KALMÁR JÁNOS

KÁROLYI SÁNDOR „ÁRULÁSA”

(A bűnbakkeresés összefüggései)

Károlyi Sándort, a Rákóczi-szabadságharcot 1711-ben lezáró szatmári megegyezés

feltételeinek kidolgozásában a felkelők részéről közreműködő tábornagyát, a kuruc had-
sereg akkori főparancsnokát talán maga II. Rákóczi Ferenc nevezte először árulónak
1711. május 13-án, két héttel a majtényi kapituláció után, Eszterházy Antal kuruc tábor-
noknak címzett levelében, amikor így fogalmazott: „[Károlyi] maga hitetlen elpártolásá-
val… hazánk dolgait… képtelen és reméntelen confusióban hozta.”1 Vallomásai 1718-
ban, már Törökországban papírra vetett II. könyvében2 pedig így emlékezett meg róla:
„Hitszegése, hazaárulása és a szövetség [ti. a rendi konföderáció] ellen elkövetett bűne
nyilvánvaló volt abból, hogy elfogadta azokat a pontokat, melyek érvénye az egyszerű
jóakarattól és adott szótól függött. Ezért nyilvánvalóvá vált előttem, hogy e tette a hűt-
lenség bélyegét nyomja rá, hiszen az említett bűnökbe sodorta, és ezért halálbüntetéssel
sújtható.”3 Végeredményben hasonló véleményre jutott Forgách Simon gróf, egykori
császári tábornok is, aki, miután átállt a felkelők oldalára, a kuruc hadsereg tábornagya-
ként emigrált Rákóczival. A neki tulajdonított, szintén utólag írt emlékirat vonatkozó ré-
sze ugyanis így szól: „Károlyi, akit a császáriak megvesztegettek, bizonyos feltételekkel,
valamennyi magyarjával együtt átállt a császáriak oldalára, átadta a németeknek Kassát
és Munkácsot, mégpedig úgy, mintha József császárnak és királynak adná át, aki abban
az időben már halott volt, de Károlyin kívül ezt nem tudták a magyarok, sőt a hűségesküt
is úgy tették le, mintha élne a király; így aztán egész Magyarország visszatért a német
uralom alá, s így, vagyis nagyon rosszul végződött a magyar rendi konföderáció, néhány
ember fennhéjázó gőgössége és kapzsisága miatt. Károlyi pedig a magyarok részéről
olyan egyezséget kötött a császári teljhatalmú megbízottakkal, mely szerint ezek meg-
ígérték a magyaroknak valamennyi kiváltságukat és törvények adta jogaik tiszteletben
tartását is.”4 Eltekintve most azoktól a pontatlanságoktól, amelyeket az utóbbi idézet tar-
talmaz – hiszen nincs bizonyíték Károlyi megvesztegetésére (semmi olyat nem ígértek
neki, amit másnak nem5), s nem igaz az sem, hogy az uralkodó halála a megállapodás

1
II. Rákóczi Ferencz fejedelem leveleskönyvei, levéltárának egykorú lajstromaival 1703–1712. Közli:
Thaly Kálmán. (Archívum Rakoczianum. II. Rákóczi Ferencz levéltára, bel- és külföldi irattárakból bővítve.
Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága. Első osztály: Had- és belügy. Szerk.: Thaly
Kálmán. III.) Harmadik kötet. (1710–1712.) Budapest, 1874. (A továbbiakban: AR II/III.) 657–658. o.
2
Köpeczi Béla: II. Rákóczi Ferenc az államférfi és az író. (Gyorsuló idő.) Budapest, 1976. 95., 100. o.
3
Rákóczi Ferenc: Vallomások, Emlékiratok. S. a. r.: Hopp Lajos, ford.: Szepes Erika. (Magyar Remek-
írók.) Budapest, 1979. (A továbiakban: Rákóczi 1979.) 459. o.
4
Váradi Sternberg János: Forgách Simon kuruc tábornagy emlékiratai. Ford.: Kenéz Győző. Századok,
102/5–6. (1968.) 1066. o.
5
I. József Pálffy János magyarországi császári főparancsnoknak írt, 1710. december 22-én kelt levelében
már valamennyi, az uralkodó hűségére visszatérőnek javaik és hivataluk megtartását helyezi kilátásba. Thaly
Kálmán: A szathmári béke történetéhez. Századok, 21/5. (1887.) (A továbbiakban: Thaly 1887.) 465. o.

—1—
megkötését megelőzően a kuruc főparancsnok tudomására jutott volna6 –, mindkét do-
kumentum szerzője lényegében két ok miatt tekinti árulónak Károlyi Sándort. Egyrészt
politikai hibájául róják fel, hogy az ellenfél által tett puszta ígéretek – hiszen a halott ki-
rály nevében aláírt kötelezettségvállalás nem kérhető számon – elfogadása miatt egyezett
meg. Másrészt erkölcsileg marasztalják el. Egyfelől azért, mert Rákóczi szerint olyan lé-
pést tett, amire nem volt felhatalmazása, hiszen a konföderáció, azaz „a szabadságért
szövetkezettek” jóváhagyását kellett volna kérnie a megállapodás megkötéséhez. Emel-
lett megszegte volna a fejedelemnek tett, állítólagosan arra vonatkozó fogadalmát, hogy
beleegyezése nélkül semmilyen visszavonhatatlan lépést nem tesz. Másfelől azért, mert –
a Forgách-féle emlékirat szerint – megvesztegetés, „kapzsiság”, azaz személyes előny
(vagy annak kilátásba helyezése) hatására kötött volna megegyezést. Hasonló vélemény-
nyel volt Károlyiról az egykorú erdélyi történetíró, Cserei Mihály is, aki azt vetette a
szemére, hogy „…kevés gondja lévén a publicumra, csak a maga privátumát
stabiliálhassa,”7 azaz, hogy a közügyekben való fáradozás helyett saját érdekét érvénye-
sítse.
A kuruc emigránsokat és Csereit leszámítva azonban, a kortárs vagy a jóval későbbi
történetírók – Horváth Mihályon és Acsády Ignácon át Rákóczi máig legterjedelmesebb
életrajzának szerzőjéig, Márki Sándorig – csaknem egyöntetűen méltányolták a kuruc
generálisnak a megbékélés érdekében kifejtett tevékenységét. Mint ismeretes, Szekfű
Gyula A száműzött Rákóczija (1913) vetett szelet,8 amely bár csak a kuruc emigrációval
foglalkozik, közvetetten mégis viszonyul az itthon maradottakhoz, s az utóbbiak számára
lehetőséget teremtő körülményekhez. Az elágazó utak megtestesítőit e munka olvasói
Rákócziban illetve Károlyiban vélték meglátni. Annak, hogy e könyv megjelenése a tu-
dományos életben szokatlan vihart kavart, döntően szakmán kívüli okai voltak. A XX.
század elején meghatározó politikai csoportok és az őket körülvevő értelmiségiek felfo-
gásuk igazolását vagy éppen cáfolatát vélték visszamenőleg kiolvasni belőle. A köztük
lévő eltérés végső soron az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc után Magyaror-
szágnak a Monarchiához való viszonyát, abban elfoglalt státusát újrafogalmazó kiegye-
zés elfogadásában vagy elutasításában gyökerezett.9 Ráadásul a kérdés Trianon után is
aktuális maradt, csak másként vetődött fel. Mert a területének mintegy kétharmadát elve-
szítő, nyomorúságos gazdasági helyzetben lévő, elszigetelt, s ezért önellátásra kénysze-
rült ország szellemi elitje számára megkerülhetetlenné vált az a kérdés, hogy mennyiben
segítette vagy éppen akadályozta a hazai gazdaság – mindenekelőtt az ipar – fejlődését a
Monarchiához való tartozás. És nemcsak a közeli, hanem – a Habsburg vámpolitika kez-

6
Csak 1711. május 4-én közölte I. József halálát Károlyival. Zachar József: A szatmári béke bécsi szor-
galmazója: gróf Pálffy János tábornagy. In: Takács Péter (szerk.:) „…Kedves hazám boldogulása munkáját ke-
zébe adom…” Történészek a szatmári békéről: ’árulás vagy reálpolitikai lépés’. Nyíregyháza, 2003. (A továb-
biakban: Takács 2003.) 82. o.
7
Cserei Mihály: Erdély históriája [1661–1711]. S. a. r., bev., jegyz.: Bánkúti Imre. Budapest 1983. 456. o.
8
R. Várkonyi Ágnes: Thaly Kálmán és történetírása. (Tudománytörténeti tanulmányok 1. ) Budapest, 1961.
309–327., 412–416. o.
9
Az eddigieknek igen jó áttekintése Kovács Ágnes: Károlyi Sándor a magyar történetírásban. In: Politikai
gondolkodás – műveltségi áramlatok. Tanulmányok Irinyi Károly professzor születésének 60. évfordulója tisz-
teletére. Szerk.: Rácz István. Debrecen 1992. 59–60. o.

