Birds in the Ancient World: Winged

Words Jeremy Mynott

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/birds-in-the-ancient-world-winged-words-jeremy-myn
ott/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

The Werewolf in the Ancient World Ogden

https://ebookmass.com/product/the-werewolf-in-the-ancient-world-
ogden/

The Seven Wonders of the Ancient World Michael Denis

Higgins

https://ebookmass.com/product/the-seven-wonders-of-the-ancient-
world-michael-denis-higgins/

The Seven Wonders of the Ancient World Michael Denis

Higgins

https://ebookmass.com/product/the-seven-wonders-of-the-ancient-
world-michael-denis-higgins-2/

A Short History of the Ancient World Nicholas K. Rauh

https://ebookmass.com/product/a-short-history-of-the-ancient-
world-nicholas-k-rauh/
The Ancient Mediterranean Social World: A Sourcebook
Zeba A. Crook

https://ebookmass.com/product/the-ancient-mediterranean-social-
world-a-sourcebook-zeba-a-crook-2/

The Ancient Mediterranean Social World : A Sourcebook

Zeba A. Crook

https://ebookmass.com/product/the-ancient-mediterranean-social-
world-a-sourcebook-zeba-a-crook/

Senses, Cognition, and Ritual Experience in the Roman

World (Ancient Religion and Cognition) Blanka Misic

https://ebookmass.com/product/senses-cognition-and-ritual-
experience-in-the-roman-world-ancient-religion-and-cognition-
blanka-misic/

The Tiny and the Fragmented: Miniature, Broken, or

Otherwise Incomplete Objects in the Ancient World S.
Rebecca Martin

https://ebookmass.com/product/the-tiny-and-the-fragmented-
miniature-broken-or-otherwise-incomplete-objects-in-the-ancient-
world-s-rebecca-martin/

Art, Science, and the Natural World in the Ancient

Mediterranean, 300 BC to AD 100 Joshua James Thomas

https://ebookmass.com/product/art-science-and-the-natural-world-
in-the-ancient-mediterranean-300-bc-to-ad-100-joshua-james-
thomas/
Bir ds i n the Ancien t Wor ld
 1
Great Clarendon Street, Oxford, ox2 6dp,
United Kingdom
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries
© Jeremy Mynott 2018
The moral rights of the author have been asserted
First Edition published in 2018
Impression: 1
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by licence or under terms agreed with the appropriate reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above
You must not circulate this work in any other form
and you must impose this same condition on any acquirer
Published in the United States of America by Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available
Library of Congress Control Number: 2017946194
ISBN 978–0–19–871365–4
Printed in Great Britain by
Bell & Bain Ltd., Glasgow
Links to third party websites are provided by Oxford in good faith and
for information only. Oxford disclaims any responsibility for the materials
contained in any third party website referenced in this work.
 Preface

Birds pervaded the ancient world. They populated the landscapes in an abun-
dance and diversity scarcely imaginable in today’s highly developed Western
societies, and they would have impressed their physical presence on the daily
experience of ordinary people in town and country alike. Nightingales could be
heard singing in the suburbs of Athens and Rome; there were cuckoos, wry-
necks, and hoopoes within city limits; and eagles and vultures would have been
a common sight overhead in the countryside beyond. Not surprisingly, there-
fore, birds entered the popular imagination too, and figure prominently in the
creative literature, art, and drama of the time. They were a fertile source of sym-
bols and motifs for myth, folklore, and fable, and were central to the ancient
practices of augury and divination.
The ambition of this book is to bring together as much as possible of this
fascinating material in a connected and accessible way for the modern reader.
I present a large selection of readings from the ancient sources, all of which
I have translated freshly for the purpose. One hundred and twenty or so differ-
ent authors are represented—an indication in itself of the ubiquity and variety
of references to birds in classical literature—including all the most famous
Greek and Latin authors, along with many less well-known ones, and some
material not previously translated into English.
The book is organized thematically to illustrate the many different roles birds
played in the thousand years between about 700 bc and ad 300: as markers of
time, weather, and the seasons; as a resource for hunting, farming, eating, and
medicine; as pets, entertainments, mimics, and domestic familiars; as scavengers
and sentinels; as omens, auguries, and intermediaries between the gods and
humankind. There are also selections from early scientific writing about the tax-
onomy, biology, and behaviour of birds—the first real works of ornithology in
the Western tradition—as well as from more incidental but revealing observa-
tions in works of history, geography, and travel. The aim is to give as full a p­ icture
vi preface

as the evidence allows. The translations are supplemented with numerous illus-
trations from ancient art—paintings, pottery, sculpture, coins, and seals, all of
which are texts in their own right with related stories to tell.
There is a wealth of intriguing material to illustrate these themes. I revisit,
and sometimes reinterpret, such cases as: the functions of official ‘bird-watchers’
as military consultants (Homer); the observation of crane migrations to cali-
brate the agricultural calendar (Hesiod); the ‘crocodile bird’ that supposedly
acted as a toothpick to its fearsome host (Herodotus); the origins of expressions
like ‘cloud-cuckoo land’ and ‘jinxed’; the possible double entendres in ‘waking the
nightingale’ and ‘out with the cuckoo’ (Aristophanes); the enigmatic last words
of Socrates about paying the debt of a cockerel (Plato); the identity of Lesbia’s
pet ‘sparrow’ (Catullus); the sentinel geese on the Roman Capitol (Livy); the use
of flamingoes in haute cuisine (Apicius); and the Aesop fables about the raven
and the water jar (a feat of avian intelligence confirmed by modern experimen-
tation), and the eagle and the tortoise (a warning to be wary of special offers by
large airline operators).
I try to provide a strong line of narrative that gives a structure to these read-
ings and explains their literary and historical context. I also make comparisons,
where appropriate, with the roles birds have played in other cultures, including
our own, and encourage readers to reflect for themselves on their significance. I
see my task as that of a cultural and ornithological guide to some of these
remarkable exhibits from the ancient world, using birds as a prism through
which to explore both the similarities and the often surprising differences
between early conceptions of the natural world and our own. My hope is that
the work as a whole may in this way serve both as a contribution to the cultural
history of birds and as an introduction for non-classicists to this formative
period of Western history and some of its greatest literature.
As my references indicate, I am greatly indebted to many previous authors,
and in particular to three classical scholars who did pioneering research in this
area: the redoubtable D’Arcy Wentworth Thompson, who while a professor of
biology at Dundee produced his Glossary of Greek Birds in 1895; John Pollard,
who compiled an early thematic survey of the Greek material in 1977; and W. G.
Arnott, whose comprehensive A–Z dictionary of ancient bird names appeared
in 2007. These works were indispensable in gathering references to the key
sources, but they are organized on quite different principles from the present
book and provide few extended translations that would enable readers to engage
more directly with the texts discussed. A closer model in that respect, though a
preface vii

model one can only aspire to, is Keith Thomas’s study of a quite different
period and place in his Man and the Natural World: changing attitudes in
England, 1500–1800 (1983)—a masterpiece of organization that deploys an
astonishing range of sources in support of his narrative about how our current
views evolved.
In reading the ancient classical authors on these themes we tend to move
between experiences of happy recognition and deep puzzlement. We react just
as they did to some of the familiar sights and sounds they describe and we share
the same feelings of curiosity and wonderment. But one should never assume in
advance that modern concepts or categories will coincide with those that would
have seemed natural two and a half thousand years ago, and there are constant
risks of anachronism and misunderstanding. There were, for example, no words
in Greek or Latin meaning exactly what we mean by ‘nature’, ‘weather’, ‘land-
scape’, ‘science’, or ‘the environment’; and conversely some words that do seem
familiar sometimes had a different range of meanings then—even the word for
‘bird’. Take this passage from a comedy by Aristophanes, where a chorus of
birds is explaining to their human visitors the benefits they bestow on mankind:

