Fekete István; Emberpor

FEKETE ISTVÁN: EMBERPOR

Vakok Elektronikus Könyvtára
Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2006.

Előszó
Madarak és fák, füvek lélekzete... És természetesen az íróé is, Fekete
Istváné... az író lélekzete! Igen, ekként k-val, ahogyan még Petőfi is
használta. Hisz a "régiek" még valószínűleg szorosabb összefüggést éreztek
etimológiailag is a "lélek" és a lélegzés között. Mert hát Fekete István
lélek-ember volt. Ezt már gyerekkoromban megállapíthattam, midőn elolvastam
állatregényeit: Kelét és Bogáncsot, s úgy képzeltem, az írójuk afféle
garabonciás, vagy "csodafurulyás juhász", aki - mint a népmesékben - érti az
állatok nyelvét! Aztán meggyőződhettem arról, hogy még a füvek és a fák énekét,
a lehulló levelek bánatát is érti, s meg is tudja szólaltatni finom szövésű
írásaiban: lélek-rezdüléseiben. Valamiféle vadászembernek gondoltam őt, afféle
"Kittenberger Kálmánnak", aki - mint később megtudtam - fölfedezte őt, s akit ő
is nagyon szeretett. (Könyvet is írt róla!) Ámbár ő alig utazgatott a világban,
legfeljebb a hazai tájakon; Somogytól Baranyáig, ismerte a Balatont és a
hegyeket, a rónákat és a berkeket, legyen az "téli" avagy nyári. Mert benne élt
a természetben, s mint kiderült róla (nem, nem csalódtam!), hogy csak gazdatiszt
volt, illetve különféle területeken - mezőgazdasági (sőt halászati!) szakíró,
sokáig "minisztériumi" előadó, szakreferens. Mert lélegzetnyi írásaiból kiderült
nekem, hogy ismeri a természet rendjét, mindazt, amiről ír, s a teremtett világ
szépségeiben gyakran fürdeti meg arcát, s benne lélekzik maga is. Költői kérdése
akárcsak József Atilla húszévesen írt Isten c. versének fohásza visszhangot
vetett bennem (a Láttam, Uram, a hegyeidet kezdetűben):
"Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó
nyugalomban
Ott állsz az útjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram
Elnézel kis virágaink fölött."
Mert hát a teremtett világ attitűdje, már önmaga léte is Isten-dicséret, a
Teremtő nagyságának megnyilvánulása. S ezt jómaga is jól tudta, az író, aki
meg-megkísérelte ezt kimondani, szavakba önteni. Finom hangulatú tárcáit
(tárcanovelláit) már gimnazista koromban olvasgattam a pannonhalmi diákotthon
lapolvasójában, az Új Ember című katolikus hetilapban rendszeresen, s szünidői
nyaralásaimkor pedig öreganyáméknál, dunántúli szülőfalumban.
Ott, újságban találkoztam tehát először nevével és írásaival, majd később
könyveivel. Elsősorban persze állatregényeit faltam - a gólyáról, a vidráról és
Vukról, a rókakölyökről. Ám milyen bizonytalan ez a meghatározás is, hogy
állatregény - vagyis nem pontos írónkra vonatkozóan, hiszen sokan írtak
állattörténeteket példázatként az ókori Aiszóposztól a mi Fáy Andrásunkig.
Fekete István állatregényei nem ekként tanítanak, hanem belülről, az állatok
világából látni bennünket, embereket.
Személyesen sohasem találkoztam vele, csak írásaiban szólt hozzám: igazolva,
hogy íróval elsősorban műveiben ismerkedik az ember. Ballagó idő c. önéletrajzi
regénye halálának évében, 1970-ben jelent meg. A századfordulón született.
Mostanában a 2000. év jelképes ezredfordulóján volt éppen születésének
centenáriuma. Ismét föllángolt a buzgalom, műveit sorra kiadják, különféle
összeállítások jelennek meg írásaiból. Ez a posztumusz írói lét éppen most lép a
"krisztusi" harminchárom évbe, és halála után is hirdeti a teremtő ember
feltámadását. Magam is bebújtam annak idején halála után megjelent köteteibe, a
Rózsakunyhóba, és a Tarka rét c. válogatásáról Hónapok körforgásában címmel
1973-ban írtam róla az Élet és Irodalomban méltatást. Kínálkozott volna tehát
ugyanezen cím e válogatás élére is, hiszen évszakok váltakozásában és
hónapok
körforgásában élte mindennapjait szerzőnk. Ám ez túlzottan is leegyszerűsítené
az ő világképét. Ha sok-sok Fekete István-novellát olvasunk, bizony előfordul,
hogy ugyanazon elbeszélésének egyszer a November, másszor a December címet adja.
Arról nem is szólva, hogy kedvenc évszakáról, az őszről hányszor írt ezen a
címen: Ősz.
Nem tipikusan jellemző válogatásunk címadása, az Emberpor, de éppen az Őszi dal
1. oldal
 Fekete István; Emberpor
c. elbeszéléséből idézzük: "talán az egész Földnek könnyel mosott emberporrá
kell válnia". Kapcsolódik, fölerősödve József Attilának Tanítások c. verséből a
szó:
"... Tudom, hogy nemcsak por vagyunk:
Por és Istenpor vagyunk."
József Attila Isten-élménye elemzésében erre a motívumra már Sík Sándor is
felhívta a figyelmünket, most ugyanezt tesszük Fekete István kapcsán.
Szóhasználata rímel az Emberpor-Istenpor összefüggésében. Szimbolikusan kifejezi
az ő emberséges (a madarak, fák, állatok) világát. A nosztalgikus, olykor
felnőttként is a régi gyerekkori emlékekre utaló motívumok Feketénél gyakoriak,
ezért választottuk a ciklusos szerkezetet: az első Volt egyszer egy gyerek, majd
az Erdő, és a Tűz mellett zárja harmadikként. A meséből a meséig ível tehát az
anekdotikus hang az emlékek erdejében. Ez nem csupán önmagunk erdeje (Dante óta
a lélek erdeje!), hanem a valóságos, a természet adta csodáé is.
A textológiai munka néha zavarba hozott, hiszen előkerülve az író eredeti
kézirata olykor bővebb, máskor csonkább a publikált szövegváltozatnál. Még a
hagyatéki elbeszélések jegyzékeként SEHOLos, azaz sehol sem publikált művek
között is több akadt olyan, amelyek itt-ott lapokban megjelentek.
Egységesítettük az író grammatikáját a mai helyesírás szerint. Nem
vállalkozhatunk filológiai összegzésre sem, csupán kedvünk szerint nyújtunk át
egy újabb csokrot Fekete István költészetéből. A szakszerű természeti ismeretek
és a költőiség szárnyakat ad képzeletének és tollának. Jó olvasni írásait és úgy
érezzük, ez a hang hiányzik immár mindörökre a magyar irodalomból. Hiszen
egyszerűen az egyik Ősz című verséből a tücsök danája is megszólalhatna kötetünk
címéül, mint a "pókhálós elmúlás igrice": Kri... krí... ámde ezt csak azok
értenék, akik a pásztortűz furulyaszavában is hallanák ugyanezt vagy az öreg
diófa suttogó meséiből.
Néhány írónkról kevesen tudjuk, hogy verseket is írtak: Móriczról vagy
Gárdonyiról. Róluk, akik az egyszerű nép lelkét ismerték. Ekként Fekete
Istvánról is kései köteteiből derült ki: lírai lelkének a vers is
megszólaltatója volt. Álljon hát itt Búcsú című rezdülése, melyből emberségbe,
szépségbe kapaszkodó és az isteni öröklétben való hitére is bizonyságot kapunk.
"Elmegy lassan a berek, az erdő, el a nádas, a tél, a nyár, a hegy, völgy, a
nappal, s az éjjel, a szememlátta egész határ...
Elmegy? de talán mégsem egészen, meglátom tán az örök vizen, Hiszen a szépség
maga az Isten! Lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!"
Mindannyiunknak az emberpor utolsó lélekzete lehetne ez.
Kelényi István

Mese
Volt egyszer egy gyerek, aki semmiben sem különbözött a többi gyermektől,
legfeljebb annyiban, hogy azon az emlékezetes napon három szekundát fogott, ami
komoly teljesítménynek számított, lévén azon az emlékezetes napon összesen öt
óra, de ezekből egy ének és egy torna volt.
Mi tagadás, a gyermek mértéken felül elbúsulta magát, s ez okból elhatározta,
hogy kalóz lesz, hajóján fekete lobogóval. Ugyanakkor a főárbochoz a
számtantanár lesz kötözve - név szerint: Kendei Miklós -, s ő mint kapitány,
előveszi a "kilencágú macskát"...
Ezen kemény és gyötrelmes gondolatok között nem a rendes úton ballagott
hazafelé, mert Kendei rimánkodására is idő kellett, aki megbánván összes bűneit,
a gyermeket következetesen "Sir Edward"-nak titulálta.
Napfényes úton ballagott a fiúcska - tavaszodott éppen -, s a házfalak mellett
támaszkodó meleg addig simogatta, amíg elhatározta, hogy Kendeit a szigorú
büntetés után megteszi alvezérnek... s ekkor valaki ránézett.
- No?... - hökkent meg a fiú.
Aki ránézett, szintén gyermek volt, csak sokkal kisebb, olyan négy-öt éves és
Goytein bácsi kirakatában volt, aki régiségekkel és képekkel kereskedett. A bolt
sötét volt és rejtelmekkel teli, de egy helyen mégis besugárzott a nap és fénye
elolvadt a kis gyermek képének aranyrámáján. És nézte egymást a két gyerek. Az
egyik szelíd, okos szemlélődéssel, a másik három szekunda és a kalózlobogó
árnyékával a háta mögött.
- Mintha élne - suttogta kívül a fiú -, és ára csak tíz korona.
És nem tudta a szemét levenni róla.
- Engem néz
Hátrafordult, de egyedül volt. Ellépett balra, ellépett jobbra, de a fiúcska
csak nézte melegen, szelíden nagy, barna szemével. Szinte várni lehetett, hogy
szempillája megmozdul...
És hazafelé már nem jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen "Sir Edward", hanem az
2. oldal
 Fekete István; Emberpor
jutott eszébe, hogy "elvégre" tanulni is lehetne... és hogy ő azt a képet
megveszi. De tíz korona! Csak el ne adják addig!
A tíz korona nehezen gyűlt, nagyon nehezen, de a barátság a két gyerek között
élő lett és meleg. Azonban rettegéssel teli, mert hátha megveszi valaki azt a
képet?! Ezért egyedül ment mindennap a szokatlan úton és ködös, esős napokon
szívdobogva kereste a képet a sötét kirakatban, hogy nem vitték-e el... De ott
volt. Ilyenkor megnyugvó,
meleg hullám emelkedett a szíve körül, s mintha a kép azt mondta volna:
-Ne félj!
Később már, mintha tanácsokat adott volna, hogy: "Tedd" vagy: "Ne tedd", ámbár
ezek csak olyan futó gondolatok voltak, mint a fecske, ha reptében érinti a
vizet.
- Lesz nekem tíz koronám valaha? - gondolta egyszer, s a kép nyugodt tudással
nézett vissza:
- Lesz!
És lett! Csodálatos, de lett. Nagy nap volt ez mindenképpen és nem múlott el
azóta se.
A gyerek utoljára állt meg a kirakat előtt, markában a pénz és szívében széles
öröm.
- Megveszlek, s ezután velem leszel. Tudod?
- Már régen...
Goytein bácsi a kályha mellett szivarozott - ámbár nyár volt akkor már régen -
és illendően felkelt, mert a vevőt már régen ismerte, hiszen mindennap ott látta
ácsorogni a kirakat előtt.
- Parancsoljon, fiatal barátom.
- ...a képet... azt a kis gyermekképet... Az öreg kereskedő kiemelte a képet,
kabátujjával letörülte és csomagolni kezdte.
- Öt korona.
A gyerekben sárgán és hidegen megvillant valami. Az öreg rövidlátó, az öreg
téved... megmarad öt korona... ez egy pár korcsolya és egy gyári csúzli.
A keze reszketett, amikor a zsebébe nyúlt, de a pénz hideg érintésétől felemelte
a fejét, s az a kép - bár be volt már csomagolva - az a szelíd szem most
szomorúan ránézett:
-Ne...
A gyerekben, mintha eltört volna valami, ami alól meleg tisztaság buggyant fel.
A szája széle reszketett.
- Tíz korona... - dadogta -, tíz korona volt kiírva.
Az öreg nézte a gyereket, nézte, és fejére tette a kezét.
- Öt korona.
A gyerek magához szorította a kis csomagját és meg akarta emelni sapkáját, ami
nem is volt a fején. Az öreg még a kezét nyújtotta:
- ... és én a barátaimmal kezet szoktam fogni.
Mondom - miként a mesékben - az a nap és az a kézfogás nem múlt el azóta se. A
kis kép itt van a falon és néz, türelmesen és szelíden és most is szól néha
halkan, hogy "tedd" vagy "ne tedd".
Övé az első virág s a régi gyermek gyermekeit is neki mutatták meg először,
amikor megszülettek.
- Vigyázz rájuk, kérünk...
És ha súlyos levelek jöttek vagy mentek, ránéztünk, kérdőn:
- El lehet küldeni? Jó lesz?
-Jó.
És ha a Rossz néha végigcsapott a házon és a szíveken:
- Ne haragudj!
- Nem haragszom. Nem is tudok... Pedig a festék megpattogott azóta, a kép
megfeketedett az időtől, az aranykarika eltűnt a feje körül, csak a kis
nádkereszt látszik a vállán, meghajolva a tehertől és a szeme, mintha öröktől
fogva nézne, néz... néz... mindig simogató, tiszta gyermekséggel és ha kérem -
mint most is -, vezeti a kezemet.
Az első
Ilyen hűvös tavasz járta akkor is - a bokrok szinte titokban zöldültek ki egyik
reggelről a másikra -, amikor rettentő gond és aggodalom szállt hétéves
szívünkre.
Az első gyónás!
Hiszen voltak nekünk más félelmeink is a számtannal és egyéb megfoghatatlan
dolgokkal kapcsolatban, de ezek megszűntek abban a pillanatban, amint
rádöbbentünk a gyónás magasztos, de félelmetes valóságára. Mert mi is az a kis
szidás, térdeplés, fülhúzás? Semmi! Másnapra megtanulja az ember a leckét és
3. oldal
 Fekete István; Emberpor
kész. De itt nincs másnap, itt valami végtelenség van, valami titokzatos
megfoghatatlanság, valami kerülgetés nélküli meztelenség, amit jóvátenni csak
egy ugyanilyen félelmetes kiállással lehet.
Aggodalmaim nőttön-nőttek.
S a gyóntatószék körüli legendák sűrű ködben hullámzottak velünk körbe-körbe,
mint a ringlispíl, a repülés gyönyörűsége és a rosszullét ájulása között.
Mármint a fiúkkal. A leányokkal egészen másként volt a dolog. Csodálatosan
nyugodtak voltak, öszszebújtak, sustorogtak, kisimították kis kötényüket s
mintha ezzel összes kis bűneiket
a padlóra seperték volna. Ezzel szemben mi súlyos kétségekkel tekintettünk a
missziósok érkezése elé, akik közül egyesek egyenesen angyalok voltak, mások
azonban gorombák, mint a pokróc, sőt - ezt Berta Jancsi mondta, aki, enyhén
szólva, hazudós volt - akadtak egyesek, akik megfeledkezve, hogy templomban
vannak, úgy nyakon cserdítették a bűnös egyént, hogy az lefordult a
gyóntatószékről...
- Rettenetes! - suttogtam magamban és bűneim felhőjéből már láttam kinyúlni a
"baráti" kezet, széles és félre nem érthető lendülettel...
Ma - persze - csak bárányfelhőknek látszanak ezek a felhők, de akkor a gyermeki
lélek finom légsúlymérője nehéz viharfelhőknekjelezte őket villámokkal és
jégesővel elegyest. Amikor pedig kisiskolás imakönyvem "Lelkiismeret-vizsgálat"
című fejezetét elolvastam, aggodalmaim a kétségbeeséssé fajultak.
"Melyek azok a bűnök, amelyeket legtöbbször és legkönnyebben követtem el?" Édes
Istenkém, hiszen én ezeket mind elkövettem és ami a könnyedséget illeti, hát
abban aztán igazán nem volt hiba. Egyedül az "állatokat nem kínoztam-e" rovatnál
pihentem meg kicsit, mert azt aztán igazán nem követtem el, ámbár Csutorás
Lacinak dió nagyságú daganatot okoztam a fején, amíg rábírtam, hogy a kiszedett
fecskefiókot a fészekbe visszarakja. Egyszóval én már jót se tudtam tenni bűn
nélkül...
Jaj-jaj! - sóhajtottam s elővettem anyám imakönyvét, amit aztán sietve vissza is
tettem a helyére, mert ott még újabb és újabb dolgok jöttek elő. Maradjunk csak
a kisfiúknak előírt bűnöknél...
És eljött a nap!
A barátok már az előző nap prédikáltak és így a szószék megnyugtató távolságából
nem is látszottak olyan veszedelmeseknek, sőt az egyik - száraz, hosszú ember -
olyan szeretetteljes vidámságokat mondott, hogy elnevettük magunkat, a következő
pillanatban azonban áhítatosra igazítottuk derűs ábrázatunkat, hadd gondolja a
barát, hogy itt csupa ártatlan, szelíd, szorgalmas kisfiúkkal van dolga...
holott...
- ...holott ez már maga is bűn - gondoltam -, mert ez képmutatás és holnap úgyis
kiderül minden.
De a vidám baráttal eljegyeztem magam és szorongásom szelíd bánattá enyhült,
amikor azt mondta, hogy a bűn több, mintha édesanyánkat megütöttük volna.
- Az a hosszi-barát jó ember, én annál gyónok - mondtam, amikor kijöttünk
- Végin csattan az ostor... - húzogatta orrát Berta Jancsi, akit szívesen
megrúgtam volna, de lelkiállapotom kizárt minden rugdosást.
- Eredj a pokolba - mondtam szelíden és ijedten, mert íme, Jancsi az ördög, aki
megint bűnbe sodort. Ámbár, ha ördög, 'iszen odavaló.
És eljött a második nap.
Nem beszéltem senkivel, nem ettem, nem ittam - aludni se sokat aludtam - és
odaálltam a sor legvégére. A legeslegvégére! Hogy megváltozott itt minden! -
álmélkodtam -, a padok, a zászlók, a szobrok s főleg a rozoga gyóntatószék,
amelynek rácsa mögött mintha nem is lett volna senki, és mintha ott lett volna
Mindenki, mert a fiúk arca egyszerre más lett, amint eljöttek tőle, furcsa,
tiszta és idegen. És megnőttek a szememben.
Múlott a délután, fogyott a sor s a templomi árnyak nőttek és majdnem sötét volt
már, amikor odarogytam a térdeplőre.
És ekkor egyszerre könnyű lett minden. A cédulát már nem láttam, de elmondtam
mindent rekedt könyörtelenséggel és suttogva vádoltam magamat, mintha valaki
másról beszéltem volna. Levetkőztem, ahogy soha senki előtt le nem vetkőztem,
azután zsibbadó könnyűség emelt fel a térdeplőről.
Mintha egy fejjel nagyobb lettem volna, szűk kis világom tágabb és értelmesebb.
Ámbár gyenge voltam és kicserélt.
A templomban alig volt már valaki. Minden oltárnál egy-két fiú, s akkor megint
az az aggodalom, hogy a penitenciát egy vagy
minden oltárnál el kell-e mondani? Erre sehogy se emlékeztem, azért - a végén
már egyedül - végigtérdepeltem mind a hármat, amíg az utolsónál Dékány bácsi, a
harangozó mellém nem csoszogott:
- Csukd be, fiam, majd a sekrestyét, mert nekem meg kell etetnem a teheneket.
4. oldal
 Fekete István; Emberpor
És elmúlt ez az éjszaka is. Milyen távol volt akkor már az első nap félelme, s a
második nap tisztult gyengesége! Valahol messze csengett a csengő, villant az
arany, sugárzott a fény és megsimogatta Valaki az örökkévalóság érettségi
bizonyítványával a szívemet.
Ez volt a harmadik nap, de ez volt múlhatatlanul az Első.

A búcsú
Ez a szó az Egyház tanítása szerint bizonyos ideiglenes büntetések elengedését
jelenti, az alantiakban azonban kizárólag templomunk búcsúnapjáról lesz szó,
amikor viharvert sátrak jelentek meg a templomdomb körül és különféle csillogó
holmikkal csábítgatták a miséről kitóduló ifjúságot.
Elsorolni a sokféle értékes és ízletes portékát természetesen nem lehet, elég az
hozzá, hogy csak bábos sátor volt három, megfelelő tükrös szívekkel, huszárokkal
és a környék összes darazsával a márcoskannák körül; ezenkívül talán tíz
"istóriás" sátor, amelyekben minden volt kapható, ami a szentkép és a
kapszlispisztoly, a kaszakő és a lámpabél közé esik.
Minden, még ,,lag" öv is! Szerencsére akkor még nem tudtam, hogy ezt a szót
k-val írják, pláne kettővel, mert ennyi helyesírási tudománnyal felvértezve
talán nem ígértem volna ilyen drága holmit Ilonának, aki mezítláb trónolt a
szívemben, ámbár trónokon a közfelfogás szerint nem illik mezítláb ülni.
Ilona hétéves volt (én nyolc), fején diónyi konttyal, nyakán piros kalárissal és
szemében az egész búcsúi kék éggel.
Ilona tehát rettenetes gazdag volt, de "lag" öve nem volt.
- Majd búcsúkor - mondtam egy bódult pillanatban, libaőrzés közben, mire Ilona
elpirult és még a vén lúd is sandán odanézett, mintha képtelenségnek tartotta
volna ezt a hatalmas ígéretet.
Az öv ugyanis 30 krajcárt "kóstált", ami hatvan fillérrel volt egyenlő. Egész
kis vagyon...
Ezzel az ígérettel egyúttal eljegyzésünket is megültük, ámbár szó nem esett, de
a tisztaság lágy felhői úsztak a patak vizén és a réti virágok felett a szél
kísérte zsongó orgonáján a tücsök citeráját és a pacsirták régi sípjait.
Mindezek azonban nem jelentettek anyagi alapot az öv megszerzéséhez. Az anyagi
alapot egyik nagynéném jelentette, akinek csak egy szeme, de áldott jó szíve
volt. Ez a nagynéni - nyugodjék békében! - minden búcsúkor egy koronával, szokta
megaranyozni az amúgy is ragyogó napot, így ígéretem nemcsak az eltökélt
szerelem rózsaszínű felhőiből táplálkozott.
Csodálatos reggelre ébredtünk búcsú napján és én honnét tudhattam volna, hogy
néha derült égből is leüt a mennykő?
Azóta is utálom a sürgönyt, amit apám is megfelelő gyanakvással bontott fel.
- Nina nénéd nem jön - nézte a szürkés papírt, amely szétterült és elfújta egész
csillogó egemet. - Nem kell azért sírni. Nem is tudtam, hogy ennyire szereted...
- Csak kicsit beteg - vigasztalt meg nagyanyám -, de pénzt nem adott, holott én
nagyon beteg voltam. Aztán egyedül maradtam bánatommal, szégyenemmel,
beválthatatlan ígéretemmel, Ilonával a szívemben - nagyanyám vörös bársony
pénzes zacskójával...
A zacskó zsinórja szinte hurkot vetett vágyaimra és úgy körülfogott, mint a
csikós lasszója a lótolvajt és - igen zsibbadó reszketéssel loptam egy
koronát...
A zsinór masniját szabályosan megkötöttem és dörömbölő szívvel visszaültem a
helyemre. Éppen jókor, mert nagyanyám viszszajött és egyenesen a zacskóhoz ment,
miközben szívem egészen csodálatos tornázást végzett.
- Vegyél magadnak valamit, kisfiam! - nyomott egy húszfillérest a
markomba. - Nem vagy te beteg?
- Dehogy...
- Márcot ne igyál, mindenféle pancsból csinálják ezek a bábosok, valószínű a
gyomrod nincs rendben...
Nem, semmim sem volt rendben. Se testem, se. lelkem, de a pénz hiányát nem vette
észre s ez megnyugtatott, s abban a pillanatban elhatároztam, hogy Nina néni
adandó koronáját első alkalommal visszateszem a zacskóba. A lopás tehát egyszerű
kölcsönné enyhült s ehhez mért felszabadult boldogsággal vettem meg a "lag"
övet, eljegyzésünk zálogát.
A kölcsön visszafizetése azonban aggasztóan húzódott, mert nagynéném nem jött,
pedig hallottam, hogy felgyógyult... Azonban jött helyette újabb ijedelem a
kötelező gyónás alakjában, amikor nem lehetett köntörfalazni a "kölcsönnel",
hanem világosan bele kellett írni a gyónási cédulába, hogy "loptam".
Szerencsére egy idegen pap is segédkezett az életrevaló ifjúság lelki
szennyesének rendbehozásán, aki nem ismert személyesen, így bizonyos jótékony
homályt éreztem magam és bűneim körül.
5. oldal
 Fekete István; Emberpor
Ment is a gyónás simán mindaddig, amíg ahhoz az undorító szóhoz nem értem, hogy
- loptam.
- Mit loptál, kisfiam? - érdeklődött a pap.
- Egy koronát... - suttogtam.
- Hm. Persze eltorkoskodtad?
- Nem... "lag" övet vettem rajta...
- Övet, hiszen az lánynak való.
- Igen, a szeretőmnek.
A gyóntató láthatóan meghökkent, mert nem volt tisztában a helyi viszonyokkal.
Az iskolában ugyanis mindenkinek volt "szeretője", ez a szó és gondolat azonban
tiszta volt, mint az első hóvirág.
Jó hosszú percek múltak el, amíg papom mindezt kibogozta belőlem és
láthatólag-megnyugodott, amikor megmagyaráztam, hogy szerelmünk az
egymásért való imádkozásban, közös libalegeltetésben és a számtanfeladatok
elkészítésében nyer kifejezést, mert Ilona a számtanban kissé nehézfejű volt...
-Jól van fiacskám - mondta őszinte bámulatomra derék gyóntatóm -, nagyon jól
van. A pénzt meg add apránként valami koldusnak, a zacskónak meg közelébe se
menj többet...
Még meg is simogatott.
Azóta sem találkoztam ilyen pappal, ámbár lehetséges, hogy ez nemcsak a papon
múlott, mert későbbi vétkeim hallatára gyóntatóim mintha nem akartak volna
megsimogatni.
És Ilona is máshoz ment férjhez, papom is eltűnt, s vele eltűnt az is, aki
voltam.

