Thirteen Theories of Human Nature 7th

Edition Leslie Stevenson

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/thirteen-theories-of-human-nature-7th-edition-leslie-st
evenson/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Theories of Human Development 2nd Edition – Ebook PDF

Version

https://ebookmass.com/product/theories-of-human-development-2nd-
edition-ebook-pdf-version/

The Ethics of Killing. Life, Death and Human Nature 1st

Edition Christian Erk

https://ebookmass.com/product/the-ethics-of-killing-life-death-
and-human-nature-1st-edition-christian-erk/

Principles of Economics 1st Edition Betsey Stevenson

https://ebookmass.com/product/principles-of-economics-1st-
edition-betsey-stevenson/

Social Psychology and Human Nature, Brief 4th Edition

Baumeister

https://ebookmass.com/product/social-psychology-and-human-nature-
brief-4th-edition-baumeister/
Counseling and psychotherapy : theories and
interventions 7th Edition David Capuzzi

https://ebookmass.com/product/counseling-and-psychotherapy-
theories-and-interventions-7th-edition-david-capuzzi/

Haunted Nature: Entanglements of the Human and the

Nonhuman Sladja Blazan

https://ebookmass.com/product/haunted-nature-entanglements-of-
the-human-and-the-nonhuman-sladja-blazan/

Atlas of Human Anatomy (Netter Basic Science) 7th

Edition

https://ebookmass.com/product/atlas-of-human-anatomy-netter-
basic-science-7th-edition/

atlas of human anatomy 7th Edition Frank H Netter

https://ebookmass.com/product/atlas-of-human-anatomy-7th-edition-
frank-h-netter/

Atlas of Human Anatomy 7th Edition Frank H. Netter

https://ebookmass.com/product/atlas-of-human-anatomy-7th-edition-
frank-h-netter-2/
Thirteen Theories of
Human Nature
Thirteen Theories of
Human Nature
Seventh Edition

•
LESLIE STEVENSON
DAVID L. HABERMAN
PETER MATTHEWS WRIGHT
CHARLOTTE WITT

New York  Oxford
OXFORD UNIVERSITY PRESS
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark
of Oxford University Press in the UK and certain other countries.

Published in the United States of America by Oxford University Press

198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America.

© 2018, 2013, 2009, 2004, 1998, 1987, 1974 by Oxford University Press

For titles covered by Section 112 of the US Higher Education Opportunity

Act, please visit www.oup.com/us/he for the latest information about
pricing and alternate formats.

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced,

stored in a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means,
without the prior permission in writing of Oxford University Press, or as
expressly permitted by law, by license, or under terms agreed with the
appropriate reproduction rights organization. Inquiries concerning
reproduction outside the scope of the above should be sent to the
Rights Department, Oxford University Press, at the address above.

You must not circulate this work in any other form

and you must impose this same condition on any acquirer.

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data

Names: Stevenson, Leslie Forster, author.
Title: Thirteen theories of human nature/Leslie Stevenson, David L.
Haberman, Peter Matthews Wright, Charlotte Witt.
Description: Seventh Edition. | New York : Oxford University Press, 2017. |
Previous editions include: Twelve theories of human nature / Leslie
Stevenson (6th ed.); Ten theories of human nature / Leslie Stevenson (5th
ed.) | Includes index.
Identifiers: LCCN 2016040847 (print) | LCCN 2017007211 (ebook) | ISBN
9780190604721 | ISBN 9780190604738
Subjects: LCSH: Philosophical anthropology. | Religions. | Philosophy.
Classification: LCC BD450 .T547 2017 (print) | LCC BD450 (ebook) | DDC
128--dc23
LC record available at https://lccn.loc.gov/2016040847

9 8 7 6 5 4 3 2 1
Printed by LSC Communications in the United States of America
To my daughters, Sonia and Lydia, who have,
of course, taught me much about
human nature
L. S.

To my parents, Reuben and Ruth,

in many ways the sources of my own
human nature
D. H.

To the memory of
Nasr Hamid Abu Zayd
P. W.

For my mother, Mary Fox Witt

C. W.
 Contents

•
Preface to the Seventh Edition ix

Introduction: Rival Theories and Critical

 Assessments 1

CHAPTER 1 Confucianism: The Way of the Sages 17

CHAPTER 2 Upanishadic Hinduism: Quest for Ultimate

 Knowledge 35

CHAPTER 3 Buddhism: In the Footsteps of the Buddha 56

CHAPTER 4 Plato: The Rule of Reason 81

CHAPTER 5 Aristotle: The Ideal of Human Fulfillment 99

CHAPTER 6 The Bible: Humanity in Relation to God 116

CHAPTER 7 Islam: The Khalifa Ideal 138

Historical Interlude 156

CHAPTER 8 Kant: Reasons and Causes, Morality and Religion 170

CHAPTER 9 Marx: The Economic Basis of Human Societies 188

CHAPTER 10 Freud: The Unconscious Basis of Mind 206

CHAPTER 11 Sartre: Radical Freedom 227

vii
viii Contents
CHAPTER 12 Darwinian Theories of Human Nature 245

CHAPTER 13 Human Nature and Feminist Theory 287

Glossary 302

Index 313
 Preface to the Seventh Edition

•
From the first edition (Seven Theories) way back in the 1970s, this book
has aimed to present a variety of classic understandings of human nature
in a way that is accurate, sympathetic yet critical, and at a level that is
accessible to students of many disciplines and to the general reader. The
number of theories considered now increases to thirteen (we are not
superstitious!).

NEW FEATURES OF THIS EDITION

• Charlotte Witt has contributed a new thirteenth chapter on feminist the-
ories of human nature.
• I decided to omit the concluding chapter (which has not been much
used), but I have incorporated discussion of ethical and religious impli-
cations of evolution as a fourth section in Chapter 12.
• We have boldfaced key terms at their first occurrence and listed them at
the end of each chapter. We have provided a glossary of all key terms at
the end of the book.
• We have suggested some questions for classroom discussion at the end
of each chapter.
• We have taken the opportunity to make a large number of minor correc-
tions and clarifications of wording.

Thanks to Gregory Bock, Paul Carelli, Anthony Flood, Jo Ann Hedleston,

Elizabeth Jelinek, Jeff Jordan, Errol Katayama, Joshua Lott, Michelle

ix
x Preface to the Seventh Edition
Maise, and Ben Miller, who supplied helpful comments and suggestions
for this new edition. Thanks also to Robert Miller and Alyssa Palazzo of
Oxford University Press for their initiative and guidance in producing this
enlarged seventh edition.

St. Andrews Leslie Stevenson

May 2017
 Introduction: Rival Theories
and Critical Assessments

•
This book is meant for anyone who is looking for a “philosophy of life,”
an understanding of human nature that gives guidance for how we should
live. Such guidance is usually based on a diagnosis of what tends to go
wrong with us and some sort of ideal of what we ought to be.
We are using our title phrase “theory of human nature” in a very wide
sense to cover ancient religious traditions, some classic philosophical
systems, and various more recent theories that claim to use the methods
of science to make prescriptions for human life and society. This is to
stretch the word “theory” beyond scientific theories. We could use the
word “­philosophy” in its classical sense of philosophia (love of wisdom),
worldview (­derived from the German term Weltanschauung), or ideology
(the beliefs and values by which a certain society or community lives or
claims to live). In our wide sense a “theory of human nature” encompasses
the following:

1. a background metaphysical understanding of the universe and hu-

manity’s place in it
2. a theory of human nature in the more specific sense of a distinctive set
of claims about human beings, human society, and the human condition

1
2 Thirteen Theories of Human Nature
3. a diagnosis of some typical defect, what tends to go wrong in human
life and society
4. a prescription for correcting what goes wrong and an ideal for how
human life should best be lived