—2—
detei kapcsán – a távolabbi, a XVIII. századi múltban is.10 Ezért maradt felszínen, mint
döntő jelentőségű politikai előzmény, a szatmári megegyezés értékelése körüli vita is,
melyben a mindmáig legjelentősebb történettudományos újdonságot az akkoriban Bécs-
ben létesített Magyar Történelmi Intézet ösztöndíja keretében a Lukinich Imre által fel-
tárt bécsi levéltári dokumentumok közzététele (1925)11 jelentette. Az előzmények alap-
ján Lukinich szükségesnek ítélte, hogy forráskiadványa terjedelmes bevezető
tanulmánya egyik rövid fejezetének az Áruló volt-e Károlyi Sándor? címet adja, amely
kérdésre azonban nem adott egyértelmű választ.12 A II. világháború utáni magyar törté-
netírás eleinte sajátos módon ötvözte a marxizmus osztályharcos szemléletét a nemzeti
progresszió gondolatmenetébe illeszkedő, függetlenségi alapon álló történetírói hagyo-
mánnyal, s ennek megfelelően, természetesen árulónak minősítette Károlyit és elítélte a
rendek és a dinasztia kompromisszumának tekintett szatmári egyezség létrehozását.13
A történész azonban – annak dacára, hogy nem függetlenítheti magát egészen annak a
kornak a hatásaitól, amelyben él – autonóm egyéniség is, aki (megfelelő körülmények
esetén) saját szakmai meggyőződését veti papírra, amelyet feltáró és elemző munkája,
továbbá a tudomány pillanatnyi állásának eredményeire építve alakít ki. Ennek folytán a
mindenkori kutatások aktuális iránya és hangsúlyai szükségképpen befolyásolják az egy-
egy időszakra jellemző szakmai álláspontokat. Az 1960-as években a Rákóczi-
szabadságharc kutatása is mindinkább megszabadult az ideológiai tehertételtől, mely
kedvező körülményt kihasználva – élve az egyidejűleg fokozatosan kibontakozó nem-
zetközi szakmai kapcsolatok lehetőségével – a gazdasági és művelődéstörténeti vonatko-
zások mellett, figyelmét jelentős részben az addig szisztematikusan nem vizsgált kuruc
diplomáciai tevékenységre fordította.14 Ugyanakkor felelevenedett és új lendületet vett a
fejedelem teljes életútja,15 illetve annak valamelyik szakasza bemutatására irányuló tö-
rekvés.16 Ezzel párhuzamosan elkezdődött II. Rákóczi Ferenc írói életművének kritikai
kiadása, s még azt megelőzően, a nagyközönség számára is hozzáférhetővé vált a tőle
származó levelek egy kötetnyi válogatása.17 Ezek, valamint a fejedelem születésének

10
Ennek példája Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korá-
ban. Budapest, 1922. című könyve, ill. Uő: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon 1780–1815. Bu-
dapest, 1958. című posztumusz munkája.
11
Lukinich Imre (szerk.:) A szatmári béke története és okirattára. (Magyarország újabbkori történetének
forrásai.) Budapest 1925. (A továbbiakban: Lukinich 1925.)
12
Károlyi politikáját Janus-arcúnak nevezte. Uo. 209. o.
13
Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Budapest, 1954.7. 94–95. o. (Első kiadása
még 1943-ban jelent meg.)
14
Legyen elég csupán néhány fontosabbat felsorolni: Köpeczi Béla: A Rákóczi-szabadságharc és Francia-
ország. Budapest, 1966.; Benda Kálmán (szerk.:) Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980.;
Köpeczi Béla: Brenner Domokos, a Rákóczi-szabadságharc diplomatája és publicistája. Budapest, 1996.; Uő:
Egy cselszövő diplomata, Klement János Mihály 1689–1720. Budapest, 2000.; Uő: Vetési Kökényesdi László
kuruc diplomata és a császár katonája. Budapest, 2001.; Uő: II. Rákóczi Ferenc külpolitikája. Budapest, 2002.
15
Az először 1955-ben megjelent, s azóta két újabb, átdolgozott és bővített kiadásban napvilágot látott
életrajz: Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. (Millenniumi magyar történelem). Budapest,
3.
2004. (A továbbiakban: Köpeczi – R. Várkonyi 2004.)
16
Köpeczi Béla: Döntés előtt. Az ifjú Rákóczi eszmei útja. Budapest, 1982. és Uő: A bujdosó Rákóczi.
Budapest, 1991. (A továbbiakban: Köpeczi 1991.)
17
II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai a magyarországi háborúról 1703-tól annak végéig. Ford.: Vas István. A
tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. (Archivum Rákóczianum.

—3—
300. évfordulója, az ahhoz kapcsolódó tudományos rendezvények és azok „utórezgései-
ként” megjelent, továbbá az azóta is több-kevesebb rendszerességgel megrendezett – ha
az előbbihez szakmai igény tekintetében nem is fogható, olykor helytörténeti – jubileumi
tanulmányok nyomán mindenekelőtt a szabadságharc vezérének személye került a figye-
lem és az ismertség homlokterébe.
Nem mintha ezekkel párhuzamosan nem folytak volna a korszakra vonatkozóan más
irányú kutatások is, főként gazdaság-, társadalom-, had- és helytörténeti, valamint állam-
szervezeti téren.18 Ezek többsége azonban egyelőre nemigen jutott túl a forrásfeltáráson
és forrásközlésen, monografikus jellegű feldolgozásra egyelőre kevés példa akad.19 Az
ún. „labanc” oldal, a király hűségén mindvégig kitartók politikai elképzelései pedig
mindeddig egyáltalán nem látszanak felkelteni a mozgalommal foglalkozó kutatók ér-
deklődését. Az eddigiek alapján tehát nem egészen véletlen talán, hogy míg a fejedelem
mindegyik életszakaszával külön is foglalkozik (olykor nem is egy) feldolgozás, addig a
valamennyi politikai rendszerben ünnepelt Rákóczi-szabadságharc tudományos feldol-
gozása továbbra is várat magára.20
A fentiek fényében aligha csodálható, hogy e historiográfiai kiegyensúlyozatlanság
okán a fejedelem személye óhatatlanul „túlsúlyba” került az egyes kérdések megítélése
során azzal, hogy gyakran az ő, többnyire ismert szándéka és véleménye vált mások tet-
teinek minősítési mércéjévé is. S bár ennek ellenére Károlyi Sándor a szakma számára
lassacskán mégiscsak megszűnt „áruló” lenni, a szatmári megállapodás megkötését a ku-
tatók egy része változatlanul hibájául rótta fel. Ezt mutatja, hogy – bár különbözőképpen
fogalmazva – napjainkban is érvényesül a nézet, mely szerint Károlyi „…a fejedelem
irányában… pártütő…”21, aki „Rákóczi időt nyerő politikája alól… kihúzta a talajt”;22
hogy „…a siettetett kiegyezés, amely a nemzetközi helyzet alakulását nem vette figye-
lembe, nem az egyetlen politikai lehetőség volt”; hogy „A szatmári békét kierőszakoló
Pálffynak engedve… meghiúsította Rákóczi koncepcióját, hogy a szabadságharcot az ál-

III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei. I. Sorozatszerk.: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes.) Budapest,
1978. (A továbbiakban: AR III/II.); II. Rákóczi Ferenc Politikai és erkölcsi végrendelete. Ford.: Szávai Nán-
dor, Kovács Ilona. (Archivum Rákóczianum. III. osztály: Írók. III. Rákóczi Ferenc művei. I. Sorozatszerk.:
Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1984.; II. Rákóczi Ferenc Fohászai. Ford.: Csóka Gáspár, Déri
Balázs. (Archivum Rákóczianum. III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei. IV. Sorozatszerk.: Hopp Lajos
és R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1994.; II. Rákóczi Ferenc Meditációi. (Archivum Rákóczianum. III. osztály:
Írók. II. Rákóczi Ferenc művei. V. Sorozatszerk.: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes.) Budapest, 1997.; Köpeczi
Béla (szerk.:) II. Rákóczi Ferenc válogatott levelei. Budapest, 1958. (A továbbiakban: Rákóczi levelei.)
18
A már eltávozottak közül mindenekelőtt Bánkúti Imre és Heckenast Gusztáv műveire, a jelenleg is fo-
lyamatos kutatómunkát végzők közül pedig főként Czigány István, Csatáry György, Kovács Ágnes, Mészáros
Kálmán és R. Várkonyi Ágnes tudományos eredményeire gondolunk. Említett vonatkozású munkáik közül
csupán a legfontosabbak felsorolása is lehetetlen, de alighanem szükségtelen is itt, hiszen ezeket tematikus
csoportosításban felsorolja R. Várkonyi Ágnes – Kis Domonkos Dániel (szerk.:) A Rákóczi-szabadságharc.
(Nemzet és emlékezet.) Budapest 2004. 774–807. o.
19
Bánkúti Imre: A kuruc függetlenségi háború gazdasági problémái (1703–1711). Budapest, 1991. (A to-
vábbiakban: Bánkúti 1991.): szinte kivételesnek számít.
20
Heckenast Gusztáv: A Rákóczi szabadságharc. Budapest, 1953. című munka népszerűsítő célból készült,
miként Gebei Sándornak A Rákóczi-szabadságharc 1703–1711. (Magyarország története 11.) Budapest, 2009.
című kötete is.
21
Takács 2003. 43. o.
22
Molnár Mátyás (szerk.:) A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. Tudományos emlékülés 1976. január
29–30. Vaja–Nyíregyháza, 1976. (A továbbiakban: Molnár 1976.) 35. o.

