Fekete István; Aranymálinkó

FEKETE ISTVÁN: ARANYMÁLINKÓ

Hátrahagyott versek)

ZÚGÓ FENYVESEKNEK
(Fekete István első verse 1916-ból, töredék)
Zúgó fenyveseknek sötét ormán köd ül, tárogató hangzik a Kárpátok mögül.
Keservesen hangzik, bús a nóta benne, mintha holt vitézek siratója lenne, mintha
holt vitézek búcsuzója lenne...
DESZKA
A gyalu jön elsősorban,
hogy a deszka szélben, hosszban
sima legyen, mint a jég.
Apró dirib-darabokra,
élő, vidám alakokra,
már a fűrész vágja szét.
De a mű még nem teljes ám, kalapács kell, véső talán? Mind a kettő jöjjön hát,
kezet, lábat kell faragni, szemet, szájat helyrerakni, és a kakas taraját.
De ez eddig még mind semmi. Zöldre, kékre kell bekenni, hogy nevessen lány,
legény, hogy a napfény szikrát vessen, kakas farkán hanyatt essen, nevessen a
lány szemén.
Kész! A játékok már élnek, mind csak arról beszélnek, deszka voltunk tegnap még,
de a Mester jó szerszámmal és nem csak úgy ímmel-ámmal belénk tette a szivét.
ELMENT
Csend van, nagy a csend most nálunk, szívünk sötét borulásban. Anyád sír... alig
halljuk, apád sír... meg nem valljuk, körülöttönk elmúlás van.
Amit tettél, tán jól tetted el-elmondjuk egy nap százszor, de hiányzol az
ebédnél felkelésnél, lefekvésnél, reggel-esti imádságkor.
Mert a helyed most már üres. Az is marad már örökké. Keserű vád csorog bennünk
jóvá nem lehet már tennünk, soha többé... soha többé...
Soha többé itthoni ágy, itthoni hang soha többé. Jobb is tán, ha meg nem érted
mit kínlódunk, sírunk érted, most már tudjuk... mindörökké.
Itt a ruhád, hétköznapi, eltaposott kis cipőd, most már mind kincs, emlék, álom,
mindennél több a világon, hogy letelt itt az időd!
Hát, Kislányom, csak így vagyunk.
Most tudtuk meg: mi a bánat.
Sír, ami nincs betemetve
név, ami nincs elfelejtve,
kulcs, mely nem nyit semmit már.
Elszórt percek, elszórt napok most heggyé nőttek mellettünk, elmúlt utunk csak
most látjuk, hogy lépted hiába várjuk, nagyon-nagyon árvák lettünk...
Régi kis leveleidet összeszedem... gyűjtögetem... Simogatlak, úgy mint régen, ha
nevettél a meséken, bizony ritkán... ha meséltem.
Csupa emlék, csupa tegnap,
eliramló percnyi évek,
kis bölcsődben itt vagy újra,
mezítláb kavicson futva,
s könnybe fúlnak az emlékek...
Ez már így lesz, míg magunk is nem válunk majd szálló köddé. De küszöbünk át nem
léped, ajtót már nem nyitunk néked, itthoni csók, öröm, jóság, elment Veled...
mindörökké...
BAGOLY
Buksifejű nagy nemzetség, nincs rajtuk semmi ékesség. Ám lényük titokzatos,
halál jöttét bizton tudják... Gondolta rég' sok okos.
Szemük nagy, mint titkos lámpa, mert a sötétben is látva keresik az egeret;
faodút és tornyot lakják, első falatuk ott kapják csupasz bagoly-gyerekek.
Nyárvégén már jól repülnek, kútágason meg-megülnek, szalmakazlat is lesik: ha a
földön pocok moccan, vagy padláson dió koccan, könnyű zsákmány ott esik.
Hangjuk nem szép... ne tagadjuk, néha a fülünk bedugjuk, olyan hátborzongató,
ámbár nem tudunk ítélni, bagolyul velük beszélni, hogy mi a szép és mi a jó.
Barátunk ők, mindahányan, vadászgatva a határban kígyót, békát, verebet, éji
lepkét, ganajtúrót, fapusztító kéregfúrót s minden káros egyebet.
Eleget irtották őket, okos, hasznos jótevőket, míg kiderült az igaz, hogy mind
az ember barátja, s aki bántja: az a gaz!
KECSKEFEJŐ
Vacsora-csillag az égen, tűz lobban az erdőszélen, körülötte pásztorok. A jószág
is lepihent már, elhallgatott minden madár, csend van, csak a tűz ropog.
Ám az estben madár lebben, s az árnyéknál csendesebben a cserény felett lebeg, s
szól a pásztor, a legvénebb: Na most aztán figyeljétek, a kecskét hogy feji meg.
1. oldal
 Fekete István; Aranymálinkó
Babona ez, mondja másik, mellé hatalmasat ásít, vadászik ez a madár. Lám, a
dúcon szépen megül, s azért van a jószág körül, mert csak itt jár a bogár.
Hallod... most meg kerreg, perreg, közben elmond egy-két verset. Szerelmes,
elhiheted...
Nekünk csúnya, de szép neki hogy a párját hitegeti, és más nem is érti meg.
Tojását a földre rakja, fészek nélkül takargatja, mert ruhája oly remek, szürkén
barnás, mint az avar, láthatatlan, mindent takar, ha rálépsz, se látod meg.
És ahogy a tüzek múlnak,
mint az őszben, hogy lehullnak
éjjelszálló bogarak,
ez a szép madár is elszáll.
