Thawing The Ice King: A Dark Fantasy

Romance Anne Hale

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/thawing-the-ice-king-a-dark-fantasy-romance-anne-h
ale/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Dark Fae's Toy: A Dark Fantasy Romance Anne Hale &

Celeste King

https://ebookmass.com/product/dark-faes-toy-a-dark-fantasy-
romance-anne-hale-celeste-king/

Demon Lord's Little Human: Anne Hale Anne Hale &

Celeste King

https://ebookmass.com/product/demon-lords-little-human-anne-hale-
anne-hale-celeste-king/

Lich's Love: A Dark Fantasy Romance Celeste King

https://ebookmass.com/product/lichs-love-a-dark-fantasy-romance-
celeste-king/

Choler (A Scifi Alien Dragon Romance) Celia Kyle & Anne

Hale

https://ebookmass.com/product/choler-a-scifi-alien-dragon-
romance-celia-kyle-anne-hale/
Horde Queen (A Scifi Alien Romance) Celia Kyle & Anne
Hale

https://ebookmass.com/product/horde-queen-a-scifi-alien-romance-
celia-kyle-anne-hale/

Creature Comforts: A Dark Fantasy Romance (Demigod

Monsters of Protheka Book 1) Celeste King

https://ebookmass.com/product/creature-comforts-a-dark-fantasy-
romance-demigod-monsters-of-protheka-book-1-celeste-king/

The Demon Prince's Fake Bride: A Fantasy Romance

Celeste King

https://ebookmass.com/product/the-demon-princes-fake-bride-a-
fantasy-romance-celeste-king/

Crowns of Ice: Fae Fantasy Romance (Fae of Snow & Ice

Book 4) Krista Street

https://ebookmass.com/product/crowns-of-ice-fae-fantasy-romance-
fae-of-snow-ice-book-4-krista-street/

Dark Fae Princess: A Whychoose Fantasy Romance Newton

https://ebookmass.com/product/dark-fae-princess-a-whychoose-
fantasy-romance-newton/
THAWING THE ICE KING

ANNE HALE
CELESTE KING

PROTHEKA PUBLISHING
 Copyright © 2024 by Celeste King

All rights reserved.

No part of this book may be reproduced in any form or by any electronic or mechanical means, including information storage and retrieval systems, without written
permission from the author, except for the use of brief quotations in a book review.

Sign up for my newsletter

Join my Facebook group here!

 DEDICATION

This book is dedicated to Kaylee, Emily, Taylor, Jordon, Melanie, Jamie, Jennifer, Hannah, Donna and the whole “Project
Protheka” family. Thanks for believing in the world.
 CONTENTS
Books in The World of Protheka
The World of Protheka
1. Fatima
2. Jellara
3. Fatima
4. Jellara
5. Jellara
6. Fatima
7. Fatima
8. Jellara
9. Fatima
10. Jellara
11. Fatima
12. Jellara
13. Fatima
14. Jellara
15. Fatima
16. Jellara
17. Fatima
18. Jellara
19. Fatima
20. Jellara
21. Fatima
22. Jellara
23. Fatima
24. Fatima
25. Jellara
26. Jellara
27. Fatima
28. Jellara
29. Fatima
30. Jellara
Preview of Her Demon Mate
Elia
Azron
Elia
BOOKS IN THE WORLD OF PROTHEKA

Orc Warriors of Protheka Series

Mates of the Burning Sun Clan Series
Dark Elves of Protheka Series
Thoruk’s Prize: A Monster Romance
Naga’s of Protheka Series
Minotaur’s of Protheka Series
Demon’s of Protheka Series
Vampires of Protheka
Gargoyles of Protheka
THE WORLD OF PROTHEKA
 1

FATIMA

t is Prazh that wakes me up.

