Modernism and the Meaning of

Corporate Persons Lisa Siraganian

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/modernism-and-the-meaning-of-corporate-persons-lis
a-siraganian/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Philosophy in the Condition of Modernism Ana Falcato

https://ebookmass.com/product/philosophy-in-the-condition-of-
modernism-ana-falcato/

Filthy Material: Modernism and the Media of Obscenity

Chris Forster

https://ebookmass.com/product/filthy-material-modernism-and-the-
media-of-obscenity-chris-forster/

The Art of Hunger: Aesthetic Autonomy and the

Afterlives of Modernism Alys Moody

https://ebookmass.com/product/the-art-of-hunger-aesthetic-
autonomy-and-the-afterlives-of-modernism-alys-moody/

The Meaning of If Justin Khoo

https://ebookmass.com/product/the-meaning-of-if-justin-khoo/
Broken Beauty: Musical Modernism and the Representation
of Disability Joseph Straus

https://ebookmass.com/product/broken-beauty-musical-modernism-
and-the-representation-of-disability-joseph-straus/

Modernism and Non-Translation Harding

https://ebookmass.com/product/modernism-and-non-translation-
harding/

The Craft of Songwriting: Music, Meaning, & Emotion

https://ebookmass.com/product/the-craft-of-songwriting-music-
meaning-emotion/

International Refugee Law and the Protection of

Stateless Persons Michelle Foster And Hélène Lambert

https://ebookmass.com/product/international-refugee-law-and-the-
protection-of-stateless-persons-michelle-foster-and-helene-
lambert/

The Meaning of Terrorism Cecil Anthony John Coady

https://ebookmass.com/product/the-meaning-of-terrorism-cecil-
anthony-john-coady/
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

Modernism and the Meaning

of Corporate Persons
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

LAW AND LITERATURE

The Law and Literature series publishes work that connects legal ideas to literary
and cultural history, texts, and artefacts. The series encompasses a wide range of
historical periods, literary genres, legal fields and theories, and transnational
subjects, focusing on interdisciplinary books that engage with legal and literary
forms, methods, concepts, dispositions, and media. It seeks innovative studies of
every kind, including but not limited to work that examines race, ethnicity, gender,
national identity, criminal and civil law, legal institutions and actors, digital media,
intellectual property, economic markets, and corporate power, while also
foregrounding current interpretive methods in the humanities, using these methods
as dynamic tools that are themselves subject to scrutiny.

Series editors
Robert Spoo, University of Tulsa
Simon Stern, University of Toronto
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

Modernism and the

Meaning of Corporate
Persons
LISA SIRAGANIAN

1
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

3
Great Clarendon Street, Oxford, OX2 6DP,
United Kingdom
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries
© Lisa Siraganian 2020
The moral rights of the author have been asserted
First Edition published in 2020
Impression: 1
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by licence or under terms agreed with the appropriate reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above
You must not circulate this work in any other form
and you must impose this same condition on any acquirer
Published in the United States of America by Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available
Library of Congress Control Number: 2020941739
ISBN 978–0–19–886887–3
Printed and bound by
CPI Group (UK) Ltd, Croydon, CR0 4YY
Links to third party websites are provided by Oxford in good faith and
for information only. Oxford disclaims any responsibility for the materials
contained in any third party website referenced in this work.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

Preface

This book argues that the possibility that large collective organizations might
mean to do what they do—and might mean like us, like persons—animated an
astonishingly diverse set of American writers, artists, and theorists of the corpor-
ation in the first half of the twentieth century, stimulating a revolution of thought
on intention. Evidence appeared everywhere: not only in legal treatises and court
decisions, but in political illustrations, photographs, short stories, novels, and
poetry. The ambiguous status of corporate intention provoked conflicting theories
of meaning—on the relevance (or not) of authorial intention and the interpret-
ation of collective signs or social forms—still debated today. Most profoundly, the
prospect of meaningful corporate entities challenged thinkers to reimagine what it
means to act as a person or as a group.
If corporations could intend, then serious practical and philosophical questions
were understood to follow. How should those inside or outside the organization
interpret its actions? How did collective acts alter an individual’s creations?
Alternatively, if corporations could not intend—or at critical moments operated
without intending—then a different urgent set of questions followed. What could
we expect from the various human persons who act deliberately when they work
for them? How should we treat (or regulate) these entities and their productions?
As law struggled with opposing arguments (corporate intention, pro versus con),
creative writers and artists grappled with interrelated questions, albeit under
different guises and formal procedures. While versions of the debate continue,
often as disputes on corporate personhood or responsibility, this earlier deliber-
ation remains an almost wholly untapped resource of inventive legal and aesthetic
reasoning. By telling this story, I seek to open up that reserve to anyone who might
want to use it.
As should be clear, my aim is deliberately multidisciplinary. Fittingly, this book
began during a sabbatical at the American Academy of Arts and Sciences eight
years ago thanks to two events: Morton Horwitz allowed me to audit his Legal
History of Economic Regulation course, and Justice Stephen Breyer chatted with
me about my research. The first experience opened up an entirely new realm
beyond literary criticism to think about the question of how corporations mean
what they seem to say; the second convinced me that literature had something
meaningful to say to law. Making my case required learning about how lawyers
know, inspiring a journey—earning a J.D.—concurrent with (and thankfully
finalized during) the writing of this book. Law school involved many more
discussions with legal scholars, both in the classroom and out, and I am deeply
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

vi 

grateful for the patience of my colleague-teachers as I learned a new discipline

with them.
There are also particular challenges of a project like this one, since working in
and across multiple fields simultaneously invites certain risks. There is the danger
of generalization, or of connecting too much (or not enough), or of flattening
terms that diverge critically in different disciplines. On that last point, think of
“speech”, with its particular legal meaning as a term of art (“free speech”), its
philosophically precise meaning developed from J. L. Austin to Judith Butler
(“speech act”), or its literary theoretical meaning emerging in French structural
linguistics (“parole”). When fields collide in a word, one might aggravate readers
by the obligatory semantic detangling. And then looms the hazard that disciplines
will feel caricatured, seen unjustly from the outside, their inner truth obscured.
I have endeavored to lessen each of these risks wherever they might appear
throughout the text, begging the reader’s pardon for infelicities lurking in the
chapters ahead. Perhaps one aspect of my argument—that literature’s musings on
corporate intention have lain fallow—will seem to stack the deck against law as a
discipline. Yet picking fights with disciplines could hardly be my aim, for I take it
as given that literature and law have radically different purposes and ends—and
must have them. Poems, short stories, and novels cannot definitively answer the
question of whether or not corporations intend. They simply have the luxury of
refusing imperfect conclusions on that question, a luxury that courts could not
possess. That gift offers new possibilities to us all.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

Acknowledgments

I am grateful for the opportunities and generous support provided by the Visiting
Scholars Program at the American Academy of Arts and Science, an American
Council of Learned Societies Fellowship, an Andrew W. Mellon New Directions
Fellowship (which funded a year of study at Harvard University), and the munifi-
cent tuition-benefit program at Southern Methodist University, all of which made
a book like this possible.
Audiences at multiple conferences and at the American Academy, Concordia
University, Harvard University, Johns Hopkins University, Newberry Library,
Southern Methodist University, Stockholm University, University of Texas at
Dallas, Uppsala University, Wesleyan University, West Florida University, Yale
University, and elsewhere have contributed to my thinking in innumerable ways.
I especially want to thank Charles Altieri, Robin Blyn, Benjamin Coates, Todd
Cronan, Michael D’Arcy, Mary Maples Dunn, Bo G. Ekelund, Benjamin Fagan,
Danuta Fjellestad, Laura Frost, Daniel Geary, Gül Bilge Han, Andy Hoberek, Elsa
Högberg, Amy Hungerford, Chin Jou, Katherine Lee, Michael LeMahieu, Matt
Levay, Hans Lind, Douglas Mao, Melissa Milewski, Justus Nieland, Mathias
Nilges, Liesl Olson, Charles Palermo, Paige Reynolds, John-Paul Riquelme, Matt
Rubery, Lisi Schoenberg, Emily Setina, Patricia Meyer Spacks, Eric Sundquist, and
Michael Szalay for invitations to engage in thoughtful conversations with them.
At Harvard, I was extremely fortunate to work through many of these ideas
with Christine Desan, Charles Donahue, John C.P. Goldberg, Annette Gordon-
Reed, Morton Horwitz, Michael Sandel, Tim Scanlon, Cass Sunstein, Richard
Tuck, Adrian Vermeule, and Lucie White. I appreciate their enthusiasm in
welcoming a faculty member who invaded their classrooms.
My friends and colleagues at SMU and in Dallas offered every kind of encour-
agement, while making work a pleasure: thanks to Caroline Brettell, Greg
Brownderville, Dennis Foster, Amy Freund, Anne Frey, Joanna Grossman,
Grant Hayden, Bruce Levy, Alexis McCrossen, Alicia Meuret, Dan Moss, Jasper
Neel, Beth Newman, Willard Spiegelman, Beth Thornburg, and Steve
Weisenburger. Tête-à-têtes with Tim Rosendale, Jayson Sae-Saue, and Rajani
Sudan made Dallas Hall my home away from home. I am grateful to Steve
Currall, Darryl Dickson-Carr, Tom DiPiero, Paul Ludden, Peter Moore, Nina
Schwartz, and Bill Tsuisui for their generous financial support of my writing.
Graduate students shared their creative insights on corporate personhood that
helped me refine various chapters; I especially want to thank Matt Clemmer, Nate
McCabe, Seth McKelvey, Kevin Pickard, and Ashley Winstead. Kate Boswell’s
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