Valahol az Adriánál
éri már a virradat.
ARANYMÁLINKÓ
Fuvolázó aranymadár, üres nélküle a határ, liget, erdő, szőlő, kert. Fészke
fonottművű kosár, értelme a káros bogár, ha fáidra szállni mert.
Júniusban tele fészek, négy-öt fiú, jaj de szépek. Hozzá ne nyúlj! Nem szabad!
Kerted ők őrzik jövőre, bár elmennek telelőre, ha a tájra hó szakad.
Szeptemberben vesznek búcsút, előttük a szörnyű nagy út. Idegen ég, más határ,
tengereken átalkelnek. Lenn, Afrikában telelnek, ahol örökös a nyár.
Ám ott fészket sose raknak, és csak tavaszig maradnak, míg nálunk dühöng a tél,
míg a férgek mind elbújnak, zengő, jeges szelek fújnak, málinkó itt meg nem él.
És májusban egy szép reggel, arra ébredsz széles kedvvel, hogy kertedben szól a
dal: üdvözli a fészket, fákat, virágba hullt drága tájat tavalyi fiaival.
BÍBIC
Még nincs tavasz, de már nincs tél,
a rét felett suhogó szél
sír a hideg ég alatt,
a nádas zúg, az erdő búg,
és a ködben, ahol nincs út,
ott repül a kis csapat.
De délben, ha felsüt a nap, vándorlásnak vége szakad, hív a nádas, hív a rét,
hív a táj, a zsombék, árok, és szállnak a bíbicpárok a nagy réten szerteszét.
Fészkeiket jól eldugják, hogy hova, azt ők tudják, sírva csalnak máshova, mert
jajongva elvezetnek, hol híre sincs a fészeknek, hova nem rakják soha.
És jön a nyár, csupa nagy gond: ember, kutya, kongó kolomp: bíbic-anya csak
lapul, míg békés szelek nem fújnak s a kis bíbicek kibújnak aggódó anyjuk alól.
Ekkor már gyorsan fejlődnek, hála szöcskének, tücsöknek, minden káros bogárnak.
Míg a szárnyak jól kinőnek, múltával a jó időnek, s vége szakad a nyárnak.
Aztán már csapatban járnak, és csak intő jelre várnak, mert kevés az élelem. Az
ősz hideg, és utána jön a hó, hidegen szállva jön a tél: a félelem.
Már nincs ősz, de jön a tél, a rét felett suhogó szél sír a hideg ég alatt. A
nádas zúg, az erdő búg, és fent, ahol nincs már út, délre száll a kis csapat.
AKÁC
Lombján fehéren ring a virág, alatta csendes, puha a világ, felette méhek
donganak, a kasba mézet róla szednek, virágján néha megpihennek, s ha jó vagy:
mesét mondanak.
Ágán sok csúnya, hosszú tövis, eldugva fészek - néha öt is, s a fészekben dalos
madár... Hozzá ne nyúlj, mert kerted járja, fiait férgekkel táplálja, s nélküle
üres a határ.
Akácból készül kocsi, szerszám, ajtóküszöb és télre kis szán. Mindenre jó a
világon.
Kályhátokból ő zümmög éjjel, a nyár melegét hinti széjjel, ha szemedre száll az
álom.
NYÁRFA
Rétaljában áll a berekszélen, utat mutat nyáron és télen. Reszket, bár szellő se
lebben, ősszel a varjú károg róla, nyáron kis vércsék ringatója altatja őket az
estben.
Kelő nap rajta reggel lobban, éjjel Dávidot lesi a holdban, aki szomorún
hegedül. Rajta kiált a sárgarigó, huncut, huncut, huncut a bíró! Mintha ő tudná
egyedül...
A nyújtófának ő a fája, viharban sose menj alája, az Isten-nyila szereti. A
cigány teknőnek faragja, rajkóját benne ringatja, malacát belőle eteti.
Szellős állványok pallófája, kubikosoknak talicskája, kis szék is belőle készül;
a felhők magas csúcsán ülnek,
ágán a szelek hegedülnek, nincs ünnep nyárfagally nélkül.
Télben a kedves őszt siratja, ősszel a nyarat takargatja, tavasszal a nyarat
várja... Nyári tüzekben nyárfa lobban, üreg szíve csak nyárban dobban. A nyárfa:
2. oldal
 Fekete István; Aranymálinkó
a nyárnak fája.
NÁDAS
Aludtál-e már nádtető alatt, láttad-e ott, hogy kel fel a nap? Hallgattad-e a
szélben hogy susog a nád, ha megérinti a virradat?
Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit. Se nádirigót, se kócsagot, se a vadrécék
kéktükrű szárnyát, se vizekben rengő csillagot?
Raktál-e tüzet tavalyi nádból? Füstje simogatta arcodat, ha felkel a hold, és a
lidércfény táncol a tündöklő ég alatt?
Láttál-e ezer szárcsafiókát, úszó fészket a nagy vizeken? S hallgattad-e ködös
hajnalokon, a vándormadár hogy mit üzen?
És nádi széna volt-e párnád, millió béka a muzsikád, imbolygó bagoly régi
barátod, nyársonsült keszeg a vacsorád?
Fürödtél-e már csendben és fényben, este, ha lobban a néma tűz, s a nádason
átrepül az álom, és rádsóhajt lágyan a puha fűz?
Álmod ha őrzi millió nádszál, és tartja feletted az eget, neked adja a csillagos
békét, és megsímogatja szívedet.
