1

Cserna-Szabó András: „Menj a hímtagba,

te huncut!” – ki mond ilyet? 2024. 03. 09. 14:04
Pacal, metál, baszás, ma lett ötvenéves Cserna-Szabó András.

A kortárs magyar irodalom levesírójával interjúztunk.

Ha választania kellene, mitől búcsúzzon el egész hátralévő életére, a pacal vagy a metál
lenne az?

Épp a napokban derült ki, hogy egy barátom barátja köszvényes lett. Döntenie kell, hogy hús
vagy alkohol. Állítólag a kettőt egyszerre nem lehet, de külön-külön megbirkózik velük a
szervezet. Gondolkoztam, vajon melyikről lennék képes lemondani. Arra jutottam, hogy
akkor egy hét alkohol, egy hét hús. Nem tudok válaszolni. Mindkettő fontos: a gasztro is, a
zene is. A pacal számomra egy szimbólum, annak a magyar konyhának a szimbóluma, ami itt,
ebben a Budapest nevű fővárosban már elesett. Vannak jó vendéglők a thaitól az argentin
steakhouse-ig, a magyar gasztronómia viszont nagyjából kimerül a csirkemellben tobzódó
fritőzcsárdákban. Ráadásul a pacal kiválóan alkalmas regényhősnek. Hihetetlenül megosztó:
vagy gyűlölik, vagy imádják. Az egész konyhatörténetünket magába foglalja. Minden fontos
pacalrejtélyre sikerült rájönnöm a 77 magyar pacal című könyv írásakor, kivéve egyet: a XIX.
század elején miért veszíti el a rangját? Mert hogy ez történt, az addig fejedelmi, egyházi,
polgári asztalokon csillogó pacalból lenézett étel, sőt állateledel lett, olyannyira, hogy a
minden ételünket beszínező „paprika-bumm”-ból is kimaradt. Alig találni ma olyan helyet a
fővárosban, ahol ikonikus magyar ételeket, mint például szalontüdőt, főzelékeket, töltött
paprikát igazán jó minőségben lehetne enni. Ha megkérdezné, hol lehet Budapesten egy jó
pacalpörköltet enni, nem tudom. Legalábbis én rég nem találkoztam ilyennel. Ha lehet is
kapni, többnyire szinte ehetetlen. Legközelebb Székesfehérváron van egy kocsma, a Petz,
ahol finom füles-gombás pacalt adnak. A gasztroforradalom jelszava, hogy hagyomány és
evolúció, amit helyeslek, de aztán ezt a hagyományt többnyire nagy ívben leszartuk. A
magyar konyha most tűnik el a szemünk elől. Szeretek főzni, szeretek enni – persze kevés
ember nem szeret enni –, de alapvetően engem a gasztronómia, mint kultúra érdekel, mint
hagyomány, mint identitás.

Sokszor mondta, hogy ez itthon az irodalmon kívül esik, miközben szorosan kapcsolódik a
magyarságtudatunkhoz az evés. Ennek mi lehet az oka?

Szerencsére az irodalmon nem esik kívül, csak az elitkultúrán. Először is érdemes lenne
tisztázni, mi a magyar konyha, mi ez a fundamentum, mi az a hagyomány, amihez
visszanyúlhatunk, amit magunkkal vihetünk, és mi az, amit elhagynánk. Aztán itt van a kis
nemzetek sznobizmusa. Hiába szeret zabálni a magyar, és hiába van tele az irodalmunk
zabálással, mégsem tudott a kultúránkba besompolyogni a gasztronómia. Jelenleg ezt a
területet a bulvár-celeb-trash vonal foglalja el, de mindig is civilizáción kívüliként
tekintettünk rá, amin csak röhög az elit.

Ez egy belső megélés vagy tényleg röhög?

Ha történelem szakon a mákos guba múltjáról szeretne szakdolgozatot írni, kiröhögnék?

2

Nem hiszem.

Szerintem igen.

Találkozott olyannal, aki lenézte, mert gasztronómiával foglalkozik?

Mivel nálunk ez a civilizáción kívül létezik, ezért az elitkultúra mindig is lenézte.

Gasztrotörténetünk elég satnya, de hát miért is lenne kultúrtörténete valaminek, ami kultúrán
kívül van. Krúdy óta érezzük ezt, aki önironikusan azt mondta, őt csak levesírónak tartják.
Gasztronómiából művelt országokban egyetemi diszciplína a food studies. Mindent érint, ami
az ételekhez, étkezéshez, alapanyagokhoz, élelmiszerekhez kötődik, szociológiai, történelmi,
filozófiai vagy művészeti szempontból. Nálunk szinte érintetlen terület, egy kezemen meg
tudnám számolni, érdemben hányan kutatják itthon.

Gyakran hivatkozik filozófusokra, hogy hová helyezik a gasztronómiát, művészet-e vagy

sem. Ön hol áll ebben a vitában?

Szókratész óta vita tárgya, hogy a szakács lehet-e művész. Az athéni bögöly a Gorgiaszban
azt mondja, a szakácsmesterség nem művészet, csak készség és gyakorlat. Egy francia ezzel
soha nem értene egyet. Se egy olasz vagy egy spanyol. Viszont ez a vita nem az én asztalom.
Engem a kulinária, mint kulturális vivőanyag érdekel. A beágyazottsága izgat, a sok
kapcsolódása az irodalommal, a képzőművészettel, a történelemmel, a néprajzzal, bármivel.
Az kevésbé hoz lázba, vajon művészet-e, amit egy fine dining séf ügyeskedik a konyhájában.
Egy tisztességes szalontüdő vagy borjúláb – és annak története – sokkal jobban izgat.
Kádárnak tulajdonítják a mondást: a krumplileves legyen krumplileves. És nem könnyű ám
úgy megcsinálni, hogy tényleg krumplileves legyen. Hogy ne legyen se több, se kevesebb,
csak éppen az, amiről beszélünk. Ez hiányzik zömében a magyar vendéglátásból. Egyik
oldalon a fritőzcsárdák, másikon az oligarchakonyha, a kettő között, ahol a magyar
konyhának kellene lennie, csak egy bombatölcsér tátong. Furcsa a mi identitásunk, mert
egyrészt van ez a zabálós, mulatós önképünk, miközben már menthetetlenül elengedtük a
magyar konyha kultúráját.

Cserna-Szabó András
József Attila-díjas író. Szentesen született orvos szülők gyermekeként 1974. március 9-én.
Első műve az 1998-ban megjelent Fél négy című novelláskötet, legutolsó a 2022-ben kiadott
Zerkó – Attila törpéje című regény. Tavaly jelent meg a Stay Brutal! – 21 metáldal – 21 írás a
metálról című antológia a szerkesztésében. Ezek között – esszék, tárcák és gasztronómiai
írások mellett – még írt több mint tucatnyi könyvet is.

Pacal pipa. Metál?

Múlt héten voltam egy komolyabb ördögűzésen, a Napalm Death koncertjén. Death metal és
hardcore punk, vagyis grindcore, egy nagyon punkos, kemény metál, alapzene. Négy zenekar
volt egy este, és azért ennyi idősen már fárasztó egy ilyen minifesztivál – tehát nem pogózom
végig a koncertet a harmadik sorban. Sörrel a kezemben szerényen bólogatok hátul.

Első ránézésre nem tűnik metálos arcnak.

Az igazi énem a vasalt ing alatt van.

3

Megmutatja?

Ez egy csel, a polgári külső mögött ott lapul a Slayer.

Füst Milán szerelmi életéről írt egy esszét, amiben arról beszélget egy barátjával, hogy ha
gusztustalanul boldog az ember, akkor nem lehet irodalomtanár, hiszen nem értheti az élet
mélységeit. A tanár egy dolog, de hogyan lehet író és metálfanatikus az, akinek felhőtlen
gyerekkora volt?

A felhőtlen gyerekkorban is rengeteg a felhő. Én egy kiegyensúlyozott, viszonylag jó anyagi

körülmények között élő családban nőttem fel, egy erdőszéli házban, Szentesen. Szerettek a
szüleim, nem korlátoztak semmiben, nem bántottak semmilyen módon, szóval otthon minden
rendben volt. Az viszont hamar kiderült, hogy alkalmatlan vagyok az iskolába járásra. Azt
hittem, ez egyedi betegség, de mostanában olvastam Thomas Bernhardnak és Kassák
Lajosnak az önéletrajzi könyveit, ahol ugyanerről írnak.

ADHD?

Vagy diszlexia, de biztos van valami neve. Amikor én gyerek voltam, akkor még nem volt.
Az túlzás, hogy nem tudtam olvasni, inkább azt mondanám: nem nagyon, vagy elég lassan.
Ráadásul a szüleimnek reggeltől estig volt egy újság vagy könyv a kezében, és én
szégyelltem, hogy kimaradok ebből – ők meg azt érezték, hogy szegény, nyomorult gyerek,
olvasni se tud. Tizenkét évesen jött egy belső kényszer, és levettem a legvékonyabb könyvet a
polcról, a Rákóczi hadnagya című regényt. Majd következett Piszkos Fred, a kapitány, ami
elementárisan hatott rám, és onnan nem volt visszaút. De addigra már elhittem, hogy hülye
vagyok, nem tudok olvasni, lemaradtam. Valószínűleg ebből táplálkozott a lázadásom vagy a
dühöm az egész iskolarendszer ellen, hogy „Igen? Akkor basszátok meg!”. Itt jön a képbe a
punk és metál: először Aurora, CPg, Beatrice meg Pokolgép kazetták jutottak el hozzám, ők
pont arról énekeltek, amit éreztem. A nagy terv az volt, hogy otthagyom a sulit, és elmegyek
pulykázni. Akkoriban Szentesen, akik maszekban pulykáztak, elég jól éltek. Vagy csak én
hittem így. Azt gondoltam, ebből lesz pénzem, a pénzből tudok venni lemezeket, lemezekkel
pedig kerek a világ.

