A család ereje

Dr. Máté Gábor, Gordon Neufeld

Libri (2014)

Címke: pszichológia, Szociálpszichológia

pszichológiattt Szociálpszichológiattt

Dr. Máté Gábor és a Gordon Neufeld pszichiáter egyesült erővel elemzik

korunk egyik legégetőbb problémáját: a kortársak egyre inkább átveszik a
szülők szerepét gyermekeink életében. A gyerekek társaiktól tanulják meg,
mi a jó és mi a rossz, milyenek legyenek, hogyan viselkedjenek, ez azonban
aláássa a családokat, megmérgezi az iskola levegőjét, agresszivitással és
korai szexualitással teli ifjúsághoz, a kamaszbandák, az iskolai
lövöldözések, a kamaszkori öngyilkosságok számának emelkedéséhez
vezet. Ne hagyjuk! A család ereje visszahelyezi jogaiba a szülőt, az elméleti
háttér megismertetésén túl pedig tanácsokkal szolgál, hogy visszataláljunk
ősi szerepünkbe. Segít, hogy gyermekeinknek irányt mutassunk, hogy
megtapasztalhassák a család erejét. Dr. Máté Gábor 1944-ben született
Budapesten. Családjával 1957-ben vándorolt ki Kanadába. Több mint húsz
évig családorvosként dolgozott, hét évig volt a Vancouveri Kórház orvosi
koordinátora, jelenleg ír és előadásokat tart szerte a világon. Célkitűzése,
hogy felhívja a figyelmet a betegségek tágabb összefüggéseire. Dr. Gordon
Neufeld pszichiáter, a fejlődéslélektan neves szakértője. Az általa alapított,
kilenc országban működő Neufeld Intézetben szülőknek és pedagógusoknak
tartanak gyermekneveléssel kapcsolatos tanfolyamokat és tréningeket.
Számos DVD-t adott ki a témakörben.
 Dr. Máté Gábor
Gordon Neufeld

A család ereje
Ragaszkodj a gyermekeidhez!
A gyermekeinknek ajánljuk ezt a könyvet, továbbá
a gyermekeink jelenlegi és jövőbeni gyermekeinek

Ők azok, akik ezeket a gondolatokat ihlették,

és ők adtak jó okot arra, hogy elmondjuk őket.

Tamara, Natasha, Bria, Shay és Bradení

és
Daniel, Aaron és Hannah
és
Kiara, Julian és Sinead
 A cselekvésnek kizárólag kapcsolatban van értelme, és a kapcsolat
megértése nélkül a cselekvés bármely szinten csak konfliktust idéz elő.
A kapcsolat megértése sokkalta fontosabb, mint bármely cselekvési
tervnek a keresése.
J. Krishnamurti
 Megjegyzés az Olvasónak
Gordon Neufelddel sok éve ismerjük egymást; akkor találkoztunk
először, amikor a felségemmel, Raevel tanácsért fordultunk hozzá a
legidősebb gyermekünkkel kapcsolatban. A fiunk akkor nyolcéves volt. Azt
gondoltuk, hogy problémás gyermekkel van dolgunk. Gordon azonban
csaknem nyomban rámutatott, hogy sem a gyermekünkkel, sem velünk
nincs semmi probléma, csak nem jól közelítjük meg a fiunkkal való
kapcsolatunkat. Néhány évvel később aggódni kezdtünk, amikor kiskamasz
második fiunk kezdte megkérdőjelezni a szülői tekintélyünket, sőt
nemkívánatosnak tartotta a társaságunkat. Ismét Gordonhoz fordultunk, aki
azt javasolta, hogy hódítsuk vissza a kortársaitól. Ekkor hallottam először
dr. Neufeld kortárs-orientációval kapcsolatos elméletéről, miszerint ma már
nem a szülők, hanem a kortársak vannak elsődleges hatással a gyermekekre,
mint ahogyan szintén ekkor szembesültem először a járványszerűen terjedő
váltás nyomában járó rengeteg negatív következménnyel is. Azóta is hálás
vagyok, több okból kifolyólag is, azokért az éleslátó gondolatokért,
amelyeket akkor osztott meg velem és a feleségemmel.
Gordon és én azzal a feltett szándékkal írtuk meg A család ereje című
könyvet, hogy felébresszük az emberekben szunnyadó természetes szülői
ösztönöket. Amennyiben sikerül elérnünk a célunkat, a gyerekneveléssel és
az oktatással kapcsolatos közkeletű „bölcsességek” nagy része egészen más
megvilágításba kerül. Nem arra összpontosítottunk, hogy a szülőknek mit
kellene tenniük, hanem hogy kinek kell lenniük a gyermekeik számára.
Könyvünk hozzá kívánja segíteni az olvasót a gyermek és a gyermeki
fejlődés megértéséhez, továbbá bemutatja azokat az akadályokat, amelyek
manapság gyermekeink egészséges fejlődésének az útjában állnak.
Mindezek megértése és a szülők szívből jövő elkötelezettsége a
gyermeknevelés feladatával kapcsolatban olyan spontán és együttérző
bölcsesség kialakulását eredményezi, amely a sikeres nevelés forrása.
Az a modern keletű rögeszme, miszerint a szülői nevelés olyan készségek
együttese, amelyekre akkor tehetünk szert, ha a szakértők tanácsait
követjük, valójában az intuícióink és a gyermekkel való kapcsolatunk
elvesztéséből fakad, amelyek megléte az előző nemzedékek számára még
természetes volt. A szülőség ugyanis nem más, mint kapcsolat. A biológia
vagy a házasság, vagy az örökbefogadás kijelölhet minket a szülő
szerepére, de csak a gyermekeinkkel kialakított kétoldalú kapcsolat teheti
szilárddá és biztossá ezt a pozíciónkat. Amikor a szülői szerepünk biztos
lábakon áll, a természetes ösztöneink aktiválódnak, és ezek a szakértőknél
sokkal okosabban diktálnak nekünk azzal kapcsolatban, hogy hogyan
neveljük és oktassuk a gondoskodásunkra bízott gyermekeket. A titok
nyitja, hogy tiszteletben kell tartanunk a gyermekeinkkel való kapcsolatot
minden velük való érintkezésünkben.
A mai világban – olyan okoknál fogva, amelyeket a későbbiekben
kifejtünk – a szülői szerep meggyengült. Sok alattomos versenytárssal kell
megküzdenünk, akik és amik elcsábítják tőlünk a gyermekeinket, és ezzel
egyidejűleg minket is eltérítenek a szülői szerep betöltésétől. Napjaink
kultúrája már nem rendelkezik azzal a gazdasági és társadalmi alappal,
amely támogatná a szülőséget, és azt szent küldetésnek tartaná. Míg a
korábbi kultúrákban feltételezhették, hogy a gyermekek szüleikhez való
kötődése szilárd és tartós, nekünk nem adatik meg ez a luxus. Modern
szülőkként tudatosítani kell magunkban, hogy mi az, ami hiányzik, miért és
hogyan nem működnek a dolgok a kis- és kamasz gyermekeink nevelésében
és oktatásában. Ez a tudatosság felkészít minket arra a kihívásra, amelyet a
gyermekeinkkel való olyan kapcsolat kialakítása jelent, amelyben mi,
gondoskodó felnőttek visszaszerezhetjük az irányítást anélkül, hogy
erőszakhoz és a mesterségesen kiagyalt következmények eszközéhez
folyamodnánk annak érdekében, hogy a gyermekeink együttműködjenek
velünk, engedelmeskedjenek nekünk és tiszteljenek bennünket. A velünk
való kapcsolat az a közeg, amelyben a gyermekeinek eljuthatnak a
fejlődésnek arra a szintjére, hogy független, önmotivált és érett emberi
lények lehessenek, akik értékelik saját magukat, és tiszteletben tartják
mások érzéseit, jogait és emberi méltóságát.
Könyvünk, A család ereje hat részből áll. Az első megmagyarázza, mi az
a kortárs-orientáció, és hogyan vált ilyen, mindent átható dinamikává a
kultúránkban. A második és a harmadik rész a kortárs-orientáció számos
negatív hatását tárgyalja, különös tekintettel azokra, amelyek befolyással
vannak a szülői képességeinkre és a gyermekeink fejlődésére. Ugyancsak
ebben az első három részben rajzoljuk meg az egészséges gyermeki fejlődés
útját, szembesítve azzal a természetellenes fejlődéssel, amelyet a
kortárskultúra vált ki és táplál. A negyedik rész egy programot ajánl,
amelynek segítségével tartós kapcsolatot alakíthatunk ki a gyermekeinkkel,
amely kapcsolat biztonságot és védelmet nyújt számukra az érettség
eléréséhez. Az ötödik és hatodik rész elmagyarázza, hogyan előzhetjük
meg, hogy a kortársaik világa elcsábítsa tőlünk a gyermekeinket.
Dr. Neufeld háttere és pszichológusi tapasztalata, továbbá kivételesen
eredeti munkája a forrása központi témánknak és a tanácsoknak, amelyeket
e probléma megoldásaként adunk. Ebben az értelemben ő az egyedüli
szerzője ennek a kötetnek. Évtizedek óta szülők és nevelők ezrei látogatják
Gordon szemináriumait, és türelmetlenül teszik fel neki a kérdést: „Mikor
jelenik meg végre a könyve?” Az, hogy A család ereje előkészületei és
megjelenése nem késett tovább, az én hozzájárulásom ehhez a
vállalkozáshoz. A könyv megtervezése és megírása közös munka
eredménye.
Büszke vagyok arra, hogy segíthettem, hogy Gordon Neufeld változást
előidéző gondolatait a sokkal szélesebb nyilvánosság is megismerhesse.
Már régóta esedékes volt, és mindketten hálásak vagyunk azért, hogy
barátság és munkakapcsolat alakult ki közöttünk, ami lehetővé tette ennek a
könyvnek a megalkotását. Reméljük – és megvan bennünk az önbizalom,
hogy higgyük is –, az olvasó gyümölcsözőnek fogja tartani szerencsés
együttműködésünket.
Szeretnénk köszönetet mondani két szerkesztőnknek: Diane Martinnak
Torontóban és Susanna Porternek New Yorkban. Diane már a kezdetekkor
meglátta a munkánkban rejlő lehetőségeket, és mindvégig szívből jövően
támogatta. Susanna türelmesen és szakértelemmel rágta végig magát a
dagályos és vontatott stílusú kéziraton, és okos javaslataival sokat segített
nekünk egy könnyebb és jobban felépített változat elkészítésében, amelyben
az üzenetünk még érthetőbbé és világosabbá vált. Ennek a munkának az
eredménye ez a könyv, amelyet az olvasók sokkal rokonszenvesebbnek és
szerethetőbbnek tartanak majd, és amellyel természetesen a szerzők is
sokkal boldogabbak.
Dr. Máté Gábor
 ELSŐ RÉSZ

A KORTÁRS-ORIENTÁCIÓ
FOGALMA
 ELSŐ FEJEZET

Miért fontosabb napjainkban a szülői

gondoskodás, mint valaha?
A tizenkét éves Jeremy a számítógép billentyűzete fölé görnyed, a szeme
a monitorra szegeződik. Este nyolc óra van, és a kiskamasz házi feladata
még messze nincs készen, de az édesapja ismételt figyelmeztetése, hogy
„fejezd be végre!”, süket fülekre talál. Jeremy az MSN Messengeren „lóg”,
vagyis az egyik internetes közösségi portálon, és üzeneteket vált a
barátaival: arról pletykálnak, hogy ki kivel van, ki számít „havernak” és ki
ellenségnek, megdumálják, ki mit mondott kinek aznap az iskolában, ki
számít menőnek és ki nem. „Ne szekálj már!”, kiált oda az apjának Jeremy,
amikor az megint a házi feladattal kapcsolatos teendőkre emlékezteti. „Ha
azt csinálnád, amit kellene – vág vissza neki az apja immár idegességtől
remegő hangon –, akkor nem zaklatnálak!” A szócsata egyre hevesebb és
fülsiketítőbb lesz, és pár pillanattal később Jeremy azt kiabálja, hogy „Te
nem értesz semmit!”, majd bevágja az ajtót.
Az apa ideges, és dühös Jeremyre, de még inkább saját magára. „Már
megint elszúrtam! – gondolja magában. – Nem tudok szót érteni a
fiammal!” A feleségével aggódnak Jeremy miatt: a korábban teljesen
együttműködő és barátságos gyereket manapság lehetetlen irányítani, de
még tanácsot sem fogad el. Úgy tűnik, a fiú kizárólag arra összpontosít,
hogy együtt lehessen a barátaival. A fent vázolt jelenet, vagyis inkább
összetűzés, hetente többször is megismétlődik, de sem a gyermek, sem
pedig a szülők nem képesek változtatni a hozzáállásukon vagy újfajta
gondolatokkal előállni és elmozdulni a holtpontról. A szülők tehetetlennek
és erőtlennek érzik magukat. Eddig nemigen alkalmaztak büntetést, de
újabban egyre inkább hajlanak arra, hogy keményebben fogják a gyeplőt.
És amikor így tesznek, akkor a fiuk egyre elkeseredettebb, ellenszegülőbb
és dacosabb lesz.
Valóban ennyire nehéz és problémás lenne a gyermeknevelés? Mindig is
ilyen volt? Az idősebb generációk is gyakran panaszkodtak arra, hogy a
fiatalok tiszteletlenebbek és fegyelmezetlenebbek lettek, mint az ő
idejükben, ám manapság a szülők ösztönösen érzik, hogy valami
félresiklott. A mai gyerekek nem olyanok, mint mi voltunk – legalábbis így
él az emlékezetünkben. Egyre kevésbé igazodnak a szüleikhez és követik a
példájukat, és egyre kevésbé félnek attól, hogy bajba kerülhetnek. Kevésbé
tűnnek ártatlannak és naivnak – mintha hiányozna belőlük a tágra nyílt
szemű csodálkozás, nem hozza őket lázba a világ, és nem akarják felfedezni
a természet és az emberi alkotóerő csodáit. Sok gyermek túlságosan
tapasztaltnak, sőt megcsömörlöttnek, fásultnak és a korához képest
túlságosan érettnek tűnik. Ha nincsenek egymás társaságában, és ha éppen
nem köti le a figyelmüket a technika legújabb vívmánya vagy egy új
számítógépes, interaktív játék, akkor könnyen elunják magukat – szinte
elképzelhetetlen, hogy egymagukban játsszanak, mintha a magányos játék
már csak a múlt csökevénye lenne. „Gyermekként elbűvölt az agyag,
amelyet a házunkhoz közeli vizesárokból ástam ki – emlékszik vissza egy
negyvennégy éves anya. – Szerettem érezni az ujjaim között, szerettem
mindenféle alakot formálni belőle vagy csak úgy gyúrogatni. Ennek
ellenére képtelen vagyok rávenni a fiamat, hogy egymagában játsszon,
hacsak nem a számítógépről vagy a Nintendóról, vagy videójátékokról van
szó.”
És, úgy tűnik, a gyermeknevelés is megváltozott. A szüleink sokkal
jobban bíztak magukban, és sokkal nagyobb hatással voltak ránk, akár jó,
akár rossz értelemben. Manapság azonban sok szülő számára nem magától
értetődő a gyermeknevelés.
A mai szülők éppúgy szeretik a gyermekeiket, mint a korábbi
generációkhoz tartozó apák és anyák, mégsem tudják mindig éreztetni a
szeretetüket. Mi is éppoly sok mindenre megtaníthatnánk a gyerekeinket,
mint az elődeink, de mintha megfogyatkozott volna bennünk a tudás
átadásának a képessége. Nem érzünk elég erőt magunkban ahhoz, hogy
rávezessük a gyermekünket, hogyan tudja kibontakoztatni a képességeit. A
mai gyerekek néha úgy élnek és cselekszenek, mintha elcsábította volna
őket tőlünk egy szirén éneke, amelyet mi nem is hallunk. Attól félünk, hogy
a világ már kevésbé biztonságos hely számukra, mi pedig képtelenek
vagyunk megvédeni őket. A gyerekek és a felnőttek között tátongó
szakadék sokszor áthidalhatatlannak látszik.
Keményen küzdünk azért, hogy megfeleljünk a saját, neveléssel és szülői
gondoskodással kapcsolatos elvárásainknak. És amikor nem érjük el a
kívánt eredményt, akkor esedezünk a gyermekeinknek, megpróbáljuk őket
ígéretekkel levenni a lábukról, megvesztegetjük és megjutalmazzuk, vagy
pedig megbüntetjük őket. Előfordul, hogy olyan hangot engedünk meg
magunknak velük szemben, amely még nekünk is nyersnek és bántónak
tűnik, és idegen a természetünktől. Azt tapasztaljuk, hogy a válságos
helyzetekben rideggé és részvétlenné válunk, épp akkor, amikor a leginkább
szeretnénk tanúságot tenni feltétel nélküli szeretetünkről. Szülőként sértve
érezzük magunkat, sőt visszautasítva. Magunkat hibáztatjuk, amiért nem
tudjuk beteljesíteni a szülői feladatainkat és céljainkat, vagy pedig túl
nyakasnak, önfejűnek tartjuk a gyermekeinket, illetve a tévét okoljuk,
amiért elvonja a figyelmüket, vagy az iskolarendszert, mert nem elég
szigorú. És amikor a tehetetlenségünket már elviselhetetlennek érezzük,
akkor túlzottan leegyszerűsített, tekintélyelvű megoldásokhoz
folyamodunk, amelyek összhangban állnak korunk „csináld magad – javítsd
meg gyorsan” szemléletével.
Ma már ott tartunk, hogy megkérdőjeleződött a szülői nevelés
jelentősége a fiatalok fejlődése és érett felnőtté válása szempontjából. 1998-
ban a Newsweek magazin egyik számának címlapsztorija a következő
kérdést vette górcső alá: „Vajon számít egyáltalán a szülői nevelés?” „A
szülői nevelést túlértékeljük”, érvelt egy könyv, amely ugyanebben az
évben a nemzetközi figyelem középpontjába került. „Elhitették veled, hogy
nagyobb hatással vagy a gyermeked személyiségnek alakulására, mint
valójában.”1
A szülői befolyás talán nem lenne olyan döntő jelentőségű, ha a
gyermekeink jól boldogulnának az életben. Talán elfogadhatóbb lenne,
hogy a gyermekeink nem hallgatnak ránk és nem fogadják el a mi
értékeinket, ha valóban önállók, függetlenek és magabiztosak lennének, ha
pozitív énképpel rendelkeznének, és tisztában lennének azzal, hogy merre
tartanak az életben és mik a céljaik. Csakhogy azt látjuk, hogy sok
gyermekre és fiatalra épp ezeknek az ellenkezője igaz. A fiatalok
elveszítették a talajt a lábuk alól, és nemcsak otthon, de az iskolában és a
különféle közösségekben is. Sokukból hiányzik az önfegyelem, és egyre
nagyobb mértéket ölt körükben az elidegenedés, a droghasználat, az erőszak
vagy épp csak az általános céltalanság érzése. Egyre kevésbé taníthatók, és
nehezebben kezelhetők, mint hasonló korú társaik még akár pár évtizeddel
ezelőtt is. Sokan képtelenek alkalmazkodni, tanulni a negatív
tapasztalatokból és érett felnőtté válni. Gyermekek és kamaszok példátlanul
nagy számban szednek gyógyszereket depresszióra, szorongásra vagy egy
sor más betegségre. A fiatalok körében tapasztalható válsághelyzet
mindennél világosabban nyilvánul meg az iskolákban egyre nagyobb
méreteket öltő erőszakos cselekményekben, amelyek – szélsőséges esetben
– oda vezetnek, hogy gyermekek oltják ki egymás életét. Bár ilyen
tragédiák ritkán fordulnak elő, mégis ezek a legszembeszökőbb jelei a
széles körben tapasztalható rossz közérzetnek, nyugtalanságnak, agresszív
viselkedésnek, ami igen gyakori jelenség a mai fiatalok között.
Az odaadó, elkötelezett és felelős szülők csalódottak, és állandó
kudarcérzéssel küszködnek. A szerető gondoskodás ellenére a gyermekeik
rendkívül stresszesek. Úgy tűnik, mintha az emberek esetében többé nem az
lenne a magától értetődő, hogy a szülők, illetve a felnőttek a fiatalok
mentorai, vagyis tanítói és tanácsadói, mint ahogyan a természetes
élőhelyükön élő állatoknál mind a mai napig megfigyelhető. Ránk, a
demográfiai hullám idején született gyermekek szüleire értetlenül
tekintenek az idősebb generációk, a szülők és a nagyszülők. „Nekünk nem
volt szükségünk nevelési tanácsadó könyvekre annak idején, mi egyszerűen
csak tettük a dolgunkat”, hüledeznek, és igazuk van.
A sors fintora, ha az ember belegondol, hiszen ma sokkal többet tudunk a
gyermeki fejlődésről, mint valaha, és lényegesen több nevelési tanfolyam és
szakkönyv áll a szülők rendelkezésére, mint bármelyik korábbi
generációnak.
Akkor mi változott? A problémát, egy szóban összefoglalva: a kontextus.
Nem számít, hogy milyen jó szándékúak, felkészültek, gyakorlottak vagy
mennyire együttérzők vagyunk, a szülői nevelés nem olyasmi, amibe
minden gyermeket bevonhatunk. Ahhoz ugyanis, hogy a nevelés hatékony
legyen, kontextusra van szükség. Ha a gyermek nem fogékony, nem
érhetünk el sikereket a nevelésében, nem tudunk vigaszt nyújtani neki, nem
tudjuk a jó irányba terelni, és utat sem mutathatunk neki. A gyermekek nem
hatalmaznak fel bennünket automatikusan arra, hogy nevelhessük őket
csupán azért, mert felnőttek vagyunk, vagy mert szeretjük őket, vagy mert a
zsigereinkben érezzük, illetve tudjuk, hogy mi a jó nekik és mi szolgálja az
érdekeiket. A mostohaszülők gyakran szembesülnek ezzel a ténnyel, és
azok is, akik mások gyermekeiről gondoskodnak, legyenek bár
nevelőszülők, bébiszitterek, dadák, a gyermekekre napközben –
bölcsődében, óvodában vagy iskolában – felügyelő szakemberek,
pedagógusok. De még a vér szerinti gyermekek esetében is elveszíthetjük
természetes szülői tekintélyünket, ha a megfelelő kontextus, vagyis közeg
hiányzik.
Ha a szülői készségek, sőt a gyermek iránt érzett szeretet sem elegendő,
akkor mire van szükség? Ami nélkülözhetetlen, az a szülő és a gyermek
sajátos kapcsolata – ha ez nem alakul ki, akkor hiányzik a szülői nevelés
biztos alapja. A pszichológusok és fejlődéskutatók ezt hívják kötődő
kapcsolatnak. Ahhoz, hogy egy gyermek nyitott legyen arra, hogy egy
felnőtt nevelje, aktívan kötődnie kell hozzá, akarnia kell a vele való
kapcsolatot, és igényelnie kell a közelségét. Az élet kezdetén ez a kötődés
fizikai természetű – a csecsemő szó szerint belekapaszkodik a szüleibe,
akiknek viszont muszáj megtartaniuk őt. Ha a későbbiekben minden jól
alakul, akkor a fizikai kötődés idővel érzelmi kötelékké, majd végül lelki
kapcsolattá alakul át. Azokat a gyermekeket, akik híján vannak ennek a
kapcsolatnak, nagyon nehéz nevelni, sőt gyakran még tanítani is. A
gyermekneveléshez kizárólag a kötődő kapcsolat biztosít megfelelő
kontextust.
A szülői nevelés titka nem az, hogy mit csinál a szülő, hanem az, hogy
mit jelent a gyermek számára. Ha a gyermek kapcsolatot keres velünk, és
vágyik a közelségünkre, akkor felhatalmaz minket arra, hogy
gondoskodjunk róla, vigaszt nyújtsunk és utat mutassunk neki, vagyis a
példaképei, a tanárai és a tanácsadói legyünk. Amennyiben egy gyermek
megfelelőképpen kötődik hozzánk, akkor mi jelentjük számára azt a biztos
pontot, ahonnan elindulhat, hogy felfedezze a világot, és ahova visszatérhet,
és mi vagyunk számára az inspiráció forrásai. A világ összes szülői
készsége sem helyettesítheti a kötődő kapcsolatot, illetve ellensúlyozhatja
annak hiányát. És hiába van tele a szívünk csordultig szeretettel, ha nincs
köztünk kötődő kapcsolat, vagyis nincs meg az a lelki köldökzsinór,
amelyen át ezt kifejezésre juttathatjuk.
A gyermek és a szülő között legalább addig kell fennállnia ennek a
kötődő kapcsolatnak, amíg a gyermeknek szüksége van a szülői
gondoskodásra. És pontosan ezt a kapcsolatot egyre nehezebb fenntartani a
mai világban. A szülők nem változtak – épp olyan kompetensek és
elkötelezettek, mint régen. A gyermekek alapvető természete sem változott
meg – továbbra is ugyanúgy függnek a szüleiktől, és semmivel sem
elutasítóbbak, mint korábban. A kultúra változott meg, amelyben a
gyermekeinket neveljük. Ugyanis a gyermeki kötődést a szülőhöz már sem
a kultúra, sem a társadalom nem támogatja úgy, ahogyan kellene. Még a
kezdetben erős szülő-gyermek kapcsolatokat is alááshatja a környezet,
amikor a gyermekeink kilépnek a világba, amely többé nem értékeli és nem
erősíti meg a kötődő kapcsolatot. A gyermekek egyre több olyan kötődő
kapcsolatot alakítanak ki, amelyek rivalizálnak a szüleikhez fűződő
kapcsolatukkal, aminek eredményeképpen a szülői neveléshez szükséges
kontextus egyre kevésbé fenntartható számunkra. Nem a szeretet hiányáról
vagy a szülői hozzá nem értésről van szó, hanem a kötődő kontextus
erodálódásáról, pusztulásáról – ez az oka annak, hogy napjainkban a
nevelés hatástalan.
A gyermekek kortárskultúrájának a hatása
A szülői tekintélyt és szeretetet aláásó rivális kötődések közül a
legjelentősebb és egyben legkárosabb az a kapcsolat, amely gyermekeinket
egyre szorosabban összefűzi velük egykorú társaikkal. Könyvünkben arra
kívánunk rámutatni, hogy a felnőtté válás útján járó gyermekek és serdülők
mai generációira jellemző rendellenesség abban gyökeredzik, hogy a
gyermekek elvesztették a róluk gondoskodó felnőttekre irányuló
orientációjukat. Mivel távol áll tőlünk, hogy föltaláljunk egy újabb
pszichológiai-orvosi rendellenességet – ez az, ami végképp nem hiányzik a
napjainkra teljesen összezavarodott szülőknek –, a rendellenesség szót a
legalapvetőbb értelmében használjuk, ami nem más, mint a dolgok
természetes rendjének a szétzilálódása. A történelem során most először a
fiatalok nem az anyjukhoz, az apjukhoz, a tanáraikhoz vagy más,
felelősségteljes felnőttekhez fordulnak, ha példaképre, tanácsra és
útmutatásra szorulnak, hanem olyan személyekhez, akik a természetüknél
fogva sosem rendeltettek arra, hogy szülői szerepet töltsenek be – vagyis a
kortársaikhoz. Ezek a fiatalok nem irányíthatók, taníthatók, formálhatók,
mert már nem követik a felnőttek útmutatásait és példáját. Ehelyett éretlen
személyek nevelik őket, akik nyilvánvalóan nem képesek arra, hogy
egyengessék útjukat a felnőtté válás során. A gyerekek lényegében egymást
nevelik.
Erre a jelenségre a kortárs-orientáció kifejezés illik a leginkább. A
kortárs-orientáció az, ami elnémította a szülői ösztöneinket, kikezdte
természetes tekintélyünket, és arra kényszerített minket, hogy ne a
szívünkkel, hanem az eszünkkel neveljünk – vagyis kézikönyvekből, a
„szakértők” tanácsait követve és a társadalom meglehetősen zavaros és
ellentmondó elvárásaihoz igazodva.
 Mi is valójában a kortárs-orientáció? Az orientáció, vagyis a késztetés,
hogy tájékozódjunk és megismerjük a környezetünket, alapvető emberi
ösztön és szükséglet. A tájékozódási zavar egyike a legnehezebben
elviselhető mentális élményeknek. A kötődés és az orientáció
elválaszthatatlanul összefonódik. Az emberek és az állatok ösztönösen úgy
orientálódnak, hogy azok példáját követik, akikhez kötődnek.
A gyermekek – a meleg vérű fajok utódaihoz hasonlóan – tájékozódási
ösztönnel születnek: szükségük van valakire ahhoz, hogy irányérzékre
tegyenek szert. Ahogyan a mágnes automatikusan az Északi mágneses sark
felé fordul, ugyanúgy a gyermeknek a születésétől kezdve szüksége van
arra, hogy tájékozódjon, méghozzá azáltal, hogy odafordul a tekintély, a
kapcsolat és a melegség forrásához. A gyermek képtelen elviselni, ha az
életében nincs ilyen személy: nélküle teljesen összezavarodik, és elveszíti a
tájékozódóképességét. Vagyis képtelen elviselni azt, amit én csak
tájékozódási űrnek nevezek.{1} A gyermek számára a szülők, illetve a szülőt
helyettesítő felnőttek jelentik a természet adta tájékozódási pontot, csakúgy,
mint az állatok esetében a fiatal utódaikat nevelő felnőtt egyedek.
Az ember tájékozódási ösztöne nagyon hasonlít a kiskacsa bevésődési
ösztönéhez. Amint kikel a tojásból, a kiskacsa azonnal bevési az anyját az
emlékezetébe: mindenhová követi, utánozza őt, és azt teszi, amire az
utasítja, amíg csak fel nem nő, és független, érett, felnőtt állat nem válik
belőle. Legalábbis ez a természet rendje. Kacsamama hiányában azonban a
kiskacsa a legközelebbi mozgó dolgot kezdi követni – egy emberi lényt,
egy kutyát vagy akár egy mechanikus játékot. Mondanunk sem kell, hogy
sem az ember, sem a kutya, sem pedig a játék nem töltheti be tökéletesen a
kacsamama szerepét, hogy a kiskacsából „sikeres” felnőtt állatot neveljen.
De ugyanez igaz a gyermekre is: ha hiányzik az életéből a szülői
feladatokat ellátó felnőtt, akkor a gyermek ahhoz a személyhez igazodik,
akit a közelében talál. Az elmúlt öt vagy hat évtizedben a társadalmi,
gazdasági és kulturális trendek elmozdították a szülőt a neki szánt
pozícióból – többé nem ő jelenti a tájékozódási pontot a gyermek életében.
Ebbe az orientációs űrbe léptek be a kortársak, ami siralmas, sőt
nemegyszer szörnyű következményekkel jár.
Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, a gyermekek nem igazodhatnak
egyidejűleg a felnőttekhez és a többi gyerekhez. Az ember ugyanis nem
követhet két, egymással ellentétes utasítást ugyanabban az időben. A
gyermek agyának ösztönösen választania kell a szülők értékrendje és a
kortársak értékrendje, a szülők útmutatása és a kortársak útmutatása, a
szülők kultúrája és a kortársak kultúrája között, amikor a kettő
összeütközésbe kerül.
Csak nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy a gyermek ne barátkozzon a
kortársaival, és ne lépjen kapcsolatba más gyerekekkel? Pont ellenkezőleg,
az ilyen kötődések természetesek, és egészséges célokat szolgálnak. A
felnőttorientációjú kultúrákban, ahol a vezető elvek és értékek valójában az
érettebb nemzedékek elvei és értékei, a gyermekek között úgy alakulnak ki
kötődések, hogy közben nem veszítik el a tájékozódási képességüket, és
nem utasítják el a szülői útmutatást. Csakhogy a mi társadalmunkban többé
nem ez a helyzet. Az orientáció elsődleges forrását többé nem a
felnőttekkel, hanem a kortársakkal kialakított kapcsolat jelenti. Nem az a
természetellenes, hogy a gyermekeknek kortárskapcsolataik vannak, hanem
az, hogy a gyermekek lettek azok, akik döntő befolyással bírnak egymás
fejlődésére.
Normális, de nem természetes, és nem egészséges
A kortárs-orientáció annyira elterjedt, hogy mára ez számít a normának.
Sok pszichológus, pedagógus és a laikusok többsége is ezt tartja
természetesnek – vagy, ami még gyakoribb, fel sem ismerik mint sajátos
jelenséget, amire érdemes odafigyelni. Egyszerűen adottnak veszik, hogy a
dolgok így alakultak. De ami „normális” abban az értelemben, hogy
megfelel egy normának, még nem jelenti szükségképpen azt, hogy ugyanaz
a dolog „természetes” vagy „egészséges” is. Semmi egészséges vagy
természetes nincs a kortárs-orientációban. Ez az „ellenforradalom”, amely
felforgatta a dolgok természetes rendjét, csak nemrégiben
győzedelmeskedett az iparilag legfejlettebb országokban, mégpedig olyan
okoknál fogva, amelyeket a harmadik fejezetben ismertetünk. A kortárs-
orientáció a mai napig ismeretlen jelenség a szegény országokban, sőt még
a nyugati világ sok olyan pontján is, amely kívül esik a „globalizált” városi
központokon. Az emberi fejlődés során egészen a második világháborúig a
felnőttorientáció számított a normának. Mi, felnőttek, akiknek be kellene
töltenünk a vezető szerepet – vagyis a szülők és a pedagógusok –, csak
nemrégiben veszítettük el a befolyásunkat, ráadásul anélkül, hogy ennek a
tudatában lennék.
A gyermekek kortárs-orientációja azért tűnhet természetesnek és
maradhat észrevétlen, mert eltávolodtunk az ösztöneinktől, és mert
akaratlanul mi magunk is kortársorientáltakká váltunk. Nem ismerjük fel,
mennyire komoly problémával állunk szemben, mert minket, a háború utáni
nemzedék tagjait – akik Angliában, Észak-Amerikában vagy az iparosodott
világ más részein születtünk –, ugyanannyira lekötnek a saját kortársaink.
A kultúrát – egészen a legutóbbi időkig – mindig vertikálisan adták át,
nemzedékről nemzedékre. Évezredeken át – írja Joseph Campbell – „a
fiatalok nevelése és az idősebbek bölcsebbé válása” a hagyományos
kulturális formák megtanulása, megélése és megértése révén valósult meg.
A felnőttek jelentős szerepet játszottak a kultúra átadásában: magukévá
tették, amit a szüleiktől kaptak, majd átadták a gyermekeiknek. Ugyanakkor
az a kultúra, amellyel a mi gyermekeink megismerkednek, egyre inkább a
kortársaik kultúrája, és nem a szüleiké. A gyermekek megteremtik a saját
kultúrájukat, amely nagyon eltérő a szüleikétől, és sok tekintetben nagyon
idegen is. Ahelyett, hogy a kultúrát továbbra is vertikálisan adnák át
egymásnak az emberek, jelenleg horizontálisan, az ifjabb generáció tagjai
között közvetítődik.
Minden kultúrának elengedhetetlen részét képezik az adott kultúrára
jellemző szokások, zenék, viseletek, ünnepek és történetek. A zene, amelyet
a mi gyermekeink hallgatnak, csak nagyon kevéssé hasonlít a nagyszüleik
muzsikájára. A fiatalok megjelenését, öltözékét sokkal inkább az szabja
meg, ahogyan a többi gyermek kinéz, és nem a szüleik kulturális öröksége.
A születésnapi partijaik és az átmeneti rítusaik a körülöttük lévő gyerekek,
és nem az előttük járó felnőttek szokásaihoz igazodnak. Amennyiben
mindez normálisnak tűnik számunkra, az csakis a saját kortárs-
orientációnknak köszönhető. A fiatalság felnőttekétől elkülönült és eltérő
kultúrájának kialakulása mindössze nagyjából ötven évre tehető. Bár fél
évszázad viszonylag rövid időnek számít az emberiség történetében, az
egyén életében egy egész korszakot tesz ki. Ennek a könyvnek a legtöbb
olvasója már olyan társadalomban nőtt fel, amelyben a kultúra átadása
inkább horizontálisan, mint vertikálisan történik. A folyamat – amely
potenciálisan gyengíti és rombolja a civilizált társadalmat – nemzedékről
nemzedékre egyre gyorsabban és intenzívebben megy végbe. Számomra
úgy tűnik, hogy a szülők már az alatt a huszonkét év alatt is tért vesztettek,
amely az első és az ötödik gyermekem születése között telt el.
Egy átfogó – Sir Michael Rutter brit gyermekpszichiáter és David Smith
kriminológus vezetésével elvégzett – nemzetközi felmérés szerint az első
gyerekkultúra kialakulása a második világháború utánra tehető, és a
folyamat egyike a 20. század legdrámaibb és legbaljósabb jelenségeinek.2 A
tizenhat ország vezető tudósainak bevonásával készült felmérés szerint
összefüggés mutatható ki az antiszociális viselkedés elterjedése és a kultúra
vertikális átadásának hanyatlása között. A kultúra fősodrától elkülönülő és
attól eltérő gyerekkultúra fellendülésének kísérőjelenségeként
megnövekedett a fiatalkori bűnözés, az erőszak és a bántalmazás.
De a széles körben megnyilvánuló kulturális trendekhez hasonló minták
és folyamatok érhetők tetten a gyermekek egyéni fejlődésében is. Azt, hogy
kik akarunk lenni és milyenek akarunk lenni, az orientációnk határozza
meg, illetve az, hogy kit választunk a példaképünknek – ha arról van szó,
hogyan éljünk és hogyan cselekedjünk –, vagyis, hogy kivel azonosulunk.
Napjaink pszichológiai szakirodalma nagy hangsúlyt fektet a kortársak
szerepére a gyermeki identitástudat kialakulásában.3 Ha gyerekeket arra
kérünk, hogy határozzák meg magukat, gyakran meg sem említik a
szüleiket, hanem a többi gyermek értékrendjére és elvárásaira hivatkoznak,
illetve a kortárscsoportokéra, amelyekhez tartoznak. Alapjában véve
rendszerszerű változással állunk szemben. Túlságosan sok az olyan
gyermek napjainkban, akinél a személyiség fő vonásait nem a szülők,
hanem a kortársak formálják.
Néhány nemzedékkel korábban még minden jel arra mutatott, hogy a
szülők a legfontosabbak. Carl Jung úgy vélekedett, hogy talán nem is az
van a legnagyobb hatással a gyermekre, ami a szülő-gyermek kapcsolatban
történik, hanem az hagyja a legmélyebb nyomot a gyermek személyiségén,
ami ebből a kapcsolatból hiányzik. Vagy – D. W. Winnicott, a nagyszerű
brit gyermekpszichiáter szavait idézve – az, ha „semmi nem történik,
amikor pedig valami hasznos dolog történhetett volna”. Ijesztő gondolat. De
még ennél is rémisztőbb belegondolni, mi történhet, ha a kortársak lépnek a
felnőttek helyébe, és ők lesznek a gyerek számára a legfontosabbak, mert
akkor az lesz a legnagyobb hatással rájuk, ami ezekből a kapcsolatokból
hiányzik. Márpedig a gyerekkapcsolatokból teljes mértékben hiányzik a
feltétel nélküli elfogadás és szeretet, a vágy a gyermekről való
gondoskodásra, a képesség, hogy túllépjünk önmagunkon egy másik emberi
lény miatt, továbbá az elszántság és az akarat, hogy feláldozzuk magunkat a
gyermek növekedése és fejlődése érdekében. Ha összehasonlítjuk a gyerek-
gyerek kapcsolatot a gyermek-szülő kapcsolattal abban a tekintetben, hogy
mi hiányzik belőlük, akkor ebből az összevetésből a szülő szentként kerül
ki. A következmények pedig sok gyermekre nézve tragikusak.
 A kortárskapcsolatok terjedésével egy időben drámai módon
megszaporodott a gyerekek körében elkövetett öngyilkosságok száma:
Észak-Amerikában a 10–14 évesek körében négyszer annyian követtek el
öngyilkosságot, mint ötven évvel korábban. Az arány az említett csoportnál
növekszik a leggyorsabban: csupán 1980 és 1992 között 120 százalékos
növekedést mutatott. A helyzet azonban a nagyvárosi szegénynegyedekben
a legrosszabb, ahol a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy a kortársak a
szülők helyébe lépnek.4 Ami pedig ezek mögött az öngyilkosságok mögött
meghúzódik, az rendkívül árulkodó. Az emberi fejlődés kutatójaként, sok
más társamhoz hasonlóan, én is mindig azt feltételeztem, hogy az
öngyilkosságok esetében a legfőbb kiváltó tényező a szülői elutasítás.
Csakhogy már nem ez a helyzet. Egy ideig fiatalkorú bűnözőkkel
foglalkoztam, és a munkám részeként olyan gyerekek és kamaszok lelki
dinamikáját vizsgáltam, akik öngyilkosságot követtek el, akár „sikerrel”
jártak, akár nem. Legnagyobb döbbenetemre és meglepetésemre kiderült,
hogy a nagy többség esetében nem a szülők, hanem a kortársak viselkedése
volt a kiváltó ok. A tapasztalatom nem elszigetelt, egyre több olyan esetről
számolnak be a szakemberek, ahol a gyerekkorban elkövetett
öngyilkosságok hátterében a kortársak visszautasítása vagy erőszakos,
bántalmazó magatartása áll. Minél nagyobb befolyásra tesznek szert a
kortársak, annál több gyermek esik áldozatul érzéketlen viselkedésüknek;
annak, hogy nem sikerül beilleszkedniük közéjük, illetve annak, hogy a
társaik elutasítják vagy kiközösítik őket.
Nincs olyan társadalom és kultúra, amely védett lenne ezzel a jelenséggel
szemben. A kultúra vertikális átadása például Japánban is áldozatul esett a
nyugatosodásnak és az ifjúsági kultúra szárba szökkenésének. Ebben az
országban korábban nem létezett fiatalkorú bűnözés, és a legutóbbi időkig
az iskolai problémákat sem ismerték, napjainkra azonban a kortárs-
orientáció legrosszabb hatásaival néznek szembe: bűnözés, gyerekkori
öngyilkosságok, illetve az iskolából kimaradók számának növekedése. A
Harper’s magazin nemrégiben közzétett egy válogatást azokból a
búcsúüzenetekből, amelyeket öngyilkosságot elkövető japán gyermekek
hagytak hátra: a legtöbben azért döntöttek úgy, hogy eldobják maguktól az
életet, mert a társaik elviselhetetlenül bántalmazták őket.5
A kortárs-orientáció hatása a tizenévesek körében a legnyilvánvalóbb, de
korai jelei már az általános iskola második-harmadik osztályában
megmutatkoznak. A probléma eredete visszanyúlik még az óvodáskor előtti
időszakra, és a jelenséget meg kell érteniük a szülőknek, különösen
azoknak, akiknek kisgyermekeik vannak, és el akarják kerülni ezt a
problémát, vagy pedig abban a pillanatban vissza akarják fordítani a
folyamatot, amint elkezdődik.
Az első figyelmeztetés
Az első figyelmeztetés mintegy négy évtizeddel ezelőtt érkezett. A
fejlődéslélektannal, illetve szülő-gyermek kapcsolatokkal foglalkozó
kurzusaimon használt tankönyvek többször is hivatkoztak egy amerikai
kutatóra, aki már az 1960-as évek elején felhívta a figyelmet arra a
veszélyre, hogy a kortársak egyre inkább átveszik a szülők szerepét, és
egyre gyakoribb jelenség, hogy a gyerekek – magatartás és értékrend
tekintetében is – elsősorban őket tartják követendő példának. Egy hétezer
fiatalra kiterjedő felmérés során dr. James Coleman arra a következtetésre
jutott, hogy a gyermekek körében már nem a szülőkkel, hanem a
kortársakkal kialakított kapcsolatok állnak az első helyen. Aggodalmát
fejezte ki, és azt állította, hogy az amerikai társadalomban alapvető változás
ment végbe.6 A tudósok azonban kétkedésüknek adtak hangot, és
rámutattak, hogy a jelenség Chicagóban ütötte fel a fejét, és nem a fősodort
meghatározó Észak-Amerikában. Optimistán álltak a dologhoz, és úgy
vélekedtek, hogy a jelenség oka valószínűleg az, hogy a második
világháborút követően felbomlott a társadalmi rend, de amint a dolgok
helyreállnak, minden visszatér a normális kerékvágásba. Bírálói azzal
támadták Colemant, hogy a következtetését, miszerint egyre inkább a
kortársak gyakorolnak döntő befolyást a gyerekekre, a társadalmi periférián
tapasztalható, nem tipikus esetekből vonta le. James Coleman rémeket lát,
mondták, és félresöpörték az aggodalmait.
Jómagam is homokba dugtam a fejemet, amíg csak a saját gyerekeim
hirtelen el nem oszlatták a kétségeimet. Addig soha nem gondoltam volna,
hogy elveszíthetem a gyermekeimet csak azért, mert jobban vonzódnak a
kortársaikhoz. Aggódni kezdtem, amikor rá kellett jönnöm, hogy két
legidősebb, serdülőkorú lányom a barátok vonzáskörébe és irányítása alá
került, utánozni kezdték a beszédüket, és magukévá tették az
értékrendjüket. Egyre nehezebb és nehezebb volt a helyes irányba terelgetni
őket. Bármi, amit annak érdekben tettem, hogy hangot adjak az
akaratomnak, az óhajaimnak és az elvárásaimnak, csak még jobban
elmérgesítette a helyzetet. Mintha csak hirtelen elpárolgott volna a szülői
befolyás, amelyet a feleségem és én addig adottnak és természetesnek
vettünk. Egy dolog, ha osztoznunk kell másokkal a gyermekeinken, és
megint más, ha a helyünkre pályáznak és helyettesíteni akarnak minket.
Korábban azt gondoltam, hogy az én gyermekeim védettek az ilyesmivel
szemben: nem mutattak ugyanis érdeklődést a bandák és a bűnözés iránt,
viszonylag stabil környezetben nevelkedtek, kiterjedt családi körben, ahol
mindenki nagyon szerette őket, megbízható és támogató, családorientált
közösségben, és az ő gyermekkorukat nem zavarta meg egy világháború.
Úgy tűnt, hogy Coleman észrevételei nem vonatkoznak a mi családi
életünkre. Ám amikor kezdtem összerakosgatni a részleteket, úgy találtam,
hogy ami a gyermekeimmel történik, az sokkal inkább tipikus, mint
kivételes.
„De hiszen nem kell elengednünk őket?”, kérdi sok szülő. „Nem az a
dolgok rendje, hogy a gyermekeink függetlenné váljanak tőlünk?” De igen,
a legteljesebb mértékben, de csak akkor, ha már elvégeztük a munkánkat, és
csakis annak érdekében, hogy gyermekeink valóban önmaguk lehessenek!
Ha ugyanis a gyermek a kortárscsoport éretlen elvárásaihoz igazodik, az
egyáltalán nem oda vezet, hogy felnőttkorára a szó igaz értelmében
független legyen és kialakuljon az önbecsülése. A kortárs-orientáció a
kötődés természetes rendjének gyengítése révén valójában aláássa az
egészséges fejlődést.
A gyermekek talán tudják, hogy mit akarnak, de veszélyes dolog azt
feltételeznünk, hogy azt is tudják, mire van szükségük. A kortársaihoz
fokozottan kötődő gyermek számára természetesnek tűnik, hogy előnyben
részesítse a barátaival való kapcsolatot a szüleivel való kapcsolattal
szemben, továbbá hogy olyan sokat legyen a barátaival, amennyit csak
lehetséges, illetve a lehető leginkább hasonlóvá váljon hozzájuk. Egy
gyermek azonban nem okosabb a felnőttnél, és nem tudja jobban a
dolgokat. A nevelésnek az a módja, amikor a szülő a gyermek
preferenciáihoz, igényeihez és óhajaihoz igazodik, még azelőtt nyugdíjba
küldheti őt, mielőtt elvégezné a feladatát. Ahhoz, hogy megfelelőképpen
neveljük a gyermekeinket, vissza kell követelnünk, vissza kell hódítanunk,
és a gondjainkba kell vennünk őket, hogy kielégíthessük a kötődéssel
kapcsolatos szükségleteiket.
A kortárs-orientáció végletes és szélsőséges megnyilvánulásai mindig
felkeltik a média érdeklődését: így például a gyermekek közötti erőszakos
cselekmények, a fiatalkorúak körében egymás ellen elkövetett
gyilkosságok, illetve a gyermekkori öngyilkosságok. Bár valamennyiünket
megráznak és megijesztenek ezek a szörnyű események, a legtöbben nem
érezzük úgy, hogy minket is közvetlenül érintenének. És könyvünk sem
ezeket az eseteket állítja a középpontba. Csakhogy az ilyen gyermekkori
tragédiák a kortárs-orientáció legdrámaibb megnyilatkozásai, egy olyan
jelenségé, amely többé nem korlátozódik a nagyvárosi központok, mint
Chicago, New York, Toronto és Los Angeles betondzsungeleire és
kulturális káoszára. A jelenség már a szomszédainknál is felütötte a fejét – a
középosztálybeli családoknál és a jó iskolákban. Könyvünk nem azt állítja a
középpontba, ami „odakinn”, tőlünk „egy lépésnyire” történik, hanem azt,
ami a saját otthonunkban megy végbe.
Ami pedig minket, e kötet két szerzőjét illeti, a mi személyes
figyelmeztető felhívásunk onnan eredeztethető, hogy a saját gyermekeink
körében is egyre erőteljesebben tapasztalható a kortárs-orientáció. Őszintén
reméljük, hogy A család ereje a világ minden táján élő szülőknek és a
társadalom egészének is figyelmeztető felhívásként szolgál majd.
Ami jó hír
Meglehet, a kortárs-orientációt előidéző társadalmi, kulturális és
gazdasági trendeket nem tudjuk visszafordítani, viszont igenis sok mindent
tehetünk otthon és az iskolában annak érdekében, hogy megakadályozzuk,
nehogy idő előtt lecseréljenek minket, szülőket, és a helyünkbe lépjenek.
Mivel a kultúra többé nem a helyes irányba tereli a gyermekeinket – vagyis
a valódi függetlenség és érettség felé –, a szülőkre és a gyermekneveléssel
foglalkozó felnőttekre is sokkal nagyobb felelősség hárul, mint valaha.
Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy visszahelyezzük a szülő-
gyermek, illetve a felnőtt-gyermek kapcsolatot a természetes alapjaira.
Mivel napjaink nevelési és oktatási nehézségeinek középpontjában a
kapcsolat áll, egyben ez jelenti a megoldás kulcsát is. Azok a felnőttek, akik
a nevelés hangsúlyát a gyermekkel kialakított szilárd és megbízható
kapcsolatra helyezik, ösztönös módon nevelnek. Nekik nem kell különféle
technikákhoz és nevelési tanácsadó könyvekhez folyamodniuk: őket a
megértés és az empátia vezérli. Ha tudjuk, hogyan legyünk együtt a
gyermekünkkel, illetve hogy kik legyünk számára, sokkal kevesebb
tanácsra lesz szükségünk azzal kapcsolatban, hogy mit tegyünk. Ha a
kapcsolatunkat sikerült helyreállítanunk, a saját tapasztalatainkból spontán
megszületik majd a praktikus hozzáállás.
Ami pedig a jó hír, hogy a természet a mi oldalunkon áll. A gyermekeink
hozzánk akarnak tartozni, még akkor is, ha másképp érzik, illetve ha a
szavaik és a tetteik az ellenkezőjét mutatják. Visszaszerezhetjük a minket
megillető, helyénvaló szerepünket mint gyermekeink nevelői és mentorai,
vagyis tanárai és tanácsadói. Könyvünk negyedik fejezetében útmutatást
nyújtunk ahhoz, hogyan tarthatjuk közel magunkhoz a gyermekeinket
mindaddig, amíg önálló, érett felnőtté cseperednek, illetve hogyan
állíthatjuk helyre velük meggyengült vagy megszakadt kapcsolatunkat.
Mindig tehetünk valamit! Bár nem létezik olyan módszer, amely minden
helyzetre biztos gyógyírt kínál, a tapasztalat azt mutatja, hogy azok a
szülők, akik megértik, mire kell összpontosítaniuk az erőfeszítéseiket,
sokkal több esetben járnak sikerrel, mint vallanak kudarcot. De a gyógyítás
– mint minden esetben – a diagnózison alapul. Először tehát azt kell
megvizsgálnunk, mi az, ami hiányzik, illetve hol siklottak félre a dolgok.
 MÁSODIK FEJEZET

Torz kötődések, romboló ösztönök

A tizennégy éves Cynthia szülei teljesen összezavarodtak. A lányuk
viselkedése az elmúlt évben megváltozott, és nem találtak rá semmilyen
magyarázatot. A kamasz lány udvariatlan, durva, goromba, titkolódzó és
olykor ellenséges lett. A szülei társaságában komor és mogorva volt,
amikor viszont a barátaival töltötte az időt, akkor boldognak, elbűvölően
kedvesnek és aranyosnak tűnt. Megszállottan védte a privát szféráját és a
titkait, és ragaszkodott ahhoz, hogy az életébe a szüleinek nincs
beleszólása: az egyedül az ő dolga. Ő, aki korábban annyira szerettte a
szüleit, egyre kényelmetlenebbül érezte magát a társaságukban. Minden jel
arra mutatott, hogy Cynthia már nem élvezi a családi étkezéseket, és az első
adandó alkalommal otthagyja az asztalt. A szülők képtelenek voltak
hosszabban elbeszélgetni vele. Cynthia anyja csak akkor tudta rávenni a
lányát arra, hogy együtt töltsenek egy kis időt, amikor felajánlotta, hogy
ruhákat vesz neki, ha elmegy vele vásárolni. A lány, akiről azt hitték, hogy
ismerik, rejtély lett a számukra.
Cynthia apja úgy vélekedett, hogy lánya zavaró, új viselkedése csupán
magatartás-probléma. Néhány ötletre és tanácsra volt szüksége, mivel a
fegyelmezés szokásos formáival kudarcot vallott – vagyis a megtorló
intézkedésekkel, a büntetésekkel, a szobafogsággal és a mosolyszünetekkel.
Ezek csak még jobban elmérgesítették a helyzetet. Az édesanya úgy érezte,
hogy a lánya kihasználja, kizsigereli, sőt durván bánik vele. Teljesen
tanácstalan volt: nem értette Cynthia viselkedését. Vajon ez csak normális
tinédzserlázadás? Az egészért a serdülőkori hormonok a felelősek?
Aggódniuk kell emiatt? Hogyan reagáljanak a helyzetre?
Cynthia rejtélyes viselkedésének oka csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha
ezt a „forgatókönyvet” áthelyezzük a felnőttek világába. Képzeljük el, hogy
a házastársunk vagy a szerelmünk hirtelen furcsán kezd viselkedni: nem néz
a szemünkbe, visszautasítja a fizikai kontaktust, kizárólag egyszavas
mondatokkal hajlandó társalogni velünk, amivel az őrületbe kerget minket,
elutasítja a közeledésünket, és kerüli a társaságunkat! Tegyük fel, hogy a
barátainkhoz fordulunk tanácsért. Vajon ők azt mondanák, hogy
„Próbálkoztál már mosolyszünettel?” vagy „Megszabtad a határokat, és
világosan megmondtad neki, hogy mik az elvárásaid vele szemben?”
Mindenki számára nyilvánvaló lenne – a felnőtt interakciók
összefüggésében –, hogy nem viselkedési, hanem kapcsolati problémával
állunk szemben. És valószínűleg először az a gyanú ébredne bennünk, hogy
a partnerünknek viszonya van valakivel.
Ami a napnál világosabbnak tűnik a számunkra a felnőttek életében, az
összezavar minket, ha a gyermek és a szülő között következik be.
Cynthiának minden figyelmét a kortárskapcsolatai kötötték le. Egyetlen cél
lebegett a szeme előtt, hogy a kortársai társaságát keresse, ami háttérbe
szorította a családjához való kötődést. Pontosan úgy, mintha csak szerelmi
viszonya lett volna valakivel.
A hasonlat több szempontból is illik a szituációra, nem utolsósorban
azért, mert Cynthia szülei csalódottnak, visszautasítottnak érezték magukat,
mint akiket megsértettek és elárultak. Az ember sok mindenhez kötődhet –
a munkájához, a családjához, a barátaihoz, egy sportcsapathoz, egy
kulturális ikonhoz, egy valláshoz –, de nem tudjuk elviselni az egymással
vetélkedő kötődéseket. Egy házasságban például, amikor egy kötődés –
legyen az bármilyen – akadályozza vagy fenyegeti a házastárssal való
közelséget és kapcsolatot, a házastárs érzelmi síkon „szerelmi viszonyként”
fogja megélni azt. Egy olyan férfi, aki kerüli a feleségét, és mániákusan
internetezéssel tölti az idejét, a nejében az elhagyatottság, a mellőzöttség és
a féltékenység érzését váltja ki. A mi kultúránkban először a
kortárskapcsolatok a gyermekek szüleikhez való kötődésével versengenek.
Teljesen ártatlanul – ám annál pusztítóbb módon – a gyermekek kötődési,
„szerelmi” viszonyba kerülnek egymással.
Miért kell tudatossá válnia a kötődésnek?
Mi a kötődés? Egyszerűen megfogalmazva: egy olyan vonzerő, amely
két testet egymáshoz húz. Akár fizikai, akár elektromos vagy kémiai
formában mutatkozik meg, ez az univerzumban létező legjelentősebb erő. A
mindennapi életben természetes dolognak tekintjük. Ez tart meg minket a
Földön, és tartja egyben a testünket. Ez köti össze az atom részecskéit,
illetve tartja körpályán a Nap körül keringő bolygókat. És ez határozza meg
az univerzum alakját is.
A pszichológiában a kötődés áll a kapcsolatok és a társadalmi működés
középpontjában. Az emberek világában a kötődés a közelség és a
kapcsolatok keresése és megőrzése: fizikai, viselkedési, érzelmi és lelki
értelemben véve. Az anyagi világban láthatatlan, mégis alapvető, lényegi
fontosságú a létezésünk szempontjából. A család nem lehet meg nélküle. És
ha semmibe vesszük ezt a könyörtelen törvényt, akkor bajba kerülünk.
A kötődés teremtményei vagyunk, akár tudatában vagyunk ennek, akár
nem. Ideális esetben nem kell, hogy tudatossá váljon bennük a kötődés.
Valójában ennek az erőnek természetesnek kell lennie a számunkra:
olyannyira, mint ahogyan a gravitáció a Földön tart minket, ahogyan a
bolygók körpályán mozognak, és ahogyan az iránytű az Északi mágneses
sark felé mutat. Nem kell megértenünk a kötődést, és még arról sem kell
tudnunk, hogy létezik, anélkül is élvezhetjük a működésének és az erejének
az áldásait éppúgy, ahogyan nem kell megértenünk a számítógép működési
elvét ahhoz, hogy használjuk, vagy a motort sem kell közelebbről
megismernünk ahhoz, hogy autót vezethessünk. Csak amikor a dolgok
kisiklanak és rosszul mennek, akkor van ilyen tudásra szükségünk.
Elsősorban a kötődés az, ami összehangolja a gyermek és a szülő ösztöneit.
Ameddig a kötődés működik, addig megengedhetjük magunknak, hogy
egyszerűen csak kövessük az ösztöneinket – mégpedig automatikusan és
gondolkodás nélkül. Amikor azonban a kötődés kizökken a normális
menetéből, akkor ez történik az ösztöneinkkel is. Szerencsére mi, emberek,
a félresiklott, eltorzult ösztönöket azzal ellensúlyozzuk, hogy tudatosítjuk
magunkban, mi is ment tönkre.
Miért kell tudatossá tennünk a kötődéseinket manapság? Azért, mert már
nem olyan világban élünk, ahol természetesnek vehetjük a működésüket. A
gazdaság és a kultúra már nem teremt olyan környezetet, amely támogatná
a gyermekek természetes kötődését a róluk gondoskodó felnőttekhez.
Őszintén kimondhatjuk, hogy kötődés szempontjából a társadalom,
amelyben élünk, történelmileg példátlan – és a következő fejezetben ki is
fejtjük, hogy az egészséges gyermek-szülő kötődés társadalmi, gazdasági és
kulturális alapjai miképpen erodálódtak. Ahhoz, hogy visszataláljunk a
természetes szülői neveléshez, amely a legjobban szolgálja a gyermek
egészséges fejlődését, feltétlenül szükséges, hogy tisztában legyünk a
kötődés dinamikájával. Az egyre fokozódó kulturális zűrzavar világában a
kötődés tudatosítása talán a legfontosabb tudás, amelyet egy szülő
birtokolhat. De nem elég külső szemlélőként megértenünk a kötődést.
Belülről is meg kell ismernünk. És a kétféle tudást – a róla szerzett
ismeretet és a személyes tapasztalatot – egyesítenünk kell. Vagyis a
kötődést a zsigereinkben kell éreznünk.
A kötődés a létezésünk lényege, de természetéből fakadóan nem
tudatosul bennünk. Ebben az értelemben olyan, akár az agy: minél
mélyebbre hatolunk, annál kevesebb tudatosságot találunk benne. Úgy
szeretünk magunkra tekinteni mint intellektuális teremtményekre: a
fajunkat Homo sapiensnek, vagyis értelmes embernek nevezzük. És mégis,
az agyunk gondolkodásért felelős része csak egy vékony réteg, ezzel
szemben sokkal nagyobb az az agyi áramkör, amely a kötődésért felelős
lelki dinamikát szolgálja. Ez az apparátus – amelyet találóan „kötődő
agynak” neveznek – az az agyi terület, ahol nem tudatos érzéseink és
ösztöneink honolnak. Az agynak ez a része nem csupán az embereknél
található meg, hanem sok más élőlénynél is, de csak az ember képes arra,
hogy tudatosítsa a kötődési folyamatot.
A fiatal, fejlődő emberi lény lelki életében – és, ha őszinték akarunk
lenni, akkor sok felnőttében is – a kötődés a legfontosabb. A gyermekek
számára pedig elengedhetetlen. Mivel képtelenek egyedül funkcionálni,
ezért kötődniük kell egy felnőtthöz. A méhen belüli fizikai kötődés
nélkülözhetetlen, amíg a magzat el nem éri az életképességnek azt a fokát,
amikor megszülethet. Hasonlóképpen a gyermekeinknek érzelmileg
kötődniük kell hozzánk, amíg képesek nem lesznek arra, hogy megálljanak
a saját lábukon, önállóan tudjanak gondolkodni és dönteni, és a saját
kezükbe tudják venni az életük irányítását.
Kötődés és tájékozódás
Az előző fejezetben tárgyalt tájékozódási ösztönnel szorosan összefügg a
kötődés, amely döntő jelentőségű a nevelésben, az oktatásban, továbbá a
kultúra átadásában. Csakúgy, mint a kötődés, a tájékozódási képesség is
elengedhetetlen számunkra, még akkor is, ha csak ritkán tudatosul bennünk.
A tájékozódás a legkonkrétabb, fizikai formájában azt jelenti, hogy képesek
vagyunk meghatározni a helyünket térben és időben. Ha a tájékozódással
kapcsolatban nehézségeink támadnak, nyugtalanok leszünk. Amikor
ébredéskor nem tudjuk, hol vagyunk, vagy hogy még mindig álmodunk-e,
az lesz az elsődleges fontosságú, hogy térben és időben meghatározzuk a
helyzetünket. Ha egy kirándulás alkalmával eltévedünk, akkor nem a flórát
és a faunát csodáljuk, és nem az életünk értelmén törjük a fejünket, sőt még
a vacsora sem jut az eszünkbe. Minden figyelmünket az fogja lekötni, és az
energiánk nagy részét is az emészti fel, hogy tájékozódjunk.
 A tájékozódás szükséglete nem csupán fizikai jellegű. Az emberi fejlődés
szempontjából ugyanilyen elengedhetetlen a lelki tájékozódás. Ahogy nő a
gyermek, úgy lesz egyre nagyobb szüksége arra, hogy tájékozódjon: hogy
tudja, ki is ő valójában, mi az, ami valóságos, mi az, ami jó, miért történnek
a dolgok és mit jelentenek. Ha kudarcot vall a tájékozódásban, akkor
dezorientált lesz, vagyis tanácstalan és zavart, lelkileg elveszett – agyunk
pedig úgy van beprogramozva, hogy szinte mindent elkövet, csak hogy
elkerülje ezt az állapotot. A gyerekek egyáltalán nem képesek egyedül,
önállóan tájékozódni. Segítségre szorulnak.
A segítséget a kötődés jelenti számukra. A kötődés kialakulásának első
lépése, hogy a gyerek keres magának egy tájékozódási pontot, ez lesz az a
személy, akihez kötődik. Addig, amíg a gyermek ehhez a tájékozódási
ponthoz viszonyítva meg tudja határozni a helyzetét, nem érzi magát
elveszettnek. Működésbe lépett ösztönei innentől kezdve arra késztetik,
hogy mindig a tájékozódási pont közelében legyen. A kötődés képessé teszi
a gyermeket arra, hogy együtt „utazzon” a felnőttekkel, akik – legalábbis az
ő szemében – nála jóval ügyesebben tájékozódnak és ismerik ki magukat a
világban.
A gyermekek attól félnek a legjobban – beleértve a fizikai bántalmazást
is –, hogy elvesznek. Számukra elveszettnek lenni annyit tesz, hogy
elveszítik a kapcsolatot a tájékozódási pontjukkal. A tájékozódási űr, vagyis
az a helyzet, amikor nem találunk semmit, illetve senkit, aki orientálna,
eligazítana bennünket, teljes mértékben elviselhetetlen az emberi agy
számára. Még a felnőttek is, akik aránylag képesek az önálló tájékozódásra
és a világ dolgaiban való eligazodásra, ugyancsak valamelyest elveszettnek
érzik magukat, amikor nincsenek kapcsolatban azzal a személlyel, aki az
életükben a tájékozódási pont szerepét tölti be.
Ha mi, felnőttek átélhetjük a dezorientáció élményét, amikor távol
vagyunk attól, akihez kötődünk, akkor képzelhetjük, hogy a gyermekek
mennyire elveszettnek érzik magukat hasonló helyzetben. Még ma is
emlékszem, milyen reményvesztettnek éreztem magam, amikor Mrs.
Ackerber, aki az első osztályban tanított, és akihez nagyon erősen kötődtem,
nem volt bent az iskolában: olyan voltam, akár egy elveszett lélek, csak
sodródtam céltalanul.
Egy gyermek számára a szülő a legjobb tájékozódási pont – vagy pedig
egy másik felnőtt, például egy tanár, aki helyettesíti számára a szülőt. Ám
azt, hogy ki válik tájékozódási ponttá, a kötődés dönti el. És a kötődés,
amint tudjuk, ingatag és szeszélyes. A döntő fontosságú orientáló funkciót
olyasvalakire is átruházhatja, aki nem alkalmas erre a feladatra – például a
kortársaira. Amikor a gyermek annyira kötődik a kortársaihoz, hogy inkább
velük tölti az idejét, és olyan igyekszik lenni, mint ők – legyen az egy
személy vagy egy csoport –, akkor ezek a kortársak válnak a meghatározó
tájékozódási ponttá számára. Ebben az esetben a gyermek a kortársai
társaságát, közelségét keresi. Az ő példájukat követi abban a tekintetben,
hogyan cselekedjen, hogyan nézzen ki, mit mondjon és mit tegyen. A
kortársai lesznek a döntőbírák abban a tekintetben, hogy mi a jó, mi
történjék, mi a fontos, sőt még azt illetően is, hogyan definiálja saját magát.
Pontosan ez történt Cynthia esetében is: az ő érzelmi univerzumában a
kortársak léptek a szülők helyébe gravitációs központként. Az élete
körülöttük forgott – vagyis felborult a dolgok természetes rendje.
A gyermekek lelki kötődésmintáit csak nemrégiben sikerült
feltérképeznünk és megértenünk. Teljesen nyilvánvaló, hogy a
gyermekeknek a szüleik és az értük felelősséget vállaló többi felnőtt körül
kellene „keringeniük”, úgy, ahogyan a bolygók keringenek a Nap körül. És
mégis egyre több és több gyermek „kering” egymás körül.
A gyermekek egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy másokat
orientáljanak, eligazítsanak, hiszen még arra sem képesek, hogy saját
maguk eligazodjanak a világban. Nyilvánvalóan egyikünk sem szeretné,
hogy a gyermeke a kortársaitól függjön. Nem a kortársak dolga, hogy
öntudatra ébresszék a gyermekeinket, hogy megmondják nekik, mi a jó és a
rossz, hogy megmutassák nekik, mi a különbség a valóság és képzelet
között, hogy meghatározzák, mi az, ami működik, és mi az, ami nem, és
hogy megmondják nekik, merre tartsanak az életben és hogyan jussanak el
oda.
De vajon mit profitálnak a gyermekek abból, ha egymást orientálják?
Képzeljük el magunkat egy teljesen ismeretlen, sötét, vad és kanyargós
ösvényen! Kizárólag heves félelmet, sőt pánikot érezhetünk. Ha viszont
olyan vezetőnk van, aki szemlátomást tudja, merre kell menni – vagy
legalábbis mi azt hisszük róla, hogy tudja –, akkor bizalommal követjük.
Ebben az esetben semmi sem késztet minket arra, hogy vészriadót fújjunk,
kivéve persze, ha a vezetőnk elárulja a saját nyugtalanságát.
Amikor a gyermekek egymást választják tájékozódási pontnak, ugyanígy
az orientációs űrben tapasztalt, rémálomszerű szorongástól védik magukat.
Tudatos szinten képesek meggátolni, hogy elveszettnek, zavartnak érezzék
magukat. A kortársorientált gyermekek nagyon is mentesek ezektől az
érzésektől. És épp ettől ironikus a helyzet: olyan, mint amikor vak vezet
világtalant, mintha egy halraj tagjai köröznének egymás körül, mégis jól
érzik magukat. Szemlátomást nem számít, hogy működő tájékozódási
pontjuk alkalmatlan a feladatra, nem következetes és megbízhatatlan. Ezek
a gyermekek azonban elveszettek és dezorientáltak, csak anélkül, hogy
tudatos szinten érzékelnék a zavarodottságukat.
Azoknak a gyerekeknek, akik a kortársaikkal helyettesítik a felnőtteket,
már annyi is elég, ha együtt lehetnek egymással, még akkor is, ha közben
„legyalogoltak a térképről”. Sem útmutatást nem fogadnak el a felnőttektől,
sem tanácsot nem kérnek tőlük. Frusztrálnak minket, mert szemlátomást
tökéletesen biztosak abban, hogy minden rendben van, és cseppet sem
számít, hogy közben világosan látjuk, rossz irányba tartanak vagy éppen
nem tartanak semerre. Nyilván sok szülőnek volt már része abban az
aggasztó élményben, amikor megpróbálta szembesíteni a valósággal
kamaszkorú gyermekét, akinek az élete merő zűrzavar volt, miközben a
gyermek hajthatatlanul és felhőtlen boldogsággal állította, hogy minden a
legnagyobb rendben.
A felületes szemlélő úgy érvelhet, hogy a kortársakhoz való kötődés a
gyerekek hasznára válik, amennyiben megóvja őket attól, hogy elveszettnek
és zavarodottnak érezzék magukat. A valóság azonban az, hogy ez nem
védi meg őket attól, hogy elveszettek legyenek, csak attól kíméli meg őket,
hogy elveszettnek érezzék magukat.
A kötődés hat módja
Ha sikeresen szeretnénk nevelni a gyermekeinket, vagy azt akarjuk, hogy
újra visszataláljanak hozzánk, miután elcsábította őket a kortárskultúra,
akkor meg kell ismerkednünk a kötődés természetével. A következő
oldalakon abban igyekszünk segítséget nyújtani a szülőknek, hogy minél
többet megtudjanak erről az életbevágó dinamikáról. „Ha nem érted meg a
gyermekedet – mondta egy édesanya, aki interjút adott ehhez a kötethez –,
akkor ki nem állhatod.” A kötődés megértése az egyetlen és legfontosabb
módja annak, hogy a gyermekeinket valóban megismerjük. Ráadásul abban
is segít, hogy felismerjük az első jeleket, amikor egy gyermek kezd
kortársorientálttá válni.
A kötődésnek hat módját különböztetjük meg, amelyek kulcsot adnak a
kezünkbe, hogy megértsük a gyermekeink viselkedését – és gyakran a
sajátunkat is. A kötődés formái az egyszerűbbtől az összetettebbig sorban
alakulnak ki. Megjegyezzük, hogy a kortársorientált gyermekek általában
kezdetleges formában kötődnek egymáshoz.
Kötődés az érzékek révén
A kötődés első módjának a célja a fizikai közelség. A gyermeknek
szüksége van arra, hogy érzékelje azt a személyt, akihez kötődik, szag, illat,
látvány, hang vagy érintés által. Mindent elkövet annak érdekében, hogy
fenntartsa ezt a kapcsolatot. Amikor pedig ezt a közelséget megzavarja,
fenyegeti valami vagy a közelség megszűnik, akkor a gyermek keserű
tiltakozással ad hangot a félelmének vagy a rémületének.
Bár a kötődésnek ez a formája a csecsemőkorral kezdődik, a fizikai
közelség utáni vágy sosem szűnik meg. Minél éretlenebb valaki, annál
inkább függ a kötődésnek ettől az alapvető és kezdetleges formájától. A
Cynthiához hasonló, kortársorientált gyermekek elsősorban arra
törekszenek, hogy együtt legyenek a társaikkal, együtt lógjanak és
kapcsolatban maradjanak egymással. Amikor a kötődésnek ez a primitív
formája érvényesül, a társak gyakran ostoba, érthetetlen beszélgetéseket
folytatnak egymással. „A barátommal órákig beszélgetünk anélkül, hogy
bármi értelmeset mondanánk egymásnak – jelenti ki a tizenöt éves Peter. –
Csak arról dumálunk, hogy »mi az ábra«? meg »mi újság, ember«? és »van
cigid«?, illetve hogy »hova menjünk?«, és »hol van ez vagy az a haver?«”
Az ilyen típusú beszélgetés nem kommunikáció, mindössze egyfajta
kötődési rítus, amelynek az az egyszerű célja, hogy hallják egymást, vagyis
a hallás révén tartsák egymással a kapcsolatot. A kortársorientált
gyerekeknek fogalmuk sincs arról, miért éreznek olyan erős késztetést erre,
számukra teljesen természetesnek és fontosnak tűnik, hogy mindig közel
akarnak lenni egymáshoz. Nem tesznek mást, csupán eltorzult ösztöneiket
követik.
Kötődés a hasonlóság révén
A kötődés második fokozata általában már jól megmutatkozik a tipegő
kisgyermeknél. A gyermek mindenféle módon igyekszik hasonlóvá válni
azokhoz, akik a legközelebb állnak hozzá. Megpróbálja a létezési és
kifejezési mintáikat utánozni, illetve versengeni próbál velük. A kötődésnek
ez a módja a legszembeszökőbben a nyelvtanulásban és a kultúra
átadásában mutatkozik meg. Megfigyelték, hogy a második világháború
után az átlaggyerekek szókincse jelentősen megcsappant. Miért? Mert a
gyermekek manapság egymástól tanulják a nyelvet. A kortársorientált
gyermekek járás, beszédstílus, preferenciák, gesztusok, megjelenés és
viselkedés tekintetében is egymásról vesznek példát.
A hasonlóság révén történő kötődés másik módja az azonosulás.
Valakivel vagy valamivel azonosulni annyit tesz, mint eggyé válni azzal a
dologgal, illetve személlyel. Az ember énje eggyé olvad az azonosulás
tárgyával. Ez az entitás lehet egy személy, egy szülő, egy hős, egy csoport,
egy szerep, egy ország, egy sportcsapat, egy rocksztár, egy eszme, sőt még
valakinek a munkája, illetve alkotása is. A szélsőséges nacionalizmus és
rasszizmus azon alapul, hogy valakinek az énje, éntudata azonosul a
hazájával vagy etnikai csoportjával. Minél inkább függő, alárendelt egy
gyermek vagy egy személy, annál erőteljesebbek ezek az azonosulások. A
mi társadalmunkban a kortársak – vagy a kortársvilág popikonjai – léptek
az azonosulás középpontjába a szülők vagy a történelem és a kultúra
kiemelkedő alakjai helyett.
Birtoklás és lojalitás
A kötődés harmadik módja ugyancsak a tipegő kisgyermeknél
mutatkozik meg először, ha minden a dolgok természetes rendje szerint
alakul. Ha közel vagyunk valakihez, akkor azt hisszük, hogy birtokoljuk a
kötődésünk tárgyát.
A kötődő kisgyermek igényli, követeli annak a valakinek vagy valaminek
a társaságát, közelségét, akihez, illetve amihez kötődik – legyen az akár az
anyukája vagy az apukája, vagy a mackója, vagy a bébiszittere. A
kortársorientált gyermekek ugyanilyen féltékenyen igyekeznek birtokolni
egymást, és védekeznek a veszteség ellen. A birtoklási vágyból fakadó
konfliktusok veszélyesek, kegyetlenek, gonoszak és igen hevesek lehetnek.
A „ki kinek a legjobb barátja?” élet-halál kérdésnek tűnik sok kamasz
számára. Sok kortársorientált gyermek interakciójában figyelhető meg a
kötődésnek ez az éretlen formája, különösképpen a kortársorientált
lányoknál.
A birtoklással mindig együtt jár a lojalitás – mindig hűségesek vagyunk
azokhoz, akikhez kötődünk, és engedelmeskedünk nekik. A kortársorientált
gyermekek a természetes ösztöneiket követik, amikor megőrzik egymás
titkait, egymás pártját fogják, és teljesítik egymás kéréseit és utasításait. Bár
a lojalitás nagyon erős tud lenni, mégis a kötődés függvénye. Ahogy
változik a kötődés mértéke, úgy változik vele együtt a birtoklási vágy és a
lojalitás mértéke is.
 A kortársaikhoz erősen kötődő gyerekek hírhedten lojálisak egymáshoz
és a csoportjukhoz. Reena Virk haláláról – a tinédzser lány Victoriában, Brit
Columbiában élt, és a társai gyilkolták meg – sok kamasz tudott, de napokig
nem szóltak a felnőtteknek. Az eset az egész világ figyelmét felkeltette.
Kötődés a jelentősség érzése révén
A közelség és a kapcsolat keresésének a negyedik módja a fontosság, a
jelentősség érzésének a keresése, ami annyit jelent, hogy azt érezzük,
számítunk valakinek. Az emberi természet sajátossága, hogy közel akarjuk
tudni magunkhoz azt, aki vagy ami értékes számunkra. Ha fontosak
vagyunk valakinek, tulajdonképpen biztosítjuk a közelségét, illetve azt,
hogy kapcsolatban legyünk vele. A kötődő óvodás hevesen és lelkesen
igyekszik tetszeni, és nagyon vágyik a helyeslésre és az elismerésre.
Rendkívüli módon érzékeny a nemtetszést, a neheztelést és a helytelenítést
kifejező pillantásokra. Az ilyen gyermeket szinte az élteti, hogy boldogan
rámosolyognak azok, akikhez kötődik. A kortársorientált nagyobb
gyermekek is hasonlóképpen viselkednek, de ők a kortársaik arcára akarnak
elismerő mosolyt varázsolni. Akiket ők „kedvesnek” neveznek, általában
azok, akik kedvelik és elfogadják őket, még akkor is, ha ugyanezek a
„kedvesnek” titulált személyek komiszul és utálatos módon viselkednek
másokkal.
A kötődésnek ezzel a formájával az a probléma, hogy sebezhetővé teszi a
gyermeket. Ha valakinek a kedvében igyekszünk járni, megbántva érezzük
magunkat, ha a rosszallás jeleit fedezzük fel rajta. Egy érzékenyebb
gyermek könnyen összetörhet, ha azok a szemek, amelyekben a melegség
és a tetszés jeleit kutatja, nem csillannak fel a jelenlétében, akár a szülőkről,
akár a kortársakról legyen szó. Noha a szülők többsége nem tökéletes,
mégis kevésbé valószínű, hogy ilyen módon rendszeresen megbántja a
gyermekét, ezzel szemben a gyermekek sokkal gyakrabban okoznak így
fájdalmat egymásnak.
Kötődés az érzelmek révén
A közelség megélésének ötödik módja az érzelmek révén történik:
meleg, szeretetteljes és szenvedélyes érzelmek útján. A kötődésben mindig
jelen van az érzelem is, de egy óvodás, aki mélyen érez és igen sebezhető,
intenzíven keresi az érzelmi intimitást. Az a gyermek, aki megéli az érzelmi
intimitást a szülővel, sokkal nagyobb fizikai távolságot képes elviselni ettől
a szülőtől, ugyanakkor mégis közel érzi magához. Ha az érzékek révén való
kötődés – amely a kötődésnek a legelső és legprimitívebb módja – a
kötődés „rövid karja”, akkor a szeretet a „hosszú karja”. A gyermek a
szerető és szeretett szülő képét a lelkében, az elméjében hordozza, ebből
támogatást és vigaszt merít.
De ezzel veszélyes területre léptünk. Ha ugyanis odaajándékozzuk a
szívünket valakinek, azzal azt kockáztatjuk, hogy akár össze is törheti.
Némelyik ember soha nem képes arra, hogy érzelmileg megnyíljon és
ezáltal sebezhetővé váljon, ami általában annak a következménye, hogy
élete egy korábbi szakaszában már megtapasztalta, milyen az, ha elutasítják
vagy elhagyják. Azok, akik szerettek, és ebből fakadóan sebeket szereztek,
a kötődésnek olyan formáihoz visszakozhatnak, amelyekben kevésbé
sebezhetők. Ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk, a sebezhetőség
olyasvalami, amely elől a kortársorientált gyermekek valósággal
menekülnek. Amikor a mélyebb kötődési formák túlságosan kockázatosnak
tűnnek, akkor inkább azok a formák érvényesülnek, amelyekben kisebb az
esély a sebezhetőségre. Az érzelmi intimitás sokkal ritkább a
kortársorientált gyermekeknél, mint azoknál, akik elsődlegesen a szüleikhez
kötődnek.
Kötődés a megismerés, az ismertté válás révén
A kötődés hatodik módja az ismertté váláson, a megismerésen keresztül
valósul meg. Ez a kötődés legutolsó módja, amelynek első jelei általában
akkor figyelhetők meg a gyermeknél, amikor iskolaéretté válik. Ha közel
érzünk valakit magunkhoz, az annyit jelent, hogy az illető ismer minket.
Bizonyos értelemben ez az érzékek révén való kötődés „újrafogalmazása”,
ám ennél a módozatnál a gyermek a „látva lenni” és a „hallva lenni”
élményét már lelki síkon tapasztalja meg, és nem szigorúan fizikai
értelemben. A közelséget kereső gyermek megosztja a titkait. Tény, hogy a
közelség mértékét gyakran a megosztott titkok határozzák meg. Azok a
gyermekek, akik elsősorban a szüleikhez kötődnek, nem szívesen titkolnak
el előlük semmit, mert akkor eltávolodnak tőlük. A kortársorientált
gyereknek az legjobb barátja, aki előtt nincsenek titkai. Az ember akkor a
legsebezhetőbb, amikor valakinek feltárja a lelkét. Sokan nem is
kockáztatják, hogy kitárulkozzanak valakinek, nehogy esetleg félreértsék és
elutasítsák őket. Ez az oka annak, hogy a bizalmas, meghitt kapcsolatok
közül ez fordul elő a legritkábban, és ezért vonakodunk olyan sokan attól,
hogy akár a szeretteinkkel is megosszuk a saját magunkkal kapcsolatos
aggodalmainkat és bizonytalanságainkat. De nincs a közelségnek még egy
olyan formája, amely ezt felülmúlná: amikor az ember úgy érzi, hogy
ismerik, mégis szeretik, elfogadják, szívesen látják, és örülnek annak, hogy
létezik.
Amikor azt látjuk, hogy a gyermekeink lelkesen és titokban megosztják
egymással a titkaikat, könnyen azt feltételezhetjük, hogy túlságosan
kitárulkoznak egymásnak, és sebezhetővé válnak. A titkok azonban,
amelyeket megosztanak egymással, leggyakrabban más emberekről szóló
pletykák. Az igazi, bizalomra épülő lelki kapcsolat valójában kivételnek
számít a kortársorientált gyermekek között, aminek az a legvalószínűbb
magyarázata, hogy túl nagy kockázattal jár. Azokat a gyermekeket, akik
elmondják a titkaikat a szüleiknek, az elsődlegesen a kortársaikhoz kötődő
barátaik kissé furcsának tartják. „Nem hiszik el, hogy ennyi mindent
elmondok neked – jegyezte meg egy tizennégy éves lány az apjának,
miközben sétáltak. – Azt mondják, hogy ez őrültség.”
A kötődésnek hat módja van, de a mögöttük meghúzódó késztetés
minden esetben ugyanaz. Ha a gyermek egészségesen fejlődik, akkor ez a
hatféle kötődés a kapcsolat egyetlen, erős kötelékévé szövődik össze, amely
még a legkedvezőtlenebb körülmények között is képes megőrizni a
közelséget. Egy erősen kötődő gyermek sokféle módon maradhat a szeretett
személy közelében még akkor is, ha fizikailag távol van tőle. Minél
éretlenebb a gyermek, annál primitívebb – a csecsemőéhez vagy a
tipegőéhez hasonlatos – lesz a kötődés a módja. Nem minden gyermek van
tisztában a kötődési képességével, legkevésbé pedig a kortársorientált
gyermekek. Bizonyos okoknál fogva – amelyeket a későbbiekben kifejtünk
– a kortársorientált gyermekek nagy valószínűséggel éretlenek maradnak, és
az érzelmi kapcsolataikat úgy alakítják ki, hogy ne kelljen tudomásul
venniük, hogy sebezhetők (lásd a nyolcadik és kilencedik fejezetet). A
kortársorientált gyermekek az erősen korlátozott és felületes kötődés
univerzumában élnek. Mivel a hasonlóság keresése az a kötődési mód,
amely a legkevésbé fenyeget a sebezhetőség veszélyével, általában ezt
választják azok a gyermekek, akik a kortársaikkal keresik a kapcsolatot.
Ezért is törekszenek arra, hogy a lehető leginkább hasonlítsanak egymásra a
megjelenésükben, a viselkedésükben, a gondolkodásukban, az ízlésükben és
az értékrendjükben.
Ellentétben a szüleikhez egészségesen kötődő gyermekekkel, a
kortársorientált gyermekek a kapcsolatteremtésnek – és a kapcsolat
megtartásának – gyakran mindössze két-három módját képesek alkalmazni.
Márpedig azok a gyermekek, akiknek a kötődése korlátozott, erősen
függenek ezektől a módoktól, éppúgy, ahogyan a vakok vagy az erősen
látássérült emberek is függenek a többi érzékszervük visszajelzéseitől,
amikor fogalmat akarnak alkotni a világról. Ha a kötődésnek csak egy
formája érvényesül, akkor a ragaszkodás erős és kétségbeesett. Márpedig a
kortársorientált gyermekek pontosan így kötődnek egymáshoz: vagyis
erőteljesen és kétségbeesetten. Tekintettel arra, hogy a gyermek
pszichéjében központi szerepet játszik a kötődés, bárki legyen is az, akihez
a leginkább kötődik, az a személy lesz a legnagyobb befolyással az életére.
Amikor fontos kötődések versengenek egymással
Nem lehetséges azonban, hogy a gyermekek egyidejűleg kötődjenek
egyfelől a szüleikhez és a tanáraikhoz, másfelől pedig a kortársaikhoz? Ez
nem csupán lehetséges, hanem kívánatos is, de csak addig, amíg a fent
említett, különféle kötődések nem versengenek egymással. Ami nem
működik és nem működhet, az az egymással versengő elsődleges kötődések
és orientáló kapcsolatok koegzisztenciája, vagyis együttes létezése,
egyidejűsége – másképpen fogalmazva, nem tartható fenn több, eltérő
orientációjú kapcsolat, amelyeknek értékei és üzenetei közt ellentmondás
van. Amikor az elsődleges kötődések versengenek egymással, akkor az
egyiknek veszítenie kell. Könnyen beláthatjuk, hogy miért. Az a tengerész,
aki iránytűvel tájékozódik, nem találná meg a helyes utat, ha két Északi
mágneses sark létezne. Ugyanígy, a gyermek sem képes egyszerre a
kortársait és a szüleit tájékozódási pontként használni. A gyermek vagy a
kortársai, vagy a szülei világának az értékei szerint fog tájékozódni, de
semmiképpen sem mindkettő szerint. Vagy a kortárskultúra uralkodik, vagy
a szülőké veszi át a vezetést. Egy még éretlen emberi teremtés agya nem
képes elviselni egyidejűleg két, egyformán erős orientáló erő, két,
egymással össze nem egyeztethető üzenet hatását. Választania kell a kettő
közül, különben az érzelmek összezavarodnak, a motiváció lebénul, és a
cselekvés nem lesz teljes értékű. A gyermek ebben a helyzetben nem tudja,
melyik utat válassza. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor a csecsemőnek
kettős látása van: az agya automatikusan elnyomja az egyik szemből érkező
vizuális információkat, aminek következtében a „mellőzött” szem
megvakul.
A felnőttekkel összehasonlítva – és itt érett felnőttekről beszélünk – a
gyermekeknek sokkal nagyobb az igényük a kötődésre. Természetesen a
felnőtteknek is lehetnek erős kötődési igényeik, ahogyan azt nyilván sokan
megtapasztaltuk, de az igazi érettség éppen azt jelenti, hogy képesek
vagyunk helyesen megítélni ezeknek a jelentőségét. A gyermekek nem
rendelkeznek ilyen képességgel. Amikor egy gyermek azon fáradozik, hogy
olyan kapcsolatot építsen ki, amely rivalizál a szülőkhöz való kötődésével,
akkor ez drámai hatással van a személyiségére és a viselkedésére. Cynthia
szülei, nagy bánatukra, épp azt tapasztalhatták meg, milyen erőteljes
vonzerőt gyakorolnak a kortárskapcsolatok a lányukra.
Sok dühös, frusztrált szülő valahol a lelke mélyén úgy érzi, hogy
megbántották és elárulták. Jellemző módon mégsem vesszük figyelembe a
belülről jövő figyelmeztetést, vagy lebecsüljük a jelentőségét. Azzal
igyekszünk megnyugtatni magunkat, hogy bagatellizáljuk az ügyet, és úgy
teszünk, mintha csupán „normális tinédzserlázadás” vagy magatartás-
probléma lenne, vagy épp a hormonokat okoljuk. Csakhogy az ilyen
álbiológiai magyarázatok vagy pszichológiai feltételezések elterelik a
figyelmünket az összeegyeztethetetlen, egymással versengő kötődésekről,
vagyis a jelenség igazi okáról. A hormonok természetesen fontos szerepet
játszanak az ember normális lelki alkatának kialakulásában, de nem mindig
vezettek a szülőktől való nagyfokú elidegenedéshez, aminek manapság
lehetünk a tanúi. A bosszantó és durva viselkedés mindig csak a mélyebben
gyökerező problémák felszínes megnyilvánulása. Ha büntetni vagy
irányítani próbáljuk valakinek a viselkedését, és közben meg sem kíséreljük
feltárni a háttérben meghúzódó dinamikát, az olyan, mintha az orvos csak a
tünetek alapján írna fel gyógyszert a betegnek, anélkül, hogy figyelembe
venné a betegség kiváltó okait. A szülő csak akkor lesz képes igazán
hatékonyan kezelni a „rossz magatartást”, ha valóban megismeri a
gyermekét – ahogyan azt könyvünkben be is bizonyítjuk. Ami pedig a
„normális tinédzserlázadást” illeti: annak, hogy a gyermekeink
megrögzötten vágynak rá, hogy a kortársakhoz tartozzanak,
beilleszkedjenek közéjük és alkalmazkodjanak hozzájuk – akár azon az
áron is, hogy feladják az igazi egyéniségüket –, semmi köze nincs az
egészséges éréshez és fejlődéshez, ahogyan az a későbbi fejezetekből is
kiderül.
Az alapvető probléma, amellyel nekünk, szülőknek szembe kell néznünk,
az, hogy a rivális kötődések elcsábították gyermekeinket szerető
gondoskodásunk hatóköréből.
Amikor a kötődés ellenünk fordul
Bár azt már tudjuk, hogyan léptek Cynthia kortársai a szülők helyébe,
továbbra is megválaszolatlan a nyugtalanító kérdés: „miért viselkedik
ellenségesen a szüleivel?”. Napjainkban sok szülő hasonlóképp
megbotránkozik azon, hogy kamaszkorú vagy annál is fiatalabb gyermeke
milyen durván, agresszíven beszél vele. Mi lehet a magyarázata annak,
hogy a kortárskapcsolatok felülkerekedésének hatására a gyerekek
elidegenednek a szüleiktől?
A választ a kötődés bipoláris – kétpólusú – természetében kell
keresnünk. Az emberi kötődés ugyanúgy működik, mint a materiális
világban fellelhető fizikai megfelelői, például a mágnesesség. A mágneses
erő polarizált – az iránytűben az egyik pólus vonzza a tűt, míg a másik
taszítja. Tehát a bipoláris kifejezés két pólus létezését jelenti, vagyis két
sarokpont egyidejű érvényesülését. Semmi rendellenes nincs a
bipolaritásban, az a kötődés legbensőbb lényege.
Minél közelebb kerülünk a Föld északi pólusához, annál inkább
eltávolodunk a Déli-sarktól. De hasonlóképpen működik az ember
személyisége is, különösképpen a gyerekeké, illetve az éretlenül kötődő
embereké. Amikor a gyermek keresi valakinek a közelségét, valószínűleg
ellen fog állni mindenkinek, akiről azt látja, hogy verseng ezzel a
személlyel – pontosan úgy, ahogyan egy felnőtt, aki újra szerelmes lesz és
hirtelen elviselhetetlennek látja a korábbi szerelmét. Pedig a korábbi
szerelme nem változott meg, csak az illető vonzalma. Kívánatosnak és
visszataszítónak találhatjuk ugyanazokat az embereket attól függően, hogy
éppen merre mutat a kötődési iránytűnk. Amikor az eredeti kötődés
megváltozik, irányt vált, akkor hirtelen megvetendőnek és undorítónak
találhatjuk azokat az embereket, akik eddig közel álltak hozzánk. A
változás gyakran zavarba ejtően gyorsan megy végbe – ahogyan azt sok
szülő megtapasztalhatta, amikor a gyermeke sírva, keserűen és elcsüggedve
ment haza, mert a „legjobb barátja” váratlanul visszautasította.
A legtöbben ösztönösen érezzük, hogy a kötődés természete bipoláris.
Tudjuk, milyen érzés, amikor a közeledés egyik pillanatról a másikra
eltávolodásba, a tetszés ellenérzésbe, a vonzalom megvetésbe vagy a
szeretet gyűlöletbe csap át. Viszont csak kevesen vannak tisztában azzal,
hogy az ilyen erős érzelmek és impulzusok valójában ugyannak az éremnek
az oldalai.
Döntő fontosságú, hogy a mai szülők megértsék a kötődés bipoláris
természetét. A kortárs-orientáció terjedésével párhuzamosan egyre nagyobb
gondot jelent a szülőktől való elidegenedés, illetve annak minden
kísérőjelensége. A mai gyerekek nemcsak odafordulnak a kortársaikhoz,
mint ahogyan Cynthia is, hanem ezzel egy időben aktívan és eltökélten
hátat is fordítanak a szüleiknek. A kötődés nem ismeri a semlegességet.
Amilyen mértékben befolyásolja és irányítja a gyermeket a kötődése, olyan
intenzívek lesznek a kapcsolatai is. A kötődés a gyermek világát felosztja
azokra, akiket kedvel, és akik közömbösek a számára; akikhez vonzódik, és
akik taszítják; akikhez közeledik, és akiket elkerül. A mai világban
mindennapos jelenség, hogy a szülőkhöz és a kortársakhoz való kötődés
verseng egymással – mint a szerelmesek, akik ugyanannak a szeretett
személynek a kegyeiért versengenek. Ahogyan azt sok szülő a legnagyobb
bánatára megtapasztalhatta, a gyerekek nem lehetnek egyszerre kortárs- és
szülőorientáltak.
A gyermek elidegenedése mögött nem jellemhiba, megrögzött
gorombaság vagy magatartás-probléma áll. Amikor ilyesmivel találkozunk,
mindig a kötődési ösztönök iránytévesztése húzódik meg a háttérben.
Normális körülmények között a kötődés kétpólusú természete azt az
üdvös célt szolgálja, hogy a gyermek a róla gondoskodó felnőttek
közelében maradjon. Ennek az első megnyilvánulásait már csecsemőkorban
megfigyelhetjük, amikor a kisbaba tiltakozni kezd, ha idegen közeledik
hozzá. Minél erősebben kötődik a kisgyermek bizonyos felnőttekhez, annál
kevésbé hajlandó kapcsolatba lépni olyanokkal, akikhez nem kötődik.
Amikor a kicsi közel akar lenni hozzánk, és olyasvalaki közeledik, akihez
nem kötődik, akkor visszaretten a betolakodótól, és odabújik hozzánk. Ez
pusztán az ösztönök megnyilvánulása. Mi sem természetesebb, mint hogy
igyekszünk távolabb húzódni az idegenektől, akik kellemetlenül közel
jönnek hozzánk. Ennek ellenére valamennyien láttunk már olyan szülőt, aki
ilyen esetben megfeddi a kicsit, miközben elnézést kér a jelen lévő
felnőttektől a gyermek „udvariatlan” viselkedése miatt.
A felnőttek a tipegőknél még kevésbé, az idősebb gyerekeknél pedig
teljesen elfogadhatatlannak tartják az ilyen reakciókat. A kortárs-orientáció
hatására a szülők ugyanazokat az ösztönös reakciókat váltják ki a
gyerekekből, mint az idegenek a csecsemőkből. Az irányt váltott kötődés
kamaszkori megnyilvánulásai talán nem olyan látványosak, mint amikor a
kisgyerek kinyújtja a nyelvét, de az elidegenedésnek vannak más gesztusai,
amelyek éppen olyan hatásosak – ilyen például a távolságtartó tekintet, a
barátságtalan arckifejezés, a mosolygás hiánya, a szemforgatás, a
szemkontaktus kerülése, illetve a kontaktus meghiúsítása, sőt a mindenféle
kapcsolatteremtéssel szembeni ellenállás.
 Néha még érzékelhetjük is, ahogyan a polaritás megváltozik. Képzeljük
csak el, hogy mi vagyunk a harmadik osztályos Rachel szülei. Korábban
abban a csodálatos élményben volt részünk, hogy mindennap elkísértük őt
az iskolába, és kéz a kézben sétáltunk odáig, a gyermek óvodás kora óta.
Mielőtt elbúcsúztunk tőle az iskola előtt, mindig megöleltük és
megpusziltuk, és kedves, becéző szavakat suttogtunk a fülébe. Ám az
utóbbi időben Rachel figyelmét teljesen lekötik a kortársai, akikkel
szüntelen együtt akar lenni. És amikor Rachel hazajön az iskolából, akkor
magával hozza mindazokat a dolgokat, amelyeket a társaitól vesz át: a
gesztusaikat, a nyelvezetüket, a beszéd- és öltözködési stílusukat, de még a
nevetésüket is. Egy napon, ahogyan mindig, elindulunk az iskolába, kéz a
kézben, és mindketten vágyunk egymás közelségére. Útközben azonban
összefutunk a kislány osztálytársaival. És akkor valami megváltozik. Még
mindig fogjuk a kislányunk kezét, de a gyermek ekkor már nem szorítja úgy
a kezünket, ahogyan mi az övét. Rachel innentől kezdve egy lépéssel
előttünk vagy mögöttünk bandukol, de nem akar mellettünk jönni. És
amikor még több gyerek tűnik fel, a távolság köztünk és a lányunk között
még tovább nő. Aztán hirtelen a kislányunk elengedi a kezünket, és
előreszalad. Amikor az iskola elé érünk, lehajolunk Rachelhez, hogy
megöleljük, úgy, ahogyan szoktuk, de a gyermekünk zavartan elhúzódik
tőlünk. Ahelyett, hogy gyengéden megölelne minket, hirtelen távolságtartó
lesz, és alig néz a szemünkbe, amikor búcsút int nekünk. Mintha csak
megsértettük volna az alapvető ösztöneit. Valójában azonban a kötődés
sötét, ellentétes oldalát tapasztalhattuk meg – annak az elutasítását, ami
korábban szorosan összefűzött minket, mert egy új, sokkal többre értékelt
kapcsolat jelent meg a gyermek életében. Hétköznapi nyelven szólva, a
gyerek durván „dobott minket” a kortársai kedvéért.
A kötődés negatív pólusa többféle módon megmutatkozhat, többek
között az azonosság, a hasonlóság elutasítása révén. A hasonlóságra való
törekvés óriási szerepet játszik a gyermek személyiségének és
viselkedésének alakításában. A szüleikhez jól kötődő gyermekek égnek a
vágytól, hogy olyanok legyenek, mint ők. Legalábbis a kamaszkorukig, a
gyermekek nagy örömüket lelik abban, amikor mások is észreveszik a
hasonlóságokat, legyen az akár a hasonlóan jó humorérzék, ugyanazok a
kedvenc ételek, egy témával kapcsolatos azonos vélemény, egy film, amely
ugyanazt a hatást váltja ki vagy az azonos zenei ízlés. (Biztos akadnak
olyanok, akik hitetlenkedve fogadják ezt az állítást; reménytelenül
idealisztikusnak vagy olyan dolognak tartják, ami fölött már eljárt az idő.
Amennyiben így van, ez is csak annak a jele, hogy az elmúlt évtizedekben a
felnőtt generáció is nagyon kortársorientálttá vált, és napjainkban már ez
számít elfogadottnak, illetve normálisnak.)
A kortársorientált gyermekeket taszítja a szüleikkel való hasonlóság, és
amennyire csak lehet, különbözni akarnak tőlük. Mivel az azonosság
közelséget jelent, a különbözőségre való törekvés az eltávolodás egyik
módja. Az ilyen gyermekek gyakran mindent elkövetnek, hogy a szüleikkel
ellentétes véleményt és szemléletmódot, illetve eltérő preferenciákat és
ítéleteket alakítsanak ki.
Előfordulhat, hogy ezt a megrögzött, szülőktől való különbözési vágyat
összetévesztjük a gyermek egyéniségkeresésével. Ebben az esetben
azonban félreértjük a helyzetet. A valódi individuáció a gyermek minden
kapcsolatában megnyilvánulna, és nem csak a felnőttkapcsolataiban. Az
egyéniségét hiteles módon kereső gyermek minden alkalmazkodási,
megfelelési kényszerrel szemben érvényesítené a személyiségét. Ezzel
ellentétben, ezek közül az „erősen individualisztikus” gyermekek közül
sokakat teljesen felemészt, hogy beolvadjanak a kortárscsoportjaikba, és
megrémíti őket bármi, amiben különböznek a társaiktól. Amit tehát a
felnőttek a gyermek individualizmusának tartanak, csupán álca, amely azt
az erőteljes törekvést hivatott elfedni, hogy minél jobban megfeleljenek a
kortársaiknak.
Ennél is hatékonyabb elidegenítő emberi magatartásforma, amikor
utánzás révén igyekszünk kigúnyolni azokat, akiktől távolságot akarunk
tartani. Ez a magatartásforma több kultúrában is megtalálható, ami azt
igazolja, hogy mély, ösztönös gyökerei vannak. A kigúnyolás ösztöne a
másik pólusa annak, amikor utánzás révén akarunk közel kerülni valakihez.
Ha valakit utánoznak, az a legnagyobb bók és dicséret lehet, ám a csúfolódó
utánzás egyike a legdurvább és legsértőbb megalázásoknak.
Minél inkább igaz az, hogy a gyerek a hasonlóság révén igyekszik közel
kerülni a kortársaihoz, annál valószínűbb, hogy gúnyolódó viselkedése a
felnőttek ellen irányul. Ha az egyik tanítványunk vagy gyermekünk
kicsúfol, az rettenetesen bántó lehet. A kortárs-orientáció egyik
legerőteljesebb jele, amikor a gyermek ilyen elidegenítő magatartást tanúsít
azokkal szemben, akik felelősek érte. Hasonlóképpen, a szimpátia másik
pólusa a lenézés és a megvetés. Ha a gyermekek erősen vonzódni kezdenek
a kortársaikhoz, a szülők gyakran válnak a gúny, megvetés, sértegetés és
megalázás tárgyává. A pocskondiázás gyakran a szülő háta mögött
kezdődik, és azért, mert a gyerekek így akarnak jó pontot szerezni a társaik
szemében, de a kortárs-orientáció erősödésével egyre nyíltabb lehet a
támadás. Az ilyen ellenséges magatartást az ellenségeinknek kellene
tartogatnunk azokra az esetekre, amikor épp a hidak felégetése a cél. Annak
azonban semmi értelme, hogy a gyermekünk ellenségként kezeljen minket,
sem a mi, sem az ő, sem a kettőnk kapcsolata szempontjából. A
gyermeknek egyáltalán nem válik a javára, ha belemar az őt tápláló kézbe.
A kortársorientált gyermek csak azt teszi, ami természetesnek tűnik
számára, és ami összhangban van az ösztöneivel. Ebben az esetben is igaz
az, hogy az ösztönök nem működnek megfelelően; a magatartás csupán
ebből a rendellenességből fakad. Ez történik akkor, amikor a kötődések
versengenek egymással, és polarizálódnak.
A szülők megtagadása időnként passzív módon történik. A
kortársorientált gyermekek gyakran úgy viselkednek – különösen egymás
társaságában –, mintha a szüleik nem léteznének. Nem vesznek tudomást a
szülőkről, és nem is beszélnek róluk. Iskolai összejöveteleken,
rendezvényeken gyakran úgy tesznek, mintha ott sem lennének velük.
Jézus helyesen ragadja meg az egymással versengő kötődések
összeegyeztethetetlenségét, illetve a kötődés kétpólusú természetét, amikor
azt mondja: „Senki nem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli
és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti”
(Mt 6:24). Amikor egy gyermek a kortársaihoz lojális, akkor nem tartja
helyesnek, hogy a mi oldalunkra álljon vagy teljesítse a mi utasításainkat. A
gyermekek ilyen esetekben nem szándékosan lesznek hűtlenek hozzánk:
egyszerűen csak az ösztöneiket követik, amelyek kizökkentek a helyes
kerékvágásból, méghozzá olyan okoknál fogva, amelyekre nincs
befolyásuk.
 HARMADIK FEJEZET

Miért váltja le a gyerek a szülőt?