You don’t start on anything without first consulting the birds,

whether it’s about business affairs, making a living, or getting married.
Every prophecy that involves a decision you classify as a bird.
To you, a significant remark is a bird; you call a sneeze a bird,
a chance meeting is a bird, a sound, a servant, or a donkey—all birds.
So clearly, we are your gods of prophecy.
Aristophanes, Birds 716–24

What on earth does all that mean? At first sight, it looks as though the transla-
tor must have lost the plot somewhere. But it becomes clearer, or at least more
interesting, when you realize that the Greek word for a bird, ornis, was also their
word for an omen. The significance of birds—the ‘winged words’ of the subtitle—
is the theme running through this book.
There are also some outright mysteries of a cultural as well as a linguistic
kind. Why is there no account in the classical world of falconry as we now
understand it? Why did no one before Aristotle mention butterflies in descrip-
tions of the countryside? Why are singing nightingales almost always thought to
be female? And how could such bizarre beliefs as those in ‘halcyon [kingfisher]
days’ and ‘swan songs’ have originated and persisted? More generally, how could
the peoples who pioneered (and gave us the modern names of ) such s­ ubjects as
viii preface

biology, zoology, philosophy, logic, and mathematics have simultaneously enter-

tained what now seems such a welter of superstitions and dubious folklore
about birds?
But puzzlement, as Socrates always insisted, can be a necessary pre-­condition
to better understanding. I thank in the list of Acknowledgements (p. ix) many
people who have helped me try to answer the various questions I have pursued
in writing this book; but I want to mention in advance two particular men-
tors—one from long ago and one my contemporary—who much encouraged
me in the habit of creative questioning and were both often in my mind through-
out the writing.
The first was my old classics master at Colchester Royal Grammar School,
Arthur Brown. Whenever I wrote him a callow essay on some topic from
ancient history he would return the script to me with his spidery marginal
annotations in the form, ‘Yes, interesting, but how do we know that?’ Arthur
always sent us back to the sources—and away from textbooks, reference works,
and secondhand opinions generally. He gave me my first inklings that every-
thing has its context and has to be critically interpreted. The second, and much
more recent, influence was my friend Geoffrey Hawthorn, the former professor
of international politics at the University of Cambridge (though that title does
little to convey the range and character of his interests, which extended deep
into both ornithology and the classical world). Geoffrey would generously read
in draft pretty much everything I wrote and would then send me, usually by
return, a long list of gentle but probing suggestions and queries. His character-
istic question was the complementary one, ‘Yes, interesting, but does that imply …?’.
Geoffrey always made me think about what might be the larger significance or
interest, if any, in what I was struggling to express. He read much of this book
in draft and discussed it with me on many occasions (mostly ‘in the field’), but
to my great sadness died at the end of 2015.
These questions, ‘How do we know this?’, ‘What does this actually mean?’,
and ‘Why does this matter?’ seem to me fundamental to most forms of enquiry.
There are still more questions than answers in what follows, but I dedicate this
book to the memory of these two inspirational mentors.
jeremy mynott
shingle street, 31 october 2016
 Acknowledgements

I mention in my Preface two people to whom I owe special long-term debts:

Arthur Brown and Geoffrey Hawthorn.
I am grateful to many other people for answering specific queries and making
helpful comments: in particular, Armand D’Angour, Pat Bateson, Charles
Bennett, David Butterfield, Paul Cartledge, Isabelle Charmentier, Mark
Cocker, Pat Easterling, Stephen Edwards, Mar­tin Hammond, Richard Hines,
Geoffrey Lloyd, Peter Marren, Martin Nesbit, Bob Montgomerie, Ruth Padel,
Geoff Sample, Quentin Skinner, Anne Thompson, Michael Warren, and
Andrew Wilson. Special thanks are due to Tim Birkhead, Jonathan Elphick,
Geoffrey Hawthorn, Mike McCarthy, William Shepherd, and Tony Wilson,
each of whom read several (in some cases all) chapters in draft, proposed numer-
ous improvements, and cheered me on generally. Their encouragement was
more necessary and inspiring than they probably ever realized. Tony Wilson
even went the extra mile and read the proofs, with meticulous attention, as ever.
My wife, Diane Speakman, read the whole work in typescript, made many valu-
able suggestions, and, most importantly, believed in the project from the start—
to her, thanks of every kind.
Pauline Hire generously edited the Endnotes for me and compiled the Bibli­
ography. I have again benefited greatly from her friendship as well as from her
professional experience and critical attention to detail.
For advice and assistance with the illustrations, my thanks to Lucilla Burn,
J. R. Green, and Vanessa Lacey, and in particular to the picture researcher, Jane
Smith.
Thanks to Caroline Dawnay of United Agents for advice and active support
throughout.
I am grateful to Luciana O’Flaherty for her thoughtful editorial comments,
to Jonathan Bargus for his creative work on the design, to Rosemary Roberts for
her rigorous and searching copyediting, to Hannah Newport-Watson for man-
aging the production process so efficiently and sympathetically, and to all their
other colleagues at OUP who helped to bring this book to completion. It has
been a very happy collaboration.
 Contents

Prefacev
Acknowledgements ix
Notes for Readers xiii
List of Illustrations xv
Timeline xviii
Maps of the Classical World in the First Century AD xxi

Part 1 Bi r ds i n the Natu r a l Wor ld

Introduction 3
1. The Seasons 7
2. Weather 21
3. Time 33
4. Soundscapes 43

Part 2 Bi r ds as a R e sou rce

Introduction 67
5. Hunting and Fowling 71
6. Cooking and Eating 91
7. Farming 109

Part 3 Li v i ng w i th Bi r ds
Introduction 129
8. Captivity and Domestication 131
9. Sports and Entertainments 151
10. Relationships and Responsibilities 167
xii contents

Part 4 I n v en tion a n d Discov ery

Introduction 189
11. Wonders 191
12. Medicine 205
13. Observation and Enquiry 219

Part 5 Th i n k i ng w i th Bi r ds
Introduction 245
14. Omens and Auguries 249
15. Magic and Metamorphosis 267
16. Signs and Symbols 285