Végül pulykafarm helyett bölcsészkarra került.

Nem volt más választásom. Érettségin is megbuktam, aztán valahogy mégis sikerült
abszolválni, és a könyveken, filmeken, zenéken kívül semmi nem érdekelt. Amikor görög
irodalom szigorlatról kijöttem ötössel, felhívtam a szüleimet, ők meg nem értették, hogy most
mi történik. Már pont hozzászoktak, hogy hülye vagyok, erre elkezdtem jól tanulni, élvezni az
egyetemre járást. Egyetem után bekerültem életem első és utolsó rendes munkahelyére, a
Magyar Konyha című magazinhoz, de onnan is kirúgtak. Annyi hozománya volt a dolognak,
hogy ott ragadt rám a gasztronómia. Az újságírás nem érdekelt, már megjelent az első
könyvem, és kurva nagy írónak tartottam magam. Az irodalom nem a legjövedelmezőbb
szakma a világon, és valamiből ugye meg kell élni. Szóval írtam már szinte mindent, a
horoszkóptól a chipsreklámon át az étteremkritikáig, tartottam kreatív írás szemináriumot,
szerkesztettem irodalmi lapot és könyveket, és voltam kreatív szerkesztő – amikor egy
kéziratot nemcsak véleményezel, hanem végigkíséred a szerzővel az alkotás szinte teljes
folyamatát, tehát segíted, ötleteket adsz, témákat dobsz fel neki.

Ez az írónak vagy a szerkesztőnek fáj jobban?

4

Természetesen az írónak. Akár tönkretehet egy barátságot. Bödőcsnek a második könyvénél

annyira fájt, hogy azt a kötetet végül már nem én szerkesztettem, azóta se beszélünk. Kőhalmi
elvisel, vele még mindig együtt dolgozom. A jó szerkesztő olyan, mint egy pszichiáter és egy
nőgyógyász együtt. Belemászik a lelkedbe és turkál a szövegtestedben. Akkor végzi jól a
munkáját, ha a szerzőnek fáj. Ő ugyanis kívülről látja azt, amit a szerző belülről nem. A
szerkesztői baszogatásnál nincs nagyobb ajándék az író számára. Minél gecibb a szerkesztő,
annál jobb. Ezért dolgozom többekkel egyszerre, hogy minél több pofont kapjak.

Élvezi a közös munkát?

Az író mindig egyedül van, és egyedül lenni nehéz. Azért van ennyi elmebeteg és függő az
írók között, mert ez elképesztően kemény meló pszichésen. Nincsen főnököd, nincsen
beosztottad, szidni sem tudod őket. Mindenről neked kell döntened, mindent neked kell
megcsinálni, mindenért te vagy a felelős. Ez hihetetlenül megterhelő lelkileg. Heteket,
hónapokat, éveket töltesz így. Ha meg végre kiszabadulsz és elmész egy kocsmába, akkor egy
elviselhetetlen fecsegő faszkalap leszel, mert egy hete nem beszéltél senkivel. Nekem ezért az
összes közös munka felüdítő, a „tanítás” is. Ráadásul ezek nagyon aranyos emberek, akik
szeretnének szövegeket létrehozni, és ehhez tanácsot kérnek – én pedig mindig elmondom,
hogy ne várjanak tőlem egy képletet, amivel regényt vagy novellát lehet írni. Egyetlen egyet
tudok tenni, hogy elkezdünk dolgozni. Én adok egy témát meg egy műfajt. Ő megírja, ott
vagyunk tízen, és ezt megbeszéljük. Megnézzük, mi működik benne, mi nem. Ha valami nem
működik, akkor jön a baszogatás. Előre szólok nekik, hogy próbálják meg felnőttként viselni.
Azért jöttünk ide, hogy őt, vagyis inkább a szövegét baszogassuk. Hogy rátaláljunk közösen a
gyenge pontokra, és ezekkel kezdjünk valamit.

Finoman tálalja a baszogatást?

Nem. Nem azért gyűlünk össze, hogy lelki támaszt nyújtsunk egymásnak, hanem hogy
szövegeket fejlesszünk. De aki ezt komolyan gondolja, az tudja, hogy nem őt akarjuk bántani.

Ön kapott olyan kritikát, ami mélyre ment?

Rengeteget. Darida Benedek az a szerkesztőm, egyben az egyik legjobb barátom is, aki a
legkisebb tárcanovellámat is elolvassa – hát neki penetráns szerkesztői stílusa van. Olyanokat
ír nekem megjegyzésbe, hogy „na, ilyen az, mikor valaki nem járt gimnáziumba”, vagy leküld
a szomszéd nénihez, hogy kérdezzem meg, érti-e az adott a bekezdést, mert szerinte még én
sem értem. Több ilyen emberem van, kifejezetten élvezem, ha baszogatnak. M. Nagy Miki,
Péczely Dóri, Turi Marci vagy Gőzsy Zoli – aki az újkor tanszéket vezeti Pécsett, ő még
egyetemi haverom, történelmi ügyekben szokott nekem segíteni –, és még mások…

Van olyan az írásai között, amit ön sem ért?

Szerintem nincs. Persze, ha gyakrabban lapozgatnám a régi könyveimet, lehet, hogy találnék,
de soha nem lapozgatom a saját könyveimet. Már attól is zavarba jövök, ha fel kell olvasnom
egy régi szövegemet. Mi van, ha már nem tetszik? Gondoljon bele, mi közöm van ahhoz a
csávóhoz, aki 25 éve írt valamit? Miután leadtam az éppen aktuális könyvemet, soha többé
nem olvasom el.

Élőszóban is kiszínezi a valóságot?

5

Persze. Mindannyian ezt tesszük. A történelem is egy utólag kreált történet, ki így színezi, ki
úgy… Ezért gondolunk többféleképpen ugyanarra a történelmi időszakra. Történnek dolgok,
ki emlékszik már rá, hogy valójában hogyan – majd jön egy történész, aki utólag logikai
láncba fűzi az eseményeket. Ezt csináljuk a saját életünkkel is. Bizonyos részleteket
kihagyunk, mást lehalkítunk, vagy éppen felerősítünk, és írunk egy életet magunknak, ami
vagy úgy volt, vagy nem. Pár éve apukám szentesi kertjében egy nagyobb társaságban
elmondtam egy családi történetet, apám végighallgatta, mosolygott a poénon, majd szelíden
azt mondta: „Ilyen nem vót!” Általában ezt szokta mondani a családi történeteimre. Tíz-
tizenkét évesen folyamatosan gombfociztam, majdnem mindig Argentína játszott a
Barcelonával – mindkét csapatban benne volt Maradona –, és sporttudósítóként jegyzeteltem
egy füzetbe, mi történik a pályán. Utólag, ha akarom, összeköthetek két pontot az életemben,
és azt mondhatom, már ott látszott, hogy író leszek. Egyedül voltam, magammal játszottam,
és írtam. Igaz ez? Vagy nem? Ki tudja.

Ezek szerint hamarabb írt, mint olvasott.

Lehet. Nagyon élénk fantáziám volt. Mint minden gyereknek. Mindannyian Bruckner
Szigfridek vagyunk. Szigfrid gyáva, öreg és gyakran hazudik, mégis ő a szavannák királya, a
világ legerősebb oroszlánja. Így megy ez.

Az Extra Dry című könyvében egy hányatott sorsú hajléktalan szerint az élete megérne egy
regényt, a főszereplő meg azt gondolja magában, hogy ezt a sztorit milliószor hallotta,
különben is, ez mindenki életére igaz. Mitől válik egy sors elmesélésre érdemessé?

Ezt a mondatot sokszor hallottam már, például kocsmákban. Valaki egyszer csak feltűnik a
pultnál, hogy „Hello, hallottam, író vagy, figyelj már, ezt meg kell írnod, mert az életem egy
regény”. És már meséli is.

Hálás ilyenkor?

Egyfelől hálás, mert minden jó alapanyag. Másfelől ideges is leszek, mert mindenki azt hiszi,
hogy az élete egy regény – ami így van, csak azt valakinek le is kell írnia. Maradva a már
említett szerzőknél, nem hiszem, hogy Thomas Bernhardnak vagy Kassáknak sokkal
érdekesebb élete lett volna, mint bárki másnak, csak ők regénnyé tudták tenni. Ez egy
mesterség. Úgy hívják, író.

A sajátjáról tervez valaha egy hazugságokkal teli, de őszinte könyvet összehozni?