I The wind howls, sharp and shattering, bouncing off the mountains that slice through Prazh and divide Camp Hope from
the rest of the dry, desolate continent.
I wake up immediately and sit up in bed, which is little more than a cot, before I swing my legs over the side. I shudder
slightly when my feet touch the cold ground, but I shake it off quickly enough.
I am used to the cold now. I have been living in Prazh for most of my life, and I am used to her brutal, unforgiving nature.
I finish my morning ablutions quickly enough – I do not have a choice. I am likely to freeze if I remain naked, or even in my
underwear for too long.
“You better hope that there are actually things out there to hunt,” I mutter to myself as I deal with my hair, long, dark, and
thick. I braid it away from my face and tie it into a neat, tight bun at the nape of my neck. It would be simply humiliating if I got
killed by a wild worg because a strand of hair got in my face.
I already have to deal with the men of Camp Hope treating all the women like fragile little babies simply because we’re
women.
“And you better hope this storm doesn’t hit when you’re out in the middle of it,” I whisper, and the words are like a prayer,
even though I do not believe in anything.
A pair of comfortable dark trousers, paired with a dark, slightly oversized shirt, and boots made from taura leather.
I am most proud of the boots. I saved for months to buy enough taura leather to have them made. They also have little
buckles on them, made from scraps of hidium that I melted down and shaped myself.
Everything else I am wearing, including the old overcoat that I throw on as I walk out of the small shack that I live in, is
almost as old as I am. The overcoat belonged to my father, and the trousers and shirt belonged to my mother.
It may still be early, and the weather may be terrible, but every living being in Camp Hope is awake and preparing for the
day.
I smile and dodge the toddlers that are running around haphazardly and wave at their mothers, who have started preparing
breakfast – large pots of porridge that will be bland until they stir in spoons and spoons of dripir fat that will turn a simple,
cheap meal into a gourmet dish.
I head for the center of Camp Hope, where all our meetings are held and where we meet up several times a week when we
go hunting.
“Okay!” Marcus, who has been the hunt leader for a decade, shouts at everyone as the last of the hunting group, including
myself, joins the two dozen men and women who will be going out into the wilds of Prazh today.
“I’m not going to talk too much because it’s early and the gods know that I don’t have the brainpower for this yet. But I’ll
be leading the hunt as usual, with Fatima and Simon joining me.”
Some of the men shuffle from foot to foot and mutter among themselves when my name is called out.
Marcus rolls his eyes and clears his throat obnoxiously to get their attention.
“And Fatima will also be one of the primary trackers and will lead us safely through the mountains. We all know how
treacherous they can be so I wouldn’t recommend pissing her off.” Marcus gives me a measured stare, and I nod back coolly.
Marcus and I do not have a close relationship. But he trusts and respects me, and that is all I really want from the men in
Camp Hope.
“Okay!” He splits us into groups, and we grab our weapons. I slip several knives into my boots and sling my bow and
sheath of arrows over my shoulder before I take my group to the east, where the sun is rising.
I do not know if Marcus did it purposefully, but the group I am leading is mostly men, with just one other woman in it.
Sarah, the only other woman in the group, smiles at me sympathetically as I list out instructions to the group of very
reluctant men.
“We’ll take it slow.” My voice is cheerful but firm. “It is still early enough, so warm up and get your blood moving. A herd
of wild dripir have been moving through that thatch of trees.” I point at a particular spot in the mountains. “For a couple of days
now. Today I want to take as many of them down as possible.”
“I doubt we’ll be able to do that,” Jason, an older, grizzled man mutters. “Those dripir are man-eating, and we’ll never
catch up to them, anyway.”
“Well,” I reply archly, not succeeding in hiding my annoyance at him completely. “If you’re not up for the challenge, you’re
always welcome to stay and help with breakfast.”
