Esetleírás

Ezt az esetet nem gyógypedagógiai tanárként, hanem mentálhigiénés szakemberként mutatom

be.

A tanuló neve: ABC.

A tanuló életkora: 12 év 11 hónap.

Családi háttér: A tanulónak egy 25 éves fiú féltestvére van anyai ágról, tehát jelentősnek
mondható a korkülönbség, vidéken egy nagyon szép családi házban, esztétikus környezetben
élnek. A szülők megítélése szerint anyagi körülményeik átlagosnak mondhatók.

Problémafelvetés:

3 évvel ezelőtt, amikor először elkezdtem tanítani ABC-t, akkor negyedikes volt. Kivételes
helyzet miatt az alsós osztályfőnöknek egy évvel hamarabb át kellett adnia az osztályát, felső
tagozatra. Osztályfőnökváltáskor bevett szokás az intézményünkben, hogy az alsós
osztályfőnök és a felsős szaktanárok egy úgynevezett átadó-átvevő értekezleten ismerkednek
meg a gyerekekkel. ABC-ről már akkor megtudtuk, felsős kollegák, hogy autisztikus
jellemvonással rendelkezik, furcsaságai vannak, erőszakos, törtető személyiség, képességeit
tekintve jó tanuló. Már ezen a megbeszélésen problémaként vetette fel az alsós kolleganő,
hogy ABC-t az első iskolanapjától, mindennap autóval hozzák-viszik, és mindennap
ajándékokkal halmozzák el; hol kisebb, hol nagyobb ajándékkal. Ezt ABC teljesen
természetesnek élte meg. Az osztálytársai egy idő után erre felfigyeltek, voltak olyan
gyerekek, akik az idő múlásával már fájóan, vágyakozóan, irigykedve néztek rá. Mivel
negyedik osztálytól kezdve én tanítom ezt az osztályt a legmagasabb óraszámban, ezt a
jelenséget pont úgy tapasztaltam, ahogy a kolleganő említette. Az alsós osztályfőnök
személyiségének, változatos pedagógiai módszereinek, reformpedagógiában is megszerzett
tapasztalatainak, gyógypedagógus attitűdjének köszönhetően, az osztály már negyedikben
igazi értékrendekkel bíró közösség volt. ABC még annak ellenére sem közösítették ki, hogy
sokszor dicsekedett a drágábbnál drágább ajándékaival, külföldi nyaralásaival. ABC
lehengerlő viselkedését az órába való közbekiabálásait, már 4., 5., 6., osztályban is kezelnem
kellett. Eddig azonban megtaláltuk a közös megoldást, mivel ABC tanulói képességei bőven
lehetőséget adnak nem csak a differenciálásra, hanem a pluszterhelésre. Burkoltan úgy
szorítottam háttérbe a dicsekvésből adódó kellemetlen helyzeteket, hogy nála, és még két
diáknál fejlesztő kiadványt vásároltam. Ezeket az óráimon bármikor elővehették. Ebből a
fejlesztő füzetből több feladatot is kijelöltem, amiből ők választhattak, így elkerültem azt,
hogy egyre többet belebeszéljen az órákba, mely már addig fajult, hogy a társai érezhetően
feszültek lettek. Másrészt energiáit is lekötöttem, figyelmét is eltereltem. Ez olyan jó
megoldásnak látszott, hogy néha a rejtvény típusú feladatokkal még a szünetekben is sokat
foglalkozott. Ezért különösen hálásak voltak a társai, mert szünetekben még erőszakosabban
magához akarta ragadni a hatalmat. Ez a megoldás roppant jól működött eddig. Jelenleg
azonban a tanév elején figyeltem fel arra, hogy ABC annyira türelmetlen az óráimon, hogy
kontrollvesztetten kiabál be, meg sem várva magyarázataimat, feladatkiadásaimat. Még
társaira sem volt tekintettel. Az eddig felépített szokásainkat teljesen felrúgva, sorozatosan
beleszólt már társai feleletébe is. Az órákat inadekvált, általa nem is ismert idegen
kifejezésekkel szakította félbe. Mindenáron magyarázatot akart találni, hogy miért neki van
igaza. Ilyenkor mindig az volt az érzésem, hogy biztos előre olvasott az internetet, bár abban
is biztos voltam, hogy egyedül. Ezáltal az idegen fogalmakat félreértette, nem nézett utána, de
úgy érezte, hogy biztonsággal dicsekedhet új ismereteivel. (Például a vallásokat összekeverte
a népcsoportokkal – arab vallás, muszlin nép, oszmánvallás, négerek vallása, a kereszténység
a pogány népektől ered) Mivel a jelenlegi tananyagunk már nagyon engedi meg, hogy órán
ismét fejlesztőgyűjteményt adhassak, ezért a bekiabálások, a fennhéjázó viselkedés, a
dicsekvés csak egyre nőtt. Az osztálytársai azonban még mindig nem büntették, sem
kirekesztéssel, sem verbális agresszióval. Őszi szünet előtt két héttel azonban egy történelem
órán amikor ismét a magyarázatom kezdetén már nem bírta ki, hogy ne szakítson félbe, társai
ugyanabban a pillanatban egyszerre kiabálták el magukat. Akkor már nem törődve a
következményekkel sem. Az hogy a gyerekek, mint egy kórus, egyszerre kiabálták el
magukat, olyan elképesztő döbbenetet okozott, hogy nagyon észnél kellett lennem, hogyan
ragálom le ezt a kínos pillanatot. Mikor ránéztem ABC arcára, azonnal láttam, hogy halálra
sápadt, hiszen soha nem szokott hozzá, hogy a társai így reagáljanak.

