghódítani a világot. Bravúroznék a színpadon,
tökéletes jegyeket kapnék. Payden téved. Nem
vagyok függő. Én csak próbálom megmenteni a
karrieremet, mint minden táncos. És… talán
próbálom elfelejteni, hogy New York mennyire
rideg, elszigetelő és barátságtalan.
Két tablettát csúsztatok a tenyeremre, aztán
felhajtom egy kis vízzel. Húsz perc járkálás és
fájdalomtól görnyedezés után beveszek egy
harmadikat is. Végre beüt. Leereszkedem az
ágyamra. Csakhogy úgy érzem, mintha beszívna a
matrac. A fejem elsüllyed a párnában.
 Zuhanok…
Merülök…
Egy mély és sötét helyre süllyedek, ahova a fény
sem érhet el.
Egy olyan helyre, ahol az álmok szertefoszlanak.
*
Kábán és reszketve ébredek.
Nem kellene ennyire hidegnek lennie itt. A fűtés
maximumon van, én pedig Daria bő Valentino
pulcsiját viselem. Legutóbb akkor fáztam ennyire,
amikor kiraboltak novemberben, és a rohadék arra
kényszerített, hogy fehérneműre vetkőzzem, hogy
ellophassa Daria elefántcsontszínű Vivenne
Westwood selyemruháját. Ezt az incidenst szépen
elfelejtettem elmesélni a szüleimnek, nehogy
kiboruljanak. Ránézek az Apple órámra. Csak húsz
perce aludtam el, mégis alig tudom nyitva tartani a
szememet. Zihálva veszem a levegőt, és úgy érzem,
mintha az ágyhoz szegezték volna a karomat. A jó
hír, hogy nem érzem a fájdalmat a lábamban. A
rossz hír, hogy egyáltalán nem érzem a lábamat.
Elég drogprevenciós foglalkozáson vettem részt
ahhoz, hogy felismerjem a túladagolás jeleit. Erős
borzongás szalad végig a testemen. Ledobom a
súlyosnak érzett kezem a szőnyegre, ahol a
telefonom tölt. De nem tudok egyensúlyozni,
kifordulok az ágyból és lezuhanok a földre. Nem
tudok mozogni. Nem tudok felállni. Szent szar, mit
tegyek?
Valahogy ráfonom az ujjaimat a telefonomra.
Lerántom a töltőről, és az arcom felé fordítom a
kijelzőt, miközben reszketek, izzadok és pánikolok.
Egy örökkévalóság, mire felold a képernyőzár.
Eszembe jut, hogy felhívjam Katiát, aztán rájövök,
nem pocsékolhatom el az egyetlen hívásomat egy
megbízhatatlan alakra. Ehelyett beütöm az első
nevet, akit hívok, ha bajban vagyok. Vagy akit
hívnék, ha bajban vagyok. Lényegtelen, hogy furcsa a
helyzet köztünk mostanában. Lényegtelen, hogy
kitéptem a szívét a mellkasából, és beraktam egy
aprítógépbe, amit elindítottam max fokozaton.
Lényegtelen, hogy gyakorlatilag utál engem.
Lényegtelen, hogy belőlünk csak keserédes
emlékek és két viseltes karkötő maradt. Vagy hogy a
hiánya a legállandóbb része az életemnek, és valami
azt súgja, ha továbbra is mi volnánk mi (igazán mi),
soha nem szoktam volna rá a Xanaxra és a
Vicodinra.
Amíg azt várom, hogy felvegye, a világ a szemem
láttára zsugorodik össze. Mint amikor egy fotót
bekebelez a tűz, és a szélei befelé kunkorodnak.
– Bailey?
Nyeglének, nemtörődömnek hangzik, és jó oka is
van rá. #Bailev halott. Én magam öltem meg. A
háttérben csábító zene, nevetés és sörösüvegek
koccanása hallatszik. Buliban van.
– Lev… – A nyelvem egy félholt izé a számban. El
sem hiszem, hogy kimondom ezt a szót. –
Túladagoltam.
– Mi a…? – A háttérben ajtó csukódik be, és a zajok
elhalnak. Egy csendes helyre ment, hogy halljon. A
torkom teljesen elszorult. Francfrancfranc! –
Ismételd meg! – követeli. – Mármint, kurvára
azonnal!
– Túladagoltam. Gyógyszert. Azt… azt hiszem,
mindjárt meghalok.
Habár eddig a pillanatig Lev a világon semmit
nem tudott arról, hogy a Panadol Babynél bármi
erősebbet használnék, gyorsan felveszi a fonalat.
 – Mit vettél be? – A hangja lággyá és reszelőssé
válik.
Semmi ítélkezés, semmi harag. El sem hiszem,
hogy eltávolodtunk egymástól. El sem hiszem, hogy
elszakítottam magunkat egymástól. El sem hiszem,
hogy ez az utolsó alkalom, hogy beszélhetek vele.
Valaha is.
– Vicodint, elméletileg. De… másnak tűnik. Nem jó.
– Felületesen lélegzem, a szervezetem kezd leállni. –
Hívnod kell nekem egy mentőt! – Nyelni próbálok.
Nem sikerül. – És küldj fel valakit a kollégiumból a
szobámba Narcannal. Arra az esetre… tudod…
Ki mondja, hogy nincs haszna, ha valaki kocka?
Odafigyeltem azokon a drogprevenciós előadásokon.
– Igazából kurvára nem tudom, de ezt majd
máskor beszéljük meg. – A hangja, ahogy sietősen
matat valahol, ostoba és jogtalan reménnyel tölti be
a szívemet. – Maradj vonalban… a francba! Basszus!
Hol van? – morog. – Tha… valaki más telefonjáról
intézem a hívásokat! Számolj el tízig!
A Megszokott Bailey visszafelé számolna latinul,
csak, hogy felvágjon. A Jelenlegi Bailey még csak
meg sem próbálja. A Jelenlegi Bailey továbbá van
olyan ostoba, hogy elmereng azon, kicsoda Tha…?
Egy lány? Barátnő? Most már összejön másokkal?
Most nem szabad féltékenynek lennem. Az
oxigénszintem alacsony, minden egyre sötétebb.
– Lev, félek.
– Ne tedd! – vakkantja, de úgy hangzik, ő sokkal
jobban fél nálam.
Nyelek, és megérzi a pánikomat, mert azt kérdezi:
– Mikor hagytuk, hogy bármi rossz történjen a
másikkal?
– Vannak dolgok, amik túlmutatnak rajtunk.
 – Semmi sem mutat túl Baileven. – A hangja
elszánt. – Ismételd meg!
– Semmi sem mutat túl Baileven – mondom
erőtlenül.
– Ügyes kislány! Nincs jele hazugságnak.
Lecsukódik a szemem. Túl fáradt vagyok,
elnehezült és zsibbadt. Hallom a háttérben, ahogy
Lev egy segélyhívóssal beszél, aztán felhívja a
Kollégiumi Irodát. Nyugodt, összeszedett, és pokolian
parancsolgató.
Lev egy igazi szívtipró. Széles váll, telt ajak, csábító
szempár, és olyan test jellemzi, ami mellett Adonis
egy átlagos fazonnak tűnik. De nem ezért vagyok
szerelmes belé. Azért vagyok szerelmes belé, mert ő
az a srác, aki kirángat az első téli esőbe, hogy
mezítláb táncoljunk a cseppek között, amióta csak
meglátta egyszer, hogy ezt csinálom hatévesen. Azért
szeretem, mert homlokon puszil, amikor szomorú
vagyok, és nyálas romantikus vígjátékokat néz
velem, amikor PMS-elek, de van sportkocsikkal
versenyzős és sziklákról bungee-jumpingoló énje is.
Ő a keménység és a lágyság. A levegő és a víz. Ő a
mindenem, és mégsem jelent nekem semmit
mostanság. És apró darabokra hullok, ahogy most
erre gondolok.
– Én… Lev, én… – krákogom.
– Túléled, az lesz. A segítség már úton van. Most
pedig emlékeztess csak, melyik évben engedték meg,
hogy a nők balettozzanak?
1681-ben. Megpróbálja elterelni a figyelmemet,
amit értékelek, ám a szám túlságosan nehéz ahhoz,
hogy válaszoljak.
– Gerle? – A hangja altató, körém csavarodik, akár
egy gyapjútakaró. – Ott vagy?
 A szemhéjam lecsukódik, ellep a sötétség. A halál
hűvös, csöndes és gyönyörű. Annyira közel van, hogy
érzem a leheletét a bőrömön. Az az első gondolatom,
hogy mennyire önző vagyok, amiért ennek kiteszem
őt, hogy végig kell hallgatnia a halálomat mindazok
után, amin keresztülment.
– Felelj, Bailey! – Hallom, hogy üveg törik, majd
egy sor káromkodás következik. Egy döbbent hang
elejt egy mi a faszt a háttérben. Egy férfi mondta, és
nem tudom, miért vagyok annyire
megkönnyebbülve, hiszen mindjárt meghalok, de
legalább Levnek van egy barátja, aki majd
gondoskodik róla.
Hallom, ahogy Lev kitrappol a buliból, miközben
elhárítja a kéréseket, hogy játsszon fánkfalósat.
– Csak várj! – ismétli kétségbeesetten a fülembe. –
Bármelyik pillanatban ott lehetnek, Gerle! Tarts ki
nekem, oké?
– Lev… – A hangom elcsuklik. – Jössz? Ide?
Newyorba? – Összefolynak a szavaim.
– Aha – mondja habozás nélkül. – Úton vagyok!
Várj tovább, rendben?
Hab tölti be a garatomat, és a könnyektől semmit
nem látok. Megszorítom a karkötőmet. Egy rongyos
fekete zsinór az egész, rajta egy ezüstszínű gerle.
Levnek is van egy ugyanilyenje, amit soha nem vesz
le.
Nem csoda, hogy a neved héberül szívet jelent –
akarom mondani neki. – Az enyémet teljesen
elraboltad.
– Milyen az égbolt, Gerle? – Hallom, hogy egy
kocsiajtó becsapódik.
Az utolsó szavak, amiket ki tudok préselni
magamból a képszakadás előtt:
– Felhős… lehet, hogy esni fog.
 Második fejezet
Bailey
Három nappal később
Apa Range Roverének hűvös ablakához nyomom az
arcomat. Figyelem a zölden, sárgán és kéken
kibontakozó kaliforniai tavaszt. A JFK-ről
Lindenberg Fieldre vezető repülőút olyan csendes
volt, hogy simán úgy tűnt, mintha nem ismernénk
egymást. Az a pár szó, amit váltottunk, olyan üres
volt, akár a gyomrom.
„Anya: Szeretnél ebédelni, édes?
Én: Nem, köszönöm.
Anya: Napok óta nem eszel rendesen.
Én: Nem vagyok éhes.
Apa: Biztos vagy ebben, Bails? Anya hozott
neked szusit a reptérről. Tudjuk, hogy utálod
a repülős ételeket.
Én: Nem a kaja a gond, hanem a környezet.
Kilencezer kilométer magasan az utastérbeli
nyomás és páratartalom megváltoztatja az
ízlelést és a szaglást.
Apa: Értettem, Einstein!
Én: Pasterski.
Apa: Tessék?
Én: ’Értettem, Pasterski.’ Sabrina Gonzalez
Pasterski után, aki egy zseniális fizikusnő
volt. Hogy várhatják el bárkitől is, hogy
lerombolja a patriarchátus falait, ha a
 kulturális utalásainkban szereplő minden
kiemelkedő egyén férfiakat takar?
Apa: O-ké. Legalább már úgy beszélsz, mint
a Régi Bailey.
Anya: Most mennyire fáj, Bailey?
Én: Kevésbé, köszönöm.”
Igazából nem hiszem, hogy a törések és a
hátsérülés fájdalma javult volna. Egyszerűen csak
letompítottak az utóbbi három nap eseményei.
Amióta felhívtam Levet, történt egy s más. Valaki
betörte a koliszobám ajtaját, és Narcant fújt az
orromba. Ettől magamhoz tértem, aztán
összehánytam mindent: a földet, a falakat, a
szőnyeget, amit csak akarsz. Felraktak egy
hordágyra, hogy elvigyenek a Mount Sinai Kórházba.
A társalgó dugig volt kíváncsiskodókkal. Gépekre
kötöttek, tűket döftek a vénáimba, és egy halom
vizsgálatot elvégeztek. Tisztára mosták a
gyomromat. Anya és apa az éjszaka közepén
érkeztek meg, akár két szellem. Az első néhány
órában alvást színleltem, hogy ne kelljen a
szemükbe néznem. A megalázó nem kifejezés arra,
amit éreztem. A túladagolás olyan durván elcseszett
dolog, amilyet még Daria sem produkált.
Drogproblémája csak a mások gyerekének szokott
lenni. Nem olyanoknak, akik egy másfél hektáros
birtokon, spanyol koloniál stílusban épült, két
úszómedencés házban élnek, megosztott üdülőjük
van a Hamptonsban és havonta járnak
vásárlókörútra Genfbe.
Mire elérkezett a reggel, vonakodva kinyitottam a
szememet.
Amikor kérdésekkel bombáztak, hazudtam. Egy
kezemen meg tudnám számolni, hányszor hazudtam
életemben. Az őszinteségen gondolkodni sem kell, ha
az ember semmi olyat nem tesz, amit szégyellni
kellene. Ám, ahogy rájöttem, többé már nem így állt
a dolog. Most igenis volt egy titkom: állandóan
nyugtatóra és fájdalomcsillapítóra vágytam. Így
kezdődött meg az afférom a hazudozással. Igazság
szerint az affér még enyhe kifejezés is volt rá.
Bailey Followhill és Hazudozás immár stabil,
mindent felemésztő kapcsolatban állnak.
Azt mondtam a szüleimnek, ez egyszeri alkalom
volt. Először vettem be fájdalomcsillapítót.
– Azt hittem, egy erős adag Motrint veszek, nem
fentanillal megspékelt Vicodint! – magyaráztam
komolyan, miközben próbáltam olyan
megbotránkozottnak tűnni, mint ők. – Tudod, hogy
soha nem teszek semmi hülyeséget, anya!
Egy „te annál jobb vagy” pillantást vetett rám.
Csakhogy őszintén szólva ebben a pillanatban nem
vagyok ebben olyan biztos.
Erre most itt vagyunk, három nappal később, újra
a szülővárosomban, Todos Santosban. A második
félévem hamarabb véget ért, és anya elmondta, az
igazgatótanács újraértékeli a helyzetemet, aztán a
tanév végéig tudatják majd velünk a válaszukat.
Meglátjuk, elég jól vagyok-e ahhoz, hogy
megismételjem az alkalmassági vizsgát.
Egymillió gondolat cikázik a fejemben,
hisztérikusan, karjukat lengetve egymásnak
ütköznek. Mi van, ha nem vesznek vissza? Mi van a
bukott a tantárgyammal? És az összes többi órával,
amiről lemaradok? Hogy kellene újra azok elé
állnom, akik látták, ahogy hordágyon visznek el, az
államon a ramenem és a gyomorsavam
maradványaival? Daria tudja? Dean bácsi? Na és
Knight? Vicious, Millie és Vaughn?
Egy dolog biztos: Katia tudja, és a telefonomon
hagyott üzenetei alapján eléggé érdekbarátnak
bizonyult.
Katia: Hihetetlen, hogy ezt tetted a
SZOBÁNKKAL!
Katia: Lehánytad az összes ruhámat, csak
hogy tudd. Mármint, Petrától kell
cicanadrágot kölcsönkérnem, hogy
elmehessek a mosodába.
Katia: Akkora bajba keverhettél volna
mindkettőnket, baszki!
Katia: De komolyan, ANNYIRA megbántottál!
Katia: Jön valaki meglocsolni a növényeidet?
Nekem most túl sok dolgom van.
Szédülök. Legszívesebben elhánynám magam, de
semmi nincs a gyomromban a vízen és a
szorongáson kívül. Az a szorongás pedig egy mitikus
lénynek érződik, aki mohón felfalja a belső
szerveimet. Csak tekereg, növekszik és egyre
nagyobb helyet foglal el.
A Range Rover begördül a belvárosba, elhalad a
lankás golfpályák és a szélben ringatózó pálmafák
mellett. A szörfös boltokról, kávézókról és
pasztellszínű kirakatokról ordít az ismerősség és a
vigasztalás. Ígéretesen csillog a vékony csík, ahol az
óceán az égboltot csókolja.
Könyörtelen elhatározás hasít a mellkasomba.
Nem. Ez nem lehet a vége. Ez a szünet segít majd
meghozni az én nagy áttörésemet. Keményebben
gyakorlok majd, és a lehető legjobb formámban
térek vissza a Juilliardra. Ez még közel sem a vég.
Sőt, ez még csak a kezdet. Nem fogok csalódást
okozni anyának. Sem önmagamnak. Azóta balerina
akartam lenni, hogy megtanultam járni, és egy kis
bukkanó nem fog véget vetni a karrieremnek.
– Bails, kicsim, szeretnél egy narancsot? – kérdezi
apa. Engem les a visszapillantó tükörből. Jamie
Followhill a legjobb apa a világon. Ugyanakkor
Random kapitány is, amit általában imádok. Vicces,
amikor egyszer csak gyümölccsel kínál, vagy arra
ébredsz, hogy az apád az ágyadra ugrik azzal a
bejelentéssel: „Legoland! Aki utoljára ér a
cipősszekrényhez, az foglalja majd a helyet a sorban
a meneteknél!”
– Megvagyok, köszi. – Előveszek egy szőke tincset a
fülem mögül, és végighúzom rajta az ujjamat, hogy
töredezett, borzos hajszálakat keressek, amiket
kihúzhatok. Nem kezelem jól a tökéletlenséget.
– Szóval én találtam valami érdekeset. – Anya
próbál könnyed hangot megütni, de inkább
hamisnak, bepánikoltnak tűnik. – Egy Carlsbad
melletti egészségügyi központot, gyönyörű
környezetben. Tele van luxuslakosztályokkal. Pont
úgy néz ki, mint az Amangiri. Michelin-csillagos
séfjeik vannak, illetve masszázs-, jóga és
energiagyógyítási lehetőségeket is kínálnak.
Őszintén szólva én magam is bejelentkeznék, ha
megtehetném!
Most rehabra akar küldeni? Betépett?
– Ezt nem mondhatod komolyan, anya! –
Összepréselem az ajkamat, hogy kordában tartsam a
dühömet. Soha nem veszítem el a türelmemet, nem
kiabálok, nem beszélek vissza, nem lázadok. A
szüleimmel nem vitázunk. Enyhe nézeteltéréseink
vannak. – Az az úgynevezett „túladagolás” egyszeri
eset volt – idézőjelet mutatok a levegőben.
A rehab függőknek való, nem olyanoknak, akik
fájdalomcsillapítóval meg Xanaxszal bénáznak egy
iszonyatosan stresszes, rövid időszakban. Arról nem
is beszélve, hogy a Juilliard nem fog rám várni, amíg
én namastézom a született feleségekkel, akiknek
alkoholfogyasztási szokásai kissé elfajultak.
 – Az ügyeleten kötöttél ki és kimosták a gyomrodat
– vág vissza anya.
– Igen, és nem volt benne semmi. – Összefonom a
karomat. – Egyetlen szemet vettem be. – Hármat, de
ez csak nyelvtanilag számít. – Nem vagyok drogos.
– Ne gúnyolódj a kábítószer-függőségben
szenvedőkön, Bails! Mi nem mondunk olyat, hogy
drogos! – Apa hangjában él hallatszik. – Biztos nem
kérsz narancsot? Édesebb még a bűnnél is!
– A lányod tíz évre elegendő bűnt követett el az
elmúlt három napból ítélve – motyogja anya, és
teljes testtel felém fordul. – Nézd, nem tudom, hogy
jutott a szervezetedbe fentanil, de…
– Nem hiszed el, hogy Motrinnek hittem? – Nem
tudom, miért vagyok őszintén felháborodva, amikor
úgy kapkodtam a tabikat, mintha Post Malone egyik
drogokról szóló dala lennék. – A srác, akitől kaptam,
azt mondta, ez egy európai márka. – Ez sorban a
harmadik hazugságom. Le kell írnom mindet
valahova, hogy megálljon az én verzióm.
– Még mindig nem mondtad el nekünk, ki volt az. –
Anya a szemembe néz a visszapillantó tükörben. –
Meg is ölhet valakit, tudod?
– Nem tudom, mi a neve. – Negyedik hazugság.
Azta, bogyók nélkül is megy ez nekem!
Katia megírta az egyik SMS-ében, hogy Payden
elhagyta a várost, és egy sétahajóra ment táncolni a
velem történtek után. Valószínűleg tudta, hogy a
bűnei előbb-utóbb utolérik, és inkább lelépett.
Amennyiben mást nem bánt, nem az én dolgom.
– Csak azt mondom… – kezdi anya.
– Most először okoztam nektek csalódást. Mármint,
úgy egyáltalán. Az első baki…
– Na jó! – Anya a combjára csap, és úgy néz ki,
mint aki mindjárt felrobban. – Ne csináljunk úgy,
mintha az egy kis baki lenne, hogy a tizenkilenc éves
lányomat egy kórházban kell összeszednem az
ország másik felén! Ez a helyzet megcsúfolása! Nem
bagatellizáljuk el a hétvégén történteket, kisasszony!
– Bemelegítettél, mielőtt ennyire előreszaladtál?
Tévedés történt! Motrinnek hittem! – Szétvetem a
kezemet. – Szó sincs arról, hogy elindulok heroint
szerezni az utcáról, amikor hazaérünk.
– Miért nem? – vág vissza anya, és ez most más.
Anya sosem szokott visszaszólni. Ő gügyög, hízeleg,
boldogan vihog, valahányszor csak felé pillantok, az
ég szerelmére is! Annyira értékesnek érzem magam
általa, hogy ez csak még inkább arra motivál, hogy
tökéletes maradjak. – Ezt csináltad New Yorkban! És
kérlek ne égesd magad a motrinos kifogással! Rá
sem ismerek a lányomra ebben a cselekedetben! Fű
alatt drogot venni. Egyáltalán drogot venni!
– Nem szoktam volna rá! – Miket beszélek?
Lerombolom a saját motrinos fedősztorimat! – Csak
kellett valami, amivel enyhíthetem a gyakorlati
vizsgám miatti fájdalmat.
– Ez a törés miatt van? – Anya hangjában némi
pánik van. – Gondjaid vannak a tánccal?
– Nem! – Megnyalom az ajkamat, és úgy halmozom
a hazugságokat, mint a földet a koporsóra. Nem
mondhatom meg neki, hogy megrokkantam, hogy
összetűzésbe kerültem a balettel, és a balett nyert. –
Jól teljesítek. – Nagyot nyelek. – Remekül.
– Komolyan, felháborító, hogy nem te kaptad a
főszerepet abban az előadásban. Kedvem lenne
megmondani erről nekik a magamét. Kizárt, hogy
tehetségesebb balerinájuk lenn…
– Mel! – Apa megköszörüli a torkát. – Eltértél a
tárgytól.
 És itt van a probléma. A nyomás annyira fojtogató,
hogy úgy érzem, maga alá temet az elvárások és a
meghiúsult álmok, remények törmeléke. Anya
megfeledkezik magáról, amikor a balettről beszél.
Nincs helye a kudarcnak, csak a sikernek. Én pedig
mindaz akarok lenni, ami Daria nem: a legjobb
Juilliardon végezett balerina.
A hátsó ülésen lassan lehántok egy száraz
vardarabot a térdemről, mintha az csupán almahéj
lenne. Hosszú és kunkori a hegszövet. Alatta
rózsaszín, új hús türemkedik ki. Tudom, hogy ez a
hazavezető autóút is sebet fog ejteni rajtam.
– Van egy egész szatyornyi narancsom – mondja
apa csak úgy, hogy témát változtathasson. – Floridai.
Nem annyira tartós, mint a kaliforniai, de édesebb.
– Nos – Anya a táskájában matat, és bekap egy
fájdalomcsillapítót. – Ha nincs drogproblémád, nem
értem, miért akkora gond nyolc hétre elvonóra
menni.
– Nem fogok két hónapot a rehabon tölteni csak
hogy az igazamat bizonyítsam.
– Akkor ne számíts túl ideális körülményekre az
én házamban, amíg felmérem a helyzetedet,
kisasszony!
– Biztos nem szeretnél egy narancsot? – trillázza
apa.
– Baszki, apa, nem! – Hátracsapom a fejem a bőr
fejtámlára idegességemben.
Te szent eperdzsem! Kimondtam a b-betűs szót?
Soha nem mondom, hogy baszki. Bakter, babszem,
Bambi, nagy ritkán. A mi otthonunkban kőkemény
szabályok vannak a csúnya beszéddel kapcsolatban.
Mi Isten nevét sem vesszük hiába a szánkra.
Helyette Marxot mondunk. Ő Isten ellentéte, az
ateizmus atyja.
 Apa úgy bámul rám a visszapillantóban, mintha
felpofoztam volna. A térdem vérzik, és nagyon jól
jönne most egy kis Vicodin meg Xanax.
Ahogy rájövök, hogy túlságosan is kiléptem a
szerepemből, felsóhajtok.
– Sajnálom. Túlreagáltam. De komolyan jól
vagyok. Értem, hogy féltek, és jogosak az érzéseitek,
de az én tapasztalatom is. Igazad van, anya. Tényleg
kértem valakitől fájdalomcsillapítót, és azt hittem,
kórházi minőségű lesz. Ehelyett valami illegálisat
kaptam. Megtanultam a leckét. Nem fordul elő
többé.
Felismerem az ezt követő csendet. Ugyanígy
hallgattak, valahányszor úgy gondolták, Daria
észszerűtlenül vagy bajosan viselkedik. Vagyis
mindig. Csajszikám majdnem tönkretette az immár
férje ikerhúgának életét. Az oldalvonalról néztem a
kibontakozó drámát.
Csakhogy én nem Daria vagyok. Én
felelősségteljes, okos és higgadt vagyok. Akármelyik
borostyán ligás egyetemre bejuthattam volna.
Úgy döntök, kockáztatok.
– Figyu, szívesen részt veszek a járóbeteg
programban, amíg vissza nem megyek a Juilliardra,
ha ez megnyugtat titeket.
Ahogy azt vártam, anya előhúzza a „nem miattunk
kéne ezt csinálnod, hanem magad miatt” kártyát.
Beismerem, hogy az utóbbi pár hónapban túlzásba
vittem a gyógyszerezést, de szó sincs arról, hogy
lezüllöttem volna. A jegyeim továbbra is
csodálatosak, egy melegkonyhán önkénteskedem, és
soha nem szamárfülezem a könyveimet. Továbbra is
egy civilizált emberi lény vagyok.
– Részt veszek a járóbeteg programban – ismétlem.
– A fennmaradó időben pedig edzeni fogok, hogy
újra letehessem a gyakorlati vizsgát.
– Megbuktál? – Anya rámarkol a gyöngysorára.
– Nem! – A büszkeségem a térdemhez hasonlóan
több sebből vérzik. A szorongásom mérgező
gombócként ül a torkomban. – Én csak… jobb jegyet
szeretnék, tudjátok?
– Az a jó hír, hogy rengeteg időd lesz gyakorolni,
mert az egyszer holtbiztos, hogy a házból felügyelet
nélkül ki nem teszed a lábadat – jelenti be apa „nincs
apelláta” hangnemben.
– Nem tarthattok fogva!
– Ki tartana fogva? – kérdi apa vontatottan. –
Felnőtt ember vagy, mehetsz bármerre. Vegyük is
sorra a lehetőségeidet, rendben? – mondja
társalogva, miközben felemeli a kezét, és az ujjain
kezdi leszámolni az embereket. – A nővéredékhez?
Az keményebb, mint egy katonai iskola. A
serdülőkori pokolban koholták. Plusz San
Franciscóban lakik, szóval sok sikert a ködhöz.
Deanhez, Baronhoz, Emiliához, Trenthez vagy Edie-
hez? Ők azonnal hazaküldenének, miután
megtudják, miért kötöttél ki itthon. Knighthoz,
Lunához, esetleg Vaughnhoz? – Már a második kört
számolja le az ujjain. – Nekik kisgyerekeik vannak,
és már bocs, de akkor sem fognak elszállásolni egy
szerhasználót a lakásukban, ha fizetnél érte. Ezzel el
is érkeztünk az utolsó érvemhez: nem tudnál fizetni
nekik, de egy hotelben sem, mert teljesen le vagy
égve.
Igaza van, és utálom ezt. Az új valóságom körém
zár akár négy, lassan egymáshoz közelítő fal.
– Mostantól fogva szemmel tartunk. Ha elhagyod a
házat, azt vagy velem, vagy anyával teszed meg.
Egyedül soha.
 – Vagy Levvel – alkudozom kifulladva. – Levvel is
lehet.
Nem tudom, miért ragaszkodom hozzá, amikor
Lev többé már nem a Bottega Veneta ruhákba bújt
hercegem. Nem jött el a kórházba, bár megígérte a
telefonban. Ugyan időnként küldött SMS-t az utóbbi
három napban, de inkább dühösnek, mint
aggódónak tűnt. Lemondott rólam? Rólunk?
Anya felsóhajt.
– Az a fiú túlságosan is szeret téged.
– Ebben nem értünk egyet – motyogom, miközben
kinézek az ablakon.
– Lev nem ostoba, és tudja, mi fog történni vele, ha
Bailey a felügyelete alatt bevesz valamit – érvel apa.
– Tud vigyázni rá.
– Legyen. Levvel is. – Anya fáradtan megdörzsöli
az arcát. – Ő valóban megmentett téged. Ó, és Bailey!
– Igen? – Ártatlanul megrebegtetem a
szempillámat. A Tökéletes Bailey a felszínre bukkan.
Vagy legalábbis megpróbálom visszarángatni a
felszínre, akármennyire kapálózik is.
– Ne vakard tovább a térded! Mindent összevérzel.
Biztos fáj. Nem érzed?
Tényleg nem érzem. Zsibbadtság és szörnyű
fájdalom van bennem egyszerre, folyamatosan.
– Bocsi, anya. – A fenekem alá dugom a kezem,
hogy leállítsam magam. – Most kérnék a narancsból,
apa.
Átveti a válla fölött, és a visszapillantóban figyeli,
amint módszeresen lehámozom, aztán alma
módjára beleharapok, ahelyett, hogy gerezdekre
szedném. Dörmögés bugyog fel a mellkasából. A
légkondicionált autót nevetés tölti be.
– Szeretlek, Bails!
– Én annál is jobban, Random kapitány!
 Harmadik fejezet
Lev
2398-as számú gyászos tény: Nagyjából
hatvanhétmillió-egyszázezer ember hal meg
évente világszerte.
– Mocsok felháborító volt a mai meccs, főni! –
száguld be az öltözőbe félmeztelenül Austin, és a
padlóra köpi a fogvédőjét. Lehámozom magamról a
felszerelésemet, és a padra dobom. Tök pucéran
sétálok be a zuhanyzóba annak ellenére, hogy a
pályára nyíló ajtó tárva-nyitva, és egy csapat
másodikos valószínűleg rám lát tesióra közben.
Megrázom a fejem. Austint válaszra sem méltatom.
Grim csatlakozik hozzám a légdeszkáján, szintén
pucéran.
– Ne közlekedj azon az öltözőben, te bizarr pöcs! –
morgok.
– Mi a bizarr a légdeszkán? – Felfújja a kólás-
pattogatott kukoricás rágóját. A jellegzetes illata
olyan, mint a mozi ragacsos padlója és a sötétben
smárolás egyvelege. – Kérlek, világosíts fel!
– A tököd úgy csapdos a menetszélben, mint egy
sétahajó zászlaja.
– Ez egy szabad ország.
– Az a probléma, hogy nem egyedül az ország
szabad.
Grim leugrik a deszkáról, és hátrarúgja. Az
hangosan csattan a falnak.
– Igenis, kapitány!
 A feszültség tárgya közöttünk az, hogy én vagyok
az All Saints Gimi focikapitánya. Nem azért, mert ő
jobb játékos, vezető vagy bármi lenne. Nem, ezek
egyike sem igaz rá. Istenadta tehetség vagyok a
pályán és azon túl is, ez vitathatatlan. Grim a
második legjobb. Ezt mindenki tudja. De mivel én le
sem szarom a játékot, ő meg főiskolán akar focizni,
le kéne köszönnöm, félreállnom, és neki kellene
hagynom minden dicsőséget. Az ő csökött agya
szerint a mohóság veri az érdemet.
Megnyitom a csapot, a víz alá nyomom a fejem, és
megmosom az arcomat. Négy napja nem hallottam
Bailey felől, ami elég elcseszett, ha a legutóbbi
telefonbeszélgetésünket nézzük. Austinnak igaza
van. Fejben nem voltam ott a meccsen. Még csak
ugyanabban a kibaszott államban sem. New
Yorkban vagyok.
Túladagolás. Mi a fasz? Az a Bailey, akit ismerek,
nem iszik koffeintartalmú italokat, ha már elmúlt
délután kettő. Azon is gondolkodom, miért engem
hívott fel, amikor gyakorlatilag vadidegenek lettünk
attól a naptól fogva, hogy elment a Juilliardra.
Kómában töltöttem az elmúlt egy évet, amióta nincs
itt, és elvoltam ezzel (ha szeretsz valakit, engedd el,
nem igaz?). De mi van, ha szeretsz valakit, és az az
idióta úgy dönt, véletlenül kinyírja magát, és
segítséget kér tőled? Ilyenkor mi a protokoll?
Grim és Austin a két mellettem lévő zuhanyzót
használják. Körülöttünk ott van Finn, Mac, Antonio,
Tökös és a csapat többi tagja. Tökös igazi neve Todd
Ostrovsky, de van egy olyan fura betegsége, amitől
hatalmas nagy a töke. Mármint akkora, hogy néha a
futási sebességére is hatással van.
Fogom a szappant, és bekenem vele a testem és a
hajam, aztán hagyom, hogy a hab lecsorogjon a
hasamon.
 – Ahelyett, hogy azon lennél megsértődve, hogy
nem lehetsz csapatkapitány, aggódj inkább a jövő
heti meccsen a St. John Bosco ellen!
– Mi lenne, ha mindkettőt csinálnám? – Grim
Kwon, aki bizonyítottan okostojás, extra magas,
extra sötét, extra jóképű, kibaszottul extra és pont,
kikapja a szappant a kezemből, és a seggéhez
dörgöli. – Hallottál már az egyszerre többfelé
figyelésről?
– Hallottál már a határokról? – sziszegem. – Az az
én szappanom volt!
– Az meg az én kapitányi pozícióm! – vág vissza. –
Te még csak nem is jelöltetted magad! Az edző tette!
– Talán azért, mert ő nem gondolta, hogy a hülye
fejednek vezetőnek kéne lennie – hergelem. A
csapatkapitányságtól eltekintve jó barátok vagyunk.
Legjobb barátok, igazából, most, hogy Bails már
nincs képben.
Enyhe kifejezés lenne azt mondani, hogy az
idegesség szélén állok. Már zuhanok lefelé az
átkozott, fekete mélységbe.
Grim visszanyújtja nekem a szappant, mire
leveszem az egyik Versace papucsomat, és
hozzávágom megtorlásképp.
– Akkor ezt nemnek veszem. – Vállat von, és
átdobja Finn-nek a szappant, aztán elgondolkodva
piszkálja az állát. – Tessék, haver! Nekem van egy
másik.
– Kösz, haver! – Finn mosakodni kezd a
szappannal. Mindenki öklendezik és nevet. – Mi az?
Mi van? – Idegesen mered Grimre.
– Semmi, haver! – Grim rágólufit fúj. – Csak épp
most kened szét a szarcsíkjaimat a testeden. Most
már egy életre összetartozunk! Szappantársak.
 – Látom, a kegyetlenség mellett döntöttél ma
reggel, Kwon. – Finn elejti a szappant, és ráveti
magát Grimre. Meztelenül birkóznak a nedves
járólapon, miközben a zuhanyrózsák vizet
permeteznek a testükre. Kár, hogy nem dögös csajok.
Mindegy, én a sebesüléseknek drukkolok ebben a
harcban.
Értem, miért fontos Grimnek, hogy teljes
ösztöndíjat szerezzen egy jó fősulira. Annak ellenére,
hogy tele van pénzzel, a szülei elég világosan
leszögezték az elvárásukat felé, hogy ügyvéd legyen
belőle, aki átveszi a családi vállalkozást. Sajnálatos
módon a jegyei szinte arra sem elegendőek, hogy
leérettségizzen, pláne nem arra, hogy felvegyék egy
jó egyetemre. Ezért vagy bekerül a foci segítségével,
vagy a neve lekerül a nagyapja végrendeletéről.
– Hagyd ezt abba, mielőtt eltöröd a gerincét, Grim!
– utasítom szenvtelenül. Habár utálom a futballt,
attól még jó csapatkapitány akarok lenni. És Finn
nem fogja megnyerni ezt a csatát. Grim egy
traktorméretű támadójátékos.
– Ó, nem te vagy az igazi apám, Levy!
– Ezt monda az anyád? Apasági tesztet fogok
kérvényezni.
Mindenki felnevet. Grim is.
De mivel jól ismer engem, hallja az élt a
hangomban. Grim lehámozza magát Finnről, és
visszaáll a mellettem lévő zuhany alá. Eltekintve a
keserűségétől a csapatkapitányság miatt, amelyet
másodikban szereztem, elég jól kijövünk egymással.
A napirend következő pontjára térünk, azaz melyik
bulikra érdemes belógnunk a hétvégén, amikor
meghallom, mit mond Austin Tökösnek:
– Tutira, ember! Láttam az ütött-kopott Toyotáját
tegnap a Spanish Rivernél, a dögös anyukája ült az
anyósülésen.
Egyetlen embernek van ebben a városban még a
Bibliánál is régebbi Toyota Corollája, amely
padlizsánlila, de az egyik ajtaja sárga, az pedig
Bailey Followhill. Végzős korában ragaszkodott
hozzá, hogy a nyári táborokban megkeresett pénzét
félrerakja, és vesz magának egy kocsit. Tizennyolc
éves kora óta függetlenítette magát anyagilag, és
szerintem ő az egyetlen a környékünkön, aki nem
luxusautóval jár. Vicious bácsi egyszer meg is
fenyegette Jamie-t, hogy bepereli azért a
zsákutcánkban parkoló ocsmányságért, ami alatt a
lánya járművét értette.
Ám mivel Bailey-nek New Yorkban kéne lennie
bezárva valami rehabilitációs intézetbe, biztos nem
róla beszélnek. Lehet, hogy Mel elvitte a kocsit
szerelőhöz?
Tökös azt mondja:
– Haver, az kizárt! Ő a Juilliardra jár, vagy mi a
szar.
Austin megszívja a fogát.
– Dehogy, tesa. Itthon van. A saját szememmel
láttam, joghurtfagyit vett azon a Planet Fitness közeli
helyen. – YoToGo. Bailey kedvence. Mindig ír kávésat
és vörös bársony tortásat kér. Tetőtől talpig
mindenütt feláll rajtam a szőr. Grim észreveszi a
változást, és hirtelen érdeklődve pillant Austin és
Tökös irányába.
– Mindig is egy tízből hetesnek gondoltam. – Tökös
durván megrántja a farkát, és beszappanozza. –
Nekem túlságosan is szenteskedő. De azért
meghúznám, mert ő… tudod, az örökség miatt. Daria
Followhill húga.
Baromság! Ő rohadtul tízből tízes, és ezt minden
ép szemű ember látja.
 Bailey egy legenda az All Saints Gimiben. A jegyei,
a származása, és a vitaklubelnöki posztja miatt,
amelynek köszönhetőn megnyertük az országos
versenyt. Bailey kedves, összeszedett, pokolian okos
és rohadtul dugni való. Egy pasit sem ismerek, aki ne
akarna belőle. Éppen ezért a környezetemben élő
emberek felét legszívesebben apró darabokra
vagdosnám.
– Biztos vagy benne, hogy visszajött? – mélázik el
Finn. Ahogy én is.
Austin bólint.
– Túladagolás, haver. – Elzárja a csapot, az én
szám pedig kurvára kiszárad. Lekapja a törölközőjét,
és a két combja közé véve előre-hátra húzogatja. – Az
uncsitesóm csaja a Juilliardra jár. Olyan látványosan
nagyot bukott, haver! Hordágyon vitték ki a
szobájából, a szája meg habzott, mint egy veszett
kutyának.
– Ne már!
– Tele van vele a közösségi média.
Tökös hitetlenkedve felnevet.
– Bailey Followhill? Túladagolta magát? Nekem
meg van egy eladó hidam Brooklynban. Ugyan ki a
fasz venné ezt be?
– Haver, elküldöm neked a TikTo…
– Elég ebből! – üvöltöm.
Austin felém fordul, az arcán ferde, szadista
vigyor terül szét.
– Mi a gond, főni? Nem a csapattársamat szidom.
Szart sem tehetsz.
– Egy csomó szart tehetek – Teszek egy lépést felé.
– Igen? Mint például?
 – Baszakodj csak, és megtudod!
Önelégült vigyorral az arcán leejti a földre a
törölközőjét, odasétál a szekrények előtt álló padhoz,
és a kezébe veszi a telefonját, majd elhúzza a
hüvelykujját a képernyőn.
– Mindegyikőtöknek látnia kell, hogyan viszi el
Bailey Followhillt a mentő…
Elindul a videó, és ekkor veszítem el az eszemet.
Minden csepp önuralmam elpárolog. Bailey a
vakfoltom. A gyenge pontom. Az Achilles-sarkam.
Gyorsabban süvítek felé, mint egy F-22 vadászgép,
aztán Austin háta a szekrényhez csapódik. Az orrunk
összeér, ahogy az arcába mászom. Mindketten
vizesek és meztelenek vagyunk. Nem éppen ideális,
de a tudtára akarom hozni, hogy lasagnét fogok
csinálni a belső szerveiből, ha még egyszer így beszél
róla. Ne tőlem kérdezd, miért, de Austin kedvenc
hobbija, hogy addig piszkál, amíg be nem gőzölök
teljesen.
Kuncogva hátralép.
– Az én hibám! – Megadóan felemeli a kezét. –
Talán valaki más az, aki pont ugyanúgy néz ki, a
Juilliardra jár és ugyanolyan kocsija van.
– Ja, talán. – Kikapom a telefont a kezéből, az
ocsmány pofája felé fordítom, hogy feloldjon a
képernyőzár, majd jelentem a videót. – Tessék! –
Direkt úgy tömöm a szájába a telót, hogy a fogának
koccanjon. – Jobb lett, ugye?
A derekam köré tekerek egy törölközőt, felveszem
a táskámat, és beletúrok a ruháimért. Bailey-vel
ellentétben én bármikor tudok vízfolyásként
hazudni. Nem feltétlenül vagyok jó ember. Csak
azokhoz, akiket szeretek. Erkölcsileg ingadozó
vagyok, és még rohadt büszke is rá.
 – Akkor most túladagolta magát vagy sem? –
puhatolózik Finn, aki esküszöm, lassabb, mint egy
alvó lajhár.
A hazugság könnyedén csusszan ki a számon.
– Nem, pöcsfej! Csak bevitték a sürgősségire a múlt
héten. De elájult, nem túladagolta magát. A
sportsérülései miatt vett ki egy kis szabadságot.
– Persze, haver, persze. Ahogy én is hanyagolom
Margot Robbie-t, mert túlságosan is megerőltető
szexuálisan. – Austin röhögve megragadja a pöcsét.
Ez a második húzása, én pedig nem várom meg a
harmadikat. Lehajol, hogy felvegye a pólóját a
padról. Hátulról megragadom a nyakát, és akkora
erővel csapom a fejét a kék fém
öltözőszekrényeknek, hogy egy segglyuk alakú
horpadást hagy rajta maga után.
– Fussunk neki ennek még egyszer! – mondom a
fülébe. – Rendben?
– Elképesztően jól kezeled ezt az egész helyzetet –
jegyzi meg szárazon Grim, miközben a padon ülve
felhúzza a zokniját. – Tízből tizenkét pont
önuralomra. Páratlan csapatkapitány-alapanyag.
Figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, és újra
nekicsapom Austin fejét a szekrénynek. Vért köp.
Nem érdekel. A vörös ködön már rég túljutottam. Ez
valahol a burgundi és a fekete között van.
– Ígérd meg, hogy egyetlen füllel rendelkező
embernek sem beszélsz újra erről a szarságról!
Austin vergődik, próbál kiszabadulni a
szorításomból, miközben igyekszik bevinni egy
öklöst, hogy megvédje a büszkeségét.
– Hé! Hé! – Antonio és Finn odaszalad, hogy
közénk álljon. Megpróbálják lecsitítani a helyzetet.
Grim az egyetlen, aki nem avatkozik bele. Ő imádja a
szaftos pletykákat, meg is lep, hogy nem vett elő
 p y g p gy
kenyeret hozzá. Ráadásul, ha én elbukom, ő lesz a
következő a sorban, aki a nyomdokamba léphet.
– Miafaszt csinálsz, Cole? – ordít Antonio, de nem
tesz igazi erőfeszítést, hogy a másik irányba lökjön.
Tudja, hogy Austin átlépte a határt.
Austin hörög a vér és nyál keverékétől, miközben
vergődik a szorításomban.
– Jesszus, Cole! Az egód túl nagy lett a tested többi
részéhez képest.
– Ne terjessz többé hazugságot Bailey-ről! –
ismétlem higgadtan, üres tekintettel.
– Az, hogy te nem tudsz mit kezdeni az igazsággal,
nem változtat rajta.
– Van valami, amit meg tudok, és meg is fogok
változtatni. Az a kibaszott arcod lesz, ha még egyszer
beszélsz róla!
A nyakánál fogva a földre vetem. Hangos
puffanással landol, majd remegő, dühös tekintetét
rám szegezi.
Az ujjamat felemelve sziszegem neki:
– Ez volt az utolsó figyelmeztetés! Ha csak
meghallom, hogy még egyszer kimondod a nevét,
felzabáltatom veled Tökös golyóit!
– Ez egy betegség! – Tökös mérgesen a táskámba
rúg, miközben kisiet az ajtón.
– Attól még nem lesz kevésbé vicces, tesó! – csap a
vállára Finn, amint utánamegy.
Grim csak akkor nyitja ki újra azt a nagy száját,
amikor Austin, Finn, Mac Antonio és Tökös mind
elmentek. Nekidől az ajtónak karba tett kézzel, arcán
önelégültség ül.
– Kifogytam a Royal Caninből.
 – Hm? – Belebújok a focis dzsekimbe.
– A te fajtád Snickerse. Tudod, mert éppen úgy
viselkedsz, mint egy veszett korcs.
Esküszöm, nála ez a lelkifröccs.
– Az a pöcs megérdemelte.
– Reakciót akart kiprovokálni belőled, te meg
egyenesen besétáltál a csapdájába. – Grim ellöki
magát az ajtótól, és felém sétál. Tudom, hogy
mindjárt nekem esik, és minden joga meg is van
hozzá. – Bailey nem az Isten.
– Soha nem mondtam, hogy az. – A vállamra
veszem a hátizsákom.
– Azt sem mondta el neked, hogy a városban van.
– Jó, hát nem vagyok egyik kibaszott szülője sem,
és igazából annyira nem is izgat. – Még jó, hogy nincs
rám csatlakoztatva egy hazugságvizsgáló, mert a
görbéje most a kurva holdig kiugrana.
Grim a hosszú hajába túr, és úgy néz ki, mint egy
nyolcvandolcsis sampon reklámja. – Én csak azt
mondom, hogy neked nem kell megvédened őt.
Valahányszor itt van, te elveszíted önmagad.
– És? – vicsorgok.
– És jelen pillanatban túl sok vesztenivalód van.
Mostanra teljesen felöltöztem. Felkapom a
sporttáskámat, és lelépek anélkül, hogy egy
pillantást vetnék rá.
Kupidó elfuserálta a melót. Csak az egyikünket
lőtte meg.
Csakhogy az a nyíl átszúrta a szívemet, és beleállt
a hátamba.
*
Néhány óra múlva besétálok a Nagyterembe. Azért
hívjuk így, mert frankón az All Saints Giminek van a
legjobb étkezője egész Dél-Kaliforniában. Talán még
a nyugati parton is. Bár állami iskola, az állam
legtehetősebb megyéjében található. A szülők és
adományozók tolják bele a pénzt, tematikus bálokat
és jótékonysági esteket rendeznek, hogy
megtámogassák az ariszto-kretén ivadékaik vágyait.
Személy szerint úgy gondolom, ez az alapvető
megfutamodás. Állami iskolába küldi a gyereket,
mert ő egy becsületes polgár, aki egyenlőségért
harcol, de közben borsos árat kifizet azért, hogy az a
bizonyos iskola kurvára burzsuj maradjon.
A konyhásnő egy svájci sajtos marhaburgert,
káposztasalátát meg lime és chili ízű tortillachipset
pakol a tálcámra. Grim négysajtos quesadillát kér
fűszeres sült krumplival meg gyümölcsöt. Két
vékony kar öleli át a derekamat hátulról. Forró,
nyalókaillatú száj tapad az arcomra.
– Hmm. Tinédzserlélek-illat.
– Izzadság, geci és súlyos elvárások? – kérdezi
Grim udvariasan, és felnyit egy doboz La Croix-t,
miközben továbbcsúsztatja a tálcáját az ebédlős sor
futószalagján.
Thaila közénk ékeli apró testét, arcán széles
mosollyal.
– Lehetőség, fiatalság és ambíció!
Thaliát a barát-valamimnek nevezem, mert több
egy barátnál, de kevesebb egy barátnőnél.
Olyasvalaki, akivel alkalmanként összejövök, hogy
múlassam az időt. Van egy olyan kimondatlan
megállapodásunk, hogy soha nem lehet övé a
szívem.
A farkam azonban már más téma.
Thalia lehúzza a kócos kontyát összetartó gumit, és
kiengedi hosszú, szőke haját.
 Grim vet rám egy pillantást, amivel azt üzeni:
„Tudom, hogy te is látod, pöcsfej”.
És így van. Látom.
Thalia kicsit úgy néz ki, mint Bailey. Jó, rendben.
Pontosan olyan, mint Bailey, ha hátulról nézed. Ami
történetesen a preferált pozícióm, amennyiben az
ágyban kötünk ki. Tavaly, amikor Bailey végzős volt,
Thalia pedig harmadikos, állandóan összekeverték
őket. De nem ezért randizom Thaliával. Azért
randizom Thaliával, mert aranyos, vicces és nem
bánja a szópárbajt Grimmel, amikor seggfejként
viselkedik.
– Te kérsz valamit? – Kiszabadítom az ujjaimat,
amikor megpróbálja megfogni a kezemet. A
gondolataim visszavándorolnak Bailey-re. Bailey.
Fogalma sincs, hogy van egy barát-valamim. Furcsa
lett köztünk a helyzet. Most, hogy váratlanul
felbukkant, éri majd egy kis meglepetés.
„Hé, amúgy két hónapja randizom Thalia Mulroney-
vel. Biza, a pulzussal rendelkező hologramoddal.”
– Van sajátom, köszi. – Thalia megemel egy csomag
kelkáposztachipset és egy diétás kólát. Úgy sejtem,
Thaliának nincs egy valag pénze ebédre minden
nap, én pedig nem akarom felajánlani, hogy
meghívom, mert nem szeretném beégetni, szóval
heti néhányszor becsempészem a kedvenc
kelkáposztachipsét meg üdítőjét a szekrényébe.
– Tudod, az evészavarod igazán kiemeli a szemed!
– mondja Grim a kaliforniai csajok beszédmódját
utánozva.
– Ó, köszönöm! – Thalia a mellkasára teszi a kezét.
– De mutat annyira jól, mint a te duzzogásod meg a
vágásért ordító hajad?
Mind elfordulunk és leülünk. Három paddal
arrébb egy másodikos felkiált:
 – Az én ideális testsúlyom Grim Kwon és a
paplanja tömege!
A barátnője feláll, és felénk villantja a melltartóját.
– Az én ideális testsúlyom három Lev Cole rajtam!
Az egész menza nevetésben tör ki. Thalia az
ölembe parkolja a seggét, és ő is nevetni kezd.
Odafordul Grimhez, és egy kissé bosszúsnak tűnik.
– Szerdánként könnyű ebédet eszem. Egytől
háromig edzésem van.
Thalia benne van a gimnasztikacsapatban, amely
megnyerte tavaly a körzeti bajnokságot és harmadik
lett az államin.
Grim üres tekintettel bámul rá.
– A francba! Még mindig itt vagy. – Ásít. –
Lenémítottalak valahol a „mint” és a „duzzogás”
között.
Thalia felém fordul.
– Hagyod neki, hogy így beszéljen velem?
– Hé, legalább beszél hozzád! A legtöbb embert
figyelemre sem méltatja.
Thalia felnevet, és megcsapja a mellkasom.
– Seggfej! Akkora mázlid van, hogy dögös vagy.
Meg focista.
Nem utáltam mindig a focit. Sőt, egyszer régen
egész szerettem is. De aztán jött a versengés, az
elvárások, és megjelent a Lev Cole-ban bizakodom
feliratú lökhárító-matrica, aztán elszabadult a dolog.
Most kötelességből csinálom. A családom, a közösség
és a határtalan bűntudatom miatt.
Thalia megfogja a gerlés karkötőmet. Vagy
legalábbis azt, ami maradt belőle.
– Mikor engeded meg, hogy vegyek neked egy új
szíjat? A galamb napokon belül le fog esni.
Lágyan elhúzódom. Illetlenségnek tűnik, hogy az
ujjai hozzáérnek.
– Majd intézem.
– Szóval! Grim! Találtál már olyan fapinát, aki
párosodna veled? – fordul oda Thalia, miközben a
szemöldökét táncoltatja. Felnevetek és a burgerem
maradék felét egy harapással eltüntetem.
– Nem, miért? Ismersz még egy pénzleső,
társadalmi-törtető, egészen dögös tornászt, akinek
gazdag pasira van szüksége? – A szeme gúnyosan
felcsillan. – Másra sem vágyom, csak hogy valaki a
bankszámlám miatt szeressen!
Megrúgom Grimet az asztal alatt.
– Fejezd be!
Thalia elpirul, és megdobja őt egy szárított
kelkáposztával. Grim a tányérjából fel sem nézve
elkapja, és a szájába tömi.
– Hmm. Egyszerűen imádom a semmi ízét!
Thalia odafordul hozzám, ahogy megelégeli Grim
baromságait.
– Áll még a mai, bébi? Korai vacsi nálad?
Grim felkapja a tekintetét a kajájáról, arcán
gúnyos vigyor.
– Igen, bébi, áll még?
Egyszer betöröm azt a csini orrát. Úgy tűnik, az én
gyötrelmem a kedvenc vígjátékzsánere.
Végigsimítok a rövidre nyírt hajamon.
– Bocsi, T. Bailey itthon van. Találkoznom kell vele.
Vagyis inkább letámadnom. Már ha tényleg itt van.
Austin szavaira hagyatkozom, aki egy fokkal kevésbé
megbízható, mint az a nigériai herceg-űrhajós, aki az
 g g g j
űrben rekedt, és van tizenötmillió dollárnyi
vagyona, amit ismeretlenek között szeretne
szétosztani.
– Tejóég, tényleg? – Thalia szeme izgatottan
felcsillan. – Várjunk csak, jól van?
Vészjelző harsan a fejemben.
– Miért ne lenne?
– Csak… – A válla felszalad. – Hallottam dolgokat.
– Austintól? – Összeszalad a szemöldököm.
Thalia beharapja az ajkát.
– Nem… Lakshmitől.
A videó már körbejárt. Valószínűleg az egész suli
tudja. Szép munka, Bails! Elszúrtál tizenkilenc évnyi
makulátlan hírnevet egyetlen drogtúltolással.
Thalia kisimítja a pólómat a hasizmaimon.
– Elmondod majd, hogy van?
– Miért? – kérdezem. Nem voltak barátok, vagy
ilyenek.
– Mert tudni akarja, kivel versenyez – köhög az
öklébe Grim.
– Mert mindig is kedveltem őt – mered szúrós
tekintettel Thalia Grimre, és a fejét csóválja, mintha
a srác menthetetlen lenne.
– Persze – mondom, mert extrán szarnak tűnik,
hogy ejtem őt és még be sem számolok a dologról.
Pláne úgy, hogy már kétszer lemondtam őt a héten,
hogy az oldtimer kocsin dolgozzak, amit apa vett.
– Nem! Vesézzük csak ki ezt! Miért kedveled azt a
lányt, akibe a dugópajtid szerelmes, Thalia? – Grim
bekap egy sült krumplit, és gonosz vigyorral néz
egyikünkről a másikra. – Azért, mert ő te vagy, csak
neki van személyisége?
 – Ha már a személyiségről van szó, rá kéne
áldoznod azt a rengeteged pénzedet, hogy vegyél
magadnak egy újat – szól vissza Thalia.
Az ütés nem talál be. Grim nem lesz mérges. De
nem is lesznek egálban. Ő általában csak megunja.
– Képes vagy bármit is mondani szarkazmus
nélkül? – szűröm a fogsorom között.
– Remélem, nem! Az teret engedhetne a valódi,
értelmes beszélgetésnek. – Grim megborzong.
– Hé, szeretnéd, hogy veled menjek? Meglátogatni
Bailey-t, úgy értem. – Thalia a vállamra teszi a kezét.
– Igen, Lev, szeretnéd? – pislog Grim
várakozásteljesen.
Ahelyett, hogy egyetlen szem tortillachipsszel
dobnám meg, hozzávágom az egész tálcát a
tartalmával együtt. Ő gyorsan kitér előle, mire a
kajám szétterül Raul Ortega hátán. A
versenybirkózóén, aki hajlamos a bajkeverésre.
Gyilkos tekintettel fordul hátra.
– Kajacsataaaaaaaaaa!
 Negyedik fejezet
Lev
2993-as számú gyászos tény: A Turritopsis dohrnii
medúzafaj az egyetlen halhatatlan élőlény a
világon.
Egész hazaúton tövig nyomom a Bugatti Chiron
Sportom gázpedálját. Szeretem a hatalmas
motorokat, ezért vagyok többek között a repülők
megszállottja.
Mi, azaz Followhillék, Spencerék és Rexrothék
mind ugyanabban a zsákutcában lakunk. Az egész
akkora, mint egy golfpálya, de mégis elég közel
vagyunk egymáshoz ahhoz, hogy mindig beleártsuk
magunkat a másik dolgába. Ez egyszerre áldás és
átok is.
Leparkolom a kocsimat, elállva apa Maybachja
útját, és Bailey-ék ajtajához rohanok. Nem kopogok
és be sem csengetek. Gyakorlatilag egy család
vagyunk. Ami bazi undorító gondolat, ha azt veszem,
miket szoktam fantáziálni a volt legjobb barátomról
az utóbbi öt évben.
Beütöm az ajtónyitó kódjukat, és belépek,
miközben a falhoz rúgom a Nike Blazeremet. Mel
hangja üdvözöl a konyhából.
– Lev, drágám, éhes vagy?
Biztos a kamerák telefonos applikációjában látta,
hogy jövök.
– Folyton. – Megállok előtte a jófiús mosolyommal.
Ő megfordul és odajön, hogy megöleljen, a kezében
egy spatulát tart. Bundás garnélát készít sült
cukkinivel. Bailey kedvencét. Ahelyett, hogy
engednék a türelmetlenségemnek, húsz percen át
cseverészem Mellel. Bailey valószínűleg tudja, hogy
itt vagyok, és megőrjíti, hogy nem rohanok hozzá
Helyes! Miután a világon minden témát átvettünk
(időjárás, iskola, nyári tervek, főiskolai jelentkezés),
végül megkérdezem:
– Bails odafent van?
– Nagyon remélem. – Mel barátságos mosolya
grimasszá torzul. Úgy néz ki, mintha öt évet
öregedett volna az utóbbi négy napban. – Figyelj,
még egyszer köszi… – Nagyot nyel, kezével
megkeveri a levegőt, amolyan „tudod” gesztussal.
Ennyire közel áll ahhoz, hogy elsírja magát.
Vállat vonok.
– Bailey minden nap megmentette az életemet két
éven keresztül anya elvesztése után.
– Csodálatos volt – ért egyet Mel. Múlt időben. Jajj!
Bailes tényleg szarban van.
– Még mindig az – mondom olyan halkan, hogy azt
Bailey ne hallhassa odafent. – Csak épp azt a
kamaszkort éli, amiből kimaradt, szerintem.
– Lehet – suttogja. – Tudod, nem gondoltam volna,
hogy eltávolodtok majd.
Csakhogy nem eltávolodtunk egymástól, hanem
Bailey távolodott el tőlem. Ő változott meg, én
ugyanaz maradtam. Kibontotta a szárnyait, amikor
én meg akartam nyesni, hogy biztosan soha ne
menjen el. Balul sült el a dolog. Nem kicsit.
– Nem akarlak feltartani. – Hátralép, a szemét
törölgeti. – Légy szíves szólj neki, hogy kész az étele.
Sajnálom Melt. Jót akar. Mindenki folyton
kritizálja a nevelési képességeit, de az az igazság,
hogy kurva nehéz két okos, független lányt
felnevelni. És az anyákat mindig kétszer annyira
hibáztatják. Senki nem szólta le apát, amikor Knight
kedvenc elfoglaltsága a kokszolás meg az
alkoholizálás volt.
Felmegyek az íves márványlépcsőn, miközben
elhaladok az egész falat betöltő családi portrék
mellett. Daria pajkosan vigyorog vissza rám az arany
flitteres Oscar de la Renta ruhájában. Bailey egy
tengerészkék, V nyakú, apró virághímzéses ruhát
visel. Az ő mosolya nyugodt, udvarias és
visszafogott, a szeme akár két, tiszta medence a
felhőtlen ég alatt.
Annyira különbözőek, hogy az már nevetséges.
Daria egy ördögfajzat, aki imádja a bulikat és a
márkás ruhákat. Bailey egy angyal, aki a könyveket
és a jótékonykodást szereti.
A gyomrom elnehezül, amint belépek a Followhill-
ház emeleti folyosójára. Túl sok dolog történt,
amióta legutóbb láttam Bailey-t. Van egy új barát-
valamim, neki meg úgy tűnik, van egy új keletű
drogproblémája.
Követem a szobájába vezető meleg vanília és új
könyv illatát.
Bekopogok a résnyire nyitott ajtón, majd
emlékeztetem magam, hogy ő függő, és nincs most
szüksége magánszférára. Azonnal benyomulok.
– Bailey?
Valaki rám ugrik hátulról. Két hosszú, izmos láb
tekeredik az oldalamra, a karjával átöleli a vállamat.
A fülembe kacag, a leheletének fahéj és vanília illata
van. Kurvára mindent betölt, gyönyörű és élettel teli,
meleg, akár egy tökéletes augusztusi nap, és
életemben először össze akarom törni őt ahelyett,
hogy meggyógyítanám, mert A. PICSÁBA. EZZEL!
Darabokra törte a szívemet, aztán fogta magát, és
majdnem megölte a lányt, akit szeretek.
– Levy! – Az arcomra tapasztja az ajkát, lövése
sincs a hangulatomról. Szőke haja sárgásarany
zuhatagként omlik az arcomba. – Szent garnéla!
Hónapok óta nem láttalak, és akkora lettél, mint egy
kétajtós szekrény!
Úgy viselkedik, mintha a Régiek lennénk. A
családjaink a #Bailev címkét aggatták ránk
valamikor a hatodik születésnapunk előtt, mert
elválaszthatatlanok voltunk. Drukkoltak nekünk.
Mindenki azt hitte, egy pár leszünk. Nem jött be.
Oldalra sandítok, és szárazon megkérdezem:
– Bocsi, ismerlek?
– Egy okostojás, aki ismeri a legsötétebb titkaidat,
a listák megszállottja, a legjobb barátod. Rémlik? –
Megharapdálja a fülemet, és hirtelen minden vérem
egyenesen a farkamba áramlik, mire szédülni
kezdek.
De tovább játszom a megcsömörlött seggfej
szerepét.
– A legjobb barátaim az anyuci- és az
istenkomplexus. Fuss neki újra!
– Nem! – Hozzádörgöli a puha arcát a borostás
képemhez. A farkam tényleg egy másodpercre van
attól, hogy lehúzza a szakadt Amiri farmerem sliccét,
és kiugorjon köszönni.
– Azok a terapeutád legjobb barátai, és a
magyarázat arra, miért van nyaralója Cancunban.
Nincsen terapeutám, bár valószínűleg szereznem
kéne egyet, tekintve mennyi dühöt fojtok el
magamban mostanság.
– Szállj le a hátamról, Bailey!
– Különben? – Vigyorog. Ki a fasz ez a csaj?
 Mintha az egyik rajongómmal hülyéskednék és
nem a legjobb barátommal, megcsikizem a hónalját,
mire ő hanyatt esik a báránybőr szőnyegre, és
kacagva rúgkapál. Fehér pasi rövidnadrágot és
rózsaszín nirvanás kapucnis pulcsit visel.
Lefogadom, hogy a Walmartban szerezte. A
nevetésétől és az alattam vonagló testének
látványától úgy érzem magam, mintha egy hosszú,
letargikus álomból ébredtem volna fel. Hogy
találhatják az emberek Bailey-t és Thaliát egy kicsit
is hasonlónak? Thalia egy százszorszép, Bailey pedig
egy rózsa. Thalia egy nyitott könyv, egy „az, akinek
látszik” fajta lány. Már jóval azelőtt rájöttem, milyen,
hogy hozzáértem volna. Bailey egy gondosan
becsomagolt ajándék. Bársonyos szirmai szorosan
borulnak egymásra, elrejtve minden újabb rétegét.
Térdre rogyok és tovább csiklandozom az oldalát,
a nyaka érzékeny területeit, de még csak el sem
mosolyodom. Ő vergődik, úgy tesz, mint aki ellenáll,
amikor igazából csak még mélyebbre ránt, több
kontaktusra vágyik.
Verekedést mímelünk. Kiengedjük az elmúlt év
során felgyülemlett feszültség egy részét.
Bailey az arcomra nyomja zoknis talpát, miközben
kifulladva nevet. Nagyon szeretném folytatni ezt a
játékot, de a merevedésem mindjárt
keresztülszakítja a bokszeremet és kirohan a
fürdőszobájába egy hideg zuhanyt venni. Ráadásul
van néhány égetően fontos napirendi pontom.
Hirtelen leállok. A tekintetünk összefonódik. Zöld a
kéken. Fölötte vagyok, a testemmel leszegezem a
földhöz. Egy kicsit vékonyabbnak tűnik, mint amikor
legutóbb láttam, de még mindig ő a legszebb lány a
világon. Lehajtom a fejemet, amíg már csak pár centi
lesz köztünk. Forró lehelete felborzolja a pihéket az
arcomon.
– Áhh! – Megpróbál lerúgni magáról, de erősebb és
nagyobb vagyok, ráadásul nem tűröm a szarakodást.
– Akkora szempillád van, mint egy zsiráfnak! –
nyögi. – A hosszú, íves szempillájú srácokat
törvényen kívüliekké kéne tenni.
– Úgy hallottam, a Kongresszusban erről törvényt
akarnak hozni. Meglátogatsz majd a börtönben? –
Megnyalom az ajkamat.
Lassan megcsóválja a fejét.
– Nem! De ha jól játszod ki a lapjaidat, utalok
pénzt az iPayedre.
Erre önkéntelenül felnevetek, és a homlokához
nyomom az enyémet.
– Púp vagy a hátamon, tudod?
Bólint, de nem mond semmit. Mostanra
kijózanodott, és tudom, hogy meg akarja kérdezni,
miért nem látogattam meg a kórházban. De nem
fogja. Mert tudja. Az arcomra van írva: azért nem
mentem oda, mert utálom őt, amiért túladagolta
magát, és rohadtul számon fogom még kérni ezért.
– Sajnálom – mondja rekedten. – Nagyon-nagyon
sajnálom.
Lesöprök a homlokáról egy szőke tincset.
– Jól vagy, Gerle?
– Aha – krákogja. A hangja reszelős. – Köszönöm
a… tudod.
A szánk két centire van egymástól. Bailey
megnyalja az ajkát, a tekintete az enyémre siklik.
Egy apró, vágyakozó sóhaj szökik fel belőle. Egy
pillanatra elgondolkodom, vajon szeretné-e, hogy
megcsókoljam. Sok ilyen pillanat volt a múltunkban,
amikor azt hittem, szeretné. És mint ahogy minden
korábbi alkalommal, vékony balerina teste most is
kicsusszan alólam, és egy szempillantás alatt feláll,
elkerül engem. Odavonul a gardróbszobájához, és
szemügyre veszi a többsornyi nyári ruháját,
amelyeket szín szerint rendezett, ezzel egy faltól
falig érő szivárványt létrehozva.
– Mi tartott ennyi ideig?
Talpra szökkenek, és felmordulok:
– Úgy jelentél meg itt, hogy egy SMS-t nem küldtél.
Bailey meglepett fejet vág. Lehet, hogy nagyszerű
táncos, de annyi színészi tehetség szorult belé, mint
a csipába.
– Tényleg? Azt hittem, visszaírtam neked!
– Nem írtál. Azzal megbirkózom, hogy elbasztad,
de a hazugságot nem tűröm!
Lófarokba fogja a haját, és a földre szegezi a
tekintetét.
– Bocsi. Az utóbbi néhány nap nyomasztó volt.
Próbáltam összeszedni a bátorságom, hogy
felhívjalak. Igyekeztem kitalálni, mit is akarok
mondani neked.
Miközben felé lépdelek, azt kérdezem:
– És sikerült?
Beharapja az alsó ajkát, és megrázza a fejét.
– Rendben. Akkor majd én beszélek. Gondod van a
drogokkal? – Az ajtókeretre könyökölök, ezzel elállva
az útját a gardróbból.
– Jézusom, Lev! – A combjára csap a kezében lévő
kardigánnal. – Miért lesz mindenki zaklatott abban a
pillanatban, hogy elkezdek élni egy kicsit és új
dolgokat próbálok ki?
– Ez nem igen vagy nem volt. – A hangom akár egy
acélpenge. Éles, hideg és metsző.
– Az egyetlen droggal kapcsolatos gondom az, hogy
mindenki a kábítószerekkel jön nekem.
 – Túladagoltad magad.
– Nem, én a fájdalomcsillapítókkal kísérleteztem.
Valami keveréket vettem, és pórul jártam. Csak azért
csináltam, hogy a sérüléseim fájdalmát csillapítsam.
De végeztem ezzel.
Szeretnék hinni neki, mert az alternatívától
begolyózom. Nem akarom túlzottan irányítani sem
az életét, de ha szigorú szeretetre van szüksége,
akkor felkészülhet, mert én a feladatomnak
tekintem, hogy a nyomába szegődjek, és biztosítsam,
hogy tiszta marad.
– Akkor miért volt olyan nehéz kitalálni, hogy mit
mondj? – meredek rá.
– Mert ami velem történt, az kínos.
– Mégis engem hívtál abban a pillanatban.
– Ja. – Durcásan néz.
– Miért? – forszírozom.
Nagyot nyel.
– Mert.
– A vitaklub elnöke, hölgyeim és uraim! – Lassan
tapsolok, és gúnyosan vigyorgok rá.
– Mert a te számodat találtam meg először! –
Toppant, akár egy kisgyerek. – Nincs jelentősége,
oké? Ne olvass bele túl sokat!
Azon őrlődöm, hogy színvallásra kényszerítsem-e
vagy faképnél hagyjam.
Bailey felsóhajt.
– Figyi, depressziós vagyok a bezártságtól.
Elmehetnék egy körre?
Persze, Gerle! Elmehetsz háromra is. A pöcsömön.
Ezeket a fajta gondolatokat igazán le kellene
állítanom, amikor vele vagyok.
 – Most már engedélyt kell kérned? –
Megropogtatom a kézbütykeimet és fütyülök. – Így
buknak el végül a hatalmasok.
Összeszorítja a száját.
– Anya és apa azt mondta, csak velük vagy a te
kíséretedben hagyhatom el a házat.
Cöcögök.
– Na, mit szólsz? Tényleg igaz, hogy ki, mint veti
ágyát, úgy alussza álmát!
Ő kezelt engem a tamagocsijaként kiskorunkban.
– A mi esetünkben nem lesz semmilyen ágyban
alvás. Annyira azért nem szálltam el. – Lekapja a
nirvanás felsőjét magáról, gombóccá gyűri és
megdob vele.
Én elkapom, és hátravetett fejjel az arcomra
terítem. Perverz módjára szagolgatni kezdem.
– Megszívtad! Ezt elteszem a recskatáramba. –
Begyömöszölöm a pulcsit a farzsebembe, mert ő
ennyire kicsi, én meg ennyire nagy vagyok.
Bailey dühödten morog a rózsaszín
sportmelltartójában, a hasa megfeszül közben.
Tényleg megváltozott. A Régi Bailey nem morog,
pufog, fújtat vagy ilyenek. Ő udvariasan mosolyog,
fontoskodik és szélesen mosolyog.
Végigszántom a tekintetem a felsőtestén, amíg a
szemem meg nem állapodik a karján lévő tapaszon
és az infúzió utáni lila foltokon. Aztán feltűnnek a
sérülései. A teste jelekkel teli, lilára, feketére és
kékre festett. Elég sportsérülést láttam már életem
során. Ez másmilyen. Rosszabb. Sokkal rosszabb.
A görcs a gyomromban még erősebb és feszesebb
lesz, és úgy nő, akár egy befőttesgumi labda. Úgy
érzem, mindjárt kiszakad a bőröm alól. Még ha nem
is drogfüggő, remek jelölt, hogy azzá váljon, mert a
testében élni fájdalmas lehet. Miközben belebújik
egy kék szaténruhába, azt mondom:
– Talán jó is, hogy Mel és Jamie rajtad tartja a
szemét. Te nem vigyázol magadra.
Bailey a szemét forgatja. Bailey soha nem forgatja
a szemét.
– Te pedig ezt onnan tudod, hogy…?
– Van szemem. Nézz magadra! Leharcolt vagy.
– Nem is, csak képzelődsz! – csattan fel. Hű! Oké.
Kurvára fogalmam sincs, ki ez a csaj, és mit tett a
legjobb barátommal.
– Mi történt veled? – Összehúzom a szemöldököm.
Mégis ki a fenével beszélgetek amúgy meg? – Régen
ez az elképesztően sikeres lány voltál. Todos Santos
büszkesége.
– És szerinted attól, hogy extra keményen
dolgozom, ami meg is látszik, már nem ugyanaz az
ember vagyok? – veti oda. – Hát, van egy nagy
hírem! Ára van annak, hogy egy elit iskolában
sikeres legyél! Isten hozott a gyerekkori
buborékunkon kívül, Cole! – Széttárja a két karját
színpadiasan. – Vért kell izzadni a sikerhez. A
versenyszerű sport sérülésekkel jár. Persze te erről
mit sem tudsz. Soha nem láttam még olyan hátvédet,
aki szinte meg sem erőlteti magát. Mi a legrosszabb,
amit elszenvedtél? Lehorzsolt térd?
A bejárati ajtót becsukni! Ez itt egy magas fokú
idegösszeomlás. Mármint egy elég amatőr módon
kivitelezett, pocsékul megírt kábeltévés
valóságshow-szintű szarság. Kíváncsi vagyok, vajon
épp valamiféle elvonási tünet jelentkezett-e nála.
Akárki legyen is ez a lány, nyomja tovább,
miközben gúnyosan vigyorog rám.
– Lásd be, Lev! Még ha túl sokat is edzettem, neked
a legkevésbé sem kéne kioktatnod emiatt. Úgy
csordogálsz végig az életen, hogy túlságosan félsz
elmondani apucinak, hogy utálod a futballt, és
pilótaképzésre akarsz jelentkezni. Gyáva vagy! Csak
jól titkolod. Mikor fogod elmondani neki, amúgy?
Arra gondoltam, a soha egy elég jó időkeret.
Mivel nem válaszolok, grimaszol.
– El fogod neki mondani, ugye?
Összeszorítom az állkapcsom.
– Most nem rólam beszélgetünk.
Hátraveti a fejét, és érzelmek nélkül felnevet.
– Hűha!
A foci az érzékeny pontom. Jó vagyok benne, de
utálom. Olyan, mintha egy harminccentis farokkal
rendelkező pornószínész vágyna a papi életre. Csak
mert megtehetem, az nem jelenti, hogy meg is kellene
tennem. Az van, hogy második generációs
focistakirály vagyok az All Saints Gimiben. Az apám
is itt játszott. A bátyám, Knight is itt játszott. Tavaly a
fociskabátom hétezer dolcsiért ment el egy
árverésen. Nehéz ezt a fajta szeretetet eldobni. Az az
igazság, hogy rászoktam a dicsőségre. Pereljenek be
a picsába!
– Bocs, feszült vagyok. – Bailey fáradtan
megdörgöli a homlokát.
Valami vagy, az biztos.
– Tényleg… szétesettnek tűnsz – mondom
gyengéden. Mert ha azt mondanám neki, hogy egy
totál idegen, azzal nem jutnék messzire. – Szükséged
van valamire?
Megrázza a fejét.
– Csak egy kis friss levegőre. Akarsz ebédelni,
mielőtt elmegyünk?
 – Garnéla sült cukkinivel és mellé a kibaszott
szarságod? – vonom fel a szemöldököm. – Én
passzolom.
– Jó leszek! – Halvány, kétségbeesett mosolyt vet
rám. – Légyszi! Szükségem lenne…
– Sürgősen rehabra?
Kimerülten elmosolyodik, és azt hiszem, látom a
repedéseken át a valódi Bailey-t.
– Egy kis kikapcsolásra.
Felnyögök, és végigfuttatom a kezemet a tüsi
hajamon.
– Basszus! Jól van!
Mindketten lecsoszogunk, és megesszük Melody
főztjét. Finom, de egyértelműen Bailey főz a
legfinomabban ezen a világon. Leginkább azért,
mert az anya halálát megelőző hónapokban naponta
meglátogatta őt, és leírta minden receptjét, hogy
soha ne kelljen nélkülöznöm a kedvenc fogásaimat.
Megtanulta elkészíteni az összes komfortkajámat: a
gofrit (egy kis fahéjjal és datolyasziruppal), a tésztás
csirkehúslevest (zellerrel, szárított hagymával és
tojásfehérjével) és csokitortát (extra tojásosan). Az
összes Rosie Cole-alapkaját. Betolta anyát a
kerekesszékben a konyhába, hogy figyelje, hogyan
készíti el a kedvenc ételeimet, és útmutatást kérjen.
„Még egy tojásfehérjét!”
„Bőven mehet bele só.”
„Egy kis petrezselyembe még senki nem halt bele,
Bails.”
Ha attól nem szeret bele valaki a legjobb lány
barátjába, hogy figyeli, amint az versenyt fut az
idővel, hogy biztosan megtanulja elkészíteni a
kedvenc ételeidet, akkor nem tudom, mitől. Nem
csoda, hogy odavagyok a csajért. Az egész múltam, a
lehetőségeim az ő kezében vannak.
Egyszer, amikor Bailey már a Juilliardon volt, és
gyakorlatilag már nem voltunk barátok, ott ült a
telefon mellett, és negyven percen keresztül
videóhívásban voltunk keleti idő szerint hajnali
háromkor, miközben megtanított rá, hogyan kell
anya gofriját elkészíteni, mert nosztalgikus
hangulatba kerültem, és nem bírtam elaludni.
Másnap reggel fontos vizsgája volt, de ez nem
tartotta vissza. Mindig is ez volt a baj Bailsszel és
velem. Elég szarul szabtunk határokat egymásnak.
Átnézek az asztal túloldalán ülő lányra, aki hat
hónapot töltött az életéből azzal, hogy árnyékként
követett egy haldokló nőt, hogy én továbbra is
élvezhessem anya gofriját, és arra jutok, hogy
észszerűtlenül viselkedem. Csak az utóbbi fél évben,
a csapatból két srác is a sürgősségin kötött ki, miután
túl keményen buliztak, és az edzőnk igazán szóra
sem méltatta ezt. Amíg teljesítenek, minden okés.
Bailey hozott néhány rossz döntést, de nem
tagadhatom, hogy egy égbe szökő piedesztálon élni
elég unalmas lehet, arról nem is beszélve, hogy
magányos is. Tudhatnám. Minkettőnket
„tökéletesnek” tartanak.
Tele van zúzódásokkal a balett miatt. És mi van
akkor, ha kísérletezett a kábítószerekkel egy kicsit?
Ki a fasz vagyok én, hogy ítélkezzek?
Az asztal alatt elmozdítom a kezem, és megtalálom
az övét. Megszorítom. Végigsimít a hüvelykujjával a
kézfejemen. Borzongás szalad végig a gerincemen.
Néma tűzszünet.
Evés után elkocsikázunk a YoToGóba, és veszünk
óriás csészés joghurtfagyit, aztán elmegyünk a titkos
helyünkre az erdőbe. Most lehet itt az ideje, hogy
meséljek neki Thaliáról, de valami megállít.
Talán az, hogy nem igazán van mit mondani. Csak
rendszeresen összejárunk. Vagy talán az, hogy
tudom, ha nem érdekli, egy kicsit meghalok belül.
Na jó, nagyon.
Bailey végül áthasítja a csendet és megkérdezi:
– Még mindig itt vannak?
A gerlékre utal, akiket évekkel ezelőtt találtunk.
Bólintok.
– Van kajájuk egy konzervdobozban odafent.
Nagyjából hetente újratöltöm.
Bailey nekidől az anyósülésnek, és az alsó ajkát
piszkálja.
– Szerinted miért nem lett soha fiókájuk?
– Talán egyneműek. Talán az egyikük terméketlen.
Esetleg csak barátok. Lehet, hogy szeretik a független
életvitelüket, és nem hódolnak be az ódivatú
társadalmi normáknak. Ráadásul a gyerekek
kurvára sokba kerülnek, hallod.
Bailey felnevet, és eltakarja az arcát.
– Elfelejtettem, milyen vicces vagy!
Eleresztek egy halvány mosolyt, de nem vagyok
hajlandó kimutatni, mennyire felvillanyoznak a
szavai.
– Szerintem nőstény mindkettő. – Csücsörít. – A
gerlék.
– Az az én hibám lenne. – Megvakarom a borostát
az államon. – Valószínűleg én vetítettem rájuk.
Tudod, a kéttyúkos fantáziám.
– Nem hittem volna, hogy ennyire szó szerint
érted.
Most már mindketten nevetünk, és lehet, hogy a
jég nem tört még meg, de már legalább megrepedt.
Különös volt, ahogy rátaláltunk ezekre a gerlékre.
Az a nap, amikor rájuk találtunk. Egy ómen. Egy
üzenet fentről. A gerlék nem gyakoriak Észak-
Amerikában, ami azt jelenti, hogy ezek szökevények.
Pont, mint mi voltunk aznap.
Leparkolunk, és felsétálunk az erdei
szegletünkhöz. Már régebben kifeszítettem egy
hatalmas ponyvát négy fehér tölgy közé és a
törzsükre kötöztem, úgyhogy most Bailey-vel van
egy bazi nagy függőágyunk, ahol ellehetünk.
Nagyjából három és fél méterszer három és fél
méteres. Mindig tele van levelekkel meg kosszal, és
Bailey csak ilyenkor nem bánja, ha nem néz ki
teljesen tökéletesen, amikor kint vagyunk a
természetben.
Felmászunk a ponyvára.
Bailey körbenyalja a neonzöld kanalát.
– Mi újság veled?
Van egy állandó numerám, és valahányszor benne
vagyok, rád gondolok, ami talán a legnagyobb
szemétség, amit életemben csináltam. Apa és Knight
nyomatják, hogy focizzak a fősulin. És valahányszor
arra gondolok, hogy esetleg nem vagy jól, le akarom
szúrni azt az arctalan, névtelen seggfejt, aki eladta
neked azokat a gyógyszereket.
– A szokásos szarság. – Szétroppantok egy
fagyasztott cseresznyét a fogammal. – Milyen a
Juilliard?
– Fantasztikus! – A szeme két ragyogó hógömb. –
Annyi tehetség és inspiráció van ott! A város a
kultúra fellegvára. Minden hétvégén más-más
kiállításra megyek, és egy alacsony jövedelmű
családban élő harmadikost korrepetálok Harlemben.
És az ételek, Lev! – Levegő után kap. – New York az
ínyencek mennyországa!
– Anya mesélte, hogy New York a kedvenc városa –
mondom. – Apával ott kezdtek el járni. Szerintem
csak azért költöztek vissza, hogy Emilia néni
közelében legyenek.
Bailey elmosolyodik, és ma először ismerek rá a
lányra, aki megtanított cipőt kötni és kaviccsal
kacsázni a házunk menti folyó vizén.
– Mindig eszembe jut – motyogja. – Emlékszel,
amikor anyukád mesélte, hogy az apád minden
rózsát megrendelt neki a környék összes
virágárusától?
– Aha. – A mosolyom szinte szétfeszíti az arcomat.
Bailey elpirul, és az alsó ajkába harap a fehér
fogával.
– Néhány hónapja végigsétáltam azon az utcán,
hogy megnézzem, megvannak-e még azok a
virágárusok. Az ötből négy még igen. Vettem néhány
csokrot mindegyiknél, és elküldtem anyának. Ő
kivitte Rosie sírjára.
– Az te voltál? – A szemöldököm felszalad. – Apa
azt hitte, szeretője volt! Látnod kellett volna,
mennyire kiborult.
Bailey hahotázik.
– Most csak viccelsz, ugye?
– Egy kicsit – nevetek.
– Jajj! Azt hittem, mondtam neked. A kognitív
képességeim teljében kellene lennem tizenkilenc
évesen.
Bailey azért tesz kedves dolgokat, mert szeretné,
nem pedig az elismerésért. Egy éve szív alakú
konfettivé robbantam volna ettől a vallomástól. De ő
már nem ugyanaz a lány, aki egy éve volt.
– Köszi, Gerle. Ez nagyon kedves volt tőled. – A
karjához nyomom az öklömet.
 Ő megböki a vállamat a sajátjával, és lop egy
kanállal a joghurtfagyimból.
– Ne legyél balga, Levy.
– Tudod te egyáltalán, mit az a balga? – vonom fel
a szemöldököm.
– Persze! A Német Lovagrend középkori vára az
oroszországi kalinyingrádi területen. Az egyik emelt
szintű tantárgyam az egyetemes történelem volt,
emlékszel? – Megkocogtatja a halántékát.
– Kocka! – suttogom hangosan.
– Hülye focista! – Rám ölti a nyelvét.
Mindketten úgy csinálunk, mintha nevetnénk,
annak ellenére, hogy legszívesebben bekapnám a
nyelvét és kicsókolnám belőle a szart is.
Mintegy végszóra, a gerléink leereszkednek a
fészkükből és felénk repülnek. Perszeusz és
Androméda. Bailey választotta ezeket a neveket.
Valami grandiózus, feltétel nélküli szerelemről, és a
nehézségek együtt való leküzdéséről volt szó. Jól
megszívta, mert ezek a ribik ingyen laknak abban a
fészekben, amit bizony én építettem nekik.
Kiváltságos rohadékok.
Androméda, akinek Perszeusszal ellentétben nincs
kék szín a tollazatában, féllábú, úgyhogy könnyű
őket megkülönböztetni. A ponyva túlsó végében
szállnak le, elég közel hozzánk, de azért nem túl
közel. Ismernek minket és örülnek nekünk.
Azt mondom Bailey-nek:
– El akarok menni New Yorkba a fősuli előtt. Meg
akarom nézni azokat a helyeket, amiket anya
szeretett, meg a régi lakását.
– Menjünk együtt! – Bailey felragyog, de olyan
ostobán jön ki ez. Terveket szőni egy olyan lánnyal,
aki már nem is a barátom, és már nem is önmaga. –
Csináljunk egy Tour de LeBlanc-ot! – Megtáncoltatja
a szemöldökét, és borzalmas francia akcentussal
beszél. – St. Paul-kápolna, Lady Liberty, a Brooklyni
csata… és itt, hölgyeim és uraim, Rosie LeBlanc
kisasszony csúfos vereséget mért Dean Cole úrra!
Önkénytelenül is felnevetek. Most újra úgy beszél,
mint a legjobb barátom. Mi voltunk az alom legvége.
A láthatatlan gyerekek. Semmi gond, semmi dráma,
tökéletes jegyek. Őrületes felvételi pontszámokat
értünk el; én 1560-at, Gerle pedig tökéletesen
ragyogó 1600-at.
– Hogy találtál amúgy drogdílert? – Úgy tűnik, nem
bírom elengedni a témát.
A kérdésemre Bailey hátrahúzza a fejét, az
orrcimpája kitágul.
– Számít ez?
– Ez most egy komoly kérdés? – Lassan pislogok. –
Az a rohadék szabadon járkál és felturbózott
fájdalomcsillapítókat árul. Igen, szerintem számít.
Láthatóan összehúzza magát.
– Nem értettem a nevét, és amúgy sem a suli
területén volt.
– Mi van, ha mások is vesznek tőle? Mi van, ha…
– Ótejómarx, befognád? – csattan fel, miközben
előhúz egy spanglit a zsebéből, és rágyújt, mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Nem nekem
vannak itt szerhasználó génjeim! Ne vetítsd ki rám,
Cole!
Már megint picsaként viselkedik. Megszédülök, de
kezdek rájönni, hogy ez az új énje. Kedves és
normális az egyik pillanatban, a következőben meg
egy átokfajzat. Függőként viselkedik.
Ráadásul csak egy kibaszott évvel idősebb nálam.
Nem egy harmincvalahány éves, aki a kezében tartja
a kulcsot az univerzum kemény igazságaihoz.
Összeszorítom az állkapcsomat.
– A hangulatod mostanában ingadozóbb, mint egy
puha pöcs egy öltözőben. – A tekintetem a spangli
égő végére siklik. – És mióta cigizel?
– Amióta találtam egy szálat Daria szobájában.
Valószínűleg Penné, én pedig úgy döntöttem,
lelazulok egy kicsit. Mi bajod? – Úgy fordítja el a
fejét, mintha bűzlenék. – Te kínáltál meg az első
slukkal a gimiben.
– Ez így van. – Határozottan ránézek. – Még
azelőtt, hogy egy kibaszott drogossá váltál volna.
Tessék! Kimondtam. Napvilágra került, én pedig
nem szívom vissza. Csak rá kell nézni, hogy tudja az
ember, ő már tényleg nem ugyanaz a személy.
Pufogva benyomja a fagyispoharát egy
szemeteszacskóba.
– Hát, nekem elegem van a faggatásból!
– Azt akarom, hogy pisilj bele egy tégelybe –
hallom meg magam.
– Hogy mondod? – A szemöldöke mindjárt leugrik
a homlokáról, és rám támad.
– Gond? – húzom el a szót. – Én minden hónapban
tégelybe hugyozom. Álmomban is meg tudom
csinálni. És ismerek egy labort, ami hat órán belül
megküldi az eredményt. Bizonyítsd be, hogy nem
drogozol! Nyugtass meg!
– A nyugtalanságodhoz semmi közöm nincs. – Az
arca megkeményedik. – Talán nekem kéne kérnem
tőled, hogy pisilj tégelybe, tekintve a családi
kórismét.
– Attól, hogy picsaként viselkedsz, nem tűnsz
józanabbnak! – A fejem csóválom. A Régi Bailey soha
nem volt ilyen szúrós, ilyen kötekedő. És soha nem
szívott volna füves cigit. A cigit „rákrúdnak”, a
spanglit meg „bukórúdnak” nevezte. Ami elég
erotikusnak hangzott, de mindegy.
– Attól meg, hogy basáskodó seggfejként
viselkedsz, még nem leszel újra a legjobb barátom.
Gerle hivatalosan is elveszítette a kapcsolatot az
agyi működésével. Innen tudom, hogy függő. Kizárt
dolog, hogy a volt legjobb barátom valaha is ilyen
szemétséget mondjon nekem. Tudja, hogy a bátyám
túladagolta magát, amikor az anyám haldoklott. Ő
volt az első, akinek elmondtam, miután Luna
elmesélte.
– Ha nincs problémád – szűröm a fogaim között –,
akkor miért ugrasz mindenre, amit mondok? Miért
nézel ki úgy, mintha a viktoriánus korban lennél
tuberkulózisos? Miért tányérméretűek a pupilláid?
– Nos, az azért van, mert amikor kiengedtek,
adtak…
De nem hagyom, hogy befejezze.
– Két lehetőséged van! Vagy engeded, hogy
segítsek, vagy hagyom a picsába ezt a kibaszott
szarságot, és újra idegenek leszünk egymásnak. Mert
az kizárt, hogy én végignézzem, ahogy tönkreteszed
magad. Végignéztem már, ahogy meghal az, akit a
világon mindennél jobban szerettem, és neki nem
volt választási lehetősége. Ő nem magával tette ezt.
Nem hagyom, hogy kinyírd magad a felügyeletem
alatt! Világos?
– Szép kis szónoklat. – Bailey leugrik a ponyváról,
mire Androméda felröppen a válla fölött. Leporolja a
térdét, körbenéz, az orrát felszegi a levegőben. –
Most már hazamehetünk, GI Jankó!
*
Egy kurva spangli! Konkrétan előhúzott egy kurva
spanglit!
Kavarognak a gondolatok a fejemben. A
visszaúton semmit nem beszélgetünk. Miután
kirakom Bailey-t, hazamegyek.
Szarul érzem magam. Bailey annyira van jól, mint
amennyire én vadászpilóta vagyok. Ami, sajnos,
soha nem lehetek, köszönhetően apának és
Knightnak, akik azért rágják a fülemet, hogy legyek
profi sportoló, és, tudjátok, ne nyírassam ki magam.
Ez nem vall Bailey-re, hogy megfutamodjon a
dolgoktól. A szokásos önmaga egy átkozott
tejeskancsót is telepisilt volna, csak hogy
bebizonyítsa, tévedek. Benyitok és leejtem a
sporttáskámat a bejáratnál. Apa a teraszon járkál, a
telefonját a füléhez a vállával szorítja. Az üvegajtó
eltompítja a hangját.
– Lev itthon van. Később hívlak, Dix!
Apa elhúzza az üvegajtót, és belép. Egy
konyharuhát vetett izmos vállára, a kezében egy
tányérnyi szaftos steaket tart. Apa ősz és jóképű,
ráadásul még befektetési alap menedzser is. Bárkit
megkaphatna, akit csak akar. De úgy tűnik, ő a
következő évszázadra barát zónába szeretné
helyezni Knight biológiai anyját, Dixie-t, és
szerzetesként kíván élni. Ráadásul Dixnek hívja a
nőt, ami túlságosan is hasonlít a Dickhez. Nem
vagyok egy nagyon romantikus alkat, de soha nem
hívnék olyasvalakit Dicknek, akivel malackodni
akarnék. Sem egyéb, nemi szervre utaló módon,
igazából.
Talán szart sem tudok. Talán azért rakta le olyan
sietve, mert telefonszexeltek, és valójában
rendszeresen dugnak. Remélem, hogy ez az oka. De
apa nem úgy néz ki, mint aki kész továbblépni.
Amikor anya meghalt, az ő szívét is eltemették vele.
Egy hatalmas lyuk tátong a mellkasában, és az
egyetlen dolog, ami úgy, ahogy betölteni látszik azt,
az én focikarrierem.
– Miért titkolózol? – Kilopok egy csemegeuborkát a
salátából és bekapom.
– Miért vagy paranoiás? – A vacsoraasztalra teszi a
steakes tányért. – Csak köszönni akartam. Nem úgy
volt, hogy Thalia átjön vacsorára? – Apa kisétál az
egyedileg tervezett konyhába, ahol egy frissen
összedobott saláta és hawaii zsemlék várakoznak a
kristályasztalon egy San Pellegrino társaságában.
A tekintetemmel követem, miközben kezet mosok
a mosogatónál.
– Lemondtam.
Mély torokhangot hallat erre.
– Jesszus! Hát erre aztán egyáltalán nem
számítottam!
– A szarkazmus a humor egy alsóbbrendű formája,
apa.
– De attól még humor. Minden apró sikert
számontartok! Milyen volt az edzés?
Szar.
– Jó.
– Igen? – A tekintete elidőzik az arcomon. – Ez
vicces, mert összefutottam Taylor edzővel a Whole
Foodsban néhány órája, és azt mondta, nem voltál jó.
Sőt, azt mondta, találkozott már olyan bántó focis
feliratokkal, amik több hatást váltottak ki, mint te a
mai edzésen.
Az a rohadt áruló! Apát még focista fénykorából
ismeri, és folyton túl sok információval látja el.
– Bailey visszajött – morgom.
 – Hallottam. – Kiszed mindkettőnknek egy
vesepecsenyét, salátát és némi zsemlét. Én már
ettem Melnél, plusz fagyiztunk, de megint
farkaséhes vagyok.
– Hogy bírja a dolgokat? – Engem mustrál, amint
leülünk. Nem meglepő módon a ház semmit nem
változott azóta, hogy anya négy éve cisztás
fibrózisban meghalt. Egy képet nem mozdítottak el,
egy falat nem festettek le. Még a régi villanykörtéket
is meghagytuk, amíg durva paranomális szarságokat
nem kezdtünk tapasztalni. Villódzó fények,
áramkimaradás és felrobbanó cuccok. Apa nincs
tagadásban anya halálát illetően. Tudja, hogy
meghalt. Egyszerűen csak úgy döntött, hogy
meghiúsít minden lehetőséget a szerelemre vagy a
kapcsolatra. Egy igazi gerle.
Válaszként a kajámba hümmögök.
– Ezt szavakkal is el tudod mondani? – Engem
tanulmányoz.
– Ne legyél telhetetlen! – Az evőeszközöm csörög a
drága tányéron. – Legközelebb meg majd azt akarod,
hogy teljes mondatokban válaszoljak, vesszővel meg
minden!
Szúrósan néz rám. Nehéz elviselni, ahogy
viselkedem. Ideges vagyok Bails miatt, és azt
kívánom, apa bárcsak elmondaná, mi van köztük
Dixie-vel. Ha lenne valakije Knighton és rajtam
kívül… talán nem érezném akkora árulásnak beadni
a jelentkezésemet az Air Force Akadémiára a
határidő lejártáig. Az óra ketyeg. Nem maradt sok
időm. Kényelmetlenül érzem magam attól, hogy apa
egyedüli reménye és álma az, hogy NFL-játékos
legyek.
– Fáradtnak tűnik, de megvan – mondom végül.
– Figyelj rá.
 – Azt tervezem.
– A függőség kemény egy szarházi.
– Azt mondja, nem függő. – A gondolataimba
merülve rágom a szaftos steakdarabot.
– Én is ezt mondtam. – Felsóhajt. – És Knight is.
– Köszi, apa, hogy emlékeztetsz rá, gyakorlatilag
minden számomra fontos ember megpróbálta
kicsinálni magát egy bizonyos ponton.
Gondolom, ez az én sorsom, hogy olyanokat
szeressek, akik oroszrulettet játszanak az életükkel.
Kurvára köszi, Karma! Amúgy rossz helyen jársz.
Zsemlét tömök a számba, és lassan rágni kezdem.
– Témaváltás? – vonja fel a szemöldökét.
– Jó ötlet.
– Jött ma neked egy brossúra postán. Az Air Force
Akadémiától. – Úgy forgatja a szemét, mintha egy
sátánista szektához akarnék csatlakozni. A
szívverésem megiramodik. Fogalma sincs, mi?
Ennyire nem ismer. – Ha engem kérdezel,
felháborító, hogy kiküldik a propagandájukat
minden végzős középiskolásnak. – A villájára szúr
egy darab húst, és rám mutat vele, mielőtt bekapná.
– Jobb szeretem, ha a gyerekem él és egyben van.
Nem minden rólad szól, apa.
A Légierő azért küldte a brossúrát, mert
kitöltöttem egy igénylőlapot. Most majd ki kell
halásznom a kukából. Egyszerre rettegek és izgatott
vagyok. El akarom olvasni. Még ha nem is lesz belőle
semmi.
– Mindenki azt szeretné, hogy a gyereke egyben
maradjon. Szállj magadba, apa!
– Ami igaz, az igaz.
 Csend következik. Régen soha nem volt csend. De
aztán építettem egy haladó szintű repülőszimulátort
a tetőtérben pilótafülkével, TPR-pedállal és egy íves
monitorral, aztán napi max öt órát gyakoroltam
rajta, apa meg Knight pedig kezdett gyanút fogni.
Amikor elkezdtem önkénteskedni a helyi
magánreptéren, és felvettem a kapcsolatot a
légiirányítójukkal, akkor teljesen kiakadtak. Tudták,
hogy komolyan vadászpilóta akarok lenni.
Apa nem vesz tudomást a feszültségről.
– A jövő pénteki kemény menet lesz. A St. John
Bosco kiváló statisztikával rendelkezik. Ideges vagy?
– Amikor legutóbb játszottunk ellenük, az edzőjük
nekiment a hátvédjüknek, és a cserének be kellett
melegítenie, de mi még meg sem izzadtunk. – Vállat
vonok. Ha apa egy pillanatra is előhúzta volna fejét a
seggéből, látná, hogy nem találom a futballt sem
érdekesnek sem élvezetesnek. Amikor legutóbb
megnéztem a Super Bowlt, olyan tizenkettő voltam. –
Megeszed azt a zsemlét? – bökök az állammal a
tányérja felé. Azt sem tudom, miért kérdezem.
Elment az étvágyam.
Megrázza a fejét.
– Vidd csak!
A vacsora további részében apa focistatisztikákat
sorol és a tanácsokat ad a közelgő mérkőzéshez.
Amikor végzünk, elmosogatok, kihalászom a
szemetesből a brossúrát, és a szobámba megyek,
aztán ránézek Bailey ablakára az utca túloldalán.
Nincs fény a szobájában. Ahogy a szemében sem volt
ma. Mégis felhúzom az ablakom, és átkiabálok neki:
– Milyen az égbolt, Gerle?
Nem válaszol.
Bassza meg!
 Ötödik fejezet
Lev
Tizennégy évesen
– Talán vissza kellene mennünk. – A szavak végül
azután hagyták el a számat, hogy Bailey-vel
évszázadoknak tűnő ideig voltunk az erdőben.
Ma temettük el anyát. Aztán iderohantunk és
háborúba szálltunk a természettel. Mindketten
vérzünk, kimerültek és zavartak vagyunk.