viii 

keen eyes were a tremendous help with research and finishing touches. The tennis
guys (broadly interpreted, including Sophie Burton, Erica Charters, Guy Chet,
Chris Morris, Todd Smith, and Jill Montgomery) are already sorely missed.
Landing amongst a lovely new group of colleagues and graduate students, at the
Department of Comparative Thought and Literature at Johns Hopkins, has been
delightful. Thanks to Evelyne Ender, Leonardo Lisi, Paola Marrati, Anne Eakin
Moss, Yi-Ping Ong, and Satoru Hashimoto for warmly welcoming me, and to the
irreplaceable Marva Philip for keeping me smiling. The Johns Hopkins Law and
Humanities reading group offered a clutch appraisal of the Introduction at the
moment I needed it most: thanks to Sharon Achinstein, Jennifer Culbert, Nur
Kirmizidag, and Tvrtko Vrodoljak for their fruitful suggestions.
For thoughtfully reading sections—sometimes at an early stage—and conse-
quently improving the finished product enormously, I am hugely grateful to
Jennifer Ashton, Nicholas Brown, Nicolette Bruner, J. D. Connor, Theo Davis,
Mary Esteve, Michael Fried, Melissa Ganz, Dan Gil, Jason Gladstone, Sean
McCann, Walter Benn Michaels, Deak Nabers, John Plotz, Julie Reiser, Emilio
Sauri, Michael Schreyach, Daniel Stout, Kenneth Warren, and Rachel Watson.
Their insights are beyond appreciated. I hope to repay the favor.
Gracious assistance with images, archives, and permissions was provided by Bill
Rukeyser, Catherine V. Moore, Paul Espinosa, Margie Goldsmith, and Michaël
Borremans. At Oxford, Aimee Wright and the two anonymous reviewers pro-
vided helpful comments and suggestions. Law and Literature series editors Robert
Spoo and Simon Stern have done a tremendous job in supporting and nurturing
this project—I can’t thank them enough. Every comment they made resulted in a
much better book.
Charles Hatfield and Shari Goldberg have lived with countless permutations of
this book and have read endless versions along the way. Any elegant phrases in
what follows are thanks to Shari; any crisp formulations are Charles’s doing. I am
so grateful for their friendship, texts, and conversations.
Love and gratitude go to Reuben, Patricia, and Jen Siraganian, and Scott, Virgil,
and Homer Paterson, for endless encouragement and support, always. Isabel and
Brian Hewitt have dwelt with this book in a different way—both because law
school took me away from home many evenings and because writing took me to
my laptop many days. They didn’t ask for that but accepted it with boundless
grace, good humor, and love; I could not have finished it without them. Isabel
amazes me daily with her maturity, creativity, wit, and true kindness. And no
corporate charter could or ever will approximate the form of my partnership with
Brian, for which I’m grateful with all my heart.
Excerpt & Image from “The Dam” in The Collected Poems of Muriel Rukeyser
Copyright © 2005 by Muriel Rukeyser Reprinted by permission of ICM Partners.
Excerpts from “Corporate Entity” from Collected Poems 1917–1982 by Archibald
MacLeish Copyright © 1985 by The Estate of Archibald MacLeish Reprinted by
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

 ix

permission of Houghton Mifflin Harcourt Publishing Company. Poems from

Testimony and The Collected Poems of Charles Reznikoff by Charles Reznikoff
Copyright © Estate of Charles Reznikoff 1978 & 1985, both ed. Seamus Cooney.
Material in the Introduction and the Coda was published in “Theorizing
Corporate Intentionality in Contemporary American Fiction,” Law and
Literature 27, no. 1 (Spring 2015): 99–123. Some material from Chapter 3
appeared in “Speculating on an Art Movement: Gertrude Stein’s The
Autobiography of Alice B. Toklas,” Modern Fiction Studies 59, no. 3 (Fall 2013):
591–609. One section of Chapter 4 was published in “Dreiser’s Anti-Corporate
Tools: Veil Piercing and the Novel of Corporate Agency,” American Literary
History 30, no. 2 (Summer 2018): 249–77.
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

List of Illustrations

0.1. Nancy Naumburg, George Robinson’s Kitchen in Vanetta. 1970s [1936].

Gelatin silver print, 10.4  16.9 cm (4⅛  6 ⅝ in.). Walker Evans
Archive, 1994 (1994.263.33). The Metropolitan Museum of Art.
Image copyright © The Metropolitan Museum of Art. Image source:
Art Resource, NY. © Margie Goldsmith. 6
0.2. Walker Evans, Kitchen Wall, Alabama Farmstead (1936). Gelatin silver
print, 16.5  18.3 cm. J. Paul Getty Museum, Los Angeles. 6
0.3. Hawk’s Nest Dam (1936). From the collection of Bill Rukeyser, attributed
to Nancy Naumburg. In Muriel Rukeyser’s handwriting on verso:
“Dam at Hawk’s Nest. W. Va. // Nancy 1936.” © Margie Goldsmith. 9
0.4. Muriel Rukeyser, Excerpt & Image from “The Dam” in The Collected
Poems of Muriel Rukeyser. Copyright © 2005 by Muriel Rukeyser.
Reprinted by permission of ICM Partners. 11
0.5. Thomas Nast, “The Crematory Money-Bilt $ystem,” The Illustrated
American 6 (April 4, 1891). Caroline and Erwin Swann Collection
of Caricature and Cartoon. Library of Congress Prints and
Photographs Division. Washington, D.C. 20
1.1. G. Frederick Keller, “The Curse of California,” The Wasp 9, no. 316
(August 19, 1882). The Bancroft Library, University of California, Berkeley. 51
1.2. Udo J. Keppler, “The Modern Colossus of (Rail) Roads,” Puck VI,
no. 144 (December 10, 1879). Library of Congress Prints and
Photographs Division. Washington, D.C. 54
1.3. William Allen Rogers, “A Trustworthy Beast,” Harper’s Weekly 32,
no. 1661 (October 20, 1888). The George Peabody Library,
The Sheridan Libraries, Johns Hopkins University. 56
1.4. Thomas Wust [Theodore Wüst], “Which will win? The farmer or
the railroad monster?” (1873). Wood engraving by Th.[?] Wust
publ. in New York [newspaper] 2, no. 140 (August 14, 1873).
Library of Congress Prints and Photographs Division. Washington, D.C. 58
1.5. William Allen Rogers, “The Forty T—, [Thieves]: Baba Jonathan:
I don’t like your looks, Mr. Merchant, you had better move on.”
Original drawing for cartoon published in Harper’s Weekly
(March 17, 1888). Library of Congress Prints and Photographs Division.
Washington, D.C. 59
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

xiv   

1.6. Thomas Nast, “The Rising of the Usurpers, And the sinking of the
liberties of the People,” (1889). Print Collection, Miriam and
Ira D. Wallach Division of Art, Prints and Photographs, The New York
Public Library, Astor, Lenox and Tilden Foundations. 79
3.1. Gertrude Stein, G. M. P. Manuscript Notebook. YCAL 22: 432. Gertrude
Stein and Alice B. Toklas Papers, Yale Collection of American Literature.
Beinecke Rare Book and Manuscript Library. 130
3.2. Will Crawford, Watching the tape or watching the wheel—what is the
difference morally? Puck 72, no. 1852 (August 28, 1912). The caption
reads: “If it is legal to gamble in Wall Street, why isn’t it legal to gamble
in the West Forties?” Library of Congress Prints and Photographs Division.
Washington, D.C. 133
4.1. Lewis W. Hine, [Doffer Boys, Macon, Georgia], Jan. 1909. J. Paul
Getty Museum. Digital image courtesy of the Getty’s Open Content
Program. 142
4.2. Textile Workers Strike, Lawrence, MA (1912). Walter P. Reuther
Library, Archives of Labor and Urban Affairs, Wayne State University. 147
4.3. Udo J. Keppler, “Get after the substance, not the shadow,” Puck 68, no. 1757
(November 2, 1910). Library of Congress Prints and Photographs Division.
Washington, D.C. 151
4.4. Udo J. Keppler, “Get after the substance, not the shadow,” detail,
Puck 68, no. 1757 (November 2, 1910). Library of Congress Prints
and Photographs Division. Washington, D.C. 152
5.1. “Consolidated Edison—City of Light Diorama—Artist painting
model.” New York World’s Fair 1939–1940 records, Manuscripts
and Archives Division, The New York Public Library. 210
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