ABC az első padsorban ül. Gyorsan a háta mögé álltam, és jeleztem az osztálytársainak, hogy
még egyszer ne kiabálják el magukat. Ezzel az osztállyal együttműködésünknek köszönhetően
olyan összhangban vagyok, hogy csupán egy pillanatnyi nonverbális jelzés is elég volt arra,
hogy komolyan vegyék a csendet. Óvatosan újból szembekerültem ABC-vel, amikor
megláttam, hogy nem csak egyre sápadtabb, hanem a nyála is elcsurgott, amit észre sem vett.
Azonnal kimentem vele az osztályból és elkísértem a mosdóba. Aztán benézve az osztályba –
hiszen a terem két fala teljesen üvegezett – döbbenten láttam a bent ülő gyerekek arcát és azt,
hogy moccanás és hang nélkül várják a fejleményeket. Ismét megbizonyosodott számomra a
nevelés ereje, főleg ha az egészen kiskortól következetes. Ezért is volt öröm számomra az alsó
tagozatos személyiségfejlesztést tovább vinnem kiegészítve mentálhigiénés
tapasztalataimmal. Amikor bementem a gyerekekhez az egyik legjobb tanuló így fogadott:
„Etelka néni, menjen ABC után a mosdóba, addig mi gyakoroljuk a történelem leckét hangos
váltóolvasással!” Hálás lehettem ezért a mondatért, mert mire kiértem a mosdóba akkorra már
ABC-nek olyan erős sírógörcse volt, hogy vizes zsebkendőt kellett tennem a tarkójára,
csuklójára. Állandóan figyelmeztetnem kellett arra, hogy egyenletesen vegye a levegőt.
Bevallom, pár pillanatig azt hittem, hogy el fog ájulni az aritmikus légzése miatt. Sikerült
annyira megnyugtatnom, hogy már érthetőbb volt a beszéde, mint sírás alatt. Megkérdeztem,
hogy el szeretné-e mondani, hogy miért borult ki ennyire. Még mindig erősen hüppögve és
rám borulva szakadt fel belőle, hogy ő csak itt az iskolában beszélhet. Panaszáradatából,
melyet szinte rám zúdított, megtudtam, hogy otthon nincs barátja, sehová nem járhat, a szülei
még mindig kocsival hordják, rengeteget dolgoznak a munkahely mellett. Ha édesanyjával
szeretne beszélni, ő azért nem hallgatja meg, mert a háztartási munkát tartja fontosabbnak,
ezért elküldi őt ilyenkor vagy tanulni, vagy gépezni, vagy televíziót nézni. Ha édesapjához
megy, ő pedig a házkörüli munkákat tartja előrébb valónak és ő azért küldi el. Nagyritkán ha a
nagymamája jön, akkor vele azért nem tud beszélgetni, mert sajnálja a nagymamát, ő ugyanis
fiziológiai okok miatt, nem tud hallhatóan beszélni csak erőltetetten suttog, ami nehezére esik.
ABC elmondta, hogy a fentiek miatt kért ajándékba kutyát, amit meg is kapott, majd a
következő ajándékozási alkalomra is kutyát kért, azt is megkapta. Nagyon szereti az állatokat,
de rájött, hogy a barátokat és a szüleit mégsem pótolják.