Part 6 Bi r ds as I n ter medi ar i e s

Introduction 305
17. Fabulous Creatures 307
18. Messengers and Mediators 323
19. Mother Earth 335
20. Epilogue 349

Appendix: Some Bird Lists from Ancient Sources 363

Biographies of Authors Quoted 369
Endnotes 389
Bibliography 417
Picture Credits 427
Publisher's Acknowledgements 429
Index of Birds 431
General Index 439
 Notes for Readers

The volume is organized by thematic parts and chapters to explore the many
different roles birds played in the ancient cultures of Greece and Rome, but
these are not watertight divisions and there is a good deal of overlap and cross-
referencing between them. Bird song, for example, crops up in several chapters,
as do large topics like medicine, folklore, and omens. Readers who want to fol-
low specific trails of this kind can do so through the indexes. Each part has an
introduction to explain the progression of themes through the volume.
Brief explanatory notes on points of ornithology and historical background
appear as numbered footnotes in the text. References and guides to further
reading are collected in a section of Endnotes (pp. 389–415) and are indicated
in the text by an asterisk.
Translations of prose texts are set off in the usual way in justified lines, while
poetry is presented in shorter, unjustified lines. Many ancient authors wrote in
verse on subjects that we might nowadays expect to be treated in prose. This was
partly, no doubt, because the spread of literacy was still very limited over much
of this period and verse is usually the more memorable form of expression; but
it may also have been partly that modern distinctions between works of the
imagination and works of description were then more blurred or differently
drawn. At any rate, we find various authors choosing to present in verse long
didactic works on such themes as the farming year (Hesiod), weather signs
(Aratus), and the physical basis of the universe (Lucretius). My versions of
these are therefore more like ‘prose poems’, poetic in language to some extent but
not in formal structure, since the translations do not follow the lineation of the
originals exactly nor do they seek to replicate their metrical systems.
To avoid repetition, the 120 or so authors quoted are introduced with minimal
background information at the point of quotation, but there is a section of
Biographies of Authors Quoted (pp. 369–88) that gives fuller details of their
work and its literary context. The length of these entries is determined more by
xiv notes for readers

the relevance of the authors to the themes of this volume than by their larger
historical importance or reputation—so Aratus gets a longer entry than Plato,
for example. In the case of works whose authorship is uncertain or are now
judged to have been falsely attributed in antiquity, square brackets are used
around the name, as in [Aristotle], On Plants.
There is also a Timeline (pp. xviii–xix), listing principal authors and key
events in historical sequence to give an overall chronological framework.
In the case of bird names, it should be remembered that in many cases it is
impossible to identify the precise species intended, for the reason that some of
our current distinctions were drawn differently in the ancient world and some
not at all. I have therefore often used a generic term like ‘eagle’, ‘vulture’, ‘crow’, or
‘bird of prey’ rather than anything more specific that could be neatly matched
against a modern list. I comment on some particular difficulties in the transla-
tion of ancient bird names in the text passim and in the appendix (pp. 363–7).
The indexes should help those who may wish to explore the translations in
other ways than through the themes I have adopted as my basic structure. They
should make it easy, for example, to locate all the Homer quotations or nightin-
gale references.
 LIST OF Illustrations

1.1 Spring fresco 2

1.2 Massed cranes  8
1.3 Kingfisher  12
1.4 Cuckoo  13
1.5 The first swallow of spring  15
1.6 The ‘crow’ family  25
1.7 Migrating cranes  26
1.8 Rooks at a rookery  29
1.9 Water clock (clepsydra)  34
1.10 Cockerel coin  37
1.11 Cockerel mosaic  39
1.12 Pastoral scene  48
1.13 Apollo and the swan  54
1.14 Hoopoe  59
1.15 Alcman and partridges  61
1.16 Musical performance  62
2.1 Peacock palace  66
2.2 Lover’s gift of a cockerel  72
2.3 Hunting and fishing scene  74
2.4 ‘Bird-catcher’ cup  77
2.5 Limed thrush  80
2.6 Quail hunt  82
2.7 Hunting scene  86
2.8 A hoop of thrushes for the table  95
2.9 Jay  99
2.10 Trussed flamingo  102
2.11 Pheasant mosaic  105
2.12 Woman with goose  112
xvi list of illustrations

2.13 Farmyard scene  115

2.14 ‘The geese of Meidum’ wall-painting  118
2.15 Nilescape mosaic  121
3.1 House of Livia fresco  128
3.2 Garden with wildfowl  132
3.3 Peacock mosaic  136
3.4 Purple gallinule  139
3.5 Girl with two pet doves  140
3.6 Parakeets  146
3.7 Portrait of Frederick II, falconer  152
3.8 Cockfight mosaic  159
3.9 Ostriches bound for a Roman circus  163
3.10 Aesop in conversation with a fox  168
3.11 Swallow and sparrow wall-painting  169
3.12 Ostrich-egg cup  177
3.13 Partridge fresco  183
4.1 Plato’s Academy  188
4.2 Egyptian plover and crocodile (fake news)  194
4.3 Ostrich riders  198
4.4 Glossy ibis in Nilescape  200
4.5 Hippocrates and Galen  208
4.6 Raphael’s School of Athens  225
4.7 The Linnaean hierarchy  228
4.8 Hirundines and swifts  233
4.9 The medieval scala naturae  238
4.10 The crow and the water jug  240
5.1 Metamorphosis of Cygnus into a swan  244
5.2 Eagle coin  253
5.3 Owl of Athena coin  258
5.4 Woodpecker of Mars  260
5.5 The sacred chickens of Rome  263
5.6 Wryneck wheel  271
5.7 Crow constellation  275
5.8 Crane and pygmy at war  281
5.9 Eagle standard  295
5.10 Eagle motifs in national emblems  297
5.11 Phallic tintinnabulum  299
list of illustrations xvii

5.12 Simmias, egg poem  300

6.1 Bird-dancers  304
6.2 Leda and the swan  309
6.3 Heracles and the Stymphalian birds  311
6.4 Sirens  313
6.5 Harpies  315
6.6 Memento mori from Pompeii  320
6.7 Noah’s Ark coin  325
6.8 Sacrificial hammer from Dodona  327
6.9 Hermes  331
6.10 Gaia, the earth mother  336
6.11 Calypso’s cave  340
6.12 Sappho reading  342
6.13 The Dream of Arcadia by Thomas Cole  345
6.14 Garden scene from Pompeii  353
6.15 Costumed bird-dancer  354
6.16 Phoenix pub signs, ancient and modern  360
6.17 The Cambridge Greek Play, 1903  362
7.1 ‘Little brown job’: an identification challenge 367
 TIMELINe
Many of the dates are approximate or uncertain. For literary figures, see
‘Biographies of Authors Quoted’ (pp. 369–88) for fuller information.