Bailey átveti keskeny vállán a karomat és
visszavonszol a zsákutcánkba. A teljes súlyomat
magára vette. Fájdalmasan nyög minden lépésre, de
nem könnyítem meg a dolgát, mert túlságosan
lefoglal az önsajnálat.
Amikor a zsákutcába érünk, a saját házuk felé
veszi az irányt, nem a miénkhez. Biztosra veszem,
hogy keresnek minket. A telefonunkat kikapcsoltuk,
mivel apa azt mondta, megöl, ha telefoncsörgést hall
a szertartás alatt.
A házukban Bailey száraz ruhát hoz nekem az apja
szekrényéből, és meleg fürdővizet enged, amibe
beledob egy adag lányos fürdőbombát, amitől a víz
rózsaszínné és pillecukorillatúvá válik. Amikor
kiszállok belőle, mezítláb megyek le, és a konyhában
találom őt. A ruhái még mindig nedvesek a haja egy
szénaboglyának tűnik. A friss tészta és fűszeres hús
ínycsiklandozó illata száll fel a sütőből. Anya titkos
receptje alapján készítette el a legkedvesebb
ételemet, a bureket. Ez egy húsos pite, és irtóra
finom. Először hat évvel ezelőtt ettem ilyet, a
törökországi családi nyaralásunkon. Anya
megfogadta, hogy megtanulja elkészíteni, és végül
még csavart is rajta egyet: ő nemcsak bárányhúst
rakott bele, hanem krémes gombát és olvasztott
sajtot is.
Bailey friss és forró burekje kinézetre és ízre is a
mása annak. Egészen a tojásos kenésre ragadt
szezámmagszórásig és a mellé kínált spenótos-
krumplis mártogatósig. A tészta ropogva törik ketté a
fogam alatt. A különböző ízek kibomlanak a
számban. Hátravetem a fejem, és engedem a
szemhéjamat lecsukódni.
– Hogyan? – nyögöm. – Ez hátborzongató.
Bailey leül a szemközti székre, az arca és a ruhája
továbbra is csupa sár.
– Ezt a hetedik próbálkozásra sikerült jól
csinálnom. A tésztának szupervékonynak kell lennie.
– Mondd el a titkos hozzávalóját!
– És veszítsem el a fogást rajtad? – vonja fel
közönyösen a szemöldökét. – Álmodj csak, Cole!
– Azt kéne tenned, amit én kérek! Épp most halt
meg az anyukám. – Egy harapással befalom a
maradékot, aztán cuppogva lenyalom az ujjaimat.
– Haver, még a sütőt sem tudod bekapcsolni!
Egyszer nyers pulykát mikróztál hálaadásra!
– Apának nem szabadott volna megbíznia azzal a
feladattal. – Fogok egy darab papírtörlőt, és letörlöm
a zsírt az arcomról.
– Nem is tette. Azt kérte, Rosie-t bízd meg vele. –
Majdnem elneveti magát, de visszafojtja. Szerintem
azt hiszi, megharagszom, ha valaha is meglátszik
rajta a boldogság újra.
Lenézek az órámra, és basszus, már este tíz van!
Mikor mentünk el? Jamie és Mel még nálunk
vannak?
 Mintha olvasna a gondolataimban, Bailey az alsó
ajkába harap.
– Valószínűleg minket keres mindenki.
– Még nem állok rá készen, hogy szembenézzek a
világgal – vallom be halkan.
– Ez nem igaz. Velem szembenézel – mutat rá.
– Te nem a világ vagy. – Megrázom a fejemet. –
Majdnem nyolcmilliárdan élnek ezen a bolygón,
Bailey Followhill, és mind közül kurvára te vagy a
kedvencem.
– Lehet, hogy én vagyok a kedvenced – Bailey
átcsúsztatja a kezét az asztallapon, és összefűzi az
ujjainkat. – De nekem te vagy az egyetlen. És ez
megrémiszt, Levy. Nagyon is.
Már épp meg akarom kérdezni tőle, hogy érti ezt,
amikor kivágódik a bejárati ajtó és nekicsapódik a
falnak. Jamie, Mel, Daria és Penn zúdulnak be, élénk
beszélgetés és szipogás közepette.
– Bailey? Lev? – Mel szorongása kiszippantja az
összes oxigént a helyiségből, mielőtt még egészen
belépne. – Itt vagytok?
– A konyhában, anya! – Bailey talpra szökken, és
elállja a többiek útját előlem. Ebben a pillanatban
képtelen vagyok elképzelni, hogy hagynám őt valaha
is beleszeretni valaki másba. Mindig kívánni fogom
Bailey Followhill minden porcikáját, minden
atomját. Minden sejtjét és mosolyát. Minden átkozott
lélegzetvétele az enyém. Ijesztő, hogy mi mindenre
vagyok képes azért, hogy megtartsam őt. Nem
hiszem, hogy lennének határaim. Sem egészséges
lelkiismeretem. Ha döntenem kéne közte és az egész
emberiség sorsa között, egy percig nem vacillálnék!
Bassza meg a világ! Őt választom.
– Te jó Marx! Kinyírom a hülye fejeteket! Halálra
rémítettetek minket! – Daria a húgára veti magát, és
megrázza a vállánál fogva, rózsaszínre festett
körmökkel. – Meg foglak ölni, Bails!
– Azta, Dar! Igazán remek szóhasználat. Nagyon
figyelmes. Elnökök beszédét kellene írnod – morog
Bailey, miközben udvariasan kihámozza magát a
nővére karmaiból.
– Elég erős Halak energiát érzek most itt. – Daria
összehúzza a szemöldökét, és egyikünkről a
másikunkra néz. – Valami rossz történt?
– Aha – közlöm. – Meghalt az anyukám.
– Úgy értem azon kívül. – Daria még csak el sem
pirul, annyira tökös csaj. – Rosie Halak volt?
– Azt hiszem. – Daria kurvára őrült. Tényleg
szeretném, hogy a majdani gyerekeim osztozzanak a
génállományában? Baszki, Bailey miatt, asszem,
igen. – Miért?
Daria megkocogtatja csücsöri száját, és bólogat,
mintha most már világos lenne minden.
– Itt van velünk. A Halaknak nehezen megy az
elengedés.
– Daria – sóhajt fel Jamie, és hozzám fordul. – Ne
haragudj, Lev, az a megküzdési stratégiája, hogy
próbálja oldani a hangulatot, amikor a dolgok… –
Elhallgat.
– Tragikusak? – fejezem be helyette.
– De most komolyan! Tudjátok, mi a közös Richard
Ramirezben, Osama Bin Ladenben, Ottis Toole-ban
és John Wayne Gacyben? – Daria a konyhaszigetnek
támasztja a csípőjét.
– Nyomorult tömeggyilkosok? – szisszen fel Bailey.
Daria megrázza a fejét.
– Mindannyian Halak!
 – Ó! – Bailey komolyan bólint. – Nem hiszem el,
hogy a tudósok ennek még nem néztek utána!
Lehetne, hogy nem pazarolják tovább az időt és a
pénzt a rák ellenszerének kutatására, és a végére
járnak ennek azonnal?
Ennyi kell, és érzem a mellkasomban felbugyogó
robajt. Igazi nevetést. Bailey megnevettet azon a
napon, amikor eltemettem az édesanyámat.
Hihetetlen.
Miután mindenki elmondta a magáét, hogy
mekkora felelőtlenség volt a részünkről eltűnni ma,
Jaime ragaszkodik hozzá, hogy Bailey hazakísérjen.
Apa már vár, és úgy sejtem, egyikük sem bízik
abban, hogy nem szököm el újra.
Amikor meglátom apát, bocsánatot kérek, és
átveszem a melegítőmet. Bailey még mindig itt van,
lefoglalja magát, úgyhogy kimegyek a konyhába
vízért. Felkapcsolom a villanyt, és totális felfordulást
találok. A kapott ételek maradéka és egy üveg
whiskey meg egy félig teli pohár ül a pulton.
Nagyot nyelek, és odamegyek. Kóstoltam már itt-
ott némi sört, de igazából még nem ittam. Az van,
hogy Knight kábé esküszik az alkoholra, ahogy apa
és a barátai is ehhez folyamodnak, amikor ki kell
üríteniük a fejüket. Talán nekem is ki kellene
próbálnom.
Az ujjaim automatikusan ráfonódnak a whiskey-s
pohárra, és az ajkamhoz emelik.
Egy hangot hallok a hátam mögül:
– Ne merészeld, Lev Cole! – Bailey.
Megfordulok, hogy ránézzek, és nem érzek sem
szégyent, sem bosszúságot. Csak kimerültséget.
– El kell űznöm a fájdalmat.
– Nem így. – Előrelép. – Nem azzal, hogy
tönkreteszed magad! Nem hagyom!
Elveszi tőlem a poharat és elmosogatja, majd
megragadja a whiskey-s üveg nyakát és elsétál vele a
jó ég tudja hova, és elrejti valahova, ahol nem fogom
megtalálni.
Aztán együtt felmegyünk, én pedig újra kisfiúnak
érzem magam.
Ő még mindig reszket. Le sem zuhanyozott.
Megfordul, és menni készül. De túl önző vagyok
ahhoz, hogy máris elengedjem. Megragadom az
ujjait, mielőtt elmenne, és rászorítok. Azonnal
megremegnek a kezemben.
– Maradsz? – krákogom.
Az arca ellágyul.
– Eszembe sem jutott elmenni, butus.
Addig ül a szobámban, amíg el nem alszom.
Konkrétan. Végigvonszol egy átkozott hintaszéket a
szüleim erkélyéről a közlekedőn át, és abban ülve
vigyáz rám, amíg meg nem adom magam a
kimerültségnek. Amelyet nemcsak a mai nap, hanem
az éveken át tartó aggódás és az anyáról való
gondoskodás okozott. Az, hogy lefekvéskor azért
imádkoztam és alkudoztam Istennel, hogy amikor
felébredek reggel, ő még életben legyen.
Amikor másnap reggel felébredek, anya már nincs
ott, de Bailey igen. A feje a vállára bukik, a szája
nyitva van. Alszik. Bűntudat nyilall a gyomromba. A
francba! Le kellett volna zuhanyoznia! Ennie kellett
volna valamit. A saját ágyában kellett volna aludnia.
Megmozdulok az ágyban, hogy felkeljek és
felébresszem őt, de a takaró susogására kipattan a
szeme. Elmosolyodik, amint a tekintetünk
összetalálkozik.
Kibaszottul szeretem ezt a lányt.
 – Hali! – A hangja füstös és rekedt. Annyira szexi,
és még csak tizenöt éves. A kurva életbe, jó hosszú
pubertáskor áll előttünk! – Ne is vesződj annak a
whiskey-nek a keresésével, mert jól eldugtam.
Megrázom a fejem.
– Azt nem próbálom meg újra. Köszi, hogy
leállítottál.
– Bármikor.
– Szerinted megszűnik valaha is a fájdalom? –
kérdezem.
– Nem – mondja lágyan. – Sajnálom.
– Oké. – Mi a fasz? Igent kellene mondania, még ha
nem is gondolja komolyan. Találkozott már életében
könyvvel/filmmel/TV-műsorral? A kliséket nem
véletlenül találták fel, a pokolba is!
– A gyász olyan, mint egy szörnyeteg, és az a
szörny éhes. Felzabál mindent, amit benned talál. De
egy nap majd felébredsz… és rájössz, hogy tele a
bendője. Jóllakott.
– És mi történik, amikor jóllakott?
– Továbbra is szörnyeteg marad, de már nem
ijesztő.
– Ez borzalmasan hangzik. – Összeráncolom az
orromat.
Bailey hátradől a hintaszékben, és elmereng ezen.
– Úgy hangzik ez nekem, mint az élet. Óhatatlanul
is megsérülünk. Az élet egy utazás, és nem érdemes
egy sima, akadálymentes úton elindulni. Az életet
kölcsönbe kapjuk, nem ajándékba, Levy. Használd
ki, amíg csak tudod.
 Hatodik fejezet
Bailey
– Milyen volt? – Anya a hatalmas, márkás
napszemüvege mögül les rám, miközben a
kormánykereket szorongatja. Beülök az anyósülésre,
és a fejemet leszegve bekötöm a biztonsági övet. Más
sem hiányzik, mint hogy meglássanak kijönni egy
rehabilitációs központból.
– Nagyszerű. Hazamehetnénk már?
– Oké-oké! – Kigördül a parkolóból és
becsatlakozik a forgalomba, miközben én lejjebb
csúszom az ülésen. Nagyon nem akarom, hogy
észrevegyenek.
A járóbeteg rehab gyűlésemre sok minden igaz
volt: szemfelnyitó, lehangoló és elborzasztó… de
nem nagyszerű. Az első felében négyszemközt
beszéltem egy tanácsadóval, aki egy halom tolakodó
kérdést tett fel az életemmel kapcsolatban.
Folyamatosan azt magyaráztam neki, hogy nem
vagyok függő, sem a Merriam-Webster szótár
szócikke, sem a klinikai definíció szerint, ő pedig
csak bólogatott és jegyzetelt. Ez elmúlt tíz évben ő
volt az első, aki nem vett engem komolyan, és
egyáltalán nem tetszett az ez által kiváltott érzés.
Aztán jött a támogatói csoport. Egy szót sem
szóltam ott. „Túlélőknek” neveztek bennünket. Úgy
éreztem, mintha a The Last of Us egyik epizódjában
lennék. Habár egyesek történetét szívszorítónak
találtam, egyikükhöz sem tudtam kapcsolódni. Ők
valódi függők voltak. Az egyik lány elvetélt a
többnapnyi folyamatos kokainozás miatt. Egy srác
szer hatása alatt vezetett és balesetezett, a vele utazó
anyja pedig elveszítette a karját. Aztán volt ott egy
veterán, aki háromnapos kómába itta magát. Én?
Majdnem egy hete nem vettem be gyógyszert, és tök
jól vagyok.
Mármint a sérüléseimtől majd meghalok, és nem
zárnám össze magam egy szobába az
ellenségeimmel meg éles tárgyakkal, de ezt
leszámítva, totál remekül vagyok.
– Menjünk vásárolni! – kiált fel anya. – És mielőtt
még bármit mondanál, történetesen nagyon jó
leárazásokat találtam, hogy ne kelljen a
hitelkártyámat használnod. Csupa megfizethető
holmi, esküszöm!
Ránézek a karórámra. Lev úgy egy óra múlva
végez az iskolában Valószínűleg beugrik, hogy
megnézze, mi van velem a tegnapi kiborulás után, és
kedvem lenne nézni, ahogy bocsánatért esedezik a
felém mutatott „szentebb vagyok tenálad”
viselkedése miatt.
– Kösz, anya, de elég fáradt vagyok.
– Mitől fáradtál el? Egész nap otthon voltál.
Kicsoda ő, egy időrendőr?
– A félévtől.
– Halálra dolgoztad magad… – Az ajkát rágcsálja, a
homlokán apró mélyedés keletkezik.
– Ha már erről beszélünk, jelzett bármit is a
Juilliard?
Tudom, hogy anya igyekszik megóvni engem a
rossz hírektől. Bármilyen hírtől. Csakhogy most az én
életemről van szó. Vagy legalábbis arról, ami maradt
belőle.
Feltolja a Gucci napszemcsijét az orrán.
 – Nem, de egyébként is a felépülésre kellene
összpontosítanod.
– Miből? A túlféltésedből? – Igyekszem könnyed
hangot megütni, de egyértelmű a bosszúságom.
– Nem vagyok túlféltő. Csak óvatos.
– Elolvasod az SMS-eimet – vágok vissza.
– Ha gyerekesen viselkedsz, akkor úgy is foglak
kezelni! – Felém fordítja a fejét, és rosszallóan mered
rám. – Csak próbálok vigyázni rád, oké?
Nem, nem oké. Az oké ellenkezője! Ő volt az, aki
miatt beleszerettem a balettbe! És a színpadba, a
jelmezekbe, az emberi test ügyességébe. Eladta
nekem az álmát, én pedig beleöltem az utolsó
érzelmi garasomat is anélkül, hogy elolvastam volna
az apróbetűs részt. Anya piedesztálra emelt, mint a
tehetséges balerina, én pedig az életem minden
pillanatát azzal töltöttem, hogy igyekeztem
bebizonyítani neki, jó befektetés vagyok.
Minden szép és jó volt, amikor bajnokságokat,
kitüntetéseket és medálokat szereztem. Most, hogy
az elvárások lehagyják a testemet, hirtelen még egy
telefont sem lehet rám bízni. Ez akkora álszentség!
– Te erőltetted, hogy a Juilliardot válasszam. –
Összefűzöm a karom a mellem előtt. – Konkrétan
kidobtad a többi felvételi értesítőt abban a
pillanatban, hogy bekerültünk.
Ez rólunk szólt. Az én utam az övé volt. Nem volt
választásom. Azt akarta, hogy valóra váltsam az
álmot, amely kicsusszant a kezéből, én pedig
túlságosan megtört voltam ahhoz, hogy egy másik
álom irányába elpiruettezzem. Míg Daria
megküzdött azért, hogy felfedezze a valódi énjét, én
megelégedtem azzal, hogy anya formáljon.
Még élveztem is, hogy én vagyok a kiválasztott. A
lány, akinek sikerült.
– Nos, a prioritásaim megváltoztak. – Anya
lebiggyeszti az ajkát.
A szorongás árként vonul végig a testemen,
olyannyira, hogy már majdnem ellepi a fejemet is. A
saját félelmemben fuldoklom, levegő után kapkodok.
Megkönnyebbülés után. Gyógyszerek után. Aztán a
levegőt szavak töltik be, és döbbenetes módon úgy
tűnik, az én számból hangzanak el.
– A prioritásaid ugyanolyan megbízhatatlannak
tűnnek, mint az erkölcseid. Ráadásul te lefeküdtél az
egyik diákoddal, úgyhogy az sok mindent elmond.
A szám elé kapom a kezem, amint kiszaladnak
rajta a szavak. Anya láthatóan összerezzen, de nem
felel. Mégis mi a fenét mondtam neki? Elborzadok és
undorodom magamtól. De igazából annyira erősen
szorongok, hogy úgy érzem, mintha egy idegen
testében rekedtem volna, amelyet felgyújtottak.
Kábé úgy, ahogy Levvel voltam tegnap.
Amikor hazaérünk, lemegyek az alagsorba és
becsukom az ajtót. Ez a mi szedett-vetett
táncstúdiónk és edzőtermünk. Anya akkor
alakíttatta át, amikor Dariának és nekem magán
balettórákat adott. A tükrös falak előtt végig egy
balettrúd húzódik. Itt gyakorlok, de a testemben
elviselhetetlen a fájdalom, amióta leálltam az erős
fájdalomcsillapítókkal. Úgy bömböltetem a
komolyzenét, hogy beleremegnek a falak, miközben
a határaimat feszegetem, figyelmen kívül hagyva
minden észszerűséget és a testemet.
Ránézek a telefonomra, és meglátom, hogy van
három nem fogadott hívásom a nővéremtől, néhány
SMS mellett.
Daria: Hali! <3
Daria: Válaszolj! :/
 Daria: Csajszi, ne csinálj úgy, mint akinek
van élete a
sulin/jótékonykodáson/félelmetes, de
egyszer-úgyis-borul-a-bili tökéletességen
kívül.
Daria: Hallottam, hogy Miss Jókislányból
bukott angyal lettél kevesebb, mint egy
tanév alatt.
Daria: Jaj már! Csak VICCELEK!
Daria: HIVATALOSAN IS VISSZATARTOM AZ
ARANYOS SISSIS KÉPEKET, AMÍG NEM
VÁLASZOLSZ!
Folyamatosan hívogat, én pedig kerülöm őt. Nem
állok készen erre a dinamikaváltásra, amikor is ő
lesz a felelősségteljes felnőtt, én meg az önfejű
gyerek, akiben több kivetnivaló van, mint a Teen
Vogue-ban.
Fél négykor megszólal a csengő. Lev nem siette el,
de örülök, hogy nem írtam rá. Hibát követett el,
amikor beleártotta magát a történtekbe.
Csak akkor jut eszembe, hogy Lev soha nem kopog
vagy csenget, amikor kitárom a bejárati ajtót. Ő csak
nagy lendülettel bevágódik, mint a sportkocsi,
amivel hétvégente versenyezni szokott.
A szívem elnehezül. Nem tudják az emberek, hogy
bunkóság létezni és beállítani valakihez, amikor az a
valaki szánalmasan szerelmes valaki másba, és rá
vár? Általános udvariasság, emberek!
Először azt hiszem, hogy tükörbe nézek. Aztán
eszembe jut, hogy én flanel pizsinadrágot meg
sportmelltartót viselek, a szemem alatt pedig sötét
karikák ülnek. A kis méretű szőke, elképesztően
izmos és karcsú lány előttem tengerészkék
csavartmintás kötött pulcsiban, fehér
teniszszoknyában és hozzá passzoló Air Force 1
tornacipőben van. Olyasmi a kisugárzása, mint
nekem (vagy legalábbis a Régi Bailey-nek), és
ismerősnek tűnik, de nem tudom felidézni az
emlékeim közül, honnan.
– Bailey? – Ragyogó mosollyal nyom a
mellkasomhoz egy zabkeksszel teli tányért. –
Ótejóég, szia! Thalia. Thalia Mulroney vagyok.
Nem akarok udvariatlannak tűnni, ezért elveszem
a tányért, és visszamosolygok. Bakter, miért nem
ismerem fel? Találkoztunk már.
– Szia! Nagyon köszi. Én… mentoráltalak a
tánctáborban?
A válasz a kérdésre egy határozott nem, mert
Thalia reménykedő arckifejezése úgy leolvad, mint a
csoki a kekszről, amit adott.
– Nem. Harmadikos voltam az All Saints Gimiben,
amikor te végzős. Az emberek folyton összekevertek
minket, emlékszel? – Próbálja mozgósítani az
emlékezetemet, és aranyosan kuncog zavarában.
Leesik a tantusz.
– Thalia, hát persze! Annyira sajnálom! Gyere csak
be!
Szélesebbre tárom az ajtót. Ő beszambázik, és jön
utánam a konyhába. Hivatalosan még nem
mutatkoztunk be egymásnak, de összevigyorogtunk
és a szemünket forgattuk időnként, amikor azt
mondták nekünk, mennyire hasonlítunk egymásra.
Fogalmam sincs, mit keres itt, de örülök neki, hogy
eljött, mivel a szüleim házi őrizetre ítéltek. Igazából
abban sem vagyok biztos, hogy fogadhatok-e
vendéget, de majd játszom a hülyét, ha a szüleim
megszidnak ezért.
– Kérsz egy jeges kávét? – csicsergem.
– Ölni tudnék egy kis koffeinért most!
 – Tripla eszpresszós lesz akkor.
– Ah, Bailey! Még mindig egy angyal vagy!
Aki jelenleg a poklot járja meg, de mindegy.
Elkezdem készíteni a kávét, és nem veszek
tudomást az érzésről, miszerint csak tettetem, hogy
egy normális, élő és igazi ember vagyok. Nem
tudom, mi van a szorongásommal, de úgy érzem
magam, mintha egy béna, felnőtté válásról szóló
műsorban játszanék el valakit, és nem a valóságban
élném meg ezt a pillanatot.
Anya odafent egy Zoom-hívásban van, tagja egy
bizottságnak, amely alacsony jövedelmű
családokban élő diákoknak biztosít ösztöndíjat
tánciskolákba, apa pedig Seattle-be ment üzleti
ügyben. Daria San Franciscóban él a sztárfocista
férjével, szóval magányosabb vagyok, mint a sótlan
sült krumpli.
– Na és mi a helyzet mostanság a suliban? –
kérdezem, ahelyett, hogy az egyértelmű kérdést
tenném fel (mit keresel itt?), miközben szív alakú
jégkockát pakolok befőttesüvegekbe és életre keltem
a Nespresso gépünket. Általában élvezettel tölt el, ha
otthon érezhetik nálunk magukat az emberek, és
kedveskedhetek nekik. Most azonban csak
végigmegyek a teendők listáján. Kávékészítés: pipa.
Csevegés: pipa.
Thalia rákönyököl a munkapultra, és a környezetét
tanulmányozza szájfényes ajkát csücsörítve.
– Tudod, a szokásos. A szurkolólányok szemetek, a
focisták ostobák, akik meg nem érték el a
fénykorukat a gimiben, utálkoznak. Na és veled? A
Nagy J! Olyan ircsi vagyok!
Agávét és fahéjat adok a zabtejhez, a tetejére pedig
sovány tejszínhabot. Tudom, miért kérdezi. Nem
vagyok hülye. A régi gimim diákjai hallottak az
úgynevezett túladagolásomról. Hallottam, hogy
körbejár egy TikTok-videó, de elvileg Daria elégszer
jelentette ahhoz, hogy leszedjék. Lelkiismeret-
furdalás hasít a szívembe. Vissza kellene hívnom a
testvéremet.
– Igazából elképesztően jól vagyok.
– Azt lefogadom! – Thalia vidáman tapsol. – Ezt
mondtam én is mindenkinek! Drogok és Bailey? Deh-
hogy! Komolyan, a pletykák teljesen elborultak
mostanság.
Bólintok, mert megerősítve érzem magam.
– Csak véletlen volt. Mármint, te röplabdázol,
ugye? Tudod, hogy van ez. Bevettem egy
fájdalomcsillapítót, és… gondolom, valami volt még
benne.
– Gimnasztika – javít ki, miközben átveszi az italt,
amelyet készítettem neki. Mindketten megszívjuk a
rózsaszín papír szívószálat. Megrebegteti a
műszempilláját. – És jah, totál megértem. Egy durva
Tylenol-periódusom volt tavaly. Egy szalagom
elszakadt, és nem állhattam le az állami bajnokság
miatt.
Csettintek egyet.
– Erről van szó!
– És ahogy most rád nézek, azzal sem értek egyet,
hogy sovány lennél. Nekem úgy tűnik, totál rendben
vagy. – Az emberek szerint soványnak nézek ki?
Thalia hátralibbenti a haját. – Komolyan, a mérgező
környezet a versenyszerű iskolai sportban
eszméletlen. Remélem, amikor majd ők
megbotlanak, merthogy meg fognak botlani, mint
mindenki, lesz egy tucat kamera, ami rögzíti a
dolgot.
Fáradtan elmosolyodom, és azt mondom:
 – Remélem, nem így lesz. Csak azért, mert az
emberek gázak, nem kell lealacsonyodni az ő
szintjükre.
– Igazad van. – Thalia elgondolkodva rágja az alsó
ajkát. – Az az igazság, hogy szívesen
megpróbálkoznék a Juilliarddal, de kizárt, hogy a
szüleim ki tudnának fizetni egy ilyen kaliberű
tandíjat. Ők nem olyanok… tudod, mint a tiéd.
– A Kovner Társaság teljes ösztöndíjat ad –
mondom biztatásképp. – Többeket is ismerek, akik
kizárólag a tehetségük miatt vannak ott.
Thalia felhorkant.
– Az én történetem nem elég meggyőző. Ráadásul
a jegyeim pocsékak.
– Mindig van remény.
– Ó, az van. Reményeim szerint jól házasodom
majd. – Thalia megtáncoltatja a vállát, én pedig
felnevetek. Aztán teljesen elkomolyodik, és áthajol a
pult fölött. Szája cinkos mosolyra húzódik. – Nézd,
tudom, hogy biztos szar itt rekedni a fősulitól távol.
Ha van kedved együtt lógni, én benne vagyok.
– Köszi. – Megfogom az egyik kekszét, és egy aprót
harapok belőle. Lentebb adok az
elővigyázatosságból, bár nem tudom biztosan,
hányadán állok ezzel a csajjal. – Mindenki azt hiszi
körülöttem, hogy kábítószer-problémám van.
Ásítást színlel.
– Ha az ítélkezés versenyszám lenne az olimpián,
ez a város rekordmennyiségű sportolót
szerepeltetne.
– Ugye? – bosszankodom. Istenem, annyira jó
végre beszélgetni valakivel, aki nem az Eufória egyik
elszökött szereplőjének tekint! – A szüleim totál
basáskodók. Minden alkoholt és gyógyszert bezártak
a szobájukba… – Azt nem teszem hozzá, hogy
igazából megpróbáltam megkaparintani ezek egy
részét egy különösen borzalmas és álmatlan
éjszakán. – És nem engednek el felügyelet nélkül.
– Tizenkilenc vagy. Azt csinálsz, amit akarsz –
hívja fel rá a figyelmem Thalia. – Nekem teljesen
egészségesnek és normálisnak tűnsz.
– Ezért jöttél ide? – kérdezem. – Hogy megnézd, jól
vagyok-e? – Imádom azokat a csajokat, akik meg
akarják igazítani a másik koronáját.
Kettétör egy kekszet és a szájába csúsztatja az
egyik felét, miközben vállat von.
– Amikor meghallottam, mi történt, egész mélyen
megérintett. Mindig is felnéztem rád a suliban. Ha te
bajba jutottál, mi miben reménykedhetünk?
– Sok mindenben. – Szomorúan elmosolyodom. –
Még a legszebb alma is tele lehet kukacokkal.
Eszembe jut a srác, akivel lefeküdtem. A
gyógyszerek. Ahogy a családommal és Levvel
viselkedem, amióta hazajöttem. Igyekszem jobb
lenni, de annyira friss a seb. A bőr rózsaszín, az
idegek védtelenek.
– Ráadásul… – Thalia lesüti a szemét. – Te
szuperfontos vagy valakinek, aki szuperfontos
nekem. Szeretném, ha kicsattannál az egészségtől.
– Ó! – Ez felkelti a figyelmem. Kihúzom magam. –
És ki lenne az?
– Lev Cole.
Előrebukom, mintha gyomron rúgott volna.
Ennyi erővel felhasíthatott volna egy henteskéssel,
és lelocsolhatta volna a belső szerveimet alkohollal.
Azt sem tudom, miért borultam ki attól, amit mond,
de ez történt.
 Azt vártam Levtől, hogy ne legyenek barátai? Hogy
otthon üljön suli után, és értem sóvárogjon?
Mármint, én nagyjából ezt tettem a Juilliardon, de
Levvel egészen különbözőek vagyunk. Ő a bátyja és
az apja másolata. Egy született tehetség, aki irtó
sportos, eszméletlen dögös, és őszintén szólva
egyáltalán nem az én súlycsoportom. A mosolya fél
Vegast kivilágítaná. A csajok bugyikat meg
szerelmesleveleket tömködnek a szekrényébe. Az All
Saints Gimi anonim pletykablogján őt szavazták meg
a „Legmegkúrandóbb Sportolónak”. Igazi rajongói
vannak. Mégis mit gondoltam? Hogy örökkön örökké
figyelmen kívül hagyja majd a szebbik nemet?
De muszáj volt ennek a lánynak rám hasonlítania?
– Lev. Persze. Igen. – Félrenyelem a kávémat, és
köhögni kezdek. – Úgy örülök, hogy barátok vagytok.
Jó őt magad mellett tudni.
– Úgy van, csajszi! Az All Saints-es srácok mind
olyan undorítóak.
– Nagyon – értek egyet sóhajtva. – A túl sok pénz és
hajkencék halálos kombinációi. – Miért beszélek
szemétségeket? Miért vagyok ilyen? Ki vagyok én
egyáltalán?
– Ó, és Levvel nem vagyunk barátok. – Thalia az
utolsó szót idézőjelbe tette.
– Korrepetál téged? – kérdezem reménykedve.
Megrázza a fejét.
– A pasim.
Megvan az, hogy alkoholt öntött a belső
szerveimre? Na, kiderült, hogy az akkumulátorsav
volt!
– Óóóó, Lev a pasid! – A hangom olyan magasra
szaladt, hogy tutira hallják a Marson is. – Hű! Ez…
Hű! Olyan… – Borzalmas, lehangoló, lélekölő. –
Fantasztikus! – Véletlenül leverem a kekszestányért
a földre egy önkéntelenül heves kézmozdulattal.
Egy kis hang a fejemben azt vicsorogja: Te hagytad
el őt. Annak ellenére, hogy megígérted, nem teszed.
– Hopsz! Kis ügyetlen! Hadd segítsek! – Thalia
lecsusszan a bárszékről, mint valami erotikus
mitikus lény. Letérdel (biztos vagyok benne, hogy a
volt legjobb barátomnak ismerős ez a póz), és
elkezdi összeszedni a kekszeket. Én is letérdelek
mellé.
Megköszörüli a torkát.
– Bocsi. Nem akartam, izé, rád zúdítani ezt. Én
csak…
– Ne kérj bocsánatot! – Nevetni akarok, de helyette
rikoltás buggyan ki a számból. Totál elfelejtettem
emberként viselkedni ennek a hírnek fényében. Mik
egyáltalán a szavak? A hangszálaim önálló életre
keltek, és elvesztettem fölöttük az uralmat. – Nem
haragszom! Csak egy kicsit meglepett, hogy ő nem
említett téged.
– Ó, nem? – Úgy hangzik, mint aki mindjárt elsírja
magát, amitől meg most egy picsának érzem magam.
Mindketten kekszmorzsát rakunk vissza a tányérra.
Összekoccan a fejünk. A hajunk ugyanolyan szőke
árnyalatú. Mindjárt elhányom magam.
Thalia azt mondja:
– Gondolom, személyesen akarta elmondani
neked. Ezért is érzem magam, izé, borzasztóan
kínosan most.
– Soha ne érezd magad kínosan attól, hogy
elmondod az igazságot.
– Nem akarok bajt keverni.
– Hidd el, semmi ilyet nem teszel. Levvel annyira
nem is szoros a kapcsolatunk.
 – Ó, nem? – Hallhatóan túlságosan is
felvillanyozza a hír. – Hogyhogy?
Hát, összetörtem a szívét, aztán levegőnek néztem,
megszegtem minden neki tett ígéretemet, mert túl sok
volt, amit iránta éreztem.
– Tudod, semmi különös. Ilyen az élet, nem igaz? –
kuncogok.
A fejemben ötmillió gondolat szalad át. Most azon
agyalok, mennyire egyformák vagyunk Thaliával, és
ez milyen bizarr már, és fujj, fujj, fujj! Olyan, mintha
Lev velem szexelt volna, de én nem szexelhettem
vele. Ez olyan igazságtalan!
Várjunk csak, biztos, hogy ezek ketten szexelnek?
Persze hogy igen, Bails! Végzősök! És dögösek. És
élnek.
Ez majdnem olyan fájdalmas, mint nézni Vaughnt,
a gyerekkori jó barátomat, ahogy megpróbálkozik a
cseverészéssel.
Nem engedhetem, hogy Thalia lássa, mennyire
megbántódtam. Nem azért, mert annyira gőgös
lennék, hanem mert nem ennek a szegény lánynak a
hibája az, hogy megoldatlan, mélyen gyökerező
gondjaim vannak a volt legjobb barátommal. Nem
hiszem el, hogy nem szólt erről tegnap!
Átölelem őt, amíg mindketten térdelünk. Kínosan
megveregetem a hátát.
– Annyira örülök nektek.
– Éljen! Köszi. Ő egyszerűen olyan tökéletes,
tudod?
Hidd el, tudom.
Miután nyilvánvalóvá válik, hogy nem engedem el
egyhamar (mi a fene van velem?), gyengéden
kibontakozik az ölelésemből, és elöblíti a tányért a
mosogatónál. Távolról figyelem, mintha ő lenne
otthon és nem én. Megnyalja az ajkát, miközben
megtörli a tányért egy konyharuhával, aztán a
csöpögtetőre teszi.
– Tényleg szeretném, ha barátok lennénk. Levnek
nagyon fontos vagy. És… van még valami.
– Micsoda? – Édes Marx, kérlek, ne mondd, hogy
jegyben jártok és az esküvőt szervezitek! Nem
vagyok hajlandó koszorúslánynak állni! Esküszöm,
rólam szól a Queen The Show Must Go On című
száma. Az egész életem a tettetésből áll, hogy
minden rendben van. Ismeritek azt a tűzben ülő
kutyás GIF-et, hogy „jól van ez így”? Üdv,
személyiségem! Örvendek a találkozásnak!
Thalia megtorpan a konyha és a folyosó
határvonalán, az arca ráncba gyűrődik, akár egy
papírszalvéta.
– Néha aggódom Levért. Úgy érzem… úgy érzem,
mintha nem ott lenne az életben, ahol lenni
szeretne.
A lelkem megkönnyebbülten hanyatlik hátra. Hú!
Nincs esküvő. Még.
Igaza van. Lev megpróbál az apja kedvére tenni
azzal, hogy versenyszerűen focizik, habár öt- vagy
hatéves korunk óta arról álmodik, hogy pilóta legyen
belőle. Lev mindig is ez a vakmerő adrenalinhajhász
volt.
Ez azt jelenti, hogy megnyílt neki? Feltárta előtte a
gyengeségeit, a titkait? Rosszabb ez, mint hogy
szexelnek?
Kártyavárként omlok össze. Arra már
felkészítettem magam, hogy meg fogja osztani a
testét másokkal. De azt hittem, hogy a lelke az
enyém. Legalábbis az volt. Mikor vette vissza?
Hogyhogy nem vettem észre?
 – Nem fogok úgy csinálni, mintha annyira
ismerném őt, mint te, de ez nem jelenti azt, hogy
nem akarok segíteni neki. – Thalia szomorú mosolyt
küld felém. – Megkereshetlek néha? Tudom, hogy
kiskorotokban legjobb barátok voltatok, és
szeretném, hogy mindketten mellette legyünk.
Nemet akarok mondani. Túl fájdalmas együtt lógni
Lev barátnőjével. Igazság szerint egy államban élni
vele is túl sok. De ez a lány annyira törődik Levvel,
hogy meglátogatott egy vadidegent. Ráadásul kekszet
is hozott nekem. Csak mert gáz a helyzet, az nem
jelenti, hogy ő is az lenne. Ajtót nyit a barátságnak,
én pedig nem fogom az arcába csapni a kicsinyes
féltékenység miatt.
Ahogy mosolyt erőltetek az arcomra, úgy érzem,
mintha egy befőttesgumit húznának szét az
arcomon. Azt mondom:
– Persze! Bármikor eljöhetsz hozzám.
Ha őszinte akarok lenne, egész jól jönne még
néhány szövetséges most.
Válaszképp Thalia átkarolja a vállam, megölel.
Jázmin, feketecseresznye és borostyán illata van.
Hirtelen megutálom a világ összes virágát és piros
gyümölcsét.
Néhány pillanatig ott állunk, majd kibontakozom,
és az ajtó felé megyek. Fogja az adást, és elmegy.
Miután integetek neki, az ebédlő ablakából nézem,
amint átparádézza a seggét Levékhez. Ezúttal
annyira erős a fájdalom, hogy még levegőt sem
kapok.
Lev nyit ajtót neki. Magas, széles és kidolgozott
mindene. Az esztétikai tökéletesség definíciója.
Mióta ismerem, most először hasít belém a
felismerés igazán. Nem a tény, hogy gyönyörű, azt
mindig is tudtam. De most engedem meg magamnak,
hogy ezt igazán fel is fogjam. Olyan, mintha mindig
is tisztában lettem volna egy finom torta
hozzávalóival, de most először kóstoltam volna meg.
Minden vonzó benne. A koromfekete szempillája,
amely sűrű és íves, és tévesen került egy fiúra. A
szeme olyan, akár egy egész esőerdő kapszulába
zárva. Az állkapcsának és járomcsontjának vonalai
gondosan megtervezettek. A világ legtehetségesebb
sportolóival tanulok együtt, de még nem találkoztam
Lev Cole-hoz hasonló vágású pasival.
Az izmos, bronzbarna és photoshop-simaságú
vállát ujjatlan póló fedi. Egy tetoválás kandikál ki
mély ujjkivágás alóla a bordáján. Az, amin annyiszor
húztam már végig az ujjamat: egy rózsa, amit
szirmok helyett tüskék alkotnak. Emlékeztetőül,
hogy a legszebb dolgokat meg kell védeni.
Na jó, Bails! Most már hivatalosan is kukkoló lettél.
Nem áll jól.
Féloldalasan megöleli Thaliát, de nem csókolják
meg egymást. Lev rámosolyog a lányra, ami olyan
érzés, mintha gyomorszájba vágott volna.
Fordítsd el a tekinteted most, te eszement!
Thalia bemegy.
Lev küldte őt ide, hogy rám nézzen? Ugyanúgy
hallgatással büntet, ahogy én őt? Most szexelni
fognak?
Becsukják az ajtót.
Határozottan szexelni fognak. Valószínűleg most
rögtön. A bejárati ajtónak dőlve. Dean előtt.
Perverzek. Utálom mindkettőjüket! Hát nincs
bennük semmi szégyenérzet?
Levnek barátnője van, és nem mondta el nekem.
Lev titkolózik előttem. Sőt mi több, én is titkolózom
előtte. Amióta nem vagyunk legjobb barátok, most
először fogom fel igazán, mik a történtek
következményei.
Szükségem van valamire, ami elzsibbaszt
mindent. Hogy beomolhassak a zsibbadtság pelyhes,
szerető karjába, és úgy érezhessem, átlebegek
mindezen.
Anya a dolgozószobájában van, nem a hálóban.
Megúszhatom.
Lábujjhegyen felmegyek a szüleim hálószobájába,
felrántom a fürdő ajtaját, és elveszem a gyógyszert,
amit anya szekrényének hátuljába dugtak, a sok
arcmaszk mögé, amit soha nem használ. A
tenyerembe csúsztatok három extraerős Tylenolt és
lenyelem egy kis csapvízzel.
Tudod, milyen ma az égbolt, Levy?
Mintha egy kibaszott áruló lennél.
*
Ez az a pont, ahol a legtöbben megállnának, és
megkérdeznék maguktól, miért nem lett semmi
belőlünk Levvel.
Ő akar engem. Én akarom őt. Ez mindig is tiszta
volt. Jó oka kell legyen a pusztításnak, amit okoztam,
és okozok magunknak eddig a pillanatig is. És van is.
Lev szeret engem, de valójában nem szerelmes
belém.
Hadd fejtsem ki! Lev mindig is csak engem ismert.
Fogtam a kezét élete legtraumatikusabb eseményei
során. Egy ágyban aludtam vele egész
kamaszkorában. Legyőztem a démonjait,
agyonpátyolgattam őt kiskorunkban, és olyan
szinten magamhoz szoktattam őt, hogy konkrétan
nem tudtunk elaludni, ha nem lehettünk egymás
karjában. Ez nem Knight és Luna kedves barátsága.
Ez egy mindent felemésztő, féltékeny, birtokló és
pusztító társfüggőség volt.
Idő kellett hozzá, mire rájöttem, mekkora kárt
okoztam mindkettőnknek, de végül megtörtént.
Részben ezért kerültem ebbe a helyzetbe, hogy
kívánjam a gyógyszereket. Olyan sokáig szerettem
volna megtudni, ki vagyok én Lev Cole nélkül az
életemben, hogy az fel sem merült bennem, esetleg
egy gyenge tinédzser lennék, aki nem elég jó ahhoz,
hogy balerina váljon belőle. Ha most visszarohannék
Levhez, az olyan lenne, mintha egy másik fajta
droghoz térnék vissza. Csak visszatartanám őt,
márpedig elég ilyen ember van az életében. Arról
nem is beszélve, hogy rászoktam, hogy
gondoskodjam róla. Megszállottja vagyok annak,
hogy szüksége legyen rám.
Ezért, bár mindennél jobban vágyom vele lenni,
hátat kell fordítanom ennek a dolognak. Nekünk.
Megérdemli a tiszta lapot. Az igazi esélyt egy
egészséges kapcsolatra. Nem egy káros
szenvedélyekkel megspékelt sérült emberrel való
viszonyra.
Azt mondják, ha szeretsz valakit, engedd
szabadon. Ha nem tér vissza, soha nem is volt a tiéd.
Levnek egy fél évre és némi változásra volt
szüksége ahhoz, hogy barátnőt találjon magának.
Boldognak tűnt, mielőtt idejöttem.
Jól jár azzal, ha Thalia karjába lököm. Mindig is
jótét lélek voltam.
Később majd megköszöni nekem, én pedig
mosolyogva tűröm majd a fájdalmat. Végül is, így
tesznek a jó balerinák.
 Hetedik fejezet
Lev
357-es számú gyászos tény: Több mint hétezer
ember hal meg évente az orvosuk pocsék
kézírása miatt.
Thalia: Elfelejtettem mondani, hogy
beszéltem tegnap Bailey-vel, és véletlen
elmondtam neki, hogy egy pár vagyunk lol.
Lev: ?!
Lev: 1: Miért beszéltél Bailey-vel? 2: Hogy jött
ez fel? 3: Nem vagyunk azok.
Thalia: 1: Csak meg akartam nézni, mi van
vele. Nem BIRTOKLOD őt, Lev. 2: A gimiről
beszélgettünk. 3: Csak mert nem hivatalos,
attól még ez valami.
A futballedzés most kezdődik, és csapatkapitányként
én vezetem a bemelegítés nyújtás és kondicionálás
részét. Mindenki a füvön ül, és engem néz, ahogy a
barát-valamimnek írok ahelyett, hogy
előkészülnénk, mire az edző megjön, hogy kinyírjon
minket.
– Lehetne, hogy a combhajlítónkat hozzuk
mozgásba az ujjaink helyett? – dörmögi Mac,
miközben Z ülésben nyújt.
– Ja! Ő így is napi háromszor veri ki magának.
Kellőképpen megtornáztatja azokat az ujjakat – Finn
a hüvelykujjával Mac irányába bök.
– Áh! Csak az anyádat ujjazom.
– Hé, Tökös! Amikor kutyában csinálod, és a csaj
puncijának csapódik a tököd, az már szadomazónak
számít? – horkant Mac. Mindenki nevet.
Tökös a mellkasára csap.
– Lehet, hogy nagy a tököm, de a szívem is az!
Amúgy meg, mi az alternatíva? Finn
joghurtbevonatú mazsolája? – További nevetés.
Elmerengek, vajon az Air Force Akadémia tele van-e
olyan idiótákkal, akik azt hiszik, hogy Emily
Dickinson egy pornószínész. Valószínűleg nem. De
mivel egy profi focis fősulira megyek, nem is tudom
meg soha.
– Emlékeztek rá, amikor leborotválta, mielőtt
összejött azzal a Las Juntas-os csajjal? Úgy nézett ki a
fasza, mintha egy koreai gombócszendvics – röhög
Tökös.
– Hé-hé! – Finn kitép egy marék füvet, és Tököshöz
vágja. – Még Michelangelo Dávidjának is vérpénisze
van! A faszom tökéletes méretű!
– Egy hörcsögnek talán.
– Jól van, seggfejek! Ideje formába jönni! – Egyet
tapsolok. – Kövessetek! – Elindulok törpejárásban a
pályán. Mindenki jön utánam, miközben azért
morgolódnak, hogy mekkora ünneprontó vagyok.
Minél kevesebb a szemkontaktusom ezekkel a
faszokkal, annál inkább tudok arra a hatalmas
szarcunamira összpontosítani, amelyet Thalia
indított el egyenesen felém.
Lev: Nagy változásokon megy keresztül.
Nincs szüksége értesítésekre a szexuális
életemmel kapcsolatban.
Figyeljétek, hogy nem a szerelmi életemnek
neveztem! Mivel abban csak egyvalaki van: Bailey.
Lev: Mellesleg tudod, mi a dörgés. Mi csak
jól érezzük magunkat együtt.
 Akkora seggfej vagyok, ám ebben a pillanatban
jobban aggasztanak Bailey érzései, mint Thaliáé.
Megmondtam Thaliának, mi a helyzet mielőtt
összejöttünk. Soha nem hazudtam arról, mik
vagyunk.
Thalia: Jól fogadta. Te akadtál ki.
Thalia: Azt mondta, örül nekünk.
Thalia: Mellesleg azt mondtad, mással nem
kavarunk. Akkor mi a fasz??????
Mintegy vezényszóra, Grim odajön hozzám. Azt
hinné az ember, hogy a törpejárástól röhejesen néz
ki, ahogy mi mind. Nem. Ez a faszfej olyan kecses,
akár egy hattyú.
– Thalia megunta már, hogy pótlék legyen? – A
legjobb barátom csettint a nyelvével.
Visszanézek a telefonomra, és tudomást sem
veszek Grimről.
Lev: Azok vagyunk. Exkluzívak, de nem
komoly a dolog. Fejezd be a túlreagálást!
Thalia: Fejezd be a gázlángollást!
Lev: Fejezd be a gázlángolás elírását!
Thalia: LOL! Szerencséd, hogy cuki vagy.
Amint a pálya végébe érek, megfordulok, és
mackójárásba kezdek. Mindenki frusztráltan
felmordul, de jönnek utánam.
Lev: Utálom, hogy ekkora seggfej vagyok, de
ekkora seggfej leszek, hogy elkerüljem a
későbbi, még ennél is NAGYOBB
seggfejséget. Azt hittem, megegyeztünk,
hogy ez kötöttségek nélküli lesz. Laza. Ha ez
már nem működik, akkor lehet, ideje külön
utakra térnünk.
Néhány perccel később válaszol, amikor az edzőnk
kilép az öltözőből a pályára, sarkában a segédjeivel.
Thalia: Hidd el, Lev, nem küldözgetek
senkinek esküvő meghívót, vagy ilyesmi.
Kedvelem Bailey-t, és a barátja szeretnék
lenni. Ennyi.
Gondolom, Bailey-nek jól jönne itt a társaság, hogy
elterelje a gondolatait. Bár továbbra is bosszant azt
hallani, hogy Bailey örült a kapcsolatomnak. Mi a
fasz? Ha ő jönne össze valaki mással, engem csak az
tenne boldoggá, ha belenyomhatnám a fejét annak a
seggfejnek a vécébe.
Lev: Oké.
Thalia: Szeretlek.
A szemem majdnem kiesik a helyéről.
Thalia: VICCELTEM!
Thalia: Jóég, látnod kéne az arcodat!
Lev: Nem is látod az arcomat.
Thalia: De ráülhetek később
Thalia: Találkozzunk az öltözőben edzés
után.
Lev: Sok ma a dolgom.
Bár tényleg könnyítenem kéne magamon. A tököm
majd felrobban a Bailey miatti szexuális feszkótól.
Thalia: <csatolmányt küldött>
A csatolmány egy pucér szelfi. Kitörlöm, mielőtt
még valaki más meglátná. Legalábbis azt hiszem.
– Análra kérd meg, haver. És tömd be a száját.
Borzalmas a hangja. – Grim pofát vág, a feje centikre
van a telefonomtól.
Morogva ütöm meg a karját.
– Kwon, ezt a barátodként mondom: egy kibaszott
sorscsapás vagy.
– Aaah! – Grim a vállamra hajtja a fejét, és úgy néz
fel rám. – Én is szeretlek!
– Cole! – dörren az edzőnk hangja, miközben felém
csörtet a nyomában loholó asszisztensgárdával.
Nincs utálatosabb Dél-Kaliforniánál és a
szuperversengő középiskolás futballmentalitásánál.
– Szórakoztatónak találsz valamit?
– Nem, mester!
– Biztos? Mert a csapatunk formája egy igazi
viccnek tűnik nekem. A St. John Bosco megsemmisít
minket, ha nem veszitek ezt komolyan!
– Igenis, mester!
Már az arcomban van a maga százkilencvenöt
centis, néhai NFL-játékos valójában. Mi van ezzel,
hogy az emberek szarnak a személyes teremre?
Soha nem kerültem még olyan közel hozzá, hogy
szarrá verjek valakit, mint most.
Örül nekem, egy francokat! Bailey biztos féltékeny.
Annak kell lennie.
Taylor edző orra az enyémhez ér.
– Kihagytad a tegnapi edzést.
Közömbösen vállat vonok.
– Fostam.
– Még ennél is többet fogsz fosni a jövőben, ha
kiváglak a csapatból! – Hátralép, amikor észreveszi,
hogy meg sem rezzenek. – A tiszta fej biztosabb lábat
jelent. Rakd el a telefont, vagy kiraklak a
csapatomból!
Kapd be, faszfej! Én vagyok a legjobb embered, és
ezt te is tudod. Az a legrosszabb, hogy azt kívánom,
bárcsak kirúgna a csapatból. Akkor meglenne a
tökéletes kifogásom arra, hogy miért jelentkezem az
Air Force Akadémiára. Sajnos túlságosan beszari
vagyok ahhoz, hogy csalódást okozzak apának és
Knightnak.
– Igenis, mester!
Az edző csoportokba oszt minket a
mozgékonyságot fejlesztő gyakorlathoz. Mielőtt a
táskámba dobnám a telefonom, írok Bailey-nek egy
SMS-t:
Rendben, te nyertél. Ebéd?
Nem csinálom ezt a hülye hallgatással büntetéses
szarságot a korábbi legjobb barátommal. Még az
elbaszódott újratalálkozásunk után sem.
Elfordulok, hogy a mester által kijelölt csapathoz
csatlakozzam. Annyira össze vagyok zavarodva,
hogy egyenesen pofára esem, miután felbukom a
saját lábamban. Gyorsan összeszedem magam, és
talpra állok, de az emberek nem vakok.
– Ó, a francba! – harsogja Austin. – Minden
rendben a földdel? – Nevetés harsan a pályán.
– Azt akarod, hogy mindenki rajtunk röhögjön
Huntington Beachtől délre? – üdvölti a mester,
miközben felém trappol. – Hiányzik a bátyád!
Elcseszett volt, józan sosem, de ő legalább szerette a
labdát!
– Hát a mester játsszon az enyémekkel, ha annyira
szereti – motyogom, és odamegyek a csapatomhoz.
– Úgy fogok tenni, mintha ezt nem hallottam volna
– mondja Taylor edző.
A tanítási nap végéig, Bailey továbbra sem
válaszolt.
Először ráhagyom, hogy nyíltan levegőnek néz.
Értem én. Mindenkinek jár némi engedmény. És
gyakorlatilag minden joga megvan rá, hogy
szívasson. Nem a kábítószeres inkvizíció miatt. Azt
újra megcsinálnám. A Thalia-dolog viszont… az
biztos fájt neki. Soha nem jártunk senkivel
komolyabban, amikor jó barátok voltunk. Egyszer
péppé vertem egy srácot, amiért randira hívta. Ő
végzős volt, én pedig elsős. Úgyhogy kurvára
kétszínűnek érzem most magam.
Suli után Followhillékhez veszem az irányt, és
bemegyek csengetés nélkül. Bailey valószínűleg arra
vár, hogy érte jöjjek és elvigyem enni, mint régen.
Az, hogy nem válaszolt, egy sima „cseszd meg!” volt,
amiért azt mondtam rá, hogy drogos. Csakhogy,
amikor besétálok Mel közli, hogy Bailey elment az
apjával a Costcóba. A Costcót választotta helyettem.
A Costcót. Bailey nem is eszi meg az ingyenes
kóstolókat! Annyira szereti az elektronikai termékek
tömegét, mint én forró sütőolajat síkosítóként
használva kiverni a farkam.
– Jól van – vetem oda. – Úgyis a Chironon akartam
dolgozni odakint. Majd elkapom, ha visszajön –
hallom magam, ahogy Melnek mondom.
Kitrappolok, és előhozom a tengerészkék-króm színű
Bugattit a garázsunk elé, aztán úgy teszek, mintha
olajat cserélnék.
Jó alaposan begyakorlom az alázatot.
Most boldog vagy, Bails?
Jaime Roverje végre begördül az utca túloldalán
lévő garázsukba, én pedig beletörlöm a kezemet egy
koszos rongyba, miközben feléjük megyek. Bailey
kiszáll az anyósülésről. Egy zöld kockás szoknya van
rajta, térdig érő fehér zokni, csatos cipő és egy
haspóló. Az olajos rongyot a farzsebembe dugom, és
egy sokatmondó pillantással megállok előtte a
garázsukban.
– Nocsak-nocsak! Hát mégis életben vagy!
– Csalódtál? – A szája sarkában pimasz vigyor
jelenik meg.
Látom ma a Pompásan Arrogáns verzióját kapom.
– Soha. – Rászabadítom az elbűvölő Cole-férfi
mosolyomat.
– Én most megyek is – dörmögi Jaime a fejét
csóválva a kajákkal és piákkal teli dobozok mögül.
Bailey kidugja a lábát, ezzel megmutatva, hogy az új
szoknyája olyan tizenöt centivel rövidebb, mint
amilyet a Régi Bailey hordott. Nem fogok hazudni, az
Új Bailey egy kibaszottul dögös rémálom.
– Megkaptam az SMS-ed, Levy – búgja. – Bocsi,
szuper elfoglalt vagyok. Próbáljunk a hét második
felében találkozni.
A hét második felében? Ennek a kis szarjulcsinak
még ahhoz is engedélyt kell kérnie a szüleitől, hogy a
fürdőszobába kimenjen!
Végigszántok a kezemmel a rövidre nyírt hajamon.
– Most már így fogunk játszani?
– Oh, Levy! – hátravetett fejjel nevet. – Én
semmilyen játékot nem űzök! De ha így is lenne, te
lennél a gyalog. Pá-pá!
Puszit dob nekem, majd otthagy a picsába, és
besiet a házba. A hangja annyira könnyed, laza, nem
is hasonlít önmagára, hogy megfordul a fejemben,
bedobom a törölközőt, és hagyom. Csinos a csaj, de
ugyanakkor borzalmas. Egy pina sem éri meg ezt a
szintű baszakodást. De aztán emlékeztetem magam,
hogy valahol mélyen ez az idióta a legjobb barátom
az egész világon.
Miközben visszamegyek a garázshoz, lenyugtatom
magam. Ha én megtudnám, hogy titokban pasija
van, itt fejek hullanának. Persze én igazából
szerelmes vagyok belé, de az most lényegtelen.
Amikor a Bugattihoz érek, akkorát rúgok belé,
hogy egy horpadás marad az első felnin.
Az anyja picsáját!
Akárki találta is ki a szerelmet, az egy szadista
faszfej volt.
*
Még aznap este küldök egy sor eszelős üzenetet
Bailey-nek.
Lev: Ha ez Thalia miatt van, szabad
emlékeztesselek, hogy te KÖNYÖRÖGTÉL
nekem, hogy lépjek tovább a picsába?
Lev: Térden állva meg ilyen faszságok.
Lev: Nem ilyen formán képzeltelek el a
térdeden, mellesleg. Tartozol nekem egy
fantáziával!
Lev: Valami azt súgja nekem, ezek az
üzenetek nem érik el a céljukat.
Bailey: Az a „valami” az egyetlen
működőképes agysejted?
Lev: Jesszus, Bails! Mire függtél rá?
Boszorkányfőzetre? Undokká tesz az
elvonás.
Bailey: Ennek a beszélgetésnek vége.
És így is van, mert egy pillanattal később
csattanást hallok az ablakom felől, és látom, ahogy
egy tojás csúszik le rajta. Tojással dobálta meg a
kibaszott otthonomat! Az a lány, aki régen teljesen
kiakadt a házak vécépapírral begöngyölésétől, mert
az nem környezetbarát, és megfulladhatnak tőle a
mókusok, vagy ilyesmi.
*
Mint aki élvezi a büntetést, másnap meglátogatom
őt. És a következő nap is. Meg az azt követőn. Nem
azért, mert érdekel ez a mostani, kifordult verziója,
hanem mert meg akarom menteni a Régi Bailey-t a
csajtól, aki ellopta a testét.
Gerle tele van kifogássokkal. És kamuzik. Egyszer
odalent gyakorol, máskor matekkal küszködő
gyerekeket korrepetál online. Ezen a ponton úgy van
vele, hogy inkább megenné a Kardashianék
műkörme alól kinyert koszból sütött süteményt,
mint hogy tudomást vegyen rólam.
Legszívesebben vállon ragadnám és megráznám.
Sajnos Mel és Jaime mindig a közelben vannak. És
még valami az utamba áll: nem vagyok egy
bántalmazó seggfej.
Nem hiszem, hogy Bailey kábítószerezik, de az az
igazság, hogy nem is tűnik önmagának. Valami nem
stimmel. A tekintete ködös, a bőre szürke. Olyan,
mint a statikus rádiózaj, mint a zavaros
tévéképernyő. Csak mert valaki nem kábítószerezik,
attól még függő. Bailey valahogy megrekedt két
állapot között, és szeretnék segíteni neki,
ugyanakkor kezdek belefáradni abba, hogy egy
szánalmas kiskutyának érezzem magam.
Igazából belefáradtam az érzelmekbe, pont. Miatta
érzek. Az utóbbi pár hónapot pedig kellemes
zsibbadtságban töltöttem el.
A St. John Bosco elleni meccs jön és megy, és
igazából meg is nyerjük, habár szimplán a mázlinak
köszönhető. Az edzőnk még mindig haragszik rám.
Sorozatosan kihagyom az edzéseket, bezárkózom a
repülőszimulátorommal a tetőtérbe, és a kocsimon
dolgozom a nyitott garázskapu mellett, hátha
megláthatom a szembeszomszédomat. Grim
kihasználja a távollétemet, és úgy látszik,
csapatkapitányként viselkedik, mert ő vezényli le a
bemelegítést.
Úgy érzem, Bailey bukása az én bukásom is lesz, és
bosszant, hogy nem tudta tartani magát
mindkettőnk helyett.
Négy nappal azután, hogy Thalia elmondta Bailey-
nek, hogy a muffinját töltögetem, kompromittáló
helyzetben találom Bailey-t. Sajnos csak félig
levetkőzve. A hálószobám ablakából veszem észre,
hogy félmeztelenül napozik.
Mivel Bailey nem szereti a mellét mutogatni a
szülei előtt, úgy sejtem, az apja dolgozik, az anyja
pedig elment otthonról. A cickója látványától a
farkam olyan kemény, hogy meg kell szorítanom,
ezzel enyhítve a fájdalmon. Bailey egyedül van, és
így invitál át. Ezt onnan tudom, hogy amióta csak
visszajött, szexcicázik velem. Belemegyek a játékba,
bár még mindig nem tudom, hogy gyűlölöm vagy
szeretem-e.
Besétálok a bejárati ajtón, átmegyek a
pihenőrészen, és bemegyek a hátsókertbe. Bailey egy
napozóágyon fekszik, az arcára kis törülközőt
terített. Basszus, a cickója eszméletlen! Körte alakú,
a mellbimbója apró és rózsaszín.
Bosszúszomjas hangulatban vagyok (nem is
beszélve a durván kanosságról), ezért felkapom a
jéghideg vízzel teli palackot, és a mellére fröcskölöm.
Sikítva ugrik fel, miközben letépi az arcáról a
törölközőt.
– Te jó Marx! Lev, mi a fene van? – Körbe-
körbeszalad, a bőre tiszta libabőr.
– Bocsi. Úgy tűnt, meleged van. – Egy karral
magamhoz húzom, mire a gyémántkemény
mellbimbója az izompólómhoz nyomódik. – Bár még
mindig.
– Engedj el! – Ide-oda mocorog és ellök magától.
Csakhogy most először beszélünk a Thalia-fiaskó óta,
és én nem hagyom, hogy elmeneküljön. Belépek a
privátszférájába, és nekitolom a házuk oldalának. A
csupasz háta egy nagy ablaknak ütközik. A testünk
teljesen egymáshoz simul. A két válla mellett
támaszkodom meg. A cickója ugrál, ahogy kapkodja
a levegőt, én pedig nem tudom eldönteni, hogy
felfalni vagy megbüntetni akarom-e őt azért, amit
magával tesz. Az érzéseim iránta most váltak sokkal
bonyolultabbá.
– Elfoglalt voltál, Bails? – A szám olyan közel van
az övéhez, hogy szinte már érzem az ízét. És akarom
is. Bassza meg, de akarom! Az új énjéét, a régiét.
Akármelyik verzióját elfogadom, amit hajlandó
odaadni.
– Nem annyira, mint a te farkad, úgy látszik. –
Gúnyosan elvigyorodik.
Ha optimista lennék, azt hinném, féltékeny. Ám
mivel realista vagyok, tudom, hogy Bailey azért nem
örül Thaliának, mert halálra akar babusgatni, és
tudni akar mindent az életemről. Thalia váratlanul
érte.
– Komolyan, Bails. Ha szerettél volna belőle
ízelítőt, csak kérned kellett volna.
Elfojtott nevetés szakad ki belőle.
– Akkor se, ha te lennél az utolsó pasi a földön!
– Biztos vagy ebben? – A tekintetem lesiklik a
felsőtestére és megállapodik a mellén. A
mellbimbója rózsaszín, kemény és alig várja, hogy
megharapdálják. Bailey melle telt, a hátát megfeszíti,
úgy próbálja elérni a mellizmomat. – Esküdni
mernék rá, hogy megengednéd, hogy az egész
melledet a számba szívjam, ha akarnám.
Megnyalja az ajkát, és lesüti a tekintetét a lábára.
Már ha látja a hatalmas merevedésemtől, ami a
hasát böki. Bailey dacos, de közben érdeklődő is. Az
a gond, hogy szerintem az irántam érdeklődő
verziója ugyanaz, amelyik képes lenne leszopni
engem egy Xanax receptért cserébe. És ettől
megszakad a kibaszott szívem.
– Mit mondasz, Bails? – Végighúzom az ujjaimat a
bordáin felfelé haladva. A légzése megiramodik.
Nem löki el a kezem. A szám kiszárad. Vágyom erre,
de azt is tudom, hogy nem kéne megtennem. Némán
bámulunk egymásra. Ott van előttem ezüsttálcán.
Csak annyit kell tennem, hogy kiszolgálom magam.
– Csináljam? – súgom.
Egy apró biccentés. Alig látszik. De én látom.
Minden erőmre szükségem van, hogy elhúzódjam,
és megcsóválom a fejem.
– Jesszus, Gerle!
Ettől dühös lesz, és a lábamra tapos a maga
ötvenkét kilójával, és megpróbál ellökni.
– Ó, cseszd meg!
Meg sem moccanok. Én hatalmas vagyok, ő meg
apró. A fizika nem a barátja.
– Mit szedsz, Gerle?
– Semmit. De most az idegeimen táncolsz, szóval
szállj le rólam!
– Elvonóra kell menned. Csak mert nem használsz
semmit, az még nem jelenti, hogy önmagad lennél.
– Önmagam vagyok! – Meglök újra, és a szemében
düh villan. – Ez csak egy olyan oldalam, amit
elrejtettem, hogy biztosan beleilljek a mások életébe.
Hát, mindenki bekaphatja!
– Ha józan lennél, nem zavarna a rehab. – A
mellkasának lököm a mellkasom, ahogy elveszítem a
türelmem. – Ki vele, vagy esküszöm, szétzúzom ezt
az egész házat, hogy megtaláljam a cuccod!
 – Fúj! Beszélj, és ne köpködj, Lev! – Lev? Most meg
Lev vagyok? Letörli a képzeletbeli nyálat az arcáról.
– Utánzod Vaughnt és Pennt? Kipróbálod milyen
csúnya, gonosz zsarnoknak lenni? – Hergel engem. A
befagyott tó kékségű szemét összehúzza rám. Tele
van megvetéssel. – Nem akarok együtt lógni veled.
Dolgozd fel!
– Tényleg ennyire a szívedre vetted ezt a Thalia-
dolgot, vagy csak azért ment el az eszed, mert
folyamatosan be vagy tépve? – Meglököm.
Mindketten közel vagyunk a medence széléhez.
– Nem vagyok! – Most ő lök meg engem. – Nem
érdekel!
– Nem kell Thalia miatt aggódnod.
Bailey tombol, de ez felkeltette a figyelmét.
– Miért?
– Mert ő nem te.
Megrázza a fejét, és hirtelen fáradtnak tűnik.
– Soha nem voltam elég jó. Ezért most, amikor még
messzebb vagyok a tökéletességtől, mindenki kiakad.
Beleértve téged is. Komolyan, csak… menj el!
Utálom, hogy szomorúnak tűnik. Utálom, hogy
még mindig félmeztelen, és észre sem veszi.
Elvesztette a büszkeségét. Vagy lehet, hogy valami
más az, amije már nincs meg. Akárhogy is, ettől lett
ő ő.
Sóhajtva azt mondom:
– Figyu, nem tudom, mi a franc ütött beléd, de ha
akkora gond, szakítok vele. Probléma megoldva.
Hátraveti a fejét és ridegen felnevet. A belső
szerveim apró gombóccá ugranak össze.
Amint alábbhagy a műnevetése, vállat von.
 – Nem akarom, hogy szakíts Thaliával. Jelen
pillanatban ő az egyetlen jó tulajdonságod.
– Mi a faszt jelentsen ez? – húzom össze a
szemöldököm.
– Kedvelem. – Lebiggyeszti az ajkát, melle előtt
összefonja karját és közben tanulmányozza a
körmeit. – Rámenős.
– Öribarik lettetek vagy mi?
– Miért? Az ő életét és baráti kapcsolatait is te
mikromenedzseled? – Bailey gyorsan átbújik a
karom alatt, felkapja a földről az MTV-s haspólóját és
felveszi.
– Áh, Thaliához semmi közöm. De hozzád van. – És
őszintén szólva, bár ez elég szarul hangzik, nem
tudom, hogy akarom-e, hogy együtt lógjanak. Thalia
ismer néhány sötét alakot.
– Befejezted a mérgező férfiasság szétfröcskölését,
mint valami bútorokat összepisilő kutya? – Bevonul
a házba.
– Még hátravan a kanapé meg a konyhaasztal –
morgom a nyomába szegődve. Az az igazság, hogy
tényleg a zsarnokoskodás határán állok, és nem
akarom átlépni azt a vonalat. Ki kell találnom,
hogyan vigyázzak rá, de ugyanakkor hagyjak neki
teret. Először viszont tudnom kell, hogy józan-e,
addig nem tudok lenyugodni… – Szeretném, ha
belepisilnél egy tégelybe, Gerle.
Felsóhajt.
– Menj haza, Lev!
Elkapom a kezét egy pillanattal azelőtt, hogy
felmenne, mire a galambos medáljaink
összekoccannak. Csengő hangot adnak ki, és
valamiféle elektromosság szalad át rajtam.
Remegnek az ujjaim, ahogy összefűzöm Bailey-ével.
Az ujjainkkal játszunk, amitől mindig
megnyugodtam kisebb korunkban. Bailey levegő
után kap kicsit. A tekintetünk összetalálkozik. A világ
összezuhan körülöttünk, mint a leomló falak. Egy
röpke pillanatig újra Bailev vagyunk.
– Azt mondtad, soha nem hagysz cserben. Hogy
mindig ott leszel nekem. – Ostobának érzem magam,
amiért emlékeztetem erre. – Az erdőben, emlékszel?
Az alsó ajka remeg. Mindjárt elsírja magát.
– És itt is leszek. De soha nem mondtam, hogy
szeretném, hogy te ott legyél nekem. Nem akarom,
hogy így láss. Megtörten, elveszetten, reménytelenül.
Szeretlek, Lev Cole. De azt kívánom, bárcsak ne
szeretnélek. A puszta létezésed túl sok a lelkemnek.
A szavai keresztülhasítják a bőrömet, az izmaimat,
a sejtjeimet, a csontomat. Bailey megáll félúton
felfelé, és megkapaszkodik a lépcsőkorlában. Úgy
néz ki, mint egy királynő, aki a hű alattvalóihoz
beszél.
– Ha tényleg a gerléd lennék, akkor hagynád, hogy
elrepüljek. Engedj szabadon, Lev! Van egy csajod, aki
úgy néz ki, mint én, és imád téged. Én nem
engedhetem be a drámát az életembe. Akármilyen
csodás is vagy, én csak messziről csodálhatlak.
 Nyolcadik fejezet
Bailey
Az önzetlen szándéktól eltekintve nem kezelem
valami jól ezt az egész Lev-Thalia dolgot.
Valójában azt hiszem, mondhatjuk, hogy
egyáltalán nem kezelem. Feltűnően tudomást sem
veszek Levről, habár nagyon hiányzik. Megváltozott,
és csak most látom, hova jutott attól a kiskölyöktől,
akit egész életemben kényeztettem. Lev már nem a
szomszéd fiú. Ő most már a férfi a szemközti
kúriából.
A férfi, aki a vintage kocsijain dolgozik odakint a
szabadban, félmeztelenül. Olajfoltos, izzadt,
napbarnított hasán ínycsiklandóan megfeszülnek a
kockák minden lélegzetvételnél.
Életemben először uralják le az érzelmeim a józan
eszemet. Az a két nappal ezelőtti udvari jelenet
játszódik le a fejemben állandóan. Miért mondtam
neki azokat a bántó dolgokat? Hát, végül is tényleg
hergelt. Azt mondta, féltékeny vagyok a barátnőjére.
Kihívott, hogy szexeljek vele. És lehet, hogy találtam
némi megmaradt fájdalomcsillapítót aznap reggel,
szóval előfordulhat, hogy egy icipicit be voltam
tépve.
Az van, hogy az INFP személyiségtípusba
tartozom. Én vagyok a mediátor. A gondoskodó.
Mindent megteszek a konfliktus elkerülése
érdekében, és általában könnyen megbocsátok az
embereknek, nem mintha Lev bocsánatkéréssel
tartozna nekem, amiért jár valakivel. Csak az van,
hogy meglepően rosszul érintett a hír. A gondolat,
hogy Lev valaki mást ölel, valaki mást csókol, valaki
mást szeret…
Az a legrosszabb, hogy a figyelme éltet, még ha az
számomra negatív is. Ezért viselkedem ilyen
borzalmasan vele. Ahogy megkeres, miután
figyelmen kívül hagyom, ellököm, büntetem… elég
beteges izgalomforrás, amire nem vagyok büszke. De
nem bírok leállni.
Egy hang zavar meg, miközben az ágyamon
hóangyalkázom. Odakintről jön, és enyhén ismerős.
Kipattanok az ágyamból, kinyitom az ablakot, és fél
testtel kibújok rajta, ahogy áthajolok a párkány
fölött.
Lev van itt. Az ablakom alatt táborozott le, és egy
hangszórót tart a vállán a zuhogó esőben. A When
Doves Cry című szám ordít teljes hangerőn. Szúrós
tekintettel meredek rá.
– Valakik itt aludnának! – feddem meg. Nem
tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak.
Ő a szemét forgatja, és megigazítja a hangszórót az
őrült nagy deltaizmán.
– Este kilenckor? Kötve hiszem. Gyere le, Gerle!
– Nem lehet. – Az alsó ajkamba harapok.
Bólint, és megütögeti a halántékát.
– Igaz is! Most már emlékszem. Te vagy az
egyetlen szobafogságra ítélt tizenkilenc éves, akit
ismerek.
Leguggolok az ablakom alatt, és ami a kezem
ügyébe akad (egy csillogós toll), felé hajítom
bosszúból. Annyira elsős viselkedés ez, hogy
nevetéstől feszül a torkom. Csakhogy ezt korábban
soha nem engedtem meg magamnak. Hogy csak
hülyéskedjek.
– Így játszunk, mi? – A szemöldöke magasra
szalad, és lerakja a hangszórót, aztán a zsebébe
mélyeszti a kezét, hogy muníciót keressen. Egy
fekete hitelkártyát húz elő. – Remélem, készen állsz
erre a vágásra, Followhill! – Hozzám vágja.
Nagyszerűen dob (ami senkit nem lep meg), és
egyenesen a homlokomon talál el. Levegő után
kapok. Ő felnevet. Felkapom a könyvet, amit olvasok
(Marxra esküszöm, egy szent könyvet), és a
mellkasához vágom.
Ő egy müzliszelettel dob meg.
– Miért van müzli a zsebedben? – kiáltom.
– Miért ne? – Még mindig zuhog, ő meg
katasztrofálisan néz ki. Egy gyönyörű katasztrófa. –
Növésben lévő fiú vagyok, oké? Aki folyton éhes.
– Már így sem férsz be néhány házba!
– De a te testedhez tökéletes a méretem! Ígérem!
Valami oldódik a mellkasomban. A szorongásom
enyhül kissé.
– Figyi, gondolkodtam azon, amit mondtál! –
Megrúgja a hangszórót, hogy elhallgattassa, mert
alig halljuk egymást az esőn és a zenén át. – Talán
igazad van. Talán én vagyok a nap. De te vagy az ég,
és nem tudok nélküled élni! Tudod, milyen az égbolt,
amióta elmentél a Juilliardra? – kérdezi. A szívem
összefacsarodik a mellkasomban, akár egy használat
után félredobott fél citrom.
Nem ereszti a tekintetem a sötétben.
– Mindig sötét.
*
Amikor Lev felvetette, hogy szakít Thaliával, titkon
arra vártam, hogy ez megtörténjen. De nem így lett.
Mert most, három nappal később Thalia újra itt van
az alagsorunkban, rózsaszín sportmelltartóban és
hozzá illő rövidnadrágban, és úgy néz ki, mint egy
Pinterestre való lány, akiben minden megvan.
Kócos kontyba fogja össze a haját,
megkapaszkodik a balettrúdban, és nyújtott karral
leereszti a seggét a padlóra.
– Mármint, hogy tudnám Lev fősulijához
igazítanom a terveimet, amikor továbbra sincs
ötlete, hova akar menni? – Hátrahajol, elképesztő
hajlékonyságát megmutatva. – Mintha nem is akarna
beszélni erről.
A lábszáram, a gerincem és az izmaim továbbra is
fájnak és érzékenyek. De így is csinálom, éjjel-nappal
gyakorlok a stúdióban, eltáncolom az életem.
Csatlakozom Thaliához, és elkezdek nyújtani, nem
törődve a makacs fájdalommal.
– Beszéltél már vele erről? – Körözök a vállammal.
– Próbáltam. Nagyon frusztrált lesz, amikor csak
megemlítem a főiskolát.
Ez azért van, mert nem akar főiskolára menni. Ő a
coloradói Air Force Akadémiára szeretne
jelentkezni, hogy vadászpilóta legyen. Nem kellene
örülnöm neki, hogy tudok Levről dolgokat, amiket ő
nem. Katia, a fősulis szobatársam büszke lenne rám.
Végül csak egy kicsinyes, gonosz csaj lett belőlem.
– Őszintének kell lenned vele. Mondd meg neki,
hogy aggaszt, mit tartogat nektek a jövő. –
Elengedem a rudat, és a földön ülve nyújtott lábbal
előrehajolok. Thalia ugyanígy tesz. Az ő
mozgástartománya sokkal jobb az enyémnél. A
feneke kerekebb, a lába izmosabb és teltebb a melle
is.
Miért hasonlítom magam hozzá?
Mert Lev valószínűleg minden testnyílásában járt
már.
 – Ja, talán – sóhajt, és kecsesen galambpózba
helyezkedik. – Csak én meg most kaptam egy
felvételi értesítőt az LSU-tól, ami nagyon jó lehetőség
nekem.
– Azt nagyon is meg kéne ragadnod – mondom, és
nem azért, mert szeretném, ha szakítanának, hanem
mert az tényleg egy remek iskola. Megpróbálok
galambpózba helyezkedni, de az izmaim
kicsinálnak. Galamb, na persze! A gerincem lüktet.
Thalia még mélyebbre hajolva nyújt.
Ez a csaj rohadás Play-Doh-ból van?
– De a szerelmünk olyan, mint a függőség. Tudod,
hogy értem?
Szúrós gombócot nyelek vissza.
– Nem igazán.
Figyelmesen tanulmányoz.
– Nem tudunk betelni egymással.
Az alagsor ajtajára csapnak hirtelen, és a nővérem
hangja golyóként hasít a levegőbe.
– Bailey, nyisd ki!
A szám elé teszem az ujjam, ezzel jelezve
Thaliának, hogy maradjon csendben. Egy kicsit
értetlennek tűnik, de nem vitatkozik. Daria viszont
rohadtul veszekedős hangulatban van.
– Csajszi, egészen Észak-Kaliforniából jöttem idáig,
mert beégettél! Jobban teszed, ha kinyitod, különben
bajban leszünk!
Nagyot nyelek, de nem válaszolok.
– Tudod, hogy legyőzlek, Bailey – figyelmeztet
Daria. – Nehezebb vagyok nálad, és a koporsóforma
körmeimnek éles a széle! Ne húzz fel!
Thaliával egy egész percig mozdulatlanok
maradunk, még levegőt sem veszünk. Annyira
borzalmasan érzem magam, amiért ezt teszem a
nővéremmel, ám a szorongásom nem engedi, hogy
akár egy perccel is előbb találkozzam vele, mint
amikor már végképp muszáj. Az arcára kiülő
csalódottság, amikor majd meglát engem… a
sérüléseimet… a hegeimet… Egyszerűen erre
képtelen vagyok.
– Ó, cseszd meg, Bails! De most komolyan! –
Idegből az ajtóba rúg. – Annyiféleképpen
viselkedhetnél, de te a gyávaságot választottad!
Szinte látom magam előtt, ahogy Daria szétveti a
karját, és feltrappol a lépcsőn. A szemem könnyek
csípik, és olyan érzésem van, mintha a belső
szerveim ólomból lennének, annyira elnehezültek.
– Hű! Durva szavak. Daria tényleg annyira rossz,
mint mondják, mi? – A belső összeomlásomról mit
sem tudva Thalia lemegy vállhídba, majd felemeli a
lábát támasz nélküli gyertyába, végül tökéletes
kézenállásban folytatja. Jobb formában van, mint a
Juilliard hallgatóinak nagy része, én pedig képtelen
vagyok nem bámulni. Úgy érzem magam hozzá
képest, mint egy halom hevenyészve összerendezett
csont és szövet.
– Nem – mondom halkan. – Egyáltalán nem rossz.
Ő… – a legjobb. – Ő fantasztikus. Ő a nővérem.
– Bocsi – Thalia felém sandít, és még csak meg sem
izzad. – Mi az? Kövérnek nézek ki? Áh, annyira
zavarban vagyok. Lev már bő két hete hozzám sem
ért.
Legszívesebben elhánynám magam. Nem is,
hányom kell. Nem mintha eddig nem tudtam volna,
hogy szexelnek. Mármint, együtt vannak. Talán
örülnöm kellene, hogy nem csinálták, amióta itthon
vagyok? A fejemben akkora a káosz, hogy azt sem
tudom már, mit érzek. Csak azt tudom, hogy ez a
fájdalom még a testeménél is nagyobb.
Thalia lesiklik ülő pozícióba, és a homlokát
ráncolja.
– Bailey, oda nézzenek! Tisztára lesápadtál. Tejóég,
annyira hülye vagyok! – A hátamat kezdi
masszírozni körkörös mozdulatokkal. – Teljesen
elfelejtettem, hogy Lev olyan neked, mintha a
testvéred lenne. Biztos rossz arról hallani, hogy
szexel a barátnőjével.
– Nincs gond. – Megpróbálok mosolyogni.
– Mintha hallanád, ahogy a szüleid a másik
szobában csinálják, amikor azt hiszik, senki nincs
otthon. Egyébként Lev apját nem Dean bácsinak
hívod, meg ilyenek?
Fogom a hasam, mindjárt rókázom.
– Aha, értem, mire gondolsz. Most már témát
válthatunk – mondom.
– Beszéljünk Dariáról?
Erősebben rázom a fejem.
Ő körülnéz, tehetetlenül keres újabb témát, amibe
belemélyesztheti a fogát.
– Ez a stúdió hatalmas! Légyszi, mondd, hogy
kihasználod, és addig gyakorolsz itt, amíg le nem
szakad a lábad! Ha-ha!
Felpattan, és a terem végébe megy, nekifut, majd
megcsinálja a Biles-gyakorlatot a fapadlón.
Triplacsavar és dupla hátraszaltó, tökéletesen
kivitelezve. Én továbbra is a padlón vagyok,
alultápláltan és kornyadozva. Elkeseredett
próbálkozásomban, hogy ne tűnjek teljesen
haszontalannak, megpróbálkozom egy egyszerű
előrespárgával. A derekamban valami roppan
(basszus, eltörtem egy kis csontot?), és úgy érzem,
mintha meglőttek volna ott.
 – Áhh! – mordulok fel.
Thalia értetlenül oldalra biccenti a fejét.
– Minden okés?
– Aha. – A lábamat keresztezem. – Csak… Marx, a
fájdalom olyan kitartó! Azt hittem, mostanra már
sokkal jobban leszek.
Thalia odakuporodik mellém, az arcára
aggodalmas kifejezés ül. A vállamra teszi a kezét.
– Talán abba kellene hagynunk. A Juilliard nem ér
annyit, hogy kinyírd magad miatta. Jobbak utána a
lehetőségeid, de milyen áron?
Bólintok, és élesen beszívom a levegőt az orromon.
– Aha, igazad van.
– Nem való mindenkinek a versenysport. Mármint,
Levvel például hasonlítunk abban, hogy nem
engedjük a nyomást ránk telepedni. Ehhez ilyen
személyiség kell. Nem mindenkié ilyen.
Üres tekintettel bámulok rá. Egyszerre van
melegem és fázom, miközben ködösnek érzem a
fejem. Ő csettint, és felragyog a szeme.
– Hé, meséltem már neked a barátnőmről, Fernről,
aki kibukott a Texas Christian University
balettprogramjából? Zumbaoktató lett. El nem
tudom mondani neked, mennyire kiteljesedett
mostanra!
Csakhogy én nem akarok zumbaoktató lenni. Én
balettozni akarok. És azt profi szinten a Juilliardon
lehet, úgyhogy ezt a lépcsőfokot nem hagyhatom ki.
Ezért dolgoztam a születésem napjától. Nincsen más
identitásom. A balerinalét az egyetlen, ami számít.
Rászorítok Thalia karjára, amikor fel akar állni.
– Nem veszíthetem el az ottani helyem – mondom
kétségbeesetten, mintha neki lenne bármi
beleszólása a döntésbe. Thalia egy kicsit szomorúnak
tűnik. Sajnál engem. Miért is ne tenné? Övé a srác, a
tehetség, a lehetőség. Nekem nincs semmim.
– Bailey. – Gyengéden kirázza magát a
szorításomból. – Még nyújtani sem tudsz rendesen.
Szerintem most az edzésről szó sem lehet.
– Ó, de tudnék edzeni! Ha lenne
fájdalomcsillapítóm. – Beszívom a levegőt. Igazi
fájdalomcsillapítóm. Egy csomó. Nem olyan, amit
itthon találtam. Azok mintha M&M’sek lennének.
Felsóhajt, és elfordítja rólam a tekintetét. Van egy
olyan érzésem, hogy mondani szeretne valami.
– Mi az? Mondd el! – A bőrébe mélyesztem az
ujjaim. – Ismersz egy helyet, ahonnan szerezhetnék?
– Bailey, kérlek! – A vizes kulacsa felé indul, lágyan
ringatja a csípőjét. – Ez egy borzalmas ötlet.
Utánairamodom, a szétcseszett lábammal sántítva.
– Na! – kérlelem. – Ki kell jutnom innen! Vissza kell
mennem a Juilliardra… – Aztán eszembe jut valami.
Egy manipulatív, rettenetes ötlet, amivel talán a
megfelelő irányba terelhetem. – Azt tudod, hogy Lev
itt marad, ha én nem vagyok jól, ugye? Mindig is
visszatartottuk egymást. Amikor az egyikünk bajba
jut, a másikunk félretesz mindent, hogy a segítségére
siessen. Ez totál mérgező. Soha nem megy el, amíg
én itt vagyok.
Ettől megtorpan. Lehunyja a szemét, és
belekortyol a vízbe.
– Ennyire közel álltok egymáshoz?
– Csajszi! – szétvetem a karom. – Ott voltam,
amikor meghalt az anyukája. Neked esélyed sincs.
Utálom magam. Felkavarodik a gyomrom. Rosie
halálát használom fel, hogy cuccot szerezzek.
Hivatalosan is a lesüllyedtem az emberi lét legaljára.
Azt hiszem. Thalia arcát eltorzítja a döbbenet.
– Figyelj, tudom, hogy nem vagy függő. A
sportsérülések nem ismeretlenek előttem. Nekem is
volt már elégszer. Ha tényleg vissza akarsz jutni a
Juilliardra… – A hangja elhal.
Remény fakad a mellkasomban.
– Igen?
Thalia egy pillanatra összeszorítja az ajkát, majd
felsóhajt.
– Ismerek valakit. Vényes gyógyszereket árul.
Bevizsgált, tiszta szer, az apjáé a gyógyszertár a
Soledad Avenue-n. De ha megtudom, hogy
felelőtlenül használod, Bailey… – Megcsóválja a fejét.
– Akkor elmondom Levnek.
Egy röpke, tiszta pillanatra felötlik bennem, hogy
lehetőségem van leszokni és hátat fordítani a
kábítószernek, és talán azt kéne mondanom neki,
hogy felejtse el az egészet. De aztán Thalia felkapja a
hátizsákját, és elővesz egy füzetet, kitép belőle egy
lapot, majd feloldja a telefonját. Leír egy számot a
papírlapra.
– Sydney-nek hívják. Egy szerencsétlennek tűnik,
de hidd el, kurva sok kapcsolata van.
Thalia felém szambázik, fürgén és határozottan
mozog. Ahogy én is tettem, mielőtt egy egész
kosárlabdaszezonra elegendő sérülést fel nem
halmoztam. Összehajtja a lapot, és a cicanadrágom
dereka alá dugja.
– Csak tégy meg egy szívességet!
– Ne mondjam el Levnek? – Visszatartom a
szemforgatást.
Elmosolyodik.
– Tudod, milyen.
 – Aha. – Soha ne bízz olyasvalakiben, aki arra kér,
hogy titkolózz azok előtt, akik törődnek veled.
Visszakísérem Thaliát a bejárati ajtóhoz, majd
becsukom mögötte. A nővérem az emeleten van, a
vállára veti a Hermès táskáját. Kiles az ablakon,
valószínűleg Uberre vár.
A nővérem vállára teszem a kezem, miközben nem
igazán érzek semmit. Ő megrándul, mintha egy
idegen lennék a vasútállomáson, aki fogdosni
próbálja. Szúrós tekintettel tornázza fentebb a
vállán a táskát, és a szemében benne van minden. A
fájdalom, a visszautasítás, az értetlenség.
– Tényleg idáig süllyedtél, mi? – pufog. – Az utolsó
pillanatban ültem repülőre, hogy lelkizzek veled, te
meg inkább bezárkózol az alagsorba azzal a szőke
parókás kígyóval.
Leesik az állam.
– Thalia kedves.
Daria hátravetett fejjel, szárazon felnevet.
– Thalia egy manipulátor. Hidd el, a hasonszőrűek
felismerik egymást. Valószínűleg épp a bukásodat
tervezgeti, miközben most beszélünk.
– Honnan…
– Eleget hallottam az ajtón keresztül, mielőtt
lemondtam rólad.
Megszédülök. Tudom, hogy megérdemlem a dühét,
de annyira sajnálom magam, amiért senki nem
elnézőbb velem.
– Te lemondtál rólam? – nyögöm.
Akármennyire is rossz volt Daria helyzete kamasz
korában, engem mindig szeretett. Annyira biztos
voltam ebben, mint hogy a nap keleten kel fel. A
nővérem mindig támogatott.
 Épp szóra nyitja a száját, amikor egy luxus BMW
gördül be a zsákutcánkba, hogy kivigye a reptérre.
– Nem, édes. Te tetted ezt magaddal. Ha
egyvalamit megtanultam az élettől, az az, hogy
felelősséget kell vállalnunk a helyzetekért, amikbe
belekeveredünk. Szólj, ha tudok segíteni. Mert ezt,
hogy az első sorból nézzem, ahogy tönkremész, na
ezt nem akarom.
 Kilencedik fejezet
Bailey
Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy ugyanabban a
városban, ugyanabban az utcában vagyunk Levvel,
de nem egy oldalon állunk. Királyságok emelkednek
fel, és birodalmak buknak el. Valamiért nem hívom
fel Sydney-t. De nem dobom ki a papírt sem a
számával. Inkább hagyom, hogy lyukat égessen az
éjjeliszekrényem fiókjának aljára, miközben azon
gondolkodom, hogy kiúszom az óceánban, de vissza
már nem jövök.
A hasamon fekszem az ágyamon, amikor anya
beront a szobámba. Azóta nem kopog, hogy
hazajöttem a kórházból, és tudom, hogy ez azért van,
mert egy főtt tojást nem bízna rám, abban meg
végképp nem bízik, hogy ne próbálnék betépni
valami ártatlan takarítószertől.
– Helló, anya! – A hangomat eltompítja a párna.
– Édes kislányom! – A hangjában némi elkeseredés
hallatszik. – Az apáddal levetjük a vérszomjas
zsarnok őreid szerepét, és elmegyünk színházba ma
este.
Biztos négyesrandiznak Baronnal és Millie-vel,
Trenttel és Edie-vel meg Deannel és (néha) Dixie-vel.
– Mit néztek meg? – Felemelem a fejem. Úgy
teszek, mintha érdeklődnék, mintha nem lennék
teljesen zsibbadt és halott legbelül.
Anya ezt felhívásként értelmezi, és leül az ágyam
szélére. A szobám hibátlan, ahogy a kábítószer előtti
életem is. Egy fehér, kárpitos franciaágy áll benne, a
falak pasztellrózsaszínek, egy égősorra csíptetve a
barátaimról és a családomról készült polaroid képek
lógnak, a fésülködőasztalom díszes, és egy polcon ott
sorakoznak a kedvenc versesköteteim; mind
keménykötéses, éldekorált és makulátlan állapotú.
Egyszer régen ugyanezt el lehetett mondani a
tulajdonosukról is.
– Az OKLAHOMA! című darabot – mondja anya. –
Csupa nagybetű, felkiáltójellel a végén, ha esetleg
érdekel.
– Ez… frenetikusan hangzik – motyogom. – Miről
szól?
– Ez egy musical. Elég közismert, valójában.
Elvihetlek, ha szeretnéd. – Anya teljesen kicsípte
magát. Eszembe jut, hogy apával nem voltak sehol,
amióta visszajöttem. Általában hetente jártak
randizni. Megöltem a társasági életüket, aztán még
fejbe is lőttem a biztonság kedvéért, hátha maradt
még pulzusa. Biztos utálnak engem.
Lépjetek be a klubba, emberek!
– Akármennyire jól hangzik is, passzolom. –
Magamra erőltetek egy mosolyt. – De ti csak
érezzétek jól magatokat az OKLAHOMÁ!-n, ami
csupa nagybetű és felkiáltójel van a végén.
Megleszek egyedül. Ne aggódj!
– Nem aggódom – mondja fesztelenül. – Lev itt
lesz, amíg mi elmegyünk, hogy minden szükségleted
ki legyen elégítve.
Ettől úgy felpattanok az ágyból, mintha sütne, és
anya elé állok, akár egy dühös, meredező tüskéjű
tarajos sül.
– Az én szükségletem most az, hogy ne lássam
annak a szemétládának a képét!
– Ó! – Felhúzza a vállát. – Hát, az a bizonyos
szükséglet most nem lesz kielégítve, azt hiszem.
 – Most csak szívatsz, ugye?
Anya lassan pislog, majd visszavág.
– Igazából ez inkább rád jellemző. Ugyan hüvelyi
úton szültelek, de te mindent megtettél, hogy
császármetszés legyen. Az utolsó trimeszterben
végig farfekvéses voltál. Dr. Shulmannak meg kellett
fordítani té…
– Nem vicces, anya! – A hajamba túrok, és
megremegek. – Engem nem fog Lev Cole
bébiszittelni! Én voltam az, aki rá vigyázott, az ég
szerelmére!
– Akkor más voltál. És azért hagytunk benneteket
felügyelet nélkül, mert mindkettőtökben
megbíztunk, hogy nem gyújtjátok fel a házat és nem
drogoztok – mondja velősen. – Már csak az
egyikőtökben lehet megbízni, hogy ne tenné meg
ezeket… És azt hittem, még mindig barátok vagytok.
Legszívesebben sikítanék. Bejelenteném, hogy Lev
Cole nem annyira tökéletes. Hogy amikor végzős
voltam, ő meg harmadikos, számtalanszor vittem őt
haza a bulikból, mert annyira berúgott, hogy a saját
kocsiját nem ismerte fel. Hogy egyszer betörte Tyler
Barrera orrát, amiért a seggembe csípett. Hogy
amikor megtudta, hogy Travis Trannel csókolóztam
először, az akkor elsős Lev lelógatta szerencsétlen
srácot a pláza tetejéről, és azzal fenyegette meg,
hogy análgolyónak használja a gerincét. Hogy
Levnek dühkezelési gondja van. Elég nagy. Hogy
kötél nélkül bungee-jumpingolna, ha hagynák neki,
és szeret illegális autóversenyeken részt venni, mert
felvillanyozzák a gyors járművek.
Lev nem valami meggyötört hős. Ő lobbanékony,
féltékeny, birtokló és mérgezőbb, mint egy feles
színtiszta mosószer. Csak jól tudja ezt palástolni, és
valószínűleg sokkal több dolgot megúszhat, mert ő
fiú. A fiúk meg már csak ilyenek, nem igaz?
 Anya felé bökve figyelmeztetem:
– Ha egy kicsit is fontos neked a kapcsolatunk,
lemondod Levet, és engeded, hogy egyedül maradjak
itthon.
Anya feláll, és lesimítja a fehér öves, tollszegélyes
Miu Miu ruháját.
– Nagyon fontos nekem a kapcsolatunk, de az
egészségedet mindennél előbbre valónak tartom.
Lev bármelyik pillanatban itt lehet. Nem tudom, mi
van köztetek, ám egy dolog kiállta az idő próbáját,
méghozzá az, hogy Lev sokkal jobban szeret téged,
mint önmagát, és soha nem fogja engedni, hogy
bármi történjen veled. Úgyhogy kösd fel a nagylány
nadrágot… igazából akármilyen nadrág megteszi. – A
tekintete a csupasz lábamra siklik. – Tedd félre a
büszkeségedet, és kezdd elfogadni a segítséget, amit
felajánlanak neked!
Sarkon fordul, és kimegy a szobámból.
Utánamegyek. Apa letámad a folyosón, elállja az
utamat. Úgy tölti ki a teret, akár egy tank. Miért kell
minden pasinak az életemben korábbi vagy jelenlegi
focistának lennie? Nem is emberekkel van dolgom,
hanem ipari hűtőkkel. Anya lesiet a lépcsőn,
miközben utánaordítok, hogy tönkreteszi az
életemet. Egész kamaszkoromban sikerült
elkerülnöm a klisévé válást, csak hogy ide jussak.
– Apa! – morgom ökölbe szorított kézzel. – Mi ez az
ostobaság, hogy Lev vigyáz rám?
– Sajnálom, hogy kellemetlenséget jelent számodra
az aggodalmunk, de te döntöttél úgy, hogy nem
vonulsz be az elvonóra, ezért mi elhoztuk neked a
rehabot. – Széttárja a karját, mint egy vetélkedő
házigazdája, én meg legszívesebben megfojtanám,
annyira ideges vagyok. – Gratulálok!
A mellem előtt karba fonom a kezem, miközben
hunyorgok rá.
– Helikopterszülőként viselkedsz.
– Bailey, babám, én egy Boeing 777-szülő vagyok,
és még büszke is rá! Elpusztítom a világot, hogy a
lányaimat biztonságban tudjam. Lev le sem fogja
venni rólad a szemét. Általában ez felbosszant. De
mostanság jó dolognak tartom. Megbízom benne,
hogy vigyáz majd rád. Vita lezárva.
Lemegy a lépcsőn. Eszelősen eredek utána,
mezítláb, csak egy nagy kapucnis pulcsi van rajtam,
ami eltakarja a bugyimat. Megtorpanok, amikor a
lépcsőfordulóba érek. Lev már itt van. Szürke
melegítőalsót és egy fekete izompólót visel. Az
orgazmus ötven árnyalatának néz ki. Most
komolyan?
Izompóló és szürke melegítőnadrág?
Le kell szoknom arról, hogy vonzónak találom.
Meg arról, hogy ok nélkül gonosz legyek vele. Meg az
azon merengésről, hogy milyen érzés lehet, amikor a
nyelve hegyével megpöcköli a csiklómat.
A telefonjára mered, nem hajlandó észrevenni.
Napok teltek el azóta, hogy átjött a hangszórójával,
és kezdek azon gondolkodni, ennek vajon az-e az
oka, hogy teret hagy nekem, vagy tényleg utálja az új
énemet. Ha így van, nem tudom hibáztatni érte.
A szüleim szétszélednek. Az apám a garázsba
megy, hogy beindítsa a kocsit, anya pedig összeszedi
a táskáját meg a telefonját. Hát, azt hiszem, itt az idő.
És mivel már azt sem tudom, ki vagyok, könnyűnek
kell lennie a színjátéknak.
– Nocsak, mit hozott be a macska! – Odasétálok
hozzá büszkén felszegett állal.
Lev továbbra sem néz fel a telefonjáról, a
hüvelykujja sebesen jár a képernyőn.
 – Jobb, ha a macska hoz be, mintha a drogról kéne
lehozni.
– Hmmm. Bébiszittelni a szomszédot péntek este.
Mondd el, hogy lúzer vagy anélkül, hogy
elmondanád, lúzer vagy. – Elbiggyesztem a szám.
Lev elmosolyodik, és egy pillanatra felnéz a
telefonjáról.
– Ah, szeretem ezt a játékot! Mi van a fősuliról
kibukottal, akire egy gimisnek kell vigyáznia, mert a
szülei nem bíznak benne, hogy józan marad? –
Kacsint. – Az milyen magasan van a lúzermércén?
Na jó, ez fájt. Annyira, mintha egy nyerges vontató
ütközött volna egy repülővel.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtad! – nyafogom.
Az Új Bailey határozottan nem bírja a strapát. –
Szívd vissza! – követelem.
– Pisilj tégelybe – ásít. – És akkor talán.
Anya felbukkan a nappaliból, az oldalához szorítja
a Birkin táskáját.
– Érezzétek jól magatokat! Puszi! – Arcon csókol. –
Nagyon köszönöm, Levy! – Megpaskolja Lev tüskés
fejét, mire rám tör az erős vágy, hogy végighúzzam a
kezemet a rövid haján. Én is tudni akarom, milyen
érzés.
– Bármikor, Mel! – Megpuszilja anya arcát.
Seggnyaló.
Az ajtó becsukódik mögöttünk, és egyedül
maradunk.
– Rendelek phót – mutat a telefonjára.
– Remélem, belefulladsz – mosolygok a
szempillámat rebegtetve.
– A levesbe? Nem valószínű. Rendelek abból a
garnélás rizstekercses izéből is, a mogyoróvajas
szósszal. Na, azt szar lenyelni.