Mic
Apám szerint - már amennyire hat-nyolc éves koromban megértettem - minden
élőlénynek, ideszámítva természetesen a füveket és fákat is - megvan a maga
rendeltetése és ha ezek az élőlények nem teljesítik kötelességüket, vagy rosszul
teljesítik: pokolra velük!... azaz el kell őket pusztítani.
Természetesen, az embernek kell elpusztítani, akinek (ahogy azt a hittanban
tanultuk): "Értelme és szabad akarata van..."
Ezeken a szigorú megállapításokon, majdnem kinyilatkoztatásokon, sokszor és
hoszszan elgondolkodtam és őszintén sajnáltam azokat a füveket, fákat és
virágokat... de főleg állatokat, amelyeket apám kártékonynak minősített, tehát
minden szánalom nélkül, egyszerűen halálra ítélt.
Így azután hiába könyörögtem az öreg almafáért, amelyet féloldali gutaütés ért
és az a fele elszáradt... és hiába könyörögtem Sajóért is, a szomszéd kutyáért,
aki a barátom volt, de helyenként csirkét fogyasztott, helyenként pedig
vadászott, mégpedig az apám vadászterületén... Apám figyelmeztette Deres nénit
Sajó kártékony szenvedélyére s annak következményeire, mire Deres néni azt
mondta, hogy Sajó nem csak vadászik, de már a csirkékre is rákapott... hát nem
is bánja, ha a kutyával "történik valami"... S ez a történés hamarabb
bekövetkezett, mint gondoltuk. Sajó átüldözött egy idegen macskát a kertünkbe s
ott felkergette az egyik almafára. Eddig rendben is lenne a dolog, ha Sajó
csendben várakozott volna a macskára; de Sajó egyáltalán nem tett lakatot a
szájára, apám pedig leakasztotta a puskát a fegyvertábláról...
Dermedten néztem utána és teljesen feleslegesen reménykedtem valami
csodában...
A csoda helyett két dördülés rázta meg az ablakot és csak azért nem könnyeztem
meg Sajót - aki tulajdonképpen a barátom volt... -, mert apám, a biztos jó
puskás csak nem hibázta el a kutyát, hogy kétszer kellett lőnie?
Kérdezni azonban nem kérdeztem semmit, hiszen úgyis elmondja mi volt az a nagy
lövöldözés...
El is mondta, de csak az ebédnél.
- Nem szívesen lövök kutyát - mondta -, de ez a kutya valóban kártékony volt.
Nemcsak vadászott, de már Deres néni csirkéit fogdosta - tehát már itthon is
kártékony volt -, az a szerencsétlen macska pedig - amit felhajszolt a fára -
olyan rühös volt, hogy már alig volt rajta szőr... Sokáig kínlódott volna még s
közben összefertőzte volna a mi macskáinkat is...
Igen a macskáinkat, mert nekünk nem csak egy macskánk volt, hanem néha tíz is...
amelyek többnyire olyan valódi vad macskabundában jártak, hogy bármely vadász -
ha erdőben találkozik velük - nyugodtan meglőtte volna őket mint vadmacskákat.
Náci - a családfő - egyébként is hatalmas kandúr volt, aki semmiféle
konkurenciát nem tűrt meg Mici körül, de még az udvar és istálló tájékán sem,
nem is beszélve a padlásról, ahol néha zajos csaták alakultak Mici kegyei körül,
aki ha nem is lett hűtlen törvényesnek látszó hitveséhez, feltehetőleg szívesen
látott egy kis mellékudvarlást is.
6. oldal
 Fekete István; Emberpor
Amikor azután Mici pocakosodni kezdett és csak enni jött le a padlásról, már
vártam azt az időt, amikor Mici eltűnik pár napra padlásunk múzeumszerű
régiségei között és csak akkor jön elő újra, amikor túl van a szülőnapok
bonyodalmain és meghallja a kis bádogtányér koppanását, ami - úgy gondolom -
Mici fogalmai között a tejet jelentette.
Őszintén szólva: nem rajongtam különösebben Mici szaporaságáért, mert elsősorban
Nagyanyám küldött fel naponként a padlásra, hogy "Nincs-e valami bajuk azoknak a
szerencsétlen macskáknak", másodsorban pedig, amikor apám elajándékozgatása
engem szomorúbbá tett, mint Micit, aki most már ismét saját számlára
vadászhatott, nem is beszélve Náciról, aki olyan utálattal ment el egy-egy
kölyök mellett, mint Pintér bácsi Jóska mellett, aki mostohafia volt... és
naponként elverte, akár kellett, akár nem kellett.
Sőt! Egy alkalommal az egyik kölyök Náci farkával kezdett játszani... mire ez a
hercegi kandúr olyan pofont kent le a játékos kis kölyöknek, hogy az csak
begurult az egyik kimustrált fotel alá és még ott sem mert moccanni sem.
Ezen azután annyira felháborodtam, hogy a felséges kandúrt egyszerűen lerúgtam a
padlásról, mégpedig "csőrrel", holott akkor még azt sem tudtam, hogy egy futball
nevezetű játék is van a világon... a kis macskát pedig előkotortam a nyugdíjas
fotel alól s addig simogattam, amíg el nem aludt az ölemben.
Közben megérkezett Mici is, aki - úgy látszik - helyeselte barátkozásunkat, mert
lábamnak dörgölődzött, sőt dorombolt is, amit határozott beleegyezésnek éreztem.
És mivel ez a kis kölyök volt az utolsó Mici kölykei közül, ebédnél egy kis
szorongással megkérdeztem apám, hogy nem adná-e nekem ezt a kis macskát, mert
nagyon megszerettem és egy egérpusztítóval több lesz a padláson.
Apám komolyan nézett a levesestányérba.
- A kismacska a tied...
Ez úgy hangzott, mint amikor egy király húszezer holdas dominiumot ajándékozott
valamely vitéz katonájának, aki a csatában megmentette a felséges úr kétségtelen
felséges életét. Azt azonban nem merném állítani, hogy a vitéz jobban örült a
húszezer holdas domíniumnak, mint én Micnek, akinek - magamban - ezt az egy
szótagos keresztelését azonnal "Megejtettem"... írhattam volna azt is, hogy a
névadományozást, vagy keresztelést elvégeztem, de ezt a "Megejtettem" szót
olvastam valahol és tetszett nekem, már csak azért is, mert Katinénitől
hallottam, hogy Fónai Julit megejtették... amit úgy képzeltem el, hogy Julinak
sötétben gáncsot vetett valaki és Juli hasra esett.
De amikor Katinénitől megkérdeztem, hogy ki volt az a tűzrevaló, aki Julit
elbuktatta, Katinéni szigorúan nézett rám.
- Ahhó' magának semmi köze...
Hát ezt azután végkép' nem értettem, de aztán arra gondoltam, hogy buktató, azaz
a "Megejtő" egyén csakis Katinéni valamelyik rokongyereke lehetett és most
szégyelli megmondani. És ebben - véletlenül - nem is csalódtam, mert egyik
reggel hallottam, amikor Katinéni panaszkodott nagyanyámnak, hogy: Ez a marha
Jóska alighanem elvöszi azt a lányt, mert már "Úgy van"... ámbár mutatós lány ez
a Juli, van is valamije, dógosnak meg olyan dógos, amilyen nincs is a faluban...
A hallottak most már annyira összekuszálódtak képzeletemben, hogy a további
bonyodalmak nem érdekeltek! Jóska elbuktatta Julit, aki nyilván erősen megütötte
magát és Jóska most sajnálja, hát elveszi Julit, akinek valószínűleg további
gyógykezelésre van szüksége.
Ezek után felmentem a padlásra és tejet vittem Micnek és egy kis vagdalt húst
is, előzőleg azonban a szülőket "Eltávolítottam"... Ezt a furcsa szót a
Somogyországa című újságban olvastam és elgondolkoztam rajta, mert ez a szó a
falunkban ismeretlen volt. Nálunk elküldték, elzavartak, elmenesztettek,
elijesztettek valakit, de el nem távolítottak senkit. Az idők eljártával azután
sok ilyen ismeretlen kifejezéssel találkoztam, amelyekben azonban mindig
megéreztem az ősi ízt, hangzást, értelmet még akkor is, ha azok először
ismeretlenek voltak. Ilyen volt a "Kurugla" például és a "Vonyogó" is. Kurugla a
szénvonó (a kemencéből a szenet húzzák ki a hosszú nyelű, élére állított
lapáttal), a Vonyogó pedig a szalmahúzó, egy másfél méteres fa nyéllel, amelynek
végén hegyes tőrszerű vaskampó van, amellyel a kazal oldalából a megfelelő
mennyiségű szalmát ki lehet huzigálni. Kézzel ugyanis az öszszenyomódott
szalmából még szálakat sem lehetett volna kihúzni.
Mindez azonban csak úgy nagyon mellesleg tartozik ide, hiszen itt kizárólag Mic
történetéről van szó.
A szülők eltávolítása után Mic azonnal előjött családunk múzeuma alól, amelyet
bútorok, edények, ruhák, játékok, matracok és olyan csodálatos tárgyak is
képviseltek, amelyeknek rendeltetését senki nem tudta, még Katinéni sem, aki
pedig mindent tudott...

7. oldal
 Fekete István; Emberpor
A gerlék
A régi mesében úgy van, hogy a gerle a fészekrakásban igen nagy ügyetlenséget
tanúsított, amit - dicséretére legyen mondva - maga is belátott s ezért a
szarkához fordult alaposabb oktatásért, mert a szarka nem címzetes, de valóságos
egyetemi tanár a fészeképítés művészetében. A szarka - kivételesen - nem volt
elfoglalva sem azzal, hogy kellemetlen vendégeket jelentsen gyanútlan
embereknek, sem azzal, hogy pelyhes csirkéket lopjon gyanútlan emberektől, tehát
kegyesen billentett kettőt a farkával, ami annyit jelentett...
- Gyerünk, mert sok a dolgom. Figyelj! Elsősorban kiválasztunk megfelelő
anyagot, azaz ágat...
- Tuuudom - mondta a gerle, aki hosszan és előkelően elhúzta az "u" hangot.
- Ne szólj közbe...! És ezt az ágat úgy helyezem el, hogy...
- Tuuudom - bókolt a gerle, mivel illedelmes volt és egy kicsit buta és mert
mást nem is tudott mondani.
- Ha belebeszélsz, ideges leszek... úgy helyezzük el az előre
kiválasztott alapon, hogy...
- Tuuudom - hajlongott a gerle udvariasan, mivel egy szót se értett az egészből,
de a szarka szeme szikrázni kezdett.
- Ha még egyszer belekotyogsz...
- Tuuudom - búgta a gerle, mire a szarka kirúgta maga alól az ágat, azaz a
katedrát:
- Ha tudod, hát akkor csináld - recsegte eltűnőben, és a szegény kis finomkodó,
buta gerle azóta se tud rendes fészket csinálni. Ezt tudja mindenki. Én is
tudtam a meséből és a gyakorlatból is.
A mese kedves volt és megnyugtató, mert lám, mindenre van magyarázat - a
gyakorlat azonban izgalmas, helyenként kimondottan veszélyes. A veszélyt apám
képviselte - elméletben és gyakorlatban is - éspedig jól képviselte. Kertünkben
a madarak éppen csak hogy lajstromozva nem voltak és a fészkek csak azért nem
kaptak házszámot, mert ez talán zavarta volna őket. Arról tehát szó sem
lehetett, hogy madárgyűjtő szenvedélyemet otthon elégítsem ki, de erre nem is
volt szükség. A falu határa tele volt művészi szarkafészkekkel és pár gallyból
összehányt gerlefészekkel, csak az idejét kellett megvárni, amíg a fiókák
annyira kitollasodtak, hogy már maguktól is esznek...
De miért részletezzem a fészkek kifosztásának magasrendű művészetét (a jelenkor
csemetéi még tanulnának belőle!). Végeredményben azon a ragyogó májusi
napon,
amely a mi búcsúnkat megelőzte, két kis gerle tartózkodott szénapadlásunk
rejtett zugában és aranykarikás szemükkel vágyóan pislogtak a napsugárba, amely
a zsúp egy részén beküldte hozzájuk a külső szabad világ arany óramutatóját.
Ahogy a fény haladt, a kis gerlék is utána tipegtek és amikor kiment
kalickájukból, lehunyták szemüket. Úgy gondoltam, jó dolguk van madaraimnak,
hiszen térdig jártak a búzában és nem fenyegette őket sem a karvaly, sem a héja,
de ilyenkor, amikor elment a fény, mégis szomorú lettem én is. És még több búzát
vittem fel nekik, amire rá sem néztek. Hát mit csináljak?
De a gerlékre mind többet gondoltam. Eszembe jutottak este és eszembe jutottak
álmomban, megjelentek néha gondolataim közt, amint keresték a napot s amint
lehunyták szemüket. Ilyenkor nyugtalan lettem.
És ezen a nyugtalanságon nem segítettek a búcsú izgalmas előkészületei sem.
Felkéretőztem ugyan Deres Jancsi bácsi kocsijára, aki a sátorhoz való
nyárfagallyakért ment, de nem kértem el a gyeplőt, mire Jancsi bácsi
megkérdezte, hogy talán beteg vagyok, de ha beteg vagyok is, fogjam meg a
gyeplőt, mert ő pipára akar gyújtani. Vagy talán tüskébe léptem?... Nem, nem
léptem tüskébe, csak úgy elgondolkoztam...
- Mondom, hogy valami bajod van - csóválta fejét és alig szóltunk, amíg ő
vagdalta a gallyakat, én pedig hordtam a kocsira, míg a fejünk felett egy
vércsepár visongott.
- Ott a fészkük - mutatott fel az öreg -, a fiaikat féltik.
Erre se szóltam egy szót se, mert a kis vércséket nem rakhattam a gerlékkel egy
kalickába, másrészt pedig elég volt nekem a gerlék szomorú tipegése a napsugár
után és a szívemben.
De az ünnep azért felragyogott, mint máskor, csak a gallyak szomorú, halódó
illata ténfergett a sátrak hűvösén. Azután felkiáltottak a harangok és zengésük
végighullámzott a falu medrében és kiáradt a gáttalan mezők virágos
végtelenségébe.
-Jönnek - kiáltották a gyerekek, akik kint leskelődtek a templom előtt.
-Jönnek - csivitelték a fecskék a földet súrolva és felkanyarodva a súlytalan
kékségbe.
-Jönnek, csiripelték a verebek és megszakítva a porfürdőt a kerítésen
8. oldal
 Fekete István; Emberpor
helyezkedtek el, hogy mindent lássanak, mert elindult a körmenet. A zászlók régi
selyme puhán csillogott, a baldachin lándzsahegyei villogtak s amikor a menet
megállt a Jancsi bácsiék sátra előtt, elnémult az ének, mert a csengők csendet
parancsoltak és a gondolatok utat nyitottak Valakinek, aki ott lépdelt a porban
és verejtékben, már kezdettől fogva.
És ebben a csendben, valamelyik kertben fájdalmasan búgni kezdett egy gerle.
- Úr, uuur, úr, uuur...
A csend ettől még nagyobb lett, és én tudtam, hogy ezt a síró bugást most
hallgatják az én kis rabjaim, akik vándorolnak a napsugárban, azután behunyják a
szemüket...
- Úr, uuur... úr, uuur...
S mikor újra zúgni kezdett az ének, félreálltam és beosontam az egyik kerítés
mögé. És rohantam zakatoló szívvel haza. Fel a szénapadlásra. Ruhám csupa
pókháló és fejem belevágtam a gerendába. A létráról majd leestem, mert csak
egyik kezemmel fogódzhattam, a másikban a kalicka.
- Gyertek - suttogtam - gyertek.
És kertünk aljában kinyitottam kalickájuk ajtaját.
De a madárkák csak néztek; aztán az egyik kilépett a fűre és hátranézett, mintha
hívta volna a másikat.
- Menjetek már!
Nyújtogatták a nyakukat, mintha tanakodtak volna, de aztán megvillant a szárnyuk
és beletűntek a nap rikító lángolásába. Néztem utánuk, amíg csak tudtam, amíg
csak láttam szemvesztő ragyogásukat, amíg szemem el nem borította a homály és a
könny.
Azóta nem volt nekem sem kalickám, sem rab madaram és azóta minden madár az
enyém az egész világon.

Réz!
Bandi bácsi - hogy mi a vezetékneve, én bizony elfeledtem már - egyszóval, Bandi
bácsi sántított. Nem nagyon, csak annyira, hogy a harangozói, mondjuk
sekrestyési, azaz dékányi állásra jogot formálhatott, mivel ez már olyan
hivatalféle, ami egy rokkantnak megjár. Meg is kapta. Amikor én megismertem, már
hallgatag, tisztes külsejű férfiú volt, akiről messziről megérzett a szentelt
környezet hatása, mert - lelke rajta, aki mondta... - Bandi bácsi annak előtte
korláttalan és virgonc egyéniség volt, hiszen sántasága is valami idegen
kerítésen való közlekedés emlékeként maradt vissza.
De hát ez régen volt, s a názáreti szelíd Isten annak idején nagyon örülhetett,
amikor a zavarosban úszkáló ifjú Bandi megakadt a hálóban és partra, azaz
sekrestyébe vettetvén, nem volt már rá semmi gond. Bandi tehát bekerült az
Akolba és valószínű, megbocsáttatott neki az is, amikor a fent említett
sántaságáról úgy beszélt, hogy azt Boszniában szerezte, amikor is hősies harcok
közben a szerbiánusok golyót lőttek az inakásájába...
Bandi bácsi ilyenkor lopva figyelte az ártatlan ministráns gyerekeket, hogy nem
látszik-e arcukon valami másfajta értesülés romboló hatása, de az ártatlan
gyerekek ilyenkor vagy a cipőjükön igazítottak valamit, vagy köhögési rohamot
kaptak, csak Puska Péter nézett szelíd kőarccal a világba, de ő nem volt valami
vigyorgó egyéniség, ez okból nem is élt sokáig.
Engem nem túlságosan szeretett az öreg, és amikor egy pár fehér galambfit
"szereztem" a templompadláson, megígérte, hogy "beköti a koszorúmat", azaz
értesíti szüleimet gyermekük tolvaj mivoltáról.
Abban az időben sok volt a rovásomon (egy ablak, egy bevert fej, valami almaügy
a postamester kertjében...) és ha Bandi bácsi hozzáteszi még a két galambot,
menthetetlenül kicsordul a pohár; de nem árulkodott, sőt egyik reggel szelíden
vállamra tette a kezét.
- Hallja-e, nem harangozna delet helyettem?
- Dehonnem.
- Merthogy én aratásban vagyok, kéretőzni meg nem akarok; de erről aztán ne
essék szó, mer... ugye, én se szóltam a galambokról...
-Jól van, Bandi bácsi.
- Aztán, a toronyban kell harangozni, mert elszakadt a kötél.
- Tudom.
-Nahát.
Ebben maradtunk és én a konyha légymákos óráján lestem a delet, mint
pótharangozó, ámbár fél óra ide vagy oda, igazán nem számított az aranyló mezők
verejtékes világában.
Öt perccel dél előtt felmásztam a torony rogyadozó, szúette lépcsőjén,
megkerestem a homályban a szakadt kötélvéget és - szakértő lendülettel -
megkondítottam a harangot.
9. oldal
 Fekete István; Emberpor
A verebek ijedten inaltak ki a zsalugáteres ablakon, és a harang mély bongása
lágy hullámokban ömlött utánuk abba a külső kenyérszagú, ragyogó világba.
Hintázott az öregharang meggondolt, mély imádságban, a közepén kondítottam,
ahogy illik, a végén pedig, nehogy valami dadogó kongatással fejezzem be,
megvetettem a lábam és egyetlen rántással megállítottam a harangot. Utána pedig
a férfias nekirugaszkodás eredményeképpen, az elszakadt kötélvéggel a markomban
zuhantam a torony aknájába. Nem volt nagyon mély ez az akna, mégis csúnyán
megütöttem magam és egy darabig az évszázados porban feküdve azon gondolkodtam,
hogyan jutok én innét ki. Miután rájöttem, hogy egyedül sehogy, elodázva a
kellemetlen gondolatokat, körülnéztem a sűrű homályban. Volt abban a kútban
minden. Régi zászló, törött orgonasíp, foszlott miseruha, csonka szobor, lyukas
persely és - igen!! - egy zacskó pénz! Egy teljes zacskó régi pénz. Egyet
kivettem, ráköptem és enyhe sikálás után kiderült, hogy arany. Igenis arany,
mert sárga és mert rá van írva, hogy Pro Libertate.
Megszédültem. Most már biztos, hogy arany, mert ilyen furcsákat csak aranyra
szokás írni... és ezek után semmi akadálya nincs, hogy feleségül vegyem Bandi
bácsi leányát, Ilonát. Ő hétéves, én nyolc: éppen összeillünk... Régi szerelem
volt ez, az egész falu tudta, mert már májusban kezdődött. És örökre szólt, mint
a szerelmek általában...
Az idő azonban, az arannyal és Ilonával foglalkozó kellemes gondolatok ellenére
lassan múlt. Nagyon lassan!
A délután árnyai teleszitálták már a tornyot félelmetes motoszkálásokkal,
valahol a padláson búgott egy galamb, de azután elhallgatott az is, mert sötét
lett nagyon. Később csikorogni kezdett egy bőregér, melyet a finomabb emberek
denevérnek neveznek.
- Huh! - borsódzott a hátam. Nagyon enyhén melegített csak a nadrágszíjra
kötött pénzes zacskó is. És sötét lett, kivárhatatlan, végtelen sötétség. Az
idő megállt és csak Bandi bácsi, azaz jövendő apósom indította el, amikor...
top... top... top... - elindult felfelé a lépcsőn estére harangozni. Kezében
gyertya.
- Bandi bácsi! - nyöszörögtem.
- Ki az!? - rettent meg szörnyen apósom, nagyot kiáltva, mert "köztudomású"
volt, hogy az öreg pap kísért néha a padláson... - Ki az?! Minden jótét lélök...
- Hozzon egy lajtergyát, nem látja, hogy beleestem?
-Látja a fene - uram bocsá... - lélegzett fel megkönnyebbülve -, magát meg mán a
mocsolában is keresik...
Amikor kimásztam, aggódva nézett rám.
- A feje is vérzik, mi van abban a zacskóban?
- Pénz - suttogtam - arany!...
Az öreg szeme akkorát villant, hogy a gyertya nem is látszott mellette.
- Pszt! - susogta - pszt!!, most ne beszéljünk - és úgy elrántotta az esti
harangszót, hogy olyan rövidet én még nem is hallottam.
-Na, csak lassan... na, csak vigyázva... - óvott lefelé menet igazi apósi
gyöngédséggel. A templomból már úgy mentünk ki, mint két tolvaj. Apósom szelíd
erőszakkal fogta a karom és szemét le nem vette a zacskóról. Természetesen
hozzájuk mentünk, hiszen most már hozzájuk tartoztam...
-Jézus! - szörnyülködött felesége véres fejem láttán. -Jézusmária!
- Ne sipákulj! - oldotta le nadrágszíjamról a zacskót az öreg. És eltűntek a
belső szobában, míg mi kint maradtunk Ilonával a konyhában, hol
szurkos szabadtűzhely lobogása simogatta a falakat s a szívemet.
Ilona megmosta az arcom. Én majd összerogytam a boldogságtól.
- Zacskóban pénz van - dadogtam - most már a feleségem leszel...
- Persze - mondta tárgyilagosan -, fordulj meg, a hátad is lekefélem.
Aztán a padkára ültünk boldog révületben, ami azonban - mint minden boldogság -
csak pillanatokig tartott, mert kivágódott a szobaajtó és apósom megvetően dobta
mellénk a zacskót:
- Réz! - kiáltotta dühösen -, aztán most már jó lesz hazamenni!
Igaz, réz volt, és az a szerelem is csak álom volt, de ma már tudom, hogy az a
réz volt az egyetlen színarany és az az álom volt egyetlen valóság az életemben.
A sintér
A "sintér" magyarul gyepmestert jelent. Hogy a gyepmester németül mit jelent,
nem tudom, de hogy nem sintért, az bizonyos. Nem tudom azt se, hogy más
államokban ez a "kutyaügy" miként áll, de hogy a fővárosban még mindig látható
kerekes ketreceket a múlt csökevényének, undorító anakronizmusnak tartom, ezt
nem tagadhatom. Ez a kocsi sötétséget hint maga körül, mint egy kivégzőosztag,
amint négylábú, hűséges barátainkat viszi a vesztőhelyre.
Ezek után áttérhetünk Morzsa esetére, aki itt lakik egy utcával lejjebb és semmi
10. oldal
 Fekete István; Emberpor
különösebb ismertetőjele nincs, mint hogy bárki szólítja, odamegy, csóválja a
farkát, jelezve, hogy ő megbízik az emberekben, különben is mindenkit ismer és a
legtöbb arra járóval "köszönő viszonyban" van.
- Szervusz, Morzsa, hogy aludtál? - mondja neki a szerelő csak úgy
bicikliről... és Morzsa válaszolni se tud, már tovább karikázik.
- Most nem érek rá, Morzsa - mondja neki a postáskisasszony, akit Morzsa
hosszabban akar üdvözölni, esetleg lekísérni a megállóhoz.
És Morzsa mindezt érti. Nem akaszkodik senkire, nem tolakodik, farkával billent
a távozók után és hasra fekszik házuk előtt elgondolkodva az emberek céltalan
rohangálásán.
Ha ráérek, megsimogatom, elmondom, hogy hideg van, vagy meleg van, amire Morzsa
meglengeti a farkát, ami annyit jelent, hogy - bizony hideg... - vagy: bizony
meleg, de hát ezen nincs módunkban változtatni.
Egyszer már messziről elém jött és fejét féloldalt tartva, lábával a füléhez
kapkodott, ami annyit jelentett, hogy:
- Nézd meg már, mi csíp ott?
- Hű, Morzsa, mekkora kullancs! Morzsa, te az erdőben csavarogtál!
Morzsa szeme kajánul csillogott.
- Igen, egy ismerősöm hívott meg... azt mondta: rókák vannak.
Erre nem szólhattam semmit. Az erdő itt van az utca végén, és Morzsában
vadászvér csörgedezik.
A kullancsot kihámoztam a bozontos szőr közül.
- Na, itt van!
Morzsa megszagolta a mogyorónyi férget, aztán - bekapta.
- Hát, öregem nagy disznó vagy...
- Biztos, ami biztos - nézett rám sértődés nélkül -, így nem mászik rám többet.
Ez ellen nem szólhattam semmit, mert ami logikus, az igaz is, hanem zsebre vágva
farkcsóváló hálálkodását, hazamentem, Morzsa pedig tovább szemlélte a
világjelenségeit, melyek nemcsak abból állnak, amit egy kutya lát, hall,
szimatol, hanem abból is, amit érez. Amit megérez.
Mert jött egy kocsi. Egy kocsi. A kocsi előtt lovak, a bakon egy ember, a járdán
két ember. Semmi. Jár ilyen erre száz is. Jön és megy. Azaz... azaz: ezzel a
kocsival valami nem volt rendben. Az a két ember...
Morzsa felült.
Valami titkos kisugárzás indult el arról a kocsiról, azoktól az emberektől,
valami félelmetes intés. Morzsa bement volna a házba - saját házuk előtt feküdt
éppen -, de a kapu zárva. S a kocsi jött, s az emberek közeledtek.
Morzsa elindult. Nem tudta miért, de el kellett indulnia. Csak úgy, lépésben.
- Eridj elibe - intett az egyik ember, s a másik a dróthurkot maga mellé
szorítva, keríteni akarta Morzsát.
Morzsa ezt már nem engedhette. Tudta, hogy immáron baj van - a kocsi is megállt
-, tehát a bizalomnak egy kis maradékával ugyan, de kisétált a csapdából. Az
ember utána... de most már gyorsabban. A kutya is. Morzsa átment a túlsó
oldalra. Az ember is, és most már a másik is közeledett. Sőt egy
komisz kölyök jött alulról, mint önkéntes hajtó. A veszély most már nagy volt,
de Morzsa világosan érezte, hogy a kör sebezhető pontja a gyerek, de a gyerektől
egyenlő távolságra volt a két sintér. Morzsa ezek után - bármily őrültségnek
látszott - amint a szemtanúk elbeszélték, közeledett az emberekhez, akik kajánul
hátrahúzódtak - hiszen a kutya úgyis jön -, de ezzel széthúzódott a kör és
Morzsa egy villámgyors mozdulattal kitört a gyerek mellett.
Nem folytatom.
Ez a fogócska fél óráig tartott, mert a kutya mindenáron haza akart menni és nem
értette, sehogy se értette, miért nem nyitnak ajtót. (Amint később kiderült,
asszonya a piacon volt.)
Végül is Morzsa maradt a győztes, de kutya-szívében és hűséges bizalmában
teljesen megrendülve.
Másnap reggel nem fogadta a köszönésem, csak rám nézett és undorral otthagyott.
Megőrültél, Morzsa?
Azóta a kutya önkéntes rabságra vetette magát. Fekszik a kerítés mögött és hiába
szólok hozzá, csak néz és szemében szomorú utálat van. Eddig úgy nézett rám,
mint egy rangbélire, mint egy másik kutyára... most úgy néz rám, mint egy
vadállatra. Mint egy emberre!
És én dühös vagyok, mert ember vagyok, mert Morzsának igaza van.
Sündisznó
Nem lehet azt mondani, hogy Budán lépten-nyomon sündisznóba botlik az ember,
ezért - egyik este - kissé hitetlenül néztem egy kis fekete árnyékra, amint az
utca egyik oldaláról átballagott a másikra. Ott szaglálódott a villanylámpa
11. oldal
 Fekete István; Emberpor
alatt és semmi félelmet nem mutatott, amikor odaértem.
- Szervusz tüskés - mondtam közvetlenül. - Nem gondolod, hogy ebből baj lesz?
Itt ugyanis mindenféle kutyák járnak...
A kis disznó szuszogott valamit, aztán könnyelműen elindult a legrosszabb
irányba, az egyik kertes ház felé, ahol akkora farkaskutya leselkedett a kerítés
mellett, mint egy borjú.
Mivel nem szeretem a nyilvános öngyilkosságot, ballonomba takartam a bohém
tüskést s elvittem egy bokros kutyátlan kertbe. Enyhén morgott és meg akarta
harapni az ujjamat.
- Szamár - méltatlankodtam -, ha nem tudnád, az életed mentem meg - azzal
beengedtem a bokrok közé.
Köszönés nélkül távozott. Másnap reggel majdnem ugyanott szokatlan
gyermekcsődületet látok éktelen ordítással mozogni valami körül. Azonnal
éreztem, hogy újabb életmentésre lesz szükség.
- Hozom a kutyánkat, az majd széttépi - üvöltött egy szeplős fiú és enyhén
belerúgott a kis sündisznóba, amely most gömbölyű volt, mint egy kaktusz, csak
jobban szúrt.
- Jujuuj - üvöltött a szeplős - megszúrt! Nincs itt egy tégla valahol?
- Inkább kés kellene - tanácsolta egy másik - hosszú kés... aztán elvinnénk
természetrajzórára.
- Hasznos - mondta csendesen egy kis lány -, hasznos. Tanultuk. Miért
bántjátok?
- Fogd be a szád, nem látod, hogy megszúrt? Hasznos! Hol az a tégla?
Nem szívesen avatkozom az ilyen vitákba (ezek az ifjú emberek néha nagyon
gorombák s a szeplős egyénnek légpuskája is van, amivel a leghasznosabb
madárkákat irtja), de tüskés barátomat meg kellett mentenem; azonban az ügy
másként intéződött el.
A túloldalról egy termetes asszony érkezett, akiben nyoma sem volt az én
tétovázásomnak.
- Mit csináltok?
- Ez az izé megszúrta a lábam - mondta a szeplős fiú -, de most adok neki.
- Ki mondta, hogy dugd oda a lábad? Csend. Az asszonynak félelmetesen villogott
a szeme.
-Azt kérdem, te pulykatojás, ki mondta, hogy piszkáld ezt a kis állatot; bántott
talán, vagy a tied?
- Hát a magáé?
- Az enyém! Aztán most tágulj innét, mert hozzád vágom ezt a szatyrot.
A gyermeksereg ijedten mozdult el a szatyor veszedelmes közelségéből, mert nem
volt kétséges, hogy az asszonyság használatba veszi, ha kell. Amikor már
távolabb voltak, szeretettel nézett a tüskés gombócra.
- Miska, te haszontalan, mennyi bajom van veled...
- Igazán a magáé? - álmélkodtam.
- Persze. Én neveltem fel. Akkora volt, mint egy kis citrom, de azóta nincs is
nálam egér, meg csótány meg mindenféle féreg. Na gyere, te tekergő!
A Miska nevezetű sündisznó erre kibontakozott saját tüskevárából, pislogott és
elindult az asszony után. Elkocogtak a következő kertig s ott befordultak.
A gyerekek messziről nézték a jelenetet és csendben voltak, csak a szeplős fiú
kiabált még valamit, igazolva, hogy mindig az a leghangosabb aki ölni akar.
A barátom
A barátom helyhez kötött foglalkozást űzött a patakparton, közvetlenül a malom
mellett.
A barátom - nyárfa volt. Jegenyenyár.
És - amint mondom - barátom volt, akár hihető, akár nem. Beszélgettünk,
sóhajtoztunk, éltünk és egyszer - tudtuk - meghalunk.
- Miféle foglalkozást űzhet egy nyárfa? - kérdezhetné valaki.
- Miféle foglalkozást? Ezerfélét. Elsősorban tartotta a patakpartot ott, ahol
legjobban örvénylett a víz, azután szállásadója volt öt veréb-, egy gébics- és
egy vércsecsaládnak, millió bogárnak, bábnak, lepkének. Pihenőhelye volt az
átutazó madárvándoroknak, kikiáltó tornya a varjaknak, szélmutatója mindenféle
embernek és időjárásjelentője annak, aki értett hozzá.
Szép, nagy nyárfa volt, amelyet - ha nem is mondta - szeretett mindenki, és
amikor Kalányos Jóska műértően nézegette, a molnár majdnem lapátot fogott.
- Elmégy attól a fától, Jóska, abból nem lesz teknő.,.
Hát nem is lett!
Én néha megültem alatta és hallgattam suttogását és megkérdeztem, mi lesz már
ezzel a sok esővel.
-Jönnek még felhők, jönnek, nézd a leveleimet, csillognak, mint a bőr...
És volt úgy, hogy csak állt mozdulatlanul és suttogása alig ért le hozzám.
12. oldal
 Fekete István; Emberpor
- Mi van, öreg barátom?
- Idő jön, eredj haza, nagy idő készül...
Az ég tiszta volt - ámbár fátyolos -, a levegő állt, mint a forró szilvalekvár,
a böglyök csíptek, mint a veszedelem.
- Igen, a jelek azt mutatják, de hiszen felhő sincs...
- Eredj haza minél sürgősebben. Nézd a hangyákat, ezek már tudják...
- Mit tudnak?
- Nézd!
A hangyák eszeveszett sietséggel, de csodálatosan rendben vonultak le a fáról.
Mind lefelé, felfelé egy se.
- Nézd a madarakat!
A vércsepár magasan vijjogott a fa mellett, s a verebek ott gubbasztottak
fészkük felett az ágon s a mindig csipogó fiókák most hallgattak.
A hatalmas nyárfa levelei ekkor ezüstösen villogni kezdtek, mert félelmetes,
forró lehelet lengett át a tájon.
- Kezdődik - suttogta a vén fa - még hazaérsz...
Megsimogattam barátom kérges törzsét, ahogy szoktam és vissza-visszanézve
elballagtam hazafelé. Sokáig integetett utánam.
A faluban már apró forgószelek kavarták a port, papírt és csirketollat,
megcsikordult egy-egy rozsdás padlásablak és túl a tornyon feldugta fejét egy
habos, nagy felhőkazal.
A messzeség fenyegetően hörögni kezdett.
Korán besötétedett, de estig tartott a készülődés. Addig csak az a félelmetes
morgás hallatszott, aztán végigteremtettézte a sötétség tetejét egy ezerágú
villám, szétrepegetve a felhők hasát.
Leszakadt az ég.
Csak ültem az ablakban és néztem arra, amerre öreg barátom viaskodott most az
idővel. Egyszer csak arra, ott - úgy éreztem a szívemre vág - egy kegyetlen,
tördelt ostor nyilalt le a földre és abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy
barátomnak vége. Hideg lett a szívem s az ablaknak hajtottam homlokom.
A hajnal vidám volt, napfényes és azt mondta: nem történt semmi... de engem nem
vigasztalt meg. Nyárfám mellett egész gyülekezet volt már, csendesen, mint ahogy
gyászolókhoz illik. Még Kalányos Jóska is szomorú volt.
- Micsoda csodálatos teknő lett volna belőle... de hát most... és sóhajtott.
Bizony, öreg fámat úgy szétvágta a villám, hogy csak csonk maradt belőle és az a
csonk már nem volt az enyém.
Szomorúan otthagytam a társaságot és ballagtam bánatommal a parton, amíg csak
frissen, üdén és élve rám nem susogott egy másik nyárfa.

