CASSANDRA CLARE

és WESLEY CHU

Az elveszett Fehér Könyv

A LEGŐSIBB ÁTKOK

Második könyv

Könyvmolyképző
2021
 Steve-nek
– C. C –

Paulának, Hunternek és Rivernek

A családnak
– W. C. –
„És az angyalokat is, a kik nem tartották meg fejedelemségöket,
hanem elhagyták az ő lakóhelyöket,
a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartotta.”

JÚDÁS APOSTOL LEVELE 1:61

 Prológus

Idris, 2007

AMIKOR A PIRKADAT KÖZELEDTÉVEL Magnus Bane belovagolt a tisztásra,

a halálra gondolt. Újabban ritkán fordult meg Idrisben – idegesítette
a sok árnyvadász egy helyen –, de el kellett ismernie, hogy az
Angyal igazán szép helyet választott a nephilimek otthonául. Friss,
hűvös és tiszta hegyi levegőt szívott be. A fenyők szelíden susogtak
a völgyet határoló domboldalakon. Idris néha sok tudott lenni a maga
komor, baljós hangulatával, de ez a darabkája mintha egy régi német
meséből került volna ide. Talán a környéken nyüzsgő rengeteg
árnyvadász ellenére Magnus régi barátja, Ragnor Fell is éppen ezért
ide építette a házát.
Ragnor nem volt éppen vidám ember, valami
megmagyarázhatatlan okból mégis vidám házat épített. Alacsony kis
kőépület volt, csúcsos és magas zsúptetővel. Magnus pontosan
tudta, hogy Ragnor a komplett tetőt egy észak-yorkshire-i fogadóról
teleportálta ide a megrökönyödött vendégek feje fölül. Miközben
lovával lefelé ügetett a völgybe, érezte, hogy a jelen gondjai
szertefoszlanak. Odafent az egész világ rettenetesnek tűnt.
Valentine Morgenstern minden erejével azon dolgozott, hogy
kirobbantsa a háborút, amire vágyott, és Magnus sokkal jobban
belegabalyodott a dologba, mint szerette volna. Cserébe persze itt
volt ez a leírhatatlanul kék szemű fiú.
Most egy pillanatra mégis csak ők lesznek ketten, Magnus és
Ragnor, mint korábban már annyiszor. Utána majd ráér foglalkozni a
világgal meg a problémával, ami hamarosan megérkezik majd Clary
Fairchild alakjában.
A lovat a ház mögött hagyta, és előrement a bejárati ajtóhoz, ami
egyetlen könnyed érintésére szélesre tárult. Magnus arra számított,
hogy a barátja teázik vagy valamilyen tekintélyes méretű könyvet
olvas, ehelyett Ragnor azzal volt elfoglalva, hogy minél alaposabban
tönkrezúzza a saját nappaliját. Dührohamában éppen egy széket
emelt a feje fölé.
– Ragnor? – szólt Magnus, mire a házigazda hozzávágta a széket
a kőfalhoz, amin az ripityára tört. – Rosszkor jöttem talán?
Ragnor láthatólag csak most vette észre Magnust. Felemelte a
mutatóujját, mintha csak így jelezné a vendégének, hogy várjon egy
pillanatot, aztán céltudatosan a tölgyfából készült antik komódhoz
vonult, sorban egymás után kihúzta a fiókokat, és hagyta, hogy fém
meg porcelán csörömpölése közepette a földre zuhanjanak. Végül
felegyenesedett, kilazította a vállát, és Magnus felé fordult.
– Őrület csillog a szemedben – mondta óvatosan Magnus.
Megszokta, hogy egészségesen csillogó zöld bőrrel és a
homlokából előkanyarodó két fehér szarvval megáldott Ragnor
igazán elegáns, jól öltözött úriember.
Az előtte álló férfi azonban már önmagában is elég ramatyul
nézett ki, Ragnorhoz képest pedig egyenesen katasztrofálisan.
Elveszettnek tűnt, a tekintete úgy ugrált körbe a szobában, mintha
egy rejtőzködő idegent keresne.
Minden körülményeskedés helyett érces, tiszta hangon
megkérdezte:
– Tudod, mit jelent, hogy sub specie aeternitatis?
Magnus nem igazán tudta, milyen üdvözlésre számított Ragnortól,
de egészen biztosan nem erre.
 – Valami olyasmit, hogy „a dolgok a maguk valójában”. Bár ez
persze nem a szó szerinti fordítás.
Ez a beszélgetés máris egészen bárgyú fordulatot vett.
– Igen – bólintott Ragnor. – Igen. Azt jelenti, hogy valami
olyasminek a szempontjából, ami igaz, teljesen és totál igaz. Nem
azt az illúziót nézzük, amit igaznak hazudunk, hanem úgy tekintünk
a dolgokra, hogy minden ilyen illúziót lehántunk róluk. Spinoza. –
Kivárt egy pillanatot, és elgondolkodva hozzátette: – Az a fazon
aztán tudott inni. És amúgy nagyon ügyesen csiszolt lencsét.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – közölte Magnus.
Ragnor hirtelen kizökkent a koncentrációból, és egyenesen
Magnus szemébe nézett, anélkül, hogy egyet is pislogott volna.
– Tudod, mi a létezés sub specie aeternitatis? Nem a mi világunk,
nem is csak az általunk ismert világok, de úgy minden egyben. Mert
én tudom.
– Nocsak – mondta Magnus.
Ragnor állta a tekintetét.
– A démonok azok – jelentette ki. – A gonosz. Velejéig káosz, aljas
szándékkal teli fortyogó üst.
Magnus sóhajtott. A barátja depressziós lett. Néha előfordul
ilyesmi a boszorkánymesterekkel. Az univerzum abszurditása
egyszerre viccesebb és kevésbé vicces, ha az ember élete annyival,
de annyival hosszabb a mondénokénál. Ragnor veszélyes útra
lépett.
– Néha azért vannak jó dolgok is, nem igaz? – Magnus azon
kezdett gondolkodni, mit is szeret Ragnor. – A napnyugta a Fudzsi
fölött? Egy jóféle palack régi tokaji? Az a hely Hágában, ahová régen
jártunk, és olyan pici gyűszűkben szolgálták föl a kávét, ami viszont
olyan erős volt, hogy végig égetett, amíg leért a gyomrunkba? –
Erősebben gondolkodott. – Hogy mennyire hülyén néz ki egy
albatrosz, amikor leszáll a vízre?
Ragnor végre pislogott, méghozzá sokszor egymás után, aztán
lehuppant a háta mögött álló skót kockás fotelba.
 – Nem vagyok depressziós, Magnus.
– Naná, hogy nem – bólintott Magnus. – Ez csak a teljes
egzisztencialista nihilizmus, ahogy a jó öreg Ragnortól
megszokhattuk.
– Besokalltam, Magnus. Ettől az egésztől. Most a nagy ember
szállt rám. A legnagyobb ember. Vagyis hát a második legnagyobb.
– Az azért még mindig elég nagy – nyugtázta Magnus. –
Valentine-ról van szó? Mert…
– Valentine! – hördült föl Ragnor. – A félnótás árnyvadászok
biznisze. Nincs hozzá türelmem. Azért jó az időzítés. Mármint
nekem, hogy eltűnjek. Ha bármi rossz történik most Idrisben, az
valószínűleg csak ennek az egész kavarásnak a része a Végzet
Ereklyéivel. Azoknak, akik a valódi fenyegetést jelentik, így semmi
okuk kételkedni.
Magnusnak kezdett elege lenni.
– Elmondanád végre, hogy mi ez az egész? Ha már egyszer
elhívtál ide. Valami olyasmit emlegettél, hogy nagyon sürgős
dologról van szó. Ihatnánk egy csésze teát, vagy már összetörted a
kannát?
Ragnor közelebb hajolt Magnushoz.
– Eljátszom a saját halálomat!
Kurtán felnevetett, aztán sarkon fordult, és elindult egy ajtó felé,
Magnus gyanúja szerint azért, hogy folytassa a lakás átrendezését.
Kelletlenül követte hát.
– Az isten szerelmére, miért? – szólt Ragnor távolodó háta után.
– Azt nem tudom, hogy miért most – felelte Ragnor –, de egy
csomóan visszajönnek. Te is tudod, hogy nem lehet őket megölni,
csak elküldeni egy időre, de aztán mindig előkerülnek. Ó, igen, de
elő ám!
Magnus kezdte azt gyanítani, hogy Ragnornak elment az esze.
– Kicsodák?
Ragnor hirtelen közvetlenül Magnus mellett jelent meg egy ajtón
át, amit a boszorkánymester eddig szekrénynek hitt, de most
kiderült, hogy egy folyosóra vezet.
– Azt mondja, „kicsodák”! – visszhangozta gúnyosan Ragnor, és
egy pillanatra egészen a régi önmagának tűnt. – Hogy kikről
beszélünk? Démonokról! Nagyobb Démonokról! Micsoda név! Miért
hagytuk, hogy ők nevezzék el saját magukat? Nem is annyira
nagyok.
– Te ittál? – érdeklődött Magnus.
– Egész életemben – felelte Ragnor. – Mondanék neked egy
nevet, aztán hadd halljam, eszedbe jut-e valami.
– Hajrá!
– Azmodeusz.
– Az én drága jó édesapám – mondta Magnus.
– Belfegor.
– Olyan kis pacaformájú csávó – bólintott Magnus. – Hová akarsz
ezzel kilyukadni? Valamelyik el akar kapni?
– Lilith.
Magnus a fogát szívta. Ha Lilith Ragnor nyomában van, akkor
tényleg nagy a baj.
– Démonok anyja. Szammael szeretője.
– Na ja. – Ragnornak felvillant a szeme. – Nem is a csajról van
szó. A pasijáról.
– Szammael? – kérdezte nevetve Magnus. – Ne már!
– De igen – felelte Ragnor olyan megfellebbezhetetlenül, hogy
Magnus kétségbeesetten hagyott fel a kételkedéssel.
– Leülhetek, vagy valami? – kérdezte.

A hálószoba romjai között kerestek menedéket. Ragnornak sikerült

kettéhasítania az egész ágyat, ami igen szép teljesítmény volt.
Magnus letelepedett egy csodálatos módon érintetlenül maradt
asztalra. Ragnor fel-alá járkált.
– Mint az közismert, Szammael halott – mondta Magnus. – Csinált
valamit, amivel beengedte a démonokat a világunkba, aztán
megölték, állítólag az arkangyal…
– Te is tudod, hogy Szammaelt nem lehet igazán megölni –
csattant fel türelmetlenül Ragnor. – A nála sokkal jelentéktelenebb
démonok is visszatérnek idővel. Mindig is lehetett tudni, hogy
előkerül. És most itt van.
– Jó – bólintott Magnus –, de továbbra sem értem, mi köze ennek
hozzád. Mármint azon kívül, hogy nyilván mindannyiunkhoz van
köze. És kérlek, ne törj össze több bútort, amíg el nem magyaráztad.
Ragnor leengedte a kezét, mire a lustán a mennyezet felé pörgő
állólámpa csörömpölve zuhant vissza a földre.
– Keres már egy ideje. Nem tudom, miért, de van egy tippem.
– Na, várjunk csak! – Magnus lassan kezdte felfogni, mit is hall
voltaképpen. – Ha Szammael visszatért, akkor miért nem csap,
tudod, valami nagyobb hűhót?
– Teljesen még nem tért vissza. Nem képes hosszabb ideig a
világunkban maradni, csak valami ürességben lebeg a közelben.
Szerintem azt akarja, hogy találjak neki egy síkot.
Magnus szemöldöke felszökött.
– Síkot?
Ragnor bólintott.
– Démoni síkot. A mi valóságunk szappanbuborék-kupacának egy
másik dimenziójában. Eleinte nagyon gyenge lesz. Energia kell majd
neki, hogy felépítse az erejét és a mágiáját. Ha talál egy síkot, amit a
magáénak tudhat, akkor az amolyan dinamóféleségként szolgál
majd az erejéhez. És én, Ragnor Fell vagyok a dimenziós mágia
első számú szakértője a világon.
– Meg a legszerényebb is. Miért nem tud ő birodalmat keresni
magának?
– Ó, végül nyilván azt tenné. Valószínűleg már keresi is. De a
démoni idő nem ugyanaz, mint az embereké. Vagy akár a
boszorkánymestereké. Lehet, hogy még sok száz év, mire visszatér.
Vagy már holnap.
 Ragnor elhallgatott. A sarokban egy szemeteskosár lassan feldőlt,
és az egyenetlen padlódeszkákra borította a tartalmát.
– Szóval eljátszod a saját halálodat. Nem érzed ezt kicsit…
elhamarkodottnak?
– Érted te – bődült el Ragnor –, mit jelentene, ha Szammael
visszaszerezné a mágikus képességeit? Ha visszatérne Lilithhez, és
összefognának? Akkor kitörne a háború, Magnus. Háború a Föld
ellen. Teljes pusztulás. Nem innánk több tokajit! Nem lennének
albatroszok!
– Mi a helyzet a többi tengeri madárral?
Ragnor felsóhajtott, és leült Magnus mellé.
– El kell rejtőznöm! Szammaelnek azt kell hinnie, hogy olyan
helyen vagyok, ahol senki nem érhet el. Ragnor Fellnek, a dimenziós
mágia szakértőjének örökre el kell tűnnie.
Magnus fontolgatta ezt pár pillanatig, aztán felállt, és kivonult a
hálószobából, hogy szemügyre vegye, milyen pusztítást végzett
Ragnor a nappaliban.
Tetszett neki ez a ház. Több mint száz éven át a második
otthonának tekintette. Ragnor akkor már sok-sok éve a barátja és a
mentora volt egy személyben. Szomorú lett, és dühös. Hátra sem
fordult, úgy kérdezte:
– Hogyan foglak megtalálni?
– Majd én megtalállak téged – felelte Ragnor. – Akármilyen formát
veszek is fel. Meg fogsz ismerni.
– Megállapodhatnánk egy jelszóban – javasolta Magnus.
– A jelszó az lesz – mondta Ragnor –, hogy elmesélem annak az
éjszakának a történetét, amikor te, Magnus Bane, megkóstoltad a
sligovica névre hallgató kelet-európai szilvapárlatot. Emlékeim
szerint előadtál akkor egy dalt is, amit magad szereztél.
– Talán nem is kell jelszó – vetette fel Magnus. – Elég, ha
kacsintasz, vagy valami.
Ragnor vállat vont.
 – Biztosan nem tart sokáig, mire új személyiséget hozok össze
magamnak. Kíváncsi vagyok, ki lesz belőlem. Na mindegy, ha nincs
más…
– De van – vágott közbe Magnus. Amikor megfordult, látta, hogy
Ragnor is felkelt az asztalról a hálószobában, és kijött utána a
nappaliba. – Szükségem van a Fehér Könyvre.
Ragnor kuncogni kezdett, aztán öblös nevetésben tört ki. Hátba
vágta Magnust.
– Magnus Bane! – mondta. – Az utolsó lélegzetvételemig
elárasztasz alvilági intrikával. Miért, könyörgöm, mi a rossebért lehet
neked szükséged a Fehér Könyvre?
Magnus Ragnor szemébe nézett.
– Fel kell ébresztenem Jocelyn Fairchildot.
Ragnor megint elnevette magát.
– Óriási! Óriási! Ahhoz nem elég, ha megszerzed a Fehér
Könyvet, de előbb kell megtalálnod, mint Valentine Morgenstern. A
barátságunk mindig is rettenetes dolgok gazdag szövevényében
létezett, Magnus. Azt hiszem, hiányozni fog. A Wayland-birtokon
van. A könyvtárban, egy másik könyv belsejében.
– Valentine régi házában van elrejtve?
Ragnor szélesen mosolygott.
– Jocelyn dugta oda. Egy szakácskönyvbe. Úgy rémlik, az a címe,
hogy Egyszerű receptek háziasszonyoknak. Figyelemre méltó nő!
Mondjuk iszonyatosan rosszul választott férjet magának. Na
mindegy, én elhúztam. – Az ajtó felé indult.
– Várj! – Magnus követte volna, de megbotlott valamiben, ami egy
bronzból öntött majomszobornak bizonyult. – Jocelyn lánya éppen
téged keres, hogy a könyvről érdeklődjön.
Ragnor felhúzta a szemöldökét.
– Hát, nem segíthetek neki. Meghaltam. Neked kell továbbadnod
az információt. – Ezzel sarkon fordult.
– Várj! – szólt utána megint Magnus. – Hogyan… hm… hogyan
haltál meg?
 – Nyilván Valentine gorillái öltek meg – felelte Ragnor. – Ezért
csinálom most ezt.
– Nyilván – dörmögte Magnus.
– Ők is a Fehér Könyvet keresték. Csetepaté támadt, végeztek
velem. – Ragnor türelmetlennek tűnt. – Mindent a szádba kell
rágnom? Nesze! – Elcsörtetett Magnus mellett, bal mutatóujjával a
hátsó falra bökött, és izzó betűkkel, mélységi nyelven írni kezdett. –
Felírom a falra, nehogy elfelejtsd.
– Komolyan? Mélységi nyelv?
– „Valentine… verőlegényei… végeztek… velem… mert…” –
Ragnor egy pillanatra megállt, és Magnusra pillantott. – Soha nem
tartottad karban a nyelvtudásodat, Magnus. Ez jó gyakorlás lesz. –
Visszafordult a fal felé, és folytatta az írást. – „Most… halott…
vagyok… jaj… ne.” Tessék. Sima ügy még neked is.
– Várj! – mondta Magnus harmadszorra is, bár ezúttal nem jutott
eszébe egyetlen értelmes kérdés sem. Felkapta hát az első keze
ügyébe kerülő üveget, ami feldőlve hevert a kandallópárkányon. –
Nem viszed magaddal a… – Rálesett a címkére, és felhúzott
szemöldökkel pillantott fel Ragnorra. – A szarvlakkodat?
– A szarvam bizony lakkozatlan marad – felelte Ragnor. – Félre az
utamból, épp a halálomat rendezem meg.
– Nem is tudtam, hogy a szarvakat lakkozni kell.
– Pedig igen. Vagy legalábbis kellene. Már akinek van olyan.
Különben mocskos és gondozatlan lesz. Megyek, Magnus.
Magnus képtelen volt tovább türtőztetni magát.
– Muszáj? – Még ő is érzékelte, hogy úgy beszél, mint egy durcás
gyerek. – Ez agyrém, Ragnor. Nem kell meghalnod, hogy megvédd
magad. Beszélhetünk a Spirális Labirintussal. Nem vagy kénytelen
egyedül szembenézni ezzel. Vannak barátaid! Erős barátaid! Itt
vagyok mindjárt én.
Ragnor egy hosszú pillanatig némán nézte Magnust. Végül
ünnepélyesen a barátja elé lépett, és megölelte. Magnus számításai
szerint ez úgy az ötödik vagy a hatodik ölelésük lehetett több száz
éves barátságuk alatt. Ragnor nem rajongott a testi érintkezésért.
– Ez az én problémám, és egyedül fogok megküzdeni vele –
jelentette ki. – A méltóságom így kívánja.
– Azt próbálom megértetni veled – mondta Magnus –, hogy nem
kell így lennie.
Ragnor hátralépett, és szomorúan nézett a barátjára.
– Dehogynem.
Megfordult, és elindult. Magnus a lassan láthatatlanná váló tüzes
betűket nézte a falon.
– Nem tudom, miért csinálok ilyen nagy ügyet ebből – sóhajtotta. –
Szereted a drámai gesztusokat. Meglátjuk, hogy képes leszel-e
legalább egy hétig tetszhalott maradni, mielőtt beállítasz a
lakásomba a hónod alatt egy dámajátékkal.
Ragnor halkan felnevetett, és egyetlen további szó nélkül
felszívódott.
Magnus sokáig csak állt ott, és az üres helyet nézte, amit nemrég
még Ragnor töltött be. Egykori mentora nem vitt magával sem
poggyászt, sem egy váltás ruhát, sem fogkefét. Egyszerűen eltűnt a
világból. A bejárati ajtó tárva-nyitva maradt, ahogy Ragnor hagyta,
így jobban illett a bemutatni kívánt képbe, Magnust mégis
emésztette a látvány, úgyhogy egy idő után csendben becsukta.
Ragnor konyhájának romjai között talált egy hatalmas agyagpipát,
a fürdőszoba romjai között meg egy szárított levelekkel teli üveget. A
növény Idrisből származott, és Magnus gyerekkorában, sok száz
évvel korábban az árnyvadászok előszeretettel szívták. Ragnor és a
régi idők emlékére Magnus rágyújtott a pipára, és elgondolkodva
pöfékelt.
Az ablakból Clary Fairchild és Sebastian Verlac lovainak ritmikus
lépteit figyelte, amint a domboldalon ereszkedtek lefelé a tisztásra,
hogy vele találkozzanak.
ELSŐ RÉSZ

New York
 ELSŐ FEJEZET

Álomtüske

2010. szeptember

KÉSŐRE JÁRT, és egy pillanattal korábban még teljes volt a csend.

Magnus Bane, Brooklyn fő boszorkánymestere a nappalijában ült,
közelebbről a kedvenc foteljában, az ölében nyitott könyv hevert
lapjával lefelé, és a legfelső emeleti ablakának zörgő reteszét
figyelte. Az elmúlt egy hétben valaki a lakását védő varázslatokat
próbálgatta. A jelek szerint most már határozottabban próbálkozott
az illető. Magnus ostobaságnak gondolta a részéről. Példának
okáért a boszorkánymesterek mindig sokáig fent maradtak. Aztán
meg egy árnyvadásszal élt – aki igaz, ami igaz, jelenleg éppen
őrjáratozott, de Magnus bármikor képes volt megvédeni magát, akár
pizsamában is. Szorosabbra húzta magán a fekete selyemköntöst,
és megmozgatta az ujjait, mágiát gyűjtve köréjük.
Arra gondolt, hogy pár évvel korábban még sokkal lazábban
kezelte volna az efféle betörési kísérleteket, hagyta volna, hogy a
dolgok menjenek a maguk útján, és az ösztöneire bízta volna magát.
Most az ujjaiból nagyon is valódi pisztolyt formázva mutatott az
ablakra. Ugyanis a fia a szomszéd szobában aludt.
 Az alig egyéves Max mostanság már többnyire átaludta az
éjszakát. Ez egyszerre jelentett megkönnyebbülést és
kellemetlenséget is, merthogy Max mindkét szülője éjjeli bagoly volt,
ő viszont a tyúkokkal kelt minden reggel fél hatkor. Ilyenkor általában
vidáman kurjantott egyet, amit Magnus persze imádott, de egyben
rettegett is tőle.
Az ablak felfelé siklott. Magnus mindkét tenyerében tűz éledt,
zafírkék mágia ragyogott a sötétben.
Egy alak húzta be a felsőtestét az ablakon, aztán mozdulatlanná
merevedett. Egy árnyvadász állt ott teljes démonvadász
felszerelésben, íjjal a vállán. Meglepettnek tűnt.
– Huh, szia! – mondta Alec Lightwood. – Megjöttem. Légyszi, ne
lőj le a varázssugaraiddal.
Magnus mindkét kezét megforgatta, a kék sugarak elhalványultak,
aztán kihunytak, csak némi füst gomolygott a nyomukban az ujjai
között.
– Általában az ajtót használod.
– Néha szeretem a változatosságot.
Alec most már a teljes testét behúzta a lakásba, aztán becsukta
az ablakot maga mögött. Magnus felhúzott szemöldökkel pillantott
rá.
– Oké, bevallom, egy démon megette a kulcsaimat.
– Annyi kulcsot elhagytunk már. – Magnus felállt, hogy megölelje a
szerelmét.
– Várj! Tiszta büdös vagyok.
– Semmi baj nincs azzal – jelentette ki Magnus, miközben Alec
vállára hajtotta a fejét –, ha az emberen érződik a verejték egy
átdolgozott éjszaka után…. Viszont te tényleg büdös vagy. Mi ez?
– Ez – felelte Alec – egy közönséges metróalagút-béli füstdémon
szaga.
– Jaj, drágám! – Magnus így is megcsókolta Alec nyakát. Azért
inkább a száján vette a levegőt.
– Várj egy kicsit, főleg a cucc a büdös – monda Alec.
 Magnus hátrahúzódott, Alec pedig nekiállt megszabadulni a
holmijaitól: az íjától, a tegeztől, az iróntól, pár szeráfpengétől, a
bőrdzsekijétől, a csizmájától, az ingétől.
– Hadd segítsek a többivel – mondta Magnus, miután Alec
kigombolta az ingét.
Alec elmosolyodott, kék szemébe melegség költözött, Magnus
pedig érezte, hogy átjárja a szeretet. Három év után szemernyit sem
koptak az érzelmei Alec iránt. Inkább csak erősödtek nap mint nap.
Azóta is. Nem győzött csodálkozni rajta.
Alec szája mosolyra kanyarodott, ahogy a tekintete a folyosó felé
tévedt Magnus mögött.
– Alszik – mondta Magnus, és szájon csókolta Alecet. – Órák óta.
A kanapé felé húzta a férfit. Elég volt egyetlen ujjmozdulat, és az
asztalon meggyulladtak a gyertyák, a lámpák fénye pedig
elhalványult.
Alec halkan felnevetett.
– Ugye tudod, hogy van egy tökéletesen jó ágyunk?
– Az ágy közelebb van a gyerekszobához. Itt nyugisabb lesz –
mormogta Magnus. – Aztán meg az ágyról előbb Miau Ce-Tungot is
le kellene rugdosnunk.
– Ó! – Alec lehajtotta a fejét, hogy megcsókolhassa Magnus
nyakát, a boszorkánymester pedig hátrahajtotta a fejét, és
megengedett magának egy kis kéjes nyöszörgést. – Azt nagyon nem
bírja.
– Egy pillanat! – mondta Magnus, és hátralépett.
Színpadias mozdulattal megszabadult a köpenyétől, és a fekete
selyem a lába elé hullott. Alatta kis fehér horgonyokkal díszített
tengerészkék pizsamát viselt. Alec összehúzta a szemét.
– Hát, nyilván nem tudtam, hogy ez lesz – mondta Magnus. –
Különben valami szexisebbet vettem volna föl ennél az idétlen
tengerészpizsinél.
– Éppen elég szexis ez is – mondta Alec, aztán mindkettejüknek
földbe gyökerezett a lába, amikor hirtelen sikoly rázta meg a levegőt.
 Alec becsukta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. Magnus látta,
hogy tízig számol magában.
– Megyek – mondta Alec.
– Majd én – intette le Magnus. – Csak most értél haza.
– Nem, nem, én megyek, amúgy is szeretném látni. – Alec
továbbra is egy szál nadrágban indult el a folyosón Max szobája felé.
A válla fölött még visszanézett Magnusra, és a fejét csóválva
elmosolyodott. – Ki nem hagyná, mi?
– A kiscsávónak hatodik érzéke van – bólintott Magnus. –
Esőnap?
– Maradj itt!
Magnus nyitott egy kis portált Max szobájába, és nézte, ahogy
Alec felveszi, és ringatja a fiukat. Alec a portálon át visszanézett rá.
– Na ja – mondta –, ez tényleg sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint
eljönni idáig a folyosón.
– Azt az utasítást kaptam, hogy maradjak itt.
Alec a portálra mutatott.
– Az ott bapak? – kérdezte Maxtől. – Látod bapakot?
Magnus azt szerette volna, ha a fia valahogy úgy szólítja, hogy
azzal hű maradhasson a saját gyerekkorához, de aztán mindig
furcsának érezte így. A saját apja, mármint a humán férfi, aki
felnevelte, volt bapak, de amikor ő mondta ezt Maxnek, mindig
beléhasított valami. Olyan volt, mintha megtaposná az apja sírját.
Max gyorsan elcsendesedett – újabban a sikolyok leginkább rossz
álmok jelei voltak, és legfeljebb egy kis nyugtatásra volt szüksége –,
és hunyorogva pislogott Magnusra, aki elmosolyodott, és kis csillogó
szikrákat rázott ki az ujjai begyéből. Max viszonozta a mosolyt, és
egy pillanattal később már le is csukódott a szeme. Megint aludt,
egyik húsos kék karja mellette lógott. Max bőre mélykék volt – ez lett
a boszorkánymesterjegye, meg a két imádni való kis csonk, amik
Magnus gyanúja szerint szarvakká fogják kinőni magukat. Alec
visszavitte a kisfiút az ágyába. Magnus csendben nézte, és
rácsodálkozott a boldogságára. Egy gyönyörű, csillogó kék szemű,
félmeztelen, elképesztően vonzó férfi gondoskodott éppen a közös
gyerekükről. Elátkozta magát, amiért ilyen szentimentális lett, és
próbált inkább szexis gondolatokra koncentrálni.
Alec felnézett rá, és a halvány fényben Magnus hirtelen meglátta
rajta, mennyire fáradt valójában.
– Most pedig – közölte Alec – elmegyek zuhanyozni. Aztán
visszatérek hozzád a nappaliba.
– Aztán valószínűleg még egy zuhany jön – mondta Magnus. –
Siess vissza!
Bezárta a portált, és újra a könyvével kezdett foglalkozni. A kötet a
skandináv mitológiai tárgyakkal foglalkozott, illetve a
tulajdonosaikkal, meg azzal, hogy hol voltak megtalálhatóak az idők
során. Úgy tervezte, hogy akkor tér majd vissza a buja
gondolatokhoz, ha Alec előkerül.
Alec talán két perce állhatott a zuhany alatt – a korábbi
tapasztalatokból kiindulva valószínűleg húszat tervezett a fürdőben
tölteni –, amikor Max hirtelen felkiáltott álmában. Magnus azonnal
felkapta a fejét, aztán amikor nem hallott újabb hangot, visszatért az
olvasáshoz.
Pár perccel később lépteket hallott a folyosóról, és villámgyorsan
megpördült. Nem őrült meg; valaki tényleg próbálgatta a
védővarázslatait, hogy betörhessen hozzá.
Amikor meglátta, ki áll az ajtóban, elszontyolodott. Mindegy, miért
jött, ma este már szó sem lehet romantikázásról.
– Sinjun Dzsung – állapította meg blazírtan. – Azért jöttél, hogy
újra megpróbálj megölni?
Sinjun Dzsung boszorkánymesterjegye a természetellenesen
merev arca volt, rezzenéstelen vonásairól soha semmilyen érzelmet
nem lehetett leolvasni. Amikor Magnus legutóbb látta, egy
márványoszlophoz volt kötözve, miután elbukott a terve, hogy
hatalomra segítse a Pokol hercegét, Azmodeuszt. Magnus azért
együttérzett vele. A nő dühét olyan fájdalom váltotta ki, amit nagyon
is meg tudott érteni. Nem is zaklatta fel különösebben, amikor Sinjun
„valahogyan kiszabadult” Alec fogságából, és nem kellett átadniuk a
Klávénak.
A nő most éppen olyan szenvtelenül állt Magnus előtt, amilyennek
mindig mutatkozott.
– Nem kevés idő kellett hozzá, mire áttörtem a védvarázslataidon.
Lenyűgözőek.
– Nem eléggé – sóhajtott Magnus.
Sinjun vállat vont.
– Beszélnem kell veled.
– Van telefonunk – közölte Magnus. – Felhívhattál volna. Most
nem igazán alkalmas az időpont.
– Nagyon jó híreim vannak – mondta Sinjun, amivel sikerült
alaposan meglepnie Magnust. – Aztán meg szükségem van a Fehér
Könyvre. Át fogod adni nekem.
Ezt már Magnus sem találta annyira meglepőnek. Fontolóra vette,
hogy érdemes-e nekiállnia fejtegetni, miért van az, hogy bár csupa
szépet és jót kíván Sinjunnak az életben, nem szívesen bízná a
gondjaira az egyik legnagyobb erejű mágikus könyvet amiatt, amit
róla meg a múltbéli tetteiről tud.
Végül inkább csak annyit mondott:
– Már nincs nálam. Odaadtam a Spirális Labirintusnak. De mi
volna ez a jó hír?
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, újabb alak lépett a szobába a
folyosóról.
Magnusnak elállt a lélegzete.
Ragnor.
Ragnor, aki három éve tűnt el. Aki biztosította felőle Magnust,
hogy hamarosan megkeresi. Magnus várt, aztán a barátja
keresésébe kezdett, végül pedig arra jutott, hogy Ragnort idővel
csak elfogták, a csele nem vált be, és valóban meghalt. Ragnor, akit
meggyászolt, akitől gondolatban elbúcsúzott, ha a szívében nem is.
Ragnor, aki most Maxet tartotta a karjában.
Magnus nem találta a szavakat.
 Normál körülmények között most hetedszer is megölelte volna
Ragnort. Csakhogy ezek nem normál körülmények voltak. Ott állt
mellettük Sinjun is, és volt valami furcsa abban, ahogy Ragnor
Magnusra nézett.
Meg abban, ahogyan Maxet fogta. Érdektelenül, mintha egy zsák
liszt lett volna a karjában. Igazság szerint Max láthatólag nem bánta.
Nagyjából-egészéből aludt, közben nagyon lassan pislogott.
– Szóval – mondta Ragnor élesebben, mint Magnus várta volna. –
Látom, ez lett. Mindig gyanítottam, hogy előbb-utóbb valahogyan
beújítasz egy ilyet, Magnus. De bölcs dolog ez?
– Maxnek hívják – közölte Magnus. Ragnornak is éppen ezt a
pillanatot kellett választania. – Valakinek be kellett fogadnia. Mi
lettünk azok. Ő a miénk. Különben meg hogy jutottatok be?
Ragnor felnevetett. Az ismerős hangot egészen hátborzongatóvá
tette a boszorkánymester váratlan felbukkanása.
– Magnus Bane. Mindig is olyan puha volt a szíve, amilyen nagy
az ereje. Jó kis menhelyet rendeztél itt be az árnyvadásszal meg
ezzel a kis áfonyával.
Magnus egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ezzel a
viselkedéssel jogában áll-e Ragnornak leáfonyázni Maxet.
– Nem erről van szó. – A beszélgetést kíváncsian követő Sinjunra
pillantott. – Család vagyunk.
– Naná hogy. – Ragnornak felvillant a szeme.
– Szóval még mindig tetszhalott vagy? – kérdezte Magnus. – Vagy
hivatalosan is visszatértél az életbe? Továbbá honnan ismered
Sinjunt? Illetve, azt hiszem, jobb lenne, ha ideadnád a gyereket.
Most már Sinjun is közbeszólt.
– Ragnorral együtt dolgozunk egy projekten.
Alec továbbra is a fürdőszobában volt. Magnus fontolóra vette,
hogy kikiabál neki, bár ez esetben nagyon szerette volna előbb
visszaszerezni Maxet Ragnortól. Úgy döntött, egyelőre kivár.
– Remélem, nem bánod – mondta –, ha a projekt természetéről
érdeklődöm. Amikor legutóbb találkoztunk, Sinjun, a pasim épp
kiszabadított a fogságból, hátha megtanultál egy fontos leckét arról,
mi lesz, ha Nagyobb Démonokkal, a Pokol hercegeivel meg
hasonszőrűekkel szövetkezel. Közelebbről azt reméltük,
megtanultad, hogy a továbbiakban ne dolgozz velük.
A Nagyobb Démonok meglehetősen széles skálát öleltek fel, és
sok intelligens gonosztevő volt közöttük. A Pokol hercegei jóval
komolyabb erőt képviseltek, ők angyalokként kezdték, aztán bukott
angyalok lettek, amikor Lucifer mellé álltak a lázadásban.
– Természetesen – mondta fellengzősen Sinjun – már nem egy
Nagyobb Démont szolgálok.
Magnus megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Hanem a legnagyobb démont mind közül.
Egy pillanatra csönd lett.
– A kapitalizmust? – kockáztatott meg egy tippet Magnus. –
Ragnorral kisvállalkozók lettetek, és befektetőket kerestek.
– A Kilencek legnagyobbikát szolgálom. – Sinjun fennhéjázó,
diadalmas hangjára Magnus jól emlékezett, és már annak idején
sem tetszett neki. – Az Út Teremtőjét! Világok Felfalóját! Lelkek
Aratóját!
– Az Alvilág Fura Urát? – érdeklődött Magnus. – És Ragnor? Öreg
cimborám? Hogy állsz te ezzel a világfelfalással?
– Egész megtetszett a gondolat – felelte Ragnor.
– Talán illett volna említenem – mondta Sinjun. – Ragnor teljesen
a gazdám hatása alá került. És a gazdám ajándékba adta neki a
Svefnthornt, az álomtüskét.
Az oldalán lógó hüvelyből előrántott egy csúf vastüskét, amit végig
tövisek szegélyeztek, a hegye pedig rémisztő dugóhúzó alakba
csavarodott. Olyan volt, mint valami piszkavas egy horrorfilmből.
Magnus nem tudott tovább uralkodni magán.
– Add ide a gyereket, Ragnor! – csattant fel.
Felállt, és elindult a barátja felé.
– Nagyon egyszerű ez, Magnus. – Ragnor úgy fordította Maxet,
hogy Magnus ne érhesse el. – Szammael, a Nagyobb Démonok ura,
a Pokol hercegeinek leghatalmasabbika végül elkerülhetetlenül
befejezi azt, amit ezer évvel ezelőtt elkezdett, hiába zavarták meg
kis időre a kellemetlenkedő árnyvadászok. Végül ő uralja majd ezt a
világot is, ahogyan korábban másokat. A győzelme
elkerülhetetlensége – folytatta kedélyesen –, hogy is mondjam…
Befolyásolta a gondolkodásomat a maga szinte végtelen erejével?
Igen, azt hiszem, ez elég pontos leírás.
– Szóval lényegében fölöslegesen játszottad meg a halálodat –
állapította meg Magnus.
– Sinjun megtalált – ismerte el Ragnor. – Nagyon motivált volt.
Magnus majdnem odaért Ragnorhoz, de Sinjun elképesztő
gyorsasággal termett előtte, és a mellének szegezte a Svefnthornt.
Magnus megtorpant, és a kezét feltéve jelezte, hogy megadja
magát. Vadul vert a szíve. Nehezére esett koncentrálni, amíg
Ragnor magánál tartotta Maxet.
– Nem érted – mondta Sinjun. – Nem ellopjuk tőled a Fehér
Könyvet. Kapsz érte valamit cserébe. Valami még értékesebbet.
Ezzel Magnus mellkasába döfte a Svefnthornt.
A csontok, az izmok semmiféle ellenállást nem fejtettek ki.
Magnus egyáltalán nem érzett fájdalmat, de még csak késztetést
sem, hogy megmozduljon, hiába siklott a penge egyenesen a
szívébe. Pusztán annyi történt, hogy rettenetes kimerültség vett rajta
erőt. Érezte, ahogy a szíve dobog a tüske körül. Nem akart lenézni,
nem akarta látni, hogy kiáll a melléből.
Képtelen volt elhinni, hogy Ragnor ott áll mellette, és ezt
végignézi. Végignézi, anélkül, hogy bármit is tenne ellene.
Sinjun előrehajolt, és nyomott egy puszit Magnus arcára. Egy felet
fordított a tüskén, mintha egy széfet nyitó tárcsa volna, aztán
kihúzta. A fém éppen olyan fájdalommentesen csusszant ki,
ahogyan az imént behatolt. A nyomában hűvös vörös lángok
lobbantak Magnus mellkasából.
Amikor megérintette őket, ártalmatlanul kanyarogtak az ujjai
között. A seb nem fájt.
 A kimerültség kezdett tovatűnni.
– Mit műveltél velem? – kérdezte Magnus.
– Mint említettem – felelte Sinjun –, nagy ajándékot kaptál tőlem.
Legalábbis az első felét. Cserébe pedig… magunkkal visszük a
Fehér Könyvet.
– Mondtam már… – kezdte Magnus.
– Igen, de tudom, hogy hazudtál – vágott a szavába Sinjun. –
Ugyanis a könyv már nálam van. A fiad szobájából hoztam el, mielőtt
megmutattam volna magam neked. Így praktikus. Már ha az ember
nem teljesen hülye.
– Ne vedd a szívedre, Magnus – mondta együttérzően Ragnor –,
Szammael akarata teljesen egybeforrt a Fehér Könyvvel, ezért
folyamatosan vonzza magához a szolgálóit.
Magnus ezt nem tudta. Ami azt illeti, valószínűleg nem is hagyta
volna a Fehér Könyvet a fia képeskönyveiből rakott kupac tetején, ha
tisztában van vele.
– Tudnék azért tenni ezt-azt, hogy ne vihessétek el a könyvet –
mondta, és látta, hogy Ragnor erre összehúzza a szemét. – Aztán
meg Alec is itt van. Persze, kellemetlen helyzetbe hoztatok. Ragnor,
add ide Maxet, és elmehettek a könyvvel.
– Így is, úgy is magunkkal vinnénk a könyvet – jelentette ki Sinjun,
de Ragnor, aki sosem érzett különösebb kedvet a verekedéshez,
bólintott.
– Csak semmi kavarás! – mondta Magnusnak.
– Hát persze hogy semmi.
Ragnor közelebb lépett, és átadta a gyereket Magnusnak, aki
óvatosan a bal karja hajlatába fogta Maxet, aztán hirtelen
mozdulattal jobb keze mind az öt ujját durván Ragnor melléhez
préselte, nagyjából a szíve közelében. Azonnal érezte a barátja
testében áramló mágiát, Szammael jelenlétét. Ott, ahol Ragnor
létezésének esszenciája veszíteni kezdett az erejéből, csak
ürességet talált. Ügyelve rá, hogy közben ne zavarja meg Maxet, tett
egy kísérletet, hogy valahogyan kihúzza ezt az erőt Ragnorból.
 – Ez kavarás, Magnus! – kiáltotta Sinjun.
A Svefnthornt Ragnor felé fordította, és finom, kiszámított
mozdulatokat végzett vele. Ragnor mély torokhangot hallatva
küzdött Magnusszal, aztán megfeszültek az izmai, és hirtelen támadt
erővel eltaszította magától a barátját. Magnus elvesztette az
egyensúlyát, de sikerült úgy esnie, hogy Maxet továbbra is a
karjában tartva a kanapéra huppant. Összességében véve puhán
érkezett, de a kisfiú így is felriadt, és éktelen sírásba kezdett.
A felnőtteknek a szobában földbe gyökerezett a lába. Végül
Ragnor szólalt meg nagyon halkan.
– Ne érezd magad kellemetlenül, Magnus. Amikor felesküdtem
Szammaelre, olyan erőt kaptam tőle, amin sem te, sem semelyik
másik boszorkánymester nem kerekedhet felül.
– Ragnor! – súgta Sinjun. – Csendesen! A gyerek…
A nő felordított, aztán hirtelen elterült a földön. Egy nyílvessző állt
ki a vádlijából. A jelenet annyira meglepő volt, hogy Max megint
elhallgatott.
– Maradj, ahol vagy! – kiáltotta Alec a folyosóról.
Ragnor őszinte meglepetéssel a tekintetében fordult a hang
irányába.
Magnus tudta, hogy közbe kellene avatkoznia, de a kanapén
hevert a csecsemő fia alatt. Némi erőfeszítés árán belefogott a
kifinomult mozdulatsorba, ami ahhoz kellett, hogy felálljon, és
közben ne ejtse el Maxet. Portált nyitni nem volt ideje. Talán ha a
mennyezethez lebegtetné Maxet…
A gondolatait árulkodó hang szakította félbe – végül Sinjun volt az,
aki portált nyitott, pedig Magnus ostobán azt feltételezte, hogy a nő
harcképtelen lett. Ragnor már futott is a portál felé. Magnusnak
esélye sem volt időben utolérni.
Aztán viszont fenséges látvány tárult elé. Mint valami görög isten,
Alec lépett a szobába. Vizes haja még kócos volt a zuhanytól, és
csöpögött belőle a víz. A derekára fehér törülközőt kötött, a nyakába
akasztott bőrszíjon a Lightwood család gyűrűje lógott, a mellkasán
pedig a biztos találatról gondoskodó hatalmas rúna ékeskedett. Ezen
kívül semmi mást nem viselt, viszont felajzva, egy nyílvesszővel az
idegen tartotta a kezében a gyönyörűen fényezett tölgyfa íjat, ami
máskor a nappali falát díszítette. Az egész olyan volt, mint egy
reneszánsz festmény.
Magnus tudta, hogy Alec sokszor túl hétköznapinak találta magát
hozzá, és úgy képzelte, hogy a számtalan csodához képest, amit a
boszorkánymester az évszázadok során látott, ő reménytelenül
közönséges. Magnus gyanította, hogy Alecnek fogalma sincs róla,
milyen egészen közelről látni egy harcra kész árnyvadászt.
Hát nem volt semmi.
Amint visszazökkent a valóságba, Magnus megállapította, hogy
Sinjun már áthaladt a portálon, ahová Ragnor éppen belépni készült.
Időközben felállt, de Maxet még mindig a kezében tartotta. Ahhoz,
hogy varázsolni tudjon, szüksége lett volna a kezére, de nem akarta
elengedni a fiát. Nyílvessző szelte át a szobát. Hajszálnyival
elvétette Ragnort, de kiszakított egy darabot a boszorkánymester
köpenyéből, mielőtt a portál bezáródott volna mögötte.
Hirtelen csend támadt.
Alec a Maxet ringató Magnushoz fordult. A kisfiú elhallgatott.
– Ragnor Fell volt az? – kérdezte döbbenten Alec. – Sinjun
Dzsunggal?
Ő még sosem találkozott Ragnorral, de rengeteg fénykép, rajz, sőt
egy nagy olajfestmény is maradt a boszorkánymesterről Magnus
holmijai között.
– Egészen konkrétan ő volt az – felelte Magnus a hirtelen támadt
csendben.
Alec átszelte a szobát, és leguggolt, hogy felvegye a nyílvesszőt
meg a hegyére akadt szövetdarabot. Komoran pillantott fel
Magnusra.
– De Ragnor Fell meghalt.
– Nem. – Magnus a fejét rázta, hirtelen nagyon fáradtnak érezte
magát. – Ragnor él.
 MÁSODIK FEJEZET

Angyalok között

AMÍG MAGNUS VISSZAVITTE MAXET AZ ÁGYBA, Alec elment felöltözni. Még

mindig pattanásig feszültek az izmai, tele volt adrenalinnal és
szorongással. Nem értette, mi történt az otthonában, vagy hogy
egyáltalán mit jelent ez az egész. Magnus leginkább a múltja egyik
szereplőjeként emlegette Ragnort – különböző időpontokban a
mentora, a tanára, az útitársa volt az árnyvadászok között.
Emlékezett a sztoikus nyugalomra, amivel három évvel korábban
Magnus Ragnor halálára reagált. Akkoriban úgy gondolta, hogy ez
Magnus nagy bölcsességének jele, hiszen az évszázadok során
any-nyi halált élt már át.
Most már nem is volt olyan biztos ebben. Amikor meghallotta,
hogy Magnus belépett mögötte a hálószobába, felhúzott egy pólót a
bokszeralsó fölé, és megkérdezte.
– Ezek szerint tudtál Ragnorról? Mármint arról, hogy él.
– Többé-kevésbé – bólintott Magnus.
Alec kivárt.
– Tudtam, hogy el akarja játszani a saját halálát, de… megígérte,
hogy azért tartja velem a kapcsolatot. És halálos veszélyben volt,
eleve ezért is akart eltűnni. Aztán teltek a hetek, a hónapok, egy év,
két év, én meg azt feltételeztem, hogy valami csúnyán félrecsúszott.
 – Szóval először azt hitted, hogy nem halt meg. – Alec
szembefordult Magnusszal, aki időközben megint felvette a fekete
köntösét, és furcsán gyámoltalannak tűnt. – Aztán meg azt, hogy
tényleg meghalt?
– Ez tűnt a nyilvánvaló következtetésnek – mondta Magnus. – És
bizonyos szempontból nem is tévedtem. Tényleg elkapták.
Csakhogy Sinjun volt az. – Szenvedélyesen pillantott Alecre. – Nála
volt Max – mondta csendesen. Leült az ágy szélére. – Még soha…
ez volt ez első, hogy… – Vett egy mély lélegzetet, és mire folytatta,
eltűnt a remegés a hangjából. – Van valami csodálatos abban, ha az
embernek gyereke lesz. – Veszélyben sokat segít koncentrálni.
Alec Magnushoz lépett, és a vállára tette a kezét.
– Már nem csak ketten vagyunk.
– Összeszedettnek kellett maradnom – mondta Magnus. – Muszáj
volt. Nem lehetett más választásom. Szóval össze is szedtem
magam. Különben most nagyon ki lennék készülve.
Alec fanyar mosollyal nézett rá.
– Mert Ragnor Fell életben van? Mert Sinjun Dzsung visszatért
közénk? Mert összedolgoznak? Mert elvitték a Fehér Könyvet?
– Igazából azért – mondta halkan Magnus, miközben kibújt a
pizsamafelsőjéből és a köntöséből –, mert Sinjun megszúrt egy
mitikus pengével, és nem tudom, mit művelt velem.
Alec Magnus mellére pillantott. Volt ott egy hasadék, ahonnan
skarlát füst szivárgott elő, hogy aztán rögtön szerte is oszoljon. Alec
kíváncsi lett volna rá, miért nem aggódik jobban a barátja. Ő maga
mindenesetre nagyon, de nagyon aggódott. Mielőtt megszólalt volna,
lehajolt, és felkapta a nadrágját a padlóról.
– Állítólag Svefnthornnak hívják – magyarázta Magnus.
A hangja könnyedségétől Alecnek a fogai csikorogtak. Mi baja volt
ennek az embernek? Sokkot kapott?
– Miért veszed fel a nadrágodat? – kérdezte Magnus.
Alec megmutatta a mobilját, amit a zsebéből húzott elő.
– Hívom Catarinát.
 – Jaj, ne zaklasd már az éjszaka közepén… – kezdte Magnus, de
Alec feltartott ujjal csendre intette.
Egy félig még álomtól tompa hang szólt bele a telefonba.
– Alec?
– Bocs, hogy felébresztettelek – mondta gyorsan Alec –, de…
Magnusról van szó. Megszúrták egy… hát, igazából egy nagy
tüskével. Valami démoni izé, nem vitás. Most meg mágikus lyuk van
a mellében, és fény jön belőle.
Mire Catarina ismét megszólalt, minden kétséget kizáróan teljesen
kitisztult a tudata.
– Tíz percen belül ott vagyok. Ne hagyd, hogy bármit is csináljon!
– Ezzel letette.
– Azt mondja, ne csinálj semmit – adta tovább Alec.
– Nagyszerű hír – nyugtázta Magnus. Felvette a köpenyét, és
eldőlt az ágyon. – Eleve ez volt a tervem.
Alec felvette a nyílvesszőt az éjjeliszekrényről, ahová előzőleg
tette, és lehámozta róla a szövetdarabot.
Szántszándékkal vétette el Ragnort. Bár pánikba esett, és dühös
volt, amiért betörtek az otthonába, veszélybe sodorva Magnust és
Maxet, így is felismerte a zöld bőrű boszorkánymesterben Magnus
egyik legrégebbi barátját. Nem tehetett kárt benne.
Kitépett hát inkább egy darabot a kabátjából. Most összezárta
körülötte az ujjait.
– Nyomkövető rúnával próbálom majd megtalálni Ragnort.
Magnus szeme félig csukva volt.
– Jó ötlet. Kreatív.
– Szerinted mire kell nekik a Fehér Könyv? – kérdezte Alec.
Gyorsan a kézfejére rajzolta a rúnát az irónjával. A szövetdarab
mintha életre kelt volna a markában, valahol az agya egy
szegletében különös bizsergés adta tudtára, hogy a rúna máris
elkezdte keresni Ragnor Fellt.
Magnus csak egy pillanattal később válaszolt, a szeme még
mindig csukva volt.
 – Fogalmam sincs. Felteszem, feketemágiát akarnak művelni
Szammael nevében. Van valami hír?
– Igen – mondta Alec. – Nyugatra ment.
– Milyen messze?
Alec összeráncolta a homlokát, koncentrált.
– Nagyon messze.
Magnus kinyitotta a szemét.
– Egy pillanat! – Váratlan lendülettel pattant fel az ágyról, tekintve,
milyen fáradtnak tűnt egy pillanattal korábban. Kihúzta a szoba
másik végében álló íróasztal fiókját, és izgatottan egy
összehajtogatott papírdarabot kezdett lobogtatni. – Íme egy kiváló
alkalom a boszorkánymesterek és az árnyvadászok
együttműködésére. Na, gyere szépen ide a rúnáddal, és…
Szétterítette az ágyon a papírt, amiről kiderült, hogy New York
térképe, és körbe-körbe mozgatta fölötte az ujjait. Aztán elkapta Alec
csuklóját, és alatta is ugyanúgy megmozgatta az ujjait. Végül Alec
kézfeje fölé hajolt, és megcsókolta.
Alec elmosolyodott.
– Milyen érzés megpuszilni egy aktív rúnát?
– Van egy kis mennyeitűz-bukéja, de amúgy kellemes – felelte
Magnus. – Nos, mit tudsz nekem mondani, nemes nyomkövetőm?
Alec koncentrált.
– Hm, az van, hogy nyugatabbra ment az egész térképnél.
– Mindjárt jövök.
Magnus kisietett a szobából, de pár pillanattal később már vissza
is tért egész észak-nyugat térképével, amit aztán a másik fölé
terített.
– Ettől is nyugatabbra – sajnálkozott Alec.
Magnus hamarosan előkerítette az egész Egyesült Államok
térképét.
– Nyugatabbra – mondta Alec.
Összenéztek Magnusszal, mire a boszorkánymester megint
elment, és ezúttal egy vagy hatvan centi átmérőjű földgömbbel
küszködve került elő.
– Magnus! – szólt Alec. – Ez egy bárszekrény.
Kinyitott egy kis ajtót, mire négy kristálykiöntő vált láthatóvá
odabent.
– Attól még földgömb is. – Magnus visszazárta az ajtót.
Alec vállat vont, és az öklét lassan mozgatni kezdte a gömb
felszíne fölött. Amikor végül megállt, Magnus hunyorogva nézte
meg, mi a helyzet.
– Kelet-Kína. A part mentén. Úgy fest… Sanghaj.
– Sanghaj? – csodálkozott Alec. – Miért akarna Ragnor és Sinjun
Sanghajba menni?
– Nincs semmilyen használható ötletem – mondta Magnus. –
Talán ott jól el lehet bújni.
– És mi a helyzet Szammaellel?
Magnus a fejét csóválta.
– Amikor Szammael legutóbb a Földön járt, Sanghaj még csak kis
halászfalu volt. Nem tudok róla, hogy kapcsolat lenne köztük.
A köntöse szétnyílt, ahogy a földgömb fölé hajolt, és Alec megint
láthatta a helyet, ahol felhasadt a bőre, de a groteszk sebből vér
helyett csak hátborzongató fény szivárgott. Magnus észrevette, hogy
nézi, és színpadias mozdulattal összehúzta a gallért a nyakánál.
– Semmi bajom.
Alec feltartotta a kezét.
– Kicsit sem idegesít? – kérdezte. – Megszúrtak, és a sebből fura
mágia jön. Ez komoly dolog. Néha olyan vagy, mint Jace. Nem leszel
ám gyengébb tőle, ha elfogadod a segítséget. – Ellágyult a hangja. –
Csak aggódom miattad, Magnus.
– Hát, nem lettem Szammael alattvalója, ha ettől tartasz –
nyugtatta meg Alecet Magnus. Kinyújtóztatta a karját meg a lábát. –
Jól érzem magam, csak egy kis minőségi alvásra van szükségem.
Catarina majd megerősíti, hogy minden rendben van, aztán holnap
reggel elmegyünk Sanghajba, megkeressük Ragnort és Sinjunt,
aztán visszaszerezzük tőlük a könyvet. Sima ügy.
 – Nem megyünk! – jelentette ki Alec.
– Pedig valakinek muszáj lesz – szögezte le tárgyilagosan
Magnus.
– Vagy legalábbis nem ketten megyünk. Segítségre lesz
szükségünk.
– De…
– Nem – vágott a szavába Alec, mire Magnus elhallgatott, bár
továbbra is mosolygott. – Mi lesz, ha rúnák kellenek? Mi lesz, ha
Sinjun és Ragnor túl erősnek bizonyul a könyvvel ahhoz, hogy ketten
szembeszálljunk velük? És álljon meg a menet… Visszük Maxet is?
Mert azt nem hinném.
– Valami olyasmiben reménykedtem, hogy Catarina vigyáz rá –
magyarázta Magnus. – Arra a kis időre, amíg nem leszünk itt.
– Magnus! – szólt rá a szerelmére Alec. – Tudom, hogy magad
akarsz megoldani minden problémát. Tudom, hogy gyűlölsz
sérülékenynek mutatkozni…
– Van segítségem – jelentette ki Magnus. – Te.
– Meg is teszek minden tőlem telhetőt – mondta Alec –, és tényleg
elég sok mindenre vagyunk képesek kettesben.
– Köztük vannak a legkedvesebb dolgaim – szúrta közbe a
szemöldökét húzogatva Magnus.
– De ez komoly dolog lehet. Ha megyünk, erősítés kell. Különben
nem indulok el.
Magnus már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de ebben a
pillanatban a Catarina érkezését jelentő csengő megkönyörült
Alecen. A férfi sietett ajtót nyitni, Catarina pedig szó nélkül vágtatott
el mellette. Kék műtősruhája majdnem pontosan ugyanolyan színű
volt, mint a bőre, fehér haját kusza copfba rendezte. Miközben Alec
követte a hálószoba felé, a nő megkérdezte.
– Mennyi ideje történt?
– Nemrég – felelte Alec. – Talán húsz perce. Azt állítja, semmi
baja.
 – Mindig azt állítja, hogy semmi baja – állapította meg Catarina,
majd belépett a hálószobába, és máris kiadta a parancsot. – Vesd le
azt a förtelmes selyemizét, Magnus, lássuk a sebedet. – Egy
pillanatra elhallgatott. – És amúgy mit keresnek térképek az
ágyadon?
– Ez egy nagyon is szép köntös – jelentette ki Magnus. – És
vakációt tervezgetünk, hogy megünnepeljük a szurkálást.
– Sinjun Dzsung támadott meg bennünket, az a
boszorkánymester, akivel pár éve találkoztunk Európában –
magyarázta Alec. – Nyomkövető rúnát vetettünk be, és… Na szóval
végül kiderítettük, hol van. A jelek szerint Sanghajban.
Catarina bólintott. Alec látta rajta, hogy ez az egész nem mond
neki semmit. Kíváncsi volt, hogy Magnus meg fogja-e említeni
Ragnort. Úgy gondolta, csakis rajta áll, hogy megosztja-e a másik
boszorkánymesterrel kapcsolatos híreket.
De Magnus csak ennyit mondott:
– Egy Svefnthorn nevű valamivel csinálta.
– Sosem hallottam róla – mondta Catarina. – De azt hittem, az
egész lakás tele van a mágiáról szóló könyvekkel.
Alec kicsit feszélyezetten kezdett tiltakozni.
– Nem akartam könyveket bújni, mielőtt kiderül, hogy Magnus jól
van-e.
– Remekül vagyok – közölte Magnus, miközben Catarina a
halántékát tapogatta, aztán közvetlen közelről belenézett az egyik
szemébe.
Alec feszülten figyelte, hogyan vizsgálja Catarina Magnust. A nő
pár perc elteltével felsóhajtott.
– A hivatalos diagnózisom úgy szól, hogy ez a seb egyértelműen
nem jó, és fogalmam sincs, hogyan lehetne eltüntetni. Másfelől
viszont úgy látom, egyelőre nem okoz közvetlen kárt.
– Szóval azt mondod – próbálta értelmezni Magnus –, hogy
szakszerű véleményed értelmében semmi okunk nincsen itthon
maradni, és nem egyenesen Sanghajba indulni, hogy
megkereshessük Sinjunt, és helyrehozzuk ezt az egészet.
– Nem ezt mondom – közölte Catarina. – Alec elkezdhet kutatni az
itthoni könyveitek között meg az Intézet könyvtárában, én pedig
reggel ránézek a saját forrásaimra, és meglátjuk, mit találok. Az
nagyon biztos, hogy nem volna jó ötlet elbumliznod Sanghajba egy
világító mágikus lyukkal a mellkasodban.
Magnus még méltatlankodott kicsit, de végül, ahogyan abban Alec
eleve biztos volt, megadta magát a bölcs Catarinának. Miután
Magnus megígérte, hogy komolyan veszi a nő helyzetértékelését,
Catarina felsóhajtott, összeborzolta a barátja haját, és hazaindult.
Alec az ajtóig kísérte, ahol a nő alaposan végigmérte őt.
– Magnus Bane – mondta – olyan, mint egy macska.
Alec felhúzta a szemöldökét.
– Soha nem vallja be, mennyire fáj neki valami. Jó képet vág még
a saját kínjaihoz is. – Catarina a férfi vállára tette a kezét. – Örülök,
hogy itt vagy, és vigyázol rá. Kicsit kevésbé aggódom miatta
mostanában.
– Ha azt hiszed, hogy Magnus megteszi, amit kérek tőle – felelte
mosolyogva Alec –, akkor sajnos tévképzetekbe ringatod magad.
Meghallgat, aztán azt csinálja, amit gondol. Szóval ebből a
szempontból is olyan, mint egy macska.
Catarina bólintott, aztán pléhpofával még megjegyezte:
– Plusz macskaszeme van.
Alec kurtán megölelte a nőt.
– Jó éjt, Catarina!
Mire Alec visszatért a hálószobába, Magnus már felvette a
köntösét, és éppen az ágy alatt kutatott.
– Mit művelsz? – kiáltott rá Alec.
– Természetesen – felelte csillogó szemmel Magnus – elbumlizunk
Sanghajba, hogy megkeressük Sinjunt és Ragnort.
– Nem! – jelentette ki Alec. – Megígérted Catarinának, hogy
komolyan veszed ezt a sebet.
 – Komolyan is veszem – bólintott Magnus. – Komolyan azt
gondolom, hogy a gyógyulás legjobb módja, ha minél gyorsabban
előkerítjük Sinjunt és Ragnort.
– Talán. Egyelőre azonban végigalusszuk azt a négy órát, ami
Max ébredéséig hátravan.
Magnuson látszott, hogy szívesen lázadna, végül azonban
sóhajtott, és visszaült az ágy szélére.
– A fenébe! Nem kérdeztük meg Catarinát, hogy vállalná-e Maxet,
amíg nem vagyunk itthon.
– Újabb ok, hogy várjunk reggelig. Aztán kitalálhatjuk, mi legyen
Maxszel, meg összeszedhetünk legalább egy kevéske információt,
mielőtt útnak indulunk. – Alec kivárt pár pillanatot, aztán óvatosan
hozzátette: – Napokig is távol lehetünk ám.
Magnus némi habozás után megadóan bólintott.
– Ez igaz. Jól van. Holnap reggel meglátjuk, ki vigyázhat Maxre…
napokig.
Mostanra már Alec jól ismerte ezt a hitetlenkedő pillantását,
merthogy ő is ugyanígy szokott Magnusra nézni. Ezzel a pillantással
azt üzenték: Hogyhogy ez most az életünk? Hogyan lehet ilyen
különös, nehéz, kimerítő és mégis ilyen csodálatos?
– Meglepő, hogy ez eddig nem fordult elő – mondta Alec. – Még
soha nem kellett keresnünk valakit, hogy vigyázzon Maxre.
– Hát, elég nyugisan alakultak a dolgaink – felelte Magnus.
Igaza volt. Viszonylag nyugalmasan telt az év – mármint az
Alvilágra továbbra is félelmetes árnyékot vető hideg békétől
eltekintve persze. Alig-alig szólították el őket New Yorkból, éjszaka
pedig egyetlenegyszer sem. Előfordult, hogy rábízták valakire Maxet,
de legfeljebb pár óra erejéig, ha a Konklávé ülésezett, verekedés tört
ki valahol a közelben, vagy az alvilági ügyek kicsit kisiklottak. Ennél
hosszabb időt soha nem töltöttek Maxtől távol. A kisfiú
egyetlenegyszer sem aludt úgy el, hogy ők ne lettek volna ott.
Alec minden akaraterejét összeszedve leállította vágtató
gondolatait, mielőtt túl messzire vitték volna.
 – Kitalálunk valamit Maxnek – mondta. – Négy óra múlva.
Végignyúlt az ágyon, és maga után rántotta Magnust is. A
boszorkánymester az oldalán feküdt, Alec pedig hozzágömbölyödött.
Amikor végre kényelembe helyezték magukat, a boszorkánymester
hosszasan fújta ki a levegőt.
A feszült lüktetés Alec gyomrában először csak csillapodott, aztán
végül teljesen el is múlt. Mire Miau Ce-tung előkerült az ágy alól, és
önelégülten letelepedett Magnus csípőjére, a boszorkánymester már
egyenletesen lélegzett. Alec puha csókot nyomott a szerelme feje
búbjára, és végre megengedhette magának, hogy ő is elaludjon.

Álmában Magnus egy elpusztult világ fölött uralkodott.

Millió arany lépcső tetején lévő arany trónon ült, és parancsokat
osztogatott az alatta nyüzsgő szürke lényeknek egy olyan nyelven,
amit maga sem értett. Olyan magasan volt, hogy a felhők a trón
alatt, a lépcsőn lebegtek, távolabb pedig látta a hatalmas, vörös
napot a végtelen sík óceán felszínén tükröződni.
Nem volt ott más ember. Az odalent gürcölő elgyötört csőrös
szürke valamiken kívül senkit sem látott sehol. Lassan felállt, és
kíváncsian lejjebb vonult pár lépcsőfokkal. Úgy gondolta, hogy ha
elég messzire ereszkedik, akkor meglátja a tükörképét az óceánban
odalent.
Tovább haladt lefelé a lépcsőn, amikor azonban vetett egy
pillantást hátrafelé, a trón szinte semmivel sem tűnt kisebbnek a
háta mögött. Végül lepillantott a vízre, meglátta önmagát. Igazi óriás
volt – húsz méter magas, harminc. Hatalmasra nőtt macskaszeme
szinte világított. A Svefnthorn által a mellkasán ejtett sebnek nyomát
sem látta. Ehelyett a bőre durva és recés volt, mint valami állatnak.
A tenyerét felfelé fordítva maga elé emelte a kezét, és kíváncsian
vette szemügyre a hatalmas ívelt karmokat az ujjai végén.
– Ez meg mire jó? – kiáltotta. – Mit keresek ezen a helyen?
 A szürke lények egytől egyig megtorpantak és rámeredtek.
Beszélni kezdtek hozzá, de Magnus nem értette őket. Úgy tűnt, vagy
mérhetetlenül csodálják őt, vagy mérhetetlenül rettegnek tőle.
Képtelen volt megállapítani, melyik. Egyikre sem vágyott.
Magnus azonnal tudta, hogy tovább aludt a kelleténél, amikor
meglátta, milyen szögben esik a fény a falra. Az ágy másik felét
üresen találta, és arra jutott, hogy Alec szándékosan hagyta pihenni
az indulásuk előtt.
Megkereste a köntösét, kipislogta az álmot a szeméből, és
átballagott a konyhába, ahol Jace Herondale éppen kávét töltött az ő
„Egész jó fej vagyok” feliratú bögréjébe.
Magnus örült, hogy nem pucéran állított be a konyhába.
– Nincs saját bögréd? – kérdezte kábán.
Jace, akinek a szőke haja ezúttal is természetellenesen
tökéletesnek hatott, mint világéletében mindig, olyan megnyerő
mosollyal felelt, amivel Magnus semmi esetre sem tudott mit
kezdeni, mielőtt ő is megitta volna a maga kávéját.
– Hallom, megszúrtak valami fura norvég tüskével – mondta Jace.
– Illetve van szójatejetek? Clary most nagyon rá van kattanva a
szójatejre.
– Mit keresel a lakásomban? – kérdezte Magnus.
– Nos – felelte Jace, aki immáron a hűtőszekrényben turkált –,
szeretném azt hinni, hogy bármikor szívesen látsz, amilyen közeli
kapcsolatot ápolok mindhármótokkal. Ez esetben viszont Alec hívott
bennünket. Sanghajról hablatyolt valamit.
– Mi az, hogy „bennünket”? – érdeklődött gyanakodva Magnus.
Jace körbemutatott a kávésbögrével.
– Hát bennünket! Tudod. Mindannyiunkat.
– Mindannyiótokat? – ismételte Magnus, majd feltartotta a kezét. –
Várj! Álljunk csak meg! Felveszek valami komolyabbat ennél a
köntösnél. Addig összekapod minden angyali erődet, és egy akkora
bögre feketekávét hozol nekem, amekkorát csak találsz. Hamarosan
visszajövök, és akkor tárgyalhatunk olyan borzalmakról, mint
például, hogy ki az a „mindannyiótok”, meg hogy mit mesélt Alec a
tegnap éjszakáról.
Amikor immáron a helyzethez illő öltözékben megjelent a
nappaliban, Alecet karba font kézzel és elgyötört ábrázattal találta. A
szoba egyik sarkában Max pörögve lebegett egészen közel a
mennyezethez. Nem úgy tűnt, mintha veszélyben lenne, sőt mi több,
élénken kurjongatott, és láthatólag igencsak jól érezte magát. Alatta
Clary Fairchild és Isabelle Lightwood azzal volt elfoglalva, hogy egy
partvis nyelével valahogyan visszahozzák a földre. Clary a szabad
kezével az egyik vörös copfját lobogtatva igyekezett felkelteni Max
érdeklődését, mintha Miau Ce-tunggal keverné össze a fiút. Isabelle-
en kívül mindenki pólót és farmert viselt, de ő persze szűk fekete
pulcsiban és hosszú ráncolt bársonyszoknyában állított be. Azon
kevés emberek egyike volt, akik mellett Magnus néhanapján
alulöltözöttnek érezte magát.
A boszorkánymester Alechez lépett.
– Lefogadom, hogy antigravitációs varázslat – mondta.
– Tudja, hogy megőrjít vele bennünket. Momentán imádja Claryt
és Isabelle-t.
Alec egyszerre tűnt bosszúsnak és elragadtatottnak. Magnus
korábban nem is sejtette, hogy az érzések ilyesféle elegyét milyen
szorosan összefüggésbe hozza majd a szülővé válással.
– Azt hittem, elbumlizunk Sanghajba – mondta halkan.
– Úgy is lesz – bólintott Alec. – De megmondtam. Ha gonosz
boszorkánymesterekkel akarunk harcolni, nem mehetünk egyedül.
Reggel szóltam Jace-nek.
– És meghívtad az egész bandát?
Kinyílt az ajtó, és Simon Lovelace lépett be rajta. Fekete pólót
viselt, amin nagy fehér betűkkel az állt, hogy „Sok szerencsét a
dolgaidhoz”. Az arcán viszont valami váratlan látszott – zaklatott volt,
békétlen –, és Magnus kíváncsi lett volna rá, hogy miért.
Talán csak az elmúlt évek súlya nyomta a vállát. Simon még
ennek a társaságnak a tagjaihoz képest is sok mindenen ment
keresztül. Volt mondén, volt vámpír, börtönbe vetették az
árnyvadászok, később sebezhetetlen lett, megölte a démonok
anyját, találkozott Raziel angyallal, elvesztette az emlékeit,
visszaszerezte őket, aztán elvégezte az Árnyvadász Akadémiát, és
mindenki arra számított, hogy akkor itt vége is, Simon most már
boldogan élhet, amíg meg nem hal.
Csakhogy nem úgy alakult. Négy hónappal korábban Simon
valóban átesett a felemelkedés szertartásán, és teljes jogú
árnyvadász lett belőle. A diadalmasnak ígérkező pillanatban
mindannyian csak ünnepelni szerettek volna, végül azonban beütött
a krach, amikor Simon legjobb barátja az Akadémián, George
Lovelace nem élte túl a szertartást. Ráadásul egészen szörnyű halált
halt mindannyiuk szeme láttára. Magnus fejében kéretlenül bukkant
fel az emlék, ahogy Simon rávetni készül magát George égő testére,
és csak Catarinának sikerül visszatartania. Simon végül barátja
emlékére felvette a nevét.
Azt Magnusnak is el kellett ismernie, hogy ennek fényében
mégiscsak elég meglepő volt a Simon arcán megjelenő fanyar, de
kedélyes mosoly, amikor észrevette, mi zajlik a szoba másik
végében. A férfi odasietett Claryhez és Isabelle-hez segíteni,
Magnus pedig Alec felé fordult.
– Szóval tényleg az egész csapat?
– Nos – tárta szét a karját Alec –, Jace úgy gondolta, hogy jobb,
ha Clary is jön, és ebben láttam is a rációt. Aztán Clary felvetette,
hogy jöjjön Simon is, mert hát mégiscsak a parabataia, meg mivel a
démonok nem valami aktívak mostanság, nem is árt neki, ha szerez
némi tapasztalatot terepen. Aztán Isabelle is tudomást szerzett a
dologról, és megsértődött, amiért nem eleve őt hívtam, szóval
bejelentette, hogy márpedig ő is jön.
Magnus azon gondolkodott, jó ötlet-e magukkal vinni Simont erre
az útra, és hogy vajon Clary miért ragaszkodott hozzá. Talán
Isabelle-től eltekintve ő tudta a legjobban, hogy érzi magát a férfi, és
messziről is nyilvánvaló volt, hogy nagyon nem jól. Később meg kell
kérdeznie erről Claryt.
Egyelőre hangosan tapsolt egyet, mire a három árnyvadász
mozdulatlanná merevedett. Simon a magasban fejjel lefelé lebegő
Max karját fogta, a kisfiú pedig boldogan nevetett.
– Drága árnyvadász vendégeim! – kiáltotta Magnus. – Ha
valamelyikőtök lenne olyan kedves, és megtartaná egy kicsit a
fiamat, én elintézem a varázslatot. És hol van a szöszi fiú a
kávémmal?
Pár gyors mozdulattal semlegesítette a fia varázslatát, mire Max
visszatért a földre, ahol azonnal Alechez mászott, hogy izgatottan
átkarolhassa a vállát. Jace visszatért a konyhából az ígért kávéval,
Magnus pedig végre leült a kanapéra.
– Oké, szóval mi folyik itt? – kérdezte.
Isabelle felhúzta a szemöldökét.
– Először is… Ez gyakran fordul elő Maxszel?
Magnus vállat vont.
– Azt nem mondanám, hogy gyakran. A boszorkánymester
gyerekek varázsolnak néha. Véletlenül.
– Annyira nem vészes – fűzte hozzá Alec. – Csak célszerű kéznél
tartani váltásruhát meg egy tűzoltókészüléket.
Jace-nek sikerült úgy felugrania az ablakpárkányra, hogy egy
csepp sem löttyent ki a kávéjából. Most ott ült, és a lábát lóbálta.
– Azt hittem, átöltözöl – mondta.
– Át is öltöztem. – Magnus értetlenül nézett rá.
– Most is köntös van rajtad.
– Az egy jukata volt – magyarázta a boszorkánymester. – Most
házikabátot viselek.
– Hát mindegyik köntösnek néz ki – állapította meg Jace.
– Beszélgessünk a tegnap éjszakáról – mondta Magnus. – Mit
mesélt Alec?
– Láthatjuk a világító sebet a melleden? – érdeklődött Simon.
 – Simon, nem szép dolog felemlegetni a világító sebeket mások
mellén – hurrogta le Clary. – Szerinted mit akarhatnak a Fehér
Könyvvel, Magnus?
A boszorkánymester Alec felé fordult.
– Szóval mindent elmondtál? És használtad az S betűs szót is?
Meg az R betűset?
Alec a szemét forgatta.
– Ha az érdekel, hogy beszéltem-e nekik Sinjunról és Ragnorról,
akkor igen.
– Szóval tudtad, hogy Ragnor nem halt meg aznap, amikor
elmentünk az idrisi házába – mondta Clary. – Amikor… Sebastiannel
voltam. Hazudtál nekünk.
– Muszáj volt – bólintott Magnus. – Nem kockáztathattam, hogy
bárki Ragnor nyomába ered, és kárt tesz benne. – A plafonra nézett.
– Aztán viszont nem is keresett, és akkor azt hittem, hogy tényleg
meghalt.
– Most hogy érzed magad? – kérdezte Clary.
Aggodalmasabb volt a tekintete, mint Magnus várta volna.
– Jól vagyok – felelte a boszorkánymester, és egyszerre
rádöbbent, hogy az igazat mondja.
Valóban jól volt, egészen mintha egy végigaludt éjszaka után jól
bereggelizett volna, pedig alig sikerült hunynia egy keveset, és csak
Jace rettenetesen erős kávéjából ivott.
– És nem arról van szó, hogy jó képet vágok a dologhoz. –
Kötelességének érezte, hogy ezt hozzátegye. – Tényleg jól érzem
magam. Nem repesek, amiért mágikus seb világít a mellemen, de a
jelek szerint nem lett tőle semmi bajom. Mármint az esztétikai
szempontokon túl.
Simon felnézett a földről, ahová időközben letelepedett Max mellé.
– Igazából még jól is áll neked. Hozzátesz a vitathatatlanul
meglévő misztikumodhoz.
– Alectől annyit tudtunk meg – mondta Isabelle –, hogy Ragnor
Fell él, azzal a boszorkánymesterrel szövetkezett, akivel pár éve
Európában akadt dolgotok, és elvitték a Fehér Könyvet, hogy valami
olyasmit műveljenek vele, ami jó lesz a Nagyobb Démonnak, akivel
együttműködnek.
– És így rossz nekünk – toldotta meg Simon.
– Rossz a világnak – mondta Magnus.
– Azaz rossz nekünk – erősítette meg Simon. – Mi is itt élünk.
– Azt is elárultad, melyik démonról van szó? – kérdezte Magnus
Alectől. A többiek kedvéért folytatta. – Mit mond nektek a Szammael
név?
Csend lett.
– Ja hogy! – szólt Jace. – Szóval ezért hívtál – fordult Alec felé,
aki bólintott.
– Ő a Pokol hercege, igaz? – kérdezte Clary.
– A Pokol elvileg rég halott hercege – felelte Jace. – Lilith társa
volt. Milyen kár, hogy pár évvel elkerülték egymást.
Lilith ereje erősen megcsappant a sötét háború után, Káin jele tett
be neki, amikor Simon viselte magán. Azóta nemigen bukkant fel.
– Ennél többről van szó – mondta halkan Simon. Leszegte a fejét,
ami nagyon nem volt jellemző rá, és Magnus azt gyanította, hogy a
Lilithtel kapcsolatos megpróbáltatásait eleveníti fel magában. – Alig
pár hónapja végeztem az Akadémián, nekem a legfrissebb a
tudásom ezekről a dolgokról. – Felállt, és a falnak dőlt, mintha
támaszra lett volna szüksége hozzá, hogy el tudja mondani, amire
készült. – Lucifer után Szammael a legidősebb a Pokol hercegei
közül. Úgy sejtjük, ő volt a kígyó az édenkertben. Démonok atyjaként
is ismert, ahogyan Lilith a démonok anyjaként.
– Mindenkinek lehetnek gondjai az apjával – jegyezte meg Jace. –
Még a démonoknak is.
Simon rá sem hederített.
– A történelemből tudjuk, hogy mielőtt megjelentek volna az
árnyvadászok, a démonok évezredeken át szabadon járhattak át a
világunkba, ennek ellenére csak alkalmanként jöttek, és akkor is
kevesen. Szammael változtatott ezen. Tett valamit, bár máig nem
tudjuk, mit, amivel meggyengítette a határt a mi világunk és a
démoni világok között. Utat nyitott a démonoknak, hogy
eláraszthassák a világot. Aztán amikor ő maga is megjelent,
pusztulás járt a nyomában. Ember nem győzhette le, lett légyen
bármilyen erős. Így történt hát, hogy az angyalok avatkoztak közbe.
Mihály arkangyal jött le közénk, és legyőzte Szammaelt…
Jace bólintott, és felvette a történet fonalát.
– Aztán lejött Raziel is, és megteremtett bennünket. Csakhogy
senki nem tudta visszacsinálni azt, amit Szammael művelt, ezért a
világok közti falak továbbra is gyengék, a démonok meg folyton csak
jönnek.
– Végül Szammael legyőzésével annyit csak sikerült elérni, hogy
nem lett nagyobb a baj – szólt közbe Clary. – Tudom, hogy a Pokol
hercegeit nem lehet megölni…
– A vereségét jelentő csapást egy arkangyal vitte be – mondta
Magnus. – Azt hiszem, mindenki legalább reménykedett benne,
hogy így mégiscsak lehet végezni vele. Hát, a jelek szerint mégsem.
– Hogyan csalogathatjuk vissza Mihályt, hogy megint legyőzze? –
kérdezte Isabelle. – Azzal nyerhetnénk megint vagy ezer évet.
– Lehetetlen – felelte Simon. – Magunk vagyunk. Erre találtak ki
bennünket, árnyvadászokat, igaz? Hogy ne az angyaloknak kelljen
megoldani a gondjainkat. Ez a mi dolgunk.
Komor arcot vágott. Magnus újra aggódni kezdett Simonért. A férfi
épp annyi ideje harcolt a démonokkal, mint Clary, egy darabig maga
is alvilági volt, szemtől szemben állt Raziellel, és Magnus végig
csodálta, amiért megőrizte a harci szellemét, a lélekjelenlétét, és
mindvégig kitartott, amikor a helyzet a lehetetlennél is rosszabbnak
tűnt. Simon szembeszállt Lilithtel, és életben maradt – akkor vajon
miért zökkent most így ki Szammael nevének hallatán?
Annyira akarta, hogy árnyvadász legyen, hogy démonokkal
küzdhessen meg, hogy Clary, Isabelle és a többiek igazi társa
legyen. Most mégis úgy tűnt, hogy nem jó neki így.
 – Tudom, hogy én csak a csávó vagyok a varázslyukkal a
mellében – mondta Magnus –, de szolgálhatnék esetleg némi
kontextussal, amitől mindjobban érezhetjük magunkat? Sinjun és
Ragnor ugyan említették Szammaelt, de Sinjunnak ezen a fegyverén
kívül, ami állítólag az övé, semmi sem utal rá, hogy tényleg
visszatérne. Sinjun és Ragnor talán csak valami mondén szektával
szűrte össze a levet, vagy egy másik Nagyobb Démonnal, aki
Szammaelnek adja ki magát. A lényeg, hogy Szammael jelenleg
egyértelműen nincs itt a világunkban. Ha itt lenne, tudnánk róla.
Mindenféléket művelne. Démonseregek pusztítanának körülöttünk.
És hát nem teszik. – Szélesen elmosolyodott. Tényleg meglepően jól
érezte magát ebben a helyzetben. – Szóval Aleckel elmegyünk
Sanghajba, megkeressük Ragnort és Sinjunt, aztán visszaszerezzük
tőlük a Fehér Könyvet, szóval minden szép és jó lesz.
– Tehát szerinted – mondta lassan Isabelle – a jó hír az, hogy
Szammael még nem pusztította el a világot?
– Még ha a valódi Szammaelről van is szó, valószínűleg napjaink
vannak, hogy megállítsuk.
Clary és Isabelle aggodalmasan pillantottak egymásra. Láthatólag
Alec sem volt nyugodt.
– Hm, és Magnus, akkor végül is ki fog napokig Maxre vigyázni?
Magnus körbemutatott az összegyűlt csapaton.
– Valaki ezek közül a kiváló emberek közül.
– Viccelsz? – Clary felugrott. – Nyilvánvalóan mind megyünk
Sanghajba. Ez nagyon komoly helyzet, igaz? Szükségetek lesz az
egész csapatra.
Jace láthatólag jól szórakozott.
– Naná! Az pedig teljesen kizárt, hogy unod a járőrözést New
Yorkban, és el akarsz végre menni valahová.
– Oké, ez is igaz – ismerte el Clary. – De tényleg meg kell
akadályoznunk, hogy a démonok apja, tudjátok… még több démon
apja legyen, vagy mi.
 – Sokkal több démoné – bólintott Simon. – Miért ne? Küzdjünk
meg két erős boszorkánymesterrel, egy démonnal, aki annyira gáz,
hogy legutóbb egy angyalnak kellett legyaknia. Szinte tuti, hogy az
osztályteremben szerzett tapasztalataim mind jól fognak jönni.
Isabelle odalépett hozzá, és szeretettel összeborzolta Simon
haját.
– Persze, drágám, hiszen olyan kis újonc vagy még. Sosem voltál
sebezhetetlen napjáró, aki megfordult a Pokol egyik bugyrában, meg
semmi ilyesmi.
– Vedd észre azt a szót, hogy „sebezhetetlen” – morogta Simon,
de legalább egy picit elmosolyodott.
Magnus felállt, és összecsapta a tenyerét.
– Jól van, drágáim. Aleckel most nekiállunk pakolni, és közben
kitaláljuk, mihez kezdjünk ezzel itt, ni. – Maxre mutatott, akit Jace
közben a nyakába vett, de most kötelességtudóan visszatett a
földre. – Nyilván nektek is vissza kell mennetek az Intézetbe, hogy
összeszedjétek a holmitokat, szóval… – Széles mozdulatot tett a két
karjával. – Tűnés a lakásomból!

Mind elmentek, csak Clary maradt. Alec átvitte Maxet a

hálószobába, Magnus pedig épp utánuk indult volna, amikor a nő
hirtelen elkapta a karját, és halkan, de határozottan megszólította.
– Beszélnem kell veled egy pillanatra.
Magnus odafordult hozzá. Különös volt igazi felnőttként látni.
Évekig csendes, nagy szemű gyerek volt, akivel újra meg újra
átélhette az első találkozást. Clary akkoriban semmit sem tudott az
árnyvilágról – és Magnus feladata volt gondoskodni róla, hogy ez így
is maradjon. Ezért amikor az anyja átvitte hozzá, a kislány mindig
ugyanúgy reagált – álmélkodva, bátortalanul. Magnus ilyenkor azt
várta, hogy Clary megijed, látván a világító szemét a függőleges
pupillával, de ő csak kíváncsi volt. Amikor elég nagyra nőtt már,
megkérdezte Magnustól:
 – Miért van macskaszemed?
A boszorkánymester jó pár választ kipróbálhatott.
– Elcseréltem a macskámmal. Neki most emberszeme van.
– Hogy jobban lássalak, szívem.
– Neked miért nincs macskaszemed?
Különös volt a tudat, hogy Clary nem osztozik vele ezeken az
emlékeken. Hogy végignézte, amint valaki felnő anélkül, hogy az
emlékezne rá. Aztán persze eljött Miau Ce-tung születésnapi
bulijának estéje, és Clary ezúttal minden előzetes figyelmeztetés
nélkül a New York-i árnyvadászok gyűrűjében jelent meg. Időközben
átalakult azzá a harcossá, akinek született, és máris a tinédzser
Jocelyn kiköpött mása volt.
Clary most láthatólag feszengett, mintha azt fontolgatná, hogyan
közöljön egy kellemetlen hírt. Pár évvel korábban még egyszerűen
kibökte volna, mostanra azonban elég jó barátságba kerültek ahhoz,
hogy az is érdekelje, milyen hatással lesz a mondandója Magnusra.
Jó érzés volt, de szokatlan.
– Veled álmodtam ma hajnalban – mondta Clary. – Közvetlen
azelőtt, hogy felébredtünk volna Alec hívására.
– Valami jópofa álom volt? – kérdezte bizakodva Magnus. – Nem
olyan baljóslatú, sokatmondó álom, ugye?
– Olyanom nem volt a sötét háború óta, szóval remélem, nem.
Mindenesetre úgy tűnt, határozottan jól érzed magad – felelte a nő. –
Egy nagy arany trónon ültél.
– Én is ezt álmodtam – mondta Magnus. – A trón egy nagyon
hosszú lépcső tetején volt? És szürke csőrös lények nyüzsögtek
körülöttem?
– Nem. – Clary tekintete még aggodalmasabb lett. – Viszont
harminc méter magas szörnyeteggé változtál.
Magnus elgondolkodva bólintott.
– Ilyen Godzilla-jellegű történetre gondolsz?
– Inkább… démonos történetre. Hatalmas, éles fogaid voltak, és
hosszú karmok nőttek az ujjaidból. Valami nem stimmelt a
szemeddel. És… – Clary egy pillanatra elhallgatott. – És X alakban
vörös tűz égett a mellkasodban.
– Nos – közölte határozottan Magnus –, jó hírem van. Jelenleg
egyetlen tűzcsík ég a mellemben, nem X. Vettem a látnoki álmodat.
Kerüljem el, hogy megint megvágjanak, és X legyen a mellemben.
Nagyszerű tanács.
– Más is van – mondta Clary. – Most jön a zavaros része.
– Ez eddig tényleg tiszta sor volt – bólintott Magnus.
– Láncra vertek. De nagyon sok lánc volt. A lábadat a földhöz
láncolták, a karodat, a válladat és a derekadat meg a falhoz.
Hatalmas szemekből álló vaslánccal. Lehúzott a súlya, az volt a
csoda, hogy nem roppantál össze alatta.
Még Magnusnak is el kellett ismernie, hogy ez elég rosszul
hangzott.
– De mondok még valamit – folytatta Clary. – Egyáltalán nem úgy
néztél ki, mint akinek fájdalmai vannak. Vagy mint akit a legkisebb
mértékben is zavar a helyzete. Boldognak tűntél. Nem is egyszerűen
boldognak. Mintha eksztázisban lettél volna. Szinte… diadalmasnak
tűntél. – Magnusra szegezte a tekintetét. – Nem tudom, mit jelent ez.
Ahogy mondtam, már nincsenek prófétai látomásaim álmomban.
Általában. De azért gondoltam, csak elmondom neked.
– Jobb félni, mint megijedni – szögezte le Magnus. – Remélem,
valami totál absztrakt dologról van szó. Szomorú leszek, de örülni
fogok a szomorúságomnak. Valami ilyesmi. Inkább, mint hogy valódi
vasláncok meg nagy fogak kerüljenek elő.
– A remény hal meg utoljára – bólintott Clary.
– Nyomás az Intézetbe! – mondta Magnus. – Én meg megyek,
megnézem a családomat.
Clary elment, Magnus pedig, aki először érzett némi feszültséget,
amióta reggel felébredt, elindult megkeresni Alecet és a fiukat, hogy
megölelje őket egy pillanatra. Csak hogy felmelegítse magát.
 HARMADIK FEJEZET

Gyors búcsú

ALEC KEZDETT IDEGES LENNI. Először felhívta Catarinát, és

megkérdezte, tudna-e vigyázni Maxre pár napig, de kiderült, hogy a
nő dupla műszakban dolgozik a kórházban, és alig lesz otthon (bár
azt elvállalta, hogy esténként felugrik megetetni Miau Ce-tungot).
Aztán felhívta Maiát, akiről kiderült, hogy Bat barátait látja vendégül.
Egy darabig azt is fontolgatta, hogy megkérdezi Lilyt, de erről aztán
letett. Lily előszeretettel mondogatta, hogy Max „annyira
zabálnivaló”, meg hogy „fel tudná falni”, és bár Alec bízott benne,
nem mert volna megesküdni rá, hogy a nő csak képletesen gondolta
ezeket.
– És anyukád? – vetette fel Magnus.
Szivárványszínben játszó mágikus buborékba tette Maxet, és ide-
oda gurigatta a hálószobában, miközben Alec elővette a bőröndöket
a szekrény mélyéről.
– Micsoda? Nem! – jelentette ki. Egy pillanatig csak nézte
Magnust. – Az egy mágikus hörcsögkerék? – kérdezte aztán.
– Nem! Vagyis olyasmi, igen – felelte a boszorkánymester. –
Tetszik neki. Mi a baj anyukáddal?
– A kölök időnként a plafonon lebeg – mondta Alec. – Úgy
háromhetente lángra lobbantja a takarót álmában.
 – Ez is a mágikus hörcsögkerék nagy előnye – magyarázta
Magnus. – Pajzs is egyben. Nem akartam, hogy Max megint
kicsinálja a szomszédok kábeltévéjét.
– Mondjuk anyámnak pont nincs mágikus hörcsögkereke –
jegyezte meg Alec.
Magnus a kisfiú kéjes sikkantásai közepette kigörgette Maxet a
folyosóra. Onnan szólt vissza.
– Árnyvadász! Tudnia kell, hogyan kezeljen egy
boszorkánymestert. Téged is ő nevelt fel! – Megint bedugta a fejét a
hálószobába, és felhúzta a szemöldökét. – Jace-t is ő nevelte fel!
– Jól van! – nevette el magát Alec. – Nyertél. Felhívom.

Húsz perc alatt bepakolták a holmijukat, aztán kellett még két óra,
hogy összeszedjék Max a lakásban szerteszét heverő cuccait is.
Nem tűnt soknak, de amikor minden egy helyen volt, mégiscsak
rendes kis csomagot tett ki: a babakocsi, a járóka, egy rakás ruha,
egy kartondoboz bébiétel meg egy fekete hátizsák, amibe Magnus
belegyömöszölte Max kedvenc képeskönyveit és játékait, továbbá
néhány hozzávalót a hasznosabb védvarázslatokhoz Max véletlen
mágiája ellen.
Végül kihalászták a tiltakozó Miau Ce-tungot a hátizsákból, ahová
aludni tért, és útnak indultak az Intézetbe.
A New York-i Intézet fém- és üvegtornyok között emelkedő komor
kőkastély volt. Magnusnak nagyon tetszettek a város templomai, az,
ahogyan csendes, megszentelt szegleteket varázsoltak a
nyüzsgésbe.
Talán ezért találta mindig furcsán elragadónak az árnyvadászok
komolyságát. Általában elég pikírten válaszoltak, ha az ember
rákérdezett – még Alec is –, de ha könnyű volt is néha elfelejteni, az
Intézet emlékeztetőül szolgált arra nézvést, hogy Istentől kapták a
megbízásukat.
 Egyszerre jó és rossz is lehetett, hogy a boszorkánymesterek
annyival kiszámíthatatlanabbak és szervezetlenebbek voltak. Még a
fő boszorkánymesterek ötlete is viccből született meg – a
tizenhatodik vagy a tizenhetedik században azokat nevezték ki, akik
némi elismertségre tettek szert a hozzájuk hasonlókat leginkább
szörnyetegnek tekintő mondén társadalomban. Mindazonáltal
Magnus becslése szerint a világon jelenleg működő fő
boszorkánymesterek jó fele önmagát nevezte ki a pozícióra. Még az
olyan városokban is, ahol régóta léteztek a fő boszorkánymesterek –
például Londonban –, nemegyszer bulikban kötött fogadások
eredményeképpen kerültek a helyükre.
Ami azt illeti, Magnus is az önjelölt fő boszorkánymesterek közé
tartozott. Abban, hogy Brooklyn fő boszorkánymesterének mondta
magát, az volt a vicc, hogy New York egyetlen másik városrésze
sem rendelkezett ilyennel. Remélte, hogy népszerűsíti az ötletet, de
egyelőre senki sem jelentkezett, kivéve egy fiatal nő
unikornisszarvval a homloka közepén, aki „alboszorkánymesternek”
nyilvánította magát, szintén Brooklynban. Aztán ahogyan teltek az
évek, Magnus kezdte úgy érezni, hogy a pozíció valódi felelősséggel
jár. Az is gyorsan kiderült, hogy az árnyvadászok kifejezetten
örülnek, ha találnak egy boszorkánymestert, akire támaszkodhatnak.
Még Lightwoodék is így voltak vele, akikről, amikor átvették a New
York-i Intézet vezetését, Magnus csak annyit tudott, hogy egy
hírhedten gyűlölködő árnyvadászszekta tagjai voltak.
A maga részéről pedig annak örült, hogy az árnyvadászok révén
stabil bevételi forráshoz jutott. Amikor meghallotta, hogy jönnek, vett
egy mély lélegzetet, rárakott még 15 százalékot az amúgy is
horribilis áraira, és ha feltétlenül szükséges volt, belibegett az
intézetbe, ahol igyekezett lazára venni a figurát. Hogy s mint
mostanában? Milyen szép időnk van, cseppet sem apokaliptikus! Jó
szórakozást ehhez a gyönyörű varázslathoz, amire amúgy nem
szolgáltatok rá. Kérlek benneteket, sebtében fizessétek ki a röhejes
számlámat. Hogy rendszeresen ellátom-e védelmi varázslatokkal a
nephilimek elől bújkálókat? Jaj, dehogyis!
Különös érzés volt most úgy belépni ugyanabba az Intézetbe,
hogy az oldalán egy Lightwood a közös gyereküket tartotta a
karjában. Hogy Maryse Lightwoodot inkább a családjának tekintette,
semmint az üzletfelének, akiben soha nem bízhatott meg igazán.
Örült, hogy legalább Robert az inkvizítorkodással volt elfoglalva
Idrisben. Biztos sokat kell inkvizitálni az ottani népeket.
Az Intézet néma, félhomályos bejárata impozánsan emelkedett
föléjük. Magnusnak mindig úgy tűnt, hogy a kis csapat itt élő
árnyvadász egészen elveszik egy ekkora helyen. Jól ismerte az
épületet, de csak úgy, ahogyan az ember egy szálloda előcsarnokát
ismeri, ahol már sokszor megfordult jártában-keltében. Nem érezte a
magáénak ezt a helyet, és hiába próbálták Lightwoodék meg Jace
elérni, hogy otthonosan érezze magát, ha öntudatlanul is, de
folyamatosan résen volt odabent. Három év szoros együttműködés
és barátság a helyi árnyvadászokkal nem törölte el a hosszú
évtizedek során itt töltött feszült pillanatok emlékét.
Példának okáért emiatt beszélt suttogva Aleckel, pedig semmi oka
nem volt rá, hogy elfojtsa a hangját. Egyszerűen ez passzolt a
helyhez.
– Hol vannak a többiek?
Alec vállat vont, és úgy vágott át az előcsarnokon, mintha az övé
volna a hely – bár ha Magnus jobban belegondolt, többé-kevésbé
tényleg az övé volt.
– Felteszem, mindenki a ruháit meg a fegyvereit csomagolja.
Menjünk, keressük meg anyámat!
– És hogyan gondoltad megtalálni? – érdeklődött Magnus.
– Á! – felelte Alec. – Nos, az Intézet falait ősi mágia hatja át. Most
ennek révén fogok társalogni anyámmal, akárhol légyen is. – A szája
mellé illesztette a két tenyerét, és teli torokból elbődült. –
ANYAAAAAAAAAA!
Alec hangját visszaverték a rideg kőfalak. Max nevetve szállt be.
 – Anyaaaaaaaaaaaaaaaaa! – kiáltotta ő is.
A hang lassan elhalt, Magnus pedig várt.
– Nos? – kérdezte aztán, mire Alec felemelte az ujját.
Egy pillanattal később láng lobbant, és egy tűzlevél jelent meg
előtte. Lekapta a levegőből, kinyitotta, és önelégülten pillantott
Magnusra.
– „A könyvtárban van” – olvasta.
Egy pillanattal később második tűzlevél érkezett pontosan
ugyanarra a pontra, ahová az előző. Alec ezt is kinyitotta.
– „Te tudtad, hogy lehet tűzleveleket küldeni az Intézeten belül?
Én most tudtam meg.” – Értetlenül pillantott Magnusra. – Persze
hogy tudtam.
– Akkor irány a könyvtár? – kérdezte a boszorkánymester.
Befutott egy harmadik tűzlevél is. Max megpróbálta elkapni, de túl
magasan volt a feje fölött. Ezt az üzenetet végül Magnus nyitotta ki,
és olvasta fel hangosan.
– „Imádom a tűzleveleket. Szép napot! Barátsággal: Simon
Lovelace, árnyvadász.” Mehetünk?
Amikor kiléptek az előcsarnokból, még hallották, amint egy
negyedik tűzlevél is lobban mögöttük, de egyikük sem nézett vissza
rá.