greek roman

Minoan palace frescoes c. 1650

Origins of Delphic oracle c. 1400

First Olympic Games (trad.) 776

753 Foundation of Rome (trad.)
753–509 Regal period
Greek alphabet devised c. 750
Homer, Iliad and Odyssey c. 725
Hesiod, Works and Days c. 700
Athenian black-figure pottery begins 610
Invention of coinage c. 600
Sappho c. 600
Thales predicts eclipse of sun 585
First Pythian Games at Delphi 582
(music and dance)
First mention of cockerels (Theognis) c. 575
Aesop? c. 550
Athenian red-figure pottery begins 535
First tragedy performed in Athens 534
Pythagoras in Italy c. 530
509 Foundation of Republic (trad.)
Pindar’s first Ode 498
First comedy performed in Athens 487
Hippocrates born c. 460
Aeschylus, Oresteia 458
Sophocles, Antigone c. 451
Parthenon construction starts 447
(completed 432)
Herodotus, Histories c. 425
Aristophanes, Birds 414
Euripides, Bacchae c. 407
Deaths of Sophocles and Euripides 406
Death of Thucydides c. 404
Trial and execution of Socrates 399
Xenophon, Anabasis c. 390
Plato founds the Academy c. 387
Aristotle founds the Lyceum c. 335
Death of Alexander the Great 323
Theophrastus becomes head of Lyceum 322
312 Construction of first Roman
Epicurus founds his school at Athens 307 aqueduct
Zeno founds Stoic school at Athens 310
Ptolemy I founds Library of Alexandria 300
Aratus, Phaenomena c. 270
Theocritus, Idylls c. 270
Aristarchus proposes 270
heliocentric theory of universe
 Euclid, Elements c. 250
Eratosthenes calculates c. 240
circumference of earth
Death of Archimedes 212
218–201 Hannibal crosses Alps
c. 205–184 Plautus, comedies
c. 166–160 Terence, comedies
c. 160 Cato, On agriculture
146 Greece becomes a Roman province
73–71 Revolt of Spartacus
c. 60 Catullus, Poems
c. 55 Lucretius, On the nature of things
49–31 Civil Wars
45 Cicero, On the nature of the gods
44 Assassination of Julius Caesar
37 Varro, On agriculture
31 Octavian/Augustus first emperor
29 Virgil, Georgics
c. 27–25 Livy, History of Rome I–V
c. 23–17 Horace, Odes 1–3
c. 19 Virgil, Aeneid
c. 19 Vitruvius, On architecture
AD
c. 17 Ovid, Metamorphoses
Strabo, Geography c. 24
33 Crucifixion of Jesus (trad.)
43 Claudius invades Britain
c. 62 Lucan, Civil War
c. 64 Seneca, Letters
60–65 Columella, On Agriculture
c. 65 Petronius, Satyricon
72–80 Construction of Colosseum at Rome
77 Pliny, Natural History
79 Vesuvius erupts, Pompeii destroyed
80 Martial, Epigrams
Plutarch, Lives c. 100 c. 100 Juvenal, Satires
c. 117 Tacitus, Annals
c. 120 Suetonius, Lives of the emperors
122–28 Hadrian’s Wall constructed
Pausanias, Description of Greece c. 150
Lucian, A true history c. 160
Ptolemy, Almagest c. 160
c. 170 Apuleius, Metamorphoses (Golden Ass)
Marcus Aurelius, Meditations c. 180
Death of Galen (or 217) c. 199
Longus, Daphnis and Chloe c. 200
Aelian, On Animals c. 200
Athenaeus, Intellectuals’ Dinner Party c. 200
324 Foundation of Constantinople

c. 395 Ausonius, poems

410 Alaric sacks Rome
Another random document with
no related content on Scribd:
 The Project Gutenberg eBook of A

természettudomány fejlődésének története (2.

kötet)
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United
States and most other parts of the world at no cost and with
almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away
or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License
included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you
are not located in the United States, you will have to check the
laws of the country where you are located before using this
eBook.

Title: A természettudomány fejlődésének története (2. kötet)

Author: Wilhelm Bölsche

Translator: Aladár Schöpflin

Release date: May 8, 2022 [eBook #68026]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Franklin, 1912

Credits: Albert László from page images generously made

available by the Library of the Hungarian Academy of
Sciences

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A

TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE (2.
KÖTET) ***
 Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 111. oldalon található.
 KULTURA és TUDOMÁNY

A TERMÉSZETTUDOMÁNY
FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE

IRTA WILHELM BÖLSCHE

FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

A TERMÉSZETTUDOMÁNY
FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
 IRTA

WILHELM BÖLSCHE
FORDITOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912
A MODERN VILÁGKÉP ALAPVETÉSE.
II.
KEPLERTŐL NEWTONIG.
 A modern világkép alapvetése.

II.

Keplertől Newtonig.