Nagyanyám
Miért próbálnám megmagyarázni, hogy a nagyszülők jobban szeretik unokáikat, mint
a "rendes" szülők - amikor nem tudom! Talán tűnő életük apró kis folytatásait
jobban látják? Talán gyengébbek és bölcsebbek s az öreg szívekben érettebb a
szeretet, megbocsátóbb és nagyobb? Vagy pótolni akarnak valamit, amit
elmulasztottak s az unokában önmagukat és gyermekeiket szeretik? Megint csak:
nem tudom, de ez nem is fontos. Többnyire így van és - kész.
Én mindenesetre "nagyanyám fia" voltam és alig hiszem, hogy szüleim túlságosan
megerőltették volna magukat közvetlen - és viharos - birtoklásomért.
Nagyanyámmal külön laktunk, külön étkeztünk és külön reszkettünk, ha apám
dübörgő léptei közeledtek különszobánk felé és egyetlen rövid koppantás után
felszakadt az ajtó.
- Nincs itt az a - lókötő?
A lókötőnek nevezett egyén ugyanakkor vagy az ágy alatt "tartózkodott", vagy a
szekrény múltszagú mélyén vacogtatta fogait.
- Nincs, kis fiam, miért?
- Kiszedte a kisbaglyokat a templompadláson.
Még abban a szorult percben is furcsa volt, hogy apámat "kis fiam"-nak szólítja
valaki. Hát apám is volt olyan kicsi, mint én? Lehetetlen!
- Te is kiszedted, kis fiam.
Csend. A gondolatok szétszakadtak az idő elmúlt útjain és visszatértek.
- Megtiltottam neki - mondta apám csendesebben.
- Akkor majd visszarakja őket... Megjött az orvosságom? Az éjjel megint nagyon
fulladtam...
A vihar elmúlt, legalább a vihar csattogó eleje s én kissé megviselve bújtam elő
a szekrényből, nem felejtve, hogy ott az egyik télikabáton csodálatos gombok
vannak. Már tapintásra is...
Így éltünk nagyanyámmal elmélyült véd-szövetségben és nagy szeretetben, amelyből
- bevallom - igen kis részt képviseltem én.
13. oldal
 Fekete István; Emberpor
Nagyanyám - egyébként - keresztanyám is volt. Ő tanított imádkozni, tőle kaptam
az első rózsafüzért, melynek minden szeme valódi "rubint" volt s amikor valaki
felvilágosított, hogy az közönséges üveg, csak felnőttkorára való tekintettel
nem rúgtam meg az illetőt.
Természetesen az első gyónásra is közösen készültünk elő, itt-ott elakadva
bizonyos furcsa nevű bűnöknél, melyekre nagyanyám azt mondta, hogy azokkal ne
törődjem, mert azok a felnőttekre vonatkoznak.
- Aha - gondoltam -, szóval: ők is...
Ez a gyónás azonban sokkal később következett.
Jóval korábbi emlékeim is vannak, eszmélkedésemnek szinte első pillanatai,
amikor még igazán nem tudtam mi a bűn és - érdekes - nem tudtam, mi a - félelem.
Derűs kis lényként bolyongtam nagyanyám mellett, ha sétára mentünk Gyalán felé,
hol az út két partján virágzott az akác és a bodza s úgy éreztem, hogy az
édes-kesernyés illatok a szívemben vannak. A nyár méhdöngéses zsongása körülvett
bennünket, de ezen túl valami lágy muzsika úszott a levegőben, fent valahol
magasan, mégis nagyon közel. Eleresztettem nagyanyám kezét.
- Nagymama, hol muzsikálnak? Megálltunk. Nagyanyám hallgatózott.
- Muzsikálnak?
- Igen, nagymama... - és néztem felfelé, fel az akácok koronája fölé, a
felhőtlen délutáni égre.
- Talán a méheket hallod?
-Nem, nagymama. Mint a... mint a... - és nem tudtam semmihez hasonlítani a
muzsikát, ami édes orgonáló, hárfás, lágy zengéssel úszott a fák fölött, az ég
alatt, a fülemben és egész testemben, de tisztán és világosan.
Nagyanyám megdöbbenve nézett rám.
- Képzelődsz... és nem szabad hazudni, kis fiam.
- De nagymama! Én hallom, hallom! Ott! - és felmutattam bizonytalanul
valahova, mert hiszen a csodálatos muzsika hol itt repült, hol ott,
szétterült, aztán majdnem elenyészett, hogy újra felzendüljön más helyen, de
mindig fent, mindig fent, mint a kerengő szél, amelytől nem mozdul meg egyetlen
falevél sem.
Nagyanyám szemében félelem volt ekkor már. Kezemet szorosan fogta és száraz,
öreg keze elhidegedett.
- Menjünk haza - mondta -, csak nem leszel beteg...
Ballagtunk hazafelé s ahogy közeledett a falu, úgy múlott mögöttünk a
muzsikaszó. Azóta se hallottam.
Amikor nagymama haldoklott, nem voltam otthon, de apám elmondta, hogy lassú
elmúlásában többször magához tért s ilyenkor megkérdezte:
- Hol muzsikálnak? Apám alig tudott válaszolni.
- Nem muzsikálnak, édesanyám. Istenem, hol muzsikálnak?
- De én hallom - suttogta - csodálatosan tisztán hallom - és mosolyogva nézett
túl az öreg gerendákon. Aztán úgy is aludt el.
És azóta tudom, hogy nem káprázat és nem képzelet játszott velünk; eszmélő és
elröppenő lelkünk sorvadó földi antennája fogta fel egy más világ magasságainak
muzsikáját, mert a gyermekek és a haldoklók nem hazudnak.
Vajon hallom-e még egyszer? És mikor!?...
pünkösd
Nem tudom én, miért, de a mi falunkban az Úrnapját jobban megtartották, mint a
pünkösdi ünnepeket. Nem arról van persze szó, mintha a pünkösdöt nem tartották
volna meg kellő fénnyel és - pihenéssel, de a pünkösdi ünnepeket
elhomályosította még egy kicsit a húsvét messze néző ragyogása - áldozócsütörtök
is volt közben -, és a pünkösdi ünnepeken jobban benne volt még a karokban,
derekakban a tavaszi hajrá fáradtsága. De Úrnapján a kalászba szökkent
búzamezőkben hentergett már a szél s a kertek és szőlők méhzsongásos csendjében
vidámabban flótázott a sárgarigó.
Talán az úrnapi sátrak tették fényesebbé és közösebbé az Úrnapját? Nem tudom.
Vagy talán csak az én messze emlékeimben látszik ez így? Lehetséges, de az
bizonyos, hogy pünkösdkor nem volt semmiféle ajándékozás, semmiféle jókívánság
sem kifelé, sem befelé a családban, és még a faluba tévedt koldus is tudta, hogy
csak közönséges, vasárnapi adományra számíthat.
Mindez azonban nem jutott volna eszembe, ha szombaton nem találkozom Kis Jancsi
bácsival, aki a falu hivatásos koldusa volt, egyúttal a búcsújárásban is
hivatásos előénekes. Jancsi bácsi általában elég rongyos volt, míg ünnepeken és
búcsújáráskor sárga bársonynadrágot öltött és hosszú somfabotját használta,
amely alul hegyes szögben és felül rézkeresztben végződött. Ez a bot talán már
magától is eltalált volna Andocsra vagy Segesdre, de pünkösdre elő sem vette -
amit nagyon sajnáltam -, és látva Jancsi bácsi rongyait, arra gondoltam, hogy ez
14. oldal
 Fekete István; Emberpor
igazságtalanság... Miért csak karácsonykor meg húsvétkor kap tőlünk valamit...
különösen karácsonykor, amikor a levetett ruhák, ingek, kalács, egy üveg bor
csomagját én nyújtottam át Jancsi bácsinak s ilyenkor egészen boldognak éreztem
magam.
- Valami itt nincs rendben - gondoltam pünkösd előtt való szombaton, amikor a
vacsora - kacsavér, aprólék, miegymás - már előre vetette valódi első osztályú
ebéd fényességét.
Jó vacsorához méltó csendesség lebegett az asztal felett, amikor eszembe
jutottak Jancsi bácsi rongyai s ezekkel a pünkösd mostohasága, tehát
megkérdeztem:
- Pünkösdkor miért nem adunk ajándékot, Édesapám?
Apám letette a villát, megtörölte a száját, rám nézett s tudtam már, mit fog
mondani:
- Magyar ember, amikor eszik, nem beszél...
Hát ezt is mondta, aztán vacsora végéig hallgattunk, de nem szidott össze, hanem
azt mondta:
- Nem szokás...
- Pünkösd nem olyan nagy ünnep, mint karácsony?
- Tulajdonképpen akkora. Honnan jutott ez eszedbe?
- Kis Jancsi bácsival találkoztam. Csupa rongy volt az inge... azt mondja,
beteg is volt...
Erre nem válaszolt senki.
- Hát - mondta később apám - nem szokás... - aztán felállt, mintha valami eszébe
jutott volna és kiment. A vacsora pedig valahogy befejezetlen maradt...
Apám elment az istálló felé s nagyanyám később azt mondta: - A lámpát égve
hagytam, olvasgathatsz, kisfiam.
Ez annyit jelentett, hogy egyedül akar maradni anyámmal, hát nem is tétováztam,
mert én is egyedül akartam lenni.
Nálunk a vacsora mindig korán volt s amikor kimentem a külső folyosóra, még
inkább kései alkony volt, mint este. A fák már elvirágzottak a kertben, mégis,
mintha édes rügyszagot hozott volna a szél, összekeveredve a korhadó szalma s a
rét hűvös fűszagával.
Apám az udvar végén az istálló előtt magyarázott valamit Pista bácsinak, aki
kocsis volt, tehenes és mindenes, de az én szememben kiváló szánkófaragó,
csapdaállító, lószőr-fonó... és tudója minden dolognak, egyszóval a barátom, aki
néha fel engedett ülni valamelyik lóra s ezen nagylelkűségét a vendégszivarokkal
"honoráltam"...
Apám még mondott valamit és Pista bácsi bólintott, majd legyintett, mintha azt
mondta volna, hogy: nem kell több magyarázat, a dolog el lesz intézve... azután
apám kiment az utca felé. Pista bácsi pedig az istállóba.
Egyedül maradtam a homályban s ekkor valami gondolat lepett meg, ami nem
lehetett tiszta ügy, mert körülnéztem, mint aki egyedül akar lenni... aztán
elindultam a pince felé. A házban csend, csak szívem dobogott... amikor
lesurrantam a kopott lépcsőkön. Kitapogattam az ajtónyílást s onnét már sötétben
is megtaláltam a homokba fektetett borosüvegeket. Egyet a hónom alá nyomtam,
aztán fel a lépcsőkön.
A külső folyosón csend, de valahonnét mintha lovas közeledett volna sebes
vágtában... és szinte vártam, hogy mikor fordul be az udvarra, amikor kicsit
megnyugodva kivilágosodott, hogy a dobogást nem ló okozza, hanem a szívem...
- Hű, de megijedtem - gondoltam, aztán teljesen megnyugodva eldugtam az üveget a
lugas indái közé és bementem a házba.
-Lefekszem, Nagyanya...
-Jól van, kisfiam - mondta - aztán jobban megnézett.
- Nincs valami bajod? Olyan rossz színed van.
- Álmos vagyok...
Nagyanyám fejcsóválva nézett utánam, én pedig pár perc múlva mélyen aludtam, de
azzal az elhatározással, hogy még sötéttel felkelek. Abban az időben
nagyanyámmal laktunk egy szobában s ennek a korai kelésnek semmi akadálya nem
volt, mert nagyanyám nagyon mélyen aludt.
És bizonyos idő múlva - ami nagyon rövidnek tetszett - felébredtem. Nagyanyám
vidáman fújta a kását, én pedig hónom alá csapva ruhámat, cipőmet, kisurrantam a
konyhába, ahol a vekker három órát mutatott. Pár perc múlva már az utcán voltam,
aztán a kertek alá kerültem és egyvágtában loholtam, kezemben a borosüveggel
Jancsi bácsi "lakása" felé. Írhatnám persze azt is, hogy Jancsi bácsi "háza"
felé, de minek írjam? Jancsi bácsinak nem volt háza, mert Jancsi bácsi nagyon
szegény emberek rokona volt, aki az istállóban lakott egy Vica nevű jól táplált
tehén tőszomszédságában. Vicán kívül még csak patkányok laktak az istállóban,
akiket utáltam...
15. oldal
 Fekete István; Emberpor
De akkor erre nem gondoltam, mert Jancsi bácsi már derűsen fogta kezében az
üveget a meggyújtott olajmécses mellett és szeme olyan éber volt, mintha nem is
aludt volna.
- Nohát - mondta - hát igazán, majd mondd meg otthon, hogy...
-Jancsi bácsi! - ijedtem meg. - Nem mondok meg semmit, mert ezt a bort én...
csak úgy hoztam.
- Ilyent nem isznak a papok - vált meg hosszabb furulyázás után az üvegtől s
gyakorlott mozdulattal az ágy alá dugta, amikor csattant kívül a kiskapu...
- Bújj el valahová - suttogta - hátha ide gyün?...
Megrettenve kerültem meg Vicát és - a patkányokra gondolva - egy kis irtózással
bújtam a jászol alá, miközben Jancsi bácsi elfújta a mécset.
- Szép pünkösdi jóreggelt - mondta valaki, és ijedtemben még a patkányokat is
elfeledtem, mert a hang Pista bácsi hangja volt.
- Hajnal van még, Pista fiam - ásított Jancsi bácsi -, mi jót hoztál?
- Csak ezt a kis bort, Jancsi bácsi, meg egy kis csomagot. Valami ruhaféle van
benne...
-Nahát! Fiam, igazán... tedd le, fiam, oda a ládára. Aztán mondd meg, hogy...
- Nem mondok meg semmit Jancsi bácsi, csak annyit, hogy amit rám bíztak,
átadtam. A bort a gazdám küldi, a ruhafélét meg az asszonyok, de alighanem
egyik se tudja a másikról, hogy küldtek magának valamit... Szóval ne köszönjön
meg semmit! Érti!?
- Micsoda népek, micsoda népek - s Jancsi bácsi a gyújtó után kotorászott.
- Ne gyújtson világot Jancsi bácsi, sietek haza, a magam jószágát is el kell
látni... Aludjon, iszen alig hogy világosodik.
Igaza volt Pista bácsinak, mert csak akkor világosodott, amikor már hazaértem.
Mélyen aludt még a ház, amikor - a konyhában levetkőzve - besurrantam nagyanyám
szobájába. És amikor már újra felmelegedtem az ágyban, csak akkor kezdtem el
gondolkodni s gondolataimban valami végtelen csend és valami végtelen jó érzés
ringatott álomba, de mintha ennek az örömnek semmi előzménye nem lett volna.
Azóta tudom, hogy pünkösd valóban első osztályú ünnep, amely nem múlhat el soha,
mint ahogy nem múlhat el a szeretet s nem múlhatnak el azok sem, akiket
szerettem s akiket az emberi lélek múlhatatlanságában örökké szeretek.

Loptam
Vannak temetők, melyekből a múlandóság réme huhog felénk; vannak, melyek rideg
kőerdejükkel messziről ráfeküsznek a szívünkre, és vannak, melyek olyanok, mint
a csendes falusi kertek, hol magától nő a jácint, szabad benne halkan nevetni,
hiszen a méhek is zümmögve dúdolgatnak a virágokon és a napsugár is tűnődve
el-elszunynyad a sírok közének pihenős völgyében.
Ilyen volt a mi temetőnk is.
Napsugaras nyáron, puha, álmodó télen. Tavasszal ott nyílott az első virág és az
ősz fáradt mosolygásában ott volt a legtöbb ragyogás.
A mi temetőnkben nem voltak kísértetek; nem volt külön hely, ahova az
öngyilkosokat teszik, mert mindenki türelmesen megvárta, amíg rákerül a sor. A
"hullaház"-at temetőpajtának hívták, mert az öreg Ballókai, a sírásó a szénáját
tartotta benne; igaz, nem voltak megölt emberek se, akiknek belsejére kíváncsiak
lettek volna idegen doktorok.
A mi temetőnkben diófa termett, meg som, tehát mókus is volt benne, az eperfákon
sárgarigó fuvolázott, az öreg fák odvában cinkék költöttek, sőt Berta Jancsi
egyszer zöldkányát is látott, de ezt nem hitte el senki, mert Jancsi - köztünk
szólva - úgy hazudott, mint a bűn...
Középen egy kis kápolna állt, melynek keresztjén ugyan bagoly ült néha, de ez se
jelentett semmi rosszat, legfeljebb azt, hogy az öreg Ballókai elvitte a létrát
és mi nem tudtunk felmenni, hogy kiszedjük fiait. Az öreg sírásó nem engedte
bántani a baglyot, mert szerinte minden valamirevaló temetőben bagolynak lenni
kell, és eszünkbe ne jusson a bagolyhoz hozzányúlni, mert olyant mond, hogy maga
is megbánja... ezenkívül pedig leüti a derekunkat...
És más temetők a falu végén vannak, kint, a legutolsó zsellérház után, hol már a
koldus jó éjszakát mond, és ha - ne adj' Isten! - valaki télen határozza el
magát, hogy kiköltözik, hát a gyászoló rokonság legkegyesebb gondolatai is
beleragadnak a térdig érő sárba és a keményebb szívűek nem átallják megmondani,
hogy a boldogult bizony - Isten nyugtassa - várhatott volna tavaszig.
Nem úgy a mienk! A mienk a faluban volt, mint az iskola, vagy a templom, és ha
az emberek hajnalonként munkára mentek, beköszöntek a nagykeresztnek s ez
azoknak is szólt, akik a kereszt két ölelésre tárt karja alatt pihentek.
A kereszt aztán leszól az illetékesnek:
- A fiad ment erre, Bárány Lőrinc. Köszöntet. Úgy láttam, jókedvű. Aratni
ment...
16. oldal
 Fekete István; Emberpor
Az öreg Bárány Lőrinc elégedetten húzza ezek után magára a szemfedőt:
- Na, hál' Istennek, most már csak jó idő legyen, amíg behordják...
Így aztán a falu együtt élt a temetővel.
A tavasz nem kerülte el, a nyár ellustálkodott benne, az ősz különös gonddal
festette sárgára, pirosra és a tél lágyan szórta kemény markából a hópelyheket,
hogy békén alhassanak, akiknek az elrendeltetett. Nekem két kis testvérem is
künt lakott a temetőben, nagy fenyők árnyékában, de nem akarták soha, hogy azért
én szomorú legyek. Sőt úgy éreztem, segítenek is néha, amikor játék közben az ő
fáik mögé bújtam...
Csend volt ilyenkor, csak a fák susogtak, mintha ők beszélgettek volna felettem,
hogy lapuljak jobban, mert Puska Péter a kápolna felől közeledik.
Szinte velünk játszottak és jól éreztem közelségüket, ha ott feküdtem a földön.
Tudták titkaimat és nagy fáik is velem szédelegtek, amikor az öreg Ballókai
elcsent pipájából elszívtam egy fél pipa dohányt...
Csak egy nap volt, amikor ünnepélyesek lettek és elgondolkodók: Mindenszentek
napján! Sírtakarójuk ekkor kivirágzott, keresztjük karjára koszorú simult és én
is ünneplőben jártam-keltem a temetőben.
Alig ismertünk egymásra.
A nagy fenyők mereven álltak őrt, a kápolna kisharangja siránkozva kereste
hangját
a hosszú hallgatás után s a sírokon égő gyertyák gyászos lobogása mindenáron azt
akarta, hogy szomorúak legyünk.
Amikorra a mi gyertyáink is leégtek, már alkonyodott. Édesanyám keze
megsimogatta a kereszteket és elgondolkodva azt mondta, hogy egy keveset
maradhatok még, ha akarok.
Csak erre vártam. A nagy fenyők tövében elrejtett egész csomag
karácsonyfagyertyát elővettem és amikor csendesen beosont a temetőbe az est, a
kistestvérek sírján már ötven szál gyertya ontotta az én pajtáskodó szeretetem
fényét. Huszonöt piros, huszonöt fehér.
A fenyők súgtak-búgtak és én tudtam, hogy nekem szólnak.
Aztán elmúltak a fények, hétköznapos meleg másnapok lettek és én már régen
elfeledtem a mindenszenteki gyertyákat, amikor ijesztő dolog történt.
Egyik este apám a bolti könyveket nézegeti és megszólal:
- Egy csomag gyertya. Miért itt veszik a gyertyát? A városban olcsóbb...
Anyám is megnézte:
- Én nem hozattam. Mari, miféle gyertya ez?
Mari se tudott róla.
Ekkor már vörös voltam és apám rám nézett.
- Te vetted?
Nem szóltam.
- Te vetted?
-Igen... •
- Gyere be a szobába.
Tudtam, hogy kikapok, de nem a verésre gondoltam. A két sírra, a lobogó
gyertyákra...
A szobában sötét volt.
- Hazugságon már rajtacsíptelek - mondta tompán apám -, most már lopsz is. Mert
ez lopás - és a szekrény tetejéről levette a pálcát.
- Hova vitted azokat a gyertyákat? Hallgattam. Istenem, hát hova vittem
volna?
- A Kicsik sírjára - és kezembe temettem arcom. - A temetőbe.
Csend lett. Sóhajtó, nagy csend. A pálca koppanva hullt vissza helyére és
emlékek zsongtak fel a sötétben, melyeket én nem ismertem.
- Azért szólhattál volna - mondta csendesen apám, és nehéz léptekkel kiment a
szobából.
Ekkor úgy éreztem, a nagy fenyők felállnak mellettem, susognak valami
vigasztalót, de szívem mégis megrázta valami rég elmúlt bánat s azért halkan
elsírtam magam.
Az erdő
Valamikor régen - kemény őszi szelek tépték akkor az erdőt - lehullott a makk,
megnyílt a toboz és repült a juhar szárnyas kis magja; az erdei fák megrázták
magukat és millió alvó élet hullott a földre, millió magban millió fa, bokor,
cserje, hogy újra erdő legyen az erdő, hogy a kis utódok álljanak már az öreg
erdőben, ha jön a nagy tél és jön a fejsze.
A magvak azután gurultak ide-oda, szétszóródtak, helyezkedtek, rájuk hullott a
kerengő sok levél, a leveleket elringatta az erdő, összenyomta a hó, és amíg a
tél hideg orgonája jajgatott a hegyeken, ők aludtak és álmodtak napsugárról,
17. oldal
 Fekete István; Emberpor
melegről, megpattant burokról, tavaszról, magáról az életről.
Már amelyik álmodott.
Az öreg fák azért gondoskodtak annyi utódról, mert bölcsen tudták, hogy azokból
kikelni, rügyezni, virágozni, és új magot teremni nagyon kevés fog. Az örök
csírát nem csak védőburok, de tápanyag, élelem veszi körül, amikből a csíra él,
amíg gyökerei nőnek, s ez az élelem nem csak neki táplálék, hanem az erdő
repülő, vánszorgó és négylábú lakóinak is.
A makkot kitúrja a vaddisznó, megkeresi a borz, a szarvas, az őz, az apróbb
magvakat felszedik a madarak, a fenyőtobozt sorra nyitogatja a mókus, dézsmálja
a mátyás, magtörő pinty, a boróka magját a fenyőrigó, és a tél nagy ínségében
fákon és fák alatt, az avaron s az avar alatt terített asztala van az erdei
népeknek, akik tudják ezt, s a saját életüket mentik az erdei magvak élete árán.
Amikor azután meglágyul a föld, megmelegedik a levegő, és a magvak teleszítták
magukat nedvességgel, mint tejjel a csecsemő - akkor derül csak ki, hogy alig
marad élő mag a földben, s a sok ezerből egy-két csemete töri át az avar
takaróját, hogy továbbvigye az öreg fák örökségét.
Ha azonban nagy a fagy, sok az ellenség, vagy az olvadás lesepri a magokat a
völgybe, akkor bizony kopasz marad a domboldal, üres a fák alja, ahol
megtelepszik a dudva, a gyom, s ha ezenfelül levágják az erdőt - mint ahogy
bizonyos idő múlva le kell vágni -, haszontalan földterület maradna csupán,
melyet megszaggatnak az esők, lehordja a rohanó víz és ha köves a talaj, nem
marad más, mint holt szikla, csontváza az elvesztegetett termőtalajnak.
Az erdő azonban olyan pótolhatatlan értéke az embernek, hogy újulását teljesen a
természetre bízni már nem lehet. Az ember tehát "kézbe veszi" az erdő sorsát, a
magvak
életét, a csemeték növekedését és összegyűjti a magvakat, még mielőtt lehullott
a hó, még mielőtt a fák elszórnák az új erdő bizonytalanságba hulló magvetését.
A csíráknak mindegy, hol alusszák a távoli reménység öntudatlan álmát.
Levéltakaró alatt-e, tobozok hónaljában, vagy a magpergetők kamráiban, ahol az
edény forgatja, tisztítja, szellőzteti, óvja hidegtől, melegtől, nedvességtől,
féregtől, rágcsálótól a jövő erdők csíráit.
Ezenközben megveti a magvak ágyát, készül a csemetekert, hogy a nagy költséggel
összegyűjtött mag jó helyre kerüljön, és mag vagy csemete települjön azokra a
helyekre is, ahol még nem volt, vagy ahol a természet megfelelő utánpótlásról
gondoskodni nem tudott.
A mag belekerül a csemetekert omlós földjébe, s az örök csíra, mely eddig szinte
a halál mezsgyéjén aludt, észrevétlenül élni kezd. Érzi a meleget, érzékeli a
földtakarón átszűrődő fényt és meghasadt burkán át a beszűrődő nedvességet. A
csírát körülvevő tápanyag feloldódik, s a kis fa-csecsemő szopni kezd. Még a
magból él, mint a tyúk alatt a tojás lüktető embriója a tojásból, de már
kinyújtja gyökerét és első levelével hallatlan erővel nyúl az örök fény, a nap
felé. És egy szép reggelen, amikor felsüt a nap, bágyadtan, de boldogan, az
újjászületés reszkető aléltságában körültekint a valóság fényes világában a
kis növény. Ha kiáltani tudna, felkiáltana:
- Hohó!, hát ti is itt vagytok?
Mert sorjában, szépen - mint iskolában a gyerekek - csupa testvér ágaskodik a
nap felé, elgyűrődve egy kicsit a születés harcában, és ledobva a föld ősi
pelenkáját.
S azok talán bólintanak, hogy: itt hát... - de a viszontlátás öröme csak egy
pillanat, aztán újra kezdődik a harc, ami nélkül élet nincs. Harc egymás ellen,
és harc mindenki ellen. Harc a fényért, levegőért, táplálékért. A természetben
nincs irgalom, s a természet nem ad otthont a nyomorékoknak. Egymással egyelőre
nincs is baj - az erdész éppen annyi helyet adott földben, levegőben, amennyi
kell, hogy egymást el ne nyomják - de a veszedelem ott van a földben, és ott van
a levegőben is. Egyik-másik növényke egyszer csak sápadni, azaz száradni kezd -
ezeknek gyökerét elrágta a csimasz vagy más földi féreg, és a lekonyult
növénykéket azonnal észreveszi a varjak árgus szeme.
Itt ennivaló van a földben, kár lenne bent hagyni, kár, kááár...
És jönnek a komák, sógorok, szomszédok. És ha már megnézik a betegek alját,
megnézik az egészségesekét is. Kivágják a parányi kis csemetét, s addig
szórakoznak, amíg közibük nem durrant az erdész. Egyik-másik túlbuzgó kertész
otthagyja a fogát, de ez már nem támasztja fel a holtakat.
Sebaj! A megmaradtaknak még több hely s élelem maradt. Nőnek is szépen, de velük
együtt szépen nől a gaz is. Azaz csak nőne, de kellő pillanatban megjelenik a
hosszú szárú nevelő, a Kapa. Ide vág - oda vág, a növénykék megint fellélegeznek
s utána még jobban iparkodnak, mert az a parancs. Nőni! Ha azután kinőttek már a
helyükből és egymás nyakára kezdenek terebélyesedni, megmozdul alattuk a föld és
szétültetik őket, hogy még jobban megerősödjenek. Közben múlik az idő. Újra
18. oldal
 Fekete István; Emberpor
leesik a hó és újra rájuk nevet a tavasz. A nevelőapa, az erdész elgondolkodva
jár köztük - mögötte a csemetekert gondozója, mint tanfelügyelő mögött a tanító,
és azt mondja:
- Kétezer, akácsuháng Kecskemétre, ezer fenyőcsemete Veszprémbe.
- Igenis - mondja a tanító.
A csemeték nem mondanak semmit, mert megint megindul alattuk a föld. Elsötétül a
nap, ájuldoznak, vonat zakatol, szekér zörög velük, míg sokára - pár darab el is
pusztul eközben - megint talpra állnak, élni kezdenek idegen földben, idegen
világban. Itt már nincs tanítás, nincs kapa, nincs állandó őrző szem; a vak is
látja: - ez már nagykorúság. A gyökerek erősek, a föld, a nap, a levegő itt is
jó már, és a csemetéknek nincs más vágyuk: csak az örök parancs teljesítése:
nőni, erősnek lenni, magvakat teremni és megújulni. Hogy ők öregkorukban mennyi
gyönyörűséget és hasznot nyújtanak az embernek, erre nem is gondolnak De hát
erre nem mindig kerül sor, mert...
Mert nyúl is van a világon - hála Isten mennyi sok.
Mert marha is van a világon - hála Isten sok - és lelkiismeretlen pásztor, aki
nem gondol arra, hogy a saját erdejét legelteti és saját tüzelőjét teszi tönkre.
Mert kecske is van a világon - az a jó Isten akárhova tegye, csak erdőbe ne - s
ez után a mekegő istennyila után nem nől sem fű, sem fa.
Mert kiránduló gyerek is van a világon, akinek bot kell - és vidám kocsislegény,
akinek ostornyél a szíve vágya.
Mert, szalonnát csordítani jó - ezt senki se tagadja -, de a tüzet eloltani még
jobb lenne, mert a hamu alá odafúj a szél, a száraz fű lángra lobban és a
kétforintos szalonna tüzénél ellobban kétszázezer forint, a dolgozók véres,
verejtékes kétszázezer forintja...
És a keserves munkával, fáradozással telepített futóhomokból, vagy kopasz
domboldalból egy-két megmaradt csemete integet keservesen és kétségbeesve,
mintha azt mondaná:
- Emberek! Miért pusztítotok? Nem kérünk tőletek semmit, csak adunk, csak adunk.
Árnyékot, meleget, pihenést, szórakozást, munkát és pénzt, gyümölcsöt és
orvosságot,
virágot és szépséget, mindent, mindent, egész magunkat, ha eljön az ideje - de
idő előtt miért kell elpusztulnunk?
Integetnek szomorúan a lerágott, levágott, megperzselt csemeték, és kérésüket,
panaszukat szétkiáltja most az egész országnak a magyar rádió.
Hallgassátok meg és szeressétek a fát, az erdőtöket, emberek.
A róka
Egyéb neve: csalavér, ravaszdi, koma, vörös-frakkos, libahóhér, csibegyász... és
még egy csomó megbélyegző melléknév, melyeket a Koma vagy kiérdemelt, vagy nem
érdemelt ki. Hogy a róka milyen jelzőket használ az emberrel kapcsolatban, ezt
ne kutassuk, ámbár lehet, hogy gondolatai között csak egyetlen szó van az ember
megjelölésére, de ebben aztán minden benne van.
Az átlagos emberi képzelet a róka nevének hallatára kétféleképpen reagál. Vagy
vérszomjas gyilkosként látja végigosonni a bokrok alján, és baromfiudvarok éji
homályán, vagy mesebeli, furfangos bohócként tűnik fel, aki - természetesen az
ember szórakoztatására "csuda trükköket" talál ki, s utána, bozontos farkát
meglengetve eltűnik a gyermekmesék kopott kulisszái mögött, valószínű
szégyenkezve, hogy Aiszóposz óta nem találtak ki róla semmi újat.
Mondanom sem kell, hogy mindkét beállítás tökéletesen hamis. A róka: húsból és
vérből való teremtménye a Földnek, a fajtájának kiosztott jó és rossz
tulajdonságokkal, erényekkel és hibákkal, képességekkel és gyarlóságokkal,
melyek csak annyiban különböznek a többi, négylábú ismerősünktől, amennyiben a
róka különbözik tőlük. Röviden ez annyit jelent, hogy az erdőt, mezőt lakó
állati fajoknak mindeniknek megvan a "magához való" esze, tehát a nyúl nem
spekulálhat a róka fejével, sem a szarvas a mókuséval. Mindenik ismer olyan
"figurát", amitől tátva marad az ember szája, s arról, hogy a róka furfangban és
ügyességben valamennyin túltenne - szó sem lehet. A nyúl jobban fut, a madárnép
szeme sokkal élesebb, a vízben lakóknak ott a víz, az egérnek a lyuk és bizony,
a Komának erősen meg kell dolgozni minden falatért, különösen amikor fiai
vannak. A nyúl, fácán, fogoly, kacsa, liba a rókának éppen olyan ünnepi falat,
mint az embernek, s ha a róka csak ezekből akarna megélni, egyszerűen éhen
halna. Megeszik bizony a róka koma a szó szoros értelmében tücsköt-bogarat,
szöcskét, sáskát, kígyót, gyíkot, békát, madarat, halat, hernyót, vadmézet,
mindenféle gyümölcsöt, és ha szőlővel jóllakhat, nem bolond bizonytalan nyulak
után loholni, melyek ész nélkül nyargalnak, míg a szőlő sohse szalad el, és nem
is óbégat, felvervén az egész környéket, ha beleharapnak. Lőttek már rókát
közönséges konyhakertben is, amint éppen az érett paradicsomot lopkodta,
19. oldal
 Fekete István; Emberpor
egyszóval nem lehet arról beszélni, mintha a róka nem lenne tisztában az élelem
beszerzésének egyszerűbb forrásaival és a vitamin-elmélettel.
Hiba lenne azonban, ha a másik végletbe esnénk, és ezek után sürgősen szentté
avatnánk ravasz barátunkat. Elsősorban mégiscsak ragadozó ő, akinek
életfeltétele a hús - a nyers hús éppen úgy, mint az elhullott állat húsa -, és
mivel az erdőben sem mészárszék, sem baromfiüzlet nincs, ott szerzi be, ahol
éppen lehet. És úgy szerzi be, ahogy azt a rókára vonatkozó fejezet a Természet
könyvében előírja. Szemére vetni tehát semmit nem lehet, és nem is szabad. Ez
nem érdem, de nem is bűn, és hogy bizonyos fogásokat ügyesebben alkalmaz, mint
ellenfelei, ez nem jelenti azt, mintha nagyon sokszor alul ne maradna a
legbárgyúbb süldőnyúllal szemben is. Minden állatnak megvan a maga gyenge
oldala, de megvan a maga védekezése is a róka ellen. A róka elsősorban az
orrával vadászik és fülének, szemének csak másodrendű szerep jut. A nyúl ez
ellen úgy védekezik, hogy vackához közeledve hatalmas csel-ugrásokat tesz, tehát
megszünteti nyomának folyamatos szimatát, a fészkén ülő vadmadár pedig - amely
legjobban ki lenne téve a veszedelemnek - elveszti megszokott szagát, amíg
kotlik. Ezenfelül olyan kitűnően rejtőzik s a környezettel való összeolvadás - a
mimikri - olyan pompásan védi, hogy nem csak az ember, de a róka is napokig
eljárhat mellette anélkül, hogy észrevenné.
Folytatni lehetne ezt az unalomig, de példának elég ennyi is annak
megvilágítására,
hogy róka nem is tud olyan nagyon "vérben gázolni", mert tápláléka nagyobbik
részének nincs is vére. Az elesettet, gyengét, beteget, sebzettet mindenesetre
megöli, de azokat nem ő ítélte halálra, hanem a körülmények, s a rókának
kötelessége ezeket elpusztítani, mert azért van! Ahol róka jár, ott nincs beteg
vad, nem terjed olyan könnyen a járvány, és egyáltalán az apróvad nem.
feledkezhetik meg az életerőt jelentő köteles óvatosságról, mert ha
megfeledkezik, önmaga felett ítélt s a Koma konyhájára kerül. A Természet nem
baromfiudvar, melyet szentimentális háziaszszonyok irányítanak; a Természet:
millió élet csodálatosan kiegyensúlyozott gyönyörű csatája az életért, s ebben a
rókának is megvan a maga elvitathatatlan helye és kötelessége. A róka igyekszik
is ennek a rendeltetésnek eleget tenni becsületesen és sokszor hősiesen, bár az
ember sokszor kegyetlenül, néha oktalanul és helyenként galádul akadályozza
ebben. Mert az, hogy a rókát szép, téli napon körben vagy hajtásban vadásszák -
rendben van. És az, hogy a vadász különféle szerszámokkal elkezd sírni, mint a
nyúl, melyet egy másik róka fojtogat és a Koma beugrik a szó szoros értelmében
elvesztve fejét az irigységtől - szintén rendben van. Annyi bűn mindig terheli
értékes bundáját, hogy a szűcshöz kerüljön. Hogy a fácánosban nem tűrik meg,
nagyon érthető, és ha a majorság mellett ver tanyát, nyilván vét a saját
törvényei
ellen is, tehát - pusztuljon! De egyébként?... és állandóan... és minden
eszközzel...? Ez igazságtalanság, oktalan kegyetlenség és kártékony ostobaság. A
puska, verem, csapóvas szinte apostoli eszközök szegény ravasz barátunk
elvesztésében, de a hurok, a gáz, a füst, a méreg - azt hiszem - nyugodtan
emberien galád eszközöknek mondhatók.
Lőttek már rókát, mely szokatlanul karcsú volt és keservesen vonszolta magát. A
fejtésénél kiderült, hogy derekán, mélyen húsba vágódva rézhurkot cipelt talán
hónapok óta, egy pillanatra sem szűnő szörnyű kínok között. És a rókalyukba
helyezett gázpalack, ahol az anya éppen szoptat, vagy csak a kicsinyek vannak
otthon, talán humánusnak mondható? Vagy a rókalyuk szájába rakott és lefojtott
tűz füstje talán "emberséges" eljárás? A sokfelé elágazó kotorék járatai, a föld
repedései sok füstöt és gázt nyelnek el, amíg elcsendesedik odabent az élet. Na
és a méreg? A sztrichnin, amely "úgy öl, mint a villámcsapás"... Öl a fenét!! A
havon jól látni, néha 2-300 méteren át a rettenetes tusát, a szédelgő nyomokat,
hányást, görcsös fetrengés nyomait, csak a rókát nem látni sehol, mert sokszor
elviszi a mérget és nyomorultul elpusztul valahol, nem használva senkinek és
semminek.
De térjünk vissza a rókára, mert ez a kis írás nem az Ember természetrajza akar
lenni.
A róka - mint a természetnek minden gyermeke - tud nagyon szép, okos, ügyes,
tanulságos, vidám és hősies lenni, és tud néha olyan könnyelmű, bárgyú és
esetlen is lenni, hogy megáll az ember esze.
A rókavár előtt játszadozó rókakölyköknél kedvesebb, és mulatságosabb látványt
elképzelni sem lehet. Csupa kecsesség, jókedv, humor, játék, de fegyelem és
oktatás is, mert az őrködő anya egyetlen mozdulatára úgy eltűnnek, mint a pára.
Egyszer messzelátóval lestem őket talán 20-30 lépésről és arra gondoltam, hogy
van-e a világon olyan ecetesgyomrú, rosszmájú, fogfájós ember, aki ezt a
látványt megállta volna mosolygás nélkül. Az anya - egy leszoptatott, vedlő öreg
20. oldal
 Fekete István; Emberpor
szuka-a rókavár kis dombján ült, mozdulatlanul, mint a bálvány, de szeme
állandóan járt és a füle aprókat mozdult, minden parányi neszre. A domb körül
több lyuk, és a fiatalság szabályosan bújócskázott. Egy kis róka eltűnt az egyik
lyukban, a többiek pedig lesték, melyiken dugja ki ravasz kis pofáját. Néha
eltalálták, melyiken jön ki, néha nem, de a "bújó" minden esetben kiugrott és
ekkor vad hempergés következett. Két kölyök nem játszott a többséggel. Ezek egy
arasznyi csontot fogtak, fej fej mellett és sétálgattak, mintha kis járomban
lettek volna, várva, hogy a másik talán elereszti. A kezem már elfáradt és
csendesen leeresztettem a gukkert, amelynek pereme általam is alig hallható
koccanással nekiütődött kabátgombomhoz. Ebben a pillanatban, mint a villám
ugrott le az anya és szemmel alig követhető gyorsasággal tűntek el a kicsinyek
is... - kettő kivételével. A csonttal szórakozó két kis kölyök ugyanis a nagy
ijedelemben egy lyukba rohant és a lyuk szájában megszorultak. A két kis farok
kétségbeesetten tekergett a levegőben, a négy kis láb ijedten rugdalódzott az ég
felé, mert félig bent voltak, félig pedig kint. Szinte velük rettegtem, hogy
tűnjenek már el, nem is gondolva arra, hogy jelen esetben én voltam a
veszedelem.
A rókaszülők a felnevelés minden nehézségét és veszedelmét természetesnek veszik
és a szaporodás legősibb ösztönének életük árán is eleget tesznek. Ha a szülők
közül valamelyik elpusztul, az "özvegy" egyedül is felneveli az almot, márpedig
6-8 éhes rókaszájnak egyedül elegendő élelmet szerezni majdnem lehetetlen
feladat és néha valóban hősiesség. Ilyenkor lesz vakmerő a róka, ilyenkor viszi
el fényes nappal a baromfiudvar közepéből a tyúkot, mert a fiataloknak enni
kell, és kisebb falatokkal cicázni - mondjuk egerészni - nincs idő.
A rókát - természetesen - meg lehet szelídíteni éspedig annál jobban, minél
fiatalabban kerül az ember kezébe. Érdekes, hogy a kölyökróka nagyon szeretheti
felnőtt gazdáját, de igazán összebarátkozni csak a gyerekekkel tud.
Egy ilyen kis róka személyes ismerősöm volt. A munkásgazda nevelgette az
időszaki munkások barakkjának konyháján, s a kis róka igazán kutyaszelíd volt. A
jólelkű szakácsnék úgy bántak vele, mint a többi gyerekkel - volt annyi, mint
rostán a lyuk -, és ha láb alatt volt, csakúgy rászóltak, mint az útban levő
saját gyerekükre:
- Eredj innen te Róka, mert isten bizony leforrázlak...
Ez a paradicsomi állapot addig tartott, míg valaki azt a "bölcs" tanácsot nem
adta a gazdának, hogy most már jó lesz a rókát megkötni, mert "kitör rajta a
vadság" és elszökik. A kis róka tehát pórázt kapott a nyakába s ettől tényleg
megvadult. Amikor megérezte, hogy rab, megérezte azt is, hogy mi a szabadság.
Egy darabig ugrált, sírt, földhöz verte magát, de aztán "megszelídült", fásultan
ült a konyha sarkában és egy éjjel szépen elrágta a kötelet és megszökött. Ha
szabadon hagyják, semmi esetre sem szökik meg, hiszen jó dolga volt. Itt azonban
még nincs vége a "mesének". Egyszer megint arra jártam, s messziről látom, hogy
a munkások gyerekei - mintha láthatatlan ellenféllel fogócskáznának - nevetve,
visongva futkároznak a réten az erdő mellett. Messze voltam, nem értettem a
dolgot, hát elő a gukkert.
A gyerekek akkor éppen az erdő bokros része felé lopakodtak s amikor már majdnem
odaértek, kiugrik ám a kis "rab" róka, utána a pajtásoknak, hajkurássza őket egy
darabig, s amikor már jól elszaladtak az erdőtől, a gyerekek megfordultak, s
most már ők lettek az "üldözők", amíg a róka vissza nem ért rejtekébe, a bokrok
közé.
És kezdődött elölről a játék.
De megfogni már nem engedte magát, mert nyakában még mindig ott fityegett az
elrágott kötélvég.
Estefelé megint arra jártam és - nem tudva az előzményekről - keresem a kis
rókát.
- Megszökött - mondja a gazda.
- De hiszen láttam a gyerekekkel...
- Persze. A gyerekekkel játszik. Tessék majd meglesni, délután úgy öt óra
után kiül a rétszélre és várja a gyerekeket. De ide nem gyün, csak
vacsorázni, fene a hasát, még etethetem is.
- Hát ne etesse.
-Jókat tetszik mondani - rántotta meg a vállát mérgesen -, de akkor nem esznek a
gyerekek se... Ott van a kis tányérja a sövény mellett. Csak tudnám valahogyan
megfogni.
A munkások aztán elmentek, s én láttam még a kis rókát párszor alkonyattal,
amint játékra várta apró emberbarátait, talán mindaddig, amíg a többiek értésére
nem adták, hogy az ember a legveszedelmesebb állat a világon, annyira, hogy már
nem is állat, hanem Ember.
Kár, hogy nem tudtam rókául, ámbár hiába is tudtam volna, azt semmiképpen meg
21. oldal
 Fekete István; Emberpor
nem magyarázhattam neki, hogy ez nem igaz.
Mert - sajnos - igaz.

A vaddisznó
Amikor ezt a szót leírjuk vagy kimondjuk, úgy jelenik meg képzeletünkben ez az
ősállat, mint fekete csuhás kísértete a kártékonyságnak. Vad éjszakai szellem,
amely sötéten mozog a sötétségben és kora tavasztól késő őszig nem tesz mást,
csak kárt és kárt.
Sajnos ebben sok igazság van, mégse törjünk éppen az igazság nevében pálcát
fölötte és ne akarjuk maradéktalanul kiirtani, mert az összefüggő nagy
erdőségekben kártétele elenyészik és amennyire nem kívánatos mezőgazdasági
területek szomszédságában, anynyira közömbös a kultúrálatlan területeken, sőt
hasznával, bőrével az okozott kárt részben meg is téríti.
Az 1939-es statisztika szerint Magyarországon 1800 db vaddisznó esett, ami kb.
50000 kg húsnak felel meg. Tehát nem lehet kizárólag kártékonynak mondani, nem
is beszélve arról, hogy ez az Európában mindinkább keletre szoruló ősvad a
nyugati vadászoknak milyen csemegét jelent, milyen vonzerőt képvisel, ami
végeredményében megint csak pénzt hoz az országnak. Éppen ezért ne húzzuk meg a
lélekharangot fölötte, és ne fosszuk meg a magyar erdőket ettől a sajátságos
ősvadtól, amelyik igaz, hogy nem illik bele a kultúrába, de van elég hely a
számára, ahol nagyobb kártevés nélkül elélhet a maga módja szerint.
A kultúra úgyis mindinkább visszaszorítja az ősi berkekbe és a szelíddisznók
terjesztette pestis úgyis kiirtja néha szinte az utolsó szálig. Csoda, hogy még
van belőlük, hiszen védekezése úgyszólván nincs, és ha nem lenne olyan szapora,
már a múzeumokban mutogatnák az utolsó példányokat.
Olyan szapora, olyan rejtett életet élő, olyan óvatos. Aki már látta az öreg
emse gyanakvó, végtelen óvatosságát, ahogy malacait a legelőre vezeti, aki
megfigyelte ennek a vadnak hősi önfeláldozását fiaiért, aki látta, hogy az anyák
mindig megfelelő helyre és időben viszik malacaikat, mintha értesítőt kaptak
volna, hogy mikor milyen füvek nőnek, ami okvetlenül szükséges a fiatal
szervezetek felépítéséhez - szóval aki csak egy kicsit is ismeri ennek az
ősvadnak életét, teljes kipusztítása ellen még akkor is szót emel, ha nem
vadászember, hanem csak szemlélője az erdők életének, melyet szabályozni lehet
az emberi érdekek védelmében, de egy állatfajtát a teljes enyészetbe dobni
igazságtalan irgalmatlanság.
A Duna-mocsarak, ősi ingoványok, emberi településektől távol eső hatalmas
erdőségek elegendő helyet és táplálékot nyújtanak a vaddisznónak, ahol nagyobb
kártétel nélkül szaporodhat, s ahol ezekért a kártételekért a vadászbérekből
befolyó összeggel meg is fizet.
Mint minden fajtája: szereti a társas életet, néha kondákba verődik össze, de
kivénült kanok mogorva magányba vonulnak és egyedül járják titkos útjaikat. S
ezek az utak igazán titokzatosak. Amikor legsötétebb az éjszaka, amikor zúg az
erdő és esős szélvész tépi a fákat, amikor a havas fergeteg sivítva temeti az
éjszakát: akkor mozdul ki rejtekéből, fekete árnyékként a feketeségben s ekkor
minden előny az övé és semmi a vadászé. Szaglása, hallása akár a legfinomabb
műszer és nagy fekete teste szellemként surran a sötétség láthatatlan útjain.
Még hajtásban kerül leginkább puskavégre, ámbár a vaddisznó nehezen hajtható vad
és lehetőleg nem arra megy, amerre hajtják, hanem arra, amerre akar. Oldalt vagy
hátra, csak éppen arra nem, amerre a vadászok szeretnék. Néha óvatosan kicsúszik
a hajtók között, néha egyszerűen áttöri vonalukat - s ilyenkor nem állíthatja
meg senki és semmi -, néha pedig megáll valami sűrű bozótban és elengedi maga
mellett legnagyobb ellenségét, az embert. Hiszen az emberen kívül jóformán nincs
is ellensége, csak volt a farkas és a medve, ám ezek is csak jeges havon
boldogultak vele, amikor beleszakadva a hóba, tehetetlen volt ellenségeivel,
akiket a jégréteg fenntartott. De még így is otthagyta egy-egy ordas a fogát,
amelyik túlságosan közel merészkedett a késpenge élességű és villámként vágó
agyarakhoz.
A vaddisznó sohasem támadja meg az embert, de megsebezve, vagy fiai védelmében
nagyon komoly ellenfél, melynek lebecsülése bizony tragédiákhoz vezetett.
Ilyenkor persze átkot kiáltottak rá, pedig csak ösztönére hallgatott, védte
életét és az utódokat, ahogy azt a természet kegyetlen törvényei parancsolják.
Legtöbbször az anyakocákkal van a baj. Elég valamelyik malacnak elsírni magát,
vagy veszélyben látni valamelyik ivadékot, nagyon sokszor azonnal támad s az
ilyen támadásból mindig baj lehet. Néha az ilyen támadás egyszerűen csak blöff s
csak addig tart, amíg a kicsinyek elbújnak a magas fűben.
Olyankor, aki csak egyszer megfigyelte az ilyen kis család tevését-menését, a
csíkos malackák játékát és beletartozandóságát az erdő nagy együttesébe, az anya
féltő gondosságát és a rakoncátlankodó csemeték ráncba szedését - az soha ezt a
22. oldal
 Fekete István; Emberpor
képet el nem felejti és magától is úgy érzi, hogy ezt az ősvadat kellő korlátok
közé szorítani megokolt lehet, de kipusztítani: bűn.