Jason’s shoulders stiffen at the obvious taunt in my voice, but he doesn’t respond. He simply clenches his jaw and balls his
hands into fists.
And with that, I turn and silently move toward the trail that the residents of Camp Hope created. The trail that leads up into
the mountains. The trail that could kill us.
It could kill us, but I know it won’t. Because I am here, leading this group, and I am good at this.
I have walked every trail in Prazh. I have inspected every bush, and I have eaten every plant, poisonous or not.
I know this continent like the back of my hand, and I am no stranger to this mountain, as daunting as it may seem.
My knowledge of this place, of my home, allows me to move quickly, although I know I cannot move too fast, especially
when I hear the rest of the group struggling to keep up.
My movements are soft and my footsteps are delicate, and after a while, I find that I do not need to breathe that much.
We are halfway to the thatch of trees where that particular herd of dripir has settled when I slow down.
“I heard something,” I whisper. Everyone in the group stiffens, and they all stop breathing.
The mountain is not the only thing that could kill us. There are plenty of things living on the craggy, ugly rock that could take
us out in a second.
But then the noise passes, and all I can hear are the trees and the whisperings of the spirits that have taken up residence on
the mountain, along with the other wild things that we cannot see.
“Okay.” I raise my hand and gesture for us all to move forward. “I think they’re further up the mountain,” I say as I inspect
the tracks when we reach the thatch of trees. Jason snorts loudly, but I do not respond.
He’s a useless specimen of a man, actually. The thought, uncharitable as it is, comes out of nowhere, and I suppress a
smile as I lift some dirt from the ground and smell it.
“Okay, we’re going up this way now,” I order the rest of the group, who trudges on after me as we move in a different
direction.
We aren’t on a trail now, and I decide to pull a knife from my boot just to be safe. I hear the rest of them draw their
weapons in preparation as we move deeper and deeper into the forest on the west side of the mountain.
The trees and the spirits block out the faint morning sunlight, and I know it will be nighttime by the time we leave the forest.
We face our first real challenge when we come across the mauled body of a wild dripir. It has clearly been attacked by a
worg, and it looks like it has been ripped apart mercilessly.
The attack from the worg comes so quickly that I am surprised I even sense it in time.
The creature comes at us, all teeth and claws, followed by the rest of its pack. I whip my blade through the air in an arc that
separates its claws from the rest of its body.
“Run!” I yell at the rest of the group, and they obey without a second thought while I handle the worgs.
The pack is small – there are only five of them – and I take them out in minutes, using all of my knives in the process.
“At least we’ll have enough skin and fur to keep us warm throughout winter,” I mutter as I slit the last worg’s throat.
I am sweating and covered in worg blood when the rest of the group reappears. And I am stunned to see that they have
captured two medium-sized dripirs.
“We’ll need to take these back with us.” I gesture at the five worgs. Worgs might not make the tastiest meals, but anything
will do in a pinch.
I realize then that we’re quite high in the mountain and it will be a long trek back, as some of the men help me tie up the
worgs.
And true enough, the sun is setting when we arrive back at Camp Hope.
We go directly to the center of the camp, where we dump everything that we managed to capture for the day.
I am relieved to see that the other two groups came back with good hauls, too.
“It’s going to be a good winter,” I tell Sarah, whose face is covered in muck.
Then I head to Natalia’s tent. I always see her after every hunt, because she loves listening to my descriptions of the hunt.
And today was a particularly good one.
I hear the noises – muffled moaning – as I approach her tent. It sounds like someone is getting sick when I push the tent’s
flap aside.
That is when I see them. Natalia on the ground, her legs being forced apart by Arthus, and blood trickling down her inner
thigh.
I don’t know how I move as quickly as I do, knocking into Arthus. And later on, I will realize that the screaming I heard
came from me as I smash him to the ground.
 2