Galilei sorsában éppen útban volt a döntő fordulat, mikor

Regensburgban 1630 novemberében bezárult az egyetlen embernek
élete, aki teljes nagyságában állott mellette: Kepler Jánosé (szül.
1571-ben, a svábföldi Weil-der Stadt-ban). Kepler pályája valóságos
regény, érdekfeszítőbb, mint amilyet költő fantáziája valaha
teremtett. E helyütt csak azokat a vonásait emelhetjük ki, melyekben
az ő egyéni sorsa szükségszerüen összekapcsolódik a világkép
kitágulásával. De igy is egy rendkivül vonzó egyéniség körvonalai
mutatkoznak benne. Mig Galilei tevékenységében kezdettől fogva a
merően ténylegesben, a dolgok zavartalan valóságában való
gyönyörködés nyilvánul, Kepler teljességgel misztikus
spekulácziókból indul ki. Annál tartalmasabbnak tünik fel az energia,
amelylyel végül mégis csak átküzdötte magát rajtuk, a csaknem
tökéletesen szabad magasságig. Műve tetőpontján ő is teljesen
Galilei nézetének hatalma alatt áll: hogy az egyedüli eredményes út
a természetbe való behatolásra a természetnek magának közvetlen
megkérdezése a szigorúan szakszerü megfigyelés útján.
Veleszületett fantáziája ugyanekkor igazi tudományos géniuszszá
válik, vagyis azzá az adománynyá, mely a megfigyelések nagy
sorozatain egyidejüleg úgy tud uralkodni és úgy tudja őket
áttekinteni, hogy a közös, a mindig visszatérő mint törvény
hámozódik ki. Ha átvizsgáljuk Kepler életének egyes fázisait, akkor
az a biztos érzésünk támad, hogy ez az egyetlen ember egyénileg
végig csinálta és végig küzdötte a fejlődés egész útját a görögök idő
előtti kombinácziójától, a középkor misztikus eltévelyedésén s a
kettőnek az araboknál látott egyesítésén kezdve egész Kopernikus
és Galilei magaslatáig, sőt még éppenséggel a mi modern
gondolkodásunk legjavának magaslatáig is.
Anyagi kényszerüségből, de bizonyára valami szkepszisből és a
misztikus természeti kapcsolatok iránti érzékből is meglehetős
egyforma részekben összeszövődött érdeklődés révén azon kezdte,
hogy Grazban és Prágában mint asztrologus szerzett hírnevet. A
mesterségszerü csillagjóslás durvaságait azonban már korán
megtanulta iróniával nézni. A finomabb varázson azonban, mely
benne rejlett és amely visszacsalogatta a régi pythagorászi szám-
misztika felé, nem tudott olyan egykönnyen urrá válni. Kopernikus
rendszerét szivvel-lélekkel felkarolta. Első könyve azonban, a
Mysterium cosmographicum inkább még csak játszott vele, semmint
előbbre vitte. A planéták új rendjének egységessége, a (különben
még nagyon kevéssé pontos számításokra alapított) szabályosságok
a planétáknak a naptól való távolságában, elegyedve azzal a
homályos hajlammal, hogy Plató értelmében mindenütt ritmikusan
elrendezett világra vágyott találni, messzemenő mathematikai
spekuláczióra hajtották, melynek eredményeiben pillanatnyilag
valami mondhatatlanúl mámorító rejlett, közvetlenül azonban
sohasem vezettek volna a haladás útjára. Mert előbb valami másra
volt szükség, mielőtt a mathematikus bezárkózhatott volna
szobájába és összehasonlíthatta volna a számokat: a valódi exakt
biztosság ezekben a számokban, az égről magáról való leolvasás,
minden előre megfogalmazott vélemény nélkül. Semmiféle
pythagorászi és plátói számmisztika – és ha még oly éleselméjüleg
alkalmaztatott volna is – nem vezethetett volna arra a gondolatra,
amelyre elsősorban volt szükség: arra a gondolatra, hogy a planéták
nem kör-pályán keringenek, mint ahogy még Kopernikus hitte,
hanem elliptikus pályán. A tökéletes körről való felfogás éppen a
pythagoreusoknak és platonikusoknak volt köszönhető és minden,
ami hozzájuk csatlakozott, örökké csak a régi körforgásba jutott bele.
 Kepler életének szegény a szerencséje. Egyszer azonban mégis
kedvezett neki a szerencse. A fiatal misztikust a nagy számoló,
Tycho iskolájába küldte. Ez volt az elhatározó lökés, ami azzá tette,
aminek ma tiszteljük. Az asztronómia nyugtalan Fausztja, Tycho
Brahe kevéssel a tizenhatodik és tizenhetedik század fordulója előtt
elégedetlenül elköltözött a Sundban lévő mesés szigetéről, hogy II.
Rudolf császár (I. Rudolf magyar király) szolgálatában új szinhelyét
alapítsa tevékenységének. Itt türelmes tanítványt keresett, aki
évtizedek óta folytatott megfigyeléseit a Mars bolygóra vonatkozólag
folytatja és feldolgozza. A szerencsés véletlen hozta magával, hogy
Keplerre bukkant. Kettejük személyes együtt dolgozásának Tycho
hirtelen halála korán (már 1601-ben) véget vetett ugyan, de a már
összegyüjtött anyag Kepler kezében maradt egyesítve és az
általános direktiva, melyet Tycho megfigyelésének módjával adott
neki, nagy erővel rá nézve új, de összehasonlíthatatlanúl
szerencsésebb útra térítette Keplert. A Mars pályája a Merkuréval
együtt az összes planéták közül a leginkább excentrikus. Hol 27
millió mérföld közelségre jut a naphoz, hol meg 33 millió
mérföldnyire távolodik el tőle. Ha valahol, akkor éppen itt a pontos
megfigyelés szükségképpen rá kellett, hogy vezessen a bolygók
pályájának nem köralakú, hanem elliptikus alakjára. Kepler, a
pythagoreus, egy darabig még küzdött az előtte levő megfigyelések
ellen. Aztán végbement benne az elhatározó lépés. Az ókor utolsó
téves traditiója, amelynek még Kopernikus rabja volt és a melybe
minden szám-misztika beleszövődött, eltünt a jobban kikutatott, a
megfigyelt tény súlya alatt: a szó legjobb értelmében legyürt harczos
előtt megnyilatkozott az ugynevezett Kepler-féle törvények közül az
első: a bolygók pályái ellipszisek, melyek egyik gyujtópontjában áll a
nap. 1609-ben, abban az évben, melyben Galilei megkezdte
hadjáratát a távcsővel, megjelent ez a törvény a Marsra vonatkozó
megfigyeléseket összefoglaló nagy könyvben (Astronomia nova de
motibus stellae Martis), a második törvénynyel együtt, mely a
planéták napközelben gyorsabbodó, naptávolban pedig lassabbodó
sebességének sajátszerü jelenségével foglalkozik. (Keplernek ez a
második törvénye azt a tényt mondja ki, hogy a valamelyik planétától
a napig húzott vonal e planéta nap-körüli mozgása közben egyenlő
idők alatt egyenlő felületeket súrol.)
 Kilencz nehéz terhü év múlt el ezután az eredmény után a sok
megpróbáltatáson keresztülment, a mindennapi kenyérért való
harczban helyről helyre hajszolt férfiú fölött; ekkor geniális szelleme
a megszerzett tudománykincsnek a merész spekuláczió régi
adományával való győzedelmes egyesítésével megragadta a róla
elnevezett bolygó-törvények harmadikát is, 1618 május 15-én. Ez a
törvény azt tanította, hogy a bolygók keringési idejének négyzetei
úgy viszonylanak egymáshoz, mint a naptól való