A véletlen folytán pár perc múlva pont kicsengetéskor találkoztam az édesanyával. Mivel
nagyon siettek, mert kivételesen tömegközlekedéssel jöttek, csupán röviden tudtam elmesélni
a történteket. Az anyja teljesen le volt döbbenve, megijedt, de őszintén elmondta, hogy
gyanakodott valami problémára. Hogy a probléma mi, arra viszont nem jött rá. Nem is
gondolta, hogy ekkora fájdalom dúl fia lelkében. Rákérdeztem, hogy miből gondolta, hogy
nincs valami rendben. Elmondta, hogy ABC pár hete nyugtalanul alszik, többször felriad
álmában és ilyenkor mindig meg kell nyugtatni, hogy vissza tudjon aludni.

A helyzet megoldásra tett lépések:

Megállapodtunk, hogy feltétlenül, rövid időn belül vissza kell térnünk erre a kérdésre. Abban
maradtunk, hogy beszélek az osztályfőnökkel, a délutános kolleganővel és a gyerekekkel is.
Amikor ABC-t elvitte édesanyja, úgy mentem be az osztályba, hogy a gyerekek tudták,
érezték, hogy nagy a baj. Legnagyobb meglepetésemre rájöttek, hogy mi az igazi problémája
ABC-nek. Az egyik osztálytársa azt mondta: „Etelka néni, fogadjunk, hogy ABC azért dumál
ennyi, mert máshol nem csinálhatja. Én is csak a nagymamám mellett dumálhatok sokat.” A
gyerekek rátapintottak a lényegre túlzónak hangozhat, de ezek a gyerekek valóban együtt
dobognak, együtt lüktetnek és annyira ismerik egymást, hogy esetenként egymás problémái
mögé is látnak. Saját maguk ajánlották fel, hogy vigasztalásul mindenki fog keresni egy-egy
szép irodalmi idézetet, amit összefűzünk és odaadunk neki. Ennek az ötletnek különösen
örültem, hiszen egyértelműen érződik belőle az a munkám, melynek során irodalom
szeretetére nevelem őket. A vigaszon kívül a sok bekiabálással is foglalkoznunk kell.
Belátták, hogy ennek a problémának a megoldása, már nem csak az ő feladatuk, hanem a
felnőtteké és gyerekeké együttesen. Megegyeztünk, hogy kipróbáljuk újra a foglalkoztató
füzeteket. Ezt teljesen elfogadták, érezték, hogy ennek nem csupán azaz oka, hogy ABC kissé
gyorsabb és ügyesebb mint ők, hanem tudták, hogy ennek más fontos üzenete is van.

Jelenleg a helyzetet még csak részeredményként értékelhetem. Mivel a probléma az őszi

szünet előtt lobbant be, ezért hosszú távú eredményeket még nem is lehet felmutatni. A
problémát azonban megbeszéltük az osztályfőnökkel, délutánossal és megállapodtunk abban,
hogy felveszik a kapcsolatot a szülőkkel. Első lépésként, fogadóórán próbálnak megoldási
lehetőségeket keresni. Természetesen mindkét kollega számít az én ötleteimre is.
Következtetések:

ABC életében meghatározónak tartom a szüleivel való ingerszegény kapcsolatot, mert az

érzelmi kötődés súlyos sérülését vonja maga után. Ez az eset is fényes bizonyítéka az érzelmi
sérülésnek. Azt gondolom, hogy egyértelműen és nagyon komolyan kell foglalkozni azzal,
hogy a szülő-gyermek érzelmi kapcsolati zavarát helyrehozhassuk. A szülők abban a tipikus
tévhitben élnek, hogy mindent megtesznek gyermekükért, hiszen ABC mindent megkap tőlük.
Nem érzik a lelki szükségletek elengedhetetlen fontosságát, az egészséges
személyiségfejlődés folyamatában.

Mégis derülátó vagyok ebben a helyzetben. Hogy miért? Mert az édesanya komolyan vette a
dolgot, látszott rajta, hogy nyitott a megoldáskeresésre. A családi háttérre is elmondhatjuk,
hogy ha szükség van rájuk, a szülők és a család együttműködők. Bízom benne, hogy az
életkori sajátosságoknak megfelelően, még van lehetőségünk jó irányba terelni, ezt a szülő-
gyerek kapcsolatot. Őszintén vallom, az egyik egyetemi oktatóm hitvallását: Mely szerint a
sors kegyes a szülőkhöz, mert amit a dackorszakban elrontanak, arra a serdülőkorban kapnak
még egy esélyt, hogy helyrehozzák.

Megjegyzés:

A pályám alatt, ez az osztályközösség kiemelkedően bizonyítja, hogy a nevelés ereje

következetessége eljuttathatja a gyerekeket és egy közösséget az altruista viselkedésformához
mely beépül személyiségükbe és attitűddé válik.