List of Abbreviations

BNM George S. Schuyler, Black No More: Being an Account of the Strange and
Wonderful Workings of Science in the Land of the Free, A.D. 1933–1940 (Boston,
MA: Northeastern University Press, 1989; 1931).
CG Morris Raphael Cohen, “Communal Ghosts and Other Perils in Social
Philosophy,” Journal of Philosophy, Psychology, and Scientific Methods 16, no. 25
(December 4, 1919): 673–90. Republished in Reason and Nature (1931).
CR Jena Osman, Corporate Relations (Providence, RI: Burning Deck/Anyart, 2014).
CU Citizens United v. Fed. Election Comm’n, 558 U.S. 310, 394 (2010).
D Maurice Wormser, Disregard of the Corporate Fiction and Allied Corporation
Problems (New York: Baker, Voorhis, and Company, 1927).
G Richard Powers, Gain (New York: Picador, 1998).
GS2 Gertrude Stein, Writings 1932–1946, Volume 2, ed. Catherine R. Stimpson and
Harriet Chessman (New York: Library of America, 1998).
F Theodore Dreiser, The Financier (New York: Penguin, 1995).
FrI Maurice Wormser, Frankenstein, Incorporated (New York and London:
Whittlesey House, McGraw-Hill, 1931).
HL Burwell v. Hobby Lobby Stores, Inc., 573 US 682 (2014).
I G. E. M. [Elizabeth] Anscombe, Intention, 2nd edition (Cambridge, MA: Harvard
University Press, 2000).
IM Ralph Ellison, Invisible Man (New York: Random House, 1952).
IPN George Saunders, “In Persuasion Nation,” Harper’s Magazine (November 2005),
81–8.
LLT F. Scott Fitzgerald, The Love of the Last Tycoon, ed. Matthew J. Bruccoli (New
York: Scribner, 1993).
LNC Ernst Freund, The Legal Nature of Corporations (Chicago: University of Chicago
Press, 1897).
M Paul Grice, “Meaning” (1948, 1957) in Studies in the Way of Words (Cambridge:
Harvard University Press, 1989), 213–23.
MP Frederic Maitland, “Moral Personality and Legal Personality” in State, Trust and
Corporation, ed. David Runciman and Magnus Ryan (Cambridge: Cambridge
University Press, 2003), 62–74.
MPGS Gertrude Stein, Matisse Picasso and Gertrude Stein: With Two Shorter Stories
(Mineola, NY: Dover, 2000).
O Frank Norris, The Octopus: A Story of California (New York: Penguin, 1994).
PCS W. Jethro Brown, “The Personality of the Corporation and the State,” Law
Quarterly Review 21 (October 1905): 365–79.
PHS F. Scott Fitzgerald, The Pat Hobby Stories (New York: Scribner, 1995).
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 7/9/2020, SPi

xvi   

PL Oliver Wendell Holmes, Jr., “The Path of the Law,” Harvard Law Review 10
(March 25, 1897).
T Charles Reznikoff, Testimony: The United States (1885–1915): Recitative
(Boston, MA: Black Sparrow/David Godine, 2014).
YCAL Yale Collection of American Literature, Beinecke Rare Book and Manuscript
Library, Yale University.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 10/9/2020, SPi

Introduction
Acting Corporate

The Puzzle of Collective Intention

Long before the U.S. Supreme Court announced that corporate persons freely
“speak” with money in the contentious decision Citizens United v. Federal Election
Commission (2010), the same Court elaborated the legal fiction of American
corporate personhood in Santa Clara v. Southern Pacific Railroad (1886).¹ That
much earlier case permitted business collectivities to function as legal actors in a
system historically restricted to certain human beings (generally, adult white male
property holders). Santa Clara also blessed the American corporate person with
basic civil rights, including, most dramatically, equal protection under the
Fourteenth Amendment.² Yet this development of what was known as “corporate
personality”—that is, of endowing a nonhuman entity with certain rights—
exposed a fundamental philosophical question about the possibility of collective
intention, one extending beyond the law.³ Indeed, that problem had become
essential to modern American literature. When legal treatise writer Arthur

¹ Citizens United v. Fed. Election Comm’n, 558 U.S. 310, 394 (2010) and Burwell v. Hobby Lobby
Stores, Inc. 573 US 682 (2014), hereafter cited within the text as CU and HL, respectively. Santa Clara
County v. S. Pac. R. Co., 118 U.S. 394 (1886).
² In addition to equal protection, the corporation’s civil rights included the right to own property,
contract, sue and be sued, and demand due process; all are variously discussed in the chapters to follow.
A debate remains regarding the importance of Santa Clara and the Fourteenth Amendment to the
doctrine of American corporate personhood and corporate civil rights; see Chapter 5. I focus almost
entirely on American corporate personhood debates, but a rich history and scholarship exists of corporate
legal personhood discussions in civil law jurisdictions such as Europe; a comparative analysis is a field of
its own. See, generally, Journal of Comparative Corporate Law and Securities Regulation (2013–); Sofie
Cools, “The Real Difference in Corporate Law between the United States and Continental Europe:
Distribution of Powers,” Delaware Journal of Corporate Law 30, no. 3 (September 2005): 697–766;
Reinier H. Kraakman, John Armour, Paul Davies, Luca Enriques, et al., The Anatomy of Corporate
Law: A Comparative and Functional Approach, 3rd edition (Oxford: Oxford University Press, 2017).
³ A note on terminology: “Legal personality” was an oft-used phrase at common law by the 1860s, a
term of art for the legal existence or status of someone or something regarded as a person by law. The
early twentieth-century meaning of “corporate personality” takes our contemporary conception of an
individual “personality” (with distinctive characteristics and identity) and combines it with the formal,
juridical qualities of a legal fiction, what we now describe as “legal personhood.” Consequently, the
phrase “corporate personality” was less moralistic or religiously inflected than “corporate soul” and less
political than “corporate personhood,” a term not in American circulation until 1978. Lane v. Lane, 375
So. 2d 660, 681 (La. Ct. App. 1978) writ denied, 381 So. 2d 1222 (La. 1980). Many of these terms are
analyzed more substantively throughout the book.

Modernism and the Meaning of Corporate Persons. Lisa Siraganian, Oxford University Press (2020).
© Lisa Siraganian.
DOI: 10.1093/oso/9780198868873.001.0001
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 10/9/2020, SPi

2       

Machen wondered (in 1911) if the “corporate organism [can] possess a will,” or if
the corporate “person has a mind” or “a body capable of being imprisoned,” his
flummoxed response was not unique; poet Gertrude Stein had already struggled to
produce “a completed description” of group personalities in A Long Gay Book
(1909), tackling versions of Machen’s same quandaries.⁴ Both wondered some-
thing like the following: if they could not be sure how to represent a “corporate
organism,” or who intended what a collectivity “said,” or—most basically—why it
acted, then how could they know what it meant? Machen and Stein’s dilemma was
more or less straightforward. Possible solutions were not.
This book explores answers to these questions and the conundrums following
logically from them: how formally to conceptualize human-like entities whose
behaviors defy basic assumptions about human action and thus, necessarily,
intention. Combining legal analysis of law reviews, treatises, and case law with
literary interpretation of short stories, novels, and poems, the chapters that follow
investigate corporate personhood (or personality) during the early twentieth
century as a site of basic deliberations about how collective social agents could
possibly mean the actions, of speech or otherwise, attributed to them. Rather than
a rigid jurisprudential position, corporate personhood functioned as a philosoph-
ical debate, occurring simultaneously yet dissimilarly in American literature and
in law, stimulating some of the most ambitious thinking on intention in the
twentieth century. Conversations about these agents generated radically different
approaches to the problem of collective intention—that is, about how meaning
could be produced by entities like corporations. Whereas legal thought needed to
resolve this issue quickly and practically, and did so by narrowly focusing on a
corporation’s signifiers as such, much modern literature insisted, instead, that
looking for a corporation’s presumable intention—for an answer to why it did
what it did—could not be avoided.
To be clear, I am using “intention” in the robust, reflective sense associated with
the postwar philosophy of Elizabeth Anscombe, H. L. A. Hart, and Stanley Cavell,
among others, and several decades later in the literary theory of Walter Benn
Michaels and Steven Knapp, where intention is forcefully equated with meaning.⁵

