A mű eredeti címe: The Inheritance Games

Szöveg © Jennifer Lynn Barnes, 2020

Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2021 Fordítás © Tóth Tamás
Boldizsár, 2021
A történetben szereplő személyek
és események a képzelet művei.
Bármilyen hasonlatosság akár élő,
akár holt személyhez teljességgel
a véletlen műve.

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

A borítót tervezte: Müller Péter

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2021-ben Felelős kiadó: dr. Szemere

Gabriella
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős szerkesztő: Pavlovic Tijana
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
E-book: Scriptor Kft.
Samuelnek
 1. fejezet

Kiskoromban anyukám folyton játékokat talált ki. Volt „csöndeskedés”.

Meg „Ki tudja tovább enni a kekszet?”. Nagy kedvencünk volt a
„mályvamajszolás”, ami úgy ment, hogy turkálós pufidzsekiben ültünk
otthon – hogy ne kelljen bekapcsolni a fűtést –, és mályvacukrot ettünk.
„Zseblámpázóst” akkor játszottunk, amikor nem volt áram. Sose csak
„elmentünk” valahova, hanem mindig odáig tartott a verseny. A padló
szinte mindig láva volt. A párnák elsősorban arra szolgáltak, hogy
bunker épüljön belőlük.
„Van egy titkom” néven futott a leghosszabb játékunk, mert anya azt
mondta, mindenkinek mindig kell lennie legalább egy titkának. Volt,
hogy kitalálta az enyémet, volt, hogy nem. Minden héten játszottuk ezt,
egészen tizenöt éves koromig, amikor anya az egyik titka miatt
kórházba került.
Aztán arra eszméltem, hogy elment.
– Te jössz, királylány. – Egy reszelős hang visszarántott a jelenbe. –
Nem fogok estig itt ülni miattad.
– Nem vagyok királylány – jelentettem ki, és léptem egyet a huszárral.
– Te jössz, vénember.
Harry összevonta a szemöldökét. Fogalmam sem volt, hány éves, azt
sem tudtam, hogyan lett hajléktalan és annak a parknak a lakója, ahol
reggelenként sakkoztunk. Azt viszont tudtam, hogy erős ellenfél.
 – Rémes vagy – dörmögte a táblát fürkészve.
Még három lépés kellett, hogy megnyerjem a partit.
– Sakk és matt. Tudod, mit jelent ez, Harry.
Bosszús pillantást vetett rám.
– Azt, hogy meghívhatsz reggelire.
Ez volt a hosszú távú fogadásunk tétje. Ha nyertem, el kellett fogadnia
az ingyenkaját.
Dicséretemre legyen mondva, csak egy picit kajánkodtam:
– Tök jó királynőnek lenni.

Nem késtem el a suliból, de rezgett a léc. Szokásom volt kicentizni a

dolgokat. A jegyeimet is mindig pengeélen táncoltattam: mi az a
minimum erőbedobás, amivel még ötöst kapok? Nem lusta voltam,
hanem gyakorlatias. Egy pluszműszakért megérte kilencvennyolc
százalék helyett beérni kilencvenkettővel.
Épp egy irodalombeadandót fogalmazgattam spanyolórán, amikor
behívattak az irodába. A magamfajta lányoknak láthatatlannak kellett
lenniük. Minket soha nem hívtak raportra az igazgatóhoz. Pont annyit
ugráltunk, amennyi belefért, és ez az én esetemben azt jelentette, hogy
semennyit.
– Avery Ginks. – Szívélyesnek nem neveztem volna Altman igazgató úr
üdvözlését. – Foglalj helyet. – Összekulcsolta a kezét a közöttünk
terpeszkedő asztalon. – Felteszem, tudod, miért vagy itt.
Hacsak nem a parkolóban hetente egyszer megrendezett
pókerpartiról volt szó, amiből Harry reggelijeit álltam – meg néha a
sajátomat –, ötletem se volt, mivel hívhattam fel magamra a vezetőség
figyelmét.
– Bocsánat – feleltem szándékom szerint alázatosan –, de nem tudom.
Altman igazgató egy hosszú pillanatig semmit sem szólt, aztán
összetűzött lapokat tolt elém.
– Ez itt a tegnap írt fizikadolgozatod.
– Aha – mondtam.
 Az igazgató nem ezt a reakciót várta, de mással nem szolgálhattam.
Erre a dogára kivételesen tanultam. Kizárt, hogy annyira elbaltáztam
volna, hogy az igazgatónak be kelljen avatkoznia.
– Mr. Yates kijavította a munkáitokat. Egyedül te értél el maximális
pontszámot.
– Az jó – válaszoltam, legyőzve a késztetést, hogy megint „ahá”-t
mondjak.
– Nem jó, Avery. Mr. Yates a dolgozataiban szándékosan igen nehéz
próba elé állítja a diákokat a képességeiket meghaladó feladatokkal. Az
elmúlt húsz évben senki nem ért el maximális pontszámot nála. Érted
már, mi a probléma?
Nem tudtam fékezni magam, és reflexből válaszoltam:
– Az, hogy egy tanár olyan dolgozatot írat, amin a többség elvérzik?
Mr. Altman összehúzta a szemöldökét.
– Te jó tanuló vagy, Avery. Különösen, ha figyelembe vesszük a
körülményeidet. De kiemelkedőnek azért nem mondanálak.
Ez jogos megállapítás volt. Miért éreztem hát úgy, mintha bevitt volna
egy gyomrost?
– Ismerem a helyzetedet, és ne hidd, hogy nincs bennem együttérzés –
folytatta az igazgató. – De most őszintének kell lenned. – Belefúrta a
tekintetét az enyémbe. – Tudtál róla, hogy Mr. Yates minden dolgozatát
felmásolja a felhőbe?
Azt hiszi, csaltam. Ott ült, nézett rám nagy szigorúan, én meg úgy
éreztem, mindent lát, csak engem nem.
– Segíteni szeretnék, Avery. Kiválóan teljesítesz ahhoz képest, hogy
milyen sors jutott neked. Ha esetleg lennének terveid a jövőre nézve,
nagyon szomorú lennék, ha azok kisiklanának.
– Ha esetleg lennének terveim? – visszhangoztam.
Ha más vezetéknevem lett volna, meg fogorvos apám és dolgozni sem
járó anyám, akkor nem úgy beszélt volna a jövőmről, mint amire
„esetleg” vonatkozhatnak tervek.
– Tizenegyedikes vagyok – préseltem ki magamból. – Jövőre legalább
két szemeszterre való főiskolai kredittel fogok érettségizni. Az
eredményeimmel esélyes leszek ösztöndíjra a Connecticuti Egyetemen,
ahol az ország egyik legjobb aktuáriusképző programja működik.
Mr. Altman a homlokát ráncolta.
– Aktuárius…?
– Biztosítási kockázatértékelő. – Ez állt a legközelebb a vágyott, de
nem létező póker–matematika szakpárhoz, mellesleg ez volt az egyik
legkeresettebb képesítés a világon.
– Kedveled a tudatos kockázatvállalást, Avery?
Hogy szeretek-e csalni? Szó se lehetett róla, hogy még jobban
berágjak. Inkább sakkpartinak fogtam fel a helyzetet. Gondolatban
játéktervet készítettem. Egy ilyen lánynak, mint én, nem fér bele, hogy
kiakadjon.
– Nem csaltam – feleltem higgadtan. – Tanultam.
Összelopkodtam az időt a felkészülésre. Más órákon, műszakok között
meg késő este, amikor már aludnom kellett volna. Mivel azt mondták, a
hírhedt Mr. Yates dolgozatait lehetetlen ötösre megírni, kedvem támadt
bizonyítani az ellenkezőjét. Most az egyszer nem a szükséges
minimumot lőttem be, hanem a tőlem telhető maximumot.
És ez volt a jutalom a melóért, amit beletoltam. Hogy egy ilyen lány,
mint ez az Avery, összehozza a lehetetlent? Olyan nincs!
– Megírom újra a dolgozatot – mondtam, de vigyáztam, hogy ne tűnjek
dühösnek, sértődöttnek meg végképp ne. – Ugyanígy fog sikerülni.
– És mit szólsz, ha azt mondom, hogy Mr. Yates már össze is állított
neked egy tesztet? Csupa új feladat, és pont olyan nehezek, mint az
előzőek.
Habozás nélkül rávágtam:
– Bevállalom.
– Megírhatod holnap, a harmadik óra után, de figyelmeztetlek, sokkal
jobban jársz, ha…
– Most.
Mr. Altman csak bámult.
– Tessék?
Viszlát, alázat, viszlát, láthatatlanság!
– Szeretném megírni a dolgozatot itt, az igazgatóiban, most rögtön.
 2. fejezet

– Húzós napod volt? – kérdezte Libby.

A nővérem hét évvel idősebb volt nálam, és olyan empatikus, hogy az
már fájt – neki is, meg nekem is.
– Semmi extra – feleltem. Ha elmesélem a látogatásomat Altmannél,
csak beparázott volna, és amíg Mr. Yates le nem osztályozza a második
dolgozatomat, úgysem tehetett senki semmit. Így inkább másra tereltem
a szót. – Sok jattot kaptam ma.
– Milyen sokat? – Libby öltözködési stílusa valahová a punk és a gót
közé esett, de közben az a fajta örök optimista volt, aki hisz benne, hogy
egy lepukkant kajáldában is bármikor hozzád vághatnak egy százast.
A kezébe nyomtam egy marék gyűrött egydollárost.
– Lakbértámogatásnak pont elég.
Libby megpróbálta visszaadni a pénzt, de gyorsan elhátráltam.
– Hozzád vágom – fenyegetőzött.
– Majd félreugrom – vontam meg a vállam.
– Kibírhatatlan vagy. – Libby fejcsóválva eltette a pénzt, aztán
elővarázsolt egy tepsi muffint, és rám szegezte a szemét. – Hogy ezt
jóvátedd, most muffint fogsz enni.
– Parancs, értettem! – Már nyúltam is, hogy vegyek egyet a sütiből, de
akkor a konyhapultra tévedt a tekintetem, és megláttam, hogy a
nővérem nem csak muffint sütött. Hanem minitortát is. Görcsbe rándult
a gyomrom. – Ne már, Libby!
– Ez nem az, amire gondolsz – védekezett.
Libby mindig minitortával kért bocsánatot. Ez volt az ő engesztelő,
„légyszi, légyszi, ne haragudj rám” süteménye.
– Nem az, amire gondolok? – kérdeztem halkan. – Szóval nem költözik
vissza?
– De most minden más lesz – fogadkozott Libby. – És ez csokis
minitorta!
A kedvencem.
– Soha nem lesz más – mondtam, de ha erről meg lehetett volna
győzni a nővéremet, akkor már rég meggyőztem volna.
Végszóra besétált a „se veled, se nélküled” pasija, aki imádta a falat
öklözni és önmagát magasztalni, amiért nem Libbyt öklözte. Felkapott
egy minitortát a konyhapultról, és végigmért.
– Na szia, dutyicsali!
– Drake – szólt rá Libby.
– Viccelek. – Drake mosolygott. – Tudod jól, Libby baba, hogy csak
hülyülök. Te meg a húgod nem értitek a viccet.
Egy perc se kellett hozzá, hogy megtegyen minket bűnbaknak.
– Ez beteg dolog – fordultam Libbyhez.
Drake nem akarta, hogy a nővérem befogadjon, és azóta is
folyamatosan büntette őt, amiért megtette.
– Ez nem a te lakásod – vetette oda nekem Drake.
– Avery a testvérem – szögezte le Libby.
– Féltestvéred – javította ki Drake, aztán megint elmosolyodott. –
Viccelek.
Nem viccelt, és nem is tévedett. Libbyvel közös volt az apánk, aki
lelépett, de más anya szült minket. Kiskoromban csak évente egyszer
vagy kétszer találkoztunk. Két évvel korábban, anya halála után senki
nem számított rá, hogy a nővérem elvállalja a gondviseletemet. Fiatal
volt. Szinte nyomorgott. De Libby volt. A megtestesült emberszeretet.
– Ha Drake marad – szóltam csendesen –, akkor én megyek.
 Libby felkapott egy minitortát, és két markában tartva nyújtotta
felém.
– Megteszem, amit tudok, Avery.
A nővérem mindenkinek csak jót akart. Drake meg mindig betolta
középre. Rajtam keresztül bántotta őt.
Eszemben sem volt ott maradni és kivárni, hogy Drake már ne a falat
öklözze.
– Ha kellenék – mondtam Libbynek –, a kocsimban megtalálsz.
 3. fejezet

Az ősrégi Pontiacom már ócskavas volt, de a fűtés még működött benne.

Leparkoltam a kajáldánál, vagyis mögötte, ahol nem látnak meg az
emberek. Libby rám írt, de nem bírtam válaszolni neki, csak bámultam a
telefonomat. A törött kijelzőjét. Netezni nem tudtam, mert a keretem
kábé nullás volt, viszont korlátlan számú SMS-t küldhettem.
Libbyn kívül még pontosan egy ember volt az életemben, aki
megérdemelte, hogy írjak neki. Rövid és higgadt üzenetet küldtem
Maxnek: „Tudodki visszatért.”
Nem jött azonnal válasz. Max szülei nagyon rápörögtek a „telómentes
időre”, és rendszeresen elkobozták a barátnőm mobilját. Azt is tudtam,
hogy időnként megnézik az SMS-eit, ezért nem neveztem a nevén
Drake-et, és persze eszem ágában sem volt megírni, hol töltöm az
éjszakát. Se a Liu családnak, se a szocmunkásomnak nem kell tudnia,
hogy máshol vagyok, mint ahol lennem kéne.
Félretettem a telefont, és az anyósülésen heverő hátizsákomra
pillantottam, de aztán úgy döntöttem, hogy a maradék házim várhat
reggelig. Hátradöntöttem az ülést, és behunytam a szemem, de nem
tudtam elaludni, kivettem hát a kesztyűtartóból az egyetlen, értékkel
bíró anyai örökségemet: a képeslapgyűjteményt. Több tucat képeslap
volt, és rajtuk több tucat hely, ahova el akartunk menni anyával.
 Hawaii. Új-Zéland. Machu Picchu. Sorban megbámultam a képeket, és
képzeletben világ körüli útra indultam. Tokióba. Balira. Görögországba.
Nem tudom, mennyi ideje fantáziálgattam már így, amikor pittyegett a
telefonom. Felkaptam, és Max válaszüzenete fogadott: „Mekkora egy fax
már!” Aztán pár pillanattal később: „Jól vagy?”
Max a nyolcadik utáni nyáron elköltözött a családjával. Legtöbbször
írásban kommunikáltunk, és a szülői telefonkontroll miatt nem írt le
trágár szavakat.
Kreatívan oldotta meg.
„Jól vagyok” – válaszoltam, és ez elég ösztönzés volt a barátnőmnek
ahhoz, hogy helyettem is utat engedjen jogos felháborodásának.
„Menjen az a horpadt sneci a csipába, és ott bőgő jön meg!!!”
Egy másodperccel később csörgött a telefonom.
– Tényleg jól vagy? – kérdezte Max, mikor felvettem.
Megint ránéztem az ölemben heverő képeslapokra, és összeszorult a
torkom. El fogom végezni a gimnáziumot. Jelentkezem minden
ösztöndíjra, amire csak lehet. Szerzek egy piacképes diplomát, amivel
távmunkában dolgozhatok, és jól kereshetek.
És beutazom a világot.
Kieresztettem egy hosszú, remegős sóhajt, aztán megválaszoltam Max
kérdését:
– Ismersz, Maxine. Mindig a talpamra esem.
 4. fejezet

Másnap alaposan megfizettem a kocsiban alvás árát. Fájt minden tagom,

és tornaóra után kellett zuhanyoznom, mert azt nem tudtam megoldani
a kajálda mosdójában, papírtörölközővel. Nem volt időm megszárítani a
hajam, úgyhogy tök ázottan mentem a következő órára. Elég gázul
néztem ki, de egész életemben ugyanazokkal az emberekkel jártam egy
suliba, úgyhogy rám sem bagóztak.
– A Rómeó és Júliában elszórtan számos közmondás található: rövid,
magvas megállapítások a világról és az emberi természetről. – Az
irodalom-tanárnő fiatal volt, lelkes, és nagyon olyan, mint aki túl sok
kávét ivott. – Hagyjuk most egy pillanatra Shakespeare-t. Mondjatok
nekem közmondásokat!
„Éhes ember nem válogat” – gondoltam, miközben lüktetett a fejem,
és vízcseppek csordogáltak a hátamon. „A szükség okosságot terem.”
„Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!”
Kinyílt a tanterem ajtaja. Egy titkárnő jött. Megvárta, amíg a tanárnő
ránéz, és akkor jó hangosan, hogy mindenki hallja, közölte:
– Avery Ginkst várják az irodában.
Ebből arra következtettem, hogy kijavították a dolgozatomat.
Meg se fordult a fejemben, hogy bocsánatot kérnek, az meg végképp
nem, hogy Mr. Altman a titkárnője asztalánál fogad olyan vigyorral,
mintha a pápa járna nála látogatóban.
– Avery!
Megszólalt a fejemben a vészcsengő, mert ennyire még soha senki
nem örült nekem.
– Parancsolj! – Az igazgató kinyitotta előttem az irodája ajtaját, és
megpillantottam odabent egy ismerős, neonkék copfot.
– Libby? – csodálkoztam.
Halálfejmintás műtősruhát viselt, és nem volt kisminkelve –
mindkettő arra utalt, hogy egyenesen a munkahelyéről jött. Műszak
közepén. Egy idősotthonból a gondozó nem léphet le a műszak közepén.
Csak akkor, ha valami baj van.
– Apa…? – Nem volt erőm befejezni a kérdést.
– Az apád jól van.
A válasz nem Libbytől érkezett, és nem is Altmantől. Felkaptam a
fejem, és a hang irányába néztem. Az igazgató íróasztala mögötti széken
ült valaki. És az a valaki egy nálam nem sokkal idősebb srác volt. Mi a
franc van itt?
A fiú öltönyt viselt. Az a típus, aki mögé népes kíséretet képzel oda az
ember.
– A tegnapi napon – folytatta lágyan zengő hangon, ráérős
megfontoltsággal – Ricky Ginks épen, egészségesen és teljes
biztonságban süllyedt öntudatlanságba egy michigani motelszobában,
Detroittól egyórányira.
Nem akartam nagy szemeket mereszteni rá, mégis azt tettem. Világos
haj. Halványszínű szem. Metszően éles vonások.
– És ezt meg honnan a fenéből szeded? – fakadtam ki. Még én sem
tudtam, hol jár a csavargó apám. Ő hogy tudhatná?
Az öltönyös fiú nem felelt. Helyette felvonta a szemöldökét.
– Altman igazgató úr, megbocsátana nekünk egy percre?
Az igazgató kinyitotta a száját, nyilván tiltakozni akart az ellen, hogy
kiküldjék a saját irodájából, de a srác szemöldöke most még magasabbra
futott.
– Úgy emlékszem, megegyeztünk valamiben.
Altman megköszörülte a torkát.
– Hogyne. – Azzal sarkon fordult, és kiment az ajtón. Be is csukta maga
után, én meg tovább bámultam a srácra, aki száműzte őt.
– Azt kérded, honnan tudom, hol van az apád. – A szeme ugyanolyan
színű volt, mint az öltönye: ezüstbe hajló szürke. – Pillanatnyilag a
legjobb lenne, ha abból indulnál ki, hogy mindent tudok.
Kellemes lett volna hallgatni a hangját, ha nincsenek a szavai.
– Egy pasi, aki mindentudónak hiszi magát – dünnyögtem. – Ez új.
– Egy lány, akinek borotvaéles a nyelve. – Az ezüstös szempár az én
szememre szegeződött, a száj széle felfelé görbült.
– Ki vagy? – kérdeztem. – És mit akarsz?
„Tőlem – tettem hozzá magamban. – Mit akarsz tőlem?”
– Semmi mást – felelte a fiú –, csak átadni egy üzenetet. – Nem
tudtam, miért, de szaporábban kezdett verni a szívem. – Egy üzenetet,
amit hagyományos úton problémásnak bizonyult célba juttatni.
– Arról én tehetek, azt hiszem – szólt közbe szégyenlősen Libby.
– Miről tehetsz? – A nővéremre pillantottam, hálásan a lehetőségért,
hogy levehetem a tekintetem Szürke Szemről, miközben küzdöttem a
késztetés ellen, hogy újra ránézzek.
– Az első, amit tudnod kell – mondta Libby olyan komolyan, amilyen
komolyan csak halálfejmintás műtősruhában beszélni lehet –, hogy
sejtelmem sem volt róla, hogy a levelek komolyak.
– Milyen levelek? – A jelenlévők közül egyedül nekem nem volt
fogalmam arról, mi folyik itt, és úgy éreztem magam, mint aki a síneken
áll, és nem tudja, merről jön a vonat.
– Azok az ajánlott levelek – válaszolt az öltönyös fiú, s a hangja
körülvett, mint egy burok –, amelyeket a nagyapám ügyvédei küldtek
neked az elmúlt három hétben.
– Azt hittem, átverés – szabadkozott Libby.
– Garantálhatom, hogy nem az – búgta Szürke Szem.
Okosabb voltam annál, semhogy szépfiúk garanciáit készpénznek
vegyem.
 – Kezdem elölről. – A srác összefűzte a kezét az íróasztalon, s jobb
hüvelykujjával szórakozottan simogatni kezdte a bal
mandzsettagombját. – Grayson Hawthorne vagyok, és a nagyapám
hagyatékát kezelő ügyvédi iroda, a dallasi McNamara, Ortega és Jones
megbízásából jöttem. – A szürke szempár összeakadt az enyémmel. – A
nagyapám e hónap elején hunyt el. – Hatásszünet. – Tobias Hawthorne-
nak hívták. – Grayson figyelte a reakciómat, pontosabban annak hiányát.
– Mond neked valamit ez a név?
Visszajött az érzés, hogy a vonatsínen állok.
– Nem – feleltem. – Kellene?
– A nagyapám vagyonos ember volt. És tudomásom szerint a
családtagokon és régi munkatársakon kívül téged is megnevezett a
végrendeletében.
Hallottam a szavakat, de nem bírtam felfogni őket.
– A mijében?
– A végrendeletében – ismételte halvány mosollyal Grayson. – Nem
tudom, pontosan mit hagyott rád, de jelen kell lenned a végrendelet
ismertetésén. Hetek óta halogatjuk miattad.
Okos lánynak tartottam magam, de Grayson Hawthorne ennyi erővel
akár svédül is beszélhetett volna.
– Miért hagyott volna rám bármit a nagyapád?
Grayson felállt.
– Hát igen, ez a nagy kérdés.
Kilépett az íróasztal mögül, és most egy csapásra tudtam, merről jön a
vonat. Felőle.
– Bátorkodtam intézkedni kettőtök utazásáról.
Ez nem meghívás volt, hanem idézés, parancs.
– Honnan veszed, hogy… – kezdtem, de Libby a szavamba vágott:
– Remek! – mondta, és szúrós oldalpillantást küldött felém.
Grayson somolygott.
– Négyszemközt hagyom a hölgyeket egy percre.
A tekintete ezután még kellemetlenül sokáig a szemembe fúródott.
Aztán szó nélkül kiment.
Miután távozott, a nővéremmel teljes öt másodpercig hallgattunk.
 – Ne érts félre – szólalt meg végül suttogva Libby –, de szerintem ő
Isten.
Gúnyosan horkantottam.
– Annak hiszi magát, az biztos.
Most, hogy nem volt jelen, könnyebben ki tudtam vonni magam a
hatása alól. Hogy lehet valakinek ilyen végtelen önbizalma? A
testtartásától a beszédstílusáig minden megnyilvánulásából sütött, hogy
a saját hatalmát olyan természetesnek veszi, mint a gravitációt. A világ
fejet hajt Grayson Hawthorne akarata előtt. Amit nem kap meg pénzért,
azt nyilván megkapja a két szép szeméért.
– Kezdd az elején – fordultam Libbyhez. – És ne hagyj ki semmit!
Nővérem a kék copfja tintafekete végét babrálta.
– Pár hete elkezdtek jönni azok a levelek. Az én címemre, de a te
nevedre. Az állt bennük, hogy pénzt örököltél, és hogy hívjunk fel egy
számot. Azt hittem, ez valami szélhámosság. Mint azok az e-mailek,
amik állítólag messzi országokból jönnek.
– Miért venne be engem a végrendeletébe ez a Tobias Hawthorne,
akivel sose találkoztam, de még csak nem is hallottam róla? – tettem fel
a kérdést.
– Nem tudom – felelte Libby. – De ez… – Fejével abba az irányba intett,
amerre Grayson távozott. – Ez nem szélhámosság. Láttad, hogy kezelte a
srác az igazgatót? Miféle megegyezés lehet köztük? Lefizetés? Zsarolás?
Mindkettő. Lenyeltem ezt a választ, helyette elővettem a telómat, és
felmentem az iskolai wifire. Elég volt beírni Tobias Hawthorne nevét a
keresőbe, és már olvastuk is Libbyvel egy hírportálos cikk címét:
„Hetvennyolc éves korában meghalt a neves filantróp.”
– Tudod, mit jelent az, hogy filantróp? – kérdezte nagy komolyan a
nővérem. – Azt, hogy gazdag.
– Jótékonykodó embert jelent – javítottam ki.
– Vagyis… gazdagot. – Libby sokatmondóan nézett rám. – Mi van, ha
veled akar jótékonykodni? Nem küldték volna el érted a pasas unokáját,
ha csak pár száz dollárt hagyott volna rád. Ezrekről lehet szó.
Utazhatnál belőle, Avery, vagy elteheted tandíjra, vagy vehetsz egy jobb
kocsit.
 Megint szaporábban kezdett verni a szívem.
– De miért hagyna rám egy vadidegen bármit is? – kanyarodtam vissza
az alapkérdéshez. Egy másodpercig se akartam álmodozni, mert féltem,
hogy aztán nem tudom abbahagyni.
– Lehet, hogy ismerte anyukádat – találgatott Libby. – Fogalmam sincs.
De azt tudom, hogy el kell menned a végrendelet ismertetésére.
– Nem léphetek le csak úgy – vetettem ellen. – És te sem.
Mindkettőnknek dolgozni kellett járni. Nekem meg még suliba is.
Viszont… egy utazás legalább egy időre eltávolítaná Libbyt Drake-től.
És ha ez nem kamu… Egyre inkább nehezemre esett nem gondolni a
kilátásokra.
– Holnap meg holnapután tudnak helyettesíteni – közölte Libby. – És
neked is elintézem a két napot. – A kezemért nyúlt. – Gondolj bele, Ave.
Utazunk egyet, csak mi ketten.
Megszorította a kezemet, és egy hosszú pillanat múlva én is az övét.
– Hol lesz az a végrendelet-ismertetés?
– Texasban! – Libby elvigyorodott. – És nem akármilyen jegyet vettek
nekünk. Első osztályon utazunk!
 5. fejezet

Először repültem életemben. Háromezer méter magasságból lenézve azt

is el tudtam képzelni, hogy messzebbre utazom, mint Texas. Párizsba.
Baliba. A Machu Picchuhoz. Ezek mindig csak vágyálmok voltak. De
most…
Mellettem Libby az ingyenkoktélját szürcsölgette, és a hetedik
mennyországban járt.
– Fotózás! – jelentette be. – Hajolj ide, és mutasd fel a meleg
mogyoródat!
Egy hölgy a túloldali üléssorból megrovó pillantást vetett rá. Nem
tudtam biztosan, hogy mi váltotta ki a rosszallását: Libby frizurája, a
terepmintás dzseki, amire a műtősruhát cserélte, a szegecses bőr
nyakörve, a szelfi, amit csinálni készült, vagy a hangerő, amivel a „meleg
mogyorót” kiejtette.
A tőlem telhető legönteltebb képet vágtam, odahajoltam a
nővéremhez, és felmutattam a meleg mogyorót.
Libby a vállamra hajtotta a fejét, és ellőtte a képet. Aztán felém
fordította a telót, hogy megnézhessem.
– Ha leszálltunk, majd átküldöm. – Egy pillanatra elhalványult a
mosolya. – De ne rakd ki a netre, jó?
Drake nem tudja, hova mentél, igaz? Türtőztettem magam, és nem
emlékeztettem rá Libbyt, hogy lehet saját élete. Semmi kedvem sem volt
most vitatkozni.
– Nem rakom ki.
Ezzel nem hoztam túl nagy áldozatot. Voltak ugyan közösségi médiás
profiljaim, de főleg csak arra használtam őket, hogy Maxszel írogassunk
egymásnak.
Apropó… Elővettem a telefonomat. Repülőgépmódba kapcsoltam,
vagyis nem tudtam SMS-t írni, de az első osztályon volt ingyenwifi.
Röviden összefoglaltam Maxnek a történteket, az út hátralevő részében
pedig minden hozzáférhető cikket elolvastam Tobias Hawthorne-ról.
Olajból gazdagodott meg, aztán sok mindennel foglalkozott. Abból,
hogy Grayson „vagyonosként” írta le a nagyapját, az újságcikkben pedig
filantrópnak nevezték, arra következtettem, hogy egy milliomos volt a
sok közül.
Tévedtem.
Tobias Hawthorne nem szimplán jómódú vagy tehetős volt. Illedelmes
szavakkal le se nagyon lehet írni a vagyoni helyzetét. Iszonyatosan,
piszkosul – tetszőleges trágár szó beillesztése – gazdag volt. Milliárdjai
voltak, többes számban. Az Egyesült Államokban csak nyolc gazdagabb
ember élt nála, Texasban meg egy se.
Negyvenhat egész kéttized milliárd dollár. Ennyi volt nettóban a
nevén. Felfoghatatlan nagyságú összeg. Lassan a kérdést, hogy miért
hagyott rám pénzt egy idegen, kiszorította az új kérdés, hogy mennyit.
Max közvetlenül landolás előtt írt vissza: „Most szív adsz, banya?”
Vigyorogtam. „Nem. Frankón Texas felé repülök. Mindjárt le is
szállunk.”
Max csak ennyit válaszolt: „B. E. sarok.”

Alighogy átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, odalépett hozzánk egy

sötét hajú, fehér nadrágkosztümös nő.
– Ginks kisasszony. – Biccentett nekem, majd Libby felé fordult, és
megismételte a köszöntést: – Ginks kisasszony.
 Aztán elindult, és láthatóan elvárta, hogy kövessük. Nagy bánatomra
mindketten engedelmeskedtünk.
– Alisa Ortega vagyok – mutatkozott be –, a McNamara, Ortega és
Jones ügyvédi irodától. – Újabb szünet, aztán vetett rám egy
oldalpillantást. – Magával, kisasszony, igen nehéz érintkezésbe lépni.
Vállat vontam.
– A kocsimban lakom.
– Nem lakik ott – szögezte le gyorsan Libby. – Mondd, hogy nem,
Avery!
– Nagyon örülünk, hogy el tudtak jönni. – Alisa Ortega a McNamara,
Ortega és Jones ügyvédi irodától nem várta meg, hogy bármit is feleljek.
Az volt az érzésem, hogy az én szerepem elhanyagolható a
beszélgetésben. – Texasi tartózkodásuk alatt tekintsék magukat a
Hawthorne család vendégeinek. Az ügyvédi irodával rajtam keresztül
tarthatnak kapcsolatot. Ha bármire szükségük lenne, forduljanak
hozzám.
Az ügyvédeket nem órabérben fizetik? Vajon mibe kerül a Hawthorne
családnak ez a reptéri fogadtatás? Az fel sem merült bennem, hogy a nő
talán nem ügyvéd. A húszas évei végén járhatott. Ugyanolyan érzés volt
beszélgetni vele, mint Grayson Hawthorne-nal. Ez a nő nem akárki.
– Tehetek valamit magukért? – kérdezte Alisa Ortega az automata
ajtóhoz közeledve. Határozott léptekkel haladt, és akkor se lassított,
mikor már úgy tűnt, az ajtó nem nyílik ki időben előtte.
Vártam a felelettel, amíg ki nem derült, hogy nem megy neki fejjel az
üvegnek.
– Kaphatnánk, mondjuk, némi információt?
– Pontosan miről?
– Tudja, mi áll a végrendeletben?
– Nem tudom.
Alisa Ortega egy fekete szedán felé mutatott. Kinyitotta előttem a
hátsó ajtót. Becsusszantam az ülésre, Libby pedig mellém ült. Alisa az
anyósülésen helyezkedett el. Valaki ült a volánnál, de hátulról nem
sokat láttam az arcából.
 – Hamarosan megismerik a végrendelet tartalmát. – Alisa
beszédstílusa ugyanolyan kifinomult és makulátlan volt, mint a fehér
kosztümje, amit az ördög se mert volna bepiszkolni. – Mindannyian
megismerjük. A felolvasására röviddel az érkezésük után kerül sor a
Hawthorne-házban.
Nem Hawthorne-ék házában. A Hawthorne-házban. Mintha az egy
angol nemesi kúria lenne, aminek saját neve van.
– Ott is fogunk aludni? – érdeklődött Libby. – A Hawthorne-házban?
A repülőjegyünk másnapra szólt. Egy éjszakára pakoltunk.
– Válogathatnak majd a hálószobák közül – közölte Alisa. – Mr.
Hawthorne több mint ötven éve vásárolta a birtokot, amin a ház áll, és
azóta nem telt el úgy év, hogy ne bővítette volna az építészeti csodát,
amit ott alkotott. Nem tudom pontosan, hány hálószoba van benne, de
harmincnál több, az biztos. A Hawthorne-ház… igen figyelemreméltó.
Úgy tűnt, Alisa végre kinyitotta az információcsapot. Gondoltam,
kihasználom.
– Arra tippelek, hogy Mr. Hawthorne is igen figyelemreméltó volt.
– Jól tippel. – Alisa hátrapillantott. – És Mr. Hawthorne kedvelte a jól
tippelő embereket.
Borzongás futott át rajtam, olyan balsejtelemféle. Vajon ezért
választott ki engem?
– Mennyire ismerte őt? – kérdezte Libby.
– Édesapám még a születésem előtt lett Tobias Hawthorne ügyvédje. –
Alisa Ortega hangja most lágyabban csengett. – Gyerekkoromban sok
időt töltöttem a Hawthorne-házban.
Az öreg több volt számára egyszerű kliensnél, gondoltam.
– Van sejtelme róla, hogy miért vagyok itt? – faggattam tovább. –
Hogy miért hagyott rám bármit is Mr. Hawthorne?
– Maga világmegmentő típus? – Alisa ezt úgy tette fel, mint egy
teljesen hétköznapi kérdést.
– Hát… nem – feleltem bizonytalanul.
– Okozott magának nagy fájdalmat Hawthorne vezetéknevű személy?
Rábámultam, és az előzőnél határozottabban sikerült válaszolnom:
– Nem.
Alisa elmosolyodott, de csak a szájával, a szemével nem.
– Irigylem érte.
 6. fejezet

A Hawthorne-ház dombtetőn állt. Hatalmas volt. Terpeszkedő. Úgy

festett, mint egy kastély – jobban illett volna egy királyi székhelyre,
mint egy farmvidékre. Fél tucat autó parkolt előtte, meg egy lerobbant
motorbicikli, aminek rég a bontóban lett volna a helye.
Alisa a motorra pillantott.
– Úgy látom, Nash is megérkezett.
– Nash? – nézett rá Libby.
– A legidősebb Hawthorne unoka. – Alisa tekintete a motorról a
kastélyra siklott. – Összesen négyen vannak.
Négy unoka. Betolakodott a fejembe az a Hawthorne, akivel már
megismerkedtem. Grayson. A tökéletes szabású öltöny. Az ezüstszürke
szem. Az arrogancia, amivel azt mondta, tekintsem őt mindentudónak.
Alisa sokatmondó pillantást vetett rám.
– Fogadja meg a tanácsát annak, aki már megégette magát: soha ne
adja a szívét senkinek, akit Hawthorne-nak hívnak!
– Ne aggódjon – vágtam rá. Épp annyira bosszantott Alisa
feltételezése, mint az, hogy leolvashatott valamit az arcomról, ami a
gondolataimra utalt. – A szívemet lakat alatt tartom.
Az előcsarnok nagyobb volt, mint máshol egy egész ház. Legalább száz
négyzetméteres, mintha az lett volna az építő szándéka, hogy szükség
esetén bálteremnek is használhassák. A csarnokot, ami két emelet
magasra nyúlt, kétoldalt kő boltívek sora szegélyezte, és faragott
faborítás díszítette a mennyezetét. Elég volt csak felpillantanom, hogy
elálljon a lélegzetem.
– Hát megérkeztetek. – Az ismerős hang visszarántotta a figyelmemet
a földre. – Ráadásul pontosan. Remélem, a repülőút problémamentes
volt.
Grayson Hawthorne most egy másik öltönyt viselt. Ez fekete volt,
csakúgy, mint az inge és a nyakkendője.
– Grayson. – Alisa szúrós pillantással köszöntötte.
– Szóval nem nyertem bocsánatot a beavatkozás miatt? – kérdezte a
srác.
– Tizenkilenc éves vagy – hangsúlyozta Alisa. – Belehalnál, ha úgy is
viselkednél?
– Lehet. – Grayson egy mosollyal megvillantotta a fogsorát. – És
nagyon szívesen. – Beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, hogy a
beavatkozás abban állt, hogy eljött értem. – Hölgyeim, szabad a
kabátokat?
– Én nem veszem le – feleltem, mert dacolni támadt kedvem, és úgy
éreztem, nem árt most egy pluszréteg, ami megvéd a külvilágtól.
– És te? – fordult a nővéremhez Grayson.
Libby levette a dzsekijét, és átadta a fiúnak. Grayson átsétált vele az
egyik boltív alatt. A túloldalon folyosó húzódott, a falán kicsi, négyzetes
lapok sorával. Grayson rátenyerelt az egyikre, és megnyomta. Aztán
elfordította kilencven fokkal a kezét, úgy nyomta meg a szomszédos
lapot, majd követhetetlenül gyors mozdulatokkal ráütött még legalább
kettőre. Valami pukkant, és a fal egy részéről kiderült, hogy az egy ajtó,
mivel ekkor kinyílt.
– Mi a… – kezdtem meghökkenten.
Grayson benyúlt, és kivett egy vállfát.
 – Gardrób. – Ez nem magyarázat volt, csak egy címke, mintha egy
hétköznapi ház hétköznapi előszobafogasáról beszélt volna.
Alisa ezt jelnek vette arra, hogy a fiú gondjaira bízhat minket, én meg
próbáltam rábírni magam, hogy ne csak álljak ott, és tátogjak, mint egy
hal.
Grayson be akarta csukni a gardrób ajtaját, de valami zaj odabentről
megállította a mozdulatban.
Nyikorgás és puffanás hallatszott. Aztán csoszogás, majd egy alak
átbújt a kabátok között, és kilépett a fényre. Egy srác volt az, velem kábé
egyidős, vagy talán kicsit fiatalabb. Ő is öltönyt viselt, de semmi másban
nem hasonlított Graysonra. A ruhája gyűrött volt, mintha abban aludt
volna egyszer – vagy hússzor. A zakót nem gombolta be, a nyakkendőjét
nem kötötte meg. Nagyra nőtt, de babaarca volt, és göndör, fekete haja
százfelé állt. Világosbarna volt a szeme és a bőre is.
– Elkéstem? – kérdezte Graysontól.
– Javasolnám, hogy pillants az órádra a válaszért.
– Jameson már megjött? – fogalmazta át a kérdést a göndör hajú fiú.
Grayson arca megfeszült.
– Nem.
A másik erre elvigyorodott.
– Szóval nem késtem el! – Ekkor Grayson válla mögött Libbyre és rám
pillantott. – Ők biztos a vendégeink. Milyen modortalan vagy, hogy be
sem mutatsz minket egymásnak!
Grayson állkapcsánál megrándult egy izom.
– Avery Ginks – szólt hivatalos hangon – és a nővére, Libby. Hölgyeim,
ő az öcsém, Alexander. – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Grayson ezzel
befejezte, de aztán jött a szemöldökfelvonás. – Xander a kisbaba a
családban.
– Nem, én az imádni való fiú vagyok – javította ki Xander. – Tudom,
hogy most mit gondoltok. Ennek a komolykodó tökfejnek talán jól áll az
Armani öltöny, de kérdem én, képes-e kizökkenteni és felforgatni a
világot pusztán a mosolyával, mint egy kevert rasszú James Dean
testében reinkarnálódott fiatal Mary Tyler Moore. – Úgy tűnt, Xander
kizárólag hadarva tud beszélni. – Nem – válaszolta meg a saját kérdését.
– Nem, nem képes.
Most végre elhallgatott annyi időre, hogy más is megszólalhasson.
– Nagyon örülünk – mondta Libby.
– Sok időt töltesz gardróbokban? – érdeklődtem.
Xander a nadrágjába törölte poros kezét.
– Titkos átjáró – felelte, majd megpróbálta leporolni a nadrágot. – Tele
van velük a ház.
 7. fejezet

Viszketett a kezem, hogy elővegyem a telómat, és fotókat csináljak, de

ellenálltam a kísértésnek. Libbynek nem voltak ilyen gátlásai.
– Mademoiselle… – Xander egy sasszéval belépett Libby egyik
tervezett képébe. – Ha szabad kérdeznem, miként vélekedsz a
hullámvasutakról?
Azt hittem, Libbynek mindjárt kiugrik a szeme a helyéből.
– Hullámvasút is van itt?
Xander elvigyorodott.
– Nem egészen.
És mire észbe kaptam, a Hawthorne család „kisbabája” – aki ha nem
volt százkilencven centi magas, akkor egy se – már vonszolta is a
nővéremet az előcsarnok hátulja felé.
Nem találtam szavakat. Hogy lehet egy házban „nem egészen”
hullámvasút? Grayson mellettem halkan felnevetett. Rajtakaptam, hogy
engem figyel, és összehúztam a szemem.
– Mi van?
– Semmi – felelte, de felfelé görbülő szája meghazudtolta. – Csak…
nagyon kifejező az arcod.
Nem igaz. Nem az. Libby mindig azt mondta, hogy kifürkészhetetlen
vagyok. Harryt kizárólag a pókerarcomnak köszönhetően tudtam ellátni
reggelivel hónapok óta. Még hogy kifejező! Az én arcom semmilyen.
 – Elnézést kérek Xanderért – csevegett Grayson. – Nem fektet súlyt
olyan lényegtelen apróságokra, mint hogy gondolkodjon, mielőtt beszél,
és ne adj’ isten három másodpercnél hosszabb ideig nyugton maradjon.
– Lesütötte a szemét. – Ő a legjobb köztünk, még a legrosszabb napjain
is.
– Miss Ortega azt mondta, négyen vagytok. – Nem bírtam fékezni
magam. Többet akartam tudni erről a családról. És őróla. – Unokák, úgy
értem.
– Három testvérem van – közölte Grayson. – Az anyánk közös, de más-
más az apánk. Zara nénikénknek nincsenek gyerekei. – Elnézett
mellettem. – És ami a rokonságomat illeti, úgy érzem, már előre újabb
bocsánatkéréssel tartozom.
– Gray drágám!
Egy nő suhant oda hozzánk, akár egy két lábon járó textilörvény.
Mikor repdeső szoknyája végre elpihent, megpróbáltam kitalálni a
korát. Harmincnál idősebb, ötvennél fiatalabb. Pontosabb tippem nem
volt.
– Már mindenki a nagyteremben vár – mondta Graysonnak. – Vagy
majdnem mindenki. Hol a testvéred?
– Pontosíts, anyám.
A nő a szemét forgatta.
– Ne anyámozz engem, Grayson Hawthorne! – Hozzám fordult. – Azt
hinné róla az ember, hogy öltönyben született – mondta úgy, mint aki
nagy titkot árul el –, pedig pici korában Gray a pucérság megszállottja
volt. Igazi szabad szellem. Négyéves koráig képtelenek voltunk rávenni,
hogy megtűrjön magán bármilyen ruhát. Bevallom őszintén, én nem is
erőltettem. – Itt szünetet tartott, és leplezetlenül végigmért. – Te
biztosan Ava vagy.
– Avery – helyesbített Grayson. Ha zavarba hozta is totyogókori
nudizmusának felemlegetése, nem mutatta. – Averynek hívják, anyám.
A nő sóhajtott, de mosolygott közben, mintha a fiának a puszta
látványa is boldogsággal töltené el.
– Annak idején váltig fogadkoztam, hogy a gyerekeim a
keresztnevemen fognak szólítani – magyarázta. – Úgy értve, hogy
magammal egyenrangúként nevelem majd őket. Csak hát mindig is úgy
képzeltem, hogy lányaim lesznek. És négy fiú után… – Itt a világ
legelegánsabb vállrándítása következett.
Tény, hogy Grayson anyja túlpörgős volt, de közben elbűvölő is.
– Megkérdezhetem, kedvesem, hogy mikor van a születésnapod?
A kérdés váratlanul ért. Volt szám, tökéletesen működött is, mégse
bírtam válaszolni, annyira gyors volt a nő tempója. Az arcomra tette a
kezét.
– Skorpió? Bak? Nem halak, az biztos…
– Anyám – szólt közbe Grayson, majd gyorsan helyesbített: – Skye.
Hamar kapcsoltam, hogy ez nyilván a nő keresztneve, és Grayson
hízelgésként használja, hátha le tudja állítani vele az asztrológiai
feltérképezésemet.
– Grayson jó fiú – mosolygott Skye. – Túlságosan is jó. – Rám
kacsintott. – Majd még beszélünk.
– Kétlem, hogy Ginks kisasszony olyan sokáig maradna, hogy legyen
idő kandalló előtti csevegésre… vagy tarot-vetésre. – E szavakkal egy
másik, Skye-jal egykorú, vagy nála kicsit idősebb nő kapcsolódott be a
beszélgetésbe. Ha Skye kavargó ruhás és túl közlékeny volt, akkor ez a
másik ceruzaszoknyás-gyöngysoros. – Zara Hawthorne-Calligaris
vagyok. – A nő megszemlélt, s az arckifejezése nem kevésbé tűnt
zordnak, mint a neve. – Szabad érdeklődnöm, honnan ismerte az
apámat?
A bálteremnyi előcsarnokban néma csend lett. Nyeltem egyet.
– Nem ismertem.
Megint magamon éreztem Grayson tekintetét. Egy kisebb
örökkévalóság után Zara kimért mosollyal ajándékozott meg.
– Nos, hálásak vagyunk, hogy eljött. Talán mondanom sem kell, hogy
az elmúlt néhány hét nehéz időszak volt a számunkra.
Az elmúlt néhány hét, egészítettem ki magamban, amikor senki nem
tudott előkeríteni engem.
– Zara? – Ezúttal egy hátranyalt hajú férfi csatlakozott hozzánk.
Odalépett, és átkarolta a nő derekát. – Mr. Ortega szeretne szót váltani
veled. – A pasas, akit Zara férjének gondoltam, egyetlen pillantásra sem
méltatott.
Skye bőségesen kárpótolt ezért.
– A nővérem „szót vált” emberekkel – magyarázta. – Én beszélgetek
velük. Élvezetes beszélgetéseket folytatok. Őszintén szólva ezért is
született négy fiam. Csodálatos, intim beszélgetéseim voltak négy
elbűvölő férfival…
– Fizetek, csak hagyd ezt abba! – szólt közbe gyötrődő képpel Grayson.
Skye megpaskolta a fia arcát.
– Lefizet. Megzsarol. Kivásárol. Akarva se tudnál hawthorne-osabb
lenni, édesem. – Sokatmondó mosolyt küldött felém. – Ezért nevezzük őt
trónörökösnek.
Valami Skye hangjában, plusz Grayson arckifejezése, mikor az anyja
kimondta a trónörökös szót, rádöbbentett, hogy a Hawthorne család
sokkal, de sokkal jobban várja a végrendelet ismertetését, mint hittem.
Ők sem tudják, mi állhat benne. Hirtelen úgy éreztem magam, mint
akit bedobtak egy arénába, de fogalma sincs a viadal szabályairól.
– Most pedig – Skye egyik kezével engem karolt át, a másikkal
Graysont – ideje befáradnunk a nagyterembe.
 8. fejezet

A nagyterem méretre úgy a kétharmada volt az előcsarnoknak.

Szemközti falának közepén hatalmas kandalló terpeszkedett, oldalán a
középkori vízköpő szörnyekhez hasonló faragványokkal.
Grayson leültetett minket Libbyvel egy-egy füles fotelbe, majd
elnézést kért, és odament három idősebb, öltönyös úrhoz, akik Zarával
és a férjével beszélgettek.
Az ügyvédek, állapítottam meg. Pár perccel később Alisa is
csatlakozott hozzájuk. Közben számba vettem a többi jelenlévőt. Egy
idősebb fehér pár, legalább hatvanasok. Egy katonás tartású, negyvenes
fekete férfi, aki a fal mellett állt úgy, hogy szemmel tarthassa mindkét
ajtót. Xander és mellette alighanem a harmadik Hawthorne testvér. Ő
idősebb volt, a húszas évei közepén járhatott. Ráfért volna egy hajvágás,
és az öltönyhöz cowboycsizmát viselt, ami ugyanúgy túl volt a
fénykorán, mint az odakint parkoló motor.
Nash, idéztem fel gondolatban az Alisától hallott nevet.
Végül felbukkant a csatatéren egy hajlott korú hölgy is. Nash a karját
nyújtotta neki, de ő Xanderét válaszotta. Xander pedig egyenesen
hozzánk vezette.
– Ő Dédi – mutatta be. – A nő. A legenda.
– Ugyan, menj már! – Az öreg hölgy a srác karjára ütött. – Ennek a
csirkefogónak a dédanyja vagyok. – Dédi nem kis nehézség árán
elhelyezkedett az enyém melletti üres fotelben. – Vén vagyok, mint a
bűn, és kétszer olyan undok.
– Vajszíve van – tudatta derűsen Xander. – És én vagyok a kedvence.
– Nem vagy a kedvencem – dörmögte Dédi.
– Én mindenkinek a kedvence vagyok – vigyorgott a fiú.
– Túlságosan is hasonlítasz a javíthatatlan nagyapádra. – Dédi
behunyta a szemét, és észrevettem, hogy kicsit megremeg a keze. – Az a
szörnyű alak. – Ezt a szeretet hangján mondta.
– Mr. Hawthorne a fia volt? – érdeklődött szelíden Libby. Idősekkel
dolgozott, és remekül szót tudott érteni velük.
Dédi felhorkantott:
– A vejem.
– Ő is a kedvence volt – jelezte Xander.
Valamiért szívbe markoló volt, ahogy ezt mondta. Nem temetésen
voltunk. Az elhunytat nyilván már hetekkel azelőtt végső nyugalomra
helyezték, de én jól ismertem a gyászt, rá tudtam érezni, szinte
kiszagoltam.
– Jól vagy, Ave? – kérdezte Libby.
Eszembe jutott Grayson megjegyzése az árulkodó arcomról.
– Persze – feleltem. Pedig nem voltam jól. Anyám hiánya még két év
után is cunamiként tört néha rám. – Kimegyek egy percre – mondtam
erőltetett mosollyal. – A levegőre.
Miközben kifelé mentem, odalépett hozzám Zara férje.
– Hova megy? Mindjárt kezdünk. – És megfogta a karomat.
Leráztam magamról a kezét. Nem érdekelt, kik ezek az emberek.
Engem senki ne fogdosson.
– Nekem azt mondták, négy Hawthorne unoka van – mondtam élesen.
– Ha jól számolom, egy még hiányzik. Egy perc, és itt vagyok. Fel se fog
tűnni, hogy kimentem.
Nem a ház előtti részre, hanem a hátsó udvarba értem ki – már ha
udvarnak lehet egyáltalán nevezni azt a gyönyörűen gondozott
területet. Volt ott szökőkút. Szoborpark. Üvegház. És a távolba nyúlóan,
ameddig csak elláttam, birtok. Egy része liget. Egy része mező. De ahogy
ott álltam, és a messzeségbe néztem, könnyű volt elképzelni, hogy ha
valaki elindul itt a láthatár felé, talán sose talál vissza.
– Ha az igen az nem, és az egyszer az soha, akkor hány oldala van egy
háromszögnek?
A kérdés felülről érkezett. Felnéztem, és egy srácot pillantottam meg,
aki az első emeleti erkély kovácsoltvas korlátján ülve egyensúlyozott.
Ez részeg.
– Le fogsz esni – figyelmeztettem.
A srác önelégülten mosolygott.
– Érdekes ajánlat.
– Ez nem ajánlat volt.
Kaptam egy lusta mosolyt.
– Nem szégyen felajánlkozni egy Hawthorne-nak. – A haja
Graysonénál sötétebb, Xanderénél világosabb volt. Nem viselt inget.
Ez igazán bölcs ötlet a tél közepén, gondoltam gúnyosan, ugyanakkor
nem tudtam megállítani az arcáról lefelé vándorló pillantásomat. Karcsú
felsőteste volt, az izmok kirajzolódtak a hasán. Hosszú, vékony sebhely
húzódott a kulcscsontjától a csípőjéig.
– Te biztos a Titokzatos Lány vagy – mondta.
– Avery a nevem – közöltem.
Azért jöttem ki ide, hogy szabaduljak a Hawthorne-októl és a
gyászuktól. Ennek a fiúnak az arcán nyoma sem volt bánatnak, mintha
számára az élet csupa móka lenne. Mintha ő nem gyászolna annyira,
mint a többiek odabent.
– Ahogy akarod, T. L. – felelte. – Szólíthatlak T. L.-nek, Titokzatos
Lány?
Keresztbe fontam a karom.
– Nem.
A srác felhúzta mindkét lábát a korlátra, és felállt. Megingott, és akkor
borzongató sejtelmem támadt. Gyászol, és túl magasan van. Én nem
adtam át magam az önpusztításnak, amikor meghalt az anyám. Ami nem
jelenti azt, hogy ne lett volna nagy a kísértés.
A fiú a fél lábára állt, a másikat kinyújtva felemelte.
 – Ne! – Ennyit volt csak időm mondani, mert akkor lehajolt, megfogta
a korlátot, és átfordult kézenállásba. Láttam, ahogy megfeszülnek a
hátán az izmok, miközben előredőlt… és elengedte a korlátot.
Talpon landolt, épp mellettem.
– Bent kéne lenned, nem idekint, T. L.
Nem én ugrándoztam le félmeztelenül erkélyekről.
– Neked is.
Arra gondoltam, vajon látja-e rajtam, milyen szaporán ver a szívem.
Meg arra, hogy az övé vajon szaporán ver-e.
– Ha többször teszem, amit nem kéne, mint mondom, amit nem kéne…
– Elhúzta a száját. – Akkor mi vagyok?
Jameson Hawthorne, gondoltam. Így, közelről már azt is láttam,
milyen színű a szeme: feneketlenül mély zöld.
– Akkor mi vagyok? – ismételte konokul a kérdést.
Levettem a szemem a szeméről. Meg a kockahasáról. Meg a minden
irányba meredező, zselézett hajáról.
– Részeg – feleltem. De láttam, hogy vissza akar vágni, ezért gyorsan
hozzátettem még két szót: – És kettő.
– Mi? – értetlenkedett Jameson Hawthorne.
– A válasz az első találós kérdésre. Ha az igen az nem, és az egyszer az
soha, akkor a háromszög oldalainak száma… kettő. – Hatásvadász módon
elnyújtottam a mondat végét, ahelyett hogy elmondtam volna, hogyan
jutottam erre a megfejtésre.
Jameson megkerült, és közben finoman súrolta meztelen karjával az
enyémet.
– Talált, süllyedt.
 9. fejezet

Pár percig még kint maradtam. Ez az egész nap szürreális volt. Holnap
meg majd hazautazom Connecticutba egy jó sztorival és remélhetőleg
némi pénzzel gazdagabban, aztán valószínűleg soha az életben nem
látom többet Hawthorne-ékat.
Soha többet nem látok ilyen szép helyet.
Mire visszamentem a nagyterembe, Jameson Hawthorne-nak
csodálatos módon sikerült találnia magának egy inget meg egy
öltönyzakót. Küldött felém egy mosolyt és egy gyors tisztelgést, amire a
mellette álló Grayson arca megfeszült.
– Most, hogy mindenki jelen van – szólt az egyik ügyvéd –, el is
kezdhetjük.
Az ügyvédek nyílhegyalakzatban álltak fel. Annak, aki beszélt,
ugyanolyan sötét haja, barna bőre és magabiztos arca volt, mint
Alisának. Úgy tippeltem, ő Ortega a McNamara, Ortega és Jonesból. A
másik két ügyvéd – feltehetőleg McNamara, illetve Jones – tőle jobbra és
balra, kissé hátrébb állt.
Mióta kell négy ügyvéd egy végrendelet felolvasásához?
– Önök azért vannak ma jelen – fogott bele Mr. Ortega olyan
hangerővel, mintha a terem távoli sarkaihoz intézné szavait –, hogy
megismerjék Tobias Tattersall Hawthorne végakaratát. A kollégáim
most átadják a leveleket, amelyet Mr. Hawthorne az önök számára
hátrahagyott.
A másik két férfi elindult körbe a teremben, és elkezdtek borítékokat
kiosztani.
– A levelet a végrendelet ismertetése után bonthatják fel.
Én is kaptam egy borítékot, amin cirkalmas betűkkel a teljes nevem
állt. A mellettem ülő Libby is felpillantott az ügyvédre, de az kihagyta őt,
és ment tovább.
– Mr. Hawthorne meghagyta, hogy végrendeletének ismertetésekor
személyesen jelen kell lennie Skye Hawthorne-nak, Zara Hawthorne-
Calligarisnek, Nash Hawthorne-nak, Grayson Hawthorne-nak, Jameson
Hawthorne-nak, Alexander Hawthorne-nak, valamint Avery Koizi
Ginksnek a connecticuti New Castle-ből.
Kábé olyan feltűnőnek éreztem magam, mintha egy szál semmiben
ülnék ott.
– Mivel a felsoroltak mind jelen vannak – állapította meg Mr. Ortega –,
hozzákezdhetünk.
Libby megfogta a kezem.
– „Andrew és Lottie Laughlin kapjon sokévi hűséges szolgálatáért
fejenként egyszázezer dollárt, valamint élethosszig tartó díjmentes
lakhatást a texasi birtokom nyugati határán álló Wayback Cottage-ban.”
Az idősödő fehér pár összehajolt. Az én fejemben csak két szó zakatolt:
„Százezer dollár.” Laughlinéktól el se várták, hogy jelen legyenek a
végrendelet felolvasásán, és még ők is százezer dollárt kapnak.
Fejenként!
Nagy akaraterővel tudtam csak újra levegőt venni.
– „John Oren, a biztonsági csapatom vezetője, aki számtalanszor és
számtalan módon mentette meg az életemet, kapja meg a McNamara,
Ortega és Jones ügyvédi iroda őrizetére bízott szerszámosládám
tartalmát, valamint háromszázezer dollárt.”
Tobias Hawthorne ismerte ezeket az embereket, gondoltam hevesen
dobogó szívvel. Neki dolgoztak. Fontosak voltak neki. Engem nem is
látott soha.
 – „Anyósomra, Pearl O’Dayre évi egyszázezer dollár összegű
életjáradékot hagyok, valamint egy gyógyászati kiadásokra fordítható
alapot a függelékben leírtak szerint. Halálom után szálljon rá néhai
feleségem, Alice O’Day Hawthorne után maradt minden ékszer, amiket
hagyományozzon belátása szerint.
Dédi krákogott.
– Ne is reménykedjetek! – mondta csak úgy általában a teremnek. –
Mindnyájatokat túléllek.
Mr. Ortega mosolygott, de aztán hamar eltűnt a derű az arcáról.
– „Leányaim… – Elakadt, majd újra nekifutott. – Leányaim, Zara
Hawthorne-Calligaris és Skye Hawthorne kapja meg a halálom napjáig
felhalmozódott adósságaik kiegyenlítéséhez szükséges összeget. – Mr.
Ortega megint szünetet tartott, összeszorította az ajkát. A másik két
ügyvéd egyenesen előremeredt, nem néztek az örökösök szemébe. –
Ezenfelül Skye-ra hagyom az iránytűmet, hogy mindig tudja, merre van
a valódi észak. Zarára a jegygyűrűm szálljon – szeressen olyan odaadón
és rendíthetetlenül, ahogyan én szerettem az édesanyját.”
Újabb szünet, még az előzőnél is kínosabb.
– Folytassa! – Ezt Zara férje mondta.
– „Mindkét leányom – olvasta lassan Mr. Ortega – kapjon a fentieken
kívül egyszeri ötvenezer dollárt.”
Ötvenezer dollárt? Én csak magamban, Zara férje viszont fennhangon
és indulatosan ismételte meg a számot. Tobias Hawthorne kevesebb
pénzt hagyott a lányaira, mint a testőrére.
Hirtelen egészen új értelmet nyert Skye utalása Graysonra mint
trónörökösre.
– Ez a te műved. – Zara Skye felé fordult. Nem emelte fel a hangját, de
így is gyilkos düh áradt belőle.
– Az enyém? – méltatlankodott a húga.
– Apa végleg megváltozott Toby halála után – mondta Zara.
– Az eltűnése után – javította ki Skye.
– Ha hallanád magad! – Zara most már elvesztette az önuralmát. –
Telebeszélted a fejét, igaz, Skye? Rebegtetted neki a szempilládat,
rávetted, hogy semmizzen ki minket, és hagyjon mindent a te…
 – Fiaidra. – Skye hangja metszően éles volt. – Ezt a szót keresed, Zara:
fiaidra.
– Azt a szót keresi, hogy fattyaidra. – Nash Hawthorne-nak volt a
legerősebb texasi akcentusa a jelenlévők közül. – Nem mintha ne
hallottuk volna már eleget.
– Ha lenne fiam… – Zarának elfúlt a hangja.
– De nincs. – Skye hatásszünetet tartott. – Jól tudom, Zara?
– Elég ebből – avatkozott közbe Zara férje. – Találunk megoldást.
– Attól tartok, arra nem lesz mód – jegyezte meg Mr. Ortega. – Mint
látni fogják, a végrendelet sziklaszilárd, és elrettentő kitételeket
tartalmaz azokkal szemben, akik a megtámadását fontolgatnák.
Ezt magamban így fordítottam le: „Leülsz, és befogod, oké?”
– És most, ha szabad, folytatnám. – Mr. Ortega ismét a kezében tartott
dokumentumra pillantott. – „Unokáim, Nash Westbrook Hawthorne,
Grayson Davenport Hawthorne, Jameson Winchester Hawthorne és
Alexander Blackwood Hawthorne öröksége…
– Minden – morogta keserűen Zara.
Mr. Ortega közben folytatta:
– …fejenként kettőszáz-ötvenezer dollár. Az összeg huszonötödik
életévük betöltésekor fizetendő ki, addig Alisa Ortega kezelésében
marad.
– Mi? – tört ki Alisából a döbbenet. – Mi a…?
– Rosseb – szólt szívélyesen Nash. – A kifejezés, amit keresel,
kedvesem: „Mi a rosseb?”
Tobias Hawthorne nem hagyta mindenét az unokáira. A vagyon
nagyságához képest nyomorúságos alamizsnát adott csak nekik.
– Szeretném tudni, mi folyik itt – szólt Grayson, és minden szava felért
egy-egy kalapácsütéssel.
Tobias Hawthorne nem az unokáira hagyta a vagyonát. Nem is a
lányaira. Az agyam ezen a ponton satufékezett. Csengett a fülem.
– Figyelmet kérek. – Mr. Ortega felemelte a kezét. – Szeretném
befejezni.
Negyvenhat egész kéttized milliárd dollár. A szívem belülről püfölte a
mellkasomat, és csonszáraz volt a szám. Tobias Hawthorne teljes
vagyona negyvenhat egész kéttized milliárd dollár volt, és az unokáira
összesen egymilliót hagyott. A lányai százezret kapnak, a személyzet
félmilliót, Dédi életjáradékot…
Akárhogy számoltam, az eredmény, ami kijött, hibás volt. Csak hibás
lehetett.
A jelenlévők sorban egymás után felém fordultak, és rám meredtek.
– „Vagyonom teljes fennmaradó részét – olvasott tovább Mr. Ortega –,
ideértve minden, más célra nem szánt ingatlant, ingóságot és
pénzeszközt, Avery Koizi Ginksre hagyom.”
 10. fejezet

Ilyen nem történhet.

Ez nem lehet a valóság.
Álmodom.
Tévképzeteim vannak.
– Őrá hagyott mindent? – Skye elég harsányan szólalt meg ahhoz,
hogy hangja áthatoljon a kábulatomon. – Miért?
Ez már nem az a nő volt, aki a csillagjegyemet találgatta, és a fiairól
meg a szeretőiről anekdotázott. Ez a Skye úgy festett, mint aki embert
tudna ölni. Szó szerint.
– Ki a fene ez? – Zara hangja élesen és tisztán csengett.
– Ez csak valami tévedés lehet. – Grayson úgy beszélt, mint aki
gyakran hoz helyre tévedéseket.
Lefizet, megzsarol, kivásárol, jutottak eszembe az anyja szavai. Velem
mit csinálna a „trónörökös”? Ez nem lehet a valóság. Ezt éreztem
minden szívdobbanásommal, minden lélegzetvételemmel. Ez nem lehet
a valóság.
– Így van. – Elsuttogott szavaim elvesztek az emelt hangok zsivajában.
Megpróbáltam újra, hangosabban. – Egyetértek Graysonnal. – Néhány fej
felém fordult. – Biztos valami tévedés történt. – Rekedt volt a hangom.
Úgy éreztem magam, mint aki kiugrott egy repülőből. Mint aki
szabadesésben, zuhanva várja, hogy kinyíljon az ejtőernyője.
 Ez nem a valóság. Nem lehet a valóság.
– Avery – szólt rám Libby, és oldalba bökött, ebbe sűrítve a felszólítást,
hogy fogjam be a számat, és ne emlegessek tévedéseket.
De ez akkor is lehetetlen volt. Valaki összekevert valamit. Olyan nincs,
hogy egy vadidegen rám hagyja a sok milliárd dolláros vagyonát. Ilyesmi
nem történik, és kész.
– Tessék! – kapott a szavamon Skye. – Még Ava szerint is ez egy
agyrém!
Ezúttal biztos voltam benne, hogy szándékosan mondott rossz
keresztnevet. „Vagyonom teljes fennmaradó részét, ideértve minden,
más célra nem szánt ingatlant, ingóságot és pénzeszközt, Avery Koizi
Ginksre hagyom.” Skye Hawthorne tudja, hogy hívnak. Mindnyájan
tudják.
– Biztosíthatom, hogy szó sincs tévedésről. – Mr. Ortega a szemembe
nézett, aztán a többiek felé fordult. – És biztosíthatok minden
érdekeltet, hogy Tobias Hawthorne végrendelete semmilyen módon nem
kifogásolható. Mivel a végakarat további részletei zömmel Averyre
vonatkoznak, a felolvasást lezárhatjuk. Egy dolgot azonban még
szeretnék hangsúlyozni: a végrendelet értelmében, aki megtámadja
Avery öröklését, elveszíti a hagyatékból neki járó részt.
Avery öröklését… Szédültem, szinte émelyegtem. Olyan volt, mintha
valaki egy csettintéssel hatályon kívül helyezte volna a fizika ismert
törvényeit. Mintha megváltozott volna a gravitációs együttható, és a
testem képtelen lenne alkalmazkodni hozzá. A világ kifordult a
tengelyéből.
– Egyetlen végrendelet sincs kőbe vésve. – Zara férjének hangja mart,
mint a sav. – Főleg, ha ennyi pénzről van szó.
– Ilyet csak az mond – vetette közbe Nash Hawthorne –, aki nem
ismerte az öreget.
– Csapda csapda hátán – dörmögte Jameson. – Rejtvény rejtvényt
követ. – Magamon éreztem sötétzöld szemét.
– Jobb lesz, ha most elmész – vetette oda nekem Grayson. Ez nem
tanács volt, hanem parancs.
 – Hivatalosan… – Alisa Ortega hangja olyan volt, mintha mérget nyelt
volna – ez a ház az övé.
Látszott rajta, hogy tényleg nem tudta előre, mi áll a végrendeletben.
Ugyanúgy titkolóztak előtte, mint a család előtt. Hogy szúrhatta így
hátba őket Tobias Hawthorne? Hogy tehet valaki ilyet a rokonaival?
– Én ezt nem értem – mondtam fennhangon. Kába, zsibbadt és teljesen
tanácstalan voltam.
– Úgy van, ahogy a lányom mondja. – Mr. Ortega szenvtelen maradt. –
Az öné minden, miss Ginks. Nemcsak a pénz, hanem Mr. Hawthorne
ingóságai és ingatlanjai is, beleértve a Hawthorne-házat. Az öröklés
feltételei szerint – amelyek részleteiről készséggel tájékoztatom – a
jelenlegi lakók lakhatási joga megmarad, hacsak – és amíg – nem adnak
okot annak megvonására. – Az ügyvéd rövid hatásszünetet tartott. – És
ezek a lakók – folytatta figyelmeztetően – semmilyen körülmények
között nem próbálhatják meg eltávolítani önt.
A terem néma mozdulatlanságba dermedt.
Ezek megölnek. Valaki, aki most itt van, meg fog ölni engem.
A férfi, akinek feltűnt a katonás tartása, most belépett közém és
Tobias Hawthorne családja közé. Nem szólt semmit, csak keresztbe fűzte
a mellén a karját, úgy állt háttal nekem és szemben a többiekkel.
– Oren! – kiáltott fel döbbenten Zara. – Maga a családunknak dolgozik!
– Mr. Hawthorne-nak dolgoztam. – John Oren felmutatott egy
papírlapot. Kis késéssel ugyan, de kapcsoltam, hogy az a levele. – Mr.
Hawthorne végakarata, hogy maradjak miss Avery Koizi Ginks
szolgálatában. – Rám pillantott. – Hogy megvédjem. Szüksége lesz rá.
– És nem csak tőlünk kell majd megvédenie! – vetette közbe Xander,
aki balra állt tőlem.
– Lépjen távolabb, kérem – szólt rá Oren.
Xander feltette a kezét.
– Béke van – mondta. – Én csak békésen vázolom a sötét jövőt.
– Xandernek igaza van. – Jameson úgy mosolygott, mintha mindez
csupán játék lenne. – Az egész világ rád fogja vetni magát, Titokzatos
Lány. „Az évszázad sztorija” – ez a szalagcím villog rajtad.
 Az évszázad sztorija. Az agyamban a motor újra beindult, mert most
már minden arra utalt, hogy ez nem átverés. Nincsenek tévképzeteim.
Nem álmodom.
Örökös lettem.
 11. fejezet

Rohanni kezdtem, aztán egyszer csak a szabadban voltam. A Hawthorne-

ház nagy bejárati ajtaja becsapódott mögöttem. Hűvös levegő csapta
meg az arcom. Szinte biztos voltam benne, hogy lélegzem, de a
zsibbadtságtól alig éreztem a testem. Ez volna a sokkos állapot?
– Avery! – Libby is kiszaladt a házból. – Jól vagy? – Aggódva fürkészte
az arcomat. – Másik kérdés: eszednél vagy? Ha meg akarnak dobni
pénzzel, nehogy már visszautasítsd!
– Te is azt szoktad – emlékeztettem. Közben úgy zúgott a fejem, hogy
nem hallottam tőle a saját gondolataimat. – Mindig, amikor oda akarom
adni a jattomat.
– Ne gyere most a jattoddal! – Libby kék haja kiszabadult a lófarokból.
– Itt milliókról van szó!
Milliárdokról, javítottam ki, de csak magamban, mert a szám mereven
megtagadta, hogy kiejtse a szót.
– Ave… – Libby a vállamra tette a kezét. – Gondolj bele, mit jelent ez.
Soha többet nem lesznek anyagi gondjaid. Megvehetsz és megtehetsz,
amit csak akarsz. Ott vannak anyukád képeslapjai… – Odahajolt, és a
homlokomhoz nyomta a homlokát. – Bárhova elmehetsz. Semmi nem
lesz lehetetlen, gondold csak meg!
Meggondoltam, pedig durva átverésnek éreztem ezt az egészet. Az
univerzum heccből rávesz, hogy olyasmikre vágyjak, amiket egy
magamfajta lány úgysem…
Összerezzentem. A Hawthorne-ház súlyos bejárati ajtaja kivágódott, és
megjelent Nash Hawthorne. Hiába viselt öltönyt, így is az a cowboy volt,
aki a déli harangszókor farkasszemet néz az ellenfelével.
Összeszedtem magam. Milliárdok. Kevesebbért is robbantak már ki
háborúk.
– Nyugi, kislány. – Nash komótos texasi modorban beszélt, szavai úgy
csordultak, mint a whisky. – Én nem hajtok a pénzre. Sose hajtottam.
Szórakozzon csak a végzet azokkal, akik megérdemlik.
A legidősebb Hawthorne testvér levette rólam a szemét, és Libbyre
pillantott. Magas, izmos, napbarnított férfi volt, Libby meg kicsi,
törékeny és sápadt, amit csak még jobban hangsúlyozott fekete rúzsa és
neonkék haja. Úgy néztek ki, mintha más-más bolygóról jöttek volna,
Nash mégis lassú, kihívó mosolyt villantott a nővéremre.
– A legjobbakat, kedves – köszönt el tőle, majd odaballagott a
motorjához, felvette a bukót, és pár pillanat múlva már messze járt.
Libby csak bámult utána.
– Visszavonom, amit Graysonról mondtam. Inkább ő az Isten.
Úgy gondoltam, momentán nem az a legfőbb gondunk, hogy
eldöntsük, melyik Hawthorne fiú a Mennyei Atya megtestesülése.
– Nem maradhatunk itt, Libby. Lehet, hogy Nash tojik a végrendeletre,
de a többi családtag biztosan nem. El kell mennünk.
– Magukkal megyek – zendült egy mély hang.
Megfordultam. John Oren állt a bejárat mellett. Nem hallottam
kinyílni az ajtót.
– Nincs szükségem testőrre – mondtam. – Én csak el akarok menni
innen.
– Most már mindig szüksége lesz testőrre. – Ezt olyan határozottan
jelentette ki, hogy eszembe sem jutott vitatkozni vele. – De nézze a jó
oldalát. – A kocsi felé biccentett, amivel elhoztak minket a reptérről. –
Sofőr is vagyok.
Arra kértem Orent, vigyen el minket egy motelbe. Ehelyett a
legelegánsabb luxusszállodához fuvarozott, amit életemben láttam, és
kerülő úton mehetett, mert a szálloda halljában már ott várt minket
Alisa Ortega.
– Közben végigolvastam a teljes végrendeletet. – Úgy tűnt, ez nála a
„jó napot” szinonimája. – Hoztam egy másolatot magának. Javaslom,
menjünk fel a lakosztályukba, és beszéljük meg a részleteket.
– A lakosztályunkba? – visszhangoztam. Az ajtónállók frakkot viseltek.
A hallban hat darab csillár volt. Nem messze egy nő egy másfél méter
magas hárfán játszott. – Nincs rá pénzünk, hogy itt lakjunk.
Alisa majdhogynem szánakozva nézett rám.
– Jaj, kedvesem… – szólt, de aztán rögtön vissza is tért a hivatalos
modorához. – Ez a szálloda a magáé.
Hogy micsoda?! Még csak a hallban álltunk, de a többi vendég már
most „Ki engedte be ezeket?”-pillantásokkal méregetett minket. Kizárt,
hogy ez a szálloda az enyém legyen.
– Ugyanakkor – folytatta Alisa – a végrendelet még bírói jóváhagyásra
vár. Beletelik némi időbe, amíg hozzájut a pénzhez és a
vagyontárgyakhoz, de a McNamara, Ortega és Jones addig megelőlegezi
a költségeit.
Libby a homlokát ráncolta.
– Az ügyvédek ilyet is szoktak csinálni?
– Bizonyára sejtik, hogy Mr. Hawthorne az egyik legfontosabb
ügyfelünk volt – felelte finoman Alisa. – Pontosabban fogalmazva ő volt
az egyetlen ügyfelünk. És most…
– Most – szóltam az igazság súlya alatt nyögve – az az ügyfél én
vagyok.

Majdnem egy órát töltöttem azzal, hogy újra meg újra meg újra
elolvastam a végrendeletet. Tobias Hawthorne az öröklésemet egyetlen
feltételhez kötötte.
 – Egy évig a Hawthorne-házban kell laknia, és be kell költöznie három
napon belül. – Alisa ezt már legalább kétszer elmondta, de az agyam
nem volt hajlandó leokézni az infót.
– Több milliárd dollárt örökölhetek azzal az egyetlen feltétellel, hogy
muszáj beköltöznöm egy kastélyba?
– Így van.
– Abba a kastélyba, ahol ott laknak egy csomóan, akik számítottak erre
az örökségre. És nem dobhatom ki őket.
– Rendes körülmények között nem. De ha ez vigasztalja, igen nagy a
kastély…
– És mi van, ha nem teszem meg? – kérdeztem. – Vagy ha a Hawthorne
család megölet?
– Senki nem fogja megöletni – felelte higgadtan Alisa.
– Tudom, hogy ezek között az emberek között nőtt fel, meg minden –
próbált diplomatikusan fogalmazni Libby –, de én akkor is tuti biztosra
veszem, hogy át fognak menni Lizzie Bordenbe.
– Nem szeretnék fejsze általi halált halni – szögeztem le.
– Kockázat mértéke: alacsony – mormolta Oren. – Legalábbis ami a
fejszét illeti.
Egy pillanat késéssel kapcsoltam, hogy viccel.
– Én komolyan beszélek!
– Igen, tudom – bólintott Oren. – De ismerem a Hawthorne családot. A
fiúk sose bántanának egy nőt, a hölgyek pedig a bíróságon fogják
megtámadni, fejszéről szó se lesz.
– Egyébként – tette hozzá Alisa – Texas államban, ha egy örökös
meghal a végrendelet jóváhagyása előtt, az örökség nem száll vissza az
eredeti örökhagyóra, hanem az örökös hagyatékának részévé válik.
Nekem van hagyatékom? – gondoltam ködös aggyal.
– Na és ha nem vagyok hajlandó beköltözni közéjük?
– De persze hajlandó lesz. – Libby meglézerszemezett.
– Ha nem költözik be három napon belül a házba – válaszolt a
kérdésemre Alisa –, akkor a hagyaték magára eső részét jótékony célra
fordítjuk.
– Nem Tobias Hawthorne családja kapja meg? – kérdeztem rá.
 – Nem. – Alisa arcáról egy pillanatra eltűnt a szenvtelenség maszkja.
Sok-sok éve ismeri Hawthorne-ékat. Ha most nekem dolgozik is, biztos
nem örül neki, hogy így jártak.
Vagy talán mégis?
– A maga apja fogalmazta meg a végrendeletet, igaz? – Próbáltam
valahogy kibogozni ezt a tébolyító helyzetet, amibe kerültem.
– Igen, konzultálva a másik két vezető partnerrel.
– És megmondta magának, hogy… – Szerettem volna elegánsabban
megfogalmazni a kérdésemet, de végül beletörődtem, hogy nem sikerül.
– Megmondta magának, hogy miért?
Miért zárta ki Tobias Hawthorne a családját az örökségből? Miért
hagyott gyakorlatilag mindent énrám?
– Nem hiszem, hogy apám tudja, miért – felelte Alisa, és megint nem
bírt teljesen szenvtelen maradni. – Maga tudja?
 12. fejezet

– Azt a durva! – hüledezett Max. – Az agyam eldobom, baxi! – Itt

suttogóra fogta a hangját, és kivételesen kimondott egy trágár szót.
Nálam akkor már elmúlt éjfél, nála még csak tízre járt. Kicsit
aggódtam, hogy Mrs. Liu mindjárt beront, és elkobozza a lánya mobilját,
de nem történt semmi.
– És hogyan? – faggatott Max. – Miért?
Ránéztem az ölemben heverő levélre. Tobias Hawthorne megírta a
magyarázatot, de hiába teltek már el hosszú órák a végrendelet
ismertetése óta, még mindig nem bírtam rávenni magam, hogy
kinyissam a borítékot. Egyedül ültem a sötétben a saját szállodám
tetőtéri luxuslakosztályának teraszán egy gyönyörű, földig érő
köntösben – ami valószínűleg többet ért, mint a kocsim –, és le voltam
dermedve.
– Lehetséges – tűnődött Max –, hogy a születésedkor elcseréltek. – A
barátnőm egyrészt irtó sokat tévézett, másrészt megszállott könyvmoly
volt. – Vagy talán anyukád évtizedekkel ezelőtt megmentette az öreg
életét. Vagy lehet, hogy a pasi az egész vagyonát a te ükapádnak
köszönhette. Vagy kiválasztottak egy fejlett számítógépes algoritmussal,
ami a mesterséges intelligencia kifejlesztésének küszöbén áll!
– Maxine! – horkantottam. Furcsa módon az agymenése kellett hozzá,
hogy kimondjam azt a gondolatot, amit addig próbáltam száműzni a
fejemből. – Lehet, hogy az apám nem az igazi apám.
Hiszen ez a legészszerűbb magyarázat, nem? Tegyük fel, hogy Tobias
Hawthorne nem egy idegent tett meg fő örökösévé a rokonai helyett.
Merthogy én is a vérrokona vagyok.
„Van egy titkom…” Magam elé képzeltem anyámat. Hányszor
hallottam tőle ezt a három szót!
– Jól vagy? – jött Max kérdése a vonal túlsó végéről.
Megint ránéztem a borítékra, amin díszes betűkkel ott állt a nevem.
Nyeltem egyet.
– Tobias Hawthorne hagyott nekem egy levelet.
– És még nem ovastad el?! – csattant fel Max. – Baxi, Avery, mi a faxra
vársz?!
– Maxine! – A háttérből behallatszott Max anyjának hangja.
– Faxot mondtam, anya, faxot. Tudod, régen azzal küldtek át
leveleket… – Rövid hallgatás, aztán: – Avery? Most le kell tennem.
Összeszorult a gyomrom.
– Hívjuk egymást?
– Hívjuk egymást – ígérte Max. – De addig is: Bontsd. Fel. A. Levelet.
Letette. Én is letettem. Bedugtam a hüvelykujjam a boríték hajtókája
alá, de akkor kopogtattak, így félbehagytam a műveletet.
Bementem a lakosztályba, és láttam, hogy Oren az ajtónál áll.
– Ki jött? – kérdeztem.
– Grayson Hawthorne – felelte. Rábámultam az ajtóra, mire Oren
hozzátette: – Ha az embereim szerint veszélyt jelentene, fel se jöhetett
volna. Megbízom Graysonban. De ha nem akarja fogadni…
– De, de – mondtam, aztán arra gondoltam, hogy tutira elment az
eszem.
Késő volt, és kételkedtem benne, hogy az amerikai uralkodóosztály
tagjai örömmel veszik a trónfosztásukat. Viszont volt valami abban,
ahogy Grayson az első találkozásunktól fogva rám nézett…
– Nyisson ajtót! – utasítottam Orent. Ő megtette, aztán félreállt.
– Nem illene behívnod? – Grayson már nem volt trónörökös, de ez a
modorából nem derült ki.
 – Nem volt jó ötlet idejönnöd – mondtam, és szorosabbra húztam
magamon a köntöst.
– Az elmúlt egy órában én is ezt mondogattam magamnak, most mégis
itt vagyok.
Grayson szeme mély, szürke tó volt, a haja kócos. Úgy tűnt, nem én
vagyok az egyetlen, aki nem bír aludni. Ő ma mindent elveszített.
– Figyelj… – kezdtem.
– Nem tudom, hogyan csináltad. – Halk, vészjósló hangon vágott a
szavamba. – Nem tudom, miféle befolyásod volt a nagyapámra, és azt se
tudom, miféle játékot űzöl.
– Én nem…
– Most én beszélek. – A tenyerét az ajtóra helyezte. Szeme, a szürke tó
most jégpáncélnak tűnt. – Sejtelmem sincs, hogyan sikerült ezt elérned,
de ki fogom deríteni. Kiismertelek. Már tudom, milyen rafinált vagy, és
mire vagy képes, de én is mindenre képes vagyok azért, hogy
megvédjem a családomat. Akármilyen szövevényes ez az ügy, én a
végére járok, és akkor isten irgalmazzon neked!
Oren megjelent a látóterem szélén, de nem vártam meg, amíg
beavatkozik. Megtoltam az ajtót – elég erősen ahhoz, hogy hátralökjem
Graysont –, aztán be is csaptam. Kalapáló szívvel vártam, hogy újra
kopogtasson, vagy bekiabáljon. Semmi. Lassan lehajtottam a fejem, és a
tekintetemet úgy vonzotta a kezemben tartott boríték, mint fémet a
mágnes.
Jó éjszakát kívántam Orennek, és visszavonultam a hálószobába.
„Bontsd. Fel. A. Levelet.” Hát most megtettem. A boríték egy
kartonlapot rejtett. Azon volt az üzenet, ami a tartalmi részét tekintve
egyetlen szóból állt. Rábámultam a lapra, és újra meg újra elolvastam a
megszólítást, a szöveget és az aláírást.

Kedves Avery!
Bocsánat.
T. T. H.
 13. fejezet

Bocsánat? Miért kér bocsánatot? Még másnap reggel is ez a kérdés járt a

fejemben. Tőlem szokatlan módon sokáig aludtam. Mikor felkeltem, a
lakosztály konyhájában ott találtam Orent és Alisát, akik halkan
beszélgettek.
Olyan halkan, hogy egy szavukat sem értettem.
– Avery. – Oren vett észre előbb. Kíváncsi lettem volna, beszámolt-e
Alisának Grayson látogatásáról. – Meg kellene állapodnunk bizonyos
dolgokról a biztonságát illetően.
Például arról, hogy ne nyissunk ajtót Grayson Hawthorne-nak?
– Célponttá vált, Avery – közölte kertelés nélkül Alisa.
Mivel korábban ő maga bizonygatta, hogy a Hawthorne-ok nem
jelentenek fenyegetést, rá kellett kérdeznem:
– Kiknek a célpontjává?
– A paparazzókévá, természetesen. Az iroda egyelőre visszatartja a
hírt, de sokáig nem tehetjük meg, és egyéb kockázatok is vannak.
– Emberrablás. – Oren különösebb nyomaték nélkül dobta be a szót. –
Zaklatás. Fenyegetéseket fog kapni… Ez borítékolható. Tovább nehezíti a
helyzetét, hogy ilyen fiatal és nő. A nővére engedélyével őmellé is
kirendelek egy osztagot, amint visszatér.
Emberrablás. Zaklatás. Fenyegetések. Fel se tudtam fogni ezeket a
szavakat.
 – Hol van Libby? – kérdeztem, mivel Oren a „visszatér” szót használta.
– Egy repülőn – felelte Alisa. – Konkrétan az ön repülőjén.
– Van repülőm? – Kizárt, hogy ezt valaha megszokom.
– Nem is egy – világosított fel Alisa. – És egy helikoptere is, azt hiszem,
de ez most lényegtelen. A nővére elutazott, hogy elhozza a kettejük
holmiját. Mivel elég nagy tétje van annak, hogy a megszabott időn belül
beköltözzön a Hawthorne-házba, úgy gondoltam, jobb, ha maga itt
marad. Ha minden jól megy, még a mai nap folyamán beköltözhet.
– Abban a pillanatban, hogy a dolog kiszivárog – magyarázta Oren –,
az újságok címoldalára kerül, Avery. Vezető hír lesz a tévében, és a
legnépszerűbb téma a közösségi médiában. Egyesek Hamupipőkének,
mások Marie Antoinette-nek tekintik majd.
Vagyis lesznek, akik irigyelni fognak, és lesznek, akik gyűlölnek. Most
vettem csak észre, hogy Oren zakója alatt pisztoly lapul.
– Legjobb lenne, ha egyelőre nem menne sehova – mondta higgadtan.
– A nővérét estére várjuk vissza.

„Számoljuk fel rohamtempóban Avery eddigi életét” – így neveztem el

magamban azt a játékot, amit a délelőtt hátralevő részében Alisával
játszottunk. Felmondtam a munkahelyemen. Alisa segítségével
kiiratkoztam az iskolából.
– Mi lesz a kocsimmal? – tettem fel a kérdést.
– A belátható jövőben Oren fogja fuvarozni, de ha kívánja, idehozatjuk
a járművét. Vagy válasszon egy új autót személyes használatra.
Alisa olyan lazán dobta be az ötletet, mintha egy csomag rágó
megvásárlása lenne a téma.
– SUV vagy limuzin legyen? – kérdezte, és úgy tartotta az ujját a
telefonja fölött, mint aki bármikor egy kattintással rendelni tud egy
autót. – Van kedvenc színe?
– Bocsásson meg egy pillanatra – mondtam, és bemenekültem a
hálószobába.
 Az ágyon nevetségesen sok párna volt felhalmozva. Felálltam a
matracra, hanyatt rázuhantam a párnahegyre, és elővettem a
mobilomat.
SMS, hanghívás, privát üzi – Max semmire sem reagált. Sanszos volt,
hogy elkobozták a telefonját, meg talán a laptopját is. Pedig nagyon
szerettem volna megkérdezni tőle, „mi a flancot” csináljak, ha az
ügyvédem úgy akar autót venni nekem, mintha csak pizzát rendelne.
Ez szürreális. Alig több, mint huszonnégy órája még egy parkolóban
aludtam. A felelőtlen költekezést az jelentette, hogy néha vettem egy
szendvicset reggelire.
Szendvics reggelire… Harry! Felültem az ágyon.
– Alisa! – kiáltottam ki. – Ha nem akarok új autót, hanem másra
költeném a pénzt, azt szabad?

Azt gondoltam, nem lesz egyszerű menet beújítani egy kéglit Harrynek –
és rávenni, hogy el is fogadja –, de Alisa azt mondta, tekintsem
elintézettnek. Erről szólt az új életem: elég volt megmondanom, mit
akarok, és el lett intézve.
Ez nem fog sokáig tartani. Nem tarthat sokáig. Előbb vagy utóbb
kiderül, hogy az egész egy nagy átverés. De addig is miért ne élvezzem?
Ezen a vágányon jártak a gondolataim, amikor elmentünk kocsival
Libby elé. Mikor a nővérem kiszállt a – saját! – repülőgépemből, azon
tűnődtem, vajon Alisa be tudná-e juttatni a Sorbonne-ra. Vagy nyitna-e
neki egy minitortaboltot. Vagy…
– Libby. – A fejemben csikorogva fékeztek a gondolatok, amikor
megláttam a nővérem arcát. A jobb szeme lila volt, és úgy bedagadt,
hogy vékony réssé szűkült.
Libby nyelt egyet, de állta a tekintetemet.
– Ha most azzal jössz, hogy megmondtad előre, akkor sütök
karamellás minitortát, és mindennap beléd tömök egyet.
– Van valami probléma, amiről tudnom kell? – kérdezte
megtévesztően nyugodt hangon Alisa, miközben szemügyre vette Libby
sérülését.
– Avery utálja a karamellát – felelte a nővérem, szándékosan
félreértve a kérdést.
– Alisa – szóltam fogcsikorgatva –, van az irodájuknak szerződött
bérgyilkosa?
– Nincs. – Alisa hangja még mindig higgadt volt. – De vannak ötleteim.
Utánaérdeklődhetek.
– Esküszöm, nem tudom eldönteni, hogy viccel-e – csóválta a fejét
Libby, aztán hozzám fordult. – Nem akarok beszélni róla. És nincs semmi
gond.
– De…
– Mondom, nincs semmi gond!
Sikerült befognom a számat, és szerencsésen visszaértünk a
szállodába. Az volt a terv, hogy még elintézünk ezt-azt, és utána a
Hawthorne-ház felé vesszük az irányt.
Hát, nem alakult minden a terv szerint.
– Van egy kis probléma. – Oren szinte egykedvűen mondta ezt, Alisa
mégis rögtön abbahagyta a telefonálást.
A testőröm az erkély felé intett a fejével. Alisa kiment, lenézett, és
elkáromkodta magát.
Oren mellett átfurakodva én is kimentem megnézni, mi történt. Lent
az utcán, a szálloda bejárata előtt biztonsági őrök vitatkoztak egy
csapatnyi emberrel. Aztán megvillant egy vaku, és akkor rájöttem,
miféle emberek azok.
Riporterek.
A következő pillanatban már minden kamera az erkélyre szegeződött.
Engem fényképeztek.
 14. fejezet

– Azt mondta, az iroda visszatartja a hírt. – Oren keményen nézett

Alisára.
A nő sötét pillantással válaszolt, aztán elintézett három gyors telefont
– kétszer spanyolul beszélt –, majd válaszolt a biztonsági főnöknek:
– Nem tőlünk szivárgott ki. – Alisa hirtelen Libby felé fordult. – A
maga barátja kürtölte szét.
A nővérem szinte suttogva felelt:
– A volt barátom.

– Ne haragudj!
Libby már legalább tizedszer kért bocsánatot. Mindent elmondott Drake-
nek: a végrendeletet, az öröklésem feltételeit, de még azt is, hogy hol
szálltunk meg. Mindent. Elég jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, miért.
Drake dühös volt, mert Libby lelépett. Libby próbálta megbékíteni. És
amint megemlítette neki a pénzt, Drake jelezte, hogy ő is kér belőle.
Rögtön elkezdte tervezgetni, hogy mire fogja költeni a Hawthorne-
vagyont. Erre Libby, az áldott jó lélek, szépen elmagyarázta, hogy a pénz
nem az övé, és nem is Drake-é. Drake ütött. Libby otthagyta. Drake
rohant a sajtóhoz. És a sajtó megérkezett.
 Mikor Oren kivitt a szállodából egy hátsó ajtón át, lecsapott ránk a
horda.
– Ott van! – rikkantotta valaki.
– Avery!
– Avery, nézzen ide!
– Avery, milyen érzés Amerika leggazdagabb tinédzserének lenni?
– Milyen a világ legfiatalabb milliárdosának lenni?
– Honnan ismerte Tobias Hawthorne-t?
– Igaz, hogy ön Tobias Hawthorne törvénytelen gyereke?
Bemenekítettek egy luxusterepjáróba. A kocsiajtó becsukódott, és az
újságírók kérdéseinek orkánja zúgássá tompult. Miután elindultunk,
kaptam egy üzenetet, de nem Maxtől. Ismeretlen számról érkezett.
Megnyitottam. Egy képet kaptam, ami egy cikk szalagcíméről készült:
„Avery Ginks – Kicsoda a Hawthorne-örökös?”
Maga az üzenet ennyi volt: „Hahó, Titokzatos Lány! Hivatalosan is
híresség lettél.”

A Hawthorne-ház előtt is riporterek gyülekeztek, de a kapun behajtva

magunk mögött hagytuk a világ zaját. Nem várt ránk fogadóbizottság.
Jameson sehol. Grayson sehol. Egyetlen árva Hawthorne se mutatkozott.
Odamentem a súlyos bejárati ajtóhoz. Zárva volt. Alisa eltűnt a ház
mögött, majd kisvártatva bosszús arccal tért vissza. Egy nagy, nehéz
borítékot adott át.
– A végrendelet kimondja, hogy a Hawthorne család köteles kulcsokat
adni magának. Én pedig azt mondom ki – Alisa szeme összeszűkült –,
hogy a Hawthorne család egy seggfej banda.
– Van ilyen jogi kategória? – kérdezte Oren fapofával.
Feltéptem a borítékot, és megállapítottam, hogy a Hawthorne család
valóban adott nekem kulcsokat – úgy kábé száz darabot egy nagy
karikára fűzve.
– Van valakinek ötlete, hogy melyik nyitja ezt az ajtót? – tettem fel a
kérdést.
 A borítékban nem hétköznapi kulcsok voltak, hanem csupa nagy és
díszes darab. Mindegyik réginek tűnt, de amúgy különbözőek voltak:
más és más mintájúak, anyagúak és méretűek.
– Majdcsak rájössz – hallatszott egy hang.
Felpillantottam, és egy kaputelefonnal találtam szemben magam.
– Elég a játszadozásból, Jameson! – szólt szigorúan Alisa. – Egyáltalán
nem vagy olyan jópofa, mint hiszed.
Nem jött válasz.
– Jameson? – próbálkozott újra az ügyvédem.
Csend, azután:
– Bízom benned, T. L.
A kaputelefon kattant egyet. Alisa bosszúsan sóhajtott.
– Isten nem bottal ver, hanem a Hawthorne-okkal.
– „T. L.”? – ráncolta a homlokát Libby.
– Titokzatos Lány – magyaráztam. – Ezt a becenevet bírta adni nekem
Jameson Hawthorne.
Töprengve néztem a kapott kulcsokat. Adta magát a megoldás, hogy
sorban próbáljam ki őket. Ha köztük van az, amelyik a bejárati ajtót
nyitja, kis szerencsével hamar megtalálom. De úgy éreztem, itt más kell,
nem szerencse. Hisz már amúgy is a legszerencsésebb csaj voltam a
világon.
Valahol belül arra vágytam, hogy kiérdemeljem, amit kaptam.
Nézegetni kezdtem a díszes kulcsokat, a fejük különböző mintáit.
Alma. Kígyó. Örvényminta, ami vizet idéz. Voltak kalligrafikus, régies
betűk is – a teljes ábécé. Voltak számok, síkidomok, egy sellő és négy
különböző kulcs, aminek a feje szemet mintázott.
– Nos? – kérdezte hirtelen Alisa. – Kívánja, hogy telefonáljak?
– Nem kell.
Hagytam a kulcsokat, és az ajtónak szenteltem a figyelmem. Egyszerű,
geometrikus dizájnja volt, stílusban egyik se illett hozzá azok közül a
kulcsok közül, amelyeket addig megnéztem. Az túl könnyű lenne,
gondoltam. Túl egyszerű.
A következő pillanatban bevillant egy párhuzamos gondolat: nem elég
egyszerű.
 Ha mást nem is, azt megtanultam a sakkozás során, hogy minél
bonyolultabbnak tűnik valakinek a stratégiája, annál kevésbé figyel az
ellenfele az egyszerű megoldásokra. Ha rá tudod venni a másikat, hogy a
huszárodat figyelje, üthetsz a gyalogoddal. Ne vessz el a részletekben!
Emelkedj felül a bonyolult dolgokon! A kulcsok feje helyett most a másik
végüket kezdtem el vizsgálni, azt, amit bedugunk a zárba. Bár maguk a
kulcsok különböző nagyságúak voltak, a tolluk – az a rész, ami a zárat
kinyitja – hasonló méretű volt.
Nem csak méretre hasonlók, döbbentem rá, mikor egymás mellé
tettem két találomra kivett kulcsot. A tolluk teljesen egyforma.
Megnéztem egy harmadikat is. Ugyanolyan. Elkezdtem módszeresen
végigmenni a karikán: mindegyik kulcsot összehasonlítottam a
szomszédjával. Ugyanolyan. Ugyanolyan. Ugyanolyan.
Nem száz kulcs volt azon a karikán. Ebben egyre biztosabb lettem,
ahogy sorban megvizsgáltam őket. Csak kettő: a rossz kulcs több tucat
másolatban, amelyek szándékosan különbözőnek tűntek, és…
– Ez az. – Végre találtam egyet, aminek a tolla eltért a többiétől.
A kaputelefon megreccsent, de ha Jameson ott volt is a belső
készüléknél, nem szólt egy szót sem.
Beledugtam a kulcsot a zárba, és mikor elfordult, adrenalin áradt szét
az ereimben.
Heuréka!
– Honnan tudtad, melyik a jó? – kérdezte Libby.
A válasz a kaputelefonból érkezett:
– Van úgy – szólt Jameson Hawthorne furcsán tűnődő hangon –, hogy
látszatra teljesen különböző dolgok a lényegüket tekintve egyformák.
 15. fejezet

– Isten hozta az otthonában, Avery! – Alisa besétált az előcsarnokba,

majd egy hátraarccal szembefordult velem.
Mikor átléptem a küszöböt, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Az
érezhet hasonlót, aki belép a Buckingham-palotába vagy a Roxfort-
kastélyba, és közlik vele, hogy az egész az övé.
– Ha végigmegy azon a folyosón – mutatta Alisa –, megtalálja a
színháztermet, a hangversenytermet, a télikertet, a napszobát… – Már
bele is szédültem, és elvesztettem a fonalat. – A nagytermet tegnap látta,
ugyebár – folytatta Alisa. – Mögötte van a díszebédlő, azon túl a konyha,
a séf konyhája…
– Séf is van? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Szusira, olasz, tajvani és vegetáriánus ételekre szakosodott séf,
valamint egy mestercukrász áll még az alkalmazásunkban. – A választ
egy férfi adta meg.
Megfordultam, és a végrendelet ismertetésén látott idősebb házaspárt
pillantottam meg. Most a nagyterem ajtaja előtt álltak. Laughlinék,
idéztem fel.
– De a mindennapi főzést a feleségem végzi – tette hozzá mogorván a
férfi.
– Mr. Hawthorne igen magának való volt. – Az asszony szúrós
szemmel nézett rám. – Többnyire beérte az én főztömmel, mert nem
szerette, ha a szükségesnél gyakrabban tartózkodnak kintiek a házban.
Kétségtelen volt számomra, hogy a ház szót nagy H-val mondja, és az
is, hogy engem a kintiek közé sorol.
– A háznak több tucat alkalmazottja van – magyarázta Alisa. – Teljes
állásért járó bért kapnak, de csak akkor jönnek dolgozni, amikor szükség
van rájuk.
– Ha valamit el kell végezni, lesz, aki elvégezze – mondta Mr. Laughlin.
– És én ügyelek rá, hogy a lehető legdiszkrétebben dolgozzon az illető.
Ön a legtöbb esetben tudni se fog róla, hogy itt van.
– De én igen – jelentette ki Oren. – Számontartunk minden be- és
kilépést. Csak olyan személy juthat a kapun belülre, aki átesett a
biztonsági átvilágításon. Igaz ez az építőmunkásokra, a háztartási
alkalmazottakra, a kertészekre, masszőzökre, séfekre, a stylistra és a
sommelier-re. Az embereim valamennyiük hátterét ellenőrizték.
Sommelier. Stylist. Séf. Masszőz. Már abba beleszédültem, hogy
végigmondtam magamban a listát.
– A sportlétesítmények ebben a szárnyban találhatók – zökkent vissza
az idegenvezetői szerepbe Alisa. – Van szabályos méretű kosárlabda- és
rakettballpálya, mászófal, bowlingpálya…
– Bowlingpálya? – visszhangoztam.
– Csak négysávos – nyugtatott meg Alisa, mintha abban igazán nem
volna semmi rendkívüli, hogy van egy kisebb bowlingterem az ember
házában.
Még javában fogalmaztam magamban a megfelelő választ, amikor a
hátam mögött kinyílt a bejárati ajtó. Előző nap Nash Hawthorne úgy
ment el, mint aki végleg távozik – most mégis itt volt megint.
– A motoros cowboy – súgta a fülembe Libby.
A mellettem álló Alisa tartása merevebbé vált.
– Ha itt minden rendben, akkor én most bemennék az irodába. –
Elővett egy új mobilt a kosztümkabátja zsebéből, és átadta nekem. –
Benne van a számom, meg Mr. Laughliné és Orené. Ha szüksége van
valamire, hívjon minket.
Úgy ment el, hogy egy szót se szólt Nashhez, a pasi meg csak nézett
utána.
 – Jó lesz vigyázni vele – figyelmeztette Mrs. Laughlin a legidősebb
Hawthorne testvért, miután becsukódott az ajtó Alisa mögött. – A pokol
tüze sem olyan emésztő, mint egy nő haragja.
Ez megerősítette a gyanúmat. Alisa és Nash. Az ügyvédem azt
tanácsolta idefelé jövet, hogy soha ne adjam a szívemet egyetlen
Hawthorne-nak se, aztán mikor megkérdezte, hogy okozott-e már
nekem nagy fájdalmat Hawthorne vezetéknevű személy, és azt feleltem,
hogy nem, azt mondta, irigyel érte.
– Ne mondogassa magának, hogy Lee-Lee lepaktált az ellenséggel –
fordult Mrs. Laughlinhoz Nash. – Avery senkinek sem az ellensége. Itt
nincsenek ellenségek. Ő akarta ezt.
Ő. Tobias Hawthorne. Az öreg még holtában is emberfeletti
hatalmúnak tűnt.
– Avery nem tehet semmiről – szögezte le Libby. – Ő csak egy gyerek.
Nash ekkor a nővérem felé fordult, aki emiatt – ezt éreztem rajta – a
legszívesebben láthatatlanná vált volna. Hiába próbálta a hajfürtjei
mögé rejteni, Nash észrevette a bedagadt szemét.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Semmi, jól vagyok. – Libby felszegte a fejét.
– Azt látom – mondta Nash nyugodtan. – De ha úgy döntenél, hogy
mondasz egy nevet, tudnám, mihez kezdjek vele.
Láttam, milyen hatással vannak ezek a szavak a nővéremre. Nem volt
hozzászokva, hogy rajtam kívül bárkire is számíthat.
– Libby – szólította meg Oren. – Ha van egy perce, bemutatnám
magának Hectort, a testőrcsapata vezetőjét. Avery, személyesen
kezeskedem róla, hogy Nash nem fogja fejszével meggyilkolni magát, és
azt sem hagyja, hogy más megtegye ezt a távollétemben.
Nash erre felhorkant, én meg csúnyán néztem Orenre. Nem kértem,
hogy reklámozza, mennyire nem bízom a család tagjaiban! Mikor
Libbyvel elindultak a ház valamelyik bugyra felé, szemet szúrt, hogyan
néz a legidősebb Hawthorne testvér a nővérem után.
– Hagyd őt békén! – szóltam rá.
– Véded a tieidet – állapította meg Nash. – És úgy nézem, nem félsz a
piszkos csatáktól. Ha van valami, amit tisztelek, az ennek a két
jellemzőnek a kombinációja.
Valahonnan távolról csattanás, majd puffanás hallatszott.
– Hát igen – szólt eltűnődve Nash. – Látod, ezért jöttem vissza,
lemondva a kellemes nomád életről.
Újabb puffanás.
Nash a szemét forgatta.
– Ez jó bulinak ígérkezik. – Hosszú léptekkel elindult az
előcsarnokban, majd hátrapillantott a válla fölött. – Ha gondolod, gyere
te is, kislány! Nem árt mielőbb átesned a tűzkeresztségen.
 16. fejezet

Nashnek olyan hosszú lába volt, hogy bár lustán baktatott, csak kocogva
tudtam lépést tartani vele. Bekukkantottam minden helyiségbe, ami
mellett elhaladtunk, de így futtában csak műalkotások és természetes
fényben fürdő belterek összemosódó képei jutottak el a tudatomig. Egy
hosszú előtér végén Nash kitárt egy ajtót. Arra készültem, hogy
dulakodás nyomai tárulnak a szemem elé. Ehelyett Graysont és Jamesont
pillantottam meg. Távol egymástól, kétoldalt álltak egy olyan
könyvtárteremben, amitől elállt a lélegzetem.
A terem kör alakú volt. Öt vagy hat méter magas polcok szegélyezték,
amelyek mindegyike tele volt kemény táblás könyvekkel. A polcok
sötétbarna, nemes fából készültek. Négyfelől, mintha az égtájakat
jeleznék egy óriási iránytűn, kovácsoltvas csigalépcsők vezettek fel a
felsőbb polcokhoz. A helyiség kellős közepén hatalmas, legalább három
méter átmérőjű fatönk terpeszkedett. Még messziről is látszottak rajta
az évgyűrűk. Viszonylag hamar rájöttem, hogy a fatönk asztalként
szolgál.
Az idők végezetéig ellennék ebben a teremben. Örökre itt maradnék,
ki sem tenném a lábam soha többet.
– Nos? – A mellettem álló Nash lustán méregette két öccsét. – Ki
legyen az első, akit seggbe rúgok?
Grayson felnézett a kezében tartott könyvből.
 – Muszáj mindig mindent tettlegességgel megoldani?
– Tehát az első önként jelentkező már megvan – állapította meg Nash,
és most Jamesont fürkészte, aki az egyik kovácsoltvas lépcsőnek
támaszkodva állt. – Lesz második is?
Jameson gúnyosan mosolygott.
– Nem sokáig bírtad nélkülünk, bátyus.
– Hagytam volna magára Averyt ennyi tökfej között?
Amíg Nash ki nem mondta a nevem, úgy tűnt, egyik testvére sem vette
észre, hogy mögötte állok, de most egy szempillantás alatt lehullott
rólam a láthatatlanság leple.
– Ginkst nem kell féltened. – Grayson ezüst szemében éles fény villant.
– A jelek szerint tud vigyázni magára.
Fordítás: lelketlen, pénzsóvár szélhámos vagyok, és ő átlát rajtam.
– Ne is figyelj Grayre – pillantott rám Jameson. – Mi sem szoktunk.
– Jamie – szólt rá Nash. – Fogd be!
Jameson ezt eleresztette a füle mellett.
– Grayson indul a Surmó Olimpián, fedett pályás karónyelésben, és
esélye van a dobogós helyre, amekkora k…
Kócsag, idéztem magamban Maxet.
– Elég! – mordult rá az öccsére Nash.
– Miről maradtam le? – Xander rontott be az ajtón. Magániskolai
egyenruha volt rajta, aminek a zakóját most egyetlen mozdulattal
ledobta magáról.
– Nem maradtál le semmiről – közölte vele Grayson. – Ginks pedig épp
távozni készült. – Rám villantotta a szemét. – Hisz beköltözőben vagy,
nemde?
Én voltam a milliárdos, de még mindig ő parancsolgatott.
– Egy pillanat. – Xander két másodperc alatt felmérte a könyvtárterem
állapotát. – Ti nélkülem bunyóztatok? – Én még ekkor se láttam semmi
nyomát dulakodásnak vagy pusztításnak, de a srác nyilván észrevett
valamit, amit én nem. – Hát ezt érdemlem, amiért rendesen járok
iskolába? – búslakodott.
Az iskola szót hallva Nash végigmérte Jamesont.
 – Sehol az egyenruha – állapította meg. – Lógunk a suliból, Jamie?
Mégiscsak összejön a két seggbe rúgás.
Az utolsó mondattól valami bekattant Xandernek, mert elvigyorodott,
és figyelmeztetés nélkül rávetette magát Nashre, akit sikerült is a földre
vinnie.
Csak egy kis barátságos, spontán birkózás testvérek között.
– Vesztettél! – hirdette ki diadalmasan Xander.
Nash körbefonta a lábfejével az öccse lábszárát, hanyatt fordította, és
a padlóra nyomta.
– Majd máskor, öcsi – mondta vigyorogva, aztán jóval sötétebb
pillantást vetett a másik két testvérére. – Majd máskor.
Ezek négyen zárt egységet alkottak. Ők Hawthorne-ok – én nem. Most
éreztem csak meg ezt igazán. Olyan szorosan összezártak, hogy
kívülállónak esélye se lehetett közéjük furakodni.
– Asszem, én megyek – mondtam. Nem volt ott semmi keresnivalóm,
bámészkodó biodíszletnek meg nem akartam maradni.
– Ide se kellett volna jönnöd – szúrt belém Grayson.
– Dugulj el, Gray! – szólt rá Nash. – Ami történt, megtörtént.
Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ha az öreg így akarta, akkor így is
lesz. – Nash tekintete most Jamesonra vándorolt. – Neked meg annyit
mondok: az önpusztító hajlam önmagában nem tesz valakit imádni
valóvá.
– Avery megfejtette a kulcsokat – jegyezte meg csevegő hangon
Jameson. – Gyorsabban, mint bármelyikünk.
Mióta beléptem a könyvtárba, most először fordult elő, hogy a
testvérek hosszú másodpercekre elhallgattak. Mi a fene van? –
töprengtem. A csönd feszült volt, vibráló, szinte elviselhetetlen, aztán…
– Odaadtad neki a kulcsokat? – törte meg a némaságot Grayson.
Még akkor is ott szorítottam a kezemben a karikát a rengeteg kulccsal.
Hirtelen nagyon nehéznek éreztem. Nem lett volna szabad megkapnom
ezeket Jamesontól.
– Kötelességünk volt átadni neki…
– Egy kulcsot. – Grayson összecsapta a kezében tartott könyvet, és
lassú léptekkel megindult az öccse felé. – Egyetlen kulcsot kellett
átadnunk neki, Jameson, nem a kulcsokat.
Addig azt hittem, szórakoztak velem. Vagy a legjobb esetben
teszteltek a kulcsos feladattal. De abból, ahogy most beszéltek, úgy tűnt,
ez valami hagyomány. Meghívás.
Beavatási szertartás.
– Kíváncsi voltam, hogyan boldogul vele. – Jameson felvonta az egyik
szemöldökét. – Mondjam az idejét?
– Ne! – mordult fel Nash.
Nem tudtam eldönteni, Jamesonnak válaszolt-e ezzel, vagy Graysonra
szólt rá, hogy ne közelítsen a testvéréhez.
– Most már felkelhetnék? – kérdezte Xander, akin még mindig ott
térdelt a bátyja, és akibe láthatólag több derű szorult, mint a másik
háromba együttvéve.
– Nem – felelte Nash.
– Mondtam, hogy nem mindennapi lány – mormolta Jameson,
miközben Grayson egyre csak lépkedett felé.
– Én pedig mondtam, hogy tartsd távol magad tőle. – Grayson most
megállt, épp kartávolságon kívül Jamesontól.
– Szóval újra szóba álltok egymással! – rikkantotta vidáman Xander. –
Szuper!
Egyáltalán nem szuper, gondoltam, miközben megbabonázva
bámultam a jelenetet, a tőlem pár lépésre kitörni készülő vihart.
Jameson magasabb volt, Grayson szélesebb vállú. Az előbbi gúnyosan
mosolygott, az utóbbi arca szobormerev volt.
– Isten hozott a Hawthorne-házban, Titokzatos Lány! – Jameson
üdvözlése ebben a helyzetben nyilvánvalóan Graysonnak szólt, nem
nekem. Világos volt, hogy a konfliktusuk mögött nem csupán annyi áll,
hogy eltér a véleményük egy közelmúltbeli eseményről. Ez nem csak
rólam szólt.
– Légy szíves, ne szólíts Titokzatos Lánynak! – Csak egyszer nyitottam
ki a számat azóta, hogy feltárult előttem a könyvtár ajtaja, de most már
elegem lett a nézőszerepből. – Avery a nevem.
– Ha akarod, szólíthatlak Örökösnőnek is – ajánlotta fel Jameson.
Lépett egyet előre, s így most rávetült az egyik tetőablakon beáradó
fény. És csak centikre volt Graysontól. – Mit gondolsz, Gray? Szerinted
mi legyen a ház új úrnőjének a beceneve?
A ház új úrnője… Jameson úgy hintett sót a sebre, mintha
elviselhetőbbé tenné számára öröksége elvesztését a tudat, hogy a
reménybeli trónörökös is hoppon maradt.
– Titeket próbállak megvédeni – mondta lassan és tagoltan Grayson.
– Szerintem mindketten tudjuk – felelte rá gondolkodás nélkül
Jameson –, hogy te még soha senkit nem próbáltál védeni, kizárólag
saját magadat.
Grayson halálos, mély hallgatásba burkolózott.
– Xander… – Nash felállt, és talpra segítette legkisebb öccsét. – Tedd
meg, hogy felkíséred Averyt a privát szárnyába.
Nash ezzel vagy megpróbálta elejét venni, hogy valaki átlépjen egy
határt, vagy azt jelezte, hogy valaki már átlépett egyet.
– Gyerünk! – Xander finoman megbökte a vállamat a vállával. –
Útközben eszünk sütit.
Ha ezzel próbálta oldani a feszültséget a teremben, akkor nem érte el
a célját, arra viszont jó volt, hogy egy pillanatra elvonja Grayson
figyelmét Jamesonról.
– Nem sütiztek. – Grayson rekedten, elszorult torokkal nyögte ki ezt a
két szót, mintha fulladozott volna Jameson utolsó mondatától.
– Oké – bólintott rá vidoran Xander. – Kőkeményen nyomod, Grayson
Hawthorne. Nem sütizünk. – Rám kacsintott. – Helyette bekapunk pár
scone-t.
 17. fejezet

– Az első scone-t jómagam gyakorló scone-nak nevezem. – Xander

egyben bekapott egy tejszínhabos-lekváros kis bucit. Nekem is adott
egyet, aztán rágott, nyelt, majd folytatta ismeretterjesztő előadását. – El
kell jutni a harmadik – nem is, a negyedik – scone-ig, mire kifejlődik az
emberben egyfajta scone-fogyasztási készség.
– Scone-fogyasztási készség – visszhangoztam fapofával.
– Szkeptikus hajlamú vagy – állapította meg Xander. – Ennek hasznát
fogod venni ebben a házban, ám ha van olyan igazság, amit az emberi
tapasztalatok összessége bástyáz körül, az az, hogy az ízlelőbimbóknak a
maximális scone-élvezetre történő finomhangolása nem megy egyik
napról a másikra.
A szemem sarkából észrevettem Orent, és eltűnődtem, vajon mióta
követ minket.
– Miért állunk itt, és beszélgetünk a scone-okról? – kérdeztem
Xandertől. Oren meggyőződéssel állította, hogy a Hawthorne testvérek
nem jelentenek fizikai fenyegetést rám nézve, de mégis! Az lett volna a
legkevesebb, hogy Xander igyekezzen megkeseríteni az életemet. – Nem
kéne utálnod engem?
– Utállak is – felelte, és vidáman bekapta a harmadik sütijét. –
Észrevehetted, hogy az áfonyás scone-okat megtartottam magamnak,
neked pedig… – megborzongott – a citromosakat adtam. Ez világosan
jelzi, milyen mélységes mind a személyesen irántad való, mind az elvi
alapú megvetésem.
– Ez nem vicc.
Úgy éreztem magam, mintha Csodaországba pottyantam volna, csak
hogy onnan továbbzuhanjak egyik másik nyúlüregbe, és így tovább, akár
egy végtelen, ördögi csúszdán.
„Csapda csapda hátán – visszhangoztak a fejemben Jameson szavai. –
Rejtvény rejtvényt követ.”
– Miért utálnálak, Avery? – kérdezte végül Xander. Olyasmit hallottam
ki a hangjából, ami korábban nem volt ott. – Nem te tehetsz erről az
egészről.
Hanem Tobias Hawthorne.
– Lehet, hogy tökéletesen ártatlan vagy – vonta meg a vállát a srác. –
Az is lehet, hogy egy zseniális gonosztevő, akinek Grayson képzel, de tök
mindegy, mert ha azt hiszed is, hogy sikerült manipulálnod a
nagyapánkat, és te vetted rá őt erre, garantálom, hogy igazából ő
manipulált téged.
A levélre gondoltam, amit Tobias Hawthorne hagyott hátra nekem –
egyetlen szó, semmi magyarázat.
– A nagyapátok nem semmi ember lehetett – jegyeztem meg.
Xander két ujjal felcsippentett egy negyedik scone-t.
– Ahogy mondod. Az ő tiszteletére és emlékére ezennel megeszem ezt
a scone-t. – Úgy is tett. – Most már megmutassam, hol fogsz lakni?
De hol a trükk? Mert hogy Xander Hawthorne-ban több van, mint amit
mutat, azt biztosra vettem.
– Elég, ha megmondod, merre menjek – feleltem.
– Ami azt illeti… – A srác vágott egy grimaszt. – Megkockáztatom,
hogy a Hawthorne-házban nem igazán könnyű eligazodni. Ha tetszik,
fogd fel úgy, hogy ez egy labirintus és a „Hol van Wally?”
szerelemgyereke, és a te privát szárnyad benne Wally.
Megpróbáltam lefordítani az abszurd mondatot normális nyelvre.
– A Hawthorne-háznak rendhagyó a felépítése.
Xander bekebelezett egy ötödik, egyben utolsó scone-t.
– Mondták már, hogy mesterien bánsz a szavakkal?
– A Hawthorne-ház a legnagyobb magántulajdonú lakóingatlan Texas
államban. – Xanderrel felballagtunk egy lépcsőn. – Mondhatnék egy
számot, hogy hány négyzetméteres, de az csak becslés lenne. A ház nem
is annyira méretében, mint inkább jellegében különbözik a többi,
szemérmetlenül nagy, kastélyszerű épülettől. A nagyapám minden
évben kibővítette legalább egy helyiséggel vagy épületszárnnyal. Ha
tetszik, fogd fel úgy, hogy ez M. C. Escher egyik rajzának és Leonardo da
Vinci legzseniálisabb tervrajzának szerelemgyereke…
– Állj! – szakítottam félbe az előadást. – Új szabály: ezentúl nem
használhatsz gyerekcsinálós hasonlatokat, amikor leírod a házat vagy
annak lakóit. Beleértve magadat.
Xander színpadiasan a szívéhez kapott.
– Kegyetlen!
Vállat vontam.
– Az én házamban én diktálok.
Erre csak pislogott. Engem is meglepett, amit mondtam, de volt valami
Xander Hawthorne modorában, amitől úgy éreztem, hogy nem kell
bocsánatot kérnem a puszta létezésemért.
– Túl korai volt? – visszakoztam.
– Egy Hawthorne-nal beszélsz. – Xander a tőle telhető
legméltóságteljesebben nézett rám. – Velünk szemétkedni sosem túl
korai. – Azzal már folytatta is az idegenvezetést. – Tehát: a keleti szárny
valójában az északkeleti szárny, és az első emeleten található. Ha
eltévednél, csak keresd az öreget. – Egy falra akasztott portré felé
biccentett. – Ez a szárny az övé volt az utolsó hónapokban.
A neten láttam már képeket Tobias Hawthorne-ról, de ez a portré
megbabonázott. Az öregembernek ezüstszürke haja és még ráncosabb
arca volt, mint amire emlékeztem. A szemében Graysonét láttam
viszont, a testalkata Jamesonét idézte, az álla Nashé volt. Ha nem
figyelhettem volna meg alaposabban Xandert, talán nem is tűnt volna fel
a hasonlóság közte és az öreg között, de így észrevettem: abban, ahogy
Tobias Hawthorne vonásai összeálltak. Nem külön a szemén, az orrán
vagy a száján, hanem valahogy az egészben.
– Sose láttam őt. – Végre sikerült levennem a szemem a portréról, és
Xanderre pillantottam. – Ha találkoztunk volna, emlékeznék rá.
– Biztos vagy benne?
Azon kaptam magam, hogy megint a képet nézem. Találkoztam-e az
öreg milliárdossal? Keresztezték-e egymást az útjaink, akár futólag?
Teljesen üres volt az agyam, egyetlen szó bukkant csak fel, és keringett
benne kitartóan: „Bocsánat.”
 18. fejezet

Xander magamra hagyott, hogy felfedezhessem a privát szárnyamat.

A privát szárnyamat a saját kastélyomban… Abszurdan hangzottak ezek
a szavak, még úgy is, hogy csak gondolatban mondtam ki őket.
Az első négy ajtó egy-egy lakosztályba nyílt. Mindegyik hálószoba
akkora volt, hogy egy extra méretű franciaágy is aprónak tűnt volna
bennük. A gardróbok méretre maguk is elmentek hálószobának. És a
fürdőszobák! A zuhanykabinokban le lehetett ülni, és minimum
háromféle zuhanyfej volt mindegyikben. A medence méretű kádak
oldalába kapcsolótáblát építettek. A tükrökbe meg egy-egy lapostévét.
Szédelegve mentem tovább a folyosón az ötödik, utolsó ajtó felé. Ez
nem hálószoba, állapítottam meg, amikor benyitottam. Hanem egy
nagyfőnök irodája. Hat darab hatalmas bőrfotel állt benne, patkó
alakban elrendezve. A patkó nyitott oldala egy erkély felé nézett. Körben
a falak mentén vitrinek sorakoztak, polcaikon szép szellősen elrendezve
múzeumba illő tárgyak: geódák, antik fegyverek, ónixfigurák és
szobrocskák.
A szobának az erkéllyel szemközti fala előtt íróasztal terpeszkedett.
Mikor közelebb léptem, észrevettem, hogy az asztallapba egy nagy
bronzkompaszt foglaltak bele. Könnyedén végigsimítottam az üvegen.
Erre a kompasz lapja elfordult – északnyugat felé –, és az íróasztalon
kinyílt egy rekesz.
 Tobias Hawthorne ebben a szárnyban töltötte élete utolsó hónapjait,
gondoltam. Hirtelen már nem csak a nyitott rekesz érdekelt. Át akartam
kutatni az öregember íróasztalának összes fiókját. Úgy éreztem, kell
lennie valahol valaminek, ami elárulja, mi késztette őt erre – miért
hozott ide, miért állította félre miattam az egész családját? Lenyűgöztem
volna őt valamivel? Látott valami különlegeset bennem?
Vagy anyában?
Megvizsgáltam a rekeszt. Két mély rovátkát vettem észre benne,
amelyek T betűt formáztak. Végigsimítottam rajtuk. Nem történt semmi.
Megpróbáltam kihúzni a fiókokat. Zárva voltak.
Az íróasztal mögötti falon plakettekkel és serlegekkel teli polcok
sorakoztak. Közelebb mentem hozzájuk. Az első, aranyszínű plakettre az
Amerikai Egyesült Államok szavakat vésték, a felirat alatt pedig egy
pecsét volt. A további, apróbb betűs szöveget elolvasva megtudtam,
hogy a plakett egy szabadalom igazolása, és nem Tobias Hawthorne
nevére szól.
A szabadalomtulajdonos Xander.
Volt ott még további kábé fél tucat hasonló szabadalmi plakett, pár
világrekord igazolása meg mindenféle díj: serlegek, szobrok. Egy
bikaháton ülő rodeós szobra. Egy szörfdeszka. Egy kard. Voltak érmek is.
Több fekete öv. Bajnoki serlegek – országos bajnokságok serlegei is – a
motokrossztól az úszáson át a flipperig mindenféle sportágból. Négy
bekeretezett képregénykönyv is ott díszelgett – szuperhősökről szóltak,
olyanokról, akikről filmeket szoktak csinálni –, és a szerzőik a
Hawthorne unokák voltak. Egy fényképekkel teli nagy képeskönyv
gerincére Grayson nevét nyomtatták.
Ez nem egyszerű házi kiállítás volt. Hanem valódi kegyhely – Tobias
Hawthorne tisztelgése a négy rendkívüli képességű unokája előtt.
Felfoghatatlan volt az egész. Már azt is hihetetlennek tartottam, hogy
négy testvér – akik közül három még tizenéves – ennyi sikert tudhat a
háta mögött, azt meg végképp nem értettem, hogy az az ember, aki
emléket állított az eredményeiknek a dolgozószobájában, úgy döntött,
hogy egyik unokája sem érdemes a vagyona öröklésére.
 „Ha azt hiszed is, hogy sikerült manipulálnod a nagyapánkat, és te
vetted rá őt erre – visszhangzott a fejemben Xander megjegyzése –,
garantálom, hogy igazából ő manipulált téged.”
– Avery?
A nevemet hallva elhúzódtam a polcoktól, és gyorsan becsuktam az
íróasztal nyitott rekeszét.
– Itt vagyok! – kiáltottam ki.
Libby jelent meg az ajtóban.
– Ez szürreális – csóválta álmélkodva a fejét. – Ez az egész ház
szürreális.
– Igen, ez jó szó rá. – Szerettem volna én is a Hawthorne-ház csodáit
bámulni a nővérem fekete monoklija helyett, de nem sikerült. A
bevérzés egyre csúnyább lett.
Libby maga köré fonta a karját.
– Jól vagyok – mondta, mikor észrevette, hogy nézem. – Alig fáj.
– Légy szíves, mondd, hogy végeztél vele!
Egyből megbántam, hogy kiszaladt a számon a mondat. Libbynek most
támogatásra volt szüksége, nem szemrehányásra. De nem szabadultam a
gondolattól, hogy Drake korábban is volt már az exe.
– Itt vagyok, nem? – védekezett. – Téged választottalak.
Azt akartam, hogy önmagát válassza, és ezt meg is mondtam. Libby az
arcába rázta a haját, és az erkély felé fordult. Egy teljes percig hallgatott,
csak azután szólalt meg újra:
– Anyám néha megvert. De csak amikor nagyon le volt stresszelve.
Egyedül nevelt, és nehezen boldogultunk. Úgyhogy nem hibáztattam. És
igyekeztem megkönnyíteni a dolgát.
Elképzeltem őt kislányként, akit vernek, és aki a kedvében próbál járni
annak, aki veri.
– Libby…
– Drake szeretett engem, Avery. Tudom, hogy szeretett. És annyira
próbáltam megérteni… – Most még szorosabban ölelte magát. A fekete
lakk a körmén frissnek tűnt. Ez is valami. – De neked volt igazad.
Egy kicsit elszorult a szívem.
– Nem akartam, hogy igazam legyen.
 Libby még pár másodpercig mozdulatlanul állt, aztán kiment az
erkélyre. Követtem, és a nyomában kiléptem az esti levegőre. Alattunk
egy úszómedence volt. Nyilván fűtött vizű, mert valaki rótta benne a
hosszokat.
Grayson… A testem előbb ismerte fel, mint a tudatom. Kegyetlenül
erős pillangócsapásokkal hajtotta magát előre a vízben. És az izmok a
hátán…
– El kell mondanom valamit – szólalt meg Libby.
Ez elvonta a figyelmemet a medencéről – és a tekintetemet az úszóról.
– Drake-kel kapcsolatban? – kérdeztem.
– Nem. – Libby nyelt egyet. – Mikor Orennel elmentünk, hogy
bemutassa nekem a testőröket, a közelben volt Zara férje, és
meghallottam, miről beszél. Tesztet csináltatnak. DNS-tesztet, rólad.
Sejtelmem se volt ugyan, Zara meg a férje hogyan szereztek tőlem
mintát a DNS-teszthez, de nem lepődtem meg túlságosan. Hisz én is
gondoltam erre: a legkézenfekvőbb válasz arra, hogy miért vesznek be
egy idegent egy végrendeletbe, az, hogy az illető nem idegen. Vagyis
Hawthorne vagyok.
Úgyhogy jobb is, ha nem nézegetem itt Graysont.
– Ha Tobias Hawthorne volt az apád – préselte ki magából a szavakat
Libby –, akkor az apánknak – az apámnak – semmi köze hozzád. És ha
nem közös az apánk, és gyerekkorunkban alig találkoztunk…
– Ne merd azt mondani, hogy nem vagyunk tesók! – szóltam rá
szigorúan.
– Akkor is akarnád, hogy maradjak? – kérdezte a nyakörvét babrálva.
– Ha nem vagyunk…
– Azt akarom, hogy itt maradj velem – jelentettem ki. – Bármi lesz is.
 19. fejezet

Aznap este olyan sokáig zuhanyoztam, mint még soha életemben.

Kiderült, hogy itt sosem fogy ki a meleg víz. A kabin üvegfalai bent
tartották a gőzt. Olyan volt, mintha lenne egy saját szaunám. Miután
megtörölköztem a hatalmas, puha fürdőlepedőkkel, felhúztam a kinyúlt
pizsamámat, és ráhanyatlottam a takaróra, aminek tutira egyiptomi
pamutból volt a huzata.
Nem tudom, mennyi ideje feküdtem ott, amikor jött a hang. Egy ember
hangja.
– Húzd meg a gyertyatartót!
Úgy ugrottam talpra, mint akit megcsíptek, és a falnak vetettem a
hátamat. Az éjjeliszekrényről felkaptam a kulcscsomót, hogy legyen
fegyverem, ha kell. A beszélőt keresve végigröppent a szobán a
tekintetem, de senkit se láttam.
– Húzd meg a kandallón a gyertyatartót, Örökösnő! Kijönnék innen, ha
lehet.
Ez már nem „Üss vagy fuss!” reakciót váltott ki bennem, hanem
bosszankodást. Ráhunyorogtam a szoba másik végében álló kandallóra.
Tényleg volt a párkányán egy gyertyatartó.
– Szerintem ez kimeríti a zaklatás fogalmát – közöltem a kandallóval,
illetve a sráccal, aki valahol mögötte rejtőzött.
 Ezzel együtt képtelen voltam nem megtenni, amit kér. Ki bírná
legyőzni a kíváncsiságát ilyen helyzetben? Megmarkoltam a
gyertyatartót, de nem tudtam megemelni. Erre jött a következő
instrukció:
– Ne felfelé húzd, hanem döntsd meg!
Úgy tettem, ahogy mondta. A gyertyatartó fordult egyet, aztán valami
kattant, és a kandallóban a hátfal elvált a tűztér padlójától, de épp csak
résnyire. Pár pillanat múlva ujjak furakodtak a résbe, majd a hátfal
felemelkedett, és eltűnt a párkány mögött. A kandalló most olyan volt,
mint egy alagút bejárata. És az alagútból Jameson Hawthorne bújt ki.
Felegyenesedett, aztán felállította a párkányon a gyertyatartót, mire a
hátfal lassan leereszkedett, a nyílás bezárult.
– Titkos átjáró – magyarázta teljesen feleslegesen. – Tele van a ház
ilyenekkel.
– És ettől most meg kéne nyugodnom? – kérdeztem. – Vagy be kéne
paráznom?
– Azt neked kell tudnod, Titokzatos Lány. Megnyugodtál vagy
beparáztál? – Hagyott egy kis gondolkodási időt. – Vagy esetleg felébredt
benned a kíváncsiság?
Amikor először találkoztunk, Jameson Hawthorne részeg volt. Most
nem éreztem alkoholt a leheletén, de gyanítottam, hogy nem sokat aludt
a végrendelet ismertetése óta. A haja rendben volt, de zöld szemében
vad fény villogott.
– Nem is kérdezel a kulcsokról. – Kaptam tőle egy félmosolyt. – Azt
vártam volna, hogy rákérdezel.
Felmutattam a kulcscsomót.
– Ez a te akciód volt. – Kijelentettem, nem kérdeztem, és ő sem
tekintette kérdésnek.
– Ez amolyan családi szokás nálunk.
– Én nem vagyok családtag.
Kissé félrebillentette a fejét.
– Biztos vagy benne?
Tobias Hawthorne-ra gondoltam, meg a DNS-vizsgálatra, amit Zara
férje végeztet.
 – Nem tudom.
– Nagy kár lenne – nézett a szemembe Jameson –, ha vérrokonok
lennénk. – Megint jött egy lassú mosoly. – Nem gondolod?
Mi ez velem meg a Hawthorne fiúkkal? Ne töprengj a mosolyán! Ne
nézd a száját! Ne… Hagyd abba!
– Mondom, hogy miket gondolok. – Karba tettem a kezem. – Azt, hogy
már így is több rokonod van a kelleténél. Azt, hogy lehengerlőbbnek
hiszed magad, mint amilyen vagy. És azt, hogy akarsz tőlem valamit.
Mindig is vágtam a matekot. A logika az erősségem. Ha Jameson ott áll
a szobámban, és flörtöl velem, akkor jó oka van rá.
– Előbb vagy utóbb mindenki akar majd tőled valamit, Örökösnő –
vonta meg a vállát. – Az a kérdés, hányan akarunk olyat, amit hajlandó
vagy megadni.
A beszéde… pusztán a hangja, meg ahogy fogalmazott… Azon kaptam
magam, hogy oda akarok hajolni hozzá.
Ez agybaj!
– Ne nevezz Örökösnőnek! És ha kérdezek valamit, ne csinálj a
válaszból fejtörőt, különben hívom a testőröket.
– Itt van a kutya elásva, Titokzatos Lány. Nem én gyártom itt a
fejtörőket. Te magad vagy a rejtvény, a találós kérdés, a játék – a
nagyapám utolsó feladványa.
Olyan átható tekintettel nézett most rám, hogy nem mertem levenni
róla a szemem.
– Mit gondolsz, miért van olyan sok titkos átjáró ebben a házban?
Miért van rengeteg kulcs, ami nem illik egyetlen zárba se? Minden
íróasztalban, amit a nagyapám életében vett, vannak titkos rekeszek. A
színházteremben áll egy orgona, ami, ha lejátszol rajta egy bizonyos
hangsort, kinyit egy rejtett fiókot. A nagyapám kisgyerekkoromtól a
halála napjáig minden szombat délelőtt leült velem és a testvéreimmel,
és feladott nekünk egy rejtvényt, egy fejtörőt, egy képtelen feladatot –
valami megfejtenivalót. És aztán meghalt. És miután meghalt… – tett egy
lépést felém – megjelentél te.
Én.
 – Grayson zseniális manipulátort lát benned – folytatta Jameson. – A
nénikém meg van győződve róla, hogy Hawthorne-vér folyik az
ereidben. Én viszont úgy gondolom, az öreg utolsó feladványa vagy. Az
utolsó megfejtendő rejtvény. – Még egy lépéssel közelebb jött hozzám. –
Nem ok nélkül választott téged, Avery. Van benned valami különleges,
és szerintem az öreg azt akarta, derítsük ki – hogy én derítsem ki –, mi
az.
– Nem vagyok rejtvény. – A szívem a torkomban dobogott. Jameson
olyan közel állt hozzám, hogy láthatta a lüktető eret a nyakamon.
– Hogyne volnál az – felelte. – Mi is rejtvény vagyunk. Ne mondd, hogy
nem próbáltál megfejteni minket. Graysont. Engem. Talán még Xandert
is.
– Neked ez az egész csak játék?
Felemeltem a kezem, hogy ne tudjon közelebb jönni. Erre tett még egy
utolsó lépést, és azzal a tenyeremnek nyomta a mellkasát.
– Minden játék, Avery Ginks. Az életben egyedül arról dönthetünk,
hogy akarunk-e nyerni. – Felém nyúlt, hogy kisimítsa a hajam az
arcomból.
Elrántottam a fejem.
– Menj el – mondtam csendesen. – És most a rendes ajtót használd. –
Soha életemben senki nem érintett még meg olyan gyengéden, mint ő az
előbb.
– Mérges vagy – állapította meg.
– Megmondtam: ha akarsz valamit, kérd! Ne gyere ide, és szédíts azzal,
hogy milyen különleges vagyok. És ne fogdosd az arcomat!
– Igenis különleges lány vagy. – Jameson már nem nyúlkált, de a tűz a
szemében megmaradt. – És egy dolgot akarok: rájönni, mi tesz téged
különlegessé. Miért esett rád a választása, Avery? Ez téged is izgat, nem?
De. Persze hogy izgatott.
– Ezt itt hagyom. – Jameson felmutatott egy borítékot, és rátette a
kandallópárkányra. – Olvasd el, és majd utána mondd, hogy ez nem egy
játék, amit meg kell nyerni. Hogy ez nem egy rejtvény. – Lehajtotta a
gyertyatartót, s miközben felemelkedett a kandalló hátfala, búcsúzóul
még leadott egy célzott lövést: – Rád hagyta a vagyonát, Avery. Ránk
nem hagyott mást, csak téged.
 20. fejezet

Percekkel azután, hogy Jamesont elnyelte a sötét átjáró, és a kandalló

hátfala a helyére ereszkedett, én még mindig csak álltam, és bámultam
magam elé. Vajon más titkos bejárat is vezet a szobámba? Egy ilyen
házban mikor és hol lehetek biztos benne, hogy egyedül vagyok?
Végül aztán erőt vettem magamon, és odamentem a
kandallópárkányon fekvő borítékért, bár az egész lényem tiltakozott az
ellen, amit Jameson mondott. Nem vagyok rejtvény. Egy lány vagyok,
semmi több.
Megfordítottam a borítékot. Jameson neve állt rajta. Ez a levele,
döbbentem rá. Az a levél, amit a végrendelet ismertetésekor kapott. A
sajátomat még mindig nem tudtam értelmezni, gőzöm se volt, miért kér
tőlem bocsánatot Tobias Hawthorne. Azt reméltem, Jameson levelétől
okosabb leszek.
Kinyitottam, és elolvastam. Az üzenet hosszabb volt, mint az enyém –
és még rejtélyesebb.

Jameson!

Jobb az ismerős ördög, mint az ismeretlen – mindig jobb? A hatalom rontja az

embert. A teljhatalom teljesen megrontja. Nem mind arany, ami fénylik. Csak
két dolog biztos: a halál és az adó. Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok. Ne
ítélj!

Tobias Tattersall Hawthorne

Reggelre betéve tudtam Jameson levelét. A szöveg olyan volt, mintha az,
aki írta, nem aludt volna napok óta: mániákus megszállottsággal eldarált
közhelyek sora. De minél tovább pácolódtak a mondatok az agyam egy
hátsó raktárában, annál nagyobb esélyt adtam annak, hogy Jamesonnak
igaza van.
Valamit rejtenek ezek a levelek. Jamesoné. Meg az enyém. Megfejtés
van bennük, de minimum rávezetés.
Kiültem az óriáságyam szélére, levettem a telefonjaimat (többes
szám!) a töltőről, és észrevettem, hogy a régi mobilom kómába esett. Jó
sokáig kellett izomból nyomkodnom a bekapcsológombot, mire végül
rám mosolygott a szerencse, és a teló életre kelt. Fogalmam sem volt,
hogyan tudok majd értelmesen beszámolni Maxnek az elmúlt
huszonnégy órámról, de muszáj volt beszélnem valakivel.
A mobilom több mint száz nem fogadott hívást és olvasatlan üzenetet
jelzett. Egy csapásra megértettem, miért adott egy új telefont Alisa.
Olyanoktól kaptam SMS-t, akikkel évek óta nem beszéltem. Emberek,
akik világéletükben tojtak rám, most a figyelmemre ácsingóztak.
Munkatársak. Osztálytársak. Még tanárok is. Egyáltalán hogyan tudták
ennyien megszerezni a telefonszámomat? Felkaptam az új mobilt,
bejelentkeztem rajta a fiókjaimba, és azzal kellett szembesülnöm, hogy
e-mail- és közösségioldal-fronton még szörnyűbb a helyzet.
Több ezer üzenetet kaptam – zömmel idegenektől. „Egyesek
Hamupipőkének, mások Marie Antoinette-nek tekintik majd.”
Összeszorult a gyomrom. Eldobtam a telefonokat, és a szám elé kaptam a
kezem. Igazából sejthettem volna, hogy ez lesz. Nem volt ebben semmi
meglepő, úgyhogy nem is kellett volna így ledöbbennem. De akkor sem
készültem fel erre.
 Hogy lehet az ilyesmire felkészülni?
– Avery? – hallatszott kintről egy női hang, de nem Libbyé.
– Alisa? – A biztonság kedvéért rákérdeztem, mielőtt ajtót nyitnék.
– Nem jött le reggelizni – hangzott a válasz. Energikus és tárgyilagos –
ez csak Alisa lehet.
Kinyitottam az ajtót.
– Mrs. Laughlin nem tudja, mit szeret, ezért mindenből készített egy
keveset – közölte.
A nyomában egy húsz-egynéhány éves nő lépett a szobába, tálcával a
kezében. Nem emlékeztem rá, hogy láttam volna már őt. Letette a tálcát
az éjjeliszekrényre, vetett rám egy gyanakvó pillantást, aztán szó nélkül
távozott.
– Úgy tudtam, a személyzet tagjait csak szükség esetén hívják be –
fordultam Alisához, miután becsukódott az ajtó.
Az ügyvédem hosszan kifújta a levegőt.
– A személyzet tagjai – mondta nyomatékkal – rendkívül lojálisak, és
jelenleg igen nyugtalanok. Ő – az ajtó felé intett a fejével – az újabbak
közül való. Nash köréhez tartozik.
Összehúztam a szemem.
– Mi az, hogy Nash köréhez tartozik?
Alisának a szeme sem rebbent.
– Nash egyfajta nomád életet él. Gondol egyet, és útra kel. Járja az
országot. Esetleg egy időre elszegődik csaposnak valami eldugott
kocsmába, de aztán, mint az éjjeli lepke a gyertyalánghoz, mindig
visszatér – rendszerint egy-két kisiklott életű ember kíséretében.
Gondolhatja, hogy egy ekkora házban mindig van tennivaló, úgyhogy
Mr. Hawthorne következetesen munkára fogta Nash védenceit.
– Ez a lány, aki itt volt, ő is…?
– Körülbelül egy éve van itt. – Alisa hangja kifejezéstelen maradt. –
Meghalni is kész lenne Nashért. Majdnem mind ilyenek.
– És ez a lány meg Nash… – Nem tudtam, hogyan fogalmazzak. – Van
köztük valami?
– Nincs! – vágta rá Alisa. Vett egy nagy levegőt, csak azután folytatta:
– Nash soha nem kezdene olyasvalakivel, aki ki van szolgáltatva neki.
Vannak hibái – a hőskomplexusa, hogy mást ne mondjak –, de ilyesmire
sose vetemedne.
Nem bírtam már tovább kerülgetni a forró kását, így kiböktem:
– Maga kavart Nashsel.
Alisa felszegte a fejét.
– Egy ideig jegyben jártunk – ismerte el. – Fiatalok voltunk. Rosszul
végződött. De biztosíthatom, Avery, hogy elfogultság nélkül tudok a jogi
képviselőjeként eljárni.
Jegyesek voltak? Össze kellett szorítanom a fogam, hogy ne tátsam el a
számat. Az ügyvédem hozzá akart menni egy Hawthorne-hoz, és eddig
eszébe sem jutott, hogy ezt illene megemlítenie nekem?
– Ha kívánja – szólt tartózkodóan Alisa –, intézkedem, hogy valaki más
legyen az összekötője az iroda felé.
Erőnek erejével abbahagytam a döbbent bámulást, és próbáltam
megemészteni a helyzetet. Végig az volt a benyomásom Alisáról, hogy
vérprofi, szinte ijesztően jól érti a dolgát. Ráadásul a felbontott eljegyzés
pont arra indok, hogy ne legyen lojális a Hawthorne-okhoz.
– Nem kell – mondtam. – Nem akarok másik összekötőt.
Ez egy nagyon halvány mosolyt csalt az arcára.
– Bátorkodtam beíratni magát a Heights Country Day
magángimnáziumba. – Könyörtelen profizmussal lépett máris a
következő napirendi pontra. – Xander és Jameson is oda jár, és Grayson
ott végzett tavaly. Reméltem, hogy lesz alkalma megismerkedni az
iskolával, még mielőtt az öröklésének híre nyilvánosságra kerül, de az
élet máshogy akarta. – Alisa komolyan nézett rám. – Maga a Hawthorne-
örökös, de nem Hawthorne. Ez a tény magára fogja irányítani a
figyelmet, még egy olyan helyen is, mint a Country Day, ahol nincs hiány
tehetős diákokban.
Tehetős. Hányféleképpen tudják a gazdagok nem kimondani azt a
szót, hogy gazdag?
– Szerintem elboldogulok egy csapat elit gimnazistával – jelentettem
ki, pedig nem voltam biztos ebben. Kicsit sem.
Alisa pillantása a telefonjaimra esett. Leguggolt, és felvette a padlóról
a régi mobilomat.
 – Megszabadítom ettől, jó?
Rá se kellett néznie a kijelzőre, hogy tudja, mi történt. Hogy mi
történik még mindig, ahogy azt a lenémított telefon szinte folyamatos
rezgése jelezte.
– Várjon!
Elkértem a telót, az üzenetekkel nem törődtem, kikerestem Max
számát, és átküldtem a másik telefonra.
– Azt javaslom, a lehető legkevesebb embernek adja meg az új számát
– mondta Alisa. – Ennek nem lesz vége egyhamar.
– Ennek… – visszhangoztam. A médiafigyelemnek. Annak, hogy
idegenek üzengetnek nekem. Hogy hirtelen olyanok akarnak imádott
barátjukká fogadni, akik sose törődtek velem.
– A Country Day diákjai diszkrétebbek lesznek – vigasztalt Alisa –, de
azért készüljön fel lelkileg. Bármilyen szörnyen hangzik is, a pénz
hatalom, és a hatalomnak mágneses ereje van. Maga már nem az az
ember, aki két napja volt.
Ezzel vitatkozni akartam, de aztán eszembe jutott Tobias Hawthorne
Jamesonnak írt levele, és visszhangozni kezdett a fejemben a szöveg: „A
hatalom rontja az embert. A teljhatalom teljesen megrontja.”
 21. fejezet

– Elolvastad a levelemet. – Jameson Hawthorne becsusszant mellém a

luxusterepjáró hátsó ülésére.
Addigra túl voltam Oren tájékoztatóján a kocsi biztonsági
felszereltségéről. Az erősen sötétített ablakok üvege golyóálló volt, és
Tobias Hawthorne több teljesen egyforma SUV-ot szerzett be olyan
esetekre, amikor le kell rázni a kíváncsiskodókat.
A Heights Country Day gimnázium felkeresése a jelek szerint nem
tartozott ezek közé az esetek közé.
– Xandert nem visszük? – kérdezte a volán mögött ülő Oren a
visszapillantó tükörbe nézve.
– Xan péntekenként korábban bemegy – felelte Jameson. – Órarenden
kívüli programja van.
A testőröm most az én tekintetemet kereste.
– Nem zavarja a társaság?
Nem zavar-e, hogy egy autóban ülök Jameson Hawthorne-nal, aki
előző este egy kandallón át bejött a hálószobámba? Aki hozzáért az
arcomhoz…?
– Nem zavar – űztem ki az agyamból az emléket.
Oren elfordította az indítókulcsot, aztán hátranézett a válla fölött.
– Avery a csomag – mondta a Hawthorne unokának. – Ha eseményre
kerül sor…
 – Őt menti először – fejezte be a mondatot Jameson. Lazán feltette a
lábát a kardánbokszra, és a hátát az ajtónak vetette. – Nagyapa szokta
mondogatni, hogy a Hawthorne-oknak kilenc életük van. Kizárt, hogy
ötnél többet elhasználtam volna.
Oren újra előrefordult, sebességbe kapcsolt, és elindultunk. A
golyóálló üvegen át is hallottam a zsivajt, mikor kihajtottunk a kapun. A
riporterek. Legutóbb bő tucatnyian voltak. Most kétszer annyian vagy
még többen.
Nem akartam sokáig agyalni a riportereken, ezért inkább Jamesonhoz
fordultam.
– Tessék. – Elővettem a táskámból a saját levelemet, és odaadtam neki.
– Megmutattam az enyémet, te is megmutatod a tiédet? – viccelődött
Jameson.
– Fogd be, és olvasd el!
Megtette.
– Ennyi?
Bólintottam.
– Van ötleted, hogy miért kér bocsánatot? – kérdezte Jameson. –
Okozott neked a múltban komoly sérelmet valaki?
– Egyszer. – Nyeltem egyet, és lesütöttem a szemem. – De ha szerinted
sem a nagyapád miatt volt az anyámnak extrém ritka vércsoportja, és
került a transzplantációs várólista végére, akkor, asszem, nem ő volt a
tettes.
Ezt ironikusnak szántam, nem melodramatikusnak.
– Később még visszatérünk a leveledre. – Jameson megtette azt a
szívességet, hogy nem reagálta le a hangomból kihallatszó érzelmeket. –
Most nézzük az enyémet. Halljuk, Titokzatos Lány: hogyan értelmezed?
Az volt az érzésem, hogy ez megint egy vizsga. A srác tesztel.
Elfogadom a kihívást.
– A leveled csupa közmondás meg szállóige – szögeztem le először is a
nyilvánvalót. – „Nem mind arany, ami fénylik.” „A hatalom rontja az
embert.” Azt akarja mondani, hogy a pénz és a hatalom veszélyes. Az
első mondat meg: „Jobb az ismerős ördög, mint az ismeretlen – mindig
jobb?” Ez egyértelmű, nem?
 Tobias Hawthorne számára a családja volt az ismerős ördög, én pedig
az ismeretlen. De akkor hogy kerültem a képbe? Ha idegen voltam neki,
hogyan választott ki? Rábökött a térképre? Vagy Max fantasztikus
számítógépes algoritmusát használta? És ha csak egy idegen vagyok,
miért kér bocsánatot tőlem?
– Folytasd! – biztatott Jameson.
Koncentráltam.
– „Csak két dolog biztos: a halál és az adó.” Ez nekem azt sugallja, hogy
tudta, hogy meg fog halni.
– Mi meg azt se tudtuk, hogy beteg – dünnyögte Jameson.
Ezt átéreztem. Tobias Hawthorne tehát a titkolózás bajnoka volt – épp
úgy, mint az anyám. Lehetek én az ismeretlen ördög akkor is, ha
anyámat ismerte. Attól még én idegen voltam neki.
Magamon éreztem Jameson tekintetét. Vajon belelát a fejembe?
– „Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok” – idéztem újra a levélből,
folytatva a mondatok értelmezését. – Ez szerintem azt jelenti, ha
máshogy alakulnak a körülmények, bármelyikünk kerülhetett volna
bárki más helyzetébe.
– A királyfiból koldus lehet. – Jameson levette a lábát a
kardánbokszról, teljesen szembefordult velem, és zöld szemével foglyul
ejtette a pillantásomat, de úgy, hogy attól az egész testem
riadókészültségbe váltott. – A szegénysorban született lányból pedig
lehet…
Királylány. Rejtvény. Örökösnő. Játék.
Jameson elmosolyodott. Ha ez vizsga volt, akkor átmentem rajta.
– Első látásra úgy tűnik – folytatta –, hogy a levél azt írja le, amit eddig
is tudtunk: a nagyapám ráhagyta mindenét az ismeretlen ördögre, és
ezzel gyökeresen megváltoztatta sokak sorsát. Miért? Mert a hatalom
rontja az embert. A teljhatalom pedig teljesen megrontja.
Nem bírtam levenni róla a szemem, de nem is próbáltam.
– Na és veled mi a helyzet, Örökösnő? – kérdezte Jameson. – Téged
nem lehet megrontani? Azért adta a te kezedbe a vagyont? – A szája
sarkának finom rándulása nem mosoly volt. Nem tudom, mi volt, de rám
mágnesként hatott. – Elég jól kiismertem a nagyapámat. – Jameson
merőn nézett rám. – Több van ebben a levélben. Játék a szavakkal. Egy
kód. Egy titkos üzenet. Valami.
Felém nyújtotta a levelemet. Átvettem tőle, és ránéztem.
– Az enyémet monogrammal írta alá – dobtam be egy utolsó
megfigyelést. – A tiedet a teljes nevével.
– És mire következtetünk mi ebből? – kérdezte könnyedén Jameson.
„Mi.” Hogy lett egy Hawthorne-ból és belőlem „mi”? Óvatosabbnak
kellett volna lennem. Bármit mondott is Oren – meg Alisa –, meg kellett
volna tartanom a három lépés távolságot. De olyan furcsán hatott rám
ez a család. Ezek a fiúk.
– Mindjárt ott vagyunk – szólt Oren. Ha figyelt is a beszélgetésünkre,
nem adta jelét. – A Country Day vezetőségét tájékoztattuk a helyzetről.
Biztonsági szempontból már évekkel ezelőtt ellenőriztem az iskolát, még
mikor a fiúk beiratkoztak. Itt jó helyen lesz, Avery, de kérem, semmilyen
körülmények között ne hagyja el a campust. – Behajtottunk egy őrzött
kapun. – A közelben leszek.
A leveleink helyett most már inkább azzal foglalkoztam, hogy mi vár
rám, miután kiszállok a kocsiból. Amikor kinéztem az autó ablakán, az
volt az első gondolatom, hogy: „Ez egy gimnázium?!” Az egész inkább
úgy festett, mint egy egyetem vagy egy múzeum, vagy mint egy
prospektus, amin minden diák szép és mosolygós. Hirtelen nagyon
idegennek éreztem magamtól az iskolai egyenruhát, amit rám adtak.
Kisgyerek voltam, aki jelmezesdit játszik. Aki azt képzeli, hogy űrhajós
lesz, ha vödröt húz a fejére, meg szupermodell, ha összekeni a képét
rúzzsal.
Mindenhol másutt instahírességnek számítok. Bámulat és irigység
tárgyának. De itt? Akik születésük óta gazdagok, mi másnak
tekinthetnének egy magamfajtát, mint jöttment csalónak?
– Nem szívesen hagylak magadra, Titokzatos Lány… – Jameson keze
már a kilincsen volt, mikor a kocsi megállt. – De jobb, ha nem azzal
nyitsz ebben a suliban, hogy nyilvánosan velem lógsz.
 22. fejezet

Jameson egy szempillantás alatt felszívódott. Eltűnt a vörös blézerek és

fényes hajak tömegében, én meg ültem tovább a kocsiban becsatolva, és
nem bírtam megmozdulni.
– Ez is csak egy iskola – nézett rám Oren. – Ide is csak gyerekek járnak.
Gazdag gyerekek. Olyanok, akiknek attól kezdve normális valaki, ha az
apja minimum agysebész vagy sztárügyvéd. Ha azt mondják, „egyetem”,
akkor a Harvardra vagy a Yale-re gondolnak. És ezek közé érkeztem meg
én skót kockás pliszészoknyában meg burgundivörös blézerben, amin
kerek címer díszelgett ismeretlen jelentésű latin szavakkal körítve.
Előkaptam az új mobilomat, és üzenetet küldtem Maxnek. „Avery
vagyok. Ez az új számom. Hívj fel!”
Aztán mély levegőt vettem, és rávettem magam, hogy megfogjam az
ajtókilincset. Orennek nem az a dolga, hogy babusgasson, hanem hogy
megvédjen. És nem a bámuló tekintetektől, amikre attól a pillanattól
fogva számítottam, hogy kiszállok a kocsiból.
– Tanítás után ugyanitt találkozunk? – kérdeztem.
– Igen, itt leszek.
Vártam egy pillanatig, hátha Oren akar még mondani valamit, aztán
kinyitottam az ajtót.
– Kösz, hogy elhozott.
Senki nem bámult meg. Nem súgtak össze, mikor megláttak. Sőt,
miközben a főépület bejáratául szolgáló kettős boltív felé mentem,
egyenesen az volt az érzésem, hogy szándékosan keresztülnéznek
rajtam. Semmi bámulás. Semmi sutyorgás. Épp csak futó pillantások, pár
lépésenként. Mindenki, akire visszanéztem, elfordította a fejét.
Arról győzködtem magam, hogy biztos próbálnak nem túl nagy ügyet
csinálni az érkezésemből, vagyis ez a diszkréciójuk jele – mégis olyan
érzésem volt, mintha besétáltam volna egy bálterembe, ahol mindenki
egy bonyolult koreográfiájú keringőt táncol, és úgy pörögnek-forognak
körülöttem, mintha ott se lennék.
Már közel jártam a boltívekhez, amikor egy hosszú fekete hajú lány –
mint mikor a telivér paripa leveti hátáról béna lovasát – látványosan
megszegte azt az általánosnak tűnő elhatározást, hogy semmibe veszik
Avery Ginkst. Leplezetlenül nézni kezdett, és a körülötte álló lányok
sorban követték a példáját.
Mikor a közelükbe értem, a lány kivált a csoportból, és odalépett
hozzám.
– Szia, Thea vagyok – mosolygott rám. – Te pedig, gondolom, Avery. –
Kellemes, fuvolázó hangja volt, mint egy szirénnek, aki tisztában van
vele, hogy nulla erőfeszítéssel hullámsírba tudja csalni a tengerészeket.
– Elkísérlek az irodába, jó?

