(eBook PDF) An Introduction to

Sociolinguistics 5th Edition

Go to download the full and correct content document:
https://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-an-introduction-to-sociolinguistics-5th-edi
tion/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

(Original PDF) An Introduction to Behavioral

Endocrinology 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/original-pdf-an-introduction-to-
behavioral-endocrinology-5th-edition/

(eBook PDF) An Introduction to Crime and Criminology,

5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-an-introduction-to-
crime-and-criminology-5th-edition/

(eBook PDF) An Introduction to Brain and Behavior 5th

Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-an-introduction-to-
brain-and-behavior-5th-edition/

(eBook PDF) An Introduction to Native North America 5th

Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-an-introduction-to-
native-north-america-5th-edition/
(Original PDF) Studying Politics An Introduction to
Political Science 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/original-pdf-studying-politics-an-
introduction-to-political-science-5th-edition/

(eBook PDF) Reflect and Relate: An Introduction to

Interpersonal Communication 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-reflect-and-relate-an-
introduction-to-interpersonal-communication-5th-edition/

(eBook PDF) An Introduction to U.S. Collective

Bargaining and Labor Relations 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-an-introduction-to-u-s-
collective-bargaining-and-labor-relations-5th-edition/

(eBook PDF) In the Company of Others: An Introduction

to Communication 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-in-the-company-of-
others-an-introduction-to-communication-5th-edition/

(eBook PDF) The Criminal Event: An Introduction to

Criminology in Canada 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-the-criminal-event-an-
introduction-to-criminology-in-canada-5th-edition/
 Contents

List of Figures x
List of Maps xi
List of Tables xii
Preface to Fifth Edition xiii
Preface to Fourth Edition xiv
Preface to Third Edition xv
Preface to Second Edition xvi
Preface to First Edition xvii
Authors’ Acknowledgements xviii
Publisher’s Acknowledgements xix
The Online Companion xxi

1 What do sociolinguists study? 1

What is a sociolinguist? 1
Why do we say the same thing in different ways? 2
What are the different ways we say things? 4
Social factors, dimensions and explanations 8

Section I Multilingual Speech Communities 17

2 Language choice in multilingual communities 19

Choosing your variety or code 19
Diglossia 27
Code-switching or code-mixing 35

3 Language maintenance and shift 55

Language shift in different communities 55
Language death and language loss 60
Factors contributing to language shift 62
How can a minority language be maintained? 66
Language revival 70

4 Linguistic varieties and multilingual nations 80

Vernacular languages 81
Standard languages 82
Lingua francas 86
Pidgins and creoles 89

vii
Contents

5 National languages and language planning 104

National and official languages 106
Planning for a national official language 111
Developing a standard variety in Norway 116
The linguist’s role in language planning 121

Section II Language Variation: Focus on Users 137

6 Regional and social dialects 139

Regional variation 140
Social variation 147
Social dialects 148

7 Gender and age 167

Gender-exclusive speech differences: highly structured communities 167
Gender-preferential speech features: social dialect research 171
Gender and social class 172
Explanations of women’s linguistic behaviour 175
Age-graded features of speech 183
Age and social dialect data 185
Age grading and language change 188

8 Ethnicity and social networks 194

Ethnicity 194
Social networks 203

9 Language change 214

Variation and change 215
How do changes spread? 222
How do we study language change? 227
Reasons for language change 230

Interlude: identity in sociolinguistics 246

Sociolinguistics and identity 246

Section III Language Variation: Focus on Uses 253

10 Style, context and register 255

Addressee as an influence on style 256
Accommodation theory 261
Context, style and class 266
Style in non-Western societies 275
Register 279

viii
 Contents

11 Speech functions, politeness and cross-cultural communication 293

The functions of speech 294
Politeness and address forms 303
Linguistic politeness in different cultures 312

12 Gender, politeness and stereotypes 322

Women’s language and confidence 322
Interaction 332
Gossip 338
The linguistic construction of gender 342
The linguistic construction of sexuality 344
Sexist language 346

13 Language, cognition and culture 359

Language and perception 360
Whorf 364
Linguistic categories and culture 369
Discourse patterns and culture 374
Language, social class and cognition 377

14 Analysing discourse 385

Pragmatics and politeness theory 386
Ethnography of speaking 394
Interactional sociolinguistics 400
Conversation Analysis (CA) 406
Critical Discourse Analysis (CDA) 415

15 Attitudes and applications 432

Attitudes to language 432
Sociolinguistics and education 447
Sociolinguistics and forensic linguistics 452

16 Conclusion 462
Sociolinguistic competence 463
Dimensions of sociolinguistic analysis 469
Sociolinguistic universals 472

References 477
Appendix: phonetic symbols 499
Sociolinguistics: key words and concepts 501
Index 525

ix
 List of Figures

2.1 Appropriate code choice in different domains among the Portuguese

community in London 24
2.2 Model of appropriate code choice in Bukavu 50
3.1 Dimensions for analysing language maintenance and shift 73
4.1 Inner, outer and expanding circles of English 85
6.1 Words for splinter in English dialects 144
6.2 Social and regional accent variation 147
6.3 Social and regional dialect variation 149
6.4 [h]-dropping in Norwich and West Yorkshire social groups 154
6.5 Post-vocalic [r] in Reading and New York social group 156
6.6 Vernacular present tense verb forms (3rd person singular: she walk)
in Norwich and Detroit 160
6.7 Vernacular forms in three English towns 161
7.1 Vernacular [in] by sex and social group in Norwich 172
7.2 Glottalised [p] in speech of Tyneside women and men from two social classes 182
7.3 Relationship between use of vernacular forms and age 186
7.4 Multiple negation in different age groups in two communities 187
7.5 Three vernacular features in girls’ and boys’ speech in three English towns 189
7.6 Frequency of like across four age groups in Toronto 190
8.1 Multiple negation in Black and white Detroit speech 197
8.2 An example of a social network 205
9.1 The wave-like spread of linguistic changes 223
9.2 A model of the spread of a vernacular change through two speech styles
and three social groups 224
9.3 The progress of linguistic change 225
9.4 Distribution of DAR variants by sex of the speaker in apparent time 234
9.5 Overlapping S-curves: French words ending in –n affected by sound change 242
I.1 Indexicality, stereotypes and identity 248
10.1 Linguistic features of radio announcers’ speech on different stations 259
10.2 Vernacular [in] for four social groups and four styles in Norwich 271
10.3 Post-vocalic [r] for range of social groups and five styles in New York 272
10.4 Intonation contour of a typical New Zealand race-caller’s chant 284
11.1 Factors constraining the polite choice of address terms in British English 306
11.2 Maori formal greeting ritual 315

x
 List of Maps

1.1 Sauris, Italy 7

2.1 Bukavu, Democratic Republic of the Congo-Zaire 20
2.2 Oberwart, Austria 40
2.3 Papua New Guinea 41
3.1 New Zealand 60
3.2 Census map of Welsh Language usage in 2015 70
4.1a The Vaupes River and the borders with Columbia and Brazil 87
4.1b The Negro and Amazon Rivers and surrounding countries 87
4.2 Papua New Guinea and the area of the Buang Tribe 94
5.1 South America 105
5.2 Central Africa 113
5.3 Timor-Leste 119
6.1 Map of England showing distance between London and other cities 162
7.1 Colombia and Brazil 168
7.2 Japan 170
8.1 The Greater London boroughs and West Midlands counties 199
8.2 Belfast 204
9.1 Ucieda, Spain 232
9.2 India and surrounding countries 238
10.1 Japan and North and South Korea 274
10.2 Java, Indonesia 277
12.1 Madagascar 332