⁴ Arthur Machen, “Corporate Personality,” Harvard Law Review 24, nos. 4–5 (February-March
1911): 257–8; 348–9. Gertrude Stein, Matisse Picasso and Gertrude Stein: With Two Shorter Stories
(Mineola, NY: Dover, 2000), 17. Hereafter cited within the text as MPGS.
⁵ “Intention” is a ubiquitous and variable term in a great number of disciplines, including many
tackled here. Without ignoring crucial distinctions between these thinkers, important touchstones for
my usage of the term include G. E. M. [Elizabeth] Anscombe, Intention, 2nd edition (Cambridge, MA:
Harvard University Press, 2000), 9 (referenced parenthetically as I within the text); Stuart Hampshire
and H. L. A. Hart, “Decision, Intention and Certainty,” Mind 67, No. 265 (January 1958): 1–12; Stuart
Hampshire, Thought and Action (London: Chatto and Windus, 1959); H. L. A. Hart, “Acts of Will and
Responsibility” (1960) and “Intention and Punishment” (1967), repr. in Punishment and Responsibility:
Essays in the Philosophy of Law, 2nd edition (Oxford: Oxford University Press, 2008); Stanley Cavell,
Must We Mean What We Say? A Book of Essays, updated edition (Cambridge: Cambridge University
Press, 2002); Walter Benn Michaels and Steven Knapp, “Against Theory,” Critical Inquiry 8, no. 4
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 10/9/2020, SPi

 3

For these thinkers, “intention” is not equivalent to “the author’s state of mind,”
which remains the conventional legal position.⁶ It is, instead, closer to what Robert
Pippin describes as modern art’s “embodied ‘mindedness,’ ” in which “intention is
only ‘realized’ . . . in the deed or in the work.”⁷ Or as Cavell observes about modern
music, we are fundamentally seeking to “discover the artist’s intention in a work”
when we want to know a work’s meaning and ask, “Why is it as it is?”⁸ But the
story this book tells occurred well before any of these philosophers or theorists
were making claims about how we intend in language, law, or art. Modern
American literature, I argue, generated an early workshop of thought experiments
on how seemingly authorless entities make meaning; later philosophy of action
and deconstructive theory grappled with reciprocal ideas on their own terms.
Relieved of the conditions of expediency, efficiency, and conclusiveness that law
necessarily imposes on itself, the writing of poets and novelists like Stein, F. Scott
Fitzgerald, Muriel Rukeyser, George Schuyler, and Charles Reznikoff (among
others) contemplated the collective intention hypothesis through literature’s
own formal conditions and inventions.
For these reasons, my aim here is neither to deploy literature to describe what a
corporate entity is or to prescribe what it should be in law, nor to resolve the
normative question of whether or not corporations should be considered persons
at all. This is not primarily a book about how laws affect (or are represented in)
literature and art, or how both writers and jurists reproduce ideology—although
I do say something about those issues in the chapters to follow. Rather, this book
brings to light the theoretical debate taking place in literature and in law about
whether or not collective social agents intend—and, if so, how they might manifest
meaning. All of which is to say that this book is less interested in advancing a legal
opinion about a decision like Hobby Lobby (the 2014 Supreme Court decision
protecting corporate religious beliefs) than it is in exploring how the vexed, yet
unavoidable philosophical problem at the heart of that decision—and many
others—was addressed in compelling ways by literature. Solving those problems
mattered to jurists like Machen, who needed to be able to talk about the corpor-
ation’s “will,” to modern writers like Stein, needing to conceptualize person-like

(Summer 1982): 723–42; “A Reply to Our Critics,” Critical Inquiry 9, no. 4 (June 1983): 790–800; and
the various responses that were part of this critical debate, collected in Against Theory: Literary Studies
and the New Pragmaticism, ed. W. J. T. Mitchell (Chicago: University of Chicago Press, 1985). See also
Steven Knapp and Walter Benn Michaels, “Not a Matter of Interpretation,” San Diego Law Review
42 (2005): 651–68.

⁶ Ronald Dworkin, A Matter of Principle (Cambridge, MA: Harvard University Press, 1985), 155.
This narrower sense of “intention,” codified in criminal law, is ubiquitous in legal literature. The
problems with accounts of intention focusing on causal internal states is addressed both in the next
section of the Introduction and in the following several chapters.
⁷ Robert Pippin, After the Beautiful: Hegel and the Philosophy of Pictorial Modernism (Chicago:
University of Chicago Press, 2014), 141, 20.
⁸ Cavell, “A Matter of Meaning It,” in Mean, 225.
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 10/9/2020, SPi

4       

things such as art objects and collectivities, and to all of us, whether lawmakers,
scholars, or simply interpreters of the corporate speech we encounter daily.
These multidisciplinary claims assume that law is more than the substance of its
technical rules and procedures, on which most creative writers had little expertise.
The law is also a social system that endures “in the atmosphere, invisible and
unfelt” directly, as Lawrence Friedman and Grant Hayden write.⁹ Moreover, both
legal and corporate personhood are socially fashioned, a point announced by John
Dewey in 1926: “ ‘person’ signifies what law makes it signify.”¹⁰ Contingent at any
given moment in time, such constructs emerge from centuries-long conversations
about who and what we should give voice to, why we do this, and what benefits or
repercussions might follow.¹¹
Unexpectedly, the problem of corporate personhood became an essential for-
mal problem for modern American literature in particular, an assertion that will
require more elaboration both in this chapter and throughout the book.
Committed to creating art objects that challenged us to ask why they are as they
are—think of Marcel Duchamp’s urinal “sculpture” Fountain, H.D.’s spare
imagist poems, or Langston Hughes’s jazz-collage verses—some of the boldest
and most talented creative writers intuited that a comparable provocation was
being put to the corporate entity and its manifestations in the world. Knowing art
objects, of whatever type, required versions of questions one posed to corporate
entities to know why they acted. In either case, figuring out modern art’s or the
corporation’s intention was no easy task. These objects/entities incorporated both
profoundly directed purposes, along with parts (or actions) apparently devoid of
meaning. Understanding the art object’s or the corporation’s composite form—
asking, as does Cavell, “Why is it the way it is?”—seemed to be the only way to
know whether any intention existed there at all.
Crucially, as modernist writers were doing this work, critics failed to recognize
the serious project developing right in front of them, a blind spot that generated
repercussions to literary criticism and jurisprudence for decades. To see modern-
ism’s thinking, consider Rukeyser’s brilliant and still underappreciated poetry of
U.S. 1 (1938) as a case in point, capturing in miniature the issues and themes I am
articulating. In the middle of one of her avant-garde texts about the devastating
construction of a hydroelectric dam, Rukeyser quotes a congressman reiterating a
then familiar truism: “Mr. Griswold. ‘A corporation is a body without a soul’ ”

⁹ Lawrence M. Friedman and Grant M. Hayden, American Law: An Introduction, 3rd edition
(New York: Oxford University Press, 2017), 2. On law as substantive and procedural rules, see
H. L. A. Hart, The Concept of Law (Oxford: Clarendon Press, 1961).
¹⁰ John Dewey, “The Historic Background of Corporate Legal Personality,” Yale Law Journal
35 (April 1926): 655. Personhood’s status as merely conventional was already current in Ancient
Roman law; Yasco Horsman and Frans-Willem Korsten, “Introduction: Legal Bodies: Corpus/ Persona/
Communitas,” Law & Literature 28, no. 3 (2016): 277–85.
¹¹ An extensive literature on related philosophical questions of personhood began after Roe v. Wade
(1972), discussed in the next section.
 OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 10/9/2020, SPi

 5

(“The Dam,” 101). The corporation invoked is the Union Carbide and Carbon
Corporation (through its subsidiary the New Kanawha Power Corporation and its
contractor, the Rinehart & Dennis Company) responsible for the deaths of
between 700 and several thousand miners in the early 1930s after they dug a
three-mile tunnel through a silica-rich mountain in Gauley Bridge, West
Virginia.¹² The mostly black migrant laborers in the Hawk’s Nest Tunnel quickly
experienced fatal lung damage (silicosis), easily preventable had the companies
spent money on basic safety precautions. In a poetic sequence depicting what is
still the worst industrial disaster in American history, Rukeyser puts us on notice
that corporate form, and its legal, social, and moral status, will be challenged.¹³
Having read exposés about the calamity in the New Masses, and following the
congressional hearings in the news, Rukeyser and her friend, the photographer
and experimental filmmaker Nancy Naumburg, drove to Gauley Bridge in the
spring of 1936 to conduct investigations of their own.¹⁴ While Rukeyser inter-
viewed surviving witnesses, Naumburg shot photographs, now mostly lost,
although a few turned up decades later. As the surviving pictures make clear,
they planned a photo-documentary project, similar in ambition to James Agee and
Walker Evans’s Let Us Now Praise Famous Men (1941), on a tragedy that had
spurred a national conversation on industrial operations, corporate power, and
social responsibility. [Figs. 0.1 and 0.2] Although Gauley Bridge was positioned
“inland,” removed from obvious hubs of economic influence, writes Rukeyser, the
disaster was “created by theories, systems, and workmen” funded by the mid-
Atlantic financial center.¹⁵
The women’s co-creation never materialized, but each continued to ponder
how collective social agency might manifest in the world, and why interpreting
corporate actions could be burdened with complexity. Naumburg moved to
California and edited a collection of essays theorizing Hollywood studio film as
“the most co-operative of all art forms; the work of all the minds which enter into
its production must be fused into a unified whole.”¹⁶ Anticipating later film
authorship theories, Naumburg asserts that a film’s “artistic importance” can
only be achieved if this fusing happens “in the interpretation of a single

¹² Catherine Venable Moore, “Introduction,” The Book of the Dead (Morgantown, WV: West
Virginia University Press, 2018), 4–7; Martin Cherniak, The Hawk’s Nest Incident: American’s Worst
Industrial Disaster (New Haven, CT: Yale University Press, 1986).
¹³ The Collected Poems of Muriel Rukeyser, eds. Janet E. Kaufman and Anne F. Herzog, with Jan
Heller Levi (Pittsburgh: University of Pittsburgh Press, 2005).
¹⁴ On Rukeyser and Naumburg’s travels in relation to “The Book of the Dead,” see Michael
Thurston, “Documentary Modernism as Popular Front Poetics: Muriel Rukeyser’s ‘Book of the
Dead,’ ” Modern Language Quarterly 60, no. 1 (January 1, 1999): 59–83; and Michael Davidson,
Ghostlier Demarcations: Modern Poetry and the Material Word (Berkeley, CA: University of
California Press, 1997), 135–70.
¹⁵ Rukeyser, Collected Poems, 604.
¹⁶ Nancy Naumburg, “Foreword,” in We Make the Movies (New York: W. W. Norton, 1937), xx.
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 10/9/2020, SPi

6       

Fig. 0.1. Nancy Naumburg, George Robinson’s Kitchen in Vanetta. 1970s [1936].
Gelatin silver print, 10.4  16.9 cm (4⅛  6 ⅝ in.). Walker Evans Archive, 1994
(1994.263.33). The Metropolitan Museum of Art. Image copyright © The
Metropolitan Museum of Art. Image source: Art Resource, NY. © Margie Goldsmith.

Fig. 0.2. Walker Evans, Kitchen Wall, Alabama Farmstead (1936). Gelatin silver print,
16.5  18.3 cm. J. Paul Getty Museum, Los Angeles.
Another random document with
no related content on Scribd:
The Project Gutenberg eBook of Emberek útja
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States
and most other parts of the world at no cost and with almost no
restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
under the terms of the Project Gutenberg License included with this
ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
United States, you will have to check the laws of the country where
you are located before using this eBook.

Title: Emberek útja

Egy csavargó jegyzeteiből

Author: Waldemar Bonsels

Translator: Aladár Sajó

Release date: December 20, 2023 [eBook #72458]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1927

Credits: Albert László from page images generously made available

by the Hungarian Electronic Library

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EMBEREK

ÚTJA ***
 KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

KÜLFÖLDI
REGÉNYÍRÓK

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

WALDEMAR BONSELS

EMBEREK ÚTJA
EGY CSAVARGÓ JEGYZETEIBŐL
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA
 ELSŐ FEJEZET.

Szemes.

Életünk valamelyik napján fölkeresnek bennünket ifjúságunk

alakjai, egyik a másik után, mindenik a maga idejében és beszélnek
velünk a halottak is. De nem csak lelkileg, amikor elvonulva
visszagondolunk a multra, hanem gyakran testileg is, személyesen
és rendszerint azok, akik nem csak közel állottak hozzánk, hanem
akik döntő befolyással voltak az életünkre. Röpke létünk e jelenségét
ám mondja, aki akarja, véletlennek, szeretetünk sejtő szelleme
lelkünk legmélyén fölismeri a dolgok értelmének csodálatos és
egyszersmind egyszerű összefüggését és a véletlenben való hitet
elnyomja a fény, amelyet jól megértett végzetünk képe sugároz ki.
Ez alakok visszatérésének mélyebb jelentősége az, hogy
figyelmeztetéssel szolgálnak nekünk. Életünk valamelyik régen
elmult idejéből föltámadó utolsó figyelmeztetés ez, fölrázza a
visszaemlékezést és életre kelti emlékezésünket, úgy, hogy
kénytelenek vagyunk kutatni és összehasonlítani, amíg föl nem
ismerjük, hogy testi életünk megtett útjának mi volt az értéke a
lelkünk útjára. Hogy sülyedtünk-e vagy emelkedtünk, gazdagabbak
vagy szegényebbek lettünk-e és hogy pályánk egyenes volt-e vagy
pedig végzetes és veszedelmes kanyarodókon haladt. Mert a
magunk növekedését vagy a magunk elsatnyulását örömet szerző
vagy kegyetlen világossággal gyakran azokon az embereken mérjük
meg, akik valaha közel állottak hozzánk és akik most hosszú távollét
után hirtelen életük új mezében állnak elénk.
 Mindez azóta jutott az eszembe, mióta kalandos fiatal napjaim
régi társára új viszonyok közt akadtam rá és megismertem a
történetét, amely maradandó hatással volt rám. Ennek a különös
embernek Szent volt a neve, de én akkor Szemesnek neveztem,
mert ő maga megszokván így kivánta és mert valódi neve nagyon is
szokatlan ellentétben lett volna jellemével és élete módjával. Azok
közé a mindig akadályokba ütköző természetek közé tartozott, akik
állandóan sokat kivánó követelésekkel töltik el napjaikat, akik mindig
csak bíráló kicsinyléssel szemlélnek mindent, ami nem az ő kedvük
szerint való és nem az ő tulajdonuk, de még sincs meg az erejük,
hogy sokszor követelődzésig fokozódó kivánságaikat sajátmagukban
és másokkal szemben kielégítsék. Így aztán a bírálatnak és
gyengeségnek, az elégedetlenségnek és fönhéjázásnak keveréke
születik meg bennük és habár bizonyára egyikünknek lelke sem
mentes teljesen ettől a meghasonlástól, mégis különbség van
abban, vajjon ez a belső ellentét előre visz-e bennünket és fölemel,
vagy pedig elrontja tiszta élvezeteinket és csak önámítással engedi
tovább élni kínosan megteremtett életkedvünket. Társam nem értett
ahhoz, hogy balsorsáért magában keresse a hibát; gúnyolódó
fönhéjázása akkor először éreztette velem, hogy lelkünk háztartása
sok aránytalanságának mélyebb oka az, hogy nincs elég nagy
véleményünk az emberekről. Ezzel még nem jár szükségképpen az,
hogy magunkat megalázzuk vagy kevésre értékeljük, sőt inkább
fölemelő elégtételünkre szolgál az, hogy nem vagyunk hitványak,
sem tökéletlenek.
Akkoriban sok egyeben kívül erről is beszéltem vele, de
kinevetett és erre alapos okot adhatott neki bizonyítgatásom
ügyetlensége. A helyzetem sem volt olyan, hogy súlyt adhatott volna
szavaimnak, mert a cipőm nem kevésbbé volt rongyos, a kabátom
nem kevésbbé kopott, mint az övé és a nagyváros homályosságából
mindketten világosabb helyre vágyódtunk, hogy valamiféle
tevékenységünk jutalmául újra nyugodtan alhassunk és gondtalanul
ehessünk.
Egy nagy kereskedőváros kikötőjében találkoztunk egy
hirdetőtábla előtt, amely állásokat kinált. Zsebredugott kézzel
egyideig oldalról figyelt engem. Mindketten érdektelenséget
színleltünk, mintha valami elszegényedett ismerősünk számára
keresnénk helyet. De amikor elfordultam, így szólt hozzám:
– Munkát keressz? Mit tudsz csinálni? Mi vagy?
– Nem tudom, – feleltem, – annak még csak ezután kell
kiderűlnie.
– Nálam megfordítva áll a dolog, – mondta komolyan és
szkeptikusan, – én tudom, hogy mire vagyok képes és mi vagyok, de
úgylátszik, ez sohasem fog kiderűlni.
Ez, mint egyáltalán egész viselkedése, tetszett nekem.
Határtalanúl tiszteltem akkor és tisztelem még ma is bizonyos
embereknek ezt a le nem bírható biztosságát, akik mintha sohasem
engednének önérzetükből és bár jól tudom, hogy ezt gyakran csakis
lényük korlátoltságának és minden akadállyal szemben való
szerencsés vakságuknak köszönhetik, a pillanatnyi hatás mégis
megmarad. Az ilyen embereknek az a képtelensége, hogy
magukban valami hibát gyaníthassanak, valamely gyakorlati kérdés
szegényes korlátai közt gyakran bizalmat és erőt ad gyors
elhatározásra, aminthogy a világ folyásában egyáltalán gyakran
sokkal többet ér és többet nyom az ügyességgel összekötött
fogyatékosság, mint az ügyetlenséggel párosuló kiválóság.
Leballagtunk együtt a kikötőhöz, a vízhez levivő kőlépcsők
egyikén a napra ültünk és fiatalos büszkeségünk tartózkodásával
létünk nyomorúságáról beszélgettünk. Emellett eleinte mindketten
arra törekedtünk, hogy csak annyit valljunk be, amennyi amúgy is
fölismerhető volt. Kölcsönösen biztos elhelyezkedést igértünk
egymásnak, csak jussunk egyszer ismét igazunk és rendeltetésünk
útjára. Csodáltam szomszédom meg nem ostromolható
komolyságát:
– Szólíts csak Szemesnek; mindig így hittak. Van még pénzed?
Akkora összeget mondtam, mekkorát a viszonyoknak
megfelelően mondani észszerűnek tartottam. Ebben az időben már
éppen elégszer voltam szorult helyzetben, ami megtanított arra,
hogy könnyelmű hangulatom túláradása ellen, ha józan pillanatok
megengedik, védekeznem kell. Látni akarta a pénzt. Milyen
nyugodtan és tárgyilagosan tudta kimondani a bizalmatlanság és
megkivánás ez arcátlan kérését. Ilyen dolgokban már a durvaságig
keményítette meg szívét az utca ridegsége. Megmutattam a pénzt
és ő kiszámolta a kőre. Mosolygásomat futólagos, hűvös tekintettel
vette tudomásul és félig lecsukta szempilláit, mintha azon
gondolkodnék, mi ezen a mosolyogni való és hogyan lehetséges az,
hogy valaki nem tudja méltányolni a pénz és a helyzet komolyságát.
– Te bizonyára előkelő származású vagy, vagy pedig…? –
kérdezte.
Buzgalommal tagadtam származásomat és mert nem értette
meg, hogy miért teszem, ravaszul ezt mondta:
– Hát akkor van valami a rovásodon!
Ezt annál kevésbbé cáfoltam, mert nagyon szerettem volna, ha
valami ilyes dologgal állhattam volna elő, ezzel mégis csak nőtt
volna a tekintélyem ismerősöm előtt. De nem is kérdezte, hogy miről
van szó. A pénzt egyébként hiánytalanúl visszakaptam, miután előbb
rázókurát állott ki a markában. Úgy látszott, hogy felőlem
biztosságban tudja magát.
– Hazudsz, – mondta barátságosan, – te nem pincében születtél.
– Honnan tudhatott? – kérdeztem, – talán padlásszobában.
– Ott éppen nem. A kezeden látom, a kézen minden meglátszik.
Sokkal többet fáradoztam azon, hogy az enyémből valamit csináljak,
semhogy ne tudjam, hogy olyan kézzel, aminő a tied, születni kell. A
mosás nem használ. Ha megtisztítom a körmömet, olyan mintha
lúgban főztem volna ki a mancsomat; a formától függ minden, érted?
Ha a te kezed piszkos, még mindig jobb, mint az enyém megmosva.
Téged nem fogad fel senki, mert senkisem hiszi, hogy kivánhat tőled
valamit. Az alárendelt állásoknál a magunkfajta emberekben először
mindig azt nézik az urak, hogy a szolgálnitudás a vérünkben legyen;
ez alighanem így van rendjén, később én sem csinálom másképpen.
Mindenki a maga helyén. Te azonban jobban teszed, ha valami lány
után veted magadat. Ezt is megpróbáltam, de nem nekemvaló, mert
én nem csak élni akarok, egyszerűen egyik napról a másikra élni,
hanem el is akarok érni valamit. Bizonyára tudod, hogy fölfelé csak
egyedül mehet az ember. Mért nem maradtál ott, ahol voltál?
Kérdéséből és beszélgetésünk további folyamából ráeszméltem
arra, hogy amit otthagytam, annak értékesebbnek kellett lennie, mint
ahogyan eddig hittem, világossá lett előttem, hogy amit magam
mögött hagytam, amit nekem nyújtottak, itt sokkal nagyobb értékű
volt, mint társamnak akár legutolsó célja. Gond fogott el és szerfölött
rosszúl éreztem magamat. A szomszédom legkedvesebb témájához
jutott el, amelynek gondolatai teljesen lekötöttek.
– Hol szereztem a műveltségemet? – Ismételte meg egyik
kérdésemet. – Persze, ez föltünik neked. Egyideig ujságot hordtam
ki, három hónapig, azután folyóiratokat, amelyeket csak a legjobb
házakban tartanak. Ezekben az élet minden helyzetének megfelelő
anyagot találsz a művelődésre, a lélek táplálékot kap mindenfelől,
élccel vagy oktatással, szórakoztatással vagy illusztrációkkal, de
főként kedéllyel és a legfinomabb hangon. Bizony barátom, a
legelőkelőbb lépcsőkön ültem és művelődtem, vörös futószőnyegen,
rézrudak közt, míg, mert senki sem kapta meg jókor a folyóiratokat,
elkergettek állásomból. Akkor ugyanegy időben nyolc vagy tíz
folytatásokban megjelenő regényt olvastam, anélkül hogy csak
egyszer is összecseréltem volna a személyeket. Pedig minden
második férfi hadnagy és minden harmadik hölgy grófnő volt.