Only theories in this very wide sense offer us hope of solutions to the
problems of humankind. For instance, the assertion that everyone tends to
be selfish (i.e., to act only for his or her own self-interest) is a very brief
diagnosis, but it offers no understanding of what makes us selfish and no
suggestion as to how we might overcome it. The command that we should
all love one another is an attractive yet naive ideal; but it gives no expla-
nation of why we find that so difficult and no explanation of what sort of
“love” of others we should aspire to, and it offers no help in achieving it.
The Darwinian theory of evolution says something important about the
place of human beings in the universe, but it does not offer any prescrip-
tion: as a purely scientific, causal explanation of how our human spe-
cies came into existence, it does not tell us anything about the purpose or
meaning of our life.
This book is not a conventional introduction to academic philosophy
as usually defined these days, with its divisions of logic, philosophy
of language, metaphysics, epistemology, philosophy of mind, ethics,
political philosophy, aesthetics, philosophy of religion, and so on. We
will touch on many of those areas, but our aim is to focus on thirteen
selected systems of thought that offer answers to the sorts of existential,
life-relevant questions that motivate many people to study philosophy in
the first place, such as “What is our place in the universe?” and “Why
are we here?” But it is important to note that such questions are ambigu-
ous between the causal sense—“What brought us into existence?”—and
the purposive sense—“What are we here for?” (What should we aim at,
and do?).
Obviously, much depends on what theory of human nature we accept:
for individuals, the meaning and purpose of our lives, what we ought to do
or strive for, what we may hope to achieve or to become; for societies, what
vision of human community we hope to work toward, what sort of social
changes we favor. Our answers to these huge questions will depend on
whether we think there is some “true” or “innate” nature of human beings
and some objective standards of value for human life. If so, what is it, and
what are they? Are we essentially products of evolution, programmed to
pursue our self-interest and to reproduce our genes and thus fulfill our
biological drives? Or is there no such “essential” human nature, only a
capacity to be molded by society and its changing economic, political, and
 Introduction: Rival Theories and Critical Assessments 3
cultural forces? Or is there some transcendent, objective (perhaps divine)
purpose for human lives and human history?

RIVAL THEORIES
On these fundamental questions there have been, of course, a variety of
views. “What is man that Thou art mindful of him . . . Thou hast made
him a little lower than the angels, and hast crowned him with glory and
honor,” wrote the author of Psalm 8. The Bible, from the book of Genesis
that opens the Hebrew scriptures to the Christian New Testament, sees
human beings as created by a transcendent God in his own image, with
a God-given purpose for human life. So does the Qur’an, the holy book
of Islam. There are the great philosophical systems of Plato, Aristotle,
and Kant, which set out objective standards of value for human lives and
societies to aspire to.
On the other hand, Karl Marx wrote in the nineteenth century, “The real
nature of man is the totality of social relations.” Marx denied the existence
of God and held that each person is a product of the particular economic
stage of human society in which he or she lives. “Man is condemned to be
free,” said Jean-Paul Sartre, writing in occupied France during the Second
World War. Sartre agreed with Marx’s atheism but differed from him in
holding that we are not determined by our society or by anything else;
rather, every individual person is free to decide what he or she wants to
be and do. In contrast, would-be scientific theorists of human nature such
as E. O. Wilson and Richard Dawkins have treated humans as products
of evolution, with biologically determined, species-specific desires and
patterns of behavior.
It will not escape readers’ notice that these quotations from the Bible,
Marx, and Sartre all use the word “man,” where the intention was surely to
refer to all human beings, including women and children. Such usage has
been criticized for contributing to questionable traditions of the social and
familial dominance of men and the neglect or oppression of women. These
are important issues that involve much more than linguistic usage. We will
note what our selected theories have to say about commonalities and dif-
ferences between men and women. We will try to avoid sexist language
ourselves (but it cannot always be avoided in quotations). Feminist issues
will be more explicitly addressed in the new final chapter of the book.
Different conceptions of human nature lead to different views about
what we ought to do and how we can do it. If an all-powerful and su-
premely good God made us, then it is his purpose that defines what we
can be and ought to be, and we can presumably look to him for help. If we
4 Thirteen Theories of Human Nature
are products of our society yet many human lives are unsatisfactory, there
can be no real solution until human society is transformed. If we are radi-
cally free and can never escape the necessity for individual decision, then
we have to accept this fundamental truth about ourselves and make our
choices with full awareness of what we are doing. But if our biological
nature predisposes us to think, feel, and act in certain ways, then we had
better take realistic account of that in our individual lives and in social
policy.
Rival beliefs about human nature are typically embodied in dif-
ferent individual ways of life and in political and economic systems.
Marxist theory (in various interpretations) so dominated public life
in ­communist-ruled countries in the twentieth century that any public
questioning of it could have serious consequences. In earlier centuries
­Christianity occupied a similarly dominant position in Western society in
belief and practice; heretics were often persecuted or even burned at the
stake. The sixteenth-century Reformation resulted in multiple new dif-
ferences within C ­ hristianity (which was already divided between Roman
and ­Eastern traditions). There remains in some societies or subgroups a
Christian consensus that individuals can oppose only at some social cost.
Since its rapid expansion in the early Middle Ages Islam has occupied a
dominating position in many countries, though it too has split into rival
traditions, most notably the persisting conflict between Sunni and Shi’a.
Judaism, based on ethnic identity at least as much as on theological belief,
has survived the twentieth-century Holocaust and many earlier persecu-
tions; but religious Judaism also divides into rival sects.
Yet in contemporary Western societies it is quite widely assumed that
there are no objective values for human living, only subjective individual
choices. Liberal democracy is enshrined in the American Declaration of
Independence, with its acknowledgment of the right of each “man” (i.e.,
person) to “life, liberty and the pursuit of happiness”—usually interpreted
as the right of each individual to pursue his or her own conception of
happiness. It should be noted, however, that those who believe there are
objective moral standards (whether religious or secular) may still defend
a liberal political system if they think it unjust or unwise to try to enforce
those standards in law and social policy. So although value-subjectivism
supports political liberalism, the reverse is not the case.
Let us look a little more closely at Christianity and Marxism as rival
theories of human nature and note some structural parallels between them.
(Detailed examination comes in Chapters 6 and 9.) Although they are
radically different in content, there are some remarkable similarities in the
way the parts of each doctrine fit together and are used to justify different
ways of life and practical policies.
 Introduction: Rival Theories and Critical Assessments 5
First, each makes claims about the character of the universe as a
whole. Christianity is, of course, committed to belief in God, a personal
being who is omnipotent, omniscient, and perfectly good, the Creator,
Ruler, and Judge of everything in this world. Marx notoriously con-
demned religion as “the opium of the people,” that is, illusory beliefs
that distract people from the real socioeconomic problems of their ex-
istence. Accordingly, Christianity and Marxism offer very different in-
terpretations of the meaning of human history. For the Christian, God
uses the events of history to work out his purposes, speaking first to
his chosen people as ­recorded in the Old Testament (the Hebrew scrip-
tures), then revealing himself supremely in the life and death of his
incarnate son Jesus Christ, and eventually bringing human history to
an end in judgment. Marx claimed to find a pattern in history that is
entirely internal to it, namely, a series of stages of economic devel-
opment from tribal society through ancient slavery and feudalism to
capitalism, with a predicted transition to an alleged consummation in a
truly communist society. Thus, both see a meaning and purpose in his-
tory, though they differ fundamentally about the moving force and the
direction of travel.
Second, they give very different accounts of the essential nature
of human beings. According to Christianity (along with Judaism and
Islam), we are made in the image of God and our individual destinies
in eternity depend on our relationships with God. Everyone is free to
accept or reject God’s purpose, and we will be judged according to how
we exercise that freedom. Marxism denies any life after death and last
judgment, holding instead that we are formed by the societies we are
born and socialized into and that the nature of our lives and the progress
we are able to make individually and socially depend on socioeconomic
structure and change.
Third, there are different diagnoses of what is wrong with the human
condition. Christianity says that our relationship with God is disrupted
because we misuse our God-given freedom and are infected with sin.
Marx also implied a similarly sweeping value judgment with his concept
of “alienation,” which suggests that we fail to meet some ideal standard;
his claim is that all human beings have potentials that ought to be fulfilled
but will be only if capitalism is replaced by communism.
Fourth, there are very different prescriptions. Christianity holds that
only the power of God himself can save us from our condition of sin,
and the startling cosmic claim is that in the life and death of Jesus God
has acted to redeem the whole world. It is painfully obvious that the
world has not been perfected yet, but the Christian demand is that we
each accept what God has done for us in Christ and work it out in our
6 Thirteen Theories of Human Nature
lives with his help. Human society will not be redeemed until individual
lives are transformed by divine grace. Marxism says the opposite: that
there can be no substantial improvement in individual lives until the
economic system is transformed into communism. This revolutionary
change is said to be inevitable because of the laws of economic develop-
ment, but individuals who realize the way history is moving can join the
communist movement and help shorten the birth pangs of the new age.
Each belief looks forward to a future fulfillment in which human beings
and society will be redeemed, whether in life after death or in a future
stage of history.
As a last point of comparison, note that for each of these total belief
systems, there has been a human institution that claims the allegiance of
believers and exerts its authority on belief and practice: the Church or
the Communist Party. To be more accurate, there have long been rival
Christian churches, and since Marx’s time there has been a variety of com-
munist or socialist parties. Notoriously, churches and revolutionaries have
differed markedly (and sometimes violently) among themselves about the
correct interpretation of their fundamental dogmas and how to apply them
to changing social conditions.
Faith in Marxist theory and the ideal of communism was found in the
early twentieth century among a few Western intellectuals and in those
brought up in the Soviet system, but it is now hard to find any “true believ-
ers,” except perhaps in North Korea. China is still nominally communist
with a one-party state, but its practice has become increasingly capitalist
and nationalist. Christian faith is still with us, in many varieties. Tragic
history has eroded belief in secular schemes of salvation, but new species
may emerge.
Outside the West other theories of human nature have had significant
social influence. Since 1948 Judaism has been re-established in Israel, one
of the few contemporary states officially based on one religion. Islam,
which shares its Middle Eastern origins with Judaism and Christianity, is
undergoing a resurgence as the peoples of the Muslim world reject some
aspects of contemporary Western culture (we are thinking here not of the
terrorism that dominates the news but of the millions of peaceful defend-
ers of Islamic religious and cultural identity). In India Hinduism is resur-
gent. Buddhism, originally an Indian religion, spread into China, Japan,
and elsewhere in Asia; it has gained converts in the West and has taken
nationalist form in some countries. After the withering away of commu-
nism, many Russians have returned to their Orthodox Christian tradition.
And as China evolves beyond Marxism, the ancient Chinese philosophy
of Confucius has been looked at again.
 Introduction: Rival Theories and Critical Assessments 7
We have selected thirteen theories (philosophies or worldviews) for de-
tailed examination. In each case we provide some critical comments that
we hope will encourage students to think for themselves, and we recom-
mend plenty of further reading. We will not endorse any one theory as the
“best buy” but leave our readers to make up their own minds. Before we
begin our main business, let us review the prospects for impartial, rational
assessment of these highly controversial matters.