xi
 List of Tables

2.1 Two linguistic repertoires in the Democratic Republic of the Congo-Zaire 21

2.2 Domains of language use 22
2.3 Domains of language use in Paraguay 23
2.4 Relationship between diglossia and bilingualism 30
2.5 Polyglossia in Singapore 32
3.1 Choice of language in Oberwart 58
4.1 Comparison of verb forms in four languages 91
4.2 Tok Pisin forms 96
5.1 Steps in language planning 112
6.1 Two Javanese words at different stylistic levels 151
6.2 Percentage of vernacular [in] pronunciation for four social groups in
speech communities in Britain, the USA and Australia 154
6.3 Percentage [l]-deletion in two social classes in Montreal French 158
6.4 A sample of 20 by age and gender with a quota of 5 people per cell 162
7.1 Vernacular pronunciation of standard [t] in medial and final position
in New Zealand English 188
10.1 Percentage of determiner deletion in British newspapers 286
12.1 Distribution of tag questions by function and sex of speaker 329
12.2 Average number of interruptions per interaction 334
12.3 Turns speaking time, and interruptions in seven staff meetings 335
13.1 Names for numbers 1–6 and 10–15 in four languages 366
13.2 Dyirbal noun classes 369
13.3 Kunwinjku kangaroo terms 370
13.4 Semantic categories of possession 372
14.1 Analysing a communicative event 398

xii
 Preface to Fifth Edition

The fifth edition of this textbook introduces two innovations. First, Nick Wilson joins Janet
Holmes as a co-author. Secondly, as a result of Nick’s contribution, this new edition provides
readers with an online companion website containing audio and visual material to illustrate
concepts and linguistic features discussed in the book, as well as web-based exercises designed
to assist with learning and understanding the material. As always, another edition also
provides an opportunity to respond to some of the valuable suggestions that readers and
reviewers have provided since the last edition. We have added many new examples and
exercises, up-dated the references and recommended readings, and added material on iden-
tity construction and multimodality, in particular. We have also added some further socio-
linguistic concepts and expanded the discussion of material in a number of places. A greatly
expanded glossary has also been provided. Finally, bearing in mind the needs of speakers of
English as an additional language, we have tried to keep the language of this book as clear as
possible.
We hope the new edition proves useful and that the amendments and additions increase
the value of the book both for students and teachers.

Janet Holmes
Victoria University of Wellington, New Zealand
Nick Wilson
Macquarie University, Sydney, Australia

xiii
 Preface to Fourth Edition

The fourth edition of my textbook has provided yet another opportunity to respond to some
of the valuable suggestions that readers and reviewers have provided over the years. I have
added many new examples and exercises, up-dated the references and recommended read-
ings, and added material on koines and koineisation, linguistic landscapes, new Englishes,
Multicultural London English, stylisation, language and sexuality, societal approaches to
attitudes research, and forensic linguistics. I have also added some further sociolinguistic
concepts, and expanded the discussion of material in a number of places.
A number of teachers have told me that they find this book useful for teaching sociolin-
guistics to students for whom English is an additional language. Since the book was written,
inevitably, with an English-speaking audience in mind, I encourage teachers to adapt the
exercises to the situations of their students. However, bearing in mind the needs of speakers
of English as an additional language, I have tried to keep the language of this book as clear as
possible.
I hope the new edition proves useful and that the amendments and additions increase the
value of the book both for students and teachers.

Janet Holmes
Wellington, New Zealand
February 2012

xiv
 Preface to Third Edition

The third edition of my textbook has provided a further opportunity to respond to some of
the many valuable suggestions that readers have sent to me over the last ten years. I have
added some new examples, up-dated the references and recommended readings once again,
and in response to many requests, I have added a new chapter on approaches to the analysis
of discourse. I have also added some additional sociolinguistic concepts, and expanded the
discussion of material in places.
This book uses many examples from a range of sources. When no explicit source is pro-
vided, the examples are based on my own experience, and especially on corpora of recorded
materials that I have accumulated over many years of teaching and research. The examples
are generally ‘cleaned up’ and edited for presentation in this introductory book, but almost
all are ‘authentic’ in that I began from a genuine interaction.
A number of teachers have told me that they find this book useful for teaching sociolin-
guistics to students for whom English is an additional language. Since the book was written,
inevitably, with an English-speaking audience in mind, I encourage teachers to adapt the
exercises to the situations of their students.
I hope the new chapter proves useful and that the amendments and additions increase the
value of the book both for students and teachers.

Janet Holmes
Wellington, New Zealand
April 2007

xv
 Preface to Second Edition

This second edition of my textbook has provided an opportunity to respond to some of the
many kind suggestions and comments that readers have sent to me over the last ten years.
I have corrected errors and clarified examples. I have expanded the text in places. I have up-
dated the references and recommended readings. Thanks to the comments of a number of
reviewers, I have also persuaded the publishers to accept a recommendation I made with the
first edition, namely, to separate the exercises from their answers. In response to suggestions
and requests, I have also added a number of substantial sections to the book, most obviously
a new chapter on language, cognition and culture, and sections on social constructionism in
the two chapters dealing with gender and language. I hope the amendments and additions
expand the usefulness of the book both for students and teachers, as well as increase its
readability.

Janet Holmes
Wellington, New Zealand
June 2000

xvi
 Preface to First Edition

This book has been written for people who have never heard of sociolinguistics, but who
would like to know what it is. At the end of it, I hope they will not only know what sociolin-
guists do and why, they might also feel like reading further about some of the topics that have
interested them.
Because my aim has been to share my love of the subject with newcomers, I have made
some conscious decisions about the content which would have been different for more
advanced students. In selecting examples I have used a good deal of material from recent
published research, but I have also used many examples which could perhaps be described as
‘classics’, in the sense that any sociolinguist will be familiar with them. These ‘tried and true’
examples will be old friends if readers progress to further reading, and should help bridge the
gap between this introductory text and more sophisticated sociolinguistic books. Though
I have drawn on sociolinguistic research involving a wide variety of languages, I have used a
large number of English examples, too. English is likely to be a very familiar language for most
of my readers, and I know from experience that some points will therefore be understood
more quickly and thoroughly using an English example – at least for the initial encounter
with a new concept.
I have assumed that my readers will be familiar with very basic grammatical terms, but
little more. The glossary at the end of the book defines more specialised grammatical terms
which crop up in the text. Similarly, I have used a minimum of phonetic symbols in the text,
but a sociolinguist cannot avoid talking about speech sounds, and phonetic symbols are the
only really satisfactory way of conveying different pronunciations. Appendix 1 describes
the phonetic symbols I have used, with a gloss to help readers work out what they sound like.
Different people approach books differently. I have constructed this book on the assump-
tion that most will read section I before section II, and section II before section III. The later
chapters refer back to the earlier ones to some extent. However, readers who like a sense of the
whole before dipping into the parts may find it helpful to read the first and the last chapters
before trying the rest.
Finally, I am sure perceptive readers will be able to guess which are my own particular areas
of interest within the broad area of sociolinguistics. I make no apology for that. But I hope
that my enthusiasm for sociolinguistics as a whole also communicates itself, so that at least
some readers will feel encouraged not only to pursue the subject further, but perhaps also to
address some of the many questions about the relationship between language and society
which still await answers.

Janet Holmes
Wellington, New Zealand
December 1990

xvii
 Authors’ Acknowledgements

I would like to express my appreciation to my many colleagues and friends who have cheer-
fully answered my queries, provided me with material, checked my examples and assisted me
in a myriad ways with the writing and revision of this book. The list of those who have helped
in some way includes at least the following: Andrew Barke, Tim Beaglehole, Mike Bennett,
Mary Boyce, David Britain, Duncan Campbell, Jenny Cheshire, Jennifer Coates, Averil
Coxhead, Terry Crowley, Julia de Bres, Viv Edwards, Diana Eades, Susan Ehrlich, Caroline
Everest, Jackie Ferry, Bob Good, Richard Gwyn, Ray Harlow, Evan Hazenberg, Anke Hoffmann,
Dick Hudson, Galumalemana Alfred Hunkin, Yushi Ito, Graeme Kennedy, Paul Kerswill,
Brian King, Chris Lane, Uta Lenk, John Macalister, John Makeham, Caroline McGhie, Brian
Morris, Paul Nation, John Newman, Puakea Nogelmeier, Kaya Oriyama, Harry Orsman,
Martin Paviour-Smith, Caroline Quirk, Christopher Quirk, Rachel Quirk, Emmie Radford, Jo
Radford, Luke Radford, John Read, Silvia Rey, Mary Roberts, Stephanie Schnurr, Mark Sebba,
Donna Starks, Maria Stubbe, Yukako Sunaoshi, Ayman Tawelbah, Vivien Trott, Maria
Verivaki, Bernadette Vine, Jeffrey Waite, Paul Warren, Geirr Wiggen, Teresa Wong and Walt
Wolfram. I apologise for inadvertent omissions. I am also very grateful to Meg Sloane who
typed out many of the examples in the first edition, and to Miriam Meyerhoff and Rob
Holmes who helped me construct a number of the figures and tables.
I must thank Laurie Bauer, Miriam Meyerhoff and Allan Bell, who each patiently read and
helpfully commented on the earliest drafts of this book, and Anke Hoffmann who carefully
proof-read and commented on the second edition. The late and much missed Geoffrey Leech
was a positive and encouraging editor who provided detailed comments and suggestions at
every stage. Elizabeth Mann and Casey Mein were supportive publisher’s advisers from Pearson,
and Helen Tredget has been a wonderful support person from Routledge. For assistance with
the revisions and additions in the fifth edition, we would like to express my grateful apprecia-
tion to Ewa Kusmierczyk, Meredith Marra, Sharon Marsden, Melanie Revis, Bernadette Vine
and Jay Woodhams for a wide range of support and editorial assistance, and to Keely Kidner
for excellent assistance with the glossary. Finally, as always, I thank Tony for his patience,
good humour and support throughout the production and revision process.
– JH
The second edition of this textbook was used as a core sociolinguistics textbook when I was
an undergraduate at Edinburgh, so to now be co-authoring this edition with Janet is quite
amazing. I must therefore thank Janet for the opportunity and the continuing support and
mentoring. I should also thank Miriam Meyerhoff for being the one to introduce me to both
sociolinguistics and to Janet.
In addition to those already named by Janet above, the following friends and colleagues
have contributed by providing feedback on many of the new exercises in this edition:
Mercedes Durham, Frances Rock, Jaspal Singh, Dorottya Cserzw, Michael Willett and David
Schwntal. Thanks also to the students I have taught at Cardiff University and Macquarie
University for testing out so many of the exercises.
Finally, thanks to Fiona for understanding, patience and support.
– NW
xviii
 Publisher’s Acknowledgements

The authors and publisher would like to thank the copyright holders for their permission to reproduce
the following material:

Photographs reproduced by permission of Paul Kerswill, Meredith Marra and Michael Willett.

K. Kidner cartoons © Keely Kidner 2016, reproduced by kind permission.

Dennis the Menace ® cartoons © North America Syndicate, reproduced with permission of
King Features.

Cartoon by Mario de Miranda reproduced with permission of the Mario Gallery.

Cartoon from Lazy Way to Gaelic (1994) reproduced by kind permission of Y Lolfa Cyf.

Figure from Trudgill (2004) Dialects reproduced by kind permission of Taylor and Francis
Group Ltd.

Figures from Trudgill (2001) Sociolinguistics: An introduction to language and society © Peter
Trudgill, reproduced by permission of Penguin Books Ltd.

Table from Hui (1989) Pronunciation of intervocalic and final stops in New Zealdna English: a pilot
project (unpublished). Reproduced by kind permission of Jon Hui.

Cartoons from DILBERT © 2010 Scott Adams and GARFIELD © 1991 Paws, Inc. Reprinted
with permission of UNIVERSAL UCLICK. All rights reserved.

Figure by Laver in De Gruyter Rasmus Rask Studies in Pragmatic Linguistics, Volume 2,

Conversational Routine – Linguistic Routines and Politeness in Greeting and Parting, Walter De
Gruyter GmbH Berlin Boston, 1981. Copyright and all rights reserved. Material from this
publication has been used with the permission of Walter De Gruyter GmbH.

Figure from Fasold (1990) The Sociolinguistics of Language reproduced by kind permission of
John Wiley and Sons Inc.

Gender Translator #1 and #2 cartoons © Mark Parisi, by kind permission of Off the Mark.

SCOTT cartoon reproduced by kind permission of Tom Scott.

Cartoon from Bogor © Burton Silver, reproduced by kind permission of the New Zealand
Listener.

Cartoon by Peter Hawkins reproduced by kind permission of Te Reo Journal.

Figure from Tagliamonte and Roeder (2009) ‘Variation in the English definite article: Socio-
historical linguistics in t’speech community’, The Journal of Sociolinguistics by kind permission
of John Wiley and Sons Inc.

xix
Publisher’s Acknowledgements

Table from Fishman (2003) ‘Bilingualism with and without diglossia’ in Paulston and Tucker,
eds. Sociolinguistics: The essential readings. Reproduced by kind permission of John Wiley and
Sons Inc.

Table from Haugen (1966a) ‘Dialect language and nation’ in American Anthropologist 68:
922–35 by kind permission of the American Anthropological Association.

Figures from Downes (1998) Language and Society, 2nd edition, Aitchison (2001) Language
Change: Progress or Decay? and Labov (2006) The Social Stratification of English in New York City
by kind permission of Cambridge University Press.

Figure from Cheshire et al. (2005) The Role of Adolescents in Dialect Levelling by kind permission
of the Economic and Social Research Council

Every effort has been made to contact copyright-holders. Please advise the publisher of any
errors or omissions, and these will be corrected in subsequent editions.

xx
 The Online Companion

One of the new features of this edition is the development of an online companion, which is
accessible at www.routledge.com/cw/holmes. As you read through the textbook, you will
notice the following icons beside the text.

Video Clip

Sound Clip

Map

The presence of these indicates the availability of online material that exemplifies or adds to
the topic being discussed. These include links to videos on our YouTube Channel, sound clips
of linguistic features and maps of the locations mentioned in the book. In addition, there is
an online learning activity provided for each chapter which explores the key topics of the
chapter in an interactive way. With certain exceptions, we do not specifically refer to any
particular resource in the text of the book since the actual resources may change over time as
new resources become available and in response to user feedback. This will also allow us to
update and expand the online companion as a dynamic resource for students and teachers.
When using the online companion, the resources are arranged by chapter to make it easy for
you to find what you are looking for.

Note for Teachers: All of the resources available online are designed to be embeddable
in your virtual learning environment and can be used as a way of supporting self-directed
learning.

xxi
This page intentionally left blank
 1 What do sociolinguists study?

What is a sociolinguist?

S ociolinguists study the relationship between language and society. They are interested in
explaining why we speak differently in different social contexts, and they are concerned
with identifying the social functions of language and the ways it is used to convey social
meaning. Examining the way people use language in different social contexts provides a
wealth of information about the way language works, as well as about the social relationships
in a community, and the way people convey and construct aspects of their social identity
through their language. This book explores all these aspects of sociolinguistics.

Example 1
Ray: Hi mum.
Mum: Hi. You’re late.
Ray: Yeah, that bastard Sootbucket kept us in again.
Mum: Nana’s here.
Ray: Oh sorry. Where is she?

Ray’s description of his teacher would have been expressed differently if he had realised his
grandmother could hear him. The way people talk is influenced by the social context in which
they are talking. It matters who can hear us and where we are talking, as well as how we are
feeling. The same message may be expressed very differently to different people. We use differ-
ent styles in different social contexts. Leaving school, Ray had run into the school principal.

Example 2
Ray: Good afternoon, sir.
Principal: What are you doing here at this time?
Ray: Mr Sutton kept us in, sir.

This response indicated Ray’s awareness of the social factors which influence the choice of
appropriate ways of speaking in different social contexts. Sociolinguistics is concerned with the
relationship between language and the context in which it is used.

1
An introduction to sociolinguistics

The conversation between Ray and his mother also illustrates the fact that language serves
a range of functions. We use language to ask for and give people information. We use it to
express indignation and annoyance, as well as admiration and respect. Often, one utterance
will simultaneously convey both information and express feelings. Ray’s utterance

Yeah, that bastard Sootbucket kept us in again.

not only tells his mother why he is late, his choice of words also tells her how he feels about
the teacher concerned, and tells us something about his relationship with his mother (he
can use words like bastard when talking to her) compared to his grandmother and the principal
(to whom he uses sir). The way Ray expresses himself indicates that his relationship with his
mother is an intimate and friendly one, rather than a formal, distant or respectful one.

Exercise 1
(a) Identify the words in examples 1 and 2 which suggest that Ray’s relationship with his
mother is a friendly one compared to his relationship with the principal.
What does this suggest about the social significance of choice of words?
(b) Ray greeted the principal with the words Good afternoon, sir.
How do or did you greet your school principal? Would you use the same words to
your father or mother? Would you use the same greeting to your best friend? Why (not)?
(c) Nicknames can express affection as well as dislike. What clues indicate that Ray is not
feeling affectionate towards his teacher?

Answers at end of chapter

We also indicate aspects of our social identity through the way we talk. Our speech provides
clues to others about who we are, where we come from, and perhaps what kind of social experi-
ences we have had. Written transcripts provide no auditory clues to readers, and examples 1
and 2 are also too short to provide reliable clues to speaker gender or ethnicity, but we can
make a reasonable guess at Ray’s age on the basis of his linguistic choices (he is probably in his
early teens), as well as his social background. Later chapters will examine in some detail how
we express different aspects of our social identity through our linguistic choices, as well as the
ways in which we draw on our sociolinguistic knowledge to construct or enact a particular
type of social identity.

Why do we say the same thing in different ways?

Example 3
Every afternoon my friend packs her bag and leaves her Cardiff office in southern Wales
at about 5 o’clock. As she leaves, her business partner says goodbye Margaret (she replies
goodbye Mike), her secretary says see you tomorrow (she replies bye Jill) and the caretaker
says bye Mrs Walker (to which she responds goodbye Andy). As she arrives home she is greeted
by hi mum from her daughter, Jenny, hello dear, have a good day? from her mother and

2
Another random document with
no related content on Scribd:
 – Jól van – mondta Dermákné és semmi különöset nem talált
benne. Ellenben megragadta az alkalmat, hogy fiától megtudja azt,
amit Évától nem mert megkérdezni.
– Hol találkoztál vele?
– Együtt voltunk – mondja Jani – és csak most vette észre, hogy
elszólta magát. Különben jó, gondolta utána, úgyis el akart mindent
mondani a mamának, hogy tudja ő is, miféle kenyeret eszik az Éva
pénzéből.
– Együtt voltatok? Hol?
Jani röviden elmondta. Ő a minisztériumban volt, Éva a Lukács-
fürdőben várta. Hogy mi történt Éva és Deméndy között, azt nem
tudja.
– De tudom én – fakadt ki irtózatos dühvel Dermákné, az a
gazember, az az alávaló, de meg fogja keserülni, most már
másodszor hagyja cserben, hanem szárazon nem viszi el! Remélem
ez a leány se lesz most olyan szamár, hogy csakúgy ingyen hagyja
magát félrelökni. Ha nem fizet, magam megyek a feleségéhez és
csinálok olyan botrányt, hogy holta napjáig koldul utána.
Janira ez a beszéd megint váratlan csapás volt. Értetlenül bámult
anyjára. Hát tudott róla? És megengedte? És most is arról beszél,
hogy Deméndynek fizetnie kell?
Végtelenül megutálta a világot. S ami az úton csak ötlet volt,
most, úgy érezte, szilárd elhatározássá érlelődött benne. Meg fogja
tenni, hadd lássa a világ, hogy a Dermák-családban is van becsület.
Egész délután bolyongott a városligetben és újból, meg újból
átgondolta a jelenetet, amelynek ő lesz a cselekvő hőse. Ó, ezuttal
nem lesz gyáva, ha a becsület kívánja, megszűnik minden
gyámoltalansága. Sőt a másik fog megrettenni, mert éreznie kell,
hogy ő vele, Janival, van az igazság. Meg kell tennie, már azért is,
hogy anyja ne tetézze a gyalázatot azzal, hogy pénzzel
lekenyerezteti magát. Ezt minden áron meg fogja előzni.
 Voltaképen már délután akarta megtenni, de inkább a hivatalban
akarja végezni. Egyszerű és világos az egész. Elmegy Deméndyhez
és számon kéri tőle nénje becsületét. Férfi áll férfival szemben, meg
fog vele vívni, fegyverrel a kezében. Deméndynek nem lesz
bátorsága, hogy visszautasítsa a kihívást, ha mégis megteszi, akkor
ahol éri, ott lelövi. S ha ez megtörtént, akkor végez Évával is. Ennek
a leánynak sem szabad tovább élnie.
Különösen ezt a jelenetet álmodta át a legélénkebben. Szinte
kéjelgett benne, oly jól esett neki, hogy intéző akaratnak és
parancsoló úrnak érezte magát. Rá fog parancsolni Évára, hogy
kövesse, aztán elvezeti abba a ferencvárosi lakásba, ott azt mondja
neki: Ajánld istennek lelkedet, mert ezt a házat, gyalázatod
színhelyét, egyikünk sem hagyja el élve.
Éva eddigi gőgös ridegségével akar kitérni.
– Megbolondultál? – kérdi tőle és szokott fölénnyel néz rá.
Csakhogy ezúttal nem fog rajta a varázs, azt mondja neki:
– Te nem vagy többé az, aki voltál, én se vagyok többé az a
gyámoltalan fickó, aki voltam – mondja ismét – most meg kell halnod
s ha egy csöpp tisztesség van még lelkedben, nem is akarhatsz
tovább élni.
Ez hat és Éva megretten és sírva borul lábai elé. Erre ő is
elérzékenykedik, megsímogatja a megtört leány haját és azt mondja:
– Vérzik a szívem és nincs bennem semmi harag. Szeretlek és
szánlak, hanem meg kell tenni. Imádkozzál.
A képzelődő fiúnak valóban köny áll a szemében, az emberek
kutatva néznek rá. Jani észreveszi magát és lopva megtörli a
szemét. De csakhamar folytatja az álmát, néhány stádiumot átugrik
és hirtelen ott tart, hogy Éva kétségbeesetten védekezik és azt
kiáltja:
– Kegyelem, kegyelem, nem akarok meghalni – de ő
vasmarokkal a földre szorítja, a mellére térdepel, két kezével átfogja
a nyakát és úgy fojtogatja, száját a halállal vívódó leány ajkára
nyomva, csókolja, amíg ki nem száll belőle a lélek.
– Így lesz – gondolja aztán megborzongva és riadtan körülnéz:
nem olvassák-e le róla ezt a gyilkos tervet?
És aztán? Aztán szépen az ágyra fekteti a holttestet, maga pedig
még utoljára megcsókolja a hideg ajkat, aztán az ajtó kilincsére
akasztja magát. Így találják majd őket meg, a világ tele lesz a hírrel,
olvassák az iskolatársai, olvassák a tanárai és mind szánalommal és
mély megbánással gondolnak majd arra, hogy mennyire
félreismerték őt, mikor pipogya, gyáva fráternek tartották. Lassú víz
partot mos és senki se láthat a más ember lelkébe.
A gyilkos képek egészen felvillámozták. Fölütötte a fejét és soha
oly tisztán nem nézett körül a világon, mint most. Boldog volt és
szabadnak érezte magát. Úgy látta, mintha lelke eddig bilincsbe lett
volna verve, csak most igazi ember. Türelmetlenség gyötörte.
Bárcsak már lenne holnap, hogy mindezt megtehesse. Óriási
emberrajok vonultak mellette el, különbnek érezte magát
valamennyinél. Sőt annyira ragadta az önérzete, hogy betért egy
vendéglőbe és sört, meg vajaskenyeret rendelt magának. Az Éva
pénzén fizetett.
Mikor aztán hazafelé indult, titkolta maga előtt, hogy szíve
hevesebben kezd dobogni. Nem, óvatos lesz, ma este semmivel
sem árulja el, hogy lelkében megváltozott. Adja majd a régi, együgyü
Janit, annál szörnyűbb lesz a meglepetés holnap.
Ezt a komédiát a szegény fiú nagyon könnyen vitte keresztül.
Mikor benyitott a lakásukba, valóban a régi, ügyefogyott Jani volt,
csak még komorabb és zárkózottabb, mint eddig. Éva már otthon
volt és rá se nézett az öccsére. Úgy látszik, hogy jelenete volt a
mamával, amelyet az ő jötte szakított meg. Évának mintha kisírva
lett volna a szeme is, az édes anyja pedig oly dühösen vagdosta a
himzőtűt a rámára feszített vászonba, mint annakelőtte, amikor a sok
gond gyötörte és kenyér is alig telt vacsorára.
 – Te is kódorogsz? – rivall rá az anyja – jobban tennéd, ha valami
kereset után látnál. Lopod a napot, mintha isten tudja, hány milliója
volna anyádnak. Ülj le és írj egy cédulát, nagy betűkkel, hogy jól
lássák: Itt e házban egy hónapos szoba olcsón kiadó. Elég szamár
voltam, hogy hallgattam a kisasszonyra, akinek derogált, hogy
szobaurat tartottunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. De majd
olcsóbban adja ő is.
És gyilkos tekintetet vetett Évára, aki a régi, gúnyos mosollyal állt
az ablak mellett, sőt halkan dudolt is magában, úgy, mint azelőtt
tette.
Szegény Jani pedig megrettenve látta, hogy az egész drámából
édes anyja csak azt nézi, hogy Éva nem hoz többé pénzt haza.
Szeretett volna kifutni a világból és miközben oda ült az asztalhoz és
mázolta a kapuba akasztandó cédulát, azt gondolta magában:
– Jó, hogy már nem tart sokáig.
 3.

Csatakos, esős reggelre ébredtek. Dermákné jajgatott, hogy a víz

befolyt a konyhába. Szidta a házmestert, meg a háziurat. A
vízcsöppek csökönyös, sűrű kopácsolással táncoltak a gang
gránitján s Éva, nézvén ezt a táncot, összehúzta szemöldökét és
gondolkodott: már most hogy menjen el, mit vegyen fel?
Jani is nézte az időt: esik. Mintha a lelkébe esett volna, percről-
percre súlyosodott az érzése. Ma van az a nap, cselekedni kell. De
esik az eső, lehet-e ilyenkor cselekedni?
Éva egyet ránt a vállán, ő már határozott. Sötét ruhát vesz fel, kis
kalapot. Olyan a szűk, elegáns ruhában, mint egy gyászoló
királyleány. Csak a keztyűje fehér, melyet, szempilláit hosszan
lebocsátva, begombolgatott. Dermákné morogva nézi leánya
készülődését s valami olyasfélét mond, mintha kár volna ilyen
időben rongálni a drága ruhát.
– Gyere – szól hirtelen Janira, aki összerezzen.
– Hová?
– Csak gyere, majd megmondom.
A fiúnak kiszáradt a szája padlása.
– Vesztére hí – gondolja magában – de ő remeg, mint a
nyárfalevél.
Valami ócska esernyő akadt még, azt fogta és követte Évát.
– Hátha ma ott lesz – mondja ez. – De légy bátor, ne sompolyogj
úgy oda a portáshoz, hogy koldusnak nézzen Szolgákkal uras
hangon kell beszélni, különben lenéznek.
 Mire kiértek az Andrássy-útra, csuron víz volt mind a kettő. Éva
habozott. Benyúlt a zsebébe, megnézte a bugyellárisát.
Összeráncolt homlokkal habozott, aztán sóhajtva mondta:
– Majd kocsiba ülünk.
Jani mámorosan ült mellette. Tompa kábultság nehezedett az
agyára. Egyre noszogatta magát: meg kell lennie. És noha érezte,
tudta gyávaságát, mégis el volt határozva, hogy megteszi,
akármennyire gyáva is.
A kocsit megállította az Országház-utca sarkán, onnan küldte
Janit.
– Mondd neki, hogy itt vagyok s ha lehet, azonnal akarok vele
beszélni.
Jani támolyogva tartott a minisztérium felé. A kapuban nem volt
senki – úgy gondolta – akadálytalanul feljuthat az emeletre. De a
portás rákiáltott a fülkéjéből:
– Hová megy?
– A Deméndy méltóságos úr…
– Nincs itt, ma nem jön.
Jani fellélegzik. De mégsem tudott örülni rajta. Most már ő is
gondolta, hogy elmegy a Deméndy lakására, mert az ő dolga
fontosabb, mint az Éváé. Ahogy visszabaktatott a kocsihoz, el is
határozta magát.
– Nincs ott? – szól rá Éva, aki a fiú gyors visszatértéből
következtetett.
– Nincs – mondja csüggedten.
– A fejérvári kapuhoz – kiált Éva a kocsisra és dacos arccal hátra
veti magát.
– Ott lakik? – kérdi Jani remegve.
 – Ott.
– És fölmenjek hozza?
– Nem, majd magam megyek – mondja Éva összeszorított foggal
– ostobaság volt, hogy eddig is nem magam mentem.
– Éva – rebegi a fiú, magából kikelve – mit akarsz te még
Deméndytől?
– Semmit – mondja ez kurtán.
– Éva, – szól ismét a fiú – bízd magadat rám, mondd meg, mit
akarsz, én… én… elvégzem.
Éva nevetett. Kurtán, vérlázító gúnyosan. Janinak minden vére
az arcába szaladt, szégyen és harag szállotta meg. Hátradült a
kocsiban és nem szólt többé semmit, csak azt gondolta:
– Majd nem fogsz te kacagni.
A kocsi megállt és ekkorra Éva mást gondolt.
– Nem bánom, eredj be te s mondd neki, hogy itt vagyok s ha
nem igéri meg, hogy még ma eljön, akkor magam megyek be hozzá.
Látod ott azt az egyemeletes, nagy erkélyes házat? Ott lakik. Az
egész házat lakja.
Jani némán engedelmeskedett. A szíve annyira dobogott, hogy
csak úgy támolygott. A kapuban megállott és bambán nézte, hogy
be van csukva. Nézte a villamos gombot is, rémült félelemmel és
nem mert hozzányulni. Lopva a kocsi felé nézett, érezte, hogy Éva
szeme rajta függ. Kínos sóhajjal megnyomta a gombot, amire rögtön
megnyilt a kapu, de csak félig és egy szolgaféle ember állta el a
nyílását, úgy kérdezte a kopott fiút:
– Mit akar?
– A méltóságos Deméndy urat keresem.
– Nem lehet most beszélni vele.
 – Nem – ismétli Jani – hát mikor?
– Ma nem lehet, a méltóságos asszony beteg, nem fogadnak
senkit.
Jani nem tudja, mit csináljon. A szolga már be akarja csapni a
kaput, de akkor eszébe jut Éva, aki kinevette és megembereli magát.
– Tessék csak engem bejelenteni – rebegi bizonytalan hangon –
a méltóságos úr egész bizonnyal fogadni fog.
– Nem lehet – szól kurtán a szolga.
– De a méltóságos úr rendelt ide!
A szolga egy pillanatig gondolkodik, aztán kérdi:
– Hogy hívják?
– Dermák János.
– Várjon.
És otthagyta a kapualjában, maga pedig lomhán felcammogott az
emeletre.
Míg ott állott a lépcsőházban, rámeredt az udvarból feléje
meredő nagy, barna istállókapura. A kocsiszin is nyitva volt, feketén
csillogtak elő a fogatok, ezüstösen a ragyogó lámpaüvegek. A szíve
megdobbant és összefacsarodott. Ez a gazdagság! – gondolta és
félni kezdett. – Hogy itt hagyták állani, soká, nagyon soká, átérezte,
mennyire nem egyazon világból való azzal, akivel egyenlő rangúkép
le akar számolni. Az udvaron az egyik ablakban egy vastag,
parasztformájú asszonyt látott, feltűzött piros szoknyával, csöpögő,
vörös kezekkel – ez az ő köréből való ember, nem az, aki odafönt
kábító pompában, a keze egy legyintésével kormányozza a cselédek
egész seregét.
De még ezek a cselédek is imponáltak neki. Ahogy egyik-másik
felment a lépcsőn és végignézett rajta, tisztelettel huzódott össze,
mindenkor készen, hogy a legalázatosabban megadja a kívánt
felvilágosításokat.
Az, aki megvárakoztatta, végre megjelent a lépcsőn és intett
neki, hogy jőjjön. Janinak minden vér szívébe tódult, azt hitte, ez az
utolsó pillanata. Bóduló fővel biztatta magát: most légy erős és míg a
térde ina reszketett, összeszorította a fogát: igen, erős leszek!
A kárpittal bevont lépcső egy kápráztatóan bebútorozott,
mindennemű szobrokkal, ősök képével diszített nyitott csarnokba
torkollott. Jani a levegőn is érezte, milyen más ez, mint otthon,
mintha ezek a drága tárgyak, ezek a borongó, régi képek lehelték
volna ki. Alig tudott már magáról, mikor egy nehéz ajtó nyilt előtte és
az inas intett neki:
– Erre.
Nem volt alkalma körülnézni. A benyiló szobából izgatottan
rárontott Deméndy:
– Gyorsan, gyorsan, mit akar? – szólt szinte durván. – Jani arra
gondolt, hogy erős lesz, de nem bírta. Hebegve, hangtalanul
rebegte:
– Éva küldött… kint vár…
Deméndy iszonyatosan felfortyant.
– Mondja neki, hogy hagyjon békét, a feleségem beteg, semmi
kedvem most vele foglalkozni. És maga, förmed rá a fiúra, nem
szégyenli magát fiatal ember létére, hogy a nénjétől ilyen üzenetet
vigyen a férfiaknak?
Jani hátratántorodott. Üveges szemmel bámult arra az emberre,
aki eddig mindig oly szíves, oly jólelkű, szelid és nemes volt! Most
tétova, haragos tűz lobogott szemében, a szava csupa gorombaság,
a modora csupa kíméletlenség. És azt hitte, hogy ő, Jani… a gyáva
fiúnak ez az inszinuáció a vérét forralta, keze ökölbe szorult, de szó
nem jött ki szájából. Sápadtan, reszketve megfordult és indult az ajtó
felé.
 – Megálljon – szólt rá Deméndy, aki megbánta kíméletlenségét,
bocsásson meg, Jani, de igen, igen fel vagyok izgatva és
rosszabbkor nem is jöhetett. Mondja meg Évának, hogy majd
írásban értesítem a többiről, addig nyugodjék bele abba, amit már
tud. Maga pedig bocsásson meg nekem. Na, itt a kezem, maradjunk
jó barátok.
Kezét a fiú elé tartotta, aki csak nézte, hol a kezet, hol a
nagyurat, majd meg a szemébe akart nézni, de csak elfutotta a köny,
végül görcsös zokogásban tört ki.
Deméndy meg volt rendülve, csitítgatta a fiút, kérlelte, leültette.
Csak nyugodjék meg, nem akarta megbántani, nagyra becsüli, de
hát a felesége olyan súlyos beteg, meg egyéb baj is van, aminek
Éva az oka, hanem most már nagyon bánja s a többi. Nagynehezen
felengedett a fiú és még mindig zokogva hajtogatta:
– Én nem tudtam semmiről, nem tudtam semmiről és most azt
akartam, hogy… hogy…
Nem bírta kimondani. Ellenben mondhatatlanul hálásan dobogott
a szíve, amikor Deméndy biztosította, hogy soha egy pillanatra sem
gondolt semmi rosszat róla.
Majd egyet gondolt.
– Várjon, mégis irok egy pár sort a nénjének.
Háttal ült Janinak, de azért mégis látta, hogy a tárcájához nyul és
abból tesz valamit a borítékba.
– Pénz! – gondolta megrettenve, pénzt küld neki és én vigyem el!
– Így ni – szólt felkelve és a borítékot odanyujtja Janinak, – ha
ezt átadja neki, nyugodtabb lesz ő is és nem fog épen most zaklatni.
Isten vele, barátom, isten vele!
Kezében a borítékkal, Jani lélek nélkül támolygott ki az utcára. Az
eső arcába csapott, ez kissé magához térítette. A kocsi felé nézett,
Éva állva tekintett a bakon keresztül feléje. Gépiesen oda tartott, Éva
az esővel nem törődve kiugrott a kocsiból és feléje nyujtotta kezét.
 – Nos, nos, levél? add ide!
Kikapta kezéből, feltépte. Jani most már világosan látta a
bankókat egy keskeny névjegy kíséretében. Mikor Éva észrevette a
pénzt, mélységesen elpirult, aztán hirtelen zsebébe gyurta, meg sem
nézve az írást. Nyilván a fiú előtt akarta titkolni, hogy pénzt kapott.
– Jól van – szólt izgatottan és beült a kocsiba. – Gyere!
Jani egy pillanatig rámeredt, aztán szó nélkül ott hagyta a kocsit.
– Hová mész? Jani! – kiáltott utána Éva, de a fiú rá sem
hederített, lehorgasztott fővel, gyors lépésekkel járt a zuhogó
esőben. Mikor a kocsi közeledését hallotta, egy keskeny utcaközbe
fordult be, ahová kocsi nem követhette.
Éva pedig sokkal inkább volt elfoglalva a maga dolgával,
semhogy tulzott fontosságot tulajdonított volna a balga fiú
viselkedésének. Azt gondolta, majd hazaér gyalog is.
Kivette zsebéből a levelet és elálló lélegzettel nézte az írást.
Csak pár szó volt: «Nagy bajban vagyok, majd értesítem.»
Hátra dült a kocsiban és töprengett e sorok értelmén.
Megerősítik-e ezek a szakítást, vagy sem? Nagy bajban van, vajon
mi a baja? Legalább ez a fiú szólt volna, hogyan fogadta. Majd
értesíti – miről? A bajról? Vagy a továbbiakról?
Nem igen áltatta magát, inkább hajlott a rosszabbik eshetőség
felé. Most már mi lesz? Mélyen megalázva gondolt a jövendőre.
Micsoda leány lesz ő ezután? S milyen volt eddig? Hogy így
egyszerűen félrelökhetik. Nem, nem hagyja magát, egy darabig vár
az értesítésre, aztán pedig cselekedni fog. Tartozik az önérzetének
vele.
Otthon az anyja rá sem nézett. Csak amikor csatakos szoknyáját
az ablakra akasztotta, ripakodott rá:
– Máshova tedd a rongyodat, most már a szemem világát is el
akarnád venni? Mit keresel itthon? Eredj, hogy ne kelljen többé
pirulnom miattad.
 Évát határtalan elkeseredés fogta el. Dühösen gyümöszölte
össze a bankókat és az anyja felé dobta:
– Nem akarsz pirulni? Hát itt a pénz, ne pirulj. Hozok majd többet
is, csak ne pirulj.
S a szóra mindig kész Dermákné ezúttal nem tudott felelni
leányának. Lesütötte a szemét s míg lassan belészivárgott a köny,
gépiesen nyult a földön heverő pénz után.
 4.

Sok minden járta át a szegény fiú lelkét, amikor ész nélkül

nekivágott a záporos világnak, de mindenek fölött azt tudta, hogy
szégyelli magát. Ez a legmegsemmisítőbb érzés, az önön
megbecsülésnek a megtagadása. Abban a pillanatban, hogy Éva
átvette tőle a levelet s mehetett tovább, minden baj nélkül,
átcikkázott agyán mindaz, ami abban az időben történt, mióta Éva
Deméndyvel megismerkedett és a szerep, melyet ő regényükben
tudatlanul játszott. Kezdettől fogva ő volt a közvetítőjük. Ő kísérte
őket és fedezte találkozásukat. Tavasszal ő vele üzent Deméndy, az
új viszonyt is eszerint ő közvetítette. Most pedig pénzt vitt a
nénjének a szeretőjétől. Ő! Megutálta magát és nem bírta undorát
leküzdeni. Minden keserűsége maga ellen fordult: utálatos, alávaló,
gyáva és gaz vagy! Az egyikkel meg kellett volna bírkózni, a másikat
meg kellett volna fojtani s amazzal kezet szorítottál, el is pityeredtél
előtte, a másiknak meg elvitted a pénzt, a becsület árát. Gyáva,
erőtelen, tehetetlen! Mit keres az életben az olyan ember, aki nem
tudja megcselekedni, amit kötelességének lát s akit senki sem
akadályoz benne, csak a tulajdon hitványsága?
Nem gondolt határozottan öngyilkosságra. Annyira erős még
saját magával szemben sem volt. Csak érezte, hogy valami fog vele
történni, ami véget vet az életének. Arra a fekete fejre gondolt, mely
a Duna vizén úszott. A hídat látta, melyről leugrott s kapkodását,
fuldoklását. Megborzongott és félt e látomásoktól, de szabadulni
tőlük nem tudott. Az eső általjárta testét, csuron víz volt és ez jól
esett neki. A bástya körül vezető úton leért a Krisztina-városba, ott
indult meg a Gellért-hegy felé. Összevissza gondolt mindenre, az
édes anyjára, Sárira, Bellágnéra, csak arra nem, hogy mi fog vele
most történni. Csodálatos érzékenység szállta meg, mikor holt
apjára gondolt, akire alig emlékezett, csak beteg korából, de most
épen és erősen látta maga előtt és hallotta is a mély, férfias hangot,
amint a rakoncátlankodó gyerekekre rákiabált. Közben, pillanatonkint
eszébe jutott, ami az imént vele történt s ilyenkor úgy fájt neki a
szégyen, mintha magas torony tetejéről leesett és összezúzta volna
lelkét. Rázogatta a fejét és az ujjai görcsösen kaparásztak ruháján.
A Gellért-hegy tövébe ért, ott idegenül nézett fel, a kígyózó út
fehér karfájára, a lelógó sziklákra, meg az oldalán roskadozó piszkos
gunyhósorokra. Pesti gyerek volt, sohase járt még a Gellért-hegy
tájékán, se a Zugligetben, annál kevésbbé a Margit-szigeten. Nem
gondolt a halálra, mikor eszébe ötlött, hogy mások messze
idegenből jönnek, hogy ezeket lássák, ő neki meg sohase volt arra
való két krajcárja.
A Rudas-fürdő gömbölyű tetején ázó félholdra meg úgy bámult,
mint valami különös, történelmi ritkaságra. Török világ maradványa!
Erről is tudott még. Ahogy tovább vándorolt, vissza-visszanézett és
bámulta a félholdat. Végre eltünt. Aztán elmaradt az utca,
előbukkant szélesen, hömpölyögve a Duna, piszkosan kavarodó
habjaival. Vizi malom is volt már erre felé, erősen himbálódzott. A
Tétényre menő hajó meg lebocsátotta a kéményét és élesen fütyülve
osont el a vasúti híd alatt. A tulsó oldalon meg a Vámház és az
Elevátor tűnt neki fel, meg a dunaparti pályaudvar hosszú vasúti
kocsisora.
Embert alig látott. Néhány szekér zörgött el mellette és
felfröccsentette a sarat. A kocsisuk hátrafordult és nézte a furcsa
alakot, mely meglehetős egyenletesen, minden iparkodás nélkül
bandukolt ebben a csökönyös, őszies esőben. Többet azonban nem
törődtek vele.
Most már tudta, hogy hová megy. A vasúti híd vonzotta.
Kormosan, borusan feküdt a Dunán, most, hogy közel volt hozzá,
látta csak, milyen rettentő nagy ez a híd és milyen magasak az
oldalai, mik messziről csak holmi alacsony kis kerítésnek látszottak.
Megdöbbent a szíve, félt a híd erejétől. De azért csak tartott feléje. A
Kelenföldre vivő úton egy kis finánc-ház mellett ment el, ott lézengett
kettő a kardos emberek közül. Nagyot lélegzett, mikor csak
végignéztek rajta, de nem állították meg.
 Valamivel odébb meg egy kis csárda roskadozott. Megállt,
habozott. Éhes volt, ma még alig evett. És messziről a nehéz
levegőn keresztül hallotta a déli harangszót. Ilyenkor hazafelé
szokott rohanni, ebédre. Gondolat nélkül zsebébe nyúlt, ott volt még
néhány hatos abból a pénzből, melyet Évától kapott, s megint
elhatározás nélkül lassan, sorjában az út sarába potyogtatta őket.
Mikor az utolsó piculát is eldobta, csak akkor határozta el magát:
nem fog enni.
Ezentul megszakadt az út, rengeteg tócsákon keresztül gázolt,
sokszor térdig lesüppedve. Mit bánta! Szemét a rettentő hídra
függesztve vergődött előre. Mikor odaért, sírva fakadt és körülnézett.
Kereste a csónakokat, melyek kimentsék. De sehol semmit se látott.
– Ez jó – gondolta és megijedt. – Egy nagy, csatakos kutya
kerülgette, éhes, könyörgő szemmel nézve rá. Mondhatatlanul
megsajnálta és beszélt hozzá.
– Miért nem jöttél előbb? Vettem volna neked valamit azon a
pénzen, te ehettél volna rajta.
Rálépett a hídra. Kis házikójából a vasuti ember nagyot nézett
rajta, de nem szólt semmit. A kutya vagy tíz lépésnyire követte.
Szegény állat nagyon, ha ebbe a fiúba vetette minden reménységét.
Ezentul már elvesztette eszméletét. Odalépett a vaskorláthoz és
vagy egy óra hosszat nézte a vizet. Beleszédült, be-behunyta a
szemét, újból nézte. A lánchídi emberre gondolt, akit kihuztak. Itt
nincs senki. Segítség! szinte kiáltani akar segítség után,
kétségbeesetten védekezett a rettenetes belső erő ellen, mely
akarata nélkül idekényszerítette s most bele akarja kergetni a
hullámsírba. Nem, nem! Ekkor éles füttyöt hallott és a híd
megremegett. Az oldalvasak muzsikálni kezdtek, kongva és búgva,
mint egy óriási hárfa óriás húrjai. Jött a vonat. Hirtelen átvetette
magát a karfán és a Duna fölött lebegett. Néhány pillanat és a vonat
elrobogott mellette. Látta a gépészt, aki mintha rá is kiáltott volna, a
kupékban néhány elsurranó, bámészkodó arcot. A vonat szele
megcsapta, a híd rengett és hintált, mintha le akarná rázni és le is
rázta. Behunyta szemét és eleresztette a hídat. Hátra felé bukott a
vízbe, a kezeivel kaparászva, hátha még megfogódzhatnék!
A kutya meg odasompolygott, ahol a fiú állott, kidugta a fejét a
vasak között és utána nézett.
 NYOLCADIK FEJEZET.

OLGA.

1.

Nyugtalanul hánykolódva, de álmából föl nem ébredve töltötte

Deméndyné az éjszakát. Különös éjszaka volt ez, édes anyjának,
meg az urának, akik együtt virrasztottak ágyánál. Az órák lassan,
ólmosan peregtek le és az asszony, meg a férfi, akit nem is oly
régen még a szerelem vitt kísértésbe, most szó nélkül, egymásra
sem nézve ültek egymás mellett, a közös aggodalom mellett is a
legmélységesebb haraggal egymás irányában. Mindegyik a
másikban látta a katasztrófa okozóját. Az anya a férfitől kérte
számon leányát, ez meg az anyósát tette felelőssé felesége
veszteért.
Volt egy harmadik ember is, azt egyszerűen elkergették a háztól.
Kömley bárót, az apát. Holtra ijedve, könnyel a szemében borult a
betegágyra és kétségbeesetten szólongatta a kis mamuskáját és
kérdve nézett hol a feleségére, hol a vejére: mi baj van voltaképen?
– Lekötelezne – szólt a felesége hidegen – ha megkímélne
szentimentálizmusától. Siratásra nincs szükség, ápolónak meg elég
vagyok magam is. Jó éjszakát.
– Igen, csak menjen – vág a szavába Deméndy – a cselédség
előtt nem kell a dolgot felfújni.
 Mit tehetett a szegény ember: ment haza. Komornyikját
megbízta, hogy időközönkint lopva tudja meg, mi történik a
betegszobában. Egész éjszaka nem történt semmi. A beteg egyszer
sem ébredt föl.
Reggel aztán Kömleyné is, Deméndy is a legnagyobb mértékben
meg volt lepve. Újabb rohamot vártak, készültek is reá. Deméndy
elhagyta a szobát és fülét a kulcslyukra szorítva hallgatódzott.
– Már itt vagy? – szólt Olga és kezet csókolt édes anyjának.
– Itt voltam éjjel is, kedvesem.
– Úgy, minek? Hisz nincs semmi bajom, hát Deméndy? Elment
már?
Az államtitkárnak megdobbant a szíve, mikor ezt a kérdést
hallotta. Mindenki más a megszokott mindennaposságot értette
volna belőle, de ő megijedt tőle. Ez a hang, ez a minden szín és
érzés nélkül való hang, meg hogy nem a keresztnevén említette,
megrémítette. Máskép zendült ez a hang, még idegenek előtt, még
közömbösséget erőszakolva is, mint mostan.
– Itt van – felelte a báróné – akarod látni?
– Ha jönni akar, miért ne?
Ezt Kömleyné nem várta. Csodálkozva nézett leányára.
– Hát nem haragszol rá?
Olga sápadtan, egykedvűen mondta:
– Ugyan miért? Csak nem haragszom rá azért, hogy szeretőt tart!
Olyan liba csak nem vagyok! Nem igaz?
Kömleyné erre nem tudott felelni. Csak nagynehezen talált egy
frázist.
– Örülök, hogy olyan nyugodt vagy, az orvos föltétlen
nyugodalmat tart szükségesnek, azért tán ne is jőjjön be az urad,
mert a látása, legalább ma még, felizgatna.
 Olga mosolygott. Arcában nem volt egy csöpp vér, az ajka is
beleveszett arca fehérségébe.
– Mindegy, mama, ma vagy holnap, vagy még későbben, olyan
vagyok én már ma, amilyennek később kell lennem. Jöhet, mehet,
nem háborgat a nyugalomban, melyet az orvos szükségesnek tart.
Mikor Deméndy benyitott, nyugodtan nézett a szemébe, de
egész teste reszketett. A reszketés mind erősebbé lett, egy perc
alatt valóságos vonaglássá vált. A szeme is elhomályosult, úgy, hogy
Deméndy megrettenve húzódott vissza, Kömleyné pedig egyre
biztatta:
– Nyugodj meg, nincs már itt.
Nem kívánta többé látni. A Deméndy ágyát is el kellett távolítani,
mert ennek a látása is most már idegrohamot okozott. Dél felé
Kömleyné, aki nem szokta meg a betegápoló szerepét, azt mondta,
hogy most már hazamegy, tovább nem maradhat itt. Olga, mint a
gyerek, karjába kapaszkodott és nem engedte.
– Meghalok, ha elhagysz – mondotta.
Majd más jutott eszébe.
– Jőjjön a papa, akkor mehetsz.
Nagy sebtiben küldtek a méltóságos báró úrért, aki hívás nélkül
nem mert mutatkozni. Olga szeme fölragyogott, mikor a szelid öreget
látta. Szinte pajkosan kacsintott felé, magához vonta fejét s mint
leány korában, a fülénél fogta s úgy cuppantott csókokat a szájára.
– Kis apám, itt maradsz anyuskádnál?
– Itt, kis anyám, itt maradok, akármeddig – szólt boldogan az
öreg úr, akit oly könnyű volt megtéveszteni. Hogy Olga enyelgett
vele, már azt hitte, hogy nincs is semmi baja.
Mikor Kömleyné feléje hajolt és fehér kezével lélektelenül
simogatott a haján, arca egy pillanatra eltorzult. Az édes anyja
csókját csak tűrte, de nem viszonozta. Mikor magára maradt édes
atyjával, felült az ágyában s maga mellé ültette az öreget.
– Most tanítsál – szólt teljes jó kedvvel, – a te kis anyád, mióta
asszony, egészen elbutult. Add ide az orrodat.
Ujját az édes apja orrára tette, úgy kérdezte:
– Mit érdemel az olyan asszony, aki megcsalta az urát?
A báró mosolygott.
– Csak nem csaltad meg az uradat?
– De igen – szólt Olga eltorzult arccal – megcsaltam, s most tudni
akarom, hogy mit csinálnál velem, ha én volnék a feleséged?
– Miket beszélsz – mondja a báró elképedve.
– Nem szabad kitérni, hagyd itt az orrodat. Felelj, mit tennél?
– Megbocsátanék – szólt halkan a báró. Mást akart mondani, de
a kicsi ujj az orrán volt, ilyenkor nem lehet füllenteni.
Deméndyné visszahanyatlott és soká hallgatott.
– Te jó vagy – szólt végül, inkább magába – de én rossz, nagyon
rosz vagyok. Tudod, mit csinálnék én, ha férfi volnék és a feleségem
megcsalna?
– Mit? –
– Meghalnék.
Kömley urat nagyon gyötörte ez a beszéd.
– Valami történt, édes leányom és nem akarják megmondani,
hogy mi. Most én tapogatok az orrocskádra és kérdezlek: mi történt
nálatok?
Az asszonyka megrázkódott és hazudni akart, de a húsos
mutatóujj orrocskáján nem engedte. Minden dermedtség fölengedett