JELLARA

do not know what wakes me.

I Maybe the scent of something, wild and strong, wafted into my cave and pulled me out of my sleep.
But it is probably just the wind.
“Isn’t it always the wind?” I ask myself as I roll out of the hollowed-out space in the wall of the cave where I have been
sleeping.
The wind here is deafening, world-shattering, universe-destroying. Only a monster like me can live in it unharmed.
Maybe it is because I am, in a twisted way, made of the wind and ice that it blows about with no care.
“Aargh!” I roar as I stand and rise to my full height. I stretch my arms and legs and move from side to side as the wind
howls around the cave I am in.
You picked a good spot at least, I think sleepily to myself as I stand in silence and consider the fact that, despite the
violence of the elements outside, none of it has reached me in this cave I chose for myself years ago.
But it wasn’t always like this, I remember as I move slowly, still waking up.
When I first encountered the cave, years ago, it was much smaller.
I fit in it then, but I was still young, and I knew I would grow. I knew that those who came before me, those who took the
same form as I do, could rival the heights of the trees.
And so, in between long passages of sound sleep, I began to dig.
It took me a year of wrenching away blocks of ice and rock, but eventually, it was perfect.
And I finally had a place where I could be alone.
I walk to the mouth of the cave and stare out at the frozen wilderness beyond, the wilderness that stretches out into forever.
A blizzard struck the ground overnight, and shards of ice glitter from treetops and off bushes.
It is vivid and blinding, and I am in awe at the beauty of it all.
But then I remember that I am made of those same things. Ice and wind and cold.
Am I beautiful, too?
The question is fleeting and soft, like the rattling of a thin tree branch against the top of my cave at night.
Then the question vanishes quickly, chased away by the gnawing hunger at the pit of my stomach.
I do not like leaving my cave. It is safe, perfect, and comfortable.
Inside the cave, I answer to no one.
Except for hunger, the one deity I am forced to bow to.
“It will be quick,” I mutter to myself as I step outside the cave and into the battering wind.
I continue to talk to myself as I make my way down the icy rock that leads up to my cave, which is further up the base of a
mountain.
I talk to myself all the time. The conversations I have with myself are never that enlightening, and I have usually already
said everything I have to say to myself, but I do not have any other options.
Besides, I like my own company.
If I wanted to, I could become one of those monsters who live in groups, in packs. But I have always been enough by
myself.
My own company, my own thoughts and opinions, are enough.
I pick up the pace as the wind rises, howling, whistling, shrieking, like the ghosts of the monsters that lived here before me.
I do not know if they are urging me on or hoping that I fall.
I stop on a ledge that winds around the mountain and leads to the forest below, and I stick out my tongue. The sky tastes
angry and sharp, and I am quite sure that thunder and lightning must have exploded across it just hours earlier.
 Then, after swallowing the sharp anger of the sky, I break into a running leap and launch myself off the ledge.
Going around the mountain would have taken too long.
And this way brings me directly into the forest.
I land on my hands and knees and get up immediately. I shake my head to loosen the twigs that become stuck to my frozen
skin, and then I walk into the darkness of the forest.
The forest stills as I enter it. It is always empty here, aside from the animals that rule this desolate land. They have no
predators to contend with, except for themselves and the elements.
But I am a monster. So when I enter the forest, the forest stills.
I am not like any kind of predator these animals have ever come across. And most of them know better than to challenge
me.
Most of them.
I am on the crest of a hill, some miles away from the mountain and my cave, when I see them.
A pack of wolffangs. Ugly, greedy, desperate creatures.
Creatures that are always hungry. Creatures that will kill mercilessly.
They usually go after the small prey of the forest. They go after the little beasties that not even I would touch.
There must be a nest nearby. The snow fluff, snow rabbits. That’s the only reason that they would be here.
I walk down the other side of the hill slowly and scan for what I am sure is there. And then I smell them.
I smell their fear.
A colony of the little beasties. A little herd of rabbits.
And then, before I know it, I am vaulting myself through the air just as the largest wolffang of the pack launches at the nest,
hidden below the ground.
I collide with the wolffang, who yelps with surprise as I take him by the throat.
The struggle is vicious as he snaps and claws at me, his teeth sharp, curved, and long.
I tighten my grip around his throat and watch as his eyes bulge from their sockets as we roll around on the ice.
I do not really get hurt. The ice that surrounds me, a hardened carapace that stretches over every inch of my body, deflects
the wolffang’s teeth and claws.
I move suddenly, quickly, and rip the throat out of the creature before I sink my teeth into its jugular.
Blood spurts into my mouth, and I swallow, bite down hard, and chew into sinewy flesh.
I keep biting, and I keep twisting my hands until I feel the wolffang’s body go limp.
The rest of the now-dead wolffang’s pack is howling and pawing at the ground. I know that they want to attack, because I
have probably just killed their alpha, but they are also too wary of me to make a move.
The colony, I think to myself as I let the creature’s spent body fall to the ground.
I still have bits of its flesh and fur in my mouth, and I swallow it as I roll onto my back and then jump to my feet.
I know that I need to – I want to – keep the snow rabbits safe, so I turn to the rest of the pack.
They haven’t left yet. They are, like every other forsaken creature in this place, hungry.
They might be sensible enough to be afraid of me, but they still want to get at the little beasties that are shaking so violently
with terror that I can feel their tremors rippling beneath my feet.
The growl that I let out is dark, rumbling, and vicious, and it is a threat.
Wolffangs haven’t become some of the most feared predators in the forest by being stupid. So when they hear the danger in
my voice, they do the sensible thing.
Run.
I am still hungry as I wait for the snow rabbits to make their escape before I continue to make my way through the forest.
But I find my meal quickly enough.
The snow creature, a massive, hulking bear, stands on its hind legs with its back to me.
It senses me swiftly and turns to me. I do not wait, because I am starving, and I rip into it.
It is almost as strong as I am. But only almost.
I stagger backward when it swipes at me with its claws. It howls, and I growl right back before I stretch to my height of
more than seven feet.
The bear stares up at me, but this animal is not as smart as the wolffangs because it lumbers towards me.
I look down at myself when I get the scent of cold blood floating in the air.
And I realize that somehow, in the scuffle, the bear actually cut me.
I cock my head to the side and stare at the creature who is still advancing at me.
When I kill it – because I am hungry – it doesn’t fight back too much.
They all give up in the end, I think, satisfied, as I stand up from where I was crouching down to eat. I am covered in blood,
fur, and pieces of fat.
There is little remaining of the bear.
I stripped it clean, eating muscles and tendons and sucking on bone marrow and cartilage.
I look up when I hear a squeaking sound from a bush nearby.
I squint and look more closely to see one of the snow beasties that I liberated from the wolffangs, staring at me.
I do not move until it scurries away.
I know it must be horrified – if it can form thoughts like that – at the sight of me eating the bear.
I sigh as I wipe my mouth and stretch into my height again.
And then I turn, and I walk back to my cave.
 3