Hogyan lehetséges az, hogy manapság a gyermekek olyan könnyedén
váltanak, és a róluk gondoskodó szülők helyett a kortársaikhoz kötődnek? A
jelenség okát nem a szülő egyéni hibájában, hanem az egyedülálló
kulturális hanyatlásban kell keresnünk, amelyet az ösztöneink nem képesek
megfelelően ellensúlyozni.
A társadalom többé nem szolgálja a gyermekek fejlődését. Épp amikor a
kutatók a 20. században felfedezték, hogy a kötődések kulcsszerepet
játszanak az egészséges lelki fejlődésben, a társadalom finom, bonyolult
változásai védtelenné tették a fiatalok felnőttorientációját. Az elmúlt néhány
évtized uralkodó gazdasági erői és kulturális irányzatai felszámolták azt a
társadalmi kontextust, amely lehetővé tette a felnőttek szülői ösztöneinek és
a gyermekek kötődési késztetéseinek természetes működését.
Bár a gyermeknek erőteljes, genetikai késztetése van a kötődésre, az
agyába még sincs beágyazva a szülő, illetve a tanár archetípusa. Agya
mindössze arra van beprogramozva, hogy tájékozódjon, kötődjön valakihez,
és arra, hogy megőrizze a kapcsolatot azzal a személlyel, aki számára a
működő tájékozódási pontot jelenti. A gyermeket semmi sem készteti arra,
hogy csak olyasvalakivel keressen kapcsolatot, aki úgy néz ki, mint az
anyja vagy az apja, illetve, akiről látszik, hogy gondoskodó, alkalmas a
nevelésre és érett személyiség. Nem létezik tehát inherens, vagyis
veleszületett preferencia, amely arra ösztönözné a gyermeket, hogy az érte
felelősséget vállaló személyt válassza, sőt a primitív módon kötődő agyban
még inherens tisztelet sincs azok iránt, akiket az állam jelölt ki a
gyermekgondozói vagy nevelői feladatra. Nem létezik olyan, velünk
született agyi idegpálya, amely felismerné a társadalmilag kijelölt
szerepeket és gondoskodna arról, hogy közeli kapcsolatot ápoljunk a
pedagógussal, a nevelővel vagy végső fokon a szülővel, illetve hogy
megadjuk a nekik kijáró tiszteletet, figyelmet.
Történelmileg nem volt szükség ilyen programozásra. Minden emlős – és
sok más állat – esetében is az volt a dolgok természetes rendje, hogy a
veleszületett kötődési ösztön önmagában is összekötötte az utódokat a róluk
gondoskodó felnőtt egyedekkel, egészen addig, amíg el nem érték az érett
kort. A természet így gondoskodik az utódok életben maradásáról, mert
csak ekképpen biztosítható, hogy elérhessék az egészséges felnőttkort. Ez
az a közeg, amelyben a fiatal egyed teljes mértékben képes kihasználni
genetikai potenciálját, és amelyben az ösztönei a legoptimálisabban
érvényesülhetnek.
Társadalmunkban azonban felborult ez a természetes rend.
Gyermekeinket már nagyon fiatalon olyan szituációkba és interakciókba
kényszerítjük bele, amelyek elősegítik a kortárs-orientációt. Akaratlanul
ugyan, de mégis elősegítjük azt a folyamatot, amely hosszú távon
lerombolja az egészséges fejlődés egyetlen erős alapját, vagyis a gyermekek
kötődését azokhoz a felnőttekhez, akik felelősek a nevelésükért. Amikor a
gyermekeinket olyan helyzetbe hozzuk, amelyben a kötődési és
tájékozódási ösztönük a kortársaik felé irányul, az nem más, mint aberráció.
Erre ugyanis nem vagyunk felkészülve; az agyunk nem képes sikeresen
alkalmazkodni olyan helyzetekhez, amelyekben a dolgok természetes
rendje ilyen mértékben felborult.
John Bowlby brit pszichiáter és a kötődéskutatás nagy úttörője azt írta,
hogy „egy faj magatartásmintái egy bizonyos környezetben kiválóan
szolgálhatják az életet, míg egy másikban meddőséghez és halálhoz
vezetnek”. Minden faj esetében van egy olyan környezet, amit Bowlby „az
alkalmazkodás környezetének” nevez, amely azoknak a körülményeknek az
összessége, amelyekhez az adott faj anatómiai, fiziológiai és „pszichés”
képességei a legjobban illeszkednek. Semmilyen más körülmények között
nem várható el az organizmustól, illetve a fajtól, hogy ugyanolyan jól
szerepeljen, sőt más környezetben olyan magatartásformákat alakíthat ki,
„amelyek a legjobb esetben szokatlannak nevezhetők, a legrosszabb esetben
pedig határozottan kedvezőtlenek a túlélés szempontjából.”7 A
posztindusztriális társadalomban a környezet többé nem támogatja a
gyermekeinket abban, hogy a kötődés természetes módja szerint
fejlődjenek.
A hiányzó kötődés kultúrája
Szembeszökő a különbség a hagyományos, sokgenerációs kultúrák és a
mai észak-amerikai társadalom között. A modern, urbanizált Észak-
Amerikában – és más iparosodott országokban, ahol az amerikai életmód
vált normává – a gyermekek mindenütt kötődési űrben találják magukat,
vagyis olyan helyzetekben, amelyekben nincs állandó és mély kapcsolatuk
a róluk gondoskodó felnőttekkel. Több tényező is ennek a tendenciának
kedvez.
A második világháború óta bekövetkezett gazdasági változások egyik
eredménye az, hogy a gyermekeket korán, néha már nem sokkal a
születésük után olyan helyzetekbe kényszerítik, ahol a nap nagy részét
egymás társaságában töltik. Sokkal többet érintkeznek más gyerekekkel,
mint az életükben jelentős szerepet betöltő felnőttekkel. Sokkal kevesebb
időt töltenek a szülőkkel és a felnőttekkel, és minél nagyobbak lesznek,
annál jobban felgyorsul ez a folyamat.
A gazdasági nyomás hatására a szülők általában már a gyermek
kiskorától kezdve dolgoznak, távol az otthonuktól, viszont a társadalom
ennek ellenére alig gondoskodik a gyermekek érzelmi igényeinek a
kielégítéséről. Bármilyen meglepőnek is tűnik, a kisgyerekekkel foglalkozó
szakemberek, a pedagógusok és a pszichológusok – nem is szólva az
orvosokról és a pszichiáterekről – csak elvétve tanulnak a kötődésről.
Gyermekgondozó és -nevelő intézeteinkben nem létezik kollektív
tudatosság a kötődő kapcsolatok kulcsszerepével kapcsolatosan. Bár sok
gondozó és tanár ösztönösen tudja, mennyire fontos, hogy kapcsolatot
alakítson ki a gyermekekkel, nem ritka, hogy szemben találják magukat egy
olyan rendszerrel, amely nem támogatja a hozzáállásukat.
Mivel a társadalom alulértékeli a fiatalok gondozását, nem is támogatja
megfelelőképpen a gyermekek napközbeni felügyeletét. A szakember, aki
nem áll rokoni kapcsolatban a gyerekekkel, nehezen tudja kielégíteni a
kötődéssel és tájékozódással kapcsolatos igényeiket, különösen akkor, ha
egy időben több csecsemő és kisgyerek verseng a figyelméért. Bár sok, a
gyermekek felügyeletét napközben ellátó létesítmény (pl. bölcsőde, óvoda,
napközi) jól működik, és a dolgozók is elhivatottak annak ellenére, hogy
rosszul fizetik őket, az intézmények színvonala nagyon változó. Például
New York államban egy gondozó felügyelete alá legfeljebb hét kisgyerek
tartozhat – ami reménytelenül rossz arány. Egyáltalán nem ismerik el,
mennyire fontos, hogy a gyerekek felnőttekkel érintkezzenek. Ilyen
helyzetben a gyerekeknek nem marad más választásuk, mint hogy
egymással alakítsanak ki kötődő kapcsolatokat.
De nem is az a legkárosabb, hogy mindkét szülő dolgozik. A legnagyobb
probléma az, hogy figyelmen kívül hagyjuk a kötődést, amikor a
gyermekgondozással kapcsolatos döntéseinket meghozzuk. Nincs a
társadalom fősodrában olyan, kialakult kulturális szokás, amely elsődleges
fontosságúvá tenné a bölcsődei dolgozók és az óvónők számára, hogy
kapcsolatot alakítsanak ki a szülőkkel, majd ezt követően – baráti
bemutatkozás és ismerkedés révén – működő kötődő kapcsolatot
alakítsanak ki a gyermekkel. Mind a szülők, mind a szakemberek csak a
saját ösztöneikre hagyatkozhatnak – de az esetek többségében még ezek az
ösztönök is hiányoznak. A kollektív tudatosság hiányában ugyanis a
legtöbb felnőtt egyszerűen az érvényben lévő gyakorlatot követi, amelyet
azonban nem a kötődés figyelembevételével alakítottak ki. Azt a korábban
sok helyen alkalmazott gyakorlatot, amely épp a kötődés kialakulását
segítette elő – vagyis amikor a pedagógusok felkeresték a leendő
bölcsődések, óvodások családját –, mára a legtöbb helyen nem
alkalmazzák, kivéve talán a jól prosperáló magániskolákban. Ki tudna
megfelelően érvelni, ha a költségvetési deficit kerül szóba, hogy milyen
életfontosságú funkciót töltött be ez a szokás? A közgazdaság-tudományt
sokkal könnyebb megérteni, mint a kötődést.
A probléma nem maga a társadalmi változás, hanem az, hogy meg sem
próbáljuk ellensúlyozni a változás káros hatásait. Ha másokkal is meg kell
osztanunk a gyermeknevelés feladatát, akkor ki kell építenünk a megfelelő
közeget – méghozzá úgy, hogy létrehozzuk azt, amit én a „kötődések
falujának” nevezek –, vagyis egy sor, a gyermekről gondoskodó felnőttel
kialakított kapcsolatot, hogy pótoljuk azt, ami elvesztett. Ennek sokféle
módja van, ahogyan azt a tizennyolcadik fejezetből is megtudhatjuk.
A bölcsődét és az óvodát követően a gyermekeink iskolába mennek. Ettől
fogva a legtöbb napot a kortársaik társaságában töltik, olyan környezetben,
ahol a gyerek életében egyre kisebb szerep jut a felnőtteknek. Ha a kortárs-
orientációt szándékosan akarnánk kialakítani, akkor az iskolarendszer –
legalábbis jelenlegi formájában – bizonyosan a legjobb eszköz lenne a
célunk megvalósításához. Mivel a gyermekeket nagy létszámú osztályokba
sorolják, ahol a pedagógusok túlterheltek, a gyermekek egymással építenek
ki kapcsolatokat. Gyakorlatilag kötelezik őket, hogy az órakezdésig az
osztálytermen kívül tartózkodjanak, aminek következtében magukra
maradnak, és alig érintkeznek a felnőttekkel. A gyermekek a szüneteket és
az ebédidőt is egymás társaságában töltik. A tanárok képzése során
egyáltalán nem esik szó a kötődésről; a pedagógusok csak arról tanulnak,
hogyan kell az egyes tantárgyakat tanítani, arról viszont semmit, hogy a
kötődő kapcsolatok kulcsfontosságú szerepet játszanak a gyermekek
tanulási folyamatában. A pár évtizeddel ezelőtti gyakorlattal szemben a mai
pedagógusok nem vegyülnek el a tanulókkal a folyosókon vagy az udvaron,
és a rendszer kifejezetten nem bátorítja, hogy nem hivatalos keretek közt,
közvetlenebb stílusban érintkezzenek a diákokkal. A hagyományosabb
társadalmakkal ellentétben Észak-Amerikában a diákok túlnyomó része
nem megy haza napközben, hogy az ebédidőt a szülőkkel töltse.
„Abban az iskolában, ahová a gyermekeim járnak, ötszáz tanuló tanul –
mondja Christina, két gyermek édesanyja. – Az enyémek harmadik és
hetedik osztályosak. Mindennap elmegyek értük, hogy hazahozzam őket
ebédelni. Tíz gyermekből csak kettő megy haza ebédelni. A tanárok
ráadásul azt akarják, hogy engedjem meg nekik, hadd maradjanak az
iskolában. Nyilván azt hiszik, különc vagyok, afféle aggodalmaskodó
tyúkanyó. Szerintem azonban nagyon fontos, hogy együtt töltsük azt az
időt. A gyermekeimnek ilyenkor olyan sok mondanivalójuk van, én pedig
rengeteg kérdést teszek fel nekik: mi történt az iskolában, mi volt nehéz
számukra, és mi miatt izgultak, aztán tanácsokat adok nekik, mit tegyenek.”
„A lányom mindig odarohant a kocsimhoz – meséli egy másik anya, aki
korábban szintén hazavitte a gyermekét ebédelni. – Valósággal kirobbantak
belőle a hírek; – elmesélte, mi történt, hogyan látta a dolgokat és mit érzett,
amikor valami »rosszat« csinált, vagy ha valamit nagyon jól oldott meg.”
Ezt a két anyát hallgatva elcsodálkozik az ember, hogy a tapasztalatoknak,
az élményeknek és az érzéseknek milyen elképesztő sokasága marad
kibeszéletlen és feldolgozatlan a többi gyerek esetében.
Általában sokkal inkább arra összpontosítunk, hogy megetessük a
gyermekeinket, mint az étkezés szertartására, amelynek az a rendeltetése,
hogy ápoljuk a kapcsolatainkat. Robert Bly amerikai költő Sibling Society
(Testvértársadalom) című könyvében leírja a kortárs-orientáció sokféle
megnyilvánulási formáját, és utal a jelenség kialakulásának az okaira. Bár
Bly nem elemzi kimerítően a jelenséget, meglátásainak nagyobb figyelmet
kellett volna kapniuk. „A családi ebédek, beszélgetések, felolvasások ideje
lejárt – állítja Bly. – Amire a fiataloknak szükségük van – a stabilitásra, a
jelenlétre, a figyelemre, a tanácsra, a jó lelki táplálékra, a szennyezetlen,
tiszta történetekre –, pontosan azt nem adja meg nekik a
testvértársadalom.”8
Napjaink társadalmában sok a kötődési űr. Tátongó kötődési űrt hagyott
maga után az úgynevezett többgenerációs családok megszűnése. A
gyermekek gyakran nem állnak közeli kapcsolatban az idősebb
generációkkal – azokkal az emberekkel, akik az emberi történelem nagy
részében gyakran a szülőknél is jobban képviselték a feltétel nélküli
szeretetet és elfogadást, ami az érzelmi biztonság alapja. A nagyszülők, a
nagynénik és a nagybácsik biztató, állandó jelenléte, a többgenerációs
család védő ölelése olyasvalami, amit manapság csak kevés gyermek
élvezhet.
Megnövekedett mobilitásunk szintén kedvez a kortárs-orientáció
terjedésének, mert megszakítja a kulturális folyamatosságot. A kultúra
ugyanis olyasmi, ami olyan nemzedékek során át alakul ki, akik
ugyanabban a közösségben élnek. Amióta nem falvakban lakunk, már nem
állunk kapcsolatban a körülöttünk élő emberekkel. A szüntelen
helyváltoztatások névtelenekké tettek minket, és létrehozták a kötődésekkel
teli falu ellentétét. Pedig a gyermekeink nevelésében nem lenne szabad
olyan emberekkel osztoznunk, akiket alig ismerünk.
A földrajzi helyváltoztatások és a gyakori költözések, valamint a
felnőttek erősödő kortárs-orientációjának következtében a gyermekek ma
már egyre kisebb valószínűséggel élvezhetik a jóllétük, illetve fejlődésük
iránt elkötelezett idősebb emberek társaságát. A hiátus túlmutat a családon,
és gyakorlatilag az összes társadalmi kapcsolatot jellemzi. Általában véve
hiányzik a kötődés azokhoz a felnőttekhez, akik valamilyen felelősséget
vállalnak a gyermekért. E kihalásra ítélt kapcsolatok egyik remek példája a
régi típusú családorvos, aki több generáción át ismert egy-egy családot, és
tartósan részt vett, érzelmileg is jelen volt a családtagok életében – akár a
családi válságok, akár az ünnepek idején. A járóbeteg-rendelések arctalan
és kiszámíthatatlan időben elérhető orvosa ezt aligha pótolja.
Hasonlóképpen a szomszédos boltost, kereskedőt és mesterembert
felváltották a mindent kínáló üzletek és vállalkozások, amelyeknek nincs
helyi kötődésük és személyes kapcsolatuk azzal a közösséggel, amelyben
működnek. A szeretett Mr. Hooper a Szezám utca című tévésorozatból
manapság már csak egy jóságos, kitalált alak. Ezek a változások messze
túlmutatnak a gazdasági tényezőkön; a kötődő falu lényegéig hatolnak. Hol
vannak a pótnagymamák, a pótnagybácsik és pótnagynénik, akik
helyettesítették a magcsaládot és a kiterjedt családot a múltban? Hol van a
felnőttkötődések biztonsági hálója, amikor a szülő elérhetetlenné válik? Hol
vannak a felnőtt mentorok, akik régebben segítették kamasz gyerekeinket
az útkeresésben? Gyermekeink úgy nőnek fel, hogy gazdagok
kortárskapcsolatokban, de szegények a felnőttekkel való kapcsolataikban.
 A társadalom szekularizációja következtében szintén kötődési űr
keletkezett. A vallástól függetlenül, a templom, a mecset vagy a zsinagóga
közössége fontos támogató szerepet töltött be a szülők életében, és a
kötődések faluja volt a gyermekek számára. A szekularizáció többet jelent a
hit elvesztésénél vagy a spirituális gyökértelenségnél; magával hozta a
kötődő közösség elvesztését. Sok egyház számára ráadásul prioritássá vált a
kortárs-interakció. Nemegy templomban szétválasztják a családtagokat,
amint belépnek az ajtón, és kor szerint csoportosítják őket, nem pedig
családok szerint. Vannak óvodás- és tinédzsercsoportok, van fiatalok
istentisztelete, de még időseké is. Azoknak, akik nincsenek tudatában a
kötődés jelentőségének, sem azoknak a veszélyeknek, amelyeket a kortárs-
orientáció jelent, magától értetődőnek tűnik, hogy az emberek azokhoz
tartoznak, akiknek hasonló az életkorra. Nagy vallási szervezetek alakultak
ki, amelyek csak a fiatalokkal vagy csak a fiatal felnőttekkel foglalkoznak,
és ezek figyelmetlenségből és gondatlanságból elősegítik a sokgenerációs
kapcsolatok eltűnését.
A családi kötelékek felbomlása
A magcsaládot a társadalom alapvető egységének tartják, ám a
magcsalád nagy nyomás alatt áll. A válások száma hihetetlen tempóban
emelkedik. A válás kétszeres megpróbáltatást jelent a gyermeknek, mert
egymással versengő kötődéseket teremt, és egyszersmind kötődési űröket
hoz létre. A gyermekek természetes módon azt szeretik, ha a működő,
érvényben lévő kötődéseik egy tető alatt vannak. Ha a szülők együtt élnek,
akkor ki tudják elégíteni a gyermek közelség iránti vágyát, és a gyermek
egyszerre tarthat fenn kapcsolatot mindkettejükkel. Sőt sok gyermek a
szüleihez mint párhoz kötődik. Ha azonban a szülők elválnak, többé nem
lehetséges, hogy a gyermek egyidejűleg mindkettőjükhöz közel legyen,
legalábbis fizikailag. Azok a gyermekek, akik érettebbek és fejlettebb
szinten kötődnek a szüleikhez, inkább képesek arra, hogy mindkét szülőhöz
közel legyenek még akkor is, amikor a szülők különválnak – egyidejűleg
tartozzanak mindkettőjükhöz, egyidejűleg szeressék őket, és mindkettőjük
számára ismertek maradjanak. Ám még az idősebb gyerekek közt is sokan
akadnak, akik nem tudnak megbirkózni ezzel a helyzettel, és nem
boldogulnak ilyen jól. Azok a szülők, akik a másik szülővel versengenek,
vagy a másik szülőt persona non grataként, azaz nemkívánatos
személyként kezelik, a gyermek számára (illetve pontosabban a gyermek
kötődő agya számára) lehetetlen helyzetet teremtenek: ahhoz, hogy a
gyermek közel legyen az egyik szülőhöz, el kell különülnie, el kell válnia a
másiktól, fizikailag és lelkileg is.
A versengő kötődések problémája súlyosbodhat, amikor a szülőknek új
partnere lesz. A gyermekek ilyen helyzetben gyakran ösztönösen kerülik a
kapcsolatot a mostohaszülővel annak érdekében, hogy megőrizzék a
közelséget a vér szerinti szülővel. A kihívást – mindkét biológiai szülő és a
mostohaszülők számára is – az jelenti, hogy olyan új kötődést alakítsanak
ki, amely nem verseng, sőt, mi több támogatja a létező kapcsolatot. Csak
amikor a kapcsolatok kiegészítik egymást, akkor képes a gyermek kötődő
agya ellazulni és elfogadóvá válni mindkét oldal barátságos közeledésével,
kapcsolatteremtési szándékával szemben.
A házastársi konfliktusok következtében már jóval a válás előtt
kialakulhatnak kötődési űrök. Ha a szülők nem támogatják egymást
érzelmileg, vagy túlzottan lefoglalja őket a saját kapcsolatuk, akkor kevésbé
lesznek elérhetőek a gyermek számára. Az a gyermek pedig, aki elveszíti a
szüleivel az érzelmi kontaktust, a kortársaihoz fordul. De stresszes
körülmények között is előfordulhat, hogy a szülők szeretnének kicsit
fellélegezni és kibújni a gondoskodás felelőssége alól. Ennek az egyik
legkönnyebb módja a kortárskapcsolatok bátorítása. Amikor a gyermekek
egymás között vannak, akkor kevesebbet követelnek tőlünk.
Az elvált szülők gyermekeivel készített felmérések azt mutatják, hogy
ebben a csoportban több az iskolai probléma és gyakoribb az agresszió. Az
ilyen gyerekek szintén nagyobb valószínűséggel küszködnek magatartás-
problémákkal.9 A szakemberek azonban nem találtak magyarázatot arra, mi
az oka mindennek. Ha sikerül megértenünk a kötődés természetét,
beláthatjuk, hogy a fent említett tünetek a szülőkkel kialakított érzelmi
kapcsolat elvesztésének közvetlen következményei, illetve annak, hogy a
gyerekek túlságosan a kortárskapcsolataikra hagyatkoznak.
A fenti megállapításainkkal nem azt akarjuk sugallni, hogy ha a szülők
megmaradnak egy konfliktusokkal sújtott házasságban, az jobb az érintett
gyerekek számára.10 De nem győzzük hangsúlyozni, hogy tudatosabbaknak
kell lennünk, ami a családi, illetve a szülői viszályok gyermekeink
kötődésére gyakorolt hatását illeti. Akár a házastársi viszály miatt, akár a
válás következtében vagyunk kevésbé elérhetők a gyermekeink számára,
mindenképpen meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy bevonjunk
más felnőtteket a gondviselői feladatok ellátásába. Ahelyett, hogy a
gyermekeink kortársai révén próbálnánk könnyíteni a szülői kötelességek
terhén, inkább kérjük meg a rokonainkat és a barátainkat, hogy lépjenek a
válság miatt kialakult űrbe, és alakítsanak ki egy kötődési biztonsági hálót a
gyermekeink számára.
Napjainkban sajnos a még ép magcsaládok is sebezhetők a kötődési űrrel
szemben. Manapság gyakran mindkét szülőnek teljes munkaidőben kell
dolgoznia ahhoz, hogy ugyanazt az életszínvonalat tudja biztosítani, mint
ami harminc-negyven évvel ezelőtt egy fizetésből is fenntartható volt. A
mélyülő szociális stressz és a növekvő gazdasági bizonytalanság még a
viszonylagos jólétben élő családok esetében is olyan környezetet teremt,
amelyben egyre nehezebben megvalósítható a nyugodt, kötődő nevelés.
Még pontosabban fogalmazva, amikor a szülőknek és más felnőtteknek
erősebb kötődést kellene kialakítaniuk a gyermekekkel, mint valaha, akkor
ezeknek a felnőtteknek kevesebb idejük és energiájuk jut arra, hogy ezt
megtegyék.
Robert Bly megjegyzi, hogy „1935-ben az átlag dolgozó férfinak
negyven szabad órája volt egy héten, beleértve a vasárnapot is. 1990-re már
csak tizenhét szabad órával rendelkezett. Az 1935 óta elveszített heti
huszonhárom szabad óra volt az az idő, amelyben a férfi igazi nevelő és
gondoskodó apa tudott lenni, emellett magára is összpontosíthatott, és
szintén ez volt az az idő, amikor az anya úgy érezhette, hogy van férje.”11
Ezek a minták azonban nemcsak a gyermek korai éveire, hanem az egész
gyermekkorra érvényesek. Bár sok apa manapság sokkal lelkiismeretesebb,
és kiveszi a részét a szülői feladatokból, a stresszes modern élet és a
krónikus időhiány meghiúsítja a legjobb szándékaikat is.
Társadalmunk többre tartja a fogyasztói szemléletet, mint a gyermekek
egészséges nevelését. Gazdasági okokból aktívan gátolják a gyermekek
szüleikhez való természetes kötődését. Társszerzőm családorvosként
gyakran nevetséges helyzetben találta magát, amikor a munkaadóknak
kellett levelet írnia, hogy tekintsék „egészséges” igénynek, ha egy nő úgy
dönt, hogy a gyermeke születését követően néhány hónapra otthon marad,
hogy szoptathasson – ami a csecsemő alapvető fiziológiai szükséglete, ám
egyben erős természetes kötődési funkció is minden emlősfajnál, különösen
pedig az embernél. Gazdasági okokra vezethető vissza, hogy a szülői
gondoskodást nem méltányolják úgy, ahogyan kellene. Annak, hogy ott
élünk, ahol, és nem természetes támogató közegünkben – barátok közt,
nagycsaládban, eredeti közösségünkben –, gyakran az egyes szülők fölött
álló gazdasági okai vannak, például, amikor egész gyárakat zárnak be vagy
helyeznek át. Gazdasági okokra vezethető vissza az is, hogy túl nagyra
építjük az iskolákat ahhoz, hogy ott kapcsolatok szövődhessenek, mint
ahogyan az osztályok is túl nagy létszámmal működnek ahhoz, hogy a
gyermekek egyénre szabott figyelemben részesüljenek.
Ahogyan azt a harmadik részben látni fogjuk, a kortárs-orientáció
hatalmas anyagi áldozatokat követel a társadalomtól az agresszió szításával
és a bűnözéssel, azzal, hogy a gyermekek ennek következtében kevésbé
taníthatókká válnak, illetve azzal, hogy kedvez az egészségtelen
életmódnak. Ha felbecsülnénk a kortárs-orientáció tényleges gazdasági
kárait az olyan területeken, mint amilyen az igazságszolgáltatás, a nevelés
és az egészségügy, akkor a leghalványabb kétség sem férne ahhoz, hogy
rövidlátó módon tekintünk a problémára. Néhány ország már felismerte ezt,
ezért a szülőket adókönnyítésekkel, sőt közvetlen támogatással segítik,
hogy a gyermek születését vagy az örökbefogadást követően hosszabb ideig
otthon maradhassanak, mielőtt visszatérnének a munkába.
Gyors változás és a technológia félresiklása
A legnagyobb veszteség, ami minket ért, hogy eltűntek azok a kulturális
szokások és hagyományok, amelyek összekötötték a kiterjedt családot, ahol
a felnőttek és a gyermekek között gondoskodó kapcsolat alakult ki, és ahol
a szülők felnőtt barátai is helyet kaptak a gyermekek életében. A kultúra
feladata, hogy kiépítse a kapcsolatot a gondoskodásra szorulók és a róluk
gondoskodók között, és hogy megelőzze a kötődési űrök kialakulását. Több
oka is van annak, hogy a kultúra cserben hagyott minket, kettőt azonban
feltétlenül meg kell említenünk.
Az első a 20. század ipari társadalmainak megrázóan gyors változása. A
kötődési szükségletek kielégítését szolgáló szokások és hagyományok
kialakulásához időre van szükség. Több száz évbe telik, mire kialakul egy
adott társadalmi és földrajzi környezethez igazodó, működő kultúra. A mi
társadalmunk túlságosan gyorsan változik ahhoz, hogy a kultúra lépést
tudjon tartani vele. Erik H. Erikson pszichoanalitikus Gyermekkor és
társadalom című, Pulitzer-díjas könyvében külön fejezetet szentel az
amerikai identitástudattal kapcsolatos elmélkedéseinek. „Ez a dinamikus
ország – írja a szerző – egyetlen generáció alatt több végletes ellentétnek,
illetve hirtelen változásnak teszi ki a lakosait, mint más nagy nemzetek.”12
És ezek a tendenciák csak felgyorsultak azóta, amióta az 1950-es években
Erikson könyve megjelent. Napjainkban több változás történik egy évtized
alatt, mint korábban egy egész évszázad során. Ha a körülmények túl
gyorsan változnak, és a kultúrának nincs ideje alkalmazkodni a
változásokhoz, akkor a szokások és a hagyományok eltűnnek. Nem
meglepő, hogy napjaink kultúrája nem képes ellátni a felnőtt-gyermek
kötődések támogatásának hagyományos funkcióját.
A gyors változás részét képezi a kultúra elektronikus úton történő átadása
is, ami lehetővé teszi, hogy kereskedelmi alapon „összegyúrt” és
„csomagolt” kultúrát sugározzanak az otthonainkba és gyermekeink
elméjébe. Az instant kultúra lépett annak a kultúrának a helyébe, amelyet
korábban a szokásokon és a hagyományokon keresztül adott át egyik
generáció a másiknak. „Csaknem mindennap azon kapom magam, hogy
harcolok a rágógumi-kultúra ellen, amelynek a gyermekeim ki vannak
téve”, mondta az egyik frusztrált apa, akivel ennek a könyvnek a megírása
során elbeszélgettünk. Gyakran nemcsak az új tartalom idegen a szülők
kultúrájához képest, de a közvetítés módja a nagyszülőket is elzárja az
információáramlástól, és ezáltal kirekeszti őket a kapcsolatokból. Ma már a
játékok is elektronikusak. A játék a kultúrának mindig is olyan eszköze
volt, amely összekapcsolta az embereket, különösen a gyerekeket a
felnőttekkel. Napjainkra mindenki magányosan játszik, esetleg közben
meccset néz vagy a számítógép előtt ül, egyedül és elszigetelten.
A legutóbbi idők legjelentősebb változása a kommunikációs
technológiában ment végbe – előbb a telefonok, majd az internet, az e-mail
és az azonnali üzenetküldés révén. A kommunikációs technológia
szerelmesei vagyunk, de anélkül, hogy a tudatában lennénk, hogy egyik
legfontosabb funkciója éppen a kötődések elősegítése. Akaratlanul is a
gyermekek kezébe adjuk az új kommunikációs eszközöket, akik –
természetesen – arra használják őket, hogy a kortársaikkal teremtsenek
kapcsolatot. Erős kötődési szükségleteik miatt azonban függőséget okoz
náluk a kapcsolatteremtésnek ez a módja, és gyakran ez válik a fő
elfoglaltságukká. A kultúránkban nem tudtak kialakulni a technológiai
fejlődéshez kapcsolódó szokások és hagyományok, ezért ismételten csak
saját magunkra hagyatkozhatunk. A csodálatos, új technológia hatékony és
áldásos eszköz lehetne, ha a felnőtt-gyermek kapcsolatok elősegítésére
használnánk – például lehetővé teszi a könnyű kommunikációt a
családjuktól távol élő diákok és a szüleik között. Ha azonban ugyanezt a
technológiát a gyermekeink ellenőrizetlenül használják, csak kedvezünk a
kortárs-orientációnak.
Ízelítő egy működő kötődő kultúrából
 Akkor érthetjük meg igazán az észak-amerikai kultúra hiányosságait, ha
betekintést nyerünk egy olyan társadalomba, ahol még mindig tisztelik és
megbecsülik a hagyományos kötődéseket. Akkor nyílott erre lehetőségem,
amikor a feleségemmel, Joyjal és a gyermekeinkkel együtt a közelmúltban
egy kis időt töltöttem Rognes faluban, Provence-ban.
Mintha Provence-ban megállt volna az idő. A napfényes éghajlat, a szőlő,
a régi világ varázsa, az ételek nosztalgiával töltik el az embert. De egy
másik szempontból is tanulságos lehet megfigyelnünk a provence-i
társadalmat, nevezetesen, hogy mit taníthat nekünk a kötődésről. Ahogyan
azt a tizennyolcadik fejezetben is látni fogjuk, még a provance-itól
tökéletesen eltérő posztindusztriális észak-amerikai környezetben is
alkalmazhatunk egy-két dolgot az itt tanultakból, amikor újraalkotjuk a
saját kötődő falunkat.
Amikor először készültem Provence-ba, azt hittem, másfajta kultúrát
fogok megismerni. Mivel a gondolataim már akkor a kötődés körül
forogtak, hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokkal többről van itt
szó, mint csupán egy másfajta kultúráról – tanúja lehettem annak, hogyan
zajlik az élet egy jól működő kultúrában. A gyermekek üdvözölték a
felnőtteket, és a felnőttek üdvözölték a gyermekeket. A társadalmi
érintkezés kiterjedt az egész családra, vagyis a felnőttek nem csak a
felnőttekkel, és a gyerekek sem csak egymással barátkoztak. Egyszerre
mindig csak egy falusi összejövetelt rendeztek, nehogy szétszakítsák a
családokat. Vasárnap délutánonként a családok a környéken kirándultak. A
tinédzserek még a kedvenc találkozóhelyüknél, a falu szökőkútjánál is
elvegyültek az idősebbekkel. A számos fesztivál és ünnep mind családi
eseménynek számított. A zene és a tánc összehozta az embereket ahelyett,
hogy elválasztotta volna őket egymástól. A kultúra győzedelmeskedett az
anyagelvűség felett. Az ember még bagettet sem vásárolhatott anélkül, hogy
előbb ne vette volna ki a részét a megfelelő üdvözlési ceremóniából. A
faluban a boltok napközben három órára bezártak, az iskolák kiürültek, és a
családtagok összegyűltek. Az ebédet kellemes és szívélyes hangulatban
fogyasztották el, több generáció ült az asztal körül, és az emberek evés
közben beszélgettek egymással.
De hasonlóan mély benyomást tettek rám a falu általános iskolájánál
megfigyelt, kötődéssel kapcsolatos szokások is. A gyermekeket a szülők
vagy a nagyszülők kísérték el az iskolába, tanítás után pedig haza. Az
iskolát kerítés vette körül, és az udvarra egyetlen bejáraton át lehetett
bejutni. A tanárok a kapuban fogadták a diákjaikat. Ismét csak a kultúra
szerves részét képezte, hogy a gyerekeket kísérő felnőttek és a tanárok,
valamint a tanárok és a diákok illendően üdvözölték egymást. Időnként,
amikor az osztály tanulói már összegyűltek, de még nem csengettek be az
első órára, a tanár libasorban vezette át a diákjait az udvaron, mint ahogy a
tojó vezeti az őt követő kislibákat. Bár észak-amerikai szemmel nézve ez
inkább bölcsődés vagy óvodás szertartásnak tűnhet, sőt abszurdnak,
Provence-ban mindez magától értetődő volt, és hozzátartozott a dolgok
természetes rendjéhez. Amikor a gyermekeket kiengedték az iskolából,
egyszerre mindig csak egy osztályt bocsátottak el, amelyet a tanár vezetett.
A tanárok addig vártak, amíg valamennyi diákot el nem vitte a felnőtt
kísérője. A tanár mindenhol tanár maradt: függetlenül attól, hogy a gyerek
az udvaron, a falu piacán vagy a falusi fesztiválon találkozott vele.
Többször is megkockáztattam a kérdést, hogy miért csinálják ezt vagy
miért teszik azt. Ám sosem kaptam választ. Egy idő után úgy éreztem,
mintha a kérdéseim nem lennének helyénvalók, mintha tabu lenne a
szokások és a hagyományok elemzése. A kultúrát követni kell, és nem
megkérdőjelezni. A kötődéssel kapcsolatos bölcsességük nyilvánvalóan a
kultúrából jött, nem pedig az emberek tudatából. Vajon hogyan tudta a
provence-i kultúra megőrizni az idősebb nemzedékeknek azt a
hagyományos erejét, hogy átadják az utódoknak a kultúrájukat és az
értékeiket? Hogyan lehetséges az, hogy a francia vidéken élő fiatalok úgy
tudtak kortárskapcsolatokat kialakítani, hogy azok nem versengtek a
felnőttkapcsolataikkal? A kérdés megválaszolásához meg kell vizsgálunk,
hogyan alakulnak ki a kortárskötődések.
A kötődés kialakulásának természetes útja
Kötődés általában kétféle módon jön létre. Vagy természetes sarja a
létező kapcsolatoknak, vagy akkor alakul ki, amikor egy kötődési űr már
elviselhetetlenné válik. Ezek közül az első már csecsemőkorban
megnyilvánul. A legtöbb gyermek hat hónapos korára ellenállást tanúsít
azzal szemben, hogy kapcsolatot alakítson ki vagy szorosabb közelségbe
kerüljön azokkal, akikhez nem kötődik. Ahhoz, hogy legyőzze az
ellenállását, arra van szükség, hogy a már érvényben lévő „kötődése”,
például az édesanyja és az „idegen” között interakció jöjjön létre. Például,
ha az anya egy ideig barátságos beszélgetésbe bocsátkozik az idegennel, és
ügyel arra, hogy a kisgyermeket ne kényszerítse bele a vele való
kapcsolatba, hanem csak egyszerűen hagyja a csecsemőt figyelni, akkor
általában az ellenállás csökken, és a gyermek hajlandó lesz kapcsolatba
lépni a számára új, idegen személlyel. Lennie kell egy barátságos
bemutatásnak, de nevezhetjük akár „áldásnak” is. Ha már sikerült
felélesztenünk a csecsemő kötődési ösztöneit, és egy ideje már élvezi a
közelséget, általában hajlandó kapcsolatot kialakítani az ismeretlennel, és
azt is hagyja, hogy az foglalkozzon vele. A korábban „idegen” felnőtt –
például a család egyik barátja vagy egy bébiszitter – ezzel megszerezte a
gyermek „engedélyét” arra, hogy a gondozója legyen.
A terv zseniális. Amikor egy új kötődés a gyermek már létező, működő
kapcsolatából születik, akkor sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy
versengő erővé válik. Sokkal valószínűbb, hogy a szülőkhöz való kötődését
továbbra is megbecsüli. Továbbra is a szülő marad a végső tájékozódási
pont, és a szüleivel kialakított kapcsolata a későbbiekben is elsőbbséget
élvez. Kisebb a valószínűsége annak, hogy a testvérekkel, a nagyszülőkkel,
a kiterjedt családdal és a család barátaival kialakított kapcsolatai eltávolítják
a gyermeket a szüleitől, még akkor is, ha a kortársak is jelen vannak az
életében.
Mivel a gyermek már működő kötődései révén képes új kapcsolatok
kialakítására, lehetővé válik, hogy létrehozzuk azt, amit én a természetes
kötődések falujának nevezek, amely lényegében a szülőktől ered. A szülő
kötődései végül a gyermek kötődéseivé válnak, és olyan közeggé alakulnak,
amelyben a gyermeket fel lehet nevelni. Ezért van az, hogy Rognes-ban a
gyermekek kortárskapcsolatai nem versengenek a szülőkhöz való
kötődéseikkel, és ezért fogadják el a rognes-i gyerekek, hogy a faluban élő
felnőttek közül szinte bárki „szülőként” nevelje őket.
Az űr, amelyből kötődések születnek
Az amerikai társadalomban – és az amerikai modell szerint működő
társadalmakban – a kortársakhoz való kötődések többsége nem természetes
úton alakul ki, hanem abból fakad, hogy a fiatalok nem képesek elviselni a
kötődési űrt. A kötődési űr akkor jön létre, amikor a hagyományos
kötődések megszűnnek, és a gyermek természetes tájékozódási pont nélkül
marad. Agyunkat úgy programozták, hogy ilyen helyzetben helyettesítőt
keres, olyasvalakit, aki a működő kötődés szerepét betöltheti az életünkben.
Annak a gyermeknek, aki ilyen helyzetbe került, ez lesz a legfontosabb
megoldásra váró feladat az életében.
Ahogyan azt a különböző történetekből, mesékből és legendákból is jól
tudjuk, a szükséghelyzetből fakadó kötődések alapvetően véletlenszerűen és
válogatás nélkül jönnek létre – a véletlenszerű egybeesések és a káosz
hajtásai. Romulust és Remust, az ikertestvéreket, akik a mitológia szerint
megalapították Róma városát, az emberi kötődések szakadékába taszították,
majd egy nőstényfarkas nevelte fel őket. Tarzant, aki hasonló sorsra jutott,
néhány emberszabású majom fogadta örökbe. Majorie Kinnan Rawlings
gyermekeknek szóló, azóta klasszikussá vált, Penny paradicsoma
(filmváltozatában: Az őzgida) című művében egy kisfiú nevel fel egy
elárvult őzgidát. A gazella kötődhet egy oroszlánhoz. Egy macska kötődhet
egy kutyához. A kedvenc bantam kakasom képe ott díszeleg a fivérem
Harley-Davidsonján.
A kötődési űrök, vagyis azok a helyzetek, amikor a gyermek természetes
kötődései hiányoznak, éppen azért olyan veszélyesek, mert az ilyen
helyzetekben kialakított pótkötődéseinket nem válogatjuk meg. Ahogyan
azt már a korábbiakban említettük, ha a kacsamama nincs ott, amikor a
kiskacsa kikel, akkor az ifjú teremtmény a legközelebbi mozgó dologhoz
fog kötődni. A gyermekek esetében a bevésődés folyamata sokkal
bonyolultabb, de nagy valószínűséggel azt a személyt választják
tájékozódási pontnak, aki elsőként ajánl nekik menekülési utat a kötődési
űrből. Az ember a kötődések kialakítása során nem veszi figyelembe az
olyan tényezőket, mint amilyen a megbízhatóság, a felelősség, a biztonság,
az érettség, illetve a gondoskodás. Az intelligencia nem jut szerephez akkor,
amikor a gyermek „pótszülőt” keres. Szomorú, de sok – felnőttkori –
kötődésünk is erről tanúskodik. A gyermek nem kérdez, de még a fejében
sem fogalmazódnak meg kérdések. Sőt a kötődéssel kapcsolatos
legfontosabb gondolatok sem tudatosulnak benne. Vajon az általam
választott tájékozódási pont összhangban van a szüleimmel? Vajon lehetek
egyszerre közel hozzá és a szüleimhez? Képes-e feltétel nélkül, szeretettel
elfogadni? Bízhatok-e az irányításában és az útmutatásában? Vajon elfogad-
e úgy, ahogy vagyok, és kifejezhetem-e magam őszintén? Túlságosan
gyakori jelenség, hogy a gondoskodó felnőtteket félreállítják az útból a
kortársak kedvéért. És ami egy különleges helyzetben – vagyis amikor
orientációs űr keletkezett – átmeneti megoldásnak tűnt, végül állandó
helyettesítővé válik.
Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy kapcsolatból a
szülőhöz való kötődéssel versengő „viszony” lesz, ha a kötődés egy
orientációs űr miatt jön létre, és nem egy már létező kapcsolatból fakad. A
kortárskapcsolatok akkor a legbiztonságosabbak, ha a szülőkhöz való
kötődés természetes hajtásai. Sajnos azonban a legtöbb esetben nem
kapcsolatból, hanem éppen a kapcsolatok hiányából fejlődnek ki.
Minél több gyermek alakít ki kötődő kapcsolatot a kortársaival, akik
hozzánk viszont nem kapcsolódnak, annál nagyobb a valószínűsége az
összeférhetetlenségnek. Az eredmény pedig a kortárs-orientáció egyre
növekvő spirálja. A szüleink kevésbé voltak kortársorientáltak, mint
amilyenekké mi váltunk, és a mi gyermekeink valószínűleg nálunk is
jobban kortársorientáltak lesznek, hacsak nem teszünk valamit ellene.
Az észak-amerikai bevándorlással kapcsolatos jelenlegi tapasztalatok
drámai módon szemléltetik, hogyan ássa alá a kortárs-orientáció a
hagyományos kulturális kapcsolatokat. A kötődési űr, amelyet a bevándorló
gyermekek élnek át, erős és mély. A keményen dolgozó szülők arra
összpontosítanak, hogy anyagilag támaszt nyújtsanak a családjuknak, és
mivel nem ismerik kellőképpen az új társadalom nyelvét és szokásait, nem
képesek a gyermekeiket kellő tekintéllyel és önbizalommal eligazítani. Így
a bevándorlók gyermekei sokszor kizárólag a kortársakra hagyatkozhatnak.
A kortársorientált kultúrába bekerült bevándorló családok gyorsan
széteshetnek. A szakadék a gyermek és a szülő között addig a pontig nőhet,
amíg már áthidalhatatlan lesz. Ezeknek a gyermekeknek a szülei elveszítik
a méltóságukat, a hatalmukat és az irányító szerepüket. A szülők helyét a
kortársak, a családok helyét pedig a bandák veszik át. Ismét meg kell
jegyeznünk, hogy a problémát nem a bevándorlás vagy a gazdasági nyomor,
illetve háború következtében hontalanná vált emberek szükséges
áttelepítése jelenti. A kortárs beállítottságú észak-amerikai társadalomba
átültetett hagyományos kultúra meghal. Elvesztjük a bevándorlóinkat, mert
a saját társadalmunk nem képes megőrizni a gyermek-szülő kapcsolatot.
Az ország egyes részein még mindig láthatunk olyan családokat – a
leggyakrabban ázsiai családokat –, ahol több generáció együtt kirándul. A
szülők, a nagyszülők, de még a törékeny és gyenge dédszülők is
elvegyülnek egymással, nevetgélnek és barátkoznak a gyermekeikkel vagy
azok gyermekeivel. Szomorú, hogy ilyen példát csak a viszonylag újonnan
érkezett bevándorlóknál láthatunk. Ahogy ugyanis a fiatalok fokozatosan
beilleszkednek a társadalomba, úgy gyengül meg az idősekkel való
kapcsolatuk, míg végül eltávolodnak a családjuktól. A mesterségesen
megalkotott és hiperszexualizált figurák válnak az ikonjaikká, akiket
Hollywood és az Egyesült Államok zeneipara tömegével dob piacra.
Gyorsan elidegenednek attól a kultúrától, amely generációról generációra
fenntartotta az őseiket. Ha megfigyeljük, milyen gyorsan bomlanak fel a
bevándorló családok a kortársorientált társadalom hatására, az olyan,
mintha gyorsított felvételen néznénk végig az elmúlt fél évszázadban
elszenvedett saját kulturális katasztrófánkat.
Jó lenne azt hinni, hogy a világ más részei sikeresen ellenállnak a
kortárs-orientációnak, de sajnos ez nem valószínű, hiszen a globális
gazdaság a többi földrészen is destruktív hatást gyakorol a hagyományos
kultúrákra. Azok az országok, amelyek a leginkább követték az amerikai
modellt – Nagy-Britannia, Ausztrália és Japán – szintén a tizenévesek
széles körű elidegenedésével néznek szembe. De a gazdasági változások és
a tömeges népvándorlások következtében valószínűleg máshol is hasonló
folyamatoknak leszünk a szemtanúi. Az orosz gyermekek körében például
nagymértékben megnövekedett a stresszel összefüggő betegségek száma. A
New York Times tudósítása szerint a Szovjetunió összeomlását követően,
vagyis alig több mint egy évtizede Oroszország hozzávetőleg 143 millió
lakosának közel az egyharmada – vagyis körülbelül 45 millió ember –
váltott lakóhelyet. Fennáll a veszélye, hogy az amerikai kulturális export
legkevésbé szívesen fogadott jelenségévé a kortárs-orientáció válik.
 MÁSODIK RÉSZ

SZABOTÁZS: HOGYAN ÁSSA ALÁ A

KORTÁRS-ORIENTÁCIÓ A SZÜLŐI
NEVELÉST
 NEGYEDIK FEJEZET

Amikor a nevelés hatalma kicsúszik a

kezünkből
Kirsten hétéves volt, amikor az édesanyja és az édesapja először fordult
hozzám tanácsért; a szülők idegesek voltak, aggasztotta őket, hogy a
lányuknak hirtelen megváltozott a viselkedése. A gyermek az ellenkezőjét
tette annak, amit elvártak tőle, nagyon durva és goromba lett a szüleivel,
különösen akkor, ha a barátai is a közelben tartózkodtak. A szülők
összezavarodtak. Mielőtt Kirsten – a három lánytestvér legidősebbike – a
második osztályba lépett volna, szerető, gyengéd gyermeknek ismerték, aki
buzgón igyekezett elnyerni a szülei tetszését. „Kirsten nevelése korábban
csodálatos élmény volt”, emlékezett vissza az édesanyja. Újabban azonban
a gyermek ellenállást tanúsított a szüleivel szemben, és csak nagyon
nehezen tudtak bánni vele. A legártatlanabb kérésre is forgatta a szemét, és
folyton hadakozott a szüleivel. Az anya időnként úgy kifordult önmagából,
hogy maga is meglepődött: dühös lett, sőt egyenesen felbőszült. Azon kapta
magát, hogy kiabál, és attól, amit mondott, maga is megrémült. Az apa
olyan feszültnek találta a légkört, és a veszekedések annyira megviselték,
hogy egyre inkább a munkájába temetkezett. Ahogyan azt ilyen
helyzetekben más szülők is teszik, egyre többször folyamodtak a
szidalmazás, a fenyegetés és a büntetés eszközéhez – mindhiába.
Sokak számára meglepőnek tűnhet az állítás, hogy a nevelésnek
viszonylag könnyűnek kellene lennie. Annak, hogy elérjük, hogy a gyermek
szót fogadjon, eleget tegyen az utasításainknak, kövesse a példánkat vagy
tisztelje az értékeinket, nem kellene feszültséggel, csatározással vagy
kényszerítéssel járnia, de még a jutalmazás eszközét sem kellene
bevetnünk. Ha nyomást kell gyakorolnunk rá, akkor valami nincs rendjén.
Kirsten édesanyja és édesapja a kényszerhez folyamodott, mert, anélkül,
hogy tudtak volna róla, elvesztették a neveléshez szükséges szülői
hatalmukat.
 A neveléshez mindig is szükség volt hatalomra. Ebből a szempontból
napjaink luxusautóihoz hasonlíthatnánk, amelyeknek elektromos kormánya,
fékje és ablakemelője van. Elektromos áram hiányában sok autót túl
fáradságos lenne működtetni. Elbírni a gyermekeinkkel csaknem lehetetlen,
ha a szülői hatalmunk csorbát szenvedett, mégis szülők milliói
próbálkoznak meg vele. De amíg viszonylag könnyen találunk egy jó
szerelőt, aki megjavítja az autónkat, addig azok a szakértők, akikhez a
szülők fordulnak a gyermeknevelési nehézségeikkel, csak ritkán határozzák
meg helyesen a problémát. Túl gyakran hibáztatják a gyermekeket,
mondván, hogy nehéz természetük van, vagy a szülőket tartják
alkalmatlannak, illetve a nevelési módszereiket minősítik annak. Általában
nem ismerik fel sem a szülők, sem a szakemberek, hogy a probléma
gyökere nem az alkalmatlanság, hanem az impotencia – mégpedig a szó
legszorosabb értelmében: vagyis a szülők híján vannak az elegendő
hatalomnak.
A hiányzó minőség a hatalom, nem pedig a szeretet, a tudás, az
elkötelezettség vagy a szakértelem. Az elődeink még sokkal több
hatalommal rendelkeztek, mint mi. A nagyszüleinknek nagyobb hatalma
volt, hogy rávegyék a gyermekeket arra, figyeljenek a szavukra, mint
amennyi a szüleinknek volt, amikor minket neveltek, vagy mint amennyivel
mi rendelkezünk, amikor a gyermekeinket neveljük. Ha ez a tendencia
folytatódik, akkor a gyermekeink nagy bajba kerülnek, mire szülők lesznek.
A neveléshez szükséges hatalom megszűnőben van.
A szülői neveléshez szükséges spontán hatalom,
illetve tekintély
A szülői impotenciát nehéz felismerni, és gyötrelmes beismerni. Az
elménk elfogadhatóbb magyarázatokat talál: a gyermekeinknek már nincs
szüksége ránk; a gyermekeink különösen problémásak; a neveléssel
kapcsolatos tudásunk, szakértelmünk elégtelen és hiányos.
A hatalom sok emberből ellenérzést vált ki. Akadnak közöttünk, akik
gyermekkorunkban túlságosan is megismertük a szülők hatalmát, és
fájdalmak árán ébredtünk rá, hogy a hatalommal vissza is lehet élni.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a hatalom sokakat kísértésbe visz, és a saját
bőrünkön tapasztaltuk, hogy nem szabad megbízni azokban, akik mások
fölött akarnak uralkodni. A hatalom szó ma már nem cseng jól – erről
tanúskodik a „hatalomvágy” és a „hataloméhség” kifejezés is. Nem
meglepő, hogy sok szülő és pedagógus kerüli ezt a szót, ahogyan azt
gyakran megfigyeltem.
Sok ember ráadásul összekeveri a hatalmat a kényszerrel. Ám ebben a
könyvben mi nem így, nem ebben az értelemben használjuk a „hatalom”
szót. A neveléssel és a kötődéssel kapcsolatos írásunkban a hatalom a szülői
neveléshez szükséges spontán hatalmat, illetve tekintélyt jelenti. Ez a
spontán hatalom nem elnyomásból vagy kényszerből fakad, hanem a
gyermekkel való, megfelelően összehangolt kapcsolatból. A szülői hatalom
akkor alakul ki, méghozzá erőfeszítés, póz és büntetés nélkül, amikor a
dolgok természetes rendje érvényesül. Kényszerhez általában akkor
folyamodunk, amikor híján vagyunk ennek a hatalomnak. Minél nagyobb
hatalommal rendelkezik a szülő, annál kevesebb kényszerre van szüksége a
mindennapi neveléshez. Minél kevesebb hatalom van a kezünkben, annál
inkább felemeljük a hangunkat, annál szigorúbbak leszünk, annál többet
fenyegetőzünk, illetve annál több kétes befolyást alkalmazunk annak
érdekében, hogy a gyermekeink eleget tegyenek a kéréseinknek. A hatalom
elvesztése, amit a mai szülők megtapasztalnak, oda vezetett, hogy túlzottan
belemélyedtek a neveléssel kapcsolatos szakirodalomba, amely
megvesztegetésnek vagy fenyegetésnek felfogható módszereket javasol
csaknem minden esetre. Az impotenciának ezeket a jeleit olyan
eufémizmusokkal igyekszünk álcázni, amilyen a „jutalmazás” vagy a
„természetes következmények”.
A hatalom feltétlenül szükséges a nevelés céljainak eléréséhez. Miért van
szükségünk hatalomra? Mert felelősségeink vannak. A nevelés nem létezhet
anélkül a hatalom nélkül, amely lehetővé teszi, hogy eleget tegyünk a
neveléssel járó felelősségnek. Nem érthetjük meg a nevelés dinamikáját, ha
nem tisztázzuk a hatalom kérdését.
A hatalom, amelyet elvesztettünk, az a tekintély, amely ahhoz szükséges,
hogy a gyermekeink ránk figyeljenek; jóindulatúak legyenek velünk
szemben, tiszteljenek minket és együttműködjenek velünk. Ha ezek
hiányoznak, akkor nem marad más választásunk, mint hogy a kényszerhez
és a zsaroláshoz folyamodjunk. Kirsten édesanyja és édesapja pontosan
ilyen helyzetbe kerültek, amikor hozzám fordultak tanácsért: aggódtak mert
a lányuk az utóbbi időben önfejű lett. Kirsten esete jó példa a szülői
tekintély elvesztésére, az alábbiakban ismertetett két eset pedig szintén
segíthet abban, hogy jobban megértsük, mi is az a természetes szülői
hatalom. A hat szülő és a három gyermek története jól illusztrálja, hogy
napjainkban milyen problémával küzd a családok többsége.
A kilencéves Sean szülei elváltak. Egyikük sem házasodott meg újra, és
mivel a kapcsolatuk nem romlott meg, közösen kerestek segítséget. A Sean
nevelésével kapcsolatos nehézségek hozzájárultak a válásukhoz. Kezdetben
viszonylag könnyen boldogultak Seannal, ám a két utolsó év borzasztó volt.
A gyermek gorombán beszélt a szüleivel, és testileg bántalmazta a húgát.
Bár a kisfiú nagyon intelligens volt, észérvekkel nem tudták rávenni, hogy
azt tegye, amit mondanak neki. A szülők több szakemberrel konzultáltak, és
sok könyvet is elolvastak, amelyek különféle módszereket és
megközelítéseket javasoltak. Seannal kapcsolatban azonban semmi sem
használt. A szokásos büntetések csak rontottak a helyzeten. Az is hatástalan
maradt, ha a szobájába küldték. Bár az édesanyja nem hitt az
elnáspángolásban, kétségbeesésében fizikai fenyítést alkalmazott. A szülők
feladták a próbálkozást, hogy olyan egyszerű dolgokra vegyék rá Seant,
mint például hogy vacsoránál ott üljön a családi asztalnál. Nem sikerült
rábírniuk a fiukat arra sem, hogy megcsinálja a házi feladatát. Mielőtt a
házasságuk felbomlott volna, Sean komor, dacos ellenállása megmérgezte
az otthoni légkört. A szülőket annyira megviselték a történtek, hogy már
sem melegséget, sem szeretetet nem éreztek a fiuk iránt.
Melanie tizenhárom éves volt. Az édesapja alig tudta türtőztetni a
haragját, amikor a lányáról beszélt. Melanie akkor változott meg, amikor
hatodik osztályos korában meghalt a nagymamája. Addig Melanie sokat
segített otthon, jól tanult az iskolában, és szerető nővére volt az akkor
hároméves öccsének. Most azonban hiányzott az iskolai órákról, és teljesen
elhanyagolta a házi feladatait. Rendszeresen kiszökött a házból.
Megtagadta, hogy beszéljen a szüleivel, és kijelentette, hogy gyűlöli őket és
azt akarja, hogy hagyják őt egyedül. Nem volt hajlandó a szüleivel együtt
étkezni, és egyedül, a szobájában fogyasztotta el az ételt. Az édesanya
traumaként élte meg a helyzetet. Sokszor kérte a lányát, hogy legyen kedves
és rendes, hogy időben jöjjön haza és ne szökdössön ki a házból. Az
édesapa nem tudta elviselni a lánya szemtelen viselkedését. Úgy vélte, az a
megoldás, ha ellentmondást nem tűrően megmondja neki a véleményét,
lefekteti a szabályokat, hogy olyan leckét adjon a kamasz gyermeknek, amit
„soha nem felejt el”. Ami az apát illeti, a „keményvonalas” hozzáállás csak
tovább fokozta Melanie elfogadhatatlan viselkedését, és még jobban
kiélezte a helyzetet. Az apát különösen dühítette a helyzet, mert a gyerek
személyiségében bekövetkezett hirtelen változásig Melanie mindvégig
„apuci kislánya” volt, édes és szófogadó.
Három, különböző eset, három, különböző körülmény és három, nagyon
különböző gyermek – mégsem egyedülálló és kivételes egyik sem. A
gyermekneveléssel kapcsolatos csalódottság, amelyet ezek a szülők
megtapasztaltak, sok más apa és anya osztályrésze. Bár a nehézségek
mindhárom gyermeknél eltérő formában nyilvánultak meg, a szülők
mindhárom esetben ugyanarra a következtetésre jutottak: a nevelés sokkal
nehezebb, mint várták. A szülők ma már mind ugyanarra panaszkodnak: „A
mai gyerekek már nem tisztelik úgy a tekintélyt, mint a mi korunkban; nem
tudom rávenni a gyerekemet, hogy megcsinálja a házi feladatát,
beágyazzon, segítsen a házimunkában vagy kitakarítsa a szobáját.” És
gyakran halljuk a következő gúnyos panaszt: „Ha a gyermeknevelés olyan
fontos lenne, akkor a gyermekek nevelési kézikönyvvel jönnének a
világra.”
A szülői hatalom titka
Sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a szülőktől nem várható el,
hogy tudják, mit kell tenniük, ha nem vesznek részt megfelelő képzésen.
Ma már mindenféle nevelési kurzusokat tartanak, még olyan tanfolyamot is
szerveznek, ahol azt tanítják a szülőknek, hogyan olvassanak a
gyerekeiknek gyermekverseket. Ám a szakemberek nem taníthatják meg
azt, ami alapvetően szükséges a hatékony neveléshez. A neveléshez
szükséges hatalom ugyanis nem a módszerekből fakad, legyenek azok
bármilyen jók is, hanem a kötődő kapcsolatból. Márpedig mindhárom
példánkban pontosan ez az utóbbi hiányzott.
A szülői hatalom titka a gyermek függőségében rejlik. Amikor a
gyermekek megszületnek, teljes mértékben kiszolgáltatottak és függő
helyzetben vannak, mert egyedül képtelenek boldogulni a világban. Mivel
önálló lényként nem életképesek, teljes mértékben másokra vannak utalva,
hogy gondoskodjanak róluk, irányítsák, vezessék, támogassák és elfogadják
őket, hogy otthon érezhessék magukat, és hogy érezhessék, tartoznak
valakihez. Elsődlegesen a gyermek függő állapota teszi szükségessé a
szülői nevelést. Ha a gyermekeinknek nem lenne szüksége ránk, akkor
nekünk sem lenne szükségünk a szülői hatalomra.
Bár a gyermek függősége első pillantásra elég egyszerű dolognak tűnik,
van egy aprócska gond: az, hogy másoktól függ, még nem garantálja, hogy
a megfelelő személytől függjön. Minden gyermek úgy születik, hogy
gondozásra, nevelésre szorul, de a csecsemő- és tipegőkor után nem minden
gyermek fordul szükségképpen a szüleihez, hogy ők elégítsék ki ezeket a
szükségleteiket. A szülői hatalmunk nem abban rejlik, hogy a gyermekünk
mennyire függő, hanem abban, hogy mennyire függ kimondottan tőlünk. A
hatalom, amely lehetővé teszi, hogy szülői kötelezettségeinknek eleget
tegyünk, nem a gyermek szükségleteiből ered, hanem abból, hogy tőlünk
várja-e, hogy kielégítsük a szükségleteit.
Nem igazán tudjuk gondját viselni annak a gyermeknek, aki nem tőlünk
várja a gondoskodást, vagy aki csak azért támaszkodik ránk, hogy ételt,
ruhát, hajlékot és más, anyagi jellegű juttatásokat kapjon tőlünk. Érzelmileg
nem támogathatunk egy olyan gyermeket, aki nem tőlünk várja, hogy
kielégítsük a lelki igényeit. Frusztráló egy olyan gyermeket irányítani, aki
nem szívesen fogadja el tőlünk az útmutatást, bosszantó és meddő dolog
olyasvalakinek segíteni, aki nem kér a segítségünkből.
Kirsten, Sean és Melanie szülei esetében pedig pontosan ez a helyzet állt
elő. Kirsten többé nem a szüleitől várta, hogy kielégítsék a kötődési
igényeit vagy ők mondják meg neki, hogyan viselkedjen és mit csináljon. A
kényes és érzékeny korban lévő kislány már nem hozzájuk fordult vigaszért
és gondoskodásért. Sean esete még ennél is súlyosabb volt: a kisfiú
kifejezetten elutasította, hogy az apjától és az anyjától függjön. A két
gyerek ellenkezése végül a táplálásra is kiterjedt – pontosabban szólva a
táplálás szertartására, vagyis elutasították, hogy a családi asztalnál, a
szüleikkel együtt étkezzenek. Melanie, amint elérte a kamaszkort, többé
már nem a családi otthont tekintette az otthonának, és nem a szüleivel akart
kapcsolatban lenni. Nem akarta, hogy a szülei megértsék vagy bensőséges
módon megismerjék. A három gyermek egyike sem érezte úgy, hogy
függene a szüleitől, és ez volt a gyökere minden frusztrációnak,
nehézségnek és kudarcnak, amit ezek az anyák és apák átéltek.
Természetesen minden gyermek úgy kezdi az életét, hogy függ a
szüleitől. Ám később valami megváltozott a három gyermek életében,
ahogyan azt sok más gyereknél is tapasztaljuk. Ez nem azt jelenti, hogy
többé már ne lett volna szükségük arra, hogy a gondjukat viseljék. Amíg
egy gyermek képtelen az önállóságra, addig szüksége van arra, hogy valaki
támogassa. Nem számít, mit éreztek vagy gondoltak ezek a gyerekek,
valójában még nagyon messze jártak attól, hogy megálljanak a saját
lábukon. Továbbra is függők voltak – csak ők érzékelték úgy, hogy többé
nem függnek a szüleiktől. Nem szűntek meg a függőséggel kapcsolatos
igényeik, csak a személy változott meg, akire támaszkodtak. A szülői
hatalom pedig átruházódik arra az emberre, akire a gyermek támaszkodik,
függetlenül attól, hogy ez a személy alkalmas-e a feladatra, valóban
bizalomra méltó, felelősségteljes és együttérző-e vagy nem – sőt valójában
még az sem számít, hogy felnőtt-e.
A fent említett három esetben mindhárom gyermek érzelmi függősége
irányt váltott: a szülők helyét a kortársak vették át. Kirstennek a három
barátjából álló, összetartó csoportja lett a tájékozódási pontja és az otthona.
Sean számára a kortárscsoport mint olyan lett a működő kötődés, az az
entitás, amely átvette a szülők helyét. Az értékrendje, az érdeklődési köre és
a motivációja is a kortársakhoz és a kortárskultúrához kapcsolódott.
Melanie esetében azt a kötődési űrt, amelyet a nagyanyja halála idézett elő,
egy barátnője töltötte be. Mindhárom gyereknél a kortárskapcsolatok
versengtek a szülőkhöz való kötődéssel, és mindhárom esetben a
kortárskapcsolat vált uralkodóvá.
Az ilyen hatalmi eltolódás duplán zúdít bajt ránk, szülőkre. Mi
elveszítjük a neveléshez szükséges hatalmat, az ártatlan és hozzá nem értő
bitorlók viszont megszerzik, és így rossz útra vezethetik a gyermekeinket.
A kortársak nem keresik tevékeny módon ezt a hatalmat – a függőséggel
együtt automatikusan átvándorol hozzájuk. A szülői hatalomnak ez a
vészjósló megnyirbálása gyakran akkor következik be, amikor a legkevésbé
várjuk, illetve akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a természetes
tekintélyre. A kortársaktól való függés magjai akkor szökkennek szárba,
amikor a gyermek az alsóbb osztályokba jár, de a középhaladó évek azok,
amikor a kortárskötődések és a szülőkhöz való kötődés egyre nagyobb
mértékű összeférhetetlensége végleg aláássa a neveléshez szükséges
hatalmunkat. Pontosabban a gyermekeink kamaszkora az az időszak,
amikor a nevelés alapvető feltételének tekintett hatalom kicsúszik a
kezünkből – vagyis éppen akkor, amikor sokkal több dolgot kellene kézben
tartanunk és irányítanunk, mint korábban valaha, és amikor a gyermekeink
feletti fizikai fensőbbségünk kezd leáldozni.
Amit mi függetlenségnek vélünk, az tulajdonképpen a függőség
átruházása. Annyira szeretnénk, hogy a gyermekeink önállósodjanak, hogy
nem vesszük észre, mennyire függők valójában. Csakúgy, mint a „hatalom”,
a „függőség” is lejáratott szó lett. Azt akarjuk, hogy a gyermekeink belülről
motiváltak legyenek, képesek legyenek eligazodni a világban, csak
magukra támaszkodjanak, és ne függjenek senkitől, gyakoroljanak
önuralmat és legyenek magabiztosak. Olyannyira felértékeljük a
függetlenséget, hogy szem elől tévesztjük, miről is szól a gyermekkor. A
szülők panaszkodnak a gyermekeik lehangoló, mondhatni, ellenséges
viselkedése miatt, de ritkán veszik észre, hogy már nem tőlük várják el a
gondoskodást, a vigaszt és a segítséget. Nyugtalanítja őket, hogy a
gyermekük nem teljesíti észszerű elvárásaikat, de szemlátomást nincsenek
tudatában, hogy a gyermek már nem vágyik sem a szeretetükre, sem a
beleegyezésükre vagy az elismerésükre. Nem jönnek rá, hogy a gyermek
már a kortársaitól várja a támogatást, a szeretetet, velük akar kapcsolatban
lenni, és hozzájuk akar tartozni. A kötődéssel együtt a függőség is irányt
vált, és átruházódik a szülői hatalom is.
Kirsten, Sean és Melanie szülei számára nem az jelentette a legnagyobb
kihívást, hogy szabályokat érvényesítsenek, rábírják a gyermeküket az
engedelmességre vagy hogy véget vessenek ennek vagy annak a
viselkedésnek, hanem a gyermekeik visszahódítása, vagyis azt kellett
elérniük, hogy a gyermek ismét hozzájuk kötődjön. Meg kellett erősíteniük
a gyermekeikben a függőséget, ami a neveléshez szükséges hatalom forrása.
Ahhoz, hogy visszaszerezzék a természetes tekintélyüket, hatályon kívül
kell helyezniük és vissza kell venniük a jogtalan illetékességet a gyanútlan
és akaratlan bitorlóktól – vagyis a gyermekeik barátaitól, akiknek a helyébe
kell lépniük. Bár elképzelni könnyebb, mint a gyakorlatban megvalósítani
azt, hogy a gyermekeink újra hozzánk kötődjenek, csakhogy a szülői
tekintély visszaszerzésének ez az egyetlen módja. A családokkal végzett
munkám és a könyvben adott tanácsok nagy része is azt a célt szolgálja,
hogy segítsen a szülőknek visszanyerniük természetes hatalmi pozíciójukat.
Mi teszi képessé a kortársakat arra, hogy a szülők helyébe lépjenek, ha ez
a változás pont ellentétes azzal, amire szükség lenne? A dolgok természetes
rendjében mindig van logika. A gyermeknek az a képessége, hogy olyan
emberekhez is tud kötődni, akik nem a biológiai szülei, fontos rendeltetést
tölt be, mert az életben egyáltalán nem biztosított a vér szerinti szülők
jelenléte. A biológiai szülők meghalhatnak vagy eltűnhetnek. A kötődési
programozásunk megkövetelte a rugalmasságot annak érdekében, hogy
helyettesítőt találjunk, akihez kötődhetünk, és akire támaszkodhatunk.
Nemcsak az ember képes arra, hogy átruházza a kötődést. Egyes állatok
éppen azért lehetnek nagyszerű házi kedvencek, mert, miután elszakítják
őket a szüleiktől, ismét képesek kötődni, méghozzá az emberhez, és
„felhatalmaznak” minket arra, hogy a gondjukat viseljük és irányítsuk őket.
 Mivel az ember utódja sokáig képtelen az önállóságra, képesnek kell
lennie arra, hogy a kötődést átruházza egyik emberről a másikra, a szülőkről
a rokonokra és a szomszédokra, a törzs és a falu öregjeire. A felnőtteknek
pedig az a dolguk, hogy felneveljék a gyermeket, amíg érett felnőtté válik.
Ez a figyelemre méltó alkalmazkodóképesség – amely sok ezer éve
szolgálja a szülőket és a gyermekeket – az utóbbi időkben valósággal kísért
minket. A mai világban éppen ez az alkalmazkodóképesség teszi lehetővé,
hogy a kortársak vegyék át a szülők helyét.
A legtöbb szülő érzékeli a hatalom elvesztését, amikor a gyermeke
kortársorientálttá válik, még akkor is, ha nincs tisztában azzal, hogy mi
történik. Az ilyen gyermek figyelmét nehezebb kiérdemelni és irányítani, a
szülei iránt tanúsított tisztelete csökken, a szülők tekintélye odavész.
Amikor erre rákérdeztünk, a szülők mindhárom, fent ismertetett esetben
meg tudták határozni, hogy mikor kezdett meggyengülni a neveléshez
szükséges hatalmuk. Bár azt nem tudták, hogy valójában mi történik,
valamennyiüknek az a nyugtalanító érzése támadt, hogy valami félresiklott,
elromlott.
Mi tesz képessé minket a nevelésre?
Három tényező kell ahhoz, hogy a nevelés működjön: egy függő,
ellátásra, gondoskodásra szoruló gyermek, egy felnőtt, aki magára vállalja
ennek a felelősségét és a gyermek erős kötődése a felnőtthöz. Ezek közül a
legfontosabb, ami felett nagyon gyakran elsiklunk, a gyermek kötődése a
felnőtthöz. Sok szülő és leendő szülő tévesen még ma is azt hiszi, hogy
egyszerűen csak fölvállalhatja a – nevelő-, mostoha-, örökbe fogadó, illetve
biológiai – szülő szerepét. Arra számítunk, hogy a sikerhez elegendő, ha
van egy gondoskodásra szoruló gyermek, mi pedig hajlandók vagyunk arra,
hogy neveljük. És ha a gyermek ellenállást tanúsít, meglepődünk, és sértve
érezzük magunkat.
Sok szakember felismeri, hogy a felelősségvállalás nem elegendő a
sikeres gyermekneveléshez, mivel azonban nincsenek tisztában a kötődés
szerepével, azt feltételezik, hogy a hozzáértés hiánya okozza a problémát.
Ha a nevelésben gondok mutatkoznak, az az oka, hogy a szülők nem
csinálják jól a dolgot, állítják. E szerint a gondolatmenet szerint nem elég
felvállalni a gondoskodó szerepet: a szülőnek szüksége van némi
jártasságra, hogy hatékonyan elvégezhesse a feladatát. A szülőnek
segítségre van szüksége, meg kell ismerkednie a különféle nevelési
módszerekkel – legalábbis sok szakértő így vélekedik.
 Sok szülő is hasonlóképpen okoskodik: ha mások rá tudják venni a
gyermekeiket, hogy megtegyék, amit kérnek tőlük, én viszont nem vagyok
képes erre, akkor ez azért van, mert híján vagyok a szükséges
szakértelemnek. Már a kérdéseikből is kiderül, hogy azt hiszik, nem tudnak
valamit, és arra számítanak, hogy minden, elképzelhető problémás helyzetre
tanácsot adnak nekik, és megmondják, mit hogyan tegyenek. Hogyan
érhetem el, hogy a gyermekem rám hallgasson? Hogyan vehetem rá, hogy
megcsinálja a házi feladatát? Mit kell tennem, hogy kitakarítsa a szobáját?
Hogyan tudom elérni, hogy segítsen a házimunkában és ellássa a
mindennapi teendőit? Hogyan tudnám rávenni, hogy leüljön az asztalhoz?
Elődeink valószínűleg zavarban lettek volna, ha ilyen kérdéseket kellett
volna feltenniük vagy ha meg kellett volna jelenniük egy nevelési
tanfolyamon. A mai szülőknek szemlátomást könnyebb beismerni az
inkompetenciát, mint az impotenciát, különösen akkor, ha a szakértelem
hiányát kényelmesen ráfoghatjuk arra, hogy nem vettünk részt
oktatótanfolyamon, vagy arra, hogy a saját gyermekkorunkban nem állt
rendelkezésünkre megfelelő modell. Ennek a szemléletnek köszönhető
annak a sok milliárd dolláros iparágnak a megszületése, amely arra
szakosodott, hogy tanácsokat adjon a szülőknek a szakértők által pártolt
mosolyszünettől – amikor a gyermeknek elkülönítve egy ideig csendben
kell maradnia a szülő által meghatározott helyen – a hűtőszekrényre
biggyesztett jutalompontokon át a hatékony nevelésről szóló „hogyan
csináljuk?” tanácsadó könyvekig. A gyermeknevelési szakértők és a
könyvkiadók azt nyújtják a szülőknek, amit kérnek – az éleslátás helyett,
amelyre viszont kétségbeejtően nagy szükségük lenne. A sok tanács
felerősíti bennük az alkalmatlanság érzését és azt a meggyőződést, hogy
nincsenek felkészülve a feladatra. Bár tény, hogy a különféle módszerek
mind kudarcot vallanak, továbbra is szakkönyvek és tanfolyamok ezreivel
bombázzák a szülőket.
Ha a nevelést az elsajátítandó készségek soraként fogjuk fel, akkor nehéz
lesz másképp viszonyulnunk hozzá. Ha bármikor problémával találjuk
szemben magunkat, mindig azt fogjuk feltételezni, hogy kell lennie egy
könyvnek, amit még nem olvastunk, egy tanfolyamnak, amit el kell
végeznünk, egy készségnek, amit még el kell sajátítanunk. Mindeközben a
környezetünk továbbra is azt feltételezi, hogy rendelkezünk a feladat
elvégzéséhez szükséges hatalommal. A pedagógusok úgy tesznek, mintha
rá tudnánk venni a gyermekeinket, hogy megcsinálják a házi feladatot. A
szomszédok elvárják, hogy féken tartsuk a gyermekeinket. A szüleink azért
korholnak minket, hogy legyünk szigorúbbak. A szakemberek szerint
készség kérdése, hogy a gyerekeinket rá tudjuk-e venni az
engedelmességre. A bíróság minket tesz felelőssé a gyermekeink
magatartásáért. Úgy tűnik, senki nem érti meg azt a tényt, hogy a hatalom
fokozatosan kicsúszik a kezünkből.
Valamikor logikusnak tűnt az állítás, hogy a szülői nevelés nem más,
mint egy sor elsajátítandó készség, ám ha alaposabban belegondolunk,
óriásit tévedtünk, amikor így gondolkodtunk. Hiszen természetellenes
módon a szakértőkre hagyatkoztunk, a szülőket pedig, akik innentől kezdve
tudatlannak és hozzá nem értőnek tartották magukat, megfosztottuk a
természetes önbizalmuktól. Ma már túl hamar jutunk arra a feltételezésre,
hogy a gyermekeink azért nem figyelnek ránk, mert nem tudjuk, hogyan
vegyük rá őket, hogy azért nem szófogadók, mert mi még nem tanultuk
meg a megfelelő trükköket hogy azért nem tisztelik eléggé a tekintélyt, mert
mi, a szüleik nem tanítottuk meg rá őket. Szem elől tévesztjük azt az
alapvető tényt, hogy nem a szülő szakértelme az, ami számít, hanem a
gyermek kapcsolata azzal a felnőttel, aki felelősséget vállal érte.
Amikor beszűkült módon arra összpontosítunk, hogy mit kellene
tennünk, akkor egyáltalán nem figyelünk a kötődő kapcsolatunkra, amely a
gyermekeinkhez fűz minket, illetve annak hiányosságaira. Szülőnek lenni
mindenekelőtt kapcsolat, és nem valamiféle szakértelem elsajátítása. A
kötődés nem tanulható magatartásforma, hanem kapcsolat, amelynek a
kiépítésére törekednünk kell.
A szülői impotenciát azért nehéz felismerni, mert az a hatalom, amelyet a
szüleink régen birtokoltak, nem volt tudatában önmagának. Automatikus
volt, láthatatlan, hozzátartozott a családi élethez és a hagyományokon
alapuló kultúrához. A régmúlt időkben a szülők azért vehették
természetesnek a hatalmukat, mert többnyire elegendő volt ahhoz, hogy
elvégezzék a feladatukat. Csakhogy a már kifejtett okok miatt többé nem ez
a helyzet. Ha valaki nem érti meg, hogy mi a forrása a nyugalomnak, akkor
azt sem értheti meg, mi az oka a nehézségeknek. A kötődéssel kapcsolatos
kollektív tudatlanságunk, a szülői impotencia felismerésével kapcsolatos
nehézségeink és a hatalomtól való irtózásunk oda vezetett, hogy továbbra
sem tudjuk, mi a magyarázata a neveléssel kapcsolatos leggyakoribb
problémáinknak.
 A szülő hibáztatásának kézenfekvő alternatívája az, ha arra a
következtetésre jutunk, hogy valami baj van a gyermekkel. Ha nem
kételkedünk a nevelésünkben, akkor úgy véljük, hogy a bajok forrása csakis
a gyermek lehet. Belemenekülünk a gyermek hibáztatásába, és azt
gondoljuk, hogy nem mi vagyunk alkalmatlanok a nevelésre, nem mi
buktunk meg mint szülők, hanem a gyermek nem képes megfelelni az
elvárásoknak. Ez a hozzáállásunk olyan kérdésekben és parancsokban jut
kifejezésre, mint például „Miért nem figyelsz?”, „Hagyd abba a
rosszalkodást!”, illetve „Miért nem teszed, amit mondok?”.
A nevelési nehézségek gyakran oda vezetnek, hogy szinte megszállottan
próbálunk rájönni, mi a baj a gyerekkel. Manapság eszeveszett módon
keressük a címkéket, amelyek megmagyarázzák a gyermekeink
problémáját. A szülők szakemberekhez fordulnak hivatalos diagnózisért,
vagy pedig nem hivatalos címkékbe kapaszkodnak bele – például sok olyan
könyvet lehet kapni, amely a „nehéz” természetű vagy „élénk” gyermek
neveléséhez ad tanácsokat. Minél frusztrálóbb a nevelés, annál valószínűbb,
hogy a gyermeket „nehéz esetnek” tekintik, és annál több címkét aggatnak
rá, hogy ezt a feltevést igazolják. Nem véletlen egybeesés, hogy a kortárs-
orientáció terjedésével egyre több lesz a diagnózis is. A gyermekkori
magatartásproblémákat egyre több esetben tulajdonítják különféle
szindrómáknak, mint amilyen például az oppozíciós magatartászavar
(ODD) vagy a figyelemhiány zavar (ADHD). Ezek a diagnózisok a
legkevésbé sem mentik fel a gyermeket, és a szülők válláról sem veszik le a
felelősséget, viszont elfedik azt a visszafordítható dinamikát, amely az
elsődleges oka a gyermekek nemkívánatos viselkedésének. A problémák
orvosi magyarázata segít a bűntudat megszüntetésében, de egyben
akadályoz is minket, mert túlzottan leegyszerűsíti a problémát. Az orvosok
abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az összetett magatartásproblémák
hátterében sok gyermeknél a genetika vagy az agyi idegpályák rossz
„behuzalozása” áll. Figyelmen kívül hagyják azt a tudományosan igazolt
tényt, hogy agyunkat a születéstől kezdve egész életünkön át formálja a
környezetünk és hogy a gyermek környezetének legfontosabb tényezői a
kötődő kapcsolatok. Ráadásul szűkre szabott megoldásokat kínálnak,
amilyen például a gyógyszeres kezelés, és figyelmen kívül hagyják a
gyermek kortársakhoz, illetve felnőttekhez fűződő kapcsolatait. A
gyakorlatban ez a megközelítés tovább gyengíti a szülők hatalmát.
 Nem azt állítjuk, hogy az agy fiziológiája nem játszik szerepet bizonyos
gyermekkori rendellenességek kialakulásában, vagy hogy a medikációnak
soha nincs létjogosultsága. A társszerzőm például sok gyermeket és
felnőttet kezel figyelemhiány zavarral – amely egyfajta neurológiai
rendellenesség, ahol az agy működése fiziológiailag eltér a normálistól –, és
ő is felír gyógyszereket, amikor az orvosilag indokolt. Amit viszont
határozottan ellenzünk, hogy a gyermekkori problémákat orvosi
diagnózissá redukálják, és úgy kezelik, hogy kizárják mindazokat a lelki,
érzelmi és társadalmi tényezőket, amelyek hozzájárulnak a kialakulásukhoz.
Még a figyelemhiány – és sok más gyermekkori betegség – esetében is,
ahol a diagnózistól és kezeléstől javulás várható, a szülőkkel való kötődő
kapcsolatnak kell lennie az elsődleges szempontnak, és szintén ez jelenti a
gyógyuláshoz vezető utat is.{2}
Sean szülei már megjárták a „címkekeresés” útját, és három, különböző
szakembertől – két pszichológustól és egy pszichiátertől – három,
különböző diagnózist „gyűjtöttek be”. Az egyik ilyen szakértő úgy találta,
hogy a gyermek obszesszív-kompulzív megbetegedésben (azaz
kényszerbetegségben) szenved, míg a másik oppozíciós, a harmadik pedig
figyelemhiány zavart állapított meg nála. Amikor kiderült, hogy valóban
valami baj van a gyerekkel, Sean szülei nagyon megkönnyebbültek. Az,
hogy gondjaik vannak a neveléssel, nem az ő hibájuk. Mi több, az orvosok
diagnózisa Seant is fölmentette. A címkéknek köszönhetően senkit sem
kellett hibáztatni, ami jó dolog.
Nem vitatom a címkék létjogosultságát, mert valóban helyesen írták le a
kisfiú viselkedését. A gyermek fokozottan kényszeres magatartást
tanúsított, ellenálló volt és figyelmetlen. Mi több, mindhárom szindrómára
jellemző, hogy a páciens impulzív és képtelen alkalmazkodni. Az impulzív
gyermekek (és felnőttek) nem képesek az impulzusokat a tetteiktől
elkülöníteni, vagyis minden impulzus megnyilvánul a tetteikben. Ha
valakiben nincs meg a kellő alkalmazkodóképesség, az azt jelenti, hogy
nem tud alkalmazkodni a helyzethez, amikor rosszul mennek a dolgok,
képtelen a maga hasznára fordítani a szerencsétlenségeket, illetve tanulni a
negatív következményekből. Vagyis a szülőknek egyrészt egy sokkal
problémásabb magatartású gyermeket kell nevelniük, másrészt korlátozott
számban állnak a rendelkezésükre azok az eszközök, amelyekkel hatni
tudnak a gyermek viselkedésére. Például az olyan negatív módszerek, mint
amilyen a dorgálás, a megszégyenítés, a fegyelmezés, a büntetés és a
következmények haszontalanok az olyan gyermek esetében, aki nem képes
tanulni belőlük. Vagyis bizonyos értelemben mondhatjuk azt, hogy a
szülőknek azért volt olyan sok problémája, mert Seannal valami nem volt
rendjén. Van némi igazság ebben, de néha egy igazság elfed egy még
nagyobbat – ebben az esetben a kapcsolati problémát.
Az orvosi címkék Sean szüleit függővé tették a szakértőktől. Ahelyett,
hogy a saját megérzéseikben bíztak volna, a saját hibáikból tanultak volna
és megtalálták volna a saját módszerüket, másokhoz fordultak tanácsért
azzal kapcsolatban, hogyan neveljék a gyermeküket. A szülők gépiesen
követték a tanácsokat, amikor kimódolt, összeeszkábált viselkedéskontroll-
módszereket alkalmaztak, amelyek átsiklottak – vagy még inkább
keresztülgázoltak – a kötődő kapcsolat problémáján. Azt mondták, néha
úgy érzik, mintha egy szindrómával állnának kapcsolatban, és nem egy
emberrel. Ahelyett, hogy válaszokat kerestek és találtak volna, annyi
véleményt kaptak, ahány szakértőhöz fordultak.
További nyugtalanító gond a címkézéssel kapcsolatban – még akkor is,
ha oly kevéssé hivatalosak, mint amilyen a „nehéz gyermek” vagy az
ártatlannak tűnő „érzékeny gyermek” minősítés –, hogy azt a benyomást
kelti bennünk, mintha sikerült volna megtalálni a probléma gyökerét.
Csakhogy elfedi a probléma valódi okát. Amikor a szakember figyelmen
kívül hagyja a mélyben rejlő kapcsolati tényezőket, akkor valójában gátolja
az igazi megoldások felkutatását.
Márpedig nem kérdés, hogy Seannak sok problémája volt. Impulzivitása
miatt még nehezebb volt kezelni, ez is biztos. A legtöbb impulzust
ugyanakkor a kötődés váltja ki, és Seannak éppen a kötődései siklottak félre
és mentek rossz irányba. A helyzetet nem a kisfiú impulzivitása tette
lehetetlenné, hanem az a tény, hogy ezek az impulzusok a szülők ellen
fordultak, illetve dolgoztak. Sean természetes ösztöneivel ellenkezett, hogy
a szüleitől függjön, közel legyen hozzájuk vagy szót fogadjon nekik, és az ő
példájukat kövesse. Amit a kortárs-orientációja, nem pedig valamiféle
rendellenesség okozott. Eltorzult kötődési ösztönei megmagyarázzák dacos,
ellenkező magatartását is, és rámutatnak a kezelés módjára. Bár a kortárs-
orientáció nem szolgál magyarázattal a kisfiú figyelemmel kapcsolatos
valamennyi gondjára, de a szülőkhöz való egészséges kötődés helyreállítása
megteremtette az alapot arra, hogy elkezdjünk ezekkel a problémákkal
foglalkozni. A szülőknek elsősorban nem azt kellett tisztázniuk, hogy mi a
gond a fiukkal, hanem azt, hogy mi hiányzik a hozzájuk fűződő
kapcsolatából.
Bár sem Kirsten, sem pedig Melanie szülei nem fordultak orvoshoz
hivatalos diagnózisért, ők is elgondolkodtak azon, vajon a gyermekük
normális-e vagy pedig rosszak a módszereik. Alaposabb vizsgálat során
megállapítottam, hogy Melanie a korához képest jelentősen éretlen volt, de
ez megint csak nem magyarázza a nevelésével kapcsolatos nehézségeket. A
legfontosabb tényező a kislány kortársfüggősége volt, ami – lelki
éretlenségével együtt – romboló hatással volt a nevelésére.
Szerencsére a kortárs-orientáció nemcsak megelőzhető, de a legtöbb
esetben vissza is fordítható – ennek a könyvnek a negyedik és ötödik
részében ennek a mikéntjét ismertetjük. Ugyanakkor alaposan meg kell
értenünk, hogy mi is a probléma. A szülői nevelés természetes és ösztönös
dolog, de csak akkor lehet az, ha a gyermek kötődik hozzánk. Ha vissza
akarjuk szerezni a neveléshez szükséges hatalmat, akkor el kell érnünk,
hogy a gyermek ismét tőlünk függjön – nemcsak fizikailag, hanem lelkileg
és érzelmileg is, ahogyan a természet rendje diktálja.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A segítéstől az akadályozásig: amikor a

kötődés ellenünk dolgozik
A színész Jerry Seinfeld, aki negyvenhét évesen lett újdonsült apa,
nyilatkozta egyszer, hogy milyen elkedvetlenítő, amikor a porontyunk
boldogan a szemünkbe nevet, és közben telekakilja a nadrágját. „Képzeld –
mondta Seinfeld –, amikor ezt csinálja, egyenesen rám bámul.” Ami mégis
megtartja a szülőket ebben a „játszmában”, az a kötődés. Az elkötelezettség
és az értékek is elég sokáig kitartanak, de ha mindössze erről lenne szó,
akkor a szülői nevelés nem lenne más, mint merő munka. Ha nem a kötődés
miatt csinálnánk, akkor sok szülő nem bírná gyomorral a pelenkacserét,
nem tudna megbocsátani a félbeszakított alvásért, nem lenne képes elviselni
a zajt és a sírást, és nem tudná ellátni mindazokat a feladatokat, amiért még
csak köszönetet sem kap. És a későbbiekben nem tűrnék el gyermekeik
bosszantó, sőt visszataszító viselkedését, ami nagy kihívást jelent számukra.
A kötődés – ahogyan a korábbiakban már elmondtuk –, láthatatlanul
végzi a munkáját. Azok, akik a tiszta ösztöneikre hagyatkozva jó
kapcsolatot építettek ki a gyermekeikkel, sikeres, ügyes és jó szülők lesznek
még akkor is, ha hivatalosan soha nem tanultak semmilyen nevelési
ismeretet vagy fortélyt sem.
A kötődés hét lényeges módon támogatja a hatékony nevelést, méghozzá
azáltal, hogy biztosítja a gyermek függését a szülőtől, ami a szülői hatalom
igazi forrása. Sajnos, amikor a gyermek kötődése eltér ettől a modelltől,
vagyis a normálistól, akkor ez a hét út aláássa a szülői tekintélyt. Az
olvasók haszonnal forgathatják majd könyvünknek ezt a következőkben
közreadott listáját, amikor arra vállalkoznak, hogy (újra) megerősítsék a
kapcsolataikat a gyermekeikkel.
Azoknak a szülőknek, akik tanácsra vágynak, mert nem tudják, mit
tegyenek, ismét csak azt tudom mondani, hogy az első és legfontosabb
követelmény a kötődés türelmes és szívből jövő megértése. A sok ezer
szülő és gyermek segítése során szerzett tapasztalataim meggyőztek arról,
hogy hacsak nem értjük meg teljes mértékben, hogy a dolgok hogyan és
miért nem működnek – és hogyan kellene működniük –, megoldási
kísérleteink, legyenek bármilyen jó szándékúak is, csak rontanak a
helyzeten.
A kötődés hierarchikus rendje
A kötődés első lépésben hierarchikus viszonyt alakít ki a felnőttek és a
gyermekek között. Amikor az ember kapcsolatot teremt, a kötődő agy
ösztönösen dominancia szerint rangsorolja a résztvevőket. A velünk
született agyi apparátusba be vannak ágyazva az archetipikus pozíciók,
amelyek durván uralkodóra és függőre, illetve gondoskodóra és gondozottra
oszlanak, tehát arra, aki ad, és arra, aki kap. Ez a képlet még a felnőtt
kötődésekre is igaz, mint amilyen például a házasság, bár az egészséges,
kölcsönös kapcsolatban nagymértékű ide-oda történő elmozdulás van a
gondoskodó és a gondoskodásra szoruló szerepe között, és ezt a mozgást a
körülmények, illetve az szabja meg, hogy a házasságban a felek hogyan
osztják meg a felelősséget. A gyermekek a felnőttekkel szemben a függő, a
gondoskodást kereső oldalon helyezkednek el.
A gyermek mindaddig elfogadó azzal szemben, hogy gondoskodjanak
róla vagy hogy irányítsák, amíg úgy tapasztalja, hogy függő módban van.
Azok a gyermekek, akik a kötődési hierarchiában megfelelően
helyezkednek el, ösztönösen azt akarják, hogy gondoskodjanak róluk.
Minden kényszer nélkül, önként felnéznek a szüleikre, hozzájuk fordulnak
válaszokért, és alkalmazkodnak hozzájuk. Ez a dinamika a kötődés
legbenső természetéből fakad. Ez az, ami lehetővé teszi, hogy betöltsük
szülői szerepünket és elvégezzük a feladatainkat. A függőségnek e nélkül az
érzete nélkül a viselkedést nehéz lenne irányítani.
A kortárs-orientáció ugyanezt a programot aktiválja, hozza működésbe,
csak negatív eredménnyel. Felforgatja a kötődő agy ösztönös működését,
amely eredendően a gyermek-felnőtt kötődésre van kitalálva. Ahelyett,
hogy a gyermeket egészséges kapcsolatban tartaná a szülővel, a
gondoskodó/gondozott dinamika az uralkodás és az alávetettség
egészségtelen helyzeteit építi ki az éretlen kortársak között.
Az a gyermek, akinek a kötődő agya dominánsabb „üzemmódot” választ
magának, irányítja a kortársait – vagyis parancsolgat nekik. Ha ez az
uralkodó gyermek együttérző, könyörületes és felelősséget vállal a
többiekért, akkor nevelő szerepet tölt be, és gondoskodó lesz. Ha viszont ez
a gyermek frusztrált, agresszív és önző, akkor egy erőszakos, a gyengéket
terrorizáló alak születésének leszünk a tanúi – a témáról az agresszióról és
terrorizálásról szóló fejezetekben részletesebben is szót ejtünk. Ám a
kortárs-orientáció azzal viszi végbe a legnagyobb pusztítást, hogy kioltja a
természetes szülő-gyermek hierarchiát. A szülők elveszítik a
megbecsülésüket és a tekintélyüket, ami – a dolgok természetes rendje
szerint – hozzátartozik a domináns szerepükhöz.
A kortársorientált gyermeknek nincs belső érzéke a rendhez és a ranghoz,
és nem óhajtja, hogy a szülő nagyobb, tekintélyesebb legyen, mint ő vagy
felette álljon. Ezzel ellentétben a szülőnek bármilyen, erre utaló
hozzáállása, illetve magatartása mesterkéltnek, erőltetettnek és
természetellenesnek tűnik számára, mintha a szülő fölényeskedne vele vagy
meg akarná alázni.
Az előző fejezetben bemutatott három gyermeket a kortárs-orientáció
csábította el a szüleikhez kötődő kapcsolatukból. Bár Kirsten csak hétéves
volt, a szülei elvesztették a domináns helyzetüket a kötődési rendben. Ez
magyarázza a kislány gorombaságát, durvaságát, illetve a tisztelet teljes
hiányát nála – a gyermek különösen akkor viselkedett így, amikor a
kortársai a közelben tartózkodtak. Hasonló volt a helyzet Seannal és
Melanie-val is. Miután meggyengült a kötődésük a szüleikhez, összeomlott
a neveléshez nélkülözhetetlen hierarchikus rend – ez érintette olyan
érzékenyen Melanie édesapját, és erre reagált olyan hevesen. Melanie úgy
bánt a szüleivel, mintha egyenlő lenne velük, mintha semmi joguk nem lett
volna ahhoz, hogy parancsolgassanak neki vagy irányítsák az életét.
Melanie édesapja ösztönösen megpróbálta helyre tenni a lányát. Sajnos
ilyesmit egy szülő nem tehet meg a kötődés segítsége nélkül. Kötődés
nélkül a szülő legfeljebb úgy arathat sikert, ha megfélemlítéssel
engedelmességre kényszeríti a gyermeket, ám ezzel súlyos csapást mér a
kapcsolatukra és a gyermek hosszú távú fejlődésére.
Nem csak a kortárskötődés képes felborítani a kötődési rendet. A
hierarchia attól is meginoghat, ha a szülők kielégítetlen igényeiket kivetítik
a gyermekre. E könyv szerzői, mint pszichológus és orvos, mindketten
találkoztak olyan szülőkkel a praxisukban, akik a bizalmasuknak tekintették
a gyermekeiket, és nekik panaszolták el a házastársukkal kapcsolatos
problémáikat. Ilyen esetben a gyermek kénytelen meghallgatni a szülők
érzelmi gyötrelmeit. Ahelyett hogy a gyermek bizalmasan elmondhatná a
szüleinek a saját gondjait, megtanulja elnyomni a saját igényeit, és mások
érzelmi szükségleteit szolgálja ki. Az ily módon megfordított kötődési
hierarchia szintén káros az egészséges fejlődésre. John Bowlby pszichiáter
klasszikussá vált trilógiájának első, Attachment (Kötődés) című kötetében
azt vizsgálja, milyen hatással vannak a szülő-gyermek kapcsolatok a
gyermek személyiségfejlődésére. Bowlby szerint „A szerepek megfordítása
a gyermek vagy a serdülő és a szülő között – hacsak nem nagyon időleges
és átmeneti – csaknem mindig a beteges, kóros viselkedés jele a felnőtt
esetében, a gyermek esetében pedig annak kiváltó oka.”13 A szerepek
megfordítása eltorzítja a gyermek kapcsolatát az egész világgal, és
potenciális forrása a későbbi lelki és fizikai stressznek.
Röviden összefoglalva: a felnőttorientált gyermek kötődő agya
elfogadóvá teszi őt a szülővel szemben, aki a gondjaiba veszi, és
felelősséget vállal érte. Az ilyen gyermek számára rendjén való és helyes,
ha a szülő domináns szerepet tölt be. Ha ez az elrendezés a kortárs-
orientáció következtében megfordul vagy ellaposodik, akkor a szülői
nevelés szembemegy a gyermek ösztöneivel, tekintet nélkül arra, hogy
milyen nagy szükség lenne rá.
A kötődés felébreszti a szülői ösztönöket, a
gyermeket szerethetőbbé teszi, és növeli a szülő
tűrőképességét
Ahogyan Jerry Seinfield csipkelődő megjegyzése is mutatja, a kötődés
nemcsak a gyermeket készíti fel arra, hogy gondoskodni fognak róla,
hanem a felnőttekben is kiváltja a gondoskodás ösztönét. Az oktatás vagy a
nevelés nem képes arra, amire a kötődés: felkelteni a gondoskodás ösztönét.
A kötődés a gyermeket is kedvesebbé, elbűvölőbbé, vagyis szerethetőbbé
teszi, mint egyébként lenne. A kötődésnek köszönhetően toleránsabbak
leszünk a nevelés során tapasztalt nehézségekkel, illetve esetleges, nem
szándékos visszaélésekkel szemben.
Nincs is annál megindítóbb, mint amikor egy csecsemő vagy egy
kisgyermek viselkedése kötődést fejez ki – a tekintete rabul ejt, mosolya a
legmélyebb érzéseket váltja ki belőlünk, szélesre tárja a karját, és hozzánk
bújik, ha felemeljük. Nagyon meg kell keményítenie a szívét valakinek,
hogy ezek a gesztusok ne hassák meg. Ezeket nem a kisgyermek találja ki,
tervezi meg, hanem a kötődési reflexek alakítják így, amelyek
automatikusak és spontánok. Ha ezek megérintik a bennünk lévő szülőt,
akkor a gyermek közel vonz minket a magához, meg akarjuk fogni, és
felelősséget akarunk vállalni érte. Ilyenkor a kötődés élményét tapasztaljuk
meg: a kisgyermek impulzív, kötődő viselkedése előhívja belőlünk a
lehetséges szülő kötődési ösztönét.
Az ilyen bájos és megnyerő viselkedés megfakulhat, ahogy a gyermekek
idősebbek lesznek, de a gyermek kötődő magatartása a gyermekkor alatt
mindvégig erőteljes hatással van a szülőkre. Amikor a gyermekeink szóval
vagy cselekvéssel kifejezik azt az óhajukat, hogy kötődni akarnak hozzánk,
a vágyuk édesebbé és könnyebben elfogadhatóvá teszi őket. A
gyermekeknek sok száz kis gesztusa és kifejezése létezik – mindegyik
öntudatlan –, amelyek arra szolgálnak, hogy meglágyítsák a szívünket és
közelebb húzzanak minket magukhoz. Ilyenkor a gyermek nem manipulál
minket, a kötődés erői hatnak ránk, és ennek nagyon is jó oka van. A
nevelés nehézségekkel jár, és nekünk szükségünk van valamire, ami
könnyebbé teszi a teher elviselését.
A kortárs-orientáció azonban mindent megváltoztat. A kötődés
testbeszéde, amelynek olyan mágneses ereje van, többé már nem felénk
irányul. A gyermek már nem függeszti ránk a tekintetét. Az arca nem
kedves és nem megnyerő, nem igyekszik meghódítani minket. A mosoly,
amely korábban melegséggel töltötte el a szívünket, most valahogy fagyos,
és hidegen hagy minket vagy fájdalmat okoz. A gyermekünk többé nem
reagál az érintésünkre. Az ölelések hanyaggá, felületessé, kelletlenné
válnak, és egyoldalúak lesznek. Egyre nehezebb lesz szeretni a
gyermekünket. Ha nem táplál bennünket a kötődés, akkor egyedül a
szeretetünkre és az elkötelezettségünkre hagyatkozhatunk, valamint a szülői
felelősségünkre. Van, akinek ez elég, de sokaknak nem.
Melanie édesapjának sem volt elegendő. Melanie mindig is közel állt
hozzá, de amikor a kislány figyelme és szeretete a kortársak felé fordult, az
apa szívéből elszökött minden melegség. Olyan apa volt, aki minden létezőt
elkövetett, hogy megkönnyítse a lánya életét – és ezzel túltett a legtöbb
szülőn –, de erről kiderült, hogy inkább a kötődésnek köszönhető, és nem a
férfi autonóm karakterének. Az apa beszéde is tükrözte a változást, amely a
szívében végbement. Egymást érték az olyan megjegyzések és kijelentések,
mint például, hogy „Elegem van, ezt már nem tudom elviselni”, vagy
„Senkit nem kötelezhetnek arra, hogy egy ilyen senkiházit eltűrjön”. Az apa
ultimátumokat adott a lányának. Melanie édesapja úgy érezte,
agyongyötörték, durván és gorombán bántak vele, természetesnek vették az
erőfeszítéseit, és kihasználták.
 Igazság szerint minden szülőt kihasználnak. Visszaélnek a
jóindulatukkal, és természetesnek veszik az erőfeszítéseiket. Csakhogy ezt
általában fel sem fogjuk, és ez a kötődés műve. Jó példa erre a kicsinyeit
szoptató anyamacska. A kölykök rámásznak az anyára, ide-oda járkálnak
rajta, megharapják, megkarmolják, meglökik és döfködik, de az a legtöbb
esetben figyelemre méltóan tűri a zaklatást. Ám ha az alomba egy olyan
kiscicát tesznek, amely nem az övé, a toleranciának nyoma sem lesz, hacsak
kötődés nem alakul ki közöttük. Az anyamacska a legkisebb kihágásért is
megbünteti az idegen kiscicát, tekintet nélkül arra, hogy az történetesen
nem is volt elkerülhető. Emberek lévén az érettségünk és felelősségérzetünk
segít abban, hogy felülemelkedjünk és túltegyük magunkat az ilyen
ösztönös reakciókon, ám még akkor is sok közös tulajdonságunk van más
kötődő teremtményekkel. Minket is könnyebben ki lehet hozni a
sodrunkból, ha a kötődés meggyengül. Valószínűleg a közös spontán
kötődés hiánya az, ami miatt a tündérmesék olyan rossz hírüket keltik a
mostohaszülőknek.
A legtöbbünknek szüksége van arra a segítségre, amit a kötődés jelent,
hogy elviseljük az erős igénybevételt, a fárasztó munkát, amiben részünk
van, amikor eleget teszünk a szülői kötelességünknek. A gyermekeknek
általában fogalmuk sincs arról, hogy milyen hatással vannak ránk, mennyi
fájdalmat tudnak okozni nekünk vagy mekkora áldozatokat hozunk értük.
Nem is kell, hogy tudjanak erről – legalábbis addig nem, amíg érett
gondolkodásuk be nem láttatja velük, hogy mit tettünk értük. A neveléshez
hozzátartozik az is, hogy mindezt természetesnek veszik. Amiért mégis
érdemes csinálnunk, az a szeretet gesztusa, a kapcsolat jele és a vágy a
közelségre – ezek nem szükségképpen abból fakadnak, hogy a gyermekeink
értékelik az elkötelezettségünket vagy az erőfeszítéseinket, hanem csak
egyszerűen és tisztán a kötődésből erednek. Másfelől viszont, amikor a
kötődés másfelé irányul, az elviselhetetlenné teheti a terheket. Ha egy
kortársorientált gyermekkel kell megbirkóznunk, sok szülőnél eltompul a
gondoskodás ösztöne. A természetes melegség, amelyet oly jó éreznünk a
gyermekeink iránt, elillan, és még bűntudatunk is lehet, hogy nem szeretjük
őket eléggé.
A kötődésnek ugyanaz a hatalma, amely elviselhetővé teszi számunkra a
rossz bánásmódot, a kortársorientált kapcsolatok természetellenes
küzdőterében visszafelé sül el. Aminek eredetileg az a rendeltetése, hogy
megkönnyítse a neveléssel járó terhek cipelését és hogy a szülőket „bent
tartsa a játszmában”, a kortársak között elősegíti a visszaéléseket, a
bántalmazást. A gyermekek sok esetben még azt is eltűrik, hogy a
kortársaik erőszakoskodjanak velük. A szülők gyakran megdöbbennek,
amikor a gyermekeik – akik otthon ellenszegülnek még a legenyhébb
helyreigazításnak, illetve ellenőrzésnek is – eltűrik a kortársaik észszerűtlen
követelődzéseit, és még azt is elfogadják, hogy ezek a gyermekek rosszul
bánjanak velük. A kortársorientált gyermek nem képes felismerni, hogy egy
barát vagy osztálytárs nem törődik annyira vele, hogy figyelembe vegye az
érzéseit, ezért inkább szemet huny a visszaélések felett, vagy mentséget
talál rájuk, csak hogy megőrizze a kapcsolatot.
A kötődés irányítja a gyermek figyelmét
Rendkívül frusztráló olyan gyermekkel megbirkózni és boldogulni, aki
nem figyel ránk. Mindenféle nevelési teendő szempontjából alapvető
fontosságú, hogy rá tudjuk venni a gyermeket, hogy a szemünkbe nézzen és
figyeljen ránk. A példánkban említett szülők mindegyikének nehézséget
okozott, hogy elnyerje a gyermeke figyelmét. Melanie édesanyja
panaszkodott, hogy néha úgy érzi, mintha nem is létezne. Sean szüleit
nagyon megviselte, hogy a fiuk semmibe vette őket. Kirsten szülei szintén
alig tudták rávenni a hétéves lányukat, hogy figyeljen rájuk, illetve
komolyan vegye őket.
A probléma, amelyet ez a csoport megtapasztalt a figyelem irányításával
kapcsolatban, nem szokatlan. Valójában senki sem tudja irányítani egy
másik ember figyelmét. A gyermek agya prioritásokat jelöl ki, hogy mire
figyeljen, olyan dinamikák által, amelyek – legnagyobbrészt – nem
tudatosak. Ha a gyereknek az a legsúlyosabb problémája, hogy éhes, akkor
az étel ragadja meg a figyelmét. Ha az a legfontosabb számára, hogy
tájékozódjon, akkor az ismerős dolgokat keresi. Ha a gyermek megijed
valamitől, akkor a figyelmét arra irányítja, hogy megvizsgálja, megkeresse,
mi fenyegeti, mi baj történt. Ugyanakkor a gyermek világában a kötődés az,
ami a leginkább számít, ezért központi jelentőségű lesz számára, hogy
„megszervezze”, uralja és iránytani tudja a figyelmét.
A figyelem követi a kötődést. Minél erősebb a kötődés, annál könnyebb
lekötni a gyermek figyelmét. Ha a kötődés gyenge, akkor a gyermek
figyelmét ennek megfelelően nehéz lesz lekötnünk. Az egyik beszédes jele
annak, ha egy gyermek nem figyel, hogy a szülő folyamatosan felemeli a
hangját vagy újra meg újra elismétli mondandóját. Szülőként az egyik
legmakacsabb, szinte állandó követelésünk éppen a figyelemmel
kapcsolatos: „Figyelj rám!”, „Nézz rám, amikor hozzád beszélek!”, „Most
pedig nézz ide!”, „Mit mondtam az előbb?” vagy a legegyszerűbb változat:
„Figyelj!”
Ha egy gyermek a kortársaihoz kezd kötődni, a figyelme ösztönösen a
kortársai felé fordul. A kortársorientált gyermek természetes ösztöneivel
szembemegy, hogy a szüleire vagy a tanáraira figyeljen. A felnőttek által
kibocsátott hangokat a gyermek figyelmi mechanizmusa csupán zajnak és
vételi zavarnak minősíti, amelyeknek a kötődési igényeit illetően – amelyek
az érzelmi életét uralják – semmi jelentése és fontos vonatkozása nincs.
A kortárs-orientáció zavart okoz a gyermek felnőttekre való figyelésében,
mert a felnőttek nem állnak a kortárskötődésű gyermek figyelmi
hierarchiájának a csúcsán. Nem véletlen, hogy a figyelemhiányt kezdetben
iskolai problémának tartották, amikor is a gyermek nem figyel a tanárra. Az
sem véletlen, hogy a figyelemhiánnyal diagnosztizált esetek robbanásszerű
növekedése párhuzamba állítható a kortárs-orientáció kialakulásával és
terjedésével – és a helyzet ott a legrosszabb, ahol a kortárs-orientáció a
leginkább dominál, vagyis a városközpontokban, illetve a szegénynegyedek
iskoláiban. Ezzel nem azt akarjuk állítani, hogy minden, figyelem-
összpontosítással kapcsolatos probléma ebből ered, és hogy más tényezők
nem játszanak közre a figyelemhiány zavar kialakulásában. Másfelől
azonban, ha nem ismerjük fel a kötődés alapvető szerepét a figyelem
irányításában, az azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe sok,
figyelemhiánnyal diagnosztizált gyermek valóságát. A felnőttekhez való
kötődésben mutatkozó hiányosságok jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy
a felnőttekre való figyelésben is hiányosságok lépjenek fel. Ha a
kötődésben zavarok vannak, akkor a figyelemben is zavarok keletkeznek.
A kötődés a szülő közelében tartja a gyermeket
A kötődés talán legnyilvánvalóbb feladata az, hogy a gyermeket közel
tartsa hozzánk. Amikor a gyermek átérzi a fizikai közelség igényét –
ahogyan a nagyon kicsi gyermekek –, a kötődés láthatatlan pórázként
szolgál. A mi ivadékaink ebben a vonatkozásban sok közösséget mutatnak
más, kötődésre képes teremtményekkel, amelyeknek szükségük van arra,
hogy a szülőjüket lássák, hallják és a szagukat érezzék.
Olykor kissé fojtogatónak találjuk a gyermek közelségre való igényét,
különösen, amikor a tipegő vagy az óvodás pánikba esik, ha becsukjuk a
fürdőszoba ajtaját. Ám a legtöbb esetben ez a kötődési program nagy
szabadságot ad nekünk. Ahelyett, hogy állandóan rajta kellene tartanunk a
szemünket a gyermeken, átvehetjük az irányítást, és bízhatunk az
ösztöneiben, hogy követni fog minket. Akár az anyamedve a bocsával vagy
a macska a kölykeivel, vagy a libamama a kislibáival, mi is hagyhatjuk,
hogy a kötődés tegye a dolgát, és a kicsiket a közelünkben tartsa, ahelyett,
hogy „nyájba terelve őriznénk” vagy ketrecbe zárnánk őket.
A gyermek ösztöne, amely a közelünkben tartja, olykor frusztrálhat is
minket. Nem szívesen fogadjuk a kötődés kifejezésre juttatását, amikor
elkülönülésre vágyunk, akár a munka, a tanulás, a szex, a lazítás, a pihenés
vagy az alvás miatt. Társadalmunkban olyan nagy az összevisszaság és a
felfordulás, hogy valóban előfordulhat, hogy jobban értékeljük, ha a
gyermekünk el akar különülni tőlünk, mint ha az ösztöneire hallgat és a
közelünkben akar lenni. Sajnos azonban a kettő egyszerre nem működik.
Azoknak a szülőknek, akiknek a gyermekei nem megfelelően kötődnek,
rémálomba illő élményekben van részük, amikor a gyermeket maguk
mellett akarják tartani. Hálásnak kellene lennünk azért a segítségért,
amelyet a kötődés nyújt ehhez. Ha egyedül kellene megoldani, akkor soha
nem boldogulnánk a többi kötelességünk teljesítésével, amelyet a szülői
nevelés ró ránk. Meg kell tanulnunk, hogy a nevelés során harmóniában
legyünk ezzel a programmal, ahelyett, hogy harcolnánk ellene.
Amennyiben minden a természet rendje szerint halad, akkor az ösztön, a
vágy a szülőhöz való fizikai közelségre fokozatosan átalakul az érzelmi
kapcsolatra és érintkezésre való igénnyé. A gyermek leküzdhetetlen belső
vágya, hogy a szülő látótávolságban legyen, átváltozik azzá a szükségletté,
hogy tudja, hogy hol van a szülő. Ha jól kötődnek, még a kamaszok is azt
kérdezgetik: „Hol van apa?” és „Mikor jön haza anya?”, és gyakran
idegesek lesznek, ha nem képesek kapcsolatba lépni a szüleikkel.
A kortárs-orientáció szétzilálja ezeket az ösztönöket. A kortársorientált
gyermekeknek is igényük van a kapcsolatokra és az érintkezésre, csak ők
már egymással szemben támasztanak ilyen igényeket. Ezek a gyerekek a
szülők helyébe lépő társaik holléte miatt nyugtalankodnak. Társadalmunk
hatékony technológiát fejlesztett ki annak érdekében, hogy kapcsolatban
lehessünk egymással – a mobiltelefonoktól az internetes
csevegőprogramokig. A tizenhárom éves Melanie – akinek rögeszméje lett
a kortárskapcsolat – teljesen belemerült ebbe. A sürgető, kényszerítő igény,
hogy a gyermekek kapcsolatban legyenek egymással, nemcsak azt gátolja,
hogy a gyermek a családdal töltse az idejét, hanem a tanulmányaiban és a
képességeinek, a tehetségének a kifejlesztésében is akadályozza, továbbá
leginkább a kreatív magány átélését zavarja, ami pedig nagyon fontos az
érettség eléréséhez. (Az érettségről és a kreatív magányról lásd a kilencedik
fejezetet.)
A kötődés modellt alkot a szülőből
A felnőttek gyakran meglepődnek, sőt meg is bántódnak, amikor a
gyermek, akiről gondoskodnak, nem követi a viselkedésre, életre vonatkozó
tanácsaikat. Ez a csalódás abból a téves elképzelésből ered, hogy a szülők
és a tanárok a gyermekeknek és a diákoknak automatikusan a modelljei
lesznek. A valóságban azonban a gyermek csak azokat fogadja el
modellként, akikhez erősen kötődik. Nem az életünk az, ami modellé tesz
minket, függetlenül attól, hogy az milyen példaszerű és mintaértékű, és nem
is a gyermek iránti felelősségérzetünk vagy a gyermek életében betöltött
gondviselői szerepünk. A kötődés az, ami kiváltja a vágyat a gyermekből,
hogy olyan akarjon lenni, mint egy másik ember, vagyis hogy felöltse
annak jellemvonásait. Modellnek lenni, illetve mintaképnek tekinteni
valakit, kötődési dinamika. Amikor a gyermek utánozza azt a személyt,
akihez kötődik, tulajdonképpen a lelki közelséget biztosítja vele.
A vágy, hogy hasonló legyen ahhoz a személyhez, aki fontos számára, és
akihez erősen kötődik, némely gyermekből a legjelentősebb és spontán
tanulási élményt váltja ki, bár a közelség, és nem a tanulás az, ami ezt
motiválja. Az ilyen tanulás úgy történik, hogy sem a szülőnek nincs tudatos
tanítási szándéka, sem a gyermeknek nincs tudatos tanulási szándéka. A
kötődés hiányában a tanulás nehézkes, és a tanítás erőltetett. Gondoljunk
csak arra, mennyi munkával járna, ha minden szót, amelyet a gyermek
elsajátít, szándékosan és külön-külön kellene megtanítani neki, illetve ha a
gyermek minden magatartásformáját tudatosan kellene alakítani, és
mindenféle viselkedésmintát akarattal kellene az elméjébe vésni. Ebben az
esetben a nevelés nyomasztóan nagy teher lenne. A kötődés automatikusan
végzi el ezeket a feladatokat, és viszonylag kis erőfeszítést igényel a
szülőtől és a gyermektől egyaránt. A kötődés olyan tanulási folyamatot tesz
lehetővé, amelyet a hatalom, a tekintély segít – sok ember átélte már azt az
élményt, hogy milyen csodálatos dolog megtanulni egy nyelvet, amikor
szerelmesek az elbűvölő oktatóba! Akár tudunk róla, akár nem, szülőként és
tanárként erősen a kötődésre építünk, hogy modellé válhassunk.
Amikor a kortársak lépnek a szülők helyébe mint domináns kötődési
figurák, akkor ők válnak a gyermekeink modelljeivé, természetesen anélkül,
hogy bármilyen felelősséget vállalnának a végeredményért vagy a
következményekért. A gyermekeink utánozzák egymás nyelvét,
beszédstílusát, gesztusait, cselekedeteit, viselkedését és preferenciáit. A
tanulási folyamat itt is éppolyan hatásos, de annak tartalmára már nincs
befolyásunk: nem irányítjuk és nem ellenőrizzük azt. A leggyakrabban az
iskolaudvaron figyelhetjük meg a tanulásnak ezt a hatalom által segített
formáját. Amit a gyermekeink így tanulnak, elfogadható lehet számunkra,
amikor a modellek olyan gyermekek, akiket kedvelünk, ám nagyon
elszomorító és lehangoló, amikor olyan gyermekek válnak modellé,
akiknek a magatartását vagy az értékrendszerét aggasztónak találjuk. És
ami még ennél is rosszabb, ha bármit meg akarunk tanítani kortársorientált
gyermekünknek, azt csak nehézkesen, erőltetve és fájdalmasan lassan
tudjuk átadni neki. A nevelés mérhetetlenül bonyolultabb, ha nem mi
vagyunk az a modell, akit a gyermekünk utánoz.
A kötődés a szülőt elsődleges tanácsadónak jelöli ki
A nevelés egyik alapvető feladata, hogy irányt szabjon és utat mutasson.
Minden áldott nap rámutatunk arra, hogy mi az, ami működik, és mi az, ami
nem; mi az, ami jó, és mi az, ami nem; mi az, ami elfogadható, és mi
elfogadhatatlan; mire kell törekedni, és mit kell kerülni. Amíg a gyermek
képessé nem válik önmaga irányítására és arra, hogy a saját meglátásait és
döntéseit kövesse, addig szüksége van valakire, aki utat mutat neki.
A legfontosabb kérdés nem az, hogy mennyire okos a tanításunk, hanem
az, hogy a gyermek kötődési programozása kit jelöl ki arra, hogy a vezetője
legyen. Fontos, hogy jók legyünk iránymutatásban, de mindegy, milyen
bölcsek és világosak a tanácsaink, ha nem mi vagyunk azok, akikre a
gyermek figyel és akiktől a tanácsokat várja. És ez az a pont, ahol a
neveléssel kapcsolatos kézikönyvek tévednek, illetve hibáznak. A ki nem
mondott előfeltételezés – amely többé nem igazolható és nem is
garantálható – az, hogy a gyermekek felnőttorientáltak és a tanácsokat, a
példákat a szüleiktől és a tanáraiktól várják. A szakirodalom éppen ezért
arra összpontosít, hogyan adjunk tanácsot és útmutatást – a szakemberek
például azt javasolják, hogy világosan ismertessük a gyermekkel az
elvárásainkat, szabjunk jól meghatározott és észszerű korlátokat, érthetően
mondjuk el a szabályokat, legyünk következetesek a következményeket
illetően, és kerüljük a kevert üzeneteket. Amikor a gyermek nem követi az
utasításainkat, akkor könnyű azt feltételezni, hogy a probléma vagy abban
van, ahogyan az elvárásainkat kifejezzük, vagy pedig a gyermeknek abban
a képességében, hogy megértse ezeket az üzeneteket. Lehet, hogy némely
esetben ez a helyzet, sokkal valószínűbb azonban, hogy a probléma sokkal
mélyebben rejtőzik: az elveszett kötődés egyik következményeképpen a
gyermek többé már nem követi az utasításainkat.
Az útmutatásnak és az irányításnak, a tanácsadásnak nem kellene nehéz,
fáradságos, frusztráló feladatnak lennie. Ez spontán is történhet – és így is
kellene történnie. Bárki, aki a gyermek tájékozódási pontjául szolgál,
egyben a tanácsadója is. Ez mind a tájékozódási reflex része. A gyermek
agya automatikusan annál keresi a válaszokat, akihez elsődlegesen kötődik.
Ha a gyermek kötődő agya a szülőhöz igazodik, akkor ezek a tanácsok és
útmutatások a szülő arcáról, a szülő reakcióiból, a szülő értékrendszeréből,
kommunikációjából és gesztusaiból érkeznek. A gyermek a szülőt
figyelmesen „olvassa” és tanulmányozza, hogy megkapja azokat a jeleket,
amelyek megmutatják, hogy mi az, amit akarnak és elvárnak tőle. A
kötődés könnyűvé teszi az iránymutatást – néha túlságosan is könnyűvé.
Amikor nem vagyunk a legjobb formánkban, és úgy viselkedünk vagy
beszélünk, amire nem vagyunk büszkék, akkor azt kívánjuk, hogy a
gyermekeink ne kövessék olyan automatikusan és pontosan a példánkat.
Olykor a hatalmat, a tekintélyt terhesnek érezhetjük, de valakiből akkor is
kiválasztott tanácsadó lesz. Ha nem belőlünk, akkor kiből? Legalább
nekünk – felnőtteknek és felelősségteljes szülőknek – megvan a
képességünk és a felelősségérzetünk ahhoz, hogy elgondolkodjunk a
tetteinken, és, amikor szükséges, helyrehozzuk a károkat, amelyeket
okoztunk. Amikor azonban a kortársak kezébe kerül a hatalom, ők nem
vállalnak felelősséget semmiért, és nem érzik rosszul magukat, bármilyen
negatív hatásuk legyen is. A szülőktől eltérően ők nem küzdenek azért,
hogy felnőjenek a szerephez, amelyet a kötődés rótt rájuk. Még ha éretlenek
és alkalmatlanok vagyunk is annak a félelmetes felelősségnek az
elfogadásához, hogy modellek és tanácsadók legyünk, hatalmas ösztönzést
ad ahhoz, hogy meghaladjuk magunkat és felnőjünk.
Ha a kortársak lépnek a szülő helyébe tanácsadóként, útmutatóként és
példaként, akkor a gyermek a kortársai elvárásait fogja követni, amint
felfogja, megérti azokat. Az ilyen gyermek olyan készségesen fogja követni
a társai utasításait és követeléseit, ahogyan a szülei utasításainak is
engedelmeskedne, ha elsődlegesen a felnőttekhez kötődne.
Némely szülő kerüli, hogy irányt mutasson, abban a naiv hitben, hogy
elegendő teret kell hagynia a gyermeknek ahhoz, hogy kifejlessze a saját
belső vezetőjét. Csakhogy ez nem így működik. Csak a lelki érettség adhat
igazi önállóságot. Bár a gyermekek fejlődése szempontjából fontos, hogy az
érettségüknek és a koruknak megfelelő választási lehetőségeket kapjanak,
azoknak a szülőknek, akik elvből nem adnak tanácsokat és útmutatást,
végül fel kell adniuk a szülői szerepüket. A szülői iránymutatás hiányában a
legtöbb gyermek helyettesítő forrásból fog vezetőt keresni,
valószínűsíthetően a kortársai között.
Olyan gyermekkel boldogulni, aki nem követi az utasításainkat, az
útmutatásunkat, meglehetősen nehéz, de azzal próbálkozni, hogy egy olyan
gyermeket irányítsunk, aki valaki másnak a vezetése alatt áll, csaknem
lehetetlen. Aminek helyettesíteni kellene minket, az nem valaki más, aki
utasításokat és parancsokat osztogat, hanem az érettség – vagyis egy felnőtt
ember saját képessége a döntéshozatalra és arra, hogy kiválassza a számára
legjobb cselekvési irányt és tervet.
A kötődés következtében a gyermek jó akar lenni a
szülő szemében
A gyermek kötődése különféle módokon segít minket, ezek közül
utolsóként tárgyaljuk azt, amely mind közül a legjelentősebb, vagyis hogy a
gyermek arra vágyik, hogy jó legyen a szülő szemében. Ez megérdemel egy
közelebbi vizsgálatot.
A gyermek buzgón és lelkesen igyekszik engedelmeskedni a szülőnek, és
ez félelmetes hatalmat ad a szülő kezébe. De azok a nehézségek, amelyek
ennek a vágynak a hiányából fakadnak, hasonlóképpen félelmetesek.
Ugyanezt az ösztönző erőt figyelhetjük meg a kutyáknál is, amikor
igyekeznek úgy viselkedni, hogy elnyerjék a gazdájuk tetszését; ugyanezek
a kutyák viszont közönyösek az idegenek parancsaival szemben. Amikor
egy ilyen kutyát próbálunk meg rávenni arra, hogy nekünk is szót fogadjon,
vagyis hogy a mi szemünkben is „jó” legyen, némi bepillantást nyerünk
abba, hogy mivel kell megbirkóznunk, amikor ez a motiváció hiányzik egy
érzelmileg sokkal bonyolultabb és sebezhetőbb lényből, mint amilyen az
ember gyermeke.
Az első dolog, amit egy gyermekben keresek, akinek a szülei nevelési
problémákkal küzdenek, az, hogy megvan-e benne a vágy, hogy jó legyen.
A gyermeknek számos oka van arra, hogy ne legyen jó, de ezek közül a
legfontosabb az, ha nem is vágyik arra, hogy jó legyen. Szomorúan
jegyezzük meg, hogy némely gyermek soha nem tud megfelelni a szülei
elvárásainak, mert a szülők teljesíthetetlen követeléseket támasztanak vele
szemben. Ám ha a gyermekből hiányzik maga a vágy, hogy megfeleljen,
nem sokat számít, hogy az elvárások reálisak-e vagy sem. Amikor
megkérdeztem erről Sean, Melanie és Kirsten szüleit, mindannyian azt
válaszolták, hogy a gyermekükből szinte teljesen hiányzott ez a motiváció.
Mégis mindegyik szülő vissza tudott emlékezni olyan időszakra a nem túl
távoli múltból, amikor a gyermekük sokkal erősebb késztetést érzett arra,
hogy jó legyen.
A nevelés szempontjából a működő kötődés legfőbb vívmánya az, hogy
beleneveli a gyermekbe a vágyat, hogy jó legyen. Amikor egy gyermekről
azt mondjuk, hogy „jó”, akkor úgy véljük, hogy a gyermek egy
veleszületett tulajdonságát írjuk le. Nem értjük, hogy a gyermek felnőtthöz
való kötődése az, ami elősegíti a jó magatartást. Ebben a tekintetben vakok
vagyunk a kötődés hatalmára. Azért veszélyes azt hinni, hogy a gyermek
veleszületett személyiségéből adódik a vágy, hogy jó legyen, mert, ha úgy
látjuk, hogy ez a vágy hiányzik belőle, akkor a gyermeket fogjuk hibáztatni
és megszégyeníteni, illetve „rossznak” tartani. Pedig az ösztönzés, hogy jó
legyen, kevésbé ered a gyermek jelleméből, mint a gyermek kapcsolatainak
a természetéből. Ha egy gyermek „rossz”, a kapcsolatot kell megjavítani, és
nem a gyermeket.
A kötődés számos módon váltja ki a gyermekből a vágyat, hogy jó
legyen; mindegyik hatásos a maga módján. Együttesen pedig lehetővé
teszik, hogy az egymás után következő generációk átadják egymásnak az
elfogadható magatartással és értékrenddel kapcsolatos normákat. A
gyermek vágyának, hogy jó legyen, egyik forrása a kötődési lelkiismeret,
ami egyfajta veleszületett vészreakció. Ez figyelmezteti őt azokra a
viselkedésformákra, amelyek nemtetszést váltanak ki a szülőből. A
„lelkiismeret” angol megfelelője, a conscience főnév a latin „tudni” igéből
származik. A kifejezést itt ebben az értelmében használom – és nem a
moralitás jeleként –, vagyis egyfajta belső tudásnak tekintem, amely
megvédi a gyermeket attól, hogy a szülővel való kapcsolata megromoljon.
A kötődési lelkiismeret lényege a szeparációs szorongás. Mivel a kötődés
nagyon fontos számunkra, a kötődő agy fontos idegközpontjai
vészjelzőként működnek, és kellemetlen izgalmi állapotot hoznak létre, ha
az a veszély fenyeget minket, hogy elválasztanak attól, akihez kötődünk.
Eleinte a fizikai szeparáció előérzete váltja ki ezt a választ a gyermekből.
De minél inkább lelki síkon valósul meg a kötődés, annál inkább az érzelmi
szeparáció vált ki szorongást. A gyermek rosszul érzi magát, amikor
megérzi vagy megtapasztalja a szülő rosszallását vagy csalódottságát.
Minden tette, amellyel a szülőt felidegesítheti, ellökheti vagy elidegenítheti
magától, szorongást vált ki a gyermekben. A kötődési lelkiismeret a szülői
elvárások által megszabott keretek közt tartja a gyermek magatartását.
A kötődési lelkiismeret végül morális lelkiismeretté fejlődhet a
gyermekben, de eredeti rendeltetése az, hogy megőrizze a kapcsolatot azzal,
akihez elsődlegesen kötődik. Amikor a gyermek működő, érvényben lévő
kötődése irányt vált, valószínűleg a kötődési lelkiismeret is megváltozik
annak érdekében, hogy a gyermek elkerülhessen minden olyasmit, ami
zavart vagy eltávolodást okozhat az új kapcsolatában. Csak akkor fejlődik
ki egy érettebb és autonóm lelkiismeret, amely következetes minden
helyzetben és kapcsolatban, amikor a gyermek elég erős személyiséggé
fejlődött ahhoz, hogy független értékrendet alakítson ki és önálló
döntéseket hozzon.
Bár a gyermek számára hasznos, ha rosszul érzi magát, amikor attól tart,
hogy elveszíti a kapcsolatot azokkal, akik elkötelezték magukat iránta és a
jólléte iránt, és rajongva szeretik, ám alapvető, hogy a szülők megértsék:
nem bölcs dolog ezt a lelkiismeretet folyton-folyvást kiaknázni. Soha nem
szabad szándékosan előidéznünk, hogy egy gyermek rosszul vagy bűnösnek
érezze magát – és meg sem szégyeníthetjük – annak érdekében, hogy
elérjük, hogy jó legyen. A kötődő lelkiismerettel való visszaélés mély
bizonytalanságot vált ki a gyermekből, és arra indíthatja, hogy azonnal
leszámoljon vele attól való félelmében, hogy megbántják vagy fájdalmat
okoznak neki. Lehet, hogy rövid távon elérjük a célunkat, és a gyermek
megváltoztatja a magatartását, csakhogy a következmények nagyon
súlyosak lehetnek.
A kötődési lelkiismeretben nem csak a kortárs-orientáció okozhat
működési zavart, de mégis ez a leggyakoribb oka – ilyenkor eltorzul, a
kortársak felé irányul, és eltávolodik a szülőktől. Ilyen körülmények között
a lelkiismeret még működik, de a természetes célja megsemmisül. Ennek
két, nemkívánatos következménye lesz. A szülők elvesztik a kötődési
lelkiismeret segítségét a gyermek viselkedésének a befolyásolásában, és –
ezzel egyidejűleg – a kötődési lelkiismeret „átigazol”, és a
kortárskapcsolatokat szolgálja. Ha sokkol minket a kortárskötődés
következtében kialakult magatartásbeli változás, az azért van, mert ami
elfogadható a kortársak számára, az rendkívül nagy mértékben eltér attól,
ami a szülők számára elfogadható. Hasonlóképpen, ami elidegeníti a
kortársakat, össze sem vethető azzal, ami elidegeníti a szülőket. A kötődési
lelkiismeret immár más gazdát szolgál.
Amikor a gyermek a kortársak kegyeit igyekszik elnyerni a szülőké
helyett, akkor a motiváció, hogy jó legyen a szülők szemében, jelentősen
csökken. Ha a kortársak értékrendszere különbözik a szülőkétől, akkor a
gyermek viselkedése is ennek megfelelően fog változni. Ez a magatartásban
bekövetkezett változás elárulja, hogy a szülők értékeit a gyermek soha nem
építette be magába, azok nem váltak igazán a sajátjává. Javarészt olyan
eszközökként működtek, amelyekkel a gyermek elnyerhette a szülők
kegyeit.
A gyermekek a serdülőkorig nem építik be magukba az értékeket – nem
teszik őket a magukévá. Így a kortársorientált gyermek viselkedésében
mutatkozó változások nem jelentik a gyermek értékeinek a megváltozását
is, hanem csak azt, hogy a kötődési ösztöneinek az iránya módosult. A
szülők értékeit – mint amilyen a tanulás, egy cél eléréséért való
munkálkodás, a kiválóságra való törekvés, a társadalom iránti tisztelet, a
képességek felfedezése, a tehetség fejlesztése, egy szenvedéllyel végzett
tevékenység, a kultúra megbecsülése – gyakran felülírják a kortársak
értékei, amelyek közeliek és rövid távúak. A megjelenést, a szórakozást, a
hűséget a kortársakhoz, az együtt töltött időt, a szubkultúrába való
beilleszkedést és az egymással való jó összhangot magasabbra értékelik a
nevelésnél és a személyes képességek felfedezésénél. A szülők gyakran
vitatkoznak az értékekről, mert nem értik, hogy kortársorientált gyermekeik
számára az értékek nem jelentenek többet azoknál a követelményeknél,
amelyeket teljesíteniük kell annak érdekében, hogy a kortárscsoport
elfogadja őket.
Tehát elveszítjük a befolyásunkat, méghozzá a gyermekeink életének
abban az időszakában, amikor a legalkalmasabb és a legszükségesebb
lenne, hogy világosan ismertessük velük az értékeinket és arra bátorítsuk
őket, hogy beépítsék magukba mindazt, amiben hiszünk. Az értékek
kinevelése időt és beszélgetéseket igényel. A kortárs-orientáció elrabolja a
szülőktől ezt a lehetőséget, és ezáltal gátolja a morális fejlődést.
A rosszra való késztetés az ellentéte a vágynak, hogy jók legyünk. Ha
jelezzük, hogy valami, amit a gyermekünk csinál, tetszik nekünk,
büszkeséggel és boldogsággal tölt el minket, az könnyen elsülhet visszafelé
is. A kötődés második fejezetben tárgyalt bipoláris természetéből adódóan,
amikor a kötődés negatív oldala aktív, akkor pont a kívánatos viselkedés
ellentétét válthatja ki. Ez a helyzet alakult ki Melanie és az édesanyja
között. Amikor egy gyermek ahelyett, hogy a kedvünkben akarna járni, nem
hajlandó kapcsolatba lépni velünk, akkor ösztönösen utasít el és ingerel
minket. Melanie sokszor bosszantotta az édesanyját. Úgy tűnik, mintha a
kortársorientált gyermek megpróbálná túlfeszíteni a húrt, és bizonyos
értelemben ez igaz is, ám ezt nem szándékosan, hanem ösztönösen teszi. A
kötődés teremtményei az ösztön és a késztetés teremtményei. Nem tűnik
jónak, helyesnek vagy illőnek, hogy olyanoknak próbáljunk a kedvében
járni, akiktől távolságot szeretnénk tartani. Amikor a kortársaktól
szeretnénk elismerést kapni, akkor csaknem elviselhetetlen a felnőttek
kedvében járni.
Végső figyelmeztetés. A gyermeknek az a vágya, hogy jó legyen a szülő
szemében, erős motiváció, ami nagyban megkönnyíti a szülői nevelést. Ez
azonban gondos törődést és bizalmat igényel. A kapcsolat megsértésének és
meggyalázásának számít, ha nem hisszük el, hogy jó akar lenni, pedig ez a
vágy ténylegesen létezik – például azzal vádoljuk, hogy szándékosan tett
olyasmit, amit helytelenítünk. Az ilyen vádak könnyen védekezést
válthatnak ki a gyermekből, ártanak a kapcsolatnak, és a gyermekben azt az
érzést keltik, hogy ő rossz. Ugyancsak túlságosan kockázatos a gyermek
számára, ha azt akarjuk tőle, legyen jó a szülő vagy egy tanár szemében, aki
azonban nem hisz abban, hogy a gyermekben megvan a szándék arra, hogy
jó legyen, és ennek következtében úgy gondolja, hogy a gyermeket meg
kell vesztegetni vagy pedig büntetésekkel kell fenyegetni. Ez egy ördögi
kör. A viselkedés külső ösztönzői, mint amilyenek a jutalmak és a
büntetések, lerombolhatják a gyermek értékes belső motivációját arra, hogy
jó legyen, mert az ilyen, mesterséges eszközök – a szükséges eszközök
hiányában – kétes befolyást gyakorolnak rá. Megbízni a gyermeknek abban
a vágyában, hogy jó akar lenni, nem más, mint befektetés a könnyű szülői
nevelésbe – pontosabban a legjobb befektetés.
A viselkedés irányítására jelenleg érvényben lévő számos módszer
keresztülgázol ezen a finom ösztönzésen azzal, hogy külső motivációkra
hagyatkozik. Az úgynevezett természetes következmények kilátásba
helyezése, illetve alkalmazása az egyik példa erre. Ennek a fegyelmezési
módszernek az a célja, hogy megértesse a gyermekkel, hogy bizonyos
helytelen viselkedések meghatározott büntetéseket vonnak maguk után,
amelyeket a szülő választ ki olyan logika szerint, amelynek az ő elméjében
van értelme, viszont a gyermekében aligha. Amit a szülő természetesnek
lát, azt a gyermek önkényességként éli meg. Ha viszont a következmények
természetesek, akkor miért kell azokat kiróni, rákényszeríteni a gyermekre?
Némely szülő úgy tekint a bizalomra, mint aminek a végeredményhez
van köze, és nem az alapmotivációhoz. Az ő szemükben a bizalom olyasmi,
amit a gyermeknek ki kell érdemelnie, nem pedig befektetés, amit nekik
kellene megelőlegezniük. „Hogyan bízhatnék benned – mondják –, ha nem
teszed meg, amit ígértél, vagy ha hazudsz nekem?” Még ha a gyermek soha
nem is volt képes arra, hogy felnőjön az elvárásainkhoz vagy tisztában
legyen a saját szándékaival, akkor is fontos, hogy bízzunk abban a
vágyában, hogy jó akar lenni. Ha megvonjuk tőle a bizalmat, az olyan,
mintha kifognánk a szelet a vitorlájából vagy mélyen megsértenénk. Ha
nem értékeljük, nem becsüljük és nem tápláljuk a jóság iránti vágyát, el
fogja veszíteni a motivációját, hogy megfeleljen nekünk. A bizalmunkra az
a garancia, hogy a gyermekünk vágyik rá, hogy jó legyen, nem pedig az a
képessége, hogy az elvárásainknak megfelelő teljesítményt nyújtson.
 HATODIK FEJEZET