– Légy oly kedves elhúzni a látóteremből –
morgok, miközben a kanapéhoz trappolok.
Felmehetnék a szobámba, de ez az én területem.
Pufogva ragadom meg a távirányítót.
Undok vigyor terül szét a gyönyörű arcán.
– Hidd el, egy porcikám sem vágyik itt lenni. Épp
három buliból maradok ki. Mindkettőnk sajnálatára
úgy érzem, muszáj vigyáznom rád. Ne téveszd össze
az erős moralitásomat a szeretettel!
– Erős moralitás! – fröcsögöm, miközben durván
nyomkodom a gombokat. – Így nevezed Thalia
megvezetését, és hogy azt kéred a legjobb barátodtól,
hogy tégelybe pisiljen?
– Mikor kértem valaha is Grimtől, hogy hugyozzon
egy tégelybe? – vág vissza.
Egy dolog biztos: Lev már nem a rajongóm.
– Nem vagy vicces – jelentem be.
– Te meg nem vagy felöltözve. – Az arcomba
mászik, és kikapja a távirányítót a kezemből. – Menj
fel, és húzz nadrágot! Amíg nem pisilsz tégelybe,
nem vagy a legjobb barátom, nagy Bailey Followhill.
– Akkor mi vagyok? – kérdezem tartva a
szemkontaktust. Szinte feltámad bennem a remény a
gondolatra, hogy jelenlegi legjobb barátjának nevez.
Vagy talán úgy érti, hogy lehetek a jövőbeli barátn…
Egy pillanat. Úgy érzem, mintha kiszívta volna az
összes oxigént a szobából. Az orrcimpája kitágul.
– Csak egy vadidegen vagy, aki, sajnálatos módon
ismeri minden titkomat.
*
Csak hogy bosszantsam, végül egy olyan rövid
nadrágot veszek fel, hogy Lev simán hüvelyi
vizsgálatot végezhetne rajtam anélkül, hogy levenné.
Aztán visszamegyek a földszintre, és mindketten
némán esszük meg a kaját. Vagyis ő eszik. Nekem
hónapok óta nincs étvágyam. Lev egy focis
összefoglalóra kapcsol a tévén, de tudom, hogy
igazából nem nézi. Én a tésztát lökdösöm ide-oda a
levesben a pálcikáimmal.
– Szóval, veszítettetek ma este? – kérdezem
gúnyosan.
Le sem veszi a szemét a tévéről.
– Nem. Nyertünk.
– Aah! Thalia felvette a focis dzsekidet?
– Senki nem veszi fel a focis dzsekimet.
– Juj! Nincs kicsit nagy egód? – De persze
bizseregni kezd a mellkasom, és azt súgja, van
remény.
Felnéz a kajájából.
– Ha egy lánynak odaadom a focis dzsekimet, az a
birtoklás kifejezése. Thalia nem az enyém.
Felötlik bennem a gondolat, hogy Thalia próbára
tett, amikor megadta Sydney számát. De aztán arra
jutok, paranoiás vagyok, habár Daria szerint
manipulatív a csaj.
– Nem kell ellenségeknek lennünk. –
Megköszörülöm a torkom. – Lehet, hogy egy kicsit…
durván bántam veled.
Nagy zajjal ejti a tányérjába a kanalát és a
pálcikákat, aztán úgy fordítja felém a tekintetét,
mintha egy pisztoly csöve lenne.
– Pisilj egy tégelybe ebben a kibaszott pillanatban,
hogy visszaszerezd a bizalmamat, Bailey! Vess véget
a szenvedésemnek, és újra legjobb barátok lehetünk!
Valahol a tudatom legmélyén egy aprócska hang
azt mondja, hogy Lev remekül érvel, csak még én
nem tartok ott, hogy ezt beismerjem.
– Tudod, mit? Felejtsd el! Azt hiszem, az egymás
iránti bizalmunk menthetetlenül megtört.
– Igen? – Lev nekidől az asztalnak. Te jó Marx, de
szép! Az ajka vonalát mintha ceruzával rajzolták
volna meg, annyira tökéletes. – És pontosan hogyan
is veszítettem el a bizalmadat? Azt ne mondd, hogy
Thalia miatt!
– Nem mondtad el, hogy barátnőd van.
– Kurvára nincs barátnőm! – Csap az asztalra, mire
minden tányér megugrik pár centire. – Van egy csaj,
akivel szexelek és együtt lógok. Időnként. Tudja, mi a
pálya. Nem komoly a kapcsolatunk. És most
őszintén, milyen lehetőségeim voltak? – kérdezi
nyugodtan. – Ücsörögtem volna itthon, hogy egy
olyan lány után epedezzek, aki azt mondta, ne
várjak rá, mert úgysem lesz köztünk semmi soha?
Azt mondtad, nem akarsz engem, aztán
megbüntetsz, amiért együtt vagyok valakivel.
Felhívtál az éjszaka közepén, haldokolva, és most
nem vagy hajlandó drogtesztet csináltatni. És azt
várod, hogy elhiggyem, van bármi közöd a Régi
Bailey-hez? A nyomába sem érsz! Fényévekkel jobb
nálad.
Az asztalra csapok a tenyeremmel, miközben
felállok.
– Pont úgy néz ki, mint én!
Ő is feláll. Kiugró járomcsontja kipirult.
– Egy nagy francokat!
– De igen! Én…
– Thalia. – Rácsap az öklével az asztalra. –
Egyáltalán. – Durr! – Nem. – Durr! – Hasonlít rád! –
Durr! Durr! Durr! – A te szépségedhez semmi sem
fogható! Minden szobában, minden országban,
minden átkozott kontinensen, minden bolygón te
leszel mindig a legszebb lány! Te vagy a végjáték,
Bailey, úgyhogy belehalok abba, hogy nem akarsz
játszani. Ó, és nem tudok nem rád gondolni, még
akkor sem, amikor tudom, jobban tenném, ha
elfelejteném, hogy valaha is léteztél.
Ez egy szerelmi vallomásnak hangzik, és
vitathatatlanul felvillanyoznak a szavai.
– Lehet, hogy mégiscsak szeretnék játszani – bukik
ki belőlem pihegve az asztal túloldaláról. – Csókolj
meg, és kiderül!
Megrázza a fejét. Szomorúnak és egy kicsit
csalódottnak tűnik.
– Passzolom. Nem a legjobb barátomat csókolnám
meg. Az, aki most vagy? Rohadt dögös, de nem az
esetem.
Talán mert tudom, hogy igaza van, ez lyukat éget a
lelkembe.
– Soha nem voltál szerelmes belém, Lev – nyögöm.
– Csak össze voltál zavarodva, mert mindig együtt
voltunk.
Rezzenéstelenül tartja a szemkontaktust.
– Az vagyok, a tested minden egyes sejtjébe. Valld
be, Bailey! Kurvára elszúrtad! Tönkretettél minket a
hülye bizonytalanságaid miatt. Boldogok lehettünk
volna. Most nézz ránk!
– Te boldognak tűnsz – vetem oda.
Megcsóválja a fejét, és felsóhajt.
Düh árad szét a testemben. A kézfejemmel
fellököm a levessel teli tányért, és nézem, amint
szétfröccsen a tálalószekrényen. A tészta lekúszik a
drága fán. A szép porcelán széttörik. Feltrappolok az
emeletre, mint valami hisztis kétéves. Hallom, hogy
Lev némán befejezi a vacsoráját az asztalnál, és nem
vesződik azzal, hogy utánam rohanjon, hogy
alkudozzon, hogy bocsánatot kérjen.
A srác, akit szeretek, épp most mondta, hogy
viszontszeret, de én csak dühöt és kétségbeesést
érzek. Mert lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy
tényleg elrontottam mindent a bizonytalanságaim
miatt. Mélyen legbelül mindig is tudtam, hogy nem
vagyok olyan szép, elragadó és rokonszenves, mint a
nővérem. Sem olyan tehetséges, mint az anyám. Sem
olyan vagány, mint az apám.
Beviharzom a szobámba, és elkezdem kihúzogatni
a fiókjaimat, és ide-oda túrom a ruháimat, a
fehérneműket és a csecsebecséket, amíg meg nem
találom, amit kerestem. Tavaly karácsonykor felírtak
nekem néhány keményebb fájdalomcsillapítót. Nem
vittem magammal New Yorkba, mert azt gondoltam,
hogy a félév során majd megpróbálok leállni vele.
Most viszont? Most ideje lenyugodni.
Benyomok kettőt a számba, és lenyelem. Aztán
elkezdek járkálni. Lev szerelmes belém. Én
szerelmes vagyok belé. Együtt kellene lennünk. Nem
is vagyok igazi függő. Épp most telt el két hét
anélkül, hogy bevettem volna bármi erősebbet az
enyhe fájdalomcsillapítónál, az ég szerelmére!
Az ágyon fekvő telefonom üzenetjelző hangja
szólal meg. Felkapom, mert azt hiszem, hogy Lev az,
és azt kéri, menjek le, hogy átbeszélhessük a
dolgokat.
Thalia: Haliiiii! Micsi?
Kedvelem őt, tényleg, ugyanakkor a létezését
személyes sértésként élem meg.
Bailey: Unatkozom. Te?
Thalia: Gyere a partra! Buli van!
 Bailey: Nem lehet. #HáziŐrizet, emlékszel?
Thalia: Azt hittem, a szüleid elmentek
színházba vagy hasonló. Nem???
Akkor Lev elmondta neki. Tudja, hogy ő vigyáz rám.
Most már végképp rászántam magam, hogy
találkozzam vele a tengerparton, csak hogy
bizonyítsak.
Bailey: Aha. De a pasid nem engedi, hogy
elhagyjam a házat.
Thalia: Ha pár percre elvonom a figyelmét, ki
tudsz lógni?
Kilesek a szobám ablakán, és arra jutok, hogy igen,
valószínűleg menne. Négy éven keresztül megtettem.
Miután Lev elveszítette Rosie-t, én pedig minden
éjjel beszöktem a szobájába. Néhány nyári tábortól
és az alkalmankénti betegségektől eltekintve a gimis
éveim alatt végig együtt aludtunk.
Bailey: Tedd oda magad, csajszi!
Néhány másodperccel később meghallom, hogy
Lev telefonja csörögni kezd odalent. Felveszi. A
nyers hangszínéből hallom, hogy rosszkedvű.
Kinyitom az ablakot, és lecsúszom a tetőn, hogy
lemásszak. Akármilyen zajt is csapok, azt elfedik Lev
Thaliához intézett metsző szavai.
– …az eszed, ha azt hiszed, hogy itt fogom hagyni
Bailey-t, hogy találkozzam veled valami házibuliban!
Mi bajod van, T?
Elfedi a nyomait, hogy Lev azt higgye, valahol
máshol van, arra az esetre, ha lebuknék. Daria
szavai táncolnak végig a bőrömön. „Thalia egy
manipulátor. Hidd el, a hasonszőrűek felismerik
egymást.”
Daria a padlót mosta fel régen a többi gonosz
csajjal. Nem volt senki hozzáfogható a ravaszság
terén.
– …nem, nem vihetem őt is. Függő! Ott meg lesz
alkohol és kábítószer is. Ez olyan, mint egy
szerencsejátékost elvinni Vegasba, egy szexfüggőt
egy bordélyba, egy fehér, részeg csajt egy karaoke
bárba! Egyenes út a katasztrófa felé!
Akármit mond is Thalia a vonal másik végén,
lenyugtatja Levet, mert kifújja a levegőt.
– Bocs. Én csak… frusztrált vagyok Te érezd jól
magad, oké?
A sportcipőm puhán ér földet a szüleim
előkertjének buja gyepén. Megfordulok, és vissza
sem nézve kirohanok az utcánkból.
Tizenöt perccel később a tengerparton vagyok.
Előveszem a telefonom, hogy írjak Thaliának,
amikor észreveszem, hogy felém rohan egy hatalmas
tábortűz felől. A basszus mély dörmögése vibrál a
homokban, miközben a hangszóróból a Fireworks I
Want to Start a Religion With You című száma
bömböl.
Thalia egy apró, fehér pamutruhát visel, és arany
csillagmatricák vannak a napbarnított, szeplős
arcán, én meg legszívesebben meghalnék, mert
annyival, de annyival csinosabb nálam. És ha Lev a
Nap, én pedig az égbolt vagyok, akkor ő meg minden
ragyogó csillag, és egy reggel Lev talán majd arra a
felismerésre ébred, hogy a csillagos éjszaka is van
olyan szép, mint a felhőtlen nyári nap.
– Bailey! – Megragadja a kezem, és húzni kezd
maga után. – Annyira örülök, hogy sikerült eljönnöd!
Nem mondtad el Levnek, hogy én hívtalak meg,
ugye?
– Mi? Dehogy! Nem vagyok áruló. – Legalábbis már
nem.
 A testem a szökés adrenalinjától bizsereg. Az a két
fájdalomcsillapító biztos csak placebo volt, vagy
ilyenek.
Az orvos placebót írt fel neked? Hallod te saját
magadat? Legközelebb majd azt fogod hinni, hogy az
éves influenzaoltásodban 5G-s chip van!
A parton egy csomóan vannak, cigiznek és
táncolnak.
Thalia bemutat néhányuknak, amíg az utolsóhoz
nem ér. Egy alacsony, vörös hajú srác az, ravasz
tekintettel.
– Ő pedig Sydney – csicsergi, és egy csókot nyom az
arcára.
Sydney, Sydney, Sydney.
Ez valami csapda? Ha az, nem akarom bevallani
magamnak. Nemcsak azért, mert Thalia mostanság
az egyedüli társaságom, hanem mert tényleg, de
tényleg szükségem van néhány fájdalomcsillapítóra.
Az egy dolog, hogy nem kerítettem sort a
telefonálásra. De most, hogy itt áll előttem,
valószínűleg van nála egy tonnányi anyag.
Leülök a homokba a tűz elé, és elveszek egy
bontott üveges sört Thaliától, amit nem
szándékozom meginni. A fájdalomcsillapítók ide
vagy oda, soha nem iszom olyan alkoholt, amit nem
én magam bontottam ki.
– Azt hallottam, a Juilliardra jársz. – Egy lány érinti
meg a könyököm. Totál részegnek tűnik, és egyfajta
védelmező érzés bukkan fel bennem. A Régi Bailey
hívna neki egy taxit, ami hazaviszi. – Konkrétan ez
volt az álmom. Biztos nagyon tehetséges vagy.
– Köszi – motyogom.
– Ő elképesztő! – Thalia szeme alatt megrándul egy
izom. – Nekem volt szerencsém együtt edzeni vele. A
csaj észbontó!
Észbontó? Nem. Szétbomló? Egy épelméjű ember
sem adna táncos munkát nekem. Tudom, hogy béna
voltam, amikor együtt edzettünk, de kedves tőle,
hogy igyekszik jobb színben feltüntetni. A legtöbb
lány körülöttem túlságosan is versengő.
– Én a Las Juntasba járok – bólint a másik lány. –
De azért lógok együtt Thaliával, mert azt remélem,
hogy Lev felbukkan a legjobb barátjával, Grimmel,
és akkor rámozdulhatok.
Grim Kwon. Emlékszem rá. Egy igazi álompasi, aki
folyékonyan beszéli a szarkazmus nyelvét.
– Biztos felbukkan egyszer – mondom.
A lány Thalia felé biccenti a fejét.
– Még Lev sem jön el ehhez a csajhoz, szóval nem
veszek rá mérget. – Aú! A lány csuklik, aztán
előrehajol, és kettőnk közé rókázik. Épp időben
lépek arrébb, majd a hátára teszem a kezem.
– Hívok neked egy Ubert, csajszi. Ideje hazamenni.
– Nincs rá pénzem.
– Én állom. – Tudom, hogy el fogja rontani a
tökéletes ötcsillagos átlagomat, de nem
kockáztathatom meg, hogy bármi történjen vele.
Nagyjából tíz percig tart felkísérni őt a sétányra és
megvárni, amíg beül az uberes kocsiba, aztán
visszamegyek Thaliához. Épp Sydney vállára teszi a
kezét, és sóhajt.
– Huh. Töridogára kell tanulnom. Fent leszek egész
éjjel.
– Én azt szerettem a legjobban! – nyikkanok fel
bénán. Imádtam egész éjjel tanulni. Volt abban
valami romantikus és hatékony. Ha nem a
balerinaság lett volna a sorsom, akkor szívesen
tanultam volna történelmet vagy művészetet valami
hűvös és barátságos New England-i helyen. Bő
pulcsik és hosszú esték a könyvtárban. Annyi egyéb
univerzum létezett, amelyet figyelembe sem vettem
a balett miatt. Ezért kell még jobban küzdenem
azért, amit már elértem.
Thalia és Sydney úgy néz rám, mintha még két
fejet és egy farkat növesztettem volna.
Thalia a bedrogozottnak tűnő Sydney-hez fordul.
– Van nálad Adderall?
A srác a zsebébe nyúl, és több tucat, pirulával teli
kis zacskót vesz elő. A szemem elkerekedik. Most
már biztos, hogy ez egy csapda, és annak sem valami
visszafogott. Az, hogy Thalia idehozott, és nálam
sokkal fiatalabbakkal vett körül. Az anyám
söpredéknek nevezné őket. És őszintén szólva a Régi
Bailey sem lógott volna együtt velük. Nem tudom,
hogy Thalia azért csinálja-e ezt, hogy bántson, vagy
ez egy Levvel közös terv része, hogy bebizonyítsák,
tényleg függő vagyok. Mármint, tényleg függő
vagyok? De amúgy sem számít, mert nem bírom
megállni.
Mint kiderült, valami más megállíthat, név szerint
a kapitalizmus.
– Adj még hármat, és írd fel a számlámra, oké? –
Thalia bekap egy Adderallt, és sörrel öblíti le. Lehet,
hogy Lev szerelme tárgya csinosabb nálam, de az
biztos, hogy a hülyeségért nem kell a szomszédba
mennie.
– Az alkoholt és az Adderallt nagyon nem szabad
keverni. – Kiveszem a kezéből a sört, és egy közeli
szemetesbe dobom.
– Hű, te aztán tényleg egy jókislány vagy! – nevet
Thalia, és megragadja a vállamat. – Lazulj le, Bailey!
 – Neked adhatok valamit? – pillant felém Sydney,
főttkukorica-sárga vigyorát felvillantva.
– Nincs nálam a tárcám – felelem kurtán, és egy
kicsit remegek. Valószínűleg a hidegtől.
Thalia forgatja a szemét.
– Intézem, édes! Majd kifizeted, amikor
legközelebb átmegyek edzeni. Ami nemsokára
esedékes, ugye? Azt mondtad, még mindig a
Juilliardra gyúrsz, nem?
– Nem… nem kérek semmit. Megvagyok. – Nagyot
nyelek. Nem akarom megerősíteni a pletykákat,
hogy drogos vagyok. Nem vagyok az.
Thalia néhány pillanatig csak bámul rám, aztán
elvigyorodik.
– Nem vagy jól. Na, hadd segítsek véget vetni a
fájdalomnak!
A hangom egy alig hallható suttogás.
– Oké.
– Mit adhatok? – húzódik közelebb Sydney.
– Vicodint – hallom magam. – És… és Xanaxot, ha
van.
Amint a tenyerembe csúsztatja a pirulákat,
mindegyikből bekapok egyet és víz nélkül lenyelem.
A többit a cipőmbe nyomom.
– Ez az, édes! – Thalia megveregeti a hátamat és
szélesen mosolyog, én pedig biztosan tudom, hogy
Dariának igaza volt mindenben. Ez a lány gonosz. –
Minden jobb már, mi?
Nem maradok túl sokáig, egyértelmű okokból.
Kétségem sincs afelől, hogy Lev mostanra felfedezte
a szökésemet. A hatvan nem fogadott hívásból és az
ötszáz fenyegető SMS-ből halványan ezt sejtem.
 Lev: Hol a faszban vagy?
Lev: Elhagytad a házat?
Lev: ELHAGYTAD A KIBASZOTT HÁZAT!
Lev: Istenre esküszöm, Bailey!
Lev: Amikor megtalállak, mert meg FOGLAK
találni, a drog lesz a legkisebb bajod!
Lev: Nem kell tégelybe pisilned. Megkaptam
a választ.
*
Végre már nincsenek fájdalmaim.
A Vicodin hatására úgy érzem, mintha
vattacukron lépdelnék, miközben hazafelé sétálok.
Az arcomon széles mosoly. Lev azt mondta, dühös, és
hiszek is neki, de van egy ötletem, hogyan vegyem
rá, hogy megbocsájtson ezért a jelentéktelen
visszaesésért.
És még csak nem is fogom rosszul érezni magam
Thalia miatt, mert most tudtam meg, hogy egy kígyó.
Lev egy kivételesen találékony srác, úgyhogy
egyáltalán nem lep meg, amikor rám villog a
Bugattijával nem egészen hat perccel azután, hogy
eljöttem a tábortűztől. Felgyorsít, aztán egy agresszív
jobb kanyart vesz, és elállja az utamat a kocsijával.
Keresztben áll meg az utca közepén. Az autósok
dudálnak meg az öklüket rázzák az ablakból, a sor
pedig feltorlódik. Lev kiszáll az autóból, és úgy
mozog, mint egy megidézett démon.
– Jesszus, kurvára szétfagysz! – Ez az első
mondata. Leveszi a focis dzsekijét, és a csupasz
vállamra teríti. Szétfagyok? Nem is tűnt fel a levegő
hőmérséklete, aminek elég rossz jelnek kéne lennie.
És hol a pulcsim? Hol hagytam el? Nem szokás
levetkőzni úgy, hogy észre sem veszi az ember, ugye?
 Csakhogy továbbra sem szeretek jelenetet
rendezni, úgyhogy azt mondom:
– Néznek minket.
– Életük legjobb műsorát kapják mindjárt, mert két
pillanat választ el attól, hogy elfenekeljelek! – Felkap
a vállára, akár egy krumpliszsákot, aztán az
anyósülésre dob. Becsatolja a biztonsági övet a
derekamnál. Az állkapcsát összeszorítja, a szeme
heves villámokat szór. Félnék, ha nem lennék totál
betépve. De a kábítószertől erős leszek.
Elkezd vezetni. Valami eszembe jut.
– Rajtam van a focis dzsekid.
Az orrcimpája kitágul.
– Ez csak most tűnt fel? Baszki, drogoztál!
– Nem. – Megrázom a fejem. – Azt mondtad, ez a
birtoklás kifejezése.
Lev nem szól semmit. Jogos. Talán nem most a
legalkalmasabb bókokra vadászni. A dzsekijébe
fúrom az orromat, és megérzem az egyedi illatát.
Ironikus módon Lev a leginkább függőséget okozó
drog mind közül. Amikor egy piros lámpához érünk,
felém fordul, és kikapja a kezemből a telefonomat
(számítottam erre), és tudom, hogy meg fogja nézni
az üzeneteimet, de nem talál majd semmit, mert
kitöröltem a beszélgetésünket Thaliával.
– Ha elveszed a telefonomat, akkor az azt jelenti,
hogy én is elvehetem a tiédet? – vigyorgok.
Odadobja nekem a telefonját, a tekintetét továbbra
is az úton tartja.
– Veled ellentétben nekem semmi rejtegetnivalóm
nincs.
Remegő ujjal ütöm be a kódját (a születésnapom),
és azonnal megnyitom az üzeneteit. Thalia az ötödik
a sorban, amitől szánalmas boldogság önt el.
Megnyitom a chatjüket.
Thalia: Hijányzik a farkad.
Lev: Haver, utoljára mondom, fontos a
helyesírás!
Nem éppen egy Romeo és Júlia alapanyag. Ez előtt
meg csak száraz egyeztetés van arról, hol
találkozzanak, meg hol vannak.
A következő megállóm a fotógalériája. Ha
pöcsfotói vagy pucér Thalia képei vannak,
valószínűleg kivágom az ajtót, és a halálomba ugrom
a mozgó autóból. A szívem szorongásgombócként ül
a torkomban, miközben végigpörgetem a galériáját,
de főleg unalmas futballstratégiai cuccokat
tartalmaz meg… engem.
Rengeteg fotó van rólam. Mármint, több száz. A
legtöbbje még csak nem is ismerős. Nem vettem
észre, hogy lefotózott. Van néhány kép a
búcsúbulimról, például. Nagyon jól emlékszem arra
a napra, de az én fejemben egész máshogy játszódott
le. Éppen kibontottam Daria ajándékát, egy Chanel
táskát, vagy ahogy ő nevezte: „Egy TCST, azaz Tökös
Csajos Táska. Mindenkinek szüksége van egy ilyenre,
Bails. Még a hozzád hasonló lányoknak is, akik
szégyellik, hogy csinosak és gazdagok.”
Ez a Bailev-összeveszés után történt. Emlékszem,
hogy Lev a telefonjával szórakozott, és bántott, hogy
rám sem nézett, amikor az emberek
búcsúajándékokat adtak nekem. Csakhogy odanézett.
Minden pillanatát dokumentálta. Minden mosolyt,
minden nevetést. Lefotózta minden reakciómat. Az
összes képen rám közelített, és csak az arcomra
fókuszált.
Ó, te jó Marx! Ez annyira ijesztő. És aranyos. És
megint csak ijesztő.
 Van még egy sor fotó, amikor a gyerekekkel,
Sissivel és Dennel játszom, aztán egy kép, amint
háttal állok a lencsének, és a konyhapultnak dőlve
egy kanálról a torta cukormázát nyalom le, amikor
azt hittem, senki nem figyel.
De tévedtem. Lev mindvégig figyelt. Készült
nagyjából ezer kép rólam csak aznap.
– Eleget szaglásztál? – kérdi vontatottan, továbbra
is az utat figyelve.
A szívem visszasiklik a mellkasomba, és
visszadobom az ölébe a telefonját.
– Csupa unalmas dolog. Amire számítottam.
Nem tudom, miért viselkedem olyan borzalmasan
vele, amikor konkrétan ő az egyetlen ember, aki
miatt érdemes küzdenem az életben maradásért.
– Inkább vagyok unalmas, mint elcseszett.
– Tudod, tényleg utállak. – Rekedt nevetés szökik ki
a számon.
Az állkapcsa megfeszül.
– Nem lep meg. Az utálat csak ócska
szeretetpótlék. – Tövig nyomja a gázpedált, alig
várja, hogy hazaérjünk. – És mindketten tudjuk,
miért vagy most bedrogozva és lezsibbadva, Gerle.
Mindig is féltél érezni.
*
Lev leparkol, kinyitja az ajtót, és beviharzik anélkül,
hogy egy pillantást vetne rám. Nagy levegőt veszek,
és a házunkat bámulom. Ez nem volt annyira gáz.
Egész jó volt a szövege ahhoz képest, hogy végig
akarta veszekedni velem a hazautat. Aztán
meglátom, hogy felgyullad a szobámban a villany, és
az eufória édes ködén át felfogom, hogy most
érkeztünk az este azon pontjához, ahol elbaszódnak
a dolgok.
 Mert Lev a szobámban van, és én pontosan tudom,
mit keres ott.
Kipattanok a kocsiból, és felrohanok a lépcsőn.
Mire a szobámba érek, az úgy néz ki, mintha az FBI
razziázott volna ott. Háromszor. Lev minden bútort
szétkapott drogok után kutatva. A komódom a feje
tetején áll, minden könyvem és a ruhám a földön
hever szanaszét, a huzatok széttépve, és az egyik
éjjeliszekrényem darabokban van.
– Állj le, állj le, állj le! – könyörgök, miközben
próbálom megragadni a karját, amikor elkezdi
szétcincálni a párnámat. Toll hull mindkettőnkre,
fehérre festve mindent. – Nem találsz semmit,
esküszöm!
De ő tovább szaggatja a textíliákat, felforgatja a
fiókos szekrényeket, és letépkedi a polaroid fotókat a
falról. Olyan, mint aznap az erdőben, miután Rosie
meghalt, csak most negyvenöt kilóval nehezebb és
egy fejjel magasabb.
Amikor a szobámat sikeresen tönkretette, Lev
lihegve hozzám fordul.
– Vetkőzz le!
– Mi?
– Hallottad! Ha van nálad kábítószer, meg fogom
találni!
– Ó, igen? – horkantok fel. – Meg fogod nézni a
végbélnyílásomat is, hátha oda rejtettem?
– De még mennyire! A drogosok csomó hülyeséget
csinálnak, hogy ne bukjanak le. Van otthon két volt
kábszerfüggőm, rémlik? Nem fogod kidumálni
magad ebből, Gerle! – Leül a matractalan ágyam
szélére, és kényelembe helyezi magát. – Aki ostoba
játékokat játszik, az ostoba díjat nyer. Kezdd a
pólóddal! Aztán onnan haladj lefelé. Még táncolhatsz
is kicsit, ha úgy tartja kedved.
Lemerevedve, undorodó arckifejezéssel nézek rá.
A szemöldöke felszalad.
– Meg kell hozni a kedvedet hozzá? – Elhúzza a
hüvelykujját a telefonján, és elindítja Kelis Milkshake
című számát. Sztriptízzene. – Tessék! Ennek
segítenie kell.
– Baszd meg! – vetem oda.
Lev önelégülten mosolyog.
– Tervben van. Egyszer. Majd amikor totál tiszta
vagy, de egy perccel sem előbb. – Megnézi az időt a
telefonján. – Tik-tak, Bailey! Nem leszel már
fiatalabb, és nagyon utálnám, ha nekem kéne letépni
a ruháidat… nem is, várjunk csak! Igazából azt
nagyon is élvezném.
Dühösen megfordulok, és kivonulok a szobámból.
Kettesével szedem a fokokat, hogy elmeneküljek tőle.
Ő utánam jön, a talpa alatt döng a talaj, az egész ház
belerázkódik.
Adrenalin cikázik az ereimben, és a szívem
hevesen zakatol. Elhúzom a hátsó ajtót. Van egy
hosszú, keskeny úszómedencénk, két oldalán egy-egy
kerek jakuzzi. Lev szerint olyan, mint egy farok két
golyóval, és egészen igaza van. Megállok a medence
szélénél, és kihívóan vigyorgok a fiúra, aki nekem
adta a kedvenc GI Joe távcsövét, hogy
megnézhessem a Halley-üstököst.
– Mivel életed fénypontja lesz, ha meztelenül
láthatsz, most az egyszer jó kedvemben találtál!
Tessék! – Megmarkolom a pólóm szegélyét,
leveszem, és a napozóágyra dobom. Egy rózsaszín
szatén melltartót viselek alatta. Kihúzom a
hajgumimat, mire a hajam vastag, aranyló
hullámokban omlik a derekamig. Letolom a
rövidnadrágomat, lerúgom a sportcipőmet, de
ügyelek rá, hogy a Vicodinnal és Xanaxszal teli kis
zacskó benne maradjon. A melltartómhoz illő
rózsaszín bugyi van rajtam. Ő pedig nézi. Ó, le sem
tudja venni rólam a szemét!
– A melltartó és a bugyi is menjen? – vonom fel a
szemöldököm, és közben annyira felvillanyozottnak,
hatalmasnak és jókedvűnek érzem magam.
Ez az a pillanat, amikor átveszem az irányítást. Az
őrületbe kergetem őt. Kóstolót adok neki abból a
fogásból, amit soha nem készítettem el, de
számtalanszor akartam. Magamból.
Az ádámcsutkája liftezik, ahogy nyel egyet, de nem
felel. El van bűvölve. Még a félhomályos éjszakában
is látom, hogy a bőre minden négyzetmilliméterét
libabőr fedi. A szeme vágytól csillog. Soha nem
éreztem még magam ennyire szépnek kívülről… és
ennyire ocsmánynak belülről.
A tekintetem lesiklik a szoborszerű arcáról az
ágyékára, és látom, hogy teljesen felállt neki a
melegítőalsó alatt. Mintha egy egész szalámirudat
tuszkolt volna a bokszerébe.
– Hű, Lev, te aztán ki vagy tömve! – El sem hiszem,
hogy ezt mondom a fiúnak, akinek hónapokon
keresztül szárítottam fel a könnyeit éjszakánként. A
Vicodin rohadtul hatásos. – Thalia hogy viszonyul
hozzá?
– Lelkesen – vág vissza.
Thalia gondolatára újabb adag düh fog el, és úgy
határozom, azzal állok bosszút, hogy kikapcsolom a
melltartómat és letolom a bugyimat. Meztelenül
állok előtte. Soha nem látott még így. Teljesen
csupaszon. Eltelik tíz másodperc. Aztán harminc.
Egyikünk sem mond semmit. A tekintete
körbebarangol.
 – Nézd meg, van-e nálam drog! – nyögöm
rekedten. Bátorságpróba. – Csak közben próbálj nem
beleélvezni a gatyádba!
Lev nem mozdul. Az arckifejezése valahol félúton
van az űzött és az unott között.
– Csak mert felállt, az nem jelenti, hogy hozzád is
akarok érni.
Leülök a jakuzzi szélére, és szétterpesztem a
lábam. Nem bírja levenni rólam a szemét. A
nadrágjának hatalmas dudora alapján a pasi
kitöltene egy egész teherautót. Legszívesebben
odamásznék hozzá, elővenném a farkát, és
leszopnám. Ilyet még nem csináltam, de szerintem
jól menne.
– Tessék! – V-t formálok a mutató- és középső
ujjamból, és széthúzom a rózsaszín
szeméremajkakat a combom között, hogy
megmutassam neki a puncim belsejét. Eltátja a
száját. A tekintete annyira elsötétül, hogy a szeme
már nem is zöld többé. De nem lép közelebb. Nem
kapja be a csalit. – Látod? Nincs odabent drog.
Az állkapcsát összeszorítja, vastag szemöldökét
összehúzza.
– Dugd be az egyik ujjad, görbítsd be, és húzd ki
lassan!
– Nem tudtam, hogy a legjobb barátom egy
perverz.
– A legjobb barátod látni akarja, hogy a pinád
olyan üres-e, mint most az agyad.
Lassan feldugom magamba a mutatóujjamat, és
begörbítem. Hozzáérek a G-pontomhoz, és hangosan
felnyögök. Hallom, hogy Levnek eláll a lélegzete,
miközben lassan kihúzom az ujjamat, és egyenesen
feltartom a levegőben kettőnk közé bizonyítékként.
A nedvemtől csillog.
– Boldog vagy?
– El sem tudod képzelni – morogja félig lehunyt
szemmel, kiugró arccsontján élénkpiros a bőr,
ahogyan a füle hegyén is.
Mindketten lihegünk és nyögdösünk, mintha
egymást fogdosnánk, annak ellenére, hogy legalább
két méter választ el minket egymástól. Nem hiszem,
hogy voltam már valaha ennyire nedves egész
életemben.
– Megcsinálhatom még egyszer, ha továbbra is
kétségeid vannak. – Elkezdem simogatni magam
előtte, ki-be húzogatom az ujjamat, játszom
magammal. Tocsogok. De annyira, hogy ő is hallhatja
az ujjam cuppogását. És az a legjobb, hogy annyira
be vagyok állva, hogy zavarba sem jövök. – Leálljak?
Nem válaszol. A mellbimbóm kemény. Már
majdnem elmegyek, és annyira jó érzés, hogy ő néz.
– Aaah! – Lebiggyesztem az ajkam. – Nem vagyunk
már annyira magasztosak, igaz, Lev? Mindenki
futballhőse szereti nézni, ahogy a viszonzatlan
szerelme élvez.
Tovább simogatom magam, miközben egyre
nedvesebbé válok előtte. Ő megnyalja az ajkát, és
látom rajta, hogy közelebb akar lépni, hogy jobban
lásson. Tudom, hogy kihasználom a tényt, hogy
vágyik rám, de nem bírom megállni.
Becsúsztatom az ujjamat és felnyögök. El fogok
menni, ha nem állok le hamarosan.
– A punci üres – tér magához Lev hirtelen, a
hangja vészjósló. – A szája mocsokkal van tele, de
nem droggal. Most pedig fordulj meg, és mutasd a
segged!
Marx, imádom, amikor gonosz és parancsolgató.
Az ellenkezője a megszokott praktikus
viselkedésének. Valószínűleg szégyenkezni fogok
emiatt, amikor elmúlik a bódultság, de most úgy
érzem magam, mint a felhők között szárnyaló
galamb, amely az univerzum határát súrolja.
– A drog miatt, mi? – Horkantom, rámutatva a
kamuzására.
– Nem, azt akarom megnézni, hogy nem rejtegetsz-
e ott egy Flight 19-est – vág vissza szárazon,
miközben megigazítja a csomagját a nadrágjában.
– A szarkazmus nem illik hozzád – motyogom.
– Hozzád meg a kábítószer-függőség – szól vissza.
– Hogy akarod csinálni? – pufogok.
– Hajolj a jakuzzi fölé, és húzd szét jó alaposan a
két farpofádat nekem.
A pokolba is! Komolyan gondolja. Megteszem, amit
kér, a hideg kőre hajtom a mellem. A fenekem tárva-
nyitva, a bőr szétfeszül a szoros lyukam körül.
Hallom, hogy mögém lépdel. A puncim lüktet, és
kicsurog belőle a nedvem a combomra, annyira
beindultam. Levvel össze fogunk most jönni.
Szerelmet fog vallani nekem. Ő erős, de nem
embertelen. Évek óta fantáziál erről. Mindketten az
eszméletlen szex határán táncoltunk pubertás
korunk óta.
Dobni fogja Thaliát, és együtt leszünk. Én továbbra
is szedem a pirulákat, amíg jobban nem leszek.
Visszamegyek a Juilliardra. Távkapcsolatban
leszünk, ahogy eleve csinálnunk kellett volna.
Mindig is ő volt az igazi.
A gerlém, a végzetem, az úti célom.
A bőrömre hullámzik a testének melege a hátam
mögül. Csak a jakuzzi bugyogása és a tücskök
ciripelése vesz minket körül. Hátrafordulok, hogy
ránézzek, de ő megragadja a nyakam, és
visszafordítja a fejem a víz felé.
– Nem adtam engedélyt rá, hogy rám nézz, igaz?
– Akkor is meg kell nézned, hogy van-e ott drog –
nyögöm.
Tényleg hallom, ahogy nyel egyet.
– Hiszek neked.
– Miért? Csak egy drogos vagyok, nem emlékszel?
– Könyörgök neki, ahogy megfeszítem a hátam és
nekidörgölöm a csupasz seggem a merevedésének.
Ki vagyok én egyáltalán? Mit csinálok? Nem ismerek
magamra ebben a pillanatban. – Kábé annyira
vagyok megbízható, mint egy romlott iránytű. Lehet,
hogy hazudok. Te magad mondtad.
– Hazudsz?
– Lehet. De az is lehet, hogy nem. Egy enigmába
bugyolált talány vagyok. Jobb, ha leellenőrzöd.
– Az istenit, Bailey! – A hangja megbicsaklik, és ő is
a határon áll. Érzem.
– Gyerünk Levy. Bátorságpróba! – Soha nem
hagyjuk ki a bátorságpróbákat. Bakter, Lev egyszer
megnyalt egy gumilabdát a tornateremben, mert azt
mondtam, úgysem meri.
Az ujjaira köp, mire mindenem libabőrös lesz. A
derekamra tapasztja a tenyerét, és az egyik nedves
ujját gyengéden a farpofáim közé csúsztatja, és két
centit benyomja. Nyögés szakad ki belőlem. A
csiklóm duzzadt, és odacsempészem a kezem, hogy
megérintsem, de ő ellöki.
– Nem kavarunk!
– De megtehetnénk.
– Nem. Egy másik lánnyal vagyok, és szerelmes
vagyok abba a verziódba, aki kibaszottul utálna, ha
összekavarnék ezzel a verziójával!
De csak hazugságokkal eteti magát, mert
becsúsztat újabb két centit, majd megint kettőt. A
seggemet kitölti a legjobb barátom ujja. A térdem
remeg. Amikor a kézbütykei a farpofámhoz érnek, és
teljesen bennem van az ujja, a nyögéseim lágy,
élvezettel teli nyöszörgéssé válnak.
Elmegyek.
Elmegyek.
Elmegyek.
Látja ő is, hogy elélvezek, úgyhogy megteszi azt a
szívességet, hogy nem húzódik el azonnal. Hagyja,
hogy meglovagoljam a kezét, hogy hátranyomjam
magam, miközben az orgazmus meleg hullámokkal
végigvonul rajtam.
– Nincs drog. – Amilyen gyorsan csak lehet,
kihúzza belőlem az ujját. A nedvem a combomtól
egészen a térdemig csorog. Lev észreveszi, mert a
hajamba markol, és felrántja a fejemet, amíg a
fülemhez nem ér az ajka.
– Ha tiszta lennél, megdugnám a feszes kis
seggedet a vastag farkammal, aztán a szádba
élveznék, hogy lenyeld az egészet utolsó cseppig. Azt
akarom, hogy emlékezz erre a pillanatra, Gerle!
A másik kezével a csípőmhöz ér, majd megragadja
a derekamat, nehogy elessek.
– A pillanatra, amikor megfosztottalak egy
orgazmustól? – dorombolom ravaszul.
– Megfosztottál? – Sötéten a fülembe nevet. – Bébi,
lemaradtál a legjobb faszról, amivel valaha
találkozhatsz egyetlen ujjért cserébe, mert be vagy
állva. De magadhoz térsz majd a kábulatból. És
amikor ez megtörténik, azt akarom, hogy emlékezz
rá, hogy a tökéletes Bailey Followhill, akit
megszavaztak a „Legvalószínűbb, hogy belőle lesz az
első női elnök”-nek, hogyan ajánlotta fel egy olyan
srácnak, akit állítólag utál, hogy kúrja seggbe gumi
nélkül. Hogy egy elkeseredett kis kurva módjára
elélveztél, amikor a seggedbe nyomtam az ujjamat,
hogy megnézzem, van-e nálad drog. Azt akarom,
hogy emlékezz, visszautasítottalak. Azt akarom, hogy
emlékezz a fájdalomra. És azt is akarom, hogy
emlékezz, mennyire vágysz rám, úgy, hogy tudod,
csak akkor kapsz meg teljes egészében, amikor tiszta
vagy. – A hangja mély és rekedt. A lehelete nyomán
apró remegések szaladnak végig a bőrömön. – Most
pedig, Gerle, eljött a hideg zuhany ideje.
Hanyagul meglök egyenesen a medence mély
végébe.
Gyorsan a felszínre jövök, és levegő után
kapkodok a hőmérséklet-különbségtől. Mérgesen a
vízre csapok.
– Azt akarod, hogy tüdőgyulladást kapjak?
A medence szélén áll, az arca hűvösebb a víznél.
– Nem különösebben, de mivel te szarsz a saját
egészségedre, nekem miért ne kéne?
Csábít a gondolat, hogy elmondjam neki, az ő
drágalátos Thaliájától kaptam a gyógyszert, de nem
akarom felégetni ezt a hidat arra az esetre, ha
szükségem lenne még rá.
– Úgy örülök, hogy nem jöttem össze veled ma este
– kinyújtom rá a nyelvem, mert… úgy fest, ötéves
vagyok, vagy mi.
– Úgy örülök, hogy átírod a történteket. – A kis
hűtőhöz nyúl, és felbont magának egy üdítőt,
miközben lazán egy pálmafa törzséhez dől a
vállával. – Ne félj, Bails. Szándékomban áll minden
lyukat megdugni a testeden amíg akkora és olyan
formájú nem lesz, mint a farkam. De nem így. A
legjobb barátommal akarom csinálni. Nem a
változékony ismeretlennel, aki ellopja a testét,
valahányszor bedrogozik.
– Ne mondd ezt! Még mindig én vagyok én. Csak…
– A lábfejem begörcsöl, és nem tudok többet úszni.
Összegörnyedek, és akkora fájdalmat érzek, mintha
a lábamban kettétört volna valami. Süllyedni kezdek
a medence aljára, akár egy kő. A fejem is alámerül.
Benyelek egy pohárnyi klóros vizet. A
fájdalomcsillapítótól elnehezült lábam a medence
aljához ér. Pánik markol a csontjaimba. Fuldoklom,
és nem tudok szólni neki. Aztán a csípős vízben egy
éles csobbanást látok. Lev nyílvesszőként hasít
felém, megragad a derekamnál fogva, és felhúz.
Kigurít a medence szélére, kiugrik, aztán a kisházba
visz. Még mindig csöpög róla a víz, amikor benyom a
forró zuhany alá. A vízsugár alatt megragadom a
tarkómat, és hisztérikus sírásban török ki. A
szorongásom újult erővel visszatért. Alig kapok
levegőt.
Lev szó nélkül fog egy szivacsot, szappant nyom
rá, és mosni kezdi a hátam. Körkörös, erős
mozdulatokkal átmasszírozza minden porcikámat,
megnyugtat, átgyúr, csiklandoz. A zokogásom egyre
hangosabbá válik, vadul szakad fel a mellkasomból.
– Miért sírsz? – kérdezi nagyon lágyan.
– Attól féltem, hogy megfulladok – szipogok. – És
én… tudod.
– Mondd el!
– Belesüllyedtem. – A kábulatba. A vízbe.
Mindenbe.
– Jól van – mondja, ismét gyengéden. – Mit vettél
be?
– Fájdalomcsillapítót, Xanaxot. – Felhorkantok. –
Te jó Marx, akkora egy lúzer vagyok!
 – Sajnálom, Gerle. – Kisöpri a nedves tincseket a
szememből. – Sajnálom, hogy nem voltam ott, hogy
megvédjelek, amikor ez történt. Sajnálom, hogy fáj.
Sajnálom, hogy ebbe az elcseszett körbe kerültél. De
segítséget kell kérned. Nem bírom végignézni, hogy
megölöd magad. Valahányszor megmérgezed magad,
engem is megmérgezel. Csak annyi a különbség,
hogy én nem élvezhetem a betépést. Nekem csak az
árnyoldala jut.
Túlságosan is zaklatott vagyok ahhoz, hogy
szavakat formáljak, úgyhogy csak engedem, hogy
gondoskodjon rólam. Miután megfürdetett, szárazra
törölget és egy tiszta pizsamát ad rám, aztán kifésüli
a hajam. Visszamentünk a szobámba, vagyis annak a
szobájába, aki azelőtt voltam, hogy teljesen
megváltoztam volna. Miközben megigazítja a
matracot, próbálja elterelni a gondolataimat az este
történtekről.
– Emlékszel, hogy régen árnybáboztunk, és én
mindig megfojtottam a tiédet, te meg rátapostál az
enyémre? – vigyorog.
Fáradtan elmosolyodom.
– Annyira egyszerű volt minden kiskorunkban,
nem?
Bólint, és elkomorodik.
– De van, ami még most is az.
– Igen? – szipogok. – Mint például?
– Az, ahogy irántad érzek, és ahogy te érzel
irántam.
Lev az ágyamra fektet, és masszírozni kezdi a
meghúzódott izmom. A lábfejem az acélkemény
combján pihen, miközben belenyomja a
hüvelykujját a görcsös lábamba. Belenyöszörgök a
párnába, amit ölelek, és csuklani kezdek, amint
leereszkedem az eufória olümposzi magasságából a
 p g g
katasztrofális valóságom halandó földjére. Most,
hogy már nem vagyok betépve, érzek mindent. A
megalázottságot, a szégyent.
Ezért szeretem annyira a Xanaxot. Nem a
hedonista élvezetkergetés miatt. A fájdalmat tartja
kordában.
– Levy?
– Igen, Gerle?
– Tényleg hagytam, hogy a… tudod midet bedugd
a… tudod mimbe?
– Tövig – erősíti meg. – Mármint, szerintem még a
hasnyálmirigyedet is éreztem.
Nagyot nyelek, és elgondolkodom, meggyilkoljam-
e. Előny: nem emlékezne a történtekre. Hátrány:
egészen ragaszkodom hozzá.
– Ne aggódj, teszünk róla, hogy tiszta legyél. – Lev
megpaskolja a térdemet, mint valami atyai,
kisiskolásokkal foglalkozó baseballedző. – Keresni
fogok neked holnap rehabközpontokat.
Megkérdezem Knightot, mit…
– Megtetted volna… – megrontottál volna, mint egy
pornósztár? Az orromat ráncolva nézek fel rá. –
Tudod, ha tiszta lettem volna?
– Egy szempillantás alatt. – A hüvelykujja párnás
részét belenyomja az izmomba, és érzem, hogy a
csomó enged. – Ha tiszta lennél, megragadtam volna
a derekadat, és addig dugtam volna felválta a
seggedet és a puncidat, amíg mindkettőbe bele nem
élvezek.
Érzem, hogy elpirulok.
– Az nagyon nem lenne higiénikus a hüvelyem
egészsége szempontjából. Egyenes út a húgyúti
fertőzéshez. Csak… – Megköszörülöm a torkom. – A
későbbiek miatt mondom.
– …aztán tisztára nyalnálak, és addig szívogatnám
a csiklódat, amíg elájulsz – folytatja, ügyet sem vetve
rám.
A szavaitól annyira megdöbbenek és felizgulok,
hogy a csuklásom is abbamarad. Vet rám egy
pillantást, aztán felnevet.
– Olyan kurvára cuki vagy, hogy fel tudnálak falni
egészben.
– Látom, elgondolkodtál már ezen néha.
– Hogy kinyallak? Áh! Talán úgy
másodpercenként. – Vállat von. Belelazulok az
érintésébe. A jelenléte okozta boldogság megnyugtat.
– Csak rád gondolok – vallja be. – A pilótává váláson
kívül. Meg az MH370-esen kívül. Mármint, az a járat
egyszerűen csak eltűnt, Bails. Még most sem tudják
eldönteni, hogy a Dél-kínai-tengerbe zuhant-e a
Malaka-szorosnál, vagy a francos Kazahsztánban
történt! Tudom, hogy már tíz éve ennek, de…
– El sem hiszem, hogy barátnőd van. – A hasamra
fordulok, és a párnámba fúrom az arcomat.
– Egy barát-valamim. – Megcsókolja a talpamat, és
ráhajtja a takarót, miután alaposan átmasszírozott,
és már nem görcsölök. – Csak mert azt mondtad,
esélyem sincs nálad, és valahogy el kellett
veszítenem a szüzességemet.
– Összekavarhattál volna vele egyszer vagy
kétszer.
Szomorúan rám mosolyog.
– Asszem, nem az az összevissza baszós típus
vagyok.
– Mindig is volt esélyed nálam – nyöszörgöm. – Én
csak… összezavarodtam.
 – Még nem haltunk meg, Bails. – Megcsókolja a
tarkómat, és felhúzza rám a takarót. – És még nem
adtam fel a próbálkozást, hogy megszerezzelek.
Nem tudom, miért fáj olyan rohadtul, hogy
Thaliával vesztette el a szüzességét. Főleg azt
figyelembe véve, hogy én olyasvalakivel tettem ezt,
aki ki sem érdemelte az ágybérletemet. Egy olyan
pasival, aki látta rajtam, mennyire szenvedek a
teljesítményem és a sérüléseim miatt, és inkább
hasznot húzott belőle.
– Hát, most már tudod, hogy van esélyed. –
Durcásan hátat fordítok neki.
– Nem, most már te tudod, hogy van esélyed. –
Feláll. – Ha leszoksz. Jó éjt, Gerle!
– Jó éjt, Áruló!
Kuncogva nyomja telt ajkát a homlokomra. Lev
homlokcsókjai a legjobbak. Lekapcsolja a villanyt, és
a szobám küszöbén tétovázik.
– Levy?
– Igen?
– Tudod, mit szeretek a legjobban a galambokban?
Csend.
– Mit?
Lecsukódik a szemem.
– Olyanok, mint az emberi szív. Nem számít,
mennyire tévedtek el, mindig hazatalálnak.
 Tizedik fejezet
Lev
Tizenhét évesen
9492-es számú gyászos tény: A balkezesek három
évvel előbb halnak meg, mint a jobbkezesek.
Bailey egy hét múlva megy a Juilliardra, és
folyamatosan fosnék, ha lenne egyáltalán étvágyam.
A „most vagy soha” kifejezés nem volt még ennél
pontosabb, mert ha most visszautasít, akkor soha
nem lesz köztünk semmi. Elmegy abba a flancos
tánciskolába, és flancos táncosokkal találkozik majd,
akikkel flancos akrobatikus szexben lesz része, én
pedig most el akarom törni a lábát azoknak a
képzeletbeli, arctalan, apró keménykalapot viselő
embereknek. Király.
Dudálok egyet Bailey-ék háza előtt, ami egyszerre
a mi házunk előttet és Trent bácsi háza előttet is
jelenti. Ő odakint passzolgat a fiával, Racerrel.
– Hé, Lev! Van lábad? – kérdezi Trent az előkerti
gyepről, miközben egy focilabdát dob Racernek, aki
könnyedén elkapja.
Kilógatom a karomat az ablakon
– Nem olyan, ami tetszene. Miért?
– Legközelebb használd, és menj oda Bailey
ajtajához kopogni – Elhallgat, és egyenesen a
szemembe néz. – És ne szerénykedj, kölyök.
Fantasztikus lábad van.
Nevetés bugyog fel a mellkasomból.
– Haver, te pelenkáztál!
 – De nem az elmúlt tizenhat évben. –
Sokatmondóan rám kacsint, és azt hiszem, felrobban
a lelkem.
– Egy életre megsebeztél! – Öklendezést mímelek.
Trent elvigyorodik, és visszadobja Racernek a
labdát. – Nem hiszem. Dean Cole az apád. Eleve
esélyed sem volt.
– Szia, Trent bácsi! – Bailey kiviharzik az ajtón, és
int neki.
– Hali, Bails!
Bepattan az anyósülésre, és egy szájfényes puszit
nyom az arcomra.
– Levy! Csináltam nekünk jégkását. Valószínűleg
elrontottam, de tudom, hogy a fehérszőlős a
kedvenced, úgyhogy tettem egy próbát. – Átad egy
polifoam poharat. Én csak bámulok rá. Bárcsak ne
készítené el folyton a kedvenc jégkásáimat, a
kedvenc sütijeimet, a kedvenc mindenemet.
Értékelem, hogy gondoskodik rólam, de azt nem
szeretem, hogy a gyerekeként kezel. Hogy fogok
továbblépni, ha visszautasít? Csakhogy már tudom a
választ: sehogy. Remete leszek. Egyedül halok meg.
Úgy tizenkét kutya társaságában. Nem vagyok
macskás. Azok igazi önző seggfejek. A tudomány
kimondta. Ember, napi háromszor tizenkettő
kutyaszart összeszedni, az egyenlő harminchattal.
Az egy halom szar. Büdös jövő vár rám, ha Bailey
nincs belém zúgva.
Csak semmi nyomás.
Csak hogy még cikibb legyen minden, Az Éjszaka,
Amiről Nem Beszélünk óta eléggé fura velem. Nem
éppen rideg, de távolságtartó. Mintha azt
gyakorolná, hogyan ne legyünk barátok többé.
Részben az én hibám, ami történt, de soha nem
hittem volna, hogy egyszeri szemét viselkedésem a
#Bailev totál széthullását eredményezi majd.
Szó nélkül elveszem a jégkását.
– Minden rendben? – Megdörzsöli a vállamat,
arcán biztató mosollyal. Farmer rövidnadrágot visel,
és egy apró, „Föld Felszabadítási Front: A vad dolgok
nem befolyásolhatók” feliratú fehér pólót, amely
láttatni engedi napbarnított hasát. Az jut eszembe,
hogy ha férjhez megy valaki máshoz, akkor lehet, a
börtönben kötök ki előre megfontolt szándékkal
elkövetett emberölésért. Kaliforniában legalább
nincs halálbüntetés. Baszki, de utálom a tűket!
Az erdei helyünkre vezetek. Egyikünk sem beszél.
Nem beszéltünk Az Éjszaka, Amiről Nem Beszélünk
óta, és nem azért, mert meg sem próbáltam. Bailey
teljesen lemondott a barátságunkról, és inkább úgy
kezel, mintha valami kertészeti projekt lennék, vagy
egy hasonló szarság.
Elérünk az erdőhöz. Leparkolok. Megisszuk a
jégkását a függőágyunkon. Csendben. Fogy az idő.
Ahogy a türelmem is. A szívverésem a nyakamban
dübörög. Bailey büszkén meséli, hogy félrerakta
minden végzős jegyzetfüzetét és puskáját, hogy
nekem adhassa (mindketten egy csilliárdnyi emelt
szintű vizsgát teszünk a felvételi pontok miatt), és
akkor úgy döntök, hogy megpróbálom. Nincs se jó, se
rossz módja annak, hogy bevalljuk örök
szerelmünket olyasvalakinek, akit pelenkás kora óta
ismerünk.
– El kell mondanom neked valamit.
Meggypiros ajkát értetlenül összecsücsöríti.
– Nem arról van szó, hogy le akarod adni a
társadalomföldrajzot, ugye? Levy, szükséged lesz rá
az Air Force Akadémiára jelent…
– Szeretlek.
 Csend. Madárcsicsergés. Csörgedező folyóvíz a
háttérben. Az arcára mosoly szalad, és egy pillanatra
annyira boldog vagyok, hogy levegőt sem kapok.
Aztán megveregeti a vállamat, és azt mondja:
– Én is szeretlek, te lökött! Annyira nehéz
elbúcsúzni, de minden ünnepen itt leszek. És ha
bármikor felmerülne benned a kérdés, hogy szoktam
a mosásodat intézni…
Nagyszerű! A mosásról beszélgetünk, amikor
próbálok az álmai pasijaként viselkedni. Remekül
megy.
– Jól van. Nem. Csapó kettő! – Megrázom a fejem. –
Szerelmes vagyok beléd. – Majd, hogy egészen
biztosan átjöjjön, még szépen hozzáteszem: –
Mármint emberként, a legjobb barátomként, a lelki
társamként szeretlek. Ugyanakkor le akarlak
smárolni. Meg beléd dugnám a farkamat. – Csend. –
Lényegében. – Csend. – Nyilvánvalóan, amikor
készen állsz rá. Ha készen állsz rá. Valamikor a
közeli… vagy a távoli… jövőben.
Jah, hát nem ez a legzökkenőmentesebb szerelmi
vallomás ezen a világon, de egyenesen a szívemből
szólt. Mentségemre szóljon, hogy soha nem kellett
beférkőznöm a gyengébbik nem tagjainak kegyeibe.
A lányok általában rám vetik magukat. Nem telik el
úgy hét, hogy ne támadna rám egy félmeztelen csaj
az öltözőben, a laboratóriumban vagy egy buliban.
Minden érintett sajnálatára, én Bailszexuális vagyok.
Azaz nem vonzódom sem a lányokhoz, sem a
pasikhoz. Csak Gerléhez. Ez jelentősen leszűkíti
számomra a kavarás lehetőségét.
Bailey gyorsan pislog.
– Én… Lev, köszönöm!
Köszönöm? Ó, baszki! A köszönöm az ellenkezője
annak, amit hallani akartam. Az „Én is szeretlek”-
ben reménykedtem, de megelégedtem volna egy „Én
is akarom, hogy belém dugd a farkad”-dal is.
– Szívesen – Visszafekszem a ponyvára, és belül
haldoklom. – Most pedig vess véget a
szenvedésemnek, és mondd el, mit jelent ez ránk
nézve!
Bailey enyhén hegyes füle mögé tűri napsárga
haját (és igen, ez messze a legaranyosabb dolog a
világon), majd szórakozottan kapargatja a rózsaszín
lakkot a lábkörméről. Gyötrődés látszik rajta.
– Szeretlek. Olyannyira, hogy néha levegőt is alig
kapok. De… szerintem csak összezavarodtál.
Anyaként, nővérként tekintesz rám. Ez mindig is így
volt.
Felvonom a szemöldököm, de nem emlékeztetem
Az Éjszakára, Amiről Nem Beszélünk, amikor nagyon
nem nővértől megszokott dolgokat tett velem. Már
ha nem Nyugat-Virginiából származik az ember.
– Na jó, nem úgy, mint egy igazi testvér. – Forgatja
a szemét, és elpirul. – De megígértem Rosie-nak,
hogy mindig ott leszek neked, amit nem igazán
tudok betartani, ha elmegyek a főiskolára, és akkor
valamelyikünk megcsalja majd a másikat és
szakítanunk kell.
Ez a legostobább kifogás, amit életemben
hallottam, hogy miért ne jöjjünk össze valakivel.
– Az a valaki nem én leszek, szóval, ha te nem
tervezel valaki más emeletes ágyában arabeszkezni,
én semmi problémát nem látok itt. – Érzem, hogy az
orrcimpám kitágul. – Ráadásul az utóbbi pár
hónapban amúgy sem sok maradt a barátságunkból,
nem gondolod?
Bailey megdörzsöli az arcát, fáradtnak és
frusztráltnak tűnik. Ráadásul ez az egész egyáltalán
nem úgy alakul, ahogy elképzeltem. Mostanra már
ruhástól kéne egymáshoz dörgölőznünk. A
mellbimbójának a számban lenne a helye, az ég
szerelmére!
– Nézd, nem számít, mi hogyan érzünk. A
családjaink testvérekként tekintenek ránk. Úgy
kezelnek minket, mintha ikrek lennénk, vagy
ilyesmi. – Fészkelődni kezd.
– Bassza meg a családunk! – Emelem fel a hangom,
majd hozzáteszem:
– Nem szó szerint. Egyáltalán nem vagyunk
vérrokonok. A szüleink barátok, mi pedig
szomszédok vagyunk. Ez hülyeség.
– Lev, kisbaba korod óta gondoskodom rólad. –
Most már könyörög. Nem kényszeríthetem rá, hogy
velem legyen. Annyira szétzuhantnak tűnik,
amilyennek én is érzem magam. Összekuporodik az
erdei erődünk piszkos ponyváján, én pedig azon
tépelődöm, hogy kierőszakoljam-e belőle az őszinte
választ, vagy kegyelmezzek meg neki. Megragadja a
kezem, és mindkettőnké nagyon hideg annak
ellenére, hogy nyár van. – Én láttam el a sebeid,
letöröltem a könnyeid, az ágyadban aludtam. Ha
összejövünk, és te meggondolod magad… ha egy nap
úgy ébredsz, hogy nem akarsz engem többé…
– Nem lesz így.
– Most nem így érzel. De mondtam, Rosie…
– Ne rángasd bele ebbe anyát! Ha tudná, hogyan
érzek irántad, azt akarná, hogy együtt legyünk.
Gerle szája összezárul. Úgy érzem, elveszítem őt.
Összefonom az ujjainkat, és zongorázni kezdek az
övéin, miközben az arcára pillantok.
– Felejtsd el a családjainkat, az anyukámat, hogy
mit gondolnak mások! Felejtsd el Az Éjszakát, Amiről
Nem Beszélünk! Az egész világot, az elvárásokat. Te
hogy érzel irántam?
És érzem rajta, hogy el akarja mondani nekem az
igazságot. Ott van a nyelve hegyén. Egymásra
fonódnak az ujjaink. Ezt szoktuk csinálni. Mindig
egymáson zongorázunk.
– Én… szeretlek – nyögi ki.
Csakhogy ezt már mondta, ennél többre van
szükségem.
– Szeretsz vagy szerelmes vagy belém?
– Nem tudom.
NEM, BAILEY! A HELYES A VÁLASZ A
„MINDKETTŐ”.
– Szeretnéd megpróbálni kibogozni ezt? –
Elkeseredetten függ az arcán a tekintetem.
Ő felnéz, és könnyes szemmel megrázza a fejét.
– Sajnálom – suttogja. – Azt hiszem, velem van a
baj. Túl sokáig kezeltelek az öcsémként ahhoz, hogy
a pasim legyél. Sajnálom.
Lehunyom a szemem, és az orromon szívom be a
levegőt.
Bassza meg! Tizenkét kutya.
Harminchat szarás egy nap.
Ez rohadt nagy szívás lesz.
*
Néhány hónappal később
– Kiakadnál, ha összekavarnék Declan Abelával? –
Grim meghúzza a sörét, miközben Austin medencéje
szélén ülünk. Az enyhe kifejezés, hogy a buli furcsa.
Az Agnostic Front Victim in Pain című dala szól a
hangrendszerből, beleremeg a föld. Austin tökig
belezúgott ebbe az anarcho-punk csajba
mostanában. Rábízta a műsorlistát, ezért folyton
Dead Kennedys meg Anti-Flags szól, és senki nem
táncol, de mindenki részeg, úgyhogy még több
alkoholt és füvet nyomat belénk, hogy
megfeledkezzünk a zenéről.
Azt sem tudom, miért vagyok itt. Utálom Austint.
Talán azért, mert minden íztelen, amióta Bailey
elment. Legalább, amikor emberek vesznek körül,
úgy tehetek, mintha nem lennék egyedül.
Azt hiszem, a harmadik üvegemnél tartok, ami
nekem túl sok. De ez van, amikor összetörik az
ember szívét, és a szeretett lány nem a csajod és nem
is a barátod többé.
– Ne flörtölj velem! – dörmögöm a sörösüvegembe
szenvtelenül.
Grim felhorkant.
– Csak szeretnéd! Válaszolj a kérdésre, seggfej!
– Miért haragudnék? – kérdem elnyújtva a
szavakat, majd felhajtom a sörömet, és elfogadom
Grim maradékát. Grim két hete vallott színt. Nem, ez
így nem igaz. Ő nem vallott be semmit. Én rontottam
rá egy cirkuszi bohóc finomságával. Megálltam
náluk, hogy visszaadjam a pénztárcáját, amit a
kocsimban hagyott. Amikor beléptem a szobájába,
épp egy srác manduláját próbálta kipiszkálni a
piercinges nyelvével.
– Nem láttam semmit! – A fiókos szekrényre
dobtam a pénztárcát. Nem tudtam biztosan, nyílt-e a
szexualitásával kapcsolatban vagy sem.
– Mert még nem toltam le a gatyámat. Tudod, hogy
óriási a farkam. – Grim belenevetett a csókba a
pasival. – Nem titkolok semmit.
– Ó! – Elraktározni a „hülyeségek, amiket kiejtek
számon” címszó alá.
 Asszem, gyakorlatilag tényleg nem titkolózott,
mivel mindig is tett megjegyzéseket pasikra és
csajokra is. Én meg csak azt hittem, hogy… nem is
t’om, progresszív? Merész?
– Nem vagyok meleg. – Becsúsztatta a kezét a srác
pólója alá. Egyértelműen le se szarta, hogy
rajtakapták.
Egyik lábamról a másikra álltam.
– Nyilvánvalóan.
Grim felnevetett.
– Biszexuális vagyok. Te meg bámulsz. Szóval légy
szíves kihúzni a picsába innen!
Most meg azt kérdezi tőlem, hogy bánnám-e, ha
összekavarna Declannel, mintha szexrendőr lennék.
Grim magyarázni kezd:
– Mert te sose akciózol senkivel. Nem mintha az
All Saints Gimi népe nem próbálkozna.
Hónapokkal Bailey fájdalmas visszautasítása után
is elkötelezetten önmegtartóztató vagyok. Senki
nincs rám olyan hatással, mint ő, szóval minek
próbálkozni?
Rácsapok Grim combjára.
– Én általad élem ki magam.
Grim összeráncolja a szemöldökét.
– Le kéne rántanod azt a szaros tapaszt, Cole.
A számhoz emelem a sörét, és azt is lehúzom.
– Komolyan. Mentálisan le vagy blokkolva. Csak
ess túl rajta. Dugj meg valakit. A szex elemi
szükséglet, nem pedig házassági ajánlat. Csak mert
pályára lépsz, az még nem jelenti, hogy ne Bailey
lenne a végjáték. – Feláll, és Declan felé sétál.
Figyelem őket, amint beszélnek és flörtölnek, meg
olyasmiket csinálnak, amit nekem is kellene.
Előkapom a telefonom a hátsó zsebemből, és írok
Bailey-nek egy üzenetet, miközben valaki csodálatos
módon egy teli sört rak a kezembe. Mostanság szinte
nem is beszélünk. Főként úgy kommunikál velem,
hogy kaját meg vitaminokat rendel házhoz nekem.
Én hetente ráírok, hogy megtudjam, él-e még. Néha
válaszol, de a legtöbbször nem.
Lev: Csinálsz valami jót ma este?
Meglepő módon, néhány perc múlva válaszol.
Bailey: Nyakig merültem az észak-afrikai
összehasonlító politikatudományba. Te?
Lev: Tökig merültem egy unalmas buliba.
Kissé berúgtam, és nagyon kibillentem az
egyensúlyomból, szóval csinálok egy fotót a
medencés buliról, és elküldöm neki a következő
szöveggel:
Szoktál kimozdulni odaát?
Bailey: Persze. Az egészéges társasági élet
fenntartása hozzátartozik az ember mentális
jóllétéhez.
Folyékonyan beszél kockául. Ez annyira édes.
Lev: Igen? Eljársz bulizni?
Bailey: Igen.
Lev: És kavarsz is?
Ír valamit, és visszatörli, aztán ír valamit és
visszatörli, ír valamit és visszatörli, mire a szívem a
számba ugrik, én pedig erősen tartom a fogam
között. Igazán nem kéne olyasmit kérdeznem,
aminek a válaszára nem állok készen. Most már túl
késő.
Bailey: Igen.
 Igen. Kavar.
És lehet, hogy hazudik, de ha így is van, akkor is
egyértelmű jelzés ez számomra, hogy kurvára lépjek
tovább, és ne kapaszkodjak ebbe az ostoba,
valószínűtlen reménybe, hogy valaha is együtt
leszünk. Mindkettőnkkel igazságtalan vagyok.
Felnézek, és hirtelen rájövök, hogy mindenkinek van
párja. Az emberek a medencében tapizzák egymást,
a napozóágyakon smárolnak, fogják egymás kezét,
csókolóznak, összedörgölőznek. Grimre pillantok.
Egy új sör van a kezében, és épp végighúzza a párás,
hűvös üveget Declan karján, aki a fülébe súg
valamit.
Már majdnem felállok, hogy hazamenjek
(túlságosan lehangoló nézni, ahogy mások
elélveznek), de aztán az elmém úgy dönt, hogy
pocsolyává olvad, mert hirtelen meglátom Bailey-t.
Háttal áll nekem, az atlétikai csapat néhány tagjával
beszélget. Megdörzsölöm a szemem, hogy
kipislogjam a víziót, de továbbra is ott áll. Sportos
láb, hosszú, napsugárszőke haj, apró, lila bikini.
Most már hallucinálok. Tökéletes.
Lassítottfelvétel-szerűen fordítja hátra a fejét,
mire a szívem elnehezül. Valami Thalia nevű lány
az, aki folyton a nyomomban liheg, hogy
korrepetáljam, holott egy közös óránk sincs. Elég
gonosz dolog ezt mondani, de a rajongómnak
tekintem.
Észreveszi, hogy bámulom. A szeme meglepetten
felcsillan, majd keresztülvág a tömegen, és felém
közelít. Nagyszerű. Most társalognom kell meg ilyen
szarok. Lehuppan mellém, és nem létező koszt töröl
le a csupasz vállamról. Az érintése a bőrömön nem
érződik borzalmasnak, és talán Grimnek igaza van.
Talán ideje lerántanom azt a Bailey-tapaszt.
– Hali, Lev! Mizu?
 – Minden okés. Thalia vagy, igaz?
– Óóó, de édes, hogy emlékszel! – Ragyogóan
elmosolyodik.
Nincs valami magasan a mérce.
A tekintetem lesiklik a dekoltázsára. Nagyobb a
melle, mint Bailey-é. De nem jobb. Határozottan nem
jobb.
– Tetszik a buli eddig?
– Imádom! Az tuti, hogy más fajta zene szól, de
szeretek új dolgokat kipróbálni!
Mi a fasz, ennek a lánynak minden mondata végén
felkiáltójel van. De tényleg eléggé hasonlít Bailey-re.
A legjobb barátom is hasonlóan jó kedélyű, habár
Thalia esetében ez inkább elvakít, mint melenget.
– Óóó, menő karkötő! – Hozzáér a
galambmedálhoz.
Azonnal elhúzom a kezem.
– Köszi.
– Bocsi! – Beharapja az ajkát. Úgy néz ki, mintha
leforrázták volna. – Ez… izé… drága?
A viseltes szíjat dörzsölgetem, miközben azon
agyalok, mennyit mondjak el neki, ha egyáltalán.
Aztán arra jutok, talán az lesz a legjobb, ha megtudja
az igazat. Nincs annál hatásosabb csajriasztó, mint
bevallani a szerelmem egy másik lány iránt, és
amúgy sincs most kedvem cseverészni.
– A legjobb barátommal egyforma karkötőnk van.
Szeretek úgy gondolni erre, mint valamiféle
kötelékre közöttünk. Mintha a két személy, akik
viselik ezeket a medálokat, valamiféle direkt
vonallal rendelkeznénk a másik szívéhez. –
Miközben magamat hallgatom, nevetni kezdek az
egésznek a dilisségén. – Amint láthatod, be vagyok
most nyomva.
– Mennyit ittál? – Ő is nevet, és ahelyett, hogy ettől
valami meleg bizsergés töltené el a bensőmet,
hideget érzek.
– Eleget ahhoz, hogy elsüllyedjen benne a Titanic.
– Bailey Followhill az a barát, igaz?
Bólintok. Nem hiszem, hogy volna olyan ezen a
világon, aki ne tudná, mennyire szeretem őt.
– Mindenki azt mondja, hogy a kiköpött mása
vagyok – hívja fel rá a figyelem Thalia.
– Én nem így látom.
– Esetleg közelebbről is meg kéne nézned –
kacsint.
– Nincs baj a szememmel. – Basszus, szemét
vagyok. Általában kedves vagyok, de most nem.
Azok után pláne, hogy Bailey épp most közölte,
szokott kavarni ezzel-azzal.
A beszélgetés megfeneklik, de Thalia újraindítja.
– Hé! – Felragyog az arca. – Úgy hallottam, Austin
szüleinek vízeséses jakuzzija van.
Visszafogottnak nem éppen nevezhető a csaj. Ezzel
gyakorlatilag azt mondta: „Az arcomra vagy a
számba akarsz élvezni, amikor leszoplak?”
Életemben először veszem fontolóra, hogy
olyasvalakivel szórakozzam, aki nem Bailey. Mit
bizonyítok azzal, hogy itt várok? Bailey-nek nem
kellek. Szűzként akarok meghalni?
– Tényleg? – Lassan kortyolok a sörömből. –
Lefogadom, hogy valakik ebben a percben is ott
kamatyolnak.
Thalia megcsóválja a fejét, a szája fülig ér. Elővesz
egy apró kulcsot a bikinifelsőjéből.
 – Austin adta.
Összeszalad a szemöldököm.
– Miért?
– Rávettem, hogy fogadjon velem.
– Abban, hogy szobafogságba juttatod
harmincéves koráig?
Thalia felnevet, és a nevetése annyira
kellemetlenül cseng a fülemben.
– Abban, hogy össze tudok jönni veled.
Ez határozottan lelomboz.
– Kihagyom. Kissé részeg vagyok.
– Én totál józan – mondja. – Úgyhogy mindkettőnk
helyett meghozom ezt a döntést. Totál le kéne
csekkolnunk azt a jakuzzit.
Bizonytalanul nézek rá. Ő csücsörít és a vállát
táncoltatja.
– Van egy új mellbimbókarikám, és meg kell
mondanod, hogy jól áll-e. Te leszel az első, aki látja.
Jó ég! Azért a türelemnek is van határa. Ám
valahogy az, hogy ez a viselkedés annyira nem-
Bailey-s (jó, oké, tényleg nagyon hasonlít rá), hirtelen
csábítóbbá teszi őt.
Mindketten felállunk, és felmegyünk a lépcsőn
Austin szüleinek hálószobájába. Mivel a világra
szabadították a fűfejek humán megfelelőjét,
egyáltalán nem érzem rosszul magam annak a
lehetőségétől, hogy a gecim a kétszázezer dolcsis
jakuzzijukban keringjen.
Thalia kinyitja a vízeséses pezsgőfürdőhöz vezető
üvegajtó zárját. Egy hatalmas fehér izé az egész egy
kék LED-es zuhataggal, kívülről pedig krémszínű
csempe borítja. Úgy néz ki a jakuzzi, mintha egy
hatalmas vécé lenne. Thalia belehuppan, én pedig
becsúszom utána. Odaúszik hozzám, és csókolni
kezd, én meg hagyom neki. A haja az arcunkat
keretezi, a szemem lehunyom, és Bailey-t képzelem
oda. Talán a sör teszi, meg talán az, hogy tizenhárom
éves korom óta fantáziálok a legjobb barátomról, de
valahogy könnyen megy a tettetés.
A derekam köré kulcsolja a lábát, és végignyalja a
nyakam.
– Nincs nálam óvszer – morgom. Egy kétségbeesett
próbálkozás, hogy leálljunk.
– Nálam van.
– Miért? – Lehet, hogy mégiscsak a
szexrendőrségtől vagyok, mert mi közöm hozzá, ha
egy XXL-csomag gumit hord magánál? Annál több
hatalom van a kezében.
Tovább csókol lefelé haladva a mellkasomon.
Folyamatosan arra emlékeztetem magam, hogy
Bailey kavar másokkal. Az a hülye „igen” nem hagyja
nyugodni az agyam.
– Mert már két éve abban reménykedem, hogy
összejövök veled.
– Nem akartad megmutatni a karikát
mellbimbódon?
– Ó, hazudtam, hogy idehozzalak!
Megtaszít, aztán lehúzza a fürdőnadrágomat.
Felülök a medence szélére, és hagyom, hogy
leszopjon. Puhább vagyok, mint Teréz anya vajszíve.
A fejemben hallom, ahogy Bailey cöccög. „Teréz anya
egy haszonleső volt, akinek a misszióiban olyan
rosszak voltak a körülmények, amelyeket az emberek
a koncentrációs táborokéhoz hasonlítottak. A szíve
nem volt annyira lágy.”
Te aztán le tudod lombozni az embert, Gerle.
 Ajkak veszik körül a tökömet, aztán egy nedves
száj beszippant.
Szőke tincsekbe túrok az ujjaimmal.
– Bailey – krákogom. – Ez az, Gerle! Pont így. Húzd
végig rajta a fogad!
Egy töredékmásodpercre lefagy. Beszívom a
levegőt. A francba, de egy seggfej vagyok! Már épp
készülök bocsánatot kérni gyorsan, aztán kihúzni a
farkam Thalia szájából, de ő behúzza az ajkát, és
megteszi, amit mondtam, a golyómon húzogatja a
fogsorát. Majdnem elhányom magam, ugyanakkor
nem bírom leállítani. Egyszerre érzem magam
pocsékul, bosszúszomjasnak, nyűgösnek és
beindultnak.
Thalia addig dolgozik rajtam, amíg félig meg nem
keményedek, aztán felegyenesedik, fogja a
kistáskáját, és elővesz belőle egy óvszert.
Megragadom a csuklóját, mielőtt még a farkamra
húzza.
– Nem akarok kapcsolatot – mondom mogorván.
Thalia felnéz, és minél tisztábban látom, hogy ő
nem Bailey, annál gyorsabban lohad le a farkam.
– Nyugi, senki nem vár jegygyűrűt. – A fogával
szakítja szét az óvszer csomagolását. – Nem akarok
pasit, Lev. Vannak céljaim és álmaim. Ki fogok jutni a
szar környékről, ahol felnőttem. Egy fiú sem foghat
vissza.
– Dughatunk, de semmi szívecske meg virágok –
teszem hozzá. Jobb most egy nyílt fasznak lenni,
mint később egy szemétládának. – Komolyan
mondom.
Forgatja a szemét.
– Majd megpróbálom túlélni a szívfájdalmat, Cole.
Hátrakönyökölök a jakuzzi szélére, készen arra,
hogy meglovagolja a farkamat.
– Egy kikötésem azért van. – A mellkasomra bök.
A nyelvemen van a nem szó, de mivel már nyakig
vagyunk ebben az akármiben, azt mondom:
– Igen?
– Kizárólagosság. – Megrebegteti a műszempilláját.
– Azt akarom, hogy a suliban minden lány tudja,
hogy az egyetlen csaj, akit dugsz, az Thalia Mulroney.
Nekem nem gond. Kétlem, hogy benne lennék
másodszor is.
– Jó – bólintok.
Felhúzza rám az óvszert, majd a vízből kilógó
csípőm két oldalára helyezi a térdét, cowgirl pózban
akar meglovagolni. Ám az arca közvetlenül előttem
van, és úgy nehéz odaképzelni a legjobb barátomat,
amikor a rám visszanéző szempárban nincs benne
minden titkom, emlékem és a legsötétebb vágyaim.
Tudom, hogy ő már nem szűz, mert legalább két
srácot ismerek, aki már volt vele. Amivel nincs gond.
De ez azt jelenti, hogy nem feltétlenül kell extrán
óvatosnak lennem.
Thalia odahajol egy csókért, de én elhúzódom,
felkapom a vékony kis derekánál, és megfordítom,
hogy csak a haját lássam. Aztán egy mozdulattal belé
nyomulok, és felszisszenek, amikor tövig benne
vagyok.
– Bailey.
Lökés.
– Bailey.
Lökés.
– Bailey.
Ettől a perctől kezdve egyfajta rutinba kezdünk.
 Én úgy teszek, mintha ő Bailey lenne.
Thalia pedig úgy csinál, mintha innentől kezdve
nem lennénk egy totális katasztrófa.
 Tizenegyedik fejezet
Lev
Jelen
piramis1188-as számú gyászos tény: Az egyiptomi
piramisokat azért alkották meg, hogy
megakadályozzák a sírrablókat a királyi család
tagjaival eltemetett kincsek ellopásában.
Miután Mel és Jamie megérkeznek a színházból,
egyenesen Thaliához hajtok, hogy szakítsak vele.
Eleve nem nagyon történt köztünk sok minden, de
én nem vagyok hűtlen, és megígértem T-nek a
kizárólagosságot. Habár nagyon szerettem volna
kiborítani a bilit Bailey szüleinek, még mindig
kapaszkodom abba a hülye reménybe, hogy mi
ketten megoldhatjuk ezt, mielőtt áruló lenne
belőlem.
Valahányszor a Bailey seggébe dugott ujjamra
gondolok (ami másodpercenként történik, amióta
eljöttem onnan), az egész testemben megremegek, és
a kőkemény farkam végéről előváladék csorog ki.
Azt hiszem, volt vagy hét miniorgazmusom azóta.
Erősen megrántom a farkamat, hogy megpróbáljam
leállítani. Nyughass már!
Amikor Bailey azt mondta, van esélyünk, hinni
akartam neki. De nem volt teljesen magánál, tudtam,
hogy a gyógyszer beszél belőle. Ráadásul
kapcsolatba kezdeni egy labilis függővel bazira nem
szabad. A józanságát kell előtérbe helyeznie, és
akármennyire is együtt akarok lenni vele, azt
szeretném, ha jobban lenne.
Apám, mekkora szívás a szerelem! Utálom, hogy
az emberek akkora felhajtást csinálnak körülötte,
mintha csirkés gofri lenne. Ha már szóba került a
szívás: miért hajlamosak az okos emberek a
függőségekre? Mármint, tudom én. Az élet szar. A
legtöbb ember feketén-fehéren látó, egyjegyű IQ-val
rendelkező barom. Ezt vágom. De most komolyan.
Az, hogy Bailey függősége miatt elkezdtem abban
reménykedni, hogy esetleg benne lenne az
análtémában, kegyetlenebb dolog, mint az állatok
bántalmazása.
Leparkolok Thaliáék háza előtt, és feltrappolok a
bejárati lépcsőn. Egy felújításra szoruló ranch-stílusú
helyen lakik Encinitas és Poway között. Egyáltalán
nem csicsás, mint Todos Santos vagy akár Carlsbad.
Ez egy apró belföldi város, semmi bűbáj vagy flanc.
Tudom, hogy Thalia szülei nem lesznek itthon, mert
az anyukája éjszakás nővér, az apja pedig
kamionsofőr, aki hétvégéket szokott bevállalni a
pluszpénz miatt. Thalia nővérének, Tiffnek
csontrákja volt fiatalabb korában, ezért a szülei
eszméletlen mennyiségű egészségügyiszámla-
tartozást halmoztak fel, miután befizettek egy
kísérleti és sikeres gyógykezelésre. Már több mint tíz
éve ezt törlesztik. Tiff másodéves főiskolás, szóval
egyértelműen megérte, de vágom, miért borítja ki
annyira Thaliát a pénz. Olyan emberek mellett nőtt
fel, akiknek egy halomnyi volt, nekik meg semennyi.
Bekopogok az ajtón. Amikor kinyitja, leesik az
állam, mert te szent szar!
Pontosan úgy néz ki, mint Bailey.
Ugyanolyan a sminkje, mint ma Gerlének
(barackszín szemfesték, szempillaspirál, rózsaszín
szájfény). És ugyanolyan a ruhája (Burberry
szoknya, fehér kardigán, és egy nagy hajmasni). Még
a parfüm is ugyanolyan, amit visel.
– Helló, szexifiú! – Rámarkol az izompólóm
nyakkivágására, és beránt. – Azt hittem, soha nem
jössz!
– Miből gondoltad, hogy itt kötök ki?
– Ó, csak volt egy olyan érzésem, hogy szükséged
lesz egy kis gondoskodásra ma este. – Kacsint.
Mert Bailey-nél voltál – gúnyolódik a fejemben
Grim hangja. – És úgy sejtette, túlságosan is kanos
leszel ahhoz, hogy ne baszd meg.
Hát na. A szakítós beszélgetés a legkevesebb, amit
Thalia megérdemel. Elsétálunk a hátsókertbe, ami
gyakorlatilag egy füves placcból és műanyag
bútorokból áll, aztán rágyújt egy spanglira és kinyit
két dobozos sört. Ő maga is egy kicsit betépettnek
tűnik.
– Beszélnünk kell.
Hátradönti a fejét, és végighúzza a nyelvét felfelé a
torkomon.
– Tök jó. Szexelhetnénk előbb?
Határozottan nem.
Közénk teszem az érintetlen sörömet, ezzel egy
láthatatlan határt felhúzva.
– Szerintem lejárt az időnk.
– Mi? Miért? – A szeme két fájdalmas medence.
Annak ellenére, hogy megállapodtunk, ez nem lesz
komoly, egy rohadéknak érzem magam. Úgy
mondják, hogy beérzelmesedik az ember, mert az
érzések olyanok, akár az influenza. Senki nem kér
belőlük, és a legalkalmatlanabb pillanatban
bukkannak fel.
Ahelyett, hogy elmondanám az igazat, azt felelem:
– Egy kicsit bonyolultak most nekem a dolgok.
– Bailey miatt? – Megremeg az alsó ajka.
 Igen. De azzal szoktam büszkélkedni, hogy nem
vagyok egy fasz, ezért megcsóválom a fejem.
– Nem csak miatta. Ki kell találnom, merre menjek
tovább az érettségi után, be kell izzítanom egy
tervet. – Ezzel nem hazudok. Thalia a pólómat
markolja, kétségbeesetten húz magához.
– Ő nem akar téged! És most nagyon nincs jó
passzban. Úgysem jöhetnél vele össze, amikor ilyen
állapotban van.
Gyengéden lefejtem a kezét a pólómról.
– Thalia.
– Ez így van! – A földre dobja a spanglit, és
megtapossa, aztán vörös-karikás szemmel rám
pillant. – Nincs eleged már abból, hogy
megvezetnek? Hogy az idődet vesztegeted egy olyan
lány után szaladgálva, aki nem ért meg téged? Én
megértelek! Elfogadlak úgy, ahogy vagy. Én soha nem
okozok neked gondot.
Mi lett a kizárólagos kúrópajtisággal? Ez úgy
leszaladt az útról, hogy már egy egész állam
választja el az alkalmi kapcsolattól.
– Kábítószert szerzett ma. Arra kell
összpontosítanom, hogy segítséget szerezzek neki. –
Felkapom a sört kettőnk közül, és idegesen
meghúzom.
– H-honnan tudod? Tudod, kitől vette? – hadarja
Thalia, és látszólag pánikol. – Tejóég, ez őrület!
Tanácstalanul megvonom a vállam, és egy kicsit
megenyhülök Thalia iránt, amiért ő is törődik
Bailsszel. Fogalmam sincs, kitől szerzett Bailey
kábítószert Todos Santosban. Biztos olyasvalakitől,
aki nem ismer engem, mivel senki nem olyan hülye,
hogy így ujjat húzzon velem.
– De ez nem a visszaeséséről szól – sipítja Thalia.
Megbántottnak tűnik. – Nem értem, én pontosan
hozzád illek! Ő nem! Ő csak egy kiváltságba született
valaki, aki képtelen összekapni magát.
Felállok, hogy elmenjek. Ő megragadja a karomat,
majd térdre esik, és a bokámra kulcsolja a kezét.
Mivel nagyon jól tudom, hogy ez az én hibám,
megkímélem a cifra szavaktól, amiért szemétségeket
mondott Bailey-ről.
– Figyi, ez nem a te hibád. Te csodálatos vagy,
kurva dögös, kedves, és könnyű veled kijönni.
Találsz majd valaki mást. Megérdemelsz valaki mást.
– Lerázom magamról, mint valami kóbor macskát. –
Lehetetlenség nem beléd zúgni – hazudom.
– De neked mégsem sikerült. – A melegítőalsómba
fúrja az arcát, és továbbra is erősen tart. – Mert te
már szerelmes vagy, nem igaz?
Elfordítom a fejem. Egy néma vallomás ez.
– Áhh! Utálom, hogy beléd zúgtam! – szipog, és a
karját dörzsöli. – Nincs értelme megkérni téged,
hogy próbáld ugyanezt tenni, mi? – Hátrabillen,
hogy leüljön a hátsó teraszra, miközben összeszedi
magát.
– Nem mi választjuk meg, kibe szeretünk bele.
Ezért olyan kibaszottul nagyszerű dolog a szerelem,
T. Olyan, mint egy ajándék. A meglepetés benne a
legjobb.
Az ajkába harap, és türelmetlenül rázogatja a
lábát, miközben ezt az egészet átgondolja.
– Mi jár a fejedben? – kérdezem.
– Most csak a hírnevem miatt aggódom.
Gyanúsnak fog tűnni, Lev. – Szemöldökráncolva
dörgöli meg az állát. – Az emberek tudják, hogy
Bailey hazajött. Extrán megalázó lesz nekem, amikor
ez kiderül. Mindenki s-sejtette, hogy dobni fogsz,
amint újra beteszi a lábát Todos Santosba. – Megtörli
piros orrát. – Mindegy. Ez az én gondom, nem a tiéd.
Nem téved. Totál odavagyok Bailey Followhillért,
és ez a legnagyobb nyílt titok Dél-Kaliforniában.
– Azt mondom nekik, hogy ejtettél – javaslom. A
nagy egó a kis farkú embereknek való.
Ő felhorkant és megcsóválja a fejét.
– Elhinné ezt bárki?
Támad egy ötletem. Az van, hogy igazából nem is
lenne rossz, ha Bailey azt hinné, még mindig
Thaliával vagyok. Emiatt inkább a kijózanodásra
összpontosítana, mint arra, hogyan manipulálja a
belé zúgott fejemet, hogy a bűntársa legyek.
Összeráncolom az orrom.
– Mi van, ha nem mondjuk el senkinek, hogy
szakítottunk?
– Hogy érted? – Felélénkül, ez látszólag kíváncsivá
tette.
Vállat vonok, és magyarázni kezdek:
– Mi van, ha elfelejtünk szólni az embereknek,
hogy szétmentünk még vagy egy-két hónapig, ők
meg azt hiszik, hogy továbbra is együtt vagyunk?
Elkezdheted megalapozni a helyzetet. Elmondhatod,
micsoda egy önelégült pöcs vagyok, vagy amit akarsz
(ez nem hazugság) addigra, amikor majd dobsz. – Így
Bailey-nek nem jutnak eszébe dolgok, és én sem
csábulok el, hogy igent mondjak a pikáns
ajánlataira.
– Ó, Levy! – Thalia felkel, és átkarolja a vállamat.
Odafúrja az arcát. – Köszönöm, ez rengeteget jelent
nekem! Annyira figyelmes vagy!
Esetlenül megveregetem a hátát, és közben azon
merengek, vajon az ördöggel paktáltam-e le. Thalia
elhúzódik.
– Csak egy dolgot mondj meg! – Az ujjait a focis
dzsekim hajtókájára fonja, aminek egy kicsit Bails-
illata van. – Ha Bailey nem létezne, szerinted lenne
esélyünk?
Mivel az életem jó szándékkal összefűzött kegyes
hazugságok láncolata, azt mondom neki, amit
hallani akar, és távolról sem az igazságot:
– Igen.
*
Merevedésre ébredek a múlt éjszakai Bailey-s eset és
a Thaliával kötött alkunk miatt. Felfordítom a
telefonomat az éjjeliszekrényen, és megnézem az
üzeneteimet.
Thalia: Köszönöm, hogy belementél abba,
amiről tegnap este beszéltünk. <3
Thalia: Mikor akarsz együtt lógni?
Bailey: Tudom, mit akarok a
születésnapomra.
Ez az utóbbi üzenet megmosolyogtat. A
születésnapja majd csak decemberben lesz. Azonnal
lekapom a telómat a töltőről, és írok neki.
Lev: Mit akarsz?
Bailey: Azt, hogy szelektív emlékelnyomáson
ess át, és elfelejtsd a tegnap estét.
Nevetés bugyog fel a mellkasomból.
Bailey: Hallgass végig!
Bailey: A procedúrát kipróbálták és
tesztelték. Kiszámoltam a sikerességi arányt,
és az csak huszonnyolc százalék. De az még
mindig jobb a semminél!
Bailey: Gyógyszer által kiváltott amnéziában
 kell lenned, amikor is gyakorlatilag kisütik a
neuronjaidat, és talán még maradandó
károsodást is szenvedsz.
Bailey: Rákaptál már az ötletre?
Lev: Döbbenetes módon, nem igazán.
Bailey: De a nagy második X következik, és
komolyan úgy érzem, hogy bele kéne
húznod.
Képtelen vagyok abbahagyni a nevetést, mert
visszatért a Normál Bailey, és a Normál Bailey a
legkedvencebb dolgom kerek e világon.
Lev: Sosem szabadulok meg attól a képtől.
Bezártam a recskabankba, egy huszonkét
tonnás, robbanásbiztos, gépfegyveres
őrökkel, fegyveres tüzérséggel és biztonsági
kamerákkal védett páncélterembe.
Bailey: Remélem, tudod, hogy a
szemkontaktus köztünk szóba sem jöhet.
Bailey: Soha, de soha többé.
Lev: Miért kéne a szemedbe néznem, amikor
a segged olyan jó?
Azért flörtölök vele, mert megtehetem. Mert Thalia
már nem a barát-valamim. És mert tegnap
egyértelművé vált, hogy Bailey-vel már nem
vagyunk pusztán barátok. Többé már nem.
Bailey: Úgy értem, „ha valaha is találkozunk
a mennyben, majd úgy teszek, mintha nem
ismernélek”.
Lev: Nem voltál önmagad.
Bailey: Már túl késő azt mondani, hogy van
egy gonosz ikertestvérem?
Lev: A gonosz ikertestvéred jó arc.
 Lev: Bánnád, ha összejönnék vele?
Bailey: Lol. Mi bajod van?
Lev: Anyucikomplexus, szeparációs és
bizalmi problémák, meg szerintem
túlságosan is meg akarok felelni másoknak.
Neked?
Bailey: Túl mélyen szeretek.
Bailey: Tartsd magad távol a tesómtól, Cole!
Lev: Ugyan már! Daria nem olyan rossz!
Lerakom a telefonom, megigazítom a
merevedésem, aztán a fürdőszobába veszem az
irányt fogat és arcot mosni. Éhen halok, ezért
lemegyek. A házban síri a csend reggelente, mivel
csak apával élünk itt, ő pedig minden nap fut tizenöt
kilométert. Ezért lep meg, hogy a konyhában egy
hosszú hajú, ceruzaszoknyás alakot látok, amint
állva iszogatja a kávéját.
Dixie? Itt töltötte az éjszakát?
Félreértés ne essék, odavagyok a gondolatért, hogy
apának összejöjjön egy kis akciózás. Rohadtul négy
év telt már el. Szeretem anyát, és minden nap
hiányzik, de apának tovább kell lépnie. Anya kötötte
az ebet a karóhoz, hogy apa házasodjon újra. Azt
mondta, túl fiatal és dögös ahhoz, hogy egyedül
maradjon. Nem tudom, miért titkolja el Dixie-t.
Mintha nem járnának együtt étterembe meg moziba,
meg nem töltenék együtt az ünnepeket. Dixie kész
családtag így is. Egy röhejesen dugnivaló családtag.
Már majdnem belépek a konyhába, hogy felfedjem
a jelenlétem, amikor a Cartier órájára néz
(születésnapi ajándék apától), beszippantja a
levegőt, és egy mozdulattal felhajtja a kávéját. Te jó
ég, Dixie! Szedd össze magad!
Felkapja a blézerét a szék háttámlájáról, majd
kisiet a bejárati ajtón, amit a lehető leghalkabb
kattanással csuk be.
Dixie itt töltötte az éjszakát. Azta! Milyen gyakran
van ilyen?
Arra számítottak, hogy sose jövök rá, mert
hétvégente általában napnyugtakor kelek. De
valahogy mégsem tudom elképzelni, hogy apa
továbblépjen anya után.
Előveszem a telefont a zsebemből, és felhívom
Knightot. Bosszúsan és álmosan veszi fel.
– Remélem, jó hír, különben lenyesem a fejedet!
– Nyugi már! – Forgatom a szemem. – Szex közben
beszélsz velem? Mert az undorító.
– A reggeli szex olyan luxus, amiben a kisgyerekes
szülőknek nincs részük. Den végre hagyott minket
aludni reggel, most először, amióta megszületett.
Den, vagyis Cayden Knight és Luna hároméves fia.
Több energiája van, mint egy nukleáris fegyvernek.
Nagyjából ugyanakkora pusztítást is okoz.
– Hát, ez igazából jó. De az is lehet, hogy csak fura.
Még nem t’om. – Kinyitom a hűtőt, fogom a tejet, és
egyenesen a dobozból iszom.
– Mondd!
– Nem leszek kíméletes, szóval készülj!
– Mondjad már, te anyaszomorító!
– Dixie itt töltötte az éjszakát.
Semmi válasz. Csend.
– Azt mondtam, anyaszomorító, nem
anyahomorító! Ő a biológiai anyám! Mégis mi a
faszom viccet csinálsz te ebből?
– Apával, te ostoba! – Becsapom a hűtő ajtaját.
Egy érzelemmentes nevetés szakad fel Knightból.
 gy g
– Na ne bassz már!
– De – megnyomom a d-t, miközben a szemem
megakad egy elkenődött halvány rúzsfolton a Dixie
által hátrahagyott bögrén. Nem képzeltem. Tényleg
itt volt.
– Szerinted kamatyolnak? – Hallom, hogy Knight
megvakarja a borostáját.
– Mi másért töltené itt az éjszakát? – Egy falásra
benyelek egy müzliszeletet. – De akkor apa miért
nem vallja be? Szó sincs arról, hogy
megharagudnánk rá.
– Nem, de ő haragudna magára. – Hallom, hogy a
háttérben Knight fogat most és folyatja a csapot. –
Utálom ezt mondani, de szerintem ártatlan oka van
annak, hogy Dixie ott aludt.
– Apának tovább kell lépnie – motyogom.
– Aha, mint még valakinek, aki ismerek. – Touché.
– Mellesleg, hogy van Bails? Hallottam, hogy
visszatért, de Mel szerint nem fogad látogatókat.
Kifújom a levegőt, és azt mondom:
– Gondolom, tudod, miért.
Felnyög.
– Fájdalomcsillapító, mi? Az a szar a legrosszabb.
Ráadásul könnyű szerezni is.
Az ajtó kitárul és apa szambázik be rajta,
miközben kiszedi a füléből az AirPodját. Izzadt,
nincs rajta póló, csak a futósortja.
– A reggelit úgy öt perc múlva hozzák. Kinyitnád
majd az ajtót, Levy?
Elhalad mellettem, de előtte az izzadt vállával
direkt súrolja az enyémet.
– Apa! Fúj!
 – Ez nem semmi olyasvalakitől, aki konkrétan a
spermámból keletkezett! – Gonosz nevetéssel megy
fel a lépcsőn.
– Majd később beszélünk. Most el kell mennem
okádni, aztán egy új családot keresni – dörmögöm a
telefonba.
– Túl késő! – kiáltja apa, miközben a lába a lépcsőn
dobog. – Tizennyolc vagy és már egyáltalán nem
aranyos!
Knight felröhög a vonal túlsó végén.
– Soha életemben nem örültem még ennyire
annak, hogy örökb… – Csakhogy nem fejezi be a
mondatot, mert kinyomom a francba.
Tíz perccel később a lezuhanyozott apámmal
együtt bontjuk ki a reggelit, amit minden vasárnap a
nem messze lévő flancos pékségből hozatunk.
Kétségkívül náluk kapható a legjobb kávé. Az asztal
tele van péksüteményekkel és friss kivilével. Aztán
apa beszélgetést kezdeményez a világon legjobban
kedvelt témájáról anyán kívül: a futballról.
– Találkoztam tegnap este Jimmy haverommal.
Tudod mi van? Szerinte a Nebraska kétségbeesetten
keres minőségi hátvédeket a jövő évre. Szerintem
ajánlatot fognak tenni neked a Notre Dame-mal és
talán a Michigannel együtt.
– Apa, én nem költözöm Nebraskába.
– Ne legyél sznob! Az egy jó csapat.
– Nebraskában van.
Az kerget az őrületbe, hogy én vagyok azon
kevesek egyike ebben az országban, akiknek megvan
a szükséges fizikumuk, a tanulmányi átlaguk és a
felvételi pontszámuk ahhoz, hogy bejussanak az Air
Force Akadémiára. Persze apa totál kiborul majd, ha
megemlítem, hogy be akarok lépni a seregbe. Isten
ments, hogy egy Cole „kétkezi munkás” szakmát
válasszon… vagy ami még rosszabb, a kék vérét
hullassa idejekorán. Habár ezt Dean Cole
szemrebbenés nélkül tagadná, tudom, mit gondol. A
katonaságon senki nem gondolkozik a suliban. Azt
mások teszik. Olyanok, akiknek nincs kényelmes
lekötésük a bankban, és nyaralóbérletük a St. Regis
Residence Clubban.