Az én írói tragédiám, hogy ugyan jelentős mesemondó vagyok a valóságban, mondjuk,

kocsmai, családi, baráti körben, de szinte semmin nem tudok dolgozni, amihez bármilyen
személyes közöm van. Bächer Iván sokszor mondta, kétféle író van: a kitalálós meg a blogger.
Ő blogger volt, és rengetegszer hallottam tőle: „Tudod, mi történt tegnap?” Kérdem, mi?
„Nem mondom el, mert megírod.” Pedig egy kezemen meg tudom számolni az olyan
írásaimat, amelyek az úgynevezett valóságból születtek, „megtörtént eset alapján” – és azok
se jók.

Aki közel áll önhöz, tudja, hogy honnan származnak a történetei, felismeri a helyszíneket,
alakokat?
6

Szerintem nem felismerhetők. Jönnek ezek a nagy történetek, de csak pici dolgokat veszek ki,
és mindent átalakítok. Nekem ki kell találnom a dolgokat, a kilencvenkilenc százaléka fikció
annak, amit írtam. Abban a pillanatban kezd szinte megoldhatatlanná válni a munka, amikor a
szüleimről, nagyszüleimről vagy rólam lenne szó, miközben dugig van a padlás családi
történetekkel. Apám nagyon komolyan vette a családfakutatást, különböző adatbázisokkal ezt
ma már elég hatékonyan lehet csinálni. Az 1800-as évekig minden ágam fel lett kutatva,
dokumentumokkal, képekkel. Sokszor belevágtam, hogy olyat írjak, ami megtörtént velem.
Nagyon jó sztorijaim vannak, évtizedek óta csiszolom őket tökéletesre, olyan csattanóval,
hogy a fal adja a másikat. Mégsem vagyok rá képes, mert amint elkezdem, valamiért azt
gondolom, ez nem jó. Valószínűleg van egy ilyen belső elvárásom saját magam felé, hogy az
élet és az irodalom ne legyen ugyanaz. Most például ötvenéves leszek, és a szülinapomon
elmegyek Ingolstadtba, ahol anyám született amerikai hadifogságban. Ez a város München
felett van 80 kilométerre, nagyapám ott volt hadiorvos. Kecskemétről „zárt egységben,
felügyelet mellett telepítették” a hadikórházat Bajoroszágba – itt nagyapám önéletrajzát
idézem –, ő továbbra is sebészorvosként működött. ’44 karácsonyán megszületett a
nagyszüleim első kislánya, akit ugyanúgy hívtak, mint később az anyámat. A nagynéném ’45.
január 21-én, szűk egy hónap múlva meghalt, mert nem volt tápszer. Bő egy év múlva, 1946.
január 25-én világra jött anyám, mondom, ugyanazt a nevet kapta, amit a nővére. A
testvérének még horogkeresztes pecsét szerepel a halotti bizonyítványán, anyámnak már az
ingolstadti városi pecsét a születési anyakönyvi kivonatán.

Mit vár ettől az utazástól?

Nem tudom, csak érzem, hogy mennem kell. Amikor az ember a gyökereit keresi, magát
keresi, magát akarja megérteni. Az írás is pont ilyen. Minden papírt meg fotót
összegyűjtöttem, végigjárom az utcákat, a házakat, ahol laktak, a kórházat, ahol nagyapám
dolgozott, viszek virágot a nagynénémnek. Ezt csináltam fél évig Kolozsváron is, amikor
apám és nagyapám nyomain jártam, ők ’44-ben jöttek át. De ezekről nem tudok írni – vagy
egyelőre nem tudok. De beépül valahová, azt hiszem. A családi történeteim annyira közel
állnak hozzám, hogy mindent elsöpörnek, nemigen tudok belőlük szöveget gyártani.

Azért próbálkozom. Nemrég írtam egy családtörténeti esszét, ami két rokonomról szól.
Párhuzamos történet vagy mi. Az egyik egy Gullay nevű katonatiszt, szépapám hetedik
gyermeke, akit az első világháború elején elvittek hadifogolyként Oroszországba, az osi
táborba – Os jelenleg Kirgizisztán. Mikor véget ért a háború, hazaengedték, elindultak, de
elkapták őket a szártok, lefejezték mindannyiukat. Egy horrorsztori. Magamtól idézve:
„Csupa vér, borzalom és halál. Csupa hulla. Ne így legyen vége. Szeretném, ha nem így lenne
vége ennek a történetnek, mert nemcsak iszony, borzadály és szörnyűség van a világon, de
szerelem, holdfény és rózsaillat is.” A másik történet látszólag sokkal romantikusabb.
Ükanyám, a prágai származású Benes Matild bátyjának lányáról szól, Benes Daisyről. Egy
gyönyörű, félig győri, félig budai gazdag celeblány. Tele volt vele a sajtó, lovagolt, olvasott,
színházba járt, szépségversenyeket nyert. 1925 karácsonyán egy Alfa Romeót kap ajándékba a
cipőgyáros és festő apukájától. 1926-ban a Vígszínházban G. B. Shaw Nagy Katalin című
drámáját játsszák, Lukács Pállal a főszerepben, Daisy a nézőtéren – rögtön egymásba
szeretnek. Lukácsnak ekkor már nemzetközi híre volt, egy évre külföldre ment, de minden
nap küldetett 3 szál vörös rózsát Daisynek. Amikor hazajött, eljegyezte őt, mondván, ha oké a
dolog, akkor három napon belül meg kéne tartani a lagzit, mert Hollywoodban kapott
szerződést – Daisy igent mondott. Kétféle világhírű magyar ember van: aki itthon az, viszont
máshol a nevét se tudják, és aki tényleg világhírű, de itthon a kutya se ismeri. Na, Paul Lukas
ez utóbbi, az egyetlen magyar színész, aki Oscar-díjat kapott, ’44-ben az Őrség a Rajnán című
7

filmben nyújtott alakításáért, csillogó karriert futott be a hatvanas évek végéig. Szóval ez a
párhuzamos történet másik fele, és persze ennek is hullák lesznek a végén. Mindig hullák
vannak a végén, akár horror, akár romi a sztori. De ebből sem tudtam irodalmat csinálni, nem
lett novella vagy regény, csak leírtam. Úgy nem megy, ha tudom, mi a vége. Tönkreteszi a
folyamatot. Kell egy kis valóságalap, egy trambulin, amiről elrugaszkodhatok, de csak akkor
tudok dolgozni, ha közben bármerre kanyaroghatok. Zerkó is létezett. Priszkosz rétor
töredékeiben rá lehet bukkanni, valóban élt egy ilyen nevű mór törpe, Attila udvari bolondja,
de az összes többit nagyjából én találtam ki. Rózsa Sándor is létezett. Igaz, nem az volt, akit
megírtam a Sömmi.-ben, ahogyan nem is az a Robin Hood-szerű kedves bajkeverő, akinek
általában ismerik, és akinek a molinóját kifeszítették a magyar-szerb Eb-selejtezőn.

Az is hazugság, hogy rossz lenne a memóriája.

Pont azt a részét ittam el, amiben a címek és a nevek vannak. Azok sehogy se jutnak eszembe,
néha napokig. A többi megvan.

Valamikor idézte Szerb Antaltól, hogy a nagyok nem félnek a giccstől. Ön fél?

Az élet nemcsak holdfény és rózsaillat: azt hiszem, ezt Dosztojevszkij írta. Azt meg Lázár
Ervin mondta, hogy ha választania kellene a szomorú és a vidám történetek közül, akkor ő a
szomorúakat választaná.

A szomorúság is lehet holdfényes.

Én íróként vonzódom az élet sötét oldalához, tulajdonképpen mindenhez, ami sötét. Nyelvileg
is a sötét oldalon állok, és azt gondolom, van létjogosultsága annak a nyelvnek az
irodalomban, amit beszélünk. Például az anyám rögtön lefordult az én írásművészetemről,
persze elsősorban a nyelvezet miatt. Harmonikus kapcsolatunk volt, az ízlése is jó volt, Szabó
Magdától Máraiig, Umberto Ecótól Rushdie-ig sok jó könyvet olvasott, de egészen mást
gondolt az irodalomról, mint én. Szerintem már a szépirodalom kifejezésben is van valami
gejl szépelgés, eltartott kisujj. Miért éppen szép? Pont annyira szép, mint csúnya. Farizeus
magatartást látok abban, ha elzárjuk az irodalmat a nyelvtől, amiben élünk. Mindenki
használja azokat a szavakat, hogy fasz, pina, baszás. A film már kivívta, hogy közel állhasson
a valósághoz, és a jelen nyelvén beszélhessen – nem hallottam még olyat, hogy valaki kijött
egy moziból, mert azt mondták benne, hogy „menj a faszomba, te köcsög”. „Menj a hímtagba,
te huncut!” – ki mond ilyet? Amikor arról gondolkoztam, milyen nyelven szólaljon meg
Zerkó, aki a VI. században beszél az V. századról egy ciprusi kocsmában görög halászoknak,
több ötlet is felmerült. Nem írhattam meg görögül, sem újgörögül, sem ógörögül – én se
tudok, az olvasó se. Akkor beszéljen régi magyar nyelven? De hát a VI. században még nincs
magyar nyelv.