ASZTAG
Mint sötét ház áll az éjszakában, ablakából fény nem néz az útra, ajtó se
csattan, kutya se vakkan, és lábdobogás nem megy a kútra.
Mellette őskori szörny: a cséplő, és túl rajta, egy sor karcsú nyárfa, suttog,
mert így álmos éjféltájon nem lenne illendő semmi lárma.
Hajnalban harmat hull a garádra, a nyárfák csúcsán lenge pára ül, az asztag
lassan nől a homályból, s a virradatban egy fecske repül.
Messze a dombháton most kel a nap. Minden harmatcseppet külön megnéz. Zöld lesz
egyszerre a nyárfák sora, s az asztag teteje aranyló méz.
Aztán egy szekér reccsen valahol, s emberi szótól némul el a csend. Az asztag
alatt egérke ásít, pákosztos verébhad csiripel fent.
Ez már a reggel. Tejszagú lárma, az asztag körül vén ember söpör. A csordakútnál
tolong a jószág, s a kútban zörögve jár a vödör.
Az asztag hallgat, fürdik a napban, de sötét mélyén érik az élet, a földből jött
és oda megy vissza, és sem itt, sem ott sosem ér véget.
Búzából búza, életből élet.
Akár a kemence, akár a malom
nyeli el, akár hűs magtár őrzi,
nem nagy garmada már, csak kis halom.
S kezdődik újra, tavaszi útra csörömpölnek a megfontolt ekék. Az élet pedig
hallgat a zsákban, nem érzi még, hogy kint kék az ég.
Csak sokkal később, de akkor már a dűlőben jönnek az éhes kaszák. Aztán -
keresztet vetnek a kévék, s asztagnak mennek a nyárfák alá.
KÖKÉNY
Árokparton, poros útszélen, zölden a nyárban és kéken a télben, lapulva nézi a
világot, őrzi a fészket és önmagát, ingyen egy levelet oda nem ád, sem vesszőt,
sem virágot.
Szúr, amíg él, nem dísznövény. Gébicsek laknak bokra ölén. Ágán a gébics leskel,
vigyáz, hajnalban már kiül az ágra, lecsap minden árva bogárra, s a tücsök
tovább nem citeráz.
Ilyen az élet, bólint a kökény, néha édes, de néha kemény, ámbár tücsök is van
elég. Tavasszal nekem is volt virágom, most bogyókkal teli minden ágom, s majd
meghalok a hóban.
Többet nem szólt, mert vándor jön arra,
fáradtan zökken le a partra,
nyomában a déli álom.
Alszik az ember, alszik a kökény,
a fiókák a fészek ölén,
s a gébics őrködik az ágon.
TÖLGY
Csupa erősség, csupa pompa, dereka soha nem hajolna, és kérge kemény, mint a kő.
Szélvésznek zúgva kiált vissza, gyökere a mélység vizét issza, és rajta nem fog
az idő.
Fájából lesz a hordódonga, faragott kapuk díszes gombja, fürge kerékben a küllő.
Mindenütt, ahol helyt kell állni, viharral, vésszel szembeszállni, a tölgy, csak
a tölgy az első.
Odvában mégis mókus fészkel, tört ágán madár alszik éjjel, a makk ül kis
csészéjében. Őrködik százezer virágon, alatta vándor alszik nyáron, és nem fél
soha, csak télen...
Testét a fagy ha összehúzza, ágát zúzmara összezúzza, jaj! a fejsze is
megvillan, megreszket akkor, keseredten nagyot kiált, és elesetten rázuhan a
hóra holtan.
3. oldal
 Fekete István; Aranymálinkó
MIKLÓS-REGGEL
Miklós-reggel lágyan, csendben, fehér pihék raja árad, Miklós-reggel szép
fehérbe felöltözteti a fákat.
Miklós-reggel hogy kinéztem a havas szép virradatba, a cipőcskék is ott álltak
minden jóval megrakodva.
Miklós-reggel égi pelyhek boldog álomrajt szitálnak, s hívő tisztán,
messzezengőn lelketek földjére szállnak.
HÓVIRÁG
Illatod a földben hagytad mélyen, és az arcod, mint a hó, kedves, fehér.
Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
és marokkal tép, aki elér.
Nem ismered a dalt zengő májust, szirmodra fagy hideg, ónos eső, mégis szívemen
hordom bokrétádat, s ha nem néznek, megcsókolom a szádat, mert te vagy - te vagy
a legelső...
A FÖLD
Aranykalászoknak áldott, puha ágya, eke nyomán omló, barna földhasáb, zengő
csalitoknak puha televénye, szemem simogatva tekint le terád.
Meleg, puha álom tebenned az élet, zúghatnak feletted fagyos viharok, magadhoz
öleled tavasszal a rétet, s virágba szökkented az elhullt magot.
De jó rajtad s benned az élet, az álom, belőled fakadni, hozzád visszatérni.
Alkonyok alkonyán lehullni, lassan, ezer reménységgel egy kis helyet kérni.
HARANGSZÓ
Puha ostorával keletre suhint, szakad az ég, és lelép a virradat. Aztán
elbolyong szerte a határban, tavaszban, őszben, télben vagy nyárban, s elpihen a
nádon s az erdők alatt.
Pihen az érc is, néma ősi fészek. Most nem ringatja a kopott vasszivet. Aztán
jön a dél, s újra megdobban, zengő kondulása újra kilobban, és tenyerére veszi a
kenyeret.