– Biztosíthatlak benneteket – mondta Maryse –, hogy remekül

elleszek Maxszel pár napig.
Alec anyja a könyvtár közepén állt, az íróasztal közelében, ahol
annak idején az öreg tanáruk ült. Magas volt, ahogyan Isabelle is, és
nem szégyellte, hogy akkora helyet foglal el a világból. Kihúzta
magát, így még annál is magasabbnak hatott, mint amilyen
valójában volt. Karba fonta a kezét, mintha csak azt várná, hogy
lehurroghassa Alecet és Magnust, ha ellent mernek mondani neki.
– Anya! – Alec a tarkóját dörzsölte. – Csak nem szeretném, ha…
vészhelyzetekkel kellene megbirkóznod. Max boszorkánymester.
 – Na ne hülyéskedj! – mondta Maryse. – Azt hittem, csak
véletlenül magára öntött egy üveg tintát.
Max hason feküdt közöttük, és Maryse irónjával firkált egy régi
viharvert pajzsra, amit a nő a pincében talált a kisfiú legutóbbi
látogatásakor. Az irón eleinte ragyogó, aztán lassan elhalványuló
fényes vonalakat hagyott maga után az acélfelületen. Max teljesen
belefeledkezett a műveletbe.
– Feltűnt, hogy újabban lazábban szólongatsz be? – kérdezte egy
kacsintás kíséretében Magnus.
Közben kinyitotta a hátizsákot, és nekiállt kipakolni a könyveket
meg a játékokat Maryse asztalára. A nő láthatólag nem bánta.
– Csak azért mondom – folytatta Alec –, mert ma reggel például a
plafonon lebegett. Egyelőre nemigen képes uralni a mágiáját.
– Alec, felneveltelek téged, Jace-t, Maxet meg Isabelle-t, és volt
veletek baj épp elég. Jól megleszünk. Amúgy meg többnyire itt lesz
Kadir is.
Mintha csak a végszót várta volna, Kadir Safar toppant a
helyiségbe. Magas, sötét bőrű férfi volt úri vonásokkal és tökéletesre
nyírt kecskeszakállal. Alec számára nem volt egészen tiszta, mi is
Kadir hivatalos státusza az Intézetben, mindenesetre az elmúlt
hónapok során egyértelműen Maryse helyetteseként kezdett el
viselkedni. Gyerekkorukban segített Alec, Isabelle és Jace
kiképzésében. Szűkszavú ember volt, akinek az arcáról sem sokat
lehetett leolvasni. Alec mindig úgy érezte, hogy értik egymást.
– Hívtál? – kérdezte Kadir Maryse-tól. Összekulcsolta a kezét a
háta mögött, közben a tekintetével az íróasztalt meg a rajta frissen
felhalmozott színes tárgyakat fürkészte. – Felteszem, az unokád
holmija. Mit hoztál, Magnus?
Magnus épp egy kupac képeskönyvet tartott a kezében, amit a
hátizsákból vett elő. Felmutatta Kadir felé.
– Remélem, felkészültetek a rengeteg olvasásra, amit a srác meg
fog követelni. – Egyenként letette a könyveket az asztalra. – Jó
éjszakát, hold! A komótos kiskutya. Ahol a vadak várnak. Ez most
nagyon megy nálunk. A főszereplőt szintén Maxnek hívják.
– Ismerem az Ahol a vadak várnakot. – Kadir önérzetesen kihúzta
magát.
– Itt van ez, nem igazán van címe, de lehet mondjuk Autók.
Minden oldalon másféle autó van a nevével – magyarázta Magnus. –
Max borzasztóan szereti, de figyelmeztetlek, a sztori nem fut ki
sehová.
– Autó – erősítette meg Max.
A boszorkánymesterek általában elég korán kezdtek beszélni, és
ez alól Max sem volt kivétel. Az első szava az volt, hogy „gőte”, és
kilenc hónaposan mondta ki, mire Magnus jobbnak látta azonnal
elrejteni a varázslataihoz használt hozzávalókat.
– Meg persze – folytatta Magnus – itt van A nagyon kicsi egér, aki
nagyon messzire jutott Courtney Gray Wiese tollából.
Alec fájdalmasan felnyögött.
– Nem a kedvenced? – kérdezte Maryse. – Nem ismerem, de nem
hangzik rossznak.
– Lily hozta – mondta Alec. – Fogalmam sincs, hol találta, de
biztosan valahol a Dumort Hotelban volt.
– Méghozzá évtizedeken át – bólintott Magnus. – A nagyon kicsi
egér valóban nagyon messzire jut, de mindezt csupán azért, hogy
mára erősen meghaladott leckéket tanuljon a személyes higiéniáról.
– Hmm – mondta Maryse és Kadir.
– Ez a kedvence. – Magnus a fejét csóválta. – Sajnos.
Alec színpadiasan mély lélegzetet vett, és szavalni kezdett.
– „Ide figyelj, kicsi egér / a lábmosás aranyat ér, / ha nem mosod
meg mindennap, / párra sosem találhatsz.”
– Egér? – Max izgatottan nézett fel.
Kadir felemelte a kezét.
– Inkább megvárom, hogy magamnak fedezhessem fel. Most
pedig, ha nincs más, Maryse…
 – Maradj még egy pillanatra – kérte a nő. – El akartam mondani
Alecnek a hírt. Alec, megkértem Jace-t, hogy hamarosan vegye át
az Intézet vezetését. Remélem, nem bánod.
Alec igyekezett elrejteni a meglepetését. Nem azon csodálkozott,
hogy az anyja Jace-t kérte fel vezetőnek, inkább azon, hogy ő nem
akart már ezzel foglalkozni a továbbiakban. Eddig semmiféle jelét
nem adta, hogy ilyesmire készülne. Alec nagyon szeretett volna
rákérdezni az okokra, de annyira bizonytalan volt, hogy inkább
hallgatott.
Magnusnak nem voltak ilyen aggályai.
– De miért vonulsz vissza?
Maryse megrázta a fejét.
– Az intézetvezetés fiataloknak való. Energia kell hozzá, hogy az
ember főállású árnyvadász legyen, közben ápolja a kapcsolatot az
alvilágiakkal, irányítsa a Konklávé tagjait, érintkezésben maradjon a
Tanáccsal… Sok ez együtt.
– De most már annyival könnyebb – mondta Alec. – Nem mintha
nem szolgáltál volna rá a pihenésre, de a Szövetség létrejöttével
sokkal jobb lett a kommunikáció az alvilágiak és a Konklávé között.
Érezte, hogy elpirul kissé. Mindig dicsekvésnek érezte, amikor
szóba hozta az Alvilági-Árnyvadász Szövetséget, amit ő hozott tető
alá a legnagyobb New York-i vérfarkasfalkát irányító Maia Roberts-
szel és a helyi vámpírokat vezető Lily Chennel. De hát ha egyszer
tényleg büszke volt arra, amit elértek.
– Így igaz – bólintott Maryse. – És, Alec, nagyra becsülöm az
elvégzett munkádat. Ezért nem téged kértelek fel intézetvezetőnek.
Amúgy is bőven van mivel foglalkoznod. És akkor még nem is
említettük ezt a kis kékséget.
Amikor Max érzékelte, hogy valaki csodálni készül őt, felnézett.
Szélesen Alecre mosolygott, mire kék lángok lobbantak a fején.
– Édes istenem!
Maryse hunyorogva hőkölt hátra. Kadirnak a szeme se rebbent,
ahogy felvett egy pohár vizet az íróasztalról, és Maxre öntötte,
eloltva vele a tüzet. A kisfiú meglepetten hunyorgott, aztán elsírta
magát.
Kadir felhúzott szemöldökkel pillantott Alecre.
– Bocsánat.
Maryse a karjába kapta Maxet, aki gyorsan megfeledkezett róla,
hogy csuromvíz a feje, és inkább a nagyanyja fülbevalójával kezdett
játszani.
– Ez is van olyan jó megoldás, mint bármi más – mondta Magnus.
– Jobb egy síró gyerek, mint egy égő ház.
– Találó aforizma – állapította meg Kadir. Tőle ez felért egy
szenvedélyes szerelmi vallomással.
– Mit mondott Jace? – kérdezte Alec. – Vállalja?
– Azt mondta, időt kér, hogy gondolkodjon. – Maryse
bizonytalannak tűnt. – Biztos vagyok benne, hogy vállalja – mondta
aztán. – Igazából csodálkozom, hogy nem hozta szóba neked.
Igazából félig-meddig azt hittem, hogy ez már nem is lesz neked
újdonság.
– Egyáltalán nem hozta fel – közölte Alec.
Nem értette. Miért nem szólt erről Jace egy szót sem? Ha meg is
voltak a maga kétségei, kivel beszélhetné meg őket, ha nem a
parabataiával? Különben is, mitől kellene Jace-nek tartania? Alec
tudta, hogy fergeteges intézetvezető lenne.
– Kizárt, hogy ő akar lenni az az ember, aki fenntartja a hideg
békét – szólt közben halkan Magnus.
– Mert veled bezzeg beszélt erről? – kérdezte Alec.
Azért volt abban valami, amit a boszorkánymester mondott. A
hideg béke az árnyvadászok és a tündérek közötti rettenetes
megállapodás elnevezése volt. Miután pár évvel korábban számos
tündér a nephilimek ellenségeinek oldalára állt, az árnyvadászok
súlyosan megbüntették és egy olyan békeszerződés aláírására
kényszerítették őket, amely védtelenné tette és alaposan
legyengítette a népüket. Azóta több mint feszült volt a helyzet. Sok
árnyvadász – legfőképpen a New York-i Intézet lakói – gyűlölte a
hideg békét, és örült volna, ha visszaáll a régi rend. De az Intézet
feladata a törvény betartatása volt, márpedig a törvény szigorú, de a
törvény a törvény, és így tovább.
– Egy szót sem szólt – felelte Magnus. – Csak találgatok.
Maryse vállat vont.
– Három éve egyensúlyozom a Klávé hideg békével kapcsolatos
elvárásai és a New York-i alvilág valósága között. Meg lehet oldani.
Jace tud jó politikus lenni, ha akar. Amúgy meg én sem halok meg.
Továbbra is itt fogok élni, és rengeteg tanáccsal tudok majd szolgálni
a hideg békéről. – Felsóhajtott. – Bevallom, azt reméltem, hogy te
majd be tudsz avatni, mi járhat Jace fejében.
– Nem. Legalábbis egyelőre.
Bár igazából Alec maga sem hitte, hogy a nagy csoportos
kirándulásukon félre tudná vonni Jace-t egy kis négyszemközti
beszélgetésre.
– Az én tanácsaim – jegyezte meg Kadir – nagyrészt abból
állnának, hogy rajtad meg a Szövetségeden keresztül intézze az
ügyeket.
– Jut eszembe, nem kellene szólnod nekik, hogy ma Kínába
mész? – vetette föl Magnus.
Alecnek ez eddig eszébe sem jutott.
– Dehogynem kellene – mondta.
Előhalászta a telefonját, írt egy üzenetet, amire gyorsan meg is
kapta a választ Maiától.

A Menedékben vagyok.

Alec felállt.
– Maia azt mondja… a Menedékben van? Ti tudtátok, hogy itt
van? Vagy egyáltalán azt, hogy jön?
Összenézett Magnusszal. Ez elmúlt hónapok során kifejlesztett
egy különleges pillantást, amiben szavak nélküli kérdés rejtőzött.
Rád bízhatom Maxet, amíg elintézek valamit? Mindig egy néma
bólintás érkezett válaszul. Különös érzés volt, hogy ők ketten
alkottak egy új nyelvet, kizárólag a családjuk számára.
– Talán azt akarja elmondani, hogy a jövőbe lát – tippelt Magnus.
– Kérdezd meg tőle, mi lesz Sanghajban.
Alec kilépett a folyosóra, aztán lesietett a lépcsőn a Menedékbe.
Maiát valóban ott találta, és a nő láthatólag nagyon büszke volt
magára.
– Alec! – szólt. – De jó látni!
Kinyújtotta a kezét, Alec pedig némiképp zavartan fogadta a
gesztust; nem szoktak ők ketten kezet fogni egymással. A férfinak
akkor esett le, mi történik, amikor az ujjai egyszerűen áthatoltak
Maia ujjain, és a nő boldogan felkiáltott.
– Haha!
Alec visszanyerte az egyensúlyát, és feddőn pillantott Maiára.
– Kivetítés vagy.
– Kivetítés vagyok! – Maia a feje fölé emelte a kezét. – Annyira
izgi!
– Ezek szerint…
– Végre működik a kivetítés a Barlangban!
– A Barlangban? – Alec felhúzta a szemöldökét.
– Az őrs új neve – magyarázta Maia. A manhattani vérfarkasok
egy elhagyatott rendőrőrsön rendezkedtek be a kínai negyedben. –
Egyelőre csak próbálgatom.
Alec elgondolkodva bólintott.
– Óvatosan, de támogatom!
– Jó tudni. Szóval mint kiderült, van egy tündérgyűrű az őrs alatt,
és ezért nem működtek a dolgok. Felteszem, ott lehet már New York
alapítása óta.
– Tündérgyűrű? Huh…
Alec nem tudta, hogyan tegye fel a következő kérdést, miszerint:
Hogyan oldjuk meg ezt a problémát, ha egyszer a Szövetségnek
elvileg szóba sem szabadna állnia a tündérekkel?
 – Figyu, egy árva tündérrel sem beszéltem erről – mondta Maia. –
Csak egy boszorkánymesterrel, aki aztán beszélt valakivel az
árnypiacon, aztán egy szép napon a kivetítés elkezdett működni, és
valaki egy kosár makkot hagyott a verandán.
– Nagyon őszies – állapította meg Alec.
– Annyi biztos, hogy a tündérek az esztétika megszállottjai –
bólintott Maia. – Na de mindegy. Mi ez a Sanghaj-dolog?
– Eltűnt egy varázskönyv. Magnus felelősnek érzi magát, és most
mind a kettőnknek mennie kell. Elvileg nem tarthat tovább pár
napnál. Aztán az sincs kizárva, hogy zsákutca, és egy órán belül
hazajövünk – tette hozzá Alec, bár ezt nem tartotta valószínűnek.
– És van valami Szövetséggel kapcsolatos dolog, amit el kell
mondanod nekem?
– Jesszus, dehogy – vágta rá Alec. – Te meg Lily simán elviszitek
a Szövetséget pár napig. Csak lehet, hogy lemaradok a játszós
estéről.
Maia felsóhajtott.
– Ha nem vagy ott, Lily kikényszeríti majd, hogy most mutasd
meget játsszunk. Vagy kanasztázzunk, vagy mit tudom én. Időnként
olyan öregasszony tud lenni. Részeg öregasszony.
– Maia! – torkolta le a nőt Alec.
– Jaj, tudod, hogy szeretem. Nem gondoltál rá, hogy magaddal
vihetnéd? Hogy messzebb ne menjek, beszél mandarinul.
– A múlt héten a saját szájából hallottam, hogy soha a büdös
életben nem akarja többé betenni a lábát Kínába, szóval tudod… És
hát Magnus is beszél mandarinul.
– Még valami – mondta Alec. – Anyám vigyáz Maxre, amíg távol
leszünk. Még sosem volt nála pár óránál hosszabb időre.
Megtennéd, hogy… rajtuk tartod a szemedet?
– Biztos vagyok benne, hogy Maxnek semmi baja nem lesz.
– Őszintén szólva anyámért jobban aggódom – magyarázta Alec.
– Majd benézek párszor – ígérte Maia. – Nyilván elő tudok állni
valami unalmas bürokratikus ürüggyel, hogy miért kell amúgy is az
Intézetbe jönnöm. Amúgy meg… – Hirtelen Alec háta mögé nézett. –
Társaságod van.
Alec sarkon fordult, és csodálkozva állapította meg, hogy Jace,
Clary, Simon és Isabelle teljes harci öltözékben, felfegyverkezve
állnak mögötte. Majdnem mind a megszokott fegyverüket hozták –
Simon az íját, Clary a kardját, Isabelle a korbácsát. Jace valami
oknál fogva egy láncos buzogányt vett magához tüskés gömbbel a
végén. A társaság tagjai és Maia intettek egymásnak – Jace csak
óvatosan a buzogány miatt.
– Egy kupacba gyűjtöttük a poggyászunkat – mutatott a háta
mögé Clary. – Magnus így később utánunk teleportálhatja, ha
maradnunk kell éjszakára.
– Látom, működik a kivetítés – mondta elégedetten Simon, és
feltartotta a hüvelykujját Maia felé.
– Várj… Honnan tudod, hogy kivetítés? – kérdezte Alec.
– Tökre látszik – felelte Jace. – Csak érezni kell.
– Tényleg? – csodálkozott Alec.
– Aha. – Simon bólintott.
– Hú, és honnan az a buzogány, Jace?
– Ez egy csatacsillag, más néven morgenstern – közölte
gyászosan Clary.
– A morgensternnek nincsen lánca – jegyezte meg Alec. – Ez
láncos buzogány.
– Azt akarja, hogy hívjuk morgensternnek – magyarázta még
komorabban Clary. – De te nem vagy Morgenstern – fordult Jace-
hez. – Én vagyok a Morgenstern.
– Így is szoros szálak fűznek ehhez a névhez – erősködött Jace. –
Csak azon gondolkodtam, hogy jól állna-e nekem, ha a morgenstern
lenne a klasszikus fegyverem. Passzolna-e hozzám?
– Úgy érted, el tudnád-e kerülni, hogy úgy nézz ki, mint egy heavy
metál lemezborító? – kérdezte Simon.
– Nem tudom, mi az, és nem is akarom tudni – közölte Jace. –
Csak az érdekel, hogy elég dögös vagyok-e.
 – Hát persze hogy az vagy, szívem – mondta Clary. – Figyelj! –
fordult aztán Alec felé. – Látom az arcodon, hogy aggódsz.
Szerintem hagyjunk ennek úgy egy hetet, aztán ha nem múlik el
neki, közbeléphetünk.
– Ám legyen – bólintott Alec.
– Próbaüzem – egyezett bele Jace. – Talán nem fog tetszeni, és
akkor nem használom a morgensternt. Nyilván vannak nálam
szeráfpengék is. Meg nem is tudom, úgy négy vagy öt kés, azok már
benne voltak a zsebemben, amikor felöltöztem.
Alecet hirtelen elragadta a parabataia iránt érzett szeretete.
– Amúgy nem aggódtam – jelentette ki.
Elköszöntek Maiától, és a nő gyorsan távozott, éppen abban a
pillanatban, amikor Magnus jelent meg a Menedék ajtajában.
Időközben átöltözött – csak az Angyal tudhatta, honnan szerezte
az új holmikat –, és most tengerészkék bársonyöltönyt viselt a
hozzáillő inggel meg nyakkendővel. Alec titokban mindig akkor
találta a legjóképűbbnek Magnust, amikor öltönyt viselt, és most
örömmel látta, hogy a szerelme ezt a stílust választotta. Az sem
kerülte el a figyelmét, hogy így egyáltalán nem villanhatott ki a
világító seb Magnus mellén.
Magnus mögött Alec anyja állt, Alec fiával a karjában. Még fél év
után is különös érzés volt belegondolni, hogy ez itt az ő fia. Különös,
de jó. Maryse és Max mind a ketten izgatottan integettek.
– Kívánj sok szerencsét az apukáidnak – mondta Maryse. –
Drukkoljunk nekik, hogy visszaszerezzék a varázskönyvet a csúnya
nénitől, aki ellopta.
Alec bólintott. Magnus könyörgésére mind belementek, hogy nem
beszélnek a Klávénak Ragnorról. Így Maryse is csak annyit tudott,
hogy Magnus egy Sinjun Dzsung nevű problémás boszorkánymester
ismerőse ellopta a Fehér Könyvet, és most mind azért mennek
Sanghajba, hogy őt felkutassák.
Alec odalépett hozzájuk, és homlokon puszilta Maxet.
– Viselkedj rendesen a nagyiddal, öcskös, oké?
 A kisfiú Alec orrára tette a kezét, ő pedig gyorsan elfordult, az
anyja arcára is nyomott egy puszit, és sikeresen visszavonult, mielőtt
szipogni kezdett volna.
– Aztán vigyázzatok ám magatokra, gyerekek! – mondta Maryse.
– De anya! – tiltakozott Isabelle. – Már mind felnőttek vagyunk.
– Tudom. – Maryse előrehajolt, hogy megölelhesse a lányát, aztán
Jace felé fordult, aki egy pillanatnyi kivárás után szintén belement
egy ölelésbe. – De azért csak vigyázzatok!
Dobott egy csókot Magnus felé, aztán visszavonult, és behúzta az
ajtót maga mögött.
Alec elnevette magát.
– Nem így szoktunk küldetésre indulni. Ez nagyon kedélyes az
után, ami régebben volt.
– Úgy érted, amikor kiosontunk a sötétség leple alatt? – kérdezte
Jace. – Személy szerint nem hiányzik.
– Na szóval, ha már a Menedékben vagyunk – mondta Magnus –,
akár innen is megnyithatom a portált.
Néhány széles mozdulattal nekilátott a portál előkészítésének.
Alec csendben figyelte. Magnus rettentő elegáns tudott lenni, még
akkor is, ha egyáltalán nem állt szándékában. A kézügyesség,
amivel a mozdulatokat végezte, és a portál megnyitásához
szükséges szavak csodálatos összhatást eredményeztek, ami újra
meg újra emlékeztette rá Alecet, hogy nem pusztán szereti Magnust,
de szüntelenül csodálja is.
Akkor zökkent ki a mélázásból, amikor a portál végül megnyílt, és
Magnus arcán a koncentráció helyét riadalom vette át. A portálon
keresztül eléjük táruló látvány nem úgy festett, mintha a földön
lenne. Sehogyan sem stimmeltek a színek.
Tucatnyi démoni bogárlény sereglett elő, mindegyik nagyjából
akkora, mint egy kosárlabda.
Magnus meglepetten kiáltott fel, és vadul hadonászni kezdett,
hogy mihamarabb bezárja a portált. Alec előkapott egy szeráfpengét.
– Kalka’il – súgta neki, és a legközelebbi bogárra vetette magát.
 – Elytron démonok – kiáltotta Simon. – Azt hiszem.
– Meg tudnál még osztani róluk pár észrevételt? – kérdezte Jace,
miközben felemelte a buzogányát. – A nevükön kívül.
– Üdvözlet, Elytron démonok! Isten hozott benneteket a
dimenziónkban! Az itt töltött időtök tanulságos lesz, ám rövid.
– Nekem van egy észrevételem – szólt Isabelle. Gyorsan
belerúgott a legközelebbi bogárba, aztán amikor az a hátára fordult,
beledöfte a kardját a kitinpáncél alatti puha testbe. – Rúgjátok föl
őket!
– Vettem! – Jace megforgatta a buzogányát, majd amikor
elegendő lendületet vett, oldalba vágott egy Elytront, mire az
azonnal darabjaira hullott, és szertefoszlott. – Amúgy ez is működik.
Már ha van az embernél buzogány.
– Haha! Megmondtam, hogy buzogány! – kiáltotta Alec, és felrúgta
a maga bogarát.
Gyorsan elintézték a démonokat. Amikor a dolgok megint
lecsendesedtek, Alec azonnal Magnushoz sietett, akinek szinte egy
gyűrődés sem látszott az öltönyén, bár ő a saját a szemével látta,
hogy két bogarat maga intézett el az ujjából kilövellő kék lángokkal.
– Mi történt? – kérdezte.
Magnus a fejét rázta.
– Gőzöm sincs. Ez Sanghaj volt, de… nem a mi Sanghajunk. Nem
szokott ilyen történni. Mármint ezt úgy értem, hogy soha nem
történik ilyen. Nem nyitunk csak úgy ajtót egy alternatív világba.
Szándékosan is elég nehéz összehozni. – Körülnézett. – Clary,
megpróbálnád? Csak nyisd újra azt, amit én most bezártam.
Clary meglepetten pillantott a boszorkánymesterre. Alec uralkodott
a vonásain, de ő is éppen úgy meghökkent.
– Persze. – Clary elővette az irónját, és munkához látott.
Alec törte meg az ezt követő csendet.
– Lehet a tüske miatt?
Végtére is valakinek muszáj volt feltenni a kérdést. Magnus
habozott.
 – Nem tudom – vallotta be. – Kapkodtunk, hogy felkészüljünk az
indulásra, és még csak rá sem gugliztam arra, hogy Svefnthorn.
– Én rágugliztam – közölte Alec őszinte meglepetésére Jace. –
Miközben készülődtünk.
– Te… – mondta Alec. – Rágugliztál?
– Aha. Skandinávnak hangzott, szóval bementem a könyvtárba, és
megnéztem a sagák tárgymutatóját. Mint mások is szokták. Ezt
hívják guglizásnak, igaz?
– Nagyjából-egészéből – bólintott Simon.
– És? – kérdezte Isabelle.
Jace vállat vont.
– Azt jelenti, hogy „álomtüske”. Előkerül párszor. Egyes istenek
más isteneket küldenek vele mágikus álomba. Tudjátok, ahogy az
istenek szokták.
– Hát én nem aludtam el tőle. – Magnusnak láthatólag megvoltak
a kétségei. – Alvásról szó sem volt.
– Nos, ez csak a mondén mitológia – magyarázta Jace. – A saját
szövegeinket meg a démoni irodalmat nem volt időm átnézni.
– Attól tartok – mondta Magnus –, hogy a Sanghaji Intézet
könyvtárában főleg kínai nyelvű szövegek vannak. Szerencsére
viszont a város, ahová tartunk, az alvilág egyik legnagyobb
csodájának otthona. A Mennyei Palotáé!
– Mennyiben fog segíteni egy palota? – érdeklődött Simon.
– Ugyanis… – Magnus láthatólag határozottan élvezte a helyzetet,
amit Alec imádni valónak talált. – A Mennyei Palota a
legnagyszerűbb valami, ami csak létezhet: egy könyvesbolt!
Clary, aki pár méterrel mellettük dolgozott, most odaintette őket.
Sikerült megnyitnia a portált.
– Ránézésre rendben van – mondta bizonytalanul.
Magnus átlesett a portálon, és vállat vont.
– Az ég olyan színű, amilyennek lennie kell, látni a csillagokat meg
a holdat, az épületek is normálisnak tűnnek, nincsenek
óriásbogarak. Én azt mondom, előre.
 – Nagyon inspiráló beszéd volt, Magnus – állapította meg Jace.
– Egye fene – mondta Isabelle.
Összegyűltek, és együtt átléptek a portálon. A hűvös szellő helyét
puha párafelhő vette át. A Menedéken kívülről beszűrődő mély
dörmögése helyébe autókból álló zenekar kakofón
dudahangversenye lépett, amit egy nyüzsgő város utcáinak esti
zsivaja festett alá. Ragyogó fények vibráltak, pörögtek-forogtak az
éjszakai égen.
Aleckel megfordult a világ, az ég rossz helyre került. Zuhanni
kezdett. Mindannyian zuhantak. Méghozzá sokáig.
MÁSODIK RÉSZ

Sanghaj
 NEGYEDIK FEJEZET

Mennyei helyek

CSODA VOLT, HOGY NEM TETTEK KÁRT egyetlen emberben sem. Az

árnyvadászok a semmiben bukkantak elő a gyöngyházfényű portál
túloldalán, úgy négy méterrel a föld fölött, és a nyüzsgő
gyalogosforgalom kellős közepén zuhantak a járdára.
Mindannyian biztonsággal földet értek, vagy legalábbis elég jól
védték magukat ahhoz, hogy pár apróbb horzsolással megússzák.
Alec óvatosan felállt, örült, hogy láthatatlanná tevő varázslat védi.
Akármerre voltak is a városban, rengetegen vették őket körül.
Sanghajban késő estére járt az idő, kellemes meleg volt, és
amikor végül felegyenesedett, Alec megállapította, hogy egy széles,
mindkét irányban a látótávolságon túlra nyúló járdára kerültek. A
tömeg legalább olyan sűrű volt, mint Manhattanben, és az utca
mindkét oldalát hatalmas neonfeliratoktól csillogó épületek
szegélyezték. Minden falat tarkabarka cégérek és élénk hirdetések
borítottak. Kínai írásjelekből kirakott nagy, függőleges szövegek
lógtak ki az utcára, ragyogó kékre, vörösre, zöldre festve mindent. A
távolban az éjszakai égbolt felé törő keskeny, tűszerű épületen
pompás lila árnyalatok hullámai váltották egymást. Körös-körül pedig
a sanghaji panoráma. Itt-ott félkész épületeket lehetett látni darukkal,
más részek pedig kivilágítva emelkedtek a nyüzsgő város fölé, mint
valamiféle totemoszlopok.
A kínai nyelvű feliratok közé angolok is vegyültek.
– Úgy néz ki, mint a Times Square! – jegyezte meg vidáman
Isabelle. – Ez a sanghaji Times Square.
– Sokkal menőbb, mint a Times Square – mondta Simon,
miközben magába szívta az eléje táruló látványt. – Több a neon, a
lézer, a bank meg a színes fény, és kevesebb a bazi nagy kivetítő.
– Rengeteg bazi nagy képernyő van – mondott ellen Clary. – És
nem olyan, mint a Times Square. Vagyis egy kicsit igen, de jobban
emlékeztet az Ötödik sugárútra. A Nanking út keleti részén vagyunk.
Nagy bevásárlóövezet, ahová autókat nem engednek be.
– Szóval – mondta Simon – úgy gondoltad, intézzük el a
bevásárlást, mielőtt előkerítjük a gonosz boszorkánymestereket.
– Nem feltétlenül gonoszak – szögezte le Alec. – Ők, hm,
megtévedt boszorkánymesterek.
– Megtévedt boszorkánymesterek, akik szörnyű döntéseket
hoznak – pontosított Isabelle.
– Nem – rázta a fejét Clary. – Szóval… utánaolvastam a városnak
ma reggel a telefonomon. Híres helyeket kerestem, amiket érdemes
megnézni Sanghajban. Nem itt akartam kikötni. Az Intézetet
céloztam, de a közelében sem vagyunk.
– Továbbá – kérdezte riadtan Alec –, hol van Magnus?
Körülnéztek. Alec úgy tartotta kordában az érzéseit, mint amikor
az ember nyomókötést tesz egy vérző sebre. Most nem eshetett
pánikba. Azzal nem segítene Magnusnak.
– Clary, átlátsz a portálon? – kérdezte. – Magnus a túloldalon
maradt?
Hunyorogva mustrálta a kis, világító négyzetet magasan a fejük
fölött.
Clary hátralépett, és a fejét rázta.
– Nem, semmi.
 Alec elővette a telefonját, és hívta Magnust. A boszorkánymester
nem vette föl. Alec továbbra sem esett pánikba. Inkább küldött egy
SMS-t:

A Nanking úti bevásárlóközpontban vagyunk. És te?

Csak álltak ott, vártak, és bár a tömeg áramlott körülöttük, az

álcavarázslat miatt az emberek mit sem láttak belőlük. Alec nem
tudta, mihez kezdhetnének, ha nem találják meg Magnust.
Egyszerűen folytatják a küldetést? Egyáltalán hogyan? Kizárólag
Magnus beszélte közülük a mandarin nyelvet. A
boszorkánymesternél volt a köpenyből leszakadt darab, amivel
Ragnor nyomára bukkanhattak. Elmehettek volna az Intézetbe –
ehhez persze készpénzt kellett keríteniük, aztán meg egy taxit, és
így tovább –, de ott sem mennének sokra Magnus nélkül, aki már
említette régi ismeretségét a helyet vezető Ko családdal. Alec
számított Magnus segítségére az érkezésük után.
A többiek mind aggodalmasan fordultak Alec felé. Jace kicsit
közelebb húzódott, és ha nem is tette a barátja vállára a kezét, úgy
festett, mint aki épp erre készül. És valóban, Alec tudta, hogy ha
Magnus nem kerül elő, de gyorsan, akkor a küldetésnek lőttek,
mindegy, hány gondolatkísérlettel próbálkozik ez ügyben. Még ha a
Pokol egyik hercege is fenyegeti, hagy csapot-papot, és először
Magnus után indul, legyen bárhol is.
Megszólalt a telefonja.
Előkapta, kinyitotta. Magnus felelt az üzenetére. Mind körülvették,
hogy együtt olvassák el.

Váratlanul úszni mentem. Találkozunk a Kujcsou úti

McDonald'snál.

Alec érezte, hogy Jace keze könnyedén megérinti a kezét. Látod,

öcskös, minden rendben – üzente a mozdulat.
 – Hát persze hogy van McDonald’s – mondta Isabelle, ahogy
Simon telefonjának GPS-jelét használva útnak indultak.
Alec néha úgy érezte, hogy a modern világ végül maga alá gyűri
az árnyvadászokat, bármennyire igyekeznek is kimaradni belőle. Ha
az ember egy nagyvárosban él, a puszta léthez elengedhetetlen
bizonyos mértékig érteni és átlátni a mondén világ működését. Alec
most a világ egyik legnagyobb városának legzsúfoltabb pontján
találta magát, nagyjából olyan távol az otthonától, amennyire csak
lehetett, ha azért még a bolygón akart maradni. Mégis volt ebben a
helyben valami ismerős: a nagyvárosi bevásárlóutcák azok
nagyvárosi bevásárlóutcák. A cégéreket itt persze kínaiul írták, és a
külsőségekben is bőven akadtak különbségek, de az érzés ugyanaz
volt: az éjszaka, a fények, az emberek, a családok, a furcsa párok és
a forgatagon keresztül hazafelé tartó magányos munkások. Az
egésznek teljesen idegenül kellett volna hatnia, Alecnek mégsem ez
volt a benyomása. Inkább újdonságnak találta az élményt. Valamit
azért máris megértett. Meglepve tapasztalta, hogy mennyi minden
működik így az életében, ha ad neki egy esélyt.
Magnusszal ott találkoztak, ahol a gyalogosoknak fenntartott
szakasz véget ért, és elkezdődött az autóforgalom. A
boszorkánymester haja különös módon lucskosra ázott, a
megszokott tüskék dühösen meredeztek a feje fölött. A ruhái
szárazak voltak, de nem ugyanazok, mint amiket azelőtt viselt, hogy
beléptek volna a portálba. Alec kicsit csalódott, mert imádta Magnust
öltönyben, de a szerelme ezúttal bölcsen úgy döntött, hogy nem akar
kilógni a tömegből, és fekete farmert, egyszerű fekete inget meg
fekete bőr motorosdzsekit választott. Olyan volt, mint egy szexi
urbánus autóversenyző. Alec támogatta a választását.
Magnus Alechez sietett, átkarolta a nyakát, és megcsókolta. Alec
szenvedélyesen viszonozta a csókot, megkönnyebbülés áradt szét
benne. Legszívesebben megmarkolta volna a boszorkánymester
ingét, hogy közelebb rántsa magához, és addig csókolja, amíg már
alig állnak a lábukon, de… A nővére, a parabataia, a parabataia
barátnője és az ő parabataia előtt álltak. Valahol meg kellett húznia a
határt. Azért a lehetőségekhez mérten visszacsókolta Magnust: itt
volt, nem esett baja. Végre elengedhette magát.
– Felteszem, te sem jutottál el az Intézetbe – mondta Clary,
miután már elég sok idő telt el.
Magnus szakította meg a csókot.
– Belefér? Mármint hogy két férfi megcsókolja egymást egy zsúfolt
sanghaji utcán. Nem biztos, hogy megcsókolnálak így a Times
Square-en – mondta Alec.
– Drágám, láthatatlanok vagyunk – emlékeztette Magnus
csendesen.
– Ja! Tényleg.
– Nem, nem jártam az Intézetben – fordult Claryhez a
boszorkánymester. – Jó tíz méterrel a Huangpu-folyó fölött
bukkantam elő. – Látta, hogy Alec riadtan kapja fel a fejét. – Aztán
eltelt pár másodperc, és a Huangpu-folyóban voltam.
– Mit csináltál?
– Kecsesen alábucskáztam a levegőben, és talpra érkeztem egy
barátságos barna delfin hátára – felelte Magnus.
– Nagyon is hihető. – Simon mindig is lelkesedett az ilyen
beszámolókért.
Magnus csak legyintett.
– Azt szeretném, ha így képzelnétek el. Amint egy barna delfin
hátán a partra szörfözöm, és már jövök is hozzátok. Nem értem.
Egymás után két portál ment félre úgy, ahogy soha nem szabadna
nekik. Hogyan szakadhattunk el egymástól?
– Szerintem – felelte Jace – mind azt reméltük, hogy te majd
tudod.
– Én csak megrajzolom őket – mondta Clary. – Ez nem jelenti azt,
hogy értem a mögöttük lévő mágiát.
– Egy darabig mindenesetre nem nyitunk portált – mondta
Magnus.
 Színpadias mozdulattal elővette a Ragnor köpenyéből leszakadt
darabot, és átadta Alecnek.
Jace fogta az irónját, és intett a parabataiának, aki
kötelességtudóan odanyújtotta neki a kezét, hogy frissítse fel rajta a
nyomkövető rúnát.
– A rúna persze csak irányba állít minket, és Sanghaj hatalmas –
mondta Alec. – Hogyan csináljuk?
– Fogunk egy taxit. – Magnus az út felé mutatott. – Szóval
tüntessétek el az álcátokat.
A sanghaji taxikat különféle színűre festették, de egyetlen típust
használtak, és az alja mindegyiknek szürke volt, úgyhogy könnyen ki
lehetett szúrni őket a forgalomban. Egy élénklila példány gyorsan
meg is állt az intésükre.
Magnus felmérte a csapatot.
– Két taxi kell.
Alec leintett egy újabb kocsit, Magnus pedig gyorsan beszélt a
második sofőrrel, mielőtt indult, hogy beszálljon az első taxiba.
– Várj! Mit mondtál neki? – kérdezte Alec.
– Hogy kövesse az első kocsit. És hogy a csillogó kék szemű,
sötét hajú férfiú fizet majd a végén. – Habozott. – Alec… ha Ragnor
nem tudja, hogy a nyomában vagyunk, és Sanghajban van, akkor
holnap reggel is itt lesz. Ha nem akarsz úgy belevágni, hogy egy
nyomkövető rúnán kívül semmink sincs, azt teljesen megértem.
Kivehetünk pár hotelszobát, tudok jó helyeket, és holnap reggel
elmehetünk az Intézetbe. Akkor a rendes csatornákon keresztül
intézhetjük a dolgokat.
Alec igyekezett ellenállni, hogy ez a teljes pálfordulás kizökkentse.
– Magnus, ez megható, de meg kell kérdeznem… Azért nem
akarod utolérni Ragnort, mert nem tudod, mihez kezdj, ha
megtalálod? Ezért mondtad ezt most?
– Ez a beszélgetés igazi hullámvasút – szólt közbe Isabelle, aki a
második taxi hátsó ajtaján dugta ki a fejét –, de mandarinul pont nem
beszélek, Jace rettentő csóró, és a sofőr elindította az órát.
 – Nem – felelte Magnus. – Csak… ha megtaláljuk Ragnort, az
sokkal jobb, mintha nem lenne nyomunk, viszont nagyon nem így
szeretném csinálni. Nem rajta keresztül akarom megszerezni a
könyvet. Még csak nem is Sinjunon keresztül.
– Csak belőlük tudunk kiindulni, drága – monda Alec –, szóval
szerintem szálljunk be a taxikba.
– Hát jó. – Magnus megcsókolta Alecet. – Menjünk!
Mind a ketten beszálltak az első taxi hátsó ülésére. Csak Simon
ült bent rajtuk kívül, és a telefonján megnyitott térképet nézte.
Feltartott hüvelykujjal jelezte nekik, hogy képben van, bár
gondolatban láthatólag máshol járt.
Magnus Alechez fordult.
– Oké, merrefelé?
Alec megszorította a szövetdarabot.
– Még mindig nyugatnak.
Magnus előredőlt, mondott valamit a taxisnak mandarinul, és
mutatta, merre menjenek. A sofőr meglepettnek tűnt, de némi
tárgyalás után tudomásul vette az instrukciókat.
– Csak szólj, mikor forduljunk be – mondta Magnus.
Alec bólintott, és a két taxi elindult az éjszakában.

Magnus legutóbb húsz éve járt Sanghajban. A város alig pár

hónappal korábban született újjá, hogy aztán különös, hirtelen jött
második élete során idővel Kína pénzben úszó, folyamatosan
terjeszkedő legnagyobb városává nője ki magát. Most is újabb
felhőkarcolók nőttek ki a földből, és új fények csillogtak, bármerre
néztek is. A város így is önmaga maradt, továbbra is Sanghaj volt,
közben mégis rengeteget változott viszonylag rövid idő alatt.
Kijutottak a város központjából, maguk mögött hagyták a Nanking
út ragyogó fényeit, és átszelték a forgalmas Csing’an kerületet, amíg
végül a végtelenbe nyúló lakóövezetben találták magukat, hatalmas
új panelházak és pár kertes téglaépület között. Még pár kanyar, és
máris egy régebbi építésű környéken jártak, annak a Sanghajnak az
egyik maradványában, amit a luxusmárkák és a felhőkarcolók
sebesen cseréltek le a modern világ csillogására.
Menet közben Magnus megpróbálta felvázolni a sanghaji
alvilágiak szokatlan helyzetét.
– Még a tizenkilencedik században – mondta – Sanghajt
koncessziós területekre osztották, ezek mind különböző
országokhoz tartoztak a városon belül. Nagy-Britanniának,
Franciaországnak és az Egyesült Államoknak is volt ilyen területe.
Ezek a környékek hivatalosan továbbra is Kína részei maradtak, de
a különféle országok nagyjából-egészéből azt csináltak, amit akartak
a koncessziós területek határain belül. Akkoriban a helyi alvilágiak is
kialkudtak a maguk jussát, és ők is kaptak egy ilyen területet.
– Micsoda? – Alec Magnus felé fordult. – Van itt egy környék, amit
úgy, ahogy van, az alvilágiak laknak?
– Feltehetőleg él ott pár látással rendelkező mondén is – felelte
Magnus –, de alapvetően igen.
– Ha van saját területük, az azt jelenti, hogy Sanghajban nincs is
árnypiac?
Magnus elnevette magát.
– Ó, árnypiac az nagyon is van.
Az utcák gyorsan túl keskenyek lettek a taxiknak, ezért Magnus
meg a többiek gyalog mentek tovább. Simon furcsán sápadtnak tűnt,
ha nem is úgy, mint annak idején, amikor még vámpír volt.
– Az árnyvadászoknak nem fordul fel a gyomruk az autózástól –
szögezte le Jace.
– Ezt apád tanította? – Simon kicsit dülöngélve mozgott. – Ült
egyáltalán autóban valaha? Ha netán igen, akkor ült sanghaji
autóban is?
Clary és Isabelle összenéztek.
– Jól vagy, Simon? – kérdezte Clary.
– Hékás, olyanok is szolgálhatják ám az Angyalt, akik nem
csattannak ki az egészségtől a dugóban – szólt oda Alec. –
Haladhatnánk?
Magnus néha egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Simonnak
jobban megy a sora árnyvadászként, mint korábban vámpírként. Már
nem volt élőhalott – ezt persze feltétlenül az előnyök közé lehetett
sorolni. Csakhogy az árnyvadászok kultúrájába be-beszivárgott
valamiféle kellemetlen, véres, erőszakos macsóság. Valentine
mindig a velük született erőt és felsőbbrendűséget lobogtatta, mint
valami fegyvert. Folyamatosan ott volt a fenyegetés, hogy ez az
attitűd felüti a fejét az árnyvadászok között. Jace kis híján
beleszakadt, amikor erőszakot próbált tenni önmagán, hogy
beleférjen a sablonba. Ha nincs Alec, Isabelle és Clary…
A nyomkövető rúna Sanghaj azokból az időkből megmaradt kevés
régi szegleteinek egyikébe vezette őket, amikor még nem épültek a
városban széles sugárutak és csillogó ezüstszínű
bevásárlóközpontok. Libasorban kellett haladniuk, hogy ne zárják el
a járókelők meg a biciklisták útját. Itt is zsúfoltság volt, mindenfelé
emberek, biciklik, állatok özönlöttek, mint egy vágtató folyam.
Magnus a számtalan általa ismert városra gondolt, amelyek mindig
ugyanolyanok maradtak, mégis folyton-folyvást megújultak. Sanghaj,
Szingapúr, Hong Kong, Bangkok, Dzsakarta, Tokió, New York…
Még nem mondta el senkinek, de érzett valamit a mellkasába
vágott fénylő sebben. Mágia csomója duzzadt odabent. Nem gonosz
mágia volt ez. Még csak nem is idegen mágia. A saját mágiája gyűlt
benne. Ragyogó kék aura jelent meg a látómezeje peremén, hogy
aztán hajladozni és csavarodni kezdjen más, Magnus számára ezen
kívül érzékelhetetlen aurák hatására.
Nem tudta, hogyan hozza fel a dolgot. Gondolta, előbb-utóbb
megtalálják Ragnort, aztán Ragnoron keresztül Sinjunt is, aki
remélhetőleg majd magyarázattal szolgál a jelenségre. Vagy ha
nem, talán várhat a dolog addig, amíg másnap utánaolvasnak.
Clary egy sor filctollal írt táblát vizsgálgatott egy bezárt bolt
kirakatában.
Magnus a fejük fölé mutatott.
 – Fodrászat. Ez csak az árlistájuk.
– Isabelle – suttogta Simon, ügyelve rá, hogy azért mindenki
hallja. – Hazavihetjük az egyik csirkét?
– Igen – felelte Isabelle. – Hazavihetsz annyit, amennyit csak meg
tudsz fogni.
– Nehogy még biztasd is! – szólt rá Clary, majd Magnushoz
fordult. – Ilyen helyen tudod elképzelni Ragnort?
Magnus körülnézett a keskeny utcákon. A betonfalakat különféle
értesítések, apróhirdetések meg stencilezett graffitik borították.
Érezte az állatok, az étel, a szemét és az egymáshoz kényelmetlenül
közel élő emberek szagát. Évtizedek óta nem változott semmi egy
olyan helyen, ami mintha óránként alakult volna át.
– Nem hinném, hogy Ragnor itt akarna élni – mondta lassan. –
Viszont nagyon is el tudom képzelni, hogy itt bújt el.
– Hacsak nem tudja, hogy jövünk – szólt közbe Jace.
– Ha tudja, hogy jövünk – vetette fel Magnus –, akkor mit keresne
egyáltalán Sanghajban? A dimenziós mágia szakértője. Elég egy
portál, és odamegy, ahová akar. Elrejtőzhetne a Spirális
Labirintusban, ha ahhoz támadna kedve. Ott nem tudják, hogy most
csak egy báb vagy mifene.
– Viszont a nyomkövető rúna kétségtelenné teszi, hogy továbbra
is Sanghajban van – mondta Alec. – Ezek szerint nem tudja, hogy
jövünk.
– Vagy – tette hozzá Jace – azt akarja, hogy megtaláljuk.
Magnusban ez fel sem merült, de el kellett ismernie, hogy ez is
egy lehetőség. Az, hogy Ragnor Szammael csatlósa lett,
önmagában még nem zárta ki, hogy az ő barátja is legyen. Sinjun
szerint biztosan nem, és talán akkor maga Ragnor szerint sem.
Másfelől viszont vajon Ragnor számíthat arra, hogy öt
árnyvadásszal érkezik? Eggyel naná, de hogy öttel?
Egyre nyűgösebb lett. Viszketett a sebe.
A nyomkövető rúna egy düledező fehér tömbházhoz irányította
őket. Az egyik oldalára szálkás, fekete írásjelekkel graffitiket fújtak a
málló festék fölé. Aleckel az élen bevonultak, és felmentek
kétemeletnyit egy ócska szőnyeggel borított folyosóról nyíló ócska
lakásajtóig. Magnus éppen kopogtatott volna, de megállt a keze a
levegőben.
Alec ránézett, aztán bedörömbölt helyette. Egy pillanattal később
kinyílt az ajtó, és egy kopasz, szakállas kecskelábú tündér állt
előttük, akinek a szája is tátva maradt az ijedtségtől, amikor
megpillantott egy teljes szakaszra való árnyvadászt odakint.
– Nem jöhetnek be! – fortyant fel sanghaji nyelvjárásban, jóval
hangosabban, mint Magnus várta volna.
– Ők nem beszélnek kínaiul – mondta udvariasan Magnus. – Ha
lenne olyan kedves, úgy, hogy mi is értsük. Egy tündérnek ez nem
jelenthet problémát.
A férfi egy pillanatra sem vette le tágra nyílt szemét az
árnyvadászokról.
– Nem jöhetnek be – mondta most már az ő nyelvükön.
– Jó napot! – köszönt Alec. – Igazából semmi dolgunk önnel, és
elnézést, amiért zaklattuk. Mi csak…
– Úgysem találnak semmit! – visította a tündér. – Tiszta a kezem,
értik? Tiszta!
– Ebben egészen biztos vagyok – mondta Alec. – Egy
boszorkánymestert keresünk. Nagyon könnyű felismerni. Zöld…
– Jól van. – A tündér közelebb hajolt. – Ha részben bevallom, amit
tettem, akkor kaphatok könnyítést? Segíthetek elfogni néhány nagy
nevet. De tényleg nagy neveket.
– Halljuk! – szólt Jace.
Alec mogorván pillantott rá.
– Erre semmi szükség – mondta –, amennyiben elárulja, hogy
látta-e a barátunkat. Úgy gondoljuk, hogy járhatott ebben a
lakásban.
– És nem érdekelnek bennünket a nagy nevek – szúrta közbe
Magnus.
Jace felhorkant.
 – Azért egy kicsit érdekelnek, ugye?
– Megkaphatják Lábasfejű Lennyt – közölte buzgón a tündér. –
Megkaphatják Kétlábú Bobbyt. Megkaphatják Kalucsni
MacPhersont.
Alec két kezével dörzsölte az arcát, Magnusnak pedig erőt kellett
vennie magán, hogy ne mosolyodjon el. Egy élmény volt közelről
figyelni a szerelme türelmét és professzionalizmusát.
– Lépjünk egyet hátra – folytatta Alec. – Hallott valaha egy Ragnor
Fell nevű boszorkánymesterről?
A tündér érezhetően meghökkent, és gyanakodva hunyorgott
Alecre, mintha valami cselt gyanítana.
– Nem kell válaszolnom a kérdéseire.
– Felmerült már a rosszzsaru-opció? – kérdezte Jace. – Egyre
nagyobb kedvet kapok hozzá.
– Jó – mondta a tündér. – Sosem hallottam ilyen nevűről.
– Egy pillanat – mondta Alec, és a társaság felé fordult. – Igazából
hagyhatnánk pár pillanat nyugalmat az úrnak? Halálra van rémülve.
Ha a ti ajtótok előtt jelenne meg öt tündér, ti is frászt kapnátok
hirtelenjében.
– Persze. – Jace összenézett a parabataiával. – Gyertek!
Hagyjunk neki egy kis nyugit.
Kicsit odébb húzódtak a folyosón; Magnus is velük tartott. Alec
behajolt az ajtón, és tovább beszélgetett a tündérrel. Úgy egy
perccel később közömbös tekintettel került elő újra.
– Én most bemegyek, és elbeszélgetek Mr. Rumnusszal. Magnus,
velem tartanál?
Alecnek valamiképpen sikerült annyira megnyugtatnia a tündért,
hogy beengedje őket. Magnusnak emlékeztetnie kellett, hogy Alec
valamiért mindig tudta, hogyan találja meg a hangot a bizalmatlan
alvilágiakkal. Némelyik bizalmatlan alvilági később közeli barátja lett.
Simon utánuk szólt.
– Tudja, hogy a neve…
– Tudja – mondta Alec.
 Simon elégedetten bólintott.
Magnus követte Alecet. Rendetlen, de amúgy elég hétköznapi kis
lakásban találták magukat. Talán túl hétköznapi is volt hozzá, hogy
egy kecskelábú tündér lakjon benne. Magnus elkezdte kiterjeszteni a
mágiáját a szobában, közben igyekezett semmit nem elárulni az
arckifejezésével és a kézmozdulataival.
– Mr. Rumnus azt mondja, az utóbbi időben történtek csúnya
dolgok Sanghajban boszorkánymesterekkel kapcsolatban –
tudósított Alec.
– Miféle csúnya dolgok? – kérdezte Magnus. – Bandaháborúk?
Nem igazán tudott figyelni. Mágia nyomaira számított, legalább
valamiféle maradványokra. Ha egyszer a nyomkövető rúna ide
vezette őket, akkor Ragnornak itt kell lennie. Csakhogy ebben a
lakásban nem bújhatott el. Az egyetlen szobát könnyedén át lehetett
látni, és a nyitott fürdőszobaajtó túloldalán sem tűnt fel senki.
Egyetlen mágikus lény sem volt jelen önmagán és ezen a tündéren
kívül. Hogyan lehet ez a hely zsákutca?
– Mi dolga van magának ezekkel az árnyvadászokkal? – kérdezte
váratlanul Mr. Rumnus Magnustól.
– Ő a szerelmem – felelte Alec. – Továbbá fő boszorkánymester.
– Kicsit felülpozicionálta magát, mi? – vigyorgott a tündér.
– Huh! – nyögött föl Magnus.
– Ez nem a maga lakása, igaz, Rumnus? – szólt váratlanul élesen
Alec.
– Mi van? – hökkent meg a tündér.
– Nem itt él. Nézze meg ezt! – Egy nagy, közel két méter magas
szoborra mutatott. Olyan volt, mintha egy absztrakt halakból álló raj
egy absztrakt madarakból álló rajjal ütközött volna. Csodálatosan
förtelmes alkotás. – Ez kovácsolt vasból készült. Egy hatalmas
kovácsoltvas szobrot tartana a nappalijában?
– Aztán meg – tette hozzá Magnus –, az a nagy tenyér formájú
műanyag szék nagyon nem tündéreknek való.
 Egyszerre kétrét görnyedt a fájdalomtól. A feje hasogatni kezdett,
mintha keményen megütötték volna. Éles, eleinte halk, de egyre
hangosabb visítás lüktetett valahol hátul az agyában.
Érezte, ahogy egy kéz megragadja, és Alec hangját hallotta
valahonnan nagyon távolról.
– Magnus!
Komoly erőfeszítésébe telt, hogy fel tudja emelni fejét, és lássa,
amint megnyílik a plafon, és egy csillogó portálon át egy démonvilág
kavargó felhői tűnnek elő.
Amint megnyílt a portál, szél kezdett sípolni, és Alec már tudta,
hogy jönnek a démonok.
Elővette az íját, és elordította magát.
– Csapda!
Isabelle rontott be először a nyitott bejárati ajtón, a korbácsát
készenlétben tartva.
– Hát persze hogy csapda – mondta.
– Hát persze hogy nem rajzoltuk fel a harci rúnákat – folytatta
Jace, aki a nyomában érkezett.
A portálon keresztül démonok hullottak a szobába. Alec még nem
látott hasonló példányokat. Csillogó fekete pikkelyes kígyószerű
lények voltak vicsorgó emberi arccal. Amint megjelentek, már lőni is
kezdett. Mire Simon belépett a szobába, már felajzotta az íját, és a
helyére illesztette az első nyílvesszőt. Riadtabbnak tűnt, mint Alec
várta volna. Clary világító szeráfpengéket forgatva érkezett.
Különös csata volt. Rumnus bemászott egy asztal alá, és
becsukott szemmel ott kuporgott, mintha a pokolba kívánná ezt az
egész napot. Magnus kinyújtotta a fél kezét, szikrák repültek belőle
összevissza. Néha eltalált egy-egy démont, néha csak égett
nyomokat hagyott hátra a falakon vagy a bútorokon. A másik kezét a
halántékához szorította, közben hunyorgott. Úgy tűnt, mintha
migrénnel küzdene, ami azért volt furcsa, mert Magnusnak sosem
szokott fájni a feje. Alec oda akart menni hozzá, de a szoba
zsúfolásig telt kígyódémonokkal és éles tárgyakkal.
 Akármitől jelentek is meg a kígyók, stratégiának a nyomát sem
lehetett felfedezni a viselkedésükben. Továbbra is úgy potyogtak a
szobába, mintha egy hatalmas láthatatlan kéz dobálná őket. Volt,
amelyik függőlegesen érkezett, mások azonban kusza csomóba
tekeredve értek földet, és így az árnyvadászok könnyű prédái lettek.
Clary körbejárt a szobában, és sorra osztotta a kegyelemdöféseket.
Alec oldalt pördült, hogy elkerülje egy démon harapását, és Jace-t
pillantotta meg, akinek a karját két démon szorította le. Alec egy-egy
nyílvesszőt eresztett a kígyókba.
Amint kiszabadult, Jace előreugrott, és egy szeráfpengét vágott
annak a démonnak az arcába, amelyik elől Alec az imént kifordult.
A parabataiok gyorsan összenéztek, mindegyik gyorsan
megállapította a másikról, hogy nem esett baja, aztán megint
belevetették magukat a csatába.
Ahhoz képest, hogy milyen sok démon került elő, és hogy milyen
felkészületlenül érték az árnyvadászokat, a harc gyorsan véget ért.
Alec annyit érzékelt belőle, hogy először rengeteg kígyó volt, aztán
meg már egy sem, ő pedig hevesen zihál a barátaival együtt, és
nincsenek többé közvetlen veszélyben.
Hirtelen a kígyók vicsorgó emberarcának vagy három méter
széles hatalmas mása jelent meg a portálban. Kinyitotta felfújt
száját, és visító hangot adott ki, miközben a tekintete ide-oda ugrált,
amíg rá nem talált a még mindig a fogát szívó Magnusra, akinek
kinyújtott kezéből továbbra is szikrák pattogtak, még ha nem is volt
észrevehető hatásuk többé.
Simon belelőtt egy nyílvesszőt a portálba. A lövedék átrepült az
arcon, és eltűnt a semmiben. A férfi tekintetén látszott a pánik,
ahogy Alecre pillantott. Alec jobb híján vállat vont.
Aztán éppen olyan hirtelen, ahogy előkerült, a démonarc el is tűnt.
Vele együtt a portál is gyorsan semmivé lett, csak a lakás csupasz,
repedezett plafonja maradt helyén.
Alec fülében hangosan dobolt a szíve. Azonnal Magnushoz sietett,
a vállára tette a kezét, és odahajolt hozzá.
 – Itt vagyok. Minden rendben?
Magnus levette a kezét a homlokáról, és sűrűn pislogva nézett
Alecre.
– Jól vagyok – mondta. Furcsán ingatagnak tűnt, mint nád a
szélben. – Múlik a fejfájásom. Nem… nem volt semmi. Nem hiszem,
hogy valaha is… – Elhallgatott, hirtelen egészen acélos lett a
tekintete. – Te! – mordult rá az Alec mögött éppen az asztal alól
előmászó tündérre.
– Azt hiszem, talán… – kezdte Rumnus.
– Te ott! – bődült el Magnus.
Alec meglepődött. No nem azon, hogy Magnus dühbe gurult,
inkább a hangjából áradó indulaton. A boszorkánymester szinte
minden helyzetben higgadt maradt. Ez volt az egyik kiszámítható
pont Alec életében. Most Magnus kinyújtotta a kezét, Rumnus pedig
kibillent az egyensúlyából, és elterült a földön.
– Ez nem a te lakásod – mondta fenyegetően a
boszorkánymester. – Nem is Ragnor lakása. Ami azt illeti – folytatta
–, ez senkinek sem a lakása.
A magasba emelte a karját, és elektromos vihar támadt az ujjai
hegyén olyan hangos csattogással, hogy az a démon sikolyához volt
fogható. A kék energia villámai összevissza cikáztak a szobában,
aztán amikor kitisztult a levegő, Alec látta, hogy Magnus
szétkergette az erőteljes illúziót, amihez fogható álcavarázslattal
soha életében nem találkozott. A lakás valójában üres volt, sőt
elhagyatott. Sehol egy bútor, egy szőnyeg, a repedezett fehér falakra
gyanús fekete valami tapadt, a mennyezetről egyetlen csupasz
villanykörte lógott alá.
Magnus a tündérre nézett, aki időközben feltápászkodott.
– Mit tudsz felhozni a védelmedre? – hördült rá.
Rumnus fontolóra vette a lehetőségeit, aztán döntésre jutott.
– Sosem fognak el élve, spiclik – bődült el, majd az ablakhoz
rohant, és kivetette magát rajta, mielőtt bárki megakadályozhatta
volna.
 Együtt figyelték, ahogyan a semmibe zuhan, mielőtt azonban
földet érhetett volna, nagy barna madárszárnyak nőttek ki a hátából,
és elrepült az éjszakába.
– Na, ez aztán nem semmi – jegyezte meg halkan Alec.
Magnus hevesen zihált, és a mellkasára szorította a kezét. Éppen
oda, ahol a seb éktelenkedett rajta. Alec óvatosan lépett közelebb
hozzá.
– Oké – szólt Clary. – Ez meg mi volt?
Magnus elindult, hogy leüljön a székre, aztán amikor eszébe jutott,
hogy nincs is szék, lassan letelepedett a földre, és kifújta a levegőt.
– Csuda tudja.
– Szerintem ne a kígyódémonokkal kezdjük. – Alec karba fonta a
kezét, úgy nézett Magnusra. – Mit műveltél? Ez nagyon nem rád
vall. Nem szoktál így dühbe gurulni.
– Gyakran dühbe gurulok így – vágott vissza Magnus –, ha hazug
alvilágiakkal találkozom, akik démonokkal kollaborálnak.
– És azért tételezzük fel, hogy démonokkal kollaborál – kérdezte
Jace –, mert egy csomó démon pottyant le a mennyezetről? Meg az
ordibáló démonpofa miatt?
– Igen – bólintott Magnus. Már nem tűnt olyan harciasnak. Alecre
pillantott. – Ne haragudj! Csak frusztrált vagyok.
– Hát, van miért. – Isabelle az ujjain vette sorra a kérdéseket. –
Hol van Ragnor? Miért vezetett bennünket ide a nyomkövető rúna
ahelyett, ahol valójában van? Honnan tudta, hogy követjük? Ő küldte
ezeket a démonokat? Vagy Sinjun Dzsung? Összedolgoznak-e
valaki mással, akiről még csak nem is tudunk?
Alec elgondolkodott.
– Jó sok kígyó volt, de semmi esetre sem jelentettek ránk komoly
veszélyt. Ami azt jelenti, hogy vagy figyelmeztetésnek szánták
őket…
– Vagy – vetette fel Jace – nem sejtették, hogy hozol magaddal
még négy árnyvadászt.
 – Szóval merre tovább? – érdeklődött Simon. Karba font kézzel
állt, és egészen úgy nézett ki, mint egy mókus.
Mind Magnusra néztek, aki mélyet sóhajtott.
– Mit mond a nyomkövető rúna?
Alec megint elővette a zsebéből a szövetdarabot, és ránézett a
rúnára. Vállat vont.
– Azt, hogy jó helyen vagyunk.
– Elnézhetnénk az Intézetbe – javasolta Simon. –
Rákérdezhetnénk, mit tudnak ezekről a csúnya dolgokról a
boszorkánymesterekkel kapcsolatban, amiket a tündér említett.
– Nem – vágta rá olyan élesen Alec, hogy Simon hátrahőkölt. – Ne
kongassunk meg még több vészharangot, mint eddig. Határt kell
szabnunk a Klávéhoz eljutó információ mennyiségének.
– Mi vagyunk a Klávé – jegyezte meg Isabelle. – Nem az van, mint
pár éve, amikor még túl fiatalok voltunk hozzá, hogy
meghallgassanak bennünket.
Jace a fejét rázta.
– Alecnek igaza van. Nagyon kis csöpp vagyunk mi a Klávéban,
és az, ahogyan mi állunk az alvilágiakhoz, nem egyszerűen
szokatlan, de a nephilimek sokszor egyenesen abnormálisnak
tekintik. Nem tudjuk, kivel lenne dolgunk.
– Azt pont tudjuk – mondta Magnus. Kezdte összeszedni magát;
időközben felállt a földről, és a dzsekijét porolta. – A Sanghaji
Intézetet a Ko család vezeti most már hosszú évek óta. Jó emberek.
Jem Carstairs… vagyis Zakariás testvér rokonai. De – tette hozzá
gyorsan, amikor Jace válaszra nyitotta a száját – egyelőre nincs mit
mondanunk nekik. Későre jár, és nem vagyok hajlandó valami tábori
ágyon aludni az Intézet egyik vendégszobájában. Telefonálok egyet,
és a kedvenc itteni hotelomban szállunk meg.
Alecben megkönnyebbülés melegsége áradt szét. Ez már inkább
emlékeztetett arra a Magnusra, akit ismert.
– Ha velem utaztok – emlékeztette őket Magnus –, akkor
stílusosan utaztok.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A sakktábla

MAGNUS MINDIG UGYANABBAN a sanghaji hotelban szállt meg, leginkább

nosztalgiából. Persze a nosztalgiát alapvetően veszélyes drognak
találta, és igyekezett távol tartani magát tőle, máskülönben túl sokat
foglalkozott volna azokkal az időkkel, amikor Manhattan helyén még
szántóföldek terpeszkedtek, amikor a Napkirály udvarában járt, vagy
amikor a Coca-Colában még valódi drogok voltak. Ez esetben azért
tett mégis kivételt, mert már akkor is sokszor aludt ezen a helyen,
amikor még egyáltalán nem szállodaként üzemelt, hanem a hírhedt
maffiavezér, Tu Jüe-seng lakott benne. Annak idején nyugati
stílusban épült pazar villa volt a francia koncessziós területen,
klasszikus fehér oszlopokkal, kőkoszorúkkal és arannyal díszített,
balusztrádos balkonokkal. Tu az 1930-as években vásárolta,
Magnus meggyőződése szerint kizárólag azért, hogy a város
legbotrányosabb bulijait rendezze. Ő már csak tudta, hiszen elég sok
város legbotrányosabb bulijaiban fordult meg annak idején.
Tu Jüe-seng veszélyes és erőszakos férfi volt, de rendkívül
intelligens: sokkal intelligensebb annál, hogy ópiumot próbáljon
rátukmálni Magnusra. Általában operákról és operaénekesekről
beszélgettek.
 Most, évtizedekkel a férfi halála után ez az épület volt a Mansion
Hotel. Magnust korábbi időkre emlékeztette – nem szebb időkre,
csak korábbiakra. De vajon a szálloda mai lakói közül hányan
emlékezhetnek még rá, milyen volt annak idején? Csakis a
legidősebb mondénok, már ha bárki is élt még közülük. A helyet
régmúlt, dekadensebb idők relikviái díszítették: egy régi ópiumpipa,
egy fonográf, aminek a hangszórójából még mindig recsegő opera
szólt, pár szépia fotó, amikről némi varázslattal Magnus eltüntette
magát, süppedős bársonyfotelek és faragott elefántcsont vitrinek.
Örömmel libegett be a kapun, aztán felvonult a lépcsőn a kis
kőszobrok és szökőkutak között. Várakozással telve közeledett a
fehér homlokzat felé.
Végignézett a többieken. Időközben iratzékkal begyógyították a
sérüléseiket, és rendbe szedték magukat, de így is eléggé
lestrapáltnak érezték magukat ahhoz, hogy fenntartsák az
álcavarázslatot, és odakint várjanak, amíg Magnus bejelentkezik.
Magnus kulcsokat lóbált az ujjain, amikor visszatért, és háromfelé
váltak. A boszorkánymester erkélyes lakosztályt foglalt magának és
Alecnek. Most színpadias mozdulattal nyitotta ki az ajtót.
Alec körülnézett. Magnusnak akaratlanul is eszébe jutott a
fiatalabb Alec, akivel annak idején Velencébe utaztak, az, ahogyan
álmélkodva érintett meg mindent a szállodai szobájukban.
Alec most elmosolyodott.
– Ez annyira rád vall.
Magnus felnevetett.
– Mert fényűző, mégis ízléses?
– Igen, de… De biztos vagyok benne, hogy rengeteg másik a
kelleténél flancosabb szálloda is van Sanghajban. Több ékkővel,
több arannyal, több csillogással.
– Én sem mindig a kelleténél flancosabbat választom – tiltakozott
Magnus, és leült az ágy végére.
– Pontosan. – Alec a boszorkánymester fölé hajolt, hogy
megcsókolja. – Ez a hely olyan, mint a múlt egy darabja. Nem a
modern csupa acél és üveg Sanghajhoz tartozik, hanem valami más.
Nem csendesebb vagy kevesebb, csak… más.
Magnus szíve megtelt szeretettel ez iránt a férfi iránt, aki annyira
jól értette őt. De csak annyit mondott:
– Sokkal jobb, mint bármilyen szállás, ahova az Intézet
besuvasztott volna minket…
Alec egy székre dobta a kabátját, amikor bejöttek, most lekapta az
ingét, és szélesen elmosolyodott.
– Nos – jegyezte meg Magnus –, az estém egyre szebb és szebb.
– Még jó, hogy szexisnek találod a sebeket – mondta Alec.
Megdörzsölte a karját, és vágott egy grimaszt. – Úgy érzem magam,
mint aki kígyódémonokban hempergett. Le kell zuhanyoznom.
Mindjárt jövök. Innen folytatjuk.
Magnus magához húzta a férfit még egy csókra ráadásnak, aztán
nyomott még egyet az arcára is. Alec kifújta a levegőt, a szeme
becsukódott. Gyengéden beleharapott Magnus alsó ajkába, aztán
hátralépett.
– Zuhany!
Magnus megadóan hanyatt dőlt, és becsukta a szemét.
Legutóbb 1990-ben járt Sanghajban Catarinával. Akkor először
tette be a lábát a városba azóta, hogy a dolgok a 1940-es években
rosszra fordultak, és rosszak is maradtak az ötvenes, a hatvanas és
a hetvenes években is. Egy látással rendelkező mondén család talált
és örökbe fogadott egy boszorkánymestert, aki akkor még egészen
kicsi gyerek volt, és borzasztóan nagy szükségük volt valakire, aki
megtanítja nekik, hogyan kell felnevelni egy alvilágit. Az akkor
Sanghajban élő boszorkánymesterek különös társaság voltak, a
kínai asztrológia megszállottjai, és nem érdekelték őket egy kóbor
gyerek problémái. Egyszerűen elvették volna őt a mondénoktól,
magára hagyták volna az alvilági koncessziós területen, hadd
gondoskodjon róla, aki éppen rátalál. Aggódó ismerősök szóltak
Catarinának, aki aztán meggyőzte Magnust, hogy kísérje el
tolmácsként, illetve Magnus gyanúja szerint azért is, mert féltette őt.
A boszorkánymester-gyerek egy riadt, nagy denevérfülű kislány volt,
talán ha hároméves. Amikor először pillantotta meg a szűk
konyhájukban az új szüleivel és Catarinával együtt bezsúfolódó
Magnust, könnyekben tört ki, ami nem tűnt éppen jó kezdetnek.
Tartotta tehát a távolságot, amíg Catarina beszélt a szülőkkel.
Azok szerencsére tudtak már az alvilágról, és Magnus azon kapta
magát, hogy kínaiul körmöl egy listát a mágiához szükséges
hozzávalókról, miközben Catarina angolul sorolja a javaslatait.
Amikor egy pillanatra csend lett, megkockáztatott egy mosolyt, de a
kislány, aki, mint kiderült, a Mej névre hallgatott, csak az anyja lába
mögé bújt.
A szeme tette talán? Tovább fordított Catarinának, ha kissé
szégyenlősen is. Szokatlan érzés volt ez a számára.
Egy ponton a szülők átmentek egy másik helyiségbe, úgy
mondták, azért, hogy beszéljenek egy idősebb rokonnal, akinek az
egészségi állapota nem engedte meg, hogy előjöjjön. Megkérték
Catarinát, hogy addig vigyázzon Mejre, ő pedig természetesen
szívesen vállalkozott rá.
Mej tágra nyílt szemmel ment oda Magnushoz, a füle reszketett
kissé. Magnus igyekezett a lehető legkevésbé félelmetesnek
mutatkozni. Úgy érezte, meglehetősen jól csinálja, ám a kislány
hamarosan mégis sikkantott egyet, és hátrálni kezdett.
A boszorkánymester megadóan feltartotta a kezét, Mej azonban
ettől csak még inkább visszavonult, és még el is sírta magát.
Catarina neheztelő pillantást vetett Magnusra.
– Mit művelsz? Beszélj hozzá! Kommunikálj vele!
– Nem tetszem neki – mondta Magnus. – Szerintem a szememtől
ijedt meg.
– Az isten szerelmére! – mordult rá türelmetlenül Catarina. – Nem
ijedt meg a szemedtől. Csak nem ismer téged.
– Hát – magyarázta Magnus –, én csak hagyok neki teret.
Catarina a szemét forgatta.
 – Az ilyen kis gyerekeknek nem teret hagyunk, Magnus. Eleget
volt már egyedül.
Odament Mejhez, letérdelt elé, és átkarolta. A kislány azonnal
Catarina melléhez dugta a fejét, ő meg csak ölelte tovább.
– Ez a kislány nagyon szerencsés – mondta a nő. – Az a
boszorkánymester, akit mondén szülők nevelnek szeretetben… nos,
nagyon szerencsés.
– Nagyon szerencsés vagy, Mej – váltott mandarinra Magnus. A
létező leggyengédebb hangján beszélt.
Mej felsandított Catarina melléről, és a szeme sarkából, még kissé
bizalmatlanul nézett Magnusra.
– És egy szép napon nagy hatalmad lesz! – folytatta vidáman a
boszorkánymester.
Mej elnevette magát, Catarina pedig elgyötört pillantást vetett
Magnusra. A boszorkánymester igencsak elégedett volt önmagával.
– Látod? – szólt a nő. – Nem is olyan nehéz.
Magnus néha elgondolkodott rajta, hogy vajon a kislány
emlékszik-e még rá. Nyilván nem; ő sem emlékezett valami sokra
hároméves korából. Egyáltalán mit számított ez? Egy órát töltött vele
évszázadokkal korábban.
Különös érzés epizódszerepet vállalni valakinek az életében,
aztán tudni, hogy az illető nem is emlékszik rá.

Érezte, hogy besüpped mellette az ágy, és amikor kinyitotta a

szemét, Alecet pillantotta meg. Nedves, tintánál is feketébb hajáról a
vállára csöpögött a víz.
– Az első éjszakánk, amikor Max nem alszik a szomszéd
szobában – mondta halkan Magnus. – Jó ideje.
– Akkor, gondolom, nem kell kapkodnunk.
Alec végighúzta a mutatóujját Magnus nadrágjának derekán. A
boszorkánymester beleremegett az érintésbe. Semmilyen okos
válasz nem jutott eszébe; csakis Alec tudta úgy darabjaira bontani,
hogy csak hebegni volt képes, és minden porcikája egyetlen dologra
vágyott csupán.
– Végül is nem – mondta végül.
Aztán egy ideig nem beszélgettek. Alec Magnus karjába olvadt,
csupasz bőre meleg volt, a haja lucskos, a csókja esőízű.
Először gyengéden csókolták egymást, mint amikor még újak
voltak egymásnak, aztán egyre hevesebb lett bennük a vágy.
Magnus lecsúsztatta a kezét Alec hátán, a tenyere a gerince ívét, a
kőkemény izmokat követte. Az ajka Alec arcát érintette azon a kis
helyen a füle mögött, ahol annyira szerette. Volt valami
türelmetlenség bennük, valami, amit eddig kordában tartottak.
Magnus emlékeztette magát, hogy nincs gyerek a szomszédban,
nem történhet meg, hogy egy szirénázó sikoly hasít a levegőbe,
hivatalosan is a pillanat varázsának végét jelezve.
Borzasztóan hiányzott neki Max. De borzasztóan hiányzott neki ez
is.
Alec nekilátott, hogy kigombolja Magnus ingét. A
boszorkánymester azonnal nekilátott, hogy megzavarja a
műveletben. Amikor emiatt nem sikerült a finom mozdulatokra
koncentrálnia, Alec általában frusztráltan letépte az inget, hogy
repültek a gombok mindenfelé, amit Magnus mindig nagyon élvezett.
Ezúttal azonban sikerült végig odafigyelnie, a boszorkánymester
pedig lerázta az inget előbb az egyik, aztán a másik válláról is. Alec
lehajolt, megcsókolta a nyakát, aztán a mellét, ott azonban megállt.
Magnus kinyitotta a szemét. Alec a sebet nézte, amit a Svefnthorn
ejtett rajta. A vágás rézsút haladt a szíve fölött, és halvány
rózsaszínes-piros fénnyel világított. Alec látta már a sebet, még
amikor egészen friss volt, de így eddig nem találta magát szemtől
szemben vele.
Továbbra is Magnus mellét nézte, félrebillentette hozzá a fejét.
Magnus kíváncsian figyelte. Alec lassan, elgondolkodva végül
megnyalta az ujját, aztán egy pillanatra sem szakítva meg a
szemkontaktust Magnusszal, végigsimította a sebet.
 – Fáj? – kérdezte rekedten.
– Nem – felelte Magnus. – Ez csak a mágia maradványa. Semmi
különbség nincs ahhoz képest, mint ha nem is lenne ott.
Alec megérintette Magnus arcát, az ujja elindult a szeme sarkából,
az arcán lefelé egészen az áliáig haladt, hogy a boszorkánymester
moccanni sem tudott. Aztán Alec hosszan kifújta a levegőt. Magnus
eddig észre sem vette, milyen feszültséget tartogat magában a
barátja, csak akkor tűnt fel neki, amikor végül szertefoszlott, és Alec
láthatólag elengedte magát.
Magnus felült, összegyűrte az ágyon heverő inget, majd
félredobta. Aztán az ölébe húzta Alecet, és megint megcsókolták
egymást. Magnus beletúrt Alec hajába, kicsit még közelebb húzta
magához, és a szájával fogta fel Alec élesen kifújt lélegzetét.
A könnyednek induló csók egyre szenvedélyesebb lett. Magnus
beledugta két ujját az Alec törülközőjét tartó csomóba, és most már
úgy tapadt egymáshoz a testük, hogy még az ablakon beszűrődő
holdfény sem férkőzhetett közéjük. Alec egy pillanatra sem
szakította meg a vad, vágytól forró csókot, miközben a keze felfelé
csúszott Magnus karján.
A testük kőkeményen préselődött egymásnak. Magnus fejében
mintha füst kavargott volna, a bőre lángolt, miközben ügyesen
lefejtette Alec derekáról a törülközőt, ami aztán ment is gyorsan az
ing után.
– Most itt vagyunk egymásnak – suttogta Alec, Magnuson pedig
végigsöpört a szeretet és az izzó vágy érzése.
Szerették Maxet, az életüknél is jobban, de ettől ez még igaz
maradt: ott voltak egymásnak.
– Arra, hogy mindig együtt legyünk! – mormogta Magnus, és
magával rántotta Alecet az ágyra.

Utána egymás karjában feküdtek, a légzésük elcsendesedett.

Holdfény szűrődött be az ablakon, és a francia koncessziós terület
lámpáinak halvány vibrálása. Magnus nem is sejtette, mennyi idő telt
el, mielőtt meghallotta Alec elfojtott hangját.
– Nem akarok ünneprontó lenni, meg persze boldog tudnék lenni,
ha itt maradnánk, és soha többé meg sem moccannánk, de…
aludnom kell, különben a démonokon kívül az időeltolódással is
komolyan meg kell küzdenünk.
– Tiszta sor.
Magnus felemelte a kezét, megforgatta, mire aranypor spiráljai
kezdtek forogni a levegőben, hogy aztán letelepedjenek rájuk, és
könnyű álmot hozzanak a szemükre.
Vagy legalábbis ez volt a terv. Ehelyett Magnus érezte, hogy
mágia lövell a mellkasa közepében lévő melegségből a kezébe, és a
kelleténél jóval több álompor jelent meg fölöttük, aztán tapadt
egyenesen az arcukra.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Alec félig köhögve, félig nevetve.
Egy pillanattal később már le is csukódott a szeme, aztán
elernyedt a párnán, és halkan horkolni kezdett.
– Úgy tűnik, akadt egy kis gond a kalibr… – mondta Magnus, de
mire befejezte volna, már ő is aludt.

Másnap reggel Magnus arra ébredt, hogy egyedül van. Alec már
pirkadatkor felkelt, és a többi árnyvadásszal együtt elment az
Intézetbe. Csak egy üzenetet hagyott, miszerint azért nem
ébresztette fel őt, mert úgy festett, mint akire ráfér a pihenés.
Magnus ettől azonnal gyanakodni kezdett, hiszen sokkal
közvetlenebb volt a kapcsolata a Ko családdal, mint bármelyiküknek.
Akkor miért nem akarták, hogy velük menjen?
Fáradtan baktatott ki a fürdőszobába. Vizet fröcskölt az arcára, és
belenézett az aranykeretes tükörbe a diófa mosdószekrény
porcelánkagylója fölött. A mellkasából még mindig a különös fényt
sugárzó seb szaggatott vonala bámult vissza rá. Emlékeztetnie
kellett magát, hogy nevetségesen viselkedik. Alec mindig egyenes
vele, és ha azt mondta, hogy azért nem ébresztette fel, mert szerinte
pihenésre van szüksége, akkor ez egészen biztosan igaz is.
A bársonyfüggönyt szorosan behúzták az erkélyajtó előtt, a
forgalmas város zörgése, zúgása csak elfojtottan hallatszott be. A
benti homályban minden árnyékos volt – még Magnus szemével
nézve is. Széthúzta a függönyt, és hunyorogva nézett a fénybe.
Felöltözött – Sanghaj forró volt, és párás, mint mindig, ezért fehér
vászonnadrágot, egy guayaberát és egy fehér panamakalapot
választott –, aztán lement a földszintre, hátha még nem késett le a
reggeliről. A szállodához egy zárt udvar is tartozott, magas, fehér
falainak kődíszeit úgy faragták, hogy a mintázatuk kovácsolt vasra
emlékeztessen. Magnus azon kapta magát, hogy ide sétál be,
miközben élvezi a napsütést az arcán. Elegánsan öltözött turisták
járkáltak a kavicsos ösvényen; Magnus legalább tíz nyelvet számolt
meg a közvetlen közelében. A bokrokon vörös virágok nőttek, a
méregzöld levelek az ég felé fordították a szívüket. A kinti fák ágai
behajoltak a kőkerítés fölött, mintha ők is a kertbe vágynának.
Mindenfelé padokat helyeztek el, egy geometriai alakzatokból
kirakott kőhíd pedig az elemeknek kitett kis zöld-sárga pagodához
vezetett, amit egy kőszobor őrzött.
A hídon Sinjun állt.
Szokásos, hagyományosabb ruházatát elhagyva, ezúttal
makulátlan szabású vérvörös kosztümöt választott. A Svefnthornt a
hátára csatolta, csúf, kanyargó vége a feje mögül állt ki.
Ezt Magnus már kezdte így soknak találni az első kávéja előtt.
– Magnus! – kiáltotta élesen a nő. – Maradj ott! – Körülnézett. –
Különben bántanom kell egyet ezek közül a kedves kis utazó
emberek közül. Hogy is hívják őket? Turisták!
Magnus felmérte a lehetőségeit. Nem kecsegtettek sok jóval.
Egyetlen turista sem fordult Sinjun felé, tehát a nő nyilván
álcavarázslattal védte magát. Megpróbálkozhatna ő is valamiféle
harciasabb mágiával, de valószínűleg pár mondén mindenképpen
megsérülne, talán meg is halna, ráadásul egyáltalán nem volt biztos
benne, meddig terjed jelenleg Sinjun ereje.
Egy helyben állva várta, hogy a nő odamenjen hozzá. Közben
észrevétlenül védvarázslatokkal kezdte körülvenni magát. Így
legalább nem kaphat még egyet a tüskével.
– Ha harcolni akarsz – mondta könnyedén –, akkor időpontot kell
kérned. Kizárt, hogy bármibe is belefogjak, mielőtt reggeliznék.
– Nem kell odáig fajulnia, ha nem csinálsz hülyeséget – közölte
Sinjun. – Csak beszélgetni szeretnék.
– Ha beszélgetni szeretnél, akkor ajánlom, hogy reggeli közben is
megfeleljen.
Sinjun méltósággal kihúzta magát.
– Megfelel. – Elővett egy nejlonzacskót a táskájából. – Szereted a
cefant?
– Igen – felelte Magnus a ragacsos rizstekercsekre pillantva. –
Nagyon is szeretem.
Pár perccel később már a kert egyik padján ültek. Kellemes,
napos reggel volt, lágy szellő fújdogált. A Sanghajban éppen nyíló
virágok illata sárga- vagy talán őszibarackra emlékeztetett. Magnus
disznóhúst és savanyított zöldséget evett, amitől máris valamivel
jobban érezte magát. Sajnos nem tudta elfelejteni, hogy egy finoman
szólva is labilis illetővel reggelizik, aki a legutóbbi találkozásukkor
mellbe szúrta egy olyan fegyverrel, amit most is magával hozott, és
ha Clary álmából bármilyen következtetést le lehet vonni, akkor újra
próbálkozni fog. Másfelől viszont legalább abban nagyjából biztos
volt, hogy a reggeli nem mérgezett.
Újabb cefant dobott a szájába, és ellenőrizte a védvarázslatait.
Továbbra is minden rendben volt velük. Elvileg egy csörtető
rinocérosz sem juthatott át rajtuk.
– Hogy találtál meg? – kérdezte teli szájjal. – Pusztán szakmai
kíváncsiságból kérdezem.
– Hónapok óta Sanghajban vagyunk – felelte Sinjun. – Mostanra
nyilván komoly hálózatot szerveztem titkos informátorokból a
városban.
– Nyilván – dörmögte Magnus.
Ha kiderül, hogy a barátaival azért nem találták meg Ragnort, mert
az nagyobb sikerrel követte őket, akkor nagyon ideges lesz.
Remélte, hogy a többiek nem találkoztak vele úton az Intézetbe,
meg semmi ilyesmi. Másfelől viszont azt is remélte, hogy nem
jönnek vissza, mielőtt kigondolja, hogyan szabaduljon meg Sinjuntól.
– És… hogy van a gazdád? Hogy halad a gonosz terveivel?
– Szammael csakis saját magára hallgat – mondta Sinjun. – Én
pedig nem kérdezek, csak követem őt. Igazából nagyon nyugalmas
így.
– Szóval fogalmad sincs, mire készül? Tudod, mire kell neki a
Fehér Könyv? És azt, hogy mire kell neki Ragnor?
– Hát, az egyértelmű. – Sinjun harapott egyet. – Azt akarta, hogy
Ragnor találjon neki egy létsíkot. És Ragnor talált is. Már egy ideje.
Aztán elfogadta Szammael győzelmét, és önként alávetette magát
neki.
– Önként alávetette magát? – Magnus a Svefnthornt méregette. –
Ez egyáltalán nem vallana arra a Ragnor Fellre, akit én ismerek.
– Szammael nem hasonlítható más démonokhoz. – Sinjun
elgondolkodva méregette Magnust. – Te hülyének nézel, amiért
összekötöm a sorsomat az édenkert kígyójával.
– Nem, nem – tiltakozott Magnus. – Az édenkert kígyója, ez
határozottan bizalomgerjesztő.
– Nem bizalom kérdése – mondta Sinjun. – Tudom, mit csinálok.
– Oké. Mit csinálsz?
– Itt a Földön – magyarázta a nő – a hatalom bonyolult, furcsa
valami. Az emberek hatalmat adnak egymásnak, cserélgetik,
megszerzik és elvesztik. Az egész nagyon absztrakt. De odakint… –
Felfelé mutatott.
– Az égen? – kérdezte Magnus.
– A mi világunkon túl a démonok és az angyalok között, vagy
akármi van is arra. Odakint a hatalom nem csak az emberi kultúra
valamiféle absztrakciója. A hatalom az hatalom. Amit mi a Földön
mágiának nevezünk, az csak a hatalom egy másik neve, itt termett,
a létezésnek ezen a síkján.
– És te hatalmat akarsz – állapította meg Magnus.
Minden ellenérzése dacára érdekelte kicsit a dolog. Mindig tudta,
hogy a Pokol hercegei és a szeszélyes arkangyalok úgy játszanak
az emberiséggel, mint a sakkfigurákkal. Most egy pillantást vethetett
a táblára.
– A hatalom az egyetlen, amire igazán vágyhat az ember –
mondta Sinjun. – A hatalom a képesség, hogy eldöntsük, mi történik,
hogy a puszta akaratunkkal valóra válthassunk valamit. Az ideák,
amikről az emberek folyton beszélnek, a szabadság, az
igazságosság, ezek mind csak a hatalom más nevei.
– Tévedsz – javította ki szelíden Magnus. – És még ha valahol az
őskáosz mélyén igazad is lenne, az sem számítana. Mert itt élünk a
Földön, ahol a hatalom bonyolult és érdekes, nem pedig kozmikus
és unalmas.
Sinjun vicsorított, kivillanó fogai egészen különös látványt
nyújtottak mindig kifejezéstelen arcában.
– Ez egykor talán így lehetett a Földön – mondta –, de aztán
Szammael kozmikus és unalmas démonokat eresztett le, Raziel
pedig kozmikus és unalmas árnyvadászokat, hogy harcoljanak
velük. – A fejét csóválta. – Talán nem érted. Te nagyszerű örökségre
születtél. Nem tudod, milyen gyengén élni ebben a világban.
Magnus elnevette magát.
– Koldusszegény földművesek gyerekeként születtem egy
elnyomott gyarmaton. Most elég jól megy, de…
– Nyilván nem a mondén szüleidről beszélek – vágott a szavába
Sinjun. – Azmodeusz itt a lényeg.
Magnus reflexszerűen körülnézett. Senki sem figyelte őket, az
álcavarázslat nagyon hasznos tudott lenni. Szerencsére senki nem
is próbált leülni a padjukra.
 – Az a boszorkánymester – folytatta Sinjun halkabban, de
ugyanolyan szenvedélyesen –, aki azt hiszi, hogy közelebb áll az
emberekhez, mint a démonokhoz, és hogy az emberek ezért
rászolgálnak a védelmére, csak áltatja magát. Nem emberek
vagyunk, csak megállapodott démonok.
– Nézd – mondta Magnus a dülledő szemmel rámeredő nőnek. –
Értem én. Értem, miért akarod megtalálni a lehető legnagyobb,
legdögösebb démont, hogy ő legyen a védelmeződ. De erre semmi
szükség. Semmilyen démont nem kell találnod. Boszorkánymester
vagy, máris olyan hatalom van a kezedben, amihez foghatóról az
emberek nem is álmodhatnak. És halhatatlan vagy! Elég jól megy a
sorod, Sinjun. Te vagy az egyetlen, aki mit sem tud erről. Telepedj le
valahol. Alapíts családot! Talán fogadj örökbe egy gyereket.
– Az örök élet nem éppen hatalom, ha az egész egy tragédia.
Magnus felsóhajtott.
– Minden boszorkánymester élete tragikusan kezdődik. Egyikünk
születése sem az a kimondott leányregény. De választhatsz. Te
döntöd el, milyen világban élsz.
– Nem igaz! – jelentette ki Sinjun. – A nagyhal megeszi a kishalat.
A démonok megeszik a kisebb démonokat.
– Korántsem ilyen egyszerű – erősködött Magnus. – Sinjun! – A
nő vállára tette a kezét. – Miért kerestél meg? Biztosan nem azért,
hogy megnyerd ezt a vitát.
Sinjun nevetgélni kezdett, ami zavarba ejtő váltás volt az addigi
viselkedése után.
– Azért jöttem, hogy átadjam neked az ajándékot, amit még
Brooklynban ígértem. És hogy megnyerjem ezt a vitát. Most pedig a
kettőt egyszerre tehetem meg.
Előrevetette magát, a keze követhetetlen sebességgel mozdult;
Magnus máris talpon volt, felemelte a kezét, a tenyeréből kék tűz
lövellt.
Valami belefúródott a testébe. Bennszakadt a lélegzete.
 Várta, hogy Sinjun a Svefnthornnal fog döfni, és felkészült rá, hogy
a mágiájával hárítsa a támadást, de a védvarázslatai úgy robbantak
szét, mint az üveg, amikor a fegyver egyenesen a mellkasán
korábban vágott sebbe hatolt.
Mágia görcsös rándulása kényszerítette térdre Magnust. Amit
érzett, azt sem fájdalomnak, sem gyönyörnek nem nevezte volna,
mindenesetre teljesen úrrá lett rajta. Lenézett a mellkasából
másodszor is kiálló fegyverre, és reszketeg lélegzetet vett.
– Hogyan…?
A fölé magasodó Sinjun hangjában önelégültség keveredett
fájdalommal.
– A tüske már a mágiád része, Magnus. Saját magad ellen nem
tudsz védekezni. – Úgy forgatta meg a tüskét a férfi mellkasában,
mintha egy zárat nyitott volna ki a kulcsával. – A Svefnthorn ellen
nem tudsz védekezni.
Még egyet fordított a Svefnthornon, aztán kihúzta Magnus
mellkasából. Magnus nem látott vért a pengén, bár mintha az egész
kéken villant volna, amikor a nő visszacsúsztatta a hüvelyébe.
– Ne mondd, hogy nem néztél utána, amióta beszéltem neked
róla.
– Az északi mitológiából van, és álmot hoz az emberekre –
mondta Magnus. – Kivéve, hogy nyilván Szammaelhez van köze, aki
nem része az északi mitológiának, úgyhogy nem, ahogy így most
hangosan kimondtam, rá kell jönnöm, hogy jóformán alig jártunk
utána.
– A mondén mítoszokon túl is szép kis története van – magyarázta
a nő. – Szammael elsőnek azzal a feladattal bízott meg, hogy
hozzam el a rejtekhelyéről, és hangoljam össze a gazdámmal.
Igazából elég komoly kaland volt. Számos veszéllyel néztem
szembe, cselszövésekből vettem ki a részem…
– Kérlek! – Magnus felemelte a kezét. – Nem érdekel.
A mellkasára szorította a tenyerét, érezte a sebből áradó hőt. A
mágia csomója továbbra is második szívként lüktetett odabent, még
erősebben, mint korábban. Ami azt illeti… meglehetősen kellemes
érzés volt.
Sinjun leült a füvön térdelő Magnus mellé. Nyugodtnak tűnt.
– Meg fogod érteni – mondta, mintha egy titkot árulna el. –
Azonnal megszúrtam magam a tüskével, amint engedélyt kaptam rá.
Egy pillanatig sem bántam meg. Nemsokára hálás leszel azért, amit
érted tettem.
– És ha nem leszek, megint megszúrsz vele? – érdeklődött
Magnus.
Sinjun a fejét rázta. Izgatottnak tűnt, mint aki rég várta, hogy
elmondhasson valamit Magnusnak, és most végre eljött a pillanat.
– Nem – mondta. – Most már választhatsz. Te magad döntesz
majd úgy, hogy akarod a harmadik szúrást.
Magnus látta a nőn, mennyire várja, hogy megkérdezze, mit ért ez
alatt. Nem volt hajlandó megadni neki ezt az örömet, inkább
csendben várt, amíg Sinjun lelkesen figyelte.
– Miután kétszer megízlelted a pengét…
– Légy oly kedves, ne mondj ilyet, hogy „megízleltem” – vágott a
szavába undorodva Magnus.
– …kapcsolatba kerülsz a gazdámmal. Ha harmadszor is
megízleled…
– Kérlek!
Sinjun türelmetlenül legyintett, de azért korrigált.
– Ha a penge harmadszor is megsebez, teljes egészében az övé
leszel. Uralkodik majd az akaratod felett, és az újonnan talált
képességeddel őt fogod szolgálni.
Magnus elkerekedett szemmel nézett rá.
– Miért tennék ilyet?
– Mert – felelte a nő, közben úgy, ahogy volt, térden állva kis híján
ugrálni kezdett a boldogságtól – ha nem kapod meg a harmadik
sebet is, a tüske belülről eléget. Elemészt majd a tűz. Csak úgy
kerülheted el a halált, ha befogadod Szammaelt a szívedbe.
Magnus riadtan kapott a mellkasához.
 – Hogyan? Tehát a szó szoros értelmében a szívembe kell
fogadnom Szammaelt? Különben meghalok?
– Ez így működik – erősítette meg Sinjun. – Semmilyen mágia
nem fordíthatja vissza a tüske hatását, ha egyszer beléd ette magát.
– Játékosan Magnus mellére bökött volna, ha a férfi nem löki félre az
ujját. – Nemsokára te is rá fogsz jönni, hogy ez a legjobb dolog, ami
valaha történt veled.
– Már azon is igencsak meglepődnék – mondta Magnus,
miközben minden erejét összeszedve felállt –, ha lekerülne a valaha
velem történt legrosszabb dolgok listájáról. – Mélyen beszívta a
levegőt sebesült mellkasába, és Sinjunra nézett. – Azt hittem,
tanulsz abból, ami történt. Mi segíteni próbáltunk, őszintén.
– Most pedig én segítek neked – jelentette ki a nő. – Garantálom,
hogy amikor legközelebb találkozunk, máshogy fogsz gondolkodni.
– És mikor kerül sor erre a találkozásra?
– Hamarabb, mint gondolnád. Talán még annál is hamarabb, mint
én gondolnám.
Sinjun szinte táncolt, annyira elégedett volt magával.
– Ez mégis mit jelent? – kiáltotta dühösen Magnus. – Miért
kattantál így be?
De vérvörös köd jelent meg Sinjun lába alatt, és sebes
gomolygással emelkedni kezdett, amíg teljesen el nem lepte a nőt.
Mire végül szertefoszlott a reggeli szellőben, Sinjunnak már nyoma
sem maradt.
 HATODIK FEJEZET

Tien

SENKINEK BE NEM VALLOTTA VOLNA a legközelebbi barátain kívül, de Alec

vezetett a fejében egy listát azokról az intézetekről, amiket a
leginkább szeretett volna meglátogatni. Persze sok száz helyre
szívesen elment volt, ezeket csak a tíz legfontosabbnak választotta.
Először is ott volt a Maui Intézet, aminek nem építettek falakat, sőt
tetőt is alig, és arrafelé állítólag különösebb démonaktivitással sem
kellett számolni. Az Amszterdami Intézet egy hatalmas láthatatlan
állóhajóban kapott helyet, ami az IJ folyón horgonyzott. A Brassói
Intézet hatalmas kővár volt magasan a Kárpátok fenyőerdővel
borított csúcsain. Aztán persze ott volt a Sanghaji Intézet.
Az Alec által ismert összes többi intézettől eltérően a sanghajit a
mondénok jól ismerték és nagy becsben tartották már jóval az
árnyvadászok megszületése előtt. Az épület egykor a Longhua
templom, a buddhisták monostorokból és szentélyekből álló
majdnem kétezer éves komplexumához tartozott. Az
épületegyüttesen folyamatosan dolgoztak az évszázadok során,
javítgatták, felújították, a történetük elején pedig az árnyvadászok
gyorsan kihasználták a lehetőséget, és a magukévá tették a terület
egy addig üresen álló darabját.
 Ahogy a barátaival sétált a meleg, napos délelőttön, Alec megállt a
templomegyüttes előtt, hogy szemügyre vegye a leghíresebbet
közülük. A Longhua pagoda hat balkonszerű szintje egy, az ég felé
törő vörös és okkersárga nyolcszöget vett körül. Alec számtalan
képet látott már róla.
– Hihetetlen, hogy itt vagyok – mondta ki hangosan.
– Bármikor eljöhettél volna – jegyezte meg a háta mögött Isabelle.
– Vannak ám portáljaink.
– Csak nem használtam ki a lehetőséget. Van még pár hely a
bakancslistámon, ahová majd el kéne mennem, ha egyszer
hazaérünk.
Azelőtt kellett volna végigjárnom őket, hogy gyerekem lett – futott
végig az agyán a gálád gondolat, de gyorsan el is hessegette.
Maxszel sem kell majd mondén repülőre ülniük, ha kirándulni
akarnak. Őt ugyanúgy átvihetik magukkal a portálon. Feltéve, hogy a
portálok nem viszik továbbra is félre őket, és nem árasztanak
magukból bogárdémonokat.
A pagoda gyönyörű volt, de a mondén turisták áradatát hirtelen
már túl soknak érezte. Elfordult.
– Menjünk!
Az Intézet is ugyanazokból az anyagokból épült, mint a többi
templom. Ugyanolyan felfelé forduló, körbefutó szinteket és hatszög
alakú ablakokat kapott. A középpontjától kicsit félreeső toronyban
rézharang lógott, a közeli mondén toronyban lévő példány
ikertestvére. A két harang úgy készült, hogy együtt védőmezőt
alkossanak a démonok ellen. Bár a mondénok csak alkalomadtán
kongatták a sajátjukat, az árnyvadászok mindig harangszóval
köszöntötték az alkony beköszöntét. Alec kíváncsi volt, hogy
hallhatja-e majd.
Máris azon gondolkodott, milyen ürüggyel jöjjön vissza ide, mielőtt
elmennek a városból.
Miközben felfelé tartottak a lépcsőn a hatalmas kétszárnyú
ajtóhoz, Alec elbizonytalanodott. Nehéz döntés volt otthon hagyni
Magnust, de szegényre borzasztóan ráfért egy kis szünet. Eleve
mozgalmas volt az élete, ráadásul hirtelen gyerekük is lett, ő pedig
egyszerűen úgy kezelte a stresszt, hogy kevesebbet aludt, és jobban
hajtotta magát.
Alec nem tehetett érte többet, mint hogy hagyta aludni. Igaz,
Magnus ismerte az Intézetet vezető Ko családot, de egyrészt
hamarosan úgyis csatlakozik hozzájuk, másrészt pedig nem
okozhatott problémát segítség nélkül boldogulni egy baráti
intézetben. Mindannyian harci öltözetet viseltek, és rúnákkal is
ellátták magukat, úgyhogy azonnal fel lehetett ismerni őket.
Egyszerre ott a lépcső közepén földbe gyökerezett a lába. A
hatalmas ajtó csikorogva nyílni kezdett, aztán hirtelen teljesen
kitárult.
Alec némi csodálkozással fedezte fel, hogy az ajtó mögött egy
nagyon fiatal árnyvadász állt – talán tizennyolc lehetett, pár évvel
még nála is fiatalabb. Magas volt, szikár, egyenes fekete hajjal és
sűrű szemöldökkel. A kínai árnyvadászok fényes bordó öltözékét
viselte, ami pár generáció elteltével mindig divatba jött, hogy aztán
újra elfelejtsék. A fiú emlékeztette valakire Alecet, bár egyelőre
fogalma sem volt róla, hogy kire.
Clary üdvözlésképpen felemelte a fejét, és épp mondani készült
volna valamit, amikor a fiatalember Alec felé fordulva a szavába
vágott.
– Te vagy Alec Lightwood? – kérdezte makulátlan kiejtéssel.
Alec csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Jaj, ne! – mondta Isabelle. – Alec híres lett!
A fiú ránézett.
– Te pedig nyilván Isabelle vagy, a nővére – állapította meg, és
egy kézmozdulattal beinvitálta őket. – Már vártunk benneteket.