Éjjeli les
Az új esztendő még csak pár napos volt és ez meg is látszott rajta.
Pelenkarongyait vinynyogva olvasztotta a déli szél és nem lehetett tudni, hogy
az újszülött nyekereg-e a nedves világban, vagy csak a szél siránkozik rejtett
odvak holt fuvoláján. Nem volt hideg, mégis fáztunk, mert az erdőből nyirkos
ködrongyokat vágott közénk a szél s csak állt a család, mert a vendég - Imre
bátyánk, a pap - még nem adta meg a jelet az indulásra, pedig a lovak már
kétszer is visszanéztek, hogy ha már levették a pokrócot, gyerünk, mert fázunk.
- Na, menjetek Imre, Isten hírével, mert kifogy alólatok a hó...
Ezt a másik nagybátyám mondta, megunva a búcsúzás mozdulatlanságát. Imre bátyánk
pedig szelíd, titokzatos mosolyával felemelte vértelen kezét, s a kereszt jelét
írta felénk a levegőben.
- Hát, Isten áldjon benneteket!
A lovak nekirugaszkodtak, elszakították a szánkót a ház elől, s nekivágtak az
erdei útnak.
Néztünk utána egy darabig; a család beszállingózott a házba, s végül egyedül
maradtunk Matulával, aki vadőr volt az erdőn, nálunk pedig családi tanácsadó,
időjós és mindenes.
- Mikor indulunk, Matula bácsi? Matula tarkójára tolta vedlett kucsmáját és
lemondóan legyintett.
- Minek? Lőttek már a vidrának, meg a rókának is, keresztöt vetett ránk a pap.
Csak legalább a puskám hagytam volna odabenn. Ilyenkor nem fog a sörét.
- Nem fog a nyavalyát! - dühöngtem, mert először kaptam engedélyt éjszakai
lesre, amit el akar rontani ez a vén babonás.
- Két nap még a szabadság... aztán maga rontja el?
- Hát majd meglátja, én nem bánom, ámbár a szél mintha északira fordulna...
Matulának ebben már igaza volt. Erősen alkonyodott, amikor elindultunk, de a
szél most már sziszegve fésülte a kopasz ágakat s a nyargaló felhők havát
seperte a patak jegén.
A gyaloghíd mellett megálltunk és Matula két patront nyomott a markomba.
- Ezeket én töltöttem... húzódjék ide, a fa mellé, éjfélig kitartunk, akkor majd
gyüvök. Messzi ne lüjjön, ha még mozog, hozzá ne nyúljon, mert harap, mint a
gyehenna, ámbár... - és otthagyott.
Bevackoltam az öreg tölgy mellé, leültem a vadász-székre, néztem az időt, és
vártam a vidrát. A híd lába körül halkan sustorgott a víz, amikor ugyan a
széltől hallani lehetett. És
később árnyéka lett a fáknak, mert felkelt a hold. A felhők észrevétlen
elfogytak, s a friss havat sem hordta már a szél, mintha a szél is megfagyott
volna a hold jeges világosságában.
Csend lett, s ebben a nagy némaságban darabja lettem az erdőnek, a télnek, az
időnek. Az iskola olajos padlójával, Kengyel Tamás úr érthetetlen
matematikájával olyan megnyugtató messze volt, hogy szinte kimelegedtem; igaz,
bundában ültem és cipőmre papír- és zsákdarabok voltak kötve.
A túlsó parton ekkor megjelent egy nyúl. Megrándult a kezem, mert a nyúl szinte
úgy termett ott a parton, ágaskodott, fülét billegtette, később ijedten
eltrappolt a falu felé.
Mitől ijedt meg? És mi dobog itt körülöttem? Persze, a szívem... S a híd
lábánál, ahol nem volt befagyva, hangosan csobogott a víz; a nagy csendben most
jobban lehetett hallani.
Odanéztem és reszketni kezdtem, mert a lék mellett, a havas jégen ott ült egy
nagy vidra. És - ma sem tudom, hogyan - emelkedni kezdett a puska ölemből. Én
akartam, vagy a kezem magától cselekedett?
A vidra éleset füttyentett, én pedig végignéztem a puskacső merev vonalán.
Sietnem kellett, mert a szemem kezdett már elborulni a szörnyű izgalomban, s
amikor a holdfényes vonal rámutatott a vidrára, kicsattant a lövés száraz
döreje, mintha a feszültség robbant volna fel bennem.
És csak ültem. A hold megállt, az erdő más lett, éreztem a vér meleg
szaladgálását ereimben, s messze valahol rikoltozni kezdett egy bagoly. Csak
ültem. A vidra nyújtózkodott még, mintha kényelmesebben akart volna feküdni,
aztán nem mozdult. Későbben eszméltem rá, hogy folyik az orrom vére, mert a
puska irtózatosan pofon vágott, ámbár ebben része lehetett a Matula-féle saját
gyártmányú patronnak is.
Bántam is én! Talán még most is ott ülnék, ha Matula nem csoszog mellém.
Odamutattam a jégre. Az öreg arca szétterült és majdnem akkora lett, mint a
hold, amely közben elindult.
23. oldal
 Fekete István; Emberpor
- Hát ez patron, ugye, meg se nyikkant... de véres az arca?
- A puska...
- Csuda patron ez, mondom, tegyen rá egy kis havat, az a legjobb, én meg közben
felhozom őkelmét. Hej, micsoda kucsma lesz belőle!
Aztán ballagtunk hazafelé.
- Talán nem is baj, hogy keresztet vetettek ránk, Matula bácsi?
Matula megállt, hosszadalmasan rágyújtott.
- Hát nem fogott, igaz - már én is gondolkoztam rajta, de tudja: késnek,
puskának, mindenféle ártó szerszámnak ellensége a kereszt, meg aztán olyan pap
adta, akinek sokat ministráltam valamikor...
Dörmögő Dömötör
Ezt a nevet nem én találtam ki, hanem Sebők Zsigmond, akinek százszor
elolvasott, kedves könyvében Dörmögő Dömötör, egy hatalmas medve volt a
családfő, aki gyermekeivel, Zebulonnal és Dorkával, valamint egy bődön mézzel
bejárta az országot s közben annyi vidám kalandba keveredett, hogy hemperegtünk
a nevetéstől.
Aztán - a múló időben - elkopott Dörmögő Dömötör terebélyes alakja, és nem
jutott eszembe akkor sem, amikor orvos barátom és vadásztársam kandallója előtt
egy óriás medvebőr hökkentett meg. Nem gondoltam ifjúkori barátomra, akit
szerettem, de megkívántam a medvebőrt, amint vicsorgó fogakkal fekszik a kályhám
előtt és elejtéséről olyan mesét kanyarít az ember amilyet akar... Persze támad,
de a biztos kezű vadász egyetlen kapásból odadobott lövéssel helyben marasztalja
a támadó fenevadat...
Barátom, a doktor azonban nagyon őszinte ember volt és pár szóval elmondta, hogy
a medvét leskunyhóból lőtte, miután különféle csalétkekkel oda szoktatta.
- Életben szebb lehetett - szólalt meg fiam, aki második gimnazista volt akkor
és
először vittem magammal a havasi vadászataimra.
Ezen egy kicsit elgondolkodtunk s én el is szomorodtam, mert úgy éreztem,
fiamból aligha lesz vadászember. Talán később, mellettem rájön az ízére.
Barátom azonban nem tűnődött, hanem autóba ültetett bennünket és egy óra múlva
átszálltunk egy erdei vasútra, amelyet egy lovacska, óránként négy kilométeres
sebességgel felvonszolt a havas alá.
A völgy egyik oldalán kis házak kapaszkodtak, mint a fecskefészek, de hang nem
hallatszott, csak a patak rohanó sustorgása s az erdő sóhajtása, amelyben a
tölgy és a fenyők összekeveredett meleg illata folyt le az országút felé.
A patak végig mellettünk vagy alattunk kanyargott, mert talán nyolc hídon is
átmentünk, mire - úgy déltájban - megérkeztünk az utolsó házhoz egy templom
nagyságú szikla alá. A patak ott folyt a ház előtt húsz lépésre s a házban
Kovács néni várt bennünket, a mindig magányos asszony lelkendező szeretetével.
- Itt aztán annyi pisztrángot fogsz, amenynyit akarsz - mondta barátom -, és
csütörtökön értetek jövök... Lefelé gyorsan megyek, már csak fékezni kell. És
kifogta a lovat. - Julcsa hazatalál magától is...
Egyedül maradtunk tehát csütörtökig, de azt nem lehet mondani, hogy annyi
pisztrángot fogtam volna, amennyit akartam. Fogtam, fogtam annyit, hogy ebédre
azért mindig ettünk pisztrángot is... de sem igazán nagyot, sem sokat nem
fogtam.
- Süssek csirkét? - kérdezte Kovács néni, akinek hite megrendült pisztrángozási
tudományomban. - Ámbár a héja felit már elhordta.
- Süssön, Kovács néni - mondta fiam, aki a horgászatért sem lelkesedett -, apu
majd meglövi a héját... ha ugyan... - és legyintett.
- Szemtelen kölyök - gondoltam, de nem mondtam semmit, hanem fogtam a puskát és
felmásztam a hegyoldalon az ősbükkösbe, mert Kovács néni szerint a héja ott
fészkel.
Keserves volt ez a kemény torna, de megérte, mert az oszlopegyenes szálasban
templomi csend állt a levegőben és csak magasan, a fák koronájában volt valami
halk zsongás, ami olyan volt, mint a távoli orgonaszó.
A héjáról már majdnem elfeledkeztem, amikor egy széles árnyék szállt végig az
erdő felett, amiről nem tudtam, hogy mi, de elővettem csalogató sípomat.
Az árnyék már régen eltűnt, de a síp feljajdult, mint a bajba jutott őzgida,
egyszer-kétszer-háromszor - aztán vártam. Lőttem én már héját őzsípra, de itt
úgy látszik, semmi nem sikerül - gondoltam -, amikor hátam mögül egy hatalmas
héja úszott el a lombok alatt, s előttem felszállt egy bükk oldalágára.
A puska csattanása szinte leseperte a madarat a fáról s én tele lettem
megelégedéssel. Néz majd nagyot Kovács néni!...
Hát nézett is.
- Ez volt az! Milyen kövér a büdös - tapogatta a héja mellét.
24. oldal
 Fekete István; Emberpor
- Hol van ez a gyerek? - kérdeztem, mert a dicsőségből sohse elég...
- Azt mondta, megfürdik...
- Csak nem őrült meg?
Siettem szemtelen gyermekemhez a héját lóbálva. A gyerek térdig állt a rohanó
jéghideg vízben.
- Ide nézz! És azonnal takarodj ki a vízből...
- Gratulálok apu!. Gyönyörű madár... de a víz nem hideg. Csak eleinte. Tessék
megpróbálni... - S addig beszélt, amíg megpróbáltam. Ha a gyerek kibírja,
kibírom én is... és másnap, amikor barátom értünk jött, nem tudtam felkelni...
Mozdulni is alig.
- Mi van veled? - robbant rám a doktor.
- Vesemedence-gyulladásom van - nyögtem -, hazamegyek. Nekem családom van.
- Mutasd magad!
Alaposan megnézett, hőmérőzött, és kikérdezett.
-Jó - mondta minden részvét nélkül. - Szép családod van és remek hexensusszod,
azaz: zsábád. Vesemedence! Tízfokos vízben
fürdeni... őrültség! És most gyerünk! Mire felérünk a havasra, kiizzadod és
kutya bajod...
Úgy másztam le az ágyról, mint egy angolkóros teknősbéka, és a derekamban mintha
tüzes csengődrótok lettek volna kifeszítve.
- Na, látod! - indult el barátom, ámbár a kínoktól nem láttam semmit, csak a
havas ködbe borult csúcsát. És ez a köd, az a titokzatos messzeség, szinte
szívott felfelé.
Kekkenő nyári meleg fuldoklott a szakadékok vályújában, a sziklák mintha akkor
repedtek volna meg a hőségtől s én alig vonszoltam magam. Fürödtem a
verejtékben, átkoztam hegyet, doktort, hexensusszt, azaz zsábát és mentem,
mentem nagyokat bólintva előttem haladó árnyékomnak.
- Kellett neked fürdeni?...
A doktor és a gyerek előttem pücskörésztek túl a beszélgetési távolságon s én
nem is igyekeztem elérni őket. Meg voltam sértve. Ámbár a menés, mintha már
kicsit könynyebb lett volna... egy-egy szem málnáért már kinyújtottam a kezem,
sőt - amikor nem néztek hátra - egy szem szamócáért már le is hajoltam...
- Megállj, doktor! Őrültség, azt mondtad? így beszéltél velem? - És igyekeztem
dühös lenni ahelyett, hogy kitártam volna a karom és gondolataim közé öleltem
volna: eget, földet s az egész gyönyörű, fenyőszagú világot.
Mire megálltunk, már esteledett és hűvösödött. A havasi kunyhó előtt egy
legényke rakta a tüzet.
- Meg is ágyaltam már - mutatott a fenyőgally ágakra - s kihajtottam a
kalyibából a kecskéket...
- Micsodát?
- A kecskéket - instálom - meg a malacokat.
Barátomra néztem, epésen és szemrehányóan...
- A kecske nem lenne baj - vakarta a fülét a doktor -, mert a kecskében csak
ritkán van tetű és az benne is marad, de a malacokban rengeteg a bolha és az nem
marad bennük.
Igaza volt! Pedig a ruganyos fenyőágyon azonnal leragadt a szemünk, de a bolhák
csíptek, mint a veszedelem s álmainkat percenként szétvakartuk.
De aztán mégis csak elalhattunk, mert az álom mélységében kíméletlenül
megszólalt a vekker.
A doktor kapkodni kezdett a sötétségben, a padról leütötte a vekkert, aztán a
villanylámpa helyett megfogta az orromat. Erre végleg felébredtünk. Fiamra
ráterítettem az én pokrócomat is, hogy aludjon még, ha tud, aztán álmatlanul,
kedvetlenül nyakamba kanyarítottam a puskát. Barátom elment nyugat felé, engem
pedig kelet felé vezetett a legényke.
Az égen hunyorgott még egy-két álmos csillag és lábunk alatt, mint a porcukor
sercegett a dér, pedig augusztusban jártunk. Aztán a szálaserdő sötétjébe
értünk, s amikor ennek is végére jártunk, keleten, mint a sejtés, elszakadt már
az ég a földtől.
Előttünk nagy tisztás, málnabokrokkal, hátunk mögött az erdőben megszólal
egy-egy madár, s a völgyekben mozdulatlanul hallgat a köd.
Leültem a leshelyre, egy bokor mögött, a legényke lefeküdt mögöttem s azonnal
elaludt. Egyedül maradtam. Derengeni kezdett. Egy kis cinke elém szállt, az
arcomtól talán egy araszra, és kis szeme csillogott a kíváncsiságtól és azt
mondta: - Cin-cin-cin-cere, hát te ki vagy?
- Én az Ember vagyok, madárkám, nem ismersz? De talán jobb is, ha nem ismersz...
Én vagyok a Teremtés Koronája...
A kis cinke úgy nevetett, mintha megcsiklandozták volna, aztán elrepült.
A köd emelkedett és fényleni kezdett, mint a selyem. Aztán sóhajtva megmozdult a
25. oldal
 Fekete István; Emberpor
szél és felemelte a ködöt és kelet felé már fényben úszott a hegyek messzesége,
pedig még nem is kelt fel a nap.
De a málna mozgott, néhol szinte a földig hajolt és ekkor - mintha évezredek
minden ősének látomása lobbant volna fel bennem - megláttam a medvét.
Felágaskodott, magához ölelte az embermagas málnát - mint az
ember a kévét a búzamezőn - és lehajtotta. Még a szívem is halkabban járt, csak
az arcom zsibbadt el az izgalomtól és a szám íze lett édes a gyönyörűségtől,
mert a lehajtott málnáról két kis bocs eszegetett hangos csámcsogással.
- Dörmögő Dömötör... - gondoltam - és Zebulon... és Dorka... A barátaim...
Visszanéztem a legénykére, aki - mintha szóltam volna hozzá - éberen kinyitotta
a szemét; a medvéket azonnal észrevette és mosolygott. Ölemben a puska, de ez
csak később jutott az eszembe és nem unszolt kísérőm se lövésre... Ebben a
pillanatban, mintha emberek lettünk volna.
De fordult a szél s az anya halkan felmordult. Az egyik bocs már eltűnt, a
másikat "kézen" kapta az anya, mint a dajka a gyereket és berántotta a sűrűbe.
- Szagot kaptak - suttogta a legényke -, tőlünk fúj a szél.
A kalyiba előtt égett a tűz. Fiam szalonnát csordított s barátom kajánul rám
nézett.
- Mi van a "vesemedencéddel"?
- Nem is érzem... de láttunk egy óriás anyamedvét két boccsal. Egészen közel
voltak... persze elengedtem őket.
A doktor nem szólt semmit, fiam arca fényleni kezdett, a legényke nevetett...
És szívünk tele volt fénnyel és melegséggel, mert akkor kelt fel a nap és reggel
lett.

Vízen
Még hajnal sem volt, amikor otthagytam a nádkunyhót, amelynek ajtaját sem
kellett becsukni, mivel nem volt ajtaja.
Nem volt még világos sem, de a csillagok már nem látszottak, mert a keleti égen,
messze, valahol Kenese mögött, valami megbízhatatlan, kis derengés ígérte a
napot.
A kunyhó fölé hajló égerfának levele sem mozdult, de én nem azt néztem, hanem
gondolatban leltároztam földi javaimat, nehogy valamit otthon hagyjak és
helyette a bosszúság üljön a nyakamba.
A Zala folyó partján volt ugyan valami gyalogútféle, de ezt látni nem lehetett s
így lábamra bíztam, hogy menjen, ahogy tud, ez végtére is az ő dolga.
A folyó sötét vize loccsanás nélkül hordta magát a Balaton felé s a Zala által
kettévágott Kis-Balatonon most kezdtek ébredezni a madármilliók, mintha
sürgették volna a sötétséget, hogy tisztuljon már a pokolba, vagy ahova akar,
mert elég volt az éjszakai félelemből és reszketésből.
Mert - igen - ez az idő még az éjszakai vadászok ideje volt. A baglyoké, a
vidráké, a rókáké, nyesteké, görényeké, menyéteké...
akiknek vadászjegyét a Sötétség adta ki, és veszi el majd hajnal előtt, amikor a
kenesei dombok mögött ébredni kezd a világosság. Jó lenne sietni, de nem lehet,
mert lábam csak tapogatja a gyalogutat - mint a vak a hajnalt -, a part elég
meredek és a Zala legalább két méter mély és én csak száznyolcvan centi
vagyok... Igen-igen... úszni is lehetne...
- Hátizsákkal? Kenyértarisznyával? Horognyelekkel? Megőrültél?... szidom
magam és nyakló nélkül érkező gondolataimat, és közben nekimegyek a "Kilátó"
egyik lábának, amiről teljesen megfeledkeztem.
- A rosseb egyen meg! - mérgelődöm, de közben eszembe jut, hogy ez a terület már
alighanem Zalához tartozik és a Rosseb - tulajdonképpen - csak Somogyban
illetékes...
A Kilátó - egyébként - azoknak a naiv lelkeknek, főleg nőknek készült, akik
ingatag létráját hősi módon megmásszák és "kilátnak", de lefelé már csak
férfisegédlettel mernek lejönni, miközben a lovagias férfi vigyorogva és kellő
szakértelemmel leltározhatja a bátor hölgy alsó fehérneműit.
A kilátó után azonban vigyázni kell, mert itt már járatlanabb a gyalogút és a
Kis-Balaton nádasa még olyan sötét, hogy a magas partról lejáró gyalogutat úgy
kell kitapogatni, aztán - félig fenéken ülve - lecsúszni a csónakba, amelynek
hátulja a sárban hasal. Elő hát a csáklyarudat és vízre nyomni
a dögnehéz csónakot, miközben a derék szentek tetemes hányadát emlegetem...
Végre, a vízen!
Nini! Majdnem kivilágosodott. A parti nádasok ugyan őrzik még a maradék
éjszakát, de a hajnali szellő már apró hullámokkal játszik, amelyek itt-ott
megcsillannak, és valami vén gácsér szinte erőszakos hápogással követeli a
virradatot.
Most már evezővel kanalazok, mintha puhán simogatnám a vizet, s a nádas kis öble
26. oldal
 Fekete István; Emberpor
úgy jön felém, mint a tegnapi nap folytatása s a mai ígérete. A nádasnak egy kis
rothadás-szaga leng felém, ami majdnem kellemes, ha valami nagy hal vagy madár
enyészetére gondolok.
Közben egy kis szél érkezik nyugat felől, és kelet felé gereblyézi a tenyérnyi
kis hullámokat. Később már suttogni kezd a nádban, amely szelíden, alázatosan
hajol meg kelet felé - bár nem kelt még fel a nap - már ragyogni kezd a
világosság.
Akácfa
A nap sugarai hajnali ragyogással vágnak végig az alvó falu felett; az éjszaka
még nincs messze - fekete árnyai alig hogy elrohantak nyugat felé - mégis meleg
van, s a fényre és melegre kizúdul a kasok népe.
Zsonganak a méhek az akácvirágon, mint a távoli orgonaszó és zsongásukban régi
dal szárnyal:
" Tele van a város akácfavirággal."
De aztán elhal a nóta, lehullik a virág s csak maga az akácfa marad meg szerte a
magyar faluban, kopár domboldalakon, vízmosások meredek partján és futóhomokok
sivár, szürke élettelenségében.
Hogy megszerette ezt a földet ez a fa, és hogy megszerette a magyar ember is az
akácfát. Talán hasonlít is egy kicsit hozzá...: szívós, kemény, rugalmas és
nagyon-nagyon igénytelen.
Hiszen igaz, hogy Amerikából kaptuk kb. 450 éve - de azóta jobban megszerette
ezt a földet, mint tulajdon hazáját; gyökeret vert földünkben, szívünkben, és ha
magyar fára gondolunk, először talán mindig az akác jut eszünkbe.
Az, hogy: "Tele van a város akácfavirággal" költő szülte szép álom, de a falu
bizony tele van; az alvégtől a felvégig, a templomtól a temetőig akác illatozik,
ha eljött az ideje, az akác susog esténként, ő ad árnyékot, rajta búg a gerle és
költ a rigó, rajta tanul fára mászni a gyerek és belőle készül az a szomorú
fekete alkalmatosság, amelyen a magyar ember kiballag a temetőbe: a "Szent
Mihály lova".
Ez azonban csak nagy sokára következik még. Addig ezer formában áll mellénk ez a
fa és szemünk naponként ezerszer akad meg rajta, mert a küszöbtől a szekérig, a
köcsögszárítótól a gereblyéig mindenütt bele ütközünk, s ha a szerelmes lány a
nóta szerint
"Átöleli kapufáját
Úgy siratja a gazdáját"
bizony a gazda helyett akácfát ölel, amit az meg is érdemel, bár a gazdát -
sajnos - sehogy sem helyettesítheti.
Ez a kapufa ölelgetés azonban valószínű az éjszakai órára esik, míg most hajnal
van, szép piros hajnal. A gazda vállára dobja a kaszát, akácfából készült
kaszanyéllel, átlépi az akácfa küszöböt, visszafordul az akácfa kapufa mellől,
hogy rendben marad-e a ház és elgondolkodva ballag földjére a verébcsiripeléstől
hangos akácfák alatt.
Ragyog a határ. Harmat szikrázik a kukorica sávos levelén, reggel felé fut a
hajnali patak, dobog a híd, melyet akácfa lábak tartanak és akácfa korlátok
szegnek, hogy az ijedt
csikó és bámész borjú bele ne trappoljon a meredek partok közé.
Hát tart ez a híd - gondolja a munkábamenő ember, csak úgy mellesleg, mert ha
jól tart, nem érdemes rajta gondolkodni - pedig a híd igazán jól tart, mint a
nemes szőrme, mely négy-öt szövetet is kiszolgál. Mert a dobogóját megújították
már ötször is, de a lábak állnak, mint a vas, a gerendák tartanak, mint a beton,
emberek jönnek és múlnak el, nehéz és könnyű évek ballagnak az időtlenségbe, az
akácfa oszlopok oda se néznek a víznek és időnek - ami pedig jócskán lefolyt a
patakon és a naptárakban -, pedig az egyik gerendába beleégette a hídépítő
mester, hogy:
"Készült 1897-ben"
Ötven év!
Országok és birodalmak dőltek össze az elmúlt 50 év alatt, de az akác tart, mert
akác, és mert nem üvegházban nevelkedett.
Folyik a víz, mossa az öreg oszlopokat, és tükrében megfürdeti a felhőket,
melyek a hegy felől jönnek. A "hegy" ugyan csak a domb, de szőlő terem rajta,
azaz bor, így mindenképpen "hegy"!
Kapák villognak a hegyen a tőkék között. A kapák nyele akácfa, s a szőlő támasza
és gyámolítója az akácfa karó. Ha a végét megpörkölik, szinte örökös, akárcsak
az öreg pince ajtórámája, melyhez sokszor hozzádőltek már az öregapák is,
támogatásra szorulván egyes kiválóan sikerült pincézés során.
De nem baj az! Talán nem is azért dőltek az öreg ajtószárfának, mintha a bor a
csizmaszárba ereszkedett volna, hanem a tájat nézték, amely innét felülről
27. oldal
 Fekete István; Emberpor
sejtelmesen távoli és mindenképpen szép.
Messze a túlsó hegyen a bánya füstölög felesleges erőlködéssel és közbül a
völgyben zakatol a bányavasút. Az öreg magyar nagy elismeréssel van a
bányászokról, mert járt egyszer azokban a sötét, pokol kanyargókban és ugyancsak
nézett a "padlás" felé, hogy nem szakad-e le?
- Ne féljen - mondta a bányamester -, akáccal van aládúcolva.
- Akkor jó - bólintott.
És arra is emlékszik, hogy amikor lefelé a kisvasút úgy nekilódult, mintha sose
akarna megállni, odaszólt a fékezőnek, hogy ne eressze már olyan vadul ezt az
ördögszekeret, a kormos bányász csak nevetett:
- Akác talpfák vannak alattunk, bátyám, a gyorsvasutat is elbírná...
Delelőn jár már a nap. A gólya akácfák alatt bóklászik, az aratók akácfa hűsén
eszik a lebbencslevest, s a bognár a műhely hűsén akácfa küllőket hasít majdan
elkészülő szekereknek. S ha végzett a küllőkkel, jön a fejszenyél, kalapácsnyél,
kocsirúd, kisafa, lőcs, hámfa, gerendely... és amikor a harangozónak eszébe jut,
hogy dél van - ha igaz -, akácfa haranglábakon kondul meg a harang,
figyelmeztetve az imádságra és a nándorfehérvári csatára, amikor pedig még
nem is volt akácfa a magyar tájakon.
Múlik a nap. Az árnyékok kelet felé hajlanak és a szegényember szegénygyereke
akácgallyat szed a házinyulaknak és a szerencsétlen akácgallyat pusztítja, vágja
a szegényember tehene, a kecske.
Akác, mindenütt akác!
A reggeli füst akáctüzelőből felhőzik a párás ég felé, akácparázson fűtött
kemencében pirul a kenyér, akácrőzsén melegíti korai vacsoráját a kubikos és -
igen - akác ostornyelet vág az éretlen suhanc szép, fiatal, út menti fából,
melyet gondos kezek ültettek árnyéknak, útjelzőnek úttalan havas telekre,
haszonnak, de semmi esetre se ostornyélnek.
Szegény akác!
Nemhiába susog olyan szomorúan szeles alkonyatkor, és nemhiába szereti úgy a
temetők árkát, ahol életunt vándorlegények akasztják fel magukat tulajdon
nadrágszíjukra s az akácfára.
Hát szomorú az akác.
Küzd a hideggel, küzd a meleggel, küzd földdel és az éggel, de az emberrel,
főleg az emberi kapzsisággal és butasággal nem tud küzdeni. (Igaz, ezzel maga az
ember se bír.)
Az állat lelegeli, a kerék letiporja, a disznó rajta vakaródzik, a gyerek rajta
próbálja ki az új bicskát és a szerelmesek szívet vésnek fiatal kérgébe, és
gyilkolják a fiatal élő fát a szerelem nevében.
És sehol egy kerékvető, sehol védőkorlát. Nyáron legeli a kecske, télen rágja a
nyúl, töri a kerék, vágja az ember s ő csak ad, ad élve és holtan, árnyékot,
virágot, illatot, munkát, meleget és hisz, tűr, küzd a végtelenségig, akár a
magyar ember, hogy egyszer csak jobb sorsa lesz ezen a világon.
De ezenközben bealkonyodik
A gazda hazaérkezett már, ellátta az állatokat, szénát vetett a lovak
saroglyájába, melynek fogai akácból vannak, rákönyököl a pitvar akác korlátjára
és nézi az esti világot, hallgatja a tűz pattogását, mert akácrőzse ég a
lebbencsleves alatt.
Csendes már a falu. Az akácok tűnődve állnak az udvaron és rejtik a fészket,
melyben álmosan szólal meg egy-egy madár.
Akácsövények védik a kertet millió tüskével a tolvajok ellen, akác szarufák
tartják a tetőt az ember nyugalma felett és akáccal fogazott létrán megy fel az
asszony a padlásra, mert dió kell a rétesbe, és holnap vasárnap van.
Igen, a faluban vasárnap van.
De nem úgy a legelőkön.
A pásztornak nincs ünnepe - ha csak a szívében nem -, mert a jószág enni akar, s
a jószág inni akar. Most karámban pihen a gulya, s a karám kerítése akácból van.
Akác ég a pásztortűzön, s ez a tűz az egyetlen világosság a rétség meleg
éjszakájában.
Lobog a láng, hosszúra nyújtja árnyékát a kútágasnak. Akácból van a fény és
akácból az árnyék, s ilyenkor úgy látszik, mintha a felkelő hold is megpihenne a
kútágas villájában, ami lehetséges is, mert a hold alig nagyobb, mint egy jókora
kenyér, a kútágas pedig bírja, mert akácból van.
Honfoglalás
Vigasztalan, határtalan homokos tájon ballag a szekér. Az út mentén poros kórók
állnak, a kerék majdnem agyig süllyed a homokba, a lovak csüdig járnak benne s a
szekéren dunyhák között fiatal asszony fekszik. Nézi a felhőket, néha szája elé
tartja a kezét, mert porfelhő csap át a kocsi felett. Ilyenkor köhög. Aztán újra
28. oldal
 Fekete István; Emberpor
a felhőket nézi, vértelen fehér arca besüpped a párnába, és újra látja a
rendelőt, csillogást és fehérséget, s hallja az orvos hangját:
- Pormentes, magaslati - lehetőleg erdei - levegő, sok tej, sok pihenés.
A fáradt arc szomorúan megrándul, ura most fordul be árva tanyájukhoz. Sehol egy
fa, sehol egy bokor. Száraz kútágas, bedőlt kerítés, a fal omlik a vályogról, a
karámban leromlott marha, tehéntrágya, por, piszok mindenütt és légy, légy,
milliárd.
...erdei levegő, sok tej, sok pihenés?
Az ura úgy emeli le a kocsiról, mintha a szoknyákban nem is lenne senki. Viszi
az ágyra.
A szoba kicsi, sötét, földes. Ablaka tenyérnyi, kinyitani nem is lehet.
- "Pormentes magaslati levegő?"... néz a beteg maga elé; az ura csak áll
tehetetlenül, keserűen. A nyitott ajtó előtt végeláthatatlan kopárság s a szél a
homokot fáradhatatlanul hajszolja a pusztaságban.
Pedig még csak tavasz van. Alig sarjadzott fű, ritka vetés, tengődő kert,
leromlott jószág már tavasszal. Mi lesz itt a nyáron? Pénz kellene orvosságra,
el kellene menni dolgozni, mert otthon már nincs munka - de hova? Kihez? Kinek
van itt pénze?
A homok már a vetéseket temeti s a kerteket nyaldossa. Valaki jön az úton.
A gazda ül a ház előtt, üres pipáját szupogtatja és egykedvűen, szinte komoran
nézi a közeledőt. Jót hoz? Ide? Legyint, mintha önmagának válaszolna.
Öregember a jövevény, összeszáradt, nagyon öreg ember. Nem sokkal vastagabb,
mint a botja. A színe is olyan. Bök a kalapja felé. A gazda meg se mozdul, csak
nézi.
- Meg se kérded, mért gyüttem?
- Majd megmondja.
- Dobútak. Lesz napszám. Fát kell űtetni.
- Gyümőcsöt?
- Fenét gyümőcsöt. Erdőt.
- Hol?
- Itt - és hátrafelé int a vállán keresztül, és lekicsinylően mosolyog.
A gazda széles mozdulata befogja az egész istentelen kopárságot.
- Ebben a homokban?
- Ebben.
Egymásra néznek, és keserűen felnevet mind a kettő...
- Már mérik is a fődet... a bolondok.!
A szél telehordja a mérnökök szemét, száját homokkal, de a munka nem áll meg egy
pillanatra se. A figuránsok bokáig süllyednek a homokba, az állványok lábai
elmerülnek, mint a vízben, a teodolit lencséjét állandóan tisztogatni kell, de a
fehér karók négyszögekbe zárják az élettelen határt. A munkások között ott az
öreg és a gazda.
Déli tűzrakás. A tűz mellett ott pirítják szalonnájukat a mérnökök is, munkások
is.
- Semmi közöm hozzá - mondja a gazda -, de annyi csemete, ami ide köll, nincs is
a világon. Nézzen itt körül, mérnök úr... - int a kezével és kitárul a
rettenetes, sivár messzeség le a horizontig.
- Lesz - mondja a mérnök -, lesz elegendő. Ezer és ezer csemetekert...
Elsüllyed a határ, és közel jönnek a távoli csemetekertek. Hull a mag a
magágyba, csírázik a makk, kibújik a kis csemete, villognak a kapák,
kiemelkednek a sorok, ritkítják a sűrűjét, átültetik az éveseket, kiszedik az
erősét a szállításhoz, kocsira fel, kocsiról vagonba, elindul a vonat, millió
fa, millió életével az ismeretlenbe.
Idegen tájakon robog a vonat. Erdős tájakon, ligetes tájakon, aztán fogy az
erdő, kiszélesedik a fátlan nagy rónaság, a kopár, erdőtlen, kedélytelen nagy
magyar Alföld. Egy darabig itt is zöld még a táj, de azután jön a szik, jön a
homok, s ahol legsivárabb a vidék, megáll a vonat.
- Megérkeztünk.
Az állomás zsibong; emberek és szekerek, várakozó vidámság; felpattannak a
vagonajtók s a csemetekötegek - kisebbek, nagyobbak - "átszállnak" a szekerekre.
Feketefenyő, nyár, akác.
Porzik a kocsik után az út, fúj a szél - itt mindig fúj a szél - és a levegő
legkisebb moccanására megindul a homok.
A kocsik megérkeznek, az alélt csemetéket vermelik. Az öreg munkás megáll
felettük és azt mondja:
- Na, szegények, ti se tudjátok, hova kerültetek. De majd meglátjátok...
A fehér karók nagy négyszögei, a kijelölt tér megelevenedik. "Porzik" a munka.
Kezek és ültetőfák nyomán új hazára talál a fenyő, a nyár, az akác. Sziken is,
homokon is. A sorok kiegyenesednek és az alélt kis csemeték felállnak, a sivár
29. oldal
 Fekete István; Emberpor
tanya körül akác-suhángot ültet a gazda; a felesége a pitvarban ül és szomorúan
nézi.
- Majd akkor lesz ez szép, ha virágoznak -kiáltja most már egy kis bizakodással
a gazda.
Az asszony mozdulatlanul nézi ölébe ejtett, beteg kezeit.
- Nem érem én azt meg, András...
- Megéred! Látnád csak, a kis fák is megélnek a homokon. Egy év, két év, három
év, öt év - meglátod milyen hamar elszalad...
Egy év, három év, öt év.
Harcol az erdő, kúszik előre az erdő, új hazát foglal az erdő, és hátrál, egyre
hátrál a homok. Ahol elkezdték az ültetést, már sudár fákat ringat a szél, és
ahol most folytatják - mert megállás nincs -, alig araszosak a csemeték. De
köztük már megfogamzott a fű, az avar alatt megszelídült a homok, s a lombok
alatt nyirkos a föld. Innét se a szél, se a nap el nem viszi a nedvességet.
Az utak mentén sorjában virágzik az akác, és a gallyazásból, erősödő erdőből
elegendő nyári tüzelője van a gazdának.
Azelőtt?
Gyűjtik a száraz "tehénlepényt" - azon főz a szegény beteg asszony, és télen
kukoricaszárral tömi a búbost, holott azt szívesen megenné a jószág.
Lassú, alattomos füst terjeng a szobában, a marhatrágya csak füstöl, köhög a
beteg, szemét törülgeti, és ki kell nyitani az ajtót, hogy meg ne fulladjon.
Elég a trágya és éhes földben tengődik a vetés.
Most?
Vágott rőzse az udvaron, új karám, új kerítés. A ház körül fiatal fák, a ház
előtt új pad, a karámban kövér jószág.
A kertben pedig mézet perget a gazda.
És szeme előtt újra elfutnak az évek: a hitetlenség s az első csemeték,
verekszik a homok a csemetékkel, de az erdő nem hagyja magát; éves már a fenyő,
az akác, a nyár, kétéves, ötéves... Zöld a táj és megnyugodott. És lassan suhogó
erdő, és élő élet borul az élettelen homokra.
Csurran a méz a kis szilkébe, viszi a gazda az erdő felé. Mézet, tejet,
kenyeret. Homokot alig látni; füves az erdei út és a fenyves egy tisztásán ott
ül a felesége. Arca teltebb, bőrét megfogta a nap. Könnyen kel fel, amikor urát
meglátja.
- Mért fáradsz, András?
- Mert ilyen mézet még nem ettél. Orvosság ez...
Az asszony körülnéz, kitárja karjait, mélyet sóhajt, mintha az egész erdőt
magához akarná ölelni.
- Itt, itt van az orvosság, András. Itt van minden... és én most már igazán
érzem, hogy meggyógyulok.
Felettük zsong az erdő.
tavaszi képeslap
Először a varjak fogytak el. Reggelenként ugyan még hallatszott egy-egy károgás,
de ezek magasan, fent repültek a ködben. Látni nem lehetett őket. Aztán a cinkék
kezdtek hűtlenkedni. A szalonnabőrkére már rá sem néztek és a tökmagra is csak
reggel jöttek meg. Este megpihentek ablakom előtt, de az ennivalóhoz nem
nyúltak. Napközben már kint járnak az erdőn, találnak elég élelmet, és közben
helyet keresnek a fészeknek, lakást, akárcsak az emberek.
- Ez jó lesz - mondja a férj.
- Ilyen magasra nem jövök - cserfel az aszszony -, ott fent van a szarkafészek,
nem szeretem, ha a gyomromba néznek. - És surrannak tovább.
- Ez jó sűrű hely - pislog a férj egy másik helyen - és alacsony is.
- Szerencse, hogy melletted vagyok - csattog a menyecske -, ide
felmászik a kígyó, de eléri még a róka is... Szó se lehet róla!
De alkonyattal, amikor leszálltak ablakom előtt a fára, már nagy egyetértésben
voltak, így azt hiszem, a lakáskérdést megoldották.
Aztán elrebbentek, mert korán álomra bújnak a cinkék, nem úgy, mint a
feketerigó.
A feketerigó olyan, mint a szorgalmas özvegy, aki mindig talál tennivalót, és
nem gyújt lámpát, mert sötétben is tudja a helyét mindennek. Már majdnem este
van, de még mindig itt szöszmötöl a hónyomott avarban. Ide fut, oda fut,
kitartással kertészkedik, de hogy mit talál, nem tudom.
Néha ijedten mondja: csekcsekcsek - csakcsakcsiricsiri... oson a fák között.
Cirmos, a ház macskája, fél szemére vak és néha elkísér a kapuig. Azt hiszem, a
rigók is tudják, hogy a macska fél szemével nem lát, mert egyébként nem sokat
törődnek vele. Cirmosnak ugyanis elég zaklatott az élete, mert a házban két
kutya van.
30. oldal
 Fekete István; Emberpor
A lakásban ablakot nyitottam, hogy beáradjon az ébredő föld szaga, a dunai hajók
szabad kurjantása, és elnézhessek messze, a hegyek fölé, hol párává finomul
lassan a téli köd.
A hegyeken túl már vetnek, s hogy vetnek, ezt egy párbeszédből tudom.
Este jöttem hazafelé s előttem két kurta szoknyás hajadon ballagott, a szoknyák
színes rengetegét megfelelően riszálva. Ruhájuk azonban azt mutatta, hogy nem
egy faluból valók.
-Jó helyem van, igazán nem panaszkodhatom - mondta az egyik -, de nem állom már
sokáig. Édesapám írta, hogy hétfőn kezdik a vetést s amint kellek, küldi a
sürgönyt.
- A sürgönyt?... És a másik oly búsra tágította szemét, mintha őt elfeledték
volna lakodalomba hívni.
Szekerek
Néha éjjel felébredek valamire és hallgatózom. Mi volt ez? - kérdem magamtól. Mi
gyűrűzik álmaim taván, miért verik az apró hullámok az ébrenlét kapuját?
Hallgatózom és felébredek egészen, mert távoli szekér zörög az úton, csendes
kattogással, mintha beszélgetnének a küllők, a kerekek, a saroglya és a lőcs.
Néha fordul a lánc is, mint a mérges öregasszony, s ahogy halad a szekér, alá
lépked a lovak dobogása.
Kattog a szekér... Kislány ül az öreg utas mellett a nagy szűr öblében, és új
babáját öleli magához, hogy ne féljen, s ő csak azért nem fél, mert kis szívében
anya már, s az anyának, ha a gyerek fél, nem szabad félnie.
Távolodóban zörög már a szekér, s most már tisztán látom a kislány arcát is -
ahogy nagyanyám mesélte -, látom piros köténykéjét és megrettent arcát, amikor
egyetlen zökkenővel megállt a szekér és felhúzott pisztoly kakasa csattant.
Aztán fáklya lobbant fel, a kocsi mellett Béres Jancsi állt.
- Ereszd el a zablát, Gyuri. Mondtam, hogy nem ez az a kocsi. Jó estét
kívánok...
-Jó estét, Jancsi, megijesztettétek az onokám...
A szálfamagas legény a zsebébe nyúlt.
- Ejnye, ejnye, pedig ippen neki hoztam valamit... - és a piros kis köténybe még
pirosabb almákat rakott a betyár.
- Pedig még táncolni is akarok a lakodalmán!
Zörög a szekér elhalóban és gondolataim elmúlt idejéből előjönnek az árnyak.
Elmúlt szegénylegények és elmúlt császári parancs, hogy statárium legyen az
országban.
Nagy csend lett akkor a betyárszállásokon, de dobogott a föld, ahol bitófát
ástak és pergett a dob, amikor eltörték a pálcát.
És az a kislány is meghallotta a dobot és elszökött az asszonyokkal, akik
kíváncsiak voltak és borzongani akartak.
Pergett a dob és három legény áll a négyszögben rongyosan, némán, elnézve
valahova, ahol nincs már senki, semmi. A csend hátán pergett a dob: birkát
loptak a legények.
- Van valami kívánságod? - kérdezte a bíró az elsőtől, de az csak megrántotta a
vállát.
- Semmi!
- Neked sincs? - intett a második felé. Az csak a földet nézte, de nem
válaszolt.
- Hát neked? - fordult a harmadikhoz. - Neked sincs?
S a kislány szívére mintha az elmúlás tette volna dermedt kezét. Az a legény
volt a harmadik, aki az almát adta. Az a szép, szürke szemű, magas legény, aki
egy fejjel volt magasabb a tömegnél, amely felett elnézett, mintha a messzeséget
nézné, az enyészet irtózatos messzeségét.
A lányka akkor kilépett a szoknyák közül és sikoltani akart, de nem tudott, csak
a kezét emelte fel s erre odanézett a legény. Szeme meleg lett, talán párás is.
- De van! - és kinyújtotta a kezét. - Azt a kislányt vigyék haza... ne lásson
engem úgy...
Erre felsírtak az asszonyok és hazavitték a kislányt és hazamentek maguk is.
Néha éjijel felébredek valamire, hallgatózom s ilyenkor az idő éjszakájából
előzörögnek öreg szekerek.
Nosztalgia
A fiú valami régi füzetet nézett. Az írás majdnem ismeretlen volt.
- Ennyire megváltozott volna az írásom? - gondolta és újra megnézte a füzet
tábláját: Útinapló. H. B. 1944.
A konyhában néha edény zörrent és a tűzhely ajtaja csukódott.
- Most megy át a kaszárnya udvarán Duran, a raktáros őrmester, mögötte
31. oldal
 Fekete István; Emberpor
lompos kutyája. Az őrmester sánta, a kutya lógatja a fejét. A homokos kavics
csillog és csikorog.
- Sopron - olvas bele újra a naplóba - tegnap itt légitámadás volt. Nehéz,
égett szag. Egy katona mondta, hogy még jajgatnak a romok alatt, de majd
elhallgatnak... rájár a rúd a civilekre is. Ezt úgy mondta, mintha örülne, hogy
a civilekre is rájár a rúd. Apám meghúzta a gyeplőt, a katona gyűlölettel
nézett utánunk.
A fiú nézi a diákos írást s azt a katonát látja.
- Ronda kis patkány volt - gondolja -, a Légióban ezek voltak a besúgók, az
őrmester cipőtisztogatói... felmosták a konyhát, mindent...
Odakünt ajtó nyílt és suttogás kezdődött.
- Dreikirchen - nézett újra a füzetbe -, hova megyünk tulajdonképpen? És miért?
A lovak fáradtak már, ámbár élelmük van elég; és itt is a sok rom. De ezek nem
menekülnek. Ellenség van mögöttünk is, előttünk is, a végén összeérnek. Otthon
kellett volna maradni. Ezt apám mondta.
- Mindenki eljött - mondta anyám. - Csurgóék is, Takaróék is...
- Egy bolond százat csinál - dörmögött az öregem.
- Az úton komor katonák jönnek-mennek, mindenütt kórházszag, többnyire
ellenségesen néznek ránk. Menekülünk. Csak András bácsi maradt a házban,
meg a két kutya. András bácsi nem tanulta a "Szózat"-ot, hogy "itt élned, halnod
kell" -, de tudja...
Becsukta a naplót és kinézett a kertbe. Az ablak alatt egy bodzafa nézte ernyős,
kék bogyóival a földet.
- Béla - szólt be az anyja -, Béla! Hammerné van itt, gyere ki, fiam!
Nehézkesen mozdult meg. Koravén, cserzett arca nem mondott semmit.
- Hans? - Nézett az asszonyra. - Nem írt? Elszakadtunk egymástól Frau Hammer,
úgy tudom, Tonkinba hajózták be őket. Akkor egészséges volt. Én egy kicsit
rokkant lettem, azért engedtek haza. Majd ír.
Az asszony elment, a fiú leült a konyhában, cigarettára gyújtott és nézte az
anyját.
- Hát mondd el, fiam, hogy volt, mint volt, még nem is beszélgettünk.
- Mit mondjak el?
- Négy éve, hogy elmentél, miért mentél el? Hammerné azt mondja, hogy az
idegenlégióba beállni hazaárulás. Tudod, ezek a németek... ha Hans hazajön,
felelősségre vonják.
A fiú meg sem mozdul. A két piros lyukat nézi a tűzhelyajtón s a hosszú hamu
lehull a földre cigarettájáról. Hansot nem vonhatja felelősségre senki. Hans egy
pálmafa tövében pihen már egy éve, egy csomó felesleges ólommal a testében.
- Hát mért nem beszélsz?
- Mit beszéljek, mit mondjak el?... Elmentem!
Az asszony nem szól többet, ő pedig ül még egy kicsit.
- Mindjárt jövök - és tudja, hogy nem jön vissza. Lapozgat a kis füzetben,
anyja könnyes szemét látja, a bodzafát az ablak alatt. Ordítani tudna s ez jó
lenne, de nyelve, mint a fa. Nézi a régi írást: Veszprém - mondja az írás -
Devecser - Sárvár. Lehunyja a szemét és gondolatai közül Marseille néz rá,
Algír, Birnatron. Alig indultak el a kikötőből, egy legionista a
tengerbe dobta magát. Mire a hajó megállt, az ember elmerült. Az őrmester
jelentette a hadnagynak, aki éppen bankot adott a kártyaszobában.
- írja meg a jelentést, Zion, én nem úszom utána.
Így kezdődött. Ezt mondja el anyjának? Ezt nem lehet elmondani.
Kint a kertben már a nyár vége bujkál s a csend árnyéka nekifekszik az ablaknak.
- Otthon már csépelnek - gondolja - és szalmaszagú por száll a kertek felett.
Az ebédet szótlanul ették végig s a fiú olyan természetesen vette kezébe a
törölgető ruhát, hogy anyja észre se vette.
- Aztán kimegyünk édesapádhoz. -Igen...
A temető rájuk nézett puha csendjével s egy-két levél megzörrent a lábuk alatt.
A fiú szeme kapkodva nézte a sírkövek neveit s az egyik sima kövön megállt:
"Hartay Gábor 1880-1948."
Sütött a nap. Egy lepke hintázott a sírok felett és a kakukkfű illata szállt a
levegőben. Akárcsak otthon. A fiú összekulcsolta a kezét, mintha a hazai
temetőben lettek volna. A kertek alatt a Kapos vize folyik és az úton Karó Marci
kocsija zörög. Talán Igalba megy?
A fiú behunyta a szemét ernyedten s úgy érezte, a vér csordogálva mossa a
szívét, a sebeket, a múltat és hályogot rak a sivatagi őrtoronyra, a pálmákra és
Hans sírjára.
Az a kocsi zörög még és a Kapos vize nincs is olyan messze. Megtörölte a szemét,
végigsimította arcát és karja kicsit kitárult, mintha a sírt magához ölelte
volna.
32. oldal
 Fekete István; Emberpor
Belekarolt anyjába, aki a temetőkapun kívül megszólalt:
- A gombgyárba most vesznek fel munkásokat, könnyű munka.
A fiú megszorította anyja karját.
- Hazamegyünk, édesanyám. Most már hazamehetünk. Otthon akarok dolgozni.
- Béla! - állt meg az asszony. - Fiam, tudod, hogy András, az udvaros az elnök,
vagy mi...
- Hát akárki választotta, jól megválasztotta. Eddig is tőle kérdeztük meg,
hordjuk-e a szénát és mikor szüreteljünk...
- De most parancsol!
- Tudja édesanyám, kik parancsoltak négy évig nekem? Jaj, ha tudná! Egy se ér
fel az öreg András bocskorszíjáig. És hogy parancsoltak... és mit!
- Hazamegyünk, édesanyám! Magához szorítja anyja száraz, öreg karját,
s amikor leült szobájában, megnyugodva nézett a kertben a vén bodzára; aztán
újra kiment a konyhába. Az asszony csendesen sírdogált.
- Hát nem akar hazajönni, édesanyám?
- Dehogynem, kisfiam, de nézd ezt a töméntelen lábast, meg mindent, hogy a
csudába fogjuk ezeket elcsomagolni?