– Az igazgatónőnk dr. McGowan. A Princetonon végzett. Legalább fél

órát leszel benn nála. Lehetőségekről meg hagyományokról fog előadást
tartani. Ha megkínál kávéval, fogadd el – külön neki pörkölik, isteni. –
Thea láthatóan tudatában volt annak, hogy rengetegen bámulnak meg
minket, és úgy tűnt, élvezi. – Mikor összeállítjátok az órarendedet,
figyelj rá, hogy mindennap legyen időd ebédelni. A Country Dayben
modulrendszer van, és hatnapos az órarendi ciklus, pedig csak heti öt
nap a tanítás. Az órákból három, négy vagy öt van ciklusonként, szóval
ha nem vigyázol, összejöhet olyan, hogy például A meg B napon ebédidő
alatt is óráid vannak, a C vagy az F napod viszont szinte teljesen üres.
– Oké. – Már konkrétan szédültem, de azért még kipréseltem
magamból annyit, hogy: – Kösz.
– Ebben a suliban olyanok a diákok, mint a kelta mitológia tündérei –
fuvolázta Thea. – Ha nem akarsz az adósunk lenni, ne köszönj meg
semmit.
Nem tudtam, mit válaszoljak erre, úgyhogy nem mondtam semmit.
Thea nem akadt fenn ezen. Miközben végigmentünk egy hosszú
folyosón, aminek a falain régi tablók lógtak, tovább beszélt.
– Nem vagyunk ám azért olyan rosszak. Legalábbis a többségünk.
Amíg velem vagy, nem lesz gondod.
Ez nem tetszett.
– Egyébként se lesz – jelentettem ki.
– Hát persze – mondta nyomatékkal.
Ezzel az örökségemre célzott, ezt biztosra vettem. Majdnem biztosra.
Rám szegezte fekete szemét.
– Nagyon durva lehet – szólt, és a mosolya picit se leplezte, milyen
mohón várja a reakciómat – egy házban lakni azokkal a fiúkkal.
– Nem para – feleltem.
– Jaj, édesem… – Thea megcsóválta a fejét. – Ha van, akire illik az a szó,
hogy para, azok a Hawthorne-ok. Az egy elcseszett, beteg család volt,
mielőtt idejöttél, és egy elcseszett, beteg család lesz akkor is, amikor
már nem leszel itt.
Nem leszek itt? Mire gondol Thea, hova mennék?
Az igazgatói iroda a hosszú folyosó végén volt. Épp, mikor odaértünk,
az ajtó kinyílt, és négy fiú sorjázott ki rajta. Mind a négyen véreztek.
Mind a négyen vigyorogtak. A negyedik srác Xander volt. Előbb engem
vett észre, aztán azt, hogy kinek a társaságában vagyok.
– Thea – mondta.
A lány negédesen mosolygott, majd Xander arca felé nyúlt.
Pontosabban a vérző szája felé.
– Úgy látom, vesztettél, Xander.
 – A Robotcsaták Mindhalálig Harci Klubban nincsenek vesztesek –
válaszolta derűs nyugalommal a fiú. – Csak győztesek vannak, meg
olyanok, akiknek felrobbannak a robotjaik.
Tobias Hawthorne dolgozószobájára gondoltam, a szabadalmak
plakettjeire, amiket ott láttam. Xander Hawthorne tényleg valamiféle
zseni? És tényleg hiányzik a fél szemöldöke?
Thea ezt nyilván nem tartotta említésre méltónak, mert így folytatta:
– Megmutattam Averynek, hol van az iroda, meg adtam neki pár
tippet a Country Day túléléséhez.
– Milyen kedves tőled – biccentett Xander. – És mondd, Avery, az
elbűvölő Thea Calligaris azt is említette, hogy a nagybátyja a nagynéném
férje?
Zara családneve Hawthorne-Calligaris.
– Úgy hallottam, Zara és a bácsikád meg akarja támadni a
végrendeletet. – Xander Theához beszélt, mégis az volt az érzésem, hogy
engem figyelmeztet: „Ne bízz ebben a lányban!”
Thea erre csak lazán megrántotta a vállát.
– Arról én nem tudok.
 23. fejezet

– Beírtam magát amerikanisztikára és „a tudatos jelenlét filozófiájá”-ra.

A természettudományt és a matematikát folytathatja a korábbiak
szerint, ha nem találja túl nagynak az összterhelést. – Dr. McGowan
kortyolt egyet a kávéból.
Én is úgy tettem. Theának igaza volt, tényleg nagyon finom. Kérdés,
hogy a többi dologgal kapcsolatban, amit mondott, mennyi az igazság.
„Nagyon durva lehet egy házban lakni azokkal a fiúkkal.”
„Az egy elcseszett, beteg család volt, mielőtt idejöttél, és egy
elcseszett, beteg család lesz akkor is, amikor már nem leszel itt.”
– Nos – folytatta Dr. Mac, aki ragaszkodott ehhez a megszólításhoz –, a
fakultatív tárgyak közül a jelentésgenerálást ajánlanám, ami a
művészetek jelentésközvetítésére fókuszál, és nagyban épít az
együttműködésre a helyi múzeumokkal, művészekkel, színházi
produkciókkal, a balettegyüttessel, az operával és a többi. Tekintve,
hogy a Hawthorne Alapítvány hagyományosan jelentős támogatást nyújt
ezen a területen, úgy hiszem, a kurzust hasznosnak találja majd.
Hawthorne Alapítvány? Alig bírtam megállni, hogy ne csodálkozzak rá
hangosan az infóra.
– Ami az órarendje fennmaradó részét illeti, szeretném, ha
elmondaná, milyen tervei vannak a jövőre nézve. Mi az, amiért rajong,
Avery?
 Reflexből elismételtem volna, amit Altmannek is mondtam. Igen,
olyan lány vagyok, akinek van terve, de a tervem középpontjában
mindig a célszerűség állt. Olyan főiskolai szakot választottam, ami biztos
álláshoz segít majd. Az észszerűség most is azt diktálta, hogy tartsam az
eddigi irányt. Ez az iskola biztos többet tud nyújtani, mint a régi sulim.
Segíthetnek hasítani a központi vizsgákon, kimaxolnom a gimiben
megszerezhető főiskolai krediteket, és így négy év helyett akár három
alatt lediplomázhatok. Ha mindent ügyesen csinálok, még akkor is jól
jöhetek ki a dologból, ha Zarának és a férjének sikerül érvénytelenítenie
Tobias Hawthorne végrendeletét.
Dr. Mac viszont nem csak a terveimről érdeklődött. Azt kérdezte, mi
az, amiért rajongok. És ha a Hawthorne-ok végül ki is túrnak az
örökségből, valamennyit azért biztos kapni fogok. Vajon hány millió
dollárt érne meg nekik, hogy megszabaduljanak tőlem? Legrosszabb
esetben eladhatom a történetemet. Tuti kapnék érte annyit, ami elég a
főiskolai tandíjra.
– Az utazás – bukott ki belőlem. – Mindig is utazni szerettem volna.
– Miért? – Az igazgatónő fürkészve nézett rám. – Mi vonzza a távoli
országokban? A művészetek érdeklik? A történelem? A népek és
kultúráik? Vagy természeti csodákat szeretne látni? Hegyeket, bérceket,
óceánokat és mamutfenyőket, az esőerdőt…
– Igen! – vágtam rá hevesen. Éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe,
csak azt nem tudtam, miért. – Ezt mind. Igen.
Dr. Mac megfogta a kezem.
– Adok egy listát a választható tantárgyakról – mondta szelíden. –
Tudom, hogy a sajátos körülményei miatt a külföldi tanulás jövőre még
nem jöhet szóba, de a későbbiekben csodálatos programok közül
válogathat. Fontolóra vehetné akár az érettségi elhalasztását is.
Ha egy héttel azelőtt valaki azt mondja, hogy létezik bármi, ami miatt
hajlandó lennék a szükségesnél akár egy perccel is tovább maradni a
középiskolában, bolondnak néztem volna az illetőt. De ez nem egy
normális iskola.
Semmi sem volt már normális az életemben.
 24. fejezet

Max déltájban hívott vissza. A Heights Country Dayben a modulrendszer

azzal járt, hogy voltak „nyitott” moduljaim, vagyis lyukasóráim, amikor
oda mehettem, és azt csinálhattam, amit akarok. Sétálhattam a
folyosókon. Eltölthettem az időt egy táncstúdióban, egy sötétkamrában
vagy valamelyik tornateremben. Hogy mikor ebédelek, azt is én
dönthettem el. Így hát amikor Max rám csörgött, és bevonultam egy
üres osztályterembe, senki nem szólt rám.
– Ez a hely maga a mennyország – mondtam Maxnek. – Maga. A.
Mennyország.
– A kastély? – kérdezte Max.
– Az iskola – suttogtam. – Ha látnád az órarendemet! És az óráimat!
– Avery – szólt rám szigorúan Max. – Úgy tudom, örököltél kábé csillió
dollárt. És képes vagy csak az új sulidról áradozni?
Nagyon sok mindent meg akartam beszélni Maxszel. Közben észben
kellett tartanom, hogy miről tud, és miről nem.
– Jameson Hawthorne megmutatta a levelet, amit a nagyapja
hátrahagyott neki, és az egész egy ilyen őrült, csavaros rejtvény. És
Jameson azt hiszi, hogy én is az vagyok: egy rejtvény, amit meg kell
fejteni.
– Elmondanám, hogy éppen Jameson Hawthorne képét nézem –
tájékoztatott Max. A háttérben öblítés zaja hallatszott, ebből rájöttem,
hogy egy mosdóban van – egy, az enyémnél kevésbé szabadelvű suli
mosdójában. – Mi tagadás, faxnivaló.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Max!
– Úgy értem, látszik rajta, hogy jól tud bánni a telefaxszal! Virtuóz
módon tárcsáz, meg minden! Biztos faxolt már külföldre is!
– Most már egy szót sem értek abból, amit beszélsz.
Szinte hallottam a vigyorát.
– Én sem! És most abba is hagyom, mert vége a szünetnek. A szüleim
már kezdenek nagyon kiakadni ettől az egésztől. Nem lenne jó, ha még
lógnék is óráról.
– Kezdenek kiakadni a szüleid? – értetlenkedtem. – Mitől?
– Avery, van fogalmad róla, hányan hívogatnak? Egy újságíró még be
is csöngetett hozzánk. Anyám azzal fenyegetőzik, hogy letilt a közösségi
felületekről, nem nézhetek e-mailt, semmit.
Soha nem reklámoztam a barátságomat Maxszel. Igaz, nem is
titkoltam.
– Szóval újságírók akarnak kifaggatni… rólam? – próbáltam
megemészteni a hallottakat.
– Nem nézel híreket? – kérdezte Max.
Nyeltem egyet.
– Nem.
Szünet.
– Hát… ne is nézz. – Ebben a tanácsban minden benne volt. – Ez
nagyon súlyos, Ave. Jól vagy?
Kifújtam a hajam az arcomból.
– Jól. Az ügyvédem meg a biztonsági főnök szerint valószínűtlen, hogy
az életemre törnének.
– Testőröd van? – ámult el Max. – Baxi, banya, de menő lettél!
– Van személyzet, szolgák, akik egyébként utálnak. A ház fantasztikus,
még hasonlót se láttam soha. És a család! Azok a fiúk, Max…
Szabadalmaik vannak, meg világrekordjaik, meg…
– Most mind a négyük képét nézem – tudósított Max. – Gyertek a
mamához, ti pompás csőtörők!
 – Csőtörők? – visszhangoztam.
– Csömörök? – dobta fel Max.
Prüszkölve nevettem. Csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott
ez.
– Bocs, Ave, le kell tennem. Majd írj, de…
– Vigyázzak, mit írok – találtam ki a folytatást.
– És gyorsan vegyél magadnak valami szépet!
– Például? – kérdeztem.
– Majd küldök egy listát – ígérte Max. – Szeretlek, banya.
– Én is téged, Max.
Még egy-két másodpercig a fülemnél tartottam a telefont, miután
letette. Bárcsak itt lenne!
Némi keresgélés árán sikerült megtalálnom az ebédlőt. Kábé húsz diák
ült az asztaloknál. Thea is köztük volt. Mikor meglátott, kihúzott nekem
egy széket a lábával.
Ő Zara unokahúga, emlékeztettem magam. És Zara a pokolba kíván
engem. Mégis odaültem hozzá.
– Bocsáss meg, ha túl nyomulós voltam reggel. – Thea az asztalnál ülő
többi lányra pillantott, akik épp olyan kikent-kifent szépségek voltak,
mint ő maga. – Csak hát én a helyedben tudni akarnám.
Pontosan tudtam persze, hogy ez csali, mégse bírtam magamba fojtani
az elvárt kérdést.
– Mit akarnál tudni?
– Amit a Hawthorne testvérekről tudni kell. Hosszú-hosszú időn át
minden srác a helyükben akart lenni, és mindenki, aki a fiúkra bukik,
velük akart járni. Ahogy kinéznek. Ahogy viselkednek. – Thea szünetet
tartott. – Az emberek már attól más szemmel néztek rád, ha csak együtt
láttak a Hawthorne-okkal.
– Én tanultam párszor Xanderrel – jegyezte meg az egyik lány az
asztalnál. – Még azelőtt, hogy… – Nem folytatta.
Mi előtt? Van itt valami, amiről nem tudok. Valami komoly dolog.
– Varázserejük volt. – Theának egészen furcsa kifejezés ült ki az
arcára. – És a bűvkörükbe kerülve magadat is varázserejűnek érezted.
– Legyőzhetetlennek – szúrta közbe valaki.
 Jamesonra gondoltam, aki első találkozásunkkor leugrott egy emeleti
erkélyről. Graysonra, ahogy ott ült Altman asztalánál, és egy
szemöldökfelvonással kiküldte az igazgatót a saját irodájából. Meg hát
ott van Xander: 190 centi magas, vigyorog, vérzik, és robbanó robotokról
magyaráz.
– Nem azok, akiknek hiszed őket – mondta Thea. – Én nem akarnék
egy fedél alatt lakni a Hawthorne-okkal.
Mire megy ez ki? Az a célja, hogy beparázzak? Ha eljövök a
Hawthorne-házból – ha kiköltözöm –, elveszítem az örökségemet. Thea
vajon tudja ezt? Talán a nagybátyja bujtotta fel?
Reggel arra számítottam, hogy megvetés tárgya leszek az iskolában.
Azon se csodálkoztam volna, ha a lányok féltékenységével szembesülök,
vagy ha mindenki, fiúk és lányok is utáltak volna a végrendelet, a négy
testvért ért sérelem miatt. De ez… Ez valami egészen más volt.
– Most inkább megyek – álltam fel.
– Gondolj rólam, amit akarsz – mondta Thea. – De az utolsó lány innen
a suliból, aki a Hawthorne fiúk bűvkörébe került… az utolsó lány, aki sok
időt töltött abban a házban… ő meghalt.
 25. fejezet

Belapátoltam az ebédet, aztán kimenekültem az étkezőből. Sem azt nem

tudtam, hol bújjak el a következő órámig, sem azt, hogy elhiggyem-e,
amit Thea mondott. „Az utolsó lány, aki sok időt töltött abban a
házban…” Az agyam, mint a megakadt lemez, újra meg újra lejátszotta a
szavait: „Ő meghalt.”
Végigmentem egy folyosón, és épp rákanyarodtam volna egy másikra,
amikor egy labor ajtaján kilépve Xander Hawthorne toppant elém,
kezében egy sárkány alakú masinával.
Én viszont még ekkor is csak Thea utolsó mondatára tudtam gondolni.
– Úgy nézel ki, mint akinek pont egy robotsárkány kell – jelentette ki
Xander. – Tessék. – Azzal a kezembe nyomta.
– Mihez kezdjek ezzel?
– Az attól függ, mennyire ragaszkodsz a szemöldöködhöz. – Igen
magasra felvonta a saját megmaradt fél szemöldökét.
Próbáltam kigondolni valami értelmes választ, de nem sikerült. „Az
utolsó lány, aki sok időt töltött abban a házban… ő meghalt.”
– Nem vagy éhes? – kérdezte Xander. – A refektórium arra van.
Bár nagyon nem akartam, hogy Thea győzzön, gyanakvással kellett
kezelnem Xandert, és mindent, ami Hawthorne.
– Refektórium? – pillantottam rá értetlenül.
– Így mondják a kajáldát magángimiül – vigyorgott.
 – A magángimi nem egy nyelv – mutattam rá.
– A következő az lesz, hogy a francia sem az. – Megsimogatta a
robotsárkány fejét. Erre az böfögött egyet, és füst szállt fel az orrából.
„Nem azok, akiknek hiszed őket” – zengett a fejemben Thea
figyelmeztetése.
– Jól vagy? – kérdezte Xander, aztán csettintett egyet. – Thea
telebeszélte a fejed, igaz?
Visszaadtam a sárkányt, hogy ne a kezemben robbanjon fel.
– Nem akarok Theáról beszélni.
– Mit ad isten, nekem sem ő a kedvenc témám – bólintott egyetértőn a
legfiatalabb Hawthorne. – Beszéljünk inkább arról, hogy tegnap este
tête-à-tête voltatok Jamesonnal?
– Nem voltunk tête-à-tête.
– Nem értem, miért fújsz ennyire a franciára. – Xander fürkészve
nézett rám. – Jameson megmutatta a levelét, igaz?
Fogalmam sem volt, hogy ez bizalmas-e, vagy sem.
– Szerinte a levél rávezetés – feleltem.
Xander elgondolkodott, aztán a refektóriummal ellentétes irányba
biccentette a fejét.
– Gyere!
Vele mentem, mert a másik választásom az volt, hogy keresek megint
egy random üres termet.
– Mindig vesztettem – mondta minden bevezetés nélkül Xander,
ahogy befordultunk egy sarkon. – Szombat délelőttönként, amikor
feladatot kaptunk a nagyapánktól, mindig vesztettem. – Gőzöm se volt,
miért meséli ezt el. – Én voltam a legkisebb. A legkevésbé versengő
típus. Jobban érdekeltek a scone-ok meg az érdekes gépek.
– De…? – kérdeztem rá, mert kihallottam a hangjából, hogy van egy
„de”.
– De amíg a bátyáim versenyt futottak a cél felé, én nagylelkűen
megosztottam az öreggel a scone-jaimat. Imádott fecsegni, ontotta a
sztorikat, az érdekességeket, a paradoxonokat. Mondjak egyet?
– Egy paradoxont?
 – Egy érdekességet. – Xander megint felvonta a megmaradt
szemöldökét. – A nagyapámnak csak egy keresztneve volt.
– Micsoda?
– Születésekor a Tobias Hawthorne nevet kapta. Nem volt második
keresztneve.
Jó lett volna tudni, hogy Xander levelét ugyanúgy írta-e alá az öreg,
mint Jamesonét: Tobias Tattersall Hawthorne. Vagy monogrammal, mint
az enyémet – három betűvel.
– Ha megkérlek rá, megmutatod a leveledet? – kérdeztem.
Azt mondta, a nagyapja régi versenyeiben mindig utolsóként végzett.
De azt nem mondta, hogy ebben a mostaniban sem akar nyerni.
– Mi lenne abban a pláne? – Xander megállt egy vastag faajtó előtt. –
Menj be ide, itt nem kell félned Theától. Vannak helyek, amelyeknek
nem meri átlépni a küszöbét.
Benéztem az ajtó üvegbetétjén át.
– Ez a könyvtár?
– Az archívum – javított ki vigyorogva. – Magángimiül így hívjuk a
könyvtárt. Amúgy tök jó hely arra, ha egyedül akarsz lenni a nyitott
modulodban.
Habozva kinyitottam az ajtót.
– Te is jössz? – kérdeztem.
Xander behunyta a szemét.
– Nem lehet. – Bővebb magyarázatot nem adott.
Miközben távolodott a folyosón, megint azt éreztem, hogy valami
fontos dologról nem tudok.
Vagy több fontos dologról.
„Az utolsó lány, aki sok időt töltött abban a házban… ő meghalt.”
 26. fejezet

Az archívumot inkább néztem volna egy egyetem könyvtárának, mint

egy gimnáziuménak. Maga a terem csupa boltív és festett ólomüveg volt.
Számtalan polc, rajtuk mindenféle könyv. A helyiség közepén tucatnyi
téglalap alakú asztal állt – modern olvasóasztalok beépített lámpával és
az asztallaphoz rögzített nagy, karos nagyítóüveggel.
Minden asztal szabad volt, egy kivételével. Annál egy lány ült, háttal
nekem. Bronzhaja volt, olyan sötétvörös, amilyet még sose láttam. Tőle
pár asztallal odébb, az ajtó felé fordulva ültem le. Teljes volt a csend –
csak akkor törte meg halk zaj, mikor a lány lapozott az előtte fekvő
könyvben.
Elővettem a táskámból Jameson levelét és a sajátomat. Ráböktem az
ujjammal a második keresztnévre – Tattersall – a Jamesonnak írt
sorokhoz tartozó aláírásban, aztán megnéztem a monogramot az én
levelemen. Ugyanaz a kéz írta őket. Zavarni kezdett valami, de csak egy
perc múlva jöttem rá, hogy mi. A végrendeletben is használta a második
keresztnevet. Lehetséges, hogy ennyi a trükk? Lehet, hogy ez
önmagában érvénytelenné teszi a végrendeletet?
Írtam egy SMS-t Alisának. Azonnal jött a válasz. „Hivatalos
névváltoztatás évekkel ezelőtt. Rendben vagyunk.”
Xander szerint a nagyapja a születésekor a Tobias Hawthorne nevet
kapta, nem volt második keresztneve. De miért mondta ezt el nekem?
Miközben megint úgy éreztem, hogy soha senkit nem fogok kiismerni,
aki a Hawthorne nevet viseli, magam elé húztam az asztalra szerelt
karos nagyító üvegét. Akkora volt, mint a tenyerem. A két levelet
elhelyeztem egymás mellett a nagyító alatt, és felkapcsoltam az asztalba
épített lámpát.
Egy pont a magánsulinak.
A vastag papíron nem hatolt át a lámpa fénye, de a lencse jól
dolgozott: tízszeresére nagyította a kézírást. Igazítottam a nagyítón,
hogy Jameson levelén az aláírás kerüljön fókuszba. Most olyan
apróságokat is észrevettem, amiket szabad szemmel nem szúrhattam ki.
Minden r egy kis kampóban végződött. A nagy T-k aszimmetrikusak
voltak. És a középső névben az egyik betűköz kétszer olyan széles volt,
mint a többi. Emiatt így, nagyító alatt, a név két szónak látszott.
„Tatters all.” Vagyis: mindenkit rongyossá tesz.
– Mert koldusszegénnyé tette a rokonait? – kérdeztem fennhangon.
Ez eredmény volt, de eléggé sovány, semmiképp sem az a rejtett
jelentés, amit Jameson a levélben keres. És Xander fontosnak tartotta
elmondani, hogy a nagyapjának eredetileg csak egy keresztneve volt. Ha
Tobias Hawthorne hivatalos eljárás útján vette bele a nevébe a
Tattersallt, akkor azt minden bizonnyal maga választotta. De milyen
célból?
Felkaptam a fejem, mert hirtelen eszembe jutott, hogy nem vagyok
egyedül a könyvtárban. Aztán láttam, hogy a bronzhajú lány már nincs
ott. Küldtem még egy SMS-t Alisának: „Mikor változtatott nevet T. H.?”
Vajon akkor, amikor eldöntötte, hogy kisemmizi a rokonságát, és rám
hagy mindent?
Egy perccel később jött egy üzenet, de nem Alisától. Hanem
Jamesontól. Fogalmam sem volt, hogyan szerezte meg a számomat – ezt
az újat vagy a régit.
„Már értem, Titokzatos Lány. Te is?”
Körülnéztem, mert az az érzésem támadt, hogy Jameson ott rejtőzik
valahol, és figyel engem, de minden jel szerint egyedül voltam a
könyvtárban.
„A második keresztnév?” – írtam vissza.
 „Nem.” Vártam, és egy teljes perccel később jött egy másik SMS is: „A
befejezés.”
Jameson levelének végére pillantottam. Az aláírás fölött két szó állt:
„Ne ítélj!”
Ne ítéljük el a Hawthorne család fejét, amiért úgy halt meg, hogy végig
titkolta a betegségét? Ne ítéljük el, amiért még a sírból is rejtvényeket
ad fel? Vagy amiért kihúzta a szőnyeget a lányai és az unokái alól?
Rápillantottam Jameson SMS-ére, majd a levélre néztem, és
újraolvastam az elejétől. „Jobb az ismerős ördög, mint az ismeretlen –
mindig jobb? A hatalom rontja az embert. A teljhatalom teljesen
megrontja. Nem mind arany, ami fénylik. Csak két dolog biztos: a halál
és az adó. Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok.”
Jameson helyébe képzeltem magam. Kapok egy levelet, amitől
magyarázatot várok, ehelyett tele van közhelyekkel. Pontosabban
közmondásokkal. A szemem a befejezésre ugrott. Jameson szerint
szójátékot vagy kódolt üzenetet kell keresnünk. A nevektől eltekintve a
levél minden mondata szállóige, közmondás vagy annak kissé
módosított változata volt.
Egy mondatot kivéve: „Ne ítélj!”
Egyetlen közmondást tudtam előbányászni az emlékezetemből, ami
ezzel a két szóval kezdődik.
„Ne ítélj meg könyvet a borítójáról! Ez mond neked valamit?” – írtam
Jamesonnak.
Azonnal jött a válasz: „Gratulálok, Örökösnő.” Majd újabb üzenet:
„Mond bizony.”
 27. fejezet

– Lehet, hogy a semmiből próbálunk valamit csinálni – jegyeztem meg.

Délután volt, Jamesonnal a Hawthorne-ház könyvtárában álltunk, és
felnéztünk a padlótól a hat méter magas mennyezetig érő, könyvekkel
teli polcokra.
– Hawthorne-nal vagy Hawthorne-tól, nem fogysz ki a játékból. –
Jameson ezt éneklősen skandálta, mint a kisgyerekek a mondókákat. De
mikor levette a szemét a polcokról, és rám nézett, a gyermetegség
árnyéka sem látszott az arcán. – A Hawthorne-házban semmi sem
semmi. A Hawthorne-házban minden valami.
Minden és mindenki, gondoltam.
– Tudod te, hányszor kötöttem már ki itt a nagyapám feladványai
kapcsán? – pillantott lassan körbe. – Valószínűleg forog a sírjában, hogy
ilyen sokáig tartott rájönnöm.
– Szerinted mit keresünk? – kérdeztem.
– Teszerinted mit keresünk, Örökösnő? – kérdezett vissza Jameson.
Mindent tudott úgy mondani, hogy az kihívásnak vagy meghívásnak
hangozzon.
Vagy mindkettőnek.
Koncentrálj, parancsoltam magamra. Azért voltam ott, mert legalább
annyira izgatott a megfejtés, mint a mellettem álló fiút.
 – Ha a rávezetés a könyv meg a borítója – gondolkodtam hangosan –,
akkor azt hiszem, vagy egy könyvet, vagy egy borítót kell keresnünk.
Esetleg egy eltérést a kettő között.
– Olyan könyvet, amihez nem illik a borítója? – Jameson arckifejezése
nem árulta el, mi a véleménye az ötletemről.
– Lehet, hogy ez tévút.
Elhúzta a száját – se nem mosolygott, se nem vigyorgott.
– Mindenki eltévelyedik néha, Örökösnő.
Meghívás – és kihívás. Nem állt szándékomban ővele eltévelyedni. Jó
lesz, ha ezt végre a testem is megjegyzi.
Elfordultam Jamesontól, hogy alaposan felmérjem a helyiséget.
Csupán felnézni a polcokra olyan érzés volt, mint kiállni a Grand Canyon
szélére. Két emelet magas könyvfal vett körül minket.
– Itt több ezer könyv lehet. – Egy ekkora könyvtárban, ekkora
polcokkal, ha tényleg meg kell találnunk egyetlen könyvet, amin rossz
borító van… – Ez órákig is eltarthat – mondtam.
Jameson elmosolyodott, és most a fogát is kivillantotta.
– Ne viccelj, Örökösnő! Napokig tarthat.

Csendben dolgoztunk. Egyikünk se ment el vacsorázni. Borzongás futott

végig a testemen, valahányszor azt láttam, hogy egy mű első kiadását
tartom a kezemben. Egyik-másik kötetben dedikálást is találtam.
Stephen King. J. K. Rowling. Toni Morrison. Végül sikerült rávennem
magam, hogy ne álljak meg álmélkodni minden különleges kötetnél.
Attól kezdve gépiesen dolgoztam, elvesztettem az időérzékemet, nem
figyeltem már semmire, csak az ismétlődő mozdulatokra: le a könyvet a
polcról, le a védőborítóját, vissza a borítót, vissza a könyvet a polcra.
Hallottam, hogy Jameson is dolgozik. Éreztem, hogy hol van a
helyiségben, miközben ki-ki haladt a saját polcai mentén, és egyre
közeledtünk egymáshoz. Az övé volt a felső szint, az enyém az alsó.
Amikor hirtelen felnéztem, azt láttam, hogy épp fölöttem áll.
 – Mi van, ha csak az időnket pocsékoljuk? – vetettem fel. A kérdés
visszhangot vert a könyvtárban.
– Az idő pénz, Örökösnő. Neked van miből pocsékolnod.
– Ne szólíts már így!
– Valahogyan szólítanom kell, és sem a Titokzatos Lány, sem a
rövidítése nem tetszett.
Már a nyelvemen volt a visszavágás, hogy én se szólítom őt sehogy.
Tényleg, azóta, hogy beléptünk a könyvtárba, egyszer sem ejtettem ki a
nevét. De meggondoltam magam, felnéztem rá, és inkább kérdeztem tőle
valamit:
– Miért mondtad a kocsiban, hogy jobb, ha nem azzal nyitok a suliban,
hogy nyilvánosan veled lógok?
Hallottam, hogy levesz egy könyvet, megvizsgálja, és visszarakja a
polcra. Ezt még többször megtette, mielőtt válaszolt:
– Egy egész napot eltöltöttél már a Heights Country Day nevű jeles
intézményben. Szerinted miért mondtam?
Muszáj mindent visszafordítania, és minden kérdésemre kérdéssel
válaszolnia?
– Nehogy azt mondd – dünnyögte odafent Jameson –, hogy nem
jutottak a füledbe a pletykák.
Megdermedtem, mert beugrott, amit hallottam.
– Megismerkedtem egy lánnyal. – Erőt vettem magamon, és beszéd
közben folytattam a munkát: könyv le, borító le, borító vissza, könyv
vissza. – Theával.
Jameson horkantott.
– Thea nem egy lány. Ő egy acélpáncélba zárt hurrikánba zárt tornádó,
és a suliban minden csaj vezérként tekint rá, ezért én már egy éve
persona non grata vagyok. – Szünet következett. – Mit mondott Thea?
Talán meg tudott volna téveszteni, ha a kifejezéstelen arcát is látom,
de önmagában a közömbösnek szánt hangjával nem sikerült elég jól
palástolnia az érzéseit. Nagyon is érdekelte a válasz.
Egyszerre megbántam, hogy szóba hoztam Theát. Valószínűleg pont
az volt a célja, hogy viszályt szítson köztünk.
– Avery?
 Az, hogy a rendes nevemen szólított, megerősítette a gyanúmat, hogy
Jameson nem csupán várja, de éhezi a válaszomat.
– Egy csomót beszélt erről a házról – feleltem óvatosan. – Meg hogy
szerinte milyen lehet nekem itt lakni. – Ez nagyjából igaz volt. – Meg
rólatok.
– Vajon az is hazugság – kérdezte ünnepélyes hangon Jameson –, ha
minden szavad igaz, de a lényeget elhallgatod?
Az igazságot akarja hallani.
– Thea azt mondta, volt itt egy lány, és meghalt. – Úgy mondtam ezt,
ahogy az ember lerántja a sebtapaszt: gyorsan, hogy ne legyen időm
meggondolni magam.
Jameson munkájának ritmusa lelassult odafent. Számoltam: öt
másodperc telt el, mire megszólalt:
– Emilynek hívták.
Nem tudom, miért, de biztosra vettem, hogy nem mondta volna ki a
nevet, ha közben láthatom az arcát.
– Emilynek hívták – ismételte meg. – És nem egyszerűen egy lány volt.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Gyorsan összeszedtem magam, és
tovább dolgoztam, mert nem akartam jelezni, mennyi mindent elárult a
hangja. Emily fontos volt neki. Még most is az.
– Sajnálom – feleltem. Sajnálom, hogy szóba hoztam, és sajnálom,
hogy meghalt. – Szerintem fejezzük be mára. – Későre járt, és féltem,
hogy esetleg mondok még valamit, amit aztán megbánok.
Jameson lejött a csigalépcsőn, majd megállt köztem és az ajtó között.
– Holnap délután?
Hirtelen létfontosságúnak éreztem, hogy ne nézzek a zöld szempárba.
– Jól haladunk – mondtam, és nagy önfegyelemmel elindultam az ajtó
felé. – Szerintem akkor is végzünk még a héten, ha nem sikerül valahogy
felgyorsítanunk a dolgot.
Jameson felém hajolt, mikor mellé értem.
– Ne utálj érte…
Miért utálnám? Egyszerre a torkomban dobogott a szívem. Azért, amit
mondott, vagy azért, mert ilyen közel van hozzám?
– Van rá némi esély, hogy nem végzünk a héten.
– Hogyhogy? – A tilalomról megfeledkezve a szemébe néztem.
Egészen közel hajolt a fülemhez.
– Nem ez az egyetlen könyvtár a Hawthorne-házban.
 28. fejezet

Hány könyvtár van ebben a házban? Miközben távolodtam Jamesontól,

erre a kérdésre próbáltam összpontosítani – nem az érzésre, amit a
közelsége váltott ki belőlem, és nem is arra a tényre, hogy Thea nem
hazudott, amikor azt állította, hogy volt itt egy lány, aki meghalt.
„Emily.” Hiába próbáltam elhallgattatni a suttogást a fejemben.
„Emilynek hívták.”
Mikor elértem a főlépcsőt, tétováztam. Ha most felmegyek a
lakosztályomba, és megpróbálok aludni, abból csak az lesz, hogy újra
meg újra meg újra lepereg a fejemben a beszélgetésem Jamesonnal.
Hátranéztem a vállam fölött, hogy lássam, követett-e – de helyette Orent
pillantottam meg.
A testőrségem vezetője azt mondta, biztonságban vagyok a házban.
Úgy tűnt, hiszi is, amit mond. Mégis a nyomomban jár – láthatatlanul,
amíg ő maga nem akarja, hogy meglássam.
– Visszavonul éjszakára? – kérdezte.
– Nem.
Kizárt volt, hogy aludni tudjak, még a szememet se lettem volna képes
lecsukni. Így hát felfedezőútra indultam. Az egyik hosszú folyosón
találtam egy színháztermet. Olyat, ami leginkább egy operaházba illett
volna: aranysárga falak, hatalmas színpad, előtte vörös bársonyfüggöny
és lejtős nézőtér széksorokkal. A mennyezet íves volt, és mikor
megtaláltam a kapcsolót, több száz apró lámpa gyulladt fel az ív mentén.
Eszembe jutott, hogy Dr. Mac azt mondta, a Hawthorne Alapítvány
támogatja a művészeteket.
A következő helyiségben hangszerek pihentek – többtucatnyi.
Lehajoltam megnézni egy hegedűt, amin S alakú lyuk volt vágva a
húroktól balra, és ugyanaz tükrözve a húroktól jobbra.
– Az egy Stradivari. – A mondatnak fenyegető éle volt.
Megfordultam, és Graysont pillantottam meg az ajtóban. Arra
gondoltam, vajon követett-e minket, és ha igen, mióta. Rám szegezte a
szemét. A pupillája fekete volt, körülötte az írisz jégszürke. – Jó lesz, ha
vigyázol, Ginks.
– Semmit nem fogok összetörni – feleltem, s közben távolabb léptem a
hegedűtől.
– Jó lesz, ha vigyázol… – ismételte Grayson halk, de vészjósló hangon.
– Jamesonnal. Most nagyon nincs szüksége rád meg erre az egészre.
Orenre pillantottam, de szenvtelen volt az arca, mintha nem is hallaná
a beszélgetést. Nem az a dolga, hogy hallgatózzon. Az a dolga, hogy
megvédjen – és Graysont nem tekinti fenyegetésnek.
– Mármint erre az egészre, amit szerinted csinálok? – kérdeztem
harciasan. – Vagy arra, amit a nagyapátok tett?
Nem én forgattam fel az életüket. De én itt vagyok, Tobias Hawthorne
viszont nincs. Tudtam, hogy ha az eszemre hallgatok, kerülöm a
konfliktust, és messze elkerülöm Graysont. Nem lesz nehéz, hisz ez egy
jó nagy ház. De most, hogy ilyen közel volt hozzám, úgy éreztem, messze
nem elég nagy.
– Anyám napok óta ki se jött a szobájából. – Grayson úgy meredt rám,
mintha belém látna. – Xander ma kis híján felrobbantotta magát.
Jameson egyetlen rossz ötletre van attól, hogy tönkretegye az életét, és
egyikünk se teheti ki a lábát a házból úgy, hogy ne kergessék falkákban a
riporterek. Csak az az anyagi kár, amit okoztak…
Ne mondj semmit. Fordulj el. Ne állj bele ebbe.
– Szerinted én élvezem ezt? – kérdeztem. – Szerinted örülök, hogy
paparazzók célpontja vagyok?
 – Akarod a pénzt. – Grayson Hawthorne nagyon magasról nézett le
rám. – Hogy is ne akarnád, figyelembe véve, milyen körülmények között
nőttél fel.
Minden szóból sütött a lenézés.
– Te talán nem akarod a pénzt? – vágtam vissza. – Azért, amilyen
körülmények között felnőttél? Lehet, hogy nekem nem hullott minden
az ölembe egész életemben, de…
– Fogalmad sincs – mondta Grayson lassan –, mennyire nem állsz erre
készen. Egy ilyen lány…
– Semmit sem tudsz rólam! – vágtam a szavába hirtelen fellobbanó
haraggal.
– De fogok – jelentette ki Grayson. – Hamarosan mindent megtudok
rólad. – Valahogy a csontjaimban éreztem, hogy be szokta váltani az
ígéreteit. – Lehet, hogy most épp korlátozottak az anyagi eszközeim, de
a Hawthorne név azért még jelent valamit. Mindig lesznek, akik
kitüntetésnek érzik, ha szívességet tehetnek valamelyikünknek. – Meg
se moccant, a szeme sem rebbent, nem tett semmilyen agresszív
gesztust, de erőt és hatalmat sugárzott, és ezt tudta is. – Bármit
rejtegetsz, megtalálom. Minden titkodat. Napokon belül vastag dossziém
lesz mindenkiről az életedben. A nővéredről. Az apádról. Az anyádról…
– Az anyámat ne vedd a szádra! – Összeszorult a mellkasom. Alig
tudtam levegőt venni.
– Hagyd békén a családomat, Ginks! – Grayson elvonult mellettem.
Az audiencia véget ért.
– Különben mi lesz? – kiáltottam utána, és mert eluralkodott rajtam
valami, amit nem tudnék megnevezni, még folytattam is: – Különben
úgy járok, mint Emily?
Grayson megtorpant. Testének minden izma megfeszült.
– Ne mondd ki a nevét! – A testtartása haragos volt, de a hangja már-
már elcsuklott. Mint akinek bevittek egy gyomrost.
Nem csak Jamesonnak volt fontos. Kiszáradt a szám. Emily nem csak
Jamesonnak volt fontos.
Egy kezet éreztem a vállamon. Oren. Az arca szelíd volt, de láttam a
szemében, hogy arra kér, hagyjam ezt most abba.
 – Egy hónapig se húzod ebben a házban. – Graysonnak sikerült
összeszednie magát, mert úgy mondta ki ezt a jóslatot, ahogy egy király
ítéletet hirdet. – Sőt le merném fogadni, hogy még a héten eltűnsz.
 29. fejezet

Libby nem sokkal azután jött be hozzám, hogy felértem a szobámba. Egy
halom elektronikus cucc volt nála.
– Alisa megkért, hogy szerezzek be neked pár dolgot. Azt mondta, nem
vettél semmit.
– Nem volt rá időm. – Kimerült voltam, kikészültem, és nem éreztem
erőt magamban ahhoz, hogy átgondoljak és feldolgozzak bármit is abból,
ami a beköltözésem óta történt.
Beleértve Emilyt.
– Az a szerencséd, hogy nekem meg végtelen sok időm van – felelte
Libby. Nem úgy hangzott, mintha nagyon örülne ennek, de mielőtt
rákérdezhettem volna, elkezdte az asztalomra pakolni a cuccokat. – Új
laptop. Tablet. E-könyv-olvasó, betárazva szerelmes regényekkel, ha ki
akarnál szakadni a valóságból.
– Nézz körül, Libby – mondtam. – A mostani életem egyetlen nagy
kiszakadás a valóságból.
Ez vigyort csalt a nővérem arcára.
– Láttad az edzőtermet? – kérdezte, és az áhítat a hangjában elárulta,
hogy ő már igen. – Meg a séf konyháját?
– Még nem. – Megakadt a pillantásom a kandallón, és azon kaptam
magam, hogy fülelek, vajon rejtőzik-e mögötte valaki.
 „Egy hónapig se húzod ebben a házban.” Nem gondoltam, hogy
Grayson tettlegességgel fenyegetőzött volna. És Oren sem viselkedett
úgy, mintha veszélyben lenne a testi épségem. Mégis megborzongtam.
– Ave? Mutatnom kell valamit. – Libby felhajtotta az új tabletem
fedelét. – Előre szólok, hogy nyugodtan ordibálhatsz.
– Miért akarnék… – Elharaptam a mondatot, amikor megláttam, mi
jelenik meg a kijelzőn: egy videó Drake-ről.
A pasi egy riporter mellett állt. Meg volt fésülködve, ami elárulta,
hogy az interjú nem spontán készült. A kép alján ez a szöveg állt: „A
Ginks család barátja.”
– Avery mindig is magának való volt – nyilatkozta a felvételen Libby
exe. – Nem igazán barátkozott.
Mert Max barátsága nekem épp elég.
– Nem mondom, hogy rosszindulatú lett volna – folytatta Drake. –
Csak hát nagyon vágyott a figyelemre. Fontos akart lenni. Egy ilyen lány
meg egy gazdag öregember… – Függőben hagyta a gondolatot. – Az
biztos, hogy Averynek apakomplexusa volt.
Libby megállította a videót.
– Megnézhetem? – mutattam a tabletre. Gyilkos indulat volt a
szívemben – és valószínűleg a szememben is.
– A javát mutattam meg – biztosított Libby. – Nem akarsz ordibálni?
Veled nem. Fogtam a tabletet, és görgetni kezdtem a kapcsolódó
videókat – csupa interjú meg hírelemzés, és mind rólam szólt. Régi
osztálytársak. Munkatársak. Libby anyja. Nem izgattak a nyilatkozatok,
de végül jött egy, ami nem tudott nem izgatni. A címe csak ennyi volt:
„Skye Hawthorne és Zara Hawthorne-Calligaris.”
A két nő szónoki pult mögött állt, mint akik sajtókonferenciát
tartanak – ennyit arról, hogy Grayson szerint az anyja napok óta ki sem
jött a szobájából.
– Az apánk nagyszerű ember volt. – Zara haját valami fuvallat
lengette. Az arca szenvtelen maradt. – Forradalmi hatású vállalkozó,
nemzedékének legjelentősebb filantrópja, és olyan ember, aki a családját
mindenek fölé helyezte. – Zara megfogta Skye kezét. – Búcsút kellett
vennünk tőle, de nem fogjuk hagyni, hogy vele együtt sírba szálljon élete
munkája. A Hawthorne Alapítvány folytatja tevékenységét. Apám
szerteágazó befektetéseit sem érintik azonnali változások. A dolgok
jelenlegi állását érintő bonyolult jogi problémákról nem tudok
nyilatkozni, de azt elmondhatom, hogy a hatóságokkal együttműködve,
idősvédelmi specialisták, valamint orvosi és jogi szakértők bevonásával
tisztázni fogjuk a helyzetet. – A húgára nézett, akinek festőien tökéletes
drámaisággal könny csillant a szemében. – Hősnek tekintettük apánkat –
folytatta Zara –, és nem engedjük, hogy holtában áldozattá tegyék. Épp
ezért a sajtó rendelkezésére bocsátjuk egy genetikai vizsgálat
eredményét, ami cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy – szemben a
bulvárlapokban megjelenő rágalmakkal és spekulációkkal – Avery Ginks
nem apánk vélelmezett házasságtörő kapcsolatából született. Apánk
hűséges volt szeretett feleségéhez, anyánkhoz, házasságuk egész ideje
alatt. Ahogy önök, úgy mi, a család is döbbent értetlenséggel állunk a
legutóbbi fejlemények előtt, ám a gének nem hazudnak. Nem tudjuk, ki
ez a lány, de nem Hawthorne, az biztos.
A videó itt véget ért. Megrökönyödve néztem magam elé, és Grayson
utolsó mondata visszhangzott a fejemben: „Le merném fogadni, hogy
még a héten eltűnsz.”
– Idősvédelmi specialisták? – háborgott Libby.
– És a hatóságok – hangsúlyoztam. – Meg orvos szakértők. Nem
mondta ki, hogy a gyanújuk szerint kicsaltam egy demens öregembertől
a pénzét, de elég egyértelműen célzott rá.
– Ilyet nem csinálhat! – Libby kék hajú, copfos gót méregzsákká
változott. – Nincs joga ilyeneket mondani! Hívd fel Alisát, hogy
intézkedjen! Nem kell ezt eltűrnöd, van neked ügyvéded!
Meg fejfájásom. Pedig számíthattam erre. Ahol ekkora vagyon forog
kockán, ott ez elkerülhetetlen. Oren is megmondta, hogy a hölgyek a
bíróságon fognak megtámadni.
– Majd reggel beszélek Alisával – mondtam. – Most inkább lefekszem
aludni.
 30. fejezet

– Jogilag nincs semmi a kezükben.

Másnap reggel nem kellett felhívnom Alisát, mert ő keresett meg,
személyesen.
– Nyugodjon meg, leállítjuk ezt a dolgot. Apám még ma egyeztet
Zarával és Constantine-nal.
– Ki az a Constantine? – kérdeztem.
– Zara férje.
Vagyis Thea nagybátyja, kapcsoltam.
– Természetesen tudják, hogy sokat kockáztatnak azzal, ha
megtámadják a végrendeletet. Zarának tetemes adósságai vannak, és ha
pert indít, elesik a rendezésük lehetőségétől. Amit Zara és Constantine
nem tudnak, és amit apám ma értésükre fog adni, az az, hogy ha a
bíróság érvénytelennek mondja ki Mr. Hawthorne utolsó végrendeletét,
akkor a hagyaték elosztására az előző végrendelet alapján kerül sor,
márpedig aszerint a Hawthorne család még kevesebbet kap.
„Csapda csapda hátán” – jutott eszembe, amit Jameson a végrendelet
ismertetése után mondott, aztán felidéztem a scone-okkal megédesített
beszélgetésemet Xanderrel. „Ha azt hiszed is, hogy sikerült
manipulálnod a nagyapánkat, és te vetted rá őt erre, garantálom, hogy
igazából ő manipulált téged.”
 – Hány éve írta Tobias az előző végrendeletét? – kérdeztem, hátha a
korábbival csak a későbbit akarta bebiztosítani.
– Augusztusban lesz húsz éve. – Alisa válasza kizárta ezt a lehetőséget.
– Abban a teljes vagyonát jótékony célokra hagyta.
– Húsz éve?! – visszhangoztam. A négy Hawthorne unoka közül három
akkor még meg sem született. – Húsz éve kizárta az örökségből a lányait,
és nem is szólt nekik?
– Úgy tűnik. És hogy a tegnapi kérdését is megválaszoljam… – Alisa
hatékonysága lehengerlő volt. – Az irodánk adatai szerint tavaly
augusztusban múlt húsz éve, hogy Mr. Hawthorne megváltoztatta a
nevét. Azelőtt nem volt második keresztneve.
Tobias Hawthorne akkor vette fel a pluszkeresztnevet, amikor kizárta
a családját az örökségből. Tatersall. Mindenkit rongyossá tesz.
Figyelembe véve mindazt, amit Jameson és Xander a nagyapjukról
mesélt, ez üzenetnek tűnt. Nem az volt a lényeg, hogy szétosztja-e a
vagyonát, vagy hogy éppenséggel énrám hagyja. Hanem hogy a család ne
kapjon belőle.
– Mi a fene történt húsz éve augusztusban? – kérdeztem.
Alisa mintha tétovázott volna. Felébredt bennem a gyanú, hogy talán
mégis maradt benne némi lojalitás Nash iránt. A család iránt.
– Mr. Hawthorne és a felesége azon a nyáron elvesztették a fiukat,
Tobyt. Tizenkilenc éves volt, a legfiatalabb gyermekük. – Alisa hallgatott
egy sort, majd eltökélten folytatta: – Toby több barátjával együtt elment
a szülei egyik nyaralójába. Tűz ütött ki. Toby és még három fiatal
odaveszett.
Megpróbáltam értelmezni a hallottakat: Tobias Hawthorne a fia halála
után kivette a lányait a végrendeletéből. „Apa végleg megváltozott Toby
halála után.” Ezt mondta Zara, mikor még azt hitte, hogy a húga fiai
öröklik a rá eső részt is.
Skye válasza után kutattam az emlékezetemben. „Az eltűnése után” –
ezt felelte, és Zara nem vitatkozott tovább.
– Miért mondta Skye, hogy Toby eltűnt?
A kérdésem váratlanul érte Alisát, nyilván nem emlékezett a
végrendelet ismertetésén lezajlott szóváltásra. Beletelt pár pillanatba,
mire felocsúdott a meghökkenéséből, és válaszolni tudott:
– Azon az éjszakán a tűz mellett vihar is pusztított. Toby azonosítható
földi maradványai azóta sem kerültek elő.
Az agyam turbósebességgel igyekezett elhelyezni ezt az új információt
az összképben.
– Zara és Skye ügyvédje nem jöhet azzal, hogy a régi végrendelet is
érvénytelen volt? Nem mondhatják, hogy Tobiast kényszerítették, vagy
beleőrült a gyászba, vagy ilyesmi?
– Mr. Hawthorne minden évben aláírt egy papírt, amiben
megerősítette a végrendeletét – közölte Alisa. – Nem változtatott rajta,
csak amikor magát belevette.
Amikor belevett engem… A puszta gondolattól is bizsergett
mindenem.
– És az mikor volt? – kérdeztem.
– Tavaly.
Mi történhetett, ami miatt Tobias Hawthorne évtizedek után úgy
döntött, nem osztja szét a vagyonát jótékony célokra, hanem énrám
hagyja az egészet?
Talán ismerte anyámat. Talán tudta, hogy meghalt. És bánkódott.
– Amennyiben sikerült kielégítenem a kíváncsiságát, szeretném, ha
rátérnénk más, égetőbb gondokra – vezette fel a témaváltást Alisa. –
Meggyőződésem, hogy apám szót tud érteni Zarával és Constantine-nal.
A másik legnagyobb PR-problémánk, Avery – Alisa nagy levegőt vett –, a
nővére.
– Libby? – Mindenre számítottam, csak erre nem.
– Valamennyiünknek jobb lenne, ha nem mutatkozna nyilvánosan.
– Ezt hogy érti? – Nem akartam hinni a fülemnek.
– Azt tanácsoltam neki, hogy a közeljövőben ne hagyja el a házat –
felelte Alisa, amiről eszembe jutott Libby megjegyzése, hogy végtelen
sok ideje van. – Hosszabb távon majd gondolkodhat jótékonysági
munkán, ha akar, de egyelőre meg kell fékeznünk a közbeszédet, és a
nővére, hogy is mondjam… vonzza a figyelmet.
Nem tudtam, hogy ezzel Libby öltözködésére céloz, vagy a
monoklijára. Mindenesetre felkaptam a vizet.
 – A nővérem azt vesz fel, amit akar! – csattantam fel. – És azt csinál,
amit akar! És ha ez a texasi felső tízezernek meg a bulvárlapoknak nem
tetszik, az az ő bajuk.
– A jelenlegi helyzet meglehetősen kényes – felelte higgadtan Alisa. –
Főleg, ami a sajtót illeti. És Libby…
– Ő nem nyilatkozott a sajtónak – jelentettem ki olyan magabiztosan,
ahogy a saját nevét mondja ki az ember.
– De a volt barátja igen. És az anyja is. Mindketten pénzt remélnek
ettől a helyzettől. – Alisa sokatmondóan nézett rám. – Biztosan tudja,
hogy a lottónyertesek többségének pokollá teszik az életét a könyörgő és
követelőző rokonok meg ismerősök. Magának ilyenekből szerencsére
kevés van. Libbyről ez nem mondható el.
Ha a nővérem örökölt volna, képtelen lenne nemet mondani. Tudtam,
hogy egyre csak osztaná a pénzt, adna mindenkinek, aki kiveti rá a
hálóját.
– Libby anyja esetében szóba jöhetne egy egyszeri támogatás – mondta
szenvtelen gyakorlatiassággal Alisa. – Egyidejűleg titoktartási
megállapodást kellene aláírnia, amiben kikötnénk, hogy nem
nyilatkozhat többet a sajtónak se magáról, se a lányáról.
Még a gyomrom is lázadt a gondolat ellen, hogy pénzt adjak Libby
anyjának. Az a nő egy vasat sem érdemelt. Másfelől Libby meg azt nem
érdemelte meg, hogy hétről hétre végig kelljen néznie, ahogy az anyja
kiárusítja őt az esti bulvárhírekben.
– Oké – egyeztem bele fogcsikorgatva –, de Drake-nek egy centet sem
adunk.
Alisa villantott egy mosolyt.
– Őrá puszta élvezetből fogok szájkosarat tenni. – Felmutatott egy
vastag dossziét. – Hogy addig se unatkozzon, összeállítottam egy
információs anyagot, és délután jön majd valaki, aki foglalkozik a
ruhatárával és a megjelenésével.
– Hogy mivel?
– Libby valóban azt vesz fel, amit akar. De ezt a luxust csak ő
engedheti meg magának. – Alisa vállat vont. – Ennek a sztorinak maga a
főszereplője, Avery. És minden szerephez tartozik egy jelmez.
 Milyen beszélgetés már az, ami elkezdődik jogi meg PR-témákkal,
elkanyarodik Hawthorne-ék családi tragédiái felé, majd a végén az
ügyvédem közli velem, hogy jön a stylist, és átalakítósdit fogunk
játszani.
Átvettem a felém nyújtott dossziét, az íróasztalra dobtam, és
megindultam az ajtó felé.
– Hova megy? – fordult utánam Alisa.
Majdnem azt feleltem, hogy a könyvtárba, de még ott csengett a
fejemben Grayson figyelmeztetése.
– Úgy tudom, van egy bowlingpálya a házban.
 31. fejezet

Tényleg volt bowlingpálya. A házamban. Volt egy bowlingpálya… az én

házamban! Valóban „csak” négysávos, de amúgy felszerelték mindennel,
amit egy rendes bowlingcentertől elvár az ember. Volt golyóvisszafutó,
automata bábuállító, érintőképernyős pult a játszmák beállításához és
mindegyik sáv fölött ötvenöt hüvelykes felső eredményjelző monitor. És
mindenen – a golyókon, a sávokon, az érintőképernyőn, a monitorokon
– ott virított egy díszes H betű.
És mintha mind arra akart volna figyelmeztetni, hogy ne tekintsek itt
semmit a magaménak.
Próbáltam nem gondolni erre, és minden figyelmemet a megfelelő
golyó kiválasztásának szenteltem. Aztán cipőt is választottam – mert
oldalt, egy polcon legalább negyven pár bowlingcipő sorakozott. Ki
halmoz fel otthon negyven pár bowlingcipőt?!
Az érintőképernyőn beírtam a monogramomat. A. K. G. Azon nyomban
üdvözlő üzenet tűnt fel a monitoron:

ISTEN HOZTA A HAWTHORNE-HÁZBAN, AVERY KOIZI GINKS!

Felállt a szőr a karomon. Elég valószínűtlennek tűnt, hogy az elmúlt két

napban bárki is azzal töltötte volna az idejét, hogy beírja a nevemet ebbe
a gépbe. Akkor pedig…
– Te voltál az? – kérdeztem fennhangon a néhai Tobias Hawthorne-tól.
 Az lett volna az egyik utolsó e világi cselekedete, hogy beprogramozta
ezt az üdvözlést? Kirázott a hideg a gondolatra, és dörzsölni kezdtem a
karom, hogy elmúljon.
A második sávon már vártak rám a bábuk. Felemeltem a kiválasztott
golyómat: négy és fél kiló volt, sötétzöld alapon ezüst H betűvel. Otthon,
a bowlingcenterben havonta egyszer 99 centért lehetett játszani.
Anyával mindig elmentünk.
Azt kívántam, bárcsak itt lenne velem. Aztán az jutott eszembe: ha
anya élne, itt lennék-e egyáltalán? Nem vagyok Hawthorne-ivadék. Ha
az öregember nem véletlenszerűen választott ki, illetve ha nem tettem
valamit, amivel magamra vontam a figyelmét, akkor a döntésében, hogy
mindenét rám hagyja, anyámnak kellett valamilyen szerepet játszania.
Ha anya még élne, őrá hagytad volna a pénzedet? Most legalább nem
hangosan, csak gondolatban beszéltem Tobias Hawthorne-hoz. Miért
volt benned megbánás? Ártottál neki? Vagy nem tettél meg valamit neki
vagy érte?
„Van egy titkom…” Anya hangja csengett a fejemben. A kelleténél
nagyobb erővel gurítottam el a golyót, és csak két bábut döntöttem le.
Ha anya ott van, kedvesen cikizett volna érte. A következő gurításnál
jobban odafigyeltem. Lenyomtam öt játszmát, addigra teljesen le is
izzadtam, és megfájdult a karom. De jól éreztem magam – elég jól ahhoz,
hogy folytatni merjem a kastély felfedezését. Elindultam megkeresni az
edzőtermet.
A sportkomplexum elnevezés jobban illett volna rá. Mikor beléptem, a
kosárlabdapályán találtam magam. Az egész terem L alakú volt, és az L
talpát alkotó részben két súlyzópad meg vagy egy tucat edzőgép állt. A
hátsó falon ajtót vettem észre.
Játsszuk azt, hogy Dorothy vagyok, és Óz földjén járok…
Benyitottam, és önkéntelenül felnéztem. Két emelet magas mászófal
tornyosult előttem. Több mint hatméteres magasságban egy alak
küzdött egy majdnem függőleges szakasszal – biztosítókötél nélkül.
Jameson.
Valahogy megérezte a jelenlétem.
– Másztál már ilyenen? – szólt le nekem.
 Megint eszembe jutott Grayson figyelmeztetése, de most azt
gondoltam: teszek rá, mit dumál Grayson Hawthorne!
Odasétáltam a mászófalhoz, lecövekeltem a tövében, és gyorsan
felmértem a lépések és fogások elhelyezkedését.
– Még soha – válaszoltam Jamesonnak, miközben a kezem már az első
fogáson volt. – De gyorsan tanulok.
Mikor a lábam kábé másfél méter magasan volt, olyan részhez értem,
ahol a fal kidőlt előre, hogy megnehezítse a dolgomat. Fél lábbal
megtámaszkodtam egy lépésen, a másik lábamat a falnak nyomtam, és
jobb kézzel megpróbáltam elkapni egy fogást, ami egy picit túl magasan
volt. Nem értem el.
Ekkor a fejem fölötti párkányról lenyúlt egy kéz, és megfogta az
enyémet. Jameson rám vigyorgott, én meg a levegőben lógtam.
– Leugorhatsz – szólt –, vagy megpróbálhatlak fellendíteni.
Csináld! Nem mondtam ki, lenyeltem. Oren nem volt sehol, és egy
Hawthorne-nal kettesben nem tűnt okosnak magasabbra másznom.
Inkább elengedtem a kezét, és próbáltam ügyesen földet érni.
A landolás után csak álltam, és néztem, ahogy Jameson újra elindul
felfelé. Megfeszülő izmai kirajzolódtak vékony fehér pólója alatt.
Nagyon rossz ötlet, szóltam rá kalapáló szívemre. Jameson Winchester
Hawthorne nagyon rossz ötlet. Addig nem is tudatosult bennem, hogy
emlékszem a második keresztnevére. Ne bámuld a srácot! Ne agyalj
rajta! Így is elég zűrös éved lesz, nem kell… még több zűr.
Mivel hirtelen úgy éreztem, figyel valaki, az ajtó felé fordultam, és
Graysont pillantottam meg. Szürke szeme összeszűkülve,
rezzenéstelenül szegeződött rám.
Nem tudsz megijeszteni, Grayson Hawthorne.
Nem kis erőfeszítéssel elfordítottam a fejem, nyeltem egyet, és
felszóltam Jamesonnak:
– Találkozunk a könyvtárban.
 32. fejezet

Negyed tízkor, amikor beléptem, a könyvtárterem üres volt, de nem

maradtam sokáig egyedül. Pontban fél tízkor megérkezett Jameson,
9:31-kor pedig betoppant Grayson.
– Mi a mai közös program? – fordult az öccséhez.
– Közös? – ütközött meg Jameson.
Grayson komótosan begombolta a mandzsettáját. Edzés után
átöltözött, s most állógalléros inget viselt, amitől úgy festett, mintha
lovagi páncélban lenne.
– Alapos kikérdezés után szabad csak az embernek huzamosabb ideig
egy levegőt szívni az öccsével meg egy kétes szándékú betolakodóval?
– Nem mer kettesben hagyni veled – fordítottam le a megjegyzést
hétköznapi nyelvre.
– Mert én olyan érzékeny virágszál vagyok. – Jameson könnyed
hangon beszélt, de a tekintetében nyoma sem volt játékosságnak. –
Engem állandóan felügyelni és védeni kell.
Graysonról lepergett a szarkazmus.
– Igen, nagyon úgy tűnik. – Merev mosolyra húzta a száját. – Szóval mi
a mai program? – tette fel újra a kérdést.
Nem tudtam, mi az a valami a hangjában, amitől lehetetlen nem
figyelni rá.
 – Örökösnő meg én – felelte nyomatékkal Jameson – egy megérzést
követve bűnösen sok időt fecsérlünk valamire, amit te minden bizonnyal
nonszensznek, avagy fantazmagóriának minősítenél.
– Nem ilyen a stílusom – ráncolta a homlokát Grayson.
Az öccse felvont fél szemöldöke magáért beszélt.
Grayson összehúzta a szemét.
– Na és milyen megérzést követtek ti ketten?
Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Jameson nem fog válaszolni, úgy
döntöttem, én megteszem. Nem mintha tartoztam volna ezzel vagy
bármivel Graysonnak. De minden sikeres hosszú távú stratégia része,
hogy tudjuk, mikor érdemes igazolni az ellenfél várakozásait, illetve
mikor kell szembemenni azokkal.
Grayson Hawthorne nem várt tőlem semmit. Semmi jót.
– Úgy gondoljuk, hogy a nagyapátok a Jamesonnak írt levelében
rávezetést rejtett el. Szóval kideríthetjük, hogy mi járt a fejében.
– Hogy mi járt a fejében – visszhangozta Grayson az arcomat fürkészve
–, amikor mindent rád hagyott.
Jameson az ajtófélfának vetette a hátát.
– Nem lenne meglepő tőle, igaz? – kérdezte a testvérét. – Egy utolsó
játék.
Úgy tűnt, Jameson szeretne igenlő választ kapni Graysontól. Hogy
szüksége van a bátyja beleegyezésére vagy akár a jóváhagyására. Talán
valahol úgy érezte, hogy ezt együtt kellene csinálniuk. Egy fél pillanatig
mintha Grayson szemében is felszikrázott volna valami, de olyan hamar
eltűnt, hogy attól féltem, csak a fény és a képzeletem űzött tréfát velem.
– Őszintén szólva, Jamie, meglep, hogy még mindig azt hiszed,
kiismerted az öreget.
– Bármikor tudok meglepetést okozni. – Jameson közben
megbánhatta, hogy akart valamit Graysontól, mert az ő tekintete is
közönyössé vált. – Nyugodtan menj el, amikor csak akarsz.
– Nem akarok – közölte a bátyja. – Jobb az ismerős ördög, mint az
ismeretlen. – Hagyta, hogy a szavai hassanak. – Mindig jobb? A hatalom
rontja az embert. A teljhatalom teljesen megrontja.
 A tekintetem Jamesonra ugrott, aki ijesztő mozdulatlanságba
dermedve állt.
– Ugyanazt az üzenetet kaptad, amit én – szólalt meg végül. Ellökte
magát az ajtófélfától, és járkálni kezdett a teremben. – Ugyanazt a
rávezetést.
– Ez nem rávezetés – mondta Grayson –, hanem annak a jele, hogy
nem volt ép eszénél.
Jameson a bátyja felé pördült.
– Ezt te magad sem hiszed el! – Gyanakodva fürkészte Graysont. – De
egy bíró talán igen. – Most felém küldött egy pillantást. – Ha teheti,
felhasználja ellened a levelet.
Talán már oda is adta Zarának és Constantine-nak, gondoltam. De ha
igaz, amit Alisa mondott, nem mennek vele semmire.
– Volt egy korábbi végrendelet is. – Felváltva néztem a két testvérre. –
Abban a nagyapátok még kevesebbet hagyott a családra. Nem miattam
fosztott meg titeket a vagyontól. – Ezt a mondatot Graysonnak
címeztem. – Az egész Hawthorne családot kizárta az örökségből, amikor
ti még nem is éltetek. Rögtön a nagybátyátok halála után.
Jameson megtorpant.
– Hazudsz. – Az egész teste megfeszült.
Grayson a szemembe fúrta a tekintetét.
– Nem hazudik.
Ha meg kellett volna jósolnom, hogyan fog zajlani ez a dolog, pont az
ellenkezőjére tippeltem volna: hogy Jameson hisz nekem, és Grayson
lesz a szkeptikus. Ettől függetlenül most mindketten rám meredtek.
Végül Grayson levette rólam a szemét.
– Akár el is mondhatnád, Jamie, szerinted mit jelent az a nyavalyás
levél.
– Ugyan miért rontanám el a játékot? – szűrte összeszorított fogai
között az öccse.
A vérükben volt a versengés, a vetélkedés a győzelemért. Megint rám
tört az érzés, hogy mennyire idegen vagyok itt, mennyire nem tartozom
közéjük.
 – Nem árt, ha tisztázzuk, Jamie, hogy korlátlan ideig itt maradhatok
veletek – mutatott rá Grayson. – És ha látom, mit csináltok, a többit
kitalálom. Engem is játékosnak neveltek, nem csak téged.
Jameson keményen a bátyja szemébe nézett, aztán elmosolyodott.
– A döntés a kétes szándékú betolakodóé. – A mosolya vigyorrá
szélesedett.
Arra számított, hogy elküldöm Graysont. Talán azt is kellett volna
tennem. Ugyanakkor jó eséllyel csak az időnket pocsékoltuk itt, az ellen
pedig semmi kifogásom nem volt, hogy Grayson Hawthorne is pocsékolja
az idejét.
– Maradhat.
Egy hosszú pillanatig olyan feszültség volt a fiúk között, hogy vágni
lehetett volna a levegőt.
– Rendben, Örökösnő. – Jameson újabb vad mosolyt villantott. – Ahogy
óhajtod.
 33. fejezet

Azt sejtettem, hogy hárman gyorsabban fogunk haladni, de azt nem,

hogy milyen érzés lesz egy helyiségbe összezárva lenni két Hawthorne-
nal – ráadásul épp ezzel a kettővel.
Miközben dolgoztunk – Grayson mögöttem, Jameson pedig fölöttem –,
azon tűnődtem, vajon ezek ketten mindig olyanok voltak-e, mint a víz és
az olaj. Vajon Grayson mindig is túl komolyan vette magát, Jameson meg
mindig sportot űzött abból, hogy semmit nem vesz komolyan? Vajon
attól kezdve, hogy Nash lemondott elsőszülötti jogáról, úgy nevelkedtek,
hogy be lettek skatulyázva a „trónörökös”, illetve az „egyéb” szerepbe?
Vajon Emily előtt jobban kijöttek egymással?
– Itt nincs semmi. – Grayson azzal nyomatékosította kijelentését, hogy
kissé túl keményen lökött vissza egy könyvet a helyére.
– Akkor hát – kommentálta odafentről Jameson – neked sem kéne itt
lenned.
– Amíg Ginks marad, én is maradok.
– Avery nem harap. – Jameson kivételesen a rendes nevemet
használta. – Bár őszintén szólva amióta kiderült, hogy nem vagyunk
vérrokonok, nekem az is beleférne.
Köpni-nyelni nem tudtam, és komolyan fontolóra vettem, hogy
megfojtom Jamesont. Betámadja Graysont, és engem használ
fegyverként.
 – Jamie… – Grayson hangja szinte túlságosan higgadt volt. – Fogd be,
és dolgozz!
Én is úgy tettem. Le a könyvet, le a borítóját, vissza a borítót, vissza a
könyvet. Teltek-múltak az órák. Ahogy haladtunk körbe, egyre közelebb
araszoltunk egymáshoz Graysonnal. Miután beért a látóterembe,
megszólított, de olyan halkan, hogy alig értettem, amit mond, Jameson
pedig egy szót se hallhatott belőle.
– Az öcsém gyászolja a nagyapánkat. Ezt, gondolom, meg tudod érteni.
Meg tudtam érteni. Nem feleltem.
– Most hajszolja a heves érzéseket. Fájdalom. Félelem. Öröm. Bármi jó
neki. – Egyre jobban hegyeztem a fülemet, és ezt Grayson is
észrevehette. – Kínlódik, és szüksége van a játék izgalmára. Úgy érzi,
muszáj értelmet találnia ebben.
Ebben? A nagyapjuk levelében? A végrendeletben? Bennem?
– De szerinted nincs mit megtalálni – jegyeztem meg szintén fojtott
hangon.
Grayson nem lát bennem semmi érdekeset, és nem gondolja, hogy
lenne itt olyan rejtvény, amit érdemes megfejteni.
– Nem kell, hogy te legyél a gonosz ebben a történetben ahhoz, hogy
fenyegetést jelents a családunkra.
Ha nem ismertem volna Nasht, biztos arra tippeltem volna, hogy
Grayson a legidősebb testvér.
– Folyton a többiekről, a családodról beszélsz – mondtam –, pedig ez
elsősorban nem róluk szól. Téged fenyegetlek.
Az ő örökségét kaptam meg. Az ő házában lakom. Helyette választott
engem a nagyapja.
Grayson már csak egy lépésre volt tőlem.
– Engem nem fenyeget semmi.
Nem volt benne semmi agresszív. Tulajdonképpen nem is láttam még
igazán kijönni a sodrából. Mégis, ahogy közeledett, úgy kapcsolt a
testem egyre magasabb riadófokozatba.
– Örökösnő?
Összerezzentem, mikor Jameson megszólalt, és reflexszerűen
elhúzódtam a bátyjától.
 – Igen?
– Asszem, találtam valamit.
Elslisszoltam Grayson mellett, és megcéloztam a csigalépcsőt. Jameson
talált valamit. Egy könyvet, ami nem illik a borítójához. Ez csak egy ötlet
volt a részemről, de amint felértem a lépcsőn, és megláttam a mosolyt a
srác arcán, tudtam, hogy ráhibáztam a megoldásra.
Egy kemény táblás kötetet mutatott fel. Elolvastam a címét:
– Utazz a széllel.
– Belül viszont… – Jameson született showman volt. Színpadias
mozdulattal levette a védőborítót, és felém nyújtotta a könyvet.
Doktor Faustus tragikus históriája.
– A Faustus – mondtam.
– Az ismert ördög – bólintott Jameson –, vagy az ismeretlen.
Véletlen is lehetett. Lehetséges volt, hogy értelmet magyarázunk
valamibe, amiben nincs, akárcsak azok, akik a felhők alakjából próbálják
kitalálni a jövőt. De azért megborzongtam az izgalomtól, és hevesen
kezdett verni a szívem.
„A Hawthorne-házban minden valami.”
Ez a gondolat lüktetett bennem, miközben kinyitottam a Faustust. A
kemény borító belső oldalán egy vörös, áttetsző négyzetet találtam, amit
ragasztószalaggal rögzítettek.
– Jameson! – Felkaptam a pillantásomat a könyvről. – Van itt valami.
Grayson biztosan fülelt odalent, de meg se mukkant. Jameson azonnal
mellettem termett. Megtapintotta a vörös négyzetet. Az vékony volt,
kábé 10 x 10 centis, és műanyagból lehetett.
– Mi ez? – tettem fel a kézenfekvő kérdést.
Jameson óvatosan átvette tőlem a könyvet, és ugyanolyan óvatosan
leválasztotta a borítóról a négyzetet. Aztán a fény felé tartotta.
– Szűrőfólia. – Ez odalentről jött. Grayson a terem közepén állt, és
felénk nézett. – Vörös acetát. Nagyapánk előszeretettel használta. Titkos
üzeneteket lehet láthatóvá tenni vele. A könyvben, amit találtatok,
gondolom, nem vörösek a betűk.
A címoldalra lapoztam.
– Nem, feketével nyomtatták.
 Továbblapoztam. A betűk mindenhol feketék voltak, viszont pár
oldallal odébb találtam egy ceruzával bekarikázott szót. Már jött is az
adrenalinlöket.
– Szokott a nagyapátok belefirkálni a könyvekbe?
– Egy első kiadású Faustusba? – Jameson gúnyosan horkantott.
Fogalmam sem volt, mennyit ér a könyv, illetve mennyivel
csökkentette az értékét a ceruzával belerajzolt karika, de minden
sejtemben éreztem, hogy rábukkantunk valami fontosra.
– Csak… – olvastam fel a bekarikázott szót.
Egyik fiú sem reagált, úgyhogy folytattam a lapozást. Kábé ötven
oldalon semmi, aztán jött egy újabb bekarikázott szó:
– Lehet…
Továbblapoztam. Most hamarabb jött a következő:
– Kell…
Jameson felkapott egy tollat az egyik polcról. Papír nem volt nála, így
a bal kezére kezdte írni a szavakat.
– Keress tovább!
Úgy tettem.
– Mindent… – olvastam fel a következőt.
Már nem sok volt hátra a könyvből. Ettől kezdve lassabban lapoztam.
Semmi. Semmi. Semmi.
Végül felnéztem.
– Nincs több.
Becsuktam a könyvet.
Jameson maga elé tartotta a bal kezét, én meg odaálltam mellé, hogy
jobban lássam. Az övéhez emeltem a kezem, úgy olvastam a felírt
szavakat: „Csak. Lehet. Kell. Mindent.”
Ezzel meg mihez kezdjünk?
– Talán fel kell cserélni a szavak sorrendjét. – Ez volt az első tippem,
hisz ilyen típusú nyelvi feladvánnyal gyakran találkozik az ember.
Jamesonnak felcsillant a szeme.
– Mindent lehet, csak…
Az egyetlen megmaradt szót én olvastam fel:
– Kell.
 Jameson szája sarka felfelé görbült.
– Hiányzik egy szó – tűnődött. – Akarni. Egy újabb közmondás.
Mindent lehet, csak akarni kell. – Megforgatta az ujjai között a vörös
acetátlapot, és közben hangosan gondolkozott: – Ha színes szűrőn át
nézel egy szöveget, a hasonló színű betűk eltűnnek. Ez a rejtett üzenetek
írásának egyik módszere. Különböző színrétegekkel látod el a szöveget.
Ehhez a könyvhöz csak fekete nyomdafestéket használtak, vagyis nem
ezt kell az acetátfólián át nézni. – Jameson most gyorsabban,
energikusabban beszélt, és a lelkesedése ragályos volt.
– Tehát a könyvben talált üzenet továbbirányít oda, ahol használnunk
kell a fóliát – szólt fel Grayson odalentről.
Ők ketten rutinos játékosok voltak. Kiskoruk óta edződtek a nagyapjuk
feladványain. Én ezt nem mondhattam el magamról, viszont amit tőlük
hallottam, elég volt hozzá, hogy össze tudjam kötni a pontokat. Az
acetáttal láthatóvá kell tenni egy rejtett üzenetet, de az nem ebben a
könyvben van. A könyv, csakúgy, mint előtte a levél, rávezetést
tartalmaz. És a rávezetés ebben az esetben egy közmondás, amiből
hiányzik egy szó.
„Mindent lehet, csak akarni kell.”
Akarni… akarat…
– Mekkora esélyt adtok annak – szólaltam meg lassan, elgondolkodva
–, hogy a nagyapátok végakaratának van valahol egy példánya, amit
vörös tintával írtak?
 34. fejezet

