Kate Stewart

A Ravenhood trilógia 3.
Célvonal
A mű eredeti címe: The Ravenhood Trilogy 3 – Finish Line

Fordította: Márton Andrea

Copyright © Kate Stewart, 2021

Hungarian Translation © Márton Andrea 2023
© Művelt Nép Könyvkiadó, 2023

ISBN 9789635801831

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu
Mon Trésornak, Maïwennek és olvasóimnak azért, hogy velem
tartanak erre az utazásra.
Merci!
 Prológus

Tobias

Negyvennégy év
Saint-Jean-de-Luz, Franciaország

– Viens ici, Ezekiel! – Gyere ide, Ezekiel!

Odamegyek hozzá ahol áll, kezét leengedi, tenyerében kerek,
barna, lapos kagyló fekszik. Amikor el akarom venni, elhúzza előlem.
– Qu’est ce que c’est? – Ez mi?
– Un clypéastre, un dollar de sable. Lorsquetu en trouveras un,
garde-le! Et lorsque tu seras prêt, alors ti le casseras! Mais tu dois le
faire bien au milieu pour pouvoir en récupérerson trésor. –
Homokdollár. Ha ilyet találsz, tartsd meg! És amikor készen állsz rá,
törd szét! De pontosan a közepén kell eltörnöd, hogy megszerezd a
kincset.
– Quend serai-je prêt? – Mikor fogok készen állni?
Gyengéden megborzolja a hajamat.
– Tu le sauras. – Úgyis tudni fogod.

Ott állok a parton, és a lábamnál hömpölygő hullámok között ugrálok

a sziklákon. Nem emlékeztem a teljes beszélgetésre arról a napról,
amikor apám idehozott, csak a tengerre, egy villanásnyi homokra,
arra, hogy apám mögött felsejlett a kora reggeli nap, és a különös
kagylóra a tenyerén. Amikor utoljára meglátogattam az
elmegyógyintézetben, egyik ritka, öntudatánál lévő pillanatában szó
szerint felidézte beszélgetésünket. Mesélt a fiáról, Ezekielről, és
meglepő pontossággal ismételte el a társalgást alig pár perccel
azelőtt, hogy megkért, keressem meg a fiút.
Akár égi jel volt ez, vagy a sors, vagy valami más játszott szerepet
benne, találtam egy tökéletes állapotú homokdollárt a parton azon a
napon, amikor a házam alapjait elkezdték lerakni. Annak ellenére,
hogy apám évekkel később idézte föl csak bennem ezt az emléket,
az, hogy miért vonzott engem annyira ez a tárgy, az egésznek a
miértje csak később vált érthetővé számomra. Valahogy a részletek
ismerete nélkül is felfogtam a jelentőségét.
Ironikus és kegyetlen az emberi elme működése, különösen az
enyém. Egyes emlékeket rendszeresen újra átélek, pedig bármit
megtennék, hogy elfelejthessem őket; olyan élesek a részletek,
olyan mélyen ülnek bennem, hogy szinte kínzásnak élem meg. Míg
mások, a számomra legfontosabb emlékek időnként nem jutnak
eszembe. Azonban szeszélyes memóriám hintette el a magot azon a
napon, és ösztönösen elrejtettem azt a kagylót – ezáltal az egész
még jelentőségteljesebb. És csak akkor értettem meg apám aznapi
idegállapotát, amikor utánanéztem a „kincs” jelentőségének; ez az
idegállapot meglehetősen hasonlít saját, mostani állapotomhoz.
Sosem álltunk közel egymáshoz, mivel anyám elmenekült tőle
elmebetegsége és hangulatingadozásai miatt – diagnosztizált
skizofrén volt –, most mégis valamiféle kötődést érzek hozzá. Amikor
évtizedekkel később rátaláltam egy párizsi utcán, a saját ürülékétől
mocskosan kiáltozott franciául annak, aki elhaladt mellette. Azóta
rettegek. Az, hogy ilyen állapotban láttam, megalapozta bennem a
félelmet, hogy egy napon rám is ugyanez a sors vár – hogy
mindenki, aki azt állította, hogy fontos vagyok neki, egy napon majd
elhagy azért, mert elmebeteg vagyok, és mert többé semmit nem
tudok irányítani. Ez a félelem éveken át megbénított és
megakadályozott abban, hogy teljes mértékben higgyek vagy bízzak
az emberekben.
Számomra a szerelem mindig feltételekkel volt megtűzdelve –
amíg meg nem ismertem őt.
Anyám sosem értette meg apám betegségének mértékét. Most
úgy vélem, azt föltételezte, hogy egyszerűen megbolondult. Habár
ez részben igaz, mégsem tudatos döntés eredménye volt. Nem úgy
történt, hogy apám hagyta, hogy sötétebb énje kerekedjen felül –
úgy hiszem, ez volt anyám álláspontja egészen a halála napjáig.
Apám a betegségének esett áldozatul, és az örökölt betegség iránti
rettegés engem is sokáig fogva tartott.
Azonban a játéknak ezen a szintjén, ebben az életkorban a dolgok
úgy állnak, hogy nem fogok osztozni apám sorsában.
Kiveszem a napszítta követ onnan, ahová egy emberöltővel
ezelőtt elrejtettem, és elindulok a kanyargó, sziklamenti lépcső felé,
amely a célvonalam felé vezet. Most mindennél egyértelműbb, hogy
soha nem a házra vártam. A mai napra vártam, a tudatosság tiszta
pillanatára – arra a napra, amikor a fejem és a szívem többé nem kel
birokra egymással.
Ha egyetlen szóval kellene összegeznem életemet, utamat, akkor
az a „ma” lenne. Mindent ezért a pillanatért tettem.
A helyzet iróniája, hogy amíg a terveimet szövögettem, és
mindenféle dologban mesterkedtem, sosem hittem, hogy ez a nap
egyszer eljön számomra. A sors kiosztotta a lapokat, azonban a
karma különös játékot játszott velem. A szerencsére soha nem
számítottam, mégis, opportunista jellememet tekintve elég sűrűn volt
szerencsém ahhoz, hogy tudjam, hogy időnként az segített, máskor
viszont Fortuna teljesen magamra hagyott.
Vettem, szerencse. Rohadj meg érte!
De ha át kell gondolnom életemet az irányíthatatlan erőket
illetően, hogy mi volt mellettem és mi volt ellenem, akkor ezt az
egészet el kell hessegetnem. Valami mást kell választanom, máshoz
kell mérnem az életemet, egy teljesen más entitáshoz, egy kozmikus
erőhöz, mely minden mást legyőz: hozzá.
Nélküle életemben értelmetlen lenne minden, a mai napom is.
Mert ő nem tévedett. Kettősünk, ami a miénk, és amit
megtaláltunk egymásban – csak ez a fontos. Az út, amit megtettem,
hogy idáig elérjek, semmit nem jelentene, ha nem lenne valaki,
akivel végiggondolom. És nincs jobb történetmesélő, nincs jobb társ,
aki megítélhetné jellememet, mint az a nő, aki végig velem volt az
úton, és aki segített átjutnom a legnehezebb szakaszokon.
Ő számomra a tükör, a bíró, és kiderült róla, hogy ő életem
egyetlen célja. Haldokló, útját vesztett lelkem új értelmet talált
benne, és továbbra is ő terelget utamon; csillag, melynek erős fényét
lehetetlen figyelmen kívül hagynom, bármilyen messzire kalandozom
is.
Nincs nagyobb erő az életben, mint az ember célja. Sok éven át
úgy gondoltam, hogy az én célom valami egészen más – míg végül
ő megmutatta számomra az igazságot. Mindig is magányos
utazónak tekintettem magamat, addig a napig, míg ő lángcsóvaként
be nem robbant az életembe; ő lett ellenfelem, szeretőm, tanárom,
bizalmasom és legjobb barátom.
Az ezen a földön töltött napjaim jelentős részét mindörökre neki
köszönhetem.
Ha sikerült volna messzire hajítanom életem, ha sikerrel járt volna
önpusztításom, most nem tudnám, hogy létezik ez a teljességet adó
érzés. Soha nem leltem volna ilyen békére önmagamban. A pánik
már nagyon régen magával sodort és megbetegített volna, úgy, hogy
onnan nem létezne számomra visszatérés.
Abban a pillanatban, hogy belépek a ház ajtaján, soha többé nem
fogok visszanézni az idáig vezető kegyetlen ösvényre, sosem
gondolok arra, hogy hány lépést tettem meg teljesen egyedül.
Ehelyett értékelni fogom az ösvény minden egyes kanyarulatát,
eltekintve attól az egyetlen csapástól, ami olyan kibaszottul
könyörtelen volt, hogy soha életemben nem fogom tudni elfelejteni.
Sohasem. A veszteség fájdalma olyan mély volt, hogy egyetlen nap
sincs, amikor nem fáj.
A fivérem.
Az ő megmentője.
Örökké sajgó seb, mely sosem fog teljesen begyógyulni, és
bizonyítéka fárasztó utazásaimnak. A sziklán félúton vagyok, amikor
a telefonom rezegni kezd a zsebemben.
A madár úrnő a fészkén van.
Azonban már korábban megéreztem a jelenlétét. Fentről hallom,
ahogy a nevemet kiáltja, amint végigrohan a házon, hangjában
színtiszta pánik és rémület vibrál, ahogy vadul dobogó szívvel
kettesével szedem a lépcsőfokokat.
– Hallak, Mon Trésor – válaszolom, és megszaporázom lépteimet;
mellkasom zihál, a kecses ajándék ott lapul a tenyeremben. Mindig
hallani foglak téged.
Már most elszorul a torkom az érzelmektől; ahogy elhaladok a két
Holló mellett, akik őrt állnak a birtok hátsó végében, biccentek nekik,
és a hátsó ajtón lépek be. Beau jellegzetes farkcsóválásával
üdvözöl, és hagyja, hogy megsimogassam a füle tövét. Idővel
megtanultam elviselni ezt a kutyát, annak ellenére, hogy még mindig
nevetséges módon a saját tulajdonának tekinti közös úrnőnket.
– Bonjour, te éhenkórász kis seggfej!
Eddigi életem összes tervezgetését tekintve ez a gondolat vált
leginkább rögeszmémmé, ezt várom a leginkább, hogy szárba
szökkenjen. De ha Beau itt van vele, az azt jelenti, hogy nem csupán
megkapta az üzenetemet, de tökéletesen értette kettős értelmét is.
Találkozzunk a célvonalnál.
Annak ellenére, hogy sosem léptem be ebbe a házba, és nem
voltam hajlandó nélküle idejönni, kevés figyelmet szentelek a
környezetemnek, ahogy elhaladok a kovácsoltvas lépcsőkorlát
mellett, mert pontosan tudom, hol fogok rátalálni. Az évek során több
ezerszer álmodtam ezt az álmot, szívem és elmém jól ismeri az utat.
Lágy szellő kísér végig a hosszú, spanyol járólappal fedett
folyosón, elhaladok a homokos textúrájú, karamellszínű falak mellett.
A ház már-már kúriaméretű, de egy királynőnek tökéletesen
megfelel.
Elhaladtomban kevés részlet ragadja meg a figyelmemet, mert
végső célom sokkal vonzóbb számomra. Mellkasomban tűz és vágy
dörömböl, szívem olyan vadul ver, mintha most utoljára lépnék
színe elé egy kéréssel. Akkor is ugyanilyen borzalmasan rettegtem.
Rettegtem, hogy nem fogad vissza. Hogy elhitte hazugságaimat.
Hogy én magam olyan sokáig elhittem őket, hogy meggyőztem
magamat, hogy igazak.
Tizenkét évvel ezelőtt kényszerrel kiűztem az életemből. Ezáltal
elveszítettem önmagamat, a célomat, életem értelmét és a kibaszott
józan eszemet.
A nélküle töltött évek felében félelem, bűntudat és önostorozás
volt osztályrészem.
Ma más emberként lépek elébe, mert az elveszített évek hatással
voltak rám, és ezek az évek hoztak minket ide. Talán nem hitte el a
hazugságaimat, de én mindig elhittem az ő igazságait, hittem a
szerelmében, szíve biztos tudásában.
Mert ő mentett meg.
Az, hogy kiérdemeltem őt és a szívét, a legtöbb volt, amit
elérhettem, ez a legbecsesebb kincsem.
Ezt a kincset bármilyen valamirevaló tolvaj megpróbálja majd
ellopni.
Ezt a kincset sokan megpróbálták már ellopni, sikertelenül. Mert
én tettem róla, hogy ne sikerüljön. Korábban soha nem dicsekedtem
volna azzal, hogy elnyertem őt, hiszen olyan nagy árat fizettem érte.
Korábban a bűntudat miatt képtelen lettem volna ilyen kijelentéseket
tenni.
Korábban… kibaszottul fájdalmas volt.
Akkoriban önző voltam, most is az vagyok mellette, és nem is
szabadkozom miatta, mert a vágy túlmutat a bűntudaton – legalábbis
az esetek nagy részében.
Negyvennégy év után teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az
egyetlen dolog, aki nélkül képtelen lennék élni.
És a következő negyvennégy évben soha nem fogok mást
szeretni.
Ő sokat szeretett. Egyszerűen ilyen. Ez formálta azzá, aki, de én
kapzsin bántam a szívemmel, csak egyetlen tulajdonosa van. Soha
semmi nem volt még csak hasonlatos sem ahhoz, amit ő kelt
bennem.
Önzésem, nagyravágyásom, féltékenységem és mohóságom
miatt majdnem odaveszett a jövőm, majdnem odaveszett ő is.
Mióta visszafogadott, közös időnk minden egyes percét azzal
töltöttem, hogy penitenciát gyakorlok, és ennek a napnak az
elérkezését vártam.
Leültem a büntetésem.
Időm lejárt, hivatalosan is szabad ember vagyok.
Pontosan ezért kell megtalálnom. Ebben. A. Kibaszott.
Pillanatban.
A perzselő vágy és a mellkasomban érzett sajgás arra késztet,
hogy megszaporázzam lépteimet, Beau ott kocog mellettem;
láthatóan eltökélte, hogy ő ér elsőként oda hozzá, hogy előbb
részesüljön gyengédségében.
– Takarodj, te dög, az este további részében az enyém!
Beau továbbra is ott táncol mellettem, nem törődik
felszólításommal. Majdnem egy hónapba telt idehozatni, és újabb
hat hét volt számára a karantén; csak utána érkezett meg a házba.
Most úgy tűnik, máris kikiáltotta magát a ház urának.
– Menj! Most! Különben többé nem sütök neked sztéket!
Beau hegyezi a fülét, mintha felfogná fenyegetésem értelmét.
Megáll, amikor én is megállok, és ott köröz a lábamnál. Csettintek,
viszonozza pillantásomat, majd elballag.
A rohadék.
Amikor elérem célomat, ott találom, ahol számítottam rá, az
erkélyen; hosszú, szélfútta haja az arca körül röpköd. Keze a vastag
terméskő peremen nyugszik, kinéz a csillogó tengerre. Fehéret visel,
a selymes anyag V alakú kivágást formáz a hátán, a teljes gerince
kilátszik. Bőre aranyszínű a naptól, de a vállára tetovált finom
szárnyak látványa az, amitől erekcióm támad. Szomjas tekintettel,
vággyal vegyes megkönnyebbüléssel szemlélem.
A számtalan lépés közül az utolsó az volt, hogy idehoztam.
Várom, hogy megérezze közelségemet, és alig egy másodperce
állok az ajtóban, amikor megérzem, hogy megfeszül a teste. Dühös,
könnyes, sötétkék szemével rám pillant, és ahogy felmérem a
látványt, érzelmek szorítják össze torkomat.
Olyan hosszú utat tettünk meg attól a virginiai parkolótól, ahol
nem volt más tulajdonom, mint az ing a testemen, egy
bocsánatkérés, mely soha nem lesz elég, és a harcias vágy, amit
keltett bennem, hogy nyerjem el őt, hogy megtartsam, hogy
visszaszerezzem azt, amit évekkel azelőtt elloptam.
Olyan hosszú utat tettem meg.
Olyan. Kibaszott. Hosszút.
Mintha ezer év telt volna el.
Bizonyos szempontból azóta várok… de a várakozás ezzel a
pillanattal véget ér.
Másodperceken belül megteszek mindent, amit elhatároztam,
hogy meg fogok tenni. De amikor elindulok az ajtótól, és rohanni
kezdek felé, eszembe jut büntetésem első napja. Azalatt a pár
másodperc alatt, amíg elérem, újra átélem az egészet.

„Soha nem voltam igazán őrült, kivéve azokat az alkalmakat, amikor

megérintették a szívemet.”
Edgar Allan Poe
 Első fejezet

Tobias
Harmincnyolc év

A pokolba is, ez az első nap!

A mellkasomat érő váratlan súlytól magamhoz térek, és a
következő pillanatban arcomba csap a forró, bűzös lehelet. Kinyitom
a szememet, és egy négylábú, kibaszott ördög összetéveszthetetlen
árnyékával kerülök szembe.
A veszett kutya büszkén áll a mellkasomon, acsargás közben
szétfröccsenő nyála államra csöpög, és ziháló ugatása a fülemben
cseng.
– Psychopathe – Pszichopata, mormolom, és elhessegetem az
őrjöngő francia bulldogot, aki még hevesebben ugat, amikor
felemelkedem, és lesöpröm magamról. Nem túl nagy a súlya, de
morgása azt jelzi, hogy hihetetlenül erős az énképe.
Ez a kis rohadék azóta morog rám, mióta tegnap beléptem a
bejárati ajtón; Cecelia mindezt roppant szórakoztatónak találta.
Én nem.
Feltápászkodom, majd leülök az elsötétített szobában,
tenyeremmel a mellettem lévő üres helyre csapok. Beau – ezt a
nevet én nem pazaroltam volna kutyára – állkapcsát csattogtatva
harap oda, ahol órákkal korábban Cecelia aludt mellettem, majd
hátsó lábára ül, hevesen ugat, mindent megtesz azért, hogy kurvára
utáljam.
Csupán pár óta telt el megismerkedésünk óta, és ekkor eldöntöm,
hogy utálom.
Nyomaszt a Cecelia eltűnése miatti feszültség; kipillantok az
ablakon, és látom, hogy még sötét van, koromsötét.
Végigsimítok az arcomon, és kezd elharapózni bennem a félelem.
Nyolc hónap után jelentem meg, megígértem neki mindent,
magyarázatot, reggelit, és megfogadtam, hogy kiérdemlem őt.
Ehelyett röviden körbevezetett a házban, én lezuhanyoztam, és ájult
álomba merültem. Nem sokra emlékszem a megkönnyebbülés után,
ami akkor öntött el, amikor beléptem az ajtón; a forró gőz úgy
ellazított, hogy évek óta nem éreztem ilyet.
Sok-sok ígéretet tettem neki, és alig egy órával később egyet sem
tudtam teljesíteni – kimerültségemnek köszönhetően. Most, hogy
kiszállt belőlem az adrenalin, lezuhantam a mélybe; nagyot
zuhantam.
Mi a szar ez, Tobias?
Levetem magamról a takarót, visszaveszem azt a ruhát, amiben
megérkeztem, és felhúzom a csizmámat.
Végignézek a szobán, hátha látok valahol egy órát, és az egyik
könyvespolc tetején megpillantok egy antik darabot – színarany, a
tetején harangok vannak.
Hajnali négy óra.
Az időpont jelzi első napomat a pokolban.
Nem csak azt… biztos vagyok benne, hogy Cecelia is rémült.
Merde! Francba!
Abban reménykedtem, hogy átalussza majd az éjszakát, de
persze sejthettem volna, hogy így lesz. A harminchat órás út miatt
megszenvedtem az időeltolódást, és már azelőtt elaludtam, hogy
normálisan leülhettünk volna beszélgetni; szinte kómás álomba
merültem, még mielőtt megmagyarázhattam volna, hogy miért nem
kerestem idáig. Eszembe jut, hogy amíg én törülköztem, Cecelia
tetőtől talpig flanelpizsamát húzott. Erre a részletre azért
emlékszem, mert nagyon tréfásnak találtam, hogy így tudatja velem
azt, hogy nem fog a testével jutalmazni visszatérésemért. Ettől még
persze a szemével szinte megbaszott akkor, amikor úgy hitte, hogy
nem figyelek oda.
Biztos vagyok benne, hogy általában korán kel, hogy kinyissa a
kávézót, de még mindig túl korán van, biztosan nem aludt eleget.
Azonban én úgy aludtam, mint a bunda, évek óta nem aludtam ilyen
jól – mert Cecelia ágyában feküdtem. Tudom, hogy ő viszont épp
ezért nem pihente ki magát.
Miattam és amiatt, hogy ilyen grandiózus módon léptem be újra az
életébe.
Igaz, hogy már bent vagyok a házban, Cecelia keze azonban még
mindig a kilincsen van, és ha elcseszem, egy mozdulattal újra kizár.
És csodálatos kezdet vár rám.
Bosszankodva felnyögök, ahogy Beau továbbra is éles hangon
ugat; kutyanyelven indít területhódító háborút ellenem, míg végül én
is visszaugatok.
– Putain, tais-toi! – Kussolj már, bazdmeg! – Beau azonnal
elhallgat, félrehajtott fejjel, csillogó gombszemmel kérdőjelezi meg a
hangomból érződő utasítás érvényességét.
– Couché! – Feküdj! – Beau gond nélkül engedelmeskedik. Az
egyszerű parancsokat ismeri. Ezeket a parancsokat láthatóan
franciául ismeri.
Ahogy a hegyes fülű kutya a sarkam körül ugrál, szemem
hozzászokik a sötéthez. Annak ellenére, hogy alig várom, hogy újra
lássam Ceceliát – bárhol is van –, önkéntelenül is kíváncsian
tekintek végig a hálószobáján. Ez a szoba sokkal másabb, mint az,
amiben megismerkedtünk. Az a szoba ott, az apja otthonában, ahol
manipuláltam őt, megbasztam, tönkretettem, majd elkezdtem imádni
és szeretni.
Azt mondta, nem túl nagy a ház, az épület minden egyes szeglete
valahogy mégis színes és inspiráló, vagy valamiféle megnyugvást
nyújt.
Olyan, mintha gondosan megtervezte volna minden egyes
szobáját, melyek bizonyítják jellemfejlődését, és egyfajta
szentélyként is funkcionálnak. Látom, pontosan ott látom őt az
összes kecses bútordarabban, a műalkotásokban, a berendezéssel
kapcsolatos döntésekben.
Felkapcsolom a mozaik berakású Tiffany olvasólámpát az
íróasztalán, végignézek a keménykötésű könyveken, melyek arra
várnak, hogy a polcra helyezze őket, és egy halom számla mellett
megpillantok pár kézírásos papírlapot; az egyik a teendőket listázza.

Hálaadásnapi ételosztás megszervezése (leadás

a Meggie’s-ben)
Csatlakozni a Kereskedelmi Kamarához
Főzőleckéket venni?
Hot jóga?
Csajos este Marissával?
Könyvklub?
Vendégül látni Mr. Jóképűt?

Megzabolázom a bennem forrongó indulatokat, és úgy döntök, nem

azzal kezdem reggeli beszélgetésünket, hogy „ki a faszom az a Mr.
Jóképű?”.
Megalázó helyzetem miatt minden természetes ösztönömet
elfojtom, hogy megbékélhessek Ceceliával még azelőtt, hogy
valamiféle birtokháborút indítanék. Háború alatt azt értem, hogy
teljes fegyverzetben indulok csatába azért, hogy megbizonyosodjak
róla, hogy minden elképzelhetőt megteszünk, hogy újra olyanok
legyünk, mint korábban voltunk, pedig egykori énjeink az utolsó
háborúnk romjai alatt hevernek.
Zavarban vagyok attól, amit megtudtam, de elindulok a konyha
felé, tovább keresem. Amikor a helyiséget üresen találom,
kellemetlen érzésem egyre erősebb lesz, de önkéntelenül is
elvigyorodok, ahogy megpillantom a dugattyús kávéfőzőt az
asztalon. És ekkor kezd el a mellkasom sajogni amiatt, hogy
tulajdonképpen milyen visszás ez a helyzet.
Talán itt vagyok, vele, de nem úgy, ahogy én akarom.
A türelem kulcsfontosságú abban, hogy visszaszerezhessem őt,
ugyanakkor ez az Achilles-sarkam is.
Túlságosan rég voltunk utoljára együtt. Könyörtelen évek teltek el
a nap óta, hogy utoljára összeborultunk, és bevallottuk egymásnak a
szerelmünket Roman hátsó udvarában; a legszörnyűbb körülmények
között kellett elszakadnunk egymástól. Ezeknek a körülményeknek
egy részét én hoztam létre.
Attól a ponttól, ami ott volt évekkel ezelőtt, a mostaniig,
mindamellett, amit az utóbbi nyolc hónapban elviseltem, minden
akadály ellenére, amin átjutottam, csak hogy idáig eljussak, eddig az
ajtóig, mégis úgy érzem, megérte.
De még így is, hogy mellettem van, nem velem van. Még nem.
Amikor körülnézek a konyhában, lassan belopakodik szívembe a
kétség: sehol nem találok még egy cetlit se, amit hagyott volna
nekem. Egyszerűen ösztönösen érzem, hogy nincs a házban.
Kinyitom a hátsó ajtót Beau miatt, és hideg fuvallat csap arcon; elönt
a pánik.
Talán elutazott?
Verejték ütközik ki a homlokomon, ahogy lepillantok Napóleon-
komplexusos kutyájára, akinek reggeli viselkedése ugyan
megváltozott, de még mindig ugat rám. Egyértelmű, hogy gondjaink
lesznek egymással, de a nagyobbik gondtól a vér dobolni kezd a
halántékom mögött.
Okolhatom-e azért, ha most elutazott?
A tegnapi nap fontos lépés volt, azonban ahogy a hirtelen
felbukkanásom okozta adrenalinlöket enyhült, és szembesült a
valósággal, éreztem, hogy önvédelemből szép lassan, fokozatosan
távolságtartó lett velem.
A verandáról figyelem Beau-t, és a kezemet melengetem. Az
indián nyár csak rövid ideig szerencséltetett minket, az éjszaka
folyamán megérkezett a hidegfront; úgy jött, ahogy én, különösebb
figyelmeztetés nélkül. Az őszi hideg beszivárog a csontjaimba,
ahogy lelépek a verandáról, és elindulok az udvarban. Amikor
megpillantom Ceceliát, elönt a megkönnyebbülés. A kiskert fölött
görnyed, egy ipari lámpa világítja meg azt a területet, amin dolgozik;
csupán a flanelpizsama és a fekete Ugg-csizma van rajta.
Végigárad bennem a sürgető vágy, hogy megérintsem,
megízleljem, megbasszam, újra megszerezzem – azonban
figyelmen kívül hagyom ezt a mélyen sajgó vágyat, annak ellenére,
hogy egész testem lángol tőle, és tudom, hogy ő is ugyanígy érez.
Mi ilyenek vagyunk.
 Köztünk a tekintet maga a szerelem, a veszekedés a szerelem, a
baszás a szerelem, és ez a mostani is, ahogy átgázolunk kollektív,
egymástól mégis különböző félelmeinken, az is szerelem.
Nem volt hajlandó megengedni, hogy letagadjam ezt a tényt. Ezt a
tényt elfogadtam. Ez hajt, hogy csatába induljak érte. „Akármivé is
lettünk, akármilyenek is vagyunk vagy voltunk. Te elloptad a
szívemet, hagytad, hogy szeresselek, és ügyeltél rá, hogy tudjam,
hogy hol van az otthona.”
Ezt el kell hinnem. Hinnem kell benne. Az ő szavai jelentik
számomra a motort. Igaz, hogy nyolc hónap telt el, de az út, ami oda
vezetett, hogy visszajussak hozzá, egy örökkévalóságnak tűnt.
Köztünk mindennek alapja a szerelem, ahogy azt olyan merészen
megfogalmazta, míg végül nem tehettem mást, kénytelen voltam
teljesen szembenézni vele, és megadtam magamat az igazságnak.
Az igazság az, hogy olyan gyötrelmesen szeretem, hogy képtelen
vagyok elviselni a gondolatot, hogy ezt az egészet még egy teljes
napig húzzuk – basszus, egy órát sem bírok ki! Pedig ki kell bírnom.
A kedvéért előkaparom magamból hozzá a türelmet.
És kevés dolgot fogok kérni tőle.
A hazafelé vezető úton úgy nézett rám, mintha idegen lennék,
mintha próbálna megérteni, miközben óvakodik tőlem. Ezt a merev
testtartást veszi fel most is, miközben egy kis lapáttal a földet
turkálja. Támadásba lendült.
Ahogy közeledem, tudom, hogy csak idő kérdése, és megérzi
jelenlétemet. Mindig megérzi, ahogy én is az övét.
Beau, a kis mohó dög ér oda elsőnek.
– Szia, kicsim! – mormolja a kutyájának; hangja rekedtes, ahogy
lehúzza az összepiszkolódott kertészkedő kesztyűt, hogy
végigsimítson a kutya hátán. Amikor megszólal, még csak felém
sem pillant.
– A kutya keltett fel?
– Nem baj. Nagyon hideg van idekint. Hozok neked egy kabátot.
– Kösz, nem kell – húzza vissza a kesztyűjét, és újra munkához
lát; oldalra hajít egy adag földet, majd felkap egy különféle magokkal
teli dobozt.
– Álmodtál valamit? – tudakolom, mert tudom, hogy részben ez
nyomasztja.
– Mindig álmodom, nem? – vág vissza csípősen.
Letérdelek mellé, ahogy tovább lapátolja a földet.
– Segítsek?
– Nem kell. Csinálom.
– Mondj valamit! – sürgetem, és a profilját bámulom a sárga
fényben.
Csak egyre mélyebbre és mélyebbre váj a talajban – ahogy a
hallgatása is –, én pedig nem akadályozom meg. Vagy ideges, vagy
sértett, vagy mindkettő, és ezt akarom a legkevésbé.
Első nap, Tobias.
– Mondj valamit, Cecelia!
– Talán nem akarok. – Halkan válaszol, olyan halkan, hogy nem
tudom, akarta-e, hogy meghalljam. De nem akarok fölfegyverkezni
ellene. Máris győzött. Nem a mai napon fogok harcolni. A mai napon
megadom magam. Kurvára hiányzott. Az évek során, és az elmúlt
hónapok során néha elgondolkoztam azon, hogy talán csak
képzeltem az iránta érzett vágy és sóvárgás egy részét. Ezt az
elméletet abban a pillanatban dobtam sutba, amikor beléptem abba
a konferenciaterembe, hogy több évnyi távollét után szembenézzek
vele. Ez csak újabb hazugság volt, amit magamnak mondogattam
napokon és hónapokon át, azután, hogy elküldtem. Kurvára
értelmetlen vitatkozni a szerelemmel. A szerelmet nem érdeklik az
érvek, akár helyesek, akár nem. A szerelmet nem érdeklik a
körülmények, az sem érdekli, hogy milyen állapotba kerülsz tőle. A
szerelem nyughatatlan és kíméletlen érzés, mely soha nem engedi,
hogy hazudj magadnak.
Továbbra is a profilját bámulom, kétségbeesetten keresek valami
jelet óceánkék szemében. A sarkamra ülök, felkészülök a számos
küzdelem közül a legelsőre.
– Miért most? – tudakolja, és kivesz egy marék magot, majd a
várakozó földbe helyezi. – Kivártad, amíg berendezkedtem az új
életemben. Egy olyan új életben, melynek te nem vagy része. Ez
egyáltalán nem rád vall. Miért?
– Muszáj volt – fújom ki hangosan a levegőt, ő pedig oldalvást
pillant rám. – Bármit is mondok most, kifogásnak fog tűnni, de
megvolt a magam oka, több okom is volt. És mindegyiket el fogom
mondani.
Egy pillanatra abbahagyja a föld nyomkodását a magok körül.
– Hallgatlak.
– Sajnálom, hogy elaludtam. A legkevésbé ezt akartam.
Az időeltolódás az oka.
Meg sem kérdezi, hol voltam. Túlságosan is megszokta, hogy
nem tud semmit. Vagy ami még rosszabb: nem is érdekli.
– Dubaiban voltam, az Exodus ügyei miatt. Vásároltunk egy
vállalatot. Ez volt az utolsó lépés, amit aktív vezérigazgatóként
megtettem, mert mostantól Shelly vette át a helyemet. Napokig nem
aludtam. Amikor lezártam az ügyletet, egyenesen idejöttem, hozzád,
és…
– Egyenesen ide, hozzám? – kacag fel gúnyosan. – Tudod mit?
Igazad van, Tobias, bármit is mondasz, kifogásnak hangzik. Talán
visszafekhetnél aludni.
– Hadd magyarázzam meg!
– Nem tudom, akarom-e hallani a magyarázatodat.
– Megérdemled, és kurvára hideg van itt kint. Menjünk be, és
beszélgessünk!
Nem törődik a kérésemmel, és úgy folytatja a munkát, mintha meg
sem hallotta volna amit mondtam.
– Nem megyek el – suttogom halkan, bár tudom, hogy semmit
nem érek el vele. Nem akar meghallgatni, most nem. Felállok, és
korábbi kijelentésem ellenkezőjét teszem: bemegyek a házba, és
bemegyek a hálószobájába. Kiveszek egy kapucnis felsőt a
komódjából, és visszamegyek hozzá; éppen akkor ürít ki egy újabb
vetőmagos dobozt. Amikor felé nyújtom a vastag pulóvert,
gyanakodva pillant rám.
– Nem kell.
– Cecelia, jéghideg van.
Feláll, lehúzza a kesztyűjét, kirántja a kezemből a pulóvert, majd
átráncigálja a fején; az egyetemi logó élénken emlékeztet arra, hogy
a négy egyetemi év alatt nem voltam mellette, sem azokon a
nyarakon Franciaországban, sem pedig utána. Fájdalmasan
eszembe juttatja, hogy milyen sok mindent élt át nélkülem. Annak
ellenére, hogy naponta kaptam jelentést egészségügyi állapotáról, a
magánéletéről pedig annyit olvastam el, amennyit képes voltam
befogadni, az intim részletek nagy részét mégsem tudom. Nem
bírtam elviselni, nem akartam tudni róluk, bár többször is erőt vett
rajtam a kíváncsiság, és ostobára ittam magam, ami visszavetette
fejlődésemet. Most itt áll előttem, gyanakvó pillantással figyel, és
még így is villámok cikáznak ereimben közelségétől. Vonzalmunk
szinte tapintható, a megismerkedésünk óta folyamatos köztünk a
vibráló feszültség. Még a piszkossárga fényben is látom az orrán a
halvány szeplőket. Maga a szimmetrikus tökéletesség, az arca
formájától az állán lévő apró gödröcskéig. Megmozdulok, hogy
utánanyúljak, ő pedig ellép tőlem.
Ezek már kemény ütések, és én mindegyiket megérzem. Zsebre
dugom a kezemet, és a csizmámmal a helyére gördítek egy elgurult
kavicsot a kis kert szélén.
– Miről álmodtál?
Az ajkába harap, és távoli tekintetét elszakítja rólam.
– Azt hiszem, ha freudi elemzést kéne adnom róla, a
magyarázatom az lenne, hogy nem igazán ismerlek téged. – Ismét
letérdel a földre. – Nem tudom, milyen fogkrémet használsz.
– Ezen könnyen segíthetünk. Mi történt még?
– Nem emlékszem rá.
– Hazudsz. Lefogadom, hogy az álom miatt jöttél ki ide. Mert én
ismerlek téged.
Szaggatottan kifújja a levegőt.
– Ezt szeretném befejezni.
– Úgy hívják, hogy multitasking. – Ismét letérdelek, és kicsit
megbököm, hogy adjon helyet nekem is. Felkapok egy másik lapátot
a közeli, kavicsos ösvényen álló, régimódi szerszámosládából.
– Korán van, fáradt vagy, és nincs szükségem a segítségedre.
– Együtt leszünk. Holnap, holnapután és azután is, Cecelia.
– Csak… kicsit vonulj vissza, Tobias! – Remegő hangja mindent
elárul, amit tudnom kell, ahogy feláll, és odalép egy nagy zsák
virágföldhöz, majd elkezdi felém húzni. Nem segítek, mert biztos
vagyok benne, hogy ha a közelébe megyek, leszúr a kis lapátjával.
Dühös. Számítottam rá, de azért fáj. Tegnap erőszakosan újra
beléptem az életébe, nagyjából úgy, amikor összejöttünk, és már
nem akarom, hogy ez így legyen, de a vágy nagyon erős.
Lehajtja a fejét, mintha megérezné a bennem dúló háborút, bár
meg sem rezzenek.
– Nem akarok harcolni, Tobias.
– Mióta félsz ennyire a konfrontációtól?
– Nem félek. – Könnyedén felszakítja a műanyag zsákot; ez a kis
kertész nagyon, de nagyon dühös. – Csak momentán nem tudok mit
mondani neked.
– Hány hazugsággal fogunk kezdeni?
Sötétkék szemére jeges köd borul.
– Én itt létrehoztam egy életet. Bármilyen ideiglenesnek is tűnik,
miattad nem fogom elhagyni. Még egyszer nem.
– Megértem, miért érzel így. Micsoda izgalmas élet vár itt rád! Hot
jóga? Kereskedelmi Kamara? – szorul ökölbe kezem a testem
mellett. Ez a vita máskor kerül napirendre.
– Persze, kutakodtál! Mennyire rád vall, hogy idejössz, és miután
évekig nem voltunk együtt, egyből belemászol a magánéletembe!
– Tudtad, hogy kibe szeretsz bele.
– Ez még nem jelenti, hogy akartam is.
– Ha rólunk van szó, az idő és a különlét nem számít.
Ez most már egyértelmű.
– De igen, számít. Számít! Nekem számít. Tudom, belementem,
hogy próbáljuk meg, de mégis mit gondolsz, mi fog történni? Hogy
mindent ott folytatok, ahol abbahagytuk, semmit nem kérdezek, csak
szétteszem a lábamat, és megnyitom előtted a szívemet? Már nem
az a lány vagyok, Tobias, és már nem vagyok az a nő sem!
– Először is itt rólad van szó, úgyhogy ennél egy kicsit jobban
ismerlek. Ha többé nem lennél képes arra, hogy az a nő legyél, aki
megbocsát, és úgy szeret, ahogy csak te tudsz, akkor nem aludtam
volna az ágyadban az éjszaka. Ami pedig a terveket illeti, nem
tudom, mert még nem beszélgettünk úgy, ahogy kellene, sőt,
egyetlen kibaszott tervet sem találtunk ki együtt. Most épp
tárgyalunk. Mi. Volt. Az. A. Kibaszott. Álom?
– Mi más lett volna?
– Nem hagylak el. Sem ma, sem holnap, sem holnapután. Majd
ha a pokol befagy. Előbb eszem egy McRibet.
Ezt kár volt mondanom.
– Szerinted ez vicces? – pillant rám haragosan, keze tiszta föld,
szemében vád és harag csillog.
– Szerintem némi humorérzékkel sokkal kevésbé lesz véres ez az
egész, de az arckifejezésedből ítélve nem osztod a véleményemet.
– Együtt éltél vele. – A beismerés alig több suttogásnál.
– Aliciáról álmodtál?
– Ő ismert téged. Engedted neki, hogy ismerjen. Ő tudta, milyen
fogkrémet használsz. Valószínűleg ő választotta ki, milyen
nyakkendőt viselj aznap. Ezeket mind engedted, hogy megtudjam.
– Ne! – ingatom a fejemet, mert nem tetszik a beszélgetés iránya.
– Ne!
– Engem eldobtál, de vele együtt éltél. Én még csak nem is
láthattam, hol laktál.
– De, láttad. Láttad az egyetlen helyet, amit valaha is
otthonomnak tekintettem. Azt a putrit a város szélén, ami a
nagynénémé volt. Az volt az otthonom Triple Fallsban. A többi
helyen csak letettem a fejemet két üzleti út között. A szüleim halála
óta nem volt igazi otthonom, és nem éltem együtt vele.
– Ő úgy beszélt, mintha együtt éltetek volna.
– Én pedig hagytam, hogy ezt hidd.
– Persze, hagytad – nevet fel örömtelenül.
Önkéntelenül is keserű a hangom, amikor megszólalok.
– Bagoly mondja verébnek, Cecelia. Mondd, szükséges
emlékeztesselek arra, hogy egy kibaszott kétkarátos eljegyzési
gyűrű volt rajtad, amikor visszaautóztál Triple Fallsba, miután
elhagytad a veled együtt élő vőlegényedet? Vagy ő még mindig egy
elkésett gondolat?
Nyugi, Tobias! Nyugodj le, de azonnal!
Lehunyom a szemem, rettegek, hogy meglátom ennek az éles
megjegyzésnek a bizonyítékát.
– Hogy merészeled? – szólal meg alig hallható, rekedtes hangon.
– Szóval az én hibám? Muszáj volt továbblépnem! Nem hagytál más
választást!
– Tudom – nyelek nagyot. – Sajnálom. A féltékenység beszél
belőlem. Kérdezz bármit!
Elkapja a pillantását, hallgatásától csak erősebb bennem a
fájdalom.
– Beszélnünk kell erről. Elég időt fecséreltünk el, basszus!
– Többes számban?
– Na jó, csak én. Merde! – szorítom ökölbe a kezemet. – Ha
vádaskodni akarsz, akkor kibírom, vádolj csak engem mindenért,
oké? Ami a lakhatást illeti, nekem van egy… vagyis nekünk van egy
kis lakásunk Charlotte-ban, egy társasházi lakásunk Párizsban, egy
lakásunk Spanyolországban és egy kis házikónk Németországban.
– Neked és Aliciának?
– Te most szórakozol velem, bazdmeg? Nekünk, vagyis neked
meg nekem. Alicia soha nem volt a jövőm része, Cecelia.
Láthatóan átgondolja a dolgot.
– És a célvonal?
Bólintok.
– Még mindig megvan. Soha nem tettem be oda a lábamat. És te
meg én tulajdonképpen együtt éltünk Roman házában.
– Az nem ugyanaz. Az egész amúgy csupán illúzió volt, nem?
– Nem, nem az volt. De te most csak álmodtál. Tudom, hogy
valóságnak éled meg az álmaidat, de ez csak álom volt.
– Vagy figyelmeztetés, amit komolyan kellene vennem.
Késszúrás. Mindenütt érzem. De hagyom, hogy ő nyerje ezt a
csatát, meg ezer másikat is.
– Nem voltam együtt vele sokáig – ismerem be, és összerándulok
amikor látom, hogy mit sem ért.
– Velem sem, ha már számolni akarsz, és ha együttjárásnak
akarod nevezni.
– Ami köztünk volt, nem együttjárás volt; ne próbáld lekicsinyelni
azt, ami idáig elhozott minket. Egymásba szerettünk, és ez tönkretett
minket és körülöttünk mindenki mást is, addig a pontig, hogy életek
mentek tönkre, beleértve a sajátunkat is. És ezért én vagyok a hibás.
De most itt vagyunk, és még mindig szeretjük egymást, most még
jobban, mert már pontosan tudjuk, hogy mit veszítettünk el. Nem egy
nap alatt fogunk túllépni mindazon, amit mondtam és tettem, a
hazugságaimon, vagy mindazon, amin át kell verekedni magunkat.
De én elismerem mindazt, amit elhibáztam, úgy, ahogy kértél, ahogy
szerinted kell, ahogy szerintem kell. És reménykedem, hogy
megkérdezed tőlem azt, amit meg kell kérdezned, hogy
elismerhessem a hibáimat, és ne fecséreljünk el még több időt.
A sarkára ül, és a földet nézi.
– Jól van. Akkor kezdjük azzal, amit ígértél. Az igazsággal. Miért
most jöttél vissza?
– Nagyrészt köze van azokhoz a tervekhez, amiket húsz éve
indítottam el, főleg Tyler pozíciójához a Fehér Házban. Nem
számítottam arra, hogy ilyen kibaszott hosszú ideig fog tartani, és
minél tovább húzódott, annál biztosabb voltam, hogy minden mást
abba kell hagynom, hogy ezt rendesen végigcsinálhassam. Komoly
vizsgálatnak vetettem alá azt a kevés bizalmasomat, aki volt, hogy
átvegyék Seantól a feladatokat, hogy te meg én… – tehetetlenül
felnyögök. – A legkevésbé azt akartam, hogy utánad jöjjek, majd
sarkon forduljak és elmenjek akkor, amikor éppen átbeszéljük a
dolgainkat… – Elönt a düh a gondolattól, hogy micsoda poklot éltem
át a távozása után. – És te hét kibaszott hétre eltűntél, mire végre
megtaláltalak!
– Jó okom volt rá.
– Hét héten át nem voltam eszemnél, mert egyetlen nyomot sem
hagytál magad után! – Ökölbe szorítom kezemet a combomon, hogy
fékezzem dühömet. – Erre gondosan ügyeltél.
– Készpénz – magyarázza. – Készpénzzel sok mindent el lehet
érni, ahogy azt te is tudod. Ezért van az, hogy ez a ház és az
étterem jogilag anyám nevén van. – Abbahagyja az ásást. – Talán
nem akartam, hogy megtalálj.
– Félőrült voltam az aggodalomtól.
 – Már nem voltam a tiéd, úgyhogy felesleges volt az aggodalom.
Erre gondosan ügyeltél.
– Mindig is az enyém voltál. Tizenegy éves korod óta óvón
figyellek, Cecelia, bármit is éreztem irántad. Talán megérdemeltem
azt a poklot, amikor heteken át nem tudtam rólad semmit, de az
életedben egyetlen nap sem lesz, amikor nem állsz a védelmem
alatt. Egyszer már cserben hagytalak, és mindent megteszek, ami
hatalmamban áll, hogy ez soha többé ne történjen meg. Hidd el
nekem: addigra, mikor tegnap megérkeztem, mindent megtettem,
hogy ne legyen senkid, csak én, aki eljöhet érted.
 Második fejezet

Tobias

Cecelia arcából kifut a vér.

– Ez meg mit jelentsen?
– Pontosan azt, amit szerinted jelent. Újabb ok, amiért olyan
sokáig tartott, hogy utánad jöjjek. Amellett, hogy száz dolgot
elindítottam azért, hogy itt lehessek, kénytelen voltam felkutatni pár
embert, és el is kellett temetnem őket. – Egyetlenegy emberre
összpontosítottam, Roman régi üzlettársára, arra a rohadékra, aki
odaküldte Miamit, és aki miatt az összetűzésből vérfürdő lett.
Szája elnyílik, tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve bámul rám.
– Jerry? Megkerested?
Bólintok, és észreveszem, ahogy összerezzen.
– Tobias, mit műveltél?
– Gondoskodtam róla, hogy soha többé ne jelentsen fenyegetést
számodra.
– Azt mondtad, megbízol bennem.
– Benned megbízom. Benne nem. Nála nem létezik korruptabb
ember. Már érett neki egy visszavágás. Én magam tettem róla.
Szoros megfigyelés alá vontam a levelezését és a telefonhívásait is.
Mindig is fenyegetést jelentett rád nézve. Ha akkor intéztem volna el,
amikor kellett volna – megköszörülöm a torkomat, hogy ne mondjam
ki –, akkor sokkal hamarabb vége lett volna.
Kutató pillantást vet rám.
– Ezt hogy érted?
Még ne! Még nem tartunk ott, Tobias. Csak szép lassan!
– Mielőtt eltemettem, vallott nekem. Ő volt az, aki odaküldte
Miamit. Szeretnéd hallani a részleteket?
Nagyot nyel, és elkapja a tekintetét.
– Nem.
– Soha többé nem tűnsz el előlem. – Pillantása azt jelzi, hogy
fényévekre van tőlem, majd végül visszanéz rám; első vallomásom
súlya ott ül a tekintetében.
Igyekszem nyugodtan megszólalni, szeretném, ha a dühe ellenére
is hallaná, amit mondok. Hogy tudja, mi vár rá arra az esetre, ha
netán megtörténne.
– Bárkit megölök, aki fenyegetést jelent rád nézve. Bárkit.
Kinyírom az illetőt, Cecelia. Nem fogok habozni, és nem lesz
bűntudatom miatta.
Az ajkába harap, végigpillant rajtam, majd figyelme ismét a
virágágyás felé fordul. Leguggolok mellé, ahogy a szél meglebegteti
a haját a vállán, én pedig kisimítom az arcából a többi tincset.
– Ez megijeszt?
– Nem.
– Mivel ismersz engem. Nem vagyunk idegenek, Cecelia. Távolról
sem.
Ezzel nem száll vitába.
– Akkor is, mostanra már tudhatnád. Nem szeretem, ha
parancsolgatnak nekem.
– Ebben a kérdésben magasról teszek rá. Büntess, de soha ne
ezzel! Ne menekülj el a védelmem elől! Megígértetem majd veled
egy napon, és nyugodtan tartogasd egy másik vitára, ami inkább
előbb történjen meg, mint utóbb. Nem kockáztathatom, hogy… –
Ellenállok a kísértésnek, hogy felkapjam a földről, jól megrázzam,
hogy észre térítsem, és követeljem, hogy azonnal ígérje meg, de
ennél több eszem van. Önző vágyam, saját érzéseim követelik ezt.
Ezektől eltekintve ezt a nőt lehetetlen megzabolázni. Részben ezért
is vonzódom hozzá annyira, még akkor is, ha ez pokolian megrémít.
Rövid csend áll be.
– Akkor hogyan találtál rám?
– Sean. Végig tudta, hogy hol voltál. Miután minden forrást
kimerítettem, végül hozzá fordultam segítségért. Már várta.
Látom a pillanatot, amikor összeáll benne a kép.
– Nyomkövető van a Camarón.
– Sean azelőtt helyezte bele, mielőtt neked ajándékozta. Az
emberei követtek, és azóta, hogy megérkeztél ide, két rendőr
folyamatosan figyel téged. Sean tudta, hogy majd’ megbolondulok,
de azt akarta, hogy végre észre térjek. Amikor segítséget kértem
tőle, rájöttem, hogy kamuzott, és amikor elmeséltem neki a tervemet,
az öntelt rohadék végre véget vetett a szenvedéseimnek.
– Miféle tervedet?
– Téged.
Megborzong a kapucnis pulcsiban.
– Menjünk be, beszélgessünk odabent! Már kék az ajkad a
hidegtől.
– Nem kell – köszörüli meg a torkát, és letörli a kesztyűről a földet.
– Ti rohadékok… még akkor sem voltatok képesek elhinni, hogy
tudok vigyázni magamra, amikor megtettem, amit kértetek, és
megőriztem a titkaitokat!
– Sean őszintén adta az ajándékot, Cecelia. Dom azt akarta
volna, hogy a tiéd legyen, de bárhogy is alakul ez az egész kettőnk
között, mi mindig meg fogunk védeni. Mindig. Ez nem vita tárgya.
– Igazán? És tőled ki fog megvédeni?
Igazi jobbegyenes.
Nagyot nyelek.
– Tőlem nem kell megvédeni. A könyörületedre bízom magam.
– Meddig?
Még mindig ott guggolok mellette, de most hüvelykujjamat az álla
alá helyezem, és magam felé fordítom a fejét.
– Benne vagyok, Cecelia. Bármit megtennék, hogy
visszaforgassam az idő kerekét, hogy megváltoztassak bizonyos
dolgokat, amiket tettem. Hogy az az ember legyek, akire szükséged
van, de ez soha nem volt olyan egyszerű, hogy csak megadjam
magam annak, amit irántad érzek. És most sem sokkal könnyebb.
Az után, ami történt, azok után, amiken keresztülmentél, kénytelen
voltam engedélyezni neked az esélyt a normális életre, hogy
megmenekülj ettől. – Amikor felemelem az állát, látom, hogy
elmélyülten figyel. – És a külön töltött években te elkezdtél egy
másik életet élni. Távol tartottad magad tőlem. Szándékosan nem
jöttél vissza Triple Fallsba, még azzal az ürüggyel sem, hogy apád
meghalt. Egyetemre mentél, diplomáztál, eljegyeztek, hogy egy
másik férfi felesége légy. Gyűrű volt az ujjadon. Mikor visszajöttél, el
akartad adni a vállalatot. Minden kötelékedet eltépted, mindent, ami
Triple Fallshoz kötött, ami hozzám kötött. Kénytelen voltam
tiszteletben tartani a döntésedet. Láttam, hogy éled világodat.
Legalábbis eleinte ezt gondoltam.
 – És utána?
– Ezt már egyszer elmagyaráztam. Számos ok felhalmozódása
vezetett el idáig, különösen pedig egyetlen ok, és mindent elmondok
majd, de… – a fejemet ingatom – de időre van szükségem. Nem sok
időre, de esküszöm, mindent elmondok.
– Azt képzeled, nem tudom elviselni?
– Szerintem te bármit elviselsz – mondom őszintén. – Egyszerűen
túlságosan sok lenne egyszerre. Nem aludtál szinte semmit.
Szerintem nem is ettél.
Feláll, és lesöpri a piszkot a pizsamájáról, én pedig előrelépek, ő
azonban hátrál, és felszegi a fejét.
– Ne!
– Miért? Mert pontosan tudod, mi lesz a vége, abban a
pillanatban, hogy engeded, hogy megérintselek?
– A szerelem és a szex semmit nem old meg. Emlékszel?
Végigszántok a hajamon, ő karba teszi a kezét, szemében
egyértelmű elégedettség ül. Teljes mértékben arra számít, hogy egy
adott ponton feladom. Ez a fejlődés szöges ellentéte, és ennek
hangot is ad.
– Máris feladod?
– Hagyd abba! – csattanok fel. – Az csak egy álom volt. Semmit
nem számított az, amit tegnap bevallottam?
– Nem, és igen, csak… – dörzsöli meg piros orrát – te nem
tartozol ide.
– Akkor hol képzelsz el engem?
– Még egy nyomorult bőröndöt sem hoztál! – szorul keze ökölbe a
csípőjén. – Hol szálltál meg? Hol vannak a cuccaid, Tobias?
– Egy teherautón, és a sofőr várja az utasításaimat. A ruháim fele
öltöny, amit a közeljövőben nem tervezek fölvenni.
És lakni itt lakom. Ahol az otthonod van. Ezt tegnap egyértelművé
tettem. Tudom, hogy nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk – lépek
előre, és ő megint hátralép, ismét kezdődik a tangó; arca mint egy
sebzett állaté.
– Te magányos vagy itt, Cecelia. Ennek én vagyok az oka. Ismét
miattam vagy magányos. Azt hiszed, nem tudom? Feladtad értem a
kibaszott életedet, ezért én ugyanezt tettem.
Az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem, mert azt akartam, hogy
amikor megjelenek itt, komolyan vegyél, és ne legyen más
tulajdonom, csak az, ami rajtam van.
Alsó ajkába harap, pillantása végigsiklik a testemen.
– Lemondtam az egyetlen életről, amit több mint húsz éve élek, és
szinte mindenről, amihez közöm volt, hogy idejöjjek, és esélyt kapjak
arra, hogy újra veled legyek.
– A ruháidról mondtál le.
– Az irányításról mondtam le – vágok vissza. – Amiről egy
magamfajta férfinak a legnehezebb lemondani. – Előrelépek, és
most nem lép hátra. Tenyerembe fogom az arcát, orcája jéghideg. –
Mert ezt akarom, minden másnál jobban akarom. Ezt akarom, téged,
kettőnket.
– Csak… – megragadja a csuklómat, hogy elhúzza. – Menj vissza
az ágyba! Gondolkodnom kell.
– Nem!
– Tobias…
– Bassza meg, nem! Nem adok neked esélyt arra, hogy újabb
indokokat találj ki, miért tarts haragot velem! – hajolok oda hozzá. –
Ami neked fáj, nekem is fáj. Sőt, még jobban.
 – Ma nem. – Lesüti a szemét, és a fejét ingatja, majd ellép
mellettem, és a ház felé indul. Ekkor elpattan bennem a húr,
odarohanok hozzá, és a karomba kapom.
– Tegyél le!
– Nem! – mormolom, és a nyakába fúrom a fejemet, beszívom az
illatát; olyan megnyugtató ez az illat, a hazatérést jelenti. De ez a
nyugalom rövid életű, mert érzem, hogy megfeszül a karomban.
Lehajolok, hogy megcsókoljam, de ő elfordítja a fejét.
– Nézz rám, kérlek! – sürgetem.
– Annyira gyűlöllek! – suttogja.
– Tudom.
A szemembe néz, majd pillantása az ajkamra siklik.
– Plus rien ne nous séparera. Jamais. – Soha semmi nem fog
közénk állni. Soha.
Láthatóan kimerült, mert én kimerítettem, fejét a vállamra hajtja,
én pedig beviszem a házba. Beau szorosan a nyomomban van,
amíg be nem rúgom az orra előtt a hálószoba ajtaját.
– Ne a kutyámon éld ki a tehetetlenségedet! – dorgál meg, ahogy
bemegyek a fürdőszobába, és gyengéden odaállítom a zuhany elé.
– Aludtál egyáltalán valamennyit? – tudakolom, ahogy megnyitom
a vizet.
Ernyedten áll, és nem válaszol.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. – Lassan lehúzom a
kapucnis pulóvert a fején keresztül a pizsamafelsővel együtt, majd
gyengéden kihúzom a hajából a hajgumit. Haja súlyosan a vállára
omlik, és a látványtól erekcióm lesz.
Kialvatlan, döbbent, láthatóan legyőzött, és ezt gyűlölöm. Azt
akarom, hogy küzdjön, de ezt a meccset lefújták. És mindez az én
hibám.
– Úgy kellett idejönnöm hozzád, Cecelia, hogy harcra kész
vagyok. Muszáj volt. Túl sok ember függ tőlem. Túl sok mindennel
foglalkoztam egyszerre. Muszáj volt kitalálnom a kilépési
stratégiámat, és össze kellett szednem magam. Megígérem, hogy
valahogyan megértetem veled.
– Kétlem.
– Azok a hazugságok, amiket mondtam, amikor olyan keményen
küzdöttél ellenem, azok voltak az utolsó hazugságaim – mormolom,
és csókot nyomok a halántékára, ahogy kikapcsolom a melltartóját.
Nem bírok magammal, lehajolok, és számba veszem egyik
mellbimbóját, kezével azonnal a hajamba túr, ahogy nagy
ellenállással megragad, és elakad a lélegzete.
Küzdök ellene, a másik bimbót veszem a számba és megszívom,
nyelvem ott táncol a selymes bőrön, majd belenézek a szemébe.
Mellkasa zihál, kapkodva veszi a levegőt, ahogy figyel; kiéhezett, de
haragos.
– Szükségem van rád – suttogom, majd a fél mellét a számba
veszem, amitől halk kiáltás tör fel belőle. Amikor elengedem, a
mellkasa csillog, teste elernyed, ahogy szilárdan egy helyben tartom.
– Szükségem van rád, Cecelia. Szükségem van arra, hogy elélvezz.
Szükségem van arra, hogy érezzem, ahogy összeszorulsz a farkam
körül. Szükségem van arra, hogy halljam a nevemet az ajkadról. De
rád még nagyobb szükségem van.
Letérdelek, lehúzom a pizsamanadrágját, majd a bugyiját is, és a
földre ejtem. Szemmagasságban vagyok a puncijával, rányomom az
ajkamat, beszívom az illatát, farkam lüktet, könyörög, hogy végre
kiszabadítsam.
 Képtelen vagyok ellenállni vágyamnak, hogy megízleljem,
végigfuttatom nyelvemet a nyíláson, ő körmét a fejbőrömbe vájja, és
hörögve felnyög. Élvezem az égő fájdalmat, amit okoz, mert küzd,
de közel sem elég hevesen. Elhúzódom, és felnézek rá. Pillantása
kék szikrát vet.
Egyikünk sem tud vonzalmunk ellen küzdeni, soha nem is voltunk
rá képesek, bármennyire is haragudtunk egymásra. De ahhoz, hogy
cselekedjek, többre van szükségem, mint a megadására.
Felállok, végigfuttatom hüvelykujjamat az állán, majd futólag
megcsókolom. Remeg a vágytól. Kérdő tekintetet villant rám, de ajka
nem nyílik szólásra, nem kéri azt, amire szüksége van, és kész
gyötrelem elhúzódni tőle.
– Zuhanyozz le! Készítek reggelit. És beszélgetünk.
Bólint, pillantása elveszíti fókuszát, egy másik időbe süllyed – egy
olyan időbe, amikor kétségtelenül fájdalmat okoztam neki, hiszen
mindig is azt tettem vele.
– Senki nem gyűlöl engem jobban azért, amit veled tettem, mint
saját magam – ismerem be, majd elengedem, és otthagyom a párás
fürdőszobában.
Mióta kijött a zuhany alól, gépies mozdulatokkal csinál mindent;
révetegen kortyolgatja a kávéját, és a szalonnáját Beau-nak adja.
Nem így képzeltem el a közös reggelinket.
De túlságosan is hiú reményeim voltak.
– Kérdezz bármit! – sürgetem a négyszemélyes étkezőpult mellől.
Beleharap a bundás kenyerébe, és kiissza a kávéját, még mielőtt én
az első falatot a számba helyezném.
Összetalálkozik a pillatásunk, ahogy köhögve nyelem le az ételt,
ajkán pedig halvány mosoly játszik.
 – Putain! – Bassza meg! Elveszem a tányérját, és a sajátomat is,
és odaviszem a mosogatóhoz, míg folyamatosan a torkomat
köszörülöm.
Némileg vidáman szólal meg mögülem.
– Becsületes kísérlet volt.
– Soha nem sütöttem fahéjjal. – Az elégett kenyeret a konyhai
szemetesbe söpröm, és lezárom. A szék csikorgása azt jelzi, amire
számítottam. Elzárom a vizet, megfordulok, és megragadom magam
mögött a pultot.
– Nem tudsz szabadnapot kivenni?
Lassan a fejét ingatja, én pedig elfogadom a hazugságot.
– Jól van, akkor adj nekem egy kis időt!
– Tessék? – ráncolja a homlokát, telt ajka kelletlen mosolyra
torzul; ezzel az erővel akár mellkason is döfhetett volna.
– Veled jövök.
– A kávézómba?
– Kölcsön kell kérnem a Camarót.
– Hová mész?
– Szükségem van pár holmira.
A pulton heverő kulcs felé biccent, és felkapja a táskáját.
– Odakint leszek. Majd zárj be!
Lehajol, hogy megsimogassa Beau-t, színpadias csókot cuppant
rá, és én azonnal féltékeny leszek.
 Harmadik fejezet

Tobias
Tizenegy év

Amikor becsapódik a bejárati ajtó, az órára pillantok, és Delphine

egy másodperc múlva lekapcsolja a zenét. Az üveg és a pohár
koccanása azt súgja, hogy nem fog iskolába vinni minket néhány óra
múlva, ami azt jelenti, hogy az én feladatom ügyelni arra, hogy oda
is érjünk. Ha lógunk, akkor csak górcső alá vesznek minket, és nincs
szükségünk a gyámügyre, főleg így, hogy a ház ilyen állapotban van.
És ismét én vagyok az, akinek ki kell takarítani. Alig pár hónap telt el
a szüleink halála óta, és ez volt életem legszörnyűbb időszaka. Dom
egy cseppet sincs jobban. A boldog gyermek, aki valaha volt,
teljesen eltűnt, és ez a nagynénénk közönyének és
kegyetlenségének köszönhető. Delphine-ben nincs meg az anyai
ösztön szikrája sem, és naponta világossá teszi előttünk, hogy olyan
kötelességet jelentünk számára, amit soha nem akart. De ha a
kívülállók gyanítani kezdik, hogy nem képes ellátni a szülői
feladatokat – márpedig nem képes –, akkor elvesznek tőle, és azt
nem fogom hagyni. Nem hagyom, hogy elválasszanak az öcsémtől.
Úgy döntök, alszom még egy kicsit, és átállítom az olcsó vekkert
abban a reményben, hogy az elem nem most fog lemerülni. Már épp
elhelyezkedem a matracon, amikor meghallom az öcsém fojtott
zokogásának félreismerhetetlen hangját. Letolom magamról szúrós,
vékony takarómat, és belépek Dominic szobájába; hason fekszik az
ágyán. Fejét a párnába fúrja, hogy elfojtsa a zokogást, de a válla
rázkódik. Felkattintom a műanyag lámpát, leülök a dupla ágy
szélére, és Dom megmerevedik; félelem ül a szemében, de aztán
rájön, hogy csak én vagyok.
– Semmi baj, Dom. Elmentek. Vége a bulinak. Aludj vissza! –
karolom át a vállát, és vékony pizsamafelsőjén át érzem, hogy tüzel
a bőre. Megfordítom, felhúzom a felsőjét, és látom, hogy tiszta
bárányhimlős pötty a teste.
Dom rettegve bámul le a mellkasára és a hasára.
– Nem csináltam semmit.
– Nem a te hibád. Bárányhimlős vagy.
– Meg fogok halni, mint mama és papa?
Elszorul a szívem, dühömben a fogamat csikorgatom.
– Nem. Egy ideig viszketni fog, de a bárányhimlőt mindenki csak
egyszer kapja el.
– Neked is volt?
– Igen, és csak keményebb lettem tőle. Reggel majd hozok
gyógyszert, hogy ne viszkessen annyira.
Kivágódik az ajtó, és Delphine gyanakodva méreget minket.
– Ti meg miért vagytok ébren?
Égnek emelem a tekintetemet.
– Hogy tudnánk aludni abban a zajban?
– Az a felnőttek dolga. Aludjatok vissza!
– Láza van és bárányhimlős. – Delphine óvatosan pillant
Dominicre, én pedig felhúzom a felsőjét, hogy lássa. – Nem mehet
iskolába. Hazaküldenék.
– Nem tudok itthon maradni – fújtat Delphine. – Nem engedhetjük
meg magunknak.
– Akkor majd itthon maradok én – válaszolok. – Nem maradhat
itthon egyedül és betegen.
– Nem hiányozhatsz a suliból.
– Nem hagyom itt. És punktum! – Papa mindig ezt mondta, amikor
lezárt egy vitát, és remélem, hogy az én számból is ugyanolyan
hatásosan hangzik.
Delphine haragos pillantást vet ránk, majd megfordul, és becsapja
maga mögött az ajtót.
– Utálom – suttogja Dominic, attól tartva, hogy Delphine meghall
minket.
– Nem fogunk örökké itt lakni.
– Kidobta a kisautóimat, mert rálépett az egyikre.
– Mondtam, hogy szedd össze őket. Majd hozok párat.
– Nincs is pénzed.
– Az hadd legyen az én gondom! – Majd csórok még egy húszast
Delphine táskájából. Az esetek felében fogalma sincs arról, mennyi
pénz van nála, és túlságosan részeg ahhoz, hogy észrevegye, hogy
valamennyi hiányzik. Tenyeremet ismét Dom nyakára nyomom, és
felállok. Lángol a teste.
– Most hová mész?
– Keresek valami gyógyszert, hogy levigyük a lázadat.
– De visszajössz?
– Mindjárt.
Átvágok a folyosón, Delphine szobája felé, de ismerős szipogás
állít meg. Bekukkantok, és látom, hogy Delphine szeme vöröslik,
ahogy az ágyára kiterített képeket nézi – a képek őt és a férjét
ábrázolják, aki pár hónappal mama és papa halála előtt hagyta el őt.
Delphine ujjai végigfutnak a fotókon, majd megérzi jelenlétemet, és
rám emeli ellenséges tekintetét.
 – Nem akarok anya lenni.
– Akkor ne legyél! Majd én megetetem. Megfürdetem. Elkísérem a
suliba. De ne nyúlj hozzá, ne kiabálj rá! Majd én mindent
megcsinálok.
Delphine felhorkan.
– Még csak gyerek vagy.
– Plus adulte que toi. – Mégis felnőttebb vagyok nálad.
– Surveille ton langage, petit con. – Vigyázz a szádra, te kis
szarjankó!
Szeretnék kiszállni az újabb értelmetlen vitából, ezért tempót
váltok.
– Kell egy kis Tylenol a lázára.
Delphine kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és kivesz egy porral teli
tasakot – ezt szokta a nyelvére helyezni minden reggel a
másnaposság miatt. Bizonytalanul méricskélem.
– Mi van benne?
– Ugyanaz, mint a Tylenolban. Csak gyorsabban hat. Tedd bele
valami gyümölcslébe!
– Nincs itthon gyümölcslé.
Delphine felsóhajt, összeszedi a fotókat a matracáról, majd
gondosan visszahelyezi őket az éjjeliszekrényen álló régi szivarkás
dobozba.
Odalépek a szekrényhez, kiveszem a tárcáját a táskájából, és
kihúzok egy húszast.
– Te meg mi a francot csinálsz?
– Veszek neki gyógyszert, és új kisautót, hogy legyen mivel
játszania, amíg beteg – hangom szinte kihívón cseng, várom, hogy
tiltakozzon. Erre a harcra készen állok.
 Delphine szóra nyitja a száját, hogy vitatkozzon, de végül
visszadől a matracra.
– Jó, nekem mindegy.
– Amúgy sem kellenél nekünk anyának. – Összegyűröm a
bankjegyet, és visszadobom a tárcát a táskájába. – Addig csak
tartsd magad távol tőle! Majd én ápolom.
– Jól van, na! Zárd be az ajtót! – emeli égnek a tekintetét
Delphine, majd lekapcsolja a lámpát, így mindketten koromsötétben
maradunk. Másodpercek múlva úgyis kiütve fekszik. Tapogatózva
próbálok kijutni a szobából, Dominic lámpájának gyenge fényénél
tájékozódom a folyosón, a konyha felé tartok, hogy vizet hozzak. A
tasak felét a pohárba öntöm, és megkavarom, mialatt kibámulok a
teliholdra; egy csótány szalad át az ablaküvegen. A gyógyszerrel a
kezemben visszamegyek Dominichez, akin csak az alsónadrágja
van, és vadul vakarja a karját.
– Vedd vissza a pizsamát, úgy majd nem vakaródzol!
– De muszáj vakarnom.
– Nem szabad! Csak rosszabb lesz, és megmarad a helye.
Dominic keze megáll, és felnyög, ahogy visszaveszi a pizsamáját.
A pizsama túl kicsi rá. Még most is emlékszem a napra, amikor
mamával hazahoztuk egy bevásárlókörút után. Én választottam ki.
Nem olyan régen még itt voltak, még éltek.
Dominic összehúzott szemmel vizslatja a poharat.
– Ettől erősebb leszek?
– Igen. Valahányszor megbetegszel, a tested rájön arra, hogy
miként tud még erősebbé tenni, hogy legközelebb ne legyél beteg.
Megtalálja a felelőst, és antitesteket hoz létre, hogy megküzdjenek
vele.
 – Mi az a felelős?
– Az oka annak, hogy beteg vagy.
– Mi az az unti test?
– Antitest. Az antitest ott van benned. Az antitestek hadsereget
alkotnak, hogy segítsenek megküzdeni a betegséggel.
– Ezeket te honnan tudod? – tudakolja Dom, és úgy hajtja oldalt a
fejét, ahogy papa is.
– Olvasok könyveket. A könyvektől okosabb leszel.
– Akkor én is könyveket fogok olvasni – jelenti ki Dom –, sok-sok
könyvet. És erősebb leszek. És okos, és soha többé senki nem lesz
gonosz velem.
– Jól van. Idd meg!
Nagyot kortyol belőle, majd elfintorodik.
– Nem kell!
– Gyógyszer van benne. Meg kell innod.
– Fúj!
– Idd meg, Dom! Holnap veszek neked finomabb gyógyszert.
Nem sokkal azután, hogy megissza, elalszik, és miután
megérzem a bőrén, hogy lejjebb ment a láza, én is elbóbiskolok.
Amikor pár óra múlva csapódik a bejárati ajtó, felébredek; a fal és
Dom matraca között fekszem. Gyengéden megrázom, hogy
ébredjen fel.
– Elmegyek a boltba. Nehogy kiszállj az ágyból, amíg vissza nem
jövök!
– Alszom – nyafog Dominic.
– Ha felébredsz, kimész pisilni, és rögtön visszabújsz az ágyba!
Máskülönben ne menj ki ebből a szobából, amíg vissza nem érek, és
senkinek ne nyiss ajtót!
 – Alszom.
– Ígérd meg!
– Megígérem, jó – fújja fel az arcát, és a fejére húzza a takarót.
Elszorul a gyomrom, de bezárom magam mögött az ajtót.
Elindulok, majd megfordulok, visszasietek a verandára, és elfordítom
a zárban a kulcsot. Egyszer, kétszer, háromszor.
Elégedett vagyok magammal, és rohanni kezdek a kocsifeljárón át
a gyógyszertár felé. Nem vagyok messze a háztól, amikor
észreveszem a korábban a házunkkal szemben parkoló szedánt,
ahogy lassan odaaraszol mellém. Megtorpanok, megfordulok, ahogy
az autó lelassít, majd megáll. Készen állok arra, hogy
szembeszálljak a sofőrrel, de meglepetten látom, hogy a
vezetőülésen egy nő ül. Rám pillant, majd lehúzza az ablakot;
szeme duzzadt és vörös.
– Szia! Ne haragudj, ha megijesztettelek! Figyelj, elvigyelek?
– Nem – nyögöm ki nagy nehezen, majd sarkon fordulok, és
rohanok tovább.
Pár pillanatig némán jön mögöttem, és ismét megszólal.
– Nem akarlak bántani.
– Nem kell elvinni, de kösz. – Továbbra is egyenesen előre
bámulok, izzadság folyik a szemembe. Az éjszakai futások alatt
megedződtem, jó állóképességem lett, mióta eljárok arra a helyre,
amit a szüleim halála éjjelén fedeztem fel, de ma pokoli a hőség, és
a pólóm már így is csatakos.
– A belvárosba megyek, ha épp oda tartasz. Örülnék a
társaságnak.
Bosszankodva megállok, és a lány felé pillantok. Csinos, nem
tűnik sokkal idősebbnek nálam. Amikor végre odalépek a kocsihoz,
akkor pillantom meg a nagy pocakját a kormány mögött. Ez a lány
terhes, nagyon terhes, és valami azt súgja legbelül, hogy
ártalmatlan.
– Kicsit fiatal vagy még ahhoz, hogy egyedül mászkálj, nem?
– Pár hónap múlva tizenkét éves leszek, és te meg minek követsz
gyerekeket, és minek ajánlod fel, hogy elviszel?
A lány tétován rám mosolyog.
– Biztosan megijesztettelek, de nem állt szándékomban. Csak
átutazóban vagyok itt, és amikor megláttalak, arra gondoltam,
felajánlom, hogy elviszlek. Nagyon meleg van ma.
– Ismeri Perkinséket?
– Perkinséket?
– Az ő feljárójukon állt – teszem karba a kezemet.
– Ja, igen. Nem. Muszáj volt valahol megfordulnom. Te merrefelé
mész?
– Az öcsém beteg. Gyógyszerre van szüksége.
Ahogy megszólal, megremeg az álla.
– Komoly a baj?
– Nem. Csak bárányhimlős.
– Ugorj be! Elviszlek. Hidd el, nem jelentek rád fenyegetést!
Megragadom a kocsiajtót, habozom, és lepillantok az előttem
kanyargó útra, majd visszanézek a házra. Háromszor is rázártam.
Dominic alszik, de meddig? Pár nappal ezelőtt már félúton voltam a
titkos helyemre, és hirtelen nem emlékeztem rá, hogy bezártam-e az
ajtót. Hazáig futottam, a szívem végig a torkomban dobogott a
rettegéstől, mert bizonytalan voltam. Hármat kattan a zár, háromszor
rántom meg a kilincset. Háromszor ellenőrzöm Dominicet, mielőtt
elmegyek. Csak így lehetek biztos benne.
 – Vissza kell mennem hozzá.
– Gyorsan megjárjuk – ígéri a lány.
Megint visszanézek a házra, izzadság csorog le a halántékomon.
El sem tudom képzelni, hogy ez a lány ártani akar nekem.
Bassza meg!
Beszállok, és bekötöm a biztonsági övet. A kocsi régebbi modell,
kissé viharvert is, de működik a légkondi, amiért nagyon hálás
vagyok. Felém fordítja a szellőzőt, és az izzadság elkezd
megszáradni a bőrömön.
– Kitennél a gyógyszertárnál, kérlek?
– Persze.
Minél tovább ülök mellette, annál inkább megnyugszom.
Ez a lány hatalmas, alig van egy kis hely a pocakja és a
kormánykerék között.
– Az a ti házatok?
– A nagynénémé. Egy ideig nála lakunk.
– Szerettek ott lakni?
Vállat vonok, hátha abból azt szűri le, hogy „okés a szitu”, de az
igazság az, hogy kurvára utálok ott élni, és Delphine-t is szinte
gyűlölöm.
– És a nagynénéd, ti a… – A lány remegő hangon szólal meg,
amitől kényelmetlenül érzem magam. Belenézek az anyósülés
melletti visszapillantó tükörbe.
Háromszor. Háromszor rázártad.
– Szóval az öcséd…
– Dominic.
– Dominic – nyel nagyot a lány. – N-nagy fájdalmai vannak?
Feléje pillantok, és úgy néz vissza rám mintha félne tőlem, félne
attól, hogy mit fogok mondani.
– Nem lesz semmi baja. Ennyi idősen nekem is volt. Mindenkinek
volt már, neked is?
– Nem, nekem nem volt. Biztos akkor leszek beteg, amikor a
babám is. Amúgy jobb fiatalon elkapni. Az egyik csecsemőápolásos
könyvben olvastam.
– Fiú lesz vagy lány? – Még életemben nem vettem részt ilyen
fura beszélgetésben. Fogalmam sincs, ki ez a nő, vagy miért visz el,
de a légkondi miatt nem is érdekel.
– Lány. Arra gondoltam, hogy Leann lesz a neve.
Elfintorodom, és a lány észreveszi. Halkan felnevet.
– Nem tetszik, mi? Tudod, anyámat is így hívják.
– Bocs! – Visszanézek a ház felé, és drukkolok, hogy Dominic
aludjon tovább.
– Semmi baj. Még nem döntöttem el. Talán ez lesz a második
keresztneve.
Amikor pár perc múlva megáll a gyógyszertár előtt, kezemet az
ajtónyitóra teszem, és odafordulok hozzá.
– Köszönöm, hogy elhoztál!
– Nem baj, ha veled jövök? Segítek megkeresni, amire szükséged
van.
Összevonom a szemöldökömet.
– Éppenséggel ráérek – mondja halkan.
– Hát… persze, ha akarod…
Bólint, és akkor száll ki a kocsiból, amikor én; kinyitom előtte a
boltajtót, és belép.
– Köszönöm! – mondja révetegen. Az arcán piros foltok ülnek,
nagyon hasonlít Delphine arcához, amikor éjszakánként sírni
szokott. Együtt átvágunk néhány soron, míg végül megtaláljuk, amit
keresünk. A lány levesz a polcról egy viszketés elleni krémet, ami
nyolc dollárba kerül, és ekkor döbbenek rá, hogy bajban vagyok.
– Kösz! – mondom, ahogy ezután egy gyerekeknek való Tylenolt
vesz le, és meglátom a polcon az árat, ahonnan levette.
Tizenegy dollár.
Ha kifizetem az áfát is, nem lesz elég pénzem.
– Mit kell még venned?
– Semmit – harapok az ajkamba, és ránézek a gyógyszertár saját
márkás Tylenoljára, majd lekapom a polcról. – Inkább ezt kérem.
A lány arca vörös lesz zavarában, elvesz még egy üveg Tylenolt,
és a bevásárlókocsiba hajítja, amit akkor szerzett, amikor beléptünk.
– Hadd vegyem meg neked!
– Hogy mi? – Majdnem egyforma magasak vagyunk. Sőt, talán
pár centivel magasabb vagyok. – Miért vennéd meg?
– Csak szeretném megvenni, ha nem gond.
– Na jó, de… de én…
– Ez lesz a mi kis titkunk – mosolyog rám.
Bólintok, mert nem igazán tehetek mást. Ha nem ajánlotta volna
fel, talán nem lenne elég a pénzem, és el kellett volna lopnom.
Mostanában elég sokszor megúsztam kisebb lopásokat, és sosincs
jó érzésem tőle. De pontosan ilyen okokból kezdtem el innen-onnan
csórni – a kényszerhelyzet miatt. Mivel tizenhat éves koromig kell
várnom, hogy megkapjam a szüleim halála után a biztosítási pénzt,
ki kell bekkelnem, amíg saját keresetem lesz. És amíg eljön az az
idő, addig valahogy pénzt kell szereznem, és gyanítom, hogy
sokszor kell majd enyveskezűnek lennem. De ez elég vékony jég.
Ha lopáson kapnak, felhívom a figyelmet Delphine-re és Domra.
Nagyon ügyesnek kell lennem, pokolian gyorsnak, és kétszer olyan
okosnak, mint bármelyik átlagos tolvaj. Az életem, Dom élete függ
tőle. Elfog a szégyen ismerős érzése, és megfogadom, hogy egy
nap elég pénzt fogok keresni ahhoz, hogy soha többé ne kelljen így
érezni magamat.
A lány, mintha olvasna a gondolataimban, megszólal.
– Van még valami, amire a tesódnak szüksége van?
– Vennék neki egy kisautót meg egy könyvet.
– Tényleg? – derül fel a lány. – Segítek.
– Egyáltalán nem kell…
– Kérlek, hadd segítsek! – mondja a lány, a hangja ismét remegő
és sürgető. – Na… nagyon rossz napom van. Neked is vannak rossz
napjaid?
– Mindig.
Ez láthatóan felzaklatja a lányt; elfordul tőlem, és megtörli a
kezével az arcát.
– Bocsánat! Ne légy ideges! Jól van, segíthetsz. –
Legszívesebben otthagynám ezt a különös lányt, hogy visszamenjek
az öcsémhez, de attól, ahogy rám pillant, sajogni kezd a mellkasom.
– Ne kérj tőlem bocsánatot! Soha ne kérj tőlem bocsánatot! Ne
haragudj! A terhességtől elég érzelgős lettem. Nem szeretnélek
kellemetlen helyzetbe hozni.
– A hormonok túltengése az oka – ismétlem meg Mr. Belin szavait
a biológiaóráról. – Mivel jelenleg éppen egy ember formálódik a
testedben. Erre ilyenkor számítani lehet.
A lány rám mosolyog.
– Te nagyon okos vagy, ugye? – indul el a kocsival, én pedig
követem.
 – Elég jó a memóriám.
– Az jó. Bárcsak nekem ne lenne jó! – kacag fel halkan.
Odaérünk a játékrészleghez, és éppen a kisautók árát fontolgatom
ahhoz képest, amennyi készpénz a zsebemben van, amikor a lány
leemel egy szettet a polcról.
– Ez egy szett. Így az összes kocsi az övé lehet.
– Nekem nem… – Ismét égni kezd az arcom. Elkapom a
pillantásomat. – Nekem nincs pénzem egy teljes szettre.
– Hadd fizessem ki én! Kérlek, olyan boldoggá tenne!
Pillantásom domborodó hasára esik, rossz érzésem van attól, ha
ezt most engedem. Neki sem lehet sok pénze. Ilyen kocsival, ilyen
ruhákban biztos nem. Meghúzom a pólóm gallérját, a bőröm egyre
forróbb lesz.
– Nem kell kifizetned.
– De nagyon szeretném. Kérlek, engedd meg!
– Oké – adom meg magamat, mert nem tehetek mást. Vissza kell
mennem az öcsémhez. A gyomromban felbukkanó megszokott,
facsaró érzéstől dobolni kezdek ujjaimmal a combomon.
Háromszor is rázártad. Háromszor.
A lány végigfuttatja ujjait a dobozon, mintha valamiféle válasz
lenne, és a gyorsan megtelő bevásárlókocsiba beletesz egy autós
mintájú takarót is.
– Ennek nagyon fog örülni. Imádja a kocsikat.
Ettől a lány láthatóan felderül.
– Mire van még szüksége?
Mindenre. Új ruhára és cipőre. A szüleire. Elszorul a torkom,
elkapom a pillantásomat.
– Csak egy könyvre. Egyre jobban megy neki az olvasás. – Nem
tudom, miért éreztem fontosnak, hogy ezt megosszam ezzel a
lánnyal, de úgy érzem, hogy szeretné tudni, és szeretném, hogy
rajtam kívül még valaki, akárki, akarja tudni. A találkozókról már
szinte senki nem jön át hozzánk. Abból, amit kiderítettem, a szüleim
halála után pár hónappal az emberek nagy része csak a mi
egészségünk iránt érdeklődik.
– Könyvre. Oké – mosolyodik el, bár megint könnyes lesz a
szeme, én pedig megköszörülöm a torkomat; kellemetlenül érint,
hogy ilyen érzékeny. Ebben a lányban túlságosan is tombolnak a
hormonok. De én belemegyek a játékba, bár nem értem, miért segít
nekem, és eltűnődöm, hogy lesz-e elég pénze, hogy mindazt
kifizesse, amit eddig a kocsiba beletett. Végignézzük a könyves
részleget, és két könyvet választok ki. A lány kikapja a kezemből,
majd hozzátesz még hét másikat. Aztán máris ott vagyunk az
élelmiszerrészlegen, ahol levesz pár leveskonzervet, több üveg
Gatorade-et, édességet és csokoládét.
– A tesóm nem eszik csokoládét – közlöm.
– És te eszel?
– Igen, imádom.
– Akkor ez a tiéd.
– Egyáltalán nem kell ezt csinálnod – mondom, és helytelenítőn
pillantok végig a telepakolt kocsin.
– De, de kell.
– Itt laksz Triple Fallsban? – Nem szabad folyton arra gondolnom,
hogy hány óra van. Dom ébren van. Érzem.
Háromszor. Rázártam, háromszor is.
Önkéntelenül is a gyógyszertár fölött lógó műanyag órára
pillantok. Fél nyolc van. Sean most indul el az iskolába. Ha Dom
alszik, Sean hamarosan felébreszti. Csak perceim vannak.
– Nem, régebben itt éltem, de nemrég elköltöztem. Ma azért
jöttem vissza, hogy találkozzak valakivel… de én… – A fejét ingatja.
– Mindegy.
Újra az órára nézek, csak fél füllel figyelek, mert a szívem vadul
verni kezd. Ha Dom éhes, lehet, hogy megpróbálkozik valami
butasággal: mondjuk megpróbál tojást főzni.
De persze nincs otthon tojás. A tenyerem viszketni kezd, ahogy a
lány felé fordulok.
– Vissza kell mennem az öcsémhez. Mennem kell. Most rögtön!
A lány tágra nyílt szemmel bámul rám.
– Az öcséd egyedül van otthon?
Bólintok.
Ez láthatóan megint teljesen kiborítja.
– Amikor eljöttem, aludt. Nem akartam magammal hozni ebben a
hőségben. A nagynéném nem vehet ki szabadnapot. Én maradok
otthon vele. Elég nagy vagyok hozzá. – Düh érezhető a hangomban,
és már így is kurvára sok mindent elárultam.
– Nem mondom el senkinek, ha ettől félsz. Nem a te hibád –
nyugtat meg a lány. – Te jó testvér vagy.
Odasiet a kasszához, én pedig a bevásárló zacskók halmára
bámulok, azon tűnődöm, hogyan fogom hazacipelni, de boldog
vagyok attól, hogy Dom milyen boldog lesz, ha meglátja a
tartalmukat.
– Gyere, rakjuk tele a kocsit, és hazaviszlek!
Megkönnyebbülten pillantok rá.
– Biztos vagy benne?
– Persze. Azt képzelted, hagyom, hogy hat kilométeren át cipeld?
 A pénztárosnő megmondja a végösszeget, én pedig tágra nyílt
szemmel bámulok a kijelzőre. Kétszáztizenkét dollár.
A lány rezzenéstelen arccal ad át háromszáz dollárnyi készpénzt, és
a visszajárót az egyik bevásárló szatyorba gyűri. Bambán felnézek
rá.
– Ha esetleg a tesódnak újabb gyógyszerre lenne szüksége –
mondja, de tudom, hogy szánalomból teszi. Amit kurvára utálok.
Nagyot nyelek, bólintok, mert nem tudok megszólalni.
Összeszedem a szatyrokat, és bepakolom a kocsiba, ő pedig
bekapcsolja a gyújtást, és elindítja a légkondit. A hazafelé vezető
úton hallgatunk, én hátrapillantok a hátsó ülésen tornyosuló
zacskóhalomra, majd újra a lányra nézek, aki szorosan markolja a
volánt, ujjai kifehérednek. Megsajnálom, megsajnálom ezt a
szomorú, terhes lányt, aki olyan magányos, hogy velem kell
vásárolnia, hogy jobban érezze magát.
Amikor beáll a kocsifeljárónkra, nem engedem meg, hogy
segítsen. Bármilyen kedves is volt, nem hívom be. Ritkán engedek
felnőtteket Dominic közelébe. Nem bízom bennük. Itt senkiben nem
bízom. Miután felcipeltem a szatyrokat a verandára, visszamegyek a
kocsihoz, becsapom a hátsó ajtót, a lány pedig letekeri az anyósülés
melletti ablakot.
– Köszönöm!
– Ugyan, ne köszönd, én köszönöm neked! – rázza meg ismét a
fejét, és megint olyan arcot vág, mint aki mindjárt sírva fakad.
– Tobias a nevem – mondom, mintha ez bármit is számítana.
– Köszönöm, hogy velem tartottál, Tobias!
– Remélem, jobb lett a napod.
Az alsó ajkába harap, mintha mindjárt felrobbanna, és csak utána
szólal meg.
– Neked köszönhetően sokkal jobb lett. Köszönöm, hogy ilyen
nagy örömet okoztál! – A fejét csóválja. – Biztosan dilisnek gondolsz.
– Neked csak egyszerűen rossz napod volt. Nekem is az volt. De
miattad sokkal jobb lett.
– Rendes gyerek vagy. Sokkal… – a házra pillant – sokkal jobbat
érdemelsz, mint rossz napokat.
Vállat vonok.
– Mindenkinek vannak rossz napjai.
– Köszönöm, Tobias!
Teljesen megzavarodok az utóbbi fél óra eseményeitől és a
búcsúzástól, így megfordulok, és felrohanok a feljárón; beviszem a
cuccokat, becsukom az ajtót és háromszor rázárom.
Amint bent vagyok, kikukucskálok a felfelé fordított zsalun át, és
látom, hogy a lány még mindig a kocsifeljárón áll, a kormányra borul,
és rázkódik a teste.
Sír. Valahol a lelkem mélyén szeretnék odamenni hozzá. Mama
mindig azt mondta, hogy sosem szabad hagyni, hogy egy nő
egyedül szárítsa fel a könnyeit, és azt sem, hogy én legyek az oka
annak, hogy sírt, de fogalmam sincs, mit mondjak neki. Néhány
percig csak nézem, aztán a lány megtörli az arcát, és a kocsi elindul.
Ahogy kipakolom a cuccokat, a sajgó érzés még sokáig megüli a
mellkasomat. Mikor bekukkantottam Dom szobájába, még mindig
aludt. A keskeny, üres spájz polcaira kipakolom a konzerveket, és
megkönnyebbülést érzek, ahogy végignézek az ételmennyiségen.
Többé nem fogunk éhezni addig, míg végre Delphine úgy dönt, hogy
itt a vacsoraidő. Delphine ritkán eszik, ezért ez a mennyiség hetekre
elegendő lesz. Amikor meghallom Dominicet magam mögött, hirtelen
izgatott leszek.
– Ez az egész az enyém?
Pár perc múlva a szobája padlóján zacskók hevernek szanaszét,
és miközben Dom a combomnak vezeti az új kocsikat, én
megpróbálom lekenni a pöttyöket a rózsaszín folyadékkal. Miután
megtömtem a hasamat, eszembe jut a lány, aki segített nekem, és
hirtelen úgy érzem, jobban meg kellett volna köszönnöm neki.
Miután nagy küzdelmek árán sikerül úgy-ahogy bekennem
Dominicet, visszaparancsolom az ágyba, és áthúzom a kis tévét a
saját szobámból az övébe. Dominic félig alszik, amikor kinyílik az
ablak, és megjelenik egy kócos, szőke üstök. Sean fölemeli a fejét,
és mikor meglát minket Dom ágyán táborozni, elvigyorodik. Ahogy
átmászik az ablakon, látom, hogy a kedvenc batmanes pólóját és
farmerját viseli, és már most tiszta kosz, mivel a szomszédból idefelé
átvágott a fák között.
– Ma nem mentek suliba? – tudakolja.
– Nem. Dominic beteg.
– Nem tűnik betegnek – bámul ránk Sean, és körmével végigszánt
a karján. Ekkor veszem észre a hegesedő pöttyöket az arcán, a
karján és a nyakán. Szóra nyitom a számat, amikor Dom felugrik az
ágyból és Seanra mutat.
– Sean! Te vagy a felelős!

– Uram? – riaszt fel egy ismeretlen hang álmodozásomból. – Hét

szatyra van. – A pénztárgép csengése lassan visszahúz a jelenbe,
ahogy elveszem a pénztárosnő kinyújtott kezéből
a számlát és a visszajárót. Az emléktől sajog a mellkasom, felkapom
a szatyrokat, és kimegyek a boltból, elindulok Dominic Camarója
felé. – Mindketten tudjuk, hogy úgysem értem volna meg a
harmincat, fivérem. Vigyázz rá!
 Negyedik fejezet

Cecelia

Révetegen kibámulok a parkolóba az egyik nagy ablakon át, és nem

vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy a Camarót keresem – hogy
őt keresem. Amikor újra az órára pillantok, felbosszantanak saját
hazugságaim. Három órája tett ki itt. Tudom, hogy nem gondolta
meg magát. Tudom, hogy visszajön.
Visszajött, értem.
Otthagyta az életét, értem.
Gyilkolt, már megint, értem.
– Hol jár az eszed ma, te lány? – tudakolja Marissa, és odaül
mellém a pulthoz.
– Csak… sok mindenen. – Tudom, hogy talán előre szólnom
kellene, hogy mi következik, vagy inkább ki következik, de fogalmam
sincs, hogy ugyanúgy be akar-e törni a munkahelyemre, ahogy az
otthonomba és az életembe is betört. Fogalmam sincs, hogy
inkognitóban akar-e maradni, ahogy korábban. Ezt most senki nem
tudja, különösen én nem.
Ezen a helyen Marissa az, akit leginkább barátnőmnek
nevezhetek, és eleget meséltem már neki Tobiasról, hogy tudja,
miért is nem randevúzom momentán senkivel. Egyelőre azonban
nem mondok neki semmit, mert túlságosan korai lenne még bármit is
hinni. Ezzel az erővel ugyanolyan gyorsan el is tűnhet, mint amilyen
gyorsan megjelent.
De ebben nem hiszek, annak ellenére, hogy szeretnék
a szkepticizmusomba kapaszkodni.
Gyűlölöm a gondolatot, hogy nagyrészt hiszek neki, hiszek abban,
hogy tettei és szavai őszinték.
De ha hiszek neki, ha hiszek abban, amit mondott, akkor
végérvényesen bolond vagyok?
Egyelőre lehet. De ezt nem hagyhatom. Újra ki kell érdemelnie a
bizalmamat, bármilyen helyet is foglal el a szívemben.
– Sok mindenen? Már vagy tíz perce fényesíted azt a
szalvétatartót.
– Tessék? Ó! – Körülnézek a kávézóban, ami kissé kihalt a reggeli
roham után. – Valami különös okod volt, hogy behívtál?
– Nem, csak aggódom érted. A tegnapi elnöki beszéd óta olyan
furán viselkedsz. Szeretnél beszélni róla?
– Nem, semmi bajom, kösz – fordulok felé kényszeredett
mosollyal, és Marissa felvonja egyik szemöldökét.
– Mióta felvettél ide, azóta olyanok vagyunk, mint a borsó meg a
héja. Azt hiszed, nem tudom, mikor kamuzol?
– Bocs, igazad van. Történt valami, és őszintén szólva, még
mindig próbálom felfogni a dolgot. Később elmagyarázom.
– Bizony, elmagyarázod, és várnia kell, mert az illető visszajött –
kacsint rám Marissa cinkosan.
– Tessék? – sápadok el, és magam mögé pillantok. Követem
Marissa pillantását, és látom, hogy Mr. Jóképű lépett be. Amint
rájövök, hogy rá célzott, elönt a megkönnyebbülés, aminek helyébe
gyorsan idegesség lép.
– Szőröstül-bőröstül a tiéd, csajszi. És ha esetleg eltűnődnél rajta,
az omlettjeink nem annyira finomak.
Helyet foglal, elegáns az öltözéke, közben engem néz, ahogy
fölemelem a kávéskannát, előkapok egy bögrét a pult mögül, és
kitöltöm, de nem vagyok hajlandó viszonozni
a pillantását.
– Jó reggelt! Nyugati omlett, paprika és sajt nélkül, ugye?
– A legtöbben Gregnek szólítanak – jegyzi meg. – De igen,
köszönöm!
Válaszul rámosolygok, ahogy megírom a rendelését, és
visszamegyek a konyhába, hogy megszüntessem a beszélgetés
lehetőségét. Eddig ma megtöltöttem pár sószórót cukorral, elejtettem
három tányért, és a nagy kapkodásban nekimentem az
irodaajtómnak.
A rohadék!
Az alváshiány miatti fáradtság végre utolér, és ennek nagyrészt az
az oka, hogy egész éjszaka a kibaszott Francia Adoniszt bámultam,
aki a hatalmas matracom felét elfoglalta, és nem viselt mást, csak
egy fekete bokszeralsót. Veszélyes csábítást jelent a profilja és a
teste – a kemény vonalak, a szálkás izmok; a tompított fényben
egészen rabul ejtő. A testfelépítése éppen olyan hihetetlen, mint
akkor, amikor együtt voltunk, sőt, még csodásabb. Szürreális külseje
ugyanúgy elvonja a figyelmemet, mint korábban, azzal fenyeget,
hogy megvetésem helyébe vágy lép. És abban a pillanatban, hogy
felébredtem egy olyan álomból, ami miatt szinte széttép a sóvárgás,
ösztönösen majdnem magamhoz húztam, hogy köréje fonódjak, és
soha ne engedjem el. Ó, mennyire szerettem volna megérinteni!
Annyira, hogy kénytelen voltam kiszállni az ágyból, hogy elszakadjak
tőle. Hogy eltávolodjak citrusos, fűszeres illatától. Bármiféle ismerős
érzéstől, ami megnyugvást hozhat.
Mert basszus, nem vagyok hajlandó megkönnyíteni a
dolgát!
Még egy esélyt szeretne kapni, de éveken át megvolt az esélye,
hogy visszajöjjön hozzám. Triple Fallsban minden kanyarban
elutasított, arra kényszerített, hogy elengedjem. Szándékosan
hagyta, hogy kisétáljak az irodájából és az életéből.
És igaza van. Bármi is az indoka, bármennyire is igazolható,
jelenleg akkor is csak kifogás marad.
Én többet érdemlek.
És kivárom, nem számít milyen fenségesen jóképű. Nem számít,
hányszor álmodoztam az évek során arról, hogy visszajön, és
elmondja mindazt, amit elmondott. A tegnapi szavai itt
visszhangoznak bennem.
– Nem tudtam elkapni a tekintetem.
Bármilyen sokat is jelentenek ezek a szavak, már nem vagy
kamaszlány, sem pedig húszas éveiben járó, fiatal nő, akit egy
jóképű, sima beszédű pasi ajándékozott meg élete első, észbontó
orgazmusával. Mindez már ismerős nekem, bizonyítékok rá a
könnyáztatta párnahuzataim és a vérfoltos ruháim.
– Cecelia! – Travis, a felfőző szakácsom hangja bömböl ki a
konyhai acélkeretes ablakból; hallatán összerezzenek.
Haragos pillantást vetek rá, mire felnyög.
– Bocs, nem hallottad, amit mondtam. Kész a rendelés.
– Nyugi! – kapja fel Marissa a tányért a melegpultról, és odaviszi
Greghez. Amint leteszi elé, kíváncsi pillantást vet rám, ahogy Greg
is. Bosszant a kutató tekintetük, nem vagyok hajlandó ismét a
parkoló irányába nézni, így átmegyek a szárnyas ajtón, az irodám
felé, hogy egy kis szünetet tartsak; hónapok óta most vágyakozom
először egy füves cigi után.
Pár perccel később, mikor már biztonságban ülök az íróasztalom
mögött, Marissa robban be az ajtón; az arcán tükröződő teljes
döbbenet azt sugallja, hogy nem úszom meg ennyivel. Rémülten
körülnéz a helyiségben, mellkasa zihál, majd a táskája után kap.
– Szentséges Atyaúristen! – kiált fel, és egy hétre elegendő
szájfényt ken az ajkára, majd megáll az irodám küszöbén. – Kérlek,
mondd, hogy az a pasi, aki most szállt ki a Camaródból, a
féltestvéred!
Gyűlölöm a megkönnyebbülést, ami elönt; hátradőlök a
székemben, ismerős elszántság fut végig rajtam, Marissa
reménykedve bámul rám, Travis pedig valami érthetetlent mormol a
háta mögött.
– Ez bonyolult.
– Ez semmit nem jelent. – Marissa szorosan a nyomomban van,
ahogy kihúzom magam, és átsietek a szárnyas ajtón.
 Ötödik fejezet

Tobias

Összeszedem a néhány szatyrot, mielőtt bemennék. Amikor

belépek, a hely egyáltalán nem olyan, amilyenre számítok. Bár a
Meggie’s egy kivénhedt bevásárlóközpont lepukkant épületében
helyezkedik el, a belső tér, ideértve a festést és a bútorokat, új, és
valahogy tökéletesen tükrözi Cecelia egyéniségét. A kátyúkkal teli
parkoló és az épület külső, pergő vakolata és festése szöges
ellentétben áll a kávézó belső terével. Nagyon otthonos hely. A falak
égetett sziéna és azúrkék színben játszanak. Fekete-fehér
fényképek lógnak a falakon, mellettük árcédula; Cecelia
kétségtelenül segíteni próbál a helyi művészeken.
A szemközti falakat óriási könyvespolcok uralják, és a túlméretezett
karosszékekkel kellemes kis olvasókuckókat alakítottak ki. Van
internetsarok is, és a padlótól a mennyezetig érő ablaksorok mellett
székeket helyeztek el. Barátságos bokszok és asztalok sorjáznak a
kávézóban, kijelölve az étkezőterületet.
Dominic odalett volna ezért a helyért.
Amikor tegnap beléptem a házába, akkor is ugyanez jutott
eszembe. Röviden elfog a bűntudat, ahogy próbálok másra
összpontosítani, mikor megpillantom a bár közepén Ceceliát, aki
éppen kávét tölt. Ekkor rám emeli tekintetét.
 Egyenesen a szívembe csap a villám, és a lyuk nem kicsi.
Bassza meg, mennyire hiányzott!
Megtöri a tekintetek csatáját, ő odalép a pulthoz, újratölti az
italokat, majd megáll a férfinál, aki mellé letelepedtem. Ahogy
kiveszem az új laptopomat a dobozából, letesz elém egy csésze
kávét és egy étlapot, én pedig bekapcsolom a gépet.
– Azt hittem, nyaralni jöttél – mormolja, majd letesz egy számlát a
mellettem ülő, öltönyös férfi elé.
– Ez a nyaralós laptopom – biztosítom róla, majd kinyitom az
étlapot, és átfutom a kínálatot.
– Értem – mondja szárazon, majd elmegy. Tekintetem rátapad,
megérzem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, és amikor követem
pillantásommal az öltönyös férfi tekintetét, megmerevedek. Fehér tűz
lobog bennem, a műanyag étlap szinte lángolni kezd az ujjam alatt.
A pasasra figyelek. Rendezett külsejű, nagyjából annyi idős, mint én,
és nem a kibaszott kávé miatt van itt.
Mr. Kibaszott. Jóképű!
Soha nem öltem embert hidegvérrel vagy féltékenységből. Valami
azt súgja, hogy nem ma fogom ezt kipipálni a listámon.
– Gyönyörű, ugye? – tudakolom, majd csatlakoztatom a laptopot a
pult alatti egyik dugaljba.
– Ennyire látszik rajtam? A héten minden nap itt voltam.
– Igazán?
Bólint, majd üdvözlésképpen felemeli a csészéjét.
– Greg.
– Tobias.
– Francia az akcentusa? Maga aztán jó messzire szakadt az
otthonától!
 Cecelia felénk pillant, összenézünk, majd figyelme ismét felém
fordul, megpihen rajtam a tekintete, majd elfordul.
– Igazából pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Nemrég
költöztem ide – fordulok felé kapucnis pulcsimban és farmeromban,
amit a diszkont ruhaboltban vásároltam. A kevés vásárálási
lehetőség miatt úgy nézek ki, mint egy kamaszfiú. Casanova persze
öltönyt visel.
– Van benne valami… – szélesedik ki Greg mosolya. – Úgy érzem
magam, mint egy perverz, hogy folyton visszajövök, de olyan… –
Hallom hangjában a kíváncsiságot. Mintha szavaival újra és újra
csak olajat öntene a tűzre. – Rástartolok. – Cecelia ezt a pillanatot
választja arra, hogy odalépjen hozzánk, és őszinte mosolyt villant
erre a rohadékra, majd odafordul hozzám.
– Éhes vagy?
– Éhen halok – nyögöm fogcsikorgatva. – Szar volt a reggeli.
Első nap, Tobias. Ez az első nap. Az első napon nem gyilkolunk.
Ceceliának fogalma sincs róla, hogy figyelik. Vagy mégis?
A teendőinek listájától ez az elméletem a kukában landol, de az
biztos, hogy nem hagyom, hogy kipipálja Greget, hogy „megvolt”.
Nem, bassza meg, azt nem!
– Szólj, ha döntöttél!
– Cecelia – szólal meg az öltönyös seggfej; arcára túlságosan is
magabiztos mosoly ül ki amint feláll, és egy húszassal kifizeti a
számláját. Olcsójános. Sejtem, mi következik, ott látom a rémületet
Cecelia arcán, majd szinte azonnal rendezi a vonásait. Sokkal
ügyesebben blöfföl, de én két lábon járó hazugságvizsgáló vagyok.
Cecelia nem kér Gregből, sem pedig a várható ajánlatból, de ettől
még nem kevésbé akarom a frissen vásárolt Macem Apple-logóját a
pasas koponyájába préselni.
– Arra gondoltam, hogy van-e kedve velem vacsorázni?
Bejelentkezem az új e-mail fiókomba, rákattintok az új levélre,
majd normális hangon szólalok meg.
– Amikor először megpillantottam, tizenegy éves volt. –
Mindketten felém fordulnak, de én folytatom a gépelést, egyikük felé
sem nézek. – Csak kislány volt, de én védelmezem meg az
elcseszett világtól. Én vigyázok rá. Én gondoskodom róla.
– Tobias – sziszegi figyelmeztetőn Cecelia.
– Amikor újra találkoztam vele, robbant, akár a bomba, és kitörölte
bennem a kislány képét. Magamévá tettem, az enyém, én
érinthetem meg, én birtoklom, kurvára az enyém!
Cecelia lehunyja a szemét, és keze ökölbe szorul a pulton.
Pillantásomat Gregre emelem, aki úgy fest, mint aki mindjárt
összetojja a selyembokszerét.
– És nagyon nagyra értékelném, ha nem bámulná folyamatosan
az én jövőmet úgy, mintha a magáé lenne. A válaszom nem, Greg,
nem fog magával vacsorázni.
Greg bólint.
– Bocsánatot kérek, fogalmam sem volt róla! Nem visel gyűrűt.
Az egérrel megnyitok egy új e-mailt.
– Hagyja meg a címét, küldünk majd esküvői meghívót!
– Tobias, elég! – dorgál meg Cecelia. – Greg, bocsásson meg!
– Semmi gond – emeli le tweedzakóját a mellette álló székről ez a
gyáva nyúl, majd ismét nekem címezi mondanivalóját. – Maga
szerencsés ember, Tobias. Később találkozunk, Cecelia!
– Jöjjön máskor is, Greg! – kéri Cecelia, és a kelleténél tíz
kibaszott másodperccel tovább nézi Greget, aki kilép az ajtón,
miközben fütyörészik, akár egy idióta.
Mielőtt szemtől szembe kerülnék a haragos, sötétkék szempárral,
a laptop tetejét rácsukja az ujjaimra.
Ez az, szivi, küzdj ellenem!
– Ha ilyen vadállat módjára fogsz viselkedni, akár el is mehetsz.
Ez errefelé nem divat.
– Két dolog – mormolom, majd felemelem a laptoptetőt, hogy
megírjam az utolsó e-mailemet. – Egy klubszendvicset kérek, sült
krumplit, és a telefonszámodat.
– Micsoda egy rohadék vagy!
– A te rohadékod – emlékeztetem, majd feloldom a telefonomat,
és odacsúsztatom elé a pulton. – Ez a pali megrendelheti magának
a világ összes tojását és kávéját, de nincs joga ahhoz, hogy így
nézzen rád.
Cecelia hátramegy a konyhába a szárnyas ajtón át. Egy
másodperc múlva csinos, vékony, kócos, göndör fürtös, szőke lány
lép oda hozzám. Ekkor döbbenek rá, hogy Cecelia hátul maradt, és
bujkál.
– Cecelia már intézte magát?
– Aha, elég alaposan – mormolom, és elküldöm az e-mailt.
– Tessék?
– Már rendeltem, köszönöm! De – hajolok oda a lányhoz – kérem,
nézze meg, nincs-e nála egy doboz patkányirtó! –
A lány úgy nevet, mintha valami zseniális poént mondtam volna, és
közel hajol, megvillantva tekintélyes dekoltázsát, amit figyelmen kívül
hagyok.
– Mégis miért lenne nála patkányirtó?
– Volt pasi – fintorodom el. – Cecelia nem épp a legnagyobb
rajongóm.
A lány álla elernyed.
– Maga az a rohadék?
– Teljes életnagyságban. Szóval tud rólam?
Jó.
A lány résnyire összehúzza a szemét. Eleget tud.
Nem jó.
– Ó, ügyelni fogok rá, hogy teljes mértékben gondoskodjunk
magáról.
Na, itt sem eszem többet.

– Nem idevalósi, ugye?

A széken üldögélve a billentyűzeten futnak az ujjaim a Macemen,
érintetlen szendvicsem mellettem van a tányéron. A kérdést egy
törzsvendég tette fel, aki azóta figyel kíváncsian, mióta belépett ide.
Korábbi beszélgetésünk óta Cecelia nagyrészt kerül. Mikor rájött,
hogy nem fogok elmenni, nem tehetett mást, kénytelen volt újra
visszaállni a munkába. Miután tizenötödik alkalommal is letörli a
pultot, megáll, és várja a válaszomat – kétségtelenül azért, hogy
felbosszantson.
– Nemrég költöztem ide – válaszolok a képernyő fölött. Bár a férfi
sokkal idősebb nálam, majdnem szálfaegyenes a testtartása, sűrű,
ősz haja van, és láthatóan gondosan ügyel
a külsejére. Egykori katona.
– Hová valósi?
– Nem messze innen születtem.
– Minek jött?
– Azt hiszem, mondhatni, hogy karriert cseréltem.
 – Korábban mit dolgozott? – tudakolja a férfi kissé hangosabban,
mint az társadalmilag elfogadott, sejthetően valami halláskárosodás
miatt.
– Ezt-azt. Nagyrészt a katonaságnál voltam.
Cecelia felhorkan.
– A katonaságnál? – kiabál át a férfi a pult fölött. – Ó, értem én.
Magam is szolgáltam Vietnamban. Ez az első hete civilként?
Cecelia figyel, én pedig elvigyorodom.
– Pontosan.
– Eleinte kemény, de meg lehet szokni. Van ám előnye is annak,
ha az ember veterán.
Végigmérem Ceceliát, ami nem kerüli el a figyelmét.
– Remélem, hogy így is lesz. – Amint Cecelia ajka kissé elnyílik,
farkam életre kel, még mindig érzem a nyelvemen a teste ízét. –
Némi rugalmasság szükséges ahhoz, hogy újra rendes civillé váljon
az ember – mondom barátságosan. Új feladat lesz rávenni Ceceliát,
hogy meghallgasson, és elhiggye az igazságot, amit mondok. Szinte
viszket az ujjam, annyira szeretnék hozzáérni, de nem teszem, és
pár kattintással bezárok néhány ablakot a gépen.
– Mi szél hozta Virginia ezen részére?
– Valami, ami nélkül nem tudok élni – ismerem be könnyedén, és
érzem, hogy Cecelia megfeszül, a farkam pedig még erősebben
ágaskodik.
– Nem olyannak tűnik, akinek megfelel a kisvárosi élet.
– Tudja, egy ugyanilyen kisvárosban nőttem fel, nagyjából tíz
órányira innen.
– Nos, D. C. nincs olyan messze, ha esetleg egy kis nagyvárosi
életre vágyik.
 – Kösz a figyelmeztetést!
– Billy vagyok.
– Nagyon örvendek, Billy! Tobias vagyok, Cecelia pasija.
Cecelia köhögni kezd, Billy elmosolyodik, fogának láthatóan nem
ártott a kor. Cecelia vendégeinek nagy része műfogsort visel. Ez
nem egy hipszter város, ahol a mikrosörfőzdék úgy bújnak elő a
földből, akár a gomba. Mi több, talán az utolsó amerikai kisvárosok
egyike, amiről az ország többi része megfeledkezett. És pokolian jól
el lehet itt rejtőzni.
– Nem is említette, hogy van barátja – intézi mondanivalóját Billy
Ceceliának.
– Én vagyok a legféltettebb titka – szúrom közbe, és rákacsintok.
Billy végigfuttat egy fogpiszkálót az ajkán.
– Ne áltassa magát, fiam, minden fickó, aki idejár, azt képzeli
magáról, hogy a pasija. – Még szélesebben elmosolyodik. – Ha
harminc évvel fiatalabb lennék…
– Mondjon inkább negyvenet, és Billy, ne fejezze be ezt a
mondatot! – figyelmeztetem, ahogy Cecelia végre elmosolyodik, és
odalép hozzám. Fölemeli a szendvicsemet, és nagyot harap bele. Ez
kedves gesztus, ami ritka madár, mióta megérkeztem, és a vállam
kissé elernyed.
Lassan rág, tekintetünk találkozik és egymásba fonódik. Ott van,
legbelül ott rejtőzik a lány, akit megismertem, és a nő, akit szeretek,
úgy ahogy tegnap is. Talán elmúlt az álom okozta kábult düh.
– Végeztél? – tudakolja, de amikor a szendvics másik fele után
nyúlok, elhúzza előlem a tányért.
Talán nem.
– Igaz, Billy. Ő a régi szerelmem – jegyzi meg harapósan Cecelia,
amiből arra következtetek, hogy vihar közeleg. – Azért jött, hogy
visszahódítson. De azt hiszem, inkább kihagyom.
Billy felvonja a szemöldökét.
– Mi a baj vele, azon kívül, ahogyan öltözködik?
Billy – 1, Tobias – 0.
Cecelia karba teszi a kezét, ajka felfelé görbül.
– Elég sok minden.
– Mindig így öltözködik? Mintha egy olyan rapvideóból lépett volna
ki, amik manapság olyan népszerűek.
Billy – 2, Tobias – 0.
– Ez az álcája része. Mesterien hazudik.
Francba, na tessék! És kétségtelen, hogy mindezt fájdalmasan
közszemlére teszi.
Na gyere csak, szivi!
– Az sosem jó – szögezi le Billy, és végigmér, ahogy Cecelia
elkezdi sorolni a bűneimet az ujjain. – Tolvaj, hazug, és amikor
először megcsókolt, nem kért rá engedélyt, szóval egyáltalán nem
úriember.
– Nagy kár – néz végig rajtam Billy gondterhelt arccal. – Mindig ki
kell kérni a hölgy engedélyét.
– És elárult engem – teszi hozzá Cecelia, de a hangjában semmi
vidámság nincs. Olyan mélyen érzem ezt a csapást, hogy felnyögök.
Te fájdalmat okozol, én is fájdalmat okozok. Nézz rám!
De nem néz rám, és csak nehezen állom meg, hogy át ne
vetődjek a pult fölött.
– Ilyen sok rosszat követett el? – tudakolja Billy elmélyülő
ráncokkal a homlokán.
Bólintok.
 – Igen.
– Még csak nem is védekezik?
– Nem – válaszolom, ahogy Cecelia rám pillant. – Mindez igaz.
– Akkor tud mondani egyetlen okot is, amiért vissza kéne fogadnia
magát? – Marissa harminc centivel mögöttem áll, és érzem, hogy a
kávézóban lézengő vendégek egy emberként fojtják vissza
lélegzetüket.
Kibaszott kisvárosok!
Cecelia összeszed egy rakás koszos edényt, mire végre előállok a
béna védekezésemmel.
– Tegnap abbahagytam a hazudozást.
Mire kimondom, már át is haladt a szárnyas ajtón.
 Hatodik fejezet

Tobias

Nem sokkal Billy távozása után Cecelia ismét elmerül a

takarításban, és kellemesen elcseveg a vendégeivel. Én
meglapulok, reménykedem, hogy a műszak további része újabb
incidens vagy nyilvános kihallgatás nélkül megy le. Minél inkább
próbálok arra koncentrálni, hogy elvarrjam a szálakat az Exodus
ügyében, annál inkább elvonja a figyelmemet az alig pár méterre
lévő Cecelia.
Szinte sajgok legbelül, annyira kívánom. Szeretném megszüntetni
köztünk a távolságot, nem csupán fizikailag, hanem érzelmileg is. De
fizikai szempontból próbálom tompítani azt a szomjúságot, amit
azóta érzek, mióta legelőször magamévá tettem.
Cecelia mindig is gyönyörű volt. Arcán keveredik a semmihez sem
fogható természetes szépség és ártatlanság. Ebből a szempontból
az átlagnő felett áll. Mégis, a szépség ott van abban, ahogy
viselkedik, a magabiztosságában, abban, ahogy felragyog az arca,
ahogy elmosolyodik, a száját elhagyó, alaposan megválogatott
szavakban, melyek melegséget, empátiát és intelligenciát
sugároznak. Külsején még mindig érződik a fiatalság, a kíváncsiság
az őt körülvevő világgal kapcsolatosan. Örökre diáklány marad, és
ezt vonzónak találom. Egyes nők meggyőződése, hogy egy adott kor
után mindenben szakértőkké válnak, Cecelia azonban folyamatosan
kutatja, hogy miként érthetné meg jobban a világot, miként tud
tanulni és gyarapodni.
Alig néhány óra ittlét után világossá válik számomra, hogy az
alkalmazottjai és törzsvendégei egyaránt tisztelik és csodálják.
Lehetetlen nem szeretni.
És minél érettebb lesz, annál inkább az a nő válik belőle, az az
ellenállhatatlan és megkerülhetetlen nő, aki a csodálat legutolsó
morzsáit is megérdemli.
Mióta megismertem, azóta folyamatosan szeretnek belé a férfiak.
Soha nem használta fegyverként a szexepiljét, sosem használta ki
teljesen a hatalmát. Ha valaha is latba vetné, akkor fekete özvegy
lenne – kurvára halálos.
Én pedig halott lennék.
Miután olyan hosszú ideig megtagadtam önmagamat, ma
képtelen voltam elszakítani róla a pillantásomat. Sosem ismertem
egyetlen testet sem ilyen intim módon, sosem térképeztem föl senkit
ilyen alaposan, mint őt.
Ösztönösen még mindig ismerem.
De Cecelia nem úgy tekint magára, ahogy a férfiak tekintenek rá –
ahogy a ragadozók teszik. Főleg azért, mert élete nagy részében
úgy érezte, hogy nem érdemli meg a szeretetet. Amikor a
leggyengébb állapotomban voltam, én is tápláltam ezt a nevetséges
feltevést, hogy ne faljuk fel egymást élve, de közben kurvára
elcsesztem mindent.
Amikor könyörgött, hogy szerezzem vissza a szívét, élesszem
újra, én elutasítottam.
 Nem szoktam meg, hogy féltékeny legyek. A nők nálam mindig
jöttek-mentek; küldetésem mindig is fontosabb volt. Mégis, Cecelia
mellett lehetetlen figyelmen kívül hagyni azt, hogy van bennem egy
szív, aminek a vágyát csak ő tudja teljesíteni.
Akkor rohant meg a csontig hatoló féltékenység, amikor rájöttem,
hogy miként szerették őt, miként szerette őt Sean és Dom. És ezáltal
az érzés által elveszítettem az önuralmamat.
Futólag lehunyom a szemem, és lezárom a laptopot.
Felkészültem a nehézségekre.
Úgy érkeztem ide, hogy harcra kész voltam, hogy szembenézek
és megküzdök a lehetetlennel, de a bűntudat miatt ez lesz a
legnehezebb.
Most a feszültség az, amibe beledöglök. Cecelia habozása, hogy
rám nézzen.
Felidézem a tegnapi beszélgetésünket a parkolóban. Csessze
meg, nem elégszem meg azzal, amit kapok! Az nem elég.
Boldognak akarom látni. Azt akarom, hogy kettőnk számára eljöjjön
a boldog vég. Amikor látom, hogyan viselkedik a kávézó
vendégeivel, eldöntöm, hogy ezt akarom. Azt akarom, hogy még
mielőtt üdvözölne egy idegent, mosolyodjon el a kettőnkkel
kapcsolatos gondolatai miatt.
Mindent megteszek, bármit megteszek, hogy a vég csodálatos
legyen.
Nem elég az, ha szimplán csak együtt vagyunk. Nem állunk meg
ennél.
Lehet, hogy Cecelia kimerült, de én kettőnk helyett is ambiciózus
vagyok.
Az apja házában töltött időszak alatt minden csodálatos volt, a
körülmények és a mélyben megbújó állandó fenyegetés ellenére
elégedettek voltunk, fenntartottunk egy békés állapotot. Annak
ellenére, hogy tudtam, hogy mi ketten egy időzített bomba vagyunk.
Önmagam ellenére.
A gyönyör könnyen jött számunkra. Akkoriban képes volt rám
nézni. Most kerül.
Váratlanul felállok a pulttól, hogy kinyújtóztassam a lábamat, úgy
érzem, tele vagyok fölösleges energiával. Azon merengek, hogy
elrágcsálok egy szalvétát, és írok egy üzenetet az új telefonomon.
Én vagyok az.
Sean: Ki?
Nagyon vicces.
Sean: Majd elküldöm a számot a bandának.
A kis pöttyök fel-le ugrálni kezdenek, majd megállnak. Miután
elolvasom az üzenetét, eltűnődöm.
Sean: Na, hogy megy?
Érdekel egyáltalán?
Sean: Persze, hogy érdekel. Jelentést kérek!
Ő jól van. Jól megvan. Nagyon is jól. Vásárolt egy kávézót.
Nagyon szép. A háza is szép. A napi melót ő maga végzi.
Sean: Ezt már tudtuk. Na és te?
Ismét elolvasom az üzenetet. Erre a kérdésre nem számítottam.
Amikor Sean, pontosabbam Tessa meghívott az esküvőjükre, azt
gondoltam, talán helyrehozhatjuk azt, ami elromlott köztünk, de már
akkor sem volt mit tenni. Aznap, amikor eltemettük Domot, Sean úgy
nézett rám, mint aki gyűlöl.
És tudom, hogy gyűlölt. A békejobb, amit most nyújt, ugyanolyan
idegen, mint az új életemben betöltött pozícióm. Azok könyörületére
vagyok bízva, akiknek fájdalmat okoztam.
És akarok itt lenni.
De dögöljek meg, ha nem szívás az egész.
Amikor segítséget kértem Seantól Cecelia felkutatásában,
éreztem, hogy kicsit megenyhült irányomban. Az évek során jelentős
mértékben éreztem a hiányát. Meggyőztem magamat, hogy a közös
ügyünk az egyetlen oka annak, hogy még egymás életének részei
vagyunk, a múltunk ellenére. De pislákolni kezd bennem a remény.
Talán ez már nem így van.
Komolyan érdekel?
Sean: Nem kérdezném, öregem. Annyira gázos?
Cecelia fontossági sorrendje.
Kutya
Kávézó
ÉN. És rohadj meg, ha röhögsz, mert tudom, hogy röhögsz!
Buborékok. Úgy döntök, ugyanúgy utálom a buborékokat, mint a
borsót.
Sean: Ugye nem gondoltad, hogy könnyű lesz?
Dehogy.
Sean: Elkapta a grabancodat, mi?
Hajaj, de még mennyire!
Sean: Ha nem fájna, akkor nem érné meg. Túlságosan
megszoktad, hogy mindig megkapod, amit akarsz. Hadd fájjon! Hidd
el, megéri!
Undorodom a gondolattól, hogy ilyen hamar szükségem van
vigasztalásra, főleg Sean vigasztálására, így témát váltok.
Minden rendben?
Sean: Egy napot nem bírsz ki, mi, cimbora?
 Találj már ki valamit nekem! Itt semmi hasznomat nem veszik.
Sean: Még huszonnégy órája sem vagy ott. Adj időt neki!
Adok. Nyugi, adok. Nem panaszkodom.
Érzem a telefon két végén a tétovázást. Egy perc múlva érkezik
csak meg a következő üzenet.
Sean: Azért fura, mi?
Aha, ne tudd meg!
Sean: Van valami fogalmam róla. Várj, egy szép napon
Maverickből te is háromgyerekes apuka leszel.
Kétgyerekes.
Sean: Három. Ma reggel tudtam meg.
Gratulálok, cimbi!
Sean: Neked lesz gyereked?
Fél napja éhezek, nehogy patkánymérget tegyen a
szendvicsembe. Azt hiszem, ezt a beszélgetést majd máskor
folytatjuk le.
A buborékok fel-le ugrálnak, majd megállnak.
Ne nevess már! Pöcsfej.
Sean: Fogalmad sincs róla, mit csinálsz, mi?
Itt akarok lenni. Ezt tudom.
Sean: Hallgass az ösztöneidre!
Ismerős tanács.
Sean: Minden megoldódik. Első nap.
Első nap.
Alaposan megrágom magamban, mit írjak, és úgy döntök,
maradok az igazságnál.
Kösz, öregem!
Sean: Szívesen, máskor is.
 Komolyan mondod?
A buborékok megjelennek, majd eltűnnek, és egy perc múlva
megjön a válasz.
Sean: Komolyan.
Váratlan érzelmek fojtogatják a torkomat, ahogy lassan még több
feszültség megy ki a vállamból. Amikor felnézek, Ceceliát pillantom
meg, aki élénken figyel, majd egy rakás piszkos tányérral a kezében
áthalad a szárnyas ajtón.
Visszaülök a helyemre, ahogy ő is visszajön, és megszólal a
rendelést jelző csengő. Egy másodperc múlva újabb tányért
helyeznek elém.
– Egyél, mielőtt kihűl! – mondja halkan. Megragadom a kezét,
mielőtt elmehetne, és a kézfejét a számhoz emelem. Pillantása oda
vetődik, ahol a bőre az ajkamhoz ér, majd elengedem.
– Köszönöm!
 Hetedik fejezet

Cecelia
Tobias ragaszkodott hozzá, hogy hazavisz, és én hálás vagyok neki
– az alvásmegvonástól valahogy mindent homályosan látok, testem
sajog az egész napos érzelmi hullámvasúttól. Olyan sok kérdésem
van, de még nem tudom feltenni őket, mert bármit kérdezek, csak
sebezhető és átverhető leszek.
Természetesen hallottam, amikor azt mondta, hogy abbahagyta a
hazudozást, és ez a megjegyzése telibe talált. Rajtam áll, hiszek-e
neki. Alig pár hónappal ezelőtt készen álltam bármiféle igazságra,
bármilyen magyarázatra, amit adott volna, és amikor elutaztam,
megbékéltem a gondolattal, hogy bizonyos válaszokat soha nem
fogok megkapni. Eddig minden, amit mondott, bizonyos értelemben
logikus, számomra mégis kellemetlen, és ez megnehezíti, hogy
továbbra is ragaszkodjak ellenséges magatartásomhoz. Még mindig
próbálok magamhoz térni abból, hogy betört az életembe, és
egyértelművé akarom tenni számára, hogy nem fog megúszni egy
újabb ellenséges támadást.
– Ne gondold túl! – mondja Tobias halkan, kezét a kormányon
nyugtatja, ahogy könnyedén visszanavigál a házamhoz, profilját
megvilágítja a lassan halványuló nap. Annyira máshogy öltözködik,
mint amit megszoktam tőle. Kapucnis felső, farmer, olcsó edzőcipő,
kócos haj, ami mindenféle hajformázó nélkül, természetesen hullik a
homlokába. Ugyanaz az ember… mégis más, de nem tudom
pontosan megmondani, miben. Talán a nyitottsága, elszántsága,
hogy leleplezi a titkokat, és felfedi élete azon részét, amit eddig
titokban tartott. Ugyanakkor még mindig azt érzem, hogy rejteget
valamit, valamit, amit nem veszek észre. Még mindig döbbent
vagyok attól, hogy itt van Virginiában, Dom Camaróját vezeti, és azt
tervezi, hogy megint az én ágyamban fog aludni – sőt, hogy
egymásba olvasztjuk az életünket.
Mindezeket alig pár napja még lehetetlennek gondoltam. Annyira
szeretnék boldog lenni, elfogadni, hogy itt van, és elmerülni a
tudatban, hogy mindez örökre szól, de a múlt képei folyton
felvillannak előttem. Tapasztalatom alapján attól a pillanattól, hogy
elfogadom a szerelmet, a boldogságot, azt elszakítják tőlem, úgy,
hogy az alapjaiban rengeti meg az életemet. Azzal vádoltam, hogy
gyáva, de most én vagyok az, akinek a félelmei mindenre
rávetülnek.
– Kérdezz bármit! – mondja, és röviden rám pillant.
Hátradőlök a helyemen, a szemem száraz, a csontjaim sajognak.
Lelkemet gyanakvás mardossa. Ma valami nem stimmelt, nem
tudom pontosan megmondani micsoda, de úgy döntök, egyelőre
elzárom magamban.
Még sosem voltam ilyen fáradt, de képtelen vagyok levenni róla a
tekintetemet. Olyan szürreális, hogy itt van! Egyszer sem gondoltam
végig, milyen lenne vele a közös élet, mert annyira eltökéltem, hogy
elengedem őt. Ma reggeli vallomása némileg változtatott
hozzáállásomon, és talán ebből fakad habozásom is. Minél
logikusabb az egész, annál kevésbé vagyok dühös. Amikor megáll a
háznál, csak nehezen tudom kinyitni a Camaro súlyos ajtaját,
miközben Tobias összeszed pár műanyag szatyrot a hátsó ülésről,
az egyik üvegben pedig házi készítésű zöldségleves van, amit épp
indulás előtt kért ki a kávézóban.
A motorháztetőnél találkozunk, szabad kezét a derekamra
helyezve jelzi, hogy menjek előre, majd elindulunk a bejárati ajtó
felé. Végignézi a kulcsaimat, megtalálja a megfelelőt, és beledugja a
zárba. A jobbján állok, és észreveszem, ahogy a válla előregörnyed,
majd hangosan kifújja a levegőt. Ahogy leteszi a zacskókat, és felém
fordul, hirtelen zavarba jövök. Nyitott tenyerét a hasamra helyezi,
ismerős, ragadozó tekintettel pillant rám, majd arra kényszerít, hogy
a veranda téglafaláig hátráljak, és a falhoz szegez.
Felnézek rá, ahogy élénken figyel, majd egy másodperc múlva a
hajamba túr, belemarkol, és szája lecsap az enyémre. Levegő után
kapkodok, de ő kihasználja meglepetésemet, szétfeszíti az ajkamat,
majd nyelve az enyémre fonódik, és testünk összeforr, így minden
szabad tér megszűnik közöttünk. Erekciója súrolja a hasamat, a
csók teljesen elszédít, és ezekben a pillanatokban megfeledkezem
magamról, megfeledkezem az ellenérzéseimről, és viszonzom a
csókját. Megragadom a vállát, beleolvadok hatalmas karjának
ölelésébe, ráborulok. Valahol az agyam hátsó sarkában egy hang
tiltakozik, jelzi, hogy önként veszek részt ebben az egészben. De itt
nem hatalomátadás zajlik. Ez egy szerető csókja, egy emlékeztető.
Vadul dobogó szívvel, átnedvesedő bugyival ragadom meg a
kapucnis pulóvert, hogy közelebb húzzam. Tobias felemeli a
lábamat, és még szorosabban dörgölődzik hozzám, mindketten
elveszünk az érzésben, amikor egy új emléket hozunk létre, olyan
perzselő csókot, amit egyhamar nem fogok elfelejteni. Fájdalmasan
felnyög, amikor elhúzódik tőlem, és lepillant rám. A tekintetében ott
van minden: sóvárgás, vágy, kéj, remény.
 – Egész nap erre vágytam, és ha ezt akkor tenném meg, ha már
beléptünk a házba, akkor nem tudom, képes lennék-e uralkodni
magamon. Nem gond, hogy nem vagyok úriember, mert nem vagyok
az, és te sem úriemberként szeretsz. Engedélyt kérni egy csókra?
Kurvára sosem fog előfordulni.
Értem a cselekedeteit, a szándékát, ahogy ellép, majd összeszedi
a szatyrokat, és kinyitja az ajtót. Próbálkozik. Igyekszik tisztelettel
kezelni az egyértelmű határokat, amiket meghúztam, igyekszik
felvenni az én tempómat, annak ellenére, hogy meglehetősen
türelmetlen.
Bent, a házban továbbra sem pillant rám, mintha fájdalmat okozna
neki.
– Menj, zuhanyozz le! Én megsétáltatom Beau-t, és
megmelegítem neked a levest.
– Nem kell.
Háttal nekem megáll a nappali küszöbén, válla megfeszül.
– Hadd gondoskodjak rólad ma este! Holnap nézhetsz rám
haragosan, helyre rakhatsz, csinálhatsz, amit akarsz, csak hogy
jobban érezd magad amiatt, hogy beengedtél az ajtódon. Azonban
mióta megérkeztem, nem aludtál és nem ettél, és nem akarok így
nekilátni a dolgoknak. – Nem várja meg a válaszomat, hanem elindul
a konyha felé, és én figyelem, ahogy távolodik. Válla meggörnyed,
én pedig végighúzom mutatóujjamat duzzadt ajkamon. Minden
egyes porcikám arra vágyik, hogy utánamenjek, hogy újra
megcsókolhasson, érezzem a teste súlyát, megadjam magamat
neki, de az elmém győz, és elindulok a zuhanyzó felé.
Miután lefürödtem, és felvettem a flanelpizsamámat, a konyhába
lépve megpillantom a gőzölgő tányér levest, mellette pedig egy cetlit.
 Elmentem futni.

Távolléte egyáltalán nem okoz megkönnyebbülést. Sosem hittem

volna, hogy ennyi idő után ilyen nehéz lesz kommunikálni
Tobiasszal. Ezen a ponton, bármennyire is összeforrtunk annak
idején, intim idegeneknek tűnünk egymás szemében. A közös
dinamikánk teljesen megváltozott. Most először nem Roman előtt
titkolózva oson be a hálószobámba; képesek vagyunk őszintének
lenni egymással, nyilvánosan tudunk beszélni a kapcsolatunkról a
korábbi fenyegető következmények nélkül. Leülök az asztalhoz, és
furcsa módon bűntudatom támad amiatt, hogy némileg eltávolodom
tőle, mert el sem tudom képzelni, hogy alakul majd ez az egész,
vagy ami még rosszabb: el sem tudom képzelni, mit érzek majd, ha
ismét véget ér… ez csak idő és módszer kérdése.
Vajon az első adandó alkalommal felad mindent, és elutazik akkor,
amikor a testvériség valamilyen komoly fenyegetéssel néz szembe?
Vajon ez a kisváros – ez az egyszerűbb élet – untatja-e majd
annyira, hogy úgy érzi, hiba volt idejönni? Gyűlölöm a gondolatot,
hogy a félelmem abból fakad, hogy mi lesz, ha ismét megbízom
benne, és utána végig kell néznem, hogy elhagy. Gyűlölöm, hogy
ilyen kibaszottul rettegek attól, hogy elfogadjam azt, hogy hosszú
távú kapcsolatunk lesz. De Tobias kényszerített arra, hogy ezt
elengedjem. Arra kényszerített, hogy enélkül a lehetőség nélkül
képzeljem el az életemet. De nagyrészt inkább azt gyűlölöm, hogy
megint az ő rendszere szerint haladunk. Úgy döntök, egyelőre
érzéketlen maradok. Érzéketlen. És erre a saját védelmemben van
szükségem.
Miután megettem a fél tányér levest, úgy döntök, korán lefekszem;
bosszant a tény, hogy kicsit kényelmetlenül érzem magam a saját
házamban amiatt, hogy ő is itt van, és nem tudom, mit vár tőlem. Az
új könyvemből csak egy fejezetet tudok elolvasni, majd gondolataim
elkalandoznak, és a kimerültségtől álomba merülök.
 Nyolcadik fejezet

Tobias
Tizenhat év

– Kifelé! – sikoltja Victoria, ahogy megtörülközöm, kipillantok a

fürdőszobából, és meglátom Dominicet, aki a szobám küszöbén áll,
és meztelen barátnőmet szemléli. Dominic süketnek tetteti magát,
ajkán mosoly játszik. – Kifelé, te kis perverz! – visítja Victoria, és
elfehéredő ujjakkal szorítja a nyakáig felhúzott lepedőt.
– Kifelé, Dominic! – vakkantom oda neki. Ahogy megáll az
ajtóban, a válla fölött egy szőke, tüsihajú fej bukkan fel. Sean is
rajtunk legelteti a szemét.
– Tűnjetek már el! – vonom szorosabbra a törülközőt a csípőmön,
majd átvágok a szobán, és egyetlen, határozott mozdulattal kitolom
őket, majd az orruk előtt becsapom az ajtót. Visszafordulok
Victoriához. – Bocs, még kicsik, kis kíváncsi idióták.
– Vegyél egy kibaszott zárat az ajtódra! – veti oda Victoria, majd
leejti a lepedőt, és felkapja a melltartóját a földről.
– Fölösleges. Egy hét múlva elutazom.
– Micsoda? – pillant rám Victoria tágra nyitott szemmel. – És
hová?
Nekidőlök az ajtónak, és felkészülök arra a beszélgetésre, amitől
rettegtem.
– Franciaországba. Előkészítőbe. Meséltem, hogy jelentkeztem.
– Egy hét múlva elutazol, és csak most mondod?
 Felkészülök, mert tudom, hogy megérdemlem. Több eszem
lehetett volna, mint hogy szerezzek magamnak egy csajt a nyárra.
– Azt hittem, esélyed sincs Franciaországra. – Ez teljes
mértékben így volt, de a felvételin sokat nyomott a latban francia
családi hátterem. Feltűnik az irónia, hogy pont a francia hátterem
miatt választottam ezt a helyet.
De Victoria nem ezért gondolta, hogy semmi esélyem nincs rá.
– Aha, egy hozzám hasonlónak semmi esélye sincs, egy
olyannak, aki így él – jelentem ki keserű hangon.
– Nem így értettem.
– De igen, így.
– Sajnálom – suttogja Victoria.
Hagyom, hogy enyhüljön a haragom, mert tudom, hogy Victoria
azért akar megbántani, mert ő is megbántottnak érzi magát.
– Nem úgy kezdtem ezt az egészet, hogy meg akartalak bántani.
– Egyetlen rendes srác sem tesz ilyet.
– Ilyesmivel ne vádolj!
– Nem foglak. Pedig sokan előre figyelmeztettek.
– Majd én elintézem őket – húzok elő egy melegítőnadrágot félig
széttört komódomból. – Mindjárt jövök.
– Semmi gond – húzza fel Victoria a nyári ruháját. – Ma korán kell
hazaérnem, mert tegnap este sokáig kimaradtam miattad. – Nem
esik jól, hogy remeg a hangja.
– Victoria! – Felpillant rám, és látom, hogy eleredtek a könnyei. –
Mikor összejöttünk, megmondtam, hogy ne számíts mély
kapcsolatra, mert fennáll az esélye, hogy elutazom.
– Tudom. – Csalódottsága abból fakad, hogy azt remélte, ő lesz a
kivétel. De a kapcsolatunk felszínes volt, mert semmit nem
oszthattam meg vele. Tökéletes volt arra, hogy egy nyarat eltöltsünk.
Bár eléggé kivételes társadalmi helyzetben van, és néha
követelődző, a szíve alapvetően jó. Megköszörüli a torkát, és
becsatolja a szandálját.
– Szerencsésnek gondoltam magamat, hogy veled lehetek. Most
viszont azt kívánom, bár ne tudtam volna, hogy milyen.
– Később felhívlak.
Nem válaszol.
– Tényleg felhívlak.
– És minek? Semmi értelme – ingatja a fejét Victoria. – Sok
szerencsét Franciaországban!
Lábujjegyre áll, hogy megcsókoljon, én pedig visszacsókolom,
elengedem, ahogy ellép, tétovázom, majd végül kinyitom az ajtót.
– Örülök annak, hogy elkerülsz innen. Te sokkal jobb vagy, mint
ez a hely.
Figyelem, ahogy végigmegy a folyosón. Nem sokkal utána hallom
a bejárati ajtó csapódását. Mardos a bűntudat, de elfojtom, és
felöltözöm. Mostantól kezdve bármi, ami egy párkapcsolathoz
hasonlít, csak hátráltatja fejlődésemet. Újabb dolog, amiről le kell
mondanom ha végig akarom vinni a terveimet. Azért merültem el
Victoriában, mert belátható időn belül ő volt az utolsó kapcsolatom.
Miután felöltözöm, dühösen végigmegyek a folyosón, és a
tenyeremmel belököm Dom hálószobájának ajtaját. Sean ott ül a
dupla ágyon, és éppen Delphine vodkáját önti át egy termoszba,
majd a vizes kulacsából feltölti az üveget. Mivel rajtakaptam, rám
vigyorog, és megvonja a vállát.
– Mi van? Hónapok óta csinálom. Így kevésbé lesz részeg, és
jobban hidratál.
 – Megmondtam, hogy ha Victoria itt van, ne gyertek be a
szobámba!
– Victoria mindig itt van – jelenti ki Dom, és a már rég kinőtt
babzsákfotelből tovább nyomkodja a kontrollert a videojátékon. – De
értem, miért vonz: jó a csöcse.
Kiverem a kezéből a kontrollert, és Dom harcra készen felszegi az
állát.
– Mi a franc ütött beléd? Ennél több eszed van! – morgom.
– Nekem is van farkam, tesó. Észreveszek dolgokat – vág vissza
gunyorosan Dom, nagyrészt csak brahiból, főleg Sean miatt, aki
felemeli a kontrollert.
– És a hét további részében bezárkózol vele a szobádba?
Időpontot kell majd kérnem, hogy mikor kopogtathatok be hozzád? –
Dom dühösen vagdalkozik, de az ok egyértelmű.
– Azt terveztem, hogy ma este mindkettőtöket elviszem
kempingezni, de ennek most búcsút mondhattok.
Dom alig rezzen meg, de tudom, hogy rosszul esik neki. Sean
felélénkül, elhajítja a kontrollert, és hagyja a fenébe a játékot.
– Benne vagyok!
– Ilyen viselkedéssel nem, na nem! – Szembefordulok az
öcsémmel. – És ne viselkedj tiszteletlenül Victoriával szemben!
– Szerelmes vagy belé, vagy mi van? – tudakolja Dom inkább
kíváncsiságból, de nincs szükség arra, hogy lefolytassuk azt a
beszélgetést. Azon a fronton jóval előbb jár, mint szinte minden
másban is. Bár teljesen biztos vagyok benne, hogy még ártatlan, és
abban is, hogy ezen elszántan szeretne változtatni. Amennyire
odavannak érte a csajok, ez hamarosan sikerülni is fog neki.
– Mit mondtam neked, mit mondott papa?
 – Ha szeretsz valakit, ezt a kérdést soha nem kell feltenned
magadban.
Bólintok.
– De még ha nem is vagy szerelmes belé, tisztességesen bánsz
vele. Nem kell faszfejként viselkedni, még akkor sem, ha a farkaddal
gondolkodsz.
– Okos tanács, kösz, tesó. Én örülök, hogy egy hét múlva vége
lesz a kiselőadásaidnak! – pillant vissza Dom Seanra. – Szerintem ő
is örül.
– Talán példát szeretnél abból, hogy mit tesz a nem megfelelő férfi
egy nővel? – intek Delphine hálószobája irányába. – Akkor jól nézd
meg a nagynénédet!
Ez mindkettőjüket alaposan kijózanítja; ide-oda jár a pillantásom
köztük.
Dominic égnek emeli a tekintetét.
– Mi van, talán sajnáljam?
– Nem, csak értsd meg, hogy miért olyan, amilyen!
– A saját döntése miatt.
– Ahogy most te is úgy döntesz, hogy egy önző kis seggfej vagy.
Tizenegy évesen kétszer olyan okos, mint én voltam, és
háromszor olyan nehéz vele. Ennek részben én vagyok az oka.
Szinte mindent megosztottam vele, amit tudok.
– Ne légy tiszteletlen a nőkkel szemben, és punktum! Kétszer
olyan fejlettek, mint amilyen a legtöbb férfi. Ne rajtuk töltsd ki a
haragodat sem! Az a gyengeség jele, egy nő nem bokszzsák. A nő
teste szentség, és erre neked is gyorsan rá kéne jönnöd.
– Hány csajjal dugtál mostanában? – tudakolja Sean.
– Csak arra figyelj, amit mondok!
 – Tehetek mást? – biggyeszti Dom a száját, én pedig lelököm a
matracra, amit már kinőtt. Dom az utóbbi hetekben különösen
agresszív, és egyértelmű, hogy miért.
– Elutazom, tesókám, és sajnálom, hogy itt hagylak Del­phine-nel,
de ez így a legjobb nekünk. Bíznod kell bennem!
– Több ezer mérföld távolság, igen, ez lesz a legjobb nekünk –
vág vissza Dominic nyersen.
Tenyeremet a tarkómra helyezem, egyre jobban sajog a
mellkasom.
– Hamarosan megérted, hogy miért.
– Szart se kell megértenem.
Felrántom, hogy egy vonalban legyen az arcunk, és Sean is
hirtelen talpra ugrik. Ritkán ütöm meg a testvéremet, de Sean
reakciója tudatja velem, hogy is állunk e téren. És
megkönnyebbülök, amikor Sean kihúzza magát, és gondolkodás
nélkül készen áll megvédeni Domot. Büszkeség tölt el, de továbbra
is agresszívan szólalok meg, ahogy lebámulok Dominicre.
– Azt hiszed, nem vinnélek magammal, ha megtehetném?
– Nem, csak azért utazol el a következő hat vagy hét évre, mert
nekünk így a legjobb!
– És nem fog eltelni hat kibaszott hét sem úgy, hogy ne lássuk
egymást. Ezt már elmagyaráztam neked.
– Meglátjuk – morogja Dominic; szemében egyértelmű
megbántottság fénylik. A közelgő elválás ugyanúgy megrémíti, mint
engem is. Sean az utóbbi időben szintén ideges, a szokásosnál
többet szemétkedik és ugrat, hogy megpróbálja eltitkolni az
elutazásom okozta, irántam érzett megvetését. Egyetlen vigaszom
az, hogy ők ketten itt lesznek egymásnak.
 – Miért pont Párizsba? Miért olyan messzire? – tudakolja Sean,
ahogy egyikről a másikra nézek. Egyértelmű, hogy ez az utolsó
néhány nap mindenkire hatással van, és a szívem kettéhasad tőle.
– Tedd vissza az üvegeket, és azonnal pakolj össze! Itt az idő
hogy megtudd.
– Mit tudjon meg? – kérdi Dom.
– Hogy mindent, amit teszek, érted teszem.
– Ebben nem látom a logikát, tesó.
– Ha majd rájössz, akkor visszavonod, amit mondtál. – Seanhoz
fordulok. – Menj el Tylerért, meg a cuccodért, fél óra múlva gyertek
vissza!
Sean kinyitja az ablakot.
– Máris!
– Sean! – szólok utána, és egyik lábát az ablakon átvetve
megmerevedik. – Miért nem próbálsz meg a bejárati ajtón
közlekedni?
Sean rám villantja jellegzetes vigyorát.
– Abban meg mi a poén?
A fejemet ingatom, az öcsémhez fordulok, aki kíváncsian bámul.
– Hová megyünk?
– A helyemre.
Ettől Dominic elnémul. Évek óta könyörög, hogy vigyem el oda, de
még sosem tettem – kivéve mostanáig. Egyszer utánam jött, félúton
elcsíptem, és szépen visszakísértem a házba. Az a hely életemben
az egyetlen, ahol mindig vigaszra leltem, ahol kusza gondolataim és
rémületem valami tapinthatóvá alakult át. Ahol több dolog logikus,
mint amennyi kérdéses. És soha nem akartam osztozni rajta –
mostanáig.
 Amikor arra gondolok, hogy itt hagyom Domot ebben a
szarkupacban, Delphine hangulataira bízva, elönt a rettegés, de
Dom elég vastag rinocéroszbőrt növesztett ahhoz, hogy kibírja, és
magabiztossága kárpótolja minden egyéb hiányosságáért – erről
kezeskedtem. Mondjuk ahogy az utóbbi időben viselkedik, lehet,
hogy kicsit túllőttem a célon ezen a fronton.
A folyosón éppen pár napra elegendő ruhát gyömöszölök a
sporttáskámba, amikor Delphine hazaér a műszakjából. Végigmér
minket a folyosóról, majd belép a szobámba.
– Ti meg hová mentek?
– Kempingezni. Pár nap múlva jövünk. Mit szeretnél?
– Semmit. – Delphine karba teszi a kezét, és figyeli, ahogy
csomagolok. – Kösz, hogy befizetted a villanyszámlát! –
Megszerveztem, hogy a szüleim után kapott pénzből az első
franciaországi évem alatt kifizetem pár számláját, de ezt nem fogom
közölni vele. Egy Delphine-féle embernek ez elhajlási engedély
lenne, pedig mostanában igyekszik józan maradni, legalábbis próbál
jobban funkcionálni, és kevésbé destruktív lenni.
– A hónap végéig oké vagy? – hajtom össze harmadszor is a
pólómat.
Domnak semmi baja nem lesz. Semmi baja.
Tehetetlenül széthajtom, és újrakezdem a műveletet, miközben
érzem magamon a nagynéném tekintetét.
– Mi az?
– Még ha nem is lennék oké, akkor sem akarnék egy fityinget sem
annak a rohadéknak a pénzéből. Inkább éhen halok.
– Értem, de nekem muszáj. Nem szeretném, ha az előítéleteid
miatt az öcsém éhen halna – figyelmeztetem. – Eleget szenvedett.
 – Miért mentek kempingezni?
– Sok mindenről kell beszélnünk.
Delphine az ajkába harap, majd az ajtóhoz lép és becsukja.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Ezt már megbeszéltük.
– És most mondod meg nekik? Mit gondolsz, felfogják egyáltalán?
– Párszor végighallgatták a találkozókat. Ezt a kockázatot
vállalnom kell. Muszáj, hogy elkezdjenek odafigyelni. Egy adott
ponton majd eldöntik, hogy játszanak-e tovább, vagy szintet lépnek,
de én úgy gondolom, az utóbbi lesz. Dom zseni, de mégiscsak egy
gyerek.
Delphine felnevet.
– Te is az vagy.
Mozdulatlanul áll, és ez nagyon bosszant, miközben
újrahajtogatom ugyanazt a pólót. Képtelen vagyok rendesen
odafigyelni így, hogy közönségem van. Verejték üt ki a homlokomon,
és kurvára utálom, hogy itt áll, és minden mozdulatomat figyeli, és
érzem, ahogy az ismerős lüktetés és kellemetlen érzés végigkúszik
rajtam.
– Mi az?
– A szüleitek büszkék lennének. – Felnézek rá, és látom, hogy
könnyfátyolos lesz a tekintete. Az évek során sokkal lágyabb lett,
inkább érzelgős részeg, nem agresszív. – Szégyent hoztam rájuk
azzal, ahogy ezt az egészet intéztem. – Ritka vallomás ez a
részéről. Valami készül.
Odamegyek hozzá. A nagynéném az egyik legszebb nő, akit
valaha láttam, de szépségét megtépázta az élet, mely szinte teljesen
megfosztotta a benne lévő jótól. Érzelmileg már soha nem lesz
stabil, és soha nem fogom tudni teljes szívvel rábízni az öcsémet
amiatt, ahogy saját magával bánik. Ezért jövök haza minden hatodik
héten, és ezért fogok minden egyes ünnepet, szünetet és nyarat
Triple Fallsban tölteni. Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy Domot a
továbbiakban Delphine formálja.
– Helyre akarod hozni?
– Engem már nem lehet feloldozni, öcskös – ismeri be Delphine,
és nem néz a szemembe.
– Lehet – helyeslek – de ha őszinte vagy… – lehalkítom a
hangomat. – Traute-le bien! – Bánj vele jól!
– Az utóbbi időben próbáltam elbeszélgetni vele – hangjában
remény bujkál, és ettől csökken a pánik, amit érzek.
– Nem egy újabb barátra van szüksége. Hanem fegyelmezésre,
most még inkább, mint máskor. De ahhoz, hogy hallgasson rád,
tisztelned kell őt. Meséld el neki a történeteidet! Meséld el neki azt,
amit nekem is elmondtál! A múltadat. Így sikerül megnyerned a
bizalmát. Sois ferme! Mais traite-le bien! Il te résiste maintenant. Les
choses ne changeront pas du jour au lendemain, mais si tu restes
ferme, i s’y fera. Fais cela et tu auras gagné ma confiance. – Légy
határozott! De bánj vele jól! Jelenleg immunis rád. A dolgok nem
egyetlen nap alatt fognak megváltozni, de ha ugyanilyen maradsz,
akkor ő is beáll majd a sorba. Ha ezt megteszed, akkor kiérdemled a
bizalmamat.
– Sokkal jobban beszélsz franciául – jegyzi meg Delphine.
– Tudom. Egy ideig alig jutott eszembe valami, és nem sikerült
elérnem, hogy Dominic megőrizze az anyanyelvét.
– Öntelt kis hólyag! – mormolja Delphine, majd aggodalommal
pillant rám. Már évek óta magasabb vagyok nála. – Biztos vagy
benne? Tudod, kivel kell kapcsolatba lépned, ha már ott vagy?
– Tudom. Már egy jó ideje tudom.
– Oké – veszi ki Delphine a pólót a kezemből, és nem
összehajtogatja, hanem felgöngyölíti, majd szorosan a táskába
gyömöszöli. – Így nem gyűrődik. Nem mintha számítana, de… –
vonja meg a vállát.
Lepillantok a pólóra, majd visszanézek rá, kiveszem, szétnyitom,
és ugyanúgy felgöngyölítem.
Delphine felkacag.
– Szóval Mr. Mindentudó mégsem tud még mindent. Ez főhajtás
apád emléke előtt. Nagyon sokat beszélt arról, hogy…
– Beszéd – ingatom bosszankodva a fejemet. – Nem kell több
beszéd! Elegem van a beszédből, és ha ők is a részesei lesznek –
biccentek Dominic szobája felé –, akkor tudniuk kell, mi történik.
Dom azt hiszi, azért utazom el, hogy minél távolabb kerüljek ettől a
háztól, tőle. – Fájnak ezek a szavak.
– Azt hittem, azért utazol el, hogy tőlem kerülj távol. – Saját magát
lekicsinylő nevetése mindent elárul. Ennél közelebb nem jutok nála a
bocsánatkéréshez.
– Eddig túléltük. – Ennél kedvesebbet nem tudok mondani. A
kirobbanó veszekedés után Delphine összeszedte magát, és
elkezdte ő maga szervezni a találkozókat. Bármennyire is undorít a
viselkedése egy része, némileg csodálom a hozzáállását:
megingathatatlanul hisz, és keményen a tettek mezejére lép.
– A többieknek nem mondod el, ugye? – A találkozón megjelenő,
régi tagokra céloz.
– Még nem.
– Szerinted ez bölcs dolog?
 – Szerintem ha elcseszem ezt a próbálkozást, nem fog segíteni
rajtam az, ha tudják, hogy elcsesztem.
– Csak légy óvatos! Ezekkel az emberekkel nem lehet packázni,
Ezekiel. Ezeket apád…
– Vigyázz, Delphine, majdnem úgy beszélsz, mint egy anya!
– Isten ments! – tiltakozik, de arcán és hangjában látható és
érezhető az őszinte aggodalom.
Nem szokott hosszan érzelgősködni, így elindul, bár mielőtt
becsukná az ajtót, még visszalép.
– Tudom, hogy sikerülni fog, Tobias. Tudom.
– Igen, én is tudom. És majd ők is megtudják – biccentek Dominic
szobája felé. – Ne feledd, amit mondok! Ezek a fiúk erre születtek.

A pattogó tűz előtt ülök a magas támlájú széken, ujjam a laptop

billentyűzete fölött mozog, elmerülök annak az éjszakának az
emlékében ott, a tábortűz körül; azon az éjszakán meséltem el a
terveimet. Alig egy hét múlva szorosan magamhoz öleltem az
öcsémet, és a könnyeimmel küszködtem, miközben ő próbált
kiszabadulni a szorításomból. Érzéseimmel nyilvánosan is kínos
helyzetbe hoztam. Ennek az emlékétől csak még erősebben
markolom a szék bársonykarfáját. Amikor Beau életre kel a
lábamnál, felélénkülök; a kutya a fülét hegyezi, majd visszahelyezi
fejét a mancsára. Amikor ismét felemeli, meghallom a halk,
fájdalmas nyöszörgést a hálószobából. Összeszoruló szívvel
lehunyom a szememet, és káromkodásban török ki; Cecelia
fájdalmas nyögése egyre hangosabb, így becsukom a laptopot, és
talpra ugrok. Beau mögöttem kocog, ahogy a hálószoba felé
igyekszünk. Amint bent vagyok, felkapcsolom a kislámpát, és
lepillantok; Cecelia arca eltorzult, homloka verejtékben úszik,
karjával kapálózik. Álom vagy rémálom? Bárhogy is, képtelen
vagyok elviselni, hogy ilyen állapotban van. Amikor korábban együtt
voltunk, mindig gyengéd mozdulataival vagy halkan nevetésével
ébresztett fel, én pedig figyeltem, eltűnődtem, miről álmodik, és már
vártam, hogy mit mesél majd reggel. Ez a helyzet most nagyon más,
és ezek az álmok is nagyon másak.
Amikor felszakad belőle a zokogás, ökölbe szorul a kezem, és
elhatározom, hogy átveszem a fájdalmát.
Ennek én vagyok az oka. Én fogom helyrehozni.
Leülök az ágy szélére, föléje hajolok, és megcsókolom a
halántékát; rövid időre felül, majd visszazuhan az álomállapotba.
– Dis-moi contre qui me battre, et je me battrai jusqu’à ce qu’ils
disparaissent! – Mondd meg, kivel küzdjek meg, és addig küzdök
vele, amíg el nem tűnik!
Amikor könnyek kezdenek végigfolyni az arcán, gyengéden a
mellkasomhoz szorítom; karja bénán lóg az oldala mellett.
– Dis-moi comment réparer cela! Dis-moi, mon amour! Je ferai
n’importe quoi. – Mondd meg, hogyan hozzam helyre! Mondd meg,
szerelmem! Bármit megteszek.
Újabb zokogás tör fel belőle, ahogy magához tér, én pedig
szorosan magamhoz ölelem, fogva tartom.
– Ce n’est qu’un rêve, Trésor. Je suis là. Je suis là. – Csak álom
volt, kincsem. Itt vagyok. Itt vagyok.
Nevem torokhangú kiáltással tör fel ajkáról, mellkasom pedig
megadja magát, Cecelia zokogni kezd, egész testében rázkódik,
ahogy könnyek csorognak végig az arcán. Egyesével lecsókolom
őket, ahogy megpróbál megszólalni, azonban ő csak sír, és belém
kapaszkodik.
– Semmi baj, Cecelia. Semmi baj. – Néma zokogás rázza a testét,
ahogy a hátamat karmolja, én pedig megcsókolom az arcát, ajkát,
orrát, halántékát, majd a füléhez emelem a számat.
– Itt vagyok. – Nem ígérhetem azt, hogy semmi rossz nem fog
történni, vagy hogy az árnyékban nem ólálkodnak szörnyek, mert
ólálkodnak. De megpróbálhatom megvédeni tőlük, és a bennem alvó
szörnyeteg okozhatta fájdalomtól. Végre magához tér, megfeszül,
szipog, összeszedi magát, én pedig elengedem, és rám emeli
duzzadt szemének tekintetét.
– Mondd el!
– Ne most! – nyögi rekedtesen, és elkapja a pillantását. –
Fölkeltettelek, ugye?
– Nem, a nappaliban dolgoztam, a laptopomon.
– Nem tudsz aludni?
– Még mindig érzem az időeltolódást. Biztos nem akarod
elmondani?
– Csak álom volt. – Ez a kijelentés és a testtartás minden
intimitástól megfosztja a pillanatot. Ismét éber, és feszülten figyel.
Próbálom egy kicsit közelebb vonni magamhoz, hátha bevallja, mit
álmodott, de amikor elhúzódik tőlem, elengedem; megfordul és feláll.
– Semmi bajom.
Megragadom a kezét, mielőtt még teljesem elhúzódhatna.
– Ne hazudj nekem!
Megfeszül, majd átpillant a válla fölött, oda, ahol az ágy szélén
ülök. Megvetés. Egyértelmű a megvetése, amikor jeges hangon
szólal meg.
– Ez elég merész kérés.
 – Igen, tudom.
– Őszinteséget akarsz? – húzza el a kezét. – Éveken át éltem át
ezeket az álmokat nélküled.
Ez a kijelentés, meg a fürdőszoba ajtajának kemény csapódása
azt jelzi, hogy pontosan közli velem, hol a helyem.
Nincs szüksége rám, de ennyit már tudtam. A maga ura lett,
független, határozott és kibaszottul erős lett. Nincs szüksége rám,
ezzel a ténnyel együtt kell élnem, és tisztelnem kell érte.
Csak el kell érnem, hogy újra kívánjon engem.
Amikor pár perc múlva kilép a fürdőszobából, arca tiszta,
testtartása sztoikus, ahogy felpillant rám.
Kihívás.
Az én harcosom.
Kihívást intéz felém, hogy legyek erőszakos, de ma este nem
leszek. Megmarkolom a pólómat, áthúzom a fejem fölött, és a földre
hajítom. Pillantása lesiklik, amikor leveszem a melegítőnadrágomat
és kilépek belőle. Hónapok óta, tulajdonképpen évek óta nem történt
köztünk semmi amiatt, ahogy a múltkor gintől ködös haragomban a
magamévá tettem – ezt sosem bocsátom meg magamnak. Nem
akarok semmit jobban, mint kitörölni azt az utolsó alkalmat, amit vele
töltöttem, újraírni az emléket, hogy fájdalmas kiáltásai helyébe
gyönyörteli hangok lépjenek. De akkor sem tenném magamévá, ha
nem lenne rajta az az átkozott, mindent eltakaró flanelpizsama.
Mivel látom szemében az óvatos tétovázást, a félelmet. Ettől még
kívánom, és ugyanúgy állni kezd a farkam ettől a csodálatosan
formás nőtől, akivé lett. Amikor odalépek hozzá megborzong, dühös,
érzelmileg zavarodott, egy olyan múlt kínozza, amin nem tudok
változtatni, olyan hibák, amiket nem tudok meg nem történtté tenni.
 – Én sem tudom, hogy lesz ez – lihegem. – Nem tudom, meddig
fog tartani, azt sem, hogy mit kéne mondjak, vagy mit csináljak.
Nincsenek terveim, Cecelia, nincsenek. – Megragadom a kezét, és
visszavezetem az ágyhoz. Szótlanul lefekszik, háttal nekem, én
pedig a mellkasomhoz húzom és átkarolom.
Illata, a vigasztaló tudat, hogy biztonságban van, enyhíti a
zokogása okozta kínt. Várok, remélem, hogy magyarázattal szolgál,
remélem, hogy nem én voltam könnyei okozója, de nem mond
semmit.
Az idő. Az én istenverte ellenségem, ez a láthatatlan erő, amit
soha nem tudtam legyőzni. Másodperceken múlt, hogy
megmentsem az öcsémet, most évek vannak köztem és e között a
nő között, akit szeretek, és mindennek oka a döntésem, a hibáim. Az
idő most felüti gonosz fejét, gúnyol; ő a legnagyobb akadály kettőnk
között.
Olyan sokáig élte nélkülem az életét.
És hogy hol az irónia? Békét kell kötnöm ősellenségemmel, mert
ez az egyetlen dolog, ami meggyógyíthat minket.
– Ce rêve dans lequel nous sommes tous le deux. Emmène-moi
avec toi! – Ebbe az álomba együtt mehetünk bele. Vigyél magaddal!
Megragadja a kezemet, azt, amelyik a hasán nyugszik,
hamarosan elszundít, és elvisz magával.
Amikor felébredek, egyedül vagyok.
 Kilencedik fejezet

Tobias
Tizennyolc év

A hangos kopogás után megszólal a hang is.

– Ne már, King, tudom, hogy bent vagy!
Hangos nyögéssel összecsukom a könyvemet. Egyetlen ember
van, aki ismeri a szobám pontos címét a diákszállásomon.
Résnyire kinyitom az ajtót, és ragyogó mosolyával találom
magamat szembe. Szokás szerint kifogástalan az öltözéke, mintha
most lépett volna ki egy férfiaknak szóló divatlapból, át a való
világba. Mégis, semmi valóságos nincs benne, és ezt irigylem tőle.
– Igen, ahogy sejtettem, ez az utolsó esténk, te pedig el akarod
pazarolni, várjunk csak – olvasással? Semmit nem érnél a
szememben, ha a suliban nem akarna minden lány egy darabot
kiszakítani belőled. Az a helyzet, hogy ma este szükségem van egy
mitfárerre. – Ez hazugság. Hírhedt arról, ahogy a diáklányokkal
viselkedik, és a figyelemről, ami a személyisége és a viselkedése
miatt irányul rá. Még én is azonnal megkedveltem, annak ellenére,
hogy mindent megtettem, hogy távol tartsam magamat tőle. Teljesen
mások vagyunk, mert neki a mindene a figyelem. Drágának tűnő
ballonkabátja alól elővarázsol egy kis üveg gint, és felemeli, hogy jól
lássam. – Kivételesen szeretném letörölni azt a haragos kifejezést
az arcodról. Öltözz fel, és mindent megteszek, hogy sikerüljön!
– Nem érek rá.
 – Faszság, ugyanúgy unod magad, ahogy én. Egy perced van, és
szoprán hangon elkezdek karácsonyi dalokat énekelni, és ha ez nem
válik be, akkor valami sokkal, sokkal rosszabbat találok ki.
Bosszankodom, bár tudom, hogy beváltja az ígéretét, így ellépek
az ajtótól, nem törődöm diadalmasan öntelt mosolyával, ahogy
becsukja maga mögött. A szoba közepén álló fogasrúd felé lépek,
átnézem a ruháimat, és előveszem a legjobb ingemet. Mivel
egyágyas szobát kértem, így nagyon szoros a büdzsém, szó szerint
a levegőből táplálkozom. Az új ruha olyan luxus, amit nem
engedhetek meg magamnak, és mikor utoljára kicseréltem a vágyott
pulóver árcéduláját, majdnem rajtakaptak. Párizs tele van profi
tolvajokkal, és élénk érdeklődéssel figyelem azokat, akikkel
találkozom. A tanulás meghaladja az egyszerű iskolai
tanulmányokat, és egyre ügyesebb vagyok.
Preston körülnéz a szobában, majd pillantása ismét rajtam
állapodik meg. Amikor egy fikarcnyi szánakozást sem látok a
szemében, megkönnyebbülök. Gyűlölném érte.
– Ez elég gyér. – Őszinteség. Többek között ezt szeretem benne
annyira, és egyet is értek vele. A szobámban az egyszemélyes
ágyon, az eleve itt lévő, szabadon álló fogasrúdon és a kis, beépített
lámpájú íróasztalon kívül, amit egy garázsvásáron vettem és tíz
háztömbön át cipeltem haza, nincs semmi. – Egy ember, akinek
kevés a földi java. Ez tetszik.
Begombolom az inget, felkapom kitaposott lakkbőrcipőmet az ágy
alól, Preston pedig leteszi a gint a szekrényre, majd egyesével
végigböngészi a ruháimat, valami alkalmasabbat keresve. Amikor
végül semmit nem talál, hozzám fordul, és végigmér, miközben
bekötöm a cipőmet.
 – Rohadt hideg van odakint, öregem. Hozz kabátot! Várj, mondok
jobbat, van egy plusz kabátom a kocsiban. Vedd fel az enyémet! –
Leveszi, és odahozza. Ahelyett, hogy vitázni kezdenék vele, ami
általában haszontalan, felveszem a kabátot, ahogy odanyújtja
nekem. Tökéletesen illik rám.
– Valld be, hiányozni fogok, King!
– Minek hiányoznál? Zajos vagy, nagyképű, basáskodó és
nevetséges.
– Ó, öregem, én is ezt gondolom rólad!
Vigyorogva veszi el az üveg gint az asztalomról, kibontja, majd
belekortyol és felém nyújtja. Elfogadom az üveget, hatalmasat
kortyolok a jéghideg italból, majd fölteszem a rettegett kérdést.
– Hová megyünk?
– Szétbulizzuk a várost.
– Nem tetszik az ötlet.
– Még semmi nem tetszik. Igyál egy kicsit!
Ismét kortyolok, majd visszaadom az üveget, és kivezetem a
szobából.
– Tönkrement a zárad, vagy mi? – Pillantása továbbra is gyorsan
mozgó ujjaimon pihen. Ekkor jövök rá, hogy harmadszorra fordítom
rá a kulcsot, és mindent elsöprő vágy tör rám, hogy újrakezdjem a
számolást. Ehelyett kihúzom a kulcsomat, és Preston kabátja
zsebébe süllyesztem. Önkéntelenül is végigsimítok a zseb drága
bélésén.
– Megszokás – vonom meg a vállamat. – Az otthoni zárral mindig
bajok voltak.
Preston elfogadja az érvelést, és elindulunk a folyosón, hogy
kilépjünk a diákszállásról. Az utcán elvezet a bejárat mellett
várakozó, sötétített üvegű limuzinhoz, a sofőr pedig kiugrik, hogy
kinyissa előttünk az ajtót.
– Miért pont gin? – tudakolom, és beülök a bőrülésre.
– A barna alkohol a legrosszabbat hozza ki a férfiakból – foglal
helyet Preston velem szemben. – Legalábbis apám mindig ezt
mondja, vagyis ezt mondta.
Hozzám hasonlóan Preston is árva. Apja kongresszusi képviselő
volt, aki meglehetősen fiatalon, szívrohamban hunyt el. Az
édesanyja nem sokkal később követte, miután a dupla melleltávolító
műtét nem tudta megmenteni az életét. A különbség köztünk az,
hogy Preston ezüstkanállal a szájában született, és nem csupán
elhunyt szülei vagyonának örököse, hanem a megelőző generációké
is. A családi vagyon meglehetősen tetemes. Életében egyetlen
napot sem kell dolgoznia, amitől céltalan az élete, és szerintem ő
maga kissé gondatlan is. Nemrég lett tizenkilenc éves, maga az
amerikai álom megtestesítője. Mégis, mivel olyan amilyen, nem
tudom gyűlölni érte. Velem nem lekezelően bánik, inkább kis
gesztusokkal és történetekkel halmoz el. Érzem az empátiáját, ami
néha idegesít. Még akkor is, amikor mindent megteszel, hogy
eltitkold a szegénységet, az fájdalmasan egyértelmű tud
lenni.
– A házitanítóm és az oktatási tanácsadóm javaslatára
Franciaországba vittek, hogy szélesítsem a látókörömet, és
tapasztalatot szerezzek. A szemeszteremnek vége, öregem. Holnap
hazamegyek, de teljességgel elégedetlen vagyok a látóköröm
szélességével. – Vigyora már azelőtt jelzi szándékát, hogy szavakba
öntené. – És ezen ma este változtatni fogunk.
– Mégis mi baj lehet belőle?
 Megkocogtatja maga mellett a bőrülést, én pedig abbahagyom a
dobolást; Preston újabb öntelt vigyort villant rám.
– Rohadj meg! – mormolom.
– Lazulj el! – Felkapja az ülésen lévő ballont, nem hagyva
kétséget afelől, hogy azt, ami rajtam van, nekem hozta. Kivesz a
belső zsebéből egy ezüstdobozkát, kiemel egy füves cigit, majd
meggyújtja.
– Vacsorával kezdünk – jelenti be, ahogy kifújja a füstöt, a kocsi
pedig elindul a járdaszegély mellől. – Minimum ötfogásossal. Igazi
urak leszünk ma este. – Egy másik zsebből előhúz egy nyakkendőt,
és az ölembe hajítja. – Van dresszkód is.
Hüvelykujjammal megtapintom a selymet, bólintok, és lenézek rá,
ahogy a vörösség felkúszik egészen a nyakamig.
– Én…
– Ne mondj többet, barátom! – Preston másodperceken belül
biztos kézzel megköti a nyakkendőt változtatható szélességűre,
majd visszadobja nekem.
A nyakamba teszem, szorosan meghúzom a torkomnál, és
rápillantok. Határozottan, helyeslőn bólint. Egyszerre megalázó és
bántó, hogy mennyire azt képzelem, hogy sokat tudok, és naponta
felidézik számomra, hogy még mennyi mindent kell megtanulnom.
Amikor a Prestonhoz hasonlókkal vagyok, ezt mindig érzem, ami
időnként bosszantó tud lenni. A tudás hatalom és kulcsfontosságú,
de a tapasztalat is az.
Prestonnak megvan ez az előnye. Tizenhat éves koráig az apja
személyében volt egy mentorja. Én nem voltam ilyen szerencsés.
Elönt a harag a gondolattól, hogy Roman Horner szabadlábon van,
kivételezett helyzetben, míg én egy nyakkendővel kínlódok. Ha eljön
az ideje, nem akarom, hogy bármiben is előnyben legyen velem
szemben. Egyelőre, míg csak nő az iránta érzett megvetésem,
megfigyelő vagyok, de egy szép napon már nem leszek az. Ez a nap
tart életben, emiatt szeretnék minél több dolgot megtanulni. Roman
előnyben van a tudás, az életkor és a tapasztalat tekintetében;
könyvekből csak bizonyos dolgokat lehet elsajátítani. Mi több,
Romanhez hasonlóan Preston már pontosan tudja, ki ő.
– Egyszer az életben, King, hagyd, hogy én legyek a főnök! Nem
hagyom, hogy még egy másodpercet is elpazarolj a fiatalkorodból!
Ez a kijelentés színtiszta kamu, és ezt mindketten tudjuk. Preston
egyszerűen elsöprően érkezett az életembe, kikerülhetetlen
személyiségével megfogta a kezemet, és az előkészítős félévemet
szinte végig vele töltöttem. Az utóbbi pár hónapban meglehetősen
komoly kihívást jelentettünk az iskolában, főleg a szoknyás
tanulótársaink figyelmének köszönhetően, amitől csak még inkább
észrevettek minket, és pár verekedésbe is belekeveredtünk, főleg
Preston, mert imádja a kihívásokat.
Valamilyen oknál fogva bízom benne, és magamat is rá merem
bízni. A szemében nincs ott a veszély ígérete; pusztán csak brahiból
van benne, nem önpusztításból, és ez vonzó számomra. Semmi
nem okoz nagyobb örömet annál, mint kitolni annak a határait, hogy
mit úszhatok meg ép bőrrel.
Azon néhány alkalommal, amikor visszautasítottam a meghívását,
vagy tanulnom kellett, hogy továbbra is jó legyen az átlagom, vagy
haza kellett repülnöm. De a közös másnapossággal igencsak
pótoltuk az elveszített lehetőségeket. Még életemben nem volt olyan
baráti kapcsolatom, amit ilyen könnyen és ilyen kevés befektetéssel
fent lehetett tartani. Vele olyan szabadságot tudok átélni, amit otthon
soha. És most pontosan tudom, hogy amint elmegy, én újra
behúzódom a páncélom mögé.
– Utolsó este, King – mondja, kivesz két jégkockás poharat a jól
felszerelt bárból, és szétosztja a gint. – Legyen olyan, amilyennek
lennie kell!
Felém nyújtja az egyik poharát, koccintunk.
Az utóbbi néhány hétben olyan… szomorú voltam. Bár kiválóak a
jegyeim, a magas átlag semmire sem garancia, és kénytelen leszek
a maximumot kihozni magamból, hogy felkészüljek jövő ősszel a
HEC felvételijére. Ezen a ponton minden a levegőben lóg, mivel
eddig hasztalan próbáltam felkutatni a szüleim régi ismerőseit
segítségért és útmutatásért. Biológiai apám múltbéli viselkedésével
láthatóan minden esélyemet sárba taposta. Senki nem akar nyitni
Abijah Baran fia felé. Már majdnem a listám végén járok. Minden
egyes ajtóval, amit becsapnak az orrom előtt, kezdem azt gondolni,
hogy az ittlétem tévedés. Méghozzá drága tévedés. Nem jutok előre,
és amellett, hogy nagyon aggódom az öcsém miatt, a testi épsége
és romló anyagi helyzetünk okán, miközben itt egyáltalán nem
haladok semmit, úgy érzem, muszáj valahogy kiszabadulnom ebből
az egészből.
– Benne vagyok.

Luniz azt rappeli, hogy I Got 5 On It, ahogy a nehéz basszus ott
dübörög a lábamnál. Angyalszőke haj homályosítja el a látóteremet,
csiklandozza az orromat, majd egy szív alakú popsi takar ki minden
mást a világból.
– Tu me vexes. – Megbántod az érzéseimet.
A figyelmem ismét arra összpontosítom, ahová kell, ezért telt,
világosrózsaszínre festett ajkával elmosolyodik.
– Te voilà. – Na látod.
– Pardonne-moi! – Bocsáss meg! Elismerőn követem mozdulatait,
az egyik bankjegyet a tangájába gyűröm.
– On ne touche pas. – Tilos az érintés.
– Bocsánat! – emelem fel a kezemet, ahogy a kidobóember
figyelmeztető pillantással közelebb lép. Mentségemre szól, hogy a
rúd és a megemelt színpad alig harminc centire van az asztalunktól,
így remekül látunk mindent, és alkalmam nyílik közelebbről is
megszemlélni.
– Est-ce ta première fois dans un endroit comme celui-ci? – Most
először jársz ilyen helyen?
A nyakam ég attól, hogy ilyen átlátszó vagyok, és úgy döntök,
nincs értelme füllenteni.
– Oui.
– Ah, mais un homme comme toi ne devrait pas avoir besoin
d’être ici. – Ó, de egy ilyen fiatalembernek, amilyen te vagy, semmi
keresnivalója egy ilyen helyen.
A hangjából csak úgy süt a szexualitás, teste szinte felkínálkozik,
de mindent megteszek, hogy józan maradjak, annak ellenére, hogy
majdnem egy liter bor és gin száguldozik az ereimben. De a lány
pontosan fogalmazott. Sosem jártam ilyen helyen, de még én is
tudom, hogy ez a klub rendkívül elegáns és exkluzív. És mióta nem
sokkal éjfél után beléptünk ide, pukkadásig telve a legjobb francia
ételekkel és a legdrágább borokkal – amiknek azonnal a rajongója
lettem –, felkeltettük a táncosok nagy részének a figyelmét, főleg
mivel Preston nincs híján a pénznek, és nagylelkűen osztogatja.
A nő, aki eltökélte, hogy megtöri koncentrációmat, gyengéden,
hívogatón ringatja a csípőjét, ahogy pillantásom a VIP bokszban ülő
férfi felé vándorol. Egyértelmű, hogy az illető nem először jár itt. A
bárnak az a területe, ahol letelepedett, a mi bokszunkkal pont
szemben van, pár lépcsővel a táncparkett fölé magasodik, hogy
pontosan tudjuk, milyen helyet foglalunk el a táplálékláncban.
Egy bársonykötél, bődületes mennyiségű pénz és irdatlan
mértékű befolyás választ el minket egymástól. Bár biztos vagyok
benne, ha Preston kicsit túlfeszítené a bankszámláját, akkor méltó
ellenfele lenne a leggazdagabb vendégnek is.
Nem rögeszmém a pénz. Tudom, milyen rossz dolgok járnak vele
együtt, de ma este többször is pofon vágott a valóság, mert rájöttem,
hogy mennyire nincs pénzem. Domra gondolok, aki ötéves kora óta
még mindig ugyanazon a kibaszott dupla matracon alszik, a szobája
sarkában beázás van, és emiatt fekete penész terjeng a
szekrényében. Szerény szobám a diákszálláson ahhoz képest
kacsalábon forgó palota.
– Je pourrais te permettre de me toucher. Mais pas si tu continues
à m’insulter en détournant ton regard. – Talán megengedem neked,
hogy megérints. De akkor nem, ha továbbra is megbántasz azzal,
hogy elkapod a tekintetedet.
A világosbarna szempár enyhe rosszallással pillant rám, ahogy
hátát ívbe feszíti, a rúdhoz simul, hogy még egyszer megpróbálja
felhívni magára a figyelmemet. Csábító ajánlat, de túlságosan sok
minden jár a fejemben; egyre kevesebb okom van Párizsban
maradni. Akár most abba is hagyhatnám, elengedhetném bizonyos
vágyaimat. Otthon is járhatnék borostyánliga egyetemre és valahogy
kifizetném a tandíjat. Négy-öt év múlva hat számjegyű fizetésem
lenne, elegendő ahhoz, hogy kiköltöztessem Domot Delphine
kutyaóljából, és biztosítsam a jövőjét.
De legbelül az ösztönöm azt súgja – amellett, hogy a tarkómon
feláll a szőr –, hogy a gondolataim ismét elkalandoztak. Mióta a
három öltönyös fickó fél órája belépett, a feszültség egyre fokozódik.
A személyzet úgy szaladt szét, akár a patkányok. És abból, amit
láttam, ennek mélyén tisztelet és félelem lapul meg, amiből arra
következtetek, hogy ezek fontos emberek, vagy egy fontos
embernek dolgoznak, és eltökéltem, hogy kiderítem az igazságot.
– Dis-moi sur quelle chanson danser! Tu vas vour, ça en vaudra la
peine. – Mondd meg, melyik számra táncoljak! Majd meglátod,
megéri.
A sarokbokszban ülő férfira vagyok a legkíváncsibb. Egyetlen
pillantásra sem méltatja a táncosokat. Viselkedéséről ordít az
összeszedettség. Legalább egy évtizeddel túl van élete virágján, és
nagyon, nagyon vagyonos, amire az öltözékéből, az asztalához pár
percenként kivitt drága italból és a szivarból következtetek, amit
rágcsál. Maga a két lábon járó gengszterközhely, teljesen
egyértelmű és ellenszenves. Esélyes, hogy nem az ital részegíti
meg, amit a torkán legurít, hanem a figyelem és a hatás, amit
másokra gyakorol.
– Arrête de regarder, si tu ne veux pas qu’il te remarque! – Ne
bámulj, ha nem akarod, hogy fölfigyeljen rád!
– Qui est-il? – Ez ki?
– Un homme qui n’aime pas qu’on pose des questions à son
sujet. – Olyan ember, aki nem szereti, ha kérdezősködnek róla.
Az egyik nagyobb értékű bankót leteszi a kezembe a cipősarka
mellett, lepillant, majd visszanéz rám, és alig észrevehetően a fejét
ingatja.
 – Je ne sais rien. Personne ne sait rien ici. Et personne ne te dira
quoi ce soit. Mais tout ce que je sais, c’est que si tu poses trop de
questions, si tu suscites le moindre soupçon, tu disparaitras, ou tu le
souhaiteras fortement. – Én semmit nem tudok. Itt senki nem tud
semmit. És senki nem is fog mondani semmit. De azt tudom, hogy
ha kérdezősködsz, ha csupán felkelted a gyanakvásukat, akkor
eltűnsz, vagy azt fogod kívánni, bár eltűntél volna.
Lepillantok a maroknyi bankjegyre, amit Preston a kocsiban a
kezembe nyomott érkezés előtt, és tudom, hogy ha egy részét
zsebre vágom, kicsit könnyebb lesz az életem. A gondolat egyszerre
kelt bennem szégyent és haragot, és a pénzt a nő lába elé
helyezem.
– Quelqu’un sait quelcque chose. Et si ce quelqu’un c’est toi, je
serai très reconnaissant. – Valaki csak tud valamit. És ha az a valaki
te vagy, azt nagyra értékelném.
Ahogy a férfi pillantása az enyémbe fúródik, a lány elállja a
tekintet útját, mellbimbója súrolja az ajkamat. Vonzereje és a gin
kerekedik felül, és nagyon igyekszem, hogy ne legyen erekcióm. Ez
nem az a hely, és bár a lány gyönyörű, vele mégsem kéne kalandba
keverednem.
A táncosnő megragadja a vállamat, szembefordít Prestonnal, aki
a bokszunkban ül, két nyitott üveg pezsgő társaságában, amik a
vödörben hűlnek. Egy sötétbarna hajú szépség ül az ölében. Ezen a
ponton Preston láthatóan csak félig van magánál; az élet egyetlen
jele bárgyú mosolya, ahogy a lány hozzádörgölődzik. A táncosnőm
tenyere a vállamról a mellkasomra siklik, hátulról ölel át. Lehelete a
fülemet éri, majd körmét belevájja a ruhám anyagába. A farkam
ekkor már képtelen elfogadni a nemleges választ. A fogam között
szűröm a szavakat, és hálás vagyok a zakó takarásáért.
– Si tu ne croyais pas aux fantômes avant de venir ici ce soir, i len
est la preuve. Il a un intérêt dans le club. Une danseuse. Elle ne
parle à personne ici. Jamais. Elle est escortée partout ou elle va. Un
des videurs les a suivis une foi et a disparu. Ce ne sont pas les
hommes avec qui plaisanter. – Ha eddig nem hittél abban, hogy
léteznek kísértetek, akkor itt a bizonyíték. Ezt az embert egyvalami
érdekli ebben a klubban. Egy táncosnő. Az a lány itt senkivel nem áll
szóba. Soha senkivel. Bárhová megy, mindenhová elkísérik. Az
egyik kidobó egyszer utánuk ment, és eltűnt. Ezekkel az emberekkel
nem érdemes packázni.
– Merci! – Köszönöm!
A beszélgetésünk után abbahagyom az ivást, és miután több
vonzó ajánlatot is visszautasítok a táncosomtól, kiszakítom Prestont
a barna lány karjából. Átkarolom a nyakát, és elkezdem kifelé húzni
a klubból, miközben ő küzd ellenem, és a faképnél hagyott táncosnő
felé suttogja ígéreteit.
– Je te retrouverai, mon amour. – Majd megkereslek, szerelmem.
Tenyerét mellkasára helyezve a lányra vigyorog. – Végre
megtaláltam az igaz szerelmemet a szeretők városában. És most el
kell mennem. Au revoir, ma chérie.
– Lefogadom, hogy gyorsan túllesz rajtad – lihegem, ahogy
Preston még mindig harcol ellenem, és akadozó nyelvvel
szentimentális búcsút int.
Szembefordul velem, egyáltalán nem örül annak, hogy az
éjszakánk ezen részét így megrövidítettem.
– Mit tudsz te a szerelemről, öregem?
– Hogy elvonja a figyelmet a lábfejedről: kérlek, próbálj
visszaemlékezni arra, hogy mire való, és használd!
– Annak a szőkének tetszettél. Miért nem ugrottál rá?
– Nem az esetem.
– Akkor milyen az eseted? Szereted, ha csattog a korbács meg az
ostor, mi? Persze, a visszafogott srácok mindig ilyenek… mesélj,
King, igazam van?
– Használd a lábfejedet! – vetem oda, mert szó szerint végig kell
vonszolnom a termen.
– Lefogadom, hogy a szivatós csajokat szereted – szólal meg
ismét Preston, és megállít minket a klub kellős közepén. –
Hugyoznom kell.
Miután egy örökkévalóságon át vártam a mosdó előtt, végre
elérjük a bejáratot, ami most kihalt, tekintve, hogy későre jár, és a
hőmérséklet is rohamosan csökken.
– Hol van a kocsi?
– Felhívtam, amíg pisiltem. Mindjárt itt van.
Preston nekidől az épület oldalának, és lehunyja a szemét.
– Azt az utolsó italt már kár volt meginnom. De a friss levegő
segít. Egy perc és rendbejövök. Jöhet a második kör. Még fiatal az
éjszaka, King.
– Neked annyi.
– Annyi, mi? – nyitja ki lassan a szemét, de szemernyi vidámság
sincs a hangjában. – Több szempontból is.
– Ezt hogy érted?
– Még így is, hogy a szüleim a föld alatt vannak, meg kell felelnem
bizonyos elvárásoknak. A családom tele van kényszeresen
túlteljesítő alakokkal, akiket le kell nyűgöznöm. Abban a pillanatban,
hogy leszállok a repülőről, életem végéig a hátam mögül fognak
leselkedni utánam. – Preston kifújja a levegőt, a hidegben a lehelete
ott ragyog a klub neonfényében. – Neked ez csak egy péntek este
volt, de nekem… ez volt az utolsó dobásom.
– Ott van neked az egyetem.
– Nem, nincs ott – biccent a válla fölött a klub felé. – Nem akarom
megsérteni a dolgozó hölgyeket, de nem érdekelnek a vetkőzős
csajok, öregem. Csak ki akartam pipálni a listámon. Újabb élmény,
amiről elmondhatom, hogy nem hagytam ki. Az én jövőmben nem
szerepelnek vetkőzős klubok. Sőt, egyetlen kurva jó pillanat sem
lesz az életemben.
– Mi szerepel a jövődben?
– Unalom. Egy kocsiderékkal, plusz még egy kis unalom. Tudom,
a gazdag fiúk problémái. – Tenyerét a tarkójára helyezi. Szépen
lesimított barna fürtjeit szétzilálta a táncosnő. – A pénz az enyém, de
vele jár a nyomás is. Nem lehetetek elkényeztetett, gazdag kölyök,
annál többet kell elérnem. És tudod, mi a legrosszabb? Hogy az
előttem álló út még csak nem is tűnik teljesen szörnyűnek előttem.
Én amolyan sallangmentes srác vagyok.
– Na, ez szerintem nettó baromság.
– Nem, ez most más. Őszinte leszek, öregem. A szemeszteres
hülyeségeknek a felében sem vettem részt.
Felnevetek.
– Én sem.
Preston elvigyorodik.
– Ezt azért sejtettem. És beismerem, még élveztem is. Azt
hiszem, nekem az a bajom, hogy szeretnék szabadon dönteni,
tudod, hogy értem?
Nem tudok válaszolni, mert hirtelen egy férfi ugrik közénk, és a
téglafalnak löki Prestont, akinek tágra nyílik a szeme.
– Videt es poches! Maintenant! – Ürítsd ki a zsebedet! Most!
Nem láttam. Egyáltalán nem láttam. Csak valami háttérzaj volt,
járókelő egy jellemzően zsúfolt, párizsi utcán. Nem gyanakodtam a
felénk közeledő férfira, mert annyira elmerültem a beszélgetésben.
Preston ugyanilyen meglepettnek tűnik, a férfi haragosan hol
egyikünkre, hol másikunkra néz, majd a semmiből egy kést kap elő,
és felém döf. Épphogy sikerül elugranom a hegye elől, hátraugrok a
járdasziget felé.
A férfi elégedetten nyugtázza, hogy ezzel a húzással teret nyert,
megragadja Prestont a gallérjánál fogva, a kés hegyét pedig a
torkának nyomja. Én legfeljebb egy méterre állok, és tudom, hogy ha
még egy kis nyomást gyakorol rá, vagy tesz egy gyors
csuklómozdulatot, Preston halott.
Valami eltörik bennem Preston arckifejezése láttán, és
előrevetődöm, belemarkolok a férfi hajába, hátrarántom a fejét, majd
Preston válla mellett a téglafalba verem. Az adrenalin veszi át az
uralmat fölöttem, ahogy többször is ököllel ütöm a fejét, amíg el nem
ernyed, és a kés hangos csattanással földet ér a lábam mellett.
Amint a fickó a földre zuhan, belerúgok cipőm kemény peremével,
addig rugdosom, amíg már nem emeli fel védekezőn a kezét.
Gyorsan körbepillantok, látom, hogy még mindig egyedül
vagyunk, így a hóna alá nyúlva felemelem, majd Prestonra nézek.
Preston még mindig a falnak szegezve áll, tágra nyílt szemmel
bámul. A bejárat melletti kamerára pillantok, és megkönnyebbülten
látom, hogy pont kiesünk a látóteréből.
– Fogd meg a lábát! – szólalok meg, és ahogy Dom arca úszik be
az agyamba, elönt a pánik. Nem lehet. Nem lehet, hogy emiatt a
hiba miatt kiesem a játékból. – Preston, én nem mehetek börtönbe. –
Nem adok hangot legbelsőbb félelmemnek, miszerint nem tudom,
hogy a pasas él-e vagy meghalt. Még soha életemben nem ütöttem
meg ekkora erővel senkit.
Preston akcióba lendül, az eszméletlen férfit egy közeli sikátorba
cipeljük, és otthagyjuk egy szemeteskonténer mögött. Lehajolok,
ujjamat a nyakához nyomom, pulzust keresek.
– Életben van?
Bólintok, és felállok.
– Gyere!
Preston megállít, megragadja a vállamat.
– Vedd el a pénzét!
– Micsoda?
Az öntudatlan tolvaj felé biccent, és megkeményedő tekintetét rám
veti.
– Ez így fair, bassza meg! Vedd el te az ő pénzét!
Megfordulok, a férfi fölé hajolok, és tanulmányozom a kárt, amit
okoztam. Az arca zúzódásokkal teli, vér szivárog a füléből.
– Csináld már, King!
Feltépem a zakóját, megnézem a zsebeit, és kiveszek egy marék
készpénzt, némelyik gyűrött, némelyik újnak néz ki, és tudom, hogy
nem a pasasé. Egyetlen fityinget sem keresett meg belőle.
– Bingó! Ez egész éjszaka ezt csinálta.
Zsebre vágom a pénzt, és odalépek Preston mellé, majd szótlanul
elhagyjuk a sikátort. Amikor megpillantjuk a klub bejáratánál
várakozó limót, megszaporázzuk lépteinket. Amint a sofőr beterelt
minket, ő maga is beül.
– Hová vihetem, Mr. Monroe?
 Egy ideig farkasszemet nézünk, majd Preston szólal meg.
– Én éhes vagyok. Te?
Bólintok.
– Vigyen el valahová reggelizni. Maga dönt, hová.
A sofőr nagy sebességgel indul el a járdaszegély mellől.
– Igen, uram!
Preston biccent felém.
– Ki kell dobnod azt a kabátot.
Az elsuhanó utcai lámpák fényénél jobban megnézem, és látok
rajta egy vérfoltot. Túlságosan észrevehető. Miközben lerángatom
magamról, odahajolok Prestonhoz.
– Még soha nem csináltam ilyet – suttogom.
– Milyen érzés volt?
Vállat vonok.
– Nem fakadok sírva miatta.
– Én sem. – Előrehajol, két kezét összekulcsolja a két térde
között, és halkan szólal meg. – És egy pillanatig ne kérdőjelezd meg
azt, amit az imént tettél! Az az ember meg akart ölni, akármennyi
pénz is volt a zsebemben. Láttam a szemében. Kurvára be volt
tépve. – Preston hátradől a helyén, arcán merengő kifejezés ül. –
Apámtól a külseje mellett szerencsére megörököltem kiváló
ítélőképességét is. Pontosan tudom, kiben bízhatok, és kiben nem.
Általában egy perccel a megismerkedésünk után tudom. – Kiveszi a
dobozt a zsebéből, meggyújtja a fél jointot, amit órákkal ezelőtt
beletett, majd leszed a nyelvéről pár kiszabadult szálat, és csak
utána szólal meg. – Ahogy én látom, vannak rossz emberek, akik
rossz dolgokra képesek, és vannak jó emberek, akik rossz dolgokra
képesek, de arra kibaszott jó okuk van. – Jelentőségteljesen pillant
rám. – Te is ilyen vagy.
– És te melyik vagy?
– Én képtelen vagyok bármelyik is lenni. Azt hiszem, én majd
olyan ember leszek, akinek szüksége van a hozzád hasonlókra.
Preston akkor tett ki a szállásom előtt, amikor a hajnal kezdte
bevilágítani az utcákat. Pár óra alvás után, kezemben a
sporttáskával indulok a reptérre. Amikor kinyitom az ajtómat, hat
hatalmas doboz állja utamat. Az első tetején cetli.

Kösz, hogy megmentesz a becsomagolás rémétől, mitfárer.

P

Azon az éjszakán valami megváltozott köztünk. Mindketten

tudatában voltunk. Csak azt nem tudtuk pontosan micsoda. Nem
tudtam, milyen kulcsszerepet játszik majd az az éjszaka a jövőmben,
de most visszatekintve tudom, hogy az volt az igazi kezdet.
Az emlék frissen száguld végig az agyamon. Ott állok Cecelia
gardróbjában, a hátamon izzadság csorog, mert megint egy hosszút
futottam Beau-val. Kíváncsian nézegetem a ruháit. Nem a címkére
utazik. Egyetlen dizájnerdarab sincs a szekrényében. Bizonyos
szempontból annyira hasonlók vagyunk, másban pedig egymás
szöges ellentétjei. Cecelia ízlése egyszerű, még milliomosként is.
Sosem érdekelte a pénz, amit teljesen egyértelművé tett akkor,
amikor teljes egészében átadta nekem azt a megörökölt vállalatot,
ami szerepelt az ötszáz legbefolyásosabb vállalatának listáján, a
profittal együtt, amire az egyezségünkből szert tett, azért, hogy az
Exodus része legyen.
Sosem kellett neki az apja pénze. Csak a szeretetére vágyott.
Az életében felbukkanó férfiaktól is csak ezt az egyet kérte.
 Végigsimítok az egyik ruha anyagán.
– Kárpótollak érte, Mon Trésor.
Soha nem éltem együtt nővel, sőt, felnőttként soha senkivel sem
laktam együtt, és furcsán kielégítőnek találom, hogy az első ilyen
személy lesz az utolsó is. Már ha az élet és az idő engedi. Az idő
önmagában ugyanolyan kibaszottul könyörtelen, mint a szerelem –
nem ismeri a határokat vagy a fegyverszünetet. Az idő ellenség. És
mióta visszajöttem, még mindig nem tértünk vissza oda, ahol
abbahagytuk.
De neki időre van szüksége – időre és határokra –, és én mindezt
megadom neki. Vajon úgy helyes, ha teret adok neki? Törékenynek
kell tekintenem?
Tőlem nem ezt szokta meg. Mi nem ilyenek vagyunk.
Felkapom pár ruhámat, az ágyra hajítom, és a könyvespolchoz
lépek, addig keresek, amíg rá nem találok az ismerős könyvre. A
Tövismadarak új, könyvtári példánya, hasonló ahhoz, ami
hónapokkal korábban megsemmisült az étteremben.
– „Azt hiszem, én most már mindig az a lány maradok, aki a hold
után sír.”
Kinyitom a kis könyvet, átlapozok pár oldalt, és a fejemhez kapok,
amikor megpillantom a főszereplő nevét.
– Miért Meggie’s a neve?
– Hosszú történet.
– Ismerem a történetet?
– Belülről és kívülről is.
– King, te kibaszott idióta! – mormolom. Kíváncsiságból egyszer-
kétszer belelapoztam a könyvbe, de a főszereplők nevei nem
ragadtak meg bennem. Túlságosan is elmerültem Ceceliában ahhoz,
hogy megértsem, pontosan mit is jelentett az a könyv, és ennyi év
után még mindig fogalmam sincs róla.
A kávézót a Tövismadarak főszereplőjéről nevezte el; ez a
történet áll legközelebb a szívéhez. Az egyik oka annak, hogy ő meg
én létezünk, az hogy ellopta ezt a könyvet Triple Falls könyvtárából.
Egyértelmű, hogy Meggie-hez hasonlítja magát, a kapcsolatunkat
pedig a könyvben leírthoz. Az egészet könyvet bemagolom, ha ilyen
sokat jelent neki. De egyelőre nem tudom, hogyan tovább.
Most először fordul elő velem, hogy semmilyen stratégiám
nincsen, és jelenleg Cecelia úgy tér vissza a régi életéhez, mintha
én valami akadály lennék, akit ki kell kerülnie. Ma reggel
szándékosan itt hagyott, hogy ne legyek több, mint egy
figyelemelterelés.
Dühösen belépek a fürdőszobájába, kinyitom az orvosságos
szekrénykét és elégedetten pillantom meg a fogamzásgátlót.
Ezt valamikor máskor beszéljük meg. Leemelem a mellette álló
testápoló üvegét, lecsavarom a kupakját, és beszívom az illatát.
Azonnal megrohan az ismerős érzés, és az iránta érzett
függőségem egyik kiváltója, az illata. A címkét olvasva derengeni
kezd, hogy miért.
Borókabogyó.
Nem csoda, hogy függő vagyok az illatától. Esténként
elfogyasztom az összetevőit. A. Kibaszott. Ginemben.
– Ügyes húzás, királynő – merengek el, majd visszacsavarom a
kupakot, és bezárom a szekrénykét.
Átkutatom a fiókokat, rájövök, hogy teljesen úgy viselkedem, mint
egy perverz őrült, és fogalmam sincs, mit keresek. Valami ötletet?
Segítséget, hogy miként tudnám visszahódítani? Bosszankodva
tolom be a fiókokat, és tudom, hogy ha kell, megszámolom a
kibaszott fültisztító pálcikáit. A telefonom a zsebemben üzenet
érkezését jelzi, és hálás vagyok a figyelemelterelésért.
Tyler: Bejövő hívás
A telefon egy perc múlva megcsörren a kezemben, és a második
csengésre veszem fel.
– Tobias.
– Muszáj volt meggyőződnie róla, hogy tudom, hol a helyem, ezért
vette fel csak másodikra, mi?
– Jó napot, elnök úr! Hogy bánik önnel a nagy Fehér Ház?
– Roppant kényelmes az ágy, Mr. King – válaszolja ugyanabban a
joviális hangnemben. – Régóta szerettem volna felhívni és
megköszönni a kampányom támogatását.
– Úgy vélem, a pénz jó helyre ment. A változások és a módszerek
tekintetében sok mindenben egyetértünk.
– Ez is egyik oka annak, hogy felhívtam. Szerettem volna
biztosítani arról, hogy fáradhatatlanul dolgozom, mégpedig az
ország legfőbb érdekeit szem előtt tartva.
– Ebben nem kételkedem, uram.
Abbahagyja a hülyéskedést.
– Rég volt az előkészítő iskola, ugye, King?
– Túlságosan rég. Meglep, hogy emlékszik rám. Csak egy
szemesztert járt oda.
Ez hazugság. Nem Preston ott töltött ideje, hanem a
beszélgetésnek az a része, hogy csak ismerősök voltunk. Valaki
mindig hallgatózik, és soha nem lehetünk elég óvatosak. Abban a
másodpercben, hogy húsz évvel ezelőtt kissé másnaposan
beléptünk arra a reggelizős helyre, és szerettük volna valami jó
zsíros kajával megtömni a hasunkat, a frissen kialakult bizalom és
tisztelet okán bizalmas kapcsolatba kerültünk.
Akkor meséltem el először egy kívülállónak a Romannel
kapcsolatos terveimet, és ő is megosztotta velem a saját vágyait.
Együtt kitaláltuk a közös tervünket, és szó szerint az utolsó betűig
végre is hajtottuk.
Akkoriban nem tudtam, hogy a legnagyobb szövetségesek
leszünk. A terveit hallva tudtam, hogy tökéletes jelölt az esélytelen
elnök szerepére. Árva, de jó családból származik, őrületesen
vagyonos, jóképű, de képes megálljt parancsolni a farkának, és
tisztelettel bánik a lányokkal, még zárt ajtók mögött is. Az egyik
legelső toborzottjaim között volt, és ez pokolian jó döntés volt
részemről. Az, hogy anyagilag is támogattam a kampányát ironikus
volt, és ezzel bezárult a kör.
Van tetoválása is – bár nem látható helyen –, ő a testvériség egyik
alapító tagja, és jelenleg a világ leghatalmasabb székében ül.
– Molly szerette volna, ha meghívom vacsorára.
– Egy szép napon még szaván fogom. – Már az elején tisztáztuk,
hogy amíg a munka oroszlánrészét magunk mögött nem tudjuk, a
köztünk lévő kapcsolatnak formálisnak kell maradnia – kivéve, ha
vészhelyzet áll elő. Látszólag csupán a kampányhozzájárulásom és
az egyetlen szemeszterben közösen töltött előkészítős hónapjaink
azok, amik összekötnek minket. A hatalmon lévő kevés rendes
emberek egyike, és a következő hét évben túl sok mindent
szeretnénk elérni ahhoz, hogy közös vállalkozásunk bemocskolja őt
– ha esetleg vádat emelnek ellenem a bűneim miatt.
Preston Monroe-nak nincs szüksége mikromenedzselésre, és
Tyler azóta készíti ezt elő, mióta csatlakozott a tengerészethez.
 – Mit csinál manapság, Tobias?
– Nemrégiben érdeklődni kezdtem Virginia iránt.
– Ó! Örömmel hallom, hogy a környéken van. Ismerem az illetőt?
– Majd meg fogja ismerni.
– Roppant kíváncsi lettem. Gondolom, visszavonul a politikától?
– Csak ideiglenesen – biztosítom róla. – Nem golfozom.
– Akkor sok szerencsét! Majd keresem.
– Megtisztelt a hívásával, elnök úr.
– Már nagyon várom, hogy a Fehér Házban fogadhassam.
– Ezt megérdemli – mondom őszintén.
– Maga nélkül nem sikerült volna, öregem.
Bontom a hívást, és kipillantok Cecelia hálószobájának ablakán,
majd küldök egy üzenetet.
Körülbelüli érkezési idő?
Russell: Egy kis madárka az imént parkolta le az Audit a
kocsifeljárón, kulcs a visszapillantó tükör mögött. Két frissen kikelt
madárkám érkezik. Küldjek még többet?
Még négyet küldj! Nem ismerem a környéket. És cseréld le az
öregeket! Fáradtak és unottak, ami azt jelenti, hogy nem veszem
hasznukat. Százszázalékos figyelmet akarok. Értetted?
Russell: Értem. Holnap ott lesznek. Hogy van Cee?
Jól.
Russell: Ez elég kurta válasz volt. Tud haragudni, az biztos, mi?
Amikor nem válaszolok, a telefon ismét megszólal.
Russell: Alaposan megszívat, mi? Jaj, de imádom ezt a nőt!
Vigyázz rá!
Menj már vissza dolgozni, bazdmeg!
Russell: Te nem vonultál vissza?
Én nyaralok. Nagy különbség.
Russell: 10/4 Jól van, cimbi. Biztosan nagyon elfoglalt vagy.
 Tizedik fejezet

Cecelia

Amikor megállok, megpillantom az Audimat a kocsi­fel­járón, és a

látványtól belém hasít a fájdalom. A kocsi része annak, amit magam
mögött hagytam. Láthatóan mindegy, mekkora helyet hagyok
önmagam és az egy évvel korábbi életem között, soha nem fogok
tudni elmenekülni előle.
Ma túlságosan is sokat dolgoztam, és minden vendégnek lyukat
beszéltem a hasába – annyira szerettem volna visszatérni korábbi
rutinomhoz. Amikor a vendégsereg kissé megritkult, azzal foglaltam
el magamat, hogy az éttermem minden egyes sarkát végigsúroltam,
hogy kerüljem Marissát és a kérdéseit. Ma reggel szinte
kimenekültem a lakásból, otthagytam Tobiast autó nélkül, teljesen
egyedül, hogy megpróbáljam alaposan átgondolni a dolgokat.
Kiszállok a Camaróból, megszemlélem az Audimat, majd az
élettelen házra pillantok; kíváncsi vagyok, vajon mit csinál odabent.
– Láthatóan nem örülsz neki.
Úgy megijedek, hogy majd’ összeesem, amikor megfordulok, és
ott látom Tobiast pár méterre tőlem; fekete pólója széles mellkasára
tapad, izzadság csorog le kétoldalt a halántékán.
– Vagy talán nem akartál bemenni a házba, mert azt hitted, hogy
odabent vagyok. – Félrehajtott fejjel néz, egyre jobban vonz, de
tekintete szkeptikus. – Melyik állítás igaz, Cecelia? – Hangja
nyersesége azzal fenyeget, hogy a mellkasomban ismét felnyílnak a
megerősített sebek. – Ne dugj meg a tekinteteddel, inkább mondd
meg, melyik állítás igaz! A kocsinak nem örülsz, vagy annak, hogy
abban a házban kell szembenézned velem?
– Tessék?
– Jól hallottad. – Két lépés, és itt áll előttem, és valahogy
erőszakos a jelenléte. Soha nem voltam immunis vele szemben, és
ezen a ponton nevetséges lenne vonzalmamat közönnyel leplezni –
emellett ennél több esze van.
– Ez volt ma a második köröm. Nem vagy egyedül az érzéseiddel.
– A kocsira pillant. – Meg tudunk szabadulni tőle, de én voltam, aki
elvette tőled, úgyhogy azt gondoltam, nekem kéne visszaadni.
– Csak meglepődtem ennyi az egész. Nem hittem, hogy még
valaha viszontlátom.
– Aha, persze – mormolja rosszkedvűen.
Amikor megkerül, megragadom az alkarját. Megáll, válla
megfeszül, ahogy rám emeli borostyánszínű szemét.
– Imádom ezt a kocsit – mondom őszintén, de mindketten tudjuk,
hogy nem a kocsiról beszélek. – Csak… – Végigszáguld rajtam a
düh, és Tobias látja, hogy a harag átvette fölöttem az uralmat.
– Készen állsz beszélgetni? – tudakolja, és közelebb lép, amitől
egyet hátralépek. – Küzdeni? – Még egy lépés. A viselkedésében
semmi nem utal kimerültségre, pedig több kilométert lefutott. Ahogy
közelebb hajol, olyan, mint egy farkas; érzékeimet enyhe citrusos,
fűszeres illat bénítja meg. – Baszni?
Amikor továbbra is hallgatok, meggörnyed a válla. Csókot nyom a
halántékomra, majd a fülemhez hajolva belesuttog.
– Akkor még idő kell. Csak időnk van, Cecelia – idézi fel, majd
bemegy a házba.
 Tizenegyedik fejezet

Cecelia

– Ez csodásan néz ki! – szólal meg mögülem Marissa, ahogy

kiszedek még egy marékkal a műpókhálóból, és az ablak oldalára
ragasztom. Hátralépek, és elgyönyörködöm a munkámban,
körülnézek a kávézóban, elégedett vagyok az eddigi haladással. A
reggeli roham után Marissának és nekem sikerült
szörnymotívumokkal átalakítani a helyet. Ugyan még hetekre
vagyunk az ünnepektől, ez kissé korai, de jót tett a figyelemelterelés.
– Jól néz ki – helyeslek. Sosem álmodoztam arról, hogy egyszer
bolttulajdonos leszek, de beismerem, sok szempontból kielégítő egy
ilyen hely gazdájának lenni – ide én is szívesen járnék
törzsvendégként. Az olvasósarokban páran összegyűltek a kandalló
körül. Ahogy a parkolóval szemben magasodó hatalmas tölgyfák
levelei gyors ütemben váltanak mustársárga, vörös és narancsszínű
ruhát, a levegőt szinte harapni lehet, az ősz jelzi érkezését. Ezt az
évszakot régen gyűlöltem, mivel nem akartam, hogy néhány, az
életemet gyökeresen megváltoztató nyár véget érjen.
– Nos – szólal meg Marissa éles hangon –, most készítek
magunknak egy-egy lattét, és szépen elmondod, hogy mi a franc
történik itt. Eddig eléggé türelmes voltam.
 Ahogy befejezi a mondatot, a kávézó előtt megáll egy iskolabusz,
és pár tucat gyerek sorjázik ki belőle, majd elindulnak befelé.
– Franc egye meg! – bosszankodik Marissa. – Te tudtad, hogy
ezek jönnek?
– Fogalmam sem volt róla – mondom szintén meglepetten, mert
Tobias autója áll meg a parkolóban; figyelme rólam az éttermet
megrohamozó diákok felé fordul. Mire az ajtóhoz ér, felgyűrte az
ingujját, üdvözlésképpen Marissára kacsint, majd odahajol, és gyors
csókot nyom az ajkamra.
– Csak mondd meg, hová álljak be!
Káosz, teljes és tökéletes káosz – így írnám le a következő egy
órát. Többsornyi diák tölt meg minden egyes bokszot, és a
gyerekeket alig néhány, az idegösszeomlás szélén álló tanár
felügyeli. Bár a harmadik pincérnőnket elküldtem a reggeli roham
után, Marissának és nekem, Tobias váratlan segítségével együtt,
sikerül viszonylag ügyesen kiadni az étel- és italrendeléseket – de a
zaj fülsiketítő. Tobias egy szemetessel jár körbe, úgy gyűjti össze a
tányérokat, mintha világéletében ezt csinálta volna, feltörli a kiömlött
üdítőt, és felveszi az éppen betoppanó helyiek rendeléseit.
– Az istenverte vörösnyakúak alaposan helybenhagytak minket! –
bődül fel Billy a pult mellől a tévére reagálva, mire összerezzenek,
majd elkezdem összeszedni a számlákat, hogy a középiskolásokkal
teli busz utasait kitereljem a kávézóból.
– Billy! – dorgálom meg. – Mindenütt kis fülek vannak. Kérem, ne
káromkodjon!
– Bocsánat! – pillant Billy a mellettünk lévő bokszban ülő elképedt
nőre. – Elnézést kérek, asszonyom!
A nő felnevet a bocsánatkérés hallatán, Billy pedig rögtön rossz
néven veszi.
– Hölgyem, ha hetven évig él, akkor maga is azt mond, amit akar.
A nő arcán valami olyasmi tükröződik felém, hogy „na én aztán
biztos nem”, jelezve, hogy Billy viselkedését az én számlámra írja.
– Kérem a számlát.
Felkapja a táskáját, és elkezdi kiterelni a kisfiát a bokszból.
– Őszintén sajnálom, asszonyom – jegyzem meg, és átadom a
nőnek a számlát. – Nem evett valami sokat. Szívesen
becsomagolom a rendelését.
– Ide aztán nem jövünk vissza! – csattan fel a nő, és
várakozásteljesen a kezembe nyomja a számláját.
Amikor Tobias megjelenik az asztala mellett, azonnal
észreveszem a nő testtartásán a változást, ahogy legelteti rajta a
szemét.
– Becsomagoljam önnek?
A nő szégyentelenül kefél vele fejben, majd megszólal.
– Az… az kedves lenne, köszönöm…
– Tobias. Avec plaisir, salope. – Örömmel, te ribanc.
Majdnem hangosan fölnevetek.
– Ó, ez gyönyörű! Franciául van?
– Igen. Bocsásson meg, néha elfelejtek angolul – duruzsol tovább
Tobias, eljátszva az ártatlan külföldit. Pár másodpercre elmerülök a
látványban, ahogy hétköznapi ruhában ott áll a kávézóm közepén.
Felszegi az állát, a vállam fölött hátraint, miközben ajka felfelé
kunkorodik, mögöttem pedig Travis rátenyerel a csengőre.
– Rendelés, főnök!
Résnyire összehúzott szemmel méregetem.
– Pontosan tudom, Francia. Ha itt végeztél, a hármas és a hatos
asztal is fizetne.
– Ahogy óhajtod – jelenti ki.
Megfordulok, hogy átvegyem a rendelést, de megállít perzselő
hangja.
– Ó, Cecelia?
Átpillantok a vállam fölött, és látom, hogy lángol a tekintete,
miközben a kávézóban a szokásos zaj és bosszantó vihogás vesz
körül minket.
– Igen?
– Je n’aime pas me réveiller sans toi. Je préférerais de loin me
réveiller en toi. – Nem szeretek nélküled ébredni. Sokkal
szívesebben ébredek benned.
– Már megint az a francia nyelv – dorgál meg a nő. – Illetlenség
olyan nyelvet használni, amit mások nem értenek meg.
Tobias nem törődik az önelégült nővel, továbbra is engem néz.
– Tu as l’air un peu stressée. Je peux t’aider àte détendre. Avec
ma langue, et ta chatte. – Kicsit stresszesnek látszol. Segítek
ellazulni. Az én nyelvem és a te puncid kell hozzá.
Ajkam elnyílik, próbálom palástolni döbbenetemet.
– As-tu pedu la tête? – Neked elment az eszed?
– Pas ce que tu avais en tête? Après tu décideras où ira ma
langue. – Nem erre gondoltál? Akkor döntsd el te, hogy hová dugjam
a nyelvem!
– Ezt majd megbeszéljük o…
– Kérem, akkor csomagolja be! – vág közbe a nő, aki
bosszankodik, hogy megelőztem.
A kisfia, aki olyan hét-nyolcévesnek tűnik, kiugrik a bokszból, és
érdeklődve figyeli szóváltásunkat. Tobias hozzá hajol, súg neki
valamit, majd a kisfiú felkuncog, és megszólal, tökéletesen utánozva
Tobiast.
– Lö hely, lö köpet.
Hátravetett fejjel felkacagok. Tényleg olyan régen történt, hogy
ugyanígy utánoztam apám házában, a medence mellett? Akkoriban
ellenségek voltunk, küzdöttünk vonzalmunk ellen, letagadtuk a
köztünk meglévő kémiát, de a feszültség ugyanilyen erős volt. Míg
egymástól távol voltunk, olyan volt, mintha egy örökkévalósággal
ezelőtt történt volna, de most, hogy ilyen közel van hozzám, nem így
érzem.
– Tu m’as manqué, Mon Trésor. – Hiányoztál, kincsem.
A hangjában csengő őszinteségtől és a tekintetétől hevesebben
kezd verni a szívem, és eszembe jut, hogy milyen volt, amikor alig
szállt ki a Jaguarból apám kocsifeljáróján, máris lecsapott az
ajkamra. Napok és hetek teltek el lopott idővel, akkoriban
felszabadítottuk magunkat, hogy nyíltan szeressük egymást, szavak
nélkül. Mögöttem összetörik egy tányér, amitől megtörik a varázs.
– Csak nem valami francia káromkodásra tanította meg a fiamat?
Nem válaszol, de láthatóan fogy a türelme, és felkapja a nő teli
tányérját.
– Elintézem a csomagolást.
A nő gyanakodva méreget, ahogy Tobias elhalad mellette.
– Kényelmesen váltogat a két nyelv között.
– Igen, ez nagyon érdekes – helyeslek, majd követem Tobiast a
szárnyas ajtón át, és a fenekére összpontosítok, amikor
észreveszem a farmerja márkajelzését. – Wranglers? –
Önkéntelenül is felnevetek. – Tervezel valamikor bikarodeót is?
– Csak ez volt a méretemben – magyarázza védekezőn, ahogy
belép a konyhába. – Errefelé nem túl nagy a választék.
– Ezt nem teheted – váltok témát.
– Miért hagynánk, hogy az a sok szép francia mondat, amit
megtanultál, kárba vesszen?
– Nem vicces.
– Nem értek egyet – mondja jegesen, és a nő tányérja tartalmát
egy dobozba söpri.
– Egyébként sem kellett volna segítened.
Tobias félrehajtott fejjel néz rám.
– Pontosan tudod, hogy nem azért bosszankodom, mert segítek.
Akartam segíteni.
– Nem kell szemét módon játszanod ahhoz, hogy beszélhess
velem.
– Biztos vagy te ebben? Mert mióta megérkeztem, egyetlen
normális beszélgetésünk sem volt.
– Ez a pillanat most nem alkalmas.
– És mikor lesz alkalmas?
Hallgatásom csak még tovább dühíti, felkap egy műanyag zacskót
és belenyomja a dobozt.
– Próbálok alkalmazkodni a helyzethez, Tobias, és hálás vagyok a
segítségért, de hadd emlékeztesselek, hogy te milliomos vagy, nem
pedig felszolgáló.
– Te pedig milliomos vagy, nem pincérnő. Mi a fenét számít? Az
vagyok, ami kell, hogy legyek. – Egy másodpercig néz, majd
lehunyja a szemét, kezét a fémpultra helyezi, láthatóan türelme
morzsáit szedi össze. Amikor végre megszólal, halkan, csalódottan
beszél. – Ha végeztem az asztalokkal, nem leszek utadban. –
Felkapja a zacskót, és szótlanul áthalad a szárnyas ajtón.
 – Óvszer vagy kés? – bök meg Marissa, aki odaáll mellém a
pulthoz. Tobiast figyelem, aki egy kislánnyal rajzol az
olvasósarokban, mialatt a nagymamájával cseveg. Miután a
gyerekek elmentek, jött még egy vendégroham, ami ritkaság.
Beszélgetésünk ellenére Tobias itt maradt, hogy segítsen: szótlanul
kivitte a rendeléseket, miközben köröket írt le körülöttem és Marissa
körül.
– Tessék?
– Óvszer vagy kés. Az ex-dilemma. Amikor először visszajön,
nem tudod eldönteni, hogy megbaszd vagy megöld, igaz?
– Fején találtad a szöget – kacagok fel, és elveszek pár tányért a
pultról. – Ha tudnád… – Persze, nem tudja, és valószínűleg sosem
fogja megtudni. Ez a keresztje annak, ha az ember egy Tobias-féle
pasival él kapcsolatban.
A tegnap éjszakát a kertemben töltöttem, nyugtalanul ültettem a
tavaszi gumókat, Tobias pedig a veranda egyik székében dolgozott a
laptopján. Időnként elkaptam a pillantását, és viszonoztam is. Miután
lezuhanyoztam, és felvettem a pizsamámat, ott találtam, rám várt.
Amikor lekapcsoltam a lámpát, szótlanul magához húzott. Tudtam,
hogy azért van ott, hogy elűzze az álmot, amit képzeletem megalkot.
Mióta megérkezett, egyszer sem aludtam úgy, hogy ne álmodtam
volna valamit.
– Még sosem láttam ilyen szép férfit a való életben. Mintha nem is
ember lenne.
– Hidd el, az ő ereiben is vér folyik! – Azon kevesek egyike
vagyok, akik pontosan tudják, hol vannak Tobias hegei.
– Szóval örülsz, hogy visszajött?
– Szeretnék örülni, de a kapcsolatunk több mint bonyolult.
 – Félsz, hogy ismét sérülsz?
Tobias nem sérüléseket okoz nekem. Ő meggyilkolja a sérülést;
hozzá képest a sérülés olyan, mint egy fáklyásmenet, én azonban
nyolc hónapja kiléptem a menetoszlopból.
Lecsukom a frissen feltöltött szalvétaadagolót, majd Tobiasra
pillantok, és látom, hogy elmélyülten beszélget az idős nővel.
– Majdnem egy éve ultimátumot adtam neki, és most jelenik meg
nálam.
– Ez mindig így megy, nem? – nyitja ki Marissa a kasszát, majd
nagyobb címletű bankjegyre cseréli a borravalóját, és a
kötényzsebébe gyűri. Ez az egyszerű mozdulat egészen más időbe
és térbe repít vissza. Triple Fallsba, a mosolygó Selmához és a
tortillájához. Mintha ezer éve lett volna.
– Mi az, ami mindig így megy?
– Végül összeszeded magadat, hogy túllépj rajta, hogy nélküle élj,
és ekkor bumm, ott áll az ajtód előtt, és azt várja, hogy ugyanazt
érezd, amit régen. Anyukám mindig azt mondogatta: „Sose várd,
hogy egy férfi rájön, hogy miféle hibákat vétett az érzelmi
idővonaladon, mert egy férfinak mindig hosszabb idő kell, hogy
észre térjen és tisztába kerüljön az érzéseivel.
A férfiak érzelmileg csökevényesek.”
– Ennél nagyobb igazságot még soha nem hallottam. – Az én
csökevényes franciámnak azonban túl sok megbocsáthatatlan évbe
telt észre térni. Ezzel a legkevésbé sem tudok mit kezdeni. Mi több,
nem vagyok biztos benne, hogy a szívem képes elviselni még egy
ilyen fáklyásmenetet.
– Nos, jobb később, mint soha, nem? Esküszöm, még életemben
nem láttam ilyen szemeket. Nem tudom, hogy bírod ki…
 – Ne bámulj, különben rájön, hogy róla beszélünk!
Egy másodperc sem telik el, Tobias ránk néz, és elvigyorodik.
A rohadék.
Mindketten sietve folytatjuk a munkákat, amitől még
nevetségesebbnek tűnünk.
– Tehát macska-egér játékot játszol az oroszlánnal? Már bocs, de
ez a pasi úgy néz ki, mint aki egészben nyel le.
Haragos pillantást vetek Marissára.
– Bocs, de ez az igazság. Érzem köztetek a feszültséget, te úgy
nézel ki, mint egy gejzír, ami mindjárt kitör, ő pedig… nos, ha egy
férfi így nézne rám, valószínűleg úgy vetkőznék le, hogy észre sem
venném.
Marissa megbök, én pedig visszabökök – keményen.
– Ó, a kis érzékeny! Igen, szerintem kivársz. Nem úgy nézel ki,
mintha nemrég úgy istenigazából meghúztak volna. Inkább úgy
nézel ki, mint akit… jól felhúztak – kuncog fel Marissa, én pedig
haragos pillantást vetek rá, és rácsapok a rongyommal.
– Aúúú!
– Mesélj, miért is vettelek fel a céghez?
– A csillogó, szemtelenül őszinte személyiségemért?
– Igen, ha már az őszinteségnél tartunk, mikor könnyítesz már
azon a szegény szakácson?
Marissa Travis felé pillant, és elfintorodik.
– Az nem lehet. A gimiben jártam a bátyjával.
Amikor felnyögök, Marissa félreérti.
– Pontosan. Hogy lehet valakinek a tesójával járni, és aztán…
– Marissa, kész a rendelés! – kiált fel Travis, én pedig hálás
vagyok a kis közjátékért.
 Tobiasra pillantok, aki olvas az arcomról. Amikor visszamegyek az
irodámba, a sarkamban van, még mielőtt becsukhatnám az ajtót.
– Mi a baj?
– Semmi. Figyelj, a mi… a mi drámánk elvonja a személyzet
figyelmét.
– A mi drámánk a te figyelmedet vonja el – helyesbít Tobias, és
nekiszorít az ajtónak, így kénytelen vagyok felnézni rá.
– Tobias, megnehezíted azt, hogy dolgozzak. – És aludjak. És
gondolkozzak.
Tobias bólint.
– Ezt már megbeszéltük. Épp indulóban voltam. Csak szólni
akartam.
– Ne haragudj! Én… nem tudom, mit csinálok.
– Úgy érzed, lerohantak. Sok mindent kell megbeszélnünk, de
addig is itt vagyok, ha szükséged van rám. És… – hajol közel, a
karjába vesz, keze gyengéden végigsimít a szárnyon a hátamon –
elég sok minden vár még ránk. – Ajka súrolja az ajkamat. – Otthon
találkozunk.
Otthon.
– Oké. Kösz, hogy ma is segítettél!
Válaszul futólag szájon csókol. Majd elenged, zsebre dugja a
kezét, kihúz egy maréknyi bankjegyet a zsebéből, és a tenyerembe
helyezi.
– Marissának.

Azon a délutánon, amikor hazaérek, látom, hogy Tobias hagyott

nekem egy cetlit, hogy elment futni. A forró zuhany után megállok a
tükör előtt, letörlöm a párát, és rémülten összerezzenek, amikor
Tobias jelenik meg mögöttem, pillantása végigjár meztelen testemen,
majd ismét a szemembe néz. Haja nedves és kócos, pólója
verejtékben úszik, de odahajol, és csókot nyom a vállamra, majd
karjával átfogja a derekamat, és a hátamat magához húzza. Állát a
vállamra helyezi, ujjbegye végigfut a hasamon.
– A bájcsevegés haszontalan, nem gondolod? Főleg akkor,
amikor komolyabb dolgokról kellene csevegni.
Nedves, sűrű hajamat oldalra simítja, majd ajkát meztelen
nyakamra szorítja, és felitatja a vízcseppeket a nyelvével.
A látvány teljesen megdöbbent, olyan ismerős, olyan intim, hogy
elgyengül tőle a térdem.
Újra átélem azt, amikor legelőször csinálta ezt, amikor először
csókolt meg így. Az első közös éjszakánkon. Ajkamba harapok,
eszembe jut, milyen volt a farka, amikor belém hatolt; hogy feszített,
milyen tökéletesen illeszkedett hozzám, a pillanat intenzitása, és a
felismerés a szemében.
De nem csak az érzés… az érzéshez társuló érzelem is ott volt,
érzelmek, amiket egyikünk sem akart elismerni.
– De én tudom, hogy miért nem beszélgetünk Cecelia. Én tudok
várni – mormolja, ahogy pillantásunk találkozik a tükörben. – Mert én
aztán nem fogok bájcsevegni veled a kibaszott időjárásról vagy a
kávézóról – egy olyan üzletről, amit akár csukott szemmel is
elvezetsz –, vagy arról, hogy mit ültetsz el a kertedben, mert amíg
boldoggá tesz, engem aztán kurvára nem érdekel. Tudok sokáig
várni – húzódik el egy pillanatra –, de már nem sokáig fogom hagyni,
hogy letagadd, hogy itt vagyok. – Erekciója a hátamnak nyomódik,
ismét hozzám hajol, gyengéden harapdálja a nyakszirtemet, majd
lágyan végigfuttatja rajta az ajkát és a nyelvét. Tiszta lucsok vagyok,
sóvárgok utána, küzdök a késztetés ellen, hogy egymáshoz
dörzsöljem a két combomat. – Arról beszélgetek veled, amiről csak
akarod, csak kérlek, beszélgessünk! De azt is hallom, amit nem
mondasz ki. Mindig hallak. – Figyel, tanulmányozza
arckifejezésemet, reakciómat, testem életre kel az érintése nyomán,
lehunyja a szemét, és káromkodás hagyja el a száját. Fájdalmas
arcot vág, mintha olyasvalamit látott volna, amit nem tud elviselni,
majd elenged, és becsukja maga mögött az ajtót.
Szívem vadul ver, indulnék utána, de az agyam megtiltja. Az
érkezése óta most először fut át rajtam a gondolat…
Mi van, ha képtelen vagyok megbocsátani neki?
 Tizenkettedik fejezet

Tobias
Húszéves

A tőlem jobboldalt lévő klubból kemény basszus hallatszik, ahogy

áthaladok egy füstfelhőn. Járás közben észreveszem, hogy egy srác
nyelves csókot vált egy barna lánnyal, akit nekinyom az épület
oldalának, keze eltűnik a lány szoknyája alatt. Elönt a sárga irigység,
ahogy a lány hátraveti a fejét, és beleharap foglyul ejtője vállába.
Amikor kinyitja a szemét, és egyenesen a szemembe néz, szája
elnyílik. Szemében színtiszta kihívás, csábítás honol.
Gyere, és tégy magadévá!
Nem törődöm az egyértelmű kihívással, bosszankodva haladok el
a klub előtt. Arra sem emlékszem, mikor voltam utoljára nővel, vagy
mikor csináltam bármi olyasmit, ami normálisnak tekinthető. Olyan
nagy baj lenne csak egyszer egy szombat estét egy klubban
eltölteni? Megajándékozni magamat egy hosszú, alapos keféléssel,
csak hogy kicsit lenyugodjak?
Ekkor jövök rá, hogy az egyik órámról ismerősnek tűnik egy srác.
Lesütöm a szemem, hogy ne állítson meg; mondjuk nem sok esélye
van, hogy megállít. Mióta elkezdtem a HEC-et, viselkedésemmel
egyértelművé tettem, hogy senki ne próbálkozzon. Az idióta új
lakótársam, Claude mellett, akit anyagi okokból kényszerültem
szerezni, az új iskolában egyáltalán nem barátkozom senkivel. A
néma kommunikáció és a testbeszéd által teszek róla, hogy Claude
elővigyázatos legyen velem. Claude olyan, mint minden normális
diák, hétvégén gyakran nincs itthon, így van egy kis időm
magamban, miközben továbbra is két végén égetem a gyertyát.
Amellett, hogy az egyetemi évek itt nyújtóznak előttem, nem áll
szándékomban változtatni a terveimen. Személyes szinten senki
nem kerülhet közel hozzám. De lényem egy kis része azt kívánja,
hogy – a legtöbb diákhoz hasonlóan – bárcsak az lenne a
legnagyobb problémám, hogy átmenjek egy vizsgán és olyan
egyszerű döntések előtt álljak, mint hogy melyik bulira menjek el és
melyik csajt döntsem meg! Az előkészítő óta különösen ügyelek
arra, hogy inkognitóban maradjak, és eddig ezen a területen csak
kevés iskolatársam próbált kikezdeni velem. Jutalmuk durva
szembesítés volt, ami azért szükséges, hogy továbbra is arctalan
diák maradjak, akire nem igazán emlékszik senki. De miután éveket
töltöttem külföldön, még egy Párizshoz hasonló nagyváros is egy
kisebb világhoz hasonlít.
Az új mobillal babrálok, amit Dominic futárral küldött el nekem, és
megkerülök egy újabb csoportnyi embert, ahogy a telefon kicsöng.
Dom másodikra felveszi.
– Épp egy repülőn kéne ülnöd.
– Vizsgáim vannak – füllentem.
– Hazudsz – száll vitába Dominic. – Mégis hogy segítsek neked,
ha nem mondod el, mi történik?
A köztünk lévő majdnem hat év korkülönbség nem is olyan régen
érettség szempontjából évmillióknak tűnt. Bár az utolsó Triple Falls-i
látogatásom óta rájöttem, hogy alaposan alábecsültem őket – főleg
Domot –, és emiatt szinte lehetetlen bármit is eltitkolni előle. A tűz
körül ülve, hat héttel ezelőtt, rádöbbentem, hogy mennyire készen
áll.
– Mi történik Franciaországban? – tudakolja Sean a
kempingszékéből.
– Suli van – válaszolom röviden.
– Ez azért nem teljesen igaz, ugye, tesó? – szólal meg Dom, és
Tylerre, majd Seanra pillant. – Azért utazott el, hogy segítséget
kérjen. A találkozókon mindenki megrémült, amikor a szüleinket
megölték, és most mást sem csinálnak, csak nyafognak. – Dom
hátradől a székével. – A szüleink bizonyos szempontból lázadók
voltak, más szempontból pedig szélsőségesek, és a tesóm olyan
embereket akar toborozni, akik pontosan tudják, mit csinálnak. –
Rám pillant. – Igaz, tesó?
Sokkal többet tud, mint amennyit kellene. A gondolat, hogy ilyen
sokáig játszotta az ártatlant, a lelkem mélyéig megráz. Ügyes az
átverésben, túlságosan is ügyes.
– Miért játszottad végig azt, hogy nem tudsz semmit?
A tűz fényében Dominic arca sztoikus marad.
– Rájöttem, hogy hasznos, ha tudok dolgokat anélkül, hogy bárki
más is tudna róla.
Zseniális átverés. Manipuláció, amivel még engem is átvert; néha
azt játszotta, hogy érdektelen számára az egész, néha meg azt,
hogy nem ért belőle semmit.
– Nem értem – szólal meg Tyler, és tekintete ide-oda jár köztünk.
Sean szólal meg, aki hol rám, hol Domra pillant.
– Szerintem a rövid verzió az, hogy Dom többé nem játssza a
hülyét.
Alaposan végigmérem a fivéremet, majd Seant is.
– Ez nem fog menni úgy, ha titkolózunk.
– Mondja a legnagyobb titoktartó – jegyzi meg Dom keserűen.
 Amíg távol voltam, Dom fejében összeállt a kép.
Titokzatoskodásom fölkeltette kíváncsiságát, és egyértelművé tette
számomra, hogy többé nem úszom meg ennyivel, tudatja velem,
hogy szorosan a nyomomban van.
– Jelenleg nincs mit mondanom. És ez nem egyetlen este alatt fog
végbemenni.
– De ez már nem sima beszélgetés – mondja Dominic
határozottan. – És ezt te is tudod. Nem tudunk segíteni, ha nem
árulod el, hogy mi folyik odaát.
– Mit gondolsz, mit tudnál csinálni?
A válasz hallgatás.
– Pontosan. Maradj ki belőle, míg eljön a te időd!
– A kibaszott Franciaországban élsz, egyedül. Azt hiszed, ez okos
döntés?
– Mégis mit akarsz, mit tegyek?
Dominic egy pillanatig sem habozik.
– Vigyél magaddal!
– Esélytelen. Jól tudod, miért vagyok ott, úgyhogy nincs értelme
vitázni róla. Arra kell összpontosítanunk, ami fontos, és ez most a
pénz.
Dominic megtöri a szemkontaktust, ismét belebámul a tűzbe.
– Van egy ötletem, de nem fog tetszeni.

Nem tetszett akkor, és most sem tetszik, éppen ezért nem hagytam,
hogy még azelőtt veszélybe sodorja magát, hogy elég érett lenne
ehhez az egészhez. Azt akarom, hogy a lehető legtávolabb legyen
mindattól, amit itt, Franciaországban el akarok érni.
– Valami olyan ügyletben vagyok, amiről nem akarok beszélni. –
Magamhoz szorítom a hátizsákomat, elfordítom a nyakamat, a
telefonomat továbbra is a fülemhez szorítom, ahogy egy nyitott ajtón
át zene hömpölyög be. – Ezt nem tudnánk később megbeszélni?
Van egy kis dolgom. Csak benéztem.
– Persze. – Hangjában elutasítás érződik, és tudom, hogy nem
csak amiatt, hogy nem az ígért géppel megyek haza. Mostanáig
álltam a szavamat, és hathetente otthon voltam, de
a dolgok lassan kezdenek abba az irányba haladni, amerre
szeretném, és szó szerint nem engedhetem meg magamnak, hogy
másra pazaroljam az időt. Ezek az utak egyébként egyre több pénzt
emésztenek fel.
– Mi folyik ott?
– Felejtsd el! Akkor majd találkozunk.
– Dom, nincs türelmem ahhoz, hogy szépen szedjem ki belőled.
Ki vele!
– Kurvára nincs pénzünk.
Megállok, és végigsimítok az arcomon. Mikor legutóbb Triple
Fallsban jártam, megtanítottam nekik, hogyan vegyék „kölcsön” azt,
amire szükségük van, azoktól, akik úgy kerültek magas pozícióba,
hogy átverték a kevésbé szerencséseket. Ezt a kódot nem sokkal
azután találtam ki, hogy tavaly összefutottam a késelős tolvajjal. A
srácok pontosan értették, miről van szó, és mivel Dom nem
hazudtolja meg magát, kitalált pár ötletet arra nézve, hogy miként
növelje a bevételünket.
– Ideje változtatásokat eszközölni.
A változtatás azt jelenti, hogy szerinte ideje olyan módon
belekeverednie ebbe az egészbe, amit nem lehet visszacsinálni, ha
esetleg rajtacsípik. A kisstílű lopást illető leckémből az lett, hogy az
öcsém kitanított, miként lehet hatékonyabban gyorsan készpénzhez
jutni. Egyszerre volt csodálatos és rémisztő rádöbbenni, hogy tizenöt
évesen milyen sokat tud.
– Majd kitalálok valamit – jelentem ki.
– Arra sincs idő. – Dom hangja komoly, de még mindig csak
gyerek, és napról napra arrogánsabb, főleg, mivel pontosan
tisztában van a technológiai fejlődéssel.
– Ha elcseszed…
– Higgyél már bennem, tesó! – A Dom hangjából kiérződő izgalom
mindennél riasztóbb. De a ténynek, hogy arra várt, hogy rámondjam
az áment, elégnek kellene lennie. Bíznom kell benne. Bíznom kell
bennük, hogy képesek viselni ezt a terhet addig, amíg elérem
mindazt, amit terveztem.
– Csináld! És Dom, kurvára ne gondold, hogy ha szórakozni
kezdesz a játékkal, nem veszem ki a kezedből!
– Na persze, csak szeretnéd! Lassan túlnövök rajtad.
– Talán – mondom büszkén –, de ne feledjük a szabályokat!
– Ha megvan, jelentkezem.
– Rendben, és egyébként meg igyekezz szépen meglapulni!
– Bízz bennem, tesó!
– Bízom.
Bontjuk a hívást, én pedig befordulok a sarkon, és hagyok egy kis
helyet a sikátor szélén álldogáló pasasnak.
– Auriez-vous une cigarette?
– Non – válaszolok úgy, hogy felé se nézek.
– Biztos?
– Sajnálom.
– Amerikai vagy?
 – Non.
– Ez nem igaz, ugye, Ezekiel?
Futásnak eredek, de már késő. Másodperceken belül csuklyát
húznak a fejemre, és egy kisteherautóban ülök. Ahogy több oldalról
is angol és francia kérdések záporoznak felém, továbbra is
hallgatok; hátizsákomat letépik a vállamról és kinyitják, de tudom,
ezzel kapcsolatban biztonságban vagyok. Megszabadultam
mindentől, ami arra utalna, hogy nem csupán átlagos egyetemista
vagyok, de ezeknek a fickóknak ennél több eszük van. Olyan
dologba ütöttem az orromat, amibe nem kellett volna, és emiatt ma
este vagy meghalok, vagy olyan módszerrel fognak
figyelmeztetésben részesíteni, ami valószínűleg nem fog tetszeni.
– Amerikában kellett volna maradnod – nyögi az egyik, miközben
tovább számolok magamban, és ujjaimmal a combomon dobolok.
– Milyenek az amerikai puncik? – szólal meg valaki a bal
oldalamról. Hallgatásom jutalma egy felszakadt ajak, de tartom
magam, próbálok nem gondolni rájuk, és tovább számolok.
Úgy érzékelem, hogy a sofőrön kívül ketten vannak. Nem törődöm
a zajjal, ujjaimmal megkocogtatom magam mögött a bőrt.
Kopp. Kopp. Kopp.
Kicsivel később az autó lassít, és felfigyelek a közeli építkezési
zajokra, annak ellenére, hogy késő éjszaka van. Hallom egy kapu
kattanását, hogy valamelyikük kiszáll a kocsiból, mielőtt áthaladnánk
a kapun. A következő pillanatban kihúznak a kocsiból, és
átráncigálnak egy parkolón, egy ajtón, és lelöknek valamilyen
lépcsőn. Amikor becsukódik mögöttem egy ajtó, erős vizeletszag
csap meg, és lerántják a fejemről a csuklyát. Pislogok, hogy szemem
hozzászokjon a fényhez, és tőlem fél méterre egy férfit pillantok meg
– idősebb, ötvenes évei elején járhat, mákos, de inkább őszes haja
gondosan nyírt, arca közönyös, tekintete tompa. Mögötte ott áll Palo,
az a férfi, akiről tavaly télen érdeklődtem a sztriptízbárban, és a
szemében semmiféle felismerést nem látok. Figyelmem visszatér az
előttem álló férfira, ahogy figyelmesen végignéz rajtam.
– Jobban nézel ki, mint apád.
Csak feltételezni tudom, hogy Abijahról beszél. Beau sokkal
kevésbé volt radikális, és el sem tudom képzelni, hogy bármi köze
lett volna az előttem álló férfihoz.
– Beszélj!
– Nem emlékszem Abijahra.
– Jó katona volt. Kár, hogy az elméje elárulta.
– Anyám gyűlölte. Én anyámhoz vagyok hűséges.
– Szomorúan hallottam arról, hogy Celine elhunyt. Tragikus.
Gyönyörű volt.
– Meggyilkolták.
A férfi arca ugyanolyan közönyös marad, de a szemében
megvillan valami.
Öltözéke elegáns, drága ruhadarabokat visel. Még sosem volt
öltönyöm, de ha minden jól megy – és nem ez az utolsó estém –,
akkor veszek egyet magamnak. Gondolataim rövid időre Dominic
felé szállnak, és arra gondolok, hogy talán az a hívás volt az utolsó
beszélgetésünk. Összeérintem a mutató- és hüvelykujjamat.
Kopp. Kopp. Kopp.
– Pourquoi es-tu en France?
– Egyetemre járok. Diák vagyok.
– Mondd, egy diák miért az embereim között toboroz?
Kopp. Kopp. Kopp.
 – Nem tudtam, hogy a maga emberei.
– A nem tudás nem érv.
– Je ne fais pas la même erreur deux fois. – Nem követem el
kétszer egyanazt a hibát.
Elgondolkodik, mintha azt akarná eldönteni, hogy mennyire
süssék át a sztékjét, azonban most az életem a tét. Közben pedig
olyan apróságok foglalnak le, mint a testbeszéde, az a képessége,
hogy pusztán a jelenlétével is erőt sugároz, az, hogy átgondolja a
szavait, mielőtt megszólal, és a nyugodt hang, amit használ. Ezek,
és a kibaszott öltöny – kifogástalan szabású, kétsoros gombolású.
Ez az ember szinte semmit nem árult el magáról, azt leszámítva,
hogy ismerte a szüleimet, és lefogadom, hogy minden helyzetben
ilyen összeszedett – akár fenyegetik, akár nem.
– Nem. Nem csak egy diák. És abból, amit tudok, ezek a terveid…
– Magára nem vonatkoznak. – A fegyver nyomása okozta égő
érzés a halántékomon azt jelenti, hogy nem kellene kétszer
elkövetnem azt a hibát, hogy a szavába vágok. A halántékomból
szivárogni kezd a vér, ahogy egyenesen előre bámulok
fogvatartómra, és a mögöttem álló rohadék számára későbbre
tartogatom a dühömet.
– Szóval úgy véled, ebben a játszmában mindenkinek akad hely,
mi?
– Nem vagyok ilyen ambiciózus.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez hazugság.
– La France n’est pas le pays où mes projets se re´aliseront. –
Franciaország nem az a hely, ahol véghez tudom vinni a terveimet.
Átgondolom következő kijelentésemet, és úgy érzem, nincs mit
veszítenem az igazsággal. – Az az ember, aki megölte a szüleimet,
zsebre vágta az egész várost, a rendőrséget. Miatta vagyok
Franciaországban, hogy a családom segítségét kérjem.
– Itt már nincsenek családtagjaid.
– Igen, most már tudom.
Kivesz egy doboz cigarettát öltönyzakója selyembéléses
zsebéből, és felém fújja a füstöt. Vér folyik végig a nyakamon, ahogy
továbbra is a szemébe nézek.
– Még mindig nem kérdezted meg, ki vagyok – hajtja félre a fejét.
– Úgy érzem, inkább Abijah, mint Celine fia vagy.
Nem válaszolok, de röviden eltűnődöm, ez igaz lehet-e.
– Ha a segítségemet akarod, akkor be kell avatnod a terveidbe.
– Nem akarom a segítségét. Ez családi ügy.
– Mindenki az én segítségemet akarja – mereng el, és a
mögöttem álló férfira pillant, mintha döntött volna velem
kapcsolatosan, de nem tudok olvasni az arcáról.
Kopp. Kopp. Kopp.
Gondolataim újra Dom felé szállnak, és hogy milyen agresszív
lesz, Párizsba utazik majd az eltűnésem miatt, hogy megtudja, mi
történt velem, és ugyanebbe a helyzetbe fog kerülni. Mindannyian
így végezzük majd? Befolyásos emberek karmai között, akik
döntenek a sorsunkról – vagy egy napon mi is ilyenné válhatunk, mi
is megváltoztathatjuk a sorsunkat, átírhatjuk a történetünket?
– Mint mondtam, nem érdekel a segítsége, de a szabója nevét
szívesen felírnám.

– Lassabban! – könyörög Claude, de én egyetlen gyors mozdulattal

végigsuhintok a levegőn, hogy elhallgattassam. A beszélgetés és
több figyelmeztetés után csak azért engedtek szabadon, mert Celine
fia vagyok. Amikor a pasas megunt, ismét csuklyát borítottak a
fejemre, és az Eiffel-toronytól két háztömbnyire tettek ki. Hajnalodott,
és én lefutottam a tíz kilométert a szállásig, ahol felkeltettem Claude-
ot, a lakótársamat, és követeltem, hogy adja kölcsön a kocsiját. Ő
kijelentette, hogy velem tart, és mivel nem akartam vesztegetni az
időt, megengedtem, hogy beüljön az anyósülésre, majd
visszamentem abba a sikátorba, ahol alig néhány órával korábban
elraboltak. Amikor odaértem, szóltam, hogy vegye át a kormányt, és
lehunytam a szememet, megkértem, hogy hallgasson, és elkezdtem
lassan kopogtatni az ujjaimmal, Claude pedig a gázpedálra lépett.
– Droite! Deux lampadaires. Gauche! – Jobbra! Két lámpa. Balra!
– Où allons-nous? Que s’est-il passe´? – Most hová megyünk? Mi
történik?
Nem törődöm a kérdések özönével, a feladatra összpontosítok.
Kopp. Kopp. Kopp.
– Droite.
Kopp. Kopp. Kopp.
– Tourne à droite ici! – Itt jobbra fordulj!
Végigszáguld a keskeny úton, én pedig kinyitom a szemem,
keresek valami jelet, reménykedem, hogy egyetlen kanyart sem
tévesztettem el. Claude megjegyzései távolinak tűnnek, ahogy
lépésről lépésre átgondolom az ide vezető utat.
– Tu es complètement tare´. Tu le sais? – Te teljesen őrült vagy,
ugye tudod?
– Tais-toi! Arrête-toi ici! – Fogd be! Állj meg itt!
Alig pár méterre egy építkezés táblája áll, és a mellette
elhelyezkedő kapu látványától megkönnyebbülök. Kiszállok Claude
kocsijából, és az út felé intek.
 – Menj!
Claude körülnéz az elhagyatott utcán.
– Nous sommes au milieu de nulle part! – Ez itt a nagy semmi
közepe!
Ha eddig nem hittek a kísértetekben, mielőtt idejöttünk, ő a
bizonyíték.
És egy másodpercig azt látom, amit Claude lát. Egy elhagyatott
utcát, amit az idő elfelejtett, egyetlen épületet sem látok sehol.
– Menj már! – Claude szemében félelem villan meg, ahogy véres
pólómat bámulja, és a sebet a halántékomon. – Moins tu poseras de
questions et plus tôt tu partiras, plus tu seras en se´curite´. – Minél
kevesebbet kérdezősködsz és minél előbb mész el, annál nagyobb
biztonságban vagy. Ami az önfenntartást illeti, a Claude-féléknek kell
egy kis biztatás, márpedig Claude igencsak fontosnak tartja saját
magát.
– Je de´me´nage! – Én léptem!
Miután Claude elszáguld, Dominicet hívom, aki elsőre felveszi.
– Mizu?
Eldarálok neki egy címet.
– Meg kell tudnom, hogy mi ez a hely, kié, mégpedig most! Dom,
alaposan nézz utána!
– Máris. Megküldöm üziben.
– Hogy mit csinálsz?
– Jézusom! – Dominic leteszi, én pedig lassan elindulok a kapu
felé, alig várom, hogy megszólaljon a telefonom. Ha észrevesznek,
mielőtt Dom visszahív, talán hiába az egész.
Minél több idő telik el egyetlen hang nélkül, annál erősebben
ágaskodnak fel a kis pihék a tarkómon. Mereven bámulom a mobilt,
amit Dom órákkal korábban küldött nekem, és elkezdek visszafelé
haladni, pedig tudom, hogy a szükséges információk nélkül könnyű
célpont vagyok. A telefon nem cseng, hanem vibrálni kezd a
kezemben. Rákattintok a kis ikonra, megnyílik az üzenet.
A szükséges információ birtokában elönt a megkönnyebbülés,
ahogy felpillantok az előttem álló kapura. Amikor elérek a bejárathoz,
felszegett állal bámulok bele a kapu tetején elhelyezett kamerába, és
felemelem a kezem. Életem legelső telefonüzenete talán
megmentette az életemet… vagy véget vetett neki. Majd az idő
eldönti, és abból nincs túl sok, mert néhány másodperc múlva
korábbi bántalmazóim égővörös arccal jelennek meg a kapu mögött,
és dörgő hangon szólalnak meg.
– C’est quoi ce bordel?! – Mi a fasz ez?!
– Tu viens de signer ton arrêt de mort, imbécile! – Ezzel aláírtad a
halálos ítéletedet, te barom!
Amint bekísérnek a kapun belülre, rájövök, hogy a külső
megtévesztő, és ez a hely inkább kerítéssel körülzárt lakótömb,
egyemeletes, vöröstéglás épületek együttese, mely egy másik
korszakban élte virágkorát. Okos ötletnek találom, olyan ez, mint az
Itt a piros, hol a piros-játék. Ezzel a taktikával annak a férfinak
szükség esetén elég ideje van elmenekülni, de közben látom a terv
hibáit is. Különféle lehetőségek villannak át az agyamon, ahogy
bevezetnek a kaputól ötven méterre álló három épület egyikébe, és
most az emeletre visznek, majd belöknek egy irodába, és térdre
kényszerítenek.
Az elegánsan öltözött férfi egy tölgyfa íróasztal mögött ül.
Alaposan végigmér, ahogy én is őt. Láthatóan kifárasztotta a hosszú
éjszaka, és csak nehezen fojtom el magamban a diadal érzését,
amikor meglátom tekintetében az enyhe meglepetést. Kezd
derengeni számára, hogy szándékosan hagytam, hogy tegnap este
elkapjanak. Majdnem egy teljes évembe telt, mire felhívtam
magamra ennek az embernek a figyelmét, ami könnyű volt, azzal
összehasonlítva, hogy kiderítsem, ki ő, mert ez csak alig néhány
perccel korábban sikerült. Ez az ember arról közismert, hogy senki
nem ismeri, de a híre olyan félelmetes, hogy senki nem meri
felkeresni. Pont az ilyesféle tudásra van szükségem ahhoz, hogy
véghez vigyem terveimet, és méltó ellenfele lehessek. Erről a férfiról
és a bűnszervezetéről csak pletykákban és elsuttogott híradásokban
lehet hallani, de senki nem tudja igazán, ki a szervezet feje, és aki
látja az arcát, annak számára ez az utolsó látvány ebben az életben.
Amikor a halántékomhoz nyomják a fegyvert, ez a gondolat
világossá válik előttem.
Anya üdvözöl. Apa megtart.
Miután egy hosszú percig bámul, meggyújt egy cigarettát,
hosszan beleszív, és ahogy kifújja a füstöt, az még egy ideig ott
gomolyog az arca körül.
– Jól van, Ezekiel. Rám találtál. Hogy sikerült?
– Az első hiba: arccal előre ültettek a kocsiba. Onnantól kezdve
már csak annyit kellett tennem, hogy kikapcsoltam a külvilágot, és
számoltam az utcasarkokat, a lámpákat, a köztük eltelt időt és a
sebességet.
– Ahogy te, én sem követem el kétszer ugyanazt a hibát. –
Megsemmisítő pillantását a két oldalamon álló két férfira emeli, és
tudom, hogy valószínűleg az életükkel fizetnek értem. Kihúzza
magát, de látom a szemében megvillanó sértettséget és némi
megvetést, amit ezzel a húzással kiérdemeltem. – Az egó veszélyes
is lehet. Talán nekem kellett volna megkérdeznem, hogy te ki vagy.
A férfi felszegi az állát, erre az oldalamon álló férfiak talpra
állítanak, majd becsukódik mögöttük az ajtó.
Amint kettesben maradunk, hosszú másodpercekig bámulunk
egymásra, és tudom, hogy szorít az idő.
– A hírneve miatt kerestem meg. Én nem kereskedem
emberekkel, drogokkal vagy fegyverekkel, soha nem is fogok. Hogy
ki vagyok? Egyelőre árva vagyok, nincstelen tolvaj, és az ambícióm
meg sem közelíti a magáét. Azonban azt gondolom, hogy
kölcsönösen segíthetnénk egymásnak, Antoine.

Tövig nyomom a gázt, véggiszáguldok a Cecelia háza környéki

elhagyatott utakon, átgondolom annak a napnak és az utána
következő éveknek bizonyos részleteit. Vajon mindannyiunk jövőjét
tönkretettem azon az éjszakán? Ez a lépés volt az első egy új
sakktáblán, és itt kóstoltam bele először úgy istenigazából a
játszmába.
Ez a kezdet volt, vagy a vég?
Elég kétségbeesett voltam akkoriban ahhoz, hogy veszélyes
szövetségesekkel álljak össze, de fogalmam sem volt az igazi árról,
amit fizetnem kellett. A kompromisszumról.
Azokban, akik a múltban megbíztak bennem – akik osztoztak
látomásomon – végül elfogyott ez a bizalom, és ennek teljesen
érthető oka volt. Nem hibáztathatom őket, egyiküket sem, a
megcsappanó bizodalomért, és Ceceliát sem okolom friss
bizalmatlanságáért. Annyit tehetek, hogy megpróbálok hinni annak a
nőnek, aki visszatért hozzám, aki valaha hitt bennem. Hiszek abban
a nőben, aki nem olyan rég még küzdött ellenem, és provokált, hogy
legyek az, aki vagyok. De egykori énem csaló volt, destruktív és
kibaszottul veszélyes azok számára, akiket szeretett. És amikor
elveszítette a szeretteit, engedélyt adott magának az ámokfutásra.
Most, hogy ismét kisiklott alattam a vonat egy másfajta élet
lehetőségével, arra kényszerülök, hogy szembenézzek egykori
énem démonjaival.
Sebességet váltok, a Camaro kilométerórája kétszáz körül jár,
ahogy próbálok menekülni a fájdalom, a hibáim okozta égő érzés
elől. A kép elől, amilyen arcot Sean, Dom és Tyler vágott a tűz
fényében, amikor meséltem neki Romanről, és a tervemről, hogy
meg akarom buktatni. Ahogy egyre élesebben látom bizalomtól
sugárzó arcukat, tudom, hogy ezt az emléket semmiféle sebesség
nem tudja kitörölni.
 Tizenharmadik fejezet

Cecelia

Az újabb műszak vége után hazaérek, és megpillantom Tobiast,

amint Dominic Camaróját mossa a kocsifeljárómon. Megszédít
félmeztelen testének látványa: kidolgozott, feszes, és amikor
meghallja, hogy közeledek, felemeli a fejét, és telt ajka egészen
kicsit felfelé görbül; épp a kocsi oldalát súrolja. Úgy tűnik, nem
sokkal ezelőtt alaposan megkocsikáztatta a kicsikét, de a gondolat,
hogy autózott egy jót, teljesen eltörpül a látvány mellett, amikor
felemelkedik, és a délutáni napfény beragyogja a testét. A bőre
csillogó, hívogató, farmerja veszélyesen alacsonyan ül a csípőjén,
kiemeli a mély V-vonalat, ami eltűnik a sötét, kőmosott farmer
mélyén. Kiszállok a kocsiból, és odalépek, ahol elmélyülten dolgozik.
– Szia! – üdvözöl olyan rekedtes hangon, mintha egész nap
kiabált volna.
– Szia neked is! – válaszolom, és a kocsira pillantok. – Látom,
kocsikázni voltál.
– Igen, már elég rég engedtem el utoljára magamat.
Valami nem stimmel. Egyértelmű a szeme melletti halvány
ráncokból, a vállára nehezedő teherből.
– Minden rendben van?
 – Igen – hajítja a szivacsot a vödörbe, majd csókot nyom a
halántékomra. Felveszi a locsolócsövet a földről, majd egy pillanatra
abbahagyja a tisztogatást, és a fejét csóválja. – Vagyis nem, nincs
minden rendben, ma valahogy nincs. De lehet, hogy a beszélgetést
inkább később folytassuk?
– Persze – mondom könnyedén, és elindulok, Tobias azonban
megragadja a csuklómat, és maga felé húz. Tekintete az enyémbe
mélyed, ahogy a kocsihoz szorít. Lehajol és megcsókol, én pedig
hagyom, szívem vadul ver abban a pillanatban. Testem könyörög,
hogy szabadítsam meg ettől a kíntól, de az agyam még mindig
megtiltja, hogy átengedjem magam annak a szabadesésnek, aminek
korábban olyan gyakran utat engedtem. Most nem a zuhanás a
lényeg, hanem az, hogy tudom-e hogyan kell földet érni. Semmi
értelme annak, ha letagadom, hogy szeretem, még mindig
szerelmes vagyok belé. Még mindig nagy erőfeszítésembe kerül
tagadni, hogy itt van, és őszintén vágyik arra, hogy ez az egész
működjön. De megbocsátani neki – ez nehezíti a fejlődésünket. Még
mindig túl korai elfogadni – teljesen visszafogadni őt. Azonban
ezekben a másodpercekben ajkával mégis szétfeszíti az ajkamat,
alaposan megízlel, és így önkéntelenül is jóllakatom éhségemet.
Hosszú percekig csókol, én elejtem a táskámat, vágyam egyre
magasabban lobog, majd Tobias elhúzódik, és homlokát az
enyémnek dönti.
– Azt mondtam, hogy semmit nem fogok eltitkolni előled, és nem
is fogok. Vannak rossz napjaim, néha vannak.
– Mi rossz bennük?
Lehúzza kezemet a nyakából, és megcsókolja a kézfejemet, majd
ujjaimat a halántékára nyomja.
 – Ez.
– Köze van Dominichez?
– Elég gyakran. A kocsiját vezetni… nem tudom, egy kicsit
valahogy elkalandoztak a gondolataim.
– Ne haragudj! Én csak azt gondoltam, hogy talán inkább ezt
vezetnéd, és nem az Audimat.
A fejét ingatja.
– Ne sajnáld! Talán jót tett nekem.
– Ahogy elnézlek, nem.
Nem érzek mást, csak a belőle áradó fájdalmat és a bennem
feltámadt ösztönös késztetést, hogy megvigasztaljam.
– Néha azt kívánom… – fújja ki a levegőt. – Néha azt kívánom,
bárcsak úgy álmodnék, ahogy te álmodsz, mert akkor elzavarhatnám
ezeket a gondolatokat, és talán nem lennének ilyen napjaim.
– Ne kívánd ezt, Tobias! Hidd el nekem, ne kívánd! – Elkapom a
tekintetemet. – Ki kéne engednem Beau-t. És le kell zuhanyoznom.
Bólint, és elenged. Becsukom magam mögött a bejárati ajtót, és
hosszan felsóhajtok. Azzal, hogy megint egy térben vagyok vele, le
sem tagadhatom, hogy mit tesz velem a puszta jelenléte. Még
mindig lihegek a csókjától, a testem legmélye lüktet a köztünk
dübörgő vágytól, de Tobias fájdalma árnyékot vet az egészre.
Lényem nagy része megadná magát, hallani szeretném, amit mond,
a szívemhez szorítani és elengedni minden sértettséget, hogy együtt
kezdjünk el gyógyulni úgy, hogy az közelebb hozzon minket
egymáshoz.
Meg kell próbálnom. Meg kell adnom magamat, valamilyen
kompromisszumot kell kötnöm.
Egyértelmű, hogy pont az ellenkezőjében élünk annak, amit a
parkolóban történt újbóli találkozásunkkor elképzeltünk, és
valahányszor összenézünk, fizikailag érzem mind a kettőnkön a
csalódottságot.
Ritkán hagyom, hogy megérintsen, nem adok rá alkalmat, hogy
magyarázatot adjon. De nem szabad újra elmerülnöm benne,
legalábbis nem teljesen. Fizikailag Tobias bűvköre alá kerülni nem
pusztán a szexet jelenti. Nem tagadok le mindent annyira, hogy ne
döbbenjek rá, hogy én vagyok, aki akadályozza fejlődésünket.
A hűtőhöz lépek, hogy kivegyek egy vizet, és úgy döntök, inkább
valami erősebbet iszom. Talán egy italtól ellazulok annyira, hogy
beszélgetést kezdeményezzek. A whiskys poharamért nyúlok,
kinyitom a fagyasztót némi jég után kutatva, és látom, hogy Tobias
bevásárolt, mi több, kis, zárható zacskókban piros szőlőt fagyasztott
le nekem. Eszembe jutnak azok az idők, amikor apám házában a
medence mellett heverésztem, és a szőlőt majszolgattam, miközben
Tobias csak rótta a köröket a vízben. Bár rövid ideig voltunk együtt,
heteken át a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük, tanulmányoztuk
egymás szokásait, kitanultuk egymás testét, és őrületesen
egymásba szerettünk. Akkor azt a fogkrémmárkát használta, amit én
is. És keserű megjegyzésem ellenére mégiscsak ismerem őt, a
szokásait, a hangulatait, és az álombéli féltékenység volt az, ami
mást sugallt.
Az ördög a részletekben bújik meg, és én pontosan emlékszem az
ördögömre. Ezek a részletek repítenek vissza abba az időbe, amikor
végtelenül odavolt értem. Vacsorát főzött nekem, teleengedett egy
kádat vízzel, majd együtt fürödtünk, és közben hosszan
beszélgettünk. Órákon át sakkoztunk, a tisztáson Louis Latourt
iszogatva bámultuk a csillagokat. Órákig szeretkeztünk izzadságban
úszva, egymást bámulva, ringó testtel, majd kimerülten álomba
zuhantunk, hogy aztán felébredjünk és újrakezdjük az egészet.
Lehunyom a szemem, küzdök a késztetés ellen, hogy odamenjek
hozzá, megszüntessem a köztünk lévő távolságot. Minden este
fegyverszünetet kötünk, és Tobias odabújik mellém, magához húz,
arra vár, hogy kérdéseket tegyek fel, elkezdjek egy beszélgetést, de
eddig még nem tettem meg. Még mindig próbálok engedélyt adni
magamnak arra, hogy örüljek, hogy kevésbé legyek óvatos,
elfogadjam az ittlétét, azt, hogy most már mindig itt lesz velem.
– Csak egyet, oké?
Összerezzenek.
– Muszáj így mögém osonni?
– Nem osontam mögéd. Azóta bámulsz bele a fagyasztóba, hogy
beléptem a konyhába.
Becsukom az ajtót. Pillantása a fagyasztott szőlőre esik; észre
sem vettem, hogy kivettem a zacskóból.
– Megőrjítettél, amikor a szőlőszemeket szívogattad olvasás
közben.
Pár szőlőszemet dobok a poharamba némi jéggel, visszafordulok
a pulthoz, hogy kitöltsem az italomat.
– Miért csak egyet?
– Ma estére terveink vannak, azt szeretném, hogy józan légy. –
Kinyitja a hátsó ajtót, kiengedi Beau-t. – Szeretnélek elvinni
valahová.
– Hová megyünk?
– Egy találkozóra.
Hátrahőkölök.
– Te most szórakozol velem?
 – Szeretnélek bemutatni azoknak, akik itt, Virginiában vigyáznak
ránk.
A dühtől füstölögve kiiszom a whiskyt.
– Azt hittem, azt mondtad, senki nem vigyáz rám.
– Nem rád vigyáznak – válaszol, és tekintete elárulja a többit is.
Megrémíthetne a tény, hogy neki van szüksége védelemre, de nem
így van. – Szerettem volna gyorsan lezuhanyozni.
– Akkor én majd gyorsan beülök a kádba. – Mire kiiszom az
italomat, már a zuhany alatt áll, kétségtelenül azért, hogy teret
hagyjon nekem. Levetkőzöm, és közben érzem, hogy a tükörben néz
onnan, ahol áll – épp szappanozza a testét. Tekintetünk egymásba
fonódik, én lehúzom a pólómat és a melltartómat, bőröm
halványrózsaszín lesz a nyakamig felkúszó pirosságtól. Tobias
elvigyorodik, én felszegem az állam, és nagyon lassan lehajolok,
lehúzom a farmeremet és a bugyimat is. Nem pillantok hátra, mert
tudom, milyen kegyetlen cselekedet volt ez. Önkéntelenül is ajkamba
harapok, ahogy meghallom a víz miatti fojtott hangú káromkodását.
Belépek a szabadon álló kádba, az átlátszó zuhanyajtón át
gyönyörködöm Tobias testében, ahogy a szivacsot végighúzza
magán. A fürdőszoba az egyetlen helyiség, amit teljesen
átalakíttattam, amikor megvásároltam a házat, mert akkora volt, mint
egy szekrény, és bár most kétszer akkora, Tobias mellett mégis
eltörpül.
Ezekiel Tobias King maga az ördögi tökéletesség, főleg vizesen.
És azt állítja, hogy az enyém. Örökké az enyém.
Belemerülök a kádba, és szégyentelenül bámulom, ahogy eldobja
a szivacsot, és besamponozza sötét sörényét, majd égő szemének
tekintetét rám emeli.
 Nedves szempilla emeli ki szemének szürreális színét.
A csobogó vízen keresztül tisztán látom. Újra húszéves vagyok, és
utána nyúlok, ahogy belép a zuhany alá, és szétcsókol, miközben
egyenesen a farkára húz. Arra a farokra, ami most teljes valójában
életre kelt, ahogy telnek a másodpercek, mi pedig farkasszemet
nézünk egymással, mindkettőnket elborítanak az emlékek, és szinte
elolvadunk a vágytól. A farka most duzzadt, vastag, eres, és a
hegyének látványától érzem, hogy összefut a számban a nyál.
Kegyetlen módon hátat fordít nekem, hagyja, hogy a víz végigfolyjon
a vállán elhelyezkedő, részletgazdag, szárnyformájú tetováláson.
Ekkor látom meg a torz részt, azt, ahol a rajz folytonossága
láthatóan megszakad, az a minta, amit ajkammal olyan sokszor
végigkövettem. Kimeneti heg.
Egy a jobb lapockája alatt, és egy a jobb csípő fölött.
A látványtól és annak jelentőségétől azonnal könnyek szöknek a
szemembe. Súlyosan megsérült abban az időszakban, amit külön
töltöttünk. Ködös emlékek törnek fel arról az éjszakáról, amikor olyan
könyörtelenül magáévá tett apám házában, és egyáltalán nem
emlékszem, hogy éreztem volna ezeket a hegeket, de már akkor is
ott lehettek.
– Tobias – suttogom rekedtesen, és a vér kifut az arcomból, de ő
nem hall engem. Minden erőmre szükségem van, hogy ne menjek
oda hozzá, ne követeljek válaszokat, azonban az üvegnél és a
porcelánnál valami sokkal keményebb válaszfal emelkedik köztünk.
Tobias nem akar erőszakoskodni, és ezt én sem akarom. Ezen a
ponton hozzám hasonlóan vonakodik fizikai kapcsolatba kerülni,
számomra meghatározhatatlan okból, és nem tudom, mit érzek
ezzel kapcsolatosan. Mintha olvasna a gondolataimban, hozzám
fordul, végignéz arcomon, majd elszakítja rólam a tekintetét, ismét
elkáromkodja magát, elzárja a zuhanyt, felkap egy törülközőt, és
csuromvizesen elhagyja a fürdőszobát.
 Tizennegyedik fejezet

Tobias

Félelem.
A zuhanyzó üvegajtaján keresztül csak félelmet láttam. Ez, azzal
a ténnyel együtt, hogy kurvára nem bízik bennem, elegendő ahhoz,
hogy megkérdőjelezzem megújult jelenlétemet az életében. Ez a
kard második pengéje, ami a leginkább fáj. Ez az igazság fájdalma,
az, hogy a mellkasomban, a gyomrom mélyén folyamatosan lassan
csordogál a keserűség. A félelem nem azért ült ott a szemében, mert
tőlem fél. Attól fél, hogy mit tehet vele az, hogy a kettősünk része,
hogy mit tett eddig vele. Karcsú nyakát kinyújtja, királynőként,
magasra emelt fővel lépked felém a megbeszélt találkozóra. Haja
még mindig nedves, ajkára szájfényt ken, majd lesimítja a haját és
lófarokba köti. Kibámul az ablakon, továbbra is hallgat, én pedig
elkapom a kezét, a számhoz emelem, és megcsókolom a kézfejét.
– Muszáj lesz megtennünk, Cecelia. De remélem, hogy ez nem
különösebben fog kihatni az itteni életünkre.
– Tudom.
– Ezen nincs mit vitázni.
– Tudom.
– Megígértem neked, hogy egész végig mindenről tudni fogsz.
– Így is akarom.
 Röviden rápillantok, elszakítom tekintetemet az útról.
– Biztos vagy benne?
– Igen – mondja jeges hangon. – Már nagyon régen megfizettem
azért, hogy mindenről tudhassak.
– Tudni fogsz, de nem úgy lesz számodra kifizetődő, ahogy várod,
legalábbis eleinte nem.
Kipillant az ablakon, én pedig lassítok, majd megállok az út
szélén, mert azt akarom, hogy felfogja, amit mondok. Így a kocsim
foglya lett, nem tud elmenekülni a beszélgetés elől, és éppen ezért
kellett az, hogy itt tegyem meg ezt a vallomást. Készen akarok állni
bármire, amit reagál. Ahogy előveszem a mobilomat, és
megfogalmazok egy üzenetet, jelezve, hogy késünk a találkozóról,
Cecelia összevonja szemöldökét. Várakozásteljesen figyel; miután
elküldöm az üzenetet, szembefordulok vele.
– Most egy olyan jellegű beszélgetést fogunk folytatni.
– Tobias – ingatja a fejét. – Pontosan értem, miért van
szükségünk biztonsági lépésekre.
– Ennél többről van szó.
Dühbe gurul.
– Az Isten verje meg, mindig többről van szó, ugye?
– Igen. Épp ez a lényeg. Mindig lesz valami. Mindig! Történjen
bármi, mindig lesz valami, és el kell döntened, hogy megéri-e neked
ez az örökös hajsza, hogy mellettem legyél, megéri-e, hogy
elveszítsd miatta az életedet. A saját életedet, Cecelia, mert ha
meghozod ezt a döntést, onnan nincs visszaút.
– Évekkel ezelőtt meghoztam ezt a döntést, aztán végül te
döntöttél helyettem, emlékszel?
– Ne vedd már ilyen kibaszottul félvállról ezt az egészet! – vetem
oda. – És talán azt gondolom hogy ezt még mindig nem döntötted el,
mert talán már nem ugyanúgy érzel.
– Nem veszem félvállról. Próbálok alkalmazkodni. Mi az, amit nem
mondtál el nekem?
– Semmit, pedig el akartam, de te egyáltalán nem adtál rá esélyt!
– szorítom ökölbe a kezemet, próbálok úrrá lenni haragomon. – És
megértem, oké? Értem, de ez most tényleg nagyon komoly.
Megnyalja alsó ajkát, tekintetében megbánás van.
– Igyekszem.
– Tudom. Domot még el sem temették, Miami már vissza is
vágott.
Szeme tágra nyílik.
– Micsoda?
– Floridából jöttek füstölgő puskacsövekkel, totális háborút
hirdettek, épp akkor, amikor rendet raktunk Roman házában.
Teljesen felkészületlenül ért minket.
– Jézusom!
Megfordulok az ülésen, teljesen szembefordulok vele.
– Egyetlen hét alatt a testvériség minden egyes kibaszott délkeleti
fészkét lerohanták, és sikeresen végeztek egy-egy Hollóval minden
egyes fészekben, ideértve Alicia bátyját is. Így ismerkedtem meg
vele, a bátyja temetésén. Ott voltam azon a napon, amikor
eltemették.
Cecelia komoran bólint.
– De nem akkor jöttünk össze. Az a temetés csak egy volt a
tucatnyi közül, amin részt vettem az elutazásod utáni hónapban,
beleértve Dominicét is.
Szemében együttérzés honol, egy igazi királynő reakciója, nem
egy féltékeny volt barátnőé, ahogy megpróbálja felfogni mindazt,
amit mondok.
– Tömegestül jöttek, Cecelia, és mindnek: Az. Én. Fejem. Kellett!
Ne feledd, hogy csak néhány alapító tag tudta, hogy én is benne
vagyok! Miután Miami leleplezett, én lettem az első számú ellenség.
Bár nem voltunk egymással beszélőviszonyban, Seannal
szétosztottuk a fészkeket, és növeltük a biztonsági hálót. Akkoriban
semmilyen viszonyban nem voltunk egymással, de odaadásunk
rendíthetetlen volt, összedolgoztunk, és túlléptünk bizonyos
dolgokon. Az a háború kemény hat hónapig tartott, mire lassan
kezdett elülni. És csak megerősítette a döntésemet, hogy téged
távol, nagyon távol tartsalak ettől az egésztől.
– De… azt hittem, hogy a miamis lázadókkal aznap este
végeztek, nem?
– Voltak, akik elmenekültek, aztán felfegyverkezve visszajöttek,
hogy bosszút álljanak. Miami okkal volt az egyik legjobb
közösségünk. A legnagyobb volt, és a legtöbb kapcsolattal
rendelkezett. Pár tagnak a maffiával is voltak közös ügyei, és
kurvára nem vicceltek. Egyenesen a fejre céloztak, rám, és eléggé
eldurvult a helyzet. Amikor az apád házában történteknek híre ment,
a testvériség megkérdőjelezte vezetői és irányítási képességeimet.
Egyesek szerint személyes okokból fordítottam nekik hátat. Zavaros
hírek jöttek és mentek, a pletyka gyorsan szárnyra kelt. És az sem
segített rajtunk, hogy helyenként elveszítettük a fivéreinket.
Családok lettek dühösek rám, mindegyik engem okolt. Maga volt a
kibaszott rémálom. Biztos voltam benne, hogy mindannyiunkat
lelepleznek, és valahányszor túléltem egy újabb fenyegetést, azt
feltételeztem, hogy hamarosan vége lesz. Minél tovább tartott, minél
több temetésen vettem részt, annál kétségbeesettebben próbáltam
helyreállítani a tönkretett családok életét, még mielőtt a kormány
közbelép és elragad.
Az első évben biztosra vettem, hogy az egésznek vége van.
– De semmi nem történt utána? A rendőrség nem jött rá?
– A háború több államra is kiterjedt. Szerencsére több olyan
szövetségis tagunk volt, akik eltüntették a nyomokat a sajtóban, de
ami a nyomokat illeti, bár nagyon óvatosak voltunk, nem lehettem
biztos semmiben, mert akkoriban már nyílt utcai harcok folytak.
Nagyot nyel.
– Hányan haltak meg?
– Túl sokan – simítok végig arcán a hüvelykujjammal. – Túl sokan
haltak meg mindkét oldalon.
– Azok a hegek a hátadon. Pisztolygolyók nyomai?
Bólintok.
– Mikor?
– Napra pontosan egy évre rá, hogy elküldtelek, egy évvel Dom
halála után. Nem volt véletlen. Alig egy háztömbnyire voltam a
Charlotte-beli irodámtól, épp futásból jöttem haza, amikor a kibaszott
nyílt utcán rám lőttek. Újabb bizonyíték volt arra, hogy még nincs
vége, és meggyőződtem arról, hogy ostobaság azt hinni, hogy
valaha is utánad tudok menni.
– És mondd… – csuklik el a hangja – mondd, te…
– Hogy majdnem meghaltam-e? Igen. Egy hétig élet-halál között
lebegtem, legalábbis Tyler így mesélte. És őszintén szólva, azon a
ponton nem érdekelt volna, ha meghalok. Megkönnyebbülés lett
volna.
Könnyek gyűlnek a szemébe. Tétován kinyújtja a kezét, és
tenyerébe fogja az államat. Kezemet a kezére helyezem.
– Annak az éjszakának az utóhatása sokkal több volt, mint
amennyivel képesek voltunk megbirkózni. Nem voltam olyan
helyzetben, hogy belerángassalak abba a szörnyűségbe,
bármennyire is szerettelek volna visszakapni. Mindenütt
figyeltettelek. Ahogy apád is ezt tette, egészen a halála napjáig.
Néma egyezség volt ez köztünk az én madaraimmal és az ő plusz
biztonsági embereivel.
Cecelia felnyög.
– Nem azért mondom el mindezt, hogy bűntudatod legyen,
Cecelia. Csak szeretném, hogy tudd, hogy talán kifogásoknak
tűnhetnek, mégis jó okom volt, okom volt arra, hogy miért nem
tudtam kapcsolatba lépni veled, miért nem mehettem utánad. Az
első néhány évben kibaszottul veszélyes volt. Azokat, akiknek még
megvan a szárnyuk, még mindig hisznek az ügyben, szoros
megfigyelés és kihallgatás alá vetettük. Másokkal, akikben nem
voltunk annyira biztosak, elhitettük, hogy a testvériség feloszlik, a
múlt ködébe vész. Amikor elszabadult a pokol, egyre kevesebben
lettünk, és végül Sean meg én úgy döntöttünk, hogy ez lesz a
legjobb. Ami téged illetett, pontosan tudtuk, mit csinálunk.
Biztonságosabb volt számunkra, hogy érzelmileg okozzunk
fájdalmat, és az is, hogy emiatt gyűlölj minket. Minél jobban
megvetettél és távol maradtál, annál jobb helyzetben voltál.
Végigfuttatja nyelvét az alsó ajkán, tekintete az enyémet keresi,
majd elhúzza a kezét.
– Ennyi idő után te meg Sean tényleg… azóta sem álltok szóba
egymással?
– Én próbáltam – ismerem be. – Természetesen megpróbáltam.
Próbáltam bevenni az üzletbe, amikor a fia megszületett, hogy
biztonságban legyen, hogy Tessa biztonságban legyen. De nem,
Sean meg köztem semmi nem a régi azóta, hogy ők ketten
visszatértek Franciaországból, és megláttak minket együtt.
Cecelia távoli hangon szólal meg.
– Én pedig egész végig azt hittem, hogy legalább ti ketten ott
vagytok egymásnak.
Megrázom a fejem.
– A drágalátos kibaszott klubom, az megvolt, és nem maradt
másom, és az is napról napra esett szét. Minden, amiért valaha
dolgoztam, füstbe ment azon az éjszakán, amikor Dominic meghalt.
És akkor ez nem érdekelt, de az emberek számítottak rám,
számítottak ránk, és emiatt voltam képes folytatni. Amikor a háború
ködje végre felszállt, eltévedtem. Eltévedtem a saját fejemben. És
azt hiszem, bizonyos szempontból elmondható rólam, hogy… egy
kicsit megbolondultam.
– Nagyon…
– Sajnálod? Ne sajnáld! Ekkor éreztem meg először, hogy milyen
az, amikor az ember szelet vet és vihart arat. Régen megmondtam
neked, hogy tudtam, hogy egy szép napon utolérnek a bűneim. Csak
arra nem számítottam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Van még
több is, és nemsokára az is megtörténik, de most várnak ránk.
Bólint, ahogy ráteszem a gyújtást, belenézek a visszapillantóba,
és a rajta lógó nyakláncot nézem. Felnyúlok, és ujjaim közé veszem
a fém szárnyakat.
– Amikor idejöttem, Sean rám üzent, rólad kérdezett, és Dom
halála óta most először azt is megkérdezte, hogy én hogy vagyok.
Azt hiszem, végre talán megpróbál megbocsátani nekem.
 Elengedem a nyakláncot, ami előre-hátra himbálódzik, és
sebességbe rakom a kocsit.
– Sosem leszünk olyanok, mint régen, de ezt már akkor tudtam,
amikor téged választottalak, és az már régen volt. – Kifújom a
levegőt, és ahogy elmesélem neki a többit, elfog a rettegés. –
Cecelia, ezek mindig a nyomomban lesznek, és ezt a szót nagyon
lazán kezelem, mert az ezek szó bármire felcserélhető. Azon az
éjszakán, amikor azzal a fejsebbel érkeztem hozzád… az egy újabb
támadás volt a személyem ellen, amire nem számítottam. Az illetőbe
több golyót eresztettem, mint kellett, hogy teljesen biztos legyek
benne, hogy megszűnik a fenyegetés, de ahelyett, hogy minden más
fenyegetést megszüntettem volna, egy ideig lapítottam, majd
egyenesen hozzád mentem azon az éjszakán.
– Ki volt az?
– Az egyik ellenségem látogatott meg, akit még az elején
megtettem üzlettársammá Franciaországban. És elég jó esélye van,
hogy nem az volt az utolsó támadás ellenem. Ebben a játékban
mindenkinek elég jó az emlékezőtehetsége. – Cecelia elgondolkodik
a szavaimon. – Melletted folyamatosan megszegem a legfontosabb
szabályomat. Melletted nem úgy gondolkodom, ahogyan kellene.
Miután összejöttünk, azóta egyáltalán nem úgy gondolkodom, ahogy
kellene, de nem akartam nélküled élni.
Az előttünk kanyargó, nyílt utat bámulom.
– Ha bevállaljuk ezt, ha tényleg bevállaljuk, tudnod kell, hogy ha
valaha is eljutnak hozzád, hozzád, aki az egész kibaszott életemben
a legértékesebb vagy, akkor számomra vége a játéknak, Cecelia. És
punktum! A gondolatot sem bírom elviselni, hogy elveszíthetlek.
Csak nagy nehezen éltem túl idáig Dominic nélkül, és amikor
elveszítettelek téged, Seant, a tiszteletet, a célomat, onnantól
kurvára nem érdekelt semmi, ami korábban fontos volt nekem. Olyan
emberré lettem, akit már nem ismerek fel, és senki nem volt, aki
megállított volna, nehogy… – Röviden elém villannak a képek
azokról az éjszakákról, amikor hagytam, hogy a romlottság
felülkerekedjen rajtam, és a sötétségben árnyékot vessen a
megmaradt kevés kis fényre is. Azért idézem fel azokat az
emlékeket, hogy képes legyek leírni, miféle lelkiállapotban is voltam.
– Jobban éreztem magam úgy, hogy semmi nem érdekelt, valahogy
felszabadultabb voltam, amilyen korábban sohasem, mert nem volt
mit veszítenem. Már senkim nem volt, aki miatt aggódnom kellett
volna, és megkönnyebbültem. Nem agyaltam annyit, és nem… – A
fejemet ingatom. – Ha most elkapnak téged – nyögöm rekedtesen –,
akkor mindent elvesznek tőlem. Tehát ez a találkozó több, mint
szükséges. Azonban ez az egész véget érhet, itt és most! Nem
tudlak még egyszer elhagyni, képtelen vagyok még egyszer ellökni
magamtól, és nem is fogom megtenni, de te megparancsolhatod
nekem, hogy maradjak távol tőled. Ha így döntesz, én tiszteletben
tartom, mivel, Cecelia, elég nagy esély van rá, hogy belehalhatsz
abba, hogy engem szeretsz, és én csak annyit ígérhetek, hogy
megpróbálom elérni azt, hogy biztonságban legyél.
Egy másodperc múlva bólint, majd kihúzza magát a helyén.
– Mint mondtam, már nagyon régen meghoztam a döntést,
Tobias. Menjünk!
 Tizenötödik fejezet

Tobias
Huszonegy év

Belépek a parkba, a fák koronája alatt lépkedek, farmerom zsebébe

dugom a kezemet, és könnyed tempót tartok. Fentről magányos
madár röppen fel, felkelti figyelmemet, ahogy elrepül a fejem fölött,
majd leszáll egy alacsonyan ülő ágra.
A madarat bámulom, érzem magamon figyelő tekintetét, ahogy
elhaladok mellette. Hirtelen arra gondolok, hogy jelenlétének valami
különös jelentősége lehet, ösztönösen próbálok rájönni, hogy valami
figyelmeztetés-e, vagy intés, hogy menjek tovább. A második mellett
döntök, és továbbmegyek a park külső területe felé. Hamarosan
odaérek a néhány asztalnál üldögélő férfiakhoz; nagy részük
idősebb, hatvanas éveik közepén vagy vége felé járnak.
Mindannyian egymással szemben ülnek, közöttük sakktábla. Csak
egyetlen férfi ül egyedül, a sakkfigurák az asztalon szanaszét
hevernek előtte, a vele szemben lévő hely üres. Szívem egyre
hevesebben ver, megteszem az utolsó néhány lépést is, megállok a
férfiak között, majd leülök az üres helyre. A minket körülvevő férfiak
egyetlen pillantást sem vetnek rám, túlságosan is lefoglalja őket
saját partijuk.
A férfi, akivel szemben ülök, a legkevésbé sem veszi tudomásul
jelenlétemet, ahogy végigmérem; arcán többévnyi fáradtság ül,
homlokán és ajka körül mély ráncok futnak. Sűrű, őszülő haja oldalt
kissé hosszabb, viseltes ruhája némileg gyűrött – mintha nem
érdekelné a megjelenése, egyszerűen csak kiszállt volna az ágyból.
A sakkfigurákat gondosan a helyükre teszi, mindegyiket gyengéden
végigsimítja, ahogy visszahelyezi őket a kezdő pozícióba a viharvert
sakktáblán.
Láthatóan elégedett a kis rítussal, végre rám emeli a tekintetét – a
szeme olyan színű, mint az enyém –, és engem is ugyanilyen
gondossággal néz végig. Arckifejezésem láttán – mely egyértelmű
jele rokonságunknak –, ajka vidáman megrezzen.
Mióta Franciaországban vagyok, a biológiai apámat érintő
pletykák miatt egyre kíváncsibb lettem arra az emberre, aki azelőtt
volt, mielőtt a betegség a hatalmába kerítette. Bizonyos részleteket
Antoine-tól tudtam meg, aki – úgy tudom – egy időben az üzlettársa
volt, még akkor, amikor a szüleim együtt voltak. Apám
tulajdonképpen a legtöbbet ígérő személynek hajtott végre bizonyos
feladatokat. Sokan féltek Abijahtól. Egyesek tisztelték. Ezer kérdés
tolul a nyelvemre, de nem merem feltenni őket. Én hívásra érkeztem
ide, és nem akarom elcseszni a kíváncsiságommal, még mielőtt
megtudnám, hogy egyáltalán miért is hívtak meg.
Ez az ember nem szerepelt a hosszú listán, amit Delphine olyan
gondosan összeállított számomra – ezen nagyrészt anyám rokonai
szerepeltek, mindegyikük egykori aktivista, és nagyon kevés ember
volt köztük apám családjából. Tulajdonképpen apám a valószínűtlen
szövetségesem. A motivációját illetően vannak fenntartásaim, de
minden kétséget kizáróan tudom, hogy Abijah apja, a nagyapám ül
előttem. Sosem gondoltam volna, hogy pont tőle kérjek bármiféle
segítséget, mivel olyan mértékben belém táplálták a félelmet
kiskoromban. Anyám elültette bennem a gondolatot, hogy Abijah
olyan ember, aki iránt soha nem szabad kíváncsinak lennem, és
soha nem szabad felkeresnem. Emiatt ritkán, szinte soha nem
gondoltam apám kiterjedtebb családjára.
Ahogy tanulmányozzuk egymást, lényem egy része felismeri a
lehetőséget, hogy mivel anyám Franciaországba menekült – és
magával vitte Abijah egyetlen fiát, és otthagyta őt egy másik férfi
miatt –, egyesek talán közvetett haragot táplálhatnak minden érintett
ellen, ellenem is.
Arckifejezését latolgatom, próbálom eldönteni, haragot vagy
megvetést látok-e rajta. Ehelyett azonban valami örömhöz hasonlót
fedezek fel a szemében: mintha évek óta szeretett volna részesülni
ebben a látványban.
De talán nem is engem lát, ahogy bámul, hanem biológiai apám
szellemét, saját fiát, akit olyan régen kerített hatalmába az
elmebetegség. Ahogy őt nézem, hirtelen megérzem, milyen lehetett
ez a kapcsolat. A kapcsolat, melyen valaha én is osztoztam azzal a
férfival, aki felnevelt, és amin most az öcsémmel osztozom.
A tavaszi nap megmelengeti a fejünket, ahogy a reggeli felhők
szétválnak, és a sakktábla ragyog a napsütésben.
– Se voir accorder le premier déplacement est perçu par certains
comme un avantage. Je considère que s’ec mon avantage. Avec ce
seul coup, je peux souvent dire si mon adversaire est agressif ou
non. Fais le premier pas, Ezekiel, je suis assez curieux de voir! –
Egyesek szerint előny, ha megkapod az alkalmat, hogy elsőnek lépj.
Én előnynek tekintem. Ezzel az egy lépéssel gyakran kiderítem,
hogy ellenfelem agresszív-e vagy sem. Tedd meg az első lépést,
Ezekiel, kíváncsian várom!
– Je n’ai jamais joué. – Még sosem sakkoztam.
 Újabb ajakrándulás, és úgy gondolom, némi büszkeség is
megvillan a szemében.
– La plupart répondraient, „Je ne peux pas jouer”. Je préfère ta
réponse. – A legtöbben azt mondanák: „Nem tudok sakkozni”. A te
válaszod sokkal jobban tetszik.
Felemel egy gyalogot, két lépéssel előretolja átlósan a táblán,
majd visszateszi a helyére.
– Tu ne peux avancer ton pion de deux cases que la première
fois; une fois qu’il est en jeu, le pion ne peut se de´placer qu’une fois
par tour. Lorsque tu retires tes doigts du pion, c’est joue´, tu ne peux
plus revenir en arrière. – Csak első alkalommal léphet a gyalog
kettőt; amint megkezdődik a parti, a gyalog csak egyet léphet. Amint
elveszed az ujjadat a figuráról, akkor vége, utána nem mozdíthatod
meg.
Kérdőn összevonja szemöldökét, rám pillant, én pedig lassú
biccentéssel jelzem megértésemet. A következő szavait tiszta
angolsággal ejti.
– Szomorúan hallottam első lépésedről.
Antoine.
Ez az egyetlen következtetés, amire juthatok.
Szinte nincs is időm véggigondolni, mi mondanivalójának
következménye, mert ismét a sakktáblára mutat.
– Figyelj oda jól, Ezekiel!
Folytatja a magyarázatot, minden egyes figura minden egyes
vízszintes és függőleges lépését megmutatja, addig, amíg lassan
valamennyire megértem. Mindezt némán csinálja, hosszú perceken
át, miközben én kiéhezetten figyelem, alaposan megnézem, ahogy
minden egyes bábut megszemlél.
 – Vous considérez le pion comme le plus important? – Akkor a
gyalog a legfontosabb?
– Cela dépend de la connaissance du pion et de sa position. Et
puis, l’union fait la force, n’est-ce pas? – Ez a gyalog tudásán és
pozícióján múlik. Emellett a számokban van valami vigasztaló, nem
gondolod?
A kérdés egyenesen arra vonatkozik, hogy miért keresek
segítséget Franciaországban, ami jelzi, hogy jó ideje tudomása van
rólam és arról, hogy itt vagyok, és nagyon mélyen gyökereznek a
kapcsolatai. Félreteszem büszkeségemet, és elismerem az
igazságot, melyet a többéves itteni elszigeteltség által ismertem
meg, és bólintok. A legnagyobb béke otthon tölt el, a fivéreim
közelében.
– Mais tu vois, s’il est correctement positionne´, le pion seul peut
devenir l’une des pièces les plus puissantes du plateau, et a la
capacite´ de mettre le Roi en e´chec. – De tudod, ha megfelelő
helyzetben van, a gyalog képes az tábla egyik legbefolyásosabb
figurájává válni, és kiütni a királyt is.
Felemeli a bábut, és gondosan megforgatja az ujjai között.
Figyelem, ahogy teljesen elmerül a mozdulatban, majd visszahelyezi
a táblára.
Egyáltalán nem számítottam sakkleckére ezen a mai reggelen.
Derengeni kezd az irónia, hogy bármennyire is összehasonlítom a
franciaországi lépéseimet ezzel a játékkal, csak az alapokat
ismerem, a játék esszenciáját, a központi célt.
Hirtelen elönt valami erős tudatosság, és hálásan fogadom,
örülök, hogy korábban, az ide vezető sétám során megbíztam
ösztöneimben. Életemben többször is előfordult, hogy teljesen biztos
voltam abban, hogy jó úton járok, mivel egész testemben elöntött
valamiféle feszültség, ami azt súgta, hogy pontosan ott vagyok, ahol
az idő adott pontján lennem kell. Először a szüleim halálának
éjszakáján történt, a tisztáson. Másodszor az utolsó estén, amit
abban az étkezőben töltöttem Prestonnal. És most ugyanezt a
bizsergést érzem, ahogy tekintetemet a velem szemben ülő férfira
emelem.
– Tu m’as de´voile´ ton handicap avec tes premiers mots; ce qui
n’est pas une sage de´cision dans un jeu de tactique. Je sais de´jà
que je peux et que je vais te battre, mais ton avantage est
maintenant le premier coup. – Az első szavaiddal elárultad a gyenge
pontodat; egy taktikai játékban ez nem éppen bölcs döntés. Már
tudom, hogy képes vagyok legyőzni téged, és le is foglak, de most
az előnyöd az első lépés.
Int, hogy kezdjek, én pedig összeszedem az ösztöneimet, és
lépek az első bábummal. Abijah szemöldöke enyhe meglepetéssel
szalad a magasba, és lassan bólint.
– Gyakran szokott játszani?
Hátratolja a székét, a fémláb halkan csikorog a járdakövön.
Mindketten tudjuk, hogy a kérdésemnek semmi köze a játékhoz.
– Nagyon régen játszottam utoljára, de ha jó okom van rá,
időnként újra belekontárkodom egy-egy partiba. – Néma
kommunikáció zajlik köztünk, majd Abijah lesüti a szemét, és
megteszi az első lépést.
 Tizenhatodik fejezet

Cecelia

A szatyornyi zöldséget a konyhaasztalra helyezem, és nem értem,

hogy Beau miért nem jön a szokott módon üdvözölni. Ahogy kinézek
a hátsó udvarra az ablakon át, nem találom sehol a két franciát, és
elkezdem átkutatni a házat. A dolgozószobában találok rájuk. Beau
két mellső mancsát Tobias combján nyugtatja, és böködi a tenyerét,
hogy adjon neki csipszet, míg Tobias kómásan alszik túlméretezett,
kerek fotelemben. Csak fekete melegítőnadrágot és gyapjúzoknit
visel, tátott szájából halk horkolás tör fel. Több zacskó rágcsa és
édesség hever körülötte, és megpillantok egy félig üres Ben &
Jerry’s jégkrémet is az asztalon. A tévé üvölt mellettem, én pedig
elfojtom nevetésemet, ahogy Beau Tobiast böködi újabb olajos
rágcsáért könyörögve.
A látvány egyszerre mókás és szomorú, és egyértelmű, hogy
folyamatos hiányommal – amellett, hogy távolságot tartok vele –
elősegítem azt, hogy ez a francia alaposan eltunyuljon.
Az alvásából ítélve jelentős mennyiségű szénhidrátot fogyasztott,
amit nekem korábban megtiltott.
Egyik keze széttárt tenyérrel a mellkasán pihen, a lábát átvetette a
fotel karfáján. Beau a másik kezét nyalogatja.
Egyértelmű, hogy nem számított arra, hogy ilyen korán hazaérek.
Legszívesebben odamennék hozzá, hogy lesöpörjem arcáról a
csipsz morzsáit, és lenyaljam a maradék csokit a szája széléről.
Figyelem, ahogy alszik. Amikor megvettem ezt a házat, sosem
képzeltem el, milyen lenne, ha itt lenne, és ha őszinte akarok lenni,
sosem képzeltem el Tobiast semmilyen hétköznapi tevékenység
közben. Igen, együtt éltem vele apám házában, de ott nem
csináltunk mást, csak finom ételeket ettünk, borokat kóstoltunk, az
éjszakákat pedig végigsakkoztuk a kandalló mellett, és izzadságtól
csatakosan, lihegve végigszeretkeztük.
Ez a mostani dinamika teljesen ismeretlen számomra.
Kellemetlen érzést okoz, hogy Tobias máris unja magát, és azzal
tölti napjait, hogy szemét kaját eszik és sorozatokat néz a tévében.
A mardosó bűntudat és a tény, hogy Tobias így tölti az idejét, csak
megerősíti bennem a gondolatot, hogy nem való neki a kisvárosi
élet, mert szétunja majd magát, és egy idő után teljesen
nyughatatlan lesz.
Még ilyen állapotban is ő a legszebb férfi, akit valaha láttam. És
ha akarnám, most rögtön odamehetnék hozzá, lesöpörhetném a
morzsákat, és elveszíthetném benne önmagamat. Utálom, hogy
ennyire elszánt vagyok, de a lelkiismeretem kiköveteli. És ő
kényszerítette, hogy ilyen legyek, a múltbeli viselkedése miatt. Több
mint egy hét telt el azóta, hogy megjelent nálam, és én eltökéltem,
hogy önmagam miatt muszáj kitartanom. Tobiasnak meg kell értenie,
hogy ha bosszankodik amiatt, hogy távolságtartón viselkedem vele,
azt a bosszúságot én ezerszeresen – dehogy, milliószorosan
éreztem, amikor ellökött, elűzött és alábecsülte a kapcsolatunkat.
Miközben én könyörögtem neki, hogy ismerje el nyilvánosan azt,
hogy együtt vagyunk. Lehet, kicsinyes dolog így haragot tartani, de
túlságosan sokat szenvedtem miatta ahhoz, hogy csak úgy
megadjam magam. Nem teszem. Addig nem, amíg biztos nem
vagyok benne, hogy megérti, hogy ezt soha többé nem tűröm el tőle.
Nem csak az elkövetett bűnei és a közös életünk hazugságai az
oka (melyekért soha nem kellett elszámolnia), hanem a hónapokkal
ezelőtti, kegyetlen megtagadása, amikor bolondot csináltam
magamból. De ez a kettő együtt elég indok nekem.
De minél tovább nézem, annál inkább magába szippant, és egyre
kevésbé tudok ellenállni a vonzódásnak, a folyamatosan bennem
lüktető vágynak, mert rá vágyom, csakis rá.
Ahogy tovább bámulom, elém villannak a múlt képei. Ahogy egy
szál bugyiban előtte térdepelek, ő a hajamba markol és vastag farkát
a számba nyomja, megparancsolja, hogy szopjam le. És megtettem,
a jutalmam pedig… a fellobbanó tűz és a Tobias szemében látott
megelégedettség, ami abból fakadt, hogy feladtam érte a kontrollt…
a nyögések és mormolások, amik elhagyták a száját, mielőtt
alaposan megdugott. Elmerülhetnék a pokol mélységes tüzében, és
ugyanazt a megelégedettséget érezhetném, de nem a szexuális
frusztráció fog megtörni. Nem azért fogom beadni a derekamat.
Őszintén szólva, nem tudom, mi kell majd hozzá, de bízom
magamban annyira, hogy amikor megérzem, tudni fogom.
Mindig is őt fogom kívánni. Ez alap. A testem, a szívem, a lelkem,
mindaz, ami vagyok, örökké sóvárogni fog utána, akár közel van,
akár távol. Ez olyan alapvetés, amit a szívem nagyon régen
elfogadott. De ugyanez a függő szív az, amely előtt nem vagyok
hajlandó meghajolni. Egyelőre magasról teszek a szívemre, mert
most egy kis lelki nyugalomra van szükségem.
Beau végre befejezi a nyalakodást, félig-meddig letakarította
Tobias kezét, majd leugrik a székről, hogy üdvözöljön. Lehajolok,
megvakargatom a fülét, ő pedig lelkesen ugrál előttem, és elmeséli a
napját.
A tévében elindul a Raktár-háborúk újabb epizódja, és ekkor
Tobias felriad, tágra nyílt szemmel, hirtelen ül fel. Körülnéz a
helyiségben, és szeme meglepetésében tágra nyílik, amikor
meglátja, hogy ott állok az ajtóban. Álmos, pokolian szexi mosoly ül
ki borostás arcára, majd rájön, hogy rajtakaptam, hogy olyan
ételeket eszik, amiktől engem korábban eltiltott. Gyorsan összeszed
pár zacskót, majd lehajtja a fejét, és bárgyú mosoly ül ki ajkára.
– Most elítélsz.
– Kurvára elítéllek, igen – bólintok helyeslőn.
– Előbb jöttél haza.
– Csak egy félórával. – Beau nyüszíteni kezd a lábamnál. – Azt
hiszem, meg kéne köszönnöm, hogy megetetted a kutyát.
Tobias szája sarka felfelé görbül felvont szemöldököm láttán.
– Mélységesen szégyellem magam.
– Aha. – Nem törődöm tovább a helyzet mókásságával, és
közelebb lépek, hogy jobban olvassak az arcáról. – Megint rossz
napod volt?
– Nem, nem igazán. – Láthatóan elgondolkodik, majd felragyog az
arca. – Mondd, te tudtad, hogy van egy sorozat kincsvadászokról,
akik vadidegenek elhagyatott raktáraira licitálnak? Elképesztő, miket
találnak! – A combjára csap, és tágra nyílt szemében színtiszta
vidámság ül. – Ezt együtt ledarálhatnánk. – Láthatóan valóban
izgatja az ötlet, és csak nehezen állom meg, hogy hangos
nevetésben törjek ki.
– Maga valóban egy másik bolygón élt idáig, Mr. King.
 Égő pillantását végigjártatja rajtam, majd kinyújtja a kezét, én
megfogom, magához húz, így lovaglóülésben az ölébe ülök.
– Túlságosan messze vagyok tőled – mormolja halkan, leveszi a
beanie sapkámat, majd beletúr a hajamba. – Te fázol. – Tenyerébe
veszi arcomat, majd végigdörzsöli a karomat, hogy
megmelengessen. Odahajol, ajkát futólag az enyémre nyomja, majd
gyengéden a nyakamat csókolgatja.
Hozzábújok, elveszek az érzésben, amit olajbarna bőrének
érintése kelt bennem, válla kemény és feszes izmaiban.
– Te is majd meghízol, mint mindenki, aki párkapcsolatban él, és
engem fogsz okolni érte.
– Nem érdekel – mondja, és megszorítja a kezemet, amikor
végighúzom szénhidráttól puffadt hasán.
– És hamarosan elkezdesz őszülni – hajolok oda vigyorogva, és
hozzányomom hideg orromat. – Öregszel.
– Még elég jó évek várnak rám – nevet fel, és úgy igazít meg az
ölében, hogy érezzem növekvő erekcióját. – És amikor elkezdek
őszülni, teljesen elengedem majd magam. Sült csirkét fogok enni, és
zsíros tejet fogok inni.
– Ó, nocsak, és nekem semmi beleszólásom nem lesz? Egy
kövér, csirkezabáló francia mellett kell majd élnem?
– Úgy is szeretni fogsz – mondja erős ír kiejtéssel, és a nyakamba
fúrja az arcát. – Még akkor is, ha kövér leszek és ősz.
Beletúrok kócos, ónixfekete hajába, hogy még egyszer rám
villantsa borostyánszínű szemét, és amikor megérzem egyre
keményedő farkát, csípőm önkéntelenül is megrándul; szavaim
ellentmondanak növekvő vágyamnak. – Inkább várjunk még egy
kicsit, és később majd felmerülhet a fülszőr problémája!
 Kicsit megigazít az ölében.
– Ó, együnk sült csirkét vacsorára!
Összehúzom a szememet, a kisasztalra pillantok, és felvonom a
szemöldököm, amikor észreveszem a kis antik dobozt.
– Megtaláltad a vészhelyzetre félretett füvet.
– Talán – emeli rám bűnös pillantását, és bár tréfál, kezd
ránehezedni ez az új valóság, amelyben az igazság fáj, és némileg
megcsapolja a folyamatosan jelen lévő, szexuális energiát.
– Te unatkozol itt.
Rövid tétovázása csak megerősíti feltételezésemet. Amikor ujjaim
elernyednek, szorosabban fog.
– Nem unatkozom.
– Tobias, nem kell kiszállnod. Amikor idejöttél, megmondtam. Nem
fogom hagyni. A munka, amit csinálsz, túlságosan fontos azoknak,
akik számítanak rád, és neked is fontos.
– Te még fontosabb vagy, és most nyaralok – mondja makacsul,
és kezét végigfuttatja a hátamon, ott, ahol a szárnyaim vannak.
Amikor szemében fellobban a tűz, és felfedezőútra indul lefelé,
meglököm a vállát.
– El kell pakolnom a zöldségeket. – Béna kifogás ez, hogy
megtörjem az intim pillanatot, de azért kimondom és érzem karján a
tétovázást, ahogy elenged. Felállok, összeszedem a szemetet, de
ahogy felemelek egy vödör megolvadt Cherry Garcia fagyit, Tobias
megragadja a csuklómat.
– Összetakarítok magam után, Trésor, és nem volt rossz napom –
mondja, majd elengeded, és feláll, hogy összeszedje a hulladékot.
– De jó napod sem volt. Mi jön még, Xbox és fejhallgató? Te is
olyan srác leszel?
 – Mi a francért ne? Kiérdemeltem. – Utánam jön a konyhába a
szeméttel a kezében, és a kukába hajítja.
– Nem mondom, hogy nem érdemled ki.
Karba teszi a kezét feszes mellkasán, sötét haja lazán, kissé
göndören kunkorodik a füle mellett.
– Miért nem mondod ki, amit ki akarsz mondani?
– Ez nem te vagy.
– Nem? Jól van, akkor minek örülnél?
– Itt nem az a fontos, hogy én minek örülnék.
– Tényleg? Úgy tűnt, hogy valamit előre elhatároztál velem és a
közös életünkkel kapcsolatosan. Azt hiszem, nem felelek meg az
elképzeléseidnek.
– Nincs semmilyen elképzelésem. Épp ez a lényeg.
– Én pedig azt mondom, hogy pontosan ott vagyok, ahol lenni
akarok.
– Bocsáss meg, ha nem hiszek neked, mert ennél jobban
ismerlek!
– Igen, bocsáss meg, ha ugyanezt gondolom rólad!
A kezem megáll a szatyor fölött egy granolás dobozzal.
– Ez mégis mit jelentsen?
Odalép hozzám, és a konyhaasztalhoz szorít. Szemében harag
villan.
– Azt, hogy ez nem te vagy. Ez Cecelia Horner élete – azé, aki
lehettél – még azelőtt, hogy tudtad, hogy mit jelent számodra a való
élet. Nem éppen olyan nőként élsz, aki nyolc hónappal ezelőtt
szegecses magas sarkúban vezette az igazgatósági ülést, és
szabadidejében levadászta a kiszemelt ellenségeit.
– Képmutatónak nevezel?
 Tobias még közelebb lép.
– Igen. Én láttalak. Láttam a diadalt a szemedben, amikor sarokba
szorítottad az áldozatodat. Nem okollak azért az életért, amit
magadnak választottál, de nem különösebben illik ahhoz, aki igazán
vagy, ugye?
– Pontosan tudom, ki vagyok.
– Valóban? Mert az a nő, aki nyolc hónapja elhagyott engem,
sokkal merészebb volt, mint az, akit éjszakánként átölelek.
Lecsapom az asztalra a cérnametéltet, és Tobias bosszankodva
kifújja a levegőt. El akar osonni, de aztán meggondolja magát,
megfordul, és elindul felém.
– Nem fogok úgy viselkedni, mintha nem esne nehezemre az,
hogy nem enyém az irányítás – vagy hogy nem tudok mindent –, de
a minimum, amit megtehetsz, az, hogy beismered nekem, hogy nem
ezt az életet képzelted el örökre magadnak. Azért bujkálsz, mert
megbántottalak. A magabiztosságod csorbát szenvedett, mert
összetörtem a szívedet, már megint.
– Ne vindikáld magadnak a jogot, hogy miattad választottam azt
az életet, amit választottam, abban a pillanatban, hogy kiléptem az
irodádból. Nincs ekkora hatalmad fölöttem, már nincsen. Azt a jogot
elveszítetted – csattanok fel.
Tobias álla megfeszül, és megpillantom szemében a
megbántottságot, majd a következő pillanatban elkapom a
tekintetemet, és elkezdem kipakolni a többi zöldséget. Továbbra is
bámul, míg szótlanul befejezem a munkát, de nem vagyok hajlandó
megküzdeni vele. Érzem csalódottságát, amiért nem megyek bele
ebbe a csatába; egy ideig megül köztünk a csend, majd Tobias végül
sarkon fordul, és kiviharzik a konyhából. Pár perc múlva becsapódik
a bejárati ajtó, és tudom, hogy megint elment futni.
Azon az éjszakán érzem, ahogy az ágy megnyekken mellettem,
majd szorosan magához húz, a mellkasához simulok. A karjában
fekve érzem bocsánatkérését, érzem egyenletesen dobogó szívén a
vágyat, hogy mindezt helyrehozza, de a kimondott igazság annyira
fáj, hogy továbbra is néma maradok. Ha a következtetések, amikre
jutottam, valóban szintén az igazságot hordozzák – és a reakciója
alapján úgy tűnik, ez a helyzet – akkor egyelőre mindketten
sodródunk az árral.
 Tizenhetedik fejezet

Tobias
Huszonegy év

– Mi bajod van ma, öregem? – tudakolja Tyler, és leül, én pedig

újabb hasábot hajítok a tűzre. Ahogy a nap elkezd lebukni a fák
vonala mögött, Sean és Dominic végeznek a tábor felállításával.
Még mindig kábult vagyok a párizsi időeltolódástól; ahogy
végignézek a tisztáson, elmosódik az a realitás, hogy két világ között
élek. Kezdem megérezni azt a terhet, hogy mindkét világban
ugyanolyan fontos szerepet játszom, de nem vagyok hajlandó
hagyni, hogy ez eltántorítson. Főleg a mai nap után. Tíz évvel
ezelőtt, ezen a szent helyen léptem arra az útra, melynek végén
megbosszulom a szüleim halálát, és az, hogy itt vagyok, kijózanít,
eszembe juttatja, hogy milyen messzire jutottam az
igazságszolgáltatásban. De a jelenlétem itt, ezen a helyen, amit
szentnek tekintek, azt is tudatosítja bennem, hogy milyen messzire
kerültem és milyen közel kerülök a véghez.
– Mindjárt elmondom – válaszolok, ahogy Dominicre pillantok, aki
leül a helyére, és pillantása találkozik merengő tekintetemmel.
Lecsapom az alkaromra támadó szúnyogot, Sean pedig kibont egy
sört. Most érkezett az első iskolai szurkolóbulijáról; Triple Falls
sztárhátvédje még mindig a sportmezét viseli.
– Megmondtam, hogy ma este nem iszunk – veszem ki
a kezéből az üveget éppen akkor, amikor a szájához emelné.
 Sean haragos pillantást vet rám.
– Ha majd te nyomsz végig napi két edzést, akkor majd
közölheted velem, hogy nem érdemlek meg egy sört. És van egy
nagy hírem: nekem vannak szüleim. Pár utcával odébb laknak, és
megtanították nekem mi jó és mi rossz.
– Mondjuk, sokra nem mentél vele – szúr oda Tyler.
– Ez most fontos! – csattanok fel. Sean tekintete az elkobzott
sörre téved, amit a tűzbe hajítok. Az elmúlt nyáron újra meg kellett
volna találnom a közös hangot a fivéreimmel, de alig voltam itthon,
gyakran visszarepültem Franciaországba, nagyrészt Antoine
követelései miatt. De egyelőre még szükségem van rá, így egy ideig
sajnos kénytelen vagyok a lótifutija lenni, amíg nem találom meg a
módját, hogy miként tudok kevésbé függeni tőle. Kiderült róla, hogy
pontosan olyan jó forrás, amilyenre nekem szükségem van, szinte
bármivel ellát, ami kell, és a vagyonával kapcsolatosan továbbra is
mohó, tehát ő az egyetlen, akire számíthatok. Részéről helyes
döntés, hogy kurta pórázon tart, hogy továbbra is függök tőle, de ez
olyan szinten lassítja a haladásomat, hogy meg kell bizonyosodnom
arról, hogy képes vagyok kihúzni a lába alól a szőnyeget, ha arra
kerül a sor.
– Elkezdhetnénk már végre? – tudakolja Tyler, és figyelmem
végre elfordul a tűzről.
– Mi van, talán sietsz valahová?
– Igen, képzeld, sietek – kapja el Tyler a tekintetét.
– Mostanában állandóan eltűnik – közli készségesen Sean. – És
nem árulja el ki a nő.
– Mert nincs nő! – csattan fel Tyler.
Sean elvigyorodik.
 – A hölgy mintha túlságosan is fogadkoznék.
– Ha nem fogod be a kibaszott pofádat, túlságosan sok fogadat
verem ki!
Nem törődöm a szóváltásukkal, továbbra is Tylert figyelem.
– Van valami, amiről tudnom kellene? – Tyler válaszul fölszegi az
állát. Egyértelmű, hogy titkol valamit, és viselkedéséből ítélve
személyes dolog lehet. Egészen biztosan nő van a dologban, és ez
az egyik oka annak, hogy összehívtam ezt a találkozót.
Sean hátrarúgja a kempingszékét, Dom hirtelen mozdulattal
felugrik, és meglöki Sean mellkasát, amitől az hátraesik. Dom és
Tyler felnevet, ahogy Sean káromkodva áll fel, lesöpri nadrágjáról a
földet, majd előhalászik egy doboz cigit a farmerjából.
– Miattad összetört a kibaszott cigim, te seggfej!
– Amúgy se kéne bagóznod – közli Dom, és elővesz egy füves
cigit a hátizsákjából.
Felvonom a szemöldököm.
– Ez most komoly, baszki?
– Elég komoly, tesó – mormolja Dom, majd szájába helyezi, ahogy
Sean kezében felgyullad a Zippo öngyújtó.
– Na, várjunk ezzel egy kicsit! – parancsolom.
Dom olvas az arcomról, és bólint, a cigit a füle mögé tűri.
– Mi a szitu a műhellyel? – kérdezem mindhármójukat. – Hogy
állunk vele?
– Megvan. Amint megkapom anyáék után a pénzt – mondja Dom.
– Senki más nem tett rá ajánlatot, mert errefelé senkinek nincs annyi
pénze, hogy megvásárolja.
Tyler összevont szemöldökkel szól közbe.
– Mi értelme megvenni a műhelyt, ha közben ennyi dolgunk van?
Az nem csak egy fedősztori?
– Nem – válaszolom, és visszabámulok a tűzbe. – Rendes,
törvényes vállalkozás lesz. Kocsikat fogunk javítani, és pénzt fogunk
kérni érte. Ebben az államban tizenhat éves kortól lehet
autószerelőként dolgozni. De kell még pár ember, hogy rendes
profitunk legyen, és a rezsit is fizetni tudjuk.
– Én tudok valakit – ajánlkozik Tyler. – Russellnek hívják. Ő
tanított meg minket, hogyan kell megszerelni azokat a régi
modelleket, amiket Sean nagybátyja hagyott ránk. Ő elég idős
hozzá. És kibaszott jó keze van.
– Megbízunk benne?
– Igen – bólint Tyler. – Rendes srác, és sosem vettek még tőle
ujjlenyomatot. – Az új emberek toborzásánál szigorúan vesszük azt,
hogy semmilyen adatbázisban nem szerepelhet az ujjlenyomatuk –
még fiatalkorúként sem –, bár ez megnehezíti a toborzást. Ügyes
tolvajokra és jó emberekre van szükségünk, de ezen a környéken és
ilyen kristálymet-kereslet mellett nehéz ilyeneket találni.
– Hozd be! Találkozni akarok vele.
Tyler bólint.
– Megkérdezem majd, tud-e még valakit.
Újra a lángokat bámulom, és ekkor eszembe jutnak a szüleim,
akik egy szobába zárva sikoltoztak segítségért, miközben hasonló
lángok ölelték körül őket. Nem nehéz kitalálni, miért nehezedik
ekkora súllyal rám ez a kép.
Felemelek pár tűzifát, és a tűzre dobom.
– Ma először láttam közelről Romant.
– Hol? – tudakolja Sean.
– A könyvtárban – közli Dominic –, amikor ma értem jött.
 Némileg meglepetten pillantok az öcsémre. A könyvtár túlsó
végében volt, belemerült a könyvébe, amikor Roman belépett.
Súlytalannak látszott, mintha nem ő lenne felelős amiatt, hogy
tönkrement az életünk. De azt hiszem, őt nem húzza le a bűntudat
súlya. Az ilyen emberek szerint a szüleim tulajdonképpen a
„személyzet” tagjai, nem jelentenek mást, csak veszélyforrást,
akiknek a gyilkossága roppant kellemetlen helyzetbe hozta őket.
Sosem fogja megtudni, hogy anya volt az egyetlen nő, aki képes volt
kibillenteni a rossz hangulatomból, képes volt néhány szóval
lenyugtatni, elérni, hogy mosolyogjak, nem csupán az arcizmaimmal,
hanem egész lényemmel. Sosem fogja megérteni, mit jelentett
mostohaapámnak az amerikai álom. Vagy hogy a szüleim azért
választották azt a várost, amit Roman monopolizál, hogy jobb életet
adjanak nekünk: annak a nőnek, aki elmenekült az őrült férjétől, és a
törvénytelen fiának. Még ha tudna is róla, kétlem, hogy érdekelné.
Mert abból, ahogy ma a saját lányával bánt, egyértelmű, hogy neki
nincsenek gyenge pontjai.
Dom bosszankodva bámul vissza rám.
– Azt képzelted, nem veszem észre azt az embert, aki megölte a
szüleimet? – nevet fel gúnyosan. – Azt hiszed, még mindig
túlságosan lefoglal az, hogy videójátékokkal játszom, meg kiverem a
farkamat? – A pillantása egy öreg lelket idéz, nem egy kamaszt, aki
lassan tizenhat éves lesz.
– Nem vagyunk teljesen biztosak benne, hogy előre megfontolt
szándékkal történt. És mielőtt lépnénk, szilárd bizonyítékot akarok.
– A két kibaszott sírkő a temetőben nem elég? – csattan fel Dom,
hangjában ott bujkál a harag. Dühös – a maga csendes módján –,
ami azt jelenti, hogy egy ideje ott forr benne ez az egész. Kipillantok
a tisztásra, és ekkor veszem észre, hogy a terület egy részét
felásták.
– Itt meg mi folyik?
– Fesd az ördögöt a falra, rögtön megjelenik – biccent Dom a
frissen megüresedett területre. – Roman úgy döntött, a
szomszédunkba költözik. Egy kibaszott kúriát épít oda, ahol azok a
teherautók állnak.
Szinte remegek a dühtől amiatt, hogy ilyen közel van az én
helyemhez – a mi helyünkhöz –, és ökölbe szorítom a kezem.
– Ez hihetetlen, bassza meg!
– Pedig elhiheted. Láttam a tervrajzot is.
Az öcsémre pillantok.
– Akarom-e tudni, hogyan találkoztál össze ezzel az
információval?
– Építési engedély. A múlt héten hagyták jóvá. Addig a zászlóig
minden az övé.
Elönt a harag, hogy ennyire nem figyeltem az engem körülvevő
világra – pontosabban csak Antoine világára figyeltem. Annyira
lefoglalt, hogy végrehajtsam a parancsait, hogy a saját tervemmel
nem is foglalkoztam. A Párizsban töltött időm most csak
akadályozza az otthoni fejlődésemet. Némi megvetést érzek Dominic
részéről, ahogy rádöbbenek a dologra. Mindaz, ami nekem fontos,
az Triple Fallsban van, és nekem itt a helyem – nem egy francia
gengszter kifutófiúját kellene játszanom. De annak ellenére, hogy le
kéne törölnöm Romant a sakktábláról, nem megy ki a fejemből az a
kép, ahogy a kislánya ott baktatott mögötte a parkolóban. Amilyen
dacosan bámult a beszélgetés közben… attól majdnem
elmosolyodtam. Ez és a szavain meg a viselkedésén átsütő
színtiszta lázadás egyértelmű volt. Évek óta tudtam a lánya
létezéséről, de a mai napig nem szerepelt a képben.
A Roman megbuktatására szőtt összes eddigi tervemben
egyáltalán nem szerepeltek kívülállók. Láttam, miféle vérontás járhat
egy ilyen, nagyrészt területi háborúval, és nem akartam, hogy az az
ártatlan gyerek szenvedjen az apja hibájáért. Abban a játékban, ahol
a bűnözők majdnem mind pszichopaták, sokakat nem érdekelnek az
ártatlan kívülállók, főleg egy háborúban, de mivel én magam is
kívülálló vagyok, én soha nem leszek ilyen.
Nem voltam biztos benne, hogy Dominic észrevette-e Romant
vagy ugyanolyan alaposan utánanézett-e, mint én, de egyértelmű,
hogy sokkal többet tud, mint amennyit elárul.
Még ennyi idősen is, a fütyis poénok és az éretlen viselkedése
ellenére is, láthatóan megérti, milyen fontos, hogy alaposan
kidolgozzuk a részleteket. Némi csend után végül én szólalok meg.
– A stratégiánk egészen egyszerű lesz.
– Vagyis? – tudakolja Tyler.
– Rendesen kell csinálnunk. Egy Roman-félét csak úgy lehet
legyőzni, ha eljátsszuk az alvó óriást.
– Gondolj a trójai Helénára! – szólal meg Dom, aki olvas a
gondolataimban, majd Seanra és Tylerre pillant. – De úgy tűnik, ez
elég sok gond lenne, pedig simán kiiktathatnánk a problémát.
A gerincemen jeges rémület fut végig, ahogy végiggondolom
szavait.
– Tudom, hogy nem azt javaslod, hogy öljük meg a pasast
hidegv…
– Szemet szemért – von vállat Dom. – A mi szüleink bennégtek a
tűzben. Mit gondolsz, ez nem indokol valamiféle agresszív
cselekedetet? Te magad mondtad Delphine-nek, hogy már eleged
van a sok dumából. Hogy a találkozó kész vicc, egy rakás nyúlbéla
jön el, akik folyamatosan nyafognak, míg Delphine újratölti a
kávéjukat. Ezzel az erővel akár könyvklub is lehetne, mert kurvára
haszontalan időtöltés az egész. – Dom egyenesen rám néz. – Ha
elég dohányt forralunk fel, és a megfelelő mennyiségű
koncentrátummal kenjük be a kocsija kilincsét, akkor pár perccel
azután, hogy beszivárog a bőrébe, vége van. Szívroham szerepel a
halottkém jelentésében. Ha megvan a megfelelő alkalom, száz
százalékban lenyomozhatatlan.
Minden vér kifut az arcomból.
– Nem dohányzik, tehát itt az első hiba a hülye ötletedben, és mi
nem ilyenek vagyunk – mondom fogcsikorgatva, és rettegek attól,
hogy tényleg ilyen gondolatok járnak Dom fejében. –
És nem is leszünk ilyenek, Dom. Mama és papa nem ezt akarta. Kell
valami jobb, diplomatikusabb módszer, ami kevésbé könyörületes a
halálnál – ingatom határozottan a fejemet. – Mi azt fogjuk csinálni,
hogy mindent jobbá fogunk tenni. – Eszembe jut Antoine, és az,
hogy ő testesíti meg mindazt, amit gyűlölök. Antoine – akárcsak
Roman – elpusztíthatatlannak hiszi magát. Azonban az utóbbi egy
évben sok mindent megtanultam. Sőt, azt is megtanultam, hogy mit
nem szabad csinálni. – Ha legyőzzük Romant, akkor legalább
százan állnak készenlétben, hogy a helyére lépjenek. Ezek
kihasználják a szüleinkhez hasonló embereket, és amint veszélyt
jelentenek számukra, megszabadulnak tőlük. – Pillantásomat
végigjártatom mind a hármukon. – Velük mit fogunk csinálni?
Sean vállat von.
– Az nem a mi gondunk.
 – El fogjuk érni, hogy a mi gondunk legyen. Ez a lényege ennek
az egésznek. Itt nem csak a mi családunkról van szó, vagy erről a
városról; már nem – dugom zsebre a kezemet. – Úgy csináljuk az
egészet, hogy az főhajtás legyen a szüleink emléke előtt.
Sean elővesz egy újabb sört, és felpattintja.
– Ez elég ambiciózusnak tűnik. De ne már, öregem, nézz körül! Itt
vagyunk a nagy semmi kellős közepén!
– Épp ez a lényeg – csattan fel Dominic. – Csak nem te is séfként
akarod végezni apuci éttermében? És mi lesz, ha megszüntetik a
bankkölcsönötöket? – pillant Tylerre. – Hivatásos katona leszel?
– Éppen ezért vagyunk itt – szúrom közbe – hogy megbeszéljük,
kinek mi a fontos.
– Én pontosan tudom, hogy nekem mi a fontos – emeli fel Sean a
kezét, és számolni kezdi az ujjain. – Punci, punci, punci, punci és – a
hüvelykujján tartja egyik ujját – igen, és azt hiszem, hogy még a
punci!
Tyler és Dom felröhög, én pedig haragosan rájuk támadok.
– Éppen ez az egyik oka annak, hogy összehívtam ezt a
megbeszélést. Csajt akarsz? Legyen csajod, de az entyempentyem
meg ez a kibaszott klub soha nem fog egymással párhuzamosan
menni. Amit a többi srác csinál, ahhoz semmi közöm, de ami minket
illet, a csajoknak nincs helye ennél a tűznél, még nincs. És akkor is
csak azután, miután én személyesen kutattam egy kicsit utánuk. És
punktum!
– Azt hittem, azt mondtad, a női test szentség – szólal meg Sean,
aki vigyorogva ismét próbára tesz, és int felém a sörével.
– Az is. És messze jár az üzlettől. A személyes kapcsolat a
legnagyobb veszélyforrás. És az első, aki ezen a fronton elcseszi,
súlyos árat fizet majd a következményekért – nézek végig egyesével
rajtuk jelentőségteljesen – kivétel nélkül. – Ismét elveszem Sean
sörét, ahogy felemeli. – Nem vagyok hajlandó megküzdeni még egy
kibaszott alkoholistával.
Sean mosolya eltűnik.
– Mióta bűn itt, ha az embernek humora van? Szerintem a humor
alap. És mit gondolsz, ki a faszom törölgeti le a nagynénéd arcáról a
hányadékot az utóbbi egy évben?
Tyler felkapja a fejét, és haragosan oldalvást pillant Seanra.
– Nem te vagy az egyetlen, aki vigyáz rá.
– Nem, mi mind vigyázunk – biccent felém – de ő, mondjuk
kurvára nem.
Ezzel a beismeréssel végigjártatom rajtuk a pillantásomat, a
megfelelő szavak után kutatok a fejemben, de mind csak kifogásnak
tűnnek. Ebben a pillanatban egyetlen jó mondat sem jut eszembe.
Nem tudom bepótolni azt, amit elszalasztottam, és továbbra is el
fogok szalasztani. Ezek a fiúk egy szempillantás alatt lettek
gyerekből kamaszokká, akik mindjárt férfivá érnek. De ha képes
vagyok a lelkükre beszélni, akkor talán létezhet a megváltás
lehetősége. Az esély, hogy talán érdemesnek tekintik majd az
áldozatomat. Csak ezen dolgozom. Addig is csak a saját hiányomat
érzem, és a növekvő keserűséget, amit az érkezésem és a
követeléseim keltenek.
Ezeknek a fiúknak nevetésre lenne szüksége, ehhez hasonló
lopott pillanatokra, úgy kellene megtapasztalniuk a fiatalságukat,
ahogy nekem nem adatott meg.
– Igazad van – ismerem be, és átadom Seannak a sörét. –
Lazítsatok, jó?
 Sean bólint, óvatosan kiveszi a kezemből a sört, arcán enyhe
meglepetés ül.
Tyler feláll, felemel pár hasábot a földről, testtartása ellenséges,
ahogy a tűzre hajítja őket. Valami… nem stimmel vele, és arra
gondolok, hogy később félrevonom, és megpróbálom kideríteni, mi
az.
– Tehát, ha jól értem – szólal meg Tyler vontatottan –, akkor
szükségünk van egy falóra, amivel egy sereget tudunk toborozni,
amit aztán elrejtünk benne, és alkalomadtán belopunk a városba.
Ahogy folytatja, mindannyian a lángokat bámuljuk.
– Harmadik generációs tengerészgyalogos leszek, ez adott, és ha
egyvalamit tudok, az az, hogy miként kell felépíteni egy hadsereget.
Sean szólal meg ezután.
– Én meg Dom majd intézzük a műhelyt, és amint beindul,
kitalálom, hogy miként tudunk majd áthatolni a nagykapun. –
Megborzolja Dom haját. – És mindannyian tudjuk, hogy ez a seggfej
a Harvardra vagy a Yale-re vagy ilyen helyekre jár.
– Akkor te leszel a faló – teszi hozzá Dominic feszülten, és
közben engem néz. Azonban bosszankodásának valódi oka ma este
a korábbi veszekedésünkben keresendő, és abban, hogy nem
engedtem, hogy visszajöjjön velem Franciaországba. Hónapok óta
könyörög, többször is kijelentette, hogy képes a előkészítőn a
nyomdokaimba lépni, és végül ott csatlakozni hozzám. Ha Antoine
nem lenne, egy szempillantás alatt magammal vinném. De nem
akarom, hogy az öcsém egyetlen másodpercre is elérhető
közelségbe kerüljön.
– Nem, öcskös – mondom, ahogy a saját alaprajzom képe villan
végig az agyamon, és elmondom az igazi okát annak, hogy miért
van itt szükség rá. – Itt te vagy a ló. És… – vetek mindannyiukra
jelentőségteljes pillantást – ettől a pillanattól fogva én nem létezem.
Mind a hárman leplezetlen meglepetéssel bámulnak rám.
Azonban a megvetés és enyhe zavar mögött csak vak bizalmat
látok.
– Mostantól kezdve egyetlen új toborzottunk sem fogja tudni, hogy
kik a fő játékosok. Sejtetni lehet, de a célunk az, hogy összezavarjuk
őket.
– Összezavarjuk azokat, akik velünk dolgoznak? – tudakolja
Sean, aki nem látja benne a logikát.
– Ez az egyetlen módja – jelentem ki, és visszanézek az
építkezésre, ahogy az égbolt elsötétül. – Romant hagyjátok rám. Az
ő esetében ki kell várnunk, míg eljön a mi időnk, és ebben bíznotok
kell bennem.
– És mi lesz Helénával? – tudakolja Dom, és odalép mellém.
Másodpercekig nézünk egymás szemébe.
– Helénát kihagyjuk az egészből.

De mégsem hagytuk ki, és miután belevontuk, pontosan úgy alakult

minden, ahogy számítottam rá. Maga volt a kibaszott katasztrófa.
Annak ellenére, hogy az én szerepem az volt, hogy megvédjem őt,
Heléna folyamatosan büntet érte.
Tizenegy nap.
Tizenegy kibaszott nap a flanelpizsamában.
És csak hogy sót hintsen szinte már csöpögő farkamra, amikor
zuhanyozik, amikor átöltözik, nyitva hagyja az ajtót, és amikor az
őrületesen kisportolt testét bekeni azzal a számomra olyan vonzó
illattal, amikor elhalad mellettem, feláll a farkam.
 Ügyes húzás, királynő!
Általában egyedül ébredek, és a legtöbb napom céltalanul telik –
fogalmam sincs, hogy ez az egész miként fog alakulni köztünk.
Mióta itt vagyok, folyamatos reflexióban élek, olyan reflexióban, amit
valaha sikerült elnyomnom, de az évek során állandóan éreztem az
utóhatását.
Most, ezen a néma helyen, ahol sem terveket szőni, sem
parancsokat osztogatni nem tudok, tehetetlenül figyelem, hogy
mindaz, amit valaha mélyen eltemettem magamban, szépen a
felszínre kerül. Főleg az utóbbi néhány év, azok a kínzó évek,
melyekben kényszerítettem magamat, hogy nélküle létezzek.
Cecelia nem tévedett, de a jelenlegi állapotomat nem az unalom
szóval jellemezném. Ez inkább a paranoia felé hajló nyugtalanság,
mely során lemondok a mindentudásról, csak azért, hogy
helyrehozzam a vele való kapcsolatomat. Megpróbálta közölni velem
azt, hogy nem gond számára, hogy visszafogad, de tudom, hogy
képtelen vagyok félszívvel csinálni.
Nálam vagy mindent, vagy semmit van, és nem tudom, hogyan
kell máshogy viselkedni.
Folyamatosan várom, hogy végre beinduljanak nála az érzelmek,
és eluralkodjanak rajta, hogy kisebb legyen köztünk a tér, de úgy
tűnik, érzései fölött az ész diadalmaskodik. Ezt én tanítottam meg
neki – hogy egy objektív játékos számára nem léteznek érzések, ezt
a leckét láthatóan betéve tudja, sőt, ellenem fordítja. Van a lényének
egy kemény része, mely korábban nem létezett; ez ott van vizslató
tekintetében, a hangjában, az egész lényében, amitől csak még
vonzóbb lesz, és még sokkal elérhetetlenebb.
Amikor sikerül elkapnom, mielőtt elmenekülne a kávézóba, és az
ajkammal letámadom, akkor befogadó, néha játékos, de az annyira
gyűlölt félelmet még mindig ott látom rajta. Azt a tekintetet, ami
elárulja, hogy arra vár, hogy mikor jelennek meg az újabb
bonyodalmak. Ezek szerint nem volt elég, hogy biztosítottam arról,
hogy életünk végéig folyton azt fogjuk figyelni, hogy mikor támadnak
meg.
És nagyra becsülöm és csodálom, tekintve azt, hogy micsoda
mészárlásnak volt szemtanúja, miután szinte teljesen elszigetelt
életet élt.
Az évek során, ahogy feltámadtam halottaimból, és
feltámasztottam azt, ami a hadseregből még megmaradt, ő is
feltámasztotta a saját, egyszemélyes hadseregét – mégpedig tokától
bokáig páncélzatban. De én egyáltalán nem akarok vele harcolni. Én
hosszan szeretnék részesülni az erejéből, a szerelméből, és egy
kicsit a megadásából.
Kurvára van esélyem.
Mióta megérkeztem, azóta különösebb erőfeszítés nélkül
incselkedik velem, hogy egyszer megkapom azt az édes kis punciját.
Nyolc pokoli hónapja már, hogy magamévá tettem, és előtte… évek
teltek el, és soha életemben nem voltam olyan kiéhezett.
A legutóbbi együttlétünk nem olyan volt, amire szívesen
visszaemlékszem.
Nevetségessé tettem azért, hogy szeret engem.
Megszégyenítettem azon az éjszakán azért, mert katonaként
viselkedett, pedig én magam akkor már nem voltam az.
Mindent megtettem, hogy megfosszam a büszkeségétől, hogy
megmentsem ettől a fajta élettől, hogy önző módon megspóroljam
magamnak az aggódást, de ő nem kért belőle.
 Amikor otthagytam, csodáltam őt, csodáltam, hogy mivé lett
nélkülem.
Mi több, bűntudatom volt amiatt, hogy képtelen voltam szintet
lépni.
Azt mondta nekem, hogy a szerelem miatt megéri a veszély.
Egyszerűen csak továbbra is hinni fogok neki. Még akkor is, ha a
legnagyobb félelme az, hogy megint minden újra megtörténik, de
most ő maga lesz az áldozat.
Csak idő kérdése, és ismét egymásnak feszülünk, de ennek a
megfelelő pillanatban kell megtörténnie. Nem akarok félelmet látni a
szemében, amikor örökre kijelentem, hogy királynőm az enyém. Azt
akarom, hogy küzdjön ellenem, mi több, azt akarom, hogy biztos
legyen velem kapcsolatosan – biztos legyen benne, hogy ott van a
helyem a szívében, mellette.
Személyes védőpajzsának választotta azt a kibaszott
flanelpizsamát.
Felkapom a frissen megérkezett súlyzóimat, és lenyomok még
egy sorozatot, csak azért, hogy megszabaduljak a nyughatatlan
energiától. Kinézek a hálószobája ablakán, észreveszem, hogy
milyen sokat tett azért, hogy újraalkossa az apja kertjét.
A sövények és az üres szőlőtőkék között olvasósarok helyezkedik el.
A fatető fölött hervadó lilaakác lóg.
A látvány visszarepít arra a reggelre Roman kertjébe, amikor
majdnem kiböktem, hogy szerelmes vagyok belé. Leteszem a
súlyzómat, az ablakhoz lépek, és elgondolkozom közös múltunkon.
Nem először tettem magamévá úgy, hogy az fizikailag is
megjelenítette mindazt, amit éreztem, de éppen azon a reggelen
éreztem ezt leginkább, akkor tudtam, hogy visszavonhatatlanul
beleszerettem ellenségem lányába. Amikor összenéztünk, és
megtettem a vallomást, melyet a lelkem mélyéig éreztem,
megtagadtam saját krédómat és megadtam magamat lényem
legmélyebb része és a lelkem mélyéig érő sóvárgás előtt. Ahogy
eszembe jutnak ezek a percek, alig néhány másodperc telik el, és
megadom magamat a bennem végigáradó forróságnak. Egyik
karommal az ablaknak támaszkodom, és megragadom a farkamat a
lyukacsos anyagú rövidnadrágban.
Simítás.
Meztelen torka.
Simítás.
Lihegő nyögése.
Simítás.
Leplezetlen szerelme a szemében.
Simítás.
Tökéletes, napbarnított combja, amit széttár, és feszes, rózsaszín
puncija ott csillog előttem.
Simítás.
Nedves forrósága az ujjamon.
Simítás.
Barackszínű, feszes mellbimbója.
Simítás.
Az első, kétségbeesett mozdulat, ahogy belé hatoltam.
Megfeszül az állam, a gerincem bizsereg, minden pórusomból
forróság árad, és épp a nevét nyögném, amikor kinyílik a
hálószobaajtó, és Beau ront be, mögötte pedig Cecelia; amikor
meglát, tágra nyílt szemmel mered rám.
– Ó! – suttogja, elkapja a tekintetét, majd megragadja a kilincset,
hogy becsukja az ajtót.
– Ne merészeld, bazdmeg! – sziszegem, amitől megmerevedik.
Elengedem a farkamat, amit eddig erősen szorítottam, és felé
indulok, de nem gyűröm vissza olcsó sportrövidnadrágomba, ahogy
haladok felé, Cecelia szeme egyre tágabbra nyílik. Amikor elérem,
az ajtóhoz szorítom, elhúzom a kezét a kilincsről, és ujjait mereven
álló farkam köré fonom.
– Rád – kulcsolom rá az ujjait, megragadom a kezét, és
kényszerítem, hogy simogasson. – Erre gondolok. Rád. –
Szemmagasságba kerülök vele, ahogy egyre gyorsabban szedi a
levegőt, és sötétkék szeme még jobban elsötétül. – Megláttam a
loncot a kertedben, és eszembe jutott az a nap. Emlékszel arra a
napra, Cecelia? – Farkam megremeg a kezében. Végigfuttatom rajta
begörbített ujjait, és együtt mozgunk, ahogy ajka elnyílik. Megnyalom
az alsó ajkát. – Rád.
– Tobias – próbálja elhúzni a kezét, én pedig felszegem az állam,
és rászorítom a farkamra az ujjait.
– Nem azért jöttem ide, hogy lakótársasdit játsszunk.
Beszívom az illatát, továbbra is fel-le húzogatom a kezét, tenyerét
farkam hegyére simítom, majd ismét lehúzom, és ahogy
megmutatom, mennyire kívánom, végigszáguld rajtam a gyönyör.
– Tudom – nyögi rekedtesen.
– Emlékszel arra a napra?
– Persze, hogy emlékszem.
– Elélveztél már úgy, hogy arra a napra gondoltál?
– Igen – válaszolja rekedtesen,
– Akkor emlékszel rá, milyen jó érzés volt az a másodperc, amikor
beléd hatoltam.
 – Tobias – nyög fel, ahogy végignyalom az ajkát, és válaszként
csókot kényszerítek ki belőle. Még erősebben szorít, amitől lelkem
legmélyéből felnyögök, és elveszünk a múltban, megidézzük azt a
reggelt itt és most, a hálószobájában. Az ereimben dübörög a vágy,
hogy magamévá tegyem, birtokoljam, és megsemmisítsem
tétovázását. Elhúzódom, figyelem, ahogy mellkasa emelkedik és
süllyed, majd végigpillantok rajta.
– Szép ez a ruha – nyögöm, miközben lustán simogat, táskája
még mindig ott lóg a vállán. Leveszem, lehúzom a válláról, és
igyekszem féken tartani a bennem őrjöngő vadállatot. – Gyönyörű
vagy.
– K-köszönöm!
Legszívesebben felnevetnék a válasza hallatán, de túlságosan
keményen áll a farkam, túlságosan vágyom rá, és úgy érzem,
mindjárt nevetségessé teszem magamat. Az évek során
felgyülemlett sóvárgás, vágy, odaadás, szerelem azzal fenyeget,
hogy teljesen eluralkodik rajtam. Túlságosan kívánom, mindig is
kívántam, és ezen a ponton meg akarom büntetni, úgy, ahogy ő is
megbüntetett engem, de az nem lenne tisztességes. Azonban
amikor szétkeni az előváladékot a farkam hegyén a hüvelykujjával,
felcsattanok.
– Bocs, tönkre fogom tenni.
Mielőtt reagálhatna a fenyegetésemre, felkapom, és felemelem.
Az edzés miatt izzadságban úszom, ő pedig végigsimít a vállamon,
homlokát a bicepszemnek nyomja, ahogy az ágyhoz viszem.
– Túl nagy kérés, hogy lassan csináljuk?
Ajkamat a nyakához illesztem, és ráharapok.
– Jelenleg igen.
 Amikor leteszem az ágyra, és a haja szétterül körülötte, farkam
figyelmeztetőn megrezzen. Cecelia visszanéz rám, vár, többé nem
tiltakozik.
Felhúzom a szoknyáját a derekán, és felnyögök, amikor látom,
hogy leggingszet visel. Újabb akadály. Bosszankodva felhúzom a
pulóverét, alatta csipke fedi a mellét, és lehúzom a testszínű anyagot
a melle alá, ami így hívogatón előremered. Újra megmarkolom a
farkamat, és simogatni kezdem, ő pedig kiéhezetten bámul.
Ahogy nézem duzzadó mellbimbóját, egyre gyorsítok a tempón,
és néhány bosszús mozdulat után felnyögök, ahogy elélvezek;
beterítem a mellét, a meztelen hasát és a leggingszét.
Arcára csalódottság ül ki, ahogy lesüti sötétkék szemét.
Jó.
– Egy olyan gyengeségre apellálsz, ami mindkettőnkben megvan,
Trésor. – Felemelem a lábát, lehúzom az egyik Uggot, majd a
másikat, és áthajítom a vállam fölött. A fenevad egy időre kielégült,
így letérdelek az ágy végében, lehúzom a bugyiját és a leggingszét.
Szinte transzban bámul, ahogy végigfuttatom a kezemet frissen
lemeztelenített bőrén, ő pedig mélyebbre süllyed a matracon. A
hangom némileg magához téríti.
– Lassan akarod? – futtatom végig ujjamat nedves punciján,
amitől megrándul a csípője. – Jól van, lassan csináljuk, bár kurvára
semmi értelme nincs, mert nem én vagyok az egyetlen, akit
büntetsz. De ha már lefektetjük a szabályokat… – nyomom rá
hüvelykujjamat a csiklójára, majd rövid ideig dörzsölöm, és elhúzom.
A foga között felszisszen, szemében türelmetlenség villan meg.
– Szerető, pasi. – Lustán körözök a puncija körül az
ujjbegyemmel, majd lassan belenyomom, az ujjpercemig.
A látvány, a szépen formázott, vékony szőrcsíkkal együtt, azzal
fenyeget, hogy a maradék önuralmamat is megsemmisíti. A farkam
megkeményedik, irigyli a látványt, ahogy Cecelia forró, nedves
puncija összeszorul az ujjam körül. Amikor megforgatom benne az
ujjamat, hogy elérjem a G-pontot, lehunyja a szemét.
– Tobias.
– Ez is elég lesz – mondom, és ráfújok a puncijára, majd növelem
a tempót, miközben az ujjhegyemmel ingerlem. – Nem vagyok a
kibaszott lakótársad! – nyalom végig alulról felfelé, és röviden
megszívom a csiklóját, hogy kicsikarjam belőle az első könyörgést. –
A férfi az életedben, a társad, a lelki társad, a másik feled. – Ismét
belemerítem a nyelvemet, vadul, mélyen, oda, ahol a legjobban
vágyik rá. Amikor elhúzódom, tiltakozón felnyög.
– Tobias! – Hangjában több évnyi sóvárgás hallatszik, és a
különlét minden egyes napját érzem.
Vadul dobog a szívem, és megint keményen áll a farkam pusztán
attól, hogy megízleltem, de visszafogom saját vágyamat, mert van
valami, ami után még jobban sóvárgok.
– Azt hittem, ezt soha többé nem fogom hallani. Dis mon nom! –
Mondd ki a nevemet! Fölé hajolok, orrommal a csiklóját ingerelem,
és egész teste felemelkedik az ágyról. Nyelvemet kiegyenesítem, és
könnyedén végignyalom, majd ismét elhúzódom.
Bosszankodva hátraveti a fejét, és lehunyja a szemét, ahogy
belenyomom még egy ujjamat, kitöltöm, majd gyengéden harapdálni
kezdem a csiklóját.
– Ki vagyok én?
Felemeli a csípőjét, hogy még erősebben csináljam. Válaszul a
vállamra emelem a lábát, nem törődöm kiéhezett farkammal, ami
jogos helyét követeli. De félre kell tolnom kiéhezettségemet ahhoz,
hogy utána elmerülhessek benne.
– Ki szeret téged, Cecelia? – Minden egyes szót különösen
kihangsúlyozok, mert tudom, hogy visszarepítik őt arra az első
estére, amikor olyan durván megcsókoltam a tisztáson, azon a
helyen, ami azóta mindkettőnk számára szent lett. Azt akarom, hogy
tudja, hogy már akkor is a magaménak akartam tudni. Úgy, ahogy
még mindig akarom. Jó ideje éhezek rá. De most penitenciát
gyakorlok, a múlt miatt, hogy lehessen közös jövőnk.
Az én vágyaim nem fontosak.
Még nem.
– Kérlek! – kiált fel, ahogy továbbra is dörzsölgetem a G-pontját,
megérzem az árulkodó duzzanatott. A hajamba markol, remeg a
combja, összezárul a fejem körül. Azzal jutalmazom, hogy ismét
hosszan végignyalom a csiklóját. Elhúzódom, felpillantok rá, ahogy
válaszul a koponyámba mélyeszti a körmét.
– Lassan! – emlékeztetem. – Képes vagyok arra, hogy lassan
haladjunk. Ahhoz türelem kell. Azt hiszed, nem szenvedtem még a
türelemmel, míg a megfelelő időpontra vártam, hogy visszatérhessek
hozzád? Hónapokon át vártam arra a napra, amikor végre teljesen
és tökéletesen megadhatom magam annak, amit irántad érzek.
Időmilliomos vagyok. – Élvezettel figyelem a szemében tükröződő
haragot, égnek meredő mellbimbóját, kivörösödött bőrét, duzzadó
testét.
Kissé felemelkedem, lehúzom a felsőjét, ő pedig tiltakozva a
mellkasomat ütlegeli, hogy folytassam, amit eddig csináltam. Minden
korábbi türelme eltűnt, úrrá lett rajta a vágy. Fölé emelkedem, ő
dühösen pillant rám; még mindig ott csillog bőrén az ondó.
 – Azt akarod, hogy lassan csináljuk, Trésor? Tényleg ezt akarod?
Nem volt elég a többévnyi távollét? Ha úgy tűnik, mintha türelmetlen
lennék… – Engedem, hogy kihallja hangomból a féltékenységet,
felemelem a kezemet, szétkenem a mellén az ondót, majd
tenyeremet ismét a hasára helyezem. – Ha úgy tűnik, mintha
türelmetlen lennék, az azért van, mert ki akarok törölni minden
érintést, ami nem az enyém volt. – Végigsimítom a testét, és
farkamat a combjai közé nyomom. Ebben a pillanatban minden
szempontból ő uralkodik fölöttem, még a hálószobában is. De ideje
felidéznem hogy még mindig én vagyok a rosszfiú, és örökre az a
zsarnok leszek, akivel kefélt, és akibe beleszeretett – és e téren
egyenrangúak vagyunk. Azonban az, hogy megengedi, hogy
uralkodjak fölötte, olyan ajándék, amit nem engedem, hogy elvegyen
tőlem. A szemében csillogó sebezhetőség, az érzelmek, a
tehetetlenség szikrája, amit látok – erre van szükségem ahhoz, hogy
tudassam vele, így, fizikailag, hogy még mindig megbízhat bennem,
ahogy korábban számtalanszor is megbízott. A gyönyöre az enyém,
és nélküle nem vagyok ugyanaz az ember.
Ujjaim még mindig a testében vannak, de fölé emelkedem,
ráereszkedem, lenézek rá; abban reménykedem, hogy érzi, hogy az
iránta érzett sóvárgásom most érte el tetőpontját.
– Szeretlek – mormolom, és látom, hogy pillantása azonnal
ellágyul. – Olyan kibaszottul hiányoztál, annyira hiányoztál! – Az
érzelmek azzal fenyegetnek, hogy elborítanak, eszembe jutnak a
másodpercek, órák, percek, napok, és évek, melyek során
kényszerítettem magamat, hogy elhiggyem, hogy soha többé nem
tartozhat hozzám. Az, amikor egy ponton tudtam, hogy én birtoklom,
az enyém, és az elvesztése többet jelentett, mint pusztán azt, hogy
összetörték a szívemet. A józan eszemet és a lelkemet is
elveszítettem vele együtt. – Képes vagyok lassan haladni, de ne
tagadd meg tőlem a kibaszott jogos helyemet!
Megragadja a tarkómat és magához húz, kimondatlan vallomással
csókol meg. Lábát átkulcsolja a hátamon, és tökéletesen megnyílik
előttem. Ajkunk összeforr, nyelvünk vadul csatározik, hosszú
percekig csókolózunk, farkamat végighúzom a punciján, és ahogy
felemeli a csípőjét, hogy magába engedjen, megállítom. Elhúzódom,
és a fejemet ingatom. – Megvárlak, Trésor, addig várok, amíg kell.
Föléje térdelek, belenyomom ujjamat, és vadul szívogatni kezdem
a csiklóját. Nem sokkal később a nevemet kiáltja, és markolássza a
lepedőt. Ahogy teste felrobban, teljesen elnémul, háta felemelkedik
az ágyról, csiklója lüktet a nyelvem alatt egy ütemben az élvezet
hullámaival; ujjaim egyre nedvesebbek lesznek, ahogy a nyelvemtől
elélvez. Ahogy az orgazmus újabb hulláma éri el, kiszakad belőle a
nevem, és a puszta erejétől elszorul a torkom.
Hangosan, kapkodva szedi a levegőt, ahogy az orgazmus utolsó
cseppjeit is kisajtolom belőle, kiélvezem, miközben dúlnak bennem
érzelmek. Hirtelen önző leszek, többet akarok, kihasználom ezt a
robbanást. Csak általa vagyok képes ilyesmit érezni. Csak ő tudja
elérni, hogy így érezzek. Csak ő tudja csillapítani azt a vágyat, amit
kicsiholt belőlem.
Mindenek fölött imádom, mert annak ellenére, amit miattam végig
kellett szenvednie, szeretett. Szeretett, bár ellehetetlenítettem a
kapcsolatunkat.
Én voltam, aki arra kényszerítette csillagjainkat, hogy
elszáguldjanak egymás mellett. Én voltam, akinek a haragja
mindkettőnk útját ilyen pusztítóvá tette.
 És ő mindezek ellenére szeretett, és ma is szeret.
Azonban még ennek a szerelemnek a szilárdsága ellenére is
akarom a bizalmát és a megbocsátását.
Amikor látom, hogy elernyed, folytatom, combjai satuként
szorulnak a fülemre, megpróbál ellökni. Szétfeszítem a lábát, és
sötétkék szemében megvillan a pillanatnyi megadás, ahogy
lehajolok, és folytatom az imádatot.
Még néhány célzott, mindent elsöprő nyelvcsapás, és Cecelia
ismét egész testében remeg. Ekkor engedek, kihúzom nedvességtől
csillogó ujjaimat, és lenyalom az édes, fanyar ízt.
A farkam lüktet, miközben figyelem, ahogy lassan magához tér, a
szeme elködösül. Kipirult, liheg, rám pillant, amikor lehajolok, és
megcsókolom a puncija felső részét, combja érzékeny bőrét, majd
még egyszer végignyalom, szétfeszítem a nyelvemmel, hogy ezzel
az utolsó érintéssel saját kiéhezettségemet is csillapítsam. Amikor
fölé magasodom, a látványtól eláll a lélegzetem. Maga a szépség
megtestesítője, egész teste ragyog, ahogy megfordítom, és
végigsimítom a szárnyakat a hátán. Mióta megjelöltem, most először
vagyok képes teljes mértékben értékelni mindazt, amit képvisel.
Megragadom a nyakát, végighúzom lüktető farkamat a punciján,
majd számat a tetoválásra tapasztom, végighúzom rajta ajkamat és
nyelvemet.
– Faite pour moi. – Nekem született.
Megragadom a nyakát, végigcsókolom a megjelölt bőr minden
egyes négyzetcentiméterét, majd odaroskadok mellé, és nem élek a
lehetőséggel, hogy szavaimból hazugságot csináljak.
Lassan.
A csillagok végre újra kikövezték előttünk az utat, és nem
cseszem el újra az esélyét annak, hogy ütközhessek vele.
Évekbe telt, mire beismertem, hogy pontosan az hozza el
számomra a békét, ami ellen a legkeményebben harcoltam – már
amennyire egy magamfajta ember békére lelhet.
Cecelia elfordítja a fejét, szemében óvatos gyengédség csillog, és
tudom, hogy jó döntést hoztam, amikor leállítottam magam.
– Nem teszek úgy, mintha tudnám, mennyire megbántottalak,
vagy milyen érzés lehetett, amikor megbántottalak, Cecelia. De
tudom, hogy engem mennyire megbántott, és ez elég ahhoz, hogy
tudjam: megérdemlem a dühödet és az óvatosságodat. De most
túlságosan kívánlak ahhoz, hogy távol maradjak tőled, pedig itt vagy,
előttem. Amikor az vagy, aki, ami ebben az esetben, ha netán nem
tudnád, a kibaszott énem másik fele. Sajnálom mindazt, amit tettem,
de ideje, hogy megengedd, hogy megmutassam, mennyire
sajnálom.
Lassan bólint, magányos könnycsepp gördül végig az arcán.
Dühös magára, hogy beadja a derekát, én pedig szilárdan
elhatározom, hogy fizikailag nem fogok többet kérni tőle,
bármennyire is fáj a távolság.
Szóval lassan haladunk.
Hosszú pillanatokig fekszünk, majd ismét én szólalok meg.
– Kérdezz bármit! – suttogom, ahogy óvatosan szemlél,
gondolkodik, majd végül szóra nyitja a száját.
– Az a teherautó… a holmiddal, még mindig várakozik?
Felszegem az államat.
– Akkor hozasd ide! – Felemelkedem, hogy fölé hajoljak, kezembe
fogom az arcát, kutatom szavai őszinteségét. – Biztos vagy benne?
– Biztos.
 – Tudod, mit beszélsz?
– A helyzetnek megfelelően félek, Tobias, és nem játszom el azt,
hogy immunis vagyok rád, de szeretem azt hinni, hogy a naivitásom
nagyon régen meghalt. Tudom, hogy ki vagyok. Hidd el, legközelebb
– villan meg szemében az ártatlansága elrablásának éjszakájáról ott
maradt harag, és hangja élessé válik a visszatekintés keserűségétől
– nem fogok habozni!
Végre olyan éber, amilyennek látni szeretném, és ez némi
megkönnyebbüléssel tölt el. Odahajolok, gyengéden ajkába
harapok, hogy megcsókoljam. Megtöri a csókot, hangjában jeges
figyelmeztetés cseng.
– Hatalmas, kibaszott részt akarok a befektetéséből, Mr. King,
óriási fizetséget. Ha eljátszod a bizalmamat, összetöröd a kibaszott
szívemet, akkor én magam eresztek golyót beléd. Még mindig dühös
vagyok. Még mindig próbálok alkalmazkodni ahhoz, hogy itt vagy.
Nincs minden rendben kettőnk között, még nincs, de a tények csak
tények, együtt vagyunk ebben az egészben, történjen bármi. Sok
minden van, ami nem változott, soha nem is fog. És sajnálatos
módon én is szeretlek téged.
Önkéntelenül is felnevetek, ismét megcsókolom, most
agresszívan, és Cecelia belemegy a csókba, viszonozza, mert
mindketten tudjuk, hogy az idő nem nekünk dolgozik, soha nem is
dolgozott nekünk. Ezek értékes másodpercek, és ő hagyja, hadd
élvezzem ki, amennyire csak akarom, mert ő is érzi. Örökké csak
lopott időn élünk, ellenfeleink arctalanok, a sakktábla is teljesen új,
de most minden egyes lépést együtt teszünk meg. Amikor végre
elhúzódik – bár még mindig közel marad a szabadesés pereméhez,
amit akkor engedélyezett magának, amikor elsodortak az egymás
iránti érzéseink –, hagyom, hogy visszavonuljon. Amikor megáll a
fürdőszoba ajtajában, és ugyanazzal a sóvárgással pillant vissza
rám, akkor érzem meg köztünk a változást. Apró, de ott van.
És elég.
Végre.
Fejlődés.
 Tizennyolcadik fejezet

Tobias

Huszonnégy év

Emeljük a tétet.
Olvastam valahol, hogy három különböző kereseti forrás tesz
gazdaggá egy embert, hat pedig kiaknázhatóan vagyonossá.
Amellett, hogy az utóbbi években a HEC kampuszbeli
bukmékereként Dom segítségével névtelenül, online figyeltem az
eseményeket, Antoine legitim üzleti ügyeiből is leesett némi
profitmorzsa, na meg ott volt a fehérgalléros bűnözésből rám eső
részesedésem, amiben a fivérem járt élen, és a műhelyből származó
ingadozó bevétel – ez összesen négy.
Gazdag ember nem vagyok. Pedig fenntarthatóan vagyonosnak
kell lennem.
Mostanában majdnem annyit fektetünk be, amennyit elveszünk,
hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket, és becsületesek
maradhassunk. Egyre nagyobb a létszám, de nem elég.
A pénz és a státusz az utolsó, amit meg kell szereznem, hogy olyan
helyzetbe kerüljek, hogy legyőzhessem Romant.
Miután megszerzem mesterdiplomámat a világ egyik legjobb üzleti
egyetemén, és lesz elég tőkém elindítani a saját vállalatomat,
háborút indíthatok gyanútlan nemezisem ellen.
 Tehát emeljük a tétet.
Ma jött el az a nap, és túlságosan régóta vagyok szereplő ezen a
sakktáblán.
Mindennek a lényege egy brutálisan magas tét. Egy merész
húzás, ami képes megszabadítani attól, hogy bármely másik ember
akaratának rabszolgája vagy áldozata legyek.
Ezen a ponton ugyanannyit veszítek, mint amennyit nyerek, mivel
jelentős összeget kellett kifizetnem azért az információért, amit
kockára teszek, de ez egy ilyen játék. A pénz számomra mindig is
akadály volt, szükséges rossz, amivel A pontból eljutok B pontba. És
bár egyesek hagyják, hogy a pénz vezesse őket, a pénz hiánya vagy
túlburjánzása tönkretegye vagy megmérgezze őket, én nem vagyok
hajlandó a pénz rabszolgájává lenni. Inkább elég pénzt szerzek
ahhoz, hogy az általa szerzett befolyással és hatalommal
megnyissak bizonyos kapukat, és segítsek némileg kiegyenlíteni a
játszmát a magamfajtáknak, a szüleimnek, a fivéreimnek és
bárkinek, akinek a sorsa a Roman Horner-félék kezében van.
Leveszik az árcímkét, feladják rám a zakót – ez az utolsó simítás,
amit magamról látni szeretnék. Még egyszer végignézek a plafontól
a földig érő tükörben látott képen, elrendezem vonásait, hogy
palástoljam izgalmamat, ahogy a szabó figyel, és lesimítja a zakó
vállát.
– Nem is rossz egy szegény kevert fajúhoz, aki egy düledező
házban nőtt fel Észak-Karolinában, a nagy semmi közepén.
A nyelvet alig beszélő szabó, aki összevonja szemöldökét,
láthatóan nem érti, amit mondok, de helyeslőn bólint, hogy
hízelegjen nekem.
– Cela vous très bien. – Nagyon jól áll.
 A zsebemben kutatok bankjegyek után, borravalót adok, és le
akarok lépni az emelvényről. A szabó megállít, letérdel, és egy
enyhén piszkos ronggyal megtörli a cipőm orrát. Amikor hálából
előhúzok egy újabb bankjegyet, nemet int, én pedig
köszönésképpen biccentek.
– Merci!
Elindulok kifelé a várakozó kocsimhoz, meggyújtok egy cigarettát,
mélyen beszívom, és elengedem a reggel fenyegető stresszének
egy részét. Végignézek a hajnali égen, észreveszek egy madárrajt a
hófehér fellegek alján: szárnyuk tökéletes alakot formáz, egymás
repülési mintáját utánozzák, a szélben némán kommunikálnak
egymással. A látványtól elönt az irigység.
Ez. Ez hiányzott az otthoni rendből.
A Fréres du Corbeau – A Holló Fivérei a mostohaapám lázálma
volt. Ez az álom vezette el oda, hogy fellázadjon a céges Amerika
kapzsi vezetői – név szerint Roman Horner – ellen, hogy harcoljon a
kisember érdekeiért.
A gondolat jó volt, de a tagok között túlságosan félrement a
kommunikáció – emellett túl sok egymásnak ellentmondó hittétel és
gondolat keringett azzal kapcsolatosan, hogy miként is lehetne
Romant legyőzni. És egyik sem volt elég határozott ahhoz – apám
sem –, hogy bármelyik irányba elinduljon. Sosem tudták úgy
összeszedni magukat, hogy valódi változást hozzanak, vagy
fellépjenek azok ellen, akik folyamatosan átverték őket, különösen
Roman ellen. Az egyetlen ember a csapatban, akinek elég vér volt a
pucájában ahhoz, hogy bármit is véghez vigyen, Delphine volt, de
nála az ivás idővel tompított a borotvapenge élén.
Az egész rám és a fivéreimre hárult.
 Nem vagyok hajlandó bármilyen olyan mérget magamhoz venni,
amitől tompább lesz a pengeélem.
Legyen ital vagy nő, vagy bármilyen más fenyegető rém,
eltökéltem, hogy távol tartom magamat tőlük. Nem hagyom, hogy
bármilyen személyes vagy frivol vágy úrrá legyen rajtam. Amikor
eszembe jut a teljes kép, sokkal könnyebb engedelmeskedni.
Képes leszek valóra váltani papa álmát, miközben igazságot
szolgáltatok, és végzek Romannel, vagy visszaesem, ahogy a többi
alapító tag, mihaszna leszek, újabb hang az ürességben.
A Franciaországban töltött évek során többször is azt gondoltam,
hogy kudarcot fogok vallani. Hogy ez az egész teljesen értelmetlen.
De a kétségből szárba szökken a bizonytalanság, a bizonytalanság
szétmarja a magabiztosságot, és nekem erre kurvára nincs időm.
Merész lépések kellenek. Itt az ideje a kivitelezésnek.
Ezzel a mentális elszántsággal csusszanok be a hátsó ülésre,
miután a kölcsönkapott sofőröm kinyitotta előttem az ajtót; kissé
meglep, hogy a főnöke vár rám. A sofőr, Luis, bocsánatkérőn pillant
rám, majd magamra hagy Antoine-nal, aki egyáltalán nem leplezi az
arcára kiülő, öntelt mosolyt.
Sejthettem volna, hogy ez lesz.
– Allaus-tu m’informer de tes projets aujourd’hui, Ezekiel?
– Szándékodban áll közölni velem a mai terveidet, Ezekiel?
Megrántom az ingem ujját.
– A mai terveimben maga nem szerepel.
– Segíthettem volna.
– Mint ahogy azt többször is elmondtam, nincs szükségem a
segítségére.
– De a kocsimat meg a sofőrömet azért kölcsönveszed?
 – Maga ajánlotta fel arra az esetre, ha szükségem volna rá. És
kérem, ne sértsen meg azzal, hogy úgy viselkedik, mintha az évek
során, mióta magának dolgozom, nem érdemeltem volna ki egy-két
ilyen apró udvarias gesztust.
Szó szerint én építettem fel a hadseregét szedett-vedett
bűnözőkből a józan paraszti ész segítségével, amelynek olyan fájón
híján voltak, és az éveken át tanulmányozott taktikákat vetettem be
náluk is. Antoine nem tudja, de ezt a szervezetet használom egy
ideje kísérleti nyúlként ahhoz, hogy majdan saját kis terveimet
tökéletesíthessem.
– Un tel manque de respect. Tu pensais qu’un costume cher ferait
de toi un homme digne? – Micsoda tiszteletlenség! Azt képzeled,
valaki egy drága öltönytől lesz tiszteletre méltó ember?
Végignézek Antoine öltönyén.
– Egyáltalán nem.
Még mielőtt felfogná nyílt sértésemet, a sofőrülésen várakozó Luis
felé intek.
– Longchamp. Merci!
Antoine cigarettája félig megáll úton a szája felé, ahogy az autó
lendületesen elindul a járdaszegély mellől.
– Miféle ügyed van neked a lóversenyen?
Vállat vonok, élvezem a drága ing vászonanyagát a bőrömön.
– Talán érdekel maga a sport. – Antoine lélektelen, fekete szeme
résnyire szűkül. – Ehhez amúgy semmi köze, és az egyezségünkkel
sem függ össze.
Antoine vádlón rám mutat mutatóujjával, a cigaretta parázslik az
ujjai között.
– Próbára teszed a türelmemet, Ezekiel.
 – Nem tartozom magának elszámolással.
– Tu le feras si cela affexte mon business. – Akkor igen, ha ez
kihat az üzletemre.
Éveken át játszottam Antoine pásztorát, az alvilági hírnevét
használtam fel arra, hogy növeljem és neveljem a hadseregét,
miközben én magam is információt gyűjtöttem, és a toborzottjainak
nagyjából negyedét szipkáztam el.
Amit Antoine nem tud, az a legkevésbé sem fáj neki, de ez
nagyban segített abba a pozícióba emelkednem, ahol lenni akarok.
De minél többet teszek érte, Antoine annál elégedetlenebbnek
látszik. Most, hogy franciaországi időm lassan lejár, Antoine minden
lehetséges módon azt keresi, hogy miként mélyessze belém a
karmait. Azt akarja, hogy én legyek a második embere, és ez
kurvára nem fog megtörténni.
– Gondoskodtam rólad, Ezekiel, vagy nem?
– Gondoskodtunk egymásról.
– Miért érzed azt, hogy ki kell zárnod engem valamiből, ami
hasznot hoz?
– Ki mondja, hogy hasznot hoz?
– Bolondnak gondolsz engem?
– Az üzlettársamnak gondolom.
Benyúlok a minibárba, és öntök magamnak egy nyelet gint. Már
most izzadok, pedig le kell nyugodnom. Erre a visszaesésre
egyáltalán nincs szükségem ilyen korán.
Antoine alaposan végigmér. Van egy szeretője Pigalle-ban, nem
messze onnan, ahol a szabója dolgozik, és tudom, hogy onnan jött.
Olcsó, rózsaillatú parfümtől bűzlik. Másrészt viszont a felesége az
egyik legszebb nő, akit valaha láttam. Fájdalmasan egyértelmű,
hogy a felesége mennyire utál vele lenni. Annak ellenére, hogy a nő
próbálja felhívni magára a figyelmemet, egy ujjal sem nyúltam
hozzá, és nem is fogok.
Gyakran – főleg, ha ellátogatok montmartre-i otthonukba – azon
kapom az asszonyt, hogy bámul. A vonzalom kölcsönös, de semmi
hasznot nem hozna, ha lépnék. A feleség a húszas évei végén jár,
és kétségbeesetten vágyik bármilyen férfira, aki eltávolítja a velem
szemben ülő mellől. Sajnos nem én leszek az, de észrevettem, hogy
Palo, Antoine legbizalmasabb embere, ugyanúgy néz a nőre, ahogy
én. Egy napon talán ki tudom játszani majd Antoine ellen ezt az
ütőkártyát.
Az érzelmek, főleg a szerelem, még a legerősebb férfit is
elgyengítik, így ellenfele előnyhöz jut. És feltett szándékom, hogy
senkinek nem lehet ilyen előnye velem szemben.
– Az üzlettársak megosztják egymással az információt.
– Jól van. Az a tervem, hogy hamarosan saját autót bérlek majd,
így többé nem leszek a terhére.
– Ó, szóval kapzsi akarsz lenni?
– Maga pont a kapzsiság miatt piszkál.
– Megosztottam veled bizonyos dolgokat.
– Csak a morzsákat, a resztlit.
– Csak azért, mert nem vagy hajlandó részt venni a valódi
üzletben. – Heves vérmérséklete ellenére is nyugodtan beszél;
ehhez a tulajdonsághoz sikerült alkalmazkodnom.
– Mert a valódi üzlete pusztító. Ezt is már többször
elmagyaráztam. Amúgy sem leszek sokkal tovább teljes
munkaidőben Franciaországban.
Antoine felnevet.
 – És minek mész haza? Hogy Roman gyárában dolgozz?
Nehezemre esik elrejteni egyre növekvő gyűlöletemet, és azt,
hogy túl sokat lepleztem le előtte terveimről; egy legyintéssel
elintézem az engem fenyegető érzelmet, kiiszom a maradék
italomat, csak utána szólalok meg.
– Ne törődjön vele, hagyja csak! Majd találok valamit rá.
Amikor az autó megáll, ki akarok szállni. Az ajtó kinyílik, de
Antoine megragadja a karomat. Haragosan pillantok rá, és hagyom,
hogy beszédes pillantásom eljusson a tudatáig.
Egy óra alatt anyagilag független lettem, így már nem vagyok
hasznos számára. Nem hagyom, hogy ezt elvegye tőlem.
Félrehajtott fejjel a pisztolytáskában pihenő fegyverre nézek.
Elértem, hogy különösen értékes legyek Antoine számára. Újra és
újra bizonyítottam előtte az évek során. Birtokolni akar engem, pedig
ezt nem fogja elérni, azonban az a fenyegetés, hogy elveszíthet,
elegendő lehet ahhoz, hogy elvegye az életemet. Egyelőre még
mindig övé az aduász. Játszik velem, mint macska az egérrel,
átgondolja a döntést, mérlegeli, mennyiben éri meg megszabadulni
tőlem, ahogy azt olyan sokszor megtette az embereivel, majd
egymásba fűzi ujjait.
– Kezdesz untatni ezzel a nevetségesen nemes viselkedéssel –
mormolja, majd elkapja a tekintetét, visszaül a helyére, és
megigazítja a zakóját. – Nem vagy jobb ember nálam.
– Ismét örvendtem a szerencsének, Antoine!

Kopp, kopp, kopp.

Kopp, kopp, kopp.
A zárt kassza túlsó végén a férfi abbahagyja a munkát, és
jelentőségteljes pillantást vet a kezemre. Elkapom a pillantásomat,
elveszem a kezemet, ahogy az illető előveszi az életemet
megváltoztató papírlapot. Elveszem a pultról, és elosonok; ég a
nyakam.
A bárhoz lépek, és rendelek. Amikor megkapom a gint, az italba
bámulok, miközben ismerős, kellemetlen érzés önt el. Teljesen és
tökéletesen egyedül vagyok ebben a játszmában.
Egy. Kettő. Három.
Egy. Kettő. Három.
Nagyot kortyolok az italból, majd a bár mögötti tükörbe pillatok,
futólag elismerő pillantást vetek az öltönyömre, és a faliórára nézek.
Öt perc. Egy egyedül ülő nő elkapja a pillantásomat, én pedig jobbra
fordulok, hogy lássam a mosolyát. Sötét haj, ravasz, barna szem, és
testhez simuló ruha; a testét büntetésre teremtették. Festett ajka
szétnyílik, ahogy magamba szívom a látványt, ő pedig viszonozza –
tekintete ajkamról lesiklik egészen olasz bőrcipőmig. Futólag
elképzelem, ahogy megbüntetem, de inkább felemelem az italomat a
pultról, és mikor megérti, mi a szándékom, látom, hogy elködösül a
tekintete.
– Vous allez laisser une femme boire seule? – Hagyja, hogy egy
hölgy egyedül igyon?
– Veuillez accepter mes excuses! Je vous assure que si c’e´tait un
autre jour… – Kérem, bocsásson meg nekem! Higgye el, ha nem
pont ma lenne…
A nő tekintete eltökélten siklik végig rajtam.
– Je garderai la dernière gorge´e pour la fin de cette course. Peut-
être qu’alors vous vous joindrez à moi. – Az utolsó kortyot a verseny
utánra tartogatom. Talán akkor csatlakozik hozzám.
 Kihúzok egy bankjegyet a zsebemből, és intek a pultosnak, hogy
adjon még egy italt a nőnek.
Telt, buja ajkához emeli, és olvasok a tekintetéből: várni fog.
Ellépek a figyelmemet elterelő nőtől, a zakóm belső zsebébe gyűrt
papírlapra összpontosítok, majd kilépek a bárból. Eltávolodom a
tömegtől, leülök egy üres helyre, és végignézek a versenypályán,
szívem egyre gyorsabban ver, és gondolataim száguldozni
kezdenek.
Nyugalom, Tobias!
Mindent elsöprő, ismerős érzés fog el, miközben próbálok
uralkodni magamon.
Két perc.
Körülnézek az embertömegen, túlságosan is tudatában vagyok
annak, miféle előnyhöz jutottam azzal, hogy tudom, melyik telivér fog
elsőként áthaladni a célvonalon. Egyenesen előre bámulok,
igyekszem nem gondolni a többiekre, akik hasonló téteket tettek a
nem megfelelő lóra – saját helyzetük ugyanolyan komor, mint az
enyém –, és elhessegetem a bűntudatot.
Egy. Kettő. Három.
Izzadság ütközik ki a halántékomon, ahogy a pályát kémlelem,
kétségbeesetten keresek valamit, bármit, amire figyelhetek, amitől
elkalandozó gondolataim más irányt vesznek. Végül nem találok
semmit, pedig pontosan tudom, mire van szükségem. Képtelen
vagyok tovább ellenállni a sürgetésnek, előveszem a mobilomat, és
megnyomom a Küldés gombot; a robbanás határán vagyok. Második
csörgésre felveszi.
– Szia, tesó!
– Dom! – A szó suttogásként tör fel belőlem, tele érzelemmel.
Megköszörülöm a torkomat, hogy megszabaduljak tőle, és még
mindig képtelen vagyok megszólalni.
Kibaszottul félek.
– Mi a baj?
– Csak szükségem volt… – Rád. Szükségem van rád. Szükségem
van arra, hogy tudjam, miért csinálom ezt az egészet. mamáért,
papáért, értünk, a jövőnkért.
– Mondj valamit, tesó! – Minden hülyeséget félretéve, Dom végig
mellettem volt, jóban-rosszban, egész végig, bízott bennem, hitt
bennem. Abban, hogy ha kockáztatok, sikerrel járok. Még az általam
kifizetett garancia mellett is túl sok az ismeretlen tényező.
Túlságosan sok.
Megrohan a pánik, ahogy próbálok uralkodni ujjaim remegésén,
és két korttyal kiiszom az italomat.
Talán meg kellett volna osztanom vele ezt a titkot. Talán el kellett
volna mondanom, miféle dolgom van Antoine-nal, el kellett volna
mondanom a félelmeimet, hogy ezt a köteléket súlyos
következmények nélkül nem fogom tudni elszakítani.
Talán végig tévedtem, és már a játék elején túl sok kockázatos
lépést tettem. De nem akarom, hogy Dom is érezze ezt a félelmet.
Ezt a terhet, és az esetleges következményeket – mindezt csak én
viselem, egyedül.
– Csak dumálni akartam. – Előttem hangzavar tör ki, ahogy a
hangosbemondó figyelmezteti a közönséget, hogy mindjárt kezdődik
a futam.
– Baromság! Mondd el, mi a baj! – A szerszámok zajából rájövök,
hogy a King’s-ben dolgozik. Nagyon élvezi, hogy autószerelő lehet,
és ezért boldog vagyok, még akkor is, ha jelenleg ez csupán a
megélhetésünk egyik módja. Domra ilyen intellektuális
képességekkel fényes jövő vár, akár velem, akár nélkülem. Sokra
viszi majd, még az én tanácsaim nélkül is. Nagyon tisztelem azért,
amilyen ember lett belőle, és csak most kezdte, a lehetőségeit
illetően csak a felszínt kapirgálja.
– Dom, én csak… – Lehunyom le a szememet. – Maradj vonalban
velem!
– Mit csináltál?
Amikor a kapuk kinyílnak azonnali a hatás, ezer pici tű szurkálja a
mellkasomat. Fájdalmas, de a bennem keringő gin elviselhetővé
teszi. Tekintetemet a lovam oldalán lévő számra függesztem, Dom
pedig hallgat, és tudom, hogy feszülten figyeli a háttérzajokat,
próbálja kitalálni, hol vagyunk. Néhány másodperc után megszólal.
– Mi a számunk? – tudakolja halkan.
– Hét – válaszolom. Hét éve, hogy távol vagyok attól, ami a
legfontosabb nekem. Hét éve élek kettős életet. Éhezés,
megaláztatás, többévnyi metamorfózis változtatott át a bosszúálló
árvából közönséges tolvajjá, barterezővé, fivérré, mentorrá, diákká,
tanárrá, és most…?
– Mire fogadtál?
– A jövőnkre.
Összerándulok, de Dom nem szól semmit. Nem átkozódik, nem
fújja ki hangosan a levegőt. Ez a tökéletes bizalom, és ez
elképzelhetetlen érzésekkel és pokoli bűntudattal tölt el.
A nyelvemen van már a bocsánatkérés, hogy megrengettem a
bizalmát, amikor megpillantom a lovunkat, aki kissé hátramarad. Alig
kapok levegőt a bennem száguldó érzelmeink ellen.
– Tob…
 – Csak most az egyszer, kérlek! Szükségem van a fivéremre! –
suttogom, és egyre erősebben markolom a telefont.
– Itt vagyok – válaszolja Dom rekedtesen, hangjában ritka félelem
csendül. De nem saját magát félti, és ez még inkább az elevenembe
vág.
Nagyot nyelek, elátkozom érzéseimet, ahogy újabb megbánás önt
el azért, hogy milyen sok fájdalmat okoztam Domnak. Hogy milyen
gyakran hagytam ott abban a kibaszott, csótányokkal teli házban egy
szülővel, aki nem volt méltó rá, hogy megvédje, hogy idő előtt fel
kellett nőnie. Most az egyszer kivételesen azt szeretném, ha
megérné ez az áldozat. Azt akarom, hogy Dom is úgy érezze, hogy
megéri.
Az utolsó negyedmérföldön a mi lovunk előretör, és érzem, hogy a
pihék felállnak a karomon.
– A fivérek az elsők – suttogom.
– Fivérek mindörökre – válaszolja halkan, egy másodperccel
azelőtt, hogy a lovunk áthalad a célvonalon.
A döbbenet és az adrenalin átjárja a testemet, és hangosan
kifújom a levegőt; Dom szólal meg.
– Mit nyertünk?
Több másodperc is eltelik, mire a pánik átadja a helyét az
emelkedettségnek. A felszabadulás érzése minden léptemet
könnyűvé teszi, ahogy visszamegyek, nem veszem igénybe a
várakozó lányt, és begyűjtöm a nyereményemet.
– Az Exodust.

– És most nézd meg magad, King: átlagos pasas lettél, aki

mindennapi hülyeségekkel foglalkozik – mormolom, és két
hosszabbítót dobok a bevásárlókocsimba, majd végigtolom a soron.
– Nincsenek rosszfiúk, akiket le kell vadásznom, nincs egy öltönyös
sem, akivel milliárdos ügyleteket tudnék lebonyolítani.
Annak ellenére, hogy pontosan szőtt terveim által lettem
milliomos, és többször is a pergő nyelvemnek köszönhettem, hogy
kidumáltam magam a halál karmaiból, egykori ellenségem lányának
puszta bizalmát kiérdemelni talán minden más vállalkozásomnál
nehezebbnek bizonyul.
A fejlődésünk valóban lassú, mert Cecelia napról napra
fokozatosan, szépen meggyilkol.
Huszonegy napja tart, huszonegy napja nem enged közel
magához.
Huszonegy napja tagadja meg tőlem azt, hogy teljesen
visszaengedjen a szívébe.
Huszonegy napja verem ki magamnak.
Huszonegy napja sóvárgok amikor átölelem, miközben tokától
bokáig flanelpizsamában alszik.
Huszonegy kibaszott napja.
Mivel számító ember vagyok, úgy döntöttem, ideje kitalálni valami
tervet.
Egy átlagos ember tervét. Egy ártatlanét.
Bor, vacsora, csábítás, kapcsolódás.
Naponta sikerült minden kanyarnál sarokba szorítania. De
valahogy mégis elérem, hogy visszatereljem valamiféle megadás
irányába.
Ellenállok a késztetésnek, hogy felpofozzam a boldog, tudatlan
vásárlót, aki elhalad mellettem, és két zacskó vécépapírt hajítok a
kosaramba.
 Csak annyi kell, hogy legyen egyetlen tökéletes éjszakánk, és
ehhez az egész arzenálomat bevetem.
Nem jó, nem jó, hogy ilyen könnyedén és ilyen mértékben
elválaszt minket egymástól… szükségünk van valamire, amit még
egyelőre nem tudok megnevezni, ami visszarepít oda, ahol voltunk.
Amikor a telefonom megszólal a zsebemben felveszem, remélve,
hogy ez valamiféle jel, bármilyen, ami segít átjutnom ezen a
keresztúton.
– Mondd! – fújom ki hangosan a levegőt, és haragosan pillantok
egy vidám férjre, aki egyetlen pillantást vet az arcomra, és máris az
ellenkező irányba indul el.
Sean üdvözlésképpen felnevet.
– Csak tudni akarom, hogy vagy. Hogy haladsz?
– Hogy haladok? – Hallom a hangomban a megvetést. – Hogy.
Haladok? – nyögöm fogcsikorgatva. – Nos, momentán épp az
asszonyság által adott cédulán pipálgatom ki a kötelező tételeket, és
vécépapírt vásárolok. És ma este, miután elegendő mennyiségű
kutyaszart szedtem fel, talán megjutalmaz egy jóéjtpuszival, miután
újabb értelmetlen napot fecséreltem el az életemből.
A vonal túlsó végén kollektív nevetés harsan, és a telefont a
fülemhez nyomom, csak nehezen préselem ki magamból a
szavakat.
– Kihangosítottál?
– Bocs, öregem, nem bírtam ki!
– Dögöljetek meg! – csattanok fel, ahogy ismét felharsan a
kacagás az én kontómra.
– Ne tedd le! Mi neked drukkolunk, öregem! – bömböli Russell két
nevetés között. – És ne az olcsóbb vécépapírt vedd, azt a csajok
utálják!
Lenézek a címkére, és hirtelen elfog a kétség.
– Ennek Charmin a neve.
– Az jó lesz – szólal meg Sean, majd meghallom a műhely
ajtajának csapódását.
– Jól van, mesélj!
– Ez a csaj mindent megsemmisít bennem, Sean. A
tűréshatáromat, a türelmemet, mindent.
– Csak pár hét telt el. Tarts ki!
– Fogalmam sincs, mihez kezdjek itt magammal. Fogalmam sincs,
hogyan kell… normálisnak lenni.
– Ilyesmi nem létezik, és ezt te is tudod.
– Ó, dehogynem – nézek végig a bolton, és halkabban szólalok
meg. – És én itt normális emberek között élek. – Felemelek egy
dobozt, megszemlélem, majd még hatot belehajítok a kosaramba. –
De ne félj, eltökéltem, hogy ma éjfélig foggal-körömmel, de
visszakapaszkodom!
Újabb hosszú nevetés.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol.
– Momentán mindkettőtöket féltelek. Tégy meg magadnak egy
szívességet: hanyagold a nyilvános helyeket! Mások testi épségét
veszélyezteted. Egy kis idő kell ahhoz, hogy alkalmazkodj hozzá.
– Alkalmazkodni. – A szó szinte méreg a nyelvemen. – Ezt a szót
többször is használta. – A kasszásnő végigmér, ahogy lehúzza a
tételeket, én pedig a pultra hajítok két szelet csokoládét, majd az
egyik felét a számba tömöm, miközben kihívóan méregetem a nőt,
hogy ne merészeljen megjegyzést tenni.
– Mindenben őszinte voltál vele?
 Elkapom a tekintetemet a kasszásnőről, és halkabban szólalok
meg.
– Mióta elhagyta Triple-t, képtelen voltam túljutni vele a dolgokon.
Egyszerűen… lehetetlen egy nő.
– Adj neki még egy kis időt, és próbálj nem gondolni arra, ami itt
folyik! Tégy meg magadnak egy szívességet: az üzleti agyadat ne
használd! Mi intézünk mindent. Csak rá koncentrálj!
Fájdalmasan felnyögök.
– Ha még erősebben koncentrálok rá…
– Tudom, öregem, tudom. Tessát is ugyanilyen nehéz kibékíteni,
amikor haragszik rám. Csak tedd meg, amit tudsz! Nemsokára
jelentkezem.
– Mikor?
– Mit mikor?
– Mikor hívsz vissza? – csattanok fel, és lenyelek még egy falat
csokoládét.
Hallom, ahogy Sean felnevet.
– Muszáj tudnod, hogy mikor?
Megint elfordulok a kasszástól, aki nem tudja palástolni vigyorát.
– Igen, Sean, muszáj tudnom, hogy mikor.
– Holnap felhívlak.
Bontom a hívást, és a kasszásnőhöz fordulok.
– Virág? – javasolja, és a közeli, több vödörnyi csokor felé int. Bár
tipikus gesztus, nem is rossz ötlet. Cecelia szereti a kertet,
számtalan órát tölt ott magányosan. Kiveszek minden szál virágot a
vödörből, a kasszásnő pedig helyeslőn bólint, ahogy átnyújtom a
kártyámat.
– Köszönöm!
 – Ha négy tucat rózsa nem segít, drágám, akkor keressen valami
fényesebbet!
– Vettem.
Az egyenetlen járdán csikorog a bevásárlókocsi kereke, ahogy
kigurítom a Camaróhoz. Miután bepakoltam, becsukom a
csomagtartót, és megállok, mert pár sorral arrébb ismerős autót
pillantok meg. Ugyanazt a kölcsönautót, amit a benzinkútnál is
láttam.
Nem lehet véletlen.
Visszanézek a bolt felé, és látom, hogy a bejárat mellett ott áll egy
férfi, aki nem néz felém.
Telefonom megrezzen a zsebemben, és amikor felemelem, akkor
veszem észre a későn jött figyelmeztetést.
Rajta vagyunk.
Gyorsan visszaírok.
Hadd intézzem én!
Visszatolom a kocsimat a bolthoz, közben Ceceliát hívom.
– Szia!
– Milyen a napod? – tudakolom.
– Nos, tekintve, hogy csak egy órája értem ide, eddig okés. Mi
újság?
– Okkal hívtalak. – Hangomon érezhető a megjegyzése, plusz a
frissen felbukkant idegen okozta bosszúság, és haragosan túrok
bele a hajamba, majd finomítok a hangnemen. – Nagyon jó okkal.
– Igen?
A férfi könnyedén a bolt oldala felé lépked, a sarok felé közeledik,
én pedig szépen lassan, gyanútlanul megyek felé. A telefonálás
segíti az illúziót. Amikor eltaszítom a bevásárlókocsimat, mely így a
többinek csattan, és irány váltok, vagyis azonnal felé tartok,
rádöbbenek, hogy az illető igazi zöldfülű. Kibaszott nagy sértés,
hogy egy ilyen kaliberű alakot küldtek rám.
– Randink lesz ma este – mondom, és gyorsítok a tempón.
– Randink?
– Igen, randink – mondom fogcsikorgatva –, a párok heti rituáléja,
mellyel fenntartják kapcsolatuk intimitását. Ilyesmi létezik.
Hallom a hangján, hogy mosolyog.
– Igen, tudom.
– Majd én randizom vele – szólal meg Marissa a háttérben.
– Akkor, lehet?
– Mire gondoltál?
– A részleteket bízd rám.
Az a seggfej befordul a sarkon, és egész testében megfeszül,
mintha el akarna rohanni. Nevetséges lenne, ha nem lennék ilyen
dühös.
– Ne me fais pas te courir après! Tu ne vas pas aimer quand je te
rattraperai. – Ne kényszeríts arra, hogy kergesselek! Nem fog
tetszeni, ha egyszer utolérlek.
A pasas megáll. Figyel. Azért figyel, mert érti a nyelvet.
Francia.
Basszus!
– Tobias, kit kergetsz?
– Egy idiótát, aki elvitte a bevásárlókocsimat.
– Kisváros ez, Francia, ahol nagyon fontos az első benyomás.
Csak nemrég érkeztél, ne tekintsenek rád máris fenyegetésként!
– Majd észben tartom.
Szorosan a pasas nyomában vagyok, aki rohanni kezd, én pedig
futásnak eredek.
– A randi otthon lesz. Sietek haza, Trésor.
Miután letettem, gyorsan utolérem a pasast, hosszú terepfutásaim
jó szolgálatot tesznek most, amikor megragadom a rohadék
dzsekijének kapucniját, és az épület oldala mellett ruhástól
felemelem. A levegőben kapálódzik, majd a hátára zuhan a betonon.
Miután lefegyvereztem, elkezdem húzni magam mögött.
Esőköpenyének anyaga megkönnyíti a feladatot, míg tekintetem az
elhaladó kocsikat pásztázza.
Nagy örömömre ebben az alig kétezer fős kisvárosban egyetlen
autó sem jön egy irányból sem – ez a kisvárosi lét egyik pozitívuma.
A madaraim már a bolt mögött várnak egy szedánban, amikor
felbukkanok, és magam mögött húzom ezt az idiótát, aki felnyög,
amikor a járda egyenetlen részéhez érünk.
– Je t’ai dit de ne pas courir. – Megmondtam neked, hogy ne fuss.
Amint biztonságban vagyunk, látótávolságon kívül, letérdelek, és
átkutatom, hátha találok nála valami személyazonosítót; azt
gondoltam, volt annyi esze, hogy a szállásán hagyta. Azonban
sikerrel járok, amikor egy mobiltelefont húzok elő a farmerjából.
– Most pedig angolul fogunk társalogni.
Csend.
– Tudom, ki küldött. Már mindent tudok, amit akartam. Mondd
meg, miért ne végezzek veled most, azonnal!
Semmi válasz.
Felhúzom a fegyverét, majd a halántékához nyomom.
– Még egy esélyed van, hogy válaszolj nekem.
– Üzenetet hoztam Palótól.
– Nem, nem hoztál. – Ekkor döbbenek rá, hogy hogyan talált meg.
 És hogy Palo valószínűleg halott.
Bassza meg!
A mellkasom közepéről indul el a rettegés, átáramlik az ereken,
de közben rezzenéstelen marad az arcom, míg a következmények
belülről dörömbölnek bennem.
Felállítom a pasast, hozzáhajolok, teljes testsúlyommal
nekinyomódom. Fájdalmas nyögés hagyja el ajkát.
– Fényes nappal van, és van képed követni engem? Nem tudtad,
ki az, aki után nyomozol? – csettintek a nyelvemmel.
– Nem lett volna szabad megtudnod, hogy itt vagyok.
– Passons au franc¸ais parce que tu ne peux pas être aussi
stupide! Tu devrais travailler ton anglais. – Váltsunk franciára, mert
nem lehetsz ilyen ostoba! Finomítanod kellene az angoltudásodon.
– Je de´teste l’Ame´rique. Je ne reviendrai pas. – Gyűlölöm
Amerikát. Soha nem térek vissza többé ide.
– Tu seras enterre´ ici si tu ne coopères pas. – Itt fognak
eltemetni, ha nem működsz együtt.
– Je devais signaler où tu e´tais et avec qui. – Jelentést kellett
tennem, hogy hol vagy és kivel.
– Et tu l’as fait? – És tettél?
Inkompetens támadóm szemében félelem villan. Túl késő.
És ez a helyzet bökkenője. Mindig is ez volt. Ha egyedül maradok,
nem lett volna mit jelentenie. Ez egy közönséges nap lett volna a
régi életemben, de most mások a körülmények, és sokkal magasabb
a tét. Ma reggel nagyon sok szabadidőm volt. Volt időm megpróbálni
megértetni Ceceliával, hogy milyen döntések vezettek a mostani
helyzetemhez. És az utóbbi három hétben természetesnek
tekintettem azt, hogy egy átlagember szabadságával rendelkezem.
 – Küldtél képeket is?
Újabb bólintás, és nehezemre esik, hogy ne törjem el a nyakát,
ahogy továbbra is a falnak szorítom, és felemelem a mobilját.
– Quel est le mot de passe? – Mi a kód?
Eldarál egy négyszámjegyű kódot, én pedig ellenőrzöm az
üzeneteit: egy aktív szálat pillantok meg, ismerős körzetszámmal. Az
utóbbi két napban küldözgette a jelentéseit, a legutolsó üzenetét alig
pár perce, amire még nem érkezett válasz. Megjegyzem magamnak
az üzenetek gyakoriságát, és a zsebembe süllyesztem a telefont. A
fotótól, amin Cecelia a kávézó ajtajában áll, elönt a harag.
A könyökömmel behúzok neki egy akkorát, hogy elájuljon, de úgy,
hogy ne keletkezzenek újabb sebek az ujjperceimen, amiket Cecelia
megvizsgálhatna. Amint a fickó ájultan hever, a két madár, akikre az
őrködést bíztam, Oz és David, gyorsan behúzzák a hátsó ülésre.
Alaposan végignézem őket, ahogy idegesen végzik a feladatukat,
mindegyik időnként a válla fölött rám pillant. Mindketten egyszerűen
öltözöttek, izmosak, de Oznak mohawk-frizurája van, ami egyedi és
megkülönböztető jelnek számít ebben a városban, és bármelyik
kibaszott másikban is.
Ezek Russell legügyesebb katonái?
Russellnek több esze is lehetne.
Ahogy rá akarják csukni az ajtót az öntudatlan utasra, haragosan
odalépek eléjük.
– Miért ilyen későn jött az üzenetetek?
Oz szólal meg elsőnek.
– Nem voltunk biztosak benne, hogy…
– Nem voltatok biztosak? – szorítom ökölbe a kezemet, nehogy
felrobbanjak. – Feltűnő Kapitány két kibaszott napja tűnt fel a
városban. – Egyikről a másikra pillantok. – Nem szoktam második
esélyt adni senkinek. Főleg nem ezen a poszton. Azonosítsátok, és
szedjetek ki belőle minden információt, amíg meg nem
bizonyosodtok arról, hogy egyedül dolgozik. Hívd fel Russellt,
hozzon még ide hat madarat, kettőt, akik a helyetekbe lépnek! Még
ma itt legyenek! Leszarom, hogyan. Ezt a fickót most rátok bízom, ő
a ti felelősségetek, amíg máshogy nem döntök. Ha cserben hagytok
– vicsorgok –, akkor kurvára kiszálltok.
Nagyon ritkán fenyegetek meg bárkit is azzal, hogy lenyesem a
szárnyait, főleg ha már kiérdemelte a tetoválást, de ezt baromira
elcseszték, egy tetovált nem követhet el ekkora hibát.
Bólintanak, semmilyen mentséget nem hoznak fel, nem kétséges,
hogy a szememben látott gyilkos fenyegetés miatt. Amint bent ülnek
a kocsiban, körülnézek, hátha meglátok valakit, aki esetleg
szemtanúja volt a műsornak, és visszaindulok a Camaróhoz. A
kormány mögött érzem, hogy ismét böködni kezdenek a tűk, és
végigsimítok az államon.
A napfény átragyog egy esőfelhőn, ahogy egy frissen érkezett férfi
elvesz egy bevásárlókosarat a bolt bejáratánál. Valószínűleg
valamilyen motoros szerszámot akar venni, semmi mást, és folytatja
a napját – egyszerű átlagember.
Ahogy gondtalanul elhalad mellettem, belém vág az irigység.
Életemben most először éreztem meg, milyen a normális élet, és
ezt az élményt arra pazaroltam, hogy magamat sajnáljam. Megvolt
az a szabadságom, úgy élhettem, akár egy közember, mindegy,
milyen rövid ideig, és csak akkor jöttem rá, milyen fontos ez nekem,
amikor percekkel ezelőtt megfosztottak tőle. Olyan könnyű lenne
még egy kis ideig figyelmen kívül hagyni a figyelemelterelést, a
fejem fölött függő fenyegetést, a veszélyt, hogy teljes mértékben
visszanyerhessem őt. De ebben a pillanatban fogy az időm.
Megpróbálom lassítani száguldó gondolataimat, próbálok a
feladatra összpontosítani.
Randi.
Megérdemli, hogy rászánjam az időt és az energiát, ezt ígértem
neki, mi több, nekem is erre van szükségem ahhoz, hogy
továbbléphessünk. Vissza kell térnünk egykori énünk árnyékához,
hogy aztán együtt folytathassuk. Nem hagyom, hogy bármi is a
fejlődés útjába álljon. Még egy utolsó titok, nem másért, csak azért,
hogy időt nyerjek, hogy megnyerjem magamnak, mielőtt
belemegyünk egy újabb viharba. A harag és az aggodalom között
ingadozva felemelem a telefonomat, amikor bejövő üzenetet jelez.
Russell: Tudom, hogy a sajnálom nem elég, öregem. Egyenesen
két embert küldök Tylertől.
Nem válaszolok, mert a sajnálom tényleg nem elég. Vannak
hibák, melyek elkövetését többé nem engedhetjük meg magunknak.
A játéknak ezen a késői pontján már nem.
Ismét helyettem döntöttek az irányíthatatlan körülmények miatt.
Gyújtást adok, fejemet a kormánykerékre hajtom, és mélyeket
lélegzek.
Az érkező fenyegetéseket megoldom. Maximum egy vagy két
napom van mindent tisztázni, és minden egyes másodpercet
kihasználok majd, hogy helyrehozzam.
– Putain de fils de pute! – Az a kibaszott faszfej!
A műszerfalra csapok, és azonnal megbánom, végigsimítok ott,
ahová ütöttem, és hálás vagyok, hogy nincs rá bizonyíték.
A mellkasom szorít, lassan kifújom a levegőt.
 El kell olvasnom egy könyvet, és vacsorát kell főznöm. Képes
vagyok rá, Cecelia miatt. A mellkasomban érzett fojtás azzal
fenyeget, hogy teljesen eluralkodik rajtam, ahogy sebességbe
teszem a kocsit, a gázra taposok, és kiszáguldok a parkolóból.
Csak előbb egy kis ginre van szükségem.
 Tizenkilencedik fejezet

Cecelia

A napi számlákat összeadom az íróasztalomnál, majd kiveszem a

mobilomat az elhajított kötényemből, és látom, hogy Tobias több
üzenetet is küldött – egyiket sem vettem észre.
Tobias: Utálom ezt a kibaszott könyvet, és a lábszáram terhes.
Beau-t ivartalaníttatni kell.
Tobias: Nincs Isten az életemben, akit helyetted választanék, hát
nem érted?
Soha nem volt üzenetben ilyen nyíltan érzelmes, és a múltban
sem leplezte le így soha az érzelmeit. Valami nem stimmel, és ez az
utóbbi egy hétben egyértelművé vált az egyre hosszabb futásokkal
és egyre gyakoribb ivászatokkal – mindez azt jelzi, hogy kezd Tobias
agyára menni az elszigeteltség. Éjszaka felfegyverkezve körüljárja a
házat, majd bezár, és amikor azt hiszi nem nézek oda, gyakran kinéz
az ablakon, arcvonásai láthatóan csak akkor simulnak el, amikor az
őrködő Hollóktól üzenet érkezik. Ezen a ponton színtiszta félelem
lakozik benne. Nem tudom, hogy a védekezés vagy a paranoia miatt
viselkedik úgy, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, de csak feltételezni
tudom, hogy a kettő keveréke az oka. Egyértelmű, hogy többet
aggódik, mint amennyit alszik. Két nappal ezelőtt éjszaka a karjába
vont, és gingőzös lehelettel azt suttogta: „Gyere vissza hozzám!”
Nem tudattam vele, hogy hallottam, és még most is gyötör miatta a
bűntudat. És momentán egyedül van otthon, és egy olyan könyvet
olvas, amit valaha jóslatnak tekintettem, amelyben a vele azonosított
karakter negatív színben tűnik fel, és ezzel kétségtelenül
megsértettem és megbántottam. Gyötörni kezd a lelkiismeret, ahogy
tovább olvasom az üzeneteket.
Tobias: Ez nem a mi történetünk, Cecelia. Ez nem a mi kibaszott
történetünk!
Elküldök én is egy üzenetet, abban a reményben, hogy némileg
visszafordítható a kár.
Hamarosan otthon vagyok, most veszem ki a készpénzt.
Ez csak egy könyv, Tobias.
Tobias?
Tobias?
Amikor nem érkezik válasz, felhívom, de rögtön a rögzítő kapcsol
be. Pánikba esem, kiveszem a készpénzt, az Audimhoz rohanok, és
rettegek attól, ami rám vár. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a
könyvnek – ami egyértelműen önző és egoista negatív szereplőként
festi le őt –, mert hosszú ideig így tekintettem rá. Amióta visszajött,
az idő nagy részében küzd valamivel, valami alattomos dologgal,
amit még nem fogalmazott meg, mivel nem voltam hajlandó
társalogni vele. A „rossz” napjai láthatóan egyre gyakoribbak, és
biztos vagyok benne, hogy ennek az elszigeteltség az oka. Ez, azzal
együtt, hogy teljesen hátrahagyta a testvériséget, az életcélját, azt,
ami több, mint két évtizeden át meghatározta őt magát, az egész
lényét, csak azért, hogy lakótársasdit játsszon velem. Most egyedül
értem él, és én szinte semmit nem adtam neki cserébe. Bármennyire
is erős ember, ez az átállás kimeríti. Közöltem vele, hogy királyt
akarok, nem gyávát, de mi van, ha ez a követelés megakadályozta
abban, hogy őszinte legyen velem?
Semmi nem bosszant jobban, mint az, ha ilyen sebezhetőnek
látom ezt a valaha áthatolhatatlan férfit, akivel meg kellett küzdenem
azért, hogy teljes mondatokban beszéljen, küzdenem kellett
mindenért, ami nem kegyetlen közöny volt. Nem a külseje vagy a
szexuális vonzódásunk az oka (bár annak ereje mit sem csökkent),
hanem az, hogy időnként bepillantást enged a múltba, megmutatja
lényének romantikus oldalát, amit leleplezett ott, a tisztáson, és az
ebből fakadó párkapcsolatunk. A fivérei iránti szeretetet, az ügye
iránti odaadása, ami napról napra széttöri vasakaratomat.
Az emberségessége, az empátiája, a hibái és az a tény, hogy én
vagyok az a nő, akit választott, akiben megbízik annyira, hogy
megmutassa előtte lénye ezen oldalát… ezektől csak
megsokszorozódik a bűntudatom.
De én azt a férfit akartam akit megismertem, bár sok szempontból
már én sem ugyanaz a nő vagyok. Képmutatás azt gondolni, hogy
az utóbbi évek nem változtatták meg őt? Mert ezen a ponton az
biztos, hogy ezt én sem mondhatom el magamról. Szavak nélkül is
közölte velem, hogy Dominic halála után teljesen magába zárkózott,
egyfajta géppé vált. De ez a nyitottsága most, az, hogy ilyen kis idő
alatt ennyi mindent ad nekem, azt sugallja, hogy valami történik
benne, valami, aki sokkal rémítőbb, mint az, amit elmondott nekem.
A ház felé száguldok a kocsival, ideges szívem vadul kalapál,
beveszem az utolsó kanyart, amikor megpillantom. Farmerben fut
és… Ó. Szent. Ég.
– Mi a fene ez? – Lassítok mellette, lehúzom az ablakot. Tobias
úgy fut, mint akinek ég a talpa alatt a talaj – a konyhai kötényemben,
és a derekán egy élénkrózsaszín masni ül. Tiszta izzadság, és úgy
látom, hogy… a fél arcát liszt fedi, még a hajába is jutott belőle.
– Te meg mi a fenét csinálsz?
Amikor ismét a nevén szólítom, abbahagyja a futást, mintha
valami révületben lenne, teljes mértékben valami olyasmire
összpontosítana, ami nem itt és most van. Megállok, kiszállok a
kocsiból, és egy szélroham az arcomba vág. Amikor közeledem
hozzá, látom, hogy fázik, olajbarna bőre kivörösödött a hidegtől, és
gintől bűzlik.
– Részeg vagy? Azt hittem, ma este van a randis esténk.
– Én… Trésor… – hajtja le a fejét, és magához ránt, majd arcát a
nyakamba temeti. – Nem tudtam ott lenni.
– Az én házamban? Miért vagy részeg?
– Nem vagyok részeg… de igen… egy kicsit. Nem számít.
– Szállj be a kocsiba, Francia, olyan a bőröd, mint a jég!
Nem törődik az utasításommal, és elenged.
– Összehasonlítasz ezzel a… Ralph-fal – ejti szinte undorral a
szót.
– Tobias, az csak egy könyv.
– Azok nem mi vagyunk.
– Igen, tudom, hogy nem.
– J’ai e´te´ e´goi¨ste, mais j’avais mes raisons. Il y a une raison à
tout ce que je fais. Et si c’est notre histoire, sache que je suis ici pour
te donner, pour nous donner, une meilleure fin. – Önző voltam, de
megvolt rá az okom. Mindig mindenre megvan az okom. És ha ez a
mi történetünk, akkor tudnod kell, hogy azért vagyok itt, hogy neked,
nekünk egy jobb véget adjak.
Duzzogva lép oda az Audi anyósülés felőli oldalához, lezökken az
ülésre, majd becsapja az ajtót. Összeszorítom az ajkamat, hogy
palástoljam jókedvemet ritkán látott hisztije miatt, beülök a
vezetőülésre, és feltekerem a fűtést, majd megnyitom felé a
szellőzőt. Bosszankodva ül, akár egy összeszidott gyerek, álla
megfeszül, pillantása másfelé jár. Összeszorítom az ajkamat,
sebességbe teszem a kocsit, ő pedig megszólal.
– Jó okom volt, hogy soha nem vittem nőt az ügybe. Először túl
sok volt ilyesmit kérni egy nőtől hosszabb távon. És kész.
És ez, ami kettőnk közt történik, az irántam érzett megvetés, ez az
oka. Az egyik oka annak, hogy olyan keményen megbüntettem őket
azért, mert belerángattak téged ebbe.
– Teljesen felfújod ezt a dolgot, és túlságosan is személyes
ügynek tekinted.
– Nem tehetek mást. – Hallgat, ahogy megtesszük a házig tartó
pár mérföldet, de érzem a benne dúló háborút, a kocsi belsejében
sűrű a levegő az energiától, minden egyes ginnel telített pórusából
csak úgy árad a feszültség. Amikor megállunk a ház előtt, kezét a
combomra helyezve nem enged kiszállni a kocsiból, és elkínzott
pillantással néz a szemembe. – Csak azért hiszek Isten létezésében,
mert te létezel. Olyan sokszor akartalak felkeresni…
– Nem akarom hallani! – robban ki belőlem, és engem is meglep
saját haragom.
– Megmondtam, miért nem tehettem meg!
– Attól még nem lesz jobb!
Sebességet vált, mintha túl sok gondolat kínozná.
– Collin volt számodra Luke? A könyvben Meggie egy olyan
férfihoz megy feleségül, akit nem szeret. Nekem Alicia volt Luke.
Nem szerettem őt. Nem szerethettem.
 – Bizonyos szempontból igen, Collin volt, de nem lehet így
általánosítani a kapcsolatokat.
– Mit tudhatok én a kapcsolatokról? – veti oda undorral a szót. –
Hogy a kibaszott életem nagy részében próbáltam kerülni őket?
Tudom, hogy kell bánni egy nővel, azt… mindenki tudja, hogy kell
megkefélni egy nőt, de sosem engedélyeztem magamnak azt, hogy
bármi valódit érezzek egy nő iránt… aztán felbukkantál te. – Nagyot
nyel, és ironikusan a fejét rázza. – Ösztönszinten mindig is
tudtam…, hogy ha hagyom magamnak, hogy elvesszek egy nőben,
tudtam, hogy ez kibaszottul halálos lesz minden érintett számára, és
igazam volt. Kurvára igazam volt. – Szorosabban fogja a combomat.
– Aztán elveszítettelek téged.
A szúró fájdalomtól és a beismerése okozta megkönnyebbüléstől
saját, zavart érzelmeim is felszínre kerülnek. Ahogy küzdök a
késztetés ellen, hogy kiadjam a fájdalmamat, a szúró érzés győz, de
Tobias igazat mond. Mi ketten mindig is ilyenek voltunk, így
kezdődött minden, és az utána következő ellenállás folytatódott,
ahogy megküzdöttünk a vágyunkkal és növekvő sóvárgásunkkal. De
győz a haragom.
– Nem veszítettél el engem. Te eldobtál, kegyetlenül,
szándékosan elhajítottál – idézem fel. – Kényszerítettél, hogy
kiszálljak.
– Muszáj volt! Még saját magamat sem tudtam megvédeni! –
káromkodik angolul és franciául, és közben kutatón néz az arcomba.
– Elkéstem? – Másodperceken át bámul, majd öklével a műszerfalra
csap, vörös karikás szeme elveszíti a fókuszát.
– Mennyit ittál?
– Közel sem eleget!
 Összerezzenek, ő pedig a fejét ingatja.
– Bassza meg, ne haragudj! Ne félj tőlem! Jézusom, ne félj már
tőlem! – ugrik ki a kocsiból, megkerüli, kihúz a vezetőülésről, ahogy
felkapom a táskámat; arcán reménykedő kifejezés ül, végigfuttatja
rajtam a kezét. – Van egy meglepetésem.
Én pedig még mindig szédelgek.
Fizikailag érzem a benne tomboló sóvárgást, kétségbeesését,
hogy mindent jóvá tegyen, és nem később, hanem most. Pokolian
részeg, de amit érez az zsigeri. Érzem a megbántottságát, a
bűntudatát, a helyzet miatti bosszúságát, és saját ellenállásomat az
iránt, hogy teljesen közel engedjem magamhoz.
És emiatt a frissen visszatért királyom meztelenül lép elém.
Bevezet a házba, és amint bent vagyunk, az ajtóhoz szorít, és
bezárja mögöttem.
Egyszer, kétszer, háromszor is ráfordítja.
Szégyenkezve süti le a szemét, amikor látja, hogy felfigyelek arra,
amit csinál.
– Akkor kezdődött, amikor a szüleim meghaltak, és be kellett
zárnom Dominicet a házba. Muszáj volt megbizonyosodnom arról,
hogy biztonságban van. Ez azonban hamis biztonságérzet, és a
lényem logikus része ezt tudja, tudja, de ez nem számít. A számolás
valahogy segít. Amikor a számolás nem elég, a futás segít kimeríteni
folyamatosan száguldó gondolataimat. És a dohányzás időnként
segít a futás és az első korty gin között.
A szívem felrobban, amikor rám emeli változékony szemének
tekintetét.
– Megérted?
Rezzenéstelenül bólintok.
 – Ez egy idegi zavar, és nincs miért szégyenkezned miatta.
Sajnálom, ha valaha is kellemetlenül érezted magad amiatt, hogy
beszéltél róla.
– Ez – sóhajt fej beletörődve – időnként eluralkodik rajtam.
Tenyerembe fogom az állát, és keze az enyémre simul, láthatóan
kétségbeesetten vágyik az érintésemre, és a mellkasomban még
erősebb lesz a sajgás.
– Ez az idegesség életed nagyon nehéz és nagyon traumatikus
időszakára nyúlik vissza. Amikor a legstresszesebb vagyok, akkor
bukkannak fel a legszörnyűbb álmaim.
– Sokkal… sokkal rosszabb lett, amikor elküldtelek – ismeri be, és
lehunyja a szemét. – Futás, dohányzás, gin, ma semmi nem segít.
Gyere ide! – Megragadja a kezet, amit fog, és magával húz
tönkretett konyhámba. Elégett báránykotlett üldögél a pulton, egy
üres gines üveg és két üveg Louis Latour társaságában. Beszáradt
keverőtálak és evőeszközök sorakoznak a pulton, olyan, mintha
Tobias megküzdött volna egy zacskó liszttel, és veszített volna.
Ahogy végignézek a pusztításon, elfintorodom.
– Te dohányoztál a konyhámban?
– Egy cigit szívtam el – emeli fel két ujját.
– Ne dohányozz a házamban!
– A házadban – ismétli, és érzem, hogy milyen bántó számára ez
a megjegyzés. A tűzhelyre pillant. – Készítettem neked vacsorát. –
Összevonja a szemöldökét. – Vagyis elégettem neked a vacsorát, de
mindjárt segítek a dolgon. – Egy üres Louis Latour üveg után nyúl,
ami a pulton áll, három cseppet tölt egy pohárba, majd felém nyújtja.
– Félretettem neked egy kicsit.
Megszemlélem, és ajkamba harapok, hogy nevetésemet
palástoljam, ahogy Tobias vert hadként lehajtja a fejét.
– Nem így kellett volna történnie. Egyáltalán nem. Bocsáss meg!
A frissen széttépett könyvre pillantok, ami a falamon tátongó lyuk
alatt hever. Tobias követi a pillantásomat.
– Még egy fűbe harapott – sóhajtok fel.
– Ez nem az – ingatja a fejét Tobias előre-hátra. – Azok nem mi
vagyunk. Mi soha nem leszünk ilyenek. Egyáltalán nem tetszik ez a
megállapításod.
– Én nem látok mást, csak egy nagyon részeg, nagyon fáradt,
nagyon stresszes franciát, akinek rossz napja volt, és ki kéne
aludnia magát. – Ekkor veszem észre a másik francia hiányát az
életemben. – Bent hagytad Beau-t, amikor elmentél futni?
Tobias rémülten, tágra nyílt szemmel bámul rám, majd kirohan a
szobából. Egy perc múlva Beau hallhatóan tiltakozik az előállítás
ellen. A következő pillanatban Tobias behozza a kutyát a konyhába,
majd átnyújtja nekem, akár egy trófeát.
– Itt van.
A karomba veszem Beau-t, és a zavart kutya megnyalja az
ajkamat. Köszönök neki, de Tobias felcsattan.
– Féltékeny vagyok. Egy. Kutyára!
A fejemet ingatom, nem tudom palástolni mosolyomat, és
körülnézek a konyhában.
– Úgy fest, meglehetősen produktív napod volt. Értékelem a
fáradozásaidat.
– Nem unatkozom – mondja halkan. – Hanem… alkalmazkodom.
Odalép elém, és ujjperceit végigfuttatja az államon.
– Mielőtt megérkeztem ide, nem hittem, hogy lehetséges, hogy
annál is jobban hiányozz, mint korábban, de hiányzol. És kurvára
meg akarlak baszni. – A kijelentés és a hangsúly megmosolyogtat,
de az érzés a lelkemig hatol.
– Hű! Oké. Pirospont jár az őszinteségért.
Megfogja a kezemet, és Beau acsarogni kezd a lábamnál. Tobias
visszaacsarog rá.
– Előbb volt az enyém, te kis rohadék!
Felemelem Tobias állát az ujjammal, ahogy farkasszemet néz a
kutyámmal.
– Nem gondolod, hogy ki kéne aludnod magadat? Talán reggel
beszélhetnénk.
Tobias összefűzi ujjainkat.
– Nem akarok a te tövised lenni, Cecelia.
– Tudom.
– A tiéd vagyok.
– Igen – gondolkodom el, ahogy ott állunk a romokban heverő
konyhában. – Teljes dicsőségedben.
Tobias összevonja a szemöldökét.
– Elcsesztem ezt az egészet. Kényeztetni akartalak egy kis borral,
vacsorával, azt akartam hogy elélvezz – mormolja, és telt ajka még
ebben az állapotában is hívogató. – Fel akartam idézni, hogy milyen
jók voltunk mi együtt. Olyasmiket akarok megtenni veled, amiket
régen. Amiket régen megengedtél nekem.
– Szerintem mára eleget tettél.
– Ennek véget kell vetnünk. Szembe kell nézned velem!
– Egyenesen rád nézek.
Tenyerét a szívére helyezi, szeme élénken csillog, hangja sürgető.
– Nagyon sajnálom.
– Tudom. – Pillantásom a kezére esik, mely izmos mellkasára
simul, amit részben eltakar a tűzvörös, rúzsfoltnyom mintájú
kötényem; felemelem, és megszemlélem alatta a fájdalmasnak tűnő
égésnyomot. – Fájt?
– Hagyd abba, és nézz rám!
Megteszem, amit kér, és tekintetében nem látok mást, csak
sóvárgást.
– Itt akarok élni.
– Most is itt élsz.
– Itt most csak létezem, de ha így akarod, felépíthetjük itt a közös
életünket. Megadom neked, amit csak akarsz. Álmodj megint velem,
Cecelia! Álmodj még ezer álmot velem, és én mindegyiket valóra
váltom! Meg tudok ígérni bizonyos dolgokat. Olyanokat, amiket
korábban nem.
– Tobias…
– Nem akarok a rohadt tövised lenni, vagy a hold, ami után
sírdogálsz!
Amikor a kifakadása miatt összerezzenek, lehunyja a szemét,
lisztes körmökkel a hajába túr, még több ónixfekete hajtincse lesz
hófehér.
Összehúzott szemmel gondolom át szavait, kétségbeesését.
– Ez többről szól, mint a könyv. Mi az, amit nem mondasz el
nekem?
Űzött. Űzöttnek látszik. Még a konyha erős fényében is látom az
őt körülvevő, kínzó árnyékokat.
– Mondd, hogy még van esélyünk, Cecelia! Mondd, hogy nem
késtem el!
– Pihend ki magad! Majd beszélünk, ha józan leszel.
– Nehéz értelmet csiholni a saját életemből úgy, hogy meg tudjam
értetni veled.
– Teljesen érthető az egész.
A fejét ingatja, mintha képtelen lenne megértetni velem, amit akar.
Kihúzza kezét a szorításomból, és lecsúszik a szekrény mellett a
földre.
– Olyan sok mindent… szeretnék elmondani.
– Hallgatlak.
– A szíved nincs nyitva felém, és addig nem fogod igazán
meghallani, amit mondok. – Több másodperces szünetet tart,
lehunyja a szemét. Egy percig azt hiszem, elájult, majd végül
megszólal, és résnyire kinyitja a szemét. – Azon a reggelen, Roman
házában, amikor bevallottam neked, mit érzek, te azt mondtad…,
hogy Dom mondott valamit rólunk, rólad meg rólam – emeli rám
fénylő tekintetét.
Bólintok, és az én szemem is könnyekkel telik meg.
– Majd holnap elmondom, ha emlékezni fogsz rá.
– Semmit nem tudok elfelejteni. Nem érted? – A saját hajába
markol, arcát kín torzítja el. – Az agyam képtelen a felejtésre. –
Hangja tele van érzelemmel. – Holnap nem kérdezhetlek meg –
suttogja rekedtesen. – Kérlek, értsd meg, hogy nem kérdezhetlek
meg még egyszer!
– Rendben – térdelek le elé, és az arcát figyelem. Ennek az
embernek puszta kín ül az arcán, nem az a magabiztos férfi, akivel
összecsaptam. – Akkor elmondom anélkül, hogy megkérdeznéd.
Tudnod kell, hogy Dom azt akarta, hogy boldog légy.
– Szerinted ez lehetséges?
– Szerintem nagyon feldúlt vagy, most nem alkalmas ez a
beszélgetés – válaszolom. Ismét megragadom a kezét, és csókot
nyomok az égési sérülés mellé a bőrére.
– Még mindig szeretsz – suttogja, és élénken figyeli az arcomat. –
De már nem akarsz szeretni – mondja bánatosan, mielőtt
hüvelykujjával végigsimítaná az ajkamat. – Tu es si belle! – Olyan
gyönyörű vagy! Nem hittem, hogy valaha rád találok, és amikor rád
találtam, nem voltál az enyém.
A fejemet ingatom.
– Gyűlölöm beismerni azt, hogy milyen érzés, és jó lenne, ha nem
kényszerítenél erre a beismerésre, de mindig is a tiéd voltam.
– Pedig valóban szeretted őket.
Bólintok.
– Mondd el, amit el kell mondanod, Tobias!
– Azt, amin gondolkozom? Hidd el nekem, hogy nem akarod
tudni!
– Megígérted. – Hangom figyelmeztetőn cseng.
– Melyik beismerést szeretnéd hallani? – Szemöldöke komor V
alakot formáz. – Hogy attól rettegek, hogy minden nap, amikor
melletted ébredek, és valahányszor megkeféllek vagy szeretkezem
veled, bűntudatot fogok érezni? Hogy minden egyes nap, amit ebben
az életben veled töltök el, mindig egy kicsit jobban gyűlölöm
magamat?
– De nem lehet…
– Minél inkább próbálom elengedni, az agyam annál kevésbé
hagyja. Olyan sok minden van, amit nem tudsz! Életem nagy részét
nélküled éltem le. Életem harmincegy évét nélküled éltem le, és a
fivérem velem volt, a fivérem… – nyel nagyot – a fivérem ennek a
nagy részében velem volt… onnan képtelen vagyok továbblépni.
Dom… – Ahogy kimondja a nevét, elcsuklik a hangja, és ettől
összetörik a szívem. Még mindig úgy gyászolja mintha csak nemrég
veszítette volna el. – Nem lehet elmenekülni előle.
– Miről beszélsz?
– Milyen máshogy alakult volna minden, ha egyszerűen
hallgattam volna rájuk! – folytatja szaggatottan. – Gondold csak
végig! Tudom, hogy te is végig szoktad gondolni. Eszedbe jut, milyen
jövőd lett volna egyikükkel vagy a mind a kettejükkel, ha én nem
kerülök az utatokba. Belehalok abba, hogy még mindig gondolsz
erre. Álmodsz róla. Képtelen vagyok… ez az érzés, Jézusom, ez a
féltékenység, amit néha még érzek… ez elevenen fal fel. Láttam,
mennyire szeretted őket, és mégis megtettem, megtettem!
Szándékosan közétek furakodtam, én lettem életed szerelme, mert
ennyire vágytam rád. Dögöljenek meg a fivéreim, dögöljön meg
mindenki! És tudod mi lett a vége? Mindenki megdöglött, beleértve
minket is.
Dacosan felszegi az állát, és egyértelmű, hogy pillantásom
tükrében saját nemezise bámul vissza rá.
– Talán nem kéne vágynom a megbocsátásodra. Talán az kellene,
hogy továbbra is meg akarj büntetni. Mert nem érdemlem meg a
megbocsátást, Cecelia. Kurvára nincs rendben az, hogy én
megkaplak téged, míg a testvérem ott rohad a földben. – Szabad
kezével összeszed néhány tépett papírlapot, és felemeli. – Talán
azért utálom ezt – gyűri össze a papírlapokat –, mert ez az igazság.
– Kiolvastad?
– Igen – ingatja a fejét. – Én jobb történetet szeretnék adni neked.
Bárcsak jobb embert is tudnék adni! A fivérem volt a jobb ember.
– Tobias…
– Csak mondd meg, ha túl későn érkeztem, mondd meg az igazat!
 – Az igazat? Eddig is sokra mentem nálad azzal, ha megmondtam
az igazat! – csattanok fel.
– Hiszen emiatt vagyok itt! – üvölti Tobias. – Emiatt vagyok itt! De
tudnom kell a csúf igazságot, Cecelia. Mondd meg végre, hogy
legalább tudjam, hányadán állok veled!
– Soha nem viselted jól az őszinteséget, Tobias.
– Szükségem van rá!
– Részeg vagy.
– Kínlódom! Gyávának neveztél, Cecelia. Bagoly mondja
verébnek. Ne menekülj már előle!
– Megbocsáthatatlanul önző vagy! Ezt akarod hallani?
És talán nem akarom megbocsátani neked az éveket, amíg utánad
zokogtam, rólad álmodtam, vagy azt a poklot, amit nyolc hónapja
álltam ki, amikor könyörögtem, hogy lásd meg végre azt, ami olyan
kibaszottul világos volt mindkettőnk előtt! Te elküldtél, hogy könnyíts
a saját bűntudatodon, a fájdalmadon és a félelmeiden, és soha
eszedbe sem jutott, hogy én mennyit szenvedtem egyedül! Vagy ha
eszedbe jutott, akkor sem volt elég ahhoz, hogy újra meg ne bánts.
Ha neked nem lehet megbocsátani, akkor ezért nem lehet! És amit
most csinálsz, az ugyanolyan önző.
– Igen, tudom, Cecelia, de nincsenek varázsszavak. Nincsenek
grandiózus gesztusok, olyan tettek, amelyek elég jók ahhoz, hogy
jóvá tegyék mindazt, amit Dom ellen, ellened, Sean ellen elkövettem.
Akkor is képtelem voltam rájönni, hogyan tudnám megkerülni a
dolgot, hogy visszajussak hozzád, és most sem tudok rájönni.
Szóval talán az kell, hogy továbbra is büntess engem – mondja
elcsukló hangon. – Talán ez az egyetlen módja annak, hogy el
tudjam viselni magamat. Az egész kibaszott életem utolsó napjáig
elviselem, csak azért, hogy veled lehessek! Bármit megteszek –
csuklik el ismét a hangja –, és poénkodhatunk a helyzeten, de ez
számomra maga a pokol. Szeretlek, Cecelia, de ez kurvára fáj
nekem! – Szemét félig lehunyja, és legyőzötten felsóhajt. Fogalmam
sincs, mit mondhatnék erre a vallomásra. Nem tudok mit mondani,
Tobias pedig lesüti a szemét és a kézfejemet nézi, hüvelykujjával
simogatja a bőrt, majd lehajol, hogy csókot leheljen rá. – Ha
elalszom, megteszed, hogy háromszor rázárod az ajtót?
– Igen.
A megkönnyebbüléstől elernyed a válla, ahogy nekidől a
szekrénynek, és elengedi a papírlapokat, amik a földre hullanak.
– Köszönöm! – Kezd elbóbiskolni, feje oldalt bicsaklik, és még
lejjebb csúszik, az ajtó mentén.
– Tobias! – bököm meg, és szeme rövid időre kinyílik, majd
elveszíti fókuszát. – Ó, na, ezt ne! Szentséges ég, te őrült francia,
legalább abban segíts, hogy lefektesselek!
Nagy nehézségek árán, kómás léptekkel, néhány ijesztő zihálás
és érthetetlen francia mormolás közepette sikerül arccal lefelé
feltornásznom Tobiast az ágyamra, majd elindulok helyrehozni a
konyhámat.
A hálószobából kifelé jövet a nappaliban megpillantom a kandalló
mellett az új sakktáblát. Több tucat különböző árnyalatú rózsa áll
vázákban és kancsókban szerte a helyiségben. Egyértelműek Tobias
szándékai az éjszakánkat illetően. Azt akarja, hogy újra összejöjjünk.
És a fájdalmas igazság a torkomban azt súgja, hogy az érzés
kölcsönös, de ennyi külön töltött év után – ami valamilyen szinten
kitesz egy egész életet – még mindig nem tudok elég erőt
összeszedni magamban ahhoz, hogy teljesen megnyíljak előtte
azután, hogy utolsó elválásunkkor olyan könnyen elengedett. A
sakktábla fölé hajolva megszemlélem az új figurákat; a szett
majdnem olyan, mint apámé. Nehéz szívvel teszem vissza a királyt,
és elindulok a konyhába.
Félig végzek a takarítással, amikor Beau nyüszíteni kezd, hogy
engedjem ki. Amikor kinyitom a hátsó ajtót, eláll a lélegzetem, és a
szívem felrobban. A kertem fölött magasan elhelyezett égők
világítanak, melyeket faoszlopokhoz erősítettek.
És ezek nem akármilyen égők. Felvillannak, majd elhalványulnak;
halvány, sárgászöld pislogásuk összetéveszthetetlen.
Szentjánosbogarak.
Tobias kísérlete, hogy újraalkossa megszentelt helyünket.
Valahol száguldó gondolatai között, az utolsó korty gin mellett, a
túl sok pohár Louis Latour között, és amellett, hogy a
Tövismadarakat olvasta, a ma esti terve füstbe ment. Ezt a könyvet
túl sokáig dédelgettem, azt gondoltam, hasonlít saját életemre és a
kapcsolatunkra. De igaza van, ez nem a mi történetünk, és mióta
visszajött, most először nyitom ki a szívemet a lehetőség előtt, hogy
talán tényleg képes lesz egy jobb történetet írni nekünk.
A pislogó fények látványa a csillagos ég alatt reménnyel tölt el.
Bár a problémákkal csak a felszínt kapargattuk, az igazság az, hogy
a kapcsolatunkat félbeszakították, a megíratlan oldalakat kitépték a
kezünkből mielőtt még esélyünk lett volna átélni őket.
A veszteségeink ellenére még mindig hisz benne, hisz
kettőnkben, a varázslatunkban, mert könyörögtem neki, hogy
higgyen.
Ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, átvillannak rajtam Tobias
érzései. Kilépek a jeges éjszakába, és elképzelem az első álmomat.
Azt az álmot, amit már nagyon régen megtiltottam a szívemnek,
hogy elképzelje: a part menti hullámok nyaldossák a lábunkat ahogy
végigsétálunk a fövenyen, biztonságban, egy távoli helyen, amit
azért tudok ilyen pontosan elképzelni, mert már láttam. Ekkor
válaszolom meg hangosan a kérdését.
– Igen, Tobias. Lehetséges.
Miután bekísértem Beau-t, és egy utolsó pillantást vetettem a
fényekre, becsukom az ajtót, és háromszor ráfordítom a kulcsot.
 Huszadik fejezet

Tobias
Huszonnégy év

A zajos motor hangját árulkodó „rohadj meg”-stílusú dudálás követi,

ahogy Dom átszáguld a terminálon. Haragos pillantásommal sikerül
palástolni mosolyomat, ahogy a karcsú, nagy teljesítményű kocsi
megjelenik. Majdnem két évbe telt Domnak felújítani a szerkezetet.
Harminc centire áll meg, lehúzza a sötétített ablakokat, fenyegető
mosolya továbbra is az arcán ül. Már attól elmúlik az idegességem,
hogy ránézek, de felkapom sporttáskámat a járdáról, Dom pedig
felemel egy Giorgio Armani feliratú táblát.
– Zseniális! – csattanok fel. – Húsz percet késtél. – Lelépek a
járdaszigetről, kinyitom az anyósülés felőli ajtót, a sporttáskát
kettőnk közé hajítom, majd beülök, és megszemlélem a kocsi
belsejét; nem tudom palástolni csodálatomat.
– Ez valami… kibaszott szuper lett!
Reakcióm hallatán büszkeség villan meg a szemében.
– Most hoztam a fényezésről. Ezért késtem. Te vagy az első
utasa. Erről gondoskodtam.
Tenyerembe fogom a tarkóját, magamhoz húzom, és homlokom
az övéhez döntöm.
– A Massachusettsi Műszaki Egyetem! Olyan büszke vagyok rád,
öcskös!
Ritka, de széles mosoly ül ki az arcára, ahogy futólag hagyja,
hogy megöleljem, majd elhúzódik.
– Sok könyvet olvasok. Okossá tesznek.
Viszonzom a mosolyát.
– Emlékszel arra a beszélgetésre?
– Én mindenre emlékszem.
– Még mindig dühös vagyok, hogy Seantól kellett megtudnom,
hogy felvettek. – Hozzám hasonlóan Dom is titkolózik, csak akkor
osztja meg terveit, amikor kényszerítik rá; emiatt többször is
összevesztünk, de persze egy tőről fakadunk.
– Nem olyan nagy ügy.
– Bocs, de nem értek veled egyet.
Kiegyenesedik az ülésen, majd elindul a járdaszigettől, és közben
bevág egy taxi elé. Mély hangú nevetése hallatán a fejemet ingatom.
– Egy héten belül elkobozzák tőled ezt a kibaszott kocsit!
– Sean szerint napokon belül.
– Én is inkább arra fogadok.
Dom rám pillant, sötét haja lebeg a nyári szellőben.
– Amúgy meg ki a fenét akarsz te lenyűgözni ezekkel a
méregdrága öltönyeiddel?
– Ilyen a felnőtt lét. Egyszer ki kéne próbálnod!
– Nem szabad öltönyt viselnünk – ez a te szabályod.
És ez az igazság, mert gengszterre öltönyt adni elég idejétmúlt
hagyomány, amely bár tiszteletet parancsolhat, de fel is hívhatja
ránk a figyelmet. Az öltöny teljesen más terveket szövögető,
másfajta típusú emberek egyenruhája. Mi nem kibaszott gengszterek
vagyunk, vagy azokhoz hasonlók, annak ellenére sem, hogy
rendszeresen kell gengszterhúzásokhoz folyamodnunk. A mi
indítékaink teljesen különbözőek. A céges üzleteléseim ürügyként
használhatók fel, hogy úgy öltözzek, ahogy akarok, és ez az illúzió
része. – A kis fekete csizmád nélkül elveszett lennél – szúrok oda –,
és valami jobb jár a fejemben.
Dom felvonja egyik szemöldökét, egy újabb kocsi elé vág, ahogy a
gázpedálra tapos.
– Mire gondolsz?
– Hamarosan megtudod.
– A nyár további részét itt fogod tölteni? – Reménykedő hangjától
összeszorul a szívem.
– Azt meghiszem.
– Akkor jó, mert három hónap múlva én is idegen földön leszek –
mormolja.
– Boston nem idegen föld.
– Nekem az – mondja elgondolkodva. – Még sosem jártam Triple
Fallson kívül.
A gondolat a földbe döngöl – de Domra itt volt szükség –, és úgy
vélem, a haragja lassan elszáll, épp azért, mert tudja, hogy ez az
igazság. Nélküle nem jutottunk volna el idáig ilyen gyorsan. Olyan,
mintha olvasna a gondolataimban.
– Ki is hagyhatom – jelenti ki könnyedén, túlságosan is
könnyedén. – Te is tudod. A tandíj sok pénzbe kerül, és…
– Nem. Minél tovább maradsz Triple Fallsban, annál tovább
maradsz kisvárosi gondolkodó. Az iskola ugródeszka számodra:
eleinte kényelmetlen lesz, de jót fog tenni, és a lelked mélyén te is
menni akarsz. Sean túl fog élni pár évet nélküled. És a tandíj miatt
ne aggódj, hagyd csak rám!
Dom röviden felszegi az állát.
– Nézz rám, Dom!
 Az útról rám pillant.
– Most te következel!
Tekintetében futó izgalom villan meg, majd ismét az útra függeszti
pillantását.
– Amíg itt vagy, a részmunkaidős melódat kicsit fogd vissza, és ez
parancs!
– Okosan csinálom. És be kell ismernem – görbül felfelé a szája
egyik sarka –, hogy amit csinálunk, jó érzés. Jó érzést okoz bennem.
– A legjobb – helyeslek, és én is elmosolyodom. – Csak egy kicsit
fogd vissza magad, hogy rendesen tudj összpontosítani!
– Igenis, kapitány úr! – tiszteleg tréfásan. – Milyen volt Párizs?
– Semmi extra.
Dom abban a pillanatban beletapos a gázba, amikor kiérünk az
autópályára, és a kocsi maximális teljesítményét igénybe veszi. A
nyelvemen van, hogy atyai dorgálásban részesítem, de aztán
hagyom, igazi jó testvéreként élvezem az autózást.
Az utolsó évben, mióta többet voltam Triple Fallsban, közelebb
kerültünk egymáshoz, megerősítettük a klubot, miközben a saját
stratégiánkat is útjára indítottuk.
Seanhoz és Tylerhez hasonlóan Dom is felnőtt, talán jobban, mint
a másik kettő; megtanultam őt tisztelni és csodálni. Nagyon bosszant
az a tény, hogy hat hetente vissza kell járnom Franciaországba,
hogy kielégítsem Antoine igényeit és féken tartsam őt, de
megvannak a magam indokai arra, hogy ott vagyok. Az első
nemzetközi csapatunk egyre nő – azokkal a rokonokkal, akiket
sikerült megtalálnom, és akik bizonyították rátermettségüket.
És az Exodus egyszerűen szárnyal.
A fivérem profilját tanulmányozom, csodálom a testén végbement
változásokat. Már nyoma sincs a kisfiúnak, aki rettegett a
bárányhimlőtől. Merészebb lett, rettenthetetlen, ravasz és olyan
öntelt, hogy már szinte a lénye része lett. Pontosan tudja ki ő, és ez
büszkeséggel tölt el, mert amikor én voltam ennyi idős,
identitásdilemmával küzdöttem. Érzi magán figyelmes pillantásomat,
és felém néz, következő kérdése pedig inkább felszólításnak tűnik.
– Mesélj Franciaországról!
– Nincs mit mondanom. Ne kíváncsiskodj! És ne pazarold az
idődet!
– Mivel tud zsarolni? – Ezt a témát eddig többször is felhozta, és
egyetlen alkalommal sem voltam hajlandó ráharapni. De valamit
mondanom kell neki, mert nem hagy békén.
– A fiatalságommal. Nem más, csupán egy pénzforrás, amire még
idővel szükségünk lehet. Uralom a helyzetet, de hadd tisztázzam a
dolgot: a vele való üzletelésnek semmi köze hozzánk. Kurvára
semmi köze. Ez az én szarom, én küzdök meg vele, nem te. Ha
valaha is beleállsz, kurva nagy gáz lesz köztünk. Hagyd a francba az
egészet!
Dom orrcimpái kitágulnak, ahogy telnek a másodpercek, és
gyűlöletes érzés, hogy máris nézeteltérés támadt köztünk.
De megértem, hogy miért nem hagyja annyiban, én ugyanilyen
kitartó lennék, ha azt gondolnám, hogy Domot fenyegeti veszély.
Vigyázni akar rám, de nem vagyok hajlandó engedni, hogy
belemásszon. Hátradőlök az ülésen, és témát váltok, mert nem
akarom, hogy megtudja, hogy ez az ügylet milyen mélyen érint.
Antoine most már egyre kiszámíthatóbb, így a jelenléte egyre
kevésbé aggasztó.
– Mi a terv ma estére?
 Dom elfintorodik, és rám pillant.
– Mi az?
– Seannal terveink vannak.
– Kivel?
– Van egy csaj, akivel járunk…
– Közös csajjal?
– Jól bánunk vele.
– Ti tényleg erre kattantok?
Dom álla megfeszül, és tudom, hogy ebben sosem fogunk
egyetérteni. Ami a nőket illeti, teljesen más, mint én. Számomra egy
nő a menedék, a rövid távú mentsvár. Számára… nem is tudom,
neki mit jelent. De egyelőre azt érzem, hogy számára a nő játékszer,
én viszont nem ilyen gondolkodásra neveltem.
– Csinálj, amit akarsz, tesó, de ne feledd: lehet, hogy egy nap
megbánod! És Tylerrel mi van?
– Kopper ma érkezik haza, hogy együtt lógjunk. Még szerencse,
hogy ilyen közel állomásozik.
– Aha, igen, de nekem nem kell bébiszitter, amíg te a puncit
hajtod.
Dom elvigyorodik.
– Mit fogsz csinálni?
– Találkozom Eddie-vel egy bárban a belvárosban. Beszélünk az
árról.
– Új klubhelyiség?
– Valami olyasmi.
Dom a fejét ingatja.
– Csak a munka, és semmi szórakozás! Kibaszott unalmas vagy.
Talán itt az idő, hogy megtaláld a saját Helénádat!
 Hosszú pillantást váltunk.
– Számomra nem létezik Heléna.
Dom vállat von.
– Ha te mondod… És, most mi lesz?
– Megvásároljuk a Boardwalkot és a Park Place-t, és minden más
ingatlant, amire Roman még nem vetett szemet. Ideje, hogy némi
pénzt fektessünk az ingatlanüzletbe!
– Akkor komolyan belemászunk – mondja Dom leplezetlen
lelkesedéssel, és futólag hagyja, hogy leessen róla a maszk. Az
utóbbi pár évben felvett valami olyan pózt, ami egyszerre ijesztő és
titokzatos is, bár a célunk miatt szükséges.
– Tényleg belemászunk – helyeslek, és érzem az elégedettséget
a mellkasomban. – Csak arra ügyelj, hogy te, Tyler és Sean éjfélkor
ráérjetek!
– Miért, mit csinálunk éjfélkor?

A tetoválópisztoly ismét zúgni kezd, ahogy Tyler lehúzza az ingét, és

leül egy székre Sean mellett. Dom odalép hozzám, karját vékony
olajréteg fedi, a sötét tintával rajzolt tollak vértől maszatosak az
átlátszó fólia alatt. Dom Seannal és Tylerrel egyetemben, plusz réteg
tintát kért. Halványan elmosolyodik, ahogy látható büszkeséggel
pillant le a karjára.
– Legyen a tiéd a selyemnyakkendő, tesó, nekem ez is
tökéletesen megfelel. – Elvigyorodik, és végignéz új öltönyömön. –
Nagy kár, hogy nem tudsz részt venni…
– Tobias, most te jössz, öregem – szólal meg Jimmy, a szalon
tulajdonosa, és odaint az asztalhoz, amit az imént fertőtlenített. Dom
jön velem, ahogy leveszem a zakómat, és meglazítom a
nyakkendőmet.
– A countryklubban nem nézik jó szemmel a tetkókat, mi? –
tudakolja Dom, ahogy kihúzom az ingemet a nadrágból és elkezdem
kigombolni. Jimmy felakasztja elénk a rajzot egy íróasztali lámpa alá,
én pedig alaposan végignézem, majd helyeslőn bólintok, és
válaszolok Domnak.
– Csak akkor, hogy ha látják. És kibaszottul utálom a golfot.
Dom hosszan tanulmányozza a széttárt szárnyú hollót, arca
felismerhetően elkomorodik, ahogy a jelentősen más mintázatot
szemléli. Bármelyik más Holló számára ez félreérthető, és a rangsort
jelöli – azt, hogy milyen helyet foglalok el a hierarchiában –, de Dom
túlságosan okos, és tudja, hogy ennek semmi köze az egóhoz.
Abban reménykedtem, hogy ez akkor kerül majd szóba, amikor már
mindannyian túlestünk a tetováláson.
Rettegek az elkerülhetetlentől, halkan káromkodom, ahogy Sean
és Tyler megérzik, hogy valami megváltozik a levegőben,
abbahagyják a beszélgetést, figyelmük felénk fordul, ahogy Dom
haragja izzani kezd.
– Ne kezdd! – csattanok fel figyelmeztetőn, ahogy Dom elkezd fel-
alá járkálni előttem.
– Ez lesz a tetoválásod, tesó? – tudakolja Tyler, és a rajzot nézi. –
Szerintem kurva jó.
– Szerintem meg kurva inkrimináló – jelenti ki Dom, aki nem
hajlandó visszakozni.
Tyler és Sean összevont szemöldökkel pillant rám, ahogy a
testvérem felé fordulok.
– Ez nem vitatéma.
Dom határozottan a fejét ingatja.
 – Na nem, tesó, együtt vagyunk ebben a egészben.
Felsóhajtok, felszegem az államat a két srác felé, akik Seant és
Tylert tetoválják, és a zümmögő hang abbamarad, a két srác kimegy.
Amikor mindkettő égő cigarettával áll a ház oldala mellett,
hallótávolságon kívül, Sean felemelkedik a székből, és ő maga is
rágyújt, felkészülve arra, hogy ha szükséges, közénk vesse magát.
– Jól van, mi a faszom történik itt?
Dom sötét pillantása rajtam állapodik meg, ahogy felszegi az állát.
– Szerintem a fivérünk ezzel a grandiózus gesztussal megpróbál
becsapni minket.
– Ez nem becsapás – veszem el az üveget Tylertől, amit egy
órával ezelőtt bontottunk fel, amikor bejelentettem a tervünket. – Ez
ünneplés, öcskös – tolom felé az italt –, amit te most tönkreteszel.
– Baromság! – csattan fel Dom, és egész testéből csak úgy süt a
düh. – Így akarod biztosítani azt, hogy te vagy az, aki a cechet állja!
– Végeztem! – szántok végig a kezemmel a levegőn. – És punk-­
tum!
– Kurvára nem punktum – ingatja a fejét Dom, ahogy Tyler
visszanéz a tetoválásom vázlatára, és megpróbál rájönni, mi a gond.
Nem tart sokáig.
– Na nem, ez hülyeség! Ha egyvalaki bukik, akkor mindenki más
is bukik.
Sean meggörnyed, amikor felfogja, mi történik, és ugyanolyan
vádló tekintettel mered rám.
– Mi a faszom ez, tesó?
– Így tervezted – morogja Dom. – Az egész szándékos volt.
Szótlanul nagyot kortyolok az üvegből.
– Kinek a nevére vetted ma azt a bárt? – tudakolja, mert nem
hagyja annyiban.
– Az enyémre – szólal meg Sean vádló hangon. – Megkért, hogy
menjek be aláírni, és most Tyler a tulajdonosa annak a területnek,
ahol a helyünk van.
– Múlt héten kaptam meg postán – teszi hozzá Tyler.
Dom másodpercek alatt összerakja a teljes képet.
– Szóval az Exodus a felszín, és minden törvényes üzletet a mi
nevünkre vásárolsz, arra az esetre, ha téged letartóztatnának.
– Mindegyik logikus üzleti döntés – érvelek. – Ha velem bármi
történik…
– Bassza meg, nem! – húzza végig a kezét a tetoválásom
vázlatán, ami ott lóg a levegőben. – Ezzel az erővel akár egy
kibaszott céltáblát is tűzhetnél a hátadra! Ha valaha lesz nyomozás,
minden nyíl rád fog mutatni!
– Vagyis ha rosszul döntünk, és felfigyelnek ránk, akkor könnyű
célpont leszel – teszi hozzá Tyler.
– Ami azt is jelenti, hogy te leszel az, aki a legtöbb időt tölti majd a
sitten zsarolás miatt – összegzi Sean, hangjából csak úgy süt a
harag. – Ezért nem engedtél minket az Exodus közelébe.
Most Tyler szólal meg.
– Na nem, öregem, kurvára nem, Tobias! Ezeket a döntéseket
együtt hozzuk meg.
– Kivéve ezt, amit eltitkolt előttünk, mert tudta, hogy sosem
egyeznénk bele! – teszi hozzá Sean látható dühvel.
– Már mindegy – csattanok fel. – Szóval semmi értelme ezen
vitázni.
– Csessze meg! Nem csinálhatsz mártírt magadból! – tombol Dom
gyilkos hangon. Utálja, ha valamit nem tud, de nagyrészt azt utálja,
hogy miért nem jött rá előbb. – Ha elcsesszük, akkor együtt bukunk!
– jelenti ki határozottan.
– De nem így terveztük meg ezt az egészet, és ezt te is tudod –
emlékeztetem rá. – És ne feledd, hogy más emberek megélhetése is
tőlünk függ! – A fivéremre pillantok. – Én nem felejtettem el, milyen
éhesnek lenni, te talán igen? – Érvelésemtől némán áll, én pedig
folytatom, szeretném megértetni magam vele. – Okosan kell
intéznünk a dolgot; hamarosan beindul a buli és minden lehetőségre
fel kell készülnünk!
– Rohadék! – robban ki Dom, és ahogy haragosan rám pillant,
felborít egy tálcányi festéket.
Önkéntelenül is elvigyorodom.
– Keményebben kell dolgoznod ahhoz, hogy egy lépéssel előttem
járj, tesó! Még nem tartasz ott. – Egyikről a másikra nézek, néhány
másodpercig mindegyiken megpihen a pillantásom. – És ez az
egész puszta spekuláció. Csak végezzétek a dolgotokat, legyetek
elszántak, és ne csesszétek el!
A gin kezd kellemesen melengetni, a könnyű zsongás megoldja a
nyelvemet, ők pedig egymást vizslatják.
– Igyatok már, és ne duzzogjatok! Úgy csináltok, mintha azt
közöltem volna veletek, hogy a Télapó nem létezik!
– Nem létezik? – szólal meg Sean, de nem túl vidáman, és senki
nem nevet.
Úgy döntök, nem fogom tovább kényeztetni őket. Az az idő már
lejárt.
– Én megbízom bennetek – mondom empatikusan, és a három
lesütött szempár egyszerre emeli rám pillantását. Tudom, hogy ez a
kijelentés számukra is olyan fontos, mint számomra. – Úgyhogy ne
hagyjatok cserben! – Felszegem az államat a kint várakozó két
tetoválómester felé, akik eltapossák a csikket, és visszajönnek.
Egyetlen pillantást sem vetek a hármasra, ahogy elfoglalom
helyemet az asztalon. Ma este ünneplünk, és nem fogom hagyni,
hogy a félelem elvegye a beléjük vetett hitemet. Ahogy a
tetoválópisztoly felzümmög, nem érzek mást, csupán
emelkedettséget, és megérzem a tűk első bizsergését a bőrömön.
Pár perc múlva felhangosítják a zenét, a hangulat emelkedni
kezd, körbeadják az üveget, és folytatjuk az ünneplést.
Az utolsó kortyot a tűz körül fogyasztjuk el részegen, és a jövő ott
zsong körülöttünk. Egyesével végignézek rajtuk, és az ismerős
megérzés lassan eluralkodik rajtam. A döbbenet váratlanul jön, a
tarkómon felágaskodnak a pihék, annak ellenére, hogy részeg
vagyok, és belém vág a tudat, hogy pontosan ott vagyunk, ahol
lennünk kell. Ideje megtenni az első lépést.
Kibaszottul ideje van.
De évek óta most először történik meg, hogy a fivéreim
jelenlétében elfogadom a jelent. Amikor a beszélgetés elhalkul, és
egyre-másra kezdenek elaludni, felpillantok az éjszakai égboltra, és
eszembe jut a madárraj, ami inspirált. Habár koromsötét van,
teljesen tisztán látom őket, ahogy a kirakós darabjai maguktól
mozogni kezdenek. A nemrég felépített kúria felé fordulok, és
észreveszem, hogy egyetlen szobában ég a lámpa. Eltűnődöm,
hogy egy Roman Horner-féle embert vajon miféle gondolatok nem
hagynak aludni? Hamarosan már nem kell ezen gondolkoznom.
Apránként szépen el fogom lopni a királyságát, amíg össze nem
omlik körülötte minden. És akkor, és csak akkor, leleplezem magam
előtte, közlöm, hogy én vagyok a tolvaj, aki mindezért felelős.
 – Elkaplak, te rohadék! – suttogom hevesen, és még egy hasábot
vetek a tűzre, éppen akkor, amikor a magányos fény kihuny.
Ahogy lassan megfakul annak az éjszakának az emléke, szaggatni
kezd a fejem, és megérzem a friss pokol lüktetését. Kinyitom egyik
szememet, látom, hogy Cecelia mélyen alszik mellettem, és a
reggeli erős, éles fénytől felnyögök. Beau körme kopog a padlón,
jelezve, hogy megérkezett a hálószobába, és megböki a matracról
lelógó kezemet, hogy kísérjem ki a reggeli pisilésre. Túl gyorsan
mozdulok meg, a testem rögtön reagál, a fejem mindenféle
csúnyaságot kiabál, ahogy kiterelem a kutyát a szobából, és
kiküldöm a hátsó ajtón, hogy könnyítsen magán. Megborzongok a
hűvösben; egyetlen gondolat váratlanul magamhoz térít.
Egy lépéssel előrébb jársz, Tobias.
A gerincemen rémület fut végig, ahogy berohanok, felkapom mind
a két mobiltelefont, bemegyek a fürdőbe, és megnézem, jött-e
üzenet.
Russell: Új madarak a fészekben.
Az üzenetet tegnap este nyolc órakor küldték, így
megkönnyebbülten felsóhajtok, mert tudom, hogy Tyler gyakorlott
emberei vigyáznak ránk, főleg, mivel én nem voltam teljesen
magamnál. Nehezemre esik vakon hinnem bárkiben is, de az évek
során mindent megtettem, hogy viszonozzam. Mégis, mivel olyan
sok veszítenivalóm van, és ismeretlen számomra a terep, a létező
legrosszabb helyzetben vagyok. Már nem én irányítok, nem én
döntök, nem tudok minden, naponta meghozott döntésről, és szinte
lehetetlen, hogy ezzel nap mint nap foglalkozzak. Vak bizalomra lesz
szükségem, hogy tovább haladjak az úton Ceceliával. De most?
Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek rá. Főleg ha Antoine
lépni fog. Nem vagyok biztos benne, hogy mik az indítékai, mik a
szándékai, amellett, hogy szoros megfigyelés alatt tart engem. De
ha arra volt ideje, hogy ideküldjön valakit – ahelyett, hogy
megeresztett volna egy kibaszott telefont –, akkor esélyes, hogy
készül valamire.
Az eldobható telefonon egy új üzenetláncra kattintok rá, és
meglátom az üzenetet az egyik madártól, akit a tegnapi eset után
elküldtem.
Oz: Egyedül dolgozik. Csak azért jött, hogy jelentést tegyen,
semmi másért.
Biztos vagy benne?
Oz: Teljesen. Megmutatta a beosztását, és összevetettük a
járaton ülő minden más utassal, és az érkezése napja előtti és utáni
járatok utasaival is. Eddig minden stimmel. Most az utcákat fésüljük
át.
Várjatok, amíg jelentkezem.
Oz: 10/4

Dühös vagyok magamra, hogy tegnap hagytam, hogy az érzelmeim

és az idegességem olyan állapotba sodorjanak, hogy filmszakadás
legyen a vége; telefont cserélek, hogy lássam az idióta mobilján a
követelést, miszerint jelentést várnak tőle. Megkönnyebbülten látom,
hogy az üzenetet alig pár perce küldték. A parancs rövid és lényegre
törő.

Quelle est la situation?

Lemásolom az előző üzenetet.
Pas de changement. Semmi változás.
Átszáguld bennem az idegesség, ahogy drukkolok magamban,
hogy a kibaszott mobil jelezze már a választ. A választ, ami biztosít
arról, hogy van még időm a kárrendezésre Ceceliával.
Tombol bennem az adrenalin, visszafojtott lélegzettel várom, és
látom, hogy Antoine válaszideje változó: egy óra és öt óra között
változik. Még túl korai megmondani, hogy Antoine a nyomomban
van, ezért üzenek Tylernek.
Két ember induljon el! Most.
A válasz azonnal megjön.
Tyler: Intézem. Beszélnünk kell?
Majd jelzem.
Elátkozom magamban a helyzetet és a kibaszott katasztrófát, amit
a tegnapi estéből csináltam. Visszahívom Beau-t a házba, majd
átosonok a hálószobán, és halkan becsukom a fürdőszobaajtót.
Miután véreres szemekkel futólag megszemlélem magamat a
tükörben, megmosom az arcomat, fogat mosok, kiöblítem a számat,
majd lenyelek pár szem Tylenolt a fali szekrényből. A tegnap este
valósága gyomrosként ér, ahogy még egyszer a tükörbe pillantok.
– Fuss, ha kedves az életed, Trésor!
Felkapom a telefonokat, halkan kinyitom az ajtót, mindkettőt a
táskámba süllyesztem, majd visszafekszem az ágyba. Cecelia
megrezzen, ahogy az ágy megsüllyed a súlyomtól, és lassan,
megkönnyebbülten fellélegzem, amikor vissza tudok bújni mellé úgy,
hogy nem ébresztem fel.
Ma szándékosan alszik ilyen sokáig. Némileg megkönnyebbülök,
némileg félek, mert nem sokra emlékszem azon kívül, hogy
kiolvastam a könyvet, és kiittam a hozzám legközelebb eső üveget.
Rövid képek villannak be az utolsó korty utánról, és arról, hogy
miféle szavakat is öklendeztem ki magamból. Biztos vagyok benne,
hogy minimum egy bocsánatkéréssel tartozom.
Vajon látta a fényeket? Valószínű, hogy Szőr Pisilős miatt látta.
Remélhetőleg ez némi vigaszt jelentett számára, hiszem totálisan
bolondot csináltam magamból. De ismerem Ceceliát, és ismerem a
szívét. Azonban azt nem tudom, hogy a szívében van-e még
megbocsátás számomra ezen a ponton, főleg most. Randit kértem
tőle, és amikor hazajött, egy kibaszott cirkuszt talált itthon.
Lepillantok rá, majd gyengéden kisimítom arcából a haját, hogy
jobban lássam. Nincsenek könnymaszatos csíkok az arcán, nem
duzzadt a szeme, és ezért nagyon hálás vagyok. Biztos vagyok
benne, hogy még mindig bűzlök a gintől és a kétségbeeséstől, de
nem akarom elmulasztani a reakcióját, amikor végre felébred. Az
mindent elmond majd, amit tudnom kell. Nem kell sokáig várnom,
mert alig egy perc simogatás után rám mosolyog, majd kinyílik a
szeme.
Hála az égnek!
– Hogy érzed magad?
Összevonom a szemöldökömet.
– Mintha lefutottam volna a maratont, miközben infúzióban gint és
bort kapok.
Egyre szélesebb mosolya még jobban oldja idegességemet.
– Nagyrészt tényleg ez történt.
– Sajnálom, szerettem volna…
Tenyerét a számra tapasztja.
– Már elég sokszor bocsánatot kértél. Sokat kiabáltál. Sok
mindent elmondtál. És nagyon sok terhet letettél. Sajnos – biggyeszti
alvástól duzzadt ajkát – azt nem tudod, hogy miként lehet felnyitni a
bőröndöket. – Szemöldökét aggodalommal összevonja, kezét lüktető
fejemhez emeli, majd gyengéden végigsimít a hajamon. – Emlékszel
bármire is?
– Valamennyire.
– Nos, kezdetnek negatív kritikát fogalmaztál meg a könyvről –
mondja, és halk nevetése visszhangzik a hálószobában.
Felnyögök, nagyrészt a fejemben lüktető fájdalom, de részben a
megaláztatás miatt is.
– Volt egy tervem, de úgy tűnik, manapság nemigen tudom jól
kivitelezni ezeket a terveket.
– Nos, te most nyaralsz. – Állát a párnára támasztja, közelebb
húzódik, és nagyon örülök, hogy mostam fogat. A gintől
verejtékcseppek ütköznek ki a halántékomon, és megpróbálom
felidézni a filmszakadás részleteit.
– Bocsáss meg, Trésor! Nem emlé…
Széles mosolyától eláll a szavam.
– Nem emlékszel, hogy a vádlid szexelt Beau-val, és négy-hat
héten belül szülni fog?
Arcomat a párnába fúrom, majd odafordulok hozzá, és
elvigyorodom, kinyitom egyik szememet. Ujját végigfuttatja kócos,
helyenként lisztes hajamon, én pedig belesimulok az érintésébe,
mely olyan reményt kelt bennem, ami után jó ideje sóvárgok.
Lassan végignéz az arcomon, hangjába aggodalom vegyül.
– Brutálisan őszinte voltál.
– Nem tudom, hogyan tudnám helyrehozni a dolgokat.
– Amíg a tönkretett konyhámat takarítottam, láttam, hogy sok
energiát fektettél bele – mondja, és még tágabbra nyitja a szemét. –
Máskor ne főzz részegen, oké?
– Hagyhattad volna, hogy én takarítsak ki. Megbocsátasz?
 – A tegnap estéért esetleg – futtatja végig a kezét a bicepszemen
és a karomon, majd megszorítja a kezemet, és összefonja az
ujjainkat.
– A fények, Tobias, a fények csodálatosak.
– Nem akartam, hogy egyedül pillantsd meg őket.
– Azt hiszem, arra volt szükségem.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy magam miatt kellett látnom azt, amit nem mondtál el
nekem a hosszú, külön töltött évek során. Veled… veled időnként
nem egyszerű egy helyiségben lenni. Nem rossz értelemben
mondom, de elvonod az ember figyelmét. És a bűntudatod… élve
zabál fel. Évek teltek el, Tobias. Egy fikarcnyit sem békéltél meg a
történtekkel?
– Romannal, azzal az egésszel igen, de a… de a többivel nem –
hunyom le a szememet. – Nem tudom, hogyan állítsam le.
– Majd túlleszünk rajta – hajol rám a felsőtestével, és ha nem
lüktetne így a fejem, legszívesebben addig szeretkeznék vele, amíg
el nem felejti, hogy micsoda seggfej voltam, és fel nem idézi azt a
tökéletesen összeszedett férfit, akit megismert bennem. Aki képes
volt határozottan viselkedni.
– Je suis un putain d’idiot – mormolom az ajkamba harapva.
– Az én idiótám – ragadja meg az államat, és a hüvelykujjával
elhúzza a fogamtól. Mióta visszajöttem, most először kezdeményezi
ő a csókot. Szívem vadul ver, tenyerembe fogom a tarkóját,
csókolom, közel húzom magamhoz, és a fejemben üvöltve tiltakozó
hangok ellenére visszacsókolom.
– Tobias! – nyögi az ajkamnak, és elképzelem, ahogy letépem róla
a flanelpizsamát, mindketten nyögdécselünk, beletemetkezem a
farkammal.
Föléje magasodom, és meglátom a szemében az egyetlen dolgot,
amire szükségem van: az engedélyt.
Baszódjon meg a fejfájás!
A mellkasomat szinte szétfeszíti a boldogság, újra lecsapok az
ajkára, belemarkolok a hajába, elfordítom a fejét, és nyelvemet
mélyen a szájába nyomom. A csókunk mindkettőnket feltüzel, és
lobogni kezdünk. Hirtelen mindenemet átadom neki, olyan
szabadság jár át, amit évek óta nem éreztem. Megérintem,
belecsókolok a nyakába, beszívom az illatát, elmerülök benne,
elveszítem önmagam, miközben nyögések szakadnak fel belőle, és
hangosan liheg.
– Bassza meg, mennyire hiányoztál! – mormolom, és felemelem a
flanel pizsamafelsőt. Ebben a pillanatban Beau ugatni kezd – a
jelzéstől szétrebbenünk, és minden mozdulatunk abbamarad, mert
kint egy autó motorja áll le. Cecelia rám pillant, és összevonja a
szemöldökét.
– Vársz valakit? – tudakolom, és legszívesebben megölném azt,
aki megzavar, miközben a farkam zokog a nadrágomban. Senki nem
juthat ilyen közel hozzánk, a bejárati ajtónkhoz anélkül, hogy az
embereink ne tudnának róla. Bárki is az, már ellenőrizték és
azonosították, hiszen itt van, a kocsifeljárón. Biztos vagyok benne,
hogy üzenet vár, amelyben valakinek az érkezését jelzik.
Cecelia fölé magasodok, a szívem vadul ver, a csípőnk még
mindig mozog, és felteszek egy reménykedő kérdést, ahogy Cecelia
levegő után kapkod attól, ahogy egymásnak dörzsölődik a testünk.
– A postás?
– Ő délután szokott jönni.
 Tehetetlenül felnyögök, felugrok mellőle, és felkapom a
Glockomat. Mire felfegyverzem magam, Cecelia kezében már ott a
Beretta, és ahogy felrángatom a melegítőnadrágomat, hiába nyúlok
utána, kisiklik a kezem közül.
– Az Isten verje meg, Cecelia!
– Nyugi, Francia! – csattan fel, ahogy a nappali felé tart.
Félúton vagyok felé, amikor megáll az ajtóban, elfordul az
ablaktól, és felém tart, lépésről lépésre egyre sápadtabb. Rémülten
utána kapok, hogy magam mögé rántsam, és harminc centire megáll
tőlem, majd felém nyújtja a fegyverét. Megragadom, mert rájövök,
hogy pontosan tudja, ki áll a kocsifeljárón. Az arcát vizslatom, ahogy
eltűnik róla a rémület, és kiül rá az aggodalom.
– Mi a baj?
– Menj, zuhanyozz le, jó? Megszabadulok tőlük, aztán
reggelizünk.
– Kiktől szabadulsz meg?
– Tobias, kérlek, hagyd, hogy én intézzem!
Megindulok felé, ahogy az ajtó nyílik, majd csukódik, és arcára
teljes pánik ül ki.
– Kérlek! – könyörög, majd elém ugrik, és kezét a mellkasomra
helyezi. – Tobias, kérlek, hadd intézzem el ezt én. Kérlek!
Elönt a féltékenység, résnyire húzott szemmel vizslatom.
– Ki. A faszom. Jött. Cecelia?
Úgy tördeli a kezét, akár egy kamaszlány.
– Tobias, mikor megjöttél, teljesen megfeledkeztem az egészről.
Olyan régen megbeszéltük. De kiment a fejemből.
– Vár rám egy üzenet, amiből pontosan kiderül, hogy ki az, és
kurvára nem mozdulok innen addig, amíg nem tudom meg, szóval ki
vele!
Cecelia rám emeli rémült tekintetét.
– Az anyám.
 Huszonegyedik fejezet

Tobias

Némileg megdöbbent ez a beismerés, és még mielőtt annyira

összeszedném magamat, hogy megakadályozzam, hogy teljes
pánikba essen, Cecelia akcióba lendül. Másodpercek múlva kilép az
ajtón, én pedig elteszem a fegyvereket, és felöltözöm.
A hálószobába rohanok, a sporttáskába rejtem őket, a mobilomat
meg sem nézem – ezt a hibát többé nem követem el. Óvatlanság és
felelőtlenség volt figyelmen kívül hagyni mindenféle lehetséges
figyelmeztetést. Miután felveszek egy kapucnis pulóvert, cipőt húzok,
visszarohanok arrafelé, amerre Cecelia elmenekült. Mire kiérek az
elülső verandára a kaffogó Beau-val a nyomomban, már hallom a
fojtott, de éles hangú beszélgetést egy hatalmas lakókocsi hátsó
részéből.
– Anya, kérlek, menj el, oké? Később felhívlak, és
megmagyarázom.
– Nevetségesen viselkedsz. Csak most értünk ide, és hónapok
óta tudod, hogy jövünk. Mi változott?
– Minden, anya. Kérlek, menj, majd felhívlak! – A könyörgés
miattam van, hogy engem megvédjen, amitől csak még jobban
szeretem.
– Arra nem lesz szükség – szólalok meg, és kilépek eléjük; a két
nőre pillantok, akik tátott szájjal bámulnak rám.
– Tobias – mondja Cecelia gyászosan, és lehunyja a szemét,
anyja pedig tágra nyílt szemmel bámul rám.
A puszta reakciójukból ítélve egyértelmű, hogy Cecelia sosem
mesélt az anyjának rólunk – az anyja hirtelen elsápad, pillantása
vadul ide-oda jár köztünk.
Mindig is azt feltételeztem, hogy Cecelia megőrizte a titkainkat –
még a hozzá legközelebb állók előtt is –, és ennek bizonyítéka most
itt áll előttem, és láthatóan közel jár az ájuláshoz. Cecelia eltitkolta
az anyja előtt, hogy bármi köze van hozzám, még a nyolc hónappal
ezelőtti veszekedésünk ellenére is. Sosem kérdeztem a részletekről,
mert túlságosan azzal voltam elfoglalva, hogy elbúcsúzzak tőle.
Cecelia visszanéz rám, színtiszta pánik ül a szemében amikor
meglátja, hogy elindulok, hogy üdvözöljem az anyját.
– Helló, Diane! – mondom, és lassan felé araszolok. Diane futólag
a lányára pillant, majd rám emeli megalázott tekintetét.
– Ez az, amit olyan régóta titkolsz?
Ez nem is igazán kérdés… a kijelentés igazsága az, amitől
megdöbbenek. Cecelia megpróbálja megakadályozni, hogy elérjem
őt, de megragadom a kezet, ami csitítani akar, és bátorítón
megszorítom.
– Tobias, megkértem anyámat, hogy menjen el.
Timothy, Diane pasija, akiről csak az informatív e-mailekben
olvastam, kiszáll a lakókocsiból, és ide-oda jár a tekintete hármunk
között, majd végül rajtam állapodik meg. Különös, hogy az évek
során milyen szoros megfigyelés alatt tartottam ezeket az
embereket, ezért úgy érzem, hogy némileg ismerem őket, és valahol
ez valóban igaz.
 Diane Timothyhoz fordul, hangja remeg a félelemtől.
– Timothy, drágám, idehoznál egy karton cigit a bőröndömből? Azt
hiszem, kifogytam.
– De előtte még megölelem az ifjú hölgyet – lép oda Timothy
hozzánk, majd megöleli Ceceliát, és kíváncsian fordul felém. – Helló,
Tim vagyok!
– Tobias King – mondom, és felé nyújtom a kezemet. Tim
elengedni Ceceliát, és élénken megszorítja. – Nos, ezek szerint Mr.
King volt az, aki miatt tegnap éjjel nem vetted fel a telefont, ugye? –
tudakolja Timothy bárgyú vigyorral.
– Tim, kérlek, a cigim – nyögi rekedtesen Diane, és közben rám
tapad a tekintete.
– Jól van, szívem. – Amolyan „ezek a nők”-pillantást vet rám, majd
elmegy, hogy teljesítse a kérést.
– Elfelejtettem – szólal meg Cecelia, amitől figyelmem ismét felé
fordul. – Esküszöm, Tobias, totálisan kiment a fejemből. Sajnálom.
– Semmi gond, Trésor – suttogom őszintén, majd csókot nyomok
a halántékára. Odalépek Diane-hoz, aki láthatóan remeg.
– Rég találkoztunk – mondom halkan, miközben Diane az ajkát
harapdálja, szemében félelem csillog.
– Olyan sokszor szerettelek volna megkeresni azóta.
Bólintok, és most Cecelia szólal meg.
– Te találkoztál vele? Te találkoztál az anyámmal? Mikor?
– Tizenegy éves voltam. Dom bárányhimlős volt, és anyukád elvitt
kocsival a gyógyszertárba. – Odafordulok Ceceliához. – Éppen veled
volt várandós. Majdnem a Leann nevet adta neked – pillantok Diane-
re. – Azt hiszem, meggondolta magát, ugye?
Diane bólint, és magányos, bűntudatos könnycsepp gördül végig
az arcán.
– Nem is mesélted – mondja Cecelia rekedtes hangon.
A megbántottság, amit kihallok belőle, arra sarkall, hogy
mindkettejüknél megpróbáljam helyrehozni, amit lehet.
– Nem volt rá alkalmam, amikor… aznap az irodámban, amikor
elmentél – mondom, mert szeretném kiemelni, hogy melyik napra
gondolok. – A beszélgetés sosem jutott el erre a pontra. – És azok a
részletek és beismerések kurvára nem számítottak, mert Cecelia
örökre megszabadult tőlem. Nagyon sok mindent nem mondtunk el
egymásnak, ahogy most sem. És a saját problémáink miatt sok
mindent nem tudtam elmagyarázni neki.
Cecelia elgondolkodik ezen a frissen ledobott bombán, és kérdőn
fordul anyjához.
– És te sem mesélted, hogy találkoztál vele!
Diane végtelenül nyugtalanító pillantást vet rám, és megérzem,
hogy miféle gondolatok járják át. A szeme, az arckifejezése
ugyanolyan árulkodó, mint a lányáé. – Csak egyszer találkoztunk,
akkor, és nem akartam szóba hozni, mert fogalmam sem volt, hogy ti
ketten… ó, egek! – Végigszánt rövidre vágott, barna haján. –
Elmegyek. Elmegyünk. Máris elmegyünk. – Rám pillant Cecelia válla
fölött. – Nagyon sajnálom.
– Jöjjenek be! – mondom, és erre mindkét nő felkapja a fejét. A
hasonlóság valószínűtlen, mindkettejük arcára elszörnyedés ül ki. –
Kérem, Diane, jöjjenek be!
– Meg is van – szólal meg Timothy, és egy doboz cigivel lép elő a
lakókocsiból. – Abban a halálcsapdának nevezett bőröndben alig
találtam meg – tréfálkozik, majd olvas a két nő arcán, és kérdőn
felém fordul.
 – Nekem lenne kedvem egy kis szalonnához meg palacsintához,
Tim. És magának?
Tim kapva kap az alkalmon, pillantása ide-oda jár anya és lánya
között, majd bizonytalanul elmosolyodik.
– Maga az én emberem!
Diane-re pillantok, aki félrehajtott fejjel figyel, miközben bekísérem
a házba.
– Reggelit?
Diane kábultan bólint, ahogy elindulunk, a válla fölött pedig
Ceceliára pillant.

– Azt hiszem, még életemben nem ittam ilyen jó kávét – jelenti ki

Timothy, ahogy a dugattyús kávéfőzőt figyeli.
– Tobias a kávé terén igazi sznob, és engem is megfertőzött –
válaszolja automatikusan Cecelia a tűzhely mellől. Ragaszkodott
hozzá, hogy főz, de egyfajta kábulat lett úrrá rajta, időnként
figyelmeztető pillantásokat vet felém. Mindent megteszek, hogy
válaszpillantásommal jelezzem, nem gond számomra a helyzet, és
csak bocsánatkérést látok a szemében. A pulton heverő kötényében
jelez a telefonja, ami elvonja a figyelmét. Előveszi, elolvas egy
üzenetet, pár másodpercig bámulja a kijelzőt, majd elkezdi gépelni a
választ.
Legszívesebben magamhoz ölelném, és biztosítanám arról, hogy
minden rendben van velem, mert bár meglepő, de ez az igazság.
Gyakran eltűnődtem, milyen érzés lenne szembenézni azzal a nővel,
aki az öcsémmel együtt árvát csinált belőlünk. Meglepő, hogy milyen
kevés megvetést érzek iránta; régen megbékéltem a dologgal.
Amikor most Diane-re pillantok, csak a megkínzott és várandós
kamaszlányt látom, akivel találkoztam. Még mindig tisztán
emlékszem kétségbeesett arcára, és arra, hogy egész együtt töltött
időnk alatt a könnyeivel küszködött. Ez amellett, hogy szerelmes
vagyok a lányába, megakadályozza, hogy bármi veszélyt jelentsek
számára. Kellemetlen a dolog, de csak a két nőből sugárzó érzelmek
miatt, akik egymásból táplálkoznak.
Diane szó szerint sóbálvánnyá dermedve ül a helyén, és
igyekszem nem bámulni őt, mert tudom, hogy ugyanolyan elkínzott,
mint akkor, azon a napon. Lényem egy része legszívesebben
megvigasztalná, de fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá amiatt,
ahogy reagál rám. Timothynak láthatóan gőze sincs az egészről,
vagy nem tűnik fel neki, hogy a király meztelen; az időjárásról és a
nemrég vásárolt lakókocsiról beszél.
Időnként bólintok, mereven bámulom Ceceliát, akinek megfeszül a
válla, miközben az üzenetet fogalmazza. Már bent kéne lennie a
munkahelyén, és egyetlen napot sem mulasztott, mióta itt vagyok.
– Minden rendben van a Meggie’s-ben? – tudakolom, és Cecelia
kurtán bólint, Tim pedig megpróbálja újra bevonni a beszélgetésbe.
– Hihetetlen, milyen csodát vittél véghez azzal a hellyel, mióta
utoljára itt jártunk, Cecelia!
– Köszönöm – válaszolja Cecelia élettelenül, és otthagyja a
palacsintát, hogy villámgyorsan gépeljen. A következő üzenettől a
pultra csapja a telefont. Felállok a hirtelen hangulatváltástól,
odalépek hozzá, ő pedig visszanéz rám, hosszú másodpercekig
bámul, majd haragos pillantását az anyjára veti.
– Mi a baj? Marissa az?
– Minden rendben van – válaszol jeges hangon. – Az egyik
pincérnőnk nem jött be.
– Szeretnéd, hogy odamenjek segíteni?
 Összeszorítja az ajkát, és a fejét rázza.
– Dehogyis. Intézik. Menj, ülj le! – int az asztal felé. – Intézem.
– Biztos?
– Tobias – sóhajt fel, ahogy hátulról átkarolom a derekát, és
államat a vállán nyugtatom.
– Ez így rendben van. Minden rendben van – suttogom.
– Nos, részemről kurvára nincs rendben – sziszegi, és megfeszül
a karomban.
Ismét elveszi a fakanalat a pultról, és megfordít egy tökéletesen
kerek palacsintát, én pedig végigfuttatom ujjaimat a hasán. – Nézz
rám, Trésor!
Ellenséges pillantása az enyémbe fúródik, és zavarba jövök.
Képtelen vagyok kiigazodni rajta. – Ez előbb-utóbb úgyis megtörtént
volna. – Elgondolkodva az ajkába harap, láthatóan rám
összpontosít, majd ellágyul a tekintete. – Ez túl nagy kérés tőled?
– Nem, nem túl nagy. Ha te képes vagy megbocsátani nekem,
akkor minden lehetséges, ugye?
Elenged, határozottan felszegi az állát, kibújik az ölelésemből.
Néma utasítását követve visszaülök az asztalhoz, fogalmam sincs,
mi zajlik a fejében. Egyértelmű, hogy az anyjával elég terhelt a
kapcsolata, és ezen együttes jelenlétünk sem segít.
Timothy nagyot nyel, tekintete körbejár, ahogy elkezdi
pontosabban érzékelni a helyzetet, és kényelmetlenül fészkelődni
kezd, de úgy dönt, nem törődik vele. Miután Tim ismételten
hasztalanul próbálja megtörni a jeget, Diane szólal meg.
– És mióta… – tudakolja halkan, amitől figyelmem elfordul
Ceceliáról – mióta találkozgattok egymással?
– Ez bonyolult kérdés, de a rövid válasz az rá, hogy egy kis ideig
együtt voltunk, mielőtt egyetemre mentem, és alig három hete
vagyunk újra együtt.
– Bonyolult – krákog Cecelia. – Az egyszer biztos. – Megfordít egy
palacsintát; a szakácsnő dühös, nagyon dühös, én pedig haragos
pillantást vetek a hátára, de aztán megfordul, és nekem címzi a
mondanivalóját. – Anyának nem kell tudnia róla. – Lecsapja a
fakanalat, és karba teszi a kezét. Úgy tűnik, háborút indított, és
egyikünk sincs biztonságban. Timothy hallhatóan nagyot nyel, a
kávé megáll félúton a szájához.
– Nos, pedig szeretnék tudni róla – vág vissza Diane, és pillantása
Ceceliáról rám esik.
– Abban biztos vagyok – csattan fel Cecelia, és visszateszi a tejet
a hűtőbe, majd nagy lendülettel becsapja az ajtaját.
– Most az a fontos – szólok közbe –, hogy együtt vagyunk, és ez
örökre szól.
Cecelia elzárja a gázt, és az utolsó palacsintát is kiteszi a
tányérra, majd leteszi őket az asztalon várakozó szalonna mellé.
– Narancslét? – veti oda hármunknak szinte vádlón, és mindenki
egyszerre rázza meg a fejét.
Timothy enni kezd, így legalább lesütheti a szemét, és tele van a
szája. Diane nem is figyel az ételre, hol a lányát bámulja, hol engem,
én pedig feltornyozok néhány palacsintát a tányéromra, és enni
kezdek, abban a reményben, hogy enyhül a gyomorégésem. Cecelia
továbbra is engem néz, és egy kis szalonnát ad Beau-nak.
– Az a szalonna a tiéd – dorgálom meg. – Te edd meg!
– Nem vagyok éhes. – Önkéntelenül is elvigyorodok, ahogy
felrémlik bennem a makacs tizenkilenc éves lány, aki mellett minden
más nő elbújhat.
 – Trésor…
– Egyél csak! – csattan fel, majd ismét ellágyul a tekintete, és hol
az anyjára pillant, hol rám.
– Kérlek! – könyörgök, és anyai aggodalmát saját javamra
fordítom. Összehúzza a szemét, jelzi, hogy egyetért, de azért egy
falatot a szájába töm.
– Akkor, gondolom, nem jössz most velünk? Hiszen vendéged
van, igaz? – tudakolja Timothy, aki most már pontosan érti az asztal
körül ülők közti dinamikát.
– Merre tartanak? – kérdezem, ahogy anya és lánya továbbra is
farkasszemet néz egymással.
– Úgy volt, hogy Cecelia eljön velünk kempingezni pár napra,
mielőtt nyugat felé indulnánk. A cél Colorado, Arizona, Utah és Új-
Mexikó.
– A négy sarok is tervben van?
Tim villájával felém bök.
– Pontosan. Ahol egyszerre négy államot érintünk. Ez minden
kempingező nagy álma.
Cecelia már akkor a fejét ingatja, amikor még csak feléje pillantok.
Bár a két nap elegendő lenne ahhoz, hogy uraljam végre a helyzetet,
a gondolat, hogy elszakadok tőle, akármilyen kis időre is, pusztítón
hat rám. De ha rá tudom venni Ceceliát, hogy elmenjen, akkor ez
remek alkalom számomra.
– Ha szeretnél elmenni…
Cecelia az asztalra csap, és az evőeszközét felém nyújtja.
– Ha befejezed ezt a mondatot, King, akkor én szúrlak le ezzel a
késsel!
Önkéntelenül is felnevetek.
 – Nos, akkor – emelem tekintetem egyikről a másikra –, akkor
maguk maradnak itt. Legalább erre az egy éjszakára, jó? Nem kell
lerövidíteni a látogatásukat. – Diane-hez fordulok, aki Ceceliát figyeli,
szeme könnyektől csillog, ahogy próbálja kezelni a helyzetet.
– Tobias! – szólal meg Cecelia.
– Ők a te szüleid – mondom határozottan, és mindent megteszek,
hogy megkönnyítsem számára a helyzetet, amivel nem érdemlek
mást, mint egy újabb haragos pillantást. Dühösen nézek rá, ahogy
végigmér, felemeli egyik, majd másik csuklóját, és megigazítja a
pizsamája ingujját – fenyegetőn.
Elvigyorodik, amikor meglátja rajtam, hogy rádöbbenek, pontosan
tudja, mit csinál velem azzal a rohadt pizsamával.
Mi. A. Faszom?
Timothy megköszörüli a torkát, majd végül csak tesz egy
megjegyzést a növekvő feszültségre.
– Ha zavarunk, semmi gond. Majd egy kicsit előbb indulunk el.
– Nem zavarnak – vágok vissza, egyértelművé téve
véleményemet, miközben Cecelia visszaül a helyére.
– Biztos vagy benne, hogy most így a legjobb? – tudakolja
Cecelia, és szinte érezhető a gunyoros célzás. Láthatóan háborúra
készül, miközben én mindent megteszek, hogy békét kössünk.
Legszívesebben félrehúznám, és jól elfenekelném, majd
végignyalogatnám, vagy felváltva csinálnám mind a kettőt.
– Igen – bólintok nyugtázón, és végigszántok a levegőn. –
És punktum!
Cecelia résnyire húzza a szemét.
– Ne merészelj…
– Cecelia… – szólal meg Diane a türelmes anya hangján – mégis
miért…
– Végeztem! – csattan fel Cecelia; feláll, tányérját a mosogatóhoz
viszi, beledobja, majd Diane-re pillant. – És végeztem a tettetéssel
is. El sem mondtad neki, ugye, anya? Az új férjednek.
– A férjének? – tudakolom meglepetten, és most veszem észre a
gyűrűket. Pedig biztosan szerepelt az egyik legfrissebb jelentésben.
Mentségemre legyen mondva, az utóbbi nyolc hónapban elég
elfoglalt voltam.
– Igen, a férjének – pontosít Cecelia, és továbbra is az anyját
nézi. Viselkedése alapján arra számítok, hogy bármelyik percben
vérben forog majd a szeme, és hajából kígyók tekergődznek elő.
Megjegyzem magamban, hogy meg kell néznem a fogamzásgátló
tabletta levelén, hogy mikor fog menstruálni.
– Te nem tanultál semmit? Hogy várhatod azt, hogy leélsz vele
egy életet úgy, hogy ilyen titkokat őrzöl?
Timothy nyugodtan leteszi az evőeszközt, és rám néz.
– Valaki elmondaná, miről maradtam le?
– Sajnálatos módon a felesége és én osztozunk a tragikus
múltunkon.
Diane szeméből kibuggyan a könny, Cecelia eljátssza, hogy
immunis, de tudom, hogy fáj neki a kapcsolatukra nehezedő teher,
úgy fáj, hogy irányíthatatlan haragban öltött testet.
– Tim tudja – emeli Diane bűntudatos tekintetét a lányára. – Mikor
legutóbb itt jártunk, elmondtam neki hazafelé menet. Én aláírtam az
étterem és a ház papírjait, annak ellenére, hogy te nem voltál
hajlandó elmondani, hogy miért kell mindezeket megtennem. –
Pillantása rám szegeződik. – És miután azt sem voltál hajlandó
elmondani, hogy miért fogytál hét kilót, amit nem engedhettél meg
magadnak.
Egyértelmű a célzás, a megjegyzés az elevenembe vág, de
Cecelia visszaszól.
– Ne játszd el nekem az aggódó szülőt! Azzal kicsit elkéstél, nem
gondolod?
– Soha! Te mindig is a gyermekem maradsz. És fogalmam sem
volt, min mész keresztül, mert nem osztottad meg velem.
– Mindenkinek megvannak a maga titkai, nem? – veti oda Cecelia;
senki nincs biztonságban éles nyelvétől.
– Nézz rám, kicsim! – Cecelia rám veti haragtól égő pillantását;
olyan megbántottság süt belőle, hogy legszívesebben saját
testemmel védeném meg. – Ami neked fáj, nekem is fáj.
Cecelia elmorzsol egy könnyet.
– Tobias, ez túl sok.
– Nem túl sok. Hidd el nekem, Trésor, nem túl sok!
Diane székének nyikorgásától mindannyian felé fordulunk, ahogy
halkan elnézést kér, majd kisiet a konyhából, de mielőtt kirohanna a
hátsó ajtón, még felkapja a pultról a cigarettáját.
Timothy feláll, hogy utána menjen, én viszont kezemet a vállára
teszem, és megállítom. Egyértelmű helytelenítéssel pillant rám.
– Szóval maga…
– Igen. De ami még fontosabb: én vagyok az a férfi, aki szerelmes
Diane lányába. Kérem, engedjen! – Timothy hosszú másodpercekig
csak néz, majd lassan bólint. Nem adom meg Ceceliának a
lehetőséget, hogy tiltakozzon, kilépek a hátsó udvarra.

Diane épp az öngyújtójával babrál az udvar közepén; nagy nehezen

sikerül meggyújtania, beszívja az első szippantást, lehunyja a
szemét, arcát könnyek áztatják. Megérzi, hogy ott vagyok, kinyitja a
szemét, és szembefordul velem, én pedig zsebre dugott kézzel
lépek oda hozzá.
– Szabad kérnem egyet? – Diane bólint, kinyitja a dobozt és felém
nyújtja. Kiveszek egy szálat, Diane meggyújtja, miközben nehéz
tekintete a profilomat fürkészi, majd elhúzódom. – Köszönöm!
– El sem tudom képzelni, hogy történhetett ez az egész.
Beleszívok a cigarettába, és kifújom a füstöt; jólesik a hirtelen
érkező megkönnyebbülés.
– Ez elég bonyolult történet.
– Azért jöttél össze vele, hogy fájdalmat okozz neki? Miattunk?
Amiatt, amit tettem?
– Nem. Mi több, mindent megtettem azért, hogy ne keveredjen
bele, de kudarcot vallottam.
Diane hangja most élesebben cseng.
– Talán nincs jogom megkérdezni, de a lányomról van szó, semmi
más nem érdekel. Ezt pontosan hogy érted, Tobias? Amiatt voltak
terveid Romannal, amit én elkövettem?
– Eredetileg igen. Roman addig volt a célpontom, amíg meg nem
tudtam az igazat. De nem akartam fájdalmat okozni a lányának.
Mindig az volt a legfontosabb számomra, hogy meg tudjam védeni.
– Mióta?
– Mióta először megpillantottam.
– Az mikor történt?
– Amikor tizenegy éves volt.
– Jézusom! – Diane láthatóan reszket, ahogy hosszan beleszív a
cigarettába, és végignéz rajtam. – Szereted őt, ez egyértelmű.
– Szeretem.
 – Roman sosem mondta, hogy te benne voltál a… Egek, az az
ember!
– Roman nagyon ügyesen tudott titkot tartani. De pontosan
tudatában volt annak, hogy Cecelia és én mikor váltunk szét,
évekkel a halála előtt, tudta, hogy mikor ért véget a kapcsolatunk. Ő
meg én összedolgoztunk, hogy megvédjük Ceceliát.
– Azt hiszem, nem tehetek mást, megpróbálok hinni neked.
– Remélem, hisz is. Sosem tudnék fájdalmat okozni neki.
– De megtetted.
Bólintok, mert ez a szomorú igazság.
– Nagyrészt azért, hogy megvédjem.
Diane pillantása elveszíti fókuszát, mellkasa összeesik, válla
meggörnyed, ahogy megszólal.
– Az évek során olyan sokszor akartalak megkeresni, bevallani az
igazságot neked, Dominicnek, és a megbocsátásotokért könyörögni,
de te eltűntél. És végül Dominic is eltűnt.
Ekkor jövök rá, hogy a feltételezésem helyes volt.
– Biztosan nehéz volt havonta három gyereket eltartani.
Diane lesüti a szemét.
– Nem akartam, hogy nélkülözzetek. Olyan sok mindent vettem el
tőletek, és láttam, milyen rossz sorotok volt abban a házban
Delphine-nél.
Kifújom a levegőt, és lepöckölöm a cigiről a hamut.
– Éveken át azt hittem, hogy a feladó nélküli dobozokat, amik
hozzánk érkeztek, a szüleim barátai és rokonai küldték. Azokban a
dobozokban több száz dollárnyi ruha és ajándékkártya volt, játék,
cipő… de senki nem ilyen nagylelkű, igaz, Diane?
Diane szipog, és megtörli az orrát.
 – Delphine gyűlölt engem, és tudom, hogy elutasított volna, de
nem hagyhattam, hogy nélkülözzetek. Bár tudom, hogy ez nem
kárpótol azért, amit tettem.
– Hibát követett el – mondom jelentőségteljesen, ahogy Diane
szemét könnyek felhőzik. – Azok a dobozok mentettek meg minket,
néha hónapokra. Őszintén mondhatom, hogy ez a gondoskodás
inspirált arra, hogy komolyan hozzájáruljak a közösség
gyarapodásához.
Diane felzokog, én pedig ismét beleszívok a cigarettámba; elég
távolságot tartok tőle ahhoz, hogy kényelmesen érezze magát, de
olyan közel vagyok, hogy elkapjam, ha netán elájul, ami lehetséges.
Mióta először találkoztam ezzel a nővel, csak a kínzó bűntudatot
látom rajta, és a felismerés, hogy évek óta ezzel él együtt, csak még
jobban arra sarkall, hogy felszabadítsam őt.
– Tudja, magában és bennem sok közös van – vallom be. –
Mindketten szenvedünk a túlélők borzalmas bűntudatától.
– E… el sem mondhatom, mennyire sajnálom, ami történt.
Elhajítom a cigarettámat, megragadom Diane vállát; teljes
mértékben ott látom benne azt a nőt, akit szeretek – biztos vagyok
benne, hogy Cecelia tőle örökölte a szívét. – Tragikusan ironikus,
hogy mennyire jól ismerem a fájdalmát, mert talán ha nem
ismerném, nem tudnék most magára nézni, és azt mondani, hogy
már nagyon régen megbocsátottam magának. Az egész baleset volt.
Azon a napon, amikor találkoztunk, éreztem, hogy milyen mélyen
megbánta. A maga hibája végérvényesen megváltoztatta az
életemet, de mégis, az a hiba tett azzá, aki vagyok – akár ilyen
vagyok, akár olyan –, azzá a férfivá, aki szereti a lányát. Őrület, hogy
valahogy, annak ellenére, amit maga elvett tőlem, maga és Roman
mégis nekem ajándékozták az egyetlen személyt a világon, aki
képes úgy szeretni engem, hogy az végtelen békével tölt el. Cecelia
jelenti számomra az otthont és az okot, hogy megpróbálok
megbocsátani magamnak, és muszáj, hogy magának is ő legyen az
ok. Ahogy tudom, maga már elég sokáig büntette saját magát, és ez
az egész kihatott magára és a lányával való kapcsolatára is. Még
nem késő egyikünk számára sem, Diane. Cecelia miatt el tudom ezt
hinni.
Az ablakrács mögül hallatszódó, árulkodó szipogás hallatán
elmosolyodom.
– Gyere ki, Mon Trésor, tudom, hogy hallgatóztál!
Cecelia vörösre sírt szemének tekintete találkozik az enyémmel,
majd az anyjára pillant, aki odalép elé.
– Ezért volt olyan sok állásod, és ezért küszködtünk még így is?
Diane bólint.
– Nem hagyhattam, hogy nélkülözzenek, és tudom, hogy emiatt te
szenvedtél.
– Roman nem tudta?
Diane a fejét ingatja.
– Egek, nem, nagyon dühös lett volna, mert ez a bűnöm
beismerése lett volna. Teljesen paranoiás volt. De nem sajnálom,
hogy megtettem. Csak azt sajnálom, hogy te szenvedtél miatta.
– Anya… – csuklik el Cecelia hangja, ahogy átöleli az anyját. – Jól
elvoltunk. Egek, annyira jó lett volna, ha elmondod nekem!
Suttogva beszélgetni kezdenek, én pedig megfordulok, és
visszamegyek a házba, hogy kicsit magukra hagyjam őket.
Nem igazán hiszek abban, hogy a szavak képesek úgy
gyógyítani, ahogy fájdalmat tudnak okozni. De szeretnék hinni
abban, hogy nincs késő számunkra – hogy valóban lehet úgy élni,
hogy nem érezzük azt a szúró fájdalmat. Újabb remény ébred
bennem, ahogy visszanézek a két nőre, és némi megkönnyebbülést
látok Diane arcán, majd becsukom a hátsó ajtót.
 Huszonkettedik fejezet

Tobias

Tim éjszakára elrendezte a lakókocsit, és kijelentette, hogy abban

szeretnének aludni, nyilván a ma lezajlott dráma miatt. Segítettem
neki tábort verni, és mivel Ceceliát lefoglalja az anyja, elosonok,
hogy megnézzem mindkét telefont.
Oz azonosította a seggfejet, aki minket figyelt, és parancsomra
tovább nyomoz a háttere után.
Tyler kivitelezte a légi megfigyelés iránti kérésemet, és azt jelezte,
hogy fél óra múlva itt vannak.
És a rohadék főnököm megparancsolta, hogy továbbra is figyeljek
és tegyek jelentést. A feszültséget enyhítő zuhanyzás után a napom
további részében elégedett voltam a váratlanul nyert idővel, és
eltökéltem hogy kiderítem Antoine indítékait és szándékait.
Kénytelen leszek okosan kihasználni az időt, hogy jobban
haladjak Ceceliával, és azt tervezem, hogy amint váratlan
vendégeink távoznak, nekilátok a dolognak.
Vacsora után összegyűltünk a hevenyészett tábortűz körül, amit
Timothy meg én a lakókocsi mellett raktunk.
Cecelia, Diane és én borozunk, Tim pedig a hűtőládában tárolt
sört kortyolgatja. Mindannyian már jócskán ittunk, amikor Diane
szólal meg, és elkerülhetetlenül megsemmisíti az egész napi
fejlődést.
– Nem is meséltél Dominicről – tudakolja, és Ceceliára, majd rám
néz. – Hol van most?
A pohár megáll félúton a számhoz, Cecelia elkomorodik, és kérdő
tekintettel néz rám. Még soha nem szembesültünk együtt ezzel a
kérdéssel, és nagyon igyekszem, de ez mindkettőnknek az arcára
van írva.
Diane ide-oda pillant, szemébe félelem költözik.
– Kérlek, mondjátok, hogy jól van! – könyörög, ahogy Tim
megfogja a kezét.
– Hat éve meghalt – szólal meg Cecelia velem egyszerre.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudja az igazat – fejezem be,
és Cecelia rám pillant. – A teljes igazságot.
– Tobias…
– Itt az idő – mondom halkan, sürgetőn, majd belebámulok a
tűzbe.
– Tobias! – szólal meg Cecelia, majd a szemembe néz, és én
visszanézek rá; a tűz kiemeli gesztenyebarna hajának vöröses
árnyalatát, ahogy csendesen végignéz rajtam.
– Itt az idő.
Néhány feszült pillanat után Cecelia komoran bólint.
A következő néhány órában hol ő beszél, hol én, és nagyon sok
mindent elmesélek a történetemről, azokról a pillanatokról, amiket
újra és újra átélek, mióta Virginiában vagyok, és megragadom az
alkalmat, hogy egy kicsit Cecelia előtt is tisztázzam magam.
Kihagyom a sztoriból Antoine-t, mert ezt a titkot húsz éve őrzöm.
Ahogy Cecelia és én együtt felidézzük komor múltunk pillanatait,
Diane tekintete ide-oda jár köztünk, Timothy pedig időnként
megkérdez valamit, vagy csak annyit mond, hogy „szentséges ég”.
Egy adott ponton a túl sűrű igazságtól Diane besokall,
eluralkodnak rajta az érzelmek, főleg, amikor felidézzük Dom
halálának éjszakáját, és a következményeket. Szerencsére eléggé
összeszedett ahhoz, hogy átvészelje, ahogy elmeséljük Cecelia
visszatérését Triple Fallsba, majd eljutunk odáig, hogy három hete
megkerestem őt itt.
– És most – szólal meg Diane rekedtes hangon, és végigmér –,
mihez fogtok kezdeni?
– Ezt a lánya fogja eldönteni – mondom őszintén. – Ő az, aki
határozni fog.
Diane-en fizikailag is végigsöpör a félelem, ahogy Cecelia nagyot
nyel, és nem hajlandó válaszolni anyja kérdésére. Egyértelmű, hogy
kimerült és szomorú a múltidézés miatt, és attól is, hogy most
először mondta el teljes történetét. Sajnos azonban nekem még
mindig túl sok mondanivalóm van számára.
Egyáltalán nem aggódom a testvériség titkai miatt, vagy amiatt,
hogy valamelyik titkunkra fény derül. Diane nagyrészt mindkettőnkről
gondoskodott, gyerekkorunk óta. Biztonságban érzem magam
mellette, és jó, hogy tudja valóságunk igazságát.
– Ezt az életet akarod? – tudakolja Ceceliától. – Még azok után is,
ami történt, úgy is, hogy ez ilyen veszélyes?
Mármint hogy ő ilyen veszélyes, akarta volna mondani, de nem
okolom érte.
– Én így döntöttem, és kész.
Diane másodpercekig az ajkát harapdálja, majd pillantása az
enyémbe fonódik.
Timothy megköszörüli a torkát.
 – Csodállak, öregem. Komolyan. Ez… kibaszottul döbbenetes
sztori! – ingatja a fejét, és rám pillant. – Még mindig kábult vagyok
attól, hogy együtt jártál előkészítőbe az elnökkel, és eltervezted,
hogy… – kortyol bele a sörébe. –
Ez nagyon durva!
– Sok minden történt az idők során.
– Ezt a részt sem tudtam – szólal meg Cecelia; hangjában
megbántottság és rejtett harag cseng.
– Sok részletet nem tudsz – ismerem be halkan, mert tudom, hogy
megérdemlem.
– Igen, így van – tér vissza a témához Cecelia dühösen.
– Kérdezz bármit! – idézem fel azt, hogy hányszor próbáltam az
utóbbi hetekben leleplezni magam előtte. Megvillan a szeme, majd
elkapja a tekintetét.
– Csak ezt ne! – kezdi Diane halkan. – Ez nem egy sztori, ugye,
Tobias?
– Nem – iszom ki a maradék boromat, így a pohár üres lesz. –
Valóban nem az.
Diane Cecelia felé fordul, és üres tekintettel bámul a tűzbe.
– Mi a…
– Anya, ne, oké? Kérlek… – sóhajt fel. – Ne!
– Nem tehetek róla!
– Pedig bíznod kell bennem. Már nem te vagy az, aki megvéd.
– Ez… hülyeség, gyermekem. Mindig is az anyád leszek.
– Ez nem erről szól, és ezt te is tudod. – Cecelia feláll, és felém
pillant. – Fáradt vagyok. Késő van. – Megkerüli a tüzet, arcon
csókolja anyját, majd kezét Tim vállára teszi. – Holnap reggel még
beszélgethetünk.
 Diane bólint, alig veszi észre a búcsúzást, én pedig megszólalok,
hogy megnyugtassam.
– Kilencen vigyáznak ránk, figyelik ezt a házat, ketten állandóan
őrzik Ceceliát, páran átfésülik a város utcáit a lehetséges
fenyegetéseket keresve. Jelenleg is két drón van a levegőben, és
ennek a területnek és a környéknek is minden négyzetkilométerét
átvizsgálják.
– Jézus Isten! – sóhajt fel Diane.
– Itt biztonságban vannak. De ha jobban érezné magát attól, ha
elutaznak, azt is megértem. – Felső ajkamba harapok, és rettegek a
következő beismeréstől. – És amikor hazaérnek, akkor megkérem
az embereimet, akik két éve figyelik magukat, hogy mutatkozzanak
be.
Mindketten felkapják a fejüket, én pedig vállat vonok.
– Sajnálom, de szükséges volt.
Diane szemében döbbenettel vegyes csodálat villan meg.
– Te egész eddig védtél engem?
– Megígértem Romannek, hogy megvédem a lányát, és ebbe
maga is beletartozik. És jó okom van ügyelni a jóllétére is.
Diane felpillant rám.
– Amikor találkoztunk, tudtam, hogy különleges vagy, de eléggé
túlszárnyaltad az elképzeléseimet, tudod? – Ma ez az első poénja,
és ezért hálás vagyok.
– Minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem Ceceliát.
– Láthatóan ő is ugyanígy érez veled kapcsolatban. Egyébként ezt
a „tökös csaj”-gént tőlem örökölte. – Még egy mosoly, még egy tréfa,
és biztos vagyok benne, hogy a bor a felelős.
– Ez csak természetes.
 – Tobias! – szólal meg újra Diane, és szeme ellágyul.
– Kérem, ne sírjon többet, Diane, és ne kérjen bocsánatot. Oké?
Diane bólint.
– Megpróbálom.
– Jó éjszakát!
Közösen jó éjszakát kívánnak, ahogy belépek az elsötétített
házba; az egyetlen fény a hálószobából jön. Fogalmam sincs, mi vár
rám, de lassabban lépkedek, ahogy áthaladok a nappalin.
Mi a fasz ez, King? Legyél már tökös!
Megszaporázom lépteimet, Ceceliát a hálószobában találom; úgy
bámulja az ágytakarót, mintha valami roppant izgalmasat fedezett
volna fel rajta. Átkarolom a derekát, és hátulról megbököm az
orrommal.
– Tudom, hogy ez sok volt.
Kilép az ölelésemből, hátrahőköl, szeméből kék villámok cikáznak
felém.
– Mi a baj?
– Találkoztál az anyámmal, és ez az ezer dolog egyike, amit nem
vallottál be, amit lazán kihagytál. Vagy mi lett volna, ha ezt mondod:
„Hé, ugye tudod, hogy én vagyok a várost őrző titkos társaságnak a
feje, de képzeld, az elnök is közénk tartozik!”
– Én nem…
– Több hónapod volt, hogy elmondd nekem ezeket a részleteket,
akkor. Amikor. Még. Együtt. Voltunk!
– Nos, azokban a hónapokban a kibaszott klub volt az utolsó,
amiről beszélni akartam veled abban a néhány órában, amit
ellophattam veled, amiben elszökhettem veled. Addig, amíg nem
találkoztunk, az egész életem munkával telt. Melletted önző lettem.
Ezt megmondtam neked. Beismertem, és bocsánatot kértem érte.
De akkoriban, abban az időben, veled egyszerűen… önmagam
voltam, én, Tobias. Csak egy férfi, aki szerelmes egy nőbe, és
imádja azt a szabadságot, ami ezzel jár. – Kifújom a levegőt. – Nem
kockáztathattam, hogy elmondom neked azokat a részleteket
Prestonnal kapcsolatban, Cecelia. Már így is a kezedbe helyeztem a
sorsomat. És akkor még mindig nem lehetett tudni, hogy mi lesz
kettőnkkel, egészen addig a napig, amíg be nem robbant köztünk a
dolog.
– Preston! – kacag fel Cecelia gúnyosan. – Ezek szerint még
mindig nem tanultad meg a leckét, ugye? Régen is a titkok és az
elhallgatott dolgok választottak szét minket, és ez a jövőben is így
lesz! – Egész testéből csak úgy árad a düh, én pedig megpróbálom
megakadályozni azt, hogy elvérezzünk, még mielőtt elkezdődik.
– Azt nem fogom hagyni.
– Igazán?
– Igyekszem, Cecelia, kurvára igyekszem! – Lehúzom a kapucnis
pulóveremet, végigszántok a hajamon, majd megragadom a pólóm
hátulját, és lehúzom. Cecelia tekintete azonnal lesiklik a padlóra, és
minden reményem szertefoszlik, ami azzal függött össze, hogy ott
folytathatjuk, ahol reggel abbahagytuk.
Legszívesebben ököllel ütnék bele a falba, de csak ökölbe
szorítom a kezemet, mert úgy érzem, mindjárt felrobbanok a
tehetetlenségtől.
– Amit ma tettél – mondja halkan – az anyámért, az… leírhatatlan,
olyan… önzetlen, az egyik leghihetetlenebb emberi cselekedet, amit
valaha láttam, és ettől csak még jobban szeretlek.
Egyet előrelépek, ő pedig felkapja a fejét, és vádló tekintettel
mered rám.
– És elrontottad! Elrontottad azzal, hogy megint ugyanaz a seggfej
lettél, aki voltál!
– Azzal, hogy őszinte voltam?!
Előrelépek, be a személyes terébe, készen állok a harcra. Cecelia
küzd az érzelmeivel, és az érzelmei nyernek, és számomra ez
fontosabb, mint a dolog miértje.
– Azzal, hogy nem mondtad el nekem a részleteket. Ha csak a
felét tudtam volna ezeknek a dolgoknak, jobban megértettelek volna,
te kibaszott seggfej!
– Most is megértesz! Belém látsz, olyan helyeken jártál bennem,
ahol még soha senki!
– Meglehet, de ezek a dolgok, amiket te csak részleteknek
gondolsz, számomra létfontosságúak, Tobias!
– Szeded a cukorgyógyszeredet?
– Mi?!
– Semmi. Beszélj halkabban! A szüleid odakint vannak.
– Lüktetni kezd a fejem.
Üdv a csodálatos hétköznapokban, Tobias!
De most nem a saját hangomat hallom. Hanem Seanét.
– Nem volt időm…
– Újabb kifogás, nem pedig érv! – ingatja Cecelia a fejét, és
keserűen felnevet. – Előfordult már valaha veled az, hogy véletlenül
kiböktél valamit? Valaha is?
– Egyszer vagy kétszer, de csak akkor, amikor veled vitatkoztam.
És te pontosan tudod, hogy arra képeztem ki magam, hogy ez ne
forduljon elő, szóval tudnod kellene…
– Ó, tudom én! Hidd el, tudom, te ostoba, francia majom!
 Alsó ajkamba harapok, és elkapom a pillantásomat.
– Ne merészelj kinevetni! Ez kurvára nem vicces! Ez itt a válasz a
miértre, Tobias. Ez a válasz arra, hogy miért létezik a problémáink
nagy része, a kibaszott titkolózásod miatt! –
A mellkasára csap, oda, ahol a szíve van. – Be akarsz ide jutni?
– Igen! – vetem oda, és forrni kezd a vérem.
– Újra be akarsz jutni ide? – ismétli meg.
– Igen, bassza meg, ezt akarom!
Megkerüli az ágyat, odalép hozzám, és mutatóujjával a
halántékomra koppint.
– Akkor engedj be ide! – Tátott szájjal, döbbenten bámulok rá,
ahogy arrébb lép, és elindítja a válláról a következő rakétát. – Addig
csak a kibaszott idődet pocsékolod itt!
– Ma este őszinte voltam veled!
Úgy néz rám, mintha arcul ütöttem volna, majd hátat fordít.
– Egyszer az életben – indul meg a fürdőszoba felé, és
felkapcsolja a lámpát –, csak egyszer, jó lenne, ha meg tudnám
mutatni neked, hogy milyen érzés ez!
– Azt hiszem az, amikor megtudtam, hogy behoztak a klubomba,
és a két, hozzám legközelebb álló pasi közül nemcsak az egyikkel,
hanem mind a kettővel viszonyod volt, egy életre elegendő
meglepetés volt. – Ott állok a fürdőszobaajtó mellett, Cecelia
kezében megáll a fogkefe, majd kirántja a szájából, a fogkrém
maradéka meggyűlik a szája sarkában.
– A kettő nem ugyanaz, és megesküdtél, hogy soha nem hozod
szóba!
– Nem vádlón mondtam, hanem azért, hogy megértsd!
– Aha, szándékosan!
 – Jól van, sajnálom! – nyögök fel, és egész testem lángol a
haragtól és a tehetetlenségtől. – Úgy értettem, hogy az elég nagy
meglepetés volt. És csak hogy tisztázzam: ami téged illet, a halálom
után húsz évvel is el vagyok látva meglepetésekkel.
– Azt a meglepetést nem én akartam úgy!
– Nem számít. Megvolt a kvótád.
– Az akkor volt – vág vissza Cecelia. – Én a mostról beszélek. A
jelenről, erről az adott pillanatról.
Elvetem az ötletet, hogy elmondjam Antoine-t, abban a
pillanatban, ahogy nyakig elmerülök a szarban.
Egyszerre csak egy csata, Tobias.
– Arról beszélek, hogy ok nélkül léteztem úgy, mintha bekötötték
volna a szememet, holott volt időd elmondani nekem az igazat!
Kurvára véged. Pakolj össze, és húzz el innen a francba!
A bennem élő férfi nem hajlandó meghátrálni, az a férfi, aki
kétségbeesetten szeretné megjavítani ezt a hidat. Aki szeretne
lecsapni Cecelia szájára, elnémítani a nyelvével, és brutálisan
megbüntetni a farkával. Ez minden, csak nem fejlődés, és attól félek,
hogy az utóbbi három hét fáradozása hiábavaló volt, hiszen Cecelia
most máshogy tekint rám – amitől csak még dühösebb leszek.
– Volt időm? Volt időm? Putain! – Bassza meg! Cecelia ellép
mellettem, nem hajlandó a szemembe nézni, én pedig szorosan a
nyomában vagyok. – Amellett, hogy asztalokat szedtem le, és úgy
követtelek árnyékként, akár egy újabb házikedvenc, és közben az
orrom előtt bevágták az ajtót, volt időm, ugye?
– Ne merészeld! Nem vágtam be az ajtót az orrod előtt!
Az ágy túlsó végén szembe áll velem, ahogy kicsatolom az
órámat, lecsapom az éjjeliszekrényére, és kiürítem a zsebeimet. –
Akár be is vághattad volna. És hiszed vagy nem, Trésor, kurvára
nem te vagy a világ legegyszerűbb nője, ha arról van szó, hogy
beszélni kell veled. Ha feljött volna a téma…
Cecelia leveszi a pulóverét, és pillantásom tökéletes mellére
téved.
– Felfelé nézz, Pierre, és már megbocsáss, ha nem teszem fel a
megfelelő kérdéseket az adott időben a dédelgetett titkaiddal
kapcsolatosan! – emeli égnek a kezét. – Ki a fene lehet biztos
melletted bármiben is?
– Mégis mit vársz tőlem, Cecelia? Arra számítottál, hogy teljesen
megváltozott emberként térek vissza hozzád, az összes válasszal,
és csak a helyes döntéseket hozom meg? Még mindig ugyanaz az
ember vagyok: a gonosztevő. És mindig mocskos módon fogok
játszani azért, hogy megvédjelek és biztonságban tudjalak.
Megpróbálok engedményeket tenni, hogy ez a dolog működjön
köztünk, de kurvára tévedsz, ha azt hiszed, hogy szépen
eltávolodom a lényem könyörtelen, kemény és kegyetlen részétől,
ha arról van szó. Te azt a férfit akarod, akibe beleszerettél… nos,
annak a férfinak két oldala van, és egyik sem megy sehová. –
Végigszántok a levegőn a kezemmel. – És punktum!
Esküszöm látom, hogy orrcimpájából gőzt fúj ki, arra számítok,
hogy résnyire összehúzott szeméből is tűz árad majd. Egy
másodperc alatt letolja a farmerjét, kikapcsolja a melltartóját, majd
kinyitja a komódot.
– Ne merészeld, bazdmeg! – bődülök fel. – Inkább vedd elő azt a
kibaszott Berettát a táskádból, és lődd át a farkamat!
– Ne provokálj, King! – fordul el Cecelia, és a tiszta flanelpizsamát
az ágyra hajítja; ugyanaz a kibaszott minta, de ez világoskék, és
még soha életemben nem gyűlöltem ennyire egy tárgyat. A
ruhahalom tetejére ejti a bolyhos zoknit – ez a hab a tortán –, én
pedig a tarkómra teszem a kezemet, és felbámulok a mennyezetre.
– Te egyszerűen csak haragot akarsz tartani – fújom ki a levegőt.
– Ma reggel végre kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, és te így
cseszed el ezt az egészet! Megint meghátrálsz, már megint!
A Cecelia feje melletti kis órán peregnek a másodpercek;
megfogja és felém hajítja, alig pár centivel kerül el.
Előrelépek, ő pedig a fején át felhúzza a pizsamafelsőt; ezzel az
erővel akár mellkason is szúrhatott volna. Egyértelmű, hogy itt nem
én vagyok az egyetlen, aki tisztességtelenül játszik.
– Most éltünk át újra minden egyes kibaszott szar dolgot, ami
történt velünk, Tobias! Szerintem jobb, ha ma este többet nem
beszélgetünk.
– Igen, mert az eddig is olyan kurvára bevált köztünk, mi? És az
egész vita értelmetlen lesz. Újabb hallgatás – na, az biztos segít!
Amikor a pizsamaalsó után nyúl, elfogy a türelmem.
– Ha csak a lábujjadat bedugod abba a kibaszott gatyába, akkor
háborút indítasz, és mindent szabad!
Beledugja egyik lábát, és itt elpattan nálam a húr.
– Merde! Bon sang, femme! Tu me testes au-delà de mes limites!
– Bassza meg! A kurva életbe, te lány! Kihozol a béketűrésből!
A másik lábát is beledugja, szorosan meghúzza a korcát a dereka
körül, hogy sót dörzsöljön a friss, tátongó sebre a mellkasomon.
– Nos, Isten hozott a kibaszott klubban, Francia! Jó látni, hogy
végre egyetértünk!
– Egyáltalán nem értünk egyet. Kurvára nem állunk egy oldalon!
– Részemről rendben van – mutat az ajtóra. – Tudod, hol van a
kijárat.
Beszívja a levegőt, és látom, hogy azonnal megbánta. Alig tudom
elviselni a mellkasomban a szúró fájdalmat, ahogy lesütöm a
szemem, és felkapok egy párnát az ágy hozzám közelebbi részéről.
– Akkor, drágám, megkíméllek attól, hogy kétszer kelljen ajtót
mutatnod nekem!
 Huszonharmadik fejezet

Cecelia

Az éjszaka nagy részében álmatlanul hánykolódtam, hogy tudtam,

hogy megszüntethetném a túlságosan is ismerős sajgást, a
hiányérzetet, ha kézen fognám és visszahívnám az ágyamba. És
amint átkarolna visszaszívhatnám azokat a szavakat, amiket nem
gondoltam komolyan. De sok mindent komolyan gondoltam.
Amikor felidézte anya előtt a történetünket, teljesen elképedtem,
és sok mindenre végre-valahára fény derült. Mindig is erre vágytam,
de Tobiasnak igaza volt. Szinte minden alkalommal elutasítottam,
amikor meg akarta magyarázni, hogy mit miért tett. Szinte
lehetetlenné tettem számára, hogy bármit is bevalljon, mert nemcsak
őt magát kerültem, hanem a magyarázatát is.
Most, hogy szavakba öntötte a történetünket, felidézte, hogy
mennyi mindenen mentünk keresztül, de azt is megmutatta, hogy mi
az, amiért nem tudunk teljes mértékben mindent kijavítani – a
kibaszott titkolózás miatt.
Tobias képtelen egyetlen éjszaka alatt megváltozni. Mindaz, ami
kitörölhetetlenül ott ül a lelkében, a rossz szokásai is, az idők során
bebetonozták a személyiségét.
A titkoktól lesz az, aki, mert megszámlálhatatlan éven át élt ő
maga is titokként.
 Ha azt akarom, hogy ez a dolog működjön köztünk, akkor ezt nem
szabad elfelejtenem, és nem szabad gyűlölnöm őt azokért a
titkokért, amiket még mindig magában hordoz.
Akár tudatában van, akár nem, még mindig hordozza őket –
kiválogatva.
Miután újra beengedtem Beau-t, átosonok a nappalin, majd az
egyik elhajított díszpárnára letérdelek elé ott, ahol alszik. Nehezen
veszi a levegőt, totálisan sebezhető, sűrű, fekete szempillája ráterül
kiálló arccsontjára. Az egyik foltvarrott takarót terítette magára, amit
egy régiségboltban vettem, mikor ideköltöztem. Egyáltalán nem illik
a rövid kanapéhoz, ami eltörpül alvó teste mellett. Szinte viszket az
ujjam, annyira szeretném megérinteni, de Beau megelőz, megnyalja
Tobias arcát. Tobias undorral felnyög, a fejére húzza a takarót, én
pedig elfojtok egy kuncogást. Arra számítok, hogy visszaalszik, de
megszólal a vastag takaró alól.
– Va te faire voir, connard! Je sais que tu dormi avec elle. –
Takarodj, te pöcsfej! Tudom, hogy te vele aludhatsz.
Újabb nevetést fojtok el, végigszántok a haján, ő pedig leengedi a
takarót, hogy haragos pillantását a pizsamámra vesse, majd rám
emeli megbánással teli, borostyánszínű szemének tekintetét.
– Szia!
– Szia! – suttogja, és kinyújtóztatja hosszú lábát a kanapé
karfáján túlra, majd elfordul, hogy szembenézhessen velem. – Végre
elindítottad a válaszcsapást. Ez azt jelenti, hogy kezdesz
megbocsátani?
Végigszántok sűrű, fekete haján, odahajolok, beszívom a citrusos,
fűszeres illatot, amitől özönleni kezdenek az emlékek.
– Miért nem tudjuk simán csak gyűlölni egymást?
 – Egyszerű – mormolja. – Túlságosan kibaszottul szeretjük
egymást.
– Túléltük az első szar harcunkat – biccentek az ajtó felé. –
Miközben a szüleim odakint egy lakókocsiban alszanak.
Tobias összevonja a szemöldökét.
– És ez jó?
– Azt hiszem.
Leengedi a foltvarrott takarót, és tenyerébe fogja az államat,
elszorítja a számat, ahogy sok-sok évvel ezelőtt, Roman
konyhájában. – Nem akarok mást, Mon Trésor… mint egy Texas
méretű tüzet rakni, és elégetni ezeket a kibaszott pizsamákat. Ezért
élek.
Ahogy felnevetek elenged, könnyedén felemel, az ölébe húz, így
lovaglóülésben ülök rajta. Lesimítja a hajat a vállamról, és felpillant
rám, szemében kíváncsiság tükröződik.
– Sok mindent el kell mondanom, és egy részétől biztos dühös
leszel, de olyan sok realitásban éltem már, és olyan sok mindent
titkoltam olyan hosszú ideig, hogy már nem is tudom, mely titkokat
őriztem meg, és mely hazugságokat vallottam be, hogy melyik
életben mit csináltam.
– Akkor mondj el mindent! – dőlök rá, fejemet a mellkasára
hajtom, ő pedig átkarol, állát a fejem búbján nyugtatja.
– Szeretném, Cecelia, de ez…
– Tudom, hogy nehéz. És olyan türelmes leszek, amennyire csak
tudok, az észszerűség határain belül. – Csókot nyomok a
mellkasára. – Szeretném, hogy itt legyél, Tobias. Szeretném –
suttogom, és tenyeremet oda teszem, ahol az imént megcsókoltam,
hogy érezzem egyenletes szívverését. – Ha ettől jobban érzed
magadat, Beau-val csak a pettingig jutottunk. – Még jobban hozzá
bújok, ahogy tenyere fel-alá jár a hátamon, és elűzi a reggeli
borzongást.
– Ez azért nem fair. Beau-nak megvan a hazai pálya előnye.
– Igaz, de ez már a te otthonod is.
Teste ellazul a szavaimtól ahogy felemel, megigazít, hogy
egymással szemben legyünk, a farka ott keményedik a combomnál,
amitől egész testemet átjárja a vágy. Lehajolok, hogy megcsókoljam,
abban a pillanatban, amikor ő felemelkedik. A csók érzéki, lassú,
nyelvét végigfuttatja az enyémen, átölel, magához húz. Nyelve
minden egyes hosszú csapása bocsánatért esedezik, én pedig ezt
megsokszorozom, belenyögök a szájába, a tegnap esti sajgás
lassan elenyészik, ahogy elhúzódunk egymástól, és a tekintetünk
egymásba kulcsolódik.
– Emlékszel, amikor…
– Mindenre – mondja halkan, és ujjai végigszántanak a hajamon.
– Mindenre emlékszem, Cecelia. Mindegy egyes szóra, amit
mondtál, minden pillantásodra. A háromfajta nevetésedre, az álmaid
részleteire, arra, ahogy az orrcimpád kitágul, amikor kezdesz
begurulni. Arra, hogy mennyire csíp, ha felpofozol, a sóra a
könnyeidben, arra, ahogy a melled a tenyerembe simul. A szádra, a
puncid ízére – mormolja, és hüvelykujját végighúzza az
állkapcsomon – úgyhogy neked melyik részt kellene felidéznem?
Tenyeremet végigfuttatom a karján, elveszek az ölelésben, ahogy
magához húz, és lecsap a számra. Meleg kéz simul rám tétován,
szája egyre lejjebb csúszik, le a nyakamra. Tiszta lucsok vagyok
odalent, kívánom, szívem egyre vadabbul ver, ahogy végigsimítom a
mellkasát és a hasát, és végül kezembe fogom a farkát. Vastag, és
egész hosszában megremeg, ahogy megragadom a bokszeralsóján
keresztül. Fájdalmas nyögés szakad fel belőlem, majd a nevét
mormolom, mely kérés a nyelvemen, de ebben a pillanatban
kopogás hangzik fel az ajtón.
Tobias felemelkedik, továbbra is a karjaiban tart, és ajkát francia
káromkodássorozat hagyja el. Elhúzódom, ugyanolyan mérges
vagyok, de önkéntelenül is felnevetek a reakcióján.
– Azt hiszem, anyámék koránkelők, ugye?
Felállok, felkapom a párnát és a takarót a kanapéról, és átadom
neki. Felemelkedik, bokszeralsójában rúdként meredezik erekciója,
arca aggodalmas, ahogy biccentek kőkemény farka felé.
– Ezzel kezdj valamit, jó?
– Ó, fogok is – szólal meg fenyegetőn; hangjában vágy és harag
keveredik.
Hangosan kifújja a levegőt, végignéz rajtam, majd a párnával és a
takaróval megrakodva eloson, és lábával hangos csattanással
behúzza maga mögött az ajtót.

Tobias és én elbúcsúzunk a szüleimtől, miután biztosítom anyát

arról, hogy életem végéig minden nap üzenni fogok és fel fogom
hívni. Jogos az aggodalma, de most már az én dolgom megvédeni
őt bármiféle igazságtól, ami még jöhet. Ez hozzátartozik ahhoz, hogy
ismerem a titkot.
Tobias hosszan néz a lakókocsi után, én pedig a profilját
tanulmányozom, ahogy a nap elkezdi megszínezni a reggeli
égboltot.
– Mire gondolsz?
– Romanre. – Ellép tőlem, a futóruhája van rajta: melegítőnadrág,
termopulóver és kopott Nike-cipő. Megragadja a lábfejét, hogy
megnyújtsa a combizmát. A rendszeres futásnak köszönhetően erős
teste egyre izmosabb és tónusosabb, és önkéntelenül is csodálom,
hogy mennyi energiát fektetett bele.
– Mi van Romannel?
– Micsoda bolond volt, mennyi mindenről maradt le… – To­bias
végez a bemelegítéssel, előrelép, tenyerét a szárnyteto­válásomra
tapasztja, és pillantásom telt ajkára esik, amikor meg­szólal.
– Milyen jó lett volna, ha ismerted volna az én szüleimet! De ha
nem haltak volna meg, valószínűleg nem lennél az enyém. – Közel
hajol, és óvatosan kifújja a levegőt. – Elgondolkoztam azon, hogy
mennyire utálom azt, amit néha gondolsz rólam, és hogy ezen
változtatni fogok.
– Elég sok mindenen gondolkoztál így reggel hétkor. – Amikor
lesüti a szemét, rögtön elönt a bűntudat, de az utóbbi huszonnégy
óra eseményei teljesen kimerítettek. A legyőzöttek testtartásával
ellép tőlem, kiveszi a fülesét zsebéből, majd bekapcsolja a
telefonját, és elindítja a zenelejátszóján a listát.
– Egyszerűen így működik az agyam – néz a szemembe –,
gondoltam, szeretnéd tudni.
– Szerettem volna tudni. Szeretném tudni. Sajnálom.
Megragadja a tarkómat, gyorsan magához húz, ajkunk súrolja
egymást, és a csóktól sóvárogni kezdek utána. Ekkor jövök rá, hogy
az Archive’s Again című száma szólalt meg – ezt a dalt fejből tudom,
és ez bömböl a fülesből is.
– Munka után találkozunk.
Másodperceken belül elfut abba az irányba, amerre anyámék is
távoztak, a szívem pedig rohan utána.
 Huszonnegyedik fejezet

Tobias
Huszonnyolc év

Vegas.
Az ördög játszótere.
Ami az ördögöket illeti, az összes kedvencemet magammal
hoztam. És ma este azt tervezem, hogy engedem, ők uralkodjanak.
Hogy ki a célpontunk?
Elijah Rosenbaum, egy harminchat éves alelnök, aki egy kicsi, de
szövevényes, ambiciózus tolvajanda tagja. Sportot csinál abból,
hogy meglopja a saját vállalatát, míg a szabadidejében nőket félemlít
meg. Legfrissebb áldozata, Amelia ül mellette – a huszonhárom
éves egykori koktélpincérnő egy bostoni bárt hagyott ott azért, mert
azt hitte, Elijah az ő Csini hercege. Mostanra természetesen rájött,
hogy szüksége lenne egy hercegre, aki megmenti, de meg kell
elégednie néhány kemény legénnyel.
Másodpercről másodpercre világosabbá válik számára, hogy
katasztrofális hiba volt hátrahagyni a régi életét. Félve néz körül; a
friss zsákmány a ring körüli helyek egyikén ül, amit Elijah nem
engedhet meg majd magának azután, hogy kifizette a számlánkat.
Az első menet után Dom és én sasszemmel figyeltük őket, hátha
Elijah-nak van egy-két biztonsági embere, akiket nem vettünk észre.
De kiderült, hogy Elijah túlságosan régóta ússza meg a kis stiklijeit
ahhoz, hogy igazán óvatos legyen. Ezen a ponton érinthetetlennek
gondolja magát. És viselkedése alapján egyértelmű, hogy ez nem
puszta feltételezés – szinte lubickol abban, hogy félelmet ültessen el
partnere szívébe. Valahányszor a lány tekintete, a tizennyolc centi
magas sarkú cipőben, máshová réved, Elijah keze meglehetősen
gyorsan eljár. Mindkét esetben, amikor megpofozta, a lány fájdalmas
könnyekben tört ki; ha reagál a módszeres kínzásra, csupán
megfenyegetik, hogy hallgasson.
– Faszfej! – morogja Dom mellettem. – Ha még egyszer megüti,
esküszöm, megölöm!
– Nyugi! – vakkantom oda, és Domra pillantok: válla megfeszül,
ujjai megmerevednek, ugrásra készen áll.
Mostanában gyakran összetűzésbe keveredünk Dom
temperamentuma és extrém megoldási javaslatai miatt. Dom
könyörtelen katona és halálos is. Az utóbbi években egyre
keményebb lett, egyre kevésbé türelmes, egyre gyorsabban lobban
fel a haragja. Huszonkét éves, és majdnem ugyanolyan magas, mint
én – bár testalkatra kissé karcsúbb –, azonban amikor lecsap, ügyel
arra, hogy feledhetetlen fájdalmat okozzon. Gyakran látom benne
önmagamat, de sokszor más véleményen vagyunk a taktikát illetően,
és így az utóbbi pár melónk meglehetősen problémás volt.
– Kötök veled egy egyezséget, tesó.
– Hallgatlak. – Pillantása Ameliára esik, aki kétségbeesetten
próbál rájönni, miként tud szabadulni a kellemetlen társaságtól.
– Csupán addig bírd ki, amíg egyedül nem csípjük el a pasast, és
rád hagyom, hogy alaposan megtanítsd neki, hogyan is kell bánni
egy hölggyel! Ma este a buli a tiéd.
Technikailag amúgy a melót Dom találta – egy fülesnek
köszönhette, mert kihallgatta Elijah egyik áldozatát, aki könnyek
között mesélte el a vele történteket a barátnőjének az MIT
könyvtárában. Nem csak arról mesélt, hogy Elijah milyen rosszul
bánt vele, hanem perceken át ecsetelte, hogy Elijah milyen
könnyelműen hencegett céges diadalairól és vagyonáról – Dom itt
kezdte el hegyezni a fülét. És ennek a beszélgetésnek
köszönhetően ez a célpont az ölünkbe hullott. Alapos nyomozás
után rájöttünk, hogy Fortuna mellettünk áll, éppen ezért Sean meg
én Bostonban találkoztunk Dommal, hogy pár napot vele töltsünk,
mielőtt követtük Elijah-t Vegasba, a meccsre. Ez tökéletes helyszín,
távoli város a sivatag közepén, és semmiféle összefüggésben nincs
Dom bostoni életével. Elijah-nak fogalma sem lesz róla, kin kéne
bosszút állnia – nem mintha képes lenne majd rá.
Alig tizenöt perc egy hotelszobában, és félmillióval leszünk
gazdagabbak. És a poén? Ha elkapnak, Elijah fizet meg érte,
bárhová is kerül az a pénz, és bármire is költik. Ez a pozitívuma
annak, ha az ember tolvajokat rabol ki.
Elijah pontosan az a típusú seggfej, akiket kinézünk magunknak.
Mohósága és aljas tettei által könnyű pénzhez jut, és egyikünknek
sem fog álmatlan éjszakákat okozni. A félmillió mellett szerezni
fogunk egy kapcsolatokkal és cinkosokkal teli listát, ami a jövőre
nézve biztosítja számunkra az új célpontokat.
Dom mellettem ül, élénken figyel, pillantása a célponton nyugszik,
ahogy a ringben küzdő két férfi felé innen-onnan kiáltások
hangzanak. Az uralkodó bajnok némileg robosztusabb, mint
ellenfele, Lance Prescott, a friss hús, akiről azt olvastam, hogy
igencsak lenyűgöző a múltja – magát felsőbbrendűnek tekintő
fenegyerek, akinek a tekintetében láthatóan az ördög ül. Én pedig
feltettem rá a pénzemet. Végignézek az arénán, és Seant pillantom
meg, ahogy egy újabb sörrel a kezében feljön a lépcsőn, és helyet
foglal a jobbomon.
– Minden kész – mondja, majd belekortyol a sörébe; Elijah
szállodai kulcskártyája a zsebében lapul, ahogy a ringben küzdőket
figyeli. – Még mindig szemétkedik a csajjal?
Két, magassarkút viselő nő elállja előlünk a kilátást, ahogy
elhaladnak mellettünk, pillantásuk egyértelmű érdeklődéssel siklik
végig rajtunk. Figyelmemet a meccsre fordítom, Lance egy brutális
kombinációval a földbe döngöli ellenfelét.
– Basszus, tesó – bök oldalba Sean –, te aszexuális vagy, vagy
mi? Nem láttalak csajjal azóta, hogy a… – csettint párat az ujjával –,
hogy is hívták azt a tyúkot?
– Cictória – közli Dom készséges vigyorral.
Sean lehunyja a szemét.
– Ja, igen! Arra a cicire tisztán emlékszem.
Égnek emelem a tekintetem, ahogy Sean megbök, a sör habja
veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy az öltönyömre folyjon.
– Hány éves voltál, tizenhat? – vigyorog Sean. – Komolyan,
öregem, össze kéne szedned pár karmolást a hátadra, ez a
minimum.
– Van pár francia csaja, akik elintézik neki – jelenti ki Dom, mire
haragos pillantást vetek rá, ahogy félrehajtott fejjel Seanra pillant. –
Elfelejtetted, hogy a mi Christian Louboutinünk kettős ügynök? Talán
a francia nőket komálja.
– Talán a magánszférát komálom – csattanok fel, – és punktum! –
Seanhoz fordulok. – Kurvára idegesítesz!
– Erre valók a tesók – vigyorog Sean. Nem törődik vele, Elijah-ra
pillantok, aki a meccsre összpontosít. Megkönnyebbülök, hogy
egyelőre nem kell leszednem róla a tesómat. Célpont ide, célpont
oda, Dom nem bírja már sokáig.
Sean színpadiasan felsóhajt, és addig fészkelődik mellettem,
amíg felé nem pillantok.
– Mi van?
– Kilenc órája vagyunk Vegasban, és még egyszer sem kóstoltál
bele a szánalmas csajos lónyálba, amit italnak nevezel!
– Munka közben nem iszom – pillantok Sean sörére. – Egyszer
neked is ki kéne próbálnod!
– Élj egy kicsit, öregem! Szerinted mi nem érdemeljük meg?
– Van egy tervem későbbre.
– Ó, igen? Az első mosolyodat is időzítetted?
Pillantásom a feje oldalát éri, mosolya eltűnik a pohara mögött,
majd hosszan kortyol a söréből.
– Mmm, isteni! – lötyögteti meg az italt. – Megkínálnálak, de
valószínűleg allergiás vagy rá, mert „jólérzemmagam”-íze van.
Dom felnevet, és a fejét ingatja.
Teljesen más Seannal és Dommal lenni, mint Antoine-nal birkózni
a viperafészkében. Bármennyire is laza vagyok a fiúkkal, néha
nehéz egyik szerepből átlépnem a másikba.
Itt, az Államokban nem állok folytonos készenlétben úgy, mint
Franciaországban, de a tét ugyanolyan magas.
Sean a térdére könyököl, állát a tenyerébe támasztja, rám pillant,
és a szempilláit rebegteti.
– Egyáltalán nem értem, miért nem bűvölöd el a hölgyeket a
sziporkázó személyiségeddel! Várj csak, Dom! – teszi tenyerét a
mellkasomra, hüvelykujja súrolja a mellbimbómat, mire rácsapok a
kezére. – Azt hiszem, láttam, hogy megrezzent az ajka. – Túlzón
felsóhajt.
Elveszem Sean sörét és beleiszom, majd belemosolygok a
pohárba, ahogy Sean mosolya eltűnik.
– Más is észreveszi itt az ismétlődő mintát? – Sean tekintete ide-
oda jár köztünk, ahogy tovább iszom, ő pedig résnyire húzza össze
a szemét. – Minden kibaszott alkalommal, amikor sört iszom, te
elveszed! – morogja, amikor visszaadom az üres poharat. – Tudod,
milyen kibaszott sokáig kellett várnom arra a sörre, te seggfej?
– Nagyon köszönöm!
Dom felnevet, én pedig rápillantok, és megjegyzem magamnak,
hogy ez azon ritka alkalmak egyike, amikor mosolyog. Huszonkét
évesen sokkal fényesebb jövő vár rá, mint rám, mostanában
kevesebbet aggódik, és úgy érzem, minden fáradozásom megérte.
Minden megérte, mert azt látom, hogy Dom boldogul az életben.
Visszanéz rám, és összevonja a szemöldökét.
– Mi az?
Megrázom a fejemet, ahogy Sean tenyere ismét a mellkasomra
simul.
– Három óránál az a barna csaj valami eszelősen néz ki! Anyám,
de dögös, és csak téged néz! – Hozzám fordul. – Szerintem a genyó
fickók farkára bukik. – Felnevet, és összeszalad a két szemöldöke. –
Mi van, még csak rá sem nézel?
– Roberts! – szólal meg Dom.
– Igen?
– Kussolj már!
Sean nyugtalanul hátrarúgja a székét, nyughatatlan, mint mindig,
Tarzan kiköpött mása, aki kénytelen volt megfésülni a haját, és akivel
közölték, hogy üljön szépen rendesen.
 – Mondok valamit – szólalok meg. – Miért nem nézed az előtted
zajló, nehézsúlyú mérkőzést?
– Néha a fodrásznál izgalmasabb dolgok történnek velem –
nyafogja Sean. – Ezek a meccsek egészen addig unalmasak, amíg
a harmadik vagy negyedik menetben végre már nem tojáshéjon
tipegnek az ellenfelek, és elkezdenek bunyózni. Nem is értem, mit
keresünk itt. Minden kurvára elő van készítve. Kár készpénzt
pazarolni erre a szarra.
– Azért vagyunk itt, mert feladatunk van – morogja Dom, és
ugyanolyan bosszús lesz, amilyen én vagyok –, de ha jó kisfiú
leszel, utána kapsz egy nyalókát.
– Nem lehetne, hogy a nyalókát annak a csajnak a seggébe
dugjuk? – mutat Sean egy mellettünk elhaladó nőre, akinek
kivételesen hosszú lábai vannak. – Ezt már ezerszer megbeszéltük.
Amúgy meg milyen sűrűn tudunk ilyesmit csinálni? Soha. Itt
vagyunk, Vegasban, együtt, és egy unalmas bokszmeccset nézünk!
Tovább elégedetlenkedik mellettem, ahogy vállamat Dom vállának
nyomom.
– Ennek meg mi a fasz baja van?
Dom végigméri Seant, és visszanéz rám.
– Megbántották az érzéseit.
– Én megmondtam, hogy visszafelé fog elsülni az a szar.
– Ugye tudod, hogy a dölyfösségtől igazi seggfej leszel? – vág
vissza Dom. – Csak pár csajon osztoztunk, és én jelenleg
Bostonban élek, vagy elfelejtetted?
– Nem mesélt semmit.
– Miért is mesélne? – mér végig Dom. – Te nem arra játszol.
Szavai lassan eljutnak a tudatomig, ahogy figyelmemet nagyobb
türelemmel újra a meccs felé fordítom. Bár Sean igazi
szoknyabolond, és ehhez mindene megvan, gyakran tréfálkozik,
igazi mély lélek, és sokkal komolyabban veszi az életet, mint ahogy
mutatja. Most, hogy Dom Bostonban jár egyetemre, Tyler pedig a
seregben szolgál, amikor nem Charlotte-ban vagy Franciaországban
vagyok, az időmet Triple Fallsban töltöm Seannal és a többi ottani
bandataggal. Ez alatt az idő alatt elmélyült a barátságunk, szinte
mindenről tudunk egymással beszélni, sokat dumálunk az életről, és
a filozófiánk is közös. És a tény, hogy Sean azért viselkedik így, mert
bánatos, és nem érezte úgy, hogy elmesélheti nekem a dolgot,
nagyon mélyen érint. Nem mintha hibáztatnám érte; nem szeretek
párkapcsolatokról beszélgetni. A szomorú igazság az, hogy az
esetek nagy részében nem igazán tudok azonosulni a
problémáikkal. Seanra pillantok, még alaposabban végigmérem, és
most, hogy tudom, valóban ott látom a megbántottságot a
szemében, érzem, hogy egész testéből árad a szomorúság.
Amikor Sean rám pillant, igencsak lehervad a mosolya.
– Mi van?
– Jól vagy?
Haragosan pillant át a vállam fölött Domra azért, hogy beköpte,
majd lassan visszanéz rám.
– Hiába teszed az oroszlánt a rózsaágyásba, és várod el tőle,
hogy ugyanúgy üvöltsön, nem fogja megtenni, ugye?
Hosszú másodpercekig farkasszemet nézünk egymással, majd
végül Sean kapja el a tekintetét. Ekkor fogom fel, hogy ennek a klub
az oka, az én szabályaim, az elvárás, hogy ugyanolyan éberek és
érzelemmentesek maradjanak, mint korábban.
Elönt a bűntudat, és miután néhány másodpercig figyelem Lance
ütéseit, térdemet Sean térdének nyomom.
– Beszélhetünk a szabályokról. Eszközölhetünk változásokat.
Sean a fejét ingatja.
– Másoknak nem rossz ötlet, de nekem már késő. – Önkéntelenül
is végigfuttatja kezét a vállán ott, ahol az ing alatt a tetoválása bújik
meg. – Jobb így. Még nem állok készen arra, hogy fészket rakjak.
De az a lány… – ingatja a fejét. – Jól vagyok, öregem. Ez már csak
így van.
Ahogy Sean megjósolta, a küzdelem most kezd beindulni, Lance
kezdi dominálni a menetet. Újra Elijah-ra figyelek, aki Amelia arcába
hajol, leszidja, a nő megalázottan és rémülten néz körül, arcvonásai
fájdalmasan eltorzulnak.
– Bassza meg! – emelkedik fel hirtelen Sean. – Hozok még egy
sört. – Megkopogtatom a csuklómat, hogy emlékeztessem a pontos
időre.
– Igen, igen – vigyorodik el. – Ha csak munka van, és semmi
szórakozás, akkor T. nagyon unalmas. – Játékosan megpöcköli az
államat, majd üres poharával a kezében elballag az ellenkező
irányba.
– Ez meg hová a faszomba megy? – tudakolja Dom, ahogy
mindketten követjük lépéseit, melyek egyre lazábbak lesznek.
– Be van tépve? – tudakolom.
Vállat von, és aggodalommal méregeti Seant.
– A szokásosnál nem jobban.
Zavartan figyelem, ahogy bebotorkál a ringet körülvevő
embercsoportba, majd hátrahőköl, ahogy néhányan félrelökik,
bocsánatkérőn emeli fel kezét, majd rövid időre megáll a sarkon.
Amikor Elijah mögé áll, akkor értem meg, hogy mi a szándéka.
 Dom elkáromkodja magát, ő is ugyanakkor érti meg, amikor én.
Előkapja a mobilját a zsebéből, és gyorsan üzen Seannak. Sean ott
ténfereg a ring körül, lenyűgöző, ahogy a részeget játssza, főleg
amikor a mutatvány közepén óvatosan megtapogatja a zsebeit,
jelezve, hogy nem törődik Dom üzeneteivel, és bemutat nekünk a
középső ujjával.
– Mondd, hogy ez nem történik meg! – szorítom ökölbe a
kezemet, ahogy Sean a célpontunk felé tántorog.
– Attól tartok megtörténik, tesó.
– Megölöm! – mordulok fel, ahogy Sean elhelyezkedik, és felállítja
a csapdát, alig egy méterre Ameliától. A lányt bámulja, vár, szokott
hódító mosolya ül ki arcára.
– A rohadék! – mordulok fel. – Üzenj neki még egyszer!
– Már késő. – Ahogy Dom megszólal, Amelia észreveszi Seant,
és önkéntelenül is rámosolyog, éppen akkor, amikor Elijah odafordul,
és tanúja lesz a kis közjátéknak. Káromkodni kezdek, ahogy Amelia
elsápad, és könnyekben tör ki.
Dom felállna, én viszont megragadom a karját, és lenyomom a
helyére. Hozzám fordul, testtartása merev lesz, szeme elsötétül a
haragtól.
– Egyszerűen könyökkel a lány gyomrába vágott! Miért nem segít
senki, miért nem mond senki semmit?
Sean oldalt lép, mintha a talaj megmozdult volna a lába alatt. Már
kezdi felhívni magára a figyelmet, az első sorokból furcsa
pillantásokat vetnek rá, csak idő kérdése, és felfigyelnek rá a helyi
biztonsági őrök is.
– Sajnos ilyen az ember, tesó, és muszáj lesz visszafognod a
haragodat, megvárni az alkalmas pillanatot a támadásra, különben
te is csak egy ostoba gengszter leszel, aki arra vár, hogy elkapják…
Sean a helyén marad, miközben én is csak nehezen állom meg,
hogy ne segítsek neki. A színjáték sikeres, és az egész aréna talpra
ugrik. A ringben Lance-nek sikerült a kötelekhez szorítani ellenfelét,
és sorozatos ütésekkel jutalmazza, a pokol tüze záporozik
ökölcsapásai nyomán. Mivel mindenki a ringet figyeli, Sean akcióba
lép: tántorogva előrezuhan, eljátssza, hogy megbotlik, és feje Elijah
ágyékának csapódik. Elijah dühösen megragadja Seant a karjánál
fogva azért, mert ellökte, épp amikor Sean felszegi az állát, és olyan
keményen lefejeli, hogy Elijah szája széle lefittyen, és egész teste
elernyed a széken. Most, hogy Elijah félájult, Sean művészien
magához tér: talpra áll, és arccal Amelia dekoltázsában landol.
Amelia szeme tágra nyílik a döbbenettől, ahogy Sean egy pillanatra
meglöki, majd feláll, bocsánatot kér, és elmegy. Amelia elmosolyodik
abba az irányba, amerre Sean távozott, és Elijah ekkor tér magához,
pillantása azt az expresszvonatot keresi, ami elütötte.
Dom hisztérikus nevetésben fetreng mellettem, én pedig
elveszítem Seant szem elől, mert beleolvad a tömegbe. A Dom
ajkáról feltörő ritka nevetéstől fivérem felé fordulok, reakciója láttán
dühöm csillapodni kezd, és képtelen vagyok tovább palástolni
mosolyomat.
– Bassza meg, ez zseniális volt! – hal el lassan Dom nevetése,
ahogy kezét a vállamra teszi. – Ez a mi Seanunk! – jelenti ki
büszkén, és széles mosoly ül ki arcára. – Már ez a kis műsor
megérte azt a pénzt, amit a helyekért fizettünk! – Mindkettőnk zsebe
jelzi az érkező üzenetet, ugyanakkor nézünk rá a kijelzőre, és látjuk
meg Sean üzenetét. Valós idejű fotót küldött rólunk: Dom nevet, én
ott mosolygok mellette.
 – Ravasz kis rohadék – tűnődik Dom, és választ ír, én pedig
lepillantok a képre, latolgatom, honnan készíthette a fotót.
Ugyanabba az irányba pillantok, végignézek a tömegen, és Amelia
és Elijah mögött pár sorral Seant pillantom meg, arcán büszke
mosoly ül. Vigyorogva Sean felé biccentek, ahogy Elijah és Amelia a
kijárat felé halad, Sean pedig feláll, és utánuk megy.
– Csináljuk! – jelentem ki, ahogy Dom feláll.
Dom egyik kezét a karomra teszi.
– Ez Sean bulija.

Fél órával később, miután megvolt a csokigyűjtés, és

megszabadultunk a Michael-maszkoktól és a műanyag kesztyűktől,
félmillió dollárral vagyunk gazdagabbak, és egy új célpontlistánk is
van. Hála Seannak és Domnak, teljesen hülyét csináltunk Elijah-ból,
Ameliát pedig elengedtük, hogy ezután jobb döntéseket hozzon az
életben. Mire másnap reggel felkelt a nap, Seannak sikerült
megfeledkeznie összetört szívéről. Nekem azonban nem. És mire
Dom visszajött az egyetemről, új szabályokat fektettünk le a
fészkelni vágyó madarakkal kapcsolatosan. Onnantól egy adott jel
védi őket. És most Cecelia is ezt a jelet viseli.

Hagymát aprítok, visszapillantok a nagy rakás holmira, amit ma

estére vásároltam, és felnyögök, mivel valószínűleg túlzásba estem.
Biztosítottak róla, hogy Cecelia imádni fogja. Bár szívesen innék
még egy gint, nem teszem, a nap kezd lemenni, és megnézem a
telefonon a pontos időt. A kávézó egy órája bezárt. Már itthon kéne
lennie. Küldök egy üzenetet az új megfigyelőknek.
Mi a pontos tartózkodási helye?
 A kávézó.
Lenyelem a kellemetlen érzést, miszerint talán kerül engem, és
folytatom a hagyma szeletelését.
 Huszonötödik fejezet

Cecelia

Megnyújtóztatom a nyakamat, hogy némileg enyhüljön a feszültség,

leülök a kávézó egyik kanapéjára, és belebámulok a tűzbe, míg a
telefonom tölt.
Amint teljesen feltöltődött, rájövök, hogy nem vettem észre Christy
üzenetét. Egy fotó a fiairól kézzel varrott Halloween-jelmezben, amin
hónapokon át dolgozott. Küldök egy szívet a képre, és válaszolok is.
Szuperjól néz ki. Imádlak.
A kis pontok elkezdenek fel-le ugrálni, majd abbamaradnak, és én
pontosan tudom, hogy miért. Mióta Tobias megjött, egyszer sem
hívtam fel, FaceTime-on sem jelentkeztem, és tudom, hogy Christy
dühös rám. Amikor Virginiába jöttem, naponta felhívtam, és mivel
igaz barátom, folyamatosan mellettem állt, kiönthettem neki a
lelkemet, miközben felépítettem az új életemet úgy, hogy nem sokkal
előtte törték össze a szívemet.
A szokásos baromság.
Christy üzenetei mostanában egyre rövidebbek, tömörebbek, mert
én egyáltalán nem írok neki. Évek óta tűri ezt tőlem, pedig nem
érdemli meg. Mi több, nálam jobb barátot érdemel, és én olyan
szinten kihasználtam a barátságunkat, hogy Christynek komoly oka
lenne haragudni rám. A helyzet az, hogy belefáradtam a
hazugságokba.
Túlságosan régóta hazudok, és ez tönkretette a barátságunkat.
Christy számomra az állandó tényező, a családom, és jobbat
érdemel, de többek között ez az ára annak, hogy Tobiast szeretem.
Ha elmondom Christynek, hogy ismét Tobiasszal vagyok, tudom,
hogy nem fog mellém állni. Sőt, ha Tobias ismét összetöri a
szívemet, nem tudom, elviselem-e majd az „én megmondtam
neked”-kiselőadást. Úgyhogy egyelőre hazudozás helyett bujkálok.
Ma reggel készen álltam arra, hogy megadjam magam annak,
amit Tobias iránt érzek, de nem sokkal azután, hogy megzavartak
minket, elkapott a kínzó félelem, hogy ha megteszem, akkor
ugyanoda jutok vissza, a startmezőre, ahová már túlságosan
sokszor toltak vissza.
De szeretem őt. És kívánom, nagyon. A vágyamat egyre
nehezebb figyelmen kívül hagyni. Majdnem egy hónapja alszunk egy
ágyban, és eddig egyszer sem engedélyeztem magamnak azt, hogy
elmerüljek benne.
– Föld hívja Ceceliát.
Felpillantok, és Marissa áll előttem, aki a fejét ingatja. Ekkor jövök
rá, hogy egy ideje itt áll előttem, kezében a bevétellel, és én végig
kizártam őt, annak ellenére, hogy próbálta felhívni magára a
figyelmemet.
– Bocsánat, tessék?
– Azt mondtam, elviszem a bevételt, ha haza szeretnél menni. –
Vállára veti a táskáját, és elmosolyodik. – Főnök, hidd el, a te
érdekeidet nézem, amikor ezt mondom.
– Igen?
 – Vess már véget a kínjaidnak, és keféld már meg ezt a pasast! –
Ahogy kissé eltátom a számat, Marissa felvonja egyik szemöldökét.
– Ami az első és legfontosabb: én láttam, hogy néz ki, és még maga
a Messiás sem okolna azért, ha paráználkodnál vele, mégpedig jó
sokat. Agyalhatsz rajta, amennyit akarsz, de ha összerakod a
szexuális feszültséget, a régi sértettséget, az egymásnak
ellentmondó érzéseket és a „mi lett volna, ha”-agyalást, akkor ti
ketten jó ideig benne maradtok még ebben a mókusrollerben.
– A mókus nem kerékben szokott lenni?
– Szerinted rollerezni nehezebb a mókusnak, vagy a kereket
forgatni?
Felnevetek, és a fejemet ingatom.
– Te dilis vagy!
– Még mindig bünteted a pasit.
– Hidd el, megvan rá az okom! De… szeretném elengedni a
haragomat.
– Akkor… – bök meg Marissa, és elvigyorodik – menj haza, és
ugorj rá arra az oroszlánra, kisegér!
– Nem vagyok kisegér, és neki is pont ezt kellene megértenie!
Marissa bólint.
– Akkor légy meggyőző! Harcolj meg vele, ha az kell, de a
legcsipkésebb tangádban! – Elveszi a kávéscsészéket. – Elöblítem
ezeket, és hazaindulok.
Felállok.
– Én is megyek.
Beállítom a riasztót, ami csipogni kezd, ahogy az ajtó felé
lépkedünk.
– Kivehetnél egy szabadnapot – teszi hozzá Marissa –, mi simán
visszük a helyet.
– Tegnap már kivettem, úgyhogy holnap találkozunk.
Marissa a halloweeni terveikről cseveg, miközben én bezárok, és
észreveszek pár bolttal arrébb egy szedánban két Hollót.
Üdvözlésképpen és köszönetként biccentek, ahogy Marissa meg én
lelépünk a járdáról, és Marissa megkerüli a terepjáróját.
– …azt hittem soha többé nem látom, de van benne lehetőség.
Nem tudom, majd meglátjuk.
Marissa kinyitja a kocsiajtót, és csacsogása abbamarad.
– Anyám, mintha a falnak beszélnék!
Felnyögök, és Marissára pillantok.
– Ne haragudj, én csak…
– Máson jár az agyad. Semmi baj – mondja Marissa türelmesen,
és vidáman rám kacsint. – Viszlát holnap, főnök! – Elindítja a kocsit,
és hátratolat, amikor egy kétgyermekes anyuka lép ki a pár házzal
arrébb lévő kisboltból, és két frissen vásárolt, narancssárga töktartót
ad át egy műanyag zacskóból két lelkes, Minion-jelmezes
gyereknek. Észreveszi, hogy figyelem őket, és elmosolyodik, én
pedig intek neki, majd az anyuka elkezdi bekötni a gyerekeket egy
terepjáró hátsó ülésén. Úgy sejtem, az élete hasonló lehet
Christyéhez a családi dinamikát tekintve, és tisztán látom magam
előtt, milyen estéjük lesz. Gyors vacsora, utána a csokigyűjtő kör,
majd ráadja a cukorkómás gyerekekre a pizsamát, és miután adott
nekik egy ötöst, mindannyian az ágyba zuhannak.
Normális élet.
Nekem is lehetne normális életem. De Tobias mellett a normalitás
valószínűleg soha nem lesz az egyenlet része. És a helyzet az, hogy
már akkor gyűlöltem a normalitást, amikor az életem része volt,
egész lényemmel szívből megvetettem. Tobiast akartam, a közös
életet vele. És most itt van. Azért van itt, mert ő is kíván engem, és a
többi kurvára nem érdekes.
Elönt a megbánás, ahogy elképzelem Tobias hátán a kimeneti
sebet, amíg zuhanyozott.
Mi a fenét csinálsz, Cecelia? – dorgálom meg magamat, és
érzem, hogy mindjárt elöntenek a könnyek.
Szívem sajogni kezd a gondolattól, hogy már eddig is milyen sok
időt vesztegettem el, olyan hibákért büntettem Tobiast, amiket már
tízszeresen megfizetett. És még a mai napig naponta bünteti magát
értük, a szíve folyamatosan újra és újra összetörik. És én ahelyett,
hogy megbocsátottam volna neki, és megpróbáltam volna
összeilleszteni a darabokat, elveszem kettőnktől az újrakezdés
esélyét. Amíg Tobias azért küzd, ami valaha kettőnk között volt, én
egyszerűen megfojtom a saját elvárásaimmal.
Minden perc számít, minden másodperc, amit vele töltök ajándék,
és én elpazarolom.
– Mindenre emlékszem, Cecelia. Mindegy egyes szóra, amit
mondtál, minden pillantásodra. A háromfajta nevetésedre, az álmaid
részleteire, arra, ahogy az orrcimpád kitágul, amikor kezdesz
begurulni. Arra, hogy mennyire csíp, ha felpofozol, a sóra a
könnyeidben, arra, ahogy a melled a tenyerembe simul. A szádra, a
puncid ízére, úgyhogy neked melyik részt kellene felidéznem?
– Francba is! – A szemem ég, a torkom elszorul. Kinyitom a
kocsit, beülök a volán mögé, elindítom és sebességbe teszem, majd
kiszáguldok a parkolóból az összetört királyom felé.
Tizenöt perccel később belépek a házba, és egész világom
átalakul, amikor több tucat mécsest pillantok meg a házban.
Szemem felcsillan, ahogy megpróbálom azonosítani a halkan
beszűrődő zenét: régi, dallamos és lassú.
Beau üdvözlésképpen megnyalja a kezemet, én pedig lehajolok,
és megvakarom a füle tövét, majd átszáguldok a nappalin; a
konyhából halk csörömpölést hallok. Amikor belépek Tobiast
pillantom meg, aki épp főz: izmos alkarjával olívaolajat önt egy
serpenyőbe, majd naplementeszínű szemének tekintetét rám
függeszti, és szája üdvözlésképp felfelé görbül.
– Hosszú napod volt?
Könny szökik a szemembe, mert eszembe jut, ahogy sok évvel
ezelőtt ott állt Roman konyhájában.
– Igen, bocsánat, hosszú volt, lemerült a t-t-t-telefonom, és nem
szeretek sötétben hazajönni úgy, hogy nincs feltöltve, hátha történik
valami a kocsival. Igaz, van töltő az Audiban, de megszoktam, hogy
Do… a Camarót vezetem.
Tobias összevont szemöldökkel hallgatja kifogásaimat, és szívem
vadul verni kezd, mert eszembe jut, mit éreztem néhány héttel
ezelőtt, amikor megláttam abban a parkolóban. Tanulmányozza az
arcomat, teljesen ellazultnak tűnik, a pulton mellette egy pohár
érintetlen ital áll. Odalép hozzám, leveszi a táskát a vállamról, a
pultra dobja, közelebb lép, a karjába von, majd kiköti a kötényemet.
– Várj! – szólalok meg, és kiemelek a kötényemből egy tömött,
töklámpás formájú zacskót; elpirulok, ahogy a kezébe nyomom. –
Boldog Halloweent!
Lepillant, és elmosolyodik.
– Köszönöm!
– Butaság, tudom.
– Nem butaság. – A válla fölött biccent, és arcára félénk mosoly
üli ki. A konyhaasztal felé pillantok, ami tele van… minden létező
Halloween-kellékkel, melyek közül a legfeltűnőbb két faragható tök.
– Együtt akarod ünnepelni velem a Halloweent?
Tobias együttérzőn bólint, visszafordul hozzám, és mikor meglátja
a könnyeket a szememben, összevonja szemöldökét.
– Mi a baj?
– Szeretlek – bököm ki. – Sajnálom, hogy ennyire
megnehezítettem a dolgodat.
Kutatón néz a szemembe.
– Nem, Trésor, megérdeml…
– Hogy boldog légy. Ahogy én is.
Tenyerébe fogja az arcomat, szemében megkönnyebbülés ül,
ahogy a karjába vetem magam, és megcsókolom. Meglepetten
felnyög, én pedig elmélyítem a csókot, megmutatom, milyen
kiéhezett vagyok. Tobias félrehajtja a fejemet, egyre erősebben
csókol, ahogy ott állunk a konyha közepén, és felfedezzük egymást;
halk nyögés tör fel a torkomból, ahogy Tobias megadja magát,
megragadja a pólóm hátsó részét, miközben szorosan magához
húz. Váratlanul lezárja a csókunkat, majd a hálószobám irányába
fordít.
– Menj, zuhanyozz le! Sok dolgunk van, és el kell kezdenünk egy
sakkpartit. Siess!
Könnyedén rácsap a fenekemre, én pedig sietős léptekkel
haladok át a nappalin; látom, hogy kitakarított, minden makulátlan,
sőt, fel is porszívózott. Minden tárgy a helyén van.
A tűz megmelenget, ahogy elhaladok mellette, a környezet pedig
még jobban ellazít, ahogy megállok a hálószoba ajtaja mellett, és
látom, hogy az íróasztalomon is szép rend van, a könyveket a polcra
tették és rendbe szedték. Az íróasztalomon bőrkötéses napló fekszik
friss bejegyzéssel, mellette toll hever.

Cher Journal!
Huszonegy éves koromban Párizsban, egy parkban ismerkedtem
meg a nagyapámmal, Abijah apjával. Futárral küldött nekem
meghívót, hogy csatlakozzak hozzá az asztala mellett. Azóta
figyeltetett, mióta évekkel korábban Párizsba érkeztem – ez a tény
nagy megelégedésemre szolgált, miután értesültem róla. Mielőtt
megismertem, éveken keresztül kerestem anyám rokonait, hogy a
segítségüket kérjem, és mivel Abijah fia voltam, az ajtók bezárultak
előttem. Abel esetében ez nem így történt.
Nagyapám soha nem bánt velem máshogy, mint szeretett
unokájaként. És soha nem feddett meg azért sem, mert anya
elhagyta Abijahot. Az első találkozásunk után minden szombatot
velem töltött, hónapokon keresztül, megtanította a számára
legkedvesebb játékot, és mindent megtanított nekem az életről és a
sakk stratégiájáról. Világéletemben azt gondoltam, fontos igazság
az, hogy hallgassunk az öregekre, és bár Abel valóban öreg volt,
sokkal bölcsebb, mint bárki, akivel előtte vagy utána találkoztam, és
ez alól egyetlen kivétel volt – az öcsém.
Abellel hasonló rokonságot éreztem, mint a mostohaapámmal,
Beau-val, és talán még egy kicsit többet is, a vérrokonság miatt.
Emiatt szinte bűntudatom volt.
De miután éveken át éltem nagyrészt magányban a városban,
végre volt valakim, egy barátom, a családom által.
Különös ember volt, és olyan dolgokon nevetett, amiket én
gyakran nem értettem, mégsem magyarázta el őket. Francia
kenyéren, sajton és almán élt, no meg a világ legerősebb kávéján,
és gyakran megkért, hogy a sakkparti előtt mindezt vigyem oda neki.
Annak az évnek az őszén egy napon megjelentem a parkban,
kedvenc ételeit egy zacskóban vittem, amikor észrevette, hogy a
sakkfigurák még az előző heti állásban helyezkednek el.
Ekkor jöttem rá, hogy meghalt.
De rám hagyta azt, hogy tudom, milyen érzés, ha az embernek
családja van – a szüleim halála óta ezt csak Dommal éltem át. Nagy
becsben tartom az együtt eltöltött időnket. Gyakran azt gondolom,
hogy Abel élete egy pontján fontos ember lehetett, és erre gyakran
utalt is, bár nem részletezte, és nem is mesélt semmit. Azonban
egyértelmű, hogy voltak életének bizonyos szegmensei, melyeket
mélységesen szégyellt. A legszörnyűbb az volt, hogy katonás apa
volt. Talán én segítettem neki feldolgozni azt a gyászt, hogy
elveszítette egyetlen fiát; társaságomban némileg enyhült a
fájdalma. De bármi is volt az ok, amiért megkeresett, nekem pusztán
az megérte, hogy megismerhettem őt.
Nem emlékszem, mik voltak a felém intézett utolsó szavai. És bár
rendkívül jó az emlékezetem, ez az ironikus és kegyetlen tény a mai
napig döbbenettel tölt el. Biztos vagyok benne, hogy mikor
elköszöntünk egymástól, melegen és kedves tanácsokkal búcsúzott
el tőlem. Annak ellenére, hogy milyen lehetett valaha, kedves
emberként halt meg, olyan emberként, akit csodáltam, és akit
őszintén szólva családtagomként kezdtem szeretni.
Amikor egyetlen élő rokonaként megjelentem a temetésén,
átéreztem ennek a hazugságnak az erejét, és úgy döntöttem, egy
napon megkeresem a biológiai apámat, hogy olyan gondoskodásban
részesítsem, amiben szüksége van, hogy így tisztelegjek Abel
emléke előtt. Nem tudom, hiszek-e a túlvilági életben, de szeretnék,
mert már egyetlen élő rokonom sem maradt, és vigasztaló a
gondolat, hogy halott családtagjaim valahol együtt vannak, és várnak
rám.
Szeretem azt hinni, hogy ha létezik a túlvilág, akkor Abel számára
könnyebb lett a föld, miután végre rátaláltam Abijahra, akiről utána
gondoskodtam, és így nem magányosan halt meg. És talán most
mindketten békére leltek.
Ez a kérdés, a túlvilág kérdése gyakran foglalkoztat, főleg a
szüleim halála óta. Naponta szembesülök vele, főleg a bűntudatom
miatt.
Mert ha valóban vigyáznak ránk odafentről, és azok, akik
elhunytak, hallanak minket, a következő a vallomásom…
Egyetlen szót sem szóltam az öcsémhez, mióta meghalt.
Minden nap azon tűnődöm, hogy vajon várja-e, hogy
megszólítsam.
És még ha élve fal is fel a bűntudat amiatt, hogy vár rám, képtelen
vagyok megtalálni a megfelelő szavakat. Nem tudom, hogy valaha
képes leszek-e rá.

A torkomban gombóc keletkezik, szipogok, látom, hogy valami

megmozdul a látóterem szélén. Odapillantok, és látom, hogy Tobias
az ajtóban állva, karba tett kézzel figyel.
– Ezt akarod?
Az ő fejében az van, hogy én ezt kértem.
– Igen – bólintok.
– Menni fog.
– Nagyon sajnálom.
– Már nagyon régen volt.
– Ahogy olvastam, nem tűnt olyan régnek. Valaha kérdezted
Abijahról?
– Nem, soha nem szedtem össze hozzá a bátorságot, mert
szerintem túl fájdalmas volt beszélnie róla.
Ismét a napló felé fordítom figyelmemet, és végigsimítok a lapon.
– Köszönöm!
– Ez az egyetlen alkalom amikor végignézem, ahogy elolvasod.
Rajtad áll, hogy elolvasod-e a vallomásomat. És Sensodyne.
– Tessék?
– A fogkrém, amit szeretek – vonja meg a vállát Tobias. –
Érzékeny az ínyem.
Önkéntelenül is felnevetek, ahogy szipogva próbálom visszafojtani
a könnyeimet.
– Szeretlek.
– Tudom – dugja kezét zsebre Tobias. – Sajnálom, hogy ez ilyen
nehéz feladat.
– Nem olyan nehéz – lépek oda hozzá, és a tenyerébe veszi az
arcomat, szeme gyengédségtől csillog.
– Szeretnél hallani még egy vallomást?
Bólintok, keze fogva tart.
– Soha nem volt igazi barátnőm, amíg téged meg nem ismertelek.
Te voltál az első és az egyetlen. – Szemében őszinteség tükröződik,
szavai szétszaggatják a szívemet, amikor megszólal. – Flört,
vacsora, szex, de semmi több, Alicia pedig… csak figyelemelterelés
volt. Kedves volt, és megpróbált gondoskodni rólam, annak ellenére,
hogy én ellenálltam, de ez nem volt valódi; nem volt közös életünk –
futtatja végig hüvelykujját az állkapcsomon –, nem faragtunk együtt
tököt, nem sütöttünk pulykát, nem választottuk ki együtt a
karácsonyfát, nem találkoztam a szüleivel. És soha nem hittem,
hogy valaha is vágyni fogok ilyesmire, de vágyom. És mindezeket
veled szeretném átélni.
– Normális dolgokat akarsz átélni velem? – kérdezem, ahogy
önkéntelenül is elborítanak a könnyek.
– Igen – mormolja, ahogy letörli őket. – Már megint miért sírsz,
Trésor?
– Mert nem bánom, ha egérke vagyok… időnként.
Tobias a szemöldökét ráncolja.
– Micsoda?
– Nem kell értened.
– Oké, én is szeretlek, egérke. – Lehajol, ismét megcsókol, és
egészen a lábujjamig megbizserget ez az érzés, ahogy elhúzódik, és
gyönyörű arcára bizonytalanság ül ki. – Nem tudom, képes leszek-e
rendes pasid lenni.
– Az voltál, amíg együtt voltunk, eltekintve a hazudozástól és a
manipulációtól, és még mindig rendes vagy, nagyon rendes.
– Trésor, szeretnék veled hullavénezni, átélni veled a Hálaadást
és a karácsonyt is, de…
Önkéntelenük is felkuncogok.
– Hullavénezni?
– Igen, veled.
– Hullavénezni. Így mondtad, ugye?
– Igen – ráncolja a homlokát. – Így mondtam.
– Tobias, nincs olyan, hogy hullavénezés.
– Dehogyis nincs – makacskodik. – Anyám világéletében így
mondta.
Felhorkanok.
– Tobias, az ünnep neve Halloween.
 Úgy néz rám, mintha ostoba lennék.
– Ez maga az esemény, az ünnep, az, amit azon a napon… –
engedi el az arcomat, és gesztikulálva magyaráz. – Van a karácsony
és a karácsonyozás. Van a Hullavén és a hullavénezés… –
Összevonja a szemöldökét, mintha most hallaná először, milyen
furán hangzik így.
Ahogy tenyerembe veszem az arcát, kirobban belőlem a nevetés.
– Ó, te szegény, szerintem az anyukád félreértette. Nemrég
költöztél ide Franciaországból, ugye?
Tobias lassan bólint.
– Harmincnyolc éves vagy. Hogy lehet, hogy még mindig azt
hiszed, hogy ez a szó így helyes?
– Nem tartom az ünnepeket, úgyhogy ez a szó ritkán merül fel –
mondja tárgyilagosan. – Ma a nő a boltban nem javított ki.
– Talán mert ijesztő, gonosz külsejű külföldi benyomását keltetted,
és nem mert megszólalni.
Esküszöm, látom, hogy olajbarna bőre elpirul.
– Tobias, szerelmem, sajnálom, de nincs olyan, hogy
hullavénezés.
– Hagyjuk! – morogja Tobias. – Hagyod, hogy végre beszéljek?
Ajkam remeg a kibuggyanni készülő nevetéstől, de bólintok.
– Ideiglenes fegyverszünetet akarok.
– Vagyis?
– Semmiféle csevegés a bandáról, csak te meg én. Csak mi,
Cecelia. Ezért jöttem ide, kettőnk miatt. Nem a kibaszott banda
miatt, vagy amiatt, hogy a banda milyen szerepet játszik a kettőnk
történetében. És ez az, amin nem tudunk túllépni.
– Mennyi ideig? Lehet lassan, napról napra haladni?
 – Hullavéntől Hullavénig? – morogja, én pedig felnevetek.
– Sajnálom, de ez zseniális!
– Folytasd csak így tovább. Lehet, hogy még ma este megfojtalak.
– Óóó, eljátsszuk a Halloweent! – vonom fel vidáman a
szemöldökömet. – És be is öltözünk majd?
– Igen – mondja monoton hangon. – Te favágónak öltözöl.
– Tessék?
Az ágyon várakozó flanelpizsama felsőjére pillant.
– Haha.
– Akkor? Fegyverszünet? – változik meg az arca, és tekintetében
kérdés villan.
– Az ideiglenes tűzszünet tökéletesen hangzik.
– Jól van. Zuhanyozz le! Sok dolgunk van. Egy egész listám van
halloweeni szokásokból, és csilis pulykát készítek. Deanna szerint
ez a tökéletes Hallo… – hallgat el, én pedig összeszorítom az
ajkamat – hullavénes vacsora hideg estékre.
– Ki az a Deanna?
– A pénztárosnőm.
– Van saját pénztárosnőd?
– Nem, csak mindig hozzá állok be – harap az ajkába Tobias. –
Minden alkalommal.
– Igazán? – vonom fel a szemöldökömet.
Tobias bólint.
– Megbízom benne.
– Most aggódnom kéne?
Tobias égnek emeli a tekintetét.
– Nagyon fiatal.
– Most már tényleg kezdek aggódni.
 – A barátja, Ricky, az italboltban dolgozik, és két gyerekük van.
– Te aztán jó sokat tudsz róla!
– Segít nekem – közli titokzatosan Tobias.
– Miben segít?
– Veled kapcsolatban – mondja halkan, és a szívem összeszorul a
ténytől, hogy egy pénztárosnőtől kért párkapcsolati tanácsot.
– Bízhatsz benne. Jó, hogy megfogadtad a tanácsát – állok
lábujjhegyre, és ajkammal súrolom az ajkát. – Már most minden
eddigi legelső randinkat túlszárnyaltad!
A vallomásom megérinti, és megcsókol, úgy istenigazából
megcsókol, majd túlságosan hamar enged el. Pillantása végigvonul
rajtam, majd megfordul, és visszamegy a konyhába, én pedig az
ajkamba harapok, és utána bámulok, amíg Beau-val a nyomában
eltűnik.
 Huszonhatodik fejezet

Cecelia

Víz folyik végig Tobias arcán, ahogy diadalittasan felemeli az almát a

fogával. Diadalmas tekintettel pillant rá, ahogy megtapsolom,
miközben kirázza a vizet a hajából, akár egy ázott kutya.
– Szép volt, King! Alma kihalászása a vízből, pipa! – mondom
nevetve. – De nem az egész fejedet merítetted a víz alá.
Tobias egy törülközővel szárazra törli az arcát.
– Mondjuk értelmét nem látom.
– Nem, én sem. Ez csak egy szokás.
– Szerintem jövőre kihagyjuk – jelenti ki Tobias, ahogy végighúzza
a törülközőt a nyakán, és a szívem megmelegszik a gondolattól,
hogy jövőre is együtt leszünk. Az almát a földre leterített
újságpapírra hajítja, a kíváncsi kutya közénk furakodik, és
orrocskáját a nagy vödör almába nyomja.
– Non! – csattan fel Tobias, és Beau hátrahőköl, majd egy rakás
tökbelső ragad a tappancsára, amit magával húz.
– Jaj, ne már! – kiáltok fel, ahogy Beau menekülni próbál.
Tobiasnak sikerül elkapnia, letörli a talpát, majd kiengedi a hátsó
ajtón. A szemetesbe dobom az újságpapírt, Tobias pedig meggyújtja
a gyertyákat a kész tökökben. Lekapcsolom a konyhai világítást,
Tobias visszateszi az én kifaragott tökömre a tetejét, odalépek
hozzá, és megszemléljük a kész műveket.
– Nos, szerintem te győztél – mondom, és csodálattal bámulom a
hollókkal díszített tököt. – Csodásan fest!
– A tiéd rémes – vág vissza, és a foghíjas töklámpást bámulja.
Ahogy végigmérem komor arcát, kitör belőlem a nevetés.
– Jól van, egyes számú pasi, hazudj nekem, még akkor is, ha a
faragott tököm rémesen néz ki, vagy ha kövérnek látszom a
farmeremben!
– Most meg azt akarod, hogy hazudjak?
– Micsoda seggfej vagy!
– Gyere! – mondja parancsolón, és felkapja a tököt. – Ki kell
tennünk a verandára, hogy elijesszük a rossz szellemeket.
Vigyorogva emelem fel a rémes tököt, és követem Tobiast a
verandára. A jeges, csillagos estében egymás mellé helyezzük
a tököket. Tobias átkarol, magához húz: végignézünk az elülső
udvaron. A kocsifeljárót szegélyező fák szinte csupaszak, de a
látvány az udvar méretének és a szemközti mező fölött ragyogó
holdnak köszönhetően igazán festői.
– Békés itt, Cecelia.
– De?
– Semmi de, alkalmazkodtam hozzá. Gyere be, hideg van!
Ahogy megfordulunk, megpillantok egy felénk tartó, sötét tárgyat.
Felsikoltok, ahogy teljesen közel ér, szemmagasságba kerül velünk,
és alig fél méterre ott lebeg előttem.
– Ne félj! – kacag fel Tobias. – Csak Tyler az, így üdvözöl minket.
– Felemeli a kezét, és bemutat a középső ujjával.
– Ez egy drón.
– Igen.
 Igen, ez csak egy átlagos, normális, hétköznapi Halloween,
Cecelia. De lényem egyetlen része sem utálja.
– Mégis mióta van drónunk?
– Már meséltem róla.
– Nem, nem meséltél. Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék rá,
ha azt mondtad volna, hogy van drónunk.
– Ó! – jut eszébe. – A szüleidnek meséltem róla.
– Nos, biztos roppant hasznos, hogy ők tudják – pillantok vissza
rá, és szemében megbánás villan meg.
– Sajnálom.
– Ez eklatáns példája annak, hogy miért van az, hogy valaki
állandóan haragszik rád, King – fordulok vissza a drónhoz, és
lelkesen intek Tylernek, majd csókokat kezdek dobálni.
Mögöttem Tobias felmordul, majd visszaránt a házba, és az
ajtóhoz szegez. Háromszor rázárja az ajtót, tenyerét a fejem mellé
helyezi, és szeme résnyire szűkül.
– Ne küldözgess csókokat!
– Non?
Felszegi az állát.
– Nem. Ez nem vitatéma.
– Milyen féltékeny vagy! Még jó, hogy nem akarok mással
csókolózni.
– Non?
– Non – suttogom, és ajkamba harapok, végigárad bennem a
várakozás, ahogy Tobias felemeli az ujját, ajkamat kihúzza a fogam
alól, majd végigfuttatja rajta a hüvelykujját; szeme elfátyolosodik.
Lehajol, röviden szájon csókol, pillantása a pizsamámra esik, majd
ellép tőlem.
 És most én kezdem utálni azt a rohadt flanelpizsamát.
– Mi jön most? – tudakolom, és utánamegyek a konyhába.
Húsz perccel később, miután elfeleztünk egy szelet húst, és
betettük sülni a karamellizált almát, elindítjuk a Halloween című
filmet, és popcornt tömünk egymás szájába. Csodálattal adózom
annak, hogy milyen fordulatot vett ez a mai nap, és a mécsesek és a
tévé képernyőjének fényében figyelem Tobias arcát.
Én vagyok a barátnője és az egyetlen szerelme. Ennek az
igazsága lassan kezd derengeni előttem, ahogy a termopulcsin
keresztül simogatom a mellkasát.
Sosem fogom megunni, hogy sok szempontból velem él át több
dolgot először, akármilyen apró vagy nagy dologról is legyen szó.
Fájdalmasan egyértelmű, hogy sok mindent elszalasztott az életben,
és emiatt van benne valamiféle ártatlanság, ami az életkora és az
életstílusa ellenére még mindig megvan benne. Ez nem szándékos
volt. Egyszerűen így alakult. És ennek az igazsága olyan vonzó,
hogy mellkasába fúrom az arcomat, és még jobban magamhoz
húzom.
Megérdemli ezt a nyaralást azért, hogy megtapasztalja az életet a
banda elvárásaitól mentesen. Ugyanúgy, ahogy azokban a
hónapokban, amíg együtt voltunk, de még akkor is dolgozott. Most
szabad ember, és eltökéltem, hogy csodálatos nyaralást biztosítok
számára. Kurva egyszerű az, amire szüksége van tőlem.
Biztosítanom kell arról, hogy nem baj, ha önmagát, a saját
boldogságát helyezi előtérbe, mert nem tudja, hogy milyen az az
élet, ha nem más helyett él. Ezt a szokást nagyon nehezen fogom
tudni kiverni belőle, annak ellenére, hogy ez az egyik
leghihetetlenebb benne, de már eleget szenvedett miatta. És
tulajdonképpen ez lerázhatatlan szokásnak tűnik, tekintve, hogy
szinte az egész életét így élte le.
Azonban bármilyen apró győzelem édes veszteség lesz számára.
Idővel majd ráveszem, hogy a döntéseit az alapján hozza meg, hogy
ő maga mit akar – legyen kicsit önzőbb a saját szükségleteivel
kapcsolatosan. Keze végigsimít a szárnyon a hátamon, én pedig
csókot nyomok a torkára. Összenézünk, ahogy az ismerős
sorozatgyilkosos zene megszólal, izmos karja egyre erősebben ölel,
ahogy figyelme ismét a képernyő felé fordul, és közben
szórakozottan simogat.
Ez a világ legjobb hullavénezése.
 Huszonhetedik fejezet

Cecelia

Kicsivel éjfél után kikukucskálok a fürdőszobából, és megpillantom

Tobiast, ahogy fekete bokszeralsóban nekidől az ágytámlának; azóta
dolgozik a laptopján, hogy visszajöttünk Beau sétáltatásából.
Becsukom az ajtót, elindítom a vizet, és kiveszem a dobozt a
fürdőszobaszekrény alól, ahová korábban elrejtettem. Leszedem a
masnit, ami összefogta, kiveszem amire szükségem van, és
visszateszem a mosdókagyló alá, majd levetkőzöm, és borókás
testápolóval bekenem magam. Mellbimbóm várakozásteljesen
megkeményedik, ahogy újra felöltözöm, és fogkrémet nyomok a
fogkefémre, majd fogat mosok.
Ezer pillangó repdes a gyomromban, ahogy kiöblítem a számat,
és végigszántok a hajamon. Még egyszer utoljára végignézek
magamon, lekapcsolom a lámpát, és kinyitom az ajtót.
Megszemlélem Tobiast, izmos teste minden porcikáját, és pulzusom
vadul száguldani kezd, ahogy kiéhezett tekintetem végigjár rajta.
Ónixfekete haja kócos. Arcán koncentráció ül, ahogy gépel, teljesen
elmerül a feladatban. Izmos alkarja megfeszül, ahogy felemeli a
párnát, hogy a mélyen ülő V alakra nézzen, ami a csípőjénél
kezdődik. Lábam között nedves leszek, ahogy ott állok az ajtóban,
és másodpercről másodpercre egyre kiéhezettebb vagyok. Csak
akkor áll meg ujja a billentyűzet fölött, és néz fel a képernyőről,
amikor odaállok az ágy végébe. Száz érzés cikázik át a szemén,
ahogy végignézi a hálóinget, amit évekkel ezelőtt vásárolt nekem.
Amikor lassan becsukja a laptopját, elszorul a gyomrom, bizsereg
a bőröm, szívem vadul ver. Tobias elhelyezkedik a matracon, az ágy
széléhez araszol. Másodpercek múlva ott állok szétvetett lába
között, homlokát a hasamnak dönti, és előre-hátra ring a selymes
anyagon.
– Cecelia – nyögi szaggatottan, ahogy pillantása találkozik az
enyémmel, és bőröm lángolni kezd. Felszegi az állát, a hasamra
hajtja a fejét, tenyerével gyengéden simogatja a combomat, majd
lassan felfelé halad.
– Olyan sokszor ki akartam dobni – ismerem be suttogva. –
Egyszer vagy kétszer meg is tettem. A masnin van egy ketchupfolt…
– nyögöm rekedtesen, mert érintése lángra lobbant, egész
testemben libabőrös leszek –, de képtelen voltam rávenni magam
arra, hogy elbúcsúzzak tőle. – A hajába markolok, ő felpillant rám,
keze lassan felfelé halad a testemen, ujjai a combomat súrolják. – A
nehezebb éjszakákon ebben aludtam, és azt mondogattam
magamban, hogy talán ha felveszem… – nehezemre esik felidézni
az emléket –, akkor talán azon az éjszakán visszajössz hozzám.
Ez… butaság, tudom, de ennyire hiányoztál.
– Nem butaság – suttogja rekedtesen, és tenyere a fenekemre
simul, rádöbben, hogy meztelen vagyok. Halkan elkáromkodja
magát, ahogy simogatja a bőrömet, és egész bizsergő testem tűzbe
borul tőle.
– Lágy – mormolja, és felemeli az anyagot, hogy lemeztelenítsen.
– Érzéki. – Lehajol, nyelvét végigfuttatja a nyílásomon. – Kedves –
folytatja, és megismétli azokat a szavakat, amikor legelőször
felhúzta rám ezt a hálóinget. – Gyönyörű, olyan gyönyörű. –
Magához húz, elfordítja a csípőmet, ahogy hevesen szívogatja a
puncimat. Sötét szempillái megremegnek, lecsukódnak, ahogy
kíváncsi nyelve felfedezi a testemet, és lüktető puncimnak suttog.
– Tobias! – Vággyal teli nyögésem csak még jobban feltüzeli,
feláll, megragadja az arcomat, és lecsap a számra. Belenyal, én
pedig végigcsúsztatom a tenyeremet izmos hasán. Kiéhezett
nyaldosásával egyidejűleg benyúlok a bokszeralsójába,
megragadom vastag farkát, és hüvelykujjammal szétdörzsölöm az
előváladékot a széles makkon.
Nyögése ott vibrál a számban, ahogy a farka tövétől a tetejéig
szorosan végighúzom rajta a tenyeremet. Elönt a vágy, megtöröm a
csókot, térdre hullok, és közben lehúzom a bokszeralsót. Körmömet
a fenekébe vájom, keményen megragadom, felpillantok rá, majd
megnyalom az ajkamat, és egészen mélyen a torkomba engedem.
– Putain! – Bassza meg! Belemarkol a hajamba, próbál irányítani,
én pedig teljesen bevadulok, még mélyebben fogadom be,
öklendezni kezdek, miközben nyál csorog az ajkamról.
– Cecelia – sziszegi, ahogy erekkel átszőtt farkát végignyalom
egészen a vastag makkig, majd újra bekapom, miközben
folyamatosan őt nézem. Amikor lassan elkezdem felfedezni,
végighúzom a nyelvemet hatalmas szerszámán, hirtelen elfogy a
türelme, és felránt a térdelésből. Egy másodperc múlva az ágyon
fekszem, pusztán a csókja erejétől, ujjai a combom közé merülnek,
tágít, hogy felkészítsen. És a következő pillanatban a hátán fekszik,
könnyedén felemel, hogy meglovagoljam az arcát, alaposan
végignyal, miközben megragadja a csuklómat, és a combom tetejére
szögezi.
Elönt a kéj, ahogy Tobias nyelve szinte felemészt, nyelve vadul
támadásba lendül, míg továbbra is az ő irányítása alatt állok. Nyelve
minden egyes csapását érzem, ahogy kinyal, nyögése végigvibrál az
altestemen, majd végül elengedi a kezemet.
– Emelkedj fel! – parancsolja, és én megteszem, előredőlök, hogy
rátenyereljek a matracra. Tobias eligazít, hogy úgy helyezkedjek el,
ahogyan ő akarja, és folytatja a támadást az ujjaival és a nyelvével,
míg végül folyamatosan remegek. Nyelve fel-le jár a csiklómon,
egyetlen pillanatra sem áll le, ujjai tágítanak, felfedeznek,
megbasznak. A feszültség egyre nő bennem, míg végül csak
dadogva nyögdécselek, könyörgök és lihegek. Felemeli a fejét, hogy
még mélyebbre merüljön belém, fekete haja a combomat
csiklandozza, majd a puncimat teljes egészében beszívja,
megcsókolja, ugyanolyan alaposan, ahogy a számat, majd kínzó
lassúsággal nyaldosni kezd.
– Dois-je te laisser aller? – Megszabadítsalak?
Lehelete a csiklómat éri, majd nyelve rásimul, abban a
pillanatban, amikor elkezdenék lefelé lebegni.
– Tobias! – könyörgök, ahogy a szájához dörzsölöm magam, hogy
még jobban érezzem, olyan közel, hogy érzem az orgazmust jelző
remegéseket. Tobias felpillant rám, a hálóingem széle táncol az arca
és a nyaka körül, én pedig felemelem, hogy jobban lássam ott lent.
Szeme elködösül, ahogy ujjai köröket írnak le, ujjai közé csippantja a
csiklómat, majd elengedi.
– Dois-je être indulgent? – Legyek könyörületes?
Újabb kínzó nyalás, ahogy értő ujját végigfuttatja a G-pontomon,
és tehetetlenül felkiáltok, ahogy ott táncoltat a szakadék szélén.
 – Tu n’en as pas fait preuve envers moi. – Soha nem voltál velem
szemben könyörületes.
– Hadd élvezzek el! – sziszegem, a hajába markolok, ahogy ujja
helyét a nyelve veszi át, megmarkolja a fenekemet, hogy még
mélyebbre hatoljon.
– Kérlek! – rimánkodom, ahogy végigfuttatja tenyerét selyemmel
fedett mellemen, dörzsöli és megszorítja, szájától szinte eszemet
vesztem, úgy átjár a vágy, hogy alig kapok levegőt.
Morgása egy másodperccel azelőtt hagyja el az ajkát, hogy
rásimulna a csiklómra és megszívná, és ujja egyetlen mozdulatától
felrobbanok. Megragadja a csípőmet, ahogy végigringatózom az
orgazmust, előre-hátra csúsztat mennyei száján, miközben apró
darabokra hullok, szinte sikoltásként hagyja el ajkamat a neve.
Remegek az utórengésektől, tiszta lucsok vagyok, és Tobias addig
nyal, amíg az élvezet részben nem csillapodik.
Aztán a hátamon fekszem, ahogy belenyög a számba, pillantása
kutatón az enyémbe mélyed. Fölém magasodik, széttolja a
combomat a tenyerével, felemeli a lábamat, majd széles makkját
kínzó lassúsággal végighúzza a puncim redőin.
– Kérlek!
Egész testem lüktet a kínzó vágytól, ahogy incselkedik velem,
masszírozza a csiklómat a makkjával, míg végül tekergőzöm alatta.
– Nézz rám! – parancsolja meg. Pillantásomat az olvadt
mélységbe fúrom, ahogy egyetlen, eget rengető lökéssel belém
hatol. Hátam ívbe feszül, felnézek rá, szám elnyílik, a levegő
kiszökik a tüdőmből, ahogy Tobias szeme lecsukódik.
– Putain! Mon Dieu! – Bassza meg! Istenem!
Szinte alig kapok levegőt a támadástól, puncim fájdalmasan
lüktet, minden ízében megfeszül körülötte, ahogy égő szeme
felpattan.
– Bocsáss meg! – Megragadja a torkomat, hátrahúzódik, és ismét
könyörtelenül belém hatol. Felkiáltok, ahogy vadul kettészakít,
combjaim remegnek, csípője előre-hátra mozog, és úgy basz,
mintha a következő pillanatban eltűnhetnék.
Könyörtelenül mozog rajtam, körmömet a mellkasába vájom,
feltérdel, még széjjelebb tolja a combomat, pillantása oda esik, ahol
a testünk összeér, ahogy ismét belém hatol. Követem a tekintetét, és
engem is transzba ejt a látvány, az a pont, ahogy egymáshoz
kapcsolódunk.
– Ma chatte. Mon corps. Ma femme. Mon cœur. Ma vie. –
A punci, ami az enyém. A testem. A nő, aki az enyém. A szívem. Az
életem.
Szavaitól szabadesésben hullok lefelé, újabb orgazmus bénít
meg, fölém kerekedik, míg a reszketéstől gyorsan, zihálva veszem a
levegőt. Remegek az utórengésektől, Tobias lehajtja a fejét, vadul
csókol, telt ajka bejárja meztelen bőröm minden
négyzetcentiméterét, majd szájába veszi egyik selyemmel fedett
mellemet, lehúzza az anyagot, hogy a másikat is szívogassa.
Remegni kezd fölöttem, csókjai egészen eldurvulnak, a lökései is
ugyanilyen kapkodóak lesznek, mintha kifutna az időből.
Mellkasán vékony rétegben izzadság csillog, ahogy felemészt,
kíméletlenül ki-be jár bennem, amíg meg nem érzem, hogy
megtörténik a változás, érzem, hogy lassulni kezd. Megcsókolom az
ádámcsutkáját, elfojt egy nyögést, és a karjába kap, hogy ragadjam
meg a vállát, keze a szárnyamra simul, mellkasunk összeér.
– Sajnálom! – nyögi rekedtesen, lassan és gyengéden hatol
belém, a számra tapasztja száját, bedugja a nyelvét, mely
ugyanolyan tempót diktál, mint a farka. Érzem a sós ízt a csókján,
ahogy kétségbeesett hangok kezdenek záporozni ajkáról. Szemem
égni kezd a könnyektől, mindent megteszek, hogy megvigasztaljam.
– Tobias… – mormolom, ahogy szája lejjebb csúszik, és
bocsánatkérő csókokat hint a nyakamra.
– Je t’ai perdue – Elveszítettelek, nyögi rekedtesen, ahogy
felemeli a fejét, nyers pillantása fogva tart, és olyan keményen
megmarkolja a szívemet, hogy felnyüszítek a veszteség érzésétől,
érzem, ahogy korábban dédelgetett védelmem utolsó szikráját is
elveszítem. Ez nem baszás, nem szeretkezés. Ez két lélek
újraegyesülése, akiket a felfedezés csúcspontján szakítottak el
egymástól. És tudom, hogy most Tobias is ezt érzi, átjár minket a
felismerés, ahogy ismét egyesülünk, és minden bizonyítéka
megszűnik annak, hogy valaha is távolság volt köztünk.
Könnyedén mozgunk együtt, megremeg fölöttem, megragadja a
matrac szélét, és mély lökésekkel elringat – újra és újra betölt, ahogy
biztosít szerelméről, odaadásáról, bocsánatkéréséről. Mellkasára
simul a tenyerem, majd végigfuttatom ujjaimat a bicepszén.
Pillantása már nem kutató, csak mélyen belém fúródik, könnyedén
jut el arra a helyre, amit csak ő érhet el.
A köztünk szikrázó, megújult kapcsolódás szinte részecskeszintű,
és ahogy begyógyul, fájdalmas is. Biztos vagyok benne, hogy ha
Isten csak egyetlen egy percet adna nekem ezen a földön, akkor azt
akarnám, hogy ez legyen az a pillanat, ez a pillanat most vele, ahol
pontosan tudom, hogy miért és kiért vagyok életben.
Felpillantok életem szerelmére, teljes mértékben visszafogadom a
szívembe, megadom magamat az egyetlen dolognak, amit soha
nem tudtam uralni, és soha nem is fogok, addig, amíg az ő szíve
meg nem szűnik dobogni.
Mert az enyém.
– Szeretlek – mormolom.
És elsuttogott szavaim hallatán egyetlen lökéssel elélvez.
 Huszonnyolcadik fejezet

Cecelia

Életem legintenzívebb, többórás szexuális élménye után Tobias a

lábakon álló kádban hátulról átölel. Újra keményen áll a farka, annak
ellenére, hogy csak nemrég volt az utolsó, kimerítő menetünk, ahol
csak halk szerelmi vallomások hangzottak el, gyönyörteli nyögések,
sóhajok és lihegések. Elmerültünk egymásban, miközben
megpróbáltuk meggyógyítani egymást a testünkkel, ajkunkkal, és
birtokló kezünkkel. Amikor felemel egy meleg, nedves rongyot és
végighúzza a vállamon, előrehajolok, hogy lecsutakolhasson,
miközben izmos combjára támaszkodok.
– Szerinted el vagyunk átkozva? – tudakolom, Tobias kezében
pedig megáll a rongy; elgondolkodik a kérdésen, majd a rongyot
végighúzza a hátam közepén.
– Szerintem néha mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei,
hagytuk, hogy túl sok külső erő szakítson el egymástól. Főleg én.
– Baljós csillagzat – suttogom.
– Egyetértek.
– És a többi külső erő? Hol a fenében voltak a tündér­kereszt-­
anyáink, amikor szükségünk volt rájuk?
Tobias helyeslőn felnyög.
 – Borzalmas munkát végeztek.
– Ámor? – tudakolom.
– Túl sok nyilat lőtt beléd.
– Akkor őt is kirúgjuk. Senki nem állt mellénk?
– Non.
– A szentek?
– Egyik sem – suttogja, és végigfuttatja ujjait a hasamon, ahogy
nekidőlök a mellkasának. – Még Fortuna sem, Idő Apó sem, senki
sem.
– Seggfejek! – köszörülöm meg a torkomat. – Kinek kéne még
vigyáznia ránk?
– Nos, Isten létezik. De szerintem őt még a születésem előtt
feldühítettem.
Ez a kijelentés a szívembe mar.
– Nem, nem dühítetted fel, Tobias. Ne feledd: Jób Isten kedvence
volt, és ő mindent elvett tőle. A vagyonát, a családját, mindent, majd
rázúdított egy betegséget, hogy bizonyítsa igazát az ördög előtt.
Jóbnak a poklokat kellett megjárnia, szóval talán nem olyan szuper
dolog Isten kedvencének lenni.
– Nos, ez esetben talán kedvenc vagyok.
Végigfuttatom körmömet a lábán.
– Az én kedvencem vagy, és a legjobb ember, akit valaha
ismertem.
Tobias keze megáll fölöttem.
– Azok után, amiken miattam keresztülmentél, azt gondolod, hogy
jó ember vagyok?
Megfordulok a karjában, és lovaglóülésben ráülök, ő pedig a
derekamon összefonja hátul az ujjait, és összevont szemöldökkel
néz rám.
– Hihetetlen ember vagy. Amikor korábban együtt voltunk,
megmutattad, milyen vagy igazán. Az utóbbi években a
cselekedeteid nagyrészt fájdalomból fakadtak, és még mindig
fájdalmak közepette élsz, szerelmem. Nem fogom elsorolni az
összes hibádat, mert basszus, nekem is vannak, de a lényed
legmélye színaranyból van, és soha nem tudsz semmi olyat tenni
vagy mondani, ami az ellenkezőjéről győzne meg.
Tobias tenyerét szótlanul a nyakszirtemre helyezi, és végigsimít
csuromvizes fejemen.
– Azt mondod, nem tetszik az, amilyennek látlak, Francia, de az a
kép, amit én látok, nem torz. Szeretem minden részedet, minden
oldaladat, akár jó, akár rossz. Ez a dolog köztünk még új. Nem úgy
kezdünk bele ebbe az egészbe, hogy tökéletesek vagyunk. De
teljesen és totálisan egymáséi vagyunk, én makacs királyom, mindig.
Tobias végignéz a testemen, és pillantása belülről melenget meg.
– Talán nem vagyunk tökéletesek, de te az vagy.
– Nem, nem vagyok az, de már túlléptem azon a tényen, hogy
nem tudok mindent megértetni veled. Egy idő után magunk mögött
kell hagyni a dührohamokat azért, ami igazán fontos.
Tobias röviden az ajkába harap.
– Fura azt mondani, hogy úgy beszélsz, mint Sean?
Vállat vonok.
– Fura azt mondani, hogy Sean úgy beszél, mint te?
Tobias lepillant.
– Durva, hogy az emberek mocskosan beülnek a kádba, és azt
gondolják, hogy tisztára mossa őket. Látom a víz tetején úszkáló
koszt.
 – Nem, te prűd francia, de a kád jót tesz egy nőnek, aki az előbb
akrobatikázott egy nagyot, és ájulásig kefélték. És ne kritizáld a
takarítási képességeimet!
– Nem teszem, Trésor – húzza végig vizslatón hüvelyk- és
mutatóujját a kádon. – Nulla a képességed ezen a téren.
– Vagy talán neked túlságosan magasak az igényeid.
Tobias felemeli a csípőjét, és végighúzza erekcióját rajtam,
épphogy súrolja a csiklómat.
– Nagyon is vonzók számomra ezek az igények – villan meg
Tobias szeme, én pedig mosolyogva a fejemet ingatom, és ujjával
addig izgatja a mellbimbómat, míg végül mereven áll.
– Mondj valami olyat, amit nem tudok, Francia!
– Mit akarsz tudni?
– Bármit, amit nem tudok, ami a jelek szerint elég sok.
Tobias kezébe fogja a sörényemet, és ráharap a vállam bőrére,
majd telt ajkával gyógyítja be.
– Beszélj, King! Holnap bent a melóban eléggé viharvert látványt
fogok nyújtani.
– Holnap nem mész dolgozni.
– Majd meglátjuk.
– Egyetlen napot. Egyetlen kibaszott szabadnapot sem vettél ki
miattam, mióta megérkeztem.
– Mit csinálunk ezen a napon?
Tobias ismét a csípőmet húzza, én pedig felnyögök.
– Tobias, nem bírom.
– Akkor majd én. – Még így, a vízben is érzem, hogy nedves
leszek, ahogy végighúzza ujját a csiklómon, majd a testemen belül
begörbíti.
 – Nem használtunk óvszert – figyelmeztetem. – A négy
alkalomból egyszer sem.
Ujja megáll bennem, majd kihúzza, és két kezét a kád szélére
teszi.
– Fogamzásgátlót szedsz. Láttam a faliszekrényben. Pontosan
szeded.
Bólintok.
– Akkor szükséges ez a beszélgetés?
– Nem szükséges?
Tobias álla megfeszül, de a kérdés fájdalmasan bukik ki belőle.
– Voltál valakivel azóta, hogy együtt voltunk?
A fejemet ingatom.
– Nem, Tobias, nem, dehogy.
Szavak nélkül teszem fel ugyanezt a kérdést.
– Cecelia – sóhajt fel. – Nem, bassza meg, nem. Azon az
éjszakán, amikor olyan durván tettelek magamévá… és az
elutazásod utáni hetekben még tükörbe is képtelen voltam nézni.
– Ezt gondoltam, de…
Tobias a fejét ingatja, és a szavamba vág.
– Még amikor agglegény voltam, akkor sem igazán foglalkoztam a
nőkkel – vallja be. – Pedig sok alkalmam lett volna.
– Fehérneműmodellekkel – teszem hozzá közönyösen.
– És egy francia filmsztárral – szól közbe kacsintva.
– Baszd meg, King! – emelkedek fel az öléből, és ő könnyedén
visszahúz, ajkáról elégedett nevetés hangzik fel. – Az én féltékeny
kicsikém!
Elfintorodom.
– Ez nem egészséges, egyikünknek sem.
 – Mi ilyenek vagyunk, és így érzünk egymás iránt, ha kettőnkről
van szó. És nem igazán érdekel minket, ugye?
Lehajtom a fejem.
– A végén párterápián fogunk kikötni, és a mi
temperamentumunkat figyelembe véve valószínűleg szükségünk is
van rá.
Tobias ujját az állam alá helyezi és felemeli.
– Függök tőled, azóta mióta megérintettelek. A múltban… néha
nagyon sokáig… kibírtam emberi kontaktus nélkül. Olyan sokáig
voltam teljesen eltökélt, hogy ez nem szerepelt a fontossági listámon
– amíg meg nem ismertelek. Egyetlen dózis kellett csak belőled, és
olyan lettem, mint egy kibaszott őrült. Most biztos vagyok benne,
hogy a megfelelő nőre vártam: rád. És jó, hogy azt a kis türelmemet
neked tartogattam, különben most halott lennék.
– Khm, khm. És azt gondolod, hogy olyan könnyű veled?
– Non. Én a választott ördögöd vagyok.
– És én ki vagyok?
– Az angyal, aki folyamatosan a seggembe szúr a saját
vasvillámmal.
– Oké, elég régóta kerülgeted a kérdést. Áruld el! –
makacskodom, és tenyeremet végighúzom izmos karján. Mert
megtehetem. Mert az enyém.
– Mi az, amit nem tudsz? – kérdi, és szemében kihuny a csillogás.
– Shelly majdnem beutaltatott a pszichiátriára, és itt nincs zárópoén.
Amikor elmentél, megbolondultam, amikor hagytam, hogy elutazz.
– Annyira szerettelek volna gyűlölni!
– Mindent megtettem, hogy gyűlölj, de te ráhívtál a blöffömre, te
makacs nőszemély!
 Egyikünk sem mosolyog, mert ennek az igazságnak a fájdalma
túlságosan erős.
– Sokkal nagyobb biztonságban voltál abban az életben, Cecelia.
– Nem voltam boldog. Soha nem lettem volna elégedett.
– Én sem. Aznap, amikor kiléptél az irodámból, elhagytál engem,
elhagytad a várost, totálkárosra törtem a Jaguaromat.
– Micsoda? – hőkölök hátra a karjában, ahogy tenyerébe mer egy
kevés vizet, és rácsorgatja a vállamra.
– Amikor azok a kibaszott idióták elveszítettek szem elől – ingatja
a fejét Tobias –, tudtam, hogy szándékosan tetted, és nem akarod,
hogy rád találjanak. Semmilyen nyomot nem hagytál. Eldobtad a
mobilodat, mindent. Még azt is elintézted, hogy az Audidat
lefoglalják. Abban a pillanatban, hogy felhívtak, tudtam, hogy végem
van, és azt hiszem, rövidzárlat állt be nálam, mert nem emlékszem
magára a balesetre, csak arra, hogy totálkáros lett a kocsi.
Egyszerűen… megőrültem.
– És totálkárosra törted?
Tobias bólint.
– Sajnálom.
– Minden lehetőséget megadtál arra, hogy megállítsalak – hajtja
hátra fejét a kádban. Tekintetét a mennyezetre függeszti. – Egek,
Cecelia, soha életemben nem voltam olyan kétségbeesett! Ha
eszembe jut az a telefonhívás… – Felemeli a fejét, szeme szinte
könyörgő. – Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyet!
– Tobias…
– Könyörgök, Cecelia! Ha veszekedünk, ha egymásnak esünk,
bármilyen dühös is leszel, csak ennyit kérek tőled.
A legnagyobb veszekedéseink a biztonságunk miatt lesznek, ezt már
most pontosan tudom. De kérlek, a saját józan eszem, a lelki
nyugalmam miatt engedd meg, hogy megvédjelek, még akkor is, ha
úgy érzed, hogy erre semmi szükség nincs! Nem bírom ki. Azt
kurvára nem bírnám elviselni. – Olyan csodálatosan elkínzottnak
látszik, arcvonásait fájdalom torzítja el, szempillája a csöpögő víztől
a szokásosnál is sötétebb. Ha ez az élet valóban az enyém, ha az
idő azt igazolja, hogy Tobias szándékai becsületesek, el sem tudok
képzelni ennél jobb életet.
Homlokomat az övének döntöm.
– Ígérem.
Megragadja az államat, és egy centire elhúzódik, még mindig
azon igyekszik, hogy megértesse velem.
– Mindig?
– Igen, te makacs szemétláda.
– Ez az ígéret mindent felülír – jelenti ki Tobias –, mindent!
– Megígérem, Tobias.
– Merci! – Hangjában csak megkönnyebbülést hallok.
– És mi van azzal, hogy én védelek meg téged?
Tobias összevonja a szemöldökét, én pedig felnevetek.
– Lehet, hogy nem tetszik az, amit rólad gondolok. Néha látom a
tükörképem a szemedben, és tudom, hogy még mindig a naiv
tizenkilenc éves lányt látod, akit megismertél. Nyilván elfelejtetted,
hogy kiért jöttél vissza. – Tobias az ajkába harap, én pedig
keményen megragadom a farkát, és körmömet enyhén a selymes
bőrbe vájom. – Azt hiszem, már rég figyelmeztethettelek volna rá. –
Tobias szeme megvillan, én pedig felemelem a csípőmet, és lassan
ráereszkedem.
 Huszonkilencedik fejezet

Tobias
Harmincegy év

Inkompetencia. Ha van valami, amit ki nem állhatok, az a tény, hogy

van pénzem és vannak forrásaim, és rohadjak meg, ha bármire is
megyek velük ebben a pillanatban.
Kutatásom Abijah után hasztalannak bizonyult. Utoljára azon az
utcán látták, ahol épp bandukolok. De ez az ember nem szokott
visszajárni helyekre. Bujkál, amennyire csak lehet, és kezd
bosszantani, hogy ilyen hosszan sikerült elrejtőznie előlünk.
A telefonom megcsörren a zsebemben, ahogy irányt váltok, és
elindulok az utca végén álló bár felé; eltökéltem, hogy felhajtok egy
italt, mielőtt lezuhanyozom, hogy lesúroljam magamról ennek a
napnak a kudarcát is.
– Oui? – vakkantom bele a mobilomba, és a vonal túlsó végén
tétovázik valaki.
– Tobias, itt Matt, Virginia.
– Hallgatlak.
– Sajnálom, hogy nekem kell megmondanom, öregem, de igazad
volt.
– Hogyhogy?
– Elhoztak egy lányt nemrég a találkozóra, és nem különösebben
gondoltam mögé semmit.
Azt a kurva életbe!
 Az utóbbi hónapokban Dom és Sean furcsa módon eltűnt, csak a
legszűkebb jelentéseket adták le, és hetek óta nem tudtam rendesen
elérni őket. Azt feltételeztem, hogy egy új csajt szereztek, a régi
trükköket vetik be, és kurvára jól sejtettem.
– A húgom találkozott vele azon az estén. Azt mondta, rendes
lánynak tűnt, de nem éppen a bandába való.
Végigszántok izzadt hajamon, még egyszer végignézek az utcán;
egyre haragosabb vagyok. Hagyjam a fivéreimre, hogy
belerángassanak egy ártatlan csajt az egészbe, és minek?
Maximum eljátszadoznak vele egy kicsit. Megesküszöm, hogy
türelmes leszek, ha eljön majd az idő. Nyilván nem veszik komolyan
a fészekrakást, ami csak felbosszant, mert legalább ez jó lenne arra,
hogy elvonja a figyelmüket.
– A húgom szerint a lányt Ceceliának hívják.
Megtorpanok, és vörös köd ereszkedik a szemem elé, ahogy Matt
folytatja.
– De a vezetéknevét nem értette.
Minden erőmre szükségem van, hogy ne csapjam a mobilomat a
közeli épület falának.
– Meg tudnád ezt ismételni?
– Azt mondta, hogy rendes…
– Nem, a nevét. Biztos vagy benne, hogy Cecelia a neve?
– Igen. Cecelia, ugye? – Ezt most a húgának címzi. – Igen,
öregem, ez a neve. Állítólag nem nagyon akart sem inni, sem
füvezni. Nem éppen a bandához illő viselkedés.
Nem törődöm a sürgető vággyal, hogy kijavítsam Mattet, miszerint
nem kell füvező erkölcstelen alkoholistának lenni ahhoz, hogy
csatlakozzon hozzánk, rátérek a sürgetőbb kérdésre.
 – Mikor volt ez a találkozó?
– Nagyjából másfél hónapja, talán kettő.
– Most akkor mikor?
Matt a mellkasához szorítja a telefont, kétségtelenül a közlékeny
húgával beszél.
– Alicia, a húgom azt mondja, két hónapja. Azóta nem jártunk
találkozón, de megpróbálhatom kideríteni, hogy az a lány ott volt-e
valamelyiken.
– Nem kellene kiderítened, nem igaz, Matt?
Az egész klub alapja a névtelenség, vagyis ott kellett lenni, hogy
tudd, hogy mi történt. Nem szeretjük a fecsegőket, és Matt
hallgatása azt jelzi, hogy ennyi esze neki is van.
– Ez a szívesség és az érdeklődésem ezen információ iránt is
titkosított, megértetted?
– Igen.
Két hónap.
Két hónap, amiről tudomásom van. Két hónap egy nyárból,
amelyről eltökéltem, hogy Párizsban maradok, és Domra meg
Seanra bízom a klub vezetését, míg a biológiai apám keresésével
vagyok elfoglalva. Több hónapnyi üzelmek, csak hogy sose kelljen
aggódni az anyagiak miatt a jövőben. Hónapok, melyek során én
tettem kockára mindent, az én nevem került a papírokra, az én
életem forgott veszélyben. Hónapok, melyek során barterezve kellett
kikönyörögnöm magamat elmondhatatlan ügyekből, nehogy Antoine
a maradék emberséget is gyökerestül kitépje belőlem.
És a poén? Amikor kétségbeesetten szükségem volt Dom
segítségére, ő többször is eltűnt, így sebezhető és magányos
maradtam. Az öcsém eddig még sosem hagyta, hogy sebezhető és
magányos legyek, és ez felkeltette gyanakvásomat, így a klub egyik
alapító tagjának segítségét kértem.
– Az kell, hogy odamenjek?
– Nem, majd én elintézem. Kösz, Matt!
Bontom a hívást, hívom a sofőrömet, és másodpercek múlva a
kocsim hátsó ölésén ülök, a laptopom nyitva van előttem, és
megkeresem a Holló jelentését, akit azzal bíztam meg, hogy tartsa
szemmel Cecelia Leann Hornert.
– Qù allons-nous, monsieur? – Hová megyünk, uram?
Rákattintok az e-mailekre, és a fejemet ingatom.
– Je ne sais pas encore. – Még nem tudom.
A jelentések hetente érkeznek óramű pontossággal, gyakoriságuk
nem változott, és sajnos hónapok óta egyet sem olvastam el.
Igazság szerint nem volt rá okom. Cecelia és Roman kapcsolata
nem létezik, mióta utoljára láttam Ceceliát, tíz kibaszott évvel ezelőtt.
Amikor megnyitok egy teljes hónappal ezelőtti e-mailt, megérzem
Sean és Dom átverésének fájdalmát. Az egy hónappal ezelőtti
jelentés szerint Cecelia még mindig Peachtree Cityben lakott.
Dom.
Könnyedén képes lenne ezt manipulálni, ahogy azt számtalanszor
megtette. Gyerekjáték neki.
– És mi lesz Helénával?
– Helénát kihagyjuk az egészből.
Roman. Kibaszott. Lánya.
Bárki, csak ő ne! Bárki, csak ne Roman Horner kibaszott lánya!
Szó szerint bármelyik nő, csak ne ő!
És ami még rosszabb: őt választották helyettem.
Ha ez csupán egy lépés lett volna Roman legyőzésében, akkor
megmondták volna nekem. De Dom… ha bízna bennem, ha
hűséges lenne hozzám, miért titkolná el előlem?
Az árulás úgy söpör végig rajtam, mintha éles tűkkel szurkálnák a
mellkasomat. Kibontok egy üveget, remegő kézzel töltök magamnak,
miközben a sofőröm végigmér; letépem a zakómat, meglazítom a
nyakkendőmet, úgy érzem, összezárul körülöttem a világ.
Miért? Miért tesznek ilyet? Olyan közel állok ahhoz, hogy
legyőzzem Romant! Többévnyi várakozás, lépések több éven át
tartó sorozata. Ezt ők is tudják. Tudják, milyen közel járunk hozzá.
Sean otthagyta a műhelyt, hogy visszamenjen a gyárba, és
próbáljon kicsit mélyebbre ásni, hogy kiderüljön, nem kerülte-e el
valami a figyelmünket, mielőtt lépünk.
A kibaszott hosszú évek várakozása után pár hónapra vagyunk a
céltól.
Ennek semmi értelme.
Ellenállok a késztetésnek, hogy valamelyiküket felhívjam, csak
azért, hogy újabb hazugságokkal tömjenek, tenyeremmel csillapítom
mellkasom sajgását, hátamon izzadság csorog végig.
– Tout va bien, boss? Avez-vous besoin d’aller à l’hôpital? – Jól
van, főnök? Ne vigyem kórházba?
Válaszként a fejemet ingatom, majd iszom még egy kis gint, de a
fejemben továbbra is egyetlen kérdés zakatol: miért?
Ezt csak egyféleképpen lehet kideríteni. És kurvára rettegek tőle,
mert valahogy tudom, hogy már vége az egésznek. Küldök egy
üzenetet Palónak, hogy közöljem Antoine-nal, elutazom.
Az Államokba utazom.
Szinte azonnal megérkezik a válasz.
Mondd meg neki magad!
 Bár kapcsolatunk dinamikája az évek során jobb lett, Palo
szeszélyes, kissé kiismerhetetlen. De gyakrabban védett meg eddig,
mint ahányszor nem. És amilyen társaságba jár, nem okolhatom
azért, hogy egy gyűlölködő szemétláda. Antoine iránti növekvő
utálatát és megvetését már így is előnyömre fordítom. Palo évek óta
kerülgeti Antoine feleségét, és nemsokára sikerrel fog járni, ami
tudom, hogy még inkább megszilárdítja szövetségünket. Csak ki kell
várnom.
Mivel apám elérhetetlen, és a fivéreim egyszerűen kicsúsznak a
kezem közül, eddig sosem érzett harag lobban fel bennem, amitől én
leszek a kibaszott kívülálló, és ez kilök engem a körből – abból a
körből, amibe én betonoztam be mindannyiunkat. Ettől a pillanattól
fogva nem tudom, fogok-e úgy bízni a fivéreimben, mint korábban,
mondjanak bármit is. A gondolat okozta sajgástól dörzsölni kezdem
a mellkasomat.
Kopp. Kopp. Kopp.
Olyan sok áldozatot hoztam azért, hogy Roman végre megkapja
méltó büntetését. Olyan sok lehetőséget kínáltam nekik tálcán, és
csak hűséget és bizalmat kértem cserébe, és még ennyit sem voltak
képesek megadni?
A saját kibaszott öcsém ellenem fordult, egy nő miatt – az
ellenségünk lánya miatt.
És én semmit nem sejtettem.
„Ugye tudod, hogy a dölyfösségtől igazi seggfej leszel?” –
visszhangoznak Dom szavai a fejemben, de miért is sejtettem volna
bármit is? Hazudtak nekem, sőt, mi több, szándékosan becsaptak,
legalább két hónapon keresztül.
Dom irányítani akar? Hajlandó lenne ártani nekem? Ez valamiféle
sunyi húzás, hogy lesöpörjön a tábláról, hogy megpróbáljon
hatalomra törni?
Ha így van, nem fogok küzdeni ellene. Legyen övé a hatalom. Én
pusztán azért élek, amit együtt felépítettünk, azért a lehetőségért,
hogy osztozhassunk a jövőn. Ez elég nekem. Bármilyen ambiciózus
is vagyok, elég nekem.
Nem voltam elég nagylelkű? Elég támogató? Inkább voltam főnök,
mint fivér? Ezért van, hogy olyan kibaszott könnyedén elárult
engem? Elárulta a szüleinket?
– Jézus Isten! – tépem le a nyakkendőmet, majd kigombolom a
galléromat, és odavágom a sofőrnek. – À la maison! – Haza!
Kipillantok az elsötétített ablakon az új világra, arra, ahol
mindennél magányosabb vagyok, ahol senki nincs mellettem.
Kétségbeesetten nézek végig az utcán egyetlen barátságos arc, egy
jel, egy istenverte madár után, ami azt jelzi, hogy irracionálisan
gondolkozom. És ekkor pillantom meg őt – egy ismerős arcot, őt, aki
az egyik első toborzottunk volt Triple Fallsban, ahogy befordul a
sarkon, és leszegi az állát, ahogy felemeli a mobilját, miközben
elhaladok mellette.
Dom rám állított valakit?
Ő az egyetlen, aki mindig tudja, hol járok.
Az öcsém. Húsom és vérem.
Az évek során, amíg küszködtem, küzdöttem az
önmegtagadással, amíg feláldoztam mindent, amim volt, félretettem
a vágyaimat, nem törődtem az igényeimmel, éveket töltöttem a
kispadon, figyeltem, ahogy a fivéreim teljes életet élnek, és
mindvégig fáradhatatlanul azon dolgoztam, hogy felépítsem ezt az
álmot.
 És miért?
Miért?
A mobilom megszólal, én pedig káromkodásban török ki, ahogy
felemelem – a hangja sziszegésként szólal meg abban a pillanatban,
ahogy fogadom a hívást.
– Nem mész te sehová, Ezekiel.
– Nem tetszik ez a hangnem, Antoine.
– Leszarom! – csattan fel. – Van egy kis dolgunk.
– Majd elmondom Palónak. El tudja intézni.
– Ne tedd próbára a türelmemet, Ezekiel! A terveiddel várnod kell.

Három hetembe telt, mire haza tudtam menni. Három hét telt el, mire
annyira el tudtam szabadulni Antoine-tól, hogy megmeneküljek a
karmai közül, és a saját dolgomat tudjam intézni. Három héten át
egyre mélyebbre merültem a hazugságokba és átverésbe, amelyben
azok részesítettek szép lassan, apránként, akikben a legjobban
bíztam.
És eleget tudtam meg ahhoz, hogy rájöjjek: mindez szándékos
volt. Odáig mentek, hogy nyilvánosan megszégyenítették a lányt
néhány helyi csapat előtt azért, hogy ez a tettük visszajusson
hozzám, és abbahagyjam a nyomozást. Gyenge próbálkozás volt ez,
melyről legjobb esetben is ordít a kétségbeesés, és nekem ennél
több eszem van. És ebből azt is megtudtam, hogy tudják, hogy én
tudom. Azóta minden kommunikációt megszakítottam velük abban a
reményben, hogy elültetem bennük a félelmet. És az azóta küldött
számtalan üzenetből arra a következtetésre jutok, hogy sikerrel
jártam.
Mindig a szív dolgai azok, melyek a hozzám hasonló férfiakat –
amilyen Roman is, vagy Antoine – legyőzik, és én éppen ezért eddig
távol tartottam magamat a szívügyektől.
Mindig a szív dolgai azok, amelyektől a szilárd szoborból
sakkbábu lesz, amit könnyen le lehet lökni a tábláról. A szerelem és
az érzelem számomra mindig gyengeséget jelentett. És ezt ők is
tudták, amikor mellette döntöttek, amikor őt választották. Ügyeltem
rá, hogy tudják. Minden kanyarnál jeleztem, hogy nem kellene, de
tudtam, hogy végül – amikor végre mind a ketten felnőnek – eljön
majd az idő, amikor engedményeket tesznek azért a társért, akit
kiválasztanak.
Erre felkészültem. Elkerülhetetlen volt.
De ez?
Erre nem lehet felkészülni.
Most elönt a harag, és ez a harag az, amin nem tudok uralkodni,
ahogy a repülőtérről a tisztásom felé tartok. Felnőttkoromban most
először fordul elő, hogy fel akarom pofozni az öcsémet, mégis
tudom, hogy ha megtenném, sosem bocsátanám meg magamnak.
Még jó, hogy a szívemet kis darabokban ott hagytam Párizsban,
mert ha itt lenne, képes lennék bolondot csinálni magamból. De
ehhez fogható haragot még soha életemben nem éreztem. A
korlátlan és felszabadító düh keveréke, mely kiszabadít és magával
hoz egyfajta hatalmat, ami minden felelősség alól feloldoz, amit
tetteimmel okozhatok, és ugyanakkor kibaszottul rémisztő, hogy
ilyen jó érzést kelt bennem.
Mielőtt szembenézek velük, szükségem van valamire, bármire,
egy kellemes emlékre, amit jó felidézni, hogy ne legyek ilyen
bosszúálló. A telefonhívás után még hetekig olyan nyers a fájdalom,
úgy éget, hogy tudom, hogy soha nem fogom tudni kiheverni.
 Az egyetlen fivérem.
A barátaim.
Pont Tyler, pont ő, ő is benne volt az átverésben.
Mindannyian. A klubom, a madaraim, a fivéreim.
A Triple Falls-i banda minden egyes tagja. Azok, akikre a
titkaimat, az életemet, a kibaszott sorsomat bíztam.
Elárultak engem.
Mindannyian.
Teljesen és tökéletesen egyedül vagyok ezen a világon.
Becsapom a kocsiajtót, a tisztás felé indulok, és a harag
végigszáguld az ereimben. Minden hazugság, ami elhagyta a
számat, minden titok, amit megőriztem, csak azért volt, hogy ők
biztonságban legyenek, és ne lássák meg a vért, ami a kezemet
szennyezte.
Ahogy elérem az első néhány sor fát, a gitárzene hangja megállít.
Megtorpanok, az erdőt kémlelem, fülelek a zene forrása után, majd
ismét osonni kezdek a tisztás felé – a melódia szétárad a fák között,
és egyre tisztább és tisztább lesz, ahogy elérem a fák közötti
tisztást. Amikor kiérek az üres mezőre, akkor látom meg az élet
hiányát – az asztalok eltűntek. Zavartan állok, és a szám újra elindul,
az ismétlődés belém mar, ahogy elkezdem felfogni a dalszöveget. A
zene Roman házából érkezik, annyi bizonyos. Elindulok a kúria felé
a fák alatt, és küldök egy üzenetet a Hollóknak Roman tartózkodási
helyét illetően.
Charlotte.
Ami csak egyvalamit jelenthet.
A zene forrása Cecelia, aki itthon van.
Kiérek a fűre – tudom, hogy a madaram irányítja a kamerákat –,
és a tisztás felé fordított hatalmas hangszórókat pillantok meg.
Vagy megmondták neki, vagy rájött, és ezzel bemocskolták a
helyemet. Az én helyemet, az én kibaszott helyemet.
Ekkor jövök rá, hogy miért szól a zene. Ez egyfajta megidézés,
Ceceliától.
Megidézi Seant és Domot.
És egyértelmű, hogy Sean és Dom eltűnt Cecelia életéből.
Késő, kurvára késő.
– Az Isten verje meg!
Pokoli dühös vagyok, olasz bőrcipőmben végigrohanok a nedves
füvön, és az utolsó ötven métert sétálva teszem meg Roman
tökéletesen nyírt pázsitján. Még soha nem voltam ilyen közel a
palotájához, és megfogadom, hogy soha többé nem is leszek.
A nyári forróság égeti a fejbőrömet, ami csak növeli
bosszankodásomat, ahogy hosszú léptekkel átvágok a kerten; a
zene fülsiketítő, de a szöveg egyértelmű.
Ez a lány fülig szerelmes.
Pislogok a napsütésben, úgy érzem, megsülök az öltönyömben,
sikerül felérnem a teraszra, és amikor meglátom, megtorpanok:
félmeztelenül ül egy nyugágyon.
Haragosan felé tartok, és meg sem ismerem a tíz évvel ezelőtt a
könyvtárban látott kislányt. A nyurga kamaszlány helyén egy
bikinialsót viselő nő ül, barna bőre csillog, arca makulátlan, vonásai
nyugodtak. Megérzi a jelenlétemet, telt ajka szirénmosolyra görbül,
majd keze végigcsúszik tökéletes mellén, tenyerét a hasára helyezi,
majd lassan a bikinialsója felé csúsztatja. Szemem ennek
megfelelően követi mozdulatát, majd felemeli a kezét, és
elárnyékolja a szemét. A karomon a hőség ellenére felágaskodnak a
pihék, és azonnal pánikba esem, ahogy az ismerős érzés felemészt.
Ne! Ne! Ne! Ne! Ne!
A tudat szinte villámcsapásként vág belém, olyan erősen, hogy
tehetetlen leszek, nem tudok megszólalni, semmire nem vagyok
képes, egész lényemmel küzdök ellene, ő pedig megszólal.
– Nincs mit mondanod?
Amikor továbbra is némán állok, lassan kinyitja a szemét, egészen
tágra, és ekkor ér a második villámcsapás.
Évek óta kapok jelentéseket a fejlődéséről – ezt a fejlődést
mostanáig szorosan követtem. Évek óta tudom, mi van vele,
feketén-fehéren láttam, ahogy felnő. Évek óta nem voltam hajlandó
megnézni a róla készült képeket, és ezek szerint jó okom volt rá.
Amikor utoljára láttam, még gyerek volt. Most pedig már minden,
csak nem gyerek, ahogy itt fekszik előttem, tökéletesen éretten, alig
egy karnyújtásra. Éveken át elutasítottam annak a lehetőségét, hogy
túl mélyre ássak, de az eddig kikerült részletek most felütik csúf
fejüket, ahogy lepillantok saját végzetemre, és egyetlen név
visszhangzik a fejemben unos-untalan, én pedig ökölbe szorítom a
kezemet, hogy valahogy elűzzem.
Heléna.
Ahogy engedélyezem magamnak a gondolatot, Cecelia
ugyanezzel a döbbenettel azonosít.
– Szóval te vagy a Francia.

A gines üveg kiürült, elengedem, és valahol összetörik a járdán.

Teljes tartalma szükséges ahhoz, hogy olyan szinten lenyomjon,
hogy az adrenalin legyen az egyetlen, ami miatt még megállok a
lábamon. A Jaguar motorháztetőjére támaszkodom, ahogy Dom
kocsijának reflektorfénye jelenik meg, majd beáll a parkolóba.
Lesütöm a tekintetemet, beleszívok a cigimbe, várok, amíg a
kocsiajtó csapódik, és a csizmájuk megjelenik a látóteremben.
– Mielőtt egyetlen kibaszott szót is szólnátok, hadd mondjam el,
hogy miként szeretném ezt hallani! – Egyelőre képtelen vagyok
bármelyikükre is ránézni, és érzem a belőlük áradó félelmet és
feszültséget, ami némi megkönnyebbüléssel tölt el.
Nem volt szándékos húzás, hogy veszélybe sodorják a
pozíciómat, vagy átvegyék a helyemet. Miután összefutottam
Ceceliával, amit mindent elsöprő vágy kísért, kénytelen voltam addig
inni, amíg tagadni kezdtem magamban az egészet, főleg úgy, hogy
végighallgattam Cecelia könyörgését a fiúk után.
De az igazság az, hogy nincs megkönnyebbülés.
Mert nemcsak Cecelia irántuk érzett odaadása rengette meg
alapjaiban a világomat, hanem az a tény, hogy ez az odaadás
egyáltalán létezik. Egy gyönyörű nő szerelme az övék, egy olyan
nőé, aki képes lenne mindent kockára tenni értük. Ugyanolyan ez az
odaadás, amiről azt gondoltam, hogy a fiúk irántam is éreznek. És
Ceceliát is ugyanúgy átbaszták. Bemocskolták azzal, hogy
egymásnak adogatták, mint az üveget, amit most kiürítettem, és
közben veszélybe sodorták. És közben tönkretettek valami
számomra megszentelt dolgot. Mikor alig egy órával korábban
kinyitottam a gines üveget, be kellett ismernem magamnak, hogy
Cecelia volt az ártatlanság képe, akit eddig védelmeztem.
– Azt akarom, hogy mondjátok meg nekem, hogy pontosan mikor
döntöttetek úgy, hogy elárultok engem és a bizalmamat – mind a
ketten! Aztán részletesen mondjátok el, hogyan csináltátok, először
az egyik, aztán a másik! De először is azt akarom tudni, hogy ez
mióta tart.
 Először az öcsémre pillantok, akinek szemében ritkán látott
félelem villan meg.
– Három hónapja.
Bólintok, és amikor előrelépek, majdnem megbotlok, de sikerül
kiegyenesednem.
Három hónap.
Három.
Ennyiszer fordítottam rá a kulcsot, hogy megbizonyosodjak róla,
hogy biztonságban vagy.
Önkéntelenül is elmosolyodom a dolog iróniáján.
– Mindig is ez volt a szerencseszámom.
– Tob…
– Három fivéremben bíztam meg, ami három alkalmat jelent,
amikor is bármelyikőtök színt vallhatott volna. Három hónap. –
Nagyot nyelek, elszakítom tekintetemet Domról, és Seanra pillantok.
Ugyanolyan elgyötört, mint Dom, de ez nem jelent számomra
vigaszt.
– Nos, ezennel hadd közöljem veletek, hogy a büntetésetek
háromszor ennyi! Kilenc hónap. És tegyünk hozzá még egyet a rend
kedvéért.
– Tob…
Haragos pillantást vetek rájuk, mire csend lesz.
– Ha még egy szót mertek szólni, még egy kibaszott szót… Akkor
az egésznek véget vetek! Az egésznek! Még mindig megvan a
hatalmam, hogy megtegyem, bár ti mindketten nyilván kurvára
tehetetlennek gondoltok. Alig pár nap alatt fel tudom oszlatni az
egész kibaszott klubot. Végleg Franciaországba költözöm, és élem
tovább a kibaszott életemet. Mert úgy tűnik, hogy itt csupán
hazugságban éltem.
– Mi sosem akartuk…
– Ez három szó volt? – tudakolom, és hol az egyikre, hol a
másikra bámulok. – Vagy hallucinálok? – Végigszántok a hajamon,
többször is nagyot nyelek, hangom nyersen cseng, amikor
megszólalok. – Nincs kivétel. Ezek a szabályok. Ennyi lesz az idő.
Fogadjátok el és üljétek le, vagy mindketten kiszálltok, és ezt
komolyan mondom! Vagy elfogadjátok, vagy takarodjatok!
– Hol? – A kérdés Dominictől érkezik, és hallom hangján a
megbánást. Nem elég. Közel sem elég.
– Hogy hol? Ezt kérdezted, drága öcsém? Hol máshol? Azon a
helyen, ami azzá tett, aki vagyok. Mindig is Franciaországba akartál
menni. Itt a remek alkalom.
Dominic nekidől a kocsi motorháztetőjének, és arca elkomorul.
– És te hol leszel addig?
– Ott, ahol lenni akarok, baszod!
– Ez komoly? – tudakolja Sean, és én rápillantok.
– Mindazt, amiért tizenöt éven át dolgoztam, amiért dolgoztunk,
veszélybe sodortátok egy dugás kedvéért. Szóval mondd meg,
Sean, ez komoly?
– Ez nem…
– Te akarsz nekem kiselőadást tartani a szerelemről, Sean? – Egy
másodperc múlva szinte összeér az arcunk, nekem ökölbe szorul a
kezem, körmöm a bőrömbe vájom, nehogy megüssem a fivéremet. –
Mert ha ez a terved, akkor azt mondom, hogy kurvára fogalmad
sincs a szerelemről!
– Szeretjük – szólal meg Dominic, és ez olyan, mintha mellkason
rúgott volna.
 – Leszarom. – Üresnek érzem magam. – Nekem most már semmi
nem számít, és meg kell győznötök arról, hogy számítson, ha
szeretnétek megtartani azt, amit felépítettünk, mert ezen a ponton
kurvára nem érdekel. Komolyan – csuklik el a hangom – komolyan,
kurvára nem érdekel!
– Tudom, hogy megbántottunk, öregem – mondja Sean ahogy
arrébb lépek, profilját megvilágítja a felvillanó reflektorok fénye,
ahogy Tyler megérkezik, kiugrik a kocsijából, végignéz
mindhármunkon, és pillantása rajtam állapodik meg.
– Te is? Te is, Tyler? – nyögöm rekedtesen, és szívem darabokra
szakad, ahogy tekintetem ide-oda jár köztük. – Azok után, amiken
keresztülmentünk? – Ismét nagyot nyelek, és elhessegetem a
látásomat elhomályosító gyengeséget. Domra pillantok, akinek
könnyes lesz a szeme, majd elkapja pillantását. – Nézz rám, bassza
meg! – Dom a szemembe néz. – Ez mama és papa miatt volt, Dom.
Olyan közel álltunk egymáshoz, öcskös! Miért? – nyögöm
rekedtesen, ahogy Dom fájdalmasan felsóhajt, majd szeméből
kibuggyannak a könnyek.
Tyler lép egyet felém, én pedig a fejemet ingatva megállítom.
– Mondjátok el, fivéreim, szóról szóra, hogy miként vertetek át
három hónapon keresztül! Mondjatok el mindent, amit csináltatok,
mondjatok el minden szándékos hazugságot, minden módszert,
amivel elárultatok, amivel ködösítettetek, és aztán – folytatom
rekedtes hangon – mondjátok el, hogy mennyire szerettek… –
csuklik el ismét a hangom, ahogy visszanézek Domra –, mondjátok
el, hogy mennyire szerettek engem!
Megtántorodok, tenyerembe fogom arcomat, Tyler megragadja a
karomat, a nyakába helyezi, hogy megtartson. Elhajítom a
cigarettámat, és pillantásomat a fivéreimre emelem.
– Javaslom, hogy zárjatok le minden, a klubbal kapcsolatos
ügyeteket, mégpedig gyorsan, mert a visszaszámlálás csak akkor
kezdődik el, amikor megérkeztek Párizsba. És ne féljetek, fivéreim,
gyengéden fogom közölni vele, hogy a jövőben nem fogjátok
meglátogatni, és ha csak a legkisebb kapcsolatot is keresitek vele,
végeztünk.
– Tob…
– Még csak rád sem tudok nézni! – Dom levegő után kapkod,
ahogy elfurakodom mellette, megbotlok és előreesem. Tyler elkap,
ahogy maszkom leesik, és úgy érzem, hogy ott vérzek el előttük. A
mellkasomat tűk szurkálják, de Tyler sikeresen besegít a kocsija
anyósülésére, betuszkol, és még azelőtt elindul, hogy elájulok.
Ezután nyolc hónapon át éreztem kívülállónak magamat a saját
klubomban, az egyetlen helyen, ahol valaha is otthon éreztem
magamat. Nyolc hónapon át azok, akikben még megbíztam, akiket
fivéreimként szerettem, elfordították a tekintetüket, amikor elmentem
mellettük – csalódtak bennem, abban, hogy elküldtem Domot és
Seant, mintha én cselekedtem volna valami rosszat.
És ezalatt a nyolc hónap alatt, miközben folyamatosan
figyelemmel kísértem jóllétüket és fejlődésüket Franciaországban, és
figyeltem azt a nőt is, akivel megcsaltak, ellenálltam a kísértésnek,
hogy megpróbáljam felfedni azt a rejtélyt, hogy vajon mit láttak
ebben a lányban. Az igazi trójai Helénának sikerült szétrombolnia azt
a királyságot, amit puszta kézzel építettem fel.
Nyolc hónapon át lassan becserkésztem az apját, megtettem az
utolsó simításokat, hogy biztosítsam azt, hogy abban a pillanatban,
hogy a fivéreim leszállnak a repülőről, utolsó tettük a bizalmam
visszaszerzésében az lesz, hogy legyőzik Romant.
Egyáltalán nem állt szándékomban viszontlátni azt a lányt. De
amikor már képtelen voltam tovább elviselni azt, hogy számkivetett
vagyok abban a klubban, amit én magam hoztam létre,
visszamentem arra a helyre, ahol minden elkezdődött – hogy
felidézzem, miért is kezdtük el, megpróbáljak megbocsátani nekik,
békét kössek a hibájukkal, és újra magaménak mondhassam azt a
helyet.
Ahogy átvágtam a fák között, miközben szerettem volna
körülnézni, hallottam, hogy őket hívja, minden kétséget kizáróan
tudtam, hogy ha létezik Isten, akkor valahogy nagyon magamra
haragítottam, mert úgy intéztem az életemet, hogy Vele nem
beszéltem meg a terveimet. És a legbrutálisabb gyomros az volt,
hogy ott láttam azt a lányt a holdfényben, ahogy kétségbeesetten
szólongatja őket. Akkor jöttem rá, hogy túlságosan késő, késő már
ahhoz, hogy Ő feloldozzon.
A bizonyíték leragyogott rám – az ő képében – abban a
pillanatban, ahogy pillantásomat a csábításra vetettem. Ártatlansága
incselkedett velem, minden tisztességet kiölt belőlem, addig a
pontig, hogy meg akartam semmisíteni ezt az ártatlanságot, és
felgyújtani az irántuk érzett szerelmét. Mert Cecelia nem volt
ártatlan; teljesen egyedül tönkretett mindent a puszta létezésével, és
ennek a bizonyítéka ott csillogott a nyakában.
Abban a pillanatban, hogy szembeszegült haragommal,
ugyanolyan dühödten, elnyíló szájjal, tágra nyílt szemmel, mint én,
tudtam, hogy megfizetek azért, amit százszor is megtagadtam
magamtól. Miután évekig ellenálltam, félretoltam minden kényszert
miattuk, miattunk, és minden gyengeségemet, amire hajlamos
voltam, féken tartottam, úgy éreztem, egyetlen kibaszott percig sem
tudom tovább megtagadni magamtól.
És amint megízleltem ezt a lányt, felfedeztem magamnak a
szabadságot.

Ugyanezt a szabadságot érzem most, amikor kinyitom a szememet,

és a farkam fölött ott látom a szemét; mélykék óceánszínű szeme
tele van néma követeléssel.
Legerősebb kísértésem és végzetem. Az egyetlen nő, aki képes
kielégíteni. Ősi ellenségem és egyenrangú partnerem, kínzóm és
szerelmem.
Soha nem volt ilyen fantasztikus érzés a semmibe hullani vele.
Öklöm köré tekerem a haját, elmerülök abban, ahogy szája
rászorul a farkamra, és a nyögés ott vibrál a torkában.
Az én trésoromat soha nem lehetett könnyen kielégíteni,
akármilyen sűrűn is végzem el a feladatot. Kicsit öklendezni kezd,
majd megigazítja rajtam a száját, álla határozottan megfeszül, amitől
felnyögök. Elmerülök az érzésben, a nedves száj okozta tökéletes
nyomásban, és megtámaszkodom, hogy jobban lássam. Amikor
felfelé tolom a csípőm elenged, ajka érzéki mosolyra húzódik, ahogy
kezébe fogja a farkamat.
– Jó reggelt, Mr. King!
Önkéntelenül is elmosolyodom.
– Tényleg jó ez a reggel.
Körmét végighúzza a combomon, újra a torkába enged, én pedig
hátrazuhanok a párnámra, megtagadom magamtól azt, hogy felfelé
tolja a csípőmet, mindent megteszek, hogy visszafogjam magam.
– Putain! – Bassza meg!
 Ismét lebukik, megragadom a fejét, és felpillantok rá. Már a puszta
látványtól majdnem elélvezek. Teljesen meztelen, az egyik
combomon ül, tökéletes melle pont előttem van, mellbimbója
keményen előremered, ahogy végigfuttatom rajta a kezemet, majd
lenyúlok és végigsimítok a punciján.
– Tellement sexy. – Olyan kibaszottul szexi!
Ismét folytatjuk, de ezt nem fogom sokáig így bírni. Egészen a
hegyéig felér a nyelvével, majd elenged, és ismét a kezébe vesz,
közben várakozásteljes pillantást vet rám.
– Mi jár a fejedben, Mon Trésor?
– Basszál meg! – mondja, hangjában nyers vágy cseng.
Végigfuttatom kezemet selymes haján, képtelen vagyok elrejteni
vigyoromat.
– Újabb osztalékot szedsz?
– Pontosan, és nem vagyok beszélgetős kedvemben, King.
Felnevetek, a mellkasomhoz szorítom, és lecsapok éhes szájára.
Hangosan felnyögök, ahogy elmerülök a csókban, a nyelvében,
ahogy az enyémhez simul.
Eddig minden egyes csókunk tökéletes volt, bármilyen érzelem is
bújt meg mögötte. Pontosan úgy elégít ki, ahogy szükségem van rá,
bármiféle utasítás vagy sugallat nélkül. Szakértői lettünk egymás
testének, feltérképeztük egymást, és az utóbbi két napban újra
megismerkedtünk egymással, ez pedig maga volt a kibaszott
mennyország. A tekintetéből rájövök, hogy túlságosan sokáig
hagytam éhezni, és örömmel segítek ezen a problémán. Magamra
húzom, végigsimítok a szárnyán, ahogy puncijával végigcsúszik a
farkamon, majd magába enged, lassan rám csúszik, míg végül
egymásba kapcsolódunk.
 Mindent elsöprő vágy száguld végig rajtam, de átadom neki az
irányítást, ahogy összerándul rajtam, és közben tökéletesen
egymáshoz dörzsölődünk, épp annyira, hogy amikor felfelé tolom a
csípőmet, a legcsodásabb jutalomban van részem.
– Tobias! – Megnyalja az ajkát, tenyerét a mellkasomra helyezi,
ahogy gyorsít a tempón, hosszú haja a combomat csiklandozza,
majd hátraveti a fejét, és teste íve a létező legfantasztikusabb
látványban részesít. Megragadom a csípőjét, elmerülök forró,
nedves testében, addig ringunk együtt, amíg úgy érzem, hogy már
nem bírom tovább.
Megfordítom, látom szemében az elégedett csillogást, hogy
megelőzött, miközben combját a derekam köré húzom.
De mindig megelőz.
Az élet, a korábbi élet számomra megszűnt abban a pillanatban,
amikor megpillantottam őt. Lényem korábbi változatai kitörlődtek,
amikor a gyűlöletet szerelemre cseréltük. Sokkal könnyebb lett volna
gyűlölni őt. Egy adott ponton gyűlöltem is, és időnként még mindig
gyűlölöm, mert képes elérni, hogy gyűlöljem. De a megadás az, ami
megváltoztatta az életemet, megváltoztatott mint embert,
megszelídített, és betöltötte a lelkemet.
Az, hogy szerettem őt, tönkretett, elképzelhetetlenül megsebzett.
Az, hogy szerettem őt, más megvilágításba helyezte a dolgokat,
azt, hogy mi a fontos, mi a saját személyes igazságom, és akár így,
akár úgy, segített, hogy azzá legyek, aki most vagyok.
És punktum!
Lassan elkezdek mozogni, nyögdécselése egyre jobban izgat,
ajka szinte csodálattal függ rajtam, szemében semmi félelem nincs,
ahogy szíve vadul ver a hús alatt, és csókot lehelek rá.
 Többé egyetlen lélegzetvételnyi hely sincs köztünk. Nem érzek
semmilyen szabad teret, csak teljesnek és hálásnak érzem magam.
Hálás vagyok a végzetemért, a szívért, ami itt dobog alattam, amitől
könnyebben lélegzem, ami enyhít a feszültségen, és ami kiszabadít
elmém fogságából. Mellkasunk összeér, behatolok, ahogy Cecelia
kimondja a nevemet, a hajamat húzza, miközben tekintete egy
pillanatra sem válik le az enyémről. Szívem a szívének szorul, együtt
dobban az övével, de már nem könyörög azért, hogy engedjék be.
Az ajtó már nyitva áll. Még egyszer kimondja a nevemet, mire
felnyögök és beleélvezek, államat ziháló mellkasának nyomom,
ahogy lefelé jövök az orgazmus hullámain, és érzem, érzem annak a
célnak a felismerését, amiről sosem hittem, hogy még egyszer
megtalálom: érzem, hogy hazaértem.
 Harmincadik fejezet

Tobias

Beau felnyüszít a lábam mellett, ahol fekszik, és jeges fuvallat csap

az arcomba. Tenyeremmel az alattam lévő matracot tapogatom, de
hiába: csak a hideg szél suttog végig a szobán, amitől tökéletesen
felébredek. Amikor kinyitom a szememet, megpillantom a hideg
forrását – a hálószoba ajtaja tárva-nyitva van –, ezért kiülök az ágy
szélére, lábam a jéghideg padlót éri, ahogy a Glock után nyúlok. A
következő másodpercben arcul csap valami, és a sajgást még
mindig az állkapcsomon érzem, amikor rájövök, hogy mi volt az.
Hó.
Elönt a megkönnyebbülés, ahogy visszateszem a fegyveremet a
fiókba, és résnyire húzott szemmel figyelem, ahogy az
ablakpárkányon egy pillanatra feltűnik egy kesztyűs kéz. Egy
másodperc múlva újabb hógolyó csapódik be az ablakon, és most
mellkason talál – a gonosz tettet az én Trésorom sátáni kacaja
követi.
– A frászt hoztad rám, köszönöm szépen! A segged az enyém!
– Sajnálom! – szólal meg az ablakon kívülről.
– Nem sajnálod eléggé.
Haragosan pillantok Beau-ra, aki elkezdi felnyalni a jeget a
padlóról.
 – Mihaszna vagy! – feddem meg. – Menj, és fald fel Ceceliát!
Cecelia nevetése végigvisszhangzik a hálószobán, ahogy
odalépek az ablakhoz, abban a pillanatban, ahogy az ablakkeretben
megjelenik a csillogó, sötétkék szempár. Rám mosolyog az ablak
alól, és én is rámosolygok, majd becsapom az orra előtt az ablakot,
kizárva ezzel a „Hééé” kezdetű tiltakozását, majd visszabújok az
ágyba.
És várok.
Nem sokkal később meghallom a hátsó ajtó árulkodó csikorgását,
majd halk csizmás léptek osonnak végig a házon. Beau teljes
mértékben elárulja, amikor odamegy a hálószoba ajtajához, ahol
valószínűleg Cecelia hógolyókkal megrakodva áll.
– Sajnálom – mondja őszintén. – Erre nem gondoltam.
– Erre is kellene gondolnod – dorgálom meg –, márpedig mindig,
és ezt jól tudod, és csak ma bocsátok meg, de figyelmeztetlek,
Trésor: ha még egy hógolyóval megdobsz, akkor azt úgy tekintem,
hogy elindítottad a…
Épphogy meg tudom védeni magamat a három, gyors
egymásutánban felém repülő hógolyótól. Azonnal talpra ugrok,
Cecelia pedig felugrik, elejti arzenálja többi részét, majd hisztérikus
kacagással kirohan az ajtón. Önkéntelenül is felnevetek, ahogy
végigkergetem a házon, és a nappaliban érem utol, ahol a kanapéra
lököm. Felkiált, ahogy hanyatt esik, és küzd ellenem, szemében
pajkos fény csillog.
– Ezért megfizetsz, mégpedig drágán – mondom, de önkéntelenül
is elmosolyodom, ahogy lepillantok rá.
– Elég sokáig hagytalak aludni.
– Nem mész dolgozni?
 – Tudhatnád, mivel te is déli származású vagy, hogy ha leesik két
centi hó, akkor a déli lakosok mindent elhajítanak, és bezárkóznak.
– Valóban?
– Igen – bólint, és porcelánszínű bőrét halvány rózsaszínűre
színezi a hideg. Szépségétől egy pillanatra eláll a lélegzetem, ahogy
hozzábújok, és jeges kesztyűs kezét a mellkasomra helyezi. Amikor
összerezzenek a kellemetlen érzéstől, felkuncog.
– Igazi havas napot rendezünk, Francia. Elég hó van egy normális
hócsatához, egy méretes hóemberhez, és ha nagyon jó kisfiú leszel,
csinálok neked hókrémet.
Elfintorodok.
– Mi az a hókrém?
– Azt csak a jó kisfiúk kapják. Majd meglátod.
– Mi kell ahhoz, hogy jó kisfiú legyek? – hajolok le, és ajkamat a
több réteg ruha alatti keskeny bőrcsíkra tapasztom. – Megelégszel a
fürge nyelvemmel? Tudod, hogy ez nagy kérés tőlem.
– Mindent bele kell adnod, Francia!
– Mindenem készen áll – mormolom bele a nyakába, és
igyekszem a vastag ruha ellenére is hozzádörgölődzni.
– Hűtsd le magad, cowboy! – mondja, és végigcsúsztatja jeges
kesztyűjét az oldalamon, amitől összerezzenek.
– Meg akarsz küzdeni velem? Több eszed is lehetne!
Cecelia szeme résnyire szűkül a kihívás hallatán.
– És le tudlak győzni – ugrat.
– Úgy gondolod?
– Tudom.
Nem keresek tovább puszta bőrt rajta, hanem elhúzódom tőle és
a kanapétól, és elfogadom a kihívást.
 – Öt perc, Trésor. És bújj el, de jól!

Négylábú csatlósom az első percben kiszagolja hollétét, és Cecelia

úgy visít, akár egy vadember, egy egész arzenálnyi hevenyészve
gyúrt hógolyót zúdít rám, majd körberohanja a házat, és az elülső
udvaron köt ki. Amikor utolérem, csak két lépést tesz meg a jó
harminc centi mély hóban, majd elveszíti az egyensúlyát, és arccal
előreesik.
Önkéntelenül is nevetésben török ki, ahogy ott fekszik, egész
teste rázkódik a kacagástól és a legyőzöttségtől; amikor odaérek
hozzá, és megfordítom, akkor látom, hogy teljesen beterítette a hó.
– Az amerikai történelem legrövidebb háborúja harmincnyolc
percig tartott, Trésor. Csalódtam benned.
Leporolom róla a havat, ő pedig felkuncog alattam.
– Ó, igen, és melyik háború volt az?
– Anglia–Zanzibár, 1896.
– Micsoda stréber vagy te, King – szólal meg alattam. – Azt
hittem, örülni fogsz, hogy vége a háborúnak.
– Ha a mi háborúnkra célzol, az enyhe kifejezés, hogy örülök. Mi
több, hajlandó vagyok minden követelést teljesíteni a te
megadásodért. De a taktikádon még finomítanunk kell. Még a
csatlósomat sem tudtad kikerülni. – Beau felé pillantok, aki felemeli a
lábát, és világossárga csíkot pisil a hóba.
– Beau! – feddi meg Cecelia, ahogy a kutya úgy néz ránk, mintha
azt mondaná hogy „na mi van?” – Cecelia a fejét ingatja, és
visszanéz rám. – Szerintem nem tetszik neki a hó.
– Egyetlen pasinak sem tetszik, ha a tökéig ér a hó. De az ő tökét
le kellene csippentetni, mégpedig hamarosan – mondom, és
felhúzom Ceceliát a földről. – Túlságosan is kezdi megszeretni a
lábszáramat.
– Sss, még meghallja!
Esküszöm, hogy Beau helyeslőn felnyüszít, majd otthagy minket,
erőt vesz rajta a kíváncsiság. Cecelia megfordul miután feláll, és
lábát az enyémbe kulcsolja, hogy elgáncsoljon. Elvigyorodok a béna
próbálkozás láttán, majd megadom magam, és úgy teszek, mintha
tényleg ő döntött volna el.
– Hagytál nyerni – duzzog Cecelia, aki pont rám esik, így a levegő
kiszorul a tüdőmből, ahogy kesztyűs kezét a mellkasomra helyezi, és
ragyogó mosollyal pillant rám. Nedves, összeállt haját kihúzom a
nyakából, és a hátára simítom.
– Néha az a legjobb, ha hagylak nyerni. Az életem így sokkal
egyszerűbb. Viszont meg kell tanítsam neked az önvédelmet.
Cecelia felvonja egyik szemöldökét, majd elegáns mozdulatokkal
lehúzza a kesztyűt.
– Igazán?
– Igen.
A következő pillanatban káromkodásban török ki, ahogy vadul,
keményen ráül a farkamra.
– Mit is mondtál?
– Hogy ne szórakozz velem! – nyögöm, ahogy röviden megszorít,
majd elenged.
– Nagy kár, hogy a férfiak ilyen sebezhetők ott lent – rebegteti
meg a szempilláit. – És én aljasul küzdök.
– Ahogy én is – idézem fel neki, majd talpra húzom, és
megszemlélem a hófehér tájat.
– Csodálatos, ugye?
 Bólintok.
– Azt hittem, csak egy-két centi fog esni.
– Jött egy hidegfront, így sokkal több esett, mint vártuk.
Bólintok.
– A múltkori után megérdemelnénk egy rendes havas napot –
mondja halkan, felidézve azt a napot, amikor mindent bevallottam
neki az apja udvarában, miközben sűrűn hullott körülöttünk a hó.
Ahogy elképzelem, amint ott áll, reszket, potyognak a könnyei,
könyörög, hogy ismerjem el kettőnket, valljam be, amiről mindketten
tudjuk, hogy igaz. És én elutasítottam, miközben teljesen szétestem,
mert tudtam, hogy nem élném túl az igazságot vagy azt az emléket.
– Sajnálom – mondja, ahogy olvas reakciómból. – Nem akartam
olyan aljasul játszani.
– Amíg külön voltunk egymástól, gyakran gondoltam arra a napra
– emelem fel lassan a kötött sapka szélét, és hosszú csókot nyomok
a homlokára, majd visszahúzom. – Ezt a napot sokkal
emlékezetesebbé tesszük majd, úgyhogy arra a másikra soha többé
nem fogsz gondolni.
Bólint, a szemében lévő felhők lassan eltűnnek, ahogy leül a
földre, telt ajka mosolyra húzódik, és egy adag havat gyűjt össze a
kezében.
– A bosszú hidegen tálalva a legfinomabb, nem?
– Eszedbe ne jusson…
Mielőtt elfordul, arcomnak dobja a hógolyót, aztán megpróbál
elmenekülni. Most öt lépést is meg tud tenni.
 Harmincegyedik fejezet

Cecelia

Tobias elfintorodik, ahogy kinyitom a konzervnyitó háromszög oldalú

végével az édesített sűrített tejet. Megszemléli a címkét, én pedig a
havat két tálkába rakom, a tetejére öntöm a sűrített tejet, majd
kiveszek két kanalat a közeli fiókból.
– Már mondtam, Trésor, nem eszem havat – fintorodik el látható
undorral. – Az nem lehet… egészséges.
– A felső pár centi tiszta.
– Nem, köszönöm! – indulna el, én pedig megállítom,
megfordítom és a pultnak szegezem.
– Meg fogod kóstolni – jelentem ki, de Tobias már előre a fejét
ingatja.
– Nem, merci, de nem.
– Ez nem választható, King – mondom, és egy kanálkával
a szája felé emelem.
Elfordítja a fejét.
– Nem eszem meg azt.
A fejemet ingatom.
– Esküszöm, belém villant a jövő egy szelete, ahogy megpróbálok
megetetni egy elkényeztetett francia kis kölyköt, a te miniatűr
kiadásodat.
 Pillantása azonnal a hasamra esik, és lassan felemeli a
pulóveremet, ráhelyezi a tenyerét, majd kérdő pillantást vet rám.
Szemében mély bánat ül, és a fenyegető kanalat visszateszem a
tálkába; aggodalommal önt el a reakciója.
– Mi a baj?
– Szeretnél gyerekeket?
Óvatos arckifejezése láttán megszólal a fejemben a vészjelző.
– Még nem gondolkoztam ezen különösebben. Beismerem, hogy
a gondolat, hogy a te gyermekeddel legyek várandós… van benne
valami szexi, valami nagyon vonzó, és az anyaság… mármint nincs
ellenemre, hogy egy napon anya legyek. Mégis, nem érzem azt,
hogy ez nálam élet-halál kérdése lenne. Miért kérdezed?
Lesüti a szemét, és figyeli az ujjait, ahogy válasz helyett
végigcsúsznak a bőrömön.
– Te akarsz gyerekeket?
– Soha nem hittem, hogy akarni fogok… De a gondolat, hogy te
várandós legyél a gyerekemmel, bassza meg! – Megnyalja az ajkát,
szemében vágy lobban. – Talán veled. De csak veled.
Válasza megmelenget, de most lényem óvatos része szólal meg.
– Jó, akkor mi a gond?
– Semmi.
– Ne hazudj a képembe, Tobias! A veszély a gond?
– Részben igen.
– Oké, akkor erről majd később beszélgetünk. Nem sietünk,
ugye?
– Tényleg nem.
Túl gyorsan jött a válasz. Tovább faggatom.
– Mi az, amit nem mondasz el nekem? Talán… valami gond van
a… – sütöm le a szemem.
Felszegi az állát.
– Nem. Képes vagyok gyermekkel megajándékozni, Trésor.
– Oké – sóhajtok fel. – Legalább valamit mondj!
A tálkák felé int.
– A hókrémed lassan elolvad.
Tehetetlenül felnyögök, de úgy döntök, hogy a vita várhat. Nem
sietek, és túlságosan nehéz megértenem, hogy mi az, amit nem
akar, hogy megtudjak.
A kanálra újabb adag havat helyezek, számhoz emelem, és
felnyögök, amikor az édes krém a nyelvemhez ér. Tobias szemében
némi kíváncsiság villan, ahogy figyel.
– Egy falatot a kedvemért?
Bólint, ujjpercei még mindig gyengéden simogatják a hasamat,
majd leengedi a pulóveremet. Amikor telt ajkához emelem a kanalat
és a szájába veszi, szeme meglepetésében tágra nyílik.
Önkéntelenül is diadalmas mosoly ül ki az arcomra.
– Mondtam én!
Tétovázás nélkül megragadja a saját tálkáját, és a kanapéhoz
indulunk, levetett kabátjaink és kesztyűink a ropogó tűz mellett
lógnak egy vállfán.
Tobias lapátolja a szájába a krémet, én pedig igyekszem nem
diadalittasan vigyorogni, majd teli szájjal szólal meg. Nem lehet
érteni, mit mond.
– Mit mondtál, King? Azt mondtad, hogy „nom nom finom”?
Résnyire összehúzza a szemét.
– Behéhnem kehh Mahkkal – mormogja, majd villámgyorsan
elfogyasztja az édességet, int, hogy én is egyem a sajátomat, mintha
nem kellett volna a szájába kényszerítenem a kanalat.
– Markkal kell beszélned?
Tobias bólint.
– Ki az a Mark?
Nagyot nyel, és újabb hatalmas falatot tüntet el.
– A srác a műszaki boltból. Ő hozza el a szükséges szerszámokat
a havas naphoz. Ő a pénztárosom.
Összeszorítom az ajkamat, ahogy tisztára nyalja a tálkáját.
– Manapság sokat jársz a városban, mi?
Bólint.
– Mark azt mondta, ad öt százalék kedvezményt.
Kitör belőlem a nevetés.
– Deanna nem lesz féltékeny?
Tobias vállat von.
– Az egy másik bolt.
– Te ribanc! – szúrom oda, ahogy kiissza a maradékot a tálkából,
és int, hogy osztozzunk az enyémen. Amikor várakozásteljesen
kinyitja a száját, az ajkán szétkenem a maradék ragacsos tejet a
kanalamról. Összevonja szemöldökét, ahogy leteszem a tálkámat,
még mindig azt méregeti, mennyit hagytam meg, majd megragadom
a vállát, visszanyomom a kanapéra, és teljesen tisztára nyalom az
ajkait. Másodpercek alatt megfeledkezik az otthagyott hókrémemről,
és engem nyal ki. Ajkam duzzad, lábam között egyre nagyobb a
nedvesség, elhúzódom, és lepillantok rá.
– Imádom a hétköznapi Tobiast.
– Igen?
– Ne érts félre, imádom a kemény, zsarnoki, öltönyös franciát is,
de ezért a változatért ugyanúgy odavagyok – nyomom ajkamat az
állkapcsára, és érzem, ahogy elhelyezkedik alattam, karja pedig a
vállam köré simul. – Talán még jobban.
Órákkal később belebámulunk a tűzbe, ahogy kábultan fekszünk a
kanapén, félig elzsongít minket a bor a hosszú sakkparti után, míg
az esti híradót követően meghallgatjuk az időjárás-előrejelzést.
Tobias a kanapé túlsó végében ül, én vele szemben fekszem, ő
pedig masszírozza gyapjúzoknis lábamat. Az időjárás-jelentés
szerint a hónak holnapra nyoma se lesz, amitől kissé melankolikus
hangulatba kerülök. A híradó következő szegmense az, amitől álmos
franciám egyből magához tér, és váratlanul abbahagyja a
masszírozást. Felhangosítja
a készüléket, ahol rövid, de groteszk képsorok követik egymást,
miközben a bemondó röviden összefoglalja az eseményeket, és ez
mindkettőnket kimozdít álmodozásunkból. A felelősök büszkén
jelentik be, hogy ők az elkövetők: egy új terrorszervezet, és Tobias
reakciója alapján ez akár a kibaszott denevérjel is lehetne – egész
testében megmerevedik, és álla tikkelni kezd.
A tarkómon felágaskodnak a pihék, Tobias megborzong mellettem,
reakciója majdnem ugyanolyan, mint az enyém. Titkon igazán
empatikus figura.
Ösztönösen a telefonja után nyúl, amit évekkel ezelőtt különösnek
találtam volna. Célja mindig is a vállalati hadviselés volt, de mióta
hónapokkal ezelőtt különváltunk, a kockázatában, a döntéseiben,
további jövőbeli húzásaiban, mindenben szintet lépett. Ez
kiszámított, szándékos előnyhöz juttatta, amiről nem tudom
eldönteni, hogy kihasználhatta-e már.
Ahogy egyre jobban felfogom ennek a realitását, Tobias fogja a
mobilját, majd meggondolja magát, rám pillant, és leteszi a
készüléket.
– Már intézik a dolgot. Tyler és Preston – pontosít.
Bólintok.
– Ebben biztos vagyok. De ha gondolod, telefonálj nyugodtan,
Tobias! Nem akadályozlak meg benne. És nem kértem, hogy szállj
ki.
Kikapcsolja a tévét, pillantása ismét a tűzbe téved, ahogy
szórakozottan újra masszírozni kezdi a lábfejemet. Bármennyire is
igyekeztem elmondani, hogy nem gond részemről, ha folytatja
korábbi tevékenységét, ő nem akarta, gondoskodott arról, hogy a
kapcsolatunk élvezzen elsőbbséget. És tudom, hogy nála Mindent
vagy semmit a játék neve. Nem az a fajta pasi, aki türelmesen
várakozik az pálya szélén. Már beletörődtem abba, hogy az ő
döntése. Kipillantok az ablakon a tökéletesen felépített, de arc
nélküli hóemberünkre, és elvigyorodok. Amikor az arcához értünk,
valami elvonta a figyelmünket. Az új havas napunk teljes mértékben
túlszárnyalt minden egyéb havas napot, amire hajlandó vagyok
visszaemlékezni, és ez reménnyel tölt el.
– Nem értem az ilyen embereket – szólal meg mellettem Tobias,
és figyelmem ismét rá irányul. – Azokat, akik ártatlanokat ölnek meg
bármilyen kibaszott indokból, hogy bebizonyítsák, hogy miféle
gonoszságra képesek. – Hátradől a kanapén. – Ez nem újdonság,
és mégis, minél gyakrabban történik ilyen, ezek az emberek annál
kétségbeesettebben próbálják túlszárnyalni azokat, akik időben
előttük jártak.
– Nem a te dolgod, hogy megértsd őket. Te eleget teszel azzal, ha
megpróbálod megállítani őket.
Tobias a fejét csóválja.
 – Meg kell értenem őket ahhoz, hogy megállíthassam, hogy
elkaphassam őket.
Odanyúlok, és végigfuttatom ujjaimat kócos haján.
– Örülök, hogy nem érted meg őket, Tobias.
– Borzalmas dolgokat vittem véghez – ismeri be. – De mindent
azért tettem, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek, az ügyünket,
de ettől még nyugodtan alszom.
– Pedig nem kellene.
– Talán nem. Talán sokkal több bennem az Abijah, mint…
– a fejét csóválja. – Számos történetet hallottam arról a kegyetlen
emberről, aki nemzett. Ezek nem jó emberek, Cecelia.
– Milyen volt Abijah, mikor rátaláltál?
– Már szinte alig élt. – Pillantása beszéd közben elveszíti
fókuszát. – Ritka látogatásaim alkalmával alig néhányszor volt csak
beszámítható. Különös módon mindkét alkalommal nagyon kedves
volt, de amikor nem összefüggően beszélt, a mondanivalója nagy
része zagyvaság volt, ostobaság. És a hangulata… gyilkos volt.
– Tobias, te döntöd el, hogy ki vagy, és ezt pontosan tudod. Erre
te tanítottál meg.
Tobias rám emeli pillantását.
– Egyszer láttalak Párizsban. Amikor másodéves egyetemista
voltál. Nem sokkal előtte öltem meg valakit.
Döbbenet. A teljes és totális döbbenet lesz úrrá rajtam, némán
ülök, Tobias pedig folytatja.
– Egy szemét vadállat volt, gyerekeket fogdosott, kegyetlenül bánt
a családjával, borzalmas emberi lény volt. –
Az egyik embere volt Ant… – hirtelen elhallgat, amitől csak még
hevesebben tör felszínre megbántottsága és haragja. – Egy
pillanatig nem haboztam meghúzni a ravaszt. Egy másodpercig sem
– suttogja. – Miután végignéztem, ahogy meghal, elmentem egy
bárba, ahová ez az ember gyakran járt. Épp kiittam az első pohár
gint, amikor megkaptam az üzenetet, miszerint elindultál arrafelé, és
tudtam, hogy egyenesen odajössz. Csak egy háztömbnyire sikerült
eliszkolnom, mikor megláttalak a sarkon: a hajadat az arcodba fújta
a szél, és nem láttalak, amikor beléptél a bárba. – Tobias rám emeli
pillantását. – Tudtam, hogy Párizsban vagy. Mindig tudtam, hogy
mikor vagy ott, de a város sokkal intimebbnek tűnt, amikor ott voltál.
Tudtam, hogy hiányzom neked, mert gyakran jártál azokra a
helyekre, amikről akkor beszéltünk, amikor még együtt voltunk.
Azokra a helyekre, ahová egy napon el akartalak vinni.
Valamiképpen tudtam, hogy engem keresel. – Szomorúan rám
mosolyog, ahogy az első könnycsepp végiggördül az arcomon. – És
majdnem elkaptál – suttogja, és keze megáll a lábfejemen. – Olyan
volt, mintha kergettél volna engem, és egyszer csak ott termettél.
Amikor felfogja reakciómat, lehunyom a szemem.
– Kérlek, nem szeretném, ha ez felzaklatna…
– Hogyisne zaklatna fel!? Láttál, és még csak nem is… –
A fe­jemet ingatom, úrrá lesz rajtam a megbántottság. – Hogyhogy
nem…
– Képtelen voltam rá, Cecelia. Képtelen. Nem sokkal azelőtt
gyógyultam fel abból, hogy rám lőttek, és ahogy eltávolodtam tőled,
a bőröm fájdalmasan húzódott, ami megerősített abban, hogy milyen
veszélyes lenne visszarángatni téged abba az egészbe. Bárcsak
tudnád, hogy mennyire fájt! Habozás nélkül ölök embert, de az, hogy
ott kellett hagyjalak, sokkal rosszabbnak tűnt. Jézusom, bárcsak
tudnád, mennyire vissza akartam menni abba a bárba, csak hogy
megpillanthassalak azon a kibaszott kirakaton át! De igazi
szörnyetegnek éreztem magamat. És akkoriban sokkal inkább
voltam szörnyeteg, mint ember. –
A fejét ingatja. – Tudtam, hogy ott vagy, olyan kibaszottul közel, és
azon tűnődtem, hogy megérzed-e a jelenlétemet. Oda akartam
menni hozzád, megérinteni, még így is, hogy friss vér mocskolta be
a kezemet. És azt éreztem, hogy… ez a büntetésem. Ez a büntetés,
és teljesen megborultam attól, hogy milyen kibaszottul kevéssé
zavar az, hogy elvettem valakinek az életét, és közben széttép az
irántad érzett vágyam. A teljes káosz lett úrrá rajtam, mindkét énem
azért küzdött, hogy ő kerekedjen felül, és mind a kettő ugyanazt
akarta – téged. Ezért elmenekültem, elrohantam előled, messze,
messzire elűztem a szörnyet, hogy ne érhessen hozzád a
vérmocskos kezével. – Arca fájdalmasan eltorzul. – Azután
elkezdtem gyűlölni Párizst, mindent gyűlöltem benne. Úgy éreztem,
ottlétemmel elárultam azt a jövőt, ami sosem lehet a miénk. – Tobias
lehunyja a szemét. – Minden erőmre szükségem volt, hogy elmenjek
abból a bárból. Minden erőmre, amennyi megmaradt, pedig azon a
ponton már nem sok erőm volt. Inkább voltam a két lábon járó
bosszúállás, mint emberi lény, de te azon a napon felidézted
számomra, hogy még mindig hús-vér ember vagyok… felidézted. Az
volt életem egyik legszörnyűbb éjszakája, mert még soha nem
éreztem magam ilyen magányosnak.
Forró könnyek folynak végig az arcomon beismerése hallatán.
Haragszom az idő miatt, amit elveszítettünk, a megkönnyebbülés
miatt, amit egymásban találhattunk volna, és sosem kaphattunk
meg, Tobias kibaszott, mindent felülíró vágya miatt, hogy
megvédelmezzen engem.
 – Mindig a munka volt az, ami elvett tőled. Mindig a munka.
Szörnyetegnek kell lennem, hogy elkapjam a többi szörnyeteget, és
ez a munka lényegét tekintve vesztes ügy. Nagyrészt azért, mert az
ilyen emberek folyamatosan újratermelődnek – emeli rám őszinte
pillantását. – De belőled csak egy van, és… – telik meg a szeme
érzelmekkel – én egész életemben egyedül voltam. Már nem akarok
egyedül lenni.
Rávetem magam, szorosan ráfonódom, nem hagyok semmi teret
közöttünk. Beszívom bőre fűszeres illatát, hozzábújok, betakarom,
és közben vadul megragad.
– Nem vagy egyedül, Tobias – mondom halkan. – Nem megyek
sehová, ha rajtam múlik, nem megyek.
Megragadja a fejemet, és felpillant rám, a másodpercekkel
korábban látott bánat helyét egyfajta béke veszi át. Ajkunk egybeforr,
és nyelve gyengéden, kutatón közénk furakodik. Odabújok,
visszacsókolom, érzem szerelme minden egyes grammját a
csókjában, míg saját érzéseimet beletáplálom.
Nem sokkal azután elmerülünk egymásban. Felemelkedik a
kanapéról, én köréje fonódom, és szótlanul bevisz a hálószobába.
És minden egyes lépéssel érzem a döntését.
Ők várhatnak. Még egy kicsit, egy kicsit még kurvára várhatnak.
 Harminckettedik fejezet

Cecelia

Egy újabb fárasztó nap után ott találom Tobiast Beau-val az elülső
udvarban; mosolya megmelenget, ahogy a kutya a lábánál ugrál, alig
várja, hogy Tobias odaadja neki azt, amit a kezében tart. Még
elcsípem a társalgásuk végét, ahogy kiszállok az Audimból.
– Devrions-nous montrer à Maman sur quoi nous travaillons? –
Na, megmutatjuk a mamának, hogy mit gyakoroltunk?
– Oui – válaszolom, ahogy Tobias átnyúl a táncoló kutya fölött,
hogy hevesen átöleljen, és az ájulásig csókoljon.
– Salut, Maman! – Szia, Mama!
– Bonjour, Francia! – Szervusz, Francia! – Ti meg miben
mesterkedtek?
Tobias pillantása végigsimít, mosolya eléri a szemét.
– Van egy meglepetésem. – Komoly pillantást vet Beau-ra, majd
odaveti az első parancsot.
– Assis! – Ül! Beau azonnal leül a hátsó lábára.
– Ez nem a te érdemed. Ezt én tanítottam neki – ugratom.
– Roule! – Gördül! Beau azonnal átgördül a hátán, én pedig
vidáman tapsolok, ahogy Tobias megjutalmazza a kutyát.
Beau lihegve várja a következő parancsot, ahogy Tobias
szemmagasságba emeli a jutalmat.
– Pattes en l’air! – Mancsot emel!
Felnevetek, ahogy Beau a hátsó lábára áll, és megadóan felemeli
a mancsát.
– Á-á! – int Tobias neki, hogy maradjon továbbra is a levegőben,
majd kezéből elképzelt fegyvert formál. – Puff, puff!
Beau gyakorlottan eldől, mint akit lepuffantottak.
– Ó, Istenem! – kiáltok fel izgatottan, ahogy összecsókolom és
agyondicsérem mind a kettőt.
– Mióta dolgoztok ezen? – tudakolom, ahogy beterelem őket a
házba.
– Néhány hete.
– Elmehetnél kutyakiképzőnek!
– Csak nagy nehezen tudom elviselni ezt a kutyát – nevet fel, és
közben ravaszul rám pillant.
– Imádod ezt a kutyát.
– Kegyelemből dugott velem, amikor te nem voltál hajlandó –
vonja meg Tobias a vállát, én pedig játékosan a mellkasára csapok.
Elvigyorodik, és gyorsan összegyűjti a hűtőből a vacsora
hozzávalóit. – Milyen napod volt, Trésor?
– Csak egy átlagos nap volt – mondom, és a hálószoba felé
pillantok; kíváncsian, de aggodalmasan várom az újabb
naplóbejegyzést. Az utóbbi pár hétben Tobias többször is komoly
betekintést adott az életébe, különféle részleteket idézett fel a külön
töltött éveinkből. Néha vacsora közben tovább mondja azt, amit leírt,
máskor viszont nem hajlandó mélységeiben tovább beszélni róla. De
a története a legizgalmasabb, amit valaha olvastam. Az a nap a
lóversenyen, ahol mindent feltett, amije volt, hogy megalapozza az
Exodust, a kedvencem lett. Minden egyes bejegyzés Tobias, Sean
és Dom múltjáról mesél, és némileg eloszlatja az őket körülvevő
homályt, de közben minden sokkal izgalmasabb lesz tőle. Kiélvezem
a részleteket, szeretetem és nagyrabecsülésem egyre nő irántuk.
– Megyek, lezuhanyozom – mondom, ahogy Tobias becsukja a
hűtőt, és kézen fog, visszahúz magához.
– Hova ilyen sietősen?
– Tudod, hova, ne csináld már…
Az ajka megremeg.
– Szereted a történeteimet, Trésor?
– Imádom őket – veszem a tenyerembe az arcát. – És téged is.
Olvas kíváncsi arcomról, és összevonja a szemöldökét.
– Attól tartok, ma csalódást fogok okozni.
– Nem érdekel.
Ajkát az ajkamra nyomja.
– Trésor, ez a mostani biztosan fel fog zaklatni.
Az utóbbi néhány hét maga volt az álom – mi több, egyfajta
nászút volt. Nem veszekedünk… túl sokat. Olyan, mintha folytatnánk
a régi Triple Falls-i életünket. A múltunkra vetett szomorú, futó
pillantásokat gyorsan átvészeljük az általunk megalkotott új valóság
segítségével.
Minden reggel úgy kefélünk, akár a vadállatok, esténként pedig
szeretkezünk. Egyre kevesebbszer van rémálmom, és amikor
felébredek, Tobias itt van velem, megcsókol, ott van bennem, és
elűzi mindazt, ami a rémálmokból visszamaradt. Sajnos Tobias
pánikrohamai nem enyhültek, és ebből tudom, hogy még mindig
vannak súlyos titkai. Napról napra egyre többet mond el a
történetéből, és részben elégedett vagyok vele.
 Egyszer majdnem legyőztem sakkban, és túlságosan sokáig
élveztem a győzelmemet, mert jó fél órán keresztül büntetett azon az
éjszakán, mire végre megengedte, hogy elélvezzek.
És ahogy összekeverednek a régi szokások a Virginiában kialakított
újakkal – bámuljuk a csillagokat, Louis-t iszunk –, egy olyan
életritmust veszünk fel, amiről nem gondoltam, hogy friss
egyesülésünkben ilyen hamar bekövetkezik. Egy hét maradt
hálaadásig, és olyan, mintha a legnehezebb részt már magunk
mögött hagytuk volna.
– Bármi is az, megküzdünk vele – mondom, és teljesen biztosan
gondolom, hogy így is van.
Tobias bólint, és visszatér a főzéshez, amit nagyon szeret, és
minden nap különös gondossággal végez – és melynek a
gyümölcsét én aratom le.
Egy utolsó, biztató csókkal a hálóba sietek, táskámat az ágyra
hajítom, és leülök az íróasztalhoz.

Cher Journal!
Az utóbbi hetekben egyre közelebb kerültünk egymáshoz,
közelebb, mint valaha voltunk, de még mindig van egy kis tér
közöttünk, és mind a ketten tudjuk, hogy ennek mi az oka.
Titkolok valamit előle, és ezt ő is tudja. De ezt a vallomást évek
óta halogatom, és ha végre elmondom neki, akkor attól félek, hogy
nem fogja úgy megérteni, ahogy arra nekem szükségem lenne.
Annyira szeretném elmondani, de minél több idő telik el, annál
erősebbek leszünk. Ha ezt megosztom vele, akkor az megint
mindent megváltoztathat köztünk. Ezt egyikünk sem akarja, de
muszáj, hogy tudja, hogy jó okom volt rá, hogy eddig nem mondtam
el. Önző okom, mert az elme és a szív évek óta véget nem érő
háborújában most közel járok az elégedettséghez. Nem akarom,
hogy az én félelmeim átváltozzanak az ő félelmeivé. Ezért még egy
kicsit arra kérem, hogy várjon. Csak remélhetem azt, hogy megérti.

Sokkal hosszabb ideje tudom, hogy titkol valamit előlem, és nem volt
szükségem a mai vallomásra ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla.
Ahogy újra elolvasom a szavait, feltör bennem a düh, és
összecsapom a naplót. Ha van még bennem bármennyi harag vagy
megvetés, akkor az emiatt van.
Tudom hogy veszekedés vár ránk, de képtelen vagyok elengedni
a dolgot; felállok, kihagyom a zuhanyzást, és visszamegyek a
konyhába, de Tobias nincs ott, csak a felszeletelt zöldségek
hevernek a pulton. Kinyitom a hátsó ajtót, és megállok, amikor
meghallom az elsuttogott beszélgetést, miközben Beau valahol a
kertben ugat.
– Ez nem fog csak úgy elmúlni. Két hívást is elszalasztottál velem.
Egy női hang.
Tobias FaceTime-ozik valakivel, és közelebb lépek, hogy
megnézzem. Ahogy megpillantom, belém mar a féltékenység: a nő
természetesen kibaszottul gyönyörű. A harmincas évei elején-
közepén járhat, sötét szeme és haja van, és dallamos francia
csengés érződik a hangjában.
– Igen, tudom, Sonia. Dolgom volt.
– Nem tudok tovább dolgozni veled, ha nem beszélsz velem, vagy
nem hívsz vissza.
– Megértem. Hamarosan kereslek.
– Kérlek, ez legyen most a legfontosabb, hiszen az enyém vagy!
Tobias bólint.
– A szavamat adtam.
 A nő szeme most rám villan, és int Tobiasnak, aki hátrapillant, és
észrevesz; vagy már tudta, vagy most tudja meg, hogy ott állok
mögötte. Nem tudom eldönteni, melyik igaz. Befejezik a hívást, én
pedig várom a magyarázatot, ott állok Tobias mögött, és forr a vérem
a dühtől.
– Az Exodus ügyei – mondja egyszerűen, és megáll előttem, majd
szembefordul velem. A hazugságot túl könnyű kiszúrni.
– Értem – fordulok sarkon, és becsapom a hátsó ajtót.
– Cecelia! – nyögi a foga között szűrve, majd bejön utánam, és
halkan elkáromkodja magát ahogy megfordulok, és szembenézek
vele.
– Azt hitted, zuhanyozom! – csattanok fel.
– Nincs titkolnivalóm.
Felnevet.
– Az imént a szemembe hazudtál.
– Cecelia! – ragadja meg a karomat. – Ezt majd máskor fogom
bevallani.
– Kefélsz vele? Megbasztad?
– Jézusom, nem! – engedi el a karomat. – Hidd el, előbb vagy
utóbb megtudod! Fegyverszünetet kötöttünk, vagy elfelejtetted?
– Baszd meg a fegyverszünetedet! – vetem oda, mert a
féltékenységem győz a logika felett. Amikor rajtakaptam, nem
kezdett sunnyogni, de ez nekem nem elég.
– Ez a csaj része annak, amit titkolsz előttem?
– Igen. Nem. Trésor, ne feltételezz mindenfélét a nagy semmiből!
– Hangjában inkább szomorúság, mintsem megbánás honol. –
Egyáltalán nem arról van szó, amire gondolsz. Ezt nagyon
részelesen el fogom magyarázni. Sonia szeretne beszélni veled.
 – Akkor hívd vissza, King! Csupa fül vagyok.
– Most még nem.
– Csak akkor, amikor neked kényelmes, ugye? Ahogy azt sem
mondod el, hogy miért járkálsz fel-alá éjszaka, ahelyett, hogy
aludnál, és miért beszélsz a szükségesnél többet a madarakkal,
ugye? Vagy hogy miért gondolkozol el időnként úgy, hogy szinte
átnézel rajtam. Talán majd elmondod, talán, vagy talán elmenekülsz
előlem, a megérdemelt magyarázatom elől, ahogy Párizsban is
elmenekültél. Bízzak benned, ugye? Benned. Hogy kérhetsz
olyasmit tőlem, amit te magad sem adsz meg nekem?
Otthagyom, és becsapom a hálószobám ajtaját. Azon az éjszakán
szótlanul ölel át. Hallgatása átragad rám is, és nem tudok aludni tőle.

Cher Journal!
Ma reggel összevesztünk, elég csúnyán. Azt gondolja, hogy
„basáskodó, arrogáns vadállat vagyok, akinek istenkomplexusa van,
és egy kicsit lazítanom kellene a gyeplőn”. Angolul kiabáltam vele,
és magamban franciául káromkodtam majdnem két órán keresztül,
majd végül kirohantam a házból, és addig futottam, amíg össze nem
rogytam. De nem vagyok biztos benne, hogy megérti-e azt a
félelmet, ami cselekvésre sarkall, rávesz, hogy azt tegyem, amit
teszek. Nem vagyok biztos benne, hogy eléggé megért-e, amikor azt
mondom, hogy nem élném túl, ha elveszíteném. Talán önző vagyok,
de többet akarok ettől a közös élettől, amit elkezdtünk. Túlságosan
félek attól, hogy egyetlen kibaszott rossz mozdulat, és az egésznek
vége. Muszáj, hogy meghallgasson, mert a félelmem valódi. És
bármennyire is próbálkozom, nem tudom csitítani.
Annyira szeretném, hogy akár csak másodpercekre is, de
átérezze ezt a félelmet, hogy segítsen megértetni! Hogy saját
szemével lássa azt a katasztrófát, ami folyamatosan zajlik a
fejemben, és amitől a mellkasomat szurkáló tűkből késpengék
lesznek, melyek addig szurkálnak, míg végül fuldokolni kezdek. Ha
tudná, milyen érzés, talán nem lennék olyan „melldöngető
vadbarom”. Vagy talán össze kéne szedni magam, és megmondani
neki, hogy sajnálom. De ha meg is tenném, tudom, hogy akkor is így
viselkednék. Bármennyire is szeretnék bízni az ösztöneiben, és
bármennyire is kezdek félni a táskájában lapuló Berettától;
esküszöm, a vitánk hevében gyilkos indulatot láttam a tekintetében.
A vallomásom a következő. Mindig így fogok viselkedni, így fogok
érezni, ragaszkodni fogok a saját módszereimhez, ha arról van szó,
hogy meg kell védenem őt, hogy ezek az érzelmek kerekedjenek
felül. Hogy magam mellett tarthassam.

Még egyszer elolvasom a naplóbejegyzését és írok egy üzenetet.

Én is sajnálom. Gyere haza! Szeretlek.
Úton vagyok.

Elmentem futni.

Most már naponta háromszor jár futni. Az utóbbi egy hétben egyre
óvatosabb. A jó napokon, amikor hazaérek a munkából, ott találom
egy nyitott üveggel, általában a konyhában, és úgy csókol meg, hogy
eláll tőle a lélegzetem. Vacsora után sakkozunk, gyakran késő
éjszakáig beszélgetünk, nevetünk, és felfedezzük egymás testét,
addig, amíg teljesen ki nem merülünk. Hálaadáskor kettesben
vacsoráztunk, degeszre ettük magunkat, és elfeleztük a villacsontot,
amiben ő nyert, majd a célbalövés során egészen új jelentést nyert a
pulykahajtás.
 Bár a titkolózás nála nem újdonság, a vallomása óta folyamatosan
gyötör a kíváncsiság, és türelmesen várom, hogy végre felfedje azt a
kártyát, ami ott lapul a tarsolyában. Gyakran azon kapom, hogy
kábultan, elgyötört arccal, űzött tekintettel néz maga elé, teljesen
elmerül a gondolataiban, pedig elég időt adtam ahhoz, hogy
tisztázza magát.
És továbbra is csalódást okoz.
Többször is tanúja voltam annak, hogy addig ivott, amíg ki nem
dőlt, és amikor sikerült berángatnom az ágyba, bocsánatkérőn
motyogott valamit. És bosszantó, hogy bár a múltban az ital néha
megoldotta a nyelvét, most ez sem segít abban, hogy elő tudjon állni
vallomásával.
Az ivása jobban aggasztana, ha nem törődne ilyen gondosan a
testével. Egyelőre hagyom, mert várom azt a vallomást. Az ivás
segít kordában tartani gondolatait, és megnyugtatja, olyan szinten,
hogy tud aludni, amihez mostanában egyre kevesebb és kevesebb
időre van szüksége.
Ha most előállna a dologgal, könnyíthetnék a terhein. Beváltaná a
nekem tett ígéreteit, de nem tette, és esélyes, hogy nem is fogja.
Egyelőre a figyelő madarak egyre nyugtalanabbak, gyakran az
étteremben vacsoráznak, és pár nappal ezelőtt elkezdtek követni,
amikor kisebb-nagyobb dolgaimat intézem, elkísérnek a kocsimig
meg vissza. Élénken figyelnek, és pontosan tudom, miért. Kezdenek
olyan idegesek lenni, mint a főnökük.
Bosszantó számomra a tudat, hogy ez az igazság, és Tobias még
mindig a fegyverszünet mögé rejtőzik, és nem teszi meg a
vallomását.
Nem nehéz megvédeni magam, amikor ezen a ponton az átverés
olyan egyértelmű.
A titkok szétszakítanak minket, és nem kétlem, hogy ismét sikerül
– már ha én hagyom.
Annak ellenére, hogy Tobias egy ideje felkészíti az embereit,
erősíti őket, én magam is döntésre jutottam.
Ki kell kényszerítenem belőle a megadást, hogy teljes legyen az
őszinteség.
Ez az egyetlen, ami teljesen meggyógyít minket.
Addig pedig nem fogok leállni azzal, hogy kiszedjem belőle az
igazságot.
Ebben nem alkuszom. Nem ingok meg, bárhogy könyörögnek a
csókjai, és kérlelnek a szemei.
Tehát egyelőre akkor is, ha fegyverszünetet kötöttünk, még akkor
is, ha közelebb állunk egymáshoz, mint valaha, kimondatlanul is
holtpontra jutottunk.
Egy kicsit még távol tartom attól a helytől, ahová annyira vágyik,
még egy hajszál kell, hogy teljesen visszanyerje a bizalmamat.
Ez háború. Már nem az igazságért harcolok – hanem a jövő
határait fektetem le.
Most eltökéltem, hogy én töröm meg a királyomat, mielőtt ő törne
meg engem.
 Harmincharmadik fejezet

Tobias
Harminchárom év

Óceánkék szemek néznek vissza rám, ahogy fölém magasodik,

szentjánosbogarak táncolnak a magas fűben körülöttünk, a hold
áttetsző a fák között. Melegség siklik a karjaimba, melyek
elnehezülnek, szinte lehetetlen felemelni őket, a zsongító érzés
végigárad bennük, azzal fenyeget, hogy visszahúz a sötétbe. Mégis,
küzdök ellene, mert Cecelia itt van velem, suttog, megcsókol,
jelenléte nyugalmat áraszt, még soha életemben nem éreztem ilyen
nyugalmat. Bár igyekszem, nem hallom a suttogását, próbálok vele
maradni, a hold mögötte egyre fényesebb lesz, magasra hág a fák
között. Ajka ismét megmozdul, ahogy utánam nyúl, de nem értem,
mit mond. A fenyegető gömb ott magasodik fölöttünk, fénye a napnál
is erősebb, azzal fenyeget, hogy magával ragadja Ceceliát.
Pitty. Pitty. Pitty.
– Ne menj! – könyörgök, ahogy küzdök a forróság ellen, és
felnyúlok, hogy megsimogassam az arcát. Zavartan félrehajtja a
fejét, rövid időre eltűnik, ahogy a mindenen eluralkodó fény miatt
látásom elhomályosodik.
Pitty. Pitty. Pitty.
Távoli hang szólal meg a fák közül, de nem az ő hangja.
– Küzdj meg vele, öregem! Gyerünk, T.!
Itt biztonságban vagyok, itt fekszem alatta, sötétkék szeme
hívogat, hogy maradjak még egy kicsit. De a hold fenyeget, és a kép
most szétfoszlik, de ő még mindig mosolyog, ahogy suttog. A kép
megint megmozdul, ahogy megszólítom, még egy kis időt kérek, és
odabent a férfi gúnyosan elmosolyodik, elárul azzal, hogy teljesen
ellopja Cecelia látványát. Felkiáltok a veszteségtől, és a kép egyre
fényesebben ragyog, míg végül teljesen elvakít – és csak azt a nagy
fényességet látom.
Váratlanul belezuhanok a fénybe, égeti a szememet, és
eluralkodik rajtam a fájdalom. A veszteség miatti fájdalom, amit
mindenütt érzek, csak ezt érzem, semmi mást.
Eltűnt.
– Hát itt vagy. – Egy arc jelenik meg, fiatal nőé, aki kitakarja a fenti
fényt, de ez nem az ő arca.
– Ce… – nyögöm rekedtesen, de képtelen vagyok megszólalni, ég
a torkom.
– Cecelia jól van – mondja egy hang, amit felismerek, és egy
férfikéz ragad meg. – Esküszöm neked. Gondoskodtunk róla.
Cecelia jól van. – Tyler. Homályos arca egyre tisztább lesz, ahogy
megáll fölöttem, szemét aggodalom felhőzi. – Ne küzdj! Ne küzdj,
öregem! Hadd végezzék a dolgukat! – Pillantása a nőre esik, aki
nem ő. Nem Cecelia.
Dühösen küzdök Tyler ellen. Vissza kell jutnom Ceceliához.
–Trés… – a nyelvemet fémes íz borítja, szavaim elakadnak,
ahogy Tyler elkáromkodja magát, és egy kép villan át az agyamon –
egy emlék, ahogy a lábam a járdán kopog, ahogy Eddie Vedder
énekel egy napról valaki más égboltján. Én elveszítettem mindent,
ami valaha fontos volt a saját égboltomon. A holdamat, a napomat
és minden egyes kibaszott csillagot. Vissza akarom kapni a
holdamat, még akkor is, ha gúnyolódik rajtam, nem baj, mert
legalább Ceceliával lennék. De nem vagyok…
Futottam. Épp futni voltam, amikor…
A felismerés úgy sodor el, akár egy gyorsvonat, visszazuhanok a
valóságba, Tyler ott áll fölöttem, keze a földre szorít, és egy lány
beszél hozzám, aki próbál megnyugtatni. De az a lány nem Cecelia.
Cecelia nem volt itt.
Sosem volt itt.
Szemem égni kezd az igazságtól, ahogy becsukom, érzem teljes
súlyát, ahogy a forró harag kibugyog belőlem, és némán felkiáltok.
Azok a golyók nem találtak el.
– Jézus Isten, öregem! – nyögi Tyler. – Kérlek, tesóm, kérlek, ne!
– Fölém magasodik, kivörösödött szemébe könnyek szöknek, ahogy
saját szememben ott látja az igazságot.
Nem akarok itt lenni.
Bárhol, csak ne itt. Dom nélkül nem. Cecelia nélkül ne!
Cecelia.
Az utcán voltam, körém gyűlt egy rakás idegen, arcuk
összemosódott, ahogy a felhőkkel teli kék égboltot figyeltem merev
tekintettel, és megkönnyebbültem. Mert nem kellett kényszerítenem
magamat arra, hogy éljek, miközben elvérzek ott a járdán. Jön a
megkönnyebbülés. Talán Dom már vár rám. Talán a szüleim is.
De azok a golyók kibaszottul nem találtak el. Kurvára nem találtak
el. És újra itt vagyok, nélküle. Ismét lélegzek, pedig semmi okom
nincs rá. Nem akarom ezt az életet. Semmilyen életet nem akarok.
Dühös könnyek égnek a szememben, és abbahagyom a küzdelmet,
teljességgel legyőzöttnek érzem magam, ahogy Tyler lenyom az
ágyra.
 – Bassza meg! – nyögi Tyler rekedtesen, pillantása a szoba egyik
végébe vetődik, ahol Sean ül, tudom, hogy ott ül, és ugyanolyan
szánalommal néz rám. Elfordítom a tekintetemet, mert tudom, hogy
látják az igazságot. Már nem ugyanaz az ember vagyok. Nem
tudom, ki vagyok. És nem is érdekel.
Azok a kibaszott golyók cserben hagytak.
A Pearl Jam Black című száma elhalkul, ahogy kihúzom a
fülhallgatómat, és végigsétálok a kocsifeljárón, agyamban még friss
annak a napnak az emléke, amikor magamhoz tértem a kórházban.
Kifújom a levegőt, megpróbálom kiszellőztetni a fejemet, kezemet a
térdemre helyezem, ahogy halántékomon végigcsorog az izzadság.
Szívem lassan egyenletesen kezd verni, miután újra
megpróbálkoztam szembenézni azzal, ami kísért. Azt a dalt
hallgattam, amikor rám lőttek. Időnként kényszerítem magam, hogy
újra átéljem, abban a reményben, hogy egyre kevésbé lesz hatalma
rajtam. És nagyrészt sikerrel járok. A helyzet iróniája az, hogy annak
a fájdalmát, amit ez felébresztett bennem azon a napon, amikor
magamhoz tértem a kórházban, nem tudja csökkenteni.
De most a hold az én kedvem szerint kel fel. Most ki tudom
nyújtani a kezemet, meg tudom érinteni, és nem kell hozzá morfium
vagy érzékcsalódás. Itt van velem, a karomban minden kibaszott
este. Ez már nem álom. Ez már a valóság.
A felismerés rövid életű, mert Julien mobilja szólal meg a
zsebemben. Izgalom fog el, ahogy kihúzom, és ugyanazt az üzenet
látom, amit az utóbbi három és fél hétben is kaptam.
Quelle est la situation? – Mi a helyzet?
A megfelelő ideig várok, majd válaszolok.
Pas de changement. – Semmi változás.
 Csatolok még két fotót, amit csináltam, hasonlók a korábban
küldöttekhez. Az egyiken Cecelia az étterem ablakán keresztül
látható, ahogy dolgozik, a másikat pedig az egyik madár készítette
rólam, ahogy kilépek egy műszaki boltból, remélve, hogy ez kielégíti,
és gyűlölöm az egészet.
Alig pár perc kell a válaszhoz. Ahogy elolvasom az üzenetet,
azonnal elfog a rettegés – egy időpont és egy járatszám. Antoine azt
akarja, hogy Julien menjen haza.
Minden eddigi önuralmam megsemmisülni látszik. Önuralomra
van szükségem ahhoz, hogy működjek, hogy megvédjem Ceceliát,
hogy megőrizzem ép elmémet.
Abban a pillanatban, hogy felteszem azt a pasast a repülőre,
vakon tapogatózom majd, és fogalmam sem lesz, mik Antoine tervei,
vagy hogyan tovább.
Bármit is döntött, egyértelmű, hogy nem fogja hagyni, hogy boldog
tudatlanságban éljem le az életemet Cecelia mellett. És eddig
egyszer már éreztem ezt – a Dom halála előtti éjszakán, órákkal
azelőtt, hogy Dom és Sean ránk talált Ceceliával. Azon az éjszakán,
amikor a fivéreim kizártak maguk közül, hátat fordítottak nekem.

George Michael Father Figure című száma szűrődik át a fák között,

egyértelmű üzenet ez nekem, ahogy átvágok a tisztáson; halvány
fogalmam sincs, mit tegyek. Cecelia folyamatos lejátszásra állította a
számot, és az ipari méretű hangszórón át bömbölteti az erkélyén
azóta, hogy egy órája megjelentem itt, próbáltam megkeresni a
megfelelő szavakat, hogy elmagyarázzam az átverést. Tudja, hogy
elküldtem őket, és többször is hazudtam neki, de nem érti pontosan,
hogy miért mentem ilyen messzire. Cselekedeteim kiváltotta
érzelmei ellehetetlenítik majd azt, hogy teljesen megértse az okokat,
vagy megértse a többévnyi áldozatot, amit meghoztam, némelyiket
azért, hogy ő biztonságban legyen.
És ahogy korábban rám nézett, nem vagyok biztos benne, hogy a
lelke mélyére tudok-e hatolni. Minden korábbi esélyt elveszítettem
arra, hogy megszerezzem a bizalmát, és nem akarok mást, csak a
karomba kapni és elmenekülni. Elvinni mindentől, ami azzal
fenyeget, hogy közénk állhat. Már csomagol, hogy elmeneküljön
tőlem, a helyzettől, percről percre meggyőzi magát, hogy az, ami
köztünk volt, szintén csak hazugság. Minden perc, amit tétovázással
töltök magyarázkodás helyett, elvesztegetett idő.
Lehet, hogy máris elveszítettem?
Miként fog reagálni, ha felébred, és rájön, hogy tetoválása lett?
Talán ma reggel hajlandó lett volna hagyni, hogy tetováljuk, ha
megkérem rá. De olyan fiatal, és az igazság az, hogy még
kiszabadulhat ebből az egészből.
Továbbléphet innen, ahogy tervezte, és úgy élhet, mintha ez a
velem töltött idő csupán rövid kitérő lett volna egy biztonságosabb
élet felé, semmi több.
Kilökhetném, kényszeríthetném, hogy elmeneküljön, és ha nincs
itt, talán megjavíthatom a kapcsolatomat a fivéreimmel, és a klub is
újraéledhet.
Üzleti szempontból sokkal könnyebb lenne elengedni őt. Azonban
egyetlen másodpercig sem tudom elképzelni nélküle az életemet.
Olyan sok időbe telt, mire rátaláltam.
Lecsavarom az üveg kupakját, hálásan fogadom, ahogy a gin
végigégeti a torkomat, és imádkozom, hogy lassítsa száguldó
gondolataimat, és segítsen megfelelő megoldást keresni.
 Elutazhatnánk, elmenekülhetnénk együtt, amíg tiszta lesz a
levegő, amíg időt adnék, hogy lehiggadjanak, és visszajöhetnék,
hogy megnézzem, milyen a helyzet. Ahogy felmerül bennem a
gondolat, abban a pillanatban el is vetem. Soha nem hagytam el
őket, és nem fogom azzal tetézni saját árulásomat, hogy most
teszem meg, bármilyen csábítónak is tűnik az, hogy egyszerűen
felkapjam Ceceliát és magammal vigyem.
Ez önzés, és az önzésem miatt kerültem ebbe a helyzetbe.
Dom érteni fogja a logikát abban, hogy miért jelöltem meg, tudni
fogja, hogy egyetlen célom volt: hogy megvédjem. Sean csupán
birtokló gesztusnak fogja tekinteni.
Mindkettőnek igaza lesz.
De vajon Cecelia valóban az enyém?
Ahogy ma reggel rám nézett, abból kiderült az igazság, és még
mindig érzem. Az enyém, azért született, hogy az enyém legyen, ő
az egyetlen lélek a földön, akivel valaha is azt éreztem, hogy egyek
vagyunk, akivel biztonságban vagyok, aki az otthont jelenti
számomra. Amikor alig pár órája magamévá tettem, amilyen
érzéseket keltett bennem, ahogy vágytól megrészegülten a nevemet
suttogta, és szerelmesen nézett fel rám, miközben teste
összeszorult körülöttem, meggyőzött arról, hogy nem létezik
nagyobb igazság az életben.
Az enyém. Még most is érzem, minden egyes porcikámban,
annak ellenére, hogy a szíve összetört, amikor viszontlátta őket, és
árulásnak érezte, hogy viszontszeret engem, azt a tudatot, hogy
hozzám tartozik.
Túl messzire mentünk.
Meggyújtok egy cigarettát, mélyen beszívom a füstöt, majd
kifújom, és még egyet kortyolok a ginből.
Tik-tak.
Minden másodperc olyan, mint egy ostorcsapás. Már megadtam
az utasítást, hogy jelöljék meg. Abban a pillanatban, hogy elalszik,
megjelölik, hogy az én tulajdonom.
Fiatalkorom óta voltak merész és kiszámított húzásaim, de még
sosem volt ekkora a tét. A szívem talán már döntött, de az agyam
darabokban van. Teljes mértékben összezavarodtam, és fogalmam
sincs, merre tovább.
Dom arca, a testtartásából tükröződő harag, a megbántottság a
szemében, és Sean… Lehunyom a szemem, és elképzelem vad
arckifejezését, a könnyeket, melyeknek szabad folyást engedett, és
amire sosem számítottam volna.
Teljes mértékben tagadtam a fiúk érzelmeinek mélységét a
kapcsolat természete miatt. És az igazság ma olyan egyértelmű volt.
Cecelia szereti őket. A tekintetétől, amikor ránk találtak, és a hármuk
között kavargó érzelmektől egyszerűen széthullok.
A múltamban minden merész húzásom kifizetődő volt. De a
többihez hasonlóan, ha egyszer elindítom, akkor már nem lehet
visszacsinálni.
Nem tudom. Nem tudom megtenni.
Előveszem a mobilom, gyorsan küldök egy üzenetet, hogy
teljesítsék a parancsot, és az ujjam megáll a Küldés gomb felett.
Ceceliának szüksége van erre a jelre. Bárki, aki a találkozón látta
őt, tudja, milyen fontos nekünk. Eszköz lett a klub ellenségei
kezében abban a pillanatban, hogy belépett közénk. És abból, amit
megtudtam, Sean egész Triple Fallst bejárta vele, amíg együtt
voltak. Képtelen vagyok felfogni, mit képzeltek ezek, és ahelyett,
hogy esélyt adtam volna, hogy megmagyarázzák, egyszerre
működtem bíróként és esküdtszékként, és kiszabtam rájuk a
büntetést. Leülték, önként és különösebb ellenállás nélkül leülték,
azért, hogy a kedvemre tegyenek.
És cserébe… én tönkretettem mindannyiunkat.
Bármennyire is szeretném megbánni, nem bánom. Annak
ellenére, ahogy egymásra találtunk, Cecelia szerelme a legtisztább
dolog, amit valaha ismertem.
És én meg fogom büntetni érte.
Lehajtom a fejemet, ahogy a dalszöveg a szívem köré fonódik, és
kétségbeesett reménnyel tölt el. „Apafigura”. Vajon annak tekint? A
dalszöveg durván behatol már így is szétrepedt mellkasomba, és
próbálok rájönni, hogy miként tudnék találkozni vele.
Ha most elmegyek hozzá, és elmondom az érveimet és a teljes
igazságot, vajon hinne nekem? Vagy teljesen a könyörületére
bíznám magam addig, amíg nem hallgatja végig azt, hogy mi az, ami
fontos?
– Az Isten verje meg! – Lerántom a zakómat, a földre hajítom, és
felnézek az éjszakai égboltra. Gyermekkorom óta ide járok, hogy
megtaláljam a válaszokat, melyek a táncoló holdfényen keresztül
érkeznek el hozzám. De most nem látom a holdat. A fény nincs
sehol, most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Olyan,
mintha az ajándék, amit eddig megkaptam, pontosan tudná, hogy
elárultam az eddig megtett utamat azzal, hogy szerelmes lettem.
A mellkasomban tízszer olyan erős lesz a fájdalom, ahogy
megpróbálom elképzelni az életet Cecelia nélkül. Mindig fekete-fehér
alapon hoztam meg a döntéseimet, az érzések soha nem játszottak
szerepet nálam.
 Ha nincs érzelem, nincs hiba sem.
Amikor a dal ismét elkezdődik, lebámulok a telefonomra, ujjam
még mindig a Küldés gomb fölött áll, amikor a készülék megcsörren.
– Most nincs időm! – csattanok fel.
– Miben egyeztünk meg, Tobias? – sziszegi válaszul Antoine.
– Megtettem, amit akart. Most jöttem el Párizsból. Elintéztem,
hogy a dolog elinduljon, és…
– Te akarod elmondani a húgomnak, hogy az egyetlen fia ma este
meghalt?
– Mondtam, hogy ne lépjen nélkülem – kerekedik felül bennem a
harag, mely kétségbeesetten keres valamiféle kiutat. – Mondtam,
hogy ne őt küldje. Hogy nem áll készen rá.
– Te nem parancsolsz nekem! – vág vissza Antoine. – És most az
unokaöcsém halott, és ennek ára van. Ez a te bulid volt.
– Megmondtam, hogy visszajövök néhány…
– Megszegted az egyezségünket!
– Megmondtam, hogy várjon meg! – üvöltöm a telefonba, és a
tenyerem izzad, mellkasom bőrét apró tűk szurkálják.
– És túl sok időt pazaroltál el a kis nyaralásoddal. – Nyugodt
hangon beszél, és innen tudom, hogy valamit forral magában. – Attól
tartok, hogy ezért a kis ballépésért most sokkal nagyobb árat kell
fizetned, Ezekiel.
Szünetet tartok, amikor a házból áradó zene váratlanul elhallgat,
és tudom, hogy csak perceim vannak elküldeni az üzenetet, hogy
visszavonjam a parancsot, hogy ne jelöljék meg, hogy
megszabadítsam ettől az élettől, főleg most, hogy tudom, hogy
azzal, hogy itt vagyok, hogy elmerültem Ceceliában, Antoine adósa
lettem.
 – Hosszan el kell beszélgetnünk a jövőnkről.
Nem érdekli az unokaöccse. És képes lenne a saját ügyét is
szabotálni, hogy megszerezze tőlem, amit akar – hogy a
szövetségese legyek. Vigasztaló a tudat, hogy le se szarja a
klubomat. Őt az irányítás érdekli – azt megadhatom neki, hogy távol
tartsam magunktól.
– Bemegyek a charlotte-i irodámba, és átküldöm a pénzt.
Személyesen ügyelek majd rá, hogy biztosítsam a húgát legmélyebb
részvétemről.
– Attól tartok, ez nem lesz elegendő.
Lehajtom a fejemet, tudom, hogy most a markában vagyok.
Egyszer sem fordult elő, hogy nem álltam volna a szavamat, de
azzal, hogy eltűntem, alkalmat adtam rá, hogy csapdába ejtsen. És
következő szavai csak megerősítik gyanúmat.
– Egy héten belül otthon kell lenned.
– Franciaország nem a kibaszott otthonom!
– Akkor talán kössünk kompromisszumot! Nem vagyok olyan
ember, akivel nem lehet értelmesen beszélni, és mindig is kíváncsi
voltam arra a helyre, amit otthonodnak tekintesz, Tobias.
Tobias.
Még soha nem szólított ezen a néven.
Ennyi is elég. Talált valamilyen biztosítékot az úgynevezett
elcseszett hibámban, és nem engedi a koncot.
Az évek során Palón keresztül lassan csöpögtettem neki az
információt a klubról, hogy megadjam neki azt az illúziót, hogy
mindent tud, de úgy fest, hogy ez a taktika most visszafelé sül el.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármilyen szempontból is
beleavatkozzon az itteni életembe, főleg most.
 – Átlép egy kibaszott határt. – Érzem, hogy lüktet a halántékomon
egy ér.
– Engem is mélyen sért a tiszteletlenséged. Ő volt az egyetlen
unokaöcsém.
Roman háza irányába pillantok, csak azért, hogy meglássam
Ceceliát, hogy némi vigaszt merítsek a jelenlétéből a
valószínűsíthetően ellenséges fogadtatás ellenére, ami vár majd, és
csak pár lépést teszek meg felé, amikor a hálószobájában
lekapcsolják a villanyt. Megállok félúton a tisztás és Roman kúriája
között, totális bizonytalanságban, ahogy elkezdem felfogni, hogy
legyőztek. Antoine-t nem lehet megkerülni, muszáj átgondolnom,
hogy mi fontos és mi nem, ha szeretnék egy lépéssel előtte járni, és
mindentől távol tartani őt, a lehető legtávolabb attól, ami a
legfontosabb számomra.
– Pár óra múlva felhívom, ha visszaérek az irodába, és
megbeszéljük a jövőnket.
Rá kell beszélnem a fivéreimet, hogy próbálják meg elállítani a
vérzést, mielőtt tovább szakad a seb. Muszáj, hogy összeszedett és
éber legyek, ha Antoine fenyegetéséből valóság lesz.
A döbbenettől megállok száz méterre Ceceliától, és irányt
változtatok: a Jaguarom felé indulok.
Egyetlen olyan másodpercet sem vesztegethetünk el, amikor
hagyom, hogy az érzéseim döntsenek.
Hallom a perverz vadállat búcsúszavaiban az elégedettséget.
– Ne várakoztass meg, Ezekiel!
A vonal végén csend lesz, ahogy a fenyegetés súlyosan ott lóg a
levegőben, én pedig rohanni kezdek a fák között, miközben legbelül
megbénít a félelem. Gondosan elismétlek magamban minden
lehetséges lépést, és tudom, hogy minden irányból bajban vagyok.
Miután már a kormány mögött ülök, kikeresem az üzenetet, és
ujjam másodpercekig ott köröz fölötte, majd lassan kitörlöm az
egészet.
A döntést helyettem hozták meg.
Mostantól kezdve Ceceliának szüksége lesz a klub védelmére.
Amikor felébred, rajta lesz a jel, és gyűlölni fog érte. Újabb
megbocsáthatatlan átverés, amivel együtt kell élnem.
Órák múlva lecsapom a telefont az asztalomra, és belesüppedek
a székembe charlotte-beli irodámban, ahol azóta vagyok, miután
elhagytam a műhelyt, ahol megpróbáltam helyrehozni a kárt Seannal
és Dommal. Majdnem az egész napot azzal töltöttem, hogy egy
kibaszott őrülttel tárgyaltam, és az egészet az évekkel korábban
meghozott döntésemnek köszönhetem. Jelentős összeget utaltam
át, hogy féken tartsam a vadállatot, hogy minél távolabb legyen a
fivéreimtől, a klubomtól, és a nőtől, akit szeretek.
És ezáltal belementem egy új egyezségbe, ami az
elkövetkezendő időkre arra kárhoztat, hogy az ő parancsai szerint
kell cselekednem. De nem a frissen kikényszerített megállapodás
az, ami belülről élve fal fel. Ha képes vagyok irányítani a klubomat
és a kapcsolataimat, akkor ki tudom találni, hogyan birkózzam meg
Antoine-nal, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy háborút indítok
ellene és megbuktatom. A fivéreimmel a műhelyben lezajlott
veszekedés az, ami az elképzelhetetlen vereség érzését kelti
bennem.
Mindegy, hogy mostantól mit teszek, már most úgy érzem, hogy
mindent elveszítettem.
Cecelia órákkal ezelőtt felébredt, és természetesen nyilván úgy
érzi, hogy valami felfoghatatlan módon követtek el ellene erőszakos
cselekedetet. És én nem voltam ott. Nem voltam ott, hogy
megpróbáljam kimagyarázni magam, vagy érvelni tudjak azért, amit
tettem. És ezen a ponton tudom, hogy az érvelésem mit sem ér.
Igyekszem lenyelni bűntudatomat, bámulom a charlotte-i égboltot,
és úgy érzem, még soha nem volt így megkötve a kezem. Úgy
érzem, nem tudok elmenekülni a tehetetlenség elől – sorsom és
jövőm megpecsételődött. Shelly lép be egy újabb csésze kávéval.
– Drágám, pokolian fest. Igya meg ezt! – helyezi le a csészét az
asztalomra, miközben Sean és Dom elítélő szavai keringenek a
fejemben, állkapcsom sajog Sean ütésétől, és búcsúszavaik a
lelkembe marnak. Shelly ott álldogál az asztalomnál, érzem
aggodalmát, tétovázását, mikor végre megszólal.
– Tudom, hogy most nem alkalmas, de telefonon hívják…
– Hagyjon üzenetet!
– Azt mondja, sürgős. Valami Cecelia nevű hölgyről van szó.
Nyakszirtemen minden egyes pihe felágaskodik, ahogy
egyenesen az íróasztalomon villódzó készülékhez lépek, és
felemelem a kagylót.
– Mondta, hogy ki keres?
Shelly bólint.
– Roman Horner.

A telefonhívást és az utána következő órákat olyan sokszor

játszottam le újra és újra magamban, hogy élénken ismét átélem. A
találkozó Romannel, ami mindent megváltoztatott, amit gondoltam
róla; az utazás, amikor két borzalmas órán át vezettem vissza Triple
Fallsba, hogy megpróbáljak beszélni Ceceliával… az a pillanat,
amikor Dom ott haldokolt a karomban, és amikor belenéztem
Cecelia szemébe, és megparancsoltam neki, hogy soha ne térjen
vissza. Huszonnégy óra alatt szétesett az életem, és elkezdődött
egy háború.
Azon az éjszakán valóban mindent elveszítettem. Az irányítást, a
fivéremet, Ceceliát, a klubomat, mindent, ami valaha fontos volt
számomra, mert az érzéseim miatt haboztam meghozni bizonyos
döntéseket. Ezt a hibát többé nem követhetem el. Nem habozhatok.
Nem veszíthetem el emiatt Ceceliát. Ha szeretnék felülkerekedni
Antoine-on, hagynom kell, hogy az érzelemmentes katona – a
szörny, mely megbújik bennem – ismét átvegye a hatalmat.
Nem hagyhatom, hogy a szerelem egyetlen kibaszott döntést is
meghozzon helyettem.
Vihar készülődik, és bár nem látom, mégis érzem, ahogyan sok
évvel ezelőtt is éreztem. Muszáj lesz kiderítenem, mik a szándékai –
a játszmái. Mi több, számos lépéssel meg kell előznöm őt.
Palo nélkül könnyű célpont vagyok. Egy telefonbeszélgetés
Antoine-nal nem fog segíteni abban, hogy egyik vagy másik mellett
döntsek. És mivel egy hónapja nem ad életjelet magáról, tudom,
hogy csak idő kérdése, és jelentkezik. Most készenlétben várom. Az
utóbbi hat évet azzal töltöttem, hogy kielégítettem az igényeit,
miközben megpróbáltam magam után is feltakarítani. Egyelőre
kénytelen leszek takaréklángra tenni azt a tervemet, hogy
megszabaduljak tőle, mert a klubomat kell helyrekalapálnom.
Szerettem volna Antoine-t féken tartani, míg rendezzük sorainkat, de
Cecelia váratlan érkezésével és azzal, hogy szeretnék visszajutni
hozzá, túlságosan sokáig vártam ahhoz, hogy lerohanjam Antoine-t.
Sosem követem el kétszer ugyanazt a hibát.
 A szerelem miatt meghazudtoltam ezt a kijelentést.
És férfi vagyok. Szerelmes. Férfi.
Ha ez a gazember háborút akar, akkor a békefenntartói
napjaimnak rég vége van.
Most, hogy meghoztam a döntést, elindulok a ház felé, és húsz
perccel később a Camaro kiszáguld a kocsifeljárón.
 Harmincnegyedik fejezet

Cecelia

– Rendelés, Cecelia! – szól oda Travis, amikor épp üzenetet küldök

Tobiasnak. Egész délelőtt nem hallottam felőle, ami kissé idegessé
tesz. Ma reggel, amikor eljöttem, még aludt, és gyors csókot
nyomtam az ajkára, amit viszonzott, de még mindig félálomban
megpróbált visszahúzni az ágyba.
– Intézem, főnök! – jelenti be Alena, az új alkalmazottam, ahogy
ismerős motorzaj hallatszik a parkolóból. Minden szempár a zaj
forrása felé fordul. Egy másodperc múlva Tobias csikorgó kerekekkel
áll meg a kávézó előtt, karomon felágaskodnak a pihék, és elönt a
pánik. Túlságosan messze vagyok a Berettámtól, így végignézek az
éttermen, hogy ki jelenthet számomra fenyegetést. A következő
másodpercben Tobias kiugrik a Camaróból; fekete pólójában,
sötétkék farmerjében és hozzá illő kardigánjában egyszerre látszik
elkínzottnak és jóképűnek; a kardigán kiemeli feszültségtől merev
vállának minden egyes izmát. Azonban az arckifejezése és az
elszánt járása az, amitől rémület költözik belém. Amikor beront az
ajtón, minden beszélgetés elhal. Majdnem a frász tör rám, amikor
Marissa szólal meg mögöttem.
– Ó, csajszi! Mit követtél el?
 Tobias maga a színtiszta megfélemlítés. Lángoló tekintete az
enyémre talál a pult fölött, felém tart, állkapcsa merev, feszült,
szemében a pokol tüze lobog. Odaér, megkerüli a pultot, nem
érdekli, micsoda cirkuszt rendez. Nagyot nyelek, felkészülök
a veszekedésre, amikor odaér, szemében olyan érzelmek dúlnak,
melyeknek nem is tudok nevet adni. Mellkasa zihál, mintha
bármelyik pillanatban felrobbanna, és lebámul rám, magyarázatot
követelve, de hang nem jön ki a torkán. Amikor kinyújtja a kezét,
majdnem összerezzenek.
– Gyere velem! – Hangja rekedtes, mintha egész idefelé úton
kiabált volna.
– Tobias, dolgozom.
Tobias most Marissa felé bólint, én pedig követem a tekintetét;
Marissa úgy vigyorog, akár egy félkegyelmű.
Áruló.
– A nap további részében Cecelia nem lesz elérhető.
– Tobias! – könyörgök, amikor megragadja a tarkómat, és úgy
irányít, hogy szemünk egy vonalban legyen; dúlt tekintete szinte
lyukat éget elszántságomba. Ez nem ugyanaz az ember, akitől ma
reggel csókkal váltam el. Ez az a férfi, aki egy csókkal gázolt bele a
lelkembe a megismerkedésünkkor.
– Nem vitatéma. – Felemel tűzoltófogásban, ahogy újabb
tiltakozások hagyják el ajkamat, és körülöttünk mindenhonnan halk
nevetés hallatszik. Még kiadok néhány utasítást, Marissa biztosít
arról, hogy mindent intéz, Tobias pedig kivisz az étteremből.
Könnyedén kinyitja a kocsiajtót, annak ellenére, hogy közben tart,
majd betesz a Camaróba, és egy másodperc múlva már száguldunk
kifelé a parkolóból. A sebesség az üléshez szegez, és önkéntelenül
is elgyönyörködöm csodálatos profiljában, ahogy könnyedén vált
sebességet.
– Mi a fene folyik itt? – tudakolom félig kíváncsian, félig rémülten.
Tobias felém fordul elvágva tiltakozásomat, álla mereven
megfeszül, szemében elszántság csillog. Bár az önuralom
mintaképe, érzem, hogy legbelül darabjaira hasad.
Száguldva veszi be a kanyart, majd gyors jobbost tesz a
házamhoz vezető útra. Továbbra is hallgat, ahogy ezer vagy még
több elképzelt jelenet fut le lelki szemeim előtt. Hirtelen megáll a
kocsifeljárón, és mielőtt magamhoz térnék, kirángat a kocsiból, és a
csuklómat szorongatva behúz a házba. Ahogy kinyitja az ajtót,
próbálom megszólítani.
– Tobias…
Amint bent vagyunk, az ajtónak szorít, és lepillant rám.
– Magyarázd meg a dolgot, King, most rögtön! Mi történt?
– Mi történt? – szólal meg komoran. – Elveszítettelek. Kurvára
elveszítettelek! És ez többé nem fog előfordulni.
Kutatón nézek az arcába, keresem, hogy ez miből fakad, amikor
megpillantom az alig pár méterre a földön heverő sporttáskát. Követi
a pillantásomat, és visszafordul hozzám – szándéka egyértelmű.
Harcra készen áll.
– Ne merészelj elhagyni! – A hang az enyém, a könyörgés
belőlem jön, de nem a szívem szólalt meg. Most a lelkem sikoltozik.
– Muszáj. Csak pár nap az egész. Jövök a…
– Nem! – ingatom a fejemet dühösen. – Nem!
– Trésor – remeg meg Tobias hangja –, kérlek, nézz rám! –
Komolyan el akar hagyni. Elfordítom a fejemet, a csapás olyan
mélyen érint, hogy alig kapok levegőt. De valami eltörik bennem,
sikerül megtalálnom magamban a harci szellemet, egész testem
dühtől lángol.
– Azt ígérted, együtt hozzuk meg a döntéseinket. Azt ígérted,
soha nem hagysz el!
– Te pedig azt ígérted, hogy hagyod, hogy megvédjelek! Ez az
ígéret minden mást felülír!
– Nem! Ez az ígéret minden más ígéretet felülír, amit én tettem
neked, nem azokat, amiket te tettél nekem! Ezt nem fogod
megúszni! Ha kilépsz ezen az ajtón, végeztünk! Ha kilépsz ezen az
ajtón… soha többé nem fogadlak vissza! Soha!
– Muszáj. Muszáj. És bíznod kell bennem!
Hitetlenkedve ingatom a fejemet.
– Mindig újra és újra összetöröd a szívemet, ugye? Mindig is
hazudni fogsz nekem! – Ekkor érzem meg… a falak azzal
fenyegetnek, hogy fölém magasodnak, és Tobias is érzi, mert
hallom, ahogy kitör belőle az a fájdalmas nyögés, ahogy hozzám
simul, és azt a reakciót kapja, amit akar.
– Nem tehetek mást, hallgass végig! – Ez parancs. Parancs attól
a férfitól, aki évekkel ezelőtt befurakodott a szívembe. Most az én
feltámasztott királyom kér szót. Ő kér audienciát tőlem – ő, aki egész
életében terveket szőtt, és titkon cselekedett. Ő az, akibe évekkel
ezelőtt beleszerettem, és ugyanaz, akire most haragos pillantásom
vetül, ahogy lenéz rám, és látom, hogy már döntött.
– Nem hallgatlak végig addig, amíg az a táska tele van cuccal!
Bazdmeg, Tobias!
– Hagyd abba, Cecelia! – dorgál, de meg se hallom. Most nem, és
máskor sem.
– Ha elmész, köztünk mindennek vége! Ilyen egyszerű.
 A Tobias arcán kavargó érzelmek és intenzitásuk túlságosan
erősek ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam őket. Csak az hoz
megkönnyebbülést, amikor rácsapok a kezére, a fájdalom csitítja a
haragot. Legszívesebben széttépném azért, amit művel. Keserű
könnyek szöknek a szemembe, ahogy ökle köré csavarja a hajamat,
és úgy fordítja a fejemet, hogy szemünk egy magasságban legyen.
– Bíznod kell bennem. Azért csinálom, hogy még több legyen
nekünk ebből az életből.
– Nem bízom benned. Még nem szerezted vissza a bizalmamat.
Közelről sem! És ha kilépsz ezen az ajtón, soha nem is fogod, és én
sem leszek soha a tiéd! Soha, de soha!
Kényszerít, hogy belenézzek a szemébe, én lehunyom az
enyémet, könny folyik végig az arcomon, próbálom abbahagyni a
sírást, szépen lassan.
– Ne csináld ezt! – figyelmeztetem. – Ha megteszed, kivégzel
minket. Nem blöffölök, Tobias. Bármit megadok, csak ezt ne!
Tekintetébe felismerés költözik, és tudja, hogy komolyan mondom.
– Te vagy az, akinek bíznia kell, Tobias. Neked kell megbíznod
bennem, de képtelen vagy rá, ugye? Azok után, amiken
keresztülmentünk, még mindig egyáltalán nem vagy képes bízni
kettőnkben. Nem vagy hajlandó elhinni, hogy történjen bármi,
kerüljön bármi az utunkba, jöjjön bármiféle veszély, mi együtt nézünk
szembe vele. De te eldöntötted, hogy te nem ilyen vagy. Azonban
ide hallgass: ebben nem fogok megtörni! Ezt nem bocsátom meg.
Ha így szakítasz szét minket, soha többé nem fogok visszatekinteni.
– Nézz rám, Cecelia!
– Te nem akarod, hogy rád nézzek most, Tobias, mert nem látok
mást, mint egy kibaszott hazugot, aki folyamatosan összetöri a
szívemet, és megszegi az ígéreteit. És tíz perccel ezelőttig egy olyan
férfit láttam, akiért a kénköves poklot is megjárnám. Ez az egyetlen,
amit tehetsz, amivel végleg elszakítasz minket egymástól.
Tenyeremmel a mellkasára csapok.
– Olyan közel… olyan közel jártam hozzá… gondolom a hármas a
szerencseszámod, ugye?
– Cecelia…
Komolyan megteszi. Komolyan elhagy.
– Ennyi volt, Tobias. Az összes eddigi döntésed közül ez lesz az,
ami kenyértörésre viszi a dolgot kettőnk között. És neked kell
döntened. Én már meghoztam a saját döntésemet. Csak annyi a
dolgod, hogy bízz bennem. Nincs más módja. Nem várom meg,
hogy a megfelelő következtetésre juss, és az időd már most is
fogytán van. Tettél nekem egy kibaszott ígéretet. És az első két
ígéretedet máris megszegted, mert nem voltál hajlandó elmondani,
hogy mi folyik itt. Azt hiszed, nem tudom, hogy titkolsz valamit? Azt
hiszed, ennyire nem ismerlek téged? Semmit nem tudsz eltitkolni
előlem!
– Nem tudom, mi folyik itt! – robban ki Tobiasból. – És ez az
igazság! Nem tudok igazat mondani, ha egyszer én magam sem
tudom, mi az igazság! Nem tudom, mi folyik itt, és nem védhetem
meg magunkat, ha semmit nem tudok!
– De valamit tudsz, nem? Annyit tudsz, hogy tudd, hogy hol kell
keresned a zűrt, igaz? – vágok vissza; Tobias lesüti a szemét, és
újabb könnyek folynak végig az arcomon.
– Tönkreteszed az egészet! Csak most kaptuk vissza egymást, és
tönkreteszed, mert kurvára nem vagy hajlandó megbízni bennem!
Tobias szeme megvillan, ahogy továbbra is az ajtónak szegez.
Nem vagyok biztos benne, hogy ki tart sakkban kit, de míg
reményeim elhamvadnak, a szívem még mindig küzd, az a
nyavalyás szívem még mindig harcol, és minden kétséget kizáróan
tudom, hogy minden szavamat komolyan gondoltam. Ezt nem tudom
megbocsátani. Ezt nem vagyok hajlandó megbocsátani.
Fájdalmas nyögés hagyja el ajkát, ahogy tüzes csókban csap le a
számra, én pedig elhúzódom, a szájára ütök, amitől csak gyönyörteli
nyögést hallat. Meglököm a mellkasát.
– Tőlem aztán nem kapsz búcsúcsókot, te vadállat! Mindig is
imádtad a könnyek ízét, amiket te magad okoztál!
– Ó, igen, egy vadállat vagyok. Állatira elegem van abból, hogy
nem tudok semmit! Semmit nem tehetek, ha nem tudom, mi történik!
Nem tudlak megvédeni, ha nem tudom, mi közelít! – Úgy ingatja a
fejét, mintha teljesen bolond lennék, és megfordít, teljes súlyával az
ajtónak nyom. Tehetetlenül felkiáltok, bosszant, hogy képtelen
vagyok megmozdulni, dühös vagyok, hogy testi erejét használja fel
arra, hogy lefogjon. Túl erős, és tehetetlen vagyok vele szemben.
– Gyűlöllek! – Mélyről, a lelkem mélyéből szakad fel, ahogy teljes
súlyával rám nehezedik, és egész testéből csak úgy árad a harag.
– Je t’aime – Szeretlek, mondja, és mellkasát a hátamnak nyomja,
homlokát a vállamnak dönti. – Ne zárj ki az életedből, Cecelia! Várj
meg!
– Nem!
– Ne zárj ki az életedből! Ne tedd! Visszajövök. Két napra van
szükségem. Csak két napra. Ennyit nem tudsz megadni?
– Két percet sem adok! Ha ennél több időről van szó, mindennek
vége köztünk, függetlenül attól, hogy maradsz-e!
– Cecelia…
 – Nem!
Mellkasával szinte összeprésel, próbálja rám erőltetni az akaratát,
szíve vadul ver a lapockám mögött, karja a hasamra simul, és
kigombolja a farmeromat, majd végigráncigálja a lábamon.
– Hagyd abba! – kiáltok fel, ahogy lehúzza az edzőcipőmet és a
zoknimat. Küzdök ellene, azonban fél kézzel könnyedén újra az
ajtónak dönt.
Megragadja a pólómat, én pedig karba teszem a kezemet.
– Hagyd abba! Most kurvára nem fogsz levetkőztetni!
Öklével az ajtóba csap, úgy, hogy a keret beleremeg.
– Megígérted nekem, Cecelia!
– Te is megígérted nekem!
– Hát nem érted? El tudom lopni az idődet, a figyelmedet, még a
testedet is, de azt nem vihetem el, amiért visszajöttem!
– Így van, és nem is kapod meg! Akkor nem, ha megint ezt teszed
velem! Ha kimész ezen az ajtón… nincs visszatérés!
Torokhangon felnyög, és a karjába vesz, letépi rólam a pólót, én
pedig körömmel belemarok a vállába, hogy el tudjam lökni.
– Hagyd abba, King! Mi a faszt csinálsz?
Tobias rendíthetetlen, türelme láthatóan elfogyott, lemeztelenít,
lerántja a melltartómat és a bugyimat, míg teljesen meztelen vagyok.
– Nincs jogod ezt csinálni, nincs jogod bármelyik részemet is
magadévá tenni! – Ki akarom kerülni, de könnyedén felemel,
miközben karmolok és csapkodok, amíg le nem tesz a kanapé mellé.
Hátrarántja a karomat, arccal nyom a kanapé támlájának, majd a
hátam mögé húzza mindkét karomat, és szorosan tartja. Küzdök
alatta, tekergőzöm, de teljesen a könyörületére vagyok bízva.
– Te kibaszott szörnyeteg!
 Nyugodt hangon szólal meg.
– Csak akkor vagyok szörnyeteg, ha annak kell lennem, és érted
az leszek.
Harcolok, de hasztalan, továbbra is mozdulatlanságra kárhoztat
az erejével. Eddig ismeretlen harag önt el az árulása láttán.
– Ha végigcsinálod ezt, akkor kurvára nézz szembe velem, te
gyáva szar!
– Miért? Már így is gyűlölsz.
– Azért gyűlöllek, amit titkolsz előlem!
– Most nem titkolok semmit. – Lehajol, teste az enyémre simul, és
a fülembe suttog, ahogy dühös könnyek homályosítják el a
látásomat. Hangja szinte méregtől csöpög, ahogy megszólal.
– Ez a düh, amit érzel, a tehetetlenség, amit ebben a pillanatban
érzel, a rettegés, hogy fogalmad sincs, mi következik, hogy úgy
érzed, olyan módon vagy kiszolgáltatva, ami egyszerre bosszantó és
megalázó, és amitől tehetetlen vagy – nyög fel, és minden egyes szó
egyre fájdalmasabban bukik ki belőle – pontosan az, amit én érzek
akkor, amikor téged valamiféle fenyegetés ér, és nem tudom, hogy ki
vagy mi az, és mégis visszautasítod a kibaszott védelmemet!
Ezután elenged, és kezdem felfogni, amit mond. Megfordulok, és
a mellkasát kezdem ütlegelni, az arcát, a nyakát, elszabadul a pokol.
Minden ütést elfogad, rezzenéstelenül, szemében harag csillog, míg
én kiadom minden dühömet. Szavai alig jutnak el a tudatomig, ahogy
harci kedvem ismét felhorgad, a Tobias szemébe költöző
kétségbeesés némileg csillapítja dühömet, ahogy tenyeremmel
ziháló mellkasát ütlegelem. Úgy fest, mint aki mindjárt felrobban.
– Csak azt akartam, hogy tudd, milyen érzés nekem az, amikor
nyersz – nyel nagyot Tobias, hangját a harag uralja, miközben
szemében a vereség csillog. – Te győzöl, Cecelia, kurvára hagyom,
hogy te győzz, és nem tudom, hogy ez mit jelent!
– Gyűlöllek – nyögöm rekedtesen, és minden erő kiszáll belőlem,
szemem elhomályosul a dühtől.
– Mindenre, amit valaha tettem veled, vagy valaha tenni fogok,
alapos okom van. És sajnálom, ha ezek az okok neked nem elég
jók, de kurvára nem érdekel, amíg a szíved ver, és amíg van esély
arra, hogy megbocsátod nekem azt, hogy gondoskodok arról, hogy
életben maradj. – Hangja minden egyes szónál egyre jobban
elcsuklik. – De ha ezt elveszed tőlem, semmim nem marad. Semmit
nem hagysz meg nekem.
Maradék haragom is elszáll, ahogy felfogom Tobias áldozatának
súlyosságát, és megmarkolom az arcát. Haragosan elrántja fejét az
érintésem elől.
– A tiéd vagyok – biztosítom róla, ahogy még keményebben
szorítom, és ő elkapja a pillantását. Csókot nyomok a torkára, ahogy
egymás után többször is nagyot nyel, a torka szinte vibrál a haragtól.
Megragadom a pólóját, lábujjhegyre állok,
és végginyalom a torkát. – A tiéd lesz a bizalmam. A tiéd lesz az
odaadásom. Egész lényem a tiéd lesz.
– A szerelem nem fog megmenteni minket – csattan fel.
– Talán nem. De a szerelem és a bizalom az, ami képes téged és
engem megmenteni. Bíznod kell bennem, Tobias!
Tobias káromkodik, olyan, mint egy dühöngő bika, és mindent
megteszek, hogy csillapítsam őrjöngését, testemet hozzá nyomom,
kezemet végigcsúsztatom a testünk között, fel-le simogatom a
mellkasát, majd megragadom erekcióját. Elkapja a csuklómat, hogy
megállítson, amitől felnyögök, és lángoló tekintete szinte éget, ahogy
rám pillant.
– Tobias, a tiéd vagyok – mormolom, ahogy hozzásimulok.
Tagadón elrántja a fejét, és odébb lép, így némi távolságot hoz be
közénk, amit nem vagyok hajlandó elfogadni.
Elszántan előrelépek, kezem végigfut a testén, Tobias pillantásában
nem látok mást, csak megvetést, és érzem, hogy a szerelem és a
gyűlölet közti határvonal egyre keskenyebb lesz, ahogy ott táncolunk
a szélén. De én ismerem ezt a vékony mezsgyét, már korábban is
jártunk itt, és tudom, hogy mivel fogunk győzni, mivel tudunk mindig
győzni.
Tobias pillantása bejárja a bőrömet, egyre gyorsabban veszi a
levegőt, ahogy dühe elpárolog és ismerős, erőteljes vágy kezd
szikrázni köztünk.
– Az Isten verjen meg! – nyög fel, hangjában harag érződik, ahogy
ellöki a kezemet, szemében egy másfajta pokol ígérete csillan meg.
Hátralép, egy rántással megszabadul a kardigánjától, szemében
olvadt tűzként lobog a vágy, ahogy végignéz rajtam; a kardigán a
földre esik. Egy mozdulattal lerántja a pólóját, feltárva tökéletesen
formált felsőtestét; a póló is a kardigán tetején végzi. Borostyánszínű
szeme lángol, lerúgja a csizmáját, lehúzza a cipzárt a nadrágján, én
pedig szinte transzban figyelem, ahogy leveszi a bokszeralsóval és a
zoknival együtt. Farka keményen meredezik köztünk, és a látványtól
összefut a nyál a számban. Meztelenül, lihegve állunk, nézzük
egymást, lemeztelenített lélekkel, kitárulkozó szívvel. A következő
pillanatban leszorít, megtagadja tőlem a csókot, és megint a kanapé
felé fordít, majd felemeli a térdemet, és a vastag háttámlára helyezi.
Lassan és fájdalmasan ökle köré tekeri a hajamat, szabad tenyere
végigsimít a hasamon, két ujját a lábam közé nyomja, én pedig
halkan felnyögök. Tobias mellkasából nyögés tör fel, amikor érzi,
milyen nedves vagyok, majd könyörtelenül ujjazni kezd. Amikor
belém harap, levegő után kapkodok, és még jobban széttárom a
lábamat, miközben még lucskosabb leszek.
– Gyűlölsz? Talán én is gyűlöllek téged – suttogja szinte gonoszul,
én pedig megborzongok a közelgő orgazmus fenyegetésétől, de
Tobias elhúzza az ujjait. Ez a büntetés a győzelmemért, én pedig
tökéletesen készen állok rá.
– Akkor gyűlölj!
Rajtam kalandozó keze megragadja a fenekemet, széthúzza a
lábamat, ahogy erekciója a fenekem két partja közé nyomul, és
feszültség keletkezik valahol a hasam táján. Hátrulról ujjai ismét a
forró nedvességbe merülnek, fájdalmas nyögés hagyja el a torkát,
ahogy még jobban széttár, miközben szívem vadul ver, csiklóm
lüktet a várakozástól. Végigsimít a hátamon, majd a torkomra
fonódik a keze, és megszorítja, hátam ívbe feszül a mozdulattól,
ahogy a farka hegyét belém nyomja, tarkómat a mellkasa felé húzza,
míg össze nem nézünk, sötét pillantása fentről rám vetül. Abban a
pillanatban, hogy összenézünk, teljesen belém hatol, testem
megfeszül a támadástól, Tobias szeme pedig lecsukódik.
– Putain! – Bassza meg!
Az első néhány lökésnél megfeszülök körülötte, és elkezdek
darabjaimra szakadni, combom megállíthatatlanul reszket, Tobias
keze pedig ismét megfeszül a torkom körül, szemhéja felpattan,
tekintete lángol, és rendületlenül továbbra is engem néz.
Belém gázol.
Magáévá tesz.
Haragos.
 Megragadom Tobias tarkóját, nekifeszülök, ahogy büntetőnek
szánt lökésekkel kefél. Szeme megvillan, ahogy megfeszülök, az
orgazmus végigszáguld a végtagjaimon, ahogy Tobias továbbra is a
szemembe néz, és belém hatol, szinte szétszaggat.
A következő lökésnél felrobbanok, testem megállíthatatlanul újra
és újra összerándul, ahogy Tobias továbbra is őrjítő, szándékoltan
kemény tempót diktál. Még soha életemben nem basztak meg ilyen
durván, és úgy érzem, nem tudok betelni vele.
Minden egyes lökéssel egyre gyorsabban mozgok, hátam még
élesebb ívbe feszül, ahogy elélvezek, és újra, és újra, miközben ő
lenéz rám, szinte delíriumban, a szeme az egyetlen árulója, ahogy
arcvonásai kegyetlenül eltorzulnak; szándéka egyértelmű.
Büntetés.
Amikor megint lefelé szállingózok az eksztázis egyik hullámáról az
ismerős hamuba, elernyedek a karjában, de ekkor durván a
fenekemre csap. Egész testem reagál a fájdalomra, gyönyör költözik
minden egyes pórusomba. Tobias ajka elnyílik, ahogy egy pillanatra
elmerül bennem, én pedig még jobban ívbe feszítem a hátamat,
megemelem a fenekemet, hogy még jobban magamba fogadjam,
ahogy pillantásából folyékony tűz csöpög. Másodperceken belül
ismét elélvezek, az egyik hullám jön a másik után, ahogy durván,
keményen kefél, minden haragját ebbe a mozdulatsorba sűríti.
– Mindent megkapok? – kérdi gúnyosan, keze a tiltott területen
köröz, a fenyegetés ott lóg a levegőben, ahogy benyomja egyik ujját.
– Igen – szisszenek fel, mielőtt felrobbannék körülötte; combom
azzal fenyeget, hogy teljesen elernyed, de Tobias gyorsít a tempón,
ujjai megszorulnak a torkom körül, mintha tétovázna. Elégedettség
villan a szemében, ahogy néhány másodpercig megtagadja tőlem a
levegőt, amitől újabb robbanásszerű orgazmus söpör végig rajtam,
ez még sokkal intenzívebb, mint korábban.
Káromkodik, ahogy elernyedek az orgazmus erejétől, és lehúz a
kanapéról. A következő másodpercben a padló felsérti a térdemet,
ahogy durván belemarkol a hajamba, és benyomja duzzadt farkát a
számba, addig tolja, amíg fuldokolni nem kezdek tőle. Néhányszor
előrelendül a csípője, majd felnyög, betölti a számat, az ondó
végiglövell a torkomon. Lenyelem, minden másodpercet kiélvezek,
testem friss vággyal telik meg, ahogy a tövétől a hegyéig
végignyalom, teljesen tisztára nyalogatom. Tobias kiéhezetten figyel,
szemében némi meglepetés tükröződik. Amikor végre kiengedem a
számból, megnyalom az ajkamat, és csak egyetlen kérésem van.
– Még!
Ugyanazzal a kemény mozdulattal emel fel a földről, majd az
ágyhoz visz, és megadja, amit kérek.
 Harmincötödik fejezet

Tobias
Harmincegy év

Még épp időben érek a műhelyhez, hogy lássam, amint Sean

elszáguld a Novával, egy pillantásra se méltat, ahogy elhalad – de a
haragját azért érzem. Leparkolok a Camaro mellett, a műhelyben
felkapcsolják a világítást, és megkönnyebbülten látom, hogy Dom
egyedül van. De tudom hogy ez mit sem számít azt illetően, hogy mi
lesz a vége. Akár csak az egyik, akár mindketten, a végeredmény
ugyanaz. Soha nem akartam, hogy így tudják meg. Gondolataim
még mindig száguldoznak, mellkasom sajog az arckifejezésük
emlékétől, amikor megláttak minket Roman hátsó udvarában, ahogy
megvallottuk egymásnak szerelmünket; végighaladok az
előcsarnokon, és egyenesen besétálok a tűzbe. Dom a műhely
közepén áll, és a semmibe bámul. Telnek a hosszú, feszült
másodpercek, én pedig mindenre felkészülök. Amikor odaérek mellé
megfordul, és rám pillant – szinte felismerhetetlen a tekintete,
korábbi kapcsolatunknak nyoma sincs.
– Ha azt várod, hogy megüsselek, megverekedjek veled, akkor
kurvára szánalmas vagy. – A fejét ingatja, szeme feketéllik a dühtől.
– Nem tekintettél a fivérednek. Az egyetlen kibaszott pillanatban,
amikor az kellett volna, hogy a fivérednek tekints, hogy annak láss,
te továbbra is azt játszottad, hogy a szülőm vagy. Képtelen voltál
komolyan venni. Azt hitted, csak szórakozok egy csajjal. Semmi új.
Dominic csak Dominic. De láttam azt a pillanatot, amikor hittél
nekem, és én nem tíz hónappal ezelőtt kértelek meg, hogy higgy
nekem. Akkor történt, amikor rádöbbentél, hogy már késő. Az jobb
volt, mint bármilyen ütés, amit bevihettem volna neked. Baszd meg!
Takarodj!
Továbbra is hallgatok, mert semmit nem tudok felhozni a
védelmemre, és szavai hallatán nem is akarok. A haragját akarom,
mert most jobb, mint a közöny. Amíg küzd ellenem, addig van esély
kettőnk számára.
– Takarodj innen! – ismétli meg, és ökölbe szorul a keze.
– Nem tudok.
– Egy nagy nulla vagy számomra – mondja, a szerszámos
ládához lép, és felnyitja.
– Egy ideje már az vagyok. Most már a magad ura vagy.
– Nem, te nem ezt láttad meg bennem. Azért kellettem, hogy
basáskodj, hogy irányíthass.
– Mindent végignéztem, Dominic, a legelső naptól, ott voltam…
– Te nem az apám vagy, bazdmeg! – Teljes magasságában fölém
emelkedik, szeme villog, szinte vicsorog. – Épphogy vérrokonok
vagyunk. Takarodj! Ez nem kérés!
– Nem tudok.
– Tőlem nem kapsz feloldozást.
– Tudom.
– Akkor mi a fasz mondanivalód van még? Menj hozzá! Ő talán
végighallgatja a kibaszott hazugságaidat ma este, de én nem.
– Dom, szerelmes vagyok belé.
– Ez ismerősen hangzik. – Ekkor üt, mindkét tenyere a
mellkasomat éri, nekilök a mögöttem álló kisteherautónak. Nem
küzdök ellene, a háború ott zajlik a fejében. Ugyanaz a háború, amit
én magam küzdöttem végig hónapokkal ezelőtt, mielőtt elküldtem őt,
nem voltam hajlandó meghallgatni, elhinni, hogy valódiak a Cecelia
iránti érzései. Ekkor hallom meg odakintről a fékcsikorgást és a
kavicsropogást.
Bassza meg!
Dominic haragos pillantást vet rám, tekintetében megvetés és
rosszallás ül. Ekkor tűnődöm el azon, hogy az öcsém fog-e még
valaha úgy nézni rám, ahogy régen, tisztelettel és csodálattal. Abban
a pillanatban, hogy rájött, mi történt, megéreztem benne, hogy
elpattant az a bizonyos húr.
– Azt sem kérdezhetem meg, hogy megéri-e. Mert tudom, hogy
megéri. Megkaptad, amit akartál. A tiéd. Pontosan tudtad, milyen
következményekkel jár majd, milyen kárt okoz kettőnknek, Seannak,
Ceceliának, akkor meg mi a faszt akarsz tőlem?
– Ma este megjelölöm. Azt akartam, hogy te tudd meg elsőnek. –
Ekkor veszem észre, hogy Dominic a vállam fölött Seanra pillant.
– Hogy mit csinálsz? – Sean szinte remeg a dühtől, és ahogy
ránézek, látom, hogy a műhely küszöbén állva hol ökölbe szorítja,
hol pedig kiengedi az öklét. Ki akar nyírni. Olyan kurvára egyértelmű.
Nem fogja egyhamar megbocsátani, és most, miután elmondtam
neki, hogy mire készülök, soha nem fogja.
– Érthető okokból megjelölöm, csak azért, hogy megvédjem. A
parancsot már kiadtam. Megtörtént.
– A faszomat jelölöd meg! – támad nekem Sean, és Dominic
közénk lép, félrehajtott fejjel bámul, mintha nem hallotta volna, amit
mondtam.
– Ilyen messzire mész? – Hangjában halálos nyugalom cseng, és
érzem, hogy csak úgy árad egész testéből az árulás második
hulláma.
– Nem tehetek mást.
– De, kurvára tehetsz – robban ki Sean –, és neki is lehetőséget
kellene adni rá!
Dominic olvas testtartásomból, sejti szándékomat, és bólint.
– Igen, csináld csak! Jelöld csak meg! Merészeld megtenni, de
aztán te viseled a következményeit!
– Dom! – kiált fel Sean hitetlenkedve. Dom a fejét ingatja, és
visszafordul hozzá. Megérti érvelésemet, de Sean túlságosan
megtört, hogy felfogja.
Sean odalép hozzánk, maga az agresszió mintaképe.
– Túlságosan messzire mész, hogy az igazadat bizonyítsd. Nem
elég, hogy mindannyiunkat szétbasztál?
– Nekem nem – vágok vissza, ahogy Dominic olyan kicseszettül
gonosz mosollyal fordul felém, hogy tudom, hogy gyűlöletének egy
részét kiérdemeltem. Az öcsém megvet, és ezért nem
hibáztathatom.
Gyűlölni fogok, megcsonkítom vagy akár meg is ölöm azt, aki
megpróbálja őt elvenni tőlem. Bárkit, kivéve a fivéreimet, akik
ugyanilyen hevesen szerelmesek belé, de mindketten abba
pusztulnak bele, hogy Cecelia már nem a fair játék része.
– Csak pár hónappal azelőtt érintettem meg először, mielőtt
visszajöttetek – mondom, mert érdemes megismételni, bár még
mindig nem igazán számít hasznos védekezésnek.
Sean nekem rontana, de harminc centire tőlem megáll, szeme
vérben forog; most, hogy elfedi a harag, kevésbé látni rajta a
kínszenvedést, de tudom, hogy ott van.
– Igen, elloptad azt a képességünket, hogy küzdjünk, mert itt
tartottál minket a kibaszott állatkertedben! És hajlandó vagyok
fogadni arra, hogy lett volna esélyünk visszakapni őt, mielőtt
közbeléptél!
– A parancsom ellenére is ott hagytatok neki egy nyakláncot –
nézek egyikről a másikra, és nem szólalnak meg, de nem is lepi meg
őket, hogy tudomásom van róla. – Kurvára bocsánatot fogok kérni
amiatt, hogy szeretem őt, abban a minutumban, hogy ti is
bocsánatot kértek érte. De amit tettem – ingatom a fejemet –, azért
nem várom el a megbocsátásotokat.
– Nem fogod megkapni. És nem érdemled meg őt – veti oda
keserűen Sean.
– És ti megérdemlitek? Két idióta, akik úgy parádéznak, mint a
kemény férfiak, mint a katonák, pedig szart sem tudtok arról, hogy
mit jelent áldozatot hozni! És vele semmit nem áldoztatok fel!
Kurvára semmit! Amíg nem jöttök rá, hogy mit jelent az áldozat,
addig nem lesz belőletek az a férfi, akire neki szüksége van! – Kitör
belőlem a féltékenység, ahogy kárhoztatom őket. – És kurvára jól
tudjátok, hogy abban a pillanatban elveszítettétek őt, amikor
megosztoztatok rajta – pillantok Dominicre –, és ezt az életet
választottátok Cecelia helyett.
– És te nem manipuláció által érted el, amit elértél? – rázza Sean
undorral a fejét. – Egyetlen dolgot sajnálok: hogy valaha is elhittem a
hazugságaidat! – A földre köp, alig pár centire a cipőmtől.
– Én hoztam be közénk teljes egészében, elmondtam neki a
kibaszott igazságot, mert így nagyobb biztonságban volt, pedig
mindvégig tudtam, hogy lebuktathat minket, mindannyiunkat
lebuktathat! Ez nem rólatok szól vagy rólam, vagy a kibaszott nagy
tervünkről! Ez róla szól! – Sean felé lépek, érzem, hogy a feszültség
egyre nagyobb, egész testéből nyers agresszió sugárzik.
Legszívesebben megütné a fivérét, és közben ki kell jelentenie, hogy
én vagyok az ellenség. – Mi az, kiszállsz, Sean? Ha igen, hagyd a
szárnyadat az ajtó mellett! Ma este üzleti ügyben vagyok itt.
Sean tátott szájjal bámul rám.
– Ilyeneket mersz mondani nekem?
– Igen, ilyeneket. Tudnom kell, milyen messzire mész el az
egészben.
– Ki a faszom vagy te? – Hangja nyers fájdalomtól cseng.
– Az, aki bármelyikőtök helyett felfog egy golyót kérdés nélkül, de
az is, aki a kibaszott kezeteket fogta, mielőtt ököllé formáltam őket!
Ugyanaz voltam – addig, amíg vele nem találkoztam –, akinek ti
ketten mindenki másnál fontosabbak voltatok. De hogy most ki
vagyok? Az, aki annyira szereti, hogy nem hagyja, hogy bárki vagy
bármi odaálljon Cecelia elé.
Sean gyűlölettől remegő hangon szólal meg, ahogy rám pillant.
– Azt játsszuk, hogy ki látta meg először?
– Igen, azt. És szerintem ti pontosan tudtátok, hogy miféle határt
léptek át, különben nem rejtettétek volna el tőlem.
Sean hátrahőköl, jobb keze az államon landol, egy
tizedmásodperccel azelőtt, hogy Dominic hátralökne, és az ütés
szinte csak súrol. Dominic segít kiegyenesednem, és haragosan
visszanéz Seanra, majd hozzám fordul.
– Nem hittél nekem, fivérem, de én most hiszek neked. Cecelia
talán a tiéd, de a Triple Falls-i csapat az enyém, és amíg Cecelia itt
van, addig az én kibaszott védelmem alatt áll. Azóta vezetem én az
itteni csapatot, mióta te ide-oda utazgattál, és ha szabályosan
játszunk, és az üzlet az üzlet, akkor semmi más okod ne legyen
megjelölni, mint ez. Ha mostantól kezdve bármire szükséged van
tőlünk, akkor szépen kell kérned. Addig is mindketten végeztünk
veled. Hallod, bátyus? Végeztünk veled az üzleten kívül. Most pedig
húzz. El. A. Faszomba!
A hangjában csengő harag és véglegesség feltépi a bensőmet,
visszavonhatatlan sebet ejtve rajtam. Egy évvel ezelőtt nem
kérdőjeleztem volna meg a fivéreimmel való kapcsolatomat. Az volt
az egyetlen, amiben béke volt, nyugalom, következetesség, és ezt
tönkretettem a cselekedeteimmel. De a pusztítás közepette
rátaláltam egy másik helyre, amiről sosem hittem, hogy egy hozzám
hasonló számára valaha is létezhet.
Kifújom a levegőt, a tarkómra helyezem a tenyeremet, és
valamilyen szinten őszintén beszélek vele, könyörgök, hogy hallja
meg, amit mondok – küzdök a figyelméért a haragján és a gyűlöletén
túl; sosem hittem, hogy a saját húsommal, saját véremmel kerülök
majd ilyen patthelyzetbe. A fiúval, akit én neveltem fel, a férfival, akit
én formáltam. De érzem a változást, és ez bénító. Másodpercekbe
telik, mire megszólalok, de előtte végignézek rajtuk.
– Sosem kértem tőletek semmit, most sem azt kérem, hogy
bocsássatok meg, most nem, de úgy érzem, eleget adtam azért,
hogy ezt kérhessem tőletek. Miatta, nem magam miatt. Cecelia
miatt. Ti ketten vontátok bele ebbe az egészbe, és én továbbra is
bent tartom őt a saját biztonsága és a saját mohóságom miatt.
Szeretem őt. És mostantól történjen bármi, adjátok a szavatokat,
hogy ha eljön az idő, akkor Cecelia lesz a legfontosabb. És félre ne
értsétek: tudom, milyen szerepet játszottam ebben az egészben, de
az igazság az, hogy mindannyian hibásak vagyunk azért, hogy ez
már nem csak az üzletről szól. – Dominichez fordulok, mert tudom
az igazságot arról a napról a könyvtárban, pontosan tudom, hogy
Dominic látta meg Ceceliát, és mindig is tudatában volt létezésének.
– Te behoztad közénk, amikor azt mondtam neked, hogy tartsd a
körön kívül. Megmondtam neked, mi fog történni. Csak azt nem
tudtam, hogyan történik majd. Mindannyian hibásak vagyunk érte.
Mindannyian.
Dom a hátsó ajtó felé rohan, és átszáguld rajta. Utána­bámu­lok, a
bennem keletkezett hasadék szinte lángol, ahogy tenyeremmel
végigsimítok az államon. Érzem, hogy az általunk megalkotott világ
kicsúszik a kezem közül, és tízszer olyan erősen érzem a késztetést,
hogy visszamenjek Ceceliához.
Lehet, hogy ugyanezen okok miatt elveszítem őt? A mohóságom,
a vágyam miatt, amiatt, hogy önző vagyok? A kibaszott életemben
most először érzem azt, hogy felszabadult vagyok – ahogy azokban
a vele töltött csodás hetekben is ezt éreztem, amikor teljesen
megszűntek közöttünk a falak –, olyan, amilyen akkor lehettem
volna, ha nem ezt az utat választom. Nem akarok mást, csak
megszabadulni mindentől, hogy még egyszer vele lehessek. Ezzel a
tudással már pontosan értem, hogy miért érdemlem meg a
haragjukat. Talán Cecelia nekik is létrehozta ugyanazt a szentélyt.
Talán Dom és Sean saját maguk kívánatosabb változatai lettek
Cecelia mellett. Valamilyen szinten mindannyian áldozatokat hoztunk
ezért az életért. Talán Cecelia volt az ő szentélyük. És gyűlölöm azt,
ha ez igaz. Ha ugyanazt a gyönyört, ugyanazt az összetartozást
érezték vele, amit én érzek. Elutasítottam az érzéseiket, mert
képtelen voltam megérteni azt, hogy osztoztak azon a nőn, aki miatt
én eget-földet megmozgattam, csak hogy néhány hét boldogságot
lopjak vele. És együtt egymásnak adogatták, darabokat vettek el az
én kincsemből, olyan darabokat, melyeket soha nem tudok
visszakapni.
Ez az ár, amit én fizetek, a büntetésem azért, hogy ilyen tolvajjá
lettem. Azért, hogy szerelmes lettem, hogy elloptam őt. Azért, hogy
végre egyszer, most először a saját életemet éltem.
De olyan következményekkel leszek kénytelen szembenézni,
melyek sokkal jobban bonyolítják a dolgokat annál, mint amilyenek
most.
Belenyugodtam abba, hogy ez csak a kezdet, hogy
szembekerülök azzal a férfival, akit attól a pillanattól fivéremként
szerettem, mióta berobbant az életünkbe. Másodpercek alatt
átalakul megbántottságom, gyászolom a fiút, akit valaha volt, és azt,
akivé lett, amit jelentett nekem. Sosem leszünk olyanok, mint régen.
Egyikünk sem. Minden energiámra szükségem van, hogy ne
uralkodjon el rajtam a harag, pedig minden porcikám vérért kiált. De
nem onthatom ezt a vért, és a Cecelia iránti vágyam sosem fog
csillapodni.
Ennek az igazságnak a kínjától szinte reszketek, ahogy Sean
odalép elém, tekintetében düh és kín váltakozik.
– Miért?
– Tudod, hogy miért. Te is ebben a cipőben jársz! De én nem
osztozom rajta, veled nem, a fivéremmel sem, egyetlen lélekkel sem!
Itt csesztétek el, Sean, és ezt te is tudod! Ceceliának mellettem van
a helye. És punktum!
– Azt hiszed? – Leereszkedő vigyorától újra forrni kezd bennem a
harag. – Én nem lennék olyan biztos benne. Ma láttam, amit láttam,
és talán nem harcolnék vesztes ügyért, és ez az én keresztem lesz.
De azt is tudom, hogy mi az, amit első kézből megtapasztaltál ott, a
hátsó udvarban. Láttam a félelmet a szemedben. Féltetted
Ceceliának azokat a részeit, amik soha nem lehetnek a tiéd. Azokat
a részeket, amik hozzám tartoznak, meg amik a testvéredhez.
Jelentsd ki, hogy te birtoklod, ahogy akarod, tetováltasd, hugyozd
körbe, de soha nem lesz teljesen a tiéd! Soha. Az. Életben. Mindig is
osztozni fogsz rajta velünk, csinálhatsz bármit. Soha nem fogod úgy
birtokolni, ahogy a tolvaj lelked birtokolni akarja. És ezzel együtt kell
élned. Ezzel mindannyiunknak együtt kell élnünk. – Elvágtat
mellettem, én pedig ököllel a kocsi motorháztetőjére csapok.
– Sean! – Nagyot nyelek, hangom szinte nyers és felismerhetetlen
a fájdalomtól. Kínszenvedés tudni, hogy ez igaz, de kibírom, mert el
kell mondanom neki azt, ami fontos. – Miatta. Miatta! Nem magam
miatt! Ezt kérem tőletek. Legyen ő a legfontosabb.
– Jézusom! – nevet fel Dominic. – Szánalmas, hogy még ezek
után is biztosítékot akarsz. Pár nappal azután, hogy megismertem
őt, azt gondoltam, a te ürügyed az, hogy őt használtad fel, hogy
közelebb kerülhess Romanhez. Ez mindig is csak Ceceliáról szólt.
Telnek a másodpercek, a kint zúgó szél megremegteti a
szerelőműhely ajtaját.
– Te miért nem jelentetted ki, hogy a tiéd?
Dominic szeme résnyire szűkül.
– Mert egyikünk sem érdemli meg, hogy ezt megtegye, amiatt,
hogy olyan sok hazugság kavarog közöttünk. És ezek
a hazugságok azért léteznek, mert vigyáztunk rád. Mert hittünk
benned és az ügyünkben. És amíg Cecelia meg nem tudta a teljes
igazságot… – Dominic a fejét ingatja. – Most már kurvára nem
számít, igaz?
– Egyikünk sem érdemli meg őt – jelentem ki őszintén. – Egyikünk
sem.
– Te a legkevésbé, te önző pöcs! – A csontom velejéig érzem,
ahogy becsapódik mögötte az ajtó.

Kiveszek egy üveget Dom csomagtartójából, az éjszakai futás után

izzadság folyik végig a homlokomon. Nem megyek be a házba,
inkább megkerülöm, és a hátsó verandán belesüppedek a
nyugágyba; szívem összetörik az emléktől, amit nap mint nap újra
átélek.
Az üveget bámulom, tudom, hogy ha kinyitom, egyetlen szó sem
semmisül meg, ami azon az éjszakán elhangzott, és a szívem sem
fog kevésbé sajogni.
Ez az őrültség definíciója.
Még azután sem, hogy ezen a kimerítő napon veszekedtem, és
békülős kefélést rendeztem Ceceliával, még a tudattal sem, hogy
újra visszanyertem a szívét, még így sem, hogy olyan közel állunk
egymáshoz, amire a visszatérésem óta vágytam, még így sem
tudtam betömni azt a hasadékot, ami több, mint egy fél évtizede ott
van… és ezt az emléket nem tudom lerázni magamról.
És tudtam, hogy így lesz.
Tudtam, hogy bármilyen boldog leszek itt vele, ez a kínzó emlék
soha nem hagy majd nyugodni. Kiváló és kegyetlen
emlékezőtehetségem miatt a boldogságot elszakítják tőlem. A Dom
halála előtti éjszakán lezajlott veszekedés éjjel-nappal dolgozik
bennem, és képtelen vagyok aludni. Miután Cecelia meztelenül
elaludt a mellkasomon, combját átveti rajtam, és álmodik, órákon át
bámulom a plafont. Hagyom aludni, bármennyire is szükségem
lenne a testére, hogy elűzze ezt a fájdalmat. De nem az ő dolga
megküzdeni a démonaimmal.
Ezt a küzdelmet naponta megvívom, és még soha nem győztem.
De még mindig arra vágyom, hogy odamenjek hozzá. Hogy
felébresszem, megbasszam, elmerüljek benne, elvesszek
biztonságos szerelmében, a karjában, az én szentélyemben.
A kék üveges Bombay-t bámulom, tudom, hogy kurvára szar
alternatíva.
Ma este nyughatatlan vagyok.
Talán a ma elveszített csata miatt, de még ha el is vesztettem, egy
kicsit meg is könnyebbültem. Soha nem akartam elhagyni, de nem
volt más tervem.
Még így sem lelek nyugalmat, miután órákkal később ott feküdtem
vele az ágyban, kitaláltam egy új tervet, és elküldtem egy üzenetet
Tylernek.
Az éjszakai levegő lehűti izzadt bőrömet, és már egyenletesen
lélegzek, amikor kivágódik a hátsó ajtó, és Beau szalad ki,
megnyalja a térdemet, és elnyargal, majd Cecelia vörösre sírt
szemmel bámul rám. Ekkor jövök rá, hogy kurvára elbasztam.
– Nem hagytam cetlit.
Könny csorog végig az arcán, halkan felzokog, és úgy érzem,
belepusztulok a látványba. Megragadom a kezét, az ölembe húzom,
megkönnyebbülése olyan egyértelmű, hogy attól csak még jobban
sajog a szívem.
Arcomat a nyakába fúrom, beszívom az illatát.
– Sajnálom, kicsim. Kurvára sajnálom. Nem gondoltam át. – Most
először, mióta ideértem, vigaszra van szüksége a félelme miatt –
amiatt a félelem miatt, amit én tápláltam belé, és ez az én hibám.
Tenyerembe fogom az arcát, remeg az ölelésemben, újabb
könnyek folynak végig az arcán. Hosszan rányomom ajkamat
remegő ajkára, csitítom, hüvelykujjammal törlöm le könnyeit.
Bármilyen erős is lett, képes vagyok megbocsáthatatlan módon
ráijeszteni azzal, hogy túlságosan elmerülök a saját
hülyeségeimben.
Hüvelykujjamat végighúzom az állán lévő apró mélyedésen.
– Túlságosan sokszor hazudtam neked, és szegtem meg az
ígéreteimet ahhoz, hogy higgy nekem. De jó lenne, ha elhinnéd,
hogy soha többé nem tennék ilyet veled. Ezért győztél, Trésor.
Megadom magam. A fehér zászlóm a tiéd.
– K-k-kurvára u-hu-hu-utállak, King – mondja szaggatottan.
– Utálj is! Sajnálom, Trésor. Nem hagylak el. Ezt megígérem
neked mindenek felett.
Szaggatottan kifújja a levegőt, és megvárom, amíg a teste az
enyémhez simulva elernyed. Semmit nem tudok mondani, ami elég
jó lenne. Idővel majd bebizonyítom mennyit érek. Arcomat a
nyakához nyomom, beszívom az illatát.
– Sajnálom, hogy nem tudom ezt megállítani. Ez az én
hülyeségem. De majd jobb lesz neked.
Beszívom borókaillatát, és az asztalon heverő üveget nézem.
Talán semmi másra nincs szükségem, csak Ceceliára. Olvas a
gondolataimban.
– Ne! – Sötétkék szeme könyörgőn néz rám. – Inkább beszélgess
velem!
– Nem gond az ital. Nem engedem, hogy az legyen. Nem fogom
így elfecsérelni az életemet. Ennyit azért tudok magamról.
Könnyes szemmel mér végig.
– Nos, talán neked nincs szükséged egy italra, de a késő esti
futásod miatt nekem igenis szükségem van rá. – Felemeli az üveget
az asztalról, kibontja, hosszan belekortyol, majd lehajol, hogy
megcsókoljon. Élvezem az alkohol ízét, megszívom a nyelvét, amitől
felnyög, és megtöri a csókot. – Kérlek, beszélj hozzám! Mondd el, mi
bánt!
Bólintok, és fogammal az ajkamba harapok.
– Miután otthagytalak azon az udvaron aznap, mikor Dom és
Sean ránk talált, adtam nekik pár órát, hogy kicsit lenyugodjanak,
majd felkerestem őket. Mi több, jó néhány órát adtam nekik.
Visszajöttem, és a hátsó udvarunkon járkáltam. Hallottam, hogy a
Father Figure-t játszod le, nekem. Kibaszottul fájt. Tudtam, mennyire
megbántottalak. Végül visszamentem hozzájuk, még mielőtt
felkerestelek volna, és tudod, hogy végül nem jutottam vissza
hozzád.
– Miért?
– Ugyanazért, amiért most megadom magam. Túl sok rossz
döntést hoztam, amivel a szeretteimet veszélybe sodortam. Ettől
paranoiás lettem, és néha nem tudom, hogy az ösztöneim jót
súgnak-e vagy rosszat, vagy csak a paranoia beszél belőlem. Egyre
nehezebb megkülönböztetni a kettőt. Tényleg szükségem van erre a
kibaszott nyaralásra.
Cecelia bólint, végigszánt a hajamon, türelmesen várja, hogy
tovább beszéljek. Szeretném ezt megadni neki, és többször is
kitéptem lapokat a naplómból, melyeken felidéztem azt az éjszakát,
de sosem tudtam túljutni rajta. Ismét nagyot kortyolok a ginből,
leteszem az üveget, és teljes figyelmemmel Cecelia felé fordulok,
ahogy minden egyes részletet felidézek arról az éjszakáról, kivéve
Antoine telefonhívását. Cecelia figyelmesen hallgat, minden egyes
szóval közelebb kerül hozzám, egyre erősebben szorít, és amikor
befejezem, szeme együttérzéstől csillog.
Hosszú hallgatás után elhelyezkedik az ölemben, és teljesen
szembefordul velem, csak ekkor szólal meg.
– Egy bíró a bűntény komolysága szerint határozza meg a
büntetés mértékét. Te meddig akarsz szenvedni, Tobias?
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Valóban nem, de azt hiszed, Dom azt akarná, hogy a saját
bűntudatod rabszolgájaként éld le az életedet? A bűntudatod olyan
tettekért van, melyeket egész szíveddel és lényeddel megbántál? Jól
tudod a választ. Bármilyen kemény is volt, ez nem Dominic szíve.
Dominic nem ilyen volt. Ugyanaz az áthatolhatatlan férfi volt, akit a
szeretet mozgatott, kiköpött másod. – Ajkamba harapok, ahogy
Cecelia tenyerébe veszi az államat, és kényszerít, hogy a szemébe
nézzek.
– Sosem azt éreztem, hogy a fivéremet veszítettem el, és tudom,
hogy ez furának tűnik. De úgy érzem, mintha…
– A fiadat veszítetted volna el – suttogja Cecelia. – Ez nem fura.
Te vetted át azt a szerepet. Mindkettő voltál.
Bólintok.
– Én ismerem azt a szeretetet, Cecelia – vallom be. – Ismerem az
apai szeretetet. Nagyrészt Dominic apja voltam, a titulusom ellenére.
– A fejemet ingatom, a fájdalmam miatt szinte nem is látom Cecelia
arcát. – És a halála előtti napon elvettem tőle az egyetlen dolgot,
amit a világon a legjobban akart. Úgy halt meg, hogy szerelmes volt
beléd. Én ezt elloptam tőle, és összetörtem a szívét, visszaéltem a
bizalmával. Milyen oka volt arra, hogy ne lépjen a golyók elé?
Cecelia tágra nyílt szemmel bámul rám, és vadul rázza a fejét.
 – Ezt nem gondolhatod komolyan. Tudom, hogy nem hiheted
komolyan!
– Talán elhiszem.
– Hazudsz magadnak, Tobias. – Sötétkék szeme parancsolón
pillant rám, hogy nézzek rá. – Frères pour toujours. – Fivérek
mindörökre.
Megismétli nekem Dom utolsó szavait, és ez olyan, mintha
légkalapáccsal esett volna neki a mellkasomnak. – Te voltál az oka
annak, hogy a golyók elé lépett. Mindkettőnket megmentett, de
elsősorban téged mentett meg.
– Ne… – Úgy érzem, mindjárt megbolondulok, a mellkasomban
égő fájdalom a torkomat fojtogatja. Amikor felemelem az üveget,
Cecelia kiveszi a kezemből.
– Ne tedd ezt velem! – ingatom a fejemet. – Kérlek!
– „Még sosem láttam így felragyogni az arcát.” Ezt mondta nekem
Dom azon az éjszakán. Ezt akartad tudni, amikor józan voltál.
Elkapom a pillantásomat, de Cecelia folytatja.
– Mosolyogva mondta, Tobias. Bárcsak láttad volna azt a mosolyt!
Ha ott lettél volna, ha láttad volna, akkor kétségtelenül tudnád, hogy
Dom azt akarta, hogy boldog légy, még akkor is, ha ez azt jelentette,
hogy engem elveszít. Csodálatos volt, ami köztünk volt, de túl nagy
fontosságot tulajdonítasz annak a kapcsolatnak, aminek nem
kellene, és látom a szemeden, hogy tudod hogy ez az igazság, de
ha beismered, akkor azt ismered be, hogy Dom érted halt meg. És
téged mentett meg, Tobias.
– Cecelia! – rimánkodok, és a torkomban égő fájdalom azzal
fenyeget, hogy megfojt.
– Ugyanolyan hevesen és feltétel nélkül szeretett téged, ahogy te
őt. Dühös volt, de védelmezett téged és a boldogságodat, és ezért
mentett meg téged.
– Az Isten verje meg! – csattanok fel, de Cecelia a székhez
szegez, és rendíthetetlenül folytatja.
– Az igazság az, hogy téged lökött el a golyók útjából azon az
éjszakán, még mielőtt golyót kapott volna azért, hogy engem
megvédjen. Az életét adta a te életedért. Te ezt nem vagy hajlandó
elfogadni, és ez okozza számodra a legnagyobb fájdalmat. – Cecelia
a mellkasához húz, én pedig nyögdécselve remegni kezdek.
Hozzám bújik, nem hajlandó elengedni, ahogy elsuttogja az igazat,
azt az igazságot, amiért mindent megadnék, csak elfelejthessem. –
Régóta itt az idő, hogy szembenézz vele és elfogadd. Nem én
vagyok az egyetlen, akit aznap este Dom megmentett, Tobias. El kell
fogadnod az áldozatát! Még akkor is, ha dühös vagy miatta, el kell
fogadnod, hogy az irántad érzett szeretete ugyanolyan erős volt, és
el kell fogadnod, hogy megbocsátott neked, és szeretett annyira,
hogy azt akarja, hogy boldog légy. Le kell ráznod a bűntudat
béklyóit, különben soha nem fogod tudni elfogadni annak az
ajándéknak a többi részét, amit neked adott!
Arcomat a mellkasának nyomom, és megborzongok az igazság
súlyától, amit azóta kerültem, mióta az élet eltűnt Dom szeméből.
Mióta kisbabaként a karomban tartottam, azóta tudtam, hogy
hozzám tartozik, addig a napig, amíg felnézett rám, és kihunyt benne
az élet, Dom az enyém volt.
– Je suis désolé. Je suis désolé. Je suis vraiment désolé. Je suis
vraiment désolé! – Sajnálom. Sajnálom. Annyira sajnálom. Olyan
kibaszottul sajnálom!
– Azzal kell meghálálnod neki, hogy élsz – mormolja Cecelia,
miközben én teljesen kimerítem magamat, és a lelkem mélyéből
felszakadó megbánás végigfut rajtam. Nem büntetésnek érződik.
Annál nyersebb. Úgy érzem, kiontja a véremet, szétrobbant, de
ugyanakkor különös módon el is engedek magamból valamit. Ezt
nem akarom annyira, mert ha megtörténik, ha egyetlen részletet
vagy bármelyik emléket is elfelejtek, soha többé nem kapom vissza.
Szétesek Cecelia karjában, ő pedig suttog nekem, ujjai
végigfutnak a bőrömön, a hajamon, végigsimít a hátamon. Nem
tudom, mennyi ideig maradunk abban a székben, mikor végre
magamhoz térek; Cecelia folyamatosan duruzsol nekem, könnyei a
bőrömet áztatják, ahogy újra magamnál vagyok, ismét a jelenben.
Kimerült vagyok, de távolról sem üres. Ez nem megkönnyebbülés,
de egy csepp elengedés megbújik benne.
Remegek attól, ami az imént történt, arcomat Cecelia nyakába
temetem, és mélyeket lélegzek, az illata annyira megnyugtat, hogy
most már képes vagyok normálisan lélegezni. Pillantásomat rá
emelem, ő pedig megrázza a fejét, ahogy szóra nyitom a számat;
olyan pőre vagyok az érzelmektől, hogy szinte alig tudok magamról.
– Ne merészelj bocsánatot kérni tőlem! – mondja halkan.
– Nem tudom, hogy az az ember vagyok-e, akibe beleszerettél –
vallom be. – Nem tudom, valaha képes leszek-e újra az lenni.
– Tudom.
– Sosem voltam király, Cecelia.
– Ebben nem értünk egyet. Te nem azt látod, amit én. Talán
sosem láttad. Láthatóan csak a saját hibáidat veszed észre, és én
eltökéltem, hogy ezen változtatok. De számomra te vagy a
mindenség.
A kellemetlen érzés azzal fenyeget, hogy elborít, de nem törődöm
vele, tudom, hogy teljesen lemeztelenítettem magamat. De Cecelia
társaságában mindig is csupasz voltam, akár a fékezhetetlen vágy
miatt, amit kivált belőlem, akár legsötétebb gondolataim miatt, a
legmélyebb igazságok miatt, vagy az iránta érzett nem szűnő
vágyam miatt. Mindig sikerült darabokra szednie, rétegről rétegre
hántott le rólam mindent, összetörte az alapot, hogy mindenki
másnál mélyebbre jusson.
A csibészes tekintetű kislányból lett az a nő, akinek színtiszta tűz
van a szívében – először ő lopott el engem, és ez tolvaj szívem
legmélyebb igazsága.
Néhány másodpercig ülünk, hallgatjuk az éjszaka zajait, a verejték
megszárad a bőrömön, ahogy ismét beszívom az illatát, és rávetem
tekintetemet.
– Boróka – vigyorodom el, és szemem félig lecsukódik a
kimerültségtől. – Tudatában vagy annak, Trésor, hogy a gin
alapanyaga a borókabogyó, ugye?
– Ne hízelegj magadnak, Francia, ez puszta véletlen! Tizenhat
éves korom óta ezt a testápolót használom.
– Nem véletlen – simítok végig a szárnyán, és szeme minden
újabb simogató érintéstől jobban lecsukódik. – Kettőnk között semmi
nem véletlen. Mostanra már tudhatnád. Az életnek kibaszottul
elcseszett humora van, hogy összehozott minket, és lehet, hogy
minden más külső erő elhagyott, de ha volt valaha bizonyíték arra,
hogy két embernek kibaszottul az a sorsa, hogy együtt legyenek,
akár baljós csillagzat alatt születtek, akár nem, azok mi vagyunk.
Néhány percig némán ülünk, az álom kerülget minket, míg a
kocsifeljáróról kavicscsikorgás hallatszik. Cecelia életre kel, én pedig
szorosabbra vonom körülötte a karomat, hogy ne ugorjon fel az
ölemből.
– Semmi baj. Társaságunk lesz.
– Mindjárt hajnali három óra. Ki az?
Az ajkát harapdálom, ahogy a mellkasomra teszi a kezét,
türelmetlenül várja a válaszomat.
– A sofőrünk.
 Harminchatodik fejezet

Cecelia

Tobias egy frissen szabott Tom Ford-öltönyt húz, ami nem sokkal
azután érkezett, hogy én elaludtam, mégpedig madárpostával,
kétségtelenül pont ezért. Megrántja a mandzsettáját, hogy
begombolja, pillantása találkozik az enyémmel a tükörben, majd
elvigyorodik. Rettentően izgatott vagyok, ahogy végignéz rajtam:
csak fekete csipkés melltartóm és bugyim van rajtam, és éppen a
hajamat vasalom. Momentán nem tudom eldönteni, hogy
megbasszam vagy megöljem, ám biztos vagyok benne, hogy amíg
együtt vagyunk, nálunk ez már csak így lesz.
De jelenleg idegességemnek oka az, hogy arra készülök, hogy D.
C.-be utazzam, hogy találkozzam. Az. Elnökkel.
Tobias megint átvert a mesterkedésével, ismét olyan terveket
szőtt, melyekről én nem tudtam, és „meglepetésnek” titulálta.
– Ez nem becsapás – magyarázza nyugodt hangon. – Ez az én B
tervem, az én Üdvözlégy Máriám.
– Pedig nagyon manipulációszaga van. És még mindig nem
mondtad el nekem, mi folyik itt!
– Bezártad az orrom előtt az ajtót – mondja, és felemeli a
mandzsettagombokat –, ezért kinyitok egy ablakot.
– Vagyis?
 – Hamarosan megtudod. – Az ujját figyelem, ahogy felteszi az
egyik gombot, és felvonja egyik szemöldökét. – A hajadnak füstölnie
kell?
Kihúzom a hajvasalót, és megkönnyebbülten látom, hogy a
hajamat nem tépte ki.
– Ne vond el a figyelmemet! – csattanok fel.
Tobias ajka megrezzen.
– Trésor nyűgös, ha nem aludt nyolc órát.
– Ne az alvásmegvonást okold, Francia, hetek óta nem aludtam át
egyetlen éjszakát sem!
– A nyögdécselések miatt voltál ébren, nem a tiltakozás miatt.
– Te nagyképű gazember!
– Ton salud. – A te gazembered. Elindul felém, és már attól
csorogni kezd a nyálam, hogy milyen jól áll rajta az öltöny. Bár
tagadja, még mindig minden ízében az az arrogáns King, akibe
beleszerettem. A gin vagy az órákkal korábbi végtelen orgazmusok
miatt már nem bizseregnek úgy az ereim.
Ő az.
Ez a bizsergés ő maga, mi ketten.
Két magabiztos lépéssel mellettem terem, lassan leemeli a
testhez simuló ruhát a vállfáról, lehúzza a cipzárt, hogy belelépjek.
Megteszem, majd felhúzza a cipzárt, felemeli a hajamat, és csókot
lehel a nyakszirtemre.
– Ez csak egy baráti látogatás. Ne gondolj túl sokat róla! Majd az
odafelé vezető úton elmagyarázom. – Megfordít a karjában, és addig
hátrálunk, amíg a komódnak nyom, és pillantása végigfut rajtam.
– Eszedbe se jusson! – figyelmeztetem.
– A komódnak döntve, vagy a limuzin hátsó ülésén? Választhatsz.
 – Álmodozz csak, barátocskám, mész vissza a büntibe!
– Meglepetés – emlékeztet ismét, ahogy felkapom a táskámat.
Utánam jön, kilépünk a hálószobából, majd állával a Holló felé int,
akinek az a feladata, hogy vigyázzon Beau-ra. Tobias vidáman
lépked, és ha őszinte vagyok én is, de nem hagyom, hogy lássa
jókedvemet, mert még mindig nem tudom, mi a terve.
Miután bezártam a bejárati ajtót, Tobiasszal a nyomomban
megfordulok, hogy visszamenjek a limóhoz, de megállít, elállja az
utamat, és határozott pillantást vet rám.
– Bezártad.
– Igen? – bámulok fel rá zavartan.
– Háromszor zártad be – nyögi rekedtesen, és különféle érzelmek
kavarognak a szemében. – Háromszor zártad be, Trésor. Nem is
vetted észre? – Gyengéden az ajtónak nyom, homlokát az
enyémnek dönti, majd lepillant rám, és többször is nagyot nyel.
– Tobias…
Gyengéden a fejét ingatja, és orrát végigfuttatja az enyémen.
– Én… basszus! Cecelia. Megkérdeztem tőled, hogy mit gondolsz,
lehetséges-e, hogy boldog legyek, de ez nem volt fair, és te nem
tudtál válaszolni arra a kérdésre – mondja halkan. – Pedig tudok
boldog lenni. Az vagyok. Te teszel boldoggá.
A hangjában dúló érzelmektől a sírás fojtogat.
– Ha megtehetném, most rögtön letérdelnék, és megkérném a
kezedet.
Tátott szájjal bámulok rá, ő pedig megragadja mindkét kezem.
– Néha arra gondolok, hogy bárcsak tudnék olyan önző lenni
veled, mint amilyen régen voltam!
– Ezt hogy érted?
 – Sehogy – mondja halkan. – De ezt el akarom mondani, és nem
hittem, hogy valaha is ezt mondom. – Lassan kifújja a levegőt, és
lepillant rám. – Örülök, hogy szeretted őt, és örülök, hogy még a
halála előtt megérezte, hogy milyen az, amikor te szeretsz valakit, és
ez amiatt van, ahogyan te szeretni tudsz, Cecelia.
– Tobias… – Lecsap az ajkamra egy csókkal, míg végül levegő
után kapkodok, majd elhúzódik.
– Semmi nem áll fölötted – biztosít róla, majd röviden a
szemembe néz, megragadja a kezemet, és a limó felé húz,
miközben agyamban kavarognak a vallomások. Amikor a sofőr
kinyitja az ajtót, Tyler száll ki, és vakító mosollyal néz végig rajtunk.
– Ó, Istenem, te végig itt voltál?
– Szia, szépségem! – mondja Tyler, ahogy kitárt karjába vetem
magam. – Mi a fasz tartott ilyen sokáig? – tudakolja, és állát a
vállamba fúrja, mielőtt elengedne. – Már kezdtem túlságosan
bepöccenni ahhoz, hogy rendesen meg tudjalak lepni titeket.
Átnézek a vállam fölött.
– Őt hibáztasd! Ő az, akinek fél órába telt felöltözni.
Tobias rám pillant.
– Ebből a fél órából negyedórát azzal töltöttem, hogy nyelveztem,
mégpedig jó alaposan és mindenre kiterjedően – jelenti be Tobias
rezzenéstelen arccal, én pedig elvörösödöm.
Tyler a fejét ingatja, én pedig haragosan pillantok Tobiasra.
– Hány éves vagy te, tizenöt?
– Beszállnátok végre a limóba, gyerekek? Még a végén elkésünk.
Tobias beültet a kocsiba, ők pedig suttogva tárgyalnak kint; csak a
lábuk látszik az ablakon át.
– Gondolom, a dolgok jobbra fordultak? – tudakolja Tyler.
 – Hála az égnek. Már nagyon közel voltam ahhoz, hogy aputestet
növesszek, és elkezdjem keresni a megfelelő fűnyírót.
– Hallottam ám! – csattanok fel, és mindketten bedugják a fejüket
a limó ablakán, én pedig rosszallón pillantok rájuk. Önkéntelenül is
felkacagok „bűntudatos” arcuk láttán, aztán beülnek az autóba.
Hálás vagyok, hogy Tobiasszal szemben ülök, így megcsodálhatom,
milyen remekül fest az öltönyében. Ráadásul Tylert is
megszemlélhetem, akinek nagyon jót tesz az öregedés. Melegbarna
szemének tekintetét kissé fátyolossá teszik az eddig átéltek, de a kis
szarkalábak egy fikarcnyit sem csökkentik vonzerejét. A kisfiús külső
a múlté, helyét szépen formált vonások vették át, de amikor
mosolyog, még mindig megjelennek a gödröcskék az arcán, és ezért
nagyon hálás vagyok. Mióta utoljára láttam, még izmosabb lett.
Belém mar, hogy így együtt látom őket. Tudva, hogy kik ők, merre
jártak-keltek, és mit éltek át együtt, csak még izgalmasabbá teszi az
egészet.
Ha a világ ismerné a történetüket, nem hinné el. Én magam is
nehezen hiszem el.
– Ne légy ideges! – szólal meg Tyler, ahogy nyugtalanul
fészkelődöm. – Preston odalesz érted. És Molly is. Nagyon rendes
emberek. Gyönyörű vagy, Cee.
– Én is ezt akartam mondani neked. Hihetetlenül jól nézel ki. Jársz
valakivel?
Nem törődöm Tobias féltékeny pillantásával, amit a bókom és a
kérdésem kiváltott, továbbra is Tylert nézem. Tyler kissé megrázza a
fejét, szemében fájdalom villan meg.
– Most nincs időm ilyesmire.
Még nem áll készen rá. Ennyi idő után sem. Évek teltek el
Delphine halála óta, és Tyler még mindig nem hajlandó továbblépni.
Sajnos megértem, mert én is ugyanezt érzem. Tyler elveszítette az
egyetlen nőt, akit igaz szerelmének gondolt, és nem egy döntés,
nem az önzés, nem a félelem vagy más ostoba ok választotta el őket
egymástól. Hosszú csend áll be. Összenézünk Tobiasszal, és
ugyanaz jár a fejünkben.
– Végre rájöttetek, hogy mekkora idióták voltatok? – szólal meg
Tyler. – Mert kurvára dühös vagyok rátok!
– Rájöttünk – mondja Tobias, és csak engem néz.
– Csak jó tudni, hogy melyikünk a nagyobb idióta – jegyzem meg.
– Öröm látni, hogy ilyen boldogok vagytok – szúr közbe Tyler. –
Megérdemlitek. – Jelentőségteljes pillantást vet rám. – Azt a
feladatot kaptam, hogy időnként ellenőriznem kellett téged. Dühös
voltam, hogy nem sokkal korábban jöttél vissza, hogy rájuk zúdítsd a
pokol haragját.
– Mondhattad volna, hogy jó okom van visszajönni.
– Nem mondhattam. Egy pszichopata volt a főnököm.
– Igen? És most mi lesz? – vonom meg a vállamat, és szomorúan
összemosolygunk. – De nem mi vagyunk az egyetlenek, akik
megérdemlik, hogy boldogok legyenek.
Tyler válaszul rám kacsint, de érzem tekintetében a könyörgést,
hogy ne feszegessem tovább a kérdést. Nem akarom, hogy a jövője
szerelemmentes legyen, ennyit biztosan tudok. Gyűlölöm a
gondolatát is.
Pár percnyi csevegés után Tyler felhúzza a térelválasztót, és
megnézi, hány óra van.
– Nyolcvan perc és felszállunk.
– Beszélj szabadon! – mondja Tobias, és Tyler bólint.
 – Szinte mindent elmondhatok nektek, de inkább Prestonra
hagyom, hadd magyarázza el, így nem kell kétszer
végighallgatnotok.
– Kérlek, ne várakoztass meg! – könyörgök, és feltűnik, hogy Tyler
a keresztnevén említette az elnököt. A valóság az, hogy épp úton
vagyok, hogy találkozzak a szabad világ vezetőjével. Az elnökkel,
akit csodálatos lelki társam és szeretőm segített hivatalba kerülni
egy olyan tervvel, amit kamaszkorukban találtak ki. És attól félek,
hogy amint odaérünk, nem fogok eléggé figyelni a részletekre. Nem
sűrűn hagyom, hogy eluralkodjon rajtam az idegesség, de ez
kurvára fontos találkozó lesz. Pillantásom Tobiasról Tylerre vándorol,
majd vissza, és látom a habozást.
– Törvényesítem magunkat – mondja Tobias velősen.
– Micsoda? – A legkevésbé erre számítottam.
– Egy bizonyos pontig – teszi hozzá Tyler.
– Vagyis?
– Vagyis többé nem bujkálunk a Nagy Testvér elől, és nem
kockáztatjuk meg, hogy bűncselekményt kövessünk el, vagy
bármilyen más okból sittre kerüljünk.
Egyikről a másikra pillantok.
– Ez most komoly?
Mindketten bólintanak.
Tobias előrehajol, megfogja a kezemet, ahogy megszólalok.
– Ez a B terved, az ablakod?
– Meg kell történnie, Trésor.
– De… ez mindennel ellenkezik, amiért eddig kiálltatok! Mégis
miért… – ingatom a fejemet. – Ó, nem, na nem, nem fogtok engem
felhasználni ürügynek, hogy véghez vigyétek!
 – Azt teszem, amit kell, hogy biztonságban tudjalak.
– De ez… Tobias. Ez a konformitás! – sikítok. – Ne! – csattanok
fel, majd Tylerhez fordulok egy szintén empatikus ne kíséretében.
– Megmondtam, hogy nem fog tetszeni neki – mondja Tobias alig
észrevehető mosollyal az ajkán.
– Monroe maximum hét további évig lesz hivatalban –
emlékeztetem –, és mi lesz utána?
Tobias vállat von.
– Ennyi idő alatt nagyon sok mindent kell elérnünk. Ez nem tarthat
örökké.
– Na és mi lesz a többiekkel, mi lesz…
– Majd észre térnek, vagy dögöljenek meg! – szólal meg Tyler. –
Hidd el, ezzel nem áruljuk el őket, Cecelia. Ez már egy újabb szint.
Nem egy újabb CIA-t alapítunk, vagy ilyesmit. Ne juss elhamarkodott
következtetésekre! De ha létezik módszer, amivel további
kockázatok nélkül fejlődhetünk, akkor érdemes belevágni. Mi akarjuk
a változást, és olyan kormánnyal akarunk együttműködni, amiben
megbízunk. Ez az értelme az egésznek. És ha csupán rövid időre
szól, amit egyébként a történelem garantál, akkor tesszük, amit
tudunk, amíg tehetjük. Ha nem gondolnám jó ötletnek, nem is
hoztam volna fel. Jelenleg abban a helyzetben vagyunk, hogy mi
fektetjük le a saját szabályainkat.
– Ezt nem értem. Miért most? – De tudom a választ. Tylerre
pillantok, tágra nyílt szemmel bámulok rá, és azt tátogom felé, hogy
„Hogy a picsába lehet ez?”. Tyler közönyösen bámul vissza rám.
– Majd megoldódik. Hidd el nekem!
A fejemet ingatom, és Tobias felé fordulok.
– Ne csináld ezt! Nem kell megtenned.
 – De muszáj, Trésor.
– Én nem egy kibaszott kincs vagyok, vagy egy gyenge virágszál,
vagy egy összetöppedő ibolya, vagy bajba jutott leányzó, vagy egy
kibaszott kisegér! Képes vagyok ugyanarra, amire bármelyikőtök, és
amint lehetőségem lesz rá, mindkettőtöknek szétrúgom a seggét!
Nevetésben törnek ki, ahogy karba teszem a kezemet, csak úgy
füstölgök a dühtől.
– Megszólalt az igazi királynő – mereng el Tobias.
– Kérlek, miattam ne csináljátok ezt! – könyörgök. Dühös könnyek
készülnek kitörni. – Egyikőtök sem lesz emiatt a kibaszott hősöm!
– Ismétlem – mutat Tobias a mellkasára –, gonosztevő.
– Igen, te borzalmas ember. Mit veszítesz el értem?
– Mindent – mondj Tobias habozás nélkül. – De ez nem a
vereségről szól.
– Kérlek, ezt a terhet ne tedd rám!
– Rendben, nem teszem.
Felébred bennem a remény.
– Seanért teszem. Megint jön náluk a baba. – Minden
tiltakozásom szertefoszlik. Nem azért mondta, hogy fájdalmat
okozzon nekem, de a hosszú pillantás, amit váltunk, azt súgja, hogy
attól fél, hogy így fog történni.
– Cecelia – szólal meg Tyler, ami elvonja a figyelmemet.
– Higgy nekem! Ez jó dolog.
Nagyot nyelek, és csak bámulok rájuk, tudom, hogy a
támogatásommal, de anélkül is, úgyis megtörténik.
– Egész életetekben azért dolgoztatok…
– Hogy megváltoztassuk a szabályokat – szól közbe Tobias. – És
megváltoztatjuk.
 Elmerengek a szavain, ahogy barátságos hallgatásba burkolódzva
utazunk; végül Tyler szólal meg.
– Felnőtt nő lettél, Cee.
Rápillantok, és látom, hogy meleg tekintettel figyel.
– Valahogy… – A fejét ingatja. – Amikor megismertelek, akkor
még… nagyon durva ez a változás.
– Ezt én is elmondhatnám rólad.
Tyler odafordul Tobiashoz.
– Most akkor eljegyzed a csajt, vagy sem?
Tobias rám néz, hallgat, láthatóan nem óhajt válaszolni.
Megkérdezte, akarok-e gyerekeket, és alig egy órával ezelőtt
kijelentette, hogyha önző lenne, elvenne feleségül, ami még inkább
összezavart. Elkapom a pillantásomat, kibámulok az ablakon.
– Hat hét közönséges életet is alig bírt ki, Tyler – vigyorodik el. –
Most egy kicsit hagyjuk békén!
 Harminchetedik fejezet

Cecelia

Tyler begombolja a zakóját, fülese a helyén van; kiszáll a limóból, és

egy föld alatti bejárathoz vezet minket. Végigsétálunk egy hosszú,
néma folyosón, és beszállunk a liftbe. Pár perc múlva belépünk az
Ovális Irodába, ahol az elnök ott áll a felesége fölött, aki láthatóan
épp alapos fejmosásban részesíti.
– …azt a makacs seggedet!
– Szívem, ne légy goromba! – pillant fel az elnök, és a begyakorolt
politikusi mosolya azonnal kiül az arcára. – Vendégeink vannak.
A First Lady figyelme felénk irányul, haragos pillantása játékos
mosollyá szelídül, ahogy felemelkedik. Az elnök egy másodpercre
Tobiasra pillant, majd a többiek felé néz, férfiasan lepacsiznak, és
néhány másodpercig ölelik egymást.
– Túlságosan rég láttuk egymást – jelenti ki az elnök, ahogy
szétválnak, pár másodpercig egymást nézik, majd pillantása
elismerőn állapodik meg Tobiason. – Szép az öltönyöd. Jól nézel ki,
fivérem!
– Te meg elég szarul – jegyzi meg Tobias.
– Szakmai ártalom. Az első ciklusom végére állítólag úgy fogok
kinézni, mint aki a negyvenes évei közepén jár.
 Most a felesége szólal meg.
– Vagy ezerszer elmondtam neked, hogy ne is hallgass ezekre a
baromságokra!
Az elnök csillogó szeme megállapodik rajtam, és annyira zavarba
ejt, hogy itt áll előttem, hogy elvörösödöm.
– Már értem, miért kezdtél el érdeklődni Virginia iránt.
Tobias megfordul, szemében büszkeség csillan meg, ahogy a
derekam után nyúl, és bemutat minket egymásnak.
– Elnök úr…
– Hagyd a rizsát, King! – szólal meg a First Lady.
– A hölgy Cecelia Horner.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, uram – mondom, és
megszorítom az elnök kezét; hangom remeg attól, hogy ez most
számomra a valóság. Alig pár órával korábban Virginiában voltam,
küzdöttem Tobias ellen a gardróbban, ahogy letépte a bugyimat és
kinyalt, miközben követelte, hogy válasszak egy ruhát. Most pedig itt
állok az Ovális Irodában.
– Szólítson Prestonnak!
– Én pedig Molly vagyok – teszi hozzá a felesége, és végignéz
rajtam. – Szóval te vagy az, aki elszökött.
– Úgy fest, nem futottam elég messzire.
A First Lady felnevet, és felcsillan a szeme.
– Remélem, a poklok poklát járja meg miattad.
– Ez így van – szólal meg Tobias.
– Igazán megtisztelő, hogy megismerhetem önöket – mondom, és
hagyom, hogy elragadjon a pillanat. Az elnöki kampány óta Molly
Monroe amolyan bálvány volt előttem. A kamera előtt és a kamerán
kívül sem hajlandó színészkedni, és folyamatosan kritizálja a sajtót.
Amolyan „azt kapod, amit látsz”-alkat, egy kis „bele a képedbe”-
hangulattal. Láthatóan komolyan veszi a munkáját, csodálatos
érzéke van a divathoz, és magasról tesz a kívülállók véleményére.
– Bocsássátok meg érkezésetekkor hallott kifakadásomat! Ez a
seggfej férjem azt gondolta, hogy jó ötlet ráhívni arra a blöffömre,
hogy faképnél hagyom. Valamiért az a tévképzete, hogy ő a főnök.
Preston óvatos pillantást vet felénk.
– Minden államból érkeztek az aspiránsok, akik közül
választanom kellett, és én a világ legélesebb nyelvű, legmakacsabb
nőjét választottam, hogy addig nyúzzon, míg a halál el nem választ.
– Ami korai halál lesz, ha továbbra is ennyit beszélsz – mondja
Molly úgy, hogy rá sem pillant, és én önkéntelenül is felnevetek.
Tyler mindannyiunknak jelez, hogy nemsokára visszajön, rám
kacsint, majd becsukja az ajtót.
– Szerveztem egy kis helikopteres túrát D. C. fölött kettőnknek,
míg a fiúk az üzletről beszélgetnek.
Habozok, mert nem akarok a helyiségen kívül lenni, amikor
megtörténik, de ez nem egy klubtalálkozó, ez az Egyesült Államok
kormánya, és muszáj lesz bíznom abban, hogy a fiúk majd mindent
el fognak mondani.
– Ez hihetetlenül hangzik! – kiáltok fel őszintén.
– Még ne rabold el a hölgyet! – szólal meg Preston, és helyet
foglal a kanapén.
– Van kedved inni egy Mimóza koktélt? – tudakolja Molly, és két
pezsgőspoharat emel fel egy közeli tálcáról. – Tudom, hogy Preston
korán felkeltett titeket, de pokoli unalmas napom lesz, és rám férne
egy kis zsibbasztás.
– Persze – mondom, és Tobiasra pillantok, aki úgy bámul vissza
rám, mintha én lennék a legfontosabb ember a helyiségben. Látom a
szemében az egyértelmű „szeretlek” üzenetet, és kénytelen vagyok
elkapni a pillantásomat, mert a helyzethez képest túlságosan is
pattogni kezdenek közöttünk a szikrák.
– Hű, felüdülés ilyet látni, igaz, Pres? – tudakolja Molly alig
érezhető bostoni akcentussal; átveszem a felkínált italt.
– Bizony, úgyhogy jegyzetelj! – vigyorodik el az elnök, és
megragadja a felesége csuklóját abban a pillanatban, amikor az
ajkához emeli a pezsgős poharat. – Te csak egyet ihatsz! – közli,
majd Tobiasra és rám pillant. – Lombikozunk. Mostanában ezért
ennyire kerge. Biztos vagyok benne, hogy mindjárt kihívja a fiúkat
egy kis szkanderezésre.
A sajtóban meglehetősen őszintén kezelik azt, hogy szeretnének
családot alapítani, de kissé megdöbbent, hogy ilyen nyíltan
beszélnek róla. Fájdalmasan egyértelmű, hogy annyira vágynak
arra, hogy szülők legyenek, hogy hasonlítsanak az elnöki család
álomképére, és teljes szívemből remélem, hogy ez az álom
valósággá válik.
– Ha megkergültem – szólal meg Molly – az azért van, mert olyan
férfihoz mentem hozzá, aki képes elirányítani egy országot, de nulla
szabadideje van.
– Ad neked, szivi, fogalmazzunk pontosan: nulla szabadidőt ad
neked mostanában! – javítja ki az elnök határozottan. – Ma ne
kezdjük el kritizálni a férfiasságomat, kis tigrisem! És nyugodj meg,
még ma este gyermeket nemzek neked! – lő vissza Preston, és
hangja megmelegszik. – És még utána ötöt, szóval naponta hat
miniatűr változatommal kell majd megküzdened.
Reménykedve összenéznek, és amikor Molly felém fordul, látom a
fájdalmat a szemében.
– Most próbálkozunk negyedik alkalommal. De most sikerülni fog
– suttogja. – Érzem. – Levesz még egy Mimóza koktélt a tálcáról, és
kihívóan néz Prestonra, hogy merészeljen csak tiltakozni. Preston
bátorítón megszorítja a neje térdét, majd hátradől, és keresztbe teszi
a lábát. Önkéntelenül is végignézek ezen a jóképű férfin. A kamerák
valóban nem képesek visszaadni, hogy milyen jó megjelenésű.
– El sem akarom hinni, hogy együtt jártak iskolába.
– A régi szép idők – mereng Preston. – Lefogadom, Tobias sosem
mesélt arról az éjszakáról, amikor megmentette az életemet.
– Ez túlzás – szólal meg Tobias.
– A francokat túlzás! – vág vissza Preston.
– Azt hiszem, az adósod vagyok, Tobias – von vállat Molly. – Vagy
mégsem?
– Folytasd csak, asszony! – mosolyog Preston a feleségére, és
kiéhezett pillantással méri végig, így Tobias és én újabb bepillantást
nyerünk a magánéletükbe. Tobias megragadja a kezemet, és amikor
Tyler belép, Preston megköszörüli a torkát.
– Készen álltok? – tudakolja Preston, és felemelkedik.
– A francba ezzel, először szépen megeszed a reggelidet, és csak
utána következik az üzlet.
– Molly…
Molly gyilkos tekintettel fordul hozzá, és Preston az öklébe harap,
majd játékosan az asszony felé rázza. És ekkor szeretek bele mind
a kettőjükbe.

Tobias nevetésben tör ki, ahogy Prestonnal szemben ül az asztalnál,

és a hangtól a Mollyval folytatott beszélgetés közepén
megmerevedek. Évek óta nem hallottam így nevetni, sőt, soha, és
hol egyikre, hol másikra nézek, némileg döbbenten.
– Szerencsések vagyunk, ugye? – tudakolja Molly, és belekortyol
a narancslevébe, amire a Mimóza koktélt cserélte le a második
pohár után. A két férfira néz, akik beszélgetnek. – Itt ülünk a világ két
legbefolyásosabb férfija mellett, de nem ettől lesz ez olyan
különleges. Sőt, emiatt még nehezebb szeretni őket, nem tisztelni,
hanem szeretni, nem igaz?
Bólintok.
– De ettől mi is különlegesek leszünk – folytatja Molly. – Ez nem
csupán annyi, hogy egy fiú megismerkedik egy lánnyal. Egymásba
szeretnek, bla-bla-bla. Ez egy életre szóló elköteleződés olyan
férfiak számára, akik nem elégednek meg azzal, hogy hétköznapi
életük legyen. Néha inkább rögeszmének tűnik, mint küldetésnek.
Rögeszme, mely egy nőt abszolút a végletekig próbára tud tenni. –
Molly rám mosolyog. – De a férfiért, azért a férfiért megteszem. Ott
leszek, amikor olyan nagyot hibázik, hogy nem ünnepelheti azt, hogy
milyen jó, vagy mit vitt véghez. Ott leszek, amikor kételkedik saját
magában, és a kétségeinek a kapcsolatunk issza meg a levét. Ott
leszek mellette, szalonfrizurával, rúzzsal az ajkamon, a legszebb
cipőmben, magasra tartott fejjel, még a legsötétebb napjain is, mert
erre van szüksége.
És nem akarom, hogy megváltozzon. Nem akarom, hogy ne az
legyen, aki, értem ne változzon meg, és azért a gyermekért se, akit
összehozunk. – Pillantását rám szegezi. – De ennek a cipőnek a
sarkát fogom arra használni, hogy átszúrjam és kilyukasszam
a tökét, ha egyetlen pillanatra nem adja meg azt, amire nekem van
szükségem. – Rám kacsint, és még egyet kortyol a narancslevéből;
a szeme csillogásából látom, hogy talán nem csak narancslé van a
pohárban. Profilomon forróságot érzek, érzem, hogy Tobias figyel,
kíváncsi elsuttogott beszélgetésünkre.
Molly Tobiasra pillant, lágy mosoly ül ki ajkára, majd visszafordul
hozzám.
– Van egy pár jó cipőd, Cecelia?
– Most is az van rajtam – nyugtatom meg, és miután koccintunk,
belekortyolok az italomba.

Két órával később a State Dining Roomban állunk a Fehér Házban,

és felpillantok a kandalló fölött lógó, Healy-féle Lincoln-portréra, és
elálmélkodom a tényen, hogy itt vagyok. Kimerülten, de a történtek
miatt forr és pezseg bennem az adrenalin; szédítő a tudat, hogy
megkaptam a First Lady telefonszámát. Felpillantok a Becsületes
Abe-re, és azon tűnődöm, vajon mennyire volt becsületes, érdekel,
hogy bepiszkolta-e valaha is a kezét – volt-e hasonló szörnyetege,
ami távolról emlékeztet arra, amivel az én szerelmem küzd. Szinte
transzban bámulom a festményt, majd megérzem őt, azt a másik
férfit, aki sokkal erőszakosabb az igazság keresésében, ahogy
átkarolja a derekamat, és orrát a nyakamba fúrja.
– Hogy ment?
– Nagyon jól.
– Komolyan mondod?
– Meglep, hogy milyen boldog vagyok.
– Jól van – nyelek egy nagyot. – A részleteket majd később
kiszedem belőled.
– Ha aludtunk egy kicsit, mindent elmondok. A következő
megbeszélésen már te is részt veszel. Erről kezeskedtem.
 Bólintok, és odafordulok hozzá.
– Tudod, ez nem fair – mondom halkan.
– Mi nem fair?
– Elismerést érdemelsz azért, amit tettél, mert ugyanazt vitted
véghez, amit ezek a többiek is. Tudom, hogy mindannyian
bemocskolták a kezüket egyszer. Talán megvoltak a saját
szörnyetegeik is. Egyikük sem ártatlan. De te… sokkal többet
érdemelsz. Megérdemled, hogy elismerjék azt, amit tettél, Tobias.
– Nem tisztességes módon értem el – jelenti ki Tobias könnyedén.
– És még ha nem is volt tiszta a kezük, azt a benyomást keltették,
hogy tiszta. Sokan közülük jó emberek voltak, akiket mások
elnyomtak. És magasról teszek a rossz hírnévre.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
– Mert így van. Az egyetlen vélemény, az egyetlen reflexió, ami
számomra fontos, most épp visszanéz rám. És amíg így néz rám,
ahogy néz, úgy vélem, hogy visszaigazoltak és elismertek.
– Én látlak téged. Azt is látom, amit titkolsz.
Pillanatig hallgat, majd röviden megcsókol, és Abe-t méregeti
mögöttem.
– Bármilyen szexi is lenne felszentelni a Fehér Házat, és egy
pillanatig eljátszottam a gondolattal, Trésor, túl sok halott férfi van itt,
akik vigyázó szemüket ránk vetnék.
Felnevetek és átölelem, ahogy kedvesen a fülembe suttog.
– Menjünk haza!
– Vezess az úton, királyom!
 Harmincnyolcadik fejezet

Tobias

A motel előtt parkolok le, körülnézek, látok néhány elhaladó kocsit,

majd az ajtóhoz lépek. Mielőtt felemelném a kezemet, az ajtó
kinyílik. Oz bólintással üdvözöl, ahogy az asztalnál ülő seggfejre
téved a pillantásom. Egy rakás érintetlen, ételautomatában kapható
gyorskaja hever előtte. Felpillant rám, és a szemében látom a
félelem szikráját, de testtartásából, abból, ahogy karját az asztalra
helyezi, egyértelmű, hogy bizonytalan sorsában. Kihúzom a vele
szemben álló kárpitozott, foltos széket, Glockomat az asztalra
helyezem, és Oz meg Dave felé biccentek, akik elhagyják a szobát.
– Quels sont ses projets? – Mik Antoine tervei?
Vállat von. Testtartása még mindig merev, de szemében
egyértelmű megvetés ül, hogy hetek óta itt kell rostokolnia, és
legszívesebben meghalna, mintsem egy lepukkant szálloda foglya
legyen.
– Jól van, Julien, hagyjuk a süketelést! Tisztában vagy vele, hogy
pontosan tudom ki vagy. Született francia, aki a Côte d’Azuron nőtt
fel egy befolyásos családban, és osztályelsőként diplomázott, majd
röviden a katonaságnál is szolgált. Nem sokkal azután verbuváltak
Antoine emberei közé, ami, hogy teljesen őszinte legyek, talán az én
hibám, mert én mondtam meg neki, hogy milyen típusú embereket
keressen. Folyékonyan beszélsz még angolul, olaszul és spanyolul.
Lett volna esélyed egy tisztességes jövőre, de végül Antoine-nal
álltál össze, egészen eddig a pillanatig az ő embere voltál. De
kíváncsi vagyok, hogy velem szemben miért játszottad el, hogy nem
tudsz semmit.
Újabb vállvonás.
– Szóval utálod Amerikát? – tudakolom, és tenyeremet az asztalra
helyezem.
Julien bólint.
– Pontosan mi az, amit utálsz? És kérlek, ne mondd, hogy az
arroganciánkat, mert az a franciák sajátja is! Én aztán tudom.
Francia és amerikai is vagyok.
Csend.
– Majd én megmondom neked, mit nem kedvelsz Amerikában – a
kapzsiságot. Ezt az országot materialista férfiak lopták el és
alapították meg. Ez a ragály évszázadok óta fertőzi népünket, és a
lehetőségek és a szabadság illúzióját nyújtja. És az is, de csak
azoknak, akik vannak elég tökösek, hogy elvegyék azt, ami kurvára
nem az övék. Ezeknek az embereknek szabad rablás van. Hallottál
már Al Caponéról?
Julien felszegi az állát.
– A világ egyik leghírhedtebb gengsztere volt. Uralma idején
pusztán a neve hallatán számtalan ember szívébe költözött be a
rettegés. A legtöbb ember tudja hogyan élt Capone, de vajon tudod,
hogyan halt meg?
Gyors fejrázás.
– Egy szarral teli pelenkában, a neuroszifilisznek köszönhetően.
Nyilván te is egyetértesz abban, hogy ez elég méltatlan vég.
 Julien szeme kissé tágra nyílik.
– Ez engem is meglepett. Még legalább száz példát tudnék
mondani a hozzá hasonló seggfejekről, de egyiküknél sem volt
boldog a vég. Nagyon kevesen haltak meg ágyban, párnák között,
szívükben békével – vicsorgok le Julienre. – El tudod képzelni,
milyen érzés lenne, ha egy ilyen gonosz lény elméjében eltévednél?
Én nem akarom elképzelni. Én nem ő vagyok. Én pusztán tanultam
a hibáiból, és több tucat hozzá hasonló más ember hibáiból, mert
végül is senki nem akar ilyen seggfejjé válni, nem? – Zsebemből
elhúzok egy visszaútra szóló repülőjegyet. Julien még csak rá sem
pillant.
– De nem Amerika az egyetlen hely, ahol létezik a kapzsiság. A
bolygónk minden szegletét megfertőzte. Franciaország sem kivétel.
Úgy vélem, volt egy százéves háború, mely során a fiatal emberek
eltorzultak, mert éjjel-nappal íjjal és nyíllal gyakoroltak, hogy
felkészüljenek egy olyan háborúra, amit még túl fiatalok voltak
megharcolni. Száztizenhat évig háborúztak. Pár száz évvel később
egy újabb háborút indított el egy túlságosan is nagyravágyó francia
gazember. Esetleg meg tudja mondani a nevét?
– Napóleon – mondja úgy, mintha valami kellemetlen ízt érezne a
szájában.
– Még egy kapzsi ember, és így tovább, és így tovább. Azt
hiszem, érted, hová akarok kilyukadni. Mindannyian megtesszük,
amit meg kell tennünk, nemde? Mert még ha hajlandó is lennék
megosztozni azon, amit keresek, az akkor sem lesz elég. A
kapzsiság nem érti az elég fogalmát. De ezek az elmondhatatlan
cselekedetek, melyekben részt veszünk, mind szükségesek, mert
abban a pillanatban, hogy eldöntöttük, hogy beszállunk a játékba,
azt is eldöntöttük, hogy milyen messzire vagyunk hajlandóak
elmenni. Lehetek én erkölcsös ember egséz nap, de nem jutottam
volna el oda, ahol most vagyok, ha nem vagyok hajlandó
megküzdeni a felszín alatti maradvánnyal.
És ez az üzlet.
Lehajolok, így szemmagasságban vagyunk.
– De téged azzal bíztak meg, hogy a magánéletembe szólj bele,
és miközben te megtetted, amit neked meg kellett tenned,
elveszítetted a jövődet. Nyugodj meg, teljesen mindegy, hogy melyik
lyukon rohansz vissza Franciaországba, az amerikaivá vált énem
kurvára le fog vadászni! Legalább akkor majd jó okod lesz gyűlölni.
De egyvalamit garantálok: ha megtalállak, egy francia honfitársad
keze által fogsz meghalni.
A belső hang sürget, hogy végezzek vele, de ha megteszem,
üzenetem nem jut el a címzetthez.
Ezen a ponton hajlandó vagyok szembenézni Antoine
hadseregével, és dögöljek meg, ha hagyom, hogy az a kibaszott
gyilkos további álmatlan éjszakákat okozzon nekem! Ez a
bohóckodás már túl régóta tart. Ha háborút akar, akkor azt teszem,
amit kell, hogy megnyerjük. Bár rettegek a gondolattól, lényem egy
része kiéhezetten vágyik arra, hogy újra akcióba lendülhessek.
– Tu veux mourir? Et laisse-moi être clair, si tu hausses les e
´paules encore une fois, tu le seras. – Meg akarsz halni? És hadd
tisztázzam: ha még egyszer megvonod a válladat, meghalsz.
– Je t’ai dit tout ce que je sais. – Mindent elmondtam, amit tudtam.
Tudom, hogy ez az igazság. Az üzenetek szövege túlságosan
homályos ahhoz, hogy ez az ember legyen Antoine legbensőbb
bizalmasa.
 – Tu n’es rien de plus qu’un putain de chien de garde, et tu n’es
même pas bon à c¸a. – Nem vagy több, mint egy őrkutya, és még
azt sem tudod jól csinálni.
Szemében düh villan, de továbbra is hallgat, nagyot nyel, hogy
visszafojtsa dühét. És mivel igazi rohadék vagyok, többet akarok.
– Csak pazarolod a tudásodat, ha engem kérdezel. Többet
követelhettél volna magadnak. – Látható undorral nézek végig rajta,
és csapdába csalom, hogy bármilyen ürüggyel támadásba lendüljön.
– Tu n’es même pas digne d’être Franc¸ais. – Nem érdemled
meg, hogy franciának születtél.
Reakcióként érkező acsargása alig észrevehető, de nekem nem
kell több muníció. Megragadom a Glockot, félrehajítom az asztalt, és
fölé magasodok, majd a fegyvert a homlokának nyomom.
Mentségére legyen mondva, meg se rezzen. Megragadom a torkát,
ujjaimat ádámcsutkájába vájom, és lehajolok, hogy
szemmagasságban legyünk.
– Dis-lui que le temps ici est parfait! – Mondd meg neki, hogy itt
tökéletes az időjárás! – Közelebb hajolok, ahogy levegőért kapkod,
és pillantása a motelszoba ajtaja felé téved. – Et que l’eau est prête.
– És a víz készen áll.
Ellenállok a késztetésnek, hogy betörjem a koponyáját a
Glockommal, kirohanok, és biccentek Oznak, aki odakint vár.
– Tedd fel a gépre!

Huszonnégy óra. Huszonnégy óra, mire Tyler ideküldi a legjobb

emberét – amíg megérkezik a titkosszolgálat védelme a madaraim
mellé. Épp elég idő. És ez alatt az idő alatt el kell mondanom minden
részletet, kezdve az Antoine-nal való kapcsolatommal. A
huszonnégy órából a tizedik órában ér Julien Franciaországba, és
azután elkezd ketyegni a valódi óra. Semmi kétségem nincs afelől,
hogy újabb veszekedés vár rám Ceceliával, de azt is tudom, hogy ez
nem fog olyan mértékben összetörni minket, ahonnan már nincs
visszaút. Még így is, hogy úton van felénk a védelem, nem tudom
eldönteni, hogy mi vár ránk. Már ettől legszívesebben rohannék felé,
szeretném, ha minél közelebb lehetnénk egymáshoz. Vallomásom
nem csupán friss éket verhet közénk, de a tény, hogy mostantól
kezdve semmilyen magánszférát nem vagyok hajlandó engedélyezni
neki, ugyanilyen kibaszott rémálom lesz. Cecelia a bizalmamat
akarja, de ha a kiszámíthatatlanról van szó, nem adhatom meg neki,
és ebben a kérdésben nem tágítok. Megállok a kávézó előtt, nem
látom az Audiját, és összevont szemmel küldök egy üzenetet.
Merre vagy?
Amikor nem érkezik válasz, próbálok a lehető legjobban érvelni
magam előtt, hogy megnyugtassam vadul dobogó szívemet.
Nyugi, Tobias, valószínűleg csak a letétet intézi.
Általában akkor szokta csinálni, mielőtt hazajön – jellemző, hogy
egy bankos zacskót cipel a kötényében egy számlával. Belépek a
kávézóba, és Marissát pillantom meg a pultnál, dekoltázsa szabadon
van, ahogy egy vevő körül ugrál. Biccent felém az állával, szeme
felragyog érkezésemtől, ahogy a bárpult mögött ülő férfi ugyanezt
teszi: arcára zavart mosoly ül ki, majd belenéz a szemembe.
Mr. Kibaszott. Jóképű.
– Helló, Tobias! – szólal meg Marissa idegesen, és rögtön felé
fordul a figyelmem. – Most ment el a letéttel.
– És visszajön?
– Nem mondta.
 – Megvárom.
– Kérsz egy kávét?
– Kösz, nem.
Lepillantok a telefonomra, de nem látok tőle üzenetet, és
igyekszem nem pánikba esni. Küldök egy üzenetet a két
madaramnak, akik az ajtóban álldogálnak, ahogy Greg feláll, és
néhány bankjegyet húz elő.
– Hozom az aprót – duruzsolja Marissa olyan hangon, ami inkább
a hálószobába illene.
– Nem szükséges.
– Pár óra és végzek – mondja Marissa, és Greg bólint.
Egyértelmű, hogy van valami köztük. Cecelia említette, hogy Greget
párszor már látta a kávézóban, és biztosított róla, hogy Greg már
nem őt rajongja körül. Új prédája ismét áthajol a pult fölött, ahogy
pillantásomat újra a telefonra vetem, majd küldök Ceceliának még
egy üzenetet.
Valószínűleg épp vezet, Tobias.
Mr. Jóképű könnyedén behajol a perifériás látóterembe, és
sejtelmesen suttog Marissának csak a mondat végét kapom el.
– …arról, hogy kikkel jársz össze.
Összevont szemmel felnézek, ahogy Greg karjára teríti a kabátját,
majd fütyörészve az ajtó felé indul. Amikor elér megáll, és amolyan
„megvolt a csaj”-kacsintást küld felém, majd biccent. – Tobias!
Szándékosan figyelmen kívül hagyom, és visszanézek a
kijelzőmre.
– Valószínűleg hazament – szólal meg Marissa. – Általában azt
szokta csinálni, ha leteszi a letétet.
Bólintok.
 – Jól van, később találkozunk.
– Viszlát! – ragyog fel Marissa arca, majd ismét Gregre pillant, aki
épp a BMW-je felé tart. Marissa elkezdi letörölni a pultot, és mintha ő
lenne Greg rajongói klubjának legfrissebb kibaszott tagja, elkezdi
fütyülni azt a dalt, amit Greg fütyült.
Bosszankodva teszem kezemet a kilincsre, de megmerevedek,
ahogy agyamba bevillan egy párizsi szállodai szoba képe, ami végül
teljesen kitölti a látóteremet. Olyan élesen látom magam előtt, ahogy
levertem egy félig üres Bombay-gines üveget az éjjeliszekrényről,
amikor éppen a távirányítót keresgéltem. Az éneklés riasztott fel
álmomból, és csak akkor álltam meg egy pillanatra, amikor
felismertem, hogy a hangosan éneklő nő Ann-Margret, ugyanaz, aki
szerepelt az egyik Elvis Presley-filmben, amit Beau kiskorunkban
mindig nézett. De az emlék az Ann által énekelt dal miatt maradt
meg bennem.
„Bye bye Birdie!”, azaz Viszlát, madárka!
 Harminckilencedik fejezet

Tobias

Ahogy kirohanok az üvegajtón, még épp megpillantom Greget,

ahogy kiáll a parkolóból, lehúzott ablakkal, mereven engem bámul,
és most tekintetében egyfajta kihívás ül, miközben gunyorosan
elmosolyodik.
– Viszlát otthon, madárka!
Egy másodperc múlva máris ráfogom a fegyveremet, de tövig
nyomja a Beamer gázpedálját, én pedig káromkodásban török ki,
ahogy képtelen vagyok a nyomába eredni. Tébolyodottan tárcsázok,
miközben elindítom a gyújtást, de nem veszi fel a telefont, így eddig
sosem tapasztalt pánik lesz úrrá rajtam.
Eldobom a telefont, hogy koncentrálni tudjak, sikerül
megpillantanom Greg kocsiját, és váltok, talpig gázzal száguldok.
Amikor egy régi Civic mögé szorulok, és Gregnek épphogy sikerül
elslisszolnia, teljesen begőzölök, lemegyek az útról, figyelmeztetőn
dudálok, majd végigszáguldok a leállósávon, hogy utolérjem. Fejben
próbálgatom az útvonalakat, amiket az utóbbi hónapokban
megtettem, és tudom, hogy nincs olyan kerülőút, amin gyorsabban
odajutnék. Amikor Greg megteszi a pár kanyart Cecelia háza felé,
totálisan elönt a rettegés, és tomboló dühömet a kocsin adom ki. Mr.
Jóképű ma este meghal. Bármi is lesz a sorsom, meghal.
Nem számítottam rá.
Vajon egyedül dolgozik? És mi a kapcsolata – ha van egyáltalán –
a francia faszfejjel, akit az imént tettem fel egy gépre?
Újra lejátszom fejemben a megismerkedésünk napján zajlott
beszélgetésünket.
– Gyönyörű, ugye?
– Ennyire látszik rajtam? A héten minden nap itt voltam.
– Igazán?
Bólint, majd üdvözlésképpen felemeli a csészéjét.
– Greg.
– Tobias.
– Francia az akcentusa? Maga aztán jó messzire szakadt az
otthonától!
– Bassza meg! – Dobogó szívvel és halványuló reménnyel
próbálom utolérni Greget, de túlságosan elöl van – minden olyan
értelemben, ami számít. Dom kocsiját maximálisan kihasználom, de
nem elég. Mire Greg Cecelia autóútján van, hat autóhossznyi
előnyre tett szert.
– Kérlek, csak ne legyen semmi bajod, Trésor, az Isten verje meg!
– Felemelem a telefonomat, de nem látok semmit, egyetlen üzenetet
sem valamelyik madártól, sem tőle, és ismét belém vág a félelem.
Annyit tudok, hogy egyenesen egy csapda felé tartok, de kurvára
nem tehetek mást. Ha valami távoli helyre vitték el azért, hogy
engem elintézzenek, akkor esélyem sincs megmenteni. De láttam
Greg szemében, hogy ő másfajta szörnyeteg: éhes, és azt akarja,
hogy ez fájjon nekem. És tudja, hogy Ceceliával tud fájdalmat
okozni. – Legyél ott, kicsim, kérlek, legyél ott, Istenem, kérlek, még
egyszer ne, ezt még egyszer ne!
Mire Greg beszáguld Cecelia hosszú kocsifeljárójára a nap már
teljesen lement, és amikor látom, hogy a ház teljes sötétségbe
borult, összeszorul a gyomrom. Az udvar végén a közvilágítás nem
elég ahhoz, hogy lássam, hogy ki vagy mi van elöl, de ahogy
meglátom az Audit, némi megkönnyebbülés önt el.
Esélyes, hogy még életben van.
Kérlek, Istenem, ez az egyetlen, amit kérek tőled. Ezt az egyet.
Semmi többet.
Nem a kocsifeljárón megyek be, amit ez a seggfej használ, hanem
átvágok a fák között, hogy behozzak valamennyit a
lemaradásomból, és átrohanok az udvaron. Alig fél méterre az ajtótól
megtorpanok, és hatékonyan az ajtóhoz szegezem Greget, abban a
pillanatban, ahogy az első lövése a szélvédő anyósülés felőli oldalát
éri. Zavar ül ki arcára, ahogy vékony kis lyuk jelenik meg rajta, de
nem reped meg, én pedig visszavigyorgok rá, mert az öcsém nem
egy idióta volt.
– Golyóálló üveg, te barom.
A sötétben álló házról és a teljes kommunikációs hallgatásból már
kitaláltam, hogy Greg nem egyedül dolgozik. Valahogy sikerült
elcsalnia a madaraimat, vagy legalábbis elvonta a figyelmüket.
Egyetlen reményem az, hogy Tyler figyel, és rájön, hogy miféle
műsort rendeztem le Dom kocsijával.
És abból, ahogy Greg tőrbe csalt, úgy tűnik, hogy magának akar
megkaparintani. Még nem osont be a házba, hogy fedezékbe
jusson, ami sokatmondó. És vagy borzalmas ez a döntés, vagy csak
szórakozik velem.
Szórakozz csak, pöcsfej!
 Az álló Camaro és a másik kocsi ajtaját is kinyitom, átpillantok a
műszerfalon, látom, hogy azon tűnődik, vajon melyik oldalon fogok
kiszállni. Ehelyett lenyomom a kuplungot, rükvercbe teszem a kocsit,
és tövig nyomom a gázt. A kocsi elindul, teljesen megfordulok,
hatékonyan csukom be az anyósülés melletti ajtót, és
szembefordulok vele, hogy jól láthassam. Greg átveti magát a
motorháztetőn, ahogy kiveszem a töltényeket, hogy elcsaljam a
bejárati ajtótól. Még nem tehetem meg, hogy lelövöm. Tövig
nyomom a gázt, korrigálom a kormányt, ahogy Greg a ház oldalához
rohan, én a kapu felé száguldok, ismét megközelítem. Greg
megfordul, és ösztönösen lő, amitől felnevetek, de végül úgy ugrik rá
a motorháztetőre, mint valami kibaszott kommandós, és a golyók
záporozni kezdenek a szélvédőre, lyukakat szaggatva a
látóterembe.
Az utolsó lövésnél összenézünk, ahogy Greg új tár után nyúl a
nadrágjába, én pedig letekerem az ablakomat.
– Kurvára béna a szabód.
Még mielőtt esélyem lenne mozgásképtelenné tenni, Greg felugrik
a kocsi tetejére, lépései ott döngenek fölöttem. Nem tehetek mást,
mivel fogy az időm, kiugrok, a Glockot felfelé fordítom, ahogy
makkos cipője éppen találkozik az állkapcsommal.
És ahogy a fekete pontok lassan elhomályosulnak, gyorsan
rájövök, hogy valaki egy JCPenney-be öltözött kibaszott Jackie
Chan-selejtet küldött utánam egy virginiai kisvárosba.
Agyam ekkor könyörületesen lassabban kezd dolgozni, és beindul
csőlátásom, ahogy Greg szó szerint letáncol a csomagtartóról, míg
én végigmérem, és ő ugyanezt teszi, de még mindig vigyorog.
Ez a faszfej azt hiszi, kinyírhat.
 Pár méterre elhajítom az egyik Glockomat, és ő is ugyanezt teszi,
aztán elhajítom a másikat is. Tudom, hogy jó döntést hoztam, amikor
előkészületként megrázza a kezét.
Éppen akkor, amikor már-már belemennék a játékba, és
előadnám magamat, mint Bruce Lee, Greg támadásba lendül, én
pedig egy gyomrost küldök meg a könyökömmel, és épp annyira
lököm hátra, hogy még egyszer hasba üssem, majd tökön rúgjam,
amitől levegő után kezd kapkodni.
Derék küzdelemre számított, amolyan ökölharc-nyitásra.
A tökeit markolássza, arca eltorzul a fájdalomtól, ahogy közelebb
lépek.
– Te kezdted, te rohadék. Hol van?
Ismerem ezt a fajtát: már kora gyerekkorától azt hiszi, minden az
övé, akárcsak azok a kibaszott kölykök, akik kigúnyoltak az
akcentusom miatt, amikor megérkeztem az iskolai játszótérre Triple
Fallsban. Ezek mind elkényeztetettek, fogalmuk sincs a világról. Ez a
fajta inkább verbális vagy fizikai bántalmazáshoz folyamodik,
mintsem bárkinek is segédkezet nyújtson. Ebből a fajtából kevés
olyan embert ismerek, aki megtenné. Greg olyan ember, amilyenné
Preston vált volna akkor, ha nem lenne jó szíve és tisztességes
lelke. De azt hiszem, hálásnak kellene lennem az ilyen seggfejekért.
Hiszen miattuk, és amiatt, hogy gyakran túlerőben voltak, gyorsan
megtanultam, hogyan kell az utcán verekedni: szabályoktól
mentesen, nyughatatlanul és kurvára aljas módon.
Greg túlságosan is gyorsan tér magához, és felszegi az állát.
– Csak te meg én vagyunk itt, madárkám. – Megfeszíti az ujjait,
én pedig támadok. Sikerül még egyszer megütnie, de ekkor
megragadom a gallérjánál fogva, és lefejelem, méghozzá olyan
brutálisan, hogy félig rám zuhan, vér kezd folyni az orrából, és a lába
összecsuklik alatta.
Tehetetlen nyögéssel tér magához, pillantását a földre szögezi,
keresi a fegyvert, amit nem fog visszakapni.
– Ez volt az egyetlen esélyed, te seggfej, és elvesztetted! –
Tudom, hogy most nyúl a tartalékjához, így ököllel folyamatosan
ütlegelem az arcát. Minél tovább húzom az időt ezzel a kis
rohadékkal, annál kevesebb időm van megmenteni Ceceliát. Felfelé
irányuló ütése épphogy célt téveszt, és ekkor megvadulok, hagyom,
hogy a haragom egy időre átvegye fölöttem az uralmat, addig, amíg
Greg csak gurgulázni és lihegni tud alattam. Kényszerítenem kell
magamat, hogy hagyjam abba, mert még mindig nem tudom, ki vagy
mi vár odabent.
Az alattam köpködő szemétláda az egyetlen esélyem megtudni,
hogy mivel állok szemben. Végignézek az udvaron a madarak után,
akiknek már kurvára itt kéne lenniük, és valódi félelem száguld végig
rajtam.
Hol a faszomba lehetnek? Az erősítésnek már itt kéne lennie.
Sehol senkinek semmi nyoma, még a drónoknak sem. Töröm a
fejem, tudom, hogy rácsesztem, mert a kocsiban hagytam a
mobilomat. Nem tudok senkinek sem jelezni, és azt sem tudom, ki
jön, vagy mikor.
Greg felnyög alattam, ahogy fegyverét a nadrágom korcába
gyűröm a kapucnis pulcsim alá, és visszaveszem a Glockomat.
Ahogy haragos pillantást vetek rá, Greg szeme lassan lecsukódik.
– Nem, nem. – Pofozgatom, és amikor nem mozdul, ujjamat
szilánkosra tört orrába nyomom. Elkínzottan felüvölt, ahogy hirtelen
magához tér, és kínlódva nyögdécsel, ahogy az esővíztároló felé
húzom, ahol elrejtettem a másik fegyveremet, és pár töltényt. Ahol
van elég helyem, a farmeromba és a kapucnis pulcsimba
gyömöszölöm.
– Ki van odabent, Greg?
Greg köhög és köpköd alattam, ahogy ismét az orrába nyomom
az ujjamat, hüvelykujjammal turkálok a törött porcok között a
hatalmas, tátongó sebben. Greg felüvölt, én pedig kezemet a szájára
tapasztom, mert tudom, hogy odabent meghallották.
– Utoljára kérdezem, te faszfej!
Méltatlankodó hang tör fel a torkából. Majdnem nevetéshez
hasonló, amikor megérzem a fejem hátsó részén, hogy
nekinyomódik valami fémtárgy.
Bassza meg!
Másodperceken belül két árnyék ragad meg, kitépik a Glockot a
kezemből, mindkettőnket felemelik a földről, és beterelnek a házba.
Ahogy belépünk a bejárati ajtón, a minket fogadó csendtől a szívem
vadul ugrálni kezd a mellkasomban. Ha Cecelia már nem lenne itt,
nem érezném. Itt kell lennie.
Belehalok abba, hogy nem tudom, mi van vele, de ellenállok a
késztetésnek, hogy a nevét kiáltsam jelezve, hogy milyen sokat
jelent nekem, így palástolom a félelmet a hangomban. Amikor
rájövök, hogy tudom, egyszerűen tudom, hogy túljártak az eszemen,
a tarkómon felágaskodnak a pihék.
Egy másodperc múlva mindez beigazolódik, amikor Antoine
hangja szólal meg a nappaliból.
– Meddig akartál még váratni, Ezekiel?
 Negyvenedik fejezet

Tobias

Ahogy belöknek a házba, végigmérem a két árnyékot a folyosón, és

a konyhában is megpillantok még néhány embert; a nappali
ajtajában elengednek. Azonnal Cecelián állapodik meg a tekintetem,
aki a túloldalon áll, a hálószobája előtt. Pizsamát visel, haja még
nedves a zuhanyozástól, kezében Beretta. Egy halott férfi fekszik
alig fél méterre tőle – és úgy fest, Cecelia végzett vele.
– Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy meg akarja tartani a
fegyverét – szólal meg Antoine merengőn, aki Ceceliával szemben
ül, a magas támlás fotelben a lobogó tűz mellett – a szobában ez az
egyetlen fényforrás. Antoine nyugodtan ül, mintha a fegyveres
Cecelia semmilyen fenyegetést nem jelentene számára, és a
helyzetünket tekintve nem is az, mert Antoine két oldalán két
ismerős, fegyveres férfi áll.
Palo és Julien.
David és Oz vajon halott? Egyáltalán kiértek a reptérre?
Odaállok Cecelia mellé, hogy jól megnézhessem magamnak a
három férfit, és Palo egyenes pillantásával találkozom; arca
egyáltalán semmit nem árul el. Csak következtetni tudok arra, hogy
ismét megforgatta a köpönyegét. Ha valaha volt is némi reményem,
akkor azt Palóba helyeztem. De persze hetek óta semmit nem tudok
róla, ami meglehetősen pontosan jelzi azt, hogy hányadán állunk.
Az a gond azzal, hogy az embereket meg lehet vásárolni, hogy
megvásárolhatók.
Azért engedték meg Ceceliának, hogy megtartsa a kibaszott
fegyverét, mert nevetségesnek találják. Ceceliát figyelem, aki
közönyös arccal áll, de pillantása megkönnyebbülten siklik végig
rajtam, és én is viszonzom a tekintetét.
Lélegzik. Sértetlen és fegyvere van. Ez több, mint amit
remélhettem, és még így is bajban vagyunk.
Túl hamar. Túl hamar lesz vége ennek kettőnk között. Még nem
volt elég időnk. Már eleve lopott idővel indultunk neki ennek az
egésznek. Ennek a valósága a mellkasomat szorongatja, ahogy
elkezdem siratni kettősünk elvesztését, és azt tátogom felé, hogy
„sajnálom”.
Finoman a fejét ingatja, én pedig szembefordulok Antoine-nal.
Hol a picsába vannak a madaraim?
Ez még egyszer nem fordulhat elő. Még egyszer kurvára nem
fordulhat elő!
Haragosan pillantok Antoine-ra, aki kifogástalanul elegáns,
életkora miatt teste törékenyebbnek tűnik, mint a legutóbbi
találkozásunkkor. Greg odalép mellé, egyik kezében egy véres
törülköző van, másik kezével pedig kivesz egy fiolát a zsebéből, és
lecsavarja a kupakot.
Kokain.
Ami elég sok mindent megmagyaráz. A pasas harcolni nem tud,
de a drogtól hívő lett. Elvigyorodok a gondolattól, hogy tönkretettem
fogyasztási eszközét, ő pedig dühösen pillant rám, és lenyeli a fiola
tartalmát.
 – Megmondtam neked – szólal meg Antoine, és oldalvást pillant
Gregre –, hogy tartozni fogsz egy úttal az ördögnek.
– Itt van, nem, baszki? – csattan fel Greg, és tekintete ide-oda jár
Cecelia és köztem; Cecelia kizárólag csak Greget figyeli.
– Jerry mostohafia, aki eltávolodott a családtól – magyarázza
Cecelia, elég hangosan ahhoz, hogy a szobában mindenki hallja. –
Értem jött, mert az én hibám, hogy odalett az öröksége. Hoppá!
Átpillantok Ceceliára, és végigszáguld bennem a düh; ő
észrevette, én pedig a féltékenységem miatt elszalasztottam. Azzal,
hogy golyót röpítettem Roman régi üzlettársába még azelőtt, hogy
idejöttem, elindítottam az események bizonyos láncolatát, és
segédkeztem abban, hogy mindez így történjen. Mivel siettem, hogy
Cecelia után jöhessek, elvarratlanul hagytam egy szálat.
Úgy tűnik, egy is elég volt.
Most Greg szólal meg.
– Gondolom, hálásnak kéne lennem, hogy golyót röpítettél a vén
disznó fejébe – mondja nekem, majd tekintete Cecelia felé fordul. –
Vagy inkább neked köszönjem meg, hogy az anyám
elmegyógyintézetben él? És a hab a tortán? Hogy most én vagyok a
vagyonkezelője egy csődbe ment birodalomnak. – Ajkába harap,
Ceceliát nézi, szándéka egyértelmű. – Jól elszórakozhattunk volna
együtt, te meg én, és így is lett volna, amíg a kibaszott gyilkos pasid
meg nem jelent, és elmondta a kis szerelmi történetedet.
Szerencsémre drága mostohaapucit egyáltalán nem aggasztotta,
hogy nyomokat hagy maga után. Amint megtaláltam a kapcsolatai
listáját, és elcsevegtem egy kicsit Antoine-nal… sokkal könnyebb
volt összerakni a kirakóst. – Fenyegetőn előrelép, ahogy Cecelia is,
keze határozottan mozdul, mert a fegyvert még mindig ráfogja.
 Greg felnevet.
– Csak nem lelősz, drágám?
– De igen – válaszol Cecelia habozás nélkül.
– És mi lesz azután? – néz körbe a szobán Greg, aki tudja, hogy
megfogott minket.
Cecelia vállat von, szándéka egyértelmű, ahogy szilárdan tartva a
fegyvert előrefelé araszol.
Minden közeli szobából fegyverek néznek velünk farkasszemet,
kivéve Cecelia hálószobáját, ahonnan előjött, fegyverrel a kézben.
Egyetlen kibaszott nap – egyetlen kibaszott napra lett volna
szükségünk, hogy megérkezzen a védelmünk.
Gondolkozz, Tobias!
– Cecelia! – figyelmeztetem, de Cecelia még csak felém sem
pillant.
Antoine keze egyetlen intésére Greg hátralép, de Cecelia ott
marad ahol van, és én odalépek mellé.
– A közös ellenségek. Tobias, egyszer figyelmeztettél erre –
vicsorog Antoine. – Ami kettőtöket illet, meg kell mondjam, szép kis
listát állítottatok össze… nos, mármint addig, amíg el nem kezdted
öldösni őket azelőtt, hogy idejöttél…
Cecelia közbevág.
– Egy ismeretlen ember a nagy semmiből megjelenik a
kávézómban, zsinórban négy napon át, és kifejezetten irántam
érdeklődik? Micsoda amatőr húzás! – csettint a nyelvével Greg felé.
– A második napon rájöttem, hogy valami nem stimmel, és hála
Ryannek, a negyediken már biztos voltam benne – mondja elég
hangosan, hogy én is halljam.
– Felhívtad a kibaszott Ryant, és nekem nem is szóltál róla? –
tudakolom fogcsikorgatva.
– Ryan az én bűntársam, remekül ki tudja deríteni, kik ezek a
piócák, és te meg én ezen a fronton nemigen tudunk kommunikálni,
ugye? De ne félj, a régi üzlettársad szépen bemutatkozott!
– Jól elrejtetted a csajt, Tobias – siklik végig Antoine tekintete
Cecelián, aki közönyösen áll mellettem, éber és feszült, majd ismét
Gregre pillant, és dacosan felszegi az állát.
Antoine tekintete újra rám téved.
– Spóroljunk meg egy kis időt egymásnak azzal, hogy kimondjuk
azt, ami úgyis egyértelmű! Te számítottál arra, hogy idejövök.
– Egy adott ponton igen, de abban reménykedtem, hogy
megkímél a fáradtságtól. Azonban tudtam, hogy ha rátalál a
megfelelő biztosítékra, akkor eljön.
– A biztosítékom gyönyörű – méri végig perverz módon Ceceliát,
és én legszívesebben rávetném magam.
– Cecelia soha nem volt az egyezségünk része.
– Ó, ebben nagyon tévedsz! A testem talán ellenem fordul, de az
elmém nem, Tobias. Pontosan emlékszem a beszélgetésünkre.
Nagyon régen megszegted az egyezségünket, és eljátszottad a
bizalmamat.
– A köztünk lévő üzleti kapcsolat egy ideje megszűnt. Maga nem
az eljátszott bizalom miatt van itt.
– Nem? Akkor világosíts fel! Miért vagyok itt?
– Mert mindjárt lejár a szavatossági ideje. Már nincs miért élnie,
csak a keserű bosszúért, és most már mindenféle elképzelt
bosszúkat talál ki magának.
Antoine szeme dühösen villan meg, ahogy Cecelia a torkát
köszörüli mellettem, és ellenségesen méregeti Greget, aki csak
vigyorog.
– Csalódtam magában, Antoine… azok után, amiket magáért
tettem – nézek a mögötte álló férfiak felé –, ez a maximum, amit
mutatni tud?
– Nem kéne ilyen önteltnek lenned! Túlságosan könnyű volt
bejutni a bejárati ajtón, és Cecelia nagyon jó háziasszony volt – na
jó, eltekintve az első néhány perctől – pillant a Cecelia lábánál
heverő, halott férfira. – De az, hogy ilyen messzire mentél, hogy
távol tartsd tőlem Ceceliát, mindent elmond, amit tudni akarok –
csettint a nyelvével Antoine. – Az esküdt ellenséged lánya.
Mindennel szembementél, amiben valaha hittél.
– Megéri – nyelek nagyot. – És ha akarja, akár végezhet is velem.
Végezhet velem úgy, hogy elveszi őt tőlem. Ezt nem tagadom.
– Ez a büntetés illik a bűnhöz.
– Miféle bűnhöz? Mindig is tévképzetei voltak, éppen ezért nem
lettem a szövetségese. Semmilyen egyezséget nem szegtem meg.
Nem vagyok az adósa. Miért jelent Cecelia ilyen sértést a számára?
– Mert az unokaöcsém és az embereim meghaltak, míg te éveken
át kiélvezhetted ezt a nőt. Eltűnődtem, mi tart téged még életben.
Most már értem.
– Az unokaöccse meg az emberei, akik semmit nem jelentenek a
maga számára. Sosem álltam az útjába. Hosszú életet élt, és a
biztonsága sosem volt a legfontosabb számomra. De itt van, és él,
lélegzik, és mindezt nekem köszönheti. Ez azért elég sokatmondó.
– Mennyire igyekszel kiemelni, hogy kitanítottál engem meg az
embereimet, mégis hagyod, hogy a farkad döntsön helyetted, ami
kibaszottul szánalmas, legalábbis a te szavaiddal élve.
– Mégis miért éltem volna, ha megfogadom a saját tanácsomat?
Rájöttem, hogy tévedtem. És az első számú célom sosem az volt,
hogy a maga klónjává váljak. Akkor senki nem lenne, aki emlékezne
rám. Aki átvenné az örökségemet. Nem lenne okom másért élni,
mint a játékért, és később csupán azért léteznék, hogy
elgondolkodjak gonosz tetteimen. Én más utat választottam. Ha ezt
elveszi tőlem, akkor mi lesz? Kinek ered majd a nyomába?
Komolyan ezt akarja?
– Ne sértegess itt a vérző szíveddel, Tobias! Tudod, hogy engem
nem lehet meggyőzni.
– Azt akarja, hogy könyörögjek érte? Mert arra is hajlandó vagyok.
– Tobias, ne! – suttogja halkan Cecelia, ahogy Greg ajka
macskaszerű vigyorba torzul.
Kihúzom Greg fegyverét hátulról, a nadrágom derekából – amit
nem kerestek rajtam, miután a Glockomat elvették –, és tudom, hogy
legalább hatan fognak fegyvert ránk. Négyen vannak a konyhában,
kettő mellett pedig eljöttem befelé menet. Még ha le is lövünk
néhányat, akkor is elveszítjük ezt a csatát. Harag száguld végig
rajtam a gondolattól, hogy itt a vége. Egy olyan ember járt túl az
eszemen, akit megvetek, egy érdemtelen ember, és el fogja tőlem
venni az egyetlen dolgot, ami nélkül képtelen vagyok élni.
– Minden egyes centet megadok érte, amit megkerestem. Minden
pénzem odaadom. Vegye el a pénzemet, az életemet, csak őt
engedje el!
Antoine felnevet.
– Micsoda hős lovag! Attól tartok, ennél sokkal magasabb árat kell
fizetned érte.
Megtartom magamnak a sértéseket, remélem, hogy legalább
valahogy tárgyalni tudok vele Cecelia biztonságát illetően. Ha el
tudom távolítani a házból, akkor van esély rá, hogy el tud jutni a
madaraimhoz, de erre semmi esélyt, semmi lehetőséget nem látok.
Antoine mindig is könyörtelen volt, amikor kiosztotta a büntetést,
és ebben mindig is jobb lesz nálam.
Minden remény elhagy, ahogy elönt a rezignáltság. Semmit,
kurvára semmit nem tehetek. Nem létezik olyan helyzet, hogy
egyikünk nem hal meg, vagy mind a ketten nem halunk meg.
– Ha elveszi tőlem, akkor örömmel fogadja majd a haragomat is,
ugye? Még egy utolsó kis izgalom, mielőtt meghal, öregúr? –
emelem a Glockot a halántékomhoz, és Cecelia a nevemet suttogja.
– Nem hagyom meg magának ezt a kibaszott örömet, és ha még
egyszer rá veti a pillantását, itt halok meg, és nem fogja megkapni
azt, amiért jött. Na, próbára tesz, bassza meg?
Antoine szemében a meglepetés fénye villan. Ennek mindig így
kellett lennie. Mindig. Bármekkora távolságot hagytam a múlt és a
jelen között, mindig is Antoine volt az összekötő szál.
Hasznavehetetlenné váltam Antoine számára – a játék számára –
amikor életemben először megadtam magam a saját vágyaimnak,
amikor elloptam magamnak azokat a hónapokat Cecelia mellett.
Tudtam, hogy a rövidebbet húztam múltam, jelenem és jövőm
ellenségével szemben.
Mindig is igazam volt abban, hogy az igazi bukást az érzelmek
hozzák magukkal. Most az egyszer azonban azt kívánom, bárcsak
tévedtem volna.
Antoine-t a féltékenység és a kapzsiság hozta ide, miközben élete
teljességgel közönyössé vált.
Életem egy pontján ajándékát saját jövőmnek tekintettem. Olyan
jövőnek, amibe beleegyeztem, amikor elkezdtem ezt az egészet,
amit többször is elfogadtam sajátomnak, amíg Cecelia vissza nem
tért az életembe, és felidézte számomra azt, hogy van választásom.
Újra és újra feláldoztam a boldogságunkat, hogy biztosítsam, hogy
ez a konfrontáció soha nem fog megtörténni. De Cecelia és a saját
sorsom mindig is rossz csillagzat alatt volt, mindenféle szempontból
mi voltunk a baljós sorsú szerelmesek. Végül Ceceliát választottam,
ahelyett, hogy nélküle szenvedtem volna el a várakozást. Úgy
érzem, megfojtanak az érzelmek, nagyot nyelek, szinte szétvet a
düh, ahogy a fegyvert a halántékomhoz nyomom, és Antoine
tekintete továbbra is rajtam függ.
– Engedje el!
Antoine felnevet.
– Micsoda melodráma! Ki itt a szánalmas, Ezekiel?
Láttam Cecelia jövőjét is, ahogy hónapokkal ezelőtt könyörgött,
hogy szeressem viszont, ahogy könyörgött, hogy lássam be, hogy
még lehet közös jövőnk, miközben elképzeltem, hogy milyennek tűnt
az élete Delphine véreres szemének tekintetén keresztül. Azzal,
hogy feláldoztuk a szívünket, egyikünk életét sem lesz érdemes
tovább élni. Én érzelem nélküli, üres férfi lennék, ő pedig szeretet
nélküli nő. És még ezek után is tudom, hogy éreztem, és ha Cecelia
megtehetné, most ő is ezt mondaná: megérte.
Fegyveremet a fejemnek szegezve farkasszemet nézek Antoine-
nal. Én kellek neki, és tudom, hogy a fenyegetés ellenére itt én
vagyok a fontosabb bábu. Hinnem kell abban, hogy megpróbál majd
lebeszélni arról, hogy elvegyem a jutalmát, és megkímélje Cecelia
életét. Ez az egyetlen lépésem.
– Megérte, Trésor. Tökéletesen megérte – mondom, és épp
annyira szorítom meg a ravaszt, hogy Antoine megragadja a fotel
karfáját, és pillantása továbbra is rám szegeződik. Lassan kezd hinni
nekem.
– Szentjánosbogarak – szólal meg Cecelia halkan, én pedig
odafordulok hozzá. – Ez a mi külső forrásunk, Tobias. A
szentjánosbogarak vigyáztak ránk. – Szemébe könny szökik, ahogy
a fejemnek nyomott fegyvert nézi. – Szerinted nem?
Bólintok, és az én szememet is égetik a könnyek, ahogy
átgondolom szavait.
– Sosem voltunk egyedül, Tobias – mormolja halkan, és hangja
körülsimogatja a szívemet. Látom az ő szemében is a beletörődést,
ahogy odalépünk a szikla széléhez, amiről majd levetjük magunkat.
Még most is, itt, a szakadék peremén is érzem ennek az igazságnak
az érvényességét. Megérte.
– Nehéz a fej, szerelmem – mormolja, mintha csak kettesben
lennénk –, de most az egyszer hagyd, hogy én viseljem helyetted a
korona súlyát!
Pillantása Mr. Jóképűre szegeződik, és én ugyanezt teszem,
amikor meglátom, hogy a ház minden ablakán piros lézerfények
hatolnak be, és ebben a pillanatban felismerem Cecelia szándékát.
– Cecelia, ne! – ugrok felé, abban a pillanatban, amikor meghúzza
a ravaszt.
 Negyvenegyedik fejezet

Cecelia

Tobias a földhöz szegez a kanapé mögött, ahogy többszörös

dörrenéssel szétrobban az üveg, és mindkét ajtó beszakad.
Másodpercek alatt villámként kezdenek cikázni az emberek a
házban, Tobias egyszerre káromkodik franciául és angolul, tekintete
és keze sérülés jeleit keresik rajtam.
– Trésor – nyögi rekedtesen, de nem talál rajtam sebet, teljes
testemet végigtapogatja. Odapillantok, és látom, hogy Antoine
halálos mozdulatlansággal ül a füles fotelben, amit fel akarok
gyújtani, és számos apró lézerpont villódzik rajta a fejétől a
mellkasáig. A konyhában és a közeli szobákban felkapcsolják a
lámpát, ahogy Antoine embereit – akik még életben vannak –
hatástalanítják, és talpra állítják őket; rémülten néznek körbe. Mr.
Jóképű alig fél méterre fekszik tőlem, tágra nyílt szemmel,
élettelenül. Ahogy megfordulok, Tobiasra pillantok, tenyerembe
fogom arcát, ő pedig továbbra is folyamatosan mormol valamit,
arcán pánik ül, tenyere fel-alá jár a testemen.
Az arcára kiülő félelemtől és értetlenségtől összeszorul a szívem,
és iránta érzett szerelmem megsokszorozódik, annyira, hogy az már
túlvan a szerelmen – túl a szavakon, amik azt jelzik, amit iránta
érzek. Ez már túlmutat a szerelmen, valami leírhatatlan, amire nem
léteznek szavak. Amikor látja, hogy nem esett bajom, teste
megmerevedik, ahogy pillantása Palóra és Julienre esik.
– Mi a faszomért nincsenek ezek bilincsben? – üvölti a konyhában
maradottakat őrizetbe vevő embereknek. Megragadom az arcát így,
a padlón fekve, ahogy rám nehezedik.
– Már vége van, szerelmem – közlöm vele, ahogy röviden rám
pillant, és újra felkapja a Glockját. Szeretném, ha felfogná, amit
mondok, ezért tenyerembe fogom az arcát, miközben küzd a
szorításom ellen.
– Tobias, nézz rám! – parancsolom olyan hangon, amitől szeme
lassan ismét fókuszálni kezd. – Vége van.
Ajka elnyílik, lenéz rám, még nem fogja fel az igazságot.
– Szeretlek, Ezekiel Tobias King, kurvára szeretlek – mormolom –,
még akkor is, ha arra kényszerítesz, hogy újra és újra bizonyítsak
neked. Megmondtam, nem fogok habozni, és komolyan is
gondoltam. – Tobias összevonja szemöldökét. – Te tettél Hollóvá.
Neked köszönhetem a szárnyaimat, ezért úgy döntöttem, hogy
használom őket.
– Micsoda?
Odaszólok a Palo mellett álló férfinak.
– Julien, s’il te plait! – Julien, kérlek.
Julien előrelép, letérdel, hogy szeme egy magasságban legyen
Tobiaséval, majd a szőnyegre hajítja a Glockját. Tobias addig küzd
ellenem, amíg Julien ki nem gombolja az ingét, és lassan felhúzza,
hogy lássuk friss tetoválását.
Tobias álla teljesen elernyed, ahogy szembenéz azzal, aki közénk
tartozik, és rájön, hogy micsoda poklot kellett átélnie miatta.
– Tegnap este csináltattuk – mondom vigyorogva. – Ez a minimum
azért az agykárosodásért, amit majdnem okoztál neki. Julien
majdnem hat éve Holló.
Antoine káromkodásban tör ki, és gyilkos pillantást vet Julienre,
akinek ajkára halvány mosoly ül ki. Palo továbbra is hallgat, de látom
szemében a vidámság szikráit. Tobias hosszú másodpercekig
bámulja őket, majd ismét rám pillant.
– Köszönöm, Julien! – engedem el, és Julien egy biccentéssel
felveszi a fegyverét, és visszaáll a helyére. Tobias meg akar szólalni,
de ujjamat az ajkára nyomom. – De valószínűleg azért szeretlek a
legjobban, mert ilyen kihívások elé állítasz. Azáltal lettem az a nő,
aki vagyok, mert téged ismerlek, szeretlek és megértelek.
Tobias nagyot nyel, érzéseim mélyen érintik, minden egyes szót
alaposan végiggondol.
– Pár hét után – kezdek bele a magyarázatba – rájöttem, hogy
valami nem stimmel veled. És nem tudtam, mi az. Greget már akkor
figyeltem, régi üzlettársam, Ryan utánanézett egy kicsit, és rájöttünk,
hogy Greg elég béna. Lássuk be, esélye sem volt! – Suttogásig
halkítom a hangomat. – Viszont muszáj volt kiderítenem, hogy te
mitől vagy kitől tartasz ennyire. Tudnom kellett, miféle kimondatlan
fenyegetés bánt, mi az, amit többszöri alkalommal sem voltál
hajlandó felfedni előttem, még akkor sem, amikor megígérted, hogy
elmondod. Volt egy pont, amikor nagyon dühös voltam rád, mert
tudtam, hogy megint visszanyúlsz a régi szokásaidhoz, nem árulsz
el nekem semmit, ezért felhívtam Seant.
– Sean is benne van ebben az egészben?
– Megvolt a maga gyanúja, de beküldtük Julient, hogy
megbizonyosodjunk róla, hogy igaza van.
Tobias szeme tágra nyílik.
 – Te… csapdát állítottál nekem?
Mivel körülöttünk nagy a felfordulás, továbbra is halkan beszélek.
– Igen. Antoine sosem sejtett semmit velem kapcsolatban. Soha.
Tökéletesen elfedted a nyomaidat, a nyomainkat. Sosem talált volna
ránk. De engem ekkor már nem érdekelt, hogy Antoine fenyegetést
jelent-e. Olyan állapotba kerültél, hogy Antoine halálát akartam.
Ezért amikor rájöttem kicsoda Greg, apránként adagoltam neki az
információt, hogy elvezessem Antoine-hoz. De Antoine az én
hívásomra jött el. Én magam hoztam ide a háborút.
Tobias tátott szájjal bámul rám.
– Hogy mit csináltál?
– Két legyet ütöttem egy csapásra, vagyis inkább két madarat –
mondom félrehajtott fejjel, ahogy Tobias felfogja szavaim értelmét. –
Ez elkerülhetetlen volt. Én csak felgyorsítottam a folyamatot, a saját
módszeremmel.
– Idecsaltad Antoine-t? – nyögi rekedtesen Tobias, és arca
eltorzul a dühtől.
– Igen. És te majdnem tönkretetted a tervemet azzal, hogy
törvényessé tettél minket a titkosszolgálattól kapott védelem által.
Azt szerettem volna, ha ez belső meló marad, hogy megmutassam
neked a saját csapatod erejét, de szerencsére ismertem valakit.
Sikerült megkerülnünk őket.
– Te ezt végig tudtad? – Derengeni kezd számára a felismerés, és
villogó szemmel mered rám. – Ez az, amiért majdnem kasztráltál
engem aznap, amikor anyádék idejöttek… rájöttél, hogy titkaim
vannak. És ez azután volt, hogy… – Julienhez fordul, majd vissza
hozzám.
Bólintok.
 – Nagyon dühös lettem, amikor nem mesélted el a kis találkozódat
Juliennel, aki egész végig nekem jelentett – amúgy jók lettek a fotók
–, és amikor nem voltál őszinte velem, iszonyú dühös lettem. A
múltbeli titkaidat és a gondjainkat használtam fel ahhoz, hogy
kiabáljak veled. Az a harag nem volt színlelt. És minél tovább nem
mondtad el nekem, annál dühösebb lettem. Mert…
– Azt ígértem, nem lesz több titok – fejezi be Tobias, majd röviden
lehajtja a fejét, és mikor felemeli, bocsánatkérő tekintettel néz rám. –
Cecelia…
– Fogd be, King! És próbálj összpontosítani! – dorgálom meg,
ahogy végigsimítok az állán. – A következő lépésem a kanál
méretének kiválasztása volt.
– A kanál? – Tenyeremmel végigsimítok az arcán, felemelem a
fejét, hogy futó csókot nyomjak a szájára, majd belenézek a
szemébe. – Hogy lenyeld vele a keserű orvosságot. Sakkmatt,
szerelmem.
Teljes és totális hitetlenkedés. Tobias arcára egészen elképesztő
kifejezés ül ki, ebben a pillanatban úgy érzem, minden eddigi
fáradozásom megérte.
– És Palo?
– Nem halt meg – válaszolja Palo fél méterről, én pedig
önkéntelenül is felkuncogok.
– Nyilván – csattan fel Tobias, és ahogy felnéz, még látja Palo
vigyorát.
– Sean meggyőző tud lenni – von vállat Palo, és felhúzza az ajkát.
Tobias hunyorogva bámul rá.
– Neked miért éri meg?
– Egy feleség miatt. Pontosabban Antoine felesége miatt –
válaszolok Palo helyett. Antoine arca pipacspiros lesz, nyilván a rá
fogott fegyver nyomása miatt.
A ház lassan elcsendesedik, ahogy Antoine maradék embereit is
elviszik, csuklóikat kábelkötegelő fogja össze, ahogy küzdenek
ellene franciául káromkodnak, és megtorlást fogadnak. Tobias lenéz
rám, saját kis világa kibillent a tengelyéből, és az új világa került
fókuszba.
– Fárasztó vagy. Ugye tudod? A titkos találkozók mellett, amiken
ott volt David, Oz és Julien, azon dolgoztam, hogy Seannal és
Tylerrel rávegyük Greget, hogy idecsábítsa Antoine-t, és meg kellett
győzni a többi srácot, hogy álljanak mellénk, hogy ne kelljen
szembenézniük a haragoddal. Alig volt egy perc pihenésem,
miközben biztosítottam, hogy teljes legyen a „nyaralásod”.
– Tyler, Russell, mindannyian tudták?
– Megegyeztünk, hogy ez az egyetlen módja, hogy teljesen
megbízz bennem.
– Az egész csapda volt?
– Gregtől eltekintve igen. Még arra is számítottunk, hogy elküldöd
a két madarat azon a napon, amikor Julien szándékosan becsapott,
és eljátszotta a hülyét. Tylernek már megvoltak a tartalék emberei.
Tudta, hogy nem hagynál következmények nélkül egy ilyen
ballépést.
– Honnan tudtál Antoine-ról?
– Seant kérdezd.
Tobias visszatekintve a fejét ingatja.
– Ezért mentél el dolgozni minden áldott nap?
– Nagy feladatom volt. El kellett vonnom a figyelmedet és
eljátszanom a sérült, dühös, dilis volt barátnőt, ami egyébként nem
állt messze tőlem. Párszor azt gondoltam, biztosan kiszagoltad a
dolgot, főleg azon a napon, amikor Rambóként lerohantad az
éttermet. A kávézó volt az egyetlen hely, ahol rendszeresen tudtuk
tartani a kapcsolatot a fiúkkal úgy, hogy ne vedd észre. Életemben
először én tudtam valamit és te nem. Az én tervrajzom az én tervem.
– Önkéntelenül is büszkén elmosolyodom. – Tessék, nyeld le azt a
gyógyszert, aztán hagyd, hogy hasson!
Néhány pillanat után Tobias a padlóra könyököl, és felemeli a
fejemet, két kézzel átölel.
– Istenem, te csaj… – ingatja a fejét, és arcán nem látok mást,
csak csodálatot. – Ez zseniális volt!
– A legjobbtól tanultam. De mint említettem, te elfelejtetted, hogy
kihez jöttél vissza. Én tudom, hogy én ki vagyok, Tobias, és ideje
felidézned, hogy te ki vagy – olyan ember, aki létrehozott egy kiváló
hadsereget, de túl sok harcot vívott meg egyedül! Nekünk itt vagy te.
Itt voltál – mondom halkan. – Ideje, hogy megbízz bennem…
bennünk.
Szavaim a megfelelő helyre hatnak, ahogy eléri a felismerés.
– Te védelmező vagy, King. Ilyen vagy, ilyennek születtél, és
képtelen vagyok sokáig haragudni rád. De én is védelmező vagyok,
ezt lásd be végre!
Arcát a nyakamba temeti, a feszültség kiszáll a vállából, ahogy
mellkasa mozogni kezd, és rádöbbenek, hogy nevet.
– Nem vagy mérges? – tudakolom.
Felemeli a fejét, arcán mosoly ragyog.
– Kibaszottul haragos vagyok.
– Ezekiel? – nyögi Antoine rekedtesen a nappali túlsó végéből;
hangjába kétségbeesés vegyül.
 Tobias egyetlen pillantást sem pazarol rá, ahogy hüvelykujját
lustán végighúzza az arcomon, majd ismét elmosolyodik.
– Ez azért brutális, villámgyors párterápiás óra volt, amin
végigrángattál.
– És teljes mértékben szükséges is volt – mormolom. – Nem
bánok semmit sem.
Borostyánszínű szemének tekintete az enyémbe mélyed, és látom
az őszinteséget a szerelem mélyén. – Soha, soha többé nem fogok
titkolni előtted semmit, soha többé!
Felhorkanok, és égnek emelem a tekintetem.
– Ezt már ismerem.
Tobias felnyög.
– Én csak… szerettem volna…
– Tudom, miért tetted. És még így is helytelen volt. Nagyon alapos
kiképzésre van szükséged pasifronton.
– Soha többé, soha többé – bizonygatja.
– Aha – biggyesztem a számat – a következő alkalomig.
Tobias szája sarka felfelé görbül.
– Mit kell tennem, hogy meggyőzzelek?
– Sok mindent. Még jó, hogy ilyen türelmes vagyok, mert az
belőled láthatóan hiányzik.
Adrenalin száguld végig bennem, ahogy végigsimítom bicepsze
vonalát, és különös módon… olyan szinten begerjedek, hogy az
leírhatatlan. Tobias olvas az arcomról, ajka még inkább felfelé
görbül, és tovább simogatja az államat, szemében tüzes ígéret
lobog.
– Majd arra is rátérünk, amikor végre már lehet.
Ahogy megszólal, a bejárati ajtó felől valaki a nevünkön szólít.
 Olajfoltos sárga csizma és fakó farmernadrág jelenik meg a
perifériás látóterünkben, majd Sean guggol le mellénk.
– Ti ezt komolyan gondoltátok, bakker?
– Nagyon is! – szólal meg Tobias, majd mindkettőnk figyelme
Sean felé fordul, aki rákvörös arccal vakargatja aranyszőke
sörényét, kezében a Glockjával. – Valaki elmondaná végre, hogy mi
a faszt keres itt a titkosszolgálat?
– Tyler nem szólt neked? – tudakolom tágra nyílt szemmel.
– Nem, és majdnem szívrohamot kaptam, amikor megállítottak,
mert csak utána azonosították magukat. Azt hittem, nem fogok tudni
időben ideérni. Mióta vagyunk egy ágyban a kormánnyal?
– Nagyjából tíz perce – szólal meg Tyler, ahogy belép a szobába;
mintha a semmiből bukkant volna elő.
– Te mióta vagy itt? – nyögi Tobias, ahogy feláll, és felhúz
magával a földről.
– Már jóval a „szentjánosbogarak” előtt jöttem, épp időben, hogy
lássam, amint beveszed a gyógyszeredet – kacsint rám, én pedig
önkéntelenül is diadalmasan elmosolyodom. Tyler beterel mind a
négyünket a hálószobámba, becsukja az az ajtót, és csak utána
fordul Seanhoz. – Bocs, tesó, de ez az én szerepem volt. És évek
óta ez volt a küldetésem, azt gondoltam, hogy nekem kellene majd
kibontani azt az üveg pezsgőt.
Sean olyan arcot vág, mint aki mindjárt behúz neki.
– Talán jó lett volna szólni, hogy legközelebb ne lőjek rá a
kibaszott titkosszolgálatra, nem?
– Próbakör volt, még egyszer nem fordul elő – nyugtatja meg
Tyler. – Még jó, hogy ilyen bénán lősz.
– Baszd meg, és kösz, ha lehet, kihagynám a sittet így feleség
meg három gyerek mellett!
– Te soha nem fogsz börtönbe kerülni – mondja biztatóan Tyler, és
tenyerével Sean vállára csap. Sean szeme azonnal tágra nyílik,
majd Tobiasra néz, aki lassan bólint.
– Mit csináltatok? – Egyikről a másikra emeli haragos pillantását,
és olvas az arcukról. – Tobias…
– Amnesztia mindannyiunknak és a fiadnak is – jelenti be Tyler
büszkén. – Már ha Dom egyszer úgy dönt, hogy beáll a tetováltak
közé. – Sean pillantása a földre szegeződik, és tudom, hogy próbál
uralkodni az érzelmein, de azok felülkerekednek rajta, ahogy
Tobiasra emeli tekintetét, és hosszan összenéznek.
– Látod? Megérte a várakozás – suttogja Tyler Tobiasnak egészen
lágyan –, csak hogy lássam ezt a kifejezést az arcán.
– Baszd meg! – fújja ki a levegőt Sean hangosan, és végigsimítja
az állát. Látom, ahogy a feszültség szó szerint távozik a testéből.
Egyértelmű, hogy családos emberként ez már jó ideje bántja, valami,
amire felkészült, ha esetleg bekövetkezik, és most rádöbben, hogy
soha többé nem kell emiatt aggódnia. Mogyoróbarna szemének
tekintetét Tobiasra emeli, és most Tyler szólal meg. – A részleteket
majd később tisztázzuk.
Sean bólint, pillantása egyszer sem hagyja el Tobias arcát, ahogy
többször is hevesen bólogat.
– És, mi lesz most? – tudakolom Tobiashoz fordulva.
Tobias megvonja a vállát, ajka némileg felfelé görbül.
– Ne engem kérdezz! Nem én vagyok a főnök.
Tyler elvigyorodik.
– Milyen érzés?
Tobias visszamosolyog rá.
 – Kibaszottul ijesztő – húz magához szorosan, és egymásba fonja
ujjainkat – de majd… alkalmazkodom hozzá.
Sean rám pillant, szemében büszkeség csillan meg.
– Ügyes voltál, Kutyi!
Majdnem felnyögök, amikor meghallom ajkáról régi becenevemet,
és Tobiasra pillantok, aki megszorítja az ujjaimat.
Sean és én egész idő alatt szoros kapcsolatot tartottunk fenn,
mert szükséges volt, de sikerült valami újfajta barátságot
kialakítanunk, olyasmit, ami hasonlított ahhoz, ami évekkel ezelőtt
volt köztünk. Az a könnyedség, ahogy ez kialakult, mindkettőnket
meglepett. Engem tulajdonképpen az zavart, ahogy ez a barátság
alakult. Nem azért, mert még bármilyen érzéseket tápláltam volna
Sean iránt, hanem azért, mert nem tudtam, ez milyen hatással lehet
majd Tobiasra. Tobias hallgat, arca kiismerhetetlen, én pedig
visszapillantok Seanra.
– Nélküled nem ment volna.
– Igen, nem volt könnyű – vigyorodik el Sean, és Tobias felé
biccent –, kénytelen voltam hetente néhányszor elvonnom a
figyelmét mindenféle mélyen szántó beszélgetésekkel. Amúgy meg
egy hisztis ribanc; nem lenne gond, ha kicsit ráncba szednéd.
Tobias haragosan rápillant, torkából valami olyan hangos morgás
tör föl, hogy mindannyian felnevetünk. Tenyeremet a mellkasára
helyezem.
– Meglátom, mit tehetek.
Sean Tobiasra pillant, és érzem, ahogy a levegő megváltozik
közöttük, mintha évek óta most látnák egymást először. Sean
pillantása végigfut kettőnkön, és bólint, szemében elfogadás csillan
meg. – De úgy tűnik, hogy most rendben vannak a dolgok.
 Anélkül, hogy megvárná a választ, figyelme Tyler felé fordul.
– Jó látni téged, cimbora – húzza oda egy rövid ölelésre.
Meglapogatják egymás hátát, majd elhúzódnak.
– Jó lenne dumálni egyet – helyesel Tyler, és Sean bólint.
– Itt a remek alkalom. Rám férne egy kibaszott sör.
Amikor mindannyian egyszerre kezdenek beszélni, én
megköszörülöm a torkomat; teljes mértékben figyelmen kívül
hagyják a tényt, hogy egy francia gengszter ül a nappalimban.
– Srácok! – szólalok meg, de ők tovább fecsegnek. – Srácok! –
ismétlem meg, és a három fiú közé lépek, majd az ajtó felé intek.
Mi hárman kimegyünk, ahogy Sean odalép Antoine-hoz, és
lepillant rá az orrnyergéről.
– Most pedig… – vigyorog rá Antoine-ra úgy, mint egy tébolyult –,
kiviszem a szemetet.
Tyler odalép az ablak elé, és egyetlen csettintésére a lézerpontok
eltűnnek Antoine arcáról és mellkasáról.
Sean lehajol, orra majdnem egy vonalban van Antoine-nal, és jól
érzékelhető agresszió van testtartásában.
– Remélem, jól bezabáltál ma este, te görény, mert az volt az
utolsó vacsorád.
Antoine elfordul Seantól, és Tobiast szólítja meg.
– Van több üzlettársam is, akik egyáltalán nem bánnának veled
kesztyűs kézzel, ha megtudnák, hogy eltűntem.
– Én nem lennék ilyen magabiztos – szólal meg Sean, és figyelme
ismét Antoine felé fordul. – Ők dobtak fel téged, és kurvára olcsón
megkaptunk.
Antoine láthatóan elsápad, ahogy Sean kivágja a huszonegyet.
– Pénz beszél, pöcsfej, és mi a te pénzedből fizettük őket. Egy
percig forgasd meg ezt az agyadban, mindjárt visszajövünk! – Sean
nyomatékosan megpöccinti Antoine halántékát a Glockjával.
Antoine sötét szemét most Tobias felé fordítja, aki visszabámul rá,
szemében a pokol kénköves tüze ég, de továbbra is hallgat. Sean a
konyha felé biccent, ahol Tylert az egyik főnök ellátja információval,
és ismét megszólal.
– Már megsemmisítettük a B tervét, és ha netán van C terve, arra
is rájövünk, de Palo hetek óta nem mozdult mellőle, szóval kétlem,
hogy lenne C terve. –Tobiasra pillant. – Adunk Palónak egy
kulcscsomót, de belement, hogy tetováltatja magát, és tetoválja az
embereit is, úgyhogy osztozhatunk rajta.
Tobias csak bólint, láthatóan magába fordul, ahogy ismét Sean
szólal meg.
– Nagyon sok munka vár még ránk, sokat fogunk dolgozni, de
most, hogy már a kormány véd minket, mi lenne, ha szépen
elmennétek sétálni, és hagynátok, hogy eltakarítsam ezt a mocskot?
Tobias tiltakozás nélkül fordul felém, és még mindig látom rajta,
hogy próbálja feldolgozni a történteket.
– Van valami ötleted? – Amikor ajkam felfelé görbül, összehúzza a
szemét. – Pontosan tudom, hová menjünk.
 Negyvenkettedik fejezet