THE CRITICAL EXAMINATION OF THEORIES

Many of these theories have been embodied in human societies and insti-
tutions. As such, they are not just intellectual constructions but ways of
life, subject to historical change, growth, and decay. A system of beliefs
about the world and human nature that is held by some set of people not in
a purely academic or scientific way but as giving rise to their way of life
has been called an “ideology.”
When a belief is used to justify the way of life of a social group, it will
be difficult for the members of that community to consider it objectively.
There may be strong social pressures to conform to it. People will feel that
their set of beliefs, even if perhaps open to some theoretical difficulties,
contains vitally important insights, a vision of essential truths that have
practical, or even inspirational, importance. For many people, to question
their ideology or theory of human nature is to threaten what gives mean-
ing, purpose, and hope to their life and to cause psychological discomfort
or distress. Inertia and unwillingness to admit that one is wrong play a part
here. If one has been brought up in a certain belief and its associated way
of life or if one has converted to it and followed its precepts, it takes cour-
age to question or abandon one’s life commitment (sometimes a convert
becomes even more strongly committed to a belief system than those born
into it).
The prospects for impartial, rational, “purely philosophical” examina-
tion and evaluation may not seem bright then. In so many discussions
and debates in public or in private one feels that people’s positions have
already been decided (by social conditioning or individual commitment)
long before and that all one gets by way of “debate” is a restatement of
prejudices on all sides. Thus, one finds people dogmatically defending
their favored ideology or theory of human nature in the face of all intel-
lectual and moral objections.
First, believers typically look for some way of replying to objections,
but often that seems to be merely “explaining away,” recycling ele-
ments of the favored ideology without dealing with the real point of an
8 Thirteen Theories of Human Nature
objection. For example, in response to the standard “problem of evil”
a theist may say that God does not always prevent evil or answer our
prayers and that what seems bad to us may ultimately be for the best.
Human suffering under a revolution or new political regime has often
been excused by its propagandists as the necessary birth pangs of a new
world order. Preachers and politicians become well practiced at such
justification of the ways of God and his church or of the ruling party and
its leader.
Second, the believer can take the offensive by attacking the motivation
of the critic. Christians may say that those who persist in raising objec-
tions are blinded by sin, that it is their own pride that prevents them from
seeing the light. The Marxist may claim that those who do not recognize
the truth of Marx’s analysis are deluded by the “false consciousness” typi-
cal of those who benefit from capitalist society. In the case of Freudian
theory (see Chapter 10) criticisms of psychoanalytic theory have some-
times been diagnosed as resistance based on unconscious emotion. In such
ways, suspicion is cast on a critic’s motives by analyzing them in terms of
the very theory being criticized.
If a theory is defended by these two devices

1. not allowing any evidence to count against the theory, always as-
suming that there must be some way of explaining away putative
counterevidence
2. answering criticism by analyzing the motivations of the critic in
terms of the theory itself