középtávolságaiknak harmadik hatványai. Ellentétben az első két
törvénynyel itt a különböző bolygóknak egymás között való
kölcsönös vonatkozásait fedezte fel Kepler, melyeknek
szükségszerüen a legnagyobb gyakorlati fontosságra kellett
jutniok.1)
A Harmonices mundi libri V. czímű könyv, mely 1619-ben Linzben
nyomatott, tette közhirré ezt a fölfedezést, mely Kepler minden
korábbi felfedezésére feltette a koronát. A könyv ezzel a büszke
előszóval jelent meg: «Hosszú hasztalan erőfeszítések után végre
megvilágosított engem a legcsodálatosabb megismerés világossága.
Ime itt van tanulmányaim eredménye. Hogy a kortársak vagy a
későbbi nemzedékek fogják-e olvasni könyvemet, az nekem egyre
megy. Száz év mulva biztosan meg fogja találni a maga olvasóit». A
fele sem múlt még el ennek a száz évnek, mikor feltünt az az olvasó,
aki nemcsak olvasni tudta Kepler könyvét, hanem aki a Kepler-féle
törvények sorai közül ki tudta olvasni annak alapvető
összefoglalását, amit azok kimondtak. Newton Izsák volt ez az
olvasó.
Magának a kornak hálája azonban a nagy gondolkodó iránt
elszomorítóan szól abból a tényből, hogy Kepler éppen akkor
kényszerült egy egész évet anyja védelmére fordítani, akit sváb
szülőföldjén, mint boszorkányt vádoltak be s akit csak fiának
önfeláldozó védelme tudott nagynehezen a kinpadtól és máglyától
megmenteni. Ily komoran libegtek még a középkor árnyai azon a
korszakon át, amelynek már megvolt az ereje, hogy egy Keplert és
egy Galileit tudjon nemzeni. Egy évtizeddel később a nagy kutató
áldozatául esett a létért való küzdelem megerőltetéseinek, éppen
mikor Regensburgban (1630) bepörölni készült utolsó urát, a
fizetésképtelenné vált Wallensteint. Ez az utolsó keserü irónia, mely
a tudomány önzetlen szolgáját, a csaknem páratlanul álló legtisztább
jellemet önhibája nélkül belekeverte kora legvakmerőbb
kalandorának véletlen balszerencséi egyikébe.
*
Nem feladata e lapoknak, hogy megírjuk rajtuk az asztronómia
történetét. Ha a kozmosz-kép megerősödésének története
Kopernikus, Galilei és Kepler idejében kénytelen beleszőni egyes
fragmentumokat a csillagászat fejlődéséből, ennek oka a dologban
magában rejlik. Itt mint semmiféle más területen egy oly hatalmas
gyűrű záródott be ebben az időben, hogy valósággal első izben volt
meghódítottnak tekinthető a továbbmunkálkodás bázisa. Nem
maradt most már más hátra, mint hogy egy kis ugrással és bizonyos
közbeeső tagok mellőzésével most mindjárt megemlékezzünk az
utolsó és leginkább elhatározó kalapácsütésről, melylyel Newton
Izsák hatalmas keze véglegesen lerombolhatatlanná tette a két
évszázad vívmányait.
Newton vívmánya egyforma részben nő ki a Kepleréből, a három
bolygó-törvény felfedezőjéből és Galileiéből, a szabad esés
törvényének felfedezőjéből. Igy organikusan csatlakozik a
tizenhatodik és tizenhetedik század fordulójának két legnagyobb
tettéhez és egy magasabb egységbe kapcsolja őket össze, melylyel
a gondolatokban mély tizennyolczadik század aztán mint bölcsőbeli
ajándékkal indulhatott útjának.
Newton élete külsőleg épp oly boldog, mint Kopernikusé.
Csöndes, igénytelen tudós ő is, mint ez s még abban a
tulajdonságban is egyezik vele, hogy mélyértelmü művét az évek
során át kiadatlanúl heverteti. Ez az eset később még egy harmadik
esetben is ismétlődik, Darwinnál, a kozmosz-kép történetében, úgy
hogy azt lehetne mondani, az újabb kor három legjelentékenyebb
könyve, egyuttal a három legjobban megérett és csiszolt könyv is
volt és egyuttal mind a három példája a képzelhető legönzetlenebb
érzületnek. A tulajdonképpeni támadások, melyek Newtont érték, a
saját fejéből állottak elő. Bizonyos tekintetben a pályája egyenest
fordítottja volt a Keplerének. Kepler vas energiával küzdötte fel
magát a misztikus spekuláczióból az induktiv módszernek való
abszolut odaadásig, a tényről tényre való megfontolt haladásig és a
spekulácziónak éppen a megfigyelt tények geniális áttekintésére és
értékesítésére való korlátozásáig. Mikor Newton (szül. 1643 január
5-én Whoolstorpeban, Lincolnshireben) megkezdte tanulmányait,
már előre szilárdan állott benne a meggyőződés ennek az induktiv
módszernek értékéről. Az utolsó száz év olyan meglepő
eredményeket látott ezen az úton, hogy praktikus értékéről
egyáltalán nem lehetett kétség. Az idők nagy fordulatával
hatalmasan felvirágzó filozófia ugyan máskülönben sok zavarosat és
elsietettet szült, de hathatós helyen (Verulami Baco 1561–1626,
tehát Keplerrel párhuzamosan) éppen a természettudományi
módszert fogalmilag nagyon világosan kidolgozta és mint a
tudomány haladásának egyedüli üdvét dicsőítette. Newtont aztán
későbbi éveiben és sokkal főművének befejezése után misztikus
hajlamok szállották meg és fantasztikus, tudományosan értéktelen
utakra csábították. Éppen mert ilyenek, a mi szempontunkból nem
jutnak számításba.
A merőben empirikus út Newton élete munkájának fölfelé
emelkedő részében érvényesül azokban a tanulságos részletekben,
melyek a gravitácziós törvény úttörő felfedezését megelőzik.
Foglalkozzunk kissé velük, mert ennek az egész történeti képnek
czéljában rejlik, hogy nem annyira az egyes nagy természeti
törvényeket akarja felfedezésük sorrendjében előmutatni (ehhez a
vállalkozáshoz vaskos kötetekre volna szükség), mint inkább
általánosságban jelezni, mikor kezdtek először azzal foglalkozni,
hogy egy «természeti törvény» lényegét világossá tegyék maguk
előtt és mikor léptek methodologiai útra a czélból, hogy magából a
természetből olvassák ki törvényeit. Ha egyszer felismerték, attól
fogva a keresés módja mindig ugyanaz maradt és az így igazán
megtalált törvények változatossága már nem tartozik a kozmosz-kép
történetének vázlatába, hanem a megfelelő specziális tudományok
kompendiumaiba.
Egy elterjedt családi anekdota beszéli, hogy Newtont, mikor
1665-ben Cambridgeből, ahol mathematikai tanulmányait végezte, a
pestis elüzte, szülőhelyén egy érett alma leesése vezette arra a
gondolatra, hogy vajjon nem ugyanazok a törvények, ugyanazok az
erőviszonyok, melyek ezt az almát a föld felé ejtették, tartják-e meg
a holdat földkörüli pályáján. Akár így helyes az anekdota, akár nem,
hogy erre az elmés ötletre rá lehessen jönni, ahhoz mindenesetre
szükség volt mások által végzett óriási előzetes munkálatokra.
Mindazáltal mégis szellemi tett volt, első villanása egy oly
kombinácziónak, mely sok részlet-megfigyelést volt képes
összekapcsolni. De ha a természetkutató megfontolt útját meg
akarták tartani, szükség volt a meglevő előbbi megfigyelések lehető