Az Intézet meglepően üresnek hatott. Mint kiderült, csak négy

árnyvadász volt otthon, és a fiútól megtudták, hogy a többiek
elmentek „portálügyben nyomozni”.
– Bocsássatok meg – mondta, miután mind besereglettek, és ő
bezárta mögöttük az ajtót. – Nem áll szándékomban titokzatosnak
mutatkozni. Ko Ji-tien vagyok, de szólítsatok Tiennek. Azt mondták,
várjalak benneteket. Alec és Isabelle Lightwoodot meg Clary
Fairchildot, Jace Herondale-t és Simon Lovelace-t.
– Akkor Alec nem is híres? – Isabelle csalódottnak hatott.
– Ki mondta, hogy várj bennünket? – kérdezte Jace.
Elővigyázatos volt, és Alec meg is tudta érteni.
– Valaki a családomból – felelte Tien. – Ő már nem árnyvadász,
de továbbra is… szemmel tartja azokat, akik fontosak lehetnek.
– Á, ebben semmi baljóslatú nincs – dörmögte Simon.
– Tényleg nincs – mondta Clary. – Zakariás testvérről beszél.
– Az egykori Zakariás testvérről – pontosított Tien. Körülnézett, és
egy ajtóra mutatott. – Kimegyünk a barackosba? Ott
beszélgethetünk is.
Egymásra néztek.
– Igen – mondta Alec. – Az egészen jól hangzik.
A barackos kellemes, árnyékos hely volt kis faasztalkákkal meg
körülöttük székekkel. Tien odavezette őket az egyikhez. Simon és
Clary leültek, a többiek inkább állva maradtak.
– Szóval a portálok miatt jöttetek?
– Olyasmi – bólintott Alec. – Amúgy mi történik velük?
Tien mintha meglepődött volna.
– A portálok az egész világon furcsán viselkednek. Csak pár napja
kezdődött, de máris komoly galibát okozott. Azt hittem, tudjátok.
Vagy nem portállal jöttetek Sanghajba?
– De igen – felelte Clary. – És igaz, ami igaz, eléggé… furcsán
viselkedtek. Azt hittük, csak velünk történt ez.
– Mindenki azt hitte – mondta Tien. – De az összes portállal ez
van. Rossz helyre vezetnek, meg sem nyílnak, vagy démonok
özönlenek belőlük. Most mindenki ezzel foglalkozik.
 – Gyanítjuk, hogy a küldetésünk valami módon kapcsolódik a
portálokhoz – mondta óvatosan Alec –, de alapvetően azért jöttünk,
mert két boszorkánymestert keresünk, egy férfit és egy nőt. Nemrég
elloptak New Yorkból egy varázskönyvet, és túl veszélyes lenne, ha
hagynánk, hogy megtartsák.
Tien szórakozottan piszkált egy faágat, sötét haja a szemébe
hullott.
– Nos, a jó hír, egyben a rossz hír is, méghozzá hogy Sanghajban
nagyjából az összes alvilági ugyanazon a környéken él.
– Az alvilágiak koncessziós területén – mondta Alec.
– Pontosan. De rengeteg alvilági van a városban. Rengeteg. Én
már csak tudom, arrafelé járőrözőm.
– Engedik, hogy ott járőrözz? – csodálkozott Isabelle.
Tien büszkén bólintott.
– A sanghaji árnyvadászok és alvilágiak között mindig nagyon jó
volt a kapcsolat.
– Még most is az? – kérdezte Alec.
Tien elhúzta a száját.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Az a lényeg, hogy
megismerjük ezeket az embereket, kapcsolatot építsünk ki velük,
mert így a fontos pillanatokban meg fognak bízni bennünk.
Alec azt vette észre, hogy kezdi megkedvelni a srácot.
– Van valami javaslatod?
Tien bólintott.
– Ha tudtok addig várni, holnap elmehettek az árnypiacra. Ott
beszélhettek pár emberrel… A legcélszerűbb talán az lenne, ha Me-
cö Fognál kezdenétek. Vámpír és vérkereskedő…
– Találkoztunk – jegyezte meg komoran Alec.
Isabelle és Simon értetlenül néztek össze.
– És vannak mások is. – Tien habozott. – Megbántódnátok, ha
elkísérnélek benneteket? Sanghajban jobb állapotok uralkodnak,
mint máshol, de sok alvilági azért így is bizalmatlan az idegen
nephilimekkel. Főleg, ha első ránézésre látszik, hogy külföldiek.
 – Hékás! – tiltakozott Simon. – Alec az Alvilágiak és Árnyvadászok
Szövetségének alapítója. Bérlete van az alvilágba.
– Nincs bérletem az alvilágba – közölte Alec.
– Hát, ha valakinek, akkor neked van – erősködött Simon.
– Elviszlek és bemutatlak benneteket – javasolta Tien. – Engem
ismernek. És nem ártana kicsit szétszélednetek majd, amikor
körbejárunk. Hat árnyvadász együtt az árnypiacon azt sejtetné, hogy
valami balhé lesz. – Rájuk mosolygott. – Gyertek el holnap reggel a
házunkba. Megreggelizhetünk, aztán irány a piac.
– De a piacot éjszaka tartják – értetlenkedett Simon.
Tien szélesen elmosolyodott.
– Üdvözöllek benneteket Sanghajban, az egyetlen nappali
árnypiac hazájában.
– De hogyan… – kezdte Simon.
– A vámpírok kaptak egy elsötétített szekciót, azt csak ők
használják – magyarázta Tien.
Simon egy bólintással nyugtázta.
– Hallottam valamit egy könyvesboltról – szólt Alec. – A Mennyei
Palotáról.
Tien felhúzta a szemöldökét.
– Ott van a közelben. Beugorhatunk éppen. Az van… – Habozott.
– Az van, hogy tündérek a tulajdonosok meg a személyzet is.
Feltűnést fogtok kelteni. Az egész környék perceken belül tudni
fogja, hogy egy csapat árnyvadász érkezett a Palotába.
– Baj lesz belőle? – kérdezte Jace.
Tien vállat vont.
– Valószínűleg nem. Csak megy majd a pletyka. Ha nem
akarjátok, hogy a tündérek, a vámpírklánok vagy a Spirális Labirintus
tudjon a jelenlétetekről, akkor annak annyi, amint beléptek az ajtón.
– Miért zavarna bennünket, ha megtudnák, hogy Sanghajban
vagyunk? – kérdezte Alec.
Tien habozott.
 – Beszélhetek őszintén? – kérdezte, aztán amikor a többiek
bólintottak, folytatta. – Az egyik oka, amiért Sanghajban ilyen
nyugalmasak a dolgok, az, hogy mi, árnyvadászok igyekszünk
rugalmasan kezelni a felmerülő helyzeteket, és megoldást találni, ha
lehet.
– Nem feltétlen értem, hová akarsz kilyukadni – mondta Clary.
Tien megköszörülte a torkát.
– A célunk a helyi árnyvilág stabilitásának megőrzése. Ehhez az
kell, hogy néha szemet hunyjunk olyan dolgok felett, amiket amúgy
nem tekintenek elfogadhatónak. Tudnotok kell, hogy mindig
kizárólag azért, mert figyelembe veszünk fontos egyéb
körülményeket is.
– Világos – bólintott Jace. – Azt akarod mondani, hogy ha együtt
kimegyünk a koncessziós területre, akkor illegális dolgokat láthatunk,
és az érdekel, hajlandóak vagyunk-e inkább másfelé nézni.
– Tényleg ezt akarod mondani? – kérdezte Alec.
– Nem feltétlenül így fogalmaztam volna, de… végül is igen –
felelte Tien.
Összenéztek. Végül Jace felelt, gondosan válogatva meg a
szavait.
– Bár elsősorban azzal váltunk ismertté, hogy szigorúan
ragaszkodunk a törvény betűjéhez és szelleméhez…
– Ez természetes – tódította Isabelle.
– …jelen esetben csak vendégeskedünk itt, és mindannyian
tisztában vagyunk vele, hogy a körülmények gyakran összetettek, és
sok minden állhat az események mögött. Továbbá a New York-i
Intézetből jöttünk, és nagymesterei vagyunk a másfelé nézésnek.
Jace kacsintott. Tien értetlenül nézett rá.
– Nem azért jöttünk, hogy bármilyen formában beleszóljunk az
árnyvadászkodásotokba – tisztázta Alec, hogy megnyugtassa a fiút.
Tien összehúzta a szemöldökét.
– Ilyet lehet mondani? Hogy „árnyvadászkodás”?
– Nem – felelte Isabelle. – Senki nem mond ilyet.
 – Hát talán el kellene kezdenünk – vágott vissza Alec, mire a
nővére kiöltötte rá a nyelvét.
– És milyen a démonhelyzet nálatok? – érdeklődött Clary.
– Nem valami fényes. Egyre rosszabb igazából. – Tien láthatólag
feszültebb lett. – Most már menjünk be, meg akarom nézni,
visszajött-e apám a járőrözésből. – Menet közben folytatta. –
Egyfelől egy ekkora városban mindig lesznek barmok, akik új
démonokat idéznek meg, és lesznek olyan démonok is, akik
évszázadokkal ezelőtt jöttek, aztán itt maradtak. Ami azt illeti,
utóbbiakból mostanában bőséggel kijut nekünk. Különös démonok
kerülnek elő, olyanok, akiket sok száz éve nem láttunk. Olyanok,
akiket ki kell keresni egy könyvből, miután az ember megküzdött
velük.
– Van valami elképzelésetek, miért?
– Jó pár elméletet gyártottunk, de semmi sem biztos. Különös.
Sanghajt évtizedeken át nagyon biztonságos városként ismerték,
ahol alig vannak démonok, és ahol az alvilágiak biztonságban
lehetnek. A Janluo utáni években…
Megint az Intézet előcsarnokában jártak, és Tien folytatta volna a
mondanivalóját, amikor hirtelen hangos kopogás hallatszott az ajtón.
A fiú hirtelen felkapta a fejét, aztán összeráncolt homlokkal indult
ajtót nyitni.
– Mi a baj? – kérdezte Alec.
– Ezen az ajtón nem lehet bekopogni – mondta Tien. – Fél méter
vastag. Senki sem tud ilyen erővel kopogni.
Kinyitotta az ajtót. Magnus állt odakint a reggeli ragyogásban.
Kétrét görnyedve a térdén támaszkodott zihálva, mint aki teljes
erejéből futott.
– Magnus! – Alec elindult felé.
A boszorkánymester zavartnak tűnt, egyáltalán nem emlékeztetett
a megszokott önmagára. Körbenézett a csapaton, aztán Tienen
állapodott meg a tekintete.
 – Te Tien lehetsz – mondta. – Magnus Bane vagyok, örvendek!
Gyerünk – tette hozzá indulás, és hozzatok fegyvereket! Most!

Alec követte Magnust. A háta mögött Isabelle felszisszent.

Fekete árnyfüggönyök lógtak az égen egy alacsonyan lévő
viharfelhőnek tűnő valami alatt. Az eső nem esett, bár az ég vadul
dörgött. A góc alatti terület koromsötét volt, és a felhő gomolygó
aljából démonok özönlöttek elő, méghozzá tucatjával.
Közöttük, vagy harminc méterre a föld felett Sinjun lebegett
magasba emelt kézzel, körülötte vörös, hullámokat vető fény
ragyogott.
– Szóval akadt némi gond – mondta Magnus.
Végül Tien is kilépett az Intézetből egy ezüst kötélszerűséggel,
amit megforgatott maga mellett.
– Ki ez?
– Egy nagyon rossz boszorkánymester, aki nem kedvel engem –
felelte Magnus. – Elsősorban. Másodsorban pedig, bár nem vagyok
benne száz százalékig biztos, de nem zárnám ki, hogy irányít pár
démont.
A földet ért démonok gördültek párat, aztán különféle alakokat
vettek föl. Egyesek mintha magából a felhőből formálódtak volna,
rideg, falfehér szemmel meredtek maguk elé. A tündér lakásából
ismerős kígyódémonok közül is előkerült egy újabb csapatra való,
meg csatlakoztak hozzájuk vigyorgó csontvázak is.
Alec megállt Magnus mellett, és egészen közel húzódott hozzá.
– Hogy talált meg bennünket?
– Engem talált meg – felelte Magnus. – A szállodában.
– De hogyan? – kérdezte Clary is.
Magnus a szemét forgatta.
– Állítólag mindenhol vannak kémei.
– Megtámadott? – kérdezte Jace.
 – Igen, de aztán eljöttem a szállodából az Intézetbe, ő pedig
megjelent, amikor félúton jártam, és megint megtámadott, ezúttal
démonokkal.
– Ez azt jelenti, hogy megint megszúrt a tüskével? – kérdezte
riadtan Alec.
– Most nincs idő ebbe belemenni…
Alec Magnus felé fordult, és elkapta a vállánál fogva.
– Megint megszúrt? – ismételte, ezúttal már határozottabban.
– Igen – felelte Magnus.
Alec úgy érezte magát, mintha őt szúrták volna meg. Becsukta a
szemét.
– És a legrosszabbat még nem is hallottad. De erre most tényleg
nincs időnk. Először is Sinjun kis hadseregét kell lerendeznünk. Idáig
követtek.
– Idevezetted őket hozzánk? – Simon meglepettnek tűnt.
– Nos – mondta ingerülten Magnus –, úgy éreztem, egyedül nem
bírok vele meg azzal a bazi sok démonnal. Szerinted mit kellett
volna csinálnom?
Alec egy szót sem szólt. Normális esetben Magnus könnyedén
semlegesítette volna Sinjunt, hiszen sokkal erősebb
boszorkánymester volt nála. Időközben tehát vagy a nő erősödött
meg, vagy Magnus gyengült le. Vagy mind a kettő. Ráadásul
Magnus újra megsebesült.
Alec előhúzta az íját, és belelőtt két nyílvesszőt a ködgomolyagba;
megragadtak benne, tehát volt ott valamilyen test.
– Tien! – kiáltotta oda a fiúnak. – Ezek helyiek? Mire lövöldözök?
– A kígyók hsziangliuk. Amerikában nincsenek ilyenek? – A Tien
kezében lévő kötél éles villanással hirtelen kilőtt, és már látszott,
hogy a végére egy adamantinból készített gyémánt alakú pengét
erősítettek, ami most könnyedén csapta le az egyik hsziangliu fejét.
– A felhők alák, azok leginkább csak idegesítőek.
– Azta! – Isabelle egy karcsú bottal a kezében odaszaladt
Tienhez. – Mi ez a fegyver? Óriási!
 Tiennek láthatólag jólesett az érdeklődés.
– Köteles nyíl.
A fiú gyakorlott mozdulattal megforgatta maga körül a visszatérő
kötelet, aztán közvetlenül a penge alatt elkapta.
– Nekem is kell egy ilyen! – jelentette ki Isabelle.
Lódított egyet a bot végén, mire egy handzsárhoz hasonló hosszú,
ívelt penge fordult ki belőle, és kattant a helyére.
Simon ledobta az íját, és előkapott két szeráfpengét. Mint
jelzőfények, úgy világítottak a természetellenes sötétségben.
– Ez egy guisarme? – kérdezte.
Isabelle felnyársalt egy csontvázat a fegyverrel, aztán
megforgatta, és egy másodikkal is végzett, mielőtt az első egyáltalán
a földre került volna.
– Nem, glaive – felelte a lány széles vigyorral.
– Istenem, de szeretlek! – mondta Simon.
– Valaki leöntené őket egy vödör vízzel? – kérdezte Magnus. –
Figyu, bocs, hogy idehoztam. Nem tudtam, mit tehetnék. Sinjun…
Próbálok beszélni vele.
– Fel tudsz repülni hozzá? – kérdezte Alec.
– Igen, de segítségre lesz szükségem, ha nem akarom, hogy
letaszítson onnan.
– Minden mást távol tartunk tőled – ígérte Alec.
– Én majd elleszek a csontvázakkal – mondta Simon.
– Én máris elvagyok a csontvázakkal. – Isabelle a csata
izgalmában is aggodalmasan mérte végig Simont. – Megoldod?
– Lehet – felelte a fiú –, hogy csak nem régóta vagyok még
árnyvadász, de egész életemben arra készültem, hogy
csontvázakkal harcoljak. Megoldom.
Jace időközben eltűnt. Alec körbejáratta a tekintetét a
démonseregleten, és két gyors lövéssel leszedett az égről egy alát.
Nemsokára megpillantotta Jace-t, aki olyan magasra ugrált a
levegőben, amire egyetlen démon sem lett volna képes, és a
buzogányával odavágott mindennek, amit csak ért. Tien köteles nyila
megtáncoltatta a hsziangliukat, amik hiába próbálták kikerülni a
fegyver által leírt kiszámíthatatlan íveket.
Miközben Alec tovább eregette a nyílvesszőket, érzékelte, hogy
Clary úgy helyezkedett, hogy a Tien elől menekülő hsziangliuk
egyenesen az ő szeráfpengéje elé kerüljenek.
Alec mögött szikrák repkedtek Magnus ujjaiból a föld felé, és a
boszorkánymester a levegőbe emelkedett Sinjun mellé. Alec
készenlétben tartott íjjal figyelte. Volt valami új azokban a
szikrákban. Valahogyan… mintha erőteljesebbnek tűntek volna. Az
egész csata furcsa homályba burkolózott, egészen olyan volt, mintha
az ember forró lángok felett nézné.
Alec körül öt másik árnyvadász mészárolta a földről a démonokat.
Ő végig Magnust tartotta szemmel, és jól irányzott lövések sorával
végzett a felé tartó felhődémonokkal.
– Alec, mögötted! – kiáltotta Simon, és Alec éppen időben kapta
oda a fejét, hogy még lássa, amint egy meglepettnek tűnő hsziangliu
darabjaira hullva pusztul el. Tien köteles nyila egy pillanatra megállt
a levegőben alig pár centivel Alec arca előtt, aztán visszazúgott a fiú
kezébe.
Alec vetett egy gyors pillantást a rákacsintó Tien felé, aztán megint
Magnusra fordította a figyelmét.

Miközben Sinjun felé repült, Magnus azon gondolkodott, hogy vajon

a nő megpróbálja-e majd lerobbantani a levegőből. Bíznia kellett
benne, hogy Alec megtisztítja előtte az utat. Bízott benne, hogy Alec
megtisztítja előtte az utat.
– Sinjun! – kiáltotta torkaszakadtából, hogy a szél zúgása és a
mennydörgés se nyomhassa el a hangját. Meg azért is, mert
borzasztóan dühös volt. – Ilyen szép ajándékot adsz nekem, aztán
ránk támadsz?
– Azt hittem, teljesen jót beszélgettünk.
Sinjun szenvtelenül nézett vissza rá.
 – Ugye tudod, hogy te is meg tudnál idézni egy ugyanilyen
sereget?
– Nem tudnék – felelte Magnus –, de nem is akarnék. Egyfelől
határozottan törvénybe ütközik.
Sinjun harsányan felnevetett.
– Másfelől – folytatta a férfi – akkor kétszer annyi démonunk
lenne, nem pedig sehány démonunk, ami szerintem az ideális
állapot.
– Dehogynem tudnál – mondta Sinjun.
Széllökés támadt, és Magnus hirtelen érzékelte, hogy mindkét
oldalról egy-egy ala démon száguld felé. Sinjun, gondolta komoran,
bizonyítani akarja a maga igazát.
Ám legyen. És mit szólsz ehhez?
Magnus hangos üvöltéssel kinyújtotta mindkét karját, hagyta, hogy
a mellkasában fortyogó mágia forrongva túlcsorduljon, aztán
ragyogó kék, pengeéles villámokat lőtt ki az ujjaiból. Az ala démonok
kettéhasadtak és lezuhantak. Magnus leengedte a kezét.
Meglepetésére gond nélkül a levegőben tudott maradni a támadás
során.
Sinjun arca éppen olyan kifejezéstelen maradt, mint mindig,
Magnusnak mégis az a határozott benyomása támadt, hogy a nő
önelégülten vigyorog rá.
– Látod? Akármit gondolsz is a gazdámról, a Svefnthorn ereje
tagadhatatlan.
– És mit gondol a gazdád rólam?
Sinjun elnevette magát.
– Egyelőre nem is tud rólad. Viszont szerintem nagyon fog örülni,
amikor megismer.
– Ugyan miért örülne? – kérdezte hitetlenkedve Magnus. – Mert
erősebbé teszed az egyik ellenségét?
A nő megint nevetett.
– Egyáltalán nem ismered Szammaelt.
 – Így igaz – bólintott Magnus. – Nem ismerem. – Körülnézett. – A
jelek szerint a barátaim lassan bedarálják a démonseregedet.
Sinjun vállat vont.
– Több is van még ott, ahonnan ezek jöttek. De már megyek is,
csak szerettem volna egy kis demonstrációt tartani neked meg a
barátaidnak, hogy mire képes a tövis.
Felemelte a kezét, mire az alatta lévő démonok egytől egyig
megtorpantak, majd a nő felé fordultak. Az egyik darabjaira hullott,
aztán eltűnt, ahogy valamelyik árnyvadász – Magnus nem látta,
melyik – kihasználta az alkalmat, és kardot döfött a hátába.
Sinjun újabb mozdulatára a megmaradt démonok mind addig
emelkedtek, amíg végül magába nem szippantotta a felhő, aminek
az árnyékában harcoltak.
– Várj! – mondta Magnus. – Hol van Ragnor? Beszélni akarok
vele… Muszáj.
– Átadom az üzenetet – felelte elnyújtott hangon Sinjun –, de most
nagyon nem ér rá.
– Hogyan játszotta ki a nyomkövető rúnánkat? – kiáltotta Magnus.
– Mit akartok elérni? Hol van a könyv?
Sinjun csak nevetett. Még akkor is hangosan kacagott, amikor
eltűnt a feje fölött lebegő viharfelhőben. Még Magnusnak is el kellett
ismernie, hogy megvolt a stílusa a gonoszsághoz.
Miután Sinjunt beszippantotta a felhő, minden elcsendesedett.
Nagyjából két perc után a viharfelhő is kifakult, aztán kacskaringós
kis ködgomolyokká foszlott. Végül teljesen eltűnt, ahogyan Sinjun is
a démonaival. Megint napsütéses volt a délelőtt.

Alec figyelte, ahogy Magnus leereszkedik, göndörödő fekete haját

éles szél borzolta. A boszorkánymester könnyedén ért földet,
kecsesen, mint egy macska, és Alec felé fordult.
Alec megkönnyebbült. Rettegett. Kérdések merültek fel benne.
Nem tudta nem észrevenni Tien arckifejezését sem. A fiú
döbbentnek tűnt, Alec gyanította, hogy nem sok személyes
tapasztalatot szerzett még a boszorkánymesterek mágiájáról. De
Tien nem Magnust nézte.
– Pajkucsing – mondta. Az égre emelte a tekintetét, aztán Alec
felé fordult. – A csontvázak. Pajkucsing lányai voltak.
– Hogy kinek a lányai? – kérdezte Isabelle.
– Jaj, ezt tudom! Ezt tudom! – Simon felemelt kézzel kezdett
ugrándozni. Amikor Isabelle éles pillantást vetett rá, leengedte a
kezét. – Bocs, csak most tavasszal estem túl a felemelkedésen –
fordult Tien felé.
A fiú intett, hogy folytassa.
– Mondd csak te, ha szeretnéd!
– Pajkucsing egy Nagyobb Démon – magyarázta Simon. – A
Nyugati utazásban szerepel – tette hozzá. – A regényben. Alakváltó,
de a csontváz a valódi formája. És vannak ezek a… csatlósai.
– A lányai – pontosított Tien. Mély lélegzetet vett. – Maga
Pajkucsing… Nos, sem őt, sem a lányait nem láttuk a világunkban
már jó ideje.
– Ahogy mondtad – nyugtázta Clary. – Olyan démonok kerülnek
elő, amiket rég nem látott senki.
– Ezek a démonok egy hadsereg tagjaiként szolgáltak – folytatta
Tien a fejét csóválva. – Pajkucsing parancsnok volt ebben a
seregben, amit amúgy évszázadokkal ezelőtt elpusztítottak és
szétszórtak. Ami itt történt, az elvileg lehetetlen. És más is van…
– Számos lehetetlen dolog történt mostanában – mondta Magnus,
miután ő is csatlakozott a többiekhez.
Simon karba fonta a kezét, és összehúzott szemmel nézte a
boszorkánymestert.
– Szóval repülni is tudsz? Most már simán csak felszállsz? Ilyet is
lehet?
– Nem… nem igazán tudom – felelte Magnus. Bizonytalannak
tűnt. Halványan Tienre mosolygott. – Ko Ji-tien vagy, ugye? Én meg
Magnus Bane, Brooklyn fő boszorkánymestere.
 – Miattad most már jobban főhet a démonok feje, mint bármelyik
másik boszorkánymester miatt, akit ismerek – mondta Tien.
Magnus rábökött a mutatóujjával.
– Ez jó! Akadna itt egy hely, ahol ledőlhetek egy percre?
Alec egy szemvillanás alatt Magnus mellett termett, és átkarolta,
hogy a boszorkánymester rátámaszkodhasson. Magnus sápadt volt,
nehézkesen kapkodott levegő után.
– Pihennie kell – mondta Alec Tiennek. – Bevihetnénk az
Intézetbe?
Tien a fejét rázta.
– Abból csak még nagyobb baj lenne. A családomból mindenki
ismeri Magnust, de most, hogy van ez az ügy a portálokkal, mások is
folyton ki-be járnak az Intézetbe. És ott ez a másik
boszorkánymester is megtalál, aki nem rajong érted.
– Mit javasolsz? – kérdezte Alec.
Tien elmosolyodott.
– Mit szólnátok hozzá, ha bemutatnám a nagymamámat?
 HETEDIK FEJEZET

A Ko-ház

MAGNUS PORTÁLT AKART NYITNI KÓÉK HÁZÁBA. Erre mindenki más

nemmel szavazott, tekintve, hogy mi történik a portálokkal, Magnus
azonban közölte, hogy megérzése szerint szerencséje lesz.
Tudta, hogy aludnia kell, méghozzá nagyon, de nagyon hamar.
Közben azért meglepően jól érezte magát. Színpadias mozdulattal
nyitotta meg a portált. Azonnal bogárdémonok kerültek elő belőle;
egyetlen szemvillanás alatt konstatálták, hogy szikrázó napsütésbe
kerültek, aztán ichorrá robbantak szét. Úgy egy perc és ötven
bogárdémon után Magnus hangos sóhajjal zárta be a portált.
– Nem bírtam tovább nézni a szomorú kis csápjaikat – mondta. A
barátai aggodalmas tekintettel méregették. Tien felhúzta a
szemöldökét, és felmutatta a telefonját Magnusnak.
– Hívtam pár taxit.
Magnus hamarosan már a Csiaotung Egyetem elsuhanó épületeit
nézte a kocsi ablakából, miközben a városnak azon részei felé
tartottak, ahol az emberek éltek. Magnus nem járt Kóék házában…
több mint nyolcvan éve. Sanghaj nemhogy átalakult azóta, de egyik
átalakulás követte a másikat.
Eszébe jutott, milyen volt, amikor először betette a lábát Párizsba
a Haussmann-féle urbanizáció után. Döbbenten állt az Île de la
Citén, képtelen volt tájékozódni. Látta a folyót, látta a Notre-Dame
magasba törő tornyait alig pár saroknyira. Több tucatszor állt már
ugyanazon a ponton, mégsem tudta, hol van.
Ugyanez történt ezúttal is. A modern Sanghaj új épületei
mosódtak el az ablak előtt. Nem, gondolta Magnus, miközben
kisegítették az autóból. Nem ez a furcsa. Ez a furcsa! Magas
kétszárnyú kapu, fémesen csillogó vörös, az átláthatatlanul magas
szürke kőkerítésben. Na, ez a kapu éppen olyan maradt, amilyennek
emlékezett rá. Annyira különös volt látni, hogy van, ami nem
változott.
A védvarázslatok átengedték Tient, ő pedig intett a vendégeinek,
hogy kövessék. Azok kicsit bátortalanul engedelmeskedtek. Magnus
látta, mennyire meglepődött Jace és Isabelle, amikor Tien elmondta
nekik, hogy a Ko család ősi otthona nem a helyi Intézet.
A Ko család egészen hatalmas lehetett, és ragaszkodott a
hagyományokhoz. Valójában a dinasztia régebben fennállt, mint az
Intézet, és azok a családtagok, akik már visszavonultak az intézeti
munkától, vagy egyszerűen a Sanghaji Konklávé tagjai voltak,
mindig is itt laktak.
Magnus jól emlékezett rá, hogy a birtok hatalmas, a rajta álló ház
azonban szerény. Egészen biztosan renoválták 1920 óta, de az
épület alapvetően ugyanolyannak hatott: vörös téglaoszlopok,
dougong tartóelemek, egyenes vonalú, egyszerű, visszafogott tető,
amit azért a sarkokon gyönyörűen faragott hagyományos oroszlánok
és lovak őriztek. A tartóelemeket kékre festették. Olyan kékre, ami
egyre sötétebb lett, miközben Magnus figyelte. Alec hangját hallotta,
becsukta a szemét.
Tényleg nagyon fáradt volt.

Kényelmes kis szobában ébredt. Odakint a nap épp azon kezdett

gondolkodni, hogy elinduljon-e lefelé. Magnus úgy felfrissült, mintha
az egész napot végigaludta volna. Elsősorban Alecet akarta
megkeresni.
Kikászálódott az ágyból, és a mellkasán tátongó sebre pillantott,
ami éppen kilátszott a köpenye alól. (A jelek szerint valaki egy
köpenyt adott rá. Feltételezte, hogy Alec. Remélte, hogy Alec.) A két
vágás most X-et formált a szíve fölött, és Magnus elhúzta a száját,
ahogy eszébe jutott Clary álma. Legalább még nem verték láncra.
Az X melegnek hatott, mintha be lenne gyulladva, de Magnus
semmiféle fájdalmat nem érzett, ha megnyomta. A sebből előtörő kis
lángcsóvák sem váltottak ki semmit. Az a helyzet, hogy a seb
egyenesen jó érzéseket hozott elő belőle. Mögötte a meleg mágia
vitathatatlanul a sajátja volt, bár kacsok nyúltak ki belőle a seben át,
mintha keresnének valamit… De mit? A tüskét?
Szammaelt?
A ruháit egy székre hajtogatva találta meg az ágy mellett, és
gyorsan fel is vette őket a köpeny helyett. Aztán kilépett a folyosóra,
és elindult. A folyosó végén egy kis szalont talált, amit leginkább
fegyverekkel díszítettek fel – árnyvadászok, sóhajtott magában
Magnus. Az egyik fotelban egy férfi ült. Mélyen előrehajolt, mintha a
gondolataiba merülne, vagy talán egyenesen szunyókálna, így az
arca rejtve maradt.
Különös, gondolta Magnus. A Ko család még most is mintha… A
férfi felemelte a fejét, mire Magnus meghökkent.
– Jem? – Suttogva mondta ki a nevet, mintha úgy érezné, talán
titokban kellene tartania.
Jem felállt. Egészen jól nézett ki ahhoz képest, hogy százötven év
alatt volt már árnyvadász és néma testvér is, végül pedig annyi idő
után mondén lett belőle.
Jem mindig is jobban szerette a fiatalkorát idéző ruhákat. Most
egyszerű fehér inget viselt gyöngyház gombokkal, fölötte pedig
viktoriánus szabású lovaglókabátot. Más körülmények között
Magnus még el is kérte volna a szabója nevét.
 Jem egyetlen szó nélkül előrelépett, és megölelte Magnust.
Nagyon régóta voltak barátok. A boszorkánymesterségnek sok
hátulütője van, de az érzés, hogy az ember átölelheti egymást egy
baráttal, akit száz évnél is régebben ismer, semmi esetre sem
tartozik ezek közé.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Magnus. – Nem mintha nem
örülnék neked.
– Minden okom megvan rá, hogy itt legyek – felelte mosolyogva
Jem. – Végtére is a Ko család tagja vagyok. Ko-csien Ming, ha
elfelejtetted volna.
– Szóval… véletlen? Épp családlátogatáson voltál? Tessa is veled
van?
Jem arca hirtelen sokkal komolyabb lett.
– Tessa nincs velem, és nem, nem véletlenül jöttem.
Kivezette Magnust az udvarra, és a tavacskához ballagtak. Mintha
változott volna az alakja, amióta Magnus utoljára itt járt, de
kétségtelenül most is ugyanolyan szép volt, mint akkor. Fenyők és
füzek hajoltak olyan mélyen a víz fölé, hogy belelógtak az ágaik. A
zöld felszín alatt aranyszínű, fekete és fehér kői pontyok árnyai
cikáztak.
A tavacskán átívelő öreg híd, amiről már mállott a piros festék,
döngölt udvarra vezetett, ahol egy tizenegy-tizenkét év körüli, harci
öltözéket viselő kislány végezte a botos formagyakorlatokat.
– Tudod, itt születtem – mondta Jem. – Még mielőtt a szüleim
vezették volna az Intézetet.
A tó mozdulatlan vizében tükröződő napkorongot figyelte.
– Hol van Tessa? – kérdezte Magnus.
– A Spirális Labirintusban – felelte Jem, mire Magnus
megkönnyebbülten felsóhajtott. – De nem a saját jószántából.
Üldözőbe vette egy boszorkánymester. Ha jól tudom, ismered.
Akinek rezzenéstelen az arca.
– Sinjun Dzsung – bólintott Magnus. – Nos, mondhatni, hogy
ismerem. Épp vele meg a szörnyetegeivel harcoltam, mielőtt
idejöttem.
– Hallottam a többiektől – mondta Jem.
– De miért kell Sinjunnak Tessa? – kérdezte Magnus.
Jem meglepetten nézett rá.
– Hát nyilván mert ő is legősibb átok. Mint te vagy.
Magnusnak fennakadt a szeme.
– Úgy érted, mert a Pokol egyik hercegének a gyereke. Ahogyan
én?
– Nem, ennél többről van szó. Tessa nemcsak azért ment a
Labirintusba, hogy elrejtőzzön, hanem azért is, hogy kutatásokat
végezzen. A legősibb átkok nem egyszerűen a Pokol hercegeinek
gyerekei. Egyszerre kilencen lehetnek a világon, és én csak kettőről
tudok. Az egyikkel éppen beszélgetek, a másikat meg feleségül
vettem.
Magnus meghökkent.
– Nem is tudtam, hogy összeházasodtatok. – Jem és Tessa
hosszú, különös utat jártak be, örült, hogy végre békességre leltek
együtt. – Gratulálok!
– Hát igen is, meg nem is – magyarázta Jem. – Mondén törvények
szerint házasodtunk. Csak mi voltunk ott, meg a szükséges
hivatalnokok. – A vízre meredt. – Nagyon vágyunk egy rendes
esküvőre, ahol ott lehet minden barátunk és családtagunk, de
veszélyes életet élünk. Régóta keresünk valamit, amit sok rossz
ember is szeretne megtalálni. Nem csak Sinjun eredt a nyomunkba.
Nem kérhetem arra a barátaimat, sem Tessa leszármazottait, hogy
jöjjenek el egy esküvőre, ahol bajba kerülhetnek.
– Pedig nekem érdekes bulinak tűnik – mondta Magnus, de a Jem
szeméből sütő mély szomorúság a szívéig hatolt. – Nézd… Van egy
ötletem, hogyan tarthatnátok biztonságban esküvőt úgy, hogy
közben mindenki jelen van, akit csak szeretnétek. Ha kikeveredünk
ebből a helyzetből, megmutatom.
– Köszönöm – mondta Jem, és megfogta Magnus kezét. –
Köszönöm. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek a
Sinjun-ügyben. Amikor megtudtuk a Labirintustól, hogy Sanghajban
van, azonnal idejöttem, hogy érdeklődjem az Intézetben, láttak-e
valamit. Alig pár nappal előttetek érkeztem.
– Nos – érdeklődött Magnus –, mit derítettél ki?
Jem sóhajtott.
– Hogy a portálok nem működnek.
– Sinjun Szammaelnek dolgozik – mondta csendesen Magnus. –
Annak a Szammaelnek – tette hozzá jelentőségteljesen.
Jemnek felszökött a szemöldöke.
– Hát ezt a nevet sem hallani mindennap. Mivel a Földön jelenleg
nem zajlik apokaliptikus démonháború, felteszem, nincs itt testi
valójában.
– Én is ebből indulok ki, de nem tudom sem azt, hogy Sinjun
kapcsolatban áll-e vele, sem azt, hogy hol van. Vagy hogy milyen
alakot vett fel, ami azt illeti – mondta Magnus. – Ha ettől jobban
érzed magad, szerintem Szammaelt egyáltalán nem érdekli Tessa.
Sinjun állítólag még azt sem mondta el Szammaelnek, hogy én a
részese vagyok ennek.
Jem ezen elgondolkodott.
– Egyáltalán nem érzem magam jobban tőle. – Felsóhajtott. – Azt
hiszem, ez elkerülhetetlen volt. Mind a ketten tudjuk, hogy a Pokol
hercegeit nem lehet megölni. Elmennek, aztán idővel visszajönnek.
Eltelt ezer év, igazából az a meglepő, hogy ilyen sokáig tartott.
Magnus elnevette magát.
– Az benne a legviccesebb, hogy alig kerülte el Lilithet.
Egyszerre Tien jelent meg az udvaron, ahol a lány gyakorolt. A
jellegzetes bordó harci öltözéket viselte, a nyilához erősített ezüst
kötél hurkokat vetett a teste körül. Lehajolt, és mondott valamit a
lánynak.
– Meg kell keresnem Alecet – mondta Magnus. – Tudod, hol
vannak a többiek?
– Szerintem a kocsiszínben – felelte Jem. – Épp felfrissítették
magukat…
 Elhallgatott, amikor két hosszú ősz lófarokba font hajú idősebb nő
lépett ki a házból, és rájuk meredt. Akkora fakanalat tartott a
kezében, mint egy kar, a nála lévő tál meg vagy kétszer akkora volt,
mint Magnus feje. Mindkét felkarján hatalmas Egyensúly rúna
díszelgett.
A kanálon is rúnák voltak.
– Ő Jün anyó – mondta melegen Jem. – Tien nagyanyja.
– A barátaid már az asztalnál ülnek, és várják a vacsorát – mordult
rá az állítólagos Jün anyó Jemre mandarin nyelven. – Amit rólad
nem lehet elmondani. Meg róla se. – A kanállal a gyakorlatozó lány
felé intett. – Licsin! – bődült el teli torokból. – Gyere enni, te lány! Te
is, hsziao Tien!
A lány lába rúgás közben állt meg a levegőben. Megfordult,
észrevette, hogy Magnus meg Jem őt figyelik, és hirtelen mintha
nagyon szégyenlőssé vált volna.
– Ő is egy Ko unokatestvér – magyarázta Jem. – Licsin. Tien a
bátyja helyett bátyjának tekinti magát, merthogy amúgy nincsenek
édestestvérei.
A lány ugyanazzal a komoly arckifejezéssel biccentett Jem felé,
amit Tien is előszeretettel öltött magára, majd Jün anyó hívásának
engedelmeskedve elsietett.
– Szia, Licsin! – integetett utána Magnus.
A lány megtorpant, és a szemét forgatta.
– Igazából Laurának hívnak, és Melbourne-ből jöttem. Jün néni
kizárólag a kínai nevemen hajlandó szólítani, pedig tökéletesen
beszél az én anyanyelvemen is. – Az utolsó szavakat elég
célzatosan irányította az öregasszony felé.
– Szia, Laura! – integetett megint Magnus.
A lány elpirult, leszegte a fejét, és sietett tovább vacsorázni.
– Te pedig! – fordult Jem felé Jün, továbbra is a mandarin nyelvnél
maradva. – Csien! Te is azonnal gyere! A barátoddal együtt.
– Jün, mej mej! – Jem felállt, és kihúzta magát.
 Magnus mosolyogva nyugtázta, hogy Jem „kishúgom”-nak
nevezte Jünt. Valójában tényleg ő volt az idősebb kettejük közül,
még ha a nő évtizedekkel öregebbnek is látszott.
– A dédnagyunokabátyád vagyok, vagy mi a csuda, és nem tűröm,
hogy így beszélj velem. De azért igen, Magnus – tette hozzá Jem az
orra alatt –, menjünk! Ne akard tudni, hogy milyen, ha tényleg
begurul.

Alecnek minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne pusztán az

alvó Magnust bámulja a Kóéknál töltött idő minden pillanatában.
Miután megtudták, hogy Zakariás testvér – most egyszerűen Jem
Carstairs – szintén jelen van, arra kérték, hogy vizsgálja meg
Magnust, majd miután ő kijelentette, hogy a boszorkánymesternek
leginkább pihenésre van szüksége, hagyták aludni.
Alec eleinte furcsán érezte magát egy idegen házban a könnyed
és barátságos Magnus nélkül, aki mindig elérte, hogy senki se
érezze magát feszélyezve a környezetében. Szerencsére Alecnek
mindig sikerült társaságkedvelő, magabiztos emberekkel körülvennie
magát, így most Jace és Isabelle megoldotta a vendégek
bemutatását, és a helyzetet is felvázolták, miközben ő, Clary és
Simon a háttérbe húzódtak. Legalábbis amíg be nem futott Jem,
amikor is Clary és Simon azonnal felélénkültek, és beszélgetésbe
elegyedtek vele.
Alec továbbra sem érezte úgy, hogy különösebben jól ismerné
Jemet, bár időközben többször is találkoztak. Mint Magnus barátai
esetében oly sokszor, a több évszázados – vagyis Jem esetében
százötven éves – korkülönbség áthatolhatatlan akadálynak tűnt. Jem
azonban végtelenül kedvesnek bizonyult, és ő maga ment oda
Alechez, hogy biztosítsa felőle, hogy Magnus jól van, csak rövid idő
alatt szokatlanul sok energiát égetett el, de egy alapos pihenés után
rendbe fog jönni, ő pedig azzal jár a legjobban, ha addig körülnéz a
birtokon, és megismerkedik a családdal.
 Mint kiderült, aznap nem volt más a házban, csak Tien nagyanyja,
akit Jem Jün nagyinak nevezett, és az unokatestvére, Licsin, aki pár
pillanatig tágra nyílt szemmel meredt Claryre, majd elfutott. A
vendégeket teával kínálták, aztán megmutatták nekik a birtokot, amit
éppen olyan intenzíven szőtt át az árnyvadászok történelme, mint
magát az Intézetet. Alec sajnálatosnak érezte, hogy egyikük sem
tudott igazán odafigyelni a helyre. Mindannyiukat felzaklatta kissé a
találkozás Sinjunnal és a démonseregével.
Amíg Magnus aludt, Jün pedig a vacsorát készítette, Tien az
étkezőbe kísérte a vendégeit, ahol egy hosszú rózsafa asztal uralta
a teret. A fiú sóhajtva ült le, és beletúrt a hajába.
– Üljetek le, kérlek – mondta. – Tudom, hogy végigcibáltalak
benneteket a házon, és közben nem arról beszélgettünk, amiről
muszáj lenne, de időre volt szükségem, hogy gondolkodjam.
Alec és Jace megkönnyebbülten néztek össze. Alec tudta, hogy
Jace-nek vissza kellett fognia magát, hogy ne álljon neki válaszokat
követelni az állítólag kihalt csontvázharcosokról. Mindenki leült, és
Tienre szegezte a tekintetét.
– Tudnom kell – mondta a fiú –, ki volt az a boszorkánymester. Az,
aki Pajkucsing lányait irányította.
– Sinjun Dzsung – felelte Alec. – Egy olyan boszorkánymester, aki
kizárólag rossz döntéseket hoz. Az mit jelent, hogy Pajkucsing
lányait irányítja?
– Ők a végtelenségig hűségesek magához Pajkucsinghez. Ez a
Dzsung Sinjun pedig, aki ezek szerint egyenesen Pajkucsinget
irányítja, igazán nagy hatalmú valaki. – Tien Alecre pillantott. –
Felteszem, ő lopta el a könyvet is, amit kerestek.
Alec bólintott.
– Lehet, hogy el kell mesélnem valamit a sanghaji démonok
történelméről – folytatta Tien. – Próbálom rövidre fogni.
– Javaslom, hogy használj diorámákat – mondta Jace, mire Clary
bokán rúgta az asztal alatt.
 Mint Tien elbeszéléséből kiderült, a kínai, főleg a sanghaji
nephilimeket a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században sokáig
gyötörte egy Jenlo nevű nagyobb démon, akit a kelet-ázsiai
mondénok a Pokol királyaként ismertek. Összefogott más nagy
hatalmú démonokkal, köztük Pajkucsinggel, és együtt vívtak
rettenetes háborút a mondénok, az alvilágiak és az árnyvadászok
ellen egyaránt.
Amikor Jenlo 1872-ben megtámadta a Sanghaji Intézetet, és
számos árnyvadászt meggyilkolt, a Ko család nemezise lett. Egész
Kínán végigkergették, és végül 1875-ben sikerült megölniük. (Tien
erre joggal volt büszke.)
– Meghalt – nyugtázta Jace. – Ezek szerint nem a mi problémánk,
jól értem?
– És mi van Pajkucsinggel? – kérdezte Isabelle.
– Hát éppen ez az! – felelte Tien. – Jenlo természetesen nem a
Pokol királya. Még csak nem is a hercege. A mondénok pusztán
azért nevezték így, mert a birodalma, Tijü, a hitük szerint azonos az
emberi alvilággal. Tényleg rettenetes hely volt. Azt senki sem tudja,
hogyan lett Jenlo Tijü uralkodója, de arra használta ki a helyzetét,
hogy mondénok lelkét kínozza, és mészárlásokkal meg véres
kínzásokkal szórakoztassa a csatlósait. – Felsóhajtott. – Tijü és a mi
világunk, vagy ami azt illeti, bármelyik másik világ között sokáig
egyetlen portálon lehetett átjárni itt Sanghajban. Ez persze még
azelőtt volt, hogy az emberek saját portált tudtak volna nyitni
maguknak, és Jenlo úgy járkált ide-oda, hogy senki nem igazán
tudott mit tenni ellene. Aztán a halála pillanatában a portál örökre
bezáródott, és a csatlósai mind Tijüben ragadtak. Köztük Pajkucsing
és a lányai is.
– Hát most kijutottak – jegyezte meg komoran Simon.
– Megnyílhatott újra a portál? – kérdezte Clary. – Nem kéne
ránéznünk?
– Senki sem tudja, hol van. Vagy volt – felelte Tien. – Jenlo halála
idején Sanghaj hatalmas területen terpeszkedett. Az európai
országok mind megvetették itt a lábukat, és fellendült a
kereskedelem. Nem világos, mi történt a portállal. Mindenesetre
senki sem botlott bele Jenlo halála óta. A legtöbben úgy gondoltuk,
hogy meg is semmisült. Az a típus volt, aki ragaszkodhatott hozzá,
hogy más se használhassa, ha már ő nem tudja.
Egyszerre Licsin lépett be, és merev, katonás mozdulattal
letelepedett az asztal végére. Tien félbehagyta a történetét, hogy
megkérdezhesse tőle, hogy ment a gyakorlás. Alec némiképp
meglepve állapította meg, hogy a lány határozott ausztrál
akcentussal felel. Aztán megérkezett Jem Magnusszal.
Az árnyvadászok felugrottak az asztaltól, hogy köszöntsék őket,
és megnézzék, hogy van Magnus. Alec azért ügyelt rá, hogy ő érjen
oda először. Elkapta Magnus derekát, és szorosan magához ölelte a
férfit.
– Nem is tudtam, hogy felébredtél – mondta halkan. – Hogy vagy?
– Éhesen – felelte Magnus. – Attól eltekintve jól.
Csak félig-meddig tudatosan húzta végig a kezét az ingén a sebe
fölött. Alec szenvedélyesen megcsókolta, mintha csak ezzel tudta
volna bizonyítani magának, hogy a szerelme jól van. Magnus
viszonozta a csókot, és Alec érezte, hogy valamelyest oldódik benne
a feszültség.
Pár pillanattal később Isabelle hangosan füttyentett, mire Alec
zavart mosollyal elhúzódott. Magnus együttérző pillantást vetett rá,
és nyomott egy puszit az arcára.
– Ez aranyos volt – mondta, majd amikor Alec kicsit szorosabban
ölelte, megismételte. – Jól vagyok.
Persze, gondolta Alec fanyarul, Magnus úgyis mindig azt mondja,
hogy jól van.
– Nem vagy jól – szólt halkan Alec. – Azt mondtad, Sinjun még
egyszer megvágott.
Magnus felsóhajtott, kigombolta az ingét, és megmutatta a most
már X-et formázó nyers sebet a mellkasán. Az összegyűlt
árnyvadászok élesen szívták be a levegőt. Clary a szája elé kapta a
kezét. Meglepő módon sokkal riadtabbnak tűnt a többieknél.
– Rosszabb híreim is vannak – mondta Magnus –, de úgy hiszem,
Tien éppen mesélt valamit, és nem szívesen szakítanám félbe.
A fiú döbbenten nézett rá.
– Ne, kérlek, ez fontosabbnak tűnik.
– Ha harmadszor is elkap – közölte a boszorkánymester –,
Szammael szolgálója leszek.
– Nos – mondta Alec –, ez esetben most azonnal el kell tűnnöd
szem elől. Vagy irány a Spirális Labirintus.
– Itt biztonságban vagy – szögezte le Jem. – Ezt a házat nagyon
jól ellátták védvarázslatokkal.
– Nem bújhatok el – közölte Magnus –, ugyanis ha nem vág meg
harmadszor, a tüske ereje belülről el fog égetni, és meghalok.
Rettenetes csend telepedett a szobára. Alec csak a saját
szaggatott, kapkodó légzése hangját hallotta.
Jace aggodalommal telve pillantott rá, de a saját félelme olyan
mélyen mart belé, hogy oda már a parabataia sem érhetett el.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte Simon. Kétségbeesettnek tűnt.
– Legyőzzük Szammaelt – jelentette ki határozottan Jace.
– Megsemmisítjük a tüskét – fűzte hozzá Isabelle.
Alec óvatosan lesett feléjük, de a jelek szerint nem vicceltek.
– Kétlem, hogy bármelyik is könnyen fog menni – mondta Magnus.
Clary rezzenéstelen tekintettel nézett rá.
– Nem tudtam, hogy a könnyű dolgok miatt hívtál bennünket.
– Megoldjuk – bólintott Magnus, aztán Alec felé fordult, aki
szigorúan nézett vissza rá. – Megoldjuk – ismételte.
Alec a jövőt érintő további gondolatainak azonban várniuk kellett,
mivel Jün lépett be az ajtón hatalmas tál étellel a kezében. Alec
megfigyelte, hogy a gigantikus fakanalat egy, a hátára erősített tokba
tette, ami nagyon is megfelelő helynek tűnt a számára.
– Hogyhogy senki nem ül? – kiáltotta, mire mindannyian az
asztalhoz siettek. – Isten hozta! – fordult aztán Magnus felé
ugyanúgy kiabálva tovább.
Magnus mandarin nyelven szólt hozzá, és a nő érezhetően
ellágyult valamelyest. Magnus ilyen hatással volt az emberekre. Jün
ugyanúgy mandarinul felelt, aztán váltott, hogy mindenki értse.
– Csien szerint maguk nagyszerű emberek, márpedig általában
adok a véleményére, még ha már nem is árnyvadász. – Jemre
kacsintott, aztán elkezdte szétpakolni a tányérokat.
– Beszéljünk még Jenlóról? – fordult Tienhez Simon.
Magnus hevesen rázni kezdte a fejét.
– Vagy… inkább ne? – bizonytalanodott el Simon.
– Semmi baj, Magnus. – Jem halványan elmosolyodott. –
Személyes kapcsolat fűz Jenlóhoz, ennyi az egész.
Tien sült babpürét és zöldségeket szedett magának az egyik
tányérról, és intett a többieknek, hogy kövessék a példáját.
– Egyetek, mielőtt nagyanyám megsértődik – mondta. – Szívesen
segítek, ha valamelyik étel…
De az árnyvadászok nem vártak további invitálásra, és már
szedtek is a lakomából. Alec gyorsan megállapította, hogy az étel
különbözik a New Yorkban megszokott kínaitól, de azért egyértelmű
hasonlóságokat is mutat vele. Leginkább a leveses gombóc volt
ismerős, ami Tien reakciójából ítélve kétségtelenül azt jelentette,
hogy Jün mindent beleadott a vendégek kedvéért. A fiú máris
belekezdett volna a magyarázatba a fogyasztás trükkjét illetően, de
gyorsan el is hallgatott, amikor látta, hogy az asztal körül mindenki
kanalat ragad, és óvatosan kinyitja a gombócok tetejét, hogy a gőz
távozzon, és ki lehessen inni a levest.
Simon mosolyogva nyugtázta Tien meglepetését.
– Hsziaolongpao, igaz? – kérdezte. – Ezt az egyetlen kínai szót
ismerem. Ja meg azt, hogy csar sze pao. A tudásom java része a
paót érinti a jelek szerint.
– A csar sze kantoni – mordult föl a háta mögött Jün, mielőtt
visszatért volna a konyhába.
– Nem akartam megbántani – szólt halálra válva Simon.
 Jem a szemét forgatta.
– Nem bántottad meg, csak így közli a hasznos információkat.
– Ő tanított engem is – mondta Tien –, meg az árnyvadászok
előttem lévő nemzedékét is.
– Félelmetes asszony. – Magnus hangjából őszinte csodálat áradt.
– Láttad volna fénykorában! – szólt Jem. – Persze az még egy
másik Sanghaj volt. A pedigréje sem semmi. Ő Ko Jiven legkisebb
unokája.
Magnust ezzel láthatólag sikerült lenyűgözni. Isabelle mostanáig
azzal volt elfoglalva, hogy a Simon tányérján lévő hatalmas
húsgombóc felét levágja magának, most azonban felnézett.
– Az ki?
– Ő ölte meg Jenlót – felelte teli szájjal Tien. – Mondjuk erről Jem
többet tud, mint én.
Jem arckifejezése komor volt, és kicsit réveteg. Alec jól ismerte
ezt a pillantást. Magnus is éppen így nézett a távolba, amikor
olyasmi jutott eszébe, ami már réges-régen történt, de még mindig
fájt az emléke.
– Pár évvel a halála előtt Jenlo megszállta a Sanghaji Intézetet,
elfogta a szüleimet és engem, aztán a szemük láttára megkínzott.
Hogy bosszút álljon rajtuk.
Nem remegett meg a hangja, de persze két emberöltőnyit élt
azóta. Alecet nem lepte meg, hogy Magnus felemelte a kezét, és
bátorításul Jem karjára tette.
– Miért akart bosszút állni? – Clary tágra nyílt zöld szeme megtelt
aggodalommal.
Jem anyja, magyarázta Magnus, elpusztította Jenlo egy
fészekalját, így Jenlo azt akarta, hogy az ő gyereke fizessen meg
érte. Elmesélte, hogyan adagolta Jenlo a jin fen nevű démondrogot
hosszú napokon át Jem testébe, amíg a fiú szervezete végül
látszólag visszafordíthatatlanul függővé vált. Ezt a függőséget végül
csak a néma testvérré válás tüntette el, a végleges gyógyulást pedig
az jelentette, amikor Jem a mennyei tűzzel égő Jace-be
kapaszkodott.
– Erre a részre emlékszem – bólintott komoran Clary.
– Én alig – tette hozzá Jace. – Elég fura időszak volt az nekem.
– Nahát! Benned aztán soha semmi fura nincs – jegyezte meg
ártatlanul Isabelle.
– Időnként még most is találkozunk jin fennel – mondta Tien –, bár
közel annyi sincs, mint Jem bácsi idejében. Fiatal vérfarkasok
hozzák Makaóból vagy Hong Kongból. Az alvilági közösség elég
hatékonyan rendezi le őket. Ismerik a veszélyt.
– Szingapúrban – vetette közbe Magnus, miközben a sebét
vakargatta látszólag anélkül, hogy tudta volna, mit csinál – az
árnyvadászok a helyszínen végeznek azzal, akit rajtakapnak vele.
– Ez nem ellentétes a Szövetség szabályaival? – kérdezte
hitetlenkedve Simon.
Magnus vállat vont.
– Én legalább életben maradtam – tért vissza a történethez Jem. –
A szüleimmel ellentétben. Anyám húga, Jiven a bosszúnak szentelte
az életét, és pár évvel később, amikor én már a Londoni Intézetben
éltem, Elias Carstairs bácsikámmal együtt felkutatták Jenlót, és
végeztek vele. – A konyhaajtó felé biccentett, ahol Jün időközben
eltűnt. – Jün anyó Jiven legfiatalabb unokája, az egyetlen, aki még
életben van. – Elmosolyodott. – Ő a második legidősebb élő Ko.
Alec vett magának még egy adag vörösre főtt csirkét, és úgy
érezte, nagyon nem tartozik oda. Néha még mindig elfogta ez az
érzés, amikor szóba került Magnus korábbi élete, az a hosszú
időszak, amikor ő még meg sem született. Magnusnak és Jemnek
hosszú közös múltja és összetett kapcsolata volt. Egy pillanatra Alec
még féltékeny is lett, de gyorsan leállította magát. Magnusnak
teljesen más kapcsolata volt Jemmel, mint vele, és butaság lenne a
részéről irigyelni a közös múltjukat…
Jemen kezdett gondolkodni inkább, elképzelte, milyen halálosan
retteghetett olyan fiatalon. Aztán a szülei jutottak eszébe, akik
tehetetlenül figyelték, ahogy a fiukat a szemük láttára kínozzák.
Egyszerre rájött, hogy sokkal rettenetesebb belegondolnia abba,
amit a szülők átéltek. El tudta képzelni, hogy őt kínozzák, hogy neki
kell elviselnie a fájdalmat, de a gondolat, hogy Max szenved, az ő
kiáltásait hallja, és semmit sem tehet…
Megborzongott, és összeakadt a pillantása Magnuséval. Magnus
az ismerős, komoly, titokzatos macskatekintetével nézett rá. Alec
elmosolyodott, Magnus pedig visszamosolygott rá, még ha a
szokottnál halványabban is.
Vacsora után Magnus hirtelen eltűnt, Alec azonban még pár percig
a barátaival maradt. Licsin bátortalanul odasomfordált Clary-hez,
hogy kikérje a tanácsát valamiben; a beszélgetés hamarosan az
edzésre, a fegyverekre és a rúnákra terelődött, Alec pedig inkább
kivonult a hátsó udvarba, ahol a gyorsan terpeszkedő félhomályban
rátalált a szűk körben állva az eget kémlelő Tienre, Jemre, Jünre és
Magnusra. Magnus szorosan karba fonta a kezét, mint aki óvja
magát valamitől, bár Alecnek fogalma sem volt róla, mi lehet az – a
beszélgetés teljes egészében pörgős mandarin nyelven zajlott.
Magnus megpillantotta, és odaintette magához. Alec mellé lépett,
és a boszorkánymester vállára tette a kezét. Megkönnyebbülten
érzékelte, hogy Magnus nekidől, bár a kezét továbbra is karba fonva
tartotta.
– Jün éppen arról beszélt, hogy az imént tűzlevelet kapott a
Sanghaji Intézetből – mondta Jem. – Aggódnak, mert újabban sok
Jenlo idejéből való démont látni a városban, olyanokat, amik Tijüvel
hozhatók kapcsolatba. De Jenlo rég elpusztult, Tijü pedig
megsemmisült.
– Pajkucsing gyerekei, akikkel ma harcoltunk – magyarázta Tien –,
az én generációmnak már inkább csak legendák. Évek óta senki
nem küzdött velük.
– Sőt, már az én generációmnak is azok voltak – tette hozzá Jün
halkan, de szenvedélyesen. – A hsziangliu is nagyon ritka volt egész
életemben, de az Intézet szerint most ott ólálkodnak minden sötét
sikátorban.
– Szerinted Jenlo visszatérhetett? – kérdezte Alec.
Ügyelt rá, hogy egy pillantást se vessen Jemre, mégis ő felelt.
– Nem hiszem. Jenlo nem a Pokol hercege volt. Meg lehetett ölni,
és meg is ölték. Valaki más nyithatta meg Tijüt, hogy rászabadítsa a
démonokat a világunkra.
– Millió jüanba fogadok, hogy Sinjun az – jegyezte meg komoran
Magnus. – És Ragnor.
– De miért? – kérdezte Tien.
– Számos oka van – magyarázta Alec. Korábban ő maga is
ugyanerre a következtetésre jutott. – Tudjuk, hogy hűséget esküdtek
Szammaelnek.
Jün erre élesen Alecre pillantott, a szeme tágra nyílt.
– Azt viszont nem tudjuk – folytatta a férfi –, hol van most
Szammael, sem azt, hogy milyen képességekkel rendelkezik éppen,
vagy hogy Sinjun és Ragnor el tudják-e érni közvetlenül. Talán csak
kizökkenti őket abból, amit maguktól csinálnának. Talán Szammaelt
valamiért Tijü érdekli.
Magnus hosszan kifújta a levegőt.
– Ragnor állítólag talált Szammaelnek egy létsíkot.
– Egymillió jüanba, hogy… – kezdte Alec.
– Nem fogadunk – rázta a fejét Tien. – Ha Szammael bevette Tijüt,
akkor egy lépésre van tőle, hogy megint betegye a lábát a mi
világunkba.
– Egyetlen síknyi távolságra van – bólintott Jem. – Védvarázslatok
tartják távol Szammaelt a Földtől, mióta az arkangyalok legyőzték.
Csak időre van szüksége.
– Méghozzá talán kevesebb időre, mint szeretnénk – fűzte hozzá
Magnus. – Náluk van a Fehér Könyv, és nem tudjuk, mire kell nekik.
Nem tudjuk, hol volt ez a régi portál, sem azt, hogy Szammael újra
meg akarja-e nyitni. Talán már meg is nyitotta, úgy kerültek ide ezek
a démonok.
 – Semmit sem tudunk – mondta frusztráltan Alec.
A szeme sarkából látta, hogy a barátai Licsin társaságában
kivonulnak a szürkületbe burkolódzó gyakorlótérre. Nem akaródzott
elmozdulnia Magnus mellől, közben mégis minden porcikája arra
vágyott, hogy kövesse őket, és belefeledkezzen az edzés
rutinszerűen ismétlődő mozdulataiba. Tudta, hogy a többiek egy kis
nyugalmat akarnak hagyni neki és Magnusnak, meg persze időt
adni, hogy Magnus újra egymásra találjon Jemmel és Jünnel. Alecet
egyre inkább aggasztotta, hogy a boszorkánymester talán
gyengébb, mint gondolják, végtére is mindig megingathatatlan
önbizalmat árasztott magából. Ellenben azzal is tisztában volt, hogy
akármilyen közeli barátságot ápolt is Magnus Claryvel, Jace-szel
vagy Simonnal, volt egy olyan oldala, amit csak ő és nagyon kevés
másik ember láthatott. Catarina. Jem és Tessa. Ragnor.
– Meg kell találnunk Ragnort – jelentette ki Alec. – Ő szóba áll
veled, Magnus. Biztosan tudom. Lehet, hogy át akar majd állítani a
maga oldalára, de mégiscsak megtudhatsz tőle valamit.
– Ragnor nagyon tudja, hogyan tűnjön el – mondta Magnus. –
Egészen szokatlan mágiát kellene bevetnem, hogy megtaláljam,
tekintve, hogy milyen könnyen rázott le bennünket a nyomkövető
rúnával.
– Akkor a következő lépés a kutatás lesz – jelentette ki Tien. –
Holnap elmegyünk a Fénypiacra. Vannak ott kapcsolataim.
Kezdhetjük mindjárt Me-cö Foggal…
Magnus hangosan felnyögött.
– Nem is annyira gáz – mondta Alec.
– Tulajdonképpen inkább ő, mint Szammael – bólintott rá Magnus.
– Szóba jöhet pár más ember is – folytatta Tien –, és a Mennyei
Palotában is utána lehet nézni dolgoknak.
– Nem az Intézet könyvtárában? – csodálkozott Alec.
Tien vállat vont.
– Az Intézet könyvtárába gondosan válogatták a könyveket, sok
hasznos információ van bennük, amikről tudjuk, hogy igazak. A
Mennyei Palota sötét sarkaiban lévő könyvek viszont tele vannak
pletykákkal és híresztelésekkel. Gyanítom, ott jobban érezzük majd
magunkat.
– Valóban kedvelem a pletykákat és a híreszteléseket – mondta
Magnus.
– Érdemes lenne elmennetek Mo Jéhez és Kan Csianghoz –
jegyezte meg Jün.
Tien összehúzta a szemöldökét.
– Hogyan? – kérdezte Alec.
– Tündér fegyverkovácsok – felelte Tien. – Csak… megrendelésre
dolgoznak. Nagyi, nem tudom, hogy fegyverekre van-e most…
– Ha Tijü hordái visszatérnek – mondta komoran Jün –, pár
szeráfpenge nem lesz elég. Mo Je és Kan Csiang már
évszázadokkal azelőtt tudták, hogyan kell Jenlo és a fészekalja ellen
harcolni, mielőtt bármelyikünk megszületett volna. Akár te is – intett
az állával Magnus felé.
– Aztán meg, ha fegyverkovácsok, talán még a Svefnthornt is
ismerik. Akkor sorolom, mivel kell foglalkoznunk, ha nem tévedek. –
Alec az ujján számolva sorolta a lista elemeit. – Sinjun, Ragnor, Tijü,
Jenlo, Szammael, a Tijübe vezető portál, a Svefnthorn, a Fehér
Könyv, meg talán valami másik varázskönyv.
– Nos – szólt kedélyesen Magnus –, a jelek szerint igencsak
mozgalmas napunk lesz, és nem ártana előtte jól kialudnom
magamat. Aleckel most haza kell szólnunk, hogy megkérdezzük,
hogy van a fiunk. Szóval én mára visszavonulnék. Alec?
Még egyszer megköszönték Jünnek a vendéglátást, és Magnus,
aki továbbra is karba fonva tartotta a kezét, elindult az udvaron át a
szobájuk felé. Alec kellemetlen előérzettel a mellkasában követte.

Amint bezáródott mögöttük a szoba ajtaja, Magnus sarkon fordult, és

keményen nekipréselte Alecet. Vadul megcsókolta, majd belefulladt
Alec ízeibe, a borostába az állán (Alec rendetlennek érezte így
magát, de Magnus nagy rajongója volt a borostának), a karjai
erejébe, ahogy elkapta Magnus tarkóját, és még egy lapáttal rátett a
csók vadságára.
Amikor elhúzódtak egymástól, Alec átható kék szemében
meglepetés csillogott, a szája imádni való mosolyra húzódott.
– Erre nem számítottam.
– Hiányoztál – mondta zihálva Magnus, Alec pedig, az az áldott jó
lélek, nem kérdezte meg, hogy ez mégis mit jelent, hiszen végig
együtt voltak, inkább csak viszonozta a csókot.
Magnus Alec nyakához nyúlt, és elkezdte lehúzni a harci öltözet
cipzárját. Alec közben nevetve gombolta ki Magnus ingét. Magnus
megcsókolta Alec nyakát, mire a férfi meglepetten felsóhajtott, de
azért módszeresen dolgozott tovább a gombokon, még ha kissé
remegett is a keze. Ez volt Alec. Magnus vidáman gondolt vissza az
első alkalomra, amikor valamikor a kapcsolatuk elején Alec
egyszerűen feltépte az ingét. Sosem fogja elfelejteni azt a meglepett
tekintetet: mintha Alec maga sem akarta volna elhinni, hogy ilyet tett.
Alec gyengéden, mégis türelmetlenül végigcsókolta Magnus
nyakát. A boszorkánymester közben azon gondolkodott, vajon mi
lesz, ha Alec eléri a továbbra is skarlátvörös mágiától fortyogó sebet,
amit a tüske ejtett. Aztán inkább elnyomta magában a gondolatot,
beletúrt Alec gyönyörű fekete hajába, és félreigazította, hogy
nyomhasson egy csókot az érzékeny pontra a füle mögött. Alec
mormogott valamit, aztán hátralépett, hogy kibújhasson a
dzsekijéből, és a földre dobja. Rámosolygott Magnusra, aztán róla is
segített lefejteni az inget.
Végül a földbe gyökerezett a lába, a szeme tágra nyílt. Magnus
egyszerre rádöbbent, hogy nem a sebet bámulja, hanem váratlan
riadalommal a karján járatja fel-alá a tekintetét. A meleg, türelmetlen
vágyat, ami mostanáig eltöltötte Magnus testét, hirtelen kellemetlen,
fagyos érzés váltotta fel, mintha jégkocka csúszna le a torkán
egyenesen a gyomrába.
– Mi az? – kérdezte. Aztán kinyújtotta a karját, és már ő is látta.
 Mindkét tenyerén egy-egy csillag körvonalai rajzolódtak ki, olyanok
voltak, mint egy buzogány tüskés vége. A csillagokból egymásba
fonódó dühös, vörös, hólyagos hurkok indultak ki, és futottak végig
Magnus karjának belső felén.
Alec nyugtalanul, zihálva, de végtelenül gyengéden kísérte végig a
hurkokat az ujjával. Mereven, duzzadtan emelkedtek ki a bőrből.
Felfutottak egészen Magnus bicepszéig, aztán a boszorkánymester
sima mellkasán folytatódtak, amíg el nem érték magát a sebet.
– Láncok – mondta Alec csak úgy magának, aztán felnézett
Magnusra. – Úgy néznek ki, mint a láncok. Tudtál róluk? – kérdezte
aztán egy pillanatnyi habozás után.
– Nem – felelte Magnus. – Semmi… semmi különöset nem érzek.
Mármint azon túl, amilyennek a sebet érzem.
– És milyennek érzed a sebet? – érdeklődött Alec. Úgy nézett
Magnus szemébe, mintha ott keresné a választ, mert a szavaktól
nem remélne sokat.
– Meleg. Különös. Nem… nem kellemetlen – tette hozzá Magnus.
– Hívnunk kéne Jemet – javasolta Alec.
– Nem! – rázta a fejét Magnus. – Semmit sem tud erről.
– Akkor a Spirális Labirintust – mondta Alec. – Valakit!
– Nem! – ismételte Magnus. – Holnap elmegyünk a piacra meg a
Mennyei Palotába, és ott keresünk válaszokat.
– És ha nem találunk semmit? – Alec erősen megszorította
Magnus vállát. Amikor Magnus habozott, lehunyta a szemét, és
kétségbeesetten ráncolta a homlokát. – Miért nem fogadod el a
segítséget? – kérdezte csendesen. – Nem kell egyedül
megbirkóznod ezzel.
Magnus gyengéden lefejtette Alec kezét a válláról, de aztán nem
engedte el.
– Nem egyedül birkózom meg vele. Amennyire meg tudom
állapítani, egy egész baseballcsapat szállt be segíteni. Te, Jace,
Clary, Simon, Isabelle, Tien, Jem… Csoda, hogy Maiát és Lilyt nem
hoztuk magunkkal.
 – Azt szeretnéd, ha nem lennének itt? – kérdezte Alec. – Azt
szeretnéd, ha én sem lennék itt? Ha semmit nem tudnék erről az
egészről?
– Nem – felelte megint Magnus. Alec haragudott rá talán? Lassan
kifújta a levegőt. – Mondtam már, hogy nem tudtam a láncokról…
– És nem aggódsz? Nem vagy zaklatott? – kérdezte Alec, és
Magnus hirtelen rájött, hogy valójában nem haragszik, hanem retteg.
– Velem nem kell eljátszanod, hogy milyen higgadt vagy. Én vagyok
az az ember, akivel soha nem kell eljátszanod semmit.
Magnus elmosolyodott, és szorosan magához ölelte Alecet.
Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Alec hagyja magát.
– Tudom. És ismersz – súgta Alec fülébe, miközben a férfi
szappan-, verejték- és szantálfaillatú hajszálai az orrát
csiklandozták. Egészen otthonos érzés volt. – Próbálok pillanatról
pillanatra élni. – Érezte, hogy a bennakadt lélegzet végül elhagyja
Alec testét, és a feszültség enyhül valamelyest. – Hát persze hogy
aggódom – folytatta még mindig Alec fülébe. Nem igazán tudom, mi
történik, és az egyetlen, aki talán elmagyarázhatná…
– Megbolondult? – kérdezte Alec.
– Igazából Ragnorra gondoltam – bólintott Magnus. – Akit
Szammael megszállt. De majd megoldjuk valahogy. Együtt. Holnap.
Holnap segíthetsz. Ma este… lazítanom kell.
Nyomott egy csókot Alec halántékára, és elégedetten állapította
meg, hogy a szerelme megenged magának egy halvány mosolyt.
Alec megfordult, és Magnus szívére tette a kezét, közvetlenül a
seb fölött.
– Ha meghalnál – mondta –, az én lelkem egy darabja is veled
halna. Szóval ne feledd, Magnus! Nem csak a te életedről van szó.
Az enyémről is.
Valaki egyszer régen azt mondta Magnusnak, hogy az emberek
soha nem tudnak úgy szeretni, mint a halhatatlanok. Nincs meg
hozzá a lelkierejük. Nos, az illető sosem találkozott Alec
Lightwooddal, sem senki hozzá foghatóval, gondolta Magnus, és
ettől csak ő lett szegényebb. Alec szeretetének ereje alázatra
tanította, és hullámként emelte a magasba. Ez a hullám vitte a hátán
Alechez, aztán tovább az ágy felé, ahol a kezüket összefűzve egy
ütemre mozogtak, egymás ajkába fojtva feltörő kiáltásaikat.

Órákkal később Magnus mélyen aludt, Alec azonban továbbra is

ébren hallgatta a rovarok és a madarak éjjeli énekét. A hold sárgás
fénye puhán özönlött be az ablakon. Egy idő után Alec felállt,
hálóruhát húzott, és kiment.
Az udvart határoló kerítés tövében sétált, ujjait menet közben
végighúzta a köveken. Nyugtalan volt. Aggódott Magnus miatt, és
cselekedni akart, nem aludni, de képtelen volt összehozni egy tervet,
vagy akár csak kigondolni az első lépéseket. Egyszerűen nem
rendelkezett elég információval.
Egyszerre az alacsony kőkerítésen ülve az eget kémlelő Jace-re
bukkant. A parabataia lenézett a közeledő Alecre.
– Te sem tudsz aludni?
– Te miért mereszted itt a hátsódat? – érdeklődött Alec. – Én
azért, mert egy őrült a pasim mellébe vágott egy nagy mágikus X-et.
– Mindenkinek van valami kínja – jegyezte meg Jace, és Alec arra
gondolt, hogy azért ebben lehet igazság. – Maryse megkérdezte,
hogy átvenném-e az Intézet vezetését – tette még hozzá aztán Jace,
szinte félvállról.
Alec nem árulta el, hogy tud róla, inkább megkérdezte:
– És vállalod?
Jace csak mismásolt.
– Nem tudom.
– Miért ne? – kérdezte Alec. – Menne neked. Jó vezető vagy.
Jace mosolyogva csóválta a fejét.
– Jó vagyok, ha elsőnek kell csatába menni. Jó vagyok, ha
démonokat kell szakmányban mészárolni. Ha ilyesmiről van szó,
talán tényleg lehetnék vezető.
 – Nem akarsz íróasztal mögé ülni? – kérdezte vidáman Alec. –
Nem kellene ám felhagynod a járőrözéssel. Nem vagyunk hozzá
elegen.
– Egyszerűen nem hiszem, hogy nagyon jó lennék abban, ami az
Intézet vezetéséhez kell. Stratégia? Diplomácia?
– Marha jó vagy ezekben – tiltakozott Alec. – Ki ültette el a
fejedben a gondolatot, hogy csak a verekedéshez értesz? Remélem,
hogy nem Clary.
– Nem – húzta el a száját Jace. – Clary szerint vállalnom kellene.
– Szerintem is – mondta Alec.
– Nem közülünk kell erre ember – jelentette ki Jace. – A Klávé
küld valakit egy másik intézetből, ha kell. Egy felnőttet.
– Jace! – torkolta le Alec. – Felnőttek vagyunk. Most mi vagyunk a
felnőttek.
– Az Angyalra, ez rettenetes! – sopánkodott halvány mosollyal
Jace. – Neked még azt is megengedték, hogy saját gyereked
legyen!
– Ami azt illeti, meg is kéne kérdeznem anyát, mi a helyzet. – Alec
elővette a telefonját, és meglóbálta Jace előtt. – Te meg inkább
aludj!
– Te is! – mondta Jace, és leugrott a kerítésről.
Mielőtt menekülőre foghatta volna, Alec elkapta, megölelte, Jace
pedig, ahogyan arra számítani lehetett, hálásan viszonozta az
ölelést.
– Minden rendben lesz – mondta Jace. – Szokás szerint
megmentjük a világot. Ezek vagyunk mi.
Ezzel elindult vissza a szobája felé.
Alec figyelte, ahogyan távolodik, aztán a kezében lévő készülékre
fordította a figyelmét, és… majdnem úgy fogalmazta meg magának,
hogy hazatelefonált. De nem, már nem az Intézet volt az otthona.
Néha még mindig különös volt ez az érzés.
Különös módon Kadir vette fel az anyja telefonját.
 – Alec! – szólt bele a férfi meglepő lelkesedéssel. – Épp veled
akartam beszélni. Nem szerettünk volna zaklatni, de…
– Mi van? – kérdezte azonnal riadtan Alec. Az idegei nem voltak
valami jó állapotban. – Maxszel minden rendben?
– Persze, Maxnek semmi baja – felelte Kadir. – Folyton mászik.
– Igen, jó gyorsan csinálja. – Alec elképzelni nem tudta, hová
fognak kilyukadni. – Remélem, ez azt jelenti, hogy hamarosan járni
is tud majd.
– Nos… – Kadir habozott. – Tudtad, hogy… Mármint… otthon is…
– Mi van?
– Alec az? – Maryse hangja hallatszott a háttérből. Némi zörgés
következett, aztán nyilvánvalóan kihangosították a telefont. – Alec, a
fiad falra mászik.
– Elég aktív tud lenni, igen – mondta Alec.
– Nem – pontosított Maryse végtelenül higgadtan. – Szó szerint
felmászik a falra. Aztán végigmászik a mennyezeten. Aztán meg a
függönyön lóg.
Alec szabad keze két ujjával összecsippentette az orrnyergét.
Otthon persze Magnus könnyedén megakadályozta Max véletlen
mágikus kalandjait.
– Nem hiszem, hogy leesne – mondta bizonytalanul. – Ilyenkor
általában észre sem veszi, hogy mi történt, és egyszerűen
megvárjuk, amíg lemászik.
– Igen, de… Alec, az Intézetben nagyon magasak a mennyezetek.
– Egy nagy párnával kell járkálnom alatta, biztos, ami biztos –
szólt közbe Kadir.
– A fegyverszobában van pár dárda, de semmi olyan hosszú,
amivel elérhetnénk – folytatta Maryse. – Nincs valamilyen mágikus
megoldás? Magnus hozott mindenfélét. Össze lehet állítani valami
varázslatot belőlük, hogy… semlegesítsük?
– Ja, ne, anya! Nem lehet csak úgy „semlegesíteni”. Mondtam,
hogy nem egyszerű vele.
 – Nyilván a dárda nyelét használnánk, ha arra kerülne a sor –
szögezte le Kadir.
– Zaklatott? – kérdezte Alec.
– Kadir? Nála sosem egyszerű megállapítani…
– Nem, anya. Max. Max zaklatott?
– Max rettentő boldog – mondta Maryse azon a hangon, amit Alec
emlékei szerint mindig akkor használt, ha Jace-ről beszélt. –
Fantasztikusan érzi magát.
– Akkor tartsátok rajta a szemeteket, és várjátok meg, amíg lejön –
javasolta Alec.
Hosszú csend következett.
– Nos… rendben – sóhajtott Maryse. – Ha csak ennyit lehet tenni.
– Hívhatnátok Catarinát… – kezdte Alec.
– Nem, nem, nem – vágott gyorsan a szavába Maryse. – Urai
vagyunk a helyzetnek. Ti csak folytassátok a küldetést, és ne
aggódjatok, rendben?
– Alec! – szólt Kadir elég hevesen. – Beszélnünk kell A nagyon
kicsi egér, aki nagyon messzire jutottról is Courtney Gray Wiesétől.
– Mi van vele? – kérdezte Alec.
– Nem figyelmeztettél – közölte Kadir. – Nem figyelmeztettél
rendesen.
– Mi próbáltunk – tiltakozott Alec.
Kadir morózus hangon szavalni kezdett.
– „A legjobb egér sem jó barát,/ ha nem fertőtleníti magát.”
– Nehéz rendesen felkészíteni rá bárkit is – nyugtázta Alec. – Ezt
az embernek magának kell megtapasztalnia.
– Valóban – mondta Kadir. – Annak azért örülök, hogy itt van az
Ahol a vadak várnak is. Annyi év után megtanultam, hol várnak a
vadak. Ebben az Intézetben.
Alec elköszönt, kinyomta a telefont, aztán felnézett a tiszta
éjszakai égboltra., Maryse négy gyereket nevelt fel egy fegyverekkel
teli rideg kőépületben. Őt is Maryse nevelte fel, és soha még csak
csontja sem tört a felügyelete alatt. Maxnek sem lesz semmi baja.
 De mi a helyzet Magnusszal?
Félresöpörte a gondolatot, és elindult vissza lefeküdni.

Magnus egy hatalmas, poros teremben találta magát. A

mennyezetről lámpák lógtak, de olyan magasan voltak a feje fölött,
és annyira belevesztek a sötétségbe, hogy nem látta őket rendesen.
Ahogy a szeme hozzászokott a fényhez, érzékelte, hogy egy
tárgyalóteremben van, méghozzá valami régimódi helyen száz, talán
kétszáz évvel ezelőttről. Ahogyan a helyiség kinézett, nagyjából
ugyanennyi ideje elhagyatottan is állhatott. Sűrű porréteg és
pókhálók fedtek minden felületet, és bár a faragott bútorok
érintetlenek voltak, a félredobott székeket senki sem állította fel.
Álmodik, gondolta. Egyértelműen álmodik. De mi ez az álom? Mi
ez a hely?
A bírói pulpitus mögött három szék állt. A középső jóval nagyobb
volt, mint a másik kettő, fölötte vaskos szürke felhő lebegett, mintha
egy ala démon telepedett volna le rá, bár Magnus nem látta a
szemét. A felhő jobbján Sinjun ült, a balján Ragnor.
Magnus felemelte a kezét, és látta, hogy a tenyerébe vésett
tüskés gömbök valódi, pár centi széles, mélyen a bőrében ülő
vasgolyókká változtak. Vér szivárgott körülöttük. Próbaképpen
felemelte a kezét, és összeütötte a két tenyerét, mire a golyók
koppanása szárazon visszhangzott az üres teremben.
Csikorgó hang hallatszott, és Magnus egy pillanattal később rájött,
hogy Ragnor a torkát köszörüli.
– Azért vannak, hogy ne tehesd össze a kezed imádkozáshoz –
mondta. Halkan beszélt, mégis tisztán csengett a hangja Magnus
fülében. – Ez így egy kicsit ódivatú, de tudod, hogy megy ezekkel a
dolgokkal. Sok szimbólum, kevés praktikum.
– Hol vagyunk? – kérdezte Magnus.
Ragnorhoz beszélt, Sinjunra rá sem hederített. Az a határozott
benyomása támadt, hogy a nő gúnyosan bámulja, bár éppen olyan
rezzenéstelen volt az arca, mint mindig.
– Nem egy konkrét helyen. – Ragnor könnyed kézmozdulattal
elhessegette a kérdést. – Csak beszélgetünk.
– De miről? Most már válaszoltok a kérdéseimre? Eláruljátok, mi
van ezzel… ezzel a tüskével? Mik ezek a láncok a karomon? Mi a
fenét műveltek? Mihez akartok kezdeni a Fehér Könyvvel? Miért
álltatok össze Sz…
Ebben a pillanatban Sinjun a szája elé emelte az ujját, és csendre
intette. A hirtelen támadó hang fülsiketítő volt, mintha egy rettenetes
hullám csapott volna át a fejük fölött. Magnus a fülére tapasztotta a
kezét, de gyorsan el is rántotta onnan, ahogy a vastüskék
megbökték.
– Nem szabad kimondanod a nevét – szólt sajnálkozva Ragnor,
amikor a hang elhalt.
– Mi van? – kérdezte hitetlenkedve Magnus. – Azt, hogy
Szammael?
A terem alig észrevehetően megremegett, és porfelhők
emelkedtek a levegőbe.
– Szammael! – kiáltotta Magnus. – Szammael, Szammael,
Szammael!
A terem már úgy rázkódott, mint egy kisiklott vonat. Magnus alig
bírt megállni a lábán, Ragnor és Sinjun azonban továbbra is a
helyén ült. Türelmetlennek tűntek.
– Miért? – kiáltott Magnus most már dühösen Ragnorra. – Miért
vele? Miért szövetkezik a nagy Ragnor Fell bármilyen démonnal, lett
légyen bármilyen erős? Nem erre tanítottál. Ez szembemegy
mindennel, amiben valaha hittél.
– Változnak az idők – mondta idegesítően higgadtan Ragnor.
– És mi van ezzel… ezzel a tüskével? Mi köze ennek Sz… a
Pokol hercegéhez?
Ragnor nevetése kellemetlen, reszelős hang volt, nagyon más,
mint az a nevetés, amire Magnus emlékezett.
 – A Svefnthorn? Az úgy, ahogy van, Sinjun műve. Régi mágia,
Magnus, nagyon régi és nagyon erős boszorkánymester-mágia.
Nem volt gazdája, aztán Sinjun rátalált, és most már van gazdája. A
mi gazdánk az ő gazdája is. A tüske csak segíteni fog, hogy az
lehess, akinek lenned kell.
Ragnor most már felállt, és Magnusnak elakadt a lélegzete.
Ragnor mindig gondozott és elegáns szarva most teljes egészében
körbenőtte a fejét, és úgy állt előre az álla mellett, mint két agyar. A
szeme az obszidián színében villant még ebben a félhomályos
teremben is.
– Sinjun nem hazudott neked – folytatta. – A Svefnthorn nagy
ajándék, ami egykor elveszett, de a gazdánknak hála újra előkerült.
Segít, hogy jobban szolgálhassuk. Idővel neked is segíteni fog, hogy
jobban szolgálhasd őt.
Magnus megragadta a gallérját, és feltépte az ingét, hogy
láthatóvá váljon a seb és vele a lánc.
– Ez ajándék? – ordította. – Hogy lehetne ez ajándék?
Ragnor kuncogott, ami rosszabb volt, mint a fülsértő kacaj az
imént. Kinyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, Sinjunnal
meg az egész tárgyalóteremmel együtt eltűnt, Magnus pedig a Ko-
házban kapott szobájában ébredt sikítva, és Alec aggodalmas arcát
látta maga előtt a ragyogó holdfényben.
 NYOLCADIK FEJEZET

Árnyék és napfény

MAGNUS MÉG MINDIG RESZKETETT KISSÉ, de azért sikerült jó képet vágnia

a reggelihez. Az árnyvadászok társaságában befalták Jün
rizskásáját, majd Clary portált nyitott vissza a szállodába, hogy
átöltözhessenek utcai ruhába. Tien rámutatott, hogy egy csapat
harci öltözetet viselő árnyvadászt a szándékaiktól függetlenül nem
néznének jó szemmel az alvilágiak piacán.
Magnus a Ko-ház konyhájában állt, és az ablakon át nézte, ahogy
a Clary portáljából előrontó démonok azonnal lángra lobbannak,
amint napfény éri őket. (Éppen ezért döntöttek úgy, hogy az udvaron
nyitják meg a portált.) Már nemcsak bogarak kerültek elő, hanem
méteres ezerlábúak is meg valami, ami úgy nézett ki, mint egy
dinnyeméretűre nőtt sárgásfehér kaszáspók. Az árnyvadászoknak
nem volt dolguk velük – a napfény megtette a magáét –, de a rejtély,
hogy vajon miért bújtak elő, határozottan bosszantotta Magnust.
Meg kellett volna kérdeznie Ragnort és Sinjunt, hogy mi a helyzet a
portálokkal, amikor… amikor ott volt azon a helyen… álmában…
Szórakozottan csettintett az ujjaival a piszkos edények felé, mire
azok rögtön elindultak a mosogató irányába. Az első pár tányér már
tiszta volt, mire Magnus észrevette, hogy valami nem stimmel a
mágiájával.
 A boszorkánymester-mágia színének alapvetően nincs
különösebb jelentősége. Nem olyan, mint a filmekben, hogy mondjuk
a jó boszorkánymesterek mágiája kellemes kék, a rosszaké meg
csúf vörös. Ami azt illeti, az egész már csak annyiban sem
emlékeztetett a filmekre, hogy nem léteztek „jó boszorkánymesterek”
és „rossz boszorkánymesterek” – csak boszorkánymesterek, akik
éppen úgy, mint bárki más, képesek voltak jót és rosszat is tenni, és
minden egyes alkalommal új döntést hozni. Azért Magnus mindig
nagyon elégedett volt a mágiája szép kobaltkék színével, amit az
évszázadok során alakított ki magának. Úgy érezte, erősnek,
egyben kontrolláltnak mutatja. Megnyugtató volt, mint a tapéta egy
drága szépségszalonban.
Csakhogy ma vörös volt a mágiája. Ragyogó, tolakodó vörös,
szinte rózsaszín, a széleinél pedig fekete lángnyelvek csapkodtak.
Továbbra is azt tette, amit Magnus akart, a tányérok ki-be mozogtak
a mosogatóba, aztán szépen stószba álltak össze, de a látvány
meglehetősen ijesztő volt.
Magnus erősen koncentrált, hogy visszaszerezze a mágiája régi
színét. Semmi sem változott, és ez már mindjobban zavarta. Egyre
kevésbé figyelt a tányérokra vagy a barátaira az udvaron, és
leginkább azzal törődött, hogy a mágiáját megint a jól ismert képére
alakítsa. Végtére is ez a mágia színének lényege: olyan, amilyennek
a boszorkánymester akarja.
A tányérokat körülölelő fény továbbra is ízléstelen vöröses
árnyalatban ragyogott. Magnus egyre dühösebb lett, és amikor az
ajtóból valaki halkan a nevén szólította, teljesen elvesztette az
önuralmát.
Egy tányér pörögve elszállt a mosogatóból, és darabokra tört az
ablakpárkányon.
A mágia elhalványult. Magnus sarkon fordult, és a komoly
tekintetű Jemet pillantotta meg a küszöbön.
– Ne haragudj – mondta. – De ez a szín… Nem tudom, mit jelent.
Jem a fejét rázta.
 – Én sem. A többiek tudnak róla?
– Most először történt ilyen – felelte Magnus. – Tegnap még
semmi nyoma nem volt.
– Még valami, aminek ma utána kell járni – mondta Jem.
Magnus lassan bólintott.
– Mást nemigen tehetünk egyelőre. Azért nem jó jel. Velünk jössz?
– Ha szeretnétek. Megígértem, hogy segítek Sinjun dolgában.
Magnus felvett egy tányért.
– Nem kell kockáztatnod. Azt mondtad, veszélyes emberek járnak
a nyomodban. Felteszem, páran közülük rendszeresen
megfordulnak az árnypiacokon.
– Némelyik igen – erősítette meg Jem.
– Inkább nem néznék szembe Tessa haragjával, ha történne veled
valami. Maradj itt, majd még értekezünk, amikor megjöttünk.
Ebben a pillanatban megjelent Alec a kimenős ruháiban: szürke
farmert, a szeme színéhez passzoló agyonmosott kék pólót és
szürke-fehér csíkos inget viselt, aminek könyékig felgyűrte az ujját.
– Indulnunk kéne – mondta Magnusnak. – A portál végre
démonmentesnek tűnik.
Magnus Jem kezébe nyomta a tányért, és tudomást sem vett a
férfi felvont szemöldökéről.
– Kellett valaha mosogatnod a Néma Városban?
– Nem – felelte Jem.
– Akkor ez jó gyakorlás lesz.

Miközben az alvilágiak városrésze felé tartottak, Tien elvezette őket

egy nagy gótikus épület előtt, aminek a bejárata mellett két torony
emelkedett. Az egész úgy nézett ki, mintha úgy, ahogy van, egy
francia kisvárosból teleportálták volna ide.
Alecnek szokása volt, hogy az utazásai során feljegyezte az
egyházi épületeket – mindig jó volt tudni, hol lehet szükség esetén
fegyvereket találni –, itt azonban, ahol annyi különféle mondén vallás
vegyült egymással, nem egykönnyen azonosította ezeket a helyeket.
Ez az épület azonban egészen ismerősen hatott az ismeretlen
épületek tengerében.
– Ez egy templom? – kérdezte Tientől.
A fiú bólintott.
– A Hszücsiahuj-székesegyház – felelte. – Szent Ignácnak is
nevezik. Itt van a legnagyobb nephilim fegyverraktár a városban, ha
úgy hozza a szükség. Viszont általában csordultig van odabent a
turistával, úgyhogy nem sűrűn használjuk.
Úgy volt, ahogy mondta. Az épületben hatalmas volt a nyüzsgés.
A turisták sorba álltak, hogy bejussanak. Ráadásul a székesegyház
egy részét láthatólag éppen felújították. Az egyik oldal festettüveg
ablakai előtt állványzat emelkedett.
– Talán be kellene ugranunk még pár fegyverért – dörmögte
Simon. – Tisztára mintha meztelenül vonulnék be a piacra így, hogy
egyetlen szeráfpengén kívül semmi nincs nálam.
– Pont, mint az álmodban, amit emlegetni szoktál – jegyezte meg
Clary vidáman, mire Isabelle gyorsan elfojtotta feltörni készülő
nevetését.
Jace együttérző pillantást vetett Simonra.
– Pedig nem mond butaságot – jegyezte meg. – A jelek szerint a
rosszfiúk akkor találnak meg, amikor csak akarnak, mi viszont
sehogy sem találjuk meg őket. Harci öltözetet kellett volna vennünk.
– Nem – mondta Tien. – Jobb így. Az Intézet és az alvilágiak
városrésze meglehetősen jó viszonyt ápol egymással más
városokhoz viszonyítva, de a hideg béke miatt most mindenki
feszültebb. Látniuk kell, hogy barátokként érkezünk.
– Majd meglátjuk, mennyire tartják a barátságunkat, amikor
démonok árasztják el a helyet – morogta Jace, mire Simon ideges
pillantást vetett rá.
Alec Magnusra pillantott, aki láthatólag megkönnyebbült, amiért
nem mennek be a templomba. Magnus a legtöbb
boszorkánymesterhez hasonlóan nem szívesen fordult meg a
mondénok vallásos épületeiben. A mondén vallások nem bántak
valami kedvesen a hozzá hasonlókkal.
Néhány forduló után Tien átvezette őket egy gondosan
megmunkált piros kapun, és egy macskaköves sétálóövezetben
találták magukat.
A kaput két bronzszobor őrizte. Egy hátsó lábain ágaskodó farkas,
amiről Alec nem tudta eldönteni, hogy üdvözlésképpen vagy
fenyegetően emeli magasba a mancsát, meg egy jókora denevér,
ami a hátára hajtogatott szárnyaival furcsán kacérnak hatott.
– Isten hozott benneteket az alvilági városrészben. – Tien büszkén
mutatott körbe.
Elsőre semmi szembetűnően alvilági nem volt a helyben, bár tény
és való, hogy aligha lehet egyetlen határozott építészeti stílust
társítani az alvilágiakhoz. Valójában ez a környék is olyan volt, mint
maga Sanghaj – a város komplett történelmét építették fel itt is
kicsiben. Hagyományos, ívelt kínai tetők váltakoztak nyugati stílusú
épületekkel, némelyik egészen olyan volt, mintha egyenesen az
angol vagy a francia vidékről költöztették volna ide a maga
klasszikus márványoszlopaival. És itt mindenki alvilági volt.
A délelőtti órán az utcákon nem nyüzsögtek az emberek, de Alec
csodálattal figyelte a tündéreket, a vérfarkasokat meg az időnként
fel-feltűnő pár boszorkánymestert, akik mindenféle álca vagy illúzió
nélkül jártak-keltek. Látta, hogy Magnus is issza a látványt: egy hely,
ahol az alvilágiak szabadon éltek anélkül, hogy folyamatosan
rejtőzködniük kellett volna a mondén világ elől. Különös volt. Szép.
Tien észrevette a tekintetét.
– Az egész környéket álcavarázslat védi a mondénok elől –
magyarázta. – A bejárat olyan, mint egy régi épületbe vezető boltív,
ami az 1940-es években összedőlt, és azóta sem építették újjá.
– Miért nincs máshol ilyen? – kérdezte Clary. – Miért nem léteznek
álcázott alvilági környékek mindenhol?
Tien, Magnus és Jace egyszerre felelt.
 – Sanghaj történelme egészen különleges és szokatlan, enélkül
ilyen nem jöhet létre – mondta Tien.
– Az árnyvadászok sosem engednék – mondta Magnus.
– A legtöbb helyen az alvilágiak azzal vannak elfoglalva, hogy
egymással harcoljanak – mondta Jace.
Mind összenéztek.
– Valószínűleg mindegyik közrejátszik – állapította meg
diplomatikusan Alec.
Magnus bólintott, de szórakozottan nézett körül.
– Esetleg ehetnénk valamit? – kérdezte.
Alec furcsán nézett rá.
– Most reggeliztünk.
– A kutatáshoz kalóriák kellenek – közölte Magnus.
– Én is kajás vagyok – jegyezte meg Clary. – Tien, van itt tím
szam?
– Rengeteg tím szam van – felelte Tien. – Kövessetek!
Bár ez a környék jobb állapotban volt, mint Sanghajnak az a
szeglete, ahol két napja jártak, az alvilágiak negyede éppen úgy
keskeny utcácskák követhetetlen labirintusának bizonyult. Amit Alec
sikátornak gondolt, arról kiderült, hogy egy ház bejárata, amit pedig
kirakatnak nézett, valójában újabb utca volt.
Alec megbízott Tienben – végül is árnyvadász volt, a Ko család
tagja, és Jem kezeskedett érte –, de akaratlanul is az jutott eszébe,
hogy a fiú segítsége nélkül soha nem találnának ki innen.
Összenézett Jace-szel, aki nyilvánvalóan ugyanerre gondolt, aztán
hátranyúlt, hogy megérintse az íját, még mielőtt eszébe jutott, hogy
nem hozta magával.
Újabb pár kanyar után egy nagyobb téren találták magukat, ahol
oldalt éttermek sorakoztak, középen pedig platánfák nőttek. Tien
körbemutatott.
– Üdv a tím szam kerületben, mondhatni. Nem tudom, milyen
sűrűn esztek alvilági helyeken…
– Talán gyakrabban, mint hinnéd – vágott a szavába Clary.
 – Nos – mondta Tien –, van vámpír tím szam, tündér tím szam és
vérfarkas tím szam.
– Melyiket ajánlod?
– Egyértelműen a vérfarkas tím szamot – vágta rá Tien.
Mint kiderült, a vérfarkas tím szam nem sokban különbözött a New
York-i mondén tím szamtól, csak itt a kocsikat az asztalok között
tologató ősz hajú nők vérfarkasok voltak. Közös nyelvet sem találtak
velük, de egyfelől ez nem ment nagyon másként New Yorkban sem,
másfelől pedig amúgy is elég volt rámutatni a megfelelő
gőzölőkosárra vagy fémedényre. Alec nem igazán rajongott a
rizskásáért, és csak egy keveset evett belőle, azt is azért, hogy ne
sértse meg Jün anyót, így hát most falta a rákgombócokat, a
retektortácskákat, a gőzölt gombócokat, a kagylót babszószban, a
sült kínai brokkolit – közben pedig Tien arcát figyelte, aki alig
észrevehetően megrázta a fejét, ahányszor olyasmi érkezett, ami túl
vérfarkasos volt nekik, mondjuk apró véres hurkák, nyers vörös hús
vagy valamiféle sült rágcsáló édes-savanyú szószban. Tien közbe
akart lépni, amikor Magnus egy csirkeláb után nyúlt, de miután a
boszorkánymester elégedetten rágcsálni kezdte a zsákmányát,
megadta magát, és ő is csirkelábat rendelt magának. Különös
módon Jace ugyanígy tett.
– Szereted a csirkelábat? – kérdezte csodálkozva Tien.
– Mindent szeretek – felelte teli szájjal Jace.
Simon a fejét rázta.
– Az őseim azért menekültek el a hazájukból, hogy ne kelljen
többé csirkelábat enniük. Nem most fogok visszaszokni rá. Van
olyasmi is az asztalon, amiben nincsen hús?
Tien leemelt pár zöldséges gombócot és babpasztába csomagolt
gombát a szomszédos kocsiról, a vérfarkasnő pedig helytelenítő
pillantást vetett Simonra.
– Bocs – mondta Tien –, de általában a hús nélküliekben is van
szárított rák vagy disznózsír.
– Megszoktam – közölte rezignáltan Simon.
 – Azért ne felejtsd el – szólt Clary egy gőzgombócot rágva –, hogy
ezek vérfarkasok!
A csapat jóllakottan indult tovább. Ahogy ott ballagtak Tien mögött,
Alec Magnus mellé lépett, és szeretettel oldalba bökte.
– Jól vagy? Olyan csöndben voltál, amíg ettünk.
– Kövérnek és pajzánnak érzem magam.
Magnus megdörzsölte a hasát, és Alecre mosolygott. Alec
visszamosolygott rá, de valami bizonytalanul rándult a gyomrában. A
láncok, a csillogó seb – és Magnus, ahogy sikítva ébredt az éjszaka
közepén. A boszorkánymester váltig állította, hogy közönséges
rémálom volt, de Alecnek nem akaródzott hinni neki.
Aztán meg egy szót sem szólt a többieknek a Magnus testén
megjelenő láncokról. Nem igazán tudta, hogyan is lehetne ilyesmit
felhozni.
Bár egy pillanattal korábban még jókedve volt, hirtelen rátört az
érzés, hogy messzire került az otthonától, nyugtalan lett és feszült.
Elkezdte zavarni, hogy nem tudja elolvasni a táblákat meg a
feliratokat a kirakatokban, hogy egy fél világ választja el a fiától,
hogy biztosan tele van a környék olyanokkal, akik gyűlölik, amiért
árnyvadász létére betette a lábát az alvilágiak közé, még ha baráti is
közöttük a viszony. A hideg béke, Magnus sebe, az egymást követő
újabb és újabb ismeretlenek rettenetes súllyal nehezedtek a vállára.
– Annyira hiányzik Max – súgta oda Magnusnak, és ez volt az a
pillanat, amikor a szárnyas valami lecsapott a levegőből, majd
durván Tiennek ütközött.

Magnus figyelmét lekötötte az érzés a mellkasában; amióta csak

beléptek a kapun az alvilági negyedbe, nem tágított tőle. Minden
egyes szívverésével mágia lüktetett a testében, hogy aztán szinte
felrobbanjon a mellkasán tátongó seb mögött, és spirálokban kísérje
végig a láncszemeket a karján. Nem volt éppen rossz, csak nem
tudta, mi történik, és ez nagyon nem tetszett neki. Legszívesebben
egyenesen a Mennyei Palota felé vette volna az irányt, hogy
beletemetkezzen a könyvekbe. Titkon úgy gondolta, hogy Me-cö
Foggal beszélgetni puszta időpocsékolás. Régebben valószínűleg
hangot is adott volna a véleményének. Akkoriban meg is tudta volna
győzni a többieket, hogy hagyják Fogot a csudába, és menjenek
egyenesen a könyvesboltba.
Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy nem is vette észre a
fölöttük elsuhanó árnyékot, és hátrahőkölt, amikor a madárnő
belevágódott Tienbe.
Alec és a többi New York-i árnyvadász azonnal a magukkal hozott
pár fegyverért nyúlt – kivéve Simont, aki úgy emelte fel a kezét, mint
aki egy pofont próbál hárítani, és kissé tanácstalanul nézett körül.
Nemsokára aztán mindannyian észlelték, hogy Tien nem aggódik
különösebben, sőt mi több, egyenesen elneveti magát.
– Csinfeng! – kiáltotta.
A madárnő gyorsan megölelte Tient, aztán tett egy lépést hátra, és
rámosolygott. Magnus némi késéssel érzékelte, hogy a lány tündér,
méghozzá igencsak látványos példány: egy fenghuang, azaz főnix.
A kínai főnix teljesen más tündér volt, mint a nyugati főnix – sokkal
szebb annál. Ez a lány majdnem olyan magasra nőtt, mint Tien, és
csillogó fekete haja a bokájáig ért. A hátából kiálló vörös, sárga és
zöld szárnyak szellőt kavartak, a bőrét finoman fénylő arany
mintázatok díszítették. Sötét szeme ragyogott a hosszú pillák között,
ahogy végigmérte a csapatot.
Jace, Clary és Isabelle zavartan engedték le a fegyvereiket. Simon
továbbra is tágra nyílt szemmel bámult, Alec meg persze Magnust
nézte kérdő tekintettel.
Tien halkan mondott valamit a tündérnek.
– Ó! – szólt aztán a lány mandarin nyelven. – Bocsánat. Ők
azok… akik… – Elakadt a hangja, és félénken elmosolyodott.
– Nem akarsz bemutatni bennünket, Tien? – kérdezte szelíden
Magnus.
 – Dehogynem – felelte a fiú. – Ő itt Csinfeng, emberek. Csinfeng –
váltott mandarinra –, ők a New York-i árnyvadászok. Meg Magnus
Bane, Brooklyn fő boszorkánymestere.
A főnix elhúzódott, hirtelen sokkal óvatosabb lett.
– Bocsánat – mondta megint. – Tudom, hogy… a hideg béke…
– Semmi baj – segítette ki Magnus. – Mi sem rajongunk a hideg
békéért.
– Csinfeng azoknak a fegyverkovácsoknak a lánya, akiket tegnap
említettem – magyarázta Tien. – Továbbá… – tette hozzá egy sóhaj
kíséretében – a barátnőm.
– Óóóóóóóóóóóóóó! – szólt Jace, mire Clary a karjába bokszolt.
Csinfeng feszülten Tien mellé lépett, és átkarolta. Közelebb hajolt,
arcon csókolta a fiút, az pedig elmosolyodott.
– Sejthetitek – folytatta Tien –, hogy titokban kellett tartanunk a
kapcsolatunkat a többiek előtt. A családomnak semmi gondja vele,
hogy együtt vagyunk, de a Sanghaji Konklávéban sokan szívesen
felhasználnák ellenünk a kapcsolatunkat.
– És mit szólnak a szüleid Tienhez? – kérdezte Magnus
Csinfengtől. – Vagy az udvaruk.
Csinfeng Magnus felé fordult, láthatólag örült, hogy Tienen kívül
mással is tud mandarinul beszélgetni.
– Kedvelik – mondta, közben susogtak a tollai. – És bíznak benne.
Viszont a családjában nem. – Alecre tévedt a tekintete, aki
szórakozottan Magnus derekán tartotta a kezét. – És mit szól a te
családod hozzá?
– Nem igazán van családom – felelte Magnus –, de a jelek szerint
nagyjából-egészéből bírják. Ők pedig Alec legközelebbi barátai és
családtagjai, akikre az életemet is rábíznám. – Erre Tien felhúzta a
szemöldökét, de Magnus folytatta tovább. – Azért beletelt pár év,
mire ezt elértük. Most éppen értetek kezeskedem amúgy – fordult a
többiekhez nyelvet váltva, hogy ők is megértsék.
– Mesélj neki a Szövetségről! – Alec oldalba bökte Magnust.
 – A pasim szeretné, ha elmondanám neked, hogy ő alapította az
Alvilági-Árnyvadász Szövetséget. – Magnus megrebegtette a
szempilláit Alec felé. – Már ha tudod, mi az.
Csinfeng fanyar mosolyra húzta a száját.
– Sanghajban Tien és én vagyunk az Alvilági-Árnyvadász
Szövetség.
– Nem azt mondtad, hogy a családod támogat benneteket? –
kérdezte Magnus Tientől.
A fiú zavarba jött.
– Így is van – felelte –, de ettől még nem engedik, hogy
nyilvánosan vállaljuk magunkat. Azt meg végképp nem, hogy
összeházasodjunk. Tudnod kell, hogy azzal én is, meg ők is komoly
bajba kerülhetnénk. A hideg béke még az üzleti kapcsolatot is tiltja a
tündérek és a nephilimek között, nem is szólva…
– Az entyempentyemről – bólintott Magnus.
A többiek udvariasan figyelték őket, de most már láthatólag
kezdtek feszengeni. Simon a telefonját stírölte.
Tien felmérte a helyzetet, és Csinfenghez fordult.
– Szerettem volna találkozni a szüleiddel, kedves. Ezek a
nephilimek nemrég különös fegyverrel találkoztak, és gondoltuk, ők
talán tudhatnak róla valamit. Beszélhetnék velük?
– Menjetek csak nyugodtan – mondta Tiennek Magnus úgy, hogy
a többiek is értsék. – Jártam már elégszer a Fénypiacon, minden
további nélkül el tudom vinni oda a többieket.
Tien bólintott, közben a zsebéből előbányászott papírfecnire felírt
egy címet.
– Én elmegyek Csinfenggel. Itt találkozunk két óra múlva, és
reméljük, Mokan szóba áll velünk.
– Ki az a Mokan? – kérdezte Magnus.
Tien elmosolyodott.
– A fegyverkovácsok. Mo és Kan. Mokan.
– Tündérek – sóhajtott Magnus.
 Elvette a papírt, egy pillanattal később pedig Csinfeng és Tien már
el is tűntek egy mellékutcában.
– Kicsit sem bánta a srác, hogy megszabadulhatott tőlünk –
állapította meg Isabelle.
– Fiatal szerelmesek – mondta Magnus. – Neked nyilván fogalmad
sincs, milyen az. – Isabelle-re mosolygott, a nő pedig viszonozta a
mosolyát. – Később úgyis találkozunk velük. Egyelőre irány a piac.
– Egy iszonyú bosszantó vérsommelier-vel van találkozónk –
bólintott Alec.
– És vár ránk egy könyvesbolt is – fűzte hozzá lelkesen Clary. – El
ne felejtsétek a könyvesboltot!

Most, hogy Tien magukra hagyta őket, Magnusra kellett

hagyatkozniuk a navigációt illetően, amit Alec egyáltalán nem bánt.
Tien barátságos volt, és a felismerés, hogy ilyen jól kezeli az
alvilágiak és az árnyvadászok komplex kapcsolatát, csak még
szimpatikusabbá tette, de így is kicsit olyan volt, mintha a pesztrájuk
lett volna. Alec maga is ismerte az árnypiacokat. Ismerte az
alvilágiakat is. Ismerte Me-cö Fogot. Hiúsági kérdést csinált belőle,
hogy egy ilyen küldetést egyedül is meg tudnak oldani.
Idegenvezetőként Magnus persze sokkal bizonytalanabb volt
Tiennél.
– Biztosan tudod, merre kell menni? – kérdezte Alec párszor,
amikor Magnus két lehetséges irány közül próbált választani.
– Errefelé ismerősnek tűnik – felelte ilyenkor Magnus, és elindult
az egyik lehetséges úton.
A többiek teljes mértékig megbíztak a boszorkánymesterben, és
Alec úgy érezte, nem lenne szép a részéről, ha épp ő kezdene
kételkedni.
Pár kanyar után egy sötét, keskeny utcácskában találták magukat.
Az alvilági negyed alapvetően rendes volt, tiszta és világos a napos
késő délelőttön, ez a hely azonban kifejezetten lepusztultnak tűnt. A
környező épületek sötét árnyékában mintha rothadás vette volna
őket körül. Az ételek és az őszi virágok kellemes illata eltűnt, a
helyét nyirkos, orrfacsaró bűz vette át. Nem ahhoz hasonlított, amit a
zsúfolt városban, rengeteg ember között érezni, inkább elhagyatott
helyeket idézett, ahol életnek már rég nyoma sem maradt.
Mindannyian érezték, hogy valami nincs rendjén. Jace és Clary
elővették a magukkal vitt egyetlen szeráfpengét, Simon pedig
megvetette a lábát az utca végén, és igyekezett felmérni a
környéket.
Isabelle mellette állt, láthatólag kevésbé aggódott, de ugyanúgy
résen volt.
Alec a maga szeráfpengéjének markolatára tette a kezét, bár ő
egyelőre nem vette elő a fegyvert.
– Talán rossz sarkon fordulhattunk be – mondta volna, de a torkán
akadt a szó, amikor Magnusra nézett.
Magnus dühös, skarlátvörös fénnyel ragyogott a félhomályos
sikátorban. A felső ajkát felhúzta, a fejét a magasba emelte, mint egy
ragadozók után szaglászó állat. Vagy zsákmány után. A szeme is
csillogott, sárgászölden és olyan idegenül, amilyennek Alec még
sosem látta. Üveges volt a tekintete, a semmibe meredt – olyan volt,
mintha valami távoli neszt figyelne, amit rajta kívül senki sem hall.
Egészen biztosan csak az épületek között beszűrődő különös fény
játéka volt, de magasabbnak, éberebbnek tűnt.
– Magnus? – szólt csendesen Alec, de a boszorkánymester
mintha nem is hallotta volna.
Szárnycsapásokat vélt hallani a háta mögül, de amikor
megpördült, nem látott semmit.
Az árnyvadászok óvatosan indultak el a sikátorban. Jace és
Isabelle ért először a végére, ahol aztán bevárták Claryt, aki a
leginkább is felborzolt szőrű macskára emlékeztető Simont
terelgette, hogy aztán vállt vállnak vetve álljanak meg egymás
mellett. Alec várta, hogy Magnus is kövesse őket, de a
boszorkánymesternek mintha a földbe gyökerezett volna a lába. A
haja összekócolódott, zihálva kapkodott levegő után, mint aki futott.
Alec óvatosan megfogta a kezét. Magnus engedte, de amikor a
férfira pillantott, nem látszott felismerés a szemében.
Alecbe félelem villant. Magnus soha nem volt szétszórt, soha nem
hagyta, hogy eltereljék a figyelmét. Éppen ez volt az egyik azon
dolgok közül, amiket a legjobban szeretett benne. Tudta, hogy ha
Magnusnak be kellene lépnie a Pokolba, kifogástalan lenne a
frizurája, vasaltak a ruhái, éles a tekintete.
Mindazonáltal el kellett ismernie, hogy Magnus még így is jól néz
ki. Igaz, ami igaz, az arckifejezése üres volt, és éhes, de ez
valahogy kiemelte a vonásait, és Alec egy pillanatra elgondolkodott
rajta, vajon milyen lehetne megcsókolni úgy, hogy közben abba a
zöld és aranyszínben világító szempárba néz. Különös kombináció
volt a félelemnek és a vágynak ez az elegye.
Úgy kellett rávennie magát, hogy elinduljon, és kézen fogva
vezesse Magnust. A boszorkánymester hagyta magát, mint aki észre
sem veszi, mi történik vele. Alec visszatartotta a lélegzetét, biztos
volt benne, hogy pillanatokon belül rájuk támadnak. A sikátor végén
azonban egy újabb boltívet találtak, és miután mind a hatan
átjutottak rajta, újra sütött rájuk a nap, a levegő pedig illatos lett, és
nyugodt. Egyik pillanatról a másikra Magnus furcsasága is
megszűnt, és megint a régi önmaga volt. Határozottan meglepettnek
tűnt, amikor Alec a nyakába ugrott, és szorosan átölelte.
– Mindenki jól van? – kérdezte Clary.
– Persze – felelte Simon, bár továbbra is remegett a hangja. –
Semmi sem történt, igaz?
Mindannyian Magnusra néztek – naná, gondolta Alec. Akármilyen
tapasztaltak voltak mindannyian, a rejtélyekre Magnustól várták a
választ. De a boszorkánymester csak a fejét rázta komoly tekintettel.
– Nem tudom – mondta. – Csak gyalogoltunk, aztán… azok a
hangok…
Isabelle és Clary aggodalmasan néztek össze.
– Mi nem hallottunk semmilyen hangot – mondta Isabelle.
 – Mit mondtak? – kérdezte halkan Alec.
Magnus tehetetlen tekintettel nézett rá.
– Hát… nem emlékszem.
– Az ember azt hinné, az alvilágiak csak tesznek valamit, ha
megjelenik egy sikátor a Pokolból a városrészük közepén.
Magnus a fejét csóválta.
– Nem tudom, merre jártunk – mondta –, de ki merem jelenteni,
hogy nem Sanghajban.

Magnus igazat mondott. Tényleg nem emlékezett rá, mi történt, mint

ahogyan arra sem, hogy mit mondtak a hangok, vagy hogy
felismerte-e azokat, akik beszéltek. Amire viszont tisztán emlékezett,
azt inkább nem mondta el: félelmetesen erősnek érezte magát. A
többiekhez hasonlóan ő is biztos volt benne, hogy rájuk rontanak, de
csak megvetést érzett az esetleges támadóik iránt, közben tudta,
hogy egyetlen kézmozdulattal félresöpörheti őket. Most csak különös
üresség maradt benne. Megkönnyebbült, de egyben csalódott is,
hogy hirtelen támadt erejét senki nem tette próbára.
Viszont ő volt az idegenvezető, így hát igyekezett félretenni ezeket
az érzéseket, és arra koncentrálni, hogy felidézze, hová is tartanak.
Járt már itt korábban, csakhogy azóta eltelt nyolcvanvalahány év.
Azért így is tudta követni a zajokat, és nemsokára már újra alvilágiak
vették körül őket, akik nagyjából-egészéből mind egy irányba
tartottak. A fiatal vérfarkasok csapatai éppúgy, mint a nagy fekete
napernyők alá húzódó idősebb vámpírpárok meg a néhány tündér,
akik aggodalmasan pillantottak az árnyvadászokra, hogy aztán
inkább átsiessenek az utcán, nehogy el kelljen haladniuk mellettük.
– Nem igazán tetszik, hogy itt ellenségként tekintenek ránk –
jegyezte meg Alec. – Mind ugyanazon az oldalon állunk,
árnyvadászok és alvilágiak egyaránt.
Jace felhúzta a szemöldökét.
 – Ha nem tévedek, a Klávé hivatalos álláspontja szerint szemben
állunk egymással.
– Nevetséges – mondta Clary. – Hány tündér állt valóban
Sebastian oldalára a háborúban? A királynő meg az udvara.
Valójában csak egészen kis százalékuk lehetett. Mi meg az összeset
büntetjük.
– A Klávé bünteti az összeset – helyesbített Simon. – Mi nem
csináltunk semmit. Leginkább csak a hideg békét igyekeztünk
megakadályozni.
– Ha ezt egyenként az összesnek elő tudjuk adni, nem lehet gond
– mondta Jace.
– Talán csináltathatnánk pólót – bólintott Simon. – „Mi speciel
próbáltuk megakadályozni a hideg békét”.
Magnus egy újabb kő boltív felé mutatott.
– Errefelé, azt hiszem.
– Nem mondhatni, hogy mostanáig különösebb mázlink lett volna
a random boltívekkel – dörmögte Isabelle.
Azért átléptek alatta, és miután elállt a lélegzetük az egyetlen
hátborzongató pillanatra felvillanó hátborzongató ragyogás láttán,
tágas téren találták magukat, ahol egy hosszú brokátkabátot viselő
tündér féloldalas mosollyal farkasgyökérkölnit próbált rájuk sózni.
A hatalmas, nyílt piacteret méretes kőlapokkal rakták ki. Az
árnypiacok általában labirintusszerű, átláthatatlan helyek voltak, tele
rögtönzött standokkal és sátrakkal, ahol az árusok egymást
túlkiabálva versengtek a vásárlók figyelméért. A sanghaji fénypiac
azonban lényegesen civilizáltabbnak hatott, a standok és a bódék
szabatos rendben sorakoztak a város elmaradhatatlan platánjainak
árnyékában. A kávézók teraszain rendben tartották az asztalokat,
középen pedig hatalmas szökőkút állt egy-egy kőszoborral a négy
sarkában. Onnan, ahol álltak, Magnus egy sárkányt és egy
Csinfengre emlékeztető madarat látott, és ha jól emlékezett, a
túloldalon egy tigris és egy teknős állt. A szökőkútból piros, sárga és
zöld víz fröcskölt a magasba, hogy aztán pontosan a kőmedence
határain belül zuhogjon vissza. Magnus meglepve állapította meg,
hogy látja a szökőkutat működtető mágia aurájának ezüstös
ragyogását, ami pedig normális esetben láthatatlan lett volna a
számára.
Kezdte érteni, miért gondolta úgy Sinjun, hogy a Svefnthorn
ajándék, de a karján futó láncokat tekintve úgy tűnt, ezért az
ajándékért rettenetes árat kell fizetnie.
A piac szervezettebbnek tűnt a legtöbb hasonlónál, de így is káosz
és nyüzsgés vette körül őket. Egy idős vámpír, aki úgy nézett ki,
mintha félig elolvadt volna, fekete bársonyernyő alatt állt, és egy, a
látás képességével rendelkező mondénnal alkudozott pár obszidián-
karóra. Két boszorkánymester a jelek szerint valamilyen varázslattal
kísért ivós játékot játszott az egyik kávéház teraszán, és pár
másodpercenként hangos csattanással miniatűr tűzijátékok lőttek ki
az ujjaik hegyéből. A szökőkút előtt négy vérfarkas vonyított kusza
harmóniában.
Magnus hátramaradt egy lépést, hogy Alec fülébe súghasson.
– A nap dalárdája. Micsoda muzsika!
– Valamit nem értek – mondta Clary. – Ha az alvilágiaknak saját
városrészük van, mi szükség piacra? Miért nincsenek állandó
boltjaik?
– Vannak – közölte Magnus, és a tömegen keresztül a standok
sorának széle felé vezette őket tovább. – Ezért nem igazi árnypiac
ez. Közönséges piac, amilyet bármilyen mondén környéken találni.
Amikor Magnus utoljára itt járt, a piac külső körét csupa
élelmiszerárus alkotta, és hiába fordult fel a város többször is az
évtizedek során, ez azóta sem változott. Mindenfelé mondén és
alvilági ételek különös egyvelegét lehetett látni, pekingi kacsa, mapo
tofu, baozi és mantou sorakozott a kandírozott tündérgyümölcsök és
a pálcára tűzött virágok mellett. Magnus vett egy kandírozott
mandarint, aztán mosolyogva Alecnek kínálta. Alec elfogadta, de
azért továbbra is feszült pillantásokkal méregette a szerelmét,
amikor úgy gondolta, hogy nem néz oda. Magnus nagyon szerette
volna, ha fel tudja idézni, mi történt abban a sikátorban.
Azt sem bánta volna, ha az árnyvadászok diszkrétebbek.
Mindannyian a New York-i árnypiachoz voltak szokva, ahol jól
ismerték őket, és a legtöbb árus meg legalább a vásárlók egy része
is barátságosan pillantott feléjük. Itt pedig – akármilyen jó is volt Tien
szerint a kapcsolat a Konklávé és az alvilág között – mégiscsak egy
csapat idegen nephilim voltak.
– Nagyon megbámulnak bennünket – mondta Jace, aki mindig
kicsit többet érzékelt a környezetéből a társainál. – Talán szét kéne
válnunk.
– Ez a Me-cö Fog nem is feltétlenül akar találkozni mindenkivel –
találgatott reménykedve Clary. – Esetleg páran mehetnénk
egyenesen a könyvesboltba.
– Nocsak, a mi hőseink! – Magnus elmosolyodott. – Párszor
megmentik a világot, aztán máris kibújnának a felelősség alól.
– Me-cö Fog tényleg rettenetes alak – mondta Alec.
– Áruló – tette hozzá Magnus.
– Én is szívesebben mennék egyenesen a könyvesboltba –
jegyezte meg Simon.
– Hát jó! – mondta Magnus. – Menjetek mind. A könyvesbolt az
Éjjeli Negyed túloldalán van, ahol a vámpírok. Nem jelenthet gondot
odatalálni. Me-cö Foggal majd boldogulok egyedül.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Alec. – Ketten fogunk
boldogulni Me-cö Foggal.
Magnusnak egy pillanatra eszébe jutott, hogy tiltakozni kezd, de
igazság szerint amúgy is szívesebben vitte magával Alecet. Me-cö
Foggal nem lesz egyszerű.
Elküldték hát a többi New York-i árnyvadászt, és amikor már
hallótávolságon túl jártak, Magnus Alechez fordult.
– Hálás vagyok a támogatásodért, de talán jobb lenne, ha kint
várnál, amíg én bemegyek Me-cö Foghoz. Legutóbb azonnal
elhallgatott, amikor beállítottál.
 – Az mindegy – rázta a fejét Alec. – Nem Me-cö Fog miatt
aggódom, hanem miattad. – Magnusra pillantott. – Tényleg semmire
nem emlékszel a sikátorból?
– Nem is történt semmi – mondta Magnus.
Alec olyan arcot vágott, mintha nagyon kikívánkozna belőle
valami, de inkább csöndben maradt.
Ők is az Éjjeli Negyedbe mentek, ahol aztán beléptek egy vörös
bársonnyal elfüggönyzött nyíláson. Odabent félhomály volt. Igaz,
hogy körben irdatlan mennyiségű gyertya világított ezüst tartókban,
de a magasban vastag vászontető gondoskodott róla, hogy napfény
még véletlenül se juthasson be. Olyan volt, mintha egy gót cirkuszi
sátorban találták volna magukat.
– A vámpírok meg az ő gyertyáik! – dörmögte az orra alatt Alec.
– Bizony! Pedig a tűz még kárt is tehet bennük – bólintott Magnus.
– Mégsem tudnak ellenállni. A maguk módján olyanok, mint a
lepkék.
Épp azon kezdett gondolkodni, hogyan fogják megtalálni Me-cö
Fogat, amikor észrevette, hogy Alec egy pillanattal korábban
megtorpant mellette. Sarkon fordult, és látta, hogy a barátja tágra
nyílt szemmel bámul valamit oldalt. Követte a tekintetét, de beletelt
pár másodpercbe, mire leesett neki, mit lát.
Egy bársonnyal borított stand előtt – a vámpírok meg az ő
bársonyuk, gondolta Magnus – Alec kartonból kivágott életnagyságú
mása állt.
Hunyorogva bámulta.
A karton Alec teljes árnyvadász harci öltözetet viselt, és egy vörös
folyadékkal teli kristálykancsót tartott a kezében. A szájához illesztett
szövegbuborékban elegáns kézírással ez állt: „Mmmm! Ez ám a
finom vér!"
– Magnus – szólt lassan Alec –, szerinted elképzelhető, hogy baja
van az agyamnak?
– Itt várj! – Magnus határozott léptekkel elindult a stand felé, a
kezében mágia gyúlt.
 Mielőtt a bejárathoz érhetett volna, tömzsi férfi lépett elő
odabentről, és üdvözlésképpen széttárta a karját, közben szélesen
mosolygott. A haja olyan volt, mint egy nagy méhecske, akiből
rocksztár lett, ehhez piros béléses fekete zakót viselt, alatta pedig
egy gőzmozdonyt ábrázoló pólót. A kéményből áramló gőz kövér
szürke betűkkel hirdette: ITT JÖN A VÉNAVONAT!
– Me-cö Fog! – szólt Magnus. – Máris megbántam, hogy eljöttem
beszélni veled.
– Magnus Bane! – kiáltotta Me-cö Fog. – Mióta is nem
találkoztunk? Egy örökkévalóság telt el!
– Három éve volt – jegyezte meg szárazon Alec. – Kirúgtál
bennünket a párizsi árnypiacról, mert azt mondtad, hogy az
árnyvadászok ártanak az üzletnek.
Me-cö Fog egészen fel volt dobódva.
– És Alec Lightwood! Hékás, úgy örülök, hogy a szerelmespár
még együtt van! Olyan inspiráló! Az árnyvadászok és az alvilágiak
közötti együttműködés új korszaka jött el! Hadd öleljelek meg
benneteket!
Magnus udvariasan feltartotta a kezét.
– Nem érhetsz hozzám, Me-cö Fog! Ismered a szabályt.
– De…
– Nem… érhetsz… hozzám.
Nem mintha Magnus úgy általában ellene lett volna az ölelésnek,
de Me-cö Fog mindig olyan… lelkesen ugrott a nyakába. Meg
mindenki máséba is. Magnus már az ismeretségük elején, valamikor
a tizennyolcadik század közepe felé lefektette a szabályt, és azóta
sem látta okát, hogy változtasson ezen.
– Mi szél hozott Sanghajba? És mi szél hozott a boltomba? –
Továbbra is szélesen mosolygott.
– Az most mellékes. – Alec alig győzött uralkodni magán. – Engem
mi szél hozott a boltodba? – A kartonfigurára mutatott.
Me-cö Fog felhúzott szemöldökkel fordult arrafelé, mintha csak
most vette volna észre, hogy ott van egyáltalán.
 – Drága gyermekem, hát híres vagy. Te alapítottad az Alvilági-
Árnyvadász Szövetséget. Két háború hőse lettél. Képzelheted,
milyen jót tesz az üzletnek, ha az emberek látják, hogy jártál az
üzletemben.
– Kirúgtál az üzletedből! – mondta Alec. Me-cö Fog felemelte a
kezét, hogy elhallgattassa, de rá sem hederített. – És rámozdultál
Magnusra.
– Mindenkire rámozdulok. – Me-cö Fog vállat vont. – Ne szívd
mellre. – Magnus felé hajolt. – De gyertek be a boltba.
Hozzájutottam pár antik holmihoz. Még a szövetség előtti időkből.
Ezeket nagyon nehéz beszerezni. Nem árulhatok el többet, de
mondjuk úgy, valami kissé… bűzlik a származási helyüket illetően.
Magnus rámeredt.
– Sellővér. Sellővérről van szó – tisztázta a vámpír.
– Nem, Me-cö Fog, továbbra sem iszunk vért. – Magnus sóhajtott.
– Információért jöttünk.
– Nem tudjátok, miről maradtok le – mondta Me-cö Fog. – Gyertek
be!
A stand bejáratánál a pólóját meghazudtoló elegáns meghajlással
húzta félre a függönyt, majd betessékelte őket.
Odabent a körben álló vitrineket megtöltötték kristályfiolákkal és -
kancsókkal. Szépen hunyorogtak a gyertyafényben, de Me-cö Fog
rájuk sem bagózott.
– Ezek a vackok nem érdekesek. – Egy legyintéssel elintézte a
fiolákat, és inkább levette az egyik gyertyát egy nagy pecsétes hordó
tetejéről. – Ezen a standon csak lőrét hirdetünk és árulunk. –
Alechez fordult. – Friss mondénvért, olyasmit, amit bárhol lehet
kapni az utcán. Te tudod, miről beszélek – tette hozzá Magnusnak
címezve.
– Nem tudom – felelte Magnus.
Me-cö Fog mosolya egy pillanatra sem lett halványabb.
– Kövessetek! – mondta. – Beszélgessünk az irodámban.
 Félrerúgott egy szőnyeget, alatta nyirkos, kő csigalépcső indult a
mélybe a stand alá.
Alec aggodalmasan pillantott Magnusra, a boszorkánymester
pedig ugyanúgy nézett vissza rá, de ha már egyszer eljöttek idáig,
követték Me-cö Fogat a mélybe.
Alec három éve sem kedvelte Me-cö Fogat, amikor az még
gyűlölte őt, és most sem rajongott érte, hiába döntött úgy hirtelen a
vámpír, hogy valójában öribarik. Volt elég baja anélkül is, hogy egy
sumák vámpírt kelljen követni gyertyafénynél a föld alá, hátha
véletlenül tud valamiféle hasznos információval szolgálni. Egyáltalán
nem bánta volna, ha hagyják a fenébe ezt az egészet, és egyenesen
a könyvesboltba mennek. Egyik kezét az övén lógó szeráfpenge
markolatán tartotta, mert biztos volt benne, hogy Me-cö Fog
pillanatokon belül sarkon fordul, hogy rájuk vesse magát, és vagy
megharapja, vagy megcsókolja őket, esetleg mindkettőt egyszerre.
A folyosó végén újabb vörös függöny várta őket. Amikor beléptek
mögé, Alec megnyugodott valamelyest. Továbbra is a pincében
voltak, de itt már rendes lámpák világítottak, és a föld sem döngölt
agyag volt, hanem fekete márvány. Kovácsoltvas lépcsőn indultak
felfelé. Odafent két ajtó nyílt, az egyiket buja vörösre és feketére
lakkozták, a másik éppen olyan sötétszürke volt, mint a falak, és egy
kis fémtáblát erősítettek rá, amin öt nyelven az állt, hogy BELÉPÉS
CSAK A SZEMÉLYZET RÉSZÉRE.
– Bocsássatok meg egy pillanatra – mondta Me-cö Fog, és kitárta
a lakkozott ajtót.
Két fekete gyászruhát viselő, kékes-fehéres bőrű ősöreg
vámpírasszony volt odabent. Az egyik vért vizsgált egy kis
kristályfiolában.
Me-cö Fog oroszul szólította meg őket. Alec egyetlen szavát sem
értette, de ugyanazon a kenetteljes hangon beszélt, mint mindig, és
a mosoly sem olvadt le az arcáról. Egy kérdéssel fejezte be, aztán
előbb az egyik, aztán a másik vámpírnőre nézett, de azok csak
pislogtak rá válasz helyett. – Daszvidányia! – mondta végül, és
becsukta az ajtót.
– Ez a kóstolószoba – magyarázta a Magnusnak, aki erőtlenül
elmosolyodott. – Csodálatos asszonyok. Évek óta járnak hozzám. A
jövő vérébe szeretnének befektetni.
Alec felhúzta a szemöldökét.
– Szóval… olyan vérbe, ami még benne van az emberekben.
Me-cö Fog barátságosan hátba vágta Alecet, és felnevetett, de
nem fűzött további magyarázatot a dologhoz. Kinyitotta a csak a
személyzet számára fenntartott ajtót, és intett, hogy lépjenek be.
Odabent hatalmas mahagóni íróasztalt találtak, meg körülötte pár
füles fotelt. Ahogyan azt a vámpíroktól megszokhatták, félhomály
volt, de a fényeket gondosan úgy tervezték meg, hogy látványosan
tükröződjenek a hátsó falnál álló polcokat megtöltő kancsókon és
palackokon. Me-cö Fog odalépett, és nekilátott, hogy kiválasszon
magának egy kehely vért. Magnus ledobta magát az íróasztal felé
fordított fotelok egyikébe, és kinyújtóztatta a lábát. Alec karba font
kézzel állva maradt.
Me-cö Fog a kelyhet tartva megfordult.
– Kanpej! – mondta, és kortyolt egyet. Magnus és Alec nem
szóltak, a vámpír pedig vértől vörös fogakkal mosolygott rájuk. – És
miben állhatok ma kedvenc vásárlóim rendelkezésére?
– Foglalkoztat bennünket pár dolog – mondta Alec. – Vegyük
például a portálok helyzetét. Nagyon úgy fest, hogy egész
Sanghajban összevissza működnek.
Me-cö Fog ivott még egy kortyot.
– Nem mondhatni, hogy ez szaftos pletyka lenne. Ahogy hallom,
nagyjából-egészéből így megy az egész világon. Elképzelni nem
tudom, ti ketten miért nyomoztok. A Konklávé már jó ideje rajta van
az ügyön.
– De te hallasz dolgokat – mondta Magnus. – Mindenhonnan az
alvilágból. Akadnak esetleg érdekes elméletek?
 – Ó, sokan nyilván az árnyvadászokat hibáztatják. – Me-cö Fog
szabad kezével legyintett. – A hideg béke óta mindent rájuk kennek.
Persze ez butaság. A portálok a boszorkánymesterek mágiáját
használják. Lássuk csak! Egyesek szerint a tündérek szabotálják
őket.
– Halvány gőzöm sincs, hogyan lennének rá képesek. – Magnus
nyilvánvalóan kételkedett.
– Nekem sincs – bólintott Me-cö Fog. – Hacsak nem fogtak össze
valaki nagyon erőssel. Mármint nagyon, de nagyon erőssel.
– Egy Nagyobb Démonnal? – kérdezte Alec.
– Nagyobbnál is nagyobbal. – Me-cö Fog megint elvigyorodott. A
Pokol egyik hercegével. A nagybetűs herceggel.
– Ugye nem… – kezdte Magnus.
– Nem – vágta rá azonnal Me-cö Fog. – Nem vele. De majdnem.
Szammaellel.
Alec minden tőle telhetőt megtett, hogy ne áruljon el semmit a
reakciója.
– Szammaellel? – kérdezte kuncogva. – Mindenki tudja, hogy
Szammael elment. Nincs már itt… Hát, lényegében olyan, mintha
soha nem is lett volna.
– Szóval halott – mondta Me-cö Fog, bár Alec nem éppen erről
beszélt. – Én is az vagyok, de ez nem gátolt meg benne, hogy
sikeres nemzetközi üzleti vállalkozást működtessek, igaz? Ti is
éppen olyan jól tudjátok, mint én, hogy a Pokol hercegeit nem lehet
örökké távol tartani. Egy darabig naná. Kétségkívül hosszabb időre
is, mint amióta én vagy akár te – intett Magnus felé – élünk. De az
örökkévalóságig nem. Végtére is ő az útépítő.
– Hogy micsoda? – kérdezte Alec.
Me-cö Fog türelmetlenek tűnt.
– Az átjáró fellelője? Világok kiásója? Fátylak leszaggatója? Mond
valamit bármelyik is?
– Egyáltalán nem – rázta a fejét Alec.
Me-cö Fog torokhangon felhördült, aztán kiürítette a kelyhet.
 – Mit tanítanak ezeknek az árnyvadászoknak? Szammael az a
fazon, aki először utat nyitott a démoni síkokról ebbe a világba.
Legyengítette a világunk védvarázslatait, vagy legalábbis így
mondják. – A kancsóért nyúlt, és újratöltötte a kelyhet. – Tehát –
folytatta –, ha a portálok valamiért nem működnek rendesen, az
emberek természetszerűleg arról kezdenek beszélni, hogy
Szammael lehet az oka.
– Te is így gondolod? – érdeklődött Magnus.
Me-cö Fog elmosolyodott.
– Nem hiszek én semmit, ha nem fizetnek meg érte, Magnus
Bane. Úgy találtam, hogy ezzel a módszerrel megoldható, hogy a
fejem a nyakamon maradjon, és karót se verjenek a mellkasomba.
– Aztán meg két boszorkánymestert is keresünk – tette hozzá
Magnus. – Egy koreai nőt és egy zöld faszit szarvakkal.
– Ó! – Me-cö Fog jókedve hirtelen mintha elpárolgott volna. –
Őket.
– Találkoztál velük? – Alec igyekezett leplezni a lelkesedését.
– Mindenki találkozott velük – felelte Me-cö Fog. Zsémbesnek
tűnt. – Hónapokig itt arcoskodtak a piacon. A nő tovább is. Senki
sem rajong értük, de úgy költekeznek, mint matróz az eltávon, és
ahogy az emberre néznek, az a benyomása támad, hogy rögtön
megölik.
– Mit vettek? – kérdezte Magnus.
– Normális esetben – Me-cö Fog körbefuttatta az ujját a kehely
peremén – ez az információ nem lenne ingyen.
– Nos…
– De a válasz ezúttal annyira egyszerű, hogy nem tudnék jó
szívvel pénzt kérni érte. Mit nem vettek? Varázslatok hozzávalóit,
hétköznapiakat és flancosakat is. Mindenféle antik varázskönyveket,
amiket évszázadok óta senki nem használt. Olcsó vért hordószám.
– Tőled is vásároltak? – kérdezte Magnus.
– Na most… – Me-cö Fog szeme felvillant. – Ez már tényleg nem
lenne ingyen. De amúgy nem igazán számít. Semmilyen komoly
vérmágia nem elérhető a számukra pár elég komoly varázslat nélkül.
Amíg nincs náluk a Fehér Könyv vagy valami hasonló, nem lehet
gond.
Alec nem tudta megállni, hogy ne forduljon Magnus felé. Azonnal
felismerte a hibáját, és gyorsan visszarendezte a vonásait, de Me-cö
Fog így is észrevette.
– Nincs náluk, ugye? – Most először nem hatott teljesen
magabiztosnak.
– Honnan tudjam? – Magnus mosolyából semmit sem lehetett
kiolvasni.
– Mindannyiunk érdekében reméljük, hogy nincs. – A vámpír
megint kiürítette a kelyhét, és nekilátott, hogy megint töltsön
magának. – Személy szerint nem láttam, de azt rebesgetik, hogy
ezek a boszorkánymesterek démonokat hoztak az alvilági negyedbe.
Ez természetesen szigorúan tilos – tette hozzá Alec felé fordulva.
– Jelentettétek az árnyvadászoknak? – Alec előre tudta a választ.
– Ha már olyan jó itt a kapcsolat köztetek, meg minden.
Me-cö Fog vállat vont.
– Eddig senkinek nem esett bántódása. És senki nem akarja, hogy
megismétlődjön, ami 37-ben történt.
Alecnek fogalma sem volt róla, miről beszél, de Magnus
összeráncolta a homlokát.
– Fiúk, fantasztikus volt találkozni veletek, mint mindig, de sajnos
rá kell néznem az oroszokra.
Alecet meglepte a hirtelen váltás, de Magnus azonnal felállt, és
bólintott.
– Köszönöm, hogy időt szántál ránk, Me-cö Fog. Nekünk is
muszáj mennünk. Találkozónk van Mokannal.
– A kovácsokkal? – Me-cö Fog hallhatólag meglepődött. – Őt ne
vidd magaddal – tanácsolta Magnusnak, miközben Alec felé intett. –
A legtöbb tündér újabban nem rajong az árnyvadászokért.
Magnus beletúrt a zsebébe, és előhalászott belőle egy köteg
papírpénzt.
 – Pár jüan a fáradozásaidért.
Me-cö Fog látványos kézmozdulattal utasította vissza a pénzt.
– Magnus, Magnus, olyan régen barátok vagyunk már. Semmi
olyat nem mondtam ma neked, ami pénzt érne. Ennyire azért
bízhatnál bennem. Nem vagyok kétszínű csaló, mint Johnny Rook.
Magnus azért így is a vámpír kezébe nyomta a pénzt. Me-cö Fog
újabb kísérletet tett rá, hogy megölelje, a boszorkánymester
azonban egy végső határozott nemmel elindult lefelé a lépcsőn. Alec
követte. Újra végigmentek a pincén, aztán fel a kő csigalépcsőn a
stand belsejébe. Odabent sötét volt, de így sem kellett erőltetniük a
szemüket, hogy lássák a kínai feliratokkal ellátott vitrineket meg a
tartalmukat.
A felfoghatatlan mennyiségű vér már kezdte zavarni Alecet,
úgyhogy megkönnyebbült, amikor végre kiértek az alvilági negyed
utcáira, ahol továbbra is kellemes, napos délután volt.
– Ki is az a Johnny Rook? – kérdezte.
Magnus vállat vont.
– Egy kétkulacsos szélhámos.
 KILENCEDIK FEJEZET

A Mennyei Palota

ALEC CSENDBEN MARADT, AMÍG A KÖNYVESBOLTBA TARTOTTAK, Magnus

pedig két éve először valami furcsát érzett. Zavarba jött a Me-cö
Fognál történtek miatt.
– Igazából egyáltalán nem ismerem valami jól Me-cö Fogat –
mondta. – Csak információkért fizettem neki párszor az évek során.
Alec bólintott, láthatólag máshol járt az esze.
– Csak… tudom, hogy történtek necces dolgok a múltamban –
folytatta Magnus. Mi a fene baja volt? – Nem szeretném, ha amiatt
aggódnál, hogy bármi is bezavarhat a… hát…
Elakadt a hangja, mire Alec kíváncsian nézett rá.
– Miről beszélsz? – kérdezte.
– Amikor Me-cö Fognál voltunk, azon kezdtem gondolkodni,
milyen gyanús ez az egész, milyen gyanús egy csomó minden, amit
meg kell tennem. Mármint Me-cö Fog ártalmatlan, csak hát folyton
különcök vesznek körül. Mind azt hiszik, hogy szeretem őket.
Alec melegen elmosolyodott.
– Az ördögi karizmád miatt van – közölte. – Nem tehetsz róla.
– Igen, de némelyik különc ismerősömről kiderült, hogy veszélyes.
És nyilvánvalóan nem akarjuk veszélybe sodorni Maxet.
Alec elnevette magát.
 – Mi az? – kérdezte Magnus.
– Magnus, kettőnk közül nekem van veszélyes állásom – mondta
Alec. – Démonokkal harcolok hivatalból. Hihetetlenül veszélyes
családba fogadtuk örökbe Maxet. Pontosan tudom! De felejtsd el a
harcot, a szörnyetegeket, a sötét mágiát. Meleg árnyvadász vagyok,
aki összejött egy híres alvilágival, egyenesen a Pokol egyik
hercegének fiával. Apám az inkvizítor, a szüleim régen egy
gyűlöletcsoport tagjai voltak. A parabataiomat börtönbe zárták a
Néma Városban. Nem is egyszer!
– Hát, ha jobban belegondolok – dörmögte Magnus –, nem
hangzik valami fergeteges otthonnak.
– És mégis az! – jelentette ki Alec váratlan hévvel. – Szeretem az
életünket, Magnus. Szeretem, hogy nem tudom, mi fog történni
legközelebb. Szeretem, hogy esélyünk van olyan életet biztosítani
Maxnek, ami kevés boszorkánymesternek adatik meg. Szeretem,
hogy együtt fogjuk csinálni. Emlékszel, mi állt azon a cetlin, amikor
megtaláltuk Maxet? „Ki tudná szeretni?” Mi tudtuk, Magnus. Tudtuk
szeretni. Szeretjük őt.
Magnus kétségek közt őrlődött. Egyfelől csordultig telt szeretettel
Alec meg Max iránt, hálával az életért, amiről azt hitte, sosem
kaphatja meg. Másfelől a mellkasában duzzadó mágiára gondolt,
meg arra, ami a sikátorban történt. Eszébe jutott Ragnor, aki egy
démon hatalmába került, miután évszázadokon át csakis jót tett az
erejével.
– Hogyan fogjuk ezt valaha is elmagyarázni Maxnek? – kérdezte
halkan. – Hogy honnan jött. Hogy én honnan jöttem. Hogy az
emberek ránéznek, és eldöntik, kicsoda, anélkül, hogy egy kicsit is
ismernék. Hogy a szülei újra meg újra veszélybe sodorják magukat,
de akkor is mindig visszatérnek hozzá.
– Szerintem nagyjából éppen így – mondta Alec. – És… nem is
tudom. Én is kezdő vagyok még ebben. De együtt majd
kiokoskodjuk. Épp ez a poén.
 Magnus a tarkójára tette a kezét, és magához húzta, hogy
megcsókolja. A boszorkánymester valami gyorsra számított, de Alec
csókja mély volt, meleg, megnyugtató, tele szeretettel és vággyal.
Magnus elengedte magát, de amikor a nyelve a saját fogait érintette,
valahogyan másnak érezte őket. Megnyúltak volna? Vámpírfogakat
növesztett? Mi történt vele?
Úgy döntött, lépésről lépésre halad, és most a csóknak van itt az
ideje. Ezek a napközbeni csókok gyakran könnyedek, rutinszerűek
voltak, az otthon melegét idézték. Most azonban kétségbeesett
reménnyel feledkeztek egymásba, mint annak idején, amikor még a
kapcsolatuk elején jártak. Jó sok idő eltelt, mire Alec abbahagyta a
csókot, és Magnusénak támasztotta a homlokát.
– Megoldjuk. Mindent megoldunk. Mindig az a vége.
Egy vérfarkas haladt el mellettük, és mandarin nyelven odakiáltott.
– Menjetek szobára, cukifiúk!
Alec vidáman intett neki.
– Mit mondott?
– Siessünk a Palotába! – javasolta Magnus. – Akad némi
kutatnivalónk.
Kézen fogva haladtak tovább, és egy kis időre Magnus valamivel
nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmúlt két napban bármikor.

Pillanatokkal azután, hogy újra elindultak, tűzlevél lobbant Alec orra

előtt. A férfi egy pillanatra hátrahőkölt, aztán elkapta az üzenetet, és
felolvasta Magnusnak.
– „Hol vagytok? Találtunk infót a tüskéről. A tündérek úgy
bámulnak, mintha ki akarnánk rabolni a boltot. Gyertek, amint tudtok.
Jace.”
Sietősebben haladtak tovább, Magnus követte az emlékeit, amíg
végül befordultak a piac egyik régi utcájába, ahol egyszerre
megjelent előtte a kedvenc ázsiai könyvesboltja.
 A Mennyei Palota akkora volt, mint egy komplett háztömb, és
dupla tetejével úgy festett, mintha Sanghaj valamelyik bíróságát
álmodták volna újra a tündérek. Azt állították róla, hogy a legrégebbi
alvilági üzlet a városban, és már az alvilági negyed létrejöttekor is
több száz éves volt. Magnus nemigen vette be ezt a történetet – bár
elvileg igaznak kellett lennie, mivel a tündérek nem hazudhattak –,
de annyi biztos, hogy a bolt a régi Sanghaj szemrevaló darabkája
volt, egyben a tündérek erejének ékes bizonyítéka. Nem tégla, kő és
cserép alkotta, mint a mondénok házait, hanem színes üvegből,
aranyból és fényesre lakkozott fából építették. A hatalmas
kétszárnyú ajtó mellett üvegsárkányok álltak őrt. Higannyal festették
őket, a szemeik hatalmas igazgyöngyök voltak.
Ahogy Magnus közelebb ért, egyikük felé fordította kígyószerű
fejét.
– Magnus Bane! – Olyan volt a hangja, mintha két kő csikordult
volna egymáson. – Rég találkoztunk.
– Huang! – Magnus biccentett, majd a másik sárkányhoz fordult. –
Ti!
A Ti nevű meg sem moccant.
– Várj!
A könyvtár ajtaja hangos csattanással vágódott ki, és egy rókafülű
kis tündér rontott elő egy vaskos kötettel a hóna alatt. Alec vállának
ütközött, félrelökte a férfit, aztán futásnak eredt.
Jóformán semeddig sem jutott azonban, amikor színes fénysugár
lövellt ki Ti szájából. Telibe találta a rókatündért, aki mozdulatlanná
merevedett, aztán kék füstfelhőbe veszett. A könyv a földre hullott.
Ózonszag terjengett a levegőben.
Huang végigmérte Magnust és Alecet.
– Így jár minden könyvtolvaj. A művészet az élet értelme, ezért a
lopás a gyilkosság édestestvére. A tolvajok örökre elkárhoznak, és
nem menekülhetnek a Huang-ti tekintete elől!
– Tudomásul véve – bólintott Alec feszülten. – Mi nem lopunk
könyveket.
 – Semmi személyes – jegyezte meg Ti. – Ez a munkánk. –
Járjatok hát mindig sikerrel, és bőség legyen a jutalmatok – mondta
Magnus.
– Szerintem is – tette hozzá Alec.
A sárkányok a tekintetükkel követték őket, ahogy beléptek az
ajtón.

Alec jó pár csodát látott már életében, de még neki is el kellett

ismernie, hogy a Mennyei Palota belseje elképesztő látványt nyújt.
Bár az épület odakintről csak kétszintesnek hatott, odabent aztán
öt szint várta őket, mindegyik jókora galériával, ahol a padlótól a
mennyezetig ért a könyvek végtelenje. Az egész belteret rózsafából
faragták ki, mindenhol díszes indák és ágak kanyarogtak. A
levegőben lógó három nagy lánggömb meleg ragyogással töltötte be
a teret.
Alec tartott tőle, hogy nehezen találják meg majd a barátaikat egy
ekkora helyen, de aztán szinte azonnal megpillantotta őket. Isabelle
egy létra tetején egyensúlyozott könnyedén, cipője irdatlan magas
tűsarka ellenére is. A húga éppen úgy nem félt a magasságtól, mint
ahogy gyakorlatilag semmi mástól sem. Most leszólt Simonnak, hogy
minél gyorsabban tolja a létrát a vérátkokról szóló könyvek
szekciójához, aztán amikor a férfi engedelmeskedett, boldogan
sikkantott.
Clary futva érkezett, és egy borjúbőrbe kötött könyvet hozott
magával, aminek ismeretlen szimbólumot pecsételtek a borítójára.
– Megtaláltuk a tüskét! – mondta.
Egy közeli, ránézésre tündérszakácskönyvekkel telepakolt
asztalon kinyitotta a könyvet, és diadalmasan rámutatott egy
tüskében végződő lándzsát ábrázoló rajzra, ami alatt rúnákkal írt
bekezdések álltak.
– És mi a dörgés? Miért nem altatja el ez az altatótüske az
embereket? – érdeklődött Magnus.
 – Azt csak az északi istenekkel csinálja, gondolom – mondta Jace.
– Nézd! – A szövegre mutatott. – Fordítsam le neked?
– Naná, hogy tudod olvasni az óészaki rúnákat. – Magnus a
szemét forgatta.
– Hát, ha egyszer sok mindenhez értek – tárta szét a karját Jace.
– Arról nem is beszélve, hogy apám kegyetlen hajcsár volt.
– Jogos.
– Na szóval – folytatta Jace. – A Svefnthorn fekete adamantinból
készül.
– Ami egyébként pontosan micsoda?
– Olyan adamantin, ami beszennyeződött a démonok valamelyik
birodalmában – magyarázta Magnus. – Nagyon ritka anyag. –
Végighúzta az ujját a tüskét ábrázoló illusztráción. – A
boszorkánymestereket ahhoz a birodalomhoz és az uralkodójához
köti, a hatása alatt belőlük merít erőt. Így sokkal erősebbek lehetünk
a megszokottnál.
– Ez így nem tűnik annyira vészesnek – jegyezte meg Alec.
– Amíg át nem veszi fölötte az uralmat. Akkor vagy meghal, vagy
háromszor megszúrják a tüskével, és a birodalomban uralkodó
démon lelkes csatlósává válik – tette hozzá Magnus.
– Ez így elég vészesnek tűnik – helyesbített Alec.
– Szóval alapvetően… bűvös metamfetaminról beszélünk? –
vetette fel Clary.
– A Spirális Labirintus megtiltotta a használatát – mondta Jace. –
Várjunk csak, hadd váltsam át a dátumot… úgy 1500 körül.
– Miért mondta Sinjun, hogy ajándék? – kérdezte Alec.
– Talán mert elment az esze – vont vállat Magnus. – A szóban
forgó birodalom nyilván Tijü. De miért szúrhatta meg Sinjun
önmagát? Még ő sem lehet annyira hülye, hogy megölje magát egy
bizonytalan ideig tartó erőlöket kedvéért.
– Talán azt hiszi, hogy apuci, a démon megakadályozhatja a
halálát – tippelt Clary.
 – A kérdés az, mi hogyan akadályozzuk meg Magnus halálát –
mondta Alec.
Csak most vette észre, hogy ökölbe szorítja a kezét, és gyorsan
kinyújtotta az ujjait.
– Talán egy legősibb átok elbírja a dolgot – vetette fel Magnus. –
Talán azt hiszik, hogy találnak valamit a Fehér Könyvben, ami
segíthet.
– Én arra tippelnék, hogy vagy a lehető leggyorsabban el kell
jutnod Tijübe, vagy soha az életben nem szabad betenned a lábad
Tijübe – mondta Jace.
Alec a halántékát dörzsölte.
– Talán Sinjun megint előkerül, és megkérdezhetjük a
démonseregeivel folytatott két bunyó között.
– Simon és Isabelle elvileg a Tijübe vezető portál helye után
kutatnak – mondta Clary.
Mind arra néztek, ahol legutóbb kettejüket látták. Egy keret nélküli
szemüveges, mogorva képű manó dühösen magyarázott valamit,
Simon pedig bocsánatkérően emelte fel a kezét. A jelek szerint
sikerült felzaklatniuk egy egészen apró manókból álló olvasókört.
Isabelle észrevette őket, és egy rakás könyvvel a kezében odasietett
hozzájuk. Hangos sóhajjal tette le őket.
– Visszajöhetünk, amikor van több időnk böngészni? A
helytörténet nem az erősségem.
– Találtatok valamit a portál helyéről? – kérdezte Alec.
– Nem igazán. Simon elkezdte összeírni a szóba kerülő helyek
listáját, de az egész olyan, mintha valami útikalauz lenne turistáknak.
– Isabelle frusztráltnak tűnt. – Minden szóba jöhető nevezetességről
elhíresztelték már, hogy ott lehet a portál.
– Sinjunnak és Ragnornak tudnia kell – mondta Magnus. –
Valahogyan nyilván kommunikálnak Szammaellel, és elég biztosak
lehetünk benne, hogy ő Tijüben van.
– Tehát megint ott tartunk, hogy reménykedünk, hátha előkerülnek
– állapította meg Clary. – Vagy utánanézünk minden lehetséges
helynek. Amik közül bármelyikről kiderülhet, hogy valójában nyitott
portál a Pokolba. Csak úgy mondom.
Simon is megérkezett melléjük, és beletúrt a hajába.
– Egy jó tanács, gyerekek, soha ne akasszatok ki egy könyvárus
manót. Nagyon kemények.
– Hallom, semmit sem találtatok – mondta vidáman Jace.
Simon undok pillantást vetett rá.
– Azért nem jöttünk hiába – jegyezte meg Alec. – A tüskéről többet
tudunk.
– És utánaolvastam Tijünek is – mondta Simon.
Isabelle könyvkupacának a tetejére dobta a sajátját.
– Az a kínai pokol, igaz? – kérdezte Clary.
– Nos – felelte Simon –, nem igazán. Talán inkább a kínai
purgatórium. A lelkek azért kerülnek oda, hogy egy ideig kínozzák
őket a bűneikért, mielőtt reinkarnálódnak. Az egész nagyon
szervezettnek tűnik. Van egy csomó különféle pokol, mindegyiknek
más az uralkodója. Bírák döntik el, ki melyik pokolba kerül, és
köztisztviselők működtetik az egész rendszert. Vagy legalábbis –
tette hozzá – működtették, amíg Jenlo uralkodott. De Jenlo már
nincs.
– És akkor most mi a helyzet? – tudakolta Alec.
– Eltérő beszámolókkal találkoztunk – felelte szárazon Isabelle.
– Senki sem tudja, mert senki sem járt ott Jenlo halála óta – fűzte
hozzá Simon.
– Szammael talán a megkínzott lelkekből próbál energiát meríteni
– gondolkodott hangosan Alec.
– Elég komoly melónak tűnik. – Magnus összeráncolta a
homlokát. – Soha nem hittem volna, hogy Szammael az a típus
lehet, aki köztisztviselői kart tart fent. Lehet, hogy csak úgy elvan ott
magában.
Clary aggodalmasan nézett a többiekre.
– Úgy érzem, meg kell kérdeznem – mondta. – Ha találunk egy
nyitott portált Tijübe, akkor… átmegyünk rajta?
 Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, kivágódott az ajtó, és Tien
sietett feléjük. Kapkodva szedte a levegőt.
– Reméltem, hogy itt talállak benneteket – mondta azonnal. –
Csinfeng szülei azonnal találkozni akarnak veletek. Állítólag fontos.
Azt mondták, hogy akin a lánc van, azonnal fegyverkezzen fel.
Alec és Magnus kivételével mindenki értetlenül nézett rá.
– Milyen lánc?
Magnus felsóhajtott, kigombolta az ingét, és szétnyitotta a
mellkasán, hogy megmutassa a sebéből kiinduló és az ujjak alatt
eltűnő láncokat. Alec nem volt teljesen biztos benne, de úgy érezte,
mintha határozottabbá váltak volna a vonalak. És eddig is ott voltak
a Magnus lába meg nyaka felé induló láncok? Nem emlékezett.
A többi árnyvadász Magnus testére meredt.
Váratlanul az imént még Simonnal veszekedő szemüveges manó
jelent meg mellettük. Sziszegve suttogott, de olyan hangerővel, hogy
mindenki hallhatta a közelben.
– Bocsánat, de fel kell szólítanom önöket, hogy távozzanak.
Zavarják a többi vásárlót. Eleve nincsenek hozzászokva az
árnyvadászok jelenlétéhez, erre maga még nekiáll vetkőzni…
– Tiszta sor – bólintott Alec. – Amúgy is épp indulni készültünk.
– A hideg béke értelmében eleve nem is kötelességünk beengedni
önöket – folytatta a manó. Nyilvánvalóan előre megfogalmazta
magában a beszédet, és feltett szándéka volt, hogy minden
körülmények között végig is mondja. – Mi viszont azt mondtuk, ez
így nem jó, a Palota semleges terület, bárkit beengedünk az
árnyvilágból. Azt azért nem gondoltuk, hogy egy egész… szakasz
nephilim fog…
– Igen, igen – mondta Alec. – Megyünk már.
Az ajtó felé kezdte terelni a többieket.
– Aztán meg – folytatta a manó – ez nem kölcsönkönyvtár. Azokat
a könyveket eladásra szánjuk, és most tehetjük vissza őket a
polcokra…
 Magnus eddig azzal volt elfoglalva, hogy begombolja az ingét, de
most megfordult, és barátságosan a manó vállára tette a kezét. A
tündér úgy nézett rá, mint egy mérges kígyóra.
– Uram, elnézést kell kérnem a társaim nevében – mondta a
boszorkánymester. – Vállalom a felelősséget. Csak nekem segítettek
a kutatásaimban. Magnus Bane vagyok, New York fő
boszorkánymestere, és egytől egyig szeretném megvenni ezeket a
könyveket.
A manó gyanakodva nézett rá.
– Hallottam magáról. Csak Brooklyn fő boszorkánymestere.
– Részletkérdés – hessegette el Magnus. – A lényeg, uram…
Megtudhatnám a nevét?
A manó megszívta az orrát.
– Nos, ha annyira kíváncsi rá, a nevem Kethryllianalæmacisii.
– Valóban? – kérdezte Magnus. – Nos, Keth… Szólíthatom
Kethnek?
– Semmi esetre sem.
Magnus folytatta.
– Legyen oly kedves, írja össze ezeket, és küldesse el a számlát a
Spirális Labirintusba! A könyveket pedig a Mansion Hotelbe kérjük,
ha ez így megoldható.
Simon segítőkészen egyetlen nagy stószba pakolta a köteteket, és
Kethryllianalæmacisii kezébe nyomta őket, aki kicsit megtántorodott
a súly alatt, de nyilvánvalóan nem szívesen mondott volna le egy
jelentős üzletről a Spirális Labirintussal.
– Természetesen, Mr. Bane – szűrte összeszorított fogai között. –
Ha ez minden, a munkatársaimmal hálásak lennénk, amennyiben…
– Igen – bólintott Magnus –, már megyünk is.
– Bocsánat – mondta Simon a manónak, aki sziszegő hanggal
válaszolt.
A kicsit kábának tűnő Tien kivezette őket a boltból. Amikor kinyílt
az ajtó, egy ketrecbe zárt madár fülbemászó, kellemes dallamot
énekelt fölötte. Jöjj velünk, embergyermek! Víz és vadon beenged.2
 Odakint a lépcsőn Alec Magnushoz fordult.
– Tényleg ki tudod fizettetni a számláidat a Spirális Labirintussal?
– Meglátjuk – felelte Magnus. – Most pedig azt hallottam, hogy
akin a lánc van, azonnal fegyverkezzen fel, szóval mutasd az utat,
Tien!
 TIZEDIK FEJEZET

A Fekete és a Fehér Átmenet

KÖVETTÉK TIENT AZ ÁRNYVILÁGI NEGYED ISMERETLEN UTCÁIN ÁT. Indák sűrű

kuszasága nőtte be az épületek közti területeket, lombkorona-
féleséget formálva a fejük fölött. A földig szűrődő fény hűvös volt, és
lágy. Elhaladtak egy tyúkhúslevest áruló selkie mellett, aztán láttak
egy tündérek készítette, holdvirágokkal feldíszített folyót, ahol sellők
énekeltek. Magnus megállt, rájuk mosolygott, hallgatta őket. Nagyon
szerette volna látni a fiát. Nagyon szeretett volna bedőlni az ágyba
Aleckel, összebújni, és csak aludni. A fülbemászó dallam eszébe
juttatta a régi Kínába tett látogatásait azokból az időkből, amikor
mostani útitársai nagyszüleinek nagyszülei sem éltek. Lehunyta a
szemét, és egy pillanattal később már érezte is Alec kezét a hátán.
Nem sürgette, csak éreztette vele, hogy ott van.
– Csun csiang hua jüe je – mondta Alecnek. – „Holdvilágos
éjszaka a tavaszi folyónál”. Ez a dal nálam is idősebb.
Dúdolni kezdett magában, a szemét továbbra is csukva tartotta.
Nem baj, ha a többiek várnak kicsit. Vajon miért nem hozta még el
ide Alecet egy egyszerű látogatásra? Ha a barátaik nem lettek volna
veszélyben, táncra perdült volna Aleckel a folyóparton, megtanította
volna neki a szöveget és a dallamot. Csakhogy rajta volt a lánc, és
fel kellett fegyverkeznie.
A kovácsműhelyt semmilyen másik épülettel nem lehetett
összetéveszteni. A fénypiac főterének közelében állt, és több tucat
összekötözött hosszú lándzsából álló kerítés vette körül, amit Alec
voltaképpen logikusnak talált.
Tien bevezette őket az érintésre tündérharangok csilingelésétől
kísérve szélesre táruló kapun. Miközben áthaladtak rajta, Jace
csodálattal simította végig az egyik hullámos lándzsahegyet.
Tien észrevette a mozdulatot.
– Figyeld meg, hogy minden egyes penge pontosan ugyanolyan! –
mondta. – Nincs hozzájuk fogható kovács egész Kínában.
– Szerinted ezek csiangok vagy maók? – kérdezte Jace.
Tien meglepettnek tűnt.
– Talán maók. De erről a kovácsokat kellene megkérdezni.
Ismered a kínai fegyvereket?
– Jace minden fegyvert ismer – mondta elgyötört hangon Clary, de
közben azért mosolygott.
Alec követte Tient az épületbe, arra számítva, hogy elegáns
vitrinekben kiállított ragyogó fegyverek várják. Akármennyit ugratta is
Jace-t a fegyvermániája miatt, az ő fantáziáját is birizgálták a
tündérek íjai, arról nem is beszélve, hogy a lánckorbácsot is
használták a hagyományos kínai harcművészetben. Talán Isabelle
kaphatna egyet ajándékba…
Odabent azonban nemhogy gyönyörűen kiállított fegyvereket nem
látott, de egyáltalán semmilyent sem. Ehelyett egy nagyon-nagyon
öreg férfi és egy nagyon-nagyon öreg nő ült két zsámolyon egy
fáklyákkal megvilágított üres szobában. Kettejük között egy kis tűzön
agyagedényben főtt valami, amit a nő kavargatott.
Az árnyvadászok felsorakoztak a szobában, és zavartan
kapkodták a fejüket.
Az idős pár felnézett.
– Ó, Tien! – mondta a nő. – Ők nyilván a barátaid.
– Azt hallottuk, hogy Tijübe készültök – szólt a férfi.
 – Még nem döntöttük el – vágta rá gyorsan Alec. – Épp
beszélgettünk róla.
– Mo Je, Kan Csiang, szeretném bemutatni…
Teleszívta a tüdejét, és egy levegővel felsorolt mindenkit balról
jobbra haladva. Alec igazán szép teljesítménynek találta.
– Emberek – folytatta Tien –, ők itt Kan Csiang és Mo Je, a
legnagyobb élő tündér fegyverkovácsok.
– Butaság! – tiltakozott Kan Csiang. – A halottaknál is jobbak
vagyunk.
– Úgy hallottuk, magát megszúrták Svefnthornnal! – mondta
lelkesen Mo Je. – Nekünk is van egy valahol hátul, ha kell.
– Nincsen nekünk olyan – rázta a fejét Kan Csiang. – Ne
hallgassanak rá. Legutóbb akkor láttam azt a Svefnthornt, amikor
Sanghajt még meg sem alapították. Valahol a hegy alatt lehet, de ki
tudja, merre? Én nem, és lefogadom, hogy ő sem.
– Ööö, nagy tiszteletű… Bocsánat, nem tudom, mi a helyes
megszólítás – szabadkozott Magnus –, de úgy tudom, mondtak
valamit a láncokról, és hogy fel kell fegyverkeznem. Nos hát… –
Nekilátott, hogy kigombolja az ingét.
– Ne! – szólt rá Mo Je. – Semmi szükség rá, hogy levetkőzzön.
Már tudjuk. Tessék!
Két kézzel benyúlt az agyagedénybe, amit eddig kavargatott, és
előhúzott belőle két kardot, de akkorákat, hogy külön-külön sem
férhettek volna bele a lábasba.
A szerény környezet ellenére a tündérek nem tudtak ellenállni a
kísértésnek, hogy elkápráztassák a vendégeiket.
Mo Je keresztbe fektette a kardokat az agyagedény tetején.
Nyilvánvalóan egy párt alkottak. Egyformák voltak, csak a színük tért
el: az egyiknek a pengéje mélyfekete obszidián volt, a markolata
csillogó fehér fém, a másiknak pedig éppen fordítva, a fekete
markolathoz fehér penge tartozott.
Magnus szemügyre vette a fegyvereket, aztán felnézett a
tündérekre.
 – Nem nagyon értek a kardforgatáshoz – mondta.
– Ezek nem kardok – közölte Kan Csiang. – Ezek istenek.
– Kulcsok – tette hozzá Mo Je.
– Igazán nem akarok kötekedni – mondta Jace –, de nagyon úgy
néznek ki, mintha kardok lennének.
– A Hejpaj Vucsangok – magyarázta Kan Csiang. – A Fekete
Átmenet és a Fehér Átmenet.
Tien csendben, csodálattal a hangjában szólalt meg.
– Ők vezetik át a holtak lelkeit Tijübe.
– Csak vezették – pontosított Mo Je. – Amíg a gazdájuk, Jama el
nem pusztult.
– Jenlo másik neve – súgta Tien.
– Ők szabadon elrepültek, nem béklyózta meg őket senki –
mondta Kan Csiang.
– Aztán megtaláltuk őket, és kardot kovácsoltunk belőlük –
folytatta Mo Je. – Szüksége lesz rájuk – fordult Magnushoz –, hogy
Tijübe kísérjék a lelkeiket.
– Ismétlem – mondta Alec –, egyáltalán nem biztos, hogy Tijübe
akarunk menni. Lehetőség szerint igyekszünk kerülni a pokol
dimenzióit.
Kan Csiang úgy mosolygott rá, mint egy gyerekre.
– És megint szükségük lesz rájuk, ha majd ki akarnak jutni.
Magnus habozott.
– Sok mindenben jó vagyok, de a kardvíváshoz nagyon nem értek.
– Ha eljön az ideje, ezekkel nem ölnie kell majd – mondta Kan
Csiang. Összehúzott szemmel vizsgálta a csapatot. – Ezek a
könyörület és az ítélethozatal kardjai. Maga, boszorkánymester, a
könyörületet vegye magához. A fehér pengét.
Mo Je kézbe vette a Fehér Átmenetet, majd Magnus mögé lépett,
és fontoskodó mozdulatokkal felcsatolt a hátára egy hüvelyt.
Alec rámosolygott Magnusra, aki azonnal ugyanazt a semleges
arckifejezést vette fel, mint amikor a szabó gombostűkkel rögzítette
a ruháit az átalakításhoz.
 – Maga, nephilim, pedig vigye a feketét. – Kan Csiang Alec felé
nyújtotta a Fekete Átmenet markolatát.
Alec épp megkérdezte volna, hogy miért kellene neki az „ítéletnek”
lennie, de abban a pillanatban, hogy a kezébe vette a kardot, a
szoba, a kovácsok és a barátai mind eltűntek, ő pedig egy teljesen új
helyen találta magát.
Jellegtelen, száraz, fekete pusztaság nyújtózott az üres
látóhatárig. Fölötte vörös volt az ég, a nap jóval nagyobb a
megszokottnál, és sötét, mint a vér.
A pusztaságon ott állt Magnus. Vagyis az, amivé Magnus vált.
Nem szörnyeteg lett belőle. Nem igazán. Nem vált sem állattal,
sem démonnal hasonlatossá. Viszont iszonyatos méretűre nőtt, és
teljesen fehér szemmel nézett le Alecre anélkül, hogy felismerte
volna.
Az óriás Magnus felemelte csupasz karját, és láthatóvá váltak a
két tenyerébe fúródó tüskés gömbök a belőlük kiinduló láncokkal.
Ezek a láncok aztán füstté és lángokká alakulva húztak csíkot a háta
mögött.
A boszorkánymester a láncok ellenére is közelíteni tudta
egymáshoz a két tenyerét. Rózsaszínes-pirosas mágia szakadozott
foszlányai keletkeztek a kezei között, a föld remegni kezdett alattuk,
rettenetes erő gyűlt egybe.
Alec maga elé emelte a Fekete Átmenetet, és semmiféle kétsége
nem volt felőle, hogy csakis ő forgathatja. Csakis ő hozhatja meg az
ítéletet, ha arra kerül a sor. Ha Magnust végképp a hatalmába keríti
a tüske és Szammael.
Aztán meg az érzelmek nélküli, erőtől izzó Magnus még az ítélet
kardjával a kezében is ijesztőnek hatott kissé.
Felemelte a kardot, és a sötét istenre mutatott vele, aki valaha
Magnus volt.
– Ha megismersz, szólj hozzám!
Aztán megint a kőfalú szobában találta magát. Kan Csiang
izgatottan figyelte.
 – Persze hogy ismerlek – mondta aggodalmasan Magnus. – Jól
vagy?
Alec Kan Csiangra pillantott, az öreg tündér pedig bólintott.
– Jól van – mondta. – Azt hiszem, volt pár érdekes pillanata a
karddal.
– Ha nem tévedek, a férjedet próbára tették – fordult vidáman
Magnushoz Mo Je. – Jó hír! Átment!
Magnus aggodalmas pillantást vetett Alecre.
Alec érezte, hogy elvörösödik.
– Nem vagyunk házasok – mondta, miközben a hátára csatolta a
kardot.
– Még nem vagytok házasok – szúrta közbe Isabelle.
Kan Csiang elnevette magát.
– A mi kezünkön lát gyűrűt? És mégis, Mo Je meg én már
házasok voltunk, mielőtt só került a tengerbe. – Egészen közel hajolt
Alechez. – Maradjon vele! – mondta bizalmasan.
– Úgy tervezem – felelte Alec.
– Nagyszerű! – kiáltotta Kan Csiang. – Most pedig menniük kell.
Bezárunk, kezdődik a vacsora.
Ez annyira hirtelen jött, hogy egy pillanatig mind csak álltak
bambán.
– Süketek talán? – kérdezte Mo Je. – Kifelé! Bezárunk! A piacon
van szükség magukra.
Kiterelték Magnust meg az árnyvadászokat a házból az utcára. A
kovácsoknál töltött rövid idő alatt valami úton-módon a nap az
épületek mögé ereszkedett, és beköszöntött az alkonyat.
Narancsszínű fény világította meg a házakat és a fákat, lágy, meleg
szellő hozta virágok és a közeli piactér ételeinek illatát.
Az ajtó becsapódott mögöttük, és Alec egy pillanattal később
számos retesz meg zár kattanását hallotta.
– Ez meglepően hasonlított ahhoz, amikor a nagyszüleimnél járok
– szólt aztán Simon. – Kivéve, hogy ők megetettek volna bennünket.
– Mi történt odabent, Alec? – kérdezte Jace.
 – Látomásom volt – felelte lassan Alec.
– Milyen látomásod? – kíváncsiskodott Isabelle.
– Azt hiszem, arról, hogy mi történik, ha nem sikerül megállítanunk
Szammaelt.
– Megtudtál valamit arról, hogy mit kell tennünk? – kérdezte Jace.
Alec Magnusra nézett.
– Nem szabad elbuknunk.
– Jól van – bólintott Jace. – Elvégeztük a kutatómunkát,
szereztünk kardokat. Mi a következő lépés?
– A jelek arra utalnak, hogy többet kell megtudnunk Tijüről –
mondta Isabelle. – Kezdhetnénk azzal, hogy megnézzük a régi
portál egy-két lehetséges helyszínét. Mi a véleményed, Tien?…
Tien?
Mind körülnéztek. Tien kétségtelenül ott volt velük a
kovácsműhelyben, időközben azonban eltűnt.
Alec egyszerre rádöbbent, hogy nem látta a fiatal árnyvadászt,
mióta megkapták a kardokat.
A központi piactér fölött egyszerre éles fény villant. Alecnek
pislognia kellett, hogy kiűzze a szeméből a lilás ragyogást. Nem
messze valaki sikított.

Alig volt náluk fegyver, és harci öltözéket sem viseltek. Nem rajzolták
magukra a csatában szükséges rúnákat. Az egyik kardjuk
Magnusnál volt, aki évtizedek óta nem vívott. Ami azt illeti, még azt
sem igen tudta megfejteni, hogyan vegye elő a fegyvert a bonyolult
hámból, amit Mo Je a hátára erősített.
Azért mégis mindannyian futva indultak a piactér felé.
Káosz uralkodott. Alvilágiak rohangáltak fejvesztve fel-alá,
menekülési útvonalat vagy legalább menedéket keresve.
A piactér standjain hangos csattanással vágódtak be a rácsok és
zsaluk. Magnus nemigen tudta megállapítani, mi történik. Magasan
fölöttük feketés ragyogás lüktetett, mint egy égből kivágott kör.
Majdnem akkora volt, mint maga a tér. És ebből a körből démonok
törtek elő.
– Ez egy portál! – Isabelle fekete haja lobogott a szélben.
– Méghozzá dimenziós portál – kiabálta túl a káoszt Clary. – Nem
csak olyan hétköznapi. Egy másik világba visz.
Tijübe. Nem is kellett kimondaniuk a szót, mindannyian tudták már
azelőtt is, hogy Ragnor meg Sinjun előléptek belőle, és ott lebegtek
fölöttük a levegőben. A magasba tartották a kezüket, és vörös mágia
szikrázott közöttük. Éppen olyan színű, amilyenre Magnus mágiája is
változott.
Magnus felnézett a portálra. Semmit sem látott a túloldalán, csak
olyan sötét felhőket, hogy már-már feketék voltak. Több ponton
hosszú selyemszálak jöttek elő belőle, ezeken pedig szürke gömbök
csúsztak lefelé, akkorák, mint egy nagyobbfajta kutya. Ahogy a föld
közelébe értek, kinyújtották a lábaikat, és kiderült, hogy hatalmas
pókok. Nem mintha egy ilyen napon ez különösebb meglepetés lett
volna.
Magnus gyorsan Alecre pillantott. Nem mondhatni, hogy Alec
rajongott volna a pókokért, és néha már egészen szórakoztató volt,
ahogy állig felfegyverkezett angyali harcos létére még a lakásba
betévedő egészen apró példányokat is elkerülte.
Alec most elővette a Fekete Átmenetet, és összeszorította a fogát.
– Lássuk, hogy működik ez az istenkulcs hétköznapi kardként.
Magnus mágiát gyűjtött a két keze közé, közben egyre jobban
zavarta, hogy éppen olyan színű, mint az ellenségeié. Ragnor mély
hangja túlharsogta a káoszt.
– Tijü ura megérkezett! A bíróság ítéletet hozott. Méltatlannak
találtattatok, és a holtak kínjait kell kiállnotok!
Simon mozdulatlanná dermedt, elszörnyedve bámulta az
ereszkedő pókokat. Mögöttük ködfoszlányok jelezték az ala
démonok érkezését, akik aztán vijjogva csaptak le, és kergették
végig az alvilágiakat a piac keskeny utcáin. Egy csapat sátánkutya
jelent meg és szorított sarokba egy pixicsaládot. Magnus éppen
odaszólt volna, amikor Jace rohant el mellette, mindkét kezében
egy-egy ívelt pengéjű lándzsával, amit a fegyverkovácsok
kerítéséből emelt ki.
– Ide süss, Lewis! Bocs, Lovelace! – kiáltotta, és Simon éppen
idejében kapta felé a fejét, hogy elkapja az egyik lándzsát.
Szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje magát, aztán
Jace-szel együtt rohanták le a sátánkutyákat. Az egyik azonnal
elengedett a szájából egy gyereket, ahogy Jace lándzsája az
oldalába fúródott. A démoni állat felüvöltött, és eldőlt, a többiek pedig
feléjük fordultak. A szemük vörös volt, tátott szájukban recés fogak
sorai éktelenkedtek.
Simon egy szemvillanás alatt végzett a falkavezérrel. Egy másik
kutya üvöltve vetette magát Jace-re, aki fürgén elhajolt, és támadója
lendületét kihasználva a lándzsa nyelével átküldte egy ablakon.
Hsziangliuk indultak Jace és Simon felé, de Clary gyorsan
közbelépett, hogy fedezze őket. Ragyogó szeráfpengéje világított a
ködben, ahogy körbefordult vele. A nő tekintete egy pillanatra
találkozott Magnuséval, aztán felnézett az odafönt lebegő két
boszorkánymesterre.
Magnus megértette, mit vár tőle a nő. Fel kell repülnie, és harcba
szállnia azzal a kettővel, éppen, mint az Intézet előtt tette. Ebben a
csatában viszont senkinél nem lesz íj, és csakis a saját mágiájára
számíthat majd odafent.
Isabelle-t közben egy csapat pókdémon az egyik csíkos
vászonsátor felé szorította. A nőnél egyetlen szeráfpenge volt, és
parabataia sem akadt, akire számíthatott volna. A pókok érzékelték
a sebezhetőségét, és támadásba lendültek. Isabelle megpördült,
röptében félrerúgott egyet, ettől azonban elvesztette az egyensúlyát,
és a sátornak dőlt, ami rögvest össze is dőlt, maga alá temetve őt is,
és a pókokat is.
Magnus felkiáltott, és elindult feléjük, de fölöslegesen aggódott.
Hirtelen az egyik pókdémon hullája emelkedett ki a zűrzavarból egy
sátorvasra felnyársalva. Aztán Isabelle felállt, és a vasat fegyverként
forgatva újabb két póktól szabadult meg. A többit is sikerült sakkban
tartania vele, amíg szabad kezével előhúzta a hüvelyéből a
szeráfpengéjét, és elkiáltotta magát.
– Nuriel!
A szeráfpenge felragyogott. Isabelle megpördült, visszatámadott,
és már hátrálásra kényszerítette a pókokat, amikor megjelent Alec,
és lecsapott a Fekete Átmenettel. Ichor fröccsent.
Sinjun a földre ereszkedett a démonok között, hatalmas tűzgolyót
varázsolt elő, és a hátukat egymásnak vetve harcoló Jace, Clary
meg Simon felé hajította. Magnus gondolkodás nélkül a tűzgolyó
meg a barátai közé vetette magát. A lángoló gömb a testének
ütközött, és eltűnt. Úgy tűnt, egyszerűen belesüllyed a mellkasába.
Clary észrevette, és tágra nyílt a szeme.
– Miért csinálod ezt? – ordította Magnus Sinjunra. – Ezek
alvilágiak! A te néped.
A boszorkánymesternő feléje fordította szenvtelen tekintetét.
– Legyetek tanúi – kiáltotta – az új, állandó átjáró megnyitásának
Tijübe! – A keze nyomában rózsaszín lángok lebegtek, ahogy
leengedte, közben az ujjaiból újabb pókdémonok pattantak elő. –
Cse-csu-csing, húgaim! Ez már a ti világotok. Készítsétek az utat új
gazdátoknak!
– Nem!
Magnus üvöltve rontott rá a pókokra. Kinyújtotta a kezét, és
hangos cuppanással egyszerűen belenyúlt az egyik démon testébe.
Amikor odabent kinyitotta az öklét, a démon felrobbant. Sinjunra
pillantott, és meglepetten látta, hogy a nő elégedetten bólint. Ettől
Magnus csak még dühösebb lett, két kézzel megragadott egy másik
pókot, majd a tenyerét összecsapva szétloccsantotta, mint egy
dinnyét.
Remegő kézzel, a saját tettétől döbbenten állt egy helyben. Soha
nem csapott le még egy hétköznapi pókot sem otthon a lakásban.
Bár igaz, ami igaz, azok, a démonokkal ellentétben, rá sem
szolgáltak ilyesmire.
 – Magnus! – Alec hangja mintha egészen távolról jött volna. – Be
tudod zárni a portált?
– Épp pókokkal foglalatoskodom – mormogta maga elé Magnus.
Egy éppen odagördült hozzá, ő pedig rálépett, és széttaposta. Egy
pillanatra nem akadt több ellenfél, úgyhogy felnézett a portálra, és a
pereme után nyúlt a mágiájával, hátha össze tudja húzni.
Egyszerre Ragnor jelent meg fölötte, és sebesen ereszkedett felé.
Amióta aznap este betoppant hozzá a lakásába, Magnus csak
álmában találkozott a másik boszorkánymesterrel, aki a kevés eltelt
idő ellenére is – valóban alig pár napja lett volna? – rengeteget
változott. Általában sötét és meleg szeme most szinte lángolt, a
szarvai megnőttek és tekervényesebbek is lettek.
A szarvakból tüskék nőttek, és amikor Ragnor felemelte a kezét,
Magnus látta, hogy a keze is nagyobb a megszokottnál, és fekete
karmokban végződik.
– Esélytelen – közölte Ragnor. – Nem tudod bezárni. Erről az
oldalról biztosan nem.
Magnus rá sem hederített, inkább a portált a világhoz kötő
szálakra koncentrált. Összeszorította a fogát, érezte, ahogyan a
szívében lévő csomóból a karján futó láncokba áramlik az energia,
hogy aztán a tenyerén át távozzon.
– Nem erő kérdése. – Ragnor már-már úgy beszélt, mint régen,
amikor a mágia elméleti és gyakorlati kérdéseiről tartott előadást
Magnusnak. – Ez másféle mágia. Régebbi. Ugye tudod, hogy ez a ti
hibátok? – kérdezte aztán kedélyesen. – Mármint az, hogy itt
nyitottunk portált. Más helyet is választhattunk volna, de amint a
gazdánk megtudta, hogy a piacon vagytok, nem tudott ellenállni a
kísértésnek.
– Mármint az én hibám, és Alecé? – kérdezte Magnus.
– Mindannyiótoké. – Ragnor vidám hangja egészen
hátborzongatóan hatott. – Főleg az árnyvadászoké. A Kígyó
különösen kedveli őket. Az egész alvilággal tudatni akarja, hogy a
nephilimek semmilyen körülmények között nem védhetik meg őket.
 – Egyelőre elég becsületes munkát végeznek – mondta Magnus. –
Ragnor… Mi történt veled? Miért álltál egy… nem is egy egyszerű
démon, de a létező legrettenetesebb gonosz szolgálatába? Nem kell
ezt tenned. Semmit sem kell tenned. Ezt éppen tőled tanultam.
Most először Ragnor mintha elbizonytalanodott volna. Magnus
mondta tovább.
– Hagyd Szammaelt! Hagyd Tijüt! Gyere velem. Meg tudunk
védeni…
De Ragnor a fejét rázta.
– Nem tudod. Te nem tudod, milyen vele lenni. Érezted a tüske
hatását, de azt nem, hogy milyen, amikor ő tartja a kezében.
– Vissza tudjuk csinálni – erősködött Magnus. – Elmegyünk a
Spirális Labirintusba. Hívjuk Catarinát, Tessát…
Elhallgatott. Ragnor széles mosolya nagyon nem rá vallott.
– Magnus! – mondta a másik boszorkánymester. – Nekem már
késő. – A Magnus mellén lévő X alakú sebre tette a kezét. –
Mindkettőnknek késő. Csak te még nem törődtél bele. – Felnézett az
égen tátongó portálra, ahol a nyüzsgő démonok és a tomboló vihar
közepén az artériás vér természetellenes színében cikáztak a
villámok. – A túloldalról bezárhatod a portált – folytatta. – Tijüből.
Innen nem.
Az egyik pillanatban még ott volt, a következőben már nem.
Olyan sebesen emelkedett fel, hogy Magnus jóformán szemmel
sem tudta követni. Rengeteg mondanivalója lett volna még, de így,
hogy Ragnor elment, megint az árnyvadászokra fordította a
figyelmét. Továbbra is harcoltak, de már kezdtek fáradni. Mind az
öten a tér közepén álltak a hátukat egymásnak vetve, de hiába
végeztek egyik démonnal a másik után, újabbak jöttek helyettük.
Magnus feléjük rohant – a barátai és élete szerelme felé. Érezte a
Fehér Átmenet szokatlan súlyát a hátán. Hogyan bírják az
árnyvadászok azt a rengeteg nehéz fémet állandóan? Alec a Fekete
Átmenetet forgatva sorra söpörte félre a pajkucsing démonokat.
Magnus nem is vette észre, mikor szálltak be ők is a harcba. Alec
Magnus nevét kiáltotta, és maga elé emelte a kardot.
A mágia úgy tombolt Magnus mellkasában, mint egy ketrecbe zárt
vadállat. Felkészült, hogy végiglüktet a karján lévő láncokon, mint
eddig mindig, amikor valamilyen ötlete támadt. Koncentrált, érezte a
Fehér Átmenet súlyát a hátán, miközben az ereje a szívéből a
gerincébe, a nyakszirtjébe, onnan pedig a kard pengéjébe áradt.
Mennydörgésszerű csattanással vörös fény tört elő a fegyver
hegyéből. Azonnal az ikertestvérét kereste, és el is jutott az Alec
kezében tartott Fekete Átmenetig. Mágia indái bújtak elő a
villámokból, és a démonok szétszéledtek. Az alkonyatot pokoli vörös
ragyogás töltötte be – de ez a ragyogás most megmenthette őket.
A villámokhoz legközelebb lévő démonok egyszerűen
elpárologtak. Mások lángra lobbantak, és üvöltve menekültek el.
Aztán a villámlás abbamaradt, egy pillanatra minden tiszta lett, és
nyugodt. A távolban Magnus két fényes csíkot látott. Ragnor és
Sinjun ereszkedtek le olyan sebesen, ahogy a mágiájuk csak
engedte. A boszorkánymester a továbbra is kivont fegyverrel egy
csapatban álló árnyvadászokhoz sietett.
– Figyeljetek ide! – kiáltotta. – A túloldalról kell bezárnom a portált.
Tijüből. Ez az egyetlen lehetőség.
Alec feléje pördült, és rámeredt.
– Veled megyek. Nyilván.
– Nem! – jelentette ki Magnus, bár látta a szenvedélyt és az
elszántságot Alec tekintetében. – De Max…
– Magnus! – torkolta le vadul Alec. – Ez a munkám! Ez a
munkánk. Együtt kell mennünk. Együtt mentjük meg ezeket az
embereket. Együtt mentjük meg a portált.
– Mind megyünk – közölte Jace. Az arcát por és vér lepte, halvány
aranyszínű szeme ragyogott. – Ez természetes. És mind vissza is
jövünk.
– Én benne vagyok – vont vállat Simon. – Mit nekem a pokol még
egy dimenziója?
 – Nem mehetünk mindannyian – tiltakozott Clary. – Nem
hagyhatjuk védtelenül a piacot ennyi démonnal szemben.
Magnus körbemutatott.
– Szerencsénkre megérkezett a lovasság.
Mindenki felkapta a fejét. A tér sarkaiban az alkonyat kékes
félhomályát újabb és újabb felvillanó szeráfpengék világították meg.
Ragnor és Sinjun nem ereszkedtek tovább, jóval a föld fölött
maradtak, és óvatosan fordultak az újonnan érkezettek felé.
– Valaki hívta a Konklávét – sóhajtotta Isabelle. – Hála az
Angyalnak!
– Talán Tien ment el értük – tippelt Jace. – Ő is velük van.
– Maradhatunk, és harcolhatunk mellettük, amíg vége – javasolta
Simon.
Magnus a fejét rázta, és csodálkozva állapította meg, hogy a
barátja is ugyanígy tesz.
– Be kell zárnunk azt a portált, különben sosem lesz vége –
mondta Alec.
És nem szeretnénk kérdésekre válaszolni rólam meg Ragnorról,
gondolta Magnus, és összenézett Aleckel, aki bólintott.
– De hogyan jutunk fel oda? – Isabelle az égen tátongó hatalmas
hasítékot nézte.
– Nem tudom, hallottatok-e róla – mondta Magnus –, de a mágiám
lényegesen erősebb lett. – Hátralépett, és a többiekre nézett. – Jól
van – bólintott. – Mindenki álljon össze. Mintha fényképezkednénk.
Az árnyvadászok láthatólag nemigen értették, mi történik, de
engedelmeskedtek, és csoszogva egy kupacba rendeződtek.
Hamarosan mind ugyanazon a kőlapon álltak.
A hátuk mögött a helyi árnyvadászok összecsaptak a
démonhordával. Magnus Tient kereste köztük a tekintetével, de nem
tudta megállapítani, ott van-e.
A feladatra koncentrált, kinyújtotta a kezét, és minden erejét
összeszedve felfeszítette a földről a kőlapot, ami csikorogva
szabadult ki, majd felemelkedett, és nagyjából fél méterrel a föld
fölött tartotta az árnyvadászokat. Kavicsok és betondarabkák
hullottak le róla, de maga a kő egyben maradt.
– Jól van – mondta Magnus. – Itt vagyok mögöttetek. Próbáljatok
nem leesni.
Képtelen volt odanézni. Becsukta a szemét, leguggolt, a kőlap és
a rajta utazó öt ember súlya megállapodott a mágiáján.
– Térdből emeld! – javasolta Clary.
– Szóljatok, ha vége! – mondta Simon.
Magnus érezte, ahogyan a mágia szikrázik benne. Erősebb lett,
mint valaha. Csodálatos érzés volt. Félelmetes, de csodálatos.
Forgószél támadt körülötte és az árnyvadászok körül. Egyre
gyorsabban száguldott, erőre kapott, szélesebb lett. Magnus várt,
hogy még tovább erősödjön… amíg aztán el nem vesztette fölötte az
uralmat.
Látta, hogy a barátai megriadnak a kelleténél gyorsabb és
erősebb forgószéltől. Nemsokára már olyan volt, mint egy kisebb
tornádó. Az örvényben dühödt vörös villámok csapkodtak. Alec
Magnus nevét kiáltotta, de a boszorkánymester nem hallotta a
rettenetes zajban.
Most vagy soha. Magnus átadta magát az erejének, és hangos
kiáltással a levegőbe küldte a kőlapon álló árnyvadászokat. Ő is
velük emelkedett, beszippantotta a tombolva a portál felé száguldó
ciklon.
A kőlap forgott, billegett, és Magnus barátai hamarosan lerepültek
róla. Clarynek sikerült elkapnia Simon karját, ők ketten egymásba
kapaszkodva, de kontrollálhatatlanul pörögtek tovább.
Hamarosan mind az öt árnyvadász eltűnt a portálban.
Pillanatokkal később a kőlap is követte őket, miközben jókora
darabok hullottak le róla a mögötte emelkedő Magnus felé.
A boszorkánymester tudta, hogy a lendülete így is, úgy is átjuttatja
a portálon. Elszánta magát, hogy a lehető legtöbbet kihozza a
helyzetből. Röptében megfordult, majd kinyújtotta a két karját, az
egyiket Ragnor, a másikat Sinjun felé. A szél elkapta őket is, és már
együtt repültek a portál felé. A két másik boszorkánymester sem volt
jobban ura a maga helyzetének, mint Magnus.
Pörögve-forogva mindhárman követték a nephilimeket a világok
közti átjáróba. A portál éppen úgy ragyogott, mint a Magnus
mellkasán tátongó seb.
Aztán sötétség vette körül őket, erősebb, mint bármilyen fény.
Magnus füstfelhőket érzékelt, hideg szelet, aztán már egyáltalán
semmit sem.
HARMADIK RÉSZ

Tijü
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az Első Udvar

PÁR SZÁZ ÉVVEL KORÁBBAN Magnus álmatlanul forgolódott a

Csontvárosban a néma testvérek között. Akkor éppen olyan
lehetetlennek tűnt a béke, mint most.
Magnus anyja megölte magát, amiért ő ilyennek született. A
mostohaapja őt magát akarta megölni. Végül aztán úgy alakult, hogy
Magnus ölte meg a mostohaapját. Az ezután következő időszakot
alig-alig tudta felidézni. Nem is igazán volt magánál, nem uralta az
erejét, elveszett gyerek volt tomboló mágiával és tomboló dühvel a
lelkében. Arra még emlékezett, hogy majdnem szomjan halt egy
sivatagban. Emlékezett egy földrengésre, az aláhulló törmelékre, a
sikolyokra. Amikor megérkeztek a néma testvérek, kőzápor
közepette tartott a csuklyás figurák felé, pedig fogalma sem volt róla,
hogy tanítani akarják vagy megölni.
Elvitték, de még a béke és a csend városában is a lángokban álló
mostohaapjáról álmodott. Borzasztóan nagy szüksége lett volna a
segítségre, de nem tudta, hogyan kérje.
A néma testvérek Ragnor Fellt kérték meg rá, hogy foglalkozzon
az elárvult boszorkánymester-gyerekkel. Az első találkozásuk
emléke még élénken élt Magnusban. Az ágyán feküdt a csupasz
kőfalú szobában, amit a néma testvéreknél kapott. Megtették, ami
tőlük telt, kerítettek egy puha, színes takarót meg pár játékot, hogy a
helyiség inkább emlékeztessen gyerekszobára, mint börtöncellára.
Azért így sem lett barátságos, nem kis részben azért, mert maguk a
néma testvérek is eléggé félelmetesnek hatottak. A kedvességük
éles ellentétben állt hátborzongató, szem nélküli arcukkal. Magnus
igyekezett nem összerezzenni, amikor beléptek hozzá.
Miután végül megszokta, hogy szörnyetegek gondoskodnak róla,
új szörnyeteg érkezett. Az ajtó csikorogva nyílt ki, acél a kövön.
– Jaj már, fiam! – szólalt meg egy hang a cellája küszöbén. – Nem
kell sírni!
Démon, gondolta kétségbeesetten a fiú, éppen olyan, amilyenről a
szülei beszéltek. A bőre zöld volt, mint a sírokon növő moha, a haja
fehér, mint a csont. Szokatlanul hosszú ujjai groteszk karmokba
görbültek.
Magnus felült, és már készült is, hogy megvédje magát. Esetlen
kiskamasz volt, aki épp elkezdett gyorsan nyúlni, hosszú
végtagjaival csak hadonászott, közben áradt belőle a veszélyes
mágia.
Csakhogy Ragnor felemelte a kezét, Magnus mágiája pedig kék
füstté változott, és ártalmatlanul gomolygott a sötétben.
Ragnor a szemét forgatta.
– Nagyon udvariatlan ám így bámulni valakit.
Magnus nem számított rá, hogy ez a földönkívüli szót tud érteni
vele, Ragnor azonban, ha némi akcentussal is, de folyékonyan
beszélt malájul.
– Az első benyomásom, hogy szociálisan éretlen vagy, és
borzasztóan rád férne egy fürdés. – Hangosan felsóhajtott. –
Hihetetlen, hogy belementem ebbe. Az első lecke, fiam, hogy soha
ne ülj le kártyázni egy néma testvérrel!
– Ki… ki maga? – kérdezte Magnus.
– Ragnor Fell vagyok. És te?
Magnus alig találta a hangját.
 – Azt mondta… Az a nő azt mondta… Azt mondták, el vagyok
átkozva.
Ragnor közelebb lépett.
– És mindig hagyod, hogy mások mondják meg, mi a helyzet
veled?
Magnus néma maradt.
– Mert szünet nélkül próbálkozni fognak – mondta Ragnor. – Van
mágiád, ahogyan nekem is.
Magnus bólintott.
– Nos hát – folytatta Ragnor –, íme a legfontosabb dolgok, amiket
mondhatok neked. Az emberek uralkodni akarnak majd fölötted az
erőd miatt. Meg akarnak győzni róla, hogy a te érdekedben teszik.
Nagyon vigyáznod kell velük. – Amikor Magnus tekintete valahová a
folyosóra villant a háta mögött, Ragnor hozzátette: – Igen. Részben
még a néma testvérek is azért segítenek rajtad, mert érdekük
fűződik hozzá. Az árnyvadászoknak szükségük van szövetséges
boszorkánymesterekre, még akkor is, ha nagyon nem örülnek neki,
hogy így van.
– És ez rossz? – kérdezte halkan Magnus. – Hogy segítenek
nekem?
Ragnor habozott.
– Nem – felelte végül. – Valójában nem az ő feladatuk, és semmi
sem garantálja, hogy olyan leszel, amilyennek látni szeretnének.
Szerencséd van, hogy olyan pillanatban születtél, amikor az
árnyvadászok kedvelik a boszorkánymestereket, nem a számtalan
időszak valamelyikében, amikor sportból vadásztak ránk.
– Szóval veszélyes, ha valakinek mágiája van – állapította meg
Magnus.
Ragnor kurtán felnevetett.
– Az élet elképesztően veszélyes, ha van mágiája valakinek, ha
nincs – mondta. – De igen, a magunkfajtának még veszélyesebb. A
boszorkánymesterek nem úgy öregszenek, mint mások, mégis
sokan fiatalon meghalnak közülünk. Mondénok égetnek el máglyán.
Árnyvadászok végeznek ki bennünket. Ez a világ nem biztonságos a
számunkra, de az a helyzet, hogy egyetlen biztonságos világot sem
ismerek. Mindenhol erősnek kell lenni, hogy az ember életben
maradjon.
A gyerek, akiből később Magnus lett, hebegett.
– És maga… hogyan maradt életben?
Ragnor leült a hideg agyagpadlóra Magnus mellé, a hátukat a
megsárgult koponyákból álló falnak vetették. Ragnor háta széles
volt, Magnusé keskeny, de a fiatal boszorkánymester próbált
ugyanolyan egyenes háttal ülni, mint idősebb társa.
– Szerencsém volt – mondta Ragnor. – A legtöbb
boszorkánymester így marad életben. Mi a mázlisták vagyunk. Azok,
akiket szerettek. Az én családom látással rendelkező mondénokból
állt, akik tudtak valamicskét a világunkról. Azt hitték, egy zöld gyerek
talán tündér cserefi lehet, és csak később derült ki, hogy nem erről
van szó. De ők azután is ugyanúgy szerettek.
A néma testvérek hang nélkül, pusztán az elméjében beszéltek
Magnushoz, megtanítottak neki ezt-azt arról, hogy honnan
származnak a boszorkánymesterek, hogy démonok törtek be a
világba, és hol kényszerítették, hol becsapták az embereket, hogy
gyereket szüljenek nekik.
– És ki volt a te apád?
– Az apám? – visszhangozta Ragnor. – A démonra gondolsz? Őt
nem tekintem az apámnak. Az az ember volt az apám, aki felnevelt.
A másikhoz, a démonhoz, semmi közöm. Tudom, hogy te nem voltál
ilyen szerencsés – folytatta –, de boszorkánymesterek vagyunk.
Örökké élünk, és ez azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb egyedül
maradunk. Amikor mások démonivadékoknak neveznek bennünket,
a saját céljaikra próbálnak felhasználni, irigyelnek, félnek tőlünk,
vagy egyszerűen meghalnak, esetleg elhagynak bennünket, akkor
nekünk kell eldönteni, mi lesz belőlünk. A boszorkánymesterek
maguk döntik el, mi lesz a nevük, mielőtt valaki más nevezné el őket.
– Választok magamnak nevet – mondta a fiú.
 – Akkor egészen biztosan jobban megismerjük majd egymást. –
Tetőtől talpig végigmérte a fiút. – Második lecke. A néma
testvéreknek nem kell kimosni a ruháikat és tisztálkodni, de neked
igen. Nagyon is.
A fiú elnevette magát.
– Mostantól legyünk ragyogóan tiszták, jó? – javasolta Ragnor. –
És az isten szerelmére, keríts valami rendes ruhát!
Később Ragnor azt mondta, bár ne ment volna el aznap a
Csontvárosba. Egy pillanatig sem állt szándékában azt elérni, hogy
Magnus ennyire túlzásba essen az öltözködésével. És persze nem
láthatta előre a csillám feltalálását sem.
Magnus remélte, hogy békére lel a Néma Városban, de időközben
rájött, hogy az ilyen béke lehetetlenség. Nem tehetett mást, mint
hogy feltette a kérdéseit, és remélte, hogy Ragnor legalább
néhányra válaszolhat közülük. A végén pedig nevet választott
magának.

– Magnus!
Alec hallotta a saját hangját, amint visszhangzott az őt minden
irányból körülvevő semmiben.
A Pokol üres volt.
A hátán feküdt, kapkodnia kellett levegő után, de legalább
tudatánál volt. Elvesztette az eszméletét, amikor átbucskázott a
portálon, és fogalma sem volt róla, mennyi ideig nem lehetett
magánál. Felkönyökölt, arra számított, hogy fájni fog, de a jelek
szerint nem sebesült meg.
Nem volt itt semmi. Az égről hiányoztak a csillagok, a holdak, a
felhők – nem is, maga az ég hiányzott. Nem volt mélység vagy
távolság, nem voltak árnyalatok vagy egyáltalán színek, csak az
üresség klausztrofóbiás egyentengere látóhatártól látóhatárig.
Hunyorogva ült fel és nézett körül. Hatalmas, jellegtelen szürke
kősíkon ült, lapos volt, de egyenetlen, itt-ott hatalmas repedésekkel.
A táj is jellegtelennek hatott, üresen nyújtózott a látóhatár felé a
szélrózsa minden irányába.
A többi árnyvadászt ott látta maga körül, egyik sem lehetett
távolabb úgy tizenöt méternél. Jace már talpon volt – hát persze –,
és mint kiderült, csodával határos módon sikerült magánál tartania a
dárdát, amit a kovácsoktól hozott magával. A többiek éppen azzal
foglalkoztak, hogy feltápászkodjanak valahogy. Láthatólag senkinek
sem esett baja.
Magnus is a közelben állt, és felfelé nézett. Alec követte a
tekintetét, és csomóba rendeződő mágiát pillantott meg felettük.
Kusza volt, kaotikus, mint egy hirtelenjében a csatamezőn
összevarrt seb. Feketén ropogott, de nem jöttek elő belőle démonok.
Alec is feltápászkodott, és a szerelme mellé lépett. Magnus vállára
tette a kezét. A boszorkánymester továbbra is a fenti kusza varratot
bámulta.
– Nem valami szép. De azt hiszem, tartani fog.
Alec szorosan megölelte Magnust, egy pillanatig el sem engedte,
csak belefeledkezett a teste melegébe és a légzése megnyugtató
hangjába. Aztán hátralépett.
– Sinjun? – kérdezte. – Ragnor?
– Közvetlenül mögöttem voltak – felelte Magnus. Fáradt volt a
hangja, Alec szerette volna tudni, mennyit vett ki belőle a forgószél.
– Meg mernék esküdni, hogy ők is átjöttek mögöttem a portálon.
Mégsem kerültek elő ezen az oldalon.
– Nos, Szammael a portálok ura, meg Ragnor és Sinjun gazdája is
– találgatott Alec. – Szóval talán valahová máshová mentek.
– Ki tudja? – mondta kedvetlenül Magnus. A siker ellenére úgy
festett, mint akit legyőztek.
Hirtelen Isabelle szólalt meg a hátuk mögött.
– Simon?
Alec odakapta a fejét. Isabelle, Clary és Jace közeledett feléjük –
mind úgy néztek ki, mint akiket megtépázott egy szélvihar –, de
Simon nem volt velük.
 Clary körbefordult.
– Simon? Simon?
Mind a fejüket kapkodták, de az őket körülvevő csupasz kövön
semmiféle búvóhely nem volt. Simon eltűnt.
Mind Claryre néztek. A nő összefonta a karját, mérhetetlenül
sápadt volt. Jace a hátára tette a kezét.
– Keresd meg! – mondta gyengéden. – Magadban.
Amikor Clary becsukta a szemét, Alecnek eszébe jutott, milyen
volt, amikor annak idején Sebastian elrabolta Jace-t, ő pedig hiába
kereste magában a parabataia szikráját. Most, hogy Claryt figyelte,
fel tudta idézni a fájdalmat.
A nő mélyen beszívta a levegőt.
– Oké… életben van legalább.
– Gondolod, hogy ott lehet, ahol Ragnor és Sinjun? – kérdezte
Alec Magnustól.
Arra számított, hogy Magnus megint csak visszakérdez, hogy „ki
tudja?”, de a boszorkánymester tekintete hirtelen éles lett, és úgy
festett, végre megint koncentráltabb.
– Lehetséges – felelte.
– Annyi biztos, hogy átjött a portálon – mondta Jace. – Láttam.
Isabelle egészen kétségbeesettnek tűnt.
– Nem akart eljönni – sóhajtott. – Mármint Sanghajba. Úgy érezte,
valami szörnyű fog történni. Én meg azt mondtam neki, hogy
hülyeséget beszél. – Félresöpörte kócos haját az arcából, az ajka
remegett.
– Iz! – nyugtatta Alec. – Megtaláljuk.
– És azt is meg kell fejtenünk, mi hogyan jutunk haza –
emlékeztette a többieket Jace. – Egyelőre halványlila gőzünk sincs
róla.
– És nem mehetünk el a Fehér könyv nélkül – szúrta közbe Alec.
– És téged is meg kell mentenünk – fordult Magnus felé.
– És Ragnort is meg kell mentenünk – tette hozzá Magnus.
Mind ránéztek.
 – Magnus! – szólt gyengéden Clary. – Téged kell megmentenünk
Ragnortól.
– Nem önmaga – magyarázta a boszorkánymester. – Szammael
irányítja. Nem hagyom magára ebben az állapotban. Ha engem meg
lehet menteni valahogyan, akkor őt is.
Egy pillanattal később Jace bólintott.
– Jól van – mondta. – Szóval meg kell keresnünk a Fehér
Könyvet, aztán megkeresnünk Ragnort, legyőznünk Ragnort,
megmentenünk Ragnort, megtalálnunk Simont, megmentenünk
Simont, rájönnünk, mi Szammael célja, semlegesítenünk Sinjunt, és
lerombolnunk az állandó portált Tijü meg Sanghaj között.
– Azt hittem, az utolsóval meg is vagyunk. – Isabelle felnézett a
sebhelyre. – Aztán meg… a jelek szerint Ragnor és Sinjun tudják,
hogyan kell jó nagy lyukat nyitni Tijü meg a mi világunk között,
amikor csak akarják.
– Ez esetben viszont felmerül a kérdés – mondta Jace –, hogy ha
erre képesek, miért nem jött át velük együtt Szammael is.
Magnus összeillesztette az ujj begyeit.
– Ha Szammael át tudna jönni a mi világunkba, át is jönne –
gondolkodott hangosan. – Tehát valami oknál fogva egyelőre nem
képes Tijüből a Földre jutni. Ahhoz lehet valami köze, ahogyan
elkergették innen. De nem tudom, pontosan miről lehet szó.
Jace csípőre tett kézzel nézett körül.
– Talán van valahol egy információs konzol. Tudjátok, „isten hozta
a pokolban”, ilyesmi.
Magnus komoran nézett rá.
– Nos, nem maradhatunk ezen a kődarabon – mondta Alec. –
Nem úgy volt, hogy Tijüben komplett államigazgatás működik
bírákkal, bíróságokkal meg kínzókamrákkal? Az nem lehet, hogy
ezek mind eltűntek, igaz?
– Egy pillanat! – Magnus kilőtte magát a levegőbe.
Alec aggodalmasan figyelte. Normális esetben Magnus nem tudott
repülni, most viszont láthatólag semmiféle erőfeszítésébe nem
került. Arra gondolt, hogy biztosan a Svefnthorn teszi a dolgát.
Némán figyelték, amint Magnus a kősivatag fölött köröz. Clary
Isabelle vállára tette a kezét, a nő kétségbeesetten nézett vissza rá.
– Megtaláljuk Simont – mondta Clary. – Semmiféle szerepet nem
játszik ebben az egészben. Semmi sem indokolja, hogy veszélyben
legyen.
– Na ja – felelte erőtlenül Isabelle. – Végül is csak a Pokolban
veszett el.
Erre senki nem tudott mit mondani, úgyhogy csendben álltak még
egy percet, amíg Magnus a háta mögött elegánsan lobogó
kabátjában végül leereszkedett a földre. Még a démoni alvilágban is
van stílusa, gondolta Alec.
– Erre! – mondta a boszorkánymester, és egy teljesen
ötletszerűnek tűnő irányba vezette őket.
Mindannyian zavartan követték. Pár percig gyalogoltak, közben
szemernyit sem változott a táj, és semmi sem utalt rá, hogy bárhová
is jutnának. Magnus végül megállt, és a földre mutatott.
– Voilà! – mondta.
Alattuk pár méternél távolabbról láthatatlanul nagy nyílás tátongott
a földben. Kő csigalépcső indult belőle a mélybe.
– Ez meg hová tart? – kérdezte Clary.
Magnus felhozott szemöldökkel nézett rá.
– Lefelé – felelte, és elindult a lépcsőn.
Clary ugyanúgy nézett vissza rá.
– Az egyetlen ember, aki értékelte volna ezt a poént – mondta –,
éppen az, akit meg kell mentenünk.
– A megjegyzésed azt bizonyítja, hogy a magad módján igazából
te is értékelted.
– Legalább jópofán halunk meg – dörmögte Isabelle, miközben
követte őket.
Alec feszülten indult utánuk.
A lépcső több száz fokból állt, ide-oda kanyargott nagyjából
függőlegesen lefelé. Korlát persze nem tartozott hozzá, és Magnus
elképzelni sem tudta, mi történne, ha valaki a mélybe zuhanna. Arra
gondolt, hogy azért elkaphatná őket a mágiájával, de remélte, hogy
nem kerül sor ilyesmire.
Egy darabig a lépcső csak haladt lefelé a végtelennek tűnő
párába. Aztán fokozatosan valami szögletes kezdett kirajzolódni
alattuk, és Magnus rádöbbent, hogy fallal körülvett várost lát.
Odafentről nézve akár földi város is lehetett volna, bár igaz, ami
igaz, legfeljebb középkori. A külső falakat egymástól szabályos
távolságra emelt tornyok szakították meg. Magnus egészen biztos
volt benne, hogy a tornyok aljában lévő kapukon lehet ki- és bejutni,
bár a várost ugyanaz a sötét üresség vette körül, ami minden mást is
uralt. Odabent az udvarokat bíróságokra vagy palotákra emlékeztető
piros tetős épületek választották el egymástól.
Ahogy közelebb értek, nyilvánvalóvá vált, hogy egy elhagyatott
helyhez közelednek. Minden néma volt. Semmi sem mozdult. Amikor
már jobban megnézhették maguknak a tornyokat, Magnus látta,
hogy a legtöbb félig ledőlt, és itt-ott hatalmas földre zuhant kövek
zárják el az utcákat.
Először úgy tűnt, hogy egyenesen a romos város szívébe
ereszkednek, de ez csak illúzió volt. Amikor végül leértek, látták,
hogy a lépcső kívülre vitte őket.
Mind az öten ugyanolyan csendben léptek le az utolsó
lépcsőfokról a kővel borított udvarba, mint ahogyan elindultak
odafentről. Az udvar három oldalon egyszer csak minden átmenet
nélkül véget ért, és a semmibe zuhant, a negyedik oldalon azonban
két hatalmas csüe torony állt. Hagyományos kínai építmények voltak
– mármint a több ezer éves hagyományokhoz hűek –, a falaikat
finom faragások díszítették, lapos tetejük széles karimájú kalapként
telepedett rájuk. Közelebb érve látták, hogy mindkét tornyot több
száz, vagy inkább több ezer állati és emberi csontból állították
össze. Az egyik fakófehéren, a másik ébenfeketén ragyogott. A kettő
között kígyóként kanyargó ösvény vezetett a városfalban lévő nyílás
felé. Azon túl teljes volt a sötétség.
Csak a lépteik zaját lehetett hallani. Nyomasztó volt a csend, a
levegő meg sem moccant. Végigmentek a kanyargós ösvényen; úgy
tűnt, másfelé nem is indulhatnak. Alec előhúzta a Fekete Átmenetet,
és harcra készen tartotta maga elé, de semmi sem történt, ahogy
áthaladtak a csüe tornyok között.
Magnus maga sem tudta, mire számítson, amikor beléptek a
városba. Az ösvény egy újabb szögletes, kövezett udvarba vezetett.
A túloldalán fehér, favázas, kontytetős ház állt. Az ajtók szélesre
tárva, az ereszekről piros papírlámpások lógtak, bár egyik sem égett.
Az épületet nem lehetett megkerülni. Nem volt más lehetőségük,
mint hogy bemenjenek, és remélhetőleg át is jussanak rajta, mielőtt
folytatják útjukat.
A belső tér különös módon egy szálloda előcsarnokára
emlékeztette Magnust. A kőoszlopok olyan magas mennyezetet
tartottak, hogy beleveszett a homályba. A hatalmas teret mintha arra
tervezték volna, hogy sok ember gyűlhessen össze benne.
A helyiség mindkét oldalán falikárpitok függtek hosszú bronzrudak
között. Magnus gyanította, hogy valaha egy történetet meséltek el,
vagy a birodalom mélyén várható büntetéseket ábrázolták, most
azonban legfeljebb egy-egy arcot lehetett kivenni a száraz
vérfoltokkal borított, itt-ott már rongyolódó, kifakult szöveteken. A
terem túlsó végében hatalmas, de egyszerű fa íróasztal állt, rajta
gondosan elrendezett poros, penészedő könyvekkel meg egy kupac
jóformán semmivé foszlott pergamennel. Az asztal mögött a falat
meglepően hétköznapi krizantémokat ábrázoló festés díszítette.
Semmi sem moccant, még a szél sem fújt. Magnus lélegzete
hangosan zúgott a fülében, a lépteik hangja olyan volt, mintha valaki
egy hatalmas kőkapun kopogtatott volna.
Magnus bizonytalanul indult az íróasztal felé. Ahogy közeledett,
egyszerre mozgást érzékelt – vaskos, tömzsi zöld és fekete csáp
jelent meg odalentről, és csapódott az asztallapra.
 Az árnyvadászoknak földbe gyökerezett a lába. Magnus suttogást
hallott, és a szeme sarkából fellobbanó szeráfpenge fényét
érzékelte.
Újabb csáp követte az elsőt, aztán egy harmadik is előkerült.
Ahogy ide-oda mozogtak az asztalon, nyálka maradt utánuk. Aztán
egy ütemre feszültek rá az asztallapra, és emeltek fel alóla egy
lucskos fejet és testet, amíg végül a lény teljesen megmutatkozott. A
csápok lecsúsztak az asztalról, és undok cuppanással hullottak a
kőpadlóra.
A démonnak közel ülő zöld szemei voltak, orr és száj helyett pedig
egyetlen függőleges nyílás húzódott az arcán. Ebből a nyílásból
hangos, nyálkától nehéz, gurgulázó hang tört elő, ami épp úgy
lehetett hörgés, mint ásítás.
– Ez egy cecaelia démon akar lenni? – kérdezte hitetlenkedve
Jace.
– Halandók! – A démon hangja olyan volt, mint egy fuldoklóé. –
Köszöntelek benneteket Jutuban, a százezer pokol fővárosában. Itt,
az Első Udvarban számba vesszük a bűneiteket, és megszabjuk a
bünte… – Elhallgatott, hunyorogva mérte végig őket. – Várjunk csak,
téged ismerlek! Magnus Bane! Mit keresel te éppen Tijüben?
– Mi van? – szólalt meg nagyon hangosan Alec.
– Honnan ismersz engem, démon? – kérdezte Magnus, de már ott
motoszkált a fejében egy pár évvel korábbi emlék. A kapcsolatuk
elején Aleckel… egy ügyfél, aki sellőkkel akart valamit…
A démon Alecre pillantott.
– Hékás, ez meg Alec! Szóval minden rendben veletek!
Gratulálok, gyerekek, őszintén!
– Elyaas – mondta erőtlenül Magnus. – Elyaas vagy, igaz?
– Magnus! – Alec elővette a legjózanabb hangját. – Honnan
ismered ezt a démont?
– Hát tudod… én vagyok az, Elyaas. – A démon lelkesen
integetett a csápjaival, közben nyálka csöpögött róluk az asztalra. –
Magnus nyilván mesélt rólam. Szobatársak voltunk!
 – Nem voltunk szobatársak! – jelentette ki élesen Magnus. –
Megidéztelek a lakásomba. Egyszer.
– De ott voltam egész nap! Végül mit vettél Alecnek a
szülinapjára? – Elyaas láthatólag tényleg őszintén örült a
találkozásnak.
Magnus hangos sóhajjal fordult Alec felé.
– Egy munka miatt idéztem meg Elyaast pár évvel ezelőtt. A
szokásos megbízás, semmi izgalmas.
– Azon filózott, hogy mit vegyen neked a szülinapodra. – Elyaas
valószínűleg barátságos próbált lenni, de inkább olyan volt a hangja,
mintha félrenyelt volna egy egész polipot. – Mindig tudtam, hogy
együtt fogtok maradni!
– Nem – rázta a fejét Magnus. – Azt mondtad, a szíve mélyén
örökké gyűlölni fog, és végül eljön értem apám.
Egy pillanatra csend lett. Végül Elyaas szólalt meg.
– Ezek szerint erre nem került sor.
– Nos, apám valóban eljött értem – vallotta be Magnus. – Csak
nem lett jó vége a számára.
– E miatt a démon miatt lett aznap csupa trutyi a lakásod? –
kérdezte Isabelle.
– Igen! – vágta rá Magnus elégedetten, amiért valaki meg tudta
erősíteni az ő verzióját az eseményekről.
– Várj, te találkoztál ezzel a démonnal? – Alec úgy nézett Isabelle-
re, mint az árulókra szokás.
– Mind országos cimborák vagyunk! – lelkesedett Elyaas.
– Nem vagyunk azok! – jelentette ki határozottan Magnus. – Mit
keresel itt?
– Én vagyok a recepciós. – Elyaas csápjainak mozdulatát akár
vállrándításként is lehetett értelmezni. – Ez a porta, ahol a
magisztrátus, jelesül én, számba veszi a bűneiteket, és a megfelelő
örök kínok közé küld. És összeházasodtatok? – kérdezte lelkesen. –
Vannak gyerekeitek?
 – Van egy fiunk – felelte Alec, még ha a józan esze azt súgta is,
hogy csendben kellene maradnia.
– Ez csodálatos! – mondta Elyaas. – Imádom a gyerekeket!
– Gondolom, megenni – szólt közbe Jace.
Elyaas csalódottnak tűnt.
– Most ráléptél a tyúkszememre.
– Nézd, Elyaas, igazán jó téged viszontlátni – hazudta Magnus –,
de igazság szerint pár barátunkat keressük, és muszáj mennünk.
Szóval nem tudom, mi az eljárás, hogy átjussunk ezen a helyen, és
belépjünk Tijübe, de részünkről kezdhetjük.
– Nos… – Elyaas csak hímezett-hámozott. – Senki sem járt erre
mostanában, szóval a barátaitok sem. Ami azt illeti, egyáltalán senki
nem járt erre, amióta itt kezdtem dolgozni. – Az egyik csápjával
megvakarta a fejét. – Igazából fogalmam sincs az eljárásról.
– Nem lehetne, hogy egyszerűen megöljük, és megyünk tovább?
– szólt oda Jace.
– Ez bunkóság – közölte Elyaas. – Csak mert árnyvadász vagy,
még nem kell megölnöd minden szemed elé kerülő démont.
– Ami azt illeti, de – fintorodott el Clary.
– Ez egészen más megvilágításba helyezi a kapcsolatunkat –
panaszkodott Magnusnak Elyaas. – Azt hittem, értjük egymást. Soha
korábban nem idézett meg egy boszorkánymester kétszer.
– Kétszer? – kérdezte Alec.
– Az első nagyon régen volt – magyarázta Magnus. – Talán a
tizenkilencedik században. Elyaas, ígérem, később újra megidézlek
egy beszélgetésre. De tényleg muszáj mennünk.
– Oké, oké. Hm. – Elyaas felvette az egyik penészes könyvet az
íróasztalról, és az egyik csápjával kinyitotta. A borító a földre hullott,
több lap pedig a csápra tapadt. – Csak adjatok egy percet. Miért is
nem tanultam meg kínaiul olvasni?
– Talán – mondta Alec – elég lenne, ha elmondanád, hová
menjünk, mi meg odamennék, és mindenkinek azt mondanánk, hogy
tökre végigcsináltad az egészet a könyvekkel meg az ítélethozatallal.
 – És nem fogunk megölni – tette hozzá Jace. – Legalábbis most.
Elyaas fontolóra vette az ajánlatot.
– Rendben. De jöttök eggyel.
– Nem – mondta Magnus.
– Jól van – bólintott a démon. – Én jövök nektek eggyel.
– Azt sem.
– Csak menjetek át azon az ajtón! – Elyaas a csápjaival a falon
megjelenő ajtó felé intett. – A Második Udvarba vezet, aztán jön
sorban a többi. A barátaitoknak ott kell lenniük az egyikben valahol.
Ha mégsem, végül eljuttok Tijü központjába. Ott találjátok
Szammaelt, ő talán segít.
– Nem minden démon olyan segítőkész, mint te, Elyaas – mondta
fáradtan Magnus. – Megyünk is.
Az íróasztal mellett lévő ajtón át Tijü belseje felé indult, az
árnyvadászok pedig követték. Az ajtón túl újabb kőlépcsőket találtak,
és Magnus már indult is lefelé.
– Kösz, hogy benéztetek – mondta vidáman Elyaas. Amikor Alec
elhaladt mellette, hozzátette: – Szóval te vagy a híres Alec. Hm.
– Mi van? – mordult rá a férfi.
– Semmi – rázta a fejét Elyaas. – Csak azt hittem, jóképűbb vagy,
ennyi.
Alec pislogva nézett rá. A háta mögött Jace elfojtotta a nevetését.
– Ahogy beszélt rólad, azt hittem, egy egész csomó csápod van.
Több száz csápod! Erre tessék! – Szomorúan csóválta a fejét. – Egy
sincs.
Alec egyetlen szó nélkül vonult tovább.
Ahogy lefelé tartottak a lépcsőn, még hallották Elyaas cuppogó
hangját a távolból.
– Hogyan értékelnétek a recepción nyújtott szolgáltatást? Nagyon
elégedettek voltatok, többé-kevésbé elégedettek voltatok, egy kicsit
elégedettek voltatok, egy kicsit elégedetlenek voltatok, többé-
kevésbé…
 A lépcső alján egy boltívet találtak, amely az elsőhöz nagyon
hasonlatos újabb épületbe vezetett. Háromszor olyan magas volt,
mint Alec, és az oszlopai ijesztő szögben dőltek egymásnak. Az utat
két másik összedőlt oszlopból származó, egykor gondosan
megmunkált kövek zárták el. Olyan volt, mintha egy óriási gyerek
építőkockákkal játszott volna, aztán nem pakolt volna el maga után.
Magnus láthatólag arra készült, hogy mágiával söpörje félre a
köveket az útból, de Alec leállította.
– Inkább másszunk át rajtuk! – javasolta.
Magnus beleegyezett, bár furcsán nézett Alecre. Jace már neki is
indult, hogy felkapaszkodjon a kövekre, a többiek követték.
A Második Udvar sokkal rosszabb állapotban volt, mint az előző.
Vagy talán eleve zsúfoltabb lehetett. Itt sokkal több bútort láttak,
némelyiket kőből faragták, mások fából készültek, de mind
darabokra tört – asztalok, székek egyaránt. A porban darabokra
hullott kőtáblák, könyvek, elsárgult pergamenek hevertek. Alec
óvatosan navigált a törmelék közepette, aztán felvett egy repedezett
fadarabot, rajta vörös és arany festék maradványaival. Valaha egy
arc lehetett rajta.
– Itt csata volt – állapította meg Jace, miután gyakorlott szemmel
körülnézett.
Alec gyanította, hogy igaza lehet. Itt-ott elhagyott fegyverek
hevertek – kardok, dárdák, törött íjak –, a hatalmas terem hátuljában
pedig egy pontosan ugyanolyan íróasztalt is láttak, mint amilyen
mögött Elyaas is ült, csak ezt nemes egyszerűséggel kettévágták. Öt
nyitott ajtó vezetett különféle irányokba azon kívül, amelyiken át
beléptek. Az egyetlen érintetlen tárgy a helyiségben egy fehér ruhás
fiatal nőt ábrázoló, élénk színekkel, finom ecsetvonásokkal készült
olajfestmény volt a törött íróasztal közelében. Alec gyönyörűnek
találta a nőt, a ragyogása egészen különösen hatott a sötét romok
között. A képnek egyetlen hibája akadt, egy soha be nem gyógyuló
sebként éktelenkedő szakadás éppen a nő arcán.
 Amikor Magnus megállt Alec mellett, hogy alaposabban
szemügyre vegye a festményt, a nő arca feléjük fordult. Üres és
fehér volt a szeme.
– Pfuj! Gonosz kép! – Clary hátrahőkölt.
A festményen lévő nő feje hátborzongatóan billent a nyakán,
amikor pedig megszólalt, olyan volt a hangja, mint a száraz tüzelő.
– Üdvözöllek benneteket, elveszett lelkek! – mondta.
Alec azt várta, hogy talán mond valamit arról, hogy mennyire
magányos, de a nő így folytatta:
– Itt választjuk ki az utatokat, aztán átmentek a kijelölt
szellemkapunk szenvedéseitek helyszíne felé.
– Csodás hír – dörmögte Jace.
– Ne csüggedjetek! – A nő mosolya hosszú, tűszerű fogakat tett
láthatóvá. – Amikor a szenvedéseitek felérnek a fájdalommal, amit
életetekben okoztatok, visszakerültök az élet és a halál
körforgásába. Azt tanácsolom, bátran viseljétek a
megpróbáltatásaitokat. Nem kerülhetitek el őket, úgyhogy akár emelt
fővel is viselhetitek, ami vár rátok.
Amikor senki nem felelt, folytatta.
– Nem is kérek tőletek mást, csak a szokásos útdíjat.
– A szokásos útdíjat? – húzta fel a szemöldökét Alec.
– Igen – felelte a nő. – A hagyomány szerint jüanpao dukál, de
újabban elfogadunk papírpénzt is.
Magnus felnyögött.
– Felteszem – szólt Alec –, nincs nálad kápé.
– Maradt némi apróm, miután megvettem a tündérektől azt a
teasüteményt. – Clary a farmerja zsebében turkált. – Felejtős, falevél
lett belőle.
– Nincs nálunk pénz – közölte a festménnyel Magnus –, de
tudod…
– Amennyiben hiányzik a szükséges összeg, a Jégbarlangon át
eljuthattok a Bánat Bankjáig…
 – Semmiféle pénzünk nincsen a Pokol bankjában – magyarázta
Magnus. – Tudod, nem haltunk meg.
A nő meghökkent.
– Ha senki sem küldött nektek pénzadományt, talán felvehetitek
azt, ami az őseitek után maradt…
Magnus közbevágott.
– Nem haltunk meg. És nem tudom, feltűnt-e, de ez a hely
romokban hever. Tijüben megszűnt a normál ügymenet. Hát nem
látod, hogy az egész udvar összedőlt? – Amikor a nő nem válaszolt,
Magnus folytatta. – Mikor jött erre valaki legutóbb?
– Magnus… – mondta Jace. Az egyik oldalsó ajtót figyelte. –
Valaki jön.
Amikor a nő végül válaszolt, lassabban beszélt, mint Alec szerette
volna.
– Rég volt már – mondta. – És a hivatalnokok nem takarítottak
rendesen.
– A hivatalnokok nincsenek többé – közölte Magnus. – Ahogyan a
gazdájuk sincs. Jenlót, az uradat legyőzték, elkergették erről a
helyről több mint száz évvel ezelőtt.
– Nem járok el sokat – ismerte be a nő. – Talán igazad van, de
talán csaló vagy, aki csak fizetés nélkül akar átjutni a szellemkapun.
– Igazat beszél – segített be Alec. – Most jöttünk az Első
Udvarból. Az is romokban van.
– Emberek! – mondta türelmetlenül Jace.
Felkapott egy elhagyott tőrt a földről, és Clary kezébe nyomta, a
saját dárdáját maga elé emelte. Mindannyian a zaj forrása felé
fordultak. Alec már tisztán hallotta: futólépések közeledtek feléjük
egyre határozottabban. A nő a festményen habozott.
– Sajnálom – szólt végül –, de ragaszkodnom kell a fizetséghez.
Még ha ideiglenesen akadnak is problémák Tijü gépezetében, nem
kételkedem benne, hogy hamarosan kijavítják őket. Az nem lehet,
hogy a lelkek örökké csak feltorlódjanak, és ne legyen hová
menniük.
 – Megmondtam, hogy nincs pénzünk… – tiltakozott dühösen Alec,
de el is hallgatott, mert a futólépések forrása egyszerre belépett az
ajtón.
Tien volt az. Úgy festett, mint aki leállt birkózni egy zsák
borotvapengével. A ruhái szakadtak voltak, és véresek, a haja
kócos, a bőrén egymást érték a vágások és a horzsolások. A vállán
pecsétes fehér rongyokból rögtönzött batyut hozott magával. A nő a
festményen odafordult hozzá.
– Neked van pénzed a belépti díjra?
– Nyilván nincs neki… – kezdte Magnus.
– Van – mondta a fiú.
– Tien! – kiáltotta Alec. – Merre jártál? Hogy kerülsz ide?
– Elkeveredtünk egymástól, miután végeztünk a kovácsoknál –
mondta Clary. – Aztán támadtak a démonok.
– Barátaim, rémes dolgokon mentem át – mondta fáradtan Tien.
Jace eltette a lándzsáját, de azért gyanakodva méregette a fiút.
Láthatólag Magnusnak is voltak fenntartásai.
– Hogyan tűntél el anélkül, hogy bárki is észrevette volna?
– Démonok ragadtak el – felelte Tien. – A boszorkánymesterek
seregének előőrse. Amikor kiléptem a kovácsoktól, hogy
meggyőződjem róla, minden rendben van-e, nagy denevérszárnyú
démonok csaptak le rám, és elvittek magukkal. Szinte azonnal
átdobtak egy portálon, és itt kötöttem ki.
– Vajon miért nem vártak meg bennünket is? – gondolkodott
hangosan Magnus.
– Szerintem nem is tudták, hogy ti ott vagytok – mondta Tien. –
Nyilván észrevettek, és azt hitték, egyszerű árnyvadász vagyok, aki
véletlenül az útjukba keveredett. – Zihálva nézett végig a
társaságon. – Nagyon örülök, hogy megint összefutottunk, még ha
mindannyian csapdába is estünk. Mi a helyzet a portállal?
– Zárva – felelte Alec. – Egyelőre. Viszont Simon is eltűnt, és
addig nem mehetünk el, amíg nem kerítettük elő.
 – Plusz remélhetőleg megakadályozhatjuk Szammaelt, hogy azt
tegye, amit tenni akar – szúrta közbe Clary.
– Meg igazából egy csomó minden más is szerepel a listánkon –
mondta Magnus.
Tien megkönnyebbülten sóhajtott.
– Azt hiszem, segíthetek.
Fémes csörgéssel a földre dobta a batyuját. A szövet kibomlott, és
öklömnyi arany- meg ezüstdarabok kerültek elő belőle. Különböző
alakúak voltak – egyik szögletes, másik kerek, megint mások stilizált
virágokat vagy hajókat formáltak.
– Látom, jártál a Bánat Bankjában. – Magnus felhúzta a
szemöldökét.
– Jártam – bólintott Tien. – Elég sok olyan felajánlás érkezett a Ko
családnak az évek során, amit aztán nem vett át senki. A manók,
akik kihozták nekem, láthatólag még örültek is neki, hogy végre
valami dolguk akadt. – A kupacra mutatott, és a festményen lévő nő
felé fordult, aki boldog mosollyal villantotta ki hegyes fogait. – Nagy
tiszteletű Hua Csung-hszien – mondta. – Ez elegendő fizetség az
átkelésünkért?
A nő pár pillanat alatt felmérte a kupacot.
– Elegendő – mondta aztán.
– Nagyszerű. – Alec megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Kösz, Tien.
– Most pedig a csiangsik mindenkit elvisznek oda, ahol ki kell
állnia a maga gyötrelmeit.
Mind a hat ajtón át humanoid lények özönlöttek a terembe. Zöld
bőrük és hosszú fehér hajuk volt, a karjukat maguk elé nyújtották.
Amikor kinyitották a szájukat, több sorra való hegyes sárga fog vált
láthatóvá, és éles, panaszos üvöltést hallattak.
– Szóval zombik – állapította meg Clary. – Most verekedhetünk
zombikkal.
– Csiangsi démonok – helyesbített Tien. – De igen, nagyon
hasonlítanak a zombikra.
 – Ne már! – kiáltotta ingerülten Magnus, alaposan meglepve ezzel
Alecet.
A tekintete vadul villant. Alec már nyúlt a Fekete Átmenetért, hogy
előhúzza, de megállt a keze a levegőben, és csak bámulta a vízzel
hígított vérre emlékeztető rózsaszínes-pirosas fényt, ami Magnus
ujjaiból lőtt ki. A sugarak áthatoltak a csiangsikon, ichorrá és hamuvá
robbantva őket. Magnus körbe-körbe forgott, és egyik közelítő lényt
pusztította el a másik után.
Csak égett szag maradt utánuk a levegőben, és Magnus ziháló
légzésének hangja hallatszott.
– Azt a rohadt! – szólat meg Isabelle egy pillanattal később.
Magnus Alec felé fordult, és találkozott a tekintetük. Először olyan
volt, mintha fel sem ismerte volna, felhúzta az ajkát, és különös, a
normálisnál hosszabb és hegyesebb fogak villantak ki alóla. Aztán a
boszorkánymester megint önmaga lett. Amikor meglátta Alec
pillantását, elbizonytalanodott.
– B… bocsánat. Türelmetlen voltam.
– Semmi baj – mondta Jace. – Most, hogy… – Újabb mély hangú
üvöltések szakították félbe. – Jaj, ne!
Újabb csiangsik jelentek meg az ajtókban, hogy aztán
kérlelhetetlenül elinduljanak feléjük. Alec éppen megszólalt volna,
amikor Magnus ujjbegyein megint fellobbant a kegyetlen piros fény.
– Várj! – kiáltotta a nő a festményen.
Alec azt hitte, Magnus nem fog habozni, de mégis ez történt. A
boszorkánymester kapkodta a levegőt, de visszafogta magát, amíg a
nő folytatta.
– Nem fognak elfogyni. Addig jönnek, amíg nem kapnak egy
lelket, hogy magukkal vihessék. Legalább egyet.
– Állítsa le őket! – förmedt rá Alec.
A nő a fejét rázta.
– Nem tudom, én is éppen úgy csak szolgáló vagyok, mint ők.
Mindannyiunknak teljesítenie kell a feladatát.
– Hagyom, hadd vigyenek el engem – mondta Tien.
 – Nem! – szólt rá élesen Jace. – Te tanulmányoztad Tijüt, többet
tudsz róla, mint bárki közülünk. Szükségünk van rá, hogy bármi
esélyünk legyen ezen a helyen. Majd én megyek.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Clary.
– Én megyek – közölte ellentmondást nem tűrően Isabelle.
A hangja betöltötte a termet. Még a csiangsik is megtorpantak egy
pillanatra.
– Isabelle, nem teheted… – kezdte Alec.
– Márpedig megyek – mondta Isabelle. – Megyek, és megkeresem
Simont, ha addig élek is.
Sarkon fordult, és a csiangsik felé nyújtotta a karját. A démonok
sóhajszerű hangot hallattak, olyan volt, mintha megkönnyebbültek
volna. Nem özönlött be több belőlük az ajtókon.
– Ő választott – mondta Hua Csung-hszien.
Jace Alec felé pördült.
– Meg fogják ölni…
– Nem. – Magnus hangja feszült volt, és halk. – Ide eleve csak a
holtak kerülnek. Azt fogják feltételezni róla, hogy ő is halott. Nem
tudom, mit tesznek vele, de nem ölik meg.
Clary arcán könnyek folytak. Meg sem próbálta letörölni őket.
– Isabelle, ne!
– Engedjétek elmenni! – mondta a festett nő. – Nem másíthatja
meg a döntését. Ha vissza akarjátok szerezni magatoknak,
rosszabbak jönnek a csiangsiknál.
– Te maradj ki ebből! – förmedt rá Alec.
Isabelle felé indult, de hiába – három démon egy szemvillanás
alatt körbevette a húgát. Isabelle nem állt ellen. A tekintetét végig
Alecre szegezte, miközben a csiangsik az egyik kijárat felé vezették.
Ne kövess! – üzente a pillantása. Szeretlek, de ne kövess!
– Isabelle! – kiáltott utána kétségbeesetten Alec. – Ne csináld ezt!
Kérlek! Megtaláljuk Simont…
Magnus elkapta a férfi vállát. Isabelle már majdnem az ajtónál járt.
Jace olyan erővel szorította a lándzsáját, hogy elfehéredtek az ujjai.
Clary láthatólag sokkot kapott.
– Ne feledd, Lightwood lány! – mondta a Hua Csung-hszien. –
Emelt fővel vonulj gyötrelmeid színhelyére.
Isabelle megfordult, és végigmérte a nőt a festményen.
– Az Angyal erejére esküszöm – mondta tiszta, erős hangon –,
hogy visszatérek. Visszatérek, és szétszedjük ezt a helyet. Téged
személyesen foglak csíkokra szaggatni.
Ezzel eltűnt szem elől.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ökörfej és Lópofa

Hosszú, RETTENETES PILLANAT TELT EL, miután Isabelle eltűnt az ajtón

át. Magnus csak félig-meddig érzékelte, hogy a Hua Csung-hszien
előbb elhalványult, aztán teljesen el is tűnt a képről. Csak álltak ott
némán. Tien tehetetlenül feszengett, az ujjait összefűzve toporgott.
Clary halkan sírt Jace mellének dőlve. A férfi a haját simogatta,
aggodalmas tekintete Alecét kereste, aki fel-alá járkált a teremben,
közben időnként ökölbe szorította a kezét.
Magnus nem volt biztos benne, hogy Alec vár-e vigasztalást vagy
sem, de végül nem tudta megállni. Odament hozzá, és átölelte. A
másodperc törtrészére Alec szorosan csüngött rajta, belemarkolt
Magnus kabátjába, a homlokát a vállához nyomta.
Magnus olyan szavakat mormolt, amikről nem is tudta, hogy
emlékszik rájuk: vigasztaló, biztató szavakat malájul.
De Alec csak pillanatokra engedte meg magának, hogy Magnus
karjában rázkódjon.
Elhúzódott, felszegte az állát.
– Jól van – mondta. – Most már két embert kell megmentenünk.
– Hármat – pontosított Jace. – Ha Ragnort is beleszámoljuk.
– Remélem, engem is megmentettetek volna – szólt közbe
bátortalanul Tien.
 – Nem tudtuk, hogy te is itt vagy – mondta Clary. – Meg te
különben is magadat mentetted meg.
Ellépett Jace-től, és bizonytalanul mosolygott a fiúra. Az arcán
még látszottak a könnyek csíkjai, de Alechez hasonlóan ő is úrrá lett
az érzésein.
Az árnyvadászok ehhez nagyon értettek.
– Kell egy terv – mondta Jace. – Az nem megy, hogy ide-oda
kószálunk Tijüben, hátha beléjük botlunk.
Magnus megköszörülte a torkát.
– Nem szívesen hozom fel, de nem hagyhatjuk Tijüt Szammael
kezében.
– És Sinjunéban – mordult fel Alec.
– És Sinjunéban – bólintott Magnus.
– Azért idegesít, hogy nem tudjuk, mit akar Szammael – mondta
Clary.
– A Földre menni, és minél nagyobb pusztítást rendezni? – tippelt
Alec.
– Igen, de mi célból? Miért nyit portált a Földre? Mi olyan
frenetikus a Földben? Ha csak Tijüben akarna uralkodni, szerintem
hagynánk.
– Hát, a Földön sokkal jobb a kaja – mondta Jace.
Tien a fejét rázta.
– Szammaelnek nem kell ok. A káosz és a pusztítás teljesen
öncélú a részéről. Ki tudja, miért vet szemet erre vagy arra?
– Mihály arkangyal azért végzett Szammaellel, hogy ne
szabadíthassa el végleg a poklokat a Földön – mondta lassan
Magnus. – Most nyilván azt akarja véghez vinni, amit akkor nem
tehetett meg, mert ez is része a háborúnak.
– Az angyalok és démonok közti háborúnak. – Jace szokatlanul
komolyan beszélt. – Amiben mi is katonák vagyunk.
– Úgy van – bólintott Magnus. – Sosem szabad elfelejtenünk,
hogy a Pokol hercegei és az arkangyalok folyamatosan
kilencdimenziós sakkot játszanak, és a világok a bábuik. Mindig a
legrosszabbat kell feltételeznünk.
– Jogos – mondta Tien. – A támadás a piacon csak
figyelemelterelés volt, hogy a sanghaji árnyvilág odafigyeljen, amíg
Szammael máshol cselekszik. Csakhogy nem tudjuk, hol.
– Azt nem tudjuk, hogy Sanghajban hol – pontosított Alec. – Arra
viszont talán rájöhetünk, hogy Tijüben hol. Nyilván valamilyen
központi helyen dolgozik, igaz? Nem valami félreeső
kínzókamrában. És feltehetőleg Sinjun meg Ragnor is vele van.
– Szerinted rájuk kéne rontanunk? – kérdezte Jace.
Csillogott a szeme. Csakis Jace várhatja ilyen lelkesen, hogy
végre megküzdhessen két erős boszorkánymesterrel meg a Pokol
egyik hercegével, gondolta Magnus.
– Gondolom, könnyebben rájövünk, mi az ábra, ha közelebb
leszünk ahhoz a helyhez, ahol Szammael, Sinjun és Ragnor
dolgoznak, mint itt, ezekben az elhagyatott udvarokban – mondta
Alec.
Tien ezen elgondolkodott egy pillanatra.
– Tijü geográfiája nem olyan egyszerű. Igaz, hogy most is az
alvilágban vagyunk, de ezek az udvarok még így is jóval Tijü
központja fölött vannak. Ott Sanghaj árnyékát lehet megtalálni
tulajdonképpen.
– Már hogy fejjel lefelé van? – kérdezte Clary.
– Részben – felelte Tien. – A mi világunk megszokott törvényei ott
már nem érvényesek. Ami Sanghajban hegy, Tijüben lehet mély
árok, máshol viszont nem feltétlenül így érvényesül a fordítottság.
Hol a színek mások, hol a fekvés, de van, hogy egy épület célja.
Arra gondoltam…
– Hogy amikor a nyomkövető rúnával mentem Ragnor után, egy
olyan helyen kötöttünk ki Sanghajban, ahol ő nem volt – vágott a fiú
szavába Alec. – De mi van, ha az annak megfelelő helyen van
Tijüben? Azt meg talán megtalálhatjuk.
 – Nagyon okos – mondta Magnus. – Nagyon okos pasim van –
tette hozzá.
– Csakhogy nincsen térképünk ezekről a megfelelésekről –
emlékeztette őket Tien. – Valószínűleg akkor járunk a legjobban, ha
egyenesen Tijü szíve felé tartunk. – Elhúzta a száját. – Akármilyen
kellemetlen lesz is.
– És mivel jár, ha Tijü szíve felé megyünk tovább? – érdeklődött
Jace.
– A Végső Udvarba jutunk, de az nem lesz kellemes kirándulás –
felelte Tien. – Az Tijü labirintusának közepén van, valaha ott állt
Jenlo trónja. Az Tijü legmélyebb pontja, a legborzalmasabb pokol.
– Naná! – sóhajtott mélyet Clary.
– Vagyis nem a legmélyebb pont. A Végső Udvar alatt még ott van
Avicsi. – Tien megborzongott. – Az az egyetlen hely Tijüben, amitől
futkos a hideg a hátamon. Csak a legrosszabb bűnösök kerülnek
oda. Azok, akik a legrettenetesebb bűnöket követték el. Megöltek
egy angyalt, egy Buddhát vagy a saját szüleiket. Ők
megmérettetnek, aztán Avicsibe küldik őket.
Valószínűleg csak a képzelete játszott Magnusszal, de úgy érezte,
Tien egyenesen rá mered. Alec minden kétséget kizáróan
egyenesen rá meredt, az arcára kiült az aggodalom. Pontosan tudta,
hogy Magnus annak idején végzett a saját mostohaapjával – vitán
felül önvédelemből, mivel előbb a férfi próbálta megölni őt, de nem
lehetett tudni, hogy Tijüben törődnek-e az ilyen részletkérdésekkel.
– Hogy jutunk oda? – kérdezte Magnus. – Mármint a Végső
Udvarba, nem Avicsibe.
– Tijü sok tízezer pokolból álló útvesztő – magyarázta Tien. – Ha
az elhagyatott termeken át akarunk odajutni, rámehet életünk
hátralévő része. Viszont… – Elakadt a hangja, láthatólag
gondolkodott.
– Mi az? – kérdezte Alec.
– Sanghajtól északra – felelte Tien –, Pekingtől délre Satnung
tartományban van a Tajsan. A Taj-hegy – magyarázta. – Sok ezer
évvel ezelőtt a holtaké volt a hely. Most turistalátványosság, de
Tijüben megvan az ellenpárja, egy sötétbe vesző mély árok. Akkor
láttam, amikor visszafelé jöttem a Bánat Bankjából. Út vezetett
lefelé. Nem tudom, milyen mélyre lehet lejutni, de talán elérhetjük
Sanghaj árnyékát…
– Hát, jobban hangzik, mint egy sor kínzókamrában kóvályogni –
mondta Clary.
– Pontosan – bólintott mosolyogva Tien.
Mind Magnusra néztek, aki felemelte a kezét.
– Nincs jobb ötletem – mondta. – Bocs, hogy megint utánam
kellett jönnötök a Pokolba.
Clary felhorkant.
– Igazából másodszorra már könnyebb.
– Ez a dolgunk – mondta Jace, és a lándzsájáért indult, amit
előzőleg a falnak támasztott. – Mutasd az utat!
Alec nem tűnt éppen elégedettnek a fejleményekkel, de bólintott.
– Menjünk!
– Szerintem rajzoljunk magunkra pár rúnát – mondta Tien. –
Szinte biztos, hogy harcolnunk kell majd.
– Tijüben működnek a rúnák? – csodálkozott Alec.
– Működnek – erősítette meg Tien, mire Jace vállat vont, és
elővette az irónját.
Magnus sok mindenhez hozzászokott az árnyvadászokkal töltött
idők során, de azt az öt hosszú percet, amíg egymásra rajzolgattak
minden csata előtt, azóta is minden egyes alkalommal kicsit
viccesnek találta.
– Azon az ajtón megyünk ki – mutatta az irányt Tien, aztán
Magnushoz fordult. – A barátaid nagyon lazák ahhoz képest, hogy
ezeken a helyeken jóformán még nem is fordult meg élő ember.
– Ja – mondta Magnus. – Láttak már ezt-azt.
Az ajtón át a Második Udvarból egy szűk folyosóra jutottak. Magnus
minden ösztöne azt súgta, hogy mélyen a föld alatt járnak, de a
folyosó falain egymást követő nagy ablakokon át végtelen
pusztaságot látott odakint. Az ablakkereteket valaha gondosan
faragták, fölülük arcok meredtek az elhaladókra, de ezek nagy része
már elkopott és darabokra hullott.
Tien, Jace és Clary előrement, Magnus pedig hátramaradt Aleckel.
– Neked nem tetszik? – kérdezte. – Úgy értem, a terv. Túl
bizonytalan?
– Nem. Mármint persze bizonytalan, de abban egyetértek, hogy ott
kell lennünk, ahol az események zajlanak. Meg ahol a Fehér Könyv
is van. Ha vissza tudjuk szerezni Ragnortól és a többiektől, talán
keresztbe tehetünk vele Szammaelnek.
– Vagy legalább a napját elszúrhatjuk. Gondolod, a könyv kell
neki, hogy rájöjjön, hogyan juthat át Tijüből a Földre? – Magnus
legalábbis így sejtette.
Alec bólintott.
– Haragszol rám? – kérdezte Magnus.
– Mi van? – kapta fel a fejét Alec.
A boszorkánymester megállt.
– Csak mert… mind miattam vagytok itt. Ha nem vesztem el a
Fehér Könyvet… Ha Ragnornak nem sikerül meglepnie…
Alec felhorkant.
– Ha nem zuhanyoztam volna éppen…
– Az nem ugyanaz – rázta a fejét Magnus. – Nem kellett volna
Max szobájában tartanom a könyvet. És ügyelhettem volna jobban a
lakás védvarázslataira.
– Magnus! – Alec megérintette a boszorkánymester arcát, aztán a
szemébe nézett.
Magnus nagyon szerette volna tudni, mit lát benne most, hogy a
tövis különös ereje lüktet a mellkasában.
– Tekintve, hogy a Démonok Atyjának egyik csatlósa tartotta a
kezében a gyerekünket, és a szóban forgó gyerek végül visszakerült
az ágyába, én úgy vagyok vele, hogy tökéletesen kezelted a dolgot.
Nem haragszom rád. – Felsóhajtott. – Ellenben Isabelle-re
haragszom némiképp, szóval mentsük meg, mielőtt valami
szörnyűség történik vele.
– Á, nincs rajtunk nyomás.
– Hát igen – mondta Alec. – Ezért haragszom rá. Gyűlölök a
szeretteimért aggódni. De rád nem haragszom – ismételte. –
Clarynek igaza van, és Jace-nek is. A társad vagyok. Ők a barátaid.
Máskor is követtünk már a Pokolba, most újra megtesszük, és
megtennénk harmadszorra is. Aztán meg – folytatta mosolyogva –,
ha a Pokol egyik hercege próbál betörni a világunkba, az abszolút a
mi hatáskörünkbe tartozik.
Közelebb hajolt, és gyengéden, lassan megcsókolta Magnust, úgy,
ahogyan egy vasárnap reggel tenné az ágyban. Az egész egyáltalán
nem illett a helyzethez meg ahhoz, amit ott és akkor éreztek.
Egyszerűen csodálatos volt.
– Ez nem az a pillanat – szólt hátra a jócskán előttük járó Jace.
– Minden pillanat az a pillanat – mormogta Alec a szájával
Magnus száján, aztán visszakiáltott Jace-nek. – Csak arra gyúrunk,
hogy fenntartsuk a harci szellemet.
A többiek után siettek. Magnus kicsit jobban érezte magát Alec
dolgában, de a bizonytalanság, az, hogy nem tudta, hová mennek,
és mihez fognak ott kezdeni, továbbra is nehéz kőként ült meg a
gyomrában.
Aztán meglátta a Taj-hegy szakadékát.
Befordultak a folyosó egy széles kanyarulatában, hirtelen eltűntek
mellőlük a falak, és egy pusztaságban találták magukat. Egy út
széles fekete csíkja indult az egyik irányba, és kanyargott át a
sziklás, élettelen pusztán. A távolban sötét, fejjel lefelé álló hegy
látszott – éppen, ahogy Tien mondta. Komor volt, és még Tijü
sötétszürke háttere előtt is feketén ásítva választotta ketté a tájat.
Magnus értette, miért javasolta ezt a helyet Tien. Akármilyen
labirintusszerű volt is Tijü, a fordított hegyet nemigen lehetett
elkerülni. És nagyon is hosszúnak tűnt az út lefelé.
Tien levezette őket a kősivatagból egy új ösvényre, amiről kiderült,
hogy tiszta vasból készült. A felülete úgy csillogott, mint egy kígyó
pikkelyei, kétoldalt pedig tüskebokrokat idéző kovácsolt vas formált
korlátot.
Magnus közelebb hajolt, hogy alaposabban megnézze magának,
és már látta, hogy valójában fegyverek – kardok, dárdák, pikák –
vannak ott beolvasztva és újrakovácsolva. A korlát fénykorában
félelmetes látványt nyújthattak ezek a fegyverek, mostanra azonban
hatalmas felületeken rozsda marta őket, nem egy helyen pedig
darabok törtek le róluk, és hevertek az ösvény mentén.
Lassan, nézelődve haladtak. Láthatólag valamikor régen valódi út
vezetett erre, táblákkal, gondozott felülettel, mostanra azonban csak
romok maradtak a kietlen tájban. Aztán meg ott voltak a démonok.
Egyelőre egyik sem jött a közelükbe, messze előre belátták az
utat, és bizony mindenfelé démonok nyüzsögtek körülötte:
pajkucsing csontvázharcosok, alák és hsziangliuk, amilyenekkel
Sanghajban harcoltak, de nem hiányoztak az újabb csiangsik sem.
Másoknak Magnus nem tudta a nevét: látott óriási szarvas ötfarkú
leopárdokat, arc nélküli kecskék nyájait szemekkel a testük minden
pontján és sokfejű madárlényeket is.
– Rengetegen vannak – állapította meg halkan Clary.
– Régen ők kínozták az erre járó lelkeket, most azonban, hogy
már nincsenek új lelkek, a legtöbbjük tétlenségre van kárhoztatva.
– Nincs más dolguk, csak hogy velünk harcoljanak. – Jace
megforgatta a kezében a lándzsáját.
Alec elővette a kardját, Clary pedig a tőrét. Tien a nyilához
erősített ezüst dróttal játszadozott, amit úgy tekert magára, mint
valami ünnepélyes vállszalagot.
Ahogy azonban haladtak tovább, a démonok rájuk sem
hederítettek. Sokan közülük elég messze voltak – az üres tájban
nagyon nehéz volt felbecsülni a távolságokat. Egyes csoportokról azt
hitték, hogy egészen biztosan az útjukat fogják állni, aztán kiderült,
hogy az úttól több száz méterre gyülekeznek a pusztaságban.
Másokhoz valóban elég közel haladtak el, de azok sem mutattak
különösebb érdeklődést irántuk. Ami azt illeti, a démonoknak
láthatólag fontosabb volt, hogy egymással verekedjenek. Magnus és
a többiek szeme láttára két madárdémon lecsapott, és darabokra
tépett egy pajkucsingot. Emberszerű csontok röpködtek szerteszét,
miközben lakomáztak. Alák csattantak egymásnak az égen, kisebb
mennydörgéseket és villámokat keltve.
Ahogy teltek a percek, az árnyvadászok már nem markolták olyan
szorosan a fegyvereiket, és kevésbé feszesen lépkedtek. Csak Alec
nem volt hajlandó lazítani, nyugtalanul járta körbe a csapatot, a
kardját egy pillanatra sem engedve el, mintha csak idejekorán el
akarná riasztani a démonokat.
Magnus meg tudta érteni. Egészen különleges gyötrelem volt
végiggyalogolni ezen a rettenetesen hosszú úton azzal a tudattal,
hogy a barátaik veszélyben vannak, az ellenségeik a tervük
megvalósításán dolgoznak, miközben ők nem tudnak mit tenni azon
kívül, hogy egyik lábukat teszik a másik után. Érzékelte az Alec
feszültségéből áradó energiát. A barátja végig akart rohanni az úton,
egyenest belevetni magát az elkerülhetetlen csatába, de túl messze
voltak még, és spórolniuk kellett az erővel.
Szinte teljes csendben haladtak, de egy ponton Alec Tienhez
fordult.
– Biztos, hogy ez a legjobb irány?
A fiú nem felelt, csak ment tovább.
Eltelt egy óra. A vasút kanyargott tovább.
Két óra.
Végül a sima út véget ért, és ugyanolyan vasból kovácsolt
függőhíd szelt át előttük egy mély szakadékot, ami amúgy
megakadályozta volna, hogy eljussanak a céljukhoz. A híd túloldalán
két nagy vörös csüe torony emelkedett, mögöttük pedig végtelen
lépcső indult lefelé a fordított hegy csúcsához, hogy idővel
belevesszen alattuk a homályba.
 – Legalább ereszkednünk kell – mondta Magnus.
Tien bólintott.
– Én jártam a valódi Taj-hegyen. Több mint hatezer lépcsőfokot
kell megmászni a tetejéig. Csak a Taj-hegy tetején gyönyörű
templomok vannak.
– Jobb, mint a Pokol legmélyebb bugyra – állapította meg
Magnus.
Tien nem szólt, csak komor képet vágott.
Mielőtt elérték volna a hidat, sötét villanásokat pillantottak meg az
úton. Olyanok voltak, mint az utóképek az ember szemhéján, ha a
napba néz. Amikor Magnus pislogott egyet, hogy tisztábban lásson,
két démont pillantott meg az útjukban. Ugyanolyan zöldes bőrük volt,
mint a csiangsiknak, de amíg azok szikárnak és gyűröttnek hatottak,
ez a kettő sokkal nagyobbra nőtt, láthatólag erősebbek és
izmosabbak voltak. Az egyiknek emberteste volt, de lófeje. Ökölnyi
méretű szemekből álló lánckorbácsot tartott a kezében. A másik
ugyanolyan embertestéhez ökörfej tartozott, ő kétélű csatabárdot
markolt. Az ökör rettenetes üvöltést hallatott, megtörve a különös
csendet, amihez időközben hozzászoktak.
Az árnyvadászok előhúzták a fegyvereiket.
Alec ösztönösen Tienre pillantott, és döbbenten látta, hogy a fiú
arcán rettegés villan át.
– Niutou – mondta. – És Mamian.
– A barátaid? – érdeklődött Magnus.
– Ők Ökörfej és Lópofa – felelte Tien. – Jenlo küldöncei voltak, és
Tijü őrzői. Jó pár történet szól a velük harcoló árnyvadászokról.
Persze ez még azokban az időkben történt, amikor Jenlo a
világunkban járt.
– Ha ők harcoltak velük, akkor mi is harcolhatunk – jelentette ki
Clary.
Tien a fejét rázta.
– Sokkal gyengébbek a mi világunkban. A legendák szerint a saját
birodalmukban nem lehet legyőzni őket.
 – Akkor visszafordulunk? – kérdezte Clary.
– Öten vagyunk kettő ellen – mondta Jace. – Elég jónak tűnnek az
esélyeink.
– Ha tovább akarunk menni, nincs választásunk.
Tien távolabb lépett a többiektől, hogy legyen elég helye, és pár
gyakorlott mozdulattal letekerte az ezüstdrótot a testéről, majd
közvetlenül a tövénél megragadta a gyémánt alakú adamantinfejet.
Magnus lassan, bizonytalanul előhúzta a Fehér Átmenetet a hátára
csatolt hüvelyből, és maga elé emelte. Alec rendkívül különösnek
találta a kardot forgató Magnus látványát. Egyszerűen helytelennek,
sőt perverznek tűnt. De nem voltak rendesen felfegyverkezve ehhez
a csatához, és minden elérhető eszközt be kellett vetniük.
– Clary, neked csak egy tőröd van – szólt halkan Jace –, szóval
nem tudsz vívni velük. Aleckel majd megpróbáljuk lefoglalni a
tehenet, te pedig kerülj mögé. Tien, a te dolgod az lesz, hogy azt a
lánckorbácsot ne engedd a közelünkbe. Magnus, ha bármiben tudsz
segíteni…
Késő volt tovább tervezgetni. Ökörfej hangos üvöltéssel rontott
rájuk.
Valóban öten voltak kettő ellen, ahogy Jace mondta, de Alec
meglehetősen biztos volt benne, hogy azok ketten külön-külön is
nagyobbak voltak, mint ők öten együtt. Persze nem volt más
választásuk, mint megpróbálni. Alec előreengedte Jace-t, hogy a
lándzsájával fogadja a támadót, közben felkészült, hogy kihasználja
az esetlegesen adódó lehetőséget, és beszálljon a harcba. A szeme
sarkából látta, hogy Tien ráront Lópofára a kötélre erősített nyilával –
a fegyver úgy szállt a démon felé, mint egy lecsapni készülő kígyó.
Ökörfej bárdja rettenetes erővel vágódott Jace lándzsájának, Alec
pedig látta, hogy Jace beleremeg a találatba. Ő maga oldalról
érkezett, a bárdot tartó kart célozta, és sikerült meg is vágnia, mielőtt
Ökörfej lendülete elsodorta a fegyvert. A démon karján keletkezett
vágásból ichor csöpögött, de a seb nem volt olyan mély, mint Alec
remélte. Azért így is megtette a magáét, mert Clary egy gondosan
kiszámított bukfenccel Ökörfej lába mögé került, és két kézzel
markolva a tőrt átvágta a lény Achilles-inait.
Ökörfej elfordult Jace-től, nyers, nem emberi üvöltést hallatott, és
máris Claryt kereste. Eléggé lelassult hozzá, hogy Jace-nek legyen
ideje visszanyerni az egyensúlyát, és közelebb lépni egy újabb
döféshez.
Alec megfordult, és látta, hogy Tien kordában tartja Lópofát.
Villámgyorsan ugrált és bukfencezett körülötte, a sokkal fürgébb
köteles nyíl megakadályozta, hogy a démon bevesse a
lánckorbácsot. Az adamantingyémánt széles íveket írt le, aztán újra
meg újra visszatért, hogy Tien testére csavarodjon, majd egy
szemvillanás alatt újra kiszabaduljon és lecsapjon. A fegyver hirtelen
eltalálta Lópofa vállát, az pedig fülsértő, vonyításszerű üvöltéssel
hőkölt hátra.
Mindeközben Magnust más démonok kötötték le. Egy rajra való
sokfejű madárnak feltűnt a csata, majd úgy döntöttek, ők is
beszállnak, és lecsapnak a harcoló felekre. Magnus komor képpel
úgy nyújtotta ki a kardot, mint valami varázspálcát. Újra meg újra
piros mágia robbant elő a pengéből, hogy aztán lecsapjon a
madarakra. Azok pörögve tértek ki az útjából, de néhány azért
találatot kapott közülük, és a boszorkánymesternek sikerült távol
tartania őket. Ideiglenesen ennyi is megtette.
Alec úgy látta, egyelőre elég jól állnak. Jace a lándzsájával
megakadályozta, hogy Ökörfej komoly csapásra tudja emelni
bárdját. Clary oldalt táncolt, várta a következő lehetőséget.
Csakhogy aztán Ökörfej hátraugrott, legalább öt méter magasra
emelkedett a levegőbe az árnyvadászok fölé. Egy pillanattal később
fél térden landolt, fél kézzel a bárdot markolta, szabad öklével pedig
a földre támaszkodott. A seb, amit Alec az imént vágott a démon
karján, habzani kezdett, aztán pár pillanat alatt teljesen begyógyult.
– Hoppá! – mondta Jace.
Alec körülnézett, és látta, hogy Tiennek ugyanez a problémája
akadt: Lópofa vállsérülése szintén begyógyult – úgy tűnt el, mintha
soha nem is létezett volna.
– Szóval tényleg nem lehet legyőzni őket? – kiáltott oda a fiúnak.
Tien mogorván nézett vissza rá.
– Itt maga a föld gyógyítja meg őket.
– És mihez kezdhetünk ezzel? – kérdezte Jace.
– Magnus! – kiáltotta Alec. – Fel tudod emelni őket a földről?
– Szemmel tartom a többieket – mondta Tien, majd fürgén
megpördült, és nyila máris ezüst villanással száguldott az egyik rájuk
támadó madárdémon felé.
Magnus két kézzel megmarkolta a Fehér Átmenetet, erősen
koncentrált, és széles skarlátvörös fénysugarat küldött Ökörfej felé.
A démon azonban nem emelkedett a levegőbe, megvetette a lábát,
és gúnyos vigyorral szívta magába a mágiát. Mintha a szemük
láttára vált volna még magasabbá és erősebbé.
– Hm – mondta Magnus.
– Jól jönne most egy kevés abból a klasszikus kék mágiából –
jegyezte meg Clary.
Magnus tehetetlenül nézett rá.
– Van még valami fergeteges ötleted? – szólt oda Tiennek Jace.
A fiú a fejét rázta, a szeme elkerekedett.
– Húzzátok az időt! – javasolta.
Ökörfej meglódította a bárdot, és Alec felé csapott vele, aki
félreütötte a fegyvert a kardjával. Clary elhajította a tőrét, ami
azonban hiába állt bele Lópofa mellkasába, a démon egyszerűen
kirántotta és visszadobta. Clary megpördült, úgy kapta el a
markolatnál fogva.
– Nem készültünk fel rendesen – mondta Tien.
– Gondolod? – kiáltotta oda Alec.
Fény villant az égen, közvetlenül a csetepaté fölött. Alec nem
foglalkozott vele, feltételezte, hogy csak újabb démonok érkeznek,
de aztán észrevette, hogy Magnus leengedte a kardját, és
kifürkészhetetlen tekintettel felfelé néz.
 Akkor már ő is odakapta a fejét, és látta, hogy a lassan
szertefoszló vakító villanásból egy szarvas lény bukkan elő. Ez a
lény is zöld volt, de mélyebb zöld, mint a csiangsik vagy az őrök,
akikkel éppen harcoltak. A fejéből nagy, csontfehér kosszarvak álltak
ki. Fekete kabátja lobogott mögötte, ahogy a földre ereszkedett.
Még Ökörfej és Lópofa is leállt, hogy megnézzék, mi történik.
Aztán Alecnek leesett a tantusz. Ragnor Fell volt az.

Ragnor közöttük ért földet. Pár pillanatig senki sem szólalt meg.
Ökörfej törte meg a csendet, amikor bizonytalanul felemelte a
bárdját, és elbődült. Ragnor oda sem nézett, csak a démonok
irányába nyújtotta a kezét, és felfelé intett, mire Ökörfej és Lópofa jó
hat méter magasra emelkedtek a levegőbe, és egy vöröses felhőben
lebegtek. Mindketten heves kapálózásba kezdtek, de csak azt érték
el vele, hogy lassan pörögtek odafent. Lópofa vadul üvöltött, Ragnor
pedig a régi önmagára emlékeztető ingerült arckifejezéssel újra intett
egyet. A hang egy szemvillanás alatt abbamaradt.
Magnus megköszörülte a torkát.
– Jól sejtem, hogy ez vár rám is az összes tüskézés után?
Leginkább nagyobb szarvak?
Ragnor ismerős hangja egészen nyugtalanítóan hatott így, hogy
egy erősen megváltozott arc tartozott hozzá.
– Csak beszélgetni jöttem.
Senki sem tette el a fegyvereit.
– Akkor beszélj! – mondta Alec.
– Még mindig Szammael csicskája vagy? – kérdezte Jace. –
Kezdjük az alapoknál.
– Figyeljetek! – szólt Ragnor. – Máris kezd kaotikus lenni a
helyzet. Egyikőtöknek sem kellene itt lennie. Ez nem volt a terv
része.
– Mindig szeretted a terveket – jegyezte meg Magnus.
– Szóval segítek nektek kijutni innen – folytatta Ragnor.
 Alec hosszan, megkönnyebbülten sóhajtott Magnus mellett.
– Ragnor! – mondta. – Ez nagyszerű. Ha te mellénk állsz, akkor…
– Sinjunnak egyáltalán nem kellett volna megszúrnia Magnust. –
Ragnor rá sem hederített Alecre, ami Magnus szemében hétköznapi
viselkedésnek számított régi barátjától. – Nem kért rá engedélyt, és
egyáltalán bele sem gondolt, mivel járhat a terveinkre nézve. –
Megvetően nézett. – Egy hülyének is rá kellett volna jönnie, hogy
amilyen… közeli kapcsolatban állsz a nephilimekkel, komplikációk
garmadája léphet fel, amint téged belekever az egészbe. –
Ellenszenvvel a tekintetében nézett körbe az összegyűlt
árnyvadászokon.
– Igen, Sinjun egyértelműen őrült – bólintott Alec. – Szóval…
– A tövissel nem tehetek semmit – mondta Ragnor Magnusnak. –
Senki sem tehet semmit. Visszafordíthatatlan a hatása. Viszont
segíthetek kitalálni innen. Tudjátok, túl nagy fenyegetést jelentetek a
gazdám terveire.
Magnusnak csalódnia kellett.
– A gazdád.
Ragnor meglepetten nézett rá.
– Igen. Ha nem tévedek, már végighallgattad, mi a helyzet a
Svefnthornnal, Magnus. Soha nem figyelsz oda a részletekre. Mindig
ez volt a legnagyobb hibád. A gazdámnak – folytatta – semmi
szüksége rá, hogy hősködő árnyvadászok és a birodalmában
kószáló önfejű boszorkánymesterek bekavarjanak. Szóval ha
megengeded… – Felemelte a kezét, és Magnus vörös mágiájának
ikertestvére tört elő a tenyeréből, ahol ugyanaz a tüskés kör jelent
meg, mint a másik boszorkánymesterén.
Magnus elég biztos volt benne, hogy még akkor is rettenetesen
rossz ötlet megengedni Ragnornak, hogy jelen állapotában ki tudja,
milyen mágiát eresszen rájuk, ha állítása szerint segíteni akart nekik.
Még azt sem zárhatták ki, hogy „segítség” címén meg akarja ölni
őket. Az ilyesmi általában így működött. Csakhogy esélye sem volt
eldönteni, mihez kezdjen ezzel a helyzettel, mert Ragnor hirtelen
kibillent az egyensúlyából, miután egy újabb vörös mágiavillám
hátba találta.
Alec Magnusra pillantott, aki gyorsan tisztázta a helyzetet.
– Nem én voltam!
– Ragnor!
Mind felnéztek, és látták, hogy Sinjun lebeg odafent nem messze
onnan, ahol Ökörfej és Lópofa továbbra is álmosan forogtak a
felhőkben. Ökörfej úgy nézett ki, mint aki egyenesen el is aludt.
– Nem engedem, hogy eláruld a gazdánkat! – jelentette ki a nő.
Ragnoréhoz hasonlóan Sinjun külseje is jelentősen megváltozott.
A karja és a lába hosszabb, nyurgább lett, amitől egészen
pókszerűnek hatott. Fehér aura vette körül, és bár az arca éppen
olyan kifejezéstelen volt, mint mindig, a szemében bíbor láng
lobogott. Ezúttal mélyebb kivágású kabátot vett fel, amiből kilátszott
a tövis által vágott X közvetlenül a nyaka alatt. Ragnor visszanyerte
az egyensúlyát, és megállt Sinjunnal szemben.
– Csak megnehezíted a dolgokat – mondta, mint aki kiselőadást
tart. – Így minden sokkal zűrösebb, mint lennie kellene. Fogom
ezeket a… váratlan tényezőket – ezzel nagyjából Magnus meg az
árnyvadászok irányába mutatott –, és visszajuttatom őket a Földre.
Akkor mehetnek tovább úgy a dolgok, ahogyan eredetileg terveztük.
– Azta! – szólt közbe Magnus. – Mindig is szerettem volna váratlan
tényező lenni.
– Régebben folyton váratlan tényező voltál – jegyezte meg Clary.
– Régebben?
– Nos – magyarázta a nő –, idővel elkezdtük várni, hogy úgyis
művelsz valamit.
Sinjun tekintete veszélyesen villant.
– Ostoba vagy! Azt hiszed, ha visszaküldöd őket, majd békén
hagynak minket? Szerinted hagyják majd, hogy újra megnyissuk a
portált a piacon, és véletlenül sem jönnek megint ide? A helyzet már
így sem egyszerű. Most kell cselekednünk.
 – Neked kell cselekedned! – közölte zsémbesen Ragnor. – A te
ötleted volt, hogy belerángassuk őket. Én azért jöttem, hogy
takarítsak utánad.
Sinjun felemelte a kezét, és mágia gyűlt körülötte, éppen úgy,
ahogyan pár perccel korábban Ragnor két tenyere között. A férfi felé
szállt.
– Megfeledkezel magadról! – szűrte a fogai között. – Én vagyok
Szammael első és legkedvesebb követője. Ha nem lennék, soha
nem ismerted volna meg az ő dicsőségét! Soha nem kerültél volna
hozzá a többiekkel együtt. Mutass némi tiszteletet, és
engedelmeskedj!
– Majd mutatok én neked tiszteletet! – mordult Ragnor, és Sinjunra
vetette magát, miközben a kezéből mágia lobbant.
A két boszorkánymester odafent az égen kezdett dulakodni
egymással. Láthatólag mind a kettőt jobban érdekelte, hogy a
másikat legyőzze, mint hogy az árnyvadászokkal foglalkozzon.
– Talán továbbállhatnánk – javasolta Jace. – Átmehetnénk a
hídon…
Magnus úgy érezte, moccanni sem bír. Az egyik legrégebbi barátja
és az egyik legfrissebb ellensége csapott össze. Nem annyira
embereknek, mint inkább mitológiai lényeknek tűntek. Ragnor a
szarvával próbálta felnyársalni Sinjunt, de a nő pókszerű karjaival
kinyúlt, és elkapta mindkettőt. Megmarkolták egymást, és a
levegőben birkóztak. Folyamatosan kiabáltak, de a csatazajban
egyetlen szavukat sem lehetett érteni.
– Gyertek! – mondta Tien. – Eljuthatunk a gödörhöz, amíg nem
velünk foglalkoznak.
– Ha meg akarjuk menteni Isabelle-t és Simont – tiltakozott
Magnus –, akkor először Ragnort kell visszahoznom közénk.
– Ő már menthetetlen – jelentette ki határozottan Tien. –
Háromszor szúrták meg a tövissel. Végleg Szammaelhez tartozik.
Magnus tehetetlenül nézett Alecre.
– Meg kell próbálnom!
 Senki nem tudta, mihez kezdjenek. Magnus a fölötte zajló
verekedést bámulta. Tien a hegyre szegezte a tekintetét a hídon túl,
Jace, Clary meg Alec pedig csak vártak. Magnus arra gondolt, hogy
talán valaki győz, és akkor kikeverednek ebből a patthelyzetből.
– Nem semmi látvány, igaz? – szólalt meg egy ismeretlen hang.
Magnus odafordította a fejét, és megállapította, hogy egy idegen
csatlakozott hozzájuk. Fiatalos volt, keskeny arcú, fehér és törékeny.
Úgy öltözött, mint egy hátizsákos egyetemista, aki valami rejtélyes
oknál fogva éppen Tijübe indult túrázni: kopott kockás inget és
szakadt farmert viselt. Úgy vágta zsebre a kezét, mintha egy
elhaladó karneváli menetet nézne. A ritka elveszett lelkek egyike
lehet, gondolta Magnus.
Az egyetlen igazi furcsaság a férfival kapcsolatban – mármint
azon kívül, hogy egyáltalán ott állt mellettük – a zöld tiroli filckalapja
volt. A kalap szalagja alól legalább harminccentis nagy aranytoll
meredt felfelé. Magnus nem volt meggyőződve róla, hogy ez az
öltözék jól áll a férfinak, de értékelte a próbálkozást.
– Van itt éppen elég erőszak – folytatta szelíden az idegen –
anélkül is, hogy ezek úgy marják egymást, mint két vásott kölyök.
Nem gondolod?
– Bocsásson meg – szólt Magnus –, de kit tisztelhetek önben?
Találkoztunk már netán?
– Ó! – sajnálkozott a férfi. – Milyen szörnyen tapintatlan vagyok!
Persze hogy ismerjük egymást. Te Magnus Bane vagy, Brooklyn fő
boszorkánymestere. A hírneved még itt is megelőz. És az
árnyvadászok! Imádom az árnyvadászokat! – Kezet nyújtott. –
Szammael – mondta barátságos mosollyal. – Az Út Teremtője.
Világok Egykori És Majdani Felfalója.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A kígyó a Kertből

MINDENKINEK ELKEREKEDETT A SZEME. Szammael, az Út Teremtője,

Világok Egykori És Majdani Felfalója üresen mosolygott rájuk.
– Egykori és Majdani… – mondta Alec.
– Világok Egykori És Majdani Felfalója – ismételte Szammael. –
Ez alatt azt értem, hogy régen is faltam fel világokat, és a
továbbiakban egyéb világok felfalását is tervezem. Minél hamarabb,
annál jobb.
Újabb villám csattant odafent, és a démon felpillantott Ragnorra
meg Sinjunra, akik a jelek szerint észre sem vették, hogy
megérkezett. Megértően, de azért ingerülten nézett rájuk, mint apa a
civakodó gyerekeire.
– Ragnor! – szólt. – Sinjun!
Ugyanolyan nyugodtan és csendesen beszélt, de mindkét
boszorkánymester azonnal leállt, és a hang irányába kapta a fejét.
– Gazdám! – kiáltotta Sinjun.
– Menjetek a szobáitokba! – Szammael csettintett az ujjával, mire
Ragnor és Sinjun hangos csattanás kíséretében eltűnt az égről. –
Mint az imént említettem – törte meg aztán az ezt követő rövid
csendet –, rég volt már, amikor utoljára felfaltam egy világot. Kicsit
talán be is rozsdásodtam – tette hozzá kuncogva. – De Ragnor
barátod volt olyan rendes, és megtalálta nekem ezt a helyet! –
Körbemutatott. – Persze alaposan ki kell kupálni, de annyi lehetőség
rejlik benne! Irdatlan démoni erőt áraszt magából, amit az emberi
szenvedés táplál. Annyira… klasszikus!
Szélesen az árnyvadászokra mosolygott, aztán Magnusra
fordította a figyelmét.
– Magnus Bane! – mondta. – Nem egyszerűen fő
boszorkánymester, de legősibb átok is! Tudod, hány ilyen létezik? –
Amikor senki sem felelt, összeráncolta a homlokát. – Nem beugratós
kérdés volt. A válasz az, hogy soha nem lehetnek kilencnél többen
az egész világon. Nekünk, a Pokol Hercegeinek legidősebb
gyerekei.
– Neked ki a legidősebb gyereked? – kérdezte Alec.
Szammael meglepettnek tűnt.
– Ez kedves – mondta. – Olyan ritkán fordul elő, hogy valaki
érdeklődjön irántam. Nekem nincsen olyan – árulta el. – Annyira
régen elmentem innen, hogy az utolsó földi gyerekeim is eltűntek
évszázadokkal ezelőtt. Ezen majd dolgoznom kell, amikor
visszamegyek. – Végigmérte Magnust. – Gondolkodtál már a
tüskén? Örömmel lennék én az, aki harmadszorra megszúr, feltéve,
hogy ki tudom csavarni azt az izét Sinjun kezéből. Nagyon
ragaszkodik ám hozzá.
Magnusnak csak most tűnt fel, hogy ösztönösen a mellkasán lévő
sebhez emelte a kezét. A láncok a karján fájdalmasan lüktettek.
– Nem vágyom rá, hogy belépjek a kis klubodba, ha erre
gondolsz.
– Erre gondolok – erősítette meg Szammael, bár nem úgy tűnt,
mint aki különösebben rossz néven veszi Magnus válaszát. – De
mivel a másik lehetőség, hogy meghalsz, bármi lesz is, a kis klubom
kerül ki győztesen a dologból. Azért meg kell mondjam, nagyon jól
jönnél a szervezetbe. Egyelőre nincsen köztünk legidősebb átok. –
Közelebb hajolt, és bizalmas hangon folytatta. – Azt javasolnám,
hogy ha meglesz hozzá az erőd, minden további nélkül öld meg
Sinjunt, és lépj a helyébe. Együtt dolgozhatnál régi cimboráddal,
Ragnorral.
– Magnusnak már van csapata – mondta Clary.
– A mi csapatunk – tisztázta Jace.
– Igen, tiszta sor. Jóságos ég! – Szammael újra végigmérte a
társaságot. – Árnyvadászok! Hogy ez mennyire izgalmas!
– Gondolom, mert gyűlölöd az árnyvadászokat, és kínozni akarsz
bennünket – mondta Jace.
Szammael elnevette magát. Magnus azt várta volna, hogy
félelmetes, de minimum ijesztő lesz a nevetése, de a démon
láthatólag tényleg jókedvű volt, sőt, egyenesen barátságos. –
Viccelsz? Odáig vagyok az árnyvadászokért! Én teremtettelek
benneteket.
– Micsoda? – horkant fel Alec. – Az árnyvadászokat Raziel
teremtette.
– Később pedig más árnyvadászok – tette hozzá Jace.
– Na ne hülyéskedjetek velem – mondta vidáman Szammael. –
Raziel magasról tett volna az egészre, ha nem szabadítom rá a
démonokat a világotokra. Miattam léteztek!
Clary és Jace zavartan néztek össze.
– De azért teremtettünk, hogy legyőzzük a démonaidat –
emlékeztette Szammaelt Jace. – Ez nem azt jelenti, hogy akkor…
ellenségek vagyunk?
– Kétségkívül ellenségek vagyunk – erősítette meg Magnus.
– Ugyebár két társunkat most is a kínzókamráidba zárva tartod –
szűrte Alec összeszorított fogai között.
Szammael arcáról most először eltűnt a mosoly, bár a hangja
ugyanolyan barátságos maradt.
– Nos, az esetek igen kis százalékában előfordulhatnak
személyes nézeteltérések köztünk. De a csudába is, nem. Az igaz,
hogy szemben állunk egymással az örök háborúban, de… ti a lojális
ellenzék vagytok. Örömmel várom, hogy elkezdődjék a valódi
küzdelem. Nem lenne helyénvaló, ha előtte elpusztítanálak
benneteket.
– De akkor mi a helyzet velük? – Alec Ökörfej és Lópofa felé intett,
akik továbbra is tehetetlenül lebegtek a felhőjükben úgy hat méterrel
a föld fölött nem messze tőlük.
– Azért egy kis próbatétel belefér – felelte Szammael. – Semmi
olyasmi nem történt, amit egy komoly ellenállásra képes nephilim ne
tudna kezelni. Jut eszembe, nem sokra mentem velük, szóval…
Megrántotta a vállát, és a démonok felé intett. Ökörfejnek és
Lópofának elkerekedett a szeme, aztán megint kapálózni kezdtek,
csak most hevesebben, mint az imént. Nagyon úgy tűnt, hogy
szenvednek.
– Igazából nem is az, enyémek – magyarázta Szammael. – A
birodalom mellé jártak.
A két démon vadul dobálta magát, láthatólag fájdalmaik voltak.
Magnus azon kapta magát, hogy megsajnálja őket annak ellenére is,
hogy a szó legszorosabb értelmében pokolfajzatok voltak, és alig pár
perccel korábban még azon munkálkodtak, hogy megöljék őt és a
barátait. A tehetetlenségük és a zavaruk mégis mindent
megváltoztatott.
Szammael megrázta a fejét, mintha ő sem szívesen nézte volna
már a szenvedésüket, aztán fordított egyet a kézfején, mire Ökörfej
és Lópofa darabjaikra hullott.
Ez még Magnusnak is szörnyen hátborzongatónak hatott. Nem
látszott mágia ragyogása, nem villant fény, ami elfedhette volna a
látványt. A két démon egyszerűen szétesett, a fejük meg a
végtagjaik leszakadtak, a testük számos darabra szakadt. Hús és
ichor zápora közepette a nemrég még Ökörfejként és Lópofaként
ismert démonok darabjai tompa, gyomorforgató puffanásokkal
hullottak sorra egymás után a kietlen földre.
Magnus Szammaelre nézett, akit láthatólag meglepett a közönség
reakciója. Az árnyvadászok egytől egyig megint elszörnyedt arcot
vágtak; ez az imént változott valamelyest Szammael meglepően
barátságos modorának következtében, most azonban visszatért.
– Ne nézzetek már így! – mondta Szammael. – Még csak nem is
pusztultak el igazából. Nagyobb Démonok, és erről a helyről
származnak. Idővel egyszerűen regenerálódnak valahol ebben a
labirintusban.
– De akkor is! – mondta vékony hangon Clary.
Szammael széttárta a karját.
– Elbuktak, szóval meg kellett büntetnem őket. Nem igazán értem,
miért izgat ez benneteket. Emlékeim szerint pár perccel ezelőtt még
ti is meg akartátok ölni őket.
Magnusnak feltűnt, hogy Tien nagyon csendes. Arra gondolt, hogy
talán a fiatal árnyvadász nem készült fel a történelem egyik
legerősebb démonjával való találkozásra. El kellett ismernie, hogy a
barátai talán kissé blazírtabban fogadták a konfrontációt a Pokol egy
újabb hercegével, mint a legtöbben tették volna a helyükben. Pár
évvel korábban például összefutottak Azmodeusszal. A
boszorkánymester lopva Tienre pillantott, de semmit sem tudott
leolvasni az arcáról.
Aztán Szammaelhez fordult.
– Szóval a démonok eltűntek, Sinjun és Ragnor eltűntek, csak te
meg mi maradtunk. Ha akarnál, meg is ölhettél volna bennünket, de
nem tetted. Mi lesz most?
– Nyilván meg kell fordulnotok, és vissza kell mennetek a
világotokba. Még nem állok rá teljesen készen, hogy kirobbantsam a
háborút, de azért ismerjük el, hogy nektek ezer évetek volt
felkészülni, nekem meg csak a töredéke. Szóval menjetek vissza,
újra megnyithatjátok a portált, amit olyan igénytelenül zártatok be,
amikor jöttetek, és hamarosan találkozunk a harctéren.
Ezzel búcsút intett, mintha véget is ért volna a beszélgetés.
– Nem mehetünk. – Alec mintha mentegetőzött volna, ami elég
viccesnek hatott, tekintetbe véve, hogy kivel beszélt. – Meg kell
mentenünk a barátainkat.
 Szammael hunyorogva nézett rá, mintha nem is igazán értené,
miről beszél Alec.
– De hogy akarjátok megtalálni a barátaitokat, kis nephilim? Tijü
sok-sok ezer pokolból áll. Még én sem jártam az összesben.
Őszintén – a szája mellé illesztette a tenyerét, mintha titkot árulna el
–, azt hallottam, hogy ha az ember megfordult már úgy tízezerben, a
többi vagy hetvenezer már csak ezeknek a variációja.
– Nem te vagy az egyetlen, akit foglalkoztat Tijü – mondta
Magnus. – Tien évek óta tanulmányozza. Kiismeri magát.
Alec Tien felé fordult, és rámosolygott, de a fiú nem viszonozta a
mosolyát. Tényleg végig nagyon szótlan maradt.
– Ja, Tien? – kérdezte Szammael. – Ko Ji-tien? Az a Tien, aki ott
áll mellettetek? Az a Tien, aki a Sanghaji Intézetből jött?
– Igen, nyilván az a Tien – felelte Magnus.
Az árnyvadászok mind a fiúra néztek, aki mereven bámult maga
elé.
– Tien az én alkalmazottam – közölte vidáman Szammael. – Ő
vezetett el hozzám benneteket.
– Nevetséges! – jelentette ki Jace.
– Hogyan? – csodálkozott Szammael. – Ezek szerint úgy
gondoltátok, hogy ha valaki végigvezet benneteket a birodalom
leghosszabb pusztaságán a birodalom legmélyebben lévő udvara
felé, az egy jó stratégia? Úgy gondoltátok, remek ötlet Avicsi felé
tartani?
Magnus a fejét csóválta.
– Ez csak átverés. Gyerekes próbálkozás, hogy a frászt hozd
ránk.
– Tien! – Szammael kis híján ugrabugrálni kezdett
izgatottságában. – Hagyd a fenébe ezeket a félnótásokat, keresd
meg Sinjunt, és mondd meg neki, hogy lásson hozzá a piacra vezető
portál újranyitásához.
Pár pillanatig csend volt, aztán Tien, a köztiszteletben álló Ko
család tagja, lehajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott.
 – Igenis, gazdám. – Aztán felnézett, látszott rajta a frusztráció. –
Velük maradhattam volna. Fölöslegesen buktattál le.
– Eszembe jutott, hogy elvezethetnéd őket valami kazamatába,
ahol aztán elrohadhatnának – mondta Szammael. – De aztán
rájöttem, hogy nagy csalódás lenne, ha nem látnám az arcukat,
amikor megtudják. Imádom az ilyen pillanatokat. Aztán meg nem is
számít. Bármikor magukra hagyhatod őket. Akár most mész el, akár
később, úgyis éhen halnak a felfoghatatlanul hosszú úton, ami a
Pokol legmélyére vezet. A boszorkánymester vagy meghal a tövis
miatt, vagy ő is engem fog szolgálni. Semmi sem változik – tette
hozzá biztatóan Tiennek.
– Tien! – szólt csalódottan Magnus.
A fiú kilépett az árnyvadászok közül, és görnyedten, mogorván
Szammael mellé állt. A démon barátságos mosolyra húzta a száját,
majd kinyújtotta a karját, és lassan, mintha egy fényképhez pózolna,
Tien vállára tette.

– Tien! – Alec szólalt meg először. – Miért? Legalább magyarázattal

tartozol nekünk. – Szammaelre nézett, alig kontrollálva a dühét. –
Így van.
Szammael feltette a kezét.
– Nem, nem, hadd menjen, ezt a részét is elég élvezetesnek
találom.
Alec nem is foglalkozott vele.
– Nos? – kérdezte Tientől.
A fiú mély lélegzetet vett.
– Tudod te, milyen érzés – szólalt meg akadozó hangon –, ha a
szerelmed törvénytelennek számít?
Alec értetlenül emelte fel a kezét.
– Tien, igen, tudom.
– Nyilván tudja – szúrta közbe Jace. – Nagyon is.
 – Nem – jelentette ki Tien. – Te együtt élhetsz az alvilágival, akit
szeretsz, Alec. Te pedig… – fordult Jace-hez. – Neked is összejöttek
végül a dolgok, ami tulajdonképpen rendben is van. Máskülönben…
figyeljetek, nem is számít az egész.
– Hah! – Jace úgy szegte fel az állát, mint aki megnyert egy vitát.
Tien megint Alecre nézett.
– Te örökbe fogadhattál egy gyereket az alvilágival, akit szeretsz.
Én viszont nem is találkozhatom azzal az alvilágival, akit én
szeretek, anélkül, hogy megszegném a törvényt. És igen, tudom, a
törvény szigorú. Túlságosan szigorú. Most már annyira
megmerevedett, hogy elkezdett töredezni.
– Ez nem magyarázat… – kezdte Alec.
– Megnéztétek mostanában a Klávét? – kérdezte keserűen Tien. –
Megosztottak vagyunk. Széthullottunk. Vannak a hozzátok meg a
hozzánk hasonlók, akik békére vágyunk, akik azt szeretnénk, ha az
egész alvilág összefogna, és így mind erősebbek lennénk. Mi
félretennénk az őseink babonáit meg a bigott ostobaságait.
– Jem Carstairs is az őseid közé tartozik – jegyezte meg
csendesen Magnus. – Márpedig ő sem nem babonás, sem nem
bigott.
– És vannak a többiek – folytatta Tien. – A paranoiások. A
gyanakvók. Azok, akik az árnyvadászok dominanciáját akarják, és
az alvilágban mindenki mást az uralmunk alá akarnak hajtani. Főleg
azok, akik Cohorsnak nevezik magukat.
– A Cohors csak őrültek egy kis csoportja – mondta hitetlenkedve
Jace.
– Egyelőre talán csak páran állnak be közéjük – rázta a fejét Tien
–, de sokkal többen értenek velük egyet, mint gondolnátok, ha
tudják, hogy csak a barátaik hallják őket.
– És ezért a Pokol egyik hercegével kellett szövetkezned? –
kérdezte Alec.
Ahányszor csak valaki megszólalt, Szammael eltúlzott
grimaszokkal játszotta el, mennyire megdöbbenti, amit hall. Úgy tűnt,
egyszerűen lebilincselik az események. Alec nem bánta volna, ha
ezt abbahagyja, de arra jutott, hogy nem sülne el jól, ha megkérné
rá.
– Így is, úgy is háború lesz – mondta Tien –, mindegy, mit
csinálok. Szammael rátámad a világra, az árnyvadászok pedig
megosztottak, mert szétverte őket a sok hazugság meg az egymás
előtt őrizgetett titkaik. Vagy elbuknak, és velük bukik a világ is, vagy
sikerrel járnak, és megmentik a világot. Én mindenképpen
biztonságban leszek Csinfenggel együtt.
– A barátnője – súgta jó hangosan Szammael.
– Tudjuk – mondta Clary.
– És ha győzünk? – kérdezte Jace. – A Klávé egyszerűen
visszafogad? Egy árulót, aki az ellenség mellé állt?
– Szeretném úgy gondolni, hogy több vagyok ellenségnél – vetette
közben Szammael. – Minimum ősellenség volnék. Talán egyenesen
nemezis?
Tien makacsul felszegte az állát.
– A Klávé könyörületében mindig reménykedhetek.
Szammaelében eszembe sem jutna.
– Istenem! – mondta Clary. – Azt hiszem, ez a legönzőbb dolog,
amit életemben hallottam.
– Kérlek – szólt rá Szammael. – Csak ezt az I betűs szót ne!
Clary a szemét forgatta.
– Nemzedékek óta ismerem a felmenőidet – mondta csendesen
Magnus. – A Ko család tagjai mindig a legtiszteletreméltóbb,
legnagylelkűbb árnyvadászok közé tartoztak. Nagyot csalódnának
most benned, Tien. Jem is nagyot fog csalódni.
Tien felnézett a boszorkánymesterre, és Alec most először látott
dacot villanni a szemében.
– De a szerelemért áldozatot hozni nemes cselekedet, nem?
Egész életemben azt tanították, hogy ez nemes dolog. Mindent
feláldozni. – Alecre pillantott. – Én ezt tettem. Mindent feláldoztam a
szerelemért.
 Alec nem tudta, mit mondjon erre. De nem is kellett megszólalnia,
mert Magnus hangosan vitába szállt a fiúval.
– Ez… szar duma, Ko Ji-tien!
Tien láthatólag meghökkent. Még Szammael is láthatólag
meghökkent.
Magnus mágiája vörösen kavarogva villant fel, egyszerre világított
a mellkasából és a kezéből. A boszorkánymester nem fogott bele
semmilyen varázslatba, csak elindult Tien felé, arany-zöld szemében
tűz égett.
– Nem valami hétköznapi mondén vagy. – Ijesztően halk volt a
hangja. – Árnyvadász vagy. Kötelességeid vannak. Felelősséged.
Egy szent célért küzdesz. Értesz engem?
Elhallgatott, mintha válaszra várna. Egy pillanat eltelt, Tien
kinyitotta a száját, Magnus azonban mégsem hagyta szóhoz jutni.
– A világunk védelmezője vagy. Az Angyal szentelt fel. Tőle kaptad
a tüzet. A Mennyek ajándékát! – Elkapta Tien karját, és a fiú
szemébe nézett. – Ismerem az árnyvadászokat, Tien. Évszázadok
óta ismerem őket. Láttam őket a legjobb és a legrosszabb
pillanataikban. De ismertem másokat is, alvilágiakat, mondénokat,
és ha valamit, hát azt biztosan meg kell érteniük az
árnyvadászoknak, hogy nem olyanok, mint a többi ember.
Szeretnek, építkeznek, vagyont gyűjtenek… ha van rá idejük. Amikor
a kötelességük, a szent kötelességük, az egyetlen kötelességük,
hogy a Föld élőlényeit megvédjék a pusztulástól a színtiszta
gonosszal szemben…
Szammael könnyedén legyintett.
– …éppen engedi. Minden szeretet fontos. A te szerelmed is az.
Sokak számára a szerelem a legeslegfontosabb, fontosabb az egész
világnál. De az árnyvadászok nem így vannak vele. Mert mások
életének nem az a célja, hogy ügyeljenek a világ biztonságára, a te
életed célja viszont pontosan ez.
A mágia elhalványult. Magnus lehajtotta a fejét.
Tien némán állt. Nem felelt.
 – Igen – mondta Clary halkan Alec mögött.
Alec viszont Magnusra meredt.
– Nem tudtam, hogy így gondolod. – Egészen kábának érzékelte a
saját hangját. – Valamiért azt feltételeztem, hogy butaságnak találod
ezt az egészet a szent harcosokkal.
– Néha még én is butaságnak találom – vallotta be Jace –, és a
szó legszorosabb értelmében mennyei tűzzel kellett kiégetni a
gonoszt a testemből.
Magnus tekintete ellágyult. Visszalépett Alechez, mintha csak
most vette volna észre, milyen hosszú utat tett meg Tien és
Szammael irányába.
– Próbálom nem túl komolyan venni a dolgokat – mondta Alecnek.
– Te is tudod. A világ abszurd hely, és ha az ember túl komolyan
veszi, az azt jelenti, hogy hagyja magát legyőzni. Továbbra is ez a
filozófiám, kitartok mellette. Többnyire. De többnyire – tette hozzá –
nem a démonok valódi atyjával állok szemben a valódi pokolban.
– Ne feledd a Világok Felfalóját! – figyelmeztette Szammael. – Az
a kedvencem. Mármint ki ne szeretne felfalni dolgokat? Nem igaz?
Magnus egy ujját felemelve Szammael felé fordult, és egy
pillanatra Alec azt gondolta: Az Angyalra, Magnus mindjárt nekiáll
lehordani Szammaelt, a kígyót a Kertből. Még mindig teljesen odáig
volt. Egyfelől fel tudja villanyozni az embert, ha a pasija
szenvedélyesen a védelmébe veszi, és arról beszél, mennyire fontos
és igaz, amit csinál. Másfelől nem nagyon tudott olyan alkalmat
felidézni, amikor Magnus dögösebb lett volna.
Szammael megrántotta a vállát.
– Mindegy, jó szórakozást hozzá, hogy céltalanul kószáljátok
Tijüben, amíg éhen nem pusztultok. Én nem ilyen halált választanék,
de hát ez a ti sorsotok. Magnus, gyere velem!
– Te is tudod – mondta Alec –, hogy semmilyen körülmények
között nem engedjük el veled.
Szammael hosszan felnyögött.
 – Miért kell mindent megnehezítenetek? – Nagyjából a vashíd
irányába intett, mire kerek portál nyílt meg előtte. Démonok, alák,
hsziangliuk, pajkucsingok özönlöttek elő belőle. Amikor ezzel
megvolt, Tienhez fordult. – Amikor végeztek a többivel, hozd el
nekem Magnust. Most dolgom van. – A fejét csóválta, mintha
belefáradt volna ebbe az egészbe, aztán halk, pukkanó hang
kíséretében eltűnt.
Alec és a barátai egy pillanatig némán meredtek Tienre. Senkinek
nem akadt mondanivalója. Aztán, hála az égnek, Magnus megtörte a
csendet.
– Tudom, hogy mindenféle érzelmek dúlnak bennünk…
– Kizárt, hogy azon a démonseregen átverekszitek magatokat –
mondta Tien. Kimerültnek tűnt. – Tijü számtalan démon otthona. És
Szammael mindegyiknek parancsol.
– Akkor irány a híd! – jelentette ki egy pillanat habozás után Jace.
– Nem győzhetjük le őket, de talán áttörhetünk rajtuk. Aztán a
lépcsőn csak szűk helyük marad, és legfeljebb páran tudnak
egyszerre támadni közülük.
– Meg az összes, amelyik repülni tud – mutatott rá Alec.
– Van jobb ötleted?
Alecnek nem volt jobb ötlete.
Clary Tienhez fordult.
– Megpróbálod az utunkat állni?
A szavak mögött kihívás volt. Alec nem először tapasztalta, hogy a
maga módján Clary éppen olyan heves tud lenni, mint Jace.
Tien a fejét rázta.
– Ha itt maradok, a démonok velem is végeznek. Nem látják
köztünk a különbséget. Különben is meg kell keresnem Sinjunt, hogy
átadjam neki a gazdám üzenetét.
– Szép kis gazdád van – mondta Alec.
Tien nem felelt. Hosszan végigmérte őket, aztán elvonult.
Gyorsan, céltudatosan vágott át a kietlen pusztaságon. A démonok
rá sem hederítettek. Nem telt bele sok idő, és a fiú eltűnt a lények
áradata mögött.
– Jól van. – Magnus elővette a Fehér Átmenetet. – Én távol tartom
a repülő démonokat.
– Hová? – kérdezte Clary.
– Valami biztonságosabb helyre – felelte Jace. – Maradjunk
együtt.
Négyen együtt indultak a híd felé. Az elöl haladó Alec és Jace a
fegyvereikkel távol tartották az útjukba kerülő démonokat. Mögöttük
Magnus mindent felrobbantott a levegőben, Clary pedig az oldalról
támadó démonokat verte vissza.
A jelenet a klasszikus hadviselésről tanultakra emlékeztette
Alecet. Arra, ahogyan a szorosan egymás mellett vonuló hopliták
átjutottak a nyílvesszők záporán.
Gyötrelmesen lassan haladtak. Tíz perc harcba telt, mire eljutottak
a vashídhoz, de Alec úgy saccolta, hogy a végtelenbe nyúló hídon
való átjutáshoz még legalább egy óra kell. Mellette Jace újra meg
újra döfött a lándzsával, az arcát verejték és ichor borította. Alec
biztos volt benne, hogy ő sem fest jobban.
Amikor mind a hídra léptek, a démonok stratégiát váltottak. Már
nem úgy zajlott a harc, mint korábban. A lények olyan sűrűn
összeálltak, hogy az árnyvadászok alig tudtak manőverezni.
Hamarosan rájöttek, hogy már nem a fegyvereiket meg Magnus
villámait próbálják megkerülni, hanem inkább azzal érnének célt,
hogy leszorítják őket a hídról.
– Mi lesz, ha leesünk? – kérdezte Clary.
– Jusson eszedbe, amit Tien mondott – felelte Jace. – Tijü mélyén
Sanghaj városának fordítottját találjuk. Akármit jelentsen is ez.
Alec összenézett Magnusszal, aki bólintott. Jace érzékelte a
pillantásukat.
– Leugrunk, igaz?
– Meg tudom óvni magunkat az eséstől – mondta Magnus.
– De mi lesz a földet éréssel? – aggódott Clary.
 – Ha csak akkor ugranék, ha tudom, hol érek földet – felelte
Magnus –, egyáltalán nem is ugranék soha.
Ezzel levetette magát a híd széléről.
– Most akkor tényleg ezt csináljuk? – nézett Claryre Jace.
A nő egy pillanatig habozott, de aztán határozottan bólintott.
– Bízom Magnusban.
Mindketten egyszerre ugrottak Magnus után, és Alec is rögtön
követte őket. Alec hátrafelé vetette le magát, figyelte, ahogy a híd
egyre távolodik, amíg végül bele nem veszik az ég csillagtalan
ürességébe. Közben akaratlanul is Tien tekintetére, a fiú
kifürkészhetetlen arckifejezésére gondolt, amikor otthagyta az
árnyvadász társait, akik megbíztak benne.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Zuhanás

ZUHANTAK.
Eleinte tehetetlenül forogtak a levegőben, és Alec már azon
kezdett gondolkodni, hogy vajon mi történik majd, ha valamelyikük
nekisodródik a gödör falának. A szabadesés érzése egy darabig
félelmetesnek hatott, olyan volt, mintha a gravitáció cserben hagyta
volna, már a véget várta, a rettenetes becsapódást, ami aztán csak
nem következett be.
Pár perc elteltével aztán már úgy érezte, tulajdonképpen meg is
szokta a dolgot.
Segített, hogy Magnus először egyenesbe hozta magát, aztán a
mágiájával mindenkit álló helyzetbe fordított és egybegyűjtött, hogy
beszélgethessenek. Amikor a híd és az út, amin idáig jöttek, eltűnt
szem elől, és a démonok is beleolvadtak a szürkeségbe, négyesben
maradtak, úgy zuhantak tovább hangtalanul a semmiben. Clary
vörös haja lágyan lobogott az arca előtt. Magnus felemelt keze
vörösen világított, Alec pedig szinte érezte a nagy semmit a lába
alatt.
A vizuális támpontok nélkül az az illúziója támadt, mintha
egyáltalán nem is mozognának.
 – Volt pár fura húzásom a magam idejében – állapította meg Jace
–, de tíz perc szabadesés egy ismeretlen helyről egy másik
ismeretlen helyre a Pokol egyik bugyrában még az én fogalmaim
szerint is elég meredek.
– Ne érezd rosszul magad emiatt – mondta Magnus. – Nem a te
döntésed volt.
Clary megigazította egy hajtincsét, aztán elgondolkodva figyelte,
ahogy újra a levegőbe emelkedik.
– Szerintem elég menő.
Mindketten Alecre néztek. Ő lefelé fordította a tekintetét – bár a
semmi közepén néha nehéz volt számontartani, merre is van a
lefelé. Valahol a távolban, a zuhanásuk irányában körvonalak
sejlettek halványan. Egyre nagyobbak lettek volna, közeledtek
hozzájuk? Nemigen tudták megállapítani.
Clary és Jace még mindig arra vártak, hogy Alec megszólaljon.
– Együtt hoztuk meg a döntést – mondta végül a férfi. – Sem elég
információnk, sem elég időnk nem volt a döntéshez. Az ösztöneinkre
hagyatkoztunk.
– És ha tévedtünk? – kérdezte Jace.
– Még a földet érés után – vetette közbe Magnus – sem fogjuk
igazán tudni, hogy jól döntöttünk-e, avagy sem. Talán sosem derül
ki, hogy így jártunk-e a legjobban.
– Néha az ember egyszerűen nekiindul – mondta Alec. – Te is
tudod, hogy így van.
Jace habozott. Különös volt ezt a bizonytalanságot látni a mindig
határozott, tétovázás és kételyek nélkül a dolgok elébe menő Jace
arcán.
– De akkor sok embernek baja eshet.
– Folyton eszement őrültségeket művelsz! – tiltakozott Alec.
Jace a fejét rázta.
– Igen, de akkor csak én kockáztatok – magyarázta. – A saját
biztonságommal nem kell foglalkoznom. Mások életét kockára tenni
nagyon nem ugyanaz. – Claryre nézett.
 – Jace – mondta a nő –, komolyan azt hiszed, hogy ha a saját
életedet kockáztatod, az nincs hatással másra? Rám például.
– Vagy a parabataiodra – tette hozzá Alec.
– Meg mindenki másra, akinek rendet kell tenni utána –
morgolódott Magnus.
– Bagoly mondja a verébnek – közölte Jace.
– Ha már a döntéshozatalnál tartunk – folytatta kedélyesebben a
boszorkánymester –, pontosan hol akarunk landolni? Ha az ott
odalent a fordított Sanghaj, akkor hamarosan megérkezünk.
– Kell, hogy legyen valami hely Sanghajban, ahová mehetünk.
Mármint a fordított Sanghajban – mondta Clary.
– Az Intézet? – kérdezte Jace.
– A templom! – jutott eszébe Alecnek. – A Hszücsiahuj-
székesegyház. Tien mutatta meg, amikor a piac felé tartottunk.
– Talán csak átverés volt. – Jace összehúzta a szemét.
– Tehát szerény véleményed szerint – mondta Clary szárazon –
Tien tudta, hogy szabadesésben fogunk zuhanni Tijüben, közben
pedig azon elmélkedünk, hogy a fordított Sanghaj melyik pontján
hajtsunk végre kényszerleszállást, úgyhogy megmutatta nekünk a
katedrálist, mert gondolta, akkor tőrbe csalhat, és ott landolunk, nem
pedig valami más helyen.
Jace elbizonytalanodott.
– Hát, így összefoglalva tényleg kicsit komplikáltnak tűnik.
Magnus fél kézzel lefelé tapogatózott, közben erősen koncentrált.
– Igazából a Szent Ignác nagyon jó választás – mondta –,
merthogy jellegzetes. Könnyű észrevenni a levegőből.
– Megtalálod?
– Hát, van odalent valami két nagy gótikus toronnyal – felelte
Magnus. – Feltehetőleg az lesz az.
– Gondolod, ott is lehet fegyverraktár, mint a fenti
székesegyházban? – kérdezte Jace.
– Fordított fegyverek – tippelt Clary. – Leszúrsz velük valakit, és
jobban érzi magát tőle.
 – Magnus! – szólt Alec. – Te farkat növesztesz?
– Nem szándékosan – felelte a boszorkánymester, de láthatólag
feszengett.
Alec esés közben igyekezett nem zavarni Magnust, hagyta, hadd
dolgozzon a mágiájával, és vigyázzon rájuk anélkül, hogy bármi
elterelné a figyelmét, most azonban alaposan megnézte magának a
barátját, és látta, hogy a Svefnthorn döfései nyomán szerzett nem
emberi tulajdonságai felerősödtek. Talán csak illúzió volt, mert
szokatlan szögből pillantott rá, meg a szabadesés miatt amúgy is
nyúltabbnak tűnt a testük… de Magnus világító zöld szeme mintha
nagyobb lett volna a megszokottnál. Talán a füle is hegyesebb volt,
olyasmi, mint egy macskáé, amikor pedig kinyitotta a száját, Alec
meg mert volna esküdni, hogy hosszabb és hegyesebb szemfogakat
lát benne.
Magnus ránézett, aggodalmasan összehúzta a szemöldökét, de
nem fűzött hozzá semmi mást.
– Esetleg próbálj meg ne olyan sokat elhasználni a mágiádból –
javasolta bizonytalanul Alec.
– Esetleg miután biztonságban földet értünk – torkolta le a
kelleténél talán hevesebben Jace.
– Alec! – mondta Magnus. – Ha baj lesz… ha…
– Erre most ne gondolj! – vágott a szavába Alec. – Csak juttass le
bennünket! Majd megoldjuk, bármi lesz is.

Magnus továbbra is azt fürkészte, mi van odalent. A székesegyházat

kereste. Érezte, ahogy kavarog benne a mágia, és egy-két perc
elteltével meg is találta az épületet. Lassan óvó köddel vette körül
Alecet, Jace-t, Claryt és önmagát, olyan buborékkal, ami
biztonságban lejuttatta őket az odalent várakozó fekete tornyokhoz.
Félig lehunyta a szemét. Elhomályosodott előtte a világ. Mindig
kifárasztotta, ha túl sok mágiát használt, de most még a szokásosnál
is rosszabb volt a helyzet. Csak egészen távolról, elfojtva hallotta a
barátai hangját, már alig érzékelte a végtelen szabadesést, az
ürességet maga körül. A mágiája utolsó morzsája is a varázslatba
áradt a kezéből, a többieket védte, óvta az életüket. A gondolatai
szétfolytak, és bár öntudatánál maradt, Magnus álmodott.
Otthon volt. Otthon Brooklynban, a lakásában, amit most éppen
olyan állapotban látott viszont, ahogyan otthagyták, amikor elindultak
Sanghajba. A hálószobában találta magát, de nem emlékezett rá,
miért ment oda. Az ágy gyűrött takaróin még mindig ott hevertek a
Ragnor nyomon követéséhez használt térképek.
Össze kellene szednem őket, gondolta, és már nyúlt is értük, de
aztán visszarántotta a kezét, és felemelte, hogy megvizsgálhassa.
Éppen nem foglalkozott semmilyen mágiával, de a keze így is
fényesen ragyogott. Túlságosan is fényesen. Hunyorított, és látta,
hogy a vakító fény mögött a keze furcsán megnyúlt. Egy madarat
juttatott eszébe, az ujjai hosszabbra nőttek bármilyen emberénél, a
végükből fekete, baljóslatú karmok bújtak elő.
Magnus nem tudta, mihez kezdjen, inkább kilépett a szobából. Alig
jutott ki a nyitott ajtón, valahogy beverte a fejét, és amikor felemelte
a kezét, hogy megtapogassa a homlokát, érezte, hogy szarvak
nőttek ki belőle. Oda sem kellett néznie, hogy tudja, sárgásfehérek
és hegyesek, mint Ragnor szarvai. Lehajtotta a fejét, hogy
megnézze, ott van-e még a seb a mellkasán. De nem tudta
megállapítani, a kezéből áradó fény mindent elhomályosított. Talán
jobb lesz, ha keres egy tükröt.
Végül lehajolt, úgy lépett ki a folyosóra. Ahogy elhaladt Max
szobája előtt, benézett. Alec ott volt, éppen Maxet öltöztette.
Felnézett. Magnus azt várta, hogy riadtan felkiált, de nem úgy tűnt,
mintha bármi szokatlant látott volna.
– Jól van – mondta Maxnek. – Emeld fel a karod!
Max lelkesen a levegőbe emelte a karját, mint aki győzelmet
ünnepel. Alec felhúzta rá a pólót, és megigazgatta.
– Hű, nagyszerű, sokat segítettél – mondta Alec. – Köszi!
– Hű! – ismételte Max.
 Abban a korban volt, amikor megpróbált elismételni mindent, amit
a szüleitől hallott. Rávigyorgott Magnusra, ő pedig az ujjaival
integetett vissza neki, aztán megállt a mozdulata a levegőben, ahogy
eszébe jutott a ragyogás meg a karmok.
– Szia, kékség, mi a dörgés?
– Késség – monda Max.
– Éhes vagy? – kérdezte Alec.
Max bólintott, Magnus pedig figyelte, ahogy a kisfiú két szarvának
csonkja fel-le mozog. Éppen olyan szarv volt, mint az övé.
Nem. Neki nem volt szarva. Kivéve, hogy mégis volt szarva. Mint
Ragnornak. De Ragnor meghalt, nem igaz?
– Magnus! – szólt Alec. – Idehoznád a kukoricapelyhes tálját és a
szopogatós bögréjét? A mosogatógépben vannak.
– Persze.
Magnus elindult a konyha felé. Miért laknak még itt egyáltalán,
amikor alig fér be a szarva a folyosóra? Tudta, hogy jó okuk van rá,
de momentán nem jutott eszébe, hogy mi az.
A konyhában Raphael Santiago ült a pulton, és a lábait himbálta.
– Raphael! – szólt meglepetten Magnus. – De hiszen te halott
vagy!
Raphael megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Mindig is halott voltam – mondta. – Nem is ismertük egymást,
amikor még éltem.
– Ez végül is igaz – ismerte el Magnus –, de úgy értem, hogy most
még halottabb vagy, és már nem járkálsz ide-oda. Elmentél. Inkább
megöletted magad Edomban, hogy ne neked kelljen megölnöd
engem.
Raphael összeráncolta a homlokát.
– Ez biztos? Nem vallana éppen rám.
Magnus próbálta kinyitni a mosogatógépet, de útban voltak a
karmai.
– Segítenél? – kérdezte.
Raphael gúnyosan tapsolt.
 – Undokabb lettél, amióta Sebastian végzett veled – jegyezte meg
Magnus. – Őszintén nem hittem, hogy ez lehetséges.
– Nos, nem mondhatnám, hogy meg akartam halni. Nem
szolgáltam rá, hogy meghaljak – mondta Raphael. – Halhatatlan
voltam. Örökké kellett volna élnem. Erre úgy alakult, hogy még
annyit sem éltem, mint egy átlagos halandó.
– És tényleg nem – bólintott Magnus.
Sikerült beakasztania az egyik karmát a mosogatógép ajtajába, és
ügyetlenül kinyitotta. Nem ez volt a legelegánsabb pillanata, de azért
nem jött zavarba Raphael előtt, aki végtére is már meghalt.
– Hogy van Ragnor? – kérdezte Raphael.
Továbbra is a lábát lóbálta a pulton ülve. Annyira szokatlan volt
tőle az ilyesmi, hogy Magnus majdnem ráordított, de azért ez
őrültségnek tűnt volna.
– Ő is halott még?
– Nem – felelte Magnus, de aztán elhallgatott. Hogy volt Ragnor?
Ragnort legutóbb… Tijüben látta.
A bögréért meg a tálért nyúlt, és ügyetlenül egyensúlyozta őket
világító kezében.
– Ezeket el kell vinnem Maxnek – mondta.
– Próbáld meg nem nagyon összekarmolni – tanácsolta Raphael.
Magnus vágott egy grimaszt, aztán megfordult, hogy kisiessen a
konyhából, de a bögre és a tál kicsúsztak az ujjai közül. Bár minden
kétséget kizáróan műanyagból készültek – Max kedvenc almákkal
díszített készletének összeillő darabjai voltak –, amint földet értek,
ezer éles szilánkra robbantak, mintha kristályból lettek volna.
– Azta! – rikkantotta Raphael. – Egyelőre idefent maradok.
A partvis Max szobájában volt. Magnus egyszerűen átvonult a
szilánkokon, érezte, ahogyan a csupasz talpába vágnak (de miért
volt egyáltalán mezítláb?).
Hátranézett, miközben a folyosón haladt, és látta, hogy két véres
csíkot húz maga után a szőnyegen.
Legalább még rendes vér folyik belőlem, gondolta.
 – Alec?
A férfi kilépett a gyerekszobából Maxszel, akit most a hordozóba
tett, amit az első pár vele töltött hónapban használtak a brooklyni
utcákon. A kisfiú jó egy hónapja kinőtte a hordozót, és már tervezték,
hogy újat vesznek helyette. Ez az új lehetett talán? Úgy nézett ki,
mint a régi.
Aztán meg Max látványosan nem fért bele. Persze ez azért volt,
mert ő is megváltozott. A pár perccel korábban még csak
csonkokként létező szarvából recés tüskék lettek, feketék és
fényesek, mint Magnus karmai. Frissen nőtt ostorszerű farka
szőrtelen volt, mint egy patkányé. Fenyegetően himbálta ide-oda,
akár egy támadásra készülő macska.
És a szeme. Magnus nem tudta volna szavakkal leírni, mi történt
Max szemével. Amikor ránézett, olyan volt, mintha hegek alakultak
volna ki a retináján. El kellett fordítania a tekintetét.
– Valami baj van – monda Alec.
– Dehogy – felelte kétségbeesetten Magnus. – Csak… a
boszorkánymesterek… néha nem lehet tudni…
– Nem beszéltél erről. – Alec hangja teljesen szenvtelen volt.
– Mert én sem tudtam – mondta Magnus.
Hátrálni kezdett a folyosón, és megint rálépett a szilánkokra,
amiket a földön hagyott, amikor az előbb elindult Alec és Max felé.
Újabb pontokon hasított fájdalom a talpába.
Alec kiemelte Maxet a hordozóból, és úgy tartotta, hogy lássa az
arcát.
– Meg tudok barátkozni a karmaival, a szarvával és a fogával is –
mondta. – De ezzel nem tudok mit kezdeni.
Magnus felé fordította Maxet. A kisfiú arca merev, kifejezéstelen,
üres maszk volt.
De nem ez a boszorkánymesterjegye, gondolta Magnus. Úgy néz
ki, mint… mint…
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Edom asszonya

AMIKOR SINJUN LEERESZKEDETT KÖZÉJÜK EGY NYÍLÁSON ÁT, ami valaha

egy rozetta helye volt, Alecnek egy pillanatra az jutott eszébe, hogy
talán álmodik. Amikor a nő kitárt karral megjelent az üres körben,
egy pillanatig azt hitte, egy szobrot lát. Aztán Sinjun beszállt az
épületbe, és Jace hosszan, frusztráltan felnyögött. Alec meg tudta
érteni. A menekülés, a merész ugrás a hídról talán teljesen
hiábavaló volt, ha Sinjun alig pár pillanattal az érkezésük után máris
csatlakozott hozzájuk.
Valamikor zuhanás közben Magnus szeme kifordult és
lecsukódott. A három árnyvadász pánikba esett, már fel is készültek
rá, hogy minden védelem nélkül zuhannak a földre, de szerencsére
a varázslat kitartott. A tijübéli fordított Sanghaj baljóslatú körvonalai
egyre határozottabban rajzolódtak ki alattuk, és hamarosan a
székesegyházat is megpillantották. Egészen pontosan a Szent Ignác
árnyéka volt ez: minden részletében azonos, csak a színek tűntek el
róla.
Sötétszürke és fekete épület várt rájuk, ami azonban szerencsére
nem állt fejjel lefelé.
Magnus óvó felhője a templom kertjében tette le őket a hatalmas
keresztet formázó épület egyik szárnya mellett. Egy kis oldalajtón át
besegítették Magnust, és lefektették egy faragott padra. Amikor
pihenhetett végre, a mágia azonnal eltűnt a tenyeréről, és máris
egyenletesen lélegzett, mint aki alszik.
A valódi székesegyházban nem jártak, de a fordított párja elég
katedrálisszerű volt hozzá, hogy Alec azt gyanítsa, nincs köztük
különbség. Különös érzés volt belépni Tijü hátborzongatóan nem
emberi idegenségéből a katolikus templom nagyon is emberi
belsejébe. Első pillantásra lehettek volna Franciaországban,
Olaszországban, de akár New Yorkban is. Miután körbejártak, és
látták a finoman megmunkált fa padsorokat meg a jellegzetesen
kínai berakásokat a főhajó közepén, már feltűnt Hszücsiahuj sajátos
alakja. Aztán meg, döbbent rá Alec, egyetlen vallási szimbólum,
szent vagy angyal sem volt sehol. Látott üres beugrókat meg az üres
helyeket, ahová az igazi katedrálisban ezek a dolgok kerülhettek, de
innen eltüntettek mindent. A jelek szerint Jenlo nem rajongott az
ilyesmiért. Alec gyanította, hogy Szammael sem.
Visszatért Magnushoz, és megállapította, hogy még mindig
egyenletesen lélegzik – minden jel szerint békésen aludt. A
boszorkánymester vállára tette a kezét, és finoman megrázta.
Amikor Magnus nem reagált, kicsit erősebben próbálkozott.
Igyekezett óvatos lenni – valószínűleg felriasztani sem lett volna jó
ötlet –, de akárhányszor ismételte a barátja nevét, akárhogy
rázogatta, semmit sem ért el vele.
– Gyerünk, ébredj már fel! – mondta türelmetlenül, és
megkocogtatta Magnus térdét.
– Lelocsolhatnánk vízzel – javasolta Clary.
– Nem hiszem, hogy lenne itt víz – mondta Jace. – Talán Magnus
varázsolhatna valahonnan. Meg kaját is.
– Már ha fel tudjuk ébreszteni – jegyezte meg Clary.
– Ébresztő! – mondta megint Alec, aztán zörejt hallottak, felkapták
a fejüket, és meglátták az ablak helyén lévő lyukon át feléjük
ereszkedő Sinjunt.
 Ahogy a nő könnyedén földet ért, megnyúlt végtagjai egészen
rovarszerű külsőt kölcsönöztek neki. Jace előkapta a lándzsáját,
Clary pedig a tőrét. Alec továbbra is Magnust bökdöste, egyre
kétségbeesettebben.
– Nem akarok harcolni – kiáltotta Sinjun, de senki nem tette el a
fegyverét. Közelebb lépett, az árnyvadászok tapodtat sem
mozdultak. – Magnus… alszik?
– Hosszú nap volt – felelte szárazon Alec.
– Szenvedni fog a harmadik tüske nélkül – mondta Sinjun.
– Inkább halna meg.
– Nagyon érdekes – elmélkedett a nő –, hányan jutnak arra, hogy
mégsem halnak meg, amikor végül döntést kell hozniuk. –
Végigmérte őket. – Általában amiatt aggódnak, milyen hatással
lenne a haláluk másokra.
– Számodra ez, gondolom, nem jelent problémát – mondta Jace.
– Tényleg nem – bólintott a nő. – Túlságosan jól értem a hatalom
természetét ahhoz, hogy megengedjem magamnak azokat a
szentimentális kapcsolatokat, amik az emberek többségét a világhoz
kötik. A világ végül úgyis cserben hagyja őket.
– Tévedsz – szólalt meg erőtlenül Magnus.
Alec segített neki felülni. A boszorkánymester pislogott, a szeme
nagyobb és fényesebb volt, mint máskor. Akármilyen jól ismerte is,
Alec minden egyes eltelt órával idegenebbnek találta.
– Tévedsz – ismételte Magnus. – Ezekből a szerinted
szentimentális kapcsolatokból származik az igazi erő.
– Egészen elképesztő – mondta Sinjun –, hogy négyszáz éve
élsz, és mégis képes vagy ezt gondolni. Miután annyi embert túléltél.
Tudván, hogy őket is túl fogod élni. – Az árnyvadászok felé intett.
– Hát most éppen nem úgy fest. – Magnus könnyedén
végigsimította a mellét, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy
megvannak-e még a belső szervei.
Sinjun nem foglalkozott vele.
 – Tudod, hogy az idő kegyetlen tréfát űz velünk, és végül úgyis
mindent elvesz tőlünk. Az idő olyan gépezet, ami a szeretetet
fájdalommá változtatja.
– De közben annyira remekül lehet szórakozni. – Magnus a fejét
rázta. – Nagyon szépen mondod, de attól még nem lesz igaz.
Sinjun sóhajtott.
– Nem azért jöttem ide, hogy filozófiai vitát folytassak veled,
Magnus.
– Nem is gondoltam – felelte Magnus. – Felteszem, inkább azért,
hogy heccelj bennünket, és kiossz egy lelkifröccsöt.
– Nem – közölte némi rosszallással a hangjában Sinjun. – Azért
jöttem, hogy elmondjam, hol találjátok Simon barátotokat.
– Azt meg ugyan miért tennéd? – kérdezte Magnus.
Kicsit kellemetlenül érezte magát, amiért valami transzszerűségbe
esett. Már az álom emléke is kezdett elszivárogni, csak apró
részleteket tudott felidézni belőle: Raphael Santiagót, amint a
konyhapulton ülve a lábát lóbálja, Maxet, amint felemeli a karját,
hogy Alec ráadhassa a pólóját. Vérnyomokat a szőnyegen.
– Nem kell nektek magyarázkodnom – mondta Sinjun.
Alec karba fonta a kezét.
– Akkor megérted, miért nem hiszünk el semmit, amit mondasz?
– Te elhinnél nekünk bármit is? – kérdezte Magnus.
– Igen – bólintott Sinjun. – Ugyanis annyira szánalmasan hiányzik
belőletek minden ravaszság, hogy azt hiszitek, ha igazat mondtok
nekem, azzal le tudtok kenyerezni. Mert mondjuk nem lesz más
választásom, mint hogy titkon meghajoljak az egyenességetek és az
elvhűségetek előtt. – Sinjun hosszan, fájdalmasan felnyögött;
furcsán kifejező hang volt ez a kifejezéstelen arcból. – Akarjátok
tudni, hol van a barátotok, vagy nem?
– Csak ha azt is elárulod, miért akarsz segíteni – mondta Jace.
– Mert mérges vagyok – felelte szenvtelenül Sinjun.
– Ránk vagy mérges? Vagy Simonra? – kérdezte Magnus.
 – Szammaelre – mordult fel Sinjun. – Hónapok óta minden
pillanatot a nagy tervének szenteltünk, a rengeteg munka, az én
rengeteg elvégzett munkám jutalmának, erre megjelentek ti, és totál
eltereli a figyelmét valami szánalmas kis sérelem.
– Simonra gondolsz? – Clarynek elállt a lélegzete. – Ezek szerint
Szammael kapta el rögtön azután, hogy átjöttünk a portálon? Mit
művelt vele?
– És miért pont Simont választotta? – kérdezte Alec.
– Az tutifix, hogy nem ismerték egymást korábbról – mondta Jace.
– Tudom, hogy Simon elég spéci bulikba jár Brooklynban, de akkor
is lehetetlen. – Claryre pillantott. – Lehetetlen, igaz?
Sinjun felemelte a kezét.
– Ragnorral mindent megteszünk, hogy megvalósítsuk a terveit az
emberek világának megszállására, rohangászunk fel-alá ebben a
koszhadt gödörben, mint a mérgezett egerek, és démonoknak
parancsolgatunk, akikről nem mondhatni, hogy a legengedelmesebb
beosztottak lennének…
– Igen, igen, nehéz manapság jó munkaerőt találni – bólogatott
Magnus.
Felállt, próbára tette a lábát. Úgy érezte, viszonylag könnyen meg
tud már állni rajta. A jelek szerint máris összeszedte magát, miután
annyi mágiát használt el a székesegyház felé való ereszkedés
közben. Vajon a tüske töltötte fel ilyen gyorsan? Nem tudhatta.
– Mit csinál a Démonok Atyja Simonnal, és miért?
– Bezárta magát egy ötletszerűen kiválasztott kínzókamrába, hogy
egyetlen árnyvadászt gyötörjön, aki ráadásul semmilyen formában
nem veszélyes rá. Nevetséges. Ennek véget kell vetni.
– Egyetértek – vágta rá azonnal Clary. – Mutasd az utat!
– Szóval elviszel bennünket, hogy megmenthessük Simont. – Alec
próbált teljesen tisztán látni. – Ezzel azt éred el, hogy Szammael
nem osztja meg a figyelmét, és megint a világ elpusztításán fog
munkálkodni.
– Igen – felelte Sinjun. – Ti tudjátok, hogy elfogadjátok-e.
 – Várj! – mondta Magnus. – Előbb kérdeznem kell valamit.
Sinjun kissé oldalra billentette a fejét.
– Ó!
Magnus nagyon nem szívesen tett fel kérdéseket Sinjunnak a
tüskéről, saját magáról és jelen állapotáról. Egyfelől semmi oka nem
volt rá, hogy elhiggye, amit a nő válaszol. Aztán meg Sinjun úgyis
csak kihasználta volna a lehetőséget, hogy megint kiselőadást
tartson. Csakhogy nem értette, mi történik vele, és e mögött a
bizonytalanság mögött ott ólálkodott a félelem.
– Azt mondtad, szenvedek a tüskétől, de ez nem igaz. Erősebb
leszek. A mágiám sokkal hatékonyabb. Nem értem.
– Hogyhogy nem érted? – kérdezett vissza Sinjun.
– Igazából azt nem tudom elképzelni, hogyan halhatok meg a
harmadik szúrás nélkül. Ha könyörületnek akár csak a morzsája is
megvolt benned valaha – könyörgött –, akkor el kell magyaráznod.
Legalább azt hadd tudjam, mi fog történni. Hirtelen legyengülök
majd? Vagy lassan sorvadok el?
– Nem – magyarázta Sinjun. – Egyszerűen egyre többet és többet
kapsz a tüske erejéből anélkül, hogy teljesen kötődnél a gazdájához.
A mágiád még erősebb lesz, még hatékonyabb, de egyre kevésbé
uralod majd, és veszélyt jelentesz önmagadra meg a körülötted
levőkre. Ha nem hagynak magadra, ők is meghalnak.
Magnusnak elkerekedett a szeme.
– Szóval egyre jobban és jobban és jobban érzem majd magam –
mondta –, amíg aztán hirtelen sokkal rosszabbul érzem majd
magam?
– Nem. Amíg aztán hirtelen nem érzel semmit. Ezért fogadja el
mindenki a harmadik szúrást a tüskével. Nincsen igazi választási
lehetőséged. Na, akkor elmegyünk a barátotokért?
Fény tört elő a mellkasából, éppen olyan vörös, mint Magnus
mágiája.
Egy festőművész könnyedségével portált rajzolt a levegőbe a
mutatóujjával. A portál egy fekete obszidiántüskékkel teli szobába
nyílt. A háttérben vörös folyadékkal teli medence bugyborékolt.
– Hmm. – Sinjun intett az ujjával, és a látvány a túloldalon
megváltozott. Most hatalmas fehér kősíkság tárult eléjük, a túlsó
végén egy hatalmas malomkővel. – Ez sem az. – Újra meg újra
intett, a képek sorban egymás után változtak. – Az Öntöde Pokla…
Az Őrlődés Pokla… A Belezés Pokla… A Gőzölés Pokla… A
Jéghegy Pokla… A Tűzhegy Pokla…
– Huh, jó sok pokol – jegyezte meg Magnus.
– Lehetne gyorsabban? – kérdezte Alec.
Sinjun megsemmisítő pillantást vetett rá, és tovább keresett.
– A Nyüvek Pokla, a Férgek Pokla, a Forró Homok Pokla, a Forró
Olaj Pokla, a Forró Leves Pokla Embergombócokkal, a Forró Tea
Pokla Emberfilterekkel, a Pici Csípős Rovarok Pokla, a Nagy Csípős
Rovarok Pokla, az Embereket Élve Felfaló Farkasok Pokla, az
Embereket Agyontaposó Lovak Pokla, az Embereket Felnyársaló
Ökrök Pokla, az Embereket Halálra Csipkedő Kacsák Pokla…
– Mi volt ez a legutóbbi? – kérdezte Jace, de Sinjun mintha meg
sem hallotta volna.
– A Mozsarak Pokla, a Nyúzókések Pokla, az Ollók Pokla, a
Vörösen Izzó Piszkavasak Pokla, a Fehéren Izzó Piszkavasak
Pokla. Ah! Meg is vagyunk.
A portál túloldalán sztalaktitokkal és sztalagmitokkal teli
cseppkőbarlangot láttak, olyan volt, mint egy szemfogakkal teli
hatalmas száj. Mindenfelé vasláncok hevertek, akárha alvó kígyók
fészkébe csöppentek volna.
– Ennek mi a neve? – kérdezte Alec.
– Fogalmam sincs – felelte Sinjun. – A Jelentéktelen Emberek
Kínzására Vesztegetett Idő Pokla. Menjetek, mielőtt megbánom.
Készenlétben tartották a fegyvereiket, és libasorban átvonultak a
portálon a barlangba. A székesegyházban nyirkos és áporodott volt
a levegő, de hűvös. Ezzel szöges ellentétben a barlangban száraz
hőség uralkodott, mint valami sütőben. Magnus követte Alecet, Jace-
t és Claryt a talajból felfelé emelkedő cseppkövek között a nem
messze lévő nyílt területre. Meglepetésére Sinjun is átjött velük a
portálon, és a nyomukba szegődött.
Némi gyaloglás után meglátták Szammaelt, aki a kezét a háta
mögött összekulcsolva fel-alá járkált, mint aki éppen erősen
gondolkodik valamin. Magnus körülnézett, de beletelt pár pillanatba,
mire észrevette…
– Simon! – suttogta Clary rekedten.
A tisztás közepén Simon lógott kifeszítve. A csuklóját tartó
vasláncokat a barlang mennyezetéhez erősítették, a bokáját pedig
ugyanúgy a padlóból kiálló pántokhoz. Amikor aztán közelebb értek,
Magnus már látta, hogy a láncok jelentik Simon legkisebb
problémáját.
Tucatnyi éles penge lebegett körülötte a levegőben. Pörögtek-
forogtak, hol véletlenszerűen, hol mintát követve – nyilvánvalóan
Szammael akaratának engedelmeskedtek.
Simon testén máris számtalan vágás volt, és az egyik kés most a
szemük láttára indult meg rettenetes sebességgel, hogy a férfi
karjába vágjon. Simon vágott egy grimaszt, és becsukta a szemét,
de Magnus látta, hogy rettentő energiákat bevetve tartja magát
mozdulatlanul a bőrétől centikre táncoló pengék között.
Simonnak máris óriási fájdalmai lehettek, de néma maradt, a
száját összeszorította, pedig több helyen is vér csöpögött a bőréből.
Amikor meghallotta Clary hangját, tágra nyílt a szeme. A barátaira
meredt, szinte vakon, mintha attól félt volna, hogy talán csak
álmodik.
Szammael megfordult, és hátrahőkölt, de inkább csak úgy, mint
akit kellemes meglepetés ért.
– Ti aztán alaposan körülnéztek felénk, mi? Nem is tudom, van,
ami tetszik, de Jenlo ízlése nagyon eltér az enyémtől. Szerencsére
csak ideiglenesen kell elviselnem, amíg meg nem hódítom a ti
világotokat, és át nem költözöm oda.
Clary Szammaelre vetette volna magát, de Jace elkapta a karját,
és visszarántotta. A nő vadul vicsorgott.
 – Mit művelsz Simonnal? – kiáltotta. – Mit ártott neked valaha?
Még csak nem is találkoztatok soha.
Szammael hangosan felnevetett.
– Micsoda kérdés! Nem, soha nem találkoztam még ezzel a
fiatalemberrel. Észrevettem, amikor átjött az ideiglenes portálon,
amit a boszorkánymestereim nyitottak a fénypiacon, és idehozattam.
Merthogy, tudjátok, hallottam már róla. Egy csomó dolgot tudok. De
az igaz, hogy csak most kezdtünk ismerkedni.
Clary odakiáltott a férfinak.
– Simon, jól vagy?
Szammael szemernyit sem változtatott a hanghordozásán, úgy
mondta:
– Simon, ha felelsz neki, kinyomom a szemedet.
Simon bölcsen néma maradt, és Magnus felismerte, hogy
Szammael tényleg csak most kezdi. Az, hogy kicsit megvagdosta és
mágikus forgó késekkel fenyegette, még egyáltalán nem maga a
kínzás volt. Csak egy kis előétel. Tijüben voltak. Még egy jó darabig
vagdoshatta Simont, mielőtt áttér a komolyabb dolgokra.
Szammael összevont szemöldökkel nézett Simonra. Magnust
meglepte a mélységes, színtiszta gyűlölet a démon arcán. Korábban
azon gondolkodott, hogy Szammael talán már annyira eltávolodott a
világtól, hogy inkább hasonlított Razielre – értelmezhetetlen erő,
kicsinyességre, gyűlöletre és minden más emberi érzelemre
képtelen puszta akarat vált belőle. Azt hitte, többé nem is démon,
inkább természeti erő vagy isten, olyan monumentális, hogy földi
ember fel nem foghatja.
Most azonban rádöbbent, hogy tévedett. Szammael nagyon is
képes volt emberi gyűlöletre. Minden porcikájából sütött, mennyire
gyűlöli Simont.
– Tudom, hogy nem volt mindig nephilim – mondta a démon. –
Tudom, hogy hétköznapi mondénnak született, aztán az éj gyermeke
lett. Abban a formájában elkövette a lehető legrettenetesebb
bűntényt. Megölte Lilithet, minden démonok közül az elsőt, Edom
asszonyát, az egyetlen nőt, akit hosszú létezésem során szeretni
tudtam.
Clary felszisszent.
– Ó! – szólt nagyon halkan Alec.
Az egyik tőr széles ívet írt le, és vörös vonalat húzott Simon
hasára. Clary kétségbeesetten fintorodott el. Magnust őszintén
lenyűgözte az akaraterő, amire Simonnak volt szüksége, hogy
csendben maradjon. Elég biztos volt benne, hogy a helyében ő már
üvöltene.
– Nem tudom, hogyan győzhette le egy közönséges vámpír –
folytatta Szammael. – Ha nem személyesen Edom asszonyától
hallom a történetet, még véletlenül sem hittem volna el. De ő maga
mesélte el. Annyira közel álltam már hozzá, hogy visszatérjek.
Kezdtem már szabadulni az ürességből. Épp kerestem valakit, aki
találhat nekem egy birodalmat, ahol uralkodhatok. Aztán a világokon
át meghallottam a szerelmem sikolyát. A dühe elegendő erőforrás
lehetett volna egy világegyetemnek. – Őszinte csodálat volt a
hangjában. – Azt kiáltotta, hogy legyőzték. Hogy haldoklik. Időtlen
időkre el kell hagynia a világot. A dühe ereje életre keltett,
visszaküldött az ürességből ezekre az anyagi síkokra, ahol a
dolgoknak formájuk és jelentésük van. Megint lett élő testem, és
tettem két fogadalmat.
Magnus hallgatta, közben azonban a tekintetével Szammaelt
követő Simont figyelte.
– A fájdalom és a harag szakított ki végleg a sötétségből –
folytatta a démon. – Semmi másra nem vágytam, csak hogy megint
Lilith-tel lehessek, erre, ó, micsoda irónia, az ő távozása segített
hozzá, hogy visszatérjek.
– Nem hinném, hogy megfelelően használtad az „irónia” szót –
mondta Magnus. – Talán jobban passzolt volna ide „a sors fintora”.
Alec élesen pillantott rá, de Szammael nagyon belelendült, és nem
is foglalkozott velük.
 – Az első fogadalmam az volt, hogy befejezem, amit elkezdtem,
tüzet és mérget zúdítok a földre, démonok seregét vezetem, hiszen
az az univerzum jog szerint őket illeti. A második meg az volt, hogy
legyőzöm Lilith gyilkosát, és nem nyugszom, amíg nem szenved
azért, amit tett.
Simon nehézkesen szólalt meg.
– Nem állt szándékomban…
Szammael a szavába vágott.
– Nem lep meg, hogy ez itt ki akarja dumálni magát, mert nem
fogadja el a jogos büntetését, de őszintén szólva azt hittem volna,
valami jobb szöveggel jön annál, hogy „nem is akartam legyőzni
minden démonok anyját, csak véletlen volt”. Nyilván megbotlott, és
szívvel előre pont belezuhant a pengédbe.
– Igazából tényleg valahogy így történt – mondta Clary. – Nem
Simon hibája volt. Ha egyáltalán valakié, hát sokkal inkább az
enyém.
Szammael a szemét forgatta. Mielőtt újra megszólalhatott volna,
Sinjun a szavába vágott.
– Szammael uram, parancsolóm – szólt. – Megértem, hogy
bosszúra vágysz, de ez olyan jelentéktelen feladatnak tűnik egy
ennyire fontos démon számára. Meg kell terveznünk egy háborút,
csapatokat kell gyűjtenünk.
– Rengeteg időnk van még ezekre. – Szammael legyintett. –
Amint eleget élveztem ennek a lénynek a fájdalmát.
– Sosem lesz elég – mondta Simon. – Végül péppé fogsz zúzni,
de aztán? Akkor sem kapod vissza a csajodat.
– Mi lenne, ha inkább hagynád, hogy ő is ott pusztuljon a
többiekkel együtt, amikor a seregeink vérrel árasztják el a földet? –
Sinjun frusztráltnak tűnt. – Ha egyenként meg akarsz büntetni
mindenkit, aki ártott valamelyik ismerősödnek, az igen sokáig fog
tartani. Ennyi időnk biztosan nincsen.
Szammael felsóhajtott.
 – Sinjun, tudod, hogy nagyra tartalak. Nagyon értesz hozzá,
hogyan szervezd meg a démoni erőket, és te hoztad el nekem
Ragnor Fellt. A munkamorálod kifogástalan, és láthatólag nagyon is
élvezed, amit csinálsz. Valamit viszont nem értesz. Nem is érthetsz.
Talán csak Lilith értené meg, remélem, valahol, valahogyan most
látja, mi történik, és mosolyog. – Egészen ábrándos lett a tekintete. –
Nagyon hiányzik a mosolya. Meg azok a kígyók a szeme helyén.
Mindig bírtak engem.
– Igenis, gazdám. Próbálom megérteni.
Sinjun lehunyta a szemét, beletörődött, de nem tűnt éppen
boldognak.
– Most pedig – mondta Szammael – semlegesítsd Magnust, amíg
készen nem állok rá, a többieket pedig add át Tijü udvarainak, hogy
tegyenek velük belátásuk szerint.
– Azt hittem, hagyod, hadd járkáljunk összevissza, amíg éhen nem
halunk – jegyezte meg Alec.
– Úgy is volt, de a jelek szerint az alkalmazottaim úgy döntöttek,
hogy találkozókat szerveznek nekünk az éhhalálotok meg a
járkálásotok helyett. Kifejezetten vártam, hogy valamikor majd
gondoljak rátok, amint magatokra hagyva haltok meg egy kietlen
sziklán egy csillagok nélküli világban. Viszont egyáltalán nem olyan
vidám az egész, ha beszélgetnem is kell veletek. – Vállat vont. –
Úgyhogy döntse csak el Tijü, hová kerültök. Kaptok egy kis kínzást a
fáradozásaitokért cserébe. Ahhoz itt nagyon értenek, feltéve, hogy
hajlandóak dolgozni.
Sinjun Magnus és az árnyvadászok felé fordult. Kurtán
megrántotta a vállát.
– Pontosan mi is volt a terved? – kérdezte tőle mérgesen Alec. –
Felteszem, jobb ötleted is akadt, mint hogy majd mi lebeszéljük erről.
Ha rád nem hallgatott, ránk miért hallgatott volna?
Sinjun habozott.
– Azt hittem, ciki lesz neki.
 – Nem hinném, hogy könnyen zavarba jön – mondta Magnus. –
Láttad a kalapját?
– Akkor most visszaviszel bennünket az udvarokba? – kérdezte
Jace.
Sinjun bizonytalanul felelt valamit, de akármit mondott is,
beleveszett a hirtelen hangzavarba: pokoli mágia zúgott, mint valami
méhkas, valahol a távolban víz moraj lőtt.
Mielőtt Magnus láthatta volna, mi okozza a ricsajt, hosszú,
narancsszínű, nyílegyenes láng vágta át könnyedén a Simon bokáját
tartó láncokat. Szammael felkapta a fejét, a tekintetén látszott, hogy
ezúttal őt is kellemetlen meglepetés érte. A kések nem forogtak
tovább, csak lebegtek és vártak.
A lángnyelv újra megjelent, kiszabadította Simon karját is, mire a
férfi kellemetlen puffanással zuhant a földre. Átfordult, ami nem ment
könnyen, tekintve, hogy a keze továbbra is bilincsben volt, Magnus
pedig megkönnyebbülten állapította meg, hogy még tudatánál van.
Clary és Jace azonnal Simonhoz futott, Magnus pedig
összegyűjtötte a mágiáját – bár egyelőre maga sem tudta, mi célból
–, csak Alec állt ott földbe gyökerezett lábbal, döbbenten.
Portál nyílt, benne szürke viharfelhőkkel és esővíz függönyével. A
túloldalról Isabelle jelent meg kezében lángoló ostorral, egy tigris
hátán. Egy még tigrisléptékkel mérve is hatalmas tigris hátán.
Magnusnak el kellett ismernie, hogy ezúttal még ő is meglepődött.
A narancssárga láng Isabelle-től származott. A nő először
visszahúzta a teljes hosszában égő ostort, és újra lecsapott vele.
Isabelle éles csatakiáltására a gigantikus tigris a tisztás közepén
földet ért, majd akkorát üvöltött, hogy a barlang alapjai is
beleremegtek. A lány leszállt a tigris hátáról, és a földön hevergő
Simon felé futott, aki mellett már ott térdelt Clary. A két nő együtt
próbálta kiszabadítani Simon csuklóját és bokáját a béklyóból.
Aztán újabb alak ugrott elő a portálon túlról, és bár Magnus, aki
korábban úgy találta, hogy az óriástigrist megülő Isabelle
Lightwoodnál meglepőbb dolgot aznap már nem láthat, most arra
jutott, hogy alig valamivel lemaradva ez lehet a második helyezett.
Bőrig ázva, a testéhez tapadó hajjal és ruhákkal Ko Ji-tien ért
földet guggoló tartásban. Felegyenesedett, és azonnal Sinjun felé
rohant, a kötele végén feszes köröket írt le a gyémánt alakú penge.
Az adamantin csillogása különös látványt nyújtott ezen a
félhomályos helyen, de Magnus így is furcsán felemelőnek találta,
még ha nem is igazán értette, mi folyik.
Sinjun gyakorlatilag az utolsó pillanatban emelte fel a kezét. Tien
nyila eltérült, és lepattant az őket körülvevő, mostanra nagyon is
ismerős színű piros füstről.
Szammael hátralépett. Magnus azt feltételezte, hogy azonnal
harcolni kezd, de a démon továbbra is habozott. Aztán feltűnt neki,
hogy a tigrist figyeli. Szammael Sinjun felé fordult, mondott neki
valamit, aztán egy ujjával portált rajzolt a levegőbe. A nyílás sötéten
vibrált, mintha csak beszippantaná a fényt maga körül – nagyon
különbözött azoktól a portáloktól, amiket boszorkánymesterek
nyitottak meg.
Szammael vetett még egy utolsó pillantást rájuk, és átlépett a
portálon, ami azonban nem záródott be mögötte. Ehelyett pajkucsing
csontvázharcosok kezdtek özönleni belőle.
Clary és Isabelle képtelenek voltak azonnal harcba szállni, mivel
éppen Simon kiszabadításával voltak elfoglalva, de a többiek
ösztönösen reagáltak. Előkapták a fegyvereiket, és felkészültek a
csatára. Jace felkapaszkodott egy közeli sziklára, aztán a
lándzsájával a kezében leugrott róla, egyenesen a legközelebbi
csontvázra. Mindketten a földre zuhantak, és átfordultak, Magnus
azonban képtelen volt arra figyelni, mi történik velük. Tien a köteles
nyilával csapott oda egyik csontváznak a másik után, Alec pedig
villogó karddal vetette bele magát a harcba.
Pár másodpercenként újabb csontvázak kerültek elő a portálból,
ezért Magnus futva indult felé, közben vörös jeleket rajzolt a
levegőbe. Amikor elérte a portált, kapkodva látott neki, hogy
lebontsa. Szerencsére Szammael portálja valójában nem is
különbözött annyira a többitől. A boszorkánymesternek alig egy perc
alatt sikerült visszafordítania a mágiát, és bezárni a portált.
Tien, Alec és Jace gyorsan elintézte az utolsó néhány csontvázat.
Párnak még a tigris is odacsapott, ha elég közel kerültek hozzá, de
alapvetően megelégedett annyival, hogy átengedte a többieknek a
munkát.
Amikor már egyetlen csontváz sem maradt, csend ereszkedett a
barlangra. Csak Sinjun maradt velük, felemelte a kezét, mágikus
határt húzott önmaga meg a többiek közé. Tien gyilkos tekintettel
próbálta becserkészni, fegyverét a kezében forgatta.
– Tien! – szólt rá Alec. – Nem fog megtámadni bennünket.
– Tényleg nem – erősítette meg Sinjun. – Egyelőre van éppen
elég bajom. – Azért továbbra sem engedte közelebb őket magához.
Clary és Isabelle végül csak kiszabadította Simont a maradék
láncaiból, de ez még nem jelentette azt, hogy a férfi jó állapotban
van. A sebeiből vér szivárgott. Egyik sem tűnt különösebben
mélynek, de rengeteg volt belőlük. Isabelle az ölébe húzta Simon
fejét, úgy simogatta a haját, Clary pedig egyik iratzét rajzolta a másik
után. Alec felsegítette Jace-t; az egyik pajkucsingnak sikerült
komolyabb csapást bevinnie, mielőtt elpusztult, és Jace-nek most
vérzett a válla. Fintorogva állt fel.
– Jól van, Tien – szólt Magnus, amikor megállt mellettük. – Most
akkor összeszűrted a levet Szammaellel vagy nem? Kezdek
belezavarodni.
– Nem szűrtem vele össze a levet – rázta a fejét Tien. – És ezt
most már ő is tudja. A megfelelő pillanatra vártam, hogy cselekedjek,
miután eljátszottam, hogy szövetségre léptem vele, és egy csomó
információt szereztem. – Simon felé biccentett. – Tudtam, hogy ha
Tijübe jöttök, elrabolja Simont. Aztán amikor Isabelle-t is elvitték…
úgy éreztem, itt a pillanat.
– Tudtad, hogy elrabolják Simont? És hagytad, hogy meg is
történjen? – Clary nem olyan arcot vágott, mintha épp készülne
megbocsátani.
– Azt is tudnod kellett, mit tesz vele Szammael. – Isabelle sem tűnt
éppen boldognak.
– Éppenséggel nekem is lesz pár kérdésem Tienhez – mondta
Alec –, de talán előbb itt hagyhatnánk ezt a poklot.
– Azt nem bánnám – bólintott Simon. Isabelle és Clary segítettek
neki felállni. Sok sebe elkezdett már bezáródni, de továbbra is
sápadt volt, és még nem szabadult a sokkhatás alól. – Hosszú nap
volt.
– És még nincs vége – mondta komoran Jace Alec vállára dőlve. –
Azt hiszem, eltört a lábam.
Alec elővette az irónját.
– Hívatnak – szólalt meg hirtelen Sinjun. – Megyek, beszélek a
gazdámmal, próbálom visszaterelni a helyes útra. – Végignézett
rajtuk. – Miért kellett így megkavarnotok mindent? – kérdezte
leginkább magától, aztán eltűnt a barlang sötétjében.
Miután megrajzolta a rúnákat – a törés csúnya volt,
kérlelhetetlenül feszült az iratzéknak –, Alec eltette az irónját, és
körülnézett.
– Jól van – mondta. – Mit lehet tudni a tigrisről?
A tigris, akit láthatólag nem különösebben izgattak fel az
események most, hogy Szammael meg a démonjai eltűntek,
időközben lefeküdt, és hatalmas rózsaszín nyelvével a mellső
mancsát nyalta.
– Ja! – Tien odament az állathoz, és lehajolt hozzá. – Köszönöm,
Hu Sen – mondta mandarin nyelven. – Sanghaj nephilimjei tartoznak
neked egy szívességgel.
Hu Sen ásított, nyújtózott egyet, aztán felállt. Irdatlan mancsát
Tien vállára tette, és egy pillanatra a szemébe nézett. Aztán
odébbállt, és eltűnt a barlang mélyén, ahol már nem láthatták.
– Hu Sen legendás tündér – mondta Tien. – Eltévedt utazóknak
mutatja az utat. Néha nem árt, ha az ember jóban van a tündérekkel.
– Nem lesz belőle gondja? – kérdezte Clary.
 Tien arrafelé nézett, amerre Hu Sen eltűnt.
– A tündérekre nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint
másokra. És sokkal régebben itt van, mint bárki más. Akár te –
biccentett Magnus irányába.
Clary Jace-hez lépett, és nyilvánvaló aggodalommal súgott oda
valamit Jace-nek. Jace fél lábon állt, a dárdáját használta mankónak.
– Tényleg jól vagyok – mondta ingerülten –, de azért lehet, hogy
eltart egy darabig, mire meggyógyul. Addig nem leszek valami fürge.
– Már nem kell csontvázakkal birkóznunk – mondta Alec. –
Remélem.
– Pár óra, és tényleg kutya bajom sem lesz – erősködött Jace.
Magnus kifejezetten szórakoztatónak találta, mennyire idegesíti a
férfit, hogy megsérült, és hogy milyen gyorsan témát váltott.
– Mi volt az a fegyver, amit használtál? – kérdezte Jace Isabelle-
től.
– Lángostor – felelte vidáman Isabelle. Jace kinyújtotta a kezét, de
a nő félreütötte. – Ne nyúlj hozzá! – szólt rá. – Forró!
– Azt hiszem, mindenkire ráférne egy kis idő, hogy levegőhöz
jussunk, és hagyjuk meggyógyulni a törött lábunkat. Meg hogy
információt cseréljünk – mondta Magnus. – Főleg arról, hogy miben
mesterkedtél, Tien.
A fiúban volt annyi tisztesség, hogy lesüsse a szemét.
– Ne haragudjatok! Mindent elmondok majd.
– Halihó! – szólt Simon. – Nem mennénk végre? Nagyon
szeretnék már máshol lenni. Tudjátok, nem ebben a
kínzóbarlangban.
Magnus ezt nagyszerű ötletnek találta.
– Visszamehetünk a székesegyházba – mondta, és megmozgatta
az ujjait.
Tiennek felszökött a szemöldöke.
– Hszücsiahujba? Kíváncsi voltam, eljuttok-e oda.
Magnus bólintott, aztán egy kézmozdulattal portált nyitott.
Ugyanaz a vibráló feketeség jelent meg, ami az imént, amikor
Szammael nyitotta meg a maga portálját. Magnus összenézett
Aleckel.
– Hát ez nem úgy néz ki, mint amivel minden rendben – mondta
Clary.
Simon is bizonytalannak tűnt, de mind látták a székesegyház
belsejét a portálon keresztül, és senki sem akart a barlangban
maradni. Nem tehettek hát mást, mint hogy nekivágtak, és
reménykedtek benne, hogy Tijü meg az urai egy időre békén
hagyják őket. Mindannyiukra borzasztóan ráfért volna egy kis
pihenés.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Egy főnix tolla

A SZÉKESEGYHÁZAT ÉRINTETLENÜL TALÁLTÁK, és a főhajó végénél

táboroztak le, ott, ahol a valódi épületben az oltárnak kellett lennie.
Itt persze nem volt oltár, csak repedezett fehér márvány. Simon,
Isabelle, Clary és Jace a padsorokhoz vezető lépcsőkön ültek, Tien
pedig az első sorban. Magnus az egyik oszlopnak vetette a hátát.
Alec nyugtalanul járkált fel-alá a szentélyben. Magnus kerített
nekik némi szerinte biztonságos ételt – húslevesben főtt egyszerű
rizst és vizet lezárt termoszokban. Egyik sem volt valami ízletes, de
azért mindent felfaltak.
Alec azért nem bánta volna, ha sikerül meggyőzniük Magnust,
hogy pár falatnál többet egyen. A boszorkánymester ehelyett Tienre
szögezte a tekintetét, arany és zöld szeme villogott.
– Na szóval, Ko Ji-tien – szólt. – Halljuk a mondanivalódat! Hogy
is volt ez veled meg Szammaellel?
Tien hangos sóhajjal félretette az üres tálat, bólintott, aztán
belefogott a történetébe.

Először a fénypiacon keresett meg Dzsung Sinjun és Ragnor Fell,

még hónapokkal ezelőtt. Az alvilágiak között akkor már rebesgették,
hogy két idegen boszorkánymester érkezett a semmiből, és gyorsan
törzsvendégek lettek. A Sanghaji Konklávét is foglalkoztatni kezdte a
dolog, és mivel jól ismerem a városrészt, az én feladatom volt, hogy
szemmel tartsam őket. Melyik árusokat látogatták? Mit vásároltak?
Találkoztak valakivel?
Visszatekintve azt gondolnám, magát a piacot mérték fel, annak
jártak utána, milyen a felügyelet, hogyan védik. Szóval minden
valószínűség szerint fölöslegesen jegyeztem föl, hol és milyen
mennyiségben vettek madárbelsőségeket meg kvarckristályokat.
Akkor persze még egyszerűen csak ismeretlenek voltak, akiket
jobbnak láttunk megfigyelni.
Sajnos, mint kiderült, mindeközben Dzsung és Fell is szemmel
tartottak engem. Én pedig… óvatlanabb lettem a Csinfenggel való
kapcsolatomat illetően. Szerencsémre olyan helyen élhetek, ahol az
alvilágiak és az árnyvadászok jóban vannak egymással,
Csinfengnek és nekem pedig külön szerencsénk, hogy a családjaink
támogatnak bennünket. Szóval résen kellett volna lennem, de én
könnyelmű voltam. Sebezhető.
Egy nap a piac egy sötét sarkában találtak rám. Közölték, hogy
tudnak Csinfengről meg rólam, és bajba keverhetnek. Mondtam
nekik, hogy a családom mindent tud, és a Sanghaji Konklávé is
támogat. Erre ők a Cohorsszal jöttek.

Alec tudott a Cohorsról. A Klávéban pár árnyvadász nem

egyszerűen úgy gondolta, hogy a hideg béke jó politika, de szentül
hitték, hogy ez jelenti az első lépést a nephilimeknek az alvilágiak
fölötti újbóli teljes uralma felé. Valentine Morgenstern és a Kör annak
idején azt hirdették, hogy az árnyvadászok csak úgy „tisztulhatnak
meg”, ha háborút vívnak az alvilágiak ellen, a Cohors azonban
finomabb módszerrel próbálkozott. Ők új szabályokat javasoltak,
hogy sokszor csak lokálisan, jelentéktelennek tűnő dolgokban, de
megnyirbálják az alvilágiak jogait. Alec nem abban látta a veszélyt,
hogy új háború robbanhat ki, inkább attól tartott, hogy a Klávé
elfogadja ezeket a kisebb változtatásokat, és észre sem veszi a
valódi veszélyt, csak amikor már túl késő lesz. Egyelőre csak nem
túl nagy frakciónak számítottak, de Alec apja szemmel tartotta őket,
és egyre inkább aggodalomra adott okot, hogy ha nem is vészes
mértékben, de folyamatosan nőtt a létszámuk.
Tien és Csinfeng kapcsolata a hideg béke feltételei szerint
törvénytelennek számított, és Alec tudta, hogy ha a Klávé tudomást
szerez róla, az nemcsak Tien sorsát pecsételné meg, de a családja
elveszíthetné a Sanghaji Intézet irányítását, és felborulhatna a
városban kialakított kényes egyensúly is.
Tien végignézett a komor arcokon.
– Látom, értitek – mondta.
Alec bólintott.
– Halljuk tovább!
Tien folytatta.

Sanghajtól délnyugatra, úgy nagyjából százötven kilométerre fekszik

Hangcsou városa. Az ottani Intézetet a Lieu család irányítja. Az
intézetvezető férje, Lieu Csü-lung ugyan hivatalosan nem tagja a
Cohorsnak, de a kínai árnyvadászcsaládok számára köztudott, hogy
egyetért a céljaikkal. Az sem kérdés, hogy Lieuék minden alkalmat
megragadnak, hogy ártsanak a Ko család hírnevének, mert idővel
maguknak akarják megszerezni a Sanghaji Intézetet.
Sinjun ezt pontosan tudta. Név szerint említette Lieu Csü-lungot.
Azt mondta, ha meg akarják tartani az Intézetet, a családomnak nem
lesz más választása, mint hogy átadjanak a Klávénak, amiért
megszegtem a hideg béke szabályait. Közöltem vele, hogy soha
nem tennének ilyet, de nem engedhettem meg, hogy feláldozzák a
befolyásukat meg a pozíciójukat amiatt, amit tettem.
Megkérdeztem a boszorkánymestereket, hogy mit akarnak tőlem.
Információ kellett nekik a kínai intézetekről, a védelmi rendszerükről,
arról, hogy melyik Konklávénak hány tagja van, hogy tudomásom
szerint milyen a kapcsolat az árnyvadászok és az alvilágiak között a
különböző városokban. Minden kérdésükre feleltem. Azzal
vigasztaltam magam, hogy nem adok ki egyetlen létfontosságú titkot
sem, hogy ezt mind nélkülem is kideríthetnék, ha megtagadnám a
segítséget.
Eltelt egy hónap, talán kettő is. Dzsung és Fell továbbra is a
fénypiac gyakori látogatói maradtak, aztán egy napon megint
feltartóztattak. Elvittek egy pincébe az alvilági negyed valamelyik
ismeretlen utcájában, ahol létrehoztak maguknak egy irodát és egy
laboratóriumot.
Amint megláttam a főhadiszállásukat, tudtam, hogy borzasztó
nagy veszélybe kerültem. Nem kötötték be a szememet, és
semmilyen más módon nem próbálták elrejteni előlem, amin
dolgoztak. Márpedig amin dolgoztak, az éppen olyan borzalmas volt,
mint amilyennek az ember elképzeli. Amit egyetlen pillantással fel
tudtam mérni, elég volt hozzá, hogy mind a két boszorkánymestert
örök senyvedésre ítéljék a Néma Városban. Azt hittem, azért vittek
oda, hogy végezzenek velem.
Ehelyett mindent elmondtak nekem. Azt, hogy Szammael, a
Démonok Atyja a gazdájuk, és azon dolgoznak, hogy visszajuttassák
a földre, ahol aztán folytathatná a háborút, ami ezer évvel korábban
félbeszakadt, miután Mihály legyőzte őt. Meg azt, hogy most már én
is neki dolgozom.
Nyilván nemet mondtam, soha nem tennék ilyet. Erre azt mondták,
hogy dehogynem, különben szólnak a családomnak, hogy máris sok
mindent elmondtam nekik az árnyvadászokról, azt, hogy hányan
vannak, mik az erősségeik, mik a gyengeségeik. Kijelentették, hogy
máris Szammael kéme vagyok. Csak még bele kell törődnöm.

Magnus elképedt.
 – A toll Szammael kalapján – mondta. – Főnixtoll, igaz?
Csinfengé?
Alec nem ismerte a tündérmágia finomságait, de tudta, hogy egy
főnix tolla hatalmat adott a birtokosának a szóban forgó tündér fölött.
Tien hevesen rázta a fejét.
– Nem. Nem! Elfogadtam, hogy nincs más választásom, mint hogy
megtegyem, amit kérnek. A következő kérésük az volt, hogy vigyem
el nekik egy főnix tollát. Nyilván azt akarták, hogy áruljam el
Csinfenget, és még kiszolgáltatottabb legyek. Ehelyett mindenbe
beavattam, rajtatok kívül csak ő ismeri a teljes történetet. Kaptam
tőle egy főnixtollat valamelyik ősének a sírjából. Azt mondtam
Dzsungnak és Fellnek, hogy az övé. – Körbenézett a többieken. –
Ugye értitek, hogy azt hittem, kihasználhatom a helyzetet?
Beengedtek Tijübe, kezdtem kiismerni a fekvését, a struktúráját, a
szabályait. Úgy gondoltam, ez legalább jól jöhet, ha valaha
kikeveredem ebből a csapdából.
– Jól is jött – nyugtázta Isabelle.
Alec ránézett, a húga pedig tiszta tekintettel nézett vissza rá.
Simon, aki a vállára hajtotta a fejét, mosolyogva nézett fel.
– A csiangsik elvittek egy másik udvarba – folytatta Isabelle –, és
volt ott egy öregember, akinek mintha leolvadt volna az arca. Egy
darabig kínaiul ordított velem, aztán amikor nem feleltem, kinyitott
egy panelt a falban, és átküldött rajta.
– Melyik pokolba küldött? – kérdezte Alec.
– A Csendek Poklába – felelte Isabelle.
– Lehetne rosszabb – jegyezte meg Jace.
Alecnek a Forró Leves Pokla jutott eszébe. Embergombócokkal.
– Egy torony tetején voltam egy kis emelvényen, körülötte minden
irányban pár száz méteres szakadék, a mélyén fémtüskékkel –
mesélte kedélyesen Isabelle. – Lelógattak egy láncon, és csatoltak
rám egy fémrudat, aminek mind a két vége hegyes volt. Az egyik a
torkomnak szegeződött, a másik a mellkasomnak, úgyhogy ha
megszólaltam, vagy akár csak bólintottam volna, duplán felnyársal.
Démonok bámultak, és azon röhögtek, hogyan küszködöm.
– Hű! – szólt Jace.
Simon még közelebb húzta magához Isabelle-t.
Amikor Alec először találkozott Simonnal, kinevetett volna bárkit,
aki azt állítja, hogy a húga egy napon majd szorosan öleli ezt a fiút,
és hogy egymásban találnak vigasztalást. Persze akkoriban azt az
ötletet is nevetségesnek találta volna, hogy egy nap majd Magnus
Bane-nel közösen nevelnek gyereket. Mindannyian nagyon sokat
változtak, nagyon rövid idő alatt.
– Csak pár percig voltam ott – folytatta Isabelle. – Tien rám talált.
A démonok, akik engem őriztek, közel engedték, aztán, huh,
megjelent egy bazi nagy tigris, és megölte őket.
– Amikor Szammael már nem figyelt rám, Hu Sen segítségét
kértem Isabelle kiszabadításához – magyarázta Tien.
– Nagyon menő lehetett – mormogta Simon.
– Ragaszkodtam hozzá, hogy magunkkal hozzuk a tigrist –
mondta Isabelle. – Tudtam, hogy csalódott lennél, ha lemaradnál
róla.
Simon arcon csókolta a nőt, mire Isabelle elpirult kissé. Alec
mosolyogva nyugtázta, hogy ez mennyire nem vall a húgára.
Legalábbis általában.
– A többit már tudjátok – mondta Tien. – Szammael valószínűleg
azt tervezi, hogy ma Tijüben császkál, amiatt nyafog, hogy milyen
rettenetes, és a két boszorkánymesterének parancsolgat. És
mostanra már tudja, hogy én is az ellensége vagyok.
– Nekem elhiheted – mondta fáradtan Simon –, ha egyszer
Szammael úgy dönt, hogy démoni lesz, gond nélkül kihozza
magából a gonoszt.
Alec bólintott. Meglepte az első találkozás Szammaellel. Akkor
annyira barátságos volt, kicsit sem fenyegető, most meg elég volt
felidéznie a Simon testét vagdosó kések látványát, és máris tudta,
kivel van dolguk.
 – Továbbra is ő itt a legveszélyesebb.
– Ráadásul különös érdeklődést tanúsít irántad, Magnus – mondta
Tien. – Felteszem, mert Sinjun megszúrt a tüskével, de amúgy úgy
tűnik, ha további boszorkánymester-csicskákat szeretne magának,
könnyedén találna önkénteseket.
Magnus megrántotta a vállát.
– Az is benne lehet, hogy én már itt vagyok.
– Ezek szerint Szammael készülődik – szólt Clary –, de vajon
mire? Pontosan mi lehet a terve?
– Szammael nem léphet a földre a védvarázslatok miatt, amiket
még Mihály arkangyal hozott létre réges-régen – mondta Tien. –
Amennyire meg tudom állapítani, Dzsung és Fell azon dolgozik,
hogy találjanak valamit a Fehér Könyvben, ami segít neki megkerülni
a varázslatokat.
– Az lehetséges? – kérdezte Jace. – Van olyasmi a Fehér
Könyvben, ami képes erre?
Mindannyian Magnusra néztek.
– Valószínűleg – felelte kelletlenül a boszorkánymester. – Igen.
Nem csoda, hogy a földi portálok mind megzavarodtak. Szammael
emberei folyamatosan buherálják a dimenziókat egymástól
elválasztó falakat.
– Akkor miért nem találtak még megoldást? – érdeklődött Clary.
Tien ezen elgondolkodott.
– Szerintem Szammael azt hitte, Tijü sokkal jobb erőforrás lesz.
Régen, még Jenlo idejében persze az volt. Arra tervezték, hogy
dinamó legyen, ami az emberi szenvedést démonerővé alakítja.
Csakhogy a gépezet most már vagy százötven éve nem működik.
Nem elég, hogy Dzsung meg Fell csak nehezen merít belőle
üzemanyagot a mágiájához, de a régen Tijüt irányító démonok
időközben megszokták a szabadságot és a káoszt. Szammael
egymaga nem korbácsolhatja őket addig, amíg hadrendbe állnak. –
A fejét csóválta. – Sinjunnak meggyőződése, hogy a tüske elegendő
erőt biztosít majd neki, és Tijü teljes lakosságát az uralma alatt
tarthatja majd a mágiájával. Egyelőre viszont még nem tart ott.
– Szóval kevés időnk van – nyugtázta Alec. – Itt biztonságban
lehetünk?
Tien bólintott.
– Szammael nem gondolja, hogy valódi veszélyt jelentünk rá, és
az alárendeltjeire bízta, hogy tartsák a megfigyelésük alatt Tijüt. A
démonok meg nem szeretnek templomba járni, még a fordított
Sanghajban sem.
– Jól van – monda Jace. – Szóval mi a terv? Kipihenjük magunkat,
aztán levadásszuk Szammaelt?
– Vagy Sinjunt és Ragnort – tette hozzá Clary. Amikor észrevette
Magnus tekintetét, hozzátette: – Nem hagyhatjuk, hogy rájöjjenek,
hogyan szabadíthatják rá Szammaelt a világunkra. Szó sem lehet
róla.
– De ha elvesszük tőlük a könyvet, azzal vajon útját tudjuk állni
Szammael terveinek? – kérdezte bizonytalanul Simon.
Tien a fejét rázta.
– Késleltetnénk, de biztosan találna más megoldást. Rengeteg
sötét mágia van a világban.
– Akkor sem hagyhatjuk csak úgy náluk – mondta Clary. – Nem
mehetnek így tovább a dolgok.
– Jól van – bólintott Alec. – És hol találjuk a könyvet? Vagy
Szammaelt. Pontosabban és Szammaelt.
Tien bizonytalannak tűnt.
– Nem igazán van itt otthona. Mindenfelé mászkál a
birodalomban. – Tudálékosan tette hozzá: – Próbál mindent az
irányítása alatt tartani.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte frusztráltan Jace. – Megyünk
vissza a vashídra? Vissza az udvarokba? Követeljük, hogy vigyenek
el hozzá?
– Előcsalogatjuk – mondta Magnus. – Én leszek a csali.
– Nem! – vágta rá azonnal Alec.
 – Sinjun elég furán nyomatja nekem ezt a tüskét – mondta
Magnus. – Azóta heccel vele, amióta ez az egész elkezdődött. Azt
mondja, végül úgyis a harmadik szúrást választom a Svefnthornnal a
halál helyett. Ha elmegyek valahová, nagy ricsajt csapok, és
követelem, hogy beszélhessek Sinjunnal, meg fog jelenni. Onnan
már eljuthatunk Szammaelhez. Vagy ő jut el hozzánk.
– Nem! – ismételte Alec.
– Beválhat! – erősködött a boszorkánymester.
– Magnus! – mondta Alec. – Mi történik, ha tényleg még egyszer
megszúr? Szammael hatalmába kerülsz. Akkor pedig mindennek
vége. Az egész… világon.
– Nem szúr meg – jelentette ki Magnus. – Nem fog neki sikerülni.
Ahhoz nekem kellene a harmadik seb mellett döntenem, és arra nem
fog sor kerülni.
– De hazudsz neki, és azt mondod majd, hogy megszúrhat –
tippelt Alec.
Magnus halványan elmosolyodott, láthatólag jólesett neki, hogy a
barátja ennyire ismeri.
– Igen. Akkor valószínűleg elő akar majd adni valami összetett
rituálét egy csomó kántálással. Ismeritek. Meggyújt kismillió gyertyát.
Egy örökkévalóságig fog tartani. Rengeteg idő lesz támadni.
Alec szíve túl hevesen vert.
– És ha nem? Mi lesz, ha mégsem tart egy örökkévalóságig?
– Alec! – szólt óvatosan Jace. – Nem hiszem, hogy lenne jobb
ötletünk. Magnusnak igaza van. Szammael meg a csatlósai felől
akár maradhatunk a székesegyházban, amíg éhen nem halunk.
Nem gondolják, hogy bármivel is megzavarhatjuk a terveiket.
Megölhetünk pár démont, gond egy szál se, de két megtüskézett
boszorkánymestert és a Pokol egyik hercegét? Egyszerű közkatonák
vagyunk az ellenséges hadsereg arctalan gyalogságában.
– Hamarosan megtudja, mekkorát tévedett – mondta Isabelle.
– Mármint ja – bólintott Jace. – Isabelle jól mondja. De amikor
Szammael találkozott Magnusszal, megpróbálta maga mellé állítani.
Sinjun állását ajánlotta neki! Magnus az egyetlen, aki fel tudja
magára hívni a figyelmüket, és aki képes megvédeni magát, ha a
három cimboránk közül valamelyik megtámadja. – Simon felé
biccentett. – Bocs, nem akartalak megbántani.
– Nem is vettem zokon – felelte erőtlen mosollyal Simon. –
Momentán nem vagyok százszázalékos.
Alec nem tudta, mit mondjon. Valami rettenetes villant át az agyán,
és úgy szorongott, mint soha azelőtt. Egy beszélgetésre gondolt
Maxszel, egy rettenetes beszélgetésre arról, hogy Magnus nem jön
vissza, és csak ketten maradtak. Kockázatos terv volt, elég
meredek, de azt gondoltuk, úgyis jól sül majd el…
– Mind Magnuson tartjuk majd közben a szemünket – mondta
Jace. Szokás szerint most is jól olvasta Alec szemében a
feszültséget. – Egy pillanatra sem lesz komoly veszélyben.
Korábban is visszavertük már Sinjunt, és újra meg tudjuk tenni.
Magnusnak igaza van, ezúttal neki kell úgy döntenie, hogy engedi
magát megszúrni a tüskével. Ezért nem is próbálkozott Sinjun,
amióta Tijüben vagyunk.
Alec felsóhajtott. Minden erejét összeszedve úgy döntött, felhagy
a morbid fantáziálással, és inkább a pillanatnyi problémára
koncentrál.
– Jól van, jól van! Jogos, ez valószínűleg a legjobb esélyünk.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Clary.
Simon ásított.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon jólesne egy
kis alvás. Nem semmi nap volt ez. A tím szam, a piac, aztán
láncokon lógtam, mágikus repülő kések vagdostak össze. Tudom,
hogy nektek ez egy átlagos hétköznap este, de engem eléggé
lestrapált.
– És az én lábamban is össze kell forrnia a csontoknak – mondta
Jace. – Felteszem, nem tudod, hol találhatnánk jobb fegyvereket –
tette hozzá Tien felé fordulva.
– Lángostorokat! – szólt közbe Isabelle.
 – Újabb lángostorok is elfogadhatóak lennének – bólintott Alec –,
bár nem annak örülnék a legjobban.
– Ami azt illeti… – mondta Tien.

Az egyik kereszthajó végén kis helyiség nyílt. A valódi

székesegyházban nyilvánvalóan kis kápolna lehetett, innen azonban
természetesen hiányoztak a vallásgyakorlás kellékei, úgyhogy a
falak üresen visszhangozták a lépések koppanását, amikor Tien
bevezette Alecet, Jace-t és Claryt. Jace a lándzsáját használta
mankónak, úgy ugrált, hogy ne kelljen a törött lábára nehezednie.
Magnus is velük tartott, bár Alec gyanította, hogy inkább kettesben
akarta hagyni Simont és Isabelle-t, nem pedig a fegyverek
érdekelték. Alec a falnak dőlt, úgy figyelte, ahogy Tien letérdel, és
sorban megkocogtatja a padló kőlapjait. Pár hiábavaló próbálkozás
után a fiú végül kiemelte a helyéről a legnagyobb lapot. Alatta
faborítású kamra vált láthatóvá, benne viaszosvászon csomagokkal.
– Nem olyan komoly készlet, mint ami a valódi templomban van –
sajnálkozott Tien –, és rúnák sincsenek rajtuk. Szóval
megsebezhetitek velük a démonokat, de szeráfpengével kell
megölnötök őket. Viszont…
Jace elégedetten felhorkant, Tien pedig nekilátott, hogy kihalássza
a csomagokat a kamrából.
– Tien! – szólt halkan Alec. – Miért nem szóltál korábban, hogy
Szammaelnek kell dolgoznod? Megbíztál bennünk, mert Csinfenget
bemutattad.
Tien meglepetten pillantott Alecre.
– Azt hittem, ez nyilvánvaló. Tudtam, hogy nem lesz kifogásotok a
kapcsolatom ellen egy alvilágival, de volt rá esély, hogy visszajut a
Klávéhoz, mi történt velem meg Szammaellel. Márpedig akkor
közbeléptek volna, és azt Csinfeng nem úszná meg. Talán a
családom sem úszta volna meg.
Clary felmordult.
 – Mi az? – kérdezte Tien.
– Csak… mi vagyunk azok, akik eltitkolunk dolgokat a Klávé elől –
mondta a nő.
– Igaz – bólintott Alec. – Nem éppen arról vagyunk híresek, hogy
késedelem nélkül tájékoztatjuk a hatóságokat a terveinkről.
– Példának okáért azt sem árultuk el a Klávénak, hogy Sanghajba
jövünk – tette hozzá Clary. – Azt hittem, egyenesek leszünk
egymással.
Tien értetlenül nézett rájuk.
– Alec, apád az Inkvizítor. Azt hiszem, nem is kicsit bíztam meg
bennetek ahhoz képest, hogy csak tegnap találkoztunk. Azta, de
hosszú nap volt ez!
– Mond valamit – ismerte el Jace.
A lándzsája nyelével félrehúzta a viaszosvásznat. Kétkezes kard
került elő belőle hatalmas ívelt pengével – mintha egy handzsár és
egy macséta keresztezése lett volna. Óvatosan megbökte a pengét
az ép lábával.
– Ez elég jónak tűnik. Clary? Ta-tao?
A nő felvette a kardot, és a szoba másik végébe vonult, ahol
bemutatott pár formagyakorlatot. Vörös haja csak úgy lobogott,
ahogy újra meg újra a levegőbe vágott, amíg végül elegánsan lefelé
tartott fegyverrel a mozdulatsor végére ért.
Mosolyogva nézett a többiekre.
– Tetszik!
Jace tágra nyílt szemmel bámulta. Alec vállon veregette a
parabataiát.
– Van valami izgalmas abban, ha egy pici lány bazi nagy kardot
forgat – állapította meg Jace.
Clary visszament hozzájuk. Jace-nek láthatóan kényszerítenie
kellett magát, hogy ne kapja el, és csókolja meg. Jobb híján újra a
lábuk előtt heverő fegyvereket kezdte mustrálni.
– Azért ez bosszant – mondta Alec Tiennek. – Mármint a
bizalmatlanság, a titkok. Az enyémek is, a tieid is. – Összeráncolta a
homlokát. – Az árnyvadászoknak elvileg sziklaszilárdaknak kellene
lenniük, hogy első és utolsó védelmi vonalként álljanak az emberek
és a démonok közé. Ehelyett tele vagyunk titkokkal. Régebben azt
gondoltam, hogy csak én meg a barátaim nem árulunk el bizonyos
dolgokat a Klávénak, de tudod, mire jöttem rá? Mindenki titokban tart
dolgokat a Klávé előtt.
– Azt akarod mondani, hogy jobban kellett volna bíznom
bennetek? – Tien bosszúsnak tűnt. – Annak ellenére, hogy épp csak
találkoztunk?
– Igen! – kiáltotta Jace.
Alec és Tien egyszerre fordultak felé, hogy megkérdezzék, mire
gondolt, de mint kiderült, csak egy újabb fegyvert talált – két
keményfa botot vaslánc kötött össze. Az egyik bot nyilvánvalóan a
nyél volt, a sokkal rövidebb másikat pedig hegyes vasszegecsek
borították. Jace boldogan méregette őket.
– Morgenstern!
– Na jó, ez viszont tényleg buzogány – jelentette ki Clary.
– Ez lesz az enyém! – mondta Jace. – Jól jön majd, ha azelőtt kell
harcolnom, hogy teljesen rendbe jönne a lábam. Ezt megforgatom,
és nem férnek hozzám a démonok.
– Törött lábbal is hasznodat lehet ám venni egy csatában –
emlékeztette Clary. – Értesz a stratégiához és a taktikához.
Jace mosolyogva rázta a fejét.
– Mind tudjuk, leginkább a pompázatos, ruganyos testem szól
mellettem. Anélkül – tette hozzá – ki volnék?
Clary a szemét forgatta.
– Az, aki rájött, hogyan törhetünk be Sebastian erődítményébe
Edomban. Példának okáért.
– Persze – bólintott Jace. – Példának okáért.
Clary elmosolyodott.
– Ne feledd, a legpompázatosabb izmod az agyad.
Tien mosolyogva figyelte a beszélgetést.
 – Amúgy nem hiszem, hogy jobban kellett volna bíznod bennünk –
mondta neki Alec. – Ilyen rövid ismeretség után mi sem árultuk volna
el neked minden titkunkat. – Felsóhajtott. – Csak hát… egyre
rosszabb a helyzet az árnyvadászok között. A bizalom egyre fogy,
titkokból meg egyre több lesz. Nem tudom, meddig hajlik még a
rendszer – tette hozzá, látszólag saját magának –, mielőtt aztán
végleg megroppan.
Jace egy meglepően tisztességes íjat kerített elő ívelt, duplán
hajlított szarvval meg egy teli tegez nyílvesszővel. Alec felé nyújtotta,
aki elvette tőle, de azt mondta:
– Ezt odaadom Simonnak. Nekem végtére is itt van a Fekete
Átmenet.
Elindultak vissza a főhajó felé, lépteik kopogása visszhangzott a
kőpadlón. Váratlanul Magnus törte meg a csendet, halkan, de
határozottan szólalt meg.
– Az apám Azmodeusz, a Pokol hercege – mondta Tiennek.
A fiú megtorpant, és hunyorogva nézett rá.
– Gondoltam, nem árt, ha tudod – folytatta Magnus –, mielőtt
harcba bocsátkozunk Szammaellel. Párszor említette, hogy legősibb
átok vagyok. Ebből gondolom, hogy számít nekik, kicsoda az apám.
– Értem – bólintott Tien. Pár pillanatra elgondolkodott ezen. – És
mit jelent ez a terveink szempontjából? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Magnus. – Talán semmit. Talán Szammael
azt hiszi, valamiféle erőt nyerhet belőlem. Vagy talán a bácsikámnak
képzeli magát. Csak… ahogy mondtam, gondoltam, jobb, ha tudod.
Újra megindult, majd egy pillanatnyi habozás után a többiek is
követték. Alec látta, ahogy Jace és Clary aggodalmas pillantást vált
egymással.
– Ez rettenetes – mondta Tien. – Mármint a számodra.
Magnus csodálkozva nézett rá.
– Nem te akartad, hogy a Pokol hercege legyen az apád –
magyarázta a fiú. – De emiatt nyilván Nagyobb Démonok és más
hercegek zaklatnak… hát, az örökkévalóságig.
 – Rendszeresen – árulta el Magnus.
– Mit tudsz tenni ellene? – kérdezte Tien.
– Semmit – felelte a boszorkánymester. – Élem az életem. Óvom
a családomat.
– A családod meg téged – szúrta közbe Alec.
– És a barátaid is – tette hozzá Clary.
Pár pillanatig csendben ballagtak tovább.
– Köszönöm – mondta aztán Tien. – Azt, hogy úgy döntöttél, bízol
bennem, és elmondod. Nem adom tovább senkinek.
Az oltárfülke felé fordultak, ahonnan Simon bámult az egyik
ablakon át a semmibe odakint. Isabelle a másik oldalon állt.
– Neked kell eldöntened, beszélsz-e róla másoknak – mondta
Magnus. – Azt, hogy te kiben bízol. A bizalom így működik. – Tartott
egy pillanatnyi szünetet. – Illetve Jem tudja, és szívesen válaszol
bármilyen kérdésre. Van némi tapasztalata ezen a területen.
Ahogy közeledtek az oltárfülkéhez, már látták, hogy Isabelle nem
éppen nyugodt. Távolról figyelte Simont, közben aggodalmasan
húzta össze a szemöldökét. A kezét szorosan karba fonva tartotta.
– Izzy? – szólt oda Clary.
Alecet a nagyobb testvér ösztönei legszívesebben azonnal a
húgához hajtották volna, de még nála volt az íj a nyílvesszőkkel,
szóval először Simonhoz lépett, hogy átadja neki őket. Jace vele
tartott, amiért Alec igencsak hálás volt neki. Magnus és Tien
bizonytalanul hátramaradtak.
– Simon! – szólt Alec, amikor közelebb értek. – Találtam neked
egy íjat.
– Csúcs – felelte Simon anélkül, hogy hátranézett volna. –
Szuvenír. Menjünk haza!
Alec és Jace összenéztek. Jace szólalt meg először.
– Miről beszélsz, Simon?
– Haza akarok menni – mondta a férfi. – Részetekről is ez lenne
észszerű.
 – Nyilván haza akarunk menni – próbálkozott óvatosan Alec. – De
még nem lehet. Szammaelnél van a Fehér Könyv, és muszáj…
– Újra mind együtt vagyunk – folytatta Simon tompán. – Egyelőre
biztonságban. Semmi okunk itt maradni.
– Nem ismerünk visszautat – mondta Alec. – Keresnünk kell
egyet.
– Hát keressünk! – Simon hangja ugyanolyan élettelen maradt. –
Ez az egyetlen értelmes terv. Rájönni, hogyan mehetünk haza.
Aztán hazamenni. – Reménykedve nézett fel Jace-re. – Aztán
visszajöhetünk erősítéssel. Te imádod az erősítést.
– Magnus továbbra is veszélyben van – emlékeztette Alec. – Rá
kell jönnünk, hogyan kezelhetjük a Svefnthornt.
– Nos – mondta Simon –, talán könnyebb lenne máshol megoldást
keresni, mint konkrétan a Pokolban.
Clary is odalépett hozzájuk Isabelle-lel. Bizonytalannak tűnt.
– Simon! – szólt. – Nem szoktál te ilyen lenni.
– Még csak nem is most először jársz a Pokol valamelyik
dimenziójában – mutatott rá Jace.
Simon végre megfordult. Alec a hangja alapján könnyekre
számított. Aztán mégsem látott könnyeket, ehelyett Simon
tekintetéből alig kordában tartott düh sütött.
– Ez már sok – mondta halkan. – Túl sokat hazardírozunk
emberek életével. – Nem nézett a szemükbe. – A ti életetekkel is.
– Simon… – kezdte megint Clary. – Eddig is annyi mindenen
átmentünk, és semmi bajunk. Te voltál már élőhalott, voltár már
sebezhetetlen. Az egyik vagy a kevés élő ember közül, aki a saját
szemével látott egy angyalt, és a Pokol két hercegének
társaságában is megfordultál. Te ölted meg Lilithet!
– Káin jele ölte meg – közölte fásultan Simon. – Én csak pont ott
voltam.
– Árnyvadászként… – fogott volna bele Alec, de őszinte
meglepetésére Isabelle egy pillantással beléfojtotta a szót.
Simon felemelte a fejét. Elveszettnek tűnt.
 – Átmentünk a portálon, hazárdjáték volt, mert nem tudtuk,
visszatérhetünk-e. A démonok kezére adtad magad – fordult Isabelle
felé. Úgy beszélt, mint akinek mindjárt felfordul a gyomra. –
Hazárdjáték volt, mert nem tudtad, meg tudsz-e szökni tőlük. Tien
megjátszotta, hogy elárult bennünket. Hazárdjáték volt, mert nem
tudta, megmentheti-e majd Isabelle-t, amikor Szammael már nem
tartja rajta a szemét.
– De végül minden bejött – mondta Jace. – Mármint egyelőre
tényleg nem tudjuk, hogyan jutunk haza Tijüből, de mivel bárhol
tudunk portált nyitni…
– Túl nagy a kockázat – vágott a szavába Simon. – Nem jöhet be
minden. Előbb vagy utóbb veszítünk.
– De nem most – mondta Alec.
Simon mérgesen nézett rá.
– Májusban – idézte fel remegő hangon – végignéztem, ahogy
George Lovelace üvöltve hal meg. Minden ok nélkül. Ivott a Végzet
Kelyhéből, lángra lobbant, aztán meghalt. Ő sem különbözött tőlem.
Nem volt kevésbé méltó a felemelkedésre. Sőt, kettőnk közül ő volt
inkább méltó rá.
Senki sem szólt.
– Ez volt az utolsó lecke az Akadémián – sóhajtotta Simon. – Az
árnyvadászok is meghalnak. Néha… minden ok nélkül.
– Veszélyes munka ez – mondta Jace.
– George semmi veszélyeset nem csinált – szűrte a fogai között
Simon. – Nem hozott nemes áldozatot, nem azért veszett oda, mert
egy démon legyőzte. Azért halt meg, mert az árnyvadászok néha
meghalnak csak úgy. Ez így van, és kész. Ez volt a lecke.
– Isabelle megmenekült – emlékeztette Alec. – Te is
megmenekültél. Tiennel minden rendben.
– Egyelőre. – Simon felnevetett. – Igen, most sikerült. De mi lesz
legközelebb? És mellesleg az a legközelebb holnap lesz. Hogyan
csináljátok? – Tehetetlenül nézett körül. – Hogyan teszitek kockára
saját magatokat meg a szeretteiteket újra?
 Isabelle Simon elé lépett, és a vállára tette a kezét. A férfi a
szemébe nézett, keresett valamit a tekintetében. Alec tudta, ő mit
mondana: ez a feladatuk. Árnyvadásznak lenni nemes és magányos
foglalkozás, kiválasztottnak lenni áldás és átok egyszerre, aztán
meg pontosan a kockázat miatt annyira fontos ez az egész. Évek óta
együtt harcoltak, és Simon minden kétséget kizáróan méltó volt rá,
hogy a nephilimek közé tartozzon. Aztán Isabelle szenvedélyére,
lendületére, elkötelezettségére gondolt, és azt várta, hogy a húga
majd valami olyasmivel áll elő, amit ő maga is mondana.
De Isabelle csak átkarolta Simont, és szorosan magához ölelte.
– Nem tudom – suttogta. – Nem tudom. Nem minden tiszta sor,
drága. Sőt, néha semmi értelme az egésznek.
Simon halk, elfojtott hangot hallatott, és Isabelle nyakába fúrta az
arcát. A nő mozdulatlanul, némán ölelte.
– Ne haragudj! – mondta Simon. – Ne haragudj!
– Meg kell értenie – szólt nagyon halkan Alec.
Isabelle alig észrevehetően bólintott.
– Érti – felelte. – Csak… adjatok nekünk pár pillanatot, rendben?
Clary az ajkába harapott.
– Szeretlek, Simon – mondta. – Mind a kettőtöket szeretlek.
Megfordult, és elvonult, a többiek pedig követték. Simon
parabataia lévén ez az ő döntése volt. Alec hallotta, ahogy Isabelle
halkan sugdos valamit a barátjának, aztán már annyira eltávolodtak
tőlük, hogy semmi sem jutott el hozzájuk.
– Isabelle-nek igaza van – szólt Clary, miután visszajutottak a
főhajóba. – Simon tudja, csak most fáj neki a világ. Alig pár hónapja
veszítette el George-ot. – Az egyik kőfalnak dőlt. – Bár többet
tehetnék! Jobb parabataia szeretnék lenni. Ha olyasvalaki mellett
harcolunk, akit szeretünk, az nem csak arra jó, hogy hatékonyabbak
legyünk. Akkor is támogatnunk kell egymást, ha nem alakulnak jól a
dolgok.
– Pontosan tudjuk, mire gondolsz. – Alec Jace-re pillantott. – És jó
parabatai vagy, Clary. Amikor figyellek benneteket Simonnal…
 – Olyan, mintha mi lennénk. – Jace magára és Alecre mutatott. –
Erő és szépség. Tökéletes harmónia. Technika és ösztön
makulátlan elegye.
Alec felhúzta a szemöldökét.
– Te az erő vagy a szépség vagy?
– Azt hiszem, erre mind a ketten tudjuk a választ – mondta Jace.
– Tényleg nagyon különös egy társaság vagytok – állapította meg
Tien.
Jace elvigyorodott. Alec tudta, hogy a hangulatot igyekszik oldani,
és sikerült is neki.
– Talán keresnünk kellene valami helyet, ahol alhatunk. Néhány
nagyobb padot véltem látni a másik kereszthajóban.
– Honnan tudjuk majd, mikor ébredjünk fel? – kérdezte Alec. –
Idelent ugyanis nem fog felkelni a nap.
Clary váratlan lelkesedéssel kapta elő az irónját.
– Mutasd a karodat!
Alec kinyújtotta, a nő pedig egy addig ismeretlen jelet rajzolt a
bőrére: egy kört a közepéből kiinduló számos különböző hosszúságú
spirális karral. Clary a művelet közben magában számolt.
– Megvagyunk – mondta aztán. – Dolgozom rajta már egy ideje.
Ébresztőrúna. Hét óra múlva aktiválódik.
– Vagy használhatod a telefonodat – szólt Jace.
Clary vállat vont.
– A rúnák megbízhatóbbak. És menőbbek is.
– Még mindig a Szövetség rúnája a legjobb munkád – szögezte le
mosolyogva Alec.
– Nem mentheti meg mindegyik a világot – vont vállat Clary. –
Néha elég, ha időben felébredünk.
– Nem, úgy értem, pont erről beszéltél – mondta Alec. – Így
osztjuk meg az erőnket egymással. És nem csak az erőnket, a
gyengeségeinket is.
Clary előbb Magnusra nézett, aztán megint Alecre. Halványan
elmosolyodott, bár közben nyilvánvalóan rettenetesen aggódott
Simon miatt.
– Nos… örülök, hogy megadhattam ezt neked.
Jace megfogta a kezét, és közelebb húzta magához. Átkarolta
Claryt, a nő pedig a vállára hajtotta a fejét. Jace becsukta a szemét.
Alec tudta, mit érez, mert ő sem érzett másképp, amikor csak
Magnus-szal volt. A szerelem határtalanságának csodája, a túláradó
boldogság olyan erőteljes volt, hogy szinte fájdalom szőtte át. Jace
ritkán beszélt az érzéseiről, de nem is volt rá szükség: Alec le tudta
olvasni őket az arcáról. Jace Claryt választotta, ahogyan ő Magnust,
és nem volt kérdés, hogy teljes szívével szeretni fogja az idők
végezetéig.
Jace az ajkával megérintette Clary haját, aztán elengedte a nőt.
Clary megfogta a kezét.
– Viszlát! – formálta az ajkával némán a szót egy féloldalas
mosoly kíséretében Jace, aztán Claryvel együtt elvonultak a
székesegyház mélyébe.
– Gondolom, nekem is jó éjszakát kellene kívánnom – mondta
Tien, aztán el is hallgatott.
Isabelle és Simon jött le a lépcsőn a főhajóba. Egymás kezét
fogták, Simon közben olyan arcot vágott, mint aki szégyelli magát.
– Bocs az előbbiért! – mondta.
– Nem gáz – legyintett Alec. – Magad mondtad. Nem semmi nap
volt.
Tien és Magnus kicsit távolabb húzódtak, hogy Alec magára
maradhasson a húgával és Simonnal. Alec mintha könnyek nyomát
látta volna Simon arcán. Szemernyit sem tisztelte emiatt őt kevésbé;
ami azt illeti, talán így még az eddigieknél is nagyobbra tartotta
kicsit.
Simon rezzenéstelen tekintettel nézett rá.
– Azt hiszem, csak meg kell szoknom, hogy már nem vagyok
sebezhetetlen. Szó sincs róla, hogy amikor vámpír voltam, vagy
amikor Káin Jelét viseltem, folyamatos buli volt az élet, de azért
biztonságban éreztem magam. Ez most elmúlt. – Simon kihúzta
magát. – Azért álltam közétek, hogy harcoljak. Mindenáron
árnyvadász akartam lenni. Most az vagyok, és harcolok. Jó lenne,
ha nem kellene folyamatosan azon dolgoznunk, hogy megóvjunk
mindent és mindenkit, akit szeretünk, de hát… ez van.
– Ezt jelenti árnyvadásznak lenni – mondta Alec.
Simon a fejét rázta.
– Nem. Ezt jelenti embernek lenni. Árnyvadászként legalább
elutazhatok egzotikus helyekre, és jókat bunyózhatok.
Isabelle arcon csókolta a férfit.
– Soha ne kételkedj benne, hogy menő vagy, drágám.
– Látjátok? – kérdezte Simon. – Király életem van. A csajom tüzes
korbáccsal csapkod! És ezt szó szerint kell érteni.
– Na, tűnjetek el innen, mielőtt beütnek a nagytestvéri ösztöneim –
mondta Alec, és a páros elvonult, hogy kettesben lepihenjenek.
Alec körülnézett, és látta, hogy Magnus Tiennel beszélget. A
boszorkánymester elővette a Fehér Átmenetet a hüvelyéből, Tien
pedig hevesen magyarázott valamit a kardra mutogatva. Alec
kíváncsian lépett oda hozzájuk.
Magnus felnézett, és Alec ismét meghökkent, mennyit változott.
Az arca mintha keskenyebb lett volna, a vonásai határozottabbak. A
szeme zölden világított a halvány fényben. Volt valami éhség a
tekintetében, egy vámpírt idézett, aki rég nem jutott élelemhez.
Alec tudta, hogy a Svefnthorn harmadik szúrására éhezik, és
beleremegett a gondolatba. Könnyen bele tudtak feledkezni az
ünneplésbe, amiért megmentették Simont, amiért kiderült, hogy Tien
mégsem árulta el őket, ehelyett segített kiszabadítani Isabelle-t.
Hogy legalábbis egyelőre nem fenyegette őket veszély. Hajlamosak
voltak azt feltételezni, hogy úgyis találnak valamilyen megoldást
Magnus problémájára, így vagy úgy, de megszabadítják a tüskétől,
mert úgyis létezik kiskapu a mágiában. Csakhogy Simonnak igaza
volt: néha a dolgok félresikerülnek. Néha nem lehet elkerülni a
szenvedést. Néha meghal valaki. Ragnor és Sinjun számára már
késő volt, de mi a helyzet Magnusszal?
 – Megnézhetem a kardodat? – kérdezte Tien.
Alec rántott egyet a vállán, és elővette a Fekete Átmenetet. Tien
kezébe nyomta, aki a két kardot egymás mellett tartva alaposan
szemügyre vette őket.
– Tudjátok, mivel harcoltok? – kérdezte mindkettejüktől.
Alec elgondolkodott.
– Kan Csiang és Mo Je azt mondták, nem kardok, hanem istenek.
– Mondjuk nyilvánvalóan kardok – szögezte le Magnus. – Alec
egész nap démonokat kaszabolt az övével.
– Azt is mondták, hogy kulcsok – tette hozzá Alec.
Tien a szemét forgatta.
– Kan Csiang és Mo Je nagyon titokzatosak tudnak lenni. Nyilván
úgy vannak vele, hogy az ő korukban már ennyi jár nekik. Nem
tudom, mire véljem a kulcsos dolgot – vallotta be. – Ellenben tényleg
istenek. Akartam már említeni, mielőtt… – Elhallgatott, nem mondta
ki, hogy „mielőtt Szammael elárulta, hogy neki dolgozom”. – De ha
ebből komoly ütközet lesz, tudnotok kell róluk ezt-azt. Lehet, hogy a
legerősebb fegyvereink ezen a helyen.
– Talán hülye kérdés – mondta Alec –, de ha kardok, hogyan
lehetnek egyben istenek is?
– A két Hejpaj Vucsang – magyarázta Tien – két isten, egy fekete
és egy fehér. Régen ők kísérték át a holtak szellemeit Tijübe. Sok
száz történet kering róluk Kínában, de mind a nephilimek előttről
származik, szóval fogalmunk sincs, melyik lehet igaz. Az sincs
kizárva, hogy egyik sem.
– Minden szóbeszéd igaz – dörmögte maga elé Alec.
Magnus meghallotta, és halvány mosolyra húzta a száját.
– A tündérek állítása szerint a Hejpaj Vucsangok belefáradtak,
hogy a halandók folyamatosan zaklatják őket, és a kívánságaikat
akarják teljesíttetni velük, ezért inkább visszavonultak ezekbe a
kardokba. – Tien a fejét csóválta. – Nem tudom, mivel jár majd, hogy
visszahoztuk őket Tijübe, az otthonukba, de ha a kovácsok úgy
gondolták, hogy bölcs dolog így tenni, akkor nyilvánvalóan jó okuk
volt rá.
– Talán úgy gondolták, hogy a kardok kárt tehetnek
Szammaelben? – vetette föl Alec.
– Talán kinyitnak egy ajtót, amin átrugdoshatjuk? – próbálkozott
Magnus.
– Nem tudom – mondta Tien. – Csak szerettem volna, ha tudjátok,
mivel harcoltok. Kivel harcoltok. – Visszaadta a fekete kardot
Alecnek. – Fan Vu-csiu. Azt jelenti: „nincs bocsánat a
gonosztevőknek”. – A fehér kardot Magnus felé nyújtotta. – Hszie Pi-
an. „Békesség a bűnbánóknak.”
– Látom, nem mindenben értenek egyet – mondta Magnus.
De Tien a fejét rázta.
– Nem hiszem. Bizonyos történetekben egyetlen lényként említik
őket. De akárhogy is van, elvileg egyensúlyban kell lenniük
egymással.
– Pont, mint nekünk. – Magnus Alecre kacsintott.
Alec valóban úgy gondolt kettejükre, mint akik egyensúlyban
vannak, legalábbis a hétköznapokban. De vajon így volt-e ez még
mindig? Alec emlékeztette magát, hogy a tüske behatolt Magnus
testébe, és a maga akaratát – Szammael akaratát – igyekezett
rákényszeríteni. Magnus azért még Magnus maradt, de egyre
változott, és nem ismertek semmilyen módszert, amivel ezt a
folyamatot visszafordíthatnák.
Alec ismét felcsatolta a Fekete Átmenetet – Fan Vu-csiut –, és
Tienre nézett.
– Kösz. Most már felkészültem arra az eshetőségre, hogy a
kardom esetleg átváltozik valami pasassá.
– Sosem lehet tudni – mondta Tien. Végignézett a székesegyház
tágas főhajóján. – Le kéne pihennünk. Talán ez az egyetlen
lehetőségünk, mielőtt megint harcolnunk kell.
– Nincs itt túl sok kényelmes hely szunyálni egyet – állapította
meg Magnus.
 – Árnyvadászok vagyunk! – jelentette ki Tien. – A Pokol mélyén is
tudunk pihenni, ha kell.
Levonult a lépcsőn, és eltűnt a templom mélyében. Alec
Magnushoz fordult.
– Mi is keresünk valami helyet, ahol alhatunk?
– Jó – felelte Magnus, és mintha vidáman villant volna a szeme.

A többiek a székesegyház különböző végeibe vonultak vissza, így

Magnus leterelte Alecet az altemplomba. Fénygömböt gyújtott, ami
mutatta az utat lefelé a kőlépcsőn, aztán be az épület alatt végigfutó
folyosóról nyíló kis helyiségbe. Az erős, pirosas fény minden színt
eltüntetett a Magnus mellett némán, a gondolataiba merülve lépkedő
Alec arcából.
A valódi katedrálisban ugyanez a helyiség valószínűleg iroda
lehetett, itt Tijüben azonban csak egy újabb márványpadlós, meszelt
kőfalú üres doboz volt.
– Barátságos – állapította meg Alec. – Tudnál varázsolni
valahonnan pihe-puha takarókat?
Magnus felhúzta a szemöldökét.
– Úgy mégis honnan? A rizst és a vizet a halottaknak ajánlották
fel, de luxuscikkekből nem áll rendelkezésre valami fergeteges
választék.
Alec vállat vont.
– És a… Pihe-puha Takarók Poklában?
Magnus elgondolkodott.
– Esetleg… megidézhetnék pár olyan kilencfejű madarat, és
kitéphetnénk a tollaikat. Vagyis inkább nem, valószínűleg elég büdik
lennének. Várj csak!
– Mi az?
Magnus kuncogva takarót varázsolt magának az egyetlen olyan
helyről Tijüben, aminek a lakójáról tudta, hogy szeret kényelmesen
aludni.
 Piros brokátpaplan jelent meg a szobában egy füstpamacs
közepén. Körben aranyszínű bojtok lógtak róla.
– Véletlen csak – kérdezte Alec –, hogy a paplan ugyanolyan
színű, mint a mágiád?
– Nem… nem tudom – felelte Magnus.
Két párnát is varázsolt. Alec elégedettnek tűnt.
Letelepedtek a földre, és elfoglalták a megszokott alvópozícióikat.
Érdekes, ki hogyan alszik, gondolta Magnus. Minden eldől egy
kapcsolat elején, amikor senki sem gondol rá, aztán örökre úgy
marad. És ez most is működött: tudták, hogy ha Magnus ágyba
bújik, Alec pedig lefekszik közvetlenül a jobb oldalára, akkor velük
van valami az otthonukból, legyenek akárhol is.
– Mielőtt eloltod azt a fénygömböt… – szólt Alec.
Magnus várta a folytatást, amikor azonban csak nem jött,
megkérdezte.
– Igen?
Alec bizonytalannak tűnt.
– Mi az? – A boszorkánymester kezdett kicsit megijedni.
– Mielőtt holnap elmész… csalinak.
Magnus pislogott párat.
– Nehezen fejezed be a gondolataidat?
– Nem. – Alec végtelenül kimerültnek tűnt. – Szerintem
használnunk kellene a Szövetség rúnát.
– Milyen Szövetség rúnát?
– A Szövetség rúnát. Ami lehetővé teszi, hogy egy árnyvadász és
egy alvilági megosszák az erejüket.
Clary három évvel korábban, a Végzet Háborúja idején alkotta
meg a Szövetség rúnát, hogy egy árnyvadász és egy alvilági
egyesült erővel, párban harcolhasson. Magnus élesen emlékezett
annak a régi csatának az előestéjére. Pattanásig feszültek az idegei,
tudta, hogy akár meg is halhat a csatamezőn, a szíve nehéz volt a
szomorúságtól. Szerelmet vallott egy fiatal árnyvadásznak, és
fogalma sem volt, mit érez iránta valójában a fiú, hogy a kapcsolatuk
tartós lehet-e, vagy éppen olyan lehetetlen, mint amilyennek elsőre
tűnt.
Akkor figyelte, hogyan alakul a jel a bőrén, hogyan kanyarognak a
finom vonalak az angyali rúnában, amiről soha nem gondolta volna,
hogy egy napon eltűri majd a teste.
Most viszont… neki kellett ellentmondania.
– Nem!
– Nem kell egyedül végigcsinálnod – erősködött Alec. – Kaphatsz
az erőmből. Átvállalhatom a tövis terhének egy részét.
– Fogalmunk sincs, mit tenne veled – tiltakozott Magnus. – Hogy
mit jelentene, ha átvennéd ennek a különös mágiának egy darabját.
Valami úton-módon kapcsolódik Szammaelhez, te meg csordultig
vagy, hát tudod, angyali mágiával. Az is lehet, hogy felrobbannál.
Alecnek fennakadt a szeme.
– Azért azt csak nem!
– Ki tudja, mi történhet? Egyikünk sem éppen szakértője ennek a
bizonyos mágikus tárgynak.
– Akkor is! – mondta makacsul Alec. – Meg kellene tennünk. –
Amikor Magnus nem felelt, hozzátette: – Ha egyszer megengedtem
neked, hogy kiállj oda, és azt várd, hogy megtámadjanak, legalább
hadd osszam meg veled a terhet.
Magnus Alec szemébe nézett.
– Ha valami történik velem – szólt nagyon halkan –, Maxnek
szüksége lesz rád.
– Ha feltesszük a rúnát, és valami félremegy – mondta Alec –,
lekaparjuk. Minden rendben lesz.
Magnus felsóhajtott.
– Azt hiszem, kénytelen vagyok beadni a derekam. Mert én is azt
mondtam, hogy minden rendben lesz, amikor beleegyeztél, hogy én
legyek a csali, igaz?
– Egyesek ezt meggyőző érvnek tartanák, igen – bólintott Alec.
Magnus kinyújtotta a karját.
 – Jól van. Végül is mit nekünk még egy felelőtlen hülyeség, mielőtt
véget ér a nap?
Alec komoly műgonddal rajzolta meg a rúna vonalait, Magnus
pedig ugyanazt a csodát, ugyanazt a megnyugtató félelmet érezte,
amit annyi évvel korábban. Egy csata előestéjén vagy egy város
különös, pokoli tükörképében: mit sem számított, hol voltak éppen.
Együtt harcolnak, együtt élnek, együtt halnak.
Amikor Alec befejezte a rúna utolsó hurkát a saját bőrén is,
Magnus még várt egy pillanatot, mielőtt megkérdezte:
– Hogy érzed magad?
Alec bizonytalannak tűnt. Felemelte a karját, és Magnus elé
tartotta. Az angyali erő rúnája az alkarja belső felén élénkpirosan
ragyogott.
– Ez új – mondta.
– Ezen túl?
Alec várt.
– Semmi – mondta. – Jól vagyok.
Kísérletképpen gyors tudatosságrúnát rajzolt ugyanarra a karjára,
ez csak egy egyszerű hurokból és egy vonalból állt. Mindketten
némán figyelték egy hosszú pillanatig, de szokványos rúnának tűnt,
olyan volt, mint mindig.
– Úgy fest, semmi gond vele – nyugtázta Magnus.
– Igen – bólintott Alec, aztán közelebb hajolt, hogy megcsókolja
Magnust.
A boszorkánymester egyszerű jóéjtcsókra számított, ehelyett
azonban Alec beletúrt a hajába, magához húzta, és vadul, szinte
tüzesen csókolta.
Alec lejjebb csúsztatta és Magnus derekára fonta a karját, úgy
húzta magára a barátját. Magnus mély torokhangon felnyögött:
mindig megvadult, ha Alec teste az övéhez simult. Szenvedélyesen
megcsókolta a férfit, élvezte, ahogy a borostája dörzsöli, ahogy az
ajka puhán tapad az övére. Alecnek elakadt a lélegzete, Magnus
hátát markolta, egyre csak húzta magára, hogy olyan közel
legyenek, ahogyan csak lehetséges.
Magnus leállt egy pillanatra.
– Hogy érzed magad? – A szája Alec száján mozgott.
– Féltelek.
– Nem. – Magnus mindkettejüket átfordította, így most Alec került
felülre. – Úgy értem, ez milyen érzés?
Lejjebb csúsztatta a kezét, és csinált valamit, amiről tudta, hogy
Alec szereti.
– Húúú! – sóhajtotta Alec. – Ó! Huh, ez határozottan érdekel.
Azért továbbra is féltelek – tette hozzá. Szépséges tekintetével
egyenesen Magnus szemébe nézett. – Ezt azért tartsd észben! Itt
vagy a szívemben, Magnus Bane. Vigyázz magadra a kedvemért!
– Úgy lesz.
Magnus megint azt csinálta, amiről tudta, hogy Alec szereti, aztán
eloltotta a fénygömböt.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A Hejpaj Vucsangok

NEM ÁRULÁS EZ, GYŐZKÖDTE MAGÁT MAGNUS; NEM IGAZÁN. Tudta, hogy
esélye sem lenne megtenni, amire készül, ha az árnyvadászok is
vele tartanának. Arra talán rávehetné őket, hogy elengedjék
kettesben Aleckel, de… akármilyen nehezére esett is bevallani,
tudta, hogy jelen helyzetben a barátja is csak akadályozná.
És Alec soha nem engedné el egyedül.
Mellesleg Alecnek valószínűleg igaza lenne.
De Magnus tudta, mit csinál. Legalábbis azt gondolta, hogy tudja.
Alec a székesegyház altemplomának vaksötétjében aludt. Talán
ha öt óra telt el, amióta álomba zuhantak, Magnus mégis
energikusan, kipihenten, tettre készen ébredt.
Azt mondta magának, vissza is ér, mielőtt Alec egyáltalán
észreveszi, hogy eltűnt.
Magnus mindig is jól látott a sötétben, és az elmúlt hónapok során
tovább élesedett a szeme.
Semmiféle világításra nem volt szüksége hozzá, hogy felöltözzön,
és hang nélkül felcsatolja a hámot a vállára.
Egy kézmozdulatára sötét felület jelent meg előtte, vibráló tükör.
Magnus a saját arcát látta benne. Riasztó kuszaságot a nyakánál és
a szemében. A legrosszabb a borotvaéles fogsora villanása volt, az,
amitől mintha az egész arca megváltozott volna.
Magnus ismert egy mondén történetet egy boszorkány tükréről,
ami szilánkokra tört, és ha egy darabja beleállt egy gyerek szívébe,
akkor jéggé változtatta. Érezte a tüske mágiájának fortyogását a
mellkasában – olyan volt, mintha egy kulccsal épp kinyitottak volna
egy ajtót, amit ő inkább zárva akart volna tartani. Nem kellett
lenéznie a kezére, hogy tudja, az erek vörösen és feketén
emelkednek ki belőle, a lánc rajzolata még élesebben üt el a bőrétől.
Érezte a lénye fokozatos, mégis rettenetes átalakulását, ahogy
maga a vére változott.
Tennie kellett valamit. És ez valami volt.
Mielőtt elment volna, kinyújtotta a kezét, és maga felé intett. A
Fekete Átmenet lassan, hangtalanul emelkedett a levegőbe Alec
mellől. Óvatosan, nehogy megérintse Alecet vagy akár a takarót,
Magnus megfordította a levegőben a kardot, ami aztán lebegve
indult meg felé. Visszatartotta a lélegzetét, de egy pillanattal később
Fan Vu-csiu már a kezében volt. Megvárta, felrobban-e; azt a
kovácsok egy szóval sem említették, méltó-e rá, hogy két kardot
forgasson egyszerre.
Semmi sem történt. Talán a Szövetség rúnája képessé tette rá,
hogy Alec fegyverét is a kezébe vegye. Talán a szabályok
képlékenyebbek voltak, mint amilyennek a tündérek beállították őket.
Talán mind a kettő egyszerre. Újra mert levegőt venni, és gondosan
a hátán lévő hámba csúsztatta a Fekete Átmenetet az ikertestvére
mellé.
Az ajtóban megfordult, hogy vethessen még egy pillantást Alecre.
A főhajóba vezető lépcső tetején sokáig fürkészte a Hszücsiahuj
néma csendjét. A Pokol mélyére kerültek, és ez a székesegyház
csak az árnyéka volt valami valóságosnak. Magnus azért így is
érzékelte az áhítat némaságát, a sötétségbe fényt csempésző hitet.
Ezek együtt áthatották a templomot, ami még így is a menedékük
lett. Talán az utolsó menedékük.
Négyszáz évvel ezelőtt Magnusnak egyetlen barátja volt széles e
világon: Ragnor Fell. Ragnor tanította meg rá, mivel jár
boszorkánymesternek lenni. Hatalommal, igen, a képességgel, hogy
az ember a maga céljaira hajlítsa a teret és az időt, de ez a létezés
mégis magányos, a folyamatos veszélyről és vándorlásról szól.
Ragnor azt mondta, egy boszorkánymester sehol nem részesül
meleg fogadtatásban. Még a többi alvilági sem bízik benne. Az
árnyvadászok elfoghatják, megkínozhatják, büntetlenül megölhetik.
A vámpíroknak klánjaik vannak, a vérfarkasoknak falkáik, a
tündéreknek udvaraik, de egy boszorkánymester mindig csak
magára számíthat.
Egyszer Magnus Leonberg városában találta magát. Nem tetszett
neki a hely. Nem sokat látott a Német-római Birodalomból, de az
alapján a kevés alapján azt a következtetést kellett levonnia, hogy
alaposan túlértékelik. Az idő hűvös volt, és nyirkos, az étel nehéz és
ízetlen, az emberek gyanakvóak és beszűkültek. Magnus egy kisebb
földesúr kérésére utazott oda, aki azt kérte tőle, hogy javítson a
termésén és a disznói szaporulatán. Sokkal többet fizetett érte, mint
amennyit az ilyen mágia megért. Magnus jó negyedóra alatt végzett
a feladattal, aztán jellegtelen sört ivott egy jellegtelen kocsmában.
Ebből a kocsmából csodás kilátás nyílt a leonbergi börtön szürke ég
alatt kuksoló épületére. Sóhajtott, ivott, olyan még nem létező
mágiáról álmodott, ami eltünteti onnan, és egy meleg, barátságos
helyen varázsolja elő újra, talán Párizsban vagy valahol a Szicíliai
Királyságban.
Elmélkedéséből a börtön felől érkező zsivaj zökkentette ki. Egy
csapat helyi egyenruhát viselő férfi vonszolt ki egy zilált nőt.
Befordultak vele az épület sarkánál, és eltűntek szem elől. Az utolsó
pillanatban Magnus észrevette, hogy a nőt álcavarázslat védi, és
alatta kék a bőre.
Belekortyolt a sörébe. Remegett a keze. Ragnor hangját hallotta a
fejében, amint szigorúan azt mondja neki, hogy csak magával
szabad törődnie, hogy semmit sem nyerhet vele, ha kockára teszi a
saját jólétét egy idegenért.
Még egyet kortyolt a söréből.
Egy hirtelen, határozott mozdulattal lecsapta a poharát az
asztalra, felállt, hangosan káromkodott egy sort malájul, franciául és
arabul, aztán céltudatosan a börtön és a kék boszorkánymester
irányába indult.
Évszázadok elteltével is emlékezett a nő sikolyára, ahogy a lángok
belekaptak a hajába. Futásnak eredt, amikor meghallott egy szigorú
férfihangot, amint kijelentette, hogy a leonbergi bírói testület
bűnösnek találta a nőt boszorkányság vádjában, meg mert
összeszűrte a levet az ördöggel, és ezért máglyahalálra ítélték.
Kevés bámészkodó gyűlt csak össze, de a boszorkányégetés
igazán nem számított újdonságnak a környéken, és amúgy sem volt
valami szép nap. Magnus rohanvást indult a máglya felé, ahol a
lángnyelvek már a kék boszorkánymester feje fölött csaptak össze.
Senki sem avatkozott közbe, amikor védelmi varázslat szavait
kezdte mormolni – bár egyáltalán nem volt benne biztos, hogy megy
vele valamire –, mint ahogy akkor sem, amikor megvetette a lábát a
ropogó fán, és felugrott a máglyára.
A teste ugyan védve volt, de a ruhái azonnal tüzet fogtak. Próbált
nem törődni a kellemetlenséggel, ahogy megmarkolta a nőt fogva
tartó köteleket, és kék mágia szikráival elporlasztotta őket. A nő
ráemelte a tekintetét, és megpillantotta Magnus macskaszemét. Az
arcán rémület keveredett meglepetéssel, amikor a másik
boszorkánymester a karjába kapta, hogy leugorjon vele a máglyáról.
– Üdv! – súgta a fülébe Magnus. – Amikor földet érünk, kérem,
forogjon ide-oda, hogy eloltsuk a lángokat.
Válaszra sem várva levetette magát a máglyáról, magával emelve
a nőt is. A hideg sárba huppantak, és hemperegni kezdtek. Bár ezzel
valóban sikerült eloltaniuk a lángokat, mire felálltak, a ruháik
megfeketedtek és lehullottak róluk, ahogyan azt Magnus előre látta
is. Persze varázsolhatott volna maguknak új ruhákat, de ezek itt nem
olyan népségnek tűntek, akik előtt bölcs dolog lett volna mágiával
próbálkozni.
A kivégzést felügyelő katonák eddig a pontig földbe gyökerezett
lábbal bámultak, mi történik, időközben azonban összeszedték
magukat, és kivonták a kardjaikat.
Magnus a nőre nézett.
– Most mi legyen? – ordította túl a tűz ropogását és a tömeg
döbbent moraját.
A nő tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Hogyhogy mi legyen? Maga ment meg engem!
– Még sosem csináltam ilyet – közölte Magnus.
– Esetleg fussunk – javasolta a nő. Magnus egy pillanatig bután
bámult rá, mire a nő megrázta a fejét. – Édes istenem, egy félnótás
mentett meg!
A tömeg felé fordult, és felemelte a kezét, mire kék füst tört elő a
tenyeréből, és kezdett sűrű felhőben terjedni. A katonák egyre
zavarodottabban kiabáltak.
– Igen! Jó ötlet! – mondta Magnus.
A nő a szemét forgatta, és futásnak eredt. Magnus követte,
közben azon gondolkodott, vajon milyen gyorsan találnak majd
búvóhelyet, és hogy annak a velencei szabónak van-e elég brokátja
egy új kabáthoz.
Ragnor órákkal később csatlakozott hozzájuk egy fogadóban a
tübingeni út mentén. Addigra már kerítettek új ruhákat, és Magnus
megtudott ezt-azt a nőről, akit megmentett. Catarina Lossnak hívták,
és azért utazott Leonbergbe, hogy segítsen az ott kitörő
pestisjárvány megfékezésében. Egyszer rajtakapták, hogy világít a
keze, amikor egy beteghez nyúl, mire azonnal kikiáltották
boszorkánynak. Elbeszélése szerint Leonbergben egyszerűen
megőrültek a boszorkányégetésért.
– Egész Európában megőrülnek a boszorkányégetésért – jegyezte
meg bosszúsan Ragnor.
 Magnusra haragudott, de közben látványosan megkedvelte
Catarinát, és pillanatok alatt éppen olyan jó barátságba keveredett
vele, mint a hosszú évek során Magnusszal. Sajnos a kedvenc
beszédtémájuknak az bizonyult, hogy mekkora ostobaság volt
Magnus részéről egyáltalán megpróbálkozni a mentőakcióval.
– De megmentettem az életedet! – tiltakozott.
– És milyen óvatos, visszafogott életmentés volt – mondta Ragnor.
– Szerinted hogyan találtalak meg benneteket? Perceken belül az
egész környék attól zengett, hogy egy gonosz mágus leereszkedett
az égből Leonbergbe egy fekete felhőn, átrepült a lángokon, aztán
magával vitt egy rettenetes boszorkányt a tűzből, aminek meg kellett
volna tisztítania.
– Legfeljebb egy ideig nem tesszük be a lábunkat a Német-római
Birodalomba. – Magnus vigyorogva vont vállat. – Nem fog hiányozni.
– Ez az ország fél Európát kiteszi, Magnus.
– Ezt az Európát nagyon túlértékelik.
Catarina Magnus karjára tette a kezét, úgy szakította félbe a
beszélgetést.
– Őszintén hálás vagyok – szólt. – Rettenetes mostanság
boszorkánymesternek lenni.
– Számomra is viszonylag új ez az érzés – bólintott Magnus. – De
Ragnor azt mondja, mindannyiunknak önmagunkra kell vigyáznunk.
– Azért megmenthetjük egymást – mondta Catarina. – Merthogy
senki más nem fog megmenteni minket. Sem alvilági, sem mondén,
árnyvadász pedig aztán végképp nem.
– Hogy rohadnának meg egytől egyig – tódította Ragnor, aztán
ellágyult a tekintete. – Hozok még jó sokat inni. És nem feltétlen
vagyok ellene, hogy biztonsági okokból együtt utazzunk. Egyelőre.
Általában nem erősségem a barátkozás.
– Mindazonáltal – jegyezte meg Magnus – te voltál az első
barátom.
Catarina halvány mosollyal nézett rá.
 – Talán én is a barátod leszek. Valakinek meg kell akadályoznia,
hogy végképp hülyét csinálj magadból.
– Úgy ám! – Ragnor kiürítette a poharát. – Egy barom vagy.
– Tetszik nekem – fordult Ragnor felé Catarina. – Van valami
nagyszerű azokban az emberekben, akik nem futamodnak meg a
veszélytől, még akkor sem, amikor pedig sokkal jobban tennék. Akik,
ha szenvedést látnak, gondolkodás nélkül a lángok közé vetik
magukat.
Reggelre mind barátok voltak. Azóta az egész világ más lett, de ez
változatlan maradt.

Magnus már nem igazodott el úgy Sanghajban, mint régen, ráadásul

Tijü csillagok nélküli feketesége sem segített, de ha már a jelek
szerint megtanult repülni, hát a fordított város fölé emelkedett, és
addig szállt, amíg meg nem találta, amit keresett.
A szentély kicsi volt, és romos, mint minden más is Tijüben. Eleve
szerény épület volt egyetlen szobával, sárga foltos téglafalakkal,
egyszerű, dísztelen tetővel. A valódi Sanghajban minden bizonnyal
egyetlen család számára épült.
Az egyik oldalára egy jel került, hosszú, ismerősnek tűnő csík
fekete festékkel. Ugyanilyet láttak az új lakóház oldalán is, ahová a
nyomkövető rúna vezette őket, amikor először Ragnor után indultak.
Magnus felment a lépcsőn, és benézett a nyitott bejárati ajtón.
Odabent viszonylag puritán szobát látott. A mennyezetről lógó
olajlámpa egyszerű faszéket világított meg. Ragnor ült rajta a
nadrágja fölött egy övvel összefogott kopott köntösben.
Nyilvánvalóan Magnust várta.
– Elloptad a takarómat – szólt savanyú képpel.
– Még két párnát is – bólintott Magnus. – Tudod, milyen nehéz
bármilyen ágyneműt találni ezen a helyen?
– Nagyon is jól tudom – felelte Ragnor. – Az jár jól, aki szeret
alvadt vértől kemény régi falikárpitokon aludni.
 Magnus alaposabban is körülnézett a szobában. Egyetlen deszkát
látott a sarokban, erről feltételezte, hogy Ragnor ágya lehetett,
mielőtt ő megszabadította minden textíliától. Egy kis faasztal is volt
ott, rajta nem meglepő módon a Fehér Könyvvel. A szék a bejárati
ajtóval szemben állt, mintha Ragnor órák óta ott ült volna. Talán így
is lehetett.
Magnus az ajtóban állt. Ennél tovább nem tervezett el semmit.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit megteszel – szólt óvatosan.
– Mármint hogy szabad akaratból bevállalod a harmadik szúrást a
tüskével.
– Bocs, hogy csalódást kellett okoznom. – Ragnornak csillogott a
szeme. – Amikor arra került a sor, úgy döntöttem, hogy nem akarok
meghalni. Neked sem kellene.
– Nos. – Magnus körbejáratta a tekintetét a düledező szentély
belsejében. – Most, hogy már láttam, milyen előnyökkel jár ez a
meló, hogyan is állhatnék ellen?
Ragnor felsóhajtott. Magnus nem bírta tovább.
– Amikor eljátszottad a halálodat. Idrisben. Akkor azt mondtad,
megkeresel majd – bukott ki belőle. – De nem kerestél. Azt
feltételeztem…
– Azt feltételezted, hogy Szammael elkapott – fejezte be helyette
Ragnor. – Persze igazad volt.
– Azt feltételeztem, hogy meghaltál – helyesbített Magnus.
Ragnor vállat vont.
– Úgy is alakulhatott volna. Egy darabig akár rám is lehetett fogni,
hogy halott vagyok.
Különös érzés volt így beszélni Ragnorral – egészen úgy beszélt,
mint az a Ragnor, Magnus legrégebbi barátja, aki mindenkinél többet
tett érte, hogy azzá az emberré formálja, aki lett belőle. Közben
viszont látta a piros fényt a másik boszorkánymester mellkasában,
és tudta, hogy bármilyen ismerősen mogorva is öreg barátja,
Szammael szolgája lett belőle, talán visszafordíthatatlanul.
 Túlságosan kíváncsi volt hozzá, hogy ne folytassa a beszélgetést,
hiába tudta, hogy valószínűleg nincs rá ideje, és Sinjun vagy akár
Szammael is tisztában lehet vele, hogy ott van. De meg kellett tudnia
a választ a kérdésre, ami olyan régóta emésztette.
– Mi történt?
– Sinjun volt az – felelte Ragnor. – Ülj le!
A nyitott ajtó mellett állt egy másik szék, amit most Magnus
közelebb húzott, és letelepedett rá Ragnorral szemben, mintha egy
beszélgetős tévéműsorban próbálná faggatni.
– Szammael keresett engem – mesélte Ragnor. – Nagyrészt még
az ürességben volt, és akart magának egy démoni síkot, ahol testet
ölthetett, és terveket szőhetett. Eljutott hozzá a nevem.
– Emlékszem – bólintott Magnus. – Szóval eljátszottad a halálodat
a végzet háborúja idején, és menekülőre fogtad.
– Pontosan. A legtöbben nem hitték el, hogy a valódi Szammael
tért vissza, de Sinjun igen. Rám talált, és bezárt egy ketrecbe.
– Egy ketrecbe? – csodálkozott Magnus.
– Egy ketrecbe – erősítette meg Ragnor. – Nem ez volt a
legméltóságteljesebb pillanatom. Ez amúgy még azelőtt történt, hogy
Sinjun hűséget esküdött volna Szammaelnek. Tudni azért tudott már
róla. Tudta, hogyan száműzték a világból, tudta, hogy egy-egy
pillanatra, erőtlenül bár, de visszatérhet. Azt is tudta, hogy
Szammael engem keres. Én voltam a csali, akivel Sinjun magára
akarta vonni a figyelmét. – Keserű mosolyra húzta a száját. – Bejött
neki.
Magnus nem tudta elfelejteni, hogy a terv, amit ők találtak ki a
barátaival, szintén a „csali” koncepciója körül forgott.
Ragnor folytatta.
– Elmondta, hogyan találkozott veled és Alec Lightwooddal, aztán
hogyan utasította vissza Azmodeusz. Meg azt is, hogy a végén
megsajnáltátok, és ahelyett, hogy elvittétek volna a Spirális
Labirintusba vagy átadtátok volna a nephilimeknek, Alec futni
hagyta.
 Magnus hosszan kifújta a levegőt.
– Valóban Alec engedte el – mondta. – Mégpedig azért, mert jobb
ember, mint szinte bárki más, akit ismerek. Azután mesélte el, hogy
hazamentünk Olaszországból. Azt hiszem, mind a ketten abban
reménykedtünk, hogy Sinjun a könyörületet lehetőségnek tekinti, és
átgondolja a döntéseit. Hogy más utat választ, nem egyszerűen
megkeresi a legerősebb elérhető lényt, hogy aztán hűséget fogadjon
neki.
– Hát, ez nem jött be – csattant fel Ragnor. Annyira megszokott
volt tőle ez a hangnem, hogy Magnus kis híján elmosolyodott. –
Sinjun úgy fogta fel, hogy ketten együtt könyörültetek meg rajta,
amivel személy szerint te azt üzented neki, hogy hatalmad van
fölötte. Szerinte kigúnyoltad. Azzal, hogy a kezedben volt az élete,
aztán elengedted, valójában játszottál vele. Mint macska az egérrel.
– Te mit gondoltál? – kérdezte Magnus csendesen.
Ragnor felhorkant.
– Azt, hogy szívességet tettél neki, pedig nagyon nem érdemelte
meg, és az lett volna a legkevesebb, hogy szépen megköszönje.
Nem tetszett neki, amikor ezt mondtam.
– Azt lefogadom – bólintott Magnus.
– Lilith halála után Szammael a nagy ürességből egyenesen
Sinjun karjaiban találta magát. Mondhatni. Parancsba adta neki,
hogy szerezze meg a Svefnthornt. Aztán már tudjátok, mi történt. –
Ragnor fészkelődni kezdett a székén. – Sinjun és Szammael együtt
jöttek el hozzám a tüskével. Mielőtt Szammael először megszúrt
vele, elmondta, hogy erősebb leszek, és erre a plusz erőre azért lesz
szükségem, hogy találjak neki egy birodalmat. Nemet mondtam,
mert akkor még nem értettem igazán sem Szammael, sem a tüske
hatalmát, és úgy gondoltam, hogy más lehetőségem is van, mint
hogy őt szolgáljam. Persze nem volt.
Magnus nem szólt.
– Másodszor is megszúrt, keresztet rajzolt a szívem fölé. Éreztem,
ahogy szétárad bennem az erő. Szédítő élmény volt. Egy időre
elkábított ez az erő, és szétfeszítettem a ketrecem rácsait. El
akartam menekülni, de Szammael megállított. – Elmosolyodott, mint
aki egy kedves emléket idéz fel. – Lehetett volna annyi eszem, hogy
nem szállok szembe vele. Sinjun követelte, hogy őt is szúrja meg.
Szammael megengedte neki, hogy magába fogadja a tüskét, de
elmagyarázta, hogyan működik a mágiája. Sinjunnak egy harmadik
szúrásra is szüksége lesz, amivel örökre a szolgálójává válik.
Máskülönben a Svefnthorn kiégeti belőle az életet. Sinjun fogta a
tüskét, és habozás nélkül megejtette magán a harmadik sebet.
– És te? – kérdezte Magnus.
– Én nyilván ellenálltam – felelte Ragnor. – Frusztrált voltam,
makacs, és még nem láttam tisztán a helyzetet. Amikor aztán már
igen, önként fogadtam be a tüskét. Végtére is nem akartam
meghalni. – Szigorú pillantást vetett Magnusra. – Te sem akarsz
meghalni, Magnus. Semmi okod rá, hogy az angyalok mártírjává válj
pusztán elvi alapon. Végtére is te meg én Lilith teremtményei
vagyunk, helyénvaló, hogyha a hitvesét szolgáljuk.
– Nem fogom elárulni Alecet – jelentette ki Magnus. – Sem Maxet.
– Semmi szükség rá, hogy eláruld Maxet – mordult fel Ragnor. –
Éppen úgy Lilith gyermeke, mint mi ketten. Jól menne a sora a
Szammael-féle földön. Ami pedig Alecet illeti… hát végül is azt te
baltáztad el. Számtalanszor megmondtam, hogy a
boszorkánymesterek magányos életet élnek, és ha úgy teszünk,
mintha nem így lenne, annak sírás lesz a vége. Tessék, most
sírhatsz, mind a ketten tudtuk, hogy nem kerülheted el.
Magnus néma maradt, a fények játékát figyelte a csupasz padlón.
Egy hosszú pillanat elteltével Ragnor sóhajtott.
– A többit kitalálhatod. A megnövekedett erőmet felhasználva
megtaláltam Tijüt Szammael számára, ő átvette itt az uralmat, és
megkezdte a felkészülést a háborúra.
– Ragnor! – Magnus előredőlt. – Ha magamat nem is tudom
megmenteni… de téged igen. Nem kell itt maradnod Tijüben. Nem
kell Szammaelt szolgálnod, sem senki mást. Fel tudlak szabadítani.
– Azt hiszem. Talán.
Felállt a székről, és a hátára csatolt hüvelyből lassan előhúzta a
két kardot, a Fehér Átmenetet és a Feketét.
Volt egy megérzése. Nagyon halvány megérzés, de előfordult már,
hogy ennél is kevesebb alapján cselekedett. Azért elég ritkán,
amikor ilyen nagy volt a tét.
Egy pillanatig aggasztotta, hogy Ragnor esetleg rátámad, de a
másik boszorkánymester nem mozdult.
– Ha ez alatt azt érted, hogy megölhetsz, attól tartok, itt, Tijüben
nem fog sikerülni. – Ragnor hangjából melankólia sugárzott. –
Szammael védelme alatt állok, és ezen a helyen ő az úr.
– Nem foglak megölni – közölte Magnus, bár el kellett ismernie,
hogy ha valaki neki mondja ugyanezt, miközben két kardot fog rá,
valószínűleg ő sem hinne neki.
– Még ha meg is szabadíthatnál a tüskétől – mondta Ragnor –,
megmenteni nem menthetsz meg. Túl sok mindent műveltem már
Szammael parancsára ahhoz, hogy jóvátegyem. Sem a Spirális
Labirintus, sem Idris nem tűrné, hogy szabad maradjak, még ha
maga Mihály arkangyal ereszkedne is alá, hogy a szemem láttára
másodszor is végezzen Szammaellel. – Kíváncsian pillantott a
vendégére. – Remélem, nem ez volt a terved.
– Nem – felelte Magnus. Úgy fordította a két kardot, hogy a
pengék lapjukkal néztek felfelé. – Ismered ezeket?
– Nem – dörmögte Ragnor –, de ide a rozsdás bökőt, hogy
mesélni fogsz róluk.
– Ez – mondta Magnus, feltartva a fekete kardot – azt mondja,
hogy nincs bocsánat a gonosztevők számára. Ez pedig – emelte fel
a fehér kardot – azt, hogy akik bűnbánatot tanúsítanak, békességre
lelnek.
– Tehát ellentmondanak egymásnak – állapította meg Ragnor. –
Ez elvileg jelent valamit?
 De Magnus már nem figyelt rá. Érezte, ahogy a mágiája a
kardokba árad. Hejpaj Vucsangok, gondolta. Fan mester, Hszie
mester! Elvették az otthonotokat, a Svefnthorn mágiája uralja ezt a
helyet, ahol pedig semmi keresnivalója. Jenlo királyotok nincs többé,
és vissza sem fog térni. De ha kiűzitek a Svefnthornt ebből a
boszorkánymesterből itt előttetek, visszaengedlek benneteket Tijübe,
hogy azt szolgáljátok, akit csak akartok. Ezt az egy dolgot tegyétek
meg nekem.
Ragnor egy pillanat elteltével szárazon szólalt meg.
– Most történnie kellene valaminek? Be van csukva a szemed.
Magnus érezte, hogy a kardok megrándulnak a kezében.
Felpattant a szeme. A pengék körül fényesség támadt, nem a tüske
mágiájának piros ragyogása, hanem valami teljesen más – fehér és
fekete füst gomolygott egymásba köztük a levegőben.
A kardok együtt akartak lenni. Magnus érezte, hogy mágnesként
vonzzák egymást. Lenyűgözve figyelte, ahogyan átalakultak
mozdulatlan, élettelen tárgyakból mozgó, láthatólag élő dolgokká.
Mintha eddig csak aludtak volna.
Magnus remélte, hogy nem bánják túlságosan, amiért az elmúlt
két napban egy rakás förtelmes démon testébe döfték őket.
Elengedte mindkét kard markolatát, mire azok rögtön egymást
keresve kezdtek sodródni a levegőben. Középen találkoztak, penge
a penge mellett, aztán meghajlottak, és elkezdtek egymásba
csavarodni.
Ragnor döbbent tekintettel, némán bámulta a kardokat, aztán
Magnusra emelte a tekintetét, aki a vállát megvonva jelezte, hogy ő
sem tudja, mi történik.
Fény tört elő a pengékből, és amikor a pörgés-forgás abbamaradt,
Magnus látta, hogy a kettő helyett már csak egy kard van.
Szomorúan állapította meg, hogy nem lett kétszer akkora, mint az
eredeti kardok, de ettől még igencsak lenyűgözően hatott. A teljes
markolat fényes fekete szaruból készült, a keresztvas kanyarulata
Ragnor szarvára emlékeztetett – mármint a régi szarvára, nem az új
tüskés förmedvényre, amivé a Svefnthorn torzította. A csontból
készült penge sima volt, hosszú, és látszott rajta, hogy nagyon éles.
Magnusnak édeskevés ideje maradt gyönyörködni a fegyver
szépségében, mert az szinte rögtön meglódult, és átdöfte Ragnort.
A boszorkánymester hátradőlt, a köpenye szétnyílt. Magnus így
meglátta a harmadik szúrás nyomát – az első két seb alkotta
keresztet átvágó egyenes vonalat.
A kard egyenesen a sebek találkozásába vágódott. Fény tört elő
onnan, ahol a penge Ragnor húsát érte.
Magnus azonnal a barátja mellé térdelt. Ragnor mintha nem is
látta volna – üres tekintettel bámult előre, a szemére fehér hályog
borult. A háta ívbe hajlott, a kard mélyebbre csúszott a mellkasába,
és lassan süllyedni kezdett. Maró szagot árasztó piros ködfelhő
szállt fel a sebből. Egyre sűrűbb és teltebb lett, aztán már Ragnor
szeméből, orrlyukából és nyitott szájából is áradt.
Magnus hátrahajolt. Nem tudta, lehet-e belőle baj, ha belélegzi a
mágikus ködöt, de jobbnak látta nem megkockáztatni.
A kard markolatig fúródott Ragnor mellébe, de egyre haladt
tovább, amíg már a markolat is eltűnt a testében, mintha vízen
hatolna át. A piros köd görcsös hullámokban tört elő, aztán a kard
eltűnt, a köd szertefoszlott, Ragnor pedig nem mozdult.
Magnus egy hosszú pillanatig csak a saját lélegzetvételének
hangját hallotta rettenetes erővel. De Ragnor nem halt meg. Magnus
látta, hogy a mellkasa emelkedik és süllyed. Nem nagyon. Nem épp
lendületesen. De azért érzékelhetően.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire Ragnor kinyitotta a
szemét. Körülnézett, amíg a tekintete rá nem talált a jobbján térdelő
Magnuséra.
– Hogy te mekkora marha vagy! – mondta.
Magnus félrebillentette a fejét, nem tudta eldönteni, hogy akkor
most Ragnor gonosz maradt-e vagy sem. Az azért feltűnt neki, hogy
Ragnor szarvai a megszokott méretűre mentek össze, és a szeme
meg a fogai is ismerősebbnek hatottak.
 – Istenek hatalma volt a kezedben – folytatta Ragnor. – Beszéltek
hozzám. Kismillióféleképpen felhasználhattad volna őket Szammael
ellen. Te meg arra bírtad pazarolni ezt az erőt, hogy tüskétleníts
engem.
Magnus felnevetett, nem tudott uralkodni magán. Elkapta Ragnort,
és szorosan megölelte.
– Felteszem – mondta egy pillanat elteltével –, azért tűröd el, hogy
ilyen sokáig öleljelek, mert eltölt az irántam mint legkedvesebb
barátod, egyben megmentőd iránt érzett szeretet, nem pedig azért,
mert túl gyenge vagy hozzá, hogy elhúzódj.
– Gondolj, amit akarsz – mondta Ragnor.
Magnus távolabb húzódott, és több szögből is megvizsgálta
Ragnor mellkasát. Amennyire meg tudta állapítani, a tüske által
hagyott sebek teljesen eltűntek. Sajnálatos módon azonban a kardok
is.
Ragnor felkönyökölt.
– A Fekete és a Fehér Átmenet – csóválta a fejét hitetlenkedve. –
Aztán mégis, ennek az univerzumnak melyik szegletében tettél szert
rájuk?
– Ugye megbocsátasz, ha nem árulom el? – kérdezett vissza
Magnus. – Csak úgy hetvenöt százalékig vagyok biztos benne, hogy
már nem állsz Szammael zsoldjában.
Ragnor komoran rázta a fejét.
– Rossz ötlet volt ez, Magnus. Mármint engem megmenteni.
Többre mentél volna vele, ha a Hejpaj Vucsangok erejét Szammael
ellen használod fel, és legalább annyit elérsz, hogy késleltesse vagy
megváltoztassa a terveit. Jobban jártam volna, ha itt hagysz.
Megmondtam, hogy túl sok olyasmit műveltem, amire nincs
bocsánat.
Magnus felemelte a két tenyerét, és úgy mozgatta őket, mintha
egy mérleg két serpenyője volnának.
– Nincs megváltás a bűnösöknek. Akik bűnbocsánatot
tanúsítanak, békére lelnek. Bocs, Ragnor, de a halál istenei
döntöttek, és arra jutottak, hogy jár neked a békesség.
– És mindent elhiszel, amit a halál istenei mondanak neked? –
kérdezte szigorúan Ragnor.
Magnus segített neki talpra állni.
– Szerinted végleg eltűntek? El… elhasználtam őket.
– Isteneket nem lehet csak úgy eltüntetni, Magnus. A Fekete és a
Fehér Átmenetről van szó. Érted, átmenet. Idővel újra felbukkannak
Tijüben, teljesen biztos vagyok benne.
Úgy nézett körül a szentélyben, mintha csak most venné észre,
milyen ütött-kopott és mocskos.
– Ragnor! – mondta Magnus. – Feltétlen el kellett lopnotok a
Fehér Könyvet? Szammael parancsolta meg?
Ragnor az asztalon heverő könyvre pillantott, és láthatólag
meglepődött, mint aki el is felejtette, hogy ott van. Aztán Magnushoz
fordult, és kurtán felnevetett.
– Nem. Sinjun ötlete volt.
Magnus felhúzta a szemöldökét.
– Szammaelnek nem is kell?
– Dehogynem – bólintott Ragnor. – Azt akarja, hogy gyengítsük
vele a Föld védvarázslatait, amiket azután állítottak fel, hogy először
próbálkozott megszállással. – Fanyar mosollyal nézett Magnusra. –
De Sinjun nagyon rá volt kattanva, hogy szerezzük meg.
– Mert el akart jönni hozzám látogatóba? – érdeklődött Magnus.
– Nem minden rólad szól ám, Magnus. Bár igen, Sinjunból elég…
összetett érzéseket hozol elő. Bár szerintem a maga céljaira akarta
felhasználni a könyvet. Tény és való, hogy ő Szammael házi
kedvence, de ismerem, és nem kétlem, hogy a maga játékát játssza
Szammaeltől függetlenül.
– Pontosan ezt mondtam én is! – kiáltott fel elégedetten Magnus.
– Hogy a maga játékát játssza. De milyen játékot? Fedezi magát
arra az esetre, ha Szammael elbukik?
– Megalapozza a saját sikerét. – Ragnor felállt. – A csillagaim! Fel
nem foghatom, hogy elfogadtam egy ilyen szállást, csak mert
hajlandó voltam Szammael szolgálatába állni. Micsoda szemétdomb!
– Nem ígérhetem, hogy kényelmes lesz – mondta Magnus –, de
gyere el velem a Szent Ignácba. Vagyis hát a fordított Szent
Ignácba. Az árnyvadászok mind ott kerestek menedéket.
Ragnor habozott.
– Azt hiszem, nincs más választásom. A bűnbocsánatnak máshol
kell kezdődnie. És Szammael úgysem enged haza. – Kicsit
elveszettnek tűnt. – Az otthonom… – mondta. – Úgysem mehetek
vissza oda.
– Indulás! – javasolta Magnus. – Ha odaértünk, beszélgethetünk
majd a jövődről.
Ragnor felvette a Fehér Könyvet, és Magnus kezébe nyomta.
Magnus nem úgy érezte, mintha végre visszakapta volna a jogos
tulajdonát, inkább úgy, mintha újabb teher nehezedett volna a
vállára. Azért óvatosan kezelhető méretűre zsugorította a könyvet,
és zsebre vágta.
Amint kiléptek a szentélyből, és útnak indultak, Magnus látta
Ragnoron, mennyire legyengült. Lassan lépdelt, óvatosan tette egyik
lábát a másik után, mintha nem lenne biztos benne, hogy
engedelmeskedni fognak neki.
Miután pár percig némán gyalogoltak a sötétben Magnus
feltételezése szerint a helyes irányban, Ragnor törte meg a csendet.
– Magnus, én semmilyen módszert nem ismerek a tüske
hatástalanítására. Így, hogy a kardok eltűntek, el nem tudom
képzelni, hogyan fordíthatnánk vissza a folyamatot. Nemsokára
neked is döntened kell, hogy Szammael mellé állsz, vagy meghalsz.
– Akkor meghalok – mondta Magnus.
– Nem. – Ragnor felsóhajtott. – Senki sem választja a halált,
amikor élhet is. Inkább megmagyarázod magadnak a másik döntést.
Ürügyet keresel rá.
Magnus nem felelt. Változás kezdődött. Tijü levegője eddig meg
sem mozdult, most azonban könnyű szellő támadt. Alig hallható,
ismeretlen zajt fújt a nyomasztó csendbe, és időről időre kellemetlen
forrósággal árasztotta el Magnus arcát. Ragnornak is feltűnt a
jelenség, egy pillanatra fel is kapta a fejét, amikor elkezdődött, aztán
viszont újra a földre szegezte a tekintetét, és gyalogolt tovább.
– Szóval – mondta aztán. – Max. – Megköszörülte a torkát. – A
fiad.
– Alec öccséről nevezték el – magyarázta Magnus. – Arról, akit
Sebastian megölt.
Ragnor elfintorodott.
– Tudtad, hogy Szammael eredetileg azért került elő, mert fel
akarta venni a kapcsolatot Valentine Morgenstern fiával,
Sebastiannel? Lilith javasolta neki, hogy keresse meg. Azt mondta
neki, hogy hasonlóak a céljaik. Akárhogy is, Sebastian jóval azelőtt
meghalt, hogy Szammael rátalálhatott volna. Érdekes kérdés, mi
sülhetett volna ki belőle.
– Hát, akár érdekesnek is nevezhetjük. – Magnus elhallgatott egy
pillanatra. – Ragnor! Történt valami, amiről valószínűleg nem tudsz.
– Gyorsan ki kellett böknie. – Raphael… meghalt.
Ragnor megtorpant, és Magnus is megállt mellette. Körülöttük Tijü
száraz, vas- és koromillatú szele fújdogált.
– Valentine fia, Sebastian – mondta Magnus. – Most az övé Edom.
– Ó, tudom. – Ragnor felhúzta a szemöldökét. – Folyamatosan ezt
kellett hallgatnom. Szerinted Szammael idejött volna, ha mehetne
Edomba is? Imádja azt a helyet. De… Raphael.
Magnus mély lélegzetet vett.
– Sebastian mindkettőnket foglyul ejtett. Ráparancsolt Raphaelre,
hogy öljön meg engem. Raphael nem engedelmeskedett. Sebastian
őt ölte meg. – Ragnorra nézett, aki a jelek szerint egyszerre ment át
a gyász összes stációján; az arcán villámgyorsan váltakozott a
döbbenet, a bánat, a düh, az elmélkedés. – Azt mondta, visszafizeti
az adósságát. Amiért megmentettem az életét.
Ragnor mély lélegzetet vett, és összeszedte magát.
– Minden háborúnak megvannak az áldozatai – sóhajtott
keserűen. – És ha valaki elég sokáig él, túlontúl sok barátja kerül
ezek közé az áldozatok közé. Szegény Raphael! Mindig kedveltem.
– Ő is kedvelt téged – mondta Magnus.
– Az az érzésem – szólt Ragnor, miután pár pillanatig mind a
ketten csendben maradtak, és csak a forró tijüi szél süvöltése
hallatszott –, jobb is, hogy Szammael végül nem találkozott
Sebastiannal.
– Nem biztos, hogy összefogtak volna – jegyezte meg Magnus. –
Egyik sem valami jó csapatjátékos.
– Hogyan fogadtátok örökbe Maxet?
– Hosszú történet – felelte Magnus. – Egyszer majd töviről-hegyire
mindent elmondok, csak jussunk ki előbb a Pokolból.
– Akkor hadd halljam a rövid verziót – mondta türelmetlenül
Ragnor.
Továbbindult, Magnus követte.
– Ő is egy elhagyott boszorkánymester-gyerek volt. A szülők
szokás szerint halálra rémültek. Otthagytak vele egy üzenetet is. „Ki
tudná szeretni?”
Ragnor felhorkant.
– A legősibb boszorkánymester-történet.
– Az Árnyvadász Akadémián hagyták – mondta Magnus. – Épp ott
voltam vendégelőadó, és az lett a vége, hogy hazavittük Maxet.
– De komolyan – csodálkozott Ragnor –, ez már a betetőzése a
hülye mániádnak, hogy mindenkit megmentesz.
Magnus hitetlenkedve nézett rá.
– Ezt pont te mondod?
– Nem mintha nem lennék hálás – ismerte el Ragnor.
– Nem erről beszélek – mondta Magnus. – Nem arról, ami most
van. Ezt pont te mondod, aki sok száz évvel ezelőtt megmentettél
engem. Te marha!
A szél egyre erősebb lett, és már aggasztóan forró volt. A sötét
utcákon épületek üres váza mellett haladtak el. Magnus nem igazán
tudta azonosítani őket – feltehetőleg sanghaji épületek párjai voltak,
itt azonban meghúzódtak az árnyékban, és alig lehetett őket
megkülönböztetni a háttértől.
– Legalább lesz még egy boszorkánymester, akit szerető szülők
nevelnek – mondta rekedten Ragnor. – Olyanok, akik tudnak az
alvilágról.
Magnus tudta, hogy a barátjától ez már mérhetetlenül komoly
dicséretnek számít.
– Csak kár, hogy az árnyvadászok beledumálnak – tette hozzá
Ragnor.
– Hékás! – torkolta le Magnus. – Engem meg a néma testvérek
tanítottak.
– Igen, és nézd, mi lett belőle.
Magnus egy darabig nem szólt. Még itt a Pokolban is egészen
jólesett Ragnor mellett sétálni, mint korábban már annyiszor. Még
így is, hogy a tüske égette a mellkasát, még így is, hogy nem tudták,
hogyan juthatnak haza.
– Össze fogunk házasodni Aleckel – mondta egy idő után.
Ragnor felhúzta a szemöldökét.
– Mikor?
– Nem tudom. Egyelőre nem sietünk. Az árnyvadászok most nem
ismernék el, bár reméljük, hogy ez változni fog.
– És mégis miért változna meg? – kérdezte lemondóan Ragnor.
– Mert megváltoztatjuk – felelte Magnus.
Ragnor a fejét csóválta. Fáradtnak tűnt. Magnus gyanította, hogy
egy ponton leesik majd neki, milyen szörnyűségeket is művelt
valójában. Egyelőre úgy tűnt, a sokk útját állja ennek.
– Elképzelni nem tudom, hogyan lettél ilyen bizakodó. Az
hétszentség, hogy nem én tanítottam neked.
– Amikor elismerik a házasságunkat, jöhet az esküvő – mondta
Magnus. – De csak akkor. Amint a törvény is lehetővé teszi, hogy
összeházasodjunk Aleckel. Hogy Tien elvegye Csinfenget.
– Hogy Sinjun hozzámenjen Szammaelhez – fűzte hozzá
szárazon Ragnor.
 Magnus felnevetett, amikor azonban befordultak a következő
sarkon, az arcára fagyott a mosoly.
Ott állt előttük a Szent Ignác. Épp elszállt.
A forró szél itt már még erősebb volt. Körbetáncolta őket, vadul
csapkodott, darabokat szakított le a székesegyházról, hogy aztán az
üres ég felé repítse őket. Hatalmas márvány- és téglatömbök
szabadultak el, csikorgó, csattogó, dübörgő zajok kavalkádja
közepette.
A két torony egyike beleveszett a forgószélbe. Magnust azonban a
tető aggasztotta igazán.
A tető ugyanis eltűnt. Vagyis nem, nem tűnt el. A tető darabjaira
hullott, cserepek és hatalmas kövek szálltak szerteszét, mintha
valami óriás állított volna be, hogy kicsomagolja a templomot, akár
egy gyerek az ajándékát. A tető maradványai a semmiben sodródtak
a szél hátán. Magnus nem lehetett biztos a dolgában, de mintha egy
emberi alak röpködött volna a kövek között, hol lejjebb ereszkedve,
hol megint feljebb kapaszkodva.
– Alec! – kiáltotta Ragnor, mire Magnus megint lefelé fordította a
tekintetét a földre, ahol Alec, az ő Alecje kormos arccal rohant
feléjük, ahogy csak a lába bírta.
Ordított valamit, de Magnus egyelőre nem értette, hogy mit.
Amikor aztán közelebb ért, már tisztán hallatszottak a szavai.
– A kardok! – ordította. – Szükségünk van a kardokra!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Avicsi

ALEC NEM TUDTA, MI TÖRTÉNT A BARÁTAIVAL.

Rettenetes hang ébresztette, olyan volt, mint valami földrengés, és
mire feljutott a lépcsőn, a székesegyházról lerepült a tető. Odafent,
Tijü egének fekete függönyén két alak repkedett. Az egyik Sinjun
volt, aki megnyúlt végtagjai mellé széles, fluoreszkáló, erekkel
átszőtt szárnyat is növesztett, szitakötőéhez hasonlót. Köröket írt le
a székesegyház levegőben úszó darabjai között, és láthatólag igen
jól érezte magát közben.
A másik alak Szammael volt. Nehéz lett volna nem észrevenni,
mivel időközben jó háromszor akkora lett, mint a vashídon. Sinjun
fölött lebegett, és láthatólag teljesen otthon érezte magát a
levegőben. Odafentről lesett be a székesegyházba, közben néha
félrelökött egy-egy, a szeme elé kerülő követ.
Alec arra gondolt, hogy nem lenne valami bölcs dolog
végigszaladni az egész épületen a barátaihoz Szammael orra előtt.
Csak remélhette, hogy biztos helyet keresnek maguknak valahol. De
hová tűnhetett Magnus? Önként ment el: a ruháit és a cipőjét sem
hagyta hátra. De vajon miért vitte magával mind a két kardot, nem
csak a sajátját?
 Bár ahhoz nem fújt elég erősen a szél, hogy ő ne tudjon ellenállni
neki, a székesegyházat már elkezdte darabjaira szedni. Alec tudta,
hogy ki kell jutnia az épületből, és valahogy úgy megkerülnie, hogy
észrevétlen maradjon. Hamarosan talált egy megfelelő nyílást az
egyre gyorsabban omló falon. Átvetette magát rajta, előregördült, és
összegömbölyödött, hogy a fejét védje. Érezte magán a forró,
pusztító szelet, aztán már szabad volt.
A Szövetség rúnája égett a karján, és valahonnan a közelből
érezte Magnus jelenlétét. A lelki szemeivel látta a barátja fényét a
sötétség és a szél ellenére is. E felé a fény felé futott.
Amikor aztán rátalált Magnusra, meglepetésére ott volt vele
Ragnor is, aki valamiért határozottan zavarba jött Alecet látva. A férfi
egy pillanatig aggódott, hogy talán Magnust harmadszor is
megszúrták a tüskével, és azért van együtt Ragnorral. Aztán
közelebb ért, mire Magnus meg Ragnor egyszerre kezdtek beszélni,
és nyilvánvaló lett, hogy valami úton-módon Ragnor kikerült
Szammael uralma alól.
Magnus gyorsan elmondta, hogyan mentették meg a kardok
Ragnort, hogy aztán eltűnjenek. Amikor a végére ért, habozott egy
pillanatra.
– Haragszol?
– Nyilván nem haragszom, amiért a kardokkal megmentetted
Ragnort – felelte Alec. – Azért viszont haragszom kicsit, hogy nem
szóltál, mielőtt elmentél, és nem vittél magaddal.
– Nem akartalak felébreszteni… – kezdte Magnus, de Ragnor a
karjára tette a kezét.
– A családi viszály most ráér – mondta élesen. – Nézzétek! – Az
állával a templom felé intett.
Távoli, apró emberalakok bucskáztak felfelé a Szammael keltette
szélviharban. Alec csak akkor pillantotta meg őket, amikor a
székesegyház falai fölé emelkedtek. Egyszerre rádöbbent, hogy
Szammael az árnyvadászokat gyűjti magához a tűz festette égen.
Jace, Simon, Isabelle, Tien… leginkább a sziluettjükről lehetett
azonosítani őket, ahogy mindannyian a kezükben tartották a
fegyverüket.
– Oda kell jutnunk hozzájuk – szólt Alec.
– Lehet, hogy nincs is más választásunk – mondta Magnus.
És valóban, Alec érezte, amint a kellemetlen, forró szél kóstolgatni
kezdi, a lába köré csavarodik, és határozottan rángatni kezdi.
– Várj egy kicsit! – mondta Magnus. – Majd én…
A szél a levegőbe emelte Alecet, a látóhatár szédítő sebességgel
forgott körülötte. Mindig is szeretett volna repülni, de egyáltalán nem
így képzelte a dolgot. A légáramlatok körbevették, és úgy pörgették,
mint valami búgócsigát. Próbált az övébe dugott szeráfpengéért
nyúlni, de az ujjai nem találták a markolatot.
Aztán a mozgás abbamaradt, és miután egy pillanat elteltével Alec
újra fel tudta mérni a helyzetét, érzékelte, hogy a levegőben lóg. A
szél továbbra is zúgott körülötte, de legalább már őt nem cibálta.
Körülnézett, és látta, hogy Magnus meg Ragnor továbbra is
mellette vannak, vagy legalábbis a közelében. Ők is a levegőben
lebegtek. Magnus felemelte a kezét, a karja megfeszült, és
pirosasfehér fény áradt mindkét tenyeréből. A távolban a többi
árnyvadász még mindig úgy pörgött, mint a ruhák a centrifugában.
Magnusnak nyilvánvalóan minden erejére szüksége volt, hogy
legalább önmagát és Alecet egyenesben tartsa.
Sinjun a közelben lebegett, figyelte őket, de nem avatkozott
közbe. Alec kíváncsi lett volna rá, miért. Nyilvánvalóan tehetetlenek
voltak. Ha Szammael meg akart szabadulni tőlük, kínálta magát az
alkalom…
Újra Magnus felé pillantott. Nyilvánvalóan látszott rajta az
aggodalom, mert a boszorkánymester egy sor fejmozdulattal reagált,
amit Alec úgy értelmezett, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz, de
sajnos a többiekig nem ér el a mágiájával.
Szammael feléjük úszott a semmiben, a kezét gúnyosan imára
kulcsolta. A jelek szerint egyáltalán nem volt rá hatással a szél,
feltehetőleg azért, mert éppen ő keltette.
 Ostobaság, gondolta Alec. Akkora ostobaság volt a tervünk.
Csakis rosszul sülhetett el, hogy harcba csalták Szammaelt. Hiába
mutatta magát barátságos mondénnak, hiába beszélt úgy, mint
valami tévés vetélkedő műsorvezetője, mégiscsak egy
elképzelhetetlenül nagy hatalmú démon volt. Alec arra jutott, hogy
valójában esélytelenek, és csak azért vannak még életben, mert
Szammaelt valamiért nem izgatja különösebben, hogy végezzen
velük. Hátborzongató gondolat volt.
– Sziasztok! – Szammael integetve közeledett hozzájuk. – Hogy s
mint idefent?
Mielőtt bárki is válaszolhatott volna – nem mintha Alecnek a
leghalványabb fogalma is lett volna róla, mit felelhet erre –,
Szammael Ragnorra pillantott, és színpadias gesztussal
hátrahőkölve meglepetést tettetett.
– Szentséges ég! – kiáltotta. – Mi lett a tüskével? Hogy csináltad
ezt a kis trükköt? – kérdezte Magnustól. – Ragnor! – folytatta. – Hát
nem volt jó együtt? Nem vártad, hogy a világ ura lehess az
oldalamon? Legalább egy kicsit? Jaj már, biztosan te is akartad
picikét!
Ragnort láthatólag nem hatotta meg.
– Egy ketrecben tartottál, és többször is megszúrtál. Nem igazán
foghatjuk rá, hogy önként jelentkeztem volna.
– Igazság szerint – jegyezte meg Szammael – Sinjun tartott
ketrecben. – Visszafordult Magnus felé. – Remélem, nem tervezed,
hogy Sinjunból is kiveszed a tüskét.
– Nem hiszem, hogy ő is azt szeretné, hogy kivegyem belőle –
felelte Magnus.
Szammael elnevette magát.
– Te mondtad, öregem. Tudtad, hogy még csak meg sem akartam
szúrni? Mesélte? Gondoltam, úgyse bírná. De ragaszkodott hozzá.
Követelte. Tőlem, minden démonok legnagyobbikától!
– A második legnagyobbtól – jegyezte meg halkan Ragnor.
A Pokol hercege összehúzta a szemét.
 – Na hát, róla inkább szó se essék. – A még mindig pörgő
árnyvadászok közelében lebegő Sinjunra pillantott. – Tudod – árulta
el bizalmasan –, ha engedném neki, simán megölné mindegyiket.
Alec megköszörülte a torkát.
– És miért nem engeded neki?
– Ó! – mondta Szammael. – Hát mert van egy tervem. Az előbb
találtam ki, idefelé jövet, nem hihetetlen? Egyszer csak itt volt a
fejemben.
Kört írt le a karjával, mire messze alattuk remegni kezdett a föld.
Alec egy pillanatig nem is tudta, mit lát, de aztán lassan leesett neki
a tantusz. A székesegyház falai körül hasadékok nyíltak meg a
földben. Maga az épület megbillent, erőteljesen inogni kezdett, aztán
irtózatos dübörgéssel az eleje és a hátulja egymásnak dőlt. Por és
füst emelkedett a forró szélben.
A katedrálisnak nem maradt ideje teljesen összeroskadni. A falai
még egymás felé dőltek, amikor az egész környék egyszerűen a
mélybe zuhant, mintha megnyílt volna alatta a föld. Háztömbnyi
kődarab szakadt le a környező utcákról, a székesegyház pedig
felnyögött, megbillent, és végül beledőlt a lyukba.
Alec elszörnyedve figyelte, ahogy az egész épület eltűnik a
semmiben. Az üresség alján olvadt követ idéző fekete és vörös tavat
látott.
A katedrális véget érni nem akaró dübörgéssel zuhant a tűztóba.
Jace, Isabelle meg a többiek nem pörögtek tovább. Alec alig tudta
őket kivenni a füstben, de úgy tűnt, mindannyian némán figyelik,
amint a templom elfoglalja új helyét félig a lávába süllyedve. Az
egyik ledőlt torony úgy állt ki a mélyből, mint a fuldokló ember karja.
Alec Szammaelre nézett, aki elkapta a tekintetét, és rákacsintott.
Aztán Magnusra pillantott, aki továbbra is feltartott kézzel tartotta
hármukat – Alecet, Ragnort és önmagát – stabilan a levegőben.
Most, hogy a porfelhő kezdett szertefoszlani és leülepedni, Alec
látta, hogy a tó odalent nem olyan jellegtelen, mint amilyennek
először gondolta. A süllyedő székesegyház körül magas kőoszlopok
törtek a felszín fölé, itt-ott pedig kőlapokat kötöttek össze hidak és
lépcsők. Az épületből megmaradt alázuhanó tégla és márvány
lerombolta ennek a struktúrának egy részét, de azért így is sok
megmaradt belőle.
– Ezt nézzétek! – mondta Szammael. – A Tűzgödör Pokla!
Kínzások nagyszerű labirintusa, ahol az elítélt lelkek próbálnak
talpon maradni az egymáshoz kapcsolódó kőlapok között járva,
közben pedig hol elmerülnek a lángok közt, hol előbukkannak. Az
egészet a székesegyház alá temettem most, csak mert jó buli.
Alec lenézett a tóra. Semmi sem mozdult körülötte, csak a
porfelhő oszladozott lassan tovább a katedrális becsapódása után.
Megint Szammaelre emelte a tekintetét.
– Nos – mondta a démon –, jelenleg nyilván nem működik.
Nagyjából százötven éve bezárták, és azóta várja a nyitást. Ez a
gond Tijüvel. Ez a gond, Ragnor! – vicsorította. – Rengeteg
démonenergiát kellene merítenie a megkínzott lelkekből, de a
gépezet bekrepált, a lelkek eltűntek, úgyhogy ez az egész nem
működik!
Ezzel erőteljes mozdulattal lefelé rántotta a kezét, és Alec
barátainak sziluettjei már zuhantak is a gödörbe, amíg végül meg
nem állapodtak a székesegyház tornyán. Alec visszatartotta a
lélegzetét, de még csak keresnie sem kellett magában a Jace-szel
való kötődését – anélkül is tudta, hogy nem szakadt meg. Az
árnyvadászok vitathatatlanul életben voltak, Szammael úgy tette le
őket, hogy ne essék bántódásuk. Megvetették a lábukat a torony
tetején, bár ahhoz túl messze voltak, hogy Alec meg tudja állapítani,
mi történik.
Szammael kuncogva intett a másik kezével. Odalent a mélyben
három portál nyílt meg a tó partján, és apró alakok özönlöttek elő
belőlük. Démonok, gondolta Alec a mozgásuk alapján. Riadtan
nézett össze Magnusszal.
– Tudjátok – mondta Szammael bizalmasan, mintha valami
csodálatos titkot árulna el –, kiokoskodtam. Fel tudom használni az ő
lelküket, ha összeeresztem őket pár démonnal. Abból nyerhetek
erőt. Nem lesz sok, közel sem annyi, mint amennyit Tijü a
fénykorában termelhetett. De ahhoz azért elég, hogy megnyissam a
portált, amit szeretnék.
– Így sem juthatsz át a Földre – mondta Ragnor. – Az arkangyal
varázslatai érintetlenek…
Szammael vidáman mosolygott.
– Nem nekem lesz a portál – mondta. – Tijünek.
– Mi van? – csodálkozott Alec. Jelenleg ennyi tellett tőle.
Szammael összedörzsölte a tenyerét.
– Jól hallottad. Arra kell a barátaid leikéből nyert energia, hogy
megnyissak egy akkora portált, mint Sanghaj. – Tett pár tánclépést a
levegőben. – Zseni vagyok! De komolyan. Nem volt elég energia
Tijüben, hogy kárt tegyen az arkangyal védvarázslatában, igaz?
Szóval elgondolkodtam. Honnan lehet ilyen nagy löket gonosz
energiát szerezni? Gyűjtögettem az infót Tientől az ellenséges
erőkről, arról, hogy hol vannak elszállásolva meg ilyenek, aztán
rájöttem, hogy hékás, én vagyok Szammael! A portálok ura! Bármit
átküldhetek egy portálon. Szóval bumm! Sanghaj egy szemvillanás
alatt eltűnik, és Tijü kerül a helyébe. Vagy legalábbis Tijünek egy
Sanghaj-méretű szelete. – Felnevetett. – Gondoljatok bele! Egy
egész embervárost elnyel egy démonváros! Garantáltan elég
energiát nyerek belőle, hogy áttörjem a védvarázslatokat.
– Meg tudja csinálni? – kérdezte Magnus Ragnortól. – Elnyelhet
egy egész várost?
Ragnor olyan képet vágott, mint akinek hányingere van.
– Az fix, hogy meg fogja próbálni.
– Légyszi, ne beszélgessetek rólam úgy, mintha nem is lennék itt
– mordult fel Szammael. – Bunkóság.
– És meg fogja kínozni a barátainkat. Ez is hozzátartozik ahhoz,
hogy megpróbálja – mondta Alec Magnusnak. – Küldj le oda…
– Nem! – fojtotta belé a szót élesen Szammael. – Ha azt akarnám,
hogy bárki közületek ott legyen velük, én küldtelek volna le
benneteket. Nekünk még dolgunk van egymással – fordult
Magnushoz. – Tüskés dolgunk. De – tette hozzá egy kacsintás
kíséretében – milyen más dolgunk is lehetne?
Hangos zaj hallatszott, és Alec megint érezte a szelet az arcán. A
tűztó, a székesegyház romjai, Sanghaj árnyékának maradványai a
gödörben – minden elfeketedett előtte, és Tijüben már a második
alkalommal zuhant a semmin át a semmibe.

Ezúttal csak pár pillanatig zuhant, és amikor végül megállt, akkor

sem ért földet. Csak lebegett a levegőben a Hszücsiahuj
székesegyház romjai fölött, aztán zuhant tovább, aztán valahol
máshol volt már.
Magnus is ott volt, Ragnor is, és a szemmel láthatólag kissé
elbizonytalanodott Sinjun is. Meg persze Szammael, aki hála az
égnek megint emberméretűre zsugorodott.
Egész Tijü elhagyatottnak és düledezőnek hatott, de erről a helyről
mintha teljesen megfeledkeztek volna. Olyan csend volt itt, mint egy
sírkamrában, amit több ezer éve lepecsételtek, és soha többé nem is
szándékoztak kinyitni. Alec a csontjaiban érezte, hogy az elhagyatott
bugyrok birodalmában ez a legmélyebb és a legmagányosabb hely
mind közül.
Közelről Sinjun tényleg egészen pókszerűnek hatott – a végtagjai
megnyúltak, és több ponton hajlottak, az arca keskenyebb, a
vonásai élesebbek lettek. Az arca kifejezéstelensége mindig is
hátborzongató volt, de így, hogy a mozgása egyre kevésbé tűnt
emberszerűnek, egészen úgy hatott, mint egy földönkívüli lény, aki
azt próbálja eldönteni, eltiporja-e őket. A szeme világított a sötétben,
a feje úgy billegett előre-hátra, mint a zsákmányát mustráló kígyóé.
Nem mintha Magnus sokkal jobban festett volna. A szeme
nagyobbra nőtt a megszokottnál, és idegen fénnyel ragyogott. A
láncok élesen rajzolódtak ki a karján, a tüskés körök durván
emelkedtek ki a tenyeréből. Mintha ő is kígyószerűen megnyúlt
volna, nyurgábbnak és vékonyabbnak hatott, mint korábban.
Alec figyelemre méltónak találta, hogy rajta kívül Ragnor volt a
legemberszerűbb lény a környéken, pedig neki igazi szarvak nőttek
ki a homlokából. Nem maradt ideje további megfigyeléseket tenni,
mert Sinjun kiabálni kezdett.
– A Svefnthorn felsírt! – Az ordítása erősen visszhangzott a
hatalmas, üres térben, ahol hirtelen találták magukat. – Azt
mondta… megsértették. Tiszteletlenek voltak vele. Fájdalmat
okoztak neki. – A tekintete rátalált Ragnorra, aki megvetéssel nézett
vissza rá. – Ragnor! Miért tetted ezt? Miért utasítottad vissza a
legnagyobb ajándékot?
– Ha az emlékezetem nem csal – mondta Ragnor úgy, mintha a
beszéd szinte elviselhetetlen erőfeszítésbe kerülne a számára –,
eleve nem is fogadtam el az ajándékotokat, és a beleegyezésem
nélkül tukmáltátok rám. Ha belegondolsz, a legtöbben nem ilyesmire
gondolnak, ha azt hallják, hogy „ajándék”.
– Jaj már! Isten hozott benneteket! – szakította félbe őket
Szammael. A szűnni nem akaró, túláradóan kedélyes hangnem már
kezdte megtépázni Alec idegeit. – Isten hozott benneteket Avicsiben!
Alec Magnusra nézett. A boszorkánymester bólintott, mintha csak
azt akarta volna jelezni, hogy számított erre.
Alec viszont egyáltalán nem számított rá. Avicsiről csak annyit
tudott, hogy ez fekszik a legmélyebben Tijü összes pokla közül, és a
legrettenetesebb bűnök elkövetőinek tartják fent. Annak alapján,
amit a pokol dimenzióiról tudott, olvadt lávára és a tisztítótűzben égő
bűnösök sikolyaira számított. Vagy talán végtelenbe nyúló
jégmezőre az idők végezetéig mozdulatlanságra kárhoztatott, fagyott
lelkekre.
Avicsi egyszerűen… üres volt.
Valamin álltak, az nem vitás, de az a valami fekete volt, és
semmilyen, nem idézett egyetlen Alec számára ismerős anyagot
sem. Sem keménynek, sem puhának, sem síknak, sem
hepehupásnak nem lehetett volna mondani. Minden irányban a
végtelenbe nyúlt körülöttük. A látóhatáron csak a lehető
leghalványabb homályos folt jelezte, hogy a föld a Tijü minden más
pontjáról ismerős üres égbe vált.
Talán Avicsiben pusztán az számított büntetésnek, ha valakit ide
küldtek, ahol nem voltak hangok, nem volt mit nézni, nem fújt szél,
csak a csupasz talaj és a csupasz égbolt várta a bűnöst. Az ember
egyedül maradt a gondolataival, amíg végül elkerülhetetlenül
megzavarodott, és kiégett, aztán leolvadt az agya.
– Tudom, mire gondoltok – mondta Szammael. Széttárta a karját,
és meglepettséget varázsolt az arcára. – Hol vannak a cuccok?
Alec összenézett Magnusszal.
– Amikor megjöttem, bennem is ez a kérdés merült fel – folytatta
Szammael. – Na, mondom, nagyon okos, nagyon jó, a legszörnyűbb
bűnösök legszörnyűbb büntetése – felfelé intett, valószínűleg az
összes többi pokolra utalva – nem az, ha kitépik a nyelvüket,
szekerekkel gázolnak át rajtuk, vagy egy üstben főzik meg őket.
Elég, ha itt vannak önmagukkal és semmi, de semmi mással, igaz?
Aztán viszont elbeszélgettem pár helybelivel, és megtudtam, hogy
egyáltalán nem erről van szó. Ez volt Jenlo… műhelye. A stúdiója.
Azért ürítette ki, hogy bármit idehozhasson, mert ha valaki Avicsibe
került, annak személyre szabott kínzás dukál. – Csikorogva,
hamisan nevetett fel. – Így van, a VIP-ügyfelek kedvéért Jenlo
felgyűrte az ingujját, és személyesen látott munkához. Pár démon
szerint olyan fény nélküli feketeséget alkotott, hogy akármit művelt is
itt, akárhogyan bontotta is szét az emberek testét, akárhogyan
csonkolta, szaggatta, mészárolta őket, Avicsin semmi sem hagyott
nyomot. – Körbemutatott. – Csupa folt, látjátok?
– Ezek szerint… – kérdezte Alec – nem marad üres? Idehozol
dolgokat? Például… kínzóeszközöket?
Szammael sértett képet vágott.
– Én ugyan nem csinálok semmit – mondta. – Vagy legalábbis
eddig még nem csináltam. Nem én alkottam ám ezt a birodalmat.
Jenlót okoljátok, amiért így működik. Úgy nézek én ki, mint aki egy
nagy üres valamit álmodik a legmélyebb poklába? Inkább a
vérvízesés a stílusom, vagy egy absztrakt belsőségszobor. De hogy
válaszoljak a kérdésedre, igen, Avicsiben az a jó, hogy bármit
idehozhatok, amit csak akarok. Példának okáért besuvaszthatom ezt
az árulót egy ketrecbe, ahová való.
Színpadias kézmozdulatára kovácsoltvas tüskék emelkedtek
Ragnor körül. Gyorsan történt, de Alec csodálkozva állapította meg,
hogy Ragnor nem is moccan, amint a ketrec összezár körülötte.
– Ragnor! – szólt Magnus. – Most is boszorkánymester vagy, kapd
össze magad! Nem hagyhatod, hogy csak úgy… foglyul ejtsen.
Ragnor Magnusra emelte a szemét, és Alecet megdöbbentette a
feneketlen öngyűlölet, amit a tekintetében látott.
– Nem lehet – mondta. – Ezt érdemlem, Magnus.
– Ez nem így működik. – Magnuson látszott a frusztráció. –
Jóváteheted, ami történt, de nem így. Nem azzal, hogy hagyod
foglyul ejteni magad.
– Megmondtam – emlékeztette a barátját Ragnor. – Elárultam
magam. Túl messzire mentem, és túl sok olyasmit műveltem, amit
nem lehet visszacsinálni.
Szammael hol az egyik, hol a másik boszorkánymesterre nézett,
nyilvánvalóan remekül szórakozott.
A vasrudak hangos csattanással záródtak össze Ragnor feje
fölött. Ragnor mintha tudomást sem vett volna róluk, inkább
látszólag céltalanul meredt a távolba.
– Jól van – bólintott Szammael, mintha egészen idáig csak arra
várt volna, hogy Ragnorral már ne kelljen foglalkoznia. – A könyvet,
Sinjun, ha lennél olyan kedves.
Sinjun bizonytalanul nézett körül.
– Ragnornál volt.
Szammael megdörzsölte a homlokát.
– Más szóval – mondta – most Magnusnál van.
 – Talán nem – vetette fel Magnus. – Talán Ragnor szállásán
maradt.
Szammael megsemmisítő pillantást vetett rá, mire Magnus vállat
vont.
– Egy próbát megért.
– Légyszi – szólt oda Sinjunnak Szammael –, szerezd vissza a
könyvemet!
Ahogy elindult feléjük, Sinjun hátán remegtek a szitakötőszárnyak.
Magnus felemelte a fél kezét, a tenyeréből piros fény sugárzott.
– Nem adom neked a könyvet, Sinjun.
A nő tovább közelített.
– Ismerlek, Magnus. Mindkettőtöket ismerlek – tette hozzá, Alec
felé intve az állával. – Hisztek a könyörületben. Hisztek a
megbocsátásban. Hisztek benne, hogy nem szabad olyasmit tenni,
amit aztán nem lehet visszacsinálni.
Alec a kicsit távolabb, karba font kézzel figyelő Szammaelre
nézett. Különösnek találta, hogy a démon minden bizonnyal
szörnyűségek egész garmadáját művelhetné velük, vagy
egyszerűen fejjel lefelé fordíthatná Magnust, hogy aztán addig rázza,
amíg a könyv kiesik a zsebéből. Mégsem tette, inkább Sinjunra bízta
a munkát, még ha a nő ereje nem is volt az övéhez fogható.
Alecnek az jutott eszébe, hogy a legnagyobb hatalmú emberek,
akikkel valaha megküzdött, mindenáron demonstrálni igyekeztek ezt
a hatalmat. Valentine, Sebastian, maga Sinjun, Lilith… Azt akarták,
hogy tiszteljék őket. Hogy féljenek tőlük.
Szammaelt az ilyesmi láthatólag egyáltalán nem érdekelte. Mintha
akkora hatalma lett volna, hogy a tisztelet már egyáltalán nem
számított neki. Mintha elkerülhetetlennek tartotta volna a győzelmét,
és e miatt a megingathatatlan bizonyosság miatt a Fehér Könyv
sorsa is csak részletkérdés lett volna a szemében.
– Nem fogsz rám támadni – mondta Sinjun –, hacsak nem én
támadok először. Mit csinálsz hát, amikor mindjárt odaérek hozzád,
és megpróbálom elvenni tőled a könyvet? – Közben egy pillanatra
sem vette le a szemét Magnusról. – Elfutsz? Nincs hová futni. Vagy
hagyod, hogy elvegyem, ahogyan azt is hagytad, hogy átszúrjam a
tüskével a szívedet?
Magnus szomorúan nézett Sinjunra. Aztán piros villám csapott ki a
tenyeréből, és Sinjun a mágia erejétől sújtva kibillent az
egyensúlyából.
– Azta! – kiáltott fel Szammael. – Láttátok ezt?

Sinjun jól mondta: Magnus nem akarta megtámadni. Szerette volna

megértetni vele inkább, hogy nem csak erőszakkal meg erőszakkal
való fenyegetéssel lehet elérni valamit. Esélyt adott neki. Úgy érezte,
most már túlontúl is sok esélyt.
Sinjun csak nem akart tanulni. Nem akart megváltozni.
Magnusnak a szíve szakadt meg, amiért ilyen elveszettnek kell
látnia ezt a boszorkánymesternőt. Mélységesen együttérzett vele,
amiért olyan korán az a benyomása alakult ki a világról, hogy csak a
nyers erő a célravezető, és az empátia gyengeség.
De ettől még esze ágában sem volt olyan közel engedni magához,
hogy elvehesse tőle a könyvet. Vagy megint megszúrhassa a Svefn-
thornnal.
Sinjun nem számított a mágia első löketére, és hátratántorodott.
Alec már rohant is felé, közben a szeráfpengéjéért nyúlt, de a nő
villámgyorsan felpattant, és a levegőbe repült. A mágiáját lőtte ki
Alecre, akit a hatalmas löket fél térdre kényszerített. Sinjun aztán
üvöltve csapott le Alecre, a Svefnthornt úgy tartotta, mint valami tőrt,
és felkészült a döfésre.
Magnus a saját mágiájával lökte félre a tüskét, Alec pedig
félregördült az útból. A boszorkánymester felemelte a kezét, hogy
megidézzen valamit – bármit – Tijü egy másik pontjáról. Egy kardot
valamelyik elesett pajkucsing harcostól. A széket Ragnor
szentélyéből. Egy vakolatdarabot a Pokol összedőlt udvarának
maradványaiból.
 Semmi sem jött. A jelek szerint csakis Szammaelnek állt
hatalmában Avicsibe idézni dolgokat – Magnus biztos volt benne,
hogy ha megtehetné, Sinjun is démonokat, lávát meg ki tudja, még
mit idézne meg. Szammael kitűnő helyet választott, ha azt akarta,
hogy Magnus hátrányban legyen. A legtöbb boszorkánymester-
mágia nem arról szólt, hogy a nyers erőt használták fel valamilyen
erőszakos célra, inkább arról, hogyan manipulálják a világot a saját
kedvükre. És Magnusszal ellentétben Sinjunnak volt fegyvere.
Alec időközben felállt. A kezében tartotta a szeráfpengét, megvető
pillantást vetett Szammaelre.
– Mihály! – mondta, mire a kard szent lánggal lobbant fel.
Szammael hátrahőkölt az arkangyal nevének hallatán. Magnusnak
dagadt a keble a büszkeségtől. Nem mindenki képes ilyen
művészien beszólni a Pokol egy hercegének.
Alec a karddal a kezében hátulról támadt Sinjunra, de a nő újból a
magasba emelkedett, és széles ívet írt le odafent. Amikor a
legmagasabb ponton járt, a Svefnthornnal sokágú csillagot rajzolt a
levegőbe, amiből lángok törtek elő. Magnus gyorsan védelmi
varázslatot vont Alec köré, és a tűz ártalmatlanul fordult el tőle.
De Sinjun továbbra is körözött az újabb lehetőséget keresve.
Magnus Alecre nézett, aztán fel a boszorkánymesternőre.
– Menj! – sürgette Alec. – Én megleszek.
A Szövetség rúnájának ereje, Alec hite és a tüske hatása végül
elég volt hozzá, hogy Magnus maga is a levegőbe emelkedjen.
– Minél többet használod a mágiádat – mondta Sinjun –, annál
közelebb kerülsz hozzá, hogy teljesen elveszítsd magad. A
változások fel fognak gyorsulni.
Az Avicsi feletti ürességben Magnus megküzdött Sinjunnal. A nő
mindenáron Alecre akart támadni, mivel felismerte, hogy ő
sebezhetőbb célpont, és azt is tudta, hogy Magnus mindenekelőtt
védelmezni fogja.
Magnus kettejük közé repült, hogy elzárja Sinjun útját, blokkolja a
mágiáját, elterelje a figyelmét. A tüske teljes erejével a háta mögött
azonban a nő erősebb volt nála. Ráadásul Alec nem sebezhette
meg Sinjunt, csak ha a nő közelebb kerül hozzá, ami nyilvánvalóan
esze ágában sem volt.
Ami még rosszabb, Magnus érezte, hogyan áramlik benne a tüske
mágiája. Erősebb lett tőle, de ez az erő idegen volt a számára,
teljesen elkülönült tőle. Érezte az éhségét, a vágyát, hogy teljesen
betöltse őt, amíg végül elkerülhetetlenül eluralkodik rajta.
– Ha átadnád magad a tüskének – kiáltotta frusztrált
tehetetlenségében Sinjun –, semmi szükség nem lenne erre az
egészre.
– Igen – szűrte összeszorított fogai között Magnus –, éppen ez a
poén az egészben.
Ott birkóztak az üres égen, egyik sem tudott a másik fölébe
kerekedni.
– Sinjun! – szólt oda a nőnek Szammael. – Úgy vettem észre, még
nem szerezted vissza a könyvet. Szükséged volna esetleg
segítségre?
– Nem! – vágta rá dühösen Sinjun.
Magnus kihasználta a pillanatot, hogy kibillentse az
egyensúlyából.
– Hát, nem is tudom – mondta Szammael. – Nagyon úgy fest,
hogy Magnusnak nem akaródzik odaadnia. Na várj, majd én
segédkezet nyújtok.
– Ne! – üvöltötte megint Sinjun, de Szammael már szó szerint
nyújtotta is a kezét.
Ő ugyan helyben maradt, de a karja egyre hosszabb és hosszabb
lett, addig nyúlt, amíg végül megragadta Magnust, majd lerántotta
Avicsi puszta földjére. A boszorkánymester az egyik pillanatban még
Sinjun felé repült, a következőben pedig már ott térdelt Szammael
mellett. A démon ismét normális méretűre zsugorodott kezét a
boszorkánymester vállára tette, látszólag könnyed, atyáskodó
mozdulattal, Magnus mégis azt vette észre, hogy képtelen mozdulni.
– Csalsz – mondta, és felnézett Szammaelre.
 A démon összeráncolta a homlokát, úgy tett, mint aki nem is érti,
miről van szó.
– Én drága átkom, mégis miből gondoltad, hogy még
tisztességesen játszunk?
Magnus próbált megfordulni, de Szammael ujjai a vállába martak.
A levegő élesen, villámgyorsan szökött ki a tüdejéből. Nem,
gondolta. Aztán meg: Tudhattam volna.
Sinjun időközben elkapta Alecet. Mögötte állt, a karjával tartotta a
nyakát, szabad kezével a mellkasához tartotta a Svefnthornt. A
szeráfpenge a földön hevert, és sercegett, mint egy elhasznált gyufa.
Alec arca szenvtelen volt, kék szeme rezzenéstelen.
Tanulmányozhatott volna akár egy gyönyörű tájat vagy a
metróhálózat térképét is. Magnus látta már, milyen Alec, amikor
megijed – látta a leplezetlen gyengeség mindenféle stádiumában –,
de azt is tudta, hogy a barátja sosem mutatna ilyesmit Sinjun és
Szammael előtt.
– Hú, ez érdekes! – mondta elbűvölve Szammael.
– Magnus! – Sinjun hangja rekedt volt, száraz. – Követelem, hogy
fogadd el a Svefnthorn harmadik döfését. Követelem! Különben
megölöm azt, akit a legjobban szeretsz. – A tekintete izzott, a szeme
már inkább volt szörnyetegé, mint emberé.
Megforgatta a Svefnthorn hegyét Alec szíve fölött. Magnus úgy
érezte, mintha az ő mellkasába döftek volna. A tövisben
boszorkánymester-mágia rejlett, csakis a biztos halált jelenthette egy
árnyvadász számára.
Magnusnak nem maradt választása. Ha elfogadja a tövist, Sinjun
győzött: ő önként Szammael alattvalójává válik, és talán az egész
világ elpusztul. Ha nem fogadja el a tövist, Alecet a szeme láttára
gyilkolják meg, ő maga is meghal, Szammael pedig elindíthatja a
háborút, amit annyira akar.
– Életben hagyod Alecet? – kérdezte Magnus halkan. – Ígérd
meg, hogy elengeded Alecet, és engedelmeskedem.
A nő Szammaelre pillantott, az pedig megvonta a vállát.
 – Lehet róla szó. Nem pont ez az egyetlen árnyvadász fog komoly
veszélyt jelenteni ránk. Persze nem tudom garantálni a biztonságát,
miután elkezdődik a Föld megszállása – tette hozzá. – Az egy másik
történet.
Magnus bólintott. Alec őt nézte, a tekintete rezzenéstelen maradt,
még mindig nem lehetett kiolvasni belőle semmit. Magnus
elgondolkodott rajta, vajon mi lesz az Alec iránt érzett szerelmével a
tüske után. Talán el fog tűnni, mintha soha nem is lett volna? Talán
csak Szammaelt fogja szeretni? Vagy továbbra is szereti majd
Alecet, és azt fogja követelni tőle, hogy álljon ő is a démon oldalára?
De ha aközött kellett választania, hogy ő is, és Alec is biztosan
meghalnak, vagy csak az egyikük, akkor az nem is volt igazi
választási lehetőség. Max otthon várt. Egy szülő még mindig jobb,
mint ha egy sincs. A számtannal nem lehetett vitatkozni, és csakis
egyetlenegy következtetést lehetett levonni belőle.
Mielőtt azonban Sinjun cselekedhetett volna, Alec mozgásba
lendült. Felemelte a kezét, megmarkolta a Svefnthorn pengéjét, majd
az erőfeszítéstől és az elszántságtól vicsorítva a saját mellkasába
rántotta, átszúrva vele a szívét. Magnus látta, ahogy a tövis áthatol
rajta, kibukkan a hátán, és ott is marad. Alec tágra nyílt szemével
még mindig egyenesen Magnusra meredt.
Magnus kétségbeesetten ordított fel, Alec mellkasából és hátából
pedig piros mágia robbant ki olyan erővel, hogy a fénye egy
pillanatra nappallá változtatta Avicsi örök éjszakáját. A vakító
ragyogásban Magnus nem látott mást Alecből, csak a szemét. Tiszta
volt, csillogó, csordultig szeretettel.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A végtelen út

TERMÉSZETÉNÉL FOGVA Alec nem szívesen cselekedett megérzések

alapján. Inkább minden helyzetet alaposan tanulmányozott, és tervet
készített, hogy azt kivitelezhesse. Isabelle és Jace sokat ugratták
ezért, mert ők mindketten abban hittek, hogy le kell ugrani a
szikláról, aztán valami úton-módon esés közben varrni egy
ejtőernyőt. Az ösztöneikre bízták magukat, aztán általában jól sült el
a dolog. Alec azonban nem bízott ennyire a saját ösztöneiben.
Mélyen hitt az információgyűjtésben, a kutatómunkában, a
felkészülésben. (Igazság szerint ezekben Isabelle és Jace is
ugyanígy hittek, csak közben abban is, hogy inkább mások
végezzék el helyettük, merthogy unalmasak.)
A legtöbb árnyvadászküldetésre ez kiváló stratégia is volt, néha
azonban képtelenség lett volna támaszkodni rá. Néha olyan
helyzetbe került az ember, hogy látszólag csak azt dönthette el, hogy
így vagy úgy éri-e utol a vég.
Tijü, Szammael és Sinjun mind megfosztották Alecet a
képességétől, hogy rendszerbe szedje a tudását, és tervezzen.
Sinjun indítékai annyira ellentmondásosak voltak, hogy Alec
meggyőződése szerint még saját maga sem értette őket. Tijü egy
szürreális romhalmaznak bizonyult. Szammael pedig úgy viselkedett,
mintha ez az egész csak valamiféle tréfás figyelemelterelés volna,
és mindegy, mit tesznek, úgysem lenne semmiféle komolyan vehető
hatása.
Az egész küldetés során megérzésekre hagyatkoztak – leginkább
Magnus megérzéseire. A boszorkánymester ráérzett, hogy Me-cö
Fog tudhat valamit a boszorkánymesterekről a piacon. Ráérzett,
hogy a székesegyház párja ott lesz Tijüben, és ott biztonságban
meghúzhatják magukat. Ráérzett, hogy a Hejpaj Vucsangot fel lehet
használni Ragnor megmentésére.
Így hát Alec is rábízta magát az ösztöneire, és megkérte Magnust,
hogy rajzolják magukra a Szövetség rúnáját.
Most pedig, amikor azt kellett eldöntenie, hogy így vagy úgy
veszítse-e el Magnust, inkább cselekedett, és a saját szívébe szúrta
a Svefnthornt. Alig akadt ideje nyugtázni a Sinjun arcára kiülő
meglepetést, amikor minden felrobbant körülötte.
Olyan erős piros fény villant, hogy Alec elől eltűnt a világ. Nyers,
izzó energia áramlott belé, teljesen idegen érzés volt, ahogy marta a
mellkasát. Érezte, ahogy a rúnái felforrósodnak, mintha a tüske
démoni mágiája dörzsölné őket. Mindegyik, kivéve a Szövetség
rúnáját, ami sistergett a karján. Szammael és Raziel ereje vívott
csatát a testében, de a Szövetség rúnája felszívta a támadó
feszültséget, elsimította, és megtanította rá a különféle mágiákat,
hogy összefogjanak egymással.
Alec előtt kezdett kitisztulni a világ. Látta Avicsi kietlen fekete
pusztaságát, Sinjunt, Szammaelt, Magnust. Mindannyian őt nézték,
Magnus halálra vált arccal.
Élek, döbbent rá Alec. Kissé maga is meglepődött.
Sinjun visszarántotta a tüskét. Ő is majdnem olyan rémültnek
látszott, mint Magnus, amikor a penge kicsúszott Alec testéből.
Egyáltalán nem fájt a szúrása. A tüskén nem volt vér, és amikor Alec
lenézett, nyomát sem látta, hol hatolt belé a penge.
Sinjun hátratántorodott. Felemelte a Svefnthornt, és döbbenten
meredt rá: a fegyver vörösen izzott, mint a tűzben hevített vas. Alec
egyszerre azt vette észre, hogy Magnusban és Sinjunban is látja a
tüske fényét. Mindkét boszorkánymester mellkasában mágiából
kovácsolt apró tűzgolyó pörgött vadul a Svefnthorn ejtette seb
mögött. Sinjun tűzgolyója kicsit nagyobb volt, mint Magnusé, de
fontosabb különbségnek tűnt, hogy a nő sebéből mágia vastag
kötege indult ki, ami aztán Szammael mellkasában ért véget.
Magnust nem kötötte össze ilyen mágia Szammaellel – feltehetőleg
azért, mert ő nem kapta meg a harmadik szúrást a tüskével.
Alec megborzongott; érezte, ahogy a mágia elhagyja a testét, és a
Szövetség rúnája hűlni kezd. Addig kellett cselekednie, amíg még
maradt belőle valamennyi. Továbbra is térdelve Magnus felé
nyújtotta a kezét, és magához hívta a tüske erejét.
Olyan volt, mintha egy megvadult lovat próbálna kordában tartani.
A Magnus testében izzó tűzgolyó rángatózni, ugrálni, vibrálni
kezdett. Alec valahonnan a tudatos gondolatok birodalmán túlról érte
nyúlt. Nyugtatta. Csalogatta. Végül egy óvatos mozdulattal
leválasztotta a csápjait Magnus saját mágiájáról, a kék, hűvös
mágiáról, amit ismert és szeretett. Egy pillanattal később a tűzgolyó
elhagyta Magnus testét.
Amint kiszabadult, nőni kezdett, és az egyetlen világosságot adó
csillag lett Avicsi egén. Ott forgott felettük, majd szétvetette az erő.
Alec érezte a bizonytalanságát, a vágyát, hogy új nyugvóhelyre
leljen. Az ő mellkasába kívánkozott, de a Svefnthorn által ejtett újabb
seb nélkül nem találhatott utat hozzá. Így hát egy pillanatig szabadon
pörgött, és mindannyian csak bámulták némán.
Szammael kapta össze magát először, ki más. Levette a kezét
Magnus válláról, és elnevette magát.
– Nagyszerű! Szép munka! Nem tudom, te hogy vagy vele, de én
imádom a váratlan fordulatokat. – Mintha ezt Ragnornak címezte
volna, aki még csak fel sem emelte a fejét, és úgy tett, mintha
tudomást sem venne a történtekről. Szammael hunyorogva nézte a
gömböt odafent. – Sinjun, ha lennél olyan drága, és odamennél az
izéért, hogy lehozd nekem, dolgozhatnánk tovább a terveinken.
 Sinjun is a tűzgolyót figyelte. Nem reagált.
– Halihó! – szólt rá egy pillanat elteltével Szammael. – Sinjun
Dzsung? Hűséges alattvalóm! Idehoznád azt a gömböt?
Amikor Sinjun végül megfordult, nem Szammaelre nézett.
Magnust bámulta izzó gyűlölettel a tekintetében.
– Soha nem foglak megérteni. – Remegő hangja azt sejtette, hogy
türtőztetnie kell magát, különben végképp összeomlana. –
Életemben nem láttam olyan embert, aki ennyire ragaszkodott volna
hozzá, hogy eldobja azt, ami születésétől fogva jár neki.
Boszorkánymesterek vagyunk, Magnus Bane! Lilith gyermekei!
Alec próbált nem foglalkozni a testében fortyogó mágiával, és
Magnusra koncentrálni. Érzékelte a mágia forgó gömbjét a fejük
fölött. Az imént még Magnus is arrafelé nézett, kissé kábán,
mostanra azonban az öles léptekkel felé tartó Sinjunt figyelte, akinek
már a kiterjesztett szárnya is vészjóslóan rángatózott.
– A tüske ereje a legnagyobb ajándék, amit egy boszorkánymester
csak kaphat – szűrte összeszorított fogain keresztül. – Apánk ereje,
az igazi apánké, Magnus, nem egyszerűen azé a démoné, aki
nemzett bennünket. Azé, aki nélkül a fajunk nem is létezne. Én
rátaláltam erre az erőre. Fel is ajánlottam neked ezt az erőt.
Mindannak ellenére, amit tettél, annak ellenére, hogy még
Azmodeuszt is visszautasítottad… megkönyörültél rajtam. Én így
fizettem vissza. – Elcsuklott a hangja a gyötrelemtől. – Te pedig így
fizeted vissza nekem?
– Sinjun! – Szammael kedélyes hangjába némi riadalom vegyült. –
Értem én, hogy akadnak kibeszéletlen problémák közted meg
Magnus között, de igazából ezek semmiféle hatással nincsenek a
terveinkre.
Magnus a démonra pillantott.
– Azért ez fájt picit.
Szammael felemelte a kezét, és értetlenséget tettetett.
– Még csak a létezésedről sem tudtam. Aztán amikor kiderült,
hogy Azmodeusz legősibb átka vagy, és már kétszer megkaptad a
tüskét, hát nem mondhattam le a lehetőségről, hogy a
szolgálatomba állítsalak.
– Szóval egyáltalán nem voltam része a terveidnek? – kérdezte
hitetlenkedve Magnus. – De hát elkaptad a legrégebbi barátomat…
meg azt a boszorkánymestert, aki Azmodeusz szolgájává akart tenni
három évvel ezelőtt.
– Ugye megbocsátasz – mondta Szammael –, ha Ragnor Fellre
elsősorban mint a dimenziós mágia első számú szakértőjére
tekintek, és csak másodsorban mint a te legrégebbi barátodra. Ami
pedig Sinjunt illeti, ő keresett meg engem.
Magnus tehetetlenül pillantott Ragnorra, aki megrántotta a vállát.
Szammael a fejét csóválta.
– Nem tudom, hogyan mondjam el, de nem minden rólad szól,
Magnus. Benned pedig, Sinjun – folytatta a tűzgömb felé nyúlva –,
óriásit csalódtam.
– Mindenki fogja be! – kiáltotta Sinjun, amivel láthatólag még
Szammaelt is sikerült meghökkentenie.
A gömb Szammael nyitott tenyere felé sodródott. Sinjun hirtelen
elrugaszkodott, és új szárnyaival csapkodva, röptében kapta el a
tűzgolyót, mintha egy kosárlabda volna.
– Sinjun! – Szammael hangja most már szigorúbb volt.
A nő dühösen pillantott rá, aztán felemelte a kezét, és az öklével
átütötte a gömb felszínét. Az azonnal éles, sikításszerű hangot adott
ki, és elkezdett leereszteni, akár egy léggömb.
Alec a fülére szorította a kezét, aztán megértette: nem, a gömb
nem eresztett le. A Sinjun mellkasán lévő hatágú seb szívta belőle
magába a mágiát. A tűzgolyó egyre kisebb és oválisabb lett, amíg
végül pukkanó hangot hallatva úgy, ahogy van, el nem tűnt Sinjun
testében.
– Hoppá! – dörmögte Szammael.
Sinjun mozdulatlanul lebegett ott, ahol az imént még a mágia volt,
és piros tűzzel ragyogott. Egy pillanattal később különös, reszketeg
hangot kezdett kiadni magából. Eltelt még egy pillanat, majd
hátravetette a fejét, és Alec megértette: a nő nevet. Rettenetes,
dühödt, gúnyos nevetés volt.
Az arca töredezni kezdett, repedések indultak ki a szája, a szeme
sarkából, és futottak tovább a homlokától az álláig mindenfelé. A
vonásai elváltak egymástól, úgy feszültek, mintha valami egy maszk
mögül igyekezett volna kitörni.
Végül iszonyatos, zsigeri, nem emberi diadalüvöltést hallatott, és
végtagok, szemek, fogak, szárnyak forgataga került elő…
Sinjun szeme kétszer akkora lett, mint korábban, és ő maga is
kétszer akkorára nőtt. A végtagjai úgy terültek szét, mint valami
nagyvízi rovaré, időközben vérvörösre színeződött szárnyai lassan
csapkodtak a háta mögött. Az arca, amit már nem fagyasztott
merevre a boszorkánymesterek véletlenszerű jegyének átka,
elégedett vigyorra torzult. A fogai hegyesen csillogtak, kettő úgy
nyúlt meg, mint egy tarantula méregfogai. Ostorszerű farka is nőtt,
és annak a faroknak a végén tüskés vasgolyó éktelenkedett. A
Svefnthorn maga.
Alec elszörnyedve, mégis lenyűgözve nézte, ahogy Sinjun
átváltozik azzá, amit a legjobban szeretett – démonná. Méghozzá
egészen biztosan egy Nagyobb Démonná.
Megint azt a földöntúli sikolyt hallatta, mire Avicsi földje remegni
kezdett a lábuk alatt.
– Sinjun! – kiáltotta Szammael. – Mesés az új külsőd! Azért talán
kicsit eltévelyedtünk a tervtől. Mi lenne, ha lejönnél, és eldöntenénk,
mihez kezdjünk…
Sinjun villámgyorsan mozdult, és egy pillanattal később már
Szammael meg Magnus fölött lebegett. A farka vészjóslóan
himbálózott ide-oda.
– Azt hittem, te vagy a leghatalmasabb – mondta Szammaelnek. A
hangja továbbra is felismerhető maradt, bár élesebb lett, és valami
csikorgásféleség vegyült bele, amiről Alec hamarosan
megállapította, hogy a légzése lehet. – Tévedtem.
Szammael láthatólag megsértődött ezen.
 – Ha tudsz nálam nagyobb hatalmú démonról, kérlek, szólj, hogy
leróhassam előtte a tiszteletemet.
– Lehetsz a leghatalmasabb a Pokol hercegei közül – fröcsögte
Sinjun –, de sokkal gyengébb vagy, mint hittem. Szükséged van
ezekre az ostoba emberekre. – Karmokban végződő kezével a
többiek felé intett. – Szükséged van Tijüre. Szükséged van a
megkínzott lelkek-re, hogy belőlük meríts erőt. Szükséged van rám.
– Ha arra jutottál, hogy Szammael nem elég hagy hatalmú
neked… – Magnus a fejét csóválta. – Hát tudod, akkor téged nem
könnyű boldoggá tenni.
– A jelek szerint minden jelen lévő lény közül – mondta Sinjun – én
vagyok az egyetlen, aki érti a hatalom valódi természetét. A valódi
hatalomnak nincs szüksége senkire és semmire. Ha nincs senki,
akire rábízhatom magam, akkor én fogok uralkodni. Méghozzá
egyedül.
Ezzel körözve indult meg felfelé. Ahogy távolodott a többiektől,
kinyitotta a száját, és piros fény széles tölcsérét lehelte a sötétbe.
Amikor a ragyogás szertefoszlott, portál nyílt a helyén. Tükröződő
ezüst felületét nézve Alec nem találhatta ki, hová vezet. Sinjun egy
utolsó üvöltéssel átrepült a portálon, ami azonnal be is záródott
mögötte.
A talaj még hevesebben dübörgött a lábuk alatt. Alec valamivel
korábban elesett, és most a földön kuporgott. Magnus már elindult
felé, de óvatosan kellett mozogni a hirtelen egyenetlenné váló
terepen.
Szammael csalódottan nézett körül.
– Hát, gondolom, ennyit Tijüről. Ez a nő ránk borítja az egészet. –
Felsóhajtott. – Végül is benne volt a pakliban.
Magnus odaért Alechez, és éppen azon volt, hogy felsegítse. Alec
tudatáig csak félig-meddig jutott el, mi történik vele. Az egész világ
rázkódott körülötte. Rázkódott és imbolygott. Vagy talán ő maga
rázkódott és imbolygott inkább?
 Amikor felnézett, látta, hogy valami oknál fogva Szammael is
csatlakozott hozzájuk.
– Magnus – szólt a démon –, sajnálom, hogy nem fogunk együtt
dolgozni. És sajnálom, hogy mindketten Tijü legmélyebb bugyrában
fogtok meghalni, amikor egy komplett föld alatti város szakad
mindjárt a nyakatokba egy rakás udvarral együtt. – Összehúzta a
szemöldökét. – Ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, mi történik
az emberekkel, ha egy eleve halottak számára fenntartott
dimenzióban halnak meg. Mindegy, történjen veletek bármi, sok
szerencsét a további vállalkozásaitokhoz. Már ha úgy alakul, hogy
lesz még ilyen.
– Egyszerűen elmész? – kérdezte Alec.
Szammael meglepettnek tűnt.
– Nem tettem volna egyértelművé? Keresnem kell egy másik
birodalmat. – Vállat vont, és leginkább csak önmagának még
hozzátette: – Micsoda különleges napok voltak ezek!
Aztán villant egyet, és mintha soha ott sem lett volna, eltűnt a
semmiben.

Amint Szammael semmivé foszlott, Magnus letérdelt Alec mellé.

Szinte erőszakosan húzta magához, a keze már a férfi mellkasán
volt, és félrehúzta a gallérját, hogy hozzáférjen a helyhez, ahol a
tüske a testébe hatolt. Végigfuttatta ott az ujjait.
Nem volt semmilyen seb, Magnus nyomát sem találta, hogy bármi
is történt volna Aleckel. A legtöbb jel a testén teljesen
szokványosnak hatott, csak a Szövetség rúnája tűnt el nyomtalanul.
Magnus továbbra is Alec mellkasát simogatta ott, ahol a tüske
beléhatolt. Alec végül összeszedett annyi erőt, hogy meg tudjon
szólalni.
– Ne itt, drága! Ragnor figyel bennünket.
A Magnus mellkasából feltörő hang félig nevetés, félig zokogás
volt. Fél kézzel beletúrt Alec hajába, csókokkal árasztotta el az arcát,
egyszerre nevetett és sírt. Alec szeme már nyitva volt, és a
mélykékjében Magnus valami aranyszínűt látott tükröződni. A saját
szemét, amint Alecet figyelte.
– Nagyon bátor voltál – mondta. – És elképesztően felelőtlen.
Alec erőtlenül elmosolyodott.
– Egy ideje dolgozom már rajta, hogy bátrabb és felelőtlenebb
legyek. Találtam magamnak egy nagyszerű példaképet.
– Nem lehetünk mind a ketten bátrak és felelőtlenek – szögezte le
Magnus. – Akkor ki fog vigyázni ránk?
– Remélem, idővel majd Max – felelte mosolyogva Alec.
– Ha ráérnétek egy pillanatra… – Ragnor hangja érkezett
valahonnan a semmiből. – Esetleg lehetne róla szó, hogy egy kicsit
most ne egymással enyelegjetek, hanem kiszabadítsatok ebből a
ketrecből?
Alec szemében a szeretet helyét hirtelen riadalom vette át.
– Magnus! A többiek! A Tűzgödör Pokla!
Magnus felugrott.
– Soha nem lesz vége, igaz?
Ragnorhoz futott, aki mogorva képpel, törökülésben ült a földön,
és türelmetlenül kopogott börtöne rácsain.
Magnus a mágiájáért nyúlt, de hirtelen elbizonytalanodott, és
megszédült, mint aki elvétette az utolsó lépcsőfokot. Ürességet
érzett a mellkasában, és bár tudta, hogy a tüske ereje egy szörnyű
ellenségtől származik, méghozzá az egész emberiség ellenségétől,
értette, miért ragaszkodik hozzá annyira Sinjun, miért érzi úgy, hogy
melegséget, vigaszt talál benne. Nem szeretet volt ez, de ha valaki
nem ismerte a különbséget, minden további nélkül hihette annak.
Magnus pár könnyed kézmozdulattal összetörte Ragnor
ketrecének rácsait, és talpra segítette a másik boszorkánymestert.
Ragnor egy pillanatig Magnust nézte, aztán mögötte kezdte
fürkészni a környéket.
– Ez nagyon nagy hülyeség volt.
 Alec feléjük tartott, kicsit lassan, de biztos léptekkel. Amikor odaért
hozzájuk, Magnus átkarolta a derekát.
– Talán ideje, hogy hivatalosan is bemutassalak benneteket
egymásnak. – Megköszörülte a torkát. – Ragnor, ő itt Alec
Lightwood, a szerelmem és a gyerekem másik apja. Az imént
megmentette az életemet, és ennek folyományaképpen a tiédet is.
Alec, ő itt Ragnor Fell. Mindenkivel bunkón viselkedik, még akkor is,
ha éppen nem a Pokol valamelyik hercege uralkodik rajta.
– Sokat hallottam rólad – mondta Alec.
– Én évek óta nem hallottam semmiről, csak hátborzongatóan
genya világuralmi tervekről – közölte Ragnor. – Most viszont
visszatértem, és gyanítom, az lesz, hogy Magnus halálra untat a
sztorijaival a távollétem idejéről. – Megint Alecre pillantott. – Hogy
élted túl a tüskét? A boszorkánymesterek kivételével elvileg
mindenkinek meg kellene halnia, ha ilyen adagban kapja a
démonmágiát. És nem léteznek árnyvadászba oltott
boszorkánymesterek, kivéve… – Gyanakodva pillantott Alecre. –
Nem Tessa Gray vagy álruhában, ugye? És ez nem valami
túlgondolt tréfa, amivel átvágtad szegény Magnust. Ha igen, Tessa,
akkor lesz hozzád pár keresetlen szavam.
– Nyilván nem – mondta sértetten Alec.
Ragnor még jobban összehúzta a szemét, mire Magnus
felsóhajtott.
– Voltam egy szobában egyszerre mindkettejükkel, Ragnor. Nem ő
Tessa.
– Akkor hogyan…
– Ezt majd később – vágott a szavába Magnus.
Csak ebben a pillanatban esett le neki, mennyi mindenről maradt
le Ragnor, mennyi mindent kell majd elmesélni neki. A Szövetség
rúnáját. A Végzet Háborúját. A sötét háborút! Meg persze apróbb,
személyesebb dolgokat is. Malcolm Fade lett Los Angeles fő
boszorkánymestere. Catarina egyelőre New Yorkban maradt.
De mindent a maga idejében.
 – Ragnor! – szólt. – El tudsz juttatni bennünket a Tűzgödör
Poklába a többi árnyvadászhoz? Meg kell mentenünk őket.
Ragnor a fejét rázta.
– Egészen biztos, hogy elkéstünk. Azért nyitok egy portált, és
meglátjuk. Legalább a maradványaikat visszavihetjük a Földre.
Alecet láthatólag lesújtotta a gondolat. Magnus a vállára tette a
kezét.
– Ne szívd mellre! – mondta. – Ragnor már csak ilyen.
Ragnor az ujjaival babrált, a plusz ízületek miatt a mozdulatai
nyakatekertnek és idegennek tűntek még Magnus szemében is. Egy
pillanattal később ajtó nyílt Avicsi ürességében, mögötte narancs
lángok nyaldostak fekete köveket. Úgy tűnt, az a másik hely is éppen
úgy reng, mint Avicsi.
Magnus Alecre nézett.
– Készen állsz egy újabb csatára?
– Nem igazán – felelte Alec, miközben előhúzta a szeráfpengéjét
az övéből. – De indulhatunk.
Egy kőlapra érkeztek, ami a levegőben függött a lent hömpölygő
láva fölött. Kőlépcsők vezettek lefelé újabb kőlapokhoz és a
labirintusszerű táj többi darabjához. Magnus nem lelkesedett, amikor
érzékelte, hogy a kőlapjukat semmi sem tartja a levegőben, ráadásul
ezen a helyen a földrengés még erősebben rázza Tijüt.
– Oké – bólintott Alec. – Mentsük meg a barátainkat!
– Vagy ami a barátaitokból maradt – jegyezte meg Ragnor. –
Várjunk csak! Amúgy hol vannak a barátaitok?
A jelek szerint szétszóródtak. Mélyen alattuk egy viszonylag
széles síkon Simon, Clary meg Tien harcoltak Tijü különféle
démonjaival. Távolabb, kissé magasabban megpillantották Isabelle-t,
nála is magasabban, egy másik kőlapon pedig Jace-t.
Alec nemigen tudott mit kezdeni ezzel a felállással.
– Mi történik itt?
– Hát, Jace lába eltört, szóval gondolom, kerestek neki egy
biztonságos helyet.
 – És Isabelle miért van egyedül?
Akármennyire kimerítette is a mágia, Alec futva indult lefelé a
lépcsőn, fegyverét készenlétben tartva.
Ragnor Magnus felé fordult.
– Nem fogsz te is futni, ugye?
Magnus felhúzta a szemöldökét.
– Ebben a cipőben?
Lementek a lépcsőn, aztán a következőn is, kihúzva magukat,
ahogyan két boszorkánymesterhez illik, akik az imént győzték le a
Pokol egyik hercegét. Vagy legalábbis egy helyen voltak a Pokol
egyik hercegével, és elérték, hogy ő távozzon először.
Mire odaértek Jace-hez, Alec már váltott vele pár szót, és
láthatólag sokkal kevésbé aggódott.
– Ezek szerint még nem pusztítottak el benneteket – állapította
meg Ragnor.
– Nem, urai a helyzetnek – mondta izgatottan Alec, és Jace felé
intett. – Mondd el nekik!
Jace a szeme sarkából pillantott rá.
– Éppen arra készültem. Urai vagyunk a helyzetnek. Én
momentán nem nagyon tudok harcolni, úgyhogy Clary felsegített ide,
ahonnan a lehető legtöbbet beláthatom ebből a zűrös és
szabálytalan csatatérből. Aztán észrevettük, hogy a démonoknak is
ugyanaz a gondja, mint nekünk. Csak a megszabott útvonalakon
juthattak el hozzánk, és három ember könnyedén fedezhet fejenként
két ilyen útvonalat.
Magnus felhúzott szemöldökkel nézett rá.
– Szóval Simon, Tien és Clary lementek, hogy ezt intézzék.
Isabelle-t a középső emeletre tettük, mert ő az egyetlen, akinek a
fegyvere kicsit messzebbre elér, szóval lerendezheti azt a néhány
repülő példányt.
Alec szinte könnyekig meghatódott.
– Nagyon büszke vagyok rád – mondta Jace-nek. – Kitaláltál egy
igazi tervet.
 – A tervekhez nagyon értek – közölte Jace.
– Ami azt illeti, tényleg értesz hozzájuk – bólintott Magnus. – A
gond csak az, hogy általában hátrafelé kiabálod őket, miközben a
veszély irányába rohansz.
– De használtad a pompázatos agyadat, és senkinek sem esett
baja. – Alec diadalmasan vállon veregette Jace-t. – Ezt kapd ki,
pesszimista csávó!
Ragnor összeráncolta a homlokát.
– Nos, nyilván én is örülök, hogy egyelőre mindenki életben
maradt.
– Feltétlen meg kell említenem – mondta Jace –, hogy nemrég
elkezdett rengeni a föld.
– Azt Sinjun csinálta – tájékoztatta Magnus. – Hosszú történet.
Szerencsétekre magammal hoztam a dimenziós mágia első számú
szakértőjét, és egy portállal rögtön ki is juttat innen bennünket.
Ragnor savanyú pillantást vetett Magnusra.
– Jó, nyilván az lesz, de muszáj segítened.
– Remek hír! – mondta Magnus, és leugrott a kőlapról. Lassan a
lenti tisztásra ereszkedett, útközben még integetett is Isabelle-nek.
– Magnus! – szólt Clary, miközben lecsapta egy pajkucsing
csontváz fejét. – De jó látni!
– Mondani fogok valamit – fordult Clary felé Simon –, és nem
szeretném, ha berágnál miatta.
Clary hosszan, fájdalmasan sóhajtott fel.
– Mondd csak! Végül is kiérdemelted.
– Magnus! – mondta Simon vigyorogva. – Rendes tőled, hogy
beugrottál.
Clary még egyet sóhajtott.
– Van egy jó hírem, és egy rossz – közölte Magnus. – A jó hír az,
hogy egy portálon át visszajuttatok mindenkit a Földre. A rossz hír
az, hogy ehhez szükségem lesz Ragnor segítségére, ő pedig
lépcsőn jön le.
 Ragnor valóban a lépcsőn haladt lefelé kényelmes tempóban.
Jace hamarosan meg is előzte, ami szép teljesítmény volt, lévén
hogy mankóval közlekedett.
A démonhorda a jelek szerint kezdett fogyatkozni. Egyre ritkábban
jelentek meg újak a portálokból, és most már Jace meg Isabelle is
besegített a barátaiknak, hogy mihamarabb elbánjanak a
maradékkal. Talán a démonok érzékelték Tijü küszöbönálló
pusztulását, és menekülőre fogták, hogy mentsék az irhájukat. Talán
Szammael és Sinjun távoztával már nem látták okát, hogy teljesítsék
a parancsaikat.
Végül Ragnor is kegyeskedett leereszkedni hozzájuk. A két
boszorkánymester gyorsan megnyitott egy portált. Magnus arra
gondolt, mennyire hiányzott neki, hogy összedolgozzon Ragnorral.
Amikor aztán megnyílt a portál, megkönnyebbülten látta, hogy
ismerős, vidám kék színben ragyog.
 HUSZADIK FEJEZET

A Klávé lelke

1910-BEN MEGHALT CATARINA FIA, EPHRAIM. Addigra már öregember volt,

gyerekei és unokái születtek. Catarina évtizedek óta nem találkozott
vele. Ephraim azt hitte, hogy az anyja egy hajóbaleset
következtében a tengerbe veszett, amikor még a harmincas éveiben
járt.
Magnus akkor éppen New Yorkban élt egy elegáns manhattani
lakásban a Metropolitan Operával szemben – azzal az épülettel,
amelyiket 1967-ben aztán lebontottak. Egyszer csak táviratot kapott:
Sanghaj, Bund 2., állt rajta Catarina kapkodó kézírásával. Magnus
fogta hát a kesztyűjét meg a kalapját, és útnak indult.
A Bund kettes számú épülete a Sanghaj Klub otthonának
bizonyult. Egy kis angol előkelőség volt ez Kína szívében egy
alacsony neobarokk márványépület formájában, ahol a helyi brit elit
csevegett, ivott és egy rövid ideig tulajdonképpen uralta a mondén
világot. Az épület ugyan új volt abban az időben, de a klub nem.
Érdekes választásnak tűnt a helyszín Catarina részéről. Mint
Magnus, ő is pontosan tudta, hogy a klubot kizárólag fehér férfiak
látogathatják. Ez is a nő újabb csínye volt. Catarina előszeretettel
álcázta magát úgy, hogy megjelenhessen a gazdag mondénok
között. Szórakoztatta, hogy ő, aki teljesen kívül állt a világukon,
megihatott valamit egy régi barátjával azoknak az orra előtt, akik
hétköznapi körülmények között be sem engedték volna őket.
Az egész hely palotára emlékeztetett, amivel némiképp groteszk
hatást keltett. Magnus átvonult egy tágas csupa oszlop nagytermen
üzletemberek és diplomaták között, akik láthatólag rettentő
elégedettek voltak magukkal. És miért is ne lettek volna?
Uralkodóhoz méltó életet éltek a világ egyik legrégebbi
királyságában. Semmi okuk nem volt azt hinni, hogy ennek a
világnak valaha is véget kell érnie. Magnus akkoriban elgondolkodott
rajta, vajon mennyi ideig tarthat még a jólétük. Mint kiderült, nem
sokáig.
Egyelőre azonban drága szivarok és konyakok, friss lapok vették
körül őket, a könyvtárukról pedig azt rebesgették, hogy nagyobb,
mint Sanghaj városáé. Magnust cseppet sem lepte meg, hogy
Catarinát odabent találta.
Bár rajta kívül senki sem láthatta, a nő éppen olyan elegánsan
öltözött fel, mint mindig: pillangóujjú, fekete csipkerátétes ruhája
karcsú fehér szaténoszlopként ölelte körül, a hatást fekete
bársonyöv tette teljessé. Magnus mintha Paul Poiret, a híres tervező
keze munkáját látta volna benne, és azon gondolkodott, vajon
Catarinának sikerült-e túlöltöznie őt.
A nő az egyik fotelban ült, és a vele szemben lévő polcokon
időzött a tekintete, mintha csak a könyvek gerincét tanulmányozná.
Magnus leült a szemben lévő fotelba.
– Szóval mi a terv? – kérdezte. – A szabadság és az egyenlőség
nevében szétkapjuk ezt a helyet?
Catarina ránézett. Sötét karikák voltak a szeme alatt.
– Egyszer végig kellett itt néznem egy ember halálát – mondta.
Magnus élesen előredőlt.
– Hogyhogy?
– Pár éve történt. Itt voltam a könyvtárban, egy férfi összeesett, és
fájdalmasan vonaglani kezdett. Orvost hívtak, a többi klubtag
összegyűlt körülötte, de egyik sem tudta, mihez kezdhetnének. Azon
vitatkoztak, hogy a lábát emeljék fel, vagy a fejét, hogy vízszintesben
vagy hasra vagy hanyatt fektessék. Ő meg meghalt, mielőtt egy
orvos vagy egy nővér ideérhetett volna. – A távolba révedt a
tekintete. – Megmenthettem volna? Mágiával vagy akárhogy
máshogy? És a mondén orvosok? Nem tudom. Lehet, hogy így is,
úgy is meghalt volna. De mit tehettem volna? Nem jelenhettem meg
csak úgy, mintha egy álomból kerülnék elő. Azt hitték volna, hogy
valaki megmérgezte a puncsot.
– Még mindig szolgálnak fel puncsot? – kérdezte Magnus.
Catarina felhúzta a szemöldökét.
– Szerinted hülyeségeket beszélek.
– Szerintem – felelte Magnus – nem most jöttél rá, hogy a
mondénok meg szoktak halni, és mi nem tudjuk megmenteni őket.
Catarina felsóhajtott.
– Nem az a baj, hogy nem tudjuk megmenteni őket – mondta. –
Inkább az, hogy még azokat sem tudjuk megmenteni közülük, akiket
nagyon-nagyon szeretünk.
Most már könnyek szöktek a szemébe. Magnus tudta, hogy az
lesz a legjobb, ha meg sem szólal. Inkább csendben megfogta a nő
kezét.
– A mondénok számára – folytatta Catarina egy pillanattal később
– az a legnagyobb tragédia, ha egy szülő túléli a gyereket. A
boszorkánymester szülők számára ez elkerülhetetlen. Mindig
furcsának találtam, hogy a legtöbb boszorkánymester egyedül éli le
az életét, anélkül, hogy kapcsolatokat alakítana ki, hogy gyökeret
eresztene…
Magnus várt egy keveset, aztán halkan szólalt meg.
– Ha elölről kéne kezdened, inkább úgy döntenél, hogy bele sem
kezdesz?
– Nem – vágta rá Catarina habozás nélkül. – Nyilván megint
belevágnék. Akárhányszor kellene döntenem, minden egyes
alkalommal azt választanám, hogy újra örökbe fogadom és
felnevelem Ephraimot, és végignézem, ahogy férfivá érik, ahogy
gyerekei és unokái születnek. Akármilyen nehéz volt is. Akármilyen
nehéz is ebben a pillanatban.
– Nekem soha nem volt gyerekem – mondta Magnus –, de tudom,
milyen érzés elveszteni valakit, akit szeretünk, amikor nincs más
oka, egyszerűen csak annyi, hogy minden embernek meg kell
halnia.
– És? – kérdezte Catarina.
– Jelen állás szerint – felelte Magnus – az élet abból áll, hogy újra
meg újra a szeretetet választjuk, hiába tudjuk, hogy sebezhetőek
leszünk miatta, és hogy később még nagyon fájhat. Talán nem is
olyan sokkal később. Igazából nincs is választási lehetőségünk.
Vagy a szeretet mellett döntünk, vagy egy üres világban élünk, ahol
nincsen senki rajtunk kívül. És úgy aztán tényleg rettenetes leélni
egy örökkévalóságot.
Nem mondhatni, hogy Catarina mosolygott volna, de azért
megcsillant a szeme.
– Szerinted a vámpírok is átmennek ezen?
Magnus a szemét forgatta.
– Hát persze. Úgy tapasztaltam, egy pillanatra sem képesek
befogni a szájukat, ha ilyesmiről folyik a beszélgetés.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Magnus.
– Olyan nincs, hogy ne jöjjek.
Catarina megtörölte a szemét.
– Tudod – mondta kissé szipogva –, ebben a klubban van a világ
leghosszabb bárpultja. Odalent.
– A leghosszabb bárpult? – csodálkozott Magnus.
– Igen – felelte a nő. – Legalább harminc méter. Úgy hívják, hogy
Hosszú Bár.
– Az angolok nagyon értenek a luxushoz – állapította meg Magnus
–, de a névadást illetően sokszor nem valami kreatívak.
– Majd meglátod – mondta Catarina. – Tényleg nagyon hosszú.
– Mutassa az utat, drága hölgyem!
Ahogy előbukkantak, Alec először biztos volt benne, hogy a portálok
továbbra sem működnek valami jól. Forgalmas sanghaji utcákra
számított, ehelyett azonban magas, keskeny, sűrűn ültetett fákkal teli
ligetben kötöttek ki, ahol a levelek színe épp elkezdett halványzöldről
sárgára és narancsra váltani. A közelben a hold tükörképét
pillantotta meg tükröződni egy vízfelületen.
Sötét volt, ami meglepte, de persze nem tudhatta, meddig
maradtak Tijüben, és a dimenziók közti utazás sokszor amúgy is
egészen bizarr módon tágíthatta ki az időt. Az jutott eszébe, hogy
talán megkérdezhetné Ragnort.
– Hová kerültünk? – kiáltotta. – Közel vagyunk még Sanghajhoz?
Jace felhúzott szemöldökkel, csodálkozva nézett rá, aztán Alec
háta mögé mutatott.
Alec tett pár lépést, aztán a fák között váratlanul megpillantotta
Sanghaj a szivárvány minden színében ragyogó fényeit.
– Ja hogy!
– Vannak itt ilyen „park” nevű izék – mondta Jace.
– Nehéz napok voltak ezek – nyugtázta Alec.
– Ez a Néppark. – Tien a vízfelület felé intett, amit Alec az imént
észrevett. Egy kis tó volt az, a partján gondosan elrendezett
kövekkel. Liliomok úsztak a fekete felszínen. – Ez a Száz virág-tó. Jó
választás – tette hozzá Ragnor és Magnus felé fordulva.
Ragnor bólintott.
– Gondoltam, csendes lesz ilyen késő este.
– Hány óra van egyáltalán? – kérdezte Clary.
Magnus felnézett az égre.
– Kábé fél tizenegy.
– Meg tudod mondani az időt az égről? – kérdezte Alec.
Magnus meglepettnek tűnt.
– Te nem?
– Ide figyeljetek! – mondta Simon. – Lehetne, hogy most veszünk
egy mély levegőt, és gyorsan megünnepeljük, hogy győztünk, meg
hogy senki sem halt meg? Mert azért szerintem ez említést érdemel.
 – Úgy van, úgy van! – Isabelle diadalmasan öklözött a levegőbe. –
Éljünk mi! Legyőztük a Pokol hercegét!
– Nos – szólt Ragnor –, igazság szerint annyi történt, hogy
megmentettek bennünket Magnusszal a Svefnthorntól, nyilván
elsősorban Alec, aztán Sinjun bekattant, és elkezdte szétverni Tijüt,
a Pokol hercege meg elment másik birodalmat keresni magának,
szóval idővel garantáltan visszatér. A Sinjun-szál sincs éppen
elvarrva, mivel éppen valami szitakötőbe oltott pókféleség lett belőle.
Ezen egy kijózanító pillanatra mindenki elgondolkodott.
– De mindenki életben maradt – mondta aztán Simon. – Magnus
megmentett téged. Alec megmentette Magnust. A barátnőm meg
engem mentett meg úgy, hogy közben megült egy óriási tigrist.
– Igen – ismerte el Ragnor –, azért nem volt teljesen reménytelen
ez a nap.
Alec elmosolyodott, de már nagyon fáradtnak érezte magát.
Hazavágyott, úgy, ahogy korábban talán soha. Most már hihetetlen
erővel vonzotta egy új gondolat. Max. Max.
Próbálta elkapni Magnus tekintetét, de a boszorkánymester már
Tien mellett állt, aki éppen olyan fáradtnak tűnt, mint bárki más
közülük.
– Elköszönnél Jemtől a nevünkben? Add át az üdvözletünket.
Tien láthatólag meglepődött.
– Elmentek?
Magnus bólintott.
– Őszintén úgy érzem, hogy nem volt időnk igazán felfedezni
Sanghajt, de remélem, nem veszitek sértésnek, ha mi, New York-iak
most inkább egyenesen hazamegyünk innen. – Magnus Alec felé
fordult, és elkapta a tekintetét. – Nagyon szeretném már látni a
fiamat.
– Hát persze! – Tien mosolygott, sötét szemébe visszatért a fény,
amit Magnus már nem látott ott egy ideje. – Én is Csinfenghez
megyek. Nagyon fog örülni, amikor meghallja, hogy már nem járok
majd Tijübe. Ragnor! – A boszorkánymester csodálkozva fordult felé.
– Legjobb tudomásom szerint te vagy az egyetlen ember, akit
megszúrtak a Hejpaj Vucsangokkal, és életben maradt. Előfordulhat
pár érdekes mellékhatás.
– Nagyszerű! – felelte gyászosan Ragnor. – Legalább várhatok
valamit, amíg szégyenkezve, névtelenségben töltöm az
elkövetkezendő éveimet.
Tien a többiek felé fordult.
– Nem mellesleg köszönöm, amit értem tettetek. És hogy
megőriztétek a titkunkat Csinfenggel.
– Mi is köszönjük, Tien – mondta Simon, és megrázta a fiú kezét.
– Hogy megmentetted Isabelle-t. Hogy segítettél nekünk.
Mindenki egyetértően bólogatott.
– A hideg béke sem fog örökké tartani – jelentette ki Alec. –
Továbbra is azon fogunk dolgozni, hogy a Klávénak megjöjjön a
józan esze, és véget vessen ennek.
– Remélem, úgy lesz – mondta Tien –, de tudom, hogy nem csak
nektek van mostanság befolyásotok a Klávéra. – Alec vállára tette a
kezét. – Tudnod kell, milyen inspirációt jelentesz nekem – folytatta
határozottan. – A családod, úgy értem, ti ketten és a fiatok óriási
hatással vagytok a Klávéra, már a puszta létezésetekkel is. Ha a
Klávé meg akar maradni, a ti családotok jelenti a jövőt. Nem lehet
másképpen.
– Á, jó, hogy nincs rajtunk nyomás – mondta mosolyogva Alec. –
És te is inspirálsz ám másokat. Ezt se felejtsd el!
Tien lehajtotta a fejét.
– Csak idő kérdése, és megkezdődik a valódi harc a Klávé
lelkéért. Ha nem akarjuk, hogy a Cohors víziója váljék valósággá,
nekünk is be kell szállnunk ebbe. Hallatnunk kell a hangunkat, még
ha legszívesebben csendben is maradnánk.
– Jó ember vagy, Tien – mondta Alec. – Örülök, hogy egy oldalon
állunk!
Ő sem a leghangosabb volt a családjában. Inkább csendes, a
legcsendesebb. De Tien jól mondta. Alec felkészült rá, hogy
végiggondolja a dolgokat.
Ragnor és Magnus időközben nekiláttak, hogy előkészítsék a
portált, ami hazaviszi őket, bár a jelek szerint Ragnor inkább
Magnusra hagyta a munka oroszlánrészét. Azzal érvelt, hogy ő
három tüskeszúrás után lábadozik, Magnus pedig csak kettőt kapott.
– Tudod, kinek kellene megnyitnia ezt a portált? Clarynek –
dörmögte Magnus. – Vele nem történt semmi különösebben rossz
ezen az utazáson.
– Továbbra is feszélyez kissé, hogy ez a lány képes portált nyitni.
– Ragnor feszülten pillantott Clary irányába.
Jace átkarolta a nő derekát, és mindketten együtt nevettek
Isabelle-lel. Elképesztő, milyen szívósak tudnak lenni az emberek,
gondolta Magnus.
– Teológiai alapon zavarba ejtőnek találom – magyarázta Ragnor.
– Éppen ezért nem szoktam semmiben sem mélyebb
összefüggéseket keresni – felelte könnyedén Magnus. Ragnor
tekintete elárulta neki, hogy a másik boszorkánymester pontosan
tudja, mennyire nem mondott igazat. – No de te hová mész? –
kérdezte. – Vissza Idrisbe? Hosszú évek után rendbe kapod a
házadat?
Ragnor habozott. Magnus a szemét forgatta.
– Csak azt ne mondd, hogy tovább játszod a halottat. Mi lett belőle
legutóbb is?
– Ott követtem el a hibát – magyarázta Ragnor –, hogy
megpróbáltam teljesen eltűnni. Csak gyanúsabbnak tűntem tőle. – A
háta mögé pillantott, mint aki paranoiás. – Egy darabig rendesen
rám fognak szállni. Sinjunnal… nem igazán vigyáztunk, hogy ne
lássanak meg bennünket a fénypiacon. Az alvilág java része és
feltehetőleg pár árnyvadász is ferde szemmel fog rám nézni. Arról
nem is szólva, hogy Sinjun továbbra is szabadon van. Meg előbb-
utóbb Szammael is újra megjelenik.
Magnus felsóhajtott.
 – Ragnor, tudod te, hányszor szenvedett csorbát a hírnevem az
évek során? És tessék, még mindig dolgozom. Senki sem vetett a
Néma Város tömlöceibe. Senki sem lógatott fel a tündérek
valamelyik udvara előtt.
– Az más! – jelentette ki Ragnor. – Te nem a Pokol egyik
hercegének dolgoztál.
– Nem sokkal azután, hogy eljátszottad a halálodat, azzal
vádoltak, hogy alapítottam egy szektát Azmodeusz dicsőítésére.
– De azt a szektát tényleg te alapítottad. – Ragnor összeráncolta a
homlokát. – Emlékszem, a kevésbé jól sikerült vicceid egyike volt.
– Akkor örömmel hallod majd, hogy elnyertem érte a méltó
büntetésemet.
Ragnor egy pillanatra felhagyott a mágikus machinációkkal.
– Nem, nyilván nem örülök. – Felsóhajtott. – Te talán bírod a
gyűrődést, Magnus, de én nem. Ami lényegesebb, nem is akarom.
Csináltam rossz dolgokat, amíg Szammaelnek dolgoztam. Igazi
rossz dolgokat, amiket már nem vonhatok vissza. Jó eséllyel már
azért is fővesztést érdemlek, hogy elvittem Szammaelt Tijübe.
– De hát nem voltál önmagad! – tiltakozott Magnus.
– Önként választottam a harmadik szúrást a tüskével. Én
választottam! Időre van szükségem. A bűnbánathoz, gondolom.
Három éve halott vagyok, és végig kell gondolnom, ki lesz majd
Ragnor Fell, amikor újra életre kel.
Magnus egy darabig nem szólt, némán dolgoztak tovább a
portálon.
– Azért hallok még felőled? – kérdezte aztán. – Mert ha nem, azt
kell majd feltételeznem, hogy Sinjun újra elkapott, márpedig akkor
érted megyek.
– Senki más nem lenne képes szabályosan megfenyegetni vele,
hogy úgyis meg fog menteni – dörmögte Ragnor. – De igen, úgy
sejtem, gyakorta akad majd dolgod az új énemmel.
– Nos, ez is valami – mondta Magnus, majd egy pillanatra
elhallgatott. – Catarinának nem szóltam.
 – Semmit nem mondtál neki? – kérdezte Ragnor.
– Semmit. De ez elég igazságtalan vele szemben. Pótolni fogom,
amikor legközelebb találkozunk. Sokat jelentene neki, ha megtudná,
hogy életben vagy.
Ragnor meglepettnek tűnt, de azért láthatólag örült.
– Tényleg?
– Igen – bólintott Magnus. – Te hülye! Fontosabb vagy neki, mint
szinte bárki másnak. Olyan kevesen vagyunk, és… – Elhallgatott.
Szörnyű gondolat merült fel benne. – Jaj, ne! Ugye nem akarod
megint azt a béna álnevet használni?
– Először is – felelte Ragnor –, nem fogadok el névadási tanácsot
olyasvalakitől, aki bárhogy hívhatta volna magát, és a „Magnus
Bane” mellett döntött. Másodszor pedig igen, azt a nevet fogom
használni.
– Nem örülök neki – közölte Magnus.
– Pedig a Shade tökéletesen passzol – kacsintott Ragnor. –
Végtére is csak árnyéka vagyok a régi önmagamnak.
Magnus hosszan felnyögött.

Miután elköszöntek Ragnortól és Tientől, Alec meg a többiek

átléptek a portálon, és máris New Yorkban találták magukat, egy
hűvös őszi reggelen. Sajnos egy sikátorban álltak az Intézet
közelében, ahol szemét orrfacsaró bűze árasztott el mindent.
– Á! – szólt Simon. – Az otthon illata!
– Magnus – érdeklődött Jace –, miért nem közvetlenül az
Intézetbe nyitottál portált?
Az egyik, amit Alec nagyon élvezett a gyereknevelésben, az volt,
amikor Magnus, a legmagabiztosabb, leghiggadtabb ember, akit
valaha is ismert, elbizonytalanodva feszengett. Márpedig az, hogy
gyerekük lett, jelentősen megnövelte azon alkalmak számát, amikor
Magnus jobb híján elbizonytalanodva feszengett.
 Ez is az ilyen alkalmak egyike volt. Alec legszívesebben elkapta
és megcsókolta volna a boszorkánymestert, de ilyesmire sajnos
alkalmatlan volt a pillanat.
– Véletlenül sem akartam felébreszteni Maxet – mondta Magnus
egy vállrándítás kíséretében.
Amikor végül beléptek az épületbe, gyorsan megtalálták Maxet,
aki vidáman mászkált körbe a szőnyegen Maryse
dolgozószobájában, Maryse, Kadir és meglepő módon Catarina óvó
tekintetétől kísérve. Alec nem is köszönt nekik, inkább minden
önuralmát félredobva már rohant is Maxhez, hogy felkapja a földről,
és szorosan magához ölelje. A kisfiú örült, de láthatólag nem nagyon
értette, miért szeretgeti ilyen hevesen Alec. Egy pillanattal később
aztán beadta a derekát, felnevetett, és boldogan kezdett fészkelődni.
Magnus is melléjük lépett, és szeretettel megsimogatta Max fejét,
bár mintha közben kicsit máshol járt volna az esze.
Jace és Isabelle Maryse-hez siettek, hogy megöleljék, Simon és
Clary pedig Kadirral meg Catarinával beszélgetett. Alec, továbbra is
Maxszel a kezében, Magnushoz bújt, belefeledkezett hármuk
világába a családjuk és a barátaik körében. Sokszor előfordult már,
hogy az életét kellett kockáztatnia, és sokszor adott hálát az égnek,
hogy végül biztonságban hazatért, de ez most más volt. Egyszerre
fájdalmas, szépséges, rettenetes és tökéletes.
Nemsokára Jace, Clary, Simon és Isabelle elköszöntek, és
mosakodni indultak – mindenkit belepett a por és a nyálka. Alec
tudta, hogy ő sem néz ki sokkal jobban, de nem érdekelte. Maxet
dobálta a karjában, miközben Magnus félrevonta Catarinát
beszélgetni. Alec feltételezte, hogy Ragnorról akar mesélni neki. A
nő évszázadok óta közeli barátságban volt a másik
boszorkánymesterrel, és most mindenről tudnia kellett. Onnan, hogy
Ragnor valójában él, egészen odáig, hogy megint elrejtőzni készül
valahol.
Maryse és Kadir boldognak tűnt, részben azért, hogy vigyázhattak
Maxre, de azért is, hogy végre visszaadhatták a szüleinek.
Láthatólag Max is vidám volt. Elégedetten ugrált Alec karján.
– Nem volt nagyon gáz? – kérdezte mosolyogva Alec.
– Nem! – vágta rá Maryse. – Dehogy! Semmi olyasmi nem történt,
amit ne tudtunk volna megoldani.
– Nem tudom nem észrevenni – mondta Alec –, hogy fel van kötve
a karod. Te pedig – tette hozzá Kadirnak – összeszedtél valahol két
monoklit.
Kadir és Maryse összenéztek, aztán megint széles mosolyra
húzták a szájukat.
– Ennek semmi köze Maxhez – mondta Maryse könnyedén. –
Csak egy kis baleset ért bennünket, amikor egy képet akasztottunk
magasra a falon.
– Aha – bólintott Alec. – Szóval abszolúte semmi köze Maxhez?
– Már a gondolat is nevetséges – jelentette ki Kadir ünnepélyesen.
– Nagyon jól szórakoztunk, amíg Maxre vigyáztunk – mondta
határozottan Maryse. – És máris nagyon várjuk, hogy újra nálunk
legyen.
– Újra – bólogatott Max, Alec pedig megcsiklandozta az álla alatt.
– Szia, öcskös! – szólt egyszer csak Clary.
Jace-szel tisztán, friss ruhákban tértek vissza. A nő vörös haja
ragyogott. Alec észrevette, hogy Jace magával hozta a lándzsáját
Tijüből. A jelek szerint megkedvelte.
Clary összeborzolta Max kék haját.
– Ugye rendes gyerek voltál?
– Huff! – árulta el bizalmasan Max, majd lepacsizott Jace-szel.
– Jó kis lándzsa, Jace – szólt Kadir. – Bár személy szerint jobban
kedvelem a naginatákat.
– Hát jó – mondta Jace. – Anya, Kadir! Claryvel beszélgettünk, és
arra jutottam, hogy… hajlandó vagyok átvenni az Intézet vezetését,
de csak akkor, ha Claryvel csinálhatom. Mind a ketten együtt.
Maryse láthatólag nagyon megörült a hírnek.
– Szerintem nagyon jó lesz így. – Alecre pillantott. – Te győzted
meg?
 Alec a fejét rázta.
– Nem. Egyedül döntötte el. Szóltál már Isabelle-nek és
Simonnak? – kérdezte Jace felé fordulva.
Jace és Clary összenéztek.
– Elindultunk Isabelle szobájába – mondta óvatosan Jace –, de
nagyon úgy tűnt, hogy hm, nem érnek rá.
– A húgomról beszélsz – figyelmeztette Alec. – Erre pont nem
voltam kíváncsi.
Az anyja irányába pillantott, aki éppen elmélyülten beszélgetett
Kadirral – vagy legalábbis úgy tett.
– Neked legalább nem kellett hallgatnod – mondta Clary.
Jace szája sarka gyors mosolyra húzódott.
– Gyanítom, Simonnak leesett, hogy ha nem az élet nagy
kérdésein rágódik, ráér hasznosan tölteni az időt a szeretteivel.
– Édes istenem! – sóhajtotta Alec. – Én most kiszállok ebből a
beszélgetésből a gyerekemmel együtt.
Átvágott a szobán Magnushoz, aki továbbra is Catarinával
beszélgetett. A nő döbbenten nézett Magnusra, de azért sikerült
elmosolyodnia, amikor meglátta a Maxszel a karjában közelítő
Alecet.
Max Magnus felé nyújtotta húsos kék karját.
– Ba! – szólt.
– Tessék! – mondta Alec. – Fogd meg a kissrácot! – Ezzel már
nyújtotta is Maxet.
Magnus azonban elhátrált, közben felemelte a kezét, mintha el
akarna hárítani magától valamit.
– Nem, csak… csak tartsd magadnál, és én inkább…
– Mi az? – kérdezte Alec. – Mi baj?
Magnus zavartan kapkodta a tekintetét.
– Hát csak… nemrég szörnyetegszerűség voltam. Nem is igazán
tértem még magamhoz. Nem szeretném, tudod… elejteni. Meg
semmi.
 – Magnus! – szólt rá a barátjára határozottan Alec. – Nem vagy
szörnyetegszerűség. Magnus vagy. Vedd el a gyereked!
– Bocsáss meg, Alec – szólt Catarina, és megragadta Magnus
kezét. – Kölcsön kell kérnem a pasidat egy pillanatra.

Catarina egy székre lökte Magnust a folyosón. Magnus még mindig

szédült kissé – Catarina meglepő erővel rontott rá, és vonszolta el
Alec meg Max társaságából. Néha hajlamos volt elfelejteni, milyen
erős ez a nő.
Catarina izzó tekintettel meredt rá.
– Ne csináld ezt! – mondta.
– Mit?
– Ezt az önostorozó „juj, juj, szörnyeteg vagyok” szöveget. Nem áll
jól.
Magnus habozott.
– Te nem láttad Sinjunt. Nagyon közel álltam hozzá, hogy
szörnyeteg legyek. Sima mázli, hogy megmenekültem.
Catarina rosszallóan nézett rá.
– Azt hittem, egy nagyon okos tervnek köszönheted, amit a
barátod kivitelezett.
– Hát igen, de igazából csak a megérzéseire hagyatkozott. Nem
tudta, beválik-e, amit kitalált. Azóta sem feltétlenül értem, miért
sikerült.
– És több száz év után miért jutottál hirtelen arra a
következtetésre, hogy veszélyt jelentesz a szeretteidre? Mert
boszorkánymesterek vagyunk, és a boszorkánymestereknek démon
az egyik szülője? Ugye tudod, hogy átmentél ezen korábban is,
aztán kikeveredtél belőle? Nem kell lelki beszédet tartanom neked
arról, hogy a cselekedeteink határoznak meg bennünket, nem az,
hogy minek születtünk. Hallottam már ugyanezt a te szádból is.
Catarina tekintetéből együttérzés sütött, de Magnus a tartásából
látta, hogy azért bosszús. Tényleg nagyon régóta ismerték egymást.
 – Ez most más – mondta Magnus, aztán egy pillanatra elhallgatott.
– Emlékszel a Sanghaj Klubra? 1910-ben.
Catarina lassan bólintott.
– Közvetlen Ephraim halála után volt.
– Azt kérdeztem tőled, érdemes volt-e felnevelned – mondta
Magnus. – Nagyon sokat adtál neki, és jó életet élt… aztán mégis
meg kellett halnia.
– Ah! – Catarina lassan elmosolyodott. – Ezért más most.
Magnus zavartan bólintott.
– Magnus, körülvesznek a szeretteid. Én sem engedtem el
Ephraimot, amíg nem győződtem meg róla, hogy sokan szeretik.
Szép kort ért meg, és az ágyában halt meg a családja körében.
Szomorú voltam, de egyben győzelemnek is tekintettem.
Megmentettem azt a fiút. Embert neveltem belőle. Élt, szeretett.
Pontosan ezt szántam volna neki.
– De Max… – kezdte volna Magnus, Catarina azonban legyintett.
– Magnus, nem szívesen beszélek úgy, mint Ragnor, de néha
tényleg egy barom vagy. Nekem elhiheted, hogy jót cselekszel, azt
teszed, amit kell. A szeretteid, a családod megmentenek majd, ha
arra lesz szükség. És Maxet is segítenek majd megmenteni, ha neki
lesz rá szüksége. Ebben muszáj hinned. – Fanyarul elmosolyodott. –
Én egészen konkrétan tőled tanultam.
Magnus elérzékenyülten csóválta a fejét.
– Igazad van. Csak néha könnyű elfelejteni ezeket a dolgokat.
Most Max miatt minden más. Óriási a felelősségem, sokkal nagyobb,
mint korábban valaha.
– Aha! – Catarina karba fonta a kezét. – Ezt hívjuk apaságnak.
Magnus megadóan emelte fel a kezét.
– Oké – mondta. – Oké. Nyertél. És mivel te vagy a legrégebbi
barátom, vagy legalábbis az egyik…
– Szívességet akarsz kérni tőlem, igaz? – kérdezte Catarina
megadóan.
 Magnus benyúlt erősen megviselt zakója zsebébe, és előhúzta
belőle a Fehér Könyvet.
– Megtennéd, hogy elviszed ezt a Spirális Labirintusba? Azt
hiszem, most már nem szeretnék én vigyázni rá.

Alec számára mindig különös érzés volt elhagyni az Intézetet,

elbúcsúzni az anyjától, Isabelle-től, Jace-től, és… hazamenni. Annyi
éven át volt az Intézet az otthona, és bár gyorsan megszokta, hogy
Magnus lakása már kettejük lakása lett, amikor kiléptek az ajtaján,
egy-egy futó pillanatra még mindig azt érezte, hogy valami nincs
rendben.
Amikor hazaértek, Magnus felhívta a Mansion Hotelt Sanghajban,
és elintézte, hogy vitessék a holmijaikat egy raktárba, ahonnan aztán
már mindent hazateleportálhat, amikor már nem lesz a szállodai
személyzet szeme előtt. Alec Maxszel játszott, aki vidáman mászkált
ide-oda a nappaliban, és élvezte az otthon nyugalmát.
Magnus hamarosan visszatért, és a karjába kapta Maxet, aki
eleinte tiltakozott kicsit, majd megadta magát, szélesen
elmosolyodott, aztán azonnal nekiállt Magnus egyik gombját
rágcsálni.
– Szépek, igaz? – kérdezte a boszorkánymester.
– Nyilván mindig tudtam – mondta Alec –, hogy a világ
megmentése a feladatunk, de sokkal rémisztőbb így, hogy Max is
velünk van.
– Már megbocsáss – tiltakozott Magnus –, a te melód talán a világ
megmentése. Az enyémet kicsit nehezebb ilyen frappánsan
megfogalmazni, de egy jelentős részét az teszi ki, hogy jól nézzek ki.
– Ja hogy! – bólintott Alec. – Ezek szerint ha meg kell menteni a
világot, te nem is jelentkezel majd a feladatra? Jogos, pont ilyennek
ismerlek. Figyu, Max! – tette hozzá, mire Max egy pillanatra felnézett
rá a gombrágcsálásból. – Ő neked a bapak? Tudod azt mondani,
hogy „bapak”?
 – Ezt még nem mondja – súgta oda Magnus. – Ne erőltesd!
– Fura – mondta Alec. – Fura egy élet ez. De azt hiszem, erre
teremtettünk. És ezt is választottuk.
– Bapa! – kiáltotta jó hangosan Max, és legyezni kezdett a
karjával. A háta mögött az egyik függöny lángra lobbant, Alec pedig
fogott egy díszpárnát, és megadó sóhajjal már indult is, hogy eloltsa
a tüzet.
– A másik feladatunk – mondta Magnus –, hogy ne hagyjuk
felgyújtani Maxnek az épületet, amíg nem lesz elég nagy hozzá,
hogy uralja a mágiáját.
Alec elmosolyodott.
– Szammael után ez lehetetlennek tűnik.
– Bpppft – mondta Max.
– Bapak? – próbálkozott újra Alec.
Max összeráncolt homlokkal koncentrált, aztán tovább rágta
Magnus gombját.

Sokkal később, amikor már sötét lett, néma csend honolt a lakásban,
és mindenki a saját ágyában feküdt, Magnus görcsös álomból riadt
fel. Óvatosan kihámozta magát Alec karjából, kimászott az ágyból,
egy pulcsit húzott a selyempizsamájára, és átballagott a másik
szobába.
Szinte azonnal egy nagyon kék szempár jelent meg a kiságy
pereme fölött. Magnusnak az az emlék jutott eszébe, amikor egy
vízilovat látott a szemét éppen csak a vízfelszín fölé emelve
leselkedni.
Elindult a kiságy felé.
– Hékás! – suttogta. – Látok itt valakit, akinek nagyon nem kellene
fent lennie.
Az a kék szempár azonban egyre vidámabban csillogott, mintha
Max tudná, hogy csalafintaságon érték, de azért reménykedne
benne, hogy valójában bűntársra lelt, akit bevehet a buliba. Amikor
Magnus közelebb ért, magasba emelt karral kérte, hogy vegye fel.
– Na ki a kis hamis szabályszegő boszorkánymester? – szólt
Magnus, miközben eleget tett a kérésnek. – Na ki az én kisfiam?
Max kéjesen sikkantott.
Magnus felemelte a fiát, aztán kék szikrák zápora közepette a
magasba dobta. Nézte, hogyan nevet mérhetetlen boldogságában,
egyetlen pillanatig sem kételkedve benne, hogy amikor zuhanni
kezd, az apja elkapja majd.

Énekhangok verték fel Alecet békés álmából. Átfordulhatott volna a

selyemlepedőn, hogy megint átadja magát az alvás kellemes
melegségének, mégis úgy döntött, hogy inkább felrázza magát.
Kába volt, de az édes dallamot hallva látni akarta, mi történik.
Amikor résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált Max szobájába,
már látta is. Magnust kényelmes otthoni öltözékben találta. Ami azt
illeti, az ő egyik pulóverét viselte, a vastag, viseltes anyag
féloldalasan lecsúszott keskenyebb válláról. Mint annyi minden
másban, ebben is jól nézett ki.
– „Nina bobo, ni ni bobo” – énekelte mély, csodaszép hangján a
még nála is sokkal idősebb indonéz altatódalt.
A karjában ringatta a gyereküket. Max úgy legyezett a kezével,
mintha ő lenne a karmester, vagy talán el akarná kapni a mágia
szobában úszó kobaltkék szentjánosbogár-szikráit. Magnus halvány,
gyengéd, elmondhatatlanul meleg mosollyal nézett le Maxre,
miközben énekelt.
Alec úgy tervezte, hogy magukra hagyja őket, és visszafekszik
aludni, Magnus azonban egy pillanat szünetet tartott a dalban, és
felnézett rá, mintha végig tudta volna, hogy figyeli kettejüket.
Alec behajolt a hálószoba ajtaján, kezét a feje fölött az ajtókereten
nyugtatta.
– Ő a te bapakod? – kérdezte Maxtől.
 Némi megfontolás után Max felelt neki.
– Bapak.
A pillantás, amivel Magnus Alecre nézett, aranylott, mint egy
érme, mint a nephilimek esküvői ruhája, mint az otthon ablakán
beragyogó reggeli napsugár.
 Epilógus

VALAHOL, EGY HELYEN, AMI NEM IS HELY IGAZÁN, összegyűltek a Pokol

hercegei.
Meghívó érkezett, világokat körülvevő fátylak remegtek bele a
fivérük hangjába. Már önmagában az is meglepőnek tűnt, hogy a
meghívásban kérés szerepelt, nem pedig parancs. Volt, aki
kötelességtudatból ment el. Volt, aki kíváncsiságból. Volt, aki azért,
mert ha a többiek is felsorakoznak, akkor ő sem maradhat távol.
– Tudom, hogy nem sokszor beszélünk – kezdte Szammael.
Mindenki elcsendesedett, és rá figyelt. Vegyes társaság voltak, ezt
neki is el kellett ismernie. Volt itt mindenféle démon Belialtól – aki,
mint általában, ezúttal is elegáns, világos hajú férfiként jelent meg –
Leviatánig, aki leginkább sötétzöld kígyóként mutatkozott csillogó
pikkelyekkel és némi jóindulattal karhoz hasonlatosnak nevezhető
csápokkal.
– Azt is tudom, hogy többnyire mind a magunk útját járjuk –
folytatta Szammael. – Csak azért találkozunk néha, hogy
megküzdjünk egy-egy területért vagy a hatalomért. Így van ez az
idők kezdete óta.
Ebben a pillanatban is így volt. Belfegor és Belial egymásra sem
hederítettek az érkezésük óta, egyik sem volt hajlandó tudomást
venni a másik jelenlétéről. Leviatán és Mammon ugyanazt a széket
nézték ki maguknak, és mindkettő azzal érvelt, hogy ez az egyetlen
kozmikus méretű ülőalkalmatosság a helyszínen, így a
legtekintélyesebb méretű hercegként neki jár, hogy letelepedjen rá.
Szammael azt fontolgatta, elmondja-e nekik, hogy a szék pusztán
metafizikai konstrukció, és éppen úgy lehetne belőle akár kettő is,
mint egy, ugyanis egy olyan helyen vannak, ami nem is hely igazán,
és a többi. Végül arra jutott inkább, hogy nem avatkozik bele a
vitába.
Azmodeusz, aki szinte minden mércével mérve a legerősebb volt
közülük, lojális maradt Szammaelhez. Szammael óriási
szerencséjére. Amikor ő fejet hajtott előtte, így ismerve el a
hatalmát, a többiek nyugtázták, és Szammael ebből már tudta, hogy
nem lesz különösebb gondja velük.
– Ha mindig is így volt, akkor így is kell lennie – bólintott Asztaroth.
A többiek bólogattak.
– Nemrég – mondta Szammael –, mint ti is nyilván tudjátok,
életem szerelmét, a démonok anyját emberek ölték meg a Földön.
Megsemmisültem – folytatta élesen. – Olyan fájdalmasan gyászolok,
hogy csillagok omlanak össze bele.
Azazel a szemét forgatta.
– Látom ám, Azazel! – mordult rá Szammael. – Talán senki sem
érti ezt meg közületek, mert hitetek szerint a szeretet nem fér össze
a démoni birodalmak céljaival. Azért jöttem, hogy elmondjam nektek,
ez tévedés. Lilith adta nekem a legtöbb erőt. – Egy pillanatra
elcsuklott a hangja. – Most, hogy már nincs, úgy érzem, belőlem is
hiányzik egy darab.
A hirtelen támadt csendet végül Belial törte meg.
– Szammael, azért rángattál ide bennünket a világegyetem
minden pontjáról, mert elő akartad adni nekünk, hogy a szeretet
létezik?
– Nem – felelte Szammael. – Vagyis persze igen, a szeretet
valóban létezik, szóval, ha valaki úgy érzi, beljebb van ettől az
infótól, hát tessék. De nem, ennél konkrétabb oka van, hogy
összehívtalak benneteket. Nemrég – folytatta – több különös
találkozásom is volt emberekkel, közelebbről
boszorkánymesterekkel és nephilimekkel Tijü birodalmának romos
udvaraiban.
– Tijü? – mennydörögte Mammon. – Jenlo régi kecója? Micsoda
bulikat rendeztünk ott!
– Igen – bólintott Szammael –, és látnotok kellene, hogy néz ki
most. Hát nem valami jól. – Jelentőségteljesen nézett körbe a
többieken. – De az most nem lényeges a mi szempontunkból.
Minden ottani tervem dugába dőlt.
– Azért rángattál ide bennünket – kérdezte Belial fennkölten, mint
mindig –, mert elő akartad adni nekünk, hogy a szeretet létezik, és
pocsékul végzed a munkádat?
Szammael rá sem hederített.
– Nem azért buktam el, mert nem voltam elég erős, sem nem
azért, mert Tijü birodalma nem állt a szolgálatomba. Azért buktam el,
mert nem számoltam vele, mire lehet képes egy csapat, ha
összedolgoznak, és támogatják egymást.
A Pokol többi hercege értetlen pillantásokat váltott egymással.
– Igazán inspirálónak találtam – folytatta Szammael. Ajánlattal
fordulok tehát hozzátok, kedves testvéreim. Túlságosan régóta
dolgozunk már külön-külön. Ha valaha is el akarjuk érni a céljainkat,
fel kell ismernünk, hogy több minden köt össze bennünket, mint ami
elválaszt egymástól.
Azmodeusz döbbenten meredt rá.
– Úgy érted…
– Igen – felelte Szammael. – Luciferről szeretnék beszélgetni.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm Naomi Cuinak, hogy hozzáfűzte a gondolatait a

kézirathoz. Ettől eltekintve ez a köszönetnyilvánítás némiképp
különbözik a többitől. Ilyenkor általában a barátaimnak, a
családomnak, a szerzőtársaimnak és a szerkesztőmnek mondok
köszönetét. Bár mérhetetlenül hálás vagyok mindannyiuknak, amiért
segítő környezetet biztosítottak Az elveszett Fehér Könyv
megszületéséhez, ezúttal szeretném kihasználni az alkalmat, hogy
fejet hajtsak az olvasóim előtt.
Drága olvasók, köszönöm, hogy kitartotok mellettem, Magnus,
Alec meg a barátaik mellett. Köszönöm, hogy osztoztok velem a
történetekben, a kalandokban és a varázslatban. A lelkesedésetek,
az árnyvadászok és az alvilágiak világa iránti rajongásotok a mai
napig elképeszt. Szerencsés vagyok, hogy ilyen okos, vidám és
elbűvölő olvasóim vannak. Köszönöm, hogy a történetem részesei
lettetek. El nem tudnám képzelni nélkületek.
C. C.

Nem mondom, hogy A legősibb átkok elvarázsolt, vagy bármi

ilyesmi, de mielőtt elkezdtem dolgozni ezen a sorozaton, egyetlen
gyerekem sem volt.
Hunter akkor jött a világra, amikor éppen A mágia vörös tekercsein
dolgoztam, a második fiam, River pedig Az elveszett Fehér Könyv
írása közben született.
Véletlen volna? Taaaaaalán.
Szeretném azt gondolni, hogy nem kell ok-okozati viszonyt
keresni, és inkább arról lehet szó, hogy A legősibb átkokkal töltött
évek során az életem csordultig telt boldogsággal és szeretettel. Ez
a sok jó részben az egyre növekvő családomtól eredt, részben pedig
a munkámból, amíg Magnus és Alec (meg Max!) történetét írtam.
Különösen szórakoztató volt látni, hogy Magnus meg Alec
ugyanazokkal az egyre fájdalmasabb problémákkal néznek szembe
gyereknevelés közben, mint mi magunk. Hogyan is lehet
zsonglőrködni az etetéssel, a vigyázással meg a mágikus csatákkal
(vagy a megírásukkal)?
Mindenekelőtt tehát a családnak ajánlom ezt a könyvet – az
enyémnek és a világ minden családjának –, akik folyamatosan
gondoskodnak a szeretetről, a boldogságról és a gyerekeknek
nevezett varázslatos lények hihetetlen kalandjairól. Köszönöm
csodás feleségemnek, Paulának, a társamnak, amiért együtt
nevelhettünk fel két nagyszerű fiút. Hunternek, aki inspirált és
türelemre tanított – örökre a dj-d és a táncpartnered leszek.
Rivernek, annyi örömöm és az emberiségbe vetett hitem forrásának
– egy nap meg fogod hódítani a világot. Köszönöm a tágabb
családom többi tagjának – ti vagytok az én törzsem. Köszönöm az
ügynökségemnek, a Scovil Galen Ghosh Literarynek, amiért mindig
számíthattam a támogatásukra. Köszönöm a Simon & Schusternek,
hogy az olvasók most a kezükben tarthatják ezt a csodálatos
könyvet.
Külön meg kell említenem Cassie-t, az írócsaládomat. Köszönöm,
hogy az első sorból figyelhettem az alkotó zsenid működését.
Végül pedig köszönöm az árnyvadászcsaládnak: a ti kedvetekért
írjuk ezeket a történeteket. Hálás vagyok a szeretetetekért és a
bizalmatokért.
Legeslegvégül pedig köszönöm Magnusnak, Alecnek és Maxnek.
Gratulálok a csodálatos családotoknak. Feltétlen fogadjunk egyszer
egy bébiszittert a gyerekeknek, és menjünk dupla randira!
W. C.
 A továbbiakban az

Álmainkban
kezdődik
című novellát olvashatjátok,
benne Tessával és Jemmel.
MAGNUS BANE TERVEZGETETT.
A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett volna, hogy Brooklyn fő
boszorkánymestere nagyjából-egészéből semmit sem csinál.
Kezdjük ott, hogy lila selyempizsamát viselt. Ezen felül az ágyban ült
egy kupac párnának támaszkodva, nyitott varázskönyvvel az ölében.
Alec Lightwood az oldalán feküdt mellette, és mély álomba merült.
Korábban Alec elvitte a fiukat, Maxet a Brooklyn Botanikus Kertbe.
Magnus kérte, hogy menjenek el – azt szerette volna, ha Maxnek
elegendő alkalma adódik elfáradni lefekvés előtt. Az ötlet már-már
túlságosan is bevált. Max gyorsan összebarátkozott egy Eliza nevű
vérfarkaslánnyal, és kettesben vagy három órán keresztül boldogan
járták a kertet, Max négykézláb, Eliza pedig, ha kissé bizonytalanul
is, de futva. Eliza anyja meglepődött kissé, amikor Max először
emelkedett a levegőbe. Szerencsére a kisfiút álcavarázslat védte,
így a nőn kívül csak Alec vette észre, mi történt.
Bár még nem volt hozzá megfelelő a szókincse, hogy meg is
fogalmazza, Eliza nyilvánvalóan azt szerette volna, hogy Max őt is
emelje fel. Szerencsére a fiú egyelőre nem volt képes ilyesmire.
Alec és Max boldogan, sárosan, és ami a legjobb, kimerülten
érkeztek haza. Magnus azt akarta, hogy aludják végig az éjszakát.
A boszorkánymester úgy helyezkedett, hogy vethessen egy
pillantást a szoba másik végében álló fésülködőasztalon lévő,
puttókkal díszített förtelmes órára, amit még Ragnortól kapott
évekkel korábban. A szobában csak egy kék lánggal égő gyertya
világított az ágy melletti asztalon, de Magnus a kevéske fénynél is
látta a számlapot. Hajnali háromnegyed kettőre járt. Most már
biztosan elég késő van. Ilyenkorra már a nyugati parti árnyvadászok
és alvilágiak is nyilván húzták a lóbőrt. Catarinának, Jemnek és
Tessának előre szólt, ami pedig Blackthornékat és Emma Carstairst
illeti, ők gyerekek. Annak sem kisbabák, akik képesek bizarr módon
összevissza aludni. Mostanra nyilván mind lefeküdtek, fáradtan,
miután annyit rohangáltak az óceán partján, vagy mivel is töltötték a
napjaikat a Los Angeles-i Intézet lakói. Igen, eljött az idő.
Magnus kicsit jobban magára húzta a takarót, közben szeretettel
pillantott az alvó Alecre, akinek fekete haja tintaként folyt szét az
elefántcsontszínű párnahuzaton. A boszorkánymester becsukta a
könyvét, és az éjjeliszekrényre tette. Mélyen magába nyúlt, a mágia
rejtett zsebét kereste, amit gondosan elrejtett egy zárt buborékba.
Két hét telt el, amióta kiszabadult a Svefnthorn hatása alól, és bár a
rajzolatok a bőrén elhalványultak, a fogai a régi méretükre
zsugorodtak, és a fegyver feszülő mágiája kiürült a szervezetéből, az
energiának ez a kevéske maradványa még ott volt vele.
Magnus eleinte azt fontolgatta, hogy megtartja magának afféle
biztosítás gyanánt. Egy kis extra mágiával sok mindent el lehetett
érni, főleg ha a mágia ilyen hatékony volt, és Magnus egy pillanatig
sem kételkedett benne, hogy Alecnek és a barátainak rengeteg
veszéllyel kell majd szembenézniük az elkövetkező években.
Csakhogy puszta félelemből megtartani a mágiát egyáltalán nem
esett jól.
Olyan volt, mintha hagyta volna, hogy a démonok apró győzelmet
arassanak felette, és egyenesen a pikkelyes, démoni kezükre
játszott volna. Nem, úgy döntött, olyasmire használja fel ezt a
mágiát, amihez a démonoknak az égadta világon semmi köze –
boldogságot varázsol vele.
Lehunyta a szemét. Az oneiromancia, az álommágia
tanulmányozása és gyakorlása soha nem tartozott a különleges
képességei közé. Szentül hitt benne azonban, hogy Svefnthorntól
kapott friss erővel megvalósíthatja ezt a trükköt, lett légyen
bármilyen összetett is. Úgy érezte, a legnehezebb része az lesz,
hogy félálomban tartsa magát alvás és ébrenlét között, miközben
annyit azért megőriz az éberségéből, hogy képes legyen
végrehajtani a varázslatot. A párnáknak dőlt, most már neki is le
kellett hunynia a szemét.

Amikor megint kinyitotta, a Blackfriars hídon állt, körülötte London

nyújtózott minden irányban a látóhatárig.
Mélyet szippantott a folyóillatú levegőből. Az ég sötétlila volt, a
nap épp csak elkezdett felkelni. Nem volt forgalom, ami határozottan
előnyére vált az álombéli hídnak a valódihoz képest, ha egy
összejövetel szervezéséről volt szó. Meleg szellő lengedezett, a
Temze ezüst táncot lejtett odalent a hajnali fényben. Elképzelhető,
hogy korábban soha nem érzékelte álmában a szelet? Magnus
maga sem volt biztos benne. Gyönyörködött a hídról nyíló kilátásban
– teljesen pontosnak tűnt a látvány, pedig vagy húsz éve nem járt
arrafelé. Talán építhettek azóta valami rusnya új épületet, de ki
hibáztatná érte, ha azt kihagyja a képből?
– Magnus!
Megfordult, és két alakot látott, akik felé siettek. Tessa és Jem
voltak azok, ránézésre mindketten pizsamában. Tessáé szürke volt
fehér nyuszikkal. Jemé sötétzöld-tengerészkék kockás. Mezítláb
jöttek, de egy álombéli hídon ez mit sem számított. Magnus
elmosolyodott, ahogy a pár közelebb ért, és látta, hogy mindketten
vidáman nevetgélnek, mint akik el sem akarják hinni, hogy ilyesmi
lehetséges.
Tessa átkarolta, és a lendületétől Magnus egy pillanatra
elvesztette az egyensúlyát. Csodálkozott, mennyire valódinak
érzékeli a nőt.
– Sikerült! – mondta álmélkodva Tessa.
– Mindig érdemes kísérletezni a mágia még felfedezetlen ágaival.
– Magnus hátralépett. – Lehet, hogy az oneiromanciáról lekéstem
kicsit, de úgy tervezem, hogy itt és most kárpótolom magunkat a
trehányságomért. Ebben akartok házasodni?
 – Nem épp hagyományos, de a sárga pamutruha sem volt az, amit
a polgári esküvőre vettem föl. Meg különben is szeretem a nyuszikat
– mondta Tessa. – Nekem jó így, ha Jemnek is.
– Akkor is elvennélek, ha egy hordót húznál magadra – jelentette
ki Jem.
– De miért húznék magamra egy hordót? – kérdezte Tessa.
Idétlenül mosolyogtak egymásra, Magnus pedig arra jutott, hogy
cselekednie kell. Nem tudta, meddig tart ki a mágia.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott. – Ha álomesküvőt rendezek,
akkor rendesen ki kell öltöznötök az alkalomra. Benne van a
szerződésemben. Remélem, az apró betűs részt is elolvastátok.
Csettintett az ujjaival, mire Jem pizsamájának helyét makulátlanul
szabott fekete öltöny vette át. Magnus olyasmit szeretett volna, ami
felidézi az árnyvadász harci öltözet stílusát, hiszen Jem mégiscsak
azt viselte réges-régen a Tessával való ismeretségük első éveiben.
A zakó hajtókájára esküvői rúnákat hímeztek arany cérnával. Amíg
Jem rácsodálkozott, mennyire passzol rá az új ruhája, Magnus
Tessára fordította a figyelmét.
– Tudom – mondta –, hogy az esküvői ruha kiválasztása mindig
nagyon személyes döntés, mivel azonban a többi vendég
pillanatokon belül érkezik, és igen szűkös az időnk, tennék egy
próbát.
– Megkapod az engedélyemet – bólintott Tessa.
Magnus újra csettintett, és egy pillanattal később Tessa
gyönyörűséges ujjatlan, halványezüst színű ruhát viselt földig érő
szoknyával, ami a korabeli vámpírbálon történt első találkozásukra
emlékeztette a boszorkánymestert. Még pár kézmozdulat, és Tessa
haja gyönyörűen elrendeződött a feje tetején, csak pár tincs lógott az
arca körül. Újabb intés, és az ismerős jádemedál is megjelent Tessa
nyakában, a csuklóján pedig a gyöngy karkötő, amit Willtől kapott a
harmincadik évfordulójukra.
Tessa láthatólag meglepődött kissé, felemelte a kezét,
megérintette a haját, aztán végigsimította a ruhát.
 – Hogy festek?
Jem megint nagyon fiatalnak tűnt, ahogy ránézett, és sötét szeme
megtelt érzelemmel.
– Ni hen piao liang – suttogta. Gyönyörű vagy.
Magnus elfordult, hogy egy pillanatra csak egymásra
figyelhessenek, és egyszerre ismerős karokat érzett a dereka körül.
Alec homlokon csókolta Magnust – mivel kicsit alacsonyabb volt
nála, valamelyest lefelé kellett húznia magához, amit az egyáltalán
nem bánt –, és odasúgta neki:
– Szentimentális egy bitang vagy, mi?
De azért széles mosollyal az arcán fordult meg, hogy köszöntse
Tessát meg Jemet, és gratuláljon nekik. Mind a ketten odáig voltak,
hogy láthatják.
– Na szóval tisztázzunk valamit – mondta Alec. – Te, én, Tessa
meg Jem mindenre hajszálpontosan fogunk emlékezni. Eleinte a
többi vendég is, de nekik idővel elhalványulnak az emlékeik,
ahogyan az álmok szoktak.
– Így van. Nem emlékeznek majd úgy, mint mi, de lélekben velünk
tartanak, és boldogok lesznek. Legalábbis a többség – magyarázta
Magnus.
– Hogy érted azt, hogy a többség? – kérdezte idegesen Jem.
– Úgy, hogy nem tudom, Church mit szól majd ehhez az
egészhez.
– Church! – Alec és Jem egyszerre kiáltottak fel, majd sarkon
fordultak, és megpillantották a mogorva perzsa macskát, amint a híd
kellős közepén battyogott feléjük.
Tessa elnevette magát.
– Hát, napi húsz órát alszik. Nincs min meglepődnünk.
– Vettem a bátorságot, és hozzáadtam a tőled kapott
vendéglistához – mondta Magnus. – Próbálok a kegyeibe férkőzni.
– Miért? – kérdezte hitetlenkedve Alec. – Ez egy macska.
– Hogy ne gyűlöljön meg végleg, amiért ezt csinálom vele.
 Magnus csettintett, mire egy Tessa ruhájával egyező anyagú ezüst
masni jelent meg Church nyakában. A macskának egy pillanatra
elkerekedett a szeme, aztán leült, és erőteljesen a mellső mancsára
kezdett koncentrálni.
– Na most – mondta Magnus –, már csak ezt a hidat kell
feldíszítenem.
– Tökéletesen fel van díszítve – szólalt meg egy hang a háta
mögött.
Amikor arrafelé fordult, a Maxet a karjában tartó Claryt pillantotta
meg. A nő mögött ott állt Jace, mögötte pedig Isabelle és Simon.
Utóbbi kettő összedugta a fejét, és suttogva konspiráltak. Jocelyn és
Luke is velük voltak. Kissé csapzottnak tűntek, de Magnusnak máris
eszébe jutott, hogy éppen egy pajtát alakítottak át Luké tanyáján,
hogy Jocelyn kibővíthesse a műtermét, ahol festett. Ragnor és
Catarina is megjelentek egy egész gyereksereglettel együtt – a
Blackthorn klánnal. Ott volt Julian és Helen, Tiberius és Livia,
Drusilla és Octavian. Emma Carstairs is velük tartott, bár ő azonnal
kivált a csapatból, és már futott is, hogy megölelje Claryt.
Magnus vidáman nyugtázta, hogy most már pontosan egyforma
magasak. Max közben meglógott Clarytől, és már Alec nyakában
ülve gagyogott valami jelentőségteljeset Helen Blackthornnak és a
feleségének, Aline-nek. A két nő láthatólag remekül szórakozott, bár
nyilván a negyedét sem értették annak, amit a kisfiú előadott.
Maryse meg Kadir is eljöttek, és máris elmélyülten beszélgettek
Jocelynnel és Luke-kal. Kadir neve nem szerepelt a vendéglistán,
amit Jem és Tessa adott Magnusnak, merthogy nem is igazán
ismerték, a boszorkánymester azonban hozzáadta mint Maryse
kísérőjét. Sosem árthat, ha az ember hízeleg egy kicsit a pasija
anyjának, főleg ha az néha akár napokra is hajlandó
gyerekfelügyeletet vállalni.
Két néma testvér is érkezett. Énokh és Sadrak talán? Magnus
feszengve, de kénytelen volt elismerni, hogy mindegyiket
egyformának látta így, hogy Jem már nem tartozott közéjük Zakariás
testvérként. Nem is tudta, eljöhetnek-e egyáltalán, mivel a néma
testvérek általában egyáltalán nem aludtak. Egyikük – Énokh? –
kurtán meghajtotta csuklyás fejét Magnus felé, ezzel adva tudtára,
hogy nagyra tartja, amit csinál. Legalábbis Magnus így értékelte a
gesztust.
Octavian úgy kapaszkodott fel Jace-re, mint valami járókára. Clary
Juliannel és Emmával beszélgetett, Tiberius pedig a bátyja
közelében állt, és szürke szemében vad kíváncsisággal fürkészte
Londont. Livia és Drusilla a híd korlátján kuporogtak, Livia lelkes
csevejbe elegyedett Simonnal és Isabelle-lel, Drusilla feszélyezetten
pislogott körbe. Catarina a korlátnak dőlt mellette, és feltett neki egy
kérdést.
Magnus végignézett a vendégsereg igencsak vegyes ruházatán. A
legtöbben lazán öltöztek, mások Tessáékhoz hasonlóan pizsamában
érkeztek. A boszorkánymester tett két széles karmozdulatot, és
egyszerre mindenki hibátlanul elegáns holmikat viselt. Ami meg még
ennél is jobb volt: jóformán észre sem vették a változást. Magnus le
volt nyűgözve. Oneiromancia – ki gondolta volna?
Valaki elkapta a karját. A könnyeivel küszködő Tessa volt az.
– Magnus! El sem hiszem, hogy ezt teszed értünk. Én… –
Elhallgatott, nem találta a szavakat.
Magnus szeretettel nézett rá.
– Tessa, a legtöbb ember álomesküvője nem szó szerint
álomesküvő. Mivel azonban a tied az, boldogan állok
rendelkezésedre. Akkor kezdhetjük?
Jem és Tessa elfoglalták a helyüket Magnus két oldalán, a
vendégek pedig köréjük gyűltek. A nap már jóval a látóhatár fölött
járt, meleg fénysugarakkal töltve a vendégek hosszú árnyékai közti
réseket.
– Drága barátaim! – fordult Magnus Jemhez és Tessához. –
Mindannyiunknak megtiszteltetés, hogy osztozhatunk veletek ezen a
pillanaton, számomra pedig duplán az, mert még beszélhetek is. Pár
száz évvel ezelőtt nagyon berúgtam, és felkent tiszteletesként
ébredtem. Annyi idő után ma végül arra a következtetésre jutottam,
hogy ez mégiscsak bölcs előrelátás volt a részemről.
Jocelyn felnevetett, aztán zavartan nézett körül. Luke mosolyogva
nézett rá.
– A viccet félretéve, lehetetlen úgy állni itt veletek, hogy az ember
ne érezné, valami nagyobb terv valósul meg itt, valami nagyobb erő
hozta össze ezt a két lelket több mint egy évszázad elteltével, hogy
most egyesüljenek.
Clarynek csillogott a szeme. Jace a zsebébe nyúlt, és egy
szövetdarabot nyújtott felé, ami ránézésre zsebkendőnek tűnt, de őt
ismerve inkább lehetett pengék fényesítésére való puha rongydarab.
Clary fanyarul elmosolyodott, és szipogva törölte bele az orrát.
– Fontolgattam, milyen szokások szerint celebráljam ezt az
esküvőt – folytatta Magnus. – Árnyvadász-ceremónia legyen-e,
boszorkánymester-ceremónia, esetleg mondénceremónia, hiszen
annyi világ egyesül kettőtökben. Önmagában mégsem tűnt
megfelelőnek egyik sem. Igyekeztem tehát olyan esküvőt
összehozni, ami hű a ti különleges utazásotokhoz.
Magnus biccentett Jemnek, aki a zsebébe nyúlt, és elővett egy
aranygyűrűt. Előzőleg azt kérte, hogy egyetlen szót véssenek rá:
„Micpa”.
– Úgy tartják – folytatta Magnus –, hogy ha két ember a szíve
mélyén valójában egy, akkor az erejük a vaséval és a bronzéval
vetekszik. Theresa Gray, egy vagy James Carstairsszel a szíved
legmélyén?
Tessa nagy, kerek szemekkel, komoly arccal nézett Jemre.
– Igen – mondta, és a férfi felé nyújtotta a kezét, az pedig az ujjára
csúsztatta a gyűrűt.
Aztán Magnus Tessa felé biccentett, aki szintén elővett egy gyűrűt,
csak ő a puszta levegőből. Magnusnak el kellett nyomnia a
hivatalnok szenvtelen arckifejezésén áttörni készülő mosolyát.
Felvillanyozta, hogy Tessa is megpróbálkozott egy kisebb
oneiromanciával, és Jem tekintetéből ítélve ő is éppen úgy örült neki.
A második gyűrű pontos mása volt az elsőnek, és Magnus azt is
tudta, ezen mi áll. „Az Angyal legyen vigyázó közöttem és
teközötted, amikor egymástól elválunk.”
– James Carstairs, Ko Csien Ming! Egy vagy Theresa Grayjel a
szíved legmélyén?
– Igen – felelte Jem boldogságtól csillogó szemmel.
Tessa az ujjára húzta a gyűrűt, aztán csak álltak ott némán egy
pillanatig, és úgy mosolyogtak egymásra, mint akik el sem tudják
hinni, hogy ilyesmi megtörténhet velük.
– Részemről meggyőztetek – mondta Magnus, és Jem meg Tessa
felnéztek rá, ahogy ráismertek az ősi árnyvadász esküvői szertartás
szövegére, még ha a boszorkánymester át is fogalmazta –, hogy
sem halál, sem élet, sem angyalok, sem démonok, sem fejedelmek,
sem hatalmasságok, sem a jelen dolgai, sem az eljövendő, sem
magasság, sem mélység, sem semmilyen teremtmény nem
választhat el benneteket egymástól. – Széttárta a karját. – Ezáltal
mérhetetlen örömmel szentelem meg ezt a házasságot a barátaitok
és a családotok jelenlétében. Tessa Gray, Jem Carstairs, immáron
házastársak vagytok, és a világ jobb hely lett ettől.
Megcsókolhatjátok egymást, no, nem mintha szükségetek lenne
hozzá az engedélyemre.
Az összegyűltek megéljenezték Jem és Tessa csókját – a csókot,
ami annyit késlekedett. Magnus lassan elhátrált, és elvegyült a lelkes
közönség soraiban.
– Hagyjuk őket kicsit – mondta, és máris vidám csevej kezdődött
körülötte.
Magnusnak feltűnt, hogy Alec átkozottul dögös az Armani
öltönyében, ahogy összenevet Maryse-szel. Ragnor és Catarina is
együtt nevettek. Boldogok voltak, hogy megint találkozhattak, most,
hogy Ragnornak már nem kellett eljátszania a halottat – vagy
legalábbis velük nem. Clary átkarolta Emma vállát, Jace pedig azon
huzakodott Simonnal, hogyan kell rendesen megkötni egy
nyakkendőt.
 Tiberius és Drusilla úgy figyelték a vitát, mint valami
teniszmeccset. Julian felemelte Octaviant, hogy a kisfiú lenézhessen
az alattuk hömpölygő folyóra. Isabelle Liviával viccelődött, aki éppen
a hátán lovagoltatta Maxet. Csodálatos esküvő volt.
Együtt lehetett a barátaival. Akik már kétszer jártak vele a
Pokolban. Azon kapta magát, hogy a rengeteg változáson kezd
elmélkedni. Eleinte úgy érezte, egyedül harcol a világ ellen. Aztán
hosszú-hosszú éveken át Catarinával és Ragnorral harcolt a világ
ellen. Most pedig egy sokkal nagyobb közösség tagja volt, egy olyan
közösségé, amelyik akkorára duzzadt, hogy Magnus és a barátai
már nem küzdöttek a világ ellen, hanem egyenesen a részei lettek.
Méghozzá a legeslegjobb részei.
Jólesett az érzés.
– Nézzétek! – hallatszott egy kislány hangja.
Drusilla volt az, aki csodálkozástól tágra nyílt szemmel az égre
mutatott. A vendégek egy emberként kiáltottak fel, amikor meglátták,
mit vett észre.
Két alak repült felettük egy áttetsző fehér lovon, aminek két arany
és két ezüst patája volt. Hátul egy szőke fiú ült viseltes ruhákban, aki
lenézett a Blackthorn gyerekekre, és integetett nekik. Az elöl ülő
alakot nehezebben lehetett kivenni – tündér volt, épp olyan viseltes
ruhákban, csak rajta át lehetett látni, akár a lovon. A szőke fiú
nyilván Mark Blackthorn, gondolta Magnus. Meghívta az egész
családot, de nem tudta, hogy a Vadűzéssel utazókat is meg lehet-e
idézni álommágiával. Most már fény derült a válaszra, de ezzel
együtt újabb rejtélyt kellett megfejtenie.
Ki lehetett Mark társa, aki olyan közel állt hozzá, hogy együtt
jelentek meg egy álomban?
A lovasok kört írtak le felettük, közben Blackthornék harsány
kiáltások közepette integettek neki. Mark visszaintegetett, és különös
mosollyal nézett le rájuk. Aztán ló és lovasai felszívódtak a reggeli
levegőben.
 Magnus megkönnyebbülten látta, hogy Jace, Clary, Simon,
Isabelle és Alec körülvették a Blackthorn gyerekeket, lehetőséget
kínálva nekik, hogy kibeszéljék, amit az imént láttak – elrabolt
testvérüket, aki csak egy futó pillanatra látogathatta meg őket.
Tessa és Jem felé pillantott, akik továbbra is a korlátnál álltak.
Mellettük, a híd szélén vibrált a levegő, Magnus nyakán pedig égnek
álltak a szőrszálak.
Tudta, hogy Will Herondale sosem kísértett a halandó világban,
mert boldogan élt és halt, így hát nem maradtak elintézendő ügyei
az élők között. Bár Magnus nem állította volna magáról, hogy
fenntartások nélkül elfogadja, amit különböző hitvilágok tartottak a
reinkarnációról vagy a túlvilágról, mindig is úgy érezte, hogy Will egy
sötét folyó túlpartján vár – legyen az a Léthé, vagy bármilyen más
határ élők és holtak között. Ott volt a zöld fűben, az égben, aminek a
kékje éppen az ő szemét idézte, és türelmesen várta, hogy Jem meg
Tessa mellé szegődjenek, ő pedig kézen fogja őket, hogy
megmutassa nekik az odaát lévő új csodákat.
Az ókori görög filozófusok úgy hitték, az álom és az alvás a halál
ikertestvérei: Morpheusz és Hadész vállt vállnak vetve. Itt és most
Magnus azon sem lepődött volna meg, ha Will a kezét nyújtja azok
felé, akiket a legjobban szeretett – Jem és Tessa felé.
Végtére is Herondale volt, és ehhez méltóan makacs.
Alec Magnushoz oldalazott, a Blackthornokat a testvéreire és a
társaikra bízva. A gyerekek a jelek szerint Mark megjelenését
különleges esküvői ajándéknak tekintették.
Alec Magnus derekára fonta a karját, közelebb húzta magához a
barátját, és nyomott egy csókot a halántékára.
– Rendes volt tőled, hogy erre használtad el a Svefnthorn
mágiájának maradékát – mondta.
Magnus Alecnek dőlt.
– Hát ahhoz már nem volt elég annyi mágia, hogy elrepülhessünk
vele a holdra, vagy helyet szerezzünk az első sorba egy Alexander
McQueen-divatbemutatón. Gondoltam, akkor ez lesz a legjobb.
 Alec célzatosan mosolygott rá.
– Ami azt illeti, véletlenül tudom, hogy azért csináltad, mert
hihetetlenül jó ember vagy, és ez csak egy abból a rengeteg
mindenből, amit annyira szeretek benned.
– Jóságos ég! – Magnus Alec felé fordult. – Kiismerted minden
titkomat.
Aztán megcsókolták egymást, és mint kiderült, a csók egy
mágikus álomban éppen olyan tökéletes, mint az ébren töltött
órákban.
 Jegyzetek

[←1]
Károli Gáspár fordítása
[←2]
W. B. Yeats: Az ellopott gyermek. (Lázár Júlia fordítása)
 Tartalomjegyzék
Prológus
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
Álomtüske
MÁSODIK FEJEZET
Angyalok között
HARMADIK FEJEZET
Gyors búcsú
MÁSODIK RÉSZ
NEGYEDIK FEJEZET
Mennyei helyek
ÖTÖDIK FEJEZET
A sakktábla
HATODIK FEJEZET
Tien
HETEDIK FEJEZET
A Ko-ház
NYOLCADIK FEJEZET
Árnyék és napfény
KILENCEDIK FEJEZET
A Mennyei Palota
TIZEDIK FEJEZET
A Fekete és a Fehér Átmenet
HARMADIK RÉSZ
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az Első Udvar
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Ökörfej és Lópofa
TIZENHARMADIK FEJEZET
A kígyó a Kertből
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Zuhanás
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 Edom asszonya
TIZENHATODIK FEJEZET
Egy főnix tolla
TIZENHETEDIK FEJEZET
A Hejpaj Vucsangok
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Avicsi
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A végtelen út
HUSZADIK FEJEZET
A Klávé lelke
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
Copyright
 A mű eredeti címe:
Cassandra Clare & Wesley Chu: The Lost Book of the White
(The Eldest Curses Book 2.)
MARGARET K. McELDERRY BOOKS, a trademark of Simon & Schuster, Inc.
Copyright © 2020 by Cassandra Clare, LLC.
Cover photo-illustration © 2020 by Cliff Nielsen
Cover design by Nick Sciacca
Fordította: Kamper Gergely
A szöveget gondozta: Késmárki Anikó
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó
munkája.
© Katona Ildikó, 2014
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Korom Pál
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

ISBN 978 963 561 896 5

Minden jog fenntartva.