—4—
talános európai békébe foglalt államszerződés szintjén fejezhessék be,”23 amelynek kö-
vetkeztében „…szociális és műveltségbeli eredményeit [ti. a szabadságharcéit] nem sike-
rült átmenteni a beköszöntő békekorszakra.”24 Sőt, ő lenne az oka a feudalizmus még
több mint egy évszázadon át tartó fennmaradásának is, amelynek révén, úgymond,
„…hozzájárult Magyarország politikai, gazdasági és szociális elmaradásához.”25
Ha tehát a korábban többek által megfogalmazott, szégyenteljes jelző enyhült is az-
óta, s a Károlyi Sándort elmarasztalók részéről vele kapcsolatban megfogalmazott vád
utóbb puszta szemrehányássá finomodott is, szemükben a kuruc generális változatlanul
nem szűnt meg bűnbak lenni. Vagyis e képletes értelemben vett bíróság a korábbi súlyos
ítéletét időközben enyhébbre változtatta ugyan, egykori „elítéltjét” továbbra is vétkesnek
tekinti.
Mindezek után alighanem célszerű az előzőekben említett vádak indokoltságát meg-
vizsgálni, ami persze a kapcsolódó események legalább vázlatos áttekintése nélkül nem
lehetséges.

1710. november 17-én, a szabadságharc nyolcadik évében, Pálffy János gróf, horvát-
országi bán arról értesítette Károlyi Sándort, a kuruc haderő irányításában akkor már
kulcsszerepet játszó tábornagyot, hogy kinevezték a Magyarországon állomásozó – a
felkelők katonai erejét létszámban egyébként mintegy háromszorosan felülmúló – csá-
szári hadsereg főparancsnokává.26 Akkoriban már újra Habsburg fennhatóság alatt állt az
ország területének megközelítőleg négyötöde, valamint Erdély.27 Pálffy katonai ráter-
mettségét az oszmánok elleni visszafoglaló háború idején Károly lotaringiai herceg fő-
hadsegédeként már bizonyította. A bécsi udvarban magyar volta ellenére bizalommal
voltak iránta, hiszen egy uralkodóházhoz hű családból származott, s képességeit a híres
hadvezér, Savoyai Eugén, a Haditanács elnöke is méltányolta. Legidősebb lánya iránt
pedig maga az uralkodó, I. József táplált gyengéd érzelmeket.28 A császári tábornagy, bi-
zonyára helyzete biztonságának tudatában, hamarosan kettős játékba kezdett. Ismétlődő-
en olyan helyzetjelentéseket küldött Bécsbe, amelyek a valóságosnál rosszabb helyzetű-

23
Köpeczi – R. Várkonyi 2004. 467. o.
24
R. Várkonyi Ágnes: ’Ad pacem universalem’. (A szatmári béke nemzetközi előzményeiről). Századok,
114/2. (1980.) 196. o.
25
Takács 2003. 11. o.
26
Pulyai János: Szatmári békesség. S. a. r.: Bánkúti Imre. (Rákóczi források.) Budapest, 2007. (A további-
akban: Pulyai.) 52. o. Bár már 1710. szeptember 27-én kinevezték Pálffyt, ténylegesen csak november elején
vette át az irányítást. Lukinich Imre: Gr. Pálffy János főparancsnoki megbízatása (1710). Századok, 57–58.
(1923–24.) 430. o. A Rákóczinak tulajdonított, vagy általa sugalmazott Egy igaz magyarnak hazája dolgai fe-
lől való elmélkedése így ír Pálffy kinevezéséről: „Csudáljuk… azon csudálatos munkáját az Istennek, amely ál-
tal – példa nélkül – ellenségünk fegyverének kormányzását magyar kezére adta és juttatta oly időben, amidőn
az idegen nemzet nemzetünk felől magában régen elvégzett sententiáját exequálni kívánja…” Uo. 432. o. Erről
legújabban: R. Várkonyi Ágnes: Esélyek és alternatívák a szatmári béketárgyaláson 1710–1711. Hadtörténelmi
Közlemények, 124/4. (2011.) (A továbbiakban: R. Várkonyi 2011.) 992–993. o.
27
Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. (Magyar História. Életrajzok.) Budapest 1988. 101. o.
28
Málnási Ödön: Erdődi gróf Pálffy János nádor. Eger, 1929.

—5—
nek tüntették fel a rábízott katonaság állapotát és ellátását. Mindezt azért, hogy igazolja,
miért nem törekszik az udvar elvárásainak megfelelően felmorzsolni a vele szemben álló
erőket. Ehelyett 1710 novemberében kapcsolatba lépett a kuruc sereg irányításában ak-
kor már kulcsszerepet játszó Károlyi Sándorral, arra csábítva őt, hogy térjen vissza a ki-
rály hűségére.29 Károlyi, miután e levelet továbbította Rákóczinak, a fejedelem tudtával
azt válaszolta, hogy a konföderációra tett esküje hűségre kötelezi őt, de hajlandó Pál-
ffyval együttműködni a békesség előmozdításáért. Ám egyértelművé tette azt is, hogy
nem hajlandó a szabadságharc vezérének mellőzésével, a saját szakállára cselekedni. A
császári főparancsnok mindezt elfogadta, annak előrebocsájtásával, hogy Rákóczi erdé-
lyi fejedelmi címének az uralkodó által való elismerésére semmilyen körülmények kö-
zött nem számíthat. Sikerült is megszereznie a felhatalmazást ahhoz, hogy a szabadság-
harc vezetőjével mint magánemberrel tárgyalhasson, akinek Kassa és Munkács átadása
fejében megígérhette javai visszaadását.30 Károlyi pedig rávette Rákóczit, hogy találkoz-
zék Pálffyval. Erre 1711. január 31-én Vaján került sor.31 A császári főparancsnok azt
javasolta ott a fejedelemnek, hogy írjon hódoló levelet a királynak, amellyel kegyelmet
szerezhet a mozgalomban résztvevők számára, s elérheti az ország törvényeinek tiszte-
letben tartását, amellett, hogy az erdélyi fejedelmi címen kívül bármit kérhet magának.
(Az Erdély mint magyar koronatartomány feletti uralmat a király magának tartotta fenn,
ezért az arra vonatkozó igényt már az 1706. évi nagyszombati tárgyalások idején is el-
utasította, mert szuverenitása csorbításának ítélte.) Rákóczi legott papírra is vetett egy
ilyen értelmű fogalmazványt, csakhogy a Bécsbe küldött levelének tartalma lényegesen
eltért ettől: az inkább sérelmi iratra emlékeztetett, amelyben a felkelés jogosságát emle-
gette, s azt követelte, hogy a mozgalom valamennyi birtokos nemesi résztvevője automa-
tikusan kapja vissza jószágait. (Savoyai Eugén nem is merte megmutatni I. Józsefnek.32)
Kiderült, hogy Rákóczi, bár helyeselte Károlyi működését – aki immár az ő megbízásá-
ból érintkezett Pálffyval –, de részben csak időhúzás céljából; azért, hogy a Pálffyval va-
ló kapcsolattartás révén elérje a fegyverszünet ismételt meghosszabbítását, elkerülve ez-
zel a szerinte is fenyegető katonai vereséget. Eközben pedig Lengyelországba ment,
hogy a hírei szerint arra tartó I. Péter orosz cártól kérjen segítséget. Ezzel az uralkodóval
ugyan jószerével a szabadságharc befejezése előtt már nem sikerült találkoznia,33 szintén
lengyel földön volt viszont Bercsényi Miklós főgenerális, Károlyin kívül valamennyi ku-
ruc tábornokkal együtt, akik tovább táplálták a fejedelem orosz segítséghez fűződő re-
ményét.34 Még mielőtt Rákóczi eltávozott Magyarországról, egész haderejét Károlyi
Sándor parancsnoksága alá rendelte,35 akihez közben eljutott a király újabb megegyezési
javaslata. Ez már nem puszta kegyelmi ígéret volt, hanem a viszonyokat átfogó módon

29
Pulyai, 52–53. o.
30
Lukinich 1925. 238. o.
31
A vajai találkozóról legújabban, eddig ismeretlen forrásokra hivatkozva ír: R. Várkonyi 2011. 1000–
1006. o.
32
Lukinich 1925. 255. o.
33
1711. április 28-án, tehát a megállapodás aláírása előtti napon találkoztak Jaworówban, de érdemi meg-
beszélésre nem került sor. Köpeczi 1991. 72–73. o.
34
Köpeczi Béla (szerk.) Bercsényi Miklós válogatott levelei. Budapest, 2004. (A továbbiakban: Bercsényi
levelei.) 261. o.
35
Rákóczi levelei, 243. o.