legpontosabb reviziójára is. Newton semmi szin alatt sem engedte
magát elkápráztatni egy szép ötlet által és belefogott ebbe a
munkába. Ha föltételezte, hogy a hold egy általános nehézkedési-
erő törvénye által, mely állandóan megfelelő arány szerint vonzza a
tömegre nálánál sokkal nagyobb föld felé, mint ahogy az az almánál
tapasztalható volt, a földhöz van kötve, de egyuttal egy másik,
eredetileg egyenes vonalú (tangentiális) saját-mozgása
következtében (egy parittyában forgatott kőnek megfelelően) nem
jutott el a valóságos leesésig, akkor valóságos mozgási
viszonyainak egy oly formulába hozhatóknak kell lenniök, mely
megfelel Galilei eredményeinek a testek földre esése dolgában. Az
eredmény Newtonra nézve egyelőre az volt, hogy fel kellett a
gondolatot adnia. A számítás nem egyezett. Hogy a hold pályáját és
az alma leesését mathematikai exaktsággal visszavihesse egy
egyforma «nehézkedési törvényre», ahhoz szükség volt több a
legélesebb megfigyeléssel megállapított nagyságra. Ismerni kellett a
hold távolságát a földtől, a hold úgynevezett sziderikus keringési
idejét (vagyis azt az időt, melyre a holdnak szüksége van, hogy az
égboltozat ugyanazon állócsillagához visszatérjen) és ismerni kellett
magának a föld egyenlítőjének egy fokát is. Newton azokat a
számadatokat használta, amelyeket kora megadott neki. Ezek közül
az utóbb említett téves volt, mert a föld nagyságát még nem
ismerték kellően. A számításra nézve ennek az volt az eredménye,
hogy a föld nehézkedésének a föld felszinén való, a holdról
kiszámított gyorsulása jelentékenyen eltért attól a számtól, melyet
Galilei az olyan testekre vonatkozólag kapott, mint az alma. Newton
most már egyelőre ad acta tette gondolatát és más tanulmányok felé
fordult. Ez 1666-ban volt. Nem mult el azonban öt év és a franczia
Jean Picard az első igazán megbizható földmérés alkalmával egy a
valóságos földnagyságnak jobban megfelelő számot állapított meg.
Newton 1682-ben, a londoni Royal Society egy ülésén, véletlenül
értesült erről. Roppant izgalom vett rajta erőt. Nem bizva
önmagában izgatottsága első pillanatában, megkérte egy barátját,
hogy régi számítását az új számjegy alapul vevésével még egyszer
revidiálja. A Galilei eredményével való megegyezés ezáltal már
csaknem tökéletes volt. A holdra ugyanaz a törvény volt érvényes,
mint a lehulló almára! És erre Newton megformulázta általános
gravitácziós törvényét: minden test minden más testre olyan
vonzóerőt gyakorol, amelynek nagysága egyenes arányban áll a
vonzó test tömegével és fordított arányban a távolság négyzetével.
Bolygórendszerünk összes ismert mozgási jelenségei és viszonyai,
ahogy Kepler már szilárd formulába hozta őket, alapjában véve ez
alapvető törvény szükségszerü specziális következéseinek
bizonyultak. A nagy nap a sokkal kisebb planétákat pályájukon
pontosan roppant tömegének erejével köti meg, a vonzóerő azonban
a távolság négyzetével fordított arányban csökken, azaz: ha
megkétszerezzük a távolságot, négyszeresen csökken, ha
megháromszorozzuk, akkor kilenczedrészére csökken és így tovább.
A nagy felfedezést Newton csak 1687-ben tette közzé a
«principiumok» emlékezetes könyvében, (Teljes czíme:
«Philosophiae naturalis principia mathematica»). Maga Newton
pályájának ezt a legfontosabb dátumát teljes negyven évvel élte túl.
A gravitácziós törvény tulajdonképpeni fontossága abban az
eminensül kozmikus kapcsolatban áll, melyet magában foglal és
amely már az első képekből is kivilágosodik, melyekhez kapcsolódik:
az ökölnyi alma, mely néhány lábnyi magasságról, az ágról a földre
esik és a hold gömbje, mely 468 mérföld átmérő és 51,800
mérföldnyi a föld középpontjától való középtávolság mellett a fejünk
fölött mozog. Az ehhez csatlakozó legközelebbi kép már az összes
roppant nagy földgömb maga, mely a holdtól kísérve ismét a
nehézkedési erő ugyanazon törvényei szerint keringi körül a napot.
A nap még távolabb eső erőczentrumokat követ, magával ragadva
az egész bolygórendszert. A nap világába mint vendégek rohannak
bele messze távolságokból rengeteg parabola és hyperbola-
pályákon a hosszúfarkú üstökösök. Kettős csillagok magasabbrendű
óriási naprendszerekké összekötve keringenek egymás körül. És
mindenütt ugyanaz a newtoni törvény.
Most először símúlt egységbe – legalább egy szilárd szempont
alatt – a mindenség és semmiféle ezután következő megfigyelési
tény nem tette sehol lazábbá a minden pántok ez egyelőre
legerősebbikét. Hogy Kepler második és mindenek előtt geniális
harmadik planéta-törvénye megmutatta az utat, hogy lehet ismert
nagyságokból (pl. egy planéta keringési idejéből és a földnek a
naptól való távolságából) ismeretlen nagyságokat (pl. ennek a
második planétának a naptól való távolságát) a távcsőbe való
minden további beletekintés nélkül és minden további spekulativ
gondolkodó munka nélkül, egyszerűen a törvénynek megfelelő
formulából leolvasni, akkor a gravitatiós törvény következéseiben
éppen lehetővé tette egy új planéta (a Neptun) fölfedezését merőben
egy más égitesten (Uranus) megállapított zavarások alapján; oly
összekapcsolása ez a dolgoknak, mely túlhaladta a spekuláló
misztika legmerészebb reményeit, merőben empirikus úton. 1784
márcziusában Herschel Vilmos felfedezte az ég átmustrálásakor az
Uranus bolygót. Az Uranus mozgásáról a következő évtizedekben
végzett számítások egy idegen, zavaró elem gyanítására vezettek
az Uranus pályáján túl. 1840-ben Bessel félreérthetetlen
világossággal kimondta a problémát: a zavaró testet, azaz egy még
az Uranuson túl keringő, eddigelé azonban a távcsővel még meg
nem figyelt bolygót pályája és súlya szerint kiszámítani az Uranus
pályájának eltérései alapján. Leverrier megoldotta a mathematikai
problemát. Eredményei 1846 augusztus 31-én kerültek
nyilvánosságra Párisban; ugyanez év szeptember 23-án Galle
Berlinben megtalálta távcsövével a bolygót (Neptunt), csaknem
pontosan azon a helyen, ahol a számítás megjelölte.
Ez az egy példa elég lehet arra, hogy megmutassa, mit jelent
Newton műve az egységes természetfelfogás értelmében és milyen
hatást tehetett egy ily lépés a világmechanizmus szívébe az egész
ez után való időre.2)
 A legfenségesebb látványosságok közé tartozik, melyek
szemléletéhez egyáltalán hozzájuthat az ember, megfigyelni a
természettudományok csaknem összes ágainak egyidejű csírázását
1500 és 1700 között. Ha az egyik oldalon a távcsővel végzett
felfedezések igazán új, soha nem várt világot tártak fel, ugyanakkor
másfelől nem kevésbbé termékennyé, sőt belsőleg igazában