FATIMA

t is like my soul has escaped my body. I feel like my physical self has frozen in time and my soul is hovering above me,
I staring down at the scene below.
I am not religious. It is difficult to be religious in Prazh because it is clear that the gods have forsaken this continent.
Maybe if I was on Pyrthos, I would believe in something.
But here, where the wilderness and the monsters are more dominant than those of us with sentient thought, it is difficult to
believe in a supernatural being with the power to take my problems away if I just kiss their ass hard enough.
Still, at this moment, the moment after I have killed Arthus for trying to hurt my best friend, the moment that my soul escapes
my body, all I can do is pray.
“Please forgive me,” I murmur – to myself, the gods, or Arthus, I’m not sure.
And then my soul snaps back into my body, and I gasp. I am shaking and crying, and Natalia is screaming so loudly, so
shrilly, that I am not sure how she isn’t coughing up blood right now.
Then everything goes quiet as Natalia’s screams subside and all that is left are our shaky gasps.
Natalia scrambles to her feet and comes closer to me, slowly, carefully, and takes the knife from my hand.
I do not expect her to hug me. But I am grateful for it, and I sag into her arms.
The cold, setting sunlight streams into the tent as Natalia cries against my chest. And I realize then that she isn’t hugging me
to support me.
She is holding onto me because she cannot stand up on her own.
Who would be able to? After being violated like that? I think numbly to myself as I tighten my arms around Natalia and try
to soothe her. Even though I have just become a murderer, even though I cannot breathe, even though I am suddenly religious.
“Thank you,” Natalia whispers as she pulls away from me. The gratitude in her voice is clear and earnest. “Thank you. You
saved my life. You saved me from something worse than death.”
I cannot take my eyes off Arthus’s body, and just then, the entirety of Camp Hope descends on Natalia’s little tent.
There is a hush at first as Natalia and I are shoved aside. An older woman, one of Camp Hope’s medicine women, takes
Natalia out of the tent to inspect her wounds.
I see that the person inspecting Arthus’s body is Jason, and I exhale shakily.
He looks up at me, his face grave, his mouth set in a grim line.
“You need to come with me, dearie.” Another one of Camp’s medicine women takes me gently but firmly by the arm and
pulls me from the tent.
I am led to another, larger tent, which serves as the village’s infirmary. Another group of people are there gathered around
Natalia, who is on one bed with her legs spread while her privates are examined.
“She saved my life,” Natalia exclaims and then winces just as I walk in.
The woman treating Natalia is named Marina, and she turns her approving eyes on me.
“I bet he didn’t get a scratch on you, did he?” Jason’s hard voice comes from outside as Marina and some of the other
women rush to cover up Natalia, who was having a healing salve applied between her thighs.
“What is that supposed to mean, Jason?” Elaine, the woman who led me out of Natalia’s tent, asks Jason. She stares at him
with her hands on her ample hips.
She is much shorter than I am, and her body is rounded from years of bearing children for her partner, who cannot keep his
hands off her.
Elaine is beautiful, and I have always looked up to her. She is also efficient at her job, and I know that her position as one
of the elders of Camp Hope almost influenced me to become a medicine worker instead of a hunter.
Jason snorts angrily, and his eyes are bright and hard as he looks at Elaine. He doesn’t dare to disrespect her because her
husband, Frederick, would rip Jason apart before he could get an apology out.
Jason proceeds to stomp out of the infirmary tent, and I follow him against Elaine’s advice.
I am about to confront Jason when I am met with a crowd of cheers, whooping, and clapping.
Half of the village is gathered in a circle outside the infirmary tent, and the minute I step outside, they break into cheers.
“At least we’re free of Arthus now.” Sandy, a blonde, blue-eyed wisp of a thing, speaks happily, and everyone cheers at
her words.
“You did us all a big favor,” another man, Matthew, says. I know that Matthew is one of those men who does not prefer
women, and this has led to Arthus practically abusing him over the years for this supposed defect that Matthew has.
“I just want everyone to be safe,” I say in a shaky voice.