Apa szerint bejuthatok az NFL-be. Knightnak
majdnem sikerült, és én vagyok az utolsó esélye,
hogy teljesítse ezt a bakancsilistás álmát, amit
kétgenerációnyi Cole-férfinak nem sikerült.
– Meglep, hogy eddig nem kaptál még egy felvételi
értesítőt sem. – Apa megszívja a fogát, személyes
sértésnek véve a tényt.
Vállat vonok, és beleharapok a baconnel és brie-
sajttal megszórt, rántottával töltött croissant-omba.
– Az All Saints Gimi az ötödik az országos
rangsorban. Valószínűleg először a boscós srácoknak
tesznek ajánlatot.
– Te jobb formában vagy, mint azok összevéve!
Játszottunk velük, emlékszel? – Apa áthajol az asztal
fölött, a szemében tűz lobog. – Nincs mit „meglátni”.
Te egy külön kategória vagy. Bármelyik főiskolai
csapat szerencsés lenne veled!
– Ezért kellene az Air Force Akadémiára
jelentkeznem. – Nem tudom visszafogni a szavakat.
Aztán vissza akarom szívni az egészet.
Apa felnéz a croissant-járól, az arca fehérebb,
mint egy kilencvenes évekbeli fiúbanda tagja. Fél. És
ekkor ötlik fel bennem, hogy apa igazából nem az én
kék vérem miatt aggódik, hanem a saját kék szíve
miatt. Elvesztette a feleségét. Biztosan nem akarja
elveszíteni az egyik fiát sem. A vadászpilótaléttel
pedig garantáltan rendszeresen kockára tenném az
életemet.
Csak egyszer hoztam fel neki ezt a témát, ő pedig
gyerekes álmodozásnak címkézve elutasította,
mintha azt mondtam volna, hogy cowboy űrhajós
akarok lenni. Rám szólt, hogy ne szórakozzak,
vegyem komolyan az életemet, és olyan dolgokat
tervezzek, amiknek értelmük is van, aztán áttért a
következő témára.
Soha nem kérdez a repülőszimulátoromról, a
reptéri önkéntességről. Egyik dologról sem, ami
miatt tűz lobog az én szememben.
– Már megint ez, Lev! – Apa állkapcsa szinte
kiszakítja a bőrét, smaragdszín szeme pedig
elsötétedik. – Nézd, értem, mi benne a vonzó. De
eltekintve a szuperszonikus repüléstől és attól, hogy
a Cole-segg határozottan királyul néz ki a repülős
kezeslábasban, a katonaélet kemény. Egy csomó
stresszel jár, egyik helyről a másikra pakolgatnak
pár évente, nincs állandó lakhelyed, őrült az
időbeosztásod, folyton úton van a családod. Arról
nem is beszélve, hogy háborús övezetbe küldenek.
Szólj, mikor álljak le!
– Most jó lesz. – Hevesen szúrom a villám a kajába.
– Vágom, vadászpilótának lenni szívás.
– Arról nem is beszélve, hogy, mint említettem, a
szívroham eléggé elszúrná az időbeosztásomat.
– Semmi sem fog történni velem – préselem ki
magamból. De ilyesmit nem ígérhetek neki igazából,
ugye?
– Így igaz, mert be sem állhatsz.
– Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak!
– Igazad van, nem tehetem. De azt elmondhatom
neked, mibe halnék bele. Tégy, amit szeretnél!
Mint már említettem, nagy a nyomás.
 Bárki más valószínűleg elküldené az apját
melegebb éghajlatra, egészen a pokol bugyráig.
Februárban betöltöttem a tizennyolcat, szóval nincs
szükségem az engedélyére ahhoz, hogy jelentkezzem
az Akadémiára. De van bennem ez a hatalmas
felelősségérzet. A Jó Gyerek lét maradványa. Knight
függősége majdnem tönkretette ezt a családot. Anya
halála fojtogató depresszióval terítette be. Nem én
leszek az, aki az utolsó csapást beviszi. Knight
könyörgött, hogy ne jelentkezzem. És hajlok rá, hogy
a saját boldogságomat apáé után soroljam, még ha
belehalok is.
Knight kinyírna, aztán feltámasztana, hogy újra
kinyírhasson, ha megmondanám apának, hogy
gondolkodom a jelentkezésen, arról nem is beszélve,
ha tényleg jelentkeznék, úgyhogy a témaváltás
mellett döntök.
– Knighttal megszavaztuk, hogy kezdj el újra
randizni.
– Ó, valóban? – Apa szétnyitja az újságját,
szemöldökét erősen összeráncolja és úgy dönt,
hagyja a katonaság dolgot, egyelőre. – Hát én meg
azt szavazom meg, hogy ne üssétek bele az orrotokat
a dolgomba. Sőt, megvétózom ezt a baromságot.
– Nem gáz, ha továbblépsz. Anya ki lenne rád
akadva, ha tudná, hogy itt ülsz, és újranöveszted a
szűzhártyádat.
– Ez nem… Várj csak, mit tanítanak nektek a
szexuális felvilágosításon? – Szúrósan néz.
A számba dobok egy szőlőszemet.
– Úgy érted a robbanócukorkás szopástrükkön
kívül?
Apa felnevet, és újra felveszi az újságot.
– Anya nincs itt, hogy megcsapjon, amiért
visszanövesztem a szűzhártyámat, szóval hacsak
 y
nem ismersz egy médiumot, aki kapcsolatba tud
lépni vele a mennyben, szerintem nincs gond.
– Nem akarsz újra szexelni? Randira járni? Nem is
t’om, élni?
Megrázza a fejét.
– Az életet a munkátlanoknak találták ki, hogy
igazolást adjanak a létezésükre.
– Legyél komoly egy pillanatra! – nyögöm.
Apa leereszti a Financial Timest, és bosszúsan
mered rám.
– Nézd, valószínűleg borzalmas példa, amit
továbbadok, de nem fog megtörténni, oké? Nem
fogok varázsütésre túljutni Rosie LeBlanc-on. Soha
nem jutok túl rajta, és soha nem lépek tovább. Nem
lesz második fejezet az életemben, mert abban a
pillanatban, amikor ezzel a nővel találkoztam, az én
történetem epilógusát már megírták. Elfogadtam a
sorsomat, és másban keresem az élvezetet. Ott vagy
nekem te, Knight, Cayden, a futball. Van sok barátom,
nagy családi nyaralásokra megyek. Szeretem a
munkámat. Egyik napról a másikra élni számomra
elegendő.
– Az év végén, érettségi után el fogok költözni
innen – emlékeztetem. A puszta gondolattól, hogy
elmegyek egy főiskolára és belerokkanok a
focizásba, legszívesebben pofán verném magam.
– Tudom. – Apa az arcát masszírozza. Úgy érinti
meg a bőrét, mintha a szavaim pofonként érték
volna. – Majd túlélem.
– Figyu! – Bosszankodva hátradőlök. – Hagyjuk a
szarakodást! Tudom, hogy Dixie itt töltötte az
éjszakát. Láttam, ahogy elment reggel. Knighttal
mindketten örülünk, hogy csináljátok.
Apa félrenyeli a chiamagos pudingját, megragadja
a kávéját (négy adag sötét pörkölésű eszpresszó,
tehát gyakorlatilag kátrány némi Steviával), lekapja
a tetejét, és felhajtja.
– Azt hiszitek, hogy összejöttem Dixszel?
– Mi másért töltötte volna itt az éjszakát? –
Összefonom a karom a mellkasom előtt. – És kérlek
ne hívd így! Amikor csak megteszed, egy csokor
ceruzaszoknyába bújtatott faszt látok magam előtt.
– Először is, remek szókép. – Apa letörli a száját a
kézfejével. – Igazán vevő leszek tőle erre az egész
Dixie-dologra. Másodszor pedig, szóba sem jöhet
nekem a randizás.
– Csak szórakozol vele? – Meglepetten bámulok rá.
– Figyi, ha csak szexre hajtasz, esetleg ne a legjobb
nőnemű barátoddal tedd meg! Elég faszfejes húzás.
Megismertetlek a Tinderrel. Az egy…
– Nyugodj le, fiam! Én uraltam az online
társkeresőket, amikor még a golyómban úszkáltál! –
Apa gombóccá gyűr egy szalvétát és megdob vele. –
Özvegy vagyok, nem boomer. És nem dugok Dix…
Dixie-vel. Sem senki mással, ha már itt tartunk.
– Mi a helyzet az önkényeztetéssel?
– Ritkán – dörmögi a kajájába.
– Öregem, neked aztán semmi spermakeringésed!
Tutira állott az ondód.
Grimaszolva oldalra biccenti a fejét.
– Tényleg egy kicsit ráncosnak tűnsz.
– Nagykorúsíttatom magam – öklendezem
színpadiasan.
A kávémért nyúl, amitől dühös lennék, ha nem
sajnálnám őt. Négy teljes év szex nélkül brutálisnak
hangzik.
– Dixie azért aludt itt, mert kifestik a lakását. Ma
este is itt lesz. Holnap hazamegy. Oda, ahol a helye
van.
– Nem tetszik neked? – erősködöm.
– Szeretem őt. – Apa nagyokat harap a kajájába,
csak hogy tele legyen a szája. – De szeretem a
chiapudingot is, mégsem akarom megdugni.
– Kicsit lehangoló a hőmérséklete.
Nem mond erre semmit.
Felsóhajtok.
– Azt kell mondjam, csalódott vagyok.
– Miért?
Nem akarom még gázabbá tenni a dolgot neki.
Megteheti, hogy úgy éli az életet, ahogy szeretné,
még ha az egyenesen az elkékült herezacskó felé
vezet is, úgyhogy feloldom a hangulatot azzal, hogy
leejtem a vállam.
– Én csak…
– Te csak mit? – Apa a szemöldökét ráncolva
közelebb hajol.
– Én…
– Ki vele, Lev!
– Én csak nagyon szerettem volna egy új anyucit.
Értetlenül bámul rám, aztán meglátja az arcomra
lopakodó mosolyt.
– Te kis szaros! – Hátradől, és megrúg az asztal
alatt. Felröhögök. – Már majdnem szívrohamot
kaptam, hogy ebben is sikerül csalódást okoznom
neked. – Ettől még jobban nevetnem kell.
– Szóval! Dobtad már Thaliát? – Apa bekap egy
epret.
– Olyan átlátszó vagyok? – A nevetésem elhal.
 Apa vállat von.
– A kérdés a mikor volt, nem az, hogy megtörténik-
e, miután Bailey betette a lábát a szemközti házba.
Ez a Cole-átok.
– Hogy olyan nőkbe szeretünk bele, akik nem
akarnak tőlünk semmit?
– Hogy megpróbáljuk a szívünk vágyát
helyettesíteni, mielőtt elnyűnénk őt.
– Nem hiszem, hogy valaha is elnyűném Bailey-t.
– Akkor még mindig megnyúzhatod. Elég
megszállottnak tűntél hozzá. – Ám amikor
észreveszi, hogy nincs kedvem viccelődni, leszegi az
állát. – Nézd, a jövő heti Jackson Hole-i nyaralásunk
jó alkalom lesz arra, hogy újra kapcsolódjatok.
– Most utál engem – krákogom. – Mármint a Józan
Bailey még mindig kedvel, de a fájdalomcsillapítóra
kattant azt hiszi, seggfej vagyok.
– Nem utál téged. Azt utálja, amit a gyógyszerek
tesznek vele. A sóvárgást, az önuralom hiányát. Jó
gyerek ő, Lev. Megoldja majd, de odáig hosszú út
vezethet, és nagyon javaslom, hogy ne várj szerelmet
olyasvalakitől, akinek jelen pillanatban nehezére
esik önmagát szeretnie. Vigyázz rá! Ne használd ki a
helyzetét, és ne hagyd, hogy visszaessen! Ha bárki
képes segíteni neki, az te vagy.
Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá, de azt tudom,
hogy muszáj. Bailey megmentett, amikor a
legnagyobb szükségem volt rá.
Előbb belehalok, mint hogy csalódást okozzak
neki.
 Tizenkettedik fejezet
Bailey
A leállás brutális.
Nem fogok úgy tenni, mintha jól kezelnék bármit.
Sem azt, ahogyan elmúlik a Vicodin és a Xanax
hatása, sem a tetteim emlékére rátelepedő ködöt,
amikor Lev vigyázott rám.
Mellesleg kétségkívül nagyon rossz bébiszitter.
Az agyamat elöntő emlékektől legszívesebben
bemásznék egy szikla alá hibernálódni mindaddig,
amíg az életemből mindenki meg nem hal. Képtelen
vagyok elhinni, hogy a legjobb barátom a fenekembe
dugta az ujját. Kérésre. Hogy megpróbáltam
elcsábítani őt. És nem sikerült. Hogy Lev, aki
általában úgy néz rám, mintha a tenyeremben
hordoznám a világ minden rejtélyének
magyarázatát, úgy zárta az estét, hogy lemosdatott
engem a zuhanyzóban, fájdalommal és sajnálattal a
szemében.
Ezért nem vagyok hajlandó találkozni vele a baráti
csevejünk ellenére sem. Minden nap eljön hozzám,
és az alagsori stúdió előtt hagyja a kedvenc
joghurtfagyimat, meg egy apró dobozt, amiben…
semmi sincs. Nem tudom, mi értelme a dobozoknak,
de megtartom. Helytelennek tűnik kidobni bármit,
amit Levtől kaptam. Még ha az gyakorlatilag…
semmi.
– Bailey! Nyisd ki, a picsába már! – Rácsap az
ajtóra, ami megzörren, mint az a mellkasomban lévő
valami.
– Elfoglalt vagyok! – nyögöm.
 – Elfoglalt, vagy egy kamugép?
– Az is!
– Gerle! – Hallom, hogy az ajtónak tapasztja a
homlokát, és fájdalmasan morog. – Kérlek!
– Nem a te problémád vagyok.
– Igaz! Te a megoldásom vagy. Az üdvösségem!
Úgyhogy nyisd ki!
Nem engedtem be. Nem tudok a szemébe nézni az
Ánuszfiaskó után, ami a Popsigeddon néven is
ismeretes.
Ha akarnék, sem tudnék a szemébe nézni, mivel a
pupillám jelenleg akkora, mint egy leveses tányér.
Úgy kapkodom be a Xanaxot, mintha Mentos lenne.
A szüleim csak azért nem veszik észre a jeleket, mert
házi őrizetben vagyok, a gyógyszert meg eldugtam,
szóval gyakorlatilag azt hiszik, nincs mitől
betépnem, és nem is keresik… egyáltalán.
Nincs értelme tagadni ezen a ponton azt, ami
annyira egyértelmű. Függő vagyok.
Rászoktam a fájdalomcsillapítóra, és hagyom,
hogy az irányítson. Csakhogy ettől még gyakorolnom
kell, ha a Juilliardon akarok maradni.
Csak be kell bizonyítanom a tanáraimnak, hogy
képes vagyok rá. Amint biztosítom a helyem a jövő
évre, lerakhatom a bogyókat, és ténylegesen
elkezdhetek gondoskodni magamról. Méregtelenítek
majd, elegendő vizet iszom és meditálok. Sokkal
fenntarthatóbb módokon török előre.
Mivel nem fogadok látogatókat, elegendő időm
marad edzeni. Nyújtok, táncolok, gyakorlok, és
haladok a főiskolai tanmenettel. Továbbra is
juilliardos hallgató vagyok minden tekintetben. Nem
rúgtak ki hivatalosan.
Anya a megtestesítője a „betegre aggódja magát”
kifejezésnek. Szó szerint folyamatosan köhög és
tüsszög. Pszichoszomatikus, mondja neki az apám,
amikor azt hiszi, nem figyelek. Anya ítélkező
pillantásokat vet rám, amikor lemegyek minden nap
a pincébe, és étellel teli tányérokat nyom a kezembe,
miközben könyörög, hogy hagyjam ezt abba.
– Nem értem, miért bánsz magaddal még
keményebben, amikor pihenőn vagy. – Mondja ezt az
a nő, aki hatéves korom óta heti ötször
gyakoroltatott.
– Először is, a mentális egészségem miatt. –
Kontyba fogom a hajam, és leviharzok a lépcsőn.
Anya a nyomomba szegődik, kezében egy vegán
salátás tálat tart, extra sárkánygyümölccsel. –
Másodszor pedig, ha egy úgynevezett
fájdalomcsillapító-függő vagyok, igazából a
testmozgás a legjobb méregtelenítő. Kimossa a
szervezetemből a hidrokodont és a paracetamolt.
– Tudod, mi jobb a testmozgásnál? Naponta
gyűlésre menni. – Anya a vállával belöki az ajtót,
amikor megpróbálom az arcába csapni. Most már a
stúdióban vagyunk, egymással szemben állunk,
mintha párbajoznánk. Az ő fegyvere egy organikus
reggeli, az enyém meg egy dühös pillantás.
– A heti három alkalom elég. – Forgatom a
szemem.
– A heti három alkalom semmi, amikor alig egy
hónapja túladagoltad magad. Most pedig egyél! – A
mellkasomhoz nyomja a tálat.
– El kell kezdenem dolgozni. – Összefonom a
karom, és hátrálok egy lépést. A tablettáktól nincs
étvágyam. Egy marék csonthéjason vagy magas
kalóriatartalmú energiaitalon élek.
– Min? – Az anyám bentebb vonul a stúdióba. Csak
nekem tűnik úgy, vagy tényleg kiszippantja az összes
oxigént a helyiségből? – Csak még nagyobb kárt
teszel magadban! Szerinted nem hallgattam ki,
amikor a kórházban a lábszár- és a
gerincsérüléseidről beszéltek?
– Persze hogy kihallgattad! – csóválom a fejem. –
Hiszen úgy sincs saját életed, amire figyelned kéne.
Rohadtul szemét vagyok most. Anya az egész életét
Dariának és nekem szentelte. Undorító, hogy ezt
ellene fordítom, de most a Vicodin viszi a prímet.
Annyira nyers vagyok, hogy úgy érzem, a
legvékonyabb sebtől is elvéreznék. Lelepleztek. Egy
tetten ért hazugság vagyok. Egy csaló. Egy senki, aki
magányt érdemel, ezért lököm el őt magamtól.
– Valószínűleg vissza sem vesznek! – csattan fel.
Mintha vasököllel ütöttek volna gyomorszájba.
Előregörnyedek a szavaitól, anya pedig a szájára
csapja a kezét, és levegő után kapva elengedi a
gyümölcsöstálat. Az darabokra törik közöttünk,
ahogy a bizalmunk is. Érzem a szilánkokat a
számban. Az összes kimondatlan szót, ami megült
közöttünk hetekig, hónapokig, évekig.
Bailey más.
Bailey olyan tehetséges.
Bailey-ben megvan, ami a sikerhez kell.
– Nem úgy értettem – rázza a fejét anya, fakó
szeme sarkában könnyek gyűlnek. – Bails! Én… én…
– Te mit? – Fel sem ismerem a saját hangomat.
Hűvös, akár a szürke bőrömre szétszaladó libabőr.
– Én csak szeretném visszakapni a lányomat. –
Mostanra az arcát és a nyakát is beterítik a könnyek,
leszaladnak a teniszruhája nyakáig. Forró düh hasít
belém. Most biztos csak viccel! Ő az oka, amiért ezt
teszem. Miatta verekszem át magam a fájdalmon.
– A lányod vagyok! – vágok vissza, a karomat
széttárva megmutatom magamat. Minden
roncsolódott bőrfelületet, minden harci sérülést és
jól kiérdemelt zúzódást. Lila és kék foltok, fájdalom
és szenvedés kaleidoszkópja vagyok. – Én mindig is
csak téged akartalak büszkévé tenni. Ez még mindig
így van, anya. Szánalmas módon csak az érdekel,
hogy titeket apával büszkévé tegyelek!
Rámarkolok egy balettcipőre, és a falhoz vágom.
Néhány centivel a feje fölött landol, de ő meg sem
rezzen. Mintha hipnotizáltam volna.
– Én vagyok a te kis balerinád, emlékszel? –
Könnyek futnak végig az arcomon. A szorongásom
visszatért, és vastag, mélyre nyúló gyökerekként
szegez oda a talajhoz. – Épp annyira tehetséges, hogy
sikeres legyen, Dariával ellentétben. Csak annyit kell
tennem, hogy egy kicsit szorgalmasabban eddzek,
egy kicsit jobban kihúzzam magam, hogy egy kicsit
jobban hasonlítsak rád.
Anya álla leesik.
– Azt hittem, szeretnéd ezt. Te kérdezted, hogy
beírathatlak-e balettre, és azt hi…
Ezért! Ezért van szükségem a gyógyszerekre. Hogy
kordában tudjam tartani a mindent elsöprő,
kudarctól való rettegést. A meg-nem-felelés
fájdalmát. Mielőtt befejezhetné a mondatot,
megragadom a másik cipőt, és azt is hozzávágom.
Ezúttal kitér előle.
– Persze hogy balettozni akartam! A véredben van,
a tiéd pedig az enyémben! Valld csak be, Melody! A
farkasok elé vetettél! Gyászoltad a saját rövid
pályafutásodat a Juilliardon, a karrieredet tönkre
tévő, diákkori sérülésedet. Soha nem tetted túl
magad rajta. Sem a törött lábadon, sem a darabokra
hullott álmaidon. Emlékszel, hogy azt mondtad
nekem, a szüleid soha nem támogatták az álmodat,
és ezért te majd teszel róla, hogy nekem sikerüljön?
– Úgy kapkodom a levegőt, mintha egy maratont
futnék. – Hát, a túláradó támogatásod azt jelentette,
hogy tudtam, nem bukhatok el. Először azt hitted,
Daria teljesíti be az álmaidat, de ő egy vadóc volt.
Nyakas és nem hagyta, hogy a tökéletes lányod
alakjába bújtassák. Na de én? Én voltam a nyertes
lottószelvényed. A szófogadó és szorgalmas. Én
lettem a nagybecsű gyermek. A fondorlatos szemed
fénye. Te vezettél be ebbe a kegyetlen világba.
Készségesen belehelyeztél ebbe a véget nem érő
meghallgatásokkal, felőrlő fizikai munkával,
sérülésekkel, szívfájdalommal, áldozattal és
visszautasítással teli életbe. Most pedig együtt kell
élned a tetteid következményével. Még ha az egy
drogos gyereket is jelent, akinek a választott
kábítószere az, hogy a színpadon egy neves
táncossal pas de deux-t táncol.
A szavak olyan élesen csattannak rajta, hogy anya
hátratántorodik tőlük. Megrogy a térde és
előrebukik a feje. Ott találtam el, ahol igazán fáj. A
céltábla kellős közepén.
– Kérlek, hagyd abba. – A szavai lihegésként
jönnek elő. – Igazad volt. Túlzásba vittem. De
meggondoltam magam. Nem éri meg. Sem a balett,
sem az iskola.
Rekedtes nevetés bugyog fel belőlem.
– Ez már nem rólad szól! Ez vagyok én! Akár
akartad, akár nem, már egy életre a rabja lettem.
Megfordulok, hogy kisiessek a stúdióból. Csak
akkor jut eszembe, hogy anya elejtette a tálat,
amikor a lábam az üvegtörmelék fölé magasodik. A
számat eltátom, ahogy a lábam közeledik a padló
felé. Anyát az ösztönei mozgásba lendítik.
Előreugrik, és félrelök, hogy ne lépjek bele az
üvegbe. A szilánkok borzasztóan ropognak a talpa
alatt.
 Mindketten felszisszenünk, és lenézünk. Anya
mezítláb van. Vér terjed szét a talpa alatt és
növekszik, akár egy végtelen tó.
Ó, bassza meg! Baszki, baszki, baszki!
– Anya! – Gyorsan megkerülöm az üveget, és
felkapom őt, bár vagy tíz kilóval nehezebb nálam.
Remegve, sírva, sikítva rohanok fel.
– Apa, segíts! Anya megsérült!
A testem megfeszült, hogy feljuttassa őt a lépcsőn.
Anya a nyakamban sír, csonttalanul és
reménytelenül. Megcsúszom a lépcsőre folyt vérétől,
és felkiáltok. A sérüléseim égnek, és arra
emlékeztetnek, mennyire megtört vagyok én magam
is.
A fán döngő lépteket hallok, amint apa lesiet. Az
alagsori lépcsőn félúton összetalálkozunk, félelmetes
könnyedséggel veszi át anyát. Vörös szín festi be a
lábunkat, mint megannyi rúzsos csóknyom. Úgy néz
ki a hely, mint egy bűnügyi helyszín.
Megmentett engem még a sok borzalom után is,
amit mondtam.
– A büdös p…! Mi történt? Jól van? – Szerintem
soha nem láttam még apát ennyire sápadtnak, mint
amilyen most. Az arcát rémület torzítja el.
– Üveg ment a talpába. – Apa után szaladok. – A
sürgősségire kell vinni! Ott majd kiszívják.
– Mit tettél? – morogja. Soha nem hallottam még
ilyennek.
– Nem! Én… Mármint, elcsesztem, de ő ejtette el a
tálat. Ez… igazából nem…
Gyilkos pillantásától elhallgatok. Egy pillanatig
engem tanulmányoz, mielőtt azt mondaná:
– Maradj itt! Ne merészeld elhagyni ezt a házat,
Bailey!
Követem a bejárati ajtóhoz. Anya továbbra is sír.
Nem tudom, mennyiben okozza ezt az üveg és
mennyiben mi. Soha nem veszekedtünk még.
Az ajtó becsapódik apa mögött. Teljesen egyedül
vagyok. Reggel fél kilenc van, és a szüleim először
hagytak egyedül, amióta visszatértem. Rengeteg vért
kell feltakartani. Szükségem van egy kis
kedélyjavítóra, muszáj megszüntetnem az érzést,
hogy egy csődtömeg vagyok, ugyanis most… Még a
légzés is túl nagy feladat.
Lemegyek, és előszedem a gyógyszeres zacskót a
tükör mögül. Már csak egy Xanax van. A fenébe!
Csak egy pillanatra hezitálok, mielőtt előhúzom a
gyűrött cetlit Sydney számával a fiókom mélyéről, és
tárcsázom.
– Sydney? Bailey vagyok. Lenne kedved átjönni?
Persze hogy igent mond.
Nincs megbízhatóbb ügyfél egy függőnél.
*
A szüleim három óra múlva térnek vissza a
sürgősségiről. Anya lábát alaposan bekötözték.
Fáradtnak és boldogtalannak tűnik, gyümölcslevet
iszogat. A konyhában várok rájuk, leszegett fejjel, az
ölemben nyugvó kézzel. Miután Sydney beugrott,
hogy még több gyógyszert vehessek tőle,
feltakarítottam a vért az alagsorban és a lépcsőn.
Ebédet főztem (fűszeres lazacot zsenge brokkolival),
összehajtogattam a száraz ruhákat, és friss virágokat
tettem anya emeleti dolgozószobájába. Emészt a
bűntudat, és be vagyok tépve ezerrel. A testem laza,
nyugodt és fájdalommentes. Az elmém tiszta, mintha
a gondolataim az égen úszkáló, pamacsos felhők
lennének. Amint apa lerakja anyát az egyik székre az
ebédlőasztalnál, letérdelek mellé, és a kezembe
veszem a kezét. Nem is érzem a keményfa padlót a
sérült térdkalácsom alatt, tehát a pirulák teszik a
dolgukat.
– Sajnálom, anya. Nem akartam…
– Bevonulsz az elvonóra – vág a szavamba apa, és
hátulról anya vállára nyomja a kezét. Mintha
bántani akarnám, vagy valami. – Már be is fizettem
az előleget.
Felkapom a fejem.
– Miért? Mert veszekedtünk anyával?
– Azért, mert úgy viselkedsz, mint egy vadidegen,
akivel nem akarok egy fedél alatt élni – közli
tárgyilagosan. – És azért, mert idehívtál egy másik
ismeretlent, amíg a kórházban voltunk, tehát a mai
összes találkozómat le fogom mondani, hogy
bújócskázhassak egy tasak pirulával.
Felpattanok, összeszorítom az ajkamat, és
vicsorogni kezdek.
– Sydney egy középiskolai barátom!
– Azt mondtuk, nem jöhetnek vendégek, amikor
nem vagyunk itthon – vicsorog apa.
Apa nem fog találni semmit. Van annyi eszem,
hogy olyan helyre rejtsem a gyógyszereket, ahol nem
keresnék.
Az alagsori stúdióban dugom el, ahova
bezárkózom, a kétcentis résbe a falat betöltő tükrök
közé.
Anya megragadja az ujjaimat, és az ajkához húzza.
A tekintetem követi, ahova a szája ér.
– Sajnálom, hogy rákényszerítettelek, hogy
balerina légy. Úgy tűnik, a jó szándék ellenére csupa
rossz döntést hozok a lányaimat illetően. Tudom,
hogy a bocsánatkérés nem fog egy varázsütésre
kiradírozni mindent, ami történt, de nagyon
igyekszem majd jóvá tenni neked. Kérlek,
könyörgök, vonulj be az elvonóra! Most nem vagy
önmagad, márpedig te vagy a számomra
legkedvesebb emberek egyike. A Juilliard nem
fontos. Ez…
– Nem megyek. – Az ajkamhoz húzom a két kezét.
Megcsókolom. Könnyek peregnek az arcomon. Nem
veszíthetem el a Juilliardot. Nem válhatok a
Tökéletes Bailey-ből Tökszánalmas Bailey-vé. – Ha
azt szeretnétek, hogy máshol éljek, elfogadom a
kívánságotokat. Meg tudom húzni magam egy
barátomnál. Mindketten tudjuk, hogy ha bevonulok
az elvonóra, a juilliardos álmomnak annyi. Soha
nem fog sikerülni. Az iskola nem fog rám várni. Ki
kell, hogy bukjak. Mondd, hogy ez nem igaz, anya!
Mondd, hogy túlzok!
A csend ráfonja hideg ujjait a nyakamra, elszorítva
az oxigén útját. A legnagyobb félelmem
beigazolódott. Ha elmegyek rehabra (amit, valljuk
be, talán kellene), vége a játéknak. Ez halálos csókot
jelent mindannak, amiért egész életemben éltem: a
balettnak.
Anya ölébe hajtom a homlokom, és összeszorítom
a szemem. Jobban akarok lenni. De anélkül kell
lejönnöm a szerről, hogy rehabra mennék.
– Bailey, én… – Apa telefonja csöngeni kezd.
Szemöldökráncolva néz a kijelzőre. – Bassza meg!
Vicious az. Épp most maradtam le egy hatalmas
prezentációról.
Apa káromkodott. Apa soha nem trágárkodik. A
ház kezd széthullani, méghozzá miattam.
Kimegy a helyiségből, és egyedül maradunk. Anya
és én. A bravúros párosból most lett elszaródott
páros.
 – Szóval így néz ki a gyermekem, amikor be van
tépve. – Az arcomra les. Csakhogy nem tudja.
Igazából nem. Csak ezt sejti, mert egy idegen volt a
házban. Majd meggyőzőm az ellenkezőjéről.
Szemrebbenés nélkül hazudok, ha kell. – Nem
tudtam, hogy ilyen… boldognak nézel ki. – Az arca
szinte elkámpicsorodik, mielőtt kiüresedne.
Ösztönösen elfordítom a tekintetem, az arcom
szégyentől ég. Erősen bámulom az ajtót, és azt
kívánom, hogy Lev sétáljon be rajta, és mentsen
meg.
Nem teszi.
 Tizenharmadik fejezet
Bailey
A nap sorra pipálja ki a világ legszarabb napja
listájának tételeit.
Thalia jelenik meg nálunk. Miss Dior-illatot áraszt,
és egy zöld kockás miniruhát visel, egy nagy
hajmasnit, és egy verebes karkötőt. Kicsit sem
feltűnő. Úgy néz ki, mintha nekem öltözött volna be.
Odavagyok Daria levetett ruháiért és a márkásruha-
utánzatokért, amiket a turkálóban találok.
– Gyere be – mosolygok, és már nem tudom
biztosan, hogyan is érezzek iránta. Egyrészt ő hozott
össze Sydney-vel tudva (vagy legalábbis erősen
sejtve), hogy problémám van. Másrészt biztosan
gyertyatartónak érzi magát, ami borzalmas. Nem ő
kérte, hogy jöjjek haza. Én csak megjelentem, és
tönkretettem mindent, amiért megdolgozott.
– Bailey, ragyogóan nézel ki! – Lecsekkol a
narancsopálos szemüvege mögül. Hazudós. Annyira
vagyok szalonképes, mint egy zsák szőr. Kábé
annyira vagyok élénk is. – Most alkalmas?
Soha nem lenne alkalmas, de előbb vagy utóbb
úgyis beszélnünk kell.
– Aha. Van kedved kint lenni a medencénél? –
javaslom.
– Simán, ha kölcsön tudsz adni egy bikinit.
Persze! Elvetted a fiút, akit szeretek. Miért érnéd be
ennyivel?
– Gyere velem!
 Felmegyünk a lépcsőn, és odaadom neki az egyik
fodros szélű, virágmintás bikinimet. Én egy fehér,
kendős fazonúba bújok, és próbálom nem bámulni
az émelyítően tökéletes testét. Megérintem a
galambos karkötőmet. Thalia észreveszi a
mozdulatot, és felsóhajt.
– Úgy sajnálom, hogy én nem mehetek el veletek
Jackson Hole-ba.
A családjaink minden évben elmennek együtt
síelni. Vicious bácsinak van ott egy kúriája. Thalia
azt sugallja, hogy Lev meghívta, és hogy az ajánlat
még mindig él… De ez nem lehet igaz. Úgy volt, hogy
Lev dobja őt. Hivatalosan is zöld utat adtam neki,
hogy eredjen a nyomomba. Tudjátok, épp azelőtt,
hogy újra elkezdtem semmibe venni őt.
– Miért nem jössz? – Nagyot nyelek, igyekszem
túltenni magam a meglepetésen.
– A gimnasztika-edzéstervem brutális –
Lebiggyeszti az ajkát. – Ráadásul nem tudnánk
levenni egymásról a kezünket, ami irtó ciki lenne.
– Ho-ho-hó! Boldog cikirácsonyt! – mondom
szárazon. Komolyan, most öljetek meg!
Ráncolni kezdi az orrát.
– Te jó ég, mi ez a szag! Nem kapok levegőt!
– Zsálya. – És azért érzel így, mert egy démon vagy.
– Ah! Azt hiszem, nem vagyok rajongója.
Igazából azért égetek zsályát, hogy anya ne érezze,
napok, de az is lehet, hogy hetek óta nem mostam
ágyneműt.
– Majd észben tartom, ha legközelebb jössz.
Nem fogom. Csakhogy a hülye illedelmességem
nem engedi, hogy mást mondjak.
Lemegyünk a medencéhez, és letelepszünk egy-
egy napozóágyra.
– Annyira aggódtam érted, amikor otthagytad a
tábortüzet a múltkor. Rendben hazaértél? – Thalia
annyi babaolajat ken a lábára, amibe már egy
csecsemőt is bele lehetne fojtani.
A kérdés annyira kétértelmű és manipulatív, hogy
nem tudom megállni, és egy pillanatra a bennem
lakozó Daria szólal meg.
– Ó, igen. Lev az egész várost bejárta utánam. De
egész gyorsan megtalált.
– Olyan nagyszerű srác, nem igaz? – Thalia
ragyogó mosollyal paskolja meg a karomat. Mintha
kígyó mart volna meg. – Utána eljött hozzám.
Micsoda?
Akkora a dühöm, hogy úgy érzem, mintha láva
bugyogna az ereimben. Úgy volt, hogy Lev szakít
vele! Ha úgymond szerelmes belém, akkor Regina
George itt miért hiszi, hogy meghívást kapott a mi
családi nyaralásunkra? Annyi düh, frusztráció és
kétségbeesés van bennem, és nem tudom mit tegyek
velük. Azon kívül, hogy megvárom, hogy Thalia
elmenjen, és bekapok még több Xanaxot.
Észreveszi, hogy megrándul az arcom. Tesz rá még
egy lapáttal egy álmodozó sóhaj kíséretében:
– Ó, ne idegeskedj, Bailey! Frankón megtartottam a
mi kis titkunkat. – Kacsint. – Mondjuk azt,
megtaláltam a módját, hogyan tereljem el a
gondolatait. Ha érted, mire gondolok.
Hányás kúszik a számba, de visszaerőltetem a
torkomon. Szó sem lehet róla, hogy meglássa rajtam,
mennyire fáj ez.
Felé sandítok, és megkérdezem:
– Beszéltél vele már a főiskoláról? Ki fogjátok
húzni együtt?
 Lehet, hogy Lev kamatyol Miss Maybelline-nel, de
nem veszi őt komolyan.
Ezt azért tudom, mert Lev csupa szív, a csaj meg
csupa méreg. Ám Thalia nyugodtnak tűnik,
miközben lehajtja a bikinialsóját pár centire, hogy a
nap egyenletesen barnítsa le az ölét.
– Még nem beszéltem vele. De jók a kilátások.
Kezdem látni, hogy valóban törődik velem.
Szerintem nagyon is összeköt az minket, hogy ő
elveszítette az anyukáját, én pedig a nővéremet
rákban majdnem, tudod? Megértjük egymást. Köszi a
tanácsot, Bailey! Annyira jó barát vagy!
Ez fáj. Annyira fáj, hogy levegőt sem kapok. Fáj,
hogy nem tudok mostanában egy jó döntést sem
hozni. Fáj, hogy függő vagyok. Fáj, hogy
megsebesültem. Fáj, hogy megsebesítek másokat. A
teljes univerzumomat mintha fájdalom alkotná, és
életemben először gondolkodom el azon, jobb lesz-e
a világ, ha egyszerűen csak… elmegyek.
– Nagyon szívesen. – Elmosolyodom.
– Gimis szerelem. Képzeld el, mi van, ha
összeházasodunk a végén! – sikít fel.
Köszi, inkább azt képzelem el, milyen, ha éhes
cápák falnak fel a nyílt óceánon.
Az arcomra dobok egy törölközőt annak a jeléül,
hogy vége a beszélgetésnek.
*
Amilyen gyorsan csak az illem engedi, kitessékelem
Thaliát az ajtón, majd levonulok az alagsorba, hogy
bekapjak pár tablettát. Miután a kedvem egy kissé
normalizálódott, úgy döntök, beindítom a Vegyük rá
Levet, hogy dobja Thaliát hadműveletet.
Nem a legjobban csengő elnevezés, de nyugodtan
kijelenthetjük, hogy nem vagyok életem csúcsán.
 Kizárólag emberbaráti okokból teszem ezt. Thalia
egyértelműen rosszat akar. Kábítószert adott nekem,
amikor le akartam szokni róla. Lev jobbat érdemel,
még ha az nem is a drogfüggő balerina a
szomszédból. Ha úgy dobja őt, hogy nem tudja meg,
Thalia által szerzek drogot, enyém lehet a gyógyszer
és a happy end is a legjobb barátommal.
Háttal állok a stúdió tükre előtt, előveszem a
telefonom, kitolom a fenekem, letolom a
bikinialsómat, és küldök magamról egy félpucér
képet Levnek.
Nem tudom biztosan, milyen választ várok tőle, de
nem azt a nehéz csendet, amely fogad, ezért úgy
döntök, hogy még egy kicsit megpiszkálom. A
szexchat a huszonegyedik század sava-borsa. Ugyan
mennyire lehet nehéz?
Lefekszem a földre, lehúzom a bikinifelsőmet, és
lövök magamról egy toplesz szelfit, a hajam ragyogó
aranyában úszom. A mellbimbóm kemény és
rózsaszín, az ajkamat eltátom. Ez már nem csupán
célzás. Ez egy nyílt felhívás. A Régi Bailey tízmillió
Üdvözlégyet elmondott volna pusztán azért, hogy
eljátszott a pucér fotó küldésének gondolatával. De
az alapszemélyiségem most nincs itthon.
Ezúttal szöveget is mellékelek:
Még mindig megelégszel az utánzattal, vagy
készen állsz az igazira?
Eltelik egy perc. Aztán öt. A gyomromba savként
csepeg a rettegés; csepp, csepp, csepp. Mi van, ha
elege lett a hangulatingadozásaimból? Mi van, ha
utálja az új énemet? Normál Bailey szórakoztató
balett és repülési tényeket küldözget neki, nem fotót
a melléről. Meddig tud még kedves és megértő lenni,
mielőtt végül elszakad a cérna?
Odafent az ajtó hevesen kicsapódik és nekiütközik
a falnak. Meglepetten ugrom fel. Odafent apa morog:
– A pokolba is, Lev! Kiszámlázom az öregednek azt
a koronadíszt!
– Hol van? – kérdezi vadul Lev, figyelmen kívül
hagyva apám fenyegetését. Nem hangzik kanosnak.
De boldognak sem. Inkább… vérengzőnek.
Aham. Határozottan van hova fejlődnöm a szexchat
terén.
Gyorsan visszaveszem a bikinimet és megkötöm
az alsómat a csípőmnél.
– Odalent gyakorol. – Anya hangja alig több a
suttogásnál. – Nem volt jó napja.
– Igen? Hát, az semmi ahhoz képest, amilyen estét
tartogatok neki!
Odaszaladok a tükörhöz, és megcsipkedem az
arcomat, hogy félig-meddig élőnek tűnjek. Közben
észreveszem, hogy a szemem üveges, üres, nem a
sajátom. Nem elég, hogy nem nézek ki jól, de nem is
hasonlítok önmagamra, pont. Totálisan a testemre
összpontosítottam a szelfiken, és nem az arcomra.
Lev a focifelszerelésében ront be. Fehér nadrágja
sáros, rövidre nyírt haja koszos, isteni arcát sár és
izzadság kontúrozza. Tökéletesen kidolgozott teste
teljesen bronzbarna, fénylő bőrének frissen nyírt fű,
meleg nyáréjszaka és szexillata van.
– Kurvára véged, Bailey Followhill! – vicsorog
egyenesen az arcomba.
Önkéntelenül hátrálok egy lépést, és a seggem
nekiütközik a balettrúdnak. Remegő ujjaim
ráfonódnak. A bizonytalanságom az adrenalin és a
vágy eredménye, nem a félelemé. Lev soha nem
bántana. Ha sikítanom kell miatta, az a puszta
gyönyörtől lesz.
– Napokig meg hetekig hanyagolsz, halálra
aggódom magam miattad, aztán meztelen fotókat
küldesz! – Az üvöltése visszapattan a falakról. – Hol
a kábszer? – A lehelete forrón és citrusosan siklik
végig a nyakam oszlopán. Borzongás rázza a
testemet, és kapkodva, felületesen veszem a levegőt.
– Milyen kábszer? – Ártatlanul megrebegtetem a
szempillámat. – Csak szórakozni akarok egy kicsit. –
Előrebillentem a csípőmet, hozzáérintve a
medencéjéhez. Egy apró sóhaj szakad ki belőlem.
– Átkutattam a szobádat tegnap, amíg a támogatói
csoportgyűlésedre mentél tegnap, mivel nem
hagyod, hogy találkozzunk. – Az állkapcsa dühösen
rángatózik. Legszívesebben végignyalnám. –
Végignéztem az összes fürdőt, és Daria régi szobáját
is. Tudhattam volna, hogy jó munkát végzel. Okos
vagy. Elcseszett, de még mindig a legokosabb ember,
akit ismerek.
Mi az ördög! Átkutatta az egész szobámat, és fel
sem tűnt? Mennyire voltam betépve? Most először
kérdőjelezem meg a realitásérzékemet.
A Régi Bailey tudná, ha valaki akár egy centire is
elmozdította a holmiját.
– Talán józan vagyok. – Végighúzom az ujjam a
mellkasán.
– A Régi Bailey soha nem küldene nekem pucér
fotókat.
– A Régi Bailey unalmasnak hangzik.
– Hé! – Elölről a nyakamra fonja az ujjait, és
leszegi az állát. – Ne merészeld szidni a lányt, akit
szeretek!
– Ha annyira szeretsz, akkor dugj meg! –
Széttárom a kezem.
Te. Szent. Ég! Mit is mondtam? Érdekes módon
nem tudom rávenni magam, hogy visszaszívjam.
 Szükségem van rá, hogy megtegye. Hogy a
legsötétebb vágyainak tárgyaként kezeljen, nem úgy,
mint egy szent apácát. Lev nem az a hűtlen típus. Ha
illetlenül hozzám ér most, akkor szakított Thaliával.
A lelkiismerete nem hagyná, hogy egyszerre járjon
mindkettőnkkel.
– Soha nem mondtam, hogy téged szeretnélek. – A
tekintete feltűnően unottan pásztázza végig a
testemet.
Szégyentelenül dörgölőzöm az ágyékához. A
csiklóm megduzzad és érzékeny lesz attól, ahogy a
bikinim anyaga Lev kőkemény dudorához
dörzsölődik. Forróság kavarog a gyomromban.
Lev a vicsorít.
– Nyugodtan abbahagyhatod az ágyékvédőm
szárazbaszását, amikor csak tetszik! Én faszt se
érzek ezen keresztül.
A szavaival mintha jegyes vizet zúdítana a
hangulatomra.
Aztán hozzáteszi:
– És ha fel is állna, akkor sem dugnálak meg.
Mosolyt varázsolok az arcomra, és azt búgom:
– Kár. Talán még együttműködő is lennék, ha
kielégítenél. Elmondanám, hol van az a sok csúnya
gyógyszer!
Valamiféle gonosz szikra gyúl a pupillájában. Van
Levben egyfajta zsarnokoskodás, és nem tudom,
hogy nem vettem ezt még észre. Talán azért, mert
mindig is a fogódzkodójaként, az embereként, az
otthonaként tekintettem magamra. Most, hogy
nyilvánvalóan nem vagyok ezek egyike sem,
megszenvedek azzal, hogy megnyerjem ezt az
alfább, irányítóbb… férfit.
– Szóval így állunk? – A szabad kezével
megragadja a csípőmet, és egy könnyed mozdulattal
a derekára húzza az egyik lábamat. A rongyos
karkötőjén a galamb súrolja a combom külső felét,
mire egy elfojtott morgás szökik ki az ajkamon. Lev
végignyal telt alsó ajkán, és a szemhéja lentebb
ereszkedik.
– Pontosan így. – Összenyomom a lapockáimat,
hogy kitoljam a mellem. – Most mit csinálunk, Lev?
– Előjáték. – A keze lentebb vándorol a derekamon,
és finom lassúsággal húzni kezdi a bikinialsómat
összetartó fűzőt.
Kéjesen levegő után kapok.
– A szüleim akármikor besétálhatnak.
Vagy talán nem? Nehéz megmondani, mert
mostanában egyáltalán nem bíznak bennem. De
Levben megbíznak. Bíznak abban, hogy a
mindkettőnk számára helyesen dönt mindig.
– Hadd lássák! – feleli. Az ajkát végighúzza az
enyémen, és ez nem éppen egy csók, de nem
kifejezetten nem-csók sem.
Azt akarom, hogy úgy bekebelezze a számat, hogy
levegőt se kapjak. Ágyékkötő ide-vagy oda, hatással
vagyok rá. Belemordul a számba, és egy pillanat
erejéig már nem vagyok betépve. A Régi Bailey
vagyok, ő pedig az én Levem, és úgy nyomjuk össze
az ajkunkat, mint két kisgyerek, akik a tévében
látottakat gyakorolják, miközben belélegzik egymást.
A szívünk ugyanabban az ütemben ver. Az ujjaink
összefonódnak. Az egész csendes, romantikus. Ez a
minden. A szemem lehunyom, és olyan
zökkenőmentesen illeszkedik az ajkam az övére,
mint a kulcs a zárba. Minket a végzet is egymásnak
rendelt.
– Lev…
 – Ne! Fogd be! Hadd képzeljem, hogy ő vagy. – A
szívem összefacsarodik egy pillanatra, és nem kapok
levegőt. Ő? Kicsoda? Thalia? De aztán megtörten
hozzáteszi:
– Az én Bailey-m.
Felcsúsztatja a kezét a nyakamról az állkapcsomra
és megszorítja, erővel megnyitva a számat. Örömmel
fogadom a nyelvét, ami az enyémet keresi, miközben
nyal, ficánkol, felfedez. Mohón nyeli az apró,
élvezetes sóhajaimat. A félig nyitott bikinialsómba
nyúlva a puncimra szorítja teljesen a tenyerét. A
mellbimbóm megkeményedik, és megborzongok,
miközben könyörtelenül mozgatom a csípőmet, az
érintését űzve.
Azt akarom, hogy előredöntsön a balettkorlátnak,
és durván megdugjon. Azt akarom, hogy azt mondja,
rendben leszek, és együtt végigcsináljuk ezt. Azt
akarom, hogy belém élvezzen és nézze, ahogy
kicsöpög belőlem. Hogy hátulról nyalja a belső
combomat, és édes semmiségeket suttogjon, amelyek
beivódnak majd a bőrömbe.
Szélesebbre nyitom a lábamat, hogy hozzám
férjen.
Lev a számba cöcög, a nyelve gyakorlottan
simogatja az enyémet.
– Szavakat kell használnod, Gerle!
– Ujjazz meg! – nyöszörgök. – Kérlek!
Eltépi a száját az enyémről, és végighúzza az orrát
a nyakamon, miközben forró, izgató csókokat hagy
mindenütt, ahol az ajka hozzám ér. Ezek a csókok
erősebbek, mint bármelyik laborban előállított drog.
– Hol vannak a gyógyszerek? – ismétli.
Nem válaszolok. Fogom a kezét, és elkeseredetten
a lábam közé rántom.
 A rohadék a kulcscsontomba nevet, a keze
petyhüdten lóg közöttünk, miközben a nyelvével
lustán köröz a vállcsúcsomon.
– Válaszolj!
– Ujjazz meg előbb! – nyögöm. – Ne csinálj úgy,
mintha téged nem érdekelne, milyen odabent!
Lev a bőrömre sziszeg, az arcán fájdalom és
bűntudat keveréke látszik, amikor megérzem, hogy
az ujját végigfuttatja a nyílásomon. Annyira be
vagyok indulva, hogy azonnal benedvesedik az
ujjbegye. Mindketten felhagyunk mindennel, és egy
pillanatra csak egymás karjában remegünk.
Előrebukó fejjel figyeljük, ahogy oda-vissza
simogatja az ujjával a nyílásomat. A mellemet
duzzadtnak és nehéznek érzem, a gyomrom liftezik.
A tekintetünk összetalálkozik, és Lev a homlokomra
tapasztja a homlokát, miközben lehunyja a szemét.
– Hol rejtegeted azokat a tablettákat, bébi?
Bébi. Ó, Marx! Imádom, ahogy kimondja ezt a
becenevet. Megrázom a fejem. Soha nem fogom
megmondani. Nem megy.
– Kérlek, könnyíts rajtam! Kérlek, Lev, szükségem
van rá!
– Nem helyes.
– Akkor csinálj valami helytelent! Még ha nem is
tetszik! Értem. Egyszer.
A vállamba fúrja az arcát, miközben mélyen
belém dugja az ujját. Azonnal köré zárok, olyan
nedves és felizgult vagyok, hogy a testemben semmi
ellenkezés nincs.
– Bassza, meg, de szoros vagy! Üresre fejed majd a
farkam, amikor megduglak.
Amikor. Azt mondta, amikor.
 – A most is pont megfelelő időpontnak tűnik. –
Elfordítom a csípőmet és meglovagolom az ujját,
mint valami cowgirl, amikor még kettőt becsempész
a buliba. Olyan közel vagyok, hogy gyakorlatilag
érzem az orgazmus szélét, mielőtt beterítene. Ki-be
mozgatja a koszos, izzadt ujjait bennem, amiknek
még mindig fű és marhabőr szaga van a fociedzéstől.
Miközben három ujja bennem van, a hüvelykjével a
csiklómat masszírozza, és incselkedve pöckölgeti. A
térdem remeg, és hátravetem a fejem. A
mennyezetet csillagok hintik be, apró szupernóvák
ezrei, amint a látásom elhomályosul, miközben az
orgazmusom kúszni kezd fölfelé a lábujjaimtól
kezdve. Melegség önti el combomat. Megtörténik.
Elmegyek.
– Hol van a drogod, Bailey? – ismétli Lev,
miközben a fogát végighúzza az állcsúcsomon.
– Nem drogozom. – Rászorítok az ujjaira.
– Hazudsz. – Tovább húzogatja az ujjait bennem,
eszelősen, mohón, vágytól hajtva. A másik kezével a
nyakamat tartja, nehogy elessek. Nekinyom a
tükörnek. Durván bánik velem, pont ahogy akarom.
Nem bírok betelni ezzel.
– Te pedig még mindig szeretsz – piszkálom.
– Mondd meg, hol van!
– Álmodozz csak, Levy!
– Csessze meg, Bailey! – Elszakítja magát tőlem, és
végigfuttatja a fején azt a kezét, ami bennem volt.
Az orgazmusomnak annyi, és fenékre esem most,
hogy Lev már nincs itt, hogy megtartson. A
parkettáról bámulok fel rá, a végtagjaim
összeakadtak, akár egy újszülött őzgidának.
Lev fel-alá járkál, és frusztráltan törli meg a száját
a kezével. Megáll.
 – Utolsó esély, Bails! Hol a gyógyszer?
– Cseszd meg! Most szakítottad félbe az
orgazmusom! – A lábam közé nyúlok, hogy játsszak
magammal. De a pillanat elillant, ahogy a csúcspont
ígérete is. A nedvességet odabent hidegnek és
üresnek érzem. Egy tiszta pillanat erejéig kívülről
látom magam. Az ő szemén keresztül. Ezt a
szerencsétlen, hosszú lábú teremtményt, aki
megpróbál újjáéleszteni valami rég halottat.
Mintha megerősítené a sejtésemet, Lev térdre rogy
mellettem.
– Nézz magadra! – Gyorsan visszaköti a bikinimet.
– Baszki, Gerle! Mi kell ahhoz, hogy segítséget kérj?
Mosolyogva próbálom visszanyelni a
sírásgombócot a torkomból.
– Csak azért, mert már nem vagyok tökéletes, az
nem jelenti, hogy nem vagyok tökéletesen önmagam.
Mondta már neked valaki, hogy érdekbarát vagy?
És ekkor valami borzalmas történik. Már nem
segít nekem. Feláll. Rám villantja a vakító, ferde,
kilencvenes évek szépfiúja vigyorát. Azt, amit az
ellenfeleink tartogat, mielőtt lemosná őket a pályáról
és tönkretenné a további idényüket. Levnek nincs
csábos pillantása. Neki „a konyhapultra döntelek, és
szétkefélem az agyadat, miközben a szüleid
konkrétan a szomszéd szobában vannak” pillantása
van. És most az az álmatag, izgató, hosszú pillás
szeme épp úgy néz rám, mintha felmérne. Hogy
mimet akarja összetörni először. A válasz egyszerű,
amúgy. A szívemet.
– Jól van. Egy lúzerként akarsz viselkedni, Bailey?
Akkor lúzerként is foglak kezelni! Mulass jól a
gyógyszereiddel!
Az ajtó felé indul, én pedig utánaeredek, és
megragadom a meze szegélyét.
 – Csak így elsétálsz ettől a beszélgetéstől?
– Mi mást lehet még mondani?
– Szakíts a barátnőddel! Értem.
Mindig is azt hittem, hogy ha egy Ariana Grande-
számot kellene megidéznem, az a Dangerous Woman
lesz, és nem a break up with your girlfriend. Ez
határozottan nem az én hónapom.
Lev gyilkos pillantással fordul felém. Soha nem
hittem, hogy eljön a nap, amikor úgy néz rám,
mintha egy bogár lennék, amit el akar taposni.
– Érted? – Felvonja a szemöldökét, és lassan,
lekezelően végigmér. – Ugyan! Szólj, ha a legjobb
barátom visszatért!
 Tizennegyedik fejezet
Lev
2200-as számú gyászos tény: Lefejezés után egy
átlagember még tizenöt-húsz másodpercig
tudatánál van.
Köszönés nélkül hagyom el a Followhill-rezidenciát,
miközben a lányuk nedve még mindig a kezemen
van. Keresztültrappolok az úton, és kivágom az ajtót.
Apa és Dixie a nappaliban ülnek, és a Városfejlesztési
osztályt nézik, mint a világ legkiegyensúlyozottabb
párja. Tényleg muszáj most már kupakolniuk.
– Szia, Lev! – Dixie odafordítja a fejét és rám
mosolyog a kanapéról. – Csináltam néhány
tojástekercset, ha szeretnél…
– Aha, köszi! Majd később! – Úgy rohanok a
fürdőmbe, mint aki most hajtott fel egy üveg
hashajtót.
– Jó modor! – kaffog apa a kanapéról. Mintha
érdekelné az ilyesmi, amikor Dixie nincs itt.
A fürdőszobában elkezdem a földre dobálni a
focicuccomat. Az ágyékkötőmhöz érek. Leveszem, és
elfintorodom, amint belenézek. Ja. A gatyámba
élveztem, mint valami átkozott kezdő. Az
ágyékvédőm totál odaragadt a farkamhoz a gecitől.
Sziszegve a kukába dobom az ágyékkötőt, és
megmarkolom a gránitpult szélét, miközben
magamat bámulom a tükörben. Egy seggfejnek
éreztem magam, miközben Gerlét ujjaztam. Nem
azért, mert nem volt jó érzés. Fantasztikus érzés volt.
Hanem mert Bailey drogozott, én pedig őszintén azt
hittem, hogy el fogja mondani, hol vannak a
gyógyszerek, ha az orgazmus határára juttatom,
majd megvonom tőle azt.
A farkam megint kemény. Bassza meg ez a szarság,
és bassza meg a tizennyolc éves lét is! Arra a
kezemre nézek, amin még mindig rajta van Bailey
nedve. Mostanra megszáradt és ragacsos, de még
érzem az illatát. Érezném az ízét, ha végignyalnám a
tenyerem. De nem tehetem. Nem verhetem ki a
nedvével. Az nem volna helyes. A bűntudatba
belehalnék.
Előrehajolok, lehunyom a szemem, és
megkocogtatom a homlokommal a tükröt (koc-koc-
koc). Tudatosan visszatartom magam attól, hogy
lefejeljem és összetörjem.
Halálosan szeretem Bailey Followhillt.
De azt a lányt, akivé betépve válik…
Gyűlölöm azt a csajt. Szívből.
*
– Na szóval nagyon köszi a kangörcsöt, anya! – Anya
sírja mellett ülök, és szórakozottan ágacskákat
törögetek. – Bailey azt mondta, nem akar velem
kezdeni, mert megígértetted vele, hogy mindig ott
lesz nekem. Ő ezt úgy értelmezte, hogy a barát
zónába tesz örökre. Most bajban van, és nem tudom,
hogyan segítsek.
Hogy lehet segíteni valakinek, aki nem akarja,
hogy segítsenek neki? Lefogadom, hogy anyának
lenne valami bölcs mondanivalója erre.
– Oké, igaz – mordulok fel. – Nem a te hibád, hogy
zavarosak a dolgok. De ventilálni azért szabad, jó?
A fejemet csóválva bedugom a kezem egy vödör
langyos, mosogatószeres vízbe, kiveszek belőle egy
szivacsot, és mosni kezdem a sírt. Apával és
Knighttal minden vasárnap eljövünk hozzá, és
felváltva pucoljuk le a sírkövét meg feldíszítjük
frissen vágott virággal. Aztán mind mesélünk neki a
hetünkről. Valószínűleg ez az egyetlen hely, ahova
apa nem hozza el Dixie-t.
Ma én vagyok a soros, hogy takarítsak és virágot
hozzak. Apa és Knight szólt, hogy egy kicsit késnek.
Miután tisztára töröltem a követ egy mikroszálas
kendővel, berakom a virágokat a tetején lévő vázába.
Rózsa Rosie-nak. Rózsaszín és fehér. A kedvencei.
– Tessék, anya! Csodásan nézel ki, mint mindig. –
Megállok a sírkő előtt, és rákacsintok.
– Ne próbálj ráhajtani anyára, Lev! Már foglalt! –
hallom Knight játékos piszkálódását a hátam mögül,
és murva csikorog a bakancsa alatt.
Érzem, hogy megpaskolja a hátam, és tesóölelésbe
húz magához. Hallom apa kocsijának automata
zárját, amint odajön hozzánk. Knight megpuszilja a
fejem, csak hogy bosszantson, mert ettől gyereknek
érzem magam.
– Jól nézel ki, öcskös!
– Igen? Hát, én szarul érzem magam.
– A szagod is olyan. – Knight orra megrándul, de
csak szívat. – Bailey továbbra is fejfájást okoz?
Mielőtt válaszolhatnék, apa leguggol a sírkő
mellett, és a szemöldökét ráncolva átrendezi a
rózsákat. Annyira pedáns és körülményes
mindenben anyával kapcsolatban.
Talán az a legjobb, ha Bailey-vel elválnak útjaink.
Nincs annál szomorúbb, mint vérző szívvel élni
minden nap, miután elveszíti az ember egy szerettét.
– Fiúk, elmennétek sétálni egy kicsit? Beszélnem
kell az anyukátokkal.
 – Ühüm. – Knight a szájára tapasztja két ujját. –
Valaki csúnyán kikap mindjárt! Mit csináltál? Anya,
ne légy vele vajszívű!
Apa egy „most tényleg?” pillantást küld felé.
Megcsóválom a fejem, és elhúzom a zöld gyepen egy
csomó lemeszelt gránitpad felé. Knight átkarolja a
vállamat, és apa felé bök az állával.
– Szerinted miről van szó?
– Dixie-ről, valószínűleg.
– Ja. Sikerült kiderítened, hogy odaadja-e neki a
régi szelfibotot?
– Jesszus, Knight! Mit tett veled az angol nyelv,
hogy ilyen csúnyán bánsz vele? – Lerázom
magamról a karját. – Elég idegesítő, de apa azt állítja,
hogy csak barátok.
– Talán engedélyt kér anyától, hogy
továbbléphessen? – Knight bizakodva felhúzza a
szemöldökét, és hátranéz apára, aki elmélyülten
beszélget egy sírkővel.
– Remélem, mert apa kétségtelenül nem fűrészelt
senkivel négy éve.
– Úhh! Mókás beszélgetések zajlanak mostanában
Cole-ék háza táján. – Knight lehúzza a
pilótaszemüvegét az orrára. – Hát, ez szomorú. –
Szünetet tart. – Nem olyan szomorú, mint hogy te
még mindig szűz vagy, de majdnem.
– Nem vagyok szűz. – Nem tudom, miért nézek
haragosan. Talán azért, mert bár időrendileg Knight
a bátyám, de általában én vagyok a felelősségteljes
és az érett kettőnk közül.
– Igaz! Thalia. – Csettint az ujjával. – A Bailey-
koppintás! Mailey. – Felnevet. – Szakítottál már vele?
– Mondjuk, aha. – Megszívom a fogam, és megint
azon agyalok, mi a faszt gondoltam ezzel az egész
 gy g g
tettetősdivel. Most Bailey azt hiszi, hogy egy foglalt
csávó ujjazta meg. Egyik verziója esetében sem
akarom, hogy egy pöcsnek gondoljon. – Szóval hadd
kérdezzek valamit! Mint korábbi függő…
A szavamba vág.
– Függő, simán függő. Mindig is függő leszek.
Kordában tartani ezt a szart mindennapos
küzdelem. Továbbra is hetente járok gyűlésre, tudod.
– Mint függő, mondd el, hogy segíthetek neki!
Hogy juthatnék el hozzá. Nem akarja bevallani, hogy
fájdalomcsillapítót szed. De tutira egy csomót szed,
mert folyton be van tépve.
– Ilyen nincs. – Meggyúrja a vállamat. – Nem
kényszeríthetsz senkit, hogy jobban legyen. Először
totál padlóra kell jutnia, aztán eltölteni azon a
szaron egy pár hetet vagy hónapot. Ez nem olyan,
mint a filmekben, hogy van egy pillanatnyi
megvilágosodás, és bumm!, minden rendbe jön.
Annyi vesztenivalója van még. Hogy mit tanácsolok?
Hagyd, hogy csapások érjék! Csak ne add fel, oké?
Legyél ott neki, amint készen áll rá, de előbb ne. –
Leszegi az állát, és a szemembe néz. – Cseszhettem
volna, ha Luna úgy dönt, túl nagy feladat vagyok
neki, és odébbáll.
– Soha nem adom fel – mondom. Továbbra is
minden nap teszek a hálószoba ajtaja mellé egy üres
dobozt. Kitartóan. Remélhetőleg felfogja az értelmét.
Máskülönben csak egy dilisnek tűnök, aki a kartonra
izgul. – Csak nem hagyhatom, hogy elveszítsen
mindent. Annyira keményen dolgozott érte. Nem
fogom soha ölbe tett kézzel nézni, ahogy az élete
lángokba borul. – Volt még egy másik ok is… Egy
önző szükséglet, hogy bebizonyítsam magamnak, én
is képes vagyok megmenteni őt, ahogy ő megmentett
engem.
– Jó, jó. Hé! – Knight testvéri satuba fogja a fejem. –
Milyen a foci? Még mindig te vagy a király? Elvárom,
hogy engem kérj fel az ügynöködnek, ha profinak
állsz, oké?
Már épp válaszolni készülök, hogy nem leszek
profi, de szerencsére megzavarnak.
– Jól van, fiúk! Mehetünk ebédelni? – Apa odasétál
hozzánk. A szeme vörös, de igazából úgy néz ki,
mintha jót beszélgettek volna. Az egyetlen dolog,
amit anya halála megtanított az, hogy az ember
meghal, de az iránta érzett szeretet tovább él. És az a
szeretet a legbecsesebb emlék, ami létezhet. Többet
ér a fotóknál, a videóknál vagy bármilyen
örökségnél.
– Ott fogunk találkozni Dixie-vel? – piszkálódik
Knight, amint a kocsink felé haladunk.
– Nem. – Apa grimaszol. – Nem mindig van kedve
hozzá.
– Azért kell mindig előjátékkal és orállal kezdeni. –
Knight kacsint.
Apa megcsapja a hátát.
– Az a nő szült meg téged. Semmilyen erkölcsi
határt nem ismersz?
– Nagyon úgy fest. – Knight grimaszol. – De most
komolyan, jön Dixie?
– Nem – nyög fel apa.
– Aaa, de én új anyucit akarok! – Knight
elbiggyeszti a száját.
Apával egyszerre lökjük előre, amitől csak még
jobban nevetünk.
Néha rendben van, ha nem vagyunk rendben.
 Tizenötödik fejezet
Lev
98-as számú gyászos tény: A legtöbb ember a
születési helyének nyolc kilométeres hatósugarán
belül hal meg.
Becsapom a szekrényem ajtaját, mire Grim feje
bukkan fel a másik oldalon, arcán önelégült
vigyorral.
– Ne nézz már ki ilyen boldognak! Tönkreteszed a
napom. – A vállamra vetem a hátizsákom, és
kitrappolok az ajtókon. Ő a szemöldökét táncoltatva
követ.
– Hogy is ne tenném, amikor Thalia mindenkinek
azt meséli, mennyire őrülten hiányozni fogtok
egymásnak, amikor te Jackson Hole-ban leszel? –
Felröhög. – Ami, mellesleg, az egyetlen lyuk, ahol
megfordulsz a közeljövőben, ismerve a Miss
Followhillnél elért eredményeidet.
Szarházi. Thalia meg milyen jogon mond
ilyeneket? Kamuból kéne járnunk. Ez igazán
idegesítő.
– Már nem vagyunk együtt – dörmögöm a bajszom
alatt, miközben kiszambázom az ajtón a parkoló
felé. – Csak megőrzi a látszatot, hogy az emberek ne
jártassák a szájukat.
– Döbbenet. – Grim felveszi velem a lépést.
– Ne szólj erről senkinek, oké?
– Várj egy picit, le kell fújnom a sajtókonferenciát.
Esküszöm, ez a srác színtiszta szarkazmusból áll.
Valószínűleg beszólások csörgedeznek az ereiben.
Odaérek a kocsimhoz, kioldom a zárat, aztán
bedobom a táskám az anyósülésre, és már beszállni
készülök.
Grim elállja az utam.
– Ne olyan sietősen! Beszélnünk kell.
Riasztó harsan a fejemben. Grim nem az a
„dumáljuk ki magunkból” típus, szóval biztos
komoly a dolog. Karba fonom a kezem, és lassan
végigpásztázom az arcát a tekintetemmel.
– Mondd gyorsan!
– Újraszavazást akarok a csapatkapitányi posztra –
közli tárgyilagosan. – Te szét vagy csúszva, nem
figyelsz a játékra, és lépten-nyomon kihagysz
edzéseket.
– A csapat már szavazott egyszer – mondom
lágyan. Sajnos. Én nem akartam ezt, de nem is tudok
elsétálni ettől. Nem adok fel semmit, ráadásul a
családom öröksége All Saints-es focihősnek lenni.
– Két szavazattal maradtam le tőled.
– Hát, ez szar, Grim! Elfelejtettem, hogy
megváltoztak a szabályok, és most már a második
helyezett a befutó.
– Már így is te vagy a vitaklub elnöke, van vagy
ezer emelt órád és három helyen önkénteskedsz. Az
önéletrajzod kibaszott menő.
– Keményen megdolgoztam azért! – vicsorgok. –
Vért izzadtam, ne feledd!
– Figyi! – Grim a hajába túr. – Nem is mész el
minden edzésre. Nem koncentrálsz a játékra. Én
tényleg akarom ezt. A szüleim bele fognak
kényszeríteni az óradíjas életbe és a kibaszottul
véget nem érő vitákba a gazdag emberek nevében.
Még egy ajánlatot sem kaptam. Szükségem van a
láthatóságra. Tedd meg nekem ezt a szívességet,
Cole!
Szeretném. Baszki, semmi mást nem szeretnék
jobban, mint hagyni ezt a focis szarságot, és menni a
dolgomra. De apa. Ez az egyetlen dolog, ami
boldoggá teszi mostanában. És van még valami más
is… A mámor, amit a menőség okoz. Hogy én vagyok
a legjobb a suliban, és a környéken is, igazából.
Ez az egyetlen hely, ahol értékelnek mostanában,
még ha ettől csak még nárcisztikusabb is leszek.
Grim leolvassa a választ az arcomról. Megszívja a
fogát, aztán a földre köp mellettem.
– Ez az álmom – krákogja, és ennyire komolynak
még az életben nem láttam. Az orrcimpája kitágul, és
úgy néz ki, mint aki visszatartja a levegőt. – Nem azt
kérem, hogy add át nekem, haver. Csak hogy hadd
szavazzon a csapat újra.
Bárcsak hátat tudnék fordítani az apám álmainak
és Knight elvárásainak! De nekem már csak ők
maradtak, ez pedig fontos számukra, úgyhogy ezt a
csapatkapitányságot fontosnak kell tennem
önmagam számára. Valahogy.
– Haver, bocs – nyögök fel, és beülök a kocsimba.
*
Egy boríték vár a postaládában, amikor hazaérek a
suliból. Elég ritka dolog ez, mivel online fizetjük a
számláinkat, és miden egyéb szemetet kidob a
bejárónő. Kiveszem a levelet a postaládából, és
miközben beviszem, megfordítom. A torkom
kiszárad. A University of Michigantől jött.
Franc! Franc! Baszki!
Feltépem a borítékot, és már látom a szavakat,
amelyeket nem akarok látni. Felvételi bizottság meg
felvétel, gratulálunk és kiváló teljesítmény.
Gyomorsav szökik a torkomba, mert épp most
jutottam be hivatalosan is egy őrülten jó focis
fősulira, és ha az apám ezt megtudja, az Air Force
Akadémiá-s álmom nagyjából annyira lesz elérhető,
mint együtt vacsorázni Marilyn Monroe-val és Jézus
Krisztussal. A telefonomra pillantok. Apa hamarosan
hazaér. Nem láthatja meg ezt. Nem tudhatja meg,
hogy felvettek.
Megcsóválom a fejem, és feltrappolok a szobámba.
Odamegyek az egyetlen dologhoz, amihez soha senki
nem nyúl, még a takarítók, a házvezetőnk de még
apa sem. Anya portréjához, amely a falon lóg. Egy
kicsit balra csúsztatom, és bedugom a felvételi
értesítőt a befőttesgumi alá a többi mellé, amivel
nem foglalkoztam eddig. Eddig öt jött. Mind neves
iskoláktól, beleértve a Duke-ot is.
Visszateszem anya képét a helyére, és hátrálok egy
lépést. Nézem, ahogy engem bámul, miközben azon
merengek, mit szólna ahhoz, amit tettem az előbb,
ha még itt lenne.
Valószínűleg azt gondolná, hogy hazuggá váltam,
egy csalóvá. Hogy megfutamodtam.
Ugyanolyan kamugéppé, amilyenné Bailey vált.
Megroppantam a nyomástól, és menet közben
mindenkit boldogtalanná teszek.
Lehet, hogy Bailey többé már nem tökéletes.
De én sem vagyok az.
 Tizenhatodik fejezet
Bailey
Mind ott ülünk a Jackson Hole-ba tartó Bombardier
Global magánrepülőn. Apa társtulajdonosa a
barátaival közös vagyonkezelői alapnak, a Fiscal
Heights Holdingsnak. A cégé a repülő, ami kábé
annyira környezetbarát, mintha kukákat gyújtanánk
fel az esőerdőben, de túl fáradt vagyok most ahhoz,
hogy belefogjak egy „mentsük meg a bolygónkat”
beszédbe.
Most először találkozom az egész zsákutcai
klánnal, amióta hazajöttem New Yorkból, és eléggé
feszélyezett vagyok, mit ne mondjak. A bőröm
szürke, a szemem beesett, a törékeny alakomat pedig
egy bő pizsama alá rejtem. Nem vagyok éppen a
szépség és a kifinomultság megtestesítője.
Bár mindenki próbál normálisan viselkedni,
tudom, hogy kíváncsiak. Miért ne lennének? Bailey
Followhill, mindenki mércéje, túladagolta magát, és
most úgy néz ki, mintha az elmúlt egy évet a
pokolban töltötte volna.
Dean bácsi és Dixie a kétszemélyes szófán ülnek,
és elmélyülten beszélgetnek. Vicious bácsi és Emilia
néni félig-meddig smárolnak, ami elég kellemetlen
lenne, ha nem lennének még mindig elképesztően
dögösek. Trent bácsi és Edie néni
biogyümölcsleveket iszogatnak és leplezetlen
kíváncsisággal lesnek felém. Racer, a fiuk Caydennel
játszik. Knight és Luna is engem tanulmányoz,
mintha azt várnák, hogy egy heroinos tű esik ki a
ruhám ujjából, vagy valami. Aztán ott van Vaughn,
Lenny és az újszülött ikreik, Auggie és Maggie. Lenny
egyszerre szoptatja őket, miközben Vaughn gyilkos,
démoni pillantásokat szór mindenkire, mintha ez az
egész utazás arra menne ki, hogy lehetőségünk
legyen megnézni a felesége mellét.
Daria, a nővérem is itt van a férjével, Penn-nel, és
a majdnem kétéves lányukkal, Cressidával. Azóta
nem beszéltünk egymással, hogy meg akart látogatni
akkor, amikor Thaliával voltam. Nem mintha nem
próbálta volna. Ráadásul most, hogy itt ül velem
szemben, olyan erős bennem a bűntudat, hogy alig
kapok levegőt.
Lev a pilótafülkében van, és egész úton egy szót
sem szólt hozzám. Folyamatosan megérintem a
hüvelykujjammal a galambos karkötőmet, és
próbálom meggyőzni magam, hogy túljutunk majd
ezen, de már nem vagyok ebben olyan biztos.
Daria hatol keresztül először a feszültségen.
Gesztikulálva forgatja zafírkék szemét.
– Mindenki úgy fog tenni, mintha nem Bailey
lenne jelenleg az életünk megkeserítője? Marx
szerelmére, ő továbbra is Selena, még akkor is, ha
Hailey-ként viselkedett!
– Ezt most milyen nyelven mondta? – fordul Trent
bácsi Edie nénihez.
Edie felsóhajt.
– Popkulturális utalás.
– Daria – súgom oda elborzadva. – Sajnálom…
tudod, azt.
Daria elvigyorodik.
– Bocsánatkérés elfogadva. Ideje megtörni a jeget!
Hiányoztál, hugi! – Felém lendül, és befészkeli magát
a keskeny ülésemre.
Én összekuporodom, és belenyomom az orrom a
papírkötéses Rupi Kaur-könyvembe. Zoknis lábam
belemélyed a finom, krémszínű bőrbe.
– Tessék! A jég megtört. – Daria olyan erősen és
vehemensen ölel, ahogy haragudni szokott. Tehát
éppen kiszorítja belőlem a szuszt.
– Inkább Titanic módjára egyenesen belehajtottál
a jéghegybe. – Knight beleiszik a Smoothie King-es
italába. Konkrétan mindannyiunkat megállíttatott
Utah-ban, hogy megvegye. – Szép dudák, mellesleg.
– Kirigamit csinálok a seggedből a sajtkéssel, ha
még egy csöcsviccet megejtesz a feleségemmel
kapcsolatban – jelenti be Penn vidáman. – Ráadásul
extrán véresre csinálom.
– A bézs szőnyegre vigyázz! – vicsorog Vicious
bácsi.
– Srácok! Összpontosíthatnánk arra, hogy Bailey
sikeresen elsajátította az UPF-et? Soha nem hittem,
hogy eljön ez a nap! – szipogja Daria.
– Mi az az UPF? – ráncolja a szemöldökét anya. A
gyomrom felfordul, mert a nővérem csak az
Instagramra feltöltött képein alkalmaz szűrőt.
– Unott Picsa Fej! – mondja Knight ugyanabban a
pillanatban, amikor az édes Luna azt csilingeli:
– Ultra Pontos Fejszámolás.
Egyem a szívét!
– Lennél szíves? Olvasok! – Szúrós pillantást vetek
a nővéremre. Utálom, hogy Lev elvonult a
pilótafülkébe. Mindig nyugodtabb vagyok, ha a
közelemben van. És most még ezt is utálom.
– Tökmindegy, csajszi. Ez költészet. Nem kell a
cselekményt követni. – Daria a szemét forgatja. –
Amúgy Sissi is köszönni akar.
Cressida, az anyja nem éppen titkos fegyvere, az
ölembe botorkál, és szétzúzza a mentális határaimat.
Odavagyok a majdnem kétéves unokahúgomért.
Bongyori szőke fürtök csiklandozzák az állam. Sissi
felmászik rám, pufók ujjaival és pirospozsgás
arcával közel húz. Megpróbálja elkapni az orromat a
gördöcskés kezével.
– Bayblee! Ejjopom az ojjod!
– Jaj, ne! Így nem kapok levegőt! – Lerakom a
könyvet, és a mellkasomhoz ölelem. Sissi kacagva
úgy tesz, mintha visszacsavarná az orrom a helyére.
Nem tudom, hogy jöhetett ki egy ennyire ártatlan
valaki egy ennyire ördögi nőszemélyből. A nővérem
a dögös női gonosztevő megtestesítője. Az arca üde, a
lába hosszú, szexis testét egy rózsaszín teniszruhába
bújtatta, fényes, kanárisárga haját magas, elegáns
lófarokba kötötte. Mindig úgy néz ki, mint aki épp
egy kétoldalas Vogue fotózásról jött, és soha nem
mentegetőzik azért, kicsoda ő és mit akar.
– Mi újság, Bails? Úgy levegőnek néztél, mintha
valami randi applikáción megismert fószer lennék,
aki egy ital után arra kért, hogy felezzétek el a
számlát. – Daria a vállamra fonja kecses karját, mire
összeszorítom a számat, nehogy elbőgjem magam.
Legalább nem haragszik rám azért, ahogyan az
utóbbi hetekben bántam vele.
– Tényleg nagyon sajnálom, Dar. – Elkezdem fonni
Sissi rakoncátlan göndör haját, hogy lefoglaljam
valamivel a kezem. – El voltam havazva.
– Mivel? Újrarendezted a versesköteteidet
ábécésorrendbe? – vonja fel Daria a tökéletesen
formázott, pihés szemöldökét.
– Nem. – Már rég gerincszín, szerző és kiadási
dátum szerint rendeztem őket. Értelemszerűen. – Egy
csomó sulis anyagot kell behoznom.
És itt van újra a szánakozó és aggódó pillantás.
 Megcsóválja a fejét.
– Ne is törődj vele, nem azért jöttem, hogy beléd
kössek. Biztosra veszem, hogy anyától és apától
megkapod a magadét minden áldott nap.
– Akkor miért jöttél? – Csakhogy nem akarom
tudni. Mert már tudom. Az arcára van írva. Az
elegáns vonásaiba fűzve.
– Nem akarsz elvonóra menni, és ezt totál
megértem. Nem akarod feladni a Juilliardot – közli. –
Úgyhogy kitaláltam valami jobbat.
Kihúzom magam, a remény egy törött
zseblámpaként villódzik a mellkasomban. Csábít
annak a lehetősége, hogy elvonulás nélkül
kezelhetnek.
– Igen?
– Bentlakásos szponzor! – Szélesre tárja a karját.
Befejezem Cressida fonatát, és elküldöm, hogy
mutassa meg Caydennek. Daria megfogja a
verseskötetemet, és legyezni kezdi magát vele,
miközben szélesen mosolyog. – Valaki, aki segít a
kijelölt úton maradni, és éjjel-nappal veled van.
Beszéltem egy fősulis barátnőmmel. Ő totál kokós
volt, egy hóembert lehetett volna építeni abból a
mennyiségből, amit naponta felszippantott. Ő
mesélte, hogy a szülei nem voltak hajlandók
elküldeni őt akkoriban, mert az apja szenátor akar
lenni, vagy ilyesmi. – Daria továbbra is forgatja kék
szemét. – Mindegy, én kizártam a hangját. Komolyan,
túl sokat kívánnak azok, akiknek húsz percnél
tovább tart elmesélni életük történetét. Helló, te nem
Jennette McCurdy vagy! Senki nem akarja elolvasni az
önéletrajzodat. De említette, hogy volt egy
bentlakásos szponzora, és azok együtt dolgoznak az
orvosokkal, a kardiológusokkal meg amit csak
akarsz, hogy ne hirtelen álljon le, aki leszokik.
Professzionálisak. Van diplomájuk is, meg minden.
 Emésztgetem a szavait, amelyek fénysebességgel
törnek elő.
– Nem olcsó, de úgy döntöttünk Pennel, hogy
nagyon előrehozott szülinapi ajándékba adjuk. Vagy
esetleg a tavalyi szülinapod pótajándékának is
nevezheted. Az a Miu Miu szoknya egyáltalán nem
segített a csontos térdeden. – Megpaskolja az egyiket
egy türelmes mosoly kíséretében. – Nem úgy nézett
ki abban a szoknyában, mint egy angol kisiskolás fiú,
aki épp el akar szökni az előképzőjéből, hogy egy
sötétmágia-iskolához csatlakozzon? – A férje
irányába fordítja a fejét.
– Aha, teljesen, Koponyaszemű – helyesel Penn.
Akkor is helyeselne, ha azt mondta volna, úgy nézek
ki, mint a Loch Ness-i szörny.
– Daria, én…
– Ne, ne vesd el! Annyira jó muri lesz, ígérem!
Kellemes és könnyed leszokás. Mintha au paired
lenne, csak… – Az alsó ajkába mélyeszti a fogát.
– Drogosoknak? – vonom fel a szemöldököm.
Daria pufog, és bosszús pillantást vet rám.
– Olyan embereknek, akik segítségre szorulnak a
függőségük legyőzésében. Amúgy meg a legtöbb
ügynökség külföldieket alkalmaz. Szerezhetünk
neked egy olasz csődört, Bails! Egy Magic Mike-ot!
Ótejómarx, vagy szerezhetünk valakit Dél-Koreából!
Ott élnek a legdögösebb pasik! – Megtáncoltatja a
szemöldökét.
– Egész biztosra veszem, hogy nem szabad
vízszintesben tangózni a szponzorral. – Izgatottság
remeg a gyomromban. Ez tényleg egy jó ötlet. Jobban
akarok lenni, komolyan. Én csak nem vágyom a
rehab miatti stigmára és lemaradásra. – Úgy értem,
miért is ne? Megpróbálhatom ezt az otthoni dolgot.
 Jobban érzem magam attól, hogy van valamiféle
tervem. Ráadásul, ha igent mondok a bentlakásos
szponzorra, akkor be kell falnom a pirulákat, amiket
az utazásra hoztam, hogy megszabaduljak tőlük.
Természetesen anya és apa alaposan átkutatták a
bőröndömet. Fejjel lefelé fordították, és jó erősen
megrázták. És természetesen én egy apró belső
zsebbe dugtam el a tablettákat, amelyet én magam
varrtam be a két kezemmel. Túlságosan is találékony
lettem.
– Tényleg? – Tűz lobban a nővérem szemében, és
látom, hogy a szüleink reménykedve, feszülten
pillantanak felénk. Ez nem egy közbelépés, ez egy
kész puccs. Együtt tervelték ki az egészet. Bólintok
mindenesetre, és igyekszem hálásnak lenni ahelyett,
hogy becsapva és csapdába ejtve érezném magam.
– Zöld utat kaptunk, emberek! – Daria feláll, és két
hüvelykujját felmutatja a szüleink felé. – Bocsánat,
amiért most eltűnök, hogy megkeressem a lehető
legdögösebb szponzort, hogy a jövő héten már el is
kezdhessék! – Tapsol izgatottan.
– Nem tudom, miért vagy ilyen boldog, mivel
teszek róla, hogy soha ne találkozz vele. – Penn
szúrós pillantást vet rá.
– Aah, valaki féltékenyke! – Daria odalépdel a
férjéhez, és kuncogva a térdére ül.
– Lehet, hogy féltékenyke vagyok, de a fickó meg
egyenesen cseppfolyós lesz, ha csak egyszer is
illetlenül néz rád.
– Kérlek, válassz egy nőt! – Fáradtan dörzsölöm
meg az arcomat. – Egy nyugodt, összeszedett,
barátságos kinézetűt.
– Ünneprontó! – Lebiggyeszti az ajkát. –
Tökmindegy, a te bajod.
Miután Daria beleveti magát a keresésbe a
laptopján, felállok, és kimegyek a mosdóba. Letolom
a pizsinadrágom, hogy pisiljek. Amikor végeztem a
dolgommal és felállok, éles fájdalom hasít a
gerincembe.
A fenébe! Könnyek csípik a szemem. A
gerincsérülésem egyre rosszabb, mert továbbra is
táncolok és fájdalomcsillapítót szedek, feszegetem a
határaimat, és közben nem nyújtok, és nem pihenek.
Tényleg szünetet kell tartanom egy darabig, ha
jobban akarok lenni. Elbotorkálok a mosdókagylóig,
és fejben örömködve rábeszélem magam erre az új
szponzoros ötletre. Mármint valahol el kell
kezdenem, nem igaz?
Miután végeztem a kézmosással, a telefonom
csilingel. Lenézek, és elakad a lélegzetem. Egy e-mail
jött a Juilliardtól.
Olyan sebesen megnyitom, hogy először ki sem
tudom olvasni a szavakat. De aztán a betűk ismét
összeállnak, és arról tájékoztatnak, hogy négy hét
múlvára meghívást kaptam a gyakorlati vizsgám
megismétlésére.
Kapok egy második esélyt.
Ez a végzet, nem igaz? Egy jel odafentről.
Annyira boldog vagyok, hogy a számra szorítom a
könyökhajlatomat, és boldogan belesikítok a
pulcsimba. Oda fogom tenni magam a színpadon.
Újraírom a narratívát. Visszaálltam a játékba, bébi!
Pontosan hogyan is? – kérdezi egy hang a
fejemben. – Úgy volt, hogy szponzort fogadsz és
leszoksz a fájdalomcsillapítóról, emlékszel?
Lehet, hogy ezt a fajta segítséget elfogadni egy
kicsit elhamarkodott dolog volt. Mit jelent még négy
hét a világmindenségre nézve? Majd túlélem. A
fájdalomcsillapító nem kokain. Még csak nem is oxi.
A Xanax pedig egy rekreációs drog, amit konkrétan
minden híres ember használt, akit ismerek. Csak ki
kell húznom addig. És utána majd szerzek egy
szponzort. Sőt, tökéletes tervnek hangzik, hogy
jövőre átköltözzek a koliszobámból egy lakásba a
bentlakásos szponzorommal. Úgyhogy szó sincs
arról, hogy visszautasítanám Daria tervét, én
egyszerűen csak elhalasztom.
Fülig érő vigyorral lépek ki a mosdóból, és
visszatáncolok a helyemre.
– Öregem, mit csináltál odabent húsz percen
keresztül? – Knight rám hunyorog. Ó, Marx! Azt
hiszi, gyógyszert szedtem be?
– Nagydolgom volt – mosolygok édesen. Nem
hagyom, hogy nekem essenek, amikor igazából nem
csináltam semmit.
– Egy lószart! – nevet.
Vállat vonok.
– Köszi, hogy agyoncsaptad a hangulatot – dörmögi
Penn a nővérem szájába. Csókolózni próbál vele,
miközben Daria a MacBookját nyomkodja. Elmenne
mindenki szobára? És szerezne mellé némi jó
modort is?
Vaughn rosszallóan elfintorodik, miközben
átkarolja Lenorát, aki az alvó Auggie-t tartja a
kezében. Vaughn másik karjában a félig éber
Maggie-t fekszik.
– Ha már szarról van szó. Hogy áll a focicsapatod,
Knight?
Knight egy középiskolai focicsapat edzője és
mellette modellkedik. Spoiler: Lunával épp most
vettek egy öt hálószobás tengerparti házat, egy külön
kerti lakkal és medencével az Armani
szerződéseinek köszönhetően, nem pedig a mellékes
edzői melójából.
 – Amúgy épp most nyertünk meg egy idegenbeli
mecset, köszönöm kérdésed! Veled mizu, tesó?
Továbbra is tűt szúrkálsz a Play-Doh-ba, amit aztán
művészetnek nevezel? – gügyögi Knight.
Úgy tűnik, sikerült megmenekülnöm a
bélműködésem nyilvános kibeszélésétől. A
helyemhez osonok, és némán köszönetet mondok a
szerencsecsillagaimnak.
A nővérem úgy dönt, leválasztja a száját a férjéről,
és felkiált:
– Bails! Találtam neked egy bentlakásos szponzort!
Nő, középkorú, van egy halom diplomája, és kábé
annyira tűnik szórakoztatónak, mint az adóbevallás!
Imádni fogod őt! – Kacsint, és igyekszik
komolytalannak tűnni, amikor valójában a jobb
szeme rángatózásából látom, hogy ideges. – Aah, és
képzeld! Hétfőtől már rá is ér! Amint hazaértünk.
Mindenki gratulál, Levet kivéve, aki még mindig a
pilótafülkében van. Gyorsan véget vetek ennek,
mielőtt még belelovalnák magukat.
– Igazából, azt hiszem, várok még ezzel néhány
hetet. Épp most kaptam egy e-mailt a Juilliardtól. Be
kell pótolnom egy csomó tananyagot, és ez a felállás
otthon csak elterelné a figyelmem. Baromira zsúfolt
lenne az időbeosztás. Csak akadályozna a nő.
A gépen mindenki elhallgat. Vicious bácsi vet rám
egy szúrós, „ne kamuzz egy kamugépnek” pillantást.
Be akarok bújni az ülésem alá, és ott kuporogni az út
hátralevő részében. Anya egyfolytában pislog, én
pedig tudom, hogy próbál nem sírni. Apa rám sem
tud nézni. Ahogy mindenki mindenkire néz, rájövök,
hogy ez az egész egy megszervezett közbeavatkozás
volt.
Anya azt kérdezi:
– E-mailt küldtek a Juilliardról?
 – Igen.
– Általában levelet szoktak küldeni.
Erre nem tudok mit mondani, úgyhogy erőtlenül
megvonom a vállam, miközben úgy érzem, a tervem
elmorzsolódik a tekintetük súlya alatt.
– De a szponzor… kettesben… – Edie megköszörüli
a torkát.
– Szerintem Jaime-nek és Melnek egyedül kellene
ezt megbeszélnie Bailsszel, ha leszálltunk, nem? –
búgja együttérzően Emilia néni. – Sok ez az egész,
pláne nyilvános közegben.
Csakhogy nem fogom meggondolni magam. Nem
fogom kihagyni ezt a lehetőséget.
Aztán meghallok egy ismerős hangot a hátam
mögül. Egy szépséges hangot, ami most olyan érzést
kelt, mintha egy penge húzódna végig a gerincemen.
– Még mindig a fontolgatás fázisában van. – Lev. A
leszokás öt fázisáról beszél. – Lefogadom, hogy nem
szart, mert továbbra is szarakszik. De ne aggódj,
Gerle! – A becenevem mintha valami szitokszóként
gördülne ki a szájából, és érzem, hogy Lev a
nyakamba karol. Az ajka a fülemet súrolja, és tudom,
hogy mindenki minket néz, úgyhogy próbálom nem
kimutatni, mekkora hatással van rám az érintése. –
Majd én teszek róla, hogy leszokj ezen a nyaraláson,
ha akarod, ha nem. Megmentettél, Bailey Followhill.
Most én következem, hogy visszaadjam a
szívességet. Készülj fel egy elcseszett vakációra, mert
nem fogom hagyni, hogy megint visszaess!
 Tizenhetedik fejezet
Bailey
Lev nem viccelt.
Árnyékként követ, amióta csak leszálltunk a
gépről. A 7-Elevenbe, a sífelszerelésboltba, a pályára,
a faházba, de még a fürdőszobába is. Egyik
felnőttnek sem tetszik, hogy ő irányít, de
mindenkivel harapós, amikor megpróbálják
eltávolítani mellőlem.
Ott volt, amikor kipakoltam, aztán átvonszolt a
szobájába, hogy nézzem végig, ahogy ő kipakol, majd
tetőtől talpig végigtapogatott mielőtt és miután
felvettem a sífelszerelésemet. Ráadásul még annyi
vizet is itat velem, amennyivel egy egész tavat
megtölthetnénk. Valahányszor kiürül egy palack,
varázslatos módon megjelenik egy másik a
kezemben. Szerintem ötvenszer pisiltem, amióta
leszálltunk. A húgyhólyagom egy palack vízre van
attól, hogy távoltartási végzést szerezzen ellene.
A szüleim látszólag engedélyezik Lev szovjet
börtönőr húzását, ami azt jelenti, hogy nem
küldhetem el őt, hogy egy romantikus és intim
vakációt tölthessek el a Vicodinommal és
Xanaxommal.
Síelésre kényszerítenek. Nem elég, hogy nem
vagyok jó síelő, de még a testem is elnyűtt, úgyhogy a
sérüléseim még jobban zavarnak. A nap végére
olyan fáradt vagyok, hogy úgy érzem, mintha egy
talajgyalu ment volna keresztül rajtam. Háromszor.
– Mondd csak, mikor is kéne elmennem a
nagydolgomra úgy, hogy folyamatosan a seggemben
vagy? – motyogom, amint kilépek a tűzforró zuhany
alól, és kicsavarom a hajamból a vizet a
mosdókagyló fölött.
– Amikor csak szólít a természet, Gerle. – Lev leül
az oroszlánlábas kád szélére, és pornót néz a
telefonján, hogy ne higgyem azt, a meztelenségem
miatt áll a farka. – Számtalanszor lecseréltem
Cayden pelenkáját. Semmi olyasmit nem tudsz
produkálni, amit ne láttam vagy szagoltam volna.
– Nem vagyok kisbaba. – Egyenesre kihúzom a
hajam egy fésűvel.
– Ez vitatható. – Nem emeli fel a tekintetét a
képernyőről.
– És te mikor fogsz lezuhanyozni? – Ledobom a
törölközőmet, és elkezdem testápolóval bekenni
magam. Lev torka liftezik egyet, miközben
felhangosítja a telefonját, lágy és férfias nyögésekkel
betöltve a fürdőszobát.
– Most már bármelyik pillanatban. Az anyukád
veszi át a helyem, amíg lezuhanyozom és kiverem,
aztán mindenki elmegy inni, én pedig
bébiszitterkedem. – Végre felnéz a telefonjából, és
összecsukja.
– Köszi. Tényleg tudnom kellett, hogy maszturbálni
fogsz.
– Ne csinálj úgy, mintha te nem akartál volna,
amíg zuhanyoztál. Ilyen hatással vagyunk egymásra.
Lev feláll, és odajön közvetlen elém. Én meztelen
vagyok. Ő meg… nem. Egymás szemébe nézünk. Ő
fenyegetőnek és zsákmányra vadászónak néz ki,
meg sajnos… ínycsiklandónak. Nem vagyok betépve,
de ahhoz elég bosszús és irritált, hogy felhúzzam.
– Tessék! Nézz meg! – Édesen elmosolyodom, és
hátrálok egy lépést, hogy többet lásson. – Nézd meg,
mit hagysz ki! Hogy mire nem fogod rátenni a
kezedet.
– Nagy szavak ezek olyasvalakitől, aki könyörgött
azért, hogy ujjazzam meg a seggét alig két héttel
ezelőtt.
Felhorkantva azt motyogom:
– Be voltam tépve. Most józan vagyok, úgyhogy
minden hiányosságod terítéken van. És van belőle
sok, Lev Cole.
Ahelyett, hogy szócsatázna velem, hátrahajol, és
alaposan megnéz. Jádeszín szeme lassan végigsiklik
a testemen, és mindenhol elidőzik. Szinte érzem,
ahogy a fogával ráharap a kemény mellbimbómra,
majd végigszánkázik a hasamon. Érzem, ahogy az
ágyékomon köröz a nyelvével, majd lesüllyed a
lábam közötti szent háromszögbe. Egész testemben
reszketek, és tudom, hogy ezt ő is látja. Végül
megszólal:
– A tested tele van kék és lila foltokkal.
A szívem mintha a gyomromba zuhanna. Ez tűnt
fel neki?
Bosszúsan azt felelem:
– Üdv a főiskolai sport világában! Ilyen jövő áll
előtted is, hacsak nem szeded össze magad, és
jelentkezel az Air Force Akadémiára.
Nem mond semmit. Csak nyel egyet. És most
zavarba jövök, mert a Józan Énemnek eszébe jut,
mekkora nagy problémával kell Levnek
szembenéznie (a jövőjével), én pedig segítség helyett
csak duzzogok és beszólogatok neki.
A kezünk egymásra talál, az enyém vizes, az övé
száraz és durva. Összefonódnak az ujjaink, és
játszani kezdik azt a megnyugtató dolgot, amit régen
csináltunk, amikor még a legjobb barátok voltunk. A
hüvelykujjszkander és a zongorázás között félúton
levő dolgot.
– Na – suttogom, miközben a hüvelykujjam
begyévével az ujját simogatom. – Ha nem mondod
meg Dean bácsinak, hogy átlépi a határt, akkor majd
én megteszem. Pilótának születtél. Az önéletrajzod
kifogástalan.
Még több bámulás. Nem tudom, mire gondol, és ez
megrémít, mert én mindig tudom, Lev mire gondol.
Legalábbis régen tudtam.
– Marx! Megértettem! Lestrapáltnak nézek ki. –
Elengedem a kezét, felveszem a törölközőt a
mosdóról, és magam köré tekerem, hogy eltakarjam
a testemet. – Amúgy az Air Force Akadémiával
kapcsolatban…
– Nem nézel ki lestrapáltnak. – A hangja rekedtnek
és ködösnek hangzik. Mintha méz borítaná.
A torkom liftezik, ahogy nyelek.
– Nem?
Megcsóválja a fejét.
– Hogy nézek ki akkor?
– Úgy nézel ki, mint életem szerelme, akinek
elvesztésétől halálra rémülök.
A szívem. Azt a nyomorult, összeroncsolt szívemet
mindjárt kihányom ide a padlóra. Lev azt mondja,
szerelmes belém.
Szóra nyitom a számat, hogy bevalljam az igazat.
Hogy én mindig is szerelmes voltam belé.
Hogy jobban akarok lenni. De amint az első szótag
elhagyja az ajkam, hangos dörömbölés tölti be a
fürdőszobát. Az ajtó megremeg a zsanérján az ököl
erejétől.
– Bailev! – Az apám az, és pontosan olyannak
hangzik, amilyennek egy apának hangoznia kell,
amikor tudja, hogy a meztelen lánya bezárkózott a
fürdőszobába egy szexis focikapitánnyal, aki az
ébren töltött óráinak húsz százalékában pornót néz.
– Kifelé innen, pronto! Azt hittem, Mel felügyeli
Bailey-t.
– Nem. Ő Sissire vigyáz, amíg Penn és Daria
körbevezeti a bébiszittert – kiáltom vissza.
– Nos, nyilvánvalóan. – Apa mérgesnek hangzik. –
Nyissátok ki ezt az átkozott ajtót, mielőtt betöröm, és
fegyverként használom Lev ellen!
Sietősen felveszem a bugyimat, és egy Lululemon
nadrágot, meg a 49ers pulcsimat. Lev megigazítja a
merevedését, mielőtt kinyitná az ajtót. Kiugró
járomcsontja rózsaszín foltos, az ádámcsutkája pedig
pirosas.
Apa gyilkos pillantással áll az ajtó túloldalán, kezét
ökölbe szorítva.
– Bails, illetlenül viselkedett veled? – Engem
kérdez, de Levre bámul.
Felsóhajtok.
– Nem, sajnos.
Lev egy „most komolyan?” pillantást vet rám.
Rávigyorgok úgy, hogy azt csak ő láthatja.
– Megnézted? – mennydörgi apa Levnek.
– Nem, uram!
– Te most hazudsz nekem? – Apa szemöldöke
felugrik.
– Igen, uram! Sajnálom, uram. Nem az én hibám,
hogy mutatós gyerekeket csinál.
Apa megcsóválja a fejét egy sóhaj kíséretében.
– Ő jól van?
 – Ő itt áll – mondom összeszorított fogakkal. –
Továbbra is képes vagyok megválaszolni a
kérdéseket, köszönöm szépen!
– Gonoszkodik meg panaszkodik, de tiszta. – Lev
figyelmen kívül hagy.
– Helyes. Jó jéghideg zuhanyzást neked, Lev!
– Szívesen, Jaime!
– Úgy látom, inkább neked van mit megköszönni –
veti oda Lev hátának apa. – És mit lett a Jaime
bácsival?