Itt elidőzik. Hosszabban szól és száll. (Néhol, tudjuk, öreg a harangozó...) Az
Úrangyalát is el kell kisérni, esőben napot, napban esőt kérni, és
Nándorfehérvárról is esik szó...
Délután alszik. Néha rakoncátlan szélkölykök táncolnak fészke peremén, bolyongó
lélek is akad akárhány, reszketve dohos, régi bűnök árnyán, és kézen kell fogni,
hogy ne féljen szegény.
Aztán csak haza! Mert mire hazaér, ámbár a járást ismeri már régen,
bárányfelhőkön és alkonyi árnyon, lelkeket ringató szárnytalan szárnyon, bizony,
a csillag már fent van az égen.
Szép esteli csillag, búcsúzó csillag. Fáradtan cseng-bong reszkető sugarán, az
öreg sziveket meg-meglegyinti, a gyerekeket álomra inti, s elhal a temető álmos
alkonyán.
Vége. Talán csak a halottak hallják, amint a nagy éjszakában leng, mesél. A régi
sírokat megsímogatja, régi bánatokat elcsitítgatja, s aki élt valaha, most újra
él.
Szárnya ölelését mindenek érzik, benne a jóság örök csillagait; de múlik az
élet, fárad az álom, virradat ébred mindig új világon, s a harang kiröpteti új
fiait.
ESTNEK ÁRNYÁN
Estnek árnyán, alkony szárnyán a szürkület végiglebben. Régi tőkék mámort rejtőn
kapaszkodnak kopasz lejtőn, s rőt levelük meg-megrebben.
Int egy árnyék, elmúlt szárnyék, bús fürtöknek takarója, késő darázs
zsongva-bongva, szeptemberi titkot mondva, pihenni száll a karóra.
Vén diófa zizeg, susog, egy-egy dió halkan koppan, holt levél száll a mély útba,
Tejút néz a bedőlt kútba, s gyalogúton lépés dobban.
Lépés dobban, korsó koccan, Öregember ballag ottan. Elmúlt a nap, s csak a sötét
látja és a csillagos ég, amint köszön meghatottan.
Foszlott szélű kalapjával, megemelve lassan, mélyen annak, aki mindig ott van,
sötétben és világosban, tárt karral a gyepüszélen.
MÚLIK A NYÁR
Bíbor bükklevél kalapja mellett, szárazág bottal köhécselve jár, lába nyomán'
vadvizek fakadnak, és zörren a szélben a tengeriszár.
Szeme sarkában ezüst pókháló, a fény az arcán öregesen nevet, ha kong a hordó,
és csordul a must, nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.
Alkonyba tűnik, ködbe enyészik, aszott kezére dérharmat tapad, ruhája régi
pompáról beszél, színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.
Öreg tarisznya húzza a vállát, melyet vinni már alig-alig győz. Sírón susog a
nádszál utána, nyárvégi úton ott ballag az ősz.
AUGUSZTUS
Poros út, poros virág, fáradt rét, most már vágyunk a suttogó őszre, kopogó
4. oldal
 Fekete István; Aranymálinkó
esőre az ablakon, néma ködre a domboldalakon s a makkhullató arany erdőkre.
Múlik a nyár: poshadt malomalja, kemény gyalogút és szikkadt árok. Dér vágyik
már reggel a mezőre, kikerics a fakult legelőkre, hol a jegenyéken varjú károg.
Aztán úgyis tél jön, s ködkezével az erdőkben az éj zúzmarát sző. A patak némán
fut elmenőben, lassul a szív, s a dermedt időben elénk áll majd - a temető.
KÖD
A nap még csak bujkáló tallér gőzölgő, puha felhők fölött. A nyárfák dermedten
állnak, az úton szekerek járnak, messze, valahol a köd mögött.
Reggeli rekedt károgással a mezőkre szállnak a varjak. A télvégi szennyben ha
vájnak, ágyán az ébredő tájnak, pihenni már senkit sem hagynak.
A bokrok között ezer veréb saját nagyságát csiripeli. De ha a karvaly odavág,
cseppen a vér, rezzen az ág, s az egyet a sok hős - csak figyeli.
Vadlibák szállnak a köd fölött, de ők már a holnapnak szólnak. Ki elmaradt hát -
elmaradt, róka torkán vagy föld alatt, most kár lenne beszélni róla.
De akik már voltak, vannak is, a föld és bús emlékek alatt, a jövőben
visszatérnek, mélyéről időnek, térnek, és a végtelenről vallanak.
A nap még csak bujkáló tallér, de van és lesz a felhők fölött, a nyárfák
rügyekben állnak, a ködben új napok várnak, és új emberek a köd mögött.
SZEPTEMBER
Őszi hálót szőnek már a pókok, vizek tükrén vándor csillagok. Bokrok árnyán
üresek a fészkek, mint az erdők szélén nyári kis lakok.
Szőlőhegyen a rizling meg a saszla cukrot szűrnek a napsugárból. Hasad már a
diók szagos héja, jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.
Levegőben seregélyek járnak, harkály rikkant, lepke tántorog, kinyílik a zsúpos
présházajtó, s régi mámort lehel vén garadtorok.
Völgybe ér a délutáni árnyék, hűvös az est, harmatos a rét. Köd lebeg a patak
fényes selymén, teljes csillagporral tündöklik az ég.
Aztán elvesznek majd mind az utak... Nem marad más, csak a csend és álom, mohos
tetőkön ásít a kémény, halott levél kereng a pókfonálon.