Megkérdeztem Alisát a végrendeletről. Nem lepett volna meg, ha úgy

néz rám, mint egy elmeroggyantra, de amint kimondtam a vörös szót,
megváltozott az arckifejezése. Közölte, hogy sort keríthetünk a Vörös
Végrendelet megtekintésére, de előtte meg kell tennem valamit a
kedvéért. Kiderült, hogy abban a valamiben főszerepet játszik egy
stílustanácsadó testvérpár, akik ránézésre a Saks Fifth Avenue komplett
árukészletét begurították a hálószobámba. A testvérpár nőtagja pöttöm
volt, és szófukar.
A pasi ezzel szemben a két métert súrolta, és be nem állt a szája:
– Sárgát nem vehet fel, és arra biztatnám, hogy törölje a szótárából a
narancsszínű és a krémfehér szavakat, de a többi szín zömmel szóba
jöhet.
A szobámban hármunkon kívül ott volt Libby, tizenhárom, ruhákkal
teli állvány, több tucat tálca ékszer, valamint – a fürdőszobában – egy
szépségszalon komplett berendezése.
– Élénk színek, pasztellek, mértékkel földszínek – sorolta a férfi. –
Mondja csak, az egyszínű darabok felé húz?
Végignéztem magamon: egy szürke póló és a második
legkényelmesebb farmerem volt rajtam.
– Inkább az egyszerűek felé.
 – Az egyszerűség hazugság – dünnyögte a nő. – Bár néha gyönyörű
hazugság.
Libby mellettem röffent egyet, és elfojtott egy vigyort. Csúnyán
néztem rá.
– Élvezed, mi? – kérdeztem bosszúsan.
Aztán megakadt a szemem az öltözékén. A ruha, amit viselt, fekete
volt, ennyiben libbys, viszont simán elment volna egy puccos
countryclub délutáni partiján. Megmondtam Alisának, hogy hagyja
lógva a nővéremet.
– Figyelj, neked nem kell változtatnod a… – kezdtem, de Libby a
szavamba vágott:
– Megvesztegettek. Csizmákkal.
A hátsó fal felé mutatott, ahol komplett nőicsizma-kiállítást rendeztek
be. Minden modell bőrből készült, lila, fekete meg kék árnyalatban.
Voltak bokacsizmák, vádliig érők, de még egy pár combcsizma is.
– Plusz – vallotta be töredelmesen Libby – kaptam néhány nagyon ütős
medált.
Ha egy ékszer úgy nézett ki, mintha átok ülne rajta, a nővérem
lecsapott rá.
– És te tizenöt pár csizmáért meg egy marék medálért hagyod magad
átalakíttatni? – Egy kicsit úgy éreztem, elárult.
– Meg egy hihetetlenül puha bőrnadrágért – tette hozzá Libby. –
Abszolút megérte. Most is önmagam vagyok, csak… flancosabb.
A haja még mindig kék volt. A körme még mindig fekete. És most
amúgy sem ő állt a stílusguruk célkeresztjében.
– Szerintem kezdjük a hajával – szólt a férfi stylist, és megszemlélte
nyilvánvalóan vállalhatatlan fürtjeimet. – Egyetértesz? – fordult a
testvéréhez.
Válasz nem jött, helyette a nő eltűnt az egyik ruhaállvány mögött.
Hallatszott, hogy szorgosan keresgél, akasztgatja föl-le a ruhákat.
– Sűrű. Nem kimondottan hullámos, nem is kimondottan egyenes.
Bármelyik irányba elmehet. – Ez a brummogó óriás, akit mintha egy
amerikaifoci-pályáról szalajtottak volna, hajviseleti tanácsokat adott
nekem. – Áll alatt öt centi – annál ne legyen rövidebb, és ne legyen
hosszabb hátközépig érőnél. Enyhe lépcsőzetesség sem ártana. –
Rápillantott Libbyre. – Azt javaslom, tagadja ki, ha frufrut akarna.
– Megfontolom – felelte ünnepélyesen Libby, majd hozzám fordult: –
Zavarna, ha nem lenne elég hosszú a hajad a lófarokhoz.
– Lófarok?! – Ezért újabb rosszalló pillantást kaptam a pasitól. –
Gyűlöli a haját, és kínozni akarja?
– Nem gyűlölöm. – Vállat vontam. – Csak nem érdekel.
– Újabb hazugság. – A nő előbukkant a teli ruhaállványok mögül.
Fél tucat vállfás ruhadarabot tartott a karján, amiket most
csoportosítva ráakasztott a legközelebbi állványra. Az eredmény három
különböző összeállítás lett.
– Klasszikus. – Egy jégkék szoknya felé biccentett, amihez hosszú ujjú
póló tartozott. – Természetes. – A második opciót egy könnyű, bő,
virágmintás ruha képviselte, ami a piros és a rózsaszín legalább tucatnyi
árnyalatában pompázott. – Preppy, csavarral. – Amit az iskoláslány-
stílus merészebb változatának nevezett, az egy barna bőrszoknya volt –
rövidebb és nyilván szűkebb a másik kettőnél –, fehér, galléros blúzzal és
hangaszürke kardigánnal kombinálva.
– Melyik szólítja meg? – tette fel a kérdést a férfi.
Libby erre megint röffent egyet. Túl jól szórakozott.
– Mindegyik okés. – Gyanakodva néztem a virágmintás ruhára. – De
abban viszketnék szerintem.
A stylistok a kezdődő migrén jeleit mutatták.
– Lezser opciók? – fordult a férfi fájdalmas képpel a testvéréhez.
A nő megint eltűnt a ruhaerdőben, majd visszatért három további
összeállítással, és felakasztotta őket az előbbiek mellé. Fekete
cicanadrág, piros blúz és térdig érő fehér kardigán került párba a
klasszikus kombóval. Egy csipkés, tengerzöld ing és egy sötétebb zöld
nadrág kapott helyet a virágmintás borzalom mellett, a bőrszoknya
párja meg egy túlméretezett kasmírpulóver és egy szaggatott farmer
lett.
– Klasszikus. Természetes. Preppy, csavarral. – A nő újra felsorolta a
stílusválasztékot.
 – Elvi fenntartásaim vannak a színes nadrágokkal szemben –
közöltem. – Úgyhogy az kiesik.
– Ne csak nézze a ruhákat! – utasított a pasi. – Fogadja be a
megjelenést!
Szemforgatással felelni valakinek, aki kétszer akkora, mint én, talán
nem volt a legjobb ötlet.
A nő odasétált hozzám. Olyan légiesen lépkedett, mint aki egy
virágágyáson is keresztül tud gyalogolni úgy, hogy nem tapos el semmit.
– Az öltözködése, a hajviselete, ezek nem lényegtelen butaságok. Nem
felszínes dolgok. Ezek itt – mutatott az állványok felé – nem pusztán
ruhaneműk. Üzenetet hordoznak. Az ember nem arról dönt, hogy mit
vesz fel, hanem hogy mit szeretne közvetíteni az imázsával. Szende, cuki
naiva akar lenni? Úgy öltözik, mint aki beleszületett a gazdagság és a
csodák világába? Vagy más sztorit választ? Azt a képet akarja mutatni
magáról, hogy hasonló, mégis más, vagy fiatal, ugyanakkor erős?
– Miért kell bármilyen képet mutatnom magamról? – kérdeztem.
– Mert ha nem mondod meg, milyennek lássanak, akkor mások
mondják majd meg. – Megfordultam, és Xandert pillantottam meg az
ajtóban, egy tányér scone-nal a kezében. – A stílusformálástól – folytatta
–, akárcsak a rekreációs célú Rube Goldberg-gép-építéstől, hamar
megéhezik az ember.
Haragosan meredtem rá, de nem zavartatta magát.
– Mit tudsz te a stílusformálásról? – dohogtam. – Ha fiú lennék, max
két ruhaállvány lenne most ebben a szobában.
– És ha én fehér lennék, senki nem mondaná rám, hogy csak félig
vagyok Hawthorne – vágott vissza Xander. – Scone-t?
Ezzel kifogta a szelet a vitorlámból. Hülye voltam, hogy azt hittem,
nem tudja, milyen érzés előítéletekkel szembesülni, és ránk erőltetett
szabályok szerint játszani. Azon gondolkoztam, vajon milyen lehetett
neki ebben a házban felnőni. Hawthorne-ként felnőni.
– Kaphatok egy áfonyás scone-t? – kérdeztem, mintegy békejobbot
nyújtva.
Xander egy citromosat adott.
– Ne siessük el a dolgokat.
Viszonylag szerény mennyiségű fogcsikorgatás árán végül letettem a
voksom a harmadik opció mellett. A preppy szót majdnem annyira
utáltam, mint azt az állítást, hogy van bennem egy „csavar”, de be
kellett látnom, hogy nem játszhatom el az ártatlan leánykát, és
gyanítottam, hogy ha megpróbálnék úgy tenni, mintha ez a világ a
természetes közegem lenne, attól viszketnék – nem a bőrömön, hanem
valahol belül.
A stylistok meghagyták hosszúnak a hajamat, de lépcsőzetesre vágták,
és strandhullámokat imádkoztak bele. Azt hittem, világos melírt
javasolnak majd, de az ellenkező irányba mentek el: a hamvasbarna
hajamnál egy árnyalattal sötétebb és élénkebb színű, szolid csíkokat
kaptam. A szemöldökömet kicsit rendbe szedték, de meghagyták
erősnek. Részletekbe menően kioktattak egy soklépcsős arcbőrápolási
rutinról, és átestem egy festékszóróval végzett barnításon. Viszont csak
minimális sminket kaptam: szem és száj, más semmi. Mikor a tükörbe
néztem, majdhogynem el tudtam hinni, hogy aki visszanéz rám, otthon
van ebben a házban.
– Hogy tetszem? – fordultam Libby felé.
A nővérem az ablaknál állt, kezében a telefonja, szeme meredten a
kijelzőre tapadt.
– Lib?
Felnézett, és azt a „fényszóróba meredő szarvas” arcot vágta, amit
túlságosan is jól ismertem.
Drake. SMS-t kapott tőle. Vajon visszaír neki?
– Gyönyörű vagy! – Libby hangja őszinte volt. Amilyen az egész lénye.
Őszinte, egyenes, és túlságosan jóhiszemű.
Drake megverte őt, emlékeztettem magam. Kiárusított minket. Libby
biztos nem fogadja vissza.
– Fantasztikusan festesz – jelentette ki ünnepélyesen Xander. –
Emellett egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki csábítás útján
megszerezte egy öregember milliárdjait, ami szintén előny.
 – Ugyan, Alexander! – Zara belépője önmagához képest majdhogynem
szerény volt. – Senki nem gondolja, hogy Avery elcsábította a
nagyapádat.
Az ő imázsának üzenete valahol a borzasztóan előkelő és a racionális
között mozgott. De én láttam a sajtótájékoztatón. Tudtam, hogy még ha
az apja jó híre fontos is neki, az enyém a legkevésbé sem érdekli. Minél
rosszabb színben tűnök fel, neki annál jobb. Vagy talán fordult a kocka.
– Avery… – Zara mosolya olyan hideg volt, mint a téli színek, amiket
viselt. – Válthatnánk néhány szót?
 35. fejezet

Mikor kettesben maradtunk, Zara nem szólalt meg rögtön. Úgy

döntöttem, ha ő nem töri meg a csendet, hát megtöröm én:
– Beszélt az ügyvédekkel. – Ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat
arra, hogy mit keres itt.
– Igen. – Zara hangjában nem volt mentegetőzés. – És most magával
beszélek. Bizonyára meg tudja bocsátani, hogy nem tettem meg már
korábban. Gondolhatja, hogy kissé megdöbbentettek a történtek.
Kissé? Horkantottam, és kihagytam az udvariassági köröket:
– Tartott egy sajtótájékoztatót, ahol arra célozgatott, hogy az apjuk
szenilis volt, és hogy ellenem hivatalos vizsgálat folyik egy idős ember
kihasználása ügyében.
Zara rátámaszkodott egy antik íróasztalra – azon kevés felületek
egyikére a szobában, amit nem borítottak el ruhák és kiegészítők.
– Nos, igen, hálás lehet a jogászainak, amiért bizonyos tényeket nem
hoztak már korábban a tudomásunkra.
– Ha nem kapok semmit, maguk se kapnak semmit. – Nem hagytam,
hogy pávatáncot lejtsen az igazság körül.
– Nagyon… csinos – váltott témát Zara, szemügyre véve új
ruházatomat. – Én ugyan nem ilyet választottam volna magának, de
kétségkívül szalonképes.
Szalonképes, csavarral…
 – Köszönöm – motyogtam.
– Köszönetet inkább az érdemel, hogy igyekszem majd megkönnyíteni
az új helyzetéhez való alkalmazkodást.
Annyira naiv nem voltam, hogy őszintének tartsam Zara
pálfordulását. Ha eddig megvetett, ezután is meg fog. Mindössze annyi
változott, hogy most akar tőlem valamit. Előbb-utóbb el is fogja
mondani, hogy pontosan mit, csak legyen türelmem kivárni.
– Nem tudom, Alisa beszélt-e már erről, de maga az apám vagyonán
kívül a családi alapítvány felügyeletének jogát is örökölte. – Zara pár
másodpercig az arcomat fürkészte, majd folytatta: – A miénk az ország
egyik legnagyobb privát jótékonysági alapítványa. Évente több mint
százmillió dollárt osztunk szét.
Százmillió dollár! Életem végéig se fogom megszokni ezt. Ekkora
számok csak a mesében vannak.
– Minden évben? – kérdeztem elképedve.
Zara szelíden mosolygott.
– Nincs jobb a kamatos kamatnál.
Számillió dollár évente a kamatokból – és Zara csak a családi
alapítványról beszélt, nem Tobias Hawthorne magánvagyonáról. Most
először lefuttattam a matekot a fejemben. Ha a pénz fele el is megy
adóba, és csak átlag négyszázalékos hozammal számolok… akkor is
keresek közel egymilliárdot évente. Úgy, hogy nem teszek érte semmit.
Ez nem normális dolog.
– Kiknek adományoz pénzt az alapítvány? – kérdeztem halkan.
Zara finoman ellökte magát az íróasztaltól, és lassan sétálni kezdett a
szobában.
– A Hawthorne Alapítvány támogat gyermekeket és családokat,
egészségvédelmi kezdeményezéseket, tudományos kutatásokat,
közösségépítési erőfeszítéseket és művészeti projekteket.
Ezekbe a kategóriákba szinte bárminek a támogatása belefért. Szinte
bármit támogathatok. Megváltoztathatom a világot!
– Az egész felnőtt életemet az alapítvány vezetésével töltöttem. – Zara
ajka megfeszült. – Vannak szervezetek, amelyek számára a
támogatásunk létfontosságú. Ha szándékában áll érvényesíteni a
befolyását, azt megteheti jól vagy rosszul. – Megállt velem szemben. –
Szüksége van rám, Avery. Bármennyire szívesen visszavonulnék, és
mosnám kezeimet, túl sokáig és túl sokat dolgoztam ahhoz, hogy veszni
hagyjam, amit felépítettünk.
Felfogtam, hogy miről beszél… és miről nem beszél.
– Fizetést kap az alapítványtól? – kérdeztem. Számoltam, hány
másodperc telik el a válaszáig.
– A tiszteletdíjam arányban áll a szakértelmemmel.
Bármennyire jólesett volna azt mondani, hogy a továbbiakban nem
tartok igényt a szolgálataira, nem voltam ennyire impulzív meg
kegyetlen sem.
– Foglalkozni szeretnék az alapítvánnyal – jelentettem ki. – És nem
csak tessék-lássék. Döntéseket akarok hozni.
Hajléktalanság. Szegénység. Családon belüli erőszak.
Betegségmegelőzés. Mi mindent tehetek meg évi százmillió dollárból?
– Maga még elég fiatal hozzá – szólt szinte vágyakozó hangon Zara –,
hogy azt higgye, a pénz minden gondot megold.
A gazdag ember beszél így, akinek dunsztja sincs róla, milyen
fájdalmasak azok a gondok, amiket igenis megold a pénz.
– Ha komolyan gondolja, hogy tevékenyen részt venne a munkánkban
– Zara hangján hallatszott, hogy ezt kimondania kábé akkora örömet
okoz, mint, mondjuk, a kukabúvárkodás vagy egy gyökérkezelés –,
készséggel elmondok magának mindent, amit tudnia kell. Hétfőn, iskola
után. Az alapítvány székházában. – Az utolsó két mondatot úgy ejtette
ki, mint egy-egy külön büntetési tételt.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hol van az a székház, Oren lépett be
az ajtón, és odajött mellém. „A hölgyek a bíróságon fogják megtámadni”
– ezt mondta korábban. De Zara most már tudta, hogy jogi úton nem
bánhat el velem.
És az első számú testőröm nem akarta, hogy kettesben legyek vele a
szobámban.
 36. fejezet

Másnap – vasárnap – Oren elvitt kocsival az Ortega, McNamara és Jones

ügyvédi irodába, hogy megnézhessem a Vörös Végrendeletet.
– Avery. – Alisa az előcsarnokban fogadott minket.
Az épület modern volt: minimalista és csupa krómacél. Elég nagynak
tűnt ahhoz, hogy akár száz ügyvéd dolgozhasson benne, de amíg Alisával
a recepció és a biztonságiak mellett elhaladva a liftek felé sétáltunk, nem
láttam egy lelket se.
– Azt mondta, én vagyok az iroda egyetlen ügyfele – fordultam a
nőhöz, miután elindult velünk a lift. – Tulajdonképpen mekkora ez a
cég?
– Három osztályra tagolódunk – magyarázta Alisa. – Mr. Hawthorne
vagyonelemei igen sokrétűek voltak, és különféle szakterületekre
specializálódott ügyvédek munkáját igényelték.
– És a végrendelet, amiről érdeklődtem, itt van? – A zsebemben volt a
vörös fólia, amit a Faustusba ragasztva találtunk.
Elmondtam Jamesonnak, hogy ide készülök, és ő nem kérdezett
semmit, csak ideadta a fóliát, mint aki jobban bízik bennem, mint
bármelyik testvérében.
– Igen, a Vörös Végrendelet itt van – bólintott Alisa, majd Orenhez
fordult. – Népes társaságunk volt ma?
Társaság alatt a paparazzókat értette.
 – Talán most egy kicsit kevesebben voltak – számolt be Oren. – De jó
esély van rá, hogy egész sereg vár majd odakint, amikor kimegyünk.
Arra gondoltam, ha aznap estig nem produkálunk legalább egy
olyasféle szalagcímet, hogy „Ügyvédekkel erősít a világ leggazdagabb
tinédzsere”, akkor megeszem Libby egyik új csizmáját.
Kiszálltunk a harmadik emeleten, elhaladtunk egy újabb biztonsági
ellenőrző pont mellett, aztán Alisa kitárta előttem egy tágas sarokiroda
ajtaját. A helyiség be volt rendezve, de láthatóan nem használta senki,
mert a szekrények, polcok és egyéb bútorok mind üresen álltak – kivéve
a súlyos mahagóni íróasztalt, aminek a közepén ott feküdt a
végrendelet. Mire azt megláttam, Oren már le is cövekelt az őrhelyén, az
ajtó külső oldalán. Alisa is megállt mellette, nem jött velem az íróasztal
felé. Közelebb érve megláttam a szöveg betűit. Vörösek.
– Apám azt az instrukciót kapta, hogy őrizzük itt ezt a példányt –
tájékoztatott Alisa –, és igény esetén mutassuk meg magának, illetve a
fiúknak.
Hátrafordultam, és ránéztem.
– Az instrukciót Tobias Hawthorne-tól kapta?
– Természetesen.
– Elmondta ezt Nashnek?
Alisa arca merev maszkká változott.
– Nashnek én már nem mondok el semmit. – Kaptam tőle egy
kivételesen kifejezéstelen pillantást. – Ha nincs egyéb kívánsága, magára
hagyom.
Meg se kérdezte, mi dolgom van itt egyáltalán. Megvártam, amíg
becsukja az ajtót, aztán leültem az íróasztalhoz. Előhalásztam a fóliát a
zsebemből.
– Mindent lehet… – motyogtam, miközben a végrendelet első oldalára
helyeztem a vörös négyzetet. – Csak akarni kell.
Elkezdtem húzni az acetátfóliát a papíron, és valóban, a szavak
eltűntek alatta. Vörös szöveg. Vörös fólia. Pontosan úgy működött,
ahogy Jameson és Grayson mondta. Ha a végrendeletnek ezt a példányát
teljes egészében vörös betűkkel írták, akkor minden szó el fog tűnni. De
ha valahol egy másik szín is van a vörös tinta alatt, akkor az látható
marad.
Már túl voltam azon a részen, ami Laughlinékról, Orenről meg Tobias
Hawthorne anyósáról szólt. Semmi. Zara és Skye következett, és a fólia
alatt rendre eltűnt minden. Elolvastam a soron következő bekezdést:
„Unokáim, Nash Westbrook Hawthorne, Grayson Davenport Hawthorne,
Jameson Winchester Hawthorne és Alexander Blackwood Hawthorne…”
Ahogy csúsztattam a fóliát, most is láthatatlanná váltak a végrendelet
szavai – de nem mindegyik. Négy szó látható maradt.
Westbrook.
Davenport.
Winchester.
Blackwood.
Most tűnt csak fel, hogy Skye mind a négy fia az anyja – egyúttal a
nagyapja – vezetéknevét viseli. Hawthorne. És mindegyik testvér
második keresztneve vezetéknév is lehet. Az apjuk családneve volna?
Miközben ezen agyaltam, továbbmentem a fóliával a végrendeleten.
Félig-meddig arra számítottam, hogy lesz egy találat az én nevemnél is,
de nem volt – a négy Hawthorne unoka második keresztnevének
kivételével a szöveg minden szava eltűnt az acetát alatt.
– Westbrook. Davenport. Winchester. Blackwood. – Hangosan
kimondtam a négy nevet, hogy jól az emlékezetembe véssem őket.
Aztán ráírtam Jamesonra, és azon tűnődtem, vajon leadja-e a drótot
Graysonnak.
 37. fejezet

– Lassíts, kislány! Hol ég a ház?

Már a kastélyban voltam, és Jameson keresésére indultam, amikor egy
másik Hawthorne testvér állta el az utam. Nash.
– Avery nemrég megtekintette a végrendelet egy különleges példányát
– vázolta a helyzetet a mögöttem lépkedő Alisa.
Ennyit arról, hogy már semmit nem mond el az exének.
– A végrendelet egy különleges példányát… – Nash az arcomat
fürkészte. – Tévedek, ha azt gondolom, hogy ez összefügg azzal a
halandzsával, amit búcsúüzenet gyanánt kaptam az öregtől? A
levelemmel?
– A leveled… – visszhangoztam zakatoló aggyal.
Tulajdonképpen nem volt a dologban semmi meglepő. Tobias
Hawthorne ugyanazt az üzenetet hagyta hátra Graysonnak és
Jamesonnak. És Nashnek – meg valószínűleg Xandernek is.
– Egyet se félj, kislány! Nem szállok be a versenybe. Már mondtam,
hogy nekem nem kell a pénz.
– Itt nincs szó a pénzről – szögezte le Alisa. – A végrendelet…
– Kőbe van vésve – fejezte be a mondatot Nash. – Ezt mintha már
hallottam volna egyszer-kétszer.
A nő szeme összeszűkült.
– De nem mindig fogod fel, amit hallasz.
 – Felfogni nem ugyanaz, mint elfogadni, Lee-Lee. – Ahogy Nash
kiejtette a becenevet – a nyájas hangja és a nyájas mosolya –, mintha
kiszippantotta volna a levegőt körülöttünk.
– Mennem kell. – Alisa villámgyorsan fordult felém. – Ha bármire
szüksége van…
– Hívni fogom – bólintottam, és arra gondoltam, vajon milyen magasra
szaladt a szemöldököm a szóváltásuk közben.
Alisa becsapta maga után a bejárati ajtót, mikor távozott.
– Elárulod, hova sietsz úgy? – érdeklődött újra Nash.
– Jameson azt írta, a napszobában keressem.
Most Nashen volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét.
– Na és tudod, merre van a napszoba?
Most tudatosult csak bennem, hogy fogalmam sincs.
– Azt sem tudom, mi az – vallottam be.
– Egy érdemtelenül felkapott dolog. – Nash vállat vont, aztán
végigmért. – Mondd, kislány, mit szoktál csinálni a születésnapodon?
Ez elég váratlan kérdés volt. Gyanítottam, hogy beugratós, de nem
törődtem vele, és válaszoltam.
– Például tortát eszem.
– Minket évről évre a születésnapunkon – Nash egy pillanatra a
távolba révedt – az öreg behívott a dolgozószobájába, és elismételte
ugyanazt a három mondatot: „Fektess be! Mélyedj el! Alkoss!” Adott
tízezer dollárt, hogy fektessük be. Képzeld csak el: egy nyolcéves gyerek
nekiáll tőzsdézni! – Nash horkantott. – Plusz választanunk kellett
egyvalamit, ami érdekel minket, és amivel aztán egy éven keresztül
intenzíven foglalkozunk. Idegen nyelvet, hobbit, művészeti ágat,
sportot, akármit. A pénz nem jelentett akadályt. Ha zongorázni akartál,
másnapra itt volt a házban egy hangversenyzongora, jött a zenetanár,
fél év múlva pedig a Carnegie Hallban, a színfalak mögött találtad
magad, és világsztároktól kaptál tippeket.
– Mint a mesében – mondtam, és a serlegekre meg plakettekre
gondoltam, amiket Tobias Hawthorne irodájában láttam.
Nash nem úgy nézett ki, mint aki tündérmeseként emlékszik a
dologra.
 – Emellett kaptunk még egy nagy feladatot az öregtől – folytatta, s a
hangja megkeményedett. – Meg kellett alkotnunk valamit a következő
születésnapunkig. Egy találmányt, egy probléma megoldását, egy
kiállításra érdemes műalkotást. Valamit.
Eszembe jutottak a bekeretezett képregények a falon.
– Ez se hangzik olyan borzasztónak.
– Ugye hogy nem? – Nash eltűnődött. – Na gyere! – Egy közeli folyosó
felé bökött. – Megmutatom, hol a napszoba.
Tempósan elindult, én meg kocogtam mellette.
– Jameson mesélt az öreg heti feladványairól? – kérdezte menet
közben.
– Igen, mesélt.
– Volt, hogy úgy kezdődött a dolog, hogy az öreg kirakott néhány
tárgyat. Mondjuk, egy horgot, egy árcédulát, egy üvegből készült kis
balerinát meg egy kést. – Nash visszaemlékezve megcsóválta a fejét. – És
a feladat megoldása során holtbiztos, hogy mind a négy tárgyat
használnunk kellett. – Elmosolyodott, de csak a szájával, a szemével
nem. – Én sokkal idősebb voltam. Előnyt éveztem. Jamie és Gray mindig
összefogtak ellenem, aztán a cél előtt átverték egymást.
– Miért mondod ezt el nekem? – kérdeztem, miután Nash lelassított,
és végre kényelmesen tudtam tartani vele a tempót. – A
születésnapokat, az ajándékokat, az elvárásokat?
Nem válaszolt rögtön. Helyette egy mellékfolyosó felé mutatott.
– A napszoba az utolsó ajtó jobbra.
– Kösz. – Elindultam a mondott irányba, de mielőtt elértem volna az
ajtót, megszólalt mögöttem:
– Lehet, hogy te játékosnak tartod magad, kedves, de Jamie nem tekint
annak. – Nashnek csak a hangja volt szelíd, a szavai nem. – Mi nem
vagyunk normálisak. Ez nem egy normális hely, és te nem játékos vagy,
kislány. Te az üvegbalerina vagy – vagy a kés.
 38. fejezet

A napszoba tágas, kupolás üvegmennyezetű és üvegfalú helyiség volt.

Jameson a kellős közepén állt, fürdött a fényben, és hátravetett fejjel
bámult a kupola felé. Akárcsak az első találkozásunkkor, most is
félmeztelen volt. És akárcsak az első találkozásunkkor, most is részeg.
Graysont nem láttam sehol.
– Mit kell ünnepelni? – kérdeztem, és a padlón álló whiskysüvegre
mutattam.
– Westbrook. Davenport. Winchester. Blackwood – darálta el Jameson
a négy nevet. – Halljuk, Örökösnő: mit mondanak neked ezek?
– Mindegyik létező vezetéknév – feleltem óvatosan. Kicsit haboztam,
aztán azt gondoltam, a fenébe, miért is ne? – Az apáitoké?
– Skye sosem beszélt az apáinkról – válaszolta kissé rekedten. –
Számára ez egy Zeusz–Athéné típusú ügy. Mi az övé vagyunk, és csakis
az övé.
Az ajkamba haraptam.
– Skye úgy mondta, hogy csodálatos beszélgetései voltak…
– Négy elbűvölő férfival – fejezte be helyettem a mondatot Jameson. –
De voltak-e annyira elbűvölőek, hogy anyánk újra találkozni akarjon
velük? Hogy bármit is elmeséljen róluk? – Most a szokottnál keményebb
hangon beszélt. – Még arra sem volt képes, hogy válaszoljon, ha a
második keresztnevünkről kérdeztük. És ezért… – Felkapta a padlóról a
whiskysüveget, és meghúzta. – Ezért kell a pia. – Letette az üveget, aztán
behunyta a szemét, széttárta a karját, és állt még egy percig a
napsütésben.
Megint megakadt a szemem a felsőtestén végigfutó sebhelyen. És
láttam minden egyes lélegzetvételét.
Kinyitotta a szemét. A karja lehanyatlott.
– Mehetünk?
– Hova? – kérdeztem, miközben kínzón tudatában voltam a
közelségének.
– Ugyan már, Örökösnő! – tett egy lépést felém. – Jobb vagy te ennél.
Nyeltem egyet, és megválaszoltam a saját kérdésemet:
– Az anyádhoz megyünk.

Az előcsarnokbeli gardróbon át indultunk el. Ezúttal sikerült

megfigyelnem, hogy milyen sorrendben kell megnyomni a falba szerelt
lapokat ahhoz, hogy az ajtó kinyíljon. A kabátok között átbújva
követtem Jamesont. Meresztettem a szemem, hogy mihamarabb
megszokja a sötétséget, és lássam, mit csinál ezután.
Megérintett vagy megfogott valamit. Meghúzta? Azt se láttam, hogy
mit. A következő pillanatban felzümmögött egy gépezet, és a gardrób
hátsó fala oldalra siklott. A kabátok között is sötét volt, de a falon túl
még sötétebb.
– Oda lépj, ahova én, Titokzatos Lány. És vigyázz a fejedre!
Jameson a mobiljával világította meg az utat. Biztosra vettem, hogy
ezt csak miattam teszi – ő maga úgy ismerte ezeket a rejtekutakat, mint
a tenyerét. Szótlanul gyalogoltunk kábé öt percen keresztül, majd
egyszerre megállt, és odahajolt a falhoz. Pontosabban egy lyukhoz a
falon.
– Tiszta a terep – jelentette, de nem fejtette ki, hogy miféle terepről
beszél, és milyen az, amikor nem tiszta. – Bízol bennem?
Ott álltam egy telefonnal megvilágított titkos folyosón, olyan közel
hozzá, hogy éreztem a teste melegét.
 – Kicsit se.
– Helyes. – Felém nyúlt, megfogta a kezem, és magához húzott. –
Kapaszkodj belém!
Köré fontam a karom, a lábunk alatt pedig megmozdult a padló. A fal
forogni kezdett, mi vele együtt forogtunk, és a testem hozzásimult az
övéhez. Jameson Winchester Hawthorne testéhez. Aztán a forgás
megszűnt, én pedig azonnal elhúzódtam tőle.
Azért jöttünk, mert dolgunk van itt, és nem az a dolgunk, hogy
kipróbáljuk, jól tudunk-e ölelkezni.
„Az egy elcseszett, beteg család volt, mielőtt idejöttél, és egy
elcseszett, beteg család lesz akkor is, amikor már nem leszel itt.” A
fejemben visszhangzott a figyelmeztetés, miközben kiléptünk egy
hosszú folyosóra. A padlón puha vörös szőnyeg terült el, a falakat arany
díszlécek ékesítették.
Jameson megcélozta a folyosó végén nyíló ajtót. Mikor odaért,
felemelte a kezét, hogy kopogtasson.
Megállítottam.
– Ehhez én nem kellek – mondtam. – Nem kellettem volna a Vörös
Végrendelethez sem. Alisa szerint ti is megnézhettétek volna, ha
akarjátok.
– De kellesz. – Jameson nagyon jól tudta, mit csinál. Látszott abból,
ahogy rám nézett, a szája görbülésén. – Még nem tudom, miért, de
kellesz.
Nash figyelmeztetése jutott az eszembe.
– Én vagyok a kés. – Nyeltem egyet. – A horog, az üvegbalerina,
akármi.
Ezzel majdnem sikerült meglepnem.
– Beszéltél valamelyik tesómmal. – Eltöprengett. – Nem Graysonnal. –
A szememet fürkészte. – Xanderrel? – Tekintete a számra ugrott, majd
vissza a szememre. – Nashsel – jelentette ki határozottan.
– Rosszul gondolja? – kérdeztem. Magam előtt láttam az unokákat,
amint a születésnapjukon felkeresik Tobias Hawthorne-t. Elvárták tőlük,
hogy a legjobbak legyenek. Elvárták, hogy mindig győzzenek. – Igaz,
hogy csak egy eszköz vagyok, amit jó, ha a kezed ügyében tartasz, amíg
ki nem derül, milyen célt szolgál a rejtvényben?
– Te magad vagy a rejtvény, Titokzatos Lány. – Jameson
meggyőződéssel mondta ezt. – Kiszállhatsz – folytatta –, dönthetsz úgy,
hogy nem érdekelnek sem a kérdések, sem a válaszok. Vagy keresheted
a válaszokat… velem.
Meghívás. És kihívás. Azzal nyugtattam magam, hogy ezt a saját
kíváncsiságom kielégítéséért csinálom, nem pedig őmiatta.
– Tegyünk fel pár kérdést – bólintottam végül.
Jameson kopogására az ajtó kitárult.
– Anya? – kiabált be, aztán helyesbített: – Skye?
– Itt vagyok, drágám – hangzott a csilingelő válasz.
Az „itt”, mint hamarosan kiderült, a Skye lakosztályához tartozó
fürdőszobát jelentette.
– Volna egy perced? – Jameson megállt a füdőszoba kétszárnyú ajtaja
előtt.
– Ezer is van. – Skye hallható élvezettel válaszolt. – Millió. Gyere be!
Jameson nem mozdult.
– Szalonképes vagy?
– Teljes mértékben – felelte az anyja. – Legalább a fél életemben.
Jameson benyomta az ajtó két szárnyát, mire a szemem elé tárult egy
emelvény és rajta a legnagyobb fürdőkád, amit életemben láttam. A kád
oroszlánlábára szegeztem a szemem – az is aranyozott volt, mint a
folyosó díszlécei –, hogy ne kelljen a kádban ülő nőre néznem.
– Azt mondtad, szalonképes vagy. – Jameson hangjában nem volt
meglepetés.
– Nyakig habok takarnak – hangzott a könnyed válasz. – Ennél
szalonképesebb nem is lehetnék. És most mesélj, anya figyel rád.
Jameson küldött felém egy pillantást, ami azt üzente: „És még
kérdezted, hogy miért iszom.”
– Én idekint maradok – jeleztem, és elfordultam, nehogy a habokon
kívül mást is meglássak.
– Ugyan már, ne légy prűd, Abigail! – dorgált meg Skye. – Itt mi mind
barátok vagyunk. Az új életelvem, hogy mindenkivel jóban leszek, aki
ellopja, ami a születésem jogán az enyém.
A passzív-agresszivitás magasiskolájával volt dolgom.
– Ha végeztél Avery kóstolgatásával – szólt közbe Jameson –, szeretnék
beszélni veled valamiről.
– Mi ez a komolyság, Jamie? – Skye színpadiasan sóhajtott. – Na jó, ne
kímélj!
– A második keresztnevemről van szó. Már régebben is kérdeztem
tőled, hogy az apám után kaptam-e.
Skye egy hosszú pillanatig hallgatott.
– Ideadnád a pezsgőmet, kérlek?
Hallottam, hogy Jameson tesz néhány lépést a fürdőszobában –
nyilván elment a pezsgőért.
– Nos? – kérdezte aztán.
– Ha lánynak születtél volna – Skye úgy válaszolt, mintha egy
hőskölteményt szavalna –, saját magam után neveztelek volna el. Talán
Skylarnek. Vagy Skylának. – Hörpintett egyet, bizonyára a pezsgőből. –
Toby is az apám után kapta a nevét.
A rég elvesztett testvér említésére hegyezni kezdtem a fülem. Még
nem tudtam, pontosan miként és miért, de biztosra vettem, hogy Toby
halálával indult el ez az egész történet.
– A második keresztnevem – emlékeztette anyját a kérdésére Jameson.
– Az honnan jön?
– Szívesen válaszolok erre, drágám. – Skye szünetet tartott. – De előbb
szeretnék egy percig kettesben maradni a tündéri kis barátnőddel.
 39. fejezet

Ha előre tudom, hogy négyszemközti csevegés vár rám a meztelen,

habokba burkolózó Skye Hawthorne-nal, valószínűleg én is meghúztam
volna azt a whiskysüveget.
– A negatív érzések öregítenek. – A nő mocorgott a kádban, és a víz
hullámokat vetett. – Sokat nem lehet tenni retrográd Merkúr idején,
de… – Megeresztett egy hosszú sóhajt. – Megbocsátok neked, Avery
Ginks.
– Nem kértem a bocsánatát – feleltem.
Skye ezt eleresztette a füle mellett.
– Természetesen a továbbiakban is szerény anyagi támogatást fogsz
nyújtani nekem.
Kezdtem komolyan azt hinni, hogy ez a nő egy másik bolygón lakik.
– Miért adnék magának bármit is?
Éles válaszra számítottam, de csak elnéző hümmögést kaptam, mintha
én fecsegtem volna butaságokat.
– Ha nem válaszol Jameson kérdésére – vontam vállat –, akkor nincs
miről beszélnünk.
Várt, hogy elinduljak az ajtó felé, csak azután szólalt meg:
– Támogatni fogsz – mondta könnyeden –, mert az anyjuk vagyok. És
válaszolok a kérdésetekre, amint megválaszoltad az enyémet. Mi a
szándékod a fiammal?
 – Tessék? – Szembefordultam Skye-jal, és csak késve jutott eszembe,
miért próbáltam nem ránézni egész idő alatt.
A hab eltakarta, amit nem akartam látni – de éppen hogy.
– Besétáltál a lakosztályomba, oldaladon a félmeztelen, gyászoló
fiammal. Egy anya mindig aggódik, és Jameson nem átlagos gyerek.
Ragyogó elméjű, amilyen apám volt. Amilyen Toby is volt.
– Az öccse – mondtam, és már egyáltalán nem akartam elmenni
onnan. – Mi történt vele? – Alisa csak dióhéjban mesélte el a történetet.
– Az apám tönkretette Tobyt. – Skye a pezsgőspohara pereméhez
beszélt. – Elkényeztette. Mindig is úgy volt, hogy ő lesz az utód. És mikor
Toby már nem volt… Zara meg én maradtunk. – Elkomorodott, de aztán
megint mosolyra húzta a száját. – És aztán…
– Aztán megszülettek a fiúk – fejeztem be a mondatát. Megfordult a
fejemben, hogy talán épp azért szülte őket, mert Toby már nem volt.
– Tudod, miért Jameson lett apa kedvence a kötelességtudó, hibátlan
Grayson helyett? – tette fel a kérdést Skye. – Nem azért, mert Jamie
okos, jóképű és karizmatikus. Hanem mert Jameson Winchester
Hawthorne… éhes. Keres valamit. Attól a naptól fogva, hogy a világra
jött. – Egy húzásra kiitta a maradék pezsgőt. – Grayson a szöges ellentéte
Tobynak, Jameson viszont épp olyan, mint ő volt.
– Jameson nem hasonlít senkihez. – Kicsúszott a számon valami, amit
eszem ágában sem volt hangosan kimondani.
– Látod? – Skye sokatmondóan nézett rám, pont úgy, mint Alisa az
első napomon a Hawthorne-házban. – Máris megszerzett magának. –
Behunyta a szemét, és hátradőlt a kádban. – Amikor kicsi volt, folyton
elvesztettük. Órákra, néha egy egész napra eltűnt. Ha egy pillanatig nem
néztünk oda, elnyelték a falak. És valahányszor megtaláltuk, felvettem,
szorosan magamhoz öleltem, és tudtam, éreztem rajta, hogy másra sem
vágyik, mint hogy újra eltűnhessen. – Kinyitotta a szemét. – Csak ennyi
vagy neki. – Felállt, és fogott egy köntöst. Nem néztem oda, amíg
belebújt. – Újabb lehetőség arra, hogy eltűnhessen. Ő is csak ennyi volt.
Ő…
– Emily – mondtam ki hangosan.
 – Gyönyörű lány volt – folytatta elrévedve Skye. – De lehetett volna
csúnya is, éppúgy szerették volna. Egyszerűen volt benne valami.
– Miért meséli ezt el nekem? – kérdeztem.
– Te – mondta nyomatékosan – nem vagy egy Emily. – Lehajolt,
felemelte a pezsgősüveget, és újratöltötte a poharát. Aztán mezítláb
odalépett hozzám, és felém nyújtotta. – Rájöttem, hogy mindenre
gyógyír a hab meg a buborék. – Merőn nézett rám, miközben csöpögött
belőle a víz. – Tessék. Igyál!
Ez most komoly?
– Nem szeretem a pezsgőt – hátráltam egy lépést.
– Én pedig… – Skye kortyolt egy nagyot az italból – nem magam
választottam a fiaim második keresztnevét. – Magasra emelte a poharat,
mintha az egészségemre ürítené – vagy a bukásomra.
– Ha nem maga adta, akkor kicsoda?
Skye felhörpintette a maradék pezsgőt.
– Az apám.
 40. fejezet

Elmondtam Jamesonnak, mit tudtam meg az anyjától.

Rám meredt.
– Az öreg választott nevet nekünk. – Szinte láttam, ahogy forognak a
fogaskerekek a fejében. Aztán… semmi. – Ő adott nevet nekünk –
ismételte, és közben úgy járkált a hosszú folyosón, mint vadállat a
ketrecben. – Kitalálta a neveket, és megjelölte őket a Vörös
Végrendeletben. – Jameson megállt. – Húsz évvel ezelőtt kizárta a
családot az örökségből, és utána második keresztnevet választott
nekünk. Hármunknak, Nashnek nem. Grayson tizenkilenc éves. Én
tizennyolc vagyok. Xan egy hónap múlva lesz tizenhét.
Próbálta összerakni a dolgot. Meglátni, amit eddig nem vettünk észre.
– Az öreg egyetlen hosszú játékot játszott – folytatta. Az egész teste,
minden izma megfeszült. – Egész életünkben.
– A nevek jelentést hordoznak – szögeztem le a nyilvánvalót.
– Az öreg amúgy tudhatta, melyikünknek ki az apja. – Jameson
mérlegelte ezt a lehetőséget. – Még ha Skye azt hitte is, hogy titokban
tarthatja, a nagyapám előtt nem voltak titkok. – Az utolsó félmondatban
volt valami sötét és ijesztő felhang.
Vajon melyik titkodról tudott?
– Lefuttathatunk egy keresést a neten – mondtam, és igyekeztem a
problémára összpontosítani, nem pedig a srácra. – Esetleg szólhatok
Alisának, hogy szerződtessen egy magánnyomozót, és kerestessen vele
ilyen vezetéknevű embereket.
– Vagy – nézett rám Jameson – adj nekem kábé hat órát, hogy teljesen
kijózanodjam, és akkor megmutatom, mit szoktam csinálni, ha elakadok
rejtvényfejtés közben.

Hét órával később Jameson a kandallón át kicsempészett a szobámból, és

elvezetett a kastély egyik oldalsó szárnyába, a konyhán és a nagytermen
túlra, a legnagyobb családi garázsba, amit életemben láttam. Igazából
nem is garázs volt, inkább bemutatóterem. A falra szerelt hatalmas
polcon tucatnyi motorbicikli állt, a terem közepén pedig kétszer annyi
autó, félkörbe rendezve.
Jameson végigsétált előttük, és egyenként szemügyre vette őket.
Végül megállt egy olyan kocsi mellett, amit mintha egy sci-fi-filmből
varázsoltak volna oda.
– Ez egy Aston Martin Valkyrie – mondta. – Hibrid hiperautó, a
végsebessége több mint háromszáz kilométer per óra. – Kicsit odébb
ment, és folytatta az autók bemutatását: – Ott van három Bugatti. A
Chiron a kedvencem. Közel ezerötszáz lóerős, és egész jó a pályán.
– A pályán – visszhangoztam. – Mármint a versenypályán?
– Ezek a kocsik a nagyapám dédelgetett kedvencei voltak. És most… –
Jamesonnak mosoly terült szét az arcán. – Most mind a tied.
Az a mosoly ördögi volt. Veszélyes.
– Kizárt! – ráztam a fejem. – Oren nélkül eleve ki sem tehetem a lábam
a házból. És én nem tudok ilyen autókat vezetni.
– Mázlid van. – Jameson lustán elindult a garázs fala felé, amire egy
doboz volt szerelve. – Mert én tudok.
A dobozba egy bűvös kockához hasonló tárgyat építettek, aminek
minden oldala ezüstszínű volt, s a kis kockák külső oldalát csak a rajtuk
lévő furcsa alakzatok különböztették meg. Jameson elkezdte forgatni és
tekergetni a kockát, és valamit kirakhatott, mert a doboz ajtaja kinyílt.
Sima tárolószekrény volt, zsúfolásig tele kulcsokkal.
 Jameson végigzongorázott rajtuk az ujjaival, és kiválasztott egyet.
– Nincs jobb, mint a száguldás, ha az agyad az utadba áll, és meg
akarsz szökni előle. – Azzal elindult az Aston Martin felé. – Van úgy,
hogy csak háromszáznál tisztul ki a kép.
– Egyáltalán van ebben két ülés? – néztem rá megint a kocsira.
– Na végre, Örökösnő! Már azt hittem, sose teszed fel ezt a kérdést.

Jameson ráállt a kocsival egy süllyesztőlapra, ami egy föld alatti alagútba
juttatott minket. Másodpercek teltek csak bele, és elhagytuk a kastélyt
egy hátsó kijáraton át, aminek a létezéséről sem tudtam.
Jameson nem hajtott túl gyorsan. Le se vette a szemét az útról.
Szótlanul, halál nyugodtan vezetett. Ehhez képest nekem minden
idegvégződésem bizsergett az izgalomtól.
Ez nagyon rossz ötlet…
Jameson nyilván bejelentkezett, mert mikor odaértünk, a pálya elő
volt készítve.
– A Martin igazából nem versenyautó – magyarázta. – És igazából még
nem is árulták, amikor a nagyapám vette.
Nekem meg igazából nem lett volna szabad elhagynom a kastélyt. Nem
lett volna szabad elhoznunk az autót. Nem lenne szabad itt lennünk.
De aztán valahol kétszáz kilométer per óra magasságában egyszerre
már nem számított, hogy mit szabad, és mit nem.
Adrenalin. Eufória. Félelem. Semmi másnak nem maradt hely a
fejemben. Vagy mégis: a sebességnek.
Meg a fiúnak, aki ott ült mellettem.
Nem akartam, hogy lassítson. Nem akartam, hogy megálljunk. A
végrendelet felolvasása óta először szabadnak éreztem magam. Nem
voltak kínzó kérdések. Nem volt gyanakvás. Nem voltak vizslató
pillantások. Nem volt semmi, csak ez a pillanat.
Csak én voltam, meg Jameson Winchester Hawthorne.
 41. fejezet

Aztán a vége mégis az lett, hogy lassítottunk és megálltunk. A valóság

pedig rögtön lecsapott ránk. Ott volt Oren – meg még egy kisebb
hadsereg.
Ajjaj!
Amint kiszálltunk a kocsiból, az első számú testőröm odalépett
Jamesonhoz.
– Mi akkor most elbeszélgetünk egy kicsit – közölte vele.
– Nagylány vagyok már – mondtam a népes sereget szemlélve. – Ha
muszáj valakinek leordítania a fejét, állok elébe.
Oren nem ordított. Csak hazavitt a kastélyba, elkísért a szobámig, és
búcsúzóul beígérte, hogy reggel velem is elbeszélget. De volt a
hangjában valami, amitől kétségeim támadtak, hogy ép bőrrel
megúszom azt a beszélgetést.
Éjjel alig aludtam, olyan volt az agyam, mint egy túlterhelt áramkör,
amiben egymást követik a kisülések. És a feszültséget a kérdés
gerjesztette, amire még mindig nem tudtam a választ: hogy a Vörös
Végrendeletben kiemelt nevek az egyes fiúk apjára utalnak-e, vagy
Tobias Hawthorne egészen más, ismeretlen okból adta ezeket a középső
neveket az unokáinak.
Annyit tudtam csak, hogy Skye-nak igaza van. Jameson éhes. És én is
az vagyok. De Skye azt is mondta, hogy nem számítok. Nem vagyok egy
Emily.
Mikor végre elaludtam, egy kamasz lányról álmodtam. Csak árnyék
volt, egy sziluett, egy kísértet, egy királynő. És hiába rohantam utána
végtelen folyosókon keresztül, nem értem utol.
Pirkadat előtt megcsörrent a telefonom. Kábán és rosszkedvűen
kitapogattam, kedvem lett volna kidobni a legközelebbi ablakon, de
aztán láttam, hogy ki hív.
– Hajnali fél hat van, Max.
– Nálam meg fél négy. Hol szerezted azt a kocsit? – A barátnőm
hangjában nyoma sem volt álmosságnak.
– Egy garázsból, ami tele van autókkal – feleltem szabadkozva, és csak
utána tisztult ki annyira az agyam, hogy felfogjam, mit jelent a kérdés. –
Honnan tudsz a kocsiról?
– Légi felvétel – válaszolta Max. – Helikopterről lőtték a képet. Mi az,
hogy egy garázsból, ami tele van autókkal?! Mekkora az a garázs?
– Nem tudom. – Nyögve a másik oldalamra fordultam.
Naná hogy a paparazzók kiszúrtak minket Jamesonnal. Tudni se
akartam, miket hordanak össze rólunk a pletykalapok.
– Hasonlóan fontos kérdés következik – folytatta Max. – Lángoló
szerelem köt össze Jameson Hawthorne-nal, és betervezhetek tavaszra
egy esküvőt?
– Nem! – Felültem az ágyban. – Szó sincs ilyesmiről.
– Ne kamuzz, banya!
– Együtt kell laknom ezzel a családdal – mutattam rá. – Egy éven
keresztül. Így is épp elég okuk van utálni. – Mikor ezt mondtam, nem
Skye-ra, nem is Zarára, Xanderre vagy Nashre gondoltam. Hanem
Graysonra. Az ezüstszemű, öltönyös, fenyegetőző Graysonra. – Ha
összejönnék Jamesonnal, azzal csak olajat öntenék a tűzre.
– És milyen szép tűz is lenne az – dünnyögte Max.
Rossz hatással volt rám a barátnőm, ez nem kérdés.
– Nem lehet – erősködtem. – És különben is… volt egy lány. –
Felidéztem az álmomat, és az jutott eszembe, vajon Jameson Emilyt is
elvitte-e autózni. Részt vett-e Emily egy hasonló, Tobias Hawthorne-féle
játékban? – És meghalt.
 – Na tekerjünk vissza, baxi! Mi az, hogy meghalt? Hogyan?
– Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudod?
Feljebb húztam magamon a paplant.
– Emilynek hívták. Tudod te, hány Emily nevű lány van a világon?
– És a srác még mindig rá van kattanva?
Max Jamesonra célzott, én viszont gondolatban visszatértem ahhoz a
perchez, amikor Graysonnak említettem Emilyt. És meggyomroztam
vele. Kiütöttem.
Kopogtattak az ajtómon.
– Le kell tennem, Max.

Oren több mint egy órán keresztül taglalta a biztonsági protokoll

részleteit. Végül jelezte, hogy szívesen megteszi ugyanezt minden
reggel, amíg csak el nem éri nálam a kívánt hatást.
– Vettem a lapot – mondtam. – Jó leszek, ígérem.
– Nem, nem lesz az. – Oren keményen nézett rám. – Én leszek jobb
ezentúl.

A második napom a magángimiben – ami egyúttal az első teljes hetem

kezdete volt – nem sokban különbözött az elsőtől. A többi diák
igyekezett nem megbámulni. Jameson került. Én kerültem Theát.
Kíváncsi voltam, vajon mire gondolt Jameson, milyen pletykákat szítana,
ha együtt látnának minket. És hogy vajon akkor is pletykáltak-e, amikor
Emily meghalt.
Hogyan halt meg Emily?
Valahányszor megláttam Jamesont a folyosón, eszembe jutottak Nash
figyelmeztető szavai: „Te nem játékos vagy, kislány. Te az üvegbalerina
vagy – vagy a kés.”
 – Hallom, sebességfüggők vagyunk. – Xander a fizikalabor előtt kapott
el. Látszott, hogy fel van dobva. – Imádjuk a paparazzókat, igaz? Azt is
hallottam, hogy csevegtél egy jót anyukámmal.
Nem volt világos, hogy most faggatni próbál, vagy csak kifejezi
együttérzését.
– Fura nő az anyád.
– Skye bonyolult személyiség – bólogatott bölcsen Xander. – De
megtanított a tarot-olvasásra és az arcbőröm hidratálására, úgyhogy egy
szavam sem lehet.
Nem Skye volt az, aki edzette, buzdította, versenyeztette és lehetetlen
elvárások elé állította a fiúkat. Nem ő adott nekik „varázserőt”.
– A bátyáid mind ugyanazt a levelet kapták a nagyapátoktól –
mondtam, és figyeltem Xander reakcióját.
– Nocsak, tényleg?
Összevontam a szemöldököm.
– Tudom, hogy neked is ugyanazt írta.
– Lehetséges – hagyta rá derűsen. – Tételezzük fel, hogy így van.
Tételezzük fel azt is, hogy beszállok a játékba, és most az egyszer – csak
tételezzük fel – győzni akarok. – Vállat vont. – Akkor a magam útját
fogom járni.
– És az utadon vannak robotok meg scone-ok?
– Hol nincsenek? – Xander vigyorogva betuszkolt a fizikalaborba.
Mint a Country Dayben minden, ez is úgy nézett ki, mint egymillió
dollár – átvitt értelemben. Konkrétan valószínűleg több volt bepakolva
oda. Ívelt laborasztalok álltak körben. A négy falból hármat padlótól a
mennyezetig érő ablakok helyettesítettek. Az ablakok üvegére
különböző kezek színes filccel számításokat firkáltak fel, mintha
jegyzetpapírt használni már nem volna menő. Mindegyik laborasztalhoz
böszme nagy monitor és digitális tábla tartozott. De ezeket is szinte
kitakarták a hatalmas mikroszkópok.
Úgy éreztem magam, mintha besétáltam volna a NASA-hoz.
Csak két szabad hely volt. Az egyik Thea közvetlen közelében. A másik
a lehető legmesszebb Theától, a mellett a lány mellett, akit az
archívumban láttam. Sötétvörös haját laza copfba fogta össze a tarkóján.
A színeivel mintha kereste volna a feltűnést – nagyon vörös haj és
nagyon sápadt bőr –, de közben lesütött szemmel ült.
Thea elkapta a pillantásomat, és parancsolóan a maga melletti helyre
mutatott. Elfordultam tőle, és újra a vörös hajú lány felé néztem.
– Neki mi a sztorija? – kérdeztem Xandertől.
Az egyik legszebb lány volt, akit életemben láttam, de senki nem
beszélt vele, rá se néztek. Mintha mindenki más előtt láthatatlan lett
volna.
Láthatatlan, mint a megunt tapéta.
– A történetében – felelte sóhajtva Xander – van sorsüldözte szerelem,
álrandizás, csalódás, tragédia, eltorzult családi kapcsolatok, vezeklés és
egy halhatatlan emlékezetű hős.
Kétkedve néztem rá.
– Komolyan beszélsz?
– Mostanra már tudhatnád – jött a könnyed válasz –, én nem a komoly
Hawthorne vagyok.
Xander lezuttyant a Thea melletti helyre, így hát a vörös hajú lány felé
vettem az irányt. Kiderült, hogy ideális partner a pármunkához: csöndes
volt, koncentrált, és majdnem mindent ki tudott számolni fejben. Egész
idő alatt, amíg dolgoztunk, egy árva szót se szólt hozzám.
– Avery vagyok – mondtam, miután végeztünk a feladattal, és
beláttam, hogy magától nem fog bemutatkozni.
– Rebecca. – Bársonyos hangja volt. – Laughlin. – Észrevette, hogy
megváltozik az arckifejezésem a vezetéknév hallatán, és megerősítette,
amit sejtettem: – A nagyszüleim a Hawthorne-házban dolgoznak.
Pontosabban a nagyszülei vezetik a Hawthorne-házat, és egyikük sem
repes attól, hogy ezentúl nekem dolgozhatnak. Lehetséges, hogy ezért
nem szólt hozzám Rebecca egy szót sem? De mással sem beszélgetett,
senkivel.
– Megmutatták már, hogyan tudod beadni a feladatodat tableten? – A
kérdés óvatos, tapogatózó volt, mintha a feltevője durva visszautasításra
számítana.
Nem értettem, hogy ha valaki ilyen szép, miért óvatoskodik bármiben.
Sőt mindenben.
 – Nem – feleltem. – Megmutatod?
Rebecca pöttyintett párat az érintőképernyőn, és azzal fel is töltötte a
megoldásokat. Aztán bezárta az alkalmazást, és a tabletjén megjelent a
főképernyő. A háttérképe egy fotó volt. Őt ábrázolta, amint kinéz a
képből oldalra, meg egy aranyszőke hajú lányt, aki egyenesen
belenevetett a kamerába. Mindketten virágkoszorút viseltek, és
egyforma volt a szemük.
A másik lány nem volt olyan szép, mint Rebecca – és mégis, az ember
valamiért nem tudta levenni róla a szemét.
– Ő a tesód? – kérdeztem.
– Volt. – Rebecca lezárta a tabletet. – Meghalt.
Zúgni kezdett a fülem. Egyszerre biztosan tudtam, ki nézett rám a
fotóról. Úgy éreztem, attól a pillanattól fogva tudtam, hogy megláttam a
képet.
– Emily?
Rebecca smaragdzöld szeme felém rebbent. Megrémültem, bevillant,
hogy valami mást kellett volna mondanom. „Borzasztó, hogy
elvesztetted” – vagy valami ilyesmit.
De Rebecca nem ütközött meg a reakciómon, vagy legalábbis nem
mutatta. Az ölébe húzta a tabletjét, és csak annyit mondott:
– Nagyon szívesen megismerkedett volna veled.
 42. fejezet

Emily képe befészkelte magát a fejembe, nem szabadultam tőle, viszont

nem néztem meg elég alaposan a fotót ahhoz, hogy minden vonását fel
tudjam idézni. A szeme zöld volt. A haja vörösesszőke, olyan, mint a
borostyánkövön átszűrődő napfény. Arra is emlékeztem, hogy
virágkoszorút viselt a fején, de arra nem, hogy milyen hosszú volt a haja.
Bármennyire igyekeztem is magam elé képzelni az arca részleteit, csak
annyi maradt meg, hogy nevetett, és egyenesen belenézett a kamerába.
– Avery. – Oren szólt hozzám a volán mögül. – Megérkeztünk.
A Hawthorne Alapítvány székháza előtt fékeztünk le. Mintha évek
teltek volna el azóta, hogy Zara felajánlotta, bevezet az alapítványi
munka rejtelmeibe. Mikor Oren kiszállt, és kinyitotta a kocsi ajtaját,
tudatosult bennem, hogy kivételesen egyetlen riporter vagy fotós sincs a
láthatáron.
Lehet, hogy végre kezd lecsengeni a dolog, gondoltam, miközben
besétáltam az épület előcsarnokába. Odabent halvány ezüstösszürke
falak fogadtak, rajtuk több tucat, poszternagyságú fekete-fehér fénykép,
amelyek mintha a levegőben lebegtek volna. A nagy képek között
kisebbek százai töltötték meg a falakat. Emberek… Emberek a világ
minden táján, mozgásban és mozdulatlanul, mindenféle szögből,
mindenféle perspektívából, minden elképzelhető dimenzió teljes
skáláját felvonultatva: korok, nemek, rasszok, kultúrák. Emberek.
Nevető, síró, imádkozó, játszó, étkező, táncoló, alvó, dolgozó, ölelkező
emberek – az élet minden arca.
Dr. Mac jutott eszembe, aki megkérdezte, miért akarok utazni. Hát
ezért.
– Ginks.
Grayson volt az. Kíváncsi lettem volna, mióta figyeli, ahogy a fotókat
nézem. És hogy vajon mit látott az arcomon.
– Zara hívott ide – mondtam megelőző válaszként egy várható
támadásra.
– A nagynéném most nincs itt. – Grayson lassú léptekkel megindult
felém. – Meggyőződése, hogy szükséged van némi… útmutatásra. –
Képes volt úgy kimondani ezt a szót, hogy átcsusszant vele minden
védelmi vonalamon, és találatot vitt be. – És valamiért úgy véli, hogy ezt
az útmutatást legjobb, ha tőlem kapod.
Grayson most pontosan ugyanúgy nézett ki, mint azon a napon,
amikor megismertem. Még az Armani öltönyének a színe is stimmelt:
világos, ezüstbe hajló szürke, ugyanolyan, mint a szeme. És mint az
előcsarnok, ahol álltunk. Hirtelen eszembe jutott a nagy alakú könyv,
amit Tobias Hawthorne dolgozószobájában láttam – a fotógyűjtemény,
aminek a gerincén Grayson neve állt.
– Ezek a te képeid? – suttogtam a fal felé pillantva. Csak tippeltem, de
találgatásban mindig is jó voltam.
– Nagyapám úgy gondolta, hogy előbb látni kell a világot, csak azután
lehet megváltoztatni. – Grayson egy pillanatig elrévedve nézett rám,
aztán észbe kapott, és folytatta: – És mindig azt mondta, hogy nekem
van szemem hozzá.
„Fektess be! Mélyedj el! Alkoss!” Eszembe jutott Nash beszámolója a
gyerekkorukról, és eltűnődtem, vajon hány évesen fogott Grayson
először kamerát a kezébe, hány évesen kezdte el beutazni, megismerni
és fotókon dokumentálni a nagyvilágot. Ha megkérdezik, szerintem
melyik testvér a művész, nem őrá tippeltem volna.
Mikor rájöttem, hogy Graysonon töprengek, mérges lettem magamra,
és inkább rá összpontosítottam a dühömet:
 – A nagynénédnek nyilván nem tűnt fel, hogy mennyire szeretsz
fenyegetőzni. És, gondolom, arról sem tud, hogy alaposan leinformáltad
a halott anyámat. Máskülönben nem jutott volna arra a téves
következtetésre, hogy pont veled szeretnék együtt dolgozni itt.
Grayson elhúzta a száját.
– Zara elég jó megfigyelő. Ami pedig a leinformálást illeti… – Bement a
recepcióspult mögé, majd két dossziéval a kezében tért vissza. Dühösen
néztem rá, mire felvonta a szemöldökét. – Titokban kellene tartanom
előtted a vizsgálódásom eredményét?
Kinyitva felém nyújtotta az egyik paksamétát. Nem volt joga ehhez –
hogy kutakodjon az életemben meg az anyáméban. De ahogy a
kezemben tartott dossziéra néztem, kristálytisztán hallottam a fejemben
anya hangját: „Van egy titkom…”
Foglalkoztatási adatok, halotti bizonyítvány, hitelképességi kimutatás,
büntetlen előélet igazolása, egy fotó… Összeszorítottam a számat, és
minden erőmmel próbáltam levenni a szemem a képről. Anya volt rajta
fiatalon, és engem tartott a karjában.
Nagy nehezen Graysonra emeltem a tekintetem, és készen álltam
rázúdítani minden dühömet, de ő higgadtan odanyújtotta a másik
paksamétát. Kíváncsi voltam, rólam miket tudott kideríteni – például
azzal kapcsolatban, hogy mivel keltettem fel a nagyapja érdeklődését.
Kinyitottam a dossziét. Egyetlen papírlap feküdt benne, és az is üres
volt.
– Ez itt a lista arról, hogy miket vásároltál az öröklésed óta. Mások
vettek neked pár dolgot, de… – Grayson lepillantott a lapra – te nem
vettél semmit.
– Felétek így szokás elnézést kérni?
Meglepetést okoztam neki. Nem úgy viselkedtem, ahogy egy
örökségvadász szélhámoshoz illik.
– Nem kérek elnézést azért, mert védem az enyéimet. Ez a család már
éppen eleget szenvedett. Ha választanom kellene közted és a család
bármelyik tagja között, minden esetben és gondolkodás nélkül őket
választanám. Viszont… – A szeme visszavándorolt az enyémre. – Lehet,
hogy tévesen ítéltelek meg.
 A hangja és a tekintete is egyszerre érdeklődővé vált. Mintha az a
kíváncsisága, ami a világ beutazására sarkallta, most rám irányult volna.
– Rosszul informáltak. – Becsuktam a dossziét, és elfordultam
Graysontól. – Megpróbáltam költeni a pénzből. Egy elég nagy összeget.
Megkértem Alisát, hogy juttassa el valahogy egy barátomnak.
– Milyen barátodnak? – kérdezte, most már egészen más hangsúllyal.
– A pasidnak?
– Nem – feleltem. Mit érdekli őt, hogy járok-e valakivel? – Egy
pasasnak, akivel sakkozni szoktam a parkban. Aki ott lakik. A parkban.
– Hajléktalan? – Grayson megint máshogy nézett rám: valahogy úgy,
mint aki sokfelé járt, de ilyet még sose látott. Ilyet, mint én. Hosszú
másodpercekig bámult, aztán kapott csak észbe. – A nagynénémnek
igaza van. Te tényleg komoly felkészítést igényelsz.
Megindult, én meg kelletlenül követtem, de lemaradtam, mert nem
voltam hajlandó loholni utána, mint egy kiskutya. Benyitott egy
tárgyalóterembe, és tartotta nekem az ajtót. Mikor elmentem mellette,
súroltam az öltönyét, és ez a pillanatnyi, közvetett érintkezés elég volt
hozzá, hogy úgy érezzem magam, mintha háromszázzal száguldanék.
Dehogyis, ki van csukva. Ezt mondtam volna Maxnek, ha rákérdez
telefonon. Mi a fene bajom van? Mióta ismertük egymást, Grayson
nagyjából mást se csinált, csak fenyegetett. Masszívan utál.
A konferenciaterem ajtaja becsukódott, Grayson meg odasétált a
túloldali falhoz, amit térképekkel raktak tele: volt ott világtérkép és
térképek az egyes földrészekről, országokról, országrészekről,
városokról…
– Nézd meg ezeket – mutatott a térképek felé. – Jól nézd meg őket,
mert nálunk erről van szó. Mindenről, a világról. Nem egyetlen
emberről. Ha egyéneken segítesz, az nagyon kevés.
– Nekik sok – mondtam csendesen. – Annak az egy-egy embernek.
– Aki ilyen források fölött rendelkezik, mint te, nem engedheti meg
magának, hogy csak egyes emberekkel törődjön.
Grayson mintha felmondott volna egy leckét, amit belevertek a fejébe.
Vajon ki verte bele? A nagyapja?
– Te – folytatta – most már a világért vagy felelős.
 Úgy értek ezek a szavak, mint a szemet a vaksötétben fellobbanó gyufa
fénye.
Grayson a térképes fal felé fordult.
– Halasztottam az egyetemen, hogy egy évig csak az alapítvánnyal
foglalkozhassak. A nagyapámtól azt a feladatot kaptam, hogy
tanulmányozzam a hatékony altruizmus módszertanát, és dolgozzam ki
a családi alapítvány tevékenységének fejlesztési tervét. Úgy volt, hogy a
közeljövőben kell beszámolnom a munkám eredményéről. – Grayson
mereven bámulta a szemmagasságban lévő térképet. – Most úgy fest,
neked kell beszámolnom róla. – Érezhetően megfontolta minden egyes
szavát. – Az alapítvány felügyeletére külön szabályok vonatkoznak. De
ha betöltöd a huszonegyet, ez is a tiéd lesz, a többivel együtt.
Ez fájt neki. Jobban fájt, mint bármi más, ami a végrendeletben állt.
Eszembe jutott, hogy Skye „trónörökösnek” nevezte Graysont,
ugyanakkor azt mondta, Tobias Hawthorne-nak Jameson volt a kedvenc
unokája. Grayson halasztott az egyetemen, és egy teljes évet szentelt
kizárólag az alapítványnak. Az ő fotóival van tele az előcsarnok. A
nagyapja mégis engem választott.
– Én nem…
– Ne mentegetőzz! – vágott a szavamba, még mindig a térképre
meredve. Aztán megfordult, és a szemembe nézett. – Nem
mentegetőznöd kell, hanem kiérdemelned. Légy méltó rá!
Akár azt is kérhette volna, hogy váljak tűzzé vagy földdé vagy
levegővé. Az ember nem lehet méltó milliárdokra. Senki nem érdemel
ennyi pénzt. Én meg aztán végképp nem.
– Hogyan? – tettem fel a kérdést. – Hogyan válhatnék méltóvá bármire
is?
Grayson nem sietett a válasszal, s én egyszerre azt kívántam, bár olyan
lány lennék, aki ki tudja tölteni a csöndet. Aki felszabadultan kacag,
akinek virág van a hajában.
– Hogy hogyan válj bármivé, arra nem tudlak megtanítani. De ha
akarod, megtaníthatlak egy gondolkodásmódra.
Kikergettem a fejemből Emily arcának emlékét.
– Itt vagyok, nem?
 Grayson lassan elhaladt a térképek előtt.
– Lehet, hogy szívesebben adsz pénzt olyan embernek, akit ismersz,
mint egy idegennek, és jobb érzés olyan szervezetet támogatni, aminek a
sztorija könnyeket csal a szemedbe. De ez önáltatás, bedőlsz a saját
agyad trükkjének. Egy cselekedet erkölcsi értékét valójában csak és
kizárólag az eredménye határozza meg.
Olyan átéléssel beszélt, olyan mély meggyőződés áradt minden
szavából és gesztusából, hogy ha akarom, se lettem volna képes levenni
róla a szemem, vagy nem figyelni rá.
– Ne azért adakozzunk, mert így vagy úgy érzünk – folytatta. – Oda
kell irányítanunk a rendelkezésre álló eszközöket, ahol azok az objektív
elemzés eredménye szerint a legnagyobb hatásfokkal hasznosulnak.
Valószínűleg azt gondolta, hogy a falnak beszél, ám amint kimondta,
hogy objektív elemzés, szélesen elmosolyodtam.
– Egy leendő biztosítási kockázatelemző áll előtted, Hawthorne.
Lássam a grafikonokat!

Mikor Grayson az előadása végére ért, már szédelegtem a rengeteg

számtól és adattól, amit rám zúdított. Addigra alaposan megismertem a
gondolkodásmódját, és az ijesztően hasonló volt az enyémhez.
– Vágom, hogy miért nem működik a véletlenszerű adományozás –
mondtam. – A nagy problémák megoldásához nagyban kell gondolkodni,
és nagy beavatkozás kell…
– Átfogó beavatkozás – javított ki Grayson. – Stratégiai.
– Ugyanakkor kockázatterítésre is szükség van.
– Ahhoz empirikus költség-haszon elemzéseket használunk.
Mindenki tud olyan dolgot mondani, amit megmagyarázhatatlan
okból vonzónak érez. Úgy tűnt, én azzal vagyok így, ha egy öltönyös,
ezüstszemű srác úgy ejti ki az empirikus szót, hogy biztosra veszi,
tudom, mit jelent.
„Húzd ki a fejed a biliből, Avery! Grayson Hawthorne nem hozzád
való.”
 Megszólalt a mobilja, és a kijelzőre pillantott.
– Nash hív – tájékoztatott.
– Nyugodtan vedd fel – biztattam. – Beszélj vele.
Úgy éreztem, lélegzethez kell jutnom, mert már fulladoztam. Tőle is,
de leginkább ettől az egésztől. A matekot értettem. A
hatásszámításokkal is megbirkóztam. De ezzel az egésszel?
Ez a kőkemény valóság volt. Igazi hatalom. Százmillió dollár évente.
Grayson felvette a telefont, és kiment a tárgyalóból. Elindultam a
hosszú fal mentén, nézegettem a térképeket, memorizáltam az országok
meg a kisebb-nagyobb városok nevét. Segíthetek mindegyiknek – vagy
egyiknek sem. Csomó ember él a földön, akinek az élete, a jövője az én
döntéseimtől függ.
Mi jogosít fel engem arra, hogy ilyen döntéseket hozzak?
Kavargó fejjel megálltam a fal végénél, az utolsó térkép előtt. Azt, a
többivel ellentétben, kézzel rajzolták. Beletelt pár másodpercbe, mire
rájöttem, hogy a Hawthorne-ház és az azt körülvevő birtok térképét
látom. Először a Wayback Cottage-on akadt meg a szemem, ami a birtok
egy távoli sarkában eldugott kis épület volt. Emlékeztem rá, hogy
elhangzott a neve a végrendelet ismertetésekor: Tobias Hawthorne
élethosszig tartó lakhatást biztosított benne Laughlinéknak.
Rebecca nagyszüleinek. Azaz Emily nagyszüleinek. Eltűnődtem, vajon
jártak-e a lányok kiskorukban látogatóba a nagyszülőkhöz. Hányszor
fordulhattak meg a birtokon meg a Hawthorne-házban? Hány éves volt
Emily, amikor Jameson és Grayson először látta őt? Mennyi idő telt el a
halála óta?
A hátam mögött kinyílt a tárgyaló ajtaja. Örültem, hogy Grayson nem
látja az arcomat. Valamiért attól féltem, kitalálná, hogy Emily jár a
fejemben. Úgy tettem, mintha elmélyülten tanulmányoznám a térképet,
a terület egyes részeit a Black Wood elnevezésű erdőtől, ami északon
terült el, a birtok nyugati határát jelző kis patakocskáig.
Black Wood… Újra elolvastam a feliratot, és olyan hangosan kezdett
dübörögni a szívem, hogy a saját gondolataimat sem hallottam.
Blackwood! Kisebb betűkkel fel volt tüntetve a kanyargós kis folyóvíz
neve is. Annak nevezték el, ami volt: „brook”-nak, azaz pataknak.
 Egy patak a birtok nyugati határán: Westbrook.
Blackwood. Westbrook.
– Avery – szólított meg Grayson.
– Igen? – Nem igazán tudtam figyelni rá, annyira rabul ejtett a térkép
– és a felfedezésem.
– Nash hívott.
– Tudom. – Mielőtt felvette a telefont, mondta, hogy ki keresi.
Grayson finoman a vállamra tette a kezét. Abban a szempillantásban
megszólalt a fejemben a vészcsengő. Mi ez a szelíd gesztus?
– És mit akart Nash?
– A nővéredről van szó.
 43. fejezet

– Nem azt ígérte, hogy szájkosarat tesz Drake-re? – Remegtek az ujjaim,

úgy szorítottam a mobilomat, a szabad kezem meg ökölbe rándult. –
Puszta élvezetből?
Miután beültem az autóba, első dolgom volt felhívni Alisát. Grayson
becsusszant mellém a hátsó ülésre, és bekötötte magát. Akkor és ott se
időm, se agyam nem volt azon meditálni, miért jött velem. Oren
vezetett. Ki voltam akadva.
– Intézkedtem az ügyben – biztosított Alisa. – Magától és a nővérétől is
ideiglenes távoltartási végzés tiltja el Drake-et. Ha megpróbál
kapcsolatba lépni, vagy háromszáz méternél közelebb megy
bármelyikükhöz, letartóztatják.
Nagy erőfeszítéssel kinyitottam ökölbe zárt kezemet, de a telefont
még mindig görcsösen szorítottam.
– Akkor meg mit keres a Hawthorne-háznál?
Drake ott volt. Texasban. Nash azt mondta, Libby a házban van,
biztonságban, de Drake folyamatosan bombázza SMS-ekkel meg
hívásokkal, és követeli, hogy Libby beszéljen vele személyesen.
– Bízza rám, Avery, elintézem. – Alisa egy szempillantás alatt
feldolgozta a rossz hírt. – Az irodának vannak kapcsolatai a helyi
rendőrségnél. Diszkréten fognak eljárni.
 Abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt a diszkréció. Csakis Libby
számított.
– A nővérem tud a távoltartási végzésről?
– Aláírt minden papírt. – Alisa válasza a mellébeszélés iskolapéldája
volt. – Bízza ezt rám, Avery. Maradjon láthatatlan. – Alisa letette, én meg
a telefonnal együtt az ölembe ejtettem a kezem.
– Nem mehetnénk gyorsabban? – kérdeztem Orentől.
Libby saját testőröket kapott, Drake nem bánthatta. Mármint
tettlegesen.
– Nash ott van a nővéred mellett. – Grayson először szólalt meg, mióta
beültünk a kocsiba. – Ha az úriember csak egy ujjal hozzáér, hidd el, a
bátyám a legnagyobb élvezettel fogja eltávolítani azt az ujjat.
Ebből nem volt egyértelmű, hogy annak a bizonyos ujjnak az
eltávolítása Libby testéről vagy Drake kezéről történne-e.
– Drake nem úriember – mondtam. – És nem csak attól parázok, hogy
agresszív lehet. – Sokkal jobban féltem attól, hogy tombolás helyett
mézesmázos lesz, olyan kedves és behízelgő, hogy Libby végül a fakuló
monoklija létezésében is kételkedni kezd.
– Ha ragaszkodik hozzá, eltávolíttathatom őt – ajánlotta fel Oren. – De
az olyan jelenet lesz, amire ugrani fog a sajtó.
A sajtó? Az agyam sebességfokozatot váltott.
– Az alapítványnál egyetlen paparazzó sem volt. – Ez feltűnt, amikor
megérkeztünk. – Mind a háznál vannak?
A birtok körüli fal nyilván távol tartotta a riportereket a kastélytól,
azt viszont senki nem tilthatta meg nekik, hogy a kapun kívül,
közterületen gyülekezzenek.
– Ha fogadnom kéne – jegyezte meg Oren –, nagyobb összeget mernék
feltenni rá, hogy Drake népes közönséget szervezett magának.