we can say that it is being held as a “closed system.” However, this does
not mean that all believers in a theory have to hold it in a closed-minded
way.
Is it possible, then, to discuss various theories of human nature ratio-
nally and objectively, as we set out to do in this book? When such theories
are embodied in ways of life, belief in them seems to go beyond reason-
ing: the ultimate appeal may be to faith or authority, community member-
ship, loyalty to church or party or nation. There may be no answer offered
to the questions “Why should I believe this?” or “Why should I accept this
authority?” that will satisfy someone who is not already a member of the
relevant group or tradition.
In the contemporary world rival traditions and ideologies are as influ-
ential as ever. Religious, cultic, political, national, racial, ethnic, thera-
peutic, and gender-based dogmas are asserted with various degrees of
aggression or politeness, crudity or sophistication. The mass media may
try to bring different cultures or traditions into discussion, but all too
 Introduction: Rival Theories and Critical Assessments 9
often the results are only confrontation rather than genuine dialogue,
mutual listening, and understanding. It is obvious that many people feel
the attractions of certainty, commitment, identity, and membership of a
strongly defined community, notably in various forms of “fundamen-
talism” that appeal to what are seen, rightly or wrongly, as the essen-
tial themes of Christianity, Judaism, Islam, Hinduism, Marxism, “free
market-ism,” or nationalism.
In reaction to all this, skepticism and cynicism are tempting. ­Nowadays
they tend to take the form of cultural relativism or postmodernism, ac-
cording to which no particular cultural tradition or ideology or theory
of human nature can have any more justification than any other. One
of the most influential prophets of these contemporary trends was the
nineteenth-century German philosopher Friedrich Nietzsche, who has
­
been described as a “master of suspicion” because he was always ready
(like Marx before him and Freud after him) to diagnose an unacknowl-
edged ideological commitment or psychological need behind claims to
supposedly “objective” truth or morality. If we jump to the conclusion
that there can be no such thing as a true account of human nature or any
rational evaluation of rival theories about it, the project of this book may
seem doomed from the start.
We want to suggest, however, that such despair would be premature.
For one thing, not all the theories we discuss are the ideologies of any
identifiable social group, and in those cases there is less likelihood of their
being defended as closed systems. But more importantly, even if a theory
is held by many people in a closed-minded way, some degree of ratio-
nal evaluation is still possible for those who are prepared to try it. We
can always distinguish what someone says from his or her motivation for
saying it. Motivation is relevant if we wish to understand the personality
and social background of the speaker, but if we are concerned with the
truth or falsity of what is claimed and with whether there are any good
reasons for believing it, then the motives of particular speakers are ir-
relevant. Someone may have admirable motivation for saying something
that is nevertheless false, and someone else may be saying something true
even if his or her motivation for saying it is questionable. Criticism is not
refuted by disparagement of the critic (the most annoying critics are those
who are partly right).
So if our concern is whether a theory is true, the objections that anyone
produces against it must be replied to on their merits, regardless of peo-
ple’s motives. And if motivations are considered, to analyze them in terms
of the theory under discussion is to assume the truth of that theory, and
thus to beg the question (i.e., to argue in a circle), to take as granted some-
thing that should not be taken for granted. An objection to a theory cannot
Another random document with
no related content on Scribd:
 És alighogy leültem mellé, ez az alak nyugodt hangon
megszólított:
– Hogy vagy? Jól?
Megrezzenve fordultam felé és az arcába néztem. Újra
megszólalt:
– Nem ismersz rám?
– Nem!
– Des Barrets vagyok.
Elképedtem. Csakugyan ő volt, Jean des Barrets gróf, egykori
gimnázista-társam.
Megszorítottam a kezét, de olyan zavartan, hogy meg sem
tudtam szólalni.
Végre kinyögtem:
– No, és te, te hogy vagy?
Nyugodtan válaszolt:
– Hát megvagyok, ahogy lehet.
Elhallgatott. Szeretetreméltó akartam lenni, erőlködtem: mit
mondhatnék valami rendeset?
– És… és mit csinálsz?…
Rezignáltan felelte:
– Láthatod.
Éreztem, hogy elpirulok. Arrább feszegettem a kérdést:
– De amúgy,… állandóan… mit szoktál csinálni?
Barátom nagy füstfelhőket fújt maga elé:
– Mindig csak ezt.
 Azzal az asztalon heverő rézpénzzel megkocogtatta a
márványlapot és elkiáltotta magát:
– Pincér, két pohár sört!
Távol egy hang ismételte: Két pohár a négyeshez! Még távolabbi
hang felelt rá szinte sivítva: Itt van! Aztán egy fehérkötényes ember
tűnt föl, amint hozta a két poharat, amelyből futtában kilötyögtette a
sárga italt a homokozott padlóra.
Des Barrets egy hajtásra kiitta a poharát s már vissza is tette az
asztalra, miközben beszürcsölte a bajuszára tapadt habot.
– Na, és egyébként, mi ujság? – kérdezte azután.
Igazán nem tudtam mondani neki semmi különöset. Dadogtam:
– Semmi, öregem, semmi a világon. Én kereskedő lettem.
Des Barrets ugyanazzal az egyforma hanggal kérdezte:
– Na… és az olyan mulatságos?
– Dehogy! Mért volna az? De elvégre csak kell valamit csinálni!
– Mi a csudának?
– Hát… az embernek kell valami foglalkozás.
– Ugyan! mire jó az? Lásd, én nem csinálok semmit; soha,
semmit. Azt még értem, ha valaki azért dolgozik, mert nincs pénze.
De ha az embernek van miből élnie, haszontalanság a munka. Mert
mit is érsz vele? Magadért csinálod, vagy másokért? Ha magadért,
és jól esik, még hagyján, jól van; de ha másokért, marha vagy.
Des Barrets letette a pipáját a márványlapra és újra elkiáltotta
magát:
– Pincér, még egy pohárral!
Azzal folytatta:
 – Szomjas leszek a beszédtől. Nem vagyok hozzászokva. Hát,
mondom, én nem csinálok semmit, csak élek a világba, öregszem.
Ha meghalok, nem sajnálok majd semmit. Nem lesz semmi
emlékem, csak ez a sörház. Se asszony, se gyerek, se bú, se baj,
semmi. Sokkal jobb így.
Felhajtotta a poharat, amelyet közben odahoztak, nyelvével
végigszántotta a szájaszélét és újra fölvette a pipáját.
Bambán néztem rá. Megkérdeztem:
– Nem voltál te mindig ilyen, úgy-e?
– Pardon, mindig ilyen voltam, már gimnázista-korom óta.
– Pedig ez így mégse élet, pajtás. Borzasztó ez! Nézzük csak,
biztosan foglalkozol mégis csak valamivel; van, amit szeress,
vannak barátaid…
– Dehogyis. Délben kelek fel. Akkor idejövök, eszem, megiszom
a söreimet. Itt ülök estig, akkor vacsorázom, – további sörök. Aztán,
hajnali félkettő tájban hazamegyek lefeküdni, mert itt zárnak. Ez a
legbutább a dologban. Tíz év óta legalább hat esztendőre valót
töltöttem el ezen a széken, ebben a sarokban; a többit az
ágyamban, – és soha egyebütt. Néha diskurálok a vendégekkel.