Cigaretta
Ezerkilencszáztizenhárom volt. Sütött a nap, az utcákon akácillat bolyongott, és
Szabadi bácsi boltjában megcsendült a kis csengő.
- Kérek egy pakli nyolcas dohányt. És papírt is.
Azóta cigarettázom és néha pipázom is. A kékes füst azóta kísér és el nem
hagyott sem örömömben, sem bánatomban. Ha kellett, megnyugtatott, ha kellett,
felizgatott; nem tudtam ébren lenni és nem tudtam elaludni nélküle. Bor,
feketekávé, vadászat, halászat, muzsika, csend csak vele ízlett. Mindenféle
fellángolásaim elmúltak, csak a cigarettafüst kísért hűségesen és kitartóan.
Még álmodni sem tudtam, ha nem parázslott kezemben a cigaretta és szobámban nem
ködlött a szálló füst. Tollam csak akkor rótta vidáman a sorokat, ha mélyet
szippantottam, mintha a tüdőmben kavargó, véremmé szívódó füst lett volna
gondolatom mozgatója.
Így ment ez negyven évig.
Negyven évig nem a pénztárcámat és nem a kulcsaimat, nem az esernyőt vagy a
kalucsnit néztem, hogy nem hagytam-e el, hanem a cigarettatárcámat. Ha cigaretta
volt: minden volt. Cigarettával éhezni is tudtam, cigaretta nélkül: jóllakni
sem. Cigarettával kitartó voltam, cigaretta mellett nagynéniket látogattam,
családi viharokat megéltem, az első háborút átvészeltem, betegségeket
megúsztam... és szerelmünk nemhogy csökkent volna, hanem egyre erősödött.
Cigaretta! Cigaretta!
Mindig több és mindig nehezebb kellett. Egyik a másik után, pedig reggelenként
már erősen köhögtem, fejem kóválygott és szívem zakatolva ugrándozott, hogy elég
lesz már, mert ő valami bolondot csinál.
- Csiba te! - torkoltam le az okvetetlenkedő szervet és szívtam tovább... amíg
egyszer csak doktorhoz kellett vinnem, mint egy konyhavekkert, amely hol
késik, hol siet.
- Nagyon keveset dohányozni, de legjobb lenne teljesen abbahagyni... vagy...
- Vagy?
Az órás, azaz a doktor olyanféle mozdulatot tett, mintha nem doktor, de sírásó
lenne.
- Vagy élni, vagy cigarettázni. Egyiktől tessék elbúcsúzni.
Nem tagadom, nehéz búcsú volt. Legjobban szerettem volna egy embernagy
cigarettát tölteni, hogy megölelhessem és finom papírját utoljára
megsimogathassam. Hogy megköszönjem az elmúlt negyven évet, a cigaretták
tízezreit, a szippantások millióit, a pillanatok, percek, órák szépségét és
kékarany lágy cigarettafüsttel behálózott egész fiatal életemet.
Napokig nem ízlett semmi. Napokig alig ettem, tollat a kezembe nem fogtam,
pipáimat kitisztogattam és elraktam. Temettem... temettem...
Reggelenként nem tudtam, miért kelek fel és este miért fekszem le. Éjjel, ha
felébredtem, elmúlt cigaretták meghitt parazsa hunyorgott felém.
Szenvedtem.
De múlt az idő. A napok egymásra léptek, mint a törtető emberek és szívem - ez
az óvatossá lett kalandor - megnyugodott. És a fejem sem fájt már, sőt a
hiányérzet - igen, a nikotin hiányérzete - helyenként kellemes volt.
- Hűtlen és hitvány vagyok régi szerelmem emlékéhez - mondtam magamban -, de
reggel a kenyérnek és a szalonnának már íze volt - sajnos -jobb, mint eddig.
Ebédnél is új ízeket fedeztem fel és új szagokat, melyeket régen elfelejtettem.
És tegnapelőtt délben, hogy kiállottam a teraszra, megcsapott valami régi-régi
illat.
33. oldal
 Fekete István; Emberpor
- Mi ez? Úr Isten, hát ilyen a jácintillat, ilyen a föld és a kertek szélhordta
tavaszi illata? Ilyen tiszta, üde és bódultan édes?
Mintha régi kis cipőim koppannának a boltajtóban, halkan pendülne a csengő és én
a nyolcas dohányt visszatenném a pultra.
- Szabadi bácsi, visszahoztam a dohányt...
Negyven évig szívtam és negyven évig nem volt békesség a világban. Nem
cigarettázok többet, a régi ízek és illatok mellé jöjjön vissza most már az a
negyven éve várt Béke is...

Feltámadás(1)
Akkor hamarabb jött meg a tavasz. Nagypénteken sárga volt már a gólyahírtől a
rétalja, a stiglicek bogáncspelyhekből gyűjtötték a fészeknek valót és mi -
Deres Kálmánnal - hamistanúk voltunk.
Alig kilencévesek és máris hamistanúk: még hozzá a mi Urunk Jézus Krisztus
ellen, mondván: Ezt mondotta: leronthatom az Isten templomát és harmadnapra
felépíthetem azt.
Mindezt énekelve és a templomban...
Nem volt szép szerep, hosszú sem, de mi szívesen vállaltuk, hogy részt veszünk a
passióban. Gyermekhangunk éretlenül bolyongott a templomban, aztán elkeveredett
a halk köhögésben és leszállt a ruhák suhogásába.
Másik barátom: Bence Jóska, ugyanakkor sokkal kisebb hivatalt töltött be a
fenséges szertartásban, egyszerűen csak ministrált.
Megértettük tehát Jóska szívfájdalmát, s éppen ezért - amikor Nagypénteken
elnémultak a harangok - hosszabb ideig engedtük kerepelni, ami tudvalevőleg
majdnem harangozás. A kereplő ugyan szárazon pereg és semmiképpen sem
hasonlítható a harang imádságos zengéséhez, de azért mégiscsak bizalmi, majdnem
szertartásos foglalkozás.
Így jött el a Nagyszombat. Megkondultak a harangok, zengett az ének és a
tömjénfelhőn hullámzó áhítat megült a mi gyermekszívünkön is. A körmenetben a
Hit járt, a kertek humuszából kibújt a jácint és a baldachin alól, az égről, a
mezők zendülő illatából, a fellobbanó csillagok reszketéséből megsimogatott
bennünket a feltámadott Szeretet.
Csendesen vetkőztünk a néma sekrestyében és szívünkben a Jóság érintésével
elhatároztuk, hogy Olajos Ferkónak két hímes tojást adunk fejenként, mert nem
engedtük ministrálni, és a harangozásnál is csak a kisharanghoz engedtük.
Én aztán városba kerültem és a város füstjében, zajában, sétaterén és korzóján,
iskolájában és templomában hiába kerestem magamat. Pedig a templom nagyobb volt
és - mi tagadás - szebb a passió; de messzebb voltam a baldachintól, messzebb a
mezőktől, és meszsze régi-régi kis barátaimtól. A lányok imakönyvének itt nem
jácint-, hanem parfümillata volt, és a messzi rétek tavaszi feltámadásának
földszagú illata nem érintette meg a szívemet.
Aztán háború lett a világban.
Véresszemű katonavonatok hujjogtak a tanácstalan éjszakában és sok ismerős,
feketére érett, öreg asztal mellé síró suttogással odaült a Bánat. Ekkor még
katona voltam én is, és ha falubelivel találkoztam, megkérdeztem: mi van a
régiekkel? Nem sokat tudtak róluk. Csatáznak valahol.
Jóska nem jött haza és Kálmán is elmaradt valahol...
Sűrű nagypéntekek jöttek akkor, jajok és könnyek, és ha peregni kezdett a
kereplő, az elment harangok csontszavú utóda, az emberek a földre néztek, messze
néztek, nem mondták, csak gondolták:
- Úgy szólt, mint a géppuska...
Évek múlva egyszer aztán újra a falumban jártam. Megültem a régi padot a
templomban, hallgattam a passiót és megvártam a Nagyszombatot is. A gyermeklábak
útját akartam végigjárni, feledni a rosszat és idézni régi magamat.
Az egyik ministránsgyerek olyan ismerős volt. Súgva kérdeztem: ki az?
- Deres Kálmán fia. Bólintottam.
- Bence Jóska után nem maradt gyerek?
- Három. Valahol a kórusban vannak. Harangoznak...
Aztán felzendült az ének.
Lobogtak a zászlók, a kertekben jácint született, a vetések leheletét behozta a
szél, a lányok imakönyve mellett fehér kendő és virág, a szemükben hit.
És a homályos kertekből, a baldachin alól, a reszkető csillagokból, énekünkből
és imádságunkból ránk nézett örök megújulásunk, vágyunk és reménységünk, ránk
nézett a Békesség feltámadt Istene.
A bárány
Tavaly - persze régi tavaly volt ez nagyon - nem ettünk húsvétra bárányt. Pedig
szeretjük a bárányhúst, de hát nem lehetett. Az történt ugyanis, hogy Ilona
34. oldal
 Fekete István; Emberpor
jártában-keltében benézett a gyerekszobába is, s ha már benézett, el is
újságolta, hogy meghozták a húsvéti bárányt.
- Hol van... hol van?...
- A kocsiszínben... János bácsi hozta be. Finom húsa lesz; szép, nagy,
pedig még tejesbárány, szóval még szoptatta az anyja...
- Megnézem! - mondta fiam, és cipőt rántva, úgy ahogy volt, rohant a
kocsiszínbe és pár perc múlva ölbe vitte be szobájukba a szelíd szemű, ijedt kis
jószágot.
- Azt mondja János bácsi - mondta elkeseredetten nénjének, aki a másik ágyban
feküdt -, hogy vigyem vissza, mert leöli... és a kést is elővette!
- Miii? - keseredett el lányom. - Add ide, Öcsi!
- Beee - siránkozott a kis bárány -, beee... - mondta még az ágyban
is, mert a kislányom maga mellé vette, hogy a báránykának csak a feje látszott
-, beee...
- Leölik! - ült fel a fiam; mezítelen lába kilógott a paplan alól. - Le akarják
ölni! - és a szeme elsötétedett... -, én nem eszem belőle.
- Én se! - mondta lányom. - Anyu se szereti...
- Beee - szólt közbe a bárányka halkan, és úgy látszott, mintha a szeme könnyes
lenne.
- Akkor meg minek leölni?
- Apu szereti... nézett fiam komoran a padlóra. - Mondta, hogy szereti...
- Apu menjen a kocsmába bárányt enni! - mondta lányom és a kisbárányt
magához ölelte... - Meg is mondom neki...
Fiam kissé ijedten nézett nénjére:
- Ezt csak úgy mondod... Tudod, hogy apu milyen... Behívja János bácsit, és már
veszi is elő a bicskáját...
A bicska szóra lányunk elhalványult, mert amilyen hamar visszavágott, olyan
nagyon meg is tudott ijedni.
Csend volt egy ideig a szobában; a kis bárány mocorogni kezdett, majd azt
mondta: beee...
-Anyunak kellene szólni - mondta halkan lányom, mint aki csak hangosan
gondolkodik.
Fiam elkeseredetten legyintett.
- Anyu is szereti a bárányhúst... - s a végét már sírva mondta.
Kicsit később Ilona jött be.
-János bácsi izeni, hogy adják ide a bárányt. Végezni akar vele, mert még
beretválkozni is szeretne. Misére akar menni.
Csend lett a szobában, majd lányom szólalt meg.
-Ilonka... Loncikám, mondja meg János bácsinak, hogy: mindjár... csak
megmutatjuk anyunak is...
Lonci felrántotta a vállát, jelezve, hogy a következményekért nem vállal
felelősséget, és kiment a szobából.
És a két gyerek csak nézte egymást, majd öcsi szólalt meg:
- Talán alusznak még... aztán mit mondunk? Azt nem lehet mondani, hogy menjen a
kocsmába... tudod... Anyu azonnal kidob bennünket...
- Beee - mondta a kis bárány és ki akart szállni az ágyból.
- Barikám - mondta a kislány - ne rugdald a hasamat...
- Azt gondoltam - didergett a fiam, mert a szoba nem volt meleg s ő még mindig
az ágy szélén ült - vigyük be anyuhoz. Apu ilyenkor borotválkozik...
Így azután az a ritka eset állt elő, hogy már reggel hétkor kopogtattak a
hálószoba ajtaján. Én már a fürdőszobába készültem és furcsa volt, hogy Ilona a
folyosó felől kopogtat.
- Mit akar, Ilona? - kérdeztem.
Csend. De valami szöszmötölés hallatszik, majd lassan nyílik az ajtó és
kislányom szól be.
- Mi vagyunk...
Valami baj van - gondolom, s ahogy kinyitom az ajtót, ott áll a két gyerek
dideregve, mezítláb s öcsi karjában a kis bárány.
Nevetni szeretnék ezen a furcsa processzión, de didereg a két gyerek.
- Gyertek be! Hol a papucs? Hol a hálókabát? Meg akartok betegedni? Mit akartok
azzal a birkával?
Feleségem szeméig felhúzza a paplant és a paplan alatt nevet. A két gyerek
hallgat.
- Hát ha nincs mondanivalótok... elmehettek!
- Ez nem birka - mondja lányom -, ez csak kis bárány és - görbül el a szája és
öcsire néz, ezt már kórusban sírják: - nem akarjuk, hogy János bácsi
megöljeee...
És ott állnak és folyik a könnyük.
35. oldal
 Fekete István; Emberpor
De én sem állok a helyzet magaslatán, mert nagyon szíven ütött ez a kis
processzió, de mérges is vagyok, mert feleségem nem segít.
- Én nem szólok bele - mondom -, a kisbárány a konyhához tartozik. Intézzétek el
anyátokkal!
Azzal megfordulok és kimegyek a fürdőszobába...
Gyorsan megborotválkozom és visszatérve a hálóba, a következő képben
gyönyörködhetem. Feleségem hangtalanul nevet, s az én ágyamban a két gyerek, s
köztük a kis bárány olyan természetesen, mintha Pálmajorban kizárólag
pehelypaplan alatt tartózkodott volna...
A kis bárány aztán megnőtt szépen. Mackó kutyánkkal megbarátkozott, a tyúkok
kukoricáját megette, Ilonát játékosan megkergette, végül is kivittük az akolba,
ahova tartozott és szép, nagy, magnak való kosbárány lett belőle, bár az
ismeretséget még tartotta egy darabig.
Aztán elmúlt egy év. Miska - mert ez lett a kis kos neve - tenyészkosnak lett
kijelölve és úgy látszik, fejébe szállt a nagy dicsőség, mert később már szóba
sem állt velünk, s én - egyéb dolgom is volt - el is felejtettem már a tavalyi
húsvétot, amikor eljött az idő és újra barkát szenteltünk és újra húsvétot
ünnepeltünk.
És valamelyik reggelen újra meghozta János a húsvéti bárányt, és újra jött a kis
processzió, minden változás nélkül, csak éppen kicsit nagyobbak lettek a
gyerekek.
- Kislányom - ő a nagyobbik - már pizsamában könnyezik a kis bárányért és öcsi a
hálóinget úgy kinőtte, hogy az már szinte illetlen. De - férfias!
Mindezek dacára sírva kérnek kegyelmet ennek az új kisbáránynak is. Lám a
tavalyi is milyen szép lett... - ugye...
Persze, mit tehetek. Kicsit mérgelődöm - mert szeretem a rántott bárányt -, de a
családi béke is fontos. Hát kimegyek borotválkozni.
Visszatérve a hálóba - a tavalyi kép. Egyik ágyban nőm, a másikban - az enyémben
- a két gyerek és köztük a bárány.
Nőm nevet. Én nem. A rántott bárányra gondolok és feleségem figyelmeztetni fogom
erre a vonzalomra. Jövőre majd én rendezem meg ezt a bárányügyet! Nem lehet az
ilyesmit az asszonyokra bízni...
De aztán elfeledem ezt a kis nézgelődést és sietnék az irodába, amikor feleségem
megfog a folyosón.
- Mutatok valamit!
- Sietek...
- Egy pillanat! - És kitárja a jégszekrény ajtaját. És rámutat egy nagy tálra,
amely tele van rántani való bárányhússal...
- Szívem! - kérek bocsánatot gondolatban, de már akkor is arra gondoltam és
gondolok ma is, hogy a komoly földi dolgok elintézését, például a háború és béke
ügyét, nem lenne-e okosabb az asszonyokra bízni.
Mert hogy a férfiak csak a háborúhoz értenek, azt már sokszor és mindig
szomorúan tapasztaltuk.
Piros tojások
Barátom ötvenéves, festőművész és utálja a kemény tojást. Volt idő (azokban a
régi jó időkben), amikor barátom húszéves volt, szerette a tojást minden
formájában, és művészi szárnyait a párizsi diáknegyedben bontogatta, sőt
megpróbált repülni is velük. Ez a repülés nem látszott lehetetlennek, mert a
szárnyakkal legfeljebb negyven kilót kellett volna erről a cudar földről
felemelnie a művészet súlytalan magasságába, ahol a nehézkedés törvényei nem
érvényesek.
Barátom azonban érthetetlenül ragaszkodott a földhöz, itt akart művész lenni,
valami kis sikert elérni, legalább annyit, hogy testsúlyát fél kiló kenyérrel és
tíz deka párizsival növelhesse. Erről azonban szó sem lehetett, mert nemcsak a
padlásszobának nevezett cinege-odút, de az esetleges kenyeret és párizsit is
bátyjával kellett elfeleznie, aki orvos akart lenni és a másik ágyról nézte a
menynyezetet.
Időnként távoli morgás hallatszott, pedig Párizs ege felhőtlen volt, amint az
húsvét előtt illik, még Párizsban is.
- Egy ilyen tüzérségi lövedék árából fél évig megélnénk - mondta barátom, a
festő.
- Hallod... tüzérek gyakorlatoznak...
- Hallom hát; elég közel van hozzám a... gyomrom..., de ne zavarj, valami
mozog bennem.
- Talán giliszta - vélte barátom, nem gondolva arra, hogy a gilisztának is élni
kell valamiből, és ők már hetek óta koplaltak.
A báty' gyomrára szorította kezét, hogy a korgás ne zavarja, mereven nézte
36. oldal
 Fekete István; Emberpor
tovább a padlásdeszkákat, majd tántorogva felkelt, és azt mondta:
- Megvan! Tojást fogsz festeni! Művészi piros tojásokat! Húsvét!... Na?...
Barátom felugrott. Az ötlet remek, de hol a tojás? Sok tojás?
- Betesszük ruhádat a zálogba, úgyis itthon festel... én meg árulom. Két nap
alatt kiváltjuk.
A báty' ezek után elloholt a ruhával, barátom pedig panyókára vette egyetlen
pokrócát, mint a római polgár a tógát, azonban inkább egy szicíliai
rablóvezérhez hasonlított.
De megjött a tojás, sőt cigaretta és élelem is. Telt a ruha árából, hiszen dőlni
fog a pénz.
- Ilyent még nem látott Párizs - jósolta a báty' -, a ruhád helyett pedig újat
csináltatunk.
És elkészültek a csodálatos tojások, húsvéti jelenetekkel, kis nyulakkal,
báránykákkal, barkákkal, sőt bibliai jelenetekkel.
- Gondoljatok majd ránk - sóhajtottak a magyar sorstársak, és megették a
maradékot, s egy pár kemény tojást, melyek gyengébben sikerültek.
Barátom elgyengülve állt a nagy munka után, és amikor bátyja egy kölcsönkért
kenyereskosárba rakta a tojásokat, csak intett, mint az anya, aki tengerentúli
aranybányába küldi gyermekeit:
- Vidd... őket... természetesen előkelőbb üzletházakra gondolok - tette még
hozzá, aztán lefeküdt, elhatározva, hogy szürke ruhát csináltat, és galambszürke
kalapot is vesz.
A báty' pedig vitte a tojások színes dandárját, s amerre vitte, megálltak az
emberek. Megálltak, és arcuk nevetőre nőtt, mint a napraforgó júliusban.
- Csoda! - mondták. - Ilyent még nem láttunk.
- Azt elhiszem - mondta gőgösen a báty' és befordult egy nagy üzletbe, ahol
mindenféle húsvéti csecsebecséket árultak.
- A főnököt keresem.
És jött a főnök, pocakosan és kecskeszakállal.
- Parancsoljon. - És szeme gyönyörködve állt meg a tojások színes
gyülekezetén. A fiú csak a kezével intett a kenyérkosár felé.
-Íme!
- Tessék? - érdeklődött a főnök, de már kevésbé mosolygott.
- Tojások!
- Látom, uram... - és érdeklődve, sőt gyanakodva nézett a fiúra.
- Húsvéti tojások, művészi kivitelben. Kis nyúl, meg báránykák, barka...
- Nem értem, uram, mit óhajt?
- Eladni! Hiszen ugye tudja: jön a kis nyúl... reggel, sőt hajnalban, és
berakja a tojásokat...
- A nyúl? - és a főnök merev lett, mint a diadalív oszlopai.
- Uram, az lehet, hogy ön... - és jelentősen homlokára mutatott - feltételezem,
engem nem néz annak.
- De kérem, hiszen ez a szép szokás, az egész világon...
- Uram - emelte fel kezét a francia -, ne tévessze össze a világot az én
üzletemmel. A világ odakünt van - mutatott az ajtóra... amelyen barátunk
kitántorgott, miután az előbb említett világ összedőlt benne.
De nem hagyta magát, mert öccsére gondolt, aki ebben a pillanatban határozta el,
hogy nyakkendőt is vesz... miért ne venne?
A báty' pedig egyik üzletből ki, a másikba be, de a jó franciák nem is hallottak
a piros tojásról.
- Uram, uraim, húsvéti tojás színes jelenetekkel...
-Mit akar?...
- A kertben a kis fészek, a ribizlibokrok aljában, jön a nyulacska...
- Távozzék, kérem, mert rendőrt hívok!
Végre délután egy amerikai cégtáblát látott meg. Talán ezek? És bement a boltba,
elkeseredetten, és eltökélte, hogyha itt sem sikerül...
Az amerikai szeme kinyílt, és zsebébe nyúlt, mintha máris csekkfüzetet akarna
elővenni, de csak a zsebkendőjére volt szüksége.
- Mister, hiszen úgyis tudja ezt a gyönyörű európai szokást - jön a kis nyúl,
tavaszi kert... kis fészek, és a nyuszi oda rakja a tojásait. Reggel jönnek a
gyerekek.
Az amerikai kivett egy tojást, megforgatta, megszagolta.
- Szép, igazán szép! Mennyit tudna ebből két nap alatt szállítani?
- Ezret - suttogta a báty' - ezret, darabja két frank... és úgy érezte, menten
összeesik a boldogságtól. - Persze, valami előleg...
- Rendben. Még csak azt mondja meg, uram, miből vannak ezek a tojások?
- Hogyhogy miből?
- Úgy értem: gumi, fa, kaucsuk...?
37. oldal
 Fekete István; Emberpor
- Dehogy! Ezek valódi tojások. Nem utánzat. Tyúkból vannak - és
nevetett, az amerikai azonban kedvetlenül legyintett.
- Akkor - sajnálom. Talán tessék a tojáskereskedőhöz menni - és elfordult.
- A báty' csak szürkülettel érkezett haza, és barátom megremegett a pokróc
alatt, amelyet előkelő emberek plédnek hívnak. Megremegett, és az ablakhoz ment;
az ablak azonban nagyon magasan volt, így nem ugrott le.
De három hétig kemény tojást ettek, minden nélkül. Azóta barátom nem tud tojásra
nézni, de ettől még lehet valaki nagy művész.

feltámadás (2)
Odakünt még világos volt, de a szobára lassú, délutáni borulás szállt. Az
asszony már kétszer megmozdult, hogy a gyertyákat kitegye az ablakba, de aztán
csak megroskadt és álmatlan, karikás szeme elfordult a csillogó
gyertyatartóktól.
A doktor kabátját se vetette le; ült az ágy mellett s a beteg csuklóját fogta.
Most - mintha ebben a pillanatban indult volna el - hangosabban kezdett járni az
óra, pedig csak a csend lett nagyobb.
- Itt maradok... neked úgyis dolgod van. Legyen készen forró víz - fordult az
asszony felé - és babkávé is, ha van.
- Igen... - rebbent meg az, és még szorosabban fogta meg egyik kezével a
másikat.
- Gyenge a szív? - kérdezte a kántor, de el is hallgatott, mert a doktor
láthatólag unta a szülőket. A beteg 6-7 éves kisfiú néha nyugtalanul megmozdult
és akadozva lélegzett. A doktor újra megfogta csuklóját, de ez csak mozdulat
volt.
- Forró vizet mondtam, ugye? - és az aszszonyra nézett. Amikor egyedül maradtak,
felállt:
- Feri - és a szónál sokkal szelídebben fogta meg az apa vállát -, nem
szeretem a nagypublikumot. Szépen eredj a dolgodra. Megmondom: zavarsz.
Mariskával elegen vagyunk.
- De hát mit akarsz... műtét?
- Azt, hogy hagyj magunkra - előrántotta óráját, mintha valahova mennie kellene
-, különben még el is késel.
Amikor künt becsukódtak az ajtók és a léptek eldobogtak még az ablak alatt is,
kinyitotta műszertáskáját, azután a mosdóhoz lépett.
- Adjon pár tiszta törülközőt, Mariska! - és mosolyogva nézett a belépő
asszonyra. - Tudja, én ugyan hiszek a szérum hatásában, de nem kockáztatok
semmit. Egy kis műtét... Ferit elküldtem, mert a férfiak nem érnek semmit. A
gégét szépen felnyitjuk, egy kis cső és négy nap múlva fütyülünk minden
diftériára.
Az asszony szeme megrebbent s egy pillanatra az iszonyat dermedése szaladt a
szívére, de aztán olyan egyszerű mozdulattal fordult a szekrény felé, mintha
csak vendégnek kellett volna tiszta törülközőt adni.
- Hányat vegyek elő?
A kántor lassan ballagott a templom felé. Néha a földre nézett, néha a házak
fölé, hol a kémények és oromfalak körül már az alkony búcsúzó világossága
derengett. Valami
lázas szorongás, másnaptalanság volt e fény és az udvarok hideg árnyéka között.
A sekrestyében megborzongott és hideg fulladást érzett a tömjén és viaszgyertyák
tegnapi szagától.
- Talán most - gondolta - és talán nem sikerül.
Ment a pap után a sírhoz. A tömeg szétvált előttük és összefolyt utánuk, mint az
aggódás iszapja és meghidegült szívvel ereszkedett térdre. Nézte a kőpadlót és
kertjére gondolt, fiára, mert itt jácintillat volt a kis paraszt kertek tavaszi
virágától.
"Exurge - Ébredj fel" - énekelte a pap és a kántor válaszolt, szinte ismeretlen
zokogással hangja mélyén. Válaszolt végig a beidegzettség tudásával, de belül
azt mondta:
- Uram, elhagytál minket.
Ekkor megdöbbent. A kishitűség visszafordult és a nyakába szakadt.
- Ne hagyj el minket - igazította ki -, hiszen olyan kicsi még és... és inkább
én, inkább engem...
Majdnem elsírta magát, de megszólaltak a csengők és a tömjén szelíd szárnyalása
végre felemelte a fejét, de alig látott valamit. A Végtelenség valami
megfoghatatlan fehérarany messzeségét, mégis közelségét. Nem tudta, mikor
indultak fel, de a csengők lépegettek előtte, lobogtak a zászlók s az ének úgy
zúdult ki a templom száján, mint a tél hideg, halott havát elhordó tavaszi
áradás:
38. oldal
 Fekete István; Emberpor
"Feltámadt Krisztus e napon!"
A mozgás kicsit megnyugtatta. A tömeg nem fojtogatta s az ének harsogása erőt
hullámzott körülötte. Lassan sötétedett. - Talán nem is kellett metszeni -
gondolta, de a doktor táskája nagy volt s a doktor gyerekkori barátja volt,
ismerte. A táskában a műszerkifőző edény volt s csak akkor ilyen, ha verekedni
kell. Gyerekkorukban egymással, most a... igen, a halállal.
"Hogy az ember vigadozzon."
- Vigadozzon? Úr Isten - szeme rémülten akadt meg ablakukon -, nem égnek a
gyertyák!...
- Hazamegyek - gondolta -, de a csengők szelíden lépegettek előtte és csak
ment - hazamegyek... most már úgyis mindegy.
De azért csak ment. A menet már kanyarodott a templomajtó felé, mintha az ének
és a harangok zúgása visszatérne a fészekbe. A távoli oltár most sötétnek
látszott. A kántor felvonszolta magát a kórusba, de mire felért, már lobogott az
oltár és susogó nagy csend lett.
Elhallgattak a csengők, de most alig érezte a csendet és környezetét. Tudta maga
mögött az orgonasípok rendjét, kétoldalt a kórusrács fekete vert vasát és alul a
két oszlopot, ami az egészet tartotta... de mindez kívül volt. Belül két fekete
ablakszem volt, szinte üreg, ahol ma nem volt fény, nem volt világosság.
- Uram - gondolta - mégis elhagytál - és mélységes üres lett belül minden.
De valaki lökdösni kezdte és egy cédulát tett a billentyűkre:
- Minden veszélyen túl vagyunk!
S ekkor meleg, mélységes gyengeség fogta el, szégyenkező, öntudatlan hálája a
boldogságnak. Keze kinyúlt, ujjai ízlelve tétováztak sárga fogain a sípoknak,
aztán szétáradt a boltívek alatt a "Te Deum".
Ekkor már este volt és kint sötét, de a sötétségben a csillagok kinyitották már
szemüket.

Aratás
Olyan ez a szó, mély magánhangzóival és kemény mássalhangzóival, mint a
kaszavágás hangja, amikor halk roppanással törik a gabona kemény szára és a
búza, meg a rozs sóhajtva dől a testvérekhez, akik még lábon állnak...
Az arató kaszának más hangja van, mint annak, amelyik füvet vág. A puha fűben,
lóherében, lucernában szinte suhog a kasza és hangjában sok az "S" betű, míg az
arató kaszáéban úr az "R". A füvet virágjában vágják; a fű még talán sír egy
kicsit, de a búza csírájában már ott van millió utód, mért sírjon? Kicsit
ellenáll, pattog a kemény szár, de aztán marokra fekszik szépen, mint aki tudja,
hogy ez a rend.
Mert a gabonákat marokra vágják, a markokból kéve lesz, a kévékből: kereszt. De
amíg odáig eljut a gabona, idő telik el.
Péter-Pál-napja felé keményebben suhognak már a gabonák a szélben és szőkülni
kezdenek. Először a rozs, aztán a búza, ezzel majdnem egy időben a tavaszi árpa
és legutoljára a zab.
A szőküléssel egyidejűleg a gabonák magva tejesedik (tejes érés) és ha
összenyomjuk,
édes, tejszerű nedv szivárog belőle. Ez a jövő évi csíra "anyateje", mely ugyan
besűrűsödik később, de az elvetett mag vizet szív magába s a föld alatti
növényke ebből él, amíg lábra nem áll, azaz gyökeret nem ereszt.
A tejes érés után jön a viaszérés. Ilyenkor a gabonák körömmel szétvághatók,
mint a puha viasz és ez az ideje az aratásnak. A viaszérésben levő mag jól ül és
még kapaszkodik polyvabölcsőjében. Még együtt él a szárral, még táplálkozik
rajta keresztül s az ilyen viaszérésben aratott gabona nem pereg.
Amikor a mag már annyira megkeményedett, hogy csak foggal tudjuk szétharapni:
megérett, teljes érésben van. Ilyenkor már a bölcső, a kalász magtartó levélkéi
meglazulnak. Hivatásuk véget ért, a gabonaszem nem táplálkozik többé, hanem -
örök rendeltetésképpen - a földre vágyik. Ha aztán szél kerekedik: nagy kár éri
a gazdát, mert a mag kipereg.
A viaszérésben aratott mag még később sem pereg annyira, amikor a keresztben
teljesen beérik, mert életműködését a kasza akasztja meg és jobban kitart a
kalászban.
Az idén később kezdődik az aratás, mert a gabonák is érzik a hűvös időjárást és
nehezebben érnek be. Ez azonban nem nagy baj. Nagyobb baj lenne, ha hirtelen
hőség szakadt volna a búzamezőkre, ha a tejes érésben levő mag hirtelen
beszáradt volna, mert akkor apró lenne a mag, sok az ocsú és a gazda
szomorúan öntené egyik kezéből a másikba a cséplőgépből kifolyó gabonát s azt
mondaná: hát ez bizony megszorult!
De azért az aratás már megkezdődött. Először a visszatért Bácskában - hála
Isten! - aztán jön az Alföld, a Dunántúl, Erdély és a Felvidék.
39. oldal
 Fekete István; Emberpor
Mindennap északabbra kezdődik az aratás és mindennap máshol lendül meg a kasza.
A nap még alszik valahol felhő ágyában, egy-egy álmos csillag fent van még az
égen, amikor a gazda már megemeli kalapját: Na, emberek, Jézus nevében... - s a
hűvös hajnalban elindulnak a kaszák kenyérszerző útjukra.
Ettől kezdve már nincs megállás. Napkeltétől napnyugtáig. Ha sürget az érés, még
vasárnap is. Dől a verejték, éget a nap, az izmok szakadásig feszülnek, de a
munka megy, a gabona fogy és nőnek a tarlók.
Azt mondják, ünnepel ilyenkor a magyar ember. Arat! Bizonyára igaz ez, hiszen a
munka ütemében, életében, kenyérszerzésében ünnep van, de a mag fenségében nehéz
ünnep ez nagyon. Húsz-huszonöt napon át, napi tizenhárom-tizenhat órát aratni,
hajladozni, kötözni, emelni, megállás nélkül, emberfeletti teljesítmény, és
meghatódás és tisztelet nélkül nem szabadna senkinek ezt a szót kimondani, hogy:
aratás...
Utána a cséplés ehhez képest már majális, mert beszélgetni is lehet, egy kicsit
pihenni,
helyet cserélni. Az aratásban kevés a beszéd, megállás nincs, mert ha egy kasza
megáll, megáll az egész munka.
Ez pedig lehetetlen, mert az aratás részért megy és csak a saját kenyerét
lebzselheti el, aki akarja. Ilyen pedig nemigen akad.
És ha arra gondolunk, hogy ilyen munka után estére kelve a magyar embernek még
dalolni is van kedve, megérthetjük a csodát, hogy mi tartott meg bennünket ezer
esztendeig itt a népek országútján és vallhatjuk bátran, hogy a harcban és az
aratásban elsők vagyunk a világon.
Hiszen más népek is aratnak és másutt is dolgoznak. Azt sem mondom, hogy az
kisebb munka, de hogy napi teljesítményben a magyart el nem érik, az bizonyos.
Ilyenkor mindig arra a háborús íróra gondolok, aki látó szemmel nézte a nagy
háborúban az embert és a teljesítményeket. Ez az író nem magyar volt, tehát nem
hazabeszélt.
Elmondta, hogy mentek tűzvonalba a csapatok. A monarchia összes ezredei, összes
népei, mind a maguk egyéniségének megfelelően. Az első fogcsikorogva kívánta az
ellenséget, a másik káromkodott, a harmadik a kötelességtudás, a negyedik a
nyugalom glóriájával. Volt, aki gúnyosan fittyet hányt a halálnak és volt, aki
ment, mint a gép. És ekkor jött egy kis csapat és énekelt... Az író elbámult és
ezt a népet örökre a szívébe zárta, mert ott a halál küszöbén minden nép
megtette a kötelességét, de dalolni csak a magyarok daloltak.
Azért, ha az aratásból hazatérők nótáját halljuk, gondoljunk rájuk szeretettel
és tisztelettel, mert a nóta mögött harc van. A nóta mögött fáradtság,
tarlósebzett lábak és feltört kezek vannak. A nóta mögött kenyér van és a nóta
mögött, a búzakeresztek mögött életünk és magyarságunk van.
Ez az aratás!

Kukoricaéréskor
Azt mondják, az ember vagy pásztornak születik, vagy vadásznak. Vagy nevelni
akarja az állatot, vagy megszerezni, azaz - megölni. A vadászatot ezért sokan
gyilkos szórakozásnak gondolják, olyanok is, akik "imádják" a borjúhúst és
életlen késsel hegedülnek az ártatlan rántani való csirke nyakán.
Mindezekből látni való, hogy inkább a vadászok felekezetéhez tartozom, ámbár az
utóbbi időkben a vad mindenáron való megszerzése mintha megbicsaklott volna
bennem. Ott volt a vad és én nem akartam bántani. Nem és nem! Hiába mondta az
öreg Juon:
- Damnu, pusku!
Meg se moccantam, pedig jó dobásnyira ott málnázott előttem Dörmögő Dömötör két
gyermekével, Zebulonnal és Dorkával.
A havason vadászgattunk akkor, de én nem medvét akartam lőni, hanem farkast és
hiúzt és ezért állandóan medvékbe botlottam, gyermekkorom olvasmányainak régi
barátaiba, kisebb és nagyobb Zebulonokba és Dömötörökbe. Hát most lőjem meg a
barátaimat?
- Na, menjünk, Juon!
Juon kedvetlenül szedte össze a cókmókot, de a szemét nem vette le a tisztásról,
amely felett túl a havasokon most bukkant fel a nap. Aztán megérintette karomat
és csak arcával mutatott a patak felé, ahol egy őzbak csipegette a fiatal
hajtásokat.
Ezzel aztán már nem teketóriázunk (úgyis megeszik a farkasok) és a bak rövidesen
Juon vállán himbálózott. Mellesleg a hús nagyon kellett már, mert undorodtunk a
konzervektől. Kiválóan bereggeliztünk tehát a bakból és a maradék combokat,
gerincet a patak kövei alá rejtettük, hogy a jéghideg víz egy kicsit
porhanyítsa. No, nem sokáig porhanyította, mert pár nap múlva már csak egy
combtartalékunk volt, következő reggelen már az se, mert a combot valaki
40. oldal
 Fekete István; Emberpor
ellopta.
-Juon, ki tudott még arról a combról?
- Senki! Én meg a sógor...
- Juon, a sógorral beszélni akarok.
A sógor azonban nem akart velem beszélni, de küldött egy pár csirkét, hogy ő
ugyan "talált" egy combot, de azt már vitte a víz és nem tudhatta, hogy az a
mienk. És hoz még csemegekukoricát, mert nem szeretné, ha azt gondolnánk, hogy ő
"olyan"...
Egy hét múlva azután megérkezett a sógor és a finom tejes kukorica, ami
közönséges kukorica volt ugyan, de jónak ígérkezett. Nemsokára már pöfögött is
alatta a víz, én pedig erkölcsi oktatást tartottam a sógornak a lopás bűnének
különféle következményeiről, nem feledkezve meg egyes trópusi népekről, ahol a
tolvajnak levágják a kezét...
egyébként pedig, kár volt ezt a kukoricát is lopni, tudom, kevés van nekik is.
- Semmi baj! - legyintett a sógor -, a pópáéból hoztam, van ott elég... és nincs
is messze. Juon is tudja, hol van. Az öregjuon komolyan bólintott, hogy: igen, ő
is tudja...
Hát most mit csináljak velük? Kezdjem megint a levágott kézzel?
Megettük a kukoricát, a lopottat. Kifogástalan volt. Ezzel be is szüntettem a
kukoricaevést, a pópának pedig küldtem egy vadmalacot, mondván, hogy a
kukoricájában lőttem, de őrizzük a kukoricát...
És őriztük is! Juont esténként beküldtem, nehogy más lopjon a mi számlánkra, a
sógornak pedig megmondtam, hogy ha a pópa kukoricájából még egy fej hiányzik,
hát bevezetem a kézlevágást.
Juon dörmögött, a sógor meg nézett rám, mint akinek nincs rendben a szénája,
ráadásul meglátogatott a pópa - vidám, pohos fiatal ember -, hogy megköszönje a
malacot. Ott tartottam ebédre, elfogyott minden borom - egyszóval a végén az
volt az érzésem, hogy a becsületesség nem mindig jó üzlet. Sőt!
De, ha már felkötöttük a kolompot, hát ráztuk is. Őriztük a pap kukoricáját.
Őrizte Juon, de én is arra kanyarodtam esténként, hogy Juon állja-e a vártát.
Állta!
Szép helyen volt ez a kukorica, ámbár, és sajnos a vaddisznók többnyire
elkerülték. Pedig úgy érdekesebb lett volna az őrködés.
Juon néha tüzet rakott, néha nem, de az esték csodálatos szépek voltak. Ezer
őszi bogár siratta a nyarat, a csend szétfolyt a völgyekben s az érő kukorica
édeskés illata ránk lehelt, mint régi, borongó nyár végi emlék. Csak ültünk,
hallgattuk a levelek susogását, néztük egy-egy lehulló csillag fényes útját és
nem szóltunk, mert minek szóltunk volna?
Egyik este is így őrködtünk, amikor Juon megrándult és lassú mozdulattal a
fülére mutatott. Hall valamit? Aztán kezével mutatta, hogy amit hall, merre megy
át a kukoricán. Én még mindig nem hallottam semmit, de Juonnak csodálatos füle
volt s a puskát már kézben tartottam. S akkor a kukoricából kitolódott egy
fekete árnyék. Juj, mekkora - gondoltam -, azután a lövés kemény ostora
végigvágott a völgyön. És felugrottunk, ha még kellene lőni, de már nem kellett.
Irtó nagy vadkan volt, életem legnagyobb disznója.
Juonnal kétszer összeölelkeztünk, aztán elment kocsiért, a sógorért és -
pálinkáért.
Egyedül maradtam.
A vadkannal és gondolataimmal. A kan már nem mondott semmit, a gondolataim
kiegészítettek egy régi kínai közmondást, amely szerint "enni jó, de verekedni
még jobb" s ehhez hozzátettem még, hogy becsületesnek lenni nem csak jó, de a
legbölcsebb dolog a világon.
Augusztus
Nincs még est, a fáradtság még nyári utakon jár, de az őszi bogár szólongatja
már a sötétséget a múló augusztus sarjúszagú alkonyán.
Hallgatom.
Sohse láttam még ezt a kis citerást, ámbár sokszor szerettem volna látni, de
sötét volt már - fáradt augusztusi este - nem kerestem.
Nem is tudom, hol kellene keresni, mert siránkozó kis hangja a fülemben szólt és
a szívemben és nem a földön és nem a levegőben; nem az út menti poros csalánon
és nem a szőlők véres, viaszba mártott levelén.
Hol lehet?
Nem is hang ez, talán csak sejtés, ami nincs itt, mert csak a múlt lehet ilyen
simogatón szomorú, mint a bánat álma, ami múlttá válik a születés pillanatában.
-Krii... krii...
- Miért sírsz, kis tücsök? - gondolom, gondolattalan gondolattal. - Miért
sírsz, hiszen nyár van még! Gyümölcs a fán, tőkén a gerezd és a magtárakban
41. oldal
 Fekete István; Emberpor
meghajlanak a gerendák...
- Nyár?... - pendült meg a kis citera - nyár? Hát nem látsz? Hát nem érzed? Hát
nem hallod? Hiszen zöldek még a fák és beszédesek a patakok, még nyári
suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák
elnémultak már és egymásra rakják a sárga leveleket.
- Igaz, virág nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében, és gerle is
búg, ha szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a
földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.
- Dúsak és teltek még a tőkék nevető domboldalakon, szüretre kongnak mámort
érlelő vidám hordók, de az estékben már itt vagyok én - hallod? - s a vén diófák
árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér...
- És - ugye - hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak;
hogy csillog a tavak vize ringatva holdat és minden csillagokat, de a Tejút
selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek és a virradat hideg harmatot csókol
a néma mezőkre.
- Nevetnek még a kertek is! A fákon hetyke cinkék cserregnek valamit az
almának és a szilvának..., de eljön az est és a sötétségben egyszerre titokzatos
és néma lesz a világ: csak a bagoly imbolyog a csend hátán és csak a méhek
zúgnak a kasban, hol a nyár édességét és a virágok illatát őrzi az aranyló méz.
- A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat szőlővel, a
levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész világ, de ha az alkony
végigszáll a tájon, a nádbugák tűnődve nézik az árnyékba hullt vizet és a késői
szekerek úgy dübörögnek át a hidakon, mintha lágy göröngyök hullanának a Nyár
koporsójára.
- Hallod?
- És - ugye - milyen nevetőek a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a
kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogy csattanik a kiáltás, de aztán
elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony és ha ellobbannak a vidám
ablakszemek: egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni valami régi sírás, fájni
valami régi bánat, s a tűnődő est néma borulásában megsimogatja az álmokat,
erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágoskalapú, melegkezű, magyar
ősz.
- Érzed?
- Érzem, kis tücsök. Nézem a sötétséget, de látom a csillagokat és a szívemben
lassan, békén elmúlik az elmúlás. Hát miért sírsz?
De a kis citerás csak sír, rí...
- Krii... krii...