A legkevésbé sem volt diszkrét a jelenet, ami akkor fogadott minket,

amikor Oren a tekintélyes számú riporterfalka mellett elhaladva
ráfordult a bekötőútra.
 Az út végén, a kovácsoltvas kapu előtt ott állt Drake, és mellette két
ember, akiken ilyen messziről is kiszúrtam a rendőregyenruhát.
És nem csak én láttam, a paparazzók is.
Ennyit Alisáék „diszkrét” rendőr barátairól. A fogamat csikorgattam,
mikor belegondoltam, hogyan próbál majd Drake lelkifurdalást
ébreszteni Libbyben, ha lemegy a tévében, ahogy a rendőrök
elvonszolják.
– Álljunk meg! – szóltam dühösen.
Oren lefékezett. Aztán hátrafordult, és a szemembe nézett.
– Azt tanácsolom, maradjon a kocsiban. – A tanácsa inkább parancs
volt.
Megfogtam a kilincset.
– Avery. – A testőröm hangja megállított. – Ha kiszáll, én előbb
kiszállok.
Élénken élt még bennem a reggeli beszélgetésünk emléke, úgyhogy
nem akartam próbára tenni.
A mellettem ülő Grayson kicsatolta a biztonsági övét. Aztán szelíden
megfogta a csuklóm.
– Orennek igaza van. Hallgass rá, most jobb, ha nem szállsz ki.
Lepillantottam a kezemre tett kezére, majd egy szívdobbanásnyi idő
múlva a szemébe néztem.
– Neked mi férne bele? – kérdeztem. – Meddig mennél el, hogy
megvédd a családodat?
Ezzel megfogtam, és ezt ő is belátta. Elengedte a csuklómat, és ahogy
lassan elhúzta a kezét, ujjbegyei végigsiklottak a bőrömön. Szaporán
dobogó szívvel kinyitottam a kocsi ajtaját, és erőt gyűjtöttem. A
Hawthorne-témakörben most Drake volt a nap híre az újságíróknak,
mert nem adtunk nekik semmi ütősebbet. Eddig.
Felszegett fejjel szálltam ki a kocsiból. Itt vagyok. Engem nézzetek! Ez
a sztori rólam szól.
Elindultam visszafelé a bekötőúton. Magas sarkú csizma volt rajtam,
meg az iskolai pliszészoknya. A blézer rám feszült menet közben. Új
frizura. Smink. Fellépés.
 Rólam szól ez a sztori. Ma este nem Drake-en fog mindenki
csámcsogni. A világ szeme nem őrajta lesz. Teszek róla, hogy rajtam
legyen.
– Spontán sajtótájékoztató? – kérdezte fojtott hangon Oren. – A
testőreként kötelességem figyelmeztetni, hogy Alisa megöli ezért.
Amiatt majd később aggódom. Hátraráztam tökéletes hullámokba
bodorított hajam, és kihúztam magam. Ahogy közeledtünk hozzájuk,
felerősödött a riporterek zsivaja.
– Avery!
– Avery, nézzen ide!
– Avery, mit szól azokhoz a híresztelésekhez, hogy…
– Mosolyogjon, Avery!
Már ott álltam előttük. Csak rám figyeltek. Oren felemelte a kezét, és
ez elég volt hozzá, hogy a sokaság elcsendesedjen.
Meg kell szólalnom. Valamit mondanom kell.
– Én… öhmmm… – Megköszörültem a torkom. – Ez nagy változás az
életemben.
Egyik-másik riporter halkan nevetett. Meg tudod csinálni! Amint ezt
kimondtam magamban, már jött is az instant karma. A hátam mögött
Drake meg a rendőrök dulakodni kezdtek. Egyik kamera a másik után
fordult el tőlem, és az objektívek rázoomoltak a kapura.
Ne csak beszélj! Add elő a mesédet! Hogy rád figyeljenek.
– Tudom, miért változtatta meg Tobias Hawthorne a végrendeletét –
mondtam emelt hangon.
A bejelentés villámcsapásként hatott. Nem ok nélkül volt ez az évtized
sztorija, a kérdés, ami mindenkit izgatott.
– Tudom, miért engem választott. – A riporterek most megint rám és
csakis rám figyeltek. – Egyedül én tudom az igazságot. – Mindent
feltettem erre a kamura. – És hogyha bármelyikük akár csak egy sort is
ír arról a szánalmas emberpótlékról ott a kapunál, akkor teszek róla,
hogy maguk soha az életben ne tudják meg.
 44. fejezet

Csak akkor kezdtem felfogni a tettem súlyát, mikor már a Hawthorne-

ház biztonságában voltam. Azt mondtam a sajtónak, hogy minden
kérdésükre tudom a választ. Először szólaltam meg nyilvánosan, most
készült rólam először felvétel, és én úgy hazudtam, mintha könyvből
olvasnám.
Orennek igaza volt. Alisa meg fog ölni ezért.
Libby a konyhában állt, és minitorták vették körül. Több száz
minitorta. Otthon is megszállottja volt az engesztelősüti-gyártásnak, de
most, hogy beszabadult egy ipari méretű, három sütővel felszerelt
konyhába, már semmi nem foghatta vissza.
– Libby? – Óvatosan közelítettem felé.
– Szerinted milyen legyen a következő, vörösbársony vagy sós
karamellás? – Egy habzsákot szorongatott mind a két kezével. Kék haja
néhány fürtje kiszabadult a copfjából, és az arcára tapadt. Kerülte a
tekintetemet.
– Órák óta ezt csinálja – tájékoztatott Nash, aki szintén ott volt a
konyhában. Hüvelykujját viseltes farmere övbújtatójába akasztva, hátát
egy nagy hűtőszekrény rozsdamentes acél ajtajának vetve állt. – És órák
óta rezeg a telefonja.
– Ne beszélj úgy rólam, mintha itt se lennék! – Libby felnézett a
minitortákról, amiket épp cukormázzal díszített, és küldött egy
szúrósnak szánt pillantást Nash felé.
– Ahogy parancsolja, hölgyem! – A srác szája lassú, széles mosolyra
húzódott.
Azon gondolkodtam, vajon mióta van ott Libbyvel – és egyáltalán
miért van ott vele?
– Drake már nincs a kapunál – nyugtattam meg a nővérem, és
reméltem, hogy Nash ebből leveszi, hogy immár felesleges a jelenléte. –
Elintéztem a dolgot.
– Nekem kellene védeni téged. – Libby a füle mögé igazította
elszabadult fürtjeit. – Ne nézz így, Avery! Nem fogok megtörni.
– Hát persze hogy nem, kedves – mondta Nash, még mindig a hűtőt
támasztva.
– Te… – Libby ránézett, és az ingerültség fénye villant a szemében. –
Te fogd be, jó?!
Még soha életemben nem hallottam ezt a mondatot a nővérem
szájából. De ez legalább nem azt sugallta, hogy gyenge, sebezhető, és
hajlik rá, hogy visszaírjon Drake-nek. Beugrott, hogy Alisa egyszer azt
mondta, a legidősebb Hawthorne testvérnek hőskomplexusa van.
– Már be is fogtam. – Nash a szájához emelt egy minitortát, és
beleharapott, de úgy, mint más az almába. – Amúgy ha érdekel valakit,
én a vörösbársonyra szavazok.
Libby felém fordult.
– Sós karamellásat csinálok.
 45. fejezet

Alisa este felhívott, és előadta a „nem tudom a munkámat végezni, ha

maga keresztbe tesz nekem…” kezdetű prédikációját. Szóhoz se hagyott
jutni, és a végén, miután egy kurta elköszönéssel sejtette, hogy további
retorziókra számíthatok, letette a telefont. Én meg az ölembe vettem a
laptopomat.
– Lássuk, mekkora a baj – mondtam fennhangon.
Néhány kattintás után kiderült, hogy a baj „vezető hír minden
portálon” méretű.
„Titkokat őriz a Hawthorne-örökösnő!” „Mit tud Avery Ginks?”
A paparazzók fotóin alig ismertem magamra. Az a lány a képeken
csinos volt, és sütött belőle az őszinte és jogos felháborodás. Emellett
önhittnek tűnt, és pont olyan veszélyesnek, mint egy Hawthorne.
Nem éreztem magam annak a lánynak.
Arra számítottam, hogy jönni fog a magyarázatot követelő üzi Maxtől,
de nem jött, sőt mikor végül ráírtam, még csak nem is válaszolt.
Feladtam a próbálkozást, és már nyúltam a laptop felé, hogy lecsukjam,
amikor bevillant, hogy korábban azt mondtam Maxnek, azért nem
tudom kideríteni, mi történt Emilyvel, mert az nagyon gyakori
keresztnév. Nem elég infó ahhoz, hogy érdemes legyen rákeresni.
De most már tudtam a teljes nevét.
– Emily Laughlin – mormoltam magam elé.
 Beírtam a nevet a keresőbe, és hozzábiggyesztettem a Heights Country
Dayt is, hogy szűkítsem a találatok körét. Az Enter fölé tartottam az
ujjam, és erőt gyűjtöttem, hogy meghúzzam a ravaszt.
Végül megnyomtam a gombot.
Az eredmény egy gyászjelentés volt, más semmi. Nulla újságcikk.
Sehol egy utalás arra, hogy egy szépreményű helybéli lány gyanús
körülmények között meghalt. Grayson vagy Jameson Hawthorne nevét
meg sem említették.
A gyászjelentés mellett volt egy fotó Emilyről. A képen nem nevetett,
csak mosolygott. Az agyam meg rávetette magát azokra a részletekre,
amelyeket legutóbb nem sikerült elraktároznia. Hosszú, lépcsőzetesre
vágott haja volt. Selymes fürtjei egyenesen hullottak alá, csak a végük
görbült erre meg arra. A szeme túl nagy volt az arcához képest, amit
szeplők pöttyöztek. A felső ajka szívet formázott.
Puff. Puff. Puff.
A zajra felkaptam a fejem, és ijedten lecsuktam a laptopot. Nem
hiányzott, hogy valaki meglássa, mit nézegettem.
Puff.
Ezúttal már nemcsak hallottam a zajt, hanem azt is tudtam, honnan
jön. Felkapcsoltam az olvasólámpát, kikászálódtam az ágyból, és
elindultam a hang forrása felé. Mire a kandallóhoz értem, már volt egy
biztos tippem, hogy ki van a túloldalon.
– Te sose használsz ajtót? – kérdeztem Jamesontól, miután a
gyertyatartó segítségével beengedtem.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Azt akarod, hogy az ajtón át járjak ide?
Úgy éreztem, a kérdés igazából azt jelenti: szeretném-e, hogy normális
ember legyen. Eszembe jutott, ahogy mellette ülök a száguldó autóban,
meg ahogy lenyúl értem a mászófalon, és elkapja a kezem.
– Láttam a sajtótájékoztatódat. – Jameson arcára olyan kifejezés ült ki,
mintha sakkoznánk, és olyat lépett, amivel feladta a leckét.
– Az nem sajtótájékoztató volt, hanem egy baromi rossz ötlet –
válaszoltam önkritikusan.
 – Mondtam már neked – duruzsolta, és áthatón nézett a szemembe –,
hogy rá vagyok kattanva a rossz ötletekre?
Amikor megjelent, úgy éreztem, szinte megidéztem azzal, hogy
rákerestem Emilyre a neten. Most viszont már tudtam, valójában miről
szól ez a kései látogatás. Jameson Hawthorne ott állt a hálószobámban
éjszaka. Rajtam pizsama volt, ő meg kissé felém dőlt.
Ezt nem a véletlen hozta össze így.
„Te nem játékos vagy, kislány. Te az üvegbalerina vagy – vagy a kés.”
– Mit akarsz, Jameson? – A testem felé akart hajolni. Az eszem hátrálni
akart egy lépést.
– Hazudtál a riportereknek. – Nem vette le rólam a szemét. Nem is
pislogott, ahogy én sem. – Amit mondtál nekik… az hazugság volt, igaz?
– Persze. – Ha tudtam volna, miért hagyta rám Tobias Hawthorne a
pénzét, nem álltam volna össze az unokájával, hogy kiderítsem.
És nem akadt volna el a lélegzetem, amikor megláttam azt a térképet
az alapítványnál.
– Nálad sose lehet tudni – szabadkozott. – Nem vagy éppenséggel
nyitott könyv. – A szemét valahova a szám környékére szegezte. Az arca
lassan közeledett az enyémhez.
„Soha ne adja a szívét senkinek, akit Hawthorne-nak hívnak!”
– Ne érj hozzám – mondtam, de hiába léptem távolabb tőle, így is
ugyanazt éreztem, mint amikor az alapítvány ajtajánál Grayson
öltönyéhez értem.
Olyasmit, amit nem lett volna szabad éreznem – egyikük iránt sem.
– Megérte elmennünk tegnap este száguldozni – szólt Jameson. –
Sikerült kiszellőztetnem a fejem, és új szemmel tudtam nézni a
rejtvényünkre. Kérdezd meg, mire jöttem rá a második keresztnevünk
kapcsán.
– Nem kérdezem – feleltem. – Én is megfejtettem. Blackwood.
Westbrook. Davenport. Winchester. Ezek nem csak személynevek.
Helyek nevei is. Az első kettő mindenképp. Black Wood, a Fekete-erdő.
West Brook, a Nyugati-patak. – Próbáltam csak a rejtvényre gondolni,
arra nem, hogy egy alig megvilágított szobában állunk, túl közel
egymáshoz. – A másik kettőre még nem jöttem rá, de…
 – De… – Jameson szája széles mosolyra húzódott. – De rá fogunk jönni.
– Odahajolt a fülemhez, és belesúgta: – Mi ketten rájövünk, Örökösnő.
Nincs olyan, hogy mi ketten. Nem vagyunk partnerek. Neki én csak
eszköz vagyok. Ezt tényleg így gondoltam. Így gondoltam, valamiért
mégis ez jött ki a számon:
– Nincs kedved sétálni egyet?
 46. fejezet

Ez nem egy laza séta lesz, és ezt mindketten tudtuk.

– A Fekete-erdő hatalmas. Lehetetlen bármit is megtalálni ott, ha nem
tudjuk, mit keresünk. – Jameson az enyémhez igazította a tempóját,
lassan, egyenletesen lépkedett. – A patak egyszerűbb eset. Elég hosszan
folyik a birtokon, de ahogy a nagyapámat ismerem, nem a vízben kell
kutatnunk. Amit keresünk, a hídon vagy a híd alatt lesz.
– Milyen hídról beszélsz? – A látóterem szélén mozgást érzékeltem.
Oren. Rejtve maradt, de ott volt.
– Arról a hídról – felelte Jameson –, ahol a nagyapám megkérte a
nagyanyám kezét. A Wayback Cottage közelében van. Annak idején az a
rész volt csak a nagyapámé. Aztán ahogy nőtt a vagyona, megvásárolta a
szomszédos földeket. Felépítette a kastélyt, de a kis házat azután se
hanyagolta el.
– Most a Laughlin házaspár lakik ott – idéztem fel az épület képét a
térképen. – Emily nagyszülei.
Bűntudatom volt már attól is, hogy kiejtettem a nevet, de azért
figyeltem a reakcióját. Szeretted őt? Hogyan halt meg? Miért hibáztatja
Thea a családodat?
Jameson elhúzta száját.
– Xander mesélte, hogy beszéltél Rebeccával – jegyezte meg végül.
– A suliban senki nem áll szóba vele – motyogtam.
 – Hadd pontosítsak: Rebecca nem áll szóba senkivel. Hónapok óta. –
Pár másodpercig hallgatott, s addig csak a lépteink zaja törte meg a
csöndet. – Mindig is Rebecca volt a visszafogottabb. A
felelősségteljesebb. Tőle elvárták a szüleik, hogy jó döntéseket hozzon.
– Emilytől nem – illesztettem be a gondolat másik felét.
– Emily… – Jamesonnak megváltozott a hangja, mikor a nevet
kimondta. – Emily csak jól akarta érezni magát. Volt egy veleszületett
szívbetegsége. A szülei annyira óvták, hogy az már nevetséges volt.
Kiskorában semmit nem engedtek neki csinálni. Tizenhárom évesen
aztán szívátültetést végeztek nála, és utána végre élni akart.
Nem éldegélni. Nem vegetálni. Élni. Arra gondoltam, ahogy
belenevetett a kamerába: harsányan, szabadon, és kicsit mintha a fotó
készítésekor tudta volna, hogy egyszer majd sokan és sokat fogják nézni
azt a képet. Őt.
Beugrott, hogyan jellemezte Skye Jamesont: éhes.
– Őt is elvitted autózni? – Ha vissza tudom szívni a kérdést, megtettem
volna, de már kicsúszott, és ott lebegett köztünk a levegőben.
– Nincs semmi, amit ne csináltunk volna Emilyvel. – Jameson úgy
beszélt, mint akinek ki kell tépnie magából a szavakat. – Egyformák
voltunk – mondta, aztán helyesbített: – Azt hittem, hogy egyformák
vagyunk.
Eszembe jutott, hogy Grayson szerint Jameson hajszolja a heves
érzéseket. Fájdalom. Félelem. Öröm. Vajon ezek közül Emily melyiket
jelentette neki?
– Mi történt Emilyvel? – kérdeztem. Az interneten semmire nem
találtam választ. Thea azt sugallta, hogy a Hawthorne-okat terheli a
felelősség. Hogy Emily azért halt meg, mert sokat volt a Hawthorne-
házban. – A kis házban lakott?
Jameson eleresztette a füle mellett a második kérdést, és az elsőre
válaszolt:
– Grayson történt vele.
Tudtam, abban a pillanatban tudtam, amikor kimondtam előtte a
nevét, hogy Graysonnak fontos volt Emily. De Jameson eléggé világossá
tette, hogy ő jött össze vele. „Nincs semmi, amit ne csináltunk volna
Emilyvel.”
Vetettem egy pillantást hátra, de már sehol sem láttam Orent.
– Hogy érted azt, hogy Grayson történt vele? – faggattam tovább
Jamesont.
– Játsszunk valamit – felelte komoran, és bár épp nekivágtunk egy
domboldalnak, kissé felgyorsította a lépteit. – Mondok magamról egy
igaz és két hamis állítást. Találd ki, melyik az igaz.
– Nem két igaz és egy hamis állítást szoktak mondani? – Elég ritkán
jutottam el bulikba otthon, de azért nem barlangban nőttem fel.
– Abban nincs élvezet, ha mások szabályai szerint játszunk.
Úgy nézett rám, mint aki elvárja, hogy megértsem és elfogadjam ezt.
Hogy megértsem őt.
– Első állítás – kezdte –: már jóval azelőtt, hogy megérkeztél, tudtam,
mi van a nagyapám végrendeletében. Második állítás: én küldtem el
érted Graysont.
Felértünk a domb tetejére. Körülnéztem, és a távolban egy épületet
pillantottam meg. Egy vityillót. Az odavezető úton pedig egy hidat.
– Harmadik állítás… – Jameson egy szívdobbanásnyi ideig olyan
dermedten állt, mint egy szobor. – Végignéztem, ahogy Emily Laughlin
meghal.
 47. fejezet

Nem szálltam be a játékba. Nem találgattam, és nem kérdeztem rá, hogy

melyik az igaz állítás, de süket lettem volna, ha nem hallom, hogy
Jamesonnak elcsuklik a hangja az utolsó mondatnál: „Végignéztem,
ahogy Emily Laughlin meghal.”
De ez nem volt válasz arra, hogy mi történt a lánnyal. Meg arra se,
miért mondta az előbb, hogy „Grayson történt vele”.
– Talán fordítsuk most a figyelmünket a hídra, Örökösnő. – Jameson
nem erőltette, talán nem is akarta, hogy tippeljek.
Összekaptam magam, és az előttünk elterülő tájra összpontosítottam.
Festői vidék volt: nyílt terület viszonylag kevés fával, amit szabadon
bevilágított a hold. Tisztán ki tudtam venni a patak fölött átívelő hidat,
de lent a vizet nem láttam. A híd fából épült, és a korlátján – a karfán és
az oszlopokon – látszott, hogy kézi munkával és nagy műgonddal
készítették.
– A nagyapád építette a hidat?
Sose találkoztam Tobias Hawthorne-nal, de kezdtem úgy érezni, hogy
ismerem őt. Mindenhol ott volt: a rejtvényben, a kastélyban, a fiúkban.
– Azt nem tudom, ő maga építette-e. – Jameson szélesen vigyorgott, a
fogsora ragyogott a holdfényben. – De ha jó nyomon járunk, akkor szinte
biztos, hogy beleépített valamit.
 A srác mestere volt a tettetésnek. Úgy tett, mintha meg se említettem
volna Emilyt. Úgy tett, mintha nem árulta volna el, hogy végignézte a
lány halálát.
És úgy tett, mintha az, ami éjszaka történik, az éjszaka titka maradna.
Átsétált a hídon. Én mentem utána. A híd régi, kicsit nyikorgós, de
masszív, stabil alkotmány volt. Miután átért a túloldalra, Jameson
hátrálva elindult visszafelé. Közben kinyújtotta a kezét oldalra, és
végigsimította a korlátot.
– Van ötleted, hogy mit keresünk? – kérdeztem.
– Ha meglátom, felismerem.
Ennyi erővel azt is felelhette volna, hogy „ha megtaláltam, majd
szólok”. Azt mondta, Emilyvel egyformák voltak. Gyanítottam, hogy tőle
nem várta volna el, hogy passzív néző legyen ebben a helyzetben. Őt
nem kezelte volna úgy, mint a játék egy tartozékát, amit az elején
megkap az ember, hogy aztán valamikor majd használhassa valamire.
Ember vagyok. Ügyes vagyok. Itt vagyok. Játszani akarok én is.
Elővettem a telefonomat a kabátzsebemből, és bekapcsoltam rajta a
zseblámpa funkciót. Elindultam visszafelé a hídon, és végigvezettem a
fénykört a korláton – néztem, van-e rajta beszögellés, vésés, bármi
feltűnő. Megfigyeltem a szögeket a fában; megszámoltam őket,
felbecsültem a távolságot köztük.
Mikor végeztem a korlát karfájával, leguggoltam, és az oszlopokat
vettem szemügyre, egyiket a másik után. Jameson a túloldalon ugyanezt
tette. Szinte olyan volt, mintha táncolnánk – egy furcsa éjjeli páros
táncot lejtenénk.
– Ha meglátom, felismerem – ismételte, félig, mint egy mantrát, félig,
mint fogadkozást.
– Vagy én ismerem fel – tettem helyre őt.
Rám pillantott.
– Néha, Örökösnő, elég csak más szemszögből nézni valamit.
Ugrott egyet, és mire felocsúdtam, már a hídkorlát tetején állt. A
patak odalent sötétbe burkolózott, de hallottam, hogy csörgedezik. Az
éjszakában amúgy minden néma és mozdulatlan volt, amíg Jameson el
nem indult.
 Mintha újra az erkélyen egyensúlyozott volna.
A híd nem túl magas. A víz se lehet annyira mély, nyugtattam magam.
Ráirányítottam a mobilom fényét, és felálltam. A híd megnyikordult a
talpam alatt.
– Be kell néznünk alá – szólalt meg Jameson. Kimászott a korláton
kívülre, és most a híd legszélén állt. – Fogd majd meg a lábam – utasított,
de mielőtt kitalálhattam volna, hogyan fogjam meg a lábát, és egyáltalán
mire készül, meggondolta magát. – Nem. Túl nehéz vagyok. Nem bírnál
el. – Egyetlen szökkenéssel visszaugrott a korlát belső oldalára. – Én
foglak tartani téged.

Anyám halála után egy csomó „első” kimaradt az életemből. Az első

randi. Az első csókolózás. Az első mindenféle. De konkrétan ezt, hogy
lelógasson egy hídról egy srác, aki nemrég bevallotta, hogy végignézte a
legutóbbi barátnője halálát – ezt valahogy sose jutott eszembe felvenni a
kipróbálandó dolgok listájára.
Ha együtt voltatok, miért mondtad, hogy Grayson történt vele?
– El ne ejtsd a telefonod! – figyelmeztetett Jameson. – Ígérem, én sem
ejtelek el téged.
A csípőmnél fogva tartott. Hason feküdtem, a lábamat bedugtam a
korlátoszlopok közé, a felsőtestem meg lelógott a hídról. Ha elenged,
nagy bajban lettem volna.
Lógatósdi. Szinte hallottam anya hangját, ahogy nevet ad a játéknak.
Jameson mozdult egy kicsit, igazított a pozícióján, hogy jobban tudjon
tartani.
Hozzám ér a térde. Két kézzel fog! Soha nem éreztem még olyat, mint
abban a percben: a testem, a bőröm kitöltötte az egész tudatomat.
Ne érezz! Csak nézz! A híd alsó oldalára irányítottam a mobilom
fényét.
– Látsz valamit? – kérdezte.
– Árnyékokat – feleltem. – Itt-ott moszatot. – Egy kicsit jobban
behajoltam a híd alá. – A lenti deszkák nem ugyanazok, mint a pallók,
amiken járunk – jelentettem. – Szóval legalább két réteg van. –
Megszámoltam a deszkákat. Huszonegy. Megfigyeltem azt is, hogyan
találkoznak a két parttal, aztán felszóltam Jamesonnak: – Nincs itt
semmi. Felhúzhatsz.

Huszonegy deszka volt alul, és mint gyors számolással megállapítottam,

huszonegy pallóból állt a járófelület is. Minden stimmelt. Sehol semmi
furcsaság.
Jameson fel-alá járkált, nekem viszont jobban megy a gondolkodás, ha
egy helyben állok.
Vagyis jobban ment volna, ha helyette nem őt figyelem. Egészen
furcsán mozgott: kimondhatatlanul energikusan, mégis kecsesen.
– Késő van – szólaltam meg, és lekaptam róla a szemem.
– Már akkor késő volt, amikor elindultunk – felelte. – Nyugi, nem fogsz
tökké válni, Hamupipőke.
Új nap, új becenév. Ebbe nem akartam semmit belemagyarázni. Habár
azt se tudtam, mit magyarázhatnék bele.
– Holnap iskola – emlékeztettem.
– Lehet. – Jameson átért a hídon, megfordult, és elindult visszafelé. –
De lehet, hogy nincs. Be lehet tartani a szabályokat – vagy játszhatsz a
sajátjaid szerint. Én eldöntöttem, melyik fekszik nekem, Örökösnő.
És Emilynek is az feküdt. Megint oda kalandoztam el, ahova nem
akartam. Próbáltam a jelenre, a rejtvényre, a problémára koncentrálni.
A híd megnyikordult. Jameson tovább járkált. Kiürítettem az elmém. És a
híd megint nyikordult egyet.
– Várj! – Oldalra billentettem a fejem. – Állj meg! – Jameson,
meghökkentő módon, engedelmeskedett. – Hátrálj! Lassan. – Vártam,
füleltem, és újra meghallottam a nyikorgást.
– Ugyanaz a palló – vonta le Jameson is azt a következtetést, amit én. –
Mindig ugyanaz. – Leguggolt, hogy alaposabban megvizsgálja.
Letérdeltem mellé. Ránézésre a deszka pontosan ugyanolyan volt,
mint a többi. Végigsimítottam, hátha érzek valamit rajta, bár nem
tudtam, mit keresek.
Mellettem Jameson ugyanezt csinálta. Találkozott a kezünk.
Próbáltam semmit sem érezni, és vártam, hogy elhúzza a kezét.
Csakhogy ehelyett becsúsztatta az ujjait az enyéim közé, így a kezünk
összefonódott, ahogy a pallón tenyereltünk.
Lenyomta a deszkát.
Én is lenyomtam.
A palló megnyikordult. Ránehezedtem, Jameson pedig lassan egyik
oldalról a másikra billentette a kezét – és vele az enyémet is.
Felpillantottam.
– Mozog. Egy kicsit.
– A kicsi nem elég. – Lassan, cirógatva kihúzta ujjait az ujjaim közül. –
Reteszt vagy hasonlót keresünk. Valamit, amitől a palló nem tud jobban
elfordulni.
Némi keresgélés után meg is találtuk: egy-egy apró bütyök állt ki a
fából ott, ahol a palló találkozott a korlátoszlopokkal. Jameson a bal
szélen dolgozott, én a másik oldalon. Egyszerre nyomtuk meg a két
bütyköt. Halk, pattanó hangot hallottunk. Visszamentünk középre, és
újra megpróbáltuk billegtetni a deszkát. Most már könnyebben mozdult,
és együttes erővel át tudtuk fordítani, hogy az alsó oldala kerüljön
felülre.
A mobilommal rávilágítottam a fára. Jameson is ezt tette a saját
telefonjával.
A deszkába egy szimbólum volt vésve.
– Végtelen… – mondta Jameson, és hüvelykujjával megsimította a
vésetet.
Oldalra billentettem a fejem, és kimondtam a hétköznapibb
értelmezést:
– Vagy nyolcas.
 48. fejezet

Túl hamar reggel lett. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, és

felöltöztem. Erős késztetést éreztem, hogy kivételesen ne foglalkozzam a
hajammal, és kihagyjam a sminkelést, de aztán eszembe jutott Xander
bölcs mondása, hogy ha nem mondjuk meg, milyennek lásson minket a
világ, akkor mások mondják majd meg.
Azok után, amit előző nap az újságírókkal műveltem, nem tehettem
meg, hogy gyengének mutatkozom.
Alighogy végeztem a harci arcom elkészítésével – magánhasználatra
így neveztem el az új kinézetemet –, kopogtattak. Ajtót nyitottam, az a
szobalány állt kint, akiről Alisa azt mondta, Nash köréhez tartozik.
Reggelit hozott, tálcán. A beköltözésem másnapján fordult elő először és
utoljára, hogy a szobámba kaptam a reggelit.
Kíváncsi lettem volna, hogy miért részesít Mrs. Laughlin újra ebben a
kegyben.
– Keddenként a személyzet nagytakarítást végez a házban –
világosított fel a szobalány, miután letette a tálcát. – Ha megengedi,
hozzálátnék a fürdőszobához.
– Jó, csak még felakasztom a törölközőmet – mondtam, mire a nő úgy
nézett rám, mintha azt jelentettem volna be, hogy pucéran jógázni
készülök a jelenlétében.
– Nem kell felakasztania. Úgyis megy a mosásba.
 Ez így nem volt rendben.
– Én Avery vagyok – mutatkoztam be, bár a szobalány nyilván tudta a
nevemet. – Magát hogy hívják?
– Mellie-nek.
Ennyit sikerült kiszednem belőle.
– Köszönöm, Mellie. – Értetlenül nézett rám. – Köszönöm a segítséget.
Azt mondták, Tobias Hawthorne lehetőség szerint távol tartotta a
„kintiek”-et a kastélytól. Erre most kiderül, hogy keddenként egy egész
csapat vonul fel takarítani. Tulajdonképpen ezen nem kellett volna
csodálkoznom. Igazából az volt a meglepő, hogy nem mindennap
takarítanak. És mégis…
Átsétáltam Libby szobájához, hogy elmeséljem, milyen szürreálisnak
érzem ezt az egészet. Tudtam, hogy ő meg fog érteni. Bekopogtam, de
csak finoman, hátha még alszik. Óvatosan benyitottam, és az első, amit
megláttam, egy szék meg egy dívány volt, plusz az ember, aki elfoglalta
ezt a két bútort.
Nash Hawthorne a díványon nyugtatta hosszú lábát. Csizmában volt,
az arcát cowboykalap takarta. Aludt.
A nővérem szobájában.
Nash Hawthorne a nővérem szobájában aludt.
Döbbenetemben felnyögtem, és hátráltam egy lépést. Nash erre
mocorogni kezdett. Levette a kalapját, kinyitotta a szemét, és meglátott.
Feltápászkodott a székből, és kijött az ajtó elé.
– Mit keresel te Libby szobájában? – szegeztem neki a kérdést.
Jó, nem a nővérem ágyában találtam rá, de akkor is. Hogy jön ahhoz a
legidősebb Hawthorne testvér, hogy Libby mellett virrasszon?
– Nehéz időszakot él át – magyarázta, mintha ez nekem újdonság lett
volna. Mintha nem én szabadítottam volna meg előző nap Drake-től.
– Libby nem tartozik a védenceid közé – sziszegtem.
Fogalmam sem volt, mennyi időt töltöttek együtt az elmúlt napokban.
A konyhában úgy tűnt, Nash bosszantja Libbyt. A nővéremet nem lehet
felbosszantani. Ő egy derűs gót napsugár.
– Védenceim? – visszhangozta homlokráncolva Nash. – Mondd csak,
miket mesélt neked Lee-Lee?
 Azzal, hogy következetesen ezt a becenevet használta az ügyvédemre,
folyamatosan emlékeztetett rá, hogy egykor jegyesek voltak.
Ő Alisa exe. Ő „mentette meg” a személyzet ki tudja, hány tagját. És az
éjszakát a nővérem szobájában töltötte. Ennek csak rossz vége lehetett.
Ám mielőtt ezt kimondhattam volna, Mellie lépett ki a szobámból.
Még biztos nem végzett a fürdővel, vagyis nyilván meghallott minket.
Meghallotta Nash hangját.
– Jó reggelt – köszönt neki a Hawthorne-ház cowboya.
– Jó reggelt. – Millie rámosolygott, aztán rám nézett, majd Libby
szobájára és a nyitott ajtóra, és eltűnt az arcáról a mosoly.
 49. fejezet

Oren egy bögre kávéval várt a kocsinál. Egy szóval se említette a kis
éjjeli kalandomat Jamesonnal, és én sem kérdeztem tőle, mi mindent
látott. Miközben kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, odahajolt hozzám:
– Nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem.
Fogalmam sem volt, miről beszél, amíg meg nem pillantottam az
anyósülésen Alisát.
– Nyugodtnak tűnik ma reggel – jegyezte meg köszönés helyett az
ügyvédem.
A nyugodt alatt nyilván azt értette, hogy kicsit kevésbé hebehurgya,
így talán ma nem kavar bulvárbotrányt. Eltűnődtem, vajon milyen
jelzővel illette volna a jelenetet, ami Libby szobájában fogadott.
„Itt nagy gáz van.”
– Remélem, Avery, nincsenek tervei a hétvégére – fordult hozzám
Alisa, amikor Oren sebességbe kapcsolt. – Se a jövő hétvégére.
Aznap nem jött velünk se Jameson, se Xander, úgyhogy teljesen
védtelen voltam. Alisa meg szemlátomást igen zabos.
Az ügyvédem csak nem ítélhet szobafogságra, igaz?
– Abban bíztam, hogy még egy ideig távol tudom tartani a
reflektorfénytől, de mivel ez a szándékom meghiúsult – jegyezte meg
csípősen –, szombat este meg kell jelennie a mellrákellenes kampány
adománygyűjtő gáláján, jövő vasárnap pedig egy mérkőzésen.
 – Milyen mérkőzésen? – kérdeztem.
– NFL – jött a kurta válasz. – Maga a csapat tulajdonosa. Remélhetőleg,
ha részt vesz néhány jelentős társasági eseményen, azon egy darabig
elcsámcsognak a pletykagyárak, és lesz időnk médiaoktatásban
részesíteni, mielőtt leszervezzük az első stúdióinterjúját.
Még bőven az NFL-bomba hatása alatt álltam, amikor a médiaoktatás
szó betolta a rémület gombócát a torkomba.
– Muszáj nekem…
– Igen – vágta rá Alisa. – Muszáj mind a három: a szombati gálaest, a
jövő vasárnapi mérkőzés és a médiaoktatás is.
Befogtam a számat, és nem nyafogtam. Végül is úgy szítottam fel ezt a
tüzet – és úgy védtem meg Libbyt –, hogy tudtam, előbb vagy utóbb
szorulni fogok érte.

Mikor megérkeztünk az iskolába, annyian megbámultak, hogy komolyan

elgondolkoztam, nem csak álmodtam-e az első két napomat a Country
Dayben. Pontosan erre a fogadtatásra számítottam a legelején. És ahogy
akkor, úgy most is Thea szólított meg először:
– Te aztán meg tudod lepni az embert… – Olyan hanglejtéssel mondta
ezt, mintha valami izgalmas rosszalkodásról beszélne.
Nem tudom, miért, de Jameson jutott eszembe, meg az a pillanat a
hídon, amikor összefonódtak az ujjaink.
– Tényleg tudod, miért hagyott rád mindent Tobias Hawthorne? –
kérdezte mohón csillogó szemmel Thea. – Az egész suli erről beszél.
– Felőlem arról beszélnek, amiről akarnak.
– Nem bírsz engem – állapította meg. – Semmi baj. Hiperkompetitív,
biszexuális perfekcionista vagyok, imádok győzni, és dögösen nézek ki.
Hozzászoktam már, hogy utálnak.
A szememet forgattam.
– Én nem utállak. – Nem ismertem elég jól ahhoz, hogy fullra
utálhassam.
 – Az jó. – Thea önelégülten mosolygott. – Merthogy ezentúl sokkal
többet leszünk együtt. A szüleim egy időre elutaznak, és valamiért nem
mernek egyedül hagyni otthon, úgyhogy a nagybátyámnál fogok lakni,
és úgy tudom, ők Zarával beköltöztek a Hawthorne-házba. Gyanítom,
nem akaródzik nekik átengedni a családi fészket egy idegennek.
Zara legutóbb a szelíd arcát mutatta – vagy legalábbis egy szelídebbet,
mint korábban. Viszont azt elfelejtette megemlíteni, hogy immár a
kastélyban lakik. Mondjuk, fel se tűnt. Bár a Hawthorne-ház méretei
mellett azt se feltétlenül vettem volna észre, ha egy teljes profi
baseballcsapat költözik be a kastélyba. Hogy aztán kiderüljön, az illető
baseballcsapat az enyém…
– Miért akarsz a Hawthorne-házban lakni? – tettem fel a kérdést. Thea
korábban engem is le akart beszélni erről.
– A közvélekedéssel ellentétben nem mindig azt csinálom, amit
akarok. – A válla mögé vetette fekete haját. – Mellesleg Emily a legjobb
barátnőm volt. A tavaly történtek után, hidd el, nem fog rajtam a
Hawthorne fiúk vonzereje.
 50. fejezet

Suli után végre sikerült elérnem Maxet, de nem volt beszédes kedvében.
Azt vágtam, hogy valami baja van, de tippem se volt, hogy mi. Egyetlen
kódolt trágárságot se csalt ki belőle a fejlemény, hogy Thea a kastélyba
költözik, és egy szót se ejtett arról, milyen szívdöglesztőek a Hawthorne
fiúk. Mikor megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, hirtelen sürgős
dolga támadt, és letette.
Később Xander ezzel szemben készségesen véleményt nyilvánított a
Thea-ügyről.
– Ha Thea itt fog lakni – mondta olyan fojtott hangon, mintha a
Hawthorne-ház minden falának füle lenne –, akkor készül valamire.
– Ő készül valamire, vagy a nagynénéd?
Zara előbb rám küldte Graysont az alapítványnál, most meg
beköltözteti az unokahúgát a kastélyba. Még nem értettem, mire megy
ki a játék, de hogy ez alattomos kavarás, abban biztos voltam.
– Igazad van – bólogatott Xander. – Szinte biztos, hogy Thea nem
önszántából keresi meghitt közelségünket. Mivel jó eséllyel az a leghőbb
óhaja, hogy dögkeselyűk lakmározzanak a zsigereimből.
– Miért? – csodálkoztam. Úgy hittem, Thea elsősorban Emily miatt
haragszik a Hawthorne-okra, vagyis leginkább Jamesonra és Graysonra
fúj. – Mit csináltál?
 – Abban a történetben – felelte sóhajtva Xander – van sorsüldözte
szerelem, álrandizás, tragédia, vezeklés… és talán dögkeselyűk.
Mikor Rebeccáról kérdeztem, nem mondta, hogy a lány Emily tesója.
Nagyjából ugyanazt válaszolta, amit most Theával kapcsolatban.
Xander nem hagyta, hogy sokáig rágódjak ezen. Erősködött, hogy
menjek vele, mert meg akarja mutatni a negyedik legkedvesebb
helyiségét a kastélyban.
– Ha összecsapsz Theával – mondta –, fel kell készülnöd.
– Senkivel nem fogok összecsapni – szögeztem le.
– Bájos ez a naivitás.
Xander megállt két folyosó kereszteződésénél. Felnyújtózkodott –
mind a százkilencven centijével –, és megérintette a fal sarkában
függőlegesen futó díszszegélyt. Ezzel nyilván kinyitott valamiféle zárat,
mert a szegély elvált a faltól, és láthatóvá vált a mögötte levő rés.
Xander benyúlt a résbe, és a következő pillanatban a fal egy darabja
kinyílt, mint egy ajtó.
Ezt én soha nem fogom megszokni.
– Isten hozott… az odúmban! – harsogta a srác.
Beléptem az „odú”-ba, és ott megpillantottam… egy gépet?
Mindenesetre valamiféle szerkezet volt. Fogaskerekek, csigák és láncok
tucatjai mellett voltak rajta egymásba futó, lejtős vályúk, vödrök, két
futószalag, egy parittya, egy madárkalitka, négy szélforgó és minimum
négy lufi.
– Az ott egy üllő? – kérdeztem homlokráncolva.
– Ez, kérlek – felelte büszkén Xander –, egy Rube Goldberg-gép.
Személyemben az egyszerű feladatokat rendkívül bonyolult módon
elvégző masinák építésének háromszoros világbajnoka áll előtted. – Egy
üveggolyót nyomott a kezembe. – Dobd ezt a szélforgóba!
Úgy tettem. A szélforgó pörögni kezdett, felfújt egy lufit, az feldöntött
egy vödröt…
Miközben néztük, ahogy a szerkezet egyes elemei sorban mozgásba
hozzák egymást, a szemem sarkából a legfiatalabb Hawthorne fiúra
pillantottam.
– De mi köze ennek ahhoz, hogy Thea beköltözik?
 Azt mondta, fel kell készülnöm az összecsapásra, aztán idehozott.
Valamiféle metaforának szánta ezt? Arra akar figyelmeztetni, hogy Zara
bonyolultan taktikázik, de a célja pofonegyszerű? Vagy ebből kéne
rájönnöm, mivel bízták meg Theát?
Xander vetett rám egy oldalpillantást, és elvigyorodott.
– Ki mondta, hogy ennek bármi köze van Theához?
 51. fejezet

Thea tiszteletére Mrs. Laughlin aznap vajpuha marhasültet készített

vacsorára. Isteni fokhagymás tört krumpli volt hozzá, meg pirított
spárga és brokkoli. És kaptunk háromféle égetett krémet.
Eléggé árulkodó jelnek ítéltem, hogy Mrs. Laughlin engem nem
köszöntött ilyen lakomával, Theát viszont igen.
Mivel kicsinyesség lett volna fennakadni ezen, zokszó nélkül asztalhoz
ültem az étkezőben, amire egyébként a bálterem név jobban illett volna.
Az óriási ebédlőasztalon tizenegy főre terítettek. Gondolatban listába
szedtem a meghitt kis családi vacsora résztvevőit. A négy Hawthorne fiú.
Skye. Zara és Constantine. Thea. Libby. Dédi. És én.
– Thea – szólt majdhogynem túl szívélyes hangon Zara –, hogy megy a
gyeplabda?
– Az idényben eddig veretlenek vagyunk. – Thea hozzám fordult. –
Választottál már sportágat, Avery?
Sikerült elfojtanom egy gúnyos horkantást, de nem sokon múlt.
– Nem szeretek sportolni.
– A Country Dayben mindenkinek sportolnia kell – mondta Xander,
azzal bekapott egy jókora darab húst. Rágás közben a szeme is fennakadt
az élvezettől. – Ez speciel igazi, valós elvárás, nem Thea elragadóan
bosszúszomjas fantáziájának szüleménye.
– Xander – szólt rá Nash.
 – Azt mondtam, „elragadóan” bosszúszomjas – pislogott ártatlanul az
öccse.
– Ha fiú lennék – fordult hozzá Thea, arcán egy délvidéki szépség
napsugaras mosolyával –, azt mondanák rám, hogy figyelemre méltóan
motivált vagyok.
– Thea. – Constantine összevonta a szemöldökét.
– Bocsánat. – A lány jól nevelten a szájához érintette az asztalkendőt.
– Tudom, a vacsoraasztalnál nincs helye feminizmusnak.
Ezúttal nem sikerült elfojtanom a horkantást. Szép volt, Thea.
– Ürítsük poharunkat… – szólalt meg váratlanul Skye, és a magasba
emelte teli borospoharát. A hangján hallatszott, hogy néhány poharat
már ürített aznap.
– Skye drágám – szólt szigorúan Dédi –, jobban tennéd, ha kialudnád
magad.
– Ürítsük poharunkat… – futott neki újból a fiúk anyja – Averyre!
Kivételesen eltalálta a nevemet. Vártam, hogy lecsapjon a guillotine,
de Skye befejezte, egy szót se szólt többet. Zara magasba emelte a
poharát, aztán sorban a többieké is felemelkedett.
Valószínűleg minden jelenlévő vette az üzenetet: a végrendelet
megtámadásából semmi jó nem sülhet ki. Lehet, hogy ellenség vagyok,
de a pénz akkor is az enyém.
Vajon Zara azért hozta ide Theát, mert manipulálni próbál? Azért
hagyott kettesben Graysonnal az alapítványnál?
– Egészségedre, Örökösnő – dünnyögte a tőlem balra ülő Jameson.
A múlt éjszaka óta nem találkoztunk. Fogadni mertem volna, hogy
lógott a suliból. És megfordult a fejemben, hogy a napját a Fekete-
erdőben töltötte, újabb rávezetést keresve. Nélkülem.
– Emilyre! – dobta be váratlanul Thea. A poharát a magasba tartva
Jamesonra szegezte a szemét. – Nyugodjék békében!
Jameson pohara az asztalra koppant. A széke zajosan hátracsúszott.
Odébb Grayson poharat tartó keze úgy megfeszült, hogy elfehéredtek
rajta a bütykök.
– Theadora… – sziszegte Constantine.
 Thea ivott egy kortyot, majd a világ legártatlanabb arckifejezésével a
nagybátyjára nézett.
– Tessék?

Legszívesebben rögtön követtem volna Jamesont, de fékeztem magam,

és vártam pár percet, csak azután álltam fel az asztaltól. Mintha nem
tudta volna így is mindenki, hogy hova megyek.
Az előcsarnokba érve a gardróbhoz siettem, és a megfelelő sorrendben
megnyomtam a falra szerelt lapokat. Szükségem volt a kabátomra, mert
a Fekete-erdőhöz készültem. Biztosra vettem, hogy oda ment Jameson.
Már a vállfán volt a kezem, amikor megszólalt mögöttem egy hang.
– Nem kérdezem, hogy miben mesterkedik Jameson. És hogy te miben
mesterkedsz.
Szembefordultam Graysonnal.
– Nem kérdezed – visszhangoztam, miközben pillantásom az
állkapcsáról a mindent látó szemére vándorolt –, mert tudod.
– Ott voltam tegnap éjjel. A hídnál. – Volt egy kis él a hangjában. Nem
durva, de jól érzékelhető. – És ma délelőtt megnéztem a Vörös
Végrendeletet.
– A piros lap nálam van – jegyeztem meg. Nem akartam
következtetéseket levonni abból, hogy együtt látott az öccsével a hídnál,
és ennek kicsit se örül.
Grayson vállat vont, szép zakója ráncot vetett tőle.
– Vörös acetátot nem nehéz szerezni.
Ha megnézte a Vörös Végrendeletet, tudja, hogy négyük második
keresztneve a rávezetés. De vajon neki is rögtön az apáik jutottak
eszébe? És ha igen, az neki is úgy fájt, mint Jamesonnak?
– Szóval ott voltál az éjjel a hídnál – ismételtem meg, amit mondott.
De vajon mennyit látott? Mit tud, és mit nem? Mire gondolt, mikor
Jamesonnal egymáshoz értünk?
– Westbrook. Davenport. Winchester. Blackwood. – Grayson tett egy
lépést felém. – Ezek vezetéknevek, de helyek is. Miután ti elmentetek,
megtaláltam a rávezetést a hídon.
Követett minket. Megtalálta, amit mi is megtaláltunk.
– Mit akarsz, Grayson?
– Ha van eszed – felelte csendesen –, távol tartod magad Jamesontól.
Meg a játéktól. – Lesütötte a szemét. – És tőlem. – Valami átfutott az
arcán, de mielőtt rájöhettem volna, micsoda, már el is tűnt. – Theának
igaza van – folytatta élesen. – A családunk… Mi mindent tönkreteszünk,
amihez csak érünk.
És ezzel otthagyott.
 52. fejezet

A térképről nagyjából emlékeztem, merre van a Fekete-erdő. Jamesonra

az erdőszéli fák között találtam rá – csak állt, olyan dermedten, mint aki
sóbálvánnyá változott, mint aki képtelen mozdulni. Aztán hirtelen,
minden előjel nélkül öklözni kezdte a legközelebbi fa törzsét. Ezzel
minimum felsebezte a kezét.
Thea szóba hozta Emilyt. Ilyen hatással van rá Emily nevének puszta
említése.
– Jameson! – Már majdnem odaértem hozzá.
Felém fordult, rám nézett, és én megtorpantam. Hirtelen úgy éreztem,
nem lenne szabad ott lennem, mert ezt a mély fájdalmat nincs jogom
látni.
Mivel nem tehettem mást, megpróbáltam oldani a feszültséget:
– Sikerült eltörni az ujjadat mostanában? – kérdeztem könnyedén.
„Semmit se veszünk komolyan” játék. Jameson készségesen beszállt.
Felemelte a kezét, és sziszegve feszegette az ujjait.
– Nem sikerült.
Némi erőfeszítéssel levettem róla a szemem, és körülnéztem. Az erdő
szélén olyan sűrűn nőttek a fák, hogy ha nem hullatták volna már el a
leveleiket, semmi fény nem érte volna el a talajt.
– Mit keresünk? – tettem fel a kérdést.
 Lehet, hogy nem tekintett játékosnak. Lehet, hogy önáltatás volt a
többes szám első személy. De Jameson válaszolt:
– Várom a tippedet, Örökösnő.
Körülöttünk csontvázszerű fák nyújtogatták görbe ágaikat az ég felé.
– Nem ok nélkül lógtál ma az iskolából – állapítottam meg. – Neked is
van tipped.
Jameson úgy mosolygott, mintha cseppet se fájna a vérző keze.
– Négy név. Négy hely. Négy rávezetés – valószínűleg vésések. Ha a
hídon a végtelen jelét találtuk, akkor szimbólumok. Ha az egy nyolcas
volt, akkor számok.
Azon tűnődtem, vajon kiszellőztette-e valamivel a fejét a híd és a
Fekete-erdő felkeresése között. Ha igen, mivel? Falmászás? Száguldás?
Ugrálás? Eltűnés falak mögött?
– Tudod, hány fa él meg négy hold területen, Örökösnő? – kérdezte
vidoran. – Egy egészséges erdőben kétszáz.
– És a Fekete-erdőben hány van? – Tettem egy lépést felé. Majd még
egyet.
– Legalább kétszer annyi.
Ugyanaz volt, mint a könyvtárban. Meg a kulcsokkal. Kellett lennie
valami trükknek, ami gyorsabban elvezet a megoldáshoz.
– Tessék. – Jameson lehajolt, majd a kezembe nyomot egy tekercs
foszforeszkáló ragasztószalagot. Közben az ujjai az enyémhez értek. –
Ezzel jelölöm meg azokat a fákat, amiket már megnéztem.
Probáltam a szavaira figyelni, nem az érintésére. Többé-kevésbé
sikerült.
– Biztos van ennél jobb módszer is – forgattam a kezem közt a
ragasztószalagot, és a tekintetem az övét kereste.
Jameson szája lusta mosolyra húzódott.
– Bármire nyitott vagyok, Titokzatos Lány.

Két nappal később még mindig a lassú és nehézkes módszerrel

dolgoztunk, és még mindig nem találtunk semmit. Jameson elszántsága
szemlátomást egyre nőtt. Jameson Winchester Hawthorne addig megy
előre, amíg falba nem ütközik. Azt nem tudtam, ezúttal hogyan fog
átjutni a falon, de időről időre azon kaptam, hogy úgy néz rám, mint aki
forgat valamit a fejében.
A szürkület lassan sötétségnek adta át a helyét, amikor megint úgy
nézett rám.
– Nem csak mi keressük a következő rávezetést – szólt. – Láttam
Graysonnál az erdő térképét.
– Thea folyton a sarkamban van – mondtam, miközben letéptem egy
darab ragasztószalagot. Tele volt a fülem a minket körülvevő csenddel. –
Csak olyankor szabadulok tőle, ha alkalma van beleszállni Xanderbe.
Jameson elsétált mellettem – egy kicsit súrolt a karja –, és megjelölt
egy újabb fát.
– Thea haragtartó, és a szakításuk Xanderrel elég csúnyára sikeredett.
– Ők jártak? – Jamesont megkerülve a következő fához léptem, és
végigsimítottam a kérgét. – De hát Thea kábé az unokatesótok.
– Constantine Zara második férje. Nem olyan rég házasodtak össze, és
Xander a kiskapuk nagy barátja.
A Hawthorne testvérek életében semmi sem egyszerű és egyértelmű –
ahogy az sem, amit most Jamesonnal csináltunk. Már az erdő közepén
jártunk, és a fák ott ritkásabban nőttek. Nem messze még egy tágas
tisztást is láttam – addig az egyetlen olyan részt az erdőben, ahol fű nőtt.
Jamesonnak háttal egy újabb fához léptem, és elkezdtem
végigtapogatni a kérgét. Szinte azonnal találtam egy bemélyedést.
– Jameson!
Még nem sötétedett be teljesen, de már szükség volt az elemlámpájára
ahhoz, hogy ki tudjam silabizálni, mit találtam. Miután odajött, lassan
végighúztam az ujjam a fa kérgébe vésett betűkön:

TOBIAS HAWTHORNE II.

A hídon talált szimbólummal ellentétben ez nem gondos és szép vésés

volt. Ezt ügyetlen kéz készítette, talán egy gyerek.
 – A két I a végén egy római szám – magyarázta felvillanyozva Jameson.
– Második Tobias Hawthorne.
Toby, gondoltam, és abban a pillanatban dörrenést hallottam. A zajt
fülsiketítő visszhang követte, aztán felrobbant a világ. Kéregdarabok
röpködtek. Megtántorodtam.
– Feküdj! – kiáltott rám Jameson.
Alig hallottam a hangját. Az agyam nem tudta feldolgozni sem a
szavakat, sem semmi mást.
Folyik a vérem. Fáj.
Jameson letepert a földre – mire felocsúdtam, rajtam feküdt, és
közben újabb lövés dörrent.
Puska. Valaki lő ránk. Szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban.
Eltaláltak.
Szapora léptek tompa zaját hallottam, aztán Oren kiáltása harsant:
– Maradjanak fekve! – A testőröm pisztollyal a kezében beállt közénk
és a támadó közé.
Úgy tűnt, kisebb örökkévalóság telik el, mire Oren futva elindult abba
az irányba, amerről a lövések érkeztek, de én valahogy tudtam, éreztem,
hogy a támadó már messze jár.
– Jól van, Avery? – Oren újra felénk közeledett. – Jameson, jól van
Avery?
– Vérzik. – Már nem feküdt rajtam, hanem mellettem térdelt, és úgy
nézett le rám.
Lüktető fájdalmat éreztem a kulcscsontom alatt, ahol a találat ért.
– Az arcod… – Jameson óvatosan felém nyúlt.
Abban a pillanatban, hogy az ujjbegye a járomcsontom fölötti bőrhöz
ért, az idegvégződések fellángoltak az arcomban.
Fáj…
– Kétszer találtak el? – kérdeztem kábán.
– A támadó egyszer sem találta el. – Oren rövid úton félreparancsolta
Jamesont, és gyakorlott mozdulatokkal megvizsgált. – Néhány
kéregdarab sebezte meg. – Óvatosan megtapogatta a kulcscsontom alatti
sebet. – A másik karcolás, de ebbe mélyen belefúródott a kéreg. Benne
hagyjuk, amíg össze nem tudjuk varrni.
 Csengett a fülem.
– Összevarrni… – Nem akartam egyszerűen csak megismételni, amit
mondott, de a szám ennyire volt képes, többre nem.
– Szerencséje volt. – Oren felállt, és gyorsan megvizsgálta a fán a
találat nyomát. – Centimétereken múlt, hogy most csak egy
kéregdarabot kell kioperálnunk magából, nem egy golyót. – A testőröm
átment egy másik, távolabbi fához. Fürge mozdulattal kést húzott elő az
övéből, és beledöfte a fába.
Beletelt pár másodpercbe, amíg kapcsoltam, hogy egy lövedéket
piszkál ki a fatörzsből.
– A támadó elmenekült – szólt, miközben a zsebkendőjébe csomagolta
szerzeményét –, de ez talán a nyomára vezet.
Ez – mármint a golyó. Valaki le akart lőni minket. Engem. Az agyam
lassan utolérte magát. Nem Jameson volt a célpont.
– Mi a fene történt itt? – Jameson hangjában kivételesen szemernyi
játékosság sem volt. Úgy beszélt, mint akinek éppúgy zakatol a szíve,
mint nekem.
– Az történt – felelte Oren, miközben megint a távolba pillantott –,
hogy valaki meglátta itt magukat. Úgy ítélte meg, hogy könnyű
célpontok, és meghúzta a ravaszt. Kétszer.
 53. fejezet

Valaki rám lőtt. Amit éreztem… a zsibbadás nem jó szó rá. Kiszáradt a
szám. Hihetetlenül gyorsan vert a szívem. Éreztem a fájdalmat, de az
mintha valahol rajtam kívül lett volna.
Sokk.
– Kérek egy csapatot az északkeleti kvadránsba. – Oren telefonon
beszélt valakivel. Próbáltam odafigyelni, hogy miket mond, de alig
bírtam összpontosítani. – Fegyveres támadó. Szinte biztos, hogy
elmenekült, de azért nem árt átfésülnünk az erdőt. Elsősegélykészletet is
hozzanak. – Oren eltette a telefont, és megint nekünk szentelte a
figyelmét. – Fedezékbe húzódunk, amíg ide nem ér az erősítés. – Arra
indult velünk, amerről jöttünk, az erdő déli, sűrűbb része felé.
Az erősítés hamar megérkezett. Terepjárókkal jöttek, és ketten voltak.
Két ember, két jármű. Oren gyorsan tájékoztatta őket: megadta a
támadás helyének koordinátáit, megjelölte a támadó feltételezett
helyzetét, a lövések irányát.
A két férfi egyetlen szót se szólt, csak elővették a fegyverüket. A
testőröm beült az egyik terepjáróba, és várta, hogy mi is úgy tegyünk.
– Visszamennek a házba? – kérdezte az egyik férfi.
Oren a beosztottja szemébe nézett.
– A kis házba megyünk.
Úton a Wayback Cottage felé újra beindult az agyam. Fájt a
kulcscsontom alatti seb. Kaptam gézlapot, amit rá kellett nyomnom, de
Oren még nem nyúlt hozzá. A legsürgősebbnek azt tartotta, hogy
biztonságos helyre vigyen minket.
„A Wayback Cottage-ba megyünk. Nem a Hawthorne-házba.” Igaz, a
kis ház közelebb volt, de nem szabadultam a gondolattól, hogy Oren
igazából azt üzente ezzel az embereinek, hogy nem bízik a kastély
lakóiban.
Ennyit arról, amiről többször is győzködött: hogy biztonságban
vagyok. Hogy a Hawthorne család nem jelent fenyegetést rám nézve. Az
egész birtokot, beleértve a Fekete-erdőt is, fal vette körül. Mindenkit,
aki be akart lépni a kapun, alaposan leinformáltak.
Oren szerint nem külső fenyegetéssel van dolgunk. Eltöprengtem
ezen, és összeszorult a gyomrom, mikor belegondoltam, milyen szűk a
gyanúsítottak köre. A Hawthorne család – és a személyzet.

Kockázatosnak éreztem, hogy a Wayback Cottage-ba megyünk. Elég

keveset érintkeztem Laughlinékkal, de sose keltették azt a benyomást,
hogy örülnének nekem. Vajon meddig terjed a Hawthorne család iránti
lojalitásuk?
Alisa azt mondta, a védencei készek lennének meghalni Nashért. De
ölni is készek lennének érte?
Mrs. Laughlin otthon volt, mikor megérkeztünk. Ő nem lőhetett,
gondoltam. Nem ért volna haza ennyi idő alatt. Vagy igen?
Az idősödő nő vetett egy-egy pillantást Orenre, Jamesonra meg rám,
aztán beterelt minket a házba. Ha szokatlannak találta is, hogy vérző
sebesülteket látnak el a konyhaasztalánál, nem mutatta jelét.
Nem tudtam eldönteni, hogy megnyugtatónak vagy gyanúsnak
tartsam-e a higgadtságát.
– Főzök egy teát – közölte.
 Elfogott a nyugtalanság, és azon töprengtem, okos dolog-e meginnom
valamit, amivel ő kínál.
– Nem bánja, ha én veszem kezelésbe? – kérdezte Oren, miután
leültetett egy székre. – Alisa biztos percek alatt tud szerezni magának
egy menő plasztikai sebészt, ha akarja.
Semmi nem volt rendben. Annyira bizonygatta mindenki, hogy nem
fogok se fejsze általi, se egyéb halált halni, hogy óvatlanná váltam.
Elfelejtettem, hogy az örökségemnél sokkal kevesebbért is megöltek már
embereket. És hagytam a Hawthorne fiúkat – mind a négyüket – a
védelmi vonalamon belülre kerülni.
Bármennyire igyekeztem, képtelen voltam megnyugodni.
Biztos nem Xander volt. Jameson ott volt velem. Nashnek nem kell a
pénz, Grayson pedig sose… Ő nem tenne ilyet.
– Avery? – Oren mély hangjában mintha aggodalom csengett volna.
Próbáltam megfékezni az agyam őrült pörgését. A hányinger
kerülgetett. Ne pánikolj! Egy fadarab van a testemben. Nem akarom,
hogy egy fadarab legyen a testemben. Szedd már össze magad!
– Tegye, amit kell, állítsa el a vérzést – mondtam Orennek. És csak egy
kicsit remegett a hangom.
Mikor kivette a kéregdarabot, az fájt. A fertőtlenítés még sokkal
jobban fájt. Az elsősegélykészletben volt helyi érzéstelenítő injekció, de
semmilyen érzéstelenítés nem tudta kiűzni az agyamból a tű rémképét,
mikor Oren elkezdte összevarrni a sebet.
Arra koncentrálj! Hagyd, hadd fájjon!
Nem sokkal később elfordítottam a tekintetem a testőrömről, és Mrs.
Laughlin ténykedését kezdtem figyelni. Az asszony, mielőtt odahozta a
teát, felturbózta whiskyvel – nem is kevéssel.
– Kész. – Oren a teáscsésze felé biccentett. – Igya meg!
Azért hozott ide, mert jobban bízik Laughlinékban, mint a Hawthorne-
okban. Azt mondja, nyugodtan megihatom a teát. De hát sok mindent
mondott már.
Valaki rám lőtt. Meg akartak ölni. Meghalhattam volna.
Remegett a kezem. Oren megfogta. Rám nézett, majd a szájához
emelte a csészémet, és ivott egy kortyot.
 Nincs veszély. Azt próbálja mutatni, hogy nem kell félnem. Nem
akartam örökké rettegésben élni, ezért erőt vettem magamon, és ittam.
A tea forró volt. A whisky erős. Lángolt tőle a nyelőcsövem.
Mrs. Laughlin majdhogynem anyai pillantást vetett rám, aztán
összevont szemöldökkel Orenhez fordult.
– Mr. Laughlin meg fogja kérdezni, mi történt. – Úgy mondta ezt,
mintha ő egyáltalán nem volna kíváncsi rá, miért ülök véresen a
konyhaasztalánál. – És a szegény lány arcát is rendbe kellene szedni. –
Sajnálkozva nézett rám, és a fejét csóválta.
Eddig „kinti” voltam neki. Most egyszerre átment tyúkanyóba. Csak
pár lövés kellett hozzá.
– Hol van Mr. Laughlin? – kérdezte csak úgy mellesleg Oren.
A kérdésnek azonban súlya volt, és megint pörögni kezdett az agyam:
Nincs itthon. Vajon jól lő? Képes lenne…
Mintha a kérdés odavarázsolta volna, Mr. Laughlin belépett a házba,
és becsapta maga mögött a bejárati ajtót. A csizmája sáros volt. Az
erdőből jön?
– Történt valami – tudatta higgadtan a neje.
A férfi Orenre, Jamesonra, majd rám nézett – ugyanúgy és ugyanabban
a sorrendben, mint a felesége az érkezésünkkor –, aztán töltött magának
egy pohár whiskyt.
– Biztonsági intézkedések? – kérdezte Orentől mogorván.
– Teljes készültség – biccentett a testőröm.
Mr. Laughlin most az asszonyhoz fordult.
– Hol van Rebecca?
Jameson felpillantott a csészéjéről.
– Rebecca itt van?
– Jóravaló lány – dörmögte Mr. Laughlin. – Látogat minket, ahogy illik.
Na és hol van?
Mrs. Laughlin a vállamra tette a kezét.
– Arra van a fürdőszoba, kedvesem – mondta halkan –, ha szeretne
megtisztálkodni.
 54. fejezet

Az ajtó, amin Mrs. Laughlin beküldött, nem egy fürdőszobába nyílt,

hanem egy hálóba, ahol két dupla ágyon kívül nem sok minden volt. A
falakat halványlilára festették, az ágytakarókon levendula- és
ibolyaszínű négyzetek váltakoztak.
A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva volt. Elindultam felé, de olyan
feszülten figyeltem környezetem minden rezdülését, hogy valószínűleg
a tőlem száz méterre elejtett gombostű zaját is meghallottam volna.
Nincs itt senki. Biztonságban vagyok. Semmi baj. Nincs semmi baj.
A fürdőbe lépve első dolgom volt benézni a zuhanyfüggöny mögé.
Nincs itt senki, nyugtattam megint magam. Nincs semmi baj.
Remegő kézzel elővettem a mobilomat, és felhívtam Maxet. Most
nagyon kellett, hogy felvegye. Szükségem volt a barátnőmre, hogy ne
kelljen tovább egyedül lennem ezzel az egésszel. De csak a hangposta
jelentkezett.
Hétszer hívtam, hétszer nem vette fel.
Lehet, hogy nem tudta felvenni. Vagy talán nem akarja felvenni. Ez a
gondolat éppúgy szíven ütött, mint a vérrel és sárral összekent arcom
látványa a tükörben.
A fülemben lövés visszhangzott.
Elég! Meg kell mosakodnom. Megmosnom a kezemet, az arcomat. El
kell tüntetnem a vércsíkokat a mellkasomról. Nyisd ki a csapot! Fogd a
mosdókesztyűt!
Próbáltam rábírni magam, hogy megmozduljak, de nem ment.
Egy kéz jelent meg mellettem, és kinyitotta a csapot. Össze kellett
volna rezzennem. Meg kellett volna rémülnöm. De nem, a testem
elernyedve köszönte meg a mögöttem álló ember jelenlétét.
– Semmi baj, Örökösnő – duruzsolta Jameson. – Segítek.
Nem hallottam, mikor bejött. Azt se tudtam, mennyi ideig álltam ott
dermedt mozdulatlanságban.
A csap alá tartotta a fakólila mosdókesztyűt.
– Jól vagyok – mondtam, legalább annyira magamnak, mint neki.
– Rettentő rosszul hazudsz.
Letörölte a nedves ruhával az arcomat. A seb körül különösen
vigyázott, de így is elakadt a lélegzetem a fájdalomtól.
Jameson kimosta a mosdókesztyűt – véres és sáros lé csorgott a
lefolyóba –, majd újra az arcomhoz emelte.
Aztán még egyszer.
És még egyszer.
Miután megmosta az arcomat, a kezemet a kezébe fogva a csap alá
tartotta, ujjaival ledörzsölte az ujjaimról a sarat. A bőröm reagált az
érintésére. Most először fel se merült bennem, hogy el kellene
húzódnom. Annyira gyengéd volt. Nem úgy viselkedett, mintha ez csak
játék lenne neki – mintha én csak egy játék lennék.
Megint felemelte a mosdókesztyűt, végighúzta a nyakamon a vállamig,
majd keresztbe a kulcscsontomon. Meleg volt a víz. Belehajoltam az
érintésébe.
Ez nagyon rossz ötlet… Pontosan tudtam. Mindig is tudtam, mégis
átadtam magam az érzésnek, amit Jameson Hawthorne érintése, a
nedves ruha simítása keltett bennem.
– Most már rendben vagyok – mondtam. És majdnem el is hittem.
– Több mint rendben.
Behunytam a szemem. Ott volt velem az erdőben. A testemre
nehezedett a teste. Megvédett. Szükségem volt erre. Szükségem volt…
valamire.
 Kinyitottam a szemem, ránéztem. Kitöltötte a gondolataimat.
Felidéztem a száguldásunkat, a mászást, a pillanatot, amikor először
megláttam őt az erkélyen. Olyan rossz az, ha az ember hajszolja a heves
érzéseket? Olyan rossz az, ha máshogy akarjuk érezni magunkat, nem
borzasztóan?
„Mindenki eltévelyedik néha, Örökösnő.”
Valami átszakadt bennem, és gyengéden nekinyomtam Jamesont a
fürdőszoba falának.
Szükségem van erre. Zöld szemét a szememre szegezte. Neki is
szüksége van rá.
– Igen? – kérdeztem rekedten.
– Igen, Örökösnő.
A szám megkereste az övét. Viszonozta a csókot, először lágyan, aztán
már egyáltalán nem lágyan. Talán a sokk utóhatása volt ez, de mikor a
hajába túrtam, és ő a copfomat markolva hátrahajtotta a fejem, akkor
egyszerre ezernyi változatban láttam magam előtt: az erkély korlátján
egyensúlyozva. Félmeztelenül, fényben fürödve a napszobában.
Mosolyogva. Kajánul vigyorogva. A kezünket összefonva a hídon.
Testével védve a testemet a Fekete-erdőben. Mosdókesztyűvel a
nyakamat simítva…
Olyan volt a csókja, mint a tűz. Nem óvatos és gyengéd, mint mikor a
vért és a sarat mosta le rólam. De nem is gyengédségre volt most
szükségem. Hanem pontosan erre.
Talán én is lehetek az, amire szüksége van. Talán ez nem feltétlenül
rossz ötlet. Talán megéri a bonyodalmat.
Megszakította a csókot, de az ajka ott maradt milliméterekre az
enyémtől. Az arcomon éreztem a leheletét.
– Mindig is tudtam, hogy különleges vagy.
A szavaitól elszorult a torkom. Én sose tartottam magam
különlegesnek. Hosszú-hosszú ideig láthatatlan voltam. Mint a tapéta.
Még miután a világ legszenzációsabb sztorija lett belőlem, sem tűnt úgy,
hogy bárki figyelne rám. Az igazi énemre.
– Célegyenesben vagyunk – mormolta Jameson. – Érzem. – Zümmögött
a hangja az energiától, mint a neoncső, ha átjárja az áram. – Valaki
nagyon nem akarta, hogy megnézzük azt a fát.
Micsoda?!
Folytatni akarta a csókot, de én elfordítottam a fejem. Azt hittem…
nem is tudom, mit hittem. Hogy amikor azt mondta, különleges vagyok,
nem a pénzre gondolt, és nem is a rejtvényre.
– Szerinted egy fa miatt lőttek ránk? – kérdeztem akadozó nyelvvel. –
Nem, például, a vagyon miatt, amit megörököltem, és amire a családod
rá akarja tenni a kezét? Mindenkinek, aki a Hawthorne nevet viseli, ezer
oka van gyűlölni.
– Most ne azon töprengj – suttogta Jameson, és két keze közé fogta az
arcomat. – Gondolj Toby nevére a fán. Gondolj a végtelen jelére a hídon.
– Még mindig olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a leheletét. – Mi
van, ha a rejtvény azt üzeni, hogy a nagybátyám nem halt meg?
Ez jutott eszébe, amikor valaki ránk lőtt? Ezen töprengett a
konyhában, miközben Oren összevarrta a sebem? Akkor is, mikor a
számhoz ért a szája? Mert ha másra se tudott gondolni, csak a rejtélyre…
„Te nem játékos vagy, kislány. Te az üvegbalerina vagy – vagy a kés.
– Hallanod kellene saját magadat! – fakadtam ki.
Szorított a mellkasom, jobban, mint az erdőben, a legnagyobb veszély
közepette. Jameson reakcióján egyáltalán nem kellett volna
meglepődnöm, akkor hát miért fájt? Miért hagytam, hogy fájjon?
– Oren az előbb kiszedett a testemből egy darab fát – folytattam
halkan. – És ha kicsit máshogy alakulnak a dolgok, egy golyót kellett
volna kiszednie. – Hagytam egy másodpercet Jamesonnak, hogy
reagálhasson, de nem többet. Semmi. – Mi lesz a pénzzel, ha meghalok a
végrendelet jóváhagyása előtt? – tettem fel a kérdést. Alisa elmondta,
hogy a Hawthorne család nem járna jól, de vajon ők is tisztában vannak
ezzel? – Mi lenne, ha a lövöldözőnek sikerülne elérnie, hogy még az egy
év letelte előtt elmenjek? – Tudják, hogy ha elűznek engem, az egész
pénz elmegy jótékony célokra? – Nem minden játék, Jameson.
Láttam, hogy megcsillan valami a szemében. Behunyta egy pillanatra,
aztán kinyitotta, és hozzám hajolt, a szája majdnem a számhoz ért.
– Épp ez az, Örökösnő. Ha valamire megtanított Emily, az az, hogy
igenis minden játék. Ez is. Ez végképp az.
 55. fejezet

Jameson kiment, és én nem mentem utána.