– Azok alapján, amit a lányoddal akarok csinálni,
bizton állíthatjuk, hogy nem vagyunk egy család. –
Aztán alig hallgatóan azt suttogja, „még”, én pedig
legszívesebben jól megcsókolnám ez a pasit.
Apa elindul Lev után, hogy megrázza, de aztán
meggondolja magát, amikor rájön, hogy egyedül
maradnék néhány percre.
Megigazítom a kapucnimat, hogy befedje a vizes
hajamat, és kisomfordálok a fürdőből. Apa jön
utánam. Jól néz ki a csíkos, tengerészkék öltönyében
és kontyba fogott őszes-szőke hajával.
– Hova mentek? – A mai ruháimat bedobom a
szennyeskosárba, miközben nagyon is jól tudom,
milyen közel vagyok a bőröndömhöz, és a benne
lévő tablettákhoz.
– Inni valami Yellowstone-típusú szaros cowboyjal.
– Elállja előttem a szekrényt. Az ujjam bizsereg a
vágytól, hogy felszakítsam a bőröndöm bélését, és
elővegyem a gyógyszereimet. Marx, egyetlen
pillanatra sem lehetek egyedül?
– Szeretnéd, hogy itt maradjak veled? – kérdezi
apa. – Nézhetünk egy filmet. Zombulhatunk a tévé
előtt, mint régen.
– Levvel meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat. –
 g y g
Megrázom a fejem. – De azért köszi.
– Biztos vagy benne, hogy nem viszi túlzásba? –
Apa elmélyülten tanulmányoz. – Attól még, mert
együtt nőttetek fel és jót akar, az nem jelenti, hogy a
srácnak van bármi fogalma arról, mit csinál.
– Igen, apa, biztos vagyok benne. Ha rossz hatással
lenne a pszichémre, elmondanám.
– Szeretlek, Bails.
– Én is szeretlek, Random kapitány.
– Túljutsz ezen. – A hangja szilárd, komoly. – A
lehetetlent gyakorlatilag két szótag választja el a
lehetségestől.
– Öhm, a nyelv nem így működik. – És aztán, mivel
a fejem egy kész katyvasz, és tényleg elveszettnek
érzem magam ebben a testben, amiben felnőttem,
azt mondom:
– Csak annyira hülyeségnek érzem, hogy idáig
eljutottam minden gond nélkül, és tizenkilenc
évesen itt állok, hogy elveszíthetek mindent, amiért
dolgoztam.
– Nem az évek öregítenek meg minket, kicsim. A
tapasztalat, ami ezzel jár. – Lefegyverző pillantással
néz rám. – Fejlődsz, édesem. És minden magaslattal
együtt jár a mélység. Az okos emberek ezeket a
lejtmeneteket egy tanulási folyamattá alakítják.
Apa egy pillanatig tanulmányoz, majd megcsóválja
a fejét. Előveszi a telefonját a zsebéből, és elindítja
Dean Lewis Be Alright című számát, és ettől meg
végképp el akarom sírni magam, mert emlékszik.
Emlékszik, hogy ez volt az első lassú dal, amire
táncoltam. Vele. Gardedám volt egy elsőéves bálon,
és megszólalt ez a szám, amit annyira szerettem, de
egy fiú sem akart felkérni táncolni az apám előtt…
úgyhogy ő tette meg.
 Ráadásul apa még jól is csinálta. Semmit nem
hagyott ki. Odajött, és óvatosan, félénken kért fel.
Minden barátnőm olvadozott. A táncparkettre
perdített, hátradöntött, megnevettetett, és azt
mondta, én vagyok a legszebb lány a teremben. Én
pedig hittem neki. Mert tudtam, hogy neki az
vagyok.
Apa kinyújtja felém a kezét, arcán szerény
mosollyal.
– Tudom, hogy profi táncos vagy, én meg egy
őszinte vénember, de megtisztelnél?
Szó nélkül a tenyerébe teszem a kezem. Az ágyra
ejti a telefonját, én pedig a mellkasához szorítom a
fejem, beleburkolózom a melegébe. Lehunyom a
szemem, és a dal ritmusára mozgok, miközben
annyira elnehezítenek az érzelmek, a pillanat pedig
annyira keserédes, hogy eláll a lélegzetem.
– Haragszol, amiért elloptam az első táncodat? – A
lehelete felborzolja a homlokomba hulló babahajam.
– Most viccelsz? – Erősen átölelem. – Mekkora
privilégium azzal a sráccal átélni az első táncot, akit
mindig a legjobban fogsz szeretni!
– És mi van Levvel? – kérdezi egy kis szünet
múlva.
Az első csókomra gondolok. Az első együttlétemre.
Mind olyasvalakivel történt, aki nem Lev volt.
– Azt hiszem, az én sorsom az, hogy Lev legyen a
második mindenem. – Felsóhajtok.
– A második – mondja apa. – És ha akarod tudni az
én tippemet: az utolsó.
Egy pillanatra (de csak egy röpke pillanatra)
nincsen fájdalomcsillapító, nincsen fájdalom,
nincsen Juilliard, nincsen Thalia, nincsen szorongás,
nincsen pánikroham, nincsenek bénító elvárások,
sem zavarodottság.
Csak apa van, és én.
És a csendes ígéret, hogy minden rendben lesz.
*
Semmi sincs rendben.
Semmi sincs a rendben közelében sem. Sőt, a
rendben jelenleg még csak nem is ebben az
univerzumban van.
Az egész lényem fáj, a szám kiszáradt, és legalább
ötezer fok lehet itt.
– Csak én érzem így, vagy tényleg irtó meleg van? –
Vicious bácsi Jackson Hole-i kúriájának
lépcsőfordulóján trappolok. Cayden, Sissi és az ikrek
odafent vannak a dadáikkal. Mi ketten maradtunk
csak itt Levvel, aki próbál rávenni, hogy megnézzem
a Minden, mindenhol, mindenkort, de én
folyamatosan elmegyek a kanapéról.
Csak azt szeretném, ha egyetlen pillanatra egyedül
hagyna, hogy bekaphassak néhány pirulát, és újra
normálisan lélegezhessek. Egy pánikroham szélén
állok a rám zúduló érzelmek áradatától most, hogy a
Xanax és a Vicodin elérhetetlenné vált.
Lev lassan feláll, csípőjét a falnak támasztja, a
szemét félig lehunyja. Jól áll neki a fehér V nyakú
póló és a fekete melegítőnadrág.
– Húsz fok van a termosztát szerint. – Végignyal a
felső fogsorán. – Az kellemes hőfok, nem gondolod?
– Én megsülök. – Leveszem a pulcsimat, és Lev elé
állok egy szál sportmelltartóban és cicanadrágban.
Odakint hó hullik a fehér buckákra. Olyan, mintha
egy zacskó pillecukorba fészkeltük volna be
magunkat.
Elhajítom a pulcsimat, és letörlöm az izzadt
arcomat.
– A termosztát biztos elromlott. Úgy érzem
magam, mintha egy maratonfutó tangájában lennék.
– Ja, Bails. Ezt nevezik elvonási tünetnek – mondja
szomorúan.
Forgatom a szemem, és kimegyek a konyhába,
kitárom a Sub-Zero hűtő üvegajtaját, és morogva
bedugom a fejem. Elevenen meggyulladok itt.
– Ez még csak nem is segít! – Az egyik polcnak
vetem a homlokom.
Lev átkarol hátulról, és a fejemen nyugtatja az
állát.
– Gyerünk, Gerle! Készítek neked egy hideg fürdőt,
és beleülhetsz. Csinálok limonádét is, rendben?
– Ühüm. – Megfordulok, hogy átöleljem, mire ő
magához szorít, és egy csókot nyom a homlokomra,
mint egy bestsellerben a legjobb pasi. – Ez jól
hangzik. Te menj vizet engedni a kádba, én
elkészítem a limonádét.
A mellkasa döng a fülem alatt.
– Szép próbálkozás. Nem hagylak magadra egy
kibaszott töredékmásodpercre sem.
– Öh, utállak!
– Én szeretlek.
– Ezt sokat mondod.
– Teljesen így is gondolom. – Mozdulatlanul áll, és
sűrű szempillái alól tanulmányoz. – A picsába is,
lekapcsolom a termosztátot! A kicsiket már amúgy is
bególyázták, vagy hogy mondják.
– Bepólyázták – javítom ki. – Igen.
– Túlélik – dörmögi, aztán szúrós lesz a pillantása.
– Túl fogják élni, ugye? A Bébi Gyilkos remek rapper
név, de nem éppen egy olyan cím, amit meg
szeretnék szerezni magamnak
Sóhajtva ellököm magam tőle.
– Alaposan be vannak bugyolálva. Ráadásul a
hirtelen csecsemőhalál egyik feltételezett oka a
kimelegedés.
– Baszki! Lekapcsolom a fűtést, de csak a
fölszinten. – Kikapcsolja a készüléket, aztán elkezdi
készíteni a limonádénkat, miközben folyamatosan
rajtam tartja a szemét. A túlteljesítős, bonyolult
módon csinálja. A Lev-módon. Kifacsarja a
citromokat, belekeveri a cukrot, jégkockát tör bele.
Én fel-alá járkálok. Izzadság csurog az orromról a
padlóra. Csepp, csepp, csepp. Meleg van. Túl meleg.
Elég meleg ahhoz, hogy valami vakmerőt tegyek.
Vadság lesz úrrá rajtam. Lehámozom a
cicanadrágomat, kiveszem a hajamból a gumit,
feltépem az ajtót, és kiszaladok egyenesen egy
hóbuckába vetem magam. A hó elolvad körülöttem,
belemar a lázas húsomba.
Beledörgölöm az arcomat, kinyitom a számat,
széttárom a lábam és a karom… hagyom, hogy a hólé
beszívódjon a melltartómba és a bugyimba.
Felnyögök és nevetek és sírok és megfogadom
magamnak, hogy ha valaha is leszokom, soha, de
soha többé nem veszek be fájdalomcsillapítót. Még
akkor se, ha megműtenek, vagy megcsászároznak.
Vagy mindkettőt, egyszerre.
Két izmos kar ölel át hátulról. Felránt a
hóbuckáról, amin fekszem. Latyak csurog le minden
testhajlatomból. Ellenkezve felnyögök, amint Lev a
vállára kap, mintha nem nyomnék többet egy
karóránál, és visszatrappol a házba, sötét energiát
árasztva magából. A háta dudorodó izmok
háromszöge, én pedig végigszántom az ujjaimat
rajta. Minden fedetlen bőrfelületét libabőr borítja: a
könyökét, az alkarját, de még az ujjait is.
– Tegyél le! Azt mondtam, melegem van.
– Nem kell mondanod – dörmögi, miközben
berúgja az ajtót, és túl nagy zajt csap. – Van szemem,
és a farkamnak is feltűnt.
– Meggyulladok, Lev. Kell egy kis hó.
– Tüdőgyulladást fogsz kapni! – Felmegy a lépcsőn,
hátrahagyva a félig kész limonádét. Az arcom
veszélyes közelségben lóg a seggéhez, és csábít a
gondolat, hogy kacéran beleharapjak.
– Igazából nincsen tudományos bizonyíték, amely
összekapcsolná a hideg, nyirkos időjárást a légúti
fertőzésekkel. Ez egy legenda – mutatok rá.
– Egy legenda, mi? – Az ujjait még jobban
belemélyeszti a combom hátuljába, mire a bensőm
finoman összehúzódik. – Akkor tekints engem
hellénistának.
Lev a baldachinos ágyam szélére rak. Hátat fordít
nekem, kitárja a szekrényemet, és matatni kezd a
cuccaim között. Ahogy figyelem őt, elfog a rémület.
Már megint kábítószert keres? Remélem, nem a
bőröndömre megy rá. Ám néhány másodperccel
később visszajön, kezében a… balettcipőmmel?
– Az a terved, hogy a rond de jambe-ot gyakorlod?
– vetem oda szarkasztikusan. Úgy tűnik, megint
szemét vagyok. De nehéz követni.
– Miért hoztad el ezt? – kérdezi, miközben durván
kihúzza a szalagot a cipőből.
Levegő után kapok.
– Mit csinálsz? Olyan nehéz visszafűz…!
– Válaszolj! – vág a szavamba, és nem tudom
miért, de kissé félek most tőle.
– Azt gondoltam, hogy egy vagy két gyakorlást
esetleg bepasszírozok az időbe! – csattanok fel. – Ez
is baj?
Miután kiszedte a fűzőket a cipőkből, odajön
hozzám. A tekintete gyilkos.
– Karokat fel, Gerle!
– Meg akarsz kötni? – Ha akkora lett a szemem,
amekkorának érzem, akkor tutira eltakarja egész
Wyoming államot.
– Néhány percre egyedül kell hagyjalak, és nem
bízom benned – mondja szárazon.
– Mi van, ha tűz üt ki?
– Nem leszek el olyan sokáig, hogy ez
megtörténhessen.
– Most kinyitjuk a bizalmi problémák Pandora
szelencéjét? – Hűvösen felnevetek. – Mert
tudtommal legutóbb te voltál, aki…
– Karokat fel! – veti oda megint.
– Baszd meg!
– Hidd el, bébi, rajta van a napirendemen. Az a
nagy szád lesz az első, ami tele lesz velem. A puncid
a következő, és végül az a tökéletes segged. Ne hidd,
hogy elfelejtettem azt a medencés jelenetet.
Mindenedet meg fogom baszni, de előbb
kijózanodsz, magadnál leszel, és úgy egyezel bele.
Megfogja mindkét csuklómat, és a fejem fölé
rántja, hogy a szatén szalagokkal az egyik oszlophoz
kössön. Vicious bácsi egy olyasfajta tizenkilencedik
századi baldachinos ágyat vett, aminek
famennyezete van, szóval esélytelen, hogy
kibújtassam a kezem, vagy magammal rángassam az
ágyat.
Ráadásul csak én látom így, vagy Lev tényleg
rendkívül ügyesen tudja lekötözni az embereket?
 – Ezért mélyeszted a pöcsöd egy olcsó utánzatba? –
vetem oda, miközben Lev duplán, majd triplán
ráköti a szalagot a csuklómra. Az állkapcsa
bosszúsan megfeszül.
– Azt hittem, kedveled Thaliát.
– Hát, nem.
– Mitől változott meg a véleményed?
– Attól, hogy azzal a fiúval kefél, akit szeretek. –
Hátrahúzódom, és megpróbálom megrúgni.
Ő hátralép, hogy megcsodálja a művét. Az arca
rezzenéstelen, nyugodt, mintha egyáltalán fel sem
fogta volt a szerelmi vallomásomat. Lev bedugja az
ujját a szaténszalag alá, hogy egy kicsit lazítson raja
a csuklóm körül, majd kimegy a szobából. Néhány
pillanat múlva visszatér egy hóval telipakolt tállal.
Erről eszembe jut, hogy még mindig úgy érzem
magam, mint egy túlsütött hálaadásnapi pulyka, és
önsajnálóan nyöszörögni kezdek.
– Egy hóba mártott kendővel fogom végigtörölni a
testedet, hogy enyhítsek a lázon, rendben? –
Leguggol mellém, hogy egy szemmagasságban
legyünk.
Bólintok. Nyelek egyet.
– Lev?
– Igen, Gerle?
– Figyelemelterelésre van szükségem.
– Lev Tolsztoj hat év alatt írta meg a Háború és
békét. – Fel-le mozgatja a kendőt a testemen. –
Nekem pedig ugyanannyi időbe telt elolvasni.
Frusztráltan felmordulok. Nem tudok
összpontosítani semmire, és nem bírom rávenni
magam, hogy nevessek.
– Lássunk akkor valami mást… Ó! – mondja Lev. –
Abraham Lincoln profi birkózó is volt. A győzelmi
mutatója kétszázkilencvenkilenc az egyhez. Csupán
egyszer kapott ki.
– Öhm.
– Reagan pedig segített megírni Barry Manilow-
nak a Copacabanát.
– Ezt most mind te találod ki? – fújtatok.
– Nem! Keress rá! – Lev két ujját cserkész
becsületszóra megemeli. – Na jó, ne keress rá az
utolsóra. De minden más igaz.
– Oldozz el! – követelem.
– Áh, így egyszerűbb nekem.
– A szalag vágja a csuklómat! – hazudom.
– Ó! – Mivel Lev a legfigyelmesebb ember ezen a
földön, gyorsan kioldja a fűzőt, és a földre dobja.
Hagyom, hogy a kezem az ölembe hulljon, és
felszisszenve masszírozni kezdem az érzékeny
területet.
Lev odahozza a széket a közeli íróasztaltól az ágy
mellé, majd visszatereli a figyelmét a hülye havas
kendőre, és végigérintgeti vele a hasamat, mint
valami ötvenes évekbeli bába. Csak melltartó és
bugyi van rajtam, és azt szeretném, ha egy
ellenállhatatlan végzet asszonyaként bánnának
velem, nem úgy, mint egy, a szülésbe hamarosan
belehaló nőként.
– Még több érdekességet? – veti fel elbűvölően.
Mély torokhangot hallatok erre.
– Ez milyen érzés? – kérdezi az arcomra
összpontosítva, miközben föl-le húzza a kendőt a
törzsemen. A könyökömre támaszkodom, és
szétterpesztem előtte a lábam.
– Mintha az Apja lányát játszanánk el. Tennél egy
kis havat odalentre is?
– Bailey. – Könyörgő, „kérlek, ne tedd ezt velem”
pillantást vet rám. A merevedését a szomszédos
bolygókról is látni lehet. Egyértelműen felizgult, és
helyesen akar cselekedni.
– Ó, ugyan már! Mindketten tudjunk, te meg én az
agyunkat is szét fogjuk kefélni most, hogy én már
nem vagyok karót nyelt, te pedig nem vagy a
szerelmetes bajtársam. Ennyi erővel
kihasználhatnánk, hogy most együtt vagyunk,
mielőtt visszamegyek a Juilliardra, de te pedig
főiskolai focista leszel, mert túlságosan is nyuszi
vagy ahhoz, hogy szembeszállj az apáddal.
Hű! Az elvonástól szenvedő Bailey egy igazi picsa.
Ez Levnek sem kerüli el a figyelmét.
Megragadja a lábamat, és a kemény combjára
helyezi, majd a nedves kendőt végighúzza a belső
combomon, hogy ingereljen.
– Először is, soha nem voltam a szerelmetes
bajtársad. Babusgatni szerettél volna valakit, hogy
kiélhesd a gondoskodási ösztönöd, úgyhogy a
kedvedre tettem. – Megáll pontosan a combom és az
ágyékom találkozásánál, mert tudja, hogy az
őrületbe kerget a vágy. – Másodszor pedig, tutira
betéptél, ha azt hiszed, vissza fogsz menni abba az
iskolába. Mivel mindketten tudjuk, hogy most józan
vagy, talán bevallhatjuk, hogy eljött a B terv ideje.
– Mi?! – visítok. – Persze hogy visszamegyek! Van
egy gyakorlati vizsgám négy hét múlva!
– Ah-ha.
– De tényleg! – Ficánkolni kezdek, és mellkason
rúgom.
Ő elkapja a bokámat, és megszorítja.
– Ne mozogj!
 – Te meg ne beszélj! Ezt most miért mondtad? –
Ezután pedig, mert úgy tűnik, a képességeimet
Kaliforniában hagytam, és nulla önkontrollal
rendelkezem, elkezdek fékezhetetlenül zokogni.
Elrántom a lábam, az oldalamra fordulok az ágyon, a
könyökhajlatomba fúrom az arcomat, és sírok.
Ráadásul még csak nem is halkan. Bömbölök és
üvöltök. Biztosra veszem, hogy a szomszédos
szobákban alvó gyerekek is hallják.
Lev megerősíti a gyanúmat, amikor megérzem a
hátamat dörzsölő kezét.
– Csss! Bails, felébreszted Dent és Sissit. – Az ikrek
a folyosó legvégén vannak, de elég erősnek tűnik a
tüdőm ahhoz, hogy őket is felébressze.
Attól függetlenül, milyen mélyre süllyedtem, még
mindig törődöm azokkal a gyerkőcökkel. Úgyhogy
elfojtom a zokogást úgy, hogy ráharapok a
párnámra. Most még hevesebben bömbölök, de a
huzat elnyeli a könnyeimet és a nyálamat is.
Elgondolkodom, vajon végre padlót fogtam-e.
– Bailey! Hogy segíthetnék, hogy jobban érezd
magad? – kérdezi Lev kétségbeesetten valahol a
fejem fölött. Továbbra is törölgeti a hátamat a
nedves kendővel. – Mondd, hogy mit tegyek!
De én túlságosan is bennrekedtem a saját
fejemben. A bukásom miatti paranoiámban. Az
elvonás égető, kínzó karmai között. A rengeteg
érzésben, amit megpróbáltam kordában tartani.
Egy emberi érzelemgombóccá kuporodom,
mindenem remeg.
Hirtelen valami furcsát érzek. Visszanyelek egy
csuklást, mielőtt felfognám, mi is történik. Az arcom
továbbra is a párnára tapasztom.
Lev csak nem…?
De. Lev havat rakott a bugyimba. Fogott egy marék
 gy g gy
fehér puhaságot, és a középpontomba dörzsölte. A
nyöszörgésem abbamarad, és csuklok egyet. A lábam
közötti szívfájdító nedvesség és hűvösség átterjed
más területekre is, és a mellbimbóm
megkeményedik.
– Erre van most szükséged, Gerle? – Rekedt tenorja
a gerincemet nyaldossa. Magabiztos ujjak simítják
végig hátulról a fenekem nyílását le egészen a
puncimig a nedves bugyimon keresztül. Amikor a
csiklómhoz ér, félrehúzza az anyagot, és
megcsippenti az érzékeny csomócskát egy kis hóval
az ujján. Hátrabillentem a fenekem. – Ez segít?
Csak egy hangos, kétségbeesett nyögés a válaszom.
Lev eltereli a figyelmem. Azt teszi, amit kértem
tőle. Eltereli a figyelmem az elvonási tünetekről
annak ellenére, hogy mindketten tudjuk, mekkora
kínzás ez neki. Nem akart a magáévá tenni ma este.
Máshogy akarta csinálni ezt. Egy részem azt
szeretné, ha most leállnánk, érte. Hogy lehetősége
legyen ezt úgy csinálni, ahogy helyes. De most
túlságosan is önző vagyok. Szükségem van rá.
Feltérdelve hátrálok felé, hogy hozzám férhessen.
– Nem – hallom ahogy dörmögi, mint valami rideg
király. – Használj szavakat! Nem a szerelmetes
bajtársad vagyok. – Azta! Ezért az örökkévalóságig
bűnhődni fogok.
– Szavakat akarsz? – Hátralesek rá a vállam fölött,
és elkapom a tekintetét. Tűz lobog abban a
smaragdzöld szempárban. Azt ígéri, hogy feléget
mindent, ami az útjába kerül, hogy megszerezzen. –
Rendben, megkapod a szavakat. Most józan vagyok,
boldogtalan, de akkor is józan, és semmi másra nem
vágyom, mint hogy megkóstolj, megdugj és
kihasználj és belém élvezz. Igazad van. Soha nem
voltál a szerelmetes bajtársam. Te az a fiú voltál,
akitől halálosan rettegtem, mert tudtam, hogy
hatalmában áll elpusztítani mindent, amiért
dolgoztam. És amikor bejutottam a Juilliardra… –
Tétovázom, a lélegzetem elakad. – Túlságosan is
féltem, hogy tényleg a maradás mellett döntök, hogy
a közeledben maradjak, ezért inkább összetörtem
mindkettőnk szívét. Most boldog vagy, hogy kiderült
az igazság? Hogy tetszettek a szavak?
– Megteszik – veti oda.
Soha nem láttam még ennél gyönyörűbbnek.
Erotikus és hatalmas, csupa dagadó izom és éhes
tekintet. Lev a hátamra fordít, megragad a
térdhajlatomnál, és lehúz a matracon. Amikor a
seggem az ágy szélénél lebeg, megáll, és szélesre
terpeszti a lábamat. Hallom, ahogy a széke
megcsikordul a padlón. A vállára veszi a lábamat.
Csupaszon fekszem előtte, és az egész puncimra
rálát, csak azt nem látja, amit a szeméremajkak
között a bugyim még kitakar.
Lev kimarkol egy adag havat a tálból, és a
melltartóm egyik kosarába dugja. Hátravetem a
fejem és felszisszenek, a meleg bőrömre telepedő
kellemes hidegtől borzongás szalad végig a hátamon.
Mindenhonnan csurog rólam a víz a lepedőre, de
még csak nem is érdekel.
– Lev – krákogom, és letolom a melltartómat, hogy
felfedjem a mellbimbómat. – Kérlek, é…
– Hallgass, Bailey! Ha nem beszélsz, legalább
képzelhetem azt, hogy fantáziálok és nem teszem
meg veled ezt igazából. – Megragadja az állkapcsom,
és (jó sok) havat töm a számba, hogy elhallgattasson.
Kiköphetném, de belenyögök, a fogam érzékeny a
hidegre, ő pedig megragadja a letolt sportmelltartót,
és előreránt. Bekapja a havas mellbimbómat, és
megszívja a hideg területet a meleg ajkával.
Az érzéstől egybillió részecskére hullok szét. Még
több havat markol fel, és játszani kezd a
mellbimbómmal. Az egyik pillanatban havat dörzsöl
rá, a következőben lenyalogatja. A csípőmet
mozgatom, miközben ő a mellemmel foglalkozik.
– Olyan üresnek érzem magam – nyögöm.
Havat nyom a puncimba.
Mindenem remeg, és mindjárt átélem a világon
valaha feljegyzett legdurvább orgazmust. A
zihálásunkon kívül valami más hangot hallok, és
amikor kinyitom a szemem, észreveszem, hogy a
szék, amin Lev ült, ferdén áll, ő pedig épp felém
mászik, és beterít hatalmas testével. Az ajka az
enyémre tapad. A mellkasából féktelen morgás
szakad fel.
– Bailey.
– Lev.
Megragad a tarkómnál fogva, és a nyelvével olyan
durván kezdi dugni a számat, ami túlságosan is
mocskos attól a fiútól, aki kisebb koromban segített
rájönni, hogyan tisztítsam a fogszabályozómat. A
nyelve hegye hideg, de a szája többi része forró. És
ezzel a csókkal kiszívja belőlem a szívemet,
egészben, tisztán, az artériákkal együtt, úgyhogy
nem marad bennem más, mint az üresség és az a sok
haszontalan információ, amit kémiaórán tanítottak
nekünk.
– Daria Penn-nek tartogatta minden első
alkalmát… de te, azt akarom, hogy tiéd legyen
minden második alkalmam. Minden utolsó
alkalmam. Minden mindenem.
– Az enyémek – morogja.
Majdnem öklendezem, amikor mélyen a torkomba
nyomja a nyelvét, aztán a lábam közé ereszti a
csípőjét, hogy érezzem, milyen hatással vagyok rá.
Kemény, vastag és hatalmas, én meg alig várom,
hogy megdugja a számat.
– Elterelődött már a figyelmed? – kérdezi rekedten
a csókunkba, és teljesen lehúzza a melltartómat. Az
felnyomja a mellem, mire Lev elhagyja a számat,
hogy a nyelvével lekövesse a mellbimbóm
körvonalát. Beleharap a fehér bőrömbe, tökéletes
fogsorának lenyomatát hátrahagyva.
– Nagyon is. – Lehámozom róla a fehér pólóját,
aztán a derekát átkulcsolom a lábammal, és
átfordítom magunkat, hogy ő legyen hanyatt, én
pedig rajta ülök. Szétterpesztem az ujjaim a
mellkasán, a Rosie-tetoválásán a bordáján, és az
iránytűn, amely a repülés iránti szeretetét jelképezi,
amikor észreveszek valamit, amit eddig nem láttam.
Épp a szíve fölött.
– Mi ez? – végighúzom az ujjam a tetováláson. Ő
felszisszen, mintha még friss lenne, és elpirulva
elfordítja a tekintetét.
– Tudod, mi az – dörmögi.
– Két gerle. – Elcsuklik a hangom. – Mi?
Egy röpke csend támad, mielőtt bólintana.
– Mi.
– Mikor csináltattad?
– Aznap, amikor visszautasítottál. – Az ujjaink
egymásra találnak. – És tudtam, hogy nem számít,
mert én mindig is a tiéd leszek.
A farka továbbra is a lábam között lüktet és
megrándul.
– Hát, én imádom. – Lehajolok, és csábítóan
végighúzom rajta a nyelvem. – Thalia látta?
Lev orrcimpája kitágul.
– Látta. De ha nem, szerinted tényleg fel kellett
világosítani arról, hogyan érzek irántad?
 Nem. Mert Lev és én mindig is a végjáték voltunk
egymásnak. Mindketten túl büszkék, túl
maximalisták voltunk, és túlságosan féltünk tőle,
hogy elszúrjuk. Mindketten tudjuk, hogy akikkel
eddig kavartunk, azok csupán pótlékok voltak,
semmi több. Mellékes időpocsékolás.
Lev benyúl a lábam közé, és meghúzza a
bugyimat, mire az egészen becsúszik a
szeméremajkaim közé. A fájdalom édes, a
lábujjaimmal bekarmolom a ropogós lepedőt.
– Minden egyes benne töltött másodpercben rád
gondoltam.
Elengedi a bugyimat, mire az csattan egyet a
bőrömön.
– Most pedig élvezz az ujjamra, és meséld el,
mennyire vágysz rám!
Két ujját belém nyomja, én pedig mintegy
vezényszóra vonaglani és ficánkolni, kezdek,
miközben satuként szorítom odalent.
– Ez az én ügyes kis szerelmetes bajtársam –
morogja. – Eleget kaptál már belőlem?
Közel sem.
Letérdelek a lába között, és munkához látok.
 Tizennyolcadik fejezet
Lev
…Áh, csessze meg! Semmi gyászos nincs abban,
ami most történik.
Le kéne ezt állítanom. Tudom, hogy ezt kéne.
Nem azért, mert Bailey nem tudja mit csinál.
Nagyon is tudja, színjózan. Hanem azért, mert most
törékeny állapotban van, és én bármit megtennék,
hogy eltereljem a figyelmét a gyógyszerek okozta
elvonási tünetekről.
A csábítást úgy találták ki, hogy engedjen neki az
ember, különösen akkor, ha a szeretett nőről van
szó. Különösen akkor, amikor a nő, akit szeretek, a
lábam között térdel, a letolt melltartójának
köszönhetően kivillantott, összenyomott cickóval, és
úgy pislog fel rám, mint a lemészárolására váró
bárány.
– Ne tedd meg, ha nem érzed helyesnek. – A
hangom rekedt és sűrű, és hazudik. Úriember akarok
lenni, de arra is vágyom, hogy ez a lány úgy a
szájába szippantsa a farkamat, mintha az ország
jóléte függne tőle.
Szerencsémre Bailey nem hagy időt nekem, hogy a
hőst játsszam. A csuklómra fonja kecses ujjait, és a
bugyijába nyomja a kezem. Sikamlós a nedvétől és a
hótól, továbbra is lüktet körülöttem.
– Úgy tűnik ebből, hogy bizonytalan lennék?
A beszédkészségem és az IQ-m is elpárolog, amint
a melegítőnadrágomhoz nyúl, hogy lehúzza. Segítek
neki azzal, hogy megemelem a seggem, aztán a
farkam előugrik a derékgumi alól. Fájdalmasan sötét
és kemény. A makkom lilás, a hímvessző megdagadt.
Olyan vastag vagyok, mint egy kibaszott vizespalack.
A kurva életbe is, sok sikert Bailey-nek! Mert amikor
a szájába enged, én úgy meg fogom dugni, hogy
évekig érezni fogja az ízemet.
Bailey a farkam tövéhez nyúl, majd viccesen
elkerekedik a szeme.
– Egy Albert herceg piercing? – Felnéz, és eltátja
azt az édes száját. – Nem várt fordulat!
Megvonom a vállam, és azt motyogom:
– Szereted a fényes dolgokat.
– Miattam csináltattad?
Ki más miatt? Egyéb lányok szóba sem kerültek a
közelmúltig. És azt is gyorsan félredobtam, akinek
sikerült a csemegémmé válnia.
– Hát… – Kényelmetlenül fészkelődöm. – Igen.
Emlékszel arra, amikor azt mondtad, szereted a
testen az ékszereket?
– Tizennégy voltam!
– Jó a memóriám.
Lehajtja a fejét, és lenyalja a makkomon díszelgő
váladékcseppet. A piercing egy egyszerű karika egy
kicsi gyémántkővel. Igazából láttam Bailey-n egy
hasonló fülbevalót, és igen, tisztában vagyok vele,
hogy ez az egész totál kifacsart.
– Ez jó érzés? – Ide-oda húzza a nyelét, egyik
oldalról a másikra pöckölve vele a piercinget a
makkomban. A durva tenyerem közé veszem azt a
gyönyörű arcát.
– Bébi, akár le is haraphatnád a dorongot, akkor is
jó érzés lenne. Annyira odavagyok érted.
A makkom hegyével a szájában elvigyorodik, és
esküszöm, ez a legszebb mosoly, amit valaha láttam.
Ha készíthetnék erről a pillanatról egy fotót,
képernyőkímélőnek állítanám be, és boldogan
halnék meg. És sajnos fiatalon is, amint Jaime
megtudja.
– Na jól van, édesem. – A haját simogatom, és
annyira jó érzés itt lenni vele. Minden vágyam
megtestesítőjével. – Ne aggódj a hossza miatt. Csak
egy kicsit szívogasd a tetejét, rendben?
Megteszi. Csak a makkot szívja meg, miközben a
szempilláját rebegteti rám, és jó kislány módjára
majszolgat. Nem várom el, hogy észveszejtő legyen,
ahogy leszop. Igazág szerint az sem érdekel, mit
csinál, mindaddig, amíg velem teszi.
Úgy tűnik azonban, hogy nem csak én tartogatok
váratlan fordulatokat. Bailey a markába fogja a
farkam tövét, és lassan, fokozatosan a szájába
csúsztatja néhány centinként, amíg meg nem érzem
a garatának meleg felületét. A golyóm azonnal
megfeszül, és felszisszenek. Bailey lassan a farkam
köré vonja az ajkát, és egyenletesen lélegzik, hogy
kontrollálja a garatreflexét.
Istenem, olyan finom érzés! Olyan jó. Olyan bailey-
s. Nem tudom, hogy ez most az új énje vagy a régi, de
ő az, és most ez elég is.
– Nem kell ezt csinálnod, ha nem… – Meglepődve
látom, hogy könnyek csurognak a szeméből, de
elhallgatok, mert az angyali arcán „fogd be a
kibaszott pofádat” kifejezés ül.
Jól van akkor.
Lazán dugni kezdem a száját, de már veszélyesen
közel állok az elélvezéshez. A sors ironikus fintora
révén talán tényleg mást kéne ideképzelnem, hogy
ne eresszem belé az egész táramat, mielőtt még
hozzászokna a farkam méretéhez.
 – Te jó Marx, Lev! Mivel etetnek téged? Ez mitől
ilyen nagy? – Panaszkodik Bailey, amint elkezdi
egyszerre kiverni és leszopni a farkam. – Van a nagy
fasz kategória, aztán meg ez. Ez már a Royal
Pipelines felségterülete.
A torkomon akad a neve, miközben arra
koncentrálok, hogy ne élvezzek el. Nagyon ügyesen
csinálja. Úgy dolgozik rajtam, mintha ez lenne a
kedvenc elfoglaltsága. Ráköp, és fel-le mozgatja a
kezét a pöcsömön, majd újra a szájába veszi, és
hagyja, hogy a torkához érjek.
– Gerle – nyögöm, és beletúrok az aranyló hajában.
– Kinek a farkát szopod, bébi?
– A tiédet.
– Így van. Az a nagy, 152-es IQ-jú okosságokat
kiejtő szád épp az én farkamat öleli körbe. Hány
kezed van?
– Kettő.
– A szabad kezeddel most kezdj játszani a
mellbimbóddal a kedvemért.
Megteszi. Akármit kérhetek tőle, ő megteszi. És
lehet, hogy ez itt nem a megfelelő időpont és hely, és
határozottan bánni fogom reggel azt, ahogy
megtörtént, de neki figyelemelterelésre van
szüksége, és a picsába is, nekem pedig rá.
Bailey oldalra fordítja fejét, így a farkam az arca
belsejéhez ér, és olyan erővel megszívja, hogy a
fejem hátrabukik, és csillagokat látok a csukott
szemhéjam mögött. A makkom tisztára bizsereg, és
esküszöm, mindjárt belerobbantok a szájába, mielőtt
még alaposan megdughatnám.
– Ki tanított meg erre, bébi?
Tényleg akarod ezt tudni, te pöcs?
– Szerinted a világon egyedül csak te nézel pornót?
 g gy p
– nyögi. – Ezt… online láttam.
Tudhattam volna, hogy a szexnek is ugyanúgy a
mestere lesz, mint minden másnak is az életben:
kutatómunka, gyakorlás és sikerre vitel.
– El fogok menni, szóval, ha nem akarod, hogy… –
Elhallgatok. Remélem, nem szóltam túl későn, és lesz
még időm kihúzni.
– Élvezz a számba! – veti fel. A gyomrom ugrik
egyet, a csúcspont a golyómat szorongatja, aztán
érzem, ahogy az ondó sűrű adagokban betölti a
száját. A lepedő alattunk nedves, és én csak Bailey-t
látom, ahogy profi módjára kiszív belőlem minden
egyes cseppet. Te szent szar!
Miután elmentem, még húsz másodpercig nem
hagyja abba a szopást, hogy biztosan kifacsarjon
belőlem mindent. Aztán hátraszegi a fejét, és
felmosolyog rám.
– Lenyelted az egészet? – kérdezem torokhangon,
és kisimítom a haját a puha arcából.
Kinyitja a száját, ami rózsaszín és üres.
– Most már megdugsz?
– Bárcsak megtehetném! – Elcsuklik a hangom.
Utálom megtagadni tőle, magamtól, magunktól. – De
soha nem bocsátanám meg magamnak. Viszont van
egy másik módszerem a figyelemelterelésre.
Elmosolyodik.
– Ha nem további érdekességek, akkor benne
vagyok.
 Tizenkilencedik fejezet
Lev
611-es gyötrelmes tény: Egyes őskori
társadalmakban a halottak húsát eltávolították a
csontjaikról.
Bailey ízével a számban ébredek.
Tegnap este megtudtam, hogy a legjobb barátom
puncija a kedvenc desszertem. Csessze meg a
vörösbársony muffin! Bailey-t akarom a számban
reggelire, ebédre és vacsorára.
Orgazmusfalvára tartó utunknak hirtelen vége
szakadt, amikor meghallottuk, hogy a többiek
visszatértek a házba épp akkor, amikor Bailey az
arcomon lovagolt, a seggével a fejtámlát ütögetve,
miközben kiverte nekem. Mindketten egy
szempillantás alatt felöltöztünk. Amikor Jaime és
Mel kopogás nélkül berontottak, azonnal azt
kérdezték, miért vizes az ágy. Szerencsére Bailey és a
haja is olyan volt. Elmagyaráztam nekik az
elvonással járó tüneteket, és hála a jó égnek
túlságosan bepánikoltak a lányuk állapota miatt,
hogy bármit megsejtsenek.
Jaime így is megragadott a fülemnél fogva, és
átvonszolt a folyosón a saját szobámba, az arcára
erőltetett műmosollyal. A fogain keresztül szűrte a
szavakat:
– A lányom már így is épp elég sok mindenen
megy keresztül, szóval, ha megbonyolítod neki ezt az
egész szarságot, annak rettentően nem fogok örülni.
Eddig nagyon sok bizalmat adta neked… Hallottál
már történeteket arról, mi történik, ha valaminek
nagyon nem örülök, Levy fiú? Ritkán fordul elő, de
nagyon látványos.
– Aham. – Inkább nem törlöm le a homlokom.
Mindenki hallotta, hogy mit tett az All Saints Gimi
előző igazgatójával, Mr. Pricharddal a Dariával
folytatott helytelen kapcsolata miatt. – Hidd el, ha itt
bárkinek is összetörik a szíve, azt a te lányod teszi az
enyémmel.
– Az ellen semmi kifogásom. – Belök a szobámba,
és leporolja a kezét a hatás kedvéért. Ez szép volt
Jaime-től. Egy öregemberhez képest volt még benne
spiritusz.
Most pedig itt fekszem egy baguette-méretű reggeli
merevedéssel, és egy ostoba vigyorral az arcomon.
Alig várom, hogy elkezdődjön a nap!
Mel Bailey szobájában töltötte az éjszakát, szóval
tudom, hogy második napja nem drogozik. Egy
pillanatnyi óvatos derűlátást engedélyezek
magamnak.
Fogat mosok, megfésülködöm, felveszek egy
fekete, bélelt nadrágot és egy khaki színű inget. A
reggeliző terem felé menet megállok Bailey-nél.
Hallom, hogy csobog a zuhany a fürdőjében, és
benyitok, hogy meglepjem. Nemcsak láttam a lányt
meztelenül, de még egy disszertációt is tudnék írni a
testén található összes szépségfoltjáról és
bőrhibájáról.
Arra viszont nem számítok, hogy Melt pillantom
meg, ahogy a fésülködőasztalnak dőlve reszeli a
körmét, mialatt Bailey zuhanyozik.
– Ó, bocsánat! – Van bennem annyi jó modor, hogy
lesüssem a tekintetem, és elkezdjem becsukni az
ajtót.
Mel ellöki magát a fésülködőasztaltól, és nincs
elragadtatva.
 – Öt percet kaptok. Okosan töltsétek el! Teljesen
felöltözve.
– Anya! Nem szabadna hagynod, hogy egyik
függőséget a másikkal helyettesítsem! – rikoltja
Bailey. Egyetlen, tökéletes pillanatig újra a Régi
Bailey.
– Nem leszel szexfüggő, édesem. A családunk
hajlamos a húgyúti fertőzésekre.
Melody kimegy, én pedig a legjobb barátom felé
fordulok, és felvont szemöldökkel nézek rá.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt előttem
akarta mondani.
– Biztosan előtted akarta mondani, legfőképp
azért, hogy zavarba hozzon engem. – Szenes
szappannal bekeni a karját. – Visszataszítónak
találod ezt?
– Minden reggel hányásban úszkálhatnál, és én
akkor sem találnálak visszataszítónak.
Bailey elzárja a csapot, én pedig kinyitom a
zuhanyzó üvegajtaját, és már a karomban is van.
Csókolózunk, az ajkán édes ízű a víz. Igazából Mel
nem járt messze az igazságtól. Tényleg abban
reménykedem, hogy ha elegendő gyönyörhöz
juttatom Bailst, megfeledkezik a drogoktól, és
megelégszik velem.
Megragadom a csípőjét, és végigcsókolom a
nyakát, megnyalogatom a mellét, a mellbimbóját, és
a számba szippantom a cickóját. A palacsinta és a
bacon elmehet a picsába. Ez a legfinomabb dolog a
világon.
– Jól aludtál? – Lefelé haladva csókolom a testét, ő
pedig az egyik lábát a vállamra akasztja, amikor
letérdelek. A falnak dől, megnyitja magát előttem,
amint a puncijára tapasztom a nyelvem, és
kényeztetni kezdem.
– Ah-ha. – Rámarkol a hajamra, ide-oda igazít,
amikor elkezdem nyalni, szívogatni, és becsúsztatom
az ujjaimat. – Amint nem éreztem már úgy magam,
mintha kemencében lennék, jobb lett.
– Büszke vagyok rád, Gerle!
Ezután józansági ajándékot adok neki azzal, hogy
befejezem, amit tegnap este elkezdtem, és elérem,
hogy a nyelvemre élvezzen.
*
Húsz perccel később az asztalnál ülünk a teljes
zsákutcai klánnal, és mintha mindenki, úgy értem
mindenki, beleértve az átkozott felszolgáló
személyzetet, a házvezetőket, a gyerekeket és a
dísznövényeket is, tudná, hogy mit csináltunk Bailey-
vel a szobájában.
Az első nyom az volt, hogy tizenöt percet késtünk.
A második az orgazmus utáni ragyogás az arcunkon,
amikor helyet foglaltunk a két üres széknél az
asztalnál. Most minden felnőtt minket bámul,
miközben a gyerekek mini gofrival dobálják
egymást.
Tudom, hogy éppen fölöttem ítélkeznek, de azt
figyelembe véve, hogy az összes anyaszomorítónak
ebben a helyiségben megvan a maga közel-sem-
makulátlan „minden jó, ha jó a vége” sztorija, nem
fogok azon görcsölni, mit gondolnak.
– Jót zuhanyoztál, hugi? – csücsörít Daria Bailey
felé, majd egy szem lila szőlőt vesz be fényes ajka
közé. – Über felfrissültnek tűnsz.
Bailey rántotta darabkákat tologat a villájával a
tányéron, az arca maga az ártatlanság.
– Alaposan meg kellett gondolnom, mit vegyek fel.
Nagyon kimelegszem mostanában az… öhm,
elvonási tünetek miatt.
Daria önelégült vigyora elpárolog. Én a kuncogást
köhögéssel leplezem.
– Próbálj meg esetleg ragtapaszt tenni a szádra
néha – mondja Vaughn. Penn csak azért nem siet a
felesége segítségére, mert nem hallotta meg a
beszólást, miközben Sissi hajából igyekezett kiszedni
a málnadarabkákat.
– Na és te, Lev? – köt belém Vicious, mert a
kedvenc szórakozása kényelmetlen helyzetbe hozni
az embereket. – Te is kimelegszel mostanában, vagy
csak kanos vagy?
Mindenki nevetni kezd, kivéve Caydent és Sissit,
akik kíváncsian felkapják a fejüket.
– Ki az a kanosz?
– Thanos – javítja ki Racer szemrebbenés nélkül. –
A Bosszúállókból.
– Azta! – Knight beleharap a péksüteményébe, és
hátradől. – Ez egyáltalán nem ciki. Folytassátok csak!
– Szóval akkor most engem cikiztek, amiért itt
maradtam, hogy gondoskodjam a legjobb
barátomról, miközben mindenki elment piálni? –
vonom fel a szemöldököm.
– Te még nem vagy elég idős a piáláshoz – hívja fel
rá a figyelmem apa.
– Racer sem elég idős a piáláshoz, és ő mégis
elment! – vágok vissza.
– Lehetne, hogy senki nem használja ezt a szót a
gyerekek előtt? – rezzen össze Emilia néni.
– Bocsi. – Daria felsóhajt. – Az idős tényleg egy
felzaklató szó. Éppen ezért kezdtem már el
botoxoltatni és arcfeltöltésre járni. Még csak egy
kicsit, de máris minden más tőle – kacsint.
 A családjaink hülyék. Nem csoda, hogy mind
egymás mellett kötöttünk ki.
– Hallottátok a feleségemet! A következő szararc,
aki kimondja a p-betűs szót, repül innen! – jelenti be
Vicious.
– Szaj! – Sissi csillag alakú uborkaszeleteket dobál
a levegőbe, lelkesen gagyogva. – Szaj, szaj, szaj!
– Hát, ez remekül sikerült. – Knight feltartja a
hüvelykujját Vicious felé.
– Anyu és apu a szajhába megy – mondja Cayden.
– Szahara – búgja Luna. – Anyu és apu a Szaharába
ment.
Vicious bácsi villámló tekintettel néz mindenkire
az asztalnál, a totygósokat is beleértve.
– Mindenkit hazaküldök innen mindjárt! Aki
felzaklatja a feleségem, annak mennie kell!
– Ezt kellett volna tanácsolnod a tizenhét éves
énednek is. – Jaime felhajtja a narancslevet, és
ökölpacsizik Trenttel.
Daria nevetve kiveszi a hisztis Sissit az
etetőszékből. Trent bekapcsolja a tévét és megkeresi
a sportcsatornát arra hivatkozva, hogy „nagyobb
szükségünk van az átvezetésre, mint nekem egy
töményre”.
A főiskolai focira és a beválogatásra terelődik a
csevegés. Természetesen Penn, apa és Knight felém
fordulnak, a beszélgetéshez Trent és Racer is
örömmel csatlakozik.
Nem kell sok, hogy a beszélgetés a futballról az én
játékomra terelődjön. Elvégre Penn a 49ers sztárja,
és az asztalnál mindenki ég a vágytól, hogy
megtudja, lesz-e újabb NFL-hős a csapatban.
– Na és kaptál már ajánlatokat, Lev? – Penn
hátradől, és szabályos, fehér fogaival szétharap egy
darab sült bacont.
– Nem – hazudom, és érzem, hogy közben a
mellkasom összeszorul. Csak az elkerülhetetlent
késleltetem. Főiskolára fogok menni, és ott fogok
focizni. Apa ezt akarja, én pedig boldoggá akarom
tenni őt. – Biztosan hamarosan megérkeznek.
– Ez furcsa. Biztosra vettem, hogy a Michigan
ajánlatot tesz majd neked. – Penn haja a homlokába
hullik. A Titanic Leo DiCapriója a nyomába sem ér. –
Beszéltem egy haverommal, aki ismeri az edzőt.
Elsős korod óta pályázik a fejedre. Azt mondta, ez
már biztos.
A jó büdös kurva életbe már!
– Talán fel kellene hívnunk az iskolát.
Megkérdezni, hol tart a dolog az ő részükről. A posta
megbízhatatlan manapság – csiviteli Dixie. Először
is, remek a postát hibáztatni a tettemért. Másodszor
pedig, Dixie anyukát játszik? A francokat már!
Apa csettint.
– Dixie-nek igaza van!
– Dixie nem az anyám, bár kurvára szeretne az
lenni, úgyhogy nem fogadok el tőle semmilyen
javaslatot – jelentem be vidáman.
Mindenki felém kapja a fejét. Döbbent arcok
tanulmányoznak. Soha nem beszéltem még így
senkivel, pláne nem Dixie-vel, aki egyébként egy jó
fej csaj. De nem akarom, hogy leleplezzék a
hazugságomat. Ha apa tudomást szerez a Michigan
ajánlatáról, nekem annyi. Ráadásul még mindig nem
töltöttem ki a jelentkezési lapot az Air Force
Akadémiára, habár a határidő gyorsan közeledik. Az
oxigénszintem mintha csökkenne, valahányszor erre
gondolok.
 – Hű! Mi a fasz bajod van? – szid meg apa.
– Szóhasználat! – veti szét Mel a kezét.
– Ez az én dolgom, és nem akarom a
reggelizőasztalnál megvitatni. – Eldobom az
evőeszközeimet.
– A főiskolai terveidről beszélünk, nem az altáji
higiénédről – mondja Penn. – Nyugi már, haver!
Bailey a combomhoz üti a lábát, ezzel jelezve,
hogy ez a jó alkalom bevallani, hogy az Air Force
Akadémiára tervezek jelentkezni. És meg kéne
tennem, de tényleg. De nem bírom. Úgy nem, hogy
Knight a szemembe fúrja a tekintetét az asztal
túloldaláról. Ismerem ezt a nézést. Ez azt mondja:
„Apa már annyi mindenen ment keresztül, és épp,
hogy túlélte. Nem teheted ezt vele. Nem fogom
hagyni.”
Összességében Knight elégedett az életével. De van
egy dolog, amin vitázunk. Szerinte a halál minél
kreatívabb módját keresem a gyors autók és a
pilótaálmok képében, szerintem pedig ehhez semmi
köze.
Remélem, hogy az arckifejezésem eljuttatja hozzá
az üzenetemet, ami nem más: „Apa részben azért
olyan elcseszett, mert te betéptél mindentől, amit
porrá tudtál őrölni, miközben anya az utolsókat
lélegezte, szóval ne kényszeríts, hogy a te bűneidért
vezekeljek, öregem.”
Valaki azt mondta, jól szórakozunk majd? Ha ez a
családom, én magányos farkas akarok lenni.
– Nem, semmi baj, Levnek igaza van. A saját
dolgommal törődöm. – Dixie bocsánatkérőn
mosolyog, és apa kezéhez ér, hogy megnyugtassa. –
Nem akartam beleavatkozni. Remélem, tudod, Levy!
– Ne már, bassza meg! – Knight felhorkant, és a
széke megcsikordul a padlón, ahogy feláll. – Ne kérj
tőle bocsánatot! Csak segíteni próbáltál.
– Szóhasználat! – mondja dallamosan Edie.
– Mindjárt kidobok mindenkit a feleségemen
kívül. – Vicious olyan komolynak hangzik, mint egy
vakbélgyulladás.
– A gyerekeket óvatosan lerakhatjátok az ajtónk
elé – javasolja Emilia. – Ők nem csináltak semmit.
Talpra szökkenek. Bailey is azonnal feláll
mellettem. Az öklömre támaszkodom az asztal
lapján.
– Azt javaslom, fogd be a lepénylesőd, Knight,
mivel egyedül azért beszélgetünk most erről, mert te
nem voltál elég jó az NFL-nek!
– Én szálltam ki. – Ásít, unalmat mímelve.
– Aha – horkantok fel. – De nekem ezt nem
engeded, igaz? Valakinek apuci drága kedvében kell
járnia, és mindketten tudjuk, hogy az nem te leszel!
Ettől Knight bepörög.
– Ez nem a futballról szó, te ostoba! Felőlem aztán
szerezhetsz bölcsészdiplomát feminista kötéstanból,
és soha többé nem kell fociznod! A veszélyekről van
szó!
Apa összeráncolt szemöldökkel néz egyikünkről a
másikunkra.
– Miféle veszélyekről?
– Lev vadászpilóta szeretne lenni – mondja Bailey.
Nem kéne zavarba jönnöm, sem feszélyezettnek
lennem, de így érzek.
– Lev nem lehet vadászpilóta – közli ellentmondást
nem tűrően Knight.
– Miért nem? – vicsorgok. – Mert neked csak az
megy, hogy ifiket eddz és pasitangában fotózkodj?
– Egyrészt, férfitangának nevezik. – Knight arcáról
süt, mennyire felháborítja a tévedésem. – Másrészt,
ahogy korábban is mondtam, leszarom a futba…
– Én nem – veti közbe apa. – Tehetséges. Miért ne
használná ki?
– Mert nem akarom! – Szétvetem a karom.
Apa meglepettnek néz ki, megbántottnak.
Lézertekintetét rám szegezi.
– Miről beszélsz? Azt hittem, szereted a focit!
– Ez azért van, mert annyira lefoglal az elhunyt
feleséged gyászolása, hogy fel sem nézel, hogy
meglásd, ami az orrod előtt van!
Trent bácsi sóhajt, és beleiszik a narancslevébe,
miközben a feleségére pillant.
– Mondtam neked, hogy a Kanári-szigetekre kellett
volna mennünk. Csak mi és a gyerekek.
– Knight, nyugodj meg! – Luna átkarolja a
testvéremet, aki erre azonnal leül. Az az
elpicsásodott seggfej. – Ez most nem a megfelelő
alkalom.
– Ne haragudj, Holdfény.
Apa továbbra is rajtam tartja a szemét.
– Van valami mondanivalód nekem?
Hadd hozzam meg a saját döntéseimet!
Ne tedd tőlem függővé minden álmod és
boldogságod!
Ám a szavak nem jönnek elő. Beragadtak abba a
belső fekete lyukba, ahol minden titkomat őrzöm.
Ahelyett, hogy óvatosan kiengedném azokat,
megfordulok, és elviharzom, mint egy kis picsa.
 Huszadik fejezet
Bailey
Attól, hogy Levet megfeddték, és boldogtalannak
látom, legszívesebben felrobbantanám az egész
világot. Összekevernék hidrogén-azidot kálium-
kloráttal, és borzalmas dologra használnám fel a
kémiai tanulmányaimat.
De én Bailey vagyok. Kedves, aranyos,
konfliktuskerülő. Csakhogy mostanában ez a lány
teljesen idegen a számomra. Mintha kígyóként
levetettem volna a bőrömet, és otthagytam volna,
amikor felszálltam a New Yorkból San Diegóba tartó
járatra. Amióta leálltam a Xanaxszal és a Vicodinnal,
elkezdtem érezni. Folyamatosan. Szomorúságot,
összezavarodottságot, dühöt, féltékenységet,
szerelmet.
Igyekszem úgy tenni, mint aki a síelésre
koncentrál és nem arra, hogy Lev úgy néz ki, mint
egy kiskutya, amibe belerúgtak, de nem könnyű. Ő a
legtehetségesebb, legügyesebb, legviccesebb és
legokosabb ember, akit ismerek. Az egyetlen hibája
az, hogy túlságosan is szereti az apját és a bátyját. És
hogy hagyja, az élete alakulását a családja irányítsa.
Nagyjából úgy, ahogy én hagytam az enyémnek.
Tudom, hogy Knight és Dean jót akar. Jó emberek
ők, akik próbálnak vigyázni az övéikre. Dean retteg
attól, hogy elveszíti a fiait, Knight pedig jóvá akarja
tenni az éveket, amikor a poklot járatta meg a
szüleivel és az öccsével. Mindketten gondolkodás
nélkül az életüket adnák érte. Csak az a gond, hogy
jelenleg Lev az, aki szenved miattuk.
 Néhány bemelegítőkör után a zöld, azaz a
könnyebb pályán, Vicious bácsi bejelenti, hogy
Emiliával felmennek a felvonón a profi pályákhoz.
Az egész csapat úgy dönt, velük tart. Tavaly Vicious
egy elég szokatlan ajándékot vett a feleségének. A
hegy fekete, haladó pályái közül megvett egyet, ami
csak Emiliáé. Az a rózsaszín pálya. Rózsaszín a
feketéje mellé, gondolom.
Akit csak ismerek, az ügyestől a remek síelők
táborába tartozik, beleértve Levet is. Az elmúlt évek
alatt, amikor ők lelkesen kijártak a havas hegyekbe,
engem lefoglalt, hogy bekuckózzam egy jó könyvvel
a kúriában, ha már pihenőt tartok a profi szintű
balettban. Ez még a sérülés és a túladagolás előtt
volt. Úgyhogy amikor bejelentem, hogy én ezt a kört
kihagyom, senki nem lepődik meg és nem is sejt
semmit.
– Hazaviszem Bailey-t – jelentkezik önként Lev, és
előlép.
– Ne, majd én. – Daria feltolja a síszemüvegét.
Hatalmas, rózsaszín síruhát visel. – Biztos szükséged
van egy kis nyugira.
– Tőle? – Lev tekintete végisiklik a testemen egy
mosollyal, ami a szeméig nem ér el. – Soha. Gyerünk,
Gerle!
– Láttam, hogyan nézel a lányomra! – szól utánunk
apa, amikor ráfordulunk a síparadicsom kijárata felé
vezető főútra. – Vigyáznod kellene rá, nem kurvára
kihasználni a helyzetet!
Lev állkapcsa megfeszül.
– Többet jelent nekem ő, mint a teste.
– A testére nem is szabadna gondolnod, a jelenlegi
helyzetben.
Lemegyünk a bejárathoz, ahol Vicious bácsi
sofőrje vár egy Escalade-ben.
 j gy
– Köszi, hogy feláldoztad magad. – Oldalba bököm
Levet, ezzel teremtve kapcsolatot, hátha végre rám
ugrik és összecsókolgat.
– Ja, nincs mit – feleli kurtán. A gondolataiba
mélyedtnek tűnik.
Szeretnék segíteni neki, akármi jár is a fejében,
ezért azt mondom:
– Először a Knighttal való nézeteltérésedre kell
koncentrálnod, elmagyarázni neki, hogy a vágyaid és
életcéljaid szükségletek és nem egy kívánság, aztán
közölnöd kell a hírt az apáddal.
– Nem akarok beszélni erről. – Lev megrázza a
fejét.
Csakhogy én egy problémamegoldó vagyok. Az,
akinél ott van minden válasz. Ezért hozzáteszem:
– Vagy kihagyhatod az egész Knight-dolgot, és
rátérhetsz azonnal a…
– Elég! – Lev vicsorogva megtorpan. – Azt
mondtam, nem akarok beszélni róla!
– Hé, én csak…
– Te csak az utolsó vagy, akitől tanácsot kérnék! Az
vagy.
Összeszorítom az ajkam és leszegem a fejem, amíg
a kocsihoz lépdelünk. A szúró fájdalom erőteljes égő
érzéssé alakult. Hogy merészel így beszélni velem,
amikor én csak segíteni próbáltam? Valahol a
tudatom mélyén a Régi Bailey jelzi, hogy Levet még
mindig érzékenyen érinti a reggeli vita. De a
Jelenlegi Bailey, aki hangulatingadozásokat és
elvonási tüneteket él át, folyamatos megerősítést
akar. Ezért lehetséges, hogy a következő szavakat
hallom a saját áruló számból előtörni:
– Jobban teszed, ha szakítasz Thaliával, amikor
hazamegyünk!
 Ezt nem kellett volna mondani. Levnek nem lehet
parancsolgatni. Lev felgyorsítja a lépteit az Escalade
irányába, amelynek sziluettje beúszik a képbe, a
háttérben fehér sipkás hegyekkel és fából épült
fogadókkal.
– Vagy különben mi lesz? – A hangjának veszélyes
éle van. Ám nem ő az egyetlen most, akinek fáj. Ha
veszekedni akar, hát megkapja.
– Van valami frappáns ötleted arra, hogyan
magyarázod meg neki az arcod önkéntes
felajánlását, hogy meglovagoljam? – Elfordítom a
fejem, hogy ne lássa a kipirult arcomat, sem a
könnyeket a szememben.
Lev vicsorog.
– Ki mondta, hogy elmesélem neki?
– Ha te nem, majd én megteszem! – csattanok fel.
Ha tényleg olyan keveset jelent neki a csaj, mint
ahogy állítja, miért nem képes elengedni?
A látóhatárom szélén Lev vállat von.
– Az egész környéket megbaszhatnám, és Thalia
akkor is megköszönné, ha nemi betegséget kapna
tőlem Valentin-napra.
Hányás szökik a torkomba.
– Hű! Undorító vagy.
– Te vagy, aki egy foglalt pasival kefél!
Azta! Ha harc, hát legyen harc!
– Mégis ki vagy te?
– A túl sok elvárás és a nem elég figyelem
végeredménye – feleli keserűen, majd hozzáteszi:
– Ez nem valami kezdete, Bailey. Addig biztos nem,
amíg be nem vonszolod a segged valami komolyabb
elvonóintézetbe. Nem fogom önként összekötni a
sorsom egy függővel.
– Nem vagyok fü…
– De, az vagy. Egy függő, egy hazug, és elismerem,
egy jó szűk punci is vagy, de ahhoz nem elég jó, hogy
elrontsam érte az életem.
Tessék! Az őrületvonat hivatalosan is elindult.
Integessetek a zsebkendőitekkel és dobjátok el
virágaitokat! Készen állok, és most csupasz kézzel
megölöm.
– Én legalább mentem az álom után! Küzdöttem
azért, amit szeretek! Te gyáva vagy, Lev. Egy gyáva
kis beszari alak! Boldogtalanul és kiteljesedetlenül
fogsz meghalni, mert rohadtul nem mersz kiállni az
apáddal szemben. Csak féltékeny vagy, mert én
megtettem, ami neked soha nem menne: elvettem,
amit akartam!
Az állkapcsa megfeszül aranyló bőre alatt.
– A józanságodra kellene koncentrálnod, nem a
kavarásra.
– Nem tudtam, hogy a hétvégén csak kötöttségek
nélkül kavartunk. – Érzelmek nélkül, szárazon
felnevetek.
– Hát, de, ez történt.
Most hazudik, ugye? Általában annyira jól
megértem az embereket, Levet meg különösen, de
már nem bízom a saját ítélőképességemben. Akkor
nem, ha rólunk van szó, és úgy érzem, mintha egy
savas felhőn lebegnék.
– Miért nem mész vissza síelni a többiekhez?
Tudom, merre kell visszamenni – javaslom. Épp
időben, mert az Escalade-hez értünk. Arra számítok,
hogy Lev elutasítja az ötletet, magára ölti a benne élő
ősemberét, és kijelenti, hogy nem hagyna egyedül
soha. De meglep egy hanyag vállrándítással, és az
órájára pillant.
– Ja, jó ötlet. Majd találkozunk. Vagy, tudod, nem.
Egy jeges mosollyal és kifogástalan tartással
megfordul, majd elindul.
Öt teljes percembe telik felszedni a lábam a
járdáról, és beszállni a kocsiba. Már nem is
ledöbbent, hanem egyenesen kábult vagyok. A saját
levemben fortyogok az egész kocsiúton. A
nyelvemen érzem az árulás túláradóan savas ízét.
Lev nem fog szakítani Thaliával. Lehet, hogy soha
nem is tervezte. Nagy játékos, és kijátszott engem.
Nemcsak hogy megbántott, totál hazavágott.
Amikor visszaérek a Carftsman-kúriába, csak a
dadák és a gyerekek vannak ott. Egyikük sem
ítélkezhet vagy állíthat meg. És ekkor jön a
felismerés.
Egyedül vagyok. Igazán és csodálatosan egyedül.
Magamra hagyva.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, és
nyílegyenesen száguldok a szobám felé. Reszkető
kézzel nyitom fel a Dior bőröndömet, és tapogatom
végig a fekete anyagot a vízszintes cipzár mentén. A
jobb oldalon varrtam bele egy titkos zsebet. A
varrást tapogatom, alig várom, hogy széttéphessem,
csakhogy amikor megtalálom, már ki van bontva.
Nem vall rám, hogy félmunkát végezzek, de lehet,
hogy a kézügyességem egy kicsit berozsdásodott.
Bedugom a mutató- és középső ujjamat, a tabletták
után matatok. De valami mást érintenek az
ujjbegyeim. Valamiféle… papírt? Lassan előhúzom,
és egy sárga cetlit találok. Széthajtom, és elkerekedik
a szemem, ahogy a tartalmán végigszaladok.
MENJ REHABRA, BAILEY!
L
 Megtalálta a gyógyszereimet. Megtalálta, és
megszabadult tőlük. Sikítani akarok. Helyesbítek,
már sikítok. Rúgok és vágok. Felnyitom a vécéülőke
fedelét, hogy megnézzem, esetleg kimenthetem-e a
pirulák egy részét (biztos ide dobta be, de mikor?), és
rájövök egyszerre két dologra is: 1. Igaza van. A
rehab nemcsak szólongat, egyenesen ordítja a
nevemet. És 2. Meghalnék inkább, mint hogy
olyanná váljak, mint ő, és feladjam az álmaimat,
hogy a családom kedvére tegyek. A Juilliard nem az
Air Force Akadémia. A kettő nem felcserélhető.
Lemegyek a konyhába, találok egy kósza whiskey-s
üveget, és meghúzom. Borzalmas az íze, és
egyáltalán nem olyan, mint a fájdalomcsillapító. A
nagyját ki is rókázom. A percek egymást kergetik és
órákká válnak. Az alkohol beszivárog a
szervezetembe. A halál nem tűnik most olyan
borzalmas ötletnek.
Aztán (micsoda csavar!) amint szédülve, hason
fekszem a kanapén, egy hűvös kéz ér az izzadt
hátamhoz.
– Ó, Bailey!
Lenora az. Ő itt maradt. Szoptatja az ikreket. Hát
persze.
Azt hiszi, alszom (vagy talán tudja, hogy
határozottan nem akarok erről beszélni), mert azt
mondja:
– Nincs azzal baj, ha vannak démonjaid.
Mindenkinek vannak. De az baj, ha hagyod őket
nyerni.
*
A nap egyre sötétedik, a házat pedig meleg, sárga
fény tölti be. Mindenki kezd visszaszállingózni a
síeléssel töltött nap után. Valahogy sikerül
elvonszolnom magam a zuhanyzóig, és megmosom a
fogam kétszer is, mielőtt ideérnek, szóval szerintem
senki nem mondaná meg, hogy ittam. Talán csak
Lev, aki direkt összeköttetésben áll a lelkemmel, és
úgy olvas belőlem, mintha egy nyitott könyv lennék.
Szerencsére, és most ezt idézőjelesen értem, ő most
nem figyel rám. Úgy elmegy mellettem a szobájába
menet, mintha ott sem lennék.
Megvacsorázunk. Csevegünk. Úgy teszünk, mintha
minden szipi-szupi lenne. Dean, Lev és Knight heves
vitát folytat a filmekről, amelyek olyan rosszak, hogy
azok már jók, testi funkciókról és az NFL-ről. Úgy
viselkednek, minta nem egy véres leszámolásban
vettek volna részt órákkal ezelőtt a mandulalisztes
gofri és bacon felett. Aztán mind visszavonulunk a
szobánkba. Anya van éjszakai ügyeletben mellettem.
Nem mond nekem semmit, amikor meglátja, hogy
szétzúztam a szobát. Csak motyog valamit, hogy
Vicious bácsi tartozik néhány szívességgel apának,
úgyhogy jobban teszi, ha nem hisztizik ezért.
Totál arra számítok, hogy Lev kapcsolatba lép
velem. De nem teszi. Sem éjjel, sem másnap reggel.
Akkor sem, amikor Racer, Knight és Luna kirángat
az egyik kezdő pályára, ahol Luna megpróbál síelni
tanítani. És akkor sem, amikor egy újabb vacsorához
leülünk.
A hazarepülésünk előtti este én adom fel előbb, és
megtöröm a csendet. A takaró alól írok neki, amint
anya elalszik.
Bailey: Gratulálok, hogy megtaláltad!
Bailey: A tablettákat, nem a töködet. Az
továbbra sincs meg, ahogy azt a családod is
tanúsíthatja.
Ééés most elérkeztünk az este igazságbomba
részéhez, hölgyeim és uraim!
Lev: Úgy tűnt, pontosan tudod, merre van,
amikor jó alaposan megszívogattad a
múltkor.
Bailey: Az azelőtt volt, hogy megtudtam,
hűtlen, rohadék és narcisztikus vagy.
Lev: Menj elvonóra, Bailey!
Bailey: Valójában örülök, hogy nem
jelentkeztél az Air Force Akadémiára. Az
országunknak IGAZÁN bátor emberekre van
szüksége. Nem egy elkényeztetett kis
pöcsre, aki Top Gun-osat akar játszani.
Lev: Menj elvonóra, Bailey!
Bailey: Ne keress többet! Végeztünk.
Lev: M-E-B. Jó éjt!
 Huszonegyedik fejezet
Bailey
Tizenhét évesen
Hétszáznegyvenhat nappal ezelőtt halt meg Rosie.
Hétszáznegyvenhat nappal ezelőtt kezdtünk egy
szobában aludni Levvel. Egy ágyban, egymást
átölelve.
Hétszáznegyvenhat nappal ezelőtt kezdett az
illatunk összekeveredni a szerelem nevű parfümmé.
Hétszáznegyvenhat nappal ezelőtt ígértem meg,
hogy soha nem hagyom el, soha nem árulom el, és
soha nem tűnök el.
Az emberek alkalmazkodó teremtmények. Úgy
lettek kitalálva, hogy még a legrosszabb
körülményekhez is idomuljanak. Azt hinné az
ember, hogy könnyebb lesz nekem. De tévedne.
A bonyodalmak egyre csak halmozódnak. Ott az a
hívogató, meleg reggeli dudor, ami folyamatosan
nekem ütközik a takaró alatt. Kezdek észrevenni
Leven dolgokat, amelyeket korábban meg sem
láttam. Mint például a járomcsontját, amely nem
olyan régen tökéletessé csiszolódott. Vagy hogy a
haja a selymes egyenesből durvává és hosszúvá vált
a nyár folyamán. Hogy a teste mindenütt
megizmosodott: a bicepsze, a hasa, a válla, a háta. A
biológia kikészít.
Hallgass, evolúciós pszichológia! Én itt épp
próbálok helyesen cselekedni!
De rémisztő dolog végignézni, ahogy állati dögös
pasivá növi ki magát az ember aranyos, szerény
legjobb barátja.
Látom, hogyan néz rám. Kendőzetlen mohósággal.
Azt akarom, hogy elevenen felfaljon. Hogy
bekebelezze a tiltott gyümölcsét teljes egészében.
De beleragadtam ebbe a hülye, unalmas szerepbe.
Én vagyok a legjobb barátja, a szentje, a megváltója.
Én főzök rá, én ölelem, amíg elalszik, és én küldök
neki emlékeztetőket a fontos meccseiről és a
határidős házi feladatáról.
Mint ahogy most is itt ülök a lelátón, és szurkolok
neki, miközben megnyeri az állami bajnokságot a St.
John Bosco ellen, és ezzel történelmet ír az All Saints
Giminek.
A meccs véget ér. A tömeg állva éljenez. Én ugrom
a legmagasabbra és sikítok a leghangosabban. Dean
bácsi a dzsekimnél fogva megragad, és önkívületben
magához ölel. Örömkönnyek szöknek a szemembe,
amikor a bátyja Levre mutat és azt harsogja:
– Az ott az én öcsém! Micsoda elképesztő legenda!
A boldogság felgyülemlett szexuális frusztrációvá
válik, miközben Deannel és Knighttal lefelé
megyünk a lelátón, és meglátom, hogy Lev leveszi a
mezét, felfedve ezzel a hasát, amely olyan
kidolgozott, mintha photoshopolták volna. A bőre
aranybarna, fénylik és azt akarja, hogy minden
négyzetcentiméterét lenyalják. A haja szénakazal,
amit az ujjaimmal akarok kifésülni. Egy lépésre tőle
megállok, és türelmesen megvárom, hogy kiköpje a
fogsorvédőjét, aztán megölelje a bátyját és az apját.
A kezemben a kedvenc jegesteáját tartom. Aztán
odafordul hozzám.
– Annyira büszke vagyok rád! – kiáltom, szélesre
tárt karral, hogy megöleljen.
– Cseszd meg az udvarias ölelésedet! Épp most
nyertük meg az állami bajnokságot!
 A combomnál fogva felemel és megpörget.
Egyszerre nevetek és sikítok mámorosan, miközben
csiklandoz. Jó eséllyel életemben nem voltam még
ilyen boldog. Még a saját sikereim alkalmával sem.
– Lev! – visítom, ahogy a levegőbe dob, mint valaki
kisgyereket. Vigyorog, a szemét könnyek lepik el.
Tudom, hogy azok a könnyek nemcsak azért vannak
ott, mert boldoggá tette az apját, hanem azért is,
mert az anyukája ezt már nem érhette meg.
Lev erősen tart a derekamnál fogva, miközben
letesz, és az álla alá vonja a fejemet, közel húz
magához.
– Nélküled nem tudtam volna megcsinálni.
Köszönöm, hogy talaj vagy a talpam alatt… vagy,
tudod, valami hasonló szarság. – Kacsint.
– Laposnak nevezel? – Összeráncolom az orrom.
– Gravitációnak nevezlek.
– Ez olyan, mintha egy sztripíztáncos neve lenne.
Akkorát nevet ezen, hogy az apja azt hiszi,
fulladozik.
Biztatom, hogy menjen ünnepelni a családjával, és
ezredszerre is megnyugtatom, hogy nem gond, ha
nem töltjük együtt időt, és nekem amúgy is házi
feladatot kell írnom.
De amint hazafelé vezetek, először jut eszembe
valami önző. A gondolattól, hogy szexis lányokkal
bulizik éppen, elkap a hányinger. És az egy hatalmas
intő jel, hogy ez engem zavar. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy féltékeny legyek. A féltékenység
lobbanékonysághoz vezet, a lobbanékonyság pedig
káoszhoz.
Megírom a leckémet, kitakarítom a szobámat,
könyvet olvasok, és két másodpercenként nézek a
karórámra. Ezt egészen éjjel kettőig csinálom, ekkor
lesek rá a telefonomra is. Nincs üzenet Levtől. Még
mindig bulizik. Nem tudom biztosan, hogy inkább
aggódom vagy féltékeny vagyok-e emiatt.
Hagyjad csak! Szó szerint most nyerte meg az
állami bajnokságot.
Hogy lefoglaljam magam, kimegyek a postáért. Egy
vastag borítékot veszek elő a ládából, mire a szívem
megiramodik a mellkasomban. Lehetséges ez? Mióta
várakozhatott ez itt? Te szent legjobb hír!
Feltépem a korom sötétben, a telefonom
lámpájával megvilágítva a szavakat. És itt van. A
felvételi értesítő, amire azóta vártam, hogy
megtanultam járni.
Juilliard. Bekerültem.
Egyike vagyok a jelentkezők azon hét
százalékának, akiket tényleg felvesznek. A világ
legtehetségesebb emberei közül. Egy érzelempiñata
robban szét bennem. Legszívesebben bejelenteném
a hírt, de anya és apa alszik, Daria meg Penn
Párizsban van, és mindenféle klassz dolgot csinál ott.
Felhívhatnám az egyik barátomat, de olyan
helytelennek tűnik megosztani ezt a fontos hírt egy
random személlyel.
Remegő ujjakkal írom meg az üzenetet.
Bailey: Találd ki, mi van!
Lev: A kislányoknak lika!
Lev: Szóval úgy fest, Benjamin Button
módjára átmegyek hatévesbe néhány sör
után. Ne haragudj! Mi újság, B?
Bailey: Felhívhatlak?
Lev: Hát, rohadt nagy a hangzavar
Finnéknél. Úgy egy óra múlva hazamegyek,
ha várhat addig.
 Bailey: Nem várhat.
Lev: Ah-ha. Mi az?
Bailey: FELVETTEK A JUILLIARDRA!!!!!!!!!!!!!!!!
A hatalmas bejelentésemet a nagy büdös semmi
fogadja. Egy percből négy lesz, abból meg tizenöt.
Semmi válasz. Visszamegyek a chatünkbe, hogy
megnézzem, elment-e az üzenet. Elment. Addig
bámulom a képernyőt, amíg le nem kapcsol. Aztán
pislogok, és rájövök, hogy még mindig a házunk előtt
állok, az éjszaka leple alatt. Furcsa dolgok történnek
most a testemben. Ott van az a szétrobbant piñata,
tele rozsdás szöggel.
Százötven évvel később végre felugrik egy válasz.
Lev: Ez nagyszerű hír. Büszke vagyok rád, B!
Nem tudom, miért, de ez az üzenet a bőrömbe
hatol, és halálos injekcióként terjedni kezd.
Azok után, hogy töretlenül támogatom, a teljes
figyelmem neki szentelem, emberi ébresztőóraként
szolgálok minden reggel, hogy ne késsen el az
edzéséről, megfőzöm neki a csirkemellet úgy, ahogy
ő szereti, mert babonásan olyat kell ennie a fontos
meccsek előtt, amikor neki kellene örülnie nekem…
nem tette meg. Nem teszi meg. Az életem legnagyobb
híre, az én sikerem nem ér meg még egy videóhívást
sem…
Visszamegyek a lépcsőn a szobámba, és
összekuporodom az ágyamban a falhoz fordulva,
csukott szemmel. Igazán nincs kedvem ma este az
ágyában várni őt. Forró könnyek szaladnak le az
arcomon, bele a számba. Álomba sírom magam.
Valamivel később érzem, hogy a matrac besüpped
az ismerős súly alatt. Egy izmos test nyomódik
nekem hátulról. Meleg, finom, és otthonillata van. Az
az egyedi Bailev aroma, egy csipet alkohollal
vegyítve.
Átkarol, én pedig tehetetlen vagyok vele szemben.
Átkozom magam, amiért nem bírok ellenállni neki,
amikor az arcát befúrja a vállgödrömbe. Létezik
olyan, hogy túlságosan is szeretni valakit? Úgy
sejtem, igen. Azt hiszem, ellopja a boldogságom,
elnyeli a fényemet. Talán gonosz történeteket
mesélek be magamnak, hogy rábírjam magam a
New Yorkba költözésre, és ne maradjak itt vele, de
őszintén? Lehet, mindkettőnknek arra van szüksége,
hogy megtudjuk, kik vagyunk a másik nélkül.
– Gerle. – A fejemhez veti a fejét, mire borzongás
szalad végig a gerincemen. – Baszki. Mihez fogok
kezdeni nélküled? Szükségem van rád. Nem
szabadna elmenned. Neked… Nem is tudom. Jó
kislánynak kellene lenned, és itt maradni velem.
Engem helyezni az első helyre.
Ő részeg, nekem megszakadt a szívem, és ez nem
jó kombináció egyikünk számára sem. Ráadásul azt
hiszi, hogy alszom, és csak ilyenkor bukik ki belőle
az igazság ilyen könnyedén.
– Örülnöm kellene neked, hogy bejutottál a
Juilliardra. Mindig is tudtam, hogy így lesz. De az
önző fejem nem tud eltekinteni a ténytől, hogy többé
nem leszel a közelemben.
Hangosan nyel, én pedig elmerengek, hogy vajon
az univerzum megfeledkezett-e arról, hogy mi
fiatalok és ostobák vagyunk, és úgy döntött, minden
kegyetlen büntetést ránk mér, amit csak isten kitalált
nekünk.
– Hetekig, hónapokig, évekig feküdtem éberen,
miközben öleltelek, és azt kívántam, bárcsak
eltörnéd a lábad, elszakadna egy szalagod, vagy
megsérülnél annyira, hogy itt kelljen maradnod
velem. – Lev hangja elcsuklik a vallomástól,
miközben a hajamba beszél. – Olyan kibaszottul
borzalmas vagyok, de akkor is ezt reméltem.
Reméltem, hogy valami majd megállít. Mert az a
valaki nem lehetek én. Nem tehetem ezt veled.
Egy vihar készülődik a testemben. Ő tovább beszél,
és közben megkeményedik a fecskéje a
pasibokszerbe bújtatott farpofám között. Most már
beismerhetem magamnak, hogy a kapcsolatunk
évek óta nem pusztán baráti. A szex az utóbbi pár
évben ott lebegett fölötte. Minden éjjel némán
súroltuk a ruhában kefélés határát. Véletlenül
hozzáérve egymás hasához, melléhez, mindenéhez.
Lev néhányszor már majdnem elélvezett, ahogy én
is. És soha nem beszéltünk róla. Hónapokig
játszottunk a gyufával. Most pedig? Tocsogunk a
benzinben. A csontjainkig átáztunk.
Ideje lángra lobbantani ezt a hazugságot
közöttünk.
Sokáig fekszünk ott, mire megbizonyosodom, hogy
elaludt. Egyrészt, már nem beszél, kiadta minden
titkát arról, amikor nem is olyan véletlenül elment,
amikor egy ágyban feküdtünk. Hogy elijesztette a
potenciális udvarlóimat a suliban, hogy egyszer
péppé vert egy Las Juntas-os srácot, aki hazáig
követett, amikor nem figyeltem.
A légzése egyenletessé válik. Egész éjjel a szavain
jár az eszem. Bailev. A legjobb barátok, akik egy
húron pendülnek, és mindig vigyáznak egymásra. És
ez az egész egy baromság. Nem vagyunk barátok. Mi
két fiatal vagyunk, akik egymás megszállottjai. Ő
nem akarja, hogy balerina váljon belőlem, én meg
nem akarom, hogy valaha is rátaláljon az igaz
szerelem. Ha együtt maradunk, a végén neheztelni
kezdünk egymásra, aztán megutáljuk egymást.
Tudom, hogy mit kell tennem, és hogyan fogom
megtenni.
A nap felkúszik a sűrű, bolyhos pillecukorfelhők
közül. Az égbolt rózsaszín és kék, a hold olyan
vékony, akár egy körömágy. Összeszedem a
bátorságom, akár egy báli ruha szegélyét, és
elfordulok a faltól, hogy megcsókoljam Levet. Hogy
tönkretegyek mindent.
Ijedten látom, hogy ébren van, és engem bámul.
A szemgolyóját behálózó vörös erekből ítélve
egyáltalán nem is aludt.
– Maradj! – Az ádámcsutkája liftezik, miközben
nyel, és azt mondja:
– Kérlek, Gerle! Csak… csak maradj itt. Még egy
évet. Aztán együtt elmehetünk New Yorkba, amikor
leérettségizem. Kérlek, ne hagyj el!
– Lev – mondom. – Te nem… Te Coloradóba akarsz
menni tanulni.
De igazából azt akarom kérdezni, hogy „hogy
merészeled?”.
Valójában azt akarom mondani, hogy „én soha
nem kérnék tőled ilyesmit. Hogy teheted ezt velem?
Tudod, milyen komolyan veszem a Rosie-nak tett
ígéretem, hogy mindig vigyázok rád!”
– Igen. Tudom. Igazad van. – Megnyalja az ajkát. –
Figyi, hoztam neked valamit.
Megfordul, és elkezd matatni a földön lévő
farmerjában. Susogást hallok, a tekintetem a szálkás,
izmos hátára összpontosítom. Néhány pillanat
múlva tönkreteszem magunkat, ha ő nem tette már
meg. Lev visszafordul, és a kezembe nyom valamit,
aztán az ajkához húzza az öklömet, és megcsókolja.
– Amikor csak készen állsz, Gerle!
Kibontom az ujjaim, és… egy karkötőt találok?
Nem, kettőt. Egy-egy kicsi, gerle alakú famedállal.
– Én magam faragtam a buliban. Ezért voltam ott
annyi ideig – vallja be, és az arcára pír szalad. Azt
hittem csajokkal kavar… amikor ezt csinálta? Nem
jutok szóhoz. – Így soha nem feledkezel meg rólunk
New Yorkban, amikor szupersztárrá válsz.
Az arcán lévő mosoly üresnek tűnik. Gyengéden
lerakom a karkötőket a párnára közénk.
– Honnan szerezted a fát?
– Alkalmas most az idő a faszállítós viccekhez?
– Nem.
– Akkor ez esetben mondjuk, hogy Finnék házában
az egyik kredenc cserére szorul.
– Nos, köszönöm – mondom szemérmesen. – Szép.
– Csak ennyi? – Felvonja a szemöldökét. A
folyamatos dicsérethez és olvadozáshoz van szokva.
– Nem, nem csak ennyi. – Olyan közel vagyunk,
hogy minden porcikáját érzem, és legszívesebben
felnevetnék, amiért azt mondtam magamnak, hogy
mindig is csak barátok voltunk.
– Akkor még mi?
Nagyot nyelek.
– Csókolj meg!
Lev álla leesik.
– Csókoljalak meg?
Bólintok, és a körmöm hegyét végighúzom a
nyakán. Az ujjaim remegnek. Tönkreteszem a
kettősünket, hogy megmentsem magunkat
egyénként. Hogy lehetőséget adjak arra, külön-külön
is kibontakozhassunk, ne csak együtt.
– Nem ezt akartad mindig is?
– De. – A szeme eszelősen táncol, az arcomat
kutatja. – De úgy érzem, mintha ez büntetés lenne,
nem pedig jutalom. Arról van itt szó, hogy
megkértelek, maradj?
Az egész kapcsolatunkról van szó. Az áldozatról, a
megváltásról. Hogy megtudjuk, kik is vagyunk,
amikor nem vagyunk összenőve.
– Ez csak egy csók, Levy. Ne olvass bele túl sokat.
Csak jól akarom érezni magam.
A hajamba fúrja hosszú ujjait, és közelebb húzza
magához az arcomat. Letaglózóan gyönyörű mindig,
de most különösen.
– Arra születtem, hogy te jól érezd magad, Bailey
Followhill. – A légzése lassú, a szívverése gyors. – De
nem foglak megcsókolni. Most nem.
– Miért nem? – Az ajkam bosszúsan legörbül. Úgy
tűnik, nagyon jól megy neki, hogy megtagadjon
mindent, amire vágyom.
– Mert nem akarom, hogy ilyen legyen az első
csókunk.
– Milyen?
– A szorongásomtól és a dühödtől szennyezett. –
Az orra hegyével megsimítja az enyémet, a vállamra
ráteszi nagy mackómancsát. – Amikor megcsókollak,
elhiszel majd minden kimondatlan szót, amit a csók
jelent. Elhiszed majd, hogy szeretlek, hogy mindig
csak te voltál nekem. Megérted majd, hogy komolyan
gondolom, te és én örökké. Nem lesz semmi kétség.
Az ajka az állkapcsomhoz siklik, majd lefelé halad
a nyakamon. Az első érintés áramütésszerű, és a
világ kibillen a helyéről. Az egész szoba visszatartja
a lélegzetét, a falak, a bútorok, a plafon. Aztán az
ajka visszatér, és az enyémre zárul. Akár a kulcs a
zárjával, tökéletesen összeillenek. Az ajka íze
mennyei, de nem ettől válik a csókunk
megismételhetetlenné. Hanem attól, amit
szimbolizál: a totális tönkretételét annak, amik eddig
voltunk. Legjobb barátok.
– Bailey? – kérdezi apa a szobám ajtaján túlról.
Eláll a lélegzetem az ijedtségtől Lev száján, de ő erre
csak megnyitja az ajkam, és becsúsztatja a nyelvét,
hogy lassan, érzékien feltérképezze a területet.
Apa tovább erőlteti a dolgot.
– Hangokat hallottam a szobádból.
Lev belekuncog a csókunkba. Megpróbálom
megharapni, de attól csak még jobban nevet.
Rohadék!
– Öhm, igen, apa! – kiabálom fátyolos hangon. –
Minden rendben! – Több is, mint rendben, hogy
őszinte legyek.
– Minden okés? – Marx, de udvariatlan! Miért nem
lehet egy nemtörődöm családom, akik békén
hagynak, ha random nyöszörgést hallanak a
szobámból?
– Én… sírtam?
Nagyszerű, Bailey! Semmi nem árulkodik jobban a
bizonyosságról, mint kérdő hangsúllyal befejezni egy
mondatot.
Lev az alsó ajkamat harapdálja, mielőtt
visszatérne a szám belsejéhez.
– Miért sírtál?
Mióta lettél a spanyol inkvizíció tagja, apa?
– Ezek… boldog könnyek!
– Azt kurvára lefogadom – dörmögi Lev a szám
sarkába, miközben csókol, harapdál és ingerel.
Amint az apám tovább szövegel arról, hogy kezdi
elveszíteni a türelmét a gyanús viselkedésem miatt,
én a legjobb barátom és köztem kibontakozó
varázslatra összpontosítok. Arra, ahogy átölel.
 – Miért? – erősködik apa.
– Megmondom majd, ha kijöttem! – Köszönöm,
Juilliard, hogy lesz milyen hírt közölnöm vele, és ezzel
akaratlanul is megmented Lev életét! – Csak adj
néhány percet!
– Rendben van, kicsim.
Lev felhagy a bőröm ízlelgetésével, és olyan
messze húzza a fejét, hogy egymás szemébe tudjunk
nézni. Rám nehezedik. Mindketten eszelősen
vigyorgunk. Aztán eszembe jutott, minek köszönhető
mindez, és a szívem összefacsarodik.
– Azt hittem, azt mondtad, nem fogsz megcsókolni.
– Ez nem csók volt. – Megrázza a fejét. – Ez a csók
előjátéka. Egy szándéknyilatkozat. Amikor
megcsókollak, igen, csak csók lesz, semmi több,
akkor hetekig nem térsz majd magadhoz.
Mindketten elvigyorodunk, mint a hülyék.
– Most már nem kell halálra szorítanod – súgom,
és feszengve megpaskolom a vállát.
– Csak azután szállok le rólad, hogy azt mondod,
ez nem változtat semmin.
– Ez nem változtat semmin – hazudom.
– Miért nem hiszek neked? – A szeme (amely zöld,
egy csepp mogyoróbarnával a pupilla körül) engem
tanulmányoz.
– Mert paranoiás vagy? – vetem fel édesen
mosolyogva.
– Nem gondoltam komolyan, amit a Juilliardról
mondtam. Azt akarom, hogy elmenj.
– Az jó, mert megyek.
Vonakodva, de legördül rólam.
Felveszem a karkötőt. Ő is a sajátját.
– Milyen az égbolt, Gerle?
– Sehol egy felhő.
 Huszonkettedik fejezet
Lev
2016-os számú gyászos tény: Az emberi test
tömege másfél-négy kilogramm körülre
redukálódik az elhamvasztást követően.
A Jackson Hole-i veszekedés apával és Knighttal
megváltoztatott bennem valamit. Kirántott a
robotpilóta üzemmódból.
Ideje, hogy korrektül bánjak a szeretteimmel.
Gerlével kezdtem, és visszatereltem a figyelmét a
leszokásra, ahelyett, hogy megdugnám. Igen, kicsit
elszúrtuk az összekavarással, de annyira jól haladt!
Nem akarom, hogy az egyik megszállottságot egy
másikra cserélje, ezért teret hagyok neki.
És Bailey-nek igaza volt. Tényleg irigylem azért,
hogy szenvedéllyel csinálja, amit. Én tényleg csak
lavírozom. Focizom, és apa meg Knight miatt nem
jelentkezem az Air Force Akadámiára. Kapcsolatot
mímelek Thaliával, mert nem akarom zavarba
hozni, vagy hogy azt érezze, kihasználták. Azzal,
hogy mindenkinek a kedvére akarok tenni, végül
senkinek nem teszek a kedvére. Szóval talán az a
megoldás, ami nekem jó.
Talán azzal, ha valaki hitelesen önmagát adja, a
környezetében mindenki mást megkímél egy rakás
fájdalomtól.
A következő személy az elintézendők listáján Grim
Kwon. Ő csapatkapitány akar lenni. Én pedig azt
akarom, hogy… hagyjanak a picsába békén. És ebbe
beletartozik az is, hogy a gimi után többé nem
akarok focizni. Ez az egyetlen fogadalom, amelyet
magamért tettem. Grimnek igaza van, nem én
vagyok a megfelelő ember a melóra. Soha nem is
voltam. A szenvedély erény.
Lehet, hogy nem követem az álmom, hogy
vadászpilóta legyek, de nem is fogok belerokkanni a
focizásba csak azért, hogy apának legyen miről
beszélgetnie a haverjaival a country clubban. És
biztosan nem állok Grim valódi álmának útjába sem,
hogy ezt megtegye.
Úgyhogy most itt vagyok az öltözőben az edzés
után, készen rá, hogy sarokba szorítsam Taylor
edzőt, és megmondjam neki, visszalépek a
csapatkapitányságtól, de továbbra is teljesítem a
kötelezettségeimet játékosként az év hátralevő
részében. Még mindenki a zuhanyzóban van.
– Haver, személyes tér! – mondja Mac Tökösnek,
miközben a seggét szappanozza. Én már tiszta
vagyok, felöltöztem, menetre kész. A sporttáskám a
vállamon lóg. Lefogadom mind azt hiszik, leléptem
már. – Minden egyes szőrszáladat látom a
herezacskódon, ami azt jelenti, túl közel vagy!
– Vagy Tökös esetében, ugyanabban a városban –
vicceskedik Finn. Lehet, még egyszer utoljára rájuk
kéne szólnom, hogy seggfejek Todd-dal, mielőtt
átadom a kapitányi stafétát. Épp készülök kisétálni a
szekrények sora mögül, amikor Austin hangjától
ledermedek.
– Láttam tegnap Bailey Followhillt a parton.
Mit keresett a parton? Kivel volt? Hogy jutott ki a
házból?
– Igen? – kérdezi Finn. – Még mindig dögös?
– Haver, az enyhe kifejezés, hogy izgató. A csaj
szerintem országokat elpusztíthatna, akkora
bombázó! Egy apró sárga bikini volt rajta, és úgy
nézett ki, mintha egy Victoria’s Secret katalógusból
lépett volna ki. Vadítóbb, mint valaha.
– És épp olyan elérhetetlen, biztosra veszem –
húzza el a szavakat Grim. Okos fiú! – Akkor sem vett
észre, amikor három éven át egy suliba jártatok.
Kétlem, hogy ez megváltozna most, hogy főiskolás, te
meg még mindig úgy nézel ki, mint annak a
végterméke, amikor a szteroidok meg a bal herém
úgy dönt, hogy szaporodik.
Ha tehetném, most rögtön kinevezném őt a Miami
Dolphins csapatkapitányává.
– Au container. – Austin megpróbálkozik a francia
nyelvvel…, és totál megsemmisíti azt menet közben.
– Úgy hallom, valójában ő egy drogos, tehát bőven
van esély, hogy hibázik. Könnyű préda.
Csak azért nem hasítom le a térdkalácsát a svájci
bicskámmal, mert hallani akarok még a
találkozásukról.
– Komolyan? Egy drogos benyomását keltette? –
hüledezik Tökös.
– Ő nem drogos – dörmögi Mac. – A gazdag szülei
elküldenék valami öt kiló per éjszaka svájci faluba
detoxálni, ha a fűnél bármi erősebbet tolna.
– De bizony tol valamit – horkant fel Austin,
miközben kilép a forró vízsugár alól, és törölközni
kezd. – Úgy fest, szobafogságot kapott vagy valami
ilyesmi, néhány nappal ezelőttig. A szülei most
drogtesztet csinálnak neki, és amennyiben tiszta,
elmehet otthonról. Legalábbis nekem ezt mondta. –
Bailey a bizalmába fogadta őt? Miért? – Mondanom
sem kell, meghívtam az összes buliba a hétvégén. –
Austin önelégülten elvigyorodik, a szarházi fajtából.
– Beleértve azt is, ami a gatyámban történik.
Megszédülök. Mel és Jaime most viccelnek velem?
Belepisiltetik egy tégelybe, és hagyják a dolgára
menni?
 Aha, miért ne, te seggfej? Mert imádod annak a
gondolatát, hogy Bailey be van zárva otthon, ahol
senki nem közelítheti meg és nyomulhat rá? –
gúnyolódik egy hang a fejemben. Nagyon könnyen
ment a tettetés, hogy Thaliával még együtt vagyunk,
mivel tudtam, hogy Bailey nincs olyan helyzetben,
hogy bosszúból dugjon valakivel. De már nem ez a
szitu, és Bailey életében nem volt még ilyen
ingadozó és bosszúszomjas.
– Jól jegyezzétek meg! – Austin felveszi a
vászonnadrágját és a J.Crew ingét, azaz a nemzetközi
„középszerű fehér férfi” egyenruháját. – A hét végére
tökig merülök Bail…
– Kussoljál el, Austin! – A hangom olyan csípős,
hogy simán szétmarná az arcát. – Különben én
baszlak szét téged, és befejezem, amit tavaly Grim
elkezdett!
Erről nem beszélünk, de tavaly Austin egy elsős
gyereket becsmérelt, amiért fogta a pasija kezét,
vagy ilyesmi, Grim meg totál begőzölt, és nekiesett a
képének. Hárman kellettünk hozzá, hogy leszedjük
Austinról. Csak azért csináltuk, mert nem akartuk,
hogy Grimet letartóztassák. Találkoztam már olyan
nemi betegséggel, ami szerethetőbb Austinnál.
– Vagy elég tökös, hogy ide gyere és az szemembe
mondd? – Austin a fogát vicsorgatja, és idegesnek
tűnik. Nem tudta, hogy végig itt voltam.
– Azt hittem, azt csináltam. Azta, a segged
félelmetesen néz ki.
– Ha már a seggeknél tartunk! – Austin ajka
visszataszító vigyorra húzódik. – Bailey-é…
Nem tudja befejezni a mondatot. A földhöz vágom,
én fölé kerülök, ráülök a derekára, és az arcába
csapom az öklöm. Hallom a csontok reccsenését, de
nem állok le. Mindent vér borít. Szétfröcsög a
csúszós, vizes járólapra, az elmúlt tizenkét,
iskolában töltött évben fenntartott makulátlan
eredményeimre. Kit érdekel? Úgysem arra haladok,
amerre szeretnék menni. Austin ordít, próbálja
megemelni a kezét, hogy a nyakamra fonja, de én
nagyobb vagyok, gyorsabb és erősebb, ráadásul
nálam van a leghatásosabb fegyver mind közül: a
düh.
Finn, Mac és Antonio próbál lehúzni róla.
Megragadják a karomat, és elrángatnak,
könyörögnek, hogy álljak le, mielőtt megölöm. Tökös
és Grim megragadják Austin egy-egy karját, és a
helyiség másik végébe húzzák őt. Austin továbbra is
az arcát védi a kezével. Márkás ruhái tiszta vörösek,
és szinte biztosra veszem, hogy eltörtem néhány
kisebb csontot menet közben.
Mindkettőnket az öltöző két végébe taszigálnak.
Mac és Antonio a falhoz szegezik a karomat,
megakadályozzák, hogy újra az arcába másszak.
Zihálok, a harag hullámokban árad ki belőlem.
– Szeretnél meghalni? – Őszintén kíváncsi vagyok,
mert Bailey-t szidni a környezetemben felér egy
öngyilkossági kísérlettel.
Austin felnevet, a fogait rózsaszínre festi a vér és a
nyál keveréke, a szeme alatt az ütéseim duzzadt
zúzódásokat hagytak.
– Olyan kurvára sokat képzelsz magadról, Cole!
Csak mert tetszik neked egy lány, attól ő még nem
tiltott a többi halandó számára!
– Mi bajod van velem? – kérdezem. Austinnal csak
a baj volt, amióta ismerem. Amennyire én tudom,
semmit nem tettem, amivel kiérdemeltem volna a
folyamatos dühét. Elsős korunkban még a matekban
is segítettem neki, és passzolgattunk az edzések előtt.
– Az a bajom – Austin vért köp a padlóra, meg
talán egy fogat is –, hogy minden Cole pasi, akivel
találkoztam, egy totális seggfej!
Üres tekintettel bámulok rá, egy pillanatig
értetlenül.
– Csak hárman vagyunk. – Caydennel együtt
négyen, de hagyjuk már, a kölyök épp, hogy
szobatiszta.
– Hárommal több, mint amennyinek lennie
kellene – vicsorogja. – És a bátyád, Knight
éppenséggel ellopta a kapitányi címet az én
bátyámtól! Meg a barátnőjét is.
– Lunát? – kérdezem meglepetten.
Austin megrázza a fejét.
– Poppyt.
Te szent jégkorszaki hóvihar! Poppy, Lenora
nővére, két másodpercet járt a bátyámmal.
Maximum. És nem is emlékszem, ki ellen harcolt
Knight az All Saints Gimi csapatkapitányi címéért.
Ami, asszem, csak megerősíti, hogy az Austin által
érzett neheztelés nem személyes, hanem a klánra
irányul. Az ő családja kábé láthatatlan volt az enyém
számára.
– Hogy hívják a bátyádat? – kérdezem. Fogalmam
sincs miért.
– Alvin.
Ó, a francba! Még mókusneve is van. Önkéntelenül
is megsajnálom a srácot.
– Alvin könyvelőként dolgozik egy
ingatlanirodánál, amúgy. Azért, mert a bátyád
ellopta, ami az övé volt – vádaskodik Austin. –
Naggyá válhatott volna.
Az állkapcsom ide-oda mozog.