Az irodalom játék. Te, az olvasó is tudod, hogy ez egy irodalmi alkotás, és én, az író is.
Mindketten tudjuk, hogy én ezt a XXI. században írtam, te pedig a XXI. században olvasod.
Magyarok vagyunk. Hát, akkor beszélje Zerkó a kortárs magyar kocsmaszlenget. Kaptam
olyan kritikát, ami azzal záródott, hogy Petőfi Sándor forog a sírjában, mert meggyaláztam a
nyelvünket, Sándor bezzeg sosem káromkodott, vagy csak egyszer. Ezt a második kiadásnak
rátettük a hátuljára, mint reklámot. Régen tudomásul vettem, hogy a nyelv, amin íróként
megszólalok, sokaknál kiveri a biztosítékot. »A szó elszáll, az írás megmarad.« Valami
emelkedettséget, fennköltet, polgári stílt várnak az irodalomtól – ha már megmarad, legyen
8

szép. Az én könyveim pedig tele vannak trágársággal, durvasággal, kínzásokkal, karóba

húzással, erőszakkal, szexszel.

Sokat ír a szexről, de nem valami finom, lágy módon.

Ezzel vitatkoznék, szerintem rengeteg erotika van az írásaimban. Az lehet, hogy olykor
naturálisan ábrázolom. Az ilyen romantikus-bukolikus szexjelenetektől a falat kaparom. Pont
a lényeg veszik el belőlük. Ahogy Woody Allen híres mondása szól: „A szex mocskos? Csak
ha jól csinálják.” Olyankor előbújik az emberből az állat, az ösztönök irányítanak. Az
állatokból meg előbújik az ember, példaként az imádkozó sáskákat említeném. Róluk is írtam
már novellát. Nem tetszett mindenkinek, nem volt elég erotikus és romantikus.

Azt többször megkapta, hogy biztosan jót nevet, mikor ír, mire a kész válasz, hogy tévedés,
ez kőkemény meló. A másik oldal: nem undorodik, fordul ki a gyomra, és iszonyúan
fájdalmas azt részletezni, hogyan húznak karóba egy embert? Nem érzi bele magát a
helyébe?

Az a cél, hogy az olvasót kizökkentsük a saját, kényelmes állapotából. Az élet kegyetlen

dolog. Erre ritkán gondolunk, pedig így van. Halálra szül minket az anyánk, az egyetlen
biztos, amit tudunk, hogy meg fogunk halni, és még az is benne van a pakliban, hogy
kibaszott fájdalmasan fogunk meghalni. Az emberiség története a háborúk, vagyis a
kegyetlenkedések története. Az úgynevezett történelem annak története, az emberek hogyan
irtják ki egymást úgynevezett eszmék nevében, a fajunk sárkányfog-vetemény, és nincsen
remény. Talán semmi nem jutott el olyan kifinomult magasságokig, mint az egymást
gyilkolás művészete. E tény nélkül szerintem nincsen irodalom, hozzátartozik az élethez, a
valósághoz, a művészethez. Az én prózai szignóm talán a karóba húzás. Alig van olyan
könyvem, amiből ez kimaradt volna. Gyönyörű szimbólum. Semmi nem jelképezi jobban az
emberi faj kegyetlen természetét. Nem egyszerűen gyilkosságról van szó; ha jól csinálják,
utána napokig agonizál az áldozat. A világ egyik legjobb könyve Ivo Andrićtól a Híd a
Drinán. Abban részletesen leírja, hogyan végzi egy hóhér precízen ezt a munkát, amit az Extra
Dry című regényem végén egy az egyben átemeltem. Ebből is látszik, hogy posztmodern író
(is) vagyok, szeretek össze-vissza lopni mindenfélét.

Mindig tudja, ha lop, vagy néha fel sem tűnik?

Biztos van, mikor nem veszem észre, de egy ideje írom, és ott van a könyveim végén, hogy
kiktől loptam. A karóba húzást egyébként úgy kell csinálni, hogy a végbélnyílásnál feldugott
karó hegyes vége ne érjen létfontosságú szervet, hogy még napokig szenvedjen, akit
kivégeznek. Az elképzelhető gyilkosságok talán legkegyetlenebbike. Az ember mindent
elkövet azért, hogy minél több szenvedést okozzon a fajtársainak. Ezt a tényt szerintem nem
felejtheti ki a meséjéből egyetlen történetmondó sem.

Gyilkosság is pipa. Többször ír öngyilkosságról. Eljátszott a gondolattal?

Cioran azt mondja, az öngyilkosság az egyetlen szabadságunk. Egész életedben semmiről sem
dönthetsz, ezt kivéve. Senki nem kérdezett meg, hogy szeretnél-e megszületni, hova, mikor,
hogyan. A halálunk helyét és idejét viszont megválaszthatjuk.

Nem választhatjuk meg.

9

De. Felmászhat arra a háztetőre és leugorhat.

Egy magánzárkában kicsit macerás a helyszínmódosítás.

Mindig vannak kivételek. Az élet szívás, és mégiscsak az a helyzet, hogy nem tudjuk honnan
jöttünk, hová tartunk, és igen ritkán kerülünk valódi döntéshelyzetbe. Mellékszereplők
vagyunk a saját életünkben, ahogy azt Flaubert olyan kiválóan ábrázolja az Érzelmek
iskolájában.

Ön hová tart élete felén?

Van egy barátom Szentesen, aki harmincévesen kapott egy tortát a szüleitől, és azt mondták,
még ugyanennyit kívánnak neki. „Hát nem mérték bőven” – panaszkodott nekem.

Ha jól tudom, egy novellásköteten dolgozik épp.

Az kész is. Az utolsó magyarok. Ez az egyik novellának is a címe: egy férfiről és egy nőről
szól, akiknek egy hegy tetején lefullad az autójuk, és beszélgetnek múltról és jövendőről.
Bereményi Gézával heti-kétheti rendszerességgel járunk a Maros vendéglőbe ebédelni és
sörözni. Van egy játékunk: ő a pesti, Teleki téri vagány, én pedig a vidéki dzsentri, akik
vitatkoznak. A két utolsó magyar. Innen az ötlet.

Ki a nő?

Ez egy jó példa arra, hogy Bereményivel ellentétben, aki csodálatosan ír az életéről, én

képtelen vagyok erre. Ezért kitaláltam egy történetet megint. Tulajdonképpen a történeteknek
egy esélye van: hogy jobban hasonlítanak az életre, mint a valóság. Valami ilyesmit mond
Thomas Bernhard is: „Végső soron az egész csak a hazugság igazságtartalmán múlik.”

Ön szerint a novella desztillált irodalom, a vers még inkább. Verseket írt?

Mindenki ír, ön is írt.

Egyet.

Ha sokáig maradnánk, bevallaná a többit is. Nyilván írtam verseket, egy-kettő meg is jelent,
legutóbb az Élet és Irodalomban, de azokat se mondanám igazi verseknek, csak prózáknak túl
rövidek lettek volna, ezért megtörtem a sorokat. Nem vagyok költő, nincs érzékem a lírához.

Leadta a novelláskötetét. Nyomasztja, mikor megkérdezik, mi a következő?

Rosszul vagyok tőle. Nekem nincsenek terveim.

Ez megint nem igaz. Azt mondta, Titóról szeretne íri.

Egyszer elhatároztam, hogy Rózsa Sándorról, Attiláról és Titóról fogok írni regényt, de utóbbi
még az utcában sincs. Szokták udvariasságból kérdezni, hogy mi van, írogatsz még? De soha
nem tudom, éppen min dolgozom, valami hirtelen kibukik belőlem, és kíváncsian várom, mi
lesz a vége. Ez a „fogpiszkáló, ha el nem baszom” metódus. A Sömmi. például novellának
indult, csak nem akart befejeződni. Most is írok egy novellát, ami már majdnem kisregény.
10

Az Ómagyar Mária-siralom egy betűjének kalandjai. Egész Európán átívelő történet, tiszta
krimi. Annyiszor gondolkoztam azon, hogy mikor olvasok, hova lesz egy betű, például egy
sajtóhibánál. Azt kellett volna kinyomtatni, hogy „csak”, de „cak” lett belőle. Hol az „s”, és
mit csinálhat most? Szóval néha elakadok írás közben, néha tovább megyek. Húzom, írom.

Mi viszi tovább?

Kényszer. Muszáj írnom, különben minden rossz. Bármilyen helyzetben tudok dolgozni.
Kocsmában, vendéglőben, utcán, vonaton – ez utóbbi a kedvencem. Tizennyolc éves korom
óta vonaton ülök, mert nincs jogsim.

Miért nincs?

Apám szerint addig jó a világnak, amíg ez így marad. Volt egy ilyen reklám, „Ön dönt! Iszik
vagy vezet?” Én választottam. A kocsma a természetes élőhelyem.

Ez egy eufemizált kifejezése annak, hogy alkoholista?

Már belefáradtam ezekbe az elemzésekbe, hogy ki alkoholista, meg ki nem. Egy héten
legalább egyszer elmegyek kocsmázni a barátaimmal. Volt már rá példa, hogy sokat ittam, és
arra is, hogy keveset. Ez fontos része az életemnek, de nyilván nem iszom minden nap, mert
közben családom van és dolgozom. Arisztotelész szerint az ember logosszal, vagyis szóval,
értelemmel bíró társas lény. Ma mindent elkövetnek azért, hogy ez ne így legyen. A
közösségek nagyrészt leépültek, már nem társas lények vagyunk, hanem dióként önmagukba
zárt fogyasztók, magányos létfelejtők. Ilyen közösségi forma volt például a kocsma, a
kávéház, a vendéglő, a görög szümposzion, vagyis a „közös ivászat” tere, de ezek mára szinte
teljesen eltűntek. Mindössze néhány rendes kocsma maradt, ahol az emberek nem a tévét
bámulják, vagy a telefonjukat nyomkodják, nem nickname-en írogatnak faszságokat
egymásnak, hanem ülnek és beszélgetnek. Véleményt nyilvánítanak, eszmét cserélnek,
vitatkoznak, történetet mesélnek, merengenek a léten – vagyis gondolkodnak.

Aki nem cserél eszmét, az nem gondolkodik, hanem bezárva ül egy dobozban, és készen
kapja az eszmét. Nemcsak a fizikai világvége felé haladunk, de a szellemi világnak is vége
lesz hamarosan. Az nem vita tárgya, hogy amiben most élünk, nem fenntartható, és belátható
időn belül el fogjuk pusztítani magunkat. Hogy ez öt, ötven vagy ötszáz év, azt nem tudjuk.
Az én utolsó civilizációs mentsváram a kocsma, ahol van még logosz, szó, sztori,
vélemények, amik ütköznek – és vannak társak is. Hús-vér emberek, olyanok, amilyenek, de
beszélnek. Itt még lehet irodalomról beszélgetni, ami mára egy olyan pici szubkultúrává vált,
mint mondjuk a nyolcvanas években lehetett a magyar punk.

Soha nem volt önben vágy, hogy belépjen az új kulturális agorába, és influenszerként
népszerűsítse az irodalmat Facebookon?

Soha. Valószínűleg azért, mert elég szeretetet kaptam gyerekkoromban, és nincs bennem
ilyen éhség, hogy sokan szeressenek, lájkokat gyűjtsek. Az már rég rossz, ha azért írsz, hogy
az sokaknak tetsszen. Eleve idegesít az elgondolás, hogy az irodalmat bárkinek is
népszerűsítenie kellene. Próbálok minél kevesebb íróval találkozni. Végtelenül frusztráltak
vagyunk, ami nem csoda: a pénz jobbról jön, a kánon balról, az olvasó meg Danielle Steelt,
bulvármisztikát és népszerű pszichológiát olvas. Hogy ne lennénk frusztráltak? Ráadásul van
ez az őrült bizonytalan helyzet: sosem tudhatod, hogy amit csinálsz, jó-e. Apámnak, aki
11

nőgyógyászként működött egy életen át, nem kellett ezen gondolkoznia. Harmincéves korára
megtanulta, hogyan kell császármetszést végezni, és ha álmából felébresztették, akkor is meg
tudta csinálni. Ha a gyerek és az anya is életben maradt, akkor jól csinálta, ellenkező esetben
pedig nem. Tehát itt van egy objektív mérce. Nálunk nem ez a helyzet. Minden szubjektív.
Soha nem tudhatod, mit tettél le eddig az asztalra. Attól, mert tetszik a közönségnek, amit
valaki ír, még lehet szar, és lehet csodálatos író akkor is, ha utálják a kritikusok. Száz és száz
példát lehetne mondani. Természetesen mindenki a világ legjobbjának képzeli magát, nem
találkoztam még olyannal, aki így szólt: „figyelj, én egy négyes alá író vagyok”. Talán
Hemingway mondta, hogy addig vagy író, amíg működik benned a belső szarmérő. Nem
tudhatod, mit ér, amit eddig írtál, és abban sem lehetsz biztos, hogy ha egyáltalán ma
tehetséges vagy, holnap reggel is úgy mászol ki az ágyból. Mert minden elmúlik. Megint
Hemingway: vagy az író hal meg előbb, vagy az ember – az a kínosabb, mikor az előbbi. Vele
valószínűleg ez történt, szóval bedugott a szájába egy puskát, és meghúzta a ravaszt.

Tart ettől?

Rettegek. Minden egyes nap úgy kelek fel, hogy talán nem fogok tudni írni. Esterházy idézi
Thomas Mannt: író az, akinek gondot okoz az írás. Ha két-három napig nem dolgozok, ha
nincs gondom, már fizikai elvonási tüneteket érzek és depressziós leszek.

A karóba húzás mellett az apokalipszis is visszatérő elem a könyveiben. Kanyarodjunk ide

zárásként. Apaként hova teszi el magában, hogy a gyerekei már nem abban a világban
fognak megöregedni, amiben ön élhetett?

Én se igazán szeretem azt a világot, amiben élek. Az viszont egy nagyon szomorú dolog, hogy
valamikor a lányom és a fiam is meg fog halni. Mindenki. Az is szomorú, hogy én is.

Nem az a kérdés, meg fognak-e halni, hanem az, hogy amíg ez nem következik be, milyen
körülmények között kell élniük.

Amikor gyereket csinál, nem azt mondja közben, hogy „várjál, állj meg egy pillanatra,
gondoljuk végig ezt a környezetszennyezés témát, mielőtt…” Ösztön, hogy reprodukáljuk
magunkat. Nevetek ezeken az ostoba pótcselekvéseken. Szelektíven gyűjtöm a szemetet, hogy
ne nézzen rám csúnyán a szomszéd néni – aki a szerkesztőm szerint nem érti az írásaimat –,
bénázok a kukáknál fél órát, nem veszek szívószálat, és sorolhatnám, miközben millió gyár,
millió óriási hajó, millió erőmű ontja a mérget, amiről mindenki tud, mert milliószor
kiszámolták már nálam okosabb emberek, hogy ez az egész visszafordíthatatlan. Lehet, hogy
visszafordítható lenne, ha mindent hátrahagynánk – ágy, asztal, tévét –, és kimennék a földre
szántani. De nem fogunk mindent hátrahagyni és nem megyünk ki a rétre.
Nejlonzacskómentességgel bohóckodunk, mert ettől megnyugszik a lelkünk.

Háborúban harcolna a hazáért vagy emigrálna?

Az a haza, amit nekem kell megvédenem, már nagyon szorult helyzetben lenne. Ha el
akarnám viccelni a dolgot, akkor megint Woody-tól idéznék, HET lennék, vagyis Háború
Esetén Túsz. De nem gondolkoztam még ezen. Nem hiszem, hogy fegyverrel részt vennék
bármilyen háborúban.

Ha menne, hova? Nápoly?

12

Abszolút. Ha elmennék, kizárólag olyan helyre, amihez közöm van. Nápolyhoz elsősorban
Márai köt, aki megírta az egyik kedvenc könyvemet, a világ egyik legnagyobb regényét, a San
Gennaro vérét, ami Európa végéről szól. Nápolyban összefolyik az ókori kultúra a mával.
Parthenopé eszén túljárt a leleményes Odüsszeusz, a szirén a tengerbe ölte magát, holttestét
ebben az öbölben vetette partra a víz, eltemették, aztán a görög várost is róla nevezték el.
Lucifer nem akarta elhagyni a Mennyországot, belekapaszkodott a szélébe, az letört, ez a
Nápolyi-öböl. Vergilius sírja. Lucullus. Meg Maradona. De én Nápolyba egyébként úgy
szerettem bele, hogy még nem is jártam ott. Elolvastam a nápolyi Luciano De Crescenzónak
A görög filozófia rendhagyó története című könyvét, és utána tudtam, hogy ez az én városom.
És akkor még a gasztronómiájáról nem is beszéltünk. Ami csoda. Például a nápolyi pacal, a
tripperiák, vagyis a pacalozók. Márai regénye is egy pacalárussal indul. Van még néhány
ilyen hely, ahová szívesen bujdokolnék: Trieszt, Barcelona, Kolozsvár… A lényeg, hogy
legyen hozzá közöm. Fogalmam sincs például, mi a szart csinálnék Dubajban. De
valószínűleg sehol máshol nem tudnék élni, csak itt, Budapesten – miközben harminckét év
alatt sem váltam budapestivé.

A fia huszonhét, a lánya nyolcéves. Miben más lányos apának lenni?

Mindenben. Azon kívül, hogy mindkettőnek van két szeme, egy szája, egy orra, meg két füle,
semmi közös nincs bennük. A lánygyermeknél előjön az, ami az anyával elveszett, a feltétlen
szeretet ereje. Számomra sokkal bonyolultabb történet ez, mint egy apáé és egy fiúé. A
fiammal nekem minden nagyon zökkenőmentes volt, talán azért is, mert nagyon közel állunk
korban, mintha az öcsém lenne. Inkább barátok vagyunk, mint apa és fia.

Ezek szerint a lányával küzdelmesebb.

Ő egy nagyon bonyolult lelki alkat. Miközben egyszerű is. Annyi szeretetet soha életemben
nem kaptam az anyámon meg a nagyanyámon kívül, amennyit tőle. Uralkodik felettem, az
ujja köré csavar, már nem vagyok saját magam, és látom, hogy irányít engem. Sokkal
okosabb, tudatosabb nálam, és jobban átlát a szitán, mint én. Közben sokkal érzelmesebb is,
mint én. De hát ez van.
13

Jászberényi Sándor: „Meztelenre

vetkőztetik, megverik, kifosztják, és
visszalökik”
Jászberényi Sándor 2024. 03. 09. 10:01

Változik a balkáni migrációs útvonal, tömegek próbálnak belépni az EU-ba – Magyarország

helyett – Bosznia-Hercegovinán keresztül. Beszéltünk migránsokkal, csempészekkel,
járőrőztünk a bosnyák határőrökkel. Nagyriport a Balkánról.

„Mi történt a lábaddal?”

„Egy szerb tank.”

„Akkor megszoktad már.”

„Igen. Harminc éve volt.”

„Acélból van?”

„Nem, titániumból. Az illesztések szarok.”

A műláb tulajdonosa Zlatan Kovachich. A bihácsi pláza alagsori kávézójában ültünk, a nap
lebukott a hegyek mögé. A kávézó ablakai a parkolóra néztek. Az odakint gyülekező
migránsoknak látszott a lehelete a levegőben.

Napközben tavasz volt Bihácson, de az éjszakával visszatérő fagy mindenenkivel tudatta,

február végén járunk.

Zlatan elhúzta a cipzárt az övtáskáján, elővette a pisztolyát, és az asztalra dobta. Nem volt
egyértelmű, hogy a bosnyák humanitárius aktivistának az interjúból lett elege, vagy
egyszerűen csak jelezni akarta, hogy van nála fegyver.

„Minek a pisztoly?”

„Az Alibabák miatt.”

Nem volt időm, hogy rákérdezzek, kik azok az Alibabák, vagy arra, hogy miben segít ellenük,
ha az ember kiteszi a pisztolyát az asztalra egy kávézóban, mert a társaság tagjai elnyomták a
cigarettáikat, felhajtották a kávét, és elindultak a kijárat felé.

„Megyünk a dzsungelbe” – mondta Zlatan. „Jöhettek ti is.”

Összenéztünk Edvin Zulic bosnyák újságíró kollégámmal, majd mentünk a féllábú után.
14

„Zlatan nagyszerű ember, csak meg kell szokni a modorát” – súgta Edvin, mielőtt kiléptünk a
pláza ajtaján.

Egy hidegháborús katonai terepjáró állt a parkolóban, járó motorral és felkapcsolt

reflektorokkal. Hátra ültem, a kispadok és a mentős felszerelések közé.

„Csak a kaszni az eredeti a Steyr Puch-ból, már Opel motor van benne” – magyarázta Zlatan.
„Csak mi tudunk felmenni a hegyre, vagy mélyen bemenni az erdőbe, a rendőrség is minket
hív menteni” – tette hozzá.

Hosszasan kanyarogtunk a szerpentineken a vaksötétben. Földúton vágtunk keresztül, az

erdőben vadállatok szeme villant.

„Azért van nálam fegyver, mert vannak fegyveres bűnözőcsoportok a migránsok között.
Engem is fenyegettek már, és a családomat is.”

„Most hová megyünk?”

„Megnézzük, kiket löktek ma este vissza.”

A terepjáró megáll egy elhagyatott tanyánál a horvát határ mellett. Eldobált ruhák, cipők, és
hálózsákok fekszenek odabent a döngölt földön, a levegőben még érezni az égett fa szagát.

„Úgy tűnik elindultak a Lipa táborba” – mondja Zlatan, senkit sem találunk ugyanis ott.
Visszamegyünk a plázához. Húsz fős migránscsoport üldögél a parkolóban. Zlatan kiugrik a
kocsiból.

„Game?” – kérdezi az embereket. Egy harminckörüli pakisztáni férfi, a vezető, azt mondja,
igen.

„Kell élelem, ruha, hálózsák?”

A pakisztáni a kezével mutatja, hány hálózsák kellene. Zlatan telefonál, néhány perc múlva
megérkezik egy kisbusz. Takarókat, bakancsokat, télikabátokat osztanak szét a migránsoknak.

„Ezek ma megpróbálnak átkelni a hegyen Horvátországba” – mondja Edvin. A hegyekben

még egészen biztosan fagy.

„Nincsenek olyanok, hogy illegális emberek” – magyarázza Zlatan a hitvallását, miután

befejeződik az osztogatás. „Ezek az emberek mindenképpen nekivágnak. Rendes kabát, cipő
nélkül esélyük sincs átkelni.

Nem az illegális hattárátlépést támogatjuk, azt akarjuk, hogy senki se haljon meg.

„Egyébként sokan halnak meg?”

„Nem sokan. Ha nem rabolják el őket az Alibabák, és a horvát határőrökbe futnak bele, azok
csak meztelenre vetkőztetik őket, megverik, elveszik mindenüket, majd visszalökik őket
hozzánk. Van, hogy a folyóba lökik őket, fulladt már meg így ember.”
15

„A horvát határőrök?”

„Persze. Maszkban, rang- és minden azonosító-jelzés nélkül.”

„Biztos, hogy a horvát határőrök?”

„Ki más csinálná?”

A migránsok csoportja közben harminc főre duzzadt. Egyetlen nő volt közöttük, egy nepáli
lány. Abban maradtunk, követjük őket a harminckilométeres sétán. Valahol az erdő szélén
veszítettük el a csoportot, hajnali egykor. Edvin azt mondta, jobb, ha nem megyünk utánuk.

„Az egy dolog, hogy ha elfognak minket is megvernek, és visszalöknek a túloldalról, de téged
még ki is tiltanak a bosnyák hatóságok az országból.”

Miliciák a határon
Változik a balkáni migrációs útvonal, ezért utaztam Bihácsra.

Az útnak eredetileg két iránya volt: az egyik Szerbián keresztül Magyarországon ért az
Európai Unióba, a másik a Bosznia-Hercegovina Szövetségi Köztársaságon keresztül
Horvátországba, majd onnan Szlovéniába.

A szerb hatóságok tavaly jelentős erőket vezényeltek a magyar határszakaszhoz, ez pedig

megmutatkozik már a statisztikában. A 2015-ös menekültválság óta nem érkezett hazánkba
ilyen kevés migráns Szerbiából.

A szerb rendőrség azért vonult le a határhoz, mert kezdeni kellett valamit a rohamosan romló
biztonsági helyzettel. Felfegyverzett csempészbandák Kalasnyikovval rendezték
nézeteltéréseiket az erdőben: a lövöldözések napi szintűvé váltak.

A pesszimistább politikai elemzők szerint a hatóság levonulása a határhoz szerb belpolitikai

húzás volt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket, a rendőrség azonban maradt a választások után is.

Egyértelműnek tűnt, hogy a szerb-magyar határról hiányzó migránsok a balkáni út déli

határán jelentkeznek többletként.

„Szóval meg akarod írni a horvát Varjúkirályt?” – kérdezte Xenia Detoni, a horvát fordítóm,
amikor felhívtam telefonon, és a segítségét kértem.

A 2020-ban megjelent könyvem arról szól, hogyan szerveződik milícia a magyar határon: a
tagok meztelenre vetkőztetik, megverik, és visszalökik a migránsokat Szerbiába.

A Varjúkirály horvátul is megjelent, Xenia pedig azonnal összekötött a horvát 24sata

tényfeltáró portál újságíróival. Volt valami egészen hátborzongató a horvát újságírók
segítőkészségében. Félreértés ne essék, az életemben nem segítettek nekem annyit egy
riporthoz, mint Zágrábban. Attól volt hátborzongató, hogy akikkel beszéltem olvasták a
könyvemet, ha pedig nem, Xenia tett róla, hogy ismerjék, miről szól. Úgy kezeltek, mint aki
előre látta volna, mi lesz a következménye a menekültválságnak és a rá adott válaszainknak a
régióban.
16

„Honnan tudtad, hogy ez lesz?” – kérdezte egy újságíró kolléga egy kávézóban, Zágráb
belvárosában.

„Nem tudtam.”

„Ez lett.”

A nemzetközi sajtó hónapok óta foglalkozik a bosnyák-horvát határon zajló incidensekkel.

Minden héten meztelenre vetkőztetett, kifosztott migránsok vonulnak vissza a horvát határról.
A drónfelvételek, és az áldozatok beszámolói alapján, azonosító-jelzés nélküli, maszkos,
paramilitáris csoportok verik a migránsokat, meglepően jól szervezetten.

Arra azonban, hogy ezeknek a csoportoknak közük lenne a horvát rendvédelmi erőkhöz nincs
bizonyíték. Mondjuk, az utam során csak olyanokkal találkoztam, akik azt gondolták, hogy a
horvát rendfenntartó erők túlórázik a határ menti hegyekben.

Migránsszótár
Bihács egy ötvenezer fős kisváros Bosznia-Hercegovina Una-Szana kantonjában. Hegyek és
folyók veszik körbe.

A 2015-ben kezdődött menekültválság miatt került a nemzetközi hírekbe. Százezrek érkeztek

a balkáni úton, hogy átkeljenek az EU-ba.

Ekkor jöttek létre – külföldi adományokból – az olyan civil segélyszervezetek például, mint a
féllábú Zlatan Kovachich álltal vezetett SOS BIHAC. Mindent elmond a krízis mértékéről,
hogy a főleg Németországból érkezett segélyből az SOS BIHAC négy teljesen felszerelt
mentőautót tart fent, míg a bihácsi városi kórház kettővel gazdálkodik.

A krízis, bár intenzitása csökkent az elmúlt években, végérvényesen rányomta a bélyegét a

kisvárosra.

Bár jelenleg összesen két menekülttábor található az Una-Szana kantonban, de több mint egy
tucat taxitársaság dolgozik a városban. A törvény szerint ugyanis a rendőr nem állíthatja meg
a taxist, aki azzal sem követ el bűncselekményt, ha migránsokat szállít a határra. A migráció a
társadalom teljes szövetébe beitta magát. Új szavak kerültek például a nyelvbe.

A „Game” azt jelenti: valaki nekivág az illegális határátlépésnek. „Alibaba” azokat a külföldi
migránsokat jelöli, akik felfegyverkezve prédálják a többi migránst. Minden külföldi „baji”,
azaz testvér.

Az illegális migráció pedig a legjövedelmezőbb üzlet a régióban, messze maga mögé utasítva
a kábítószerkereskedelmet. Úgy működik, mint a szolgáltatóipar: mindenki a pénztárcájához
mérten tud vásárolni.

Embercsempészet mint szolgáltatóipar

„Honnan jöttél?”
17

„Deir Ez Zor-ból.”

„Mióta vagy itt?”

„Hat hónapja.”

„Hányszor próbálkoztál a Game-mel?”

„12-szer.”

„Sok az Alibaba a táborban?”

„Vannak.”

„Milyen nemzetiségűek?”

„Te rendőr vagy?”

„Nem.”

„Afgánok. Mindig az afgánokkal van a baj. Te egyiptomi vagy?”

„Nem. Magyar.”

„Akkor miért beszélsz egyiptomiul?”

„Kairóban élek.”

„Kérsz teát?”

„Igen.”

„Ahmed, főzz egy teát az egyiptominak.”

Ez a beszélgetés már a Lipa menekülttábor előtt zajlott le egy magát Mohamednek nevező
vékony szír fiú, és közöttem.

A menekülttábort az ENSZ-szervezet IOM (Nemzetközi Migrációs Szervezet) tartja fent. Egy

sáros földúton lehet elérni az erdő közepén, úgy harminc kilométerre Bihácstól. Ez a tábor ad
helyet a családnélküli férfiaknak. Szögesdrót veszi körül, fegyveres őrök vigyázzák. 2020-ban
a tábor több épülete gyújtogatás miatt leégett. A tűznek mára már nem maradt látható nyoma,
mindent helyreállítottak.

A bejárattal szemben bádog építmény áll, az oldalán kézzel írt cégér: „Game Shop.” Férfiak
guggolnak az árnyékában. Szíriaiak, tunéziaiak, algériaiak, afgánok és pakisztániak várnak
klikkekben, nemzetiség szerint elkülönülve. Félóránként befut egy taxi Bihácsról, ilyenkor
heves alkudozás veszi kezdetét.
18

A „Game Shop” mellett egy névtelen kávézóban beszélgettem a migránsokkal. Az

elmondásuk alapján, melyet később a bihácsi humanitárius munkások és néhány bosnyák
rendőr is megerősített, összeállt, mi is a játszma Boszniában.

Az illegális határátlépés királya kétségtelenül a főállású embercsempész. Bejáratott

útvonalokon 3500 euróért viszik át kisbuszokkal azokat a szerencsétleneket, akik ki tudják
fizetni. Náluk a legkisebb a lebukás veszélye, az árban pedig a célállomás értendő, ami a
legtöbb esetben Olaszország vagy Németország. Általában több szállal kötődnek a szervezett
bűnözéshez.

„Taxi Game” – nek nevezik a migránsok határhoz szállítását a menekülttáborból, egy taxi
körülbelül 150-200 euróért fordul. Így nyer értelmet, miért működik tizenöt taxitársaság
Bihácson. Heti két fuvarral az átlagfizetés négyszeresét tudják hazavinni a sofőrök .

A menekülttábor mellett találkoztunk arab taxiügynökkel is. A szakállas, negyvenes férfi

jutalékot kap minden leszervezett fuvar után.

A taxi útja a határ mellett ér véget. Amennyiben a kliensek ki tudják fizetni (az ár körülbelül
1000-1500 euro) egy professzionális, helyi sétáltató viszi át őket a határon. Ha nem, egyedül
kísértik meg a szerencséjüket.

A szegények a Lipa táborból gyalogolnak. Általában valamelyik bihácsi pláza parkolójában

gyülekeznek. A vezetőjük is migráns, aki már ismeri az utat. Neki 30-40 eurót fizetnek
fejenként a csoport tagjai. Ha átjutnak a háborúból visszamaradt aknamezőkön, a hegyen, ha
nem futnak bele sem a bosnyák, sem a horvát határőrségbe, és a migránsokból szerveződött
Alibabák sem rabolják ki vagy ejtik túszul őket, a buszpályaudvarra mennek a horvát oldalon.

Beszéltem olyan migránssal, akit ott szedett össze, és toloncolt vissza Boszniába a horvát
rendőrség.

Az átjutás minden esetben szerencsejáték, ezért nevezik játszmának. A migránsok akkor

fizetnek, ha elérték a céljukat. A legtöbbször letétbe helyezik a pénzt valakinél a táborban, ezt
preferálja a szervezett bűnözés is. Az Europol figyeli a pénzmozgást az olyan nemzetközi
pénzküldő cégeknél, mint a Western Union.

Mivel minden szolgáltatás jelentős összegbe kerül, megjelentek a Lipa tábor körül a
fegyveres, migránsokból szerveződött bűnözőcsoportok.

A Boszniában használt elnevezésük az Ezeregy Éjszaka Meséiből származik. Bár az eredeti

történetben Ali Baba egy szegény és tisztességes favágó, aki véletlenül megtalálja a negyven
rabló titkos rejtekhelyét és így gazdagszik meg, az illegális migrációban mindenki rablóként
használja a nevét.

Az „Alibabák” a legtöbbször a többi migránst terrorizálják. Gyakran teljes csoportokat

rabolnak el. A bosnyák sajtót például bejárta egy videó, amin meztelenre vetkőztetett emberek
fekszenek egymás mellett a földön, miközben késsel vagdossák vagy verik őket. Bihács
központjában lövöldözés is volt – két rivális bandatag lőtt az egymásra a nyílt utcán. Az
egyikük a fejébe kapta a golyót, és azonnal szörnyet halt.
19

Az elrabolt emberektől váltságdíjat követelnek: fel kell hívniuk valakit „otthon”, hogy
küldjenek pénzt. A szervezett bűnözés előszeretettel használja őket elrettentésre vagy
behajtásra.

Negyven rablók
Már három napja interjúztam Bihácson, amikor Edvin egy elhagyott víztoronyhoz vitt. Kora
reggel volt, köd. Vasúti síneken vágtunk keresztül, ropogott a lábunk alatt a műanyagszemét.
Vaslépcső vezetett fel a toronyba. Az emeleten eldobált ruhák és hálózsákok, szemét.

„Baji, Baji!” – kiabálta Edvin, de senki sem mozdult meg a takarók alatt.

„Biztosan játszmában voltak tegnap, és most alszanak. Nem baj, majd visszajövünk este.”

Eszem ágában sem volt találkozni az Alibaba-csoportok egyik tagjával, a véletlen rendezte
így.

Dél körül találkoztunk Zlatan Kovachich-csal, és együtt ebédeltünk. Edvin elújságolta neki,
hogy migránsokat talált a víztoronyban. „Óvatosan, mert azok Alibabák” – figyelmeztetett
Zlatan.

„Ugyan már, nem lesz semmi baj” – mondta Edvin. Nem tudom, miért hagytam rábeszélni
magam a dologra.

A telefonjainkkal világítottuk az utat a sötétben a víztoronyhoz. Edvin bekiabált az ajtón, de

senki sem válaszolt. Már indultunk vissza a kocsihoz, amikor egy férfi lépett ki a bokrokból.
Edvin a tárgyra tért.

„Te Alibaba vagy?” – kérdezte, és cigarettával kínálta a férfit. Én fogtam a fejem.

„Nem.”

Nincs ember, aki arra a kérdésre, hogy rabló vagy-e, igennel válaszolna. Mással
próbálkoztam.

„Afganisztáni vagy?”

„Igen.”

„Mióta vagy Boszniában?”

„Nyolc hónapja.”

„Miért jöttél el Afganisztánból?”

„A tálibok miatt. Meg akartak ölni.”

„Miért?”
20

„Mert az Afgán Nemzeti Gárda tagja voltam.”

„Hivatásos katona vagy?”

„Igen.”

Nyilvánvalóan esélyem sem volt leellenőrizni bármelyik állítását, mindemellett

elgondolkoztam azon, hogy mióta az Egyesült Államok kivonult Afganisztánból, és a tálibok
visszavették a hatalmat, egészen biztosan tízezrek jöttek el az országból, akik korábban
együttműködtek az amerikaiakkal, például az álltaluk felállított afgán nemzeti hadsereg tagjai
voltak. Nem kérdés, hogy a tálibok tisztogatnak Afganisztánban, ez betonozza be a
hatalmukat. Az azonban kérdés, mit kezd magával egy afgán férfi külföldön, akit hazájában
fegyverforgatásra képezték ki, és máshoz tulajdonképpen nem ért.

Az Egyesült Államok kivonulása Afganisztánból nagy számú, harci tapasztalattal rendelkező,

pénztelen zsoldost eredményezett Európában. Erre utal, hogy mind a magyar-szerb, mind a
boszniai lövöldözések résztvevői túlnyomó részben afgán nemzetiségű férfiak voltak.

Miután elköszöntünk a Bajitól, Edvinhez fordultam.

„Honnan tudod, hogy Alibaba?”

„Őt biztosan nem fogták meg, mert már Szarajevóban lenne. Itt akart maradni Bihácson.
Egyébként kés volt az oldalán.”

„Nekünk is ugorhatott volna.”

„Dehogy. Van nálam pisztoly. Ez itt Bosznia.”

Politika és bevándorlás
Az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezete (IOM) 2023-as statisztikája alapján már
érezhető, hogy a szerb hatóságok légmentesen lezárták a balkáni út magyarországi kijáratát.
Eszerint tavaly 26 százalékkal nőtt a Boszniába érkező migránsok száma, és mivel nagyon
úgy tűnik, hogy a szerb rendőrség marad a magyar határon, ez a szám akár a duplájára is
emelkedhet az idén.

Arról, hogy mi a szerb politika célja a magyar határszakasz kiemelt védelmével, megoszlanak
a vélemények. Zlatan Kovachic szerint Szerbia csakúgy, mint Oroszország és Törökország,
nyomásgyakorlásra használja a migrációt: azzal, hogy Bosznia-Hercegovina felé nyomja a
migránsokat feszültséget hoz létre az amúgy is törékeny szövetségi államban. Célja, hogy a
kialakuló káosz ürügyet adjon a szerbek lakta Republika Srpska Szerbiába olvasztására.

Párducz Árpád, a Migráció Kutató Intézet Balkán-szakértője szerint azt nem lehet
kijelenteni, hogy Szerbia a migrációt politikai nyomásgyakorlásra használná, sokkal inkább
tűnik úgy, hogy csakúgy, mint Magyarország, Szerbia sem akar migránstömegeket a területén.
Az idegenektől való félelem könnyen szavazatokra váltható Kelet-Európában.

Párducz hozzátette: tény, hogy a Republika Srpska, azaz a boszniai föderáció szerb része –
követve a szerbeket – bejelentette, hogy egyetlen menekülttábort sem hajlandó üzemeltetni a
21

területén, és nem fogadja vissza a területéről Bosznia-Hercegovinába lépett migránsokat. Ez

óriási terhet ró az amúgy is forráshiánnyal küzdő szövetségi hatóságokra.

Nyárra összeomlunk
„Nehéz év lesz ez nekünk” – mondta Daniel Trivunic boszniai határőrparancsnok a Velika
Kadusa határátkelő épületkomplexumában az eligazításon. A határőrség engedélyezte, hogy
csatlakozzak egy határjárőrhöz. Egy bosnyák és egy horvát határőrrel ültem egy asztalnál,
készültünk kimenni a zöldhatárra.

„Tudja, azt reméltem, hogy kemény tél lesz, legalább mínusz húsz fokkal a hegyekben, és az
amúgy is túlterhelt embereim pihenhetnek egy kicsit. Nem így történt. Már most maximális
kapacitáson van a Lipa tábor, gyakorlatilag az üresen érkező buszok emberekkel tele mennek
vissza a szarajevói menekülttáborba, ennyi olyan migráns jelentkezik nálunk minden nap, aki
nem tudta átlépni a határt. Bihácson már nincs kapacitásunk, és még csak tél van. Ha ez a
tendencia folytatódik, a turistaszezonra mind a kiépített határátkelőknél, mind a zöldhatáron el
fogjuk veszíteni az ellenőrzést a migráció felett.”

„A sajtó tele van az úgynevezett visszalökésekkel a horvát oldalról. Többek között olyanról is
hallottam, megverik, kifosztják és meztelenre vetkőztetik az embereket, úgy küldik vissza
Boszniába.”

„Nézze, nincs semmilyen bizonyíték, hogy ez a horvát határőrség lenne. Tény, hogy a horvát
fegyveres szervek nagy erőkkel vannak kint a határon, és valóban voltak erőszakos
incidensek, de nincs rá bizonyíték, hogy ők követték volna el. Egyszerűen próbálják
ellenőrzés alatt tartani a határszakaszt.”

„Milyen a viszonyuk a horvát partnerszervezetekkel?”

„Nélkülük már elveszítettük volna az ellenőrzését. Ez kifejezetten jó kapcsolatot jelent. Az

Una-Szana kanton hatóságai mellett a horvát határvédelemmel például közös járőrözéseket
hajtunk végre, és folyamatos az információcsere is. A horvát határőrök körülbelül tízszer
többen vannak, mint mi, és az EU-nak köszönhetően jobban felszereltek.”

„Mire lenne a leginkább szükségük?”

„Emberekre. Az illegális migrációban, mint iparban, mindenki érintett Bosznia-

Hercegovinában. Ez azt jelenti, hogy egyre többen kapcsolódnak be, miközben a határvédelmi
szervekhez minden évben egyre kevesebben jelentkeznek. 2026-ra, amikor a mostani
állomány jelentős része nyugdíjba megy, nem lesz utánpótlás. Félre ne értsen, eszközökre is
szükségünk lenne, például nagy látótávolságú éjjellátó kamerákra, de mindez semmit nem ér,
ha nem lesz ember, aki kezeli.”

„Gyakoriak az összetűzéseik a migránsokból szerveződött bűnbandákkal?”

„Amikor meglátnak minket menekülnek.”

„Mit gondol arról, hogy politikai oka van annak, hogy Szerbia lezárta a balkáni útvonal északi
kijáratát, és a szövetségi állam felé irányítja a migrációt?”
22

„Katona vagyok. Nem foglalkozom a politikával. Mindemellett hallottunk híreket, hogy az az

afganisztáni bűnözői csoport, ami a magyar-szerb határon tevékenykedett átette a székhelyét
Bosznia-Hercegovinába.”

„Tényleg történnek emberrablások?”

„Egyszer riasztottak minket, ahol egy barlangban találtunk három migránst, akik azt állították,
elrabolták őket.”

„Azt mondja, hogy a Lipa táborba már nem tudnak elhelyezni senkit. Várható, hogy a
szarajevói táborok kapacitása is kimerül?”

„Igen. Ez pedig illegális táborokat jelent majd a dzsungelben. Humanitárius krízist. A

szervezett bűnözés már most toborozza a kábítószerfüggőket, olyanokat, akiknek nincs mit
veszíteniük. Minden héten találunk buszokat a hegyekben, és előfordul, hogy egyszerűen
nekihajtanak és áttörik a sorompót a kiépített határátkelőnél.”

Járőrözés az aknamezőn
A bosnyák határőr csőre tölti a Steyr Aug gépkarabélyát, a horvát határőrnő az oldalfegyverét.
Indulunk a dzsungelbe. A kifejezés szintén a migránsválsággal került a nyelvbe. Az erdőt és a
hegyeket jelenti. Egy kisbusszal indulunk a határhoz. A háború előttről maradt repülőtéren
hajtunk át, amíg a hegyek aljához érünk. A délszláv háború előtt vadászgép hangárokat vájtak
a hegybe. A szerbeknek az első dolguk volt felrobbantani, amikor kitört a konfliktus. Az
illegális határátlépők és a csempészek előszeretettel használták a járatokat, mert könnyebben
értek át a határ túloldalára. Az erdőnek ezt a részét tarra vágta a horvát határőrség, hogy
jobban lássák a mozgást. Olyan, mint egy nyílt seb a hegy oldalában.

„A barlangok tele vannak medvékkel” – mondja a bosnyák határőr. Sem ő, sem a horvát
kollégája nem akarta, hogy leírjam a nevüket. A fákon vörös, halálfejes táblák hívták fel a
figyelmet az aknaveszélyre.

„Lehetőleg maradjon mellettünk. Még mindig tele van az erdő aknákkal.”

„Sok migráns lép aknára?”

„Boszniában még nem volt incidens. Horvátországban már haltak meg így. Nagyobb
problémát jelentenek a bűnbandák és az erdők.”

Odaérünk a barlanghoz, ahonnan néhány hete a bosnyák rendőrség kiszabadította a túszokat.

A határőrök a fegyverükkel vizsgálják át, de elhagyott hálózsákokon, és eldobott török
útleveleken kívül semmit sem találnak.

„Tömegesen indulnak a szírek Törökországból. Nem akarják, hogy visszatelepítsék őket

Szíriába.”

„A kapitány azt mondta, hogy amikor meglátják a hatóságot, a bűnözök menekülnek. Önök
ketten vannak. Mi lesz, ha magukra lőnek?”

„Majd visszalövünk” – felelte sztoikusan a határőr.

23

A nappali műszak alatt egyetlen migránst sem találunk. Az útvonalukat azonban nem lehet
eltéveszteni. Szemét és kiégett vadászházak szegélyezik az utat, eldobott útlevelek, ruhák.
Délután négykor értünk vissza a határállomásra. Búcsúzás előtt valaki azt mondta, hogy
éjszaka sokkal több az akció, de meg kell értenem, senki sem akarta, hogy egy külföldi
újságíró esetleg bajba kerüljön. Azt nem részletezte, milyen bajba is kerülhetnék.

„Komoly bajok lesznek az idén” – ezzel búcsúzott tőlem a két határőr.

Beültem a kocsimba, és elindultam Magyarország felé. Zágrábtól úgy harminc kilométerre az

autópályán index nélkül elém vágott egy régi Opel. Százhatvannál kaptam félre a kormányt, a
kocsim háromszor perdült, és beleállt az autópálya mellett futó patakba.

Xénia fia jött értem, és vitt vissza Zágrábba.

Néhány nappal később a roncsmentő felhívott, mert hallani akarta a hangját annak az
embernek, aki karcolás nélkül szállt ki egy ennyire összetört autóból.