„Theának igaza van – suttogta Grayson valahol az agyam egy hátsó
zugában. – A családunk… Mi mindent tönkreteszünk, amihez csak
érünk.” Visszafojtottam a könnyeimet. Rám lőttek, megsebesítettek, és
megcsókoltak – de megsemmisíteni nem tudtak.
– Erősebb vagyok én annál. – Szembefordultam a tükörrel, és
farkasszemet néztem magammal.
Ha választanom kell a beijedés, a megbántódás és a harag között,
tudtam, melyiket válasszam.
Még egyszer rácsörögtem Maxre, aztán írtam neki: „Megpróbáltak
megölni, és csókolóztam Jameson Hawthorne-nal.”
Ha erre sem reagál, akkor semmire.
Kiléptem a fürdőszobából. Már kicsit nyugodtabb voltam, de azért a
szemem még mindig kereste a veszélyforrásokat, és most meg is láttam
egyet: a hálószoba ajtajában Rebecca Laughlin állt. Az arca a szokásosnál
is sápadtabb volt, s a haja vörös, mint a vér. Dermedten állt, mint aki
sokkot kapott.
Mert kihallgatott minket, Jamesont meg engem? Vagy mert a
nagyszülei meséltek neki a támadásról? Mindkettő esélyes. Rebecca
túrabakancsot meg oldalzsebes nadrágot viselt, és sárfoltos volt mind a
kettő. Ahogy elnéztem őt, az jutott eszembe, hogy ha Emily csak
feleolyan szép volt, mint a tesója, nem is csoda, hogy Jameson csak a
nagyapja játékára tud gondolni, amikor rám néz.
„Igenis minden játék. Ez is. Ez végképp az.”
– Nagyanyám küldött, hogy nézzek rád. – Rebecca halkan, tétován
szólalt meg.
– Jól vagyok – feleltem majdnem teljes meggyőződéssel. Muszáj volt
jól lennem.
– Nagyi azt mondta, meglőttek téged. – Rebecca még mindig az
ajtóban állt, mintha nem merne közelebb jönni hozzám.
– Csak rám lőttek – tisztáztam.
– Örülök – válaszolta Rebecca, aztán megijedt. – Mármint annak
örülök, hogy csak rád lőttek, de nem találtak el. Az jobb, ha rálőnek az
emberre, mint ha meglövik, nem? – A pillantása nyugtalanul az ágyak
felé rebbent. – Emily azt tanácsolná, mondd inkább, hogy lövés ért. – A
hangja sokkal határozottabb volt, mikor nem a saját, hanem Emily
feltételezett véleményét fogalmazta meg. – Valaki lőtt. Megsebesültél.
Emily azt mondaná, jogod van egy kis melodrámához.
És jogom van lehetséges gyanúsítottat látni mindenkiben. Jogom van
az adrenalin hatása alatt elhamarkodottan ítélni. És talán jogom van,
most az egyszer, válaszokat kicsikarni.
– Ez volt a közös szobátok? – kérdeztem. Most, hogy a két ágyra
néztem, egyértelműnek tűnt, hogy Emily és Rebecca itt aludt, amikor
látogatóba jöttek a nagyszüleikhez. – A lila a te kedvenc színed, vagy az
övé volt?
– Az övé – felelte Rebecca, majd alig észrevehetően megvonta a vállát.
– De mindig azt mondta, hogy nekem is a lila a kedvenc színem.
A fotón, amit kettejükről láttam, Emily középen volt, és belenevetett a
kamerába. A testvére oldalt állt, és kinézett a képből.
– Úgy érzem, figyelmeztetnem kell téged. – Rebecca elfordult, és
odasétált az egyik ágyhoz.
– Mire kell figyelmeztetned?
Hirtelen tudatosult bennem a sár a bakancsán, és hogy valahol a
birtokon járt, mikor rám lőttek, de nem a nagyszüleivel volt. Csak mert
nem tűnik veszélyesnek, még lehet az.
 Rebecca azonban nem a támadásról beszélt, mikor folytatta.
– Mindig azt kell mondanom, hogy a tesóm csodálatos ember volt. –
Olyan hangon mondta ezt, mintha nem váltott volna témát, mintha
Emilyvel kapcsolatosan akarna figyelmeztetni valamire. – És tényleg az
volt, ha az akart lenni. Ha mosolygott, te is mosolyogtál, ha nevetett,
vele nevettél, és ha azt mondta valamire, hogy jó dolog, mindenki elhitte
neki. Velem szinte mindig rendes volt. – Rebecca most határozottan a
szemembe nézett. – De azokkal a fiúkkal nem bánt rendesen.
Fiúkkal, többes számban.
– Mit csinált? – kérdeztem.
Valószínűleg inkább azon kellett volna töprengenem, hogy ki lőtt rám,
de nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy Jameson az utolsó
mondatával szinte megidézte Emilyt.
– Em nem szeretett választani. – Rebecca óvatosan fogalmazott. –
Mindent akart, és jobban akarta, mint én bármit. És mikor egyszer én
akartam valamit… – Megrázta a fejét, és befejezetlenül hagyta a
mondatot. – Figyelnem kellett rá, hogy Emilynek mindig jó legyen.
Kiskorunkban a szüleim azt mondogatták, hogy Em beteg, én meg
egészséges vagyok, ezért csupa olyasmit csináljak, ami mosolyt csal az
arcára.
– És a fiúk? – kérdeztem.
– Ők mosolyt csaltak az arcára.
„Em nem szeretett választani.” Ez csak egyvalamit jelenthetett:
– Mindkét sráccal járt egyszerre? – Próbáltam megemészteni a
gondolatot. – És ők tudták?
– Kezdetben nem. – Rebecca suttogva felelt, mintha attól tartana, hogy
Emily hall minket.
– És mi történt, amikor Grayson és Jameson rájött, hogy Emily
mindkettőjükkel jár?
– Látszik, hogy nem ismerted a testvéremet – csóválta a fejét Rebecca.
– Emily nem akart választani, és egyik srác sem akart lemondani róla.
Em rávette őket, hogy versengjenek. Játékot csinált az egészből.
És aztán meghalt.
 – Hogyan halt meg Emily? – Kihasználtam az alkalmat, és feltettem a
kérdést, mert talán nem lesz lehetőségem több ilyen beszélgetésre se
Rebeccával, se a fiúkkal.
Rám nézett, de úgy tűnt, nem lát engem. Valahol máshol járt.
– Grayson azt mondta, a szíve vitte el – suttogta.
Grayson… A név megakasztotta a gondolataimat, nem tudtam túllépni
rajta. Rebecca már kiment a szobából, amikor rádöbbentem, hogy végül
nem árulta el, pontosan mire akart figyelmeztetni.
 56. fejezet

További három óra telt el, mire Orenék engedélyezték, hogy

visszamenjek a Hawthorne-házba. A terepjáróval vittek vissza, és három
testőr kísért.
Egyedül Oren beszélt közülük.
– Mivel a Hawthorne-házban kiterjedt és sűrű biztonságikamera-
hálózat működik, a csapatom ellenőrizni tudta a családtagok és miss
Thea Calligaris mozgását és tartózkodási helyét az adott időben.
Valamennyiük alibijét igazoltuk.
Van alibijük. Graysonnak is van alibije. Megkönnyebbülés öntött el, de
a következő pillanatban megint elszorult a torkom.
– És Constantine? – kérdeztem. Szigorúan véve ő nem Hawthorne.
– Tiszta – felelte Oren. – Ő maga nem süthette el a fegyvert.
Ő maga… Felfogtam, mit sugall ez a megfogalmazás.
– De felbérelhetett valakit?
Azt bármelyikük megtehette, döbbentem rá. Beugrott Grayson
fenyegető mondata arról, hogy mindig lesznek, akik kitüntetésnek érzik,
ha szívességet tehetnek a családnak.
– Ismerek egy kiváló nyomszakértőt – mondta higgadtan Oren. –
Együtt dolgozik egy szintén kiváló hackerrel. Alaposan meg fogják
vizsgálni a családtagok pénzügyeit meg a híváslistájukat. A csapatom
addig a személyzetre koncentrál.
 Nyeltem egyet. A személyzet nagy részével még nem is találkoztam.
Azt se tudtam, hányan vannak összesen, és sejtelmem se volt, kinek
lehetett közülük lehetősége – illetve indítéka – arra, hogy rám támadjon.
– Mindenkit leellenőriznek? Laughlinékat is? – A házaspár kedves volt
velem, miután visszatértem a fürdőszobából, de most nem engedhettem
meg magamnak, hogy a megérzéseimre hagyatkozzam – vagy épp Oren
megérzéseire.
– Ők tiszták – közölte. – Mr. Laughlin a támadás idején a kastélyban
volt, Mrs. Laughlin pedig a kis házban tartózkodott a biztonsági
felvételek szerint.
– Na és Rebecca? – kérdeztem. Emily testvére rögtön a beszélgetésünk
után elment a birtokról.
Oren – ezt láttam rajta – szerette volna azt mondani, hogy Rebecca
nem jelent veszélyt, de nem mondta.
– Alapos munkát fogunk végezni – ígérte. – De annyit tudok, hogy a
Laughlin lányokat nem tanították meg lőni. Mr. Laughlin még csak nem
is tarthatott fegyvert a házban, ha az unokái ott voltak.
– Kik jártak még ma a birtokon?
– A medence-karbantartók, egy hangtechnikus, aki a színházteremben
dolgozott, egy masszázsterapeuta és egy takarító.
Emlékezetembe véstem a listát. Aztán egyszerre kiszáradt a szám.
– Ki volt az a takarító?
– Melissa Vincent.
A név semmit nem mondott – aztán beugrott.
– Mellie?
Oren összehúzta a szemöldökét.
– Ismeri?
Felidéztem a pillanatot, amikor Mellie meglátta Nasht Libby szobája
előtt.
– Van valami, amiről tudnom kell? – Oren kérdése inkább
felszólításnak hangzott.
Elmondtam neki, Alisa hogyan jellemezte Nash és Mellie kapcsolatát,
és beszámoltam róla, mit láttam Libby szobájában – és mit látott Mellie.
Mire végeztem, meg is érkeztünk a kastély elé, ahol Alisa várt minket.
 – Ő az egyetlen, akit beengedtem a kapun – tájékoztatott Oren. – És
nem is tervezek mást beengedni a közeljövőben.
Ezt a kijelentését valószínűleg megnyugtatóbbnak hitte, mint
amennyire én annak találtam.
– Hogy van Avery? – szegezte Orennek a kérdést Alisa, mikor
kiszálltunk a terepjáróból.
– Be van pöccenve – feleltem, mielőtt a testőröm válaszolhatott volna
helyettem. – Meg itt-ott fáj neki. És egy hangyányit parázik. – Most,
hogy Oren és Alisa ott állt egymás mellett, átszakadt bennem egy gát, és
rájuk zúdítottam mindent: – Azt mondták, ne féljek semmitől!
Megesküdtek, hogy nem vagyok veszélyben! Kábé kiröhögtek, amikor
gyilkosságot emlegettem!
– Először is – válaszolt az ügyvédem –, maga konkrétan „fejszés
gyilkosság”-ról kérdezett. Másodszor – szűrte a foga közt a szavakat –,
lehetséges, hogy történt egy kis jogi tévedés a részünkről.
– Miféle tévedés? Azt mondta, ha meghalok, Hawthorne-ék egy
fityinget sem kapnak!
– És ezt fenn is tartom – jelentette ki nyomatékkal Alisa. – Azonban… –
látszott rajta, hogy sem a hibázás, sem annak beismerése nincs ínyére –
azt is mondtam, hogy ha meghal a végrendelet érvénybe lépése előtt, az
öröksége a hagyatéka részévé válik. És ez normális esetben így is lenne.
– Normális esetben – visszhangoztam.
Ha valamit megtanultam az elmúlt egy hét során, hát azt, hogy Tobias
Hawthorne-ra és a családjára nem vonatkoznak a normalitás szabályai.
– Csakhogy – folytatta csöppnyi ingerültséggel Alisa – Texas államban
az örökhagyónak joga van egy arra vonatkozó feltételt foglalni a
végrendeletébe, hogy minimum mennyi idővel kell túlélniük őt az
örökösöknek a hagyatékrészük birtokbavételéhez.
Jó párszor elolvastam a végrendeletet.
– Szerintem emlékeznék rá, ha lenne a szövegben bármi is arról, hogy
mennyi ideig nem halhatok meg ahhoz, hogy örökölhessek. Az egyetlen
feltétel…
– Az, hogy egy évig a Hawthorne-házban kell laknia – fejezte be a
mondatomat Alisa. – És kénytelen vagyok belátni, hogy ezt a feltételt
holtan igen nehezen tudná teljesíteni.
Ez volt a „kis jogi tévedés”? Hirtelen rájöttek, hogy ha meghalok,
akkor nem tudok a Hawthorne-házban élni?
– Szóval, ha meghalok… – Nyeltem egyet, és megnedvesítettem a
számat. – Ha meghalok, minden megy jótékony célra?
– Lehetséges. De az is lehetséges, hogy a maga örökösei sikerrel
megtámadják ezt az értelmezést, Mr. Hawthorne szándékára hivatkozva.
– Nekem nincsenek örököseim – mondtam. – Még végrendeletem
sincs.
– Ahhoz, hogy örökösei legyenek, nem kell végrendelet. – Alisa Orenre
pillantott. – A nővérét ellenőrizték?
– Libbyt?! – Nem akartam hinni a fülemnek. Alibit kértek volna a
nővéremtől?
– A nővére tiszta – válaszolta Oren. – A támadás idején Nashsel volt.
Ha ledob egy bombát, azzal se ért volna el nagyobb hatást, mint ezzel
a mondattal.
Alisa, miután sikerült visszanyernie a nyugalmát, megint hozzám
fordult.
– A törvény szerint tizennyolc éves koráig nem végrendelkezhet.
Ugyanez vonatkozik az alapítvánnyal kapcsolatos jogaira. És itt jön a
másik dolog, ami elkerülte a figyelmünket. Mivel első körben a
végrendeletre koncentráltam, ezt kihagytam a számításból, de tény,
hogy ha maga nem tudja vagy nem akarja ellátni az alapítvány fölötti
felügyeletet, akkor ennek a joga átszáll… – jött a hatásszünet – a fiúkra.
Ha meghalok, az alapítvány – a sok pénz, a hatalom, a rengeteg
lehetőség – Tobias Hawthorne unokáinak kezébe kerül. Ők
rendelkezhetnek évi százmillió dollár fölött. Ennyi pénzből jó sok
„szívesség”-et lehet meghálálni.
– Ki ismeri az alapítvány felügyeletére vonatkozó szabályokat? –
kérdezte Oren komoran.
– Zara és Constantine biztosan – vágta rá gondolkodás nélkül Alisa.
– És Grayson – mondtam rekedten.
Lüktetni kezdtek a sebeim. Eléggé ismertem már Graysont ahhoz,
hogy biztosra vegyem, kikérte és elolvasta az alapítvány
dokumentumait.
Nem bántana engem. Nagyon akartam hinni ebben. Csak rám akar
ijeszteni.
– Mennyi idő alatt tudja lepapírozni, hogy Avery halála esetén az
alapítvánnyal kapcsolatos jogai a nővérére szálljanak? – kérdezte
sürgetően Oren.
Ha a támadás az alapítvánnyal függ össze, egy ilyen dokumentum
megvédene – vagy attól kezdve Libby is célponttá válna.
– Arra senki nem kíváncsi, hogy én mit akarok? – húztam fel magam.
Alisa ezt eleresztette a füle mellett, és Orennek válaszolt:
– A papírt akár már holnap meg tudom szerkeszteni, de Avery nem
írhatja alá, amíg be nem töltötte a tizennyolcat. Sőt még tizennyolc
évesen sem biztos, hogy meghozhat egy ilyen döntést, hiszen a
tulajdonosi jogai korlátlan gyakorlására csak huszonegy éves korától
lesz jogosult. Addig…
Addig ott a célkereszt a homlokomon.
– És mi kellene a végrendelet védelmi záradékának érvényesítéséhez?
– dobott be egy újabb ötletet Oren. – Bizonyos körülmények között
Avery megvonhatja Hawthorne-ék lakhatási jogát, nem?
– Ahhoz bizonyítékokra lenne szükség – felelte Alisa. – Rá kellene
bizonyítanunk egy vagy több konkrét személyre, hogy zaklatták,
megfélemlítették, vagy bántalmazták Averyt, és akkor is csak magát az
elkövetőt vagy elkövetőket küldhetné el, az egész családot nem.
– És ő nem költözhet ki átmenetileg?
– Nem.
Ez láthatóan nem tetszett Orennek, de nem vesztegette az időt
fölösleges kommentárokra.
– Ezentúl nem megy sehova nélkülem, Avery – jelentette ki
ellentmondást nem tűrően. – Itt, a birtokon, de még a kastélyon belül
sem. Sehova, megértette? Eddig is mindig a közelében voltam, de
mostantól látható is leszek.
Alisa összehúzott szemmel nézett rá.
– Mit tud, amit én nem?
A testőröm pillanatnyi hallgatás után válaszolt csak a kérdésre.
 – Az embereim a fegyvertárat is ellenőrizték. Nem hiányzik semmi. A
fegyver, amivel Averyre lőttek, minden valószínűség szerint nem onnan
származik, de azért megnézettem az elmúlt néhány nap biztonsági
felvételeit.
Az agyam még azt az infót emésztette, hogy a Hawthorne-házban van
egy fegyvertár, úgyhogy az utolsó mondatot csak fél füllel hallottam.
– És járt valaki a fegyvertárban? – Alisa hangja szinte túl higgadt volt.
– Ketten is. – Oren mintha nem akart volna többet mondani, nyilván,
hogy engem kíméljen, de aztán folytatta: – Jameson és Grayson. Van
alibijük a támadás idejére, de tény, hogy mindketten puskákat
nézegettek.
– A Hawthorne-házban van fegyvertár? – Ennyit bírtam csak kinyögni.
– Texasban vagyunk – felelte Oren. – A családban mindenki
gyerekkora óta gyakorolja a lövészetet. Mr. Hawthorne pedig gyűjtő
volt.
– Fegyvergyűjtő – tisztáztam. Már azelőtt sem rajongtam a
lőfegyverekért, hogy kis híján lelőttek.
– A dossziéban, amit tőlem kapott – vetette közbe Alisa –, a
vagyontárgyak tételes listája is benne van. Nyilván nem böngészte át az
anyagot, különben tudná, hogy Mr. Hawthorne a világon egyedülálló
gyűjteményt mondhatott a magáénak tizenkilencedik század végi és
huszadik század eleji Winchester puskákból. Ezek közül jó néhány
négyszázezer dollár fölötti értéket képvisel.
Elagyalhattam volna azon a képtelenségen, hogy bárki hajlandó
négyszázezer dollárt adni egy puskáért, de most a szemem se rebbent az
ár hallatán, mert sokkal fontosabb volt, hogy megvan az ok, ami
Jamesont és Graysont a fegyvertárba vezette – és aminek nem volt
semmi köze az én megtámadásomhoz.
Jameson második keresztneve Winchester.
 57. fejezet

Bár már késő éjjel volt, rávettem Orent, hogy vigyen el a fegyvertárba.
Kanyargós folyosók egész során mentünk végig, és arra gondoltam,
ebben a házban évtizedekig bujkálhat egy ember anélkül, hogy
lelepleződne.
Még akkor is, ha nem ismeri a rejtekutakat.
Végül Oren megtorpant egy hosszú, egyenes folyosó közepén.
– Itt volnánk.
Egy nagy tükör előtt álltunk. Végighúzta a kezét a díszes, aranyozott
kereten. Aztán valami kattant, és a tükör kifordult, mint egy ajtó. Sima
acélfelület volt mögötte.
Oren az acéllap elé lépett, s egy másodperccel később vízszintes vörös
fénycsík futott végig az arcán.
– Arcfelismerő – magyarázta. – De ez csak a védelem utolsó vonala.
Egyedül az olyan széf betörésbiztos, amit a betörők meg se találnak.
Ezért a tükör. Oren benyomta a páncélajtót.
– A fegyvertár minden fala edzett acél. – Belépett a nyíláson, és én
követtem.
Mikor a fegyvertár szót hallottam, valami olyasmit képzeltem el, mint
amit a filmekben lát az ember: hosszú falakat teleaggatva brutális fekete
lőfegyverekkel meg Rambo-stílusú tölténytárakkal. Ahova beléptünk,
inkább egy elegáns klubhelyiséghez hasonlított. A falakat sötét
cseresznyeszínű favitrinek szegélyezték, a szoba közepén pedig egy
faragott lábú, márványlapos asztal állt. A padlón gyönyörű, ránézésre is
drága szőnyeg terült el, ami inkább egy szép ebédlőbe illett volna.
– Ez a fegyvertár? – álmélkodtam.
– Másra számított? – Oren becsukta mögöttünk a páncélajtót. Az
kattanva bezárult, de a testőröm gyorsan a helyére csúsztatott még
három reteszt is. – Szerte a házban vannak megerősített helyiségek.
Ennek két funkciója is van: tornádó esetén óvóhelyként szolgál. A többit
is megmutatom majd, nem árt, ha tudja, hol vannak.
Nem árt, ha tudom, hova meneküljek, mikor legközelebb meg akarnak
ölni… Nem akartam ezen hosszan agyalni. Inkább arra koncentráltam,
ami miatt jöttem.
– Hol vannak a Winchesterek?
– Legalább harminc Winchester puska van a gyűjteményben. – Oren az
egyik vitrinsor felé mutatott. – Valamilyen konkrét okból kívánja
megtekinteni őket?
Egy nappal előbb még tartottam volna a számat, de Jameson nem szólt
róla, hogy keresni kezdte – talán meg is találta – az ő második nevéhez
kapcsolódó rávezetést. Úgy éreztem, ezzel mentesültem a titoktartási
kötelezettség alól.
– Keresek valamit – közöltem Orennel. – Egy elrejtett nyomot, egy
titkos üzenetet, amit Tobias Hawthorne hagyott hátra. Egy szám vagy
egy szimbólum lehet, és valószínűleg belevésték valamibe.
A fatörzsön talált vésés nem volt se szám, se szimbólum. Mint az a
csókjelenetünk közben kiderült, Jameson tényként kezelte, hogy Toby
neve a második rávezetés, de én kételkedtem ebben. A vésés nagyon
elütött attól, amit a hídon találtunk. Ügyetlen munka volt, talán egy
gyerek műve. Lehetséges, hogy Toby készítette kiskorában. És lehet,
hogy az igazi rávezetés még ott vár ránk az erdőben.
Oda nem mehetek vissza. Addig semmiképp, amíg ki nem derül, ki lőtt
rám. Azt elvárhattam Orentől, hogy garantálja a biztonságomat egy-egy
helyiségben, de azt nem, hogy egy egész erdőt biztonságossá tegyen a
kedvemért.
 Kiűztem a fejemből a puskalövések emlékét – meg a későbbi
eseményekét is –, és kinyitottam az egyik üvegajtós szekrényt.
– Van ötlete, hogy a néhai munkaadója hol rejthetett el egy üzenetet?
– kérdeztem a vitrin tartalmát fürkészve. – Melyik puskán? Vagy a
fegyver melyik részén?
– Mr. Hawthorne ritkán osztott meg velem bizalmas információkat –
felelte a testőröm. – Azt sem állítanám, hogy kiismertem az észjárását,
de tiszteltem őt, és ez a tisztelet kölcsönös volt. – Kivett az egyik fiókból
egy összehajtogatott textíliát, kibontotta, és az asztal márványlapjára
terítette. Aztán odajött a szekrényhez, amit kinyitottam, és kivette
belőle az egyik puskát. – A fegyverekben nincs lőszer, de mindig úgy
bánunk velük, mintha meg lennének töltve – oktatott ki. – Mindig. – A
puha textilre fektette a puskát, majd könnyedén végigfuttatta ujjait a
csövén. – Ez a kedvencei közé tartozott. Ördögien jó lövész volt.
Úgy tippeltem, hogy ehhez kapcsolódik egy történet, amit
valószínűleg sosem fog megosztani velem.
Oren elhátrált az asztaltól, amit jelzésnek vettem arra, hogy én meg
odamehetek.
Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy kézbe vegyem a puskát.
Még túl elevenen élt bennem a felém lőtt golyók emléke. A sebeim
sajogtak. De erőt vettem magamon, és sorra megvizsgáltam a fegyver
minden részét, keresve valamit, ami nem illik oda. A rávezetést. Végül
ismét Orenhez fordultam.
– Hol kell az ilyet megtölteni?

A negyedik puskán találtam meg, amit kerestem. A Winchesterek

megtöltéséhez fel kellett hajtani a ravaszhoz szerelt csuklós kart. A
negyedik fegyvernél, amit megvizsgáltam, ennek a karnak a belső
oldalán három betű állt: O. N. E. Így, pontokkal elválasztva vésték be a
fémbe, mint egy monogramot, de összeolvasva a „one” szót adta ki,
vagyis azt, hogy egy. Ez is értelmezhető volt tehát számként, csakúgy,
mint a hídon talált jel.
Nem végtelen, gondoltam. Nyolc. Ez pedig: egy.
Nyolc. Egy.
 58. fejezet

Oren visszakísért a privát szárnyamba. Megfordult a fejemben, hogy

bekopogok Libbyhez, de már nagyon késő volt, és nem intézhettem el a
dolgot annyival, hogy bedugom a fejem az ajtón, és odacsicsergem, hogy:
„Meg akartak ölni, szép álmokat!”
Oren ellenőrizte a lakosztályomat, aztán elfoglalta őrhelyét az ajtó
előtt: megállt vállszélességben szétterpesztett lábbal és lazán leeresztett
karral. Valamikor neki is muszáj lesz aludnia, de ahogy becsukódott
köztünk az ajtó, tudtam, hogy arra nem ma éjjel fog sort keríteni.
Elővettem a zsebemből a telefonomat, és rábámultam. Max nem
jelentkezett. A barátnőm éjszakai bagoly, és az időzóna-eltérés miatt két
órával mögöttem járt. Kizárt, hogy ilyenkor alszik. Változatlan szöveggel
elküldtem neki még egyszer az üzenetet, amit már minden közösségi
platform chatjén megkapott tőlem.
Légyszi, válaszolj, kérleltem gondolatban. Kérlek szépen, Max.
– Semmi – mondtam ki hangosan, bár fogalmam sincs, miért.
Hogy lerázzam a teljes egyedüllét érzését, bementem a fürdőszobába,
letettem a telefont a mosdókagylóra, és levetkőztem. Aztán meztelenül
megnéztem magam a tükörben. Az arcomon levő karcolástól és a
bekötött sebemtől eltekintve a bőröm sértetlennek tűnt. Egy kicsit
félrehúztam a kötést. A seb haragosvörös volt, az öltések aprók és
egyenletesek. Meredten bámultam a tükörképem. Valaki – aki szinte
biztosan a Hawthorne család tagja – a halálomat akarja. Meg is
halhattam volna.
Sorban magam elé képzeltem az arcokat. Jameson ott volt velem,
amikor eldördültek a lövések. Nash kezdettől fogva hangoztatta, hogy
neki nem kell az örökség. Xander végig kedves és barátságos volt velem.
De Grayson…
„Ha van eszed, távol tartod magad Jamesontól. Meg a játéktól. És
tőlem.” Figyelmeztetett. Világosan megmondta, hogy a Hawthorne-ok
mindent tönkretesznek, amihez csak érnek. Mikor megkérdeztem
Rebeccától, hogyan halt meg Emily, nem Jamesont említette.
„Grayson azt mondta, a szíve vitte el.”
A lehető legmelegebbre állítottam a zuhanyt, és beléptem alá. A
hátamra engedtem a vízsugarat, hogy a sebemet lehetőleg szárazon
tartsam. Fájdalmas volt, de le akartam mosni magamról az egész estét.
Azt, ami a Fekete-erdőben történt. Azt, amit Jamesonnal csináltunk. Az
egészet.
Kitört belőlem a feszültség, és sírni kezdtem. A zuhany alatt szabad
bőgni.
Egy vagy két perc elteltével összeszedtem magam, és elzártam a vizet.
Abban a pillanatban meghallottam, hogy jelez a mobilom.
Csuromvizesen odaugrottam, és felkaptam.
– Halló?
– Nem ajánlom, hogy a gyilkossági kísérlet kamu legyen. Vagy akár a
csókolózás.
Majdnem összecsuklottam a megkönnyebbüléstől.
– Max!
Nyilván hallotta a hangomon, hogy nem kamuztam.
– Mi a fax van ott, Avery? Mi a kimaxolt, mályvalapos istennyila folyik
ott?
Mindent elmeséltem neki. Minden részletet, minden pillanatot,
minden érzést, ami akaratom ellenére elfogott.
– El kell jönnöd onnan. – Max ezt kivételesen halálos komolysággal
mondta.
 – Micsoda? – Rájöttem, hogy didergek, úgyhogy gyorsan magamra
terítettem egy törölközőt.
– Valaki meg akart ölni – közölte a barátnőm nagyon lassan és
tagoltan. – Tehát a Hawthorne-ház innentől Horror-ház. Vagyis tiplizzél,
kábé most rögtön.
– Nem mehetek el – feleltem. – Itt kell laknom egy teljes évig,
különben mindent elveszítek.
– És az életed megint olyan lesz, mint egy héttel ezelőtt volt. Olyan
rossz lenne az?
– Igen – ütköztem meg. – A kocsimban laktam, Max, és a jövőm totál
bizonytalan volt.
– A jelszó: életben maradni.
Összehúztam magamon a törölközőt.
– Most komolyan, te a helyemben lemondanál milliárdokról?
– Hát alternatív megoldásként a Kaszást ajánlottam volna neked, mert
azzal is két vállra fektethetnéd a családot, de féltem, hogy kisbetűvel és
a tőlem megszokott, szépítő szóferdítésként értelmeznéd.
– Max!
– Hé, nem én csőröztem Jameson Hawthorne-nal!
El akartam magyarázni neki, hogyan kerülhetett sor a csókra, de
helyette csak ez jött ki a számon:
– Hol voltál?
– Tessék?
– Hívtalak azután, hogy rám lőttek. Még a jamesonos dolog előtt.
Szükségem volt rád, Max.
Hosszú és nagyon komoly csend következett a vonal túlsó végén.
– Tök jól vagyok – jött végül a válasz. – Minden a legnagyobb rendben.
Kösz az érdeklődést.
– Milyen érdeklődést?
– Hát ez az. – Max halkabbra fogta a hangját. – Észrevetted egyáltalán,
hogy nem a saját telómról hívlak? Ez az öcsém mobilja. Be vagyok zárva.
Karanténba kerültem miattad.
Mikor legutóbb beszéltünk, éreztem, hogy valami zűr van.
– Hogyhogy miattam?
 – Tényleg kíváncsi vagy rá?
Ez meg milyen hülye kérdés?
– Persze.
– Csak mert nem nagyon kérdezted, mi van velem, mióta jött ez az
örökségügy. – Max hosszan kifújta a levegőt. – Oké, legyünk őszinték:
előtte se nagyon kérdezted.
Görcsbe rándult a gyomrom.
– Ez nem igaz!
– Mikor meghalt anyukád, szükséged volt rám. Meg utána is.
Szükséged volt rám Libby meg a kimaxolt faxfej pasija miatt. Aztán
örököltél nem t’om, hány milliárd dollárt, úgyhogy nyilván megint
szükséged volt rám! És persze, nem gond, szívesen meghallgatlak, de
figyelj, Avery, tudod egyáltalán, hogy hívják a pasimat?
Lázasan kutattam az emlékezetemben.
– Jared?
– Nem talált. – Volt egy kis szünet, mielőtt Max folytatta: – Az a helyes
válasz, hogy nem hívják sehogy, mert kirúgtam Jaxont – így hívták a
pasimat –, miután rajtakaptam a telómmal a kezében. Képernyőképeket
akart továbbküldeni az üzeneteidről, mert egy újságíró pénzt ajánlott
értük. – Max újabb szünetet tartott, és ez most már fájt. – Megmondjam,
hogy mennyi pénzt?
Teljesen összezuhantam.
– Annyira sajnálom, Max!
– Én is – jött a keserű válasz. – De azt még jobban sajnálom, hogy
hagytam, hogy képeket csináljon rólam. Intim képeket. Mert miután
szakítottam vele, azokat a fotókat elküldte anyáméknak. – Max
hasonlított hozzám: kizárólag a zuhany alatt bőgött. De most elcsuklott
a hangja. – Még randizni se engednek el, Avery! Szerinted hogy érzem
magam?
El sem tudtam képzelni.
– Hogyan segítsek? Mire van szükséged? – kérdeztem.
– Az életemre. – Ezt most csak egy gondolatnyi szünet követte. – És
tudod, mi a legrosszabb? Az, hogy még csak nem is haragudhatok rád,
mert hát könyörgöm, valaki megpróbált lelőni! – Ellágyult a hangja. – És
szükséged van rám.
Ez fájt, mert igaz volt. Szükségem volt rá. Mindig nagyobb szükségem
volt Maxre, mint fordítva, mert nekem ő az egyetlen barátom, neki meg
én csak egy vagyok a sok közül.
– Bocsáss meg, Max!
– Oké – enyhült meg –, de ha legközelebb valaki vadászni kezd rád,
veszel nekem valami komolyabb dolgot, hogy jóvátedd. Mondjuk,
Ausztráliát.
– Úgy érted, fizesselek be egy ausztráliai útra? – Ez nem tűnt irreális
kérésnek.
– Nem – jött a pimasz válasz. – Úgy értem, vedd meg nekem
Ausztráliát. Van rá pénzed.
Horkantottam.
– Szerintem nem eladó.
– Hát akkor csak egyet tehetsz: kerüld el, hogy lövöldözzenek rád.
– Majd vigyázok – ígértem. – Nem tudom, ki volt a támadó, de nem kap
több esélyt.
– Helyes. – Pár másodpercig hallgatott. – Most le kell tennem, Ave. És
nem tudom, mikor kapok megint kölcsön egy telefont. Vagy laptopot.
Vagy bármit.
Ez miattam van. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak
elköszönés, nem végső búcsú.
– Szeretlek, Max.
– Én is téged, banya.
Miután letettük, csak ültem ott törölközőbe csavarva, és úgy éreztem,
kitéptek valamit belőlem. Végül visszamentem a hálószobába, és
pizsamát húztam. Már az ágyban feküdtem, és Max szavain rágódtam,
meg azon, hogy tényleg egy velejéig önző nyafogógép vagyok-e, amikor
zajt hallottam. Mintha valaki vagy valami a túloldalról kaparná a falat.
Visszafojtottam a lélegzetemet, és füleltem. Megint jött a zaj. Az
átjáró.
– Jameson? – szólaltam meg. Ő volt az egyetlen, aki a szobám titkos
bejáratát használta – legalábbis az egyetlen, akiről tudtam. – Jameson, ez
nem vicces.
Nem érkezett válasz. Felkeltem, odamentem a kandalló elé, és megint
hallgatóztam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy valakinek a lélegzését
hallom a falon túlról. Megfogtam a gyertyatartót, hogy meghúzzam, és
rövid úton leleplezzem, aki vagy ami ott ólálkodik, de aztán észbe
kaptam – meg eszembe jutott a Maxnek tett ígéretem –, és inkább a
folyosóra nyíló ajtót nyitottam ki.
– Oren! Van itt valami, amiről tudnia kell.

Oren átvizsgálta a titkos átjárót, aztán gondoskodott róla, hogy a

kandalló hátfalát ne lehessen többé ajtónak használni. Ezenkívül azt
javasolta – méghozzá meglehetősen nyomatékosan –, hogy töltsem az
éjszakát Libby szobájában, ahova nem vezet rejtekút.
A nővérem aludt, mikor bekopogtam hozzá. Nem is ébredt fel teljesen,
csak félálomban pillantott rám. Meg se kérdezte, miért bújok be mellé az
ágyba. A Maxszel folytatott beszélgetésem után amúgy sem akartam
volna elmondani neki. Már amúgy is sikerült fenekestül felforgatnom
Libby életét. Először anya halála után, másodszor most. Mindig
megadott nekem mindent, amit tudott. Van elég baja, miért terheljem az
enyémekkel?
A takaró alatt erősen magamhoz öleltem egy párnát, és Libby felé
fordultam. Nagyon kellett a közelsége, még ha nem is mondhattam el
neki, miért. Megrebbent a szeme, és odabújt mellém. Kényszerítettem
magam, hogy ne gondoljak semmi másra. Se a Fekete-erdőre, se a
Hawthorne-okra, semmire. Hagytam, hogy magába zárjon a sötétség, és
elaludtam.
Azt álmodtam, hogy újra a kajáldában vagyok. Kicsi voltam – öt- vagy
hatéves –, és boldog.
Az asztalon felállítok két kis tasak cukrot, és a tetejüknél egymásnak
támasztom őket. Úgy állnak, mint egy sátor.
– Így ni – mondom.
 Ugyanezt megteszem még két cukorral, aztán rájuk fektetek egy ötödik
tasakot, ami összeköti a két sátor tetejét.
– Avery Koizi Ginks! – Anya bukkan fel az asztalnál, és mosolyog. – Mit
mondtam neked a cukorvárépítésről?
Szélesen elmosolyodom.
– Hogy öt emeletig meg se álljak!
Felriadtam. Átfordultam a másik oldalamra, Libbyt kerestem, de a
helye üres volt. Reggeli fény ömlött be az ablakokon. Odamentem a
fürdőszobához, de nem volt bent. Már indultam volna vissza a saját
szobámba – és fürdőszobámba –, amikor megakadt a szemem valamin.
Libby mobilja az asztalon feküdt. Egy csomó olvasatlan üzenete volt,
mindegyik Drake-től. Jelkód nélkül csak a legutóbbi hármat tudtam
elolvasni.
„Szeretlek.”
„Tudod, hogy szeretlek, pici Libby.”
„Tudom, hogy szeretsz.”
 59. fejezet

Amint kiléptem Libby szobájából, Oren elém toppant a folyosón. Lehet,

hogy egész éjjel virrasztott, de nem látszott rajta.
– Feljelentést tettünk a rendőrségen – tájékoztatott. – Diszkréten. Az
ügyön dolgozó nyomozók együttműködnek a csapatommal.
Egyetértettünk abban, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha a
Hawthorne család egyelőre nem szerezne tudomást a folyamatban lévő
nyomozásról. Tisztáztuk Jamesonnal és Rebeccával, hogy számítunk a
diszkréciójukra. Magát is arra kérem, Avery, lehetőség szerint tegyen
úgy, mintha nem történt volna semmi.
Tegyek úgy, mintha nem csapott volna meg a halál szele az este.
Tegyek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
– Nem látta Libbyt?
Libbyvel nincs minden rendben.
– Körülbelül fél órája lement reggelizni. – Oren hangja nem árult el
semmit.
Eszembe jutottak az üzenetek, és rám tört az aggódás.
– És milyen állapotban volt?
– Épségben. Nem láttam rajta külsérelmi nyomot.
A kérdésem ugyan nem erre vonatkozott, de az adott körülmények
között így is lehetett értelmezni.
– Biztonságban van odalent, a Hawthorne-ok között?
 – A testőrei tisztában vannak a helyzettel. Úgy ítélik meg, hogy
jelenleg nem fenyegeti veszély.
Nem Libby volt az örökös. Nem ő a célpont. Hanem én.

Felöltöztem, és lementem. Egy zárt nyakú felsőt vettem fel, hogy

elrejtsem az összevarrt sebemet, a karcolást pedig, amennyire tudtam,
elfedtem alapozóval.
Az étkezőben a tálalóasztalon többféle péksütemény kínálta magát.
Libby a helyiség sarkában álló nagy fotelben gubbasztott. Nash mellette
szobrozott egy széken, lába egyenesen kinyújtva, a két cowboycsizma
egymáson pihent. Őrködött.
Köztem és köztük a Hawthorne család négy tagja ült. Mindnek van rá
oka, hogy a halálomat kívánja, gondoltam, miközben elhaladtam
mellettük. Zara és Constantine az ebédlőasztal egyik végén foglalt
helyet. A nő egy újságba mélyedt, a férfi a tabletjén olvasott valamit.
Egyikük sem törődött velem. Az asztal túlsó végén Dédi és Xander ült.
Mozgást éreztem a hátam mögött, és megpördültem.
– De ijedős valaki ma reggel – jegyezte meg Thea, azzal belém karolt,
és a tálalóasztal felé vezetett. Oren árnyékként követett minket. –
Hallom, mozgalmas estéd volt – susogta a fülembe.
Tudtam, hogy figyel engem – valószínűleg rám állították, és jelentenie
kell rólam. Tegnap este vajon milyen közel volt? Mennyit tud? Oren
szerint Thea saját kezűleg nem lőhetett rám, de a beköltözése a
Hawthorne-házba és annak időzítése aligha volt véletlen. Zara biztosan
okkal hozatta ide az unokahúgát.
– Ne játszd az ártatlant! – Thea fogott egy croissant-t, és a szájához
emelte. – Rebeccától mindent tudok.
Nagy kedvem lett volna hátranézni Orenre. Azt mondta, Rebecca
tartani fogja a száját. Mi lesz a következő tévedése?
– Te meg Jameson… – folytatta Thea olyan hangon, mintha egy
kisgyereket dorgálna. – Ráadásul Emily régi szobájában. Elég nagy
bárdolatlanság, nem gondolod?
 Nem tud a lövésekről. Ez a felismerés mindent átírt. Rebecca biztos
látta kijönni Jamesont a fürdőszobából. Előtte meg hallott minket.
Kitalálta, hogy mi…
– Egyesek megint nélkülem bárdolatlankodtak? – Xander belépett
kettőnk közé, hogy véget vessen Thea nyomulásának. – Meg vagyok
sértve!
Őt nem akartam gyanúsítani semmivel, de annyira stresszelt már,
hogy ki gyanús, és ki nem gyanús, hogy úgy éreztem, ha nem egy
merénylő, akkor ez fog végezni velem.
– Rebecca a kis házban maradt estére. – Thea látható élvezettel adta
ezt Xander tudtára. – Egy év után végre megunta a némaságot, és
mindent megírt.
A csaj úgy viselkedett, mint aki épp kijátszik egy adut, de nem volt
világos, hogy pontosan mi az az adu. Rebecca lenne?
– Bex nekem is írt – felelte Xander, majd rám pillantott, és
mentegetőzve hozzátette: – A Hawthorne-ok kis kalandjainak híre
sólyomszárnyakon száll.
Rebecca tehát hallgatott ugyan a támadásról, viszont azt a csókot
épphogy csak ki nem írta egy óriásplakátra.
A csóknak amúgy sincs jelentősége. Nem az most a legfőbb gond.
– Hé, te lány! – Dédi parancsolóan felém, majd a péksüteményes tálca
felé bökött a sétabotjával. – Ne várd el a vénasszonytól, hogy felálljon!
Ha bárki más ilyen hangon szól hozzám, direkt meg se hallottam
volna, de az ősöreg Dédi nagyon ijesztő tudott lenni, úgyhogy gyorsan
felemeltem a tálcát. Túl későn jutott eszembe a sérülésem.
Villámcsapásként hasított belém a fájdalom, és önkéntelenül
felszisszentem.
Dédi rám nézett, aztán intett az unokájának a bottal.
– Segíts neki, te fajankó!
Xander átvette tőlem a tálcát.
Leeresztettem a kezem. Kinek tűnt fel? Próbáltam nem megbámulni
senkit. Ki tudott már eddig is a sérülésemről?
– Neked fáj valamid. – Xander megint benyomult közém és Thea közé.
– Jól vagyok – mondtam.
 – Nem, egyáltalán nem vagy jól.
Fogalmam sem volt, mikor surrant be Grayson a bálteremnyi
étkezőbe, de most hirtelen ott állt mellettem.
– Beszélhetnénk, Ginks? – Áthatón nézett rám. – Kint, a folyosón.
 60. fejezet

Talán okosabb lett volna, ha sehova sem megyek Grayson Hawthorne-

nal, de tudtam, hogy Oren nem hagy magamra, és én is akartam valamit
Graysontól. A szemébe nézni. Megtudni, hogy ő volt-e a felbujtó, vagy
sejti-e, ki lehetett.
– Megsérültél. – A srác nem kérdezett, megállapított. – El kell
mondanod, mi történt.
– El kell mondanom? Tényleg? – Dacosan néztem rá.
– Kérlek. – Vagy fájt kimondania ezt a szót, vagy undorodott tőle.
Esetleg mindkettő.
Nem tartoztam neki semmivel. Oren megkért, hogy ne említsem a
támadást. Grayson, mikor legutóbb beszéltünk, elég nyersen
figyelmeztetett. A halálom esetén a kezébe kerülne az alapítvány.
– Rám lőttek. – Böktem ki mégis az igazat, mert úgy éreztem, muszáj
látnom a reakcióját. – De nem találtak el – tettem hozzá rövid
hatásszünet után.
Grayson szája körül megfeszültek az izmok. Nem tudta. Ha kiült az
arcomra a megkönnyebbülés, azt nem látta, mert már Orenre nézett.
– Mikor? – förmedt rá.
– Tegnap este – felelte kurtán Oren.
– És maga hol volt? – vonta kérdőre a testőrömet.
 – Nem olyan közel, mint amilyen közel ezentúl leszek. – Grayson
kemény pillantását Oren még keményebbel viszonozta.
– Hahó, ismerős vagyok? – Kezemet felemelve jelentkeztem, de meg is
fizettem az árát. – Rólam szól ez a beszélgetés, és esetleg nekem is lehet
véleményem.
Grayson észrevehette, mekkora fájdalommal járt a mozdulat, mert
finoman megfogta a kezem, és segített leereszteni.
– Hagyd, hogy Oren végezze a munkáját – kérte csendesen.
Kivontam magam a hangja és az érintése hatása alól.
– És szerinted kitől kell megvédenie? – Félreérthetetlen célzás gyanánt
az étkező felé pillantottam.
Arra számítottam, hogy Grayson rendreutasít, amiért gyanúsítani
merem a szeretteit, esetleg megismétli, hogy minden esetben
gondolkodás nélkül őket választaná helyettem.
Ehelyett megint Orenhez fordult.
– Ha baja esik, személyesen magát teszem felelőssé.
– „Személyesen magát teszem felelőssé” – jelentkezett be Jameson. A
bátyja felé lépkedett. – Hát ez bájos.
Grayson a fogát csikorgatta, de csak egy pillanatig, mert aztán
rádöbbent valamire.
– Tegnap este együtt voltatok a Fekete-erdőben. – Rámeredt az
öccsére. – Aki lőtt, téged is eltalálhatott volna.
– Az volna csak a nagy poén – felelte Jameson, miközben megkerülte a
bátyját –, ha velem történne valami.
Szikrázott köztük a levegő. Robbanásveszélyesen. Előre láttam, mi lesz
ebből: Grayson az öccse szemére hányja, hogy felelőtlen és önveszélyes,
Jameson meg csak azért is rátesz még egy lapáttal. Mikor fog eljutni oda,
hogy engem is bedob? A csókot.
– Remélem, nem zavarok. – Nash se akart kimaradni a buliból. Küldött
egy lusta, de félelmetes mosolyt a testvérei felé. – Jamie, ma nem lesz
lógás a suliból. Nyomás átöltözni, mert ha öt perc múlva nem vagy a
kocsinál, kinéz neked egy gúzsbakötés. – Megvárta, amíg az öccse
engedelmeskedik, aztán Graysonhoz fordult. – Anyánk csevegni óhajt
veled, Gray.
 Miután a fiúkkal végzett, a legidősebb Hawthorne testvér engem
tüntetett ki a figyelmével.
– Téged, gondolom, nem kell elvinnem a Country Daybe.
– Nem, nem kell – felelte helyettem Oren, és keresztbe fonta a mellén
a karját.
Láttam Nashen, hogy szemet szúrt neki a testtartás és a hangnem, de
még mielőtt szóvá tehette volna, közbeszóltam:
– Nem megyek ma iskolába.
Orennek ez újdonság volt, de nem tiltakozott. Nash ellenben ugyanúgy
nézett rám, mint Jamesonra, amikor gúzsbakötéssel fenyegette.
– A nővéred tud róla, hogy iskolakerülésre készülsz ezen a szép
pénteki napon?
– Te csak ne foglalkozz a nővéremmel! – csattantam fel, de Libby
említése eszembe juttatta Drake üzeneteit.
Rosszabb forgatókönyvek is voltak annál, mint hogy Libby összejön
egy Hawthorne-nal. Feltéve, hogy nem a legidősebb testvér akar eltenni
láb alól.
– Én mindenkivel foglalkozom, aki ebben a házban lakik vagy dolgozik
– jelentette ki Nash. – Néha lelépek hosszabb-rövidebb időre, de amikor
visszajövök, mindig azt látom, hogy vannak, akikre oda kell figyelni.
Tehát… – Újra jött az a lusta vigyor. – Tud róla a nővéred, hogy lógni
akarsz?
– Beszélek vele – mondtam, és próbáltam nem a cowboyt látni, hanem
azt, aki mögötte van.
Nash viszonozta fürkésző pillantásomat.
– Úgy legyen, kislány.
 61. fejezet

Mondtam Libbynek, hogy ma otthon maradok. Aztán megpróbáltam

megfogalmazni magamban egy puhatolózó kérdést Drake üzeneteiről, de
nem sikerült. Mi van, ha a pasi nem csak üzenget? Ez a gondolat kígyó
módjára tekergett a fejemben. Mi van, ha találkoztak? Ha Libby segített
neki besurranni a birtokra?
Megszakítottam a gondolatsort. A birtokra nem lehet „besurranni”. A
biztonságiak bombabiztosan lezárták, és Oren mondta volna, ha Drake a
támadás idején a falon belül lett volna. Akkor ő lenne az első számú
gyanúsított – vagy legalábbis dobogós helyen állna.
De legalább van rá némi esély, hogy ha meghalok, a legközelebbi
vérrokonaimra száll minden. Vagyis Libbyre meg az apánkra.
– Nem vagy jól? – kérdezte a nővérem, és a homlokomra tette a kezét.
Az új lila csizmáját viselte, meg egy hosszú ujjú, csipkés fekete ruhát.
Úgy tűnt, készül valahova.
Drake-kel akar találkozni? Görcsbe rándult a gyomrom. Vagy Nashsel?
– Mentális szabadnap – nyögtem ki.
Libbynek ez elfogadható volt, és egyből tesós napot hirdetett. Ha
voltak is tervei, a kedvemért habozás nélkül sutba dobta őket.
– Nem szeretnél wellnessezni? – kérdezte teljesen komolyan. – Tegnap
kaptam egy masszázst, és azt hittem, meghalok, olyan jó volt.
 Tegnap én is azt hittem, meghalok. Nem sütöttem el ezt a poént, és azt
se mondtam Libbynek, hogy a masszőrre most egy darabig ne számítson.
Hogy másra tereljem a figyelmét, javasoltam egy elfoglaltságot, amitől
azt reméltem, hogy az én figyelmemet is eltereli mindarról, amit
titkolnom kell a testvérem elől.
– Volna kedved keresni velem egy Davenportot?

A kutatást az interneten kezdtük. Kiderítettük, hogy a „davenport” szót

köznevesült márkanévként kétféle bútor megjelölésére is használják:
egyes vidékeken egyszerűen a kanapé szinonimája, emellett
davenportnak szokás nevezni azt a fajta íróasztalt, aminek lejtős,
felhajtható lapja egy tárolórész fedeleként is szolgál, és ami számos
oldalra nyíló fiókjáról és rejtett rekeszeiről nevezetes.
Mindazok alapján, amiket Tobias Hawthorne-ról eddig megtudtam,
határozottan úgy gondoltam, hogy nem egy kanapét kell keresnünk.
– Ez sokáig eltarthat – figyelmeztetett Libby. – Van fogalmad róla,
mekkora ez a ház?
Az elmúlt napokban jártam a zenetermekben, a sportkomplexumban,
a bowlingcsarnokban, a garázsnak nevezett autószalonban, a
napszobában… és még mindig csak a látnivalók kevesebb mint
egynegyedénél tartottam.
– Óriási.
– Gigantikus – csicseregte Libby. – És mivel sajnos nem vagyok
sajtóképes, az elmúlt egy hétben más dolgom se volt, mint
felfedezőutakra menni.
A „sajtóképtelenség” bélyegét csak Alisa süthette rá. Kíváncsi lettem
volna, hányszor beszélgetett el az ügyvédem a nővéremmel a hátam
mögött.
– Van egy bálterem – folytatta Libby –, egy mozi meg egy rendes
színház, nézőtérrel és színpaddal.
– Igen, azt láttam – bólogattam. – Meg a bowlingpályát is.
Libby feketével kifestett szeme elkerekedett.
 – Bowlingoztál is?
Az ámulata ragadós volt.
– Igen, képzeld, bowlingoztam.
A nővérem a fejét csóválta.
– Szerintem egyszerűen bizarr, hogy az ember házában legyen egy
bowlingpálya.
– Gyakorló golfpálya is van – szólalt meg a hátam mögött Oren. – Meg
rakettballpálya.
Ha Libby furcsállta is, hogy a testőröm folyamatosan a sarkunkban
van, nem tette szóvá.
– Hogy a fenébe találunk meg itt egy kis íróasztalt?
Odafordultam Orenhez. Ha már itt van, vegyük hasznát.
– Azt a dolgozószobát, ami a mi szárnyunkban van, már láttam. Volt
Tobias Hawthorne-nak másik dolgozószobája is?

Tobias Hawthorne kettes számú dolgozószobájában sem davenport

típusú íróasztal állt. A helyiségből három másik szoba nyílt. A
szivarszoba. A biliárdszoba. Oren mindkettőről mondott néhány szót. A
harmadik helyiség kicsi volt, és ablaktalan. A közepén egy nagy, fehér,
kapszula alakú valami állt.
– Ez egy ingerkizáró kamra – magyarázta Oren. – Mr. Hawthorne
szerette időről időre szenzoros deprivációnak kitenni magát.

Egy idő után áttértünk Libbyvel a szisztematikus átfésülésre. A módszer

ugyanaz volt, mint amit Jamesonnal alkalmaztunk a Fekete-erdőben,
csak most fák helyett helyiségek és épületszárnyak sorát vizsgáltuk.
Oren végig követett minket, sose maradt le egy-két méternél távolabb.
– És most… a wellness következik. – Libby kitárta az ajtót.
Feltűnően vidám volt – vagy valamit palástolni akart.
 Elkergettem a gondolatot, és körülnéztem a wellnessteremben.
Érdekelt, mi minden van ott, akkor is, ha tudtam, hogy íróasztalt tutira
nem találunk benne. Az L alakú helyiség nagyobbik felét fa-, a kisebbiket
kőpadló borította. Az utóbbi részben kis méretű, gőzölgő vízzel teli
medence kapott helyet, meg egy hálófülke nagyságú, üvegfalú
zuhanykabin, amiben a mennyezeten voltak a csapok, nem pedig a falon.
– Termálmedence és gőzkabin. – A magyarázat a hátunk mögül jött, de
nem Orentől.
Megfordultam, és Skye Hawthorne-t pillantottam meg földig érő,
fekete selyemköntösben. A fiúk anyja bevonult a fapadlós részbe,
ledobta magáról a köntöst, és ráfeküdt egy szürke bársonnyal bevont
asztalszerűségre.
– Masszázságy – mondta ásítva, és ráérősen letakarta pucér testét egy
fehér lepedővel. – Megrendeltem a masszőrt.
– A Hawthorne-ház átmenetileg lezárásra került a külső alkalmazottak
és a látogatók előtt – közölte Oren, tökéletesen figyelmen kívül hagyva
Skye sztriptízét.
– Hát az baj. – A nő behunyta a szemét. – Akkor muszáj lesz kivételt
tennie Magnusszal.
Magnus… Jó lett volna tudni, előző nap is ő járt-e a házban. Talán ő
lőtt rám – Skye megbízásából.
– A Hawthorne-ház lezárásra került – ismételte Oren. – Biztonsági
okokból. Csak azokat engedhetjük be, akiket feltétlenül szükséges.
Skye macska módjára, lustán ásított.
– Higgye el, John Oren, hogy nekem erre a masszázsra feltétlenül
szükségem van.
Az ágytól nem messze egy polcon gyertyák sora égett. Áttetsző
függönyökön szórt fény szűrődött át, és halk, kellemes zene szólt.
– Miért kellett lezárni a házat? – kérdezte váratlanul Libby. – Történt
valami?
Küldtem egy figyelmeztető pillantást Oren felé, jelezni próbáltam,
hogy ne válaszoljon a kérdésre, de kiderült, hogy rossz helyre címeztem
az üzenetet.
 – Grayson szerint – szólt Skye – valami nagyon csúnya dolog történt a
Fekete-erdőben.
 62. fejezet

Libby megvárta, amíg kiérünk a folyosóra, és csak akkor vont kérdőre.

– Mi történt az erdőben?
A pokolba kívántam Graysont, amiért elmondta az anyjának – és
magamat, amiért elmondtam Graysonnak.
– Miért kell neked megerősített védelem? – faggatott tovább Libby.
Mivel nem válaszoltam, Orenhez fodult. – Miért kell a húgomnak
megerősített védelem?
– Egy tegnapi esemény miatt – felelte Oren. – Amiben volt egy golyó…
meg egy fa.
– Egy golyó? – kerekedett el Libby szeme. – Mármint lövedék?
– De semmi bajom – próbáltam megnyugtatni.
Rám nézett, de nem nyugodott meg.
– Mégis mit jelentsen az, hogy volt egy golyó meg egy fa? – Libby most
megint Orenhez fordult, és a kék copfja vészjóslóan szállt egyik oldalról
a másikra.
Az első számú testőröm nem tudott vagy nem akart tovább ködösíteni.
– Még nem derült ki, hogy a lövésekkel csak rá akartak ijeszteni
Averyre, vagy célpont volt. A golyók nem találták el, de a becsapódáskor
szétszóródó szilánkok megsebesítették.
– Libby, jól vagyok – ismételtem a tőlem telhető leghatározottabban.
 – Golyók? Többször lőttek? – Valószínűleg meg sem hallotta, amit
mondtam.
Oren megköszörülte a torkát.
– Egy percre magukra hagyom a hölgyeket.
Kicsit távolabb ment. Onnan is látott minket, sőt hallott is, de úgy
tehetett, mintha nem hallana.
Gyáva.
– Rád lőtt valaki, és nem is szólsz?! – Libby ritkán kapta fel a vizet, de
amikor igen, akkor nagyon. – Lehet, hogy Nashnek van igaza. A fene
essen abba a pasiba! Azt mondtam neki, hogy te önálló és okos vagy. Ő
meg azt, hogy nem látott még olyan milliárdos tinédzsert, akit ne kellett
volna időnként fenéken billenteni.
– Oren és Alisa gondoskodik róla, hogy minden rendben legyen –
nyugtattam. – Nem akartam, hogy még emiatt is idegeskedj.
A nővérem gyengéden az arcomra tette a kezét, pillantása az
alapozóval nagyjából elfedett karcolásomra siklott.
– És rólad ki gondoskodik?
Max jutott eszembe, ahogy azt ismételgeti: „Szükséged volt rám.”
Lesütöttem a szemem.
– Neked van most épp elég bajod.
– Miről beszélsz? – kérdezte Libby. Hallottam a gyors belégzését, aztán
a sóhajtását. – Drake-re gondolsz?
Kimondta a nevet. A zsilip ezzel megnyílt, jöhetett az áradat.
– Üzeneteket küld neked.
– De nem válaszolok rájuk – védekezett.
– De nem is blokkoltad őt.
Erre nem tudott mit mondani.
– Blokkolhattad volna – folytattam rekedten. – Vagy kérhettél volna
másik telefonszámot Alisától. Feljelenthetnéd Drake-et, amiért megsérti
a távoltartási végzést.
– Nem kértem távoltartási végzést! – Láttam Libbyn, hogy amint
kimondta, már meg is bánta. Nyelt egyet. – Nem akarok másik
telefonszámot. Az összes barátom ezt a számot tudja. Apa is.
Döbbenten bámultam rá.
 – Apa? – Két éve nem láttam Ricky Ginkst. A gyámügyesem többször
beszélt vele, de ő még csak fel sem hívott. Anya temetésére sem jött el. –
Apa megkeresett téged?
– Csak mert… tudni akarta, mi van velünk.
Nyilván értesült a szenzációs hírről. Engem nem ért el, mert új
számom van. Korábban magasról tett mindkettőnkre, de most hirtelen
nagyon érdekli, mi van velünk.
– Pénzt akar – mondtam ki kereken. – Ugyanúgy, mint Drake.
Ugyanúgy, mint az anyád.
Az anyját szóba hozni mély ütés volt.
– Mit gondol Oren, ki lőtt rád? – Libby nagyon küzdött, hogy
valamennyire nyugodt legyen a hangja.
Én is ugyanezzel küzdöttem.
– A lövéseket itt, a birtokon adták le – ismételtem el, amit nekem
mondtak. – Olyasvalaki volt a tettes, akinek bejárása van ide.
– Szóval ezért hozott szigorúbb szabályokat Oren – bólogatott Libby.
Szinte láttam, ahogy feketével kihúzott szeme mögött vadul forognak a
fogaskerekek. – Csak olyan alkalmazottak jöhetnek, akikre feltétlenül
szükség van. – Sötét ajka vékony vonallá préselődött. – El kellett volna
mondanod.
Azokra a dolgokra gondoltam, amiket ő nem mondott el nekem.
– Nyugtass meg, hogy nem találkoztál Drake-kel! Hogy nem jött ide.
Hogy nem hoztad be a birtokra.
– Persze hogy nem. – Libby elnémult, próbált uralkodni magán. Csak
azt nem tudtam, dühös kifakadást vagy sírást igyekszik elfojtani. – Most
elmegyek. – A hangja erős és elszánt volt. – De tisztázzuk, húgocskám: te
gyerek vagy, én pedig a gondviselőd. Ha legközelebb rád lő valaki, én
legyek az első, aki megtudja!
 63. fejezet

Tudtam, hogy Oren végighallgatta a vitámat Libbyvel, de azt is tudtam,

hogy nem fogja kommentálni.
– Tovább keresem a davenportot – jelentettem ki.
Addig is jól jött, hogy elfoglalhatom magam valamivel, most meg
aztán végképp. De így, hogy Libby magamra hagyott, elment tőle a
kedvem, hogy szobáról szobára járjak. Az öreg dolgozószobáját már
megnéztük. Hol tarthat még valaki egy davenportot?
Erre a kérdésre koncentráltam, hogy ne gondoljak a vitámra a
nővéremmel. Mindarra, ami elhangzott – és ami nem hangzott el.
– Biztos forrásból tudom – fordultam Orenhez egy perc töprengés után
–, hogy a Hawthorne-házban több könyvtárszoba is van. – Lassan,
hosszan sóhajtottam egyet. – Nem tudja véletlenül, hol vannak?

Két órával és négy könyvtárszobával később ott álltam az ötödik

közepén. Ez egy emeleti helyiség volt, és lejtett a mennyezete. A
beépített polcokat puha táblás zsebkönyvekre méretezték, és az elnyűtt
kötetek sorai elborítottak minden falfelületet, körülölelve a keleti
oldalon nyíló nagy, festett ólomüveges ablakot. A beáradó fény színes
mintákat rajzolt a fapadlóra.
 Itt sem volt davenport. Kezdtem elveszteni a reményt. Ezt a nyomot
nem nekem hagyták hátra. Tobias Hawthorne nem rám gondolt, amikor
kiagyalta a rejtvényét.
Szükségem volt Jamesonra.
Gyorsan elvetettem ezt a gondolatot, kimentem a könyvtárszobából,
és elindultam visszafelé a lépcsőn. Addigra már legalább öt különböző
lépcsőn jártam a kastélyban. Ez épp egy csigalépcső volt, és ahogy lefelé
ballagtam rajta, távoli, hívogató zongoraszó ütötte meg a fülemet.
Követtem a hangot, Oren pedig követett engem.
Egy tágas, nyitott terem bejáratához érkeztem. A szemközti falat
boltívek sora alkotta. Minden boltív hatalmas ablakot foglalt magába. És
minden ablak nyitva volt.
A többi falon festmények lógtak, s a terem közepén a legnagyobb
hangversenyzongora állt, amit életemben láttam. A billentyűknél Dédi
ült, lehunyt szemmel. Először azt hittem, ő játszik, de mikor közelebb
mentem, észrevettem, hogy a zongora magától szól.
Dédi meghallhatta a lépteimet, mert felpattant a szemhéja.
– Bocsánat, én csak… – kezdtem mentegetőzni.
– Csitt! – parancsolt rám, és újra lehunyta a szemét. A zene
folytatódott, crescendóba váltva egyre erősödött, majd hirtelen véget
ért. – Tudtad, hogy ezen a valamin koncerteket lehet hallgatni? – Dédi
kinyitotta a szemét, a botjáért nyúlt, és komoly erőfeszítés árán felállt. –
Valahol a világban játszik egy művész, és ha megnyomunk egy gombot,
itt mozognak a billentyűk.
Az öregasszony tekintete a zongorán pihent – majdhogynem
vágyakozva nézte a hangszert.
– Dédi tud zongorázni? – kérdeztem.
Krákogott egyet.
– Fiatalkoromban tudtam. Kissé túl nagy figyelem övezett miatta, és ez
nem tetszett a férjemnek, ezért eltörte az ujjaimat.
Ahogy ezt mondta – szenvtelenül, szinte unottan –, az majdnem olyan
riasztó volt, mint a szavak tartalma.
– Ez rettenetes! – fakadtam ki.
 Dédi levette a szemét a zongoráról, és sorvadt, madárcsontú kezére
nézett. Aztán felszegte az állát, és a nagy ablakok felé meredt.
– Nem sokkal később tragikus baleset érte.
Ez nagyon úgy hangzott, mintha ő maga intézte volna azt a „baleset”-
et. Vajon megölte a férjét?
– Dédi! – zendült egy rosszalló hang a terem bejáratánál. – Megijeszted
a gyereket.
Az öregasszony szipogott egyet.
– Ha olyan ijedős, nem sokáig húzza itt. – Azzal már indult is kifelé.
A legidősebb Hawthorne fiú most hozzám fordult.
– Szóltál a nővérednek, hogy ellógod a napot?
Libby említése újra eszembe juttatta a vitánkat. Beszélt apával. Nem
kért távoltartási végzést Drake ellen. Az üzeneteit se tiltja le. Kíváncsi
lettem volna, Nash mennyit tud ezekről a dolgokról.
– Tudja, hogy itthon maradtam – feleltem tartózkodóan.
Nash komolyan nézett rám.
– Hidd el, nem könnyű a nővérednek. Te a hurrikán szemében állsz,
ahol nyugi van. De őt telibe kapja a vihar, minden irányból.
Én, mondjuk, nem nevezném „nyugi”-nak, ha rálőnek az emberre.
– Mit akarsz a nővéremtől? – szegeztem neki a kérdést.
Az arckifejezéséből ítélve szórakoztatónak találta a faggatózásomat.
– Te mit akarsz Jamesontól? – kérdezett vissza.
Nincs ebben a házban senki, aki ne tudna arról a csókról?
– Igazad volt abban, amit a nagyapátok játékáról mondtál – ismertem
el. Nash megpróbált figyelmeztetni. Szépítés nélkül megmondta, miért
kellek Jamesonnak.
– Általában igazam van. – A farmere övbújtatójába akasztotta két
hüvelykujját. – És minél közelebb a vége, annál rosszabb lesz a dolog.
Az észszerű lépés az lett volna, ha kiszállok a játékból. Ha
visszavonulok. De kíváncsi voltam a rejtvény megfejtésére, mi több, a
lényem egy része – az, amelyik egy mindent játékos feladattá változtató
anya mellett nevelkedett, az, amelyik hatévesen játszotta az első
sakkpartiját – győzni akart.
 – Nincs véletlenül ötleted, hova dughatott el a nagyapád egy
davenport típusú íróasztalt?
– Te aztán nem tanulsz semmiből – horkantotta.
Vállat vontam.
Nash elgondolkodott.
– A könyvtárakban már nézted?
– Igen, a kerek könyvtárban, az ónixosban, a színes ablakosban, a
földgömbösben, a labirintusban… – A testőrömre pillantottam. – Több
nincs, igaz?
Oren bólintott.
Nash oldalra billentette a fejét.
– Ez nem egészen igaz.
 64. fejezet

Nashsel felkapaszkodtunk két lépcsősoron, és végigmentünk három

folyosón. Közben elhaladtunk egy elfalazott ajtó előtt.
– Itt mi van? – érdeklődtem.
– Arra volt a nagybátyám privát szárnya. – Egy kicsit lassított. – Toby
halála után az öreg elfalaztatta a bejáratát.
Mennyire beteges már ez? – kérdeztem magamtól, és válaszoltam is
rá: kábé annyira, mint kizárni az örökségből az egész családodat, és húsz
évig egy mukkot se szólni róla nekik.
Nash megint gyorsított a léptein, és végül megállt egy acélajtó előtt,
ami pontosan úgy nézett ki, mint egy széf ajtaja. Számkombinációs zára
lehetett, mert tekerőtárcsa volt rajta, alatta pedig egy ötágú nyitókar.
Nash gyakorlott mozdulatokkal tekergetni kezdte a számtárcsát – balra,
jobbra, megint balra – olyan gyorsan, hogy nem láttam, milyen
számokat állít be. Hangos kattanás hallatszott, elfordította a kart, és az
acélajtó kitárult.
Miféle könyvtár lehet az, aminek ilyen… Eddig jutottam gondolatban,
mert a legidősebb Hawthorne fiú belépett az ajtón, én pedig
rádöbbentem, hogy az nem is egyetlen helyiség bejárata. Hanem egy
egész épületszárnyé.
– Az öreg a születésemkor kezdte el építtetni a háznak ezt a részét –
mesélte Nash.
 A folyosót, ahova beléptünk, számtekercsek, billentyűblokkok, zárak,
lakatok és kulcsok töltötték meg – mindezek a falakra szerelve, mint a
kiállítási tárgyak.
– A Hawthorne-ok előbb tanulnak meg tolvajkulcsot használni, mint
járni – jegyezte meg Nash, miközben haladtunk előre.
Találomra benyitottam az egyik szobába, és egy kis repülőt
pillantottam meg odabent. Nem modellt. Egy igazi, egyszemélyes gépet.
– Ezek voltak a játszószobáid? – pillantottam végig a további ajtók
során. Tippelni se mertem, hogy miféle meglepetéseket rejt a többi
helyiség.
– Skye tizenhét évesen szült engem. – Nash megvonta a vállát. –
Megpróbálkozott a gyerekneveléssel, de nem nagyon ment neki. Ezért a
nagyapám besegített.
Azzal, hogy megépíttette… ezt.
Elértünk a folyosó végére.
– Játékterem – szolgált a teljesen felesleges magyarázattal Nash.
Volt ott egy csocsóasztal, bárpult, három nagy flipper és az egyik fal
mellett még egy sor játéktermi gép.
Odamentem az egyik flipperhez, megnyomtam a gombját, mire a gép
életre kelt.
Hátrapillantottam Nashre.
– Ráérek – mondta.
Nem lett volna szabad ezzel töltenem az időt. Úton voltunk a hatodik
könyvtár felé, ahol jó eséllyel a davenport és vele a következő rávezetés
várt rám. De egy rövid játék azért belefért. Kipróbáltam a
billenőkarokat, aztán kilőttem egy golyót.
Az eredményem messze volt a rekordtól, ennek ellenére a játék végén
a gép a monogramomat kérte. Mikor beütöttem, ismerős üzenet jelent
meg a kijelzőn:

ISTEN HOZTA A HAWTHORNE-HÁZBAN, AVERY KOIZI GINKS!

Ugyanez a köszöntés fogadott a bowlingteremben, és ahogy akkor, úgy

most is azt éreztem, hogy Tobias Hawthorne kísértete szól hozzám.
 „Ha azt hiszed is, hogy sikerült manipulálnod a nagyapánkat, és te
vetted rá őt erre, garantálom, hogy igazából ő manipulált téged.”
Nash a bárpult mögé sétált.
– A hűtő tele van cukros italokkal. Mi a mérged?
Közelebb mentem, és megállapítottam, hogy a „tele van” kifejezés
precíz. A polcok dugig voltak üdítőkkel, s azok az összes elképzelhető és
elképzelhetetlen ízesítést felvonultatták.
– Vattacukor? – fintorogtam. – Kaktuszfüge? Bacon-jalapeño?
– Hatéves voltam, amikor Grayson született – mondta Nash, bár nem
értettem, ez miért magyarázat az üdítőarzenálra. – Az öreg azon a
napon adta át ezt a játéktermet, amikor hazahozták az újszülött
kisöcsémet. – Lecsavarta egy gyanúsan zöld színű üdítő kupakját, és
ivott egy kortyot. – Hétéves koromban jött Jamie, másfél évvel később
Xander. – Szünetet tartott, mintha mérlegelné, méltó hallgatóság
vagyok-e. – Zara néninek nem sikerült teherbe esnie az első férjétől.
Skye meg valahányszor elutazott pár hónapra, várandósan jött haza.
Mosás, öblítés, új menet.
Újabb bizarr adalék egy bizarr család bizarr történetéhez.
– Kérsz valamit? – intett a hűtő felé.
Legszívesebben kábé tízfélét kértem volna, de végül beértem egy „süti
és tejszínhab” ízesítésűvel. Hátrapillantottam Orenre, aki néma
árnyként követett minket egész idő alatt. Nem jelezte, hogy ne igyak, így
hát lecsavartam a kupakot, és megkóstoltam az üdítőt.
– Na és a könyvtár? – emlékeztettem Nasht.
– Már nincs messze. – Átmentünk a következő szobába. –
Társasjátékszoba.
A helyiség közepén négy asztal állt: egy téglalap alakú, egy négyzet
alakú, egy ovális és egy kerek. Mind a négy fekete volt, a szoba összes
többi része – a falak, a padló és a polcok – fehér. A polcok a szoba négy
falából hármat foglaltak el.
Ezek nem könyvespolcok, döbbentem rá. Játékok voltak rajtuk. Több
száz, talán több ezer táblás társasjáték. Nem tudtam ellenállni,
odamentem a legközelebbi polchoz, és végigfuttattam az ujjaimat a
dobozokon. A legtöbb játéknak még a nevét se hallottam soha.
 – Mondhatjuk, hogy gyűjtő volt az öreg – jegyezte meg csendesen
Nash.
Csak ámultam. Hány délutánt játszhattunk végig anya meg én
használtan szerzett társasokkal? Az esős napokra kifejlesztett rutinunk
része volt, hogy kiraktunk három- vagy négyfélét, és összegyúrtuk őket
egyetlen nagy játékká. De hát ez? Úgy tűnt, a világ minden tájáról
vannak ott játékok. Minden másodikon idegen nyelvű felirat volt.
Felrémlett előttem a kép, ahogy a négy Hawthorne testvér körülüli az
egyik asztalt. Vigyorognak. Káromkodnak. Túljárnak egymás eszén.
Mindegyik a többi fölé akar kerekedni, foggal-körömmel harcolnak –
talán szó szerint.
Elhessegettem a gondolatot. A davenport és a következő rávezetés
miatt jöttem ide. Arra a játékra kell most koncentrálnom, nem azokra,
amelyeket ezek a dobozok rejtenek. Erőnek erejével levettem a
tekintetem a polcokról.
– És hol a könyvtár? – fordultam Nashhez.
A szoba túloldala felé intett, a negyedik fal felé, amit nem borítottak el
a társasjátékok. Ajtót nem láttam. Helyette állt ott egy tűzoltórúd meg
egy nyitott végű, vastag cső. Egy csúszda alja lenne?
– Szóval hol a könyvtár? – kérdeztem újra.
Nash megállt a tűzoltórúd mellett, és a mennyezet felé tekintett.
– Odafent.
 65. fejezet

Oren felment, aztán visszajött – a rúdon, nem a csúszdán.

– Tiszta a terep – jelentette. – De ha megpróbál felmászni, felszakadhat a
sebe.
A sérülésem említését kétféleképpen tudtam értelmezni: Oren vagy
kíváncsi a legidősebb Hawthorne fiú reakciójára, vagy megbízik benne.
– Milyen seb? – harapott rá a csalira Nash.
– Valaki rálőtt Averyre – közölte tárgyilagosan Oren. – Gondolom,
Nash, maga nem tud semmit erről. Vagy tévedek?
– Hogyha tudnék – felelte halk, de annál vészjóslóbb hangon a srác –,
már lépéseket tettem volna.
– Nash… – A testőröm kemény pillantása valószínűleg azt jelentette,
„maradj ki ebből”. Márpedig amennyire tudtam, a Hawthorne-okra nem
jellemző, hogy bármiből hajlandóak lennének kimaradni.
– Én most megyek – közölte lazán Nash. – Felteszek néhány kérdést
pár ismerősömnek.
Pár ismerősének… köztük Mellie-nek. Miután kiment a szobából,
Orenhez fordultam.
– Tudta, hogy első dolga lesz beszélni az alkalmazottakkal.
– Csak azt tudom, hogy ő szót ért az alkalmazottakkal. Egyébként
reggel óta amúgy sem titok többé, hogy mi történt.
 Elmondtam Graysonnak. Grayson elmondta az anyjának. És Skye-nak
hála Libby is megtudta.
– Sajnálom – feleltem, aztán a rúdhoz léptem. – Felmegyek.
– Nem láttam odafent íróasztalt – jegyezte meg Oren.
– Akkor is felmegyek. – Megpróbáltam felhúzni magam, de a fájdalom
győzött.
Igaza volt Orennek, nem mászhattam fel. Elengedtem a rudat, és balra
néztem.
Ha a rúd nem játszik, akkor marad a csúszda.

A Hawthorne-házbeli utolsó könyvtár kicsi volt. A mennyezete

sátortetőt formázott. A könyvespolcok egyszerű kivitelűek, és csak a
derekamig értek. Gyerekkönyvek töltötték meg mindet. Rongyosra
olvasott, szakadtra szeretett kötetek. Régi kedvenceim is voltak
közöttük, úgyhogy elöntött a nosztalgia, és legszívesebben leültem volna
olvasgatni.
De nem tettem, mert ahogy ott álltam középen, finom fuvallatot
éreztem az arcomon. A hátsó fal előtt álló polcok felől érkezett, s amikor
odamentem, már azt is tudtam, hogy a két polc közötti résből jön a
léghuzat.
Van valami mögötte. Akkorát dobbant a szívem, hogy a lélegzetem is
elakadt. Mind a tíz ujjamat beleakasztottam a jobb oldali kis polc
tetejébe, és magam felé húztam. Nem kellett különösebben erőlködnöm:
a polc zsanéron lógott. Ahogy meghúztam, kifordult, és egy kis nyílás
tűnt fel mögötte.
Ez volt az első rejtekút, amit önállóan fedeztem fel. Furcsa izgalom
vett erőt rajtam, mintha a Grand Canyon szélén állnék, vagy egy
felbecsülhetetlen értékű műtárgyat tartanék a kezemben. Kalapáló
szívvel bebújtam a nyíláson, és odabent egy lépcsőt találtam.
„Csapda csapda hátán. Rejtvény rejtvényt követ.”
Óvatosan elindultam lefelé. A fentről érkező fény egyre fogyott, ezért
bekapcsoltam a zseblámpát a mobilomon, hogy lássam, hova lépek.
Tudtam, hogy az volna a helyes, ha visszamennék Orenért, ehelyett
egyre gyorsabban haladtam – minden lépéssel kanyarodva egy kicsit a
csigalépcsőn –, amíg csak el nem értem az alját.
És ott állt – szintén világító telefonnal a kezében – Grayson
Hawthorne.
Felém fordult. Ezerrel dobogott a szívem, de nem hátráltam meg.
Elnéztem Grayson mellett, és megpillantottam egy tárgyat – az egyetlen
tárgyat –, ami a titkos lépcső aljában állt.
Egy davenportot.
– Ginks – köszöntött Grayson, majd ismét a bútor felé fordult.
– Megtaláltad már? A rávezetést.
– Vártam. – A hangjából semmilyen érzelmet nem lehetett kiolvasni.
– Mire?
Grayson levette a tekintetét az íróasztalról, és ezüstös szeme rám
villant a sötétben.
– Leginkább Jamie-re.
Hosszú órák teltek el azóta, hogy Jameson elment az iskolába, és
ugyanannyi idő azóta, hogy utoljára találkoztam Graysonnal. Mióta
szobrozhat itt?
– Csalódnék Jamesonban, ha nem vonná le a logikus
következtetéseket. Nem tudom, mire megy ki ez a játék, de rólunk szól.
Négyünkről. Rávezetés volt a nevünk. Adta magát, hogy lesz itt valami.
– Itt, ennek a lépcsőnek az aljában? – kérdeztem.
– Valahol a mi szárnyunkban – felelte Grayson. – Itt nőttünk fel:
Jameson, Xander meg én. Gondolom, Nash is, de ő nem velünk, hanem
pár évvel korábban.
Eszembe jutott, hogy Nash azt mesélte, Jameson és Grayson mindig
összefogtak ellene a feladványok megfejtésekor, aztán a cél előtt egymás
ellen fordultak.
– Nash tud a támadásról – tisztáztam. – Elmondtam neki.
Grayson vetett rám egy kifürkészhetetlen pillantást.
– Mi van? – kérdeztem.
Megcsóválta a fejét.
– Most majd meg akar menteni.
 – És mi abban a rossz?
Újabb pillantás, újabb elfojtott érzelem.
– Megmutatod, hol sérültél meg? – A hangja nem volt kimondottan
rekedt vagy elfúló, de olyan… valamilyen volt.
Biztos csak érdekli, mennyire súlyos a seb, mondtam magamnak,
mégis áramütésként ért a kérése. Egyszerre nehéznek éreztem a
végtagjaimat, és felerősítve hallottam a saját lélegzésemet. Ott álltunk
egy szűk helyen. Ott álltunk közel egymáshoz, közel az íróasztalhoz.
Tanultam a Jamesonnal történtekből, de ez más volt. Úgy éreztem,
Grayson akar lenni az, aki megment. Nagyon fontos neki, hogy ő legyen
az.
Megfogtam a felsőm nyakát, és lehúztam egészen a kulcscsontom alá,
felfedve a bekötött sebet.
A vállamhoz közelítette a kezét.
– Nagyon sajnálom, hogy ez történt veled.
– Tudod, ki lőtt rám?
Meg kellett kérdeznem, mert szinte bocsánatot kért. És Grayson
Hawthorne nem szokott bocsánatot kérni. Ha tudja, ki tette…
– Nem tudom – jött a határozott felelet.
Hittem neki. Vagy legalábbis hinni akartam.
– Ha kiköltözöm a házból, mielőtt letelik az egy év, a pénzt
szétosztják, megy jótékony célra. Ha meghalok, akkor is szétosztják,
vagy az örököseim kapják meg. – Szünetet tartottam. – És ha meghalok,
négyőtöké lesz az alapítvány.
Ebből meg kellett értenie, hogyan fest a helyzet az én szemszögemből.
– Azt a nagyapámnak eleve ránk kellett volna hagynia. – Grayson
elfordította a fejét, de csak nehezen tudta levenni a tekintetét a
bőrömről. – Vagy Zarára. Minket kiskorunktól arra neveltek, hogy majd
fontos emberek legyünk, te meg…
– Én meg egy senki vagyok – fejeztem be a gondolatot, pedig fájt
kimondani.
Grayson a fejét rázta.
– Nem tudom, hogy mi vagy. – A telefonjaink gyenge fényénél is
láttam, ahogy légzése ritmusára emelkedik és süllyed a mellkasa.
 – Mit gondolsz, igaza van Jamesonnak? – kérdeztem. – A játék végén
megkapjuk a válaszokat?
– Kapunk majd… valamit. Az öreg minden játékából kisül valami. –
Elgondolkodott. – Hány számot tudsz?
– Kettőt – feleltem.
– Én is. Még ez hiányzik, meg Xanderé.
A homlokomat ráncoltam.
– Xanderé?
– A fekete-erdői. A Blackwood Xander második keresztneve. A patak
Nashhez tartozik, a puska Jamesonhoz.
Az íróasztalra néztem.
– A davenport pedig hozzád.
Grayson behunyta a szemét.
– Parancsolj, Örökösnő.
Nem értettem, miért használja a Jamesontól kapott becenevemet,
pedig biztos nem véletlenül tette. De nem sokat töprengtem rajta,
inkább a problémára összpontosítottam. Az íróasztal bronzvörös fából
készült. Lapos, ládaszerű teteje alatt négy egymás fölötti fiók sorakozott.
Egyenként kinyitottam őket. Üresek voltak. Végigsimítottam mindegyik
belsejét, hátha kitapintok valami furcsát. Semmi.
Egyfolytában magamon éreztem Grayson tekintetét, tudtam, hogy
kritikus szemmel figyeli, amit csinálok. Áttértem a felső rész
vizsgálatára. Felhajtottam az asztallapként szolgáló tetőt, belenéztem az
alatta levő tárolórekeszbe. Az is üres volt. Végighúztam a kezem a
rekesz fenéklapján és négy falán, ahogy a fiókokkal tettem. A jobb oldali
falon ki is tapintottam valamit: egy apró peremet, egy kis
szintkülönbséget, ami hosszában végigfutott a deszka közepén.
Szemügyre vettem az oldalfalat. Négy-öt centiméter vastag lehetett. Elég
vastag hozzá, hogy legyen benne hely egy titkos rekesznek.
Már csak arra kellett rájönnöm, hogyan nyílik. Megint kitapogattam a
finom kis peremet. Egy pontatlan illesztés is lehetett, két rosszul
összeenyvezett léc találkozása. Vagy talán… Erősen megnyomtam az
oldalfalat, és mikor elengedtem, az kettévált, a perem helyén rés nyílt.
Leemeltem a meglazult lécet, és valóban megpillantottam mögötte egy
keskeny rekeszt. Egy kulcstartó volt benne, kulcs nélkül.
A kulcstartó műanyagból készült, és egy számjegyet formázott: az
egyest.
 66. fejezet

Nyolc. Egy. Egy.

Aznap éjjel is Libby szobájában aludtam. Ellentétben Libbyvel…
Megkértem Orent, beszéljen a testőreivel, erősítsék meg, hogy a
nővéremmel minden rendben, és a birtokon van.
A birtokon volt, de hogy azon belül hol, azt Oren nem mondta meg.
Nincs Libby. Nincs Max. Egyedül voltam. Annyira egyedül, mint
érkezésem óta még soha. Nincs Jameson. Nem találkoztam vele azóta,
hogy reggel elment az iskolába. Nincs Grayson. Nem sokkal azután, hogy
megtaláltuk a rávezetést, magamra hagyott.
Egy. Egy. Nyolc. Ennyi volt csak, amin agyalhattam. Három szám, és ez
megerősítette a gyanúmat, hogy Toby fája a Fekete-erdőben nem több,
csak egy fa. Ha van negyedik szám, az még mindig ott vár. A kulcstartó
pedig arra utalt, hogy az erdőbeli rávezetés nem csak vésés, bármi más
is lehet.
Késő este, mikor már félig aludtam, zajra lettem figyelmes. Mintha
lépteket hallottam volna. Mögöttem? Alattam? Kint az ablakom előtt
fütyült a szél. Bekúszott az agyamba a lövések emléke. Sejtelmem sem
volt, mi ólálkodik a falak mélyén.
Hajnalig nem tudtam elaludni. És mikor végre sikerült, az alvásról
álmodtam.
 – Van egy titkom – mondja anya, és vidáman rugózik az ágyamon, hogy
felébresszen. – Van kedved megtippelni, mi az, mától tizenöt éves kislányom?
– Nem játszom – nyafogom, és a fejemre húzom a takarót. – Sose tudom
kitalálni.
– Kapsz egy segítséget – ígéri hízelegve anya. – A szülinapod alkalmából. –
Lehúzza a fejemről a takarót, és lefekszik mellém. Fertőző a mosolya.
Végül megadom magam, és visszamosolygok rá.
– Oké. Kérem a segítséget.
– Van egy titkom… a születésed napjáról.
Fejfájással ébredtem, és arra, hogy az ügyvédem kitárja az ablakom
zsalugáterét.
– Ébresztő! – Alisa úgy mondta ezt, mintha perdöntő bizonyítékot
jelentene be a tárgyalóteremben.
– Hagyjon békén! – És akárcsak álmomban, a fejemre húztam a
takarót.
– Bocsásson meg – mondta egyáltalán nem bocsánatkérően –, de most
tényleg muszáj felkelnie.
– Semmit sem muszáj csinálnom… – motyogtam. – Milliárdos vagyok.
Ennek kábé annyi hatása volt, amennyire számítottam.
– Emlékeztetném rá – folytatta szívélyes hangon az ügyvédem –, hogy
néhány napja rögtönzött sajtótájékoztatót tartott, én pedig, hogy
mentsem, ami menthető, erre a hétvégére időzítettem a debütálását a
texasi társasági életben. Ma este részt kell vennie egy jótékonysági
gálán.
– Alig aludtam az éjjel – panaszkodtam, hátha megsajnál. – És valaki le
akart lőni!
– Majd kap C-vitamint és fájdalomcsillapítót. – A nő nem ismert
kegyelmet. – Fél óra múlva indulunk ruhát venni. Egykor
médiaoktatáson vesz részt, négykor megcsinálják a haját és a sminkjét.
– Inkább le kéne fújnunk az egészet – vélekedtem. – Mivel valaki el
akar tenni láb alól.
– Oren engedélyezte, hogy elhagyja a birtokot. – Alisa szigorúan nézett
rám. – Huszonkilenc perce van. – Vetett egy pillantást a hajamra. –
Legyen tökéletes a megjelenése. A kocsinál várom.
 67. fejezet

Oren odakísért a SUV-hoz. Alisa és a két testőr már a kocsiban ült – és

nem csak ők.
– Ugye meg sem fordult a fejedben, hogy nélkülem mész
shoppingolni? – mondta köszönés helyett Thea. – Ha kinéz egy
méregdrága ruhaszalon, Theának ott a helye!
Oren felé sandítottam, reménykedve, hogy kiparancsolja a kocsiból a
potyautast. Nem tette.
– Egyébként is – súgta fontoskodva Thea, miközben becsatolta a
biztonsági övet –, beszédem van veled Rebeccáról.

A SUV-nak három üléssora volt. Oren és az egyik testőr ült elöl. Thea
meg én középen. Alisa és a harmadik testőr hátul.
– Mit csináltál Rebeccával? – Thea csak akkor tette fel fojtott hangon a
kérdést, amikor úgy ítélte meg, hogy az autó többi utasa nem figyel
ránk.
– Semmit nem csináltam vele.
– Azt hajlandó vagyok elhinni, hogy nem abból a célból sétáltál bele
Jameson Hawthorne csapdájába, hogy felszínre hozz emlékeket róla és
Emilyről. – Látszott, hogy úgy gondolja, ezzel kivételes kegyet gyakorol.
– A nagylelkűségem viszont csak idáig tart. Rebecca fájdalmasan szép, de
a sírás elcsúfítja a lányokat. Tudom, hogy néz ki a barátnőm, miután
egész éjjel bőgött. Fogalmam sincs, mi baja, de ez nem csak Jamesonról
szól. Mi történt a kis házban?
Rebecca tud a támadásról. De senkinek nem szabad beszélnie róla.
Miért sírhatott?
– Apropó, Jameson. – Thea taktikát váltott. – Szegényke annnnyira
nyomorultul van, és nem tudok másra gondolni, mint hogy ezt neked
kell megköszönnöm.
Nyomorultul van? Valami megrebbent a gyomromban – egy „mi van,
ha” –, de gyorsan elfojtottam.
– Miért gyűlölöd őt ennyire? – tettem fel a kérdést Theának.
– Te miért nem?
– Egyáltalán mit keresel itt? – Összehúztam a szemem. – Nem itt, a
kocsiban – pontosítottam, nehogy megint a shoppingolással jöjjön –,
hanem a Hawthorne-házban. Miért hívott ide Zara meg a nagybátyád?
Mire kértek meg?
– Miből gondolod, hogy megkértek bármire is? – Thea nyilván a
születése óta minden helyzetben dominált – ezt sugallta a
hanghordozása, az egész modora.
Ideje változtatni ezen, gondoltam, de mielőtt támadásba lendülhettem
volna, a SUV megállt a ruhaszalon előtt, és bezárult körülöttünk a
paparazzók zajos és fullasztó gyűrűje.
Magamba roskadtam az ülésen.
– Egy áruházra való ruha van a gardróbomban. – Fájdalmas pillantást
küldtem Alisa felé. – Ha azok közül vennék fel valamit, nem kéne ezt az
egészet végigcsinálnunk.
– Pontosan ezért az „egész”-ért jöttünk – válaszolta emelt hangon
Alisa, mert Oren közben kiszállt a kocsiból, és a riporterek beszűrődő
zsibongása felerősödött.
Azért voltam ott, hogy megmutassam magam. Hogy irányítsam a
közbeszédet.
– Mosolyogj szépen – duruzsolta a fülembe Thea.
A ruhaszalon, amit Alisa gondosan megkoreografált kiruccanásunk úti
céljául választott, az a fajta üzlet volt, ahol minden ruhából csak egy
darabot tartanak. Amíg ott voltam, más vásárlót nem is engedtek be a
boltba.
– Zöld. – Thea leakasztott egy estélyi ruhát. – Smaragdzöld, az megy a
szemedhez.
– Barna szemem van – vetettem oda, és az eladónőhöz fordultam. –
Tud olyat mutatni, ami nem ennyire kivágott?
– Kevésbé dekoltált legyen? – Az eladónő hangja kínosan semleges
volt, épp ezért szinte biztosra vettem, hogy megvan rólam a véleménye.
– Olyan kellene, ami takarja a kulcscsontomat – mondtam, majd
küldtem egy pillantást az ügyvédem felé: „Meg a sebemet.”
– Hallotta Ginks kisasszony óhaját – ítélkezett Alisa. – És Theának
igaza van. Valami zöldet mutasson!
 68. fejezet

Sikerült kiválasztanunk egy ruhát. Miközben Oren visszaterelt minket a

SUV-hoz, a paparazzók kedvükre fotózhattak.
Indulás előtt Oren ránk nézett a visszapillantóban.
– Be vannak kötve?
Én be voltam.
– Gondolkodtál már a hajadról meg a sminkről? – kérdezte Thea,
miközben ő is becsatolta magát.
– Mást se csinálok – feleltem fapofával. – Mostanában reggeltől estig
csak ilyesmiken töprengek. Egy lánynak illik tudnia, mik a legfontosabb
dolgok az életben.
Thea elmosolyodott.
– Én meg már azt hittem, nálad a legfontosabb dolgok mind a
Hawthorne nevet viselik.
– Ez nem igaz – jelentettem ki, de elbizonytalanodtam.
Talán nem folyton a Hawthorne fiúk járnak a fejemben? Talán nem
vágytam rá, hogy Jameson őszintén különlegesnek tartson? Talán nem
érzem még mindig Grayson érintését a vállamon?
– A testőröd nem akarta, hogy ma veletek jöjjek – hajolt oda hozzám
Thea, mikor ráfordultunk egy hosszú és kanyargós útra. – Az ügyvéded
is megpróbált lebeszélni róla, de nem hagytam magam. És tudod, miért?
– Gőzöm sincs.
 – Ennek semmi köze a nagybátyámhoz vagy Zarához. – Thea a hosszú
fekete hajfürtjei végét babrálta. – Csak azt teszem, amit Emily elvárna
tőlem. Légy szíves, ezt jegyezd meg!
A kocsi minden előjel nélkül oldalra lódult, és kifarolt, mint mikor
félrerántják a kormányt. A testem rögtön pániküzemmódba váltott –
„Üss vagy fuss!” –, de így, egy ülésbe szíjazva egyikre se volt
lehetőségem. Ijedten Orenre néztem – ő vezetett –, és észrevettem, hogy
a mellette ülő testőr a fegyverén tartja a kezét.
Valami baj van. Nem lett volna szabad eljönnünk a birtokról. Egy
percig se lett volna szabad azt hinnem, hogy biztonságban vagyok. Alisa
forszírozta ezt. Ő rángatott el ide.
– Kapaszkodjanak! – kiáltotta Oren.
– Mi van, mi történt?! – Kiáltani akartam, de csak suttogás lett belőle.
Az ablakon át villanásnyi mozgást láttam: egy autó közeledett
oldalazva felénk, nagy sebességgel. Sikoltottam.
A tudatalattim azt üvöltötte, hogy meneküljek.
Oren megint félrerántotta a kormányt, így tompította az ütközést, de
azért hallottam a fémet dörzsölő fém csikorgását. Valaki le akart
szorítani minket az útról.
A testőröm gázt adott. A szirénák hangja – rendőrségi szirénáké – alig
tudott áthatolni a fejemben tomboló pánik kakofóniáján.
Ez nem lehet igaz, csak képzelődöm. Istenem, add, hogy csak
képzelődjem! Könyörgöm!
Oren sávot váltott, és bevágott a minket támadó autó elé. Aztán
megrántotta a kormányt, és a záróvonalon áthajtva száznyolcvan fokos
fordulatot tett a kocsival, majd elhajtottunk az ellenkező irányba.
Sikítani próbáltam, de ami kijött, nem volt se hangos, se éles, csak
valami süvítés – azt viszont alig tudtam abbahagyni.
Most már több sziréna hangját hallottam. Kinéztem a hátsó ablakon, a
legrosszabbra készültem, szörnyű ütközésre – és azt láttam, hogy a
kocsi, ami nekünk jött, sodródva pörög az úton. Másodpercekkel később
pedig már rendőrautók vették körül.
– Vége van – suttogtam.
 Csakhogy nem hittem az agyamnak. A testem azt üzente, hogy ennek
soha nem lesz vége.
Oren visszavett a sebességből, de nem állt meg, és nem is fordult
vissza.
– Mi a franc volt ezt?! – kérdeztem kábé olyan hangon, amitől a
filmekben megrepednek a poharak.
– Valaki ráharapott a csalira – felelte teljes nyugalommal a testőröm.
A csalira? Már pördültem is Alisa felé.
– Ezt hogy értsem?
A veszély pillanataiban azt gondoltam, kizárólag az ügyvédem sara,
hogy itt vagyunk, Oren válasza viszont azt sugallta, hogy cinkosok
voltak ebben a dologban.
Alisa profihoz illő higgadtságát, ami a védjegye volt, épp csak egy
hangyányit tépázta meg az iménti kaland.
– Pontosan ezért jöttünk – válaszolta.
Ugyanezt mondta, amikor megláttuk a ruhaszalon előtt a
paparazzókat.
A paparazzók… Közszemlére kellett tennünk magunkat. Muszáj volt
eljönnünk ruhát venni, annak ellenére, ami történt.
Pont amiatt, ami történt.
– Csalinak használtak?! – Nem vagyok ordibálós típus, de most
ordítottam.
Theának is újra megjött a hangja, hatványozottan:
– Mi a büdös istennyila folyik itt?!
Oren letért a főútról, majd megállt egy piros lámpánál.
– Igen – válaszolt bocsánatkérően a kérdésemre –, csalinak
használtuk. És magunkat is. – Theára pillantott, és az ő kérdését is
megválaszolta: – Tegnapelőtt támadás érte Averyt. A barátaink a
rendőrségnél beleegyeztek, hogy az én módszeremet alkalmazzuk.
– A módszere miatt meg is halhattunk volta! – Kapkodtam a levegőt, a
szívem majdnem kiugrott a helyéből.
– Nem voltunk egyedül – próbált megnyugtatni Oren. – Az embereim
és a rendőrök is figyeltek ránk. Elismerem, Avery, hogy veszélyben volt,
de az adott helyzetben nem kínálkozott kockázatmentes megoldás. Csak
több rossz közül választhattunk. A kastélyból nem távolíthattuk el.
Alisával úgy döntöttünk, nem várjuk meg az újabb támadást, inkább
felkínálunk egy jó alkalmat az elkövetőnek, és azzal csapdába csaljuk.
Sikerült is, és így most talán választ kapunk a legfontosabb kérdésre.
Előbb azt mondták, hogy a Hawthorne-ok nem jelentenek veszélyt
rám. Aztán engem dobtak be, hogy előugrasszák a tettest.
– Elárulhatták volna, mit terveznek – dohogtam.
– Jobb volt így, hogy nem tudta – vélte az ügyvédem. – Hogy senki nem
tudta.
Kinek volt jobb? Mielőtt kimondhattam volna, megszólalt Oren
telefonja.
– Rebecca tud a támadásról? – kérdezte Thea. – Amiatt van úgy
kiborulva?
– Oren! – Alisa ügyet se vetett ránk. – Elfogták az autó vezetőjét?
– Igen. – A testőröm elhallgatott. Aztán rajtakaptam, hogy engem néz
a visszapillantó tükörben. A tekintete szokatlanul lágy volt, és ettől
görcsbe rándult a gyomrom. – Avery, a tettes a nővére barátja.
Drake.
– Csak a volt barátja – helyesbítettem a döbbenettől rekedten.
Oren erre nem reagált.
– Találtak egy fegyvert a kocsi csomagtartójában. A kalibere
megegyezik a lövedékekével. A rendőrök beszélni akarnak majd a
nővérével.
– Micsoda? – A szívem kitartóan és könyörtelenül püfölte a
mellkasomat. – Miért? – Valahol persze tudtam a választ, de képtelen
voltam elfogadni.
Nem akartam elfogadni.
– Ha Drake adta le a lövéseket, akkor valaki segített neki bejutni a
birtokra – mondta rá nem jellemzően lágyan Alisa.
De nem Libby. Libby soha nem…
– Avery. – Alisa a vállamra tette a kezét. – Ha magával történne valami
– még ha nincs is végrendelete –, a nővére és az apja örökölnének.
 69. fejezet

A tények: Drake megpróbálta leszorítani az útról a kocsit, amiben ültem.

Volt nála egy fegyver, ami valószínűleg azonos azzal, amivel rám lőttek.
Drake büntetett előéletű.
A rendőrök felvették a vallomásomat. Kikérdeztek a támadásról,
kikérdeztek Drake-ről, kikérdeztek Libbyről. Aztán visszakísértek a
Hawthorne-házba.
Alisával a bejárati ajtó felé közeledtünk, mikor az kivágódott.
Nash rontott ki a házból. Mikor meglátott minket, lassított.
– Elárulnád, miért csak most tudom meg, hogy a rendőrök elvitték
Libbyt? – vonta kérdőre Alisát.
Ilyen hangon még sose hallottam beszélni őt.
A nő felszegte az állát.
– Ha nem tartóztatták le, nem volt köteles velük menni.
– Azt ő nem tudja! – harsogta Nash. Aztán a volt menyasszonya
szemébe fúrta a tekintetét, és halkabban hozzátette: – Meg tudtad volna
védeni, ha akarod.
Ennek a mondatnak annyi rétege volt, hogy meg sem próbáltam
kibogozni, meg nem is ez volt most a legfőbb gondom.
Libby. A rendőrök elvitték Libbyt.
– Én nem érzem kötelességemnek, hogy a védelmembe vegyek minden
szerencsétlent, aki az utamba kerül – hangzott Alisa válasza.
 Tudtam, hogy nem csak Libbyről beszél, de nem érdekelt.
– Libby nem egy „szerencsétlen”! – háborodtam fel. – Ő a nővérem.
– És sajnos valószínűleg bűnrészes egy gyilkossági kísérletben. – Alisa
felemelte a kezét, hogy a vállamra tegye. Elhátráltam előle.
Libby nem bántana engem. Azt se engedné, hogy más bántson. Szentül
hittem ebben, de nem bírtam kimondani. Miért nem tudtam kimondani?
– Írogatott neki az a szemét! – dühöngött Nash. – Próbáltam rávenni,
hogy letiltsa, de az az istenverte bűntudata…
– Miért van bűntudata? – kapott a szón Alisa. – És ha nincs mit
titkolnia, miért zavar annyira, hogy kihallgatják?
Nashnek megvillant a szeme.
– Ne tégy úgy, mintha nem verték volna bele mindkettőnkbe
kiskorunktól fogva, akár a tizenegyedik parancsolatot, hogy: „Csakis
ügyvéd jelenlétében állj szóba hatósági személlyel!”
Felrémlett előttem Libby képe, amint ott ül egyedül egy cellában. Bár
valószínűleg nem dugták cellába, mégse szabadultam a képzettől.
– Küldjön oda valakit – mondtam remegő hangon. – Valakit az
irodából. – Alisa már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de nem
engedtem. – Csinálja!
Ő az ügyvédem, nekem dolgozik. És ugyan még nincs nálam a kassza
kulcsa, de esélyes, hogy egyszer majd megkapom.
– Ahogy kívánja – bólintott Alisa.
– És most menjen el! – vetettem oda indulatosan. Orennel mindketten
titkolóztak előttem, és úgy mozgattak, mint egy sakkfigurát a táblán. –
Mindenki hagyjon békén! – Ezt most a testőrömnek címeztem.
Egyedül akartam lenni. Azon kellett dolgoznom minden erőmmel,
hogy ne tudjon gyökeret verni bennem a kétség, aminek elültették a
magját. Mert ha már Libbyben se bízhatok… Akkor senkim nem marad.
Nash megköszörülte a torkát.
– Te mondod meg neki, Lee-Lee, hogy a szalonban várja a
médiaoktató, vagy mondjam meg én?
 70. fejezet

Beleegyeztem, hogy veszek egy órát Alisa méregdrága médiaoktatójától.

Nem mintha el akartam volna menni este a jótékonysági gálára, de úgy
gondoltam, egyedül így érhetem el, hogy addig is mindenki más békén
hagyjon.
– Három dolgon fogunk ma dolgozni, Avery. – A médiaoktató, egy
elegáns afroamerikai nő, Landon néven mutatkozott be. Az nem derült
ki, hogy ez a kereszt- vagy a vezetékneve. – A mai támadás után a
sztorija – és a nővéréé – minden eddiginél nagyobb érdeklődésre tart
számot.
Libby nem bántana engem, gondoltam konokul, vagy inkább
kétségbeesetten. És azt sem engedné, hogy Drake bántson. Aztán belém
hasított, hogy nem tiltotta le Drake számát.
– A három dolog, amit gyakorolni fogunk: mit mondjon, hogyan
mondja, és miként ismerje fel mindazt, amire nem szabad semmilyen
módon reagálnia. – Landon megfontolt volt, precíz, és stílusosabb, mint
a stylistjaim. – Nyilván mutatkozni fog bizonyos érdeklődés a ma
délelőtti sajnálatos esemény iránt, de a jogi képviselői azt tartanák
szerencsésnek, ha a lehető legkevesebbet beszélne erről a témáról.
Ez a téma nem más, mint hogy három nap alatt kétszer törtek az
életemre.
Libby nincs benne. Nem lehet benne.
 – Mondja utánam – szólított fel Landon –: „Hálát adok Istennek, hogy
élek, és itt lehetek ma este.”
Amennyire tudtam, elnyomtam makacsul vissza-visszatérő
gondolataimat.
– Hálát adok Istennek – mondtam fel fagyosan –, hogy élek, és itt
lehetek ma este.
A nő összevonta a szemöldökét.
– Maga szerint ez hogy hangzott?
– Dühösen – feleltem mogorván.
Landon tett egy diszkrét javaslatot:
– Esetleg próbálja meg kevésbé dühösen mondani. – Várt egy
pillanatot, aztán végigmért. – Lazítsa el a vállát. A testtartása a legelső,
amiből a nézők benyomásokat szereznek önről. Ha kicsire összehúzza
magát, ha látszik, hogy be akar gubózni, az elég erős üzenet.
Vágtam egy pofát, de azért megpróbáltam kicsit egyenesebben ülni, és
leeresztettem a testem mellé a kezem.
– Hálát adok Istennek, hogy élek, és itt lehetek ma este.
– Nem. – Landon kicsit megrázta a fejét. – Beszéljen úgy, mint egy hús-
vér ember.
– Hús-vér ember vagyok.
– A világ szemében nem. Még nem. Jelenleg maga egy látványosság. –
Ezt minden kritikus él nélkül mondta. – Tegyen úgy, mintha otthon
volna. A komfortzónájában.
Mikor vagyok én a komfortzónámban? Amikor Maxszel dumálok,
akivel valószínűleg jó darabig nem beszélhetek? Amikor befekszem
Libby mellé az ágyba?
– Gondoljon valakire, akiben bízik.
Ez szíven ütött, de nem a magány tört rám, mint vártam, hanem úgy
éreztem, mindjárt elhányom magam. Nyeltem egyet.
– Hálát adok Istennek, hogy élek, és itt lehetek ma este.
– Ez erőltetetten hangzik, Avery.
Összeszorított foggal sziszegtem:
– Mert erőltetett is.
 – De muszáj annak lennie? – Landon egy pillanatig hagyta, hogy
dolgozzon bennem a kérdés. – Cseppet se örül annak, hogy megkapta ezt
a lehetőséget? Hogy ebben a házban élhet? Hogy soha többet nem
fenyegeti nélkülözés sem magát, sem a szeretteit?
A pénz megvéd. A pénz biztonságot ad. Tudja az ember, hogy bármit
elcseszhet, az életét nem fogja elcseszni vele. Ha tényleg Libby engedte
be a birtokra Drake-et, és ha tényleg ő lőtt rám, akkor is biztos, hogy a
nővérem nem tudta, mire készül az exe.
– Nem hálás azért, hogy életben van azután, ami ma történt? Meg
akart volna halni?
Nem. Élni akartam. Élni akarok.
– Hálát adok Istennek, hogy élek – kezdtem újra, és ezúttal már kicsit
át is éreztem a szavak jelentését –, és itt lehetek ma este.
– Ez már jobb, de… fájjon is.
– Tessék?
– Mutassa meg, hogy sebezhető.
A homlokomat ráncoltam.
– Mutassa magát egyszerű, hétköznapi lánynak. Az emberek érezzék
úgy, hogy olyan, mint ők. Ez a siker mércéje a szakmámban: mennyire
tudja sebezhetőnek mutatni magát, miközben tökéletesen sebezhetetlen
marad.
Mikor öltözködési stílust választottunk nekem, nem volt szó
sebezhetőségről. Úgy volt, hogy nem szende, hanem erős vagyok. Igaz,
az erős lányoknak is vannak érzéseik.
– Hálát adok Istennek, hogy élek, és itt lehetek ma este.
– Jól van. – Landon aprót biccentett. – Most pedig játszani fogunk. Azt
játsszuk, hogy felteszek egy kérdést, maga pedig azt teszi, amit
tökéletesen el kell sajátítania ahhoz, hogy nyugodt szívvel elengedjem a
ma esti gálára.
– És az mi? – kérdeztem.
– Az, hogy nem válaszol a kérdésre. – Landon most nagyon komolyan
nézett rám. – Nem reagál szavakkal. Rezzenéstelen marad az arca. Nem
reagál sehogy. Ezt teszi mindaddig, amíg nem kap egy olyan kérdést,
amire meg tud felelni a kulcsüzenettel, amit már gyakoroltunk.
 – Hálát adok, s a többi, s a többi. – Megvontam a vállam. – Szerintem
ez menni fog.
– Mondja, Avery, igaz az, hogy az édesanyjának tartós szexuális
kapcsolata volt Tobias Hawthorne-nal?
Majdnem beugrottam neki. Kis híján kicsúszott a számon a „nem”, de
még idejében észbe kaptam.
– Maga rendezte meg a mai támadást?
Micsoda?
– Az arca maradjon rezzenéstelen – szúrt közbe egy figyelmeztetést
Landon, aztán már folytatta is: – Milyen a kapcsolata a Hawthorne
családdal?
Csak ültem, néztem ki a fejemből, és még a fiúk nevét se engedtem az
agyamba tolakodni.
– Mihez kezd a pénzzel? Mi a válasza azoknak, akik szélhámosnak és
tolvajnak nevezik? Megsérült a mai támadásban?
Az utolsó kérdésben megláttam a lehetőséget.
– Jól vagyok – feleltem. – Hálát adok Istennek, hogy élek, és itt lehetek
ma este.
Dicséretet vártam, de nem kaptam.
– Igaz az, hogy a nővérének viszonya van azzal a férfival, aki az életére
tört? A nővérének is köze van a támadáshoz?
Nem tudom, miért, talán, mert rögtön a válaszom után dobta be a
kérdést, vagy mert ezzel az elevenembe talált, mindenesetre beleestem a
csapdába.
– Nem! – vágtam rá. – A nővéremnek semmi köze a dologhoz.
Súlyos pillantást kaptam Landontól.
– Akkor próbáljuk meg újra – mondta türelmesen. – Kezdjük elölről.
 71. fejezet

Az oktatás végeztével Landon a hálószobámba kísért, ahol már vártak a

stylistjaim. Mondhattam volna nekik, hogy ne fáradjanak, mert
kihagyom a gálát, de Landon elgondolkodtatott. Milyen üzenete lenne
annak? Hogy félek? Hogy el akarok rejtőzni? Vagy rejtegetek valamit?
Hogy Libby bűnös?
Nem bűnös. Ezt mondogattam magamnak konokul.
Már javában készült a hajam meg a sminkem, amikor a nővérem bejött
a szobába. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem a torkomba ugrott. Az
arca csíkos volt az elkenődött szemfestéktől. Nemrég sírt.
Nem csinált semmi rosszat… Nem csinált semmi rosszat…
Libby három vagy négy másodpercig tétovázott, aztán rám vetette
magát, és megkaptam életem leghosszabb és legszorosabb ölelését.
– Bocsáss meg! Annyira, de annyira sajnálom!
Egy pillanatra – de tényleg csak egy pillanatra – megfagyott a vér az
ereimben.
– Le kellett volna tiltanom őt – hadarta Libby. – Tudom, hogy most
már mindegy, de az előbb bedobtam a telefonomat a turmixgépbe. És
aztán bekapcsoltam.
Lehajtottam a fejemet, de egy kéz rögtön fel is emelte az állam, és a
stylistok folytatták a munkát.
– Mondj valamit – kérlelt Libby.
 Azt akartam mondani, hogy hiszek neki, de még ezt is árulásnak
éreztem, mintha beismerném, hogy eddig kétségeim voltak.
– Vennünk kell neked egy másik telefont – szólaltam meg végül.
Sírós kis nevetés tört ki belőle.
– Meg vennünk kell egy másik turmixgépet. – Megtörölte a szemét a
kézfejével.
– Nem sírunk! – vakkantott rám a fejemen dolgozó férfi. Bár a
figyelmeztetés nekem szólt, Libby is magára vette, és kiegyenesedett. –
Meg akarjuk csinálni, amit a kapott képen látunk, igaz? – kérdezte a
stylist, miközben valami habot dolgozott a hajamba.
– Persze – feleltem. – Biztos.
Ha kaptak Alisától egy képet, annál jobb. Eggyel kevesebb döntés,
eggyel kevesebb dolog, amin agyalnom kell.
Helyette töprenghetek a több milliárd dolláros kérdésen: ha Drake lőtt
rám, és nem Libby engedte be a birtokra, akkor kicsoda?

Egy órával később, immár kész frizurával és sminkkel, szemügyre

vettem magam a tükörben. A stylistok befonták a hajamat, de nem ám
csak úgy egyszerűen. Előbb kétfelé fésülték, aztán a feleket
elharmadolták. A felek harmadait megint megfelezték, és összecsavarták
őket, spirális, kötélszerű tincseket hozva létre. Ezeket apró, átlátszó
hajgumikkal és istentelen mennyiségű hajlakkal rögzítették. Utána
készítettek kétoldalt egy-egy franciafonatot. Amit azután csináltak,
abból csak annyi jött le, hogy pokolian fáj, meg hogy a két stylist négy
kezén kívül Libby egyik kezére is szükség volt a művelethez. A
végeredmény az lett, hogy a kész fonatot oldalra igazították, és a fél
arcomat keretezte. A frizura sokszínűvé tette a hajam, kiemelte a
sötétített részeket és a természetes szőke tincseket a hamvasbarna
alapszínből. Az összhatás hipnotikus volt – sose láttam ehhez hasonlót.
A sminkem kevésbé lett drámai. Természetes, üde és visszafogott volt,
kivéve a szememet. Nem tudom, miféle bűbájt szórtak rám, de a
kihúzott szemem kétszer akkorának tűnt, mint normálisan, és zöldnek –
igazi zöldnek! –, nem is barna, hanem arany pontocskákkal.
– És hogy megkoronázzuk… – Az egyik stylist egy nyakéket helyezett
rám. – Fehérarany és három smaragd.
A kövek akkorák voltak, mint a hüvelykujjam körme.
– Gyönyörű vagy! – Libby egészen ellágyult.
Egyáltalán nem hasonlítottam önmagamra. Valóban úgy festettem,
mint akinek bálban a helye, mégis majdnem kihátráltam az esti
programból. Az egyetlen oka annak, hogy nem dobtam be a törölközőt,
Libby volt.
Ha valamikor, hát most tényleg irányítanom kellett a közbeszédet.
 72. fejezet

Oren a lépcső tetején várt rám.

– Sikerült a rendőröknek kiszedni valamit Drake-ből? – kezdtem rögtön
faggatni. – Beismerte, hogy ő lőtt rám? Ki segített neki?
– Nagy levegő – mondta Oren. – Drake egy percig sem tagadta a
bűnösségét, viszont Libbyt próbálja értelmi szerzőnek beállítani. De a
sztorija nem áll össze. Nincs biztonsági felvétel arról, hogy belép a
birtokra, márpedig lenne, ha – ahogy állítja – a nővére engedte volna be
a kapun. Pillanatnyilag csak arra tudunk tippelni, hogy valamelyik
alagúton jutott be.
– Alagúton? – visszhangoztam.
– Épp olyanok, mint a házbeli rejtekutak, csak ezek a birtok alatt
futnak. Két bejáratról tudok, azok biztosítva vannak.
Ebben az volt a fontos, amit nem mondott. Két bejáratról tud, de ez a
Hawthorne-ház. Lehet több is.

Úton a bálba mesebeli királylánynak kellett volna éreznem magam, épp

csak a nyolclovas hintóm egy pontosan olyan SUV volt, mint aminek
Drake délelőtt nekihajtott. Mi lehetne mesebelibb egy
merényletkísérletnél?
 Kik tudják, hol futnak az alagutak? Ez volt most a nagy kérdés. Azt
kizártnak tartottam, hogy Drake csak úgy véletlenül rábukkant volna
egy olyan rejtekútra, amiről még a Hawthorne-ház biztonsági főnöke
sem tud. És ebben Libby sem segíthetett neki.
Akkor hát ki tette? Valaki, aki úgy ismeri a Hawthorne-házat, mint a
tenyerét. Felvették a kapcsolatot Drake-kel? Miért? Az utolsó kérdés
nem tűnt túl nagy rejtélynek. Minek gyilkolj magad, ha van, aki önként
és dalolva megteszi helyetted? A felbujtónak csak három információval
kellett rendelkeznie: hogy Drake létezik, hogy nem riad vissza az
erőszaktól, és hogy minden oka megvan gyűlölni engem.
A Hawthorne-ház falai közt ezek egyike se volt titok.
Mézesmadzag gyanánt a bűntárs akár azt is elárulhatta Drake-nek,
hogy ha történik velem valami, Libby örököl utánam. Egy priuszos
bűnözővel végeztették el a piszkos munkát – és vele vitetik el a balhét.
Ahogy ott ültem a golyóálló luxusterepjárómban – egy ötezer dolláros
ruhában és a nyakamon egy olyan ékszerrel, aminek az ára elég lenne
legalább egyévi tandíjra bármelyik egyetemen –, azon törtem a fejem:
Drake letartóztatásával vajon elmúlt a veszély, vagy az, aki megmutatta
neki az alagutat, mást is tartogatott még számomra?
– Az alapítvány két asztalt fizetett ki ma estére – magyarázta
hátrafordulva Alisa. – Zara cseppet sem örült neki, hogy igényt tartunk
néhány helyre, de mivel ez a maga alapítványa, nem mondhatott nemet.
Az ügyvédem úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Mintha
minden okom megvolna rá, hogy bízzak benne, miközben én úgy
éreztem, egyre gyűlnek az okok az ellenkezőjére.
– Szóval egy asztalnál fogok ülni velük – nyugtáztam kifejezéstelen
hangon. – A Hawthorne-okkal.
Akik közül valaki – legalább egyvalaki – talán még mindig holtan akar
látni.
– Nagyon előnyös magának, ha úgy tűnik, szívélyes viszonyban van
velük. – Nyilván Alisa is tisztában volt ennek a mondatnak az
abszurditásával. – Ha a család elfogadja, Avery, az cáfolna egy sor
ízléstelen feltételezést arról, hogy miért maga örökölte a vagyont.
 – De van egy olyan ízléstelen feltételezés is – jegyeztem meg –, hogy a
Hawthorne-ok egy vagy több tagja az életemre tör.
– Továbbra is fokozott készültségben vagyunk – biztosított Oren. –
Ugyanakkor jó volna, ha a család erről nem szerezne tudomást. Ha a
tettestárs abban bízik, hogy nincs a látókörünkben senki más, csak
Drake – és Libby –, akkor erősítsük meg ebben a hitében.
Legutóbb én voltam az, akinek eljárt a szája. Elhatároztam, hogy ezt a
hibát nem követem el még egyszer.
 73. fejezet

– Avery, nézzen ide!

– Kommentálná Drake Sanders letartóztatását?
– Mik az elképzelései a Hawthorne Alapítvány jövőjéről?
– Igaz, hogy az ön anyját egyszer megvádolták felbujtással?
Ha nincs a hátam mögött egy hétmenetes edzés gyakorló kérdésekkel,
akkor ez az utolsó kiverte volna a biztosítékot. Válaszoltam volna rá,
mégpedig olyan szavakkal, amelyeket a tévében ki szoktak sípolni.
Ehelyett most csak álltam a kocsi mellett türelmesen, némán.
Végül elhangzott a kérdés, amire vártam:
– A történtek után hogy érzi magát?
Odafordultam a szerencsés riporterhez, és a szemébe néztem.
– Hálát adok Istennek, hogy élek – mondtam –, és itt lehetek ma este.

A gálaestet egy művészeti múzeumban tartották. A bejárat az épület

felső szintjén volt, s onnan széles márványlépcső vezetett le a
kiállítótérbe. Még csak a lépcső közepén jártam, de már mindenki vagy
engem bámult, vagy próbált úgy tenni, mintha nem bámulna, ami
legalább annyira zavaró volt.
 Grayson a lépcső aljában állt. A szmoking ugyanolyan tökéletesen
mutatott rajta, mint máskor az öltöny. Színtelen, átlátszó poharat
tartott a kezében, amiben színtelen, átlátszó folyadék volt. Amikor
meglátott, mozdulatlanná dermedt, de úgy, mintha robot lenne, amit
hirtelen kikapcsoltak. Eszembe jutott, ahogy ott álltunk a titkos lépcsőn,
felidéztem, hogyan nézett akkor rám, és úgy éreztem, mintha most is az
a jelenet ismétlődne meg.
Azt hittem, elállt tőlem a lélegzete.
Aztán elejtette a poharát. Az ripityára tört a kőpadlón, kristályos
szilánkokat szórva szerteszét.
Mi történt? Mit csináltam?
Alisa oldalba bökött, hogy menjek tovább. Mire leértem a lépcsőn, már
ott termettek a pincérek, hogy feltakarítsák a pohár maradványait.
Grayson rám meredt.
– Te meg mit művelsz? – Rekedt torokhangon beszélt.
– Nem értelek…
– A hajad – nyögte. A bal keze megindult a hajfonatom felé, majd
mikor már majdnem hozzáért, ökölbe szorította. – Ez a nyakék. Ez a
ruha…
– Mi van velük?
Grayson egyetlen szóval válaszolt. Egy névvel.

Emily. Mindig mindenhol Emily. Valahogy sikerült úgy bemenekülnöm a

mosdóba, hogy másoknak lehetőleg ne tűnjön menekülésnek. A fekete
selyemretikülben, amit rám tukmáltak, kotorászni kezdtem a mobilom
után, bár nem tudtam, mihez kezdek vele, ha megtalálom.
Valaki bejött, és megállt mellettem a tükör előtt.
– Jól nézel ki – mondta Thea. – Pontosabban tökéletesen.
Rábámultam, és lassan derengeni kezdett valami.
– Mit műveltél?
Ő is elővette a telefonját, gyorsan nyomkodni kezdte, és a következő
pillanatban kaptam egy üzenetet. Azt se tudtam, hogy megvan neki a
számom.
Egy képet továbbított. Amikor megnyitottam, kifutott az arcomból a
vér.
Emily Laughlin ezen a fotón nem nevetett, csak a kamerába
mosolygott – huncut kis mosollyal, mintha kacsintani készülne. A
sminkje szolid volt, de a szeme természetellenesen nagynak tűnt, és a
frizurája… Pontosan olyan, mint az enyém.
– Mit műveltél? – kérdeztem megint, de ez most inkább vád volt, mint
kérdés.
Kierőszakolta, hogy eljöhessen velem ruhát venni. Ő javasolta, hogy
zöldet viseljek – ugyanúgy, mint Emily a fotón. Még a nyakékem is
kísértetiesen hasonlított Emilyére.
Mikor a stylist megkérdezte, akarom-e, hogy megcsináljuk, ami a
képen látható, azt hittem, Alisa adott nekik valami fotót. Azt hittem, az a
fotó egy modellről készült. Nem pedig egy lányról, aki már nem él.
– Miért csináltad ezt velem? – módosítottam a kérdésemen.
– Emily ezt akarta volna. – Thea rúzst vett elő a retiküljéből. – És ha ez
vigasztal – folytatta, miután rubinpirosra színezte az ajkát –, nem veled
csináltam ezt.
Hanem velük.
– Nem a Hawthorne-ok ölték meg Emilyt – bukott ki belőlem. –
Rebecca szerint a szíve vitte el.
Jó, ő igazából azt mondta, hogy Grayson ezt mondta.
– És abban mennyire vagy biztos, hogy téged nem akarnak megölni a
Hawthorne-ok? – mosolygott Thea.
Ott volt ma délelőtt a kocsiban. Megrázta, ami történt. Erre most úgy
viselkedik, mintha az egész vicc lenne.
– Veled valami nagyon komoly baj van – hőköltem hátra egy lépést.
A szavaim nem voltak különösebb hatással rá.
– Aznap, amikor megismerkedtünk, azt mondtam neked, a
Hawthorne-ok elcseszett, beteg emberek. – Thea egy hosszú pillanatig a
tükörbe meredt. – De sosem állítottam, hogy én jobb vagyok náluk.
 74. fejezet

Levettem a nyakéket, és a tükörbe néztem. Az ékszertől megszabadulni

könnyű volt, a frizura viszont feladta a leckét. Amit öt kéz is csak nagy
nehezen rakott össze, azt két kéz szét nem szedi egyhamar.
– Avery? – Alisa bedugta a fejét az ajtón.
– Segítsen!
– Miben?
– Kibontani ezt.
Hátranyúltam, és húzogatni kezdtem a hajamat, ahol értem. Alisa
elkapta a kezem. A jobbjával összefogta a két csuklómat, a baljával pedig
bezárta a mosdó ajtaját.
– Nem kellett volna forszíroznom ezt – szólt fojtott hangon. – Túl
hamar kértem túl sokat, igaz?
– Tudja, hogy nézek ki? – fakadtam ki, és az orra elé dugtam a
nyakéket.
Kivette a kezemből, és a homlokát ráncolta.
– Nem. Hogy néz ki? – A kérdés őszintének hangzott, mint aki tényleg
nem sejti a választ.
– Úgy, mint Emily Laughlin. – Nem bírtam megállni, és újra a tükörbe
néztem. – Thea felöltöztetett Emily Laughlinnak.
Beletelt egy-két másodpercbe, mire megemésztette az infót.
 – Ezt nem tudtam. – Szünetet tartott, töprengett. – De ahogy én nem
vettem észre, úgy az újságírók sem fogják. Emily nem volt közismert,
csak egy hétköznapi lány.
Emily Laughlinban nem volt semmi hétköznapi. Nem tudtam volna
megmondani, mikor jutottam erre a meggyőződésre. Amikor megláttam
a fotóját? Miután beszéltem Rebeccával? Amikor először hallottam
Jameson szájából a nevét? Vagy amikor Grayson először hallotta az én
számból?
– Ha még sokáig itt marad, az feltűnést fog kelteni – figyelmeztetett
Alisa. – Már most hiányolják. Vissza kell mennie, aztán lesz, ami lesz.
Azért jöttem el a gálaestre, mert valami furcsa logikával azt
gondoltam, ha szépen mosolygok itt, azzal megvédem Libbyt. Hisz ki
megy estélyre aznap, amikor megtudja, hogy a nővére meg akarta
öletni?
– Oké – préseltem ki magamból fogcsikorgatva. – Megteszem, de
cserébe ígérje meg, hogy minden eszközzel védelmezni fogja a
nővéremet. Nem érdekel, mi van maga és Nash között, vagy Nash és
Libby között. Mostantól nemcsak az én ügyvédem, hanem Libbyé is.
Alisa nyelt egyet – azt nyelte le, amit igazából válaszolni akart.
Helyette ennyit mondott:
– Rendben van.

Csak egy vacsora lesz. Meg egy-két tánc. Meg egy árverés. Ennyit igazán
ki lehet bírni. Persze könnyű azt mondani. Alisa mutatta az utat a
Hawthorne Alapítványnak fenntartott két asztal felé. A bal oldalit Dédi
és ősz hajú udvaroncai ülték körül. A jobb oldalinál a székek fele még
üresen állt, a többit Hawthorne-ok foglalták el: Zara, Constantine, Nash,
Grayson és Xander.
Nyílegyenesen megcéloztam Dédiék asztalát, de Alisa az utamba
sasszézott, és szelíd erőszakkal odakormányzott a Grayson melletti
székhez, ő maga pedig mellém ült le. Így már csak három üres hely
maradt. Feltételeztem, hogy ezek közül egy Jamesonra vár.
 Grayson meg sem mukkant mellettem. Küzdöttem a késztetés ellen, de
végül csak rápillantottam. Maga elé meredt, nemcsak rám nem nézett,
hanem másra sem az asztalnál.
– Nem szándékosan csináltam. – Az elmotyogott mondat Graysonnak,
a kifejezéstelen arc pedig, amit közben vágtam, a nézőközönségünknek,
vagyis a többi vendégnek és a fotósoknak szólt.
– Hát persze – felelte mereven, gépiesen.
– Megszabadulnék ettől a fonattól – mormogtam. – De egyedül nem
megy.
Grayson alig észrevehetően bólintott, és egy pillanatra lehunyta a
szemét.
– Tudom.
Ekkor a fejembe tolakodott egy kép Graysonról, amint segít Emilynek
kibontani a haját, ujjai apránként kiszabadítják a tincseket.
Egy ügyetlen mozdulattal meglöktem Alisa borospoharát. Ő odakapott,
hogy megmentse, de nem volt elég gyors. És ahogy a fehér terítőt
vörösre festő borfoltot néztem, rádöbbentem valamire, aminek elejétől
fogva, a végrendelet felolvasásának percétől világosnak kellett volna
lennie: nem vagyok ebbe a világba való. Semmi keresnivalóm egy ilyen
gálán, semmi keresnivalóm Grayson Hawthorne mellett.
És ez nem fog változni soha.
 75. fejezet

Lement úgy a vacsora, hogy senki nem próbált megölni. Jamesonnak

színét se láttuk, s az étkezés végén szóltam Alisának, hogy kimegyek egy
kicsit a levegőre.
Végül mégsem hagytam el az épületet, mert rájöttem, hogy nem
bírnám elviselni az újságírók rohamát. Így inkább a múzeumban
bóklásztam – Oren árnyékként követett –, és elkeveredtem egy másik
épületszárnyba.
Az a szárny nem tartozott a rendezvény helyszínéhez. A belépést nem
gátolta semmi, de a világítás itt tompa volt, és kordonszalag zárta el az
oldalt nyíló kiállítótermek bejáratát.
Elindultam a hosszú folyosón. Valamivel odébb ragyogó fény ömlött ki
az egyik teremből. Mikor odaértem, észrevettem, hogy a bejárata elől
valaki félretolta a kordont. Bementem, és úgy éreztem, mintha egy sötét
szobából kilépnék a napsütésbe. A terem ragyogott. Még a falakon lógó
festmények kerete is hófehérnek tűnt. Egyetlen embert láttam odabent:
szmokingnadrágot és -inget viselt, de zakó nem volt rajta.
– Jameson! – A nevén szólítottam, mégse fordult meg.
Egy kis méretű kép előtt állt, attól alig egy méterre, és merőn nézte.
Ahogy közeledtem hozzá, vetett rám egy pillantást, de aztán ismét a
festmény felé fordult.
Láttál, gondoltam. Láttad, milyen frizurát csináltak nekem.
 A kiállítóteremben olyan csend volt, hogy hallottam a saját
szívverésemet.
Jameson a kép felé biccentett.
– Cézanne Négy testvére – szólt, mikor megálltam mellette. – Az egyik
családi kedvencünk, nyilvánvaló okból.
Levettem róla a szemem, és figyelmesebben megnéztem a képet. A
művész nem törekedett realizmusra. A vásznon megfestett négy
férfialak vonásai elmosódottak voltak, de jól ki tudtam venni az izmokat,
és szinte láttam, ahogy mozdulnak.
A pillantásom a kép alatti aranytáblácskára vándorolt: „Négy testvér.
Paul Cézanne, 1898. Tobias Hawthorne gyűjteményéből kölcsönözve.”
Jameson rám nézett.
– Tudom, hogy megtaláltad a davenportot. – Felvonta a fél
szemöldökét. – Megelőztél.
– Meg Grayson is – mondtam.
Elsötétült az arca.
– Igazad volt. Az a fa a Fekete-erdőben csak egy fa, semmi több. A
rávezetés, amit keresünk, egy szám. Nyolc. Egy. Egy. Hiányzik a
negyedik.
– Nem „keresünk”, nincs többes szám – ráztam a fejem. – Tényleg csak
eszközként tudsz rám tekinteni? Nem vagy képes emberként kezelni?
– Azt hiszem, ezt megérdemeltem. – Egy másodpercig még állta a
tekintetemet, aztán megint a festmény felé fordult. – Az öreg mindig azt
mondta, hogy lézerfigyelmem van. Olyan alkat vagyok, aki egyszerre
csak egy dologgal tud foglalkozni.
És vajon az az egy most a játék… vagy Emily?
– Végeztem, Jameson. – A szavaim visszhangot vertek a fehér
teremben. – Veled meg ezzel az egésszel. – Megfordultam, és elindultam
kifelé.
– Nem érdekel, hogy olyan a hajad, mint Emilyé. – A srác nagyon jól
tudta, mit kell mondania, hogy megálljak. – Azért nem érdekel –
folytatta –, mert már nem érdekel Emily. – Szaggatott sóhaj szakadt ki
belőle. – Aznap este szakítottam vele. Elegem lett a kis játékaiból.
Megmondtam neki, hogy vége, és pár órával később meghalt.
 Visszafordultam. Két kissé kipirosodott zöld szem kereste a
pillantásomat.
– Sajnálom – feleltem halkan, és arra gondoltam, vajon azóta hányszor
játszotta le magában újra az utolsó beszélgetésüket.
– Gyere velem a Fekete-erdőbe – kérte Jameson. Jól mondta a
nagyapja: tényleg lézerfigyelme volt. – Nem kell többet megcsókolnod.
Azt se várom el, hogy kedvelj, de kérlek, gyere velem, ne kelljen ezt
egyedül csinálnom!
Olyan gyötrődő és őszinte volt a hangja, mint még soha. „Nem kell
többet megcsókolnod.” Ezt úgy mondta, mintha vágyna rá.
– Remélem, nem zavarok.
Jamesonnal egyszerre fordult a fejünk a terem bejárata felé. Grayson
állt ott, és rádöbbentem, hogy mikor belépett, abból a szögből nem
láthatott mást belőlem, csak a befont hajamat.
A két testvér pár másodpercig farkasszemet nézett.
– Tudod, hol találsz, Örökösnő – szólt végül Jameson. – Ha van még
kedved keresni engem.
Kifelé menet a válla súrolta Graysonét. A bátyja hosszan nézett utána,
majd felém fordította a tekintetét.
– Mit szólt, amikor meglátott?
Úgy értette, amikor meglátta a hajamat. Nyeltem egyet.
– Azt mondta, szakított Emilyvel a halála estéjén.
Csönd. Grayson becsukta a szemét, az egész teste megfeszült.
– És mondta Jameson, hogy én öltem meg Emilyt?
 76. fejezet

Grayson elment, én pedig magamra maradva tovább bámultam Cézanne

festményét. Negyedóra telt el, mire rám talált, akit Alisa utánam
küldött.
– Egyetértek – mondta Xander, habár semmit sem mondtam, amivel
egyetérthetett volna. – Szar ez a parti. A celeb–scone hányados
többszöröse a még megbocsáthatónak.
Pillanatnyilag nem voltam vevő a scone-os viccekre. Jameson azt
mondja, szakított Emilyvel. Grayson azt mondja, ő ölte meg a lányt. Thea
engem használ arra, hogy a két fiút büntesse.
– Lelépek innen – közöltem Xanderrel.
– Még nem mehetsz el!
– Miért? – hökkentem meg.
– Azért, mert… – Xander játékosan vonogatta a megmaradt
szemöldökét – nemrég megnyílt a táncparkett. És úgy tudom, szeretnél
valami csámcsognivalót adni a sajtónak.

Egyetlen tánc. Egyetlen táncot kap Alisa – meg a fotósok –, aztán eltűnök
innen a francba.
A teremben épp keringő szólt, amikor Xanderrel a parkettre léptünk.
 – Tégy úgy, mintha még sose láttál volna nálam bámulatosabb embert
– utasított. Az egyik kezét felemelte, hogy megfogjam, a másikkal
átkarolt. – Segítek, hogy könnyebb legyen: hét és tizenkét éves korom
között minden születésnapomra pénzt kaptam a nagyapámtól, amit be
kellett fektetnem, és én az összeset kriptovalutára költöttem, mert zseni
vagyok. Kicsit se azért, mert a kriptovaluta szónak olyan menő csengése
van. – Megforgatott. – A nagyapám halála előtt aztán eladtam az egészet
szűk százmillió dollárért.
Rábámultam.
– Micsoda?
– Ugye hogy bámulatos? – Folytattuk a táncot, de Xander most
lesütötte a szemét. – Erről még a bátyáim sem tudnak.
– Ők mibe fektették a pénzüket?
Mindvégig abból indultam ki, hogy a fiúknak örökség híján nem
maradt semmijük. Nash mesélt ugyan Tobias Hawthorne születésnapi
hagyományáról, de a befektetésekbe sose gondoltam bele.
– Fogalmam sincs – felelte vidoran Xander. – Erről nem volt szabad
beszélnünk egymással.
Tovább táncoltunk, a fotósok meg szorgalmasan fotóztak. Xander
egészen közel hajolt az arcomhoz.
– Azt fogják hinni, hogy összejöttünk – jegyeztem meg, de csak úgy
mellesleg, mert még az előző infópetárdán pörögtem.
– Még szép – felelte pajkosan a srác –, hisz az álrandizás mestere
vagyok.
– Na és kivel álrandiztál már? – kérdeztem.
Xander megkereste a tekintetével Theát.
– Emberszabású Rube Goldberg-gép vagyok – felelte. – Nagyon
bonyolultan végzek el egyszerű feladatokat. – Szünetet tartott. – Emily
kitalálta, hogy Thea meg én randizzunk. És ha ő akart valamit, abban
igen állhatatos volt, hogy úgy mondjam. Csak éppen azt nem tudta, hogy
a barátnője már együtt van valakivel.
– És te belementél egy ilyen színjátékba? – hitetlenkedtem.
– Ismétlem: emberszabású Rube Goldberg-gép vagyok. – Ellágyult a
hangja. – És nem Thea kedvéért csináltam.
 Hát akkor kinek a kedvéért?
Beletelt pár másodpercbe összeraknom a képet. Xander kétszer
említette már az álrandizást: egyszer Thea kapcsán, egyszer meg,
amikor Rebeccáról kérdeztem. És Thea „fájdalmasan szép”-nek írta le
Rebeccát.
– Thea meg Rebecca…?
– Mély szerelem – bólintott Xander. – A legjobb barátnő és a húg
között. Mit tehettem volna? Úgy gondolták, Emily nem lenne megértő.
Kizárólagos igényt tartott azokra, akiket szeretett, és tudtam, milyen
nehezére esik Rebeccának szembemennie vele. És Bex akkor egyszer,
kivételesen magának akart valamit.
Felmerült bennem, hogy Xander talán érzett valamit Rebecca iránt, és
az álkapcsolata Theával ennek a nyakatekert, Rube Goldberg-féle
kifejezése volt.
– És jól sejtette Thea meg Rebecca? Emily tényleg nem volt megértő?
– Az nem kifejezés. – Xander hallgatott egy kicsit. – Em aznap este
tudta meg a dolgot. És árulásnak tekintette.
Aznap este – a halála estéjén.
A keringő véget ért. Xander elengedte a kezem, de a derekamat nem.
– Mosolyogj – súgta. – Adj egy jó sztorit az újságíróknak. Nézz mélyen
a szemembe, és érezd a sármom lenyűgöző erejét. Gondolj a kedvenc
sütidre.
A szám széle felfelé görbült. Xander lekísért a táncparkettről, vissza
Alisához.
– Most már hazamehet – mondta elégedetten az ügyvédem. – Ha akar.
Naná hogy akarok!
– Jössz te is? – fordultam Xanderhez.
Úgy tűnt, meglepi a hívás.
– Nem mehetek. – Kis szünet. – Megoldottam a Fekete-erdőt. –
Egyszerre csupa fül voltam. – Lehetnék én a nyertes. – A lakkcipője orrát
nézte. – De Jamesonnak és Graysonnak sokkal fontosabb ez a dolog. Menj
vissza a házba. Ott fog várni egy helikopter. Mondd a pilótának, hogy
vigyen a Fekete-erdő fölé.
Helikopter?!
– Ha te mész valahova – folytatta Xander –, ők mennek utánad.
Ők – vagyis a két bátyja.
– Azt hittem, nyerni akarsz – mondtam.
Nyelt egyet. Nehezen, lassan.
– Jól hitted.
 77. fejezet

Mikor Xander azt ígérte, egy helikopter fog várni, csak félig-meddig
mertem hinni neki. Márpedig a gép tényleg ott volt, álló rotorral pihent
a Hawthorne-ház előtti pázsiton. Oren a közelébe se engedett, amíg
alaposan át nem vizsgálta, de még ezzel sem érte be, ragaszkodott hozzá,
hogy ő vezesse. Mikor beszálltam hátra, meglepetésemre ott találtam
Jamesont.
– Helikoptert rendeltél? – kérdezte csevegő stílusban, mintha ez
mindennapos dolog lenne.
Leültem mellé, és becsatoltam magam.
– Csodálom, hogy megvártál.
– Megmondtam, Örökösnő – kaptam egy félmosolyt –, nem akarom ezt
egyedül csinálni.
Fél pillanatra az az érzésem támadt, hogy újra a versenypályán
vagyunk, és száguldunk a célvonal felé. Aztán elvonta a figyelmem egy
megvillanó fényes fekete folt a gyepen. Egy szmoking.
Grayson arca kifürkészhetetlen volt, amikor beszállt a helikopterbe.
„Mondta Jameson, hogy én öltem meg Emilyt?” A kérdés üvöltve
visszhangzott a fejemben. Olyan volt, mintha Jameson is hallotta volna,
mert rávillantotta a szemét a bátyjára.
– Mit keresel itt?
 Xander szerint, ha megyek valahova, a két fiú jön utánam. De Jameson
nem utánam jött, emlékeztettem magam. Előbb volt itt, mint én.
– Szabad? – kérdezte Grayson, és egy üres hely felé mutatott.
Magamon éreztem Jameson tekintetét, azt szuggerálta, hogy mondjak
nemet.
Bólintottam.
Grayson mögém ült le. Oren hátrapillantva ellenőrizte, hogy
biztonságosan elhelyezkedtünk, aztán beindította a rotort. A pörgő
lapátok zaja egyre erősödött, mígnem szinte fülsüketítővé vált. Mikor
felemelkedtünk, a szívem a torkomba ugrott.
Életem első repülését kimondottan élveztem. De a helikopter egészen
más élmény volt, sokkal erősebb. Átjárt a zaj, a remegés, és az az érzés,
hogy szinte semmi sem választ el a kinti üres tértől, ahol csak zuhannék
a távoli föld felé. Éreztem, hogy zakatol a szívem, de hallani nem
hallottam. Az óriási zaj mintha minden hangot kiszorított volna a
fejemből: Grayson megbicsakló hangját, mikor a kérdést feltette, és
Jamesonét, ahogy azt mondta, nem kell megcsókolnom, vagy akár csak
kedvelnem őt.
Nemsokára a Fekete-erdő széle fölé értünk. Ott – amint azt korábban
odalentről is láttam – olyan sűrű volt a rengeteg, hogy az ágak
szövevénye teljesen eltakarta a talajt. Aztán a pillantásom továbbsiklott
az erdő mélye felé. Beljebb a fák megritkultak, az erdő közepén pedig
tisztás nyílt. Jamesonnal már közel jártunk a tisztáshoz, amikor
eldördültek Drake lövései. Akkor is észleltem a füves területet, de látni
csak most láttam igazán.
A magasból nézve a tisztás és az azt környező ritkás rész világosabb
gyűrűje, amit a sűrű, sötét rengetegtől vett körül, egy megnyúlt, sovány
O betűt formázott.
Vagy egy nullát.

Úgy éreztem, ki tudnék bújni a bőrömből, mikor a helikopter földet ért.

Meg se vártam, hogy a rotor teljesen leálljon, adrenalintól zsibongó
fejjel kiugrottam a gépből.
Nyolc. Egy. Egy. Nulla.
Jameson felém rohant.
– Sikerült, Örökösnő! – Megállt előttem, és feltartotta a két tenyerét. A
repüléstől és az izgalomtól megrészegülten ugyanúgy tettem, és az
ujjaink összefonódtak. – Négy második név. Négy szám.
Csókolózni vele hiba volt. Most a kezét fogni szintén hiba volt. De nem
érdekelt.
– Nyolc, egy, egy, nulla – mondtam. – Ebben a sorrendben találtuk meg
a számokat, és ugyanebben a sorrendben szerepelnek a nevek a
végrendeletben. – Westbrook, Davenport, Winchester és Blackwood. –
Talán egy kombinációs zár kódja?
– Legalább tucatnyi széf van a házban – töprengett hangosan Jameson.
– De vannak más lehetőségek is. Lehet cím… koordináták… És az se
biztos, hogy ez a helyes sorrend. Talán át kell rendezni a számokat.
Cím. Koordináták. Zárat nyitó kód. Pár pillanatra behunytam a
szemem, amíg az agyam más lehetőségek után kutatott.
– Dátum? – vetettem fel végül.
Négy számunk volt. Négy egyjegyű számunk. Zárat nyitó kódhoz vagy
koordinátákhoz inkább kétjegyűek kellettek volna. De egy dátum…
Az egynek vagy a nullának kell előrekerülnie. 1-1-0-8, azaz 11. 08.
– November nyolcadika – mondtam, majd számba vettem a többi
lehetőséget is. 08. 11. – Augusztus tizenegyedike. – 01. 18. – Január
tizennyolcadika – soroltam.
Aztán jött az utolsó kombináció, az utolsó dátum.
Elakadt a lélegzetem. Ez túl döbbenetes egybeesés volt ahhoz, hogy
véletlen legyen.
– Tíz-tizennyolc. Vagyis október tizennyolcadika. – Vettem egy nagy
levegőt. Minden egyes idegvégződésem bizsergett. – Az a
születésnapom.
„Van egy titkom – mondta anya a tizenötödik szülinapomon, két éve,
napokkal a halála előtt. – A születésed napjáról.”
– Nem! – Jameson elengedte a kezem.
 – De – bólogattam. – Október tizennyolcadikán születtem. És az
anyám…
– Ennek semmi köze az anyádhoz. – Ökölbe szorította a kezét, és
hátrált egy lépést.
Teljesen megzavarodtam a reakciójától. Ha Tobias Hawthorne azért
választott engem, mert történt valami a születésem napján, akkor ez
áttörés. Óriási dolog.
– Jameson, lehet, hogy ez a megoldás. Talán találkoztak, amikor
anyám vajúdott. Vagy lehet, hogy valami szívességet tett a
nagyapátoknak, amikor terhes volt velem.
– Állj! – A szó ostorcsapásként csattant. Jameson úgy nézett rám, mint
valami szörnyszülöttre. Mintha felfordulna tőlem a gyomra.
– Most miért…
– A számok nem egy dátumot jelentenek.
De igen, gondoltam szenvedélyes meggyőződéssel. Igenis azt
jelentenek.
– Nem lehet ez a megoldás! – erősködött Jameson.
Felé léptem, de kitért előlem. Ekkor könnyed érintést éreztem a
karomon: Grayson. Bár nagyon szelíden nyúlt hozzám, egyértelmű volt,
hogy vissza akar tartani.
Miért? Mi rosszat csináltam?
– Emily – kezdte feszült hangon – tavaly október tizennyolcadikán halt
meg.
– Beteg rohadék! – szitkozódott Jameson. – Ez az egész… A nevek, a
végrendelet, Avery… Mind csak ezért volt? Random módon kijelölt egy
embert, aki azon a napon született, hogy üzenjen nekünk? Hogy ezt
megüzenje?
– Jamie…
– Ne szólj hozzám! – Jameson pillantása a bátyjáról rám villant. –
Francba az egésszel! Kiszálltam.
Mikor sarkon fordult, és elindult az éjszakába, utánakiabáltam:
– Most hova mész?
– Gratulálok, Örökösnő! – kiáltott hátra, és minden volt a hangjában,
csak épp jókívánság nem. – Áldhatod a szerencsédet, hogy a megfelelő
napon születtél. Rejtély megoldva.
 78. fejezet

Biztosra vettem, hogy többről szól a rejtvény. Többről kellett szólnia.

Kizártnak tartottam, hogy csak egy születési dátum alapján választottak
volna ki. Az képtelenség. És az anyám? Mi van anyám titkával, amit a
tizenötödik születésnapomon, épp egy évvel Emily halála előtt említett?
És mi van a levéllel, amit az öregember hátrahagyott nekem?
„Bocsánat.”
Miért kért bocsánatot Tobias Hawthorne? Nem igaz, hogy
véletlenszerűen kiválasztott egyet a megfelelő napon született emberek
közül. A döntése többről szólt.
Ugyanakkor a fülemben csengett Nash figyelmeztetése: „Te az
üvegbalerina vagy – vagy a kés.”
– Sajnálom – szólt Grayson, aki még mindig ott állt mellettem. – Ne
haragudj Jamesonra, ő ilyen, nem tehet róla. Nem tehet semmiről. Arról
sem… – A legyőzhetetlen Grayson Hawthorne most beszélni is alig
tudott. – Arról sem ő tehet, hogy így ér véget a játék.
Még mindig az estélyi ruhámat viseltem. A frizurám olyan volt, mint
Emilyé.
– Tudhattam volna. – Az érzelmek kásássá tették Grayson hangját. –
Tudtam is. Már a végrendelet felolvasásakor tudtam, hogy mindez
miattam van.
 Eszembe jutott Grayson aznap esti villámlátogatása a hotelszobámban.
Akkor még dühös volt, és ki akarta nyomozni, hogy mit követtem el.
– Miről beszélsz? – Az arcán, a szemében kerestem a választ. – Miért
lenne mindez miattad? És ne mondd, hogy te ölted meg Emilyt!
Senki nem állította – még Thea se –, hogy Emily gyilkosság áldozata
lett.
– Pedig én öltem meg. – Grayson egészen mély s a felindultságtól
remegő hangon beszélt. – Én tehetek róla, hogy ott volt. Én tehetek róla,
hogy leugrott.
Leugrott… Kiszáradt a torkom.
– Hol volt? – kérdeztem halkan. – És mi köze mindennek a nagyapátok
végrendeletéhez?
Grayson megborzongott.
– Lehet, hogy el kell mondanom neked – szólalt meg hosszú hallgatás
után. – Talán erről szólt az egész. Lehet, hogy épp annyira voltál
rejtvény… mint büntetés. – Lecsüggesztette a fejét.
Nem vagyok a büntetésed, Grayson Hawthorne.
Nem volt időm hangosan megfogalmazni a mondatot, mert beszélni
kezdett, és akkor már a jóisten sem tudta volna belefojtani a szót.
– Kiskorunktól fogva ismertük őt. Laughlinék évtizedek óta a
Hawthorne-házban dolgoznak. A lányuk Kaliforniában lakott Emilyvel és
Rebeccával. Évente kétszer jöttek el: karácsonykor a szüleikkel, és
nyáron csak ketten, három hétre. Az ünnepekkor nem nagyon
találkoztunk, de nyáron sokat játszottunk velük. Kicsit olyan volt,
mintha együtt táboroznánk három hétig. Vannak az embernek ilyen
„tábori” barátai, akikkel évente egyszer egy ideig együtt van, de a
hétköznapjait nélkülük éli. Ilyen volt Emily és Rebecca. Teljesen
különböztek négyünktől. Skye azt mondta, azért, mert ők lányok, de én
mindig úgy gondoltam, hogy azért, mert ketten vannak, és Emily a
főnök. Ő fékezhetetlen volt, mint egy természeti erő, és a szülei
rettegtek, hogy túlerőlteti magát. Csak üldögélős szobai játékokat
játszhattunk vele, kártyáztunk, meg ilyenek, de nem jöhetett el
barangolni, nem futkározhatott. Az egyik játékot éveken át
rendszeresen játszottuk. Az volt a lényege, hogy Emily hozat magának
valamit. Minél furcsább, minél nehezebben megszerezhető dolgot talált
ki, annál izgalmasabb volt. Szóval elküldött minket vadászni, és aki
elsőként meghozta, amit kért, az nyert.
– És mi volt a nyeremény? – kérdeztem.
Grayson vállat vont.
– Testvérek vagyunk. Nem kellett nyeremény, elég volt a győzelem.
Hát persze.
– És aztán Emily kapott egy új szívet – mondtam. Ezt mesélte Jameson.
Meg hogy attól kezdve Emily élni akart.
– A szülei még akkor is féltették, de Emnek már nagyon elege lett az
üvegkalitkából, amibe addig zárták. Ő meg Jameson tizenhárom évesek
voltak, én tizennégy. És azon a nyáron Emily úgy robbant be közénk,
hogy a vakmerőség lázában égett. Rebecca folyton azzal jött, hogy
legyünk óvatosabbak, de Em azt hajtogatta, hogy az orvos mindent
megengedett neki, amit csak erővel bír. Ezt úgy értelmezte, hogy ha
valamit meg tud csinálni, nem lehet rá ok, hogy ne tegye meg. Aztán
mikor tizenhat lett, végleg ideköltöztek a szüleivel. Ő meg Rebecca nem
a birtokon laktak, mint a látogatásaikkor, de a nagyapám befizette őket
a magánsulinkba.
Már értettem, hova fut ki a dolog.
– És attól kezdve Emily már nem „tábori” barát volt.
– Egyeduralkodó lett. – Grayson ezt nem éppen elismerően mondta. –
Az egész iskola a tenyeréből evett. Részben talán miattunk.
„Az emberek már attól más szemmel néztek rád, ha csak együtt láttak
a Hawthorne-okkal” – jutottak eszembe Thea szavai.
– De lehet – folytatta Grayson –, hogy így is, úgy is elérte volna ezt,
pusztán azzal, hogy ő volt Em. A lány, aki túl okos, túl szép, és túl jól ért
ahhoz, hogy megszerezze, amit akar. És aki nem fél semmitől.
– Téged akart – mondtam. – Meg Jamesont is, és nem akart választani
közületek.
– Játékot csinált belőle. – Grayson megcsóválta a fejét. – És isten
bocsássa meg, mi belementünk. Mondanám, hogy azért, mert szerettük
őt, hogy miatta csináltuk, de őszintén szólva nem tudom, ez mennyire
igaz. Ha van közös családi vonásunk, az a győzni akarás.
 Emily vajon tudta ezt? Visszaélt vele? Nem esett rosszul neki?
– Igazából… – Grayson mélyet sóhajtott. – Igazából nem csak minket
akart. Hanem azt is, amit tőlünk kaphatott.
– Pénzt?
– Élményeket. Izgalmat. Versenyautókba, motorokra ülhetett,
egzotikus kígyókat simogathatott. Velünk eljutott bulikba, klubokba,
olyan helyekre, ahova nem is lett volna szabad mennünk. Egyetlen
eszeveszett száguldás volt az egész – neki és nekünk is. – Grayson
szünetet tartott. – Vagyis nekem – helyesbített. – Hogy Jamie hogyan
élte meg, azt nem tudom.
Jameson szakított Emilyvel a halála napján.
– Egyik nap Em felhívott késő este. Azt mondta, szakított Jamesonnal,
és csak én kellek neki. – Grayson nyelt egyet. – És azt akarta, hogy ezt
megünnepeljük. Van egy Ördögszikla nevű hely, egy magas szirt az öböl
partján. A világ egyik leghíresebb sziklaugróhelye. – Grayson lehajtotta a
fejét. – Már akkor éreztem, hogy ez rossz ötlet.
– Mennyire rossz? – kérdeztem óvatosan.
Grayson már zihált.
– Mikor megérkeztünk, és elindultunk fel a szirtre, én letértem az
egyik alsó ugróhely felé. Emily továbbment. Túl a figyelmeztető meg a
tiltó táblákon, és felmászott a szirt legtetejére. Mindezt az éjszaka
közepén. Oda se lett volna szabad akkor mennünk. De Emily
ragaszkodott hozzá, hogy ne várjunk reggelig, bár fogalmam sem volt,
miért. Akkor értettem csak meg, amikor megtudtam, hogy hazudott
arról, hogy választott, és én kellek neki.
Jameson szakított Emilyvel. Emily ezután felhívta Graysont, és nem
volt olyan hangulatban, hogy várjon.
– Leugrott a szirtről, és szörnyethalt? – tettem fel szinte suttogva a
kérdést.
– Nem – rázta a fejét Grayson. – Nem lett semmi baja. Mindketten jól
voltunk. Én kiúsztam, és elmentem a törölközőkért. És mikor
visszaértem… Nem is a vízben találtam meg. Kint feküdt a parton. Már
nem élt. – Lehunyta a szemét. – Megállt a szíve.
– Nem te ölted meg – mondtam határozottan.
 – Az adrenalin volt. Vagy a magasság, a nyomáskülönbség. Nem
tudom. Jameson nem volt hajlandó elvinni őt oda. Nekem sem lett volna
szabad.
Emily önálló döntést hozott. Szabad akaratából cselekedett. Senki nem
várhatta el, hogy bármit megtilts neki. Éreztem, hogy ezek az érvek,
hiába jogosak, nem vigasztalnák Graysont.
– Tudod, mit mondott a nagyapám Em temetése után? „Első a család.”
Azt mondta, Emily nem jutott volna erre a sorsra, ha a családomat
teszem az első helyre. Ha nem megyek bele a játékba, ha nem őt
választom az öcsém helyett. – Grayson felnyögött, mint aki mondani
akar valamit, de képtelen rá. Végül mégis sikerült folytatnia: – Hát erről
szól ez a dolog. Egy-nulla-egy-nyolc. Október tizennyolcadika. Emily
halálának dátuma. A te születésnapod. Nagyapám így erősíti meg, amit
valahol mélyen eddig is tudtam. Hogy minden – ez az egész – miattam
van.
 79. fejezet

Miután Grayson elment, Oren visszakísért a kastélyba.

– Mennyit hallott a beszélgetésből? – kérdeztem, miközben a fejemben
olyan gondolatok és érzések kavarogtak, amelyeket képtelenségnek tűnt
kibogozni és helyretenni.
Oren felvonta a szemöldökét.
– Mit kíván, mennyi legyen, amit hallottam?
Az ajkamba haraptam.
– Maga jól ismerte Tobias Hawthorne-t. Képes lehetett csak azért rám
hagyni mindenét, mert Emily Laughlin a születésnapomon halt meg?
Képes lett volna rá, hogy listába szedje az október tizennyolcadikán
született embereket, és sorshúzással döntse el, ki legyen az örököse?
– Nem tudom, Avery. – Oren megrázta fejét. – Egyetlen ember ismerte
csak Tobias Hawthorne észjárását: maga Mr. Hawthorne.

Elindultam vissza a Hawthorne-ház folyosóin abba a szárnyba, amin a

nővéremmel osztoztam. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy
Jameson vagy akár Grayson fog még valaha akár egy szót is szólni
hozzám. Fogalmam sem volt, mi lesz most, ahogy azt se tudtam, a
gondolat, hogy egy egészen nevetséges ok miatt esett rám a választás,
miért fáj úgy, mint egy erős gyomros.
Hány ember él ezen a bolygón, aki október tizennyolcadikán született?
A lépcsőn felfelé baktatva megálltam Tobias Hawthorne-nak az előtt a
portréja előtt, amit Xander mutatott meg. Mintha egy előző életben
történt volna… Ahogy akkor, úgy most is kutatni kezdtem az
emlékezetemben egy nap, egy pillanat után, amikor keresztezhették
egymást az útjaink – az enyém meg egy öreg milliárdosé. Mélyen
belenéztem Tobias Hawthorne szemébe – Grayson ezüst szemének
másába –, és azon tűnődtem: miért? Miért én? Miért kértél bocsánatot?
Magam elé képzeltem anyát, amint „Van egy titkom”-at játszunk.
Történt valami a születésem napján?
Tekintetem végigfürkészte a portrét, megfigyeltem minden részletet
az öreg arc ráncaitól kezdve a személyiségjegyekre utaló testtartáson át
a tompa színekkel festett háttérig. Semmi válasz. A szemem a portré
készítőjének szignójára tévedt: Tobias Hawthorne X. X. VIII.
Megint az öreg ezüstös szemébe néztem. „Egyetlen ember ismerte
csak Tobias Hawthorne észjárását: maga Mr. Hawthorne.”
Ez egy önarckép. És a szignó utáni betűk?
– Római számjegyek – suttogtam.
– Avery? – szólított meg Oren. – Minden rendben?
Tehát az X az tíz, a V öt, az I pedig egy.
– Tíz. – Az első X alá tettem az ujjam, aztán továbbmentem a többi
számjegyre, és összeolvastam őket. – Tizennyolc.
Eszembe jutott a tükör, ami mögött a fegyvertár bejárata rejtőzik, és
végighúztam a kezem a képkeret hátsó oldalán. Nem tudtam, mit
keresek, amíg meg nem találtam. Kitapintottam egy gombot. Ez nyitja.
Megnyomtam, mire a portré egyik fele elvált a faltól, akár egy nyíló
ajtó. Mögötte, a csupasz falon egy számgombblokk volt.
– Avery? – szólított meg újra Oren, de addigra én már emeltem is a
kezem a gombok felé.
Mi van, ha mégsem a dátum a végső megoldás? Ez a lehetőség
befészkelte magát a gondolataimba, és nem eresztett. Mi van, ha a négy
szám is csak rávezetés?
 A mutatóujjamat az 1-re helyeztem, és kipróbáltam a legvalószínűbb
kombinációt. Egy. Nulla. Egy. Nyolc.
Valami sípolt, majd az alattam lévő lépcsőfok felemelkedett, és
láthatóvá vált egy rejtett rekesz. Gyorsan letérdeltem, és beledugtam a
kezem. Az üreges lépcsőfokban nem találtam semmi egyebet, csak egy
festett üveglapot. Lila volt, nyolcszög alakú, és az egyik sarkához közel
lyukat vágtak, amibe fényes díszszalagot fűztek. Olyan volt, mint egy
karácsonyi dísz.
Miközben a szalagnál fogva magam elé emeltem az üveglapot, a
lépcsőfok alsó oldalára esett a pillantásom. Egy nyolcsoros vers volt a
falapba vésve.