– De annak idején, mikor felkerültél Párizsba, eleinte mégis csak
csináltál valamit?
– Jogászkodtam… a Médicis-kávéházban.
– De azután?
– Azután?… átkeltem a Szajnán és idejöttem.
– És erre miért szántad el magad?
– Na hallod, az ember nem maradhat egész életére a Quartier
Latin-ben. A diákok nagyon zajosak. Innen azonban már nem
mozdulok. Pincér, egy pohárral!
Azt hittem, hogy csúfolódik velem. Tovább faggattam:
 – Nézd csak, beszélj őszintén. Valami nagy bánatod van?
Boldogtalan szerelem, mi? Persze hogy úgy lesz, utólért a balsors.
Hány éves vagy?
– Harmincöt. De legalább is negyvenötnek látszom.
Jól az arcába néztem. Ráncos, ápolatlan arca majdnem olyan
volt, mint egy aggastyáné. A fejebúbján néhány hosszú szál szőr
lengett a kétes tisztaságú bőr fölött. Hatalmas szemöldökei voltak,
nagy bajusza, sűrű szakálla. Hirtelen, magam sem tudom hogyan,
egy mosdótál víziója jelent meg előttem, – a tál teli volt feketés
vízzel, amivel ezt a sok szőrt mosná ki valaki tisztára.
Azt mondtam a barátomnak:
– Csakugyan, idősebbnek látszol, mint amennyi vagy. Egész
biztosan sok bánat ért.
Felelt:
– De ha mondom, hogy nem! Ilyen öreg azért vagyok, mert nem
járok ki a levegőre. Semmitől se romlik úgy le az ember, mint a
kávéházi élettől.
Sehogyse tudtam hinni Des Barrets-nek:
– Biztosan a szoknyákat is kergetted. Az ember nem kopaszodik
így meg, – csak ha sokat szeretkezett.
Nyugodtan rázta meg a fejét, telehullatva a vállát az apró, fehér
korpával, amely maradékhajából leporzott:
– Nincs igazad, mindig jól viseltem magam.
Tekintetét a lámpakar felé emelte, amely a fejünk felett lobogott:
– Ha megkopaszodtam, a gáz az oka. A gázláng árt a hajnak. –
Pincér, egy pohár sört! – Te nem iszol?
– Köszönöm, nem. Hanem a te dolgod igazán érdekel. Mióta
hagytad így el magad? Sehogyse normális eset ez, nem
természetes. Okvetlenül van mögötte valami.
 – Hát jó, gyerekkorom óta vagyok így. Akkor mellbevágott valami,
– még egész apró kölyök voltam, – és azóta fuccs a számomra az
egész élet.
– És mi volt az?
– Tudni akarod? Hát ide figyelj! Jól emlékezhetsz a kastélyra,
ahol nevelkedtem, hiszen te is jártál ott ötször vagy hatszor vakációk
idején. Emlékszel, micsoda nagy szürke épület volt, nagy park
közepén, a hosszú tölgy-sétányok közt, amelyek a négy égtáj felé
nyíltak! Emlékszel atyámra és anyámra is, mind a ketten milyen
szertartásosak, ünnepélyesek és szigorúak voltak.
Én az anyámat imádtam, az apámtól rettegtem, – egyebekben
pedig mindkettőjüket nagyon tiszteltem, hiszen hozzá voltam szokva,
hogy mindenki fejet hajt előttük. Ott, a vidéken, csak »a gróf úr« és
»a méltóságos grófné« volt a nevük, és még szomszédaink is, a
Tannemare-ok, a Ravelet-k, a Brenneville-ek, megkülönböztetett
tiszteletet mutattak szüleim iránt.
Akkoriban tizenhárom éves voltam, víg kölyök, elégedett
mindennel, ahogy már ebben a korban szokás, teli azzal a
boldogsággal, hogy milyen jó élni.
Egyszer aztán, szeptember vége felé, amikor már csak néhány
nap választott el attól, hogy visszatérjek a gimnáziumba, az történt,
hogy éppen farkast játszottam a park bokrai közt, mindenütt az ágak
és lombok közt loholva, mikor az egyik sétányon átvágtomban apát
és anyát pillantottam meg, amint arra sétáltak.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagy szél fútt
aznap. Az egész fasor meghajolt a szélrohamok alatt, nyögött, szinte
fel-feljajdulva, süket és mély üvöltéssel, ahogy a rengeteg szokott a
viharban.
A leszakadt levelek – sárgák voltak már – madarak módjára
röpdöstek, forogtak, hulltak alá, majd végignyargaltak a sétányon,
mint holmi gyors vadak.
 Esteledett. A bozótban már sötét volt. A szélnek és a lombnak a
nyugtalansága engem is felizgatott, nyargaltam, mint egy őrült és
ordítoztam, – a farkasüvöltést akartam utánozni.
Amint szüleimet észrevettem, óvatos léptekkel indultam feléjük, a
lombok mögött, hogy meglepjem őket, mintha igazi kóbor vad
volnék.
De pár lépésnyire tőlük félelem dermesztett meg. Apám, valami
rettenetes düh kitörésében, ezt kiáltotta anyámnak:
– Anyádnak nincs esze, – és különben is, nem is az anyádról van
szó, hanem rólad. Mondom, hogy nekem kell az a pénz és te alá
fogod írni!
Anyám szilárd hangon válaszolta:
– Nem írok alá semmit. Az a pénz a Jean vagyona, meg fogom
őrízni az ő számára és nem akarom, hogy ezt is elverd a
hölgyikékkel, meg a cselédlányokkal, ahogy a te örökségeddel
tetted.
Ekkor az apám, remegve dühében, megfordult és torkonragadta
anyámat, – a másik keze teljes erővel belesujtott az anyám arcába.
Anyám kalapja leesett, kibomló haja szétszóródott; –
megpróbálta kivédeni az ütéseket, de nem sikerült neki. És apám,
mint az őrült, újra és újra sujtott. Anyám már a földön vonaglott, két
karja mögé bújva az ütések elől. Akkor apám visszafordította a
hátára, hogy tovább üthesse, és lefeszítette anyám kezeit, amikkel
eltakarta az arcát.
Én pedig? Kedvesem, én akkor úgy éreztem, hogy vége van a
világnak és minden örök törvénynek. Azt a lelki fölfordulást éltem át,
amilyent természetfeletti dolgok keltenek, a szörnyű méretű
katasztrófák, a jóvátehetetlen szerencsétlenségek. Gyerekfejem
megzavarodott, az őrület csapott belé. Teljes erőmből ordítani
kezdtem, azt se tudva, miért teszem, – a rémülettől, a fájdalomtól, az
iszonyú megriadástól. Apám meghallotta, felém fordult, észrevett és
felkelve, arrafelé indult. Azt hittem, hogy most mingyárt megöl és
elfutottam, mint az űzött vad, egyenesen neki az erdőnek.
Mentem egy órát, mentem két órát, nem is tudom, mennyit?
Mikor éjszaka lett, eldőltem a füvön, kimerülve, – és ott maradtam,
feldultan, gyötrő félelemben, emésztő bánattal, amely örökre meg
tud törni egy szegény gyermeki szívet. Fáztam, talán éhes is voltam.
Kivirradt. De én nem mertem fölkelni, elindulni, se azért, hogy
visszatérjek, se azért, hogy tovább meneküljek, – rettegtem, hogy
találkozhatom az apámmal, akit pedig nem akartam látni többé.
Talán ott haltam volna meg nyomorultan és éhen az alatt a fa
alatt, ha az őr rám nem akad és erővel haza nem visz.
Szüleimet úgy találtam, amilyenek rendesen voltak. Anyám csak
annyit mondott, hogy: – »Csúnya fiú, hogy megrémítettél, egész
éjszaka nem aludtam.« Én nem feleltem, csak sírva fakadtam. Apám
nem szólt egy szót sem.
Egy héttel később visszamentem a gimnáziumba.
Hát, kedvesem, ezzel aztán végem is lett örökre. Megpillantottam
a dolgok másik oldalát, a rosszabbikat; – és azóta nem tudom
észrevenni a jót. Mi ment végbe a lelkemben? Micsoda különös
tünemény, ami megfordítja az elme járását? Nem tudom. De többé
nem kívántam és nem áhitottam semmit, nem szerettem senkit,
fuccs minden vágynak és ambíciónak és reménynek. Egyre csak
szegény anyámat látom, ott a fasorban, a földön, ahogy az apám üti
és veri. – Anyus már meghalt, jó egypár éve. Apám még él. De nem
láttam viszont többé. – Pincér, még egy pohárral!
Hozták a poharat és egy kortyra fölhajtotta. Amint azonban újra
felvette a pipáját, a keze reszketett és a pipa eltört. Kétségbeesett
mozdulattal mondta:
– Tessék! ez aztán igazi csapás, mondhatom. Most megint
szíhatok egyet vagy egy hónapig, amíg jó fekete lesz.
És végigsüvítette a termen, amely most már tele volt dohányzó
és söröző emberekkel, az örökös kiáltást:
– Pincér, egy pohár sört, – és egy új pipát!
 A keresztelő.