—6—
rendezni igyekvő elképzelés: a felkelőkhöz csatlakozott birtokosoknak egyéni folyamo-
dás esetén javaik, az elesett kurucok özvegyei és árvái időközben elkobzott vagyonuk
visszaadását, az országból eltávozottak visszatérésének lehetőségét ígérte, valamint azt,
hogy a felkelésben résztvevő katonákat nem kényszerítik a császári hadseregben töltendő
szolgálatra. A király emellett kifejezte készségét az ország szabadságjogainak és törvé-
nyeinek tiszteletben tartása alapján megvalósítandó kormányzásra is.36 Károlyi, akit Pál-
ffy már hónapok óta kapacitált – bizonyára, hogy partnerei a tárgyalások folytathatósága
érdekében komolyan vegyék, s hogy ezzel is további időt nyerjen –, hűségesküt tett az
uralkodóra.37 Majd pedig buzgón kérlelte a változatlanul távol lévő Rákóczit, hogy sür-
gősen térjen vissza, mert – válasz híján – már csak Ecsed átadása38 árán sikerült meg-
hosszabbíttatnia a fegyverszünetet. Ne engedje ki a kezéből a hazai dolgok irányítását,
mert a felkelt nemesség – reménytelennek ítélvén a folytatást – puszta ígéretre is bármi-
kor hajlandó egyéni kegyelmet kérni, csak hogy haza mehessen.39 Mivel azonban min-
den ösztökélése eredménytelen maradt, maga indult útnak a fejedelemhez. Előtte még
összehívta a kuruc tisztikar képviselőit, akik a felkínált feltételek elfogadását kívánták.
Ilyen előzmények után találkozott a galíciai Stryben Rákóczival, aki azonban nemcsak
az uralkodó javaslatát, hanem annak időközben Pálffy által enyhített feltételeket tartal-
mazó változatát40 is visszautasította, arra hivatkozva, hogy szerinte az csak a javak visz-
szaadását ígéri, a szabadságjogokét nem, tehát ilyen formában történő elfogadása ellen-
keznék a konföderációs esküvel, s az erdélyi fejedelmi méltóságából fakadó
kötelezettségével.41 Hasonló véleményen voltak a Rákóczi környezetében már hónapok
óta az országon kívül tartózkodó kuruc tábornokok is. Maga a fejedelem így emlékezett
vissza e találkozásukra: „…ott volt [ti. Stryben, 1711. március 26-án] Bercsényi, For-
gách, Eszterházy, és az ott tartózkodó szenátorokat is összehívtam. […] Az említett tá-
bornokoknak, Károlyi titkos ellenségeinek az volt a véleményük, hogy tartóztassam le
őt. De azonkívül, hogy erre semmi józan okom nem volt, nem is láttam semmi lehetősé-
get a háború folytatására.”42 Ilyen körülmények között kevéssé csodálható Károlyinak az
a mulasztása, amit „árulása” (egyik) bizonyítékául szoktak felhozni, hogy nem tájékoz-
tatta Rákóczit az uralkodónak tett hűségnyilatkozatáról, ami pedig eredetileg szándéká-
ban állhatott, legalábbis Pálffynak tett ígérete szerint.43 A hazai valóságtól már egy ideje
eltávolodott, ráadásul a megbízott kuruc főparancsnok rosszakaróinak számító tábornok-
társak hatására a fejedelem a konföderációs eskü megszegésének vádja alapján44 ugyanis

36
Lukinich 1925. 298–299. o.
37
Szövegét közölte: Thaly 1887. 466. o.
38
1711. február 16-án került sor az átadásra. Lukinich 1925. 262. o.
39
Pálffy Csáky Imre egri püspöknek 1711. február 4-én kelt levelében írta, hogy „…ha… ellenük [ti. a ku-
rucok ellen] indulok, azonnal tisztei [ti. Rákócziéi] zászlóstul fognak hozzám jönni az eő Fölsége hívségére, a
mint nagyobb részin tettek is előttem insinuatiot.” Idézi: R. Várkonyi 2011. 1003. o.
40
Lukinich 1925. 299–302.o.
41
Mindezeket részletesen ismerteti Bánkúti Imre: A szatmári béke. (Sorsdöntő történelmi napok 6.) Buda-
pest, 1981. (A továbbiakban: Bánkúti 1981.) 64–90. o.
42
AR III/II. 422–423. o.
43
Lukinich 1925. 273. o.
44
Bercsényi két nappal később Rákóczinak írt levelében már egyenesen árulónak tekinti Károlyit, a konfö-
derációs eskü megszegésének gyanújával vádolva őt. Köpeczi 2004. 263., 265. o.

—7—
akár még hadbírósági ítélkezésnek is kitehette volna Károlyit, hiszen javasolták is a le-
tartóztatást a fejedelemnek.45 Rákóczi Pálffyval is szándékozott tudatni a kifogásait,46 de
ennek közvetítését már kancellárjára, Ráday Pálra bízta. Ezzel megfosztotta Károlyit at-
tól, hogy az ő nevében tárgyalhasson. A kuruc tábornagy ennek ellenére a folytatás mel-
lett döntött, bár erre már nem őt hatalmazták fel. A fejedelem által hiányolt, kiterjesztő
és általánosító formulákat47 beleírta Pálffy szövegébe, amely kiegészítéseit a császári fő-
parancsnok jóváhagyta. A kuruc főgenerális pedig 1711. április 4-re Szatmárba összehív-
ta „a magyarországi és erdélyi vitézlő confoederatus rendeket” (a felkelő nemeseket),
hogy tájékoztassa őket tárgyalásai addigi eredményeiről. A jelenlévők ennek alapján ki-
nyilvánították megegyezési szándékukat és három követet küldtek Rákóczihoz, hogy be-
számoljanak neki állásfoglalásukról és hogy hazahívják. Egyben támogatták Pálffy igé-
nyének teljesítését, aki, mivel nem kapott választ Rákóczitól – hogy a Haditanácsnak az
egyre nehezebben megmagyarázható, újra meg újra meghosszabbított fegyverszünetet
megindokolhassa –, Kassa átadását kérte,48 mert időnként kézzel fogható eredményt kel-
lett produkálnia. (Február vége óta – miután a fejedelem I. Józsefnek írt levelét felküldte
az udvarba – ugyanis már ő sem cselekedhetett egészen önállóan, Bécsből „segítségül” –
tulajdonképpen ellenőrzésére – hozzáküldték Karl Locher von Lindenheim haditanácsi
consiliariust és titkos referendáriust.49) A főhadiszállására igyekvő Ráday útközben ta-
lálkozott Károlyival, akitől megtudta, hogy a Rákóczi által vele küldött módosítási javas-
latokat Pálffy már elfogadta.50 Ezért sebtében maga fogalmazott egy tizennyolc pontból
álló, az addigi igényeket tovább bővítő iratot, s azt terjesztette a császári főparancsnok
elé. Ebben többek között olyan újdonságok szerepeltek, hogy az amnesztia a korábbi
mozgalmak résztvevőire, a hadifoglyokra és a külföldön tartózkodókra, valamint a felke-
lők oldalán álló külföldiekre is terjedjen ki, hogy kurucosság vádjával később senkit ne
lehessen zaklatni, hogy a szabadságharcban résztvevők vagy örököseik térítésmentesen
kapják vissza eladományozott birtokaikat, s hogy a mozgalomhoz csatlakozott főúri
résztvevők tarthassák meg korábbi méltóságaikat, a nemesek pedig továbbra is viselhes-
sék fegyverüket. Végül még azt is kérte, hogy az uralkodó ígérje meg a törvénytelensé-
gek megszüntetését és ennek biztosítékául adja ki újra a koronázási hitlevelet.51 Pálffy e
kívánságok közül csak azokat fogadta el, amelyek a pillanatnyi megbékélést szolgálták,
a többit országgyűlés napirendjére tartozónak minősítette. Azt pedig, hogy a király újra
adja ki a koronázási hitlevelet, mint méltatlan igényt, elutasította.52 Rádayt így is meg-

45
AR. III/II. 423. o.
46
Stry, 1711. március 27-ei keltezéssel. Ráday Pál iratai 1709–1711. S. a. r.: Benda Kálmán. Budapest
2003. (A továbbiakban: Ráday ir.) 68–69. o.
47
Lukinich 1925. 308–311. o.
48
Károlyi Eszterházy Dániel kassai parancsnoknak 1711. április 6-án írt levele szerint sem Rákóczi, sem a
konföderált rendek nem ellenzik Kassa átadásának tervét (Lukinich 1925. 306. o. és Pulyai, 144. o.), bár a feje-
delemnek Károlyihoz írt leveleiből Rákóczi álláspontja e kérdésben inkább negatívnak tűnik: Rákóczi levelei,
245., 248. o. Mindennek ellenére Károlyi igyekezett – nem is sikertelenül – késleltetni a város átadását. Ráday
ir. 90–91. o.
49
1711. február utolsó harmadában. Lukinich 1925. 255. o.
50
Az elfogadásra 1711. április 4-én került sor. Lukinich 1925. 302–304. o.
51
Lukinich 1925. 308–311. o.
52
Debrecen, 1711. április 17. Ráday ir. 83–85. o.