elhatározóvá vált a közönséges, a mindennapi felé irányúló tekintet
élessége. A rég megszokottat, látszólag magától értetődőt
csodálatosnak és magyarázatra szorulónak találni: ebben a
követelményben és ennek teljesülésében rejlett az elhatározó lépés
felfelé. Kopernikus mutatta meg először diadalmasan, hogy a
látszólag legegyszerűbb dologban, a napnak az égen való fel s alá
szállásában, melyet minden gyermek ismer, olyan titok rejlik, mely
ha egyszer meg van fejtve, egészen új világfelfogást nyit. Ezzel az
irány egy nagy siker által azonnal szentesítve volt és a legjobb
elmék buzgón rávetették magukat az új harcztérre.
Képzeljük magunkat a pisai dóm félhomályába. Nagy egyházi
ünnep van. A kórusról melodikus hullámok hangzanak fel a hűvös
téren át, a gyertyák ezrei libegnek át a tömjénfüst felhőin, melyeket
némán mozgó ministránsok terjesztenek a főoltár körül; a templom
hajóját embertömeg tölti be, jöve-menve, térdet hajtva ősrégi idők
óta megszokott, soha meg nem értett módon. Magas ablakokon
áttörni igyekszik az ég átlátszó fénye, de egyetlen sugár sem
bocsátkozhatik be szabadon egyetlen homlokra sem. Ebben a
térben a napnak csak azért szabad világítani, hogy bájos
szinességgel összeállított üvegdarabokat tegyen élénk fényűvé. Egy
szellemben azonban más világosság derül fel. Egy fiatal diák, a
tizenkilenczéves Galilei támaszkodik az egyik oszlophoz. Az
érzékeket mámorító áramlás rajta hatástalanul vonul át, szeme
mindig ugyanabba az irányba van függesztve: egy a magas
boltozatról lecsüngő csillár lassú mozdulataira, melynek lengéseiben
ő törvényszerű szabályt sejt. Mindig egyenlő időközökben írja le a
csillár a maga ívét, egyforma messzire mindkét oldalon; mikor a
lendület elvesztette erejét, megfordul, előbb lassan, aztán fokozódó
gyorsasággal az ív közepéig, majd ismét mindjobban
meglassubbodva, míg végül a másik oldalon is újra visszafordul és
ugyanazt az utat ugyanazon a módon teszi meg újra meg újra.
Mögötte pedig egy másik csillár ing, magában ép oly
szabályszerűen, de sebesebben, ahogy a fiatal ember a lüktetésén
megszámlálja, pedig mind a kettőnek egyforma az alakja és
egyforma a nagysága és máskülönben is egyforma körülmények
között vannak, csak az egyik csillár a boltozatnak magasabb pontján
van felfüggesztve, mint a másik, a sebesebben lengő. Vajjon a
különben mathematikailag szigorú mozgásokra a kötél hossza volna
befolyással? Ezekhez a megfigyelésekhez és ezeknek a
kérdéseknek a föltevéséhez fűződik a monda szerint Galilei első
felfedezése, az ingatörvény, mely lényegileg a közvetlen
megfigyelésre támaszkodó keletkezésével és átlátszóan geometriai
jellemével megalapította Galilei kutatásainak korszakalkotó irányát.3)
Ennek az anekdotának párja (melynek biografiai hitelessége itt
egyáltalán nem jön számba) az a már említett anekdota Newton
almájáról. Mind a kettőben éppen a mindennapi dolgon való
elcsodálkozás az, ami úttörő felfedezésekre vezet. A tizenhetedik
században ez általános elvvé válik. A scholasztikus középkori bőrt
levedlették az emberek, szemükbe néztek a dolgoknak és mertek
csodálkozni, kérdezni. És ez a szerencsés idő a legegyszerűbbet
még olyan szűziesen nézi, a jó oly nyiltan áll végre megszabadult és
merésszé vált kezében, hogy jóformán minden helyen, a ahova nyúl,
megvettetik az alapja modern tudományunk valamely nagy
szakaszának. Mint Galileinél és Newtonnál, legtöbbször egyetlen
tény nyitja meg a zárat és utat csinál egy feltartóztathatatlan
áradatnak, amely ettől fogva szüntelenül áradva árad egész a mi
időnkig, mindjobban megdagadva, mindig új anyagot súrolva le az
ismeretlennek sziklatömbjéről a kozmosz-képben és ragadja
magával, tisztázza és a maga megfelelő helyén ismét lerakja
rendezett tudási réteggé.
Ugyanaz a tizenhetedik század, mely az 1609. év emlékezetes
éjszakái óta, melyeken Galilei ráirányította távcsövét a holdra és a
planétákra és szellemileg belépett a legtávolabbi, számunkra a fény
által közvetített, Columbus «új világánál» milliószor és milliószor
nagyobb világalakulatok csodabirodalmába, itt diadalról-diadalra
haladt át mindenen, ami a mindenségben fényt sugároz: ugyanaz a
század megragadta Huygens Keresztély (1629–1695) hullámzási
teoriájával az alapvető tényt magának ennek a fénynek a
természetrajzához is, olyan tényt, amely a fényt nem mint valóságos
«fényanyagok» kiáramlását mutatta fel, hanem mint parányi
részecskéknek egy a fény előidézőjéből kiinduló hullámmozgását a
közbeneső térben, tehát mint merőben mozgási tüneményt.
Ugyanannak a férfiúnak, aki a nehézkedési törvényt kiszámította,
gondolkodó szeme már mintegy sejtőn nyugodott a sajátszerű
színképen (spektrum), amelybe a háromoldalúan csiszolt üvegtől
vagyis prizmától megtört egyes fénysugár feloszlik, – először ő
tanította, hogy kell ezt a jelenséget, amely azután szócsöve lett a
mennynek, a legtávolabbi napok és ködfoltok fizikai összetételéről
való értesítésre a mérföldek billióin át, egy sötét kamrában egy
köralakú nyíláson át előidézni. Ugyanez időtájban (1675) Cassini
Párisban azt a meggyőződést nyerte az akkor újonnan felfedezett
első Jupiter-hold elsötétülése bekövetkezésének periodikusan
változó időtartamára vonatkozó megfigyeléseiből, hogy a fény
terjedési sebessége a térben megmérhető kell, hogy legyen és a
dán Olaf Römer már igen közel jutott a helyes számhoz:
másodperczenkint 70,000 mérföldhöz.4) Magdeburgban a geniális
polgármester, Guericke Ottó, aki sikerekben gazdag kitartással átélte
csaknem az egész hatalmas tizenhetedik századot, feltalálta az
elektrizáló gép első, legegyszerűbb formáját és ezzel legelőször
mutatta meg azt az utat, hogy miképp kell egy titokzatos természeti
erőt, melyet ősidők óta mind újra meg újra megbámultak a véletlenül
talált borostyánkövön, egy az embertől magától konstruált
apparátusból tetszés szerint és tömegesen kicsalni. Oly kulturális
szikra, melyhez hasonlóan kevés más világít, szökken át az elmés
magdeburginak e kezdetleges forgó kéngolyójától a mai technika
legnagyobb alkotásaira és kétségkívül az eljövendő idő még
nagyobb alkotásaira is. Egy másik helyen, de csaknem egyidejűleg
egy látszólag még egyszerűbb megfigyelés egyenesen
megváltoztatja egyetlen lökéssel az egész fizikai földképet: a firenzei
Evangelista Torricelli higannyal megtöltött és aztán nyitott végével a
higanyfelületbe mártott üvegcsövében a higanyoszlop 76 cm.
magasságnál állandónak mutatkozik és Galilei genialis tanítványa
bámulva vallja meg magának, hogy a föld atmoszférája az, ami a