A tanyaház ajtajában ünneplő ruhásan vártak a férfiak. A májusi

nap végigöntötte szőke fényét a kinyílt almafákon, amelyek
gömbölyűek voltak, mint valami roppant, fehér meg rózsaszínű,
illatos csokrok és az egész udvart virágtetővel borították be. A fákról
szüntelenül hulldogált az apró szirmok havazása, röpködött és
forogva szállt alá a magas fűbe, amely közt a pitypangok lángocskái
és a pipacsok vérfoltjai ragyogtak.
A trágyagödör szélén egy nagy koca szunyókált, roppant hasa és
dagadó emlői voltak, körülötte pedig apró malacnép sündörgött, a
farkincájuk úgy csavarodott körbe, mint valami spárgadarab.
Egyszerre, a távolból, a tanyaházak mögül, megcsendült a
templom harangja. Az érc hang nekiindította a vidám égnek gyönge
és messzi hivogatását. A kék térségen át, amelyet a nagy bükkfák
fogtak közre, fecskék csaptak keresztül, mint megannyi nyíl. Olykor
érezni lehetett az istállók szagát, elkeveredve az almafák lágy és
cukros lehelletével.
A kapuban álldogáló férfiak közül az egyik a ház felé fordult és
bekiáltott:
– Gyerünk má’, Mélina, ránk harangoztak!
Harmincéves lehetett ez a férfi. Nagy darab paraszt volt, akit a
hosszú mezei munka még nem görnyesztett meg és nem tett
csúnyává. Egy öreg ember, – az apja – afféle görcsös-szálas alak,
mint valami tölgyfa-derék, bütykös csuklókkal és szétferdült lábakkal,
– kijelentette:
– Olyan még sose vót, hogy a fehérnép idejébe készen lett vóna!
 Az öregnek a másik két fia nevetett s az egyik odafordult a
bátyjukhoz, aki az elébb bekiáltott:
– Eriggy értük, Polyte. Délig se kerülnek ezek elő!
És a fiatal férfi befordult a tanyájára.
Egy csapat kacsa, amelyik ott állt meg a parasztok körül,
hápogva kezdett csapkodni a szárnyával, aztán nekiindultak az
úsztatónak, lassú és himbáló tipegéssel.
Ekkor, a nyitvamaradt ajtóban vastag nő jelent meg, aki egy
kéthónapos kis gyereket hozott kifelé. Az asszonyság magas
főkötőjének fehér kantárjai lefityegtek a hátára, a vörös vállkendőre,
amely úgy lobogott, mint valami tűziveszedelem, – a kisded pedig,
fehér vásznakba bugyolálva, a derék bába dombos hasán
nyugodott.
Aztán az anya lépett ki, tenyeres-talpas nő, alig tizennyolc éves,
– és üdén és mosolyogva kapaszkodott az ura karjába. A két
nagyanya folytatta a sort, fonnyadtalmaképpel és nyilvánvaló
fáradtsággal, mint akiknek a derekát már régen megtörte a sok
hosszútűrésű, kemény házidolog. Az egyik özvegy volt; ez fogadta el
most a karját a nagyapának, aki megvárta az ajtóban; és élére
kerülve a menetnek, elindultak, – mögöttük a csecsemő a tudós-
asszonnyal. A család többi tagja csatlakozott hozzájuk. A
legfiatalabbak papírzacskókat vittek, amik tele voltak cukros
mandulával.
Messziről a kis harang szünetlenül csengett, teljes erejéből
hívogatva a gyenge apróságot, akit vártak a templomban. Az árkok
szélére parasztgyerekek másztak fel, a kerítések mögött emberek
jelentek meg; a tanyák lánynépe megállt, a két tejes csöbröt letették
maguk elé, úgy nézték a keresztelős menetet.
A bába pedig triumfálva vitte élő terhét, kikerülve a mélyutak
pocsolyáit, a fával beültetett lejtő-hajlások közt. Az öregek
szertartásosan lépegettek, bár egy kicsit tétován, amiben része
lehetett a kornak, meg a köszvénynek is. A fiatalok viszont a
legszívesebben táncra perdültek volna s a lányokat nézegették, akik
kicsődültek a csodájukra. Az apa és az anya súlyosan, komolyabban
rakták a lépést, úgy mentek, a gyerek után, aki egyszer majd a
helyükre fog állani az életben és fentartója lesz a vidéken a
nevüknek, a Dentu névnek, amelyet járásszerte jól ismer mindenki.
Kijutottak a síkságra és átvágtak a földeken, hogy megrövidítsék
az út nagy kanyarodóját.
Már látni lehetett a templomot is, a hegyes kis tornyot. Fönt,
pontosan a palatető alatt, mintha át lett volna lyukasztva a torony és
ebben a nyílásban valami mozgott, élénken lendülve erre meg arra,
eltűnve meg előtűnve a szűk ablak mögött. A harang volt, amely
egyre csengett, mintegy kiáltozva az újszülött elé, hogy jöjjön már,
leróni első látogatását a jó Isten házában.
Egy kutya csatlakozott a menethez. Cukros mandulát dobáltak
elé és az eb játékosan ugrált az emberek körül.
A templom ajtaja nyitva volt. A pap, vöröshajú, magas, sovány,
erős fiatalember, maga is a Dentu-nemzetségből, a kisgyerek
nagybátyja, az apának egy másik fivére, az oltár előtt várakozott. És
a rítus szent rendje szerint megkeresztelte unokaöccsét Prosper-
Césarnak, miközben a csecsemő sírva fakadt a jelképes só ízétől.
Mikor a szertartás bevégződött, a család a küszöbön megvárta,
amíg a lelkész leveti a karingét; aztán újra útnak indultak. Most már
gyorsan haladtak, mert a lakoma járt a fejükben. A környék minden
lurkója a nyomukba szegődött és valahányszor egy-egy marék
édességet vetettek közéjük, veszett kavarodás támadt, acsarkodó,