– Figyelj! Sajnálom, de… ehhez semmi köze Bailey-
nek. Kurvára tartsd távol magad tőle, oké?
Austin lerázza az őt tartó kezeket magáról, és egy
véres mosolyt villant rám, majd a fejét csóválva
elmegy.
– Ha akarsz valamit, kurvára tudd, hogy beelőzlek,
és megszerzem én magam. Vedd ezt törlesztésnek,
Cole. Azzal kapcsolatban meg, hogy amihez
hozzáérsz, az arannyá változik… – Elhallgat, és
megáll néhány centire tőlem. – A végén egy csomó
lélektelen, élettelen szarságod lesz.
*
A következő a listán Thalia. Adtam neki néhány
hétnyi kamu járást, amikor nem is igazán
találkoztunk vagy kommunikáltunk. Azt hiszem,
ideje megszakítani a kapcsolatot. Tudom, hogy egy
kicsit több időben reménykedett, de nem tehetem ezt
Bailey-vel. Nem tehetem ezt Thaliával sem. Hazug
reményt adni neki kegyetlenség, és van egy olyan
érzésem, hogy most pontosan ez történik, az
egymilliárd üzenetéből ítélve, amivel bombázott,
amíg Jackson Hole-ban voltam.
Thalia: milyen jacksonhall?
Thalia: hiányzol.
Thalia: <csatolmányt küldött> Pucérság a
bébimnek lol.
Thalia: hívj fel, amikor tucc.
Thalia: Lev hol vagy?
Úgyhogy most átvágok a pattanásos arcok
tengerén, kábé egy fejjel magasabb vagyok mindenki
másnál, és próbálom megtalálni a kamu akármik-is-
voltunk-egymásnakomat.
Minden követ felforgatok. Keresem a
tornateremben, az osztálytermében, a barátainál.
Még a lánymosdóba is bemegyek, és egy kisebb tüzet
okozok (szó szerint. De nem az én hibám. Ki hoz
hajkiegyenesítőt a suliba?).
Elveszítem már az eszemet, és a türelmemet. Hol a
pokolban van? Pár napja látszólag mindenhol ott
volt, ahova mentem. Felbukkant a menzán, az
öltözőben, az edzésen. Ráadásul tényleg elfelejtettem
válaszolni arra az üzenetre, ami különösen ciki,
asszem.
– Hali, Birdie, láttad Thaliát? – A folyosón szorítom
sarokba a legjobb barátnőjét. A háta a szekrénynek
ütközik, a mellkasához szorítja a könyveit, és az
ajkába harap. A szemhéja leereszkedik, amikor
egészen az arcába mászom. Elég drámai, de ezek a
csajok élnek-halnak ezért a szarságért. A Riverdale-
effektusért.
– Öhm… Thalia? – Hunyorog, mintha nem lenne
ismerős neki ez a név.
– Aha. A lány, akivel gyakorlatilag együtt élsz, és
rajta van a képernyővédődön. – Felfrissítem a
memóriáját, miközben csettintek kettőnk között,
hogy ne bámulja tovább a számat. Birdie arca maga
a vörös ötven árnyalata, ami arról árulkodik, hogy
titkol valamit
– Ó… én nem tudom.
– Nem tudod? – Remek kamudetektorral
rendelkezem, és most akkorát sípol, hogy
megsüketülök. – Mikor fordult elő utoljára, hogy
nem tudtad, merre van Thalia egy adott pillanatban?
– F-figyu, sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék.
Ma még nem láttam.
Egyértelmű, hogy semmire nem jutok ezzel a
csajjal, csak megfájdul tőle a fejem. Ezért úgy
döntök, ma korán lelépek, és meglátogatom Bailey-t.
Ideális esetben több időt hagytam volna neki, hogy
lenyugodjon. De tudnia kell, hogy nem fogom
hagyni, hogy apró sárga bikiniben parádézzon.
Amint a kocsim felé megyek, írok egy SMS-t
Thaliának.
Lev: Kerestelek a suliban. Hol vagy?
Három másodperc múlva válaszol.
Thalia: betegen otthon
Lev: Beugrom egy kis Gatorade-del.
Beszélnünk kell,
Thalia: Ha a szakításról van szó, ne fáradj!
Lev: ?
Thalia: Nem vagyok kész rá.
Lev: Hát, én igen.
Thalia: Nos….… ha nem csinálod, amit
mondok…
Mi. A. Fasz. Ez eléggé fenyegetésnek hangzik, de
mivel fenyegethetne meg? Mindig a jó úton jártam.
És aztán bevillan. Nem azzal fenyegetőzik, hogy
nekem árt, ha véget vetek ennek a színjátéknak.
Lev: Úgysem tennéd!
Thalia: Nem tudom miről beszélünk! Bailey
tüneményes <3
Eljött az idő, hogy átmenjek boomerbe Thaliával.
Megteszem a visszavonhatatlant: fogom a telefont, és
felhívom. Felhívom. Spontán. Nem veszi fel. Újra írok
neki. Nem válaszol. Füstjeleket eregetek,
galambpostát küldök, kibaszott gondolatátvitellel
próbálkozom… semmi. Thalia nem veszi fel. Hagyja,
hogy az utolsó SMS-ében pácolódjak, mert én
napokig hagytam őt aszalódni, amikor Jackson Hole-
ban voltam, és lefoglalt, hogy Bailey minden
testnyílását megkóstoljam. Jó, végeztem a kulináris
kifejezésekkel. Egyelőre.
 A hazaút ködbe veszik. Semmi emlékem nincs
arról, hogy leparkolom a Bugattit a nyolcállásos
garázsunk előtt, de valahogy sikerül. Az elmém
folyamatosan arra koncentrál, hogy az életem
potenciálisan sokkal bonyolultabb lett. Thalia
beédesgette magát Bailey kegyeibe, akinek józan
ítélőképessége nem az igazi mostanában.
Elbotorkálok Bailey-ék küszöbéig (miért tűnik úgy,
mintha a kontinens másik felén laknának?),
benyitok, és szinte felmászom a szobájához.
Általában nem vagyok szorongó, de megszédülök a
gondolattól, hogy valami rossz történik vele, hogy
nem veszem feleségül, nem alapítunk családot, hogy
az életünk nem fonódik össze, mint egy nagyon idős
tölgy gyökerei.
– Ezzel le kell állnod! – szól ki Jaime az irodájából.
– Úgy sétálsz be a házamba, mintha te fizetnéd a
jelzálogkölcsönt.
Nem hiszem, hogy le tudja betűzni egyáltalán a
jelzálogkölcsön szót, pláne nem fizeti még mindig.
Amikor Bailey szobájához érek, az ajtaját résnyire
nyitva találom. Üres. Úgy állok ott, mint egy idióta, és
várok a hangjára. Hogy zene kússzon elő a
balettstúdióból. De csak Jaime mechanikus
billentyűzetének kattogását és a Bailey ablaka előtti
faágon búgó galambokat hallom.
Ne tetézd, anya! Nem kellett volna erősítést
küldened. Tudom, hogy szüksége van a segítségemre.
Aztán meglátok egy üzenetet az éjjeliszekrényén.
Egy sima, sárga lap, szépen összehajtogatva, és
tudom, hogy nekem szól. Bosszant, hogy számított
rá, felkeresem majd, hogy én török meg elsőként.
Visszavág, amiért lehúztam a gyógyszereit a vécén.
Bárcsak tudná, hogy talán az életem is a lefolyóba
került azokkal együtt néhány béna dugásért cserébe.
Felveszem a papírt, és szétnyitom.
Hoppá! Bocsi, Lev, itt sincsen a tököd.
B.
 Huszonharmadik fejezet
Lev
5522-es számú gyászos tény: A New York-i
Washington Square Park régen temetőként
funkcionált, és úgy tartják, még ma is nagyjából
húszezer ember van ott eltemetve.
Minden kibaszott buliba elmegyek azon a héten attól
félve, hogy Thalia drogot ad Bailey-nek.
Elmegyek azokra, amelyekre meghívtak, és azokra
is, amelyekre nem hívtak meg, mert egyértelmű,
hogy egy átlagos napon nem örvendeztetném meg
ezeket a pöcsöket a jelenlétemmel. Mindezt azért,
hogy biztosra menjek, Bailey nincs a résztvevők
között. Szombat estére azt hiszem, fellélegezhetek.
Már csak egy buli maradt, amit egy Donnie nevű
srác tart. Egy totális barom a gyerek, aki azt hiszi, ha
pöcsként viselkedik, attól valahogy az övé nagyobb
lesz. Donnie a rajongóm, úgyhogy nem aggódom,
amiért hívatlanul beállítok a bulijára. Különben,
tudjátok, porig égetem, ha szükséges.
Ami miatt viszont aggódom, amikor kiszállok a
Donnie-ék háza elé leparkolt kocsimból, az Thalia.
Egész héten nem volt suliban, nem válaszolt az
üzeneteimre, és ajtót sem nyitott nekem. Valami van
vele, és ha nem lennék annyira mérges, akkor
aggódnék.
Donnie szülei mindketten építészek, szóval a
házukban hatméteres a belmagasság, kézzel készített
kandalló és egy akkora pezsgőfürdős kád van, mint
egy olimpiai úszómedence.
Amint belépek az ajtón, megrohamoznak az
emberek, hogy egy újabb futballgyőzelemhez
gratuláljanak. Montell Fish Hotel című száma árad a
plafonból, padlóból és a faszom tudja még honnan
szóló hangfalrendszerből. Kiszúrom Austint, amint
egy söröshordón kézen áll, továbbra is eltökélten
kitart a tekintetben, hogy a természeti erőforrások
pazarlója legyen, és Grimet, aki a medencére néző
üvegajtónak támaszkodva egy piros műanyag
pohárral a kezében beszélget Mackel és Antonióval.
Már el akartam neki mondani, hogy beszéltem az
edzőnkkel a kapitányságról és hogy hamarosan
visszalépek, de a Bailey- és Thalia-dolog miatt nem
volt időm rá.
Birdie úgy csüng a karomon, mintha barátok
lennénk, vagy valami, és rúzsos száját az arcomhoz
nyomja.
– Tejóég, Lev! Hát eljöttél!
– Remek a megfigyelőképeséged, Birdie. Thalia itt
van?
Valaki biccent, és némán a kezembe ad egy sört,
amint egyre beljebb megyek a táncoló, beszélgető és
smároló emberekkel teli helyiségben.
– Nem. – Szomorúan lebiggyeszti az ajkát. –
Nagyon maga alatt van.
Én pedig rács mögött leszek illegális behatolás
miatt, ha továbbra is lepattint. Lerázom magamról
Birdie-t.
– Szólj, ha beszélsz vele!
Egyenesen Grimhez szambázom, és közbeszólok a
beszélgetésébe a többiekkel.
– Láttátok Bailey-t?
Grim odafordul, és jéghideg pillantást vet rám.
– Szia, Grim, hogy vagy? Én jól, köszi. Te hogy vagy,
Lev? Ja, valóban szép esténk van! – adja elő
szarkasztikusan azt a beszélgetést, amit folytatnunk
kellene, ha nem lennék ideges és nem a kibaszott
huszonegyedik században élnénk.
– Úgy beszélsz, mintha egy angolnyelvoktató-videó
lennél. – Beleiszom a sörömbe. – Hol van?
– A farkamon. – Antonio az ölére mutat, mintha
bárkinek kétségei támadtak volna a hollétével
kapcsolatban. Egy szúrós pillantással felnyársalom.
Ő a sörébe nevet. – Bakker, Cole! Nézz magadra! Van
valakinél elektromos kábel? Ismerek egy seggfejet,
akit fel kell villanyozni!
Elhúzok ezek mellett az idióták mellett, és
lemegyek a lépcsőn a medencéhez. Néhányan
víziröplabdáznak, mások a napozóágyakon
smárolnak, én pedig azonnal megkönnyebbülök,
amikor nem látom köztük sehol Bailey-t.
Aztán a megkönnyebbülésem haragra vált, amikor
viszont észreveszem őt a sarokban, ugyanazon a
napozóágyon ülni, amin Austin. Bailey nevet és
mosolyog, teljes pompájában létezik, az új, szexis
személyisége jól látható.
Mi. A. Fasz.
Egy átlátszó necc miniruhát visel, alatta apró
bikinit. Úgy látom, tényleg tégelybe pisil, és minden
alkalommal tiszta eredményt produkál.
Utálom a diszfunkcionális, kábítószerfüggő énjét,
de nem tagadhatom, hogy beindít. Van valami
veszélyes, gonosz és zakkant benne, és istenúgyse,
meg akarom szelídíteni őt, hogy csak velem legyen
rossz.
Austin több mint, levetkőzteti a szemével. Látom a
tekintetében az előjátékot, az orált és az összebújást
utána. Az egész rohadt műsort. Austin átkarolja, a
derekára teszi a kezét, miközben odahajol, hogy a
fülébe kiabáljon a zenén át. Nem tudom leolvasni,
mit mond, de kivesz valamit a zsebéből. Egy köteg
zsebkendőt, amiben mintha pirulák lennének.
Bailey meglátja, és esküszöm, a szeme felcsillan,
mintha megütötte volna a jackpotot a félkarú
rablóban. Ding-ding-ding! Austin a kézfejével
gyengéden kisöpri Bailey haját az arcából, és valamit
a fülébe súg, mire ő bólint, és feláll.
A pulzusom az egekbe szökik, amint Bailey
hátraveti a fejét, napsugárszőke haja szabadon
hullik a hátára és a lesült vállára. Egy szemernyi
szégyen vagy feszengés sincs benne, amint izmos,
karcsú combja közé fogja Austin térdét, csábítóan
mozogni kezd, felemeli a karját, és öltáncot kezd
adni neki.
Először túlságosan döbbent vagyok ahhoz, hogy
felfogjam, mi történik. A farkam gratulál a
bátorságához, megkeményedik a gatyámban,
miközben az agyam azt tervezgeti, hogy felvágja
Austint herezacskótól a lágyékáig, és eladja a belső
szerveit a legtöbbet licitálónak. Amint
megemésztem, mi történik, kényszerítem magam,
hogy nyugton maradjak, miközben nagyon is
tisztában vagyok azzal, hogy igazán, szívből, szó
szerint meg tudnám ölni azt a faszt.
És mintegy varázsütésre valaki átkapcsolja zenét
Silk Freak Me-jére. Odakapom a fejem, és meglátom
Grimet, amint a Bluetooth-hangszóróhoz
csatlakoztatott telefon mellett áll, bárgyún vigyorog
rám, és felmutatja a hüvelykujját. Úgy két
másodpercen belül kurva nagy öldöklést rendezek.
Bailey-nek fogalma sincs, hogy minden tekintet rá
szegeződik. Ő benne van a saját kis világában, a zene
rabja, a csípőjét Austin combján ringatja, a
tekintetük összefonódik, miközben meglovagolja, és
ruhástól baszik vele a ritmusra, mint aki erre
született. Nem bírom levenni róla a szemem. Csak
nézem ezt az idegent, amint kábítószerért táncol
Austinnak. Bizony, nem tökéletes, aranyos, vicces és
okos, mint a Régi Bailey. De szexis, merész,
gondtalan, és őszintén szólva kibaszottul dühítő.
Nincs biztonságban, és kezdem azt érezni, hogy
ennek örülök. Milyen elcseszett ez már? Nagyon.
Austin kicsippent egy tablettát a kezéből, és beteszi
a fogai közé úgy, hogy félig kilóg. Bailey bekapja a
csalit, előrehajol, hogy ellopja a pirulát. Ekkor
morzsolódik össze az önuralmam, mint egy állott
keksz. Kifehéredett ujjal szorítom a sört, egy húzásra
felhajtom, és odamegyek hozzájuk. Nem tudom
biztosan, milyen joggal cselekszem most, nem
vagyok a pasija, úgyhogy azt a baromságot mesélem
be magamnak, hogy Austin fájdalmat fog okozni
Bailey-nek, annak ellenére, hogy Gerle szívét előbb
összetörné egy csésze langyos pisi, mint ez a
húgyagyú senki.
– A műsornak vége! – Rámarkolok a ruhának
csúfolt anyagra, és lehúzom Bailey-t Austinról, aztán
a karommal eltakarom, hogy megóvjam az
erényességét. – Fogd a cuccod, cseréld le a zenét, és
húzzunk a picsába!
Austin felém fordul, az arca zúzódások és
elpattant vérerek térképe. Az én művem.
– Tetszett a látvány, Cole?
Már nincs a szájában a tabletta, szóval úgy sejtem,
Bailey lenyelte. Tudja egyáltalán, mi volt az? Érdekli
egyáltalán?
A seggfejre rá sem hederítve Bailey-hez fordulok.
– Egy szóra!
Ő ragyogó mosolyt villant rám, miközben kirántja
magát a kezemből.
 – Mondok hármat is: menj a picsába!
Néhány hete még ledöbbentett volna a trágársága.
Most kábé annak is örülök, hogy nem késelt meg
nyomatékosításképp.
Austin a combját csapkodva röhög, akár egy hiéna.
– Öcsém, micsoda alázatra késztető élmény ez,
nem igaz, kapitány? – Esküszöm, a gatyájába élvez
épp, olyan boldognak látszik. – Mindig is látni
akartam, hogy valaki kijózanít egy kicsit vagy
nagyon. De most az egész piedesztál tetejéről
zuhantál le!
Továbbra is a legjobb barátomon (igen, még
mindig az, és mindig az is marad) tartom a
tekintetem, és azt mondom:
– Ahogy én látom a helyzetet, két lehetőséged van,
Gerle. Vagy önként jössz, vagy felhívom a szüleidet,
és megmondom nekik, hogy jöjjenek, és szedjék
össze a szemetüket, mert a zsákja már eléggé
foszlott.
Döbbenten eltátja a száját.
– Te most szemétnek neveztél?
– Édesem, úgy kezeled magad. Én miért ne
nevezzelek úgy? – cöcögök, aztán körülnézek, és
hozzáteszem:
– Ráadásul ez a hely tele van kábítószerrel.
Zavartan néz körbe.
– Nem is.
Előveszek egy zacskó mariskát a zsebemből, amit
egy füves gördeszkás sráctól kértem kölcsön, és
meglóbálom előtte.
– Biztos vagy ebben, Gerle?
Ezt a vitát nem nyerheti meg, és ezt ő is tudja.
Látom a szemében. Gyűlölet ég benne irántam, és
önkéntelenül is beszívom az alsó ajkam, miközben
azt kívánom, bárcsak ő tenné. Mert a Szenvedélyes
Bailey a legújabb függőségem.
– Egy szóra! – sziszegi. – Várj meg itt, Austin!
– Bébi, nem kell kétszer kérned!
Megfordulok, és felmegyek a lépcsőn egy félreeső
szobába. Bailey követ. Az emeleti folyosón
észreveszem Mariát, aki benne van az ENSZ
szimulációs és a kreatív írás programos
csapatomban is. Ugyanakkor ő az egyike azoknak a
lányoknak a suliban, akiknek nem életcélja
meglovagolni a farkamat.
– Maria, velünk jönnél egy kicsit? – kérdezem.
Szemöldökráncolva fordul el a kocka barátaitól.
– Miért? – kérdezi. – Nem megyek bele
édeshármasba, vagy ilyesmi.
– Szomorú vagyok – vágom rá. – Kövess!
– Mi hasznom lesz nekem ebből? – harsogja Maria.
Érzem, hogy Bailey pillantása lyukat éget az ingem
hátuljába, miközben azon töpreng, mire megy ki ez
az egész.
– Száz dolcsi – mondom.
– Kétszáz! – Maria karba teszi a kezét és felszegi az
állát. – Infláció van, Cole. Ó, és kérem Todd számát!
Tökösét? Visszafojtom a röhögést.
– Miért ne? – Elkámpicsorodik, ahogy a reakciómat
önmagára vonatkoztatja. – Szerinted nem vagyok
vele egy súlycsoportban?
– Nem, én… Mindegy. Ezt nem nekem kell
elmondani. Megegyeztünk! Gyere!
Mindhárman bemegyünk az egyik szobába.
Vendégszobának tűnik a személyesség teljes hiánya
miatt, de ha jobban belegondolok, akár Donnie-é is
lehet.
Becsukom az ajtót magunk mögött. Az előttem álló
lányok bosszúsnak tűnnek.
– Cseréljetek ruhát! – utasítom őket.
Bailey üres, betépett tekintettel néz rám.
– Dögölj meg!
– Az lesz hamarosan a szívrohamtól, amit a lotyós
kinézetedtől kapok. De előbb ruhát cserélsz
Mariával!
– Már megbocsáss! – visítja Bailey. – Egy könyékig
felhajtott ujjú fehér inget és hüvelykujjgyűrűt
viselsz. Te vagy a hímringyó kifejezés megtestesítője.
– Én általánosságban kellemetlenül érzem magam
ettől a szótól – motyogja Maria, és zavartan
egyikünkről a másikunkra pillant.
– Bailey, vedd át a kibaszott ruhákat! – morgom
türelmetlenül, miközben az öltönynadrágom
zsebébe süllyesztem a kezem. Az biztos, hogy
túlöltözött vagyok, de apával és az egyik nagy
befektetőjével vacsoráztunk a country clubban,
mielőtt ide jöttem.
Maria és Bailey egymásra néznek. Maria az orrát
ráncolja. Egy buggyos farmer és egy hosszú ujjú
flaneling van rajta. Látom Bailey-n, hogy nem akarja
kellemetlen helyzetbe hozni őt. Mélyen legbelül
Gerle továbbra is egy figyelmes valaki.
Bailey felém fordul.
– Nem. – A hangja határozott. – Semmi baj nincs a
ruhámmal.
– De van – vágok vissza. – Szakadt.
– Miről beszélsz? Nem i… – Ám mielőtt még
befejezhetné a mondatot, belépek a személyes
terébe, megragadom annak az ostoba neccruhának a
nyakát, és letépem a testéről. Egy rongyos kupacba
omlik össze a háta mögött.
– Látod? Kész katasztrófa! Legközelebb
óvatosabbnak kéne lenned.
– És nekem mit kéne felvennem? – sikít Maria. –
Most hogy tönkretetted a Micsoda nő!-s jelmezét?
Kigombolom a Brunello Cucinelli ingemet, és
Mariának dobom.
– Ez elég hosszú, hogy a térdedig leérjen, és öt
százast ér. Szívesen.
– Te nem vagy magadnál – morogja frusztráltan
Maria.
– Sajnálom – nyöszörgi neki Bailey. Aztán
hozzáteszi:
– Majd én felveszem az in…
– Nem veszed! – vágok a szavába. – Örülj neki,
hogy nem tekerem rád az összes ágyneműhuzatot!
Aztán elfordulok, hogy zavartalanul
öltözhessenek. Néhány perccel később Maria
bejelenti:
– Kész vagyunk.
Megfordulok, adok Mariának kétszáz dollárt, és
megígérem, hogy megadom neki Tökös
elérhetőségét, majd útjára bocsátom őt és a
hamarosan-szétzúzott vagináját. Így egyedül
maradok Bailey-vel, akire jelenleg ez a két dolog
igaz:
Szerény az öltözéke.
Kurvára dühös.
– Amúgy meg mit keresel itt? – Szőke haját egy
magas kontyba fogja. – Austin azt mondta, nem is
kedveled Donnie-t.
– Szórakozom, ha nem lenne egyértelmű. – A
hangom szárazabb a sivatagnál. – Te mit keresel itt?
– Semmi közöd hozzá – tájékoztat. – Amennyiben
józan vagyok, ami sajnos így van, azt csinálok, amit
akarok.
– És a pirula, amit megosztottál pöcsfejjel? –
Felvonom a szemöldököm.
Megcsóválja a fejét.
– Gumicukor.
Minden tettünk és szavunk ellenére, a szívem így
is örömtáncra perdül a mellkasomban.
– Ezt örömmel hallom – mondom lágyan.
– Thalia itt van? – Bailey úgy néz körbe, mintha a
csaj bármikor előmászhatna az ágy alól, hogy
letámadja. Tudom, hogy mit kérdez igazából, és
másra sem vágyom, mint hogy biztosíthassam,
Thaliával már nincs közünk egymáshoz. De talán az
a legjobb, ha először Thaliával tisztázom a dolgokat.
– Nem tudok róla – felelem azt remélve, azért
imádkozva, hogy olvas a sorok között, és megérti,
nincs miért aggódnia. Thalia nem versenytárs. Soha
nem is volt. Az egyetlen dolog, ami valaha közénk
állt, a másik elvesztésétől való félelem.
Bailey komoran bólint.
– Elmehetek? – Szipog. – Nagyon nem akarok most
beszélgetni veled.
Nem hibáztatom, és nem is tudom, mit
mondhatnék neki, szóval csak intek az ajtó felé, hogy
szabadon távozhat.
*
Egy órával később sörpongozok a játékszobában.
Félmeztelenül. Grimmel ketté szedjük a focicsapatot,
és egymás ellen játszunk. Ha nem ez az irónia
csúcsa, akkor nem tudom, mi az. Az én csapatom áll
nyerésre, bár összekerültem Mackel, aki csak egy
kicsit kevésbé hatékonyabb a színes fingnál. Bailey a
látóterem szélén van az egész játék alatt, dobozos
cukormentes kólát iszogat és a barátnőivel beszélget.
– Akarjátok érdekesebbé tenni ezt? – kérdezi a
Grim csapatában lévő Austin.
– A vetkőzős sörpong nem létezik – közli Finn. – És
nem mindenki akarja látni Tökös strandröplabda
méretű heréjét.
– Hát, ez nagy csalódás – hallom Maria
mormogását a tömegből.
Austint semmi nem zökkenti ki.
– Ha mi nyerünk, Cole átadja Grimnek a kapitányi
jelvényt.
Az egész terem elhallgat. Grim pókerarccal bámul
rám. Nekem semmi vesztenivalóm nincs, mivel már
megmondtam a mesternek, hogy visszalépek. Már
csak hivatalosan be kellett volna avatnom ebbe
Grimet, amit hétfőn akartam megtenni. Mi a faszért
ne?
De nem lehetek túl egyértelmű, úgyhogy
megkérdezem:
– És ha én nyerek?
– Nem fogsz – vágja rá Grim. – De ha véletlenül
mégis, adok neked egy kitöltetlen csekket. Egy
bármikor beváltható szívességet, amit csak akarsz.
Nem kérdezek semmit.
Vállat vonok.
– Okés.
 – Jól van akkor! – Tökös összecsapja és
megdörzsöli a tenyerét. – Most lett minden sokkal
izgalmasabb.
A buliban mindenki a sörpongasztal köré gyűlik,
amely igazából egy léghokiasztal, és szinte biztos
vagyok benne, hogy épp tönkretesszük. A sörrel teli
műanyag poharak ide-oda billegnek, csak hogy
nehezebb dolgunk legyen.
Mac a soros, és el is véti a poharat, mire mindenki
huhogni, éljenezni és nevetni kezd. Észreveszem
Bailey-t a szemem sarkából, ahogy közelebb
húzódik, miközben kíváncsian figyeli a játékot.
– Én jövök! – lép előre Austin. – Bailey, adj egy
szerencsecsókot, bébi!
Odadugja elé az arcát, mire Bailey elvigyorodik, és
a szemembe néz, mielőtt megpuszilja. Austin
könnyedén a lebegő pohárba juttatja a labdát.
Remegek a dühtől.
Amikor én következem, betalálok a labdával.
Grim kihagyja, és szitkozódik. Zaklatott és izzad.
Bárcsak elmondhatnám a hírt neki most rögtön, de
őszintén szólva szerintem sokkal jobban örülne neki,
ha megnyerném ezt a játékot, és csendben
visszalépnék anélkül, hogy bárki tudná, és úgy
tűnne, mintha fölém kerekedett volna a pályán, és
közvetlenül Taylor edzőtől kapná meg a kapitányi
címet.
Három ponttal vezetek, és kezd elpárologni a
kezdeti dühöm Grimmel szemben, amikor Bailey a
léghokiasztalnak támasztja a csípőjét. Közvetlenül
mellettem áll. Nem nézek rá, a korábbi szócsatában
már megsérültem.
Grim bezsákolja a pingponglabdát egy pohárba,
mire mindenki magánkívül felüvölt. Lehet, hogy
mégiscsak megnyeri.
 – Meg tudod csinálni, Grim! – mondja Gerle,
eszembe juttatva a régi szép időket, amikor minden
meccsemen ott szurkolt. Hazai és vendégpályán is.
Eszembe jut, hogy mindent biztosra vettünk, és én
mohó, így is többet akartam. Most meg bárki
pártjára odaáll, csak az enyémre nem.
– Maradj a közelben, Bailey! Elveszti az eszét,
amikor csak ránézel egy másik pasira – utasítja
Grim, újabb labdát dobva egy sörös pohárba.
Bailey rávigyorog, és leparkolja a seggét az
asztalra. Háttal van nekem, Grimmel szemben.
– Te hogy vagy mostanság, Grim?
– Egész jól. Milyen a Juilliard?
– Király.
Király a francokat! Összeszorítom a számat, és az
orromon át fújom ki a levegőt, miközben labdákat
dobálok a poharakba.
– Jól nézel ki – flörtöl Grim. – Még ha úgy is öltözöl,
mint egy idősödő cowboy egy rossz nyolcvanas
évekbeli filmben.
– Hé! – méltatlankodik Maria a terem végéből. –
Ezt hallottam ám!
– Helyes – szól vissza Grim. – Akkor most már
tehetsz ellene. Szívesen! – Visszafordítja a figyelmét
Bailey-re. – Lev zaklat?
– Mi mást tud csinálni egy nővel? – pufog Bailey.
A kis hazug! A csúcsra tudtam juttatni anélkül,
hogy hozzáértem volna.
– Fogy a türelmem – figyelmeztetem
mindkettőjüket.
– Ah, legalább az. – Bailey lebiggyeszti a száját,
miközben a szép körmeit tanulmányozza. – Mert a
seggedből semmi nem fogy.
 – Ciki! – Az egész focicsapat egy emberként nevet.
– Azt a rohadt, Cole!
– Bailey, menj innen! – vetem oda.
– Nem vagy a főnököm. – Szokatlan formáját
hozza. Lehet, hogy ez megint az elvonási tüneteket
követő hangulatingadozása. Azt olvastam, hogy akár
hónapokig is eltarthat. És normál esetben együttérző
lennék vele, de nem olyankor, amikor cseszeget,
holott alapból rosszkedvű vagyok.
– Lehet, hogy nem, de mindketten tudjuk, hogy
továbbra is az enyém vagy, szóval jobb, ha hallgatsz
rám!
– Ciiiiiki! – Az emberek nevetnek és összegyűrik a
poharaikat.
– Én legalább kifizetem a cuccaim zömét – vág
vissza. – Mondd csak el megint, mennyibe is kerül a
kocsid?
– Kevesebbe, mint a rehab, ami felé haladsz –
vetem oda.
Ez a sértés pontosan oda talál, ahova kell, mire ő
levegő után kap. Az arca kipirul. Egy pillanatig
egymást bámuljuk.
– Valaki tábortüzet gyújtott Donnie udvarán! –
kiáltja egy füves osztálytársam a teraszról. – Nagyon
király, srácok, gyertek, nézzétek meg!
– Bocsi, de az állam legjobb műsora itt van
előttünk – nevet Grim. Én nagyot nyelek és olyat
teszek, amit eddig még soha: szándékosan veszítek.
Úgy csinálok, mintha a poharat céloznám meg. Nagy
levegőt veszek, és enyhén jobbra dobom a labdát.
Legalább nyolc centivel elvétem.
A tömeg felüvölt, és izgatottan kiabál.
– Halljátok, emberek! Grim az új focikapitány!
 Grim frankón ugrál örömében, és bár úgy teszek,
mintha bosszantana, igazából örülök neki.
– Pff! – Felfújom az arcom, és kosárlabda módjára
megpörgetem az ujjamon a pingponglabdát. –
Mindig azt hittem, hogy a vesztés a DNS-edben van.
De úgy fest, akad egy labdajáték, ami jól megy.
Grim orrcimpája megremeg, és tudom, hogy
megérdemlem a seggbe rúgást ezért a
kamuszövegért. De visszafogott marad, és szélesen
elmosolyodik, hogy megmutassa, nem érdekli.
– Látjátok, srácok? Ez történik, ha gyáván éled az
életed. Ha túl beszari vagy a magadénak kinevezni a
lányt, akit szeretsz, ha félsz megmondani az
apukádnak, hogy nem akarsz focizni. – Egy lépést
tesz felém, az orrunk hegye szinte összeér. – Egy nap
egyszer csak… – Csettint az ujjával. – Felrobbansz. Én
pedig hagyni fogom, Lev Cole, hogy ne maradjon
neked más, csak a romok.
Mielőtt olyasmit tennék, amit megbánok, például
hogy a szart is kiverem belőle, sarkon fordulok, és
kisétálok megkeresni Bailey-t. Ideje szembenézni a
saját természeti katasztrófámmal, a Bailey-
hurrikánnal.
Eszembe jut a hülye tűz odakint, és egyenesen oda
megyek. Egy domboldal mellett gyújtották, amely
végignyúlik Donnie szüleinek földjén. Egy csapatnyi
ember X Ambassadors Boom című dalára táncol.
Meglátom köztük Bailey-t. A haja árulja el. Ragyogó
sárga haja napraforgóként terül szét egy focis
dzsekin.
Egy All Saints Gimi-s focis dzsekin.
Egy olyanon, amin nem az én számom van, a
hatvankilenc, Knight focista múltja iránti
tiszteletből.
Austiné.
 Bailey most az ölében ül, és nevet valamin, amit
Austin mondott. Kizárt dolog, hogy egy Bailey IQ-
jával rendelkező lány együtt nevessen az Austinhoz
hasonló srácokkal, és nem rajtuk. Ez ugyanaz az
idióta, aki megkérdezte az órán, hogy hány éves volt
Leonardo DiCaprio, amikor a Sixtus-kápolnát
festette. Tutira vissza akar vágni nekem a kis
sörpong közbeni szóváltásunk miatt. És működik. A
francba is, Austin most biztos örömünnepet tart,
amiért így ül az ölében a csaj, akit szeretek.
Keresztülvágok a tömegen, egyenesen oda, ahol a
tűz mellett ülnek. Megragadom a hülye dzseki hátát,
talpra rántom Gerlét, és hagyom a mellkasomnak
esni, nehogy felbukjon. Meglepetésében felkiált.
– Nem megmondtam, hogy vége a kurva
műsornak? Hazaviszlek.
Megperdül, és mellkason lök.
– Szállj le rólam, te kétszínű rohadék!
– Vedd le a dzsekijét! – Felfordul a gyomrom attól,
hogy rajta látom ezt az izét. Csodálkozom, amiért
még nem hánytam el magam. Tudja, hogy mit jelent
a dzseki az All Saints Gimiben. Elmondtam neki.
– Fázom.
– Odaadom a dzsekimet.
– Még csak ing sincs rajtad, Lev!
– Akkor kölcsönadom a kibaszott bőrömet. Most
pedig vedd le azt a dzsekit, mielőtt katasztrófába
fullad ez az egész.
Az ajkát lebiggyesztve azt sziszegi:
– Ha annyira szeretnéd, hogy levegyem, könyörögj,
Levy fiú!
Mindenki hűházik. Néhány pillanatra
megsüketülök, mintha víz alatt lennék. Bailey
elvesztette a fonalat, de én majd mindjárt segítek
neki megtalálni, és nagy szerencséje lesz Austinnak,
ha nem fojtom meg vele. Az a seggfej olyan
önelégültnek tűnik most.
– Igen, Levy! – gügyögi Austin. – A változatosság
kedvéért most te ereszkedj térdre!
Összeszorítom az ajkam, és újra Bailshez fordulok.
– Fogd a szarjaid! Megyünk.
– Ne, most komolyan! – Szétveti a karját, és
torokhangon felnevet. Szexisen. Most nem Normál
Bailey, de az az énje is ott van benne valahol. – Ha
parancsolgatni akarsz, mintha a kis pincsikutyád
lennék, akkor úgy igazságos, ha te meg az enyém
vagy, nem igaz? Mássz ide hozzám, Lev Cole!
Gyerünk! Ez csak olyan, mennyi is? Három lépés? –
Hátrál még egy kicsit, hogy távolabb kerüljön. –
Könyörögj, hogy menjek veled!
Esküszöm, ebben a pillanatban képes lennék
valami nagy ostobaságot és kegyetlenséget tenni
azzal, aki megismertette őt a kábítószerekkel.
– És ha nem teszem? – kérdezem unottan. Nincs
szempár Dél-Kaliforniában, amely ne minket
bámulna épp.
– Ha nem teszed… – nyalja meg az ajkát, és a
szemembe néz –, kefélni fogok Austinnal ma este.
Austin felüvölt és röhög a háttérben, én pedig
tudom, hogy Bailey nem kamuzik. Egész biztosan
dugna vele, és nem akadályozhatnám meg sehogy.
Még ha be is vágnám a kocsimba, amit gyakorlatilag
meg tudok csinálni, akkor is kijutna onnan, és
megtenné, csak hogy engem bosszantson. Most nem
önmaga, nem gondolkodik józanul. A benne élő
démon enni akar, én pedig mindjárt kihasítok egy
darabot az istenverte szívemből, és jóllakatom vele.
 Vagy nem?
Még soha nem könyörögtem senkinek, és nem
most fogom elkezdeni. Veszélyes precedenst
teremtek ezzel. De aztán Bailey meglátja a lelki
tusámat, a színtiszta gyűlöletet a szememben, és
felsóhajt.
– Van gumid, Austin? Igazából nem vagyok
válogatós. Bárki megteszi, akinél van óvszer.
Mélyen berántotta az elvonási spirál. Látom abból,
ahogy izzad, meg az üres és szomorú tekintetéből.
Igazából senki nem olyan bolond, hogy a szaván
fogja. Az, hogy bárki igent mondjon itt előttem,
egyenes út lenne a korai halálba. De tudom, hogy túl
nagy lenne a csábítás Austinnak, amikor eltűnök a
képből. Azt nem hagyhatom. Nem engedhetem, hogy
Gerle valaki mással legyen. Ő az enyém.
Lassan térdre ereszkedem. Bailey-nek eláll a
lélegzete. Lehajtom a fejem, hogy senkinek ne
kelljen látnom az arcát.
Aztán elkezdek mászni felé.
Tudom, hogy ez elcseszett, és hogy eljut majd a
híre Thaliához. Tudom, hogy az emberek a
telefonjukkal levideózzák. Tudom, hogy többet
ártottam a hírnevemnek az utóbbi két hónapban,
amióta Bailey itthon van, mint az egész létezésem
alatt.
A térdem a port söpri, a talaj meleg a tűztől. Az
emberek nevetnek, sugdolóznak, és bassza meg, ezt
soha nem fogom megbocsátani neki. Sem a Józan
Bailey-nek, sem a Bedrogozott Bailey-nek. Minden
verziója egy olyan ember éppen, akiből ki kellene
szeretnem.
Amikor a lábához érek, felnézek rá. Látom rajta,
hogy némiképp kijózanodott az eredeti kérésétől,
talán nem hitte, hogy teljesítem, mert hirtelen
teljesen bűnbánónak tűnik. A szeme kerek, vörös és
áthatja a bánat.
A kimondatlan bocsánatkérését figyelmen kívül
hagyva (kurvára-nem-fogadom-el, amúgy), felállok,
és gyilkos pillantással meredek rá.
– Most boldog vagy?
Nyel egyet, de nem mond semmit.
– Helyes. Most pedig vedd le azt az átkozott
dzsekit!
Reszketve-remegve megteszi. Jobban zavarban
kéne lennem attól, ami történik, de talán Grimnek
igaza van. Lehet, hogy éppen összezuhanok. Amint
lekerül róla a dzseki, kikapom a kezéből, és a tűzre
dobom. A lángok bekebelezik, mielőtt még földet
érne. Austin felnyüszít:
– A francba már, Cole!
Bailey-t a derekánál fogva felkapom a vállamra, és
kimasírozom vele erről a hülye helyről. Donnie a
nyomunkba szegődik.
– Ugyan már, Cole! A buli még csak most kezdődik!
Még több söröshordó jön, és mindjárt megbontom
apám Macallanjét.
Mindenki minket követ a tekintetével, amint
kilépek a bejárati ajtón. Bailey a két középső ujját
felemeli senkire nem mutatva direkt módon, és
fáradtan nevet.
– Ez az! Jól nézzétek meg a tökéletes Bailey
Followhillt! Nem olyan tökéletes már, mi? Ne
drogozzatok, gyerekek!
Jesszusom! Jobban kiakadt, mint Austin állkapcsa.
– Hogy jöttél ide? – kérdezem.
– Anya elhozott, és a barátnőm, Avery megígérte,
hogy szemmel tart. Még mindig nem vezethetek.
– Döbbenetes. Hazaviszlek.
Berakom a kocsimba. Csak akkor jut eszembe,
hogy félmeztelen vagyok, amikor felbőg a motor, és
a légkondiból jéghideg levegő áramlik ki. Kitolatok a
parkolóból, és elindulok. Gerle nem mond semmit,
és hála a jó fasznak ezért. Még mindig feldolgozás
alatt van a ma este. Nyilvánosan megalázott. Azt
hiszem, én is ugyanezt tettem vele, valamilyen
szinten. A barátságunk teljes időtartama alatt soha
nem léptük át ezeket a határokat.
Mindketten a karláncunkat babráljuk. Én mindjárt
letépem a sajátomat, olyan mérges vagyok.
– Sajnálom a…
– Fogd be, Bailey!
– Én… öhm… – Idegesen megvakarja az arcát,
miközben előrebámul.
– Te mit? – vetem oda türelmetlenül.
– Mielőtt elmentünk Jackson Hole-ba, én, öhm…
kölcsönvettem néhány repülőt a gyűjteményedből,
hogy azzal fizessek a… öhm…
– Drogokért – fejezem be helyette a mondatot. A
távirányítású repülőim a büszkeségeim. Ő ezt
mindenkinél jobban tudja. Ő vette nekem a
legdrágább darabok némelyikét a fáradságosan
megkeresett pénzéből.
– Aha – mondja halkan. – Anya minden holmimat
számontartja, mert tudja, hogy a drogosok lopnak és
eladják a dolgokat a kábítószerért, és mint tudod,
nem vagyok hajlandó használni a hitelkártyáikat, és
anyagilag független szerettem volna lenni… –
Elhallgat.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, amikor egy
piros lámpához érünk. Csak azt remélem, hogy nem
valamelyik nagyon jó gépemet adta el. Ahogy őt
ismerem, nem ez történt. De akkor is. Milyen szemét
dolog ezt csinálni.
– Hogy mész át a drogtesztjeiken? – vallatom.
– Én… nos… – Minden felé néz, csak nehogy
összetalálkozzon a tekintetünk. – Igazából nem
szedek már semmit. Ezért viselkedem olyan
borzalmasan mindenkivel. A józanság szívás.
– Tiszta vagy?
Bólint. Aztán elkezd sírni. Zokogni.
Az ajkamba harapok, mire vér buggyan elő belőle.
Ez legalább megmagyarázza a ma esti viselkedését.
– Lev, sajnálom! – szipogja, és még jobban sír. –
Mindent! A ma estét, a repülőket…
– Kérlek, kérlek! – morgok. – Fogd be, és hagyd,
hogy hazavezessek, mielőtt még lehajtok erről a
kibaszott hídról!
Az út hátralevő részében próbálom lenyugtatni
magamat és őt is. Folyamatosan arra emlékeztetem
magam, hogy Bailey szenved, fájdalmai vannak. Egy
kissé elnézőbbnek kell lennem vele.
Már majdnem a zsákutcánknál vagyunk, amikor
Bailey újra kinyitja a száját.
– Vigyél az erdőbe!
– Nem lehet. Az a tervem, hogy Austint viszem oda,
miután széttéptem, és a családjával kincskeresősdit
játszatok, hogy összerakják a testét.
Nem mosolyodik el. Csak könyörgő tekintettel
odafordul hozzám.
– Lev!
Mint mindig, képtelen vagyok nemet mondani
neki.
 A titkos helyünk felé veszem az irányt. Annyira
összezavarodtam, a fejem mindjárt szétrobban. Ám
mindig is tudtam, hogy itt leszünk. Ebben a
pillanatban. Az ellenségek és szeretők közötti
határmezsgyén.
– A gyógyszerek… – Bailey megköszörüli a torkát. –
Nem a fájdalom és a sérülések miatt kezdtem
használni. Még ott a Juilliardon. Mármint, persze,
azoknak is köze volt hozzá. De nem csak azok miatt.
– Nem? – kérdezem. Megnyílik nekem.
Elmagyarázza, hogyan vált az általam ismert
legkockább személyből kábítószerfüggővé.
– Nem.
A kezébe ejti a fejét, a háta rázkódik. Ösztönösen a
karjára teszem a kezem, próbálom megvigasztalni.
– A gyógyszerek megküzdési stratégiát jelentettek.
Főként a nyomás miatt, hogy tökéletesnek kell
lennem, kitűnő tanulónak, balerinazseninek,
kifogástalan gyermeknek. Úgy éreztem, nincs terem
a hibázásra. Semmiben. Soha. Azt hittem, tudom
kezelni… de a legkisebb dologtól kiakadtam.
A csend tíztonnás falnak érződik közöttük, én
pedig addig akarom törni az öklömmel, amíg ki nem
serken a vérem.
– El akartam felejteni valamit, ami velem történt.
És még néhány dolgot, ami nem történt meg, de
talán meg kellett volna történnie. Egyszerűen
minden elérte a robbanáspontot. Az egész életemet
azzal töltöttem, hogy tökéletes legyek, és
szorgalmasan dolgoztam ezen, de a Juilliardon a
legjobb teljesítményem nem volt elég. Úgyhogy
folyamatosan csiszolódtam, keményebben
dolgoztam, „nagy lángon égtem”. Muszáj volt
elkezdenem Xanaxot szedni, hogy éber, energikus és
motivált maradjak. Aztán jöttek a sérülések, és a
Xanax már nem volt elég. Ekkor lépett a színre a
benzo és a Vicodin.
– A tökéletest túlértékelik – krákogom. – Nem
ébreszt rokonszenvet, fenntarthatatlan és unalmas.
Egy kérdés ostromolja az elmémet: mit akart
elfelejteni?
MIT AKART ELFELEJTENI?
MIT AKART ELFELEJTENI?
Leparkolok az erdő szélén, és leállítom a motort.
– Azt mondtad, el akartál felejteni valamit. – A
hangom tisztára karcos. – Mi volt az?
Az ajka megnyílik, és a világ megáll.
– Már nem vagyok szűz. – Lebámul a combjára,
amelybe belemélyeszti a kagylórózsaszín körmeit. –
Az, ahogy elveszítettem a szüzességemet… nem volt
ideális. Azt hiszem, valahol mindig azt hittem, hogy
egymással veszítjük majd el, akármennyire is
szánalmasan hangzik ez.
– Egyáltalán nem hangzik szánalmasan. – Elhúzom
a kezét a combjáról, mielőtt még véresre marja. – Én
is ezt hittem. Voltak napok, amikor csak ez tartotta
bennem a lelket.
– Emlékszel az éjszakára, amikor megkérdezted,
hogy járok-e bulizni? Hogy összejöttem-e másokkal?
– Szipog.
– Igen – mondom. – Az volt az éjszaka, amikor
lemondtam rólunk. Mondhatni. Ideiglenesen.
Amikor elkövettem az átkozott életem legnagyobb
hibáját.
– Akkor elértem a célomat. – Megnyalja az ajkát. –
Aznap éjjel igazából tanultam. De aznap délután
történt valami. – Nagyon remélem, hogy az a valami
nem valaki volt, aki ráerőszakolta magát Bailey-re,
mert nincs az az óvadékösszeg, ami meggyőzne egy
bírót, hogy szabadlábra helyezzenek azok után, amit
azzal az emberrel teszek. Bailey leolvassa az
arcomról a gondolataimat, mert hevesen megrázza a
fejét. – Nem, semmi olyasmi. A beleegyezésemmel
történt.
– Oké. – Lélegezz! Lélegezz! Lélegezz!
– Egy balett-táncos volt. Tehetséges, vicces, nagyon
is elbűvölő. És népszerű, Lev. Mindenki kedvelte.
Tudod, mennyire vágyom az elismerésre. És mérges
voltam rád.
– Mérges rám? – Felszalad a szemöldököm. –
Miért?
Eltávolodtunk egymástól, mire ő New Yorkba
költözött, de soha nem jöttem rá, miért. Nem lehetett
azért, mert majdnem kielégítettem aznap, amikor
megnyertük az állami bajnokságot, mert már régóta
majdnem-orgazmushoz juttattuk a másikat.
– Mert úgy tűnt, nem támogatod a Juilliardot. És
aztán amikor szerelmet vallottál nekem… Azt hittem,
az is csak egy újabb trükk, hogy itt tarts. Hogy
megfossz az álmomtól. Nehezteltem rád ezért.
Felnyögve dörzsölöm meg az arcomat a
tenyeremmel. Minden oka megvolt, hogy haragudjon
rám. Megfosztottam Bailey-t a gyerekkorától,
bizonyos értelemben. Minden érzelmi tőkéjét belém
fektette, hogy ne váljak elcseszett felnőtté azok után,
ami az anyukámmal történt. És amikor eljött a
viszonzás ideje, hogy Bailey-t és az ő sikereit
ünnepeljem, elbuktam. De most nem okozok neki
csalódást. Itt vagyok, és túlteszem magam az este
megaláztatásain, mert végre feltárulkozik előttem.
– Szóval ez a srác, Payden…
– Áhh! – A fogamat csikorgatom. – Még a neve is
mesterkélt. Ki nevezi el a Paydennek a gyerekét
abban a hiszemben, hogy felnőttként nem lesz belőle
brutál nagy szemétláda?
Gyötrelmes mosolyra húzódik az ajka.
– Randiztunk néhányszor. El akartalak felejteni. Ő
volt a campus drogdílere is. De én nem igazán
nyúltam soha semmihez. Na jó, talán egyszer-
egyszer egy Xanax lecsúszott. Azzal nyugtattam
magam, hogy mindenki csinálja. Hogy ideje
lelazulni.
– Aznap délután egy kicsit berúgtunk a
koliszobámban. Csupa megfelelő dolgot mondott.
Hogy szép vagyok, hogy sikerre születtem, hogy
fantasztikus balerina vagyok. Hogy valami igazira
vágyik. A hízelgés és a Xanax halálos kombináció.
Úgyhogy… hittem neki.
– A saját ellátmányából tépetett be – mondom
tárgyilagosan, és érzem, hogy az állam megfeszül. –
Függővé tett.
Bailey összeszorítja a száját.
– Tudtam, mit csinálok. Egyik dolog követte a
másikat, és… – Susogva hagyja el a levegőt a tüdejét,
és Bailey lebámul a félhold alakú mélyedésekre a
combján. – És aztán azt vettem észre, hogy rajtam
van. Bennem van. És nem olyan a hangja, sem az
illata, mint neked, és a teste túl könnyű, túl
hétköznapi, egyáltalán nem Lev-szerű. Aztán
mélyebbre nyomul, és fáj. Olyan érzés volt, mintha
leszúrt volna. De túlságosan zavarban voltam ahhoz,
hogy leállítsam. – Könnyek szaladnak végig az arcán.
– És már így is volt egy bizonyos hírnevem, hogy
hűvös, frigid és túlságosan karót nyelt vagyok. Ezért
csak feküdtem ott, és elviseltem. Nem vele basztam,
a hírnevemmel basztam ki, ha ennek így van
értelme. És… és amikor végzett… – A sírástól és a
feldúltságától hüppögni kezd. – Azt mondtam, fáj a
fejem, mert azt akartam, hogy elmenjen. Ezért adott
nekem néhány fájdalomcsillapítót.
– Kihasznált téged – ismétlem.
Megnyalja az ajkát, és a padlóra néz.
– De tényleg? Mert én visszamentem hozzá a
gyógyszerekért még akkor is, amikor újra és újra az
arcomba vágta azt az éjszakát. Talán így büntettem
magam, megmutattam magamnak, meddig
süllyedtem. Minden alkalommal, amikor bejött a
szobámba, hogy tablettákat adjon, ami hetente
történt, többet ajánlott. Még csak nem is
finomkodott. Volt, hogy illetlenül ért hozzám. De a
kábítószer iránti szeretetem mindig legyőzte az
iránta érzett gyűlöletemet. Tudom, hogy ez nem egy
akkora nagy trauma, és csak butáskodom…
– Nem butáskodsz. Olyasvalakinek adtad a
szüzességedet, aki nem érdemelte meg. Ez olyan… ez
olyan, mintha olyan embereknek adakoznál, akikről
kiderül, hogy kiscicákat fojtanak vízbe… vagy
ilyesmi.
A szívembe hasító fájdalom azzal fenyeget, hogy
bánattal árasztja el az egészet.
A rám nem jellemző félszegségtől Bailey
horkantva felnevet.
– Nem vele volt a gond. – A tekintetét felkapja, és
összetalálkozik az enyémmel. – A gond az volt, hogy
ő nem te.
A derekáért nyúlok, ő pedig átlendül a
középkonzol fölött. Rám telepszik, összeölelkezünk,
az arcomat a hajába fúrom, és egy tört másodperc
erejéig képes vagyok mélyet lélegezni, újra
önmagam vagyok.
A hátát simogatom. Lecsókolom a könnyeit.
– Lehetne, hogy csak… a második alkalmaink
számítsanak? – kérdezi, az ajka reszket a bőrömön. –
Második tánc. Második szeretkezés. Második
minden.
Hátrahúzom a fejem, hogy láthasson.
– A második alkalom sokkal fontosabb. Az első
alkalmakat túlértékelik. Azok gyakran csak
tévedésből történnek.
– Hogy? – Zavartan törli meg a szemét a flaneling
ujjával.
– Thalia nem számított. Pajti sem számított. Az első
alkalmaink kitérők voltak. Nem az igazi.
– Payden a neve.
– Az akkor sem igazi név – mondom szenvtelenül.
– Fussunk neki újra! Ez lesz a mi elsőnk. Semmi más
nem számít.
– Ez nem így működik. – Szomorúan megcsóválja a
fejét.
– Ki szerint? – kötekedem, és rá villantom a
lefegyverző vigyoromat. – Itt nincsenek egyetemes
szabályok. Ez az egyik legjobb abban, ha a saját
fejünk után megyünk, hogy mi találhatjuk ki a
szabályokat.
Miközben kisegítem őt a kocsiból, vérzik a szívem,
mert kezdem megérteni, hogy Bailey sebei sokkal
mélyebbre hatolnak a bőrfelszínnél. Megbántották
és elárulták a társai. Kihasználták a diákok, a
családja és a barátai nyomást helyeztek rá.
A problémája nem csupán egy korszak. Ez
figyelemelterelés.
És ha nem kezeli… tönkremegy bele.
 Huszonnegyedik fejezet
Bailey
Lev keze izzadt és durva az enyémhez képest. A
hatalmas függőágyunkhoz vezet, továbbra is
félmeztelenül. Észre sem veszi, hogy kitakarítottam.
Azóta kijövök ide, hogy a szüleim lazítottak a
gyeplőn. Etetem a gerléinket, és gondoskodom a
világból kihasított kis szegletünkről. De most sötét
van, mi pedig elszántak vagyunk. Az egész világ
lángra lobbanhatna, nekünk valószínűleg fel sem
tűnne.
A szívem a fülemben dübörög. Örülök, hogy nem
mondtam el neki a teljes sztorit. Hogy sokkal többet
veszítettem el Payden által, mint a szüzességemet…
A férfiakba vetett bizalmamat is.
– Hahó! Tekintet rám! Emlékezz, hol vagy! – Lev
kihúz a nyomorúság sűrű ködéből, amely körülvesz
engem, és megszorítja a kezem. Összefűzi az
ujjainkat, és játszani kezd velük. – Írjuk újra a
múltunkat, Bailey!
Előveszi a telefonját, és elkezd böngészni a
zeneapplikációján.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
– Mindig is táncolni akartam veled erre a dalra. –
A ponyvára dobja a telefonját, és széttárja a karját,
hogy sétáljak bele. Én pedig odamegyek, miközben
az All-American Rejects It Ends Tonightja szól a
készülékből. Ez a dal annyira végletes, annyira
szomorú, és igyekszem nem beleolvasni semmit, de
ez nehéz. Könnyek csípik a szemem. Nem akarom,
hogy végünk legyen, de azt sem tudom, hogy
menthetnénk meg a kapcsolatunkat.
A vállára hajtom a fejem, és lehunyom a szemem,
miközben elmerülök a dalszövegben. A szívünk
összesimul, a lelkünk gond nélkül összefonódik,
mint két macskafarok. Örülök, hogy elég józan
vagyok ebben a pillanatban. Amikor a dal véget ér,
még néhány másodpercet várok, csak állok ott, és
Lev megadja az időt, hogy összeszedjem a
gondolataimat.
Végül megszólal:
– Nem kell semmit sem csinálnunk, amit…
Az ajkához szorítom az ujjamat, és megrázom a
fejem.
– Soha semmit nem akartam még az életben úgy,
mint ezt.
– A valódi Bailey vagy? – préseli ki magából. – Az,
akibe beleszerettem?
Félig lehajtom a fejem.
– Igen, Lev. Ígérem.
Ledönt a harmattól nyirkos ponyvára, és
végigcsókolja minden porcikámat. Minden zúzódást,
minden bőrhibát, minden szépségfoltot és
horzsolást. A homlokomtól indul, onnan halad lefelé.
A mellemre, a hasamra, aztán még lentebb a két
lábam közé. Istenít engem, és ebben a pillanatban
hagyom is neki. Elengedem a folyamatos
szükségletemet, hogy mások kedvére tegyek.
Felhagyok az adással, és elkezdek elvenni.
Megmondom neki, mit akarok, hol akarom, és
milyen ütemben. Először úgy csókol meg, hogy
mindkettőnkön van ruha, aztán levetkőztet, darabról
darabra, miközben a bőrömbe dörmögi, hogy
„Gyönyörű vagy” meg „Nem tudok betelni veled” és
„Te vagy az igazi, Bails. A kezdet, a közép és a vég.”
Minden porcikám libabőrös lesz. A feje a lábam
 p j
között van, a combomat a hüvelykujjával széttolja,
és végignyal a középpontomon. Egész testemben
megremegek, a körmömet belemélyesztem a vállába.
Aztán belém csúsztatja két ujját, és kétség nem fér
hozzá, mennyire vágyom rá, az ujja ki-be húzogatása
által keltett hang alapján, miközben a csiklómat
szívogatja.
– Lev… – A térdem elgyengül, mindenem remeg,
ahogy a nyomás egyre nő, ő pedig egyre gyorsabban
és mélyebben dugja belém az ujjait. – Elmegyek.
– A nyelvemre élvezz, kicsi gerle! – Belém
csúsztatja a nyelvét, amint a meleg
gyönyörhullámok magukkal ragadnak. Miután a
remegésem alábbhagy, felnéz, az ajka duzzadt és
fénylik, a haja tiszta kóc az ujjaim miatt, amelyekkel
játszottam benne. – Helló! – Vigyorog.
– Szia! – Érzem, hogy az arcomat elönti a pír.
Meztelenek vagyunk, ő pedig végigcsókol, miközben
jön visszafelé. A bőrünk összeragad az izzadságtól.
Az érzelmektől elakad a szavam, elragad a vágy.
Aztán Lev fölém kerül, a teste erős, védelmező. A
srác, aki soha nem okozna nekem csalódást.
– Nincs nálam óvszer – suttogja, és végighúzza a
makkját a puncimon. – Nem számíto…
– Nincs semmilyen betegségem – mondom sietve. –
És spirálom van, hogy szabályozza a hormonjaimat
meg az esetlegesen erős vérzést, szóval… tudod,
szerintem jók vagyunk. – Nem akarom, hogy
bármilyen akadály legyen közöttünk. Eléggel
találkoztunk már az évek során.
Oldalra billenti a fejét, és csábos pillantást vet rám.
– Baszki, Gerle! A mocskos beszédednek nincs
párja.
Vállat vonok.
– Asszem, tele vagyok meglepetésekkel.
 gy g p
Lehajol, az ajka az enyémre tapad egy nyálas-
nyelves béna csókkal, és átkarol, minden porcikámat
egybefogja. A jót és a rosszat. A csúfot és a szépet.
– Nekem sincs betegségem.
Összetalálkozik a tekintetünk, én pedig alig
észrevehetően biccentek neki. Lev lehunyja a
szemét, nagy levegőt vesz, és néhány centinként
lassan belém ereszkedik. Jó sok van belőle. A testem
megfeszül, és visszatartom a lélegzetem. A gyönyör
és a fájdalom hadakozik bennem.
– Szólj, ha megálljak! – Lev hangja elfojtottan szól,
alig bírja kordában tartani a saját vágyát.
– Jó vagy. – És ezt több jelentésben is értem.
Amikor Lev teljesen bennem van, meglepődöm,
mennyire fáj. Nem vagyok már szűz, ráadásul
kellőképpen benedvesedtem, és korábban már
megujjazott, a nyelvével is megdugott. Miért érzem
mégis úgy, mintha egy teniszlabdatartó hengert
dugtak volna belém?
– Ez így jó? – Lágyan simogatja a hajam, a szeme
tele van gyengédséggel és szorongással. Nekem jutott
a legjobb – gondolom magamban. – A sok
ínycsiklandó férfi, a focisták, a milliomosok és a
száraz humorú alfa-seggfejek közül, akiket ismerek,
valahogy sikerült megszereznem a legjobbat.
– Egy kicsit fáj – vallom be elcsukló hangon. – De
az általad okozott fájdalom jobb, mint a bárki más
által okozott öröm.
– Senkinek sem szabadna fájdalmat okoznia
neked, Gerle. Legkevésbé annak, aki szeret.
Az ujjbegyére köp, és becsempészi a kezét kettőnk
közé. Masszírozni kezdi a csiklómat, mozdulni sem
mer bennem. Hagyja, hogy megszokjam a méretét,
és a lábam között növekvő finom gyönyörre tereli a
figyelmem.
Először azt hiszem, hogy a csiklóm túlstimulált
ahhoz, hogy újra elmenjek. De ő addig pöcköli,
ingerli és masszírozza, amíg egy orgazmus át nem
száguld rajtam. A lábam széttárul, és érzem, hogy
kitágulok, a testem virágként nyílik ki, hogy magába
fogadja őt.
Ebben a pillanatban válok mimózából vadvirággá.
Lev elkezdi mozgatni a csípőjét. Először lágyan.
Aztán lepillant rám, és meglátja, hogy a második
orgazmust követően hogyan zihálok és
nyögdécselek, mire a mozdulatai kontrollálatlanná
és egyenetlenné válnak. Aztán már egy egység
vagyunk, tökéletes összhangban mozgunk, rajtam
pedig túláradó jókedv lesz úrrá, mert semmi sem
lehet hiba, ami ilyen jó érzés.
– Gerle, nem bírom tovább. Túl jó érzés benned
lenni! – Egy izzadságcsepp hullik a homlokáról
egyenesem a számba. Lenyalom, és megremegek az
intenzív orgazmustól éppen akkor, amikor
megérzem a bennem szétáradó melegséget. Tudom,
hogy ő is elélvezett.
Egymást öleljük, és olyan erősen szorítjuk, mintha
a viseltes ponyva alattunk mindjárt szétszakadna,
alatta pedig egy feneketlen, egyenesen a pokolba
vezető mélység tátongana. A homlokunk összetapad.
Ziháló lélegzetünk megnyugszik. Másodpercekig
maradunk így, aztán percekig. Egyikünk sem akar
elhúzódni, megtörni ennek a pillanatnak a varázsát.
Végül én húzódom el. Lev az, aki órák óta
félmeztelenül védelmezett az éjszaka fagyos
leheletétől, aki egyre inkább kihűl fölöttem.
– Mennünk kellene. – Az ajkam az száján mozog.
– Kellene. – Ért egyet, és lehunyja a szemét. – De
inkább elmenekülnék veled.
 – Nekem már elegem van a menekülésből. Az
egyetlen dolog, amire a főiskolán nem tanítanak
meg, az, hogy a problémák mindig beérik az embert.
– Lágyan letolom őt, és megcsókolom a vállát,
amikor a hátára gördül mellettem. – Mellesleg nem
tudom, hogy valaha is együtt lehetünk-e, Levy. Te
vadászpilóta-alapanyag vagy, én pedig egy sérült
áru.
Élesen felém fordul, a heves pillantásából látom,
hogy egyáltalán nem ért velem egyet. Megragadja az
állkapcsomat, és úgy billenti, hogy a szemébe
nézzek.
– A sérült áru is áru. A hibák teszik különlegessé.
Attól lesz önmaga. Egy túlélő vagy, akit az őt ért
hatások formáztak. Légy büszke a sebhelyeidre,
Gerle! Mert ahol te nehézséget látsz, én ott
lehetőséget. Ahol te tökéletlenséget látsz, én
fejlődést. Ahol te kudarcot látsz, én erőfeszítést. Ahol
te elkeseredést látsz, én reményt. – Élesen szívja be a
levegőt. – Nemcsak elég jó vagy. Néha túl jónak tűnsz
ahhoz, hogy igaz legyél.
Ebben a pillanatban azon a régi, koszos ponyván
az erdő közepén, a szerelmem karjában rájövök,
hogy végeredményben nem is számít, mi történik,
túl fogom élni.
És talán ez elég is lesz.
 Huszonötödik fejezet
Lev
9228-as számú gyötrelmes tény: New York Cityben
nagyobb valószínűséggel halnak meg az emberek
önkezűség, mint gyilkosság által.
A laptopom képernyőjét bámulom, a bőröm alatt
mintha kígyók tekeregnének. Reszketek, habár nincs
rá okom. Kapucnis pulcsit viselek, odakint kurvára
ezer fok van, én pedig nyolcvannyolc kilogramm
színtiszta izomból állok. Mégis, a zsigereim majd
kifordulnak, mert nem bírom rávenni magam, hogy
rákattintsak arra a kis kék gombra. Arra, amelyik
elküldené a jelentkezésemet az Air Force
Akadémiára.
JELENTKEZÉS
Ma van a határidő. Az utolsó esélyem. Figyelmesen
kitöltöttem az adatlapot, minden szaromat
feltöltöttem, a felvételi pontszámomat (a jegyeimet,
az önéletrajzomat), már csak el kell küldenem.
Akkor miért nem megy?
A tegnap esti találkozásunk Bailey-vel erőt adott,
hogy egyáltalán arra gondoljak, meg tudom tenni. Ő
erős volt, ellenálló, nyílt és reményteljes. Egy igazi
harcos. És ki tudja? Talán én is az vagyok.
Nyomj rá a „jelentkezés” gombra!
– Meg kellene tenned – biztat a hátam mögül egy
női hang, mire majdnem lefejelem a plafont, annyira
megugrom a székemen. A konyhában vagyok. Apa
Vicious bácsiékhoz ment, úgyhogy arra gondoltam,
néhány órára egyedül leszek. Természetesen Dixie
az. Dixie mindig itt van, ezüsttálcán, arra az esetre,
ha apa meggondolná magát a farka leszopását
illetően.
Na jó, ez igazságtalan. Ő egy jó ember. Csak
annyira szeretném, ha leállna az utóbbi időben
elkezdett szokásával, hogy beleüti az orrát a
dolgomba.
Leküldöm a tálcára a böngészőt, miközben egy
oldalpillantást vetek Dixie-re.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– A határidőről. – Elővesz egy tojás alakú
ajakbalzsamot a táskájából, és végighúzza a száján. –
Nem mostanában lesz?
– Ma van – morgom. Asszem, meglátta a honlapot.
Nincs értelme tettetni.
– Lemaradsz róla, ha most nem jelentkezel. –
Egyértelmű kapitány elsuhan a konyhaajtó mellett,
és ekkor veszem észre, hogy egy tálcán két kávét tart
a környéken lévő menő pékségből. Az egyiket elém
tolja az asztal túloldaláról. – Három eszpresszó, két
cukor meg egy kis teljes tej és tejszín, fele-fele
arányban. Jót hoztam?
– Aha. – A számhoz emelem a kávét, belekortyolok,
és gyanakodva nézek rá. Miért tudja, hogyan iszom a
kávét? – Van egy őrült falad is rólam az irodádban az
ujjlenyomataimmal, nyálmintámmal meg biztonsági
kamera felvételekkel? – hunyorgok.
Megrázza a fejét.
– Nem-nem! – Egy kis szünetet tart. – Azt otthon
tartom. Nem vagyok amatőr!
Kierőltetek magamból egy nevetést.
– Knight testvére vagy, és aki neki fontos, az
nekem is – magyarázza.
– Látom, elértük a nyálas Hallmark-monológos
részét a látogatásodnak. – Hátradőlök a székemben.
Tényleg le kéne állnom azzal, hogy ekkora szarzsák
legyek vele. Nem az ő hibája, hogy feldolgozatlan
anyucikomplexusom van a legjobb barátom iránti
szorongásom miatt.
– Gyors leszek. – Dixie burgundivörös körmével
kopog az asztalon, arcán ragyogó mosoly. – Mint
mondtam, meg kellene tenned. Az apád megérti
majd.
– A francokat fogja! – horkantok fel. – Hallottad őt
te is! Azt mondta…
– Kit érdekel, mit mondott? – A szavamba vág,
rohadtul meglepve ezzel.
– Öhm… téged? – vigyorgok pimaszul.
– Ez a te életed, nem az övé. Neked kell majd
együtt élni a következményekkel. Higgy nekem, a
döntésed terhe mindig egyenesen a te válladra
nehezedik majd, senki máséra. Én már csak tudom.
Lemondtam a fiamról, és azóta is minden nap üldöz
az elszalasztott pillanatok fájdalma.
– Nem csak apáról és Knightról szól a dolog
mostanában. – Megnyalom az ajkam. Jó érzés erről
beszélni valakivel. Dixie leszegi az állát, úgy
tanulmányoz engem. Egészen dögös. Tényleg nem
értem, mi baja apának.
– Mondd el, miért! – kér.
– Először is, ott van Bailey. Rajta kell tartanom a
szemem. Amíg nem vonul be egy elvonóba, nem
húzhatok el csak úgy tudva, hogy továbbra is
drogozik.
– A valakinek való segítségért, még ha a legjobban
szeretett személyről is van szó, nem szabadna az
életed tönkretételével fizetni – mondja egyszerűen. –
Ha elkezdesz azon gondolkodni, hogyan
szabotálhatnád a saját álmaidat azért, hogy az övét
 j gy
megvalósítsd, rossz irányba tartasz, mindkettőtök
szempontjából. Ha Bailey tényleg készen állna a
segítségre, biztosra veszem, hogy elérhető lenne
számára.
Logikus minden, amit mond, de nem lát rá a teljes
kontextusra. Bailey egy csomó áldozatot hozott,
amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Attól félek, valaki szabotálni fogja a
próbálkozását. Olyasvalaki, mint… – Nagyot
kortyolok a kávéból. – Thalia.
– Miért csinálna ilyet? – grimaszol Dixie.
– Szinte megfenyegetett ezzel, hogyha nem
maradok vele. Nem tudom biztosan, mire megy ki a
játék.
A szobára csend ereszkedik. Csak a szívverésemet
hallom, miközben ez a szar megpróbálja átszakítani
a bordakosaram és a bőröm, hogy olyan országba
szökjön, ahol nem adják ki a foglyokat, és új
személyazonosságot öltsön magára.
Dixie lassan bólint.
– Pontosan tudom, miért akar veled maradni
Thalia. Túlságosan jó fogás vagy ahhoz, hogy
elveszítsen. De hogy visszatérjünk az eredeti
témához. – Áthajol az asztal fölött, és a körmével
megkocogtatja a laptopom képernyőjének peremét. –
Csak potenciális problémákat soroltál nekem. Nem
valós akadályokat. Ez egy most vagy soha helyzet.
Dönts most, vagy bánkódj rajta örökké.
Kifejezéstelenül bámulok rá.
– Le kell állnod ezzel, hogy úgy beszélsz, mint egy
rossz Hallmark-film szereplője.
– Nincsen ráhatásom. Annyira jók! Főleg az
ünnepekkor játszódók. – A kacaja meleg
napsugárként lebegi körül a szobát. Feláll. – Ha
beszélned kell valakivel, tudod, hol találsz. Most
megyek, előveszem az apád 1964-es Ferrarijának
kulcsát.
– Hogy mit csinálsz? – dörmögöm. Azóta próbálom
rátenni a mancsomat arra a kis drágára, amióta
megvan a jogsim.
Dixie vállat von.
– Dean azt mondta, kölcsönvehetem egy ház
bemutatására, amit harmincnégy millióért kínálnak.
A garázs a tetőn van, szóval elképesztően menőn fog
kinézni.
– Engedi, hogy kölcsönvedd Fifit? – Csodálkozom,
hogy a szemem nem gurul a földön. Azt a rohadt!
Apa azt sem engedi Knightnak meg nekem, hogy
egyáltalán hozzáérjünk Fifihez. A legenda szerint
apa és anya őrülten mocskosat szexeltek benne
(köszi, Daria, te undorragadozó), ezért nekünk nem
szabad beszennyeznünk. Apa is alig használja azon
kívül, hogy a környéken megy vele egy kört, nehogy
elromoljon.
– Nem tudtam, hogy ennyire muffbolond lett! –
Nevetek magamnak.
– Nem ezért. – Dixie céklaimitátornak csap fel
hirtelen. Hozzá is ér lángvörös arcához, miközben
elfojt egy mosolyt.
– Másért nem lehet. Még azt sem engedi, hogy
letöröljem a port a belsejében. Fifi számára szent.
– Csak azt szeretné, ha eladnám a házat, és
megkapjam a jutalékot. Kiszemeltem egy ingatlant,
és jól jönne a bónusz foglalóként.
– Miért nem kérsz tőle kölcsönt? – ráncolom a
szemöldököm.
A tekintete elkomorodik.
– Olyat soha nem tennék. Épp elég nagy baj az,
hogy privátgépen mehetek veletek nyaralni
luxuskúriákba.
Túl szerény ez a nő. Dixie rohadt sokat tesz ezért a
családért. Ő nem valami potyázó.
Felállok, és felkapom a kocsikulcsomat.
– Na jó. Én elmegyek Thaliához. Talán, ha
váratlanul lecsapok rá, meg tudom vele értetni, hogy
engem nem zsarolhat.
– Ez olyan romantikus! – búgja Dixie. – Hé, még
nem nyomtál rá a jelentkezés gombra!
Úgy teszek, mintha nem hallanám őt, amint
kisétálok az ajtón.
A jövőm várhat. Jelen kell lennem Bailey-ért.
*
– Ébresztő, álomszuszék! Sokáig aludtál. – Apa egy
tálcán reggelit rak az éjjeliszekrényemre. Az
öklömmel megdörgölöm a szemem.
– Egy kicsit rosszkedvűnek tűntél tegnap, úgyhogy
hagytalak aludni, bár edzésed volt reggel.
Te szent szar! Engedte, hogy kihagyjam az edzést?
Általában a véremet szívja, ha hat után kelek
edzésnapon.
– Köszi – mondom rekedten.
Apa az ajtóban téblábol, és rám pillant a válla
fölött, mintha mondani akarna valamit.
– Apa, pucér vagyok – mutatok a takaróra, felvont
szemöldökkel.
– És? – Ő is felvonja a szemöldökét. – Mindent
láttam már, tudod?
– De nem azután, hogy kiszőrösödtem. Légy szíves
vond ki magad a személyes teremből!
– Szeretnél beszélni valamiről? – erősködik.
 Üres tekintettel bámulok rá, és azt felelem:
– Mint például?
– Foci? Főiskola? – kérdezi aggódva. De egyáltalán
nem kell aggódnia. Már elcsesztem az egyetlen
lehetőségem a boldogságra. – Szeretnéd megmutatni
azt a repülőstimulátor-dolgot odafent?
– Szimulátor – javítom ki. – És nem. – Csak miután
ő kiment, engedem meg magamnak, hogy fogjak egy
párnát, az arcomra szorítsam, és beleordítsak.
Lecsúsztam a határidőről.
Az álom odalett. Az Air Force Akadémia
elérhetetlen. Életemben nem éreztem még ekkora
ürességet, és kezdem megérteni, Bailey miért ment
el a végletekig, hogy az álmát kergesse.
Tizennyolc évnyi szeretet, odaadás, összpontosítás
és a hobbi távvezérléses repülőzés, amire kicsi
korom óta minden zsebpénzemet ráköltöttem, most
mind az átkozott süllyesztőben végezte.
Ötéves voltam, amikor apa egyik főiskolai barátja
meglátogatott minket. Vadászpilóta volt, és a
telefonján egy csomó videót mutatott az elképesztő
mutatványokról és manőverekről. A pasi
szupermenő, szuperlaza és szuper… nem is tudom,
elégedett volt. A látogatás végén, ami négy napon át
tartott, én pedig ezer kérdéssel zaklattam őt,
megkérte apámat, hogy írasson fel olyan YouTube-
csatornákra, ahol többet megtudhatok a repülésről.
Nekem adta a pilótaszemüvegét is. Azóta vagyok
függő.
Annyira összetörtem, hogy még csak nem is bírok
haragudni Thaliára, amiért nem állt szóba velem,
amikor tegnap bekopogtam. Otthon volt. Az ablakon
keresztül láttam, hogy lebukik, és besiet egy belső
szobába. Pocsékul nézett ki, és kezdtem azt hinni a
furcsa viselkedése hátterében több van, mint amit
elárul.
Elvonszolom magam a suliba. Az egyedüli dolog,
ami életben tart, a szombat éjszaka emléke. Pont az
edzés legvégére érek oda, amikor Taylor edző
mindenkit odahív egy körbe.
Lehúzza a baseballsapkáját.
– Fontos bejelentésem van számotokra!
– Tökösnek mogyorókisebbítő műtétje lesz? –
visong Finn. – A maradékot pedig felajánlja a
Töknövesztők Társaságának?
– Ez egy egészségügyi probléma! – Todd a fűbe rúg,
és ökölbe szorítja a kezét.
Grim észrevesz a szeme sarkából, és felém bök az
állával.
– Oda nézzenek! Csipkejózsika felébredt!
Az edzőnk megfordul, és jeges pillantást küld
felém, mielőtt visszanézne a csiptetős táblájára.
– Mint mondtam, van egy bejelentenivalóm. Már
régóta esedékes.
Szerencsére, senki nem nyög be disznó vicceket.
Odaállok Grim mellé. Ő tudomást sem vesz rólam.
De mindjárt eljárja a kis győzelmi táncát. Ezt onnan
tudom, bár nem voltam itt a névsorolvasásnál,
amikor megválasztották az új kapitányt, biztosra
veszem, hogy megsemmisített a szavazás során.
– Az utóbbi években megmutattuk csapatként az
ellenállóképességünket, a kiválóságunkat és a
kitartásunkat. A játékunk jó, de a morálunk gyenge.
Ahhoz, hogy ez a csapat legyőzhetetlen legyen, úgy
döntöttem, mégsem a demokrácia a legjobb.
Mindenki rám néz, és kényelmetlenül fészkelődik.
A mester tovább folytatja:
– Lev Cole felülmúlt mindenkit a pályán.
Kapitányként azonban nulla lelkesedést mutatott és
mínusz tíz pontot ért el elkötelezettségből.
Ha ezen a ponton kellene megsértődnöm, akkor
kissé mellé lőtt néhány állammal.
– Mindketten egyetértettünk abban, hogy
olyasvalakire van szükségünk, aki két lábbal jár a
földön, itt lesz tíz perccel minden edzés előtt, és
utána is marad még. Olyasvalakire, aki rászánja az
időt, hogy minden játékossal külön beszéljen,
bátorítson és utat mutasson. Olyasvalakire, aki nem
hagyja, hogy az irányítása alatt lévő játékosok úgy
nézzenek ki, mint akik ökölharcot vívtak egy
markolóval. – Taylor tekintete Austinra irányul, aki
továbbra is úgy fest, mint egy parókás, elfenekelt
segg.
– A markoló már majdnem kipurcant – motyogja
Austin. – De aztán valaki hisztizni kezdett. Nem
mondok neveket.
– Megérdemelte, hogy szétrúgják a seggét –
szűröm a fogam között, és összefonom a karom a
mellkasomon.
– Az a gond, hogy az arcát verted szét – sóhajt
Taylor edző.
– Az én hibám. Ugyanúgy néz ki a kettő.
Taylor edző úgy tesz, mintha ezt nem hallotta
volna, és rácsapja a csiptetős tábláját az asszisztense
mellkasára, majd azt mondja:
– Röviden tehát: újraválasztottuk a kapitányt, és ti
Grim Kwont akartátok. Ő kapta a szavazatok
többségét, ezért úgy hiszem, örültök majd ennek a
döntésnek. Gratulálok, öregem, itt még csak verseny
sem volt.
Dörgöld csak az orrom alá, faszfej!
Grim megfeszül. Az ádámcsutkája liftezik egyet,
mielőtt a szája tétova mosolyra húzódna. Most
először látom a fogát mosolygás közben, vagy bármi
érzelmet az arcán. A mai napot megelőzően azt sem
tudtam biztosan, hogy rendelkezik-e bármelyikkel.
– Szent szar, mester! Ezt komolyan mondja? – A
füle elvörösödik.
– Nem, viccelek. Ilyen a nevetős arcom – közli
Taylor edző.
Mindenki hozzám fordul, mintha engedélyt
kérnének az ünneplésre. Ezért magamhoz rántom
Grimet egy ölelésre, és összeborzolom a haját.
– Gyere ide, te pöcs! Gratulálok!
– Hagyj engem a picsába! – sziszegi a fülembe,
amint ellök magától. – Egy kissé elkéstél ezzel.
Három évig tartottad túszként az álmomat, mert
nem volt elég vér a pucádban a sajátod után menni.
Ha így bánsz a legjobb barátoddal, nem akarom
tudni, mit csinálsz az ellenségeiddel.
Meglöki a vállával a vállamat, amint továbbmegy.
A csapat köré gyűlik, hogy megveregessék Grim
vállát és megtapsolják. Épp emlékeztetni akarom,
hogy a foci nem egy kibaszott kedvességverseny,
hogy azért választottak engem, mert jobb voltam, de
aztán észreveszem őt a szemem sarkából. A
gimnasztikacsapat dzsekijébe bújtatott vékony
alakot, amint a parkolóból a tornaterem felé siet.
Thalia.
Életemben nem futottam még ilyen gyorsan.
Gyakorlatilag a föld fölött lebegek, mielőtt odaérek
hozzá. Észrevesz, az arcát pánik torzítja el.
Elkapom a dzsekije korcát, hátrahúzom, és a
falhoz szegezem. Csapdába esett a két karom között,
és úgy néz ki, mint egy sarokba szorított állat.
Előrehajolok, és rávicsorgok.
 – Bocsi, kedves! Ha bombát dobsz le, számolj az
áldozatokkal is. Tartozol nekem néhány válasszal. És
most meg is fogom kapni azokat.
*
– Igazából pont hívni akartalak. – Thalia úgy rám
tapad, mint egy túlbuzgó csaj egy gázos randi után. A
kezét a mellkasomra teszi, és csücsörít, várja a
csókot, amit nem fog megkapni. Mintha
száznyolcvan fokos fordulatot vett volna, amint
utolértem.
Szívesen szembesíteném a kamuzásával, de most
fontosabb dolgokat kell elintéznem, ezért értékelem,
hogy egy bizonyos szinten együttműködő.
– Mi folyik itt? – kérdezem erélyesen, miközben
leveszem a kezét az arcomról.
– Mire gondolsz, Levy drága? – Ártatlanul pislog
rám.
– Arra a fenyegetésre gondolok, amit Bailey-vel
kapcsolatban mondtál – morgom, majd
hozzáteszem:
– Arra a célozgatásra gondolok, hogy ha
hivatalossá teszem ezt a szakítást, akkor bántani
fogod a legjobb barátomat. Nem reagálok jól a
fenyegetésre. Sőt, szokásom tönkretenni azokat, akik
ilyet csinálnak.
– Aah, már megint az a drágalátos Bailey-d –
sziszegi vissza, és akkor meglátom a fájdalmat az
arcán, pedig azt mondta, nem fogok tudni ilyesmit
okozni neki. Ott van az arcán, mint megannyi
sebhely.
– Mondd el, mi folyik itt! – Meg sem rezzenek. –
Honnan jött ez a szarság? Miért nem akarsz
szakítani?
Összeszorítja a száját, és lenéz a földre.
 – Ó, te nagy barom! – Az ég felé fordítja
könnyekkel teli szemét, és megcsóválja a fejét. – Soha
nem akartam szakítani veled! Mindig is hosszú távra
terveztem, arra vártam, hogy felébredj és felfogd,
mennyire jók vagyunk együtt!
Az állkapcsomat összeszorítom, ő pedig mondja
tovább, miközben hátraveti a haját.
– Emlékszel az ösztöndíjra, amiről meséltem
neked? Azt, amit megkaptam?
– Igen? – kérdem.
Megrázza a fejét.
– Hát, annak annyi. Mármint már nincs meg.
Visszavonták az ajánlatot. Tanulmányi
őszintétlenség miatt. – Előrebukik a feje, így nem
látom az arcát. Valami azonnal együttérzést kelt
bennem iránta, és a vállára teszem a kezem.
– Bakker, T. Nagyon sajnálom.
A váll a kezem alatt rázkódik, miközben folytatja:
– Nem egyeztek az általam megadott jegyek az All
Saints Gimi által elküldöttekkel. Ennyi. Nem megyek
egyik fősuliba sem. És… és… szükségem volt egy B
tervre. És azt hiszem, az te voltál.
Bár még mindig haragszom rá, nem tudom nem
megérteni, mi vezérelte. Nincs meg a háttere ahhoz
a jövőhöz, amit szeretne. A homlokához nyomom a
sajátomat, miközben megcsóválom a fejem.
– Mondanod kellett volna valamit. Segíthettem
volna. Még midig helyrehozhatjuk a sulis dolgot.
Még jelentkezhetnél…
Észreveszem, hogy a hirtelen felderült tekintete
valahova a vállam fölé siklik. Ezért odafordítom a
fejem, hogy megnézzem, mit keltette fel az
érdeklődését.
 Az utca túloldalán észreveszem Bailey-t, amint az
ütött-kopott kocsija mellett áll. Minket bámul, és
tudom, hogy néz ki ez az egész. Franc, franc, franc!
És most rájövök az igazságra.
Lehet, hogy Thalia elveszítette az ösztöndíját, de
elveszítette a kibaszott eszét is. Ez egy csapda volt,
azzal a céllal, hogy Bailey-nek megmutassa, továbbra
is együtt vagyunk. Thalia hívta ide. Számított rá. Úgy
időzítette az érkezését, hogy a fociedzésnek már
vége legyen. Thaliának most nincs is edzése. A
tornaterem zárva van. És mi úgy nézünk ki, mint
akik intim kapcsolatban vannak, ahogy egymáshoz
érünk, és érzelmesen beszélgetünk.
Visszakapom a tekintetem Thaliára, mert véget
kell vetnem ennek a zűrzavarnak vele, mielőtt
elkezdeném a tűzoltást Bailey-nél.
– Jesszusom, de gonosz vagy!
Látom rajta a pillanatot, amikor azon mereng,
tagadja-e, ami egyértelmű, vagy megpróbálja-e
kimagyarázni magát. Az utóbbit választja.
– Nem való ő neked, Lev. Annyival jobbat
érdemelsz. Ő csak teher. – Thalia megragadja a
dzsekim hajtókáját, és úgy kapaszkodik bele, mintha
az élete függne tőle. Lerázom magamról. – Csak azért
vagy összezavarodva, mert együtt nőttetek fel. Te
meg én… mi mindketten kiváló sportolók vagyunk.
– És ez azért számít, mert…?
– Mert ugyanazt akarjuk.
– Nem. Én őt akarom.
– Ő egy drogos! – csattan fel Thalia, és ekkor
veszítem el a maradék istenverte türelmemet is felé.
– Inkább legyen drogos, mint egy vesztes. Amúgy
sem tűnsz annyira összeszedettnek. Bailey egy rossz
helyzetben lévő jó ember. Te viszont akkora kárt
jelentesz a társadalomra nézve, és akkora egy
oxigénpocsékoló vagy, hogy azon csodálkozom, a
kormány még nem nyilvánított a kibaszott globális
felmelegedés egyik problémájává – vetem oda,
elveszítve az önuralmamat. – Ne próbáld hozzá
hasonlítani magad! Mindig te maradsz alul.
Thalia mosolyt erőltet magára, bár talán
legszívesebben inkább felpofozna.
– Soha nem fogsz megérteni egy túlélőtípust,
olyasvalakit, aki az életéért küzd. Túlságosan
tompák az ösztöneid, Lev Cole. – Megnyalja az ajkát,
és az arcomra függeszti üres, átlagos kék szemét.
Hogy hasonlíthattam valaha is ezt a Gerle jégkék
tekintetéből áradó nyugalomhoz és magányhoz? –
Lehet, hogy kockás a hasad, de gyakorlatilag egy
kövér macska vagy. Elégedett és elkényeztetett. –
Elképesztő, mennyire nem ismer engem, az utamat,
a küzdelmeimet. De lehet, hogy ez nem az ő hibája.
Soha nem engedtem közel magamhoz. Thalia
csábítóan lebiggyeszti az ajkát, és végighúzza
manikűrözött körmét a mellkasomon. – De így is
adnék neked egy esélyt, hogy meggondold magad,
mert a te kezedben van itt minden hatalom, én pedig
továbbra is azt gondolom, hogy megmenthető, ami
köztünk van. Még mindig áll az ajánlat, de már nem
sokáig, Lev. Hívj, ha felfogtad! – Átdobja a haját a
válla fölött.
Elfordulok tőle, és már épp rohannék Bailey-hez,
hogy megmagyarázzak neki mindent, de mire
megmozdulok, ő már eltűnt. A kocsija nincs sehol.
Lelépett, mielőtt láthatta volna ezt a veszekedést.
Lehet, hogy azt hiszi, együtt vagyunk Thaliával, és
egy függő számára, aki próbál a helyes úton
maradni, ez egy kibaszottul nagy gond.
*
Nem az a kérdés, hogy ellógom-e a sulit, hanem hogy
milyen gyorsan tudok elsprintelni a kocsimig.
Tíz percbe telik hazaérni, öt perccel kevesebbe,
mint általában, amikor épp nem tojom telibe az
összes létező közlekedési szabályt, és lihegve rontok
be Bailey-ékhez. Felszaladok a szobájába, de az üres.
Végigkutatom a lakást a nyoma után, aztán
észreveszem, hogy odakint a hintaszék ritmusosan
mozog. Bingó!
Kinyitom a teraszajtót, és azt mondom:
– Bails, meg tudom magyarázni…
– Kérlek, ne – feleli Jaime kurtán, épp, amikor
megkerülöm a medencére néző széket, és rájövök,
hogy ő ül benne. Egyik kezében egy szénsavas
rózsaszín limonádét tart, a másikban a The
Economist egyik számát, orrán pilótaszemüveg ül. –
A tinédzserdráma korszakom már rég elmúlt… pont,
ahogy szeretem.
Kihúzom magam, és igyekszem olyasvalakinek
tűnni, akire egy nap majd a vejeként tekinthet, és azt
mondom:
– Hello, Mr. F! Láttad Bailey-t?
– Láttam, sokszor. De az utóbbi pár órában nem.
Elvitte néhány régi ruháját az adományboltba.
Nyugodtan megvárhatod itt.
– Egy óra múlva visszajövök – motyogom.
Jaime mosolyogva felnéz az újságjából.
– Ha te mondod.
Mi a faszt jelentsen ez?
– Igen, én mondom.
– Vigyázz azzal a hangsúllyal, Levy fiú!
– Mi a probléma?
– Az, hogy van, hogy mondunk valamit, és van,
hogy meg is teszünk valamit. Mint például, amikor a
hozzád közelállóknak elmeséled, mennyire szeretnél
az Air Force Akadémiára menni, de a gyakorlatban
továbbra is focizol, hogy az apád kedvére tegyél,
habár belehalna a tudatba, hogy megnyirbálta a
szárnyaidat, akkor a te szavad nem sokat ér. Vágod,
amit mondok?
Jaime mindig is amolyan második apám volt. Ez
velejárója annak, hogy annyira közel állunk
egymáshoz Bailsszel. Szóval ez nagyon betalál.
– Apa nem…
– Ó, dehogynem! Bailey beszélt vele – mondja
Jaime. Baszki! Ezért kérdezgetett ma reggel a
főiskolákról. Félreértelmeztem az egészet.
Ugyanakkor: Bailey kiáll mellettem? Tö-kös. Nem
csoda, hogy akarom az összes második alkalmát.
– Apa annyira ellenezte – mondom alig hallhatóan.
– Hát, igen, a gyerekemnek megvan a képessége rá,
hogy rávegyen másokat dolgokra.
Így igaz. Bailey a legjobb. Jobb belátásra bírta apát.
De hogyan?
– Ez a környék mindig is túl apró és kíváncsiskodó
volt – motyogom, miközben sarkon fordulok, és a
saját házunk felé masírozom.
Nevetés cseng a fülemben egészen az ajtóig.
– A fiatalok elpazarolják a fiatalságot, öcsi!
 Huszonhatodik fejezet
Lev
15-ös számú gyászos tény: A morzekód egyik
verziója szerint a „LOL” jelentése „lost one life”,
azaz „egy élet elveszett”.
Az időre pillantok a telefonomon, és úgy döntök, az
adománybolthoz hajtok. Talán még ott találom
Bailey-t. Ám amikor odaérek, ő nincs ott. Bemegyek
minden belvárosi adományboltba, és írok neki,
amikor csak nem vezetek, mielőtt leszáll az este.
Jobb, ha hazamegyek, lezuhanyozom, rendbe
szedem magam, és majd később folytatom a
megalázkodást.
Amikor benyitok a házunkba, nevetést hallok a
konyha felől. Épphogy belépek, amikor apával
találom szembe magam, aki önmaga árnyékának
tűnik. Riadt és zavart a tekintete.
– Szia, öcsi! Most elmegyek. Hívj, ha kell valami! –
Eloldalaz mellettem, és beszáll a kocsijába, mint egy
rabló.
Mi a franc?
Apa soha nem megy el anélkül, hogy ne állna le
pár percre beszélgetni (azaz: hogy kifaggasson a
fociról, és hogy milyen napom volt). Épphogy
felocsúdom a döbbenetből, amikor belépek a
konyhába, és valami még zavaróbbat találok: Dixie
ül az ebédlőasztalnál nekem háttal, az arcát a kezébe
temeti.
Nem nevet, ahogy először hittem, amikor
beléptem. Kisírja a szemét éppen.
 Kibontakozik előttem a jelenet, és rájövök, mibe is
sétáltam bele. Az asztal roskadozik a házi koszttól.
Mivel ez nem égetett omlett vagy éttermi dobozos
étel, biztosra veszem, hogy Dixie főzte. Az asztal
közepén gyertya ég. Lágy, bazi régi liftzene szól a
háttérben. Tökéletes az unalmas, misszionárius
pózos szexhez. Dixie egy passzos, vörös ruhát visel, a
haja úgy néz ki, mint valami luxusdesszert. A
francba, ez egy elcsábítós vacsora volt!
Vagy az lett volna, ha apa olajra nem lépett volna,
mint Julia Roberts… nos, bármelyik kilencvenes
évekbeli filmjében, ami csak eszembe jut.
Te szent szar! Dixie úgy döntött, mindent belead,
és cserébe apa összetörte a szívét.
Én pedig épp most sétáltam bele ebbe az egész
felfordulásba. Komolyan, távoltartási végzést kéne
szereznem ma a balszerencsémmel szemben.
Már épp bemennék, hogy valahogy
megvigasztaljam őt, de meghallom, hogy beszél.
– Megpróbáltam, Brooke.
Legutóbbi információim szerint engem nem
Brooke-nak hívnak, szóval úgy sejtem, telefonál.
Oldalra biccentem a fejem, és feltűnik, hogy az egyik
kezét a füléhez szorítja, amiben egy telefon van.
– Mindent beleadtam. Mindent! Volt vacsora,
szexis ruha, érvelés.
Most azon vívódom, hogy kiosonjak-e innen
lábujjhegyen, felhívjam magamra a figyelmét, vagy
figyeljem a szemem előtt kibontakozó teljes
katasztrófát.
– Megmondtam neki, hogy szeretem. Ő azt
mondta, csak barátként tekint rám. Én ezt nem
tudom tovább csinálni. Tovább kell lépnem. Ha
babát akarok… és Istenem, semmi másra nem
vágyom jobban, fel kell adnom. Már így is fogytán az
időm. Ha teherbe szeretnék esni, annak ebben az
évben meg kell történnie.
Dixie azt akarja, hogy apától legyen gyereke? Ez
azt jelenti, hogy apának fiatalabb lenne a gyereke,
mint az unokája. Hogy lenne még egy testvérem.
Habár az érkezésemkor az arcán látott borzalomból
ítélve korai lenne még kiküldeni a meghívókat a
babaváró bulira. Mondjuk, hogy ez nem gyengén
túlzás lenne.
A telefonom pittyeg egy beérkezett üzenettől, és
ezzel leleplez. Dixie hátrafordítja a fejét, száját
meglepetten eltátja.
– Öhm, majd visszahívlak, Brooke. – Megszakítja a
hívást, majd talpra szökken. Én ránézek az üzenetre,
hátha Bailey az. Habár tudom, hogy ez a nap túl szar
ahhoz, hogy bármiféle jó hírrel szolgáljon.
Thalia: Rendbe hoztál már mindent a kis
barátnőddel?
A tekintetem visszaugrik Dixie-re, és felemelem a
kezem.
– Minden okés! Én… – Nem hallottam semmit?
Baromság. Tudja, hogy itt voltam végig. Úgyhogy
inkább azt mondom:
– Tudom, hogy ez milyen. Én vagyok a
Viszonzatlan Szerelem Klub elnöke, emlékszel?
Dixie eszeveszetten szipog, és elkezdi összeszedni
a finom ételekkel teli tálakat.
– Ne haragudj! Összepakolok itt, és már el is tűnök
az utadból.
– Ne! Maradhatsz enni. – Mi a faszt beszélek?
Miért akarna leülni itt és rágódni a csalódottságán és
szívfájdalmán annak a férfinak a házában, aki épp
most pattintotta le őt?
 Beszívja a levegőt.
– Tudom, hogy nem kedvelsz.
Várjunk csak egy pillanatra! Mi van?
– Hé, ez nem igaz! – Szúrósan nézek rá. – Én
nagyon is kedvellek!
– Nem hibáztatlak érte. Tudom, hogy idegesítő
tudok lenni, mert beleütöm az orrom a dolgodba…
– Igen, ez igaz. De ugyanezt csinálja Apa és Bailey,
Knight, Jaime, Vaughn, Grim, és gyakorlatilag
mindenki, aki törődik velem. Ettől még szeretem
őket. Figyi, kit érdekel, mit mondok? Én csak egy
duzzogó tinédzser vagyok. Mi lószart sem tudunk! A
ti dolgotok civilizált emberekké tenni bennünket.
Dixie egyszerre szipog, nevet és sír. Sok minden
történik az arcán.
– Hát… ha éhes vagy.
– Én mindig éhes vagyok. Hadd hívjam fel
Knightot! Lefogadom, hogy ő is éhes.
Dixie arcára színtiszta borzalom ül ki. Az egy
dolog, hogy én tudom, hogy apára hajt, de nem
biztos abban, hogyan reagálna erre Knight.
Odalépek hozzá, és megérintem a könyökét.
– Knight tudja, hogy szerelmes vagy apába.
– Honnan? – Kivörösödött szemében riadalom
villan. – Elmondtad neki?
– Öh, nem. – Sokatmondó pillantást vetek rá. –
Nem csinálod valami diszkréten. Mármint úgy nézel
rá, mintha megtalálta volna a picsaság ellenszerét.
– Valószínűleg sikerülne is neki. Ha az anyukád
kérné. – Némi csalódottság keveredik a hangjába.
Bánatosan elmosolyodom.
– Valószínűleg igen. De mivel ő már nincs itt…
 Felnéz, a tekintete egyszerre gyötrelmes és
reménykedő.
Elmosolyodom.
– Eljött a D terv ideje.
*
Két órával később Dixie már rég nincs itt. Knighttal
megölelgettük őt, megvigasztaltuk, és megmondtuk
neki, hogy csinos. Most a bátyámmal a
pihenőszobában ülünk, és sörözünk (Knight
alkoholmenteset iszik), miközben arról vitatkozunk,
ki a dögösebb, Yasmine Bleeth vagy Tiffani Thiessen
(meglepetés lehet a tény, hogy ők nem egy és
ugyanaz a bige). A bejárati ajtó becsapódik, és apa
lép be a szobába. Úgy néz ki, mint aki egy kibaszott
maratont lefutott a háromrészes Armani öltönyében.
Összességében elképesztően átlagos családom van,
ahogy láthatjátok.
– A munkahelyi ruhádban mentél kocogni? –
horkant a sörösüvegébe Knight.
– Aha – feleli tárgyilagosan apa, miközben
belezuhan egy fotelbe, és kisöpri az izzadt haját a
homlokából. – Igen, azt csináltam.
– Nagyszerű! – mondja jókedvűen Knight. – Ez
egyáltalán nem fura!
– Beszélnünk kell. – Leteszem az italom.
Apa szúrósan néz ránk.
– Miért van olyan érzésem, mintha mindjárt
szobafogságra ítélne két olyan személy, akiknek a
hitelkártyáját én rendezem?
– Mert így is van – mondom ugyanakkor, amikor
Knight fenyegetően megrázza a mutatóujját.
– Na, ez kamu, apa! Én anyagilag független vagyok.
– Csakis azért, mert van rólad tangában egy
óriásplakát a Times Square-en, az erekciód
magasfelbontású lenyomatával – emlékeztetem a
bátyámat.
– Ugyan! – Knight hátraveti a fejét és karcosan
felnevet. – Az maximum egy félárbóc volt!
Apa Knighthoz fordul.
– Végeztél a saját tököd nyalogatásával?
Knight álmodozón felsóhajt.
– Csak szeretném! Mindegy, hány jógaórára
megyek el Lunával, soha nem jutok elég közel. De el
tudjátok képzelni, micsoda szabadság rejlene ebben?