Matthew smiles at me, his eyes sparkling as he runs a hand through his hair.
“We all are now,” he assures me.
“Bring her to me!” A thunderous voice shatters the happiness in the air, and I go still.
I know exactly what is about to happen next.
The voice belongs to Jules, the village chief.
Jason appears at my side and grabs me roughly by my arms before he drags me to the center of the camp, where Jules is
waiting.
Jules glares at me. But that doesn’t mean anything. Jules always looks unhappy. Anyone responsible for running Camp
Hope would be.
“Recount what happened,” he tells me.
My voice is shaky.
“I went to see Natalia after the hunt. I heard noises from inside her tent.”
Jason snorts from beside me.
Jules glowers at Jason, who falls silent.
It is so hard to tell if Jules is angry at me or if that is just his face, I think distractedly to myself.
Jules looks at me sternly, and I continue.
“I opened her tent and saw Arthus attacking her… raping her. She was almost unconscious. I killed him to protect her. I was
just trying to protect her…”
My voice trails away into silence as the reality of what I have done, what I did to Arthus, becomes even clearer to me.
I am a murderer. It was for a good cause. But I am still a murderer.
The entire village, the whole of Camp Hope has gathered around as I make my confession.
And everyone is silent when I reach the end of it.
I suppose they expect me to say more, to defend myself.
But I don’t. I am a murderer. There is no defense against that.
Why should I defend myself? I was protecting a friend.
“Gallant as you are,” Jules says in his rumbling voice, and he lurches towards me.
I force myself not to flinch. Jules might just be the one person I am actually afraid of.
“And I am sure Natalia appreciates your bravery, but you are a murderer. You could have pulled Arthus off her and made
him unconscious. Or you could have called for help. You didn’t have to kill him! Murderer!”
Those words are enough to turn the entire village against me in a second. Those words are enough to kill me.
Jason is the first to lay his hands on me.
And I realize, as they beat me, punch me, kick me, pull my hair, scratch and pinch me, that everyone hurting me are the
people who dislike how I have risen through the ranks as a hunter and fighter throughout the years.
Their dislike of me is obvious in the way their faces are twisted in disgust, anger, and delight.
And I have never felt such pain before.
I start praying again when I start bleeding.
I know why they’re doing it. Because they hate me. Though they’ll hide the reasons behind wanting to punish me.
Eventually, I can no longer stand. Eventually, I have received more blows, have felt more pain, than I dealt to Arthus.
Eventually, Jason is lifting me over his shoulder like a sack and taking me to the edge of the village.
My eyes are swollen and are almost shut, but I can see enough to see that the sky is darkening, and I can feel the wind, brisk
and shattering against my cheek.
I am placed on a cart and Jason, along with some of the other men, pulls the cart away from the village.
Prazh is growing cold. It was never warm to begin with. But today was tolerable up until now.
I lay limp, unable to move, as I am pushed far away from the village, into an environment that is nothing more than a frozen
tundra.
I listen as the men leave.
I continue to lay limp.
 The weak sun sets completely.
You have to move. If you want to live, you have to move. The voice that speaks in my head is stubborn, angry, and hurt.
And I listen to it.
I practically fall off the cart as I turn, trying to see if I can find my way back to Camp Hope.
But it is dark, and Prazh is a cruel place, and the wind is so cold that my skin burns from it.
The only thing to do now is to keep moving. Until you find shelter. You’ll find shelter. But you have to keep moving.
So that is what I do.
I keep moving, unable to see or hear anything except darkness and the wind.
But my body warms up, and I keep moving despite the ache and grunt of my muscles and the strain of my flesh.
I keep moving until I see, in the distance, a great, hulking darkness. A darkness that has form and substance.
And then it howls. A wolffang, I realize. It probably is telling the others it has found dinner. I know without even looking
that there are others, somewhere.
Is this it? I try to swallow, but the movement hurts too much.
I do not feel fear – I think any fear was beaten out of me.
But I do want to know if I am about to die.
 4