VÉGTELEN
Hűvös, színtelen pára: a föld s a fák lélegzete, felhők fia, ősz uszálya, halott
hajnalok holt keze.
Majdnem nincs. Semmi... mégis mindenütt ott van, fenn és lenn, szájban és
szívben, szóban és hitben, és ha van: nincs, s ha nincs: Minden.
ősz
Ma este először szólalt meg lassan, a pókhálós elmúlás igrice halkan, a tücsök
danája sír-rí: Kri... kri...
Bánatos reggelek, nótás, bús esték, idei must a malomkő padon. Pásztortűz
mellett furulya sír-rí: Kri... kri...
Felkel a hold is, és a szőlőlevél ezüstben fürdik. Öreg diófa suttogva mesél,
zizegve sír-rí: Kri... kri...
Lehull egy levél, sötétbe vész el, kíséri szemünk, szívünkbe fészkel az elmúlás,
a kis citerás meg sír-rí: Kri... kri...
KARD
Gyöngyöm, ékem nincs már nékem, semmi kincsem földön, égen. Életem kezemben
tartom, mint a kardom, mint a kardom.
Ha elmúlok, hát elmúlok. Ezen én már nem búsulok. Becsületem tisztán tartom,
mint a kardom, mint a kardom.
Ha meghalok, eltemetnek. Kincset vélem nem temetnek, vélem más mi ne porladjon,
csak a kardom, csak a kardom.
HOLLÓ JÁR A LEVEGŐBEN
Holló jár a levegőben, hess el madár más vidékre, hess el madár, ne bánts, ne
vájj a pajtásom két szemébe.
Inkább repülj hollómadár, túl a vizen, Győr várába, ejts egy tollat, bús
feketét, síró mátkája hajába.
ŐSZRE FORDULT ERDŐ-MEZŐ
Őszre fordult erdő-mező, vadmadár sír berekszélen, vadmadár sír, vele én is,
siratom a vitézségem,
legénységem.
Sírok is, meg nevetek is, ha nem leszek veletek is, megvigasztal az én párom,
kis galambom, gyöngyvirágom, gyöngyvirágom.
ÜNNEP UTÁN
Elmúlt az ünnep, fáradt a város,
sötét szobákban kopott fenyők,
bús gyertyacsonkok és álmos mackók,
bádog vasutak és törött hajók,
künn hull a hó az ablak előtt.
Künn hull a hó. A nagy erdők alatt mint néma árny oson a róka. Surran a patak
5. oldal
 Fekete István; Aranymálinkó
mohos híd alatt, sziszegő szél sepri a partokat, s dúdol magának tegnap óta.
Régi a dal és régi az ünnep, a tél havas csókja most meleg, és tiszta, mint a
szálló, szűzi hó, mint az imádság, a legutolsó... Itt - nem múltak el az
ünnepek.
TÚLSÓ PART
Csak nézem, nézem a túlsó partot, az erdős dombhátak ködívét, a sziklák szürke
álmodását, utaknak álmos kanyargását, nézem, nézem a Duna vizét.
Ami elválaszt, és szennyes léte mindig és újra közénk áll, nem léphetek a múlt
útjára, nem mehetek Mátyás kútjára.
Ami elválaszt és össze is köt
azzal a csodálatos túlsó parttal:
a vágy, a messze szitáló köddel, múlttal.
TÉVEDÉSEK
Bolond ember verseket ír, aki okos, az szerez... Megtartja azt, mit szerzett, s
nem hajszol emlékeket.
Bolond ember összeroskad, ha benéz hozzá a múlt; okos ember újat szerez, s
eldobja, mi vízbe hullt.
Bolond ember el nem feled egyetlen szót, ami volt; okos ember nem is legyint,
ami egyszer holt az holt.
Bolond ember újra bolyong rég elhagyott utakon; okos ember nem keresi, hol tűnt
el a régi nyom...
ORSZÁGÚTON
Télváró, ködös, őszi estén autó suhant el mellettem az úton. Én a döcögő
bricskáról benéztem az ablakon.
Fehér fénysávját még sokáig láttam szántani a messze úton. Utána szállt
gondolatom, hogy miért is - nem tudom...
Egy asszony ült bent. Ölében virág. Szeme a sötétet kémlelte. Én pedig arra
gondoltam: Milyen szép, és vajon boldog-e?...
KULCSOK
Most már nekem is van kulcsom.
Nem kell az ablakba kitenni... Jöhetek-mehetek
szabadon,
nyílnak az ajtók, ahogy akarom,
de nincs mögöttük senki. Senki...
Csak anyád és csak apád, fáradt, két öregedő madár. A kulcscsomók hiába sírnak,
mint eltévedt kolomp őszi erdőben. Csak árnyakat látunk és emlékeket, bús
magunkat és messze ... titeket, elmenőben, fiam, elmenőben.
EGYEDÜL
Tüzet raktam földes szobában, makk hull a házam tetejére, egyedül vagyok, kint a
szél jár, enyém a csend és enyém a határ borulása és verőfénye.
Minden az enyém itt, minden, pókhálótól a falevélig: üres fészek, halk nyári
emlék, távoli ködök, földes hajlék, a bedőlt, a bortalan pincéig.
Előbb dőlt be. Odanéztem. Dől? Hát dőljön, ha éppen akar. Csak a pókháló el ne
szakadjon, arany falevél, az megmaradjon, s amit az idő és köd takar...
KOPÁR ÉS ERDŐ
I.
Pusztai tájon szomjas a föld, égő homok közt cserepes út, tengődő fű és halott
bokor, szomjas vándor, kiapadt kút, nincsen itt élet, veszett az út.
Halott ország ez éjjel-nappal, erdőtlen, tikkadt, kopár határ,
tavasza meddő, ősze sivár, fulladt csendjében hallgat a nyár, halott ég alatt
halott határ.
II.
Párás domboldal, távoli vágy, csobogó patak, andalgó út, virág, szerelem, dal,
szabadság. Hegyen és völgyön zöld erdő zúg, hegyen és völgyön zöld erdő búg.
Titkos, mély völgyén dús forrás buggyan, tavasza illat és ősze mámor. Telében
munka, öröm és álom, nyarában szabad ember a vándor, erdő az otthon, erdő a
sátor.
NYÁR VÉGÉN
Az árokparton elnyűtt gyalogút, és az erdőben Augusztus seper, a domboldalon
avult fű lapul, és némán búvik a csattogó eper.
A patak szélén sárga liliom, virágán kopott, fényes poszméhek, a buzogány a víz
tükrét nézi, s a mélyben magasságát az égnek.
Az alkony ha jön, a nád alig zendül, barna szántásba dől már a határ,
kökénybokorban üres a fészek, és a bokrok alatt alszik a Nyár.
EGY
Egy küszöb, kopott, ritkán járják, egy tölgyfa ajtó, erős, barna, egy kilincs,
hajlott, halkan nyíló, egy lábtörlővas, régifajta.
Egy szoba, csupa kedves árnyék, egy ágy, fekvéskor megnyikkanó, egy lámpa,
6. oldal
 Fekete István; Aranymálinkó
derűs, sárga fényű s egy asztal, persze dió.
Egy képen ködös, őszi tájék, egy ablak, mely nem néz, csak lát... egy szék,
ívelt, sima karfájú, egy kályha s egy kis parázslapát.
Egy nagy kutya is, komoly házőrző, bár nincs mit őriznie soha, egy macska is,
hogy doromboljon, s ne unatkozzék a nagy kutya.
Egy árva szomszéd is lehet, csak annyit tudjon, hogy ott vagyok, és megtaláljon,
álmomban, békén, megtaláljon majd, ha meghalok.
HÓ
Esik a hó, a csend csak most ébredt. Csalitok alján fehér a párna. Ösvények
selymén nincs még nyom egy sem. Nem látszik völgy és nem látszik a hegy. Az erdő
mintha várna, csak várna.
Esik a hó; a hűvös hófelhők leszállnak néha, nézik: elég-e? Leszállnak újra,
kérdik: elég-e? Rázzák a zsákot, hófehér mákot, s nézik a tájat: elég fehér-e?
TÉL
Cinkék járnak a szívem ablakára,
a madárkákat már rég etetem,
de most már néha gondolkodni kezdek,
meddig tart vajon az élelem?...
Meddig tart kint a tél, belül a meleg? Szívem mikor fog elsötétülni? És vágyaim
utolsó szép madara mikor fog búsan elröpülni?...
BÚCSÚ
Elmegy lassan a berek, az erdő, el a nádas, a tél, a nyár, a hegy, a völgy, a
nappal s az éjjel, a szememlátta egész határ...
Elmegy? De talán mégsem egészen, meglátom tán az örök vizen, hiszen a szépség
maga az Isten! Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!
BEFELÉNÉZÉS
Más gyerekét tudnám nevelni Más írását korrigálni, Másnak tudnék tanácsot adni
És másért -talán- helyt is állni.
De így, magamban csak tántorgok Lényem gondjai túl nagyok, Póráz nem kell és
gyeplőm nincs, Mert magamhoz túl közel vagyok.
VIZSGA
Tudjuk: csak egy szó az egész... Te is vizsgáztál és én is. Egy kis szerencse,
alig más - Sorsunk csak egy villanás-És reszketünk tőle - mégis, mégis. Mert
vége egynek, kezdete másnak, Határkő - melyet elfelejtünk -, Árok, melyen át
kell esni, Bukdácsolva is átvergődni... Madárka - amit patakba ejtünk, Ami
vergődik erre, arra, Kiköt valahol s fészket rak. Házat a szépnek, jónak, dalnak
S mégis - mindig csak pillanat Akár a vizsga... Siker vagy bukás Hidd el Jóskám:
egyre megy... Csak patakba hullt vágyak vagyunk, Oklevelet itt nem hagyunk
S minden más sorsbéli kegy... Csak ez, csak ez a Valóság, Minden más káprázat
csupán, Minden örökös vizsga: élet... Hozzá erőt és sikert kívánok Néked Vizsgák
előtt - és vizsgák után!
(Kunszentmárton, 1953. február 13.)
CSENDES VÁGY
(Első fogalmazás)
Egy küszöb, kopott, ritkán járják, Egy tölgyfa-ajtó, erős, barna... Egy kilincs,
hajlott, halkannyíló, Egy lábtörlővas, régibb fajta.
Egy szoba: csupa kedves árnyék, Egy ágy - fekvéskor megnyikkanó Egy lámpa: derűs
sárgafényű S egy öreg asztal, persze: dió...
Egy képen ködös őszi-tájék, Egy ablak mely nem néz, csak lát... Egy szék, ívelt
sima karfájú, Egy kályha s hozzá parázslapát.
Egy kutya: komoly házőrző - Bár nincs mit őriznie soha -Egy macska is, hogy
doromboljon S ne unatkozzon a nagy kutya.
És egy árva szomszéd is lehet! Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok És
megtaláljon álmomban békén, Megtaláljon ha meghalok.
EGYEDÜL
Tüzet raktam földes szobámban: Makk hull a házam tetejére S egyedül vagyok, csak
a szél jár... Enyém a Csend, enyém a határ Borulása és verőfénye.
Minden az enyém itt most. Minden! ...A pókhálótól a falevélig, Üres fészek, halk
nyári emlék, - Távoli ködök és földes hajlék -A bedőlt bortalan pincéig.
Az előbb dőlt be...Odanéztem: Dől?... Hát dőljön ha dőlni akar, Csak a pókháló
ne szakadjon, Arany falevél megmaradjon S amit az Idő és Köd takar,
A szépség, a simogató kéz, Csíra a makkban: végtelen Hit hogy: lesz még ünnep a
világon, Elmúlt könnyek a szempillákon És elmúlt Tél, - ami melegít...
Tüzet raktam földes szobámban: Makk hull a házam tetejére... Egyedül vagyok,
csak a szél jár... Enyém a Csend, enyém a határ Holnapot váró reménysége.
MAJD
Álmomban néha nálatok járok, Roppan a lépcső amint felmegyek, s szobádban eltűnő
árnyak várnak, S benéznek hozzám a régi hegyek.
7. oldal
 Fekete István; Aranymálinkó
Benéznek hozzám görcsös, öreg fák, Messziről a Balatontól kék ég, Én meg a
rejtett ajtócskát lesem Ahol valaki majd megint belép...
Valaki, aki mindent tud rólam:
Átkoz és áld, kezében: bűnlista S én megölelem az öreg Vándort - Úgy vártalak
már:
Fekete Pista...
KASTÉLY ABLAKÁBAN
Kinézek itt az ablakon Alattam park és öreg fák, A völgyön át a Balaton.
Kinézett itt az ablakon Az is kié volt itt a hegy, Övé volt a föld és a park,
A fák, az út, a köves part s övé volt még az úri kegy... És elvettek tőle
mindent: Erdőt, mezőt, - úri kegyet...
Így lehet most minden enyém: Mezején és kéklő egén.
( Szentkirály szabadj a,1953.X.16.)
SZABADJÁN...
Hajnal van s derengő arcával Benéz az ablakon a holnap: És nézzük egymást:
porszem ember És Ő nyugodt, végtelen tenger S óra korongja a kelő nap.
Hajnal van, ámbár még sötét van, De utána már csak fény jöhet..., Mert az idő is
csak szolga itt
- Hordva a Nagy Úr parancsait -Mosdatva embert és köveket.
Hajnal van s régi elfeledett, Szabad és édes dalokat költ Asztalomon hétéves
pohár...
- Vidám, önfeledt, mókás madár -S alattam régi, hazai föld.
Hajnal van!... A szívem is más itt! A tervek, álmok igaz - nagyok... Időt s az
utat látva-látom, Elkezdődött az én világom Mert végre-végre szabad vagyok.
NEM AZ ENYÉM A HATALOM.
Éjfél múlott -nem is régen-és odakint fenn az égen nem hinném, hogy a csillagok
másként lennének mint régen.
... Gondolkodom: - én a MESTER. Barátom meg a Magiszter?... Ki éltének útját
járva üldöztetett - nem is egyszer...
Ilyen verset aplikáltam, de aztán: inkább elálltam... Nem az enyém a hatalom,
nem védhetem -bár akarom-de a megye uraitól megkérdezem, mint vádlóktól: ki tett
nála szebbet, jobbat, komolyabbat és nagyobbat?!
HAJNAL A NÁDBAN
Hajnal van, köd és ónos harmat, Hideg a föld és szürke az ég, Valahol távol
varjú károg, Dobog a híd, lent sötét árok Végtelen, bágyadt messzeség.
Mozdul a nád és ritkul a köd, Vakult tükörként csillan a tó. Egy kacsa hápog a
fiaknak, A gémek is a part felé húznak S magasból száll a pacsírtaszó.
Egy villanással eszmél a fény, Dobban a szív s a gondolat. A napból drága vér
hull a tájra, Hajlongó harmat minden fűszálra: Úrnapja van az ég alatt.
(Vörs -1953.)
"FELSZABADULÁS"
Felszabadultunk már így és úgy Szép szabályosan, ahogy kellett, Mindent, ami
szent, "felajánlva" Nagy szájjal. Bőszen síkraszállva Rabláncunk és börtönünk
mellett...
Ehhez a tényhez szó ne férjen, Ellenkezés hozzá ne érjen Szabadok vagyunk, nem
vitás, Minden más csak kártékony akna Pokolban főzött propaganda, Nyugati mákony
és: semmi más.
Ez jutott eszembe akárki átkoz Ahogy Mária FELKIÁLTOTT: Pista!... Pénz áll a
házhoz! - Igen!
Eddig -tudniillik- én is rab voltam, Adósságomban fuldokoltam, de Szinte a
"felszabadulásba" hulltam... -... Megjött a pénz, én törlesztettem, Mint a lepke
oly könnyed lettem, Egyszóval: tényleg felszabadultam.
(Szentkirályszabadja, 1953, okt. 17.)
" CSALÓDÁS" (Államvizsga utánra)
Kerestem rajtad a boldogságot (amire Benned mindenki vágyott) ha a vizsgák
gondjain túl leszel küzdve könyvvel, jegyzettel, idővel.
...Még derengés sincs a boruláson, a verejtékes, nehéz álmokon, az elmúlt évek
fekete völgyén, aggodalmak bozótján, sötétjén...
Míg tűnődtem, magamba is néztem, hisz akár Te, magam is így éltem: rajtam is a
gond szorongató árnya, rabság költötte denevér szárnya-
(CÍM NÉLKÜL)
Ezzé lettünk... Nincs min csodálkozni! Itt csak szomorúnak szabad lenni. ... A
kacagás csak kevesek kincse, Sírva élni - maga is szerencse...
S míg könnyünk hull, hull az éjszakában Nesztelenül, tiltott folyásban
Reményeinket hordozza a Csend: Hogy lesz egyszer békénk,
szabadságunk, Rend! '
MEGINT
Megint itt Nálad és megint minden, Minden szabad: Szabadján Istvánnak, aki
8. oldal
 Fekete István; Aranymálinkó
király volt Gondolatban, kardban és hitben.
Tépi a szél ablakod alatt A tölgyet ami nincs százéves, De makkjában mindenre
képes: A föld felett s a föld alatt.
Nézem én, hitvány szolgája Rendnek, Osztálynak és Időnek, Ámbár tudom, hogy új
rendek nőnek A régiek közé fölé és alája...
Így volt... így lesz!... gondolatban Tudása minden gondolatnak:
Mert felettünk van Aki van Élve, teremtve halhatatlan.
(Szentkirályszabadja, 1954. július)
?
Várom lapod és várom leveled és gondolhatok amit akarok, hogy mifene
történhetett veled?... Talán nyertél vagy eltörött karod?
Hát én nem bánom, hogy mid törött el, és az se érdekel, hogy mit nyertél, de két
pribékkel állok mögötted, észre se veszed s néhai lettél!
ÚJRA ITT
Minden a régi - a Ti szívetek is még ha talán nem is tudjátok, s az éjszaka csak
úgy kivetett magából mint jót az átok
Minden a régi. A mámor is, ködben vergődő szegény szívem, s úgy érzem: a jóság
puha kezével Bennetek is csak magamat keresem.
(Szentkirályszabadja, 1955. június)
PUBINAK
A "PALLAGI SZOLGÁLATOM"-BÓL
Reggel négykor csingi-lingi,
szól a csengő kinn a pusztán Forgolódom az ágyamban
mint forgószél az utcán. Nincs irgalom hát e földön?
Mégis, mégis fel kell kelni? Ja, a drágalátos teheneknek
máskülönben nem lesz enni.
Mellettem a juhász komám,
kinlódásom nézi, kéjjel Neki majd csak hatkor kell,
hogy a birkák közt nézzen széjjel. Mosdóvizem a sarokban
csábítóan csillan-villan, Mellette egy tojásszappan
illatozik kábítóan.
Csizmám fogom, húzom, húzom,
sehogysem akar feljönni Káromkodom, mérgelődöm,
szeretnék már szúrni-ölni. Végre fenn van! Benne vagyok,
mosdó mellett elsurranok, Három perc és undorral, de
tehénistállóban vagyok.
Bágyadt világ, álmos béres,
büdös van ugyan de meleg,
Hogy tehenet teremtettél,
hálát adok, Uram, Neked!
Kicsit fázom, álmos vagyok,
bután nézek mint egy varjú,
Isten látja lelkem, de most, félórára, lennék borjú!
Hercegi hely, puha szalmán,
nem lenne most arra gondom, Hogy a kétszáz tehén nevét,
ha kérdezik honnan mondom. Fütyülgetek, dúdolgatok,
várom, hogy jöjjön a reggel. Az nem jön, de jön helyette
három praxi "fényes" kedvvel.
Debrecenből gyalog jöttek,
fülig sáros mind a három, A kisborjút ölelgetik,
hogy "nem ittak", mindjárt látom. A tehén: nagyságos asszony
nekik a béres meg kellner, Eltűnök amíg baj nem lesz,
meg amúgy is itt a reggel.
Most már jöhet a mosdótál,
meg a szappan, meg a többi, Meleg még a juhász ágya,
nem kell külön belelökni. Hogy aztán a tanteremben
szól a csengő, a kis hamis, Jöhetnek már felkölteni
akár kilencvenhatan is.
Lassan elmúlnak a napok
az időm is lassan lejár,
Úgy sajnállak, hogy elmegyek
benneteket, Babér, Betyár.
Ugyan ki fog krisztirozni
benneteket este reggel?
És kit fogtok szemközt köpni
könnyű szerrel, dévaj kedvvel?
Hiányzik majd csingi-lingi
a kis csengő reggel négykor, Hiányzik az ámbraillat
9. oldal
 Fekete István; Aranymálinkó
hiányzik majd a tehénpor. Hiányoztok szörnyen, minden,
drága kicsi kis tehenek, Búcsúzom hát könnyű szerrel,
a Jóistenke veletek.
Kedves Pubi!
Ma járt le a pallagi szolgálatom. Egyébként elég jól sikerült. Minden támadást
kidribliztem. Minden igaz, ami a versben van, csak az undorodás a
tehénistállótól, az nem. Mert ott tényleg sok szépet tanultam. Volt két rendes
és 1 nehéz szülés. Úgy bábáskodtam, hogy még a fülem is "nedves" lett.
Ezt a verset Magának írtam, hát ne mutogassa!
Öleli Pista
(A keletkezés helye és ideje: Mosonmagyaróvár, 1925.)


10. oldal