Végtelen lehetőségek! És Luna is aludhatna sokáig
reggel.
Mint látható, a túl sok információ megosztása is
jellemző a családunkra.
Apa csettint, és egyre nyugtalanabbá válik.
– Összpontosítsatok! Elmagyarázná valaki, miért
tűnik ez egy közbeavatkozásnak?
Knighthoz fordulok. Talán neki kellene belevágnia
a témába, mivel ő közelebb áll Dixie-hez.
– Szemét vagy az anyámhoz. – Knight kimért,
halálosan komoly pillantással néz rá.
Na jó, talán nem neki kellene.
– Vigyázz a szádra, fiam! – Apa arcáról sugárzik a
düh. Már nincs összezavarodva, inkább bepöccent. –
Mindent megadtam az édesanyádnak! Feláldo…
Knight a szavába vág.
– Nem anya-anyához. A szülőanyámhoz.
Apa úgy bámul rá, mintha meghibbant volna.
– Tessék?
– Hallottam Dixie-t telefonálni, miután
elmenekültél. – Előrehajolok a székemben.
– Én nem me…
– Meg se próbáld, apa! – Knight felemeli a kezét,
miközben a fejét csóválja. – Úgy nézel ki, mint az a
röhejesen fotogén maratonfutós mém. Leszámítva a
belőle áradó fényt. Amióta anya meghalt, téged a
száraz cement aurája leng körül.
– Na, kösz. – Apa ráhunyorog.
– Nézd! – sóhajtok. – Dixie szerelmes beléd. Nem
kell zseninek lenni, hogy észrevedd. Babát szeretne,
és ő csak… mennyi lehet? Negyvenkettő?
Negyvennégy?
– Harmincnyolc. – Apa úgy fészkelődik a fotelben,
mint egy bajba keveredett kisiskolás. – Van még
ideje.
– Ja, de te látszólag nagyon értesz ahhoz, hogyan
pazarolja azt rád. – Knight feláll, és odalépdel
apához. Apa talpra szökken. Szinte összeér az orruk.
Ez túlságosan is ölremenősen néz ki, és rájövök,
hogy Knight tényleg nagyon kedveli Dixie-t. Talán
még szereti is. Ahogy apa is, a maga
romantikamentes módján.
Knight felemeli a kezét. Apa meg sem rezzen.
Beszippantom a levegőt, de Knight csak egy szöszt
söpör le apa zakójáról.
– Ne legyél szemétláda, apa! – A hangja lágyan,
nyugodtan szól. – Azt szeretné, ha neked is kijárna a
„boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, de te abban
sem vagy biztos, hogy létezhet-e anya után bármi.
Vagy összeszeded magad, és megadod neki, amire
vágyik, vagy engedd el! Mondd meg neki nyíltan,
hogy nincs esélye. Hogy soha nem fog megtörténni.
Megmondtad ezt neki valaha?
Az apa állkapcsán megránduló izomból látom,
hogy nem a válasz. Soha nem utasította vissza
nyíltan Dixie-t, csak elérhető közelségben tartotta.
Knight folytatja:
– Ne adj neki fals reményeket, csak mert jó érzés,
hogy elvihetsz valakit a jótékonysági gálákra és
vacsorákra. Vagy fejest ugrasz, vagy otthagyod a
medencét. Az, hogy időnként belemártod az ujjad a
vízbe, mindkettőtökre nézve káros. Ne vesztegesd az
idejét! Az élete nagy részében csak kihagyott
dolgokat.
Soha nem láttam még Knightot így kiállni Dixie
mellett. Egészen megható. Hirtelen elönt az
elcseszett féltékenység, amiért neki még van
valamiféle anyukája.
Apa az állkapcsát dörzsöli, és a földet bámulja.
– A semmit választom.
Most én szökkenek talpra.
– Anya megígértette veled, hogy továbblépsz!
– Nos, senki sem ér az ő nyomába! – csattan fel
apa, és eszelősen néz rólam Knightra. Mintha
sarokba szorítanánk. Ekkor esik le a tantusz. Apa
magányos. Magányos az emberekkel teli
helyiségekben. A munkahelyén, a partikon és a
nyaralásokon. A lelki társa elment. A normalitás
egyedüli felvillanásait az én focis pillanataim
jelentik. Azok a dolgok, amelyek az anyával közös
múltjához kötik. A régi szép időkhöz. A szokásos
haragom helyett csak sajnálatot érzek iránta. Soha
nem akart megfojtani az elvárásaival.
– Mellesleg neked ez mit számít? – Apa összehúzza
a szemét. – Örülhetnél, hogy annyira szeretem az
édesanyádat, hogy nem dobom vissza azonnal a
horgot a vízbe, hogy ráakadjon a környék összes
nemi betegsége. – Határozottan le kéne állnunk a
vizes analógiákkal.
 – Szeretted – javítom ki halkan. – Szeretted őt, apa.
Anya elment.
– Már négy éve. – Knight szemében könnyek
csillognak. – Annyira hiányzik nekünk, apa. De
tényleg. De az ő öröksége az volt, hogy biztosítsa a
boldogságunkat. Hogy kiteljesedjünk. Ha az életed
választod a gyász helyett, azzal nem elárulod őt,
hanem tiszteletben tartod az akaratát.
– És az anya iránti szerelmed soha nem
kérdőjeleztük meg – teszem hozzá. – Megfizetted az
adósságodat. Boldognak szeretnénk látni. Igazából…
Ez a tökéletes felvezetés ahhoz, hogy felfedjem a
saját álmaimat. Hogy elmondjam, az útjában áll
mindennek. Az Air Force Akadémiára idén nincs
esélyem, de ki tudja? Talán jövőre igen.
Knight és apa oldalra biccenti a fejét, és úgy rám
néz.
– Mi az? – kérdezik egyszerre. Knight szúrós
tekintete azt mondja: kurvára ne merészeld!
De elegem van abból, hogy másokért éljek.
– Igazából, apa, az, hogy ránk teszed fel minden
boldogságzsetonodat, eléggé nagy nyomást helyez
ránk. Vagyis, rám. Én… nos, én utálom a futballt.
Apa rám bámul, de nem mond semmit. Szerintem
tudja. Szerintem az utóbbi pár napban tényleg
odafigyelt.
– Rühellem. Mint játékot, mint koncepciót, mint
egy kurva hobbit. És szerintem… – Megdörzsölöm a
tarkóm. – A briteknek igaza van. Azt a focit tényleg
lábbal játsszák. Ez a foci… inkább a kézilabdához áll
közelebb, talán?
– Igazán bájos – motyogja Knight.
Apa úgy bámul rám, mintha most jelentettem
volna be, hogy szerelmes vagyok a mosogatóba, és
 gy gy g
megszökünk Vegasba összeházasodni.
– Soha nem szerettem – folytatom. – Mármint de,
általános iskolában nem volt olyan rossz, és ez
összehozta a családot, szóval annyira nem bántam.
De amikor kezdett komollyá válni… hát, én csak
azért folytattam, mert tudtam, hogy ez téged
boldoggá tesz. Hogy szeretsz meccsre járni, és arról
álmodsz, hogy egy nap majd beválogatnak.
Az arckifejezésétől legszívesebben elhánynám
magam. Lesújtott és elborzadt.
– Figyelj! – Knight közénk lép, megpróbálja elvenni
a helyzet élét egy nevetéssel. – Nem történt semmi
baj, oké? Lev csak azt mondja…
– Ez baromság! – Apa kibontakozik Knight
öleléséből, és tesz felém egy lépést. Mély transzban
van. – Komolyan mondod, Levy? Tényleg csak
miattam focizol? Mert Bailey azt mondta a minap,
hogy megnyesem a szárnyaidat, de azt gondoltam,
hogy csak… – Megnyalja az ajkát. – Túlreagálja.
Nem tette. Fején találta a szöget. Apa azt hitt, amit
hinni akart.
Tanácstalanul vállat vonok, és a zoknis lábamat
bámulom.
– Szeretlek. Azt akartam, hogy boldog legyél. A
focizás boldoggá tett.
– Basszus, meddig mentél volna el ezzel? – A
hajába túr.
Egy pillanatra elgondolkodom, mielőtt a szobámba
mennék. Amikor visszatérek a nappaliba, apa és
Knight pontosan ugyanott várnak, ahol hagytam
őket. Átadom apának a felvételi értesítőket,
amelyeket egy befőttesgumi tart egyben. Ő letépi, és
elkezdi végignézni a köteget.
– TCU, Michigan, Ohio State, Clemson, South
Carolina. Azt a rohadt…
Knight elborzadva fordul felém. Egy csalónak
érzem magam. És elképesztően ostobának. Mégis mit
gondolt Isten, amikor ezt a tehetséget rám bízta?
Mitchell Schwartznak kellett volna adnia.
Apa összeszorítja a leveleket. Könnyes a szeme.
– Ha Rosie itt lenne, megölne. Mit tettem?
– Anya nincs itt, úgyhogy én nem árulom el a
titkodat. – Közelebb lépek hozzá. Nem fogok úgy
tenni, mintha minden rendben volna, de semmi
szükség a bunkóságra. – Knightban viszont nem
vagyok biztos. Elég nagyszájú, ő lehet, hogy
elhíresztelné. – A bátyám felé biccentek.
Mindhárman felnevetünk. – Az a fontos, hogy nem
fogom már mások álmait kergetni. Ideje a sajátom
után menni. Vadászpilóta leszek.
Apa nem szól semmit, csak magához ölel. Úgy,
hogy minden izmát használja hozzá, még a
mellizmait is. Az ölelése azt mondja, „Sajnálom” és
„Szeretlek” meg „Helyre fogom ezt hozni, meglátod.”
Nem várom el ezeket tőle, de úgy érzem magam,
mintha egy hattonnás súly esett volna le a vállamról.
Apa olyan erősen szorít a vállához, hogy majdnem
megfojt vele.
– Áldásomat adom, fiam!
Amikor elválunk egymástól, a hüvelykjével letöröl
egy magányos könnycseppet az arcomról. Még csak
zavarba sem jövök. A fiúk nem sírnak, de a férfiak
igen. A jók, legalábbis.
– A mester tudja? – A hajamba túr, hogy
megigazítsa. Nehéz levetkőzni a régi szokásokat.
Bólintok.
– Visszaléptem a csapatkapitányságtól.
– És hogy érzel ezzel kapcsolatban?
 A kérdéstől megtorpanok, mert nem vagyok
hozzászokva, hogy megkérdezzék, milyen érzéseket
táplálok a foci iránt. Csak hogy hozzam ki magamból
a legtöbbet, és igyekezzek jobban.
– Úgy érzem… így helyes.
Apa beszívja a levegőt.
– Egy korszak véget ért.
– Inkább egy kárszak. – Egymásra vigyorgunk.
Forgatja a szemét. Akármennyire is támogató, még
túl korai lenne viccelődni az Egy Igaz Sporttal. De
még a legcinikusabb tekintete ellenére sem tudja
elfedni a szája sarkában játszó büszkeséget. Habár
nem teljesítem be az álmát, legalább végre
megmutattam, hogy képes vagyok kiállni azért,
amiben hiszek. Talán mindig is csak ezt akarta.
– Bocs, hogy félbeszakítom ezt az Oscar-díjra
érdemes előadást – húzza el a szavakat Knight,
miközben ránk néz. Mérges lennék rá, ha nem
látnám a megkönnyebbülést az arcán. – De
visszatérhetnénk az eredeti témához?
– Az erotikus reklámodhoz? – pislogok.
– Az egy Tom Ford-reklám – javít ki Knight. – És
továbbra is fenntartom, hogy az még csak egy
félárbóc sem volt.
Apa megveregeti a hátát.
– Semmi baj, ha egy kicsit izgatott lettél, fiam.
– Mihez kezdesz Dixie-vel? – morog Knight.
Apa arca elkomorul.
– Még nem döntöttem el.
– Hát, a jövő hétig döntsd el, vagy én magam
kérem meg rá, hogy szakítson meg veled minden
kapcsolatot – fenyegetőzik Knight. Én hiszek neki. Ha
van valaki, aki bizonyítani tudja Dixie-hez való
hűségét, az ő. – Egy hét, apa. Ennyit kapsz.
Apa komolyan bólint. Felemeli a felvételi
értesítőket.
– Felgyújthatjuk ezeket a kertben?
– HONNAN TUDTAD?! – Nevetek, mert ezt akartam
tenni, ahányszor csak kaptam egyet.
Apa a fejem köré fonja a karját, és összekócolja a
hajam, miközben kivezet minket.
– A szarok felégetése ebben a zsákutcában
rekreációs tevékenységnek számít. Csak kérdezd
meg Vicious bátyádat.
*
Még aznap este elmegyek Grimékhez, a torkomban
gombócként ül az idegesség. Egy spanyol gyarmati
stílusú palotában lakik, a kertben pálmafákkal, egy
vese alakú medencével, meg minden ilyesmivel. Az
édesanyja pillanatokon belül kitárja az ajtót, tetőtől
talpig Hermes kosztüm borítja, szemöldökét enyhén
összehúzza. Halálosan komolynak néz ki, és ismét
eszembe jut, mennyi nyomás helyezkedik Grimre a
családjától, hogy vegye át a vállalkozásukat.
– Mrs. Kwon. – Mosolygok és bólintok. – Grim
itthon van?
Gyorsan végigmér.
– Miért, vár téged?
– Nem – vallom be. – Igazából abban sem vagyok
biztos, hogy szeretne találkozni velem. Pontosan
ezért jöttem.
– Furcsa észjárás. Hadd kérdezzem meg, fogad-e
látogatókat! – Az arcomba csapja az ajtót, nekem
pedig önkéntelenül is kuncognom kell. Nem véletlen,
hogy Grim olyan fafejű. A DNS-ében van kódolva.
 Valahogy tudom, hogy fogad majd. Grim nem az a
megfutamodó típus, és bár vannak nézeteltéréseink,
ő minden kihívást elfogad. Éppen ezért ő a kapitányi
cím jogos tulajdonosa. Az ajtó ismét kinyílik. Ezúttal
Grim áll ott, No Fear feliratú kapucnis pulcsiban és
batikolt melegítőnadrágban, mintha a kilencvenes
években lennénk. Összeráncolt szemöldökkel néz
rám.
– Azt hittem, kivittem már a szemetet.
– Haver! – megadóan felemelem a kezem. – Pár
szóra?
– Igazából csak egyet kell hallanom. – Karba fonja
a kezét a mellkasán. – Tudod, melyiket.
– Sajnálom. – A szó könnyen kicsúszik a számból.
Tudom, mikor cseszem el a dolgokat, Grimmel
kapcsolatban pedig határozottan elcsesztem. – Az
egómat a boldogulásod elé helyeztem, ami elég szar
húzás a legjobb barátoddal szemben. Annyira a
fejembe szállt, hogy én vagyok az aranyifjú, hogy a
morálom berozsdásodott. Tudtam, mekkora
szükséged van erre, hogy kiszabadulhass a családod
szorításából, mégis helytelenül cselekedtem.
– Akkor miért csináltad? – Grim összehúzza a
szemét. Nem hagyja ennyiben. Még nem. A pokolba
is, még csak be sem hívott. – Miért hagytad, hogy
keresztülmenjek ezen a sok szarságon?
Kifújom a levegőt.
– Mert boldoggá akartam tenni az apámat és a
bátyámat. Az ő jóváhagyásuk többet jelentett nekem
a saját álmaimnál. Az All Saints Gimi-s
focikapitányság családi tradíció volt, és nem
akartam megtörni. De mint kiderült, engem megtört.
– Végigszántok az ujjaimmal a fejemen, miközben a
lábamat nézem. – Azért tettem, hogy másokat
boldoggá tegyek, és végül mindenkit boldogtalan
lett. Téged és magamat is beleértve.
Grim megszívja a fogát, ahogy a szavaimat
fontolgatja.
– Jó, hát ezt helyre kell hoznod.
Homlokráncolva nézek fel.
– Hogyan?
– Kezdjük azzal, hogy nem cseszed el ezt a Bailey-
dolgot. Tudod, hogy tisztáznod kell ezt a helyzetet.
– Már rajta vagyok – bólintok.
Grim forgatja a szemét.
– Bejössz?
– Nem lehet – mondom. – Egy csomó tüzet kell még
eloltanom.
– Hát – vigyorog Grim. – Vedd úgy, hogy az
enyémmel végeztél.
 Huszonhetedik fejezet
Bailey
Egy gerleformát karcolok a bőrömbe egy
csontozókéssel, amelyet a konyhából loptam.
Ha anya rájönne, irtó mérges lenne. De nincs itt,
hogy megszidjon. A stúdióm menedékében vagyok.
Csak én és a démonjaim.
Vér gyöngyözik elő a friss sebhelyből. A
csípőcsontomat választottam ehhez a házibarkács
tetováláshoz, hogy rejtve maradjon. Nem csak azért
vágom magam, mert rajtakaptam Levet, amint úgy
öleli Thaliát, mintha fontos és különleges lenne.
Azért is csinálom, mert a sérüléseim annyira
kínoznak, hogy könnybe lábad miattuk a szemem.
Az endorfin eltompítja a fájdalmat. Ráadásul az
utóbbi napok egy sor apró Lev-szünet láncolata,
amelyeket a csalódottság hevenyészetten fércel
össze.
Igazán jól jönne most némi fájdalomcsillapító és
Xanax, hogy letompítsa a fájdalmat. A szorongástól
elszorul a torkom. Csakhogy Lev lehúzta az egészet a
vécén. Seggfej!
Amint elégedett leszek a munkámmal, a gerle kicsi
és vörös, a földre ejtem a véres kést. Felveszem a
telefonom, és végigpörgetem Lev tegnapi üzeneteit.
Lev: Nem az van, amire gondolsz. Thaliával
és velem.
Lev: Meg tudom magyarázni.
Lev: Máris megyek hozzád.
Lev: Az apád azt mondta, elmentél az
 adományboltba. Beugrottam oda, de nem
találtalak.
Lev: Bocsi. Belebonyolódtam egy otthoni
drámasorozat-epizódba. Az ablakod alatt
állok, és kavicsokat dobálok.
Lev: JÓ, MOST MÁR KÖVEKET DOBÁLOK. Azt
ne mondd, hogy nem hallod!
Lev: Rendben. Holnap megint
megpróbálom. Csak egy dolgot szeretnék
tisztázni: NEM vagyok együtt Thaliával. TE
vagy nekem az igazi. Te vagy az egyetlenem.
Az örökkévalóm.
Lev: <3
Lev: (Ez a szívem volt, nem a farkam. Habár
mindkettő a tiéd lehet.)
Lev: Hivatkozásképp, ez a farkam:
<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<3
Ám most már holnap négy óra van, és semmi
nyoma Levnek. Órákkal ezelőtt jöttem le ide
gyakorolni, de már nehezemre esik foglalkozni
mindezzel, a Juilliarddal, és a Levhez fűződő
kapcsolatommal. A siker utáni mohóságom eltűnt.
Olyan üresség vette át a helyét, amelyet csak a
kábítószerek tudnak kitölteni.
Megszólal a csengő. Nem mozdulok a helyemről,
hóangyalként kiterülve a földön a plafont bámulom.
Lev nem udvariaskodna. Ő mindenhova beront, ezt
a szívem is igazolhatja.
Lehunyom a szemem. Egy könnycsepp szalad
végig az arccsontomon, és besiklik a fülembe.
Csendben bevallom magamnak, hogy nem vagyok
jól. Nem javul az állapotom. Nem tartom a kezemben
a dolgokat. Nincs tervem. Talán végre padlót fogtam.
Mert most úgy érzem, rátapadtam egy kemény,
rücskös felületre.
Egy vidám, magas hang hatol be a szentélyembe
odafentről.
– Üdv, Mrs. Followhill! Bailey itthon van?
Gondoltam, ránézek!
Thalia.
Feltápászkodom, és felmegyek a lépcsőn a
nappaliba. Nem jöhet le ide. Nem tudom biztosan,
mi folyik köztük Levvel, de az tuti, hogy az ő verziója
nem tesz jót a pszichémnek, sem a józanságomnak
most. Ráadásul ő hívott oda az All Saints Gimihez
azzal a fedősztorival, hogy együtt eddzünk a
tornateremben. Tudhattam volna, hogy csapda.
Utólag könnyű okosnak lenni.
Félúton járok a lépcsőn, amikor meghallom két
személy döngő lépteit a fafokokon. Thalia jelenik
meg előttem, anya mögötte áll. Thalia úgy vigyorog,
mint egy jóllakott macska. Az én esetemben egy
gerlével. Régóta először nem néz ki úgy, mint a 2.0-ás
verzióm. Sápadtnak tűnik, a szeme alatt karikák
sötétlenek.
– Tejóég, Bails! Hol voltál tegnap? Azt hittem,
együtt fogunk edzeni! – Megsuhintja a vállamat, és
légpuszit ad az arcomra. Anya feszülten
tanulmányoz minket. A kamudetektora valószínűleg
olyan hangosan jelez, hogy megsüketül tőle.
– Édesem, fogadsz látogatókat? Thalia nagyon
bizonygatta, hogy várod őt. – Anya úgy néz ki, mint
aki mindjárt feldarabolja a ribancot. Ha már a
vágásnál tartunk, határozottan nem jöhet be a
stúdiómba, mert akkor meglátja, hogy az egész egy
kisebbfajta bűntett helyszínére hasonlít. Áhh!
– Most nem alkalmas. – Kierőltetek egy mosolyt. –
Majd később felhívlak, jó?
 – Miért nem kíséred fel Thaliát? – javasolta anya. –
Én lemegyek a stúdióba, és kihozok néhány üres
vizespalackot…
– Ne! – sikítom. – Nem mehetsz be oda!
Az izmok anya arcán megmerevednek.
– Miért nem?
Mert úgy tűnik, valahányszor nem téphetek be,
olyan mélyre süllyedek, hogy meg kell vágnom
magam.
– Majd én bedobom a szelektív gyűjtőbe még ma.
Nincs az úgy jól, hogy neked kell intézni.
– Ne butáskodj! – Anya megszorítja a karom. –
Egyáltalán nem gond. Tegnap az egész házat
kitakarítottad.
Elsurran mellettem, de inkább Thalia lássa, mint
az anyukám. Meg kell állítanom, úgyhogy az bukik ki
a számon:
– Thaliával gyakorolnunk kell odabent!
Anya elfordítja a fejét, végigméri Thalia öltözékét,
ami egy ötcentis magas sarkúból, az intimszféráját
épphogy eltakaró szoknyából, és egy olyan ingből áll,
amit apa galléros melltartónak szeret nevezni. Anya
épp vitázni kezdene, amikor Thalia lerázza a válláról
a hátizsákot, és megemeli.
– A táskámban van az edzős cuccom.
– Meg kell néznem a táskádat, hogy van-e benne
kábítószer – közli anya tárgyilagosan. Bele fogok
halni a megaláztatásba.
Thalia anya kezébe nyomja a táskáját. Maga a
megtestesült lazaság.
– Csak nyugodtan, Mrs. Followhill.
Anya felfordítja a táskát, és minden alaposan
végignéz. Matat a könyvekben, a tamponos
dobozban, és az ízes ajakbalzsamok garmadája
között. Végül nagy levegőt vesz, és bólint.
Visszamegy a földszintre, én pedig vonakodva
bevezetem Thaliát a balettstúdióba.
Thalia becsukja az ajtót, és nekidől, a szemében
gonoszság csillan. Nem hiszem igazából azt, hogy
gonosz lenne. Nagyon kevesen azok. Általában az
emberek nem morzsolgatják az ultravékony
bajuszukat és muhaháznak, amikor meglátnak
valakit szenvedni. Ám egyesek nem ismernek
határokat és igen csekély az egészséges
ítélőképességük. Úgy érzem, Thalia ebbe a
kategóriába esik.
– Mit akarsz? – Felveszem a véres kést és az ingem
szegélyébe törlöm.
Thalia körülnéz.
– Először is, mi történt itt? Miért véres a padló?
– Beköszönt a Mikulás – motyogom, miközben
fogom a papírtörlő tekercset, amelyet azért tartok itt,
hogy feltöröljem az izzadságot a padlóról, és
feltakarítom a vért. – Megkérdezem újra: miért vagy
itt?
Thalia ellöki magát az ajtótól.
– Hát mert nem edzettünk tegnap, ahogy
terveztük, te butus! Miért mentél el olyan hirtelen?
– Tudod, miért. – Kidobom a szennyezett
papírtörlőket a kukába. A vér fémes aromája üli meg
a levegőt, csípi a nyelvemet.
– Nem mindenki okostojás, édes. Mondd el!
– Azt akartad, hogy rajtakapjalak Levvel.
– Hogy kaphatnál rajta a saját pasimmal? –
Döbbenten levegő után kap. Került már a kezembe
ennél a lánynál hihetőbb fantasykönyv. – Na és
akkor mi van, ha elkaptad egy pillanatunkat? Nem
mintha mi észrevettünk volna.
– Még mindig együtt vagytok? – nyögöm ki a
kérdést. Thalia megáll néhány lépésnyire tőlem, és
végigmér. Tudom, hogy borzalmasan nézek ki.
Már bánom, hogy megkérdeztem.
Ártatlan arckifejezése döbbent, jókedvű mosolyra
vált, a szívem pedig még inkább összefacsarodik.
– Hát nem beszélt veled? Ó! Persze hogy együtt
vagyunk! – Felszámolja a távolságot közöttünk, hogy
átöleljen. – És mindez neked köszönhető. A
barátságod és a tanácsaid rengeteget segítettek
nekem.
Merev vagyok az ölelésében. A szívem vadul
kalapál. Véget akarok vetni ennek.
Az igazság csak úgy kibuggyan a számból:
– Szexeltem vele szombaton.
Most Thalia válik sóbálvánnyá.
– Micsoda? – suttogja.
A hajába bólintok.
– Nem azért mondom, hogy megbántsalak vele,
esküszöm. De vagy te hazudsz arról, hogy együtt
vagytok, vagy ő csal meg téged. Akárhogy is legyen,
megérdemled az igazságot.
Úgy húzódik el tőlem, mintha égetném.
– Úgy értem, nem tökéletes minden, de dolgozunk
rajta. Főleg azok után, ami történt.
– Mi történt? – A torkom kiszárad. A parfümje (az
én parfümöm) az ajkamhoz tapad, keserű íze
szétterjed a számban. Ebben a pillanatban tudom,
hogy soha többé nem viselem majd. Örökre
elrontotta nekem.
 – Nem mondta el a jó hírt? – Megrebegteti a
szempilláját. – Nem megyek főiskolára. Követem,
akárhova megy is. Van egy olyan érzésem, hogy meg
fogja kérni a kezem.
Az egész világ forró olajjal teli lábasként billen ki a
helyéről. Az égető fájdalom végigömlik a belső
szerveimen, és mindent hamuvá változtat.
Hátratántorodom, nekimegyek a tükörnek.
Hátrapillantok a vállam fölött. Az arcomra nézek.
Összeszedem az erőm, és emlékszem rá, ki vagyok.
A szó magától gördül le az ajkamról:
– Hazudsz.
A nyugodt mosoly Thalia arcán egyre szélesedik.
Megszédülök.
– Aaah, tudom, hogy sokkoló. Totál váratlan! De
mindegyikőtök családjában fiatalon szokás
házasodni, nem?
Igen. Olyanokkal, akiket szeretnek. Lev nem
szerelmes Thaliába.
Megfordulok, és felveszem a telefonom a földről,
majd legörgetek a nevéhez.
– Mit csinálsz? – A hangját pánik járja át.
– Felhívom Levet, hogy megkérdezzem, továbbra
is együtt vagytok-e.
– T…tedd le a telefont, te idióta!
Inkább lenyomom a hívásindítást. Csessze meg!
Eddig azért manipuláltak könnyen, mert zűrös volt a
fejem, de most már egy dolog tiszta: Thalia végig
játékot űzött velem.
Thalia rám veti magát, és kitépi a telefont a
kezemből. Elhajítja a készüléket, és az eltalálja a
szemközti tükröt, amely hangosan összetörik. Egy
hatalmas üvegdarab zuhan a földre, és betakarja a
telefonom. Thalia megragadja a vállam, és a
tükörszilánkok tengerére nyom rá. Bántani próbál
engem. A túlélési ösztönöm nagy fokozatra kapcsol,
és felemelem a karom, hogy visszalökjem. Thalia
megpróbálja elkapni az ingem, de én kitérek előle, és
az ajtó felé rohanok. Ő azonban gyorsabb. Előbb ér
oda, és elállja az utat a testével.
Kinyitom a számat, hogy kiáltsak a szüleimnek, de
ő rátapasztja a kezét. A tekintete eszelős.
– Ha élve ki akarsz jutni innen, kurvára jobban
teszed, ha nem kiáltasz, Bailey! – Lassan elhúzza a
kezét a számról.
Döbbenten bámulok rá. A szeme könnyes. Reszket
a hiányos öltözékében.
– Engedd el őt!
– Mi? – buggyan ki belőlem. – Nem én
akaszkodtam rá, Thalia! Nem az én tulajdonomban
van.
– Ne legyél ilyen kapzsi. – A hangja felszalad. –
Rengeteg gazdag és jóképű srác vesz körül.
Mindegyikük boldoggá tehet. Én csak egyet ismerek.
Csak egynél van esélyem. Te pedig elrontod azt.
Hát erről van szó? Hogy kényelmes jövőt
szerezzen magának? Nem veszem semmibe a
szegénységet, sem a küzdelmeket, de Lev több egy
fizetési csekknél. Számomra ő az egész világ.
Megcsóválom a fejem.
– Nem megy, Thalia. Teljes erőmből küzdeni fogok
érte.
– Mekkora szerencsém van, hogy az nem valami
sok! – sziszegi.
Felmordulva megragadja a gerlés karkötőmet, és
leszakítja a csuklómról. Rongyos szíja a padlón
hever közöttünk, egy mozdulattal kimért halálos
csapás. Térdre rogyok levegő után kapva, és a
medált keresem a szilánkok között. A szívem a
fülemben dobog. Hol van?
– Egy elkényeztetett hercegnő vagy – vádaskodik
fölöttem állva, a tükör ropog a talpa alatt, miközben
én Lev kimondatlan szerelmi vallomását keresem. –
Nem csoda, hogy mindig tökéletes voltál. Könnyű
annak lenni, amikor te irányítasz. De amint
beköszöntött a valóság, szétestél. Nézz magadra! –
Jeges kacaj gyöngyözik elő a torkából. – Egy vézna,
véraláfutásos szerencsétlenség vagy. Csak, mert Lev
össze van zavarodva, az nem jelenti azt, hogy nem
fog rájönni a tévedésére. Újra össze fogunk jönni.
– Jesszus! – sóhajtok. – Te vagy betépve, ha ezt el is
hiszed. Lev soha nem szeretne beléd, akár jelen
vagyok az életében, akár nem. Ő egy kedves, széles
látókörű ember. A ti lelketek olyan, mint az olaj és a
víz. Összekeverhetik, mégsem fog elelegyedni.
Thalia fölém magasodik, az arcát megvetés színezi.
– Nézz fel, Bailey!
Megteszem. És akkor látom meg, hogy a medál az
ujjai közé csíptetve lóg.
– Nem kell, hogy passzoljon a lelkünk. A szerelem
egy olyan történet, amit a kiváltságos idiótáknak
adnak el, ti pedig bekajáljátok és még repetát is
kértek belőle. Az egyetlen, aminek passzolnia kell, az
a farka a lábam közé, és azzal semmi problémánk
nincs. – Eszelősen felnevet.
Felállok, mielőtt még belém rúgna a padlón
(miközben belém rúg, amikor eleve padlón vagyok).
– Ráadásul most, hogy ez nálam van, talán meg
tudom győzni, hogy én vagyok az igaz szerelme. – A
szívéhez teszi a medált és vigyorog. – Mint
Hamupipőke cipője…
 – Te zakkant vagy – suttogom.
– Dehogy, csak te veszed fel lassan a fonalat. Azt
hiszem, minden jó történetbe kell egy főgonosz. –
Thalia szája gyötrelmes mosolyra húzódik. – A
tiédben én vagyok az.
– Miért csinálod ezt? – kérdezem, habár tudom.
Miért tesz bárki olyasmit, amit nem szabadna?
Fájdalomból, elkeseredettségből, dühből.
A kérdés mintha kijózanítaná Thaliát, aki tényleg
őszintén válaszol.
– Egy saját tündérmesét akartam, és amikor te
elmentél a keleti partra, végre megkaphattam.
Szívecskékre és rózsákra vágytam, szerelmi
vallomásokra meg nyakcsókokra. Fényűző életet
akartam, szép kocsikat, évi több vakációt. Az
oldalvonalról néztem, ahogy az összes Cole,
Followhill, Rexroth és Spencer fiatalon házasodott.
Jól házasodott. Mind annyira boldognak és
szerencsésnek látszottatok. Én is ezt akartam. Hogy a
saját sorsomat írhassam. Lev különleges. Te pedig?
Te annyira átlagos vagy, amennyire csak lehetsz.
– Az átlagos és a különleges nem ellentétek, Thalia
– mondom szomorúan. – Szépen megférnek egymás
mellett. A szépség nem létezhet a csúfság nélkül,
ahogy a szerelem sem gyűlölet nélkül, a szivárvány
eső nélkül. Semmi különleges nincs a
különlegességben. Azok a dolgok tesznek minket
különlegessé, amelyeket mi irányítunk. A
döntéseink. Te pedig? – Megrázom a fejem. – Te nem
vagy jó ember. Lev soha nem tudna szeretni téged.
Thalia jobbra-balra néz, mintha rejtett kamerákat
keresne. Egy borzalmas érzés kúszik fel a bőrömön.
Valami borzalmasat tervez.
Thalia a melltartójába nyúl, kivesz valamit, és a
kezembe dobja. Ösztönösen elkapom, és rámarkolok.
Érzem, mi van benne, ki sem kell nyitnom az öklöm.
Tabletták.
Nyugalom.
Mindez egy kis, négyzet alakú, átlátszó tasakban.
Mennyország.
Visszanyomom a mellkasához.
– Nem! Végeztem vele.
– Szükséged van rá – erősködik.
Valaki hangosan bedörömböl az alagsori ajtón.
Anya hangja szűrődik át a réseken.
– Töréshangot hallottam! Minden rendben van?
Thaliával kitartóan farkasszemet nézünk
egymással, de ő már nem tűnik annyira
veszélyesnek. A földre ejtem a kábítószeres tasakot.
A lábunknál hever. Minden sejtem arra vágyik, hogy
lehajoljak érte, és felemeljem. De nem tehetem.
Jobban akarok viselkedni. Jobban akarok lenni. Ezért
felidézem magamban mindazokat, akiknek nem
okozhatok csalódást. A szüleimet, Dariát, Levet,
magamat.
– Bailey? Bailey, válaszolj! – Anya még
hangosabban dörömböl.
– Vedd el! – sziszegi Thalia, miközben a szeme
vékony csíkká húzódik. – Nem lesz több esélyed!
Sydney holnap elutazik. Csináld!
– Anya! – Minden erőmre szükségem van, hogy
elforduljak, és feltépjem az ajtót. Anya ölelésébe
zuhanok, és csak sírok, sírok és sírok. Tele vagyok
üvegszilánkkal, vérrel és démonokkal.
– Jobb, ha most elmész – veti oda anya Thaliának.
A fejem a kezébe fészkeltem. Úgy érzem, mintha
most én lennék a legtörékenyebb dolog a világon.
Egy darabokra tépett papír zsebkendő.
Thalia összeszedi a cuccát, és kisiet.
Anya nem kérdez semmit a tükörről.
A vérről.
Az állapotomról.
Csak megpuszilja a fejem búbját, és azt mondja:
– Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
És abban a pillanatban, az engem feltétel nélkül
szerető édesanyám ölelésében megtudom, mit jelent
a valódi gazdagság.
*
Anya biztat, hogy zuhanyozzak le. Talán mert a
vödrös jelenet jut eszébe rólam a Carrie-ből. A
változatosság kedvéért nem vitatkozom. A zuhanyfej
alá kuporodva ülök, és hagyom, hogy a víz ostorozza
a papírvékony bőrömet. Amikor meghallom, hogy a
bejárati ajtó kinyílik, és Lev bejelenti érkezését,
keserűen felröhögök. Hát persze hogy végre itt van,
amikor nem érek rá. Ám ezúttal azt mondja, megvár.
Elzárom a csapot, és meztelenül dideregve ülök a
zuhanyzóban, miközben a szüleimmel való
beszélgetése foszlányait hallgatom.
– …nem megyek sehova. A gyereketeket nehezebb
megtalálni, mint az elnököt!
– Mikor próbáltad megtalálni az elnököt? – kérdezi
apa csevegősen. – Tudod, hogy a lakcíme
köztudomású, igaz?
– Nincs ma nagyon jó passzban – vallja be anya
erőtlenül.
– Akkor lenne jó passzban, ha rehabra menne –
szól közbe apa. – A gyerek nincs negyvenöt kiló. Egy
időzített bomba.
 Ez nem igaz. Szemöldökráncolva elbotorkálok a
tükörig, hogy alaposan szemügyre vegyem magam.
És akkor meglátom, hogy talán tényleg nem vagyok
negyvenöt kiló. Az arcom beesett, a bőröm sápadt, és
minden bordám körvonala tisztán látható.
– Mit javasolsz akkor? Rúgjuk ki? – csattan rá
anya. Anya és apa soha nem veszekednek, ezért újult
erővel tör rám a bűntudat. Amióta csak visszatértem
a Juilliardról, mást sem okoztam, mint gondot és
fájdalmat. Megkeserítettem a szüleim életét,
tönkretettem Levét, és szomorúságot okoztam
Dariának.
– Ha a józansága a tét, akkor igen – veti oda Lev.
Nem tudom, kire haragszom, de fortyog bennem a
düh. Talán rá, amiért elárult, vagy magamra a
látványos bukásom miatt. Vagy a világra, amért
tizennyolc éven át elhitette velem, hogy minden
rendben lesz, hogy aztán a szüleim házának
biztonságán kívül összeomoljak alig egy év alatt.
Ennyi! Mindjárt lemegyek, és az arcukba vágom,
ha ma történetesen visszautasítottam a kábítószert,
amikor Thalia nekem akarta adni.
Kilépek a zuhanyzóból, és felveszem a köntösöm.
A bőröm jéghideg, és remegek az elvonás miatt. Ők
tovább vitatkoznak odalent, amikor is a tekintetem
megakad a csípőcsontomon. Az oda karcolt galamb
némileg gyógyult, a bőr recés és kiáll. Végighúzom
rajta az ujjam, és megborzongok. Egy széllökést
érzek, mintha nyitva lenne az ablak, de nincs.
Őrültség, de úgy érzem, mintha valami történne.
Mintha Rosie itt lenne valahogy.
Odalent Lev azt kérdezi:
– Honnan jön a huzat?
Összeszorítom a számat, és a könnyeimmel
küzdök.
 – Köszönöm, Rosie – suttogom.
Van egy halvány reménysugár a sötétség tengerén,
amelyben fuldoklom. Egy kis remény, hogy Rosie
vigyáz ránk és talán neki van egy nagy, jó terve arra,
hogyan juttasson ki minket innen.
– Milyen huzat? – kérdezi apa. Elkezdek felöltözni,
kimegyek a fürdőszobából a hálómba, és őket
hallgatom közben. – Egyébként nem küldeném
vissza jó szívvel a Juilliardra, mielőtt valamiféle
programot nem csinál végig. A támogatói csoport
gyűléseit is elhanyagolja.
– Nos, a Juilliard miatt már nem kell aggódnunk
mindenesetre – mondja anya határozottan.
A szívem apró darabokra törik. Nem tudok
megmozdulni.
Nem.
Kapok.
Levegőt.
– Hogy érted ezt? – visszhangozza Lev a
gondolataimat. Csend van. Akkora csend, túl nagy
csend. Marx, mondjatok valamit! Akárki! Akármit!
– Tegnap kaptuk a levelet – sóhajt végül anya –
Elrejtettem Bailey elől. Tudom, hogy ez borzalmas
dolog, hiszen neki címezték. De nem
kockáztathattam meg, hogy megtudja, ho…
– Mi van abban a levélben, Mel? – Apa hangja
sürgető.
– Nem megy vissza. – Anya hangja elcsuklik
közben. – A Juilliardnak szigorú drogfogyasztást tiltó
szabályai vannak. Elképesztően következetesek ez
ügyben. Ami Bailey-vel történt, nem titok, és
borzalmasan fest. Ráadásul azt szeretnék, hogy
meggyógyuljon. Az általa jelentett kockázatot nem
készek vállalni, és őszintén szólva nem is hibáztatom
őket ezért. – Van egy lélegzetvételnyi csend, mielőtt
bevinné a végső ütést. – Bailey nem megy vissza a
Juilliardra. Ezt eldöntötték helyette, és végleges.
Térdre hullok, és állatias üvöltés szökik ki a
torkomon. A szám kiszáradt, a fülem eldugult, csak
fehér zajt hallok.
Az álom halott.
Az ő álma halott.
Az én álmom halott.
Ennek semmi értelme. E-mailt írtak nekem, hogy
ismételjem meg a gyakorlati vizsgát. Miért gondolták
meg magukat? Ám akkor eszembe jut, amit anya
mondott a repülőn Jackson Hole felé menet. A
Juilliard általában nem e-mailt ír az ilyesmikkel
kapcsolatban.
Igaza van, csigapostát küldtek. De valaki tényleg írt
egy e-mailt nekem. Csak az nem volt hivatalos. Mégis
ki erőltetné rám, hogy még keményebben dolgozzam
egy régi álomért, hogy gyógyszerezzem magam?
Thalia.
Megfogom a telefonom, és megnyitom az e-
mailjeimet. Bizony, az e-mail-cím gyanúsnak hat:
julliardadmin@yahoo.com.
Hogy nem vettem észre? Ez egy rohadt yahoo-s e-
mail-cím. És a Juilliard is rosszul van írva.
Amatőrfalván vagyunk? Ezt azonnal meg kellett
volna látnom!
De persze elsiklottam felette. Drogoztam,
fájdalmaim voltak, és túlságosan kimerült voltam
ahhoz, hogy a részletekre odafigyeljek.
Nem érdemlem meg a Juilliardot. Sem Levet, ha
már itt tartunk. Csak visszafogom. Ő nagy dolgokra
született, én pedig? Átlag alatti vagyok.
 A szemem sarkából észreveszem, hogy valami
hever az éjjeliszekrényemen. A gyógyszerek,
amelyeket Thalia hozott. Biztos ő rakta ide, amikor
anya engem vigasztalt, aztán kiosont. Itt vannak
szem előtt, arra várva, hogy bevegyék őket. Hogy
nem tűnt ez fel?
Ugyanúgy, ahogy nem vettél észre egy csomó más
dolgot az utóbbi pár hónapban.
Nincs Juilliard. Nincs jövő. És… valljuk be, az
elkobzott galambmedál után talán már Lev sincsen.
Az a karkötő volt a mentőövünk. Az, ami összekötött
bennünket még akkor is, amikor elszakadtunk
egymástól, és az ország két végében laktunk.
Azok a tabletták az éjjeliszekrényemen… Azok
kikapcsolhatnának, elfeledtethetnék velem, ki
vagyok.
Járás helyett odamászom az éjjeliszekrényemhez.
A térdemet nyomja a padló. Három tablettát tolok a
számba, és lenyelem víz nélkül. Aztán beveszem a
maradékot is (azt sem tudom, mik ezek), és
lenyomom a torkomon. Nekihanyatlom az
ágykeretnek, a fejem előrebukik a szégyentől, és
kibámulok az ablakon.
A fámon ülő gerléket nézem.
Az égen tündöklő napot.
Az életem nagyon is lehetségesen legutolsó napját.
 Huszonnyolcadik fejezet
Lev
75-ös számú gyászos tény: Bár a viktoriánus kor
gyászolási etikettjében akadtak változások, az
özvegyasszonyok két és fél évig gyászoltak, az
özvegyek azonban három hónapig.
– Nem akarok bunkó lenni, de van rá esély, hogy
Bailey belefulladt a zuhanyzóba? – fordulok Jaime-
hez és Melhez. Negyven kibaszott perce ülök a
nappalijukban, és várom, hogy Bailey lejöjjön.
Tudom, hogy ő egy csaj, és van egy kimondatlan
univerzális egyezmény, mely szerint a nőknek
háromszor annyi idő megengedett a zuhanyzásra,
mint a férfiaknak. De plusz negyven perc már túlzás.
Ennyi idő alatt simán megmossa a haját, felrak egy
drága arcmaszkot, kétszer kielégíti magát,
megtörölközik, megszárítja a haját, és háromszor
átöltözik.
Jaime a whiskey-jébe bámul, én pedig látom rajta,
hogy legszívesebben a falhoz vágná.
– Mel?
Melody megrázza a fejét.
– Nem akarom, hogy úgy érezze, nem bízunk
benne.
– Miért nem? – kérdezi Jaime. – Nem is bízunk.
– Én ránézek. – Felállok.
– Persze! Ugyanabban az álmodban, amelyikben
mindketten elmentek egy buliba a Playboy-villában
és unikornisokkal búvárkodtok – Jaime feláll, és
visszanyom a vállamnál fogva a kanapéra.
 A szemem forgatom, és megfogom az üdítőmet.
– Láttam már meztelenül.
Sokatmondó pillantást vet rám, mielőtt
feltrappolna a lépcsőn.
Mel hozzám fordul, és elmosolyodik.
– Tudod, a barátnője, Thalia itt volt korábban. Úgy
tűnt, eléggé összevesztek. Szerinted feldúlhatta?
Az állam épp leesni készül, amikor Jaime elcsukló
üvöltése hangzik odafentről.
– Mel, gyere ide azonnal! Hívj mentőt! A
KIBASZOTT ÉLETBE!
*
Csak úgy teszek, mintha élnék.
Biztosra veszem, hogy a szívem olyan élettelen,
akár egy műanyag szívószál. Nem tudok tisztán
gondolkodni.
Nem látok tisztán.
Nem…
– Mindannyiunkat megölsz, ha nem figyelsz a
kurva útra! – üvölt apa az anyósülésről, miközben a
mellkasomra csap, hogy visszarántson.
– Franc! Bocs. – Megdörzsölöm a szemem.
– Hadd vezessek én! – mondja Knight a hátsó
ülésről.
– Nem, meg tudom csinálni.
– Minden létező közlekedési szabályt áthágtál, sőt
azokat is, amiket még meg sem alkottak – hívja fel a
figyelmem apa.
Csakhogy be kell jutnunk a kórházba. Gyorsan.
Oda vitte Bailey-t a mentő, miután Jaime
eszméletlenül találta a szobája szőnyegén.
Felrohantam, és láttam őt. Láttam mindent. Ahogy
ott feküdt sápadtan, angyalian, halottnak tűnően. A
PTSD tehervonatként száguldott keresztül rajtam.
Elkerültem, hogy így lássam anyát a koporsóban,
hogy aztán nagyon is élettelennek lássam a
szerelmemet.
– Le kell nyugodnod a picsába! – kiáltja a száguldó
Teslám hátsó sorából Knight. Mert ez mindig segít.
Őt figyelmen kívül hagyva apához fordulok.
– Felhívnád Melt, és megkérdeznéd, van-e valami
hír?
Valahol félek, hogy olyan rossz hír van, amit nem
akarnak megosztani velem.
Igyekszem emlékeztetni magam, hogy ez nem
rólam szól, de olyan érzés, mintha a hülye fejemről
szólna. Igazságtalan, hogy négy év különbséggel kell
eltemetnem az édesanyámat és életem szerelmét. Az
pedig különösen igazságtalannak tűnik, hogy ez a
bizonyos életem szerelme ezt önmagának okozta.
Apa kihangosítja a telefonját, és rám néz.
– Tekintet az úton, Levy!
Jobbról előzök ki autókat, ledudálok embereket és
áthajtok a piroson.
Mel kifulladva veszi fel.
– Dean!
– Van hír? – A hangja bocsánatkérő. – Ne haragudj
a zargatásért, de Lev… – Nem kell befejeznie a
mondatot.
– Az intenzív osztályon van. Mesterséges kómában
tartják. Dean, én nem… Én nem tudom, hogy ezt
túlélem-e. Kétszer egy hónapon belül. Nem vagyok
ennyire erős. Én nem.
– Mel… – Apa hangja elcsuklik.
 A háttérben hallom, hogy Jaime kiabál valakivel.
– Ő a lányom, és válaszokat akarok, az istenit!
Valahogy eljutunk a kórház parkolójáig.
Elbotorkálok az intenzív osztály folyosójáig. Apa és
Knight két oldalról átkarol. Úgy hiszik, akármelyik
pillanatban összeomolhatok.
Amikor a folyosó végére érek, ahol néhány kék
műanyag szék áll egy zárt ajtó előtt, észreveszem
Jaime-t a földön, az arcát a kezébe temeti, a háta
rázkódik.
– Ne! – Kifurakodom apa és Knight öleléséből, és
odarohanok hozzá. A földre rogyok, megragadom
Jaime vállát, és felrántom. Eszelősen rázni kezdem. –
Ne, Jaime! Mondd, hogy nem igaz!
Ő nem mond semmit.
Olvastam már ezt a forgatókönyvet korábban.
Történnek tragédiák. Minden nap. Az én életem írója
már megölte anyát. Mi a faszért állna meg ennyinél,
amikor bevihet még egy ütést?
– Jaime, ne!
– Lev, szüksége van egy kis időre – mondja apa.
– NEM! Bassza meg!
– Hagyd békén, Levy. – Megérzem Knight kezét a
hátamon. Rácsapok. Megvadulva rugdosok,
kalimpálok, ordítok. Karokat és kezeket érzek.
Elöntenek a könnyek. Elvonszolnak attól az ajtótól.
De én nem adom fel.
Ott maradok.
 Huszonkilencedik fejezet
Dixie
Az Air Force Akadémiára jelentkezés
határidejének utolsó napja
Lev elmegy, nyomában még ott lebeg a drága
aftershave-je illata. Hallom, amint becsapódik az ajtó
mögötte, és még néhány másodpercig a konyhában
téblábolok. Tudom, hogy azt mondta, ne üssem bele
az orrom a dolgába. Többször is, ami azt illeti.
Tisztán és érthetően. De nem állhatok itt, hogy
végignézzem, ahogy ez az okos, szépséges és
túlterhelt gyerek élete legnagyobb hibáját követi el.
Nekem elhihetitek, a lehetőségek nem szoktak
kétszer bekopogtatni.
Tudom, hogy Dean nem akarja, hogy Lev belépjen
a sereghez, hogy vadászpilóta legyen. De ez abból
fakad, hogy Dean képtelen továbblépni, vállalni a
kockázatot, elfogadni az új lehetőségeket és a
változást. Ha úgy dönt, megreked egy helyben
örökre, az az ő sara.
És a tiéd is, amiért elfecsérelted az időt, és Rosie
maradékára vártál.
A lényeg, hogy mindez nem Lev hibája. Ő
megérdemli a boldogság lehetőségét. Hogy mohón
bekebelezze a világot, hogy belemélyessze a fogát,
akár egy lédús gyümölcsbe ahelyett, hogy olyasmibe
harapjon, amit soha nem is akart, csak azért, hogy
valaki más életkedvét fenntartsa. Szorgalmasan
dolgozott ezért. De soha nem menne szembe az apja
akaratával.
 Bezárom a tétovázást és a kételkedést az elmém
egy távoli zugába, és gyorsan az asztalon ülő
laptophoz sietek. Leülök Lev üresen hagyott székére,
és duplán kattintok a böngészőre. Az Air Force
Akadémia honlapja ugrik fel előttem. Csak néhány
másodperc maradt, mielőtt a böngésző
automatikusan frissít, és minden eltűnik, amit eddig
Lev beírt. Most vagy soha. A soha pedig borzalmasan
hosszú idő.
Ne ártsd bele magad, nem a te problémád, Dixie!
Hagyd békén a gyereket, már így is épp elég baja
van.
Dean meg fog ölni. Kegyetlenül, lassan és élvezettel.
Talán ezúttal igenis készen állok az anyaságra,
mert ahelyett, hogy a szeretett férfira gondolnék, a
fiát tartom szem előtt, akinek a szomorúságát nem
bírom elviselni. És a néhai feleségét, aki azért hozott
ide, hogy gondoskodjak a családjáról. És abba Lev is
beletartozik.
Összeszorítom a szemem, elfordítom a tekintetem
a képernyőtől, ahogy lenyomom a jelentkezés
gombot.
Amikor ezt elintéztem, még csak nem is érzek
sajnálatot, amiért átléptem azt a vörös, fénylő határt.
A feszültség lehullik a vállamról. A helyiség
melegebb, világosabb lesz. Ez egy új kezdet.
Legalábbis a Cole család egyik tagja számára.
Amikor Rosie meghalt, Dean szíve is vele halt.
Lev azonban még élhet.
*
Jelen
Levet a hátsó kertben találom, amint az egyik
távirányítós repülőjével munkálkodik. Épp repteti,
lenyűgöző csavarokat csinál vele, zuhanórepülésbe
kezd, majd néhány centivel a talaj felett újra
felkapja. A gyerek komolyan tehetséges, és
haragszom Deanre, amiért ennyi éven át ezt nem
vette észre.
Még mindig nem beszéltem Deannel, amióta
faképnél hagyott. Nincs mit mondanom neki,
igazából. Lev miatt jöttem ide.
Kinyitom a Cole-rezidencia teraszára vezető ajtót,
majd csendesen becsukom magam mögött, és
megvárom, hogy Lev észrevegye a jelenlétemet.
Nekem háttal azt kérdezi:
– Hogy jutottál be, Dixie?
– Az apád adott kulcsot, amikor a lakásomat
festették. – Pír árad szét az arcomon. Várhattam
volna a festéssel. De akartam valami kifogást, hogy
itt lakhassak addig, abban a reményben, hogy
közelebb kerülünk Deannel. A valóságban azonban
csak még távolabb sodródtunk. A hátborzongató
képessége, hogy keresztül nézzen rajtam, minta ott
se lennék, elmondhatatlan fájdalmat okozott.
Kezdek megbékélni azzal, amit Dean mondott
nekem három évvel ezelőtt, az első alkalommal,
hogy részegen majdnem megcsókoltam őt. Csupán
egy évvel Rosie halála után.
„Ne vesztegesd a vágyaidat olyasvalakire, mint én,
Dixie. Soha nem leszek a tiéd. Lehetek a barátod, de a
partnered sohasem.”
Hiba volt itt maradni. Azt hittem, meg fogja
gondolni magát. Úgy gondoltam, valamiféle
kapcsolatunk mindenképpen lesz, Knight miatt.
Itt a valóságban Lev a távirányító segítségével
felrepteti az égbe a repülőt, majd három tökéletes
kört ír le vele. A tekintetét egyenesen arra szegezi,
nem rám.
 – Jogos. Apa nincs itt.
– Nem az apád miatt vagyok itt.
Nem mond semmit.
– Hogy van Bailey?
Lev vállat von.
– Halottasan.
– Lev.
Épségben lemanőverezi a kis repülőt a gyepre,
majd hozzám fordul.
– Mesterséges kómában tartják. Nem tudjuk
biztosan, mikor hozzák vissza. És ők sem biztosak
abban, mire tér majd vissza. Mármint, nem tudják,
van-e neurológiai vagy intellektuális károsodás vagy
mi. Ó, és a lába kétségkívül elbaszódott örökre vagy
ilyesmi. – Szünetet tart. – Nem is baj, hogy kómában
van, mert nincs mit mondanom neki.
Soha nem láttam még őt így viselkedni. Ilyen
letargikusnak, ugyanakkor mérgesnek.
– A kórházban töltesz napi húsz órát – mondom. –
Iskolába sem mész.
– Nem akarom, hogy meghaljon, igen, de… mérges
vagyok.
– Miért? – kérdezem.
– Mert továbbra is megrekedtem valahol a
„kurvára örülök, hogy élsz és egyébként elképesztően
szerelmes vagyok beléd” és a „gyűlöllek, amiért ennek
teszel ki mindenkit” között. Tudod?
Tudom. Jobban tudom, mint amiről fogalma lehet.
Lehuppanok a kézzel faragott fehér fahintára, amit
Rosie hagyott hátra. Ez volt a kedvenc olvasós helye.
Furcsa mindent tudni egy olyan asszony tárgyairól,
aki már nincs köztünk, és érdekes módon minden
nap hiányzik nekem. Annyira hálás vagyok, amiért
olyan életet adott Knightnak, amilyet én nem tudtam
akkoriban. Miközben a saját csatáját vívta.
Ő hívott engem Todos Santosba. Olyan volt,
mintha helyettesítőket rakosgatott volna a szerettei
éltébe. És ki gondolta volna? Beleszerettem az egész
világába. Deanbe, Knightba és… igen, Levbe is.
Asszem, Rosie LeBlancnak megvolt a tehetsége,
hogy az élete férfijait elképesztően szerethetővé
tegye.
Lev engem bámul, ahogy ott ülök az édesanyja
helyén. Egy pillanatra azt hiszem, rám szól majd,
hogy álljak fel onnan, és távozzak. De nagy levegőt
vesz, aztán leül mellém. A vállam megrogy a
megkönnyebbüléstől.
– Hogy érzel azzal kapcsolatban, hogy lemaradtál
az Air Force Akadémiára jelentkezésről? – kérdezem
óvatosan.
Ráfog az alsó ajkára, miközben a fűre mered.
– Kurvára nem számít, nem igaz? Most fontosabb
dolgom van.
– Mint például?
– Bailey – mondja. – Tudom, hogy apa azt mondja,
ő rendben lesz, ha elmegyek. Amivel nem sokat érek
most, hogy lecsúsztam a határidőről. De ha Bailey…
amikor Bailey felébred, róla ugyanúgy
gondoskodnom kell.
– Nem kéne – bukik ki belőlem.
Hátrahúzza a fejét.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, nem kéne. – Vállat vonok. –
Gondoskodnod róla.
A szemében vihar készülődik.
 – Fogalmad sincs erről az egészről. Ő annyit tett
értem. Amikor anya meghalt…
– Arról nem tehettél – vágok közbe. – Nem a te
döntésed volt, hogy elveszítsd az édesanyádat.
Bailey-nek van… lesz most már választása. Amikor
majd felébresztik, meg kell hoznia néhány kemény
döntést. És ha minden reggel úgy ébred fel, hogy te
ott vagy mellette, babusgatod őt, akkor nem hiszem,
hogy helyesen dönt majd. Feljogosítod rá. Nyomást
helyezel magadra azzal, hogy folyamatosam
igyekszel megmenteni valakit, aki talán nem is akar
megmenekülni. Eleve kudarcra rendeled
mindkettőtöket. Az egy dolog, ha végigsegítesz
valakit egy úton. Az meg egy másik, hogy önként
bekötöd magad egy olyan járműbe, amelyet egy
megháborodott sofőr éppen levezet az útról. Te most
pontosan ezt csinálod. – Az arcom felforrósodik, a
hangom magas, és szinte biztosra veszem, hogy
kiabálok ezzel a szegény gyerekkel. De akkor is
amolyan „nem tudok leállni és nem is fogok leállni”
transzban vagyok. – Fel kell hagynod azzal, hogy
másoknak élsz. Ezáltal nemcsak magadhoz leszel
kedves, hanem hozzájuk is. Engedd el Bailey-t!
Legyél elérhető neki, egyetlen telefonhívásnyi
távolságra tőle. De ne vedd semmibe a saját
létezésed, hogy őt ápold. Csak kiszeretsz belőle és
boldogtalan leszel, minél inkább feladod önmagad
érte.
Üres tekintettel, pislogva bámul rám. Úgy érzem,
mintha keresztüllátna rajtam. Mintha minden egyes
gondolatomat képes lenne elolvasni.
– Tapasztalatból beszélsz – mondja gyengéden,
majd a lábával elrugaszkodik, és meglöki a hintát
alattunk. A délutáni szellő az arcomat simogatja.
Lehunyom a szemem, az óceán halvány aromája az
orromba kúszik. Nem tudom, hogy éltem túl annyi
éven át Texasban. Az óceán mellett élni tényleg
varázslatos.
– Abból. – Próbálom lenyelni a gombócot a
torkomban. – Igen.
– Mégsem engeded el apát.
Kisimítok egy láthatatlan gyűrődést a
ceruzaszoknyámon, és azt mondom:
– Igazából elengedem. Ma reggel beregisztráltam
egy spermabank honlapjára. Azt is eldöntöttem,
hogy meghosszabbítom a lakásbérleti
szerződésemet, úgyhogy nem fogom megvenni a
tiétek melletti házat. Na, mennyire igaz, hogy a
tanításaim szerint élek?
A szeméből áradó együttérzéstől annyira
kényelmetlenül érzem magam, hogy muszáj
elfordítanom a tekintetem.
– Ez… sajnálatos. – Megköszörüli a torkát. –
Sajnálom, hogy nem jött össze.
– Aha. – Elmosolyodom. – Én is.
Mindketten előrebámultunk, a várost szegélyező
narancsszín hegycsúcsokra. Én szólalok meg először
újra:
– Szóval, hogy érzel most velem kapcsolatban?
Egytől tízes skálán. Az egyes a látványodat is utálom,
a tízes az anyaként szeretlek.
Összeráncolja a szemöldökét.
– Hét és fél és nyolc között.
Elpirultam volna? Úgy érzem, mintha igen. Egy
ötös átlagra készültem.
– De jó nekem! Hát, akkor most készülj. Mindjárt
letornázom ezt mínusz tizenháromra.
Lev arca megkeményedik.
– Dixie! – Máris korhol. – Már megint átlépted a
határt, igaz?
Felszisszenek.
Újra elrugaszkodik a földről, hogy felgyorsuljunk.
– Mit tettél?
– Úgy érzem, ehhez talán fel kellene állnom, és egy
kis távolságot kell vennem tőled, mielőtt elmondom.
– Ó, a francba! – Lenéz. – Sportcipő van rajtad. Te
soha nem viselsz sportcipőt. Tudod, hogy utolérlek,
ha kell, ugye?
Zavartan kuncogva megvetem a lábam a talajon,
és felállok, majd egész közel sétálok a teraszajtóhoz.
Lev úgy mered rám a hintáról, mintha őrült lennék.
Talán az is vagyok. Mármint ki az, aki beíratja a nem
is saját gyerekét egy katonai iskolába? A fiú apja
akarata ellenére? Ez a hülye itt! Örvendek a
találkozásnak.
– Nem bírtam megállni – emelem fel védekezően a
kezem.
– Mit tettél? – Lev feláll, egyenesen velem
szemben.
– Én…
– Ki vele! – Tesz még néhány lépést felém. Izzadok.
Nem fog megölni, ugye? A Cole-ok mind
plüssmackók. Kívülről hatalmasok, de belül puhák.
– Jelentkeztem az Air Force Akadémiára. Öhm, a te
nevedben. Nyilvánvalóan.
Lev ledermed, az álla leesik.
– Micsoda?
Összeszorítom a szemem, és felkészülök a
csapásra.
– Elmentél, a laptop meg ott volt. Mindent
kitöltöttél. Hiba történt.
 Csend. Döbbenet. Pánik. Nincs elég oxigén. Tovább
folytatom a magyarázatot.
– Sajnálom. Nem gondolkodtam. Én… én csak…
Megérdemled ezt a sikert. Megdolgoztál érte!
– Dixie. – Értetlenül pislog. – Nem is volt… Minden
dokumentum… – A jó hír az, hogy inkább
döbbentnek tűnik, mintsem… gyilkolásra késznek.
Apró sikerek. – Nem is csatoltam be minden…
Mármint, azt sem tudom, hogy felvennének-e.
Aztán valami csodálatos dolog történik. Vagyis
csodálatos és egy kissé zavaró. Lev hátraveti a fejét,
és a válla rázkódni kezd jókedvében. Azért nevet,
mint rájövök, mert megkönnyebbült. Mert nincs
minden elveszve. Mert lehet, hogy azóta, hogy
elsétált attól a laptoptól, minden egyes percben
bánta, hogy nem jelentkezett.
A karjába kap és megpörget, és amikor rám néz, a
szeme csillog. Most először látom boldognak, amióta
Bailey visszatért. Visszamosolygok rá. A mosolya
lehervad, amint eszünkbe jut, miért is vagyunk itt.
Bailey, Dean, összetört szív. Igaz.
Lassan letesz a teraszra.
– Köszönöm – súgja.
– Szívesen, drágám. – A két tenyerem közé veszem
az arcát, és összenyomom, mintha egy kisfiú lenne.
A házból kihallatszik a zaj, ahogy valamit
ledobnak a pultra. Arrafelé kapom a fejem, és
meglátom a ragadozóként felénk lépdelő Deant.
Ösztönösen hátrálok egy lépést. Lev meg sem
moccan.
– Mi folyik itt? – Dean egyikünkről a másikunkra
néz.
– Csak rástartoltam Dixie-re, az. – Lev kaján
vigyort villant, és abban a pillanatban az apja
kiköpött másának látszik. Azta, micsoda gének!
Dean odasiet hozzánk. Soha nem láttam még
ilyennek ezelőtt. Éber, élénk. El sem hiszem, hogy
tényleg azt feltételezi, ez nem egy ártatlan,
szeretetteljes pillanat. Mégis mi baja?
– Csak viccel! – Összehúzom a szemem. – Tényleg
azt hiszed, hogy megkörnyékezném a fiadat?
– Nem hiszem, hogy ráhajtanál a fiamra, de nem
lepne meg, ha ő megtenné, csak hogy bizonyítson
valamit.
– És mégis micsodát? – Lev jól mulatva összefonja
hatalmas karját a mellkasán.
– Hogy Dixie-vel össze kellene jönnünk – veti oda
Dean.
– Ja, tévedtem. Ez egyáltalán nem úgy néz ki, mint
a féltékenység gyerekes megnyilvánulása.
Dean összevonja a szemöldökét.
– Dixie, beszélhetnék veled egy percre?
Rápillantok az órámra, és elfintorodom. Fél óra
múlva lesz egy házbemutatásom. Igazán nem
gondoltam volna, hogy a beszélgetésem Levvel
majdnem egy egész órára nyúlik.
– Igazából most nem nagyon alkalmas.
Dean úgy néz ki, mintha arcba rúgtam volna. Nem
tudom, hogy nevetni vagy sírni szeretnék-e. Soha
nem tagadtam meg tőle semmit. Ám az az igazság…
hogy most tényleg nem alkalmas. És lehet, hogy meg
kéne fogadnom a saját tanácsomat, amelyet épp
most adtam Levnek, hogy ne hagyja magát lerántani
a szerettei által.
– Rendben… – mondja lassan. – Akkor ma este?
– Ó, ember! – Lev kuncogva a szájához emeli az
öklét. – Ez fájdalmas!
– Hallgass! – hunyorog rá Dean.
– A ma este sem jó – Megrázom a fejem, miközben
kipirulok. – Most lesz annak az ingatlanos műsornak
a felvétele LA-ben, nem emlékszel? A mi irodánk is
részt vesz az egyik partin. Jót tesz a PR-nak, azt
mondták.
– Aha. – Dean megforgatja a nyelvét a szájában. –
Asszem, akkor felhívom az asszisztensedet, és
egyeztetek vele egy időpontot, mivel hirtelen
ennyire elfoglalt lettél.
– Tökéletes! – Figyelmen kívül hagyom a
szarkazmusát, és jókedvet színlelek. – Jessica
hozzáfér a naptáramhoz. Ha már ilyen kedélyes
hangulatban találtalak, akkor jobb, ha szólok, hogy
beadtam a fiad nevében a jelentkezést az Air Force
Akadémiára. – Halálosan tárgyilagos hangon közlöm
a hírt. Dean furcsa arckifejezéssel bámul rám, amit
még soha nem láttam. Valahol a csodálkozás és a
csodálat között van. Azt hiszem, látok benne egy kis
utálatot is. De sikerül nem elborzadnom.
Mit sem törődve vele lábujjhegyre állok, és
megcsípem Lev arcát.
– Szerintem be fog jutni. Több mint alkalmas rá!
Most először hagyom el a Cole-rezidenciát úgy,
hogy nem azt érzem, szégyenszemre elzavartak,
miután megpróbáltam ellopni valamit, ami nem az
enyém.
Lehet, hogy Dean Cole szíve még nem igazán éledt
újra…
De szerintem mind hallottunk egy halvány
dobbanást.
*
 Lev
– Apa, megint kint felejtetted a szemetet! – kiáltja
Knight miközben a bakancsa orrával felfordít, ahogy
ott fekszem a hátsókert gyepén. Egy sörösüveg van a
kezemben, de nem vagyok részeg. Egy kicsi sem. Sőt,
az ital zöme a földre löttyent, amikor kinyitottam a
palackot. Úgy tűnik, túl depressziós vagyok már
ahhoz is, hogy beleigyak. Nagyszerű.
– Nagyon vicces vagy. Még nincs itthon – mondom
szenvtelenül, miközben a napba hunyorgom, mintha
farkasszemet néznénk. Mintha lenne esélyem
nyerni.
– Padlót fogtál már? – Leguggol félig, és a térdére
támaszkodva néz le rám.
– Azt hiszem – dörmögöm az üvegbe, majd
meghúzom. A napozóágy fél méterre van. Nem
emlékszem, miért nem oda ültem le, amikor kijöttem
a teraszajtón.
– Nagyszerű! – mosolyog Knight ragyogóan. – Ez
azt jelenti, hogy készen állsz a kemény igazságra!
Kényelembe helyezem magam.
Leül az egyik napozóágyra a medence mellett,
megragad az ingem hátuljánál fogva, és odaültet
maga mellé. Néha elfelejtem, hogy nem én vagyok az
egyetlen, aki képes egy traktort elmozdítani azzal,
hogy csak egyenesen ráfúj. Knight egy állat.
– Össze kell törnöd a szívét – jelenti be.
– Tudom – mondom, mert így is van. Mert bassza
meg, az enyém már összetört, de legalább tudom,
mit kell tennem. Össze kell ragasztanom valami
működőképessé.
– Igen? – Knight előrehajol, és egy oldalpillantást
vet rám. A napszemüvege lecsúszik az orrán.
 – Aha. Padlót kell fognia. Dixie mondta.
– Hát, Dixie okos. De nem csak arról van szó. –
Végignyal az alsó ajkán. – Azért kell megtenned,
hogy újra a valódi önmagad legyél.
– És ki vagyok én? – Felvonom a szemöldököm, és
lerakom a sörösüveget a medence szélére.
– Nem egy seggfej.
– Most meg seggfej vagyok? – kérdezem, de már
tudom az igazat. Faszfejként viselkedtem egész idő
alatt. Ha fél éve valaki azt mondta volna, hogy
megujjazok, megdugok, és szexuálisan kihasználok
egy drogtól betépett személyt, annak a képébe
röhögtem volna. És mégis megtettem ezt mind.
Átléptem azokat a határokat. Belekóstoltam a
puncijába, bár tudtam, hogy nincs jogom hozzá.
Megcsókoltam a száját, bár tudtam, hogy nem
szabadna. Jó sok kifogással előrukkoltam.
Bekajáltam az összes létező hazugságát, hogy
meggyőzzem magam arról, józan. Hogy teljes
mértékben beleegyezett mindenbe. De tudtam, mi az
igazság.
És mégis hazudok a bátyámnak, mert úgy tűnik,
beismerni az igazságot túl sok most nekem.
– Ha most arra célzol, hogy összejöttem Bailsszel,
miközben drogozott, akkor tudd, hogy ő kezdett ki
velem.
– Nem volt önmaga, és ezt te is tudod. – Knight
felém küld egy pillantást, ami azt üzeni: „szép
próbálkozás”. – Nem volt teljesen tiszta a feje,
amikor ebbe belement, tesó.
A kezembe temetem az arcom, és megrázom a
fejem. Ez így volt, és nekem most ezzel kell együtt
élnem életem végéig.
– Mióta vagy te okos, amúgy? – Felemelem a fejem,
és meglököm vállal Knightot.
– Luna könyveket olvastat velem meg hasonlók. –
Knight felsóhajt. – Nincsenek is benne képek! El
tudod ezt hinni?
– Jó hatással van rád – mondom.
– Az egyetlen dolog, aminek a hatása alá kerülök,
és nincs gondom a fogyasztásával. – Vigyorogva rám
kacsint. – Hé! – Megragad a tarkómnál fogva, és
magához húz. A homlokunk összeér. A szemembe
bámul, elég hátborzongató, de gondolom, azt
szeretné, ha teljes mértékben odafigyelnék arra,
amit mondani készül. – Jobb lesz, tesó.
– Honnan tudod?
– Voltam már ott, ahol most Bailey van.
– És?
– Mi van azzal, ami nem öl meg? Néha új életre
kelt.
 Harmincadik fejezet
Bailey
Az első, amit meghallok, az EKG-készülék egyenletes,
ritmusos csipogása.
Bíp. Bíp. Bíp.
Békés és megnyugtató. Elringat, ahogy az
ébrenlétből ki-be sodródom. Fázom, a szám
kiszáradt. Lassan magamhoz térek, és a visszatérő
érzetek elsöprő ereje által rájövök, hogy
valószínűleg mesterséges kómában tartottak.
Tudom, miért kapcsolnak ki az orvosok és tesznek
gépekre. Jártam orvostani előkészítőre a Juilliard
előtt. Akármit tettek is velem, azt nem bírtam volna
elviselni, ha magamnál vagyok.
Nem emlékszem sok mindenre. Igazából…
semmire sem emlékszem. De a zsigereimben érzem,
hogy rossz dolgok történtek.
Itt nem a halál árnyékába kerültem. Itt egészen a
szakadék széléig merészkedtem, és néhány centi
választott el attól, hogy belezuhanjak.
Pislogva nyitom ki a szemem, miközben azon
merengek, milyen sokáig lehettem eszméletlen. Az
első, akit meglátok, a nővérem, amint egy
karosszékben alszik velem szemben. Mögötte egy
kék fal húzódik. A pulcsimat a mellkasára terítette,
és úgy tűnik, mintha vigasztalásképp azt szagolgatta
volna.
A szemem jobbra fordítom. Anya ülve alszik
mellettem. Balra pillantok. Koromsötét van és
tücskök ciripelnek.
 Megpróbálok nyelni. Nem sikerül.
Mennyi idő telt el?
Mi a fenét műveltem?
Thalia és a Juilliard-levél emléke cunamiként
robban be az elmémbe. Amennyire csak tudom,
kizárom mindkettőt. Nem vagyok rá készen. Még
nem.
Óvatosan megpróbálok hangot kiadni. Kinyitom a
szám, és kiengedem a levegőt. Tudok krákogni. Hálás
vagyok ezért az apró csodáért. Azért az egyszerű
örömért, hogy nem veszítettem el a hangomat.
Lehunyom a szemem, és mohón levegőt veszek. Ez
az egyszerű, önkéntelen cselekedet reménnyel tölt el.
Lélegzem.
Még mindig lélegzem.
Mindazok után, aminek a testemet kitettem.
Kegyetlenül megbüntettem. Még mindig itt vagyok.
– Bails? – krákog Dalia. A szemem csukva van,
szóval úgy sejtem, az arcomon végigömlő
könnyekből tudja, hogy felébredtem. A kórházi
hálóingem nedves, én pedig le akarom törölni az
arcom, de annyi gépre vagyok kötve, hogy fáj
megmozdítani a kezemet.
Daria feláll, és zoknis lábbal odajön hozzám.
Befekszik mellém az ágyba, körém fonja hosszú,
fürge végtagjait, és óvatosan megtörli az arcomat.
Megpuszil. A gyerekkorunk illatát árasztja: puha
párna, forró kakaó és napsugár keverékét. Szőke
haja beleolvad az enyémbe, és úgy ölel át, mintha
összetörtem volna. Mert így is van.
„A sérült áru is áru” – emlékeztet Lev hangja a
fejemben.
– Annyira örülök, hogy itt vagy. – A hangja rekedt a
sírástól. Én hevesebben sírok, a zokogással együtt
megrázkódik a testem. Ez biztos nem tesz jót az
egészségemnek, ez az érzelemhullám, ami teljes
egészében rám zúdul.
– Css! – Daria vigasztalóan simogatja a hajamat. –
Felébreszted anyát, pedig több, mint hetven órán át
ébren volt. Ahogy az egyértelműen látszik is a bőrén.
– Meddig voltam eszméletlen? – suttogom.
– Két napig.
Élesen szívom be a levegőt. Lehunyom a szemem.
Ó, Marx!
– Annyira sajnálom – mondom.
– Én is.
Ő miért sajnálja? Nem csinált semmit… Hacsak…
hacsak nem valaki tette miatt sajnálkozik. Hanem a
helyzet miatt. A felismerés biztosan kiül az arcomra,
mert Daria beszippantja a levegőt.
– Bailey… – A nővérem hezitál. – Ne nézz le, de…
Ösztönösen lenézek, mert ezt teszi az ember, ha
azt mondják neki, hogy ne nézzen le. Ráadásul a
lábam nagyon fáj a biztosra veszem, hogy hatalmas
adag fájdalomcsillapító ellenére is.
Elkerekedik a szemem, amikor meglátom a vékony
kórházi takaró alól kikandikáló hatalmas dudort.
– Mi ez?
– Egy fémrudat raktak a sípcsontodba. Elég durván
leharcoltad magad, amikor a fájdalom ellenére is
edzettél. A gyógyszerek valószínűleg lehetővé tették,
hogy tovább erőltesd, és gyakorlatilag eltörted a
csontodat.
Az állam megremeg. Ahelyett, hogy haragudnék
magamra, a Juilliardra, Thaliára vagy a világra,
inkább eláraszt a hála. Sok mindennek kitettem
magam, és mégis itt vagyok. Nem hiszem el.
– A balett… – kezdi Daria.
Hevesen megrázom a fejem.
– Ezt nem bírom. Most nem.
– Rendben. – Felül, és körém fonja a karját. –
Igazad van.
– Anya és apa mérgesek rám? – Az alsó ajkamba
harapok, és úgy érzem, mintha hirtelen egy
kisgyerek lennék.
Daria forgatja a szemét, és próbál erősnek tűnni.
– Legalább ötven érzelem átmegy majd rajtuk,
mire eljutnak a haragig, amikor megtudják, hogy
felébredtél. De Bailey…
Tudom. Azt akarják, hogy elvonókúrára menjek, és
ott is maradjak. Hogy komolyan jobban akarjak
lenni. Ostoba (és talán hihetetlen) módon most nem
tudok ilyesmiben gondolkodni, hogy távol legyek a
szüleimtől. Én csak bele akarok bújni apa és anya
ágyába, és soha többé nem mozdulni mellőlük.
– Lehetne, hogy erről sem beszélünk?
Ezúttal Daria nem mond semmit. Néhány
pillanatig bámuljuk egymást, majd a nővérem
megkérdezi:
– Mutathatok neked valamit?
Lassan bólintok.
Előveszi a telefonját a zsebéből. A képernyőzáron
Penn és Cressida grimaszol a kamerába, Sissi ujjai
pirosak. Dariának készítettek üdvözlőkártyát anyák
napjára. Sissi. Ha meghaltam volna, már soha többé
nem ölelhetném meg.
Daria feloldja a zárat, és megnyitja a
videógalériáját. Hosszú pillanatokig görget lefelé,
keres valamit.
– Volt némi fölösleges időm a San Franciscóból
Todos Santosba tartó gépen, úgyhogy végignéztem
néhány régi, gyerekkori videónkat. Amiket anya
mutatott múlt karácsonykor.
– Aha – krákogom. – Emlékszem azokra a
videókra.
Nagyjából. Túlságosan lefoglalt, hogy Levet
stíröljem és begyógyszerezzem magam.
– Á, itt is van! Daria felhúzza a hangerőt, és a
fülembe nyomja az AirPodját.
Nem ismerem fel ezt a videót, de tudom, hogy hol
készült. Rólam készült balettórán, amikor négy- vagy
ötéves lehettem. Apró vagyok, és egy élénk, neonzöld
tütüt és dresszt viselek, szemben a többi lány
halvány rózsaszín vagy fehér ruhájával körülöttem.
– Állj be a sorba, Bailey! – hallom a héttérben a
tanár hangját. Még csak nem is emlékszem a nevére.
A kamera követ engem, ahogy felcsimpaszkodom a
balettrúdra, beakasztom a lábam a térdhajlatomnál,
és fejjel lefelé, kacagva lógok.
Anya a kamera mögött nevet. Igazi, ízes nevetés
ez, amely úgy táncol a mellkasomban, mintha
belőlem jönne ki. Valamiféle melegség tölt el.
– Mit csinálsz, Bails? – búgja anya.
– Felkészülök a nagy produkciómra! – Befeszítem a
nem létező bicepszemet, mint valami szuperhős. A
két felső egyes fogam hiányzik, és nevetségesen
nézek ki, mégis annyira magabiztos, boldog és
gondtalan vagyok.
– Ó, alig várom, hogy megtudjam, az milyen! –
Hallom anya hangjában a vigyort. – Melyik dalra
akarsz táncolni?
– A Smooth Criminalre!
 – Az nem is balettzene! – mondja anya.
– Ki szerint? – vitatkozom. – Minden balettzene, ha
jól csinálod!
– Bailey, jössz már? – pirít rám a tanárnő a
háttérből.
– Igen, Ms. McFadden! – Talpra huppanok, és egy
pimasz mosolyt villantok hátra. – Anya, figyeld a
táncmozdulataimat!
És aztán… aztán nekikezdek a kacsatáncnak. Nem
viccelek. Laza mosollyal és nevetséges
táncmozdulatokkal. Anya horkantva nevet most
már, és engem követ a kamerával. A videó még
néhány másodpercig tart. Beállok a többi lány mellé
a sorba (de kilógok onnan a ruhámmal és az
egyenetlen copfjaimmal), és együtt táncolok velük.
Nem én vagyok a csoport legjobbja. Még csak a
harmadik legjobb sem vagyok, hogy őszinte legyek.
De a tánc során végig… feldobottnak tűnök.
Örömtelinek. A mosoly nem tűnik el az arcomról egy
pillanatra sem, még attól sem, hogy Ms. McFadden
újra és újra kijavít.
A videó véget ér, én pedig azonnal újra akarom
nézni, miközben soha többet nem akarom látni.
Annyira keserédes szembesülni vele, hogyan
kezdődött. Nem anya rám vetített álmának
nyomásával, hanem egy táncolni szerető kislány
nemes egyszerűségével.
Kiveszem az AirPodot a fülemből, és berakom
Daria tenyerébe.
– Mindig is az utat élvezted, és nem érdekelt
annyira a végcél – mondja halkan Daria. –
Emlékszel, amikor nyaralóövezetekbe mentünk
vakációzni, és ilyen béna partikat rendeztek
gyerekeknek? Mindig táncolni akartál ott. Mindenki
más azt gondolta, hogy ehhez ő túl menő. De te nem.
Úgy táncoltad a Macarenát, mint senki más.
– Igen – krákogom. – Annyira fülbemászó az a dal!
Dariáva mindketten sírós-nevetésben törünk ki.
– Mi történt? – kérdezi Daria rekedten.
A tekintetem oda siklik, ahol anya alszik. Csakhogy
már nem alszik. Végighallgatta ezt az egész
beszélgetést, a könnyes szeméből ítélve. Minket
figyel, miközben egy zsepit nyom az orrához.
– Én. – Anya előrekönyököl, és megragadja a
karom. – Én tettem ezt veled. Ugyanúgy, ahogyan
Dariával is. Olyan sok nyomást helyeztem rátok.
Amint rájöttem, mekkora tehetségetek van, azt
akartam, hogy mindent megkapjatok, amit én nem.
Daria azonban sokkal öntudatosabb volt. Megvetette
a lábát, amikor a balett irányába akartam terelni. De
te, Bailey… – Anya lenéz, összetörten. – Te mindig
mások kedvében akarsz járni. Sokkal
körültekintőbbnek kellett volna lennem veled. Csak
erősködtem és erősködtem. Nézd, mi lett belőle. A
végén a te lábad is eltörött. Csakhogy az én
esetemben baleset okozta. A tiedben pedig te magad.
Egy fémrudat raktak a sípcsontodba, Bailey! – Azta.
Mindketten pocsékul lelkesítenek. – Miattam. Én…
– Nem miattad – vágok a szavába. – Miattam.
Felelősséget kell vállalnom a történtekért. Igen,
nyomtál, hogy sikeres legyek, hogy menjek a
Juilliardra. De egy ponton leállíthattalak volna. Nem
is nagyon vitatkoztál volna.
– Igen, és akkor az egész kamaszkorodat teljes
csődként élted volna meg – mondja anya, és nem
engedi, hogy felmentsék. – Borzalmas anyátok
voltam mindkettőtöknek.
Daria hátravetett fejjel felnevet.
– Marx, anya! Olyan drámai vagy.
 – Az egyik lányomat az iskolaigazgató
bántalmazta, a másik pedig kábítószerfüggő lett –
emlékeztet minket.
– Győztesekből álló család vagyunk – öklöz a
levegőbe Daria.
Egy kicsit muszáj elmosolyodnom, mert ha ő ezt
szórakoztatónak találja, egy nap talán majd én is.
Mármint Daria elégedettnek tűnik az életével, és
akkoriban úgy tűnt, nem remélhet semmi jót.
Ez a megvilágosodásom pillanata.
Úgy tűnik, a motiváció nem a padlót fogásból ered,
hanem abból, hogy megértem, mi mindent veszítek
el, ha nem változtatok az életemen. A családomat, a
szenvedélyemet. Igen, a tánc továbbra is a
szenvedélyem, még ha a Juilliard nem is jött be.
Levet. Annyira borzasztóan viselkedtem vele. És
mindenkivel a környezetemben.
Újra az a lány akarok lenni a videóból. Fejjel lefelé
akarok lógni, ostoba táncokban kitörni, neonszínű
tütüt viselni. Boldog akarok lenni. Még ha a
boldogság nem is azt jelenti, hogy én vagyok a
legsikeresebb lány a helyiségben. Még ha a
„boldogan éltek” nem tartalmaz nagy színpadokat,
trófeákkal teli polcokat és világszintű elismerést
sem.
Kinyílik az ajtó, és apa lép be rajta. Ahogy
sejtettem, a kezében egy papírtálcát tart, benne friss
kávéval neki, anyának és Dariának. Amint meglátja,
hogy ébren vagyok és mindhárman sírunk, a
szemöldöke felszalad.
– Felébredt. – A földre ejti a kávét. Mindhárom
pohár felrobban és a barna folyadék szétfröcsköl
minden felé. A szeme sem rebben senkinek.
Valahogy sikerül elmosolyodnom.
 – Visszatértem, apa, és soha, de soha többé nem
teszem ezt veled.
Ő odasiet hozzám, térdre rogy az ágyam mellett, és
megcsókolja a kézfejem a benne lévő sok tű ellenére
is.
Az apám most sír. A nagy Jaime Followhill. A
szabályokat áthágó, a férfi, aki telibe hugyozta a
konvenciókat meg az elvárásokat, és elvette a
középiskolai tanárát. A férfi, aki egy egész
birodalmat épített fel. A férfi, aki két bombázót
nevelt fel, és ráadásul még a felesége is az.
Sír, mint egy kisgyerek.
Túl sok vesztenivalód van, Bailey. Ezért megéri
küzdeni. Ezért megéri élni.
Mind összeölelkezünk. Amikor kibontakozunk,
megköszörülöm a torkom.
– A Juilliard… – kezdem.
Anya félbeszakít:
– Annyira sajnálom, hogy kibontottam a leveledet.
Nem akartam átlépi a határt. Én csak annyira
aggód…
– Anya, hadd fejezzem be! – Hozzáérek a
csuklójához.
Anya úgy tesz, mintha becipzárazná a száját.
Remeg. Én is. Nem tudom ezt csinálni tovább. Nem
tehetem tönkre mindenki életét csak azért, mert az
enyém nem úgy alakult, ahogy akartam.
– A Juilliard nem illett hozzám. Sikeres akartam
lenni, de egy csepp élvezetet sem találtam benne.
Utáltam New Yorkot, a hideget. Utáltam a versengést.
Pedig korábban olyan jól ment a kimagasló
eredmények elérése, a sulit mindig élveztem, a tánc
régen meg se kottyant.
 – Jól van, Miss Álszerényke – motyogja Daria. Mind
felnevetünk.
Mondom tovább:
– Szóval amikor elkezdtem rosszul teljesíteni
valamiben, nem ismertem be a kudarcot.
Meneteltem tovább és tovább. És a végén nem a
megfelelő emberekkel barátkoztam össze. –
Paydenre gondolok. – Készen vagyok elvonóra
menni. Helyesen kell eljárnom. Muszáj. Mindig függő
maradok. Ezt nem lehet visszafordítani. De józan
függő akarok lenni, aki mellett biztonságban van
mindenki. Nemcsak magamnak tartozom ezzel,
hanem a szeretteimnek is.
Minden oldalról karok ölelnek. Nyomukban puszi
és könnyáradat. Én pedig ebben a pillanatban, a
szeretteim körében, akiket talán sokáig nem fogok
látni, tudom, hogy valahogy rendben leszek majd.
Mert ez a helyzet a hibás áruval.
Az attól még jó. Csak egy kis javításra szorul.
 Harmincegyedik fejezet
Bailey
Tíz napig maradok kórházban, mielőtt
elbocsátanának.
Lev egyszer sem látogat meg.
Igazából ez nem igaz. Minden nap itt van, de be
nem jön. Folyamatosan hallom a hangját a szobám
előtt, ahogy apával, Penn-nel, anyával és Dariával
beszélget. Megkérdezi, hogy vagyok. Ki akarok
kiabálni, hogy megmondjam, boldogan elküldöm e-
mailben a kórlapomat minden reggel, hogy
megspóroljam neki az időt és a vezetést, mivel
úgysem engem meglátogatni jön ide. De tudom, hogy
semmi jogom kis picsaként viselkedni.
Miért nem jön be? Azt hiszem, tudom, miért, és a
magyarázat megrémít.
A jó hír, hogy hivatalosan is fogadok látogatókat.
Knight és Luna Caydennel és egy kupac könyvvel
érkezik, amelyet Luna kifejezetten nekem vásárolt.
Vaughn és Lenora az ikrek nélkül jönnek. Amíg itt
vannak, kaját rendelünk és két órán át beszélgetünk
a művészetről.
Dariával minden este filmet nézünk és a múltról
beszélgetünk. Mindig a múltról és soha nem a
jövőről. A jövő túl nagy, túlságosan beláthatatlan és
túlságosan ijesztő. Nem piszkáljuk.
Kerekesszékben érkezem haza. A lábamat
begipszelték, és gyakorlatilag használhatnék
mankót, de azt mondták a szüleimnek, hogy ne
erőltessem meg magam. Elképesztően alázatra tanító
élmény a hátsókertben ülni és sapkát horgolni a
koraszülött osztályos babáknak úgy, hogy nem
pattanhatok fel táncolni, amikor csak megszólal a
rádióban egy olyan dal, amit szeretek.
Nem tudom biztosan, miért nem lépek kapcsolatba
Levvel. Nem a büszkeségem teszi, soha nem voltam
az a büszke fajta. Azt hiszem, valahol értem, miért
távolította el magát tőlem. Hogy miért engedett el.
Borzalmasan viselkedtem és megjárattam vele a
poklot. Aztán mindennek tetejébe újra drogoztam a
jogos kérései ellenére. Anya mindig azt mondja,
hogy a szerelem kitartási gyakorlat, de szerintem ő
az élet által elénk vetett általános nehézségekre
gondol. Nem arra, amikor úgy dönt az ember, hogy
bántalmazóvá válik és nem csak önmaga iránt.
Ennek ellenére tudom, hogy beszélni fogunk még,
mielőtt elmenne a főiskolára, akárhol legyen is az.
Mielőtt elmennék rehabra. Akármikor is lesz az.
„Milyen az égbolt?” – kérdezi Lev hangja a
fejemben.
Az égbolt rám zuhant és összetört. De én mégis
túléltem.
*
Végül ugyanúgy választok rehabilitációs központot,
ahogyan gyerekkoromban fagyit. Jó erősen
összeszorítom a szemem, végighúzom az ujjam egy
előre válogatott listán, majd találomra megállok.
Anya, apa, Daria és Penn ott ülnek mellettem. Az
én személyre szabott támogatói csoportom.
– Nincs leskelődés! – búgja anya. Próbálja mókássá
tenni az egész hajcihőt, amely inkább félelmetes.
Elfojtom a mosolyom. Végighúzom az ujjam a kézzel
írott listán, és megállok.
Csend. A fülemben hallom a szívem dobogását.
 – Jó? Rossz? – kérdezem továbbra is csukott
szemmel. – Meg tudjátok egyáltalán mondani? Daria
kézírása borzalmas!
– Hé! – nevet Daria.
– Aah! Ez olyan jól néz ki! Odavoltunk a képekért –
mondja végül anya. – Nyisd ki a szemed Bailey! Ez a
hátralevő életed kezdete.
*
A rehabilitációs intézet Pennsylvaniában van. Azért
döntöttem úgy, hogy másik államba menjek, mert el
kellett vágnom a láthatatlan köteléket, amely
köztem, a szüleim és Lev között húzódik. A
felépülésre akartam koncentrálni, és nem a
szeretteim hétvégi látogatására. Néha muszáj
emberek nélkül élni, hogy eszünkbe jusson,
mennyire érdemes őket az életünkben megtartani.
Habár azt hiszem, Levet kihúzhatjuk a feltételezett
látogatók listájáról. Még a szomszédban sem látogat
meg.
Három nappal azután, hogy kiválasztottam a
rehabilitációs intézetet, kint ülök a tornácon
bőröndökkel és sporttáskákkal körülvéve.
– Aztán tisztán, boldogan és kurvára lenyugodva
gyere haza! – figyelmeztet Daria valahol a fejem
fölött, miközben beletömi a rózsaszín fejhallgatómat
meg a kedvenc csillogós zoknimat a
kézipoggyászomba, és a cipzárral vesződik. – Ez az
egész hatvanezrébe kerül anyának és apának. A
végén kapsz egy alapfokú diplomát?
– Csajszi, nem sok kicsit a bűntudatkeltésből? –
Felnézek, hogy ledöfhessem a pillantásommal. De
igazából nem haragszom rá. Igaza van. Ráadásul
mindent hátrahagyott, hogy velem legyen végig,
amióta túladagoltam magam.
– Sok. – Hátraveti Aranyhaj-fürtjeit a vállán. –
 y j j
Megérdemled a bűntudatot, de nem a szégyenkezést.
Szabadságra kellett mennem. És még egy
léböjtkúrával is le kellett állnom.
– Biztosra veszem, hogy Penn-nel így is ki tudjátok
fizetni a számlákat. – A férje szezononként egy
csilliárdot keres a 49ers csapatában.
– Nem a pénzről van szó. Hanem a
felelősségeimről, az ambícióimról meg a
szenvedélyről.
– Most a munkádról beszélünk vagy a léböjtről? –
ráncolom a homlokom.
– Mindkettőről. – Felnevet. – A dögös-csaj-
szarságomat művészetté tökéletesítettem, és
aaannyira hiányoznak a diákjaim!
Tényleg ekkora szenvedélyt érez a pozíciójáért?
Nem is tudtam. Talán azért nem, mert titokban
mindig is azt hittem, Daria csak kényszerűségből
vállalta el ezt a munkát, hogy kezdjen valamit az
életével.
– Tényleg ennyire szereted, amit csinálsz? – El
tudom képzelni, milyen lelkesítő beszédeket tart a
nővérem Amerika ifjúságának. Létezik a kemény
szeretet meg az, amit Daria Scully zúdít az
emberekre. Ami inkább amolyan… BDSM-szeretet.
– Imádom! – Ajka gyengéd mosolyra húzódik, a
tekintete pedig ellágyul. – Tudod, Bails, van élet a
profi balett meg a szurkolóság csillogásán és
tündöklésén túl. Nagyon jó valami csendes és
kiteljesítő dolgot csinálni. Azért edzeni, mert
szeretnéd, mert feldob, és nem azért, mert ez a
dolgod. – Ezt el tudom hinni. – Nagyobb hatást érek
el tanácsadóként, mint szurkolói
csapatkapitányként. Így jelentőségteljesebb nyomot
hagyok hátra a világban. Nem kudarcként tekintek
erre. – Megcsóválja a fejét. – Mind elbukunk. Azok,
akik felállnak, na ők az igazi győztesek. És ha már
voltál a padlón, megtanulod sokkal jobban értékelni
a jó dolgokat.
A tekintete a szememről a szemközti kúriára
ugrik. Felvonja a szemöldökét, és a bejárati ajtó felé
perdül.
– Ez az én végszavam, hogy eltűnjek. Apa úgy tíz
perc múlva indítja a kocsit, úgyhogy ennyi időt kapsz
elbúcsúzni a szeretődtől.
Daria belép a házba. Előrebámulok, látom, ahogy
Lev átvág a zsákutcán az ő házuktól a miénkhez.
Fekete kapucnis pulcsit visel és egy lógós szürke
melegítőalsót. Éles állkapcsa megrándul, amikor
meglátja, hogy elbarikádoznak a bőröndjeim és a
táskáim. Nem mosolyog, amikor erdőzöld szeme
összetalálkozik az én óceánkék tekintetemmel.
A szívem a torkomban dobog. Tudom, hogy ez a
búcsú ideje, legalábbis egyelőre. De mi van, ha ez a
búcsú örökre szól? Mi van, ha túl sok minden történt
ahhoz, hogy továbbléphessünk?
Felkocog a bejáratunkhoz vezető néhány
márványlépcsőn, és megáll előttem.
– Most alkalmas beszélgetni? – Mindennek
ellenére a hangja kedves és ismerős.
– Soha jobbkor, mivel elvonóba megyek… –
Ránézek a telefonomra. – Kilenc perc és
huszonhárom másodperc múlva.
Képtelen vagyok elnyomni a keserűséget a
hangomban. Nem hibáztatom, hogy azt szeretné,
tűnjek el azok után, amiket átélt miattam. De akkor
is darabokra tép. Mindketten sok hibát vétettünk,
amióta visszatértem, és nem tudom, hogyan lépjek
tovább a sok rossz emléktől, amelyek besározzák az
összes többi jót.
 Lev leül mellém. Nem merek ránézni sem az éles,
egyenes orrára, sem a finoman szimmetrikus ajkára.
A kimondatlan szavak hegye ékelődött közénk.
Lev lehunyja a szemét, nyel egyet, és hagyja a
szavakat törmelékké összemorzsolódni.
– Amióta csak túladagoltad maga, más sem
csinálok, csak próbáltam megkeresni a megfelelő
szavakat, amelyek mondok majd neked, amikor
felébredsz. Ennyi időbe telt, mire felfogtam, hogy a
mi esetünkben nincsenek megfelelő szavak, úgyhogy
helyette az igazság kimondására összpontosítok.
Az igazság mindig övön aluli ütést jelent.
Visszatartom a lélegzetem.
– Azzal szeretnék kezdeni, hogy bocsánatot kérek
tőled. Már régóta esedékes ez a bocsánatkérés.
Amikor az anyukám meghalt, olyasvalakit kerestem,
aki pótolhatná a lételemét. Te voltál a legkönnyebb
választás. Egy igazságtalanul nagy terhet helyeztem
rád. Olyan elvárásokat, amelyekkel egy gyereknek
sem szabadna szembenéznie. Te voltál mindenem:
az anyám, a nővérem, a mentorom, a legjobb
barátom és a potenciális szerelmem. Te voltál a
kurva és a szent. A betegség és a gyógyszer.
Elkészítetted a kedvenc ételeimet, az ágyamban
aludtál, bekészítetted a táskámat minden este, és
még te voltál minden fantáziám főszereplője is. Van
benned valami, Gerle. Nagyon megbízható vagy,
ezért az emberek csak úgy dobálják rád a szart
abban a hiszemben, hogy meg fogsz birkózni vele.
Elborzadva nézem őt. Van egy olyan érzésem,
tudom, hova akar kilyukadni.
Mondja tovább:
– Amikor az egész világ súlyát helyezed valaki más
vállára, ne lepjen meg, ha az illető megszakad. És
amikor megrogytál, Bailey, az irántad érzett
szeretetem elkezdett gyűlöletté válni. Nem akarlak
utálni. Nem akarok rettegni minden együtt töltött
pillanattól. Pedig így van. Amikor a közeledben
vagyok, úgy viselkedem, mint egy fasz, aki nem tudja
kordában tartani magát. Megszegem a saját
szabályaimat. Én… – Beletúr a hajába, ami jól
megnőtt. – Olyan szarságokat művelek veled, amit
senki mással nem tennék, aki kábítószer hatása alatt
van. Nincsenek határok, nincsenek normák. Egész
életemben próbáltam elkerülni, hogy ugyanabba az
izgalomkeresési függőségbe essek, amivel az apám
és a bátyám küzdött. Nem akarom elveszíteni
önmagam, még akkor sem, ha ezzel megszerezhetlek
téged.
Pontosan tudom, mit ért ez alatt, még ha nem is
akarom tudni. Normál Lev inkább meghalna,
minthogy kihasználjon valakit, aki be van tépve
vagy részeg. Miattam veti meg önmagát.
– Mindent együtt csináltunk, amióta csak
megszülettünk. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy
megálljuk a helyünket egyedül.
– Én… sajnálok mindent, aminek kitettelek…
– Nincs baj.
– De, van – erősködöm.
– Nem számít – mondja határozottan.
A tekintetem a cipőmön időzik. Érzem, hogy
eltávolodik tőlem. Tőlünk.
– Mi volt a dobozokban, amiket nekem adtál? –
bukik ki belőlem. Meg akartam már kérdezni, de
sosem volt alkalmas az időpont. – Mármint, semmi,
egyértelműen, szóval biztos elsiklottam egy fontos
gesztus fölött.
– Egy darab égbolt. – A mosolya olyan, mint a
napsugár a bőrömön. – Felmentem a házunk tetejére
minden nap, és kimetszettem egy darabot belőle.
Arra akartalak emlékeztetni, hogy végtelen számú
lehetőséged van. A galambok ügyesen tájékozódnak.
A balett nem az életed kezdete és vége. Te pedig az
én gerlém vagy, szóval tudom, hogy meg fogod
találni az utadat. Tiéd az égbolt, Bailey. – A hangja
annyira szomorú, annyira telített, hogy nem kapok
levegőt. – Hogy újra megtaláld az utadat. Szóval
csak… csak felejtsd el a Juilliardot, a balettet és a
versenyeket egy pillanatra, és gondolj magadra.