—8—
győzte a császári főparancsnok hozzáállása, az, hogy Locher – ígéretük megtartására vo-
natkozó uralkodói jóváhagyás reményteljes voltát bizonyítandó – megesküdött előtte a
feszületre, ezért Rákóczi nevében elfogadta a megegyezést. Még azt is hozzátette, hogy
amennyiben a fejedelem visszautasítaná azt, elpártol tőle,53 bár aligha gondolt arra, hogy
ez valaha is bekövetkezhet, hiszen – minthogy messzemenően teljesítette a Rákóczitól
kapott megbízást – biztosra vette a fejedelem jóváhagyását.
Az alkudozások addigi eredményeit tekintve, a szabadságharcban résztvevő társa-
dalmi rétegek közül ekkor már csak az úgynevezett vitézlő rend tagjairól, e hivatásos, de
nem reguláris tisztekről és közkatonákról való gondoskodás váratott magára. Ez a kérdés
a mozgalom kezdete óta napirenden volt, de csak helyi vagy egyedi megoldásokat sike-
rült találni, mert általános rendezése a nemesi birtokállomány sérelmével járt volna, s
ennek kockázatát Rákóczi kormányzata, érthető okból, nem vállalta. A felkelők 1708
decemberében tartott sárospataki országos gyűlésének határozata ugyan általános érvé-
nyűnek fogadta el a hajdúszabadságot, de a megvalósítását a szabadságharc befejezése
utánra halasztotta, anélkül, hogy a végrehajtás módját meghatározta volna.54 Ezért Káro-
lyi, hogy a kikristályosodó megállapodást illetően számíthasson az ő támogatásukra is,
olyan pátenst bocsátott ki, amellyel – kedvezmények biztosítása mellett – saját birtokaira
telepítette a felkelők oldalán harcolt jobbágyokat, akiket ugyan nem a hajdúszabadság-
ban részesített, hanem szabados (libertinus) státusúnak ismerve el őket, juttatott nekik
földet. Ezzel elérte, hogy a megállapodás végső szövegébe a katonáskodó közrendűek
kedvezményes állapota is bekerülhessen.55
A Rákóczihoz érkező Ráday Pál és a szatmári gyűlés követeinek keserű meglepetésé-
re a fejedelem mégis elutasította a megegyezés aláírásának gondolatát. Hírt kapott
ugyanis arról, hogy Anglia követet küldött Bécsbe azzal a feladattal, hogy egyengesse az
uralkodó és a felkelők közötti megbékélés útját.56 Ezért azt követelte Pálffytól, hogy tá-
jékoztassa őt az erre vonatkozóan előterjesztett angol javaslatról, nem sejtvén, hogy mire
ez az igénye célba ér, addigra az angol diplomata már eltávozik a császárvárosból.57 A
fejedelem ezzel amúgy is újra olyan igényt fogalmazott meg – tudniillik a felkelők és a
kormányzat közötti ellentét rendezésének ügyébe kívülálló hatalom bevonását –, amely-
ről tudhatta, hogy a bécsi udvar elzárkózik a teljesítésétől, mert sérti az uralkodói szuve-
renitást. Rákóczi azonban mindenekelőtt azért utasította el a megállapodást, mert hírét
vette, hogy remélt támogatója, a cár Lengyelországba tart.58 Ezért egy, az addig kialku-
dott pontokat részint elfogadhatatlannak tartó, részint a megtartásukra vonatkozó biztosí-
tékot hiányoló, bravúros retorikai fogásokkal az érzelmekre hatni kívánó, ám csúsztatá-

53
Lukinich 1925. 296. o. és Benda Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke. In: Esze Tamás (szerk.:) Ráday
Pál 1677–1733. Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára. Budapest, 1980. 50. o.
54
Rácz István: A hajdúszabadság kérdése a szabadságharcban. In: Benda 1980. 163–166. o.
55
Bánkúti Imre: Károlyi Sándor telepítő pátense a katonáskodók számára, 1711. április 12. Hadtörténelmi
Közlemények, 113/2. (2000.) 477–478. o.
56
Charles Mordaunt Peterborough lordja, angol diplomata 1711. február 23-április 18. között rendkívüli
követi minőségben tartózkodott a bécsi udvarban. Lukinich 1925. 368. o., 3. sz. jegyz., Rákóczi levelei, 256. o.
57
AR I/III. 621–623. o.
58
Rákóczi Károlyinak írt levele Stari Selóból, 1711. április 9. Rákóczi levelei, 247. o.

—9—
soktól sem mentes59 kiáltványt nyújtott át Kukizówban Rádaynak és a szatmári küldött-
ség tagjainak, azzal az utasítással, hogy juttassák el a brigadérosokhoz és
ezereskapitányokhoz. Ebben a szabadságharc célkitűzéseinek megvalósulatlanságával
indokolta, hogy miért nem hajlandó aláírni a megállapodás legújabb szövegváltozatát. A
kiáltványban többször is erősen bírált, egyenesen Brutushoz hasonlított Károlyit60 pedig
leváltotta a főparancsnokságról, bár ez nem jutott az érintett tudomására.
Csakhogy a felkelők döntő többsége akaratának érvényesülését mindez már nem aka-
dályozhatta meg. Ahogy maga Rákóczi írta utóbb: „…elbocsátottam Károlyi követeit,
sok szóval, ígérgetéssel, paranccsal és a katonasággal nyilvánosan közlendő buzdítások-
kal ellátva, melyek mind Károlyi pusztulását célozták. De a dolog másképpen történt... A
követek ugyanis hűségesebbek voltak hozzá, mint énhozzám. Parancsaimat sutba dobták,
nem hajtották végre, s a fegyverletétel után az egész katonaság és a nemesség, elfogad-
ván az amnesztiát, hűséget esküdött a császárnak, minden cselekedetükben és tárgyalá-
sukban visszaéltek a szövetség nevével és címével. […] A szerződő feleknek természete-
sen megígérték a törvények, a szabadságjogok és az ország kiváltságainak megtartását, s
ezek megtartásának biztosítása után hűséget esküdtek.”61
A császári főparancsnokkal való kapcsolatfelvételt annak idején talán kezdeménye-
ző,62 a megegyezés tető alá hozásában eleinte közvetlenül, majd közvetve közreműködő
fejedelemnek időközben, mint láthattuk, megváltozott az ezzel kapcsolatos elképzelése,
és – miként Pálffy gyanította – hovatovább már alighanem csak időhúzásra alkalmas
ürügynek szánta az alkudozást, miközben külső támogatásra várt.
Segítség azonban nem érkezett, s nemcsak az oroszoktól várta ezt hiába. A spanyol
örökösödési háború, illetve az északi háború külpolitikai körülményei ekkoriban ugyanis
távolról sem Rákóczi várakozásainak megfelelően alakultak, miként a hatalmi viszonyok
sem. Az I. József halála után esedékessé vált császárválasztás „előmozdítása” érdekében
a Habsburg irányítás alatt álló haderőnek Németalföldről történő kivonása miatt magukra
maradt, ezért a háborúból amúgy is kihátrálni készülő tengeri hatalmak katonai helyzete
meggyengült. A Habsburg Monarchia és annak császári méltóságot is viselő uralkodója a
legkomolyabb közép-európai tényező volt a nemzetközi háború alatt és maradt utána is.
S ez nemcsak utólag tűnhet egyértelműnek, hanem a kortársak számára is nyilvánvaló
lehetett: „…a császár mindenhonnan hatalmasnak, mindenhonnan rendíthetetlennek lát-
szott” – emlékezett vissza keserűen a fejedelem az 1714-ben Rastattban XIV. Lajos és
VI. Károly között tető alá hozott békekötés idejére.63 Az oroszok pedig – akiktől Rákóczi
az I. Józseffel való tárgyalásokhoz is segítséget várt64 – a török támadás miatt nem

59
Például hogy Pálffynak csak a hadi dolgokra lenne felhatalmazása, a megegyezésre nem („…ez nem or-
szágos békesség tractája, hanem csak egy hadi capitulátió, és Pálffy úrnak… csak mint commendérozó generá-
lisnak a Bellicumtul való plenipotentia lészen… nem extendáltatik néki az országos dolgokra és pacificátiókra
authoritássa, hanem csak ad actos bellicos,” továbbá, hogy „…ez nem békesség, hanem fegyver által való
mggyőzés,” nem említve, hogy az ő, mármint a fejedelem javaslatai is szerepeltek a Károlyi által elfogadásra
ajánlott pontok között. Pulyai, 171–172., 182. o.
60
Pulyai, 170. o.
61
Rákóczi 1979. 460–461. o.
62
R. Várkonyi 2011. 995. o.
63
Rákóczi 1979. 557. o.
64
AR II/III. 192. o.

— 10 —
nyújthattak segítséget a felkelőknek, sőt egyedül a császártól remélhettek közreműködést
az őket fenyegető oszmán veszély elhárításhoz. Ilyen helyzetben nem kockáztathatta a
cár, hogy szembekerüljön Béccsel. 1711 nyarán Moszkva ugyan békét kötött a Portával,
ez azonban nem szüntette meg a köztük lévő ellentéteket. Mindkét fél újabb összecsa-
pásra készült, miközben nem fejeződött még be az oroszok svédekkel vívott háborúja
sem.65
A megegyezési tárgyalások idején Magyarországot el nem hagyó, a kuruc sereg nagy
felelősséggel és sok nehézséggel járó főparancsnoki tisztét betöltő Károlyi Sándor nem
bízott a külső segítségben, egyenesen önámításnak (és Bercsényi befolyásának) tartotta a
Lengyelországban tartózkodó fejedelem és az ottani környezetében lévők orosz támoga-
tásba vetett reményét.66 Az 1708 óta rendre elszenvedett katonai kudarcok, a kuruc állam
és hadsereg pénzügyi, ellátási gondjai67 és az ezekből fakadó növekvő feszültség a moz-
galomban résztvevők különböző rétegeit ragadta magával a be nem váltott ígéretek
okozta keserűség, vagy az uralkodó részéről időközben kilátásba helyezett intézkedések
csábító volta miatt. És amilyen mértékben zsugorodott a felkelők által ellenőrzött terület
kiterjedése, ahogy szaporodtak a veszteségek, úgy szivárogtak haza a katonák a kilátás-
talanság miatt.68 Ilyen körülmények között nem csoda, hogy amikor a többszörös túlerő-
ben lévő császári hadsereg magyar főparancsnoka a konföderáció akkori állapotához ké-
pest méltányos megegyezést ajánlott fel a király nevében, amelynek eredeti feltételein
még jócskán engedett javítani is, akkor a szövetkezett rendek és a kuruc katonaság nagy
része szívesen fogadta azt. Ez nem lephette meg különösebben a fejedelmet sem, aki már
1711 januárjában így írt Bercsényinek: „…úgy látom, hogy valóban kevés lesz, aki a bé-
kességet quoquomodo ne complectálja, avagy spe pacis evanescente, gratiára ne men-
ne…”69 Annál is inkább, mert a megállapodás végleges szövege a jobbágyszármazású
kuruc tisztek társadalmi igényeire is igyekezett tekintettel lenni.70
Ehhez kapcsolódóan szükséges kitérni a kuruc frazeológiában gyakran szereplő, s a
felkelés elérendő céljaként kitűzött „szabadság” értelmezésére, amely nem minden részt-
vevő számára jelentette ugyanazt. Bercsényi egy, a fejedelemnek írott levelében úgy fo-
galmazott, hogy „Vinculum Confoederationis szabadságunk helyreállításáig köteleztetett
…”71 Rákóczi – és talán a szűkebb környezetének néhány tagja – az ország állami füg-
getlenségének kivívására törekedett,72 s amikor ez már reménytelennek látszott, akkor is

65
Benda Kálmán: A szatmári béke és az általános külpolitikai helyzet. In: Molnár 1976. 47–48. o. Az
orosz támogatás ekkori kilátástalanságát – legalábbis utólag – Rákóczi is elismerte: „…a cár segítségébe vetett
hitem… csökkenni kezdett…” Rákóczi 1979. 467. o.
66
Erre vonatkozó 1711. április 3-án Olcsváról keltezett, Rákóczihoz írt levelét lásd: Bánkúti Imre: Doku-
mentumok a szatmári béke történetéhez. (BTM Műhely 2.) Budapest, 1991. 55. o.
67
Czigány István: A kuruc állam katonai helyzete és a szatmári béke. Hadtörténelmi Közlemények, 103/3.
(1990.) (A továbbiakban: Czigány 1990.) 42. o.
68
Czigány 1990. 44–45. o.
69
AR II/III. 569. o.
70
Heckenast Gusztáv: A jobbágykatonaségra vonatkozó végzés a szatmári békeokmányban. In: Molnár
1976. 60–61. o.
71
Bercsényi levelei, 263. o.
72
Kovács Ágnes: Társadalmi célok – társadalmi támogatottság. In: Czigány István (szerk.:) Az államiság
megőrzése. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharcról. Budapest, 2002. 44. o.

— 11 —
legalább Erdélyt illetően kívánta elérni ugyanezt. A nemesség „szabadságát” azonban
kiváltságaik és politikai jogaik érvényesíthetősége jelentette. Ezek gyakorlását viszont
nem az uralkodó dinasztia jogara alá való tartozás, hanem a kormányzati hatalom gya-
korlásának módja nehezítette vagy akadályozta. Céljuk ezért az utóbbi megváltoztatása,
nem pedig a Habsburg Monarchiából való kiválás volt, amely önmagában semmiféle
biztosítékot nem kínálhatott törekvéseik megvalósulását illetően. A birtokosság jószága-
ival összefüggő sérelmeit, a vállalkozó nemesek lehetőségeit korlátozó intézkedéseket, a
földdel rendelkezők nagy részét társadalmi hovatartozástól függetlenül sújtó katonai
visszaéléseket, a valamennyi protestánst érintő felekezeti hátrányokat, a különböző men-
tességekkel rendelkezők panaszait csak átmenetileg hozta közös nevezőre a mindnyáju-
kat jellemző harag és elkeseredés. Ezek akár csak némelyikének – olykor a többiek rová-
sára történő – orvoslása is nyomban megbonthatta, miként olykor és helyenként meg is
bontotta időleges egységüket.73 Márpedig a szatmári megállapodás szövegéből kiolvas-
ható az a határozott törekvés, hogy mennél szélesebb rétegek elvárásai teljesüljenek.
Igaz persze, hogy ennek ellenére is maradtak megvalósulatlan célok. Le kellett mondani
a független magyar állam eszméjéről, annak minden tartozékával együtt, s azzal, hogy
Rákóczi erdélyi fejedelmi címét nem ismerték el, voltaképpen az önálló Erdélyi Fejede-
lemség – amely persze soha nem volt független – feltámasztásának reménye veszett el.
Ám még ez utóbbi cél is kizárólag a Habsburg Monarchia uralkodója mint magyar király
felségjogainak a korlátozása révén valósulhatott volna meg, amit csak olyasfajta kény-
szerítő erejű körülmények erőszakolhattak volna ki, mint az országvesztés, vagy a kato-
nai beavatkozás veszélye. Ilyenek azonban Bécsre ekkoriban, mint láthattuk, egyáltalán
nem leselkedtek. Éppen ellenkezőleg: a császári hadak offenzívája volt tapasztalható
mindenütt. Sem a cár, sem a török szultán nem mert szembeszállni velük, s az ellenük
harcoló Franciaország már évek óta védekezésre kényszerült. Anglia és Hollandia pedig
a Habsburgok immár kétségkívül kevéssé lelkes szövetségeseként, de a háborúból min-
denképpen kihátrálóban, a franciákkal is megegyezésre törekedve, aligha akarhatta, hogy
új konfliktusba keveredjenek az általuk egyébként vitathatatlan szimpátiával szemlélt
mozgalom számukra mégiscsak közömbös céljaiért. Elképzelhető persze, hogy lehetett
volna a szatmárinál kedvezőbb feltételek mellett megállapodni Béccsel. De semmiképp
sem 1711-ben, hanem legfeljebb 1706-ban, a nagyszombati tárgyalások alkalmával,
amikor a külpolitikai helyzet is lényegesen kedvezőbb volt a szabadságharc számára, fő-
leg pedig működött még a kuruc államszervezet, amely időközben – a fejedelem véle-
ménye szerint is – elvesztette pénzügyi alapjait.74 Csakhogy Rákóczi már akkor ragasz-
kodott a felmenői által is viselt erdélyi fejedelmi méltóságához, figyelmen kívül hagyva,
hogy annak a területnek a Habsburg hatalomtól korábban létezett önállósága a magyar-
országi oszmán fennhatóság függvénye volt.75 Az 1706. évi tárgyalások során közvetítő-
ként működött és a felkelőkkel akkortájt még szimpatizáló Jacob Jan Hamel-Bruyninx
holland diplomata évekkel később is úgy látta, hogy „…a vak magyar konföderáció sze-

73
Uo. 63. o.
74
„…esztendők folynak – az mióta tudniillik a rézpénz elveszett –, hogy magunk ereje által való boldogu-
lásunkat nem reménlettem…” AR II/III. 170. o.
75
Kovács Ágnes: Rákóczi és Károlyi. In. Kujbusné Mecsei Éva (szerk.): Pro Patria. Tanulmányok. (A Sza-
bolcs–Szatmár–Bereg Megyei Levéltár kiadványai III/12.) Nyíregyháza, 2004. (A továbbiakban: Kovács
2004.) 47. o.

— 12 —
rencsétlen vezetői elvesztették azt az időt és alkalmat, amely nehezen jön vissza…”76
Egyébként is, az uralkodóház trónfosztásának előzményei – és itt nemcsak az ónodi ter-
rorisztikus légkörre gondolunk, hanem Rákóczinak Szécsényben zátonyra futott elképze-
lésére is – indokoltan inthetnek óvatosságra azt illetően, hogy milyen széles társadalmi
támasza lehetett a függetlenségi gondolatnak.
A maradék kuruc sereg pedig – főként 1711. tavaszi állapotában – egymagában alig-
ha lehetett képes kiharcolni ezt. Hiszen már hónapok óta azon volt, hogy szinte bármi
áron elkerülje a császáriakkal való összeütközést, nehogy felmorzsolják.77 Ezért minősült
életbevágóan fontosnak a fegyverszünet ismételt, olykor egyébként Rákóczi által is bár-
mi áron igényelt meghosszabbítása, ami persze nem mindig volt ingyen: időnként egy-
egy erősség (Sarkad, illetve Ecsed és Sólyomkő) átadásába került, még ha az ilyen lépé-
sekért utólag némelyek Károlyit hibáztatták is.78 Ugyan hol voltak ekkor már „Magyar-
ország korszerű államiságának kritériumai, Rákóczi államának szociális, gazdasági, poli-
tikai, művelődési, diplomáciai vívmányai,”79 amelyekkel 1711 tavaszán még mint
átmentendő és átmenthető „fejlődési alternatívával” számolni lehetett volna, s hol volt
maga a fejedelem és kormányzóköre is?80 Az előbbiek immár sehol, az utóbbiak pedig,
Károlyin kívül az összes kuruc tábornokkal, Lengyelországban…81 Kassa 1711. április
26-ai átadása már szinte megkönnyebbülést hozott, hiszen kuruc parancsnoka, Eszterhá-
zy Dániel külön egységekkel volt kénytelen őriztetni a szállását, mert a katonái fellázad-
tak, nem akarván tovább tartani a várost.82 A felkelők ellenőrzése alatt álló terület zsugo-
rodott, ahogy fogytak a kezükön lévő erősségek is.83 Ezzel együtt szűkült az időhúzás
lehetősége. Hogy I. József váratlan és eltitkolt halálától (1711. április 17.) kezdve meny-
nyire végzetesen, azt a felkelők nem is sejtették. De Pálffy gyanította, mihelyt értesült
arról, hogy a lánya miatt iránta rosszindulatú anyacsászárné lett a régens. Biztosra vette,
hogy leváltják, és nem tévedett, mert nyomban kinevezték az utódját is.84 A császári
hadvezetés néhány tagja régóta szövögetett olyan tervet, hogy a magyar felkelésnek mie-
lőbb, katonai erővel vessenek véget. A tengeri hatalmaknak a bécsi kormányzat számára
kellemetlen közvetítői ajánlkozása is, szándéka ellenére, ezen elképzelés helyességét lát-

76
Idézi Bánkúti Imre: A szatmári kiegyezés 1711. Rubicon, 15/1. (2004.) 43. o.
77
Czigány 1990. 46. o. Pálffy Jánosnak a vezénylete alatt álló haderő rossz állapotára vonatkozó, a Hadi-
tanácsnak küldött jelentései tartalmát egyrészt viszonylagosnak, másrészt – mivel lehetőleg mindenképpen bé-
kés megegyezésre törekedett – túlzónak kell tekintenünk. Czigány 1990. 49–50.
78
Pedig Sarkad őrsége már 1710 végén a megadásról tárgyalt, Sólyomkő kiürítését maga Rákóczi rendelte
el. Czigány 1990. 51. o. – Ecsedből pedig már 1711 január 8-án kivonták a katonaságot. Bánkúti 1991. 31. o.
79
Ember Győző – Heckenast Gusztáv (főszerk.:) Magyarország története 1686–1790. (Magyarország tör-
ténete tíz kötetben 4/1.) Budapest, 1989. 251. o.
80
„A kuruc államszervezet anarchiába bomlott. A katonák ott veszik az élelmet, ahol tudják, a megyék
tisztikara menekül vagy a császár rendeleteinek engedelmeskedik.” Molnár Erik (főszerk.:) Magyarország tör-
ténete, I. köt. Budapest 1964. 315. o.
81
„A kuruc hadsereg felső vezetése zömében hátat fordított a vitézlő rendnek, amely csak tovább fokozta a
[kuruc] csapatok demoralizálódását, a katonaság magárahagyatottságának érzését.” „1710 őszére az egységes
kuruc katonai irányítás már nem létezett.” Czigány 1990. 45. o.
82
Bánkúti 1991. 62. o. Lásd még Bánkúti Imre: Források Kassa 1710–1711. évi védelméhez. Hadtörténel-
mi Közlemények, 116/3–4. (2003.) 876–932. o.
83
Czigány 1990. 39–40. o.
84
Lukinich 1925. 319–320. o.

— 13 —
szott igazolni. Az anyacsászárné hatalomra kerülése szintén ezt a tábort erősítette. Ezért
Pálffy nyomban írt Bécsbe, s a végső fázisba jutott megegyezéssel kapcsolatos tárgyalá-
sokra hivatkozva arra figyelmeztetett, hogy minden veszendőbe mehet, ha a helyzetet
nem ismerő, új embert állítanak a helyébe, aki iránt bizalmatlanok a partnerek.85 A főpa-
rancsnok levelének – és a kormányzat néhány őt pártoló, befolyásos személyisége köz-
benjárásának – szerencsére lett foganatja, mert nemsokára mégis megerősítették addigi
beosztásában. Ez az utóbbi rendelkezés azonban egy néhány nap alatt tető alá hozandó
megállapodásra vonatkozott.86 A Haditanács által egyidejűleg Lochernek írt levél pedig
ennél is egyértelműbb utasítást adott: pár napon belül megegyezni és ezzel nyugalmat te-
remteni, vagy pedig felújítani a hadműveleteket és leverni a felkelést.87 Pálffy azonban
már előzőleg megsürgette az egyezmény aláírását, amelynek végleges változata 1711.
április 29-én készült el, a kuruc nemesek és főtisztek pedig május 1-jén és 2-án látták el
kézjegyükkel.
Ismeretes, hogy a fejedelem és Magyarországról eltávozott környezete már ezt meg-
előzően a kuruc főparancsnok szemére vetette a konföderációs eskü megszegését.88
Nagyrészt erre, meg a Rákóczira tett állítólagos esküjére89 alapozva fogalmazták meg ve-
le szemben az árulás vádját. Ezért nem kerülhetjük meg, hogy meg ne vizsgáljuk: vajon
mit értettek a konföderáción ők maguk 1711-ben.90 Rákóczi 1711. március végén, Pálffy
János megegyezési ajánlatával kapcsolatos kifogásai felsorolását követően, azzal fejezte
be levelét, hogy esküje értelmében a javaslatokat a konföderátusok gyűlése elé kell ter-
jesztenie,91 s ugyanezt írta néhány nap múlva Ráday Pálnak szóló instrukciójában is.92 A
kukizówi kiáltványban pedig pontosan és részletesen megfogalmazta, hogy mit értett ez
alatt: „…mi vezéri s fejedelmi hitünket, szintén úgy, mint Kegyelmetek [ti. a vitézlő
rend] minnyájan confoederátiós hitét, az egy élő Istennek tettük le hazánk mellett, s nem
nékünk simpliciter, vagy mi Kegyelmeteknek, hanem a vezér a confoederátióhoz, s az
confoederátió a vezérhez köteleztetett Istenére s lelkére, s Istenünknek adta ki-ki eskü-
véssel lelkét s nem nekünk. Azért tudjuk azt is, valamint hogy senkinek hitét hitetlenség-
re nem szabadéthattjuk, úgy magunknak is se okát, se módját nem találhattjuk vezérlő
hitünk s kötelességünk mellől való elállásnak mind addig, valameddig az
confoederátiónk világossan feltett célljára, úgy mint confoederátiónk elérésére nem ju-
tunk, s ugyanazon okbul látván, tagadhatatlanul fegyverünket Isten (kinek hatalmában
van az hadverés), megkisebbítette annyira, hogy az békesség által reménlhettük hama-

85
Lukinich 1925. 324.
86
Lukinich 1925. 346.
87
Lukinich 1925. 349.
88
AR II/III. 657. O.
89
Azt, hogy Károlyi 1711. február 21-én Rákóczihoz írt levelében a fejedelem személye melletti elkötele-
zettségére utalt volna, alighanem indokoltan vitatja Kovács 2004. 45–46. o.
90
A fogalom korábbi időszakra vonatkozó – az 1704-ben, továbbá a szécsényi és az ónodi országos kuruc
gyűlés alkalmával „… az egyházi személyeket, urakat, nemesseket, szabad királyi városokat…” (Magyar tör-
téneti szöveggyűjtemény II.: 1526-1790, 2. köt. Szerk. Sinkovics István. Budapest 1968. 806. o.) megfogalma-
zott – jelentésére lásd Mezey Barna: „Öszve-szövetkeztetett szövetségünknek kötele.” A jogalkotás alkotmá-
nyos keretei a Rákóczi-szabadságharcban. Budapest, 2009. 70., 72., 83–84., 89–90. o.
91
Ráday ir. 69. o.
92
Ráday ir. 75. o.

— 14 —
rább szabadságunk, ha nem egész elérését is, legalább amennyiben helyheztethetnénk
annak állandóságát…”93 Ebből az derül ki, hogy önmagára és a (szabadság kivívására)
felesküdött rendek közösségére gondolhatott. Ami persze egyáltalán nem váratlan; annál
meglepőbb ezek után, ahogy ezt 1711 májusában, talán csak néhány nappal a megegye-
zés megkötése után, Bercsényi Miklós értelmezte, amikor levélben tájékoztatta Rákóczit
a szász választófejedelem és lengyel király kancellárjával, Joachim Fleming gróffal való
megbeszéléséről. A kancellárnak arra a kérdésére, hogy miként ment végbe a szatmári
megállapodás, Bercsényi a következőket mondta: „Arra feleltem s deducáltam, hogy az
nem békesség: se hatalma nem volt; mert Fölségednek az Senatussal volt arra hatalma s
activitása adva az Confoederatio által. S mondja [ti. Fleming], hogy igenis, Fölséged fe-
je, de mikor az multitudo akarja, midőn azokbúl állott az Confoederatio is, nagy dolgo-
kat csinál az dologban. Feleltem, hogy igenis, az multitudo adta Fölségednek az hatal-
mat, de azt el nem veheti, mert valamint itt Lengyelországban is az multitudo választja a
királt s adja az hatalmat, de el nem veheti, valljon lehet-i sine omni actu publico az kiraly
és Senatus nélkül itt valakinek és multitudonak végezni?” Erre Fleming azt kérdezte,
hogy hány szenátor volt Szatmáron, s hány Rákóczi mellett az egyezmény megkötése-
kor. Amire Bercsényi azt válaszolta, hogy a szenátorok közül egyedül Károlyi volt ott,
míg a többi hét–nyolc a fejedelem környezetében tartózkodott ugyanakkor.94 Vagyis
Bercsényi – és nyilván Rákóczi is – valójában immár nem a konföderációt alkotó döntő
többség törekvéseivel, hanem saját maguk és a környezetükben tartózkodó néhány sze-
nátor céljaival azonosították a „haza szabadságait,” amely utóbbiakat – a nemzetközi
biztosítékokat és a II. Rákóczi Ferenc uralma alatt álló Erdélyi Fejedelemség önállóságát
– a szatmári megállapodás persze valóban nem tartalmazta. „Rákóczi ekkor már egy oly
eszmének képviselője, melynek elérését a nemzet nagy része többé nem reméli. Az idő
változott, de Rákóczi nem. Itt az ellentét Károlyi közt és közte – állapította meg Zayzon
Sándor 1915-ben, már akkor jó érzékkel megragadva a kérdés egyik leglényegesebb
elemét.95
A fentiekből nyilvánvaló lehet, hogy aligha kárhoztatható indokoltan Károlyi Sándor
a szatmári megállapodás kidolgozásában vállalt szerepéért, vagy annak elfogadtatásáért
és aláírásáért. Mert ennél csak sokkal rosszabb lehetősége volt: az, hogy ezt megtagadja,
vagy valamilyen ürüggyel elhalassza. Akkor viszont az elkerülhetetlen katonai leszámo-
lás következményeit kellett volna viselnie az országnak. A további kivárás, időhúzás,
láthattuk, ekkor már legfeljebb csak néhány napig volt lehetséges. A megegyezésre tehát,
minden jel szerint, a huszonnegyedik órában került sor. Semmi esélye nem volt, hogy
ennél tovább – ki tudja, meddig és miért – elodázhassák. Amikor a Lengyelországban
tartózkodó fejedelem és ottani környezetének tagjai erre vártak, bizony illúziókat kerget-
tek. Miközben külpolitikai esélyeik téves felmérésén túl elszakadtak a hazai valóságtól
is. Rajtuk kívül ugyanis mindenki – a kuruc generális szerint több mint huszonötezer ka-
tona96 – a kialkudott feltételek mielőbbi elfogadását kívánta. Ez cseng ki Károlyinak Rá-

93
Pulyai, 181. o.
94
Thaly Kálmán (kiad.:) Székesi gróf Bercsényi Miklós… levelei Rákóczi fejedelemhez, 1704–1712.
(Archivum Rakoczianum VI/III.) Budapest, 1878. 722–723. o.
95
Zayzon Sándor: Károlyi és a szatmári béke. Századok, 49/1–2. (1915., különnyomat.) 4. o.
96
Bánkúti 1981. 93. o.

— 15 —
kóczihoz írt könyörgő hangú, az egyezmény aláírásáért esedező, a fejedelmet hazahívó
leveléből is: „…Felséged ne vesse meg a konföderációt, azaz nemzetét, mely hazájában
vagyon. Ne ragaszkodjék külső monarcháknak álumbra formában levő reménségéhez és
nyolc esztendőktül fogva biztató politikájához. …jöjjön vissza az konföderáció közé...
[ne mondhassa], hogy elhadta az vezére őtet…”97

Ennek alapján tehát az „árulás” vagy, ha úgy tetszik, a cserbenhagyás fegyvere akár
fordítva is elsülhetne. Még ha a fenti levélre válaszolva a sértett fejedelem így fenyegette
is meg tábornagyát arra az esetre, ha megállapodnék: „…ne praecipitálja szegény nemze-
tünk dolgát s ügyét maga s famíliája holtig való gyalázatjára; mert soha nem fogják azt
mondani, hogy az fejedelem pártolt el az generálisától, hanem, hogy az generális az feje-
delemtől.”98 Lám, mintha csak az eredményesebb „píár”-tevékenységen múlna, hogy ki-
nek sikerülhet a vétkes helyét a vádlóéra cserélnie… S máig tapasztalhatjuk, hogy e te-
kintetben Rákóczi bizonyult jóval, nemegyszer még e korszak kutatóinak némelyikét is
megtévesztő mértékben sikeresebbnek.
Ezért véljük úgy, hogy a szatmári megegyezés megkötésének megítélése körüli po-
lémia részben nem is tekinthető valódi szakmai vitának. Lényegében azért, amiért az
ügyvédi védőbeszédek sem. „Ő – írta Lánczy Gyula Thaly Kálmánról, vele vitázva
1882-ben – egy perczre sem képes generalisálni, személyektől eltekinteni, a történelmi
mozgalmak és események széles rétegű alapjára, a tömeges actiókra gondolni. Mihelyt e
korszak bármely mozzanatáról van szó, ő előáll a Rákóczi személyével; ez az egész tör-
ténet II. Rákóczi Ferencz személyes élettörténetévé válik, s ezen élettörténet egy…
apotheosissá.”99 Eszerint tehát Thaly alapelvnek tekintette a fejedelem törekvéseinek és
tetteinek hibátlanságát. Ugyanez az álláspont tartotta fogságában az ezt kimondatlanul
vagy észrevétlenül is valló későbbi kutatókat, akik emiatt kényszerültek bűnbaknak meg-
tenni a kiegyező Károlyit, akiétől a fejedelem nézete e sorsdöntő kérdést illetően merő-
ben eltért. Hiszen nyilvánvaló, hogy a fejedelemnek a megállapodáshoz kapcsolódó,
1711 tavaszán megfogalmazott elképzeléseinek és feltételeinek realitásként való értéke-
lése óhatatlanul árnyékot vet az ettől eltérő módon kiegyező kuruc generálisra. Még ab-
ban az esetben is, ha éppen nem hangoztatják. Nem létezhet ugyanis egyidejűleg két kü-
lönböző, mégis azonos értékű realitás; sportnyelven szólva: nem hirdethető „döntetlen”.
Nyilván ezért volt elfogadhatatlan a fejedelem megalkuvást nem ismerő következetessé-
gét erkölcsi példaként magasztaló azon beállítás, amely ugyanakkor Károlyiban látta a
reálpolitikust, hiszen ez két különböző szférába tartozó elismerést takart, s mint ilyen,
nem volt összeegyeztethető a Rákóczit Szatmár vonatkozásában is tévedhetetlen politi-
kusnak feltüntetni igyekvő törekvéssel.100 Az már csupán részletkérdés, hogy a Rákóczi

97
Olcsva, 1711. április 3. Bánkúti 1991. 55. o.
98
Kukizów, 1711. április 19. Rákóczi levelei, 259. o.
99
Lánczy Gyula: Válasz Thaly Kálmánnak ’Széchényi Pál s a magyar nemzeti politika’ czímű tanulmá-
nyomat illető észrevételeire. Századok, 16/10. (1882.) 689. o.
100
Hiszen ez, úgymond „…ényegében megkerüli az alapkérdést, mindama tendencia történelmi létjogo-
sultságának vagy jelentőségének kérdését, amelyet Rákóczi politikája magába sűrít. Ezzel ugyanis éppen törté-

— 16 —
megfogalmazta igen súlyos jelzővel ellátva, vagy anélkül hibáztatták-e Károlyit, s hogy
politikailag vagy „csak” erkölcsileg, netán mindkét okból elmarasztalták-e. Emiatt pró-
bálták éppen azokon a pontokon cáfolni a kuruc generális elképzelésének helyességét –
képletesen szólva „Rákóczi útjain”101 haladva –, amelyekre maga a fejedelem is hivatko-
zott: az állítólagos külpolitikai lehetőségek létezését bizonygatva, valamint a konföderá-
ció elárulását, és/vagy a fejedelemnek tett eskü megszegését felróva neki.
Amely igyekezet azonban, többek között, némelykor módszertani problémákat is fel-
vetett. Mivel Rákóczi álláspontja a már régebben is ismert és újabban előkerült doku-
mentumok alapján egyre nehezebben tűnt védhetőnek, előfordult, hogy propagandiszti-
kus célból írt, vagy más, nyilvánvalóan szubjektív indítékú, netán jóval utóbb papírra
vetett, esetenként az adott kérdést illetően másodlagos forrásokból vett információkkal
érveltek, a kinyilvánított szándékot a valóságos eredménnyel összemosva, esetleg a
meghatározatlan időpontú, távoli jövőben, utóbb érvényesülő hatások nyomán bekövet-
kezett fejleményekkel igazolva Rákóczi egészen más feltételek mellett vallott elképzelé-
seinek helyességét. Miközben nemigen törekedtek a kuruc propaganda által használt fo-
galmak társadalmi csoportokhoz kötődő értelmezésére.
A szatmári megegyezés háromszázadik évfordulója idején, a fenti vázlatos áttekintés
alapján úgy gondoljuk, hogy e történelmi sorsfordulónkhoz kapcsolódó jövőbeni kutatá-
soktól remélt fontos eredmények kevéssé a békességszerzés folyamatának újabb részle-
teitől várhatók – nem vitatva persze, hogy további érdekes adalékok ezután is előkerül-
hetnek –, hiszen annak valamennyi lényegesebb forráscsoportját (Pálffy Jánosnak az erre
az időszakra vonatkozó, lappangó vagy elpusztult magánlevelezése kivételével) többszö-
rösen kiaknázták már. S nemkülönben aligha kecsegtet perdöntő fontosságú újdonságok-
kal a kuruc diplomáciatörténet kutatása, amelytől szintén inkább csak az eddigi ismerete-
ink – persze távolról sem felesleges – árnyalását remélhetjük. Érdemleges eredményeket
azonban alighanem a mozgalomban résztvevőkkel kapcsolatos, már eddig is figyelemre
méltó, a felkelés egészére s az azt közvetlenül megelőző évekre kiterjedő, szisztematikus
társadalomtörténeti vizsgálatok hozhatnak, valamint az eddig teljesen figyelmen kívül
hagyott, udvarhű magyar főnemesség politikai elképzeléseinek, szintén a mozgalom
előtti évekre is visszanyúló feltárása. Hogy „Rákóczi szabadságharca”102 után minél job-
ban tisztázódhasson végre a Rákóczi-szabadságharc története is.

neti jelentőségétől fosztanánk meg, mintegy kiemelnénk őt a történeti fejlődés nagy folyamataiból.” Molnár,
89.
101
Köpeczi Béla: Rákóczi útjain. Tanulmányok. (Kisebbségkutatás könyvek.) Budapest, 2004. címét köl-
csönvéve.
102
Ahogy egy jó emberöltővel ezelőtt elhangzott előadás címében áll. Molnár 1976. 25. o.

— 17 —