Sajnos, elcsábíttattam magamat arra, hogy egyes füzetekből
kivágjam azt, ami nekem megtetszett, hogy otthon alaposabban
olvashassam át. Ez nem volt az előfizetők kedvére és panaszok
érkeztek a könyvkereskedésembe. Rájöttek a csinyemre és kilöktek,
ahelyett hogy olyan állást adtak volna, amely ismereteimnek és
értékemnek megfelel. Amit ott a könyvvezető, a vén szamár
elvégzett, én akár százszor is elvégeztem volna. Megmondtam ezt a
főnökömnek és hozzáfűztem, hogy a fele annak a fizetésnek, amit
az az ember kap, segítene rajtam; de a főnök csak azt kérdezte, hol
van a kalapom. Ilyenek az emberek.
Az emberekről táplált véleményét megtoldottam az enyimével,
amely megerősítette, amit megerősítve akart látni. Lehetetlen volt,
hogy ellentmondjak neki és hitem szerint nem csak azért, mert a
meggyőzés lehetősége csekélynek tetszett, hanem mert nem
akartam befolyásolni azt a képet, amelyet személye és nézetei
adtak. Azon voltam, hogy ne zavarjak és önző kiméletességemért
később hamisságot hánytak a szememre. Szemes azok közé az
emberek közé tartozott, akik ellenmondást nem tűrhetnek, de
titokban mindenütt gyanítják és akik sohasem mulasztják el, hogy
később gyöngeségnek vagy alattomosságnak magyarázzák ezt, ha
valaki tekintettel van az érzékenységükre.
Az előttünk levő kikötő kicsiny és nagyobb gőzhajói a szűk
területhez képest látszólag nagyon is nagy sietséggel hasították a
zavaros vizet, alig volt előttünk egyetlen nyugodt területecske,
amelyen nyoma ne lett volna ennek az izgatott hajszának. Vakító déli
nap terült el a hangos, tarka képen, a fehér fény zavartalan égi
pompájában csillogott a zavaros ár kicsiny, szerény hullámaiban és
szívemet betöltötte mozgalmas léte vidámságával, de egyszersmind
szememre és érzékeimre éber fáradságot és álmos jóérzést
bocsátott, aminőt csak az ifjúság ismer, amelynek minden fáradsága
mentes még az ürességtől és a boszankodástól.
Társam a szemlélődő déli órában mereven és mélyen elfoglalva
gondolataival a távolba nézett. Figyelemmel vizsgáltam napbarnított,
sovány arcát az okos szemmel, amely egyszerre szemtelenül és
jóindulatúan, felsőbbségesen és tanácstalanúl tovább nézni. Szőke
haja rövidre volt nyírva és a fekete kemény kalap, nagyon is bő,
poros és kopott, szabadon hagyta a homlokot egészen a hajig és
mintha csak a fülön nyugodott volna, amely szinte megsértve és
túlságos buzgalommal eltörekedett a fejről. A vaskos, vörös kéz
csodálatos ellentétben volt a szemmel és a homlokkal, amelyek
kétségtelenül nem voltak bizonyos előkelőség hiányában, sőt
amelyek pillanatokra határozottan csinosaknak látszottak. De a fül,
ez a fül… Szeretném a szüleidet látni, gondoltam.
– Menjünk enni, – mondta egyszerre Szemes és fölkelt, mintha
ezt már régen elhatároztuk volna. Helyre és előre igazította a
kalapját, de ez ismét visszacsúszott régi helyzetébe, gyorsan és
biztosan mintha jogában támadták volna meg.
 Szemes törzsvendéglőjében egy öreg tengeri medve szolgált ki
bennünket, sült halat és burgonyát, sört és végül pálinkát adott.
Ebéd után Szemes, miután előbb pénzt kért tőlem, egy pillanatra
távozott a sötét helyiségből, de nemsokára visszatért és egy marék
cigarettát hozott, amelyet a maga módján osztott szét úgy, hogy
szétterígette az asztalra.
– Ennek mára elégnek kell lennie, – mondta és lefeküdt a
fapadra, – be kell osztanunk a pénzünket.
Mindjárt el is aludt és a gazda velem fizettette ki a szerény
számlát. Minden összevissza alig egy márkába került, mire beláttam,
hogy Szemesnek igaza volt, amikor olyan asztalhoz ült le velem,
amelynek hasznos jólellátottságát az ő tapasztaltságának
köszönhettem.
A helyiség csaknem üres volt és a délutáni nap fénysávot vetett
az ablakdeszkára, amelyen vastag sörösüvegben egy aranyhal,
különböző nagyságú nagytömegű légy és ugyancsak üvegben egy
vitorláshajó mintája húzodott meg. A gazda odaült mellém, fogótlan
csészében tejeskávé maradékot hozott, amit elém tolt és beszélgetni
kezdett, amibe nem tudtam belemelegedni. Végre azt mondta:
– Te nem az uton csinálod meg a szerencsédet.
– Az én helyemen sem sikerült megcsinálnom, – feleltem, – hát
itt kell megpróbálnom.
– Itt? Itt nincs út. Én már elhagytam az utat, a tengeren vitt át. Ez
a ház az enyém. Hogyan kerültél Szemeshez?
Elbeszéltem.
– Vele tarthatsz, – mondta a gazda, – meg lehet benne bízni,
szerényen csinálja a dolgot és tanulhatsz tőle. Belőle még lesz
valami. De te? Maga bizonyára elvárja, hogy magázzam?
Tiltakoztam, de sokkal udvariasabban és körülményesebben,
semhogy meg ne erősítettem volna véleményében. Elnézően
mosolygott.
 – Csak rajta, fiam, a világon végre is mindenki számára akad
hely; de meg ne csalatkozzál. Ti mindig azt hiszitek, hogy ha az első
emeleten hajótörést szenvedtetek, a földszinten jobban boldogultok.
De aki alulról jön, sokkal könyebben megvetheti a lábát valamivel
följebb, mint megfordítva. A tandíj, amit az utca követel, sokkal
nagyobb, a jó kabáton kívül mindig magával visz egy darab bőrt is és
az ilyen sebhely nem gyógyul be. Nálam mindig sokan jönnek össze,
mert még senkit sem nyúztam meg és akiből kinézem a fegyházat,
annak nálam kívül tágasabb. Te még csak tinó vagy, de vigyázz,
hogy ökör ne legyen belőled.
Ilyenek vagytok ti, gondoltam magamban, ha félkézzel jót tesztek
velünk, a másikkal megaláztok. Mit tudtok ti az ifjúság ama vágyáról,
amely le akar dönteni minden korlátot, hogy újjá építse a világot! De
én, keservesen fölrázva éreztem, hogy ennek az embernek igaza
volt ott, ahol a tapasztalata uralkodott és ahol a házát felépítette,
igaza volt neki miként Szemesnek is és minden hozzája hasonlónak,
akihez a szükségben vonzódtam, de akihez mégsem tartoztam. De
mély hatást tettek reám, mert erőseknek és életrevalóknak tartottam
őket, magamat ellenben gyöngének és az ő világuk volt szorongatott
lelkemnek első élettapasztalata, ez adott kóstolót a nagy folyam
árjából. E hatalmi körnek terjedelmét és jelentőségét még nem
tudtam megítélni, de vaskos, szilárd alkotása megfélemlített.
Nagyjában véve talán csak az volt a hibám, hogy még nem tudtam
senkit és semmit megvetni, mert ez a képesség korán rendszerint
csak elvetemedett lelkekben jelentkezik.
Amikor Szemes felébredt, lementünk a vitorlások kikötőjébe.
– Veled lehet barátkozni, – mondta nyugodtan, amikor megtudta,
hogy a számlát kifizettem.
Vörös füle biztatólag világított.
Dicsértem tapasztalatait és azt, hogy a viszonyokat olyan jól
ismeri.
– Ne fáradj, – szólt, – hiszen már mondtam, hogy veled lehet
barátkozni.
 Amikor arról kezdtem beszélni, hogy munkát szeretnék keresni,
megállott és gondterhesen szemlélte az utca életét.
– Akkor nem szabad a kikötőhöz mennünk, mert ott akadhat
munka. Minek is akarsz már most dolgozni, amikor még annyi
pénzed van, amennyi, ha rám bízod magadat, mindkettőnknek
elegendő egy hétre? Később majd szerzek neked valamit, ha
akarod, a tengeren túl is.
Arra az ellenvetésemre, hogy nem szívesen várok addig, amíg
bajban leszek, ezt felelte:
– Én most csak akkor dolgoznám, ha másként nem tudnék
magamon segíteni. Mit használ neked az a munka, amelyhez itt
vagy ott hozzájutsz, de csak ügyetlenül és rövig ideig végezheted?
Föltartóztat, visszavet és miatta talán elmulasztod a jó alkalmat,
amikor rendeltetésed helyére juthatsz. De ha azután az igazi helyre
kerültél, akkor persze jó, ha kitartsz, jól megfogod a dolgot és
fölkapaszkodsz. De így… nem, inkább beszélgetek veled és
megmutatom, mi mindent lehet csinálni. Legelőször a ruhádról kell
beszélnünk.
Nekem nem ez volt a véleményem, de nem is mondtam ellent új
pajtásomnak. Azért amit még elveszthettem, nem volt érdemes vele
ellenkezni, de Szemes modora és faragatlansága, cudar
reményteljessége és bizonyos élősdisége kiváncsivá tett.
Tapasztalatokat is reméltem, amelyeknek értékét kétségbe is vontam
és kerestem is, jövőm olyan sötétnek tűnt föl előttem, mint valami
áthatolhatatlan ködös éjjel.
– Bemenne-e valaki facipőben a szalonba, ahol függönyök és a
tapétán képek lógnak? – kérdezte Szemes és végigmustrált. – Nem.
Hát miért jársz te a mocskos helyeken papirosgallérral és kézelővel?
Mit látok? Mellényt látok, nyakkendőt, nikkelláncot, sőt valószinűleg
zsebkendőd és órád is van. Nézz meg engem: sipka, a nyakamon
kendő, kabát, bársonynadrág, őv. Neked, te jó Isten, valószinűleg
nadrágtartód is van! Aki engem lát, gondolja: ez tisztában van a
helyzetével, tudja hogyan viselkedjék, ott mozog, ahová való és
odavaló, ahol mozog. Több nem kell, a többi majd elválik.
 – De miért vagy magad is az utcán, ha azt hiszed, hogy ész és
képesség dolgában nincs párod?
Egyre jobban bosszantott ez a biztossága, amely csak ott vált be,
ahol beszélnie kellett róla.
– Ne kérdezz ilyen ostobát, – felelte nyugodtan, – talán még az
emberek együgyüségeért is felelős legyek? És hogy tartod a kezedet
a zsebedben? A kezet hátulról kell a zsebbe tolni, úgy hogy a kabát
csücske előre álljon a kar alatt. Megfordítva hamisan van. Aki
hátranyomja a kabátját, amikor zsebre teszi a kezét, arról száz