Tűz mellett
Délután esett, de utána kiderült. A lefelé kerekező nap küllői végigseperték még
a szakadozó felhőket, aztán megzendült a szél s az est fekete hullámait
végigteregette a völgyeken. De nem lett hideg és később megállt a szél is. Ekkor
már erősen pislogott a vacsoracsillag és az őszi bogár szerény, halk kis
muzsikája úgy járt a szőlőtőkék között, mintha a boldogságot kereste volna. A
boldogság azonban másutt lehetett valahol - mindig másutt -, mert szólt a kis
bogár végeérhetetlen.
Egy pillanatra később elhallgatott, de ez csak azt jelentette, hogy megdobbant a
föld, mert két ember érkezett a pinceház mellé, amely akkora volt, hogy Jancsi
és Juliska talán elfért volna benne, de a boszorkány már nem.
- Na! - mondta az egyik. - Jóskának megint ráültek a nadrágjára. Ácsoroghatunk.
A másik szó nélkül felnyalábolt a fal mellől egy öl venyigét, ledobta a földre,
kihúzott az eresz alól egy marék zsúpszalmát és felkattintotta az öngyújtóját.
- Húzz ki egy-két rossz karót, lesz itt tűz mindjárt.
Lett is. A szalma füstje alól kinyúlt egy-egy kis lángnyelv, aztán pattogni
kezdett a száraz venyige. A pince fehér fala felállt a sötétségben, fekete
ablakszemében játszani kezdett a fény és sötét tükrében ott állt a két legény és
nézte a tüzet.
- Talán nem is jó ez a tűz... annyira látszik.
- Hát aztán?
- Idehoz az ördög valakit.
- Nemigen.
- Most már meg kell a dolgot beszélni alaposan, nem kukoricázni.
- A csősz még kint mászkál...
Aztán belenéztek a sötétségbe, mert a bejárat végén mozdult valami.
-Jóska!? - kiáltott halkan az egyik és kezét a szeme elé emelte.
- Én hát - szólt vissza valaki -, régen vártok?
A kulcs megcsikordult, s a legény visszafordult az ajtóból.
-Jobb is, ha kint maradunk, teli van itt minden krumplival. Hozok bort. Dobjatok
42. oldal
 Fekete István; Emberpor
tuskót a tűzre, van a ház mögött, és pár üres zsákot a gyöpre.
A gyökértuskók ráültek a lángra és ekkor látszott jobban, hogy közben
kivirágzott az őszi ég. A pincéből üvegkoccanás hallatszott és egy-két koppanás
a hordón. A venyigeláng már lelohadt és kék lángok bujkáltak a zsarátnok alatt.
Ettek a legények szótlanul.
- Add idébb azt az üveget. Aztán mondd, Péter.
- Mit mondjak? A kulcs megvan, az üres hordó megvan, a hozzá való idő meglesz.
Te, Jancsi, kijössz a kocsival, feltesszük a hordót, ketten hordjuk, a
harmadik vigyáz... Körtéséknél meg se kottyan, talán észre se veszik egy ideig.
A nagyhordójukat fejjük meg, van tán harminc akós...
Hallgattak. A tűz villanásai között mintha egy rémséges nagy hordó ködlött
volna.
- Aztán apránként eladjuk. Legalább ezret jelent fejenként.
- Igyatok - kínálta Jóska a bort - de ezt majd leszámítjuk.
Nevettek. A tűz már lelapult, a ház újra elfeküdt a sötétségben és a parázson a
hamu bontogatta pelyhes szárnyát.
- Csak aztán egy szót se róla, se józanon, se részegen, mert beteszik
utánunk az ajtót.
- Minek ezt még mondani is?
Csend lett. A kis bogárkák még egyre sírtak a boldogság után, az égen
hullócsillag szántott végig, a zsúp alatt a padláson mintha mocorgott volna
valami.
- Tégy a tűzre, Jóska. Jancsi, te mit mondol az anyádnak, mire kell a ló?...
- Kitalálok valamit.
- Most találj ki - mérgelődött Péter -, mert azt nekünk is tudnunk kell.
- Ne beszélj olyan hangosan, mert akkor aztán igazán rács mögé kerülünk.
Olyan nagy csendesség van, hogy száz lépésre is elhallatszik a beszéd.
A parázs lobbant egyet és újra lángolni kezdett az egyik fadarab.
Nézték a kis lángot szótlanul. A tőkék között lepattant egy-egy levél és
tántorogva leesett a földre. Bent a házban egy szem krumpli ugrált le a
pincelépcsőn.
- Mi az?
- Krumpli, mit ijedezel? Valami egér meglökte.
- Halljátok, valaki jön. Jóska hamut rúgott a lángra. A sötétség nehezen
mozdult.
- Tik vagytok?
- Mink hát. Iszik egy kortyot, Anti bácsi?
- Tudod, hogy nem iszom. Én már ölöget ittam, meg is bántam, hát most így jó. Na
csak beszélgessetek én még fordulok egyet, rossz alvó vagyok.
Kedvetlenség maradt az öreg csősz után.
- Meghallott tán valamit ez a vén börtöntöltelék? - kérdezte Péter. - Utánanézek
egy kicsit, hátha itt hallgatódzik valahol...
A másik kettő hallgatott. Jóska megpiszkálta a tüzet, de csak a parázs kezdett
kicsit világítani.
- Azt mondják, fullad az öreg Anti. Azt álmodja, hogy börtönben van, aztán
fullad. Csupa víz, mire felébred...
- Nem csodálom.
- Hát bizony...
- Elment az öreg - érkezett vissza Péter - elment -, aztán az jutott eszembe,
hogy őt ellenben elővehetik, hogy nincs-e benne a pakliban. Még le is ültetik...
- Nem szeretném... - mondta Jancsi -, szép szó az az ezer, de ezt nem szeretném.
- Én se nagyon - piszkálta a tüzet Jóska -, igyatok. Ebben van a jó tanács.
Ittak és hallgattak. A fulladós öreg csősz már messze járt, mégis ott volt
köztük és mellük nehezen emelkedett. Ültek a sötétség cellájában, lélegzetük
elakadt és gondolataik nekiütődtek a fekete falnak.
- Igyatok!
Péter két kézre fogta a pintes üveget és úgy megszívta, hogy öblös csóknak
hallatszott, amikor levette a szájáról.
- Hát ha tudni akarjátok, ott egye a fene, ezért az árért - én se akarom.
Jóska sóhajtott egyet, amiről nem lehetett megállapítani, hogy a sóhajok
szomorú, vagy felszabadult fajtájához tartozott-e, de elég fürgén ment le a
pincébe, hangosan verte ki a dugót a hordóból, fütyörészett és felkiáltott:
- A tűzre tegyetek...
Felvágott a láng és egymásra nézett a három legény.
- Tegyetek még!
A nagy világosságra elhallgatott még a siránkozó kis őszi bogár is. Tanulatlan
kis bogár volt - ez igaz -, mert éppen akkor nem kereste a boldogságot, amikor
megtalálhatta volna.
43. oldal
 Fekete István; Emberpor
Péter bácsi
Péter bácsi áll az ajtóban s az eget nézi. Aztán a földet. A földbe kicsit
belerúg, mire a föld porzik.
Mögötte dús kert, a barackfákon füzérben a gyümölcs.
- Rengeteg barackja lesz, Péter bácsi.
- De nem érik be. Annyi, hogy be sem érik...
- Hát ritkítsa egy kicsit meg. Dühösen néz rám: - Nem ért maga ehhez, hátha
mégis beérik?
- Biztosan beérik... - vigasztalom.
- Akkor meg nem lesz ára.
Ezek után. nem tudok mit kezdeni Péter bácsival. Enyhén unom, de nem hagyhatom
csak úgy ott, szó nélkül, mert Péter bácsi érzékeny és sértődős... ilyenkor
goromba.
- Hát így van ez, Péter bácsi, de jól süt a nap, csodákat művel...
Péter bácsi úgy néz rám, mint egy gyilkosra.
- Elment a maga... hát nem látja, hogy kiég minden? Vak maga?
- Kiég? - és körülnéztem. A kert dús, zöld, szinte zsíros a tavasz
bujaságától.
- Ki! Ez ki! Olyan a föld, mint a tüzes cserép, nem lesz itt semmi. Csoda!?
Nem csoda kell ide, hanem eső. Jó, langyos, csendes eső.
- Lesz eső, ne féljen, Péter bácsi.
- Honnan, mi? Ebből - és felmutatott az égre - ebből?... és otthagyott, mint
valami értelmetlen tárgyat.
De éjijel akkor csendesen megeredt az eső és esett reggelig. Reggel párás volt
még a levegő, de sütött már a nap s a nyárelő nehéz virágillata szinte gőzölgött
a föld felett. Péter bácsi láthatólag megilletődve a csodától, esőtől, illattól,
kapanyélre támaszkodva nézi a kertet. Először azt hiszem, meg van elégedve, de
közelebbről meglátom, hogy szomorú.
- Mi baj van?
- Elrothad a termés. Vége! Most már így lesz nap mint nap. Esik negyven napig...
Erre aztán elbődül bennem a komiszság.
- Annyi baj legyen csak. Építünk hajót és ladikázunk. Ha Noé tudott, mi ne
tudnánk? Csak vegye elő Péter bácsi a bibliát, ott pontos adatok vannak.
És otthagytam, mert még azt akartam mondani, hogy "de abba a hajóba aztán ilyen
nyavalygó vénember be nem teszi a lábát, mert örökös keserveitől még egy
óceánjáró is elsüllyedne..."
Ezt pedig mégsem mondhattam.

Juli néni
Juli néni - dolga végeztével - eljár-kél a városban, amíg indul a kocsi vagy a
vonat, ámbár inkább kocsi, mert az nem kerül sokba, azaz - valljuk meg: nem
kerül semmibe. Juli néni tehát libáitól búcsút véve a piacon, elnézelődik a
városban azzal, hogy majd vesz valamit; ezt a kellemes szándékot azonban addig
halogatja, amíg egyszer csak ráébred, hogy eljárt az idő. Nem vesz tehát semmit,
mert az unokáknak a cukrot már a piacon megvette, s a pénz, amit a derék
szárnyasokért kapott, úgyis olyan furfangosan van elrejtve, hogy bajos lenne
elővenni...
Feltelepedik tehát a kocsira - hátul a saroglyában, ahogy egy szegény özvegyhez
illik - az úton nagyokat sóhajt és igen kellemesen érzi magát.
A várostól való menekülés azonban nem sikerül mindig ilyen simán. A városnak
rejtett szépségei és megejtő kirakatai vannak, amelyeknek nehéz ellenállni.
Igazságtalan tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Juli nénit a végvásznak, vagy
a selyemkendők el tudják csábítani. Erről szó sem lehet, de egy szép napon
döbbenten állt meg a hatalmas
kirakat előtt, melynek fekete keretében belül, megfelelő trónuson ott állt, azaz
feküdt egy gyönyörű - koporsó.
Ennek a szép napnak van már vagy tíz esztendeje, de Juli néni azt a csodálatos
bizsergést még ma is érzi, ha rágondol.
Juli néni rejtekhelyén akkor megborzongtak a bankók, mert érezték, hogy a sublód
levendulaszagú nyugalmának befellegzett. Hiszen látott ő már koporsót eleget,
mert egy özvegynek illik eljárni temetésekre, ahol bátran ki lehet sírni a
menyekkel és a vőkkel folytatott csatározások mérgét - de ilyent még nem. Ilyen
aranylábú, tükörfényes alkalmatosságot nem hordott még az otthoni kopott Szent
Mihály lova, amely - tudvalevőleg - olyan mértékben "ló", mint amilyen mértékben
a mosóteknő - nagybőgő.
Mire tehát az öregasszony észrevette volna a csábítás mérvét, sőt mire a család
tudomást szerzett volna Juli néni szándékáról, a koporsó már gazdát cserélt és a
44. oldal
 Fekete István; Emberpor
vő - Kapás Kis Mihály - csak az istállóban mondott egyet s mást félbolond
vénasszonyokról, ott is csak a lovaknak, mert a hatalom Juli néni kezében volt.
Azt azonban kikötötte, hogy a koporsót kizárólag este szállítja és széna között.
Aztán felteszik a padlásra, hogy ott várja meg az alkalmas pillanatot. (Hogy ő
mit tartott alkalmas pillanatnak, erre vonatkozólag nem nyilatkozott...)
A koporsó tehát megérkezett az éji órákban, de nem foglalhatta el helyét a
padláson, mert a szűk fordulóban nem fért el.
- Akkor tegyétek a kamarába - rendelkezett az öregasszony -, de ne a földre,
mert megvetemedik. - Így azután a koporsó egy teknőlábra került aranydíszestől,
mindenestől, előkelő fényt és szagot terjesztve, miközben Kapás Kis Mihály
köpött egyet, igaz, csak kint az udvaron.
- Olyan szaga van, mintha máris feküdne benne valaki - mondta feleségének -, az
ételfélét hordjátok el mellőle.
- Majd elmegy a szaga - vigasztalta férjét ifjabb Juli, aki méltó lánya volt
Juli néninek -, aztán erre sincs már gondunk...
Másnap az unokák körülugrálták a koporsót, hogy a kamrát le kellett zárni,
délután pedig több öregasszony érkezett koporsót nézni.
- Igazad van Juli, te már legalább tudod, miben fekszel.
Juli néni erre kedvesen megsimogatta a koporsót, de keze nyomát azonnal le is
törülte.
A koporsót aztán megszokták, sőt hónapok múlva a fiatalasszony titokban benne
tartotta a kenyeret. Később más ételféléket is. Egyszer a macska ellopott valami
húsfélét, amin Juli néni igen felháborodott:
- Itt van ez a koporsó, okkal-móddal mért nem használod? Ki kell bélelni és
nagyon vigyázva hasznát lehet venni; vagy azt gondolod, olyan hamar szükség lesz
rá?...
- Miket nem. mond édesanyám - könnyesedett el ifjabb Juli, mire megenyhült a
légkör, különösen, amikor a vő is beleszólt -, hogy ilyen drága és szép holminak
nem lehet a tetejét csak úgy dobálni, hanem rézpántot kell rá veretni s akkor
úgy nyílik és zárul, akár az óra.
Juli néni - kivételesen - helyeselte a vő indítványát.
- Igazad van, én sem szeretem hallgatni, amikor szögelik a koporsót.
Ezek után a koporsó teljesen elvesztette enyhén riasztó, de magasztos jellegét.
Cukor volt benne és só és köménymag. Valósággal hasat eresztett a kalácsoktól és
igen nehéz volt elképzelni, hogy a gyömbérszagú légkörben valaki majd egyszer
befekszik végső pihenésre.
De hát mindennek eljön az ideje.
Tél volt éppen és este, amikor bekopogott Kelemen Jancsi a felsőfaluból.
- Nagy járatban vagyok - zökkent a padra -, meghalt édesanyám, aztán az volt az
utolsó kívánsága, hogy vegyük meg, kérjem el Juli néni koporsóját...
- Azt nem lehet! - hördült fel Kapás Kis Mihály, aki már lakatot is csináltatott
a koporsóra...
- Miért ne lehetne? - mondta Juli néni -, utolsó kívánsága volt szegénynek,
Isten nyugtassa, csak hát drága volt, fiam...
- Nem baj.
- Külön rézpántokat is csináltattunk rá...
- Nem baj.
Juli néni megmondta a végső árat, mire a fiú - kissé meghökkenve - harmadszor is
azt mondta:
- Nem baj.
- Akkor reggel jöhettek érte.
Azóta évek múltak. A vő már kopasz, az egyik unoka férjhez ment, csak Juli néni
tartja magát, de - egyelőre -. mintha nem akarna koporsót vásárolni... Vagy
talán nem mer?
őszi dal
Idegen városban jártunk akkor és fiatalok voltunk. Nem tartottuk számon sem a
hónapokat, sem a napokat, még az ünnepeket se nagyon, mert úgy látszott, mintha
csupa lakodalom lenne az élet.
Ősz volt már, ámbár azt csak később vettük észre, akkor is csak véletlenül. Ma
már nem hiszek a véletlenben, de akkor úgy látszott, mintha véletlenül tévedtünk
volna a temetőbe.
Siettünk haza gyűrötten s a múló mámor salakjában pislogva, amikor barátom azt
mondta:
- Gyere, vágjunk át itt a temetőn, hamarabb otthon vagyunk, jobban kialusszuk
magunkat.
Nekifordultunk a városvégi temetőnek; átugrottuk az árkot és valami régi út
süppedő moháján siettünk toronyiránt, öreg sírok között, amelyek árvák voltak
45. oldal
 Fekete István; Emberpor
már és névtelenek, mint a begyógyult bánat.
Aztán meglassúdtunk.
-Nézd... - mondta barátom -, nézd... micsoda nap van ma?
Az újabb sírokon tegnapi virágok és az emlékezés gyertyáinak szétfolyt
könnycseppjei.
- Azt hiszem, halottak napja.
És akkor mérhetetlen szennyesnek éreztük magunkat. Tétován ődöngtünk, mintha az
éjszaka olcsó parfümjét akartuk volna kimosdatni gyűrött ruhánkból és fülünkből
a tisztaság némaságával a részeg muzsikaszót.
Késő reggel volt. A párás magasság felett már kék volt az ég, valahol varjú
károgott, csillogott a harmat a tegnapi virágokon s egy-egy fáradt levél olyan
puhán szállt le a földre, mint a simogatás.
- Hallod? Muzsikálnak. Megdöbbentünk.
A főúton valami kis csoport közeledett; kivillant már a pap fehér karingje és a
földön kúszó muzsikaszó már szívünkhöz ért és érthető lett.
"Most van a nap lemenőben" - sírták a hegedűk - "Kimegyek a temetőbe."
Muzsikust temetnek.
Nekidőltem egy fának, néztem a tegnapi virágokat, éreztem az őszt s az emberi
múlandóság nagy panasza sírón verődött a szívemben.
A hegedűk feljajdultak, mint a zokogás és szétfolyt a sírok között az őszben és
megbújt az avar alatt.
Álltunk némán, fiatalságunk ragyogásában, de valahonnét ránk nézett egy nyitott
sír, valahol károgtak a varjak és mély csend végtelenségében szóltak a
hegedűk...
Aztán szó nélkül hazamentünk és nem beszéltük meg, hol mulatunk holnap vagy
holnapután.
Ez a barátom fiatalon halt meg, távol tőlem.
- ...az volt a kívánsága - mondta egy ismerősünk -, hogy cigány búcsúztassa. Azt
muzsikálták, hogy "Most van a nap lemenőben", amit nem értek, hiszen nem ez volt
a nótája.
Aztán még egyszer találkoztam ezzel a nótával. Tavaly. Kimentünk az apám
sírjához, pár nappal mindenszentek előtt, mert nem szeretem a sokaságot, s az
édesapám sírjánál nekem úgyis mindig ünnep van. Ünnep, s benne az egész életem.
Megtakarítottuk a kis halmot, imádkoztunk, emlékeztünk, néha mosolyogtunk is,
hiszen visszahívtuk őt közénk és sem az ő, sem a mi szeretetünk nem múlik el
soha.
Jobbra egy orvos fekszik, balra egy vasúti kalauz, s felvetődött a kérdés, vajon
az orvos jegyét lyukasztotta-e a kalauz?...
-Jaj fiam, hát sohse nő be a fejed lágya? -kérdezte apám, s én bevallom, hogy
azt hiszem, ez már reménytelen dolog.
- És porold le a térdedet, hát még most se tudsz a ruhádra vigyázni... és a
cipőd is...
- Ezt a kis vadrózsát meghagyjuk, édesapám? - terelem el a szót a kellemetlen
témáról, mert egy kis vadrózsa kelt ki a sír köve mellől, s a nyáron már
kétaraszosra nőtt.
- Persze. Egy rigó hozta a bogyóját, s itt elejtette. Ámbár lehet, hogy
szándékosan dobta ide. Kevés itt a bokor, s talán fészket akar rakni benne, ha
megerősödik.
Ezek után óvatosan a kereszthez kötöttem a vadrózsa szárát, s meggyújtottam kis
gyertyámat, amelynek lángja alig látszott, mert ragyogó őszi nap volt; élő és
holt szíveket melengető, temetőket simogató, bánat üszkét aranyozó őszi fény.
A kerítésen túl vidáman csengettek a villamosok, valahol gyerektrombita szólt,
sürgető autó duda és az élet zajongó fürgesége olyan önfeledten járt a temető
körül, mintha temető nem is lenne a világon.
És ekkor elindult valami, felreppent valami, s egyszerre elhallgatott minden.
Jött a fekete kocsi a főúton, karinges pap, kis csoport, és mind tisztább lett a
dal jajgató, puha szárnyalása:
"Most van a nap lemenőben."
Ott mentek el előttünk.
A barna muzsikusok arcán a könny barázdái, a hegedűket féloldalt fektették
arcukhoz, mintha saját sírásukat hallgatták volna, a pap a földet nézte, a kocsi
mintha a levegőben úszott volna, csak a lovak dobogtak,
mintha fekete posztóval bevont dobok mérték volna az élet utolsó lépéseit.
Hallgattunk.
Apám se szólt s arra gondoltunk, hogy talán az egész Földnek könnyel mosott
emberporrá kell válnia, mert mindaddig szól a dal és száll a bánat, amíg csak
ragyog a nap, de valakinek valahol mindig lemenőben.

46. oldal
 Fekete István; Emberpor
disznóölés
A disznóölés nem úgy kezdődik, hogy jön az ölő, hanem hogy Siska beleüti ugyan
az orrát a langyos vízzel kevert darába, de azonmód ki is veszi belőle és
ábrándosan felnéz a levegőbe. Ez disznónyelven úgy hangzik, hogy: köszönöm, elég
volt...
Mire a kerítéshez támaszkodó gazda megvakarja a füle tövét vagy a kupáját, ami
pedig gazdanyelven annyit jelent, hogy: - Hű, az árgyélusát, ez a Siska nem
eszik...
A két tény összevetve eredményezi azután az ölőembert, név szerint Homoki
bácsit, akinek kedves, szelíd arca semmiképpen nem illik véres mesterségéhez,
jelezve, hogy Homoki bácsinak nem is ez a mestersége, hanem ő tulajdonképpen
asztalos - magyarul tislér -, aki az év túlnyomó részében ágyakat és székeket
gyárt, nemkülönben fejfákat és koporsókat, melyek nagyon is a béke és nyugalom
tárgyai.
De ilyenkor, mert valakinek ölni is kell, öl, mert mindenki tudja, hogy Homoki
bácsi májashurka keveréke világhírű (tavaly már Igalban is emlegette a
lódoktor), végül öl, mert Homoki bácsinak nincs ideje hizlalni és így szerzi
össze az évre való disznóságokat. Ilyenkor szünetel a koporsógyártás, ami
természetes is, hiszen senki se bolond disznóölések idején búcsút mondani a
kolbász-szagú világnak, majd csak utána.
Homoki bácsi tehát megjelenik hajnalok hajnalán fehér kötényébe burkolt
eszközeivel s a folyosóról, azaz a gangról enyhe lámpafény és pálinkaszag árad
szét, harcra kelve a csípős homállyal. Koccannak a poharak, majd Homoki bácsi
felköti a hófehér kötényt, melynek mellén piros tölgykoszorú övezi nevének
kezdőbetűit, utána zörrennek a kések, távolodnak a léptek és mi már készen
tartjuk kezünket, hogy befogjuk fülünket, mert a Siska oly keservesen búcsúzik
tegnapi darájától, mintha érdemes volna.
Azután elcsendesedik a világ künt és bent. Húgaim letörlik Siskáért ontott
könnyüket, hiába mondtam, hogy dugják be a fülüket, mert az asszonyféle már
tökmag korában kíváncsi, hogy borzonghasson, és borzong, hogy sírhasson. A
sírásért aztán okolja az egész világot, elsősorban Homoki bácsit, aki rossz
ember, mert bántotta őt az a szegény Siska?
- De a kolbászt megeszed, ugye?
- Azt mondta édesapám, úgyse sok marad...
Abban az időben még meg-meghökkentett ez a logikai lépésváltás, mert apám
valóban figyelmeztette anyámat, hogy a kóstolókat úgy ossza be, hogy valami
maradjon is,
de nem is volt időm a jeles hajadonjelöltet visszatérengetni az eredeti vonalra,
mert a legkisebb (volt egy egész csomó) felsivított:
- Pörtölit!
Az ablak párás keretében derengeni kezdett a szalmaláng és mivel a férfiember
mindennek ellen tud állani - kivéve a kísértésnek -, azonnal kiugrottam az
ágyból, mert a pörkölésnél - ide vörheny és oda torokgyík - de ott kellett
lennem, lehetőleg kiskabátban, mert a nagyot felvenni - ezt mindenki beláthatja
- már nem volt időm.
Siska nyugodtan pirult a szalmatűzben és a fehér falakon játszottak a lángok,
amíg csak a kertek alatt föl nem bukkant a nap, véget vetve minden
kontárkodásnak. De ekkor Siskát nem ismerte volna meg a tulajdon anyja se, mert
Homoki bácsi tökéletesen átalakította, mondván: ez jobb, mint a tavalyi.
- Kisebb - legyintett apám.
- De érettebb - mondta Homoki bácsi; s erre már nem lehetett mondani semmit,
mert ha valaki tekintély volt ebben a kérdésben ezen a "világon", hát az ő volt.
És múlt a nap és gőzölgött a kondér, egyik húgom leforrázta a kezét, a másik
elvágta az ujját, harmadik egy kitörni készülő gyomorrontással szédelgett,
nagyanyám megsértődve jött-ment a konyhában, mert anyám nem az ő receptje
szerint csinálta a tölteléket, "csak úgy a maga feje után"... de alkonyatra
azután
elsimult minden. A kamrában már lámpa égett és a mángorló tetején kis halmokban
ott ragyogtak már a kóstolók és ott volt az egész család ragyogó arccal, mert ez
a félóra az ajándékozás szent félórája volt.
Homoki bácsi már elvitte a magáét, mert ő volt az első: dolgozott érte.
A második Borcsa néni, aki "azt a piszkos munkát végezte", azaz beleket mosott.
A harmadik a koma, mert a koma is csodálatos kóstolót küldött. (A komának egész
hegy volt a Siska alkatrészeiből összerakva.)
A negyedik a postamester, akinek azért kellett küldeni, mert ő nem küldött.
(Lássa, hogy kik vagyunk!...)
Az ötödik és hatodik a két szomszéd volt, ez olyan természetes, hogy kár is
szóba hozni.
47. oldal
 Fekete István; Emberpor
A hetedik a jegyző, mert ez szokás.
A nyolcadik Compó bácsi volt, a kovácsmester, aki időt szokott jósolni
szénahordás idején! (Nem lehet senkitől kívánni, hogy "csak úgy" jósolgasson.)
A kilencedik Futó Kati néni volt, akit az idén nem hívtunk meg ölni, hogy meg ne
haragudjon...
A tizedik...
Ekkor egyszerre elcsendesedett a család, mert a mángorlón már nem volt hely, az
asztalon pedig, az adakozó asztalon, veszedelmesen megfogyatkozott az ennivaló.
Apám anyámra nézett.
- Ugye, mondtam... Anyám mérges lett.
- Hát, ossza el maga!
És szégyenkezve odaálltak a kóstolók mellé, hogy valamit, valamicskét nem
lehetne-e visszavenni, illetve átcsoportosítani.
- Muszáj a postamesternek májas?
- Tudja, hogy szereti a májast. Meghal érte...
Az apám nem akarta, hogy a postamester meghaljon.
- Compó bácsinak elég lenne egy pár kolbász...
- Éppen Compó bácsit csaljuk meg?
- Komáék még ölnek az idén...
- Kisül a szemem, ha aztán megint úgy kirukkolnak.
És csak álltunk a kamraszagú csendben, elszomorodva, hogy többet már nem lehet
adni. Apám tarkójára lökte a kucsmát.
- A fene egye meg ezt a buta szokást - és kiment, anyám pedig kezdte
tányérokra rakni a kóstolókat. Rakosgatta szép csendbe és gusztusosan, ámbár
kissé szomorúan. Később apám visszajött szelíd bűntudattal küzdve:
- Szívem - tette anyám vállára kezét. - Szívecském. Borsóséknak muszáj
valamit küldeni, hiszen olyan szegények... de - tette hozzá vidám diadallal -
jövőre majd kettőt hizlalunk.

Karácsonykor
...odakünt hunyorogva leselkedik az est; a zene szétszállt már a lakásokban és
mintha elhallgatott volna, pedig némán szól tovább, mint ahogy mindig szólt, a
múlt alkonyodó utcájában, a jelen gyantás fenyőillatában, és szól majd a jövő
ragyogásában is, mert a szeretet és békesség muzsikája - összekötve időt és
embereket - el nem hallgat soha.
Felzendül ugyanaz a dal, ugyanaz a muzsikaszó, mintha más nem is lenne a
világon, pedig a remény karácsonyi csillogásában, a kis gyertyák elbűvölt
gyermekszemében, a szépség és jóság kitárult várakozásában mást mond és ígér
mindenkinek.
A gyermeknek csodás álmokat a karácsonyfa soha el nem múló bőségéről, a szülők
jóságáról, a játékok titokzatos életéről, amely ezen az estén csupa karácsonynak
látszik és nyilvánvalóan végtelen...
De a család, a mai estén felülről nézi gyermekeit, mint ahogy máshonnét nem is
nézheti, hiszen azok a padlón igazgatják a vasutat, azzal a hittel és
komolysággal, ami a felnőttekről már régen lekopott... és meg is mondják
véleményüket a ténfergő nagylánynak, aki álmatag boldogságában majd eltapossa az
egész vasúti igazgatóságot...
De ez sem csoda, mert a lány, a táruló tervek és álmok szabadságának ege alatt
jönmegy, egyik kezében még babáját tartva, de a másik már ölelésre készen Valaki
felé, aki vagy van, vagy nincs több a világon és - mivel két egyforma ember
nincs is a világon - ez a vágy teljesülni is fog.
Igen, ez így lesz, mert szól a távoli dal, és ezen az estén minden lehetséges.
A csillagok enyhült szemmel nézik a földi utakat, ahol szánkók csilingelnek
hazafelé és fényes ablakszemek nevetik a sötétséget, amelyben betlehemes
legénykék láncos botja zörög, a suba a földet éri, de a karácsonyi rigmust
álmukban is tudják, s ehhez mért biztonsággal simogatják meg kenderkóc
szakállukat, mielőtt erélyesen megvernék az ajtót:
- Szabad-e betlehemet köszönteni?...
Hát persze, hogy szabad, hiszen ezen az estén mindent szabad, ami dal, ritmus,
simogató mese, vers és álom, képzelet és alkotó szertelenség, mert
megfoghatatlanul zeng a béke eljövendő valóságának örök hárfája, oktatva a
nehézfejű öregeket, fékezve a szertelen fiatalokat, békítve ezt a sok szándékú
nagy családot, hogy legalább ilyenkor tegyék ki a bicskát az asztalra, és
tegyenek a zsebbe diót helyette, amiből természetesen aranydió lesz, mert
ilyenkor csakis aranydiók teremnek a jó szándék karácsonyfáján, hiszen
fel-felzendül a karácsonyi muzsika, s ilyenkor minden lehetséges.
A fogyó hold ezen az estén szokatlanul világos, mintha látni akarná a földi
dolgokat, amelyek a mesék jóságos takarója alatt születnek, és látni akarná a
48. oldal
 Fekete István; Emberpor
képekbe és szobrokba álmodott embereket, akik ezen az estén kilépnek a képből és
megmozdulnak a szobrokban kíváncsian, hogy amióta megalkotta őket a művészi
alkotás láza, történt-e valami újdonság a világban?
Véleményükről - sajnos - nem lehet semmit megtudni, mert a hold - csekély
fejcsóválás után - otthagyja a vállvonogató szobrokat, mert a hazatérő
betlehemeseknek kell megmutatnia az utat. Azután újra az ablakon leskelődik be,
ahol nem égnek már a karácsonyfák gyertyái, alusznak a gyerekek, s az anyák a
játékokat rakják rendbe a karácsonyfák alatt.
A forró kályha mellett a karosszékben nagypapa alszik vadonat báránybőr
mellényben, az asztalnál a nagyfiú regényt olvas, az apa pedig valamit számol
egy iskolai füzetben.
- Te, Béla - szólal meg később az apa -, nézd meg ezt a betyár egyenletet... nem
bírok vele...
A fiú komolyan maga elé húzza a füzetet, az anya mosolyogva és büszkén nézi a
fiát, aki egyetemista, és urát, aki harmadikos gimnazista. Közben bejön a
nagylány, egy kis gramofonnal és hanglemezekkel.
- Nagypapa alszik? - kérdi abban a reményben, hogy a hangos kérdésre talán
felébred a nagyapa... de nem ébred fel... s a lány olyan tanácstalanul néz
körül, hogy bátyja megszánja.
- Gyere a másik szobába... onnét nem hallatszik át.
Megszólalt a távoli halk zene, a hold benéz az ablakon, de nem mondja meg, hogy
ez még csak álom, vágy, a reménykedő emberiség könyörgése, hogy a gondolatokban
és tettekben mindig ilyen karácsonyesti Béke legyen a Világon.


49. oldal