bírkózó, hajtépő hempergés. A kutya is közéjük ugrott, hogy elkapja
a mandulaszemeket, – hiába cibálták a farkát, a fülét, a lábait,
csökönyösebben harcolt a kis fickóknál is.
A bába, egy kissé ellankadva, odaszólt a papnak, aki mellette
lépkedett:
– Jaj, kedves tisztelendő úr, nem fogná-e meg egy picurkát az
öcsikéjét, amíg kiáll belőlem a zsibbadás. Valósággal görcs esett a
gyomromba!
 A pap átvette a gyermeket, akinek hosszú, fehér pólya-takarója
villogó folttal terült el a fekete reverendán. Megcsókolta a kisdedet,
nem is igen tudva, hogyan tartsa, hogyan fektesse karjára a könnyű,
furcsán feszélyező terhet. Mindenki kikacagta. Az egyik nagyanya
messziről odaszólt neki:
– Mondd csak, tisztelendő, nem fáj a szíved, hogy neked soha se
lesz ilyen kis izéd?
A pap nem felelt. Nagy léptekkel haladt, mereven nézve a kék
szemű apróságot, akinek még egyszer meg szerette volna csókolni
a gömbölyű pofikáját. Nem bírt a kívánságával és arcához emelte a
gyereket, hosszú-hosszú csókra.
Az apa rákiáltott:
– Hé, plébános úr, ha neked is kéne egy, csak egy szavadba
kerül!
És rákezdték a tréfákozást, a földmíves emberek módján…
Mihelyt asztalhoz kerültek, úgy tört ki belőlük a vaskos paraszti
jókedv, mint valami vihar. A másik két fiú is házasodófélben volt s
mindegyiknek ott volt a menyasszonya is, akik már csak a lakzira
jöttek el. És a vendégek fáradhatatlanul ontották a sok célzást az
eljövendő párosodásokra, amelyeket az új házasságok ígértek.
Zsíros szavak görögtek, borsos beszédek, amelyektől a lányok
pirulva vihogtak fel, a férfiak pedig az oldalukat fogták. Csapkodták
az öklükkel az asztalt, kiabáltak. Vége-hossza nem volt az apa és a
nagyapa malackodásainak. Az anya mosolygott; az öreg asszonyok
szintén kivették a részüket a vidámságból és ők is meg-
megeresztettek némely csintalan mondást.
A plébános, aki hozzá volt szokva ezekhez a paraszti
kicsapongásokhoz, nyugodtan ült a bábaasszony mellett, ujjával
meg-megcsiklandozva az újszülött unokaöccs szájacskáját, hogy
nevetésre ingerelje. Olyan meglepődöttnek látszott, mintha még
sohase látott volna kisgyereket. Elgondolkozva figyelte, merengő
komolysággal, valami gyöngédségnek a felébredésével, amit nem
ismert eddig, ezt a különös, heves és egy kissé szomorkás érzést,
ami most elfogta ezzel a kis törékeny lénnyel szemben, aki a
fivérének a fia volt.
Nem hallott és nem látott, csak a gyereket nézte. Szerette volna
újra az ölébe emelni, mert a mellében és a szívében még ott
bizsergett annak a kedves érzése, ahogy a csecsemőt az előbb, a
templomból jövet, ő hozta. Megilletődve révedt erre a kis ember-
magocskára, mint valami kimondhatatlan misztériumra, amit még
sohase gondolt végig, ezt a fenséges és szent titkot, egy új lélek
testbe-szökkenését, az élet kezdetének, a szerelem
kibimbózásának, a faj folytatódásának, az emberiség örök
továbbhaladásának a nagy misztériumát.
A bábaasszony kivörösödött képpel, csillogó szemmel evett, – de
a kisded feszélyezte az asztal mellett a kényelmes ülésben.
A pap odaszólt:
– Adja nekem a kisbabát. Én úgyse vagyok éhes.
És átvette a gyereket magához. Minden eltűnt körülötte, minden
megszűnt; a szemével rátapadt a rózsás, pufók arcocskára és az
apró test melege, átjárva a pelenkákat és a reverenda szövetét,
lassanként a pap combjait érte, átáradt belé, mint valami nagyon
könnyű, nagyon jó, nagyon szűzies simogatás, édes gyönyörűség,
amitől könnybe lábbadt a szeme.
A lakomázók rettenetesen lármásak lettek. A kisgyereket felverte
a kiabálás, elkezdett sírni.
Egy hang ezt kiáltotta:
– Hé, tisztelendő úr, megszoptathatnád a kicsikét!
Kirobbanó röhögés rázta végig a nagyszobát. Az anya azonban
felkelt, fogta a fiacskáját és átvitte a szomszéd szobába. Néhány
perc múlva visszatért azzal, hogy a csecsemő szépen elaludt a
bölcsőjében.
 A vendégeskedés folyt tovább. Olykor a férfiak és a nők kimentek
az udvarba, aztán megint visszatértek az asztalhoz. A sok hús,
főzelék, almabor meg vinkó sorra lecsúszott a torkokban,
felpuffasztotta a hasakat, kigyujtotta a szemeket, mámorba borította
a fejeket.
Bealkonyodott, mire eljutottak a kávéig.
A pap már régóta eltűnt, anélkül hogy megütköztek volna a
távollétén.
A fiatal anya végre fölkelt, hogy megnézze, alszik-e még a
kisded? Már sötét volt, az asszony tapogatózva ment előre a
szobában, előrenyujtott karral, hogy neki ne ütődjön valami bútornak.
Hirtelen furcsa zaj dermesztette meg, azután rémülten szaladt ki,
annak a bizonyosságával, hogy odabent mozog valaki. Visszatért a
nagyszobába, halálos sápadtan, reszketve, és elbeszélte a dolgot. A
férfiak valamennyien felugráltak, részeg, fenyegető kavarodás volt,
és az apa, lámpával a kezében, előreszaladt.
A pap ott térdelt a bölcső mellett és zokogott, a homloka rá volt
hajtva a párnára, amelyen a gyermek feje pihent.
 Késő bánat.