Tobias

Az utolsó bőröndöket is a várakozó Audiba hajítom, és Ceceliát

méricskélem, ahogy egy eldobható telefonon Ryannel beszélget,
míg megsétáltatja Beau-t, mielőtt útnak indulnánk.
Az a kibaszott Ryan! Cecelia forrása minden Greggel kapcsolatos
dologban. Már azelőtt beszélt vele, mielőtt leszállt volna a gépem
Virginiában.
Olyan kibaszottul megdöbbentett az, ami történt – annyira
elképesztett, és közben ezer más érzelem kavarog bennem, amikkel
folyamatosan küzdenem kell azért, hogy összeszedett tudjak lenni.
Amit Cecelia tett, amit sikerült véghez vinnie míg gondosan
felügyeltem, az számomra teljesen érthetetlen. És bár büszkeség tölt
el, még mindig küzdök a vággyal, hogy elfenekeljem, vagy
megkeféljem, vagy mindkettőt. Nyilván egyszerre mind a kettőt. Az a
baj, hogy túlságosan szereti a büntetést.
De nagyrészt inkább csodálom őt, az erejét, a képességeit, azt a
nőt, akivé vált: kemény, bátor, zseniális, erős és rettenthetetlen.
Önkéntelenül is bárgyú mosoly ül ki az arcomra, ahogy figyelem,
amint futólag megfeddi a kutyát, mintha csak egy hétköznapi séta
lenne, miközben úgy cseveg a telefonban, mintha nem mentette
volna meg az imént mindkettőnk életét, és biztosította volna a
jövőnket, miközben leemelt egy egytonnás súlyt a vállamról, és
megelőzött egy háborút.
A királynőm egyszerűen leiskolázott.
Méghozzá zseniálisan.
Kurvára hihetetlen!
Sean odalép mellém a csomagtartóhoz, én továbbra is azt a nőt
nézem, aki visszafogadta a szívemet, meggyógyította a lelkemet, és
ezerszer is megmentette az életemet.
Érzem magamon Sean figyelő tekintetét mielőtt megszólal.
– Minden kész.
Bólintok.
– Hadd ültessem be a kocsiba!
Kellemetlen csend áll be, ahogy megpróbálom felfogni azt a tényt,
hogy Sean itt van, és miért van itt. Hogy ő maga is sok mindent
megtett, hogy ugyanazt bizonyítsa nekem, amit én neki.
– Hetekbe telik majd, mire összerakod a sztorit – szólal meg,
olvasva gondolataimban.
Karba teszem a kezemet.
– Szerintem Cecelia túl sokat fog kárörvendeni ahhoz, hogy esélyt
adjon nekem, hogy egyedül jöjjek rá az egészre.
– Szerintem kiérdemelte ezt a jogot – fordul Sean Cecelia felé, aki
visszanéz ránk, pillantása idegesen ide-oda vibrál köztünk, majd újra
Sean szólal meg.
– Szerinted eljön valaha az idő, amikor a dolgok nem lesznek
olyan kibaszott kínosak hármunk között?
– Nem tudom – válaszolom őszintén.
– Vagy amikor már nem érzed kellemetlenül magadat akkor,
amikor ránézek?
 A profilját bámulom, ahogy karba teszi a kezét, és a
csomagtartónak dől, tekintete még mindig Cecelián pihen.
– Szerelmes vagyok a feleségembe, Tobias – fordul hozzám Sean
őszinte arccal. – Saját tapasztalatom alapján meggyőződésem, hogy
lehetséges az életben többször is szerelmesnek lenni. És őszintén
szólva, nem hittem, hogy még valaha viszontlátom Ceceliát azután,
hogy elhagyta Triple-t.
– Én sem hittem.
– Végül miért kerested fel?
– Mert te talán képes vagy mást szeretni, de én nem. Számomra
nem létezik más, csak ő. Se előtte, se utána nincs senki.
– Ezt megértem. – Újabb csend. – Az enyhe kifejezés, hogy
készen áll.
– Igen, tudom, de a mikort ráhagyom. Nem tudom, mennyi idő
telik el addig, és igazából nem is igazán érdekel. Ez az ő döntése,
korlátlanul.
Sean bólint, én pedig Ceceliára pillantok, aki még mindig ideges
amiatt, hogy milyen forró lett a lábunk alatt a talaj alig pár perccel
ezelőtt. Mindegy, hogy végül jól alakult, sosem leszek nyugodt akkor,
ha Cecelia veszélyben lehet.
– Dom mesélt neked Antoine-ról – szólalok meg Sean felé
fordulva.
– Kurvára, de kurvára régen. Még a síron túl is vigyáz rád –
ingatja a fejét Sean. – Ez annyira jellemző Domra.
Feldereng előttem a kijelentés igazsága.
– Ez az egyetlen dolog, ami a franciaországi tartózkodásunkból
született.
Nem teszek úgy mintha palástolni akarnám meglepetésemet.
 – Igen, persze hogy utánanéztünk Antoine-nak, amíg
Franciaországban voltunk. Egész végig vigyáztunk rád. Mindig. És
már jóval azelőtt megtettük volna, ha nem lettél volna ilyen
kibaszottul titokzatos Antoine-nal kapcsolatosan. Amikor elküldtél
minket, lenyomoztuk Antoine-t a Dom által az évek során apránként
összeszedegetett információk alapján. Együtt rájöttünk, hogy milyen
súlyos ez az egész működése, és nem volt nehéz kideríteni, hogy
mindent megtanítottál nekik, amit tudtál.
– Majdnem mindent.
Sean bólint.
– Fontos volt, hogy ne tudjanak mindent, hogy
összezavarodjanak, ugye? Elég hamar rájöttünk egy kissé zavaros
üzenetváltásból, hogy Palo már a zsebedben van, de szerettünk
volna némi erősítést is, ezért az idők során elküldtük pár
tetoválatlan emberünket, hogy álljanak be Antoine emberei közé.
Sokkal több madarunk van a hadseregében, mint azt el tudod
képzelni. A kérdés az, hogy te miért nem csináltad ezt meg?
– Nem akartam, hogy olyanok dolgozzanak nekem, akik képesek
lennének elvégezni Antoine piszkos munkáját. Az egy más
embertípus. De most már látom, hogy hiba volt, és ez amolyan
szükséges rossz. És én is követtem el hibákat, Sean. Sok-sok hibát.
– Jó lett volna, ha segítséget kérsz.
– Nem akartam, hogy tudjátok. Antoine…
– Csak azért volt méltó ellenfél, mert te azzá tetted.
– Minden egyes nap bánom.
– Már nem kell bánnod. Most már a miénk – szögezi le Sean,
majd kihalászik egy cigit a farmerjéből, és meggyújtja a Zippójával.
Rövid csuklómozdulattal rákattintja a fedelét, majd hosszan beszívja
a füstöt. Újabb hosszú hallgatás következik, én pedig feléje fordulok,
és látom, hogy élénken figyel. – Életünk legszörnyűbb napja az volt,
amikor összetörtük a szívedet.
A szavak mélyre vájnak bennem, és megfosztanak a beszéd
képességétől, ahogy szemben állunk egymással, szemtől szembe,
először az éjszaka óta, amely szétszakított minket.
– Ha azt hitted, hogy önként és dalolva utaztunk el, hogy az ügy
miatt önként hagytuk hátra őt, akkor kurvára tévedtél. Persze, fontos
volt nekünk az ügy, és nem akartuk elveszíteni, de amikor elutaztunk
– szív bele ismét hosszan a cigibe, és a mellkasom elviselhetetlenül
összeszorul – azért hagytuk hátra őt önként, és mondtunk le róla
ideiglenesen, mert te meghoztad értünk azokat az áldozatokat,
Tobias. Azokért az évekért, melyek során mindent te csináltál
helyettünk, értünk kockáztattad az életedet, mert te ilyenné neveltél
minket. – Sean remegő hangon folytatja, pillantása a kavicsos talajra
esik. – És abban a pillanatban elkezdett hiányozni a szereteted és a
hűséged, amikor elveszítettük. – Hosszan kifújja a füstöt, és rám
emeli könnyes szemének tekintetét. – Életünk második legszörnyűbb
napja az volt, amikor te törted össze a mi szívünket – köszörüli meg
a torkát, és tenyerét a tarkójára helyezi, én pedig érzem hogy a saját
torkomban egyre erősebb az a szorító érzés. – Szemétláda – ingatja
a fejét, és a szívem ekkor kettéhasad, és megérzem a külön töltött
éveket, a vágyakozást, hogy újra minden a régi legyen, úgy, hogy
fogalmam sincs arról, hogy mindez hogy történjen.
– De azon a napon amikor összetörted a szívünket, azt is
bebizonyítottad nekünk, hogy milyen az igazi szeretet, mégpedig
azzal, hogy mindent feláldoztál, minket is, és az ügyünket is, érte. –
Cecelia felé pillant, majd visszanéz rám. – Ezt egyikünk sem tette
meg. És cserébe te kiérdemelted őt, és emiatt megérdemled. – Sean
hangosan nagyot nyel. – Amikor megpróbáltad megvédeni magadat,
tudtuk, hogy igazad van, de olyan mélyre hatolt az a seb, hogy
kurvára hallani sem akartunk róla. Mert elég jó okunk volt gyűlölni
téged Cecelia elvesztése miatt, és a mi kezünk nem volt olyan
mocskos, ha te is ugyanolyan bűnös voltál. – Hangosan kifújja a
levegőt. – De tudtuk, hogy igazad volt, és azt hiszem, a lelkünk
mélyén mindketten tudtuk, hogy a vele töltött idő csak lopott idő. És
bassza meg, mennyire gyűlöltelek érte! – Ismét kifújja a levegőt,
válla meggörnyed. – Dom azon az éjszakán döbbent rá, mert sokkal
gyorsabban fogott fel mindent, mint mindig is. Ő megértette. Én
kurvára nem akartam megérteni. De Dom mindig is úgy látta a
dolgokat, amilyenek voltak, még akkor is, ha fájt. Nekem sokkal
tovább tartott kiguberálni. És Tessa, az a lány, megjárta a poklot is
azért, nehogy megmutassa nekem, hol rontottam el, de te
megérdemled, hogy tudd, hogy már sokkal régebben
megbocsátottam neked, mint gondolod.
Úgy érzem, a robbanás szélén állok, szinte elviselhetetlenül ég a
torkom, a szemem pedig mar.
– De az igazság most az – vallja be Sean rekedtesen, és rám
emeli könnyes szemét –, hogy kurvára szeretném visszakapni a
tesómat.
Egy másodperc alatt elkapom a nyakszirtjét, és egymásnak
döntjük a homlokunkat.
Fájdalmas lihegés hagyja el torkunkat, ahogy Sean megragadja a
vállamat; a nyomás szinte elviselhetetlen, míg végül elengedem,
eluralkodnak rajtam az érzelmek, ahogy többször is nagyot nyelek,
próbálok megszólalni. Sean a vállamra teszi a kezét, és végtelen
hosszú másodpercekig állunk így.
– Fivérek mindörökre – suttogom halkan, és csak fogjuk egymás
vállát, és szétszedjük azt a hidat, ami éveken át elválasztott minket
egymástól. Hosszú másodpercek telnek el, ahogy mindketten
küzdünk fojtogató érzéseink ellen. – Túlságosan jól tudunk titkot
tartani, még egymás előtt is – ismerem be feszülten. – Sajnálom,
tesó.
Sean a fejét ingatja, szétválunk, és kitöröljük a többévnyi
fájdalmat.
– Mindannyian borzalmas hibákat követtünk el, Tobias, de nézz
meg minket, hogy hol vagyunk most, és ez nagyrészt neked
köszönhető! Légy büszke magadra, és hagyd, hogy a hibáid a
múltba hulljanak! Ideje megbocsátanod magadnak. – Sean felsóhajt,
végigsimít az arcán, szeme ismét csillog, hangjából könyörgés
csendül ki. – De el kell engedned Domot. Nem akarná, hogy így
gyötörd magadat. Mindannyian megérdemeljük, hogy lássuk, hogy
mi lesz a vége ennek az egésznek. El kell engedned őt, öregem!
Alig tudom kinyögni a válaszomat.
– Próbálom.
– Próbáld erősebben! – ragadja meg a vállamat, és megszorítja,
én pedig többször egymás után bólintok. – Szükségünk van rád.
Amikor elenged, oldalt pillantok, és meglátom, hogy Cecelia ott áll
az udvar közepén, és szobormereven bámul minket. Biccentek neki,
hogy minden rendben van, ő pedig elindul felénk.
Eltelik egy perc, talán több is; Sean meggyújt még egy cigarettát,
és átadja. Mélyen beleszívok, és úgy érzem, egy évtizede nem
éreztem ilyen könnyűnek magam.
– Sosem adott okot arra, hogy gyanakodjak rá, de így teljesen
érthető. Olyan kibaszottul egyértelmű volt, Sean. Olyan kurvára
egyértelmű. Mielőtt golyót röpítettem belé, Jerry bevallotta, hogy ő
küldte oda Miamit, de a forrása után soha nem kérdezősködtem. Alig
vártam, hogy visszajöhessek Ceceliához, így nem kutattam tovább.
Sosem hittem volna, hogy Antoine eleget tud ehhez. Csúnyán
kijátszott, elvonta a figyelmemet a saját drámájával, de az igazság
az, hogy ki más tudott volna a klubban lévő hűségről szóló vitáról? Ki
tudna olyan mélyre ásni, hogy kiderítse? – Harag száguld át bennem
a gondolattól, hogy az a férfi, aki a bombát ledobta – aki a többévnyi
pokolban részesített – majdnem megúszta.
– Nincsenek véletlenek, ebben a játékban legalábbis, és ezt
mindannyian tudjuk, de ezért vagyunk mi itt neked.
– Hála az égnek.
– És amit értem tettél, a családomért…
– Ne, Sean, ez volt a legkevesebb! Csatlakoztál egy keresztes
hadjárathoz, segítettél megbosszulni a családomat, úgy, hogy
semmit…
– Mindent megkaptam, testvérem, mindent! És egy szempillantás
alatt újra vállalnám az egészet. Megérte az a pokoli út, amin
végigmentünk, öregem. Csak olyan jó lenne, ha ő még itt lenne
velünk…
Lassan bólintok, ahogy Cecelia felénk lépked, nyomában Beau-
val; komor arcát megvilágítja a hosszú kocsifeljáró végén
elhelyezkedő utcai lámpa fénye.
– Tényleg szintet lépett a csaj – szólal meg Sean elmerengve. –
Teljesen elképedtem, amikor összerakta ezt az egészet.
– Mindenben megbízom benne, Sean. Mindenben. Remélem nem
gond neked, ha a jövőre nézve ő hozza meg a klubot illető
döntéseket.
– Egyáltalán nem, sőt. Szerintem mindannyian tudtuk, hogy képes
lesz rá – fordul felém Sean. – És ha majd készen álltok, ideje újra
munkához látni. – Elhajítja a cigarettáját, a csizmája sarkával
eltapossa, majd a ház felé int. – Bent találkozunk.
Sean ellép, és nem messze tőlem még elcsípi Ceceliát.
Kényszerítem magam, hogy végignézzem, ahogy halkan suttogva
beszélgetnek. Cecelia röviden átkarolja Seant, aki viszonozza az
ölelést, majd elengedi. Az intim pillanat egyáltalán nem kínoz úgy,
ahogy gondoltam, és Cecelia mosolya sem vagy a pillantás, amit
egymásra vetnek búcsúzóul. Amikor rám pillant, és elgondolkodón
néz végig rajtam, majd beülteti Beau-t a hátsó ülésre, eszembe jut
saját beszélgetésünk komolysága.
Ahogy becsukja az ajtót, megragadom a csípőjét, és megfordítom.
– Ne legyen bűntudatod!
– Mégis van.
– Vendégül látni Mr. Jóképűt? Neked jólesik engem féltékennyé
tenni.
Cecelia elmosolyodik, mert tudja, hogy még mindig a kirakós
darabjait illesztem egymáshoz.
– Meglehetősen kényelmes helyen hagytad azt a teendőkről szóló
listát, Trésor. De ő a lista utolsó tétele volt.
Cecelia elfintorodik.
– Azért, hogy ne nyomozz tovább utána. Én akartam elkapni.
Csak azt nem tudtam, hogy ma este csapdát állít neked. Antoine az
utolsó pillanatban engedte meg, de tudtam, hogy képes vagy
elkapni.
– Jézusom, megalkottam egy szörnyeteget!
 – Így igaz, királyom.
A fejemet ingatom.
– Még mindig nem vagyok király.
– Egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet.
– Részemről rendben van az… – pillantok arrafelé, amerre Sean
távozott –, ha valamilyen barátságot alakítasz ki vele.
– Tekintve, hogy a hátad mögött naponta tárgyaltam vele, ez sokat
jelent, de engem inkább a te kapcsolatod aggaszt Seannal. Egy
pillanatra azt hittem, birokra keltek, aztán rájöttem, hogy az ölelés
arra volt jó, hogy ne dörzsöljétek össze a szőrös mellkasotokat.
Égnek emelem a tekintetem, ahogy Cecelia szája felfelé
kunkorodik, majd elönti az aggodalom.
– Mondd… köztetek… minden rendben van?
– Igen – bólintok –, rendben.
– Ez az igazság?
– Hazudnék én neked?
Résnyire húzza össze a szemét, én pedig önkéntelenül is
felnevetek, ahogy megragadom az arcát, majd félrebiggyesztett ajkát
szétválasztom a nyelvemmel. A farkam megmozdul, és megtöröm a
csókot, csak azért, hogy továbbra is a feladatra összpontosítsak.
– Nem fogunk sokáig jutni az autóúton – mondom hevesen. – Meg
kell basszalak, mégpedig hamarosan.
– Én aztán nem fogok panaszkodni.
– Osztalék?
– Készpénzre váltom, King – biztosít róla –, úgyhogy készülj, mert
kiürítem a zsebeidet!
– Mindenem, amim van, a tiéd – biztosítom róla. – Biztos, hogy
errefelé akarsz haladni?
 – Teljesen.
Az események fényében keresem arcán az árnyékokat, de egyet
sem találok.
– Jól vagyok – biztosít róla, mintha olvasna a gondolataimban. Az
imént ölt meg két férfit. Az egyiket azért, hogy megtarthassa a
fegyverét, a másikat azért, hogy megszüntesse a helyiségben az
egyetlen fenyegető elemet, és nem látok rajta sem megbánást, sem
bánatot. De ismerem a szívét, és az elkövetett cselekedet olyasmi,
ami akár elevenen felfalhatja belülről. Most azonban egy olyan nőt
látok, aki azt tette, amit tennie kellett, hogy engem megvédjen.
– Valamit bent felejtettem – biccentek a ház felé.
– Nem, nem felejtettél bent semmit – jelenti ki Cecelia nyugodtan.
Keresem arcán az ítélkezés nyomát, de nem találom. – Fejezd be! –
suttogja halkan, majd csókot nyom az ajkamra.
– Mindjárt visszajövök.
Bólint, és becsatolja a biztonsági övet az anyósülésen, én
tenyeremmel benyomom az ajtót, Beau pedig megugat a hátsó
ülésről.
Ekkor ötlik eszembe a gondolat, hogy egész életem Cecelia
Audijában van, ez a kicsi, de virágzó család. És ha egész életemben
csak ennyim lesz, ez akkor is több mint elég.
Visszafojtom érzelmeimet, kiegyenesedek a rám váró feladatra
készülve, és az alig pár méterre őrt álló férfiak felé biccentve
belépek a házba.
 Negyvenharmadik fejezet

Tobias

A változás azonnali, amikor Sean a bejárati ajtónál vár rám, kezében

töltött fegyverrel. A nappaliból összeszedem, amire szükségem van,
majd belépek a konyhába, a műanyag padlóra.
– Tobias…
– Ez igazán szánalmas, Antoine – vágok a szavába – így látni
azok után, hogy mennyi mindent tanítottam magának az évek során.
Láthatóan semmire nem figyelt oda.
– Könnyen elfelejted, hogy tőlem kértél segítséget annak idején.
– Sosem volt szükségem segítségre. Ezt magának is
megmondtam. Forrásokra volt szükségem, emberre, pénzre,
olyasmikre, amit nem tudtam beszerezni akkor, amikor szükségem
lett volna rájuk. A türelmetlenségem mindig is a hibáim közé
tartozott. És a legnagyobb hibám az volt, hogy megkerestem magát.
Azt mondtam magának, hogy tolvaj vagyok. És magát sem igazán
érdekelte, annyira szeretett volna a kibaszott mentor szerepében
tetszelegni előttem. Máshogy is csinálhattam volna, mint magán
keresztül, de végül kifizetődő volt a dolog, mert a legelső pillanattól
elkezdtem meglopni magát. Kösz a tandíjat.
Antoine szeme megvillan.
– Először is azt akarom, hogy ismerje be a legjobb húzását
ellenem!
Antoine nem habozik, alig várja, hogy eldicsekedhessen.
– Igen, lehet, hogy felhívtam Jerryt, és szóltam neki Miamiról,
hogy elintézzem a te problémádat. Csak szívességet tettem neked,
Ezekiel. Túl sok ideig tartott, mire rámozdultál Romanre.
Sosem tudta meg, hogy beleszerettem Roman lányába, nem tudta
meg az igazat a szüleim haláláról, ami miatt lemondtam a Roman
iránti vérbosszúról. Azt feltételezte, hogy a Romannel kapcsolatos
megrögzött viselkedésem volt az egyetlen, ami visszatartott attól,
hogy mellette legyek Franciaországban.
– Szóval azt gondolta, hogy ha leradírozza Romant a képről, majd
rohanok vissza Franciaországba, és továbbra is a lótifutija leszek?
Antoine vállat von.
– Nem én húztam meg a fegyver ravaszát, ami megölte az
öcsédet.
Sean rátámad, én pedig megfordulok, hogy visszatartsam; Sean
küzd ellenem, ellök, de megragadom a karját.
– Nézz rám, fivérem! – kérem, ahogy elkapja a csuklómat, hogy
küzdjön a szorításom ellen. – Sean, nézz rám!
Sean őrjöngő tekintete az enyémbe villan.
– Fejezzük be ezt, kettőnkért, Domért!
Sean komoran bólint, bízik bennem, és hátralép, gyilkos pillantása
továbbra is Antoine-on nyugszik.
Ahogy izzadság üt ki a halántékomon, tombolni kezd bennem a
harag. Minden erőmre szükségem van, hogy visszategyem a
maszkomat a helyére, és nyugodt hangon szólaljak meg; lebámulok
arra az emberre, aki életem legszörnyűbb éveiért felelős.
Ahelyett, hogy kiiktatta volna Romant, hogy engem
visszacsábítson Franciaországba, inkább manipulálta a saját
kibaszott klubomat, hogy megleckéztessen, miközben az ő keze
patyolattiszta maradt, hogy továbbra is kihasználhasson engem.
Elégedett vagyok a teljes igazsággal, és békét kötök a gondolattal.
Ez itt és most véget ér. Ma este.
– Ismeri a sakk nevű játékot?
– Kímélj meg a teatralitástól, Tobias! Nyitott vagyok az
egyezkedésre.
– Ezt majd észben tartom, de szerintem ezt érdekesnek találná.
Sean elvigyorodik, Antoine pedig haragos pillantást vet ránk.
Kihúzom az első sakkfigurát a zsebemből, és megmutatom neki.
– A nagyapám első leckéje a gyalogról szólt. – Amikor Antoine
pillantása követi a figurát, alulról felfelé behúzok neki egyet. Feje
hátracsuklik, tátott szájjal bámul rám, és vér kezd el csorogni az
ajkáról. Elégedettség söpör végig rajtam, ahogy ismét az arcába
tolom a gyalogot, és kiengedem a szörnyeteget játszani.
– Tudja, a gyalog… – Abban a pillanatban, hogy a szeme
fókuszálni kezd, öklömmel ismét az orrába vágok, hallom, ahogy
törik a porc, ahogy Antoine szeme könnybe lábad, és elkáromkodja
magát, majd egy jó adag vért köp a műanyag padlóra.
– Figyel egyáltalán, Antoine? Nem szeretném, ha lemaradna róla.
– Abban a pillanatban, hogy ismét rám figyel, újra arcul ütöm, és
fájdalmasan felkiált, orrából ömleni kezd a vér, és valami érthetetlent
dörmög magában.
– Parancsol? – kérdezem gúnyosan.
– Hallgatlak – zihálja.
Seanra pillantok.
– Hol is tartottam?
 – A gyalognál.
– Ja, igen. Mint említettem, ha elindul, a gyalog az egyik
legerősebb figurává tud válni. Ha helyesen játszanak vele, még arra
is van esély, hogy leüsse a királyt. – A sakkfigurát az ujjaim közé
veszem. – A gyalog az, aminek kiadja magát. Én elég korán
lelepleztem saját gyengeségemet, amikor a legelső találkozásunkkor
pontosan elmondtam, hogy ki vagyok. Ez a kezdők tévedése volt
részemről, ami nem jelenti azt, hogy nem voltam elég erős. – Öklöm
ismét az arcába csapódik, és Antoine most felüvölt, majd fuldokolni
kezd a torkát elöntő vértől.
Adok neki pár másodpercet, hogy magához térjen, belemarkolok a
hajába, és felfelé rántom, hogy szembenézzen velem.
– Még mindig figyel?
– Igen – suttogja, és szemében ritkán látott félelem csillog.
– De maga ugyanezt tette a megismerkedésünk éjszakáján.
Megmutatta a gyengeségét, mert nem tekintett rám fenyegetésként,
sem akkor, sem a jövőben, és alig pár szóval mindent elárult. És
akkor egyértelművé vált számomra, hogy nem ugyanazt a partit
játsszuk.
Antoine összevonja szemöldökét.
– Az illúziónak nagy hatalma van, Antoine. Sok mindent képes
elfedni. De maga soha nem vette a fáradtságot, hogy megnézze, mi
van a kezemben, egyszer sem, mert ha megnézte volna,
megspórolja magának ezt a megaláztatást. – A fejemet ingatom, és
felsóhajtok. – Azt hiszem, elismeréssel kéne adóznom annak, hogy
felidézte bennem ki vagyok, és mi a célom, de a gyengeségemmel
soha nem kellett volna visszaélnie. Maga számomra mindig is egy
utólagos gondolat volt, soha nem a teljes kép része. Mi több, maga
volt az első célpontom, nem pedig a kibaszott mentorom. Egyszer
sem tiszteltem, soha nem figyeltem magára teljesen, soha nem
hallgattam végig, amit mondott. Maga az én helyembe akart lépni,
de én megtanultam, hogy az igazi vezetőnek meg kell alázkodnia
ahhoz, hogy túlnője magát. Fel kell ismernie saját gyengeségét és
arra használni, hogy megerősödjön. – Seanra pillantok, a gyógyszer
utóíze megül a nyelvemen. – És tudnia kell, hogy mikor kell
segítséget kérni.
Pillantásom továbbra is Seanon időzik, és szembenézek az
igazsággal. Talán egykoron mind főnixek voltunk, akiket saját tüzeink
edzettek meg, hogy aztán feltámadhassunk hibáink hamvaiból. De
az átalakulás után kijelentettük, hogy mi másfajta madarak vagyunk,
és valahogy sikerült visszatalálnunk egymáshoz. Ennek az igazsága
mélyebb vigaszt ad, mint bármi, amit valaha éreztem. Nem voltam
egyedül, soha, egyszer sem, és ez most már teljesen egyértelmű.
Amikor egyikünk lezuhan, amikor szárnyunk cserbenhagy és
elveszítjük az irányt, mindig van valaki, aki visszahúz.
Habár éveken keresztül csak sodródtam, próbáltam egyedül
repülni, hogy megmentsem a körülöttem lévőket titkos ösvényem
pusztításától, de a többiek nem voltak hajlandóak hagyni, hogy
egyedül repüljek.
A szinergia visszatért, és nagy hatalommal bír. Most itt érzem
magunk között, most, ahogy ugyanazon a szellőn szállunk tovább,
kitárt szárnyakkal, a különlét okozta hegeink ugyanolyan mélyek,
formájúak és színűek. Sean felszegi az állát, helyesli
gondolatmenetemet, mintha megéreznénk annak a hiányát, akit
soha nem fogunk elfelejteni. És ekkor kezd el tombolni bennem a
harag.
 – Ez az illúzió, Antoine. Készen áll? Figyeljen csak! – Tenyerembe
veszem a királyt, ügyelve arra, hogy Antoine lássa, majd könnyedén
egyetlen mozdulattal elmozdítom a figurákat. – De én ez vagyok. –
Ujjaim közé csippentem a gyalogot, és fél centire tartom tátongó
orrától. – Én mindig is ez voltam, és ezt elég hamar elfogadtam.
Megmarkolom Antoine tarkóját, a sakkfigurát tátongó orrához
nyomom, ahogy felüvölt a fájdalomtól, teste vadul rángatózik a
fotelben, ahogy közel hajolok, és egyesével suttogok el minden szót.
– De ahogy azt már az elején megmondtam, sose követem el
kétszer ugyanazt a hibát. És emiatt maga gyáván fog meghalni, mert
a legelső találkozásunkkor felfedte előttem a gyengeségét: az
egóját.
Seanra pillantok, és átadom neki a királyt.
– Jóllakassuk a mohóságát?
Sean bólint, elveszi tőlem a királyt, Antoine vadul vergődik a
szorításában, miközben Sean a szájába tömi a sakkfigurát, közben
kitör néhány fogat, olyan vadul nyomja le a torkába. Antoine
fuldokolni kezd, ahogy öklendezik, arca pipacspiros lesz.
Sean hagyja, hogy egy kis levegőhöz jusson, miközben Antoine
megpróbálja kiköpni a sakkfigurát, és két hörgés között vér folyik a
szájából.
– Akkor haladjunk végig a listánkon, rendben, Sean?
– Rendben – mondja Sean, és vasmarokkal fogja a ficánkoló
Antoine-t.
– Elloptuk a pénzét?
– Igen.
– Palo elvette a feleségét?
Bólintás.
 – Sárba tapostuk a hírnevét?
– Nevetség tárgya lett, de igazából ezt magának köszönhette.
– Elloptuk a királyságát, átadtuk a kulcsát a hadnagynak, aki a
feleségét keféli, és a mi előnyünkre szolgáló pozícióba helyeztük el?
Sean fenyegető mosolya megvillan, és bólint.
– Palónak pokolian jó éve lesz.
– Kihagytam valamit?
– A szeretője most menekült el Franciaországból – vonja meg a
vállát Sean. – Valami biztosan megijesztette.
Antoine pillantása ide-oda jár köztünk, arcát a teljes vereség
torzítja el, ahogy odalépek hozzá, és a Glock csövét a homloka
közepére nyomom.
– És nekem a kisujjamat se kellett mozdítanom, mert én csak egy
gyalog vagyok, akinek sikerült találnia egy királynőt, és elérte, hogy
beleszeressen. De mit ér egy gyalog, aki sakkot adhat, de mattot
nem?
A fegyvert a koponyájába nyomom, felfelé fordítom a fejét,
kényszerítem, hogy a szemembe nézzen, és meghúzom a kibaszott
ravaszt.
 Negyvennegyedik fejezet

Cecelia

– Nem, nem, nem! Ne már, jézusom, ne! – kiált fel Eddie, ahogy
belépünk a bárjába. Önkéntelenül is kirobban belőlem a nevetés,
Tobias viszont haragosan pillant rá. Mikor legutóbb itt jártunk, a
vitánk miatt Tobias majdnem teljesen szétverte a helyet. Úgy látszik,
Eddie meglehetősen jól forgatta meg a bánatpénzt. Körülnézek, és
halkan füttyentek.
– Szuperül néz ki a hely! Csodás a világítás.
Eddie letöröl egy tükröt.
– Vajon meddig maradhat ilyen…
Egy hang szólal meg mögöttünk.
– Nyugi, Eddie, szerintem ma csak a csillárról fogunk lelógni! –
Megfordulok, és Jeremyt pillantom meg az ajtóban; elvigyorodik, én
odarohanok hozzá, ő pedig útközben a karjába kap.
– Egek ura, te lány, te egyre szebb vagy! – suttogja, ahogy
felemel, magához ölel, majd megragadja a karomat. – Hogy s mint
vagy?
Átintek a vállam fölött, és felvonom a szemöldököm.
– Oké, értem. Kemény dió, nem igaz?
– Vigyázz a szádra! – csattan fel Tobias, és mindketten
átpillantunk rá. Teljesen ellazult, kezében gin van, és tetőtől talpig
Armanit visel. Egy másodpercig elveszek a vonzalomban, és Jeremy
a vállamra helyezi a kezét.
– Van kedved egy kis billiárdhoz?
– Feltörlöm a földet a seggeddel – ígérem.
– Vagy így lesz, vagy Cecelia megmogyoróz a dákójával.
Mocskos kis trükk – szólal meg mögöttem Russell hangja, amitől
kibújok Jeremy öleléséből, és Russell magához ölel.
– Te seggfej, azt csak egyszer csináltam!
– Kétszer, a tököm számolta.
– Nem mintha szükséged lenne a töködre. Sosem fogsz
megállapodni – jegyzem meg, ahogy Tobiasra pillant.
– Nos, ha nem hajlandó biztosítani a hosszú távú…
– Fejezd be azt a mondatot! – mondja Tobias nyugodt hangon. –
Kérlek, fejezd be azt a mondatot!
Russell égnek emeli a tekintetét.
– Nem akarnám, hogy összegyűrd azt az öltönyt, Hugo.
Tobias leteszi a gint, és leveszi a zakóját, felgyűri az ingujját,
nekem pedig dobogni kezd a szívem izmos karja láttán. Újra
felszínre törnek az emlékek az itt töltött időről, a régi szép napokról,
ahogy az égő érzés felkúszik a torkomban, és Eddie hoz egy kancsó
sört, míg Jeremy beállítja a billiárdgolyókat. Tobias billiárddákóval a
kézben rám pillant, kérdőn felszegi az állát, én pedig válaszul
bólintok, míg érzéseim azzal fenyegetnek, hogy felülkerekednek
rajtam, ahogy a Wish You Were Here szólal meg a zenegépből.
Nem tökéletes, és egyáltalán nem az a viszontlátás, amiben
reménykedtem. Néhányan nincsenek itt. De ez már nem a múlt. A
szerelmem szemében némi szomorúságot látok, és egy ideig fogva
tartjuk egymás tekintetét, amíg elég erősek vagyunk ahhoz, hogy
megtörjük a kontaktust. A következő egy órában figyelem, ahogy
hárman iszogatnak, és ugratják egymást, itt-ott közbe is szólok. A
szórakozásom nagyrészt abból fakad, hogy figyelem köztük a
majdnem egy emberöltővel korábbra datálódó bajtársiasságot; ezek
a fiúk már jóval azelőtt megalapozták a kapcsolatukat, hogy én
megjelentem. És bár egyes dolgok változnak,
a szeretet ugyanaz marad. Úgyhogy erre iszunk. Most ünneplünk,
sőt ez az új norma, ahogy lábujjhegyen körbejárjuk néhány
pótolhatatlan Holló hiányát – azokét, akik elhunytak, vagy egy másik
jelenbe léptek át, ahogy mindannyian tesszük majd, ha eljön az
időnk. És számunkra ez az idő előbb jön el, mint utóbb.
De a mai este itt van nekünk, és ez elegendő.

Feldobott vagyok a többórás sörözéstől a fiúkkal, meggyújtom vörös

tűzijátékomat, ahogy a zenekar elmasíroz, karácsonyi dalokat
játszik, és onnan, ahol állok, az utca szélén észreveszem, hogy
Tobias sokadjára is a tömeget kémleli. Amikor a tűzijáték fényei
elhalnak, odamegyek hozzá.
– Ha ideges leszel tőle, hazamehetünk.
– Semmi gond – biztosít róla, testtartása merev, ahogy hátradől;
hóembermintás pokrócba burkolódzva ül egy kerti széken, amit
ideúton vásároltunk.
– Ezért nézel ki úgy, mint akinek szorulása van?
– Igen – mondja révetegen, én pedig nevetésben török ki, és
leülök mellé a székre, megcsókolom abban a reményben, hogy
arcáról eltűnik az a zavart kifejezés. Ehelyett félrehajtja a fejét,
viszonozza a csókomat, fél szemmel a tömeget figyeli. Belenevetek
a szájába, elhúzódik, és bambán rám vigyorog.
 – Nem élhetünk így, Tobias.
– Csak adj még egy kis időt, hogy alkalmazkodjak! – nyugtat.
– Mennyit?
– Nagyjából hetven évet – mondja tárgyilagosan, én pedig a
fejemet ingatva elmosolyodom. Megkocogtatja a szék műanyag
karfáját, én felemelem az ujjait, és végigcsókolom, remélve, hogy
idegessége némileg enyhül.
– Mindenütt vannak embereink, akkor meg mi zavar ennyire?
– Cecelia, el akarlak venni feleségül.
Megfordulok az ölében, hogy ránézzek. Az arca komoly.
– Lehet, hogy nem jól látom, Francia, de láthatóan nem tűnsz túl
boldognak tőle.
– Ennek itt és most vége. Többé nem fogom háttérbe szorítani a
fontos dolgokat, és elég hosszú ideje dédelgetem magamban ezt a
vallomást. Ezt a beszélgetést muszáj lesz lefolytatnunk.
– Ez az egész várhat, Tobias. Én nem… vagyis… fogalmazzunk
úgy, hogy a biológiai órám jelenleg mélységesen hallgat.
– Én kissé reménykedem abban, hogy megvársz majd egy másik
órát. – Nagyot nyel. – Mielőtt véglegesen eldöntenénk bármit is.
Összehúzott szemmel meredek rá.
– Mit?
– Én… – A fejét ingatja, különféle érzelmek kavarognak az arcán.
– Én akár most rögön is feleségül vennélek, Cecelia. Most, ebben a
kibaszott pillanatban megadnám neked a gyűrűt, az esküvőt, akár
kicsi, akár nagy, kinyilvánítanám a szerelmemet, de nem ígérhetek
neked ilyeneket, mert lehet, hogy nem tudnék megbizonyosodni
arról, hogy valóra tudom váltani őket.
– Ha a hűségről beszélünk, akkor ezzel az erővel akár kurvára le
is lőhetnélek.
– Lehet, hogy beteg vagyok.
Testem megrándul, ahogy végigárad rajtam a döbbenet. Alig
tudom kinyögni azt a néhány szót.
– Hogy érted, hogy beteg?
– Tudod. Mindig is tudtad.
Két másodpercbe telik, ahogy a tekintetével közli velem az
igazságot.
– Mindenre, amit teszek, alapos okom van.
Ahogy hónapokkal ezelőtt így érvelt számos cselekedete mellett,
most a szégyen vet árnyékot arcvonásaira – igazi gyengesége, a
félelem az, ami a leginkább eluralkodik rajta.
A szerelmem.
Az én kibaszott szerelmem.
Milyen vak voltam! Mekkorát tévedtem, amikor azt hittem, tudom,
mik a félelmei, főleg azon a napon az irodában, amikor hagyta, hogy
kisétáljak az életéből. Mindig is azt hittem, hogy a veszély miatt
lökött el magától állandóan, mert számomra ő mindig is csak a
veszélyt fogja jelenteni. Az évek során arra kényszerültem, hogy
mivel tudatosan kerülte az igazságot, számos érvét csak
találgathattam, és ez az ő bűne – de többé nem fogom
bármelyikünket is amiatt hibáztatni, hogy mit rontottunk el és hol.
Mostantól kezdve magam mögött hagyom a feltételezéseket, mert
ezzel a férfival soha nem az, aminek látszik. És ezáltal megértem,
hogy egyes múltbeli cselekedeteinek mi volt a mozgatórugója.
– A skizofréniától félsz? Attól, hogy te is beteg leszel, akár az
apád? – Könnyek gyűlnek a szemembe.
– Az a nő, akivel az utóbbi időben beszélgetek, Sonia… – úgy
mondja ki, mintha rettegne a szavaktól –, apám pszichoterapeutája
volt az elmegyógyintézetben. Amíg apámat ott kezelték, Sonia
beszélgetni kezdett velem. Érezte rajtam, hogy küzdök ezzel a
félelemmel, a saját problémáimmal. Segít megtalálni, mire
összpontosítsak, amikor az agyam néha elárul. Erre nem létezik
genetikai vizsgálat, de a viselkedésem bizonyos szegmensei arra
utalnak, hogy lehetséges, hogy beteg leszek.
– Ez idegesség és kényszeresség. Azért elég nagy a különbség.
Édesapádat huszonnyolc évesen diagnosztizálták, Tobias. Te már
majdnem tíz évvel lehagytad őt.
– Még így is megtörténhet – nyel nagyot Tobias. – Hét évem van,
mire lejár a „mi lett volna, ha” órája, és még azután is van némi esély
rá. Valódi esély, hogy megtörténhet, Cecelia. És néha tényleg
elveszítem önmagamat. Főleg a paranoiában.
– A te szakmádban azért erre reális esély van.
– Sonia is ezt mondja. – Tobias lesütött szemmel beszél, és ettől
teljesen padlóra kerülök; ennyire szégyelli magát. – De Sonia nálad
realisztikusabb. Van rá esély, Cecelia. Kénytelen vagyok elismerni.
– Oké – hunyom le a szememet, és gyűlölöm azt a tényt, hogy
alig pár hónappal ezelőtt gyávának neveztem, mert a küzdelem,
amivel nap mint nap szembenéz, még nagyobb hőssé teszi a
szememben, mint bármi más.
Tobias kicsit megigazít az ölében, ujjpercei végigfutnak az
állkapcsomon.
– Ismered a… szokásaimat. Láttad, hogy magamba zuhantam
Virginiában. Számos megkérdőjelezhető, ehhez hasonló állapotban
voltam már… – Szemében félelem csillan, ahogy rám néz;
teljességgel elveszettnek tűnik. – Semmi irányításom nem lesz
fölötte, ha megtörténik velem. Nem hozlak olyan helyzetbe,
amilyenbe anyámat hozták, hogy egy kisgyermeket kelljen
felnevelnie, miközben a férje megbolondult.
– Ezért utasítottál el engem amikor megjelentem?
– Az egyik okom ez volt, igen. Te még fiatal vagy, Cecelia. Már így
is annyi mindent elraboltam tőled! Mi mindent vehetnék még el?
Olyan mohó azért nem vagyok. – Ettől a kijelentéstől a szívem millió
apró darabra hasad.
– Vegyél el mindent, Tobias, mert senki más nem veheti hasz-­
nomat! Soha nem is fogja. Csak te. És tudom, hogy mit gondolsz, és
igazad van. Soha nem foglak elhagyni. Ebből az okból soha. Soha,
de soha! Úgyhogy ne is kérj meg! – Tobias továbbra is hallgat, lesüti
a szemét, én pedig újra kényszerítem, hogy szembenézzen velem. –
Az Isten verjen meg, Francia, többé nem rejtőzhetsz el előlem!
Megértetted? Mondd, hogy hiszel nekem, Tobias! Soha nem foglak
ezért szándékosan elhagyni. Ami neked fáj, nekem is fáj. Ami téged
megijeszt, engem is megijeszt – mormolom, ahogy orrát végigfuttatja
az állkapcsomon. – Ha kudarcot vallunk – biztosítom róla – együtt
vallunk kudarcot. Soha többé nem leszel egyedül. Soha az életben.
Rám emeli kivörösödött tekintetét.
– Ha valaha is eljön az idő, amikor nem tudok…
– Hagyd abba! Erről nem beszélünk.
– Most jön az, amikor hagyod, hogy realista legyek.
Megadom magam a tekintetében látott színtiszta eltökéltségnek.
– Együtt csináljuk, hacsak nem válok cselekvőképtelenné, amikor
elérünk a következő pontra. Te döntesz.
– Miről döntök?
– Hogy mikor térjünk vissza, ha egyáltalán visszatérünk.
 – És mi lesz azzal, amit te akarsz? Mi lesz az én királyommal?
Tobias orra végigsimít az arcomon.
– A király még csak készülődik király lenni. Egyelőre a királynő az,
akié az irányítás a sakktáblán.
 Negyvenötödik fejezet

Tobias

Kinyitom a szállodai szoba ajtaját, és megállok, amikor meghallom

az ismerős dallamot – a K című számot a Cigarettes After Sextől. A
csajom abban a bizonyos hangulatban van. Elvigyorodok, becsukom
az ajtót, és beosonok a nappaliba, hogy megkeressem Ceceliát. Az
antik zsúrkocsin frissen elkészített ital vár, én pedig felemelem és
nagyot kortyolok belőle.
– Trésor?
Ahogy vártam, semmi válasz. Belépek a hálószobába, és látom,
hogy az is üres, eltekintve az ágyon heverő ruhazsáktól, amin egy
cetli fekszik.

Egy király számára mérték alapján készült.

Boldog karácsonyt!
X

Leteszem a poharamat a komódra, odalépek és kicipzárazom a

zsákot: klasszikus Armani-öltöny kerül elő belőle keskeny
nyakkendővel és frissen kikeményített fehér díszzsebkendővel.
– Trésor! – sóhajtok fel, és ujjaim elismerőn futnak végig az
anyagon; önkéntelenül is elmosolyodom.
 Kibaszottul tökéletes.
Ez a nő ismer engem, a történetemet, a kezdetemet és a
végemet, a hibáimat, a hegeim múltját – erős és gyenge pontjaimat.
Tisztán átlát a pajzsomon, és ő az egyetlen, aki képes mögé hatolni,
behatolni a hús és vér alá, hogy elérjen az alatta dobogó szívig. Én
adom neki ezt a hatalmat, hogy a kezébe fogja a szívet, és azt
tegyen vele, amit akar. És még így is – mivel tudom, mit képes tenni
velem –, még így is szeret, és teljes mértékben elfogadja a terhet,
miközben hűséges és becsületes marad.
Az elfogadásával együtt járó felszabadultság érzése az, amit
eddig öntudatlanul is kerestem a nagyvilágban, és benne találtam
meg. Ezekben a kincset érő másodpercekben lubickolok abban a
megértésben, hogy van valaki, akivel megoszthatom magamat; aki
társ, szerető, bizalmas és barát. A szerelme az egyetlen
visszaigazolás, amire valaha szükségem lesz.
Az öltöny zakója alatt apró bőrdoboz fekszik. Felemelem, kinyitom
és egy pár kézzel készült mandzsettagombot pillantok meg, mely
finom és alapos részletességgel készült. Kitárt szárnyú hollót
ábrázol. Ha bármilyen kétségem is volt eddig az üzenetével
kapcsolatosan, az most eltűnik, és elkezdek vetkőzni.

Cecelia

Végigfut rajtam a várakozás izgalma, ahogy lehúzom a

kulcskártyámat a kijelzőn, és kinyitom az ajtót. A dallam még mindig
megy, ahogy akkor is ment, amikor órákkal korábban így hagytam.
Ma kihasználtam a hatalmam – ahogy Tobias is gyakran tette a
múltban –, hogy kivitelezzem saját, személyes terveimet. Az utóbbi
néhány órában arra használtam fel a madaraimat, hogy kövessék
Tobias minden lépését, így tudom, mikor fog megérkezni.
Magabiztos léptekkel megyek be a nappaliba, amit üresen találok,
de a halványan terjengő, fűszeres illattól irányt változtatok –
karomon felágaskodnak az apró pihék, forróság önt el a lábam
között. Belépek a hálószobába, de ott sem találok senkit, a
verandaajtó viszont nyitva van. Amikor belépek, megpillantom az
erkély túlsó végén, és a látványtól megtorpanok. A látványtól, ahogy
háttal áll nekem, egyik keze a korláton nyugszik, a másikban ital,
eláll a lélegzetem – azonnal feltámad bennem a vágy. Haját
hátrasimította, most kicsit hosszabb, így a vége enyhén göndörödik
a füle körül. Amikor teljesen felém fordul, akkor ajándékoz meg a
valódi kinccsel.
Jézus Isten!
Időtlen, félelmetes, rettenetes és zseniális ez a fenyegetés. A
nyugtalanság leghihetetlenebb képe. A szemében táncoló lángok az
elevenembe vágnak. A leghalálosabb és legvonzóbb férfi a földön. A
köztünk bizsergő forróság már most túlságosan erős. A tudattól,
hogy egészen biztosan lángra lobbant, ha megérint, elindulok felé,
készségesen vetem bele magam a saját kis poklába. Az egész
napot azzal töltöttem, hogy teljes és totális mértékben felkészültem,
csupán azért, hogy a tekintetében ragyogó ajándék az enyém
lehessen. Álla alig észrevehető biccenésével jelzi, hogy lépjek előre,
én pedig engedelmeskedem, megindulok, felé lépkedek, és közben
úgy veszem le a dzsekimet, hogy lépéseim üteme nem törik meg.
Végignéz rajtam, pillantása megpihen a szegecses bőrcsizmán és
az egyenes vonalú, mell alatt karcsúsított ruhán, mely második
bőrként tapad rám. Szinte alámerülök a lehetőségekben, és
fáradozásaim jutalmaként Tobias belemarkol a hajamba, pont olyan
erővel ragadja meg, hogy egy kicsit fájjon.
Visszatért hát az én megtört királyom. Bár örökre szóló sebeket
szerzett, ismét önmaga, és teljes mértékben az enyém.
– Ezt akarod?
– Igen. Itt az idő.
– Biztos vagy benne?
Kicsit lazít a szorításán, meleg lehelete az ajkamat éri, ahogy
lehajol. Tüzes tekintete az enyémbe mélyed, máskülönben közönyös
arcában ez az egyetlen érzelem. Csak ez a férfi képes
romantikusnak feltüntetni azt a lehetőséget, hogy együtt haljunk
meg. De most a félelem legcsekélyebb szikráját kutatja bennem. A
félelemét, mely már nem létezik, és nem is fog, amíg együtt csináljuk
ezt az egészet.
– Teljes mértékben.
Válasza lassú biccentés, majd lefelé bámul, és szabad kezével a
ruhám alá nyúl, ujjai felcsúsznak a combomon. Orrcimpája kitágul,
ahogy kitapintja, hogy nincs rajtam bugyi, és ujjbegyein ott érzi
növekvő vágyam bizonyítékát.
– Remélem, nem tervezted, hogy ma éjszaka még kilépsz ebből a
szobából, Trésor.
Széthúzza a finom redőket, majd benyomja az ujjait, egyre
erősebben szorít, ahogy megérzi vágyamat. Ajkam elnyílik, ahogy
odahajol, nyelvét végigfuttatja alsó ajkamon. A testem szinte
muzsikál, végigsimítok selyemnyakkendőjén, majd lenyúlok, kezem
a farkára fonódik, ami mohó érintésem nyomán azonnal életre kel.
Még mindig a hajamba markol, félrehúzza a fejemet, kihasználja,
hogy ilyen közel vagyok, és telt ajkát a nyakamra nyomja.
Nyögésemtől még gyorsabban mozognak az ujjai, és
másodperceken belül már a nevét lihegem.
Tobias szép lassan teljes tenyerét a tarkómra helyezi, majd
elégedetten lenéz rám – ez a férfi lángol, teljes mértékben egy és
egész, amennyire csak azután lehet, amit elszenvedett, és én
elsuttogom azokat a szavakat, amikre várt.
– Lássunk újra munkához!
 Negyvenhatodik fejezet

Tobias

Az öreg állóóra ketyegése és a velem szemben ülő nő élénk

pillantása egyaránt feszültté tesz. Egy teljes perce ülünk kellemetlen
csendben. Christy felemeli a teáscsészéjét, és résnyire összehúzott
szemének pillantását egyszer sem veszi le rólam, miközben én
megköszörülöm a torkomat. Triple Fallsból rövid autóút vezetett a
pokol mélyére, mert ez a penitenciám része és Cecelia egyik
feltétele ahhoz, hogy újra beléphessek. Részletesen elmondták,
hogy miért „az én feladatom” helyrehozni a múltam tévedéseit, és
olyan embereknek kell elmagyaráznom a viselkedésemet, akik saját,
kizárólagos kis világunkon kívül Cecelia számára a legfontosabbak.
Egyikük most épp rám néz, olyan tekintettel, mintha valami lassú és
fájdalmas halálnemet latolgatna számomra.
Cecelia megköszörüli a torkát mellettem, majd kacagásban tör ki.
– Christy, ne légy olyan szigorú vele! Szerintem még életemben
nem láttam ennyire verejtékezni.
Továbbra is Christyt bámulom; jövőm újabb ballépését, és a
„leges-legjobb barátot”. Azt a barátot, aki a kapcsolatunk természete
miatt az évek során kénytelen volt többször is hamvaiból
feltámasztani Ceceliát. Most már egyértelmű – főleg mivel Cecelia
elégszer figyelmeztetett –, hogy nem voltam eléggé felkészült,
amikor kinyitotta az atlantai kertvárosban elhelyezkedő, koloniális
stílusú otthonának ajtaját. Amikor megérkeztünk, Christy sietősen
elküldte a férjét a két gyerekükkel a Home Depot-ba – ami,
gondolom, elég biztos távolság volt, onnan nem látszódik majd az
elkerülhetetlen, gomba alakú felhő.
Számomra ez egyszerre penitencia és az ár, amit Ceceliáért
fizetek – Christy számára pedig az elszámoltatás napja.
Láthatóan mindjárt felrobban a dühtől, ahogy ismét belekortyol a
csészéjébe, és vádló pillantása Ceceliáról rám vándorol.
– Hallgatlak.
Cecelia rám pillant.
– A terep a tiéd.
Szóra nyitom a számat, majd becsukom; nem is tudom, miért
voltam hajlandó belemenni abba, hogy elmagyarázom indokaimat az
atlantai pokolbéli született feleségnek. Nos, megteszem, de nem
vagyok túl boldog tőle.
– Most együtt vagyunk – és kezemmel átszelem a levegőt –, és
punktum!
– Tobias – sziszegi oda Cecelia figyelmeztetőn.
Szó szerint látom, ahogy Christy füle szinte füstöl a dühtől, ezért
megadom magam, és türelmesen nagy levegőt veszek.
– Miért nem kérdezed meg, amit tudni szeretnél?
Christy teljes fegyverzetben lendül támadásba.
– Ugye, most már nem bünteted azért, hogy lefeküdt a tesóddal?
Cecelia élesen beszívja a levegőt, én pedig ránézek, majd Christy
felé fordulva szólalok meg.
– Nincs mit megbocsátani.
– Ez baromság, éveken át kínoztad őt!
 – Christy, te nagyon sok mindent nem tudsz – szól közbe Cecelia.
– Nagyon sok mindent.
– Igen? És mégis mit? Ez a seggfej talán nem azt állította, hogy
szeret, és aztán elhajított? Nem igaz, hogy egy évvel ezelőtt
másodjára is kitépte a szívedet, és utána még jól meg is taposta?
Christy váratlanul feláll, az asztalra teszi a teáscsészét és az
alátétet, majd csípőre teszi a kezét.
– Megértem, hogy a fivéredet gyászoltad, és ezért őszinte
részvétem, de ez nem indok arra, hogy úgy bánj egy nővel, ahogy te
bántál vele. Ez megbocsáthatatlan, és most itt vagy, nálam? Mit
akarsz, adjam áldásom rátok? Aha, esélyes. Majd ha a disznók
repülni fognak. Cecelia éveken át hűségesen szeretett téged, de
mondd, te szeretted őt? Te egyszer is érdeklődtél az ő élete iránt,
vagy az élete szereplői iránt? Vetted a fáradságot, hogy
megismerkedj az édesanyjával? – Christy haragos pillantását most
Ceceliára veti. – És te idehoztad, és azt képzelted, hogy részemről
ez így teljesen rendben lesz? Hát nincs teljesen rendben!
Cecelia hazudott Christynek, többször is, hogy nekem ne essen
bajom, a hozzá legközelebb állókkal való kapcsolatait tette tönkre,
hogy engem megvédjen, miközben el is idegenítette magát tőlük. És
egész végig egyedül volt – egyedül volt azzal a tudással, az
igazsággal, és emiatt el is szigetelődött; ez a minta a sajátomat
ismétli.
– Christy! – szólítom meg, és figyelme lassan felém fordul. –
Kérlek, Cecelia kedvéért, ne értem, hanem érte, hallgasd meg azt,
amit mondani szeretnék!
– Talán valami mondanivalód van?
– Elég sok. És igazad van, itt én vagyok a rossz zsaru, és
borzalmasan bántam Ceceliával. Nem érdemlem meg őt.
– Hát nem is! És talán nem akarom hallani a kifogásaidat. –
Felpattan, és elkezd játékokat felszedegetni a szőnyegről; az
ellenséges hangulatú pakolás közepette időnként rám vetett gyilkos
pillantásából ítélve nyilván nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne vágja
hozzám a különféle tárgyakat. Miután néhány másodpercig
nyugtalanul figyelem, felállok, és segítek neki, felemelek egy
rágókát. Christy kikapja a kezemből, és látom a félelmet a
szemében, ahogy megpróbálok érvelni előtte.
– Szeretem Ceceliát.
– Borzalmasan tudsz szeretni.
– Ezután majd jobban fogom csinálni.
– Ez nem elég jó. Komolyan képes vagy okolni őt azért, hogy
továbblépett, miután te…
– A testvére nem autóbalesetben halt meg – mondja Cecelia
halkan, és Christy összerezzen a beismerés hallatán. – Több lőtt
sebbe halt bele egy fegyveres harc során, apám házában, ahol
mindkettőnket megmentett. – Christy tátott szájjal áll, a műanyag
játékkulcs a kezében van; visszakísérem a remegő lábú nőt a
helyére.
Christy tátott szájjal bámulja Ceceliát, én pedig elsütök egy viccet,
hogy oldjam a feszültséget.
– És tudjuk, ki lőtte le Kennedyt.
 Negyvenhetedik fejezet

Cecelia

– Szentséges Atyaúristen! – jelenti ki Christy sokadszorra is, míg

Tobias a kétéves kisfiút kergeti a homokozó körül, Josh pedig a
grillsütő mellett foglalatoskodik.
A vallomásunk felénél Christy a teáját borra cserélte le. Nem
sokkal azután, hogy végzett az első üveggel, hazaért Josh, és úgy
döntött, így tél közepén nekiáll grillezni, aminek az lett a vége, hogy
mindannyian ott szorongunk Christyék hátsó verandáján, és a két
férfi egyszerre zsonglőrködik a grillel és az egyik totyogóval.
– Őrület, tudom. És szerintem nem kéne elmondanod Joshnak.
Legalábbis az egészet nem.
Christy arcára kiül a több ezer felfedett titok okozta stressz, és
szinte felsikolt.
– Hogy is ne mondanám el?!
– Vagyis elmondhatod, de ha megteszed, kétlem, hogy
visszaenged minket a házba. Azt nem szeretném.
– Nem sodornál veszélybe – jelenti ki Christy magabiztosan. –
Soha.
– Most már a titkosszolgálat véd minket, és igazad van, sosem
tennék ilyet.
– Ez kész őrület! Nem tudom, hogy dühös legyek, vagy
csodálkozzak, vagy izgatott legyek, vagy… Édes Istenem, ettől a
pasitól legszívesebben szülnék még egy gyereket!
Tobias ott áll a totyogóval a kezében, ahogy a kicsi a hintára
mutat.
– Ne érts félre, imádom Josht – pillant Christy a férjére, aki a
kapucnis pólója felett egy Kóstold meg a kolbászom! feliratú kötényt
visel –, de a kettes számú ajtó is roppant vonzó.
– A kettes számú ajtó egy jó útra tért egomániás és gigantikus
seggfej, akivel meg kell harcolnom életem minden egyes napján.
– Menő – jelenti ki Christy, és Tobiast méregeti; láthatóan teljesen
hidegen hagyják a szavaim, ahogy visszanéz rám. – Tudod, még ha
el is mondanám Joshnak, akkor sem hinné el.
– Te elhiszed?
Christy együttérzőn bólint.
– Minden szavát. A többi történetedben túl sok volt a fehér folt és
a következetlenség. Most már minden teljesen érthető. Egy ideig azt
hittem, megbolondultál, aztán jó útra tértél Collinnal, ezért azt
gondoltam, hogy az egész csak egy gonosz varázslat volt.
Azóta nem hallottam Collin nevét, mióta elváltak útjaink, ami
némileg enyhített a vele kapcsolatos bűntudatomon.
A puszta említésétől hirtelen megbánás söpör végig rajtam. Gyászos
állapotomban, mivel új életet akartam kezdeni, az egyik
gyászolásáról áttértem a másik gyászolására, de a pusztító út, amit
megtettem, most válik csak igazán egyértelművé előttem.
Christy olvas az arcomról.
– Collin jól van. Megismerkedett egy lánnyal.
– Honnan tudod?
– Az utolsó randis esténken Joshsal láttam őket egy divatos
étteremben a városban.
– Tényleg? Boldognak tűnt?
– Igen, annak.
– Miért nem üzentél rám?
– Mert mióta elköltöztél a virginiai Nagy Semmibe, te sem sűrűn
üzentél rám.
– Megint magamba zuhantam, és már elegem volt abból, hogy
megint rád toljam.
– Nem erről van szó! – csattan fel Christy. – A barátságnak
nincsenek határai, egy barát mellett mindig ki kell állni. Ennek
nincsenek korlátai.
– Sajnálom, ha fájdalmat okozott a távolságtartásom.
– Igen, fájdalmat okozott.
– Sajnálom. És többé nem fog előfordulni. Erre megesküszöm.
Soha többé nem hazudok neked. Nem akarom, hogy eltávolodjunk
egymástól.
– Én sem, de értem, hogy miért hazudtál. Most már értem. És
visszakaptalak téged. De édes Istenem, Cecelia… még mindig
zsibbadt az agyam ettől az egésztől. Ez komoly?
– Száz százalékban komoly, és nagyrészt ő az oka – Tobiasra
pillantok, ahogy felpattintja az újabb doboz sört, amivel Josh
megkínálja. Tucker rohan oda hozzánk, vastag télikabátjában.
– Mami, cúszda, jécci, mami!
Tuckert egy másodperc múlva felemelik a földről, és Josh a
vállára teszi. Kedves szeme bocsánatkérőn ragyog ránk. Figyelmes
férj, és tudja, hogy kevés a közös időnk.
– Majd apu segít – hajol le Josh, megcsókolja Christyt, és látom a
barátnőmön, hogy legbelül olvadozik. Christy boldog, valóban
boldog, és rövid ideig eltűnődöm azon, hogy az életem valaha
hasonlítani fog-e egy fikarcnyit is Christy életére. De a helyzet az,
hogy nem érdekel, amíg mindketten részt vesznek benne. Amíg
velem van az a férfi, aki lángoló, figyelmes tekintettel néz, és
kétségtelenül ugyanarra gondol, ahogy Josh fickándozó kisfiára,
majd rám pillant. Megpróbálom elképzelni magunkat ebben a
helyzetben, a kertvárosban, és nagyon nehezen megy. És biztosan
tudom, hogy ez nem fog megtörténni, legalábbis a közeljövőben
nem.
– És, most mihez kezdetek?
– Folytatjuk – kortyolok bele a boromba.
– Komolyan?
– A kormány védelme és segítsége mellett felkutatjuk őket –
mindannyiukat. Amíg Monroe hivatalban van, addig csináljuk. Nem
húzogatni fogjuk az oroszlán bajuszát. Hanem kurvára felrúgjuk a
dögöt.
– Ez… ez őrület.
– Tudom. Én is valahol a közepén kapcsolódtam be a sztoriba, és
évekbe telt, mire teljesen megértettem.
– Nem kellett volna törődnöm azzal, amit mondtál, meg kellett
volna látogassalak.
– Christy, muszáj volt megvédenem téged.
– Tudom. Igyekszem nem haragot tartani, de azért egy ideig eltart
majd. De minden rendbe jön majd köztünk. Közted meg köztem
végül mindig minden rendbe jön. És száz százalékban melletted
állok. De – pillant rám, és hangja komolyra vált – nem kéne bizonyos
extrákat is kérni az egyezséghez?
– Például?
 – Szerinted tudsz nekünk adómentességet biztosítani?
Mindketten nevetésben törünk ki, és két kíváncsi férfifej fordul
felénk. Tobias olvas az arcomról, és halványan rám mosolyog, majd
folytatja a beszélgetést Joshsal.
– Mi a csudáról beszélgethetnek ezek ketten? – mereng el
Christy, ahogy a férfiakat figyeli. – Mi a fene lehet közös bennük?
Tobiast figyelem, aki ezen a ponton már teljesen ellazult, pedig a
kertvárosban van, tulajdonképpen egy vadidegennel. Miattam van itt,
amiatt, mert ez a család, ezek az emberek fontosak számomra –
mert szeret engem. És remélhetőleg a jövőnkben hasonló
összejövetelek lesznek, annak ellenére, hogy a mi jövőnk egyáltalán
nem a Baldwin-család jövőjének tükörképe.
– Egy kifinomult, szinte áthatolhatatlan férfit látsz, méregdrága
öltönyben. És igen, ez igaz, de én már nem ezt látom. Egy kisfiút
látok, aki árvaként kezdte, és aki eltökélte, hogy megvédi az öccsét.
Egy szegény kölyköt, aki rossz utcában lakott, akit megfélemlített az
a világ, amit nem értett, de úgy döntött, megváltoztatja – maga miatt,
az öccse miatt, és miattunk. Azt a férfit látom, akivé ez a kisfiú vált,
aki bármennyire is átalakult, sosem felejtette el honnan jött, és
hogyan formálta őt ilyenné ez a világ.
– Csodálatra méltó… Tobias valóban… valóban különleges.
Tobias ránk pillant, ahogy a levegőben elektromos szikrák
kezdenek pattogni közöttünk.
– Valóban az – helyeslek.
Igazi király.
Christyhez fordulok.
– Tudom, hogy ma már sok mindent kértem tőled, de szeretnék
kérni egy szívességet.
 Végigfuttatom ujjaimat Beau füle mentén, és a könnyeimmel
küszködök. Tobias lehajol, megismétli a mozdulatot, zakója alja a
fagyott füvet súrolja.
– Nem kell itt hagynunk. Hiszen…
– Számára ennél nincs biztonságosabb hely. Semmi baj. Jól
vagyok.
Tobias ujjával felfelé fordítja az államat, és ujjpercével végigsimít
rajta, elhessegetve a hazugságot.
– Ami neked fáj, nekem is fáj.
Nagy nehezen kipréselek magamból egy kacajt.
– Neked nem fog hiányozni.
Tobias arcából ítélve azt látom, hogy ez már nem így van.
Megszerette a kutyámat. És talán egy napon képesek leszünk
otthont adni neki, de jelenleg nincs helye a mi világunkban. Tobias
végigsimít Beau hátán.
– Biztos vagy benne?
– Nem tudjuk, hol fogunk kikötni. Beau-nak jó otthonra van
szüksége addig, amíg ki nem találjuk.
Christy úgy egy méterre áll tőlünk, pillantása ide-oda jár köztünk,
majd pórázon odakísérem hozzá Beau-t.
– Rendes kutya. Elvileg nem lesz sok gondod vele. – Hangom
remegése elárul, és Tobias káromkodásban tör ki mögöttem,
kétségtelenül bűntudatból. Azonban nekem kellett döntenem, és
döntöttem. Minden erőmet összeszedem, de Christy alig pár
másodperc múlva átölel.
– Mikor látlak? – tudakolja, ahogy szorosan magamhoz ölelem.
– Még nem tudom, de ha eljutunk valameddig, jelentkezem.
– Szeretlek.
 – Én is szeretlek.
Addig ölelkezünk, amíg a sötétített üvegű Mercedes megáll a
járdaszegély mellett, és ez eddigi életem végét jelenti. Christy
elenged, és könyörgő pillantást vet Tobiasra.
– Ne adj okot rá, hogy megkeresselek!
Tobias bólint, majd beterel a várakozó terepjáróba.
Ahogy becsapódik az ajtó elindulunk. Érzem magamon Tobias
pillantását, majd egy másodperc múlva odakiált a sofőrnek.
– Arrêtez! – Állj!
A sofőr a homlokát ráncolja, ahogy Tobias a fejét rázza, és angolul
szól hozzá.
– Állj!
Zavarba ejt ez a kifakadás, hozzá fordulok, de Tobias kiugrik a
kocsiból. A sofőr visszanéz rám, arcán szintén zavar tükröződik,
ahogy az utcát pásztázom valamiféle fenyegetés után, amit esetleg
nem vettem észre, míg előveszem a Glockot a táskámból. Egy perc
múlva Tobias nyitja ki a kocsiajtót a másik franciával a kezében;
mindketten lihegnek, ahogy visszaül a kocsiba, Tobias szorosan
magához öleli a kutyát, Beau pedig az állát nyaldossa. Tobias
kihívóan rám pillant, hogy merészeljek vitába szállni vele, majd
elmosolyodik, és megszólal.
– Meg tudom tanítani lőni.
Megkönnyebbült nevetés robban ki belőlem, ahogy Beau
elhelyezkedik az ölünkben, fejét Tobias combjára hajtja, aki
kedvesen vakargatja a fülét.
– Kezdesz érzelgős lenni, King.
– Leszarom.
– Tudtam, hogy szereted ezt a kutyát – jelentem ki, és
megcsókolom mosolygós száját.
Ujjaink várakozásteljesen egymásba fonódnak, ahogy elindulunk
a járdaszegély mellől, és nekivágunk az ismeretlennek; szívünk
vadul ver, és egyre nő az izgalom, ahogy a jövőnk felé száguldunk.
„De szerelmünk több volt mint szerelem”{1}
Edgar Allan Poe
 Epilógus

Tobias

Negyvennégy év
Saint-Jean-de-Luz, Franciaország

Találkozzunk a célvonalnál!
Az erkély közepén egymás karjába zuhanunk, és felemelem a
földről.
– Az Isten verjen meg, te szemétláda! – zokogja a nyakamba. –
Kérlek, mondd, hogy az ittléted azt jelenti, amit jelent!
Elködösülő szemmel szívom be az illatát, ahogy reszket a
karomban. Ez közel volt, nagyon közel, és mindketten tudjuk. Az
utóbbi hét évben az ezer álom kalandját éltük – nagyrészt az én
kalandomat –, és ő egyszer sem panaszkodott. Olyan gyakran
veszekedtünk, amilyen gyakran keféltünk. Tizenkétszer költöztünk,
kikerültünk golyókat, elveszítettünk barátokat, megharcoltuk a jók
harcát együtt, és nagyrészt egymás mellett – ami a legnagyobb harc
volt mindegyik közül. Küszködtünk, legyőzöttnek éreztük magunkat,
új erőre kaptunk, és folytattuk a küzdelmet. Minden elképzelhető
módon kihasználtuk a helyzetünket, szemtől szembe mentünk a
legnagyobb fenyegetésekkel – nagyrészt a mélyállam irányította
korrupt vállalatokkal és médiakonglomerátumokkal. Cecelia
segítségével Molly számos programot indított el, és több törvényt is
elfogadtatott, hogy segítsen a kevésbé szerencséseknek.
Keményen küzdöttünk, és ezek kurvára véres harcok voltak, de
nagyon sok mindent sikerült elérnünk – és nagyrészt sértetlenül
kerültünk ki a csatákból. Preston mindkét kormányzati ciklusát
vasököllel vitte végig, és a kormányzat és a nép támogatásával
sikerült a szemét jó nagy részét eltakarítanunk.
Az utóbbi hét évben figyelmem egyetlen dologra irányult: hogy
kisöpörjem azokat a terroristákat, akik Preston második ciklusa alatt
váltak hírhedtté. Ezek olyan ellenségek, akik akkor leplezték le
magukat előttem, amikor sok évvel ezelőtt a havas napunkon ott
ültem azon a pamlagon Virginiában. Amikor tarkómon felágaskodtak
a pihék, és az ismerős zizegés villámcsapásként hasított belém,
akkor tudtam, kurvára tudtam, hogy az lesz a küldetésem, hogy
megszabadítsam a világot tőlük, még akkor is, ha nekem magamnak
kell levadásznom, ha nekem kell megsemmisítenem őket.
És két nappal ezelőtt az amerikai katonaság segítségével
kivégeztük a mozgalomért felelős öt embert, majd a többi
kulcsszereplőt is mozgásképtelenné tettük és bebörtönöztük. És
most, hogy a háborúnak hivatalosan is vége, és a golyók túlságosan
közel röpködtek hozzánk, és hosszan összenéztünk a fivéreimmel,
ahogy megkönnyebbülten felsóhajtottunk, amikor felemelkedtünk a
levegőbe, arra a következtetésre jutottunk, hogy az évekkel
korábban elindított háború számunkra is véget ért.
Eljátszottuk a szerepünket, elég sokáig kockáztattuk az életünket,
és azokét is, akiket szeretünk; visszaszereztük az irányítást egy
korrupt kormánytól. Túl sok csatát nyertünk meg ahhoz, hogy
erőfeszítéseinket kudarcnak minősítsük. És azokért az emberekért
harcoltunk, akik valaha voltunk, és akikké újra lettünk, a
világpolgárokért – Cecelia, egy egyedülálló, anyagilag kihívásokkal
küszködő édesanya gyermeke, és én, az árva fiú, aki árvaságát egy
mohó fehérgalléros császárnak köszönhette, akiről kiderült, hogy a
szíve nagyon hasonló az enyémhez.
A világaink összecsaptak, ahogy azok az emberek is, és azóta egy
másfajta valóságban élünk. Olyanban, ami felé egész életünkben
haladtunk.
Elég emberünk van, hogy folytassák az örökölt feladatot, vagy
hagyják elhalni – ők döntenek.
A szomorú igazság az, hogy mindig jön egy újabb és váratlan
fenyegetés, mert mindig lesznek újak. Senki nem irányíthatja a
világot. A jó és a rossz harcában mindig két oldal lesz, mindig lesz
ellentét.
– Tobias, ez azt jelenti, amit gondolok? – mélyed Cecelia kék
szemének tekintete az enyémbe, hogy megtudja, miért vagyunk itt.
És tisztában van vele, de én tudom, hogy szeretné hallani, ahogy
kimondom.
– Azt jelenti, hogy tárgyalásban vagyunk – suttogom rekedtesen.
– Sajnálom, Trésor. Sajnálom, hogy megijesztettelek.
Elhúzódik, és egyértelműen ott látom rajta az aggodalmat, amit
okoztam – kis, fekete karikákat a szeme alatt.
– Sean? – tudakolja remegő hangon, és retteg a választól, ahogy
kezével fel-le simogatja a mellkasomat.
– Jól van. Pár óra múlva leszáll Charlotte-ban. Teljesen felgyógyul
majd. Mindenki jól van.
Cecelia bólint, érezhetően ellazul, keze továbbra is bejárja
testemet.
– Oké. – Félrehajtja a fejét. – Oké.
– Megmondtam, hogy ez…
– Attól még nem lesz könnyebb! A hetedik év után úgy érzem,
kezd elhagyni a józan eszem! Tobias, egy napon elfogy a
szerencsénk – ezt épphogy megúsztad. Hányszor kell kockára
tenned a saját életedet azért, hogy megvalósítsd az őrült terveidet?
– Mindezt sikítva mondja, és úgy néz rám, mintha most estem volna
be a dzsungelből egy iskolaudvarra. Megérinti a szemem alatti
vágást, én pedig megragadom a kezét, és megcsókolom a kézfejét.
– Elkaptuk őket, Cecelia. Elkaptuk. Sikerült, szivi!
Cecelia rám pillant, ajka elnyílik a hírtől.
– Tényleg vége van?
– Igen, vége van.
Hangosan, megkönnyebbülten felsóhajt.
– Útban a felszállópályára elveszítettük a jelet. Épp a géphez
rohantunk, amikor elküldtem neked az üzenetet. Egy teljes napra
előállítottak minket a határnál, mielőtt Tyler intézkedni tudott. És mire
elértelek, már a gépen ültél a levegőben.
– Ha el akarsz érni engem, Francia, akkor talán ne kerülj ilyen
helyzetekbe, mint egy ostoba Rambó! Túl öreg vagy már az ilyen
kockázatokhoz!
Önkéntelenül is hátravetem a fejemet, és hangosan felkacagok,
amitől két dühös ököl kezdi ütlegelni a mellkasomat. Megragadom a
kezét, hogy megállítsam a támadást, és bosszankodva felmosolyog
rám.
– Egek, mennyire gyűlöllek!
– Én is szeretlek. És hányszor kell még bebizonyítanom, hogy
nem. Vagyok. Öreg. Basszus?
Átkarolja a nyakamat, lábujjhegyre áll, és tökéletes mellét a
mellkasomnak nyomja.
– Talán még egyszer.
 – Csak egyszer?
– Vagy kétszer. – Arcáról eltűnik minden játékosság, ahogy fejét a
mellkasomra hajtja, és még szorosabban húz magához. – Egek,
annyira féltem!
Felfelé hajtom a fejét.
– Tudom, sajnálom. Sajnálom. Soha többé, Trésor! Esküszöm.
– Igen, ezt már hall…
Gyorsan megcsókolom, hogy elhallgattassam a csípős választ, és
Cecelia még jobban magához húz, nyögés tör fel a torkából. Rövid
ideig megadom magam vágyamnak, és lecsapok édes szájára a
nyelvemmel, majd megállítom, mert szemem előtt csak a célom
lebeg.
– Majd arra is rátérünk.
– Oké – pillant át Cecelia a vállam fölött. – Tobias, ez a ház egy
álom!
– Ugye?
– Te még nem láttad?
– Nem. A tengerpartról egyenesen ide jöttem. Vártalak.
Cecelia tekintete ellágyul.
– Gyere, nézd meg! Olyan régóta vársz erre a napra! – ragadja
meg a kezemet, és még épp időben húzom el.
– Az is várhat. Mint mondtam, folynak a tárgyalások.
Összevont szemöldökkel pillant fel rám.
– Miről?
Ahogy magamhoz húzom, egész bensőm megremeg. A
szemében ott látok mindent, beleértve a feloldozásomat is.
– Életfogytiglani.
– Az életfogytiglaniról tárgyalunk? – veszi kézbe arcomat, ahogy
feltolulnak bennem az érzelmek, amiket már képtelen vagyok tovább
türtőztetni. Többször is elcsuklik a hangom, mire képes vagyok
megszólalni.
– Tobias, mi a baj?
– Szeretlek.
– Tudom. Kérlek, mondd el, mi folyik itt! Megrémítesz.
– Ne rémüldözz! Szívességet akarok kérni.
Amikor meglátja a látható változást rajtam, igencsak kijózanodik.
– Rendben, hallgatlak.
– Többé nem akarlak megrémíteni. Kurvára nem akarlak. Nem
akarom, hogy aggódj miattam. Nem akarok többet terveket
szövögetni. Egyáltalán nem akarom az igazgatótanácsot sem.
– Komolyan mondod?
– Sosem leszünk teljesen készen. Ezt te is tudod. De a dolog
oroszlánrészén már túlvagyunk.
Cecelia nagyot nyel.
– Oké.
Felemelem a kezét, és megcsókolom a kézfejét. Pillantása arra a
pontra tapad, ahol az ajkam végigsimítja a bőrét, majd szétnyitom a
tenyerét, és belehelyezem a homokdollárt.
– Ezt neked tartogattam. A mai napra.
– Ez gyönyörű! – futtatja végig ujját a kagylón.
– Mikor utoljára apámnál jártam, felidézett egy emléket. A
tengerparton voltunk, ez az egyetlen vele kapcsolatos ereklyém.
Törd félbe! Egészen a közepéig. – Alátartom a két tenyeremet, hogy
felfogjam.
Kettétöri a homokdollárt, és a tartalma a tenyerembe potyog.
Szerencsés jelnek gondolom, amikor öt, tökéletes, csont alakú
galamb jelenik meg a tenyeremen. Cecelia tanulmányozza a
kezemben lévő bizonyítékot, és felemeli az egyiket, hogy
megszemlélje.
– Úgy néznek ki, mint a kismadarak.
– Elég ironikus, nem? Még mielőtt tudtam volna, mi lesz a sorsom,
egy olyan ember nyomta a kezembe, akit nem igazán ismertem. Ami
még ironikusabb, ez az öt madár ötünket jelképezi – emelem fel
egyesével a madarakat. – Engem, Seant, Tylert, Domot és téged. A
kezdetet és a véget – annak ellenére, hogy ezek tulajdonképpen
galambok – vallási értelemben az áldozatot és a békét képviselik.
– Ezt nem tudtam – mondja halkan, és a madarakat nézi. – Ez…
ez gyönyörű – emeli rám óceánkék szemének tekintetét.
– Ideje megváltoztatni a szárnyainkat, Cecelia.
Cecelia ajka remegni kezd, és tudom, hogy az érzelmeimből merít
erőt. Elértünk egy pontot közös életünkben, ahol egyetlen pillanatnyi
különlét sincsen. Nagyon régóta egyek vagyunk.
Elveszem a madarakat, és felteszem őket az erkélyre.
– Te… – nyögöm ki nagy nehezen a torkomban keletkezett
gombóc ellenére –, te érted el ezt nekem. Én áldozatot követeltem,
de te, Cecelia a békét hoztad el nekem.
Cecelia szeme könnyektől csillog, ajkán szuggesztív mosoly
játszik.
– Mondd, te ittál?
– Egy kortyot sem.
– Bocs, nem szoktál ilyen szentimentális lenni, hacsak…
– Most nem. – Lehunyom a szemem, és lehajtom a fejem, mert
újabb érzelmek öntenek el. Minden, amit Cecelia iránt érzek, ott
tombol a mellkasomban és a fejemben, és egy másodpercnél sem
tűr tovább több halasztást. – Nincs szükségem az alkoholra, és nem
kell semmit eltitkolnom előled.
– Tobias, mit akarsz ezzel mondani?
– Ahová én megyek, oda mész te is?
– Követlek bárhová – biztosít habozás nélkül. – Ezt jól tudod.
– Ahogy én is téged. És mostantól fogva egyetlen kibaszott lépést
sem akarok tenni úgy, hogy nem vagy mellettem. Szeretlek, Cecelia,
annyira szeretlek. – Tenyerébe veszi az államat, elérzékenyülésem
bizonyítéka benedvesíti a kezét.
– Én is szeretlek, Tobias, de még mindig megrémítesz.
– Ne rémülj meg! Most már semmitől sem félek. És ezt neked
köszönhetem. Nincs olyan ellenfél, amivel mi ketten nem tudunk
megküzdeni, Cecelia. Mostanra már biztosan te is így gondolod.
– Így gondolom.
– Egek, én… – hajtom le a fejemet. – Olyan sok mindent
szeretnék mondani, de azt hiszem, nem tudom végigmondani…
megbocsátod ezt nekem?
Letérdelek, és Cecelia rájön, mi történik. Ilyen csodálatosat még
sosem láttam. Örökre az emlékezetembe vésem az arckifejezését és
a szerelmet a szemében.
– Én… – Lehajtom a fejem. – Bassza meg… – törlöm meg
ingujjammal az arcomat, és látom, hogy Cecelia is ugyanúgy
látványosan elérzékenyül, ahogy én is.
– Egyetlen férfi sem szeretett még nőt jobban annál, ahogy én
szeretlek téged. Ezt életünk végéig minden nap bebizonyítom neked.
Jobban szeretlek, mint bármilyen ügyet, bármilyen ambíciót. A te
arcod számomra ezen a földön a legfontosabb. – Minden második
szónál elcsuklik a hangom, bosszant, hogy képtelen vagyok véghez
vinni a tervemet, de túlságosan is érzelmes vagyok ahhoz, hogy
igazán érdekeljen. Milliószor is megaláznám magam, mert Cecelia
megmutatta nekem, hogy milyen a csupasz, meztelen szív
szépsége. – Te birtokolsz engem. Olyan kibaszottul boldoggá teszel!
Te vagy a célom most és mindörökké.
Szemébe könny szökik, és kibuggyan, én pedig lehúzom a gyűrűt
a kisujjamról, és felemelem a gyémántot, hogy Cecelia is lássa. Egy
pillanatra eláll a lélegzete, pillantása a gyűrűről rám téved, ahogy
felpillantok rá, és pislogok, hogy élesebben lássak.
Kurvára végem van.
– Ezt nem loptam – mondom halvány mosollyal.
Cecelia ajka megremeg a válasznál.
– Non?
– Non. Kiérdemeltem.
Lassan felszegi az állát.
– És kiérdemeltem a bizalmadat?
– Igen.
– A hűségedet?
– Igen.
– Kiérdemeltem a hitedet?
– Igen.
– Kiérdemeltem a szívedet?
– Teljes egészében.
– A tested az enyém?
– A tiéd. Csak a tiéd – fogadkozik.
Ujjára húzom a gyűrűt.
– Királlyá teszel?
 Egy hónappal később

Cecelia

Felakasztom az esküvőnk napján készült kedvenc fotómat, és a

porronggyal letörlöm a fehér matt képkeretet. A fotó a padlótól a
mennyezetig érő ablak mellett lóg, ahonnan rálátni a tengerre. A
fekete-fehér képen Tobias megcsókolja a gyűrűsujjamat, én ránézek,
arcomon a tökéletes szerelem tükröződik.
Ott álltunk a kis templom boltíves ajtajában, ahol elmondtuk
fogadalmunkat. Csak mi ketten voltunk jelen, a pap és az általa
kijelölt tanúk, és tökéletes volt. Otthon töltöttük a nászutat, és csak
utólag mondtuk el a családunknak meg a barátainknak, akiknek
nagy része holnap érkezik a kissé megkésett fogadásra. Meg kell
küzdenem a tengerentúlról érkezett utolsó ládákkal, így elindulok,
hogy végezzek feladatommal. Az utóbbi egy hónapban szinte
álomba illőn csinosítgattam a házunkat, néha magamban titkon
megcsíptem a karomat, nem álmodom-e, és nem csak amiatt a
palota miatt, ahol már végérvényesen lakunk, hanem az ujjamon
ragyogó háromkarátos, könnycsepp alakú gyémánt miatt is, és
amiatt, amit jelent – gyógyír arra a betegségre, amit olyan sokáig
hordoztam magamban, ez a tartós vég.
Az utóbbi pár hétben kialakult közöttünk egyfajta rutin: hosszú
sétákat teszünk a tengerparton, felfedezzük új városunkat, a
tengerpart közelében eszünk, ismerkedünk új életünkkel. Amiről azt
gondoltam, hogy az alkalmazkodás legnehezebb része lesz, az
tulajdonképpen teljesen kiszakított minket abból az életből, amit
azóta éltünk, hogy elhagytuk Virginiát. Az életből, melyben teljesen
elmerültünk a testvériség ügyeiben, kiszámított lépéseket tettünk, és
Tobias több tucat tervét indítottuk útnak. Sosem fogom megérteni,
hogyan rakta össze őket, de ez zsenijének titka marad.
És most, hogy évek kemény munkája után hátralépek, és
megszemlélem művünket, már látom a teljes képet: minden egyes
hangjegyet, amit Tobias arra választott ki, hogy megkomponálja ezt
az észbontó szimfóniát. Egy királyhoz, egy legendához mentem
férjhez, de ő a tükörben csak egy bűnös ember képét látja.
Mikor hazaérkeztünk, napokon át csak aludt. Mintha végre annyira
megkönnyebbült volna, hogy megadta testének és lelkének a
nyugalmat, amire szüksége volt. Béke van benne, tüzes szemében,
és őszintén szólva nem hittem volna, hogy egyszer eljön ez a nap is,
legalábbis nem ilyen hamar. Én ugyanezt a megelégedettséget
érzem, tudom, hogy az esetek nagy részében ő győzedelmeskedik
az évek óta emésztő bűntudat felett. A mai reggel újabb fordulópont
volt. Arra ébredtem, hogy meztelenül fekszik mellettem a fehér
lepedőn, tekintete végigjárja arcomat, testemet pedig elönti a
sürgető vágy; szembefordultam vele a párnámon.
– Puis-je demander une faveur de plus? – Kérhetek tőled még egy
szívességet?
– Mit szeretnél már megint, én követelődző Franciám?
– Un autre trésor. – Még egy kincset.
Teljesen megdöbbenek, és hitetlenkedő nevetésben török ki.
– Öt perce házasodtunk össze, és máris gyereket akarsz? Nem
szeretnél egy kicsit előtte házasságban élni?
– Non – mondja halkan, csuklómat az ágynak nyomja,
elhelyezkedik a két lábam között, pillantása a mellemre siklik, majd
még lejjebb, végül ismét belenéz a szemembe.
– Még mindig szedem a fogamzásgátlót.
Lehajol, és megcsókol.
– Akkor ne szedd tovább!
– Ez komoly?
Tobias felszegi az állát, tekintetébe remény költözik.
– Tu appendras à notre bébé à aimer comme toi. – Majd
megtanítod a kicsikénknek, hogy miként lehet úgy szeretni, ahogy te
szeretsz.
– Te is ugyanolyan lángolva szeretsz, Tobias.
Amikor felemelkedtem, hogy lecsókoljam két szemöldöke közül az
aggodalom ráncait, a beszélgetés egy kis gyerekcsináló
gyakorlással ért véget. Percekkel azután, hogy belém élvezett,
csatlakoztam hozzá a fürdőszobában, ahol Tobias lezuhanyozott, és
tekintete az enyémet kereste, miközben kinyitottam a kisszekrényt,
kivettem a fogamzásgátlómat, és a szemétbe dobtam. Azt a fényt a
szemében, az ajka örömteli rándulását és azt a tekintetet soha, de
soha nem fogom elfelejteni. Egyetlen pillanatig sem gondolom, hogy
bármit is elsietnénk. Elég sokáig tettük parkolópályára az életünket,
de egy ketyegő óra már nem jelent fenyegetést nekünk, már nem.
Olyan sok mindent elértünk, olyan messzire jutottunk – most itt az
ideje, hogy ünnepeljük, és pontosan ezt fogjuk tenni.
És ahogy kipakolom a holmikat egy olyan palotában, amiben soha
nem hittem, hogy élni fogok, mert olyan távol van az egyszobás
lakástól, ahol anyával Georgiában éltünk, önkéntelenül is hálát érzek
az útért, ami idáig elvezetett minket. Még inkább értékelni tudom ezt
a pillanatot a megtett út miatt. Amikor Delphine meghalt, Tobias
egyedül pakolta össze a házát, gondosan összecsomagolta három
élet tárgyait, melyből kettő túlságosan korán ért véget. Ezt el sem
tudom képzelni, és azt sem, hogy Tobias egymaga ilyen sok
nehézségen ment keresztül, próbált erős maradni azok előtt, akik
körülötte voltak, miközben egyetlen ember sem volt folyamatosan
mellette. A dobozok súlya és külseje alapján láthatóan egyetlen
tárgyat sem volt szíve kidobni.
Kinyitok egy szivartartó dobozkát, átnézem a fotókat, és
tekintetem megállapodik a fiatal Delphine-en, és egy férfin, aki
gondolom a férje volt. Egy kocsi hátsó ülésén ülnek, Delphine a férfi
ölében helyezkedik el, mosolyogva nézik egymást, láthatóan
szerelmesek.
Ez a fotó dokumentálja azt a szerelmet, ami megölte Delphine-t,
és csak hálás lehetek azért, hogy nekem nem ugyanez a sors jutott.
Pedig közel jártam hozzá.
Nagyrészt ismerem Delphine történetét, de a részleteket nem, és
elszomorít, hogy amikor a férje elhagyta, elvágta az életét és saját
magát is a lehetőségektől. Mindig is vegyes érzéseim lesznek vele
kapcsolatban, a szereppel kapcsolatosan, amit életemben játszott,
és amiatt, hogy fenyegetést jelentett számomra. Azonban valahol
mégis azonosulok vele a hűséges szíve miatt. Ha nem szedtem
volna össze magam, talán ugyanúgy végeztem volna, mint ő,
hagytam volna, hogy az elveszített szerelem olyan mértékben
tönkretegyen, hogy onnan már nincs visszatérés. Delphine a
szerelem áldozataként élt, és útja bizonyítja, hogy még a legerősebb
nő is eleshet az ellene vívott háborúban. Hálás vagyok azért az
időszakért, amit Tylerrel tölthetett, a gyógyulás miatt, amit ez
mindkettejük számára elhozott; visszateszem a képeket a dobozba,
hogy elrejtsem őket a kíváncsi szemek elől. Felemelem egy Nike-
cipősdoboz tetejét, és elsápadok, amikor meglátom a kisautót ott ülni
egy rakás összehajtott rajz tetején.
„Tudom, hogy mi van az ölemben, tudom, mennyit ér.”
Ez egy visszhang, a szívverésemnek ez a része, mely ott lüktet a
mellkasomban, visszhangja annak az életnek, amit egykor réges-
régen éltem, és a férfinak, akit szerettem, akivel az esős napjaimat
töltöttem. Az iránta érzett szerelmem még mindig különbözik minden
mástól, és ezért hálás vagyok. Tobias évekkel ezelőtt elmondta
nekem Virginiában, hogy Dom örült annak, hogy én voltam az, aki
szerette, és önkéntelenül is kiváltságosnak érzem magam ettől,
bármilyen önzőn is hangzik. Végigfuttatom ujjamat a kis
motorháztetőn, eszembe jutnak a csillagokkal teli éjszakák, amikor
mindenfélét suttogtunk egymásnak, és nem vagyok hajlandó
elismerni az emlékek okozta bűntudatot. Nem felejthetem el a
második szerelmemet, és soha nem is akarom. Még mindig
magammal hordom – az idők során.
– A kedvence volt – szólal meg Tobias halkan mögöttem. Ahogy
megfordulok, látom, hogy ott áll az ajtóban, pillantása továbbra is a
kezemben lévő kisautón nyugszik. – Már kiskorában is tudta, mit
akar. Olyan, mintha látta volna a jövőjét. Így visszatekintve most, úgy
gondolom, hogy bármilyen őrültségnek is tűnik, szerintem látta.
– Szerintem is – mondom, és a kisautót bámulom. – Volt benne
valami, ami olyan… leírhatatlan volt.
Tobias odalép mellém, lepillant a cipősdobozra, érzem, hogy a
látvány fájdalmas számára, de nem hátrál meg.
 – Próbáltam átnézni a dolgokat, mielőtt a többiek ideérnek. Ezt
majd egy másik szobába viszem át. – Már majdnem becsukom a
dobozt, de Tobias megállít. – Ne, Trésor! Sok időn át emlékeztem…
arra, amire nem kellett volna – veszi ki gyengéden kezemből a
kisautót, majd megcsókolja a gyűrűsujjamat. Szinte égető, ahogy a
megbántottság fokozatosan távozik a testéből, a vágyakozás,
lényének az a része, amit soha többé nem fog visszakapni. Soha
nem szűnik meg gyászolni a fivérét, és én soha nem fogok ilyet kérni
tőle, mert őszintén szólva, azt hiszem, egyikünk sem fogja
abbahagyni a gyászolást.
– Elmondhatod nekem – szólalok meg halkan –, amit csak
gondolsz.
Tobias csak szorongatja a kisautót, és bólint.
– Tudom – mondja ő is halkan. – Arra a nagyszájú, pizsamás
kisfiúra gondolok. – Szomorúan rám mosolyog. – Megyek, sétálok
egyet.
– Vihar közeledik – bólintok az ablak felé.
– Akkor sietni fogok, asszony.
A megszólítás hallatán felragyog az arcom, Tobias pedig gyors
csókot nyom a számra, és elhagyja a szobát, szomorúságot hagyva
maga után. Nehéz szívvel figyelem, ahogy lemegy a lépcsőn, majd
visszanézek a dobozra, és győz a kíváncsiságom a vágy fölött, hogy
visszaszerezzem azt a békét, amit alig néhány másodperccel
korábban éreztem.
Széthajtom a legközelebbi papírlapot, és látom, hogy egy rajz. A
lap alján egy címke található, egy tanár kézírásával, a címmel:
Családom – Dominic King, hatéves. A lap jobb felső sarkában
citromsárga napocska üldögél a sötétkék égbolton. A bodros felhők
kellős közepén két pálcikaemberke ül, Mama és Papa névvel.
Alattuk áll Tobias és Dominic a világosbarna színű hegyek közepén
– Tobias sokkal, de sokkal nagyobb. Szinte óriás is lehetne, ha
összehasonlítjuk azzal, ahogy Dominic saját magát ábrázolta.
A pálcikaemberkék megfogják egymás kezét, és egyértelműen
látom a kapcsolat dinamikáját – sok-sok bizalom, szeretet és
megbecsülés. Dominic hosszabban elidőzött Tobias részleteivel,
mint a rajz bármelyik másik részével. Azért, mert szerette,
bálványozta, mert Tobias volt a mindene, a fivére, a tanára, és
tulajdonképpen az édesapja. Érzem, hogy ég a szemem, és nézem
az egyik fivér színtiszta odaadását a másik iránt.
Bár azt hittem, sokat tudok ezekről a férfiakról, mivel olyan mélyen
szerettem és megértettem őket, amikor beléptem az életükbe,
Tobiasnak igaza volt – már jóval azelőtt végbement egy változás,
mielőtt én felbukkantam volna. És Tobias ezeket az időszakokat
gyászolja leginkább, azt a kapcsolatot, melybe csak ritka
betekintéseket nyerhettem azelőtt, hogy beütött a tragédia. Egy
olyan történet ért véget, melynek sosem voltam tanúja. Bár Tobias
mesélt különböző sztorikat, eddig a pillanatig egyszer sem értettem
meg teljesen, nem fogtam fel a cselekedetek mögötti jelentést, a
részleteket, mert az eredeti tervet itt tartom a kezemben.
Ez nem csak az én szerelmi történetem. Soha nem is volt az.
Óvatosan összehajtom a rajzot, visszateszem a dobozba, és
odalépek az ablakhoz – pont akkor pillantom meg Tobiast, amikor
eléri a tengerpartot.
A gondosan felépített fegyverzet alatt egy árva kisfiú vérző szíve
lapul, aki túl korán kényszerült felnőni. Ez a szív éveken át
szenvedte el az elhanyagolást, az elutasítást – a sajátját is. Azért élt
így, azért maradt ilyen, hogy megvédje magát és a körülötte élőket
mindaddig, amíg én vissza nem szereztem a szívét. És hagyta, hogy
felfedezzem, mert tudta, hogy ekkor lesz a legsebezhetőbb.
Egyszer azt mondta nekem, hogy az irántam érzett csodálata
abból fakad, hogy én mindig is gyakran beszéltem a szívemről – míg
ő gondosan elrejtette a sajátját, hogy megvédje a szeretteit. És itt
van, velem, mert végre leoldotta magáról azt a béklyót, hogy
kötelessége önzetlennek lenni. Itt, velem felszabadította magát,
szerethet úgy, ahogy szeretnie kellene. Tenyeremet az ablakhoz
emelem.
– Soha többé nem leszel egyedül. Soha nem leszel egyedül.
Megígérem. Soha nem az én szívem volt, Tobias. Hanem mindig is a
tiéd.

Tobias
Tizenegy év

– Gyere, Dominic, hozd a hátizsákodat! Indulnunk kell.

Dominic nem mozdul. Inkább letérdel a szőnyegre, a kisautóját
tologatja a szigszalagból készített pályán a rongyszőnyegen.
– Hallottad? Gyere, különben elkésünk!
– És akkor mi lesz?
– Segged kilesz, ha visszabeszélsz nekem!
– Miért kell heti öt napot suliba járni?
– Mert ez a szabály – csattanok fel, és a kezében tartott kisautó
után nyúlok.
– Kik csinálják a szabályokat?
 – Emberek.
– Milyen emberek?
– Dom! – sóhajtok fel, ahogy elhúzza előlem a kocsit. – Nincs
időnk erre a baromságra!
– Akkor mondd meg kik csinálják a szabályokat!
– Már mondtam, hogy emberek.
– Miért kell az emberekre hallgatnunk?
– Mert ők csinálják a szabályokat.
– Mi is csinálhatunk szabályokat. Papa is mondta.
Hallgatok. Mostanában nem sűrűn beszél a szüleinkről, az
emlékeiről sem, de mindig próbálom beszéltetni, hogy ne felejtse el
őket.
– Papa azt mondta, hogy nekünk kell megcsinálni a saját
szabályainkat, különben a gonoszok győznek.
– Ezt mondta?
– Igen. A suli tartson két napig!
– Ez nem így működik, Dominic.
– Miért?
– Dom! – nyögök fel, és kikapom a kisautót a kezéből.
Dom ajka dühösen megremeg, ahogy felnéz rám.
– Mi vagyunk az emberek. Mi csináljuk a szabályokat, hogy a
gonoszok ne győzzenek.
Olyan meggyőződéssel pillant fel rám, hogy erre a néhány
másodpercre hiszek neki. Elhiszek bármit, amit mond.
– Akkor talán egy napon majd megváltoztatjuk őket.
– Ígéred?
– Ígérem.
Tarkómon felágaskodnak a pihék, ahogy a viharfelhők elfedik a
napot a látóhatáron. A tenger tajtékzik alattunk, haragos hullámok
öntik el a selymes fövenyt – ez erős és megfelelő párhuzam ahhoz,
ahogyan történtek a dolgok. Annak az éjszakának a nagy részében
ott álltam a tisztásomon, Dominic szavai keringtek a fejemben,
szavai egyszerűsége és zsenialitása – komoly utalás minden
probléma megoldására.
„Változtasd meg a szabályokat!”
Dom szavai pillangóhatásként működtek, és így születtek meg a
legelső jegyzeteim, a tervem kompozíciójának első képei, ez volt a
szikra, amitől a fogaskerék elemei mozgásba lendültek.
A halála óta egyetlen szót sem szóltam hozzá – még akkor sem,
amikor meglátogattam a sírját, mert a szavak mindig cserben
hagytak –, mert azt éreztem, cserben hagytam őt.
De az évek során más szavak miatt hallgattam. Azok a szavak
kísértenek legerősebben, amiket Dom a halála éjjelén mondott.
Megmutatják, miként gondolkodott, hogy szerintem mit gondolt
magáról és a sorsáról. Még azok is, akik személyesen nem értették
őt – ami csak pár kivételes emberre volt igaz –, még azok is
felismerték, hogy valami komoly dolog bújik meg lénye legmélyén.
Még mindig nem tudom mit gondoljak a halál utáni életről.
Nagyrészt a szeretteim miatt azt remélem, hogy van egy hely, ahol
semmi nem marad kimondatlanul. Ezen a helyen megvallhatjuk
mindazt, amit el szeretnénk mondani azoknak, akiket elveszítünk –
mert nagyon sok mondanivalóm van.
Végigszántok a hajamon, próbálom megkerülni az égő érzést a
mellkasomban.
– Sajnálattal jelentem, hogy a suli még mindig heti öt napig tart. –
Vigyorogva a fejemet ingatom, majd megköszörülöm a torkomat. –
Arra kényszerítettél, hogy én arassam le annak
a babérjait, hogy én voltam a dolgok titkos irányítója, de mindez nem
így kezdődött, igaz, Dom? És szerintem senki nem hinné el, hogy
egy ötéves kisfiú ötlete alapján kezdődött minden, és ez az ötéves
kisfiú úgy látta a világot, amilyen az volt.
Elcsuklik a hangom az agyamban villódzó, véget nem érő
képsoroktól, melyek mind őt mutatják, lehunyom a szemem, és a
kisautót forgatom a tenyeremben.
– Ígéretet tettem neked, Dom, de elveszítettelek, így nem tudtam
betartani. És visszatekintve úgy érzem, nem érte meg. Bármilyen
önző is ezt mondani, mindent odaadnék, amit tettünk, csak hogy
visszakaphassalak.
„Fivérek mindörökre.”
Olyan tisztán hallom, ahogy kimondja a szavakat, hogy térdre
rogyok a homokban. Mintha a fülembe suttogta volna. Lehunyom a
szemem, és azért imádkozom, hogy még maradjon velem egy kicsit,
csak egy kicsit, ahogy egész testemen felágaskodnak az apró pihék.
– Olyan kibaszott jók voltak a megérzéseid, de mondd… tudtad?
Tényleg tudtad? – Nagyot nyelek, és hagyom, hogy a gyász forró
könnyei végigfolyjanak az arcomon. – Kurvára hiányzol! Minden
egyes nap. Minden kibaszott nap! És ha az a sorsom, hogy egy
hosszú életet éljek le nélküled, azt hiszem, a legkevesebb az, hogy
köszönetet mondok neked. Köszönöm, Dominic! Köszönöm! Bassza
meg… – nyitom ki a szemem, és kipillantok a gyorsan sötétedő
égboltra. – A-azt hiszem… azt hiszem, ha hallasz engem, akkor
szoríts helyet nekem az anyósülésen! – A szüleimre gondolok, és
arra, hogy úgy érzem, a létezésük egy teljes emberöltővel ezelőtt
volt, egy másik életben. – Remélem, ott vagy mellettük. Remélem,
hogy… – Hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a gyász, miközben
feltámad a szél. Szétnyitom a tenyeremet, és látom, hogy a kisautó
előre-hátra gurul rajta, miközben fehér tarajos hullámok támadják
meg a partot és beborítják. Egy erősebb szélroham érkezik, mintha
sürgetne, hogy álljak talpra, én pedig leporolom a nadrágomat,
odalépek a védőgáthoz, és ráteszem Dominic galambját.
– Fáradt vagyok, Dom, úgyhogy segíts nekem vigyázni ránk, jó?
Ahogy elindulok felfelé a sziklán, eső permetezi az arcomat, és
mennydörgés hallatszik mögöttem. Egy újabb széllökéstől
megszaporázom lépteimet a jövőm felé, de még mindig érzem Dom
jelenlétét, ezért még egyszer megszólalok.
– Sikerült, testvérem!
„Én nem törékeny lelkekkel teli országban akarok élni; én katonák
között akarok élni.”
Dave Chappelle
 Két évvel később

Sean

Telefonom megint rezegni kezd az éjjeliszekrényen; lenémítom és

felülök, hogy megnyújtóztassam a nyakamat.
– Jézusom! – nyög fel Tessa, és mélyebbre süllyed bele a
párnájába. – Az a francia szemétláda nem tudja, hogy időeltolódás
van?
– Nem érdekli.
– Fel fogom hívni a feleségét, hogy neki panaszoljam el a
problémáimat.
– Talán inkább ne, ha ezen a nyáron is ott akarsz nyaralni!
Végigfuttatom ujjaimat a hátán lévő, fakuló szárnyakon, és
megfordítom; Tessa felnyög, ahogy pezsgőszín haját kisimítom az
arcából. Kék szeme egyértelmű bosszúsággal villan meg.
– Nemsokára visszajönnek. És a dolgok szépen elülnek.
– Mintha ez bármit is jelentene a munkaidőd szempontjából.
Odahajolok és megcsókolom, Tessa magához húz, végigsimítok a
testén, nagyra értékelve a különbséget a jelen és a múlt között,
aközött, amikor megismerkedtünk. Három gyermekkel és életem
legjobb tizenöt évével ajándékozott meg. Még mindig elviseli a
hülyeségeimet, tárt karokkal fogad itthon, és semmilyen
magyarázatot nem követel. Elmélyíti a csókunkat, és a farkam életre
kel a bokszeralsómban.
– Asszony, ne kezdj olyasmibe, amit nem tudok befejezni!
– Akkor fejezd be! – mondja csúfondárosan Tess, és még jobban
magához húz. Egy pillanatra elveszek benne, majd vonakodva
megtöröm a csókot.
– Ne feledd szavad! – suttogom, majd még egyszer szájon
csókolom. Amikor elhúzódom, látom rajta az ismerős aggodalmat,
amit már túl sokszor okoztam neki.
– Jó este vagy rossz este?
– Nem vagyok biztos benne.
– Gyere vissza hozzám!
– Visszajövök – próbálom megnyugtatni, de nem ígérek semmit.
Pontosan ismeri ezt a szakmát, ezért nem is kér ígéretet.
– Egy nap öregember leszel, és akkor mi lesz?
Kiveszek egy doboz cigit a hátizsákomból, és meggyújtom a Zippo
öngyújtómat.
– Akkor majd öreges dolgokat fogunk csinálni.
– Azt mondtam, hogy te leszel öreg, nem én. És ha ebben a
házban gyújtod meg azt az izét, akkor még azelőtt lőlek le, mielőtt
bárki más megtenné.
Becsukom az öngyújtót, eldobom a cigit, és felállok, magamra
húzom a farmeremet. Tessa nyújtózik, ledobja a takarót, teljesen
meztelen, és pontosan tudja, milyen hatással van rám.
– Kegyetlen vagy, szivi.
Vállat von, arcán álmos mosoly ül.
– Szeretlek.
– Tudom.
Pólót húzok, és felveszem a csizmámat, majd kinyitom a
szekrényben lévő széfet. Felkapom a Glockomat, és kiosonok a
konyhába, a veranda lámpájának fényénél ellenőrzöm a tárat.
Amikor a konyhában felkapcsolják a lámpát, és megfordulok, látom,
hogy a fiam figyelmesen néz.
Lehajtom a fejem.
– Bassza meg!
– Tizennégy éves vagyok, apa. Már egy ideje tudom, hogy nem
csak egy sima autószerelő vagy. – Megindul felém, és a fegyver felé
biccent.
– És Jézus ács volt és hírvivő, aki lábakat mosott. Nézd meg, mit
műveltek vele. Mindenkinek szüksége van védelemre. Feküdj vissza,
Dominic!
Dominic felszegi az állát, és a gesztus olyan ismerős, hogy egy
pillanatra megmerevedek, és megesküdnék rá, hogy hallom, ahogy
elődje, bárhol is van, felnevet. De Dom újabb kiadása pokolian
hasonlít rám piszkosszőke hajával, a szemével és rosszabb
napokon a viselkedésében is.
– Több eszed van annál, mint hogy megkérdőjelezz.
– Apa, kérlek! Elég idős vagyok.
– Menj aludni!
Ezzel az utasítással kilépek a verandára, és meggyújtom a
cigarettámat, majd meghallom a veraandajtó csikordulását magam
mögött.
– Kurvára félek, oké? Nem tudom, mit csinálsz, amikor éjszaka
elmész, nem tudom, visszajössz-e.
– Vigyázz a szádra!
– Anya most nincs itt. És te folyékonyan beszéled a kurvaanyád
nyelvét.
 – Nem kell, hogy utánozós majom legyél! – szívom be mélyen a
füstöt, és káromkodom, hogy ez az utolsó pakli.
– Abban a pillanatban, hogy elmész, anya felkel, és addig fel-alá
járkál, amíg meg nem látja, hogy beállsz a kocsival. Aztán eljátssza,
hogy alszik.
Pontosan tudom, és majd’ szétvet miatta a bűntudat.
Dominic leül mellém a lépcsőre, szinte törpének érzem magam
mellette, ahogy a nyakamat forgatom, hogy felnézzek rá. Tudtam,
hogy egyszer eljön majd ez a nap. Csak arra nem gondoltam, hogy
ilyen gyorsan.
Odapillantok a fiamra, és a saját, könyörgő tekintetem néz vissza
rám; el sem akarom hinni, hogy ennyire hasonlít rám.
Végigsimítok az ujjperceimmel a fején, ő pedig lerázza a kezemet.
– Túl okos vagy, fiam. Nem akarlak belekeverni.
– Ha neked elég jó, akkor nekem is az. Apa, kérlek, mondd már
el, hogy mi ez!
Kiveszem a mobilomat a zsebemből, és elkezdek megfogalmazni
egy üzenetet.
– Jóvanna – morogja Dominic, és feláll, majd az ajtó felé fordul.
– Húzz cipőt! – parancsolom, ahogy elolvasom a választ.
Első a család.
– Igen?
– És ha még egyszer meghallom azt, hogy jóvanna, az lesz az
utolsó eset, hogy ezt hallom tőled.
Dominic rám mosolyog.
– Hová megyünk?
– Kocsikázunk egyet.
Alig egy perc múlva visszajön, és úgy rohan ki az ajtón, hogy be
sem köti a cipőfűzőjét. Amint a kocsiban vagyunk, Tessa lép ki a
verandára karba tett kézzel. A vezetőülésről egy hosszú percig
bámulok rá, kérdéssel a tekintetemben; tétovázik, majd válaszul
lassan bólint.
Bizalom és engedély.
Egyre nő az iránta érzett szeretetem, ott és akkor megesküszöm
rá, hogy kerül, amibe kerül, megmutatom neki, hogy mennyire
szükségem van rá, és továbbra sem kell megfizetnie a közös
életünkért, vagy azért, mert engem választott. Végül is minden
döntés kérdése.
De egyelőre még van egy szerep, amit el kell játszanom.
Dom megborzong mellettem, ahogy befordulok az elhagyatott
útra, és bekapcsolom a rádiót. Végtelenül sokáig vezetek, míg végül
elkezdi a profilomat bámulni.
– Apa, bármikor el tudunk menni kocsikázni – szólal meg, én
pedig palástolni próbálom mosolyomat.
– Ez egy döntés.
– Micsoda?
– Az, hogy most vezetek. Nem értesz egyet?
Perifériás látásom érzékeli homlokán az elmélyülő ráncokat.
– De, asszem.
– Na, látod.
– Ennek semmi értelme.
– Tökélesen van értelme.
– Basszus! – sóhajt fel, és összehúzza magát az ülésen. –
Éjszakánként töltött pisztollyal kocsikázol? Ez a nagy titkod? Eléggé
éghajlatellenes.
– Annyi idős voltam, mint te, mikor elkezdődött.
 – Ez aztán baromi izgalmas sztori, apa!
– A szádat – pillantok rá úgy, amit csak kevesek számára
tartogatok –, be tudod fogni?
Amikor perceken át hallgat, félreállok, és üresbe teszem a kocsit.
Állunk az út szélén, a hegyek fekete vonulatát bámuljuk az éjszakai
égbolton. Felé fordulok az ülésen.
– Azt hiszem, igazából azt szeretném tudni, hogy tudsz-e titkot
tartani?

LA FIN
(VÉGE)

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm az olvasóknak. Nélkületek nem létezik olyan történet,

amit érdemes elmondani. Sok örömet okoztok nekem, és hálás
vagyok érte.
Maïwenn – akinek ezt a könyvet ajánlottam. Hálás vagyok, hogy
sűrű életedben szántál időt arra, hogy a francia fordítás miatt minden
egyes szót alaposan végignézz, hogy a lehető legjobb legyen.
Barátságunk igazi áldás, de a projekt iránti odaadásod egészen
észbontó volt, és nagyon hálás vagyok érte. Te, Cherie, ritka kincs
vagy.
Donna – a legelső naptól mellettem álltál számos könyvemnél, és
továbbra is mellettem leszel a következő könyvem teljes első
napjától. Hálát adok érted Istennek. Csodálatos ember vagy, igazi
áldás, hogy az életem része vagy. Köszönöm az őrületesen sok,
megszámlálhatatlan órát, amit ezekkel a könyvekkel töltöttél. Az
áldozataidat és az éjszakázásodat sosem felejtem el. Megint
megcsináltuk, Mon bébé!
Grey – köszönöm a segítségedet, az inspiráló lényedet, azt, hogy
mindig újratöltötted a kutamat, amikor már majdnem kiürült. Áldás,
hogy ilyen jól tudsz szeretni, ilyen jól értesz a szavakhoz, és hálás
vagyok, hogy ilyen odaadón segítesz nekem mindkét téren. Imádlak.
Autumn – a beszélgetéseink, a dumálásaink, főleg a humorod az
egész világot jelentik számomra. A barátságunk továbbra is az egyik
legnagyobb áldás az életemben. Újabb tétel a listámon, amiért
naponta hálát adok. A telefonhívásaid és az, amikor kijelented, hogy
„nagyon büszke vagyok rád”, rettentően sokat jelentenek. Nem tudok
nélküled rendesen létezni.
Szeretnék köszönetet mondani béta-olvasóimnak – Christynek,
Maïwenn-nek, Mariának, Marissának, Kathynek, Malene-nek és
Rhondának. Még egyszer köszönöm, hogy támogattok, köszönöm a
kritikát és a bátorítást. Szeretlek titeket, lányok!
Köszönöm drága személyi asszisztensemnek, Bex „Egy a
Millióból” Kettnernek, hogy megint képes volt elviselni engem, a
követeléseimet, az őrült dumámat, miközben irányította a birodalmat.
Egy vagy a milliárdból, kedves barátnőm.
Köszönöm drága személyi asszisztensemnek, Christynek, hogy
olyan feledhetetlenül van jelen az életemben, hogy a sorozat
visszatérő szereplője lett. Köszönöm, hogy a való életben is mindig,
minden esetben kiállsz mellettem. Drágám, senki nem fogható
hozzád, igazi áldás, hogy ismerhetlek. Huszonnegyedik könyv, szivi!
 Marissa – hálás vagyok a telefonhívásokért, amiket előtte és
utána intéztünk, a segítségedért, hogy enyhíted a fejfájást, és
kisimítod az aggodalomtól keletkezett ráncaimat, és segítettél
elsimítani a cselekménnyel kapcsolatos ráncokat is. Egyetlen
karaktert sem tudok úgy megírni, hogy méltón visszaadjon téged.
Köszönet a tesztolvasóknak – Bethanynek és Joynak – nagyon
köszönöm, hogy irtottátok a Kate-izmusokat, leporoltátok a
szavaimat és ráncba szedtetek. Imádlak titeket. A könyveim
nélkületek nem lennének azok, amik. Csók, puszi!
Hatalmas köszönet és hála a testvéremnek, Angelának azért a
telefonhívásért, amivel mindent megmentett, és a korábbi végtelen
hosszúságú telefonokért is. Én kősziklám, legjobb barátom és
testvérem, szeretlek.
Még egy hatalmas köszönet a másik kősziklámnak, Krissy
Macinak azért, hogy megnevettet, támogat, mert általa vagyok
összeszedett, és néha bizony a kezemre csap. Ragyogó fénysugár
vagy, igazi örömforrás. Áldott vagyok, hogy a testvéremnek
nevezhetlek, és őrületesen szeretlek.
Köszönöm a csodálatos ASSKICKERS-nek, akik naponta újra és
újra csodálattal töltenek el támogatásukkal és bátorításukkal.
Hatalmas köszönet a Recovery Room-osoknak, akik naponta
posztolják a karakterek iránti szeretetüket, miattuk a munkámat
ezerszeresen is megéri elvégezni. Az őrület közepette rendkívül sok
örömmel ajándékoztatok meg.
Köszönet folyamatosan támogató családomnak azért, hogy
visszahúznak a földre, vigyáznak rám és megnevettetnek. Szeretlek
titeket.
Köszönet hű férjemnek, Nicknek, aki ebben a körben túlságosan
is sok baromságot viselt el tőlem, és közben még szeretett is.
Hihetetlen ember és férj vagy.
 Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
Sorozatszerkesztő: Kepets András
A szöveget gondozta: Lehotka Gábor
korrektúra: Ferenczy Ágnes
Tördelte: Györkös Máriusz
Nyomás és kötés:
Edgar Allan Poe: Lee Annácska. Fordította: Babits Mihály. In: Szerb Antal: Száz vers.
Negyedik kiadás. 55, 57. p. Budapest, Magvető Kiadó, 1983.