Ellenakarat: miért válnak engedetlenné a

gyermekek?
„Nem te parancsolsz nekem!”, vágta Kirsten összezavarodott anyja vagy
apja arcába mindannyiszor, amikor azok együttműködést követeltek tőle. A
kilencéves és szintén egyre akaratosabb Sean nagy és fenyegető táblát
szögezett a szobája ajtajára: „Tilos a bemenet!” A kamasz Melanie szüleivel
folytatott kommunikációja szinte kizárólag a dac és az ellenszegülés
gesztusaira korlátozódott: egy mogorva arckifejezésre, egy vállrándításra
vagy egy gúnyos mosolyra, ami csak még megvetőbb lett, ha apja teljesen
feleslegesen ráparancsolt, hogy „töröld le azt a vigyort az arcodról!”.
Ahogyan arra az előző fejezetben rámutattam, ha a gyermekeink már
kortársorientálttá váltak, a kötődés ellenünk fordul, és elveszítjük a szülői
neveléshez szükséges hatalmat. Pontosan ez történt Kirsten, Melanie és
Sean szüleivel is, akik kemény időket éltek meg, de a történet ezzel még
nem ér véget. Van egy másik ösztön, amely – ha a kortárs-orientáció
következtében eltorzul – nagy pusztítást végez a szülő-gyermek
kapcsolatokban, és nyomorúságossá, boldogtalanná teszi a gyermekért
felelős felnőttek életét. Ezt Otto Rank, az éleslátó osztrák pszichoanalitikus
találóan „ellenakaratnak” nevezte.
Az ellenakarat ösztönös ellenállás mindenfajta kényszerrel szemben. Az
ellenállást az váltja ki, ha valaki úgy érzi, irányítják vagy nyomást
gyakorolnak rá, hogy másvalaki parancsát teljesítse. A legdrámaibb módon
a gyermek kétéves korában jelentkezik – igen, az úgynevezett „borzalmas
kétévesekről” van szó. (Ha a kétévesek képesek lennének ilyesféle
címkézésre, akkor talán úgy írnák le a szüleiket, mint a „borzalmas
harmincévesek”.) Az ellenakarat a serdülőkorban ismét teljes hévvel jelenik
meg, de bármely korban működésbe hozható – legalábbis sok felnőttnek ez
a tapasztalata.
Otto Rank már a 20. század első felében felismerte, hogy a szülőknek a
legrémisztőbb kihívást az ellenakarat jelenti. Olyan korban írta ezt le,
amikor a gyermekek többnyire még a felnőttekhez kötődtek. Vagyis nincs
semmi abnormális a gyermek ellenakaratában, de – ahogyan azt mindjárt
látni fogjuk – a kortárs-orientáció hatása abnormálisan fölnagyította.
Senki nem szereti, ha rángatják, lökdösik, noszogatják, így a gyermekek
sem – vagy pontosabban, különösen a gyermekek ki nem állhatják. Bár
mindannyian tudjuk, hogy megvan bennünk ez az ösztönös ellenállás,
valahogyan átsiklunk felette, amikor a fiatalokkal foglalkoznunk. Az
ellenakarat megértése megóvhatja a szülőt sok szükségtelen tévedéstől,
félreértéstől és konfliktustól, különösen, ha egy kortársorientált gyermek
gondolkodásmódját, illetve magatartását szeretné megérteni.
Az ellenakarat ezerféle módon megnyilvánulhat. Megjelenhet a tipegők
makacs nemjeként, a kamaszok „Nem te parancsolsz nekem!” riposztjaként,
siettetés esetén a cselekvés makacs megtagadásaként; engedetlenségként és
dacként. De megfigyelhető a serdülők testbeszédében is. Az ellenakarat
kifejeződhet passzivitásban, halogatásban, elodázásban vagy ha valaki
annak az ellenkezőjét csinálja, mint amit elvárnak tőle. Megjelenhet
lustaságként vagy a motiváció hiányaként. Kommunikálható elutasításként,
tagadásként, háborúságként, illetve vitatkozási, okoskodási kedvként, amit a
felnőttek gyakran szemtelenségnek tartanak, ezért elutasítanak,
félbeszakítva a gyermeket. Sok olyan gyermeknél, akit az ellenakarat hajt,
megfigyelhető, hogy előszeretettel hágja át a tabukat, illetve viselkedik
antiszociálisan. Függetlenül attól, hogy minek látszik, a mélyben
meghúzódó dinamika világos és érthető – ösztönös ellenállás a kényszerrel
szemben.
A szóban forgó dinamika egyszerűsége éles ellentétben áll a szülőknek, a
pedagógusoknak és a gyermekekkel foglalkozó felnőtteknek okozott
problémák sokaságával és összetettségével. A puszta tény, hogy valami
fontos számunkra, arra késztetheti a gyermeket, hogy kisebb lelkesedéssel
álljon ugyanahhoz a dologhoz. Például minél inkább erőltetjük, hogy a
gyermekeink zöldséget egyenek, kitakarítsák a szobájukat, megmossák a
fogukat, megcsinálják a házi feladatukat, vigyázzanak a modorukra, és
igyekezzenek jól kijönni a testvéreikkel, ők annál kisebb hajlandóságot
mutatnak arra, hogy teljesítsék a kéréseinket. Minél kitartóbban mondjuk
nekik, hogy ne egyenek egészségtelen ételeket, annál nagyobb késztetést
éreznek rá. „Minél többször mondod, hogy egyem meg a zöldségeket, annál
jobban elmegy tőle a kedvem”, mondta az apjának egy tizennégy éves
gyermek, akinek különös tehetsége volt ahhoz, hogy helyesen ítélje meg
magát. Minél világosabbak az elvárásaink, a gyermekek annál erősebben
összpontosítanak az ellenállásra. Mindez igaz lehet még a legnormálisabb
és legtermészetesebb körülmények között is – vagyis amikor a gyermekek
jól kötődnek az értük felelős felnőttekhez. Ha viszont a gyermekek nem
kötődnek aktívan azokhoz a felnőttekhez, akik felelősséget vállaltak értük,
akkor úgy élik meg a tekintély fenntartására tett erőfeszítéseiket, mintha
folyton ők akarnának diktálni nekik. Abban az esetben, ha a gyermek
természetes kötődése helyébe másik lép, a kortárs-orientáció mérhetetlenül
felnagyítja az ellenállást, és az ellenakarat ösztöne kicsúszhat a kezünk
közül.
Úgy erősödik az ellenakarat, ahogy gyengül a
kötődés
A kötődés általában mérsékli vagy meg is előzheti az alapvető emberi
ellenállást a kényszerrel szemben. Ugyancsak a saját tapasztalatunkból
tudjuk, hogy ha szerelmesek vagyunk, akkor a szerelmünknek nincs az az
elvárása, amely túlzottnak tűnne számunkra. Ugyanakkor sokkal
valószínűbb, hogy nem teljesítjük annak a személynek a kérését, akihez
nem kötődünk. Egy gyermek, aki közel akar lenni hozzánk, valószínűleg
úgy fogadja az elvárásainkat mint lehetőséget a megfelelésre. A
magatartására vonatkozó tanácsok segíthetnek a gyereknek abban, hogy a
felnőtt kedvében járjon.
Ha azonban megszűnik a kötődés, akkor teljesen más lesz a helyzet,
különösen azoknak a gyerekeknek az esetében, akik nem elég érettek
ahhoz, hogy ismerjék saját magukat. Az elvárások ebben az esetben
feszültséget teremtenek. Ha megmondják a gyermeknek, hogy mit tegyen,
azt úgy éli meg, mintha a felnőttek diktálnának neki. Ha pedig
engedelmeskedik, úgy érzi, mintha megadná magát. Sok esetben még
viszonylag érett felnőttek is hasonlóan reagálhatnak, nem szólva a fejlődő
gyermekről. Ha megparancsolunk valamit egy óvodásnak, akivel nem
állunk kapcsolatban, az egyenértékű azzal, mintha kihívnánk magunk ellen
az ellenszegülését, a dacolását vagy – legjobb esetben – a közönyét. A
kicsinek nincs késztetése arra, hogy olyasvalakinek engedelmeskedjen,
akihez nem kötődik. Egyszerűen nem tűnik helyesnek számára, hogy
teljesítse azoknak az idegenek parancsait, akik kívül esnek a kötődési
körén.
 Az éretlen kamaszok esetében ugyanez a dinamika érvényesül, még
akkor is, ha ők cseppet sem aranyos, ártatlan módon fejezik ki ezt, mint egy
kisgyermek. Ha rendre olyan felnőttek mondják meg nekik, hogy mit
tegyenek, akikhez nem kötődnek, az ellenakarat könnyen a felnőttek
világára adott alapvető válaszként rögzülhet. Egy erősen kortársorientált
tizennégy éves gyermeket, akit azért küldtek bentlakásos iskolába, mert az
ellenakarat miatt kezelhetetlenné vált, végül ugyanezért rúgták ki ebből az
iskolából. Megkérdeztem, hogy miért követte el a neki tulajdonított szörnyű
tetteket. Válaszul megvonta a vállát, majd tárgyilagosan hozzátette: „Mert
ez nem volt kötelező”. A késztetés olyan magától értetődő volt számára,
hogy az ő felfogása szerint a kérdésem aligha érdemelt választ.
Amikor megkérdezem, hogy mit tartanak a legfontosabbnak, a
kortársorientált, ellenakarat hajtotta gyermekek többnyire azt válaszolják:
„Hogy senki ne parancsolgasson nekünk.” Ellenakaratuk olyan áthatónak és
erősnek tűnik a felnőttek számára, hogy javíthatatlannak és
kezelhetetlennek látják őket. A kórházi szakorvosok az ilyen gyermekeknél
oppozíciós magatartászavart állapítanak meg. Mégsem az ellenkezés – az
ellenakarat – az, ami nem jól működik, hanem a gyermek kötődésével van
probléma. Ezek a gyermekek egyszerűen csak hűek az ösztöneikhez,
amikor dacolnak azokkal az emberekkel, akikhez nem kötődnek. Minél
inkább kortársorientált egy gyermek, annál nagyobb az ellenállása az érte
felelős felnőttekkel szemben. Mindaz, amit az egyes gyerekek különféle
magatartászavaraiként diagnosztizálunk, valójában nem más, mint a
társadalom működési zavara.
Az ellenakarat ösztöne dacol a gyermekekről alkotott elképzeléseinkkel.
Abban a hitben cselekszünk, hogy a gyerekek általában véve fogékonyak az
értük felelős felnőttek utasításaira. A gyermekek kétségkívül természettől
fogva engedékenyek, de csak akkor, ha megvan a megfelelő közeg, vagyis
kapcsolat, és ha a kötődés elég erős. A kortárs-orientáció azáltal, hogy
aláássa a gyermek és a szülő kapcsolatát, pont azok ellen fordítja az
ellenakarat ösztönét, akikhez a gyermeknek tanácsért és útmutatásért
kellene fordulnia. A kortársorientált gyermekek még a szülő legészszerűbb
elvárásainak is ellenállnak. Megmakacsolják magukat, sztrájkolnak,
ellenállnak, nem értenek egyet, vagy pont az ellenkezőjét teszik annak, amit
elvárnak tőlük.
A szülőnek még csak nem is kell valamit mondania ahhoz, hogy
kiprovokálja a kortársorientált gyermekből az ellenakaratot. Ha valaki, hát a
gyermekeink pontosan tudják, mit várunk tőlük. Hiába lépnek a kortársak a
helyünkbe, akkor is tudni fogják, mit akarunk tőlük. Csak a kötődés múlik
el, ami elfogadhatóvá teszi számukra az akaratunkat. Az engedelmeskedés
vágyát pont az ellenkezője váltja fel. Még ha a szülő egyetlen szót sem szól,
a kortársfüggő gyermek akkor is úgy érzi, hogy kényszerítik, nyomást
gyakorolnak rá vagy manipulálják.
Kirsten, Sean és Melanie szüleinek problémái mögött az ellenakarat
dinamikája húzódott meg, amelyet a kortárs-orientáció eltorzított és
felnagyított. Ezeket a gyermekeket a legegyszerűbb kérés is feldühítette. A
helyzet igen rosszra fordult. Az elvárások visszafelé sültek el. Minél
fontosabb volt valami a szülő számára, a gyermekek annál kevésbé voltak
hajlandók teljesíteni. Minél inkább megpróbált Melanie apja parancsolni a
lányának, ő annál lázadóbbá vált. Nem annyira arról volt szó, hogy a szülők
rosszul csináltak valamit, hanem inkább arról, hogy a gyermekeik
ellenakarat-ösztöne túlságosan felerősödött, sőt perverzzé vált a kortárs-
orientáció következtében.
Az ellenakarat természetes célja
Bármilyen bosszantó is tud lenni egy folyvást ellenkező gyerek, az
ellenakaratnak a megfelelő közegében – ahogyan minden természetes
ösztönnek a természetes környezetében – van egy pozitív, sőt kifejezetten
szükséges célja. Az ellenakarat kettős fejlődési funkciót tölt be. Elsődleges
szerepe a védekezés azoknak a parancsai, irányítása és hatása ellen, akik
kívül esnek a gyermek kötődési körén. Ez megvédi a gyermeket attól, hogy
idegenek félrevezessék, becsapják és bármire rákényszerítsék.
Az ellenakarat ezenkívül a fiatal egyed belső akaratának és
autonómiájának a fejlődését is erősíti. Valamennyien teljesen védtelenül és
abszolút függőként kezdjük az életünket, de a természetes fejlődés
eredményeképpen kialakul a belülről motivált, önszabályozó, saját akarattal
rendelkező individuum. A hosszú átmenet a csecsemőkorból a felnőttkorba
a nagyon kicsi gyermek óvatos, bizonytalan próbálkozásaival kezdődik,
amelyek a szülőktől való elszakadást célozzák. Az ellenakarat először a
tipegőnél jelenik meg, hogy segítse ezt az individuációt. Lényegében arról
van szó, hogy a gyermek falat emel a nemjeiből. E mögött a fal mögött
fokozatosan megtanulja, mit kedvel és mit nem, miktől irtózik és miket
részesít előnyben, méghozzá anélkül, hogy a sokkal erősebb szülői akarat
lehengerelné. Az ellenakaratot egy kis kerítéssel körülvett, újonnan
befüvesített területhez lehetne hasonlítani, amelyet attól igyekszünk
megvédeni, hogy mások letapossák. Mivel az újonnan megjelent hajtások
még zsengék és bizonytalanok, védőkorlátra van szükség, amíg a gyermek
saját gondolatai, eszméi, szándékai, kezdeményezései és perspektívái
gyökeret nem vernek és eléggé meg nem erősödnek ahhoz, hogy mások
„ráléphessenek” anélkül, hogy elpusztulnának. E nélkül a védőkorlát nélkül
a gyermek bimbózó akarata nem maradna életben. A serdülőkorban az
ellenakarat ugyanezt a célt szolgálja, hiszen elősegíti, hogy a fiatal kevésbé
támaszkodjon a családjára lelkileg. Eljön az idő, amikor az öntudat előbújik
a családi bábból. Ahhoz, hogy kitaláljuk, mit akarunk, először is
rendelkeznünk kell a szabadsággal, hogy ne akarjunk. A szülők
elvárásainak és követeléseinek a távoltartásával az ellenakarat előkészíti a
terepet a gyermek saját motivációinak és szándékainak kialakulásához.
Vagyis az ellenakarat normális emberi dinamika, amely minden
gyermekben megvan, még azokban is, akik megfelelőképpen kötődnek.
A jól kötődő gyermekek többsége számára az ellenakarat időről időre
visszatérő, ám múló élmény marad. Azokra a helyzetekre korlátozódik,
amikor az az erő, amit a felnőtt alkalmaz ahhoz, hogy a helyes irányba
terelgesse a gyermeket, nagyobb, mint a kötődési hatalom, amivel ugyanez
a felnőtt az adott szituációban rendelkezik. Ilyen pillanatok mindig adódnak
a nevelés során. A bölcs és intuitív szülő ezek számát a szükséges
minimumra csökkenti, illetve azokra az időkre tartogatja, amikor a
körülmények vagy a gyermek jólléte megköveteli, hogy nyíltan
érvényesítse az akaratát. Ha nem tudatosítjuk magunkban a kötődés és az
ellenakarat dinamikáját, akkor nem leszünk elég érzékenyek ahhoz, hogy
megállapítsuk, hol van a határ a kettő között. Figyelmetlenségből és
gondatlanságból akkor is átlépjük ezt a határt, amikor semmi szükség rá.
Sokszor azt hisszük, hogy a gyermekünk makacs vagy akaratos, és meg
kell törnünk az akaratát. Pedig a kisgyermekek esetében aligha
beszélhetünk akaratról, mármint a szó valódi értelmében: amikor az
embernek megvan az a képessége, hogy tudja, mit akar, és ragaszkodik a
kitűzött céljához a kedvezőtlen fordulatok és a zavaró körülmények
ellenére. „De az én gyermekem erős akaratú – állítja mégis sok szülő. –
Amikor akar valamit, akkor addig nyaggat, amíg végül nem tudok neki
nemet mondani, vagy amíg nagyon mérges nem leszek.” Amiről itt
valójában szó van, az nem az akarat, hanem a merev, hajthatatlan és
megszállott ragaszkodás ehhez vagy ahhoz a kívánsághoz. Egy rögeszme
talán emlékeztethet az akaratra a kitartása és a konoksága révén, de nincs
hozzá semmi köze. A mánia ereje a tudattalanból jön, és irányítja az egyént;
míg az igazi akarattal rendelkező személy parancsolni tud a szándékainak.
A gyermek szembenállása nem az akarat kifejezése. Amit jelez, az éppen az
akarat hiánya, az pedig csak azt teszi lehetővé, hogy reagáljon, de azt nem,
hogy szabad akaratából és a választás tudatos folyamata révén cselekedjen.
Gyakran előfordul, hogy a gyermek ellenakaratát összetévesztik az
akaraterővel, ha céltudatosan igyekszik elérni, amit szeretne. Csakhogy
valójában nem a gyerek, hanem a védekezési reakciója erős. Minél
gyengébb az akarat, annál erősebb az ellenakarat. Ha a gyermek valóban
erős lenne, akkor nem érezné annyira fenyegetve magát a szülőtől. Ebben
az esetben nem a gyerek diktál másoknak, hanem úgy érzi, hogy neki
diktálnak. A pimaszsága nem igazi függetlenségből származik, hanem
annak hiányából.
Az ellenakarat inkább megtörténik a gyermekkel, mint hogy ő
kezdeményezné. Épp annyira meglepetésszerűen érheti a gyermeket, mint a
szülőt, és valójában annak az univerzális törvénynek a megnyilatkozása,
miszerint minden erőnek megvan a maga ellenereje. Ugyanez a törvény
érvényesül a fizikában: például minden centripetális erőnek létezik egy
centrifugális megfelelője. Mivel az ellenakarat valójában ellenerő, mindig
kiváltjuk, amikor a mi óhajunk, hogy rákényszerítsünk valamit a
gyermekünkre, felülmúlja, meghaladja az ő vágyát, hogy kötődjön hozzánk.
Az ellenakaratnak a megtapasztalása akkor a leghasznosabb a gyermekek
számára, ha nem automatikus szembenállásként jelentkezik, hanem a
függetlenségre való egészséges törekvésként. A gyermek ellen fog állni
annak, hogy segítsenek neki, mert önállóan akar cselekedni és
tevékenykedni; ellenáll annak, hogy megmondják neki, mit csináljon, mert
ő akarja megtalálni a saját indítékait, amelyek mentén cselekedhet.
Ellenszegül az útmutatásnak, hogy megtalálhassa a saját útját; felfedezhesse
a saját elméjét, hogy megtalálhassa a saját lendületét és
kezdeményezőkészségét. A gyermek ellenáll a szülők „ezt kellene tenned
vagy választanod” típusú intelmeinek, mert szeretné felfedezni a saját
preferenciáit. De – ahogyan az majd a későbbiekben kiderül – ez az
elmozdulás az igazi függetlenség felé csak akkor történhet meg, amikor a
gyermek abszolút biztonsággal kötődik az életében fontos szerepet betöltő
felnőttekhez (lásd a kilencedik fejezetet).
Egy ötéves gyermek, akinek a szüleihez fűződő kapcsolata biztos
alapokon áll, úgy reagálhat „az ég kék” típusú állításokra, hogy
hajlíthatatlanul azt válaszolgatja, hogy ez nem így van. A szülőnek úgy
tűnhet, hogy a gyermek makacsul ellenkezik, illetve akadékoskodik. A
valóságban azonban a gyermek agya egyszerűen kizár minden eszmét és
gondolatot, amely nem tőle származik. Bármi, ami idegen számára, kiváltja
az ellenállását, így készíti ugyanis elő a terepet a saját eszméinek és
gondolatainak. A végső állítás tartalma valószínűleg ugyanaz lesz – vagyis,
hogy „az ég kék” –, de a lényeg ekkor már az, hogy a belátás a sajátja,
vagyis tőle ered.
Amikor az ellenakarat az autonómia keresését szolgálja, úgy működik,
mint egy lelki immunrendszer, hiszen védekezően reagál bármire, ami nem
a gyermektől ered. Ameddig a szülő lehetőséget ad a gyermeknek arra,
hogy önmaga lehessen, és táplálja az autonómiával, illetve kötődéssel
kapcsolatos igényeit, tulajdonképpen elősegíti a fejlődési folyamatot. Bár az
ellenakaratnak még ezt a típusát sem mindig könnyű kezelni, ahogyan arra
Otto Rank rámutatott, de ez legalább nem hat át mindent – vagyis nem
torzítja el a gyermekünknek a velünk kapcsolatos legtöbb interakcióját –, és
természetesen jó célt, az érett függetlenség kialakulásának a végső fejlődési
szakaszát szolgálja.
Ha a fejlődés a legkedvezőbb módon megy végbe, és a gyermek jól halad
az önálló személyiséggé válás útján, akkor a kötődési igénye csökken. Ha
ez bekövetkezik, akkor az érés folyamatában lévő gyermek még
érzékenyebb lesz a kényszerre, és még kevésbé hajlandó elviselni, hogy
mások diktáljanak neki. Az ilyen gyermek lealacsonyítva, megalázva érzi
magát, ha úgy kezelik, mint akinek nincsenek saját gondolatai és
véleménye, határai, értékei, céljai, döntései és törekvései. Ez – ismét – jó
dolog. Az ellenakarat megvédi a gyermeket attól, hogy másvalaki – akár a
szülő – kiterjesztése legyen. Segíti az autonóm, kialakulóban lévő,
független lény megszületését, aki tele van életerővel, és a kötődései nélkül
is képes működni.
Mire kialakul a valódi függetlenség, és lezárul az érési folyamat, az
ellenakarat fokozatosan eltűnik. Az érett emberi lény már rendelkezik azzal
a képességgel, hogy elviselje a vegyes érzelmeket. Ugyanabban az időben
egymásnak ellentmondó lelkiállapotokban lehet: független akar lenni, de
fenn akarja tartani a kötődő kapcsolatot is. Végül pedig az igazán érett
embernek, aki valódi, saját akarattal rendelkezik, nincs szüksége arra, hogy
automatikusan ellenezze valaki más akaratát: megengedheti magának, hogy
figyelembe vegye a másokét, ha annak értelmét látja, illetve a saját útját
járhatja, amikor azt véli helyesnek.
A kortársorientált gyermek hamis függetlensége
Mint minden más esetben, a kortárs-orientáció itt is gátolja a fejlődés
természetes menetét. Ahelyett, hogy az autonómiát szolgálná, az ellenakarat
csak azt a primitívebb célt támogatja, hogy távol tartsa a gyermeket attól,
hogy olyanok mondják meg neki, mit tegyen, akikhez nem akar közel lenni.
A kortársorientált gyermek esetében ezek az emberek mi – vagyis a szülei
és a tanárai – vagyunk. Ahelyett, hogy előkészítené a valódi függetlenség
eléréséhez vezető utat, az ellenakarat a kortársaktól való függést védi. És ez
a legvégső irónia a dologban: az a dinamika, amely eredetileg arra szolgált,
hogy helyet csináljon a független működésnek, a kortárs-orientáció hatása
alatt lerombolja a függetlenség alapjait – a gyermek egészséges kapcsolatát
a szüleivel.
A mi társadalmunkban az ilyen kortársorientált ellenakaratot gyakran
összetévesztik egy valós dologgal, az egészséges emberi lény autonómia
iránti vágyával. Azt feltételezzük, hogy a kortársorientált kamasz
ellenkezési reakciói a természetes tinédzserlázadás jelei. Könnyű
összetéveszteni a kettőt. Általában az ellenállás szokásos jeleit tapasztaljuk,
mint amilyen a visszabeszélés, az együttműködés elutasítása, a szüntelen
vitatkozás, az engedetlenség, a területi harcok, barikádok emelése a szülők
távoltartása céljából, antiszociális viselkedés, és a „te nem irányíthatsz
engem” tartalmú üzenetek. Ám a kortárskötődés szolgálatában álló
ellenakarat nagymértékben különbözik a természetes ellenakarattól, amely
az igazi függetlenséget támogatja. Az érésben lévő gyermekben
összekeveredik a vágy a kötődésre és az autonómia keresése, és egy sereg
vegyes érzelmet hoz létre. Az ellenakarat intenzívebb megnyilvánulásait a
közelség keresésnek időszakai egyensúlyozzák ki. Amikor az ellenakarat a
kortárs-orientáció eredménye, az ellenállás zajosabb és intenzívebb a
szülőkkel való közelséggel szemben. A gyermek ritkán van tudatában az
egymással ellentétes késztetéseknek – a vonzás egy irányba, a kortársak felé
mutat.
Van egy tévedhetetlen módja annak, hogy megkülönböztessük a
kortársak által eltorzított ellenakaratot az autonómiára irányuló valódi
törekvéstől: az érés útján járó, individuálódó gyermek ellenáll a
kényszernek, jöjjön az bárhonnan – akár a kortársaktól is. Az egészséges
lázadásban az igazi függetlenség a cél. Az ember nem keresi a
függetlenséget csupán azért, hogy újfent alávesse magát egy másik ember
hatásának és akaratának. Amikor az ellenakarat torz kötődések eredménye,
a gyermek nem arra a szabadságra vágyik, hogy önmaga lehessen, hanem a
lehetőségre, hogy alkalmazkodjon a kortársaihoz. A cél érdekében pedig
elfojtja a saját érzéseit, és amennyiben különbözik a kortársakétól, inkább
elhallgatja a saját véleményét.
Csak nem azt mondjuk, hogy nem természetes dolog, ha egy tinédzser
például késő estig ki akar maradni a barátaival? Nem. Hiszen a tinédzser
akkor is együtt akarhat lenni a haverjaival, ha egyszerűen úgy érzi, hogy
ehhez van kedve – és nem azért, mert a kortárs-orientáció készteti erre. A
kérdés az, hogy meg akarja-e ezt beszélni a szüleivel. Tiszteletben tartja-e
az ő szempontjaikat és meglátásaikat? Képes-e nemet mondai a barátainak,
amikor más kötelezettségei vannak vagy ha családi eseményen kell részt
vennie, vagy ha egyszerűen jobban szeretne egyedül lenni? A
kortársorientált tinédzser nem tűri, ha gátolják, és erős frusztrációt érez,
amikor a kortársakkal való érintkezését akadályozzák. Képtelen
érvényesíteni és megvédeni magát a kortársak elvárásaival szemben, rossz
néven veszi a szülei óhajait, és ellenkezik is velük.
Azok a felnőttek, akik félreértelmezik az ellenakaratnak ezt a primitív és
elferdített formáját, és az egészséges tinédzser önérvényesítésének tartják,
idő előtt visszaléphetnek a szülői szerep gyakorlásától. Bár igaz, hogy bölcs
dolog teret adni a serdülőknek, hogy önmaguk lehessenek és a saját
hibájukból tanulhassanak, sok szülő egyszerűen bedobja a törülközőt. Vagy
merő kétségbeesésből, vagy a frusztráció miatt, de általában minden
bejelentés és ceremónia nélkül visszavonulnak. Ha azonban idő előtt
kihátrálunk a szülői szerepből, azzal akaratlanul is magára hagyjuk a
gyermeket, akinek azonban még mindig nagy szüksége van ránk, bár ennek
nincs tudatában. Ha mi, szülők úgy látjuk a kortársorientált kamaszokat,
mint függőket, amik valójában, és látjuk, hogy mennyire szükségük van a
nevelésünkre és a gondoskodásunkra, az arra az elhatározásra ösztönözhet
minket, hogy visszaszerezzük a szülői hatalmunkat. Ezeket a gyermekeket
vissza kell hódítanunk a kortársaiktól.
Az omnipotens gyermek mítosza
A gyermek ellenkezését – szintén tévesen – gyakran egyfajta hatalmi
játékként, illetve az omnipotenciára, vagyis korlátlan hatalomra való
vágyként értelmezzük.{3} Érthető, hogy amikor úgy érezzük, mi magunk
híján vagyunk az erőnek és a hatalomnak, akkor az uralkodni akarásunkat
kivetítjük a gyermekre. Ha én nem vagyok irányító helyzetben, akkor
nyilván a gyerek van abban; ha nekem nincs hatalmam, akkor a gyereknek
van; ha én nem ülök a vezetőülésben, akkor egész biztosan a gyerek ül ott.
Ahelyett, hogy vállalnánk a felelősséget a saját gyengeségünkért, úgy
tekintünk a gyermekre, mint aki irányításra törekszik. Szélsőséges esetben
azt is láthatjuk, hogy a csecsemők birtokolnak minden hatalmat:
meghatározzák a szülők napirendjét, szabotálják a terveiket, nem hagyják
őket aludni – vagyis ők diktálnak a családnak.
A probléma csak az, hogy ha úgy tekintünk a gyermekeinkre, mint
akiknek a kezében van a hatalom, akkor nem vesszük észre, hogy milyen
nagy szükségük van ránk. Még ha egy gyermek meg is próbál irányítani
minket, csak azért teszi ezt, mert szüksége van ránk és függ tőlünk,
nélkülünk ugyanis nem boldogul. Ha ugyanis valóban olyan erős és
hatalmas lenne, akkor nem lenne szüksége arra, hogy teljesítsük a kéréseit.
A szülők egy része, ha olyan gyermeke van, akit követelődzőnek tart,
védekezővé válik, és igyekszik megvédeni magát. Felnőttként sok
tekintetben ugyanúgy reagálunk a kényszer által kiváltott érzelmekre, mint
a gyermekek – kiabálással, ellenállással, ellenkezéssel és visszavágással.
Ilyenkor a mi saját ellenakaratunk is működésbe lép, és hatalmi harcot
vívunk a gyermekeinkkel, ami valójában inkább a kétféle ellenakarat, mint
az akarat csatája lesz. A szomorú csak az, hogy a gyermek ebben az esetben
elveszíti a szülőt, akire pedig óriási szüksége van. Az ellenállásunk csak
megsokszorozza a gyermek követeléseit, és felszámolja a kötődését, ami
pedig az egyetlen reményünk.
Ha az ellenakaratot összetévesztjük az erőfitogtatással, az egyszerre idézi
elő és igazolja, hogy lelkileg próbálunk nyomást gyakorolni. Ha valakiben
erőt észlelünk, azzal általában összemérjük az erőnket. Beképzelten
kezdünk viselkedni, felemeljük a hangunkat, és amennyire lehetséges,
igyekszünk befolyásolni a másikat. Minél erősebb kényszert alkalmazunk, a
reakciónk annál erősebb ellenakaratot fog kiváltani. Ha a reakciónk
szorongást idéz elő, ami a gyermek számára vészjelzőkét szolgál, hogy egy
fontos kötődését fenyegetik, akkor a közelség megőrzése válik a legfőbb
céljává. Az ijedt gyermek igyekszik mindent elkövetni, hogy a kedvünkben
járjon és visszaférkőzzön a kegyeinkbe. Ilyenkor azt hihetjük, hogy elértük
a célunkat, vagyis azt, hogy a gyermek „jól viselkedjen”, ám az ilyen
kapitulációnak ára van. A kapcsolat meggyengül amiatt a bizonytalanság
miatt, amit a dühünk és a fenyegetésünk okozott. Minél erősebb kényszert
alkalmazunk, annál nagyobb megrázkódtatásnak tesszük ki a kapcsolatot, és
az annál inkább meginog. És minél inkább meggyengül a kapcsolat, annál
nagyobb a valószínűsége annak, hogy másvalaki lép a helyünkbe –
manapság a leggyakrabban a kortársak. A kortárs-orientáció nem csupán az
ellenakarat fő kiváltó oka, de a mi ellenakartra adott válaszunk is
elősegítheti a kortárs-orientációt.
Miért üt vissza a kényszer és a manipuláció?
Ha úgy érezzük, nincs elég erőnk, hogy elvégezzünk egy feladatot –
legyen az akár egy szikla elmozdítása vagy az, hogy egy gyermeket
rávegyünk valamire –, akkor ösztönösen olyan eszközöket keresünk,
amelyekkel befolyásolni tudjuk a helyzetet. A szülők általában kétféle
módon igyekeznek befolyásolni a gyermeket: megvesztegetéssel vagy
kényszerrel. Ha egy olyan egyszerű kérés, mint amilyen a „Szeretném, ha
megterítenéd az asztalt!”, nem éri el a célját, akkor némi ösztönzést adunk
hozzá, példádul: „Ha megteríted az asztalt, akkor megengedem, hogy egyél
a kedvenc desszertedből.” Vagy ha nem elég emlékeztetnünk a gyermeket
arra, hogy ideje megcsinálnia a házi feladatot, akkor esetleg
megfenyegetjük, hogy megfosztjuk az előjogaitól. Vagy szigorúbb hangon
kezdünk beszélni, vagy tekintélyelvű lesz a viselkedésünk. Újabb és újabb
dolgokat találunk ki, hogy befolyásoljuk a gyermeket: büntetéseket,
jutalmakat vetünk be, megvonásokat alkalmazunk, megtiltjuk a
számítógépezést, megvonjuk a játékidőt vagy a zsebpénzt, elkülönítjük a
gyermeket a szülőtől vagy a barátaitól, korlátozzuk vagy megtiltjuk a
tévénézést, a kocsihasználatot és így tovább. Gyakran hallhatjuk, hogy a
felnőttek arról panaszkodnak, hogy kifogytak az ötletekből, hogy mi maradt
még, amit megvonhatnának a gyermekektől.
Ahogy csökken a hatalmunk, úgy nyúlunk egyre többször a befolyásolás
eszközéhez. Bővelkedünk az eufemizmusokban: a megvesztegetést, hol
jutalomnak, hol ösztönzőnek, hol pozitív megerősítésnek hívjuk; a
fenyegetéseket és a büntetéseket figyelmeztetésekre, természetes
következményekre és negatív megerősítésekre kereszteltük át; az
alkalmazott lelki nyomásgyakorlást, érzelmi zsarolást pedig gyakran a
magatartás módosításaként emlegetjük, vagy azt mondjuk, hogy
megtanítunk a gyermeknek egy leckét. A jól hangzó elnevezésekkel
tulajdonképpen azt igyekszünk álcázni, hogy a gyermekre kívülről
gyakorolunk nyomást, és így motiváljuk, mert a belső, a valódi motivációját
nem ítéljük megfelelőnek. A kötődés természetes dolog, és belülről fakad; a
befolyásolás mesterkélt, és kívülről érkezik. Ugyanezt bármilyen más
helyzetben és viszonylatban manipulációnak tartanánk. Ha azonban a
nevelés során vesszük rá a gyermeket ilyen eszközökkel arra, hogy
engedelmeskedjen az akaratunknak, azt sokan normálisnak és
helyénvalónak tartják.
Minden, a gyermek motiválására tett befolyásolási kísérlet magában
foglalja a lelki nyomásgyakorlást, akár a „pozitív” formáját alkalmazzuk,
mint amilyen a jutalmazás, akár a „negatív” formáját, mint amilyenek a
különféle büntetések. Erőt alkalmazunk minden olyan esetben, amikor a
gyermek kedvteléseivel operálunk vagy amikor kiaknázzuk a gyermek
nemtetszését, idegenkedését, ellenszenvét és bizonytalanságát annak
érdekében, hogy rávegyük, engedelmeskedjen az akaratunknak. Akkor
folyamodunk befolyásoláshoz, amikor nincs más eszközünk: nincs belső
motiváció, amire támaszkodhatnánk, nincs kötődés, amire építhetnénk. Az
ilyen taktikákat csak a legvégső esetben kellene alkalmaznunk, ha
egyáltalán valaha is alkalmazzuk, és nem az első válaszként, és
természetesen nem modus operandiként. Sajnos, amikor a gyermekek
kortársorientáltakká válnak, mi, szülők kétségbeesésünkben arra
kényszerülünk, hogy a befolyásolás eszközéhez nyúljunk.
Manipulációval – akár jutalmazások, akár büntetések formájában
alkalmazzuk – időlegesen sikerülhet a gyermeket rávenni arra, hogy
engedelmeskedjen, ám ezzel a módszerrel nem érhetjük el, hogy a kívánt
magatartás beépüljön a személyiségébe és ösztönössé, belülről fakadóvá
váljon. Akár azt szeretnénk elérni, hogy a gyermek mondja azt, hogy
„köszönöm!” vagy, hogy „sajnálom!”, hogy megosszon valamit másokkal,
készítsen valamilyen ajándékot vagy üdvözlőkártyát, kitakarítsa a szobáját
vagy megbecsüljön valamit, vagy megcsinálja a házi feladatát, vagy
gyakoroljon a zongorán, minél több kényszert alkalmazunk, annál kisebb a
valószínűsége annak, hogy a kérésünknek önként tesz eleget. És minél
kevésbé spontán egy magatartás, annál inkább hajlamos a szülő és a tanár
arra, hogy befolyásolást alkalmazzon. Így kialakul a kényszer és az
ellenakarat ördögi köre, ami viszont még több és több befolyásolást tesz
szükségessé. Vagyis leromboljuk a nevelés igazi hatalmi alapját.
Számos, laboratóriumban és a való életben végzett kísérlet igazolja, hogy
az ellenakarat ereje meggátolja, hogy lelki nyomásgyakorlás vagy
manipuláció révén akár felszínes változásokat is elérjünk a gyermek
magatartásában. Egy ilyen kísérletbe óvodásokat vontak be, akik szerettek
színes filctollakkal játszani. A gyerekeket három csoportba osztották: az
első csoportban lévőknek vonzó jutalmat helyeztek kilátásba, ha használják
a tollakat; a második csoportban lévőknek nem ígértek semmit előre, de
ugyanebben a jutalomban részesítették őket, ha használták a tollakat; a
harmadik csoportban lévőknek nem ígértek és nem is adtak semmit. Amikor
több héttel később a jutalmazás bármilyen formájának említése nélkül
próbának vetették alá a gyermekeket, az a két csoport, amelynél pozitív
kényszert alkalmaztak, sokkal kevésbé volt hajlamos arra, hogy játsszon a
filctollakkal.14 Az ellenakarat ösztöne miatt visszaütött a kényszer
alkalmazása. Egy másik, ehhez hasonló kísérletben Edward Deci
pszichológus két, egyetemi hallgatókból álló csoport viselkedését figyelte
meg, akiknek olyan rejtvényeket kellett megoldaniuk, amelyek iránt az
egyes résztvevők eredetileg is érdeklődtek. Az egyik csoportnak
pénzjutalmat adtak minden olyan esetben, amikor sikerült megoldaniuk egy
rejtvényt; a másik csoport nem részesült külső ösztönzésben. Miután már
nem adtak pénzjutalmat az első csoportnak, a csoportba tartozó diákok
sokkal nagyobb mértékben hagytak fel a játékkal, mint a másik csoport
tagjai, akik nem kaptak pénzt. „A jutalmak növelik egy viselkedés
valószínűségét – állapította meg dr. Deci –, de csak addig, amíg fenntartjuk
a jutalmazást. Ha nincs pénz, nincs játék.”15
Könnyű félreértelmezni a gyermek ellenakaratát, és összetéveszteni a
hatalomra való törekvéssel. Bár a körülményeinket soha nem uralhatjuk
teljes mértékben, de ha olyan gyereket nevelünk, akinek az ellenakaratával
nap mint nap szembe kell néznünk, az olyan, mintha állandóan a saját
gyengeségünkkel szembesítenének minket. Napjaink társadalmában nem
meglepő és nem is szokatlan a szülők számára, ha úgy érzik, gyengék,
elnyomják őket és zsarnokoskodnak felettük. Ilyenkor az impotencia, a
tehetetlenség érzése tölt el minket – amit akkor tapasztalunk meg, amikor a
gyermek-felnőtt kapcsolat nem elég erős –, és kezdjük úgy látni a
gyermekeinket, mint akik manipulálnak, irányítanak minket, és még
jelentős hatalommal is rendelkeznek.
Felül kell emelkednünk a tüneteken. Ha csak az ellenállást és a
szemtelenséget fogjuk fel, akkor dühvel, frusztrációval és kényszerrel
válaszolunk. Tudnunk kell, hogy a gyermek ösztönösen reagál, amikor úgy
érzi, hogy mások akarnak diktálni neki. Nemcsak az ellenakaratot kell
felismernünk, hanem azzal is tisztában kell lennünk, ha meggyengült a
kötődés. Nem a dac és az ellenszegülés az igazi probléma, hanem a kortárs-
orientáció, ami miatt visszafelé sül el az ellenakarat, és a felnőttek ellen
irányul, és nem tudja betölteni természetes rendeltetését.
Ahogyan azt a negyedik részben bővebben is kifejtjük, a gyermek
ellenakaratára a legjobb válasz az erősebb szülői kapcsolat és az, ha
ritkábban alkalmazunk kényszert.
 HETEDIK FEJEZET

A kultúra ellaposodása
A következőkben két tinédzser beszélgetésének a szó szerinti másolatát
közöljük, amelyet az MSN Messengeren folytattak (az MSN-en használt
nevüket, illetve azonosítójukat nagybetűvel jeleztük):
„ AKKOR AZT MONDTA: RECTUM{4}!! EZ A FIAM NEVE: szasz!
C RONTASAURUS ÉS R IPPITAR CSATLAKOZNAK A B ARNYARD T AI C SI
K LUBHOZ: mizu?
AKKOR AZT MONDTA: RECTUM!! EZ A FIAM NEVE: ??
C RONTASAURUS ÉS R IPPITAR CSATLAKOZNAK A B ARNYARD TAI C SI K
LUBHOZ: szasz!
AKKOR AZT MONDTA: RECTUM!! EZ A FIAM NEVE: mizu?”
Ennek az elektronikus párbeszédnek – amely jól illusztrálja, mi folyik
levelezés gyanánt a mai serdülők között – három jellemzője is szembetűnő.
Először is a nagy gonddal megalkotott, hosszú, értelmetlen, némi gúnnyal
és tiszteletlenséggel fűszerezett álnevek. Az imázs és nem a kontextus
számít. Másodszor – éles ellentétként – a nyelv leszűkítése valójában
összefüggéstelen, egyszavas mondatokra. Végül a mondanivaló teljes
üressége: kapcsolattartás valódi kommunikáció nélkül. A „szasz!” az
általános köszöntésnek felel meg. A „mizu” a „mi újság?” lerövidítése, amit
a „hogy vagy?” helyett használnak – ami nem jelenti azt, hogy őszintén
érdeklődnének a másik hogyléte iránt. Az ilyen „beszélgetések” hosszú
órákig tarthatnak és tartanak is anélkül, hogy a kamaszok bármi értelmeset
közölnének egymással. Valójában törzsi, a felnőttek számára ismeretlen
nyelvet használnak, amelynek az a burkolt célja, hogy úgy lépjenek
kapcsolatba másokkal, hogy közben semmi fontosat vagy értékeset ne
áruljanak el önmagukról.
„A mai tinédzserek törzset alkotnak”, írta Patricia Hersch újságíró 1999-
ben megjelent, amerikai serdülőkről szóló könyvében. Ahogyan az egy
törzshöz illik, a tiniknek megvan a saját nyelvük, értékeik, zenéjük,
öltözködési előírásaik és azonosító jeleik, mint például a testékszerek és a
tetoválások. A szülők talán a korábbi időkben is úgy érezték, hogy a
tizenéves gyermekeik irányíthatatlanok, de a mai serdülők törzsi
viselkedése példátlan. Például az ifjú Capuletek és Montague-k utcai
párbajozását és civakodását a Rómeó és Júliában úgy is tekinthetjük, mint
törzsi háborút. Az is volt, ám egy döntő fontosságú különbség mutatkozik
Shakespeare ifjú hősei és a mai tinédzserek között: Shakespeare figurái
azonosultak a szüleik törzsével – vagyis családjával –, és az
ellenségeskedés a családok között dúlt. A darab központi konfliktusa sem
generációk között feszült: a fiatalok nem engedelmeskedtek a szüleiknek,
de nem utasították el őket, és csak az egymás iránt érzett szerelmük
kedvéért akarták összehozni őket. Támogató felnőttek segítettek nekik, mint
például a barát, aki a titkos esküvői szertartásukat celebrálta. A mai tini
törzseknek nincs kapcsolatuk a felnőtt társadalommal. Leonard Bernstein
West Side Storyjában – amely Rómeó és Júlia meséjének modern, amerikai
változata – az egymással harcoló tinédzserbandák teljesen elszigetelődnek a
felnőttek világától, és keserűen ellenségesek vele.
Bár abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy a fiataloknak ez a
törzsiesülése ártalmatlan folyamat, valójában történelmileg új jelenséggel
állunk szemben, amely bomlasztó hatással van a társadalomra. Fokozza a
frusztrációt, amelyet sok szülő érez, amikor azt látják, hogy képtelenek
átadni a saját hagyományaikat a gyermekeiknek.
Abban a különálló törzsben, amelyhez sok gyermekünk csatlakozott, az
értékek és a kultúra átadása horizontálisan történik, egyik tanulatlan és
éretlen személy közvetíti a másiknak. Ez a folyamat – amelyet akár a
kultúra ellaposodásának is tekinthetünk – a szemünk láttára rombolja le a
civilizált társadalmi működés egyik alapját. Az, hogy a generációk között
van némi feszültség, természetes része a fejlődésnek, de a feszültség
általában olyan módon oldódik, ami lehetővé teszi a gyermeknek, hogy az
idősebbek kultúrájával összhangban érjen felnőtté. A fiatalok szabadon
kifejezhetik magukat anélkül, hogy elfelejtenék vagy figyelmen kívül
hagynák a vertikálisan, nemzedékről nemzedékre hagyományozott
egyetemes értékeket. Ma azonban nem ezt látjuk.
„A gyermekek a nyugati civilizációkban egyre inkább egymásra
kezdenek hasonlítani a megjelenésükben és a viselkedésükben, és nem a
szüleikre vagy a nagyszüleikre”, jelentette ki nemrégiben az MTV egyik
műsorvezetője. Bár ez a mondat kérkedésként hangzott el egy olyan show-
műsorban, amely a csatorna fennállását ünnepelte, a következményeit
tekintve akkor is riasztó igazságra világít rá.
 A kultúra átadása biztosítja azoknak a sajátos formáknak a túlélését,
amelyekkel kifejezésre juttatjuk emberi létezésünket. Ez messze túlmutat a
szokásainkon, a hagyományainkon és a jelképeinken, mert magába foglalja
azt, ahogyan kifejezzük magunkat gesztusokban és szavakban, ahogyan
felékesítjük magunkat díszekkel és öltözékekkel, illetve hogy mit, hogyan
és mikor ünnepelünk. A kultúra meghatározza a kapcsolatteremtés, az
üdvözlés és búcsúzás, a valakihez tartozás és a lojalitás rítusait. Minden
kultúrában központi szerepet játszik az étel – hogyan készítjük és
fogyasztjuk el, hogyan állunk hozzá, és milyen funkciókat szolgál. A zene –
amelyet az emberek szereznek és hallgatnak – szintén szerves része minden
kultúrának.
A kultúra átadása – normális esetben – automatikus része a
gyermeknevelésnek. A kötődés, amellett, hogy elősegíti a függőséget,
megóvja a gyermekeket a külső ártalmaktól és segíti őket a függetlenné
válás útján, a kultúra átadásának a csatornája is. Ameddig egy gyermek
megfelelően kötődik az érte felelős felnőttekhez, a kultúra áramlik a
gyermekhez. Más szavakkal megfogalmazva: az érte felelős felnőttekhez
megfelelően kötődő gyermek spontán módon informálódik, úgy, hogy
magába olvasztja a felnőttek kulturális formáit. Howard Gardner, a
fejlődéslélektan neves kutatója szerint a gyermekek életük első négy évében
spontán módon több tudást szívnak magunkba a szüleiktől, mint a további
hivatalos, illetve intézményesített neveltetésük alatt együttvéve.16
Ha a kötődés működik, a kultúra átörökítése a felnőtt részéről nem
igényel szándékos tanítást vagy utasítást, illetve tudatos tanulást a gyermek
részéről. A gyermek kapcsolat iránti vágya és az a hajlama, hogy a
felnőttektől vár útmutatást, gondoskodik erről. Ha segítünk a gyermeknek,
hogy valódi, hiteles egyéniséggé váljon és szert tegyen a szellem érett
függetlenségére, akkor a kultúra áthagyományozása egyik nemzedékről a
másikra nem a gépies utánzás vagy a vak engedelmesség folyamata lesz. A
kultúra a valódi, az igazi önkifejezés eszközévé válik. Az egyéni kreativitás
a kultúra kontextusában indul virágzásnak.
Amikor egy gyermek kortársorientált lesz, a civilizáció átadási útvonalai
megszűnnek működni. Az új, utánzandó példaképek más gyermekek vagy
kortárscsoportok, vagy az aktuális popsztárok lesznek. A gyermek a
megjelenését, a testtartását, az öltözködését és a viselkedését is a társaiéhoz
igazítja. Még a nyelvezete is megváltozik – még inkább elszegényedik,
kevésbé képes tolmácsolni a megfigyeléseit és a tapasztalatait, és a
jelentések és árnyalatok tekintetében is kevésbé lesz kifejező.
A kortársorientált gyermekek nincsenek megfosztva a kultúrától, de a
kultúrát, amelyben élnek, a kortárs-orientáció hozza létre. Habár felnőttek
irányítják a médiát, amely ezt a kultúrát közvetíti, mégis a gyermekek és a
fiatalok ízlését és igényeit elégíti ki. Ők, vagyis a fiatalok rendelkeznek
azzal a vásárlóerővel, amely meghatározza a kulturális ipar profitját – még
akkor is, ha a folyamatban a szülők jövedelme vesz részt. A
reklámszakemberek nagyon is tisztában vannak vele, hogyan aknázhatják ki
rafináltan a kortársimitáció hatalmát, miközben az elektronikus
tömegmédián keresztül az egyre fiatalabb vásárlói csoportokat célozzák
meg. Ily módon a fiataljaink diktálják a hajviseletet és a divatot, a zene is a
fiatalok tetszését igyekszik elnyerni, és a fiatalok határozzák meg a
különböző rendezvények jegyeladását. A fiatalok alakítják ki korunk
kulturális ikonjait. A felnőttek, akik kielégítik a kortársorientált fiatalok
elvárásait, talán irányítják a piacot, és hasznot húznak belőle, de mint a
kultúra átadásának az ügynökei, egyszerűen csak kiszolgálják az egészséges
felnőttkötődéstől elszakadt gyermekek leértékelődött kulturális ízlését. A
kortárskultúra a gyermekektől ered, és ahogy növekednek, velük együtt
fejlődik. Bizonyos okokból, amelyeket a harmadik részben fejtünk ki, a
kortárs-orientáció agressziót és egészségtelen, idő előtti szexuális aktivitást
vált ki. Az eredmény egy agresszívan ellenséges és hiperszexualizált
ifjúsági kultúra, amelyet a tömegmédia terjeszt, és amelynek a gyermekek
már kora kamaszkoruktól ki vannak téve. A mai rockzenei videók még
azokat a felnőtteket is sokkolják, akik ugyancsak a „szexuális forradalom”
hatása alatt nőttek fel. Ahogyan a kortárs-orientáció egyre korábban és
korábban jelentkezik, úgy az általa kreált kultúra is. A fenékrázó és
köldökmutogató Spice Girls-jelenség a kilencvenes évek végén és e könyv
megírásakor már gyorsan halványuló emlék; visszatekintve ártatlan
kulturális kifejezésmód volt, ha összehasonlítjuk azokkal a pornografikusan
eroticizált popsztárokkal, akiket a mai kiskamaszok számára „szolgálnak
fel”.
Habár már az ’50-es években megjelent egyfajta ifjúsági kultúra, a
kortárs-orientáció által létrehozott kultúra első nyilvánvaló és drámai
megnyilvánulása az 1960-as és ’70-es évek hippi ellenkultúrája volt. A
kanadai médiaelméleti szakember, Marshall McLuhan úgy nevezte ezt,
hogy „az elektronikus kor új törzsisége”. A hajviselet és az öltözködés,
valamint a zene jelentős szerepet játszott ennek a kultúrának a
kialakításában, de ami mindennél jobban meghatározta, az a kortárskötődés,
vagyis annak a dicsőítése volt, ami előidézte. A barátok a család elé
kerültek. A fiatalok a kortársakkal való fizikai érintkezést és kapcsolatokat
hajszolták: kihirdették a poptörzs testvériségét, például a generációs alapú
„Woodstock nemzet”-ben. A kortárscsoport számított az igazi családjuknak.
Szállóige lett köztük a „Ne bízz senkiben harminc felett!”, és jóval tovább
mentek, mint az idősebb nemzedék egészséges kritizálása – harciasan
elutasították a hagyományokat. Szinte megjósolható volt, hogy a kultúra
degenerációja egyrészt elidegenedéshez és kábítószerezéshez vezet,
másrészt, hogy a fősodorhoz tartozó intézmények – amelyek ellen a lázadás
irányult – kereskedelmi megfontolásból befogadják ezt a trendet.
A régi, viharos időket átélt kultúrák bölcsessége évszázadok, gyakran
évezredek során halmozódott fel. Az egészséges kultúrákban olyan rítusok,
szokások és a cselekvésnek olyan formái is jelen vannak, amelyek
megvédenek saját magunktól, és megóvják az emberi élethez szükséges
értékeket még akkor is, ha nem vagyunk a tudatában annak, hogy mik is
ezek az értékek. Egy fejlett kultúrának szüksége van művészetre és zenére,
amelybe belenőhet az ember, olyan szimbólumokra, amelyek a létezés
mélyebb értelmét fejezik ki, és olyan példaképekre, amelyek a nagyságra
ösztönöznek. A legfontosabb azonban, hogy egy kultúrának védelmeznie
kell a lényegét és azt a képességét, hogy reprodukálja önmagát – vagyis a
gyermekek kötődését a szüleikhez. Abban a kultúrában, amelyet a kortárs-
orientáció hozott létre, nincs bölcsesség, nem védi meg a tagjait saját
maguktól, csak múló divathóbortokat produkál, és sekélyes, érték és
jelentés nélküli bálványokat imád. Csak az éretlen ifjúság fejletlen egóját
szimbolizálja, és lerombolja a szülő-gyermek kapcsolatokat. Minden újabb
kortársorientált nemzedék megjelenésével a kultúra újabb és újabb
elértéktelenedésének lehetünk a tanúi. Minden önámítás és a felnőttek
világától való önelégült elszigetelődés ellenére a Woodstock „törzs” mégis
olyan egyetemes értékeket vallott magáénak, mint amilyen a béke, a
szabadság és a testvériség. A mai zenei tömegtalálkozók viszont már semmi
másról nem szólnak, mint a stílusról, az egóról, a törzsi tobzódásról és a
pénzről.
A kortárs-orientáció által létrehozott kultúra a szó szoros értelmében
meddő: nem tudja reprodukálni önmagát vagy átadni azokat az értékeket,
amelyek a következő nemzedékeket szolgálhatnák. Nagyon kevés harmadik
generációs hippi létezik. Legyen bármilyen nosztalgikus vonzereje, ez a
kultúra nem sok maradandó értéket hozott létre. A kortárskultúra rövid
életű, múlékony, és naponta újraalkotják, vagyis culture du jour. A
kortárskultúra tartalma a kortársorientált gyermekek és a fejlődésükben
megrekedt felnőttek lelkiségét tükrözi vissza. Bizonyos értelemben
szerencsés, hogy a kortárskultúra nem hagyományozható át a következő
nemzedékekre, mivel az egyetlen jó tulajdonsága az, hogy minden
évtizedben megújul. Nem építő, tanító vagy tápláló, nevelő hatású, és
távolról sem ébreszti fel a jót sem bennünk, sem a gyermekeinkben.
A kortárskultúrában – amely kizárólag a pillanatnyi divattal van
elfoglalva – még nyomokban sem lelhető fel a hagyomány és a történelem.
Minél erősebb a kortárs-orientáció, a gyermekek annál kevésbé érdeklődnek
a történelem iránt; legyen szó akár a legújabb kori történelemről is.
Számukra a jelen és a jövő egy vákuumban létezik, aminek semmi köze a
múlthoz. Mindez nagyon is ijesztő, ha belegondolunk, hogy ekkora
tudatlanság mellett számíthatunk-e egyáltalán a megfelelő információkon
alapuló politikai és társadalmi döntéshozatalra. Érzékletes példa erre
napjaink Dél-Afrikája, ahol az apartheid vége nemcsak a politikai
szabadságot hozta magával, hanem a negatív oldalon a gyors és egyre
nagyobb méreteket öltő nyugatiasodást és a globalizált kortárskultúra
megjelenését is. A generációk közötti feszültség már szinte tapintható. „A
szüleink arra tanítanak, mi történt a múltban – mondta egy dél-afrikai
tinédzser egy kanadai újság tudósítójának. – Folyton a rasszistákról és a
politikáról beszélnek…” A riporter Steve Mokwenát, a harminchat éves
történészt és az apartheidellenes harc veteránját úgy írta le, mint aki „más
világból származik, mint a fiatalok, akikkel most dolgozik”. „Őket az
amerikai popkultúra szemetével kényszertáplálják. Ez rendkívül aggasztó”,
mondta Mokwena, aki a harmincas évei közepén jár, és aligha tekinthető
kaporszakállú aggastyánnak.17
Az olvasó azzal érvelhet, hogy a kortárs-orientáció talán elvezethet
minket a kultúra valódi, hiteles globalizálódásához, egy egyetemes
civilizációhoz, amely már nem osztja fel a világot „miránk és őrájuk”. Nem
azzal dicsekedett az MTV műsorvezetője, hogy a televízió előtt ülő
gyermekek világszerte jobban hasonlítanak egymásra, mint a saját szüleikre
és nagyszüleikre? Nem lehet, hogy ez a jövőbe vezető út, egy módja annak,
hogy meghaladjuk azokat a kultúrákat, amelyek elválasztanak minket, és
megteremtsük a kapcsolatok és a béke világméretű kultúráját? Úgy
gondoljuk, hogy nem.
A globális technológia által létrehozott felszínes hasonlóságok ellenére a
kortárs-orientáció dinamikája inkább a megosztást segíti elő, és nem egy
egészséges egyetemességet. Elég, ha csak a fiatalok bandáinak extrém
törzsiesülését nézzük, azokat a társadalmi formációkat, amelyekbe csak a
leginkább kortársorientált fiatalok léptek be. Ha arra törekszünk, hogy
valakihez csaknem teljesen hasonlóvá váljunk, az azonnal arra ösztönöz
minket, hogy másoktól különbözni akarjunk. Ahogyan a választott
csoporton belüli hasonlóságok megerősödnek, a csoporton kívüli
különbségek hangsúlyossá válnak, egészen az ellenségességig. Minden
csoport erősebb és szilárdabb lesz a kölcsönös utánzástól és egymás
lemásolásától. A törzsek így formálódtak spontán módon az idők
kezdetétől. A döntő különbség az, hogy a hagyományos törzsi kultúra
átörökíthető, míg ezeket a mai törzseket meghatározzák és behatárolják a
generációk közötti korlátok.
Az iskolai környezet bővelkedik ilyen dinamikákban. Amikor éretlen, a
felnőttekhez fűződő kapcsolataiktól megfosztott gyerekek elvegyülnek
egymással, hamarosan spontán módon kialakulnak a csoportok, gyakran
olyan, egyértelmű választóvonalak mentén, mint az életkor, a nem és a
rassz. Ezekben a nagyobb csoportokban bizonyos szubkultúrák fejlődnek
ki: néha az öltözködés vagy a megjelenés mentén, néha a közös érdeklődési
kör, vélemény vagy képességek szerint, és létrejön az izomagyúak, az
eszesek vagy a számítógépzsenik tábora. Időnként a kortársorientált
szubkultúrák, például gördeszkások, bicajosok vagy bőrfejűek közt
alakulnak ki kisebb csoportok. Sok ilyen szubkultúrát a média alakít ki,
majd formál és támogat a kultikus ruházat, a szimbólumok, a filmek, a zene
és a nyelv révén. Ha a kortársorientált jéghegy csúcsán vannak a bandák és
a bandákba bekerülni akarók, az alján találhatók a klikkek. Ugyanúgy,
ahogyan a két, MSN-en levelező kamasz a fejezet elején, az éretlen, egymás
körül keringő fiatalok mind megalkotják a saját nyelvüket és
kifejezésmódjaikat, amelyek elszegényítik az önkifejezésüket, és elvágják
őket másoktól. Természetesen ilyen jelenségek azelőtt is előfordultak, de
közel sem olyan mértékben, mint aminek ma tanúi lehetünk.
Az eredmény a Patricia Hersch által megfigyelt törzsiesülés. A
gyermekek, akik elfordulnak a családjuktól, nem kötődnek a tanáraikhoz, és
akik még nem elég érettek ahhoz, hogy egymáshoz önálló lényként
tudjanak viszonyulni, automatikusan csoportokba rendeződnek, hogy
kielégítsék a kötődés iránti ösztönüket. A csoport kultúrája vagy kitalált,
vagy egészében véve a kortárskultúrából kölcsönzik. A gyermekek
viszonylag gyorsan felismerik, melyik törzshöz tartoznak, mik a szabályok,
kihez szólhatnak és kitől kell távol tartaniuk magukat. Annak ellenére, hogy
arra tanítjuk a gyermekeinket, hogy tartsák tiszteletben az egyéni
különbözőségeket, és megpróbáljuk beléjük nevelni az összetartó
civilizációhoz tartozás igényét, társadalmunk riasztó sebességgel hullik szét
töredékeire, és törzsi káoszba torkollik. A saját gyermekeink állnak ennek a
folyamatnak az élén. Azt az időt, amit szülőként és oktatóként azzal töltünk,
hogy megpróbáljuk őket társadalmi toleranciára, elfogadásra és etikettre
tanítani, sokkal inkább arra kellene fordítani, hogy a velük való
kapcsolatokat ápoljuk. Azok a gyermekek, akiket a természetes kötődési
hierarchiákban neveltek, sokkal kevésbé fogékonyak a spontán
törzsiesülésre. A társadalmi értékek, amelyeket beléjük akarunk plántálni,
csak a kötődés létező csatornáin keresztül adhatók át.
A kultúra, amelyet a kortárs-orientáció hozott létre, nehezen keveredik
más kultúrákkal. Mivel a kortárs-orientáció önmagában létezik, az általa
kitermelt kultúrára is ez a jellemző. Inkább kultuszként, semmint
kultúraként működik. Az éretlen emberek, akik magukévá teszik a kortárs-
orientáció által létrehozott kultúrát, elszakadnak a más kultúrákban élő
emberektől. A kortársorientált fiatalok valójában büszkélkednek a
hagyományos értékek és a történelmi összefüggések kizárásával. Azok az
emberek viszont, akik vertikálisan átörökített, eltérő kultúrákból
származnak, megőrzik azt a képességüket, hogy tisztelettel viszonyuljanak
egymáshoz, még ha a történelmi és politikai konfliktusok, amelyekbe
belekeverednek, a gyakorlatban gyakran felül is írják ezt a képességet. A
különböző kulturális kifejeződések mögött kölcsönösen felismerik az
emberi értékek egyetemes voltát, és értékelik a különféleség, a
változatosság gazdagságát. A kortársorientált gyermekek azonban
hajlamosak arra, hogy kizárólag egymással foglalkozzanak. Elkülönülnek
azoktól, akik nem olyanok, mint ők. Amint a kortársorientált gyermekeink
elérik a serdülőkort, sok szülő rádöbben, hogy már alig ismeri fel a
gyermekét a törzsi zenéjével, öltözetével, rítusaival és testékszereivel,
illetve tetoválásaival. „A tetoválás és a testékszerek, amelyek valaha
sokkolóan hatottak, ma már csupán generációs jelzőtáblák egy olyan
kultúrában, amely folyamatosan átrajzolja a határokat a még elfogadható és
az elutasított viselkedés között”, mutatott rá egy kanadai újságíró 2003-
ban.18
A gyermekeink közül sokan úgy nőnek fel, hogy megfosztják magukat az
egyetemes kultúrától, amely az emberiség halhatatlan műveit hozta létre: a
Bhagavad-gítát, Dante és Rúmi műveit, Shakespeare, Cervantes és
Faulkner írásait vagy a kortárs szerzők legjobb és legeredetibb alkotásait,
Beethoven és Mahler zenéjét vagy akár a Biblia nagyszerű fordításait. Csak
azt ismerik, ami éppen keresett, kelendő és népszerű, és csak azt értékelik,
amit meg tudnak osztani a kortársaikkal.
A kölcsönös tiszteleten, kíváncsiságon és a közös emberi értékeken
alapuló igazi, pozitív értelemben vett univerzalitásnak nincsen szüksége a
kortárs-orientáció által létrehozott globalizált kultúrára. Lelki érettségre van
hozzá szükség – olyan érettségre, amely nem érhető el didaktikus tanítás
révén, csakis egészséges fejlődés útján. Ahogyan azt a következőkben látni
fogjuk, csak a felnőttek segíthetik a gyermekeket abban, hogy így nőjenek
fel. És csak a felnőtt mentorokkal – szülőkkel, pedagógusokkal, idősebb
társakkal, zenei és intellektuális alkotókkal – való egészséges kapcsolatban
tudnak a gyermekek élni azzal a jogukkal, ami a születésüktől kezdve
megilleti őket, vagyis hozzájutni az emberiség univerzális kulturális
hagyatékához, amely kiállta az idő próbáját. Csak az ilyen kapcsolatokban
tudják teljes mértékben kifejleszteni azokat a képességeiket, amelyek a
szabad, egyéni és friss kulturális önkifejezéshez szükségesek.
 HARMADIK RÉSZ

MEGREKEDVE AZ
ÉRETLENSÉGBEN: HOGYAN
AKADÁLYOZZA A
KORTÁRSKÖTŐDÉS AZ
EGÉSZSÉGES FEJLŐDÉST
 NYOLCADIK FEJEZET

Veszélyes menekülés az érzelmek elől

Amikor nemrég végigsétáltam a fiam középiskolájának a folyosóján
ebédidőben, megdöbbentem, hogy az érzés, amely elfogott, mennyire
hasonlít ahhoz, amit a fiatalkorúak börtönének folyosóin és ebédlőiben
éreztem, ahol valaha dolgoztam. A testtartások, a gesztusok, a
hanghordozás, a szavak és a kortársak közötti interakció, amelyeknek a
szemtanúja lehettem ebben a tinédzsertömegben, mind valami furcsa
sebezhetetlenséget sugallt. Úgy tűnt, ezek a srácok sérthetetlenek. A
viselkedésük egyfajta magabiztosságot, sőt kivagyiságot árult el, amely
támadhatatlannak, ám egyúttal sekélyesnek tűnt.
A kortárskultúrában a végső etika a „lazaság” – ami az érzelmi nyitottság
teljes hiánya. A kortárscsoportban a legnagyobb tiszteletnek örvendők
aggasztóan nyugodt fellépést színlelnek, kevés vagy éppen semennyi
félelmet nem mutatnak, úgy tűnik, immunisak a szégyennel szemben, és
olyasmiket mondanak, mint például „nem számít”, „nem érdekel” vagy
„tökmindegy.”
A valóság azonban eléggé különbözik ettől. Az emberi lények minden
teremtmény közül a legsebezhetőbbek. Ugyanis nemcsak fizikailag, hanem
lelkileg is tudunk sérülni. Akkor miért ez az ellentmondás? Hogyan
tűnhetnek ennyire sebezhetetlennek a fiatalok, akik valójában igen
sebezhetők? A keménységük, a „laza” viselkedésük csak megjátszott,
színlelt vagy valódi? Csak maszk, amit levethetnek, amikor biztonságban
érzik magukat, vagy ez a kortárs-orientáció valódi arca?
Amikor először találkoztam a serdülőkori sebezhetetlenség
szubkultúrájával, feltételeztem, hogy mindez csak színlelés. Az emberi
psziché kifejleszthet erős védekező mechanizmusokat a sebezhetőség
tudatos érzése ellen, olyan védelmi mechanizmusokat, amelyek mélyen
beágyazódnak az agy érzelmekért felelős idegpályáiba. Jobban esett azt
hinnem, hogy ezek a gyermekek, ha lehetőségük van rá, levetik a
páncéljukat, és felfedik gyengébb, őszintébb emberi oldalukat.
Alkalmanként így is történt, de gyakran úgy láttam, hogy a kamaszok
sebezhetetlensége nem megjátszás. Sokan voltak köztük, akik nem érezték,
hogy valaha is megbántották őket, és nem éreztek fájdalmat. Ezzel nem azt
állítom, hogy sebezhetetlenek voltak, de ami a tudatosan megélt érzelmeiket
illeti, nem volt semmiféle maszk, amit levehettek volna.
Az olyan gyermekek, akik képesek megélni a szomorúság, a félelem, a
veszteség és az elutasítás érzését, gyakran elrejtik ezeket az érzelmeiket a
kortársaik elől, nehogy nevetségessé váljanak, illetve támadásnak tegyék ki
magukat. A sebezhetetlenség álca, amelyet azért öltenek magukra, hogy
beleolvadjanak a tömegbe, de azon nyomban le is veszik, ha olyan emberek
társaságában vannak, akikkel biztonságban érzik magukat, és akik mellett
önmaguk lehetnek. Elsősorban nem ezekért a gyermekekért aggódom, bár
természetesen nyugtalanít, hogy a sebezhetetlenségnek ez a légköre milyen
hatással van a tanulásukra és a fejlődésükre. Ilyen környezetben az őszinte
kíváncsiság nem tud kibontakozni, nem tehetik fel szabadon a kérdéseiket,
és a tanulás iránti naiv lelkesedésüket sem tudják kifejezni. Ilyen közegben
nem mernek kockáztatni, és visszafojtják az élet iránti szenvedélyüket,
valamint a kreativitásukat.
A legveszélyeztetettebb és a lelki ártalmaknak leginkább kitett kamaszok
azok, akik nemcsak az iskolában, hanem általánosságban is
sebezhetetlenségre és keménységre törekszenek. Ezek a gyermekek nem
tudják felvenni vagy levenni a páncélt szükség szerint. A védekezésük nem
valami, amit tesznek, hanem a szerves részük. Ez az érzelmi
megkeményedés a bűnözőknél, a bandatagoknál és az utcagyerekeknél a
legnyilvánvalóbb, de jelentős dinamika a tipikus amerikai családoknál
tapasztalható kortárs-orientáció mindennapos változataiban is.
A kortársorientált gyermekek sebezhetőbbek
Az egyetlen oka annak, amiért a gyermek nem akar tudatában lenni a
sebezhetőségének az, hogy az már túl nagy ahhoz, hogy elviselje, a sebei túl
fájdalmasak ahhoz, hogy érezze őket. Más szavakkal megfogalmazva: azok
a gyermekek, akik a múltban átéltek egy érzelmi traumát, valószínűleg
később immunisak lesznek ugyanerre az érzésre.
Az, hogy kapcsolat van a pszichés sérülések és aközött, hogy valaki
menekül a sebezhetőség elől, azoknál a gyermekeknél a legszembetűnőbb,
akik valamilyen mély érzelmi fájdalmat éltek át. A védekező jellegű
érzelmi megkeményedésnek ezt az extrém formáját általában az árvaházi
vagy a több nevelőotthont is megjárt gyermekeknél figyelhetjük meg,
illetve olyanoknál, akik nagy veszteségeket szenvedtek el, vagy akiket
bántalmaztak, illetve elhanyagoltak. Ha figyelembe vesszük az őket ért
traumát, könnyű belátni, hogy miért fejlesztettek ki erős tudat alatti
védekezést.
Ami azonban meglepő, hogy sok olyan, tartósan kortársorientált
gyermeknél is kimutatható a védekezésnek ugyanez a foka, akik nem éltek
át a fentiekhez hasonló traumákat. Úgy tűnik, hogy a kortársorientált
gyermekeknek szükségük van arra, hogy ugyanolyan intenzíven
védekezzenek a sebezhetőség ellen, mint a traumát átélt gyermekek. Miért
van ez, ha nyilvánvalóan nincsenek hasonló élményeik?
Mielőtt megtárgyalnánk a kortársorientált gyermekeknél tapasztalható
fokozott sérülékenység, illetve érzelmi megkeményedés okait, nem árt
tisztáznunk, mit is jelent valójában az, hogy sebezhetőség ellen védett,
illetve közeli szinonimája, a sebezhetőség elől való menekülés. Mindkét
elnevezés az agynak arra az ösztönös védekező reakciójára utal, ami akkor
következik be, amikor teljesen eluralkodik rajtunk a sebezhetőség érzése.
Ezek a tudat alatti védekező reakciók a sebezhetőség tudata ellen kelnek
életre, nem a tényleges sebezhetőség ellen. Az emberi agy nem képes
megvédeni a gyermeket a sérülésektől, csak attól, hogy sebzettnek érezze
magát. A sebezhetőség ellen védett és sebezhetőség elől való menekülés
kifejezések magukban foglalják ezeket a jelentéseket. Egyfelől azt fejezik
ki, hogy a gyermek elveszíti a kapcsolatát azokkal a gondolatokkal és
érzelmekkel, amelyek a sebezhetőség érzetét keltik benne; másfelől az
érzelmi sérülésekkel szembeni érzékenység csökkent mértékű
tudatosulására utalnak. Olykor mindenki átél ilyen érzelmi bezárkózást.
Egy gyermek akkor válik védetté a sebezhetőséggel szemben, amikor a
bezárkózás már nemcsak ideiglenes reakció, hanem állandó állapottá válik.
Négy oka van annak, hogy a kortársorientált gyermekek jobban ki
vannak téve az érzelmi sérüléseknek, mint a felnőttorientált gyerekek. A
következmény pedig a menekülés a sebezhetőség elől, ami nyugtalanítóan
hasonló a traumát átélt gyermekek érzelmi megkeményedéséhez.
A kortársorientált gyermekek elveszítik a stressz
elleni védekezőképességüket
Az első ok, ami miatt a kortársorientált gyermekeknek jobban meg kell
keményíteniük a lelküket az, hogy elveszítették a természetes erőforrásukat
és magabiztosságukat, és – ezzel egyidejűleg – az elviselhetetlen sérülések
és fájdalom elleni természetes pajzsukat is.
 Eltekintve a körülöttünk mindenütt tapasztalható tragédiáktól és
traumáktól, egy gyermek személyes világa is teli van intenzív
interakciókkal és eseményekkel, amelyek sérülést okozhatnak neki, mint
például, ha nem figyelnek rá, ha úgy érzi, nem fontos, ha kiközösítik, ha
nem jól teljesít, ha valaki megszidja, ha nem szeretik, ha nem részesítik
előnyben, ha megszégyenítik vagy ha kinevetik. Ami a gyermeket megvédi
mindettől a stressztől, az a szülőhöz való kötődése. A kötődés az, ami
számít: ameddig a gyermek nem kötődik azokhoz, akik lekicsinylik,
megalázzák, viszonylag csekély ártalom éri. A gúnyolódás sértheti, és
olykor könnyeket is csalhat a szemébe, de a hatás nem lesz tartós. Amikor a
szülő az iránytű, azok az üzenetek a fontosak, amiket ő mond. Amikor
bekövetkezik egy trauma vagy tragédia, a gyermek a szülőre tekint
jelzésekért, iránymutatásért, hogy aggódjon-e vagy se. Ameddig a kötődés
erős, még az ég is leszakadhat, és a világ is darabjaira hullhat, de a
gyermekek viszonylag védettek lesznek attól, hogy veszélyesen
sebezhetőnek érezzék magukat. Roberto Benigni Az élet szép című filmje –
amely egy zsidó apáról szól, aki meg akarja védeni a fiát a rasszizmus és
népirtás szörnyűségeitől – megrendítően szemlélteti mindezt. A kötődés
megóvja a gyermeket a külső világtól.
Egy apa elmesélte nekem, hogy miképpen volt a tanúja a kötődés óvó
erejének, amikor a fia, akit most Bradennek nevezünk, körülbelül ötéves
volt. „Braden focizni akart a helyi csapatban. Az edzés legelső napján
néhány idősebb fiú kikezdett vele. Amikor hallottam, hogy csúfolják és
kinevetik, gyorsan védelmező apamedvévé változtam. Már épp helyre
akartam tenni ezeket a fiatal nagyszájúakat, amikor láttam, hogy Braden
csípőre teszi a kezét, kihúzza magát, kidülleszti a mellét, és bátran
szembeszáll velük. Majd hallottam, hogy valami ilyesmit mond: »Nem
vagyok kis hülye! Apukám azt mondja, igazi focista vagyok.« És úgy tűnt,
ez így is van.” Braden elképzelése arról, hogy az apja mit gondol róla,
jobban megvédte őt, mint ha az apa közvetlenül beavatkozott volna. Az apa
róla alkotott véleménye elsőbbséget élvezett. Ezzel visszaverhette a
kortársai támadását. Ezzel ellentétben egy kortársorientált gyermek, aki az
önértékelése megerősítéséhez többé már nem tekint a felnőttekre, nem
rendelkezik ilyen védelemmel.
Ennek a dinamikának természetesen van egy árnyoldala. Amilyen
mértékben megvédi ezt a fiút az apjához való kötődése a másokkal való
fájdalmas interakciótól, olyan mértékben érzékennyé is teszi őt az apa
szavaival és tetteivel szemben. Ha ő, a szülő alázná, szégyenítené meg vagy
sújtaná megvetéssel, Braden kétségbe esne. A szüleihez való kötődése
nagyon sebezhetővé teszi a velük való kapcsolatában, de kevésbé
sebezhetővé a másokkal való kapcsolatában. A kötődésnek van egy belső és
egy külső oldala: a sebezhetőség belül van, a sebezhetetlenség pedig kívül.
A kötődés egyben pajzs és kard is. A kötődés felosztja a világot olyanokra,
akik bántani tudnak bennünket, és akik nem. A kötődés és a sebezhetőség –
az emberi létezés e két fő motívuma – kéz a kézben járnak.
Szülőként az egyik nyilvánvaló feladatunk, hogy megvédjük a
gyermekeinket a fizikai sérülésektől. Habár a sérülés szemmel nem mindig
látható, lelkileg még sebezhetőbbek vagyunk. Még mi, viszonylag érett
felnőttek is összeomolhatunk a fájdalomtól, amit akkor érzünk, ha
megszakad egy fontos kapcsolatunk. Ha mi, felnőttek is szenvedünk ettől,
mennyivel inkább ki vannak téve ennek a gyermekek, akik sokkal inkább
függők, és sokkal nagyobb szükségük van a kötődésekre.
A kötődés a gyermek legnagyobb szükséglete és a legerősebb ösztönzője,
és mégis, a kötődés teszi ki annak, hogy bántódása essék. Olyan ez, akár az
érem két oldala: egyik sem létezhet a másik nélkül. Minél jobban kötődik a
gyermek, annál inkább ki van téve a sérüléseknek. A kötődés sebezhető
terület. És ez elvezet minket a második okhoz, amelynek feltárása
megmagyarázza, hogy a kortársorientált gyermekeknél miért tapasztalunk
magasabb fokú érzelmi védekezést.
A kortársorientált gyermekek érzékennyé válnak a
gyermekek közötti érzéketlen interakciókra
Ahogyan a felnőttorientált gyermekek sebezhetők a szülőkkel és a
tanárokkal való kapcsolatukban, ugyanúgy a kortársorientált gyermekek is
sérülhetnek az egymással való kapcsolataikban. Mivel elveszítették a szülői
kötődés pajzsát, nagymértékben érzékenyekké válnak más gyermekek
tetteire és kommunikációjára. A probléma az, hogy a gyermekek
természetes interakciója távolról sem óvatos, tapintatos és civilizált.
Amikor a kortársak lépnek a szülők helyébe, ez a nemtörődöm és felelőtlen
interakció olyan hatalomra tesz szert, amelyet soha nem lenne szabad
birtokolnia. Elég, ha csak elképzeljünk, hogy mi, felnőttek hogyan
boldogulnánk, ha a barátainkkal ugyanolyan társadalmi interakciót kellene
folytatnunk, mint amilyet a gyermekeinknek nap mint nap el kell viselniük
– kicsinyes árulások, kiközösítés, megvetés, a megbízhatóság teljes hiánya.
Nem csoda, hogy a kortársorientált gyermekek bezárkóznak a sebezhetőség
elől.
A kortársak elutasításának a hatását tárgyaló – széles körű kutatásokon
alapuló – szakirodalom nagyon világosan leírja a negatív
következményeket, amikor olyan szavakat használ, mint például lesújtó,
bénító, kétségbeejtő, megdöbbentő.19 A gyermekek körében egyre jobban
terjed az öngyilkosság, és a szakirodalom jelzi, hogy ennek a kortársak
elutasítása az egyik – egyre gyakoribb – oka. Jómagam közvetlen módon
figyeltem meg számos olyan felnőtt és gyermek életét, akiket
megnyomorított az a bánásmód, amelyet a kortársaiktól elszenvedtek. A
pszichológusi praxisomban a legelső páciensem egy felnőtt áldozat volt,
akit még általános iskolás korában bántalmaztak a kortársai. Számára
ismeretlen okokból néhány frusztrált gyermek kipécézte, és folyamatosan
zaklatták. Olyan súlyos kényszerképzetek és rögeszmék alakultak ki nála,
hogy képtelen volt normális életet élni. Például nem tudott elviselni
semmiféle utalást az ötvenhetes számra, mivel 1957-ben bántalmazták a
kortársai a legsúlyosabban. Mintha megfertőzte volna ez a szám, komoly
tisztító szertartásokon kellett átesnie, ami a normális életet lehetetlenné tette
számára. A kortársak kiközösítése és kínzásai sok ilyen, a gyermekkorban
bűnbaknak bélyegzett ember életét tették már tönkre. (A legújabb
tanulmányok kimutatták, hogy ez a jelenség gyorsan terjed a kortárs-
orientáció hatására, ezért mi is közelebbről megvizsgáljuk a tizedik és
tizenegyedik fejezetben, amikor az agresszióról és a bántalmazásról lesz
szó.)
Az elsődleges ok feltehetően a kortársak elutasítása: a kiközösítés, a
kizárás, a megszégyenítés, a gúnyolódás, a csúfolódás, a bántalmazás. Több
szakértő is arra a következtetésre jutott, hogy a kortársak elfogadása
elengedhetetlen ahhoz, hogy egy gyermek érzelmileg egészséges legyen és
jól érezze magát a bőrében, és nincs annál rosszabb, mint ha a kortársai nem
kedvelik. Feltételezik, hogy a kortársak elutasítása automatikusan arra ítéli
a gyermeket, hogy egy életen át kételkedjen önmagában. Ma sok szülő attól
fél, hogy a gyermekeiknek nem lesznek barátaik és hogy nem tisztelik majd
őket a kortársaik. Ez a gondolkodás nem vesz számításba két fontos kérdést.
Mi teszi ilyen sebezhetővé a gyermeket? Miért egyre sebezhetőbbek a
gyerekek?
Teljes mértékben igaz, hogy a gyermekek hajlamosak arra, hogy
kiközösítsék, eltaszítsák, megszégyenítsék, csúfolják egymást és ne
vegyenek tudomást másokról. A gyermekek mindig is így viselkedtek, ha
az értük felelős felnőttek nem figyeltek eléggé rájuk. De a kötődés, és nem
a kortársak érzéketlen viselkedése vagy durva szavai teszik sebezhetővé a
gyermeket. Napjainkban kizárólag arra összpontosítunk, hogy milyen
hatása van annak, ha valakit elutasítanak vagy elfogadnak a kortársai, és
teljesen figyelmen kívül hagyjuk a kötődés szerepét. Ha a gyermek
elsősorban a szüleihez kötődik, akkor az érzelmi egészsége és a jó
közérzete szempontjából az a létfontosságú, hogy a szülők elfogadják, és ha
a szülők nem kedvelik, az mér pusztító csapást az önbecsülésére. A
gyermekek hajlama az embertelenségre valószínűleg mit sem változott, de,
amint azt a kutatások is bizonyítják, egyre erősödik az a tendencia, hogy a
gyermekeink egymástól szenvednek el sérülést. Ha manapság sok gyermek
sérül a kortársai érzéketlensége miatt, az nem szükségképpen azért van,
mert a gyermekek ma kegyetlenebbek, mint a múltban, hanem azért, mert a
kortárs-orientáció jobban kiszolgáltatta őket egymás gúnyolódásának és
érzelmi támadásainak. Az a mulasztásunk, hogy nem kötöttük magunkhoz
és más, értük felelős felnőttekhez a gyermekeinket, nemcsak kivette a
pajzsot a kezükből, de a kardot is a kortársak kezébe adta. Amikor a
kortársak helyettesítik a szülőket, a gyermekek elveszítik a létfontosságú
védelmüket mások meggondolatlanságával és tapintatlanságával szemben.
Ilyen körülmények között a gyermek sebezhetősége rendkívüli mértékben
megnövekedhet. Az ezzel járó fájdalom nagyobb, mint amit a legtöbb
gyermek el tud viselni.
A különféle felmérésekből világosan kiderül, hogy a gyermek számára a
legjobb védelem – még kamaszkorban is – az, ha szorosan kötődik egy
felnőtthöz. Az egyik legmeggyőzőbb felmérés során kilencvenezer serdülőt
vizsgáltak nyolcvan, különböző közösségben, amelyeket úgy választottak
ki, hogy a lehető legjobban reprezentálják az Egyesült Államokat. Az
elsődleges eredmény az volt, hogy a szüleikhez érzelmileg erősen kötődő
gyermekek sokkal kisebb valószínűséggel szenvedtek alkohol- és
drogproblémákban, kíséreltek meg öngyilkosságot, vettek részt erőszakos
cselekményekben vagy kezdtek korán szexuális életet.20 Másképpen
fogalmazva: ezek a kamaszok sokkal kevésbé voltak kitéve azoknak a
kockázatoknak, amelyek a sebezhetőséggel szembeni védettségből
fakadnak. A stresszel szembeni védettségüket, illetve az érzelmi
egészségüket és működésüket a szülőkhöz való erős kötődésük biztosította.
A híres amerikai pszichológus, Julius Segal – aki kiváló és úttörő
kutatómunkát végzett abban a témában, hogy mi teszi a gyermekeket
alkalmazkodóvá, rugalmassá és ellenállóvá – szintén erre a következtetésre
jutott. A világszerte végzett kutatásokat összegezve ugyanis azt állapította
meg, hogy a legfontosabb tényező, ami megóvja a gyermekeket a stressz
káros hatásaitól, nem más, mint az „életükben jelen lévő karizmatikus
felnőtt – egy olyan személy, akivel azonosulni tudnak, és akiből erőt
meríthetnek.”21 Segal azt is leszögezte: „semmi sem működik, ha hiányzik a
szülő és gyermek közötti elpusztíthatatlan, gondoskodó kapcsolat”.
A kortársaknak soha nem lett volna szabad ennyire sokat számítaniuk –
biztosan nem jobban, mint a szülőknek, a pedagógusoknak és más, a
kötődés szempontjából fontos felnőtteknek. A kortársak elutasítása és
gúnyolódása természetesen megmarhatja a gyermeket, de nem lenne
szabad, hogy ennyire húsbavágóan megbántsa és ilyen pusztító legyen. Egy
kiközösített gyermek mély bánata sokkal nagyobb problémát fed fel a
kortársak elutasításánál – a kötődés problémáját.
A gyermekek egymás iránt tanúsított egyre durvább kegyetlenségére
válaszul az iskolák Amerika-szerte olyan programokat terveznek,
amelyekkel a társadalmi felelősséget akarják beleplántálni a fiatalokba.
Rossz helyen keresgélünk, amikor gyermekeket akarunk rávenni arra, hogy
vállaljanak felelősséget más gyermekekért. Nézetem szerint teljesen irreális,
ha azt hisszük, hogy így megszüntethetjük a gyerekek közt az elutasítást és
a kiközösítést, valamint a sértő kommunikációt. Ehelyett azon kellene
munkálkodnunk, hogy helyreállítsuk a felnőttek hatalmát, hogy
megvédhessék a gyermekeket saját maguktól és egymástól, és ezáltal
kihúzzuk az éretlenség ilyen természetes megnyilvánulásainak a fullánkját.
A sebezhetőség kimutatását a kortársak kigúnyolják
és kihasználják
A kortársorientált fiatalok tehát két, súlyos pszichés kockázattal néznek
szembe, ami több mint elég ahhoz, hogy elviselhetetlenné tegye a
sebezhetőséget és rákényszerítse az agyukat a védekezésre: elveszítették a
szülői kötődés pajzsát, a kötődés erős kardja pedig az óvatlan és felelőtlen
gyermekek kezébe került. A harmadik csapás – és egyben harmadik ok a
kortársorientált gyermekek érzelmi bezárkózására –, ami meggátolja, hogy
mélyen és nyitottan érezzenek, hogy azok, akik már bezárkóztak a
sebezhetőség elől, hajlamosak a sebezhetőség minden jelére támadni.
 Példáért a spektrum egyik szélsőségesen távoli végéhez, a fiatalkorú
erőszakos bűnözőkkel folytatott munkámhoz nyúlok vissza, amelynek során
az egyik elsődleges célom az volt, hogy lebontsam a sebezhetőség elleni
védekezésüket, hogy érezni kezdjék a sérüléseiket. Ha egy kezelés sikeres
volt, és át tudtam segíteni őket a védelmi falukon, amelyet valamely mélyen
meghúzódó fájdalmuk ellen emeltek, az arcuk és a hangjuk ellágyult, és a
szemük könnyes lett. A legtöbb ilyen kamasszal évek óta először fordult
elő, hogy könnyezett. Ha valaki nem szokott sírni, egészen megváltozik
ilyenkor a szeme és az arca. Amikor elkezdtem a munkát, voltam olyan
naiv, hogy a kezelés után visszaküldtem a gyerekeket a többi börtönlakó
közé. Nem nehéz kitalálni, mi történt. Mivel a sebezhetőség még mindig az
arcukra volt írva, felkeltette a társaik figyelmét. Akik már védettek voltak a
saját sebezhetőségük ellen, úgy érezték, támadniuk kell. Úgy viselkedtek a
sebezhetőséggel szemben, mintha az ellenségük lenne. Hamar
megtanultam, hogy védekező intézkedéseket tegyek és segítsem a
pácienseimet abban, hogy ne látszódjon rajtuk a sebezhetőség. Szerencsére
volt egy mosdó az irodám mellett a börtönben. Néha a gyerekek egy órát is
eltöltöttek azzal, hogy hideg vízzel lemossák az arcukat és megpróbálják
letörölni az érzések legapróbb, árulkodó nyomát. Még ha a védekezésük
egy kicsit fel is puhult, még mindig viselniük kellett a sebezhetetlenség
maszkját, nehogy még jobban megsebezzék őket. A feladatom egyik része
az volt, hogy segítsek nekik meglátni a különbséget a sebezhetetlenség
maszkja – amelyet egy ilyen helyen viselniük kellett, nehogy áldozatokká
váljanak – és a lényükbe beépített sebezhetőség elleni védekezés között,
ami miatt nem tudtak mélyen és igazán érezni.
Ugyanez a dinamika – persze nem ilyen extrém formában – működik a
kortársorientált gyermekek világában is. A sebezhetőség általában kiváltja a
támadást, de többnyire nem ököllel, hanem megszégyenítéssel. Sok
gyermek hamar megtanulja, hogy el kell rejtenie a gyengeség, az
érzékenység és a törékenység jeleit, az ijedtségét, félelmét, buzgóságát,
kívánságait, sőt kíváncsiságát. Mindenekfelett pedig soha nem szabad
felfednie, hogy a csúfolódás célba talált és elérte a kívánt hatást.
Carl Jung azt írja, hogy másokban azt vagyunk hajlamosak támadni, amit
magunkban a legzavaróbbnak érzünk. Amikor a sebezhetőség az ellenség,
mindig megtámadják, valahányszor észreveszik – még ha a legjobb
barátokban látják is meg. Az ijedtségre utaló jelek kiválthatják a szóbeli
csúfolódást, mint amilyen a „gyáva kukac” vagy a „gyáva nyuszi”. A
könnyeket kinevetik. A kíváncsiság fintorgást vált ki belőlük, vagy azzal
vádolják a másikat, hogy furcsa és stréber. A gyengédség bármiféle
kinyilvánítása szűnni nem akaró cukkoláshoz vezethet. Felfedni azt, hogy
valami fáj vagy valami igazán fontos számunkra, kockázatos egy olyan
személy jelenlétében, akit zavar a saját sebezhetősége. Érzéketlenné vált
emberek társaságában az érzelmi nyíltság bármilyen kimutatása célponttá
tesz minket.
A kortárskapcsolatok eredendően bizonytalanok
Van egy negyedik és még alapvetőbb oka annak, hogy a kortársorientált
gyermekek a fokozott érzékenységük elől érzelmi támadásokba
menekülnek.
A kortárs-orientáció okozta sebezhetőség még akkor is erős, sőt
nyomasztó lehet, amikor a gyermekek nem bántják egymást. A
sebezhetőség be van építve a kortárskapcsolatok erőteljesen bizonytalan
természetébe. A sebezhetőség nemcsak abból fakad, ami megtörténik,
hanem abból is, ami megtörténhet – a kötődésben benne rejlő
bizonytalanság is sebezhetőséget vált ki. Amink van, azt elveszíthetjük, és
minél nagyobb az értéke, annál nagyobb a potenciális veszteség. Talán
elérhetünk bizonyos közelséget egy kapcsolatban, de nem tudjuk biztossá
tenni azzal, hogy belekapaszkodunk – ez nem olyan, mint amikor
megkötünk egy kötelet vagy kikötünk egy hajót, vagy lekötünk egy biztos
kamatozású állampapírt. Az embernek nagyon kevés ráhatása van arra, mi
történik egy kapcsolatban, vagyis hogy holnap még mindig akarnak-e és
szeretnek-e minket.
Habár a veszteség esélye minden kapcsolatban jelen van, mi, szülők
folyamatosan arra törekszünk, hogy megadjuk a gyermekeinknek azt, amit
ők képtelenek folyamatosan nyújtani egymásnak: egy olyan kapcsolatot,
amely nem azon alapul, hogy mennyire tesznek a kedvünkre, amit nem
azért alakítunk ki, hogy jól érezzük magunkat, és amiért semmilyen
viszonzást nem várunk cserébe. Más szavakkal, mi pontosan azt nyújtjuk a
gyermekeinknek, ami hiányzik a kortárskötődésekből: a feltétlen elfogadást.
Az emberi lények ösztönösen megérzik, mely ponton válik a
sebezhetőség elviselhetetlenné. A veszteségektől való félelmen alapuló
sebezhetőség szerves része a kortárskapcsolatoknak. A kortárskapcsolatban
nem támaszkodhatunk az érettségre, az elkötelezettségre, és nincs jelen a
másik emberi lény iránt érzett felelősség sem. A gyermek magára marad a
bizonytalan kapcsolat üres valóságában. Mi van, ha nem tudok kijönni a
kortársaimmal? Mi van, ha nem működik a kapcsolatunk? Mi van, ha nem
értek egyet azokkal a dolgokkal, amiket a barátaim csinálnak, ha anyu nem
enged el, vagy ha a barátom ezt vagy azt a gyereket jobban szereti, mint
engem? A kortársorientált gyermekben állandósulnak ezek a félelmek, és
soha nem szorulnak háttérbe. A kortársorientált gyermekek rögeszmésen
aggódnak, hogy ki kit szeret, ki kit kedvel jobban, ki kivel akar lenni. Nincs
helye rossz mozdulatnak, vélt hűtlenségnek, egyet nem értésnek,
ellentéteknek vagy bele nem egyezésnek. Az igazi egyéniséget összezúzza,
hogy a kapcsolatokat mindenáron fenn akarják tartani. De mit sem számít,
mennyire eltökélten törekszik a gyermek, mert ha a szülők helyébe a
kortársak lépnek, a bizonytalanság érzése addig fokozódhat, amíg már
elviselhetetlenné válik. Gyakran ekkor következik be az eltompulás, alakul
ki a védekező elzárkózás, és a gyermek többé nem tűnik sebezhetőnek.
Érzelmileg megfagy, hogy megvédje magát a veszteség okozta fájdalomtól,
még azelőtt, hogy az egyáltalán bekövetkezne. Hasonló dinamikák
dominálnak az idősebb kamaszok szexuális „szerelmi” kapcsolataiban (lásd
a tizenkettedik fejezetet).
A kötődésekről szóló, nagyszabású trilógiájának második, Separation
(Elválás) című kötetében John Bowlby leírja, mit figyelt meg, amikor
bentlakásos bölcsődékben tíz kisgyermek viszontlátta az édesanyját az
elválásukat követően, ami tizenkét naptól huszonegy hétig tartott. Az
elválások oka minden esetben családi probléma volt, illetve a másik
gondviselő hiánya, de a szülők egyik esetben sem akarták elhagyni a
gyermeküket.
Az anya távozása után a gyermekek néhány napig nyugtalanok voltak, és
mindenhol a hiányzó szülőt keresték. A következő fázisban látszólag
rezignáltak lettek, sőt időnként depressziós tüneteket produkáltak, majd a
dolgok szemlátomást visszatértek a rendes kerékvágásba. A gyermekek
elkezdtek játszani, reagáltak a gondozójuk közeledésére, elfogadták az ételt
és az egyéb gondoskodást. A veszteség traumájának tényleges érzelmi ára
csak akkor mutatkozott meg, amikor az anyák visszatértek. Amikor a
gyermekek először találkoztak az anyjukkal a távollét napjai vagy hetei
után, mindannyian az intenzív elidegenedés jeleit mutatták. Kettő nem is
ismerte fel az anyját. Másik nyolc elfordult vagy éppen el is ment tőle. A
legtöbbjük vagy sírt, vagy majdnem sírva fakadt, néhányan hol könnyeztek,
hol kifejezéstelen arcot vágtak. Ezt a visszahúzódási dinamikát John
Bowlby „eltávolodásnak” nevezte.22 Ennek az eltávolodásnak védelmi
funkciója van. A következőt jelenti: a hiányod megélése olyan fájdalmas
volt számomra, hogy annak érdekében, hogy a jövőben elkerülhessem ezt a
fájdalmat, magamra húzok egy páncélt megkeményített érzelmekből, és
érzéketlenné válok a szeretettel szemben – így a fájdalommal szemben is.
Soha többé nem akarom átélni ezt a fájdalmat.
Bowlby arra is rámutatott, hogy az is előfordulhat, hogy a szülő fizikailag
talán jelen van, de érzelmileg nincs a stressz, az aggodalom, a depresszió
miatt vagy azért, mert túlzottan elfoglalt. A gyermek szempontjából
lényegtelen a különbség. A kódolt reakciói ugyanazok lesznek, mivel
számára nem csupán a szülő fizikai jelenléte a fontos, hanem az érzelmi
elérhetősége és megközelíthetősége is. Az a gyermek, aki súlyos
bizonytalanságot él meg a szüleivel való kapcsolatában, a védekező
eltávolodás sebezhetetlenségét fogja magára ölteni alapvető létformaként.
Amikor a gyermeknek a szülőkhöz való kötődése egyben a működő
kapcsolata is, a szülők, szeretetüknek és felelősségérzetüknek
köszönhetően, nem kényszerítik rá a gyermeket arra, hogy ilyen
kétségbeesett védekezési mechanizmust alakítson ki. A kortársak nem ilyen
tudatosak, nincs lelkifurdalásuk, és nincs felelősségérzetük. A
kortársorientált interakciókban a gyermeket állandóan fenyegeti az elhagyás
veszélye, és a gyermekek általában automatikusan érzelmi eltávolodással és
elkülönüléssel válaszolnak erre.
Nem csoda, ha a „lazaság” az irányadó etika a kortárskultúrában, és ez a
legfőbb erény is. Habár ennek a szónak megannyi értelme van,
mindenekelőtt a sebezhetetlenség légkörét sugallja. Amikor a kortárs-
orientáció intenzív, akkor a beszélgetésekben, a járásban, az öltözködésben
vagy a viselkedésben nyoma sincs a sebezhetőségnek.
A társszerzőm, mielőtt orvos lett, középiskolai tanárként dolgozott.
Amikor a tizedikes osztályával elolvastatta John Steinbeck Egerek és
emberek című művét, a diákok semennyire nem éreztek együtt a könyv
főszereplőival, a két nyomorgó és egyszerű munkásemberrel. „Na, de olyan
buták”, mondta sok diák. „Azt kapták, amit megérdemeltek.” Ezek a
tinédzserek alig érezték át a tragédiát, és semmiféle tiszteletet nem mutattak
azok iránt, akik méltósággal viselik a fájdalmat.
Könnyű lenne a tévét, a filmeket vagy a rapzenét hibáztatni azért, hogy a
gyermekeink érzéketlenek az emberi szenvedéssel, az erőszakkal vagy akár
a halállal szemben. De a sebezhetetlenség alapvetően nem a kereskedelmi
alapokra helyezett, elüzletiesedett kultúra következménye, bár súlyosan
elítélhető, amiért kiszolgálja és kihasználja a gyermekek érzelmi
megkeményedését és éretlenségét. A kortársorientált kamaszok
sebezhetetlensége is belülről táplálkozik. Még ha nem is lennének filmek
vagy tévéműsorok, amelyek a sebezhetetlenség kifejezésformáit alakítják,
akkor is spontán törne elő a kortársorientált fiatalság modus operandijaként.
Habár a kortársorientált gyermekek a világ minden részéről származhatnak,
és végtelen számú szubkultúrához tartozhatnak, a sebezhetetlenség
egyetemesen jellemző az ifjúsági kultúrára. A divatirányzatok jönnek és
mennek, a zene is változhat, a nyelv is alakul, de a laza eltávolodás és az
érzelmi bezárkózás mindenhová beférkőzik. Ennek a kultúrának a
burjánzása, mindent átható volta erőteljes bizonyíték arra, hogy a tagjai
mennyire kétségbeesetten menekülnek a sebezhetőség elől.
A kortársorientált gyermekek által megtapasztalt sebezhetőség
elviselhetetlen természetét az annak érzetét elfojtó, illetve megszüntető
drogok terjedése is tanúsítja. A kortársorientált gyermekek bármit
megtesznek annak érdekében, hogy elkerüljék a magány, a szenvedés, a
fájdalom emberi érzéseit, valamint azért, hogy ne érezzék, ha bántják őket,
ha kiszolgáltatottak, ha félnek, bizonytalanok vagy alkalmatlanok valamire,
és hogy ne kelljen öntudatosnak lenniük. Minél idősebbek a kamaszok, és
minél inkább kortársorientáltak, annál inkább úgy tűnik, hogy a drogok
szervesen hozzátartoznak az életükhöz. A kortárs-orientáció minden iránt
fokozott étvágyat gerjeszt, ami csökkentheti a sebezhetőséget. A drogok
érzelmi fájdalomcsillapítók. Másrészt pedig segítenek a fiataloknak abban,
hogy elmeneküljenek abból a tompa, zsibbadt állapotból, amelybe a
védekező jellegű érzelmi eltávolodásuk miatt kerültek. Az érzelmek
lezárásával megjelenik az életükben az unalom és az elidegenedés. A
drogok mesterséges stimulációt biztosítanak az érzelmileg kiüresedettek
számára. Fokozzák az érzékelést, és az összekapcsolódásnak egy olyan,
hamis érzetét hozzák létre, amelyből hiányzik az őszinte nyitottság
kockázata. Tény, hogy ugyanaz a drog látszólag teljesen ellentétes
szerepeket tölthet be az egyén életében. Az alkohol és a marihuána
eltompíthatja, de fel is szabadíthatja az agyat és az elmét a társadalmi
gátlások alól. Más drogok – mint a kokain, az amfetamin és az ecstasy –
stimulálnak. Az utóbbinak már a neve is köteteket mesél arról, mi hiányzik
a fiataljaink érzelmileg lebénított pszichés életéből.
A jó szándékú felnőttek gyakran figyelmen kívül hagyják, milyen
pszichés funkciókat töltenek be a drogok, és úgy vélik, hogy a probléma
forrása nem az egyén. Az okot az egyénen kívül keresik, és a kortársak felől
érkező nyomást és az ifjúsági kultúra erkölcseit hibáztatják. Nem pusztán
arról van szó, hogy rávegyük a gyermekeinket arra, hogy mondjanak nemet
a drogokra. A probléma sokkal mélyebben gyökerezik. Ameddig nem
szállunk szembe a gyermekeink kortárs-orientációjával, és nem fordítjuk
vissza a folyamatot, addig csillapíthatatlan étvágyat váltunk ki belőlük ezek
iránt a drogok iránt. A sebezhetőséget csökkentő drogok iránti vonzódás a
védekező lélek mélyéről fakad. A gyermekeink érzelmi biztonsága csak
belőlünk származhat: ha ezt megadjuk nekik, akkor nem érzik majd úgy,
hogy el kell menekülniük az érzéseik elől és a drogok fájdalomcsillapító
hatásaira kell támaszkodniuk. Gyermekeink élet- és kalandvágyának
önmagukból kell fakadnia, a velük született határtalan képességekből,
amelyek révén eggyé válhatnak az univerzummal.
Ez visszavisz minket a kötődés alapvetően hierarchikus természetéhez.
Egy gyermeknek minél inkább szüksége van kötődésre, annál fontosabb,
hogy olyanokhoz kötődjön, akik felelősek érte. Csak ekkor lehet elviselni
az érzelmi kötődéssel együtt járó sebezhetőséget. A gyermekeknek nincs
szüksége barátokra – szülőkre, nagyszülőkre van szüksége, olyan
felnőttekre, akik magukra vállalják a felelősséget, hogy ragaszkodnak
hozzájuk. Minél inkább kötődnek a gyermekek a gondoskodó felnőttekhez,
annál inkább képesek érintkezni a kortársaikkal anélkül, hogy
elhatalmasodna rajtuk a sebezhetőség, ami együtt jár ezzel. Minél kevésbé
számítanak a kortársak, annál elviselhetőbb a kortárskapcsolatokból adódó
sebezhetőség. Pont azok a gyermekek, akiknek nincs szüksége barátokra,
képesek barátokat szerezni anélkül, hogy elveszítenék a képességüket a
mély és sebezhető érzések átélésére.
De miért kell akarnunk, hogy a gyermekeink nyitottak maradjanak a saját
sebezhetőségük iránt? Mi a baj azzal, ha az eltávolodás befagyasztja az
érzelmeket, hogy megvédje a gyermeket? Valamennyien ösztönösen tudjuk,
hogy jobb érezni, mint nem érezni. Az érzelmeink nem luxuscikkek, hanem
alapvető részei a lényünknek, a természetünknek. Nemcsak azért léteznek,
hogy örömet szerezzenek, hanem létfontosságú túlélési funkcióval is
rendelkeznek. Segítenek eligazodni, értelmezik a világot számunkra, olyan
alapvető információkkal látnak el minket, amelyek nélkül nem tudnánk
boldogulni. Elmondják, mi veszélyes és mi jóságos, mi fenyegeti a
megmaradásunkat és mi szolgálja a fejlődésünket. Képzeljük el, milyen
kiszolgáltatottak lennénk, ha nem látnánk, nem hallanánk, nem tudnánk
ízlelni vagy érzékelni a forróságot, a hideget vagy a fizikai fájdalmat. Ha
lezárjuk az érzelmeket, elveszítjük az érzékelő rendszerünk egy
nélkülözhetetlen részét, és – ami még fontosabb – alapvető,
nélkülözhetetlen részét annak, akik vagyunk. Az érzelmek miatt érdemes
élni, az élet tőlük izgalmas, kihívást jelentő és jelentéssel bíró. Az érzelmek
indítanak minket a világ megismerésére, motiválnak felfedezésekre, és
segítik elő a fejlődésünket. Mi, emberek egészen a sejtjeink szintjéig vagy
védekező, vagy fejlődési módban működünk, de nem lehetünk egyszerre
mindkettőben. Amikor a gyermekek sebezhetetlenné válnak, többé nem
látják az életet végtelen lehetőségnek, magukat olyannak, akiknek
határtalan képességeik vannak, és a világot sem tekintik hívogató, tápláló
arénának az önkifejezésük számára. A kortárs-orientáció által rájuk
kényszerített sebezhetetlenség bezárja a gyermekeket a korlátaik és a
félelmeik közé. Nem csoda, hogy manapság olyan sok fiatalt kezelnek
depresszióval, szorongással és más rendellenességekkel.
Az a szeretet, figyelem és biztonság, amit csak a felnőttek tudnak
nyújtani, megszabadítja a gyermekeket attól a vágytól, hogy sérthetetlenné
és sebezhetetlenné váljanak, és lehetőséget ad nekik a valódi életre és igazi
kalandokra, amit sem a kockázatos tettek, sem az extrém sportok vagy a
drogok nem biztosíthatnak a számukra. E nélkül a biztonság nélkül a
gyermekeink arra kényszerülnek, hogy feláldozzák azt a képességüket,
hogy fejlődjenek és lelkileg éretté váljanak, hogy értelmes kapcsolatokat
teremtsenek és hogy a legmélyebb és legerősebb önkifejezési ösztöneiket
kövessék. Ami a végső elemzést illeti, a sebezhetetlenség elől való
menekülés nem más, mint menekülés önmagunk elől. Ha nem tartjuk a
gyermekeinket a közelünkben, ha nem ragaszkodunk hozzájuk, annak a
végső ára az lesz, hogy nem lesznek képesek megőrizni a valódi énjüket.
 KILENCEDIK FEJEZET