Az óra mutatja:
magasan jár.
Feljött, s most lefelé
indul el már.
Fordíts és billents,
látszik a pár.
Felezd lépted, s tudd meg,
bajnok, ki vár!
 80. fejezet

Nem tudtam, mihez kezdjek a színes üveglappal, mint ahogy a lépcső

aljára írt verset sem értettem, de miközben ott ültem, és hagytam, hogy
Libby kibontsa a hajamat, egy dologban egészen biztos voltam.
Hogy a játéknak nincs vége.

Másnap reggel – persze Oren kíséretében – Jameson és Grayson

keresésére indultam. Előbbire a napszobában bukkantam rá –
félmeztelenül állt a fényben.
– Ne gyere be! – szólt, mikor rányitottam, de meg sem nézte, ki
érkezett.
– Találtam valamit – újságoltam. – Szerintem nem a dátum a
megoldás. Vagy legalábbis nem az a végső megoldás. – Nem kaptam
választ. – Figyelsz rám, Jameson? Találtam valamit.
Előző estig a srác a játék, a rejtvény megszállottja volt. Annak, amit a
kezemben tartottam, minimum fel kellett volna keltenie a kíváncsiságát.
Mégis, mikor felém fordult, a tekintete tompa volt, és csak annyit
mondott:
– Dobd a többihez!
 Odanéztem, amerre a fejével biccentett. Egy szemétkosár alján vagy
fél tucat színes üveg nyolcszög feküdt – pontosan ugyanolyanok, mint az
én szerzeményem.
– Tíz és tizennyolc. Tele van ezzel a két számmal ez az istenverte ház.
– Jameson halkan, szenvtelenül beszélt. – Megtaláltam a gardróbomban,
az egyik padlódeszkába vésve. És alatta ott volt az a lila üvegvacak.
Nem mutatta meg, hogy melyik nyolcszögről beszél, de még csak a
szemétkosár felé se nézett.
– És a többi? – kérdeztem.
– Miután elkezdtem keresni a számokat, mindenütt beléjük botlottam,
és többé nem tudtam nem felfigyelni rájuk. Az öreg nagyon ravasznak
hitte magát. Szerintem több száz ilyet szétszórt a házban. Találtam egy
csillárt, amin kívül tizennyolc kristályfüggő lóg, belül tíz. Alatta volt egy
titkos rekesz a padlóban. A kinti szökőkút faragott káváját tizennyolc
levél díszíti, a medencéjét pedig tíz rózsa. A zeneteremben a
festmények… Jameson leszegte a fejét. – Bárhova megyek, bármerre
nézek, mindenhol újabb emlékeztető vár.
Nem bírtam ki, hogy ne vitatkozzak vele:
– De gondolj bele – győzködtem –, a nagyapád nem csinálhatta
mindezt Emily halála után. Észrevettétek volna, ha…
– Ha munkások járnak a házban? – tippelte meg a mondatom végét
Jameson. – A nagy Tobias Hawthorne minden évben hozzátoldott a
házhoz legalább egy helyiséget, ha nem egy egész szárnyat, és egy
ekkora épületen mindig van javítanivaló. Anyám folyamatosan vásárolta
az újabb meg újabb festményeket, díszkutakat, csillárokat. Miért tűnt
volna fel bármi?
– A tíz-tizennyolc nem a végső válasz – makacskodtam. – Hát nem
érted? A nyolcszög rávezetés, és biztos azért van sok belőle, mert a
nagyapád azt akarta, hogy mindenképp megtaláljuk.
Szándékosan többes szám első személyben beszéltem. De ez sem
hatott.
– Nekem elég a tíz-tizennyolc – jelentette ki Jameson, és hátat
fordított. – Megmondtam, Avery: kiszállok a játékból.
Graysont nehezebb volt megtalálni. Végül már a konyhában kerestem,
de csak Nasht találtam ott.
– Nem láttad Graysont? – kérdeztem.
Óvatos arckifejezéssel nézett rám.
– Nem hiszem, hogy találkozni akar veled, kislány.
Előző este Grayson nem tett szemrehányást, nem vádolt semmivel.
Viszont, miután elmondta Emily történetét, elment. Faképnél hagyott.
– Beszélnem kell vele – erősködtem.
– Légy türelemmel – tanácsolta Nash. – Bizonyos sebeket fel kell tépni,
hogy begyógyuljanak.

Visszamentem a keleti szárny lépcsőjére, és megálltam a portré előtt.

Oren kapott egy hívást, és elment valahova – mostanra nyilván úgy ítélte
meg, hogy a kastélyon belül fölösleges egész nap kísérgetnie. Én meg
tovább bámultam Tobias Hawthorne-t.
Mikor megtaláltam a portré alatt a lépcsőbe rejtett rávezetést, azt égi
jelnek éreztem, de miután Jameson felvilágosított, már tudtam, hogy
nem történt semmi rendkívüli. Egyre bukkantam rá a sok közül.
Azt akartad, hogy ezt mindenképp megtalálják, szólítottam meg
némán a milliárdost. Ha tényleg Emily halála után helyezte el ezt a sok
jelet, kíméletlen következetességgel járt el.
Azt akartad, hogy semmiképp se felejthessék el, ami történt? Ez az
egész bizarr játék csak figyelmeztetés? Százszor elismételt
figyelmeztetés arra, hogy mindig a család legyen az első? Én se volnék
több?
Jameson kezdettől fogva azt mondta, hogy különleges vagyok.
Mostanáig nem is tudatosult bennem, mennyire vágytam rá, hogy ez
igaz legyen. Hogy nem vagyok láthatatlan. Hinni akartam, hogy Tobias
Hawthorne meglátott bennem valamit, ami miatt úgy vélte, képes leszek
végigcsinálni ezt: bírni fogom a bámuló tekinteteket, a rivaldafényt, a
felelősséget, a fenyegetéseket és a véget nem érő játékot. Ezt az egészet.
Nem az üvegbalerina vagy a kés akartam lenni. Be akartam
bizonyítani – legalább magamnak –, hogy vagyok valaki.
Lehet, hogy Jameson kiszállt a játékból, de én győzni akartam.
 81. fejezet

Az óra mutatja:
magasan jár.
Feljött, s most lefelé
indul el már.
Fordíts és billents,
látszik a pár.
Felezd lépted, s tudd meg,
bajnok, ki vár!

A lépcsőn ültem, és olvasgattam a verset. Megpróbáltam sorról sorra

értelmezni, és közben az ujjaim között forgattam a lila nyolcszöget.
„Az óra mutatja: / magasan jár.” Magam elé képzeltem egy óra
számlapját. Ami magasan jár, az fent van. Ha az óra „felfelé” mutat, az…
Tizenkettő.
Folytatni próbáltam a gondolatmenetet. Tizenkét órakor mutatnak
felfelé a mutatók. És ekkor beindult a fejemben a láncreakció, mint az
egymást feldöntő dominók sora. „Magasan jár…”
Mi jár magasan? A nap.
Ez még csak találgatás volt, de a következő két sor, úgy tűnt,
megerősíti. Tizenkét órakor van dél – addig emelkedik a nap, utána már
lefelé megy.
 Következhetett a találós versike második fele… amivel semmit se
tudtam kezdeni.

Fordíts és billents,
látszik a pár.
Felezd lépted, s tudd meg,
bajnok, ki vár!

A színes üvegdarabra meredtem. Ezt kellene megfordítanom?

Megbillentenem? Vagy valamit össze kell állítanunk az összes ilyenből?
– Úgy nézel ki, mint aki mókust nyelt. – Xander huppant le mellém a
lépcsőre.
Egyáltalán nem néztem ki úgy, mint aki lenyelt egy mókust, de
feltételeztem, hogy így érdeklődik a hogylétem felől, ezért nem
sértődtem meg.
– A bátyáid már szóba se állnak velem – mondtam csendesen.
– Úgy fest, bombának bizonyult a nagylelkű gesztusom, hogy a Fekete-
erdő fölé küldtelek titeket. – Xander elhúzta a száját. – Hiába, a legtöbb
dolog, amit csinálok, felrobban.
Elnevettem magam.
– Még nincs vége a játéknak – billentettem felé a lépcsőfokot, és
elolvasta a versikét. – Ezt tegnap este találtam meg, miután
visszajöttünk az erdőből. – Felmutattam a festett üveglapot. – Mond ez
neked valamit?
– Lássuk csak – ráncolta a homlokát Xander. – Vajon hol láttam ehhez
hasonlót?
 82. fejezet

A nagyteremben a végrendelet felolvasása óta egyszer sem jártam. Volt

a helyiségnek egy nagy, hosszúkás festett üvegablaka – majdnem két és
fél méter magas és szűk egy méter széles –, aminek az alja körülbelül
szemmagasságban volt nekem. Az üveglapok egyszerű, geometrikus
mintát rajzoltak ki. A két felső sarkot egy-egy nyolcszög foglalta el:
alakra, méretre és színre is pont ugyanolyanok, mint amilyet a
kezemben tartottam.
Meresztgettem a szemem, hátha látok rajtuk valamit. „Fordíts és
billents…”
– Mit gondolsz? – kérdezte Xander.
Tűnődve néztem fölfelé.
– Azt, hogy kell egy létra.

Felmásztam a létrára, Xander meg odalent tartotta. Tenyérrel

megnyomtam az egyik nyolcszöget. Először nem történt semmi, de
mikor a bal szélét nyomtam meg, az üveglap engedett, és körülbelül
hetven fokkal elfordult, majd abban a helyzetben megakadt.
Vajon ez már fordításnak számít?
 Most a másik nyolcszöggel próbálkoztam. Megnyomtam a bal szélét –
semmi –, a jobb szélét – semmi –, aztán az alját. Ekkor az üveglap
megbillent a vízszintes tengelye körül, és több mint száznyolcvan fokot
fordult, akkor akadt csak meg.
Lemásztam a létráról anélkül, hogy tudtam volna, mire volt jó, amit
csináltam.
– „Fordíts és billents… – idéztem a versikét – látszik a pár.”
Xanderrel a terem közepéig hátráltunk, és onnan néztük az ablakot. A
festett üvegen át besütő napfény szétszóródott, és elmosódott, színes
foltokban hullott a nagyterem padlójára. Viszont az a két lap, amit
elfordítottam, éles lila sugarakat vetett. És ezek a sugarak egymás felé
tartottak.
„Látszik a pár.”
Xander leguggolt ott, ahol a két fénysugár találkozott a padlón.
– Semmi. – Megnyomkodta a parkettát. – Azt hittem, felnyílik, vagy
ilyesmi…
Gondolatban elismételtem a versikét. „Látszik a pár.” Látom a két
fénynyalábot. Látom, hogy találkoznak… Itt elakadtam, visszamentem
hát a vers legelejére.
– Dél! – jutott eszembe. – A rejtvény első fele a delet írja le. –
Felpörgött az agyam. – A fénynyalábok beesési szöge némileg függ a nap
pillanatnyi helyzetétől. Nem lehet, hogy a fordítás és a billentés csak
délben mutatja meg azt, amit látnunk kell?
Xander agyalt ezen egy kicsit.
– Akkor várjunk – mondta végül. – Vaaagy – nyújtotta el a szót –
csalhatunk is.
Elkezdtük nyomkodni a szomszédos parkettalapokat. Délig már nem
volt sok idő hátra.
Fix. Fix. Fix.
– Találtál valamit? – kérdezte Xander.
Fix. Fix. Laza.
A parkettalap, amit megnyomtam, nem mozdult el, de mintha egy
picit engedett volna a kezem alatt.
– Gyere csak! – hívtam oda.
 Xander két kézzel rátenyerelt a parkettára, és erősen lenyomta. Az
egyik széle felemelkedett. Felhajtotta – egy kis méretű tárcsa bújt meg
alatta. Fordítottam rajta egyet, hátha történik valami, és a következő
pillanatban süllyedni kezdtünk: akár egy lift, elindult velünk lefelé a
padlónak az a része, amin térdeltünk.
Mikor a süllyesztő megállt, egy akna aljába jutottunk, amiből lépcső
vezetett tovább a mélybe. Úgy éreztem, nem tévedek nagyot, ha arra
tippelek, hogy megtaláltuk az egyik bejáratát annak az alagútnak, amit
Oren nem ismer.
– Csak minden második fokra lépj rá – figyelmeztetett Xander. – A
következő sor szerint feleannyit kell lépni. – „Felezd lépted, s tudd meg,
/ bajnok, ki vár!”
 83. fejezet

Fogalmam se volt, mi lett volna, ha nem hagyjuk ki minden második

lépcsőfokot, de igazából örültem is, hogy nem derült ki.
– Jártál már az alagútban? – kérdeztem Xandert, miután leértünk a
lépcső aljába anélkül, hogy bármi különös történt volna.
Elég sokáig várt a válasszal ahhoz, hogy a kérdésnek súlya legyen.
– Nem – felelte végül.
Körülhordoztam a tekintetemet. Az alagútnak, amiben álltunk,
fémfala volt – hatalmas csőhöz vagy csatornához hasonlított –, és
meglepően jól kivilágították. Gázlámpákra tippeltem.
Megsaccolni se tudtam, milyen mélyen vagyunk. Előttünk háromfelé
ágazott a cső.
– Merre kell mennünk? – fordultam Xanderhez.
Ünnepélyes mozdulattal egyenesen előrebökött.
Összevontam a szemöldököm.
– Honnan tudod?
– Onnan – hangzott a vidor válasz –, hogy ő azt mondja. – Azzal
valahova a lábam mellé mutatott.
Lenéztem, és felsikkantottam. Az első ijedségből felocsúdva rájöttem,
hogy a lépcső tövében szörnyszobrok állnak, alakra hasonlóak azokhoz,
amelyeket a nagyterem kandallóján láttam, csak épp itt a bal oldali
szörny az egyik kezével – és azon is az egyik ujjával – egyenesen
előremutatott.
„Tudd meg, ki vár!”
Elindultam. Xander jött utánam. Kíváncsi lettem volna, neki van-e
tippje, hogy mi az, ami felé megyünk.
„Tudd meg, ki vár!”
Eszembe jutott a korábbi megjegyzése, hogy ha azt hinném is, hogy
sikerült manipulálnom a nagyapját, végül ki fog derülni, hogy ő
manipulált engem.
Tobias Hawthorne meghalt, szögeztem le magamban. Vagy mégsem?
A gondolat hideg zuhanyként ért. A sajtó, az újságírók úgy tudják, hogy
a milliárdos halott. Minden jel szerint a család is így hiszi. De vajon
látták-e a holttestét?
Ki más lehet, akire a vers vége utal? „Tudd meg, ki vár!”

Öt perccel később fal állta el az utunkat. Ez volt az egyetlen irány,

amerre mehettünk, nem láttunk se ajtót, se elágazást, mióta elindultunk
az alagútban.
– Lehet, hogy a kis szörny hazudott. – A hangjából ítélve a legfiatalabb
Hawthorne mintha egyenesen élvezte volna ezt a fordulatot.
Nyomkodni kezdtem a falat. Semmi.
– Valamit nem vettünk észre? – kérdeztem.
– Lehet, hogy a szörny hazudott – ismételte tűnődve Xander.
Abba az irányba néztem, amerről jöttünk. Aztán lassan elindultam
visszafelé, és ezúttal jobban figyeltem magára az alagútra, a kis
részletekre. Lépésről lépésre haladtam…
– Ott! Nézd! – Fémráccsal elzárt nyílást pillantottam meg a padlón.
Fölé hajoltam. Az öntöttvas rácson volt valami felirat – talán a rácsot
készítő cég neve –, de nem tudtam elolvasni, mert a legtöbb betű
teljesen elkopott. Nem ismertem fel, csak egy K betűt… Meg egy I-t.
– Tudd meg, ki vár – suttogtam. – Tudd meg: ki vár!
 Leguggoltam, a rácsba akasztottam mind a tíz ujjamat, és
nekiveselkedtem. Meg se mozdult. Nem adtam fel, rántottam rajta egyet,
mire a rács kiszakadt a helyéből. Hanyatt estem volna, ha Xander nem
kap el. Mindketten lebámultunk a sötét nyílásba.
– Lehetséges – suttogta –, hogy a szörny mégis igazat mondott. – Azzal
bedugta a lábát a nyílásba, és leugrott. – Nem jössz?
Oren megfojtana, ha látná, mit csinálok. Én is leugrottam, és egy szűk
helyiségben találtam magam. Milyen mélyen lehetünk? A négy fal közül
három teljesen egyforma és csupasz volt. A negyedikbe, amit
betonfalnak néztem, három betűt véstek.
A. K. G.
A monogramom.
Mint akit megbabonáztak, odaléptem. Valami pittyent, és
függőlegesen mozgó vörös fénycsík futott végig az arcomon. A
következő pillanatban a betonfal középen kettévált, és a két fele
félrecsúszott. Egy ajtó volt a fal mögött.
– Arcfelismerő – állapította meg Xander. – Mindegy volt, melyikünk
talál rá erre a kamrára. Nélküled nem jutottunk volna túl a falon, az
ajtóhoz.
Szegény Jameson. Mennyit bajlódott, hogy maga mellett tartson, aztán
pont, mielőtt végre hasznomat vehette volna, lepattintott.
Az üvegbalerina. A kés. A lány, akinek az arca kinyitja a falat, ami
feltárja az ajtót, ami…
– Ami hogy nyílik? – Közelebb léptem, hogy megvizsgáljam.
A négy sarkában egy-egy érintőképernyőnek tűnő lap volt. Xander
rábökött az egyikre, hogy aktiválja, mire a kijelzőn megjelent egy kéz
foszforeszkáló képe.
– O-ó!
– Miért „o-ó”-zol? – kérdeztem.
– Ezen Jameson monogramja van. – Xander sorban rámutatott a
többire. – Graysoné. Nashé. – Majd kis szünet után: – Az enyém.
Rátenyerelt az érintőképernyőre. Az sípolt egyet, majd kattanások
sora hallatszott, mint amikor kinyílik egy bonyolult zár.
Megpróbáltam lenyomni az ajtó kilincsét.
 – Még mindig zárva van.
– Ahány testvér – mondta Xander –, annyi zár.
Az arcom kellett hozzá, hogy eljussunk idáig. És az ő kezük kellett
ahhoz, hogy tovább tudjunk menni.
 84. fejezet

Xander otthagyott őrködni. Azt ígérte, hamarosan visszajön, a bátyjaival

együtt.
Ígérni könnyű. Jameson világosan megmondta, hogy elege van az
egészből. Grayson kámforrá vált. Nash meg eleve azzal indított, hogy
nem érdekli a nagyapjuk játéka. Mi lesz, ha nem hajlandók idejönni?
Bármi rejtőzött is az ajtó mögött, Tobias Hawthorne ötünknek hagyta
hátra. Az október tizennyolcadika nem maga a megfejtés, legfeljebb
annak egy része.
Azok közül, akik mind ezen a napon születtek, miért épp én? Miért
kért tőlem bocsánatot a milliárdos? Túl sok részből állt a kirakó, nem
tudtam összeállítani. Még csak félig se. Segítségre volt szükségem.
Léptek zaja hallatszott odafent. Aztán hirtelen csend lett.
– Xander? – szóltam fel. Nem jött válasz. – Te vagy az, Xander?
Az a valaki odafent megint elindult, és már közel járt a nyíláshoz. Ki
tudhat még erről az alagútról? Annyira magával ragadott a játék, a
kutatás, hogy pont arról feledkeztem meg, amit ajánlatos lett volna
mindig észben tartanom: hogy továbbra sem tudjuk, ki engedte be
Drake-et a titkos alagútba.
Ebbe az alagútba.
A falhoz lapultam. A hallgatag jövevény tett még két lépést, majd
megállt. Aztán a nyílás fölé hajolt, elzárva a csapdámmá vált verem
egyetlen kijáratát. Az alagút lámpái hátulról világították meg, az arcára
alig esett fény. Nő. Sápadt.
– Rebecca?
 85. fejezet

– Avery! – Rebecca lebámult rám. – Mit keresel te odalent?

A hangja nem árulkodott semmi különösről, de én csak arra tudtam
gondolni, hogy Rebecca Laughlin a birtokon volt azon az estén, amikor
Drake rám lőtt. Alibit se igazolt neki senki, hisz amikor a Wayback
Cottage-ba értünk, nem volt ott, és a nagyszülei sem tudták, merre jár.
És utána figyelmeztetni akart valamire. Másnap pedig – Thea elmondása
szerint – úgy festett, mint aki végigsírta az éjszakát. Miért?
– Hol voltál – kérdeztem kiszáradt szájjal – azon az estén, amikor rám
lőttek?
Rebecca lehunyta a szemét.
– Fogalmad sincs, milyen érzés – szólt csendesen –, ha az egész életed
egyetlen ember körül forog, aztán egy nap arra ébredsz, hogy ő nincs
többé.
Ez nem volt válasz a kérdésemre. Eszembe jutott, hogy Thea azt
mondta, ő csak azt teszi, amit Emily akarna, hogy megtegyen.
Mit akarna Emily, hogy Rebecca mit tegyen velem?
Jöjjön már vissza Xander, jöjjön már!
– Miattam történt minden – folytatta Rebecca még mindig behunyt
szemmel. – Emily nagyon veszélyes dolgokat csinált. Elmondtam a
szüleinknek. Erre szobafogságot kapott, megtiltották, hogy a Hawthorne
fiúkkal találkozzon. De Emnek megvoltak a maga módszerei. Elhitette
anyával meg apával, hogy megjött az esze. Jamesonéktól továbbra is
eltiltották, de Theával újra találkozhatott.
– Theával – mondtam –, akivel titokban együtt jártál.
Rebecca szeme felpattant.
– Aznap délután Emily együtt talált minket. És… megharagudott.
Mikor magunkra maradtunk, azt vágta a fejemhez, hogy nem szerelem,
ami köztünk van Theával, mert ha Thea igazán szeretne, nem játszotta
volna el, hogy összejött Xanderrel. Azt mondta… – Rebeccát teljesen
magával ragadta az emlékezés. Beszippantotta. – Azt mondta, őt jobban
szereti Thea, és ezt be fogja bizonyítani. Megkérte, hogy falazzon neki,
mert el akar menni a sziklához. Könyörögtem Theának, hogy ne menjen
bele, de szerinte tartoztunk ezzel Emnek. A nővérem általában csak
olyasmikre vette rá a fiúkat, amiket ő maga meg tudott csinálni. De az
Ördögszikla legtetejéről még a profik se vállalják be az ugrást. Az egy
egészséges embernek is életveszélyes, az ő szívével meg ennyi adrenalin
és kortizol, ekkora nyomásváltozás… – Rebecca szinte már csak
motyogott, mintha magában beszélne, és elfelejtette volna, hogy
hallgatom. – Figyelmeztettem a szüleinket, hogy miket csinál Emily, de
hiába. Könyörögtem Theának, de ő inkább Emre hallgatott. Ezért végül
Jamesonhoz fordultam. Úgy volt, hogy ő viszi el Emilyt az
Ördögsziklához.
Rebecca lecsüggesztette a fejét, arcát elfüggönyözte bronzvörös haja.
Rebecca Laughlin tényleg fájdalmasan szép, ezt találóan mondta Thea,
de most valami nagyon nem volt rendben vele.
– Volt egy hangfelvételem – folytatta szinte suttogva. – Emily beszélt
rajta. Mindig mindent elmesélt, amit a fiúkkal csináltak. Elmondta,
miket tettek meg neki, és miket tettek vele. Em számon tartott mindent.
– Rebecca elhallgatott, és mikor tovább beszélt, egy kicsit élesebb lett a
hangja. – Lejátszottam a felvételt Jamesonnak. Elhitettem magammal,
hogy csak meg akarom védeni a nővéremet, próbálom megakadályozni,
hogy leugorjon arról a szikláról. De az igazság az, hogy Emily elvette
tőlem Theát.
Ezért te is elvettél tőle valakit, gondoltam.
– És Jameson szakított Emilyvel – mondtam.
 – Ha nem így történt volna – folytatta a vallomást Rebecca –, Em talán
nem ment volna fel a szirt legtetejére. És akkor talán nem is lett volna
semmi baj. – A hangja megint suttogássá halkult. – Ha Emily nem kapott
volna rajta minket aznap délután Theával, vagy ha nem tartotta volna
olyan szörnyű árulásnak a kapcsolatunkat, akkor talán nem is akart
volna ugrani.
Rebecca önmagát okolja. Thea a fiúkat hibáztatja. Grayson magára
vállalja a felelősséget mindenért. Jameson pedig…
– Bocsáss meg!
Erre a mondatra felocsúdtam a töprengésemből. Hallottam Rebecca
hangján, hogy már nem Emilyről beszél. Nem olyasvalamiről, ami több
mint egy éve történt.
– Miért kérsz bocsánatot? – kérdeztem.
– Hidd el, nekem nincs veled semmi bajom. De Emily ezt akarta volna.
Nincs magánál. Éreztem, hogy menekülnöm kell, valahogy muszáj
gyorsan kijutnom onnan.
– Emily gyűlölne, amiért ellopod a pénzüket. Gyűlölne, amiért a fiúk
úgy néznek rád, ahogyan.
– Ezért elhatároztad, hogy megszabadulsz tőlem – mondtam, csak
hogy húzzam az időt. – Mert Emily is ezt tenné.
Rebecca rám meredt.
– Dehogy!
– Ismerted az alagutat, és elárultad Drake-nek, hogyan…
– Nem! – vágott a szavamba Rebecca. – Sose tennék olyat, Avery!
– Hisz magad mondtad, hogy a nővéred a pokolba kívánna engem.
– Én nem Emily vagyok. – Rekedten törtek fel belőle a szavak.
– Akkor miért kérsz tőlem bocsánatot?
Nyelt egyet.
– Még kicsi voltam, amikor Mr. Hawthorne egyik nyáron mesélt az
alagutakról. Megmutatta az összes bejáratot, és azt mondta,
megérdemlek valamit, ami csak az enyém. Egy saját titkot. Olyankor
jövök le ide, ha egyedül akarok lenni. Legtöbbször, mikor a
nagyszüleimnél vagyok, de mióta Emily meghalt, sokszor szörnyű a
hangulat otthon, és néha a birtokon kívülről is bejövök.
 Vártam a folytatást.
– És?
– Aznap este, amikor rád lőttek, láttam valakit az alagútban. Nem
szóltam róla senkinek, mert Emily nem akarta volna. Tartoztam neki,
Avery. Azok után, amit tettem… tartoztam neki.
– Kit láttál? – Nem válaszolt. – Drake-et?
Rebecca a szemembe nézett.
– Nem volt egyedül.
– Ki volt vele? – Vártam. Semmi. – Rebecca, ki volt az alagútban Drake-
kel?
Kit akart volna Emily védelmezni?
– Az egyik fiú? – kérdeztem, és úgy éreztem, megnyílik alattam a föld.
– Nem – felelte halkan Rebecca. – Az anyjuk.
 86. fejezet

– Skye? – rökönyödtem meg.

A fiúk anyja sose tűnt veszélyesnek, ellentétben például Zarával.
Passzív-agresszív volt, az igaz, meg kicsinyesen undok. De nem
vérszomjas.
„Itt mi mind barátok vagyunk. – Még a fülemben csengett, ahogy ezt
mondta. – Az új életelvem, hogy mindenkivel jóban leszek, aki ellopja,
ami a születésem jogán az enyém.” Magam előtt láttam, ahogy felém
nyújtja a pezsgőspoharat, és unszol, hogy igyak.
– A támadás estéjén Skye itt járt az alagútban Drake-kel – mondtam ki
hangosan, hátha így könnyebben meg tudom emészteni a tényeket, és
mindent, ami következik belőlük. – Beengedte a birtokra, és
valószínűleg azt is megmutatta neki, merre van a Fekete-erdő.
Hogy merre vagyok én.
– El kellett volna mondanom valakinek. A támadás után, amikor
rájöttem, mit jelent, amit láttam, el kellett volna mondanom valakinek.
– Igen. – Pengeélesen csendült a szó, de nem az én számból jött. – El
kellett volna mondanod.
Graysont pillantottam meg odafent.
Rebecca a fiú felé fordult.
– Ő az édesanyád, Gray. Nem bírtam…
 – Nekem elárulhattad volna, Bex. – Grayson ezt már nyugodtabban
mondta. – Tudtam volna, mi a teendő.
Abban azért erősen kételkedtem, hogy „teendő” alatt az anyja
feljelentésére gondolt.
– Drake újra megpróbálta. – Tőrdöfésnek szánt tekintettel néztem
Rebeccára. – Tudsz róla, ugye? Megpróbált leszorítani minket az útról.
Nem csak engem ölhetett volna meg. Rajtam kívül Alisát, Orent és Theát
is.
Mikor kiejtettem Thea nevét, a lányból fájdalmas nyögés tört elő.
– Rebecca – szólt csendesen Grayson.
– Igen, tudom… De Emily nem akarta volna…
– Emily elment. – Grayson ezt nem keményen vagy durván mondta,
Rebeccának mégis elakadt a lélegzete. – Bízd rám ezt a dolgot, Bex.
Ígérem, minden rendben lesz.
– Semmi sincs rendben – szóltam közbe.
– Menj – mormogta Grayson.
Rebecca kimászott, így magunkra maradtunk.
Grayson komótosan leereszkedett hozzám a titkos helyiségbe.
– Xander szerint szükség van rám.
És eljött. Talán jobban örültem volna ennek, ha nincs az előbbi
beszélgetés Emily húgával.
– Az anyád meg akart öletni – közöltem.
– Az anyám nem egyszerű eset – felelte. – De a családunk tagja. –
Vagyis kettőnk közül minden esetben és gondolkodás nélkül őt választja.
– Ha megkérnélek, hogy bízd rám ezt a dolgot, megtennéd?
Garantálhatom, hogy többet nem ér bántódás se téged, se a szeretteidet.
Hogy milyen alapon garantálhat bármit is, az nem volt világos, de
hogy hiszi, amit mond, az igen. A világ fejet hajt Grayson Hawthorne
akarata előtt. Eszembe jutott, milyen határtalanul magabiztosnak és
legyőzhetetlennek tűnt, amikor először találkoztam vele.
– Mi lenne, ha lejátszanánk? – kérdezte Grayson, miután hiába várta a
válaszomat. – Tudom, hogy szereted a kihívásokat. – Tett egy lépést
felém. – Kérlek, Avery! Adj rá esélyt, hogy helyrehozzam ezt a dolgot.
 Ezt nem lehet helyrehozni… De hát ő csak egy esélyt kér. Nem várhatja
el. Semmivel se tartozom neki. De… A gondolataim legalább olyan
ellentmondásosak voltak, mint az érzéseim.
Talán az arckifejezése hatott rám. Talán az, hogy tudtam, egyszer már
mindent elveszített miattam. Vagy talán csak azt akartam, hogy mikor
rám néz, valami másra gondoljon, ne október tizennyolcadikára.
– Jól van, játsszuk le – egyeztem bele. – Mi legyen a játék?
Grayson ezüst szeme fogva tartotta a pillantásomat.
– Gondolj egy számra – mondta. – Egy és tíz között. Ha kitalálom,
melyikre gondoltál, hagyod, hogy én rendezzem el anyám ügyét. Ha nem
találom ki…
– Feljelentem a rendőrségen.
Grayson tett egy lépést felém.
– Gondolj egy számra.
Az esélyek nekem kedveztek. Tíz százalék volt annak a valószínűsége,
hogy jól tippel, kilencven százalék annak, hogy rosszul. Nem siettem el a
döntést. Vannak számok, amelyek örök kedvencek. Például a hét.
Választhattam valamelyik szélső értéket – az egyet vagy a tízet –, de
azokat is túl könnyűnek éreztem. Megfordult a fejemben a nyolc, mert
annyi napig tartott összeszednünk a rávezető számokat. Négy – annyian
vannak a Hawthorne testvérek.
Olyan számra kellett gondolnom, amit nem tud kikövetkeztetni. Ami
semleges, nem rímel semmire.
Kettő.
– Akarod, hogy leírjam a számot?
– Mire? – kérdezett vissza csendesen Grayson.
Nyeltem egyet.
– Honnan tudod, hogy nem fogok hazudni, ha eltalálod?
Pár másodpercig hallgatott, majd így felelt:
– Bízom benned.
Tudtam – minden sejtemmel tudtam –, hogy Grayson bizalma ritka
kincs, és könnyen elvész. Megint nyeltem egyet.
– Akkor tippelj.
 Legalább annyi ideig gondolkozott, mint előtte én. Az arcomat
fürkészte, és szinte éreztem, ahogy igyekszik kitalálni az indítékaimat,
modellezni az észjárásomat, próbál megfejteni, mint egy bonyolult
feladványt.
Mit látsz, amikor rám nézel, Grayson Hawthorne?
Végül jött a tippje:
– Kettő.
Oldalra fordítottam a fejem, megszakítva a szemkontaktust.
Hazudhattam volna. Mondhattam volna, hogy nem találta el. De nem
tettem.
– Gratulálok.
Szaggatott sóhaj tört fel belőle. Aztán megérintett – szelíden
visszafordította maga felé az arcomat.
– Avery. – Szinte soha nem szólított a keresztnevemen. A keze
gyengéden végigfutott az államon. – Többé senkinek nem engedem,
hogy bántson téged. A szavamat adom.
Azt hitte, meg tud védeni. Meg is akart védeni. Megérintett, és én
hagytam. Hagyni akartam, hogy megvédjen. Hagyni, hogy hozzám érjen.
Hagyni, hogy…
Lépések. A fentről érkező zajra ösztönösen hátráltam egy lépést
Graysontól. Aztán mire kettőt pislogtam, Xander és Nash már le is
ereszkedett közénk.
Sikerült őrájuk néznem, nem Graysonra.
– És Jameson? – kérdeztem.
Xander megköszörülte a torkát.
– Inkább nem idézném, mit válaszolt az udvarias invitálásomra.
Nash horkantott.
– Jönni fog.
Vártunk. Öt percet, tíz percet.
– Ti addig akár ki is nyithatjátok – fordult a bátyjaihoz Xander.
Grayson ment elsőnek, utána Nash. Az érintőkijelző letapogatta a
tenyerüket, majd jöttek az árulkodó kattanások és a visszahúzódó
zárnyelvek zaja.
– Három nyitva – mormolta Xander. – Egy még zárva.
 Eltelt újabb öt perc. Nyolc. Nem jön, gondoltam.
– Jamie nem jön – szólt Grayson, mintha ezt a gondolatot ugyanúgy
kiolvasta volna a fejemből, mint nem sokkal korábban a számot.
– Jönni fog – ismételte Nash.
– Mindig azt csinálom, amit mondanak, nem?
Felnéztünk – Jameson pedig leugrott. Köztem és a testvérei között
landolt. Amikor felegyenesedett, sorban a testvérei szemébe nézett.
Nash. Xander. Grayson.
Végül én következtem.
– Te aztán tényleg nem tudod, mikor kell leállni, Örökösnő. –
Szemrehányásnak nyoma sem volt a hangjában.
– Keményebb vagyok, mint amilyennek látszom – vágtam vissza.
Jameson egy hosszú pillanatig elgondolkodva nézett rám, aztán az
ajtóhoz lépett, és rányomta a tenyerét a monogramját viselő
érintőpárnára. A negyedik zár nyelvei is visszahúzódtak. Az ajtó
megnyikordult, és résnyire kinyílt. Azt vártam volna, hogy Jameson
kitárja, de ehelyett a nyílás alá állt, felugrott, és két kézzel elkapta a
szélét.
– Hova mész? – kérdeztem. Túl hosszú úton vergődtünk végig ahhoz,
hogy csak úgy lelépjen a célnál.
– A legvégén valószínűleg a pokolba – jött a felelet. – Most egyelőre
csak a borospincébe.
Nem! Nem mehet el. Ha már belerángatott ebbe az egészbe,
végigcsinálja velem! Én is felugrottam, hogy utánamenjek, és elkaptam
ugyan a nyílás szélét, de rögtön éreztem, hogy nem tudom megtartani
magam.
Két erős kar kulcsolta át ekkor a lábamat – Grayson. Megemelt, és így
sikerült kimásznom a nyíláson.
– Ne menj el! – szóltam Jameson után.
Megállt, de nem fordult hátra.
– Nem tudom, mi van az ajtó mögött, Örökösnő, de azt igen, hogy az
öreg nekem állította ezt a csapdát.
– Csak neked? – kérdeztem nem minden él nélkül. – Akkor miért
kellett mind a négyőtök keze meg az én arcom hozzá, hogy kinyíljon az
ajtó?
Tobias Hawthorne nyilvánvalóan azt akarta, hogy most mindnyájan itt
legyünk.
– Tudta, hogy ha rendez egy játékot, én abban biztosan részt veszek.
Nash esetleg csak legyint rá, Grayson boncolgatni kezdi, hogy mit
szabad, és mit nem, Xander figyelmét elvonhatja ezer más dolog. De én
játszani fogok. – Hallottam a szaggatott légzését, éreztem, mennyire
szenved. – Úgyhogy igen, nekem szánta ezt. Fogalmam sincs, mi van az
ajtó mögött, de… – Remegve beszívta a levegőt. – Tudta. Tudta, mit
csináltam, és tenni akart róla, hogy sose felejtsem el.
– Mi az, amit tudott? – kérdeztem.
Megjelent mellettem Grayson, és megismételte a kérdésemet:
– Mit tudott az öreg, Jamie?
A hátam mögül hallottam, hogy Nash és Xander is felmászik az
alagútba, de alig tudatosult bennem a jelenlétük. E percben minden
figyelmem Jamesonra és Graysonra összpontosult.
– Mit tudott, Jamie?
Jameson, aki mindeddig háttal állt nekünk, most szembefordult a
bátyjával.
– Hogy mi történt október tizennyolcadikán.
– Én tehetek az egészről. – Grayson odalépett Jamesonhoz, és kétfelől
megfogta a vállát. – Én vittem el oda Emilyt. Tudtam, hogy rossz ötlet, de
nem törődtem vele. Győzni akartam. Azt akartam, hogy engem
szeressen.
– Utánatok mentem. – Jameson kijelentését hosszú másodpercekig
tartó csend követte. – Láttam, ahogy leugrotok, Gray.
Hirtelen bevillant, amikor Jamesonnal a Nyugati-patak felé mentünk.
Mondott két hamis és egy igaz állítást. „Végignéztem, ahogy Emily
Laughlin meghal.”
– Utánunk jöttél? – Grayson értetlenül nézett az öccsére. – Miért?
– Mazochizmusból? – Jameson vállat vont. – Ki voltam akadva. –
Hallgatott egy kicsit. – Aztán te elmentél a törölközőkért, én meg…
– Jamie… – Grayson elengedte az öccse vállát, és lehanyatlott a keze. –
Mit csináltál?
 Grayson azt mesélte, hogy elment a törölközőkért, és mikor visszatért,
Emily a parton feküdt. Holtan.
– Meglátott. – Jameson elfordult a bátyjától, és rám nézett. –
Meglátott, és mosolygott. Azt gondolta, győzött. Azt gondolta, még
mindig a markában tart. De én megfordultam, és elmentem. Utánam
kiáltott. Nem álltam meg. Hallottam, hogy nyög. Erőtlenül, mint aki nem
kap levegőt.
Elborzadva a szám elé kaptam a kezem.
– Azt hittem, játszik velem – folytatta elgyötörten Jameson. – Víz
locsogását hallottam, de nem fordultam meg. Megtettem kábé száz
métert. Akkor már nem kiáltozott utánam. Hátranéztem… – Elcsuklott a
hangja. – Em előregörnyedve tántorgott a part felé. Azt hittem, csak
színészkedik.
Azt hitte, a lány megint manipulálja őt.
– Én meg csak álltam. – Jameson hangja tompa volt. – Semmit se
csináltam, nem segítettem neki.
„Végignéztem, ahogy Emily Laughlin meghal.” Émelyegtem, a
hányinger kerülgetett. Magam előtt láttam Jamesont, ahogy ott áll,
próbál ellenállni, megmutatni, hogy Emilynek már nincs hatalma
fölötte.
– Aztán összeesett, és mozdulatlanná merevedett. Örökre. És akkor
megjelentél, Gray, én meg elmentem. – Jameson megborzongott. –
Gyűlöltelek, amiért elvitted őt oda, de magamat jobban gyűlölöm, mert
hagytam meghalni. Csak álltam ott, és néztem.
– Rossz volt a szíve – szóltam közbe. – Mit tehettél volna?
– Megpróbálhattam volna újraéleszteni. Nem tudom, csinálhattam
volna… valamit. – Jameson nyelt egyet. – De nem csináltam. Fogalmam
sincs, hogyan tudta meg az öreg, de pár nappal később elkapott. Azt
mondta, tisztában van vele, hogy ott voltam, és megkérdezte, vétkesnek
érzem-e magam. Biztatott, hogy mondjam el neked, Gray, de nem
akartam. Azt feleltem, ha olyan rohadt fontos neki, hogy tudd, mondja el
neked ő. Nem mondta el. Helyette… ezt csinálta.
A levél. A könyvtár. A végrendelet. A második keresztnevek. A
születésem és Emily halálának dátuma. A számok, amiket elrejtett a
birtokon. A festett üveg, a versike. A lejárat az alagútba. A „K. I.” feliratú
rács. A titkos akna. A megnyíló betonfal. Az ajtó.
– Azt akarta bebiztosítani – mondta Jameson –, hogy soha ne felejtsem
el.
– Nem! – bukott ki Xanderből. A többiek mind felé fordultak. – Ez nem
arról szól. Nem nyomasztani akart titeket, hanem hogy mind a négyen
együtt legyünk. Együtt, ezen a helyen.
Nash legfiatalabb öccse vállára tette a kezét.
– Nagyon szemét tudott lenni az öreg, Xan.
– De ez nem arról szól! – ismételte makacsul Xander, és olyan
feszültség vibrált a hangjában, amilyet még sose hallottam benne. Mint
aki nem csak találgat. Hanem, mint aki tudja.
Grayson egy szót se szólt Jameson vallomása óta, de most az öccséhez
fordult.
– Miről beszélsz, Alexander?
– Ti ketten úgy járkáltatok, mint a kísértetek. Belőled robot lett, Gray.
– Xander úgy hadart, hogy alig lehetett követni: – Jamie meg időzített
bomba volt. Utáltátok egymást.
– Magunkat jobban utáltuk. – Grayson hangja olyan volt, mint a
dörzspapír.
– Az öreg tudta, hogy nagyon beteg – folytatta Xander. – Elárulta a
halála előtt. És megkért valamire.
Nash összehúzta a szemöldökét.
– Na és mire?
Xander nem felelt.
Grayson szeme résnyire szűkült.
– El kellett érned, hogy játsszunk.
– Gondoskodnom kellett róla, hogy eljussatok a végéig. – Xander
pillantása Grayson és Jameson között ugrált. – Mind a ketten. Ha
valamelyikőtök ki akart szállni, vissza kellett csalnom a játékba.
– Mindent tudtál? – hüledeztem. – Végig tudtad, hova vezetnek a
nyomok?
Xander segített nekem megtalálni az alagutat. Ő fejtette meg a Fekete-
erdőt. Sőt még a legelején… ő árulta el, hogy a nagyapjának eredetileg
nem volt második keresztneve.
– Segítettél… – suttogtam.
Pontosabban manipulált. Úgy mozgatott, mint horgász a vízen a
műlegyet.
– Mondtam, hogy emberszabású Rube Goldberg-gép vagyok. – Xander
lehajtotta a fejét. – Figyelmeztettelek. Úgy-ahogy.
Eszembe jutott, hogy mikor megmutatta a gépet, amit épített, és
megkérdeztem, mi köze ennek Theához, azt felelte: „Ki mondta, hogy
ennek bármi köze van Theához?”
Rábámultam Xanderre. Ő volt a legfiatalabb, a legmagasabb, és
alighanem a legokosabb Hawthorne fiú. „Ha te mész valahova – mondta
a gálaesten –, ők mennek utánad.” Egész idő alatt azt hittem, Jameson
az, aki eszközként használ. Azt gondoltam, hátsó szándékkal tart maga
mellett. Fel sem merült bennem, hogy Xandernek is lehetnek hátsó
szándékai.
– Tudod, hogy miért engem választott ki a nagyapád? – szegeztem
neki a kérdést. – Végig tudtad, hogy miért vagyok itt?
Xander védekezően felemelte a kezét, mintha attól félne, hogy
rávetem magam, és fojtogatni kezdem.
– Csak annyit tudok, amennyit a nagyapám fontosnak tartott, hogy
tudjak. Fogalmam sincs, mi van az ajtó mögött. Nem volt semmi más
dolgom, mint gondoskodni róla, hogy Jamie és Gray itt legyen. Együtt.
– Hogy mind a négyen itt legyünk – javította ki Nash. – Együtt.
Eszembe jutott, mit mondott a konyhában: „Bizonyos sebeket fel kell
tépni, hogy begyógyuljanak.”
Erről szólt ez az egész? Ez lett volna az öreg mesterterve? Hogy bedob
engem, és ezzel cselekvésre sarkallja a fiúkat, abban a reményben, hogy
a versengés során felszínre kerül az igazság?
– Nem csak mi négyen. – Grayson ezt Nashnek mondta, de aztán rám
függesztette a tekintetét. – Nyilvánvaló, hogy ez ötszemélyes játék.
 87. fejezet

Egymás után leereszkedünk a titkos helyiségbe. Mikor már mind lent

voltunk, Jameson belökte a négy zárral felszerelt ajtót. Szűk helyiség
tárult fel előttünk, ami szinte teljesen üres volt – csupán egy kis
fadobozt találtunk odabent. A dobozon betűk voltak – aranybetűk
aranylapocskákon, amelyek mintha a világ legdrágább Scrabble-
készletéből származtak volna.
És a betűkből a nevem állt össze: AVERY KOIZI GINKS.
Három üres lapocska is volt a szavak után. A történtek fényében –
miután végighallgattuk Jameson vallomását és Xander beszámolóját –
abszurdnak és zavarba ejtőnek éreztem, hogy rám fut ki ez az egész.
Miért én? A játék értelme, célja minden jel szerint az volt, hogy
kibékülésre ösztönözze Jamesont és Graysont, felszínre hozzon kínzó
titkokat, kivéreztessen méreggel teli sebeket, mielőtt azok
elfekélyesednének. De valamiért, valami okból mégis az én nevemmel,
velem ér véget.
– Úgy néz ki, ez a te köröd, kislány. – Nash unszolva oldalba bökött.
Nyeltem egyet, és letérdeltem a doboz mellé. Megpróbáltam kinyitni,
de zárva volt. Nem láttam rajta se kulcslyukat, se tárcsát, se gombokat,
semmit.
– A betűk, Örökösnő – szólalt meg Jameson.
Nem bírt magával. Még most se hagyta nyugodni a játék.
 Próbaképpen megfogtam az Avery szó A betűjét. Könnyedén levált a
dobozról. Ezután egyenként leszedtem a többi betűt és az üres
lapocskákat is, és ekkor már tudtam, hogy ez nyitja a zárat.
A lapocskákra néztem. Tizenkilenc volt belőlük az üresekkel együtt. A
nevem betűi. De a zárat nyitó kód nem lehet a nevem. Hát akkor
micsoda?
Grayson letérdelt mellém. Szétválogatta a betűket magán- és
mássalhangzókra, aztán ábécésorrendbe rakta őket.
– Anagramma – állapította meg Nash. – Meg kell változtatni a betűk
sorrendjét.
Reflexből azt feleltem volna, hogy a nevem az csak a nevem, és
semminek sem az anagrammája, de az agyam gyorsabb volt, mint a
szám, és máris próbálgatni kezdte a lehetőségeket.
Az „Avery”-t önmagában nem tudtam értelmes szóvá átrendezni, de
ha kidobom belőle az R-t, és hozzáveszem a „Ginks”-ből a G-t és az N-t –
meg egy üres lapocskát –, akkor kijön, hogy „van egy”. Kezdetnek nem
rossz. Kiraktam a két szót a dobozon, finoman a helyükre pattintva a
lapocskákat.
Van egy…
Az „egy” után raktam még egy szóközt. Így maradt egy lapocskám és
kilenc betűm. A betűk, Grayson módszere szerint elrendezve, ezek
voltak: I, I, I, O, K, K, R, S, Z.
Koris. Koki. Kos. Sor. Szokik. Ha találtam egy szót, kiszedtem a betűit a
sorból, hogy aztán megvizsgáljam a maradék betűket, és egyszerre
megláttam. Hirtelen ott volt előttem.
– Ez nem lehet igaz – suttogtam.
– Mi? – Jamesont, bármennyire vonakodott is korábban, mostanra
teljesen beszippantotta a játék.
Ott térdelt velem és Graysonnal, és árgus szemmel nézte, ahogy a
betűket rakosgatom.
Az Avery Koizi Ginks név – amit a születésem napján kaptam, a név,
amit Tobias Hawthorne betáplált a bowlingpálya számítógépébe, a
flippergépbe, és ki tudja, még hány masinába a házban – a betűk
átrendezésével ezt adta ki: „Van egy kis rizikó”.
 – Ez volt a szavajárása – mormogta Xander. – Ezt mondta mindig, ha
olyasmit tervezett, ami nagyon kétesélyes volt. A dologban…
– Van egy kis rizikó – fejezte be az idézetet Grayson, és a szemembe
nézett.
A nevem miatt? Ezt megint nem volt könnyű megemészteni. Előbb a
születésnapom, most meg a nevem. Ez az oka? Ez az egyetlen oka?
Egyáltalán hogy talált rám Tobias Hawthorne?
A helyére raktam az utolsó üres lapocskát is. A zár kattant egyet, és a
fedél felcsapódott. A dobozban öt boríték volt, mindegyiken egy-egy
név. Ötünk neve.
Figyeltem a fiúkat, ahogy kibontják és elolvassák a levelüket. Nash
halkan szitkozódott. Grayson rámeredt a papírra. Jameson rövid, keserű
kacajt hallatott. Xander a zsebébe gyűrte az övét.
Ezután megnéztem a sajátomat. Tobias Hawthorne előző levele
semmire se adott magyarázatot. Ettől a levéltől most válaszokat vártam.
Hogyan talált rám? Miért érezte úgy, hogy bocsánatot kell kérnie?
A borítékomban nem volt levél. Csak egy kis tasak cukor…
 88. fejezet

Az asztalon felállítok két kis tasak cukrot, és a tetejüknél egymásnak támasztom

őket. Úgy állnak, mint egy sátor.
– Így ni – mondom.
Ugyanezt megteszem még két cukorral, aztán rájuk fektetek egy ötödik
tasakot, ami összeköti a két sátor tetejét.
– Avery Koizi Ginks! – Anya bukkan fel az asztalnál, és mosolyog. – Mit
mondtam neked a cukorvárépítésről?
Szélesen elmosolyodom.
– Hogy öt emeletig meg se álljak!
Álmomban itt véget ért az emlék, de most, hogy ott volt a kezemben a
kis tasak cukor, bevillant a folytatás.
Egy bácsi, aki a szomszédos bokszban eszik, hátrafordul, és rám néz.
Megkérdi, hány éves vagyok.
– Hat – válaszolom.
– Az unokáim is körülbelül annyi idősek, mint te. Mondd csak, Avery, le
tudod betűzni a nevedet? A teljes nevedet, úgy, ahogy édesanyád mondta az
előbb.
Le tudom betűzni, és le is betűzöm.
– Találkoztam vele – szólaltam meg csendesen. – Egyszer, nagyon
régen, és egy perc volt az egész. A nagyapátok meghallotta anyám
szájából a teljes nevemet. És megkért, hogy betűzzem le.
 – Az anagrammákat még a skót whiskynél is jobban szerette az öreg –
jegyezte meg Nash. – Ami nagy szó, mert imádta a jó skót whiskyt.
Tobias Hawthorne ott helyben átrendezte fejben a teljes nevem
betűit? És szórakoztatónak találta, ami kijött? Eszembe jutott, hogy
Grayson felbérelt valakit, hogy ásson elő piszkos dolgokat a múltamból.
Meg anyáméból. Talán felkeltettük a milliárdos kíváncsiságát? Vajon ő is
nyomoztatott utánunk?
– Biztos rajtad tartotta a szemét – szólt nyersen Grayson. – A fura nevű
kislányon. – Jamesonra pillantott. – A születési dátumát könnyen
kideríthette.
– És miután Emily meghalt… – Jameson most rám nézett, csak rám. –
Eszébe jutottál.
– És elhatározta, hogy rám hagyja az egész vagyonát, csak mert így
hívnak? Ez tiszta őrültség.
– Te magad mondtad, Örökösnő – emlékeztetett Jameson –: nem
miattad zárt ki minket az örökségből. Amúgy se hagyott volna ránk
semmit.
– De végig jótékony célokra szánta a pénzt – vitatkoztam. – Azt akarod
mondani, hogy csak úgy gondolt egyet, és húsz év után puszta
szeszélyből kidobta a végrendeletét? Ez…
– Valamivel meg akarta ragadni a figyelmünket – tűnődött
fennhangon Grayson. – Bedobott egy teljesen váratlan, zavarba ejtő
dolgot, amiről tudta, hogy nem értelmezhetjük másként, csak…
– Csak feladványként – fejezte be a mondatot Jameson. – Rejtvényként,
amit nem hagyhatunk megoldatlanul. Ami magunkhoz térít minket. Ami
idehoz mind a négyünket.
– És ami feltépi és kitisztítja a mérgezett sebeket. – Nash hangja
szenvtelen volt.
Ők jól ismerték az öreget. Én nem. Amiben én nem találtam értelmet,
abban ők igen. Nem szeszélynek tartották, amit a nagyapjuk tett. Hanem
olyasminek, amiben van egy kis rizikó.
Bennem van egy kis rizikó.
Tobias Hawthorne arra tett fel mindent, hogy a jelenlétem a házban
fenekestől felforgat majd mindent, napvilágra hozza az eltemetett, régi
titkokat, és ez az utolsó rejtvény, a végső feladvány valamiképp, valami
módon mindent megváltoztat. És hogy akik közé éket vert Emily halála,
általam visszatalálnak egymáshoz.
– Megmondtam, kislány – nézett rám Nash. – Te nem játékos vagy,
hanem az üvegbalerina – vagy a kés.
 89. fejezet

Amint felértem a nagyterembe, elém toppant Oren. Tehát ott várt rám,
és ez szöget ütött a fejembe. Miért hagyott egyáltalán magamra?
Tényleg elhívták valahova, amikor telefonon keresték, vagy azt az
utasítást kapta Tobias Hawthorne-tól, hogy hagyjon minket – ötünket –
magunkra, amikor befejezzük a játékot?
– Tudja, hogy mi van odalent? – kérdeztem az első számú testőrömtől,
aki lojálisabb volt a néhai milliárdoshoz, mint hozzám.
Mi másra kért még meg téged?
– Az alagúton kívül? Nem – válaszolt a szemembe nézve Oren, majd
végigpillantott a fiúkon. – Vagy van valami, amiről tudnom kellene?
Belegondoltam, mi minden történt odalent, amíg Xander nem volt ott.
Hogy miket mondott el Rebecca Skye-ról.
Graysonra néztem. Amikor találkozott a tekintetünk, kérdést láttam
benne, meg reménykedést, és még valamit, amit nem tudtam
megnevezni.
– Nincs – feleltem Orennek.

Aznap este bementem Tobias Hawthorne dolgozószobájába – abba,

amelyik a privát szárnyamban volt –, és leültem az íróasztalához. A
levelével a kezemben.

Kedves Avery!
Bocsánat.
T. T. H.

Megint elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért kért bocsánatot, de most

már az a gyanúm támadt, hogy eddig rossz nézőpontból közelítettem.
Lehet, hogy a rám hagyott pénz nem része a bocsánatkérésnek, hanem
az oka. Bocsánatot kér, amiért rám hagyta a vagyonát. Amiért
eszközként használt.
Az unokái miatt hozott ide.
Összehajtottam a levelet, egyszer, majd még egyszer. Ennek az
egésznek semmi köze anyához. Ha voltak is titkai, azok Emily halála
előtt keletkeztek. Ennek az életemet teljesen megváltoztató, sehogy sem
értelmezhető, címlapokat megtöltő eseménysornak az égvilágon semmi
köze sem volt hozzám. Csak ahhoz, hogy egy fura nevű lány vagyok, aki
pont a megfelelő napon született.
„Az unokáim is körülbelül annyi idősek, mint te” – mondta akkor
régen az öreg.
– Ez mindig is róluk szólt. – Ezt pedig én mondtam ki hangosan, az
íróasztalnál ülve. – És most mit csináljak?
A játék véget ért. A rejtvényt megfejtettük. Eljátszottam a nekem
szánt szerepet. És még soha életemben nem éreztem magam ennyire
jelentéktelennek…
A tekintetem az asztal lapjába épített kompaszra tévedt. Úgy tettem,
mint amikor először jártam itt: megérintettem az üvegét, mire a
kompasz lapja elfordult, és kinyílt a titkos rekesz. Belenyúltam, és
kitapintottam a fába vésett T betűt. Aztán ránéztem a levelemre, azon is
Tobias Hawthorne aláírására: T. T. H.
Pillantásom megint az asztalra vándorolt. Jameson említette egyszer,
hogy a nagyapja csak olyan íróasztalokat vásárolt, amelyekben titkos
rekesz is volt. Így, hogy már egy ideje a Hawthorne-házban laktam, és
végigjátszottam a játékot, más szemmel néztem a dolgokat.
Megnyomtam a falapot, amire a T betűt vésték.
Semmi.
Most magára a T betűre tettem az ujjam, és úgy nyomtam meg a
rekesz falát. Az kicsit engedett. Katt. Azután visszaállt az eredeti
helyzetébe.
– Té – mondtam ki hangosan. Újra megnyomtam a fát, ahogy az előbb.
Újabb kattanás. – Té.
A rekesz falára bámultam, mintha meg tudnám bűvölni valahogy, és
nagy sokára észrevettem, amit kellett: egy kis rést a rekeszfal és az
asztal lapja között, a T betű aljánál. Bedugtam az ujjam a résbe, és
kitapintottam még egy rovátkát, fölötte pedig egy kis kampós zárat.
Kiakasztottam a kampót, mire a falap elfordult az óra járásával
ellentétes irányba.
Kilencvenfokos fordulatot tett, és így a T betű a harmadik rovátkával
együtt immár H-nak látszott. Most megnyomtam ezt a H-t, mind a
három rovátkát egyszerre. Katt. Felzümmögött valamiféle motor, a
rovátkás falap félrehúzódott, és bepillantást engedett egy újabb titkos
rekeszbe.
T. T. H. Tobias Hawthorne nekem szánta ezt az épületszárnyat. A
levelemet a monogramjával írta alá, nem a teljes nevével. És a
monogramja nyitotta ki ezt a rekeszt.
Egy dossziét találtam benne, hasonlót ahhoz a kettőhöz, amit Grayson
mutatott az alapítvány székházában. A dosszié fedőlapján a nevem – a
teljes nevem – állt: Avery Koizi Ginks. Most már nem tudtam nem
meglátni benne az anagrammát.
Hogy a dossziéban mi lehet, elképzelni se tudtam. Kinyitottam. Az első
papír, amit megláttam benne, a születési bizonyítványom másolata volt.
Tobias Hawthorne szövegkiemelővel megjelölte rajta a születésem
dátumát meg az apám aláírását. A dátumot értettem. De az aláírás miért
volt fontos?
„Van egy titkom – csendült fel a fejemben anyám hangja. – A
születésed napjáról.”
 Nem értettem semmit az egészből. Továbblapoztam, aztán még tovább
és még tovább. Fényképeket találtam, amelyek hatéves koromtól kezdve
készültek. Egy-egy évhez négy-öt fotó tartozott.
„Biztos rajtad tartotta a szemét. – Ezt mondta Grayson. – A fura nevű
kislányon.”
A tizenhatodik születésnapom után az addigi fényképek sokszorosa
készült. Miután Emily meghalt… Olyan sok volt a fotó, mintha Tobias
Hawthorne minden lépésemet figyeltette volna. Túl nagy kockázat lett
volna egy vadidegenre hagyni mindenét. Mondjuk, így is azt tette, de a
fényképek tanúsága szerint alaposan felkészült belőlem. Nem csupán
egy név meg egy dátum voltam neki.
Képek dokumentálták, hogy pókerezem a parkolóban, meg ahogy
extrém sok poharat cipelek egyszerre a kajáldában. Volt egy fotó rólam
és Libbyről, amin nevetünk, meg egy, amin a testemmel védem Drake-
től. Készült kép arról, hogy a parkban sakkozom, meg arról, hogy sorban
állunk Harryvel reggeliért, de csak a tarkónk látszik. Volt olyan kép is,
amin a kocsimban ülök egy csomag képeslappal a kezemben. A fotós
lekapott álmodozás közben.
Tobias Hawthorne nem ismert, de sokat tudott rólam. Lehet, hogy
rizikó voltam számára. Az is lehet, hogy nem játékosnak szánt, csak a
rejtvény részének. De tisztában volt vele, hogy tudok játszani. Az öreg
milliárdos nem vakon vágott bele ebbe a dologba, nem hagyatkozott
csak a véletlenre és a szerencsére. Tervezett, mérlegelt, és bevont a
számításaiba. Nem Avery Koizi Ginkst vonta be, akinek a születésnapja
történetesen egybeesik Emily halálának napjával, hanem a lányt, akit
ezekről a fotókról ismert.
Eszembe jutott, mit mondott Jameson azon az estén, amikor először
bejött a kandallón át a szobámba: Tobias Hawthorne rám hagyta a
vagyonát – őrájuk meg nem hagyott mást, csak engem.
 90. fejezet

Másnap kora reggel azt a hírt kaptam Orentől, hogy Skye elhagyja a
Hawthorne-házat. Elköltözik, és Grayson utasította a biztonságiakat,
hogy ne engedjék be többet a birtokra.
– Nem sejti, miért megy el? – Oren úgy nézett rám, mint aki tudja,
hogy tudom.
A szemébe néztem, és hazudtam:
– Fogalmam sincs.

Graysonra a titkos lépcső aljában találtam rá, a davenport mellett.

– Kiutasítottad az anyádat a kastélyból?
Nem számítottam erre, amikor a kis játékunkkal elnyerte a jogot, hogy
intézkedjen az ügyben. Akárhogy is, de Skye az anyja. „A család az első.”
– Anyám önként távozott – felelte szenvtelenül. – Belátta, hogy ez a
legjobb megoldás.
Jobb, mint ha a rendőrök vinnék el.
– Szabad kezet kaptál tőlem – mondtam. – Nem lett volna muszáj…
Fellépett arra a lépcsőfokra, amelyiken én is álltam.
– De, muszáj volt.
 „Ha választanom kellene közted és a család bármelyik tagja között –
így mondta még a kezdet kezdetén –, minden esetben és gondolkodás
nélkül őket választanám.”
Most mégsem így tett.
– Grayson…
Legutóbb, mikor ezen a lépcsőn álltunk, megmutattam neki a sebemet,
és ő megérintett. Most azon kaptam magam, hogy én emelem a kezem az
ő mellkasa felé. Arrogáns és undok volt velem. Ismeretségünk első hetét
annak szentelte, hogy pokollá tegye az életemet. Félig-meddig még
mindig szerelmes volt Emily Laughlinba. Mégis, attól a pillanattól fogva,
hogy először megláttam, képtelen voltam levenni róla a szemem.
És mikor végül választania kellett, engem választott. Nem a családot.
Nem az anyját.
A kezem tétován elindult az arca felé. Engedte, hogy megérintsem –
egy másodpercig, azután elfordította a fejét.
– Mindig meg foglak védeni – mondta. Az állkapcsa megfeszült, a
szemére árnyék vetült. – Jogod van biztonságban érezni magad a saját
házadban. És segítek majd az alapítvány vezetésében. Megtanítalak
mindenre, amire kell, hogy úgy élhesd ezt az életet, mintha beleszülettél
volna. De ez… hogy mi… – Nyelt egyet. – Ezt nem lehet, Avery. Láttam,
hogyan néz rád Jamie.
Nem mondta ki, hogy nem enged megint egy lányt kettejük közé állni.
Nem kellett kimondania.
 91. fejezet

Elmentem iskolába, és miután hazaértem, megcsörgettem Maxet, bár

sejtettem, hogy valószínűleg nincs nála a telefonja. Rögtön a hangposta
jelentkezett: „Ez Maxine Liu telefonja. Eszközmegvonás miatt jelenleg
egy virtuális apácazárda lakója vagyok. Legyen szép napotok,
rohadékok!”
Megpróbálkoztam az öccse számával, és megint a hangposta jött be:
„Isaac Liu telefonját hívtad. – Ez is Max hangja volt. – Az öcsém abszolút
elviselhető srác, és ha üzenetet hagysz, valószínűleg visszahív. Avery, ha
te vagy az, légyszi, ne ölesd meg magad! Jössz nekem Ausztráliával!”
Nem hagytam üzenetet, viszont elhatároztam, hogy megkérdezem
Alisát, nagy gond lenne-e első osztályra szóló ausztráliai repülőjegyet
küldeni a Liu család minden tagjának. Én az előírt egy év lejártáig nem
utazhattam sehova, de Max talán igen. Tartoztam neki.
Nem találtam a helyem. Fájt, amit Grayson mondott, és fájt, hogy nem
tudom kibeszélni Maxszel. Inkább Libby keresésére indultam. Arra
gondoltam, muszáj beszereznünk neki egy új telefont, mielőtt még
eltűnik a Hawthorne-ház valamelyik útvesztőjében. Több embert nem
akartam elveszteni.
Talán sose találtam volna rá, de a zeneterem közelében zongoraszó
ütötte meg a fülemet. Követtem a hangokat, és mikor benéztem a
terembe, megpillantottam Libbyt. A zongorapadon ült, Dédivel együtt.
Mindkettőjük szeme csukva volt, úgy hallgatták a zenét.
Libby monoklija végre teljesen eltűnt. Ahogy ott ült Dédi mellett, a
régi munkája jutott az eszembe. Nem várhattam el a nővéremtől, hogy
az idők végezetéig tétlenül lebzseljen a Hawthorne-házban. Eltűnődtem,
vajon mit javasolna Nash. Talán, hogy Libby indíthatna saját
vállalkozást. Lehetne például guruló sütödéje.
Vagy talán ő is utazni akarna. Nekem a próbaidő alatt meg volt ugyan
kötve a kezem, de bízhattam benne, hogy a McNamara, Ortega és Jones
ügyvédi iroda derék munkatársai a kedvemben akarnak járni. Hiszen
végül az enyém lesz a pénz. Fel fog szabadulni a vagyon.
És akkor én leszek az egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú nő az
egész világon.
A zongoradarab véget ért, a nővérem és Dédi kinyitotta a szemét.
Amint meglátott, Libby rögtön felvette a tyúkanyószerepet.
– Biztos jól vagy? – kérdezte. – Nem úgy nézel ki.
Graysonra gondoltam. Meg Jamesonra. Meg arra, hogy miért kerültem
ide.
– Jól vagyok – feleltem olyan határozottan, hogy szinte magam is
elhittem.
Libbyt viszont nem sikerült átvernem.
– Csinálok neked valami finomat – állt fel. – Ettél már quiche-t? Olyat
még sose sütöttem.
Nem vágytam különösebben quiche-re, de tudtam, hogy Libby sütéssel
fejezi ki a szeretetét. El is indult a konyhába. Utána akartam menni, de
Dédi rám szólt:
– Itt maradsz! – utasított.
Kénytelen voltam engedelmeskedni.
Egy darabig a hallgatásával izzasztott, aztán ennyit mondott:
– Hallom, az unokám elköltözik.
Úgy gondoltam, nem kell mellébeszélnem, mert Dédi szereti nevükön
nevezni a dolgokat.
– Meg akart öletni.
Horkantott.
 – Skye mindig is irtózott tőle, hogy bepiszkolja a kezét. Én azt
mondom, ha el akarsz tenni valakit láb alól, legalább legyen benned
annyi tisztesség, hogy magad csinálod, és rendesen csinálod.
Voltak már fura beszélgetéseim életemben, de ez mindet überelte.
– Persze a tisztesség nem divat mostanában – folytatta Dédi. – Se a
tisztelet, se az önbecsülés, se a jellemesség. – Sóhajtott. – Ha szegény
Alice látná, mi lett a gyerekeiből…
Eltűnődtem, milyen lehetett Skye-nak és Zarának a Hawthorne-
házban felnőni. És milyen lehetett Tobynak? Mi tette őket ilyenné?
– Toby halála után a veje megváltoztatta a végrendeletét. – Próbáltam
leolvasni az öregasszony arcáról, hogy tudott-e erről.
– Toby jó fiú volt – jelentette ki mogorván. – Amíg jó fiú volt.
Ezt nem egészen értettem.
Dédi a nyakában lógó medalionért nyúlt.
– Tündéri kisfiú volt, és vágott az esze. Az apja kiköpött mása, azt
mondták, de bizony abban a gyerekben belőlem is volt egy jó adag.
– Mi történt? – kérdeztem.
Elsötétült az arca.
– Alice-nek a szíve szakadt meg. De nekünk is, mindenkinek. – A
ráncos ujjak megfeszültek a medalionon. Dédi keze remegett. Aztán
előreszegte az állát, és kinyitotta az ékszert. – Nézd meg! Nézd meg ezt a
drága gyereket! Ezen tizenhat éves.
Lehajoltam, hogy jobban lássam a képet. Kíváncsi voltam, hogy
valamelyik unokaöccse hasonlít-e második Tobias Hawthorne-ra. De
amit láttam, attól elakadt a lélegzetem.
– Ez Toby? – Nem kaptam levegőt. Az agyam lezsibbadt.
– Jó fiú volt – ismételte mogorván Dédi.
Alig hallottam a hangját. Nem bírtam levenni a szemem a képről, és
egy hang se jött ki a torkomon. Mert ismertem ezt az embert. A képen
fiatalabb volt – sokkal fiatalabb –, de tévedésről szó sem lehetett.
– Örökösnő? – A terem bejárata felől jött a hang.
Odafordultam, és Jamesonéval találkozott a pillantásom. Más volt az
arca, mint az elmúlt napokban. Egy árnyalatnyival derűsebb, vagy
legalábbis kevésbé haragos. Még egy halvány mosolyt is megeresztett
felém, mikor megkérdezte:
– Mi van, szellemet láttál?
Megint a medalionra néztem, és akkora levegőt vettem, hogy égett
tőle a tüdőm.
– Toby… – nyögtem ki. – Ismerem őt.
– Micsoda? – Jameson odajött hozzám.
Dédi mozdulatlanná dermedt.
– Vele sakkoztam minden reggel a parkban – mondtam.
Harry…
– Az lehetetlen – szólt az öregasszony. – Toby húsz éve meghalt.
Húsz éve Tobias Hawthorne kizárta az örökségből a családját. Mi ez?
Mi a fene folyik itt?
– Biztos vagy benne, Örökösnő? – Jameson most ott állt szorosan
mellettem. „Láttam, hogyan néz rád Jamie” – jutottak eszembe Grayson
szavai. – Egészen biztos vagy?
Ránéztem. Szürreális volt az egész. „Van egy titkom – hallottam a
fejemben anya hangját – a születésed napjáról…”
Megfogtam Jameson kezét, és megszorítottam.
– Egészen biztos vagyok.
 Epilógus

Xander Hawthorne a levelére bámult, ahogy azt már egy hete

mindennap tette. Az üzenet szűkszavú és látszólag elég semmitmondó
volt.

Alexander!
Szép munka.
Tobias Hawthorne

Szép munka… Elérte, hogy a bátyjai végigjátsszák a játékot. Averyt is

eljuttatta a célig. Megtette, amit az öregnek ígért, de az öreg is ígért
valamit neki.
„Mikor a játékuk véget ér, elkezdődik a tied.”
Xander sose versengett úgy, ahogy a bátyjai. Pedig mennyire szeretett
volna! Nem hazudott Averynek, mikor azt mondta, ez egyszer győzni
akar. Amikor az utolsó szobában a lány keze alatt kinyílt a doboz, és
Xander feltépte a neki címzett borítékot, azt várta, hogy kap… valamit.
Egy rejtvényt.
Egy feladványt.
Egy rávezetést.
Erre ennyit kapott: „Szép munka.”
– Xander? – szólalt meg mellette Rebecca. – Miért jöttünk ide?
 – Hogy figyeljük, ahogy színpadiasan sóhajtozik – szúrt oda Thea. –
Ennyi.
Nem kis fegyvertény volt, hogy sikerült egy helyiségbe csalnia a két
lányt. Ő maga se tudta, miért akarta ezt annyira. Azonkívül, hogy tanúra
volt szüksége. Pontosabban tanúkra. Ha őszinte akart lenni magával,
Rebeccát azért hívta, mert szerette volna, hogy a lány ott legyen. Theát
meg azért, mert ha ő nincs ott… akkor kettesben marad Rebeccával.
– Sokféle láthatatlan tinta van – szólalt meg kis idő után.
Az elmúlt pár napban a melegítéstől az UV-fénnyel történő
megvilágításig számtalan módon vizsgálta a levelet. Kipróbálta rajta a
rejtett üzenetek láthatóvá tételének minden, általa ismert módszerét.
Egy kivételével.
– De csak egy olyan tinta – folytatta szenvtelen hangon –, ami
megsemmisíti az üzenetet, miután láthatóvá vált.
Ha téved, akkor itt a vége. Nem lesz játék, nem lesz győzelem. Ezt nem
akarta egymagában csinálni.
– Egyáltalán mire számítasz, mit fogsz találni? – kérdezte Thea.
Még egyszer utoljára a levélre nézett.

Alexander!
Szép munka.
Tobias Hawthorne

Lehet, hogy kamuzott az öreg, mikor az ígéretet tette. Lehet, hogy

Tobias Hawthorne szemében ő, Xander csak jelentéktelen
mellékszereplő volt. De meg kell próbálnia. A vízzel teli fürdőkád fölé
hajolt.
– Xander? – Rebecca hangja kis híján visszarettentette.
– Lássuk a nagy semmit. – Óvatosan a víz felszínére helyezte a levelet,
azután lenyomta.
Először azt hitte, szörnyű hibát követett el. Hogy tényleg nem történik
semmi. De lassan, fokozatosan láthatóvá vált a rejtett írás a nagyapja
aláírása előtt és után.
 „Tobias Hawthorne” – így írta alá, a második keresztneve nélkül, és
most kiderült, hogy miért.
A láthatatlan tinta egyre sötétedett. Az aláírástól jobbra egy római
szám, egy pont, egy kötőjel, egy toldalék és egy felkiáltójel tűnt fel, az
aláírástól balra pedig két szó: „Keresd meg”.
„Keresd meg Tobias Hawthorne II.-t!”
 Köszönetnyilvánítás

Nagy kihívás és még annál is nagyobb élvezet volt megírni ezt a könyvet,
és őszintén hálás vagyok azoknak a fantasztikus csapatoknak (többes
szám!), akiktől támogatást kaptam a munka minden fázisában. Két
csodálatos szerkesztővel dolgozhattam együtt. Köszönettel tartozom
Kieran Violának, amiért elfogadta, hogy mindenképp ezt a könyvet kell
most megírnom, és azért, hogy segített életre kelteni Averyt, a
Hawthorne testvéreket és sajátos világukat. A könyvet azután Lisa
Yoskowitz juttatta el a kiadásig – a projekt iránti elkötelezettsége, a
határozott elképzelései, csakúgy, mint a páratlan piaci érzéke és
lenyűgöző könnyedsége egészen álomszerűvé tették a folyamatot.
Bármelyik szerző boldog lehet, ha csak egy ilyen szerkesztője van –
micsoda áldás, hogy én mindkettőjükkel együtt dolgozhattam!
Hatalmas köszönetet érdemel a Little, Brown Books for Young Readers
egész csapata, mindenekelőtt Janelle DeLuise, Jackie Engel, Marisa
Finkelstein, Shawn Foster, Bill Grace, Savannah Kennelly, Hannah
Koerner, Christie Michel, Hannah Milton, Emilie Polster, Victoria
Stapleton és Megan Tingley. Külön köszönettel tartozom
publicistámnak, Alex Kelleher-Nagorskinak, aki lelkesedésével sokszor
bearanyozta a napomat. Michelle Campbellnek a könyvtárosokkal és
tanárokkal végzett fantasztikus munkájáért, és Karina Grandának a
leggyönyörűbb borítóért, amit életemben láttam! Szintúgy
mérhetetlenül hálás vagyok Katt Phattnek, aki a borító csodálatos
illusztrációját készítette. Köszönet Anthea Townsendnek, Phoebe
Williamsnek és a Penguin Random House UK egész csapatának a
lelkesedésükért és a munkájukért, valamint a Disney Hyperion
munkatársainak, akik 2018-ban – amikor még csak négyoldalas
vázlatként létezett – fantáziát láttak a regényemben.
Egyetemista korom óta Elizabeth Harding az ügynököm. Nála
bölcsebb, csodálatosabb tanácsadót nem is kívánhatnék! Köszönet,
köszönet, köszönet az egész csapatomnak a Curtis Brownnál! Holly
Frederick a könyv televíziós jogait intézte csodálatosan, Sarah Perillo
pedig a külföldi jogokat (méghozzá egy világjárvány kellős közepén!).
Köszönök mindent Nicole Eisenbraunnak, Sarah Gertonnak, Maddie
Tavisnek és Jazmia Youngnak is. Nagyon hálás vagyok nektek!
Köszönet és hála illeti a családomat és a barátaimat, akik végig
mellettem álltak a munka során. Rachel Vincent hetente egyszer beült
velem a Panerába, biztatott, hogy igenis meg tudom csinálni, mindig
készen állt ötletbörzét tartani velem, és akkor is képes volt mosolyt
csalni az arcomra, ha épp sírni tudtam volna az idegességtől. Ami a
könyvkiadás viszontagságait illeti, Ally Carter jóban-rosszban mellettem
van. A kollégáim és az Oklahoma Egyetem hallgatói számtalan módon
segítettek nekem. Nagyon köszönöm mindenkinek!
Végezetül szeretnék köszönetet mondani a szüleimnek és a férjemnek
soha nem szűnő támogatásukért, és a gyerekeimnek, amiért hagytak
eleget aludni, és így meg tudtam írni ezt a könyvet.