Saval úr, akit Mantes-ben csak Saval apónak hívnak, most kelt
fel. Esik az eső. Szomorú őszi nap; a levelek hullanak. Lassan
hullanak az esőben, mint egy másik, sűrűbb és lassúbb eső. Saval
úrnak nincs jókedve. Elmegy a kandallótól az ablakig, aztán az
ablaktól a kandallóig. Az életnek vannak sötét napjai. És Saval úrnak
ezentúl már csak ilyen sötét napjai lesznek, mert már hatvankét
éves! Magányosan él, igazán agg agglegény, aki körül nincsen
senki. Milyen szomorú így meghalni, egészen egyedül, minden
odaadó érzés híjával!
Az életére gondol, a letarolt, üres életére. Visszaemlékszik a
régmúlt időkre, a gyerekkorára, a gyerekkorában egy házra, arra,
amelyikben a szüleivel élt; aztán a kollégiumra, a vakációkra, a
párizsi jogászévekre. Aztán az apja betegségére, halálára.
Akkor visszajött, haza, hogy együtt legyen az anyjával. Így éltek
kettesben, a fiatal legény és az öreg asszony, békességben, semmi
többet nem is kívánva. Aztán az anyja is meghalt. Hajh, milyen
szomorú is az élet!
Egyedül maradt. És most már nemsokára ő rá is rákerül a sor, ő
is meghal. Eltűnik a világból és azzal vége. Paul Saval nem lesz
többé. Micsoda borzalmas história! A többi ember élni fog,
szeretkezni fog, nevetni fog. Úgy bizony, élik majd a világukat és ő, ő
nem lesz sehol! Mily különös, hogy az emberek nevetnek, mulatnak,
jókedvűek tudnak lenni a halálnak e mellett az örök bizonyossága
mellett! Még ha csupán valószínű volna ez a halál, akkor még
lehetne remélni; de több annál, – kikerülhetetlen! – olyan
kikerülhetetlen, mint az éjszaka a nappal után.
 És még ha lett volna tartalma az életének! Ha csinált volna
valamit életében; ha kalandjai, nagy gyönyörűségei, sikerei lettek
volna, a kielégülésnek sok-sok fajtája! De nem volt része egyikben
sem. Nem tett soha egyebet, csak felkelt, szabályos időközökben
evett meg lefeküdt. Így jutott el a hatvankettedik évéig. Még csak
meg se házasodott, mint más emberfia. És miért nem? Igen, miért is
nem házasodott meg? Megtehette volna, hiszen volt némi vagyona.
Talán az alkalom hiányzott? Meglehet! De az ember maga idézi elő
ezeket az alkalmakat! Ő pedig hanyag volt, ez az egész. A
nemtörődömség volt mindig a fő bökkenője, vétke és hibája. Hány
ember rontja el az életét merő nemtörődömségből. Némely fajta
embernek olyan nehezére esik minden: felkelni, ide-oda mozdulni,
dolgokban eljárni, beszélni, kérdéseket meghányni-vetni.
Még csak nem is szerette soha senki. Nem volt nő, aki aludt
volna a mellén a szerelem teljes odaadásában. Nem ismerte a
várakozás kéjes aggodalmait, a kézszorítások isteni borzongását, a
győztes szenvedély elragadtatását.
Milyen emberfölötti gyönyör is áradhat el a szíveken, mikor az
ajkak először találják meg egymást, mikor a négy kar ölelkezése
egyetlen lénnyé forraszt össze, egyetlen királyian boldog lénnyé, két
egymásba őrült emberi lényt.
Saval leült, talpait a tűz felé nyujtóztatva. Házikabátban volt.
Ez hát bizonyos, az életének fuccs! Pedig volt ő is szerelmes! De
ezt is titokban cselekedte, fájdalmasan és hanyagul, mint mindent.
Igen, szerelmes volt, régi barátnőjébe, Sandresnébe, régi
cimborájának, Sandresnak a feleségébe. Oh! ha fiatal leány korában
ismerte volna! De későn került az útjába, már mint asszony. Pedig
ezt a nőt bizonyára megkérte volna! És még így is hogy szerette,
szüntelenül, az első naptól kezdve!
Emlékezett, milyen izgalom volt, valahányszor újra látta; milyen
szomorúság, ha válnia kellett tőle; eszébe jutottak az éjszakák,
amikor nem tudott aludni, mert az asszonyra gondolt.
 Reggelenként mindig egy kicsit kevésbé szerelmesen ébredt fel,
mint ahogy este lefeküdt. Miért?
Milyen csinos nő volt valaha Sandresné, milyen helyes, szőke,
bodros, kacagó teremtés! És Sandres nem volt neki való férj. Most
az asszony ötvennyolc éves és boldognak látszik. Oh! ha ez az
asszony annak idején őt szerette volna, őt! És miért ne szerette
volna őt ez a Sandresné, ha ő, Saval, annyira szerette az asszonyt?
Ha legalább valahogy kitalált volna valamit a dologból az a nő!…
De hát igazán nem talált ki soha semmit? – nem látta, nem értette,
miről van szó? Nem gondolhatott magában egyet-mást? Ha
szerelmet vallott volna Sandresnénak, – mi lett volna a felelet?
És Saval sorra vetette fel magának a kérdéseket, ezer más
részletről is. Újra végigélte az életét, egész tömegét igyekezett
megragadni az emlékeknek.
Eszébe jutottak mind a hosszú, écarté-játékos esték
Sandreséknál, mikor az asszony még fiatal és olyan bájos volt.
Eszébe jutott minden, amiket az asszony mondott neki, a szavak
különös hangsúlyozása néha, a néma kis mosolyok, amelyek annyi
mindent engednek sejtetni.
Eszébe jutottak a közös séták, hármasban, a Szajna mentén, a
falatozások a fűben, vasárnaponként, mert Sandres hivatalnok volt
az alprefektúránál. És egyszerre egy nagyon éles emlék jelentkezett,
egy délután emléke, amikor együtt volt az asszonnyal egy kis
ligetben a folyó mellett.
Reggel indultak el, kis csomag elemózsiákkal. Remek tavaszi
nap volt, azok közül a tavaszi napok közül, amelyek berugatják az
embert. Minden ízlik ilyenkor, csupa boldogságnak látszik minden. A
madarak vígabban csicseregnek és gyorsabban csapják össze a
szárnyaikat. A társaság a fűben lakmározott, fűzfák alatt, egészen
közel a napfénytől álmos vízhez. A levegő langyos volt, tele a
növényi nedvek szagával, az ember kéjesen itta magába. Milyen jó
volt minden azon a napon!
 A villásreggeli után Sandres elnyúlt és elaludt: »élete legjobb ízű
álmát aludta« – mondta utóbb, mikor felébredt.
Sandresné belekapaszkodott Saval karjába és kettesben
nekiindultak a part hosszának.
A nő rátámaszkodott Savalra. Nevetett és azt mondta:
– Barátocskám, berúgtam, teljesen be vagyok rúgva.
Saval nézte az asszonyt és még a szíve gyökere is reszketett,
érezte, hogy elsápad; félt, hogy a pillantása túlságosan merész talál
lenni, hogy a keze remegése elárulja a titkát.
Az asszony koszorút font hosszú fűszálakból és vízi liliomokból,
és azt kérdezte Savaltól:
– Mondja csak, szeret maga engem egy kicsit?
Mikor pedig a férfi nem felelt, – mert nem jött szó az ajkára és
legszívesebben térdre borult volna, – az asszony elkezdett nevetni,
elégedetlen nevetéssel és a Saval arcába kiáltotta:
– Nagy mamlasz maga, tudja? Az ember ilyenkor legalább szól
egy szót!
És Saval majdnem sírva fakadt, hogy még mindig egy árva szót
se tudott kinyögni.
Mindez feltűnt most az emlékezetében, olyan élesen, mint az
első nap. Miért mondta akkor az asszony, hogy: »Nagy mamlasz! Az
ember ilyenkor legalább szól egy szót!«
És eszébe jutott, milyen gyöngéden dőlt rá az asszony. Mikor az
egyik alacsony ág alatt lehajoltak, érezte a nő fülét, ahogy odaér az
ő arcához és ő vadul hőkölt hátra, mert attól félt, hogy az asszony
azt hiszi, hogy készakarva történt ez az érintkezés.
Mikor pedig megkérdezte Sandresnét, hogy: »Nem kellene-e már
visszamenni?« – az asszony furcsa pillantást vetett rá. Igen, igen,
nagyon különös volt, ahogy ránézett. Akkor nem ütött szöget a
fejébe a dolog, de most egyszerre nagyon élénken emlékszik rá.
– Ahogy gondolja, barátocskám. Ha fáradt, visszafordulhatunk.
Ő pedig azt felelte, hogy:
– Nem a fáradtság; de Sandres esetleg már felébredt…
Az asszony akkor rándított egyet a vállán:
– Ha maga attól fél, hogy az uram felébredt, az más; forduljunk
vissza!
Visszafelé az asszony hallgatott és nem támaszkodott tovább a
karjára. Miért?
Ezt a »miért?«-et eddig még nem vetette föl Saval soha. Most
úgy rémlett, egyszerre felfog valamit, amit eddig nem értett meg.
Lehetséges volna, hogy?…
Saval érezte, hogy elpirul és magából kiforgatva pattant fel,
mintha azt hallotta volna, harminc évvel fiatalabban, a Sandresné
szájából, hogy: »Szeretem magát!«
Lehetséges volna ilyesmi? A gyanú, amely csak most ébredt fel a
lelkében, gyötörni kezdte. Lehetséges volna, hogy nem látott jól
annak idején, hogy nem találta ki a dolgot?
Oh! ha ez volna az igazság, – ha elment volna a boldogság
mellett anélkül, hogy kinyujtotta volna utána a kezét!
Így szólt magához:
– Tudni akarom. Nem maradhatok meg ebben a
bizonytalanságban. Tudni akarom!
És gyorsan felöltözött, izgatottan hányva magára a
ruhadarabokat. Gondolkodott:
 – Most hatvankét éves vagyok, ő pedig ötvennyolc; most már
nyugodtan megkérdezhetem.
És elment hazulról.
A Sandresék háza az utca másik oldalán volt, csaknem szemben
az övével. Oda tartott. A kis szolgáló jött kaput nyitni a kalapács
zajára.
Elbámult, hogy ilyen korán itt látja Savalt.
– Már itt teccik lenni, Saval úr? Csak nem teccik valami bajának
lenni?
Saval felelt:
– Semmi, semmi, lányom, de eredj, mondd meg a nagyságos
asszonynak, hogy rögtön beszélni szeretnék vele.
– Igen ám, de a naccsága éppen körtét főz be télire és az üst
mellett van; osztán nincs is rendesen felöltözködve, teccik tudni.
– Jó, jó, csak mondd meg neki, hogy nagyon fontos dologról van
szó.
A kis cseléd eltűnt és Saval elkezdett le-fel sétálni a szalónban,
nagy, ideges lépésekkel. Ezúttal azonban nem érzett semmi zavart.
Oh, most már úgy fogja megkérdezni a nőt, mintha csak valami
szakács-receptet kérne tőle. Hiszen mit kérdezhet már egy
hatvankét éves ember?
Az ajtó nyílt; Sandresné jelent meg. Kövér asszony lett belőle,
széles és kerek teremtés, kicsattanó arccal, kicsattanó nevetéssel.
Ahogy jött, a kezeit messzire eltartotta a testétől és a ruhaujja fel volt
tűrve meztelen karjain, amelyek maszatosak voltak a sziruptól.
Nyugtalanul kérdezte:
– Mi baj van, kedves barátom? Csak nem beteg?
Saval válaszolt: