Angels and Anchoritic Culture in Late

Medieval England Joshua S. Easterling

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/angels-and-anchoritic-culture-in-late-medieval-englan
d-joshua-s-easterling/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Experiencing God in Late Medieval and Early Modern

England David J. Davis

https://ebookmass.com/product/experiencing-god-in-late-medieval-
and-early-modern-england-david-j-davis/

Experiencing God in Late Medieval and Early Modern

England David J. Davis

https://ebookmass.com/product/experiencing-god-in-late-medieval-
and-early-modern-england-david-j-davis-2/

The Theology of Debt in Late Medieval English

Literature Schuurman

https://ebookmass.com/product/the-theology-of-debt-in-late-
medieval-english-literature-schuurman/

Women and Parliament in Later Medieval England 1st ed.

Edition W. Mark Ormrod

https://ebookmass.com/product/women-and-parliament-in-later-
medieval-england-1st-ed-edition-w-mark-ormrod/
Beer and Brewing in Medieval Culture and Contemporary
Medievalism John A. Geck

https://ebookmass.com/product/beer-and-brewing-in-medieval-
culture-and-contemporary-medievalism-john-a-geck/

Franciscan Books and Their Readers: Friars and

Manuscripts in Late Medieval Italy Rene Hernandez Vera

https://ebookmass.com/product/franciscan-books-and-their-readers-
friars-and-manuscripts-in-late-medieval-italy-rene-hernandez-
vera/

Artistic and Cultural Dialogues in the Late Medieval

Mediterranean 1st ed. Edition María Marcos Cobaleda

https://ebookmass.com/product/artistic-and-cultural-dialogues-in-
the-late-medieval-mediterranean-1st-ed-edition-maria-marcos-
cobaleda/

Confession and Criminal Justice in Late Medieval Italy:

Siena, 1260-1330 Lidia Luisa Zanetti Domingues

https://ebookmass.com/product/confession-and-criminal-justice-in-
late-medieval-italy-siena-1260-1330-lidia-luisa-zanetti-
domingues/

Justification in Late Medieval Preaching: A Study of

John Geiler of Keisersberg Rcds

https://ebookmass.com/product/justification-in-late-medieval-
preaching-a-study-of-john-geiler-of-keisersberg-rcds/
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi

Angels and Anchoritic Culture

in Late Medieval England
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi

OXFORD STUDIES IN MEDIEVAL

LITERATURE AND CULTURE
General Editors
Ardis Butterfield and Christopher Cannon

The monograph series Oxford Studies in Medieval Literature and Culture

showcases the plurilingual and multicultural quality of medieval literature and
actively seeks to promote research that not only focuses on the array of subjects
medievalists now pursue—in literature, theology, and philosophy, in social,
political, jurisprudential, and intellectual history, the history of art, and the
history of science—but also that combines these subjects productively. It offers
innovative studies on topics that may include, but are not limited to, manuscript
and book history; languages and literatures of the global Middle Ages; race and
the post-colonial; the digital humanities, media and performance; music;
medicine; the history of affect and the emotions; the literature and practices of
devotion; the theory and history of gender and sexuality, ecocriticism and the
environment; theories of aesthetics; medievalism.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi

Angels and Anchoritic

Culture in Late Medieval
England
JOSHUA S. EASTERLING

1
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi

3
Great Clarendon Street, Oxford, OX2 6DP,
United Kingdom
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries
© Joshua S. Easterling 2021
The moral rights of the author have been asserted
First Edition published in 2021
Impression: 1
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by licence or under terms agreed with the appropriate reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above
You must not circulate this work in any other form
and you must impose this same condition on any acquirer
Published in the United States of America by Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available
Library of Congress Control Number: 2021942466
ISBN 978–0–19–886541–4
DOI: 10.1093/oso/9780198865414.001.0001
Printed and bound by
CPI Group (UK) Ltd, Croydon, CR0 4YY
Links to third party websites are provided by Oxford in good faith and
for information only. Oxford disclaims any responsibility for the materials
contained in any third party website referenced in this work.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi

for you. si tu rêves d’un ange, c’est moi

OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi

Contents

Acknowledgments ix
List of Abbreviations xi
List of Illustrations xiii

Introduction: Anchoritic Communities 1

1. The Arrival of Angels 22
2. Charismatic Anchorites and the Making of Truth 49
3. Lay Preaching and Living Saints 78
4. The Angel, the Confessor, and the Anchoress 105
5. The Transformation of Perfection 137
6. A Mirror of Clerical Authority 165
Conclusion 197

Bibliography 201
Index 221
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 21/7/2021, SPi

Acknowledgments

I am so very delighted to give thanks for the generous support I have received
while completing this book. Thinking and writing about the charismatic figures in
its pages has reminded me on several occasions that, in major and minor
endeavors, the sources of assistance often prove to be both unexpected and
wonderfully abundant. This book owes a tremendous amount to the support of
a two-year postdoctoral fellowship from the Alexander von Humboldt founda-
tion, and of the colleagues at two institutions who helped with many of the
practical details in connection with the fellowship—Staci Stone and Sue Sroda.
I am especially and unspeakably grateful to the Chair of Medieval and Renaissance
Literature at the Freie Universität Berlin, Andrew James Johnston, whose gener-
osity reaches to the heavens, or seems to.
Many friends and colleagues in Germany, the United States, and Britain have
offered much encouragement, in word and deed, at various points in this project.
A special thanks goes to several colleagues, including Bella Millett, Roxane Riegler,
Fiona Somerset, Eddie Jones, Sara Cooper, Michael Sargent, Andrew James
Johnston, and Kevin Binfield, who have all read, and generously commented on,
portions of this book at various stages of its development. In a different but equally
important way, many friends living and working well beyond the boundaries of
academic culture have been immensely supportive. It is a truth perhaps too
seldom practiced that to field many questions from non-specialists about a chosen
subject of inquiry is to cultivate a special capacity for rethinking what had grown
too familiar and, as a consequence, requires fresh ideas and re-examination. I have
been fortunate to have friends who were willing to listen, with superhuman patience
and generosity, to descriptions of this book and its subject. Their questions, attention,
and genuine interest in the lives of medieval anchorites—a fantastically arcane
subject to those with sense enough to avoid having further acquaintance with it—
have alone accomplished much to shape and refine my understanding of the
literature and culture of voluntary reclusion in the later Middle Ages.
And yet my debts run deeper still. I am very grateful indeed for the assistance of
several librarians at different institutions, who have in various ways helped with
securing rare materials. It is also a delight to have worked with my colleague and
friend Juyoung Song during the early stages of their project; she offered many and
invaluable encouragements for which I will remain ever grateful. I would also like
to thank the anonymous readers for the series in Medieval Literature and Culture
at Oxford University Press, as well as the editors of that series. Their astute reading
allowed me to correct several errors and absurdities that I would have otherwise
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 21/7/2021, SPi

x 

missed. For all of those imperfections in argument, etc. that remain in the book
I am of course solely responsible. Moreover, I am fortunate that friends and
colleagues at the University of Maryland, including Theresa Coletti and Charles
E. Wright, have remained so supportive and encouraging over the years. Their
advice, perspective, and humor have been true blessings offered in great abun-
dance. I hope only to have given at least as much as I have received, though I feel
certain that this has not been so.
I am every bit as grateful for many other friendships and family members who
have in one way or another carried me for years. They are the sine qua non of this
work and, it seems, of everything I have accomplished. At some level, as this book
emerged, it did so in response to numerous interactions and conversations with
friends and family, often on subjects that had on their face nothing to do with its
subject. I have learned so much from these interactions and the love that inspired
them. I am grateful to my brother, Paul H. L. Easterling, who surely doesn’t realize
how much our talks have changed and taught me. And in many ways—I cannot
even begin to count them—Roxane Riegler has been and remains a guiding light.
Her heart is generous and kind beyond measure.
Finally, I thank my parents, June Crandall and Billy Easterling, whose love and
support have in a very real sense authored this book. For them I have more love
and gratitude than words can express; and the beautiful words that Ælred of
Rievaulx composed for his sister—wait there for the arrival of the angel.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi

List of Abbreviations

AASS Acta Sanctorum, ed. J. Bollandus et al. (Antwerp, 1643–).

AKDM Die Akten des Kanonisationsprozesses Dorotheas von Montau von 1394 bis
1521, ed. Richard Stachnik with Anneliese Triller and Hans Westpfahl
(Cologne: Böhlau, 1978).
CCCM Corpus Christianorum, Continuatio Mediaevalis (Turnhout: Brepols, 1966–).
CCSL Corpus Christianorum, Series Latina (Turnhout: Brepols: 1953–).
CF Cistercian Fathers Series
CSQ Cistercian Studies Quarterly
DM/CH Caesarius of Heisterbach, The Dialogue on Miracles, trans. H. von E. Scott and
C. C. Swinton Bland (London: George Routledge, 1929); Caesarius von
Heisterbach: Dialogus Miraculorum, ed. Marc-Aeilko Aris et al. (Turnhout:
Brepols, 2009).
DSB Doctoris Seraphici S. Bonaventurae, S .R. E. Episcopi Cardinalis Opera Omnia,
10 vols. (Florence: Collegii S. Bonaventurae, 1882–1902).
EETS Early English Text Society
GCO Giraldi Cambrensis Opera, 7 vols., ed. J. S. Brewer et al. (London: Longman,
1861–77).
JMEMS Journal of Medieval and Early Modern Studies
JMH Journal of Medieval History
JMRC Journal of Medieval Religious Cultures
JRH Journal of Religious History
MGH SS Monumenta Germaniae Historica. Scriptores rerum germanicarum
(Hannover: Hahnsche Buchhandlung, 1826–).
MED Middle English Dictionary
MMT Medieval Mystical Theology
MMTE The Medieval Mystical Tradition in England: Exeter Symposium
PL Patrologiae cursus completes: series Latina, 221 vols., ed. J. P. Migne (Paris:
Migne, 1861–4).
SBO S. Bernardi Opera, ed. Jean Leclercq, C. H. Talbot, and N. M. Rochais, 8 vols.
(Rome: Editiones Cistercienses, 1957–77).
SCH Studies in Church History
Spec. incl. E. A. Jones, ed., Speculum Inclusorum, A Mirror for Recluses: A Late-Medieval
Guide for Anchorites and Its Middle English Translation (Liverpool: Liverpool
University Press, 2013), now the standard edition in place of P. Livarius Oliger,
Speculum Inclusorum, Auctore Anonymo Anglico Saeculi XIV, Lateranum 4.1
(1937), 1–148.
ST Thomas Aquinas, The Summa Theologiae of Saint Thomas Aquinas: Latin-
English, trans. Fathers of the English Dominican Province, 9 vols. (Scots
Valley, CA: NovAntiqua, 2008–18).
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi

xii   

VCM Vita Christinae Mirabilis, AASS, July 24, 637–60.

VCS Vita Catharina Senensis, AASS, April 30, 863–967.
VDM Vita Dorotheae Montoviensis Magistri Johannis Marienwerder, ed. Hans
Westpfahl (Cologne: Böhlau Verlag, 1964).
VHV Vita B. Herlucae Virginis, AASS, April 2, 549–54.
VJMC Vita Julianae Montis-Cornelii, AASS, April 5, 435–76.
VLA Vita Lutgardis Aquiriensis, AASS, June 16, 187–209.
VMC John of Magdeburg, Die Vita der Margareta Contracta, einer Magdeburger
Rekluse des 13. Jahrhunderts, ed. Paul Gerhard Schmidt (Leipzig: Benno,
1992).
VNM Vita Sancti Norberti Archiepiscopi Magdeburgi, AASS, June 6, 791–845.
VSW Vitae Sancae Wiboradae: Die ältesten Lebenbeschreibungen der heiligen
Wiborada, ed. Walter Berschin (St. Gallen: Historischer Verein des Kntons
St. Gallen, 1983).
VVIV Vita Venerabilis Idea Virginis, AASS, April 2, 156–89.
VW/LW John of Ford, Wulfric of Haselbury, by John, Abbot of Ford, ed. Maurice Bell
(Somerset Record Society, 47, 1933); John of Forde, The Life of Wulfric of
Haselbury, Anchorite, trans. Pauline Matarasso, Cistercian Fathers Series 79
(Collegeville, MN: Liturgical Press, 2011).
VYH Vita Juettae Reclusae (Yvette of Huy), AASS, January 1, 145–69.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi

List of Illustrations

1 Dutch manuscript of the Apostle Peter freed from prison by the angel.
The Hague, Koninklijke Bibliotheek, 78 D 38 II, fol. 213v. 19
2 The penitent, her confessor, and the angel. British Library, Yates Thompson
11, fol. 29r © The British Library Board. 111
3 Angel playing musical instrument. British Library, Arundel 83, fol. 134v
© The British Library Board. 159
4 Angels assisting at mass. The Hague, KB, 76 G 9, fol. 134r. 162
5 Mary Magdalene as a desert-dwelling and angel-attended solitary.
British Library, Yates Thompson 3, fol. 280r © The British Library Board. 188
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 15/7/2021, SPi
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 6/7/2021, SPi

Introduction
Anchoritic Communities

And Peter returned to himself and said, “Now I know that the Lord
has sent his angel.”
(Acts 12:11)

In his first letter to the church at Corinth, the Apostle Paul identifies several gifts,
or charismata (χαρίσματα), that Christians receive from the Holy Spirit, including
wisdom, faith, knowledge, healing, miraculous and prophetic powers, spiritual
discernment, and speaking or interpreting different languages (1 Cor. 12:8–11).
His letter nowhere suggests precisely whom the Spirit might so grace with
charismatic power, or how it might do so; divine generosity is here at once
inscrutable and potentially boundless. Paul does, however, provide an image to
elucidate the relation between such diverse charisms; he notes that, as the body has
“many parts” (1 Cor. 12:12), so too is the “body of Christ” (1 Cor. 12:27) a
collective of many members whose gifts will vary from one member to another
in kind as well as in function. The image implies both a contrast and a joining of
unity with diversity, the one with the many, and the individual with the wider
community of believers. While Paul hereby suggests an understanding of spiritual
gifts in relation to embodiment, the task of articulating or even imagining that
intersection ranks among the many challenges that his metaphor would later
present to a medieval religious culture that drew liberally on his spiritual
authority.¹
This book examines the relationship between embodiment—both in direct
experience and metaphorical representations—and the spiritual gifts as these
were figured across religious works composed in England (c.1100–1400) and in
connection with the life of reclusion.² The many writings that emerged within the

¹ For discussion of Paul’s metaphor and its philosophical intertexts, see Michelle V. Lee, Paul, the
Stoics, and the Body of Christ (Cambridge: Cambridge University Press, 2006), esp. 105–97; and Dale
B. Martin, The Corinthian Body (New Haven: Yale University Press, 1995), 87–138. The now flour-
ishing scholarship on embodiment and spiritual authority in early Christian society owes much to the
study by Peter Brown, The Body and Society: Men, Women and Sexual Renunciation in Early
Christianity (New York: Columbia University Press, 1988).
² On medieval discourses of embodiment, see The Ends of the Body: Identity and Community in
Medieval Culture, ed. Suzanne Conklin Akbari and Jill Ross (Toronto: University of Toronto Press,
2013); Framing Medieval Bodies, ed. Sarah Kay and Miri Rubin (Manchester: Manchester University

Angels and Anchoritic Culture in Late Medieval England. Joshua S. Easterling, Oxford University Press.
© Joshua S. Easterling 2021. DOI: 10.1093/oso/9780198865414.003.0001
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 6/7/2021, SPi

2        

highly fluid textual communities to which late medieval anchorites belonged are
intensely preoccupied with the charismatic spirituality that marked this period,
and which has much to teach us (far more, in fact, than we realize) about
contemporary representations of the body and its relation to spiritual power.³
Committed to a spiritual vocation within the narrow confines of their cells,
anchorites lie at the heart of this study not least because they inhabited various
cultural boundaries, for example between solitude and community, as well as
those spaces of transition and transformation that are inextricably connected with
charismatic experience. Many anchoritic texts in fact owe their origins to the
transformations that took place within the cultures of religious reform, which
flourished during the second half of the eleventh century and beyond, and which
fundamentally altered the wider spiritual landscape of Western Europe. That is to
say, the corpus of anchoritic writings produced in late medieval England was
powerfully shaped by, and responded to, the reformist developments within
western Christendom at large.⁴ These texts are central to the argument of this
book because they serve as highly eloquent witnesses to divergent notions of
charisma and holy embodiment, and as a record of persistent tensions within
medieval religious culture between charismatic power and that of the church,
between inspired individuals and ecclesiastical authority. The story that this study
tells about recurrent crises of spiritual legitimacy and their place in the formation
of anchoritic writings requires of course that we first know who wrote (and read)
these works, what purpose they served for intended readers, and finally how these
texts participated in the religious storms that swept across late medieval Europe
and England.

Press, 1996); and Sarah Beckwith, Christ’s Body: Identity, Culture and Society in Late Medieval Writings
(London: Routledge, 1993), 22–30.
³ The term “textual communities” derives from Brian Stock, The Implications of Literacy: Written
Language and Models of Interpretation in the Eleventh and Twelfth Centuries (Princeton: Princeton
University Press, 1983), 88–240. On anchoritic textual communities, see Medieval Anchorites in Their
Communities, ed. Cate Gunn and Liz Herbert McAvoy (Cambridge: D. S. Brewer, 2017), 167–220; and
Joshua Easterling, “Anchorites and Orthodox Culture: Spiritual Instruction in the Twelfth Century,”
Viator 49.1 (2018): 77–98 et passim.
⁴ Scholarship on anchoritic culture in medieval England has flourished since Ann K. Warren’s study
Anchorites and Their Patrons in Medieval England (Berkeley: University of California Press, 1985). See
esp. Anchorites, Wombs and Tombs: Intersections of Gender and Enclosure in the Middle Ages, ed. Liz
Herbert McAvoy and Mari Hughes-Edwards (Cardiff: University of Wales Press, 2005); Rhetoric of the
Anchorhold: Space, Place and Body within the Discourses of Enclosure, ed. Liz Herbert McAvoy (Cardiff:
University of Wales Press, 2008); Tom Licence, Hermits and Recluses in English Society, 950–1200
(Oxford: Oxford University Press, 2011); Hermits and Anchorites in England, 1200–1550, ed.
E. A. Jones (Manchester: Manchester University Press, 2019); Mari Hughes-Edwards, Reading
Medieval Anchoritism: Ideology and Spiritual Practices (Cardiff: University of Wales Press, 2012);
Anchoritism in the Middle Ages: Texts and Traditions, ed. Catherine Innes-Parker and Naoë Kukita
Yoshikawa (Cardiff: University of Wales Press, 2013); and Gunn and McAvoy, Medieval Anchorites in
Their Communities.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 6/7/2021, SPi

:   3

Charismatics in a Reforming Culture

Religious elites, including monks, friars, and others, occupied a central place
within anchoritic culture, which flourished as a set of complex spiritual and
textual networks throughout medieval Europe.⁵ From an institutional and inter-
personal perspective, there were good reasons for anchorites’ close affiliations
with clerics and religious orders. Although reclusion was in several ways pro-
foundly monastic in its expression and origins, and while many formal religious
(nuns, mendicants, and others) opted for reclusion, anchorites within and beyond
England often had little or no prior monastic training, and hailed either from lay
society or, like Wulfric of Haselbury (d. 1154), from the ranks of the priesthood.⁶
Overall, the life of voluntary reclusion was far less tightly governed by the
regulatory strictures at home within European monasteries, and no anchoritic
“rule” or admonitory text ever attained anything like the cultural and spiritual
authority of the Benedictine Rule. Described as “bees without a king,” anchorites
also found themselves at times without direct and sustained clerical, mendicant, or
monastic oversight and thus became living sermons on the need for regular
guidance from religious authorities.⁷ Direct interventions often took the form of
visitations to the anchorhold by local spiritual affiliates, while others, including
Anselm of Canterbury (d. 1109), Ælred of Rievaulx (d. 1167), and Peter the
Venerable (d. 1156), turned to composing works of guidance and encouragement
for both individual anchorites and wider networks.
Another established feature of this culture was its fascination with what might
be called the angelic image, which was elaborated in various ways and across a
range of texts. These repeatedly attest that anchorites were not only visited by
spiritual elites, nor only provided with works of spiritual instruction (among other

⁵ While the influence of women, including those who were not themselves enclosed, is more difficult
to trace, it was potentially far stronger. For example, anchoresses wrote, copied, and read texts often as a
consequence of their ties with other women; evidence of this is found in Ælred of Rievaulx’s De
institutione inclusarum (see Chapter 2), the Life of the twelfth-century anchoress Jutta of
Disibodenberg (d. 1136), and other sources. For Jutta’s Life, see Anna Silvas, Jutta and Hildegard:
The Biographical Sources (Turnhout: Brepols, 1998), 65–84, esp. 77–80.
⁶ On the diversity in class and vocation among those who were enclosed, see Chapter 1, n. 84. For
general studies of European anchoritism, see esp. Anneke Mulder-Bakker, Lives of the Anchoresses: The
Rise of the Urban Recluse in Medieval Europe, trans. Myra Heerspink Scholz (Philadelphia: University
of Pennsylvania Press, 2005); and Anchoritic Traditions of Medieval Europe, ed. Liz Herbert McAvoy
(Woodbridge: Boydell, 2010).
⁷ See Mulder-Bakker, Lives of the Anchoresses, 1–23. On anchoritic guidance or admonitory texts,
see esp. Hughes-Edwards, Reading Medieval Anchoritism, 15–31; and Bella Millett, “Can There Be Such
a Thing as an ‘Anchoritic Rule,’ ” in Anchoritism in the Middle Ages, 11–30. Anchorites also received
material assistance from higher prelates, the lower clergy, and local monastic and mendicant sup-
porters, who often personally visited the enclosure; see Warren, Anchorites and Their Patrons, 127–279.
For discussion of visitations by religious supervisors, see Joshua S. Easterling, “Cistercians, Recluses and
Salvation Networks in the Thirteenth Century,” Quaderni di storia religiosa medievale 24.1 (2021):
153–80.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 6/7/2021, SPi

4        

texts), but were also graced by the presence of angels.⁸ Anchoritic writings are also
in places marked by a vital “angelism,” which is exemplified in the literature of
early monasticism and thus connected with the historical emergence of eremitism
and voluntary reclusion. The notion gained currency among early desert fathers
and mothers who aspired to liberation from the flesh (including freedom from the
constraints of sex and gender) by adopting an “angelic life” through various
ascetic renunciations.⁹ What orthodox Christianity would eventually confront as
a troubling association of angels with various forms of spiritual freedom informs
many late medieval anchoritic works. Moreover, persistent across this period was
the belief that angels often frequented holy enclosures, whether monastic or
anchoritic. These in a sense became angelic spaces: Gabriel’s greeting of the
Virgin Mary in her enclosure at the Annunciation (Luke 1:26–38); the angel
who visited the Apostle Peter, imprisoned by civil authorities (see epigraph); as
well as the radiant figures who appeared to the women near the tomb at Christ’s
Resurrection (John 20:12) gave no few anchorites the reassurance that their own
angel would attend them in like fashion. In powerful ways, angelic visitations were
a cultural sine qua non; on the rare occasion that anchoritic writings do not refer
to angels their presence is nonetheless assumed. The same was often true of
eremitic life. The English hermit Richard Rolle (d. 1349) opens his Meditation B
by commending himself to the Virgin, Mary Magdalene, other saints, and to “my
holy aungel.”¹⁰
This aspect of solitary reclusion and its textual culture belongs within a
constellation of ideals and images that related to the perennial and contested
issue of authority and its institutional localities. Across late medieval writings
angelic visitations frequently served many interrelated functions and afforded a
stage for both the renegotiation of personal spiritual power and the cultural
imperatives of imitatio. In a letter (c.1102) addressed to two anchoresses, Edith
and Seitha, Archbishop Anselm of Canterbury encouraged the women to invite
their angels (angelos vestros) into the enclosure and even to imitate them by living
“as if you were gazing upon [the angels] visibly.”¹¹ An authority cited often in

⁸ On the writings that anchorites accessed beyond guidance texts, see Chapter 1, n. 95.
⁹ For discussion, see Jean Leclercq, “Monasticism and Angelism,” Downside Review 85 (1967):
127–37 at 128ff. On this idea’s development within late medieval contexts, see also Barbara Newman,
From Virile Woman to WomanChrist: Studies in Medieval Religion and Literature (Philadelphia:
University of Pennsylvania Press, 1995), 4 et passim.
¹⁰ Richard Rolle, Richard Rolle: Prose and Verse, Ed. from MS Longleat 29 and Related Manuscripts,
S. J. Ogilvie-Thomson, EETS 293 (Oxford: Oxford University Press, 1988), VII.1–4.
¹¹ Anselm of Canterbury, Sancti Anselmi Opera Omnia, ed. F. S. Schmidt, vol. 4 (Edinburgh:
Thomas Nelson, 1949), Letter 230, 134–5: “[A]ngelicam in omnibus considerate et imitamini conversa-
tionem. Haec contemplatio sit magistra vestra, haec consideratio sit regula vestra. Quae vitae angelicae
concordant sectamini, quae ab illa discordant exsecramini. Angelos vestros—sicut dixit dominus: ‘angeli
eorum semper vident faciem patris mei’—semper vobis praesentes et actus et cogitatus vestros consider-
antes cogitate, et ita, velut si eos visibiliter inspiceretis, semper vivere curate” (22–8). On this letter, which
suggests that the women in question may have had need of a regulatory text (regula vestra), see also
Licence, Hermits and Recluses, 83.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 6/7/2021, SPi

:   5

anchoritic texts, Saint Jerome (d. 420) had in similar terms upheld as an ascetic
model the continual watchfulness of angels and their preparedness to “obey God’s
commands.” He writes, “we must imitate by our frequent vigils the service of the
angels.”¹² Drawing on the scriptural witness that angels gaze continually upon the
divine countenance (Matt. 18:10 [cf. 1 Pet. 1.12]), Anselm for his part instructs
Edith and Seitha to follow suit and even to undertake any practice that accorded
with the angelic life (vitae angelicae). His discussion of contemplation (literally, a
gazing upon) as the anchoresses’ teacher (magistra) lends a double meaning to a
practice that occupied a central place within anchoritic culture: the women were
to gaze upon their angels but also imitate them in contemplating the Creator. Yet
imitatio angeli embraced far more than engaging in vigils or contemplatively
beholding God, as we shall see, even as the angelic presence was further associated
in medieval religious culture with an array of spiritual gifts beyond the list
provided in Paul’s epistle. As the twelfth-century Cistercian abbot Bernard of
Clairvaux (d. 1153) observed, the bestowal of divine gifts was often delegated to
angels, whose visitations became occasions for this purpose. The German mystic
Mechthild of Magdeburg (d. c.1282) agreed. She was shown the angels who were
charged with her care, one of whom was “a keeper of the gifts [who] orders
wisdom in the loving soul.”¹³ Indeed, unless they are themselves prophesying or
healing, angels in biblical texts (e.g. 2 Kings 1:3–4; John 5:4; Num. 22:35) often
turn an unsuspecting listener into a prophet of God; much the same was true for
medieval visionaries like Mechthild and, of course, anchorites.
These were known for possessing various charisms, which were described by
the Latin donum or a conventional synonym (gratia, charisma, munus), and
which ranged from prophecy to miracle-working and spiritual discernment.
Within the Latin and vernacular religious writings brought together in this
book, including theological texts, works of spiritual guidance, mystical treatises,
papal decrees, vitae, and letters, several of the Pauline charismata are of marginal
importance, or at least figure less prominently than do later accretions that have
little or no scriptural witness. Thus, xenoglossia, the ability to speak an otherwise
unfamiliar tongue and arguably one of the gifts identified by Paul, was reported of
many holy men and women but did not enjoy the cultural prominence attained by
what was referred to as the “gift of tears” (gratia lacrymarum).¹⁴ Likewise, the

¹² Quoted in Leclercq, “Monasticism and Angelism,” 129.

¹³ Mechthild of Magdeburg, The Flowing Light of the Godhead, trans. Frank Tobin (New York:
Paulist Press, 1997), 140. For Bernard’s point about angelic gifts, see Chapter 1, n. 53.
¹⁴ On xenoglossia, see in particular Christine F. Coopoer-Rompato, The Gift of Tongues: Women’s
Xenoglossia in the Later Middle Ages (University Park: Penn State University Press, 2010), 6–10 et
passim. In general, the “gift of tears” was far more strongly promoted than many other gifts, and was
assumed to be more spiritually salubrious, and hence more desirable. See Kimberley Joy Knight,
“Si puose calcine a’ propi occhi: The Importance of the Gift of Tears for Thirteenth-Century
Religious Women and Their Hagiographers,” in Crying in the Middle Ages, ed. Elina Gertsman
(New York: Routledge, 2012), 136–55. Peter Damian (d. 1072) instructed his own congregation on
“how the gift of tears might be acquired” [quomodo lacrymarum gratia possit acquiri]; De institutis,
Another random document with
no related content on Scribd:
The Project Gutenberg eBook of A szultána

árnyéka és egyéb elbeszélések

This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States
and most other parts of the world at no cost and with almost no
restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
under the terms of the Project Gutenberg License included with this
ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
United States, you will have to check the laws of the country where
you are located before using this eBook.

Title: A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések

Author: Gyula Pekár

Release date: June 4, 2022 [eBook #68227]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Franklin-Társulat, 1905

Credits: Albert László from page images generously made available

by the Google Books Library Project

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SZULTÁNA

ÁRNYÉKA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***
 Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 232. oldalon található.
A SZULTÁNA ÁRNYÉKA

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK.

IRTA

PEKÁR GYULA.

BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1905.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
 A SZULTÁNA ÁRNYÉKA.

(Mese)

I.

Egyszer volt, hol nem volt… messze az andaluziai

paradicsomban élt hajdan egy szerelmes mór király, Kordova
szultánja, a mindenható Abderrahman. Öreg volt már és nem boldog
többé; a nagy hódítót végre a szerelem győzte le, – az a szultána,
kinek lábaihoz minden dicsőségét letevé, a világszép Azzahra nem
szerette őt. Olyan hideg, olyan érzéketlen maradt karjai közt, mint az
a szinarany szobor, melyet szerelmük szentélyében neki emelt!…
A hogy alkazar-ja trónjáról kinézett birodalmára, felleg ült az
Abderrahman homlokán, s könyek peregtek végig hófehér szakállán.
Ott lent Kordova alatt, a Sierra Morena lejtőjén, látszott Medina-
Azzaha, az az édeni palotavároska, melyet kedvese egy szavára
csak azért parancsolt oda, hogy kincses márványba foglalja
véghetetlen fájdalmát. Aranyserleg volt az, fenekén a szeretetlenség
mérgével…
Udvarnokai félve lesték a nagy úr bánatát, s nem merték
vigasztalni őt. Mindenki tudta a titkot, de kicsoda bátorkodott volna
azt hangosan kimondani? Pedig mégis fel kellett vidítani valahogy a
szomorú szultánt, – de hogyan? Hol az a fülemüleszavú dalnok,
kinek lantja végre derüt varázsoljon az öreg király arczára? Ekkor
történt, hogy a tudós Al-Gebr tanácsára elhozatták Makhanatból
(mely földet a hitetlen keresztények Szicziliának neveznek) – a
leghiresebb szaraczén-költőt: Ibn-Zaffirt.
Ibn-Zaffir fiatal és szép volt és hangja olyan mézédesen zengett,
mint a Dsebreil angyal szava (kit a balga hitetlenek Gábrielnek, s a
magukénak neveznek). Ha tengerre szállt, a kék habok delfinjei
játszadozva követték lantját, s még az Aetna titánjainak haragja is
csillapodott, mikor ő kérlelte őket. Hallott ő már sokat Azzahra
szultánáról és szíve dobbant, mikor Kordovába lépett.
Azon az estén ünnepélyes rendben állták körül az udvarnokok a
szomorú Abderrahman trónját.
– Király, – kezdette Almanzor, az első vezér, – Allah kegyeltje
vagy te, Khalifa, s széles e földön Ghalebnek, a győztesnek
neveznek mindenek! A világ négy sarkára tüzted ki a próféta zöld
zászlaját. Délen leigáztad a fekete szerecseneket, éjszakon a fehér
keresztényeket, keleten a damasi khalifát, itt nyugaton minden
szultánt: a granadai, sevillai és badajozi mór királyokat. A bizánczi
császár örül, ha kedvedre tehet… Tied a hatalom, egyebet mit
kivánsz?
Az öreg király csak búsan intett.
– Király, – szólalt meg a tudós Al-Gebr, – Allah kegyeltje vagy te,
khalifa, s széles e földön dicsőségesnek neveznek mindenek. A
Kelet szent Mekkáját ide napnyugatra tevéd át Kordovába, s
mecseted a hit pálma-erdeje, melyben ezer jáspistörzs tartja
aranygallyaival az Allah boltját és tízezer ezüst-mécses hív
imádságra! Birodalmad Boldogabb Arábia a réginél, Kordovád
fényesebb Bagdadnál, – Asszur-bani-pal Babylonját győzted le
pompában! Tudomány és művészet virulnak udvarodban, – tied a
dicsőség, egyebet mit kivánsz?
De Abdarrahman csak még keserűbben takarta el arczát.
Ekkor végre előlépett Ibn-Zaffir. Elsápadt annak a gondolatára, a
mit mondani akart, de ifjú volt, vagyis merész, és költő, vagyis
Allahtól ihletett szókimondó. Lantjának hurjaiba csapott:
 – Király, Allah kegyeltje vagy te, khalifa és széles e földön…
boldognak neveznek mindenek – –
Az udvarnokok összerezzentek, s a mindenható Abderrahman
zordan vetette fel a fejét. De a költő csak rendületlenül folytatá:
– Igen, a legboldogabb vagy te, mert ellenid után erőt vettél te
még a természet rendjén is: benned a vénség győzni mert még a
szent ifjúságon is! Szakállad fehér, s mégis tied a legszebb nő, –
hisz tied Azzahra szultána, egyebet mit kivánhatsz?
Az öreg király dühösen kelt fel, s a kardjához kapott. Az
udvarnokok rémülten hátráltak.
– Ki vagy te vakmerő, ki gunyolódó ajkadra mered venni a
szultán bánatát? Hazudsz, nyomorult!… Kényszerítesz, kimondom
hát: szívem és minden dicsőségem Azzahra szultánáé, de ő nem az
enyém! Királyotok szegényebb Kordova utolsó koldusánál… De
azért most jaj neked, – fogjátok meg, börtönbe veled, rabszolga!
A sarmata testőrök megragadták Ibn-Zaffirt és lánczra verték
azonnal. De a költő nem érezte a lánczok súlyát. Azzahrára gondolt,
s édes volt neki érette szenvedni.
Attól fogva azonban még jobban elkomorodott Abderrahman.
Többet halandó szólni nem mert közelében, – néma lőn a féltékeny,
öreg szultán udvara.

II.

Ezalatt a szép szultána tovább töprengett a kincses édenében,

Medina-Azzahrában. Olyan bübájos hely volt az, hogy Dsebreil
angyal elszállván Kordova felett, ezt jelenté Allahnak a mennyekben:
– «Uram, imhol nézzed: a te prófétád paradicsomának egy sarkát
lopta le a földre Abderrahman!…»
 A többi angyaloknak pedig ezt sugta a fülébe:
– «De még idefent, a Mohamed édenében sincs houri olyan
szép, mint Azzahra királyné! Nézzétek jelenését: fekete szeme a
szenvedély éjszakája, vakító mosolya a csókok nappala, – a
gránátalma nyilik orczáin, hollószárny libben fürteiben és ajkai közt
gyöngyfüzérben ragyognak fogai. Nézzétek: termetében a
paradicsomi kígyó hajlik csábításra, – teste puha, mint a Béthel
levelének érintése, és keblei felborított ambrózia-serlegek a
Mohamed asztaláról… Lábaiban életrekel a márvány és a hogy
tovalibben, olyan édes myrrha árad elő egész lényéből, hogy mint
illatos virág után szállanak utána a mézrevágyó méhek…»
És ennyi bübájosság mellett Azzahra még sem volt boldog. Ezer
odaliszk-leány, ezer rabszolga leste parancsait, s ő azért csak
fáradtan ődöngött palotája termeiben. Aranylánczon fogott szelid, kis
tigrisei őrködve kisérték… Mindegyre keresett valamit, a mit
sehogyse talált meg e csarnokok ezüstös azur falai közt. Puha
fekhely kellett? Ott voltak a toledoi zsidók adta selyemkerevetek…
Illatos üdülés tetszett? Ott volt a drágakövekkel kirakott alabástrom-
medence, melybe tizenkét arany állatfejből ömlöttek balzsamos
vizek… Könyökig duskálhatott a szafirban, smaragdban! De ő már
gyülölte mindezt. Olykor szenvedélyesen ölelte át a márvány-
oszlopokat, melyekbe gyöngygyel és rubinttal voltak kirakva
köröskörül a Korán versei, – de ah, hideg volt e pompa érintése: az ő
karjai melegebb és élőbb valami után epedtek. Megállt aranyszobra
előtt és keserűen sóhajtott fel:
– Szobrom, te boldogabb vagy nálam, mert nem érzesz, nem
gyötör a vágy!…
Asszonyai hiába szórakoztatták; egyre ezt kérdezte tőlük:
– Keresek valamit, mondjátok meg, mit?
– Hisz megvan mindened, – felelték a rabnők, – s a szultán csak
a parancsaidat várja…
Ilyenkor azonban csak könyek szöktek az Azzahra szemébe.
Hiába, rab volt ő, kincses édenének a rabja és nagyon boldogtalan!
 … Egy este, mikor lefeküdt nyoszolyájára, melynek mennyezetét
hegyi-jegeczoszlopok tartották, – ismét türelmetlenül faggatta
dajkáját:
– Hisz megvan mindenem, mondd, miért gyötör akkor mégis a
vágy? Keresek valamit, – oh, felelj hát: mit? Kiérzem én azt a tavaszi
szellőből, a virág illatából, a szálló galambok bugásából… mi lehet
az?
Büvös éjszaka volt odakint. És a holdas csendben – mintegy
feleletképp – dallamos férfihang szólalt meg a távolból. Zengett édes
csókról, boldogságról, – egy szultánáról, ki a szerelmet keresi és a
kit egy ifjú messziről, ösmeretlen imád. Zengett szívbolygató szépen.
Azzahra félrehajtá ablaka függönyét és visszatartott lélegzettel
úgy hallgatta. És azontúl nem kérdezte többet a dajkáját. Szive
ezerszeresen visszhangozta azt a belopódzó édes dallamot. Mikor
pedig végre elaludt, azt álmodta, hogy megtalálta azt, a mit keresett.
Ki énekelt ott a holdas éjszakában? Ibn-Zaffir volt, a rab költő, kit
börtönőrei munkába állítottak éjszakára. Ásóval kezében ott
dolgozott a Medina-Azzahra tündérkertjeiben.

III.

Ébredés volt az az álom: álmában ébredt Azzahra a szerelem

boldog tudatára. Egész nap merengve hevert vánkosai közt és
parancsát leső asszonyai nem hallották a szavát. Estefelé végre
felkelt és – a merről a dalt hallotta – kiméne sétálni palotája
függőkertjeibe.
A szultána sétálni ment, – és a mindenható Abderrahman illő
távolból, félénken kisérte őt udvarnokaival. Az öreg király
szívdobogva nézte: nem fordul-e meg? – aggódva leste: nincsen-e
valami óhaja, a mit rögtön teljesítsen? Hisz a csillagot is lehozta
volna neki az égről…
 – Minden Allahtól van, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – de
birodalmam felét odaadnám, ha szive visszafordulna hozzám! Ah,
bölcs Al-Gebr, te, ki a számfejtés mestere vagy, – fejtsd meg nekem
az Azzahra szivét…
Azzahra pedig ezalatt csak csendesen haladt egyedül tovább.
Vajjon csakugyan ebből az irányból jött-e az a dallamos
énekhang?… Tétován ment feljebb a függőkertek emeleteire, s
végül az egyik felső terraszon álmodozva megállt. Úgy érezte, innen
kellett felhangzania annak a szerelmes szónak… Ha megfordul, tán
észre is veszi azt a fiatal rabmunkást, ki a szultán kiséretének láttára
olyan ijedten bujt a terrasz hátsó falának a bokrai mögé. De Azzahra
nem fordult meg, s a függőkert párkányáról merengve nézett le a
völgybe.
Az esthajnali hüsben épp akkor ébredt körülötte új életre a tikkadt
virány. Ezer illat áradt feléje a virágok kelyheiből, s a bucsúzó nap a
Hesperidák kertje felől aranyos sugarakkal árasztotta el lenge
formáját. A hogy oldalt állt, alakjának, s arczélének árnyéka egy
szobor tökélyével rajzolódott ki a függőkert hátsó márványfalára.
Az öreg király udvarnokaival csendesen jött fel a fügefabokrok
közt a terrasz lépcsőin. Abderrahman majd elnyelte szemével a szép
szultánát: gyöngédség és féltékenység vad hullámokkal váltakoztak
szivében.
– Hisz hacsak tudnám, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – hogy
szeret-e mást, vagy őt meri-e szeretni más!?…
Azzahra még mindig elgondolkozva állt ott a párkányon. De e
perczben szive annyira túláradt, hogy maga se tudta miért, pár
habozó lépést tett előre. Árnyéka vele ment a falon, – ment a felé a
bokor felé, mely mögött a remegő rabköltő, Ibn-Zaffir állt.
Dobogott az ifju szive úgy, hogy majd megszakadt. A bokron át
láthatta az élő szultánát, de Istenem, olyan messzire állt tőle…
árnyéka pedig itt a falon olyan közel volt hozzá! Nézte gyönyörű
arczélét, hosszú szempillái játékát, remegő ajkát – és nem birt többé
magával. Megfeledkezett a közelgő királyról, előlépett a bokor mögül
és a falhoz tántorodva, egy forró, szerelmes csókot nyomott az
árnyék-szultána ajkára.
Költő csókja volt az, – olyan ihletett és olyan szenvedélyes, hogy
az élő Azzahrának is meg kellett azt éreznie… S csakugyan, az ifjú
csókja alatt az árnyékfő édesen hanyatlott hátra a falon, s
ugyanabban a perczben boldog sóhaj… gyönge sikoly hagyta el az
Azzahra ajkait.
De a szultána megijedt a saját sikolyától és hirtelen felriadt
álmodozásából. Ibn-Zaffir is önkénytelen felkiáltott: úgy érezte, az
árnyékkirályné elkapja az arczát tőle, – pedig hisz épp azzal a
mozdulattal fordult meg Azzahra, akkor látta meg költőjét igazán
először!… Meglátták egymást, de csak egy pillantást válthattak. Az
öreg király észrevette a csókot s tajtékzó dühvel rontott előre
udvarával. Száz kar nyult egyszerre a költő felé s dörgött a
fenyegető szó:
– Halál a vakmerőre! – megcsókolta a szultána árnyékát!…

IV.

Súlyos lánczokban ott állt Ibn-Zaffir a vértörvényszék előtt.

Trónján ült a király, mellette Azzahra, – mert hisz Abderrahman azt
akarta, hogy maga a szultána itéljen az elvetemült bűnös felett, ki
csókkal merte bemocskolni felséges árnyékát. Hadd itéljen, – az
asszonyok ugyis kegyetlenebbek tudnak lenni a férfiaknál…
Tüzesített kínzóeszközök, a halál legrémesebb látományai vették
körül a költőt, – az ő arcza azonban derüs maradt s mikor durván
rákiáltottak: védje magát!… csak lantját kérte vissza s annak
hurjaiba csapott. Zengett dalt édes csókról, boldogságról, – egy szép
asszonyról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről,
ismeretlenül imád. Zengett szívbolygató szépen… Azzahra hallgatta,
de nem árulta el magát.
 Akkor aztán előlépett a jogtudó bölcs, Rabbinus Charizi és
körmönfontan adta elő vádját.
– Bűnös e vakmerő, – végezte – hetvenhétszer bűnös! Mert az
árnyék sohase szakadhat el a testtől, egy azzal, – ha tehát Ibn-Zaffir
a szultána árnyékát csókolta meg, voltaképp őt magát, felséges
személyét csókolta meg. Halál a fejére, – bárd a nyakára!
Az öreg király lángoló szemmel pillantott a költőre, aztán a
szultánához fordult és reszketve kérdezte:
– Itéleted parancs, – megelégszel-e, ha csak egyszer hal meg?
– Megelégszem, – szólt Azzahra és felkelt. Szive dobbant, de
mosolya még diadalmasabb lőn, a hogy hozzátevé: – Tehát bárd a
nyakára…
A hóhérok már megragadták a költőt, hogy a tőke elé vigyék, –
már villant a bárd, mikor a szultána hirtelen közbekiáltott:
– Megálljatok!
Mindannyian álmélkodva pillantottak rá.
– Igen, bárd a nyakára, – mondotta Azzahra – de a mennyiben ő
csak az én árnyékomat csókolta meg, annak a bárdnak is csak az
árnyéka érje az ő nyakát…
*
Mesémnek hát itt vége volna… De a kordovai narancsligetek,
melyeknek sürű lombozata alatt «zöld az éjszaka s aranyalmák a
sárga csillagok» – még mást is megsugtak nekem. Azt, hogy Ibn-
Zaffir az itélet után még viszontlátta a szép Azzahra szultánát, – de
nem akkor, mikor az irígy nap sütött, hanem abban a szerelmes
homályban, mely elaltatja az áruló árnyakat…
 ÖRVÉNY.

(Naplótöredékek.)
Január.
… Egyedűl ülök műtermemben, s folyton az óra mutatóját lesem.
Alig tudom az ecsetet tartani, – hogyne, hisz az Ő megkezdett képe
áll előttem, hisz Őt várom! Inkább czeruzát veszek a kezembe, írni
próbálok, – de hát hiába, nem vagyok író, s mikor szívemet akarnám
kiönteni, csak ezt az egy szót tudom papirra vetni: boldogság,
boldogság!… Oh, te áldott szó, hogy ujjong minden betűd, ezerszer
leírnálak, – világgá szeretném kiáltani azt a mindenható örömöt, a
mit te nekem jelentesz! Emberek, nézzétek bennem a csodát:
megtértem! hiszek, szeretek! De csitt… Tudjátok-e, mikor szeret a
megtérő világfi igazán? Magamon látom; mikor még annak a legjobb
barátnak sem árulja el szíve titkát, a kinek eddig mindent elmondott,
– mikor végre megtanul hallgatni. Sose voltam fecsegő, de
bevalljam-e? Hízelgett hiúságomnak, ha sikereimről suttogtak. Most
csak azt látom, hogy az első dolog, a mit a nagy szerelem megöl, a
hiúság. Alázatos lettem, nem fitogtatom, hanem féltve, titkolódzva
őrzöm kincsemet. A második, a mit a nagy szerelem megöl: a
barátság. Elbámulok magamon, – mint a bűnt kerülöm azt a benső
hívemet, kinek gyónással tartoznám. A pajtások csodálkozva néznek
rám az utczán: «mi lelte Iharossy Zoltánt? Úgy megváltozott…»
Őt várom. Előttem megkezdett arczképe, s két kezem önkéntelen
imára kulcsolódik, a hogy rajongva rápillantok. Kék szemei olyan
megadóan, olyan búsan néznek rám szőke haja arany keretéből…
És én még mindig nem tudok magamhoz térni ámulatomból, még
mindig nem tudom elhinni boldogságomat: hát csakugyan te vagy
az, te magamnak jobbik fele, kihez öröktől fogva tartozom, s kire
csak így elkésve találtam rá? Hát így nézesz ki, hát így hívnak?…
Csodálkozva ismétlem nevedet: Ilona… Ki hitte volna, hogy ez lesz
az a név, mely eldönti éltemet? Pár héttel ezelőtt még nem is
ismertük egymást, fogalmunk se volt egymás létéről, – lehetséges-
e? Oh, azok az elvesztett évek!… De azért még se voltunk mi
idegenek, – nem kellett nekünk megismerkednünk: egymásra
ismertünk mi azonnal! Voltak közös emlékeink, – vágyaink
ugyanazokra a dolgokra emlékeztek vissza a multban… Én
harmincz éves vagyok, te huszonhat, csalódtunk, szenvedtünk
mindketten eleget, – mint hajótöröttek hánykolódtunk, szinte
menekültünk egymáshoz, emlékszel-e? Multamra gondolok, sok
léha kalandomra, oh, ha visszalophatnám azt a sok eltékozolt
csókot! Megtisztulni, – hogy méltó legyek nagy szerelmemhez…
Kopogtatnak, s ő belép. Édes vihar az az ölelés…
– Bűnös asszony vagyok, – suttogja remegve, – mi lesz velünk?
Mámorosan csókolom le az aggodalmat ajkairól:
– Ne törődj semmivel! Nincsen se jövő, se jelen, se mult, –
örökkévalóság a szerelem! Egyedül vagyunk a mindenségben…
Február.
Csak ennyit: szeretek, szeretek… Egyre azt kérdem magamtól:
szeretett-e már valaki én előttem? Úgy érzem, én fedeztem fel a
boldogságot… Hogyan alakulhat át így valaki egy hónap alatt? Én, a
kétkedő ember, ki eddig agyonelemeztem minden érzésemet, most
ujjongva tombolok: dolgozik a démon olykor bennem, de analizise
nem fog többé a boldogságomon…
És az az irigy világ körülöttünk! Milyen kajánul leskelődik titkos
szerelmünkre! Rettegünk tőle, – mámorunkban még
megfeledkezünk, s eláruljuk magunkat. Gyülölök már mindenkit, – ha
az utczán megszólítanak, előre félek a kérdésektől és menekülök.
Türelmetlenül szakítok barátaimmal, ismerőseimmel. Csakhogy nem
olyan könnyű ám egyszerre elvágni azt az ezer szálat, mely
bennünket a társasághoz fűz! Főleg az asszonyi szálakat… Művész
embernek mindig van egynéhány olyan viszonya, a melyet nem
lehet csak úgy máról holnapra felbontani. Az elhagyott szeretők
boszúállók, kifürkésznek mindent, – vigyázni kell! Pirulok, ha arra
gondolok, hogy már Ilonát szeretve, még ölelnem kellett egyik-másik
régi kedvesemet… De nem tehettem másként, épp mert szakítani
akartam velük. Olyan undor fogott el…
– Hanem milyen furcsák a nők! Határozottan megérzik ők az
emberen, ha szerelmes, – s a férfi lekötöttségének a sejtése csak
annál jobban kihivja a kaczérságukat. És szívesen beállnak
szerelemtolvajnak, ha arról van szó, hogy meglopják egy kollégájuk
boldogságát… «De maga milyen érdekesen sápadt!» – hallom
jobbról-balról, – «kétszer akkorák a szemei és milyen fényesek!…»
Soha annyi kalandra alkalmam nem volt, mint a mennyi most
lehetne. És mentől visszatartóbb az ember, annál merészebbek ők.
Mosolyognom kell… De azért a multkor még egyszer utolsót lobbant
bennem a hiúság. Levelet kaptam Mariettától. Hogyan, az a ragyogó
bálvány, Marietta ír nekem, ki eddig, minden erőlködésem daczára,
mindig csak kinevetett? Tán az egyedüli nő, a kiről egészen biztos
voltam, hogy soha meg nem adja magát nekem… Alig hittem a
szememnek: írt zavarodottan, érzelgően és sorai közt ott
szégyenkezett a vallomás. Három hónap óta nem voltam nála,
keressem fel azonnal. Olyas aggodalom vett erőt rajtam, mint a
gimnazistán érettségi előtt. A szinházban kerestem fel a nagy
művésznőt, öltözőjében. A tükör előtt ült s a hogy meglátott, egy
sikolylyal ejtette ki az ecsetet a kezéből. Láttam, elpirult a festék
alatt, – sietve tette be az ajtót. Fecsegtünk, én ügyetlenül és
kitérőleg feleltem. Olyan elragadó volt pongyolájában… legjobban
szerettem volna felugrani és megszökni. Ő is zavarban volt. Végre
egy hosszabb szünet után hirtelen rám nézett és így szólt:
– Ej, milyen félénk lett maga! Úgy látszik, nekem kell beszélnem,
– hát tudja mit, Iharossy, ne vesztegessük az időt. Meggondoltam
magamat…
Idegesen nevetett:
– Jöjjön el hozzám holnap délután… Zoltán, itt vagyok!…
 Felkelt, én is felszöktem székemről, de hátraléptem előle.
Megdöbbent.
– Zoltán, mi lelte magát?
– Semmi…
Fürkészőleg nézett rám s aztán egyszerre kitört:
– Micsoda, – maga visszautasít engem?!
Mosolyogni próbáltam:
– De kérem… ha parancsolja…
– Maga szerelmes! És tudom is, hogy kibe… igen, igen!
Kimondta a nevét…
– Nem akarod velem megcsalni, – takarodjál!… Oh átkozott élet,
nem fogom tudni a szerepemet! – –
… Ahogy kiértem az utczára, sajátságos büszkeséggel
egyenesedtem ki s pillantottam fel a havas éjszakába. Ilonára
gondoltam… kiálltam hát a nagy vizsgát, ellenálltam,
visszautasítottam egy gyönyörű asszonyt. Úgy éreztem: most lettem
igazán férfivá! Hű vagyok, – micsoda erő! Van-e nagyobb erő a
hűségnél?…
Márczius.
Szeretem őt és hű vagyok hozzá… És életemben most érzem át
először, hogy micsoda végtelen boldogság az, hűnek lenni ahhoz, a
kit igazán szeretünk! Gyermekes örömmel hajtom a végletekbe ezt
az állhatatosságot: már azért is szemrehányást tennék magamnak,
ha az utczán egy csinos nő után megfordulnék… Neki, vagy az ő
gondolatának szentelem minden perczemet. Minek is veszem a
kezembe ezt a naplót, miért olvasom át olyan szorongva első lapjait?
Aggódva kérdem magamtól: változott-e azóta valamit a mi
boldogságunk? Oh, úgy féltem a mi szép szerelmünket! Hát nem, –
nem változott semmi, boldogok vagyunk, csak én… alig merem
bevallani magamnak: én szenvedek. Tisztázni szeretném
gondolataimat! Félek, a dolgok rendes folyamata ez – nekem
szükségképen szenvednem kell, éppen mert hű vagyok, és mert a
mióta hű lettem, egészen más szemekkel látom a világot. Óriási egy
fordulat! Az eddigi szerelmes költeményből egy egész életre szóló
szerelmes valóság lett. Megtettem azt a nagy lépést, a mi a szeretőt
a férjtől elválasztja, – életem súlypontját az imádott nőbe helyeztem
át. Ábrándjaimban mily boldogan neveztem őt feleségemnek… de
hisz ez hazugság! Ő már másnak a felesége! Milyen galádul bukom
a fenségesből a nevetségesbe: én férfi létemre hű vagyok hozzá és
ő?… Vannak dolgok, a melyekre gondolni se merek. Titok van
közöttünk, – egyikünk se meri említeni. Sajnálom őt és gyűlölöm
egyszerre… Az első időben mámorom káprázatától mit se láttam, ha
láttam is, költői magaslatomról nem törődtem vele. Most, hogy a
hűségem oly lázadóan követelődzik bennem, most látok sokat és
minden nap többet. Nézem a férjét, azt a feketeszakállas, hallgatag
embert, nézem aranyhajú kis leánykáját… Beszélgetek azzal a
komoly úrral s valami ádáz figyelemmel lesem minden mozdulatát:
ezekkel a karokkal ölelte át, ezekkel az ajkakkal csókolta meg
először imádottamat esküvő után. Ő eltudna mondani nekem
mindent… Ha a felesége nevét kimondja, összerázkódom, ha nevén
szólítja ökölbe szorúl a kezem. Szeretném a fülébe harsogni: nekem
van ahhoz jogom!… Olykor feltámad bennem a becsületérzet: mit
tolakodom én ide ebbe a békés családi életbe? Nyomorult gazember
vagyok. Van még más nő is a világon, szabadulni fogok. Oh, hiszen
ha megcsalhatnám, de nem tudom, – már késő. Szeretem,
szeretem… És aljasul megadom magam megint. Micsoda szatira!
Azt mondják, a szerető neveti ki a férjet, – hazugság! Ha tudná, neki
kellene nevetnie rajtam, hisz én többet szenvedek, mint a mennyit ő
szenvedne. Neki van felesége, családja, gyermeke, övé volt az én
imádottam legszebb ifjúsága… végeredményében én maradok
hoppon! Hiszen ha közönséges lelkű ember volnék és
megalkudnám! De nem tudok, és csak szenvedek…
A férje? Csak egyre vigyázok: valahogy meg ne barátkozzam
vele…
Április.
 … Ilona látja szenvedésemet és csak megadóan hajtja le a fejét.
– Hát én, – suttogja – azt hiszed, én nem szenvedek még
százszor annyit?…
Szemeink már értik egymást, de ajkaink még nem tudnak, nem
mernek nyiltan szólni. Csak annál észvesztőbb csókokba fojtjuk
keserüségünket. Ő összekulcsolja kezeit és könyörög:
– Oh, hisz csak boldoggá tehetnélek téged! Mondd, mit tegyek?
Elszorul a torkom, de aztán így felelek:
– Legalább a jövőd legyen az enyém, – az tiszta… Igérd meg,
hogy az enyém lesz. Úgy érzem, akkor megnyugszom…
S a hogy karjaim közt van, a műterem félhomályában, suttogva
boldog ábrándokba merülünk. Menekülünk ebből a gyűlöletes
világból, el az álmok, tündérmesék országába. Hiszünk a
lélekvándorlásban, hiszszük, hogy még egyszer e világra jövünk, –
megesküszünk, hogy akkor majd hamarabb egymásra találunk, és
boldogok leszünk… De aztán félve légvárakat építünk e mostani
életünk jövőjére is. Még boldogok lehetünk, ugy-e? Könnyes
csókokkal biztatjuk egymást. De mikor, – hogyan?… Nem tudunk,
nem merünk rá felelni. Ilona szorongva lesi arczomat:
– Tied a jövőm, mienk az, – ugy-e, megnyugszol?…
Május.
Azt hittem, megnyugszom, de hát nyilván beteg vagyok: a
féltékenység kórja tovább harapódzik bennem. A jövő? Micsoda
hóbort, micsoda agyrém! A jelen éget engem, – némelykor már azt
hiszem, hogy megőrülök. A rögeszme nem hagy el: egyre férje
karjaiban látom őt. Ordítanék kínomban. A minap férje két heti
távollét után hazatért, – éppen édesen beszélgettünk, mikor
belépett. Szokatlan szenvedélyességgel ölelte meg előttem a
védekező asszonyt. Milyen könyörögve nézett rám Ilona, mikor
gunyos mosolylyal bucsúztam! Azt hittem, az eszem vesztem el