Az érzelmektől elszorul a torkom. Minden
egyszerre gyönyörű és csúnya.
– Szeretnélek megkérni egy szívességre, amíg én
elvonón vagyok – hallom meg a saját hangomat.
– Persze – mondja. – Bármire.
– Payden. – Odafordulok hozzá, és ráteszem a
térdemre a kezemet.
Lev arca elkomorul.
– Nem dugom meg Paydent, akármennyire is
odavagyok érted.
Megpróbálok mosolyogni, és azt mondom:
– Payden volt a dílerem. Úgy tippelem, hogy már
nem terjeszt drogot, de… nem tudhatom biztosan.
– Ó, a francba! Lehet, hogy még csinálja – dörmögi
Lev a bajusza alatt.
– Hónapokig jártáltam ezzel a sebbel a
mellkasomban, hogy hagytam megúszni, amit tett.
Az utolsó gondolatom, amikor lefekszem esténként
az, hogy vajon megölt már valakit? Úgyhogy
csináltam valamit. – Megnyalom az ajkam, és a
mellettem heverő sporttáskából előhúzok egy köteg
kinyomtatott papírt. – Legépeltem a teljes
vallomásomat, hogy átadd a rendőrségnek, csatolva
azt is, hol tudnak kapcsolatba lépni velem az
elvonón. Payden összes elérhetőségét is megadtam.
A rendőrségnek elérhető leszek.
Lev fogja a papírokat, és a hóna alá teszi.
– Vedd úgy, hogy elintéztem.
– Köszönöm. – Megint megpróbálok mosolyogni.
Sikertelenül, ismét. – Tényleg nagyra értékelem.
Kínos csend következik. Brutális. Eddig soha nem
éltem még át kínos csendet Lev mellett. Talán csak
azelőtt, hogy megtanultunk volna beszélni.
– Örülök, hogy elvonóra mész – mondja.
– Én is – pufogok, és keserűen hozzáteszem:
– Az is segít, hogy megüresedett a naptáram így,
hogy a Juilliardról kirúgtak, és a szüleim nem
hajlandók engedni, hogy náluk maradjak, amíg végig
nem csináltam egy elvonókúrát.
Ő nem mosolyodik el.
– Azzal a tudattal kell beköltöznöd oda, hogy
mindent elveszítettél. Hogy harcolnod kelljen a
visszaszerzéséért, érted?
– Nem mindent. – Idegesen függesztem az arcára a
tekintetem. – Te még az enyém vagy, ugye?
Ez az a pillanat, amikor tényleg elveszítek
mindent. Abban a pillanatban, amikor Lev hozzáér a
gerlés medálhoz, aztán lassan leveszi a csuklójáról.
Mind a ketten megbűvölve figyeljük. Olyan, mintha
egy testrészét vágná le, vagy ilyesmi. Nem hiszem,
hogy valaha láttam volna nélküle azóta, hogy
odaadta az enyémet. Sietve az enyém után nyúlok,
aztán rájövök, hogy Thalia ellopta. A gerlék
odalettek.
Amikor felnézünk egymásra, minkettőnk szeme
könnyes. Lev orra vörös, ennyire közel áll a síráshoz.
Ha észre is vette, hogy az én karkötőm már nincs
rajtam, nem mondott semmit. Talán így a legjobb.
Talán nem is akarom tudni, mit szólna ahhoz, hogy
elvesztettem a sajátomat.
– Sajnálom, Gerle. Mindig ott lesz nekünk a múlt,
de a jelennek a tiednek kell lennie, és nem kaphatod
meg a jövőmet.
– Lev…
Feláll. Én is úgy teszek. Ezúttal teljes egészében
érzem a fájdalmat a sípcsontomban, még a gipsz
ellenére is, és bár friss könnyek szöknek a
szemembe, furcsán kielégítő újra érezni. Túl sokáig
tompították el tabletták a valóságot.
– Szeretlek, és ahhoz, hogy továbbra is szeresselek,
el kell engednem téged. Neked is ugyanezt kell
tenned.
– De Rosie megígértette ve…
Lev a két kezébe fogja az arcom, és közel húz
magához. Az orrunk összeér. A lélegzete végigsiklik
a bőrömön, mire beleborzongok a gyönyörbe, mint
egy dózist lopott drogos.
– Tudom, hogy mit kért anya. Én azt kérem, hogy
hagyd figyelmen kívül. Ha van valami, amit
mostanság megtanultam, az az, hogy meg kell
próbálnunk újjáépíteni az életünket az anya által
hátrahagyott üresség körül. Tovább kell lépnem. En-
gedj-el!
Belemélyesztem a körmömet a karjába, és az
ellenkezőjét teszem az elengedésnek, miközben a
mellkasába zokogok. Zihálva lélegzik, és érzem, hogy
a szíve zakatol, azzal fenyeget, hogy átszakítja a
bordakosarát.
– Utállak – nyögöm ki, miközben ökölbe szorítom a
kezem, és ellököm őt magamtól. A garázskapu
kinyílik. Apa bármelyik pillanatban kiléphet rajta,
hogy bepakolja a cuccaimat a csomagtartóba. –
Annyira utállak!
Csakhogy nem utálom. Szeretem őt. Csak mérges
vagyok, amiért elveszítettem.
Lev átölel, elnyeli az ütéseimet. Még most is,
másodpercekkel azelőtt, hogy búcsút mondunk
egymásnak, én bántom őt, ő pedig állja.
– Utálom magam. – Hangnemet váltok, és végre
kimondom az igazságot. – Annyira utálom magam.
Lev lehajtja a fejem, és csókot nyom rá.
– Én szeretlek.
– Thalia ellopta a gerlés karkötőmet – hallom meg
a duzzogó hangomat. Baszki, mekkora egy bébi
vagyok! – Soha nem vettem volna le!
Elereszt az öleléséből, és hátralép, a saját otthona
felé. Mielőtt megfordul, újra hozzáér az ujjaival az
ajkához.
– Talán már nincs szükséged rá.
 Harminckettedik fejezet
Lev
…Nem. Nem csinálom ezt tovább. Az élet túl rövid
ahhoz, hogy a halál megszállottja legyek. Ideje
úgy élnem, hogy nem érzem azt, mintha
valamiképpen elárulnám anyát.
Dixie vár rám, amikor átvágok az úton, és
hazamegyek. A könnyeimen át látom, hogy
kikukucskál a konyhaablakon, mint valami amatőr
kukkoló vagy ilyesmi. Mindig is szerettem őt, de az
utóbbi időben igazán a szívembe lopta magát. Amit
az Air Force Akadémiára jelentkezéssel tett, azért
kiérdemelné a Kemény Csaj díjat, még ha most
állandóan azon szorongok is, hogy nem vesznek fel.
Őszintén szólva nem tűnnek jónak az esélyeim.
Sokkal jobban feldobhattam volna az
önéletrajzomat. Küldhettem volna több referenciát
és ajánlólevelet.
Amikor benyitok, meghallom, ahogy apa azt
mondja neki:
– …nem hiszem el, hogy hagyod a hívásaimat az
üzenetrögzítőre menni, amikor kurvára itt vagy az
én házamban! Ez valami mindent túlszárnyaló
baromság, Dix!
Eh. Látom, visszatért ehhez a becenévhez.
– Lev miatt vagyok itt, nem miattad. Mellesleg fel
sem hívtad Jessicát az időpont miatt – magyarázza
kényszeredetten Dixie, az ablaktól a terasz felé
lépdelve a nyomomban.
– Nos, most itt vagy, szóval…
 – Nem sokáig. Knight tíz perc múlva jön, és elvisz
minket vacsorázni Levvel. Tudod, nehéz napja van,
Így, hogy Bailey elvonóra megy.
– Hihetetlen vagy! – Apa haragosan néz rá. –
Persze hogy tudom! Ő a fiam! Nekem kéne elvinnem
őt vacsorázni, nem neked.
– Haver, ne vedd magadra! – Benyakalok egy
Gatorade-et, és összeroppantom a palackját. – Nem
vagy valami jó társaság mostanában, nekem pedig a
sebeimet kell nyalogatnom.
Dixie higgadt mosollyal fordul apához.
– Dühösnek tűnsz. Szeretnéd, hogy visszaadjam a
kulcsokat?
– Nem – veti oda savanyúan. – Tartsd meg! Csak
idő kérdése, hogy valami megint javításra szoruljon
a lepukkant lakásodban, és újra be kelljen költöznöd
ide.
– Igazából nagyon is szeretem a „lepukkant
lakásomat”. – Dixie idézőjelbe teszi a szerencsétlenül
megválasztott kifejezést. – Minden pennyt, amiből
megvásároltam, kemény munkával szereztem, és az
anyagi függetlenségemet szimbolizálja.
Apa elpirul. Komoly! Kibaszottul. Elpirul.
– Rosszul fogalmaztam. Nem… nem úgy értettem.
Kíváncsi vagyok, vajon tudja-e, milyen
szánalmasan néz ki és szólnak a szavai most, hogy
Dixie már nem csodálja. Már látom, hogy ha valaha
is összejönnek egyszer, egyáltalán nem olyanok
lesznek, mint amilyen apa anyával volt. Nem lesz
akkora, mindent-felemésztő szerelem, hanem
inkább… egy olyan kapcsolat két ember között, akik
megakadályozzák, hogy a másik lezuhanjon a
szakadékba, amely mindig ott tátong a lábuk előtt.
De ez nem rossz, hogy mindig van egy biztonságot
nyújtó mentőöv, amibe kapaszkodni lehet. Nekem is
jól jönne most egy olyan.
A teraszon Dixie átnyújt nekem egy csésze kávét a
szuper pékségből. A szokásosomat. Elveszem tőle, és
belekortyolok.
– Megtettem. – Előhalászom a melegítőnadrágom
zsebéből a gerlés karláncot. – Azt mondja, Thalia
ellopta az övét.
Kibaszott ribanc! Thalia nincs magánál, ha azt
hiszi, nem fogom visszaszerezni.
Dixie együttérző pillantást vet rám.
– Büszke vagyok rád. Tudom, hogy nem volt
könnyű, de muszáj volt megtudnia, hogy harcolnia
kell mindenért, amit biztosra vett. Minél több forog
kockán, annál keményebben küzd az ember.
Elhiszem neki, mert neki is a nulláról kellett
indulnia. Néha egy harcos kell ahhoz, hogy valakiből
harcos legyen. Bailey-nek meg kell tanulnia foggal-
körömmel küzdeni, hogy kimásszon ebből a
függőségből. A szívét összetörni volt a legnehezebb
dolog, amit valaha tettem, és mégis megtettem, mert
ez segít, hogy rendbe hozza az életét.
Apa duzzogva csatlakozik hozzánk a teraszon.
Zsebre dugott kézzel azt kérdezi:
– Na, és milyen volt elbúcsúzni Bailstől?
– Csodás. Arra gondoltam, mindennap
megismétlem.
– Jaime mesélte, hogy egy kilencvennapos
programra jelentkezett. – A cipője orrával piszkálja a
talajt, és nem hajlandó Dixie-re nézni, mint valami
óvodás. – Jó hírű helynek tűnik. Boldog lehetsz.
Boldog? Az soha az életben. Reménykedő,
szomorú, kimerült és megkönnyebbült esetleg? Az
igen. Őszintén szólva a gondolataim teljesen
összekuszálódtak. Nem fogom tudni megmondani,
mi a helyzet, amíg túl nem leszünk ezen, és Bailey ki
nem jön az elvonóról.
Összeszorítom a számat, aztán bevallom:
– Kurva nagy szívás beleszeretni egy lányba, akiről
nem tudod, hogy túléli-e az éjszakát.
– Tudom – krákogja apa. – Átéltem én is.
Ugyanakkor az a legjobb, amikor felébredsz, és
meglátod, hogy még mindig ott van és lélegzik.
Gyakorlatilag hallom, amint Dixie nagyot nyel és
egyikünkről a másikunkra néz.
– Magatokra hagylak. – Visszamegy a házba. Apát
bámulom, ő pedig visszabámul rám, és egy
pillanatra azt hiszem, hogy utána fog menni.
De ehelyett megköszörüli a torkát.
– Air Force Akadémia? Remélem, bejutsz! Nem
ismerek mást, aki alkalmasabb rá. Knightról…
mindig tudtam, mire van szüksége tőlem. Egy
apafigurára, mentorra. Rólad nem. Mindig úgy
éreztem inkább, mintha te lehetnél az apafigura
nekem, és nem fordítva. És ez megrémített. Úgyhogy
néha… – Nagyot sóhajt. – Sokszor csak magadra
hagytalak, és bíztam benne, hogy helyesen
cselekszel. Sajnálom, hogy nem vonódtam bele
jobban. Nem figyeltem oda a szükségleteidre,
vágyaidra.
A felső ajkamat rágva azt mondom:
– Nem csak a te hibád. Megláttam egy lehetőséget,
hogyan tehetnélek boldoggá, és van ez a borzalmas
megmentő komplexusom, amióta nem tudtam
megmenteni anyát. Te meg azt akartad, hogy
megmentsenek. – Vállat vonok. – Néha hiányzik anya
családi kupaktanácsa az ágyatokon. Amikor
odaültünk és órákig beszélgettünk az érzéseinkről.
Bár ez nem működik olyan jól három, százkilencven
centis pasassal.
Apa felnevet.
– Nem annyira, tényleg. Két óriási franciaágyra
van szükség ahhoz, hogy hármunkat
összepréseljünk. De attól te még mindig beszélhetsz
velem.
– Tudom. – Elhúzom a számat. – Úgy értem, most
már.
– És ami engem illet, ígérem, hogy nem vetem
minden reményemet Knightba és beléd. Van már
néhány ötletem.
A tekintetem az üvegajtóra siklik, és felvonom a
szemöldököm. Apa megcsóválja a fejét.
– Nem az, amire gondolsz, de igen. Dixie is része
annak a tervnek. Csak… szokatlannak kell lennie.
Kiöleljük? – javasolja apa.
Anya mindig megkövetelte, hogy öleljük ki a
szarságokat, mielőtt elmennénk. Nem szerette, ha
rosszban válunk el egymástól. Azt mondta, ez azokra
jellemző, akik biztosra veszik az életet, pedig
igazából sohasem lehet tudni, hogy találkozunk-e
még a másikkal. Csak feltételezzük. Odáig is elment,
hogy istenkomplexusnak nevezze, amikor Knighttal
folyton azon veszekedtünk, ki ette meg az utolsó
édességet (mindig Knight. Ugyanakkor széljegyzet:
Soha nem csalódtam még akkorát, mint amikor
tizennégy évesen Knight megkérdezte, akarok-e
édességboltba menni, én meg azt hittem, hogy ez
valami bár neve, és elvisz először cickót nézni).
Apa most a személyes terembe lép, átölel és olyan
erősen megszorít, hogy összemorzsolja a csontjaim.
A vállába nevetek.
– Hagyd abba, te elmebeteg!
 – Mihez fogsz kezdeni…? – Befejezetlenül hagyja a
kérdést. Ha nem kerülök be az Air Force
Akadémiára.
– Belépek a seregbe. Ott bizonyítom a
rátermettségem. Aztán jelentkezem újra.
A teste megfeszül az enyém mellett. De nem
vitatkozik.
– Szeretlek, Levy.
– Én is szeretlek, apa.
– Jól lesz – mondja, és pontosan tudom, kire érti.
A nyakához vetem a homlokom, és mély levegőt
veszek.
– Tudom.
 Harmincharmadik fejezet
Lev
Másnap, hogy Bailey elmegy rehabra, visszatérek a
suliba.
Nem voltam itt több, mint két hétig. Egész idő alatt
Bailey kórházi szobája előtt tébláboltam. Aztán
miután hazaengedték, túlságosan össze voltam törve
ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha érdekelnének a
jegyeim. Nem én vagyok az egyetlen. Nagyjából
mindenki más is, akit felvettek a főiskolára, vagy
már leadta a jelentkezését, kikapcsolt mentálisan.
De ma itt kell lennem a suliban. Egy befejezetlen
ügyet kell elintéznem.
Amikor Bailey kómában volt, és az ajtaja előtt
egymás mellett ültünk Mellel, miközben langyos
kórházi kávét ittunk és a beszélgetésünket szorongás
járta át, eszembe jutott az a pillanat, mielőtt Jaime
felhívott minket, amikor megtalálta az eszméletlen
lányát. Mel épp akkor mondta, hogy Thalia
meglátogatta Bailey-t néhány órával azelőtt, hogy
túladagolta volna magát, és kiemelte, hogy Jaime-vel
előtte alaposan átkutatták a házat kábítószert
keresve. Összeraktam a dolgokat. Thalia volt Bailey
egyetlen kontaktja rajtam kívül egy jó darabig. És én
kurvára biztosan nem adtam neki drogot. Tehát
egyetlen jelölt marad így…
Az a valaki, aki történetesen azzal fenyegetőzött,
hogy drogot ad neki. Nem zörög a haraszt, ha a szél
nem fújja. Márpedig Thalia most fúj mindenkire.
A szekrényének dőlve találom őt, a könyveit a
melléhez öleli, miközben Austin flörtölve a közelébe
lopakodik. Amikor meglátja, hogy felé tartok,
incselkedő mosolyra húzódik az ajka. Azt hiszi,
féltékenységi jelenet következik. Ennek a lánynak
nagyjából olyan jó a megfigyelőképessége, mint egy
koszos bugyinak.
Lazán félretolom Austint az útból, mire ő
megbotlik és seggre esik, amit néhányan kuncogva
néznek. Én bemászom a volt barát-valamim arcába.
– Sétálj velem egy kicsit!
Thalia lebiggyeszti az ajkát, a jobbik arcát
mutatva.
– Nem is tudom, Cole. Nem igazán hozod meg
hozzá a kedvem ezzel a hangnemmel.
Csábító mosolyt villantok rá, és a füléhez hajolok
annyira, hogy az ajkam hozzáér.
– Ha nem jössz el sétálni velem most rögtön,
feljelentelek a rendőrségen prostitúcióért és
keménydrog-birtoklásáért, és akkor ami lehetőséged
maradt, hogy főiskolára menj, mind lemegy a
lefolyón a jó híreddel együtt. Ez hogy tetszene,
kedvesem?
Odarántja a fejét, és döbbenten néz rám.
– Mutasd az utat! – Thalia megfordul, és a
szekrényébe tömi a tankönyveit, majd becsapja az
ajtaját. Én már a folyosó másik végében vagyok.
Sietve jön utánam. Mindent megteszek, hogy
nyugodt maradjak, de nagyon nehezen megy, amikor
ez az idióta majdnem megölte azt, akit mindennél
jobban szeretek ezen a világon. Belépek a laborba, ő
pedig követ. Bezárom mögöttünk az ajtót, és a feje
fölé tapasztom a kezem. A szeme elkerekedik a
félelemtől. Őszintén? Jobb is, ha fél.
– Akármit mondott is neked Bailey – kezdi Thalia,
és felemeli közénk az ujját –, én nem hinnék neki.
Hiszen ő egy drog…
Az ajkára nyomom az ujjam, mire ez az idióta
azonnal elolvad az érintésemtől.
– Tisztázzunk valamit! Ha még egyszer drogosként
vagy egyéb megkérdőjelezhető jelzővel utalsz Bailey-
re, elküldöm az egyik aktfotódat az egész évfolyam
WhatsApp-csoportjába. Én mindent kinéznék
magamból. Ne hagyd, hogy azok a gödröcskék és jó
jegyek megtévesszenek! Mindketten tudjuk, hogy
seggfej is tudok lenni, ha akarok.
Thalia nagyot nyel, és megnyalja az ajkát. Elhúzom
a kezem a szájáról. Bólintással tudatja, hogy vette az
üzenetet.
– Most pedig beszéljünk meg pár dolgot. – A
nyakára fonom a kezem. – Tudom, hogy te adtál el
és/vagy juttattál drogot Bailey-nek. Tudom, hogy te
adtad neki a kábítószert aznap, amikor túladagolta
magát. Tudom, hogy te voltál, mert annak ellenére,
hogy kurva tisztán és érthetően elmondtam neked,
soha nem voltál több számomra egy meleg lyuknál,
azt gondoltad, hogy van esélyed valami többnek
lenni. Javíts ki, ha tévedtem valamiben eddig!
A szeme könnybe lábad, de nem mond semmit.
Utálom a számon kiejtett szavakat, de őt jobban
azért, amit tett. Ráadásul, lehet, hogy ha nem juttatta
volna újra kábítószerhez Bailey-t, Gerlének nem
kellett volna rehabra mennie, és itt lehetne velem.
Ez egy egészségtelen gondolat. Jót tesz Bailey-nek az
elvonó. Ám az érzéseim a legjobb barátom iránt
talán örökké a szeretet és a megszállottság határán
táncolnak majd. Nincs szükségem rá, hogy egy
Thaliához hasonló alak gonosz módon szabotálja
Bailey-t.
– Tökmindegy, mondjuk, hogy így van. – Thalia
hangja rekedtes, mintha hónapokon keresztül
sikítozott volna magában. Lehet, hogy így is volt.
Abban biztos vagyok, hogy nem hallottam a
kiáltozását. Túlságosan is rá voltam hangolódva egy
lányra, az egyetlen lányra. – Igen, ez eléggé pontos.
És akkor mi van? Bosszúból elcseszed az életem? –
veti oda. – Azon élvezkedsz, hogy tönkreteszed egy
szegény lány életét?
– Az anyagi helyzetednek ehhez semmi köze.
Annak igen, hogy majdnem megölted a legjobb
barátomat. – Odacsapok nyitott tenyérrel a feje fölé,
mire ő felkiáltva megugrik. A hang visszhangzik a
helyiségben. Kordában kell tartanom az
indulataimat, mielőtt elveszítem az irányítást
fölöttük.
– Bailey mondhatott volna nemet. – Thalia
megpróbál eltolni magától, nagyon szeretne
elmenekülni. – De nem mondott. Jobban érdekelte őt
a kábítószer, mint te. Mindenkire és mindenre
mutogathatsz, de az az igazság, hogy Bailey le akart
zülleni, és én vagyok az egyetlen, aki meg merte ezt
mutatni neked.
– Egy kibaszott helypocsékolás vagy – vetem oda,
miközben letépem magam róla. Undorodom tőle.
– Hát, na – pufog, és fél térdre ereszkedve matatni
kezd a táskájában valami után. – Mihez kezdesz
most? Csak mondd meg, mi a büntetésem, mert
tudom, hogy tartogatsz valamit a tarsolyodban
nekem.
– Honnan tudod? – kérdezem meglepetten. Thalia
nem kelti bennem egy zseni benyomását, enyhén
szólva sem.
Forgatja a szemét, keres egy gumit, és kontyba köti
a haját a feje tetején.
– Ha át akarnál adni a rendőrségnek, már
megtetted volna anélkül, hogy azt itt közlöd velem.
Soha nem akartál igazán beszélgetni velem. Inkább
a puncim érdekelt.
– Meg fogod adni nekem a dílered elérhetőségét,
hogy megáshassam a sírját annak az
anyaszomorítónak, és dutyiba juttassam a seggét jó
hosszú időre – kezdem.
Thalia bólint. Ezt az áldozatot könnyű meghozni.
– Mi van még?
– Írni fogsz Bailey-nek egy őszinte, szívből szóló,
sajnálattal teli bocsánatkérést azért, amit vele tettél –
folytatom. – Aztán ideadod nekem, hogy majd
átadhassam neki, amikor kijött a rehabról.
– Rehabra ment? – A szeme felcsillan. – Ennek
igazán örülök. Én… nem is tudom, aggódtam, miután
meghallottam, hogy a kórházban kötött ki –
motyogja Thalia, és a földet kezdi lesni. Elképesztő,
de hiszek neki. Nem hiszem, hogy Thalia borzalmas
ember volna. Szerintem csak meggondolatlan, és
némiképp elcseszett, de ő is elvesztette önmagát.
– És aztán teljesen kivonod magad az életünkből –
fejezem be. – Ez azt jelenti, hogy nem akarom, hogy
még egyszer Bailey közelébe menj. Soha többé.
– De hát ugyanazon a környéken lakunk –
ellenkezik Thalia.
– Menj Carlsbadba – húzom el a szavakat. –
Gyógyszereket adtál neki, amitől kibaszottul kómába
került, te idióta! Vagy a börtön, vagy távol tartod
magad. Todos Santos tiltott terület lesz neked
nyolcvankilenc nap múlva, amikor Bailey kijön.
Ha kijön. Lehet, hogy úgy dönt, marad még. Lehet,
hogy azonnal visszaesik, amint kijön. Lehet, hogy
nem is fejezi be a programot. És mi van, ha úgy dönt,
soha többé nem tér vissza? Valahol máshol kell
újrakezdenie? Le kell állnom ezekkel a
gondolatokkal, mielőtt felrobban a fejem.
 Thalia nagy levegőt vesz.
– És nem fogod elmondani senkinek a történteket,
ha mindezeket megteszem?
Lassan megrázom a fejem.
– Ó, és még valami!
Várakozón néz rám, miközben kinyújtom felé a
tenyerem.
– Bailey galambmedálját. Most!
Összeráncolja az orrát és körülnéz. Pufogva a
zsebébe mélyeszti a kezét, majd átnyújtja a medált.
El sem hiszem, hogy ilyen pofátlan, hogy magánál
hordja, mintha neki adták, és nem ellopta volna.
Emlékül. A zsebembe teszem, és azonnal elönt a
megkönnyebbülés, amiért van nálam valami, ami
Bailey-é.
Nem ilyen búcsút képzeltem attól a lánytól, akivel
először együtt voltam.
De persze sok minden elszaródott az utóbbi pár
hónapban.
– Tudod – nyögi ki Thalia –, tudtam, hogy utálod a
focit. Tudtam, hogy nem igazán vagy oda értem. De
mindig azt gondoltam, hogy majd megadod magad. –
Szipog. – Hogy elfogadod, amit az élet kínált. Elég jó
ajánlat volt.
Nekitámaszkodom a tanári asztalnak, és keresztbe
teszem a bokám.
– Az volt – helyeslek. – De engem soha nem
érdekelt az elég jó.
*
Eltelik három nap, aztán négy. Minden nap
meglátogatom Jaime-t és Melt, és Bailey-ről
kérdezősködöm. Nem tudnak sokat. A tanácsadóján
keresztül kapnak helyzetjelentést.
 Bailey még nem használhat telefont. A tanácsadója
szerint fejlődik, kitűnő szabálykövető és élvezi, hogy
segíthet másoknak. Ha nem ez a leginkább Bailey-re
jellemző dolog, amit valaha hallottam, akkor nem
tudom, mi az.
Így, hogy ő nincs itt, és közeleg az érettségi, nincs
nagyon mit csinálnom. Meglátogatom a gerléinket,
előkeresem anya hátrahagyott receptgyűjteményét,
és úgy határozom, hogy bemagolom az egészet.
Megtanulom elkészíteni az összes specialitását. Nem
függök többé Bailey-től.
Így hát elkészítem anya rigatoniját, tésztás
csirkehúslevesét, és a fahéjas-datolyaszirupos
gofriját. Apa panaszkodik, hogy nem vagyok jó
hatással a kockahasára, és azzal fenyeget, hogy kirak
a házból. Knight és Luna minden délután
lepasszolják Caydent, hogy vacsoráztassam meg.
Az egyetlen, akivel nem sokat találkozom, az Dixie.
Meg akarom kérdezni apát, hányadán állnak, de
közben nem is akarok nagyon tolakodónak tűnni.
Nem pont ebből volt eleve a kimondatlan vitánk?
Mindenki törődjön a saját dolgával.
Egy random péntek estén sikerül Grimnek végre
elrángatnia otthonról. Csak mert egy vásár érkezett
a városba, én meg nem tudok ellenállni a kék
vattacukornak. Grimmel gyorsan kibékültünk,
miután ő lett a csapatkapitány, de csak előbb meg
kellett alázkodnom előtte egy kicsit. Induláskor
szólok apának, hogy éjfél után jövök csak. Grimmel
szeretünk lehúzni néhány sört, amikor szórakozni
megyünk, és általában Uberrel megyek haza. Ám
ezúttal fél tizenegykor már otthon vagyok. Grim az
oka. A srác ért ahhoz, hogy összejöjjön emberekkel,
engem meg az este felénél lekoptasson.
Benyitok a házba, és hangokat hallok odafentről.
Apa szobájából.
 Azt a kurva élet! Annyira döbbent és izgatott
vagyok, hogy még csak eszembe sem jut nem
hallgatózni. Nem ám! Felosonok lábujjhegyen a
lépcsőn, mint valami rajzfilmes rabló, és a fülemet
hegyezem.
– …biztos, hogy ezt akarod? – kérdezi apa. Nagyon
boldog vagyok, amiért még azelőtt megérkeztem,
hogy Dixie-vel reszelni kezdenének. Tutira lelépek,
amikor elkezdődik a műsor.
– Igen – Dixie határozott, de egy kicsit remeg a
hangja. – Biztos vagyok benne. Te?
Jujj! Úgy beszélnek, mint két tizenöt éves szűz. Ami
egész aranyos azt figyelembevéve, hogy apa úgy egy
négyjegyű számot kiadó mennyiségű nővel feküdt le,
mielőtt összejöttek anyával.
– Én is akarom – vallja be apa, és megköszörüli a
torkát. – Igazából… szükségem van erre. Lev bevonul
a hadseregbe, nekem pedig muszáj lesz valamit
kezdenem magammal. És az a valami nem lehet az,
hogy beleártom magam a felnőtt gyerekeim
szarjaiba, tudod?
– Csodásan használod a szavakat – dicséri meg
Dixie. Apa felkuncog. Én is.
Gyerünk, apa! Mozdulj rá!
Ám ahelyett, hogy ruhasusogást és nyálas csókokat
hallanék, amelyektől egy életre megsebződik a
lelkem, Dixie hangját hallom:
– Rendben. Nagyszerű. Akkor ezt megcsináljuk!
Barátokként.
– Legjobb barátokként – helyesbít apa. – Igen.
– Akkor máris ajánlatot teszek. Semmi értelme
hétfőig várni. A házat vasárnap megint
megmutatják, és attól tartok, hogy egy készpénzes
vevő jön, és lenyúlja.
 Öhh, micsoda?
Ők most arról beszélgetnek, hogy Dixie megveszi
azt az átkozott házat az utcában? Micsoda csalódás!
Azt hittem, kupakolni fognak.
– Mi a gond? Te is készpénzzel fizetsz majd –
mondja apa.
Dixie felnevet.
– Kinek a pénzével?
– Az enyémmel.
– Dean, én…
– Nem, figyelj ide! Ahhoz, hogy ez működjön, a
közelben kell élned. – Minek kell működnie? Mi
folyik itt? – Nekem megvan hozzá az anyagi
hátterem, neked pedig az eltökéltséged.
– Engem… engem ez nagyon kellemetlenül érint –
dadogja.
– Az remek gyakorlás, mivel egy csomószor fogod
még kellemetlenül érezni magad, amikor benned
lesz a gyerekem. Lev majdnem négykilósan született.
Nagyon durva volt. Mi Cole-ok nagyon nagy babák
vagyunk.
Az-ta-kúú. Eléggé berozsdásodott a szexis
beszélőkéje. Szegény Dixie.
– Nincs problémád az… eljárással? – Dixie
megköszörüli a torkát.
– Viccelsz? Specialitásommá vált, hogy kiverjem,
amióta Rosie meghalt.
Jó, rendben. A pasi veszett ügy.
Dixie cipőjének kopogását hallom, amint kisétál az
emeleti folyosóra, és mielőtt felszívódhatnék,
megjelenik a lépcső tetején. Összetalálkozik a
tekintetünk. Tetten értek. Ám valamiért inkább
izgatottá tesznek a hallottak, mintsem zavarba
hoznak. Felmutatom neki a hüvelykujjam.
Dixie elmosolyodik és rám kacsint.
Visszakacsintok.
Köszönöm – tátogja. Én bólintok.
Rábízom az apám szívét. És ez óriási dolog.
 Harmincnegyedik fejezet
Lev
Rendszeresen nézem a postaládát, mert azt mondta
Mel, hogy a rehabilitációs intézetben arra bátorítják
Bailey-t, hogy írjon levelet a szeretteinek.
Én soha nem kapok, és ez mindig meglep, holott
nem kellene. Levettem az átkozott
barátságkarkötőnket. Aztán azt mondtam neki, hogy
végeztünk. Elképesztő baromság levelet várni tőle.
Örülnöm kéne, hogy nem gyújtotta fel a házunkat.
Megakad a szemem egy levélen, amin a kaliforniai
kormány logója szerepel. Szerény személyemnek
címezték. Fogalmam sincs, mit tehettem, amivel az
egész államot felbőszítettem. Én vagyok az egyetlen
állampolgár ezen az átkozott helyen, aki tudja,
hogyan kell helyesen szortírozni a szemetet a színes
szelektív kukákban.
Talán ki akarnak ezért tüntetni. Egy utánam
elnevezett utca jól hangzik. Talán esküdtszéki tagnak
hívnak be?
Kikapom a levelet a postaládából, és bemegyek a
házba. Az étkezőasztalnak támasztott csípővel
feltépem a borítékot. Az állam leesik, a szám
kiszárad, amikor meglátom a tartalmát.
Egy ajánlólevél másolata a Todos Santos-i
polgármestertől, Graham Bermudeztől. A tekintetem
sebesen szalad végig a sorokon.
„…megfelelően az eredeti példányt elküldtük
a USAFA részére. Sok sikert kívánunk!
Kérjük, jelezze, amennyiben bármi másban a
segítségére lehetünk…”
 Te szent szar!
Az elmúlt években Bailey arra bátorított, hogy
önkénteskedjem a városvezetésnél a tengerparti
szemétszedésben és a választási kampány idején
szórólapozással. Főként azért tettem meg, hogy vele
lehessek, mert ő jelentkezett, és soha nem azért,
mert azt hittem volna, hogy ajánlólevelet kaphatok
érte. De Bailey-nek biztos eszébe jutott. Mert bizony
nekem kurvára nem. Ez az ajánlólevél hatalmas.
De… honnan tudta Bailey, hogy jelentkeztem az Air
Force Akadémiára? Ennek semmi értelme.
Felhívom Dixie-t. Azelőtt felveszi, hogy kicsöngene.
– A válasz igen. – Sóhajt. – Bailey segítségét kellett
kérnem, Lev. Tudtam, hogy mindenféle dologra van
még szükséged, amiket nem csatoltál a
jelentkezéshez, és Bailey jobban tisztában van az
életeddel kapcsolatban, mint én. Sőt mi több, tudtad,
hogy egy egész mappája van az önéletrajzodról meg
a potenciális helyekről, ahonnan ajánlást kérhetsz?
Jön majd még vagy tíz levél.
Elfehéredő kézbütykökkel kapaszkodom az
asztalba, és mindjárt elájulok. Ezt Bailey tette.
Miközben a saját démonjaival küzdött, fogta magát,
és ajánlóleveleket meg ilyesmiket szerzett nekem,
hogy megtámogassa a jelentkezésemet. Segített az
álmomat kergetni, miközben az övé a szeme láttára
haldoklott.
Én pedig cserébe azt mondtam neki, hogy többé
nem számíthat rám. Szemét húzás. Határozottan
szemét. A pokolba vezető út is jó szándékkal van
kikövezve.
– Honnan tudod, hogy ezért hívtalak? – kérdezem
Dixie-től ámuldozva.
– Tudtam, hogy most már akármikor kaphatsz
választ, szóval úgy sejtettem, kikészültél.
 – Pontosan mit tett Bailey?
– Tudomásom szerint? – kérdezi Dixie. – Tíz
ajánlólevelet szerzett neked, köztük egyet a
polgármestertől, egyet pedig a repülőmúzeum
igazgatójától, ahol önkénteskedsz. A fakultációs
összegződet is elkészítette, és felkereste a tanáraidat
az oktatói értékelések csatolásához. Gyakorlatilag
összeszedett mindent, ami lemaradt a
jelentkezésedkor.
– De ezt biztosan a határidő után tette.
Csend van a vonal túlsó végén. A szívem olyan
erősen zakatol, hogy azon csodálkozom, még nem
ugrott el Pennsylvaniáig.
Végül Dixie megszólal:
– Felhívta őket, hogy elmagyarázza a… öhm,
helyzetedet. Huszonnégy órát adtak neki, hogy leadja
a hiánypótlást a jelentkezésedhez. Ne kérdezd,
hogyan, de megcsinálta. Egy dolog biztos: ha ez a
lány akar valamit, azt megszerzi.
Lehunyom a szemem, és az orromon lélegzem.
Úgy érzem, hogy széthullok. Bailey megtette a
lehetetlent. Hegyeket mozgatott meg értem. Ha
sikerülne túllendülnie a saját nehézségein, a
csillagos ég lenne a határ számunkra.
Dixie biztosan tudja, mi jár a fejemben.
– Helyesen cselekedtél, Lev. Lehetőséget adtál neki,
hogy visszaszerezze az életét. Nincs még túl késő
kettőtöknek.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy láttam, hogyan néztek egymásra –
mondja. A hangja határozott és elszánt.
– És?
– És a tűz, amit együtt gyújtotok, minden árnyat
eltüntet körülöttetek.
 Harmincötödik fejezet
Bailey
– Remek munka, Bailey! Csodásan haladsz! – A
tanácsadóm megáll az asztalom mellett vacsora
közben. Felmosolygok rá a joghurtos müzlimből. Van
egy tányér friss gyümölcs és egy szójapuding is
mellette desszert gyanánt. Nem emlékszem, mikor
ettem utoljára ilyen jóízűen. Nem emlékszem, mikor
ettem utoljára, pont. Az utóbbi hónapokban nem
voltam jóban az étvággyal.
– Köszönöm. – Mosolyogva Ms. Hall kinyújtott
kezéért nyúlok, és igazából érzem az arcomon a
mosolyt. – Több energiám is van – vallom be.
Nem minden csodás az életemben. Most már
értem, miért ragaszkodtak a szüleim és Lev ahhoz,
hogy vonuljak be egy rehabilitációs intézetbe. Az
időbeosztásom brutális. A detox nem játék, és
muszáj intenzív terápián részt vennünk, hogy
mélyre leássunk a problémáinkban, amelyek oda
juttattak, ahol vagyunk. Többet sírtam itt, mint
kamasz éveim alatt összesen.
Túlterhelt vagyok, magányos, és olyasvalamire
éhezem, amit sem a puding, sem a kábítószer nem
elégíthet ki. De most az érzelmek egy egész skáláját
érzem, úgyhogy ezt győzelemként számolom el.
– Jössz este pickleballozni? – érdeklődik Ms. Hall.
Megrázom a fejem.
– Tényleg oda kell figyelnem a lábamra.
Amióta józan vagyok, jobban vigyázok a testemre,
és ez meg is látszik.
 Ms. Hall egyértelműen elégedetten vigyorog,
miközben elhúzza a kezét.
– Ezt akartam hallani. Jó olvasást estére!
Ms. Hall azt hiszi, könyvet szoktam olvasni
esténként a szobámban, az éjjeliszekrényemen álló
méretes könyvtoronyból kiindulva. Csakhogy az az
igazság, hogy másféle olvasmányom van.
Megvan az a napló, amit anya a Juilliardra vett
nekem, én pedig kibeleztem és abba rejtettem a
gyógyszereimet? Hazavitte magával, amíg én
kórházban voltam New Yorkban. Biztosan így volt,
mert megtaláltam az egyik bőröndömben, amikor
beköltöztem az intézetbe. Ám most nem
kábítószerrel volt tele a doboz, hanem anya által írt
üzenetekkel. Kilencvenegy darabbal, hogy pontos
legyek. „Minden napra egy, plusz egy ráadás, mert
szeretlek.” Amikor rátaláltam a táskámban,
majdnem összeestem a zokogástól.
Befejezem a vacsorát, eltakarítok, ránézek néhány
itt szerzett barátra, aztán a szobámba sétálok. Igazán
szép a szoba, amitől bűntudatom van, hogy anya és
apa ilyen sokat költ. Rávetem magam a
franciaágyamra, és felsóhajtva nézek az anyától
kapott naplóra, ami mintha mindenhova követne.
Előveszek belőle egy újabb üzenetet, és kibontom.
Anya íves, esküvői meghívókat idéző hosszúkás
kézírása jelenik meg rajta.
28. nap

Bailey!
Azt olvastam valahol, hogy a flamingók
rózsaszín tollazata kifehéredik, miközben a
kicsinyeiket nevelik, mert annyira intenzív ez
az élmény. A szülői feladataik elvégzését
követően visszatér a rózsaszín színük.
 Emlékszem, arra gondoltam akkor,
bárcsak igaz lenne ez az emberekre is. Nem
hiszem, hogy mi, szülők valaha is
visszanyerjük rózsaszín tollainkat. Szerintem
mindig halálra fogjuk aggódni magunkat
miattatok.
És minél nagyobb egy gyerek, annál
nagyobbak a problémák.
De szeretném, ha tudnád, hogy az
édesanyádnak lenni a legnagyobb
megtiszteltetés a világon. Okos, kreatív,
jószívű és egy igazi újító vagy. Egy ritka
kincs. Az apádból és belőlem kihozható
legjobb tulajdonságok ünneplése.
Bárcsak feleannyira becsben tartanád
önmagad, mint mi téged!
Szeretettel: Anya
Elmosolyodom, és letörlöm a könnyeim.
Felnézek az ablakomra. Az utolsó, sárgára és
rózsaszínre festett napsugarak átszüremlenek az
üvegen. Látszólag a semmiből egy gerle száll az
ablakpárkányomra. Türelmetlenül topog, mintha
egy fészket keresne. Tart valamit a csőrében. Egy
vesszőt… nem, nem egy vesszőt. Egy ágat. Egy
olajágat? Lehetetlen. Pennsylvaniában vagyunk. Az
olívafa csak egy üvegházban élné túl.
Mégis itt van. Ahogy én is. Egy Noénak küldött
reménysugár, amikor úgy tűnt, minden elveszett.
A szárazföld jelképe. Ahol partra lehet szállni. Egy
biztonságos kikötő.
Tanultam valami értékeset a Juilliardon, de nem a
tanáraimtól: az önbecsülésed elvesztése túl nagy ár a
sikerért.
Valójában ez az ember legnagyobb kincse.
 Megfizethetetlen dolog tisztában lenni azzal,
mennyit érünk.
Ideje újraépítenem az életem a nulláról.
 Harminchatodik fejezet
Bailey
Hét hónappal később
Végül maradtam még négy hónapot az elvonón. Nem
éreztem még készen magam a búcsúra. Őszintén
szólva helyesnek tűnt megadni a jól megérdemelt
pihenést a sérüléseimnek. A testem meghálálja ezt.
Már nem vagyok gyenge, sem törékeny, nem
szédülök, nincs hányingerem.
A földi javaimmal és halvány szorongással
körülvéve várom a szüleimet, hogy felvegyenek a
San Diego-i reptérről. Egy rövid derekú, rózsaszín
kockás pulcsit viselek fehér teniszszoknyával, fehér
térdzoknival és fekete csatos cipővel. A szűnni nem
akaró esőszitálás azzal fenyeget, hogy tönkreteszi a
tökéletesre beszárított copfomat.
Levvel hét hónapja nem beszéltünk, és az, ahogy
elváltunk egymástól, azt sugallta, hogy nincs is hová
visszatérnünk.
Az egyetlen infó, amit róla kaptam anyától az,
hogy felvették az Air Force Akadémiára. Nem
mondhatnám, hogy meglepett, a Dixie-vel közös
erőfeszítéseink és Lev tagadhatatlan érdemeinek
fényében.
Ez azt jelenti, hogy nem tudom biztosan, Todos
Santosban van-e még, de egy aprócska részem abban
reménykedik, hogy ő is kijön értem a szüleimmel.
Ezért öltöztem úgy, mint egy felfújható guminő,
aki épp felforgatni készül egy magányos szűz világát.
Egy Porche Panamera húzódik le a padkához
előttem. Nem az életem leghőbb vágya, hogy egy
életközepi válságtól szenvedő gazdag férfi
elraboljon, de az még mindig kenterbe veri a Lev-
nélküli életet.
Kinyílik az anyósülés ajtaja, én pedig ösztönösen
hátrálok, és arra számítok, hogy egy ismeretlen száll
ki, de anyával találom szembe magam. Apa lép ki a
kormány mögül. A szívem összefacsarodik, aztán
kettéhasad.
– Új kocsid van! – Műmosolyt villantok (hol van
Lev?). – Gratulálok! Ez… – Zöld. Nagyon Zöld.
Radioaktív zöld. – Klassz!
– Ó, édesem, nem kell megjátszanod magad! –
Anya úgy megragad, mintha nem hinné el, hogy
létezem, és erősen átölel. – Mind tudjuk, hogy ez a
kocsi túlságosan is zöld. Apád kora miatt van.
– Inkább egy neonszínű Porsche, mint egy
húszéves, apucikra hajtó titkárnő.
Anya gyengéd mosolyt villant rá, miközben
végigsimít a kardigánján.
– Ó, édesem, de olyan jól nézne ki a házassági
szerződés nélküli válási papírok mellett!
– Hű! Kétszáz órányi intenzív terápia kötött ki a
lefolyóban két perc alatt. Ti vagytok a legjobbak. –
Felmutatom mindkét hüvelykujjamat. Ők
összevigyorognak, aztán kirobban belőlük a nevetés.
Így akarták megtörni a jeget, úgy tűnik.
(HOL VAN LEV?)
– Bails! A mindenségit, de hiányoztál! – Anya újra
magához von. Apa hátulról ölel át. Végül kihámozom
magam a polipkarjaik közül.
HOL-VAN-LEV?
Apa a Porsche csomagtartójába pakolja a
táskáimat, miközben anya úgy tuszkol be a hátsó
ülésre, mintha meg akarnék szökni. Megszédülök.
Tényleg nincs itt. Akármilyen ostobaság is volt tőlem,
valahol biztosra vettem, hogy Lev eljön. Hogy
meggondolta magát, amíg ennyi hónapon át távol
voltam, és rájött, még mindig szeretné, hogy az élete
része legyek, mindentől függetlenül.
Egy tátongó, vérszomjas lyuk nyílik a bensőmben.
Olyan, mintha az érzelmeim bekebeleznék a belső
szerveimet. Ami… nem vicces. Csakhogy most jöttem
az elvonóról egy csokor megküzdési stratégiai
trükkel és gyakorlattal. Úgyhogy tízszer nyugtató
levegőket veszek, elterelem a gondolataimat, és…
aha, az életem továbbra is szívás.
Ám a józanságom nincs veszélyben. Lehetek
szomorú úgy, hogy közben ellenállok a
kábítószereknek.
– Éhen halok – jelentem be, miközben becsatolom
az övemet. Apa beül a volán mögé. Anyával megint
sokatmondóan összevigyorognak.
Szúrósan nézek rájuk.
– Valami vicces?
– Nem – mondja apa ugyanakkor, amikor anya
magyarázni kezdi:
– Hónapokig nem voltál éhes, mielőtt elvonóra
mentél. Úgy kellett levadásznom téged, hogy
proteinszeleteket nyomjak le a torkodon. Csodásan
nézel ki, Bailey. Úgy nézel ki, mint… nos, te.
– Én én vagyok, és éhezem, de tutira nem
proteinszeletre. – Szipogok. – Megállhatunk hazafelé
a pizzázóban?
– Hordhat egy nyolcvanas években született
gyerek övtáskát anélkül, hogy cikinek érezné? Naná!
– Random kapitány, azaz apa a levegőbe öklöz. – Már
azt hittem, meg sem kérdezed!
 A kocsi visszasorol a forgalomba, és elhagyja a San
Diego-i repteret. Tíz perce megyünk, amikor már
nem bírom tovább, és kibukik a kérdés:
– Lev Coloradóban van már, vagy…?
Szánalmasnak érzem magam a kérdés miatt,
figyelembe véve, hogy minden jel arra utal,
megfeledkezett rólam. Ezért gyorsan hozzáteszem:
– Írtam neki egy bocsánatkérő levelet a
felépülésünk hét lépésének részeként, de még nem
küldtem el. Bedobjam a postaládájukba, vagy… az
iskolájába címezzem?
Ez valójában nem is hazugság. Az az időszak véget
ért, most, hogy már józan vagyok.
– Coloradóban van – mondja apa sajnálkozva, mire
az egész lelkem csalódottan megrogy. Apa megcsípi
az alsó ajkát. – Ha ettől jobban érzed magad, Dean
azt mondja, úgy kifacsarják ott, mint egy szivacsot.
Infókkal bombázzák és szétrúgják a seggét minden
nap. Úgy tűnik, nem elég ott, hogy ő gyakorlatilag
egy profi sportoló. Minden nap hánynia kell a fizikai
megterheléstől. A társai zöme tengerészkadét, fiatal
tengerész vagy korábban szolgált a seregnél, szóval
nekik nem újdonság sok minden, amihez Lev még
csak most szokik hozzá.
– Hát ez… egyáltalán nem vigasztaló – szisszenek
fel, miközben totál bevillannak a juilliardos rossz
emlékeim.
– Nekem igen. – Apa megpaskolja a kormányt. –
Mivel elszomorítja a lányomat.
Nem ez a megfelelő pillanat, hogy bevalljam, a
drágalátos lányáért Lev szó szerint a földön csúszott-
mászott az összes osztálytársa előtt, csak hogy ne
jöjjön össze az ellenségével.
– Akkor elküldöm a levelet az iskolába – mondom
határozottan.
Meg akarom kérdezni, hogy úgy tűnt-e, hiányzom
neki. Hogy kérdezősködött-e rólam. De az igazság
erős fegyver, én pedig nem igazán akarom, hogy
felrobbantsa a törékeny egómat most rögtön.
– Ó! – Anya csettint, és újra fellelkesül. – Daria azt
mondta, elhozza a családot látogatóba a hétvégén.
Sissi megtanulta, hogy kell leírni, hogy Yves Saint
Laurent.
– Hát ez… – próbálom megtalálni a megfelelő szót
– …ijesztő.
– Luna pedig jegyet szerzett neked Ali Wong
előadására.
– Ez fantasztikus. Köszi, hogy szóltál, anya!
– Nincs mit! – cincogja anya. – Említett valami
olyasmit is, hogy elúszott az adminisztrációval.
Tudod, újabb könyvet ír éppen. Azt kérdezte, hogy
hasznát vehetné-e a profi rendszerezési és mindent
listákba szedési képességeidnek. És még busásan
meg is fizet érte, természetesen.
Ez a legkedvesebb szánalom-munkaajánlat, amit
egy gyógyulófélben lévő függőnek valaha ajánlottak,
szóval természetesen úgy érzem, muszáj azt
mondanom:
– Egy pennyt nem kérek érte. Örömmel teszem,
legalább lefoglal.
– Nagyszerű!
– Buli!
Ó, a francba! Lehet, hogy Lev rám támaszkodott,
de engem meg a figyelme éltetett. Most, hogy az
nincs, ki vagyok én?
Nemcsak hárman ülünk ebben az autóban. Ott van
még beékelődve a táskák és közém az egymillió
dolláros kérdés.
Mihez kezdesz a becses életed hátralevő részével,
Bailey?
A versenyszerű balett szóba sem jöhet. A csudába
is, még a gondolataimba sem férkőzhet. Nem elég,
hogy a Juilliardról kirúgtak, a testem minden harci
sérülése arra emlékeztet, hogy egyszer már túléltem,
a legjobb lesz nem megkísérteni a sorsot.
Hogy őszinte legyek, nem is akarok még egy esélyt
arra, hogy balerina legyek. Az utóbbi néhány évben
boldogtalan voltam, túlhajszolt, túl sok volt a stressz,
és nem értékeltem a jó szerencsémet.
Nem vagyok száz százalékig biztos benne, mihez
akarok kezdeni, de azt tudom, mit nem akarok
csinálni: egy olyan álmot kergetni, amely megbüntet,
ha reménykedik az ember.
Megállunk a pizzázóban, én pedig kérek három
zsíros szeletet gombával és ananásszal (ne
koncoljatok fel ezért!) meg egy tejturmixot. Mindent
befalok, mielőtt még a kocsi beállna a garázsba, azaz
tíz percen belül. De ez nem segít betölteni a bennem
tátongó űrt.
Amikor bemegyünk a házba, nem pakolok ki
azonnal. Odaállok az ablakomhoz, és Levék házát
nézem. Elképesztő, mennyire élettelennek tűnik
most, hogy ő már nem lakik ott. Most már értem,
hogy korábban, amikor mindig egy lélegzetnyire, egy
üzenetnyire, egy ablakra dobott kavicsnyira volt, a
házuk egy személynek érződött. Egy identitásnak,
egy barátnak.
Amint kifelé nézek, felemelem a pulóverem
szegélyét, és végighúzom az ujjam a galambformájú
hegen a csípőmön. A gerléink ott ülnek az ablaka
előtt egy ágon, és várják, hogy kijöjjön. Hogy
megetesse őket.
 A galambok mindig hazatalálnak.
Lehúzom a pulóverem, és lemegyek keresni nekik
valami eleséget.
Most már itthon vagyok. Partot értem.
Elég hamar úgy döntök, hogy nem akarok a
szüleimmel lakni. Ez a ház, ami régen a kedvenc
gyermekkori pillanataimnak adott szállást, mostanra
tele lett törött tükrökről, elrejtett kábítószerekről és
csúnya veszekedésekről szóló emlékbetörésekkel.
Egy apró garzont bérelek La Jollában, úgy húsz
percre a szüleim házától. Elég közel ahhoz, hogy
gyorsan ide tudjanak jönni, ha szükségem lenne
rájuk (Marx őrizzen ettől!), de elég messze ahhoz,
hogy ne érezzem az aggódó pillantásaik fojtogatását.
A lakásom picike, egyszerű és tiszta. A partra néz,
és minden reggel a fókákra ébredek, akik a
turistákra ripakodnak, hogy hagyják őket békén a
csudába. Minden nap új lehetőséget rejt. Minden
reggel egy áldás. És igyekszem megtölteni ezeket a
napokat olyasvalamikkel, amelyek újra felépítenek.
Nem azzá, aki korábban voltam. Az a lány soha
többé nem tér vissza. Hanem egy olyan lánnyá, akit
a Régi Bailey és a Függő Bailey együtt alkotott. Ő
mindkettőjüknél erősebb. És igen, ő továbbra is
kábítószerek után sóvárog, de amikor ez történik,
azonnal felhívja a nővérét, elmegy az anyukájával
vásárolni, vagy elkezd olvasni ez nagyon jó könyvet.
Anya és apa kifizette az elvonókúrámat, én pedig
eltökéltem, hogy visszafizetem nekik az egészet az
utolsó centig. Éppen ezért, amint elfogadom Luna
ajánlatát, hogy legyek a rendszerezési guruja, és
meglátom, hogy tényleg nagy szüksége van egy teljes
állású alkalmazottra, belemegyek, hogy fizessen érte.
Minden nap elmegyek hozzá öt-hat órára, lefűzök
dolgokat, megválaszolom az e-mailjeit, feldolgozom
a könyvrendeléseket és kezelem a közösségimédia-
felületeit.
– Isten ajándéka vagy! – Luna a vállamra ejti a
fejét, valahányszor bejön a játékszobába, amit az én
irodámmá eszkábált össze. Elképesztő mennyiségű
időt tölt a következő motivációs könyve megírásával,
Cayden pedig heti háromszor bölcsibe megy.
– Marx ajándéka! – javítom ki kacsintva.
Hogy kiegészítsem a keresetem, délutánonként
középiskolásokat korrepetálok. Végre hasznát
veszem a százezer emelt órának, amit a gimiben
felvettem. Az algebra és trigonometria alapozó a
szeretetnyelvem, a statisztika pedig a csábítási
játékom. Daria szerint ez az én
Kockamennyországom. Azt is mondja, hogy mióta
kijöttem az elvonóról, kívánatosabb vagyok, „mint a
paradicsom a grillezett sajtos szendvicsben”.
Ami, valljuk be, teljesen jogos bók.
Kéthetente támogatói gyűlésre megyek, és igazából
van szponzorom, akinek minden nap írok. Nem
érzem már elszigeteltnek és védekezőnek magam
azokon a gyűléseken, mintha nem tartoznék oda.
Teljes egészében odatartozom.
A szponzorom, Will azt mondja, amit már én is
tudok: el kell küldenem Levnek a bocsánatkérő
levelet. Ennek semmi köze az iránta érzett kusza
érzelmeimhez. A továbblépésről és a számla
rendezéséről szól. Arról, hogy leválasszuk az
emberről a cselekedetét. Tudom, hogy igaza van, de
önkéntelenül is úgy érzem, zaklatnám vele Levet.
Egyértelműen továbblépett már, és nincs szüksége
erre a plusz bonyodalomra, amikor minden erejével
arra összpontosít, hogy jól teljesítsen az iskolában.
Pláne akkor, amikor úgy tűnik, végre lenyugodtak a
kedélyek most, hogy kikerültem a képből.
 Egy nap, amikor a támogatói csoporttól
visszasétálok a kocsimhoz, megállok egy kirakat
előtt. Semmi TÜLLekedés. Ezerszer jártam már itt.
Anya szeret kisvállalkozásoktól vásárolni, úgyhogy
mindig itt töltjük fel a készleteinket, nem online.
A csillogó üveg mögött egy hat tüllrétegű
balettruha van. Neonzöld, vastag szaténkendővel.
Azonnal megakad rajta a szemem, és a szívem
egyenetlenül kezd kalimpálni a mellkasomban.
Csak ússz tovább, Bailey! Ez az élet nem neked való.
Ám képtelen vagyok moccanni. Nem bírom
levenni róla a szemem.
Te is tudod, hogy a testeden akarsz érezni – mondja
a zöld, vicces tütü. – Tudod, milyen jó érzés lenne, ha
körbeölelnélek.
Lefűzendő a következő alá: mondatok, amelyeket
a tütü és Pedro Pascal mondhat, és még igazak is
lennének.
Bárcsak lenne egy módja, hogy visszatérjek a
balett világába anélkül, hogy versenyeznék…
anélkül, hogy kockára tenném a szívem…
Veszélyesen közel érzem magam ahhoz a ponthoz,
ahonnan nincs visszaút, ezért előhalászom a
telefonomat a hátizsákomból, és felhívom Willt. Még
az első kicsengés vége előtt felveszi.
– Minden rendben? – Ijedtnek hangzik. Imádom,
hogy van nekem.
– Igen! Ne aggódj. Én csak… furcsa, impulzív
késztetést érzek, hogy megtegyek valamit, amit nem
szabadna.
– Mesélj el mindent, ami történik! – Hallom, hogy
leül. – Itt vagyok. Jelen vagyok. Veled vagyok.
Will egy sztár baseballjátékos volt egy rangos
észak-kaliforniai magániskolában. A
kokainfüggőségére nemcsak a csodás borostyán ligás
egyetemi helye ment rá, hanem a baseballkarrierje,
de a barátnőjével és végül a szüleivel való kapcsolata
is, akiktől többször lopott. Hat évébe telt, mire
eljutott oda, ahol most van. És ennek ellenére sem
tudta megmenteni minden kapcsolatát. Ráadásul
ahelyett, hogy profi baseballjátékos lenne, más,
gyógyulófélben lévő függőket szponzorál, miközben
nyolc órában napenergiás megoldásokat árusít. Nem
mintha ezzel baj lenne. Csak nem ezt akarta csinálni.
Megköszörülöm a torkom, és bevallom:
– Csak egy lány vagyok, aki itt áll egy kirakatba
rakott tütü előtt, és arra kéri magát, ne menjen be
megvenni.
A kulturális utalás elsiklik Will fölött, mert ő nem
Lev, és nem nézte meg velem a Sztárom a páromat,
miközben a lábamat masszírozta, a nyolcadikban
megnyert a balettversenyem után.
– Frissítsd fel a memóriámat! Miért is rossz neked,
ha tütüt viselsz?
Pufogva mondom ki az egyértelmű választ:
– Mert a tánc miatt lettem szerhasználó.
– Nem – feleli Will komolyan. – Magad miatt lettél
szerhasználó. Nem a balett miatt. A balett egy
ártatlan járókelő volt. A balett nem kényszerített a
profi karrierre. A balett nem kényszerített rá, hogy
menj el a falig.
– De én igen. – Megrogy a térdem, és leszegem a
fejem. – Én tettem ezt meg mind, és most már örökké
összekapcsolom a balettet a kudarcommal,
– Akkor válaszd szét a kettőt egymástól. Jó dolog
olyasmit csinálni, amit szeretsz, Bailey. Én az
otthonomhoz közeli általános iskolában vagyok
baseballedző. Nincs is gyerekem! – Keserűen
felnevet. – Ami elég gázos, ha belegondolsz. Néha a
bukás nem igazán a te bukásod. Csak olyasvalami,
ami a háttérben történt, amikor egy nagyon sötét
helyen jártál.
Egy pillanatig csendben vagyok. Nem tudom
levenni a szemem arról a tütüről.
– És figyi! – mondja elszántan. – Emlékszel, hogy
azt mesélted nekem, amikor először találkoztunk az
elvonón, hogy azért szereted azt a helyet, mert
táncworkshopon taníthattál a többi lakónak heti
ötször egy órában? Csillogott a szemed, amikor erről
beszéltél. Lehet, hogy ideje újragondolnod a
szenvedélyedet, tudod?
Azt mondják, aki nem tudja, az tanítja, és talán ez
igaz is. Ahogy az is igaz, hogy egyesek
szerepelhetnek, mégis sokkal felemelőbbnek tartják,
ha visszaadhatnak. Nem mindenki akar virág lenni.
Vannak, akik a kertész szerepében tudnak
kibontakozni.
Én ilyen fajta ember vagyok. A gondoskodó, az
adakozó. Számomra sokkal kiteljesítőbb élmény volt
nézni, ahogy egy harmincötéves gyógyulófélben lévő
alkoholista először csinálta az arabesque-et, mint
színpadra lépni az országos bajnokságon.
Nem kis teljesítmény az embereket a tánc
örömére, a testbeszéd szépségeire tanítani. És ha
megmutathatom egy-két Bailey-nek ezen a világon,
hogy lehet szeretni valamit úgy is, hogy az nem öl
meg… nos, akkor már letettem valamit az asztalra.
– Tanítani – motyogom suttogva. – Tanítanom
kellene.
– Na, tessék! – Hallom a Will arcára kiülő mosolyt.
– Már tanítasz is, igaz? Korrepetálsz, segítesz,
asszisztálsz, ahol csak tudsz. Ez a te hivatásod,
Bailey! Ne vedd semmibe! Felelj a hívásra!
 Határozottan belépek az üzletbe, megveszem a
tütüt, és egy pár új balettcipőt is. Az öreg Gaston, a
bolt tulajdonosa azt mondja, hiányolt, és örül, hogy
kibuktam a Juilliardról. A ballett szenvedély, és a
szenvedély nem tanítható.
Amikor visszaérek az apró lakásomba,
nekinyomom a hátam az ajtónak, és lecsúszom a
fölre. Az orromhoz szorítom a cipőket, és mélyet
lélegzem. A ragasztó, bőr és remény illata megcsap,
mire élvezettel hümmögök. A szatén fényes, a talp
értintetlen, és ígéretekkel teli.
Hosszú idő óta először tudom, mit tegyek.
Belebújok a cipőbe. Ráhúzom a tütüt a ruhámra.
Levegő vagyok. Repülök. Mindenhol ott vagyok.
Legyőzhetetlen vagyok.
És táncolni kezdek az egyetlen ember fütyülésére,
akire hajlandó vagyok figyelni mostantól.
Önmagaméra.
 Harminchetedik fejezet
Bailey
A Lev-telen (értsd: szívtelen) életem elviselhető.
Ugyanúgy, ahogy a cukormentes, vízalapú zabkása is
elviselhető. A folytonos íztelenség állapotában
vagyok.
Újabb három hét telt el azóta, hogy megvettem az
új balettcipőmet, mire összeszedtem a bátorságomat,
hogy bedobjam Lev bocsánatkérő levelét a
postaládába. Elfogytak a kifogásaim, és őszintén
szólva már nem is érdekel. Igen, borzalmasan
viselkedtem. Igen, iszonyú dolgokat műveltem. Igen,
hajlandó vagyok kemény bűnbánatot gyakorolni. De
nem tudom visszafordítani az időt. És
mindkettőnknek szüksége van erre a lezárásra, még
ha ezzel be is zárjuk az ajtót a barátságunk… és
minden előtt. Belefáradtam a bizonytalanságba.
Miután elkérem a címet Deantől, elküldöm neki az
üzenetet, aztán kényszerítem magam, hogy felejtsem
el. Nagyjából úgy, mint egy meghallgatást.
Ha már itt tartunk… Megkönnyebbüléssel tölt el,
hogy azokkal már nem lesz dolgom. Nem fognak
folyamatosan egy vagy két pillanatnyi
tökéletességhez mérni. Most a főiskolai felvételikre
összpontosítok. Oktatási tanulmányokat szeretnék
folytatni. Valami kellemes helyen szeretnék tanulni,
amely szép és. napos. Ahol kivirulhatok. Ezért adom
be a jelentkezésemet az UCLA-re, a Stanfordra és a
FAU-ra.
Nem tudom, mire számítsak, miután elküldöm
Levnek a levelet. Egy hívásra? SMS-re? Egy kézzel írt
válaszra?
Igyekszem nem magas elvárásokat támasztani, és
megmagyarázni magamnak, hogy ő most
elképesztően elfoglalt. De fáj az egyik napról a
másikra vánszorgó hallgatás, mintha boldogabb
lenne, hogy elfelejthet. Igen, borzalmas dolgok
történtek közöttünk.
De egyszer legjobb barátok voltunk.
Sőt, egyszer a legjobb mindenek voltunk.
Nem dobja el azt az ember, amikor a dolgok
nehézre fordulnak.
Hacsak… hacsak nem a legjobb barátja miatt érzi
magát az ember a legrosszabbul.
*
A levél postázása utáni hatodik napon végre
elfogadom a tényt, hogy Lev talán soha nem fog
válaszolni. Hogy idővel majd (egy vagy két hónap
múlva) találkozunk egy közös családi eseményen,
egymásra mosolygunk, váltunk néhány szót, és
bocsánatot kérünk. Mindketten úgy teszünk majd,
mintha a levél nem ért volna oda, nehogy
kellemetlen helyzetbe hozzuk a másikat. Idegenek
leszünk, udvariasak, kedvesek, és távolságtartók.
– Szükséged van még valamire? – kérdezem Lunát,
mielőtt kilépek a házból, a vállamról lógó
táskámmal. Már felvettem a fekete dresszem, a
meleg-ezüst kötött felsőm és a fehér cicanadrágom.
Most fogom megtartani az első önkéntes táncórámat
a helyi nyugdíjasközösségnél. El tudom képzelni,
hogy ha ez eljut Katiához, a juilliardi
szobatársamhoz, belőlem is egy újabb Lauren-
anekdota lesz. Egy szomorú történet egy lányról, aki
nem járt sikerrel. Csakhogy én igen. Sikeresen
életben maradtam, és van egy saját álmom.
 Luna felnéz a papírkupacból, amely a könyve
piszkozatát alkotja. Beleveszett a gondolataiba.
– Hogy? Ó, nem! Minden okés. Nagyon köszönöm,
Bailey! Életmentő vagy.
Mosolyogva rákacsintok.
– Figyelj! – A hangjától megtorpanok az ajtóhoz
menet, de nem fordulok vissza felé. – Elfoglalt, oké?
Knight szerint arra sincs nagyon ideje, hogy
beszéljen vele telefonon. Csak heti egyszer. – Próbál
megnyugtatni, miért nem lép velem kapcsolatba Lev.
Bólintok, és kinyögöm:
– Tudom. – Nem tudom. Úgyhogy megbirkózom
vele. Nagy levegőket veszek. Megígérem magamnak,
hogy felhívom Dariát, amint kilépek innen.
Beülök a kocsimba, és odahajtok a kapuval ellátott
lakóparkhoz, ahova meghívtak. Anya találta nekem
ezeket a lehetőségeket, közvetlen azután, hogy
elmondtam a szüleimnek, önkénteskedni szeretnék.
Amikor elérek az edzőteremhez, amely
másodállásban előadóteremként is funkcionál, csak
néhány autó áll a parkolóban. Anya azt mondta, itt
lesz, hogy támogasson, szóval úgy sejtem, késni fog.
Leállítom a motort, nagy levegőt veszek,
emlékeztetem magam, hogy minden rendben lesz,
aztán kiszállok. Csak egy maroknyi idős nő van a
teremben. Egymással beszélgetnek.
Nagy levegőt veszek, és bemutatkozom:
– Üdv, Bailey vagyok, és én fogom tanítani önöket!
– Integetek nekik egy kicsit, és mosolygok. És azt
veszem észre, hogy jó ideje most először nem
erőltetett a mosolyom. Mindhárman felém
fordulnak. Az ő mosolyuk is őszinte.
– Ó, már vártuk magácskát! Izgatottak vagyunk, de
közben félünk, hogy eltörjük a csípőnket! – bukik ki
az egyikükből nevetve.
Én is nevetek.
– Ne aggódjanak! Nem az olimpiára akarom
felkészíteni önöket! Örömet hozni jöttem. Hogy a
testüket ünnepeljék, és jól érezzék magukat.
– Azóta nem ünnepeltem a testemet, hogy
betöltöttem a nyolcvanat, ami három éve volt. –
Nevet egy másikuk. – Mostanra csalódások sorozata
az egész.
Elvigyorodom.
– Én szeretem a kihívásokat!
– Akkor imádni fog velem dolgozni.
Bemutatkoznak mint Alma, Ruth és Mariam.
Összekötöm a telefonom a hangszóróval, és egy
nagyon könnyed bemelegítéssel kezdek. Próbálom
lerázni magamról a gondolatot, hogy csak hárman
jöttek el, miközben hátrahúzom a vállam.
Belélegzem a pozitivitást. Kilélegzem a negativitást.
Ugyanakkor… hol van anya?
Ennek kellene lennie A pillanatnak. A
fénysugárnak, amelyet kerestem. Bárcsak nálam
lenne a galambos karkötőm! Rámarkolnék, és
túlélném ezt. De senki nem is akarja ezt itt.
Leszámítva ezt a három hölgyet.
Akik számítanak – emlékeztetem magam. – Nagyon
is.
Összeszorítom a lapockáimat, ők pedig
megismétlik a mozdulatot. A lágy zene betölti a
légkondicionált termet. Túlságosan is benne vagyok
a gondolataimban ahhoz, hogy meghalljam az ajtó
nyílását, de egyszer csak ott áll mellette egy alak.
Anya végre megjött. Tíz perccel később, de az is jobb
a semminél.
 – Most pedig lépjünk a korláthoz, én pedig
mutatok néhány… öhm, egyszerű mozdulatot. Nem
kell lábujjhegyre állniuk, de a helyes tartás erősíti a
gerincet és… öh, az azt tartó izmokat.
Marx, muszáj összeszednem magam! Látszik, hogy
bizonytalan vagyok. Ez nagyon nem megy nekem,
ami elég lesújtó, mert ennek kellene a B tervemnek
lennie.
Odamegyek mindhárom hölgyhöz, és megigazítom
a tartásukat, ráfonom az ujjaikat a balettkorlátra.
Mind az öt pozíciót végigvesszük. Kislányok módjára
kuncognak, de én továbbra is feszült vagyok,
összeakadnak a számban a szavak, elvétem a zene
ritmusát. Szórólapoztam, és mindenhol
meghirdettem ezt, ahol csak tudtam. Ennek kellene
lennie a megváltásomnak. Nem akarom, hogy
kudarcba fulladjon.
Jól érzik magukat. Lazulj le!
– Jól van, kishölgy? – érdeklődik Mariam.
– Ne vegye zokon, hogy kevesen jöttek el. A mi
korunkbeliek nem szeretnek új dolgokat kipróbálni –
teszi hozzá Alma.
– Nem! Mármint nem veszem! – csicsergem. –
Teljesen jól vagyok. Minden remek.
– Van hely még egy diák számára? – Hallom, hogy
az a valaki az ajtóban ellöki magát a faltól, és elindul
felénk. Csakhogy egyáltalán nem olyan a hangja,
mint anyának.
Felemelem a fejem, és meglátom… Levet.
Fájdalmasan lebarnult és jóképű. Szívszorítóan
kedves. Tökéletesen Lev.
Még mindig a kék öltönynadrágból és ingből álló
egyenruháját viseli. A haja frissen lett rövidre
borotválva, nekem pedig eláll a lélegzetem attól,
milyen ínycsiklandóan néz ki. A szeme játékosan
csillog, miközben elfoglalja a helyét a korlátnál, és
komolyan néz rám a helyzet viccessége ellenére is.
– Nem igazán illik bele a korhatárba, fiatalember –
hízeleg neki Ruth. De igazából mindenki leplezetlen,
őszinte csodálattal néz rá.
Lev hátrapillant a válla fölött, és rákacsint.
– Higgye el, én csak akadályozni fogom az órát.
Annyi kérdés kavarog a fejemben. Mit keres itt?
Mikor jött? Nincs iskola? Nem léphet le csak úgy a
tanév közepén. A szám elnyílik, és már épp rá
akarom zúdítani a kérdéseimet, amikor ő odasúgja:
– Gerle, rád várunk!
Megrázom a fejem, hogy megszabaduljak a
varázsporról, amelyet Lev mindenhova szétszórt,
amikor besétált ide, és visszatérek a helyemre
előttük. Lev, elképesztő módon, végigcsinálja az
egész órát, lelki támaszt nyújtva nekem. Felmordul,
amikor a negyedik pozícióból az ötödikbe siklik,
megemeli mindkét karját a levegőbe, amitől
egyszerre néz ki nevetségesen és imádnivalóan,
miközben körbeforog. Időnként rám kacsint és
mosolyog, némán megerősít, hogy jól csinálom. Az
idős hölgyek pedig nemcsak úgy tűnnek, hogy
élvezik az órát, hanem teljesen odavannak,
valahányszor Lev csak lélegzetet vesz.
– Lányok! – Tapsolok komolyan menet közben,
amikor Lev felveszi a demi plié pozíciót, és az izmos,
kerek segge kikandikál hátul. – Rám kellene nézniük,
nem Mr. Cole-ra!
– Ó, de hiszen maga itt lesz a jövő héten is!
Ugyanezt nem ígérheti meg Mr. Cole-lal
kapcsolatban is! – kuncog Mariam.
Amikor letelik az egy óránk, a három nő mindent
nagyon megköszön, nemcsak az táncórát, de a
 gy g
szórakoztatást is. Kisétálnak a teremből, és már csak
Levvel maradunk egymással szemben állva.
Mindketten lihegünk az órától. Az arckifejezése
jókedvűből hirtelen komollyá válik.
– Lev, én… – kezdem. Nem tudom pontosan, mi
fogja elhagyni a számat, de nem bírom már elviselni
a csendet.
Elhallgattat azzal, hogy előhalássza a levelemet a
zsebéből, és kinyitja előttem.
– Tessék! Nem kérem a bocsánatkérésed! – A
mellkasomhoz nyomja a papírt.
A szívem összefacsarodik. Nem erre számítottam,
amikor megláttam itt.
– N…nem…?
– Nem. – Megrázza a fejét. – Az örökkédet akarom.
Nagyon valószínű, hogy mindjárt szívrohamot
kapok. Tizenkettő a tízből esély van rá.
– De azt mondtad…
– Valahol máshol kell beszélnünk. – A karomnál
fogva kivezet. Azt hiszem, ott hagytam a táskámat,
de nem is érdekel. Kimegyünk az ajtón, a kocsim
felé. Gondolom, Uberrel jött ide.
– Honnan tudtad, hol vagyok?
– A szüleid házába mentem, amint megkaptam a
levelet. Azt a levelet, amit egyébként már hetek óta
várok. Egy életjelet tőled. Egy kifogást, hogy újra
megkereshesselek. Az anyukád mondta, hogy itt
leszel. Nem haragszol, hogy én jöttem helyette, ugye?
Szinte alig tudok nemet inteni a fejemmel. Amikor
a kocsimhoz érünk, ő ül a volán mögé, és elindulunk.
Úgy tűnik, tudja, hova megyünk. Igazából én is
tudom, hova megyünk. A világmindenség gyorsan
újjá alkotja magát, minden a helyére billen, és kitörli
az utóbbi néhány évet, amikor eltávolodtunk
egymástól.
Nem sokkal később kiérünk az erdőbe. Lev leállítja
a motort, mindketten kiszállunk, én pedig megyek
utána.
A ponyvánkhoz. A világunkhoz. A gerléinkhez.
Itt, a mi kis hógömbünkben fordul csak vissza
hozzám Lev könnyes szemmel. Egymás előtt állunk.
Mintegy végszóra, Perszeusz leszáll a fáról, és Lev
vállára ül.
Androméda nem sokkal később követi, és az én
vállamra telepszik. Mindketten egymásra
mosolygunk. Hogy is kérdőjelezhettem meg valaha
is, hogy nem tartozunk össze? Hogy nem a végjáték
vagyunk?
– Sajnálom, hogy azt mondtam, nem vagyok a tiéd.
– Lev hangja elcsuklik. – Nem akartam, hogy elsiesd
az elvonót. Nem akartam, hogy bármi másra
összpontosíts a felépülésen kívül. Ténylegesen el
kellett engedjelek ahhoz, hogy visszatalálj
önmagadhoz. Muszáj volt.
Térdre rogy előttem, és a törzsemhez nyomja az
arcát. Ösztönösen átkarolom a fejét. A lenyírt
hajának textúrája furcsa. Nem bírom megállni, hogy
ne húzzam végig rajta a kezem újra és újra, amíg
ismerős nem lesz.
– Tudom. – Könnyek szaladnak végig az arcomon.
– Tudom, hogy ezt kellett tenned, és szeretném, hogy
tudd, értékelem. Nem haragszom. Csak szégyellek
mindent, aminek kitettelek. Nemcsak téged, hanem
mindenkit a környezetemben.
Felnéz a köldökömtől, zöld szemében könnyek
csillognak. A karját szorosan a derekam köré fonja.
– Nekifuthatok még egyszer? – kérdezi. – A
szerelmi vallomásnak. Ugyanaz a hely, ugyanaz a
 gy y gy
lány, másik év.
Szeretetteljesen simítom meg az arcát.
– Nem vagyok ugyanaz a lány – krákogom. – Soha
nem leszek már ugyanaz.
A tenyeremhez nyomja az arcát, és lehunyja a
szemét.
– Igazad van. Most még szerethetőbb vagy, mint ő
volt. A sebhelyekkel, amelyek tanúsítják, hogy egy
nehezen megnyert csatán vagy túl.
Mély levegőt veszek, és bólintok.
– Próbáljuk meg még egyszer.
– Bailey Followhill. Szerelmes vagyok beléd. Nem
emlékszem olyanra, hogy ne lettem volna szerelmes
beléd. És nem tudom elképzelni az életemet
nélküled. Már a születésem előtt te voltál az igazi. És
te leszel az a halálom után is. Te vagy a kezdetem, a
közepem és… nos, a halálomat is te okozod majd,
valószínűleg. – Mindketten felnevetünk. – Ezért
kérlek, kérlek! – Összeteszi a két kezét. – Kérlek,
segíts megírni a mi „boldogan éltek, míg meg nem
haltak” befejezésünket! A faszom tudja, te sokkal
jobban bánsz a szavakkal, mint én.
Lev a farzsebébe nyúl. Tudom, hogy nem egy
eljegyzési gyűrűt fog előhúzni. Mindennek megvan a
maga ideje, és még annyi mindent át kell élnünk,
mielőtt készen állnánk arra. Randikra vágyom.
Annyi smárolásra, hogy feldagadjon az ajkunk.
Olyan napokra vágyom, amikor együtt nevetünk, és
olyanokra, amikor együtt sírunk, meg olyanokra,
amikor csak együtt vagyunk, összebújunk,
szeretkezünk.
A szívem megáll attól, amit elővesz a zsebéből.
Levegő után kapok.
– Megcsináltad a karkötőket! Vadonatújak a
zsinegek!
– De a galambok ugyanazok. Állandók, ahogy mi
is.
– De Thalia…
– Eltűnt az életünkből. Örökre.
Perszeusz és Androméda elrepül. Ez volt az utolsó
alkalom, hogy láttuk őket, és valahogy, ne
kérdezzétek, hogyan, éreztem a zsigereimben, hogy
így búcsúztak el tőlünk.
Rosie küldte őket, hogy újra elvezessenek minket
egymáshoz.
Most már nincs rájuk szükség.
 Epilógus
Lev
Hét hónappal később
– Ilyen korán hazamész? – kérdezi az emeleteságy-
szomszédom felvont szemöldökkel, mintha nem este
fél kilenc lenne, és nem lennék talpon már reggel öt
óta.
Az órámra hunyorgok, és a vállamra kapom a
táskám.
– Időben ki kell érnem a Floridába tartó járathoz.
Az elsőéves kadétok nagyjából nulla eltávot
kapnak, mi meg Bailey-vel ezt a távkapcsdolgot
toljuk, amióta az elvonókúrája után újra felvettük a
fonalat, úgyhogy az enyhe kifejezés, hogy sietek.
Csak két hetem lesz vele, és az első alatt úgy kell
tennem, mintha kedvelném a főiskolai szobatársát,
Siennát, aki csak egy kicsit unalmasabb a sótlan
vajjal vékonyan megkent pirítósnál.
A második hetet Jackson Hole-ban fogjuk tölteni a
családjainkkal. És most, hála a fasznak, nem lesznek
vényes gyógyszerek.
Bryan forgatja a szemét.
– Hogy van időd egy barátnőre?
Igazság szerint sehogy. Az egyetlen dolog, amit
megtanultam az életben az, hogy az ember időt
szakít a neki fontos dolgokra. Az alvás a gyengéknek
való.
– Megéri. Na jó! Itt találkozunk két hét múlva! –
Bryannel ökölpacsizunk, aztán nyílsebesen a
szabadság felé veszem az irányt. A civil létbe.
Taxival megyek a reptérre, ahol már Grim vár.
Kipihentnek és kurvára önelégültnek tűnik. A
Boulderre jár. Erős focicsapata van, ő pedig
tündököl, annak ellenére, hogy egy totális seggfej tud
lenni, ha akar.
– Hű, Lev! Mondanám, hogy szarul nézel ki, de
láttam már nálad frissebbnek tűnő barnamackót.
El is hiszem neki. Van egy kadét mondás, mi
szerint az Air Force Akadémia egy olyan
szárötvenezer dolláros képzés, amelyet
ötcentesenként dugnak fel az ember seggébe.
Megveregetem a hátát egy haveri öleléssel, aztán
elengedem, és nevetve hátralépek.
– Boldognak tűnsz!
– Boldog is vagyok – vallja be komolyan. – Kösz,
hogy még épp időben kiszedted a fejed a seggedből.
– Leállhatnánk a szaros metaforákkal? –
morgolódom.
Egy bagellel teli barna zacskót csap a
mellkasomra, és átnyújt egy kávét.
– Lehetne, de még nem végeztem a szekálásoddal.
Mindketten elindulunk a kapunk felé. Meglököm a
vállát a sajátommal.
– Még mindig azzal eteted magad, hogy a Miami
Grand Prix-s versenyzővel nem komoly a dolog?
Ő ezért megy Floridába most ahelyett, hogy a
szünetét a családjával töltené Todos Santosban. Én
legalább életem szerelmét megyek meglátogatni. Ő
ezt a pasit úgy öt másodperce ismeri, és máris
próbálja valahogy elintézni, hogy Miamiba
átiratkozhasson miatta.
– Nem komoly – állítja továbbra is. – És ezredjére
mondom, ez nem a Miami Grand Prix, hanem a Key
Biscayne versenypálya. Sokkal rangosabb az F1-nél.
– Én csak annyit hallottam, hogy leszállópálya van
a kertjében. – Vigyorgok.
A repülőút Fort Lauderdale-be fájdalmasan lassan
telik. Egész idő alatt Gerlével írogatunk.
Lev: Mi van rajtad?
Bailey: Egy fekete Lululemon cicanadrág, a
te Moschino pulcsid és puha zokni. Sienna
huszonegy fokra állította a légkondit!
Annyira nem környezetbarát, és mindig
fázom.
Lev: Oké, akkor átfogalmazom: mi van rajtad
a beteges fantáziáim kedvéért?
Bailey: Semmi, csak egy pár Jimmy Choo
cipő és egy ehető tanga.
Bailey: Baconízű, természetesen.
Lev: OLYAN KURVÁRA NAGYON SZERETLEK,
HOGY ROHADTUL FELESÉGÜL FOGLAK
VENNI!
Bailey: Annyira szeretlek, hogy gyerekeket
fogok neked szülni. Úgy, ötszázat, de
tényleg. A hasam keksztésztának fog kinézni
a végére.
Lev: Imádom a keksztésztát. Hogy lehetsz
folyton még tökéletesebb?
Bailey: RAJTAD mi van?
Lev: Az őszinteségi rohamom,
természetesen. Elvesztem a fejem miattad.
Bailey: Mennyi idő, amíg ideérsz?
Lev: Negyven perc, bébi.
Bailey: Oki. Megnézem akkor, találok-e
 baconízű ehető tangát.
*
A nap már majdnem felkelt, mire landolunk.
Bailey a reptéren vár rám, kockás flanelszoknyát,
sportcipőt, és fehér, csavartmintás kötött galléros
pulóvert visel. Szőke haja egy nagy, fekete
szaténmasnival van összefogva, és pontosan úgy néz
ki, mint az a lány, akire lopva ránéztem a vacsorák
és középiskolai összejövetelek alatt, miközben alig
hittem el, hogy szabadon beszélgethetek vele.
Rám ugrik, a derekamat átkulcsolja a lábával,
miközben belemélyesztem az ujjaim a combjába, és
egy mohó, nyálas és béna csókkal bekebelezem a
száját.
– Aztán legyen egy baconízű ehető tanga ez alatt a
ruha alatt, Gerle! – morgom a szájába.
Ő belekacag a csókba.
– Csak egyféleképpen derülhet ki.
– Menjetek szobára! – nyögi Grim a hátam mögött.
– Sőt, legyen inkább egy egész bunker!
Bailey továbbra is rajtam csüng, és az arcomat
csókolgatja, mit sem törődve a felénk küldött
pillantásokkal, miközben én a hátamat meg a
középső ujjamat mutatom Grim felé, és elindulok a
parkolóhoz, ahol Bailey kocsija áll. – Két hét múlva
találkozunk, seggfej!
– Nem, ha nem muszáj! – dörmögi.
Amint megérkezünk Bailey lakásába, Sienna úgy
dönt, nem lesz teljesen haszontalan, és bejelenti:
– Elmegyek szappant venni! Majd később jövök.
Igen. Szappant vesz. Mint már mondtam: a
legunalmasabb mind közül. Nem mintha
panaszkodnék. Így lehetőségünk van Bailey-vel
letépni egymás ruháját ott helyben a nappaliban.
Kétszer egymás után szexelünk, mielőtt Bailey
megkínálna itallal, aztán még három menetet
tolunk, mielőtt vonakodva, de rendelünk enni
valamit, ami elsőként ugrik fel a telefonon. Kubai,
hála az égnek! Egy saláta nagy szívás lett volna.
Aztán végül, nyolc menet után, amikor már
beesteledik és Sienna is visszatért egy zacskónyi
süteményillatú szappannal meg egy csomó
érdektelen anekdotikus információval a napját
illetően, Bailey-vel összebújunk az ágyában és
beszélgetünk. A hétköznapokon más sem csinálunk,
csak beszélünk. Mégis másmilyen érzés ez így, hogy
a meleg teste körém fonódik.
– Milyen a suli, Gerle? – Megsimogatom
pitypangszőke haját, és belélegzem a melegét.
– Imádom. – Végighúzza a körmeit a mellkasomon,
mire beleborzongok. – A tiéd?
– Utálom. De azt mondják, minden évvel egyre
kevésbé lesz borzalmas, ahogy haladunk előre.
Bailey-vel még sokáig csináljuk majd ezt a
távkapcsdolgot. Legalább addig, amíg le nem
diplomázik. Nehéz lesz, de megéri majd. Az örökkön
örökkénkért keményen megdolgoztunk. A bukás ki
van zárva. Ezért kell megtennem azt, amit mindjárt
megteszek.
– Figyi, Gerle!
– Hmm?
– Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk Kaliforniába,
mielőtt elmennénk Jackson Hole-ba?
– Azt szólnám… – értetlenkedve összehúzza a
szemöldökét –, hogy kissé jetlages lennék, azt
hiszem. Miért?
Előveszem az ágy alatt heverő táskámból a
jegyeket, amelyeket magunknak vettem.
A szeme elkerekedik.
– Lev, eszerint a járatunk négy óra múlva indul.
Miamiból!
Ártatlanul pislogok rá.
– Te gyorsan pakolsz.
*
Amikor leszállunk Kaliforniában, nem is vesződöm
azzal, hogy először hazamenjünk. Arra lesz idő
később. Ahogy kértem, apa a reptéren lerakta a
Teslát, a kulccsal együtt. Bailey az egész úton
gyanakvással vegyes izgalommal bámul rám.
– Nem erre kell hazamenni – mondja, amikor
elhajtok az El Dorado-i zárt lakóparkba vezető
mindkét kapu előtt.
– Nagyon jó meglátás. – Lágyan megpaskolom a
combját, amitől azonnal félig feláll. Bassza meg a
katonai élet! – Mindig is elképesztően okos voltál.
– Terelsz. – Összehúzza a szemét.
– Látod? Bölcs és éles eszű is vagy!
– Lev!
– Úgy hívnak.
– A legfontosabb szerved mindjárt a kocsi padlóján
végzi, ha nem mondod el, hova viszel engem!
Elhaladunk a belváros mellett. További zárt
lakóparkok és a könyvtár mellett.
– Komolyan azt gondolod, hogy a szív az emberi
test legfontosabb szerve? Mármint, ne érts félre, de
nem létezhet az ember sem tüdő, sem máj nélkül.
Ezek mégsem kapnak feleannyi elism…
– Lev! – Bailey frusztráltan nevetve felkiált. – Hova
megyünk?
 gy
– Meglepetés
– Azokat utálom.
Ez igaz. Bailey akkor érzi magát jól, ha ő irányít.
De most azt egyszer alkalmazkodnia kell hozzám.
– Hát, engem szeretsz, szóval így jártál, aranyom!
Tíz perccel később megérkezünk a titkos
helyünkre az erdőben. Na, ehhez a részhez kellett
némi előkészület. Apának és Knightnak oda kellett
tennie magát, és dolgoznia kellett vele. Leszedték a
ponyvát, és fényfüzéreket aggattak egyik fától a
másikig, meg hoztak egy generátort, hogy a hely
tündérmesébe illően nézzen ki. A szürkület és a
fények kombinációja igazán kiemeli a titkos helyünk
varázslatosságát. De az is lehet, hogy csak
baromságokkal etetem magam, hogy biztosan igent
mond majd.
Kézen fogva vezetem őt, és az arcát figyelem,
ahogy felragyog, amikor meglátja a helyünket.
– Lev! – Odafordul hozzám, és megölel. – Ez
csodálatos!
– Te vagy a csodálatos – felelem morcosan.
Durcásan. Kicsit ideges vagyok, oké?
– Ki csinálta ezt? – Körbenéz.
– Apa és Knight. Tartoztak nekem.
– Miért? – kérdezi mosolyogva, miközben
feltérképezi a gyönyörű környezetünket. Kicsoda ő,
egy CIA-ügynök?
– Nemt’om, a létezésért. – Körbepillantok. – Hm,
egyre távolabb kerülsz tőlem. Gyere vissza ide!
Nagyon jól csinálom, nem igaz? De ideges vagyok.
És reménykedő is. És, baszki, az egész életem forog
most kockán.
Bailey megfordul, idegesnek és egy kicsit
jókedvűnek tűnik. Odasétál hozzám, és mosolyogva
a vállamra teszi a kezét.
– Itt vagyok.
– Helyes. Maradj is így. Nincs elcsászkálás!
– Miért izzadsz, bébi? – Vigyorog.
Mert úgy fél perc múlva talán összezúzzák a
szívemet.
A kezembe veszem az kezét, mint valami értékes
gyémántot, és az orra hegyéhez csúsztatom az
orrom. Nem fogok letérdelni előtte. Tudja jól, hogy
érte kúszni-mászni is képes lennék.
– Bailey. Te vagy nekem az igazi. Te vagy nekem az
egyetlen. Te vagy nekem a minden. Megízleltem egy
rövid ideig, milyen az élet nélküled, és ez volt életem
legrosszabb szakasza. Ha van valami, amit az
anyukámtól megtanultam, mielőtt elhunyt, az az,
hogy nem szabad távol tölteni semennyi időt attól,
akit szeretünk. A gerléink elmentek, és ez nem
véletlen. Már nincs szükségünk rájuk. Van már
valami más, ami arra emlékeztet, hogy örökre
szólunk: mi magunk. Így hát tégy engem a
legszerencsésebb anyaszomorítóvá ezen a földön, és
mondj igent!
Előhúzom anya eljegyzési gyűrűjét a zsebemből, és
feltartom kettőnk közé, miközben mélyen Bailey
szemébe nézek. Apa először nem volt hajlandó
semmit kiadni a kezéből, ami anyáé volt, különösen
nem azt a gyűrűt, amit ő adott neki. De aztán
emlékeztettem rá, milyen szarságokon mentem
keresztül miatta, majd hozzátettem, hogy ha Bailey
viseli, legalább állandóan a szeme előtt lesz a gyűrű,
és eszébe juttatja anyát meg a szerelmüket.
Szerintem ez utóbbi győzte meg.
Bailey továbbra sem mondott igen. Most olyan
arckifejezéssel néz rám, amilyet még soha nem
láttam. Aztán olyasmit tesz, amire nem számítottam.
Mellkason üt.
– Lev!
Ó, a francba!
– Mi az?
– Azt hittem, már soha nem kérdezed meg!
Értetlenül pislogok.
– Akkor… ez most egy igen?
– Hát persze hogy igen! – Kitépi a gyűrűt az ujjaim
közül, és felhúzza. Rá sem néz. Nem is érdekli a
gyémánt. Istenem, de szeretem ezt a lányt! –
Szeretlek!
– Én is szeretlek. És most, Gerle!
– Mi az?
– Ne mozdulj, és adj egy csókot!
*

Bailey
– Ó, te jó Marx, Bailey! Ez a gyűrű már obszcén!
Olyan nagy és feltűnő! Imádom! – Daria satuba fogja
a kezem, és az eljegyzési gyűrűmre csorgatja a
nyálát. Egy hosszú, síeléssel töltött nap után
vacsorázunk éppen. Amikor legutóbb Jackson Hole-
ban jártam, a függőségem csúcsán voltam. Még
mindig rossz emlékeket idéz bennem ez a hely, de
nem olyan rossz a helyzet, ahogy Lev nyilvánvalóan
sejtheti, mivel folyamatosan kiskutyapillantásokat
vet rám, hogy biztosan jól vagyok-e.
Lev, aki mellettem ül, megfogja a szabad kezem
(azt, amelyiket nem ejtettek foglyul a házban
tartózkodó nők), és könnyed csókot nyom a vállam
csúcsára.
 – Ez nem vicc. – Lenora szeme kikerekedik,
miközben a gyűrűt tanulmányozza. – Ebből az izéből
egy életnagyságú babát is ki tudnék faragni.
– Nem kell több baba – dörmögi Vaughn.
– Ordít róla a pénz – helyesel Luna.
– Ordít róla Rosie – javítja ki Dean az asztal túlsó
végéből, miközben felszúr egy kelbimbót a villájára,
és bekapja. Ez az a rész, amikor mindannyiunkat
megszid, és a feleségének nevezi Rosie-t (jelen
időben), mi pedig mind visszabámulunk rá, mire ő
vállat von, és folytatja az evést.
Anélkül, hogy észrevennék, a teremben mindenki
megkönnyebbülten felsóhajt.
Dixie ráteszi a kezét Dean vállára, és rám
mosolyog.
– Csodásan nézel ki Bailey. Egészségesnek és
boldognak. És a gyűrű igazán illik hozzád. Milyen jó,
hogy pontosan megegyezik a méretetek Rosie-val!
– Köszönöm, Dixie. – Visszamosolygok. – Te pedig
ragyogsz. Én… – Elhallgatok, nagyon szeretném a
megfelelő dolgot mondani. – Úgy nézel ki, mint aki
megtalálta a helyét.
Dixie szeme érzelmesen csillogni kezd.
– Bocsássatok meg! – Épp felállni kezd, hogy
hozzon magának egy zsebkendőt, de Dean elővesz
egyet a zakójából, és átadja neki. Dixie nevetve
megtörölgeti a szemét. – Bocsánat, annyira érzékeny
vagyok mostanában. És ilyen boldognak látni Bailey-
t és Levet… – Elhallgat.
– Igen – mondja Vicious bácsi a borospohara alját
bámulva, karját Emilia néni vállán pihentetve. –
Biztosra veszem, hogy ezért vagy érzékeny, nem
azért, mert hét hónapos terhes vagy az ördög
ivadékával.
 Dean szúrós pillantást vet rá.
– Vigyázz a szádra!
– Fizikai képtelenség – vág vissza kurtán Vicious.
– Na, akkor elmondjátok nekünk, hogy jött össze
ez a terhesség? Pipettával vagy… – Knight a villájával
Deanre aztán Dixie-re mutat.
Dixie elvörösödik, és feláll. A nagy pocakját egy
fekete estélyi borítja, ő pedig védelmezőn
megsimogatja.
– Ez az én végszavam, hogy bejelentsem, ég a
gyomrom, és most elmegyek gyógyszert keresni.
Köszönöm a vacsorát, Millie!
Dean a válla fölött hátranéz rá.
– Mindjárt jövök, Lady D!
A Lady D jobb becenév, mint a Dix. Biztosra
veszem, hogy ő is értékeli. Lev egész biztosan.
Dean Knight felé fordul. Az orrcimpája kitágult.
– Mi a fene bajod van?
Knight felsóhajt, és hátradől.
– Ó, istenem! Hosszú a lista. Helyezd magad
kényelembe, apa!
– Mégis ki kérdez ilyet? – szól közbe anya. Nem
örül neki, milyen irányt vesz ez a beszélgetés. – Ez
Deanre és Dixie-re tartozik! Hol a jó modorod?
– Én tudom a választ erre a kérdésre, de nem fog
tetszeni – dörmögi Vaughn.
– De nincsenek is együtt! – nyafog Knight.
– De apa vett neki egy házat – teszi hozzá
elgondolkodva. – És nem kölcsönbe. Készpénzzel
fizetett, hogy egy utcában lakjanak, és elég közel
legyenek ahhoz, hogy mindig találkozhasson vele és
a kicsivel is. – Lev elhallgat.
 Az igazság az, amit Knight és Lev látszólag nem
tud elfogadni, hogy Dean és Dixie egyáltalán nem a
bibliai módon hozták össze a születendő
gyermeküket. Dean erre még nem áll készen. Erre az
egész Rosie után továbblépésre. Talán eljön majd
egyszer ez a nap, de az még nem az elkövetkezendő
években lesz. Arra viszont már készen áll, hogy újra
szeressen. Egy újabb gyermeket. Egy újabb
családtagot.
Dean és Dixie kapcsolata nagyon különleges. A
barátok és szeretők törékeny határán állnak, és ez
mindig így lesz. Úgy hiszem, fantasztikus szülei
lesznek a gyermeküknek, ám a Dean szívében
tátongó Rosie-forma lyuk soha nem gyógyul majd be.
Amivel nincs gond. Dean elégedettnek tűnik. Várja a
kisbabát.
– Tudjátok már a nemét? – sipítom, és próbálok
témát váltani. A vőlegényem vet rám egy „tudom,
mit csinálsz” pillantást.
Dean elmosolyodik, és az utóbbi öt évben először
tűnik nemcsak elégedettnek, hanem boldognak.
– Kislány – mondja, és az arcán pirosság fut szét. –
És – teszi hozzá – Rosie-nak fogjuk hívni.
 Köszönetnyilvánítás
Mindig is azt mondtam, hogy Lev és Bailey csak
akkor kapja meg a saját történetét, ha egy nagyszerű
ötlet megtalál. Amikor a Vágyak iskolájával
végeztem, Lev és Bailey egy konfliktusmentes
párnak tűnt. Mindketten gyomorforgatóan
tökéletesek voltak. Imádtam őket, de nem ragadott
meg a történetük. A tökéletesség unalmas. A hibák
miatt érdemes küzdeni az emberekért.
Bailey kábítószer-függősége egy barátnőm által
bejárt valós, borzalmas út kapcsán jutott el hozzám.
A férje, az a tökéletes, túlteljesítő, romantikus férfi,
akihez hozzáment, függő lett. Ő pedig szerette a
férjét. De a gyerekeit és a jövőjüket jobban.
Ez elgondolkodtatott, mennyire sebezhetőek
vagyunk mind. A függőség megtalálja a leggyengébb
pontunkat. Mindig számítanunk kell rá. Ez a
barátnőm az első, akinek köszönetet szeretnék
mondani, amiért megosztotta velem a történetét, a
traumáját, a könnyeit és a reményeit. A
hozzájárulásod ehhez a történethez
megfizethetetlen! Köszönöm!
Külön köszönet a csodálatos grafikusaimnak,
Letitia Hassernek, aki mindig hozza a szintet, és
Stacey Ryan Blake-nek, aki a belív dekorját tervezi.
Nagyon köszönöm az előolvasóimnak: Tijuana
Turnernek és Vanessa Villegasnak, illetve a
szerkesztőimnek és korrektoraimnak: Sarah
Plochernek, Leslee Vesselsnek és Cate Hogannek.
Örök hálám az ügynökömnek, Kimberly
Browernek, és a Bloom Publishingnek, amiért
kiadják ezt a sorozatot! Köszönöm, Dom, Christa,
Letty, Pamela, Madison, Gretchen és Kylie!
Szeretném továbbá megköszönni az LJ’s
Influencersnek, a Sassy Sparrows Facebook-
csoportnak és mindenkinek, aki támogatta ezt a
sorozatot most, vagy a múltban: az
instagrammereknek, a bloggereknek és a
booktokereknek.
Nagyon köszönöm, hogy elolvastátok!
Puszi: L. J.
{1} Vadnay Emma fordítása.