Megrekedve az éretlenségben
„Elegem van! – mondta Sarah édesanyja, aki torkig lett a lánya
csapongásával és kiszámíthatatlanságával. – Semmit nem csinál végig, nem
számít, mennyire próbálunk segíteni neki.” Egyvalami különösen zavarta
Sarah szüleit. Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a lányuk egy-egy
újabb, lelkesen előadott vágyát teljesítsék, de minden alkalommal azzal
szembesültek, hogy a gyermek az első kudarcnál vagy frusztrációnál
feladta. A jégtánctanfolyamot a második óra után abbahagyta, pedig a
szülei hosszú ideig gyűjtötték a pénzt a tandíjra, és átszervezték az életüket,
hogy alkalmazkodjanak a lányuk új időbeosztásához. Sarah emellett nagyon
szeszélyes és türelmetlen volt, és könnyen kijött a sodrából. Folyton
fogadkozott, hogy jó lesz, de az ígéretét gyakran nem tartotta be.
Peter szülei is nagyon aggódtak. A fiuk állandóan türelmetlen és ideges
volt, és néha szörnyű komiszul viselkedett a húgával és a szüleivel. „Úgy
tűnik, észre sem veszi – mondta nekem Peter apja –, hogy amit mond vagy
tesz, az hatással van a család többi tagjára.” Peter szeretett vitatkozni, és
mindig feleselt. Nem voltak hosszú távú tervei. Nem érdekelte semmi a
Nintendón és a számítógépes játékokon kívül. A munka semmit sem
jelentett neki, akár az iskolai munkáról, akár az otthoni tanulásról vagy a
ház körüli teendőkről volt szó. „Az aggaszt a legjobban – mondta az apa –,
hogy Peter egyáltalán nem aggódik.” A fiún nem látszott, hogy izgatná
magát amiatt, hogy semmit sem csinál és nincsenek céljai.
Kissé eltérő módon ugyan, de Peter és Sarah hasonló
személyiségjegyeket mutatott. Mindkét gyermek szeszélyes volt. Látszólag
mindketten tudták, hogyan kellene viselkedniük, de egyikük sem
viselkedett úgy, ahogyan kellett volna. Mindketten meggondolatlanok,
szelesek voltak, nem gondolkodtak, mielőtt cselekedtek, és pillanatnyi
benyomásaik és indulataik alapján döntöttek. A szülők mindkét családban
azt akarták tudni, kell-e aggódniuk. Sarah szüleinek azt válaszoltam, hogy
valószínűleg nem. Sarah még csak négyéves volt, és ezek a jellemző
vonások a korából adódtak. Ha minden úgy megy tovább, ahogyan kell, az
elkövetkező néhány év fejlődése jelentős változásokat hoz majd a kislány
hozzáállásában és viselkedésében. Ám Peter szüleinek volt okuk a
nyugtalanságra. Ő már tizennégy éves volt, és legalábbis ebből a
szempontból, a személyisége óvodáskora óta nem változott.
Mind Sarah, mind pedig Peter olyan viselkedést tanúsított, amit én
óvodásszindrómának nevezek, és ami minden óvodáskorú gyermek
esetében helyénvaló. A fejlődésnek ebben a szakaszában még számos
pszichés funkció nem integrálódott a gyermekbe – vagyis hiányzik az
összehangolt működés, ami piros zászlóként jelzi a lelki éretlenséget. Csak
azoknak van joga óvodásként viselkedni, akiknek erre a fejlődésből adódó
„joguk” van, vagyis az óvodásoknak. Egy idősebb gyermeknél vagy egy
felnőttnél az integráció hiánya olyan éretlenséget jelez, ami nincs
összhangban az életkorral.
A fizikai növekedés és a felnőtt emberre jellemző fiziológiai működés
nem jár együtt automatikusan a pszichés és az érzelmi érettséggel. Robert
Bly Sibling Society (Testvértársadalom) című könyvében úgy ír az
éretlenségről, mint a napjaink társadalmára jellemző, járványszerűen terjedő
jelenségéről. „Az embereknek nincs ínyére felnőni, és mi mind halak
vagyunk egy olyan akváriumban, amely teli van félfelnőttekkel”23 – írja. A
mai világban az óvodásszindróma sok gyermekre jellemző jóval az
óvodáskor után is, sőt egyes kamaszok és felnőttek esetében is
megfigyelhető. Sok felnőtt nem érte el az érettséget – nem fejlődtek
független, saját maguk motiválására képes individuumokká, akik képesek
irányítani a saját érzelmeiket és belátni mások szükségleteit és igényeit.
Sok oka van annak, hogy manapság az érettség egyre kevésbé jellemző
ránk, de ebben talán a kortárs-orientáció az egyik legnagyobb bűnös. Az
éretlenség és a kortárs-orientáció kéz a kézben jár. Minél korábban
jelentkezik a kortárs-orientáció egy gyermek életében, és a gyermek minél
intenzívebben foglalkozik a kortársaival, annál valószínűbb, hogy örök
gyerekességre lesz kárhoztatva.
Peter erőteljesen kortársorientált volt. Nem volt világos, mi következett
be először: vajon az éretlensége tette őt hajlamossá a kortárs-orientációra,
vagy a korai kortárs-orientáció okozta nála a fejlődés megakadását. A
kauzalitás – vagyis az ok-okozati viszony – mindkét irányban működhet, de
mihelyt kialakul, a kortárs-orientáció konzerválja a problémát. Bárhogy is:
a kortársorientált gyermekek soha nem nőnek fel igazán.
Mit jelent az, hogy valaki éretlen?
 Az érett felnőtté válás során agyunk kifejleszti azt a képességét, hogy
egyidejűleg befogadjon különböző észleléseket, gondolatokat, érzéseket és
ösztönzéseket anélkül, hogy összezavarodna a gondolkodásunk vagy
cselekvésképtelenekké válnánk. Erre a képességre utaltam úgy, mint
„összehangolt működés”, amikor az óvodásszindrómáról esett szó. A
fejlődésnek ez a pontja óriási transzformáló és civilizációs hatással van a
személyiségre és a viselkedésre. A gyerekesség jellemzői, mint például a
szeszélyesség és az önzés elhalványulnak, és egy sokkal
kiegyensúlyozottabb személyiség kezd kibontakozni. Nem lehet az agynak
megtanítani, hogy ezt tegye: ennek a képességnek magától kell kifejlődnie,
bele kell nőnünk. Az ókori rómaiaknak volt egy szavuk erre a jelenségre:
temper. Ugyanez a szó ma angolul azt jelenti: „szabályoz” vagy „moderál”,
vagyis „mérsékel”, „enyhít”, „csökkent” „visszafog”, de eredetileg – az
ókori rómaiaknál – az agyag előállításához szükséges különböző összetevők
vegyítését jelentette. Mind Sarah, mind pedig Peter „vegyítetlenek” voltak,
ami a tapasztalataikat és a megnyilvánulásaikat illeti. Ez az állapot – vagyis
amikor valaki képtelen elviselni a vegyes érzelmeket – az éretlenség
legfőbb ismertetőjele.
Sarah például eléggé kedves volt a szüleihez, de mint a legtöbb gyermek,
időről időre frusztrált lett. Amikor frusztrált volt, olyannyira „behisztizett”,
hogy az édesanyja szemébe vágta, „utállak!”. Sarah édesanyjával
kapcsolatos frusztrációjába, az ő fejlettségi szintjén, soha nem vegyült
szeretet; éppenúgy, mint ahogyan abba a frusztrációjába, amikor elesett a
jégen, nem vegyült a vágy, hogy műkorcsolyázni akar. Innen eredt a
szeszélyessége. Ugyanígy, amikor Peter elveszítette a türelmét,
sértegetésekre és gorombáskodásra adta a fejét. Habár előre megjósolható
módon ismételten bajba került a viselkedése miatt, a negatív
következményektől való félelmét a háttérbe szorította pillanatnyi intenzív
frusztrációja. Az érzelmek megint csak nem voltak vegyesek. Mindkét
gyermek kijött a sodrából, mert nem volt, ami lecsillapítsa őket, és ennek
eredményeként a reakcióik erőteljesek, arcátlanok és fékevesztettek voltak.
Peter ugyanebből az okból kifolyólag nem tudott azonosulni a munka
gondolatával, hiszen már maga a fogalom is vegyes érzéseket kelt bennünk.
A munka többnyire nem túl vonzó számunkra, de általában azért végezzük
el mégis, mivel a pillanatnyi ellenállásunk kötelességtudattal párosul, és
egyidejűleg figyelembe vesszük a hosszú távú céljainkat is. Mivel Peter túl
éretlen volt ahhoz, hogy a pillanatnyi kielégülésen kívül bármilyen más
célra összpontosítson, csak akkor dolgozott, ha kedve volt hozzá, és ez nem
fordult elő túl gyakran. Egyidejűleg csak egyetlen érzelmet tudott átélni,
illetve tudatosítani magában. Ebben az értelemben nem különbözött egy
óvodástól. Az, hogy képtelen volt elviselni egymásnak ellentmondó
gondolatokat, érzéseket és célokat, a kortárs-orientáció eredménye, illetve
hozadéka volt.
A növekedés természetes menete
A szokásos, fejvesztett rohanásunkban, amikor kitaláljuk, mit tegyünk
ezzel vagy azzal a problémával kapcsolatban, gyakran eltekintünk az első és
alapvető lépéstől, vagyis hogy megfigyeljünk, gondolkodjunk és
megértsünk. Pedig aki gyermeknevelésre vállalkozik mai kaotikus
világunkban, nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a lépést. Tudnunk kell,
hogyan működnek a dolgok, ha meg akarjuk érteni, mi romolhat el – ez
elengedhetetlen a megelőzéshez vagy, ha úgy hozza a helyzet, a
helyreállításhoz. A következőkben vázlatosan ismertetjük az érés menetét,
azt a folyamatot, amelyről minden szülőnek vagy pedagógusnak alapvető
tudással kellene rendelkeznie. Sokaknál egyszerűen csak meg fogja
erősíteni, amit ösztönösen már amúgy is tudtak.
Hogyan válnak érett felnőtté a gyermekek? A fejlődéselméletben a
legjelentősebb áttörés az 1950-es években következett be, amikor a tudósok
rájöttek, hogy a fejlődési folyamat szilárd és előre megjósolható rend
szerint megy végbe, történjen bárhol és bármikor. Az első szakasz a
szétválasztás, amit egy második szakasz követ, amelyben a szétválasztott
elemek egyre magasabb fokú integrációja következik be. Ez akkor is igaz,
ha az élőlény növény vagy állat, ha a terület biológiai vagy pszichés, és
akkor is, ha az egyed csak egyetlen sejtből áll vagy összetettebb entitás,
amit énnek nevezünk.
Az érettség tehát a szétválasztás folyamatával kezdődik, amikor
elkülönítjük egymástól a dolgokat, egészen addig, amíg önállók és
világosan megkülönböztethetők lesznek. A fejlődés csak ezután fogja
ugyanezeket a különálló és megkülönböztethető elemeket összevegyíteni. A
folyamat egyszerű, ugyanakkor mélyre ható – olyan, amelyet a
legalacsonyabb szinteken is megfigyelhetünk. Az embrió először különálló
sejtekre osztódik, és mindegyiknek megvan a saját magja és a határoló
burka. Majd amikor a különálló sejtek már elégséges mértékben szétváltak
ahhoz, hogy ne fenyegesse őket a fúzió, az összeolvadás veszélye, a
fejlődés középpontjába a köztük lévő interakció kerül. A sejtcsoportok
működő szervekké rendeződnek. Ezután a szervek különállóan fejlődnek ki,
majd összeszerveződnek és a szervezetbe integrálódnak – például a szív és
az erek beépülnek a kardiovaszkuláris rendszerbe. Ugyanez megy végbe az
agy két féltekéje esetében. A fejlődő agyterületek először egymástól eléggé
függetlenül működnek pszichésen és elektromosan is, majd fokozatosan
integrálódnak. Miközben ez megtörténik, a gyermek egyre újabb és újabb
képességeket mutat fel, és változik a viselkedése.24 Ez a folyamat még a
serdülőkorban és jóval utána is folytatódik.
Az érettség pszichés téren magában foglalja a tudatosság elemeinek a
megkülönböztetését – tehát a gondolatok, az érzések, a benyomások, az
értékek, a vélemények, az ízlések, az érdeklődések, a szándékok, a
törekvések megkülönböztetését. A megkülönböztetésnek meg kell történnie
azelőtt, hogy a tudatosságnak ezek az elemei elvegyülnének, hogy vegyes
tapasztalatokat és kifejezésmódokat hozzanak létre. Ugyanez megy végbe a
kapcsolatok esetében: az érettség megkívánja, hogy a gyermek először
egyedi legyen és elkülönüljön a többi egyéntől. Minél differenciáltabbá
válik, annál valószínűbb, hogy anélkül tud elvegyülni a többiekkel, hogy
elveszítené az éntudatát, a személyiségét.
Még fontosabb, hogy az éntudatot szét kell tudni választani a belső
élményektől, tapasztalásoktól, márpedig ez a képesség teljes mértékben
hiányzik egy kisgyermekből. A gyermeknek először a tudatában kell lennie,
hogy ő nem azonos az adott érzéssel, amit egy konkrét pillanatban érez.
Érezhet valamit anélkül is, hogy a cselekedeteit szükségszerűen uralná az az
érzés. Tudatában lehet további, egymásnak ellentmondó érzéseknek vagy
gondolatoknak, értékeknek, kötelességeknek is, amelyek talán a pillanatnyi
érzése ellen hatnak. Ezért van választása.
Sem Peternek, sem Sarah-nak nem volt kapcsolata saját magával, mert
hiányzott az előfeltétel, vagyis a szétválasztás még nem következett be
náluk. Nem szokták meg, hogy a belső élményeken gondolkodjanak,
egyetértsenek vagy ne értsenek egyet saját magukkal, helyeseljék vagy ne
helyeseljék azt, amit magunkban tapasztalnak. Mivel az érzéseik és a
gondolataik még nem voltak annyira különállók, hogy elviseljék a
vegyülést, egyidejűleg csak egy érzést vagy ösztönzést voltak képesek
megélni. Egyikük sem tett olyan kijelentéseket, mint például: „egyik részem
így érez, míg a másik úgy”. Egyikük sem gondolta, hogy „másrészt”, és
nem voltak egymásnak ellentmondó érzéseik a frusztrációjukkal
kapcsolatban vagy azért, mert elmulasztottak valamit. A gondolkodás
képessége nélkül a pillanatnyi belső érzéseik irányították őket. Azonnal
annak megfelelően cselekedtek, amilyen érzelem eluralkodott rajtuk. Ez a
belső tapasztalásuk, élményük lehetett volna, de nem fogták fel. Azért lettek
szeszélyesek, önzők, hirtelenek és türelmetlenek, mert ez a képesség
hiányzott belőlük. Mivel a frusztrációjukhoz nem társult érdeklődés,
semmihez sem volt türelmük. Mivel a haragjukba nem vegyült szeretet,
nem voltak megbocsátók. Mivel a frusztrációjuk nem keveredett akár a
félelemmel, akár a szeretettel, kijöttek a sodrukból. Röviden: éretlenek
voltak.
Értelmetlen lett volna Sarah-tól elvárni, hogy képes legyen vegyes
érzelmekre vagy hogy a megnyilvánulásai mérsékeltek és meggondoltak
legyenek. Túl fiatal volt még. De bizonyára elvárható – ám teljesen irreális
– lett volna azt várni Petertől, hogy megfontolt legyen vagy elviselje a
vegyes benyomásokat és érzelmeket. Hiszen valójában ugyanolyan éretlen
volt, mint Sarah.
Magabiztosan nyugtathattam meg Sarah szüleit, hogy sok bizonyítékát
látom annak, hogy nagyon aktív érési folyamat megy végbe a kislányban.
Biztató jeleit mutatta annak, hogy a szétválasztás folyamata működött nála:
szívesen csinált meg magától dolgokat, és szeretett magától rájönni
mindenre. Egyértelműen egyéniség akart lenni, saját gondolatai, ötletei
voltak és saját indítékai, hogy miért tegyen meg valamit. Csodálatos,
merész és vállalkozó szellemű energia bujkált benne – kíváncsi volt olyan
dolgokra, amiket nem ismert vagy amikkel nem volt kapcsolata, vágyott
arra, hogy ismeretlen dolgokat fedezzen fel, és lelkesedett minden
újdonságért. Sőt, mi több, egyedül is eljátszott, és ezek a játékok
fantáziadúsak, kreatívak voltak, és teljes mértékben kielégítették. Az érési
folyamatnak ezek a beszédes jelei minden olyan aggodalmat eloszlattak,
miszerint Sarah megrekedt volna a fejlődésben. A személyisége
kifejlődőben volt, és amikor eljön az ideje, ki fog bontakozni. Csak
türelemre volt hozzá szükség.
Peter esetében nem láttam semmilyen hasonló, alapvető jelét a fejlődő,
függetlenedő életnek. A magánya nem volt kreatív, nem akart dolgokat
magától kitalálni, nem volt büszke az önállóságára, és nem próbált önmaga
lenni. A szülei és közötte húzódó határvonalak érdekelték, de ez nem a
valódi egyéniesedéséről és függetlenedéséről szólt, csupán a szüleit szerette
volna kizárni az életéből. Nem azért utasította el, hogy a szüleire
támaszkodjon, mert egyedül, önállóan szeretett volna megcsinálni dolgokat.
Ellenkezett és feleselt, de – amint azt a hatodik fejezetben láttuk – csak a
kortárskötődések intenzitása miatt, és nem a függetlenség iránti őszinte
vágyból.
Az érettség spontán következik be, de nem elkerülhetetlenül. Olyan, mint
egy számítógépes program, amelyet a meghajtóra telepítettek, de nem
feltétlenül aktiválnak. Hacsak Peter nem kerül ki a csapdából, amiben
megrekedt, jó úton halad afelé, hogy az óvodásszindrómás felnőttek egyike
legyen. De hogyan szabadítsuk ki a Peterhez hasonló gyermekeket a
csapdából? Mi aktiválja az érettség folyamatát?
Hogyan segíthetjük elő az érettséget?
Habár a szülők és a tanárok állandóan azt mondogatják a gyermekeknek,
hogy „nőj fel”, az érettség nem alakul ki parancsszóra. Nem lehet egy
gyermeket megtanítani arra, hogyan legyen egyéniség, vagy arra oktatni,
hogy magára találjon. Ezt csakis és kizárólag az érettség tudja elérni.
Elősegíthetjük az érés folyamatát, biztosíthatjuk a megfelelő
körülményeket, eltávolíthatjuk az akadályokat, de éppen annyira nem
vehetjük rá a gyermeket arra, hogy nőjön fel, mint ahogyan a kertünkben
lévő növényeknek sem parancsolhatjuk meg, hogy nőjenek meg.
Ha éretlen gyermekekkel van dolgunk, megmutathatjuk nekik, hogyan
cselekedjenek, meghúzhatjuk a határokat, mi az, ami még elfogadható, és
közölhetjük velük az elvárásainkat. Azoknak a gyermekeknek, akik nem
értik, mi az igazságos és a méltányos, meg kell tanítani, hogy várják ki a
sorukat. Azokkal a gyermekekkel, akik még nem elég érettek, hogy átlássák
a tetteik következményét, meg kell ismertetni a helyes viselkedés szabályait
és előírásait. Ám az ilyen, előírt magaviseletet nem szabad összetéveszteni
a valódi önállósággal. Egy ember nem lehet érettebb annál, mint amilyen
érett valójában, és csak akkor tud érettebben viselkedni, ha
megfelelőképpen előírják neki. Ha kivárjuk a sorunkat, mert így illik, az
természetesen civilizált viselkedés, de ha azért várjuk ki a sorunkat, mert
igazán értjük, mi az igazságosság és a méltányosság, az csak az érettségből
fakadhat. A bocsánatkérés megfelelő lehet egy adott szituációban, de hogy
felelősséget vállaljunk a tetteinkért, azt csak az individuáció folyamata
hozhatja el. A valódi érettségnek nincs helyettesítője, és nem lehet oda
rövidebb úton eljutni. A viselkedést előírhatják vagy ránk kényszeríthetik,
de a valódi érettség a szívből és az elméből fakad. A szülőknek az jelenti az
igazi kihívást, hogy segítsenek a gyermekeiknek valóban felnőni, és ne csak
úgy nézzenek ki, mint a felnőttek.
 Ha a fegyelem nem gyógyír az éretlenségre, és az előírás hasznos, de
nem elegendő, akkor hogyan segíthetjük elő, hogy a gyermekeink valóban
érett felnőtté váljanak? A fejlődéselméleti szakemberek éveken át nem
tudtak rájönni, mik lehetnek azok a feltételek, amelyek aktiválják az érés
folyamatát. Áttörés csak akkor következett be, amikor a kutatók
felfedezték, hogy a kötődés alapvető fontosságú.
Bár meglepően hangozhat, de az érés folyamata elég egyszerű és magától
értetődő. Mint oly sok más a gyermek fejlődésében, ez is a kötődéssel
kezdődik. Ahogyan már a második fejezetben kifejtettük, az élőlények
számára a kötődés első számú prioritás. Az érési folyamat csak akkor
indulhat be, ha a kötődés valamelyest háttérbe szorul. A növények esetében
a gyökereknek először meg kell kapaszkodniuk, hogy a növekedés és a
gyümölcsök nevelése és érlelése bekövetkezhessen. A gyermek számára az
a végső cél, hogy önálló lényként életképes legyen, de ez csak akkor
következhet be, ha kielégítjük a kötődés, a gondoskodó kapcsolat iránti
igényüket, és ha erre a kapcsolatra feltételek nélkül támaszkodhatnak.
Kevés szülő és még kevesebb szakember érti ezt meg ösztönösen. „Amikor
apa lettem – mondta nekem egy megfontolt szülő, aki megértette ezt –, azt
láttam, hogy mindenki meg van győződve arról, hogy a szülőnek kell
formálni a gyermekét – vagyis ki kell alakítania a jellemét, és nem elég, ha
egyszerűen csak olyan környezetet teremtünk számára, amelyben fejlődhet
és boldogulhat. Úgy tűnt, senki sem érti, hogy ha megadjuk nekik, amire
szükségük van, vagyis ha szeretetteljes kapcsolatot alakítunk ki velük,
akkor kivirulnak.”
Az érési folyamat beindításának az a kulcsa, hogy gondoskodjunk a
gyermek kötődési igényeinek a kielégítéséről. Ahhoz, hogy a gyermek
függetlenné válhasson, először a függőséget kell ösztönözni; ha elő akarjuk
segíteni az individuációt, először biztosítanunk kell a valakihez tartozás és
az egység érzetét; ahhoz pedig, hogy segítsük a gyermek elválását,
magunkra kell vállalni a felelősséget, hogy a közelünkben tartjuk. Azzal
segítünk neki, hogy el tudjon szakadni tőlünk, ha több érintkezést és
kapcsolatot adunk neki, mint amennyit ő keres. Ha egy ölelést kér, mi
jobban szorítsuk magunkhoz, mint ő minket. A gyermeket nem azzal tudjuk
felszabadítani, ha megdolgoztatjuk őt a szeretetünkért, hanem azzal, ha
hagyjuk, hogy rátámaszkodjék. Azzal segítünk a gyermeknek, hogy
elfogadja az alvással vagy az iskolába menetellel járó elválást, ha
kielégítjük a közelség iránti igényét. Így az érettség története egy
paradoxon, vagyis látszólagos ellentmondás: a függőség és a kötődés segíti
elő a függetlenséget és az igazi elválást.
Az érettség anyaméhe a kötődés. Éppúgy, ahogyan a biológiai méh
megszül egy különálló lényt fizikai értelemben, a kötődés megszüli a
különálló lényt pszichológiai értelemben. A fizikai születést követően a
fejlődés során ki kell alakítani azt az érzelmi kötődést biztosító anyaméhet,
amelyből újra megszülethet a gyermek, ezúttal már mint autonóm
személyiség, aki képes anélkül is működni, hogy a kötődési ösztönök
uralkodnának rajta. Az ember sohasem vetkőzi le azt a vágyát, hogy
másokhoz kötődjön, és nincs is szükség erre, de az érett, valóban önálló
embereket nem irányítják ezek a vágyak. Ahhoz, hogy valóban önálló
lénnyé váljunk, az egész gyermekkorra szükség van, ami napjainkban
egészen a tizenéves kor végéig vagy talán még azután is tart.
El kell érnünk, hogy a gyermek ne a kötődéssel foglalkozzon, mert csak
így követheti a független érés természetes útját. Ennek az a titka, hogy
megértessük és éreztessük vele: nem kell megdolgoznia azért, hogy
kielégíthesse a kapcsolattal, a közelséggel és a tájékozódással kapcsolatos
igényeit. Ki kell elégítenünk a kötődéssel kapcsolatos igényeit, mert csak
ezután fordíthatja az energiáit az individuációra, arra a folyamatra,
amelyben valódi egyéniséggé válik. Csak ezután léphet szabadon tovább és
nőhet fel érzelmileg.
A kötődési éhség nagyon hasonlít a fizikai éhségre. Mindig szükségünk
lesz táplálékra, mint ahogyan a gyermeknek is a kötődésre. Szülőként
mentesítjük a gyermeket attól, hogy a táplálékért meg kelljen küzdenie.
Vállaljuk a felelősséget, hogy tápláljuk, mint ahogyan arról is
gondoskodunk, hogy az ellátás biztonságos legyen. Nem számít, hogy egy
adott pillanatban a gyermek mennyi ételt kap, mert ha úgy érzi, hogy
veszélyben az ellátása, akkor az étel megszerzése lesz a legfőbb prioritása.
A gyermek egészen addig nem tud szabadon foglalkozni a tanulással és az
életével, amíg nem gondoskodunk a táplálásáról, és amíg mi, szülők ezt a
gondoskodást nem vesszük magától értetődőnek. De ugyanígy, egyértelmű
kötelességünk, hogy csillapítsuk a gyermek kötődési éhségét is.
Carl Rogers pszichoterapeuta Valakivé válni című könyvében leírja azt a
szerető, gondoskodó magatartást, amelyre ő a feltétlen pozitív odaadás
kifejezést használja, mivel: „Semmilyen feltétel nem kapcsolódik hozzá.”
Ez olyan gondoskodás, írja Rogers, „amely nem akar birtokolni, és nem vár
el személyes hálát. Olyan légkör, amely egyszerűen azt juttatja kifejezésre:
gondoskodom rólad, és nem azt, hogy akkor gondoskodom rólad, ha így
meg így viselkedsz.”25 Rogers összefoglalja, hogyan viszonyul a jó
terapeuta a pácienseihez. Helyettesítsük be a terapeutát a szülővel, a
gyermeket pedig a pácienssel, és sokatmondó leírást kapunk arról, mire van
szükség egy szülő-gyermek kapcsolatban. A feltétlen szülői szeretet
elengedhetetlen táptalaja a gyermek egészséges érzelmi fejlődésének. Az
első feladat az, hogy kialakítsuk a gyermek szívében a biztos tudatot, hogy
ő pontosan az a személy, akit a szülők akarnak és szeretnek. Nem kell
semmit tennie vagy másmilyennek lennie ahhoz, hogy kiérdemelje ezt a
szeretetet – valójában nem is tud tenni semmit, hiszen ezt a szeretetet nem
lehet elnyerni vagy elveszíteni. Nincs feltételekhez kötve. Csak van, nem
számít, hogyan viselkedik a gyermek, „jól” vagy „rosszul”. A gyermek
lehet nagyhangú, undok, hisztis, makacs vagy egyszerűen udvariatlan, sőt
durva, de a szülei még akkor is éreztetik vele a szeretetüket. Meg kell
találnunk a módját annak, hogy megértessük a gyermekkel: bizonyos
magatartásformák elfogadhatatlanok, de mindezt anélkül, hogy a gyermek
úgy érezné, hogy nem fogadjuk el őt. Lehetőséget kell neki adnunk arra,
hogy akár a nyugtalanságát, akár a legellenszenvesebb tulajdonságát
felfedje előttünk, és ennek ellenére teljes mértékben kielégítő,
biztonságérzetet keltő, feltétlen szeretetben kell részesítenünk.
Ahhoz, hogy a szükséges mértékben megemelkedjen a gyermek
energiaszintje, elegendő biztonságot és feltétlen szeretetet kell kapnia.
Olyan ez, mintha az agya azt mondaná: „Köszönöm szépen, pontosan erre
volt szükségem, és most már elvégezhetem a fejlődési feladatomat, hogy
önálló lénnyé váljak. Nem kell üzemanyag után kutatnom, a tankomat újra
megtöltötték, így ismét visszatérhetek az útra.” A fejlődés során mindig ez a
legfontosabb.
A társszerzőm egyik barátja nemrég olyan tanfolyamra járt, ahol a családi
kapcsolatokról tanultak. Egy hétfő reggel iskolába kísérte a fiát, a tizenegy
éves Evant. Az apa korábban azt szerette volna, ha a fia folytatja a
karateedzéseket, de a fiúnak nem volt kedve hozzá. „Tudod, Evan – mondta
neki az apja –, ha folytatod a karatét, szeretni foglak. És tudod, mit? Ha
nem folytatod a karatét, akkor is ugyanúgy foglak szeretni.” A gyermek
néhány percig nem válaszolt semmit. Majd hirtelen felnézett a felhős égre,
aztán az apjára mosolygott. „Hát nem csodálatos ez a mai nap, apu? –
kérdezte. – Nem gyönyörűek ott, fent azok a felhők? – Pár pillanatnyi csend
után hozzátette: – Azt hiszem, meg fogom szerezni a fekete övet.” És a
gyermek folytatta a harcművészeti tanulmányait.
A megfelelő körülmények között még a felnőttek is gyakran
megtapasztalják, milyen az, amikor felgyorsul a fejlődés. Új energiák
támadhatnak például bennünk, ha nagyon szerelmesek vagyunk, és
biztonságban érezzük magunkat ebben a kapcsolatban. A frissen szerelembe
esett emberek általában azt tapasztalják, hogy feltámad az érdeklődésük és a
kíváncsiságuk, nagyon egyedinek és különlegesnek érzik magukat, és
felébred bennük a felfedezés szelleme. Mindennek azonban nem az az oka,
hogy valaki érettségre és függetlenségre kényszerít minket, hanem az, hogy
úgy érezzük, mélységesen kielégítik a kötődési igényeinket.
Sok gyermek fejlődését az akadályozza, hogy képtelenek irányt váltani és
a kötődési éhségük kielégítésének a keresésétől eljutni odáig, hogy
független lényként teljes figyelmet szenteljenek a saját világuknak. Öt oka
van annak, hogy a kortárs-orientáció megfosztja a gyermekeket attól a
képességüktől, hogy elégedettek legyenek – és amelyeket fontos
megérteniük a szülőknek és a pedagógusoknak.
A kortárs-orientáció öt, döntő fontosságú módon
akadályozza a fejlődést
A szülői gondoskodás nem ér célba
A kortárs-orientáció egyik hatása, hogy a szeretet és a gondoskodás,
amivel a gyermekeinket akarjuk körülvenni, nem ér célba. Egyértelműen ez
volt a helyzet Peter esetében és még sok családnál, akik megfordultak
nálam. Nem kétséges, hogy Peter szülei szerették a fiukat, a legjobbat
akarták neki, és hajlandók voltak áldozatokat hozni érte. Ám ahogyan sok,
hasonló helyzetben lévő szülő, ők is nagyon nehezen tudták megőrizni a
fiuk iránti szeretetüket, mert Petertől semmiféle viszonzást nem kaptak, és
még riasztóbb volt, amikor a gyermekük hevesen visszautasította barátságos
közeledésüket, és zokon vette, ha a szülők bármilyen formában érdeklődtek
iránta és kommunikálni próbáltak vele. Peter egyszerűen nem hagyta, hogy
a szülei szeretete és gondoskodása elérjen hozzá.
Sok olyan helyzetet láttam, amikor a gyermek bőségben él, minden földi
jót odatesznek elé, pszichésen mégis alultápláltságban szenved a kötődési
problémák miatt. Nem táplálhatunk valakit, aki nem ül oda az asztalunkhoz.
A világ minden szeretete sem elég ahhoz, hogy eljuttassa a gyermeket a
fordulóponthoz – a köldökzsinórnak jelen kell lenni ahhoz, hogy át tudjuk
adni a táplálékot. Annak a gyermeknek lehetetlen kielégíteni a kötődési
igényeit, aki nem kötődik aktívan ahhoz a személyhez, aki hajlandó és
képes kielégíteni ezeket az igényeket. Amikor a kortársak lépnek a szülők
helyébe, és a gyermek elsősorban hozzájuk kötődik, akkor ők lesznek azok,
akiktől az érzelmi táplálékot várja. Röviden összefoglalva: a kortárskötődés
nagyon ritkán képes csillapítani a kötődési éhséget, ezért a gyermek nem
tudja a fejlődésre összpontosítani az energiáit. Mivel nincsen elmozdulás a
kötődéstől az individuáció felé, a kortárs-orientáció és az éretlenség kéz a
kézben jár.
Mivel a kortárskötődés bizonytalan, nem hoz megnyugvást a gyermeknek
A kortárskapcsolatok éretlen lényeket kötnek össze. Ahogyan az előző
fejezetből is kiderül, ezek a kapcsolatok eredendően bizonytalanok. Nem
engedik a gyermeket megnyugodni, mert szüntelenül harcolnia kell azért,
hogy a társai elfogadják, szeressék és hogy megélhesse a saját jelentőségét.
A gyermek soha nem szabadulhat a közelség keresésétől. A megnyugvás
helyett a kortárskötődés nyugtalanságot szül. Minél inkább kortársorientált
a gyermek, annál áthatóbb és krónikusabb a nyugtalansága. Nem számít,
mennyi érintkezés és kapcsolat van a kortársak között, a közelséget soha
nem vehetik természetesnek, nem lehetnek biztosak benne, és nem
kapaszkodhatnak erősen bele. Ha egy gyermek a kortársai körében elért
népszerűségéből táplálkozik – vagy éppen ennek a hiányától szenved –,
akkor minden árnyalatra, apró változásra felfigyel, és fenyegetésként él meg
minden kelletlen szót, pillantást, gesztust. A kortársakkal soha nem jut el
fordulópontig: a közelség keresése nem engedi, hogy rálépjen arra az útra,
amely elvezetné a különálló lényként való létezéshez. Erősen feltételekhez
kötött természetüknek köszönhetően a kortárskapcsolatok – néhány
kivételtől eltekintve – nem segítik a gyermek bimbózó éntudatának a
fejlődését. Kivételt csak az olyan gyermekek barátsága képezhet, akik
biztonságosan kötődnek a felnőttekhez: ilyen esetben a kortársak elfogadása
és társasága erősítheti a gyermekek biztonságérzetét. Ha egy gyermek
biztonságban érzi magát a felnőttekhez fűződő kapcsolatában, akkor plusz
energiát nyerhet a kortársbarátságokból – mivel nem tőlük függ, nem
fenyegeti a kapcsolatok eredendő ingatagsága.
A kortársorientált gyermekek nem képesek érezni, hogy elégedettek és
boldogok
Van még egy oka annak, amiért a kortársorientált gyermekek
kielégíthetetlenek. Ahhoz, hogy egy gyermek elérje a fordulópontot,
nemcsak elégedettnek és boldognak kell lennie, hanem rá is kell ébrednie,
hogy az. Valahogyan fel kell ismernie, hogy kielégítik a közelség és a
kapcsolódás iránti vágyát. Ez a felismerés nem tudatos és nem kognitív,
viszont mélyen érzelmi. Az érzelem mozgatja a gyermeket és irányítja át az
energiát az egyik fejlődési szakaszról a másikra, a kötődésről az
individuációra, az egyénné válásra. A probléma az, hogy az elégedettség és
boldogság megéléséhez a gyermeknek képesnek kell lennie a mély
érzelmekre, illetve arra, hogy átérezze a sebezhetőségét – márpedig ez ellen
a tapasztalat ellen a legtöbb kortársorientált gyermek védett. Az előző
fejezetben tárgyalt okok miatt a kortársorientált gyermekek nem engedhetik
meg maguknak, hogy átérezzék a sebezhetőségüket.
Talán furcsának tűnik, de ahhoz, hogy elégedettnek és boldognak
érezhessük magunkat, nyitottnak kell lennünk a sebezhetőség érzése iránt.
Az elégedettségben és a boldogságban nincsen fájdalom vagy bántás –
éppen ellenkezőleg. Ám van ennek a jelenségnek egy, a mélyben
meghúzódó érzelmi logikája. Ahhoz, hogy a gyermek teljesnek érezhesse az
életét, először éreznie kell az ürességet; hogy érezze, segítik, először
éreznie kell, hogy segítségre szorul; hogy tökéletesnek érezze magát,
először éreznie kell, hogy tökéletlen. Hogy átéljük a viszontlátás örömét,
először át kell élnünk a veszteség fájdalmát, hogy megvigasztalódjunk,
először meg kell bántódnunk. A kielégülés nagyon kellemes élmény, de az
előfeltétele a sebezhetőség érzése. Amikor a gyermek elveszíti a
képességét, hogy átérezze a kötődési űrjeit, akkor azt a képességét is
elveszti, hogy érezze a szeretetet és a kielégülést. Amikor felmérem,
mennyire sérült egy gyermek, először mindig azt ellenőrzöm, hogy
megvan-e benne a veszteség és a hiány érzete. A gyermek érzelmi
egészségének a jele, ha képes érezni, mi hiányzik, és ha tudja, mi az
üresség. Mihelyt a gyermekek képesek beszélni, ki kell tudni mondaniuk
olyan dolgokat, mint például: „Hiányzik apa”, „Fájt, hogy nagyi nem vett
észre”, „Úgy láttam, nem érdekel, mi van velem”, „Nem hiszem, hogy ez és
ez szeret engem.”
Ma sok gyermek túl védett, érzelmileg túlságosan bezárkózott ahhoz,
hogy átélje a sebezhetőség érzését. A gyermekekre hatással van, ha valami
hiányzik nekik, akár átérzik, akár nem, de csak ha érzik és tudják, hogy mi
hiányzik, szabadulhatnak meg a kötődés állandó hajszolásától. Az ilyen
gyermekek szülei nem képesek elvinni őket a fordulópontig, illetve a
megnyugváshoz. Ha a gyermek a kortárs-orientáció következtében védetté
válik a sebezhetőséggel szemben, akkor a szülőkkel való kapcsolatában is
kielégítetlen lesz. Ez a kortárs-orientáció tragédiája – a szeretetünket és a
ragaszkodásunkat hasztalanná és elégtelenné teszi.
A kielégítetlen gyermekeknek soha, semmi nem elég. Nem számít, mit
teszünk, mennyire próbálunk segíteni nekik, mennyi figyelmet fordítunk
rájuk és mennyi elismerésben részesítjük őket, soha nem érnek el a
fordulópontig. A szülők számára ez rendkívül kimerítő és elkedvetlenítő. A
szülőnek semmi nem szerez annyi örömet, mintha azt érzi, ő a beteljesülés
forrása a gyermeke számára. Szülők millióit fosztják meg ettől az
élménytől, mert a gyermekeik vagy máshol keresik a gondoskodást, vagy
túl védettek a sebezhetőséggel szemben ahhoz, hogy képesek legyenek
átélni a beteljesülést. A kielégületlenség a fejlődés első szakaszában tartja
„fogva” a gyermekeinket, akik megrekednek az éretlenségben, és
képtelenek meghaladni az alapvető ösztöneiket. Soha nem találnak
nyugalmat, és mindig egy rajtuk kívül álló személytől vagy dologtól
függnek, ami a beteljesülésüket illeti. Sem a szülők által rájuk kényszerített
fegyelem, sem az általuk érzett szeretet nem tudja kigyógyítani őket ebből
az állapotból. A szülők egyetlen reménye az, ha visszahozzák –
visszahódítják – a gyermekeiket abba a kötődésbe, ahová tartoznak, majd
felpuhítják őket annyira, hogy a szeretetük és a gondoskodásuk elérjen
hozzájuk, átjárja és táplálja őket.
Mi történik, ha a kielégületlenség uralja egy személy érzelmi működését?
Az érés folyamatát elnyomja egy rögeszme, szenvedély vagy egy függőség,
ebben az esetben a kortárs-orientáció. A kortársakkal való érintkezés csak
tovább gerjeszti az étvágyat anélkül, hogy táplálna. Vágyakat ébreszt, de
nem elégíti ki őket. A kortárskapcsolat eredménye általában a sürgető vágy
a még többre. Minél többet kap a gyermek, annál többre vágyik. Egy
tizennyolc éves lány anyja így töprengett: „Nem értem: minél több időt tölt
a lányom a barátaival, annál jobban követeli, hogy együtt lehessen velük.
Mennyi időre van szüksége a társas élethez?” Egy fiatal serdülő szülei
hasonlóképpen panaszkodtak: „Mihelyt hazajön a fiunk a táborból, azonnal
felveszi a telefont, hogy felhívja a gyerekeket, akikkel épp az imént volt
együtt. Pedig a családját már hetek óta nem látta.” A kortárskontaktus iránti
megszállottság mindig erősebb a kortársakkal való érintkezést követően,
legyen szó akár az iskolában vagy a játékidőben együtt töltött időről, illetve
a barátoknál alvásról, az osztálykirándulásról vagy a táborokról. Ha a
kortárskapcsolat kielégítené a gyermekeket, a kortársakkal töltött időszakot
automatikusan követné az önálló játék, a kreatív magány vagy a
visszavonulás és elmélkedés.
Sok szülő összekeveri ezt a telhetetlen magatartást a kortárs-interakció
iránti jogos igénnyel. Újra és újra hallom a következő megjegyzés különféle
változatait: „A gyerekem egyszerűen odavan azért, hogy a barátaival
lehessen. Kegyetlenség lenne, ha megfosztanánk ettől az élménytől.”
Valójában kegyetlenebb és felelőtlenebb megengedni azt, ami ilyen
egyértelműen táplálja a megszállottságot. Az egyetlen kötődés, amire a
gyermeknek igazán szüksége lehet, az, amely táplálja, kielégíti és
megnyugvást hoz neki. Ha a gyermek egyre követelődzőbb, az annak a jele,
hogy a szenvedélye egyre jobban elszabadul. Nem erő az, amit a gyermek
ilyenkor kimutat, hanem a kétségbeesett éhségét fejezi ki, ami a még több
kortársérintkezéstől csak fokozódik.
A kortársorientált gyermek képtelen elengedni
Ebben a fejezetben eddig a kötődési vágy csillapítására
összpontosítottunk, ami a kulcsa annak, hogy mentesítsük a gyermeket
attól, hogy a kötődéssel kelljen foglalkoznia. Mégis vannak olyan felnőttek,
akik elérték az érettséget anélkül, hogy gyermekként kötődtek volna egy
olyan személyhez, aki gondoskodott róluk. Hogyan lehetséges ez? A
magyarázat az, hogy van egy másik kulcsa is az érési folyamat
beindításának. Az, amikor valaki, úgymond, „a hátsó ajtón” jut el az
érettségig. A folyamat sokkal kevésbé nyilvánvaló, mint a másik esetben,
amikor a gyermek igényeit kielégítik, és sok tekintetben ellentétes is vele.
Ebben az esetben akkor következik be az érzelmi fordulópont, amikor a
gyermek ahelyett, hogy megelégedne azzal, ami működik, felismeri, hogy a
kötődési éhségét nem fogják kielégíteni. A hiábavalóság érzése járja át a
kudarcot vallott közeledései miatt – mert apu nem figyel rá; mert a nagyit
nem érdekli; mert nincsenek barátai; mert senki sem játszik vele. Az is
kiválthatja ugyanezt, ha a gyermek nem képes elmenekülni a magány
érzésétől, vagy ha úgy érzi, nem ő a legnagyobb és a legjobb, vagy úgy
látja, nem ő a legfontosabb valakinek, vagy nem talál egy elveszett állatot,
vagy nem tudja otthon tartani anyut, vagy képtelen megakadályozni, hogy a
család elköltözzön. A hiábavaló vágyak listája a leghétköznapibb
közeledési kísérlet meghiúsulásától egészen egy kötődés végső
elveszítéséig terjedhet.
Az érzelmi áramkörünket arra programozták, hogy ne csak akkor
engedjen kiszállni minket az érintkezés, a kapcsolatteremtés és a közelség
hajszolásából, amikor a kötődési vágyunk kielégült, hanem akkor is, ha
felfogjuk, hogy hiába vágyunk a kötődésre. Még nekünk, felnőtteknek is
nehezünkre esik, hogy elengedjünk egy olyan vágyat, amely fontos
számunkra, legyen az akár az a kívánság, hogy mindenki kedveljen minket,
vagy hogy egy bizonyos személy szeressen minket, illetve hogy politikai
hatalomra tegyünk szert. Mindaddig nem léphetünk tovább az életünkben,
amíg el nem fogadjuk, hogy amit tenni próbálunk, az nem lehetséges,
illetve amíg teljesen át nem éljük az azt követő csalódást és szomorúságot.
Mint éretlen, kötődő lények, a gyermekek természetes módon megélik a
sürgető vágyat a ragaszkodásra, a kapcsolatteremtésre, illetve a késztetést,
hogy kiharcolják a figyelmet maguknak és birtokolják azt a személyt,
akihez kötődnek. A gyermeket annyira felemésztheti a vágy, hogy végül az
uralja az életét. Csak amikor mélyen, az agy érzelmi részében éli meg a
hiábavalóságot, csillapodik a sürgető vágy és szűnik meg a ragaszkodás.
Ezzel ellentétben, ha a hiábavalóságot nem tudja megélni, a gyermek
megmarad a rögeszmés kötődési vágy szorításában, és tovább hajszolja az
elérhetetlent.
Akárcsak a beteljesülést, ugyanúgy a hiábavalóságot is meg kell élni
ahhoz, hogy az energiaszint megváltozhasson. Ez a változás az, ami elvezet
az elfogadáshoz, a frusztrációtól a megbékéléshez, vagyis hogy elfogadjuk
a dolgok állását. Nem elég ezt intellektuálisan felfognunk, mélyen át kell
éreznünk a limbikus rendszer központjában, az agy érzelmi áramkörének a
magjában, és éreznünk kell, hogy sebezhetők vagyunk. A hiábavalóság, a
sebezhetőség érzése szembesít minket a fennhatóságunk határaival és azzal,
hogy vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni. A hiábavalóság érzése
a legelsők közt tűnik el, amikor egy gyermek védetté válik a
sebezhetőséggel szemben. Következésképp a kortársorientált gyermekben
csak nagyon kis mértékben vannak jelen az ilyen típusú érzelmek. Annak
ellenére, hogy a kortárskapcsolatok teli vannak frusztrációval és
veszteséggel, a gyerekek ritkán beszélnek csalódásról, szomorúságról vagy
gyászról. Ahogyan egy későbbi fejezetben részletesen is kifejtjük, az
agresszió és az erőszak fő forrása az, amikor valakiből hiányzik a képesség,
hogy eljusson a frusztrációtól a hiábavalóságig, illetve a „dühtől a
szomorúságig”.
A gyermekeknél a hiábavalóság felismerésének legnyilvánvalóbb jele a
könnyezés. Van az agyban egy kis szerv, amely levezényli ezt a beszédes
jelzést. Felnőttként gyakran megtanuljuk elrejteni a könnyeinket, de a
hiábavalóság érzése ösztönösen sírásra késztet minket. Természetesen
vannak más élmények is, amelyek megríkatnak minket, mint amikor valami
a szemünkbe megy, vagy a könnyezést kiválthatja hagyma, fizikai fájdalom
vagy frusztráció. A hiábavalóság könnyeit azonban más idegpálya idézi elő,
és lélektani szempontból egyedülállók. Más érzés, ha a hiábavalóság miatt
sírunk. Megváltozik az energiaszintünk: egészséges szomorúság támad
bennünk, és visszakozunk attól, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a
dolgokat. A hiábavalóság könnyei valójában megkönnyebbülést hoznak,
ilyenkor úgy érezzük, valami véget ért. Azt jelzik, hogy az agyunk valóban
felfogta, hogy valami nem működik, és azt el kell engednünk. Egy
kisgyermek, aki például elejti a fagyiját, de egy szerető felnőtt karjában
megtalálja a könnyeit és a szomorúságát, el fogja fogadni a veszteségét,
hamar újra felderül, és újabb kalandokra indul a világban.
Természetes, hogy egy gyermek sír, ha azt tapasztalja, hogy kudarc éri a
kötődéseiben. A kortársorientált gyermekek ebben is távol állnak attól, ami
természetes. Az a valószínűbb, hogy az ő szemük száraz marad, ha a
hiábavalósággal találkoznak, és minél rosszabbul mennek a dolgok a
kortárskapcsolataikban, tudat alatt annál mélyebben és erősebben
ellenállnak annak, hogy elfogadják a dolgok hiábavalóságát. Ha valaki már
nem tud sírni, az olyan, mintha az agy érzelmeket feldolgozó képessége –
ami normálisan elég rugalmas és könnyen reagál – megmerevedne.
Elveszíti az alakíthatóságát és a fejlődésre való képességét. A hiábavalóság
nélkül – akárcsak a kielégülés nélkül – az érés lehetetlen.
A kortárs-orientáció szétzúzza az egyéniséget
A kortárs-orientáció még egy életbevágó módon fenyegeti az érést:
szétrombolja az egyéniséget. Mielőtt azonban kifejtenénk, hogyan, röviden
rá kell mutatnunk az individualitás és az individualizmus közötti fontos
különbségre. Az individualitás, vagyis az egyéniség annak a folyamatnak a
gyümölcse, amelynek során lelkileg különálló személlyé válunk, és ami
akkor éri el a tetőfokát, amikor az egyediségünk teljes mértékben
kibontakozik. A pszichológusok ezt a folyamatot differenciálódásnak vagy
individuációnak nevezik. Ha valaki individuum, akkor saját véleménye,
gondolatai és határai vannak. Azt jelenti, hogy valaki értékeli a saját
preferenciáit, elveit, szándékait, céljait és terveit. Azt jelenti, hogy olyan
helyen állunk, ahol senki más. Az individualizmus pedig filozófiai irányzat,
amely az egyén jogait és érdekeit a közösség jogai és érdekei elé helyezi.
Az individualitás ezzel szemben az igazi közösség alapja, mivel csakis az
igazán érett individuumok – egyének – tudnak oly módon együttműködni,
hogy tiszteletben tartják és ünneplik mások egyediségét. Ironikus módon a
kortárs-orientáció erősítheti, szíthatja az individualizmust még akkor is, ha
közben aláássa az igazi individualitást.
A bimbózó egyéniség és a kifejlődő függetlenség védelmet igényel,
egyrészt mások reakcióival szemben, másrészt attól, hogy az egyén
mindenáron kötődni akarjon másokhoz. Van valami nagyon sebezhető
ebben a lelki fejlődésben, annak minden megnyilvánulásában: az
érdeklődésben, a kíváncsiságban, az egyediségben, a kreativitásban, az
eredetiségben, a csodálkozásban, az új ötletekben, az önálló cselekvésben, a
kísérletezésben, a felfedezésben és így tovább. Ezt a fejlődést – többek közt
– a tapogatódzás és a félénkség jellemzi, mint amikor a teknőc időről időre
kidugja a fejét a teknője alól. Ha kimerészkedünk a fényre a csupasz és
védtelen eredetiségünkkel, az azzal jár, hogy kitesszük magunkat mások
reakcióinak. Ha ez a reakció túl kritikus vagy túlságosan negatív, hamar
elbátortalanodunk és visszahúzódunk. Csak egy magas érettségi fokon álló
személy képes elviselni azok reakcióit, akik nem ismerik fel vagy nem
értékelik a gondolat, a létezés és a cselekvés függetlenségét.
A gyermekektől nem várhatjuk el, hogy szívesen fogadják az érés jeleit
egy másik gyermekben. Ez nem az ő felelősségük, és egyébként is,
túlságosan a kötődés irányítja őket ahhoz, hogy megbecsüljék és tiszteljék
az egyéniséget. Honnan tudhatnák, hogy ha valakiben kifejlődnek a saját
szándékok és törekvések, azzal elveti a jövő értékeinek a magvait? Hogy a
világ felosztása „enyémre” és „nem az enyémre” nem az antiszociális
gondolkodás megnyilvánulása, hanem az individuáció szükségszerű
kezdete? Hogy ha valaki maga akarja írni az élete történetét, és önálló
gondolatokra vágyik, azzal rálépett az önálló személyiség kifejlődéséhez
vezető útra? A gyermekek egymás közt nemigen törődnek ezekkel a
dolgokkal. Egy felnőttre van szükség ahhoz, hogy felismerje az érettség
első jeleit, hogy teret adjon az egyéniségnek, és értékelje a függetlenség
korai megnyilvánulásait. Egy felnőtt szükséges hozzá, hogy az
individualitást szent ügynek tekintse, és megadja neki a védelmet, amire
szüksége van.
Mindazonáltal, ha az egyetlen probléma az lenne, hogy a gyermekek nem
képesek bátorítani és értékelni egymás egyéniségét, a kortárs-interakció
nem lenne olyan rossz hatással a fejlődő személyiségre. Sajnos a probléma
sokkal súlyosabb ennél. Az éretlen emberek hajlamosak eltaposni
mindenféle individualitást, ami megmutatkozni merészel. A gyermekek
világában nem az éretlenség, hanem az érés folyamatai a gyanúsak és a
szégyenletesek. Az újonnan létrejövő, független személyiség – egy olyan
gyermek, aki önmagát motiválja, és nem a kortárskapcsolatok szükségletei
hajtják – rendhagyónak, sőt rendellenesnek tűnik számukra, aki nem illik a
képbe. Az ilyen gyermeket a kortársak olyan szavakkal illetik, amelyeknek
erős kritikai éle van, mint például: fura, hülye, retardált, stréber és
buzgómócsing. Az éretlen gyermekek nem tudják megérteni, hogy ezek a
feltörekvő, éretté és függetlenné váló társaik miért igyekeznek olyan erősen
boldogulni, előrehaladni, miért keresik olykor a magányt a társasággal
szemben, miért érdeklődnek olyan dolgok iránt, amelyek nem
kapcsolatosak a többiekkel, és miért tesznek fel kérdéseket az osztályban.
Úgy érzik, valami nyilván nem stimmel ezekkel a gyermekekkel, ezért
megérdemlik a megszégyenítést. Minél kortársorientáltabb egy gyermek,
annál jobban fogja sérelmezni és támadni más gyermekek individualitását.
Ahogyan kívülről a kortársak reakciója fenyegeti az individuációt, úgy a
kortársorientált gyermekek belső dinamikája is aláássa azt. Az
individualitás rossz hatással van a kortárskötődésekre. Kevés
kortársorientált kapcsolat bírja el azt, ha egy gyermek önálló személyiséggé
válik, ha saját preferenciái vannak, ha kimondja, amit gondol, van saját
véleménye, és el is mondja, illetve ha önálló döntéseket hoz. Amikor a
kortársakhoz való kötődés az elsődleges szempont, az egyéniséget fel kell
áldozni. Az éretlen gyermek számára ez az áldozat rendjén valónak tűnik.
Megnyesegeti a személyiségét, csökkenti, visszafogja a valódi
önkifejezését, és a dolgok természetes menetének tűnik számára, ha elfojt
magában minden ellentétes véleményt vagy értéket. Nem szabad engednie,
hogy az egyénisége saját maga és a többiek közé álljon. Az éretlen
gyerekeknek a barátság – aminek a kortárskötődést nevezik – mindig
előbbre való, mint a saját énjük. A kortársaihoz kötődő gyermek önként
feladja az individualitásra való jogát, amely a születésétől megilleti, cserébe
azért, hogy a kortársai látszólag elfogadják, és teszi mindezt anélkül, hogy
tudná, micsoda szentségtörést követ el a fejlődés szempontjából. Ameddig
valaki nem életképes mint önálló lény, addig ki sem alakul benne az
egyéniség megőrzésének ösztöne.
Kate, a hétéves Claire édesanyja otthon tanítja a lányát. „Elég önálló és
egyedi kis teremtés, hétéves létére, és lelkileg is független – mondja Kate a
lányáról. – Ám miután néhány órát eltölt a kortársaival, úgy jön haza,
mintha kicserélték volna. Nem a saját szavait használja, és felveszi a társai
modorát. Ezután néhány óra kell ahhoz, hogy a valódi Claire újra előbújjon
belőle. De ahogyan idősebbé válik, egyre inkább képes önmaga lenni.”
A lányom, Tamara kortársorientált évei alatt nem tudta kifejezni a saját
véleményét, de még eljátszani sem mert olyan gondolatokkal, amelyek
konfliktushoz vezettek volna a barátaival. Szinte láttam, ahogyan
összezsugorodik, mert összehúzta magát, hogy „beférjen” a megőrizni
kívánt kapcsolat „csigaházába”. Amikor arra bátorítottam, hogy legyen
önmaga Shanonnal, azzal a lánnyal szemben, aki az első számú orientációja
volt, még azt sem igazán értette, mit szeretnék. Habár Tamara nagyon jól
tanult, zavarták az eredményei, és mindent megtett, hogy elrejtse a jegyeit a
kortársai elől. Egy kortársorientált gyermek ismeri a szabályt: ne mondj
vagy tégy semmit, ami rossz fényt vethet a többiekre, vagy amivel
kockáztatnád, hogy eltaszítod őket magadtól. Ösztönösen tudta, hogy ezek a
kapcsolatok nem bírják el egyéniségének a valódi súlyát, ám ahelyett, hogy
szabad utat adott volna a fejlődésnek, inkább igyekezett meghúzni magát,
hogy ne tűnjön ki.
A világ, amelyben a gyermekeink élnek, egyre barátságtalanabb az érés
természetes folyamatával szemben. A kortársorientált univerzumban az
érettséget és az egyéniséget a kötődés ellenségeinek tekintik. Az egyediség
és az egyéniség a kortárskultúrában a siker akadályává vált.
Szülőként a mi feladatunk az, hogy olyan kötődést ápoljunk a
gyermekeinkkel, amely teret ad az idividuációnak. A gyermek egyénisége
nem lehet a szeretet és a közelség ára. Meg kell adnunk a gyermekeinknek,
amit ők nem tudnak megadni egymásnak: a szabadságot, hogy önmaguk
legyenek a szerető elfogadás közegében – olyan elfogadás ez, amelyet az
éretlen kortársak nem képesek nyújtani számukra, de amelyet mi, felnőttek
meg tudunk és meg is kell adnunk nekik.
 TIZEDIK FEJEZET

Az agresszió
A kilencéves Helen egy nap a tükör elé állt, és hosszú fürtöket vágott le
sötét hajából, hogy elöl csaknem kopasz lett. Amikor Helen édesanyja
rémülten és elborzadva követelte, hogy mondja el neki, miért csinálta, a
gyermek rászegezte az olló hegyes végét, és sértő megjegyzéseket vágott a
fejéhez.
A tizenöt éves Emilyt az édesanyja küldte el hozzám, mivel rendszeresen
megvágta és megsebezte magát. De a támadásai nem csak saját maga ellen
irányultak. Senki és semmi nem menekülhetett éles megjegyzései és
ellenségessége elől, kivéve a barátait. Még a könyvespolcomon lévő
könyveket is kinevette. Habár frissnek találtam a szellemességét, az
intellektusát pedig lenyűgözőnek, nehéz volt elviselni, ahogyan a szüleit és
az öccsét becsmérelte. Kegyetlenül kritikus szemmel nézte őket, és folyton
csúnyán beszélt róluk. Könyörtelenül ellenséges volt.
Helen szülei a barátaim. Egy évvel korábban, mielőtt a lányukból ilyen
váratlanul előtört volna az agresszivitás, a szülők nehéz időszakot éltek át a
házasságukban. Az idejüket és az energiájukat is felemésztette, hogy
megoldást találjanak a gondjaikra, és hagyták, hogy Helen a kortársaival
próbáljon érzelmi kapcsolatot teremteni, ami azonban nem járt sikerrel.
Ahogyan Emily példája is mutatja, még ha Helen el is tudta volna
fogadtatni magát a kortársaival, érzelmi szükségletei akkor is
kielégítetlenek maradtak volna. Emily tízéves korában erősen
kortársorientálttá vált az édesanyjának a rákkal folytatott küzdelme miatt.
Mivel a kislány nem tudta kezelni a sebezhetőségét, amit amiatt érzett, hogy
elveszítheti, úgy reagált, hogy eltaszította magától az édesanyját. Az űrt,
amelyet az anyai kötődésből való kihátrálása okozott, a kortársakkal
igyekezett betölteni. Most már ezek a kortársak jelentettek számára
mindent. Ezt követően agresszív lett, ami a cselekedeteiben, a szavaiban és
a hozzáállásában is kifejezésre jutott. A kortársorientált gyermekekre
nagyon is jellemző, hogy támadják a családtagokat és fájdalmat okoznak a
szülőknek és a testvéreknek. A legtöbb esetben a támadások nem fizikai
jellegűek, de a verbális kirohanások és az érzelmi ellenségesség is nagyon
megviselik a kapcsolatokat, elidegenítő hatásúak és fájdalmasak.
A szülők és a pedagógusok egyik leggyakoribb panasza, hogy a
gyermekek agresszívan viselkednek. Ez volt a legfőbb aggodalma Kirsten,
Melanie és Sean szüleinek is. Bár az agresszió nem feltétlenül függ össze a
kortárs-orientációval, minél inkább kortársorientált a gyermek, annál
valószínűbb, hogy az agresszió is megjelenik.
Ahogyan a kortárs-orientáció egyre gyakoribb a társadalomban, úgy a
gyermekkori agresszió is az. New York City iskoláinak igazgatótanácsa
1993-ban hatezer erőszakos cselekményt jelentett be, szemben az 1961-ben
jelzett egyetlen esettel.26 Az utóbbi ötven évben a kanadai fiatalok által
elkövetett súlyos támadások az ötszörösére növekedtek, míg az Egyesült
Államokban a hétszeresére.27 A szülők gyermekeik általi bántalmazása volt
Barbara Cottrell beszámolójának témája, amelyet a Kanadai
Közegészségügyi Hivatal számára készített.28 Egy felmérés során öt
pedagógusból négy jelentette, hogy megtámadták a diákok, ha nem
fizikailag, akkor szóban megfenyegették, illetve verbálisan támadták.29 Ha
az agresszió definícióját kiterjesztjük az egyén önmaga ellen irányuló
támadására, az öngyilkossági statisztikák is árulkodók. Az utóbbi ötven
évben a halálos kimenetelű öngyilkossági kísérletek megháromszorozódtak
a gyermekek körében. A tíz–tizennégy évesek körében elkövetett
öngyilkosságok száma növekszik a leggyorsabban.30
Ma sok felnőtt fél szembeszállni ismeretlen fiatalok csoportjaival, mert
attól tart, hogy megtámadják. Egy-két generációval ezelőtt az ilyen félelem
még ismeretlen volt. Azok, akik már elég régóta köztünk vannak,
megfigyelhetik a néhány évtized alatt végbement változást.
Bővelkedünk a gyermeki agresszióról szóló hírekben: „Feldühödött
tinédzser fegyverrel tért vissza a partira, és három embert megölt”;
„Tizenévesek rohantak le egy fiatalt, aki azóta is kritikus állapotban van”;
„10–13 éves gyerekekből álló banda erőszakos bűncselekményeket követett
el”; „A bukott diák visszatért az iskolába, és végzett a tanárával”. Az
Associated Press egyik 2002. októberi számában beszámol egy csapat 10–
18 éves fiatalról, akik halálos támadást intéztek egy 36 éves férfi ellen
Chicagóban. A lap idéz egy szemtanút: „Rávetették magukat a férfira
(gereblyékkel, tejesládákkal és baseballütőkkel), és azt üvöltözték: »Hé,
hadd használjam én is!« Számukra olyan volt az egész, mint egy játék.”
Alig pár héttel a véres incidens után két, tinédzserek által a nyugati
tartományokban elkövetett gyilkosság sokkolta a kanadai közvéleményt.
Egy 39 éves, háromgyerekes családanya holttestét találták meg egy
szándékosan felgyújtott családi házban Maple Ridge-ben, Brit
Columbiában. Néhány órával később a rendőrség félreállított egy gépkocsit
az országúton, amelyről kiderült, hogy az áldozat autója. A sofőr egy
tizenöt éves kamasz volt. „A kormány mögött pöffeszkedett, és szivarozott.
Rajta kívül öt fiatal ült az autóban.” A kamaszt szándékos emberöléssel
vádolták. Ami mindjárt szembetűnik a beszámolóból, hogy a fiatalkorú
gyilkos szemlátomást teljesen hidegvérűen viselkedett a kortársai
társaságában.{5}
A tinédzserek egymás ellen elkövetett erőszakos kegyetlenkedéseivel tele
vannak az újságok: ilyen esetek fordultak elő például Coloradóban a
Columbine középiskolában; Albertában, Taborban; az angliai Liverpoolban.
De ha kizárólag a szomorú statisztikákra vagy a médiában bemutatott
erőszakos és véres történetekre összpontosítunk, akkor nem érthetjük meg,
milyen hatást gyakorol a társadalomra a gyermekkori erőszak. Az agresszió
és az erőszak fokozódására utaló legsokatmondóbb jeleket nem az
újságokban találjuk, hanem a kortárskultúrában – a nyelvben, a zenében, a
játékokban, a művészetben és a különféle, a fiatalok által választott
szórakozási formákban. Egy kultúra visszatükrözi a benne élők dinamikáját,
és a kortársorientált gyermekek kultúrája egyre inkább az agresszió és az
erőszak kultúrájává válik. Az erőszak iránti étvágy nemcsak annak
közvetett élvezetében nyilvánul meg – köztudott, hogy a fiatalok mennyire
kedvelik az erőszakos zenéket és filmeket –, hanem az iskolák udvaraiban
és termeiben is érzékelhető. A gyermekek tüzelik az agressziót a társaikban
ahelyett, hogy csillapítanák, a többieket verekedésre bátorítják ahelyett,
hogy lebeszélnék róla őket. Az elkövetők csak a jéghegy csúcsát jelentik.
Egy felmérésben, amely a gyermekek iskolaudvaron tanúsított magatartását
vette górcső alá, a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a legtöbb
gyermek valószínűleg passzívan támogatja vagy aktívan buzdítja az
erőszakos cselekedeteket, és nyolc gyerekből kevesebb mint egy próbál
közbelépni, ha ilyesmit tapasztal. Az erőszak kultúrája és pszichológiája
annyira beépült a fiatalokba, hogy általában több tiszteletet és szimpátiát
fejeznek ki az erőszakoskodók, mint az áldozatok iránt.31
A gyermek- és serdülőkori agresszió leggyakoribb megnyilvánulási
formái nem a verekedések és a támadások, amelyek a statisztikák és a
felmérések középpontjában állnak, hanem a támadó gesztusok, szavak és
tettek, vagyis a kortársorientált gyermekek mindennapi interakciójának
szerves részét képező elemei. A támadások sokszor csak érzelmi síkon
jelentkeznek, és ellenségességben, gyűlöletben, megvetésben vagy durva
gesztusokban nyilvánulnak meg, amilyen a szemforgatás, a dühödt tekintet,
a testtartás, egy-egy gúnyos megjegyzés vagy fagyos válasz. Az agresszió
mások ellen is irányulhat, illetve megnyilvánulhat hisztéria vagy rohamok
formájában is. De a gyermek önmaga ellen is irányíthatja, például
önmegvetés formájában: „Én olyan buta vagyok”; önutálattal: „Gyűlölöm
magam”, vagy a fej ütögetésével, vagy saját maga megsebzésével, illetve
öngyilkos gondolatokkal és ösztönökkel. De a támadás irányulhat a létezés
ellen is: „Megöllek!” vagy „Megölöm magamat!”. A létezés ellen irányuló
támadás lehet lélektani is, például kiközösítés, vagy ha úgy tesznek, mintha
a másik nem is létezne, vagy nem hajlandók tudomásul venni, hogy ő is
jelen van. A lista végtelen. Más szavakkal megfogalmazva: az agresszió
lényege túllép azokon a harsogóan erőszakos formákon, amelyek az
elterjedt, de hiábavaló „zéró tolerancia” tervek tárgyává váltak, amelyeket
mostanában fogadnak el a nagy létszámú iskolákban és egyéb
intézményekben. Tekintettel arra, hogy az agresszió mindent áthat, a zéró
tolerancia elméleti síkon felszínes, a gyakorlatban pedig megvalósíthatatlan.
Az agresszió lényege – akár a szereteté – a mögötte meghúzódó
motivációban rejlik: mi az, ami mozgat. Az agresszió esetében ez a támadás
ösztöne. Honnan jön az agresszió? Mitől lesznek a gyermekek egyre
agresszívabbak? Miért hajlamosak ilyen nagy mértékben az erőszakra a
kortársorientált gyermekek? A válasz nem a statisztikákban, hanem az
agresszió, illetve annak a megértésében rejlik, hogy a kortárs-orientáció
hogyan táplálja azt. Csak ha megértjük az agressziót, akkor tudjuk
megérteni, miért terjed ilyen rohamosan a világban, ahol a gyermekeink
élnek.
A kortárs-orientáció nem az agresszió első számú oka. A kisgyermekek
és az óvodások, akik egyáltalán nem kortársorientáltak, szintén lehetnek
agresszívak. Az agresszió és az erőszak az idők kezdete óta az emberi
történelem része. Az agresszió az egyik legrégebbi és az egyik legnagyobb
kihívást jelentő emberi probléma, míg a kortárs-orientáció viszonylag új
jelenség. Ám a kortárs-orientáció erősen szítja és végül erőszakká növeli az
agresszió tüzét.
Az agresszió mozgatórugója
 Mi késztet támadásra egy embert? A frusztráció. A frusztráció az
agresszió üzemanyaga. Természetesen a frusztráció sem vezet
automatikusan agresszióhoz, mint ahogyan az oxigén sem okoz
automatikusan tüzet. Ahogyan látni fogjuk, a frusztráció más
következményekhez is vezethet, amelyek meglehetősen összeférhetetlenek
az agresszióval. Csak ha nincs civilizáltabb megoldás a frusztrációra, akkor
vezet a fokozott frusztráció agresszióhoz. A kortárs-orientáció nemcsak
megnöveli a frusztrációt a gyermekben, de csökkenti annak a lehetőségét is,
hogy békés alternatívákat találjon az agresszióra.
Frusztrációt akkor érzünk, ha valami nem működik. Ez a valami lehet
egy játékszer, munka, a testünk, egy beszélgetés, egy kérés, egy kapcsolat, a
kávéfőző vagy az olló. Bármi legyen is az, minél fontosabb nekünk, hogy
működjön, annál jobban felkavar minket, ha mégsem működik. A
frusztráció mély, primitív érzelem, valójában annyira primitív, hogy az
állatokban is jelen van. A frusztráció nem szükségképpen tudatos, de mint
minden más érzelem, úgy ez is mozgat minket.
A frusztrációt sok minden kiválthatja, mivel azonban a gyermeknek a
kötődés a legfontosabb – és sok felnőttnek is –, a frusztráció legnagyobb
forrása az, ha a kötődések nem működnek: frusztráló lehet például egy
kapcsolat elvesztése vagy félresiklása, a túl hosszú elválás, az elutasítottság
érzése, egy szeretett lény elveszítése, a valakihez tartozás hiánya vagy ha
valakit nem értenek meg. Mivel általában nem vagyunk tudatában a
kötődésnek, gyakran nem vesszük észre az összefüggést a frusztrációnk és a
kötődésünk működésképtelensége között.
A kötődési frusztráció és az agresszió közötti szoros kapcsolat akkor vált
nyilvánvalóvá számomra, amikor a fiam, Shay hároméves volt. Shay
nagyon kötődött hozzám, és csak nagyon ritkán váltunk el hosszabb időre
egymástól, amíg el nem fogadtam egy meghívást egy pedagóguskurzusra a
kontinens másik végébe. A visszatérésemkor Shay agressziója a korának
megfelelő szint fölé emelkedett, és a napi egy-két incidensből húsz-harminc
is lett. Nem kellett tőle megkérdeznem, miért hisztizik vagy harapdál, vagy
ütöget, vagy vág hozzám dolgokat – történetesen a szeminárium témája
éppen az agresszió és az erőszak volt. Nem is tudta volna megmondani.
Egyszerű és tiszta kötődési frusztrációja volt, ami legbelülről fakadt. Helen
édesanyja, azé a lányé, akit a fejezet elején említettem, súlyos
depresszióban szenvedett, amikor Helen hároméves volt. Ő és a férje is
kevésbé voltak elérhetők a lányuk számára a hangulati rendellenesség sötét
hónapjai alatt. Ekkor hirtelen, minden látható ok nélkül Helen elkezdte
verni a gyerekeket a játszótéren, olyanokat, akiket nem is ismert. A
kötődési frusztrációja agresszív viselkedésben nyilvánult meg.
Amikor a kortársak lépnek a szülők helyébe, a gyermekek
frusztrációjának a forrása is megváltozik, és a frusztráció a legtöbb esetben
megnövekedik ahelyett, hogy csökkenne. A kortársak, akik elsősorban
egymáshoz kötődnek, frusztráltak, mivel nehéz egymás közelében
maradniuk. Nem élnek együtt egymással, és állandóan szenvednek az
elválástól. Soha nem lehetnek biztosak benne, hogy elnyerik a kortársaik
kegyeit; ha ma ki is választották őket, nem biztos, hogy holnap is így lesz.
Ha a kortársaknak való megfelelés a legfontosabb, akkor állandóan
frusztrációban fognak élni: ha telefonon nem hívják őket vissza, ha
átnéznek rajtuk, vagy ha nem vesznek róluk tudomást, ha mással
helyettesítik őket, ha megbántják, megalázzák őket. A gyermek soha nem
nyugodhat meg abban a tudatban, hogy elfogadják vagy hogy
különlegesnek számít a kortársak szemében. Továbbá a kortárskapcsolatok
ritkán viselik el egy gyermek valódi lélektani súlyát. A gyermeknek
állandóan vissza kell fognia magát, vigyáznia kell arra, nehogy
különbségeket fedjen fel közte és a többiek között vagy túl hevesen ne
értsen egyet velük. A dühöt és a neheztelést le kell nyelnie, ha meg akarja
őrizni a közelséget. A kortárskapcsolatokban nincsen biztonságos otthon,
főhadiszállás, menedék, nincs stressz elleni védőpajzs, nincs megbocsátó
szeretet, nincs odaadás, amire támaszkodhatnak, nincs ösztönösen olyan
érzésük, hogy bizalmasan ismerik őket. Egy ilyen környezetben a
frusztráció intenzív még akkor is, ha viszonylag jól működnek a dolgok.
Adjunk hozzá egy kis elutasítást, némi kiközösítést, és a frusztráció mértéke
az egekbe szökik. Nem csoda, hogy a kortársorientált gyermekeink
mocskos szájúvá válnak, és a zenéjük, valamint a szórakozásuk
agresszivitásba fordul. Azon sem lepődhetünk meg, hogy ezek közül a
gyermekek közül sok saját maga ellen fordul: öncsonkítást követnek el, és
az öngyilkosságon jár az eszük. Kevésbé szembetűnő, de annál elterjedtebb,
hogy sokkal több gyermek elégedetlen önmagával. Tudatosan vagy tudat
alatt erősen kritikus módon állnak hozzá a saját jellemvonásaikhoz. Ez is
egyfajta agresszió, csak éppen saját maguk ellen irányul.
A gyermekek, akik nem tudnak megszabadulni a frusztrációtól, minden
alkalmat megragadnak a támadásra, és erősen leköti őket minden olyan
téma, ami a támadással kapcsolatos, akár a zenében, az irodalomban, a
művészetben, illetve a szórakozásban. A társzerzőm elmesélte, mennyire
sokkolta, amikor az egyik fia, aki akkor a serdülőkor küszöbén állt,
elkezdett durva birkózóműsorokat nézni a tévében, és olyan ruhákat
hordott, amelyek emlékeztettek egy horrorfilm főhőse, Freddie Kruger
öltözetére, akinek halálos fegyvernek is beillő éles körmei voltak. Ennek a
fiúnak – életének abban a szakaszában – hiányzott a szüleihez való
biztonságos kötődése, és rendkívül frusztráló kapcsolatba keveredett a
kortársaival.
Ahogyan azt sok szülő nagy bánatára megtapasztalta, mihelyt a gyermek
agyának a kötődésért felelős része áthangolódik a kortársakra, rendkívül
frusztrálónak érez minden, azzal kapcsolatos kísérletet, hogy más irányba
tereljék. A szülők által előírt tiltások és szabályok a szóbeli támadások
áradatát indíthatják el, sőt, támadó viselkedést is kiválthatnak, ami igen
elkeserítő lehet. A tizenegy éves Matthew esete tipikus ebből a
szempontból. Ő egyetlen kortársával, Jasonnel helyettesítette a szüleit. A
két fiú elválaszthatatlan volt egymástól. Matthew azt kérte, hadd menjen el
Jasonékhoz egy halloween partira és hadd aludjon ott. Amikor a szülei
visszautasították, Matthew olyan ellenséges érzelmi kitöréssel és szóbeli
agresszióval reagált, hogy a szülők megrémültek, mire vetemedhet a fiuk.
Ekkor fordultak tanácsért hozzám és fedezték fel a fiuk viselkedése mögött
meghúzódó kortárs-orientációt. Matthew egyik dühös levelében, amit a
szüleinek írt, megfigyelhetjük a frusztrációját és az ebből fakadó agressziót.
„Most pedig kérlek, gondolkodjatok el a helyzeten. Mondjuk, Jason
akar csinálni valamit valakivel, és akkor általában engem hív. De most
már nem fogom érdekelni, mert nem engedtek el. Így hát másokkal
jobban összejön, ami általában oké lenne, de most már akkor velem
nem fog barátkozni. Ettől kurvára ki vagyok akadva!!!!!!!! Annyira ki
vagyok akadva, hogy valakibe bele akarok rúgni és valami
iszonyatosan kibaszni vele… Istenre esküszöm, hogy a kisfiatok, akit
annyira szerettek, nincs többé. Ki fogom nyírni magam, ha kell! Talán
felvágom az ereimet… HA NINCSENEK BARÁTAIM, NINCS
ÉLETEM.”
Egy kortársorientált gyermekben soha nem alszik ki az agresszió tüze.
A frusztrációnak nem kell feltétlenül agresszióhoz vezetnie. A
frusztrációra adott egészséges válasz az, hogy megkíséreljük megváltoztatni
a dolgokat. Ha ez lehetetlennek bizonyul, elfogadhatjuk a dolgok menetét,
és kreatívan alkalmazkodhatunk a helyzethez, amelyet nem tudunk
megváltoztatni. Ha az alkalmazkodás valamiért nem következik be, a
támadási impulzusokat akkor is sakkban lehet tartani azzal, hogy
visszafogjuk a gondolatainkat és az érzéseinket – más szavakkal: érett
önmérsékletet gyakorlunk. Nagyon is lehetséges, hogy intenzíven
frusztráltak leszünk, de mégsem érezzük, hogy támadnunk kell. Egy
kortársorientált gyermekben a frusztrációra adott elfogadható válaszok
valószínűleg oly módon vannak blokkolva, amit az alábbiakban fogok
elmagyarázni. Ezek a gyermekek jobb híján válnak agresszívvá.
Három fő hiányossága van a kortárskapcsolatoknak, ami miatt a
frusztráció addig gyülemlik, amíg agresszióban tör ki.
Hogyan tüzeli a kortárs-orientáció az agressziót?
A kortársorientált gyermekek kevésbé képesek változást előidézni
Amikor frusztrációt érzünk, először az a szándék vezet bennünket, hogy
megváltoztassuk azt, ami nem működik. Megpróbálhatjuk ezt elérni úgy,
hogy másokat kérünk meg vagy szólítunk fel valamire, megpróbálhatjuk
megváltoztatni a saját viselkedésünket, vagy más módszerek egész sorát
alkalmazhatjuk. Mivel cselekvésre késztetett minket, a frusztráció
beteljesítette a feladatát.
A probléma az, hogy az élet sok olyan frusztrációt hoz magával, amire
nincs ráhatásunk: nem tudjuk visszafordítani az időt vagy meg nem
történtté tenni valamit. Nem tudjuk elkerülni a halált, tartóssá tenni a jó
élményeket, megcsalni a valóságot, működőképessé tenni azt, ami nem az,
vagy rávenni olyasvalakit a velünk való együttműködésre, aki nem hajlandó
erre. Nem vagyunk képesek mindig igazságossá tenni a dolgokat, garantálni
a saját magunk vagy mások biztonságát. Ezek közül az elkerülhetetlen
frusztrációk közül a gyermekek számára a legfenyegetőbb az, ha lelkileg
vagy érzelmileg nem érzik magukat biztonságban. Ezek a rendkívül fontos
igények – hogy elfogadják, hogy akarják, hogy hívják, hogy szeressék,
hogy különlegesnek tartsák őket – nem állnak az irányításuk alatt.
Ameddig mi, szülők ragaszkodunk a gyermekeinkhez, addig nem kell
szembesülniük ezzel a mélységes hiábavalósággal, amely alapvető része az
emberi létezésnek. Nem arról van szó, hogy örökre megvédhetjük őket a
valósággal szemben, de a gyermekeknek nem lenne szabad szembenézniük
olyan kihívásokkal, amelyekre nem állnak készen. A kortársorientált
gyermekek nem ilyen szerencsések. A frusztráció, amit éreznek, olyan erős,
hogy kétségbeesetten próbálnak változtatni a dolgokon, hogy valamiképp
fenntartsák a kötődésüket. Néhányan kényszeresen követelőzővé válnak az
egymással való kapcsolatukban. Mások azzal vannak elfoglalva, hogy
vonzóvá tegyék magukat a kortársaik szemében – innen ered a növekvő
érdeklődés a fiatalok körében a plasztikai sebészet iránt, és innen fakad az a
szenvedély is, hogy a lehető legdivatosabban szeretnének öltözni, és ez az
igény egyre fiatalabb életkorban jelentkezik. Néhányan parancsolgatók
lesznek, mások pedig csábosak vagy szórakoztatók. Akadnak, akik kezüket-
lábukat törik abbéli igyekezetükben, hogy megőrizzék a közelséget a
kortársaikkal, miközben lelkileg teljesen eltorzulnak. Mivel ezek a
gyermekek örökké elégedetlenek, fogalmuk sincsen arról, hogy mi okozza
az elégedetlenségüket, és egy olyan valóság ellen lázadnak, amely felett
nincs hatalmuk. Természetesen ugyanez a dinamika előfordulhat a
gyermekek felnőttekkel való kapcsolatában is – és nagyon gyakran elő is
fordul –, a kortárskapcsolatokban azonban biztosan jelen van.
Nem számít, mennyire próbálja egy kortársorientált gyermek
megváltoztatni a dolgokat a követelőzéseivel vagy azzal, hogy másképp
kezd öltözni, vagy működőképessé tesz dolgokat mások számára, és nem
számít, mennyire halványítja el a személyiségét vagy mennyire
kompromittálja magát, csakis rövid ideig tartó kielégülést találhat. Nem fog
tartós nyugalomra lelni az állandó kötődési frusztrációtól, és ehhez még
hozzájárul az abból fakadó frusztráció is, hogy folyton a „lehetetlen” falába
ütközik. A frusztrációja ahelyett, hogy véget érne, egy lépéssel közelebb
kerül ahhoz, hogy agresszióvá alakuljon, ahogyan Helen és Emily esetében
történt, akiket a fejezet elején említettünk.
A kortársorientált gyermekek kevésbé képesek az alkalmazkodásra
A frusztrációt, amelyet az vált ki, hogy leküzdhetetlen akadályokba
ütközünk, normális esetben a hiábavalóság érzésének kellene felváltania. A
frusztráció ily módon váltja ki az alkalmazkodást, vagyis minket kényszerít
rá a változásra abban az esetben, ha nem vagyunk képesek megváltoztatni
azokat a körülményeket, amelyek az utunkba állnak. Egy alkalmazkodó
gyermek nem támad: az alkalmazkodás és az agresszió, amelyek egyaránt a
frusztráció eredményei lehetnek, kizárják egymást.
A frusztrációtól a hiábavalóságig ívelő dinamika a legjobban a
kisgyermekek esetében figyelhető meg. A kisgyermek olyasmiket követel,
amiket a szülő – általában jogosan – nem hajlandó vagy nem tud teljesíteni.
A dolgok megváltoztatására irányuló néhány, sikertelen kísérlet után a
kisgyermek a hiábavalóság könnyeit hullatja. Ez a reakció nagyon jó. Az
energia a dolgok megváltoztatásával kapcsolatos próbálkozásból
elengedéssé alakul át. Ha a frusztráció egy része már átalakult támadássá,
ezek a fékevesztett érzések akkor is átalakulnak szomorúsággá. Mihelyt
bekövetkezett a hiábavalósággá való átlényegülés, a gyermek megnyugszik.
Ha a frusztráció nem alakul át ebben a folyamatban, akkor a gyermek nem
hagyja abba a követelőzést, mindenáron érvényt akar szerezni az
akaratának. Hacsak nem tereljük el a figyelmét vagy nem teszünk eleget a
kérésének, a kisgyermek valószínűleg folytatja a hiábavalóság elleni
küzdelmet, és támadásokban tör ki, amíg csak el nem fárad. Csak a
hiábavalóság érzése teszi lehetővé valaki számára, hogy abbahagyjon egy
olyan cselekvést, amely nem vezet célra, és hogy feloldja a keletkezett
frusztrációt.
Az agynak fel kell ismernie, ha valami nem működik. Nem elegendő azt
gondolni, hogy valami nem működik – érezni is kell. Mind átéltük már azt,
hogy tudtuk, valami nem működik, mégis újra meg újra megismételtük
ugyanazt a cselekvést. Például sokan közülünk szülőként azt mondjuk a
gyerekünknek: „Már megmondtam, ezerszer megmondtam…”. Ha ehelyett
hagynánk, hogy a hiábavalóság érzése leülepedjen bennünk, nem
ragaszkodnánk olyan nevelési módszerekhez, amelyekről tudjuk, hogy nem
működnek, és akkor sem fognak működni, ha számtalanszor megismételjük
őket.
Az alkalmazkodás mélyen a tudatos szint alatt zajló érzelmi folyamat,
amelyet nem az agykéreg gondolkodással kapcsolatos része irányít, hanem
a limbikus rendszer, az agy érzelmi apparátusa. Például, amikor elveszítünk
egy szeretett személyt, akár mert meghal, akár egyszerűen azért, mert a
kapcsolat véget ért, nem elég, ha tudjuk, hogy már nincs jelen. Érzelmileg
is el kell fogadnunk, a hiábavalóság újra meg újra ránk törő hullámain
keresztül. Csak amikor a hiábavalóság leülepszik, és a legmélyebb érzelmi
szinten is megértjük, hogy nem tarthatunk fenn fizikai és érzelmi
kapcsolatot valakivel, aki örökre eltávozott az életünkből, akkor jelennek
meg a könnyek a szemünkben és kezdődik el az alkalmazkodás. Ez a
folyamat évekig is eltarthat. Amikor egy kisgyermek számára a
hiábavalóság fala egy vacsora előtti édesség előtt emelkedik, az
alkalmazkodásnak csupán néhány percet kellene igénybe vennie – vagyis a
dühnek nagyon gyorsan szomorúsággá kellene átalakulnia. Abban az
esetben, ha osztozni kell anyun egy testvérrel, az alkalmazkodás hosszabb
időbe telhet. Ám ha a hiábavalóság könnyei soha nem jönnek el, az
alkalmazkodás nem következik be. Akár könnyezik a szemünk, akár nem, a
hiábavalóság leggyakoribb érzései a szomorúság, a csalódottság és a gyász.
Szerencsére a szomorúság és a csalódottság akkor is el tudja végezni a
munkáját, és elősegíti az alkalmazkodást, ha már megtanultuk visszafojtani
a könnyeinket, belsőleg viszont még át tudjuk érezni a hiábavalóságot. A
kortársorientált gyermekek dilemmája az, hogy a hiábavalóság érzése
magában foglalja a sebezhetőséget: átérezni a hiábavalóságot annyit tesz,
hogy megbékélünk azzal, hogy a hatalmunk és a fennhatóságunk is véges.
Amikor a kortársorientált gyermek menekül a sebezhetőség elől, elsőként a
hiábavalóság érzését fojtja el. A vagányság kultúrájában szégyenletes
dolognak számít, ha valaki a hiábavalóság könnyeit hullatja. Mivel nem
képesek eléggé átérezni a hiábavalóságot, a kortársorientált gyermekek
sokkal hajlamosabbak az agresszióra.
A kortárs-orientáció egyrészt utat nyit a frusztrációnak, másrészt pedig
elapasztja a könnyeket, amelyek gyógyírt jelenthetnének a frusztrációra.
Helen például elveszítette a könnyeit, és a lelkét az anyjával szembeni
ellenséges érzések töltötték ki. Emily soha egy könnycseppet sem ejtett,
mialatt az édesanyja a rákkal küzdött. A hiábavalóság könnyei helyett
vércseppeket hullatott, amikor megvágta magát. A szomorúság és a
csalódottság helyett tele volt szarkazmussal és megvetéssel. A heavy metal
erőszakosságát választotta a melankolikus zene helyett, amely pedig
visszatükrözte és csillapította volna a bánatát. A gyermekek egyre növekvő
számban szembesülnek azzal, hogy hiábavalóan próbálják működtetni a
dolgokat a kortársaikkal, de mivel túlságosan megkeményedtek ahhoz,
hogy leülepedjen bennük a hiábavalóság, végül saját maguk és mások ellen
fordulnak.
Ha képtelenek vagyunk megélni a hiábavalóság érzését, akkor kudarcot
vallunk az elengedés terén is, és nem tudjuk elfogadni a korlátainkat sem.
Alkalmazkodás híján nem tudjuk kiheverni a minket ért csapásokat, nem
leszünk találékonyak, hacsak nem kapunk útmutatást, és arra sem leszünk
képesek, hogy felépüljünk a múltbeli traumákból.
A kortársorientált gyermekek két szikla közé szorultak: az egyik sziklát
azok a dolgok alkotják, amelyeket nem tudnak megváltoztatni, a másik
pedig a saját szívük.
A kortársorientált gyermeknek kevesebb a vegyes érzése a támadással
kapcsolatban
Azzal is megakadályozhatjuk, hogy a frusztráció agresszióba csapjon át,
ha a támadási impulzusokat kordában tartjuk az ellentétes impulzusokkal,
gondolatokkal, szándékokkal és érzésekkel. Ha agresszióról van szó, az
ambivalencia nagyon pozitív dolog. A kortársorientált gyermekek kisebb
valószínűséggel éreznek ambivalens módon a támadással kapcsolatban.
Normális esetben a támadási impulzusok megfékezése abból a
szándékból ered, hogy ne bántsunk senkit, illetve abból a vágyból, hogy jók
legyünk, vagy félünk az ellencsapástól, vagy aggódunk a következmények
miatt. Csillapítja az agressziót az is, ha megrémülünk, hogy elidegenítjük
magunktól azokat, akikhez kötődünk, a szeretet, sőt az is, ha önuralomra
vágyunk. Ha a gyerek késztetést érez a támadásra, úgy tud civilizáltan
viselkedni, ha egyidejűleg az ellenkező irányba is mozgatja valami. Az
ellentétes motivációk egyfajta civilizációs lelkiismeretet ébresztenek, ami
lehetővé teszi az önkontrollt. Ha hiányzik az ambivalencia, és a támadási
vágy kerül előtérbe, semmi sem vet gátat a nem megfelelő impulzusok
érvényesülésének.
Miért érez kevésbé ambivalens módon a kortársorientált gyermek a
támadással kapcsolatban? Először is, mivel megrekedt a fejlődésben,
valószínűbb, hogy a természetét nem szelídítik meg a vegyes érzelmek és a
konfliktusos impulzusok. Ez a kilencedik fejezetben tárgyalt
óvodásszindróma – vagyis impulzivitás, ami a lelki éretlenségből fakad.
Nem számít, hogy egy impulzív gyermek mit tud, milyen jók a szándékai,
hányszor tartottunk neki kiselőadást valamiről, milyen büntetéseket
helyeztünk kilátásba, ha egyszer felgyülemlett benne a frusztráció, minden
mást elhomályosít a támadás vágya.
A második ok, amiért a kortársorientált gyermek kisebb valószínűséggel
érez ambivalens módon, a kötődés csillapító erejének a hiánya. Ahogyan
már a második fejezetben szó esett róla, a primitív kötődés bipoláris
természete miatt viszolygunk attól a személytől, akihez nem vonzódunk.
Amikor a gyermek kötődési vágyának a kielégítése céljából a kapcsolatot és
a közelséget a kortársainál keresi, úgyszólván mindenki más kiszolgáltatott
a támadásának – a testvérek, a szülők és a tanárok. A támadásoknak ki
vannak téve azok a kortársak is, akikhez a gyermek nem akar kötődni. Még
egyszer leszögezem, hogy az ilyen agresszió sok más formát is ölthet,
nemcsak fizikai támadást: ilyen a szidalmazás, a gúnyolás, a hanyagolás, a
rágalmazás, az ellenségesség, a csúfolódás, a lekicsinylés, a megalázás, az
ellenkezés, a megvetés.
A kortárs-orientáció tehát olyan impulzusokat gerjeszt, amelyek
támadásra ösztönöznek, ugyanakkor megszünteti a családtagok és a
gyermekért felelős felnőttek természetes védettségét. Ezért fordul elő egyre
gyakrabban, hogy a szülőket a gyermekeik, a pedagógusokat pedig a
diákjaik bántalmazzák.
Egy másik erős csillapító hatás a pszichés vészjelzés. Az agy jelentős
része bonyolult vészjelző rendszerként működik. Az aggodalom érzelmi
vészjelzés, amely figyelmeztet a veszélyre, akár támadás fenyeget minket,
akár az, hogy elválasztanak a szeretteinktől. Ha a gyermek tart attól, hogy
bajba kerül, ha fél a sérülésektől, ha aggódik a következmények miatt, ha
retteg attól, hogy elidegeníti magától azokat, akik fontosak neki – ezek
olyan mechanizmusok, amelyek óvatosságra intik. A támadás nagyon
kockázatos. Ha a gyermek képes a vegyes érzelmekre, már a támadás
puszta gondolatától is olyan vészhelyzetben kellene éreznie magát, ami
elősegíti az agresszió kordában tartását.
A probléma a vészjelzéssel, a rémület érzésével az, hogy egyben
sebezhetővé is tesz minket. Valójában a sebezhetőség lényege annak a
felismerése, hogy valami rossz történhet velünk. Mivel a kortársorientált
gyerekek menekülnek a sebezhetőség elől, sokan elveszítik a félelem
érzését. Pszichésen még így is megrémülhetnek, de tudatosan többé már
nem élik át az ijedtséget vagy az azzal járó sebezhetőséget. Többé nem
beszélnek ijedtségről, idegességről vagy rémülettől.
Mihelyt a vészjelzések eltompulnak, a rémület kémiája – az
adrenalinszint hirtelen megemelkedése – vonzó lehet, sőt még függést is
kiválthat. Azok a gyermekek, akik elfojtják az érzelmeiket, mert így
akarnak védekezni a sebezhetőség ellen, valójában kereshetik a veszélyt az
adrenalinszint hirtelen megemelkedése miatt – semmi kétség, hogy ez az
oka az extrém sportok egyre növekvő népszerűségének.
Minél inkább kortársorientált a gyermek, annál kevésbé aggódik, és annál
kevésbé óvatos. Az agykutatásokból kiderül, hogy a fiatalkorú bűnözők
egyharmadánál már nincs normális tevékenység az agy aggodalomért
felelős területén. Ha az agyban nem működik a vészjelző „gomb”, akkor
valószínű, hogy az egyén támadó impulzusai erőszakos formában törnek a
felszínre.
Az alkohol hatása jól szemlélteti ezt az összefüggést. Az alkohol
eltompítja az agresszív impulzusokat kordában tartó aggodalmat, akkor is,
ha attól óv minket az aggódás, hogy megsérülünk, bajba jutunk, illetve,
hogy elidegenítünk magunktól valakit, aki fontos nekünk. Amikor alkoholt
fogyasztunk, szedáljuk az agynak azokat a területeit, amelyek normálisan
gátolják az agressziót. Nem meglepő, hogy az alkohol az erőszakos
cselekmények olyan nagy számában játszik szerepet.32 A gyermekek azt
hiszik, hogy az alkohol „tökössé” teszi őket. Valójában csak megfosztja
őket a félelemtől. Ugyanakkor az agy teljes mértékben képes elnémítani a
vészjelzéseinket az alkohol vagy a drogok segítsége nélkül is, és így is tesz,
ha a körülmények elviselhetetlenek. Az érzelmi eltompulás a célja sok
kortársorientált gyermeknek, túlságosan is soknak. Természetesen mihelyt
ezek a gyermekek elérik a kamaszkort, nagyobb valószínűséggel kezdenek
el inni, ami növeli az agresszió valószínűségét.
Az, hogy megpróbáljuk eloltani az agresszió tüzét a kortársorientált
gyermekekben, már önmagában a hiábavalóság egyik iskolapéldája. Ám
amíg nem ismerjük fel, hogy mindez hiábavaló, és nem tölt el minket
szomorúsággal a helyzet, addig nem leszünk képesek változtatni a
módszereinken. Szörnyű csapdában vergődünk a kortársorientált
gyermekekkel. Minél jobban azzá válnak, annál inkább hajlamosak az
agresszióra, és annál kevésbé hat rájuk a fegyelmezésünk. Minél
agresszívabbak, mi annál jobban elidegenedünk és eltávolodunk tőlük,
egyre nagyobb űrt hagyva magunk után, hogy azt a kortársaikkal töltsék be.
Az automatikus reakciónk ebben a helyzetben az, hogy a figyelmünket és
az erőfeszítéseinket az agresszióra irányítjuk ahelyett, hogy a gyermekeink
háttérben meghúzódó, rossz irányba terelődött kötődéseire fordítanánk.
Nem számít, mennyire elkeserítő és elidegenítő a probléma, nem
engedhetjük meg magunknak, hogy az agresszió álljon a figyelmünk
középpontjában. Az egyetlen reményünk arra, hogy megfordítsuk ezt a
folyamatot, ha visszaszerezzük, visszahódítjuk a gyermekeinket, és
helyreállítjuk a hozzánk való kötődésüket.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hogyan születnek az erőszakoskodók és

az áldozatok?
Erőszakos emberek mindig is éltek közöttünk, mint ahogyan azt
mindannyian tudják, akik olvasták a viktoriánus fiúknak szóló, Tom
Brown’s School Days (Tom Brown iskolaévei) című, klasszikusnak számító
írást, és ismerik a nagyszájú, de gyáva alakot, Flashmant. Valamennyien
emlékszünk erőszakos jelenetekre a gyermekkorunkból, akár a résztvevői
voltunk, akár a tanúi, akár az áldozatai. Ennek ellenére az erőszakoskodás
csak a legutóbbi időkben öltött olyan méreteket, hogy társadalmi szintű
problémává nőtte ki magát. A The New York Times szerint „a gyermekkori
fejlődésről valaha készített egyik legnagyobb tanulmányban az Egyesült
Államok Nemzeti Egészségügyi Intézetének kutatói arról számoltak be,
hogy a középiskolás gyermekek egynegyede volt már vagy elkövetője, vagy
áldozata (vagy néhány esetben mindkettő) komoly és krónikus
erőszakoskodásnak, vagyis olyan magatartásnak, amely magában foglalt
fenyegetést, kinevetést, pofoncsapást, gúnyos röhögést, öklözést és
ütlegelést.”33
Ma alig találunk Észak-Amerikában olyan iskolai kerületet, ahol még
nem tartották szükségesnek az erőszakosságot megelőző programok
bevezetését vagy a „zéró tolerancia” érvénybe helyezését az erőszakos
magatartással szemben. Ám az erőszakoskodás forrásait, okait kevéssé
értettük meg. Az ajánlott intézkedések megjósolhatóan hatástalanok
maradnak, mivel, mint általában, a magatartást akarják megváltoztatni, nem
pedig a kiváltó okokat. Például 2001-ben a The New York Times beszámolt
arról, hogy egy halálos kimenetelű iskolai lövöldözést követően, amelyet az
előzőleg a kaliforniai Santeeben történt erőszakos események provokáltak,
Washington állam szenátusa elfogadott egy olyan törvényt, amely a
probléma szigorú felszámolását célozta meg. A beszámoló szerint: „a
törvény támogatói úgy vélekednek, hogy az új intézkedés segíthet a még
több erőszak megelőzésében, ugyanakkor a szkeptikusok megjegyezték,
hogy abban a kaliforniai középiskolában, ahol a lövöldözés történt, már
alkalmaztak erőszakosság elleni programokat – ideértve a névtelen
bejelentések rendszerét a fenyegetőző diákok ellen –, illetve a tinédzsereket
segítő programokat, mint például »A gúnynevek valóban bánthatnak«
elnevezésű programot.34
Az előző fejezetben említett felmérés során a York Egyetem kutatói
videóra vettek 53 olyan jelenetet, ahol az iskolaudvaron a gyerekek egymást
terrorizálták, és azt figyelték meg, hogy az idő több mint a felében a
körülállók passzívan figyelték az erőszakoskodást és a csúfolódást, míg az
idő több mint negyedében néhányuk csatlakozott az áldozat kínzásához.35
Egy gyilkosság, amely nemzetközi figyelmet keltett 1997-ben,
rémálomszerűen emlékeztet A Legyek Ura című regényre: a Brit Columbia-
beli Victoriában egy tinédzsert, Reena Virket a társai öltek meg. Reena
tizennégy éves volt a halála időpontjában, és a megvádolt gyilkosai egy-két
év eltéréssel a kortársai voltak. Akárcsak William Golding regényében, egy
csapat serdülő a csoportjukban lévő legsebezhetőbb gyermek ellen fordult,
és a dühük, valamint a frusztrációjuk addig nem enyhült, amíg össze nem
verték és meg nem fojtották a lányt. A gyilkosok egyike állítólag
cigarettázott, miközben nemtörődöm módon víz alatt tartotta az áldozat
fejét. Sokan, akik aktívan nem vettek részt a bántalmazásban, szemtanúi
voltak a verésnek, de egyikük sem kísérelte meg, hogy közbelépjen, utána
pedig egyikük sem érzett rá késztetést, hogy a hatóságoknak jelentse az
esetet. Néhány napig egyetlen felnőtt sem tudott a gyilkosságról.
A Legyek Urában egy csapat brit kóristafiú hajótörést szenved egy
trópusi szigeten. Magukra maradva spontán módon szétválnak
erőszakoskodókra és áldozatokra, egészen addig, amíg meg nem ölnek
valakit. A regény sokak értelmezése szerint a gyermekekben megtalálható
szelídítetlen vadállatiságot mutatja be, amely a civilizáció vékony kérge
alatt rejtőzik, és csak a tekintély ereje tudja féken tartani a velük született
brutális ösztöneiket. Ezt a benyomást erősíti azoknak a
médiatudósításoknak az egyre növekvő száma, amelyek arról szólnak, hogy
gyermekek bántalmaznak gyermekeket. Habár igaz, hogy a terrorizálás
egyik fő oka a felnőttek hiánya a gyermekek életében, a valódi dinamika
nem csupán a felnőtt tekintély hiányát foglalja magában, hanem a
felnőttekhez való kötődés hiányát is. Pontosabban a tekintély gyengülése
közvetlenül a felnőttekhez való kötődés elerőtlenedéséből fakad és abból,
hogy ezt a kortársakhoz való kötődés váltja fel. Az erőszakoskodásban és
általában az erőszak hagyományában mi a kortárskötődés következményeit
látjuk. Az állatvilágban is megfigyelhetjük ugyanezt a jelenséget.
Az Egyesült Államok Nemzeti Egészségügyi Intézetében egy
laboratóriumban egy csapat majomkölyköt elválasztottak a felnőtt
példányoktól, amelyek így egymásra voltak utalva. Ellentétben a felnőttek
által nevelt majmokkal, a kortársaikhoz kötődő fiatal állatok nagy hányada
erőszakos magatartást tanúsított, és impulzívvá, agresszívvá és önpusztítóvá
vált.36
Egy dél-afrikai vadrezervátumban a parkfelügyelők aggódni kezdtek a
ritka fehér orrszarvúk lemészárlása miatt. Eredetileg az orvvadászokat
vádolták, de később kiderült, hogy fiatal, kóborló elefántok egy csoportja
felelős a gyilkosságokért. Az eset akkora szenzációt váltott ki, hogy még a
CBS televízió 60 Minutes című műsorában is szó esett róla, egy internetes
beszámolóban pedig ez olvasható a részletekről:
„A történet egy évtizeddel ezelőtt kezdődött, amikor a park többé
már nem tudta fenntartani az elefántpopulációt. [A felügyelők]
elhatározták, hogy sok felnőtt állatot megölnek, akiknek a kicsinyei
már képesek voltak nélkülük is életben maradni. Így a fiatal elefántok
apa nélkül nőttek fel.
Ahogy telt, múlt az idő, ezek közül a fiatal elefántok közül sokan
bandákba verődve kóboroltak, és olyan dolgokat tettek, amiket az
elefántok normális esetben soha. Botokat hajítottak és vizet zúdítottak
az orrszarvúkra, és úgy viselkedtek, mint a környékbeli emberi
bandák… Néhány fiatal hím különösen erőszakos lett, felrúgták az
orrszarvúkat, és rájuk léptek vagy térdeltek, agyonnyomva őket.
A megoldást végül az jelentette, hogy egy nagy hímet hoztak
közéjük, hogy vezesse őket, és véget vessen az erőszakos
viselkedésüknek. Hamarosan az új hím átvette a vezetést, és
helyrerakta, megfékezte a fiatal erőszakoskodókat. A gyilkolásnak
vége lett.”
Mindkét esetből egyértelműen kiderül, hogy az állatok közötti erőszakos
viselkedés a természetes generációs hierarchia megsemmisülésének a
következménye. A gyerekek között ugyanígy a természetes hierarchia
felborulásának a közvetlen folyománya a terrorizálás, ami pedig a
felnőttekkel való kapcsolat elvesztéséből fakad. A Legyek Urában a
gyerekek magukra maradnak egy repülőszerencsétlenség után, amelyet a
róluk gondoskodó felnőttek egyike sem él túl. A victoriabeli Reena Virk-
féle gyilkosságban az áldozat és a támadók egyaránt rendezetlen családi
háttérrel rendelkező fiatalok voltak, akik erősen kötődtek a kortársaikhoz,
mivel a felnőttekkel való minden érzelmi kapcsolatot elveszítettek. Még a
viktoriánus korból jól ismert, erőszakos alakot, Flashmant is egy olyan
rendszer termelte ki, amely nagyon fiatal fiúkat emelt ki az otthonukból, és
olyan intézményekbe kényszerítette őket, ahol a kortársaik értékei
határozták meg a társadalmi életüket és a kapcsolataikat. Az
erőszakoskodás, a terrorizálás a brit fiúiskolákban mindig is e helyekhez
kötött, járványszerű jelenség volt.
A mélyben meghúzódó probléma nem maga a viselkedés, hanem az,
hogy felbomlott a természetes kötődési hierarchia a gondoskodó
felnőttekkel. Ha a fiatalok többé nem számíthatnak a szüleikre mint
tájékozódási pontra, akkor kénytelenek az ösztöneikre és az érzéseikre
hagyatkozni. Ahogyan később még kitérünk rá, az uralkodás ösztöne
mindig akkor támad fel, ha elveszítjük a megfelelő kötődéseket. Sajnos az
erőszakos viselkedés okait – amelyek mélyen az ösztönökben és az
érzelmekben gyökereznek – gyakran figyelmen kívül hagyják. Csak ami
rögtön szembetűnik, az kelti fel mindenkiben az aggodalmat: vagyis maga
az erőszak, illetve annak az áldozatokra gyakorolt sajnálatos hatása.
Ami különösen megragadja a figyelmünket, az az iskoláinkban
járványszerűen terjedő erőszak. Az egyik, hagyományos észak-amerikai
sztereotípia az erőszakos alakról az, hogy a társadalomba beilleszkedni nem
tudó, hátrányos helyzetű, aszociális ember, akinek a gyengébbek és a
sebezhetők válnak az áldozataivá, ám ekkor a közösség vezetői kirekesztik
– csakhogy ez a felfogás többé már nem tartható fenn. A gyermekeink
világában az erőszakosokat nem közösítik ki. Gyakran rengeteg
támogatójuk van, legalábbis az iskolákban. Egy 2000-ben publikált jelentés
szerint, amelyet az Amerikai Pszichológiai Társaság adott ki, „sok
erőteljesen agresszív és antiszociális fiú az általános iskolában nagy
népszerűségnek örvend”. A kutatás vezetője, Philip Rodkin, az észak-
karolinai Duke Egyetem professzora szerint: „Amikor agresszív gyermekre
gondolunk, olyasvalaki jut az eszünkbe, aki vesztes, stigmatizált és
kontrollálhatatlan. Ám ezeknek az agresszív gyermekeknek a harmada
bandavezér az osztályában. Ezeknek a gyermekeknek óriási befolyása van a
kortársaikra és az egész osztályra, még akkor is, ha kisebbségben vannak,
mert a közösségben magas rangot töltenek be.”37
 Közkeletű tévhit, hogy az erőszak morális csőd eredménye vagy az
otthoni bántalmazásnak, vagy a fegyelmezés hiányának, illetve a média
által közvetített erőszaknak a következménye. Az erőszak néhány aspektusa
származhat ezekből, de meggyőződésem, hogy maga az erőszak a kötődés
hiányából ered. A gyermekek és az állatok a korábbi példák mindegyikében
árvaságra jutottak, fizikálisan, emocionálisan vagy pszichésen. A majmokat
a kortársak által nevelt egyedek tanulmányozása céljából elválasztották a
szüleiktől, az elefántok szüleit pedig lemészárolták. A Legyek Urában
valamennyi felnőtt meghalt, és a victoriabeli gyermekek is elszakadtak a
szüleiktől. Mindegyikük – az állatok és a gyermekek is – elviselhetetlen
kötődési űrben sínylődtek. Az erőszakos magatartás mindegyik esetben
olyan, éretlen teremtmények megnyilvánulása volt, akik nem illeszkedtek
be megfelelően a kötődések természetes hierarchiájába. Minden létező
vizsgálat ezt a következtetést támasztja alá. Egy The New York Timesban
közölt tanulmány szerint minél több időt töltenek a gyermekek a kortársaik
társaságában, távol a szüleiktől, annál hajlamosabbak arra, hogy
erőszakosak legyenek. A Times cikke szerint: „azoknak a fiataloknak a
körében, akik hetente több mint 30 órát töltöttek távol az anyjuktól, 17
százalék volt az esélye, hogy közönséges erőszakoskodóvá és bajkeverővé
válnak, összehasonlítva azoknak a gyermekeknek a mindössze 6
százalékával, akik csak kevesebb mint heti 10 órát töltöttek napközbeni
felügyelet alatt.”38
Uralkodás gondoskodás nélkül
Miért teszik ki a szétzilált kötődések a gyermeket annak, hogy erőszakos
jellem vagy éppenséggel áldozat legyen? Amint már rámutattam, az emberi
életben a kötődés elsődleges szerepe az, hogy lehetővé teszi egy érett,
gondoskodó felnőtt számára, hogy gondját viselje egy éretlen és magáról
gondoskodni nem tudó gyermeknek. Hogy ezt elérhessük, minden,
kötődéssel járó kapcsolatban az első feladat az, hogy létrehozzunk egy
működő hierarchiát. Amint azt már az ötödik fejezetben láthattuk, normális
körülmények között a kötődő agy a gyermeket függő módba kapcsolja, míg
a felnőtt domináns szerepet vesz fel. A függő vagy a domináns szerep
felvételének az ösztöne azonban bármilyen, kötődéssel járó kapcsolatban
aktiválható, még akkor is, ha mindkét fél éretlen, és egyikük sincs abban a
helyzetben, hogy a másikról igényeinek megfelelően gondoskodjon. A
függő a dominánstól várja a gondoskodást, míg a domináns felvállalja a
felelősséget a másik jóllétéért. A gyermekek és a felnőttek között a
szerepek megfelelő felosztása magától értetődő, vagy legalábbis annak
kellene lennie. Amikor a résztvevők mind gyermekek, az eredmény
katasztrofális lehet. Néhány gyermek úgy törekszik dominanciára, hogy
közben semmilyen felelősséget sem vállal azokért, akik alávetik magukat
neki, míg más gyermekek olyanoknak hódolnak be, akik nem tudnak
gondoskodni róluk. A kortárs-orientációnak az a következménye, hogy az
erős kötődési késztetés az éretlen gyermekeket – akiknek egyenlő
rangúaknak kellene lenniük – egy dominánsokból és alávetettekből álló,
természetellenes hierarchiába kényszeríti bele.
Néhány uralkodó gyermek azonban valóban afféle tyúkanyóvá válik, aki
vigyáz a kisebbekre, gondoskodik a rászorulókról, megvédi a sebezhetőket
és a gyengébbeket. Szívmelengető történetek szólnak arról, hogy egyes
gyermekek hogyan gondoskodtak a többi gyermekről felnőttek hiányában.
Az alfa-gyerekek talán parancsolgatók, szeretnek szabályokat előírni, és
hajlamosak irányítani a körülöttük lévőket, de ezt azért teszik, hogy
gondoskodjanak róluk és eleget tegyenek a kötelességüknek. Valakinek meg
kell ezt tenni, és ezek a gyermekek felnőnek a feladatukhoz. Annak
ellenére, hogy parancsolgatnak, nem erőszakosak. Nem pécézik ki a
gyengébbeket, csak azokat, akik kikezdenek a gondjaikra bízott
gyerekekkel. Nem támadják a sebezhetőket, csak azokat, akik visszaélnek
mások sebezhetőségével. Nincs bennük gonoszság, csak erős védő ösztön.
Ők is verekednek vagy veszekednek, de nem azért, hogy még nagyobb
rangot vívjanak ki maguknak, hanem azért, hogy megvédjék a védenceiket.
Gertrude Chandler Warner amerikai író The Boxcar Children (A
vagongyerekek) című, közkedvelt regénye olyan gyerekekről szól, akik
felelősséget vállalnak egymásért. Négy, elárvult fivér és nővér elhatározza,
hogy inkább gondját viselik egymásnak, mint hogy odaköltözzenek egy
olyan nagyapához, akit egyikük sem ismer. Henry, a legnagyobb, munkát
vállal, hogy támogassa a testvéreit.
A gyerekek (és a felnőttek) akkor válnak erőszakossá, amikor a
dominanciára való törekvésük nem párosul azzal az ösztönnel, hogy
felelősséget is vállaljanak a rangban alattuk állókért. Mások szükségleteit
inkább kigúnyolják, mintsem kielégítenék, a sebezhetőséget nem óvják,
hanem inkább kihasználják, a gyengeség segítség helyett gúnyra ösztönzi
őket, és a fogyatékosságra gondoskodás helyett kipellengérezéssel
válaszolnak.
 A dominancia nem feltétlenül jár együtt a gondoskodással, hiszen az
erőszakos emberek olyan kétségbeesetten menekülnek a sebezhetőség elől,
hogy minden gondoskodó vagy védelmező érzéssel szemben
megkeményítik magukat. Az erőszakosak mindenekfelett pszichésen
zárkóznak el: mindentől elfordulnak, ami tudatosítaná bennük az érzelmi
sebezhetőségüket. Az erőszakos emberek nem látják a saját hiányosságaikat
és hibáikat. Számukra a sebezhetetlenség erény – nem sírnak, és nem félnek
senkitől. Ha gondoskodunk valakiről, az azt jelenti, hogy érzelmileg
befektetünk valakibe vagy valamibe. Ha felelősséget vállalunk, akkor
nyitottak vagyunk a hiányosságaink elismerésére és a bűntudatra. „Nem
érdekel” és „Nem az én hibám”, kántálják az erőszakos emberek.
Az erőszakoskodás akkor következik be, amikor a kötődés
szükségletéből eredő dominanciakeresés összekapcsolódik a
gondoskodástól és a felelősségvállalástól való elzárkózással, amelyeknek
együtt kellene járniuk a domináns szereppel. Az erőszakos védekezése a
sebezhetőség ellen destruktív irányba tereli a dominanciát.
Nem csoda, hogy az erőszak egyre nagyobb méreteket ölt a gyermekeink
világában.
Mi készteti az erőszakos embert a dominanciára?
Aki uralkodik, sokkal kevésbé sebezhető, mint a függő helyzetben lévő,
így azok a gyermekek a leghajlamosabbak arra, hogy dominanciára
törekedjenek a többiek felett, akik elzárkóznak az érzelmektől.
Szögezzük le, hogy néhány gyermek pszichésen már azelőtt erőszakos
lesz, hogy kortársorientálttá válna. Ilyen esetekben a kortárs-orientáció, ha
nem is a kiváltó ok, de nagyszerű lehetőség arra, hogy a gyermek kiélje az
erőszakos ösztöneit.
Néha a dominancia vágyát visszavezethetjük egy olyan, fájdalmas
élményre, amelyben a gyermek függő, alávetett szerepben volt. Ha a szülő
vagy a gondviselő kihasználta a felelős pozícióját azáltal, hogy uralkodott a
gyermeken, beletiport a méltóságába, bántalmazta, nem meglepő, hogy a
gyermek mindenáron el akar kerülni még egy ilyen alávetett helyzetet.
Minden új kötődési helyzetben ösztönösen az uralkodó helyet keresi. Fiatal
gyermekként Frank a mostohaapjával élt, aki rendszeresen verte. Amikor a
kortársai váltották fel a szülőket a számára legfontosabb kötődési
helyzetekben, a tizenkét éves gyermek elszántan, minden erejével arra
törekedett, hogy a piramis csúcsára kerüljön. Pontosan lemásolta azt, ami
vele történt. Ily módon – és nem genetikailag – okoz, illetve „szül” az
erőszak erőszakot.
Egy gyermek akkor is erőszakossá válhat, ha a szülő nem tudja megadni
neki azt a biztonságérzetet, hogy gondoskodik róla egy kompetens,
jóindulatú és felelősségteljes felnőtt. A gyermek épp annyira vágyik arra,
hogy olyan embertől függjön, aki elég erős és bölcs ahhoz, hogy
gondoskodjon róla, mint amennyire ellenáll az irányításnak, illetve több
önállóságra törekszik, mint amennyit kezelni képes. Szemlátomást egyre
több szülő vall kudarcot abban, hogy megalapozza a kötődési dominanciát,
ami részben napjaink nevelési gyakorlatának, részben pedig annak
köszönhető, hogy a nevelési intuíció mind jobban leértékelődik. Úgy tűnik,
egyre több szülő engedi át a gyermekeinek az irányítást, és egyre többen
tőlük várják a szabályokat, hogyan legyenek jó szülők. Néhány szülő úgy
akarja elkerülni a csalódást és a frusztrációt, hogy mindent megtesz, ami
tőle telik, hogy a gyermeknek jó legyen. Azok a gyerekek, akiket így
nevelnek – bármilyen fontos is lenne ez –, soha nem tapasztalják meg azt a
frusztrációt, amivel akkor kell szembenéznünk, ha valami nem lehetséges.
Megfosztjuk őket attól a tapasztalattól, hogy a frusztrációt elfogadássá,
elengedéssé és alkalmazkodássá alakítsák át. Más szülők összetévesztik a
gyermekek iránti tiszteletet azzal, hogy minden kívánságukat teljesítik
ahelyett, hogy a szükségleteiket elégítenék ki. Megint mások azzal akarják
helyzetbe hozni a gyermeküket, hogy választási lehetőségeket és
magyarázatokat kínálnak neki, holott a gyermeknek arra lenne szüksége,
hogy megélje a frusztrációt, amikor valamilyen vágya szembesül a
realitással, illetve arra, hogy megadja magát valaminek, amin nem tud
változtatni. Mások rábízzák a gyermekeikre, hogy maguk elégítsék ki a
kötődési igényeiket. Sok szülő a mai, erősen instabil társadalmi és
gazdasági helyzetben fizikailag ugyan jelen van a gyermekei életében, de
túlságosan lefoglalják a saját gondjai ahhoz, hogy érzelmileg is teljesen
jelen legyen.
Ha a szülők túl passzívak, túl bizonytalanok vagy túl elfoglaltak ahhoz,
hogy betöltsék a domináns szerepet, a kötődési ösztönök – jobb híján –
automatikusan a gyermeket fogják domináns helyzetbe hozni. Az ilyen
gyermekek parancsolgatóvá és irányítóvá válhatnak. Ahogyan egy ötéves
mondta az anyjának: „Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, amikor nem
teszed azt, amit mondok neked?”. Egy másik óvodás ezt suttogta az anyja
fülébe: „Ha nem figyelsz rám, megöllek, ha megnövök.” Amikor a
szülőknek nem sikerül elfoglalniuk az őket megillető pozíciót a
gyermekeikkel való kapcsolatukban, a kötődés a visszájára fordul. Ha az én
praxisom jelzésértékű lehet, úgy látom, hogy a gyermekek egyre inkább a
szüleikkel erőszakoskodnak. Amikor az ilyen gyermekek kortársorientáltak
lesznek, az agyuk automatikusan domináns üzemmódba kapcsol. Az
erőszakoskodást a kortársaikkal fogják folytatni.
Hogyan kerülnek domináns helyzetbe az
erőszakoskodók?
A dominancia kivívására számos lehetőség kínálkozik. A
legközvetlenebb módja annak, hogy magunkat mások fölé emeljük, a
dicsekvés és az, hogy a legnagyobbnak, a legjobbnak, a legfontosabbnak
állítjuk be magunkat. Önmagunk felmagasztalásának azonban az a
leggyakoribb módja, hogy másokat elnyomunk, és az erőszakos ember
általában mással sem foglalkozik, mint hogy megmutassa a többieknek, ki a
főnök, és a többieket a „helyükön” tartsa. Ennek eléréséhez számos eszköz
áll rendelkezésére: leereszkedés, megvetés, sértések, lekicsinylés és gúny,
megalázás, cukkolás és megszégyenítés. Az erőszakos ember ösztönösen a
bizonytalanságot keresi másokban, és igyekszik azt a saját céljaira
kihasználni. Az ilyen embernek nagy örömet okoz, ha másokat ostobának
vagy butának tüntethet fel vagy ha megszégyenítheti őket. Hogy saját magát
dicsőítse, másokat ösztönösen lekicsinyell. Nem kell megtanulnia, hogyan
érheti ezt el: a szükséges technikák spontán módon fakadnak az erőszakos
ember pszichéjéből.
Természetesen az erőszakos ember is arra vágyik, amire minden
gyermek: valamire, ami kielégíti a kötődés iránti igényét. Az ilyen
embernél azonban a lehető legkevésbé sebezhető módon kell beteljesülnie
ennek a vágynak. A kötődés hat módjából, amelyeket a második fejezetben
felsoroltam, az a legkevésbé sebezhető állapot, ha valaki ugyanolyan, mint
a többiek.{6} Az érem másik oldalán a különbségek válnak a sértések
elsődleges céltáblájává. Bármi, ami szemet szúr, ami egyedivé tesz egy
gyermeket, bármi, amit a kortárskultúra nem ismer el értéknek, az
erőszakos kortársak céltáblájává teszi a gyermeket. Az erőszakos embert
taszítja a különbözőség, és azáltal uralkodik, hogy a többiek másságát
támadja. A sebezhetetlen kötődés másik formája az, ha jelentősek és
fontosak vagyunk valaki szemében. Az erőszakoskodók minden látszólagos
alsóbbrendűséget kihasználnak másokban, csak hogy felsőbbrendűnek
tüntessék fel magukat, mint ahogyan kigúnyolnak és értéktelennek állítanak
be minden vélt felsőbbrendűséget a többiekben. Az erőszakos emberek nem
tudják elviselni, hogy bárki fontosabb legyen náluk.
A dominancia elérésének másik módja a megfélemlítés. Azzal, hogy
félelmet kelt, az erőszakos ember uralkodóvá válik. Így mindig ügyel arra,
hogy másokat félelemben tartson fenyegetéssel, kihívásokkal, történetekkel
és fenyegető taktikázással. Hogy megerősítse a pozícióját, az erőszakos
ember soha nem mutatja, hogy fél. Néhány serdülő a nevetségességig
elmegy, hogy bebizonyítsa, nem fél semmitől: megégetik, megvágják
magukat, és megmutatják a sebhelyeiket. Ezeknek az ösztönöknek az erejét
nem szabad alábecsülni. Sajnos az ilyen gyerekekkel lehetetlen értelmesen
beszélni, hiszen aminek számunkra van értelme, az nekik nem jelent
semmit.
Természetesen a dominancia megalapozásának a legprimitívebb módja
az, ha valaki fizikai fölényre tesz szert másokkal szemben. Egy torontói
tizenéves, aki azon a tárgyaláson volt tanú, ahol három társával együtt azzal
gyanúsították, hogy agyonvertek egy tizenöt éves fiút, azt mondta, hogy a
barátai hencegtek a támadás után. Ezzel csak „magukat akarták fényezni”,
mondta.
A dominanciáért folytatott harcban régebben jelentős nemi különbségek
voltak, és számos kulturális szabály írta elő, ki hogyan vehet részt a
küzdelemben. A kortárs-orientáció csökkentette a nemi különbségeket,
megfosztotta a versengést a társadalmilag elfogadott szabályoktól, és még
elkeseredettebbé tette a dominancia hajszolását, mint valaha. Manapság a
lányok is mások fizikai bántalmazásával alapozzák meg uralkodó
pozíciójukat. Sokan azzal magyarázzák a körükben tapasztalható
csatározást, hogy a mai lányok már kevésbé jól neveltek, illedelmesek és
kevésbé gátlásosak, mint régen – más szóval nevezhetjük ezt
„leányuralomnak” is. De egyáltalán nem erről van szó: az erőszakos
viselkedés a lányok esetében is az érzelmi visszafejlődés, nem pedig az
érzelmi felszabadulás jele.
Létezik még egy módja annak, hogy dominanciát vívjunk ki: ez pedig az
alkalmazkodás, a belenyugvás, illetve a hódolat megkövetelése, ami
alapvetően jellemző az erőszakos emberek viselkedésére. A gyermekek
olyannak látják erőszakos társukat, mint aki mindig eléri a célját, tűzön-
vízen keresztül. Mitől ilyen követelődzők az erőszakos gyerekek? Ismét
csak a kötődés és a sebezhetőség dinamikájában kell keresnünk a
magyarázatot. Habár nem tudnak róla, az erőszakos gyerekek tele vannak
frusztrációval, mivel elveszítették a kötődésüket a felnőttekhez, a
kortársaikhoz való kötődésük pedig szegényes. Pszichésen túl védettek
ahhoz, hogy felismerjék a boldogtalanságuk okait, és olyan követeléseket
támasztanak, amelyeknek semmi közük a frusztrációjuk forrásához.
Csapdában vergődnek. Soha nem követelhetik azt, amire valóban szükségük
van: melegséget, szeretetet, kapcsolatokat. Az alázat, vagyis annak külső
jelei nem helyettesítik az előbbieket. Így bármit is kapnak a követeléseikért
cserébe – nem számít, milyen mértékben teljesítik azokat –, soha nem
tudják kielégíteni az érzelmi táplálék iránti alapvető éhségüket. Hasztalanok
a kísérleteik, hogy beteljesítsék a vágyaikat, de mivel nem engedhetik meg
maguknak az igazi hiábavalóság megtapasztalását, elengedni sem tudnak.
Az erőszakos gyerekek éppen ezért állandóan követelőznek.
Azért követelik meg az alázatot és a hódolatot, mivel mindkettő a hűség
és az alávetettség csalhatatlan jele. Úgy tűnik, az erőszakos gyereknek nem
számít, hogy a tisztelet, a hódolat nem szívből jön, hanem csak követeléssel
vagy fenyegetéssel tudja kiváltani. Az erőszakosok kikövetelik, amit nem
parancsolhatnak meg, és elveszik, amit mások nem adnak meg nekik
önszántukból. E viselkedés hiábavalóságát soha nem ismerik fel: az
erőszakos gyermek nem tud különbséget tenni a tisztelet külsődleges jelei
és az igazi tisztelet között, és nem látja be, hogy a kikövetelt közelség és
kapcsolat nem őszinte és nem kielégítő. Mivel a kikényszerített alázat nem
elégíti ki, az erőszakos gyerek frusztrációja és kötődés iránti éhsége egyre
növekszik. Amire valójában vágyik – érzelmileg kielégítő kapcsolatokra –,
ilyen módon soha nem érheti el.
Mi készteti az erőszakos embert támadásra?
Az erőszakos ember támadását az provokálja ki, ha a követelései – még
ha nincsenek is kimondva – nem teljesülnek. Például az erőszakos emberek
különösen érzékenyek a tisztelet, az alázat hiányára. Azzal is kiválthatjuk a
reakciójukat, ha nem tetszik nekik, ahogyan rájuk nézünk. Egy erőszakos
gyerekekkel teli folyosón végigmenni olyan, mintha aknamezőn lépkedne
az ember: mindvégig vigyáznunk kell, nehogy egy rossz mozdulatot
tegyünk és ezzel kiváltsunk valamit. Sajnos nem mindig világos, mi lehet a
rossz mozdulat, illetve lépés, egészen addig, amíg már túl késő. Egy
kislány, Justine, csak hozzáért egy erőszakos gyerek tálcájához az
ebédlőben. Francának pedig az volt a „bűne”, hogy táncolt azzal a fiúval,
akit az osztály legerőszakosabb diáklánya nézett ki magának. Mindkét lányt
hónapokig fenyegették és zaklatták a „hibájuk” miatt, és megkeserítették az
életüket, aminek következtében a jegyeik is leromlottak annak ellenére,
hogy mindkét gyermek elég talpraesett volt, és általában kerülte a
konfliktusokat.
Sok gyermek egyszerűen képtelen problémamentesen élni egy olyan
világban, ahol az erőszakoskodók uralkodnak. Sajnos a kortárs-orientáció
egyik elsődleges hatása az, hogy kiváltja a sebezhetőség elleni védekezést,
pedig a sebezhetőség elengedhetetlen ahhoz, hogy olvasni tudjunk az
ellenségességre és a visszautasításra utaló jelekben. Ha viszont elnémítják
ezt a vészjelző rendszert, akkor a gyermek kevésbé képes értelmezni azokat
a jeleket, amelyek óvatosságra intenék. Ily módon a kortárs-orientáció
nemcsak az erőszaknak kedvez, de kitermeli az áldozatokat is. Ezek a
szerencsétlen gyermekek állandóan belesétálnak a veszélyes zónába, ahol
kiteszik magukat a támadásoknak. Reena Virk, akit Victoriában
agyonvertek és vízbe fojtottak, is így esett áldozatul a társainak. A kislány
erősen kortársorientált volt, de védekezett az ellen, hogy érezze az
elutasítást. Minél többször utasították el a társai, annál kétségbeesettebben
igyekezett hozzájuk tartozni. A végsőkig, csaknem a halálig könyörgött az
ellenségeinek, hogy legyenek hozzá kedvesek, és bizonygatta, hogy szereti
őket. Ahelyett, hogy megrémült és óvatosabbá vált volna, vakon a vesztébe
rohant. Ugyanez a dinamika, bár kevésbé tragikus formában, százával
figyelhető meg az iskolaudvarokon, szerte az amerikai kontinensen. A
gyermekek belesétálnak a veszélybe, mert sikeresen elnémították magukban
az elutasításra utaló társas jelzéseket, és nem észlelik azokat a kimondott,
illetve kimondatlan üzeneteket, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy
óvatosságra intsék őket.
A tiszteletlenség és a meg nem hunyászkodás mellett az erőszakos
gyerek támadását a sebezhetőség kimutatása is kiválthatja. Egy gyermeknek
soha nem szabad kimutatnia erőszakos társa előtt azt, hogy hogyan lehet
neki sebeket okozni, különben megfizet a gyengeségéért. Mutasd ki, hogy
valami fáj, és az erőszakos ember megforgatja benned a kést. Mutasd ki,
hogy valami fontos neked, és az erőszakos tönkre fogja tenni. Ha
kimutatjuk, hogy szükségünk van valamire vagy hogy lelkesedünk
valamiért, máris céltáblává váltunk. A legtöbb gyermek tudja ezt, és
óvatosan elrejti a sebezhetőségét azok közelében, akik rátámadhatnak. Nem
vallhatják be, hogy hiányoznak nekik a szüleik, mert kinevetik őket. Nem
szabad elismerniük, hogy egy megjegyzés megbántotta őket, különben
szűnni nem akaró, kegyetlen gúnyolódásnak teszik ki magukat. Nem
vallhatják be, hogy érzékenyek, különben örökösen csúfolni fogják őket.
Meg kell tanulniuk elrejteni a félelmüket, nem szabad kimutatniuk, hogy
megijedtek, és le kell tagadniuk, ha valami fáj. Hogy túléljenek egy olyan
világban, ahol az erőszakos társak dominálnak, a gyermekeinknek a
sebezhetőség minden látszatát kerülniük kell, és el kell titkolniuk, ha valami
fontos számukra. Nem csoda, hogy oly sok gyerek elfojtja magában az
együttérzést, amikor az erőszak áldozatairól van szó.
A kortárs-orientáció által létrehozott torz hierarchiákban néhány gyermek
alávetetté válik. Ebben éppen annyira az ösztöneik irányítják őket, mint
azokat, akik a dominanciát keresik. Ha domináns gyermekekkel kerülnek
szembe, az alávetett gyermekek automatikusan alázatot, behódolást
mutatnak. Az alávetettség kimutatásának egyik eleme a sebezhetőség
kimutatása, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy farkas a hátára fordul, hogy a
torkát mutassa az erősebb falkavezérnek. Ez a viselkedés mélyen
gyökerezik a kötődési ösztönökben. Természetes körülmények között a
sebezhetőség kimutatásának a gondoskodást kellene kiváltania. Ha azt
mondjuk, hogy valami fáj, annak gyengédséget kellene előidéznie. Ám az
erőszakoskodó szemében az ilyen, minden szégyenkezés nélkül feltárt
sebezhetőség olyan, mint a vörös posztó a bika számára, és támadásra
tüzeli. Az áldozat és a támadó egyaránt a tudattalan ösztöneit követi, ám
ezek szörnyű következménnyel járnak az áldozat számára.
Hátrálás a kötődésekbe
Az erőszakos ember sötét hajlamai között van egy, amit én csak úgy
nevezek: „hátrálás a kötődésekbe”. Egy érzelmileg egészséges ember
őszintén, egyenesen, becsületesen, szemből közelíti meg a kötődéseket.
Nyíltan kifejezi a szükségleteit és a vágyait, felfedve a sebezhetőségét. Az
erőszakos személy számára túlságosan kockázatos, hogy nyíltan keresse a
közelséget. Egy kortársorientált, erőszakos gyerek számára túl ijesztő lenne
azt mondani: „kedvellek”, „fontos vagy számomra”, „hiányzol, amikor nem
vagy itt”, „a barátod akarok lenni”. Az erőszakos gyerek soha nem vallhatja
be, hogy telhetetlen vágyat érez a kapcsolatokra, sőt az idő nagy részében
nem is képes ezt tudatosan átérezni.
Tehát hogyan kötődik egy erőszakos gyerek? Emlékezzünk, hogy a
kötődésnek van pozitív és negatív oldala. A második fejezetben ezt úgy
fogalmaztuk meg, hogy a kötődésnek bipoláris természete van. Most pedig
láthatjuk, hogy van egy másik negatív módja is a kapcsolatteremtésnek. Az
erőszakos gyerek úgy próbál meg közelebb kerülni azokhoz, akiknek a
közelségére vágyik, hogy eltaszítja azokat, akikkel nem akar kapcsolatba
kerülni. Habár ez indirekt megközelítés, és sokkal kevésbé hatékony,
viszont sokkal kevesebb kockázattal jár abban a tekintetben, hogy valakit
esetleg megsértenek vagy visszautasítanak. Lehetővé teszi az erőszakos
gyereknek, hogy soha ne tűnjön úgy, mintha érdekelné a dolog kimenetele,
és hogy soha ne árulja el, hogy érzelmileg befektetett egy vágyott
kapcsolatba. Ahelyett, hogy közvetlenül a kívánatos személynek
fogalmazná meg a vágyát, az erőszakos gyerek inkább ellenáll másoknak,
hivalkodóan hanyagolja vagy eltaszítja őket, különösen annak a személynek
a jelenlétében, akinek a közelségét keresi. Ahelyett, hogy utánozná azokat,
akiket titokban szeretne megnyerni, másokat gúnyol és parodizál.
Érzelmileg túl fagyos ahhoz, hogy megnyíljon azok előtt, akik számítanak
neki, ehelyett azok előtt titkolózik, akik nem fontosak a szemében – vagy
éppenséggel titkokat kreál róluk.
Így láthatjuk magunk előtt az erőszakos ember jellemét: eltávolodik egy
személytől, hogy közelebb kerüljön egy másikhoz, emitt megvetést mutat,
hogy amott kapcsolatot teremtsen, eltaszít és kiközösít némelyeket, hogy
másokkal megerősítse a kötődését. A szeretet veszélyeket hordoz, ám a
gyűlölet nem; a csodálat kockázatos, de a megvetés nem; ha olyanok
akarunk lenni, mint valaki más, abban sebezhetőség van, de abban nem, ha
kicsúfolunk valakit, aki más. Az erőszakos emberek ösztönösen a kevésbé
sebezhető utat választják a céljuk elérésére.
Azok, akik áldozatul esnek az ilyen, ösztönös viselkedésnek, gyakran
nem tudják mire vélni azt, ami történik. „Miért pont én?”, „Mit tettem, hogy
kiérdemeljem ezt a bánásmódot?”, „Miért engem pécézett ki, amikor én a
magam dolgával törődöm?” Nem csoda, hogy meglepődnek és
összezavarodnak. Az igazság az, hogy ez a dolog nem róluk szól. Azok,
akik céltáblák lesznek, valójában csak eszközök a cél eléréséhez. Valakinek
ki kell szolgálnia az erőszakos ember ilyen irányú szükségleteit, és
ellenségessége nem személyes indíttatású, illetve ritkán az. Ahhoz, hogy
valakit kipécézzenek, elég annyi, hogy az illető nem olyan személy, akihez
az erőszakos kötődik. Sajnos, amikor a gyanútlan áldozatok ebben a
kötődési játszmában túlságosan a szívükre veszik az efféle bánásmódot, az
csak még nagyobb pusztítást visz végbe a lelkükben. Az erőszakos
kortársak támadásának kitett gyermekek némelyikét nehéz megóvni attól,
hogy azt higgye, személy szerint vele van valami baj és hogy valamiképpen
ő is felelős azért, ahogyan bánnak vele. Ha a célba vett gyermeket nem védi
meg a felnőttekhez fűződő erős kötődése, nagy a veszélye annak, hogy
érzelmileg megsérül, védekezésből bezárkózik, depressziós lesz vagy még
ennél is rosszabb történik vele.
Minél több az erőszakos gyerek, valószínűleg annál több lesz a kiszemelt
áldozat is. Ahol kettőnél több kortársorientált gyermek összegyűlik,
valószínűleg mindjárt az egymás iránti kötődésükbe hátrálnak azáltal, hogy
kiközösítenek másokat. „Te is utálod ezt a csajt?” „Ott jön az a lúzer.” „Az
egy akkora sznob.” „Az egy seggfej.” Néha szűnni sem akar az ilyen
beszéd. A felnőttek sokszor meglepőnek találják ezt a viselkedést, mivel
más körülmények között ezek a gyermekek udvariasak, kedvesek és
szeretetre méltók. Sok gyermeknek két arca van, és hogy éppen melyiket
mutatja, az attól függ, kinek a társaságában van éppen, illetve attól, hogy a
kötődési mágnes a negatív vagy a pozitív pólus felé vonzza-e.
Az erőszakos jellemének visszafordítása
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az erőszakoskodás nem szándékos. A
gyermekek nem akarnak erőszakosak lenni, és nem is kell megtanulniuk,
hogyan váljanak azzá, mivel az erőszak spontán kialakulhat bármely
kultúrában. Hiba lenne azt feltételezni, hogy az agresszív viselkedés az
erőszakos gyerek valódi jellemét tükrözi vissza. Az erőszakos gyerek nem
egyszerűen záptojás, hanem olyan tojás, amelyiknek túl kemény a héja,
éppen ezért sem a szülők, sem a pedagógusok nem tudják „kikölteni”, így
nem bújhat ki belőle az önálló lény. Az erőszak annak az interakciónak a
következménye, amely az ember úgynevezett érzelmi agyának két,
legalapvetőbb lelki dinamikája, a kötődés és a védekezés között zajlik. Ezek
az erőteljes dinamikák elrejtik a gyermek valódi személyiségét.
Ha meg akarjuk menteni az erőszakos gyereket, először is a helyére kell
tennünk – nem úgy, hogy megleckéztetjük, hogy megbüntetjük vagy
megalázzuk, hanem úgy, hogy visszaintegráljuk a természetes helyére a
kötődési hierarchiában. Az erőszakos gyermek egyetlen esélye az, hogy
kötődjön egy felnőtthöz, aki vállalja a felelősséget az érzelmi igényeinek a
kielégítésére. A durva külső alatt mélyen sérült és borzasztóan magányos
fiatal lény lakozik, akiről a durva kéreg azonnal lemállik egy vele valóban
törődő felnőtt társaságában. „Egy ízben megkérdeztem egy erőszakos fiút,
milyen érzés az, hogy mindenki fél tőle – mondta nekem egy középiskolai
pszichológus. – »Sok barátom van – válaszolta a fiú –, de igazából egyetlen
barátom sincs.« És amikor ezt kimondta, zokogni kezdett.”
 Ha az erőszakos gyerek már nem érzi magát reményvesztettnek, és nem
kell magára hagyatkoznia, hogy kielégítse a kötődés iránti vágyát,
feleslegessé válik az erőszak. A Gyűrűk Ura trilógia második, A két torony
című részének filmváltozatában emlékezetes példát láthatunk arra, hogyan
válik az agresszív viselkedés feleslegessé valaki számára, miután a kötődési
igényei kielégültek. Gollam, a nyálkás, csúf és érzelmileg sivár figura, aki
tele van keserűséggel és gyűlölettel, belső beszélgetésbe bocsátkozik
önmagával, mihelyt kötődni kezd a Frodó nevű hobbithoz, akit Mesternek
hív. „Nincsen többé szükségünk rád – mondja a bizalmatlan, manipulatív,
sőt gyilkosságra hajlamos másik énjének. – Mostantól a Mester viseli
gondunkat.”
Ha összefoglalásképpen le szeretnénk írni, milyen is az erőszakos
személyiség lényege, azt mondhatnánk, hogy megkeményedett érzelmekből
álló külső páncél védelmezi a nagyon érzékeny, kötődő lényt, aki éretlen, és
erősen függ másoktól, és aki ezért domináns pozíciót keres. Habár ezt a
magatartásformát más tényezők is kiválthatják, egyik megjósolható
következménye a kortárs-orientációnak, ami egyrészt erőszakhoz vezet,
másrészt megerősíti, súlyosbítja azt, és manapság, legalábbis a gyermekek
körében, a leggyakoribb oka az erőszaknak. Az erőszakos gyermek minden
tulajdonsága ennek a két, erőteljes dinamikának a kombinációjából
eredeztethető: egyfelől a visszájára fordított, intenzív, mással pótolt
kötődésből, másfelől a kétségbeesett menekülésből a sebezhetőség elől. E
két dinamika együtteséből születik az erőszakos, durva, rosszindulatú,
erősen követelőző gyermek, aki kipécéz másokat, gúnyolódik, cukkol,
fenyeget és megfélemlít. Ráadásul az erőszakos gyermek nagyon érzékeny
a sértésre, könnyen provokálható, nem ismer félelmet, soha nem sír, és
vadászik a gyengébbekre és a sebezhetőkre.
A kortárs-orientáció ugyanúgy kitermeli az erőszakos gyerekeket, mint
az áldozataikat. Veszélyesen naivak voltunk, amikor azt hittük, hogy ha a
gyermekeket összeengedjük egymással, akkor azzal az egyenlőséget és a
kapcsolatokat fogjuk elősegíteni. Ehelyett utat nyitottunk egy új és pusztító
kötődési hierarchia kialakulásának. Olyan közösségeket hoztunk létre,
amelyekben minden adott A Legyek Ura című regényben leírt helyzet
kialakulásához. A kortárs-orientáció árvákat csinál a gyermekeinkből, és az
iskolákat egyfajta napközis árvaházakká változtatja. Napjaink iskolája
olyan hely, ahol a kortársorientált gyermekek együtt vannak, viszonylag
szabadon, szinte felnőtt felügyelet nélkül az ebédlőkben, a termekben, az
iskolaudvarokon. A kortárs-orientáció következtében kialakult erőteljes
kötődési átrendeződés miatt az iskolák folyamatosan termelik ki az
erőszakos gyermekeket – mit sem sejtve, nem is szándékosan, de akkor is
tragikus módon.
Az erőszak legtöbb megközelítése kudarcot vall, mivel nem vagyunk
tisztában a mögötte meghúzódó dinamikával. Azok, akik az erőszakot
magatartás-problémának látják, büntetéseket és egyéb következményeket
helyeznek kilátásba. Ez nemcsak azt gátolja, hogy az erőszakos gyerekek
megéljék és átérezzék a negatív következményeket, de még több
frusztrációt okoz, és még jobban elidegeníti őket. Az erőszakos gyerek nem
erős, csak azok a dinamikák, amelyek létrehozzák. A kortárskultúrában a
potenciális áldozatokból is kimeríthetetlen a kínálat.
Az egyetlen módja az erőszakos gyermek megváltoztatásának az, ha
visszájára fordítjuk az erőszakosságát létrehozó dinamikákat: vissza kell
integrálni a gyermeket egy megfelelő kötődési hierarchiába, majd enyhíteni
kell a védekezését, és ki kell elégíteni a kötődési vágyait. Habár ez nagyon
nehéz feladat, az egyetlen, sikerrel kecsegtető megoldás. A mostanában
elterjedt és előszeretettel használt módszerek, amelyek arra
összpontosítanak, hogy visszatartsák a gyermekeket az erőszakos
viselkedéstől, vagy arra próbálják meg rávenni őket, hogy civilizáltan
viselkedjenek egymással, nem látják a probléma gyökerét: a gondoskodó
felnőttektől való, sebezhető függés hiányát. Ameddig az erőszakot nem
annak látjuk, ami, nem valószínű, hogy a megoldási javaslataink sokat
változtatnak a helyzeten.
Ugyanígy az áldozatok megvédésének is az a legjobb módja, ha
visszaintegráljuk őket a függésbe azoktól a felnőttektől, akik felelősek
értük, így átérezhetik a sebezhetőségüket, és kisírhatják magukat azzal
kapcsolatosan, ami nem működik számukra. Leggyakrabban azok a
gyermekek kerülnek veszélybe, akik túlságosan kortársorientáltak ahhoz,
hogy egy felnőttre támaszkodjanak.
Nemrégiben részt vettem egy erőszakról szóló kanadai tévéműsorban
néhány szülővel, akiknek a gyermekei öngyilkosságot követtek el a társaik
erőszakos viselkedése miatt. A műsorban szerepelt egy lány is, akinek az
életét megkeserítette az erőszak. A kislány anyja elmesélte, hogy a lánya
majdnem mindennap sírva ment haza az iskolából, és elmondta neki a rossz
élményeit. A műsorvezető a felvétel után aggódva megjegyezte, lehet, hogy
ennek a kislánynak is veszélyben forog élete, ő is öngyilkos lehet.
Ellenkezőleg, hangzott a válaszom – az anyjától való függés és a szavak,
valamint a könnyek, amelyeket kapcsolatuk biztonságában ejtett,
megmentik. Az öngyilkosságot elkövetett gyermekek ezzel szemben
rejtélynek számítottak a szüleik szemében. A tettük teljesen váratlanul érte
őket. Ezek a szerencsétlen áldozatok túlságosan kortársorientáltakká váltak
ahhoz, hogy elmondják a szüleiknek, mi történt velük, és túlságosan
védekeztek a sebezhetőségük ellen ahhoz, hogy kisírják magukból az őket
gyötrő traumákat. A frusztrációjuk addig növekedett, amíg már nem tudták
kézben tartani. Ezekben az esetekben a gyermekek magukra támadtak
ahelyett, hogy másokra támadtak volna. Ebből a szempontból az erőszakos
gyermek és az áldozat sok mindenben megegyezik – mindkettőjükből
hiányzik a megfelelő kötődés a gondoskodó felnőttekhez. Nem számít,
mennyire boldogtalanok is néha, a gyermekek nem hajlamosak magukra
vagy másokra támadni egészen addig, amíg képesek a szüleikre
támaszkodni, el tudják mondani, mi bántja őket, és erre a hiábavalóság
megfelelő érzéseivel reagálhatnak.
Néhányan, még azok is, akiket szakértőknek tartanak, úgy látják az
erőszakosság problémáját, mint a morális értékek átadásának a kudarcát. Ez
helyes meglátás, de nem abban az értelemben, ahogyan feltételezik. Nem
abban van a hiba, hogy nem tanítjuk meg a gyermekeinknek a gondoskodás
és az együttérzés értékeit. Az ilyen emberi értékek maguktól megszületnek
a mélyen érző és sebezhető gyermekekben. Nem a morális nevelés
összeomlása a probléma, hanem az, hogy a társadalomban a kötődés és a
kapcsolatok alapvető értékei omlottak össze. Ha ezeket az alapvető
értékeket komolyan vennénk, a kortárs-orientáció nem terjedne el, és nem
szülne erőszakos gyermekeket és áldozatokat.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A szexuális fordulat
A tizenhárom éves Jessica bizalmasan közölte a barátnőjével, Stacey-vel,
hogy az iskolatársai arra kényszerítik, hogy orális szexben részesítse az
egyik fiú osztálytársát egy közelgő bulin. „Azt mondják, így tudom
bizonyítani, hogy a bandájukhoz tartozom”, mondta. Jessica nem volt biztos
benne, hogyan is érez az üggyel kapcsolatban. Szexuálisan nem érdekelte a
fiú, de megbizsergette az az érzés, hogy ő áll a figyelem középpontjában. A
kérdés – megteszi vagy nem teszi – lázba hozta az iskolát. Jessica kissé
túlsúlyos volt, és soha nem fogadták be a „menők”. Stacey nagyon
megrémült attól a felelősségtől, hogy ő adjon tanácsot a barátnőjének ebben
az érzelmileg kényes kérdésben, ezért elmesélte az apjának, milyen
kényszerhelyzetben van Jessica. Az apa némi gondolkodás után úgy vélte,
legjobb, ha mindent elmond Jessica szüleinek. A szülőket sokkolta a dolog,
mivel nem tudtak sem a lányuk ingatag iskolai helyzetéről, sem pedig arról,
hogy szexuális aktusra akarják kényszeríteni. Mire Jessicához fordultak és
elmondták neki, mennyire aggódnak, már megtörtént a dolog. A lány
megadta magát – ebben az esetben még csak nem is egy fiú szexuális
követeléseinek, akinek örömet akart volna szerezni, vagy akivel kapcsolatot
akart volna létesíteni, hanem tisztán a kortárscsoport rábeszélésének.
Jól tudjuk, hogy a szex ritkán szól csak a szexről – Jessica esetében
természetesen sem csupán arról volt szó. Néha arról szól, hogy kívánatosak
szeretnénk lenni. Menekülhetünk a segítségével az unalomból vagy a
magányból. Módja lehet a felségterület kijelölésének vagy annak, hogy
javakra vagy vagyonra tegyünk szert, és kísérlet lehet arra, hogy
kizárólagos kapcsolatba kerüljünk valakivel. A szex erőteljes szimbóluma
lehet a státusznak vagy az elismertségnek. Lehet vele jó pontokat gyűjteni,
szólhat a valakihez való tartozásról, a megfelelésről vagy a másokba való
kapaszkodásról, illetve a ragaszkodásról. Szólhat a dominanciáról és az
alávetettségről, vagy szolgálhat arra, hogy örömet szerezzünk másoknak.
Néhány esetben a szex azt jelzi, hogy nem tudunk nemet mondani vagy
hogy nincsenek határaink. Persze kifejezhet szerelmet, szívbéli szenvedélyt
és valódi intimitást is. A szex ilyen vagy olyan formában, majdnem mindig
a kötődésről szól. A serdülők életében a leggyakrabban a kielégítetlen
kötődési igények kifejeződése.
Az első szexuális együttlétre egyre fiatalabb korban kerül sor. A
Betegségmegelőzési Központ 1997-es felmérése szerint több mint kétszer
annyi kilencedik osztályos (6,5 százalék), mint tizenkettedikes lány
jelentette ki, hogy nemi életet élt tizenhárom éves kora előtt. A kilencedikes
amerikai fiúknak majdnem 15 százaléka ismerte el, hogy már tizenhárom
éves kora előtt volt szexuális kapcsolata; ez jóval több mint kétszerese a
tizenkettedikeseknél mért aránynak. Kanadában ugyanez a helyzet. Egy
2000-ben publikált felmérés kimutatta, hogy az 1990-es években a lányok
több mint 13 százaléka élt nemi életet tizenöt éves kora előtt, kétszer
annyian, mint az 1980-as évek elején készült statisztika szerint.39 A
személyes beszámolók szerint az amerikai és kanadai tizenévesek is nagy
számban hódolnak az orális szexnek ahelyett, hogy közösülnének, anélkül,
hogy egyáltalán tudnának róla, hogy nemi életet élnek. „Itt van ez a zavaró
változás az orális szexszel és az anális közösüléssel kapcsolatos
magatartásban, vagyis bármit kipróbálnak, kivéve…”, mondta Eleanor
Maticka-Tyndale, a Windsori Egyetem szociológiaprofesszora.
Egy 19 éves baseballreménységet, a Los Angeles Dodgers egyik 2003-as
válogatottját bűnösnek találták, amiért szexuális kapcsolatot
kezdeményezett egy kiskorúval, és negyvenöt napos börtönbüntetésre
ítélték. Egy alkalommal egy fiatal atléta egyszerre két lányt vett rá, egy 13
és egy 12 évest, hogy orális szexben részesítsék. Sikeres fellebbezésében
azt állította, hogy nem ő kezdeményezte az együttlétet, hanem a lányok.
Hogy miért? A két, állítólagos áldozat azt mondta a bíróságnak, hogy a
hetedikes lányok közösségében megszokott dolog, hogy a lányok orális
szexet ajánlanak fel a fiúknak. Egyikük azt állította, hogy azért vett részt
ebben, mert „mindenki más is ezt csinálja, és nem akart kimaradni.”40
Az aggasztó szexuális koraérettség a szexualitás leértékelésével párosul.
Nagy különbség van aközött, ha a szex az őszinte intimitás kifejezése vagy
ha a primitív kötődési dinamikáé. Az utóbbi elkerülhetetlenül
kielégítetlenséggel és promiszkuitással jár együtt, ahogyan azt a 17 éves
Nicholas tapasztalta.
„Valami nincs rendben – kezdte Nicholas. – Minden jól működik nálam,
rengeteget szexelek, de azt hiszem, valójában még sohasem szeretkeztem.
A barátaim mind felnéznek rám, amiért olyan jó csajokkal kavarok. De nem
megy valami jól nekem ez az intimitás dolog. Sosem tudom, reggel mit
mondjak a lánynak. Csak a haverokat akarom felhívni, hogy hencegjek.”
Nicholas dilemmája talán a jó öreg Don Juan-szindróma, amelyben
rengeteg férfi szenved, de manapság már sok fiatal is megtapasztalja,
akiknek a szexuális beavatása és nemi élete a kortárskultúra kontextusában
zajlik.
Nicholas és Jessica is erősen kortársorientált. Nicholas szavait idézve:
„Nem érzem, hogy kötődöm a családomhoz. Igazából a barátaimat sokkal
inkább a családomnak érzem, mint az igazi családomat. Még csak együtt
sem akarok lenni velük többé.” Elég jól ismerem Nicholast és a családját.
Három lánytestvére van, és a szülei nem is szerethetnék jobban. Ám nem
„étkezett az asztaluknál”, hanem a barátainál akarta kielégíteni a kötődési
éhségét. Amikor a fiú kamasz volt, az apját két éven át teljesen lefoglalta a
karriere, az anyja pedig stressz okozta depresszióban szenvedett. A fiú
életének döntő fontosságú szakaszában ez a viszonylag rövid időszak is
elég volt ahhoz, hogy kötődési űrt idézzen elő, amelyet a kortársaival
igyekezett betölteni. Manapság az érzékeny gyermekek ezt a megoldást
választják egy olyan kultúrában, amely többé nem ajánl fel nekik helyettes
felnőtt kötődést, ha a családi kötelékek – bármilyen okból – ideiglenesen
meglazulnak.
Jessica ugyancsak eltávolodott érzelmileg a szüleitől. Alig tudtam
rávenni, hogy meséljen róluk, és amikor megtette, csak arról beszélt,
mennyire beleszólnak az életébe – egy életbe, amely a kortársak körül
forgott. A kortárs-orientációja abban a kielégíthetetlen vágyában nyilvánult
meg, hogy elfogadják, ezért szenvedélyesen internetezett, és mélyen
megvetette az olyan felnőtt értékeket, mint az iskola és a tanulás. Szerinte
semmi sem volt fontosabb, mint hogy a barátai kedveljék, akarják a
társaságát és foglakozzanak vele.
Nicholas számára a szex a hódításról és a trófeákról szólt, hogy ő legyen
a csúcson, hogy a barátai egyre jobban felnézzenek rá. A szex a látszólag
odaadó lánypartnerekkel a vonzerejének a megerősítésére szolgált,
bizonyíték volt arra, hogy ő a vágy tárgya, továbbá lehetőség az intim
közelség megélésére, illetve az összetartozás és a kizárólagosság jele.
Jessica számára az orális szex beavatási rítus volt, annak az ára, hogy
bekerüljön egy olyan klubba, ahová tartozni akart.
A 14 éves Heather számára a szex arról szólt, hogy kisajátítsa a fiúkat,
hogy megszerezze a vonzódásukat és a szeretetüket, legyőzve a
versenytársakat. Heather, egy másik, erősen kortársorientált gyermek,
népszerű volt és rettentő büszke arra, hogy a fiúk érdeklődtek iránta.
Tizenkét évesen lett szexuálisan aktív, amit sikerült eltitkolnia a szülei elől.
Mire eljött hozzám – a szülei küldték, amikor már kezelhetetlennek találták
–, a korához képest szokatlanul tapasztalt volt. Azzal dicsekedett, hogy már
a középiskola előtt hogyan „dolgozott meg” párhuzamosan három, általános
iskolás fiút is, akiket a „legmenőbb srácok” közül választott ki, és akiket a
szexuális merészségével és a koraérettségével hódított meg. A hangja tele
volt megvetéssel azok iránt a lányok iránt, akik ezt nem tudták véghezvinni,
és azt állította, hogy ostobák és lúzerek. Az egyik aktuális szexpartnerét a
barátjának nevezte, de egyáltalán nem volt bűntudata, amiért megcsalta.
„Nem beszélgetünk túl sokat – mondta –, és amiről nem tud, az nem fáj
neki.” Hozzátette: igazából az zavarja, hogy a fiú egy ujjnyival alacsonyabb
nála. „Különben is, a szex más fiúkkal csupán fizikai.” A barátját nevezte
meg olyan személyként, akit a világon a legközelebb érez magához, de ezt a
közelséget sem érzelmi, sem lelki intimitás nem jellemezte.
Hogy mennyire eltávolodhat a tinédzserszex az intimitástól, a következő
anekdotával tudnám szemléltetni, amelyet egy orvostól, dr. Elaine Wynne-
től hallottam, aki egy ifjúsági klinikán dolgozik. „Egy tizenöt éves lány jött
el hozzám rutinvizsgálatra és Pap-tesztre – mondta dr. Wynne. – Miközben
a hüvelyi vizsgálatot végeztem, félvállról megjegyezte, hogy nem tudná
megmondani, hogy a barátja ejakulált-e szex közben. Kiderült, hogy
aggasztotta a dolog. »Miért nem kérdezed meg tőle?«, válaszoltam.
»Szórakozik velem? – kérdezett vissza. – Ez túlságosan személyes kérdés
lenne!«”
Nyugtalanító megfigyelni, mit tesz a szex a kortársorientált
gyermekekkel és hogy a kortárs-orientáció mit tesz a szexualitással.
Természetesen nem minden kortársorientált gyermek lesz szexuálisan aktív,
vagy nem ugyanúgy élik meg a szexualitásukat, de a kultúra, amelyben
felnőnek, át van itatva bizarr módon eltorzított szexualitással –
áltapasztaltsággal érettség nélkül, fizikai intimitással anélkül, hogy
pszichésen érettek lennének a következmények vállalásához.
A fizikai tényezők, mint a fiziológiai érettség és a „dühöngő hormonok”,
önmagukban nem magyarázzák meg a tizenévesek szexualitását. Hogy
teljesen megértsük a fiatalok koraérett szexuális viselkedését, ismét meg
kell vizsgálnunk azt a három fogalmat, amelyekről az előző fejezetekben
beszéltem: a kötődést, a sebezhetőséget és az érettséget. Mint mindig, a
kulcs a kötődés. A kritikus tényező nem a serdülőkori szexuális ébredés,
hanem az, hogy a kortársorientált serdülő szexuális lény, aki hajlamos arra,
hogy bármilyen, rendelkezésére álló eszközt felhasználjon a kötődés iránti
vágya kielégítésére. Minél kevésbé van jelen a sebezhetőség és az érettség,
annál valószínűbb, hogy a kötődés iránti vágy szexualitásban fejeződik ki.
A szex mint a kötődés iránti vágy kifejeződése
Normális esetben a szex érett lények között történik, nem gyermekek és
az értük felelősséget vállalók között. Amikor a gyermekek a felnőttekkel
keresnek érzelmi közelséget, a szexuális érintkezés valószínűtlen. De ha
ezek a gyermekek kortársorientáltak lesznek, a kapcsolatra irányuló vágy
szexualizálódik. A szex a kortárs-orientáció eszközévé válik. Általában
azok a gyermekek érdeklődnek leginkább a szex iránt, illetve
leghajlamosabbak a szexuális aktivitásra, akik a szüleiket a kortársaikkal
helyettesítik. Azoknak van a legnagyobb szüksége a kortársakkal megélt
intimitásra, akiknek nincs intim kapcsolata a szüleikkel, de most már
inkább a szex, mint az érzelmek vagy a szavak révén. Ez egyértelműen igaz
volt Nicholas, Heather és Jessica esetében, akiket elszigetelt a szüleiktől a
kortárs-orientációjuk. Arra használták a szexuális érintkezést a
kortársaikkal, hogy kielégítsék a kapcsolat és a szeretet iránti éhségüket.
A szex kényelmes eszköz azok számára, akik primitív kötődési
ösztöneiket akarják kielégíteni. A második fejezetben felsoroltam a kötődés
hat módját, amelyek közül az első a fizikai érzékeken alapul. Ha egy
gyermek elsődlegesen a fizikai kontaktus alapján keresi a közelséget, a szex
nagyon hatékony eszköznek bizonyul. Ha a kötődést a hasonlóság alapján
keresi, a gyermek magatartása alkalmazkodik a kortárscsoport értékeihez,
mint ahogyan az Jessicának és annak a két lánynak az esetében történt, akik
orális szexben részesítették a baseballjátékost. Egy olyan személynek, aki a
kötődés harmadik módját keresi – a kizárólagos birtoklást és a hűséget –, a
szexuális érintkezés nagyon vonzó lehet. Ha a gyermeket a negyedik mód
csábítja – hogy fontos legyen valaki számára –, akkor a státusz és a vonzerő
megerősítése lesz az elsődleges célja, és a szex csak hasznos eszköz ennek
az eléréséhez. Természetesen a szexuális együttlét jelenthet igaz érzelmeket
és valódi intimitást is, de az éretlen, kortársorientált tinédzserek esetében ez
csak ritkán fordul elő – még ha nagyon szeretnék is ezt hinni. Nincs meg
bennük az a sebezhetőség, sem a kellő érettség, ami ahhoz szükséges, hogy
a szexualitásuk elérje a kötődésnek ezt a két legmagasabb fokát, ahogyan
azt nemsokára el is magyarázom.
 A jelenlegi divatirányzatok az öltözködésben, a sminkben és a
viselkedésben előmozdítják a fiatal lányok szexualizálódását, akik még
egyáltalán nem állnak készen az érett szexuális kapcsolatra. Joan Jacobs
Brumberg, a Cornell Egyetem történésze és a 20. századi amerikai
lányokról szóló, Body Project (Testprojekt) című könyv szerzője szerint a
lányoknál az erősen szexuális töltetű megjelenés válik az önértékelés
elsődleges mércéjévé. Ötven évvel ezelőtt, amikor a lányok az
önmegvalósításról beszéltek, akkor a tanulmányaikra gondoltak vagy arra,
hogy a társadalom hasznos tagjai legyenek – mondta Brumberg egy
interjúban, amelyet a Newsweek magazinnak adott. – Most azonban a
megjelenés az első. „A serdülő lányok a naplójukban a testükkel vannak
elfoglalva, közvetlenül a kortársakkal való kapcsolataik után.”41
Természetesen a „közvetlenül utána” nem egészen találó, mivel a testtel
való szenvedélyes foglalkozás a kortárs-orientáció közvetlen eredménye, és
a mellékterméke nem más, mint a serdülőkori szexualitás.
Anélkül, hogy a tudatában lennének, a tinédzserek a tűzzel játszanak,
amikor szexualizálják a kötődéseiket. A szex nem pusztán eszköz, amelyet
az ember kénye-kedve szerint, a saját céljaira használhat. A serdülők nem
képesek arra, hogy csak úgy, lazán továbblépjenek szeretkezés után anélkül,
hogy sérülnének és hogy valami mélyen emberi ne torzulna bennük. A szex
erőteljes kapcsolati ágens, az emberi kontaktus cementje, amely kiváltja az
egyesülés és az egymásba fonódás érzetét, egy testté változtatva minket.
Nem számít, mennyire rövid vagy ártatlan a szexuális érintkezés,
mindenképpen párokat hoz létre a résztvevőkből. Akár készen állnak rá,
akár nem, akár hajlandók rá, akár nem, akár tudnak róla, akár nem,
összeköti azokat, akik részt vesznek benne. Tanulmányok erősítették meg
azt, amire a legtöbbünk magától is rájön, hogy a szeretkezésnek természetes
összekötő ereje van, és erőteljes kötődési érzelmeket ébreszt az emberi
agyban.42
Eléggé megjósolhatók a következményei annak, amikor a kortársorientált
gyermekek szexualizált kötődési éhsége a szex – még ha csak alkalmi
szexről is van szó – komoly összekötő hatásával párosul. A szexuális
felvilágosítás és a születésszabályozás terén tett erőfeszítéseink ellenére
tizenéves korban egyre nő a nem kívánt terhességek száma azokban az
országokban, ahol a kortárs-orientáció elterjedt. A statisztikák szerint a
serdülőkori terhesség az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és
Kanadában a leggyakoribb.43 A kortársorientált gyermekek szexuális
aktivitása nem a szeretkezésről vagy a gyereknemzésről szól, hanem arról,
hogy egymás karjaiban keresik azt, amit a szüleikkel való kapcsolatukban
kellene – az érintkezést és a kapcsolatot. Amikor egy gyermek a
kortársaival igyekszik kielégíteni ezt az igényét, a nemkívánatos eredmény
sok esetben egy újabb terhesség – márpedig az újszülöttek többnyire
szerencsétlen áldozatok, hiszen éretlen szüleik egyáltalán nincsenek
felkészülve arra, hogy érzelmileg vagy akár csak fizikailag is ellássák őket.
Menekülés a szexualitás és a sebezhetőség elől
Amellett, hogy a szex erősen összeköt két embert, mindkét résztvevőt
nagyon sebezhetővé teszi. Olyan helyzetbe hozza őket, ahol sérülhetnek az
érzéseik, sőt a szívük is összetörhet. Amit a szex összeköt, azt fájdalom
nélkül nem lehet szétválasztani. Miután a szex elvégezte a feladatát, és
összekötötte a két embert, bármilyen szétválás jelentős sérüléssel és
pszichés megrázkódtatással járhat, amit sok felnőtt is megtapasztalhat. A
szétválás és az elutasítás ismétlődő megélése, amely a szex által kialakított
erőteljes kötődést követi, olyan sebezhetőséget hozhat létre, amit nehéz
elviselni. Az ilyen tapasztalatok érzelmi sérüléseket és az érzelmek
„megkeményedését” válthatják ki.
Nem meglepő, hogy minél aktívabbak szexuálisan a serdülőink, annál
jobban megkeményednek érzelmileg. Akár áldásnak is tűnhet, ha a
gyerekek érzéketlenné válnak, mert lehetővé teszi, hogy anélkül játsszanak
a tűzzel, hogy megégetnék magukat. De ahogyan azt már az előző
fejezetekben kifejtettük, ha menekülnek a sebezhetőség elől, azért azzal
fizetnek, hogy emberi lényként nem tudják kihasználni a lehetőségeiket,
sem azt a fajta érzelmi szabadságot és mélységet nem érhetik el, amely
lehetővé tenné, hogy teljes életet éljenek.
Még az sem óvja meg az érzelmileg védett tinédzsert a sérüléstől, ha csak
rövid ideig aktív szexuálisan. Csupán az, hogy nem látszik a serdülőn a
sérülés, még nem jelenti azt, hogy megúszta a dolgot és nem szenved a
következményektől. Minél kevésbé vagyunk tudatában a sérüléseinknek,
annál mélyebb lehet a károsodás tudattalan szinten. Heather elmesélte, hogy
az egyik randiján megerőszakolták, de mindezt nemtörődöm hangon
közölte, és azt állította, hogy az eset semmilyen hatással nem volt rá. Nem
volt nehéz meglátni, hogy ez a hősködés csak a sebezhetőség elfedésére
szolgál, illetve megjósolni, hogy az ilyen, felületi érzéketlenség, hacsak
nem fordítjuk vissza időben a folyamatot, veszélyes vizekre sodorja a lányt.
Az olyan szexuális kapcsolat, amely nem emeli a serdülőt a sebezhetőség
egy magasabb szintjére, ahhoz vezet, hogy még erősebben fog védekezni a
sebezhetőség ellen. Amikor az egyik fiatal páciensemet megkérdeztem,
miért isznak annyit a barátnőivel a bulikban, habozás nélkül azt válaszolta:
„Mert akkor nem fáj annyira, ha megdugnak.”
Az érzelmi megkeményedés egyik legvégső következménye az, hogy a
szex összekötő ágensként elveszíti a potenciálját. A hosszú távú hatása a
lélek eltompulása és az, hogy meggyengíti a fiatalok képességét arra, hogy
olyan kapcsolatokat teremtsenek, amelyekben lehetséges a valódi kapcsolat
és intimitás. Végül a szex egyfajta sebezhetetlen kötődési tevékenységgé
válik. Függőséget okozhat, mivel ideiglenesen lecsillapítja a kötődési
éhséget anélkül, hogy kielégítené. A szex elválasztása a sebezhetőségtől
talán felszabadító lehet a szexuális viselkedésre, de az érzelmi sivárság
sötétségéből ered.
Habár Heather okos lány volt, amellett vonzó, szórakoztató és beszédes,
a sebezhetőség legkisebb jelét sem lehetett felfedezni sem az érzéseiben,
sem a szavaiban. Nem félt semmitől, nem ismerte be, ha bárki hiányzott
neki, nem volt tudatában a bizonytalanságának, és semmi sem váltott ki
belőle rossz érzést, bármit is tett. Nicholas is a sebezhetőség elől menekült,
amitől unott, ítélkező, arrogáns és nagyképű lett. Belőle is hiányzott a
félelem, és nem érzett bizonytalanságot. Megvetette a gyengéket, és nem
bírta elviselni a lúzereket. Sem Heathert, sem Nicholast nem lehetett
mélyen meghatni. Mindkét gyermek immunis volt a szex kötődési erejére.
Mindketten ellenállóvá váltak a sebezhetőséggel szemben még azelőtt, hogy
szexuálisan aktívak lettek volna, de a szex még inkább megkeményítette
őket érzelmileg.
Heather és Nicholas sem a kortársaikkal, sem velem nem szégyellt a
szexről beszélni. Ez a könnyedség érdekes, de megtévesztő mellékhatása a
sebezhetőség előli menekülésnek – ezek a gyermekek elveszítik a
kiszolgáltatottság, a leleplezettség, a kitettség érzését, amikor olyan
személyes információkat osztanak meg másokkal, amelyeket normálisan túl
intimnek tartunk. Sok felnőttet lenyűgöz a mai fiatalok szexszel kapcsolatos
látszólagos nyíltsága, és úgy vélik, hogy ez a fejlődés jele, amivel
meghaladtuk a múlt titkolózását és félénkségét. „Mi soha nem beszéltünk
volna ilyen őszintén ezekről a dolgokról – mondta egy erősen
kortársorientált, tizenöt éves gyermek anyja elismerően. – Ennyi idősen mi
túl szégyenlősek voltunk ahhoz, hogy a szexről beszéljünk.” Amit ez az
anya nem látott, az az, hogy ez a merész és szégyentelen beszéd a szexről
nem a bátorságról vagy az őszinteségről szól, hanem inkább a sebezhetőség
elleni védekezésről. Nem kell hozzá nagy bátorság, hogy beszéljünk
valamiről, ami egyáltalán nem intim. Nem kell diszkrétnek lenni, ha nem
érezzük magunkat leleplezettnek, kiszolgáltatottnak. Amikor a szex elválik
a sebezhetőségtől, nem érint meg minket elég mélyen ahhoz, hogy fájjon.
Aminek erősen személyesnek és intimnek kellene lennie, azt világgá
kürtölhetjük – és gyakran meg is tesszük, ócska tévéműsorokban.
Az olyan gyermekeknek, akik még képesek mélyen érezni, és elég
sebezhetők ahhoz, hogy a szex elvégezze a munkáját, a szexuális kapcsolat
olyan, mintha erőteljes érzelmekbe ugranának fejest, olyan kötődésekbe,
amelyek érthetetlenek és bonyolultak számukra, és olyan mély
sebezhetőségbe, amelyet nehéz kezelni. Habár a serdülők általában azért
kezdenek nemi életet élni, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, nem
számolnak azzal, hogy ezzel elválaszthatatlanul összeforrnak. Olyan
kapcsolatba keverednek, amely meghaladja az erejüket. Néhányan azzal
igyekeznek elkerülni az elválás elkerülhetetlen fájdalmát, hogy
kétségbeesetten kapaszkodnak a másikba, fáradhatatlanul hajszolják, és az
életük árán sem eresztenék el. Megint másokat fojtogat és csapdába ejt a
közelség, amelyre nem voltak felkészülve, és azon igyekeznek, hogy minél
előbb megszabaduljanak tőle. Ha a kapcsolat, a párban létezés mindkét félre
hatással van, egyes serdülők esetében az egyesülés erői elnyomják a
kibontakozó személyiséget, és a bimbózó egyéniséget magába szippantja a
párként való létezés. Többé nem lesznek képesek felismerni a saját
érdekeiket, és képtelenek lesznek saját döntéseket hozni anélkül, hogy
előtte meg ne beszélnék a párjukkal. „Nem tudom, hogy járunk-e – mondta
egy tizenhét éves lány, a legutóbbi szexpartneréről beszélve. – A srác még
nem mondta el nekem.”
Olyan gyerekek élnek szexuális életet, akiknek halvány fogalmuk sincs,
mibe keveredtek. Úgy tűnik, azok ússzák meg a leginkább, akik a
legvédettebbek, mivel érzelmileg már nem elérhetők, és nem is érzékelik a
fájdalmat. A sebezhetetlenségük miatt úgy vélik, a szex alkalmi kapcsolat,
könnyed és szórakoztató. Azok, akik még mélyen éreznek és sebezhetők,
bajba kerülhetnek: először elválaszthatatlanok lesznek a partnerüktől, akár
akarják, akár nem, majd az elválás fájdalmas lesz számukra, miután a
kapcsolat már nem működik.
Mivel a szex összeköt két embert, a sebezhetőség elengedhetetlen ahhoz,
hogy működjön, és ha valóban működik, újabb sebezhetőséget hoz létre –
ezért gondolom azt, hogy sokkal jobban oda kellene figyelnünk a szexszel
kapcsolatos óvintézkedésekre. Az óvatosságot nem morális megfontolások
diktálják, hanem az, ha megértjük, hogy az éretlen szex negatív hatással van
gyermekeink egészséges érzelmi fejlődésére. Az emberi pillanatragasztó
nem gyermekek kezébe való.
Ha a sebezhetőség oldaláról nézzük, a biztonságos szex kifejezés egészen
más értelmezést nyer – nem azért biztonságos, mert megóv a betegségektől
vagy a nem kívánt terhességtől, hanem mert nem sérülünk, és nem válunk
érzéketlenné emocionálisan. Egyetlen kötődésben sincs garancia a
biztonságra, természetesen még azokban sem, amelyek az érett felnőttek
között jönnek létre. Nem arról van szó, hogy megóvhatjuk a gyermekeinket
a sérülésektől, de csökkenthetjük a kockázatát annak, hogy olyan szexuális
kapcsolatokba bonyolódjanak, amelyek nem elégítik ki őket vagy pedig
nem tartósak. A serdülőkori szex ritkán jár együtt az elköteleződés
védelmével, a kizárólagosság ígéretével, az odafigyelés gyengédségével
vagy a tágabb közösség elfogadásával. Ez olyan szex, amely a legmélyebb
értelemben – pszichésen – védtelen. Egy ember nem házasodhat, majd
válhat el folyton anélkül, hogy ne keményedne meg és ne válna
érzéketlenné, legalábbis nagy fájdalmak nélkül nem. A szexet követő
elválás fájdalmas. A serdülők sem védettebbek ezektől a természetes
dinamikáktól, mint mi magunk. Valójában, mivel nagyon fiatalok, és
korlátozott a látásmódjuk, valamint éretlenek, még a felnőtteknél is jobban
ki vannak téve annak, hogy a szexuális élményeik sérüléseket okozzanak
nekik.
Amikor a szexualitásból hiányzik az érettség
A legbiztonságosabb szex – a kötődés és a sebezhetőség szemszögéből
nézve – nem az, ami által kialakítunk egy kapcsolatot, hanem az, amire
olyan kapcsolatban kerül sor, amely már kielégítő és biztos. Az ember –
amennyire csak lehet – biztos akar lenni abban, hogy a kapcsolata olyan,
amilyet szeretne. A szexnek két ember párként való közel kerülésében,
összekapcsolódásában a legvégső kötődési aktusnak kellene lennie, illetve a
kizárólagosság kezdetének, legelső megnyilvánulásának. A szex éppen
annyira lehet biztonságos, amennyire a szexpartnerek bölcsek. Amire ehhez
mindennél jobban szükség van, az pontosan az, ami a kortársorientált
tinédzserekből hiányzik: az érettség. Azok az éretlen serdülők, akik
felnőttorientáltak, legalább a szüleikhez fordulnak tanácsért. A
kortársorientáltak viszont duplán elátkozottak: nincs meg bennük az
egészséges szexuális együttléthez vagy a döntések meghozatalához
szükséges érettség, és nem is elég felnőttorientáltak ahhoz, hogy tanácsot
kérjenek közülünk azoktól, akik talán már a saját kárukon megtanultak
néhány leckét.
Az érettség több szempontból is elengedhetetlen a szexhez.
Az érettség első gyümölcse az egyénként, individuumként való
elkülönülés. Legalább egy „cseppnyi” elkülönülés kell ahhoz, hogy
egészséges egységet alkossunk valakivel. Az embernek tisztában kell lennie
önmagával, hogy magához invitáljon egy másik embert, vagy hogy
visszautasítsa valakinek a közeledését. Szükségünk van valamiféle
önvédelmi ösztönre ahhoz, hogy értékeljük az autonómiát, hogy
megtapasztaljuk a személyes határainkat, hogy nemet tudjunk mondani. Az
egészséges szexualitáshoz elengedhetetlen az a szabadság, hogy nemet
mondjuk a szexre, vagy legalább ne érezzük úgy, rá vagyunk kényszerítve
arra, hogy a legnagyobb áldozatot is meg kell hoznunk, csak hogy a dolgok
működjenek. A serdülők gyakran nem jutnak el a fejlődésnek arra a
pontjára, amikor már fontosabb számukra, hogy önálló személyiségek
legyenek, mint az, hogy valakihez tartozzanak vagy birtokoljanak valakit.
Talán nincs is fontosabb terület a másik különállóságának a tiszteletben
tartására, mint a szexualitás szférája. A másik személy figyelembevétele
elengedhetetlen az érett szexuális együttléthez. A pszichésen éretlen
fiatalok számára a szex nem interaktív aktus. Ha éretlen emberek vetik bele
magukat a szexualitásba, akkor néhányan biztosan sérülni fognak és
áldozatokká válnak.
Ahogyan az előző fejezetben már kifejtettük, a kortárs-orientáció
erőszakot szül, és kitermeli azokat is, akik hajlamosak arra, hogy az
erőszakos emberek céltáblái legyenek. Amikor a szexről van szó, az
erőszakos emberek megint csak megkövetelik azt, amit önként nem adnak
meg nekik. A szex bővelkedik az erőszakos embereknek oly kedves
jelképekben, mint amilyen a státusz, a kívánatosság, a győzelem, a trófeák,
a tisztelet, a birtoklás, a vonzerő, a szolgálat, a hűség és így tovább. Sajnos
az erőszakos emberek lelkileg túlságosan zárkózottak ahhoz, hogy belássák,
hiábavaló követelni azt, amit önként nem adnak meg nekik. Az erőszakos
ember fantáziáját nem az invitálás, hanem az uralkodás köti le, nem a
kölcsönösség, hanem a felsőbbrendűség. Heather és Nicholas egyaránt
erőszakos volt a szexben abban az értelemben, hogy kihasználták mások
gyengeségét, hogy a saját igényeiket kielégítsék. A partnereikre aligha
voltak tekintettel. Heather esetében az, hogy válogatás nélkül szexuális
kapcsolatba lépett bárkivel, oda vezetett, hogy vele is erőszakoskodtak,
méghozzá olyannyira, hogy egy randin megerőszakolták. Sajnos a kortárs-
orientáció rengeteg naiv és vágyakozó alanyt termel ki, akiket könnyű
kihasználni. Nem lenne szabad meglepődnünk azon, hogy az agresszió,
mint például a lányok megerőszakolása a randevún, egyre gyakoribb a
tinédzserek körében.
Még egy okból elengedhetetlen az érettség az egészséges szexuális
együttléthez. A bölcsességhez, ami ahhoz kell, hogy valaki jó döntéseket
hozzon, kétdimenziós, integratív feldolgozásra van szükség, amely csak az
érettséggel jöhet el. Képesnek kell lennünk arra, hogy ellentétes érzéseket,
gondolatokat és impulzusokat kezeljünk. A vágy, hogy valakihez
tartozzunk, együtt kell létezzen azzal a vággyal, hogy szeretnénk önmagunk
lenni; a határok fenntartásának együtt kell léteznie az egymásba olvadás
kívánságával. Természetesen szükséges az is, hogy együtt lássuk a jelent és
a jövőt. A pszichésen éretlen fiatalok nem képesek mást figyelembe venni,
mint a jelen élvezetét. Hogy jó döntéseket hozzunk, ahhoz az kell, hogy
képesek legyünk egyidejűleg félelmet és vágyat érezni. Ha tisztában
lennénk azzal, hogy a szexualitás milyen erőteljes érzelmeket képes
felszabadítani, kezdetben igencsak idegesek lennénk. A szexualitást
tisztelni és félni is kell, várakozni kell rá, és tartani is kell tőle, okot kell
adjon az ünneplésre, de az óvatosságra is.
A serdülőkből hiányzik a bölcsesség, a belátás és az ösztöneik féken
tartása ahhoz, hogy biztonsággal meghozhassák az ilyen döntéseket.
Megtehetnénk persze, hogy a saját bölcsességünkből kiindulva olyan
struktúrákat és határokat kényszerítünk rá a gyermekekre, amelyek a
szexuális magatartásukat biztonságos keretek között tartják, és tanácsokkal
segítjük őket abban, hogy jó döntéseket hozzanak, csakhogy a
kortársorientált tizenévesek esetében hiányzik az ehhez szükséges
hatalmunk és kapcsolatunk. Ha a gyermekeink hozzánk fordulnának
tanácsért, bizonyára elmondanánk nekik, hogy képtelenek szétválasztani a
szexről hozott döntéseiket, illetve a kapcsolataikról hozott döntéseiket. Az
tanácsolnánk nekik, hogy várjanak addig, amíg egészen biztosak lesznek
abban, hogy a kapcsolatuk érzelmileg mély, őszinte intimitáson alapul,
amely túlmutat a szexuális aktuson. A csapda az, hogy bármennyire bölcs is
a tanácsunk, a kortársorientált gyermekek nem fordulnak hozzánk
útmutatásért.
 Manapság sok szülő és pedagógus eufemisztikusan beszél a serdülők
szexualitásáról, mintha mindez csak felfedezés és kísérletezés lenne, és úgy
tekintenek rá, mint ami elválaszthatatlan a kamaszkortól. A kísérletezés
azonban mindig együtt jár a felfedezéssel és a kérdezéssel. Azok a
tinédzserek azonban, akik szexuálisan a legaktívabbak, nem tesznek fel
kérdéseket. A serdülőkori szexualitás nem annyira kísérletezés, mint inkább
érzelmi kétségbeesés és kötődési éhség.
A felnőttek jellemzően úgy próbálják kezelni a kortársorientált
tinédzserek hiperszexualitását, mint ahogyan az erőszakot és az agressziót,
vagyis a fiatalok közötti interakciókra összpontosítanak. Úgy próbálunk
meg változtatni a gyerekek magatartásán, hogy szidalmazzuk, tanítjuk,
jutalmazzuk és büntetjük őket. Az erőfeszítéseink ezen a területen is célt
tévesztenek. Nem tehetünk sokat a kortársorientált fiatalok aberrált
szexualitása ellen, amíg ezek a gyerekek kortársorientáltak maradnak. Ám
sokat tehetünk azért, hogy megváltoztassuk azoknak a gyermekeknek az
aberrált orientációját, akik éretlenül szexuális életet élnek, legalábbis akkor,
ha a gyermekek a sajátjaink. Ha változtatni akarunk a szexualitásukon,
először vissza kell hoznunk őket oda, ahová tartoznak – vagyis hozzánk.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Taníthatatlan diákok
Ethan okos volt, és jól tanult az általános iskolában, bár sosem
mutatkozott túl érdeklődőnek. És bár nem volt meg benne a motiváció,
hogy kitűnjön a többiek közül, a szülei és a tanárai rá tudták venni, hogy
teljesítse a tanulással és a magatartással kapcsolatos elvárásaikat. A tanárok
szeretetre méltónak és szórakoztatónak találták. Mire Ethan szülei eljöttek
hozzám, a fiuk már majdnem befejezte a hatodik osztályt, és többé nem volt
hajlandó eleget tenni a felnőttek kéréseinek. Csak állandó küzdelem árán
lehetett rávenni, hogy megírja a leckéjét. A tanárai panaszkodtak, hogy nem
figyel és nem lehet tanítani. Sokszor veszekedett és feleselt, és nem a
képességeinek megfelelően teljesített. A viselkedése azzal párhuzamosan
változott meg, ahogy egyre jobban lefoglalták a kortársai. A megelőző
néhány hónapban Ethan az egyik kortársától a másikig csapódott, utánozta a
modorukat, és átvette az érdeklődési köreiket és a foglalatosságaikat. Ha az
egyik iskolatársával kezdett megromlani a kapcsolata, annál elszántabban
akart megfelelni egy másiknak.
Mia tanulmányi eredményei az előző osztályban kezdtek hanyatlani.
Ötödik osztályos koráig még teljesen lefoglalta a tanulás, nagyon érdeklődő
volt, és sok intelligens kérdést tett fel. Most már azonban arról
panaszkodott, hogy untatják a tantárgyak. A szülők nagy rémületükre
megtudták, hogy több házi feladatát sem adta be, amelyeket pedig igen,
azok elég silányra sikeredtek a lány szokásos teljesítményéhez képest. A
tanárok folyton arról számoltak be, hogy Mia figyelmetlen és motiválatlan,
valamint hogy órák alatt állandóan a barátaival beszélget – olyan panaszok
voltak ezek, amelyekhez a szülők nem voltak hozzászokva. Amikor a
szülők szembesítették Miát az aggodalmaikkal, a lány félvállról vette az
egészet. Azt is észrevették, hogy már alig beszél a tanárairól, vagy ha
mégis, lekicsinylően nyilatkozik róluk. A leckék többé nem érdekelték,
inkább a barátaival telefonált vagy csetelt az interneten. Amikor a szülei
korlátozni próbálták ezeket a tevékenységeket, olyan pimaszsággal és
gyűlölettel válaszolt, amelyet azelőtt soha nem tapasztaltak nála.
 Ez a két eset olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amely járványként
terjed mai kultúránkban: tehetséges, de motiválatlan gyermekekkel állunk
szemben, akik okosak, de alulteljesítenek, értelmesek, de unatkoznak. Az
érem másik oldalán ott van az oktatás, ami manapság sokkal stresszesebb
tevékenység, mint egy-két generációval ezelőtt. Ahogyan ma sok
pedagógus elmondja, a tanítás egyre nehezebb, a diákok egyre
tiszteletlenebbek és figyelmetlenebbek. Az osztályok egyre
kezelhetetlenebbek, és a tanulmányi teljesítmény egyre romlik. Az
iskolások rosszabbul olvasnak, mint régen, annak ellenére, hogy az utóbbi
években sok iskola nagy hangsúlyt fektet az irodalomtanításra és az
olvasási készség fejlesztésére.44 Pedig a pedagógusok még soha nem voltak
felkészültebbek, a tantervek és a technológia pedig fejlettebb, mint valaha.
Mi változott meg? Megint vissza kell térnünk a kötődés kulcsfontosságú
hatásához. A gyermekeink kötődési mintáinak a megváltozása mélységesen
negatív következményekkel járt az oktatásra nézve. Sok szülő és tanár még
mindig azt hiszi, hogy elég egymásra bízni egy tehetséges diákot és egy jó
tanárt, és ez önmagában meghozza a várt eredményt. Ez régebben sem így
működött, de ameddig a gyerekek tanultak, megengedhettük magunknak,
hogy naivak legyünk. Nem sokkal ezelőttig a tanárok még
meglovagolhatták a kultúránkban és a társadalmunkban gyökerező erős
felnőttorientációt. Ezeknek az időknek azonban vége. A gyermekeink
oktatásával kapcsolatos probléma, amellyel ma kell szembenéznünk, nem
oldható meg pénzzel, új tantervekkel vagy számítógépes technológiával. A
probléma ugyanis mindezeknél hatalmasabb, ám egyúttal egyszerűbb is.
Goethe azt mondta, hogy a tudást nem tehetjük bele a fejekbe úgy,
ahogyan egy érmét a pénztárcába. Egy diák taníthatósága számos
tényezőtől függ: a vágytól, hogy tudjon és megértsen dolgokat, az
ismeretlen iránti érdeklődéstől, a hajlandóságtól, hogy némi kockázatot
vállaljon, és a nyitottságtól arra, hogy befolyásolják és kijavítsák.
Szükséges még hozzá a kapcsolat a tanárral, a hajlandóság, hogy
odafigyeljen, az akarat, hogy segítséget kérjen, a törekvés, hogy
megfeleljen és elérjen valamit, és nem utolsósorban a munka iránti
elkötelezettség. Mindezek a tényezők vagy a kötődésben gyökereznek, vagy
hatással van rájuk a kötődés.
Ha közelebbről megvizsgáljuk, négy, alapvető tényező határozza meg
elsődlegesen a gyermekek taníthatóságát: a természetes kíváncsiság, az
integratív elme, az a képesség, hogy tanuljon a hibáiból, és a tanárral való
kapcsolat. Az egészséges kötődés mindezeket erősíti, míg a kortárs-
orientáció aláássa őket.
A kortárs-orientáció kioltja a kíváncsiságot
Ideális esetben a gyermeket a világra való nyitott kíváncsiság ösztönzi a
tanulásra. A gyermek kérdéseket tesz fel, mielőtt válaszokat ad, felfedez,
mielőtt rátalál az igazságokra, és kísérletezik, mielőtt határozott
következtetésekre jutna. A kíváncsiság viszont nem veleszületett része a
gyermek személyiségének, hanem az önállósodási folyamat eredménye –
más szóval: annak a fejlődésnek a következménye, amely azért felelős,
hogy a gyermek független, önálló lényként is életképes legyen és kötődések
nélkül is képes legyen működni.
A kiemelkedően önálló gyermekek általában élénken érdeklődnek
bizonyos dolgok iránt, és ösztönösen motiváltak a tanulásra. Nagy
örömüket lelik abban, ha valamit megtanulnak, vagy megértik, valami
hogyan működik. Maguk alakítják ki a tanulással kapcsolatos céljaikat.
Szeretnek eredetiek lenni, és önmegvalósításra törekszenek. Az önálló
diákok örülnek a felelősségnek, és spontán módon törekszenek arra, hogy
kibontakoztassák a bennük rejlő lehetőségeket.
Az olyan tanárok, akik értékelik a kíváncsiságot, akik kérdések
feltevésére ösztönöznek és a gyermek érdeklődésére helyezik a hangsúlyt,
örömüket lelik az önálló diákok tanításában. Az ilyen gyermekek számára
az olyan pedagógusok a legmegfelelőbbek, akik egyben mentorok is, akik
felkeltik bennük az érdeklődést, feltüzelik bennük a szenvedélyt, és rájuk
bízzák, mikor, hogyan tanulnak. Ha az önálló diák néha nem teljesít jól az
iskolában, annak valószínűleg az lehet az oka, hogy saját elképzelése van
arról, mit szeretne tanulni, és ha a tananyagot kérik rajta számon, azt
kellemetlen betolakodásnak érzékeli.
Ha a fejlődés szempontjából nézzük, a kíváncsiság luxus. A kötődés az,
ami a leginkább számít. Amíg a gyermek nem tud energiát felszabadítani
abból a tevékenységéből, hogy megtalálja és fenntartsa a biztonságos és
biztos kötődéseket, addig az ismeretlenbe való ugrás nem része a fejlődési
forgatókönyvnek. Ez az oka annak, hogy a kortárs-orientáció megöli a
kíváncsiságot. A kortársorientált gyermeknek minden idejét felemészti az,
hogy a kötődéssel foglalkozik. Ahelyett, hogy az ismeretlen iránt
érdeklődne, minden untatja, ami nem a kortársaival kialakított kapcsolatait
szolgálja. A kortársorientáltak között járványszerűen terjed az unalom.
 A kíváncsisággal kapcsolatban azonban felmerül egy másik probléma is.
A kíváncsiság nagyon sebezhetővé teszi a gyermeket a kortársak „laza”
világában. Ha egy gyermek elkerekedett szemmel csodálkozik, ha
lelkesedik egy tantárgy iránt, ha megkérdezi, hogyan működnek a dolgok,
ha eredeti ötlete van, azzal a kortársak gúnyolódásának és megvetésének
teszi ki magát. Az, hogy menekülnek a sebezhetőség elől, kioltja a
kortársorientált gyermekek kíváncsiságát, és gátolja a körülöttük lévő
gyermekek kíváncsiságát is. A gyermekeink kortárs-orientációja
veszélyeztetett jelenséggé teszi a kíváncsiságot.
A kortárs-orientáció eltompítja az integratív elmét
Abban, hogy motiválni tudjuk magunkat, segít, ha az elménk integratív –
vagyis képes egymással ellentétes benyomásokat és gondolatokat
feldolgozni. Ha egy jól fejlett integratív képességgel rendelkező gyermek
nem akar iskolába menni, akkor aggódni fog azért, mert elmulasztja az
iskolát; ha reggel nem akar felkelni, ideges lesz, hogy elkésik. Ha nem
hajlandó odafigyelni a tanárra, akkor azzal tartja magát kordában, hogy
szeretne jól teljesíteni; ha nem akar valamit elvégezni, rögtön eszébe jut,
hogy az engedetlenségnek kellemetlen következményei lesznek.
Az integratív tanuláshoz a gyermeknek elég érettnek kell lennie ahhoz,
hogy elviselje ezt a kettősséget – hogy ellentétes érzelmei vannak, hogy
mindig van egy második gondolata is, hogy ellentmondásokat tapasztal.
Ahhoz, hogy működjön a mérséklés – ez az a komponens, amely ellene
dolgozik a tanulást aláásó impulzusoknak –, a gyermeknek megfelelő
kötődésekkel kell rendelkeznie. Képesnek kell lennie arra, hogy mélyen és
sebezhetően érezzen. A gyermeknek például eléggé kötődnie kell ahhoz,
hogy érdekelje, mit gondolnak róla a felnőttek – a szülei és a tanárai –,
hogy fontosak legyenek számára az elvárásaik, hogy ne akarja
elszomorítani őket vagy csalódást okozni nekik. Egy diáknak érzelmileg is
be kell fektetnie a tanulásba, izgalmat kell éreznie ahhoz, hogy valamit
kitaláljon. Ha sebezhetetlenek vagyunk – ha nem érdekel semmi –, az
megbénítja a tanulást, és lerombolja a taníthatóságot.
A diáknak integratív intelligenciára van szüksége az olyan tanuláshoz,
amely több mint puszta memorizálás és a bemagoltak visszamondása.
Ahhoz, hogy problémákat oldhasson meg, nem elég egy dimenzióban
feldolgoznia a tanultakat. A puszta tényeken túl fel kell fedeznie a témákat,
fel kell ismernie mélyebb összefüggéseket, meg kell értenie metaforákat,
meg kell találnia a háttérben húzódó alapelveket. Egy diáknak tudnia kell,
hogyan pároljon le egy anyagot az esszenciájáig, vagyis hogyan jusson el a
dolgok lényegéig, vagy hogy a darabokból hogyan rakjon össze egy
harmonikus egészet. Mindenhez, ami túlmegy a konkrét gondolkodáson,
integratív elme szükséges. Ugyanúgy, ahogyan a térlátáshoz két szem
szükséges, a mélyebb megértéshez is szükséges az a képesség, hogy
legalább két nézőpontból lássuk a dolgokat. Ha az elme csupán félszemű,
nincsen tér, sem mélység vagy távlat, nincs szintézis, sem „lepárlás”,
lényeglátás, és nem képes a dolgok mélyebb értelmének és az igazságnak a
felfogására. Az ilyen elme a kontextust, az összefüggést nem veszi
figyelembe, a formákat, az alakokat nem különbözteti meg a háttértől.
Sajnos egy diák nyers értelme nem válik automatikusan integratív
intellektussá. Ahogyan azt a kilencedik fejezetben már kifejtettük, az
integratív működés az érettség egyik hozománya – éppen azé a folyamaté,
amelyet a kortárs-orientáció megakaszt. Az éretlen elme nem fejleszt ki
integratív képességeket.
A pedagógiai módszereink és a tanterveink adottnak tekintik a
gyermekek integratív képességeit. Amikor oktatókként nem ismerjük fel,
mi az, ami hiányzik, akkor azt sem ismerjük fel, mivel állunk szemben,
amikor megpróbáljuk kordában tartani a gyermekek gondolkodását vagy
magatartását. Olyasmit akarunk elvégeztetni velük, amire az elméjük
képtelen, és amikor nem járunk sikerrel, őket büntetjük. Akik integratív
elmével rendelkeznek, azt feltételezik, hogy mindenki hasonló módon
gondolkodik. Ám ez a feltételezés már nem illik azokra a tanulókra, akikkel
manapság találkozunk az osztálytermekben. Azok a gyermekek, akikből
hiányzik az integratív intelligencia, nem alkalmasak arra, hogy így tanítsák
őket, ezért más módszerekkel kell közelíteni hozzájuk. A kortársorientált
diákok könnyebben válnak problémás tanulókká – a gondolataik, az
érzéseik és a cselekedeteik nem moderálhatók, vagyis fékezhetők.
A kortárs-orientáció veszélyezteti az adaptív,
kísérletező tanulást
A legtöbb tanulás adaptáció – alkalmazkodás – útján történik, a
„próbálkozás és hibázás” folyamatával. Kipróbálunk új feladatokat,
hibázunk, akadályokba ütközünk, elrontjuk a dolgokat – majd levonjuk a
megfelelő következtetéseket, vagy valaki levonja azokat a számunkra. A
kudarcok elengedhetetlen részei a tanulás folyamatának, és a javítás a
tanítás elsődleges eszköze. A menekülés a sebezhetőség elől – amit a
kortárs-orientáció idéz elő – három, pusztító csapást mér a tanulásnak erre a
fő folyamatára.
Az első csapás a próbálkozás szakaszát érinti. Az új dolgok kipróbálása
kockázatokkal jár: például, ha hangosan olvasunk, ha kifejezzük a
véleményünket, ha ismeretlen területekre merészkedünk, ha kísérletezünk
egy ötlettel. Az ilyen próbálkozások a hibalehetőségek, a megjósolhatatlan
reakciók és a negatív visszajelzések aknamezői. Amikor a sebezhetőség
már túl nagy ahhoz, hogy elviselhető legyen, mint például a kortársorientált
gyermekek esetében, akkor ezek a kockázatok elfogadhatatlanok.
A második csapás, amely a kortársorientált gyermekeket éri az, hogy
nem képesek tanulni a hibáikból. Mielőtt tanulni tudnánk a hibáinkból, fel
kell ismernünk őket, és el kell ismernünk, hogy kudarcot vallottunk. El kell
fogadnunk a felelősségünket, ha előnyt akarunk kovácsolni a hibáinkból, és
örülnünk kell a segítségnek, a tanácsnak és a korrigálásnak. A baj ismét
csak az, hogy a kortársorientált gyermekek túlságosan védettek a
sebezhetőség ellen ahhoz, hogy elfogadják a hibáikat vagy felelősséget
vállaljanak a kudarcaikért. Ha a dolgozatra kapott jegy túl rossz az ilyen
diák számára, akkor valami másra – vagy valaki másra – hárítja a
felelősséget. Saját maga nem néz szembe a problémával. Az olyan
gyermekek agya, akik védettek a sebezhetőség ellen, ki fog kapcsolni
mindent, ami ezt tudatosítaná, ebben az esetben a hibái és a kudarca
elismerését. Még a szülők vagy egy tanár enyhe dorgálása is azzal fenyegeti
az ilyen gyermeket, hogy alkalmatlannak érzi magát, megszégyenül, és úgy
gondolja, hogy „valami nincs rendben velem”. Ha rámutatunk, mit csinál
rosszul, azzal mindössze azt érjük el, hogy nyíltan félvállról veszi a
véleményünket vagy ellenségesen reagál. A felnőttek gyakran
udvariatlanságként értelmezik ezeket a reakciókat, pedig valójában arra
szolgálnak, hogy megakadályozzák, hogy ezek a gyermekek érezzék a
sebezhetőségüket.
A harmadik, kísérletező tanulásra mért csapás az, hogy ha egy gyermek
túlságosan védett a sebezhetőség ellen, nem ismeri fel egy cselekedet
hiábavalóságát. Ahogyan korábban rámutattam, a frusztrációnak az agyban
át kell alakulnia a hiábavalóság érzésévé, hogy rájöjjünk, valami nem
működik (lásd a kilencedik fejezetet). A hiábavalóság felismerése
elengedhetetlen az adaptív tanuláshoz. Amikor az érzelmeink túlságosan
megkeményedtek ahhoz, hogy megengedjék számunkra a szomorúságot
vagy a csalódást valamivel kapcsolatban, ami nem sikerült, akkor nem azzal
reagálunk, hogy tanulunk a hibáinkból, hanem azzal, hogy szabadjára
engedjük a frusztrációnkat. A diákok esetében a külső céltábla a „hülye”
tanár lesz, továbbá az „unalmas” feladatok és az idő hiánya. A belső
céltábla maga a diák lehet, amit például azzal a kijelentéssel juttat
kifejezésre, hogy „túl buta vagyok”. Egyik esetben sem bánkódik a dolog
miatt; az érzés, amely a hiábavalóság igazi megéléséhez társul, nem kerül
felszínre. Sem a munkavégzési szokásai nem változnak meg, sem a tanulási
stratégiáit nem módosítja, sem a hátrányait nem küzdi le. Az a gyermek, aki
megreked ezen a szinten, nem fejleszti ki magában az
alkalmazkodóképességet, amely a kudarc és a korrekció kezeléséhez
szükséges. Bezárkózik valamibe, ami nem működik. A praxisomban sok
olyan gyermekkel találkozom, akik ugyanazt csinálják újra meg újra annak
ellenére, hogy mindig kudarcot vallanak vele.
A kortárs-orientáció a diákokat kötődésalapú
tanulókká teszi még akkor is, ha ez rossz
mentorokhoz kapcsolja őket
Ahogyan azt korábban már említettem ebben a fejezetben, fejlődési
szempontból csak négy, alapvető tanulási folyamat létezik. Már
megvizsgáltuk, hogy a kortárs-orientáció hogyan ás alá ebből hármat: az
önálló tanulást, az integratív tanulást és az adaptív tanulást. Amíg a
gyermekek önálló tanulók, azok a tanárok tudják őket tanítani, akik
engedik, hogy az érdeklődésük vezesse őket. Az integratív gyermekeket
szembesíteni lehet az egymással ellentétes tényezőkkel, amelyeket végig
kell gondolni ahhoz, hogy megoldjanak egy problémát. Az adaptív
gyermekek a kísérletezés, a hibázás és a korrekció révén taníthatók. Az
ilyen gyermekeket még azok is tudják tanítani, akikhez nem kötődnek.
Amikor ezeket a döntő fontosságú tanulási folyamatokat gátolják, a tanulás
csakis egy dinamikától válik függővé: a kötődéstől. Az olyan gyermekek,
akiket gúzsba köt, megbénít a fejlődés, az integráció vagy az
alkalmazkodóképesség hiánya, csak akkor képesek tanulni, ha valahogyan
bevonjuk a tanulásba a kötődést. A tanulás iránti vágyuk talán nem belülről
fakad, de elég erőteljes lehet, ha erősen motiválja őket az, hogy közel
kerüljenek az őket tanító felnőtthöz – akár egy pedagógushoz az iskolában
vagy az őket otthon tanító szülőhöz, vagy a család egyik barátjához, aki
mentorként működik.
 A kötődés messze a legerősebb tényező a tanulásban, és nyilvánvalóan
elegendő a feladat teljesítéséhez, még a kíváncsiság segítsége nélkül is vagy
anélkül, hogy képesek lennénk a hibáink, illetve a korrekció révén tanulni.
Mindig is akadtak olyan tanulók, akikből hiányzott az adaptív, az önálló
vagy az integratív működés. Bár hátrányt szenvednek, hiszen nem ismerik
fel a teljes potenciáljukat, gyakran elég jól teljesítenek. A kötődésalapú
tanulók sok szempontból erősen motiváltak a többiekhez képest. Például
jobban megy nekik a tanulás utánzás, modellezés, memorizálás és példák
követése révén. A kötődésalapú diákok szintén meg akarnak felelni, és
motiválja őket, hogy megdicsérjék, elismerjék őket, és elérjenek egy
magasabb státuszt. A probléma nem azokkal a gyermekekkel van, akik
kizárólag kötődési alapon tanulnak, hanem azokkal, akik inkább a
kortársaikhoz, és nem a mentorként működő felnőttekhez kötődnek.
Ethan például majdnem kizárólag kötődésalapú tanuló volt. Szinte
teljesen hiányzott belőle az önálló érdeklődés az olyan témák iránt,
amelyeket nem ismert. Adaptív képessége már azelőtt gyenge volt, hogy
kortársorientált lett volna. Így Ethant csakis a kötődésen keresztül és csakis
olyan tanárok taníthatták, akiket közel érzett magához. Második osztályban
volt egy nagyon rossz élménye – egész évben nem tudott kapcsolatot
teremteni az egyik tanárával. Nem az újonnan felfedezett kortárs-
orientációja miatt vált kötődésalapú tanulóvá, de a kortárs-orientációja
következtében még a kötődésalapú tanulási képessége is elillant. Egy
gyermek, aki megszokta, hogy csak a kötődésen keresztül tanuljon, és
akinek az ösztöneit a kortárs-orientáció eltorzítja, nagyon csekély
mértékben lesz tanítható, nem számít, mennyire volt egykor ígéretes
tehetség a veleszületett képességei miatt.
Mia ezzel szemben nagyon is tanítható volt, mielőtt kortársorientált lett,
még olyanok által is, akikhez nem kötődött. A kortárs-orientáció kioltotta a
kíváncsiságát, eltompította integratív elméjét, és megakadályozta, hogy
kísérletezés révén tanuljon. A kortárs-orientáció kötődésalapú tanulót
csinált belőle. Mia értelme csak egy dologra irányult: hogy közelebb
kerüljön a barátaihoz.
Néhány gyermek tudatosan és szándékosan dönt úgy, hogy „elbutul”. „A
hatodik és hetedik osztályban mindig a legjobbak között voltam – mesélte a
huszonkilenc éves Ross, aki ma fitneszoktató. – Minden díjat megnyertem.
Nyolcadikban, tizenhárom éves koromban a többi gyerek elkezdett csúfolni.
Hirtelen már nem okosnak, hanem inkább strébernek számítottam. Ez pedig
nem volt menő. A vezérhímekkel akartam lenni, a bennfentesekkel. Az volt
a célom, hogy ne lógjak ki. Arra törekedtem, hogy ne kapjak túl jó jegyeket.
Szándékosan hibáztam a matekban, hogy ne lógjak ki a sorból. Az évek
során ez rossz tanulási szokásokhoz vezetett, és a középiskola két utolsó
osztályára a »tervem« már túl jól sikerült. Még a főiskolán is megmaradtak
a rossz tanulási szokásaim, és soha nem szereztem meg a diplomát. Most
már bánom, hogy miért nem szedtem össze magam jobban
kamaszkoromban, miért nem foglalkoztam kevesebbet azzal, mit mondanak
a barátaim.”
A kortárs-orientáció miatt feleslegessé válnak a
tanulmányok
A kortársorientált gyermek számára feleslegessé válik a tananyag. Nem
érdekli a történelem, a kultúra, a társadalmi ellentmondások, sem a
természet csodái. Mi köze van a kémiának ahhoz, hogy a barátokkal lógjon?
Hogyan kapcsolódik a biológia ahhoz, hogy minden rendben legyen a
haverokkal? Mi haszna van a mateknak, az irodalomnak, a szociológiának a
kötődési kérdésekben? Az ötvenes évek végén született sláger sorai
nagyszerűen kifejezik, mit gondolnak, illetve éreznek: „Nem tudok sokat a
töriről, nem tudok sokat a bioszról… de azt tudom, hogy szeretlek”.
A fiatalok számára egyáltalán nem magától értetődő, hogy a formális
oktatás értéket képez. Némi érettség kell ugyanis ahhoz, hogy belássuk,
hogy az oktatás kitágíthatja az elménket, ajtókat nyithat meg előttünk,
emberibbé és civilizáltabbá tehet minket. A tanulóknak arra van szükségük,
hogy megbecsüljék azokat, akik megbecsülik az oktatást. Legalább ily
módon a mi utasításainkat és példánkat követik, egészen addig, amíg eléggé
érettek nem lesznek ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzanak. A
kortársorientált diákok ösztönösen tudják, hogy a legjobban a barátok
számítanak, és az a legfontosabb, hogy együtt lehessenek. Valakinek az
ösztönei ellen harcolni, még ha azok félresiklott ösztönök is, lehetetlen.
A kortárs-orientáció megfosztja a diákokat a
tanáraiktól
Az éretlen fiatalok a kötődésektől függenek, ez segíti őket a tanulásban.
Minél kevésbé önálló, integratív vagy adaptív a gyermek, ez annál inkább
igaz. Az ötödik fejezetben már rámutattunk, hogy a kötődés hasznos lehet a
szülőknek és a pedagógusoknak, mivel feléjük irányítja a gyermek
figyelmét, felébreszti a tiszteletét, és irányíthatóvá teszi – ezek a tényezők
pedig elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy gyermek oktatható legyen. A
felnőttorientált gyermekek a felnőtteket tekintik iránytűnek, és tőlük várják
az útmutatást és az utasításokat. A pedagógushoz lesznek hűségesek a
kortársak helyett, a tanárt példaképnek, valamint az inspiráció forrásának
tekintik, és elismerik a tekintélyét. Ha egy gyermek kötődik egy tanárhoz,
akkor a tanár természetes hatalmánál fogva képes lesz alakítani a gyermek
viselkedését, illetve előcsalogatni belőle a jó szándékot, és átadni neki a
társadalmi értékrendet.
De kik lesznek a kortársorientált gyermekek kiválasztott tanárai? Nem
azok, akiket az igazgatóság alkalmaz. Onnantól kezdve, hogy egy gyermek
kortársorientálttá válik, már csak a szabadidejében, ebédidőben, iskola után
és az órák közötti szünetekben fog tanulni. Amit ugyanis a kortársorientált
gyermek megtanul, azt nem a tanártól vagy a tananyagból sajátítja el. Az,
hogy a gyermek kötődik, még nem jelenti automatikusan azt, hogy lojális az
állam által elismert, egyetemet végzett, intézményesen kinevezett
pedagógushoz. Amikor a kötődés félresiklik, rossz irányt vesz, az iskolai
tanár munkájának nincs sok hatása, nem számít, mennyire felkészült,
elkötelezett vagy mennyire tisztelik mások.
Nem becsüljük le a tanárok magas végzettségét, gazdag tapasztalatait,
mély elkötelezettségét, a jó tantervet vagy a modern technológiában való
jártasságot. Ám ezek nem hatalmazzák fel a tanárt arra, hogy tanítson. A
gyermekek akkor tanulnak a legjobban, ha kedvelik a tanárukat, és tudják,
hogy a tanár is kedveli őket. A gyermekek elméjéhez az út mindig is a
szívükön keresztül vezetett.
Ami a nevelést illeti, a mi posztindusztriális megközelítésünk mindig is
idealista volt, mert magától értetődőnek vette, hogy a gyermekeket olyan
pedagógusok is képesek eredményesen tanítani, akikhez nem kötődnek. Az
elmúlt néhány évtizedben bizonyos jó szándékú és még jól át is gondolt
oktatási módszerek kísérelték meg kihasználni az önálló, adaptív és
integratív tényezőket a tanításban, helyet adva a diákok érdeklődésének,
egyéniségének, az interakciónak és a választásoknak. Ha gyakran kudarcot
is vallottak, az nem azért volt, mert ezek a módszerek önmagukban hibásak,
hanem azért, mert a kortárs-orientáció érzéketlenné tette a tanulókat irántuk.
A kortársorientált gyermekek jobb híján válnak kötődésalapú tanulókká,
mivel nem képesek az önálló, az adaptív vagy az integratív tanulásra. A
probléma az, hogy rossz irányba fordult kötődésük miatt rossz tanárokat
választanak.
Az oktatási rendszer konzervatív bírálói úgy vélik, hogy a modern,
„felvilágosult” tanítási módszerek kudarcot vallottak, mert az anarchia, a
tiszteletlenség és az engedetlenség magvait hintik el a gyerekek között.
Sokan a tengerentúlra tekintenek, a kontinentális Európa vagy Ázsia
tekintélyalapú és szabályozottabb módszereire. Csakhogy figyelmen kívül
hagyják azt, hogy ezek a hagyományos oktatási módszerek olyan
társadalmakban válnak be, ahol a felnőttorientáció még viszonylag
érintetlen, és ez az, amitől a szóban forgó módszerek működnek és
érvényesek. De még ezek az oktatási módszerek is veszítenek a
hatékonyságukból, ahogyan a hagyományos hierarchikus kötődések
felbomlanak. Mindezt személyesen is megfigyelhettem Japánban, illetve
meghívott tudósként részt vettem egy konferencián, ahol az oktatási
rendszerrel kapcsolatos problémákat tűzték napirendre. Egyetlen
posztindusztriális társadalom sem védett. Mihelyt egy társadalom
magasabbra értékeli a gazdaságosságot a kultúránál, a hanyatlás
elkerülhetetlen, és a kötődő falu elkezd felbomlani. A tekintélyalapú
oktatási rendszerekben tanító pedagógusok még nem jöttek rá, hogy a
kötődés, és nem a kényszerítés az, ami előrelendíti a tanítást. Az oktatási
rendszerünknek hasznosítania kell az önálló, az integratív és az adaptív
folyamatokat, már ahol léteznek, de létre kell hoznia a kötődések és
kapcsolatok biztonsági hálóját is, ami visszatartja a kötődésalapú tanulókat
a lemorzsolódástól. A múltba mutató tekintélyelvű módszerek sokszor csak
rontanak a helyzeten.
Mivel a kortárs-orientáció lerombolja az oktatási rendszerünket, azt
gondolná az ember, hogy megrémülünk, és megkeressük a módját annak,
hogy visszafordítsuk a folyamatot, vagy legalább lelassítsuk. Ellenkezőleg:
mi, szülők és pedagógusok valójában támogatjuk a kortárs-orientációt.
Oktatással kapcsolatos „felvilágosult”, gyermekközpontú megközelítésünk
következtében tanulmányozzuk a gyermekeket, és összekeverjük azt, ami
van, azzal, aminek lennie kellene, vagyis a vágyaikat a szükségleteikkel.
Kialakult egy veszélyes oktatási mítosz, miszerint a gyermekek a legjobban
a kortársaiktól tanulnak. Ez valóban így van, részben azért, mert a
kortársakat könnyebb lekörözni, felülmúlni, mint a felnőtteket, de főleg
azért, mert a gyermekek rendkívüli mértékben kortársorientálttá váltak.
Amit azonban megtanulnak, az nem a gondolkodás értéke, az egyéniség
fontossága, a természet titkai, a tudomány eredményei, a humán létezés
témái, a történelem leckéi, a matematika logikája, a tragédia lényege. Nem
tanulják meg azt sem, ami alapvetően emberi: hogyan legyenek humánusak,
miért vannak törvényeink vagy mit jelent nemes lelkűnek lenni. Amit a
gyermekek a kortársaiktól tanulnak az az, hogyan beszéljenek úgy, mint a
kortársaik, járjanak úgy, mint a kortársaik, öltözzenek úgy, mint a
kortársaik, cselekedjenek úgy, mint a kortársaik, nézzenek ki úgy, mint a
kortársaik. Más szóval azt tanulják meg, hogyan legyenek olyanok, mint a
társaik, és hogyan utánozzák őket.45
Ha valaki a kortársaitól tanul, akkor ezzel párhuzamosan egyre inkább
függetlenedik a tanároktól, ami kétségtelenül nagy megkönnyebbülést jelent
sok, túlterhelt pedagógusnak. Ez azonban sajnos azt is jelenti, hogy a diák
többé nem fejlődik. A pedagógus eredeti jelentése „vezető” – pontosabban
valaki, aki gyermekeket vezet. A tanárok csak akkor tudnak vezetni, ha a
tanulók követik őket, és a tanulók csak azokat követik, akikhez kötődnek.
Úgy tűnik, a tanárok egyre inkább a tanulókra hallgatnak, átengedik nekik a
vezetést, és veszélybe sodorják a pedagógia lényegét.
A kortárs-orientáció a fiatalok oktatásának már eleve hatalmas feladatát
még sokkal jobban megnehezíti, mert óriási terhet ró a tanárokra mind
morálisan, mind stressz szempontjából, és még az egészségük is megsínyli
a dolgot. A kortárs-orientáció miatt a diákok semmibe veszik a tanár
szándékait, erőfeszítéseit, és folyamatosan arra törekszenek, hogy átvegyék
az uralmat. Ha valaki állandóan ilyen ellenállásba ütközik, az biztos recept
a kiégéshez. Ha a pedagógusok még elszántabban és még jobban
igyekeznek tanítani, az nem a megfelelő válasz. Csak akkor tehetjük
könnyebbé a tanítást, ha belevetjük magunkat a „kötődési bizniszbe”. A
tanárt az elégíti ki, ha kitágíthatja a diákok elméjét. Ahhoz azonban, hogy
ezt megtehesse, először el kell nyernie a szívüket.
Még egy szó az oktatásról. A specializáció és a szakértők korában azt
hihetjük, hogy a tanítás kizárólag a tanárok feladata. Ám ha felismernénk a
kötődés jelentőségét az oktatás megkönnyítésében és a kortárs-orientáció
megelőzésében, belátnánk, hogy a fiatalok nevelése társadalmi kötelesség,
amelyben egyenlő mértékben osztoznak a szülők, a pedagógusok és minden
olyan felnőtt, aki kapcsolatba kerül velük – továbbá még azok is, akik a
társadalom és a kultúra természetét formálják, amelyben a gyermekek
felnőnek és az életről tanulnak.
 NEGYEDIK RÉSZ

HOGYAN TARTSUK MAGUNK

MELLETT A GYERMEKEINKET
(illetve hogyan hódítsuk őket vissza)?
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Legyünk együtt a gyermekeinkkel

Könyvünkben már többször is rámutattunk, hogy a társadalmunk
elveszítette a kapcsolatát a nevelési ösztöneivel. A gyermekeink egymással
alakítanak ki kapcsolatot – éretlen lényekkel, akik semmiképpen sem tudják
őket hozzásegíteni az érettséghez. Most nézzük a megoldásokat. Hogyan
szerezhetjük vissza mi, szülők és pedagógusok, a természet által nekünk
szánt szerepet mint a fiatalok mentorai és nevelői, mint példaképek és
vezetők, akikhez útmutatásért és tanácsért fordulhatnak?
Az első fejezetben leírtam, hogy a nevelés hatékonyságához kontextusra
van szükség: a kötődés kontextusára. A kultúránk, és egyénként mi magunk
is, akaratlanul hagytuk, hogy a kortárs-orientáció tönkretegye ezt a
kontextust. Ideje, hogy helyrehozzuk ezt a hibát. Legelőször is meg kell
hódítanunk és magunkhoz kell vonzanunk a gyermekeinket – vagyis a
szárnyaink alá kell vennünk, és rá kell bírnunk őket, hogy hozzánk
akarjanak tartozni és velünk akarjanak lenni. Többé már nem
feltételezhetjük – amint azt a régi korok szülői megtehették –, hogy az erős,
korai kötelék köztünk és a gyermekeink között olyan sokáig fog tartani,
ameddig csak szükségünk van rá. Nem számít, milyen nagy a szeretetünk
vagy milyen jó szándékú a nevelésünk, jelen körülmények között sokkal
kevesebb hibát engedhetünk meg magunknak, mint a korábbi korok szülői.
Túl sok a vetélytárs. Hogy ellensúlyozzuk korunk kulturális káoszát, a
szokásunkká kell tennünk, hogy nap mint nap újra meghódítjuk a
gyermekeinket, míg elég idősek nem lesznek ahhoz, hogy önálló lényekként
funkcionáljanak. A jó hír az, hogy a természet – a mi természetünk –
megmondja, hogyan csináljuk ezt.
Akárcsak a méhek és a madarak, és sok más élőlény, mi, emberek is arra
használunk bizonyos ösztönös magatartásformákat, hogy kiváltsuk
egymásból a kötődési reakciókat. Nekünk is van egyfajta násztáncunk,
amelynek az a célja, hogy magunkhoz vonzzunk más embereket és
kapcsolatot alakítsunk ki velük. Kétségtelen, hogy ennek a táncnak a
legfontosabb szerepe, egyenértékűen a szaporodással, a gyermekeink
meghódítása. Amikor a felnőttek egy csecsemő társaságában vannak, ezek
az ösztönös gesztusok – például mosoly, bólogatás, tágra nyílt szem,
gügyögő hang – szinte maguktól előtörnek. Ezt a fajta ösztönös viselkedést
kötődési vagy hódító táncnak nevezem.
Az olvasó azt gondolhatja, hogy ha a kötődési tánc része a
természetünknek, nyilván, mindaddig, amíg erre szükség van, nem okozhat
számunkra problémát, hogy meghódítsuk a gyermekeinket. Sajnos azonban
nem így van. Habár a tánclépéseket mindannyian ismerjük, és a vérünkben
vannak, mindaddig nem perdülünk táncra, amíg nem hallgatunk az
ösztöneinkre. A legtöbb felnőttben már nem ébrednek fel ezek az ösztönök,
ha a gyermek túljut a csecsemőkoron – és különösen olyan gyermek
esetében nem, aki, ellentétben az aranyos csecsemővel, már nem próbál
meg aktívan kötődni hozzánk. Ha a szárnyaink alá szeretnénk terelni a
gyermekeinket a mai kultúra megannyi csábítása és figyelemelterelő
hadművelete mellett, akkor tudatosítanunk kell magunkban a kötődési
ösztönöket. Tudatosan kell összpontosítanunk rájuk. Fel kell őket
használnunk a nevelés és a tanítás során, éppen olyan céltudatosan, mint
ahogyan az udvarlási képességeinket vetjük be, amikor szeretnénk
meghódítani egy kívánatos felnőtt partnert, akivel kapcsolatot szeretnénk
teremteni.
Amikor megfigyeltem, hogy a felnőttek hogyan viselkednek a
csecsemőkkel, rájöttem, hogy a kötődési táncnak négy, világosan
megkülönböztethető lépése van. Ezek a lépések meghatározott sorrendben
követik egymást, és ily módon kialakítják minden emberi udvarlás alapvető
modelljét. Ezt a négy lépést kell követnünk akkor is, amikor a
gyermekeinket szeretnénk meghódítani, kezdve a csecsemőkortól és végig a
serdülőkoron át.
Kerüljünk a gyermekkel szemtől szembe – vagy a személyes terébe –
barátságos módon
Ennek az első lépésnek a célja az, hogy magunkra vonzzuk a gyermek
tekintetét, hogy kiváltsuk a mosolyát és, ha lehetséges, a bólintását. A
csecsemők esetében az erőfeszítéseink gyakran igen látványosak – gyakran
még fintorgunk is, csak hogy elérjük a kívánt hatást. Ahogyan a gyermekek
növekednek, már nem tehetjük olyan nyilvánvalóvá a szándékainkat,
nehogy elidegenítsük őket. Gondoljunk csak arra, milyen bosszantó tud
lenni, amikor egy ügynök igyekszik megnyerni minket, és túl könnyen
bizalmaskodóvá válik, mert potenciális vásárlót lát bennünk.
 A csecsemők esetében ez a „hódítás” gyakran magától véget ér: ha a
szülő sikerrel jár, akkor elégedettség tölti el az eredmény, ha viszont nem,
akkor szörnyen frusztrált lesz. Ilyenkor nincs semmilyen hátsó szándékunk:
nem akarjuk rávenni a csecsemőt arra, hogy cserébe bármit is „csináljon”.
A kapcsolatépítés a cél, és ennek így is kellene maradnia a csecsemőkoron
túl is, végig az egész gyermekkorban. Mivel manapság a nevelési
stratégiákra helyezzük a hangsúlyt, gyakran arra koncentrálunk, mit kellene
tennünk, ahelyett, hogy arra összpontosítanánk, hogy hová akarunk eljutni.
A kezdőpontnak és az elsődleges célnak a gyermekekkel való minden
kapcsolatunkban magának a kapcsolatnak kell lennie, és nem az
irányításnak vagy a viselkedés szabályozásának.
Valószínű, hogy a nagyobb gyermekekkel csak akkor kerülünk szemtől
szembe, amikor valami rosszat tesznek. Ez a trend már akkor elkezdődik,
amikor a gyermek járni kezd, és amikor a szülőnek egyre inkább meg kell
védenie őt a sérülésektől. Egy tanulmány szerint ennek a mozgékony,
fáradhatatlan felfedező életszakasznak a kezdetén az anyai magatartás 90
százalékban még szeretetből, játékból és gondoskodásból áll, és csak 5
százalékban szolgál arra, hogy eltiltsa a kicsit valamely cselekedettől. Az
elkövetkező hónapokban radikális változás megy végbe. A kisgyermek
ébredező kíváncsisága és meggondolatlansága miatt sok olyan helyzetbe
kerül, ahol a szülőnek tiltólag kell fellépnie. Tizenegy és tizenhét hónapos
kor között egy átlagos kisgyermek minden kilencedik percben hall egy
tiltást.46 Az ilyen találkozásnak, szemtől szembe kerülésnek a célja nem az,
hogy emocionálisan magunkhoz láncoljuk a gyermeket, hanem hogy
korrigáljuk a magatartását, illetve irányítsuk. Ez idő tájt vagy egy kicsit
később a hódító, kötődő ösztöneinket elhallgattatjuk. De ugyanígy
megszűnik az udvarlás a felnőttek esetében is, miután a kapcsolat már
megszilárdult. Elkezdjük magától értetődőnek venni a kapcsolatot. Ez az
elhagyás a felnőttkapcsolatokban talán hiba, de a gyermekekkel való
kapcsolatunkban egyenesen katasztrofálisnak bizonyulhat. Még ha
őrködnünk is kell a gyermekeink biztonsága és jóléte fölött, folyamatosan a
szemük elé kell kerülnünk – még jobb, ha a szemükbe nézünk –, méghozzá
úgy, hogy a közeledésünk melegséget sugározzon, hívogató legyen, és arra
késztesse őket, hogy kapcsolatban maradjanak velünk.
Ahogyan a gyermekek felnőnek vagy kialakul bennük az ellenállás a
kapcsolattal szemben, a kihívás többé nem az lesz, hogy a szemük elé
kerüljünk barátságot sugározva, hanem az, hogy a „környezetükben”, a
„személyes terükben” jelenjünk meg barátságosan. Habár ez a feladat
sokkal nehezebb, mindig arra a célra kell összpontosítanunk, hogy
magunkhoz vonzzuk a gyermeket. „Ez igaz – vallotta be David, egy
tizennégy éves gyermek apja. – Ha megfigyelem, hogyan beszélek a
lányommal, kiderül, hogy a legtöbbször rá akarom venni, hogy megtegyen
valamit, vagy meg akarok tanítani neki valamit, vagy valamiképp meg
akarom változtatni a viselkedését. A beszélgetésünk nagyon ritkán szól
arról, hogy csak együtt legyünk és jól érezzük magunkat.”
A kötődési tánc nem fejlődhet, ha rövid távú viselkedési célokat
követünk. Ha azonban egy gondoskodáson alapuló kapcsolat hosszú távú
céljaira koncentrálunk, akkor idővel magunkban fedezzük fel azokat a
lépéseket, amelyek elvezetnek a céljainkhoz. Bátorságot meríthetünk a
tudatból, hogy az ösztöneink és a megérzéseink ott vannak velünk, még
akkor is, ha egy ideig szunnyadtak. A kísérletezésen és a felfedezésen van a
hangsúly. Próbálkozzunk, és tanuljunk a hibáinkból, nincs semmi előírva. A
koreográfia minden egyes gyermek esetében más lesz.
Különösen fontos, hogy minden elválás után – bármilyen rövid elválásról
is legyen szó – újra meghódítsuk a gyermekeinket. Sok-sok kultúrában
felfedezhetők a kötődési rítusok, amelyeket a hódító ösztön diktál. A
leggyakoribb az üdvözlés, minden sikeres interakció előfeltétele. Az őszinte
üdvözléssel magunkra irányítjuk a másik ember tekintetét, kivívjuk a
mosolyát, a biccentését. Ha figyelmen kívül hagyjuk ezt a lépést, hibát
követünk el, amiért nagy árat fizetünk. Néhány kultúrában, mint például
Provence-ban és némely latin országokban, a gyermekek üdvözlése még ma
is szokás és elvárt dolog. A mi kultúránkban gyakran a saját gyermekünket
sem üdvözöljük, nemhogy valaki másét. Mivel a gyermekek bizonyos
távollét után elveszítik a kezdeményezőképességüket, hogy kapcsolatba
lépjenek velünk, nem tűnik fontosnak számunkra, hogy mi nyújtsuk feléjük
a kezünket. Pedig nagyon is fontos lenne. A saját lelkesedésünkkel és
kezdeményezésünkkel kell ellensúlyoznunk a kialakult helyzetet.
Az elválások legnagyobb részéért az iskola és a munkahely a felelős, de
természetesen más dolgok is elválaszthatnak minket a gyerekeinktől. A
szeparáció néha csak abból adódik, hogy a gyermeket nagyon lefoglalja
valami, például a tévé, a játék, az olvasás vagy a leckeírás. Ekkor az első
interakciónak újra meg kell alapoznia a kapcsolatunkat. Hacsak nem tudjuk
újra meghódítani a gyermeket, nemigen fogunk boldogulni vele.
Eredménytelen és frusztráló lehet például, ha utasításokat adunk egy
gyereknek, aki teljesen belefeledkezett a tévénézésbe. Ilyenkor például,
mielőtt vacsorázni hívnánk, le kell ülnünk mellé, és a vállára tett kézzel
kezdeményeznünk kell az interakciót. Szemkontaktust is ki kell alakítanunk
vele. „Szia! Jó a műsor? Érdekesnek tűnik. És lehet, hogy nem örülsz neki,
de itt az ideje, hogy asztalhoz ülj.”
A gyermekeink meghódítása akkor is fontos, amikor az éjszakai alvás
miatt válunk el tőlük. Sok családnak egészen másképp festene a reggele, ha
a szülő csak azután kezdene nevelni, miután „megnyerte” a gyermekét.
Amikor a fiaink kicsik voltak, az egyik leggyümölcsözőbb szokásunknak az
bizonyult, hogy kialakítottunk egy úgynevezett reggeli bemelegítési időt.
Kineveztünk a szobánkban két, kényelmes fotelt bemelegítőfotelnak.
Rögtön azután, hogy a fiúk felkeltek, a feleségemmel, Joyjal az ölünkbe
vettük és magunkhoz öleltük őket, és játszottunk, vicceltünk velük, amíg a
szemünkbe nem néztek, el nem mosolyodtak és bólogatni nem kezdtek.
Ezek után minden simábban ment. Megérte tíz perccel korábban felkelni,
hogy ezzel a hódító rítussal indítsuk a napot ahelyett, hogy rögtön „tiszta
erőből”, „nagy sebességgel” nevelni kezdtük volna őket. A gyermekek úgy
vannak kitalálva, hogy lassan melegszenek be, nem számít, mennyi idősek
vagy mennyire érettek.
Egyszóval, szokásunkká kell tennünk, hogy a gyermekeinket nap mint
nap magunkhoz vonzzuk. Ugyanilyen fontos, hogy újra felvegyük velük a
kapcsolatot bármilyen emocionális elválás után. Egy veszekedés, egy vita is
rossz hatással lehet a kötődésre, akár eltávolodás, félreértés vagy düh miatt.
A nevelés kontextusa mindaddig elveszhet számunkra, amíg nem teszünk
lépéseket, hogy helyrehozzuk azt, amit Gershon Kaufman pszichológus
„interperszonális hídnak” nevezett. Ennek a hídnak az újjáépítése mindig a
mi felelősségünk. Nem várhatjuk el a gyermekeinktől, hogy ők tegyék ezt
meg – nem eléggé érettek ahhoz, hogy megértsék, miért van erre szükség.
A pedagógusoknak és/vagy más felnőtteknek, akik nem a saját
gyermekeikre vigyáznak, először mindig meg kell hódítaniuk a gyerekeket.
Ha anélkül próbálunk meg gondoskodni egy gyermekről vagy akarjuk
irányítani, hogy előbb meghódítanánk, akkor szembekerülünk a természetes
ösztönével, amely azt diktálja, hogy álljon ellen az idegenek kéréseinek és
utasításainak.
Kétségtelen, hogy a gyermek meghódításának ez az aktusa választja el a
remek pedagógust az összes többitől. Soha nem fogom elfelejteni, mit tett
az első találkozásunk alkalmával a tanítóm, Mrs. Ackerberg. Amikor az
édesanyám elkísért az első osztályos tantermünk ajtajáig – mielőtt még egy
másik gyermek elterelhette volna a figyelmemet –, ez a csodálatos asszony
mosolyogva odasietett hozzám, és a lehető legbarátságosabban üdvözölt. A
nevemen szólított, azt mondta, nagyon örül, hogy az osztályába tartozom,
és kijelentette, hogy nagyszerű évnek nézünk elébe. Biztos vagyok benne,
hogy nagyon rövid idő alatt meg tudott hódítani. Innentől kezdve
mindenestől az övé voltam, és védett voltam az egyéb kötődésekkel
szemben. Nem volt rájuk szükségem: már foglalt voltam. Egészen az ötödik
osztályig nem hódított meg másik tanár. A köztes évek a „vadonban” való
bolyongással teltek, ami az oktatásomat illette.
Nyújtsunk valamit a gyermeknek, amibe belekapaszkodhat
A következő lépés mögött meghúzódó elv egyszerű: ahhoz, hogy
lekössük a gyermekek kötődési ösztöneit, adnunk kell nekik valamit, amibe
belekapaszkodhatnak. Ha egy csecsemő társaságában vagyunk, gyakran
előfordul, hogy a tenyerébe tesszük az egyik ujjunkat. Amennyiben a
gyermek kötődő agya elfogadó, akkor megragadja az ujjunkat, ha nem,
elhúzza a kezét. Ez nem egy akaratlan izom-összehúzódási reflex, amelyet
az vált ki, ha a térd alá ütünk, hanem egy kötődési reflex, egyike annak a
számosnak, amelyek születésünktől megvannak bennünk, és amelyek
lehetővé teszik az olyan tevékenységeket, mint a táplálkozás vagy az ölelés.
Azt jelzi, hogy a kötődési ösztönt aktiváltuk – kiváltottuk. A gyermek
immár készen áll arra, hogy gondoskodjanak róla.
Sem a gyermek, sem a felnőtt nincs a tudatában, és nem is értékeli, mi is
történik. Ez az egyszerű ujjmegragadás teljes egészében tudattalan
interakció, amelynek a célja a kötődési ösztön megalapozása: ezzel vesszük
rá a gyermeket arra, hogy belénk kapaszkodjon. Ebben az esetben a
csecsemő fizikailag kapaszkodik belénk, de az alapvető cél az érzelmi
kapcsolódás. Azzal, hogy az ujjunkat a gyermek tenyerébe tesszük,
kezdeményeztük a kapcsolat kialakítását. Vagyis a mi részünkről a tánc az
invitációval kezdődik.
Ahogyan a gyermekek idősebbek lesznek, a dolog lényege már nem a
fizikai kapaszkodás, hanem az átvitt értelmű kapcsolódás. Adnunk kell a
gyermeknek valamit, amit megragadhat, amit magához szoríthat, amit a
szívébe zárhat, és amit nem akar elengedni. Bármi legyen is az, amit adunk,
annak tőlünk kell származnia vagy a miénknek kell lennie. És bármit adunk
a gyermekeinknek, a dolog lényege az, hogy amikor abba kapaszkodnak,
belénk kapaszkodnak.
 A figyelem és az érdeklődés erős alapok a kapcsolathoz. A szeretet jelei
is erősek és hatékonyak. A kutatók kiderítették, hogy az érzelmi melegség,
az élvezet és az öröm a kötődés hatásos aktiválóinak a listáján legfelül
helyezkednek el. Ha csillog a szemünk, és a hangunk szeretetet sugároz,
azzal olyan kötődést kínálunk a gyermekeknek, amelyet a legtöbbjük nem
utasít vissza. Ha jelezzük a gyermekeinknek, hogy számítanak nekünk, a
legtöbb gyermek ragaszkodni fog a tudathoz, hogy különleges számunkra
és értékes helyet foglal el az életünkben.
A saját gyermekeinknél a fizikai kapcsolat – az érintés – kulcsfontosságú.
Az öleléseket azért találták ki, hogy a gyermekeink belekapaszkodhassanak,
és még akkor is erőt adnak nekik, amikor az ölelésnek vége. Nem meglepő,
hogy számos, pszichológushoz forduló felnőtt még ma is fájlalja, hogy
olyan kevés fizikai melegséget kapott a szüleitől gyermekkorában.
A pedagógusok gyakran megkérdezik tőlem, manapság hogyan tarthatják
fenn a kapcsolatot a diákokkal, amikor a fizikai érintkezés ennyire vitatott,
ellentmondásos téma. Az érintés csak egyike az öt érzéknek, és az érzékek
útján történő kötődés csak egy a kötődések hat, lehetséges módja közül
(lásd a második fejezetet). Habár az érintés fontos, észben kell tartanunk,
hogy nem az egyetlen módja a gyermekekkel való kapcsolattartásnak.
Az olyan gyermekeknek, akik érzelmileg védettek a kötődés sebezhetőbb
módjaival szemben, olyan kötődéseket kell felkínálnunk, amelyekben
kisebb a sebezhetőség kockázata – például valamilyen hasonlóságot
találhatunk a fiatallal, vagy kereshetünk olyan alkalmakat, amikor
kifejezhetjük a lojalitásunkat iránta azzal, hogy mellé állunk. Amikor fiatal
bűnözőkkel foglalkoztam, majdnem mindig ezzel kezdtem. Néha elég volt
csak annyi, hogy megjegyeztem: mindkettőnknek kék szeme van, vagy
hogy ugyanaz iránt érdeklődünk, vagy valami más közös van bennünk.
Mindenekfelett tehát a felnőttnek nyújtania kell valamit, amibe a gyermek
belekapaszkodhat.
A legnagyobb ajándék az, ha a gyermekkel éreztetjük, hogy a
jelenlétünkben önmaga lehet, és ha kifejezzük a puszta létezése miatt érzett
boldogságunkat. Ezt ezerféle módon megtehetjük: gesztusokkal, szavakkal,
jelképekkel és tettekkel. A gyermeknek tudnia kell, hogy kívánatos, egyedi,
jelentős, értékes, hogy élvezzük a társaságát, és hiányzik, ha nincs velünk.
Ahhoz, hogy a gyermekhez maradéktalanul eljusson ez az üzenet – vagyis
hogy elhiggye, és képes legyen belénk kapaszkodni akkor is, amikor
fizikailag nem vagyunk mellette –, az invitálásnak őszintének és feltétel
nélkülinek kell lennie. A tizenhetedik fejezetben, ahol a hatékony
fegyelmezési módszereket ismertetem, felhívom a figyelmet arra, milyen
káros, ha a szülőtől való szeparációt büntetésként használjuk a gyermekkel
szemben. Ha alkalmazzuk ezt a gyakran tanácsolt, de káros gyakorlatot,
valójában azt közöljük vele, hogy csak akkor látjuk szívesen a
jelenlétünkben, ha megfelel az értékeinknek és az elvárásainknak – vagyis a
vele való kapcsolatunk feltételekhez kötött. Szülőként az jelenti számunkra
a kihívást, hogy olyan legyen az invitációnk, amely túl kívánatos és fontos a
gyermeknek ahhoz, hogy visszautasítsa, vagyis olyan, szerető elfogadást
kínáljunk fel, amit egyetlen kortársa sem tud megadni neki. A feltétlen
szeretetünk ajándékába kapaszkodva a gyermek érzelmileg belénk fog
kapaszkodni – ugyanúgy, mint a csecsemő, aki a tenyerébe zárja a szülő
ujját.
A gyermeknek spontánnak kell éreznie az ajánlatunkat ahhoz, hogy a
kapcsolat működjön. Ez talán ösztönösségellenesnek tűnhet – alább röviden
meg is magyarázom a dolgot –, de nem hódíthatjuk meg a gyermekünket
azzal, ha azt adjuk neki, amit elvár, legyen az akár egy szertartás része vagy
egy születésnapi ajándék, vagy valamely elért eredményért adott jutalom.
Nem számít, mennyi erőfeszítést teszünk, milyen nagy hűhót csapunk, amit
ilyen körülmények között adunk, az a helyzettel vagy az eseménnyel
kapcsolódik össze, és nem a kapcsolattal. Az ilyen ajándék soha nem elégíti
ki a gyermeket. Talán örül a várt ajándékoknak, legyenek azok fizikaiak
vagy emocionálisak, de a kötődési ösztöneit nem lehet kielégíteni vele.
Nem ápolhatjuk a kapcsolatot úgy, hogy teljesítjük a gyermek minden
kívánságát, legyen az akár a figyelemmel, akár a szeretettel, akár az
elismeréssel, akár a jelentőséggel kapcsolatos. Habár árthatunk a
kapcsolatnak azzal, ha nem adunk meg valamit a gyermeknek, amire
valóban szüksége van, a kívánságok és a követelések teljesítését nem
szabad összekeverni a kapcsolat gazdagításával. A gyermek meghódításánál
a kezdeményezés és a meglepetés létfontosságú. Olyasmit biztosítani a
gyermeknek, amibe belekapaszkodhat, mindig akkor bizonyul a
leghatékonyabbnak, amikor a legkevésbé számít rá. Ha azt, amit ajánlani
tudunk a gyereknek, ki kell érdemelnie vagy valamiféle jutalomnak tekinti,
akkor nem a gondoskodó kapcsolatot szolgáljuk. Amikor különféle
módokon kapcsolatot ajánlunk a gyereknek, a kezdeményezésünknek
mindig az alapvető, gyerekre irányuló invitálásból kell fakadnia. Ez a lépés
a táncban nem a gyermekre adott reakció, hanem a kapcsolat
újrateremtésének az aktusa. Felkérés minden táncok legfontosabbikára – a
kötődési táncra. Ez megint csak annak a spontán örömnek a kifejezése, amit
a gyermek létezése miatt érzünk – nem akkor, amikor kér valamit, hanem
amikor nem kér semmit. A létezése miatt érzett boldogságunkat
kimutathatjuk gesztusokkal, hanghordozással, egy öleléssel, egy játékos
mosollyal, közös tevékenység javasolásával vagy egyszerűen csak egy
csillogó szempárral.
Sokan úgy vélik, hogy ha teljesítjük egy gyermek kívánságait, azzal
„elrontjuk”, „elkényeztetjük”. Ez a félelem csak az igazság csíráját
tartalmazza. Sok szülő azzal igyekszik kompenzálni, hogy csekély
figyelmet fordít a gyermekére, hogy gyenge a kapcsolata és nem érintkezik
vele megfelelően, hogy válogatás nélkül teljesíti minden kívánságát.
Elrontani csak azzal tudunk valamit, ha nem biztosítjuk a számára
szükséges feltételeket. Például a hús is megromlik, ha elfelejtjük betenni a
hűtőbe. A gyermeket nem azzal rontjuk el, ha teljesítjük a kéréseit vagy ha
ajándékokat adunk neki, hanem azzal, ha figyelmen kívül hagyjuk a valódi
igényeit. A társszerzőm unokahúgának, egy újdonsült kismamának a
szülészeten azt mondta az egyik nővér, hogy ne tartsa a kisbabáját olyan
hosszan a karjában, mert „el fogja rontani”. Ellenkezőleg, azzal rontaná el,
ha megtagadná a babától a közelségét. Az anyuka bölcsen figyelmen kívül
hagyta ezt a „szakértő” tanácsot. Egyáltalán nem lesz túlzottan követelőző
az a kisbaba és kisgyermek, akivel a szülei szívesen és sokat érintkeznek.
Igaz, hogy az a gyermek, aki nagyon nem érzi magát biztonságban,
kimerítő tud lenni, és sokszor rengeteg időt és figyelmet igényel. Az ilyen
gyerek szülei valószínűleg pihenésre és nem még több kapcsolatra vágynak.
A probléma csak az, hogy ha csak akkor figyelünk a gyermekre, amikor
kéri, az nem elégíti ki: bizonytalanságot ébreszt benne, hogy a szülő csak a
kérését teljesíti, és nem önként adja át magát neki. Ilyen esetben a gyerek
egyre többet fog követelni, de a követelések mögött meghúzódó
emocionális igényt valójában soha nem lehet kielégíteni. A megoldás az, ha
megragadjuk a pillanatot, és akkor kezdeményezzük kapcsolatot, amikor a
gyerek nem kéri. Vagy a szülő úgy reagál a gyermek igényeire, hogy átveszi
a kezdeményezést, nagyobb érdeklődést és lelkesedést kifejezve, mint amit
a gyermek elvár. „Ó, ez nagyszerű ötlet! Már éppen azon gondolkodtam,
hogyan tölthetnénk több időt együtt! Örülök, hogy ez eszedbe jutott.” Ezzel
meglepjük a gyermeket, és azt éreztetjük vele, hogy mi invitáljuk őt.
 Hiába árasztjuk el a gyereket dicséretekkel, ezzel sem meghódítani nem
tudjuk, sem olyasmit nem tudunk biztosítani a számára, amibe
belekapaszkodhat. A dicséret általában azért jár, amit a gyermek csinált, és
így se nem ajándék, se nem spontán. A dicséret nem a szülőtől származik,
hanem a gyermek teljesítményéből fakad. A gyermek nem kapaszkodhat a
dicséretbe, mivel azt visszavonhatják minden kudarcánál. Még ha bele is
kapaszkodhat a dicséretbe, nem abba kapaszkodik, aki adta, hanem az
eredménybe, amiért kapta. Nem véletlen, hogy a dicséret visszafelé sül el
néhány gyermeknél, és olyan viselkedést idéz elő, amely ellentétes azzal,
amit megdicsértek; vagy pedig azt váltja ki a gyermekből, hogy kihátrál a
kapcsolatból, mivel fél, hogy csalódást okoz.
Talán azt akarjuk ezzel mondani, hogy soha ne dicsérjük meg a
gyermeket? Ellenkezőleg, hasznos, és – bármilyen – kapcsolat
szempontjából jó dolog, ha elismerjük, hogy valaki valami különlegeset vitt
végbe, vagy ha értékeljük az erőfeszítéseit, illetve az energiát, amit abba
fektetett, hogy sikerre vigyen valamit. Csak azt mondjuk, hogy nem kell
túlzásba vinni a dicséretet, és ügyelnünk kell rá, hogy a gyermek
motivációja ne abból eredjen, hogy mások csodálják vagy jó véleménnyel
vannak róla. Egy gyermek önképe nem alapulhat azon, hogy sikerül-e
kivívnia a helyeslésünket az engedékeny viselkedésével vagy az
eredményeivel. A gyermek valódi önbecsülése abból az érzésből fakad,
hogy elfogadják, szeretik, jól érzik magukat vele a szülei, és ehhez nem kell
megváltoznia, mert pont olyannak fogadják el, amilyen, és így is szeretik.
Ösztönözzük a függőséget
Ha a kisgyermek már elég idős, úgy ösztönözhetjük függőségre, hogy
kinyújtjuk felé a karunkat, mintha fel akarnánk venni, majd megvárjuk,
hogyan reagál, mielőtt továbblépnénk. Ha a kötődési ösztöneit elégséges
mértékben lefoglaltuk, reagálni fog, ő is felemeli a karját, jelezve a vágyát a
közelségre és a készségét a függőségre. Ebben a kötődési koreográfiában
ösztönösek a szülő és a gyermek kölcsönös szerepei.
Amikor egy kisbabát invitálunk függőségre, az olyan, mintha azt
mondanánk: „Gyere, hadd vegyelek fel! Én leszek a lábad. Támaszkodhatsz
rám. Vigyázni fogok rád.” Ha egy nagyobb gyermeket ösztönzünk arra,
hogy tőlünk függjön, azt kell éreztetnünk vele, hogy bízhat bennünk,
számíthat ránk, támaszkodhat ránk, gondoskodni fogunk róla. Odajöhet
hozzánk, hogy kérje és elvárja a segítségünket. Azt mondjuk neki, hogy itt
vagyunk, a rendelkezésére állunk, és természetes, ha szüksége van ránk.
Ám ha anélkül lépünk tovább, hogy előbb elnyertük volna a gyermek
bizalmát, bajba kerülhetünk. Ez igaz a szülőre csakúgy, mint a gondviselőre
vagy a bébiszitterre, a pedagógusra, a nevelőszülőre, a mostohára vagy a
pszichológusra.
Az, ahogyan a mai szülők a függetlenségről gondolkodnak, akadályozza
őket ebben. Abban ugyan nem látunk semmi problémát, hogy egy
csecsemőt függőségre ösztönözzünk, de ha a gyermek kinőtt ebből a korból,
a vesszőparipánk a függetlenség lesz. Azt akarjuk, hogy a gyermekeink
egyedül öltözzenek fel, étkezzenek, üljenek le, szórakozzanak, hozzanak
döntéseket és oldják meg a problémáikat. Mindegy, hogy adott esetben mit
tartunk fontosnak, a végeredmény ugyanaz: a függetlenséget díjazzuk –
vagy amiről azt hisszük, az a függetlenség. Attól félünk, hogy a függőség
visszafejlődést, visszaesést jelent a fejlődés helyett, és ha egy kicsit is
függővé tesszük a gyermeket, az sokkal nagyobb függőséget idéz elő. Amit
valójában bátorítunk ezzel a hozzáállással, az nem a valódi függetlenség,
csak a tőlünk való függetlenség. A függőséget átirányítjuk a
kortárscsoportra.
Ezerféle módon próbáljuk arra késztetni a gyermekeinket, hogy
felnövekedjenek, siettetve a folyamatot ahelyett, hogy nyugalomra,
pihenésre invitálnánk őket. Eltaszítjuk őket magunktól ahelyett, hogy
magunkhoz vonzanánk őket. Felnőttként soha nem tudnánk udvarolni, ha
ellenállnánk a függőségnek. Vajon milyen eredménnyel járna az
udvarlásunk, ha azt az üzenetet közvetítenénk a másiknak, hogy „Ne várd,
hogy bármiben is segítek neked, amit te magad is meg tudsz csinálni vagy
amit neked kellene megcsinálnod.” Kétséges, hogy egy ilyen kapcsolat
valaha is megerősödhetne. Udvarláskor azt mondjuk: „Gyere, hadd
segítsek!”, „Majd én megcsinálom”, „Nekem okoz örömet, ha segíthetek
neked”, „A te problémáid az én problémáim”. Ha ezt meg tudjuk tenni a
felnőttekkel, miért ne tudnánk arra bátorítani a gyermekeket, hogy tőlünk
függjenek, hiszen nekik valóban szükségük van valakire, akire
támaszkodhatnak.
Talán azért könnyebb függőségre bátorítanunk egy felnőttet, mivel nem
vagyunk felelősek a felnövekedéséért, illetve azért, hogy érett ember váljon
belőle. Nem nyomja a vállunkat a teher, hogy önálló lényt neveljünk belőle.
Itt van a kutya elásva: túl sok felelősséget vállalunk a gyermekeink
érettségéért. Megfeledkeztünk róla, hogy nem vagyunk egyedül – a
természet a szövetségesünk. A függetlenség az érettség gyümölcse; a mi
feladatunk a gyermekek nevelésével kapcsolatban az, hogy a függőségi
igényeiket kielégítsük. Amikor elvégezzük a feladatunkat, és kielégítjük a
valódi függőségi igényeket, a természet szabad kezet kap, hogy elősegítse
az érettséget. Ugyanúgy, ahogy nem kell arra buzdítanunk a gyermekeinket,
hogy magasra nőjenek, csak táplálékról kell gondoskodnunk számukra.
Azzal, hogy elfelejtettük, hogy a növekedés, a fejlődés és az érés
természetes folyamat, elveszítettük a tisztánlátásunkat. Félünk, hogy a
gyermekeink megakadnak a fejlődésben és soha nem nőnek fel. Talán azt
hisszük, hogy ha nem sürgetjük őket, soha nem hagyják el a szülői fészket.
Az emberi lények ebből a szempontból nem olyanok, mint a madarak.
Minél jobban eltoljuk magunktól a gyermekeinket, ők annál jobban
kapaszkodnak belénk – vagy, ha ez nem sikerül, máshol raknak fészket.
Az élet évszakokból áll. Nem érhetjük el a tavaszt azzal, ha ellenállunk a
télnek. Télen a növények pihennek, de amikor eljön a tavasz, virágba
borulnak. Nem érhetjük el a függetlenséget azzal, ha ellenállunk a
függőségnek. Csak akkor veszi kezdetét a valódi függetlenség keresése, ha
a függőségi igényeket kielégítettük. Ha ellenállunk a függőségnek,
letévedünk a függetlenséghez vezető útról, és sokkal később jutunk el a
célunkhoz. Úgy tűnik, elvesztettük a tudásunkat, ami a növekedés alapelveit
illeti. Ha megpróbálnánk húzogatni a növényeinket, hogy növekedjenek,
veszélybe sodornánk a gyökereiket és a termőképességüket. A gyermekek
kötődési gyökereinek elszakításával csak azt érjük el, hogy más
kapcsolatokban vernek gyökeret. Ha megtagadjuk, hogy arra buzdítsuk
őket, hogy tőlünk függjenek, azzal más karjába sodorjuk őket.
Ha arra kényszerítjük a gyermekeket, hogy az elválással azelőtt
küzdjenek meg, hogy készen állnának erre – legyen szó akár a lefekvésről
vagy arról, amikor el kell mennünk otthonról –, arra kezdetben pánikkal
reagálnak, és nem kevésbé, hanem csak még erősebben kapaszkodnak majd
belénk. Azok a gyermekek, akiknek nem sikerül a szüleiket közel tartaniuk
magukhoz, sok esetben mással helyettesítik a szülőt. A függőség
átirányítását gyakran összekeverik az igazi függetlenséggel. Ha bátorítjuk
ezt a hamis függetlenséget – vagy az olyan függetlenséget, amelyhez még
nem elég érettek a gyermekeink –, azzal elősegítjük és megerősítjük a
kortárs-orientációt.
A pedagógusoknak is függőségre kell buzdítaniuk a gyerekeket. Tény,
hogy azok a tanárok, akik bátorítják a diákjaikat, hogy tőlük függjenek,
később általában hatékonyabbak lesznek a függetlenség elősegítésében. Az
igazán jó pedagógus ahelyett, hogy a függetlenség felé taszítaná a diákokat,
inkább nagylelkűen felajánlja nekik a segítségét. Az a tanár, aki igazán érti
a szakmáját, azt szeretné, ha a diákok önállóan gondolkodnának, de tudja,
hogy nem juthatnak el odáig, ha ellenáll a függőségüknek vagy ha leszidja
őket az éretlenségükért. A diákjai szabadon támaszkodhatnak rá anélkül,
hogy ezért szégyellniük kellene magukat.
A valódi függetlenséghez nem vezet rövidebb út. Csak egy módon
válhatunk függetlenné: ha előtte függők vagyunk. Ha bízunk abban, hogy a
gyermekek önálló, életképes lényekké formálása nem csak rajtunk múlik –
ez a természet feladata –, akkor elvégezhetjük a mi feladatunkat, vagyis
elősegíthetjük a függőség kialakulását.
Legyünk a gyermek iránytűje
A negyedik mód a gyermek kötődési ösztöneinek a lekötésére az, hogy
irányítjuk. A kötődési táncnak ez a része akkor kezdődik, amikor a
gyermeket a karunkba vesszük. Mivel a gyermekek tőlünk függnek a
tájékozódásuk szempontjából, fel kell vállalnunk az iránytű szerepét, és az
útmutatójuknak, a kalauzuknak kell lennünk. Mi, felnőttek automatikusan
magunkra vállaljuk ezt a szerepet anélkül, hogy a tudatában lennénk.
Rámutatunk erre vagy arra, megmondjuk a kisgyermeknek a dolgok nevét,
és megismertetjük vele a környezetét.
Az iskolában a táncnak ebben a szakaszában az ösztönös tanár úgy
viselkedik, hogy tájékoztat, illetve megtanítja a gyermeknek, hol van, ki
kicsoda, mi micsoda, és mikor történik ez vagy az: „Ide kell akasztani a
kabátodat!”, „Ennek a lánynak a neve Dana”, „Később majd játszunk, de
most nézd meg a könyvet!”.
Millióféle variációja létezik annak, hogyan járunk el a hódításnak ebben
a szakaszában, és a kontextus, valamint a gyermek igényei határozzák meg
őket. Míg a fiatalabb gyermekekkel kapcsolatban elég jók a megérzéseink,
idősebb gyermekekkel szemben sokan elveszítjük ezt az irányító
ösztönüket. Többé már nem töltjük be a szerepünket: nem mutatjuk be őket
azoknak, akik körülveszik őket, nem ismertetjük meg őket a világgal, nem
tájékoztatjuk őket arról, mi fog történni, illetve nem magyarázzuk el, mi mit
jelent. Röviden összefoglalva: már nem működünk iránytűként azoknak az
életében, akiknek még mindig tőlünk kellene függenie.
A gyermekek automatikusan a működő iránytűjük közelében maradnak.
Ha megértjük ennek a szerepnek a befolyását és a hatékonyságát a
gyermekek életében, be fogjuk látni, hogy túl fontos ahhoz, hogy másoknak
átengedjük.
Valamennyien ösztönösen megtapasztaljuk, hogy az irányítás, az
útmutatás milyen alapvető a kötődés szempontjából. Képzeljük el, hogy egy
idegen városban vagyunk, összezavarodva, és megfosztva a személyes
tárgyainktól, nem beszéljük és értjük a helyiek nyelvét, elhagyatottnak
érezzük magunkat, és reménytelennek látjuk a helyzetünket. Képzeljük el,
hogy ekkor valaki odajön hozzánk, és felajánlja a segítségét. Mivel ez az
illető segített nekünk eligazodni a számunkra ismeretlen világban,
ösztönösen mellette szeretnénk maradni. Amikor menni készül, minden
szalmaszálba belekapaszkodnánk, csak hogy magunk mellett tartsuk. Ha ez
igaz a felnőttekre, mennyivel inkább igaz az éretlen, kötődő lényekre, akik
tájékozódás tekintetében teljes mértékben másoktól függenek.
Részben azért kezdjük elveszíteni ezt az irányító ösztönt, mert többé már
nem érezzük, hogy szakértők vagyunk abban a világban, amelyben a
gyermekeink találják magukat. Túlságosan megváltoztak számunkra a
dolgok ahhoz, hogy utat mutassunk nekik. Nem kell sok idő hozzá, és a
gyermekeink többet tudnak majd a számítógépek, az internet és a játékok
világáról, mint mi. A kortárs-orientáció kitermelt egy olyan gyerekkultúrát,
amely annyira idegen számunkra, mint amennyire a mi kultúránk idegen az
újonnan érkezett bevándorlóknak. Ahogyan a bevándorlók elveszettnek
érzik magukat egy idegen országban, mi is elveszítjük a vezető szerepünket
a gyermekeink életében. A nyelvük más, mint a mienk, a zenéjük még
inkább az, az iskolai kultúra megváltozott, sőt még a tananyag is. Minden
ilyen változás hozzájárul az önbizalmunk elvesztéséhez, egészen addig,
amíg már úgy érezzük, nekünk van szükségünk irányításra, útmutatásra.
Egyre inkább képtelennek érezzük magunkat arra, hogy eligazítsuk a
gyermekeinket a világukban.
A probléma másik része, hogy a kortárs-orientáció megfosztotta a
gyermekeinket attól a „gombtól”, amely természetes körülmények között
bekapcsolná az irányító ösztöneinket – arról a bizonyos, elveszettséget vagy
összezavarodottságot sugárzó arckifejezésről van szó. Azok, akiknek ilyen
az arckifejezése, felnőttként is irányító reakciókat válthatnak ki még
vadidegenekből is. (A szerzőtársam, Gábor, aki orvos, azt állítja, hogy
sikerült művészetté fejlesztenie ezt a segítségre szoruló arckifejezést,
különösen kórházak közelében.) Habár a kortársorientált gyermekeknek van
a legcsekélyebb fogalma arról, hogy hová tartanak, a kortárs-orientáció
következtében nem érzik elveszettnek vagy összezavarodottnak magukat. A
vagányság kultúrájában élő gyermek nem néz ki sebezhetőnek vagy
olyasvalakinek, aki irányításra szorul. Számára csakis a kortársakhoz való
közelség számít. Ez az egyik oka annak, hogy a kortársorientált gyermekek
gyakran sokkal magabiztosabbnak és bölcsebbnek tűnnek, mint amilyenek
valójában, pedig igazából világtalanok, akiket vakok vezetnek. Mivel nem
látjuk az arcukon a zavarodottságot, az irányító ösztöneink tovább
szunnyadnak, és egyre inkább elveszítjük a képességünket, hogy
meghódítsuk és a szárnyaink alá vegyük őket.
Annak ellenére, hogy a világunk megváltozott – vagy még pontosabban
azért, mert megváltozott –, fontosabb, mint valaha, hogy összeszedjük a
bátorságunkat, és iránytűként elfoglaljuk a helyünket a gyermekeink
életében. A világ változhat, de a kötődési tánc ugyanaz marad. A csecsemő
vagy óvodás korú gyermekeinket elég jól útbaigazítjuk, talán azért, mert
feltételezzük, hogy nélkülünk elvesznének. Folyamatosan közöljük velük,
mi fog történni, hol leszünk, mit fogunk csinálni, ki ez vagy az a személy és
mi mit jelent. Úgy tűnik, ha megnőnek, elveszítjük az önbizalmunkat, és
eltompul ez a kulcsfontosságú hódító ösztönünk.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyermekeknek irányításra van
szüksége és, és hogy mi vagyunk erre a legmegfelelőbb személyek, akár
tudnak erről, akár nem. Minél inkább útbaigazítjuk őket idő és tér, emberek
és történések, dolgok jelentése és körülmények tekintetében, annál inkább a
közelünkben maradnak. Nem szabad várnunk a zavart arckifejezésükre,
hanem magabiztosan el kell foglalni a helyünket az életükben útmutatóként
és magyarázóként. Még egy rövid, reggeli útbaigazítás is sokat segíthet
abban, hogy a közelünkben tartsuk őket: „Ma ezt fogjuk csinálni”, „Ma ide
megyek, és ez a nap azért különleges, mert…”, „Ma estére azt találtam
ki…”, „Szeretném, ha találkoznál ezzel és ezzel”, „Hadd mutassam meg,
hogyan működik”, „Ő fog vigyázni rád”, „Hozzá fordulhatsz, ha segítségre
van szükséged”, „Már csak három nap van hátra, aztán…”. És
természetesen orientálni kell őket, ami az identitásukat, illetve a
jelentőségüket illeti: „Olyan különlegesen csinálod…”, „Te olyan lány
vagy, aki…”, „Nagyon eredeti a gondolkodásod…”, „Igazi tehetség vagy
ebben és ebben…”, „Megvan benned a tehetség ahhoz, hogy ezt és ezt
tedd…”, „Látom, hogy ez nagyon megy neked”. Ha a gyermek
iránytűjeként viselkedünk, az felébreszti a kötődési ösztöneinket, és
hatalmas felelősséget ró ránk.
 Ha a saját gyermekeinket irányítjuk, az felébreszti az ösztöneiket, hogy a
közelünkben maradjanak. Amikor valaki más gyermekét szeretnénk
magunkhoz kötni, az irányítás akkor is lényeges lépés a kapcsolat
kialakításához és fenntartásához. A felnőtt – legyen az tanár vagy
mostohaszülő – számára az a titok nyitja, hogy meg kell ragadnia minden, a
gyermeknél mutatkozó tájékozódási űrt, és fel kell ajánlania magát mint
orientációs pontot. Ha létre tudunk hozni olyan helyzeteket, amelyekben a
gyermek vagy a diák tőlünk függ tájékozódás tekintetében, akkor sokat
tettünk a kötődés kialakításáért.
A kortársorientált gyermekek visszahódítása
A kötődési táncnak ez a négy lépése lehetővé teszi számunkra, hogy
lefoglaljuk a gyermek kötődési ösztöneit, és a legtöbb gyermeket
visszahozza a gondoskodó felnőttekkel való működő kapcsolatba. Ám
vannak olyan gyermekek, akiket a kortárs-orientáció túlságosan elszigetelt
ahhoz, hogy ez az alapvető kötődési program működjön náluk. „Mit tegyek,
ha a gyerekem már »elveszett« a kortársak világában? – kérdezheti néhány
szülő. – Van rá mód, hogy visszaszerezzem?”
Az első fejezet végén olvasható üzenetemet kell itt megismételnem: soha
nem késő. Bár nincs olyan módszer, amely minden helyzetben beválna,
biztosak lehetünk a sikerben hosszú távon, ha megértjük, mire irányítsuk az
erőfeszítéseinket. Ebben az esetben is ugyanazok a lépések és elvek
használatosak, még akkor is, ha a gyermek kezdetben elkeserít minket
elszánt ellenállásával. Végtére is egy kapcsolat nem olyasmi, amit meg
tudunk határozni, mi csakis invitálhatunk, illetve próbálhatjuk meghódítani
a másikat. A lehető legkönnyebbé kell tennünk az „elveszett” gyermekek
számára a visszatérést, és a lehető legjobban meg kell nehezítenünk a
vetélytársak számára azt, hogy a bűvkörükben tarthassák őket. De hogyan
érhetjük ezt el?
A kortárs-orientáció sok szempontból olyan, mint egy szekta, és a
gyermekek visszahódítása majdnem olyan nehéz, mintha egy szekta
vonzásköréből próbálnánk kiszakítani őket. Az igazi kihívás az, hogy ne
csak fizikai értelemben csábítsuk vissza őket a családi otthonba és az
asztalunkhoz, hanem a szívüket és az elméjüket is újra elnyerjük.
Amikor megpróbáljuk ismét magunkhoz vonzani a gyermekeinket, nem
szabad elfelejtenünk, hogy szükségük van ránk, még ha nem is tudnak róla.
Még a leginkább elidegenedett és a legellenségesebb tinédzsernek is
szüksége van gondoskodó szülőkre. Félresiklott ösztönei és rideg, dermedt
érzelmei ellenére ez a tudás még mindig be van ágyazódva a pszichéjébe, és
fel is bukkanhat egy aggódó felnőttel vagy pszichológussal folytatott
beszélgetés bizalmas légkörében. „Mindig is gondoskodtunk róla, hogy a
gyermekeink barátai jól érezzék magukat nálunk – mondja Marion, két
tinédzser anyja. – Úgy tűnt nekünk, talán még jobban érzik magukat
nálunk, mint odahaza. Ezek a nagy, »vagány« kamaszok leültek az asztal
köré, és beszélgettek velem meg a férjemmel, amit – ahogyan azt később a
fiainknak elárulták – soha nem tettek meg a saját szüleikkel.”
A feladathoz, hogy ismét magunkhoz vonzzuk a gyermekeinket,
magabiztosan kell hozzálátnunk, és nem szabad hagynunk, hogy
kizökkentsenek vagy eltérítsenek a küldetésünktől. Minél ellenállóbbak és
„elviselhetetlenebbek” a gyermekek, annál nagyobb szükségük van arra,
hogy visszahódítsuk őket.
Minderre nemcsak azért van szükség, hogy befejezhessük a szülői
feladatunkat, hanem azért is, hogy esélyt adjunk nekik arra, hogy
felnőjenek. Azokat a gyermekeket, akik idejekorán elhagyták a szülői
kötődés anyaméhét, vissza kell csábítani, hogy folytathassák az érési
folyamatot. „A fiatalok életkortól függetlenül – írja az elismert amerikai
gyermekpszichiáter, Stanley Greenspan – olyan fejlettségi szintet érhetnek
el, amelyre korábban nem tudtak eljutni; de ezt csak egy elkötelezett
felnőttel való közeli, személyes kapcsolat kontextusában tehetik meg.”47
Előbb vissza kell csábítanunk a gyermeket, hogy erősen kötődjön hozzánk,
és magunk mellett is kell tartanunk – csak ezután tehetünk vele, illetve az
érdekében bármit.
A gyermek visszahódításának a kulcsa azoknak a feltételeknek a
visszafordítása, amelyek a kortárs-orientációt okozzák. Ki kell alakítanunk
egy kötődési űrt azzal, hogy elválasztjuk a gyermeket a kortársaitól, és
magunkat kell odahelyeznünk helyettesítőként. Fontos észben tartanunk,
hogy a kortársorientált gyermekeknek erős kötődési igényeik vannak,
különben nem lennének kortársorientáltak. A kortársak közelségének a
hiánya éppen annyira elviselhetetlen lehet számukra, mint amilyen
elviselhetetlen volt korábban a szüleikkel fennálló kötődési űr.
Gyakran – különösen, ha a kortárs-orientáció még nem túlságosan
előrehaladott – már azzal is eredményt érhetünk el, ha kissé korlátozzuk a
kortárs-interakciót, és ezzel egyidejűleg azt tűzzük ki elsődleges célunknak,
hogy amikor csak lehetséges, magunkhoz csábítsuk a gyermekünket.
Fontos, hogy ne fedjük fel a szándékainkat, mert az könnyen visszaüthet.
Sok szülő számára az a legnehezebb, hogy ne a gyerek viselkedésére,
hanem a kapcsolatra összpontosítson. Ha már a kapcsolat tönkrement, a
gyermek viselkedése egyre sértőbbé és riasztóbbá válhat. Ilyen
körülmények között nehezen álljuk meg, hogy ne szidalmazzuk, ne akarjuk
rábeszélni valamire, illetve ne kritizáljuk. Hogy megváltoztassuk a
figyelmünk fókuszát, előbb el kell fogadnunk a viselkedés
megváltoztatásának a hiábavalóságát, majd az erőfeszítéseinket a kapcsolat
újraépítésére kell irányítanunk. Ha nem hiteles ez az átirányítás, nem lesz
elég türelmünk a feladat teljesítéséhez. Legtöbbünk ösztönösen tudja,
hogyan kell valakit meghódítani, csak azt kell tudatosítanunk magunkban,
hogy ez az egyetlen út a céljaink eléréséhez, és jobb előbb elindulni ezen az
úton, mint később.
A tizenhetedik fejezetben speciális taktikákat javasolok, mint amilyen a
struktúrák létrehozása és a tilalmak bevezetése, de most megragadom az
alkalmat, és kifejtem, mit gondolok arról, amikor megtiltjuk a gyermeknek,
hogy elmenjen otthonról. Ezt az elterjedt fegyelmezési módszert akkor
szokták alkalmazni serdülőknél, amikor megszegnek egy szabályt vagy ha
erőszakosan viselkednek. A kérdés az, hogyan használjuk – büntetésként
vagy lehetőségként. Ha megtiltjuk a gyermeknek, hogy elmenjen otthonról,
az általában korlátozza a kortársérintkezést, így létrehoz egy kötődési űrt,
amelyet kihasználhatunk. Ha a szülők úgy tekintenek erre, mint lehetőségre,
amikor barátságosan szemtől szembe kerülhetnek a gyermekükkel, és
nyújthatnak neki valamit, amibe belekapaszkodhat, akkor az eredmény
pozitív lehet. A tiltás önmagában nem vezet célra. A kortárs-interakció
megakadályozása csak növelheti a gyermek elszántságát, hogy keresse,
hajszolja a barátai társaságát. Ezt a módszert akkor is mellőzni kell, ha a
szülőből hiányzik a természetes kötődési erő és a belső magabiztosság,
hogy sikerre vigye a kitűzött célt. Mint a legtöbb fegyelmezési módszer, ez
is azoknál a gyerekeknél a leghatásosabb, akiknek a legkevésbé van
szükségük rá, és azoknál a legkevésbé hatékony, akiknek a legnagyobb
szükségük van rá. Ám az otthontartás, ha egyáltalán alkalmazzuk, akkor
működik a legjobban, ha a felnőttek lehetőségként tekintenek rá, hogy a
segítségével újra felépítsék a kapcsolatukat a gyermekükkel. Ehhez pedig
az kell, hogy a dolgot minden büntető jelleg és érzelem nélkül vigyük
végbe.
Néha radikálisabb megoldásokra kényszerülünk, különösen akkor, ha a
gyermek visszahódítására tett kísérleteink eredménytelennek bizonyulnak,
és az erőfeszítéseink, hogy akár a legkisebb éket verjük a gyermek és a
kortársak közé, kudarcot vallanak. Több módszer is kínálkozik a
közbelépésre, az, hogy melyiket választjuk, a család lehetőségeitől és a
helyzet súlyosságától függ. Ilyen lehet egy hétvégi kirándulás – amelyre
csak a gyermeket visszük el – vagy egy hosszabb családi nyaralás, de bármi
szóba jöhet a kettő között. Ilyen esetben kapóra jöhet egy nyaraló,
legalábbis azoknál a családoknál, akik ezt megengedhetik maguknak. Egy
nyitott szívű vidéki rokon, aki ösztönösen tudja, hogyan hódítson meg egy
gyermeket, olyan ajándék, amit pénzen nem lehet megvenni. Ha a gyermek
nyáron családi körben nyaral, az remek ellenszere lehet a növekvő kortárs-
orientációnak. Sok, általam ismert család máshová költözött, hogy
létrehozza a kötődési űrt a kortársakkal, és szerencsére ezt a radikális
megoldást többnyire siker koronázta. De egy ilyen űr létrehozása csak a
megoldás első fele. A legfontosabb, hogy visszahódítsuk a gyermeket.
Ha magunkhoz akarjuk vonzani a gyermeket, mindig az a
leghatékonyabb, ha szemtől szemben, egyéni interakciót kezdeményezünk
vele. Ha egy felnőttnél több van jelen, a gyermek még mindig ki tud térni a
személyes találkozás elől. Ha pedig más gyermekek vannak jelen, a
kötődési űr soha nem elég erős, hogy a karjainkba kényszerítse a
gyermeket.
Egy kortársorientált gyermekkel lehetetlen kötődési táncot járni – össze
kell szednünk minden kezdeményezőkészségünket és leleményességünket.
A kamaszlányaimat, Tamarát és Tashát akkor sikerült kiszakítani a kortárs-
orientáció bűvköréből, amikor kirándulásokat szerveztünk nekik, hogy
visszahódítsuk őket. Tasha esetében az volt a csali, hogy néhány napig nem
kellett iskolába mennie és hogy olyan helyre utazhatott el velem, amelyről
tudtam, hogy kedveli. Még így is kiborult, hogy hiányozni fog neki az
iskola – nem a tanulás miatt, hanem mert ott voltak a barátai. Szerencsére
akkorra már a kompon voltunk, és nem fordulhattunk vissza. Amikor
megérkeztünk a kibérelt tengerparti házba, kijelentette, hogy itt unalmas,
mert senki sincs a környéken. Ez a kortárs-orientáció hatása: a szülőket
„senkivé” fokozza le. A „mindenki” azok, akikhez a gyermekek kötődnek,
és mindenki más „senki” számukra.
Emlékeztetnem kellett magam, hogy ne hagyjam magam elidegeníteni és
ne harcoljak a tünetek ellen. A dolog elég nehezen indult be, de mivel jó pár
nap szabadságot kivettem, egészen addig vártam, amíg a kötődési űr Tasha
számára már olyan elviselhetetlenné vált, hogy velem keresett közelséget. A
feladatom az volt, hogy barátságos módon a személyes terébe kerüljek
anélkül, hogy eltúloznám a dolgot. Az arckifejezése mogorva volt, és a
nyomát sem láttam a felcsillanó szemeknek és a felvillanó mosolynak,
holott azelőtt mindig örült a megjelenésemnek. Előbb csak azért kereste a
társaságomat, mert sétálni és kenuzni akart. Majd néhányszor
elmosolyodott, és némi melegség vegyült a hangjába. Végül elérkezett a
meghitt beszélgetés ideje is, és annyira megnyílt nekem, hogy megengedte,
hogy megöleljem. Miután a kapcsolatunk helyreállt, eléggé érdekes módon
feltámadt benne a vágy, hogy együtt főzzünk és együnk. Amikor eljött a
távozás ideje, egyikünknek sem akaródzott visszamenni. A hazafelé vezető
úton kitaláltuk, hogyan ápoljuk a kapcsolatunkat: egy héten egyszer együtt
sétálunk vagy megiszunk egy forró csokoládét egy kávézóban.
Megfogadtam magamban, hogy nem fogok „rátelepedni” e kivételes
alkalmakkor. Ezek a különleges programok a kapcsolat kontextusának a
megőrzését szolgálják – az egyéb szülői feladataimat, mint például a
tanácsadást vagy az irányítást máskor is elvégezhetem.
Tasha megkérdezte, miért hagytam el. Vitatkozni kezdtem vele, hogy ez
pont fordítva volt, amikor hirtelen rájöttem, hogy igaza van. A szülő
felelőssége, hogy közel tartsa magához a gyermekét. Természetesen nem a
lányom a hibás abban, hogy a kultúránk milyen hitvány állapotban van.
Amikor a kortársaival való közelséget hajszolta, csak az eltérített,
félresiklott ösztöneit követte. Habár nem is az én hibám, hogy a kultúránk
hanyatlik, akkor is az én kötelességem, hogy magam mellett tartsam Tashát,
hogy ragaszkodjam hozzá egészen addig, amíg már nincs szüksége rám.
Tudattalanul és akaratlanul elengedtem, mielőtt eleget tettem volna a szülői
kötelezettségeimnek és elvégeztem volna a feladataimat. Beleborzongok,
amikor eszembe jut, hogy mennyire aggódtam amiatt, hogy a
kirándulásunkhoz ki kellett vennem egy hét szabadságot. Visszatekintve
már tudom, hogy ez volt életem egyik legjobb döntése.
Tamarával pár napos túrázás és sátorozás állította helyre a
kapcsolatunkat, amin csak mi ketten vettünk részt. Nagyon szeret túrázni,
horgászni, és rajong a természetért, ezért találtam ki neki ezt a programot.
Kezdetben a kortárs-orientációja abban mutatkozott meg, hogy
visszautasította a segítségemet, előttem vagy mögöttem baktatott, és
minimálisra csökkentette az érintkezésünket. Morcos arca emlékeztetett rá,
hogy nem az én társaságomra vágyik. Olyan, vadregényes területet
választottam, amelyet ismertem, így minden értelemben iránytű lehettem
számára. Néhány napba beletelt, amíg elfogadta az irányításomat. Ezúttal is
emlékeztetnem kellett magamat, hogy türelmesnek és barátságosnak kell
lennem, és az utolsó napon a lányom már mellettem baktatott, és szívesen
fogadta el a segítséget. Mint a régi szép időkben, lyukat beszélt a hasamba.
Meglepett, hogy a kedves mosolya milyen gyorsan és mélyen érintette meg
a szívemet. A kortárs-orientációja miatt teljesen megfeledkeztem arról,
hogy a kapcsolatunk korábban milyen nagy örömet jelentett nekem.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Őrizzük meg a köteléket, amely

felhatalmaz minket a szülői szerepre
A gyermek és szülő közötti kapcsolat szent. A kortárskultúra kihívásával
szembesülve ügyelnünk kell arra, hogy gyermekeink erősen kötődjenek
hozzánk, és ezt a kapcsolatot mindaddig meg kell őriznünk, amíg a
gyermekeinknek szüksége van a szülői gondoskodásra. De hogyan érjük ezt
el?
A kapcsolat legyen az elsődleges számunkra
Nem számít, hogy a szülői nevelés során milyen problémával vagy
üggyel szembesülünk, a gyermekeinkkel való kapcsolatunknak kell a
legfőbb prioritásnak lennie. A gyermekek nem érzik át a szándékainkat,
legyenek azok bármilyen jóindulatúak. Csak azt élik át, amit a
hangnemünkkel és a viselkedésünkkel kifejezünk. Nem feltételezhetjük,
hogy a gyermekek tudják, mik a prioritásaink: ki kell mutatnunk őket. Sok
gyermek, akik iránt a szüleik feltétlen szeretetet éreznek, azt az üzenetet
kapja, hogy ez a szeretet nagyon is feltételes. „Az igazi kihívás az, hogy
türelmesek maradjunk és hosszú távra tekintsünk – mondta Joyce, három
kisgyermek anyja. – Amikor pácban vagy, nehéz emlékezned rá, hogy egy
emberrel, a saját gyermekeddel vagy kapcsolatban, és nem csak ki akarsz
tessékelni valakit az ajtón tíz percen belül. A probléma az, hogy megvannak
a saját céljaink, és néha úgy látjuk, a gyermekek akadályoznak az
elérésükben.”
A feltétlen elfogadást pont akkor a legnehezebb éreztetni, amikor a
legnagyobb szükség van rá: amikor a gyermekeink csalódást okoztak
nekünk, meggyalázták az értékeinket vagy utálatossá váltak a szemünkben.
Pontosan ilyenkor kell jeleznünk, szóval vagy gesztusokkal, hogy a
gyermek fontosabb annál, mint amit tesz, és a kapcsolat fontosabb, mint a
viselkedése vagy az eredményei. Biztonságossá kell tennünk a kapcsolatot,
mielőtt a gyermek viselkedését megpróbáljuk megváltoztatni. Amikor a
leginkább eldurvulnak a dolgok, akkor kell a legerősebben ragaszkodnunk a
gyermekeinkhez. Akkor ők, viszonzásul, belénk kapaszkodhatnak. Ha
akkor próbálunk nevelni, „leckéket megtanítani nekik”, amikor ki vagyunk
borulva vagy dühösek vagyunk, az azzal a kockázattal jár, hogy a gyermek
bizonytalan lesz a velünk való kapcsolatában. Aligha várhatjuk el a
gyermektől, hogy belekapaszkodjon egy olyan kapcsolatba, amelyet
szerinte mi nem értékelünk. Ilyenkor az a legjobb, ha összeszedjük
magunkat, visszatartjuk a bíráló megjegyzéseinket, és nem büntetünk.
Néhány szülőnek az ilyen kapcsolat természetellenesnek tűnhet. Sokan
attól félnek, hogy a gyermekeik azt fogják hinni, hogy a rossz magatartást
bátorítják. Úgy vélik, hogy ha nem emelik fel a szavukat a nem megfelelő
viselkedéssel szemben azonnal és következetesen, akkor összezavarják a
gyermeket és kompromittálják a saját értékeiket. Érthető ez a félelem, de
alaptalan. A gyermek ritkán zavarodik össze: általában tudja, mit várnak el
tőle, és vagy képtelen, vagy nem akarja teljesíteni. Ha nem képes teljesíteni,
az általában az érettséggel kapcsolatos problémát jelez; ha nem akarja, az
kötődési probléma. A gyermek nem abban bizonytalan, hogy mit várnak
tőle, hanem abban, hogy a szülő számára mennyire értékes és fontos. Ezt
tisztáznunk kell, és meg kell erősítenünk benne, hogy fontos nekünk.
Amikor azt mondjuk a gyermeknek: „Ez elfogadhatatlan”, akkor – hacsak a
kötődés nem biztonságos és a kapcsolat nem erős – a gyermek valószínűleg
azt fogja hallani: „Anya nem szeret” vagy „A szüleim nem fogadnak el,
mert…”, vagy „A szüleim csak akkor fogadnak el, ha…”. Amikor a
gyermek ilyen üzenetet kap, akár kimondtuk, akár nem, a kapcsolat sérül.
Az ilyen kijelentések azokat az alapokat ássák alá, amelyek mentén a
gyermek el akarja fogadtatni magát velünk.
Nem kompromittáljuk az értékeinket, amikor azt mondjuk, hogy a
gyermek fontosabb, mint a viselkedése, ellenkezőleg, a legmélyebb
alapokon erősítjük meg őket. Egészen az alapokig ásunk le, és
kinyilvánítjuk az igazságot. Amikor a legfőbb értékeikről kérdezik a
szülőket, nagyon kevés kivétellel a gyermek és a vele való kapcsolat mellett
teszik le a voksukat. A probléma az, hogy általában magától értetetődőnek
vesszük a kapcsolatot. Más értékekkel kapcsolatban tudatosak vagyunk –
például a morális értékeket illetően –, de a valamennyiünk számára
legalapvetőbbel, a kötődéssel, nem. Amikor a gyermekünkkel érintkezünk,
ezeket az egyéb értékeket kommunikáljuk. Csak ha a kötődés is tudatossá
válik, akkor fedezzük fel a legmélyebb kötelességünket – magát a
gyermeket.
 Szülői gondoskodás a kötődés észben tartásával
Ha megvizsgáljuk a fejlődés természetes menetét, mindjárt világossá
válik, mik a prioritásaink. Az első a kötődés, a második az érettség, a
harmadik pedig a szocializáció. Amikor valamilyen problémánk van a
gyermekkel, először a kapcsolatot kell megvizsgálnunk, amely a megfelelő
kontextust adja az éréséhez. Csak ezután vizsgálhatjuk a társadalmi
beilleszkedést – vagyis a gyermek viselkedését. És csak miután
meggyőződtünk róla, hogy az első két prioritás működik, térhetünk rá a
harmadikra. Ha követjük ezt a sorrendet a gyermekkel való
interakciónkban, akkor harmóniában maradunk a fejlődési tervvel, és ez
segít nekünk abban, hogy összhangban legyünk a legalapvetőbb
kötelességünkkel is. Ez a helyzet a szülői neveléssel: ha a lehető legjobbat
tesszük a gyermekünkkel, az belőlünk is kihozza a legjobbat.
Úgy gondoskodni a gyermekünkről, hogy közben észben tartjuk a
kötődést, azt jelenti, hogy nem engedjük, hogy bármi is elválasszon minket
egymástól – legalábbis lelkileg. Ez a kihívás sokkal nagyobb egy
kortársorientált gyermek esetében, hiszen a kortársak itt már a gyermek és a
szülők közé álltak. A kortársorientált gyermekek nemcsak kevésbé
kötődnek hozzánk, de hajlamosak az olyan viselkedésre is, amely sérthet és
elidegeníthet minket. (A kötődés negatív energiájáról, ami az ilyen
viselkedés motorja, a második fejezetben írtunk.) Még az is bánt minket, ha
a kisbabánk nem válaszol a közeledésünkre. Egy idősebb gyermek, aki a
kortárs-orientáció vonzásába került, sokszor nemcsak hogy nem reagál
készségesen, de egyenesen undok és szemtelen lehet. Fájdalmat okoz, ha
elutasítanak, ha nem vesznek rólunk tudomást és ha nem tisztelnek minket.
Nehéz megállnunk, hogy ne csattanjunk fel a szemforgatás, a kamasz
hangjából kicsendülő türelmetlenség, a nemtörődöm viselkedés és a durva
hangnem miatt. A kortársorientált gyermek vélt arroganciája és hűtlensége
minden kötődési érzékenységet kiöl a szülőből. Mindenhol a rossz
gombokat nyomja meg. Az ilyen sértő, tiszteletlen viselkedés a
legrosszabbat hozza ki belőlünk – hogyan is lehetne másképp.
A második fejezetben a kortárs-orientációt kötődési „szerelmi”
viszonynak neveztem. Amikor a gyermekeink elhagynak minket a
kortársaikért, éppen olyan sértettnek, mérgesnek és megalázottnak érezzük
magunkat, mint ahogyan minden más, számunkra fontos kapcsolatban
éreznénk hasonló esetben. Természetes, hogy amikor bántanak,
megsértenek, akkor védekezőn visszavonulunk és érzelmileg
visszahúzódunk, nehogy még jobban megsértsenek. Ilyenkor az agyunk
védekező része arra sarkall minket, hogy hátráljunk ki a veszélyes terepről
egy olyan helyre, ahol a sértések már nem fájnak és a kapcsolat hiánya nem
kavarja fel a gyomrunkat. A szülők is csak emberek.
Ha kevesebb energiát fektetünk a kötődésbe, az talán megvéd minket a
további sebezhetőségtől, de a gyermek elutasításként éli meg. Emlékeznünk
kell rá, hogy a gyermek nem szándékosan akar megbántani minket, csak
félresiklott ösztöneit követi. Ha válaszul mi érzelmileg visszavonulunk,
csak még nagyobb kötődési űrt hozunk létre, ami még inkább a kortársak
karjaiba hajtja a gyermekünket. Ha a szülő visszavonulót fúj, a gyermek
szinte mindig hamarabb lesz kortársorientált és működésképtelen. Bár a
szülőnek úgy tűnhet, hogy nincs is már kapcsolat, amelyet meg lehetne
menteni, a kapcsolat anyával, apával és a családdal még mindig alapvetően
fontos még a leginkább kortársorientált gyermek számára is. Ha mi, szülők
hagyjuk magunkat elidegeníteni, akkor felégetjük az egyetlen hidat,
amelyen a gyermek visszatérhet hozzánk. Szentnek kell lennünk, hogy ne
idegenedjünk el, de a kortársorientált gyermekekkel kapcsolatban talán
éppen ez a küldetésünk. Ha ez természetellenesnek tűnik számunkra, az
azért van, mert valóban az. A szülői szerepnek soha nem lett volna szabad
ilyennek lennie, és a természet nem úgy „tervezte meg”, hogy a
gyermekeink szívét szembefordíthatják velünk. Ám ha hagyjuk, hogy
félretoljanak, akkor semmi sem marad a gyermeknek, amibe
belekapaszkodhat. Ha játékban maradunk, és nem hagyjuk magunkat
elidegeníteni, azzal tesszük a legtöbbet a gyermekeinkért és a saját
érdekünkben is.
Valóban, semmi sem sértőbb annál, mint ha folyamatosan
visszautasítanak. Ez arra sarkall minket, hogy türelmesen és állhatatosan
merítsünk a viszonzatlan szeretetünk végtelen kútjából, és reménykedjünk,
hogy jóra fordulnak a dolgok. Még ha a kialakult helyzet miatt frusztráltak
és reményvesztettek is vagyunk, nem szabad elhagynunk a terepet.
Ameddig nyitottak tudunk maradni, jó esély van rá, hogy önfejű fiunk vagy
lányunk hazatér.
Elég gyakori, hogy a szülők kétségbeesésükben ultimátumot adnak a
gyermeküknek, és közlik velük, hogy „szedd össze magad, különben fel is
út, le is út!”. Akár formálisan alkalmazzák, mint technikát, akár csak
spontán reakcióról van szó a gyermek megregulázása érdekében, ez a
kortársorientált gyermek esetében ritkán működik. Egy ilyen ultimátum azt
feltételezi, hogy a kötődés még elég erős ahhoz, hogy jóra forduljanak a
dolgok. Ha viszont a kötődés nem elég erős, akkor a gyermek nem érez
késztetést arra, hogy közel maradjon a szülőhöz. Az ultimátumok nagyon
erősen éreztetik a gyermekkel, hogy a szülei csak bizonyos feltételek
teljesítése esetén szeretik és fogadják el. A kortársorientált gyermeket ezzel
csak arra késztetjük, hogy még jobban szakadjon el tőlünk és még inkább
temetkezzen bele a kortársak világába.
Néha az ultimátum nem is igazán ultimátum, hanem inkább a felelősség
feladása vagy kilépés a szülői szerepből. A szülőnek elege van. Elveszítette
a reményét, hogy jobbra fordulnak a dolgok, vagy nincs már energiája
ahhoz, hogy ezt elérje. Ha ez a helyzet, akkor jobb, ha olyan módot találunk
az elválásra, ami nem súlyosbítja a problémát, vagy nem teszi még
nehezebbé a kapcsolat helyrehozatalát a jövőben. Az ilyen nagy mértékű
elutasításból minden gyermeknek nehéz felépülni. Ha a szülők már nem
képesek ragaszkodni a gyermekükhöz, akkor gyakran azt javaslom nekik,
fontolják meg, hogy a gyermeket bentlakásos iskolába, rokonokhoz vagy
egy olyan családhoz küldjék, amelyik közel áll hozzájuk, és szívesen nyújt
segítő kezet. Minél kevésbé egyértelmű az elutasítás, annál nagyobb a
lehetőség a kapcsolat helyrehozatalára. Ha a lelki kapocs még megvan, és a
fizikai távollét némi megkönnyebbülést jelent a szülőknek, talán egyszer
újra megtalálják magukban az erőt és a kezdeményezőkészséget, hogy
megkíséreljék visszahódítani a gyermeküket.
Kevésbé drasztikusan ugyan, de olykor minden szülő ideiglenesen kiszáll
a kapcsolatból, még ha nem is szándékosan. Ezzel sem árt tisztában
lennünk. Ha a kapcsolatot tesszük prioritássá, az némileg javít a helyzeten,
különösen, ha az érzelmi kapcsolat feszült vagy éppen megszakadt. Ritka az
a szülő, aki néha nem adja fel. A tökéletes nyugalmat lehetetlen elérni. Nem
számít, mennyire látjuk át a dolgokat vagy mennyire világosak a
prioritásaink, biztosan lesznek érzelmileg irányíthatatlan reakcióink,
amelyeket a gyermekeink váltanak ki belőlünk – mindannyian így vagyunk
ezzel, leszámítva a köztünk élő szenteket. Egy kapcsolatban
elkerülhetetlenek az ideiglenes szakítások, és ezek önmagukban nem
ártalmasak, kivéve, ha rendszeresek és komolyak. Igazán azzal okozunk
kárt, amikor elhanyagoljuk a gyermekünk visszahódítását, mert ezzel azt
éreztetjük vele, hogy a kapcsolat nem fontos számunkra, vagy azt a
benyomást keltjük, hogy a gyermek felelőssége a kapcsolat helyrehozása.
 Abból ítélhetjük meg, hogy valakinek mennyire fontos valami, ha
megnézzük, milyen áldozatokat képes hozni érte. A gyermekeink is ebből
ítélik meg, mennyire értékesek számunkra. Amikor erőfeszítéseket teszünk,
hogy megtaláljuk a gyermekeinkhez vezető utat, túllépve a saját
érzelmeinken, és tiszteletben tartva az övéiket, azzal azt az erőteljes
üzenetet közvetítjük, hogy a kapcsolatunk a legfontosabb számunkra.
Amikor a reakciók hevesek, és az érzelmek a tetőfokra hágnak,
emlékeznünk kell a prioritásainkra, és meg kell erősítenünk, el kell
mélyítenünk gyermekeink iránti elkötelezettségünket. „Még mindig az
anyád vagyok, és mindig az is maradok. Tudom, hogy amikor dühös
vagyok rád, nehéz emlékeznem arra, hogy szeretlek, és talán el is felejtem
egy vagy két pillanatra, de aztán mindig visszatér a józan eszem. Örülök,
hogy erős a kapcsolatunk. Szükségünk van rá az ilyen nehéz időkben, mint
amilyen ez is.” Nem az a fontos, hogy pontosan milyen szavakat
használunk. A hanghordozásunk, a szemünkből sugárzó gyengédség és az
érintésünk kedvessége közvetíti a szándékainkat.
Segítsünk a gyerekünknek, hogy a közelünkben
maradhasson
A második fejezetben leírtam, hogy a kötődésnek hat módja van, és
„mindegyik segít megérteni a gyermekeink viselkedését – és gyakran a saját
viselkedésünket is”. Hogy mi váltja ki a gyermekből, hogy úgy érezze,
elszakadt tőlünk, attól függ, melyik kötődési dinamika határozza meg az
érzelmi életét. Azok a gyermekek, akik elsősorban az érzékeken keresztül
kötődnek, akkor fogják eltaszítottnak érezni magukat, amikor hiányzik a
fizikai kontaktus. Azok a gyermekek, akik a lojalitáson keresztül kötődnek,
akkor érzik elidegenedettnek magukat, ha a szülő inkább ellenük van, mint
mellettük. A társszerzőm, Gábor mesélte, hogy amikor a fia, aki rendkívül
intelligens és érzékeny, kilencéves volt, úgy érezte, hogy az édesanyja és az
édesapja szünet nélkül nyaggatja. Azt képzelte, éjszakánként
tanfolyamokon vesznek részt, ahol azt tanulják, hogyan lehet megkeseríteni
a gyermekek életét! Kevés gyermek fejezi ki ilyen drámai módon az
érzéseit, de sokan érzik úgy, hogy a szüleik nem állnak mellettük.
Némelyik gyermeknek ahhoz, hogy közel érezze magát a szüleihez,
érzékelnie kell, hogy számít a szülőknek. Ha egy ilyen gyermek úgy érzi,
hogy nem fontos a szülőnek, eltaszítottnak fogja érezni magát – mint
például amikor a gyermeknek az a benyomása, hogy a szülő életében
fontosabb a munka vagy más tevékenységek, mint ő. Ha a gyermek a
szívével kötődik, a melegség és a szeretet hiánya miatt úgy érzi magát,
mintha kint hagyták volna a fagyban. Ha a megismerés és a megértés hozza
létre a bensőséges kapcsolatot a szülővel, a meg nem értettség okoz törést,
vagy ha a gyermek úgy érzi, még ha nem is tudatosul benne, hogy a szülők
valami fontosat titkolnak előle. Ezért a szülőknek sosem szabad hazudniuk
a gyermekeiknek. A hazugságok, legyenek bármilyen ártatlanok is, nem
tudják megvédeni a gyermeket a fájdalomtól. Ösztönösen érezzük, ha
hazudnak nekünk, még akkor is, ha ez a felismerés nem ér el a tudatunkig.
Ha úgy érezzük, kizárnak egy titokból, kitaszítottnak fogjuk érezni
magunkat, és a kirekesztettség miatt szorongani és aggódni fogunk.
Összefoglalva: bármilyen is a gyermekünk kötődésének az elsődleges
formája, az kell legyen a fő célunk, hogy segítsünk neki abban, hogy elég
erősen kötődhessen hozzánk, és hogy ne érezze úgy, helyettesítenie kell
minket.
Hogyan maradjunk kapcsolatban, amikor fizikailag
távol vagyunk?
A kihívás azoknál a gyermekeknél a legnagyobb, akik még elsődlegesen
az érzékeiktől függnek abban a tekintetben, hogy közel érezzék magukat a
szülőhöz. A nagyon kicsi gyermekek természetesen ilyenek, de sok idősebb
gyermek is – amennyiben kortársorientált – szintén képtelen közel érezni
magát a szüleihez, ha fizikailag távol van tőlük. Könnyen felismerhetjük
ezeket a gyermekeket, hiszen viszonylag rövid ideig tartó fizikai távollét –
akár egy iskolában töltött nap – után is közömbösek és távolságtartók
lesznek. Ahhoz, hogy újra felépítsük a hidat kettőnk közt, amelyet
lerombolt a fizikai távollét, a szerelmesekről vehetünk példát. Ha
elgondolkodunk ezen, egy sor ötlet juthat az eszünkbe. A szerelmesek
esetében kölcsönös a vágy a közelség megtartására, így mindketten a
feladat megoldásán dolgoznak. Gyermekek esetében viszont a szülő
kötelessége elgondolkodni azon, hogy a gyermeknek mire van szüksége. A
kihívás ugyanaz, függetlenül az elválás okától: például, ha a szülőnek
dolgoznia kell, ha a gyermek iskolába megy, ha a szülők nem élnek együtt,
ha a gyermeknek kórházba vagy táborba kell mennie, vagy ha külön kell
aludnia.
Néhány hasznos trükkel segíthetünk a gyermeknek áthidalni a
szakadékot, amelyet egy-egy elkerülhetetlen elválás okoz: például
fényképet adhatunk magunkról a gyermeknek, esetleg egy különleges
ékszert vagy medált, amit viselhet, feljegyzéseket adhatunk neki, amelyeket
elolvashat vagy felolvasnak neki, odaadhatjuk valamelyik használati
tárgyunkat, amibe belekapaszkodhat, amikor nem vagyunk a közelében,
vagy előre megbeszélt időpontokban felhívhatjuk telefonon, hangfelvételt
készíthetünk, különleges dalokkal vagy üzenetekkel, megajándékozhatjuk
valamilyen tárggyal, amelyen ott az illatunk, illetve ajándékokkal,
amelyeket előre megbeszélt pillanatban kell kinyitnia. A lehetőségek listája
végtelen. Mindenki tudja, hogyan kell ezt csinálni; a szülőknek csak azt kell
felismerniük, hogy a fizikai elválást fontos áthidalni, és hogy magukra kell
vállalniuk ennek a felelősségét. Különösen fontos megtenni ezt olyan
gyermekeknél, akik nem jelzik felénk, hogy szükségük van erre.
Természetesen itt azokról a gyermekekről beszélünk, akik még nem léptek
át a serdülőkorba: a hasonló trükköket a tinédzser gyermekünk nem fogja
értékelni!
A kapcsolattartás másik módja az, ha megértetjük a gyermekünkkel, hol
vagyunk, amikor nem vele vagyunk. Segíthet, ha megmutatjuk neki a
munkahelyünket. Ha elutazunk, adjunk neki egy térképet, amelyen
követheti az utunkat. Akárcsak a szerelmeseknél, a fizikai távollétet sokkal
könnyebb elviselni, ha tudjuk, a másik hol jár időben és térben. Ha nem
sikerül fönntartani a kapcsolat folytonosságának az érzését, azzal azt
kockáztatjuk, hogy helyettesíthetnek minket.
Szükségünk lehet mások segítségére, ha jelen akarunk maradni a
gyermekünk tudatában, amikor nem vagyunk mellette. Megkérhetjük a
barátainkat, a rokonainkat vagy más, gondoskodó felnőtteket, hogy
barátságos módon beszéljenek rólunk a gyermekünknek, és segítsenek
elképzelni neki, mit csinálunk adott időben, illetve hogy mutassanak neki
olyan képeket rólunk, amelyek kellemes emlékeket ébresztenek benne. Még
ha kezdetben ez zavaró és elszomorító is lehet a gyermek számára, a
közvetett kontaktus a kapcsolat megőrzését szolgálja. Az olyan gyermeknél,
akinél az a veszély fenyeget, hogy a szüleit a kortársaival helyettesítheti,
más felnőttek jelentős szerepet vállalhatnak abban, hogy fennmaradjon a
szülő-gyermek kapcsolat. Ez különösen azokra a gyermekekre igaz,
akiknek a szülei nem élnek együtt. Ha azt tartjuk szem előtt, mi a jó a
gyermeknek, mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy a másik
szülő a gyermek mellett legyen, ha mi távol vagyunk tőle. Mivel a válást
követően megemelkedik a kortárs-orientáció kockázata, ennek kell lennie
az elsődleges célunknak és a legfontosabb kötelességünknek. Sajnos a
szülők gyakran nem tudatosítják magukban a kötődést, így a személyes
konfliktusaik felülírják a gyermek érdekeit.
Intimitás: a legmélyebb kapcsolat
Végső soron azért igyekszünk a gyermekeinket a közelünkben tartani,
hogy olyan mély, bizalmas kapcsolatot alakítsunk ki velük, amivel a
kortársaik nem versenyezhetnek. Nem számít, mennyire közel vannak a
barátok, a gyermekeknél elég ritka, hogy feltárják a szívüket egymás előtt.
A legbelsőbb érzéseiket általában megőrzik magukban, mert ha beszélnének
róluk, túlságosan sebezhetővé válnának, és nem akarják kockáztatni a
megszégyenülést vagy a félreértést. Egy anya elmesélte, mi történt, amikor
serdülőkorú lányának a lova elpusztult egy balesetben. „Megdöbbenve
tapasztaltam – mondta –, hogy Jenna legjobb barátai semmit sem tudtak a
gyermekem gyászáról. Amikor megkérdeztem, miért nem mondta el nekik,
tárgyilagosan közölte velem, hogy a gyerekek ilyen dolgokat nem osztanak
meg a barátaikkal!” Furcsa felfogása ez a barátságnak, de elég tipikus a
kortárs-orientáció világában.
A gyermekek általában olyan titkokat osztanak meg egymással, amelyek
másokról szólnak, illetve olyan információkat közölnek saját magukról,
amelyek nem túl sok mindent árulnak el. Olyan dolgokról, amelyeknek a
felfedése sebezhetővé tenné őket, csak nagyon ritkán beszélnek. A
szülőknek pedig éppen ez a szerencséje, mivel az, ahogyan ők ismerik és
megértik a gyermekeiket, valószínűleg a létező legnagyobb intimitás, és
olyan köteléket hoz létre, amely a legnehezebb fizikai elválást is túléli. Egy
ilyen bensőséges szülő-gyerek kapcsolat erejét nem lehet felülírni.
Az ilyen közelség megteremtésének az első lépése az, hogy magunkhoz
vonzzuk a gyermeket. Habár sok gyermeknek szüksége van arra, hogy
invitáljuk őket, ha egyszerűen csak megkérdezzük, mit gondolnak vagy
éreznek, kiderül, hogy ez csak ritkán működik. Néha a titok nyitja a
megfelelő struktúra megtalálása: ilyen lehet például a rendszeres közös
kirándulás, a feladatok megosztása, a kutyasétáltatás. Anyámmal akkor
osztottam meg azokat a gondolataimat és érzéseimet, amelyeket máskor
magamban tartottam, amikor együtt mosogattunk vagy fekete szedret
szedtünk. Az ilyen alkalmak egészen különlegesek voltak számomra,
ilyenkor mindig nagyon közel éreztem magamat hozzá, és ez sokat
számított a tartós kapcsolat kialakításában.
 A társzerzőm lányának, aki kamasz, az a szokása, hogy késő éjjel
bemegy az apja dolgozószobájába, éppen akkor, amikor ő egy kis magányra
vágyik. Ilyenkor azonban a lány olyan személyes dolgokat oszt meg vele,
amelyeket más napszakokban aligha. A szerzőtársam megtanulta értékelni
ezeket a „betolakodásokat”, és ilyenkor abbahagyja az olvasást vagy az e-
mail-írást, hogy a gyermekére összpontosítson. Minden ilyen lehetőséget
meg kell ragadnunk.
Sok gyermek bezárkózik érzelmileg, mert védekezik – hogy miért, azt a
nyolcadik fejezetben bővebben is kifejtettük. Ezeket a gyerekeket
rémisztően nehéz rávenni, hogy bármit is megosszanak velünk, ami egy
kicsit is sebezhetővé teszi őket. A lehető legkönnyebbé kell tennünk
számukra, hogy megnyíljanak, és emlékeznünk kell rá, hogy az elsőrendű
célunk nem a korrigálás vagy a tanítás, hanem a velük való kapcsolat
fenntartása és ápolása. Kezdetnek az is jó, ha különleges alkalmakat
teremtünk, amikor kettesben lehetünk velük, és odafigyelünk arra, hogy ne
legyünk túl direktek. Nagyrészt próbálkozás kérdése az egész, de a
kezdeményezés és a hitelesség általában meghozza a gyümölcsét. Minél
nehezebb kialakítani egy ilyen kapcsolatot, annál fontosabb számunkra,
hogy kitartóan dolgozzunk rajta. Minél inkább úgy érzik a gyermekeink,
hogy ismerjük és megértjük őket, annál kisebb a kockázata annak, hogy
helyettesítenek minket. Ez a fajta kapcsolat a legjobb ellenszer arra, hogy
védetté tegyük a gyermekeinket kortárs-orientációval szemben.
Elérni, hogy a gyermek bizalommal legyen irántunk, megelőzésként
működik a legjobban. Ha ugyanis egy gyermek intenzíven kortársorientálttá
válik, már valószínűleg nem nyílik lehetőségünk arra, hogy ilyen
kapcsolatot alakítsunk ki vele. Ebben az esetben először vissza kell
hódítanunk a gyermeket a tizennegyedik fejezetben leírt módszerek
segítségével. A kortársorientált gyermek számára magától értetődik, hogy a
szülőkkel semmi olyasmiről nem beszél, ami igazán fontos. Egy
rádióműsorban épp erről a témáról beszéltem, amikor betelefonált egy
fiatal, akinek kiábrándító szavaiból világosan kitűnt, mivel kell
szembenézniük a kortársorientált gyermekek szüleinek. Ez a tizenöt éves
lány – akinek a hangjából áradt a mindentudók magabiztossága – azért
hívott, hogy helyre tegyen. „Olyan fura vagy. Amikor tinédzser vagy, a
barátaid a családod. Miért akarna egy tinédzser egyáltalán beszélgetni a
szüleivel? Ez nem helyénvaló. Még csak nem is normális.” Mivel
kortársorientált volt, nem is láthatta másképpen a dolgot. A „betegség”, a
baj, a működési zavar alattomos – ezek a gyermekek ugyanis nem
érzékelik, és nem látják be, hogy valami nincs rendjén velük. Teljesen
felesleges megjegyezni egy kortársorientált gyereknek, hogy az ösztönei
rossz irányba vezetik és hogy a kortárskapcsolatainak az intenzitása nem
szolgálja az érdekeit. Nincs semmi racionális ebben az aberrációban, és a
világ minden érve sem tudja az elferdült ösztönöket kiegyenesíteni. Az
egyetlen megoldás az, ha visszahódítjuk a gyermekeinket, egyiket a másik
után.
A kortárs-orientáció legjobb megelőzése a sokoldalú, mélyen gyökerező
kapcsolatok ápolása. (A tizenhetedik fejezetben sokkal többet is
megtudhatunk arról, hogyan előzhetjük meg a kortárs-orientációt.) Egy
gyermek, aki úgy érzi, ismerik és megértik, nem valószínű, hogy beéri a
kortárs-orientáció szegényesebb ajánlatával. Ily módon ellátjuk a
gyermekünket egy modellel a jövőbeli kötődéseire nézve, hogy azok éppen
olyan tartalmasak és kielégítők legyenek, mint a szüleivel átélt kapcsolata.
Modell nélkül azonban szegényesek lehetnek a jövőbeli kapcsolataik,
olyanok, amelyek eredetüket tekintve az egysíkú kortárs-interakciókon
alapulnak.
Hozzunk létre struktúrákat, és állítsunk fel
korlátokat
Bármennyire is szükségesnek érezzük, hogy megfegyelmezzünk egy
gyermeket, sokkal fontosabb ennél, hogy rendbe tegyük a kötődéseit. Ezzel
kapcsolatban két feladatunk van: olyan struktúrákat kell létrehoznunk,
amelyek révén ápolhatjuk a kapcsolatunkat, illetve olyan tilalmakat,
korlátozásokat kell bevezetnünk, amelyek nem kedveznek a
vetélytársaknak. Ha tisztán látnánk a helyzetet, rájönnénk arra, hogy a mi
kultúránkban késhegyre menő, gátlást és irgalmat nem ismerő, „a győztes
mindent visz” és „a vesztes nem kap semmit”, „hulljon a férgese” típusú
harcot folytatunk a gyermekeink szívéért és lelkéért!
Természetesen vannak határai annak, hogy mit tehetünk: nem
kényszeríthetjük a gyermekeinket arra, hogy velünk legyenek, hogy általunk
tájékozódjanak vagy hogy szeressenek minket. Nem kényszeríthetjük őket,
hogy a kedvünkért jók akarjanak lenni, és nem dönthetjük el, kik legyenek a
barátaik. De a felnőttorientált gyermekekkel nem is kell mindezt
megtennünk – a kötődésük megteszi helyettünk. Ugyanígy annak is vannak
határai, mit szabad megtennünk: nem szabad rájuk kényszerítenünk
magunkat, és nem szabad erőszakot alkalmaznunk, hogy a közelünkben
legyenek. A gyermekeinkhez való ragaszkodás nem azt jelenti, hogy
meghatározzuk a viselkedésüket, hanem azt, hogy lefoglaljuk a kötődési
ösztöneiket, és megtartjuk a természetes hierarchiát. Az nem elég – és nem
is lehetséges –, hogy közel tartjuk magunkhoz a gyermekeinket, ha az
ösztöneik elválasztják őket tőlünk. Azon kell dolgoznunk, hogy megőrizzük
és megújítsuk a hozzájuk fűződő kapcsolatunkat, hogy természetes és
helyénvaló legyen számukra, hogy velünk vannak és tőlünk függenek.
Ehhez struktúrákat és határokat kell kialakítanunk. Nem szabad a
gyermekeink kötődését a sorsra bízni, mint ahogyan az egészségünket vagy
a pénzügyeinket sem bízzuk a véletlenre.
A struktúrák és a tilalmak megvédik azt, ami szent. A kultúra egyik
feladata az, hogy megóvja azokat az értékeket, amelyeket becsben tartunk,
ám a mindennapi életünkben ezt nem érezzük sürgetőnek. Elismerjük
például, hogy a testedzés és a magány fontos a jó fizikai és érzelmi
közérzetünkhöz, mégis ritkán érzünk késztetést arra, hogy folyamatosan
kielégítsük ezeket a szükségleteinket. Az olyan kultúrákban élő embereket,
amelyeknek szerves része a testedzés és a magányos meditáció, ezek a
gyakorlatok megvédik a motiváció hiányától. A kultúránk hanyatlásával
együtt fokozatosan eltűnnek azok a struktúrák és rítusok is, amelyek
megvédik a családi életet és a szülő-gyermek kapcsolat szentségét – ami
szintén létfontosságú, csak nem vagyunk annyira a tudatában.
Ha a provence-i kultúra megadná magát a gazdasági nyomásnak és a
culture de journak, akkor azok a rítusok, amelyek a gyermekek kötődéseit
védik, valószínűleg eltűnnének: például nem lennének családi ebédek, a
szülők nem várnák a gyermekeket az iskola kapujában, nem rendeznének
falusi fesztiválokat, és nem kerekedne fel a család vasárnaponként, hogy
együtt sétáljanak. Ezért ma a szülőknek a saját kezükbe kell venniük az
irányítást, és létre kell hozniuk a saját, működő minikultúrájukat.
Szükségünk van néhány kötődési szertartásra, hogy megvédjük azt, ami
szent és ami hosszú távon minket szolgál, így rövid távon nem kell
aggódnunk. Nem szabad engednünk, hogy a dolgok annyira szétessenek,
hogy – mint Humpty Dumptyt – ne lehessen újra összerakni őket.
Bölcs dolog felhasználni a ma még a birtokunkban lévő kötődési
hatalmat arra, hogy olyan struktúrákat hozzunk létre, amelyek lehetővé
teszik a megőrzését, mert holnap is szükségünk lesz rá. Olyan struktúrákat
kell felépítenünk, amelyek korlátozzák azokat a dolgokat, amelyek
elragadhatják tőlünk a gyermekeinket, és amelyek ezzel egyidejűleg
lehetővé teszik a gyermekeink meghódítását is. Szabályokat és tilalmakat
kellene kialakítanunk a televízió, a számítógép, a telefon, az internet
használatával kapcsolatosan, továbbá korlátoznunk kellene az elektronikus
játékokat és a tanórán kívüli elfoglaltságokat is. Azok a legfontosabb
tiltások, amelyek a kortárs-interakcióra vonatkoznak, különösen a szabad
interakciókra, amelyeket nem felügyelnek felelős felnőttek. Ha a szülők
nem korlátozzák a kortársakkal való játékokat, a találkozókat, a barátoknál
alvást és azonnali üzenetváltásokat, egy idő után már nem tudják
megfékezni a gyerekek követelőzését. Nem kell hozzá hosszú idő, és a
gyerek számára már fontosabb lesz, hogy a kortársaival keresse a
kapcsolatot, mint hogy a szülei közelében legyen. Szabályok és tiltások
nélkül, amelyek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy végül mi nyerjünk,
egyre nehezebb lesz a barátokkal vetélkedni. Nem szabad elfelejtenünk,
hogy ismét csak a megelőzésről beszélünk. A struktúrákat és a tilalmakat
nem lehet erőszakosan rákényszeríteni a már kortársorientált gyermekre
anélkül, hogy további károkat okoznánk. Ez a helyzet más megközelítést
kíván. A bölcs szülők nem állítanak fel több tiltást, mint amennyit a
kötődési hatalmuk lehetővé tesz.
„Amikor Lance tizenegy éves volt, népszerűtlen fiúból hirtelen a
menők csapatának a tagja lett – emlékszik vissza egy tinédzser anyja. –
Az apjával nagyon nem kedveltük a két új barátját. Úgy tűnt, nem
kötődnek a szüleikhez, és nem szerves részei a családjuknak. Nem
örültünk neki, amikor ezek a fiúk átjöttek hozzánk. Ez csak egy erős,
ösztönös megérzés volt. Mindkét gyerektől égnek állt a hajunk.
Lance hirtelen ugyanazokat a zenéket kezdte hallgatni, mint ők.
Gusztustalan CD-ket – mondom én, pedig rockrajongó vagyok. Teli
voltak ocsmány szavakkal meg erőszakkal. Ma már nem törődnék
ezzel, de a fiam akkor még csak tizenegy éves volt… Mindegy, ez a
fiú, Josh, olyan volt, mint egy kígyóbűvölő. Mintha elvarázsolta volna
a fiamat. Lance megváltozott. Titkolózni kezdett, és folyton azt
követelte, hogy ezekkel a fiúkkal lehessen.
Eldöntöttük, hogy véget vetünk ennek a kapcsolatnak. Teljesen
kudarcot vallottunk. Leültünk Lance-szel, hogy elbeszélgessünk vele.
»Apád meg én azt akarjuk, hogy Joshsal ne találkozz többé«, mondtam
neki. Először sírt és zokogott. Világos volt, hogy úgy érezte,
 rákényszerítettük, hogy válasszon köztünk és Josh között, és ő Josht
választotta. Azért sírt, mert tudta, hogy hiányozni fogok neki.
Ezután nem beszélt velünk. Három és fél hónapig semmit nem
tudtunk elérni nála. Továbbra is találkozott Joshsal, az iskolában, az
iskolán kívül és minden hétvégén. Végül meg kellett adnunk
magunkat.”
Lance szülei rájöttek, hogy nem fordulhatnak szembe közvetlen módon a
kortársproblémával. Híján voltak a kötődési hatalomnak, ezért a kísérleteik,
hogy korlátozzák a fiuk kortárs-interakcióját, kudarcra voltak ítélve. Az
alapokhoz kellett visszatérniük, és vissza kellett hódítani a fiukat.
A családi kirándulásokat és nyaralást meg kell védeni. Ha ezeket az
alkalmakat arra akarjuk használni, hogy szorosabbra fonjuk és megőrizzük
a gyermekeinkkel a kapcsolatot, akkor nem vihetjük magunkkal a
gyermekeink barátait is, mert nem leszünk olyan hatékonyak. Nem
engedhetjük meg azokat a nyaralásokat sem, amelyek szétszakítják a
családot, ahogyan ez manapság kezd divatossá válni mind a síelés, mind a
tengerparti pihenés esetében. Ez is annak a jele, hogy mennyire
kortársbolondok lettünk, és hogy még a családi nyaralással kapcsolatban is
elfogadtuk azt az elképzelést, hogy a felnőtteknek felnőttek közt, a
gyermekeknek meg gyermekek közt van a helyük, illetve hogy a nyaralás
azt a célt szolgálja, hogy a szülők végre fellélegezhessenek és
„kipihenhessék” a gyermeknevelés fáradalmait. Minél többet vagyunk távol
tőlük, annál kevésbé kötődnek hozzánk. És ami a legviccesebb az egészben,
hogy így egyre nehezebben nevelhetővé válnak – aminek következtében
egyre többször lesz szükségünk arra, hogy egy időre távol legyünk tőlük és
kipihenjük magunkat!
Természetesen a serdülőkre nehezebb rákényszeríteni a tilalmakat,
különösen azokra, akik már kortársorientálttá váltak. Szabadságot
követelnek, hogy ápolhassák a kapcsolataikat a társaikkal, és Isten óvjon
mindenkit, aki ebben akadályozni akarja őket. A kortársorientált kamaszok
számára, akik félresiklott ösztöneiket követik, nagyon is világos, hogy ők
egymáshoz tartoznak, és a szülők útjában állnak mindennek, ami fontos
számukra. Szerintük azok a szülők és tanárok, akik ezt nem értik meg,
egyszerűen nem elég modernek, és nem értik a lényeget.
Ezért annyira fontos, hogy kialakítsuk a struktúrákat, ameddig még a
hatalmunkban áll. Ha ezt a sorsra bízzuk, a családjaink fokozatosan szét
fognak szakadni az egyéni törekvések, a társadalmi igények, a gazdasági
nyomás és végül a gyermekeink torzult ösztönei mentén. A struktúrák,
amelyek elősegítik a szülő-gyermek kapcsolatot, kulcsfontosságúak: vagyis
a családi nyaralások, a családi ünnepségek, a családi játékok, a családi
programok. Ha nem ragaszkodunk a saját szertartásainkhoz, ha nem
szánunk időt rájuk, illetve nem jelöljük ki a megfelelő helyet, mindig akad
majd valami, ami fontosabbnak bizonyul és a háttérbe szorítja ezeket. Az
egyszülős családok esetében ez a feladat még fontosabb, mivel esetükben
még erősebb a versengés. A kulturális tradíciók, amelyek a házasságban
még fennmaradtak – bár már nem olyan markánsak, mint a múltban, amikor
még uralkodó szerepet töltöttek be –, gyakran érvényüket vesztik, miután a
család kettészakad.
Amióta hosszabb időt töltöttünk Provence-ban, átgondoltam a családi
étkezéseket, és arra jutottam, hogy talán valamennyi szertartás közül ez az
egyik legjelentősebb. A kötődés és az evés kéz a kézben járnak. Az egyik
megkönnyíti, elősegíti a másikat. Úgy tűnik számomra, hogy az étkezésnek
a szégyenkezés nélküli függés idejének kell lennie: ahol a kötődési
hierarchiát még megőrizték, ahol a felelősek gondoskodnak a függőkről,
ahol a tapasztalat még mindig számít, ahol gyönyörűségünket leljük a
táplálásban, és ahol a gyermekek élvezik, hogy táplálják őket, és ahol az
étel elvezet a szívhez. Más emlősökön végzett vizsgálatok kimutatták, hogy
még az egyedek emésztése is jobb a kötődés kontextusában. A kötődések
megzavart rendjében rejlik talán annak a magyarázata, hogy sok
gyermeknek miért fáj gyakran a hasa az iskolában és hogy miért vannak
ebédidőben problémáik az evéssel. Mindez arra is magyarázattal szolgálhat,
hogy sok kortársorientált gyermek miért tanúsít ellenállást azzal szemben,
hogy a szüleik táplálják őket, és miért nem hajlandók asztalhoz ülni és részt
venni a családi étkezéseken.
Habár a közös étkezés is kialakíthat valamilyen primitív kapcsolatot, de a
közben zajló interakció segíti igazán elő a kötődést. A családi étkezés olyan
rítus lehet, amelynek révén magunkhoz vonzhatjuk a gyerekeinket. Milyen
más tevékenység teremt lehetőséget arra, hogy barátságos módon szemtől
szembe kerülhessünk a gyermekeinkkel és hogy nyújthassunk nekik
valamit, amibe belekapaszkodhatnak, vagyis arra invitálhassuk őket, hogy
tőlünk függjenek? Milyen más tevékenység adja meg a lehetőséget arra,
hogy szemkontaktust teremtsünk velük, előcsaljuk a mosolyukat, és
rávegyük őket a bólintásra? Nem csoda, hogy az étkezés már ősidők óta az
udvarlás rítusának pièce de résistance-a, azaz fénypontja. Így már az is
érthető, hogy a provence-i kultúrának miért a családi étkezés a sarokköve:
az asztalokat gondosan megterítik, egyszerre csak egy fogást szolgálnak fel,
odafigyelnek a hagyományokra, időt szánnak az étkezésre, nem engedik,
hogy bármi félbeszakítsa ezt a szertartást. A családi étkezéseknek kiterjedt
támogatói köre van, idetartozik például a pék, a hentes és a piaci árusok. A
déli és esti étkezések idején minden leáll, beszüntetik a kereskedést, és
bezárnak a boltok. Arrafelé alig találni gyorséttermet, mint ahogyan az is
ritka, hogy valaki egyedül vagy állva egyen. Provence-ot gyakran nevezik
az étkezési kultúra fellegvárának. Számomra azonban úgy tűnik, hogy az
étel fogyasztása csak az étkezések legszembetűnőbb aspektusa – az
alapvető cél a kötődés. Amíg Provence-ban éltünk, természetesen a mi
családi életünknek is azok az étkezések voltak a központi eseményei és a
fénypontjai, amikor együtt ettünk, az asztal körül ülve. Amikor hazatértünk
Kanadába, a gyermekeink ezt hiányolták a legjobban.
Itt, az Újvilágban nagy bajban vagyunk. Az étkezésnek az a formája,
amikor asztal körül ülve együtt, fogyasztjuk el az ételt, kezd kihalni. Ahol
még létezik, általában hanyag és üres tevékenységgé vált, amelynek csak az
a célja, hogy „üzemanyagot” vegyünk magunkhoz. Folyton egyik helyről a
másikra rohanunk, dolgozunk, sportolunk, számítógépezünk, vásárolunk,
mozizunk. Csak azért eszünk, hogy felkészüljünk arra, ami utána
következik. Ezek az egyéb tevékenységek azonban csak ritkán adnak
alkalmat arra, hogy magunkhoz vonzzuk a gyermekeinket. Éppen most,
amikor a legnagyobb szükségünk van arra, hogy asztal körül ülve, együtt
étkezzünk, többnyire egyedül eszünk, és hagyjuk, hogy a gyermekeink is
ugyanezt tegyék. Természetesen az olyan étkezéseknek, amelyeknek feszült
a légköre vagy veszekedésbe torkollnak, vagy amelyek során a jelenlévők a
viselkedésről vagy arról vitáznak, hogy kinek kell leszednie az asztalt,
nincsen funkciója a kapcsolat megerősítése szempontjából. A szülőknek
arra kell használniuk az étkezéseket, hogy barátságosan a gyermekeik
személyes terébe kerüljenek.
A személyes struktúrák is nagyon fontos szerepet töltenek be a
gyermekek meghódításában és a kötelékek megőrzésében. Időt és helyet
kell találnunk arra, amikor úgy tevékenykedhetünk a gyermekkel, hogy a
valódi célunk a kapcsolat kialakítása, illetve gazdagítása. A kapcsolatok
kiépítése és a kötődés fenntartása sokkal hatékonyabb szemtől szemben,
egyénileg mint csoportosan. Számos tevékenység szolgálhatja e cél elérését:
valamely terv megvalósítása vagy egy feladat megoldása, sétálás,
társasjáték, közös főzés, olvasás. Az elalvás előtti rítusok, mint például a
mesélés és az éneklés, megszentelt interakciók a kicsi gyermekekkel. A
legtöbb szülő magától is rájön erre. Sajnos, általában a személyes struktúrák
alkalmazásával kapcsolatban is hiányzik belőlünk a felismerés, hogy a
gyermekeink hozzánk való kötődését nekünk, szülőknek kell megőriznünk,
ha nem akarjuk elveszíteni őket a versenyben. Még a hetente egyszer
végzett közös tevékenység is sokat segíthet a kötődési céljaink elérésében.
A kortársérintkezés korlátozása
Habár a tilalmak, a korlátozások és a struktúrák akkor működnek a
legjobban, ha megelőzésre használjuk őket, akkor is alkalmazhatjuk ezeket
a fogásokat, ha csillapítani akarjuk a gyermekeink kortársak iránt táplált
szenvedélyét. Az a legjobb, ha a lehető legnagyobb mértékben indirektek
vagyunk. Ha azt mondjuk egy gyermeknek, hogy túl fontosak számára a
barátai, abból csak azt fogja leszűrni, hogy furcsák vagyunk és kevéssé
értjük a dolgokat. Eseményeket, alkalmakat és struktúrákat kell
teremtenünk, amelyek elvégzik a dolgukat anélkül, hogy lelepleznék a
valódi céljainkat. Ha például az ebédidő a kortárskapcsolatok fő ideje – és
ha a szülők vagy más, gondoskodó felnőttek olyan helyzetben vannak, hogy
megtehetik –, az alternatívák keresése lehet a prioritás. Ha a gyermek iskola
után tölti a legtöbb időt a kortársaival, akkor ebben az időben kell
versenyképes tevékenységeket ajánlani neki. Ha pedig az okozza a
problémát, hogy a gyermek sokszor akar a barátainál aludni, akkor
korlátoznunk kell az elengedések gyakoriságát. A mi szabályunk, miszerint
a lányunk, Bria egy hónapban csak egyszer alhatott a barátainál, néha erős
ellenállásba ütközött a részéről. Egy nap így tört ki a frusztrációja miatt:
„Ez nem tisztességes – ti gátoljátok a kapcsolatunkat!”. Ennél tömörebben
nem is fogalmazhatta volna meg a szándékainkat, és nem is erősíthette
volna meg jobban az aggodalmainkat. Ha az otthonunkban fellelhető,
kapcsolattartásra használható technikai eszközök – mint például a
mobiltelefonok, az internet, a Microsoft Messenger – azt a célt szolgálják,
hogy a gyermekek a vetélytársainkkal érintkezzenek, akkor korlátoznunk
kell a hozzáférésüket, vagy létre kell hoznunk versenyképes struktúrákat.
Ha egy gyermek kortársorientált lett, akkor a társaival való közelség
keresésének ösztöne olyan erőteljes lehet, hogy az irányításához a
szabályok már nem elegendők. Ebben az esetben fel kell áldoznunk, vagyis
el kell távolítanunk azokat az eszközöket, amelyek elősegítik a kortárs-
orientációt – éppenúgy, mint ahogyan az alkoholt is kizárnánk az
otthonunkból, ha egy családtagunknak problémája lenne az ivással, vagy
ahogyan kikapcsolnánk a tévét, ha a rá vonatkozó szabályokat a
gyermekeink nem vennék figyelembe.
Néha egy szülő sikeresen tud versenyezni a gyermek kortársaival úgy, ha
egy lépéssel előttük jár. A kortársorientált gyermekeknek gyakran
nehézséget okoz a tervezés. Együtt akarnak lenni, de ha túlságosan
rámenősek – vagyis túl sokat kezdeményeznek –, akkor túlontúl
követelődzőnek tűnnek a társaik szemében, és kiteszik magukat a
lehetséges visszautasításnak. Nem csoda, hogy a tapogatózás, az indirekt
közlés mestereivé válnak. „Szia, mit akarsz csinálni?”; „Nemtom, te mit
akarsz?”; „Hát, talán ellóghatnánk valahova”; „Nem izgat, tökmindegy” –
és így tovább a végtelenségig. A kortársorientált gyermekek valahogy
anélkül sodródnak egymás mellett, hogy magukat vagy a másikat sebezhető
helyzetbe hoznák. A kötődés találkozásra ösztönzi őket, de a
sebezhetőségtől való félelem megakadályozza, hogy ezt nyíltan vagy
őszintén kimutassák. Aminek az az előnye, hogy lehetőséget ad a szülőnek
a megelőző csapásra. Ha valamit egy nappal vagy néha csak órákkal a
kortársérintkezés megjósolható időpontja előtt tervezünk el – egy
különleges étkezést, bevásárlást, családi kiruccanást vagy valamilyen
kedvelt tevékenységet –, az megóvhatja a gyermeket attól, hogy a kortárs-
interakció örvénye magába szippantsa. Sokkal hatékonyabb, ha
találékonyak vagyunk a kortárs-interakció megelőzésében, mint ha a
kortárs-orientáció tüneteire reagálunk.
Ha megfelelőképpen le tudjuk lassítani a kortárs-interakciót, akkor
gyakran beindul egy automatikus önszelekció. A gyermekeink
intenzívebben kortársorientált barátai másokhoz fognak csapódni,
olyanokhoz, akik elsősorban szintén gyermekekkel akarnak érintkezni. És
mivel mi, emberek olyanokhoz kötődünk, akiknek hasonló az érdeklődési
köre és az értékei, mint nekünk, azok a gyermekek, akik jól kötődnek a
szüleikhez, valószínűleg olyan barátokat találnak, akiknek szintén a
családjuk a fontosabb. Pontosan ez történt Briával is hatodikban és
hetedikben. A fokozottabban kortársorientált gyermekek eltávolodtak tőle,
hogy más, hozzájuk hasonló gyermekek társaságát keressék, és azok a
barátai maradtak meg, akik nagyon kötődtek a családjukhoz, és a
közelükben is akartak maradni. Márpedig mi olyan barátokat látunk
szívesen a gyermekeink életében, akik nem versenyeznek a családdal.
 Természetesen, amíg eljutunk idáig, a már kortársorientált gyermekek
sok esetben nehéz időket élnek meg. Nem könnyű olyan dolgokat tenni,
amelyek fájdalmat okoznak a gyermekeinknek, még akkor sem, ha tudjuk,
hogy ez a legjobb nekik hosszú távon. Ha megtiltjuk a gyermekeknek, hogy
a kortársaikkal legyenek, szörnyű helyzetbe hozzuk őket, ugyanis csak úgy
őrizhetik meg a kapcsolatukat egymással, ha minden lehetőséget
megragadnak az érintkezésre. Ha elmulasztanak egy MSN-üzenetváltást
egy haverral, egy csetelést, egy telefonhívást, egy találkozót, egy ottalvást
vagy egy bulit, az veszélyeztetheti a kapcsolataikat. Ez a megrögzött,
mániákus bizonytalanság általában megalapozott. Az intenzívebben
kortársorientált gyermekek nem fogadják el azokat a társaikat, akik nem
hajszolják ugyanúgy az érintkezést egymással, mint ők, vagy akiknek a
szülei akadályozzák ezt. Bármilyen kegyetlennek is tűnik, a gyermek
érdeke akkor is az, hogy az útjába állunk. Egyikünk sem szeretné, ha a
gyermekét kiközösítenék, de ez még mindig messze a kisebbik rossz, mint
amikor a kortárskapcsolatok fenyegetik a szülőkkel való közelséget. Egy
kortársorientált gyermeket nem tudunk megvédeni a fájdalomtól. Az
egyetlen választásunk az, hogy a fájdalom most vagy később érje. Az
általunk okozott, rövid ideig tartó fájdalom megakadályozza, hogy a
jövőben sokkal nagyobb problémák alakuljanak ki.
A bánat és a fájdalom miatt, amelyet a tilalmaink okoznak a
gyermekünknek, fel kell készülnünk a legrosszabbra. Ha olyan gyermekek
elé állítunk tilalomfákat, akik szeretnék, ha működne a kapcsolatuk a
kortársaikkal, nagyon valószínű, hogy mélyen frusztráltak lesznek. Ha
bármi kétségünk volt is afelől, hogy a gyermekünk teljesen kifordult
magából, a kiabálásuk és a durvaságuk, amellyel az erős frusztrációjukat
kifejezik, minden kételyt el fog oszlatni. Gábor, a társszerzőm a
drogfüggőkkel végzett jelenlegi orvosi munkája során rendszeresen tanúja
ehhez hasonló, kétségbeesett és fékevesztett dühkitöréseknek, amikor
például nem ír fel narkotikumot egy függőnek, aki ezt követeli tőle. Az
ilyen esetekben a legbölcsebb az, ha ezeket a kirohanásokat nem vesszük
személyes támadásnak. Mindig tartsuk észben, hogy egy kortársorientált
gyermek számára az élet értelmét a kortársak közelsége jelenti. Ha
megakadályozzuk, hogy kiélje ezt a vágyát, óriási kötődési frusztrációt
okozunk neki, ezért nekünk, szülőknek fel kell készülnünk az
ellenségességre és az agresszióra. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a
kortársorientált gyermekek csapdában vergődnek. Mivel képtelenek
megérteni, egy-egy cselekedet hiábavalóságát, már-már ellenszenves,
ahogyan bizonyos dolgokhoz ragaszkodnak. Hiba lenne azt hinni, hogy ez
azért van, mert makacsok vagy erős akaratúak: valójában megrekedtek és
kétségbeesettek. Az erőteljesebben kortársorientált gyermekek nem tudják
elképzelni az életüket a kortárskötődéseken kívül. Ezért fel kell készülnünk,
hogy el tudjuk viselni és csillapítani tudjuk a szabályaink és tilalmaink által
kiváltott heves reakcióikat. A feladatunk az, hogy kitartsunk – vagyis ne
hagyjuk magunkat kiborítani, és ne engedjük, hogy a mi reakcióink is
elszabaduljanak. Ez segít abban, hogy ilyen helyzetekben is ragaszkodjunk
a gyermekeinkhez, amíg „át nem érünk a túlsó partra”.
Amikor tilalmakat állítunk fel, két dolgot kell figyelembe vennünk és
összeegyeztetnünk: az optimista hozzáállásunkat ahhoz, hogy mire van
szüksége a gyermekünknek és a reális megítélésünket azzal kapcsolatban,
hogy mi lehetséges – vagyis tudnunk kell, mennyi kötődési hatalommal
rendelkezünk. Minél indirektebben tudjuk felállítani a tilalmakat, és minél
inkább megelőző jelleggel tudjuk létrehozni a működő struktúrákat, annál
valószínűbb, hogy el tudjuk kerülni a súlyos és közvetlen összecsapásokat.
Ha nincs meg a kötődési hatalmunk, akkor a szabályok erőltetése csak a
tehetetlenségünket fedi fel. A tehetetlenségünket pedig nem szeretnénk
kimutatni. Ha kiderül, hogy híján vagyunk a hatalomnak, még a
legsúlyosabb fenyegetéseink is annak fognak látszani, amik valójában:
blöffnek – hacsak el nem szántuk magunkat a legvégsőkre, és olyan
kényszerítő eszközöket nem alkalmazunk, amelyek súlyosan árthatnak a
kapcsolatunknak. A kötődési hatalom nélkül egyáltalán nincs hiteles
hatalmunk.
Amikor korlátozzuk a kortárs-interakciót, nem szabad megfeledkeznünk
arról, hogy ez csak az első lépés a megoldás felé. A kortársorientált
gyermekek esetében nemcsak az jelenti a kihívást, hogy el kell őket
választanunk a kortársaiktól, hanem az is, hogy vissza kell fordítanunk azt a
folyamatot, amely elszakította őket tőlünk. A kortársaikat saját magunkkal,
a szüleikkel kell helyettesítenünk. Ha a tilalmainkkal kötődési űrt hozunk
létre, fel kell készülnünk rá, hogy nekünk kell azt betöltenünk. Amint arról
már korábban is szó esett, azt, hogy nem engedjük el otthonról a gyereket,
nem büntetésként, hanem lehetőségként kell alkalmaznunk (lásd a
tizennegyedik fejezetet). A sikerünk igazi záloga nem a megtanított
leckében rejlik – a következő fejezetben látni fogjuk, hogy az olyan
büntetések, amelyekkel „meg akarunk tanítani” valamit, ritkán működnek.
Ha viszont megakadályozzuk, hogy a gyermek a kortársaival érintkezzen,
mert nem engedjük el hazulról, azzal olyan alkalmat teremthetünk, amikor a
kortársak helyett nekünk adódik lehetőségünk, hogy vele legyünk.
Szülőként sok önbizalomra van szükségünk, hogy az árral szemben
ússzunk és korlátozzuk a kortárs-interakciót, valamint hogy struktúrákat
állítsunk fel annak érdekében, hogy megőrizzük a gyermekeink hozzánk
való kötődését. Némi bátorságra lehet szükségünk, hogy elviseljük a
barátaink hitetlenkedő és kritikus megjegyzéseit, akik nem értik, miért nem
értékeljük olyan nagyra a kortársérintkezéseket, mint ők, és miért akarjuk
azt szűk határok között tartani. „Még a közeli barátaink is, akik nagyon
kedvesek, becsületesek és tisztességesek, folyton arra akarnak rávenni
minket, hogy korlátozások nélkül engedjük a gyerekeinket együtt játszani a
kortársaikkal, hagyjuk, hogy rendszeresen a barátaiknál aludjanak és így
tovább – mondja egy fiatal apa. – Minden alkalommal, amikor arra a
kérdésükre válaszolunk, miért nem engedjük ezt meg a gyerekeinknek,
akaratlanul is megbántjuk őket, hiszen ők homlokegyenest másképp
gondolkodnak minderről, és másképp is döntenek.”
Erősnek kell lennünk, hogy ellen tudjunk állni egy kortársorientált
gyermek kétségbeesett könyörgésének és hogy elviseljük az elkerülhetetlen
kiborulást, a viharos ellenkezést. Mindenekfelett azonban hinnünk kell
magunkban mint a gyermekünk számára legjobb választásban. Az is segít,
ha a szülői ösztöneink némi elméleti támogatást kapnak – ezt a könyvet
éppen annak szántam –, de akkor is bátorság kell ahhoz, hogy az árral
szemben ússzunk. Nem javasoljuk, hogy a szülők megfogadják a
tanácsainkat, ameddig nincs meg bennük az önbizalom, a türelem és a
szeretet, hogy kövessék őket. Senki sem nevelhet gyermeket egy könyv
szerint – még e szerint a könyv szerint sem!
A tetteinknek és a hozzáállásunknak abból a mély magabiztosságból kell
fakadniuk, hogy amit teszünk, az a gyermekünk javát szolgálja – ehhez
pedig az kell, hogy bízzunk a meglátásainkban, és hogy állhatatosan
kitartsunk a meggyőződésünk mellett.
 TIZENHATODIK FEJEZET

A fegyelmezés, amely nem választ el

A gyermek megregulázása a nevelés egyik legnagyobb kihívása. Hogyan
irányítsunk egy gyermeket, aki nem tudja irányítani önmagát? Hogyan
vegyünk rá egy gyermeket arra, hogy megtegyen valamit, amire nem
hajlandó? Hogyan akadályozzuk meg, hogy egy gyermek megtámadja,
illetve bántalmazza a testvérét? Hogyan kezeljünk egy gyermeket, aki
ellenáll az irányításunknak?
Gyors megoldásokhoz szokott kultúránkban, amely a rövid távú
eredményekre összpontosít, a lényeg a viselkedés. Ha valamivel sikerül
elérnünk, hogy a gyermek engedelmeskedjen, még ha időlegesen is,
sikeresnek ítéljük a módszert. Ám mihelyt bekerül a képbe a kötődés és a
sebezhetőség, láthatjuk, hogy ha a viselkedés felől közelítjük meg a
problémát – például kirótt büntetésekkel, mesterséges következményekkel
vagy az előjogoktól való megfosztással oldjuk meg a helyzeteket –, akkor
bukásra vagyunk ítélve. A büntetés ellenséges viszonyt alakít ki, és érzelmi
elhidegülést okoz. A sarokba állítás, illetve a gyermek többiektől való
eltiltása, amit azért alkalmazunk, hogy megtanítsunk neki egy leckét, a
„kemény szeretet”, amit azért vetünk be, hogy megregulázzuk a
viselkedését, illetve az 1-2-3- Magic{7}, amellyel engedelmességre akarjuk
rávenni, olyan taktikák, amelyek megterhelik, túlfeszítik a kapcsolatot.
Amikor úgy reagálunk a hisztériára, hogy nem veszünk tudomást a
gyermekről, ha elszigeteljük a rosszalkodó gyermeket vagy megfosztjuk a
szeretetünktől, azzal aláássuk a gyermek biztonságérzetét. A gyermekeknek
való parancsolgatás ellenkezést vált ki – hasonlóan ahhoz, mint amikor
jutalmakkal akarjuk megvesztegetni. Minden ilyen technika annak a
veszélynek teszi ki a gyermeket, hogy magával rántja a kortárskapcsolatok
örvénye.
Akkor viszont milyen megközelítést, illetve módszert alkalmazzon a
szülő?
Ezeken kívül is számos biztonságos, természetes és hatékony módja akad
a magatartás megváltoztatásának. Egyes módszerek spontán felmerülnek,
ha nem annyira arra koncentrálunk, mit kell tennünk, mint inkább arra,
hogy mi fontos a nevelés folyamatában – más szavakkal, ha mindig szem
előtt tartjuk a kötődést. Amikor ehelyett inkább a viselkedésre
összpontosítunk, azzal olyan kockázatot vállalunk, amely a neveléshez
szükséges hatalmunk alapját, vagyis a gyermekeinkkel való kapcsolatunkat
fenyegeti.
Jelen fejezet nem kínál minden részletre kiterjedő útmutatót a
magatartásproblémák kezeléséhez. Viszont alternatívákat ajánl azokkal a
módszerekkel szemben, amelyek keresztülgázolnak a kapcsolaton és az
érzelmeken, és bemutatja annak a fegyelmezésnek az alapjait, amely nem
választ el minket a gyerekünktől. Az itt ismertetett útmutatások az esetek
nagy részében száznyolcvan fokos fordulatot jelentenek a jelenleg uralkodó
gyakorlathoz képest. Meglehet, némi időbe telik, amíg megértjük és
beépítjük őket a mindennapi életünkbe. Sok szülőnek jelentősen meg kell
majd változtatnia a gondolkodását, és máshová kell helyeznie a hangsúlyt,
ha követni szeretné a tanácsainkat, míg mások számára mindez csak a
megerősítését jelenti mindannak, amit eddig is gyakoroltak.
Mi az igazi fegyelmezés?
Először is ki kell tágítanunk a fegyelmezés fogalmát. A nevelés
kontextusában a fegyelmezésre általában büntetésként gondolunk. Viszont,
ha közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a diszciplína egy gazdag
tartalommal bíró szó, egy sor hozzá kapcsolódó jelentéssel. Utalhat
tanításra, kutatási területre, szabályok összességére és az önuralomra is.
Ebben az értelemben először is a szülőnek kell fegyelmeznie magát.
Amikor gyermekekről beszélünk, a fegyelmezést nem a büntetés szűk
jelentésében használjuk, hanem a nevelés, az irányítás alá vonás és a rendre
szoktatás mélyebb értelmében. Nem kérdés, hogy a gyermekeknek
szüksége van fegyelmezésre. De olyan módon kell fegyelmeznünk őket,
hogy az ne ártson a velük való kapcsolatunknak, ne indítson el bénító
érzelmi védekezéseket bennük, és ne segítse elő a kortárs-orientációt.
Munkásságom hosszú évei alatt, miközben sok-sok szülőnek adtam
különböző tanácsokat a neveléssel kapcsolatban, kialakítottam egy
rendszert, amelyet a természetes fegyelmezés hét elvének kereszteltem. A
„természetes” azt jelenti, hogy a fejlődés szempontjából biztonságos és
kapcsolatbarát – vagyis tiszteletben tartja mind a szülő-gyermek
kapcsolatot, mind a gyermek hosszú ideig tartó érési folyamatát. Ezek
elvek, nem szabályok. Hogy hogyan változtatjuk tettekké, helyzete
válogatja, és függ a gyermektől, a szülőtől, a személyiségtől is, valamint a
gyermek és a szülő szükségleteitől és terveitől.
A neveléssel foglakozó szakirodalom jelenleg a nevelési készségekre és
stratégiákra összpontosít. A szülőknek nem erre van szüksége. A stratégiák
túlságosan merevek, zártak és korlátozók egy olyan összetett, bonyolult és
kényes feladathoz, mint amilyen a nevelés. Sértők a szülői és általában a
gyermeki intelligenciára nézve is. A stratégiák esetében azoktól a
szakértőktől függünk, akik kitalálták őket. A nevelés mindenekfelett
kapcsolat, és a kapcsolatok nem igazítják magukat a stratégiákhoz.
Intuíción kell alapulniuk. A hét elvet úgy alkottam meg, hogy felébresszék
vagy támogassák a nevelési intuíciókat, amelyek mindannyiunkban
megvannak. Nem készségekre vagy stratégiákra van szükségünk, hanem
együttérzésre, elvekre és éleslátásra. A többi magától jön – bár azt nem
állítom, hogy könnyen.
Amikor azon dolgozunk, hogy a kötődési értékeket működésbe hozzuk,
sokunknak meg kell küzdenünk a saját impulzív reakcióinkkal és
éretlenségünkkel, illetve a saját belső konfliktusainkkal. Mindenekfelett
pedig meg kell küzdenünk a hiábavalóság érzésével. Nagyon kevés szülő
születik „kész” szülőnek. A szülőket ugyanis a kötődés és az alkalmazkodás
teremti meg. Ebben az összefüggésben a kötődés – vagyis a gyermek
kötődése hozzánk – az, ami szülőként hatalmat és erőt ad nekünk. Ami
pedig az alkalmazkodást illeti, az a mi folyamatos személyes fejlődésünkre
vonatkozik, ahogyan átéljük a hiábavalóság érzését, amikor olyasmire
teszünk kísérletet, ami nem működhet. Nincs könnyebb út számunkra, mint
a „próbálkozva tanulás”. Ugyanakkor át kell éreznünk a szomorúságot és a
csalódást, amikor kudarcot vallunk. Ha érzelmileg megkeményedünk, az
csak gátolja a szülői fejlődésünket, merevek leszünk és kevésbé
hatékonyak.
A természetes fegyelmezés hét elvét akár úgy is nevezhetnénk, hogy hét
fegyelmezési szabály a szülők részére. Ugyanis magukba foglalják azt, hogy
saját magunkat kontrolláljuk, és szisztematikusan tevékenykedjünk a célunk
elérése érdekében. Az, hogy mennyire sikeresen tudunk irányítani egy
gyermeket, nagyon nagy mértékben annak a függvénye, mennyire tudjuk
irányítani magunkat. Ugyanazt az együttérzést kell megtalálnunk magunk
iránt, mint amit a gyermek felé szeretnénk közvetíteni. Például a válasz a
saját önuralmunk hiányára nem az, hogy megbüntetjük vagy leszidjuk
magunkat, hogy legyünk jók. Ezek a módszerek a mi esetünkben sem
működnek jobban, mint a gyermekeknél. A megoldás abban rejlik, hogy
elfogadjuk: mi is esendők vagyunk, és a sötétebb érzelmeink elnyomják a
legjobb énünket. Néha kitörhet belőlünk a düh – még a gyermekeink iránt
érzett szeretetünk és a jóllétük iránti elkötelezettségünk ellenére is. Némely
helyzetben anélkül, hogy elhanyagolnánk a szülői kötelezettségeinket,
vissza kell húzódnunk szülőként, amíg a szeretet ösztöne újra
győzedelmeskedik bennünk. Például átadhatjuk a nevelés kötelességét a
partnerünknek vagy más felnőttnek, akiben megbízunk, amíg egy kicsit
visszavonulunk – nem azért, hogy ezzel büntessük a gyermeket, hanem
hogy ambivalens érzelmeink között rátaláljunk a gyermekünk iránti
elfogadás és a gondoskodás érzéseire. Pontosan az ilyen ellentmondások
közepette találjuk meg a kontrollt, az egyensúlyt, a dolgok bizonyos
távlatból történő szemlélését és a bölcsességet.
A fegyelmezésnek nem szabad és nem is kell ellentmondásosnak lennie.
Nem a gyermekeink hibája, hogy civilizálatlannak és éretlennek születnek,
hogy az ösztöneik irányítják őket és hogy nem felelnek meg az
elvárásainknak. A fegyelmezés azt jelenti, hogy csakis a kötődés
kontextusában kell munkálkodnia a szülőnek. Néha, amikor az irodám
biztonságában egy frusztrált szülő lehordja a gyermekét, azt javaslom neki,
hogy higgadjon le egy pillanatra, és érezze át a gyermekével fennálló
érzelmi köteléket, csak ezután beszéljen újra az aggodalmairól. Meglepő,
mennyire másképp látjuk a dolgokat, ha a gyermekek oldalára állunk.
Ahogyan azt az érés folyamatánál láttuk, szövetségesre találunk a
természetben. Nem kell mindent nekünk elvégeznünk: a fegyelmezés be
van építve a fejlődési tervbe. Vannak természetes folyamatok, amelyek
spontán korrigálják a gyermeket. A szülők feladatának egyik része az, hogy
együtt dolgozzanak a természettel, nem pedig ellene. Ezeknek a
dinamikáknak a legjelentősebb része természetesen a kötődés, de ott van
még az önállósulás folyamata is – a gyermek veleszületett törekvése az
önuralomra; az alkalmazkodási folyamat – a képesség arra, hogy tanuljon
abból, ami nem működik; és az integratív folyamat – az ambivalens
érzelmek és gondolatok elviselésének a képessége. A természetes fejlődés
ezen mechanizmusainak mindegyike szabályozza a magatartást, és a
gyermeket alkalmassá teszi a társadalmi beilleszkedésre. A nehézség akkor
jelentkezik, amikor ezek a folyamatok megrekednek vagy eltérnek a helyes
iránytól, márpedig – olyan okokból kifolyólag, amelyeket a kilencedik és a
tizenharmadik fejezetben taglaltunk – egy kortársorientált gyermeknél
pontosan ez történik. Nagyon kevés eszköz marad a kezünkben, ha azok a
dinamikák, amelyeknek természetesen és spontán módon elő kellene
segíteniük a fegyelmet, sérülnek vagy torzulnak.
Elérkeztünk tehát a hét elvhez: először azokat a fegyelmezési
megközelítéseket tárgyaljuk, amelyek a természetes fejlődésre
támaszkodnak. Ezeket az elveket nem szabad megváltoztathatatlan
előírásokként kezelni. Olyan értékek csupán, amelyeket meg kell célozni,
illetve olyan alapgondolatok, amelyekhez visszatérhetünk, amikor a nevelés
elkerülhetetlen frusztrációi arra csábítanak, hogy hozzányúljunk a „régi jó”
fegyelmezési módszerekhez, amelyekkel bizonyosan kudarcot vallunk.
A természetes fegyelmezés hét elve
A kapcsolatot, ne pedig az izolációt használjuk a gyermek
megregulázásához
Az izoláció (szobafogság, sarokba állítás) mindig is adu ásznak számított
a gyermeknevelésben. Manapság is divatját éli több, finomított változata.
Ha azonban jobban megnézzük őket, láthatjuk, hogy a magatartás
szabályozásának ezen eszközei tulajdonképpen az izoláció újrahasznosított
formái: vagyis minden esetben elszigetelést, tudomásul nem vételt, hátat
fordítást, illetve a szeretet visszatartását jelentik. Ezek mindig is több
problémát okoztak, mint amennyit megoldottak. Manapság viszont egy
további hátránnyal is járnak: elősegítik az olyan körülmények kialakulását,
amelyek felerősítik a gyermekek hajlamát a kortárs-orientációra.
A közelség megvonása (vagy az ezzel való fenyegetődzés) azért olyan
hatékony eszköze a magatartás szabályozásának, mert a gyermek
legerősebb félelmére épít – vagyis arra, hogy elhagyják és egyedül marad.
Ha az érintkezés és a közelség nem volna fontos a kisgyermekeknek vagy a
nagyobb gyerekeknek, a szülőtől való elkülönítésnek nagyon csekély hatása
lenne. Amikor megszakítjuk az érintkezést vagy szüneteltetjük a
kapcsolatot (vagy ha a gyermek arra számít, hogy ez bekövetkezhet), a
gyermek agyának kötődésért felelős részét riadóztatjuk. A gyermek
reakciója minden esetben e nyugtalan, szorongó állapotából fog fakadni, de
hogy azt hogyan mutatja ki, az a kötődésének a módjától függ. Egy
gyermek, aki ahhoz van szokva, hogy úgy tarthatja fenn a kapcsolatot a
szüleivel, ha „jó”, kétségbeesetten megígéri, hogy soha többé nem hágja át
a szabályokat. A kapcsolat visszaszerzésének a kísérlete a bocsánatkérések
valóságos áradatát fogja előidézni. Az a gyermek, aki szeretetteljes
gesztusok és szavak révén fejezi ki a kötődését, amikor úgy érzi, hogy a
szülő fenyegeti a kapcsolatát, azt fogja ismételgetni, hogy „szeretlek” – így
próbálja meg helyreállítani a közelséget. Ha a fizikai kontaktus a
legfontosabb a gyermeknek, akkor rajtunk fog csüngeni néhány órán át,
mert nem akarja, hogy eltűnjünk a szeme elől. A szülők számára a
legfontosabb annak a megértése, hogy ezek a megnyilvánulások nem
jelentenek őszinte megértést vagy megbánást, csak a gyermek
szorongásáról árulkodnak, aki megkísérli helyreállítani a kapcsolatot a
szülővel. Naivitás lenne azt gondolni, hogy ezekkel a módszerekkel
leckéket taníthatunk meg a gyermeknek vagy rávehetjük arra, hogy lássa be
a hibáit.
Az izolációs kártya kijátszásáért nagy árat fizetünk: a gyermek
bizonytalan lesz. Az elkülönítéssel fegyelmezett gyermek nem számíthat a
szülővel való közelségre és érintkezésre, csak akkor, ha megfelel a szülő
elvárásainak. Ilyen körülmények között a gyermek nem tud megnyugodni,
nem szabadulhat meg a kötődési törekvéseitől, és ezért nincs meg a
szabadsága ahhoz, hogy kialakuljon az egyénisége és függetlenedjen. A
gyermek talán nagyon „jó” lesz, de nem szabadul fel benne a fejlődéshez
szükséges energia, vagyis megakasztjuk a fejlődését.
Az izolációval való fenyegetés csak azért működik, mert a gyermek
kötődik hozzánk, vágyik a velünk való közelségre, és még nem védett
érzelmileg a sebezhetőségtől. Más szavakkal megfogalmazva: még mindig
képes átélni a kötődés iránti sóvárgását és az elválás okozta fájdalmat. Ha
ezek a feltételek nincsenek meg, az elkülönítés nem hatékony fegyelmező
eszköz. Másrészt minden „siker” csak ideiglenes lesz. Akár fizikailag, akár
érzelmileg hagyjuk magára a gyermeket, valószínűleg helyrehozhatatlan
károkat okozunk az érzékenységében. Ha mi, felnőttek megbántva érezzük
magunkat, amikor nem vesznek rólunk tudomást vagy ha kerülnek, illetve
kiközösítenek minket, sokkal inkább így éreznek a gyermekeink. Azoknak a
szülőknek, akik jó szándékkal alkalmazzák ezt a módszert, talán nehéz ezt
megérteni, de az izolációs technika végső soron nagyon negatív hatással
van az érzékeny fiatal gyermekre. A gyermeket a legsebezhetőbb pontján
támadja – abban, hogy szüksége van a szüleihez való kötődésre. Előbb vagy
utóbb a gyermek rákényszerül, hogy védekezzen az ilyen sérelmekkel járó
fájdalmak ellen. Érzelmileg bezárkózik – pontosabban a „kötődő agya”
zárkózik be (lásd a nyolcadik fejezetet a védekező bezárkózással
kapcsolatban).
 Ha a kapcsolatunkat a gyermek ellen fordítjuk, kiprovokáljuk, hogy az
agyának a kötődésért felelős része kizárjon minket, és ezáltal tátongó
kapcsolódási űr jön létre. Valójában tehát arra kényszerítjük a gyermeket,
hogy máshol keressen kötődést, és mostanra már világos, mi lesz ennek a
következménye. Az izoláció alkalmazása és az olyan reakciók, amelyek
megszakítják a kapcsolatot, igazából a kortársak karjaiba taszítják a
gyermeket.
A gyermek agya úgy is védekezhet az elválás ellen, hogy ellenáll a
szülőkkel való kapcsolatnak. Elbújik az ágy alá vagy a szekrénybe, és
visszautasítja a szülő minden, kibékülésre irányuló kezdeményezését. Vagy,
ha érzi a veszélyt, berohan a szobájába, vagy követeli, hogy hagyják
egyedül. Így vagy úgy, az elválás tapasztalata beindítja a gyermeknek azt az
ösztönét, hogy eltávolodjon tőlünk.
Az elkülönítés különösen akkor káros, ha agresszív viselkedés esetén
használjuk büntetésként. Ahogyan arra a tizedik fejezetben már
rámutattunk, az agresszió hajtóanyaga a frusztráció. Az elkülönítés
alkalmazásának a végső eredménye még több agresszió lesz, nem pedig
kevesebb. Minden engedelmesség, amit egy agresszív gyermeknél
elérhetünk az izolációval, a „kemény szeretettel” és az elkülönítés egyéb
technikáival, rövid életű lesz, mivel semmi máson nem alapul, mint a
gyermek időleges rémületén, hogy a kapcsolata veszélybe került. Mihelyt
helyreáll a közelség a szülőkkel, az agresszió csak még erősebben tér
vissza, mert hozzáadódik az az energia, amelyet az általunk kiprovokált
kötődési frusztráció hozott létre. A bimbódzó agresszió letörésére irányuló
helytelen, illetve nem megfelelő kísérleteink csak az agresszió további
növekedését mozdítják elő.
Ha a gyermeket kitesszük az elválás szükségtelen tapasztalatainak, még
ha a legjobb szándék vezet is minket, rövidlátásról tanúskodik, és olyan
hiba, amelyet a természet nem bocsát meg egykönnyen. Ostobaság
kockáztatni a jövőbeli nevelési hatalmunkat azért, hogy ma egy kicsit
fellélegezhessünk.
A szeparáció pozitív és természetes alternatívája a kapcsolat. A kapcsolat
a nevelési hatalmunk és befolyásunk forrása, és ez ébreszti fel a
gyermekben a vágyat, hogy jó akarjon lenni a kedvünkért. A kapcsolatnak
kell lennie a rövid távú tervünknek és a hosszú távú célunknak. A trükk az,
hogy törődnünk kell a kapcsolattal, oda kell figyelnünk rá, még mielőtt a
probléma kialakulna, ahelyett, hogy az elkülönítés eszközéhez
folyamodnánk, miután a baj már felütötte a fejét – vagyis előzzük meg a
jövőbeli gondokat ahelyett, hogy büntetjük a gyermeket, miután
engedetlenné válik.
Az alapvető nevelési gyakorlat, ami ebből a szemléletváltásból adódik az,
amit én úgy fogalmaztam meg, hogy „irányítás előtt teremtsünk
kapcsolatot”. Ennek a lényege, hogy hódítsuk meg a gyermeket – vagyis
foglaljuk le a gyermek kötődési ösztönét a tizennegyedik fejezetben leírtak
szerint – azért, hogy irányt és utat mutassunk neki. A kapcsolat ápolása
révén először is minimálisra csökkentjük az ellenállás kockázatát, és annak
a valószínűsége is kisebb lesz, hogy minket is hatalmukba kerítenek a
negatív reakciók. Akár együttműködésre nem hajlandó, engedetlen
kisgyermekről, akár vonakodó tinédzserről legyen szó, a szülőnek először is
közel kell kerülnie a gyermekhez, és újra meg kell alapoznia az érzelmi
közelséget, mielőtt elvárná az engedelmességet.
A következő példával illusztráljuk ezt az egyszerű elvet. A tizenegy éves
Tyler a kerti úszómedencénél játszott a húgával és néhány barátjával. A
gyermekek jól szórakoztak egészen addig, míg Tyler meg nem vadult, és
egy műanyag bottal el nem kezdte ütögetni a társait. Az édesanyja rászólt,
hogy hagyja abba, de a kisfiú nem fogadott szót. Az apa dühös lett,
rákiabált Tylerre, amiért nem engedelmeskedik az édesanyjának, és
kiparancsolta a medencéből. A gyermek neki sem engedelmeskedett. Az
apa végül beugrott a medencébe, kihúzta a fiát, és úgy gondolta, hogy most
megtanít neki egy leckét, ezért beküldte a szobájába, hogy gondolkodjon el
azon, amit tett. A szülők úgy érezték, hogy Tyler tűrhetetlenül viselkedett,
és ez soha többé nem fordulhat elő. Ám korábban hallották az előadásomat
arról, hogy milyen kockázatokkal jár, ha az elkülönítést a gyermek
fegyelmezésére használjuk, ezért szerették volna megtudni, mi mást
tehettek volna.
Miután kialakult ez a helyzet, a szülőknek talán kellett volna venniük egy
nagy levegőt, mielőtt cselekszenek. Amikor baj van, jobb fokozni a
közelséget, nem pedig csökkenteni. A szülőben meg kell lennie az
akaratnak, hogy kapcsolatot alakítson ki a gyermekkel, különben nem lesz
semmilyen pozitívum, amire a gyerek reagálhat. Amikor a kapcsolat akarása
ismét előtérbe kerül a szülőben, első lépésként helyre kell állítania azt.
Tegyünk együtt egy sétát, kocsikázzunk vagy labdázzunk – másképpen
fogalmazva, az emberi kapcsolatnak épnek és sértetlennek kell lennie,
mielőtt bármire rávehetnénk a gyermeket. A fent említett esetben a szülők
már az interakció elején elrontották a dolgot, mert hiányzott valami. Tyler
teljesen beleélte magát abba, amit csinált. Ebben az elmeállapotban nem a
szülei jelentették számára az orientációs pontot, és semmiféle hajlandóságot
nem érzett arra, hogy kövesse az utasításaikat. Ilyen körülmények között
előbb helyre kell állítanunk a gyermekkel a kapcsolatot, és csak azután
jöhet a következő lépés. A szülők például így próbálkozhattak volna:
„Nahát, Tyler, te aztán jól szórakozol!”. Ekkor talán rájuk mosolygott
volna, és egyetértőn bólint. Miután létrejött a szemkontaktus, a gyermek
elmosolyodott és bólintott, a szülők következő lépése az kellett volna
legyen, hogy a gyermeket magukhoz vonzzák. „Tyler, beszélnem kell veled
négyszemközt egy percre! Gyere csak ide!” Mihelyt odavonzották a
gyermeket, a szülők ismét hatalommal és befolyással rendelkeznek. Úgy
irányíthatják a dolgokat, hogy alábbhagyjon a feszültség, és továbbra is
mindenki jól érezhesse magát. Mi több, ekképpen azt is
megakadályozhatták volna, hogy törés keletkezzen Tyler kötődésében, ami
a gyermek fejlődése szempontjából fontosabb, mint hogy megtanítsanak
neki egy leckét. Ahelyett, hogy végül izolálták volna, Tyler szüleinek a
kapcsolat helyreállításával kellett volna kezelniük a helyzet megoldását.
Ez a tánc valójában egyáltalán nem bonyolult, inkább meglepően
egyszerű. A titok az aprócska lépés az elején, amelyet a kötődés érdekében
teszünk. Az elv, hogy teremtsünk kapcsolatot, mielőtt irányítani kezdünk,
csaknem minden helyzetre alkalmazható: például ha ki akarjuk kérdezni a
házi feladatot, amikor megkérjük a gyermeket, hogy terítse meg az asztalt,
vagy ha rá akarjuk venni, hogy hajtogassa össze a ruháit, vagy amikor azt
közöljük vele, hogy ideje kikapcsolnia a tévét, vagy ha azzal kerülünk
szembe, hogy a testvérek összekülönböztek egymással. Ha a kapcsolat
alapjaiban jó, akkor a folyamat néhány másodperc alatt végbemehet. Ha a
kötődés gyenge vagy a gyermek védekezik ellene, a meghódítására irányuló
kísérlet le fogja ezt leplezni. Nagyon nehéz megregulázni egy gyermeket,
ha kötődési zavar húzódik meg a háttérben. Ha nem sikerül magunkhoz
vonzani a gyermeket, annak emlékeztetnie kell minket arra, hogy ne a
viselkedésére koncentráljunk, hanem a kapcsolat felépítésére
összpontosítsuk az erőfeszítéseinket és a figyelmünket.
Amikor először alkalmazzuk ezt a módszert, talán egy kicsit furcsának és
erőltetettnek tűnhet. De mihelyt szokásunkká válik, jelentősen kevesebb
sérülés éri majd a kapcsolatunkat. Azok a szülők, akik igazán jók ebben,
gyakran már azelőtt előcsalják a mosolyt és a bólintást a gyerekből, mielőtt
bármit kérnének tőle vagy bármire utasítanák. Az eredmények sokszor
lenyűgözők.
Amikor problémák adódnak, a kapcsolaton dolgozzunk, és ne az eseten
Amikor a gyermek rosszalkodik, a szokásos reakció, hogy a lehető
leggyorsabban fellépünk az adott viselkedés ellen. A pszichológiában ezt az
azonnaliság elvének nevezik, és azon a felfogáson alapul, hogy ha a
viselkedésre nem reagálunk azonnal, a tanulás lehetősége elvész. A
gyermek „megússza” a rossz viselkedést. Ez az aggodalom azonban
megalapozatlan.
Az azonnaliság elve az állatok tanulási szokásainak megfigyelése során
szerzett tapasztalatainkon alapul, márpedig az állatoknak nincs
lelkiismerete, amire építhetnénk, és nem tudnak kommunikálni. Ha a
gyermekeinkhez úgy állunk hozzá, mintha lelkiismeret nélküli lények
lennének, az mély bizalmatlanságot árul el, és az emberi mivoltuk
semmibevételét jelenti. Ahogyan a felnőttek, ugyanúgy a gyermekek sem
szeretik azokat, akik félreértik a szándékaikat és lekicsinylik a
képességeiket, különösen, amikor helyettesítő kötődések állnak a
rendelkezésükre.
Ha egy gyermek épp problémásan viselkedik, más okok miatt sem
érhetünk el nála eredményt. A gyermek ilyenkor ugyanis elveszíti a
kontrollt. Ha ilyenkor próbáljuk helyretenni, irányítani vagy akarunk
megtanítani neki egy „leckét”, az időpocsékolás. Ami minket illet, a
gyermekeink nem megfelelő viselkedése gyakran váratlanul ér minket, és
erős érzelmi reakciókat vált ki belőlünk. Így tehát a mi viselkedésünk –
akárcsak a gyermeké – valószínűsíthetően spontán és fékevesztett lesz. A
problémák kezelése viszont átgondolt előkészítést igényel. Egy ilyen
konfliktus kellős közepén ritkán fordul elő, hogy a gyermek fogékony a
fegyelmezésünkre vagy hogy mi igazán meggondoltak és kreatívak tudunk
lenni.
Ha a kapcsolatra összpontosítunk, az azonnali célunk az lesz, hogy –
amennyiben szükséges – véget vessünk a „rossz” viselkedésnek és
megőrizzük a működő kapcsolatot. Később bármikor visszatérhetünk az
esetre, és kifogásolhatjuk a viselkedését, miután alábbhagytak az indulatok
és helyreállítottuk a kapcsolatot.
A gyerekek néha kiborítanak minket, és komolyan próbára teszik a
képességünket, hogy kötődjünk hozzájuk. A lista elején az agresszió és az
ellenkezés áll. Ha minket érnek sérelmek fizikai vagy szóbeli agresszió
formájában – mint például, ha a gyermek azt vágja a képünkbe, hogy
„utállak” –, az azonnali kihívást az jelenti, hogy anélkül vészeljük át a
támadást, hogy sérülne a kapcsolatunk. Nem ez a megfelelő idő, hogy
kifejtsük a véleményünket a gyermek magatartásáról vagy annak ártalmas
következményeiről. Nem is ilyenkor kell fenyegetésekkel vagy
büntetésekkel előállni, vagy elszigetelni a gyermeket. Hogy felkészüljünk a
későbbi beavatkozásra, nekünk, szülőknek meg kell őriznünk a
méltóságunkat. El kell kerülnünk, hogy rontsunk a helyzeten kontrollálatlan
érzelmi kitöréseinkkel. Ha engedjük, hogy az „áldozat” mivoltunkkal
kapcsolatos érzéseink eluralkodjanak rajtunk, nem tudunk a felelős felnőtt
szerepében fellépni.
Ha a frusztrációra koncentrálunk, és nem vesszük a szívünkre a támadást,
az általában segít: „Most dühös vagy rám”, „Igazán ki vagy borulva”, „Na,
ez most nem jött össze neked”, „Azt akartad, hogy igent mondjak, de nemet
mondtam”, „Most mindenféle csúnyáságot gondolsz rólam”, „Már megint
elszabadultak az indulataid”. Ezek nem bíráló megjegyzések, de elismerik a
frusztrációt, ami jelen van a gyermekben, és nyugodt, együttérző
hanghordozásunk azt jelzi, hogy ami történt, nem szakította meg az
egységet. Hogy fenntartsuk a működő kapcsolatunkat a gyermekkel,
valahogyan jeleznünk kell, hogy a kapcsolat nincsen veszélyben.
Néha segít a „szabálysértést jelző zászló felmutatása”. „Ez nem jól van
így. Később még beszélünk róla.” Megint csak nem annyira a szavak
számítnak, hanem inkább a hanghordozás, amelynek barátságosnak és
melegnek kell lennie, és nem fenyegetőnek. A legfontosabb az, hogy
megőrizzük az emberi érintkezést, az emberi kapcsolatot. Meg kell
nyugodnunk, és a gyermeket is meg kell nyugtatnunk. A megfelelő időben
aztán megpróbálhatjuk rendbe hozni a dolgokat. Először magunkhoz
vonzzuk a gyermeket, és csak azután vonjuk le a tanulságot a történtekből.
Amikor valami nem működik a gyermek számára, inkább érjük el, hogy
sírjon, mint hogy megpróbáljunk megtanítani neki egy leckét
Egy gyermeknek sok mindent meg kell tanulnia: osztozni az édesanyján,
helyet csinálni egy testvérnek, elsajátítani a frusztráció és a csalódottság
kezelését, az együttélést a tökéletlenséggel, elengedni a követeléseit,
lemondani arról, hogy ő legyen a figyelem középpontjában és elfogadni,
hogy nemet mondanak neki. Emlékezzünk, a diszciplína szó egyik
alapjelentése „tanítani”. Szülőként a feladatunk nagy részét tehát az teszi ki,
hogy megtanítsuk a gyermekeinknek, amit tudniuk kell. De hogyan?
 Az életnek ezek a leckéi nem annyira a helyes gondolkodás gyümölcsei,
mint az alkalmazkodáséi. Az alkalmazkodás kulcsa a hiábavalóság
megértése, amikor valami olyasmivel kerülünk szembe, amit nem tudunk
megváltoztatni. Amikor az adaptációs folyamat úgy zajlik, ahogyan kell, a
gyermekeink spontán megtanulják a leckéket. A szülők nincsenek egyedül a
nevelési feladataik teljesítésekor.
Az alkalmazkodási folyamat természetes módon, sokféleképpen végzi el
a gyermekeink „fegyelmezési” feladatát: azzal, hogy véget vet egy
cselekvésnek, ami nem működik, azzal, hogy képessé teszi a gyermeket
arra, hogy elfogadja a korlátait és a tilalmakat, azzal, hogy megkönnyíti a
hiábavaló követelések elengedését. Csak az ilyen adaptáción keresztül tud a
gyermek alkalmazkodni azokhoz a körülményekhez, amelyeket nem lehet
megváltoztatni. A folyamat során a gyermek azt is felfedezi, hogy együtt
élhet a be nem teljesült vágyaival. Az adaptáció lehetővé teszi a gyermek
számára, hogy felépüljön egy traumából és túllépjen a veszteségeken.
Ezeket a leckéket nem lehet közvetlen módon megtanítani sem észérvekkel,
sem a következményekkel, vagyis büntetésekkel. Ezek valójában a szív
tanításai, és akkor tanuljuk meg, amikor a hiábavalóságot megértjük.
A szülőnek a hiábavalóság ügynökének és a vigasz angyalának is kell
lennie. Ez a legnagyszerűbb és legnehezebb emberi ellentmondások egyike.
Hogy megkönnyítsük az adaptációt, a szülőnek rá kell venni a gyermeket a
sírásra, az elengedésre és a nyugalom átélésére, ami az elengedést követi.
A tánc első lépése az, hogy szembesítjük a gyermeket a „hiábavalóság
falával”. Néha ezt mi magunk állítjuk fel, de a leggyakrabban a mindennapi
élet valósága és korlátai emelik. „Azt mondta a nővéred, hogy nem”, „Nem
engedhetem ezt meg neked”, „Nincsen elég”, „Mára csak ennyi van”,
„Téged nem hívott meg”, „Nem akart végighallgatni”, „Sally nyerte meg a
játékot”, „Nagyi nem tud eljönni”. A valóságnak ezeket a frusztráló
helyzeteit határozottan kell bejelenteni, nehogy vita tárgyát képezzék. Ha
elkezdünk mellébeszélni – érvelni, az igazunkat bizonygatni –, akkor nem
adunk a gyermeknek semmit, amihez alkalmazkodhat. Ha bármi esély van
arra, hogy megváltozhat a helyzet, akkor nem lesz megfelelő az adaptáció.
Arról szól a dolog, hogy rávegyük a gyermeket annak az elfogadására,
hogyan mennek a dolgok, és nem arról, ahogyan ő – vagy esetleg a szülő –
szeretné, hogy menjenek.
Ha nem állunk ki határozottan amellett, ha valami megváltoztathatatlan,
akkor a gyermek menekülési utakat kereshet a valóságból, és így megcsalja
az alkalmazkodási folyamatot. Elég idő lesz rá, hogy elmondjuk az
érveinket, de csak azután, hogy a gyermek már elfogadta, hiábavalóság a
dolgok megváltoztatásával próbálkoznia.
Az adaptációs tánc második része az, hogy a gyermek frusztrációs
tapasztalata mellé álljunk, és vigaszt nyújtsunk neki. Mihelyt felállítottuk a
hiábavalóság falát – határozottan, de nem durván –, eljött az idő, hogy
segítsünk a gyermeknek, hogy megtalálja a könnyeit a frusztrációja mögött.
A cél nem egy lecke megtanítása, hanem az, hogy a frusztrációból
szomorúság legyen. A gyermekek a leckét spontán meg fogják megtanulni,
mihelyt elvégeztük ezt a feladatot. Például olyasmiket mondhatunk, hogy:
„Nehéz, amikor nem jönnek össze a dolgok”, „Tudom, hogy nagyon
akartad, hogy ez megtörténjen”, „Azt remélted, hogy mást válaszolok”,
„Nem erre számítottál”, „Bárcsak másképp állnának a dolgok”. Megint csak
sokkal fontosabb a szavainknál az, hogy a gyermek érezze, vele vagyunk,
és nem ellene. Amikor eljön a megfelelő pillanat, a hangunkba csempészett
szomorúság előcsalogathatja belőle a könnyeket, és kialakulhat benne a
csalódottság érzése. Némi gyakorlásba telhet, amíg megérezzük ezt a
pontot: ha túl gyorsak vagy túl bőbeszédűek vagyunk, az visszaüthet. Ennek
a táncnak nincs koreográfiája: a szülőnek éreznie kell a lépéseket. Itt is
próbálkozás és hibázás révén tanulunk.
Vannak pillanatok, amikor a szülő mindent helyesen csinál, és még akkor
is csúnyán elbukik az adaptív folyamat elősegítésében. Ilyenkor az lehet a
baj, hogy a gyermek nem úgy tekint a szülőre, mint a kötődési vigasz biztos
forrására. Még gyakrabban a könnyek nem indulnak meg, mert az adaptív
folyamat megrekedt: ennek az az oka, hogy a gyermek túl védett a
sebezhetőség ellen. A hiábavalóságot ilyenkor nem fogja fel.
Az adaptáció mindkét irányban működik. Néha nekünk, szülőknek kell
alkalmazkodnunk a gyermekeink adaptációjának a hiányához. Amikor a
természetes fegyelmezést elősegítő folyamat nem aktív a gyermekünkben,
akkor vissza kell vonulnunk. Ezekben a pillanatokban a saját
szomorúságunkat kell megtalálnunk, és el kell engednünk a hiábavaló
elvárásainkat. Ha elengedjük, ami nem működik, könnyebben
megtalálhatjuk azt, ami igen. Amikor az adaptáció beszédes jelei
hiányoznak – ha a gyermek szeme még csak könnybe sem lábad, amikor a
céljai nem teljesülnek, ha a veszteség nem okoz neki szomorúságot, és ha a
dühe nem alakul át szomorúsággá –, a szülőnek egyéb módokat kell találnia
arra, hogy rendet tegyen a káoszban. Szerencsére léteznek más módszerek
is.
Csalogassuk elő és buzdítsuk a jó szándékot ahelyett, hogy jó
magatartást követelnénk
A gondolkodásunk megváltoztatásának negyedik módja az, hogy a
viselkedés helyett a szándékra összpontosítunk. A szándékokat manapság
nagyon alulértékeljük. Társadalmunkban az az uralkodó vélemény, hogy a
szándékok nem elég jók, és hogy csak a megfelelő viselkedést kell
elfogadni és dicsérni. Gyakran halljuk azt a mondást, hogy a pokolba vezető
út jó szándékkal van kikövezve. A fejlődés szempontjából semmi sem állhat
messzebb a valóságtól. A jó szándékok olyanok, mint az arany: a szándék
az értékek magja és a felelősség érzésének az előfutára. Előkészíti a talajt a
vegyes érzelmek számára. Ha nem vesszük figyelembe a szándékot,
eltekintünk a gyermek tapasztalásának egyik legértékesebb forrástól.
Amikor csak lehetséges, a gyermek jó szándékára kell apellálnunk. Ismét
csak az kell a sikerhez, hogy a gyermek jó akarjon lenni a kedvünkért, és
nyitottnak kell lennie a befolyásunkra. Az első lépésnek, mint mindig, a
gyermek meghódításának kell lennie és hogy ápoljuk a vele való
kapcsolatot, ami hatalmat ad nekünk.
Következő lépésként arra használjuk a befolyásunkat, hogy a gyermeket
a helyes irányba csábítsuk – vagy legalább olyan irányba, ahol nem érheti
baj. Nem elég, ha a gyermek tudja, mit akarunk. Belőle kell fakadnia a
szándéknak, hogy engedelmeskedjen nekünk. Ha a kisgyermek nem akar az
édesanyjával menni, akkor meg kell hódítani, és meg kell alapozni benne a
szándékot, hogy oda menjen, ahová az anyja szeretné. „Gondolod, hogy
most meg tudnád ölelni a nagyit, és el tudnál köszönni tőle?” „Segítségre
van szükségem, hogy ezt odavigyem a kocsihoz. Gondolod, hogy oda tudod
vinni?” A trükk az, hogy a gyermek kezébe adjuk az irányítást – éppen úgy,
mint ahogyan sok vidámparki játéknak is van kis kormánya, amely
valójában nem irányítja a vonatot vagy más járművet, de elhiteti a kis
sofőrrel, hogy ő vezet. Még jobb, ha megelőzzük a problémákat azzal, hogy
a gyermek önuralmára apellálunk. Például, ha tudjuk, hogy ellenkezni fog,
ha azt mondjuk neki, ideje indulni, akkor előtte magunkhoz kell vonzanunk
a gyermeket, és elő kell csalogatnunk belőle a szándékot az indulásra. „Fel
tudod venni a cipődet, amikor indulunk?” Ezzel elismerjük, hogy ez nehéz
lehet a számára, de ha egyúttal megkérdezzük, mit gondol, meg tudja-e
tenni, azzal a mi oldalunkra állítjuk.
 Az idősebb gyermekekben úgy ébreszthetjük fel a jó szándékot, ha
megosztjuk velük a saját értékeinket, vagy megtaláljuk bennük a mi
értékeink csíráját. Például a szülő beszélhet a gyermeknek a saját céljairól a
frusztráció kezelésével kapcsolatban. „Mindig büszke vagyok magamra,
amikor úgy vagyok dühös, hogy azzal nem bántok meg senkit. Azt hiszem,
elég idős vagy ahhoz, hogy ezt te is megpróbáld. Mit gondolsz? Hajlandó
vagy ezen dolgozni?” Az olyan gyermekeknél, akik hajlamosak arra, hogy
elragadja őket a hév, talán szükség van egy ölelésre, mielőtt a gyermek
belefog egy olyan cselekvésbe, amelynek során problémákkal
szembesülhet. „Tudom, hogy amikor jól érzed magad, néha megfeledkezel
magadról, és nem állsz le, amikor valaki megkér rá. Számíthatok rá, hogy
most megpróbálod? Tudom, hogy szereted, amikor a többiek átjönnek
játszani, és azt szeretnéd, hogy ez minél tovább tartson.”
Nem állítjuk, hogy a jó szándék felébresztése automatikusan jó
viselkedést eredményez. Még a felnőttek esetében sem lesz a jó szándékból
minden esetben tett. De a gyermeknek el kell kezdenie valahol, és ha jó
irányt választ, az kezdetnek megfelel.
Azzal, hogy a jó szándékot biztatjuk, nem a saját akaratunkra, hanem a
gyermek akaratára irányítjuk a figyelmet. Ahelyett, hogy azt mondanánk
neki, hogy „Azt akarom, hogy te…”, „Neked kell…”, „Muszáj…”,
„Megmondtam előre…”, csikarjunk ki belőle egy „szándéknyilatkozatot”
vagy legalább egy helyeslő bólintást: „Számíthatok rád, hogy…”,
„Hajlandó lennél megpróbálni?”, „Gondolod, hogy sikerülne?”, „Készen
állsz arra, hogy…?”, „Gondolod, hogy most megbirkózol vele?”,
„Megpróbálsz emlékezni rá?”. Vannak persze olyan pillanatok, amikor az
akaratunkat rá kell kényszeríteni a gyermekre. Habár szükség lehet rá, ez
önmagában nem vezet el a gyermek jó szándékához. Mert ha úgy erőltetjük
rá az akaratunkat, hogy túl erőszakosak vagyunk, vagy olyankor, amikor
nem jó a kapcsolatunk vele, az mindig a várttal ellentétes hatást vált ki.
A jó szándék előmozdítása biztonságos és nagyon hatékony nevelési
módszer: a gyermeket belülről alakítja át. Ha valamit nem tudunk elérni a jó
szándék előcsalogatásával, azt valószínűleg máshogyan sem tudjuk elérni.
Lényeges, hogy elismerjük a gyermek pozitív szándékait ahelyett, hogy
azonosítanánk őt az impulzusaival, a cselekedeteivel vagy a kudarcaival. A
szülőnek, amennyire csak lehetséges, támogatónak és bátorítónak kell
lennie: „Tudom, hogy nem ezt akartad”, „Rendben van, meg tudod
csinálni”, „Örülök, hogy nem akartad, ez fontos.” Hacsak nem távolítjuk el
az elkerülhetetlen kudarcok fullánkját, a gyermek hajlamos lesz feladni. A
szándékokat gondosan kell ápolni ahhoz, hogy gyümölcsöt hozzanak.
Ha egyáltalán nem tudjuk előhívni a jó szándékot, akkor a gyermek vagy
nem elég érett, vagy a szülők nem elég meggyőzőek – vagy pedig gondok
vannak a kötődő kapcsolattal. Talán a gyermek hozzánk való kötődése le
van zárva – vagyis már védett ellene –, vagy pedig nem eléggé fejlett. Ha
képtelenek vagyunk előhívni a jó szándékot a gyermekből, akkor a
háttérben meghúzódó problémákra kell figyelnünk, és azok megoldásán kell
fáradoznunk. Ily módon még a rövid távú kudarcaink is szolgálhatják a
hosszú távú céljainkat. Ha a gyermek „rossz” viselkedésén lovagolunk,
amikor még a jó szándékot sem tudjuk előhívni belőle, akkor a dolgokat
rossz irányból közelítjük meg.
Hívjuk elő a vegyes érzelmeket ahelyett, hogy megpróbálnánk megállítani
az impulzív viselkedést
„Ne ütögess!”, „Ne szólj közbe!”, „Hagyd abba!”, „Hagyj békén!”, „Ne
viselkedj úgy, mint egy dedós!”, „Ne legyél pimasz!”, „Szedd össze
magad!”, „Ne hordd így fenn az orrod!”, „Ne idétlenkedj!”, „Ne nyaggasd a
húgodat!”, „Ne legyél ilyen undok!”. Ha véget akarunk vetni az impulzív
viselkedésnek, az olyan, mintha egy tehervonat elé állnánk, és azt
próbálnánk feltartóztatni. Amikor a gyermek viselkedését az ösztönei és az
érzelmei irányítják, nincs sok esélyünk arra, hogy megregulázhatjuk
konfrontációval és dühödt parancsolgatással.
A pszichológusok egy időben tabula rasának, üres táblának tekintették a
gyermek agyát, amely mentes a belső ösztönzőktől, amelyek arra
kényszerítenék, hogy így vagy úgy cselekedjék és viselkedjék. Ha ez lenne
a helyzet, viszonylag könnyű lenne a gyermek viselkedését irányítással
vagy büntetésekkel szabályozni és féken tartani. Habár sok szülő és
pedagógus még mindig ebben az illúzióban él és tevékenykedik, a modern
tudomány már teljesen másként gondolkodik. A neuropszichológusok, akik
az emberi agyat tanulmányozzák, a viselkedésnek egyre több ösztönös
gyökerét fedezik fel. A gyermek sok reakcióját ösztönök és olyan érzelmek
irányítják, amelyek spontán módon keletkeznek, és nem tudatos döntés
következményei. A legtöbb esetben a gyermekek (és más éretlen emberek
is) belső parancsoknak engedelmeskednek, ami a magatartásukat illeti. A
félelemmel teli gyermek az ösztöneire hallgat, hogy elkerülje a veszélyt. A
bizonytalan gyermek kényszert érez arra, hogy másokba kapaszkodjon. A
frusztráció gyakran arra készteti a gyermeket, hogy követelőzzön, sírjon,
támadjon. A szégyenkező gyermeknek azt diktálják a belülről érkező
parancsok, hogy rejtőzzön el, illetve titkolózzon. Az ellenálló gyermek
automatikusan ellentmond mindenkinek. Ha a gyermek impulzív, az
impulzusai uralkodnak rajta. Ebben az univerzumban rend van, csupán nem
olyan rend, amilyet mi szeretnénk látni. Az agy csak a munkáját végzi
akkor, amikor az ösztönöknek és érzelmeknek megfelelően mozgatja a
gyermeket.
A konfrontációnak igenis van alternatívája. Az önuralom kulcsa nem az
akaraterő, mint egykor hittük, hanem a vegyes érzelmek. Amikor az
ellentétes érzelmek keverednek, akkor a parancsok kioltják egymást, és
beültetik a gyermeket a vezetőülésbe. Egy új rend keletkezik, ahol a
viselkedés a szándékban gyökerezik, nem pedig az impulzusban. Az ilyen
viselkedés sokkal kevésbé kényszeres, és így sokkal könnyebben kezelhető.
A mi dolgunk az, hogy ezeket az ellentétes érzéseket és gondolatokat,
amelyek már léteznek a gyermekben, tudatossá tegyük. Emlékezzünk a
kilencedik fejezetre, ahol leírtam, hogy a latin temper szó első jelentése a
különböző elemek összekeverése – és nekünk pontosan ezt kell tennünk!
Ahelyett, hogy a viselkedést próbáljuk kezelni, megváltoztatni, hívjuk elő a
csillapító elemeket, hogy temperáljuk, vagyis mérsékeljük az impulzust,
amely bajba keveri a gyermeket.
Ha egy gyermek például teli van támadó érzésekkel, akkor
tudatosítanunk kell benne azokat az érzéseket, gondolatokat és
impulzusokat, amelyek konfliktusban állnak a támadással. Ezt a célt nem
érhetjük el konfrontációval. A konfrontáció a legjobb esetben is üres
engedelmességet eredményez, de akár védekezést is kiválthat. Nem
mozdítja elő, hogy a belső impulzuskontroll kifejlődjék. Moderáló elem
lehet a szeretet, a gondoskodás és a rémület érzése. A gyermek nyugtalan
lehet amiatt, hogy bántani fogják, vagy félhet, hogy bajba kerül. Ha a
gyermeket az ellenakarat impulzusai irányítják, tudatossá kell tennünk
benne a kötődés, a tetszeni és a megfelelni akarás erős érzelmeit. A trükk
az, hogy egyidejűleg tudatosítsuk a vegyes érzelmeket.
Amikor azt akarjuk elérni, hogy a gyermekben tudatosuljanak az
ellentétes érzések, akkor kívül kell maradnunk az incidensen, amelyben a
probléma előállt, de a kapcsolaton belül kell maradnunk, hogy át tudjuk
venni az irányítást. Csak akkor kísérelhetjük ezt meg, amikor az érzelmek
intenzitása valamelyest már lecsillapodott.
 Mindig bölcsebb a gyermeket először a moderáló, csillapító
impulzusokra emlékeztetni, mint a kontrollálatlan érzelmekre, amelyek
bajba sodorták. Ha a gyermek ismét barátságos, és szeretettel fordul felénk,
visszatérhetünk a frusztrációhoz, ami előzőleg jellemezte. „Olyan jól
érezzük most magunkat együtt. Emlékszem, ma reggel nem örültél ennyire
nekem. Valójában, nagyon mérges voltál rám. Igazán megkaptam tőled a
magamét.” Hagyni kell, hogy ezek a vegyes érzelmek megjelenhessenek.
„Hát nem vicces, hogy ilyen dühösek tudunk lenni valakire, akit
szeretünk?” Ugyanígy működik a dolog az ellenakarattal is. „Most, úgy
tűnik, könnyen megteszed, amit kérek tőled. Néhány órával ezelőtt úgy
érezted, hogy csak parancsolgatok.”
Ha a problémás viselkedést a csillapító, mérséklő elemek előhívásával
közelítjük meg, az nem árt a kötődésnek. Mi, szülők átvesszük a
kezdeményezést azzal, hogy „ezt” is, „azt” is meglátjuk a gyermekben.
Előhívjuk az ellentétes elemeket, és azt kommunikáljuk, hogy a gyermek
fogadja el, amit magában tapasztal. Az ilyen fegyelmezés közelebb hozza
hozzánk a gyermeket ahelyett, hogy eltaszítaná tőlünk.
Gyakran mondjuk a gyermekünknek, hogy hagyjon abba valamit –
mintha az olyan egyszerű lenne! Nem törölhetjük el egy mozdulattal a
gyermek viselkedési repertoárját, amely mélyen az ösztönökben és az
érzelmekben gyökerezik. Az impulzusok életünk végéig elkísérnek minket.
Hacsak nem válunk teljesen érzéketlenné, mindannyiunknak át kell
éreznünk a szégyennel, a bizonytalansággal, a féltékenységgel, a birtoklási
vággyal, a félelemmel, a frusztrációval, a bűntudattal, az ellenkezéssel, a
rémülettel és a dühvel kapcsolatos érzéseket. A természet válasza nem
valaminek a kitörlése a tudatból, hanem valaminek a hozzáadása a tudathoz:
vagyis az, ha tudatosítunk valamit, ami – ha szükséges – kordában tartja a
kérdéses impulzust.
Ha impulzív gyermekkel van dolgunk, próbáljuk előírni a kívánt
viselkedést ahelyett, hogy érett magatartást követelnénk tőle
Nem minden gyermek áll készen a fegyelem elősegítésének vagy
tanításának azokra a fejlettebb módjaira, amelyeket eddig megvizsgáltunk.
Például azok, akikben nem fejlődtek ki a vegyes érzelmek, képtelenek a
vegyes tapasztalásra – nem számít, hogy mi mennyire vagyunk ügyesek
vagy szorgalmasak.
Azokból a gyermekekből, akiknek gondjaik vannak az önuralommal,
hiányzik a képesség, hogy felismerjék a magatartásuk hatását vagy előre
lássák a következményeket. Nem tudnak előre gondolkodni, mielőtt
cselekednének, vagy megfontolni, hogy a tetteik milyen hatással lesznek
másokra. Nincs meg bennük az a képesség, hogy mások szempontjait a
sajátjaikkal egyidejűleg vegyék figyelembe. Az ilyen gyermekeket gyakran
tartják érzéketlennek, önzőnek, nem együttműködőnek, civilizálatlannak és
még szeretet nélkülinek is. Ám ha így tekintünk rájuk, csak feldühítjük
magunkat a viselkedésük miatt, és olyasmiket követelünk tőlük, amiket nem
tudnak teljesíteni. Azok a gyermekek, akik így gondolkodnak, még olyan,
egyszerű kéréseket sem tudnak teljesíteni, mint hogy legyél jó, ne
pimaszkodj, ne szólj közbe, legyél kedves, legyél igazságos, ne legyél
undok, legyél türelmes, ne hisztizz, próbálj alkalmazkodni – és még millió
más, hasonló parancsot sem, amiket olykor üvöltve osztogatunk. Nem
tehetjük a gyermekeinket érettebbé, mint amilyenek, nem számít, mennyit
mondogatjuk, hogy „nőjenek fel”. Ha lehetetlent várunk el tőlük, az
frusztrálni fogja őket, és ami még rosszabb, azt sugallja, hogy valami nincs
rendjén velük. A gyermekek nem tudnak feldolgozni ilyen szégyent
anélkül, hogy védekezővé válnának. Ha meg akarjuk őrizni a
kapcsolatunkat az érett viselkedésre még nem képes gyermekkel, nem
szabad irreális követeléseket és elvárásokat támasztanunk vele szemben.
Van más módja is annak, hogy egy éretlen gyermekkel hogyan bánjunk:
ahelyett, hogy azt követelnénk tőle, hogy spontán módon mutasson érett
viselkedést, írjuk elő neki a kívánt viselkedést. Ha a gyermek követi az
útmutatásainkat, attól még nem lesz érettebb, de képes lesz arra, hogy
közösségben – társas helyzetekben – megfelelően viselkedjen, amihez
egyébként még nem elég fejlett, és ezért nem áll készen rá.
A gyermek viselkedésének előírása azt jelenti, hogy utasításokat adunk
neki, mit és hogyan tegyen. Ha a gyermek nem képes spontán módon
boldogulni, akkor valakinek, akire hallgat, meg kell szerveznie és le kell
vezényelnie, vagyis meg kell koreografálnia a gyermek cselekedeteit és
tetteit. „Így kell megfogni a kisbabát”, „Hadd próbálja meg most Matthew
is”, „Ha meg akarod ölelni a nagyit, most van itt az ideje”, „A cicát így
simogatjuk”, „Most apu beszél”, „Ilyenkor halkan kell beszélni”.
A sikerhez azonban az kell, hogy a gyermek hallgasson a felnőttre. Ismét
az alapoknál kell kezdeni: először magunkhoz kell vonzani a gyermeket
ahhoz, hogy a kapcsolat segítségével tudjunk dolgozni. Ez nagyon hasonlít
ahhoz, mint amit az anyalúd csinál a kislibákkal: először összeszedi a
kislibákat, majd sorba állítja, és csak utána regulázza meg őket. Mihelyt a
gyermek követni kezd minket, átvehetjük a vezetést. Természetesen a
gyermek viselkedését csak annyira tudjuk előírni, amennyire kötődik
hozzánk. Ennek a kötődésnek nem kell túlságosan mélynek vagy
sebezhetőnek lennie, csak elég erősnek ahhoz, hogy előhívja az utánozó
ösztönöket.
A sikeres irányításhoz az útmutatásokat úgy kell megadnunk, hogy
azokat a gyermek követni tudja. Ha negatív instrukciókat adunk, az nem
működik, mivel azok nem mondják meg a gyermeknek, tulajdonképpen mit
is tegyen. A helyzet az, hogy ha valaki éretlen, és súlyosan megrekedt
ebben az állapotban, gyakran csak a pozitív – a cselekvésre felhívó –
parancsot érzékeli! A „ne” szót törli a tudatából, és ennek következtében
pont az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit szeretnénk. Figyelmen kívül
kell hagynunk azt a viselkedést, amely a gondot okozza, és arra a
cselekvésre kell fókuszálnunk, amit kívánatosnak tartunk. Még
hatékonyabb, ha modellezzük, milyen magatartást várunk el a gyermektől.
Akár egy rendező esetében, aki a színészeket irányítja, vagy a koreográfus
esetében, aki táncosokkal dolgozik, a végső eredmény először a felnőtt
elméjében születik meg.
Jó példa arra, hogyan írjuk elő a kívánt viselkedést, amikor a gyermeket
síelni tanítjuk – ráadásul ebben az esetben sokkal valószínűbb, hogy
ösztönös megérzéseink lesznek. Jól tudjuk, hogy egy kezdőnek hasztalanul
mondogatnánk, hogy „Találd meg az egyensúlyod!”, „Ne ess el!”,
„Lassíts!”, „Figyelj, hogyan síelsz!”, „Fordulj!” Ezek lennének az
eredményei a megfelelően előírt viselkedésnek, de a gyermekek nem tudják
megtenni, amit elvárunk tőlük, legalábbis addig nem, míg meg nem
tanulnak síelni. Ehelyett meg tudjuk mutatni neki, hogyan állítsa be a
síléceket, majd olyan utasításokat kell adnunk, amelyeket követni tud, úgy
mint: „Így tartsd a lécet!”, „Támaszkodj a jobb lábadra!”, „Érintsd össze a
térdeidet!” és így tovább. A végeredmény az egyensúly megtalálása, a
fékezés és a jól bevett kanyarok lesznek. Úgy tűnik, mintha a kezdő síelő
tudna síelni: valójában a gyermek csak követi az instrukciókat, amíg a
megfelelő mozgások bele nem ivódnak, majd a gyermek maga irányítja a
mozgását. A síeléssel ellentétben, az emberi interakcióban az érettség
eléréséig nem teszünk szert arra a képességre, hogy belülről – vagyis mi
magunk – generáljuk a megfelelő cselekedeteket és reakciókat.
Társas viselkedésnél nem szabad a gyermekek egymás közötti
kapcsolatára koncentrálnunk. Az irányításnak ebben a folyamatában a
gyermek csak követi a felnőttet. Az előírás nem azt a célt szolgálja, hogy a
gyermeknek társas képességeket tanítsunk – általában ez hiábavaló
tevékenység –, hanem arra, hogy a társas interakciót levezényeljük addig,
amíg az érettség és a valódi szocializáció ki nem alakul. Ezért nem a
gyermekek közötti kapcsolatra kell összpontosítanunk, hanem a felnőttek
utasításainak a követésére.
A következő történetet egy közeli barátom mesélte, aki a munkája során
tanárokat is felügyelt. Az eset második osztályban történt, egy olyan
tanítónál, aki híres volt arról, hogy milyen jól bánik a diákokkal. Egy
különleges odafigyelést igénylő tanuló engedélyt kért, hogy kimehessen a
mosdóba. Amikor visszatért az osztályba, elmondta, hogy ezúttal képes volt
egyedül is boldogulni. Észre sem vette, hogy a nadrágja és a kisgatyája még
mindig lent volt, a bokájánál. Ami ezután történt, az lenyűgöző volt. A
megszégyenítő kinevetés helyett, amit egy ilyen helyzetben várnánk, a
diákok mind a tanáruk felé fordultak. Ő biztatóan tapsolni kezdett, mire
valamennyi diák követte a példáját.
Az interakció csodálatosan civilizált volt és megdöbbentően emberi. A
másik ember sebezhetőségének az átérzése és megvédése érettséget és
különleges képességeket kíván. Ez az érettség és képesség a tanárban volt
meg, nem pedig a diákokban. Ebben az esetben, ami társas kompetenciának
tűnt, az valójában nem volt más, mint hogy a gyermekek követték az
útmutatást. A válasz nem a diákok egymás közötti kapcsolatában rejlett,
hanem az egyes diákoknak a tanárhoz fűződő kapcsolatában. Az éretlen
gyerekeket nem szabad magukra hagyni, hogy a saját eszközeikkel oldják
meg a társas interakciók során adódó különböző helyzeteket.
Sokféle magatartást elő lehet írni: az igazságosságot, a segítőkészséget,
az osztozást, az együttműködést, a beszélgetést, a gyengédséget, a
megfontolást. Ha rávesszük a gyermekeket, hogy viselkedjenek éretten, az
még nem teszi őket érettebbekké, viszont megvédi őket attól, hogy bajba
kerüljenek, ameddig az érés hátterében meghúzódó akadályokat el nem
tudjuk hárítani és el nem érik az érettséget. Ha az útmutatások előírásával
segítjük a gyermeket abban, hogy ne kerüljön bajba, az megvédi a
kapcsolatot, és mindkét irányba működik – előmozdítja a kötődését
hozzánk, és segít minket hozzá kötődni.
Ha a gyermeket nem tudjuk, próbáljuk megváltoztatni a világát
Minél kevésbé szorul egy gyermek fegyelmezésre, annál hatékonyabb
lesz mindegyik módszer, bármelyiket válasszuk is. Ez fordítva is igaz:
minél inkább fegyelmezésre szorul egy gyermek, annál kevésbé lesznek
hatékonyak az általában használatos fegyelmezési technikák.
A gyermeket az teszi nehezen fegyelmezhetővé, ha hiányoznak belőle
azok a tényezők, amelyek a természetes viselkedésszabályozáshoz
szükségesek. Nehéz fegyelmezni egy olyan gyereket, akit nem lehet
könnyen rávenni arra, hogy fontolja meg azokat a gondolatokat és
érzéseket, amelyek ellenőrzés alatt tartanák a zavaró impulzusokat, akiből
nem lehet előhívni a jó szándékot, aki nem képes átérezni egy cselekedet
hiábavalóságát, és akit nem motivál az, hogy a felnőttek kedvéért jó legyen.
Nagy a kísértés, hogy az ilyen gyermekkel még keményebb kézzel bánjunk.
Sajnos a még több kényszer általában visszafelé sül el, ugyanazokból az
okokból, amiért a gyermeket nehezebb fegyelmezni: az erőszak ellenkezést
vált ki, a büntetések visszavágást, a kiabálás oda nem figyelést, a szankciók
agressziót szülnek, az izoláció pedig érzelmi eltávolodáshoz vezet. Amikor
a fegyelmezés szokásos módszerei nem működnek, nem az a megfelelő
válasz, hogy keményebben fegyelmezünk, hanem az, hogy másképpen
fegyelmezünk.
Mivel a kényszerítő technikák végül is önmaguk ellen dolgoznak, nézzük
meg az utolsó, de nem kevésbé fontos eszközt a természetes fegyelmező
technikák tárházában: a gyermek környezetének a rendbe tételét. Ekkor
nem az a szándék vezet minket, hogy a „rossz” viselkedést „kiirtsuk”,
hanem hogy megváltoztassuk azokat a tapasztalatokat, amelyek előidézik
ezt a viselkedést. Ahelyett, hogy ilyen esetben a gyermeket akarnánk
megváltoztatni, sokkal gyümölcsözőbb lenne – amennyiben megtehetjük –,
ha megváltoztatnánk a problémás viselkedést kiváltó körülményeket, illetve
környezetet.
A fegyelmezés ilyen megközelítése három dolgot követel a szülőtől: 1.
hogy átérezze a többi fegyelmezési módszer hiábavalóságát, és hogy
elengedje, ami nem működik, 2. hogy meglássa a gyermek környezetében
azokat a tényezőket, amelyek kiváltják a problémás viselkedést, és 3. hogy
képes legyen ezeknek a kedvezőtlen tényezőknek a megváltoztatására vagy
kontrollálására. Igazán alkalmazkodó szülőnek kell lennünk ahhoz, hogy
átérezzük, teljesen hiábavaló a viselkedésen „lovagolnunk”, és feladjuk a
küzdelmet az ellen, amit nem tudunk megváltoztatni: ebben az esetben a
gyermek impulzív viselkedését. A szülőnek bölcsnek kell lennie ahhoz,
hogy arra fókuszáljon, amire a gyermek reagál: a körülményekre és a
helyzetekre, amelyek körülveszik. Más szavakkal megfogalmazva: a
szülőnek először le kell mondania arról, hogy megváltoztassa a gyermeket.
Az éleslátás, illetve a belátás kulcsfontosságú. Túl kell lépnünk a
problémás magatartáson, hogy lássuk, mire reagál a gyermek. Az, ahogyan
a problémát látjuk, végül is meghatározza, mit teszünk vele kapcsolatban.
Ha azt látjuk, hogy a gyermek akaratos, hajlamosak vagyunk kizárólag
annak a viselkedésnek a kijavítására összpontosítani, amelyet nem
szívelünk és amit sérelmezünk. Ha ehelyett azt látnánk, hogy a gyermeket
egyszerűen elragadták az impulzusai, inkább azt a helyzetet változtatnánk
meg, ami kiváltja ezeket az impulzusokat. Ha csak azt látjuk, hogy a
gyermek hisztizik vagy megüt valakit, valószínűleg az agresszióra fogunk
fókuszálni. Ha viszont felismernénk, hogy a gyermek nem tudja kezelni a
megélt frusztrációt, akkor azokat a körülményeket próbálnánk
megváltoztatni, amelyek frusztrálják. Ha azt látjuk, hogy a gyermek fittyet
hány arra a kérésünkre, hogy maradjon a szobájában lefekvés után, ezt
kezelhetjük úgy, mint engedetlenséget. Ha azonban rájönnénk, hogy a
gyermek így reagál az egyedüllétre vagy a sötétségre, mindent megtennénk,
hogy kevésbé féljen. Ha azt látjuk, hogy a gyermek ellenáll annak, hogy azt
tegye, amit mondanak nekik, akkor szeretnénk gyökerestől kiirtani az
engedetlenséget. De ha ehelyett azt látnánk, hogy a gyermek ellenakaratát a
rá nehezedő nyomás váltja ki, csökkentenénk a nyomást.
Konfrontálódhatunk a gyermekkel a „rossz” modora miatt, ha csak azt
látjuk, hogy udvariatlan egy felnőttel, és nem hajlandó kommunikálni, ha
azonban belátnánk, hogy csak a gyermek félénksége gátolja meg az
interakciót az általa nem ismert emberekkel, mindent megtennénk, hogy
felszabadultabbnak érezze magát. Ha hazugnak látjuk a gyermeket, akkor
elítélő és szigorú módon szembesíthetjük a hazugságaival, de ha elég
bölcsek lennénk, hogy lássuk, hogy csak azért nem mond igazat, mert túl
bizonytalan a szeretetünkben ahhoz, hogy megkockáztassa a haragunkat
vagy a csalódottságunkat, akkor minden tőlünk telhetőt megtennénk, hogy
visszaállítsuk az abszolút biztonságba vetett hitét. „Egyedül kinek van joga
ahhoz, hogy hazugsággal találja meg a valóságból kivezető utat? – írta
Friedrich Nietzsche. – Annak, aki szenved tőle.”
Mindezekben a helyzetekben csak annyira lehet hatékony a
közbelépésünk, amennyire mély és okos a meglátásunk. De amikor a
gyermek környezete hatással van a magatartására, és a viselkedését sem ő,
sem pedig mi nem tudjuk kontrollálni, akkor az egyetlen értelmes dolog,
amit tehetünk, hogy a viselkedése helyett az azt kiváltó dolgokra
fókuszálunk.
Ám ha folyton megváltoztatjuk a gyermek helyzetét, hogy csökkentsük a
nyomást és a frusztrációt, azzal vajon nem ártunk az
alkalmazkodóképességének? Nem segítjük elő a tőlünk való egészségtelen
függést? Ezek nagyon is valós veszélyek. A praxisomban sok érzékeny és
gondoskodó szülővel találkozom, akik tudtukon kívül gátolják a gyermek
adaptációját azzal, hogy túlzásba viszik ennek a módszernek az
alkalmazását. Soha nem szabad ezt a módszert más fegyelmező eszközök,
például a hiábavalóság érzésének a kizárásával alkalmazni, amikor olyan
dolgokról van szó, amiket nem lehet vagy nem kellene megváltoztatni.
Amikor csak lehetséges, mindig segítsünk a gyermeknek, hogy a
frusztrációtól elmozduljon a hiábavalóság érzése felé, hogy átélje a vegyes
érzelmeket, illetve csalogassuk elő belőle a jó szándékot. Ha képesek
vagyunk pozitív változást előidézni a gyermekben, akkor nem kell
megváltoztatnunk a világát.
Röviden visszatérünk a struktúrák témájához, amelyet az előző
fejezetben érintettem. A struktúrák és a rutin használata hatékony és
erőteljes módja annak, hogy rendet teremtsünk a gyermek világában és
ebből következően a gyermek magatartásában. Minél kevésbé fogékony a
gyermek az egyéb módszerekre, annál jobban kell ezt ellensúlyoznunk a
gyermek életének a strukturálásával. A strukturálás megjósolhatóan alakítja
a gyermek világát, mert ráveszi néhány szertartásra és rutinra. A kultúrának
ez volt az egyik hagyományos funkciója, de mivel a szokások és a tradíciók
fokozatosan eltűnnek, az élet egyre kevésbé strukturált, egyre kaotikusabb.
Ilyen légkörben a gyermekek, akik még éretlenek, gyökértelenné válnak. A
szülők azzal reagálnak erre, hogy még inkább előírnak és kényszerítenek.
Ezek kombinációja katasztrofális lehet.
Struktúrákat kell létrehozni az étkezéseknél és a lefekvésnél, az
elválásnál és a találkozásnál, a tisztálkodásban és a rendrakásban, a családi
összejöveteleknél, a gyakorlásnál és a házi feladatnál, a kialakuló, a
gyermek által irányított, vagyis önálló játéknál és a kreatív magánynál. A jó
struktúrák nem hívják fel magukra vagy a háttérben meghúzódó tervünkre a
figyelmet, és minimálisra csökkentik a parancsolgatás vagy a korrekció
szükségességét. A jó struktúrák nemcsak korlátoznak, hanem kreatívak is.
Például nagyon fontos, hogy megszokott helyen és időben olvassunk a
gyermeknek. Ennek a struktúrának az elsődleges célja az, hogy lehetőséget
teremtsen a közelségre és a kapcsolatra, arra, hogy kettesben legyünk a
gyerekkel, és kényszer alkalmazása nélkül vezessük be őt az irodalomba.
Minél jobban megrekedt a gyermek a fejlődésben, annál fontosabbak a
struktúrák. Biztosítják az ismerősséget, amire ezek a gyermekek ösztönösen
vágyakoznak. Jó szokásokat hoznak létre. És ami a legfontosabb, a
struktúrák mellett a felnőtteknek ritkábban kell parancsolgatni és korrigálni,
vagyis megelőzhetők a szükségtelen konfliktusok.
Ebben a fejezetben kerültük azokat a módszereket, amelyek eltaszítanák
tőlünk a gyermeket. A régi időkben a szülők talán megúszhatták anélkül,
hogy ilyen technikákat kellett volna alkalmazniuk, de csak azért, mert nem
kellett félniük a versengő kötődésektől, amelyekkel a mai szülők
szembekerülnek. Akkoriban nem létezett kortárs-orientáció, ami
kiszakította volna a gyermeket a családi körből. Ma nincs más értelmes
választásunk, csak az olyan fegyelmezés, amely megőrzi a gyermekhez
fűződő kapcsolatunkat, és elősegíti az érési folyamatot. Az érettséget – ami
a fegyelmezési problémák végső megoldása – nem lehet egyik napról a
másikra elérni, de a türelmünk bőségesen megtérül. Nekünk, szülőknek
rövid távon is épp elég sok mindennel kell megküzdenünk a gyermekeink
provokálása nélkül is.
 ÖTÖDIK RÉSZ

A KORTÁRS-ORIENTÁCIÓ
MEGAKADÁLYOZÁSA
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Ne udvaroljunk a vetélytársaknak!
Véget kell vetnünk annak, hogy a gyermekeink kortársait olyan helyzetbe
hozzuk, hogy helyettesíteni tudjanak minket, szülőket – de közben
természetesen észben kell tartanunk, hogy nem a gyermekeink kortársai az
ellenségeink, hanem a kortárs-orientáció.
A kortárs-orientáció megtévesztett minket, valahogyan úgy, ahogyan az
ókorban a trójaiakat a faló. Mivel a trójaiak azt hitték a hatalmas, fából
készült lóról, hogy az istenek ajándéka, bevitték a városuk falai közé, és
ezzel előkészítették a terepet a pusztulásukhoz. A mai szülők és
pedagógusok hasonlóképpen rózsaszín szemüvegen át látják a korai és nagy
mértékű kortárs-orientációt. Még bátorítjuk is, mert nem tudjuk, milyen
kockázatokkal jár, ha a kortárs-interakciók felnőttek vezetése vagy
befolyása nélkül mennek végbe. Nem tudjuk megkülönböztetni a felnőttek
tudatos és jóindulatú felügyelete és irányítása mellett létrejött
kortárskapcsolatokat azoktól a kapcsolatoktól, amelyek kötődési űrben
jönnek létre. A tudtunkon kívül bátorítjuk a kortárs-orientációt, amely aztán
szabotálja a gyermekeink hozzánk való kötődését. Ha a trójaiak láthatták
volna, hogy a hatalmas szerkezetben az ellenségeik bújnak meg, akkor nem
szedhették volna rá őket. Ez a mi problémánk is. A kortárs-orientáció trójai
falovát ajándéknak tekintjük, és nem vesszük észre, hogy valójában komoly
fenyegetést jelent.
Érthető, hogy nem láttuk előre a káros hatásokat, mivel a korai
gyümölcsök vonzók és csábítók. Első pillantásra a kortársorientált
gyermekek függetlenebbnek tűnnek, akik nem csüngnek a szüleiken, jobban
taníthatók, szocializálhatók és fejlettebbek. Nem csoda, hogy
megtévesztettek minket, mivel fogalmunk sincs a kortárs-orientációban
rejlő mechanizmusokról és a hosszú távú következményekről. Akkor
viszont hogyan kerüljük el a csapdát?
Ne hagyjuk, hogy a kortárs-orientáció első
gyümölcsei megtévesszenek!
 Sok felnőtt számára az, hogy a gyermekek együtt vannak és
szórakoztatják egymást, emancipációnak tűnik. A kortársak szemlátomást a
legjobb bébiszitterek. Mivel a szülők a gyermeknevelésben már nem
támaszkodhatnak a nagyszülőkre, a több generációs családra és a szűkebb
közösségre, a kortársak isteni ajándéknak tűnhetnek, akik kis szusszanást
biztosítanak a fáradt, kimerült szülőknek és pedagógusoknak. Melyikünk
nem érzett már hálát, amikor a gyermekünket az egyik barátja meghívta
magához, mi pedig pihenhettünk egy kicsit a hétvégén vagy elvégezhettük a
halaszthatatlan munkánkat? A gyermekek elégedettnek tűntek, és a mi
vállunkról is lekerült a teher. Nem is sejtjük, hogy ezek az élmények
mennyivel több időt, energiát, pénzt és plusz erőfeszítést fognak majd
követelni tőlünk, szülőktől a későbbi években, ha a kortárs-orientáció
meggyökeresedik.
A felnőttorientált gyermekekhez képest a kortársorientált gyermekek
kevésbé tűnnek követelődzőnek, és érettebbnek látszanak. A
kortársorientált gyermekek nem várják el tőlünk, hogy velük együtt
csináljunk dolgokat, hogy részt vegyünk az életükben, hogy meghallgassuk
az aggodalmaikat, hogy segítsünk nekik megoldani a problémáikat. Mivel a
mi társadalmunk igen nagyra értékeli a függetlenséget – a sajátunkat és a
gyermekeinkét –, a kortárs-orientáció jó dolognak tűnik. Megfeledkezünk
róla, hogy a felnövekedéshez idő kell. A mi posztindusztriális kultúránkban
túlságosan sürgetünk mindent. Talán nem tévesztenének meg a hamis
benyomások, ha nem várnánk olyan türelmetlenül, mikor nőnek fel végre a
gyermekeink.
Ezek a gyerekek csak azért képesek korábban elengedni minket, mert
egymásba kapaszkodnak. Hosszú távon valószínű, hogy megrekednek a
pszichés éretlenségben, kevésbé lesznek képesek önállóan gondolkodni,
önálló döntéseket hozni, megtalálni a saját céljaikat és a saját
személyiségüket.
Az is megnyugtathat és elégedettséget válthat ki belőlünk, hogy úgy
tűnik – legalábbis kezdetben –, hogy a kortársorientált gyermekek jobban
iskolázhatók. Ennek a téves benyomásnak az áráról, vagyis a taníthatóság
elveszítéséről már írtam a tizenharmadik fejezetben. A kortárs-orientált
gyermekek átmenetileg jobban szeretnek iskolába járni, ami azoknak a
hatásoknak köszönhető, amelyeket a szeparáció gyakorol a tanulásra. Az
iskola a szülőorientált gyermekeket viszont elválasztja azoktól a
felnőttektől, akikhez kötődnek. Az ilyen gyermek az elválás miatt erősen
szorong, és az iskolában bizonytalanná válik, mert tájékozódási zavarban
szenved. Sokan vagyunk, akik vissza tudunk emlékezni az első, iskolában
töltött napjainkra – arra, hogy összeszorult a gyomrunk, hogy milyen
elveszettnek és zavartnak éreztünk magunkat, és kétségbeesetten kerestünk
valami ismerőst. A fiatal gyermekek számára ez a tájékozódási zavar
gyakran elviselhetetlen, ami fokozza a szorongásukat, és emiatt nehezebben
tanulnak. Az aggódás lebutít minket, és csökkenti a funkcionális IQ-nkat.
Ha rémültek vagyunk, nem tudunk annyira figyelni és összpontosítani. Az
aggodalom miatt nehezebben értelmezzük mások viselkedését és követjük
az utasításokat. Egy gyermek egyszerűen nem képes jól tanulni, ha
elveszettnek és ijedtnek érzi magát.
Azok a gyermekek, aki már kortársorientáltak, amikor óvodába, illetve
iskolába mennek, nem kerülnek ilyen dilemmába. Az első tanítási napokban
egy kortársorientált gyermek okosabbnak, magabiztosabbnak tűnik, és azt a
benyomást kelti, hogy jobban tud profitálni az iskolai tapasztalatokból.
Ezzel szemben a szülőorientált gyermek, akit lebénít az elválás fájdalma,
kevésbé tűnik ügyesnek és tehetségesnek – legalábbis addig, amíg jó
kapcsolatot nem alakít ki a tanárral, és nem kötődik hozzá. A
kortársorientált gyermekek vannak előnyben az olyan helyzetekben, ahol
kevés a felnőtt és sok a kortárs. Mivel sok kortárs van, és könnyű
észrevenni őket, a gyermek nem érzi elveszettnek magát, és nincs híján az
utasításoknak, a példáknak, amelyeket követhet. Így rövid távon a kortárs-
orientáció váratlan szerencsének tűnik. Kétségtelen, hogy ez a dinamika az
alapja azoknak a kutatási eredményeknek, amelyek a korai oktatás előnyeit
hangoztatják.
Hosszú távon természetesen a kevesebb szorongás és enyhébb
tájékozódási zavar tanulásra gyakorolt pozitív hatásait fokozatosan kioltják
a kortárs-orientáció negatív hatásai. Ebből következnek az olyan kutatási
eredmények és bizonyítékok, amelyek szerint a korai oktatás előnyei
később nem fenntarthatók.48 A kortársorientált gyermekek azért mennek
iskolába, hogy a barátaikkal legyenek, és nem azért, hogy tanuljanak. Ha
ezek a barátok szintén nem tanulnak, a tanulmányi eredmények romlani
kezdenek. Amikor a gyermekek azért mennek iskolába, hogy egymással
legyenek, épp csak annyit fognak tanulni, mint a többiek, nehogy
kilógjanak a sorból. Másképpen fogalmazva: a tanulás lényegtelen
számukra, és még teher is lehet a kortárskapcsolatok szempontjából.
 A szorongás is visszatér, hogy kísértse a kortársorientált gyermekeket.
Mivel a kortárskötődések eredendően bizonytalanok, a szorongás gyakran
krónikus állapottá válik. A kortársorientált gyermekek a legnyugtalanabbak
közé tartoznak, folyamatosan izgalmi állapotban vannak, és krónikusan
rémültek. Amikor kortársorientált gyermekek csoportja közelében van az
ember, szinte érezni lehet a levegőben a feszültséget. Mivel érzéketlenek a
szorongás sebezhető érzésével szemben, a kortársorientált gyermekek
annak csak a tüneteit érzik: az izgalmat és a nyugtalanságot. Akár tudatosul
bennük, akár nem, a rémület miatt képtelenek tanulni. A kortárs-orientáció
kezdetben talán elősegíti a jó teljesítményt, végül azonban szabotálja a
tanulmányi előmenetelt. Minél jobban kötődik egy gyermek a kortársaihoz,
annál nagyobb lesz a szakadék az intelligenciája és az eredményei között.
Az az állapot, amely kezdetben előnyhöz juttatja, végül csapdába ejti ezeket
a gyerekeket.
Érdekes módon a nagynevű egyetemek újabban az otthon oktatott
gyermekeket részesítik előnyben a jelentkezők közül.49 Jon Reider, a
kaliforniai Stanford Egyetem munkatársa szerint azért kedvelik őket, mert
„akik otthon tanulnak, olyan értékes képességekkel rendelkeznek, mint a
motiváció, a kíváncsiság, a tanulással kapcsolatos felelősségérzet,
amelyeket viszont a középiskolák nem igazán nevelnek bele a
gyermekekbe.”50 Más szavakkal fogalmazva: a korai oktatásban részt vevő
gyermekek – mint például az óvodások – talán kezdeti előnyhöz jutnak, de
végül az otthon oktatott gyermekek győzedelmeskednek, mivel az oktatási
rendszerünkben elhanyagoltuk a kötődés kulcsfontosságú szerepét.
A korai oktatás nem az első számú probléma, és az otthoni oktatás nem a
végső válasz. A kulcstényező a kötődés dinamikája. Ha olyan
tapasztalatoknak tesszük ki a gyermeket, amelyek függővé teszik a
kortársaitól, az nem működik. A gyermekek iskolai oktatását a felnőttekhez
való kötődéssel kell megalapozni.
A félénkség nem olyan nagy probléma, mint
hisszük
Általában úgy véljük, hogy a félénkség negatív tulajdonság, és azt
akarjuk, hogy a gyermek legyőzze. Ám fejlődési szempontból ez a
látszólagos hátrány hasznos szerepet tölthet be. A félénkség olyan kötődési
erő, amelynek az a szerepe, hogy a gyermeket társadalmilag elzárja, és
akadályozza a saját biztonságos körein kívüli interakciókat, érintkezéseket.
 A félénk gyermek szégyenlős olyan emberekkel szemben, akikhez nem
kötődik. Természetes, hogy a felnőttorientált gyermekek gyakran
társadalmilag naivak és ügyetlenek a kortársaik körében, legalábbis az
alsóbb osztályokban. Ezzel szemben a kortársorientált gyermekek
társadalmilag sikeresnek tűnnek. Ez az erősségük. Tudniuk kell, mi a laza
és mi nem, hogy mit viseljenek és hogyan beszéljenek – intelligenciájuk
nagy részét az foglalja le, hogy egymás útmutatásait, példáját követve,
milyenek legyenek és hogyan viselkedjenek.
A kortársorientált gyermekek jobb szocializációs képessége nagyrészt a
félénkség elvesztésének az eredménye. Amikor a kortársak helyettesítik a
szülőket, a félénkség a visszájára fordul. A gyermek a felnőttekkel szemben
szégyenlőssé válik, de a kortársak társaságában magabiztos. Látjuk, hogy a
gyermek a kortársai között előbújik a csigaházából, megered a nyelve, és
magabiztosabban adja elő magát. A személyiségbeli változás lenyűgöző, mi
pedig hajlamosak vagyunk a kortárs-interakciónak betudni a sikert. Azt
mondjuk magunknak, hogy ilyen előnyös változás oka bizonyára nem lehet
valami problematikus dolog! Ám az igazi társadalmi integráció és a valódi
társadalmi képességek – a másokról való gondoskodás és a számunkra
ismeretlen emberek érzéseinek figyelembevétele – hosszú távon nem
jellemzők a kortársorientált gyermekekre.
A felnőttorientált gyermekek sokkal lassabban veszítik el a félénkségüket
más gyermekek körében. Ami végül csillapítja ezt a félénkséget, az nem a
kortárs-orientáció, hanem a pszichés érettség, ami magában foglalja az erős
öntudatot és a vegyes érzelmeket. A félénkség elleni legjobb módszer az, ha
elősegítjük a gyermekek szeretetteljes, meleg kapcsolatait azokkal a
felnőttekkel, akik törődnek velük és tanítják őket. Ha a kötődést tartjuk
szem előtt, nem a félénkség miatt kell aggódnunk, hanem inkább annak
hiánya miatt – amit manapság sok gyermek esetében tapasztalhatunk.
A bölcsődei stressz a kötődés hiányában
A manapság divatos bölcsődék jól szemléltetik, hogy – akaratlanul –
hogyan udvarolunk a vertélytársainknak. Manapság világszerte gyermekek
milliói töltik a nap nagy részét az otthonuktól távol. A közelmúltban készült
egyik statisztika szerint az Egyesült Államokban a dolgozó anyák többsége
a gyermek első születésnapja előtt visszatér a munkába.51 A bölcsőde –
különösen annak amerikai változata – kockázatos vállalkozás. A gyermekek
stresszesnek találják, ahogyan ezt a legutóbbi tanulmányok kimutatták. A
stresszhormonnak, a kortizolnak a szintje magasabb a bölcsődés
gyermekekben, mint azoknál, akiket otthon nevelnek.52 A bölcsőde annál
nagyobb stresszt vált ki, minél félénkebb a gyermek. Ahogyan azt már
láttuk, a félénkség az érzelmi kapcsolat hiányát jelzi. Egy gyermek nem
félénk, ha jól érzi magát a gondozójával. Ám barátságos, meleg kapcsolat
nélkül kettős stresszel kell szembenéznie: a szülőtől való elválással és azzal,
hogy olyan emberek kezébe kerül, akik ellen a természetes ösztöne
tiltakozik.
A kutatások azt is kimutatták, hogy minél több időt töltenek egymással
az óvodások, annál jobban befolyásolják őket a kortársaik.53 Ezt a befolyást
már néhány hónap leforgása alatt érzékelni lehet. A fiúk sokkal
hajlamosabbak arra, hogy kortársorientáltakká váljanak, mint a lányok, és
ez az eredmény egybevág azzal a megfigyeléssel, hogy a fiúk kapcsolata a
szüleikkel gyakran kevésbé fejlett, illetve mély. Ezért hajlamosabbak arra,
hogy a szüleiket a kortársaikkal helyettesítsék. A legjelentősebb kutatási
eredmény az, hogy minél inkább azonosítják magukat a fiúk a
kortársaikkal, annál jobban ellenállnak az értük felelős felnőttekkel való
kapcsolatnak.
A bölcsődékben és óvodákban nemcsak a kortárs-orientáció magvait
hintik el: már a gyümölcsei is beérnek az ötödik születésnap körül. A
témában végzett egyik legnagyobb kutatás több mint ezer gyermeket
követett a születésüktől óvodáskorukig.54 Minél több időt töltött egy
gyermek különböző, gyermekfelügyeletet ellátó intézményekben, annál
nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy agresszív és engedetlen lett, akár
otthon, akár a bölcsődében vagy az óvodában. Ahogyan azt az előző
fejezetekben láttuk, az agresszió és az engedetlenség a kortárs-orientáció
hozadékai.
Minél többet voltak ezek a gyermekek a bölcsődében vagy az óvodában,
annál többször fejezték ki az ellenakaratukat, ami abban jelentkezett, hogy
veszekedtek, trükköztek, feleseltek a gondozóikkal, és nem követték az
utasításokat. Megnövekedett frusztrációjuk hisztériában, verekedésben,
másokkal való kegyetlenkedésben és a saját dolgaik tönkretételében
nyilvánult meg. Ezeknek a gyermekeknek a kötődési magatartása is sokkal
kétségbeesettebb volt: dicsekedtek, hencegtek, be nem állt a szájuk, és
magukra akarták vonni a figyelmet – ahogyan az várható, ha a kötődések
nem működnek.
A kortárs-orientáció nem az egyetlen oka a hibás kötődéseknek, de a
gyermekeink világában a legfontosabb oka. Ha a kötődés lencséjén
keresztül nézzük, a fent említett három, különböző irányú kutatás
eredményei nem is lehetnének egyértelműbbek, amikor arra a kockázatra
mutatnak rá, hogy a gyermekeink kortársorientálttá válhatnak a
bölcsődéinkben és az óvodáinkban. A legkézenfekvőbb megoldás az lenne,
ha otthon tartanánk őket, különösen a legfélénkebbeket és a
legsebezhetőbbeket, amíg elég érettek nem lesznek ahhoz, hogy kezeljék a
szüleiktől való elválás okozta stresszt. Ezekre a kutatási eredményekre
hivatkozva sok szakértő, köztük Stanley Greenspan55 és Eleanor Maccoby56
is azt javasolja a szülőknek, hacsak módjuk van rá, tartsák otthon a
gyermekeiket. Noha a kutatási eredmények fényében kétségkívül
észszerűnek tűnik, amit tanácsolnak, figyelmen kívül hagyják a lényeget. A
gyermekeknek nem szükséges otthon lenniük, de egészen biztosan otthon
kell érezniük magukat azokkal, akik felelősséget vállalnak értük. Az otthon
a kötődéseken múlik, és a kötődés olyasmi, amit ki tudunk alakítani. A
bölcsődékben nem kell rokonoknak dolgozniuk, de a kapcsolat, amelyet az
ott dolgozók a gyermekekkel kialakítanak, egyértelműen döntő fontosságú.
A gyermek félénksége bizonyos helyzetekben annak a jele, hogy még
nincs jelen az a kontextus, amelyben a gyermek készen áll arra, hogy
gondoskodjanak róla. Úgy alakíthatjuk ki ezt a kontextust, ha kapcsolatot
teremtünk vele. Még a saját unokáimmal is igaznak találtam ezt a tételt. Az
első feladatom az, hogy magamhoz vonzzam őket. Mihelyt ez megtörtént,
eltűnik a félénkségük, és fogékonnyá válnak a közeledésemre.
A bölcsődének és az óvodának nem kell kockázatosnak lennie, de ahhoz,
hogy csökkenteni tudjuk a kockázatok lehetőségét, szem előtt kell tartanunk
a kötődést. Az ott dolgozó felnőtteknek hajlandónak kell lenniük arra, hogy
kialakítsák a kapcsolat kontextusát a gyermekeinkkel. Szülőként is tudunk
tenni ennek érdekében azzal, hogy megválasztjuk a helyet, ahová a
gyermekeinket beadjuk, illetve azzal, hogy elősegítjük a kapcsolatot a
gyermekeink és a rájuk vigyázó felnőttek között, amikor ez csak lehetséges.
Igen, az egyik megoldás a gyermekek otthon tartása lehet addig, amíg
képesek lesznek érzelmileg hozzánk kapcsolódni akkor is, amikor fizikailag
távol vannak tőlünk – vagy amíg elég érettek nem lesznek ahhoz, hogy
önállóan is működjenek, távol a kötődésektől. A másik megoldás számukra
az, ha a gondozókhoz és a pedagógusokhoz kötődnek. Ez megvédi a
gyermekünket (és a róluk gondoskodó felnőtteket) a stressztől, minket
pedig megóv attól, hogy idő előtt lecseréljenek minket. A következő
fejezetből az is kiderül, hogyan tudjuk ezt elérni.
 Az, hogy a gyerek összefér-e másokkal, nem a
kortársérintkezés függvénye
„Amikor a fiam hároméves volt, úgy éreztem, nagyon fontos, hogy olyan
csoportokba írassam be, ahol más gyermekekkel lehet együtt – emlékszik
vissza egy apa. – Minél kevésbé volt képes barátkozni, annál hevesebben
bátorítottam a más gyermekekkel való érintkezését olyan helyzetek
kialakításával, amelyekben a kortársaival játszhatott és kapcsolatokat tudott
kiépíteni velük.” Sok szülő érez hasonlóan erős késztetést, hogy minél
korábban vezesse be a gyermekét a kortársak világába. Még azokra a
szülőkre is hatalmas nyomás nehezedik a család, a barátok vagy a szakértők
részéről, hogy engedjék el gyermeküket a „szoknya mellől”, akiknek az
ösztönei azt súgják, hogy még egy kicsit maguknál tartsák, mielőtt a
kortársak befolyásának kitennék őt.
Szinte kivétel nélkül mindenki hisz abban, hogy a gyermekeket korán ki
kell tenni a kortárs-interakciónak, hogy megtanuljanak kijönni egymással és
beilleszkedni a közösségbe. Sok szülő keres játszócsoportokat a kisgyerekei
számára. Mire a gyermekeink óvodások lesznek, gyakran a
szenvedélyünkké válik, hogy kortárskapcsolatokat keressünk számukra.
„Mindennél fontosabb, hogy a gyerek megtanuljon barátkozni.
Elengedhetetlen, hogy ezt megtanulja, mielőtt iskolába megy”, hallom sok,
óvodáskorú gyermeket nevelő szülőtől. „Szülőként rá kell kényszerítenünk
a gyermekünket, hogy szocializálódjon – jelentette ki egy négyéves apja. –
Az óvoda nélkül a fiunk nem érintkezne eleget más gyermekekkel ahhoz,
hogy megtanulja, hogyan jöjjön ki az emberekkel.” Egy kisgyermekekkel
foglalkozó pedagógus azt tudatta velem, hogy „az iskola előtti oktatás
feladata az, hogy segítsen a gyermekeknek elsajátítani a szociális
képességeket. Ha a gyermekeknek nincsenek barátaik, mire óvodába
mennek, később mindenféle gondjaik lehetnek, nemcsak társadalmilag, de
az önértékelésükkel és a tanulással kapcsolatban is.” Minél kevésbé jön ki
egy gyermek a társaival, és minél kevésbé tud beilleszkedni, a felnőttek
annál inkább a kortárs-interakcióban látják a megoldást a problémára. A mi
társadalmunkban gyakran maguk a szülők és a pedagógusok tesznek meg
mindent, hogy lehetővé tegyék a gyermekeiknek és a diákjaiknak, hogy
egymással érintkezzenek.
A felnőttek úgy vélik, hogy ha a gyermekek egymással érintkeznek, az
szocializációhoz vezet: vagyis a gyermek ennek révén megtanulja, hogyan
viszonyuljon megfelelően és érett módon a többi emberhez. Bármennyire is
népszerű azonban ez a feltételezés, semmiféle bizonyíték nem támasztja alá.
Ha a kortársakkal való érintkezés elősegítené azt, hogy jól kijöjjünk
másokkal és a társadalom felelős tagjaivá váljunk, akkor minél több időt
töltene a gyermek a kortársaival, annál inkább igaz lenne rá ez. Valójában
azonban minél több időt töltenek a gyerekek a társaikkal, annál kevésbé
valószínű, hogy jól megférnek egymással és hogy beilleszkednek a civil
társadalomba. Ha ezt a szocializációval kapcsolatos feltételezést a
végletekig sarkítjuk – gondoljunk az árvaházi gyermekekre, az
utcagyerekekre és a bandákba verődött gyermekekre –, azonnal rájövünk,
hogy tévedésen alapul. Ha a társas érintkezés, a barátkozás lenne a
szocializáció kulcsa, a bandatagokból és az utcagyerekekből példás
állampolgárok válnának.
A New York állambeli ithacai Cornell Egyetem munkatársa, dr. Urie
Bronfenbrenner és kutatócsoportja olyan gyerekek viselkedését vizsgálta,
akik a szabadidejüket szívesebben töltötték a kortársaikkal, és olyanokét,
akik inkább a szüleikkel maradtak. Az összehasonlításból kiderült, hogy
azok a hatodik osztályos diákok, akik inkább a szüleikkel szerettek lenni,
sokkal több jelét mutatták a pozitív szocializációnak, viszont azok, akik a
legtöbb időt egymással töltötték, sokkal nagyobb valószínűséggel kerültek
bajba.57
Nem meglepőek ezek az eredmények. Ha megértjük az emberi fejlődés
természetes rendjét, azt is tudni fogjuk, miért. A kötődés és az individuáció
elengedhetetlen az érettséghez, a valódi szocializációhoz pedig érettség
szükséges. A társadalmi integráció sokkal többet jelent, mint egyszerű
beilleszkedést vagy jó társas viszonyokat; a valódi társadalmi integrációhoz
nem csupán az kell, hogy érintkezzünk másokkal, hanem az is, hogy
eközben ne veszítsük el a különállásunkat és az identitásunkat.
Kétségtelen, hogy a barátkozás, a társasági élet szerepet játszik abban,
hogy a gyermek képes legyen a valódi társadalmi integrációra, de ennek
kell az utolsó lépésnek lennie. Először is a gyermeknek képessé kell válnia
arra, hogy megőrizze a saját egyéniségét, miközben másokkal érintkezik, és
arra, hogy másokat is különálló lényeknek fogadjon el. Ez nem egyszerű
feladat még a felnőttek számára sem. Amikor egy gyermek már képes
önmaga lenni, és értékeli a másoktól való különállását, akkor – és csakis
akkor – tudja megtartani a saját egyéniségét, miközben tiszteletben tartja
másokét. Mihelyt ezt a fejlődési mérföldkövet elérte, a társadalmi interakció
csak továbbfejleszti az egyéniségét és a kapcsolati képességeit.
Az igazi kihívás az, hogy segítsünk a gyermeknek felnőni ahhoz, hogy
profitálni tudjon a barátkozás élményéből. Nagyon kevés barátkozás, társas
érintkezés szükséges a „nyersanyag” finomításához, mihelyt az készen áll
rá. A nyersanyag értékes és ritka – egy olyan egyéniség, amely elég erős
ahhoz, hogy kiállja a kortársak felől érkező nyomást. Ha a gyermekek
válogatás nélkül és éretlenül érintkeznek egymással, és a felnőttek mint
elsődleges kötődési figurák részvétele és irányítása nélkül teszik ezt, az
vagy konfliktushoz vezet, mivel mindegyik gyermek dominanciára tör a
másik felett, vagy ellenálláshoz, mert egyik sem akarja, hogy uralkodjanak
rajta, vagy utánzáshoz, mert a gyermek elnyomja az egyéniségét annak
érdekében, hogy a többiek elfogadják. „Amikor a gyermekeink nagyon
kicsik voltak, azt hittük, nagyon fontos a számukra, hogy más gyerekekkel
játsszanak – mondja Robert, két fiú apja, akik ma már mindketten serdülők.
– Frankie, az idősebb kiborította a pajtásait, mert minden játékot az ő
szabályai szerint kellett játszani. Ha nem követték az irányítását, hisztizett,
végül nehéz volt játszópajtást találni számára. A kisebbik, Rickie, követővé
vált. Mindent utánozott, amit a többiek kezdeményeztek. Soha nem tanulta
meg, hogyan legyen vezető vagy hogyan kell önállóan játszani.”
El tudom képzelni, hogy ezen a ponton sok olvasó elcsodálkozik. „De
hiszen fontos, hogy a gyermekek megtanulják, hogyan kell kijönni
másokkal!” Nem vitatom annak az előnyeit, ha jól ki tudnak jönni
egymással, csak azt állítom, hogy ha ezt tesszük meg prioritásnak, akkor a
feje tetejére állítjuk a dolgokat. Ha éretlen gyerekek számára azt tesszük a
legfontosabbá, hogy jól kijöjjenek másokkal, akkor igazából a megalkuvás,
az utánzás és a konformitás irányába taszítjuk őket. Ha a gyermek kötődési
igénye erős, és a kortársai felé irányítjuk, akkor a gyermek összehúzhatja,
kicsinyítheti magát, hogy működőképessé tegye a kapcsolatait. Elveszíti az
egyéniségét. Sokan közülünk még felnőttként is átélnek hasonló dolgokat,
és kockáztatnak, amikor nagyon szeretnének kijönni valakivel: elveszítik
önmagukat, túl sokat feladnak magukból, visszahúzódnak a konfliktusok
elől, kerülik a súrlódásokat. A gyermekek még nehezebben tudják
megőrizni az egyéniségüket a másokkal való interakciókban. Amit egy
gyermek esetében dicséretes alkalmazkodásnak tartunk, arra egy felnőtt
esetében azt mondanánk: kompromittálja vagy alulértékeli magát, nem hű
önmagához.
 Ha valóban hűen követnénk a fejlődési mintákat, akkor nem aggódnánk
amiatt, hogy a gyermekek kijönnek-e egymással. Sokkal jobban izgatna
minket, hogy a gyermekek képesek-e önmaguk maradni, miközben
másokkal érintkeznek. A világ minden társasági élete sem képes eljuttatni a
gyermeket idáig. Csak egy gondoskodó felnőttel való életképes kapcsolat
nyithat utat a valódi függetlenségnek és individualitásnak, amely értékeket
mi, szülők a leginkább szeretnénk viszontlátni a gyermekeinkben. Csak
ebben a kontextusban tud teljesen kifejlődni a személyiségük és alakul ki a
hiteles emberi lény, aki tiszteletben tartja önmagát és mások egyéniségét.
A gyermekeknek nem barátokra van szüksége
A gyermekeknek nincs szüksége társaságra? Nekik nincsenek társas
igényeik? Azoknak a szülőknek és pedagógusoknak, akikkel találkozom, a
legnagyobb aggodalma és a legfőbb kérdése az, hogy egy gyermeknek
szüksége van-e barátokra. „Márpedig a gyermekeknek barátok kellenek!” –
talán ez a leggyakoribb érv, amit hallok, amikor a felnőttek amellett
kardoskodnak, mennyire fontos, hogy a kisgyermekek együtt legyenek a
kortársaikkal.
A barátság gondolatának már a felvetése is értelmetlen éretlen gyerekek
esetében. Egy felnőtt soha nem tartana valakit igaz barátjának, aki nem
bánik vele tisztelettel, nem ismeri el a határait, és nem fogadja el az
egyéniségét. Egy igaz barát támogatja a fejlődésünket és a növekedésünket,
tekintet nélkül arra, hogy az hogyan befolyásolja a kapcsolatunkat. A
barátságnak ez a felfogása a kölcsönös tisztelet és az egyéniség szilárd
alapján áll. Így tehát igazi barátság nem lehetséges, amíg az érettségnek egy
bizonyos szintjét el nem értük, és ki nem alakult a képességünk a társadalmi
integrációra. Sok gyermek még távolról sem képes ilyen barátságokra.
Ameddig a gyermekek nem képesek az igaz barátságokra, igazából nincs
is szükségük barátokra, csak kötődésekre. Mégpedig csakis olyan
kötődésekre, amelyek a családjukhoz és olyan emberekhez kötik őket, akik
szintén felelősséget vállalnak értük. Amire a gyermeknek igazán szüksége
van, az az, hogy képessé váljon az igazi barátságra, ami az érettség
gyümölcse, az érettség pedig csakis egy gondoskodó felnőttel való működő
kapcsolat révén fejlődhet ki. Bölcsebben töltenénk az időnket, ha a
gyermekünk életében jelen lévő felnőttekkel ápolnánk a kapcsolatokat, mint
hogy rögeszmésen azon fáradozzunk, hogy a gyermekeink és a társaik közt
alakuljanak ki kötődések.
 Természetesen önbeteljesítő, hogy amikor a gyermek a szülőket a
kortársakkal helyettesíti, a barátok fontosabbá válnak a családnál.
Kijelentjük, hogy ez normális és helyénvaló, majd megtesszük azt az
irracionális lépést is, hogy feltételezzük, akkor biztosan természetes is.
Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy a
gyermekeinknek „barátaik” legyenek, és ezzel kockára tesszük a családdal
való kapcsolataikat. A kortársak még inkább a család helyére kerülnek, és a
lefelé húzó spirál állandósul.
Még egy szó a barátságról. A fejlődés szempontjából a gyermekeknek
sokkal nagyobb szüksége van a saját magukkal, mint a kortársaikkal
kialakított kapcsolatra. Végbe kell mennie az öntudat és a belső tapasztalás
szétválásának (lásd a kilencedik fejezetet). Az egyénnek szert kell tennie
arra a képességre, hogy reflektálni tudjon a saját gondolataira és érzéseire,
ami megint csak az érettség gyümölcse. Ha valakinek kialakult kapcsolata
van saját magával, akkor jól érzi magát a saját maga társaságában, képes
egyetérteni vagy egyet nem érteni saját magával, helyeselni vagy
helyteleníteni a cselekedeteit és így tovább. Gyakran a másokkal való
kapcsolatunk meghiúsítja a saját magunkkal való kapcsolat kialakítását,
vagy pedig így próbáljuk betölteni azt az űrt, ahol a saját magunkkal
fennálló szilárd kapcsolatnak kellene lennie. Amikor valaki nem érzi jól
magát a saját társaságában, akkor sokkal inkább keresi másokét – vagy
pedig függővé válik a szórakoztató technológiától, mint amilyen a televízió
vagy a videójátékok. A kortárskapcsolatok, akárcsak a túlzásba vitt
tévénézés, gátolják, hogy saját magunkkal kapcsolatot alakítsunk ki.
Ameddig a gyermek nem mutatja annak jelét, hogy kapcsolata van saját
magával, addig nem áll készen valódi kapcsolatok kialakítására más
gyermekekkel sem. Sokkal jobban teszi, ha a gondoskodó felnőttekkel tölti
az idejét vagy saját magával, kreatív játék formájában.
A kortársak nem enyhítik az unalmat
Kortársőrült világunkban bármi bántja is a gyereket, szinte minden
problémára a kortársak jelentik a csodaszert. Gyakran hallani, hogy
megoldást kínálnak az unalomra, a különcségre és az önértékelési
problémákra. Azok a szülők, akik egykét nevelnek, gyakran úgy
vélekednek, hogy a kortársak helyettesítik a testvéreket. Ám tévednek.
„Unatkozom” vagy „ez uncsi” – ezek nagyon is jól ismert gyermekkori
kiszólások. Sok szülő a kortársérintkezések szorgalmazásával igyekszik
enyhíteni a gyermeke unalmát, ami ugyan átmenetileg megoldást hozhat, de
súlyosbítja a háttérben meghúzódó dinamikát, mint ahogyan az éhes
gyermek csak még éhesebb lesz a cumitól, és az alkoholista, aki alkoholba
akarja fojtani a bánatát, végül csak még boldogtalanabb lesz. És ha
kortársakkal akarjuk csillapítani az unalmat, abban az a legrosszabb, hogy
elősegítjük a kortárs-orientációt.
Mik az unalom valódi okai? Az unalomban érzett üresség nem a
stimuláció vagy a társasági élet hiánya, ahogyan általában gondoljuk. A
gyermekek akkor unatkoznak, ha a kötődési ösztöneik nincsenek
megfelelően kielégítve, és amikor az öntudatuk még nem fejlődött ki
annyira, hogy betöltse ezt az űrt. Olyan ez, mintha a semmiben léteznének,
arra várakozva, hogy az élet elkezdődjön számukra. A gyermekek, akik
érzékelni tudják ezt az ürességet, sokkal valószínűbb, hogy magányosságról
panaszkodnak, arról, hogy valakit hiányolnak vagy pedig a szeparációról.
De a szavaik a belső fejlődés hiányáról is árulkodhatnak: „Nem jut eszembe
semmi, amit csinálhatnék”, „Most semmi sem érdekel”, „Kifogytam az
ötletekből”, „Nem vagyok túl kreatív”. Azok a gyermekek, akik nincsenek
tudatában ennek az űrnek sebezhető módon, kedvetlennek, fásultnak,
közönyösnek és magányosnak érzik magukat, és unalomról beszélnek.
Más szavakkal megfogalmazva, az űr, amit unalomként élnek meg, a
kötődés és a belső fejlődés hiánya: a gyermek nem olyasvalakivel van,
akihez kötődik, és akivel jól érzi magát; másrészt pedig nincs meg benne a
megfelelő kíváncsiság és képzelőerő, hogy egyedül töltsön el egy kis
kreatív időt. Annak a gyermeknek, aki például az osztályteremben
unatkozik, nem fontos, hogy a tanár számára működjenek a dolgok, és az
sem érdekli, amiről épp szó van. A tanárhoz való kötődés és a belülről jövő
csodálkozás és kíváncsiság egyaránt hiányzik belőle. A gyermek
sebezhetőséggel szembeni pszichés védekezése megakadályozza, hogy
felfogja ennek az űrnek az igazi mibenlétét, ami nem más, mint a benne
lévő üresség. Azt hiszi, hogy az unalom tőle függetlenül, rajta kívül
keletkezik, és a helyzetének vagy a körülményeinek a tulajdonsága. „A suli
olyan unalmas”, jelenti ki, vagy „Úgy unatkozom, semmit sem lehet
csinálni”, állítja, amikor otthon van.
Ideális esetben ezt az ürességet a gyermek fejlődő személyisége tölti be:
a kezdeményezőkészség, az érdeklődés, a kreatív magány és játék, az
eredeti ötletek, a képzelőerő, a reflexió, a független gondolkodás. Ha ez
nem történik meg, sürgető késztetést érez, hogy ezt a vákuumot valami
mással töltse be. Az unalom az, amit az a gyermek vagy felnőtt érez, aki
nincs tisztában az ürességének valódi okaival. Mivel az űrt közvetetten érzi,
a megoldás ennek megfelelően kétes értékű és bizonytalan. Ahelyett, hogy
a belső forrásaiban keresgélne, kívülről akar megoldást találni a helyzetére
– eszik valamit, eltereli a figyelmét valamivel, vagy társaságot keres.
Általában ilyenkor kapaszkodik bele a gyermek agya a stimulációba vagy a
társasági életbe – a problémára adott válaszként. A televízió, a
számítógépes játékok, a kívülről jövő stimuláció ideiglenesen elfeledtetheti
vele az űrt, de soha nem töltheti be. Mihelyt véget ér a pótcselekvés, az
unalom visszatér.
Ez a dinamika különösen a korai kamaszkorban válik akuttá, illetve
akkor, ha a felnőttekhez való kötődés nem elég mély, és az önállósuló én
még fejletlen. Ám akár hároméves a gyermek, akár tizenhárom, mi, szülők
hajlamosak vagyunk a kortársakat „behívni” ebbe az űrbe. A kisebbeknek
játéknapokat szervezünk a pajtásokkal, vagy arra biztatjuk őket, hogy
keressék fel a kortársaikat. „Miért nem hívod fel ezt vagy azt a barátodat,
hogy van-e kedve játszani veled?”, mondjuk nekik. Ezért van az, hogy
amikor a gyermekek unatkoznak, akkor a leghajlamosabbak arra, hogy
velünk versengő kötődéseket alakítsanak ki. A hatását tekintve valójában
ezt mondjuk nekik: „Vidd el a kötődési éhségedet a barátaidhoz, és derítsd
ki, ők tudnak-e segíteni”, vagy „Ha nem tudod elviselni az egyedüllétet,
menj a kortársaidhoz, hogy hozzájuk kötődhess”, vagy „Miért nem
vizsgálod meg, hogy valaki más betöltheti-e az öntudatod jól látható
hiányát?”. Ha valóban megértenénk az unalom gyökereit, levonnánk a
megfelelő következtetést: a gyermekünk még nem áll készen arra, hogy
másokkal érintkezzen. Minél hajlamosabbak az unalomra, annál nagyobb
szükségük van ránk és arra, hogy az egyéniségük kifejlődjön. Minél jobban
unatkoznak, annál kevésbé készek a kortárs-interakcióra. Egy ilyen
gyermek számára nem a kortárs-interakciót kellene megkönnyítenünk,
hanem a felnőttekkel való kapcsolatokat és azt, hogy saját magára fordítson
időt.
A kortárs-orientáció valójában súlyosbítja az unalom problémáját. Az
egymáshoz erősen kötődő gyermekek nagyon unalmasnak és egyhangúnak
érzik az életet, amikor nincsenek egymással. Sok gyermek, miután
hosszabb időt töltött el más gyerekek társaságában – a barátainál aludt vagy
táborozott –, amikor hazatér, mérhetetlen unalmat érez, és azonnal újra
kapcsolatba akar lépni a kortársaival. Azzal, hogy megrekeszti az érés
folyamatát, és ösztönzi a sebezhetőség elől való menekülést, a kortárs-
orientáció gátolja a gyermek életrevaló, kíváncsi, tevékeny énjének a
kifejlődését. Ha a szülőknek lehetőségük van a beavatkozásra, az unatkozás
jó alkalom arra, hogy magukhoz ragadják a gyermeket, és a kötődési űrt
azokkal töltsék be, akikhez a gyermeknek valóban kötődnie kell –
magukkal.
Mikor elfogadható a kortársérintkezés, és mennyit
szabad megengednünk belőle a gyermeknek?
Lehetséges, hogy a korábbi kijelentéseim ellenére néhány olvasóban
mégis az a benyomás alakult ki, miszerint ellenzem, hogy a gyermekek
egymással játsszanak vagy barátkozzanak, különösen akkor, ha éretlenek.
Ez aligha lehetséges, és teljességgel természetellenes is lenne. A
gyermekeknek mindig is – a történelem során minden társadalomban –
voltak velük egykorú játszótársaik, de a társadalmak többségében nem
fenyegetett az a veszély, hogy a kortársakkal való érintkezésből kortárs-
orientáció lesz. A gyermekek interakciója erős felnőttkötődések
kontextusában valósult meg. A mai szülőktől sem lehet elvárni, hogy
elszigeteljék a gyermekeiket a kortársaiktól, ám igenis tisztában kell
lenniük a veszélyekkel.
Mikor és milyen körülmények között kell bátorítanunk vagy
megengednünk a gyermekeinknek, hogy egymás társaságában legyenek?
Számítanunk kell rá, hogy a bölcsődében, az óvodában, a játszótéren vagy
az iskolában együtt lesznek. De ha a gyermekek mélyen kötődnek hozzánk,
nem kell féltenünk őket, ha egymással töltik az idejüket, bár igenis
korlátoznunk kell ezt az időt, és meg kell róla győződnünk, hogy egy
gondoskodó felnőtt a közelükben vagy velük van. Nem az a lényeg, hogy
teljesen megtiltsuk a kortárs-interakciót, hanem hogy szerény elvárásaink
legyenek vele kapcsolatban: a más gyermekekkel való játék jó időtöltés, de
ennyi az egész. Minden játék után újra magunkhoz kell vonzanunk a
gyermekünket. És ha a gyermek a napok nagy részét kortársak társaságában
tölti, biztosan a vetélytársainknak kedvezünk azzal, ha az iskola után és
hétvégén is játékdélutánokat szervezünk nekik.
Milyen típusú gyermekkori barátságok elfogadhatók? Bár, ahogyan arról
már korábban is sok szó esett, a barátság a maga valódi, igaz értelmében
aligha az a fogalom, amelyet a legtöbb gyermekkori kapcsolat leírására
használnék, az csak természetes, hogy a gyermekek barátokat akarnak
szerezni. A gyermekeink számára azok az üdvös barátságok, amelyek nem
szakítják el őket tőlünk – más szavakkal: ideális esetben olyan barátaik
vannak, akiknek a szülei hasonló értékeket tartanak fontosnak, mint mi, és
hozzánk hasonlóan felismerik a felnőttkötődések jelentőségét. Kisebb
ugyanis a valószínűsége annak, hogy az ilyen gyermekek akaratlanul a
vetélytársainkká válnak. Itt pedig aktívan is közbeléphetünk – bátoríthatjuk,
hogy a gyermekeink barátainak velünk is legyen kapcsolata. A következő
fejezetben részletesebben is kifejtjük, hogyan.
És milyen típusú játékokat helyeselhetünk? Nem bátorítanám, hogy a
technológiára támaszkodjunk, amikor játékról van szó, mivel
nagymértékben gátolja, hogy a gyerek eredeti és kreatív legyen. De nem
kell előírni a gyermekeink számára, hogyan játsszanak – a gyermekek ezt
mindig is tudták. Csak arról kell gondoskodnunk, hogy a hozzánk való
kötődésük elég erős legyen ahhoz, hogy a fejlődő, kíváncsi, motivált,
kreatív énjüket ne rombolja le a kortárs-orientáció.
Végül, amint azt nem győztem eleget hangsúlyozni ebben a fejezetben,
nem az a probléma a társadalmunkkal, hogy a gyermekeink egymással
töltik az idejüket, hanem az, hogy valójában még bátorítjuk is a kiterjedt
kortársérintkezést, mert abban keressük a megoldást az olyan problémákra,
mint a szocializáció, az unalom és – mint ahogyan azt hamarosan látni
fogjuk – az önbecsülés.
A kortársak nem jelentenek megoldást a
„különcségre”
A kortárs-interakciót „írják fel” rutinszerűen orvosságként még egy
másik célból is: azért, hogy lenyesegessük azoknak a gyermekeknek a
vadhajtásait, akik a mi ízlésünk szerint túlságosan különcnek mutatkoznak.
Úgy látszik, mi itt, Észak-Amerikában rögeszmésen igyekszünk
„normálisak” lenni és beilleszkedni. Talán mi, felnőttek is annyira
kortársorientáltak lettünk, hogy ahelyett, hogy a saját egyéniségünket
akarnánk kifejezni, egymásról veszünk példát létezés és viselkedés
tekintetében. Talán emlékszünk még a saját gyermekkorunkból azokra a
gyermekekre, akik kegyetlen intoleranciát tanúsítottak mindazok iránt, akik
mások voltak, mint ők, és meg akarjuk óvni a gyermekeinket ettől a sorstól.
Talán valamilyen szinten fenyegetve érezzük magunkat, ha kifejezzük az
egyéniségünket és a függetlenségünket. Bármi legyen is az oka, az
egyéniséget és a különcséget nem kedveljük. Hogy „menők” lehessünk,
alkalmazkodnunk kell egy rendkívüli mértékben szűkülő skálához, ami az
elfogadhatónak ítélt külsőt és viselkedést illeti. Úgy véljük, ha nem tűnünk
ki, elkerülhetjük a megszégyenítést, és nem meglepő, hogy a gyermekeink
is így gondolkodnak. Az a sajnálatos ebben, hogy felnőtt létünkre úgy
kellene jobb színben feltüntetnünk ezt a homogenizáló dinamikát, hogy
tiszteletben tartjuk és alkalmazkodunk hozzá.
Minél inkább függ a gyermek az elfogadó felnőttektől, annál több esélye
van arra, hogy kifejlődjön az egyedisége és az egyénisége, és annál jobban
védett a kortársak intoleranciájával szemben. Ha odadobjuk a
gyermekeinket a kortársaiknak, annak az egyik következménye, hogy
elveszítik a felnőttkötődések védőpajzsát. És akkor még sokkal
sebezhetőbbekké válnak a kortársak türelmetlenségével szemben. Minél
jobban eltávolodnak tőlünk, annál jobban be kell illeszkedniük a kortársaik
közé; így még kétségbeesettebben kerülik, hogy különbözzenek. Ekképpen
elveszíthetik a „különcségüket”, de amit mi a kívánatos fejlődési folyamat
eredményének vélünk, az valójában bénító bizonytalanságból ered.
Ne a kortársaktól várjuk, hogy fenntartsák a
gyermek önbecsülését
Egy másik népszerű – és veszélyes – mítosz, hogy a kortárs-interakció
erősíti a gyermek önbecsülését. Mindannyian azt szeretnénk, ha a
gyermekünk jókat gondolna magáról. Ki ne szeretné közülünk, ha a
gyermeke fontosnak és jelentősnek érezné magát, ha tudná, hogy számít, ha
elhinné, hogy akarják őt, ha azt gondolná, szerethető? A populáris irodalom
azt akarja elhitetni velünk, hogy a kortársak kulcsszerepet játszanak a
gyermek önbecsülésének formálásában. A központi üzenet szemlátomást
az, hogy a gyermeknek olyan barátokra van szüksége, akik kedvelik őt,
mert csak így lesz a tudatában a saját értékének. Arról is tájékoztatnak
minket, hogy bénító kétségek ébrednek benne önmagával kapcsolatban, ha
a kortársai kerülik vagy elutasítják. Bővelkedünk az olyan ismeretterjesztő
újságcikkekben, amelyek élénken ecsetelik, hogy komoly károkat okoz a
gyermek életében, ha nem fogadják el a kortársai. És akad olyan
fejlődéslélektani tankönyv is, amely azt állítja, hogy egy gyermek
önértékelése nem annyira attól függ, milyennek látja őt a szülő, hanem
inkább attól, milyen a státusa a kortárscsoportban.58
Tekintettel az önbecsülés jelentőségére és arra, hogy a kortársak állítólag
kulcsszerepet játszanak az önbecsülés formálásában, az tűnhet helyesnek,
ha minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy a gyermekünk a kortársaival
barátkozzon, és a gyerekek versengjenek egymással, hogy lehetőleg minél
hasonlóbbá váljon egyik a másikhoz. A mai szülők valósággal rettegnek
attól, hogy a gyermeküket kiközösítik. Sok szülő megveszi azokat a
ruhákat, támogatja azokat a programokat, és elősegíti azokat az
interakciókat, amelyekről azt hiszi, elengedhetetlenek a gyermekének, mert
csak ezek révén juthat barátokhoz és tudja megtartani őket. Az ilyen
megközelítés helyesnek tűnik, de ez csak a látszat.
A kortársak valóban központi szerepet játszanak sok gyermek
önbecsülésében. Pontosan ezt jelenti a kortárs-orientáció. A világban való
tájékozódás szerves része, hogy egyénként tudatában vagyunk a saját
értékeinknek és fontosságunknak. Ha a kortársak helyettesítik a szülőket, ők
befolyásolják a gyermek tudatát, hogy mit értékeljen magában és
másokban. Nem kellene tehát meglepődnünk, hogy a kortársak
befolyásolják a gyermekek önbecsülését. Ám ez nem volt mindig így, nem
is kellene így lennie, és nem erre van szükségünk. Ez a kortárs-
interakcióban gyökerező önbecsülés még csak nem is egészséges.59
Először is szembe kell néznünk azzal, hogy csak felszínesen értjük az
önbecsülés mibenlétét. A dolog lényege ugyanis nem az, hogy valaki
mennyire fogadja el saját magát, hanem az, hogy mások ítéletétől független
önértékelése legyen. Az önbecsülésünk számára az a legnagyobb kihívás,
hogy akkor is értékeljük a létezésünket, ha mások nem értékelik, hogy
akkor is higgyünk magunkban, amikor mások kételkednek bennünk, hogy
akkor is elfogadjuk magunkat, amikor mások elítélnek. Az igazi önbecsülés
az érettség gyümölcse: elengedhetetlen hozzá, hogy az embernek kialakult
kapcsolata legyen saját magával, képes legyen a vegyes érzelmekre, és
higgyen abban, hogy valami még akkor is igaz lehet, ha ellentmondásos
érzelmeket kelt benne. Valójában az egészséges önbecsülés alapja a
különálló lényként való létezés érzése. Láthatjuk, mennyire büszke egy
gyermek, amikor valamit képes magától kitalálni, amikor kiáll magáért
vagy amikor tudja, hogy valamit egyedül is meg tud tenni. Tehát az igazi
önbecsülés magában foglalja mindazokat a következtetéseket, amelyeket az
ember a saját létezésének az értékéről és érvényességéről von le. A valódi
önbecsüléshez elengedhetetlen az érettség, amely csak a felelős felnőttekkel
való meleg, szerető kapcsolatban tud kifejlődni.
Mivel a kortársorientált gyermekeknek nehézségei vannak a
felnövekedéssel kapcsolatban, sokkal kevésbé valószínű, hogy
függetleníteni tudják magukat attól, mit gondolnak róluk a többiek. Ez az
önbecsülés soha nem lesz belülről fakadó, soha nem származik valódi,
független, önálló önértékelésből. Feltételekhez kötött lesz, és mások
kegyétől és jóindulatától függ. Így tehát külső és tünékeny tényezőkön
múlik, mint amilyenek a társadalmi sikerek, a megjelenés vagy az anyagiak.
Ezek nem az önbecsülés mércéi. A valódi önbecsülés nem azt mondja, hogy
értékes vagyok, mert ezt vagy azt meg tudom csinálni, inkább kijelenti,
hogy értékes vagyok annak ellenére, hogy nem tudom ezt vagy azt
megtenni.
Ha az önbecsülésnek ez a megközelítése egyeseknek furcsának tűnik, az
azért van, mert olyan kultúrában élünk, amely belénk sulykolja, hogy az
önbecsülésünk azon múlik, mások milyennek látnak. Valamennyien
hasonlítani akarunk Kovácsékhoz, dicsekedni akarunk az új kocsinkkal, a
jóképű barátunkkal, a szép barátnőnkkel vagy a hitvesünkkel, és mind
megtapasztaljuk a túláradó büszkeséget, amikor mások elismerik vagy
irigylik az eredményeinket. Ám valóban magunkat becsüljük ilyenkor?
Nem igazán, inkább csak azt becsüljük, amit mások gondolnak rólunk.
Valóban azt szeretnénk, ha a gyermekeink is ilyenek lennének?
Az önbecsülésből hiányzó függetlenség olyan vákuumot hoz létre,
amelyet kívülről kell betölteni. Ha a független önbecsülésnek ezt a hiányát
helyettesítőkkel akarjuk kitölteni – mint például megerősítés, státusz,
teljesítmény –, az hasztalan törekvés. Nem számít, mennyire pozitívak a
visszajelzések, semmi sem lesz tartós: minél több dicséretet kap valaki,
annál többre éhezik, minél népszerűbb lesz, annál inkább törekszik a
népszerűségre, minél több versenyt nyer meg, annál nagyobb lesz benne a
versenyszellem. Valamennyien ösztönösen tudjuk ezt. A kihívás számunkra
az, hogy használjuk a befolyásunkat, és vessünk véget annak, hogy a
népszerűségtől, a megjelenéstől, az érdemjegyektől vagy a teljesítménytől
függjön, hogy a gyermekünk mit gondol saját magáról.
Csak az a fajta önbecsülés szolgálja igazán a gyermeket, amely független
ezektől a dolgoktól. Ha a gyermek a kortársaira támaszkodik egy olyan
fontos dologban, mint a saját jelentőségnek a tudata, az végzetes lehet. Ha a
gyermek önbecsülése ilyen ingatag alapra épül, akkor annál bizonytalanabb
és rögeszmésebb lesz. A gyermekek hírhedten szeszélyesek a
kapcsolataikban. Nincs bennük semmi felelősségérzet, hogy türtőztessék
magukat, és nincs bennük semmi elköteleződés mások jólléte iránt. Ha a
gyermeket függővé tesszük az ilyen, megjósolhatatlan értékeléstől, azzal
állandó bizonytalanságra kárhoztatjuk. Csak a feltételek nélküli, szerető
elfogadás – amit kizárólag a felnőttek nyújthatnak – tudja a gyermeket
mentesíteni attól, hogy rögeszmésen aggódjon amiatt, vajon mások szeretik,
illetve elfogadják-e.
Ameddig a gyermek nem képes a független önértékelésre, az a
kötelességünk, hogy hathatós megerősítést adjunk neki, nehogy úgy érezze,
ezt másutt kell keresnie. Ilyenkor nem elegendők a szeretet és a dicséret
pozitív frázisai – a megerősítésnek a saját lényünkből kell sugároznia, és a
gyermek lelkéig kell hatolnia, hogy tudja, szeretjük, szívesen fogadjuk,
örülünk neki, ünnepeljük a létezését, tekintet nélkül arra, hogy „jónak” vagy
„rossznak” mutatkozik előttünk bármely adott pillanatban. Semmilyen
körülmények között nem szolgálja a gyermek érdekét, ha arra
összpontosítunk, hogyan fogadtassa el magát a kortársaival. Csak úgy
érhetjük el, hogy a kortársak kevésbé számítsanak, ha mi vagyunk a
fontosabbak.
A kortársak nem helyettesítik a testvéreket
Van még egy eset, az egyedüli gyermek esete, ahol jó megoldásnak
tartják a kortársakat. Közkeletű tévhit, hogy a gyermekeknek más
gyerekekkel kell együtt lenniük ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan
fejlődjenek. Az egykék szülei gyakran aggódnak, mert azt feltételezik, hogy
a gyerekük hátrányt szenved valamiben, és ezt azzal próbálják
ellensúlyozni, hogy társas összejöveteleket, például játszónapokat
szerveznek neki. „Hogyan játszhatnának a gyermekek pajtások nélkül vagy
tanulnának meg beilleszkedni a közösségbe barátok nélkül?”, kérdezik.
Először is meg kell értenünk, hogy a kortársak nem egyenlők a
testvérekkel, és a testvérek többek, mint játszótársak. A testvérek ugyanazt
az iránytűt követik. A testvérrel fennálló egyedi kötődés a szülővel való
kötődés természetes leágazódása. Habár vannak kivételek, a testvérekhez
való kötődéseknek együtt kell létezniük – belülről fakadó konfliktus nélkül
– a szülőkhöz való kötődéssel. A testvéri kapcsolatoknak olyanoknak kell
lenniük, mint a bolygók kapcsolatának, amelyek ugyanazon nap körül
keringenek – vagyis a bolygók egymás közötti kapcsolata másodrendű az
egyes bolygók naphoz fűződő kapcsolatához képest. A testvéreknek az
unokatestvérek a megfelelő helyettesítői, nem pedig a kortársak. Ha kevés
az unokatestvér, vagy nem elérhetők, vagy rossz hatással vannak a
gyermekeinkre, helyesebb lenne azokat a családi barátságokat ápolni,
amelyekben más felnőttek hajlandók felvállalni a tiszteletbeli nagybácsi
vagy nagynéni szerepét. A gyermek életében a felnőttekkel fennálló
kapcsolatainak kell a legfontosabb működő kötődéseknek lennie.
Ismételten hangsúlyozzuk, hogy nem az a baj, ha a gyermekek egymással
játszanak, hanem az, hogy egymásra vannak hagyva, amikor az alapvető
kötődési igényeiket a felelős felnőttek nem elégíthetik ki. Ekkor forognak a
gyermekeink a legnagyobb veszélyben, mert ilyenkor alakítanak ki olyan
kötődéseket, amelyek versengenek velünk. Minél erősebben kötődnek a
gyermekeink a gondoskodó felnőttekhez, annál kevésbé kell korlátoznunk a
társaikkal való érintkezést.
Ezek szerint a gyermekeknek nem kell játszaniuk egymással? Látnunk
kell a különbséget aközött, amit a gyermekek akarnak, és aközött, amire
szükségük van. A játék, amire a gyermekeknek szüksége van az egészséges
fejlődéshez, az önálló játék, és nem a társaikkal folytatott játék. Az önálló
játék (vagy kreatív magány) nem foglalja magában a másokkal való
interakciót. A kisgyereknek az a fontos, hogy biztonságosan kötődhessen és
magától értetődőnek tarthassa, hogy akihez kötődik, az közel van hozzá és
érintkezik vele. Ez a biztonságérzet teszi lehetővé számára, hogy
kimerészkedjen a képzelőerő, illetve a kreativitás birodalmába. Ha a gyerek
játszótársakat is bevon a játékba, azok a képzeletében születnek meg,
ahogyan Micimackó és a barátai is Róbert Gida fejéből pattantak ki. Ebben
a fajta játékban mindig a szülő a legjobb partner, aki kötődési horgonyként
funkcionál – bár neki sem szabad ezt túlzásba vinnie, nehogy az önálló
játék társakkal való játékká alakuljon át, ami sokkal kevésbé hasznos. A
gyermekek nem tudják a kötődési horgony szerepét betölteni egymás
számára, így az önálló játékot csaknem mindig megakadályozza a társas
interakció. Mivel manapság olyan nagy hangsúlyt fektetünk a kortárs-
szocializációra, az önálló játék – amely a gyermek kreativitásából,
képzeletéből és a világ iránti kíváncsiságából fakad – veszélybe került.
Ismét csak nem azt mondom, hogy egy kevés barátokkal folytatott játék
önmagában ártalmas a gyermek fejlődése szempontjából, de nem is
mozdítja azt elő. Így tehát megint csak nem arról van szó, hogy a
gyermekeknek nem kell játszaniuk egymással, de nem szabad azt
gondolnunk, hogy ez a fajta játék kielégíti a legmélyebb szükségleteiket.
Ezt csak a gondoskodó felnőttek képesek kielégíteni. Mivel folyvást azt
sürgetjük, hogy a gyermekeink a kortársaikkal érintkezzenek, nem hagyunk
nekik túl sok időt arra, hogy velünk legyenek vagy belefeledkezzenek a
magányos, kreatív játékba. Játszónapokat szervezünk nekik, amikor más
gyermekekkel játszanak együtt – vagy pedig megengedjük nekik, hogy
videókat vagy televíziót nézzenek, illetve elektronikus játékokkal
játsszanak, miközben sokkal több időt kellene hagynunk önmaguk, az
énjük, a személyiségük kibontakoztatására.
Mindez visszavisz minket a kortárs mint póttestvér kérdéséhez. A
gyermekeknek sokkal nagyobb szüksége van a felnőttekre, mint más
gyermekekre. A szülőknek nem kell rosszul érezniük magukat, ha egy
gyermeket nevelnek, és ezt az űrt nem a gyermek kortársaival kell
betölteniük.
Ha előbb a kortárs-orientáció valódi hozadékát tapasztalnánk meg – a
fokozott akaratosságot, a tisztelet hiányát, a fensőbbség, a tekintély
elismerésének és tiszteletben tartásának a hiányát, a kitolódott éretlenséget,
az agresszió növekedését, az érzelmi megkeményedést, a fogadóképesség
hiányát a neveléssel vagy a tanítással szemben –, akkor nem halogatnánk a
probléma megoldását. Nem vesztegetnénk az időt, hogy visszaszerezzük
jogos helyünket a gyermekeink életében. Mivel azonban a kortárs-
orientáció első gyümölcsei olyan tetszetősek, fogalmunk sincs róla, mi vár
ránk. Azt hisszük, hogy a kortársak adják meg a választ sok olyan kérdésre
és problémára, amivel a gyermeknevelés során találkozunk. Nagy árat
fogunk fizetni ezért. Ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy szívesen
fogadjuk a trójai falovat a falainkon belül.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Alkossuk meg újra a kötődő falut!

Sok szülő, aki most a negyvenes éveiben vagy azon túl jár, még
emlékszik a gyermekkorára, amikor a kötődésekkel teli falu még valóság
volt. A szomszédok ismerték és meg is látogatták egymást az otthonukban.
A szülők barátai olykor betölthették a pótszülők szerepét. A gyermekek az
utcán játszottak, gondoskodó felnőttek vigyázó tekintete előtt. A faluban
helyi boltok működtek, ahol az emberek ételeket, vasárut, péksüteményeket
és sok egyebet vásároltak, és ezekben a boltokban a kereskedők többek
voltak, mint tömeggyártott cikkek arctalan eladói egy szupermarketben.
Egyéniségek voltak, valahogy úgy, mint Mr. Hooper a Szezám utcában,
akiket megismert és megszeretett az ember. A tágabb család tagjai – a
nagynénik, a nagybácsik, a házastársak rokonai – rendszeresen találkoztak,
és ha szükség volt rá, szintén felválthatták a szülőket, és gondoskodhattak a
gyermekekről. A dolgok korántsem voltak ideálisak – aligha voltak valaha
is –, de volt egyfajta állandóság, az emberek érezték, tartoznak valahová, és
olyan kapcsolatok létesültek, amelyek láthatatlan mátrixként működtek, a
gyermekek pedig ebben nőttek fel és tanulták meg, hogyan működik a
világ. A kötődéseken alapuló falu a felnőttorientáció helyszíne volt, ahol a
kultúrát és az értékeket vertikálisan adták át, vagyis az egyik generációról a
másikra hagyományozták, és ahol – bármi is történt – a gyermekek a
felnőttek útmutatásait követték.
Sokunk számára többé már nem létezik a kötődő falu. Mára eltűntek azok
a társadalmi és gazdasági alapok, amelyekre a hagyományos kultúrák
épültek. Nincsenek már összetartó közösségek, ahol a tágabb család tagjai
egymás közelében élnek, ahol a gyermekek a mentorként tevékenykedő
felnőttek védőszárnyai alatt nőnek fel, akik közel dolgoznak az
otthonukhoz, és ahol kulturális tevékenységek hozzák össze a
nemzedékeket. Manapság ezzel szemben a legtöbbünknek osztoznunk kell a
gyermekeink felnevelésében olyan felnőttekkel, akikkel korábban sem mi,
sem a gyermekeink nem találkoztak. Észak-Amerikában a gyermekek
többsége majdnem mindennap elhagyja az otthonát, hogy olyan helyekre
menjen, ahol olyan felnőttek vállalják értük a felelősséget, akikhez nem
kötődnek. Legtöbbünk számára nem megoldható, hogy otthon tartsuk a
gyermekeinket. Ha vissza akarjuk hódítani őket a kortárs-orientációból,
vagy meg akarjuk akadályozni, hogy kortársorientáltakká váljanak, csak
egy lehetőségünk van: újra kell alkotnunk a működő kötődő falut, ahol
felnevelhetjük a gyermekeinket. Talán nem tudjuk összeragasztani azt, ami
egyszer összetört, és biztosan nem tudjuk újraformálni az elavulóban lévő
társadalmi és gazdasági struktúrákat, de sokat tehetünk azért, hogy
megkönnyítsük a dolgokat a magunk és a gyermekeink számára.
Ahogyan a mondás tartja, az otthont nem a házban találod meg. A
kortársorientált gyerekekkel az a probléma, hogy még mindig a házainkban
laknak, de már nem érzik otthon magukat velünk. Elhagyják a házainkat,
hogy „haza” menjenek, vagyis hogy egymással lehessenek. A mi
telefonjainkat használják, hogy „hazatelefonáljanak”. Iskolába is azért
mennek, hogy „otthon” legyenek a barátaikkal. „Honvágyuk” van, amikor
nincsenek együtt. Az otthont kereső ösztöneik eltérültek, eltorzultak, és
egymás közelségét keresik. Ahelyett, hogy szívesen tartózkodnának a szülői
házban, a kortársorientált kamaszok olyanokká válnak, mint a nomádok:
csoportokba verődnek, és a plázákban ténferegnek. Az otthonuk talán az,
ahová tartoznak, de az otthon érzése már nem hozzánk köti őket.
Csak a kötődő falu kontextusában tudunk a szó legigazabb értelmében
vett otthont teremteni a gyermekeinknek. Az otthont és a falut is a
kötődések teremtik meg. Ami egy falut faluvá tesz, az az emberek közötti
kapcsolatok hálója. A kapcsolatok alakítják ki az otthont is, legyen szó akár
magáról az otthonról vagy a benne élő emberekről. Igazán „otthon” csak
azokkal érezzük magunkat, akikhez kötődünk.
A gyermek csak akkor tud a fejlődési potenciáljának megfelelően
fejlődni, ha otthon van azokkal, akik felelősséget éreznek érte. Ha segíteni
akarunk neki abban, hogy otthon érezze magát azokkal a felnőttekkel,
akikre rábízzuk őt, akkor megint csak az a feladatunk, hogy létrehozzuk a
kötődésekkel átszőtt falut, ahol felnőhet. A hagyományos, kötődő
közösségekben ugyanis egy gyermeknek soha nem kellett elhagynia az
otthonát – bárhová ment, otthon érezte magát. A mai gyermekeknek szintén
soha nem kellene elhagyniuk az otthonukat, legalábbis abban az értelemben
nem, hogy otthon érezzék magukat a gondoskodó felnőttekkel, ameddig
elég érettek nem lesznek ahhoz, hogy otthon legyenek a saját igazi
személyiségükkel.
 A kötődő falut létre lehet hozni, ha megvan hozzá az elképzelésünk és a
motivációnk. Mint ahogyan a kötődés kialakítása, a falu felépítése is
tudatos tevékenység. Nincs semmi okunk azon keseregni, ami mára a múlté,
de minden okunk megvan rá, hogy újraépítsük azt, ami hiányzik.
Építsünk ki egy támogató csapatot!
Meg kell becsülnünk azokat a felnőtt barátainkat, akik érdeklődést
mutatnak a gyermekünk iránt, és módot kell találnunk rá, hogy
megerősíthessék, ápolhassák a kapcsolatot vele. Ki kell alakítanunk azokat
a szokásokat és hagyományokat, amelyek a gyermeket a tágabb családjához
kötik. Az, hogy rokonok vagyunk, nem elég – valódi kapcsolatra van
szükség. Sajnos sok nagyszülő is túlságosan kortársorientálttá vált ahhoz,
hogy elfoglalja a helyét a kötődési hierarchiában. Sokan inkább a
barátaikkal töltik az időt, mint az unokáikkal, és a mi mobil és
széttöredezett társadalmunkban sokan távol élnek tőlünk. Ha a tágabb
családunkkal bármely okból lehetetlen fenntartani a kapcsolatot, vagy az
nem szolgálja a gyermekünk érdekeit, olyan felnőttekkel kell kapcsolatot
ápolnunk, akik hajlandók betölteni ezt a szerepet.
A társasági életünknek is alapjaiban meg kell változnia. Észak-
Amerikában a társasági élet kortársorientált, és a generációk mentén
széthasadt. Még ha több generáció van is együtt, a tevékenységeik
kortársalapúak: a felnőttek a felnőttekkel vannak, a gyermekek a
gyermekekkel. Hogy a kötődő falut létrehozzuk, a társasági életünknek a
hierarchikus kapcsolatokat kell elősegítenie. Mialatt Provence-ban
tartózkodtunk, láttuk, hogy a társas érintkezésekbe majdnem mindig
bevonták a gyermekeket is. Az ételek készítése, a tevékenységek
megválasztása és a kirándulások megtervezése is ennek az észben tartásával
történt. A felnőttek elöl jártak a gyermekek meghódításában. Ez a
családalapú társasági élet először meglepett bennünket, de a kötődés
szempontjából értelmet nyert. Minél több a gondoskodó felnőtt egy
gyermek életében, a gyermek annál immunisabb lesz a kortárs-orientációval
szemben. Amennyire csak lehetséges, részt kell vennünk a gyermekeinkkel
együtt a faluszerű tevékenységekben, amelyek a felnőttekhez kötik a
gyerekeket – például vallási vagy etnikai központok rendezvényein,
sporttevékenységekben, kulturális programokban vagy a tág értelemben vett
közösség megmozdulásain.
A társszerzőm házától egysaroknyira lévő utcában a szülők csoportokba
szerveződtek, és tudatosan ápolják a társas kapcsolatokat. A szóban forgó
utcaszakaszon padokat és piknikasztalokat állítottak fel a házak körül, ahol
összegyűlhetnek a legkülönbözőbb korosztályba tartozó szülők és
gyermekek. A gyerekek megtanulták, hogy itt minden felnőtthöz úgy
viszonyulhatnak mint tiszteletbeli nagybácsikhoz és nagynénikhez. Egy
évben egyszer lezárják az utcát a forgalom elől, és hamisítatlan falusi
fesztivált rendeznek. Játékokat szerveznek, ételeket szolgálnak fel, és zene
szól a hangszórókból. A helyi tűzoltók is mindig eljönnek a piros
autójukkal, és vizet spriccelnek a gyerekekre.
Minden szülőnek szüksége van egy támogató csapatra, és ha ez nem
alakul ki természetes módon, akkor tudatosan kell megtervezni, életre hívni
és fenntartani. Mindannyiunknak szükségünk van valakire, aki időről időre
helyettesít minket, és a legtöbbünknek meg kell osztanunk a nevelés
felelősségét másokkal. Ezeket a helyettesítő személyeket nagy gonddal kell
kiválasztani, és elő kell segíteni, hogy a gyermek kötődjön hozzájuk. Ez az
első feladatunk. Nem elég, hogy egy dajka vagy egy bébiszitter elérhető,
megbízható és elvégezte a megfelelő tanfolyamokat. Ami a gyermek
számára működővé teszi ezt az egészet, az az, ha elfogadja a „szülőt
helyettesítő embert” iránytűként, és jól, vagyis otthon érzi magát vele. Az
ilyenfajta kapcsolatot elő kell segíteni és ápolni kell. Be kell vonni a
potenciális jelöltet a családi programokba, vagy meg kell hívni a családi
étkezésekre, mert az is lehet, hogy éppen ez kell ahhoz, hogy kialakuljon a
megfelelő kapcsolat.
A mai körülmények között sok családban mindkét szülőnek dolgoznia
kell – nem is beszélve az egyre gyarapodó egyszülős családokról. Nem
fordíthatjuk vissza az időt egy idealizált múltba, amikor az egyik szülő,
általában az anya, otthon maradt addig, amíg a gyermekek felnőttek vagy
legalább iskolába mentek. Gazdaságilag és kulturálisan is más szinten
élünk, viszont akkor is meg kell győződnünk róla, hogy a gyermekeink jó
kapcsolatot alakítanak ki azokkal a felnőttekkel, akiket megbízunk azzal,
hogy átvegyék a helyünket.
A társszerzőm, Gábor, nemrégiben először látogatott el Mexikóba.
Lenyűgözte, milyen boldogok azok a gyerekek, akikkel az útja során az
elszegényedett maja falvakban találkozott. „Öröm sugárzott az arcukról –
mondta –, és nyomát sem lehetett látni az észak-amerikai gyermekeknél
megfigyelhető elidegenedésnek és agressziónak. Naiv nyitottság sugárzott
róluk és megkapó ártatlanság, a szüleik nyomora ellenére.” A maják,
akárcsak az őshonos népcsoportok bárhol a világon, a „kötődő nevelést”
gyakorolják anélkül, hogy tudnának róla. A gyermek születése után néhány
évig mindenhová magukkal viszik a kicsiket, és általában hagyományos,
kötődő falvakban nevelik fel őket. Az a gondolat, hogy a szülőnek meg kell
válnia a gyermekétől vagy a csecsemőjétől, furcsának tűnne számukra.
Hasonló a helyzet a fekete kontinensen. Nemrégiben megjelent egy
újságcikk egy Nairobiban, Kenyában élő vállalkozóról, aki boltot nyitott,
hogy babakocsikat adjon el fiatal anyáknak. Az illető elmagyarázta, miért
nem működik Afrikában ez az üzlet. „Itt a nők nem értik, miért kellene
nekik egy szerkezet, amelyben a gyermeküket tologathatják – mondta. –
Egyszerűen felnyalábolják a kicsit, és magukkal viszik, bárhová is
mennek.” Aki ellátogat Afrikába, annak nem kerülheti el a figyelmét a
gyermekek örömteli spontaneitása, természetes mosolya, szabad és
fesztelen közlekedése az emberekkel. Ez abból adódik, hogy a kötődésekkel
teli faluban szerető felnőttek veszik körül őket. Sajnos ezt a kultúrát ma sok
helyen elpusztítja a háború és az éhínség.
Nem azért hoztam fel ezeket a példákat, hogy a mi kultúránkat
hibáztassam, hanem, hogy megmutassam, mit veszítettünk az ösztönös,
kötődésalapú nevelés eltűnésével. Talán nem tudunk visszatérni ehhez a
gyakorlathoz, de amennyire csak lehet, ellensúlyoznunk kell a hiányát.
Ezért állítom, hogy amennyire csak a képességeink és a körülményeink
lehetővé teszik, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy újra
megteremtsük a kötődő falut.
Gyakran felteszik nekem a kérdést, mennyi idősen képes a gyermek
elviselni és feldolgozni, hogy a szülő visszamegy dolgozni vagy otthon
hagyja, hogy nyaralni menjen. A válaszom szinte minden esetben egy
kérdés: van-e támogató csapat. Mert csakis a kötődés tudja kijelölni a szülőt
helyettesítő személyt; ezért is fontos, hogy ápoljuk ezeket a kapcsolatokat.
A kultúra már nem végzi el helyettünk ezt a munkát. Ha tehát világra
hozunk egy kisbabát, az is a mi felelősségünk lesz, hogy létrehozzunk egy
támogató csapatot. Ha tudatosítjuk a kötődést, és betöltjük ezt a szerepet, az
alábbiakhoz hasonló beszélgetéseket hallhatunk majd:
– Találtatok már jó bébiszittert Samanthának?
– Azt hiszem, megtaláltuk a megfelelő embert. Most épp a konyhában
vannak, együtt főzőcskéznek. Úgy tűnik, ez a bébiszitter egy
hullámhosszon van Samanthával. Azt szeretném, ha sok időt töltenének
együtt, és ha Samantha erősen kötődne hozzá, mire magukra hagyom őket.
Utána menni fog minden, mint a karikacsapás.
 A felnőttkötődések különösen fontosak serdülőkorban. Amikor a
gyermekek kezdenek eltávolodni a szülőktől – ahogyan az az éretté váló
kamaszokra jellemző –, jó, ha akad egy másik felnőtt, akihez
odafordulhatnak, mert akkor nem kell a kortársaikra támaszkodniuk. Ahhoz
azonban, hogy ezek a felnőttek betölthessék a nekik szánt szerepet, már
jóval azelőtt ápolniuk kell a gyermekkel a kapcsolatot, mielőtt a gyermek
elérné a serdülőkort. Ha már helyettesíteni kell minket, sokkal jobb, ha ezt
olyan emberek teszik, akiket mi választottunk ki.
Közvetítsünk a felelősök között
A hagyományos faluban a gyermekek kötődései a szülőkhöz való
kötődésük mentén alakultak ki. Ma a legtöbb esetben nem túl sok
választásunk van azokkal a felnőttekkel kapcsolatban – például a
pedagógusok esetében –, akikre rá kell bíznunk a gyermekünket. Ezekben a
helyzetekben az a feladatunk, hogy közvetítsünk a gyermekeink és az értük
felelős felnőttek között. A közvetítés többek közt azt jelenti, hogy a két
embert úgy hozzuk össze, hogy nagy legyen a valószínűsége annak, hogy
kötődni fognak egymáshoz. Mi, szülők gyakran közvetítünk, eléggé
ösztönös módon, annak érdekében is, hogy előmozdítsuk a jó kapcsolatot a
testvérek között, vagy, mondjuk, a gyermekeink és a nagyszülők között. Ki
kell aknáznunk ezt az ösztönös kötődési táncot a kötődésekkel teli falu
kialakításához.
Néha a gyermekek spontán módon kötődnek azokhoz, akik vigyáznak
rájuk: a bölcsődei dolgozókhoz, a pedagógusokhoz, a bébiszitterekhez, a
nagyszülőkhöz. De ha nem ez a helyzet, akkor azt nem szabad tétlenül
néznünk. Sok mindent tehetünk annak érdekében, hogy elősegítsük a
működő kapcsolat kialakulását a gyermek és a között a személy között, aki
átveszi a helyünket. A közvetítőknek általában többféle trükk is van a
tarsolyában. Mihelyt a cél világos számunkra, meglepő, hogy milyen
könnyen jönnek az ötletek.
Az egyik legfontosabb eszköz a bemutatás. A bemutatás lehetőséget ad
arra, hogy kedvező első benyomást alakítsunk ki. Természetes módja ez
annak is, hogy áldásunkat adjuk a kötődésre. A gyermekünknek látnia kell,
hogy barátságosan állunk hozzá ahhoz a személyhez, akinek át kívánjuk
adni a stafétabotot, legyen az az óvó néni, a bölcsődei dolgozó, a
zongoratanár, a síoktató, az igazgató vagy az osztályfőnök. A trükk az, hogy
át kell vennünk a kezdeményezést, és meg kell ismerkednünk azzal a
felnőttel, akire rábízzuk a gyermekünket, majd irányítanunk kell a
bemutatást, ami remek lehetőség a közvetítésre.
Ha olyan világban élnénk, amely összhangban van a fejlődés menetével,
a szülők és a pedagógusok először baráti kapcsolatot építenének ki
egymással, majd a szülők élnének azzal a jogukkal, hogy bemutassák őket a
gyermekeiknek. Az iskolai ismerkedési estek vagy más, hasonló
rendezvények pedig ahelyett, hogy a gyermeket hoznák össze a
kortársakkal, inkább megkönnyítenék az interakciót a kötődési csapat
felnőtt tagjai között. Vagyis készen állnának a struktúrák, amelyek
előkészítik, hogy a gyermeket az egyik felnőtt zökkenőmentesen átadja a
másiknak. Ám mi történik ehelyett? A társszerzőmet és engem nemrégiben
meghívtak egy brit columbiai városba, hogy szemináriumot tartsunk
szakértőknek. Meglepődtünk, amikor megtudtuk, hogy a helyi középiskola
érettségi bált rendez, de a szülők részvétele nélkül. A döntést azzal
indokolták, hogy túl sok a diák, és nincs elég hely ahhoz, hogy egy időben
fogadják őket is és a rokonaikat is. Pedig a városban rengeteg olyan
helyszín van, amely megfelelt volna a célnak, például a jégkorongcsarnok.
Nem a helyhiány, hanem a nemtörődömség a probléma!
A közvetítés másik fontos módja az, hogy a még nem kötődő feleket
megkedveltetjük egymással. Ez akár úgy is történhet, hogy dicsérjük a
feleket, vagy úgy, hogy értelmezzük számukra a kölcsönös elfogadás jeleit,
de a közvetítő célja minden esetben az, hogy megkönnyítse a feleknek,
hogy megkedveljék egymást. Mi, szülők nagyon gyakran kihagyjuk ezt a
lépést, és csak az aggodalmainkat tárgyaljuk meg vagy azt, ami nem
működik. A gyermekkel való foglalkozás kontextusa a kapcsolat, ezért ez a
legfontosabb cél. Először és mindenekelőtt a kapcsolatot kell kiépíteni, és
csak azután foglalkozhatunk azzal, ami nem működik. Szülőként át kell
vennünk az irányítást. Csak arra van szükség, hogy tudatosítsuk a célt, a
többi már megy magától. Például a tanárnak mondhatjuk azt, hogy: „Igazán
nagy hatással van a lányunkra”, „Bátran állíthatjuk, hogy a fiunk nagyon
kedveli, és semmiképpen sem szeretne csalódást okozni önnek”, „A fiunk
önről érdeklődött, amikor nem dolgozott. Igazán hiányolta önt.” A
gyermekünknek pedig ilyesmiket mondhatunk: „A tanárod szép dolgokat
mondott rólad”, „Nem érdeklődne irántad, ha nem lennél fontos neki”, „A
tanárod azt mondja, hogy hiányolt téged, és reméli, hogy mielőbb jobban
leszel”. Mindig lehet valami pozitívumot találni, amivel előmozdíthatjuk a
jó kapcsolatot a gyermekünk és az érte felelős felnőtt között.
 Minden gyermeknek szüksége van felnőttkapcsolatokra, hogy ne
zuhanjon bele a kötődési szakadékba. Ha a gyermek életében elegendő
számú olyan felnőtt van, akikre támaszkodhat, amikor otthonról az iskolába
vagy az óvodába, majd a játszótérre megy, csekély a kortárs-orientáció
meggyökeresedésének a veszélye. A mi feladatunk az, hogy gondoskodjunk
róla: a gyermek mindig kapcsolatban álljon egy felelős felnőttel, és hogy
mi, felnőttek egy brigád tagjaihoz hasonlóan, egymást váltva elégítsük ki a
gyermek felnőttkötődési igényeit. Meg kell győződnünk róla, hogy
sikeresen átadtuk a kötődési stafétabotot, mielőtt elengedjük a gyermek
kezét. Mert ha elejtjük a stafétabotot, előfordulhat, hogy a gyermekünket
valaki más fogja meghódítani.
A közvetítési lehetőségek száma végtelen. Egy iskolaalapú program,
amelyet dr. Mel Shipman fejlesztett ki az 1980-as években, időseket hozott
össze általános iskolás gyermekekkel Torontó keleti részében. A
programban csak heti egy óra találkozás szerepelt, de a generációk közötti
interakció pozitív hatása az egész iskolát megváltoztatta. Sok diák úgy
érezte, hogy a program kedvezően befolyásolta az életét, mint ahogyan sok
részt vevő idős ember is így vélekedett. A Riverdale Generációk Közötti
Projekt elnevezésű program később elterjedt az egész tartományban, ahol
jelenleg több száz ügynökség vesz részt a nemzedékek közti kapcsolatok
elősegítésében.60 Ez a népszerű program még az USA keleti államaiba is
eljutott. Érdekes megjegyezni, hogy a nagyszerű kezdeményezés elindítói,
akiknek fogalma sem volt a kortárs-orientációról, nem tudták pontosan
megmagyarázni, miben rejlik a program sikere. Ha azonban figyelembe
vesszük a kortárs-orientációt, könnyen megérthetjük a nemzedékek közötti
kapcsolat előnyös hatásait, hiszen mind a fiatalok, mind az idősek esetében
mélyen gyökerező igényt elégített ki.
Az a pedagógus, aki működő kapcsolatot alakít ki a diákjaival, képessé
válik arra, hogy közvetítés révén elősegítse és megkönnyítse a kapcsolatok
kialakítását a diákok közt, illetve a gyerekek és a többi pedagógus, valamint
a gyermekekért felelős alkalmazottak – például a könyvtáros, az igazgató, a
pszichológus, de különösen a következő évfolyam tanára – között. Micsoda
különbséget jelentene, ha a pedagógusok kihasználnák a meglévő kötődési
hatalmukat, hogy elősegítsék a működő kapcsolatok kialakítását más, olyan
felnőttekkel, akiktől a diák függ! Az én szeretett Mrs. Ackerbergem a
legjobb pedagógus volt, akit csak első osztályban kaphattam, ám ha még azt
is megtette volna, hogy közvetít köztem és a második osztályos tanítóm
közt, és átadja neki a kötődési stafétabotot, nem kellett volna ötödikig
várnom, hogy újra jó és erős kapcsolat alakuljon ki köztem és egy tanár
között.
Hogyan hatástalanítsuk vetélytársainkat?
Olyan világban élünk, ahol tombol a kötődési verseny. A konfliktus
lehetősége minden alkalommal fennáll, amikor a gyermekünk kialakít egy
új kötődést valakivel, akivel nekünk nincs kapcsolatunk. Az iskola versengő
kötődéseket teremt. A válás és az új házasság hasonlóképpen. A még létező,
kötődésekkel átszőtt közösségek gyakran felbomlanak a versengő
kötődések megjelenésével, és kiszolgáltatják a gyermekeket a kortárs-
orientációnak. A vetélytársak közül tudatosan kell hatástalanítanunk annyit,
amennyit csak lehet, akár más felnőttek vetélkednek velünk a gyermekért,
akár a gyermek kortársai.
Néha a versengő kötődés nem más, mint a gyermek kapcsolata a másik
szülővel – az elvált szülővel, a mostohaszülővel vagy a nevelőszülővel.
Meg kell értetnünk a gyermekkel, hogy ha az egyik szülővel közeli a
kapcsolata, az még nem jelenti azt, hogy a másiktól eltávolodik. A „vagy-
vagy” kapcsolatot „ez-és-az” kapcsolattá kell változtatnunk. Megtehetjük
ezt úgy, hogy barátságosan beszélünk a távol lévő szülőről, és
megkönnyítjük vele a kapcsolat fenntartását. A gyermek kevésbé érzi
kiélezettnek a versenyt, ha azt látja, hogy a két szülő barátságosan
érintkezik egymással: egymás mellé ülnek az iskolai programokon, együtt
szurkolnak neki a baseballmeccsen, vagy a jelenlétükkel támogatják egy
zenei előadáson. Bármilyen nehéz is a szülőknek felülemelkednie a saját
vitáikon, megéri az erőfeszítést. Nemcsak hogy meg tudjuk őrizni a kötődő
falut akkor, ha az egyik szülőhöz való közelség nem követel eltávolodást a
másiktól, de még ki is terjeszthetjük.
Legtöbbször az a helyzet, hogy a vetélkedés, akár valóságos, akár
potenciális, nem köztünk és a többi felnőtt, hanem köztünk és a gyermek
kortársai közt zajlik. Sokféle módon megszüntethetjük ezt a
megosztottságot. Először is mi magunk is ápolhatjuk a kapcsolatot a
gyermekünk barátaival, így mi is képben leszünk, és belefolyhatunk a
kapcsolataiba. Például felvesszük a telefont, és név szerint üdvözöljük a
gyermekünk pajtását, sőt még beszélgetünk is vele. Mihelyt a gyermekek
már a kortárs-orientáció bűvkörébe kerültek, szeretnek úgy tenni, mintha
mi, szülők nem is léteznénk. Az egyetlen reményünk arra, hogy ezt
megakadályozzuk, ha ragaszkodunk hozzá, hogy az összejöveteleiken mi is
jelen legyünk – persze, barátságos módon. Ugyanez érvényes a házba való
belépésre is. Ha megengedjük, hogy a gyermekünk barátja a hátsó vagy az
oldalsó ajtón jöjjön be, az lehetővé teszi számukra, hogy ne kelljen részt
venniük a családi köszöntések és bemutatkozások normális kötődési
szertartásaiban. Hasonló a helyzet akkor, ha a gyerekek félrevonulnak a
házban, és elszigetelődnek – nos, ez a legutolsó dolog, amit szeretnénk. Azt
akarjuk, hogy a családi-társasági érintkezésekre rendszeresített közös
helyiségekben – pl. nappali, konyha – tartózkodjanak, ahol fenntarthatjuk
velük a kapcsolatot, és megdönthetjük a vagy-vagy mentalitást. Ha
kötődésekről van szó, valószínűbb, hogy azok a gyermekek válnak a
vetélytársainkká, akik nem állnak velünk kapcsolatban. Néha megtöri a
jeget, és összehoz minket velük, ha ételt kínálunk nekik a családi asztalnál,
illetve családi környezetben. Tudom, hogy ez nem könnyű, de
tapasztalatból beszélek, amikor azt mondom, hogy megéri – még akkor is,
ha első alkalommal zavarban érezzük magunkat.
Amikor a gyermekek elérik a kamaszkort, általában nagy nyomás
nehezedik a szülőkre, hogy tegyék könnyebbé, mozdítsák elő a kortárs-
összejöveteleket és bulikat. Ha a kortárs-orientáció már ott van a levegőben,
a szülőknek szóló, ki nem mondott – vagy kimondott – üzenet az, hogy
maradjanak távol. Ismét nagyon fontos, hogy a szülők kezében legyen az
irányítás, akadályozzák meg a polarizációt, és teremtsenek precedenst,
vagyis példaértékű esetet. Mire Bria, a harmadik lányunk ebbe a korba
lépett, már nagy gyakorlatra tettünk szert az efféle mesterkedésben. Amikor
szembesültünk az elkerülhetetlen és sürgető kéréssel, hogy tűnjünk el a
szemük elől, átvettük a kezdeményezést. Bria természetesen rendezhet
bulit. Nem, természetesen nem fogunk eltűnni. Valójában nagyon is aktív
vendéglátók leszünk, és olyan lakomát rendezünk, amelynek egyik barátja
sem tud ellenállni. A kerti sütés mellett döntöttünk, hogy minden egyes
vendégtől megkérdezhessem, mit szeretne enni és hogyan készítsem el neki
az ételt. Eközben az volt a „hátsó” szándékom, hogy barátságosnak
mutatkozom előttük, és ha lehetséges, a szemükbe nézek, hogy előhívjam a
mosolyukat és a bólintásukat, hogy megtudjam és megjegyezhessem a
nevüket, és hogy bemutatkozzam. Bria kisöccseit kineveztem
felszolgálóknak. Az üzenet világos volt – ha Briával akarsz barátkozni, a
családjával is barátkoznod kell. Amikor elmondtuk neki, hogy aktív és jól
látható vendéglátók leszünk, Bria első reakciója az volt, hogy ez
megszégyeníti! Attól félt, hogy egyik barátja sem fog eljönni, de ha mégis,
soha többé nem szólnak majd hozzá. A félelmei megalapozatlanok voltak.
Természetesen nem sikerült mindegyik barátjának a szívéhez megtalálnom
az utat, de nem hiszem, hogy azoknak, akikkel kudarcot vallottam, kedvük
lenne újra felbukkanni. Sokkal valószínűbb, hogy azok a gyerekek, akikkel
jól működött a dolog, olyasfajta kapcsolatot alakítanak ki a lányunkkal,
amely nem verseng velünk.
Egy másik módja a potenciális vetélytársak hatástalanításának az, hogy
ápoljuk a kapcsolatot a gyermekeink barátainak a szüleivel. Egy működő
kötődő faluban már eleve lenne kapcsolatunk azoknak a gyermekeknek a
szüleivel, akikkel a mieink barátkoznak. Mivel nem ilyen világban élünk,
csak egyet tehetünk: az alapoktól építjük fel a falut – vagyis a gyermekeink
kortársaitól eljutunk a szülőkig. Ha ezt nem sikerül véghezvinnünk, a
gyermekeink kötődési világa szilánkos és töredezett marad, és nem
kerülhetjük el a vetélkedést. Talán nem tudjuk irányítani, kik legyenek a
gyermekeink barátai, de ha baráti kapcsolatokat tudunk kialakítani a
szülőkkel, némi harmóniát és egységet hozhatunk a kötődési világukba.
Mindig sikerrel járhatunk ebben? Természetesen nem. A különbségek túl
nagyok ahhoz, hogy áthidalhassuk őket. De legalább meg kell próbálnunk.
Túl nagy a tét ahhoz, hogy bármilyen lehetőséget elszalasszunk.
A feleségemnek és nekem ebből a szempontból szerencsénk volt Briával.
Két, közeli barátjának a szülei nagyon is kedvükre valónak találták azt az
ötletet, hogy mi, szülők is kapcsolatban álljunk, hogy a lányok világát
közelebb hozzuk egymáshoz. Mi már jó kapcsolatot alakítottunk ki Bria
barátnőivel, és a többi szülő is elvégezte a házi feladatát. Az én tervem az
volt, hogy hatástalanítom a potenciális vetélytársakat egy olyan világ
megteremtésével, amelyben a kortársakkal való közelség nem válik a
szülőkkel való közelség kárára. A falu építése könnyebben ment, mint
reméltem. A hab a tortán a millenniumi szilveszter volt. Az esemény előtt a
családban mindenki megosztotta a többiekkel az elképzeléseit arról, hogy
mit szeretne csinálni ezen a különleges estén és mit jelent ez az ünnep a
számunkra. Bria kívánsága az volt, hogy ne csak a legjobb barátnőivel
lehessen együtt, hanem a családjaikkal is, beleértve a vendégeiket is.
Mindannyiukat meghívtuk hozzánk: az egész estét együtt töltöttük, és
élveztük egymás társaságát.
Pohárköszöntőt mondtunk a lányok tiszteletére, akik arra inspiráltak
minket, hogy az alapoktól felépítsük ezt a falut és olyan kapcsolatokat
teremtsünk, amelyek egyébként nem jöttek volna létre. Ez az esemény
bebizonyította, hogy amikor a kortársak és a szülők nem vetélkednek
egymással, a gyermekek egyszerre mindkét fajta kapcsolatot felhőtlenül
élvezhetik.
Csak ha a gyermekek kötődési világa darabokra hullik, akkor élnek a
kortársak és a szülők más-más szférában. A mi dolgunk az, hogy
megalkossuk a gyermekeinkkel azt a kötődő kapcsolatot, és létrehozzuk
számukra azt a kötődő falut, amelybe a kortársak is beletartozhatnak
anélkül, hogy a szülőket eltávolítanák a helyükről és a helyükbe lépnének.
Mivel a gyermekkor és az éretlenség szorosan összefügg, a gyermekkor
egyre jobban kitolódik a társadalmunkban. Ugyanakkor – mivel az igazi
apaság és anyaság kapcsolat, és csak addig létezik, amíg a gyermek aktívan
kötődik hozzánk – a közvetlen, tulajdonképpeni szülői nevelés időtartama
drasztikusan lecsökken. És itt lép be a képbe a kortárs-orientáció: amikor a
kötődés félresiklik, elveszítjük a szülői szerepünket. A szülői szerep
gyengülése és elvesztése, ha a gyermekkor vége előtt megy végbe,
katasztrofális mind a szülő, mind a gyermek számára. Amikor
megfosztanak minket a szerepünktől, a gyermekünk elveszíti a gyermekkor
pozitív aspektusait. Éretlen marad, de elveszíti a fejlődéshez és az élet
felhőtlen élvezetéhez nélkülözhetetlen ártatlanságot, sebezhetőséget és
gyermeki nyitottságot. Megfosztják attól, ami minden ember jogos jussa.
Kinek kell felnevelnie a gyermekeinket? A határozott és egyetlen válasz,
ami összhangban áll a természettel az, hogy nekünk – a szülőknek és a
többi felnőttnek, akiknek fontos a gyermek nevelése és a róla való
gondoskodás. Nekünk kell a mentoraiknak, az útmutatóiknak, a
gondozóiknak és a példaképeiknek lennünk. Ragaszkodnunk kell a
gyermekeinkhez, amíg el nem végeztük a munkánkat. Nem szabad
elengedni őket, nem önző okokból, hanem hogy továbbléphessenek, és nem
azért, hogy visszatartsuk őket, hanem hogy beteljesíthessék a fejlődési
sorsukat. Nem szabad elengedni őket addig, amíg saját magukba nem
tudnak kapaszkodni.
 HATODIK RÉSZ

UTÓIRAT A DIGITÁLIS
KORSZAKHOZ: hogyan ragaszkodjunk a
gyermekeinkhez az internet, a
mobiltelefonok és a videójátékok
korában?
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A digitális forradalom másként alakult,

mint vártuk
Történt valami igazán nagyszabású dolog azóta, hogy A család ereje
című könyvünk először megjelent. Visszatekintve kijelenthetjük, hogy
idejekorán előrevetítettük, de teljes mértékben mi sem tudtuk feltérképezni,
valójában milyen hatással lesz a digitális forradalom a felnőttek és a
gyermekeink életére. Ez a hatás pedig a legenyhébb kifejezéssel élve is
nyomasztó. A technológiai fejlődés, amelyben még most is óriási lehetőség
rejlik a jó dolgokra, valójában hatalmas kulturális visszaesést okozott.
Hacsak nem térünk észhez, a digitális változások utórezgései generációkon
át hátráltatni fogják gyermekeink egészséges fejlődését.
Mi is történt valójában? Hogyan értelmezzük azt az irányt, amerre a
digitális forradalom indított el minket? Hogyan befolyásolják a digitális
korban tapasztalt változások a gyereknevelést?
2010-ig a serdülők 73 százaléka volt tagja legalább egy online közösségi
hálózatnak, 2012-re pedig már egymilliárdan regisztrálták magukat a
Facebookon világszerte. Felmérések sora bizonyítja, hogy már a tizenhárom
évesnél fiatalabb gyermekek milliói is Facebook-tagok, még akkor is, ha ez
a honlap azt hangoztatja, hogy 13 éves kor alatt nem lehet saját oldala,
postafiókja senkinek. Egy átlagtinédzser több mint háromezer szöveges
üzenetet küld el minden hónapban!61
„Az utóbbi öt évben drámaian megemelkedett a közösségi oldalakat
használó 10–13 éves gyerekek, illetve serdülők száma – állapította meg a
Pediatrics tudományos folyóirat 2011-ben. – Egy közelmúltban végzett
felmérés szerint a tinédzserek 22 százaléka naponta több mint tízszer
látogatja meg a kedvenc közösségi oldalát, és több mint fele naponta egynél
többször jelentkezik be a kedvenc közösségi oldalára. 75 százalékuknak van
saját mobiltelefonja, amellyel 25 százalékuk a közösségi oldalakat látogatja,
és amelyet 25 százalékuk SMS-küldésre, illetve 24 százalékuk azonnali
üzenetváltásra használ.” Ez a neves folyóirat arra a következtetésére jutott,
hogy a hatások felmérhetetlenek. „Így e nemzedék óriási részének a
társadalmi és az érzelmi fejlődése úgy megy végbe, hogy közben fenn van
az interneten és mobiltelefonál.”62
Adjuk még hozzá ehhez a zavarba ejtő és nyugtalanító statisztikákat az
internetes pornográfiáról, az internetes zaklatásokról és az internetes
játékok elsöprő népszerűségéről, és láthatjuk, hogy elegendő okunk van
amiatt aggódni, hogy a 8 és 18 év közötti fiatalok átlag több mint napi 10
órát töltenek el valamilyen technológiai eszköz használatával.
Minket – e kötet szerzőit – gyakran keresnek fel olyan szülők, akik
nyugtalanok az elektronikus média a gyermekekre gyakorolt hatása miatt,
és tudni akarják, hogyan korlátozhatják a gyermekeik hozzáférését a
számítógépekhez, a számítógépes játékokhoz és az egyéb digitális
eszközökhöz, illetve hogy milyen életkortól engedhetik meg nekik ezek
használatát. Ezt és a következő fejezetet azért írtuk meg, hogy válaszoljunk
ezekre a kérdésekre. Ámbár, ahogyan általában a gyermeknevelésben, itt
sem lehet konkrét módszereket vagy javaslatokat megfogalmazni.
Mindvégig hangsúlyoztuk, hogy a gyermeknevelés nem kíván különleges
képességeket vagy magatartást, és hogy a gyermeknevelés elsősorban és
mindenekfelett kapcsolat. Ahogyan ennek a könyvnek a mottója is állítja, a
kapcsolatok megértése nélkül mindenféle akcióterv csak konfliktusba
torkollik. Sajnos nem ajánlhatunk pontos receptet, csak a probléma egyfajta
megértését, értelmezését és magyarázatát, széles körű útmutatás
kíséretében. Hogy az egyes gyermekek esetében és az egyes családokban
hogyan alkalmazzák a javaslatainkat, az azon múlik, hogy a szülők, hogyan
tudják kifejleszteni a szükséges kapcsolatot a gyermekeikkel. Korspecifikus
javaslatok nem állnak rendelkezésre – a gyermek szüleihez fűződő
kapcsolata és a gyermek érzelmi érettségének szintje határozza meg, mit
kell tenni. Hasztalan lenne általában alkalmazható, merev szabályokat
felállítani.
Akkor viszont hogyan fejtsük és értsük meg, hogy a digitális változások
milyen hatással vannak gyermekeink életére? Egy ilyen szerteágazó
jelenség körvonalait észlelni és felismerni – amelynek ráadásul a kellős
közepén vagyunk – olyan, mintha annak a felhőnek az alakját próbálnánk
kivenni, amely beburkol minket. Anélkül, hogy működő tudásunk lenne a
legfontosabb emberi motivációról, a kötődésről, nem lehet megmagyarázni,
mi folyik körülöttünk.
 A kötődés a kulcs annak a megmagyarázásához, milyen formát öltött a
digitális forradalom, és a kortárs-orientáció megértése különösen fontos
ahhoz, hogy meglássuk a tények és a számok mögött meghúzódó
összefüggéseket. E nélkül a tudás nélkül a tények és a számok riasztóak.
Szükséges hozzá az is, hogy tisztában legyünk a kötődés központi
szerepével az emberi életben – csak így tudjuk megérteni a közösségi média
ámulatba ejtő népszerűségét, valamint az internetes zaklatás és erőszak
dinamikáját, vagy akár a videójátékok és az online pornó függést okozó
vonzerejét.
A kulturális környezetet, amelyben ez a könyv íródott, már meghatározta
a fiatalok növekvő kortárs-orientációja, de még azelőtt jegyeztük le ezeket a
sorokat, hogy a Facebook és a Twitter belépett volna a képbe, illetve mielőtt
a videójátékok foglalták volna le a fiatalok minden idejét, és mielőtt az
online pornó az internetes aktivitás 30 százalékát tette volna ki, továbbá
mielőtt bárki is sejtette volna, hogy néhány év múlva a 8 és 16 év közötti
gyermekek 90 százaléka nézett már életében pornót a neten. Az orvosok
még nem fejezték ki aggodalmukat azzal kapcsolatban, hogy a képernyő
előtt eltöltött idő milyen káros hatással van a gyermekek egészségére, és
nem figyelmeztettek a növekvő internetfüggőség kockázataira sem.
Ha a pornót félretesszük, sokan kérdezhetik: mi a baj azzal, ha a fiatalok
olyan sok időt töltenek online, információt vagy szórakozást keresve?
Valóban baj van ezzel?
Amikor a digitális eszközök először megjelentek, hogy kezeljék az
információkat, feltételezték, hogy üzleti célból, oktatásra vagy szórakozásra
fogják használni őket. A tudósok azért fejlesztették ki a világhálót, hogy
elősegítsék a bonyolult és összetett adatok gyors és hatékony
kommunikálását. A mobiltelefonok első célközönsége az üzleti világ
szereplői voltak, a számítógépeké pedig az iskolai közösségek. Végül is a
tudományos kutatáshoz vagy az üzleti tevékenységhez van szükségünk
információkra, az iskolákban pedig a diákokhoz szeretnénk eljuttatni a
tudást. A Google 2004-ben vált hozzáférhetővé a nagyközönség számára
azzal a küldetéssel, hogy összerendezze a világ összes információját, és azt
mindenki számára elérhetővé, felhasználhatóvá tegye. Az információs
korszak hivatalosan is beköszöntött. Ebben a kontextusban adtuk a digitális
eszközöket a gyermekeink kezébe.
Az alapevő hiba: a kötődés elhanyagolása
 Volt egy alapvető hiba a digitális forradalmat útjára indító
elképzeléseinkben. Az emberek központi vágya nem az információ
megszerzése a világról, még csak nem is a szórakozás. Amikor az emberi
agy figyelmi mechanizmusainak aktivizálásáról és lekötéséről van szó,
akkor sem az információ, sem a szórakozás nem élvez elsőséget. Valójában
az agyunk által felállított fontossági sorrendben az információ hátul kullog:
sokkal valószínűbb, hogy az agy kikapcsolja, mint hogy bekapcsolná. Az
agy csaknem minden szenzoros és kognitív adatot megszűr, ami elér hozzá,
nehogy szem elől veszítse azt, ami az adott pillanatban a legfontosabb.
Ahogyan azt ebben a könyvben mindvégig láthattuk, a mi legfontosabb
és domináns szükségletünk az együttlét, az összetartozás érzése.
Kapcsolatokat keresünk, nem a világról szóló tényszerű információkat. Az
emberek – gyakran a felnőttek is, de az éretlen gyermekek különösképpen –
éhesek az információkra, de nem a világról, hanem a kötődési állapotukról
szólókra. Meg akarunk bizonyosodni arról, hogy összetartozunk azokkal,
akik fontosak nekünk. Azzal foglalkozunk, hogy azokhoz hasonlatosnak
lássanak minket, akiket nagyra értékelünk, hogy fontosak legyünk
számukra, hogy kedveljenek, hogy akarjanak, hogy megértsenek minket,
hogy számítsunk. Mindenképpen tudni akarjuk, hogy mások szívesen
látnak-e minket, és abban a reményben mutatkozunk be, hogy ez az
invitáció – ez a meghívás, ez a szíveslátás – be is fog következni.
Az üzlet nem a legfőbb prioritásunk, és a tanulás, a szórakozás sem az.
Ami az interakciónkat minden más tényezőnél jobban formálja, az a
kötődés, akár személyesen érintkezünk valakivel, akár levélben, akár
telefonon, akár az interneten keresztül. A technológia lehet új, de a
dinamika egyidős az emberiséggel.
Nem meglepő tehát az – ami egyébként összhangban van a könyvünkben
eredetileg felvázolt perspektívával –, hogy a lenyűgöző technológia,
amelyet eredetileg információk átadására terveztek, a kapcsolatok
hajszolásának eszközévé vált. Továbbá figyelemelterelési és szórakoztató
eszközként kompenzálja is gyermekeink frusztrált kötődési igényeit. Ám
egy központi téma kompenzálása soha nem oldhatja meg a problémát – sőt
még ronthat is rajta. A sebezhetők számára a digitális média függőséget
okoz. A gyermekeink csak kevéssé használják ezeket az eszközöket
tanulásra, sokkal inkább a kapcsolatok kialakítására és fenntartására, és
sokkal kevésbé a problémák megoldására, mint inkább az előlük való
menekülésre.
 Mihelyt megértjük az együttlét, az összetartozás érzése iránti sóvárgást,
az alapvető emberi dilemma világossá válik: hogyan maradhatunk közel
egymáshoz, amikor távol vagyunk egymástól. Nagyon sok vonatkozása van
ennek a problémának: hogyan érezzük magunkat közel azokhoz, akiktől
fizikailag távol vagyunk; hogyan éljük át a közelség érzését, amikor
valójában nem érezzük, hogy akarnak minket; hogyan tegyünk szert a
jelentőségünk érzetére; hogyan érezzük magunkat fontosnak, amikor úgy
tűnik, nem számítunk azoknak, akik számítanak nekünk.
„Megoldhatjuk” a problémát azzal, hogy „barátok” tucatjait vagy százait
gyűjtjük be a Facebookon, akik „lájkolnak” minket, mindenféle őszinte
intimitás nélkül. Ezek a szcenáriók hihetetlenül vonzók, mivel megadják
nekünk azt a csalóka érzést, amelyre annyira vágyakozunk. Ezek a mi
modern szirénjeink. Elvisznek oda, ahová menni akarunk anélkül, hogy
valamennyire is tudatában lennénk az ezzel járó kockázatnak, és fogalmunk
lenne róla, mi vár ránk az út végén. Ezek a kötődési rögeszmék és mániák
még vonzóbbá válhatnak, mint maga a való élet, és sok fiatal számára ez be
is következik. Egyáltalán nem ritkaság például, hogy a fiatal szülők
elhanyagolják a gyermeküket, miközben SMS-eznek vagy más digitális
kommunikációt folytatnak.
Nincs tehát biztonságos vagy hasznos módja annak, hogy
megismertessük fiataljainkkal a digitális kor jótéteményeit és áldásait?
Ahogyan azt majd bemutatjuk a következő fejezetben, ez csak időzítés
kérdése. A gyermekeknek és a fiatal felnőtteknek lehetővé tehetjük a
technológiához való biztonságos hozzáférést, de csak akkor, amikor már
készen állnak rá, és amikor már eléggé fejlettek ahhoz, hogy a technológiát
a fejlődésük érdekében használják, ne pedig annak az aláásására és
megrekesztésére. Addig azonban az a feladat vár ránk, hogy ne tegyük ki
őket a kísértésnek.
Amíg a gyermekek nem állnak készen arra, amit a digitális világ nyújt
nekik, addig nincs szükségük rá – valójában az útjában áll annak, amire
szükségük van, amint az a következő részben kiderül.
A digitális kapcsolatok lehetővé teszik a
kortársorientált gyermekeknek, hogy együtt
maradjanak még amikor is, amikor távol vannak
egymástól
 A hagyományos társadalom a hierarchikus, multigenerációs kötődések
mentén szerveződött, nem pedig a kortárskötődések mentén. Az otthon
adott helyet a családnak, és a falu biztosította a támogató kötődések
hálózatát. Emlékszem, megkérdeztem az emberektől a provence-i faluban,
ahol a családommal egy évet töltöttem, miért használják olyan kevesen
közülük a digitális közösségi hálózatokat.{8} A válasz tipikusan a következő
mondat valamelyik változata volt: „Minek is tennénk, hiszen mind itt
vagyunk?”. Nem szükséges a helyettesítő digitális kapcsolat, ha azokkal
vagyunk együtt, akik a leginkább számítanak nekünk. Balin nemrégiben
hasonló dolgokat tapasztaltunk.
Ámde ahogyan a kortárs-orientáció meggyökeresedett a nyugati
társadalomban, új problémával találtuk szemben magunkat. Az iskola a
kortárs-orientáció táptalajává vált, és egyben gyűjtőhelye lett a
kortársorientált gyermekeknek. A szünetek, a közös ebéd és az iskola utáni
tevékenységek átvették a családi ebéd, a családi séta, a családi játék és a
családi olvasás helyét. A legtöbb kortársorientált gyermek azért megy
iskolába, hogy a barátaival lehessen, nem pedig azért, hogy a világról
tanuljon.
A kortársorientált gyermekek hogyan maradnak kapcsolatban a társaikkal
esténként, a hétvégeken és a szünetekben? És mi van akkor, ha elhagyják az
iskolát? Ahogyan azt mind tudjuk és megtapasztaljuk, pszichésen nincs
semmi nagyobb hatással ránk, mint ha el kell válnunk azoktól, akikhez
kötődünk. Ilyenkor rettenetesen megrémülünk, kétségbeesünk, és arra
vágyunk, hogy a szeretett személy közelében lehessünk. A motiváció, hogy
betöltsük az űrt, mindent felülír.
Hiszem, hogy emiatt az erő miatt csúszott ki annyira a digitális
forradalom az irányításunk alól, ahogyan azt ma látjuk. Ne feledjük, hogy a
kötődés a legerősebb hatalom az univerzumban. A digitális eszközök,
amelyeket az oktatás és az üzleti élet kiszolgálására terveztek, ma
elsősorban arra szolgálnak, hogy a kortársorientáltakat összekössék
egymással. A digitális forradalom vívmányait gyakorlatilag
kapcsolattartásra használjuk.
A statisztika önmagáért beszél. Az internethasználat a felmérések szerint
100 százalékos a 12–24 évesek körében, akik az idejük 25 százalékát azzal
töltik, hogy a közösségi média révén érintkeznek egymással. Ha
belegondolunk, ez sok idő: ahogyan már megjegyeztük, egy átlagos, 8 és 18
év közötti gyermek 10 órát és 45 percet tölt naponta digitális eszközök
használatával.
A Facebook és a RENREN (a Facebook kínai megfelelője) valójában
lehetővé tette, hogy a szünet örökké tartson – a gyermekek ma már éjjel-
nappal egymással lehetnek. A főiskolákon, egyetemeken létrehozott
közösségi hálózatok, amelyek eredetileg a kortársorientált diákok
kiszolgálására jöttek létre, most már világszerte a kortársorientáltak
kapcsolattartási eszközei lettek.
Gyakran eszembe jut, mi lett volna, ha a digitális forradalom azelőtt
megy végbe, mielőtt a kortárs-orientáció gyökeret ver, de azok után, hogy a
növekvő mobilitás, a munkahelyek hiánya és a válások nagy száma
elválaszt minket azoktól, akiket szeretünk. A kortárs-orientáció nélkül talán
kifejlődött volna az a digitális kultúra, amely a gyermekeket a szüleikkel és
a tanáraikkal, a nagybácsikkal, a nagynénikkel, a nagymamákkal és a
nagypapákkal köti össze. A szülők talán esti mesét olvasnának a
gyermeküknek a digitális eszközökön keresztül, amikor nincsenek otthon, a
gyermekek és a tanárok digitális kapcsolatot is kialakítanának egymással,
amely megkönnyítené a tanulást, és a nagyszülők így tartanák a kapcsolatot
az unokákkal, ha távol vannak.
Ami ez utóbbit illeti, amikor a feleségemmel hosszabb ideig Balin
nyaraltunk, mi is arra használtuk az internetet, hogy szinte mindennap
beszéljünk az unokáinkkal Skype-on. Nem volt egyszerű, mivel az
antennát, amely a kertünkben volt, és a falu internetjéhez csatlakoztatott
minket, a rátelepedő madarak könnyen lebénították. Szakértőjévé váltam a
kőhajigálásnak, mivel az motivált, hogy kapcsolatot teremthessek a világ
másik végén lévő unokáimmal. Mai napig működik a pavlovi reflex
bennem: csodálatos, bizsergető érzés tölt el a Skype bejelentkező hangjára,
amely előre jelezte, hogy egy időre összekapcsolódhatom a távol lévő
szeretteimmel. Sokan vannak, akik ugyanerre használják a digitális
eszközöket és a közösségi médiát, és szerintem ők cselekszenek helyesen.
De a tények és a számok azt sugallják, hogy akik manapság közülünk a
közösségi hálózatokat így használják, nem azok, akik ezt a jelenséget
alakítják. A világhálót a kortársorientáltak uralják.
A digitális forradalom kedvez a kortárs-
orientációnak, és elősegíti azt
 Ha a kortárs-orientáció formálja a digitális forradalmat, a digitális
forradalom egyszerre kedvez a kortárs-orientációnak és segíti elő azt.
Először is, akiknek van digitális eszköze, és rendelkeznek a
használatához szükséges technikai készségekkel és ismeretekkel, azok
nagyobb valószínűséggel lépnek kapcsolatba egymással. Ahogyan azt
minden olyan felnőtt tanúsíthatja, aki nem technikai zseni, és akinek még a
távirányító kezelése is gondot okoz, ez a dinamika egyértelműen a
fiataloknak és az ő egymáshoz fűződő kapcsolatuknak kedvez. Ezzel
szemben, ha összejövünk egy étkezés erejéig, az tipikusan a
multigenerációs kapcsolatokat támogatja.
Másodszor, a közösségi oldalak, mint ahogyan maga a digitális
technológia is, meghatározza a kapcsolat természetét, elősegítve a felületes
érintkezést, szemben az érzelmi és pszichés intimitással. Különösen a
digitális eszközök és általánosságban a közösségi média nem könnyítik
meg, hogy valaki megossza másokkal a legmélyebb érzéseit. Amit
megosztanak, az gyakran mesterkélt és sekélyes. Szöveges üzenetben nehéz
kifejezni, átadni, ha valaki élvezi a másik társaságát vagy örül a
létezésének. A szem csillogását és a meleg, hívogató hanghordozást még
nehezebb közvetíteni. Ilyenkor az azonosság felszínes dinamikája kap
nagyobb hangsúlyt – vajon ugyanazokat a dolgokat, embereket szeretjük? –
ahelyett, hogy a legbelsőbb énünk lenne a legfontosabb. Nincsen őszinte
önkifejezés, kitárulkozás, ami a valódi megismeréshez vezetne. Jelentősek,
fontosak akarunk lenni azok számára, akikkel kapcsolatban szeretnénk
lenni, ezért azt keressük, hogyan tehetünk kedvező benyomást rájuk, és nem
az a célunk, hogy sebezhető módon arra invitáljanak minket, hogy a
magunk igazi valójában együtt lehessünk velük. Így a technológia elősegíti
és megjutalmazza azokat, akik felszínesen kötődnek: az éretleneket, a
fejletleneket és a kortársorientáltakat.
Sherry Turkle, az MIT pszichológusa fiatalok százaival készített interjút
az internetalapú életről az Alone Together (Egyedül együtt) című könyve
megírásához. Ahogyan a Newsweek beszámolt róla, „a fiatalok elmondták a
szerzőnek, hogy a telefonjaik és a laptopjaik a remény helyszínei az
életükben, azok a helyek, ahonnan a kedvességet kapják”.
Harmadszor, a történelem során kialakult hagyományok, rítusok és tabuk,
amelyek a család és a generációk közötti kötődések védelmét szolgálták,
nincsenek jelen a digitális világban. A tradicionális kultúrák, amelyekben a
multigenerációs kapcsolatok még mindig megbecsülésnek örvendenek, tele
vannak olyan szokásokkal, amelyek például meghatározzák, hogy ki
beszélhet kihez, milyen érintések a megengedettek, ki ehet együtt kivel,
kivel lehet megosztani a titkokat és így tovább. Ezek a tevékenységek
elősegítik a kötődéseket, így szabályozni kell őket. Hogy egy kultúra
reprodukálni tudja magát, és hogy a gyermekek felnevelése lehetséges és
hatékony legyen, a hierarchikus kötődéseket meg kell őrizni. A digitális
világ viszonylag mentes minden olyan szokástól, rítustól és tabutól, ami
megvédené a családi kötelékeket és a hierarchikus kapcsolatokat. Az
információ maga sincs hierarchikusan megszervezve, fontossági vagy
érvényességi sorrendben. Minden egy szintre került: az egyenlőség
uralkodik. Lassan még a nagybetűk is eltűnnek.
Így a kortárs-orientáció nemcsak a mozgatórugója, de egyben a
végeredménye is lett a digitális forradalomnak. Meglehet, észszerű okokból
adtunk digitális eszközöket a gyermekeink kezébe, ők viszont arra
használják őket, hogy egymással lépjenek kapcsolatba, mind egyénileg,
mind tömegesen. A következmény: az egészséges emberi fejlődés talajának
további katasztrofális eróziója.
A digitális intimitás üressége
Miért kellene aggódnunk amiatt, hogy a gyermekeink és a fiatalok
digitális eszközök használata révén érintkeznek egymással? Lehet, hogy
nem erre van szükségük, de mindaddig, amíg a felnőttektől megkapják azt,
amire valóban szükségük van, miért lenne ez probléma? Nem lehetséges,
hogy különféle kötődési tevékenységek léteznek, és a digitális közösségi
kapcsolat csak egy ezek közül?
Az érvelés logikusnak tűnik – és bárcsak ez lenne a helyzet! A probléma
az, hogy a technológiai kötődési tevékenységek, amelyekben a
gyermekeink részt vesznek, szívósak és burjánoznak, mint a
gyomnövények, amelyek végül elborítják a kertünket, és kiszorítják az
összes többi növényt. Aggasztó módon a digitálisan közvetített közösségi
kapcsolat szembemegy a gyerekek valódi szükségleteivel.
A kötődés valódi célja az elengedés, a kiengedés, az ellazulás – a
nyugalom – megtalálása, vagyis hogy megpihenhessünk a sürgető
késztetéstől, hogy kötődést találjunk. A fejlődés ebből a nyugalomból
táplálkozik. Ha nem tudunk megnyugodni, a fejlődés megreked. Ha a
kötődési tevékenység nem vezet el a beteljesüléshez, akkor nem tudja
elősegíteni az érettséget, mivel túlságosan aggódunk, a sebezhetőség pedig
elviselhetetlen. Az érzelmi fejlődéshez elengedhetetlen a sebezhetőség,
ahhoz viszont, hogy egy gyerek képes legyen sebezhető maradni,
biztonságban kell éreznie magát.
A kapcsolatok hasztalan hajszolásával és az üres kontaktusokkal a
vágyakozás csak egyre fokozódik, és egyre sürgetőbb és szenvedélyesebb
késztetést érzünk, hogy ezzel foglalkozzunk. Amikor tápanyagban szegény
ételeket eszünk, egyre többet veszünk magunkhoz belőlük. Úgy hiszem, ez
jól illusztrálja a közösségi hálózatok történetét. Paradox módon a Facebook
nem azért olyan sikeres, mert olyan jól működik, hanem pontosan ellenkező
okból: mert nem működik. A kötődés soha nem nyugodhat meg, a közelség
hajszolása soha nem érhet célt. Vincent Felitti – orvos és kutató – nagyon
éleslátón így fogalmazta meg, miben áll ez az állapot: „nehéz eleget kapni
valamiből, ami majdnem működik”. A mi internetfüggő fiatalságunk
kötődési éhsége kielégíthetetlen, és így függőséget okoz. Az internetfüggők
agyában a kutatók olyan biokémiai és olyan, a fehérállományban
végbement változásokat találtak, amelyek hasonlók voltak azokhoz,
amelyeket a drogfüggők és az alkoholisták agyában észleltek.63
A probléma gyökere az, hogy a digitális intimitás nem váltja be a hozzá
fűzött reményeket. Alapvetően nincsenek meg benne azok az elemek,
amelyektől gyümölcsöző lehetne. Egy süteményhez hasonlatos, amelyből
hiányoznak a szervezet számára szükséges tápanyagok, így nemcsak
egészségtelen, de tönkreteszi a tápláló ételek iránt étvágyat is.
Hat ok, amiért üres a digitális intimitás
A digitális interakcióban a kötődési invitálás nem jut el a címzetthez
A digitális intimitás ürességét jól illusztrálja egy vizsgálat, amelyben
összehasonlították lányok és az édesanyjuk közötti élő, hangzó kapcsolat és
az SMS-ezés pszichológiai hatását.64 A lányok egy teszt miatt stresszesek
voltak, és ekkor arra kérték őket, hogy lépjenek kapcsolatba az
édesanyjukkal vagy hangos kapcsolattal, vagy SMS-ben. Csak az első
esetben csökkent a lányok szervezetében a stresszhormon szintje és jelentek
meg a nyugtató kötődési hormonok.
Miért olyan üres és hatástalan a digitális kapcsolat? Azért, mert mind
megerősítésre várunk, hogy a másik fél arra invitál minket, hogy a
jelenlétében létezzünk. Ennek az üzenetnek különösen nagy a jelentősége,
ha kudarcot élünk át vagy alkalmatlannak érezzük magunkat valamire.
Általában hogyan közvetítjük ezt az üzenetet? A szavak csak egy részét
alkotják, és valószínűleg önmagukban eléggé hatástalanok, különösen az
SMS-ekre jellemző rövidített, csonkolt formában. Általában a másik
hangjának a melegsége és a mosolygó szeme közvetíti nekünk az invitálást.
Mihelyt megtaláltuk, amit keresünk, visszatérhetünk a világunkba abban a
tudatban, hogy nem számít, mi történik, az invitálás biztonságos. A rémület
eloszlik, az adrenalin és a kortizol szintje csökken, az agyunk kötődési része
fürdik a szeretethormonban, az oxitocinban. A digitálisan közvetített
kapcsolatok azonban legtöbbször nem adják meg a kapcsolat kielégítő
melegségét, és így nem szolgálnak ki minket. Ahogyan ezt majd később
részletesebben is kifejtjük, a digitális kapcsolat néhány formája (pl. a
Skype) egészséges kötődéseket is kiszolgálhat. Attól függ, ki használja őket
és milyen célból. Egészében véve azonban a digitális kapcsolatok
kielégülést nem nyújtó helyettesítői az igazi kötődéseknek.
Azok a védekezési módok, amelyekre szükség van a védelem nélküli
közösségi interakcióhoz, ezt az interakciót beteljesületlenségre kárhoztatják
Beteljesülés csak akkor lehetséges, ha az invitálás, hogy létezzünk a
másik jelenlétében, valóban célba ér. Az érzelmi beteljesülés valójában
sebezhető állapot. A hely, ahol a beteljesülést érezzük, pontosan az a hely,
ahol a sebeinket is érezzük. Így tehát, ha védekezünk a sérülés lehetősége
ellen, akkor egyidejűleg a beteljesülés képességét is elveszítjük.
Ez a digitális intimitás története. Az ilyen kapcsolat alapvetően védtelen
– védtelen, mivel nincs meg benne a felnőttekkel fennálló gondoskodó
kapcsolatok biztonsága –, és így olyan sebezhetőséget okoz, ami
elviselhetetlen. Az agynak nincs más választása, mint hogy felkészüljön a
sérüléseket okozó interakciókra.
Amikor a lelki intimitás a cél, vagyis hogy megismerjenek és
megértsenek minket, a sérülés lehetősége olyan nagy, hogy mindent meg
kell tennünk annak érdekében, hogy biztosak lehessünk benne,
biztonságosan továbbléphetünk. Ebből a szempontból a pszichés közelség
hasonló a szexuális intimitáshoz. A legtöbbünk még egy biztonságos és
elkötelezett kapcsolatban sem lépne szexuális interakcióba, ha hiányzik
mindenféle érzelem. Tipikusan átesünk előtte a hódítás és tesztelés
folyamatán, még ha nem is vagyunk a tudatában annak, mit csinálunk. Ha
nem látjuk a másik fél szemében az invitálást, ha nem mosolyog, nem
bólint, ösztönösen tudjuk, hogy nem biztonságos továbblépni. Még a
mindennapos interakciókban is szükségünk van a másik tekintetére,
mosolyára, egy-egy bólintására, mielőtt továbblépnénk. Ezzel
tulajdonképpen lekötjük a másik fél kötődési ösztöneit, ami nagyban
megnöveli annak a valószínűségét, hogy kedves lesz hozzánk, gondoskodni
fog rólunk, működőképessé teszi számunkra a dolgokat, egyetért velünk,
mellénk áll, megtartja a titkainkat, jó lesz hozzánk. Ha e nélkül a
bemelegítő szertartás nélkül lépünk tovább, bajba kerülhetünk:
udvariatlanság, undok viselkedés, szemtelenség, sértések, megszégyenítés
és természetesen erőszakoskodás lesz az osztályrészünk.
Az alapvető probléma az, hogy a digitális intimitás érzelemmentes,
vagyis pszeudointimitás. Nincsen kötődési előjáték, ami előkészítené az
interakciót, nincs tesztelés, hogy biztonságos-e a továbblépés. A szöveges
üzenetek és az e-mailek nap mint nap így működnek, nem is beszélve a
bemutatkozásról, ami a közösségi média hajtóereje.
Ha az anonimitást is hozzáadjuk az egyenlethez, nem sok minden marad,
ami féken tartaná a kötődés sötét oldalát. Emlékezzünk: kevés gyermek
kedves eredendően, hacsak nem érzi magát túlságosan bizonytalannak.
Általában a működő kötődés kontextusában válnak kedvessé. Az internet
olyan hely, ahonnan hiányzik a kötődési jó modor, és ahol az emberi
érintkezés szabályait sem tartják be. Nem lenne szabad meglepődnünk az
ebből fakadó szemtelenségen. Az internethez képest egy középiskola
folyosója szelíd, csendes hely.
Hogyan alkalmazkodnak a gyermekeink ehhez a környezethez? Tudat
alatt az agyuk felkészíti őket a sérüléseket okozó környezetre a szokásos
védekezési technikákkal, mint amilyen az érzelmi bezárkózás vagy a
távolságtartás. A probléma az, hogy nagy árat fizetünk mindezért: amikor
ugyanis érzelmileg bezárkózunk vagy távolságtartók leszünk, akkor nem
elégülhetünk ki. A gyermekeink agya nem képes egyidejűleg megvédeni
őket és megőrizni a beteljesülés képességét. A végeredmény pedig az, hogy
semmilyen kapcsolat nem elégséges; nincs lezárás, nincs megtisztulás,
nincs megnyugvás. A kortársorientált gyermekek csapdában vergődnek:
digitálisan hajszolják egymást, miközben az éhségüket sohasem
csillapíthatják. Minél többet markolnak, annál kevesebbet fognak.
Ahogyan látni fogjuk, ha valaki így védekezik a sebezhetőség ellen, azzal
a pornográfia, az internetes zaklatás és a videójátékoktól való függőség előtt
is megnyitja az utat.
A bemutatkozás csak szemtől szemben működik
A Facebook az énmegjelenítésről szól: úgy próbáljuk bemutatni
magunkat, hogy közben abban reménykedünk, hogy akik számítanak
nekünk, azoknak tetszeni fog, amit látnak. Nem is lehetnénk ennél
hatékonyabbak, legalábbis abban a tekintetben, hogy csak egyszer kell
bemutatkoznunk – hiszen ugyanazt az információt küldjük el sok embernek,
egy időben. Ezután már a közönségnek, az üzenet megtekintőinek kell
válaszolnia. Csakhogy éppen ez az elegáns hatékonyság a lényege a
problémának. A pszichés intimitás ugyanis nem így működik. Ebből a
szempontból olyan ez, mint a szexuális intimitás.
Az ismertség átérzése csak a mélyen személyes kapcsolatokban
lehetséges. Valaki nem érezheti magát ismertnek, ha feltárja a legbensőbb
lényét egy könyvben, egy előadásban vagy akár a YouTube-on. A
bemutatkozásunkat vagy a kitárulkozásunkat a fogadók egy fikarcnyit sem
fogják különlegesnek érezni attól, hogy egy egész csoportnak tártuk fel a
magunkat. A pszichés intimitásban a partnerünknek, ugyanúgy, mint
szeretkezés közben, éreznie kell, hogy éppen őt választottuk ki, és saját
magunkat kizárólag neki ajándékozzuk. Minden más csak elvesz az
interakció értékéből. A fogadó és a bemutatkozó számára is csak akkor van
értelme a kitárulkozásnak, ha e mögött személyes szándék áll. Ha a
bemutatkozást kivesszük a mélyen személyes kapcsolat kontextusából, és
nem előzi meg az a döntési folyamat, amelynek a során elhatározzuk, hogy
kitárulkozunk egymásnak, a dolog gyakorlatilag célt téveszt.
Ez az oka annak, hogy sokan nincsenek rajta a Facebookon, akik valódi
pszichés intimitásra vágynak. Én magam is így vagyok ezzel; például soha
nem szeretném a felnőtt gyerekeim posztjait olvasni, mert nem azokból
akarom megtudni, hogy mi van velük. Igazán ismerni akarom őket, nem
csak tudni róluk, és ez nagy különbség. A megismerésükhöz hozzátartozik
az önkéntes, személyes kitárulkozás nekem, az apjuknak. Pontosan erre
vágyom, és ennél kevesebbet nem is fogadok el. Minden egyéb
mindkettőnkben az üresség érzését hagyná.
Manipuláció esetén nincs beteljesülés
A legtöbb gyermek és fiatal úgy gondolja, a közösségi médiához
hozzátartozik, hogy folyamatosan alakítsák az imázsukat azzal a céllal,
hogy jó benyomást keltsenek a kortársaikban és növeljék a státuszukat.
Az eredmény az lesz, amit a Newsweek újságírója, Tony Dokoupil „az
őszinte én elpárolgásának” nevezett, Sherry Turkle egyik írását idézve. „Azt
tanultam meg a középiskolában – mondta egy tinédzser Turkle-nek –, hogy
a legfontosabb a bemutatkozás, a bemutatkozás, a bemutatkozás; vagyis,
hogy hogyan csináljam meg önmagam.”
 Persze mind azt szeretnénk, ha szeretnének minket. De minél erősebben
befolyásoljuk az ítéletet, annál kevésbé elégít ki minket. Ha sikerül kedvező
ítéletet kicsikarnunk, azzal csak azt ismerik el, amit csináltunk, vagy csak
az általunk kreált benyomást kedvelik, és nem azt, amik valójában vagyunk.
Így tehát a bizonytalanságunk egyre nő, és egyre szenvedélyesebben
alakítjuk majd az imázsunkat. Ez egy ördögi kör. Ugyan miért akarnánk ezt
a neurózist viszontlátni a gyermekeinkben?
El fognak ide jutni, inkább előbb, mint utóbb, de remélhetőleg, ha
érettebbek lesznek, ellen tudnak majd állni a kísértésnek, hogy a rövidebb
úton jussanak el a semmibe. Az ígéretei és a vonzereje ellenére az
imázsalakítás a vesztesek játéka, a szó minden értelmében. A folyamat
puszta természete érvényteleníti az eredményeket.
Nem meglepő, hogy azok a fiatalok, akik a legtöbbet használják az
internetet, egyben a leghajlamosabbak is az érzelmi problémákra. Dr. Larry
Rosen, a Dominguez Hills-i Kaliforniai Állami Egyetem Pszichológia
Tanszékének volt vezetője és professzora arra a következtetésre jutott a
kutatásai során, hogy erős „kapcsolat van az internet használata, az azonnali
üzenetek, az e-mailezés, a csetelés és a serdülők körében tapasztalt
depresszió között”, és hogy ugyancsak „erős kapcsolat van a videójátékok
és a depresszió között”.
A gyermekeinknek szükségük van az ártatlanságukra egészen addig,
amíg ezt biztosítani tudjuk számukra. A társadalmi mesterkéltség – hogy
úgy jelenünk meg mások előtt, hogy közben úgy teszünk, mintha nem
érdekelne minket a véleményük, sem a következmények, amit a „lazaság
betegségének” is nevezhetünk – megtagadja a gyermekeinktől azt az
érzelmi táplálékot, ami szükséges az érettséghez.
Nincs beteljesülés, hacsak a gondoskodás nem több, mint amennyire
igényünk van
Ahogyan azt korábban már megjegyeztem, a gondoskodó kötődési
interakciók kulcseleme az, hogy a gondoskodásnak többnek kell lennie,
mint amennyit szeretnénk belőle. A beteljesülés nem az egyenlőségről szól
vagy a kölcsönösségről, vagy a kapcsolat kereséséről. Hacsak nem
viszonozzuk az ölelést egy még nagyobb öleléssel, hacsak nem válaszolunk
a „szeretlekre” valami még többel, a megerősítés iránti vágy megcsalatott,
az interakció pedig beteljesületlen, hiábavaló és eredménytelen. Viszont a
kortársorientált interakcióknak általában nem ez a természete, különösen
nem a digitális vagy az internetalapú kapcsolatoknak, amelyekben az
interakció egyenlő, közömbös és hűvös. Az a lelkes invitáció, hogy
valakinek a jelenlétében létezzünk, a gyermekekért felelős felnőttek
feladata. A digitális közösségi kapcsolattartás egészen másról szól.
A digitális intimitás elveszi a gyermekek étvágyát azoktól a dolgoktól,
amelyekre valóban szükségük lenne
Ahogyan azt már korábban is kifejtettük, a digitális intimitás ürességét
csak elmélyíti az a tény, hogy ezek a fajta kapcsolatok elveszik a
gyermekek étvágyát, és többé nem éheznek azokra a kötődésekre,
amelyekre valójában szükségük lenne. Azzal, hogy előmozdítja a kortárs-
orientációt és a kapcsolatok függőséget okozó hajszolását, a digitális
intimitás az egészséges felnőttkötődések helyébe lép, és így megtagadja a
gyermekektől az alapvető szükségletüket a kielégítő emberi interakciókra.
Azok az egerek, amelyeknek az agyi jutalmazó rendszerét folyamatosan
stimulálják elektromosan, éhen halnak, mivel nem fognak ételt keresni. Ha
a gyermekeink agyát a digitális technológia stimulálja, az ugyanígy eltéríti
őket attól, ami igazán táplálná őket.
Ez a dinamika húzódik meg a videójátékok, a pornográfia és a digitálisan
közvetített közösségi kapcsolatok legnegatívabb, legalattomosabb hatásai
mögött. Ezek a tevékenységek közvetlenül ingerlik a kötődési jutalmazó
struktúrákat a gyermekeink agyában, így érdektelenné teszik őket az iránt
az interakció iránt, amely valódi beteljesüléshez vezethet. Még a
Facebookon történő kitárulkozásaik is ugyanezeket a kötődési központokat
aktiválják.65 Ezek a kötődési fixációk elveszik az étvágyukat azoktól az
interakcióktól, amelyek valóban táplálják és kielégítik őket.
Nem érhet meglepetésként bennünket, hogy az utóbbi évtizedben a
családdal töltött idő kétharmadára csökkent, noha azelőtt évtizedeken át
nem változott,66 és az sem meglepő, hogy akik több időt töltenek
videójátékokkal, azoknak kevésbé pozitív a hozzáállása a szüleihez.67 Egy
ausztrál kutatás kimutatta, hogy a Facebook-felhasználók sokkal kevésbé
érzik közel magukat a családjukhoz. A kutatók nem válaszoltak arra a
kérdésre, hogy mi volt előbb, de jelezték a kötődések versengő
természetét.68
A legtöbbünk érzi, hogy a képernyő elveszi tőlünk a gyermekünket.
Nincs szükségünk arra, hogy ezt a tapasztalatunkat kutatásokkal erősítsék
meg. Azt viszont tudnunk kellene, hogy a képernyőtől nem kaphatják meg
azt, amire igazán szükségük van. Még ma is mi vagyunk számukra a
legjobb parti.
 John Cacioppo – aki vitathatatlanul a világ vezető szakértőjének számít a
magányosság témájában –, 2008-ban megjelent Loneliness (Magányosság)
című könyvében ismertet egy kísérletet, amelyben különböző típusú
kontaktusokat hasonlítottak össze abból a szempontból, mennyire enyhítik a
magányosságot. Az eredmények egybehangzók voltak. Azok érezték
magukat a legmagányosabbnak, akik igen gyakran vettek részt online
interakciókban. Ezzel szemben azok voltak a legkevésbé magányosak, akik
nagyobb arányban vettek részt személyes interakciókban.
Sherry Turkle Alone Together (Egyedül együtt) című könyvében nagyon
jól ragadja meg a digitális intimitás ürességét. Már a cím is sokatmondó.
Habár a kötődéssel kapcsolatos tudása inkább intuitív, mint információkon
alapuló, az írónő egyértelműen kifejezi a probléma lényegét: „Napjainkban,
mivel bizonytalanok vagyunk a kapcsolatainkban és aggódunk az intimitás
miatt, a technológiához fordulunk, hogy részt vehessünk kapcsolatokban, és
hogy egyidejűleg meg is védjük magunkat tőlük.” Később így folytatja:
„Azok a kötelékek, amelyeket az interneten keresztül formálunk, végül nem
azok a kötelékek, amelyek összekötnek. Ám ezek azok a kötelékek,
amelyek teljesen lekötik a figyelmünket.”
Az intimitás hiányosságai, nem teljes volta vezet annak szenvedélyes
hajszolásához. Ezt a szakadatlan, sürgető érzést jól illusztrálja az a tény,
hogy a Facebook 18–34 év közötti felhasználóinak csaknem a fele már
percekkel a felébredés után bejelentkezik, sokan még mielőtt kiszállnának
az ágyból.69 Nem meglepő tehát, hogy kiderült: a digitális intimitás erősebb
függőséget okoz, mint a cigaretta és az alkohol.70
A dologban az a legszomorúbb, hogy bár a digitális eszközök valóban
jelenthetnek látszólagos megoldást alapvető emberi problémánkra – vagyis
arra, hogy hogyan maradjunk közel egymáshoz, amikor távol vagyunk
egymástól –, még sem elégségesek ahhoz, hogy megszabadítsanak minket a
közelség szakadatlan hajszolásától. A kortársorientáltak életében tragikus
módon a digitális kapcsolatok jelentik az egyetlen lehetőséget arra, hogy
közel maradjanak azokhoz, akik számítanak nekik – ez az egyetlen módja
annak, hogy sebezhetőség nélkül tudjanak kapcsolatokat fenntartani.
Az internetes zaklatás, a kiberjátékok és a
pornográfia mint kötődési jelenségek
A videójátékok talán ártalmatlan elfoglaltságnak tűnhetnek, de pontosan
azért, mert a ki nem elégített kötődési vágyakra egyfajta álkielégülést
nyújthatnak, rendkívüli erős függőséget okozhatnak.
Fontosak akarunk lenni, érezni akarjuk, hogy számítunk, valódi
szakértőnek akarjuk tartani magunkat – mindez azonban csak akkor
valósulhat meg, ha tápláló kapcsolatban állunk olyan emberekkel, akik
gondoskodnak rólunk. Mindezek az egészséges kötődések velejárói.
Amikor ezek az igények nincsenek kielégítve, mint a kortársorientált
gyermekek esetében, akkor fantáziával és tettetéssel tudunk kompenzálni. A
kreatív fantáziával vagy, mondjuk, a könyvekkel szemben ezek a játékok
nagyon intenzívek, azonnali kielégülést nyújtanak, és valódi, erős
függőséget tudnak okozni. A „sorsunk irányítói” lehetünk, és „győztesek”
egy virtuális valóságban, ami egyúttal olyan hellyé válhat, ahol valamelyest
kiélhetjük a felgyülemlett agressziónkat – ami ugyancsak a nem beteljesült
kötődési vágyak következménye.
Amint azt már egy korábbi fejezetben megtárgyaltuk, az erőszakoskodás
és a zaklatás a kötődés aberrált formája. Az alfa-ösztöneinknek, a vágynak,
hogy domináns szerepünk legyen egy kapcsolatban, azt kellene
előmozdítania, hogy felelős és irányító szerepet vállaljunk annak
érdekében, hogy megvédelmezhessük a sebezhetőket. Ezzel ellentétben,
amikor az alfa-személy védetté válik a gondoskodás és a felelősség
sebezhetőségével szemben, akkor hajlamos rá, hogy ehelyett kihasználja és
megtámadja a sebezhetőket. Ezt a különös és sajátságos perverziót nevezem
„az alfaság fonákjának”. Ahelyett, hogy ösztönösen betakarná a
mezíteleneket, táplálná a sebezhetőket, megvédelmezné a naivakat, inkább
kitakar és zavarba hoz, hogy a felsőbbrendűségét a lealacsonyításon
keresztül érje el. Ennek vagyunk tanúi manapság, különösen, hogy az
internet az anonimitás védelmét biztosítja a potenciális zaklatóknak.
A zaklatás, beleértve a szexuális megszégyenítést és a homoszexuálisok
ostorozását, sajnos egyre elterjedtebb a közösségi oldalakon és az online
kommunikációban.
Láttuk, hogy a legtöbb gyermekkori interakció a kötődési dinamikákat
tükrözi. A szex is a közelségről szól. A szexualitásunk csak annyira fejlett,
mint az intimitásra való képességünk. Amikor a kötődés fejlődésében
problémák vannak, az annak megfelelő problémák a szexualitásunkban is
megjelennek. Ideális esetben a szeretkezés az intimitásra való felhívásra
adott válasz kellene hogy legyen, ami egyrészt exkluzív – kizárólag nekünk
szóló –, másrészt biztonságos. Máskülönben túl nagy a sérülés lehetősége,
az pedig elviselhetetlen az ember számára.
 Amikor egy kötődés idő előtt, vagyis éretlenek között szexualizálódik,
ahogyan az a kortársorientáltaknál történik, a kötődési igényeikre adott
válasz szexuális interakció formájában is megjelenhet, még ha csak
képzeletben is.
Mivel a virtuális játszótér adott, ahol a gyermekeink magukat mutogatják
– gyakran anélkül, hogy erre bárki kérné őket –, újabban tanúi lehetünk
annak, hogy a zaklatási-erőszakoskodási problémák összekapcsolódnak az
idő előtti szexualitással. Az erőszakos típus számára túl nagy a kísértés,
hogy kihasználja a gyengébbeket. Ilyen körülmények között az egyén
hajlamosabb a szexualitást a birtoklási vággyal összekapcsolni, mint a mély,
érzelmi kapcsolattal. Ahelyett, hogy az intimitásra vágyna, a fantáziái
inkább a dominanciáról és a kihasználásról szólnak. Nem csoda, hogy az
internetes szexuális zaklatás, terrorizálás és erőszak egyre nagyobb
méreteket ölt a gyermekek és a kamaszok körében, nem is beszélve az
éretlen felnőttekről, akiket vonz a pornográfia megsebezni nem képes
csábítása. Az emberek ma már átélhetnek intenzív szexuális érzéseket
mindenféle sebezhetőség nélkül. Ez persze a digitális média nélkül is igaz
lehet, de a személytelenség, az azonnaliság és az anonimitás, amelyek
jellemzők az internetre, csak még jobban felerősíti ezt a dinamikát.
Ha a gyermekeinket már elszakította tőlünk a kibervilág, többé nem
védelmezhetjük meg őket a farkasoktól.
 HUSZADIK FEJEZET

Az időzítés kérdése
Van valami eredendően gonosz a digitális eszközökben? Meg kell
akadályoznunk, hogy a gyermekeink hozzáférhessenek? Természetesen
nem, és nem is tudnánk megtenni, hiába is próbálnánk. A digitális
forradalom visszafordíthatatlan. Nincs semmi eredendően rossz ezekben az
eszközökben: inkább a használatuk ad okot az aggodalomra, különösen,
amikor a gyermekeink kezébe kerülnek. Mikor adjuk a kezükbe, és mikor
vegyük ki onnan, ez a kérdés.
Egy társadalom számára hosszú ideig tart, amíg alkalmazkodik a
nagyobb technológiai ugrásokhoz, és létrehozza azokat a szertartásokat,
rutinokat és korlátozásokat, amelyek révén maximalizálja az előnyöket és
minimalizálja a veszélyeket. Még a televízió és a filmek terén sem értük
utol magunkat, nem is beszélve a mobiltelefonról, a számítógépről, a
Google-ról és a közösségi hálózatokról. Tekintettel az okozott károkra,
nincs sok időnk, hogy rendbe hozzuk a dolgokat.
Számos példa van arra, hogy olyasmivel kell megküzdenünk, ami
elkerülhetetlen, még ha jó is, viszont káros mellékhatásai vannak a
gyermekekre. Nézzük például a szexet. A szex jó dolog, csak nem a
gyermekeknek. Ez a végső köteléket létrehozó élmény két ember között,
ami „pillanatragasztó” vegyületeket termel az agyunkban, és összeköt
minket a szaporodás érdekében, majd a szülői felelősség gyakorlására, ami
ezután következik. Nem lehet vele játszadozni, különösen nem a
gyermekeknek. Szabályoznunk kell a szexuális aktivitást, amíg nincs meg
hozzá a megfelelő érettségük, és nem állnak készen rá.
Az alkohol ünnepléskor a társas viszonyokat megolajozó „kenőanyag”
lehet, a szertartás és az ünneplés része, de ez sem való gyermeknek.
Lebénítja a riasztórendszerünket, amelynek az a szerepe, hogy távol tartson
minket a veszélyektől. Az alkohol mindenütt jelen van, de szülőként
mindent elkövetünk, hogy megakadályozzuk a hozzáférést, amíg a gyermek
nem elég nagy ahhoz, hogy kezelni tudja.
 A sütemény jó dolog. Mint minden édesség, nagy kísértést jelent. Egy
gyermek világa teli van édességekkel, sütikkel, desszertekkel. Legtöbb
esetben jó munkát végzünk akkor, ha korlátozzuk a hozzáférést az
édességekhez. Nem tiltjuk meg a desszertek fogyasztását annak ellenére,
hogy nem tartalmaznak túl sok értékes tápanyagot. Az időzítést
szabályozzuk. Vacsora után a fő szabály, legalábbis addig, amíg a gyermek
elég érett nem lesz ahhoz, hogy egészséges szándékok alakuljanak ki benne,
és maga is tudja kontrollálni az impulzusait. Más szavakkal: a sütivel nincs
semmi baj, ha a gyermek már előtte eltelt a hasznos, tápláló ételekkel.
Minél kevésbé vágyik a gyermek a süteményre, annál kevésbé káros az
egészségtelen, üres kalóriákat tartalmazó étel.
Az időzítés kulcsfogalom az egészséges fejlődésben. Mindennek megvan
a maga ideje. A potenciálisan káros élmények kezelésének kulcsa nem a
tiltás, ami hasztalan és hiábavaló lehet, és kiválthatja az ellenakaratot.{9}
A károk csökkentésének titka a dolgok jó időzítése. Azt akarjuk, hogy a
gyermekek azzal teljenek el, amire valóban szükségük van, mielőtt
hozzáférhetnek olyan dolgokhoz, amelyek elveszik az étvágyukat azoktól a
dolgoktól, amelyekre valóban szükségük van.
Ami a szexet illeti, az időzítés egyértelmű: csakis azután kerülhet sor rá,
miután teljesen kifejlődött a kapcsolatokra való képesség, miután kialakult
egy exkluzív kapcsolat valakivel, amelyben a lelki és érzelmi intimitás
megélhető, és miután kifejlődött a kötelezettségek vállalásának és
megtartásának a képessége. Az idő előtti szexuális aktivitás, akárcsak a
süteményekhez való idő előtti hozzáférés, elveszi az étvágyat a valódi
tápláléktól, jelen esetben a mély, elkötelezett szerelemtől.
Ami az alkoholt illeti, senkinek nem lenne szabad alkoholt fogyasztania,
akiben még nincs meg a bátorság, hogy szembenézzen a saját félelmeivel,
és aki még nem tudja elfogadni, illetve betartani azokat a szertartásokat,
amelyek szabályozzák a fogyasztását. Az alkohol csökkenti a sebezhetőség
érzését, és könnyen visszaélhetünk vele, hogy éppen erre a célra használjuk.
A kísértés túl nagy, hacsak előtte nem tanultuk meg elfogadni a valóságot és
az élettől kapott pofonokat, továbbá az üresség és a veszteség érzéseit. Az
idő előtt fogyasztott alkohollal az a probléma, hogy elveszi az étvágyat a
valóságtól. Két fő elvet érdemes szem előtt tartanunk, ha csökkenteni
akarjuk a kockázatokat, amikor a fiatalokat kitesszük azoknak a lehetséges
csábításoknak, amelyek letéríthetik őket a teljesség felé vezető útról. Ilyen
csábításnak csak akkor lenne szabad kitenni valakit, ha az illető már eltelt
azokkal a dolgokkal, amelyekre szüksége van, és csakis akkor, ha már elég
érett ahhoz, hogy kezelje az ezekkel járó döntéseket. Már évezredek óta
járjuk ezt a táncot a süteményekkel és más édességekkel. De az is igaz,
hogy az édességek már évezredek óta ott vannak a környezetünkben. Nincs
rá időnk, hogy újra feltaláljuk a spanyolviaszt. Azt kell alkalmaznunk az új
kihívásokkal szemben is, amit már megtanultunk.
Szabályoznunk kell a gyermekeink hozzáférését a digitális világhoz,
ameddig még megtehetjük, hogy kontrolláljuk a dolgok időzítését. A kínzó
kísértést jelentő dolgokat el kell távolítanunk az útból: a sziréneket halló- és
látótávolságon kívül kell tartanunk. Védőfalnak kell lennünk, hogy
megóvjuk a gyermekeinket a digitális világtól, hogy időt és helyet
teremtsünk a kielégítő interakcióhoz, amelyre a gyermeknek szüksége van,
és hogy elég éretté válhasson ahhoz, hogy döntéseket hozhasson, többek
között azzal kapcsolatban, hogy meg akarja-e ismerni ezt a világot, illetve
csatlakozni szeretne-e hozzá. Valahogyan le kell lassítanunk a dolgokat,
késleltetni kell az érkezésüket.
Ez a tudatosság sem a szülők, sem a pedagógusok körében nincs jelen.
Az egyik dél-kaliforniai egyetem felmérése szerint a mai szülők 89
százaléka nem tartja problematikusnak azt az időtartamot, amit a
gyermekeik a számítógép előtt töltenek.71
Jean-Jacques Rousseau azt mondta, hogy a szülők egyik legnagyobb
felelőssége az, hogy védőfalként álljanak a gyermek és a társadalom között.
Ha ez igaz volt a 18. században, mennyivel igazabb ma. A mai szülők a
társadalom ügynökeivé váltak ahelyett, hogy védőfalként szolgálnának a
társadalommal szemben. A legtöbb szülő azt feltételezi, hogy a
gyermekeknek szüksége van a kortársaikkal való kapcsolatra, az
információkhoz való azonnali hozzáférésre, továbbá a szórakoztatásra, hogy
ne unatkozzanak. A megkérdezett szülők 10 százaléka aggodalmát fejezte
ki, hogy a gyermeke nem tölt elég időt az interneten.72 Féltek, hogy a
gyermekeik lemaradnak. A mai szülők hajlamosabbak a digitalizált
társadalomra bízni a gyermeküket, mint a természetes fejlődés menetére
hagyatkozni.
Úgy tűnik, megfeledkeztünk a védőfal szerepről. Sokkal valószínűbb,
hogy a társadalom ügynökeiként működünk, és a kísértést a gyermekeink
keze ügyébe helyezzük. Képzeljük el, mi lenne, ha a konyhapultot
telepakolnánk süteménnyel, kivennénk az alkoholt a bárpultból, és
megszüntetnénk a szexuális érintkezést korlátozó szabályokat. Mégis a
szobájukba tesszük a tévét, a zsebükbe mobiltelefont dugunk, és korlátlan
hozzáférést biztosítunk a személyes digitális eszközökhöz.
Kevés felnőtt képes kezelni az internethez való viszonyát, akkor hogyan
várhatjuk el a gyermekektől, hogy képesek legyenek erre?
Gwenn Schurgin O’Keeffe 2010-es jelentéséből kiderül, hogy még
azoknál a családoknál is, ahol az élelmezés gondot okoz, „a gyermekek
digitális eszközöket kapnak, mert a szülők azt akarják, hogy a gyermekeik
teljes értékű tagjai legyenek a társadalomnak”.73
A szülőket túlságosan aggasztja, hogy a gyermekeik majd kilógnak a
sorból, ha „nincsenek online”. Pedig sokkal jobban tennék, ha amiatt
aggódnának, vajon teljes életet tudnak-e élni és ki tudják-e használni a
bennük rejlő lehetőségeket.
A digitális technológiát is vakság övezi, ugyanúgy, mint a kortárs-
orientációt. Az a normális, ami tipikus, és nem az, ami természetes és
egészséges. A helyzeten csak tovább ront, hogy mi magunk is
„szerelmesek” vagyunk a technológiába, és naivan azt feltételezzük, hogy
ami jó a felnőtteknek, biztosan jó a gyermekeknek is.
Így viszont hogyan juttassuk célba az üzenetet? Sokan úgy gondolják,
hogy aki a digitális csodákat ostorozza, az reakciós vagy gépromboló,
vagyis technika- és fejlődésellenes. A kritikusokat gyakran felesleges
riogatással vádolják és félreállítják. Így hogyan győzzük meg a szülők és a
pedagógusok közösségét, hogy a gyermeknek térre és időre van szüksége az
érettség eléréséhez? A mai társadalom nem fogja ezt megtenni helyettünk.
Egyedül vagyunk. Ezért van szükségünk kollektív lelkiismeretre és olyan
nyelvre, amelynek a segítségével beszélhetünk egymással.
A megfelelő életkor és idő a digitális közösségi
kapcsolatokra
Ez az idő azután jön el, miután a gyermeket már kielégítette a
felnőttekkel való kapcsolata.
Miután a gyermek már eltelt az olyan étellel, amely táplál, a desszertek
viszonylag ártalmatlan élvezetek lesznek. Ilyenkor kicsit lazíthatunk az
önfegyelmen. Ugyanígy vagyunk a kötődési éhséggel. A legrosszabb, amit
tehetünk, hogy éhesen küldjük el magunktól a gyermeket. Ha ezt tesszük,
azzal szabad utat adunk a kortárs-orientációnak, azután pedig a digitális
eszközök mindent behálózó használatának, ami lehetővé teszi számukra,
hogy kapcsolatban maradjanak a kortársaikkal.
 Itt visszatérünk a szertartásokhoz, a rutinokhoz és az olyan
tevékenységekhez, amelyek ahhoz szükségesek, hogy magunkra vonhassuk
a gyermekeink tekintetét, hogy kivívhassuk a mosolyukat és a bólintásukat,
nem más célból, mint hogy elteljenek a velünk való kapcsolattal, és ezzel
beoltsuk őket a kötődési függőségek ellen, amelyek a barátaikat emésztik.
Szükségük van a kielégítő és beteljesülő kapcsolatoknak erre a dózisára
reggel, mielőtt iskolába mennek. Szükségük van rá iskola után, amikor
hazatérnek. Szükségük van rá a családi étkezéseknél és a különleges családi
eseményeken. Szükségük van rá lefekvés előtt is. A mi feladatunk az, hogy
közvetítsük az üzenetet: mi arra invitáljuk őket, hogy a jelenlétünkben
létezzenek, hogy ne legyen szükségük arra, hogy ezt máshol keressék. A jól
kielégített és eltelt gyermek áll ellen a legjobban annak, hogy a digitális
eszközöket társas érintkezésre használja.
A megfelelő életkor a digitális kapcsolatokra akkor érkezik el, amikor a
gyermek már kellőképpen fejlett, és már elég érett ahhoz, hogy megőrizze a
saját egyéniségét. Hogy ez mikor következik be, azt nem lehet
általánosságban meghatározni, ebben a kérdésben csak a szülők
gyermekükkel kapcsolatos ösztönös megérzéseire hagyatkozhatunk.
Minél mélyebben éljük meg a kapcsolatunkat a gyermekünkkel, annál
jobban ragaszkodik majd hozzánk akkor is, amikor fizikailag nincs velünk.
Nincs szükség a digitális összeköttetésekre, amikor mélyebben kötődünk
egymáshoz. A közösségi hálózatokat ez nagyrészt feleslegessé teszi.
Csökkenthetjük a digitális kapcsolatok iránti szükségletet azzal, hogy
műveljük, ápoljuk és fejlesztjük a természetes megoldásokat arra a
problémára, hogyan maradjunk egymáshoz közel, amikor fizikailag távol
vagyunk. A természetnek, emlékezzünk rá, már megvannak a válaszai erre.
Ahogyan már korábban rámutattam, ezek a következők: hasonlónak lenni,
valakihez tartozni, valakinek az oldalán állni, kedvesnek lenni valakihez,
számítani valakinek, szívből kötődni valakihez és végül érezni, hogy valaki
jól ismer minket. Ám ezeknek a természetes kötődési módoknak a
kialakulásához időre és kedvező körülményekre van szükségünk.
Türelmesnek kell lennünk, hogy kivárjuk, amíg kialakulnak. Mihelyt a
gyermek már ragaszkodik hozzánk, nem sok okunk van az aggodalomra, ha
nincs a szemünk előtt.
Ez igaz a gyermekeink barátságaira is. Mihelyt teljesen kifejlődött
bennük a képesség a kapcsolatok kialakítására, valószínű, hogy olyan
barátokat választanak, akik az intimitásnak ugyanazon a szintjén vannak,
mint ők. Azok a gyermekek, akik szívből, az érzelmek útján kötődnek,
olyan barátokhoz fognak vonzódni, akik ezt viszonozni tudják. Azok a
gyermekek, akik szeretnék, hogy megismerjék őket, olyan barátokat fognak
választani, akikben szintén kifejlődtek a képességek az intimitásra. Ha a
gyermekek mélyebben kötődnek egymáshoz, akkor is ragaszkodni fognak a
barátaikhoz, ha el kell válniuk. Ilyen esetben a közösségi hálózatok is
kevésbé lesznek vonzók számukra, és kevésbé okoznak függőséget.
Az intimitásra való képesség és a Facebook-használat fordított arányban
áll egymással, ezt figyelték meg abban felmérésben is, amelyet a buffalói és
georgiai egyetemen végeztek.74 Az alapvető következtetés az volt, hogy
minél mélyebbek voltak a vizsgált alanyok érzelmi kapcsolatai, annál
kevesebb időt töltöttek a Facebookon. Ez tökéletesen érthető, ha átlátjuk a
közösségi hálózatok mögöttes funkcióját. Nemcsak szükségtelenek
lennének a felületesebb kapcsolatok, de kevésbé lennének vonzók is. Minél
fejlettebb a gyermek, annál kevésbé vágyik a digitális kapcsolatokra. Vagyis
a digitális intimitással való rögeszmés foglalkozás legjobb megelőzése az
egészséges kapcsolati fejlődés. Megvan a megfelelő életkor a digitális
kapcsolatokra, de ez inkább később, mint előbb jön el, és főleg csak azután,
hogy a természet elvégezte a feladatát a gyermekeinkkel. A mi dolgunk,
hogy bábáskodjunk e fölött a folyamat fölött és a lehető legjobban
megkönnyítsük a gyermekeink számára, hogy kötődjenek hozzánk.
A kötődéssel való túlzott foglalkozásra az a végső megoldás, ha nem
függünk annyira a kötődésektől, hanem nélkülük is tudunk funkcionálni.
Egyetlen módon juthatunk el ide: ha önálló lényként is életképessé válunk.
Ez a fejlődés végső célja, de ehhez is hosszú idő kell és kedvező
körülmények. Minél inkább individualizálódott a gyermek, érzelmileg
minél önállóbb, annál kevésbé van szüksége azokra a digitális
megoldásokra, amelyeket egy tönkretett társadalom talált fel.
Az individualizációhoz nem vezet rövidebb út. A személyiségnek ki kell
fejlődnie. Azoknak a serdülőknek, akik önmaguk akarnak lenni, és akik
valóban képesek önmaguk lenni a kortársaik társaságában, nincs szükségük
a közösségi hálózatra a működésükhöz. Minél kevésbé van szüksége egy
gyermeknek a közösségi hálózatokra, annál kevésbé valószínű, hogy
ártanak neki. De hogy a serdülőket eljuttathassuk a fejlődésnek erre a
fokára, először is magunkhoz kell kötni őket. Most is hangsúlyozzuk, amit
már korábban is mondtunk: ahhoz, hogy előmozdítsuk a függetlenséget,
függésre kell invitálnunk őket.
 Hogyan szabályozzuk a digitális hozzáférést a
köztes időszakban?
Ahhoz, hogy teret adjunk a tápláló interakciónak annak érdekében, hogy
időt nyerjünk, és a gyermek eljusson abba az életkorba, amikor már nem
érzi olyan nagy szükségét a digitálisan közvetített kapcsolatoknak, meg kell
kísérelnünk eltávolítani az útjából a kísértést.
Ha van rá lehetőségünk, érdemes minél korábban elkezdeni. Ahogyan mi
a tévénézéssel tettük – a mi gyermekeinknek napi fél órát engedélyeztünk –,
ugyanúgy itt is fel kell építeni azokat a struktúrákat és kialakítani azokat a
szertartásokat, amelyekkel korlátozni tudjuk a digitális hozzáférést.
Nem tudom, van-e erre könnyű megoldás. Úgy tűnik, hogy ebben minden
szülőnek meg kell találnia a saját, egyéni módszerét. Szülőként sokat kell
fejlődnünk, ha csak a tévénézést tekintjük is. A statisztikák azt mutatják,
hogy még nem vagyunk túl jók. Az otthonok 64 százalékában a tévé még az
étkezések közben is be van kapcsolva, 45 százalékukban pedig csaknem
mindig be van kapcsolva. A gyermekek 71 százaléka állította, hogy van
saját tévéje, és 50 százalékuknak videójáték-konzol is van a szobájában. A
gyermekeknek csak a 28–30 százaléka számolt be arról, hogy a szüleik
szabályokat állítottak fel a tévénézéssel és a videójátékok használatával
kapcsolatban. A szülőknek csak a 30 százaléka korlátozta a gyermekek
számítógép előtt eltöltött idejét.75
De ismét megerősítem, hogy a digitális kapcsolattartás engedélyezésére
az a legoptimálisabb időpont, amikor a gyermekek előtte elteltek szeretetteli
kapcsolatokkal. Nem lenne szabad egyszerűen csak korlátozásokat
bevezetnünk anélkül, hogy valóban kielégítenénk a háttérben meghúzódó
igényeket. Ahhoz, hogy megvédjük a kielégítő kapcsolatok ápolására szánt
időt, digitális eszközöktől mentes zónákat kell kialakítanunk az
otthonunkban és az időbeosztásunkban. Az étkezések, a családi együttlétek,
az esték és a lefekvés a legfontosabb olyan alkalmak, amelyeket mentessé
kell tennünk minden digitális aktivitástól, egyrészt azért, hogy biztosítani
tudjuk a gyermekeink számára valóban szükséges érintkezést, másrészt,
hogy megfékezzük a mániájukat.
Ha idősebb gyermekekkel van dolgunk, fontos, hogy magunk mellé
állítsuk őket, hogy jó szándékkal álljanak a dologhoz, vagyis hogy
elfogadják, tiszteljék a korlátozásokat és a struktúrákat, és elhiggyék, hogy
azok az ő érdeküket szolgálják. (Emlékezzünk rá, hogy az egyik előző
fejezetben már megtárgyaltuk a gyermek jó szándékának előcsalogatását!)
Az internet természete miatt és azért, mert a legtöbb gyermek könnyen
hozzáfér, szükségünk van az együttműködésükre ezekben a kérdésekben.
Akkor kell megkísérelnünk, hogy a mi oldalunkra állítsuk őket, amikor a
szülő-gyerek kapcsolat a legjobb, és a befolyásunk a legerősebb, nem pedig
a frusztráció és a gondok kellős közepén. Ha a szülő képes felébreszteni a
gyermekben a jó szándékot, akkor a probléma nem olyan komoly,
legalábbis még nem.
Ha viszont a gyermek nem hajlandó jó szándékkal hozzáállni a dologhoz,
akkor az mélyebb kapcsolati problémát jelez a gyermek és a szülő között,
amelyet előbb meg kell oldani. Ha a gyerek nem tudja megjavítani a
szándékát vagy sunyin és alattomosan viselkedik, akkor a probléma
mélyebben gyökerezik. Nem szabad túlságosan meglepődnünk. Ez a fajta
kötődési függés olyan erőteljes lehet, mint amilyet a cigaretta vagy az
alkohol okoz. Arról árulkodik, hogy a gyermek kikerült az irányításunk
alól, és a segítségünkre van szüksége, nem pedig még több kiabálásra és
szidásra.
Ha a gyermek tombol, és kényszeríteni próbáljuk vagy
következményekkel, büntetéssel fenyegetjük, azzal semmit sem érünk el.
Ezek a lépések csak elmélyítik a problémát, hozzáadva az akaratosság és a
frusztráció rétegeit a dinamikához. Nem tudunk irányítani egy gyermeket,
aki nem tud uralkodni önmagán. Ezt a problémát úgy kezelhetjük, hogy a
digitális tevékenységeket olyanokkal pótoljuk, amelyek hozzánk kötik a
gyermeket. Ugyanakkor, amennyire csak lehetséges, közvetett módon
korlátoznunk kell a digitális hozzáférést, vagyis olyan tevékenységeket kell
felkínálnunk a gyermeknek, amelyekhez nincs szükség sem képernyőre,
sem elektronikus eszközre. Ezekkel a lépésekkel időt nyerünk, és
megakadályozhatjuk, hogy végleg megszakadjon a kapcsolat köztünk. Fel
kell melegítenünk és táplálnunk kell gyermekünk hozzánk való kötődését.
Csak ha kielégítettük a kötődési éhségét, akkor tudjuk csökkenteni a
digitális kapcsolatok iránti sóvárgását.
A függőséget okozó kötődési magatartás ellen folytatott harcban nem
szabad leragadnunk a tünetek elleni csatánál, hanem inkább vissza kell
vonulnunk, hogy a mélyebben gyökerező problémát kezeljük. Mint mindig,
az elsődleges szempontnak a kapcsolatnak kell lennie: a taktika és a
módszer ebből következik. Az alábbiakban ezt bővebben is kifejtjük.
 Mikor ismertessük meg a gyermeket a
videójátékokkal?
Bár sokan állítják, hogy a videójátékok fejleszthetnek bizonyos kognitív-
motoros képességeket, nincs bizonyíték arra, hogy ezek az elszigetelt
fejlődések csak a videójátékoknak köszönhetően alakulnak ki vagy hogy
nem jelennének meg a normális fejlődés eredményeképpen. Még fontosabb,
hogy egyáltalán nincsen bizonyíték arra, hogy ezeknek a játékoknak a
rendszeres használata serkenti az agyi tevékenységet vagy az agyi, illetve a
pszichés érettséget. Viszont rengeteg aggodalom merül fel a pszichés
mellékhatásokkal, illetve azzal kapcsolatban, hogy milyen káros hatással
van a fejlődésre, ha valaki túl sok időt tölt a képernyő előtt. A kutatók
szinte havonta találnak új bizonyítékokat a negatív hatásokra, mint amilyen
például az alvási ciklus megzavarása, a látásromlás, a fizikai fejlődési
rendellenességek és így tovább.
Ahogyan már kifejtettük, a videójátékokkal való foglalatosság is kötődési
tevékenység. A játék során aktivizálódó agyi központok ugyanazok,
amelyek a gyermekeket elvezetik a kapcsolatokba. Hagyományosan a
kultúra feladata volt, hogy felépítse a kötődési infrastruktúrát. A
játékkultúra azonban nem úgy alakult, hogy a gyermeknevelést szem előtt
tartotta volna. Így tehát a videójátékok szükségszerűen – a távolmaradásunk
következtében – velünk versengő kötődési tevékenységek. A gyermekek
nem keresik a közelséget a családjukkal, amikor a videójátékokkal
játszanak, és ami még rosszabb, maga a tevékenység tönkreteszi a vágyat a
családi kapcsolatokra.
A játékok mindig is fontos szerepet töltöttek be a fejlődésben. De csak
bizonyos fajta játékok kulcsfontosságúak: amelyek testedzéssel járnak,
amelyek elősegítik az élethez szükséges képességek kialakulását, amelyek
összekötik a generációkat, amelyek előmozdítják az együttműködést.
Aligha állíthatjuk azt, hogy a mai videójátékok túlnyomó többsége betölti
ezeket a funkciókat.
A játék egyik fontos feladata, hogy növelje a gyermek rugalmasságát
azokban a helyzetekben, amelyekben megtapasztalja a vereséget, a vesztést
és valaminek a hiányát. Az élet tele van szenvedéssel, és a játékok esélyt
adnak a gyermekeknek arra, hogy alkalmazkodjanak ezekhez az
élményekhez, kicsit eltávolodva tőlük. Akár arról van szó, hogy veszítenek
egy kártyajátékban vagy egy szójátékban, elveszítenek egy focimeccset
vagy egy tekebajnokságot, az mind felkészíti őket, hogy az életben és a
kapcsolatokban kezelni tudják a veszteségeket és a hiányokat.
Ahhoz, hogy felkészülhessünk az élet veszteségeire és azokra a
vereségekre, amelyeket majd elszenvedünk – vagyis, hogy képesek legyünk
alkalmazkodni –, meg kell tapasztalnunk és el kell fogadnunk a veszteség
miatt érzett szomorúságot és a vágyakozás hiábavalóságát olyan dolgok
esetében, amelyeket nem érhetünk el. Napjaink videójátékai ebben a
tekintetben nagyon is tökéletlenek. A hiábavalósággal való találkozás
annyira rövid ideig tart, hogy képtelenség átérezni, így aztán nem is segíti
elő a szükséges adaptációt és rugalmasságot. Ehelyett a gyermek átlép a
következő fordulóba, a következő szintre vagy a következő körbe. A
videójátékok közben a gyermek soha nem ejt könnyet, így nem is készítik
fel őt az életre. Ezekben a játékokban nincs veszteség, amit ne pótolhatna,
nincs kudarc, amit vissza ne fordíthatna – vagyis nincs mit megtanulni,
nincs mihez alkalmazkodni.
De a videójátékok nem számítanak játéknak, és a gyermekeknek nincsen
szükségük játékokra? A gyermekeknek nyilvánvalóan szükségük van
játékokra. Egyre több bizonyítékunk van arra, hogy a játék kulcsfontosságú
szerepet tölt be az egészséges fejlődésben. Nemcsak, hogy minden fiatal
emlős játszik, de elengedhetetlen is, hogy ezt tegyék. Napjaink
fejlődéskutatói egyetértenek abban, hogy a játék az agyi fejlődés elsődleges
motorja és hogy a játék alakítja ki az érési folyamat egyre szélesedő
kereteit. Játék közben érezzük át először a tetteink következményeit, játék
közben találkozunk először a belső meghasonlással, és játék közben alakul
ki először az alkalmazkodás. Így tehát, igen, a játék abszolút létfontosságú
az egészséges fejlődéshez.
Éppen ebben rejlik a probléma. A videójátékok, a nevük ellenére és a
tény ellenére, hogy játszunk velük, az agyunk számára nem számítanak
játéknak. Valamely tevékenységet nem az a tulajdonsága avat játékká, hogy
eredmények elérésén, illetve bizonyos kimenetelen, végkifejleten alapul. Az
igazi játékban az élvezetet a tevékenység, és nem a végeredmény nyújtja.
Az igazi játékot magának a játéknak a kedvéért játsszuk, nem pedig azért,
hogy nyerjünk vagy pontokat szerezzünk. Néhány videójáték idesorolható,
de nem sok. A Myst – amely a játékost egy varázslatos kutatásba vonja be
anélkül, hogy valakit le kellene győznie – talán jó példa az olyan
videójátékra, amely igazi játéknak számít.
 A videójátékok kiszorítják azokat a játékokat, amelyeket egy
gyermeknek meg kellene élnie az életében. A legfontosabb a fejlődés
szempontjából az önálló játék – amelynek során a gyermek valódi, kreatív,
kíváncsi és magabiztos énje kifejlődhet. Ez csodálatos, merész felfedező
játék, amely csak akkor történhet meg, amikor a kielégítő kötődési aktivitás
is jelen van.
Figyelembe véve a videójátékok hatását, a legjobb, ha csak azután
engedjük velük játszani a gyermeket, miután már játszott olyan játékokat,
amelyek hasznosak számára. Ami a játékokat illeti, a videójátékoknak soha
nem szabad előtérbe kerülniük. Ha ez megtörténik, a gyermek bajban van.
Minél kevésbé irányítják a gyermeket a videójátékok, annál kevésbé kell
aggódnunk a mentális egyensúlya és fejlődése miatt.
Megvan a helye a valóságtól való elmenekülésnek is, de csakis akkor, ha
ez a menekülés felkészít minket arra, hogy belevessük magunkat a
valóságba, amikor visszatérünk. Sok gyermek még azelőtt kezd el
videójátékokat játszani, hogy eljutott volna oda, hogy szeret egyedül lenni,
vagy elfogadta volna a valóságot mint ideális létezést. A mozi és a digitális
forradalom előtti időkben a képzelet birodalma volt az egyetlen hely, ahová
a gyermekek időről időre elszökhettek. Az agy könnyedén különbséget
tudott tenni a valóságos és a képzelt világ között. Ez a határvonal mára
elmosódott, köszönhetően a digitális forradalomnak; mára bármit
feltüntethetnek úgy, hogy valóságosnak látjuk és érezzük. A kereskedelmi
vállalatok fantáziálnak, találnak ki és képzelnek el dolgokat a gyermekek
számára – helyettük. Nem kell visszatérniük a valóságba, mivel a következő
menedék egyetlen kattintással elérhető. Úgy tűnik, hogy az az igényünk,
hogy elmeneküljünk a valóság elől, egyenes arányban áll azzal, hogy
mennyire vallunk kudarcot a valósághoz való alkalmazkodásban.
Amíg a gyermek nem elég érett ahhoz, hogy jobban szeressen egyedül
lenni, amíg nem áll készen arra, hogy megélje a valóságot, és amíg nem
képes arra, hogy önmérsékletet gyakoroljon, az a legjobb, ha nem engedünk
a kérésének, hogy belefeledkezhessen a videójátékokba és az egyéb
digitális szórakozásokba. A valóságnak kell mindig előtérben maradnia, és
a fő lecke az kell legyen számára, hogy hiábavaló megszökni a valóság elől.
A gyermeknek képesnek kell lennie arra, hogy sírjon, amikor rájön, hogy
hiábavaló azzal próbálkozni, hogy a valóságot az elvárásainkhoz igazítsuk.
Mihelyt ez a hiábavalóság tudatosul, a valóságtól való menekülés nem lesz
más a számára, mint ártalmatlan szórakozás.
 Mi tévők legyünk, ha a kortársak kicsúfolják és kiközösítik a gyereket,
mert nem engedjük, hogy videójátékokat játsszon, illetve hogy korlátozások
nélkül, bármikor internetezzen? – kérdezi sok szülő. Ez valóban kellemetlen
lehet a gyermek számára. De nem szabad elfelejtenünk, hogy vannak sokkal
rosszabb dolgok annál, mint hogy a gyermeket kicsúfolják éretlen
kortársaik. Egy gyermek, aki jól kötődik a felnőttekhez, minden károsodás
nélkül el tudja viselni ezt a csúfolódást, mert megvan az az érzelmi
biztonsága, ami miatt nem függ a kortársai véleményétől. Az egészséges
fejlődés hosszú távú célja mindig előrébb való, mint a rövid távú fájdalom,
amelyet a kortársak ellenkezése okoz.
Eljön a gyermek életében az az idő, amikor
korlátlan hozzáférést engedélyezhetünk neki az
online információkhoz
Van az információs korban egy mély és zavaró paradoxon. Az emberek,
és még inkább a gyermekek, nem arra vannak programozva, hogy kezelni
tudják az információknak azt a mennyiségét, amelynek ki vannak téve – ez
még a digitális forradalom előtti korszakra is igaz volt is. Az agyunknak
egyetlen módja van az információ feldolgozására, mégpedig az, hogy
először is kiszűri az érzékelt – úgynevezett input, vagyis bemenő –
információk 95–98 százalékát. A probléma nem az, hogy nem jutunk elég
információhoz, hanem inkább az, hogy sokkal több információ ér minket,
mint amennyit valaha is felhasználhatnánk. Annak, hogy egyre több
információhoz férünk hozzá, az a végeredménye és ellentmondásos hatása,
hogy a továbbiakban védekezést építünk ki ellene.
Kétlem, hogy véletlen egybeesés lenne, hogy a gyermekek körében
járványszerűen terjednek a különböző figyelemzavarok, miközben ezzel
egyidejűleg nap mint nap információk özöne éri őket. A figyelmi
mechanizmusunk, különösen, amíg éretlen, egyszerűen nem tudja kezelni
ezt a túlontúl megterhelő információmennyiséget. Az ilyen túlterhelésről
tudjuk, hogy koncentrációs problémákat, továbbá memóriazavarokat,
például emlékezeti előhívási zavart okozhat. A figyelmi rendszerek nem
tudnak megfelelően fejlődni, ha a beáramló információk szakadatlanul
bombáznak minket. Tanulmányok sora mutatta ki, hogy szükségünk van
holtidőre, a stimuláció ideiglenes felfüggesztésére, hiányára ahhoz, hogy
integrálni tudjuk a kapott információkat. A médiának való folyamatos
kitettség – ahelyett, hogy felerősítené – csökkenti az információk
befogadásának a képességét.
Úgy is megfogalmazhatjuk ezt, hogy az ember ne egyen többet, mint
amennyit meg tud emészteni. A csecsemők számára ez általános szabály,
amikor étkezni kezdenek. Ahogyan az ételek megemésztésének képessége
fejlődésnek indul, lazíthatunk a kontrollon. Még felnőttként is érezhetjük a
mérgezéshez hasonló hatást, amikor többet veszünk magunkhoz, mint
amennyit a szervezetünk be tud fogadni. Ez igaz az információra is. Ha a
gyermekek több információt vesznek magukhoz, mint amennyit meg tudnak
emészteni, a figyelmi mechanizmusaik stresszessé válnak, és nem tudnak
megfelelően fejlődni. A stresszes, éretlen figyelmi mechanizmusok tünetei
között megtalálhatjuk többek közt a koncentrációs és a memóriazavarokat.
A legtöbben szenvedünk ilyen figyelmi diszfunkciótól, amikor több az
információ, mint amennyit fel tudunk dolgozni. Manapság gyakran azon
kapom magam, hogy arra vágyom, hogy ne kapjak több információt, mint
amennyit képes vagyok feldolgozni. A helyzet az, hogy ha már nem tudjuk
feldolgozni és felhasználni az információkat, akkor nem több, hanem
kevesebb információra van szükségünk.
Nagyon sok fejlődési készség szükséges ahhoz, hogy hasznunkra tudjuk
fordítani a kapott információkat. A gyermekkor az az időszak, amikor ez a
készség kifejlődik. Még ha mi, felnőttek az információs korban élünk is,
nem szabad, hogy ez egyben a gyermekek információs korszaka is legyen.
Nem tudjuk lerövidíteni azt az időt, ami ahhoz kell, hogy felkészüljünk a
világ befogadására, és nagy árat fizetünk azért, ha siettetni akarjuk a dolgot.
A gyermekkornak elsősorban arról kell szólnia, hogy gyermekek vagyunk,
és nem a befogadásról. Az információözön megzavarja az önálló
gondolatok kiáramlását, pedig mindig ennek kell lennie az első lépésnek.
Először jöjjön a kíváncsiság, a hajlandóság a tanulásra és a befogadásra,
azután az információ!
A gyermeknél az egyik legszembeszökőbb jele az önálló kiáramlás
hiányának az unalom. Ha a gyermek személyiségéből hiányzik az önálló
kiáramlás – vagyis hiányzik az érdeklődés, a kíváncsiság, a kezdeményezés
és a vágyakozás –, akkor az ebből következő ürességet éli meg unalomként.
Ironikus módon a legtöbb ember azt hiszi, az unalomra a még több
stimuláció a megfelelő válasz. Ez pedig csak felerősíti a háttérben lévő
problémát, és az ördögi kör bezárul. Korunkban, amikor minden előző
kornál több információhoz és szórakozáshoz juthatunk, egyértelmű jelei
vannak annak, hogy az unalom csak egyre nő a gyermekeink körében. Az
unalom annak a jele, hogy a gyermekből hiányoznak a világ befogadásához
szükséges önálló belső folyamatok és tartalom.
Így a gyermekek esetében a legoptimálisabb időpont a világ befogadására
azután jön el, miután már tele vannak saját ötletetekkel, gondolatokkal,
jelentésekkel és elmélkedésekkel. Ez tiszteletben tartja a dolgok természetes
fejlődési rendjét: először kiáramlás, azután beáramlás.
Hogyan maradhatunk mi, szülők az elsődleges
információforrások gyermekeink számára?
Van az információs kornak egy olyan aspektusa, amely a
legnyugtalanítóbb mind a szülők és általában a felnőttek, mind a gyermekek
számára. Mindig is a felnőttek felelőssége volt, hogy tájékoztassák a
gyermekeiket. Nemcsak az információ tartalma fontos, hanem a kontextusa
is, valamint az időzítése és a keretei.
Ha a gyermeknek válaszokat adunk, még mielőtt megfogalmazódtak
volna benne a kérdések, azzal megkeményítjük őt az információ előnyös
hatásával szemben. Ha informáljuk őket a létezésük bizonytalanságáról –
vagyis, hogy meghalhatnak és a szülők is meghalhatnak –, még mielőtt
kifejlődik bennük az értelem, a belátás, hogy ezek a kapcsolatok örökké
tartanak, az kegyetlenség. Ha pedig idő előtt látjuk el őket információkkal a
szexualitásról, azzal ártunk a fejlődésüknek.
Az információ mindig is az egyik legfőbb eszköze volt a
gyermeknevelésnek. Elmondjuk a gyermekeinknek, amit tudniuk kell, és
csakis annyit, amennyit tudniuk kell, amikor tudniuk kell, és amikor
meggyőződtünk róla, hogy készen állnak arra, hogy ezt a tudást befogadják.
Néhányan azzal érvelhetnek, hogy a nevelésünk és a tanításunk nagyrészt
abból áll, hogy eltitkolunk dolgokat, amíg úgy nem döntünk, hogy a tudás
már jobb, mint a nem tudás. Annak az eldöntése, mit, mikor és hogyan
tudjon meg valamiről a gyermek, mindig is a mi előjogunk volt, akár
szülőként, akár pedagógusként. Legalábbis eddig.
Az információs kor mindezt megváltoztatta. Többé már nem áll
módunkban meghozni azokat a fontos döntéseket, amelyek a kontextust, a
tartalmat és az időzítést illetik. És ha esetleg úgy döntünk, hogy elferdítjük
az igazságot a gyermek érdekében, néhány másodperc alatt
lelepleződhetünk. Mik a hatásai ennek a gyermeknevelésre, a tanításra, a
gyermekkorra?
 Az eltartói alfa-szerepünk része, hogy akkor és ott biztosítsuk az
információt, ahol és amikor szükség van rá. A gyermekünk azonban
gyakran többet tud sok dologról, mint mi magunk, és gyorsabban
megtalálhatja az információt a legtöbb dologról, mint mi, és ezért már nem
a számára szükséges információ forrásaként tekint ránk. Ez nagyban
fenyegetheti az iránytű szerepünket, mivel a gyermek nem tekint minket
útmutatónak, nem hozzánk igazodik, és nem tőlünk kapja az értékeket,
hogy a rosszat megkülönböztesse a jótól. Ha már nem tudjuk betölteni az
iránytű szerepét, akkor a gyermekeink elveszítik a nagy részét annak, amit
mi, az értük felelős felnőttek nyújtani tudunk számukra. Az egészséges
fejlődés veszélybe kerül. Neil Postman úgy érvel, hogy maga a gyermekkor
is veszélybe kerül, amikor a felnőtteknek többé nincsenek titkaik a
gyermekek előtt.
Postman ennek a fényében a következőt jelentette ki: „Ha a szülők meg
kívánják őrizni a gyermekkort a saját gyermekeik számára, úgy kell
tekinteniük a gyermeknevelésre, mint a kultúrával szembeni lázadásra.”76 A
szülőnek megint csak a társadalmi hatások puffereként, nem pedig a
társadalom ügynökeként kell működnie. Minél jobban töltjük be a puffer
szerepét az információáramlás esetében, annál jobb. De ha kudarcot
vallunk, akkor sincs minden veszve.
Talán nem tudjuk felvenni a versenyt a Google-lal mint
információforrással, de szerencsére erre nincs is szükség. Amiről a
gyermekeknek a leginkább tájékozódniuk kell, az nem a világ, hanem ők
maguk. Látniuk kell az értéküket és a jelentőségüket a szemünkben
visszatükröződni, ki kell hallaniuk ezt a hangunkból, és ki kell fejeződnie a
gesztusainkban. A Google nem képes ezt nyújtani nekik. Amire a
legnagyobb szükségük van, és amit az internet nem tud nekik megadni, az
az információ, ami az invitálásról szól, hogy a jelenlétünkben létezzenek.
Ezért kell ragaszkodnunk a gyermekeinkhez.
A kortársorientált gyermekek a kortársaikhoz fordulnak ezért az
információért, amelyhez ma már közvetlen és azonnali hozzáférésük van a
szöveges üzenetküldések révén és a közösségi médián keresztül. Hiszek
benne, hogy túl tudjuk élni a csapást, ami azt a szerepünket éri, hogy mi
legyünk számukra az információ forrásai. Ha már abban nem tudunk
versenyezni, hogy mi adjunk a gyermekeinknek válaszokat, még mélyebbre
kell ásnunk, hogy mi legyünk nekik a válasz. Annak ellenére, hogy
univerzális és azonnali hozzáférésük van az információkhoz, még mindig
vannak olyan információk, amelyeket csak tőlünk kellene megkapniuk.
De másképpen is kompenzálhatjuk azt, hogy többé nem mi vagyunk az
információ forrásai. A régi időkben ez a szerep volt a függés elsőrangú
mozgatórugója. Más területeket kell találnunk, ahol arra invitálhatjuk a
gyermekeinket, hogy tőlünk függjenek. Sokunknak vannak olyan
képességei vagy hobbijai, amelyekből a gyermekeink valóban előnyt tudnak
kovácsolni. Az is az alfa-függő tánc része, hogy átadjuk ezeket a
gyerekeinknek. Sokan közülünk átengedik másoknak e tudás átadását,
vagyis, hogy megtanítsuk a gyermekeinket biciklizni, sárkányt röptetni, fát
faragni, kötni, úszni és labdázni. Elküldjük a gyermekeket különböző
közösségekbe, központokba, táborokba, napközikbe, hogy mindezt
másoktól tanulják meg. Pedig inkább ragaszkodnunk kellene ezekhez a
lehetőségekhez, hiszen ezek révén is arra invitálhatjuk a gyermekeket, hogy
tőlünk függjenek. A képességeknél és a tudásnál jóval fontosabb, hogy a
kapcsolatot kell tökéletesítenünk, amely az ilyen interakciókon keresztül
fejlődik és erősödik meg. Mivel többé nem mi vagyunk az információk
forrásai és a titkok tudói, nem engedhetjük meg magunknak, hogy még több
„hadállásunkat” elveszítsünk.
Az „elveszett” gyermek visszaszerzése
Sokan kétségbeesetten harcolunk a digitális eszközökkel és az internettel
a gyermekünk figyelméért. A kortársorientált fiatalok szülei számára ez
gyakran nagyon komoly és majdnem kilátástalan küzdelem.
Mégis muszáj felvennünk a harcot. A gyökerénél kell megragadnunk a
problémát, és mindezt türelmesen, fegyelmezetten és magabiztosan kell
tennünk. Ahogyan már korábban is kifejtettük, először vissza kell
hódítanunk a gyermekeinket. Nem tudjuk táplálni őket, hacsak nem a mi
asztalunknál esznek. Ha a gyermekeink világában már a kortársak az
uralkodók, akkor az SMS-ekkel lesznek elfoglalva, és a Facebookon fogják
élni az életüket. Talán már túl késő, hogy megpróbáljuk felvenni a harcot a
digitális kapcsolattartásból adódó problémákkal, de soha nem késő
megküzdeni a háttérben meghúzódó kortárs-orientációval, amely kiváltja
őket. Ez kapcsolati probléma, és mindenfajta előrelépés ezen a téren
csökkenteni fogja az ezzel párhuzamos igényt a közösségi kapcsolatokra.
Emlékezzünk, hogy nem is lenne Facebook, ha nem létezne kortárs-
orientáció, így tehát először az utóbbit kell célba vennünk és kiiktatnunk!
 Még egyszer leszögezem, hogy ha a gyermek megszállottan ragaszkodik
a kortársaihoz vagy sunyin viselkedik, visszakoznunk kell attól, hogy
megkíséreljük kontrollálni. Az ilyen jelek arra mutatnak, hogy a
szórakozás, a videójátékok vagy a digitális kapcsolatok olyan funkciót
töltenek be a gyermek életében, amilyet nem lenne szabad. Az ilyen
gyermeknek a segítségünkre van szüksége, nem valamilyen lehangoló
interakcióra. Nem szabad nyíltan konfrontálódni egy olyan gyermekkel, aki
már függővé vált, azáltal, hogy megpróbáljuk kontrollálni a viselkedését.
Ha hiányzik a „kapcsolati hatalom”, akkor a gyermekkel való
kapcsolatunkat kívülről érő digitális fenyegetésre nincsen megoldás – a
kontroll, a tiltás vagy a hozzáféréstől való megfosztás mind kudarcot fog
vallani. Jobban tesszük, ha hallgatunk, ha elfogadjuk a szomorú igazságot,
felismerjük, és beletörődünk, hogy a kényszerítő intézkedések hiábavalók,
mert csak tovább mérgesítenék a szülő-gyerek kapcsolatot. Nehéz ezt
megtenni, amikor a saját frusztrációnk és aggodalmunk arra késztet minket,
hogy erőszakosabban avatkozzunk be – és amikor sok, úgynevezett
irányadó hang is a tekintélyuralomra szólít fel minket. Ilyen esetekben nincs
más választás, mint a türelmes, szeretetteljes megközelítés, amelyet már
korábban is javasoltunk.
Marshall McLuhan azt mondta, hogy a technológiai fejlesztéseket meg
kell érteni, de nem a tartalmukat, hanem azt, ahogyan megváltoztatják a
társadalmat. Amikor valami technológiai újítást hozunk létre, alapvető
módon változtatjuk meg önmagunkat. És minden további fejlesztés együtt
jár valaminek az elveszítésével.
A digitális eszközök megkönnyítették a gyermekeink számára, hogy
elérjék egymást, mivel kitágították a kapcsolatteremtési lehetőségeket, de
közben elveszítették a velünk való, létfontosságú kapcsolatot. Míg a
technológia kiterjesztette a kapcsolatainkat, elszakította a gyökereinket.
A fiatalok közötti társas kapcsolat szinte mindenütt jelen van – a
középiskolások, a főiskolások és az egyetemisták több mint
háromnegyedénél, akik mobiltelefonon, a kedvenc közösségi médiájukon
keresztül tartják egymással a kapcsolatot. Ez az őket összetartó
ragasztóanyag, de egyúttal fal is, ami köztük és azok között emelkedik,
akiknek a szerető gondoskodása kielégítené a kötődési éhségüket, és
előmozdítaná az érettségüket.
Sokan átéltük már, hogyan zavarja meg a családi kapcsolatainkat, amikor
a fiunk és a lányunk (sőt még a házastársunk is) a mobilja után nyúl, amikor
együtt vagyunk, vagy kapkodva fogyasztja el az ételét, vagy alig várja,
hogy elszabadulhasson a családi eseményekről, hogy újra SMS-ezhessen, e-
mailezhessen vagy a közösségi hálón lóghasson, mert attól fél, hogy
beleesik a kötődési szakadékba. Többé már nem elég egy kapcsolathoz, ha
együtt vagyunk. Régebben legalább iskola vagy óvoda után visszakaptuk a
gyermekeinket, amikor a kortársaikat már nem tudták elérni. Megvolt rá az
esély, hogy újra a mieink legyenek és helyreállítsuk velük a kapcsolatot,
amelynek a kontextusában nevelhettünk őket. A technológiának
köszönhetően ma már a kortársak folyamatosan jelen vannak a
gyermekeink életében.
A feladatunk – ma még inkább, mint valaha – az, hogy ragaszkodjunk a
gyermekeinkhez. Ha magunk mellett tudjuk tartani őket, immunisak
maradhatnak a digitális forradalom sötét oldalával szemben. Meg kell
adnunk számukra az esélyt, hogy érett felnőtté váljanak, és ezeknek az új
eszközöknek a mesterei, ne pedig a rabszolgái legyenek.
 KISLEXIKON
adaptáció/alkalmazkodási folyamat
Az alkalmazkodási folyamat arra a természetes fejlődési erőre utal,
amelynek köszönhetően a gyermek változik – érzelmileg fejlődik, illetve új
realitásokat tanul – annak révén, hogy megbékél azzal, amin nem lehet
változtatni. Ez az a folyamat, amelynek során tanul a hibáiból és előnyt
farag a kudarcaiból. Szintén ez az a folyamat, amelynek révén a gyermeket
ért csapások jobbá teszik őt.
ágens
Az „ágens” latinul eredetileg annyit tesz, „mozgat”, „vezet” vagy
„hajtóerő”, mint például abban a kifejezésben, hogy harci szekeret hajt. Ha
valaki ágensnek érzi magát, akkor úgy érzi, hogy ő ül az élet
vezetőülésében – olyan helyen, ahol lehetőségek tűnnek fel, és léteznek
választások. A gyermekek nem születnek ezzel az érzéssel, mivel ez az
érzés az önállósulás, illetve az individuáció érési folyamatának a
gyümölcse.
azonnaliság elve
A tanuláselmélet alapelve, miszerint ahhoz, hogy változást érjünk el a
viselkedésben, azonnal be kell avatkoznunk, ha a gyermek magatartása nem
megfelelő. Ezt az elvet galambokkal és patkányokkal végzett kísérletek
alapján alkották meg.
azonosulás
A kötődés egyik formája, amikor valaki olyanná válik, mint az a személy
vagy dolog, akihez vagy amihez kötődik. Például, ha valaki egy szerephez
kötődik, akkor a szereppel azonosul.
differenciálódás
A fogalom az elkülönülés és az individuáció fejlődési folyamatára utal.
Ha a kötődés a gondoskodó felnőttekhez a fejlődés első fázisa, akkor a
differenciálódás a második. Az entitásoknak és az élőlényeknek előbb
hatékonyan differenciálódniuk kell, mielőtt sikeresen integrálódhatnának.
Emiatt az egészséges differenciálódásnak meg kell előznie a szocializációt,
máskülönben a személy nem lesz képes megtapasztalni a közösséghez
tartozást az éntudat elvesztése nélkül.
dominancia
Lásd kötődési dominancia
ellenakarat
 Az az ösztönünk, hogy ellenállunk a befolyásolásnak, a
nyomásgyakorlásnak és a kényszernek. Ez az ösztön a kötődést szolgálja,
mert megóvja a gyermeket attól, hogy mások, akikhez nem kötődik,
túlzottan befolyásolják. Az ellenakarat – hacsak nem nagyítja fel a kortárs-
orientáció vagy más tényezők – egyben a fejlődést is szolgálja, mert utat
nyit a gyermek saját akaratának a kialakulása előtt azáltal, hogy mások
akaratát elhárítja.
eltávolodás
Ez a fogalom a közelséggel szembeni ellenállásra utal, ami a
sebezhetőség elleni védekezés egyik formája. A leggyakrabban a kapcsolat
és a közelség iránti ellenállás formájában jelentkezik, a célja pedig az, hogy
elkerüljük az elválás okozta fájdalmat. Ez az ösztönös reakció gyakori
védekezési mechanizmus, de ha rögzül, és mindent áthat, lerombolja a
neveléshez és az egészséges fejlődéshez szükséges kontextust.
érés
Az a folyamat, amelynek során a gyermek ráébred az emberi
potenciáljára. Bár a pszichés fejlődés spontán következik be, nem
elkerülhetetlen és elmaradhatatlan. Amennyiben a körülmények nem
vezetik rá, a gyermek csak egyre idősebb lesz anélkül, hogy igazán felnőne.
A három legfontosabb folyamat, amelynek során a gyermek éretté válik, az
önállósulás, az alkalmazkodás és az integráció.
érzelem
A kifejezésnek két alapjelentése van: „felkavarva lenni” és
„megindítani”. Az érzelmek mozgatják a gyermeket, legalábbis addig, amíg
a szándékai elég erősek nem lesznek ahhoz, hogy meghatározzák a
magatartását. Minden olyan élőlénynek, amely limbikus rendszerrel
rendelkezik, ami az agy érzelmi működésért felelős része, vannak érzelmei,
de csak az ember képes arra, hogy tudatában legyen az érzelmeinek. A
tudatos érzelmeket nevezzük érzéseknek. Az érzelmeknek sokféle
aspektusa van: kémiai, pszichés és motivációs. Az érzelmeket nem kell
éreznünk ahhoz, hogy mozgassanak minket – gyakran tudattalan érzelmek
vezérelnek minket.
érzelmi intimitás
A közelség és a kapcsolat érzete, amit érzelmi szinten élünk meg.
hátrálás a kötődésekbe
Hasonlóság vagy kapcsolat létesítése valakivel, másoktól való
eltávolodás és elidegenedés révén. Például, ha két gyermek úgy kerül közel
egymáshoz, hogy egy harmadikat sértegetnek, illetve becsmérelnek.
hiábavalóság könnyei
A sírással kapcsolatos emberi reflex, amit az vált ki, ha felfogjuk a
hiábavalóságot, és különösen akkor, ha a frusztráció intenzív. Az ehhez
társuló érzések a szomorúság és a csalódottság. A hiábavalóság az, amit
akkor tapasztalunk meg, amikor valami nem működik vagy nem működhet.
Amikor a hiábavalóságot érzelmileg regisztráljuk, jeleket küldünk a
könnymirigyekhez, ami a szem nedvesedését idézi elő. Ezek a könnyek
különböznek a frusztráció könnyeitől. Az a tapasztalat, amikor megértjük,
hogy valami hiábavaló, illetve az ehhez társuló szomorúság és az elengedés
átélése fontos a gyermek fejlődése szempontjából. A kortársorientált
gyermekek jelentősen kevesebbet hullatják a hiábavalóság könnyeit.
hódító tánc
A kifejezés az emberi udvarlási ösztönöket fedi le, amelyek révén
másokat igyekszünk rávenni arra, hogy hozzánk kötődjenek. Azért
választottam a „hódító” kifejezést, mert meg akartam szabadulni az
udvarláshoz tapadó szexuális konnotációktól. A „tánc” szó a folyamat
interaktív aspektusára utal.
individuáció
Az a folyamat, amelynek során az egyén elkülönül, jól
megkülönböztethetővé válik másoktól, és életképes lesz önálló lényként is.
Ezt a fogalmat gyakran összetévesztik az individualizmussal, ahogyan azt
fentebb kifejtettük.
individualitás
A személyiség oszthatatlan része, ami senki másra nem jellemző. Az
egyéniség annak a folyamatnak a gyümölcse, amelynek során az egyén
pszichésen önálló lénnyé válik. A folyamat akkor ér a tetőpontjára, amikor
az egyén páratlan volta teljes mértékben kibontakozik. Egyéniségnek lenni
azt jelenti, hogy valakinek megvannak a saját szándékai és törekvései, a
saját gondolati és a határai. Azt jelenti, hogy az egyén értékeli a saját
preferenciáit, elveit, szándékait, szempontjait és céljait. Egyéniségnek lenni
azt jelenti, hogy olyan helyen állunk, amit senki más nem foglal el.
individualizmus
Ezt a kifejezést gyakran összetévesztik az individualitással, vagyis az
egyéniséggel, ami rossz fényt vet az utóbbira. Az individualizmus azon az
elképzelésen alapul, hogy az egyén szükségletei fontosabbak a közösség
szükségleteinél. A fogalomzavar miatt sokan azt hiszik, hogy az
individuáció, vagyis az egyénné válás, a személyiség kibontakozása a
közösség ellentéte, mivel szemben áll az igazi közösség előfeltételével.
integrációs folyamat
A természetes fejlődési erő, amely önálló entitások keveredését jelenti.
Könyvünkben arra a fejlődési folyamatra utalunk ezzel a kifejezéssel,
amikor a személyiség különböző elemei összeállnak, hogy egy új egészet
alkossanak – például az ellenséges érzelmeket kiegészíthetjük olyan
érzésekkel, amelyek ellenőrzés alatt tartják őket, mint amilyen például a
részvét és az aggodalom. A dolgoknak ebből a vegyítéséből születik meg a
perspektíva, az egyensúly, az érzelmi érettség és a társadalmi érettség.
Társadalmi értelemben az integráció lényege az, hogy anélkül keveredünk,
hogy beolvadnánk, illetve úgy tartozunk másokhoz, hogy közben nem
veszítjük el a különállóságunkat. Ez elégséges mértékű előzetes
differenciálódást követel.
integratív elme
Amikor az integrációs folyamat aktív, az elme összegyűjti azokat a
gondolatokat és érzéseket, amelyek ellentétesek azzal, ami a figyelem
középpontjában áll, bármi legyen is az. Ez teremti meg az egyensúlyt és a
perspektívát.
integratív működés
Lásd integrációs folyamat
intuíció
Amikor ezt a kifejezést használom, akkor általában arra a tudásra utalok,
amely inkább megérzésen alapul, mintsem tudáson. Vagyis tudattalan,
ellentétben a tudatossal. Az intuíció csak annyira lehet jó, amennyire jók a
meglátásaink. Minél pontosabb érzékelünk dolgokat, annál jobban
megbízhatunk az intuíciónkban.
iránytű
Lásd tájékozódási pont
kötődés
Tudományos értelemben a kötődés arra a késztetésre, illetve kapcsolatra
utal, amelyet a közelség keresése és megőrzése jelent. Tágabb értelemben
az emberi kötődés a közelség mindenféle típusának – fizikai, érzelmi, lelki
– irányába tett elmozdulást jelenti.
a kötődés bipoláris természete
Ahogyan a mágnes, a kötődés is polarizált. Amikor egy emberrel vagy
csoporttal keressük a közelséget, akkor ellenállunk a másokkal való
kapcsolatnak és közelségnek. Egy gyermek különösen ellenáll azoknak,
akikről úgy véli, versengenek azokkal, akikkel aktívan keresi a kötődést.
Amikor egy gyermek kortársorientálttá válik, ezek a „mások” a szülei és
más, gondoskodó felnőttek lesznek.
kötődési dominancia
A kötődés, hogy elősegítse a függést, automatikusan a függő,
gondoskodást kereső vagy a domináns, gondoskodó szerepre jelöli ki az
embereket. Ez különösen igaz az éretlen emberekre, mint amilyenek a
gyermekek is – vagy, ami azt illeti, az éretlen felnőttek. A gyerekek
normális esetben függő, gondoskodást kereső pozícióba kerülnek, és az
értük felelős felnőttek gondoskodnak róluk.
kötődési frusztráció
Az a frusztráció, amit akkor érzünk, ha egy kötődés nem működik,
vagyis amikor a kapcsolat meghiúsul, vagy amikor az ember úgy érzi, hogy
elvesztette a kapcsolatot.
kötődési lelkiismeret
A kifejezés arra a rossz érzésre utal, ami akkor alakul ki az emberben –
különösen a gyermekben –, amikor valami olyasmit gondol, tesz, illetve
fontolgat, ami rosszallást, eltávolodást vagy csalódást válthat ki azokból,
akikhez kötődik. A kötődési lelkiismeret segít a gyermeket közel tartani
azokhoz, akikhez kötődik – ideális esetben a szüleihez. Abban az esetben,
ha a gyermek kortársorientálttá válik, a kötődési lelkiismeret a
kortárskapcsolatot szolgálja.
kötődési összeférhetetlenség
A kötődések akkor összeférhetetlenek, amikor a gyermek nem őrizheti
meg a közelséget vagy a kapcsolat érzetét egyidejűleg két kapcsolatban. Az
összeférhetetlenség akkor alakul ki, amikor például a gyermek kap egy sor
útmutatást a szüleitől arra nézve, hogy mit tegyen és milyen legyen, és
ezzel egyidejűleg ezekkel teljesen ellentétes utasításokat kap a kortársaitól.
Minél összeférhetetlenebbek a működő kötődések, annál valószínűbb, hogy
a kötődés polarizálódik.
kötődési reflex
Sok primitív kötődési reflex van, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy
megőrizzék a közelséget az érzékeken keresztül. Például a csecsemő
megragadja a szülő ujját, ha az a kicsi tenyerébe nyomja.
kötődési tánc
Lásd hódító tánc
 kötődési űr
Az érintkezés, az összeköttetés vagy a kapcsolat hiánya azokkal, akikhez
az egyénnek kötődni kellene.
kötődési vészjelzés
Agyunkat úgy programozták, hogy vészjelzést küld, ha az a veszély
fenyeget, hogy elválaszthatnak minket azoktól, akikhez kötődünk. A
kötődési vészjelző funkció számos szinten működik: az ösztönök, az
érzelmek, a magatartás, a kémia és az érzések szintjén. Ha a gyerek érzi,
hogy baj van, akkor azt félelem, szorongás, lelkiismeret-furdalás, idegesség
vagy aggódás formájában tapasztalja meg, és ez általában óvatosságra inti
őt. Ha viszont nincs tudatában a veszélynek, akkor az aggodalma feszültség,
nyugtalanság formájában is jelentkezhet.
kötődési viszony
Ha nem számítjuk a kifejezés másodlagos, szexuális kapcsolatra utaló
jelentését, szembetűnő az analógia a kortárs-orientációval. A házasságon
kívül folytatott viszony lényege is az, hogy egy külső kötődés verseng a
házastársi kapcsolattal vagy közelséggel, illetve elvesz belőle. A
kortárskötődések is akkor ártalmasak a fejlődésre nézve, ha eltávolítják a
gyermeket a szülőktől.
kötődő agy
A kifejezés az agy és az idegrendszer kötődést szolgáló részeire utal.
Nem az agy egy bizonyos területére, hanem egy adott funkciójára,
amelyben számos agyterület érintett. Sok más élőlénynél is az agyi
apparátus része a kötődési funkció, de kizárólag az ember rendelkezik azzal
a képességgel, hogy tudatosítsa magában a kötődési folyamatot.
kötődő falu
A kötődések olyan hálózata, amely a gyerekneveléshez szükséges
kontextust biztosítja. A hagyományos társadalmakban a kötődő falu
megegyezett a tényleges faluval, amelyben az emberek éltek és felnőttek. A
mi társadalmunkban nekünk kell létrehoznunk a kötődő falut.
kultúra ellaposodása
A kultúra hagyományos, vertikális átadásának a megszűnése, amikor a
szokásokat és a hagyományokat még generációról generációra
hagyományoztuk egymásnak. Azonkívül szójáték is, amely a „kultúra
halálára” és az „agyhullámok ellaposodására” utal.
menekülés a sebezhetőség elől
Lásd védettség a sebezhetőség ellen
 orientáció/tájékozódási folyamat
Tájékozódni azt jelenti, hogy felmérjük a helyzetünket. Nálunk,
embereknél ez nemcsak azt jelenti, hogy tudjuk, hol vagyunk, hanem azt is,
hogy tudjuk, kik vagyunk és mennyit érünk. Ezenkívül értelmezzük is a
környezetünket. A tájékozódás jelentős részben abból áll, hogy útmutatást
várunk arra nézve, hogy milyenek legyünk, mit tegyünk, mi a fontos, illetve
mit várnak tőlünk. Amíg a gyermek nem képes saját maga tájékozódni,
azok révén tájékozódik, akikhez kötődik. A kortársorientált gyermekek nem
a felnőttekhez, hanem a kortársaikhoz fordulnak, amikor meghatározzák a
helyzetüket, illetve útmutatásért, hogy milyenek legyenek, miként lássák
saját magukat és milyen értékeket kövessenek.
orientációs pont
Lásd tájékozódási pont
óvodásszindróma
Ezt a kifejezést egy sor olyan jellemvonás és probléma leírására
használom, amelyeket az integratív funkció hiánya vált ki a gyermeknél. Az
óvodáskorban normálisnak számító tüneteket nevezem
óvodásszindrómának, amikor olyan gyermekeknél vagy serdülőknél
jelentkeznek, akik már kinőttek az óvodás korból, de nem nőtték ki ezt a
fejlődésbeli hiányosságot. A mi kultúránkban a kortárs-orientáció a
leggyakoribb oka a fejlődés ilyen típusú megrekedésének.
önállósulási folyamat
A differenciálódás azon életfolyamata, amelynek célja, hogy a gyermek
önálló lényként is életképes legyen. Az önállósulás folyamatát egyfajta
merész, vállalkozó szellemű energia jellemzi, amely spontán módon
keletkezik a gyermekben. Tipegő korú gyermekeknél már megfigyelhető. A
folyamat spontán ugyan, de nem következik be elkerülhetetlenül – a
gyermek kötődési igényeinek a kielégítésétől függ. Az önállósulási
folyamat sokféle attribútum kialakulását teszi lehetővé, amelyeket mind
kívánatosnak tartunk egy gyermekben, mint például felelősségérzet,
felelősségre vonhatóság, kíváncsiság, érdeklődés, a határok, mások
tiszteletben tartása, egyéniség, személyiség.
ösztön
Ösztön alatt azokat a minden emberben közös, mélyről jövő
késztetéseket, impulzusokat értjük, amelyek cselekvésre sarkallnak minket.
Mivel a kötődés kiemelkedően fontos ösztön, a legtöbb ösztönünk a
kötődést szolgálja. Ezeknek a cselekvésre késztető impulzusoknak a forrása
mélyen az emberi agy limbikus rendszerében van. Ugyanakkor az emberi
ösztönöknek – a többi teremtmény ösztöneihez hasonlóan – szükségük van
a környezetből jövő stimulusokra (ingerekre) ahhoz, hogy megfelelően
kialakuljanak. Nem szükségszerűen automatikusak.
pszichés éretlenség
Lásd érés
pszichés intimitás
A közelség és a kapcsolat érzése, amely abból ered, hogy látnak és
hallanak minket – vagyis ismernek és megértenek.
sebezhető/sebezhetőség
Sebezhetőnek lenni azt jelenti, hogy képesek vagyunk megsérülni.
Emberként nemcsak a sebeinket érezhetjük, hanem a sebezhetőségünket is.
Agyunk úgy működik, hogy védekezik a sebezhetőség érzése ellen, ha az
túlságosan elviselhetetlen. Lásd még: védettség a sebezhetőség ellen.
serdülőkor
A serdülőkor kifejezéssel a gyermekkor és a felnőttkor között eltelt
időszakra utalunk. Általában azt az életszakaszt értjük alatta, amely a
kamaszkor kezdetétől a felnőtt, társadalmi szerepvállalásig tart.
szocalizáció
Az a folyamat, amelynek során alkalmassá válunk arra, hogy a
társadalom tagjai legyünk. Hagyományosan egyedülálló folyamatnak fogták
fel, amely elkülönül és világosan megkülönböztethető a másik két, fontos
fejlődési folyamattól, a kötődéstől és az individuációtól. Közelebbről
megvizsgálva azonban kiderül, hogy a szocializáció nagyobbrészt a
kötődés, illetve a kötődést szolgáló folyamatok – az azonosulás, az utánzás,
a jelentőség keresése, a közelség megőrzése – révén valósul meg. A kötődés
az első a három fejlődési folyamat közül, és a differenciálódás a második.
Amikor ez a kettő jól működik, a valódi, az igazi szocializáció – az egyén
beilleszkedése a társadalomba – spontán módon valósul meg.
szülői hatalom
Sokan összetévesztik a hatalmat a kényszerrel. Hatalom alatt nem
kényszert vagy büntetést értek, hanem a természetes tekintélyt és hatalmat,
amit a szülők akkor birtokolnak, amikor a gyermekeik aktívan kötődnek
hozzájuk, és tőlük várnak útmutatást, hogy milyenek legyenek, hogyan
viselkedjenek, és milyen értékeket kövessenek. Minél nagyobb a
hatalmunk, annál kevésbé kell kényszerhez folyamodnunk – és ez fordítva
is igaz.
 szülői impotencia
Az impotencia, azaz tehetetlenség kifejezést a szó legszorosabb
értelmében használom: az elegendő hatalom hiánya. A szülőket a gyermek
hozzájuk való kötődése hatalmazza fel arra, hogy eleget tehessenek a szülői
kötelezettségeiknek. Minél gyengébb a kötelék, annál impotensebb –
tehetetlenebb – a szülő.
szülői szerep
A szülői szereppel a nevelés hivatalára, tisztségére utalok abban az
értelemben, ahogyan a rómaiak használták ezt szót – különleges kötelesség,
felelősség, illetve pozíció, amivel egy embert felruháznak. A rómaiaknál az
állam ruházta fel ezzel a különleges státusszal a kiválasztott személyeket. A
szülőket kizárólag a gyermek kötődése jogosítja fel ilyen, speciális
szolgálatra. Az, hogy valaki biológiai szülő, örökbe fogadó szülő vagy
mostohaszülő, még nem jelenti automatikusan a szülői szerepet ebben az
értelemben – csak a gyermek kötődése iktathatja be a szülőt a hivatalába, és
csak ezáltal rendelkezik a szolgálathoz szükséges eszközökkel.
tájékozódási pont
A kifejezés arra az emberi hivatkozási pontra utal, amit a kötődés hoz
létre – a gyermek ennek a pontnak, illetve ennek az embernek a
segítségével tud tájékozódni és – magatartás és tettek tekintetében – őt
tekinti irányadónak. Minden gyermeknek szüksége van egy emberi
tájékozódási pontra.
tájékozódási űr
Mivel a gyermekek azok által tájékozódnak, akikhez kötődnek,
elveszettnek és dezorientáltnak érzik magukat, amikor a kapcsolat érzete
megszűnik. Az útmutatások és célok nyomán keletkezett űr elviselhetetlen a
gyermek számára, ami arra készteti, hogy újból kötődjön valakihez vagy
valamihez – a mi kultúránkban leggyakrabban a kortársakhoz.
taníthatóság
A taníthatóság azt jelenti, hogy valaki fogékony arra, hogy tanítsák, és
van motivációja, hogy tanuljon. A taníthatósági tényező a tanulásnak azokra
az aspektusaira utal, amelyek a természetüket tekintve a pszichével, a
kapcsolatokkal, illetve az érzelmekkel függnek össze. A taníthatóság nem
azonos az intelligenciával. Egy gyermek lehet nagyon okos és teljes
mértékben taníthatatlan – és fordítva.
védekező eltávolodás
Lásd eltávolodás
 védettség a sebezhetőség ellen
Agyunkat úgy programozták, hogy védekezzen a túlzott sebezhetőség
ellen. Ha ezek a védekezési mechanizmusok krónikusak vagy mindent
áthatnak, az ember védett lesz a sebezhetőség ellen. A védekezési
mechanizmusok közé tartoznak többek közt azok az érzelmi és észlelési
szűrők, amelyek kiszűrik azokat az információkat, amelyekről úgy véljük,
hogy lelki sérülést vagy fájdalmat okozhatnak nekünk.
versengő kötődés
Lásd kötődési összeférhetetlenség
vészjelzés
Lásd kötődési vészjelzés
a viselkedés előírása
Amikor a viselkedést előírjuk, tulajdonképpen forgatókönyvet készítünk
a gyermek számára. A hivatásos színész is csak eljátszik egy adott
viselkedést, hiszen az nem a sajátja, nem belőle ered. Ugyanez a helyzet az
érettséggel. A társas helyzetek megkövetelik az érettséget, amelyet a
gyermekeink talán még nem értek el. Azt nem tudjuk elérni, hogy
parancsszóra felnőjenek, de talán képesek vagyunk arra, hogy rávegyük
őket, éretten viselkedjenek adott helyzetekben, mégpedig úgy, hogy
útmutatást adunk nekik, mit és hogyan csináljanak. Ahhoz, hogy egy
gyermek az ilyen irányítást elfogadja, a felnőttnek a gyermek életében a
tanácsadó szerepét kell betöltenie, ami a gyermek szülőhöz való
kötődésének az eredménye. A jó forgatókönyv arra összpontosít, hogy mit
kell tenni, nem arra, hogy mit nem kell tenni, és olyan útmutatásokat nyújt,
amelyeket a gyermek könnyen tud követni.
viszony
Lásd kötődési viszony
 JEGYZETEK
1. Miért fontosabb napjainkban a szülői
gondoskodás, mint valaha?
1
Judith Harris: The Nurture Assumption. New York, 1999, Simon & Schuster.
2
Michael Rutter – David J. Smith eds: Psychological Disorders in Young People: Time
Trends and Their Causes. New York, 1995, John Wiley and Sons, Inc.
3
Ez volt David Shaffer professzor – aki elismert kutató és tankönyvíró a fejlődéslélektan
területén – következtetése, miután áttekintette a kortársak hatásával foglalkozó irodalmat. A
jelenlegi kutatással kapcsolatban megjegyzi: „… megfelel az igazságnak, ha azt állítjuk, hogy
a »Ki vagyok én?« kérdésre adott válaszban a kortársak számítanak elsődleges
referenciacsoportnak.” (David R. Schaffer: Developmental Psychology: Childhodd and
Adolescene. 2nd. ed. Pacific Grove, CA, 1989, Books/Cole Publishers, 65.)
4
Az öngyilkosságokkal kapcsolatos statisztikák az egyesült államokbeli National Center
for Injury Prevention and Control és a kanadai McCreary Centre Society szervezetektől
származnak. Még riasztóbbak az öngyilkossági kísérletekkel kapcsolatos statisztikák. Urie
Bronfenbrenner olyan statisztikákat idéz, amelyek azt jelzik, hogy a serdülőkorúak
öngyilkossági kísérletei megháromszorozódtak az 1955 és 1975 közötti, húszéves időszakban.
(Urie Bronfenbrenner: „The Challenges of Social Change to Public Policy and Development
Research.” Paper presented at the biennial meeting of the Siociety for Research and Child
Development. Denver, Colorado, April 1975.)
5
Harper’s, December 2003.
6
James Coleman professzor kutatási eredményeit The Adolsecent Society (New York,
1961, Free Press) című könyvében publikálta.

3. Miért váltja le a gyerek a szülőt?

7
John Bowlby: Attachment. 2nd. ed. New York, 1982, Basic Books, 46.
8
Robert Bly: The Sibling Society. New York, 1982, Basic Books, 132.
9
Amikor két tudós kilencvenkét kutatás eredményeit vizsgálta, amelyekbe tizenháromezer
gyermeket vontak be, ezt az eredményt találták. Több iskolai és viselkedési probléma mellett
az ilyen gyermekeknek gyakrabban volt negatív énképük, és többször kerültek összeütközésbe
a szüleikkel. A kutatók a következtetéseiket a Psychological Bulletin című folyóirat 1991.
évfolyamában tették közzé, a 26–46. oldalon, Parental Divorce and the Well-being of
Children: A Meta-analysis címmel. Közvetetten kapcsolódik ehhez a Kanadai Statisztikai
Hivatal 1996-os kutatása, amelynek eredménye szerint azok a gyermekek, akiket csak egy
szülőjük nevel, nagyobb valószínűséggel ismételnek osztályt az iskolában, diagnosztizálnak
náluk viselkedési rendellenességeket és vannak idegességgel, depresszióval és agresszióval
kapcsolatos problémáik.
10
A Sir Michael Rutter pszichiáter által végzett kutatások világossá tették és megértették
velünk ezt a tényt. Ő azt találta, hogy sokkal nagyobb volt a viselkedési problémák
valószínűsége azoknál a gyermekeknél, akiknek a szülei nem váltak el, de sokat viszálykodtak
egymással, mint azoknál a gyermekeknél, akiknek a szülei elváltak, és akik olyan otthonokban
éltek, amelyek viszonylag mentesek voltak a konfliktusoktól. Michel Rutter: Parent-Child
Separation: Psychological Effects on Children. Journal of Child Psychology and Psychiatry 12
(1971), 133–256.
11
Bly: i. m. 36.
12
Erik H. Erikson: Childhood and Society. New York, 1985, W. W. Norton. Magyarul:
Gyermekkor és társadalom. Budapest, 2002. Osiris.

5. A segítéstől az akadályozásig: amikor a

kötődés ellenünk dolgozik
13
John Bowlby: Attachment. 2nd. ed. New York, 1982, Basic Books, 377.

6. Ellenakarat: miért válnak engedetlenné a

gyermekek?
14
M. R. Lepper – D. Greene – R. E. Nisbett: Undermining Children’s Intrinsic Interest
with Extrinsic Rewards: A test of the Over-justification Hypothesis. Journal of Personality
and Social Psychology 28 (1973), 129–137.
15
Edward Deci: Why We Do What We Do: Understanding Self-Motivation. New York,
1995, Penguin Books, 18., 25.

7. A kultúra ellaposodása
16
Howard Gardner: Developmental Psychology. 2nd. ed. New York, 1982, Little, Brown &
Company.
17
The Globe and Mail, April 12., 2004.
18
Vancouver Sun, August 30., 2003.

8. Veszélyes menekülés az érzelmek elől

19
E tanulmányok közül a következőket említjük: J. D. Coie – A. N. Gillessen: Peer
Rejection: Origins and Effects on Children’s Development. Current Directions in
Psychological Science 2 (1993), 89–92.; P. L. East – L. E. Hess – R. M. Lerner: Peer Social
Support and Adjustment of Early Adolescent Peer Groups. Journal of Early Adolescnce 7
(1987), 153–163.; K. A. Dodge – G. S. Pettit – C. L. McClaskey – M. M. Brown: Social
Competence in Children. Monographs of the Society for Research in Child Development 51
(1986).
20
A legszélesebb körű felmérés a National Longitudinal Study of Adolescent Health volt,
amelyet az Egyesült Államokban végeztek, és amelybe kilencezer tinédzsert vontak be. A
kutatási eredményeket összefoglaló tanulmány: Michael Resnick et. al.: Protecting
Adolescents from Harm: Findings from the National Longitudinal Study on Adolescent
Health. Journal of the American Medical Association, Spetember 1997. Ugyanerre a
következtetésre jutott a néhai Julius Segal is, aki az alkalmazkodóképesség egyik úttörő
kutatója volt, valamint Robert Brooks és Sam Goldstein a Raising Resilient Children című
könyv szerzői (New York, 2001, Contemporary Books).
21
Dr. Robert Brooks, aki a Harvard Medical Schoolon doktorált, Segalt idézi a Self-worth,
Resilience and Hope: The Search for Islands of Competence című cikkében:
http://www.cdl.org/articles/self-worth-resilience-and-hope-the-search-for-islands-of-
competence/ (utolsó letöltés: 2014. április 6.).
22
John Bowlby: Loss. New York, 1980, Basic Books, 20.

9. Megrekedve az éretlenségben
23
Robert Bly: i. m. vii.
24
Az emberi agy fejlődésének pszichológiai aspektusait és annak kapcsolatát a
pszichológiai fejlődéssel kimerítően tárgyalja a következő kötet, elsősorban a 10. fejezete:
Geraldine Dawson – Kurt W. Fischer: Human Behavior and the Developing Brain. New York,
1994, Guildford Press.
25
Carl Rogers: On Becoming A Person. New York, 1995, Houghton Mifflin, 283.
Magyarul: Valakivé válni. A személyiség születése. Budapest, 2003, Edge 2000.

10. Az agresszió
26
Ezt a statisztikát Linda Clark, a New York City Board of Education képviselője idézte az
American Psychological Association 104. éves találkozóján.
27
Ezeket a statisztikákat Michael Borba, a Building Moral Intelligence című kötet szerzője
idézte a Brit Columbiában, Burnabyba, 2001. február 19-én rendezett, a biztonságos iskolák
témájának szentelt konferencián tartott előadásában.
28
Barbara Cottrell: Parent Abuse: The Abuse of Parents by Their Teenage Children.
Ottawa, 2001, Health Canada.
29
Ezt a vizsgálatot David Lyon és Kevin Douglas vezette, akik a Brit Columbiában
működő Simon Fraser Egyetemen dolgoznak, és a kutatásaik eredménye 1999 októberében
jelent meg.
 30
Az öngyilkossági statisztikák az egyesült államokbeli National Center for Injury
Prevention and Controltól és a kanadai McCreary Centre Societytől valók.
31
W. Craig – D. Pepler: Naturalistic Observation of Bullying and Victimization on the
Playground. York University, 1997, LaMarsh Centre for Research on Violence and Conflict
Resolution, idézi: Barbara Coloroso: The Bully, the Bullied, and the Bystander. Toronto, 2002,
HarperCollins, 66.
32
Az Egyesült Államok kormányának statisztikái szerint az alkohol szerepet játszik a
gondatlanságból elkövetett emberölések 68 százalékában, az erőszakos cselekmények 62
százalékában, a gyilkosságok és a gyilkossági kísérletek 54 százalékában, a rablások 48
százalékában, a betörések 44 százalékában, a nemi erőszakos esetek 42 százalékában. Ezeknek
a kormánystatisztikáknak az egyik online elérhetősége a következő:
www.health.org/govpubs/m1002.

11. Hogyan születnek az erőszakoskodók és az

áldozatok?
33
Natalie Angier: When Push Comes to Shove. New York Times, May 20., 2001.
34
S. H. Verhovek: Can Bullying Be Outlawed. New York Times, March 11., 2001.
35
Craig–Pepler: i. m.
36
Stephen Suomi főemlőskutató a marylandi National Institute of Child Health and Human
Developmentben a nevelődési környezetnek a fiatal rhesus makákókra gyakorolt hatásait
tanulmányozta. Lásd S. J. Suomie: Early Determinants of Behaviour. Evidence from Primate
Studies. British Medical 53 (1997), 170–184.… Karen Wright ismertetése Suomi munkájáról:
Babies, Bond and Brain. Discover Magazine, October, 1997.
37
Natalie Armstrong: Study Finds Boys Get Rewards for Poor Behaviour. Vancuver Sun,
January 17., 2000.
38
Angier: i. m.

12. A szexuális fordulat

39
A tanulmányt a Canadian Journal of Human Sexuality című folyóiratban tették közzé a
Maclean’s Magazine 2001. április 9-i számának közlése szerint.
40
The Globe and Mail, April 24., 2004, A6.
41
Barbara Kantrowitz – Pat Wingert: The Truth About Teens. Newsweek, October 18.,
1999.
42
Ezzel kapcsolatosan forrásunk dr. Helen Fisher Anatomy of Love (New York, 1992,
Ballantine) című könyve. Fischer az Amerikai Természettudományi Múzeum antropológusa,
aki számos rangos díjat kapott a munkája elismeréseként.
 43
Erre a következtetésre jutott dr. Alba DiCenso és a kollégái a McMaster Egyetemről,
amikor összehasonlítottak és áttekintettek huszonhat, 1970 és 2000 között készült tanulmányt:
A. DiCenso – G. Guyatt – A. Willan – L. Griffith: Intervention to Reduce Unintended
Pregnancies Among Adolescents: Systematic Review of Randomized Controlled Trials.
British Medical Journal vol. 324 (June 2002).

13. Taníthatatlan diákok

44
Az egyik példa erre Brit Columbiának az a tartománya, ahol a szerzők élnek, és ahol az
oktatók és az iskolai kurátorok értetlenül álltak egy 2003-as felmérés előtt, amely ilyen
hanyatlást mutatott ki.
45
A kortársaktól való tanulás modelljének a pártolása és terjesztése nem más, mint Jean
Piaget, a nagy svájci fejlődéslélektan-kutató kooperatív tanulással kapcsolatos gondolatainak a
sajnálatos félreértése oktatási körökben. Piaget valóban azt állította, hogy a gyermekek akkor
tanulnak a legjobban és a legnagyobb hatásfokkal, amikor interakcióban vannak egymással.
Azonban nem veszik figyelembe azt a fejlődés-lélektani perspektívát, amelyben Piaget
megalkotta az elméletét – vagyis azt az alapvetést, miszerint erős öntudatnak kell kialakulnia a
gyermekben, mielőtt a kortárs-interakció elősegíthetné az igazi tanulást. Piaget szerint a
gyermekek felfogását és megértését csak azután élesíti és mélyíti el az egymással való
interakciójuk, miután már öntudatukra ébredtek. A svájci tudós azt tartotta, hogy az autoriter –
túlzottan a tekintélyre építő, parancsolgató – tanárok tompító hatással vannak erre a kognitív
individuációs folyamatra, legalábbis összevetve az egyenlőségre törekvő kortársi
kapcsolatokkal. Piaget negyven évvel ezelőtt alkotta meg az elméleteit a kontinentális
Európában, ahol a tanulók erősen felnőttorientáltak voltak, és az oktatási rendszer hierarchikus
felépítésű volt. Észak-Amerikában Piaget elméletét kiemelték a fejlődéslélektani
összefüggésből, és egy teljesen más társadalmi környezetben alkalmazták. Teljesen elszakítva
a felnőttkötődésben nyugvó támaszaitól, a kortársaktól való tanulás modellje divatőrületté vált
az oktatási teoretikusok között. Nincs semmi rossz Piaget eszméiben a megfelelő közegben: a
kooperatív tanulás stimulálja a gondolkodást, de csak azoknak a gyermekeknek az esetében,
akik előbb a témákkal kapcsolatban megalkotják a saját gondolataikat, és képesek arra, hogy
egy időben két szempont figyelembevételével működjenek. Máskülönben az interakció
elnyomja a bimbódzó egyéniséget, elbátortalanítja az eredetiséget, és elősegíti a kortársaktól
való függést.

14. Legyünk együtt a gyermekeinkkel

46
Allan Schore: Affect Regulation and the Origin of the Self: The Neurobiology of
Emotiononal Development. Hillside, NJ, 1994, Lawrence Erlbaum Associates, 199–200.
47
Stanley Greenspan: The Growth of the Mind. Reading, Mass., 1996, Addison-Wesley.
 17. Ne udvaroljunk a vetélytársaknak!
48
Ez számos kutatás állandó és egybehangzó eredménye, például: R. E. Marcon: Moving
Up the Grades: Relationship Between Preschool Model and Later School Success. Early
Childhood Research & Practice 4 (Spring 2002 ), no. 1.
49
Ezt egy Time magazinbeli cikk (2001. augusztus 27.) állítja, amely az otthoni oktatásról
szól. Minden ok megvan ennek a következtetésnek a levonására, mivel az otthon oktatott
gyermekek érik el a legjobb jegyeket a standardizált tesztek megoldásakor, és jobb
teljesítményt nyújtanak a többi tanulónál az egyetemi felvételi vizsgákon, köztük a Scholastic
Aptitude Test esetében (SAT), amely a felsőoktatásra való alkalmasságot méri.
50
Jon Reidert idézi G. A. Clowes: Home-Educated Students Rack Up Honours. School
Reform News, July 2000.
51
Bureau of Labour Statistics, U. S. Department of Labor, Washington, DC, 2000.
52
Sarah E. Watamura – Bonny Donzella – Jan Alwin – Megan R. Gunnar: Morning-to-
Afternoon Increases in Cortisol Concentrations for Infants and Toddlers at Child Care: Age
Differences and Behavioural Correlates. Child Development 74 (2003), 1006–1021.
53
Carol Lynn Martin – Richard A. Fabes: The Stability and Consequences of Young
Children’s Same-Sex Peer Interactions. Developmental Psychology 37 (2001), 431–446.
54
Early Child Care Research Network, National Institute of Child Health and Human
Development: Does Amount of Time Spent in Child Care Predict Socioemotional Adjustment
During the Transition of Kindergarten? Child Development 74 (2003), 976–1005.
55
Stanley I. Greenspan: Child Care Research: A Clinical Perspective. Child Development
74 (2003), 1064–1068.
56
Eleanor Maccobyval, a Stanford Egyetem Fejlődéslélektan Tanszékének nyugalmazott
professzorával Susan Gilbert készített interjút: Turning a Mass of Data on Child Care into
Advice for Parents. The New York Times, July 22., 2003.
57
Urie Bronfenbrenner: Two Worlds of Childhood. New York, 1970, Russel Sage
Foundation.
58
E tankönyv szerzője Judith Harris, aki megismétli ezt az állítását The Nuture Assumption
(New York, 1999, Simon & Schuster) című könyvében.
59
Az önbecsüléssel kapcsolatos szakirodalom kezdetben egyértelműen foglalt állást a
szülői szerepet illetően. Carl Rogers és Dorothy Briggs – sok más szakértő mellett – azt
állította, hogy az, hogy a szülő milyennek látja a gyermekét, van a legnagyobb hatással arra,
hogy a gyermek mit gondol magáról. Sajnos a szülők tükörszerepét helyettesítették, és most a
gyermekek ebben keresik a saját maguk tükörképét. A kortárs irodalom és kutatás azzal
foglalkozik, hogy mi a helyzet, és nem azzal, hogy milyennek kellene lennie vagy hogy milyen
lehetne. A témával kapcsolatos kutatások során tudósaink kérdéseket tesznek fel a
gyermekeknek arról, hogy honnan nyerik a jelentőségükkel kapcsolatos érzeteiket és ki számít
nekik a leginkább. Minél kortársorientáltabbá válnak a gyermekek, annál inkább arról
számolnak be, hogy a kortársaik számítanak a leginkább. Amikor az ilyen kutatásokat
publikálják, a kortársorientált fiatalokra vonatkozó eredményeket normálisnak mutatják be
anélkül, hogy bármilyen történelmi vagy fejlődési kontextusba helyeznék őket. Tovább
bonyolítja a helyzetet, hogy az önbecsülést felmérő tesztek megalkotásakor olyan kérdéseket
tesznek fel, amelyek a kortárskapcsolatokra összpontosítanak, és ezzel bezárják a
logikátlanság körét. Ezért aztán a pszichológusokat félrevezetik a vizsgált gyermekek eltorzult
ösztönei. Azok a következtetések és javaslatok, amelyek ilyen kutatásokból származnak, meg
vannak fertőzve a kortárs-orientáció dinamikájával, amely létrehozta a tulajdonképpeni
problémákat, amelyeket a szerencsétlen kutatók megpróbáltak kezelni!

18. Alkossuk meg újra a kötődő falut!

60
A The Historical Chronology of Intergeneration Programming in Ontario című munkát
a United Generations az interneten tette közzé.

19. A digitális forradalom másként alakult, mint

vártuk
61
Az ebben és a következő fejezetekben közölt adatok és tények elsősorban az USC
Annenburg Center for the Digital Future-től és a Kaiser Family Foundationtől származnak.
Egyéb forrásaink: a Wikipedia közösségi médiákról szóló szócikkei, Nielsen-felmérések,
valamint médiahasználati statisztikák.
62
Gwenn Schurgin O’Keeffe, MD – Kathleen Clarke-Pearson, MD, Council on
Communications and Media: The Impact of Social Media on Children, Adolescents, and
Families. Pediartics 127 (2011), no 4, 800–804.
63
Fuchu Lin et al.: Abnormal White Matter Integrity in Adolescents with Internet
Addiction Disorder: A Tract-Based Spatial Statistics Study (2012),
http://www.plosone.org/article/info%3Adoi%2F10.1371%2Fjournal.pone.0030253 (utolsó
letöltés: 2014. április 9.); Haifeng Hou – Shaowe Jia – Shu Hu et al.: Reduced Striatal
Dopamine Transporters in People with Internet Addiction Disorder. Journal of Biomedicine
and Biotechnology 2012, www.hindawi.com/journals/bmri/2012/854524/ (utolsó letöltés:
2014. április 9.).
64
Leslie J. Seltzer – Ashley R. Prososki – Toni E. Ziegler – Seth D. Pollak: Instant
messages vs. speech: hormones and why we still need to hear each other. Evolution & Human
Behavior 33 (January 2012), no. 1, 42–45.
65
Diana I. Tamir – Jason P. Mitchell: Disclosing information about the self is intrinsically
rewarding. PNAS 109 (May 2012), no. 21, 8038–8043.
 66
Az USC Annenburg Center for the Digital Future’s korábbi jelentése szerint a
családtagok közötti személyes érintkezés időtartamának csökkenése az internettel rendelkező
családokban 2007-ben kezdődött. Az évtized első felében még átlagosan heti 26 óra együtt
töltött idő 2010-re heti 18 órára csökkent. Dr. Jeffrey Cole, az Annenburg Center igazgatója
szerint ezt megelőzően a családban együtt töltött idő mennyisége évtizedekig állandó volt.
67
Linda A. Jackson – Alexander von Eye – Hiram E. Fitzgerald – Edward A. Witt – Yong
Zhao: Internet use, videogame playing and cell phone use as predictors of children’s body
mass index (BMI), body weight, academic performance, and social and overall self-esteem.
Computers in Human Behavior 27 (2011), no. 1, 599–604.
68
A kutatásba 1324 önként jelentkező 18–44 éves ausztrál internethasználót vontak be
(1158 Facebook-használót és 166 Facebookot nem használót). A szerzők szerint a Facebook-
használók esetében jelentősen magasabb szintű volt a családi magányosság, mint a Facebookot
nem használók között. Tracii Ryan – Sophia Xenos: Who uses Facebook? An investigation
into the relationship between the Big Five, shyness, narcissism, loneliness, and Facebook
usage. Computers in Human Behavior 27 (2011), no. 5, 1658–1664.
69
Az adatok forrása: Stephen Marche: Is Facebook Making Us Lonely? The Atlantic, May
2012.
70
Wilhelm Hofmann – Kathleen D. Vohs – Roy F. Baumeister: What People Desire, Feel
Conflicted About, and Try to Resist in Everyday Life. Psychological Science 23 (2012), no. 6,
582–588.

20. Az időzítés kérdése

71
Az USC Annenberg Center for the Digital Future kilencedik éves felmérése (2009).
72
Ezek a tények és adatok az American Academy of Pediatrics Donald Shifrin által
vezetett kutatásának eredményei. Shifrin gyermekorvos Washington államban.
73
Gwenn Schurgin O’Keeffe jelentéséről lásd: Doug Brunk: Social Media Confuses,
Concerns Parents, Pediatric News 45 (February 2011), no. 2.
74
Michael A. Stefanone – Derek Lackaff – Devan Rosen: Contingencies of Self-Worth and
Social-Networking-Site Behavior. Cyberpsychology, Behavior, and Social Networking 14
(January/February 2011), no. 1–2, 41–49.
75
Victoria J. Rideout – Ulla G. Foehr – Donald F. Roberts: Generation M 2: Media in the
Lives of 8- to 18-Year-Olds: A Kaiser Family Foundation Study (January 2010).
76
Neil Postman: Building a Bridge to the 18th Century: How the Past Can Improve Our
Future. New York, 1999, Alfred A. Knopf.
 {1}
Ha másképpen nem jelezzük, az egyes szám első személy Gordon Neufeldre utal.
{2}
Ezeknek a témáknak a teljes kifejtését lásd Máté Gábor könyvében: Szétszórt elmék. A
figyelemhiány zavar új gyógymódja. Budapest, 2021, Open Books.
{3}
Egy gyermekpszichiáter olyan messzire ment ebben, hogy The Omnipotent Child (Az
omnipotens gyermek) címmel könyvet is írt. Ő ezzel a fogalommal a tipegőkre utalt!
{4}
A rectum latin szó, jelentése végbél. (A ford.)
{5}
A tinédzsert azóta bűnösnek találták. Élettörténetét a következők jellemzik: korai
elhagyás, komoly veszteségek a felnőttkötődések terén, és ennek következtében a
kortárscsoportokkal való kapcsolatokba való beletemetkezés.
{6}
Lásd a második fejezetben „A kötődés hat módja” című alfejezetet. A kötődés
sebezhető módjai, mint amilyen a pszichológiai nyitottság és az intimitás, elképzelhetetlenek
az erőszakos emberek számára.
{7}
Az 1-2-3 Magic népszerű, „a harmadik figyelmeztetés után megbüntetlek” módszer a
tipegők és a kisgyermekek számára egy bestseller könyv szerint, amelynek a címe is ez.
{8}
A könyv előző fejezeteihez hasonlóan az „én” személyes névmás, illetve az egyes szám
első személyű igék minden esetben Gordon Neufeldre utalnak.
{9}
Az ellenakarat dinamikájáról a hatodik fejezetben olvashatnak.
 Tartalom
Megjegyzés az Olvasónak
I. A KORTÁRS-ORIENTÁCIÓ FOGALMA
1. Miért fontosabb napjainkban a szülői gondoskodás, mint valaha?
2. Torz kötődések, romboló ösztönök
3. Miért váltja le a gyerek a szülőt?
II. SZABOTÁZS: HOGYAN ÁSSA ALÁ A KORTÁRS-
ORIENTÁCIÓ A SZÜLŐI NEVELÉST
4. Amikor a nevelés hatalma kicsúszik a kezünkből
5. A segítéstől az akadályozásig: amikor a kötődés ellenünk
dolgozik
6. Ellenakarat: miért válnak engedetlenné a gyermekek?
7. A kultúra ellaposodása
III. MEGREKEDVE AZ ÉRETLENSÉGBEN: HOGYAN
AKADÁLYOZZA A KORTÁRSKÖTŐDÉS AZ EGÉSZSÉGES
FEJLŐDÉST
8. Veszélyes menekülés az érzelmek elől
9. Megrekedve az éretlenségben
10. Az agresszió
11. Hogyan születnek az erőszakoskodók és az áldozatok?
12. A szexuális fordulat
13. Taníthatatlan diákok
IV. HOGYAN TARTSUK MAGUNK MELLETT A
GYERMEKEINKET (illetve hogyan hódítsuk őket vissza)?
14. Legyünk együtt a gyermekeinkkel
15. Őrizzük meg a köteléket, amely felhatalmaz minket a szülői
szerepre
16. A fegyelmezés, amely nem választ el
V. A KORTÁRS-ORIENTÁCIÓ MEGAKADÁLYOZÁSA
17. Ne udvaroljunk a vetélytársaknak!
18. Alkossuk meg újra a kötődő falut!
VI. UTÓIRAT A DIGITÁLIS KORSZAKHOZ: hogyan
ragaszkodjunk a gyermekeinkhez az internet, a mobiltelefonok és a
videójátékok korában?
19. A digitális forradalom másként alakult, mint vártuk
20. Az időzítés kérdése
Kislexikon
Jegyzetek