méterre megérezni a fűtött szobát vagy a biztos jövedelmet. Mi így
csináljuk, ide nézz, a kabátnak hátul feszülnie kell, mint valami
ővnek, ez jó formát és meleget ad; így biztosan halad az ember és
előre jut, de ahogyan te hátra lógatod a frakkodat, arról mindenki az
első pillantásra látja, hogy a legközelebbi sarkig sem jutsz el.
Haragom most már elröpült és nevetnem kellett. Semmi sem volt
meggyőzőbb, mint ez a bölcsesség és egyszersmind semmi sem
látszott ily kevéssé fontosnak. Szemes mint mindig, komoly maradt
és kiváncsian és kétkedve nézett reám. «No, hiszen majd
meglátjuk», nyugtatta meg magát; úgy látszott, hogy nem sokat várt
tőlem.
Ismerettségünk ötödik napján elfogyott a pénzem; be kell
vallanom, hogy magam voltam ennek az oka, mert Szemes
amennyire takarékosságra figyelmeztetett, azzal együtt éppen
annyira akaratlanul is arra unszolt, hogy az ő magabizalmáért
megkockáztassam utolsó garasaimat. Talán valami kiváncsiságféle
is közrejátszott, hogy megtudhassam, mit fog tovább csinálni és mert
közösségünk utolsó óráiban pökhendi felsőbbségétől sokat
szenvedtem, alighanem jó adag káröröm is, hogy erejét fogytán
lássam majd, mikor az én pénzem elfogy. Már a második éjjelt
töltötte kényelmesen az én fekvőhelyemen, hordta ruhám egy részét
és titokban megkísérelte, hogy leszoktasson a dohányzásról. A két
első jelenséget meglehetősen higgadtan fogadtam, de az utolsó
véget vetett a türelmemnek. Ha az embernek nincs miből élnie, mi
tartja benne a lelket, ha nem a dohány? A pénz, elismerem, nem
igazi mértéke a barátságnak, de hiába, meg van az a különös
tulajdonsága, hogy főként akkor választ el két embert egymástól,
amikor nincs meg, de az a pajtás, aki nem osztja meg becsületesen
utolsó dohányát, mindig rossz társ a bajban.
Szemes este fáradtan és átázva jött hozzám, az idő megfordult
és az északi kikötővárosokban az esős napok pénz és élelem nélkül
sokkal nyomasztóbbak, mint bárhol másutt. A tenger, amely máskor
mintha tettekkel és kincsekkel teli derűs távolságokba nyújtott volna
kedves kilátást, most mint elfeledett pálya szürke kietlenben
szomorú és nyomasztó és a szárazföldre visszaszolgáló út mintha el
lenne falazva és nem lenne semmi értelme. A tengeri városok
szemükkel mind a tengerre néznek és a tengerre visznek; aki
hosszabb időt töltött a tengeren, annak a szárazföld mozdulatlan
korlátoltságába visszaszolgáló út gyáva menekülésnek tünik föl és
egyszersmind az ár ellen való fáradságos úszásnak.
Szemes gúnyosan nézett rám, amikor erről beszéltem neki.
– Bogaras vagy, – mondta. – Hol van itt egyáltalán a tenger?
Lenn a sörpalotában egy tizesért egy itcét kaphatunk és
ingyenhangversenyt. Volna még valami pénzed? Ott ismerősökkel
találkozom, az ember összeköttetéseket szerez; holnapra akkor
majd csak akad valami.
– Nincs több pénzem.
– És holnap?
– Majd te segítsz.
– Én? – kérdezte Szemes meglepetve, azután hallgatott és
gondolkodott. Mégis csak eszébe juthatott, hogy az a visszautasítás,
amely kérdésében rejlett, nagyon is éles ellentétben volt a nekem
tett sok igérgetéssel.
– Jól van, – mondta megfontolva és leült az ágyra.
A szomszédos helyiségben egy kis gyerek kiabált és a finom
élethangocska állhatatos panaszkodásába szomorúan és
szakadozottan kapcsolódott bele egy vigasztaló női hang. Szemes
fölkelt:
– Hát ide hallgass, írsz majd az anyádnak vagy inkább én – csak
hallgasd végig, mit akarok mondani – én fogom megírni, hogy
megbetegedtél és pénz meg segítség nélkül fekszel. Akkor majd
kapunk pénzt, vagy pedig nem ismerem az anyákat.
– Nem ismered az anyákat, – feleltem, – ha csak azt tudod róluk,
hogy ki lehet őket használni.
E szavaimra egykedvűnek tetette magát, anélkül, hogy tovább
sürgette volna indítványa megvalósítását, de mégis éreztem, hogy
szavaim szíven találták. Tanácstalanul ballagtunk ki a homályos
estbe, éhezve és fagyoskodva. Késő éjjel, amikor öreg tengeri
medvéjének helyiségében kegyelemből szállást és hitelbe groggot
kaptunk, mintha egészen új témába fogna, hirtelen így szólt:
– Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem anyám iránt,
ameddig élt, nem szöktem el volna tőle, mint te!
– Engem is tisztelsz? – kérdeztem.
– Ezt éppen nem mondhatom, – felelte habozva, kiváncsian arra,
hová akarok kilyukadni.
– Akkor semmi sem fog megakadályozni abban, hogy tőlem
megszökjél.
– Nem, – mondta fontoskodva, anélkül, hogy egészen értené, mit
gondoltam, – nem hagylak magadra.
*
Másnap reggel napkeltekor elhagytam a várost. Nyolc napig úton
voltam, de hamarosan alkalmazást kaptam egy kerekes gőzösön,
amely Korsörön át Kopenhágába ment. Szemest nem láttam többé,
míg végre csaknem tizenöt évi távollét után körülbelül egy évvel
ezelőtt ismét találkoztam vele és így most elbeszélem alakja e
csodálatos megujhódását, ami nemcsak ama régi napokat keltette
életre emlékezetemben, hanem a legkülönösebb változással
szolgált, amelyet emberen valaha láttam.
Nem hiszem ugyan, hogy az ember, bármiképpen alakul a sorsa
és bármily eltérően nyilvánult meg a természete ilyen vagy amolyan
környezetben, jó vagy rossz viszonyok közt, valaha is alapjában
megváltoznék. És ebben az összehasonlításban nem annyira a két
megjelenés közt levő különbség köti le gondolataimat, mind inkább
az a törekvés, hogy az első képben a másodiknak vonásait
keressem és megfordítva. Az a tapasztalás, hogy az életviszonyok
még jó és nemes tulajdonságokat is háttérbe szoríthatnak, éppen
annyira foglalkoztatott, mint a kérdés, vajjon egyetlen öntudatos
akarás meg tudja-e változtatni az ember külső vagy belső énjét.
Ilyen esetben kétségtelenül inkább ingatag, gyöngébb és kevésbbé
határozott természetű emberek azok, akiknek jó sorsa vagy fájdalma
csak fölfogásuk eltolódásától függ, mert minden nagyszabású lélek
nem változékonyságával, hanem kitartásával, nem valamely szíves
véleményváltoztatással, hanem makacs állhatatossággal intézi
sorsát.
Egy meleg őszi napon egy előhegység erdőborította magaslatán
jártam. A város közelében az út jobb és bal oldalán szórványosan
házak kezdtek föltünedezni, nem éppen városi kuriák, nem is
parasztházak, hanem a kisvárosi jólét és a falusi használhatóság
olyan keverékei, aminők csaknem minden vidéki város környékén
láthatók. Nem mondhatom éppen, hogy az a házacska, amely előtt
megállottam, különösen vonzott volna, de egész elhelyezésében,
fölépítésében és kertecskéjében volt valami a szerény életöröm ama
félre nem ismerhető jellegéből, amellyel sok tárgy, mintha csak
tulajdonosának lelkét árulná el, meg tud bennünket fogni. Nálam
kétségtelenül valami önkínzó kiváncsiság is járult ehhez, amely nem
mentes bizonyos ártatlan irigységtől, amellyel a nyugodt és békés
élet e biztos helyeit néha vizsgálgatni szoktam. Eközben olykor
gúnyolódó elégtételt és szabadságomon való gonosz boldogságfélét
tudok érezni. Sohasem fog megszünni kiváncsi bámulatom azok
iránt az emberek iránt, akik azt hiszik, hogy lelküknek tett
engedmény nélkül teremtettek maguknak biztosított földi helyzetet.
 Néhány fenyő zárta még el a szabad kilátást az előkertre és
éppen el akartam hagyni biztos figyelőhelyemet, hogy folytassam
utamat, amikor egy kerti házacska mögül, amely valami
melegházféle lehetett, egy embert láttam kilépni, aki hosszú pipával
félig fölemelt kezében, sétálgatni kezdett a ház előtt levő kavicsos
úton. Önkéntelen buvóhelyemhez közeledett, hátat fordított és
megint visszasétált.
De már ezt meg kellett néznem. Nagyon is sok megelégedettség
volt ebben az ide-odajárásban, könnyen meggörbített kezében
mérsékelt, jámbor taktusban mozgott a pipa és a széles vállak közt
kissé ferdén tartott fej egyenesen jólétről prédikált. Sőt azt lehetett
hinni, hogy ennek az embernek titkos élvezetet szerez maga a járás
is, amely kemény és egyszersmind békés volt.
Bevallom, nekem nem tetszett ez a látvány. Mindig, még a
legbizalmasabb együttlétben is és különösen fiatal korban siralmas
látvány, ha önként értetődő kis dolgokkal fitogtatja valaki az
életörömét. Nemes szív ezt sohasem fogja eltűrni. De ebben az
örömben volt valami megfontoltság is és a sétáló ember homloka és
szeme körül rezignáció ült, amely nem szűntette ugyan meg, de
enyhítette viselkedésének kicsinyességét és elnézésre bírta a
szemlélőt.
Mikor a megelégedett sétáló harmadszor fordult felém az arcával,
amelyet nagy barna szakáll körített, hirtelen nagy kikötő vizét,
keskeny és magas házakkal teli utcát láttam emlékezetem
messziségében. A haragosan izgatott vizen a nap csillogott és
összevissza szólítgatták egymást a gőzhajók kürtjei; és még mielőtt
tisztába jöttem azzal, hogy mi köze annak a látványnak a
mostanihoz, láttam, hogy a régi kép föltünése ahhoz a két nagy
vörös fülhöz fűződött, mely itt sétált előttem a napon és így tudtam
meg, hogy ez az ember Szemes volt.
Zabolátlan vidámság fogott el olyan rohamosan, hogy szinte
szégyeltem magamat és erőszakot kellett magamon elkövetnem,
hogy ki ne nevessem a méltóságteljes háztulajdonost. Vigasztalan
jelenség, hogy érzékeny és egyszersmind temperamentumos