JELLARA

nother successful hunt. This will satiate me for a couple of days.

A I look behind me, a satisfied smirk spreading across my face. Not only did I get my fill, but I had some worthy
entertainment in this cruel tundra. Most of my prey don’t put up such a great fight as the snow bear did.
The blood quickly dries and chips off my body. Remnants of the bear are forgotten as its last remains become nothing more
than flecks of dust. It’s the rule of the wild out here. Any victim is acceptable to the tundra.
But I’m different.
I’m a creature molded in its unforgiving nature. The icy wind that’ll render other creatures weak and paralyzed is nothing to
me. I can maneuver in the thick of the storm while others won’t know where the sky meets the land.
I give the white horizon one last glance, making sure that more prey isn’t blending with the storm. Nothing has caught my
attention so far, and it signifies the end of the day. That’s if I don’t run into more prey on the way to my cave.
My feet trudge through the hardened snow that sometimes covers a rocky surface. The wind howls as it gets stronger like it
always does before nighttime. It carries a sense of anticipation as if something waits for me ahead.
And I’m right.
There’s a foreign presence that’s nothing more than a silhouette. Right below on the lower lands, something is walking
around.
An intruder. In my territory. I growl.
However, there’s something about the silhouette that’s different from the other animals in the Frost territory. It’s not the size
of a snow bear or a wolffang, but it’s not small enough to be considered prey. At least not yet.
I venture closer to the silhouette, wondering what kind of creature wandered into my land. Whether it’s stupid or just as
curious as me. But I consider any outsider to be quite foolish by just stepping into here.
I get closer and closer, trying to hide my existence so it cannot run away in fear. As my eyes feast upon the new prey, I
flinch back in surprise.
“A human ?” I say out loud. “What is it doing here?”
They’re trying to brave the bitter cold and are so horribly losing against it. However, it doesn’t stop them from moving
forward. Their determination is evident in each step they take.
I’ve never encountered a human before. I don’t know much about them. All I’ve heard about their kind comes from the tales
told by wairas I occasionally come in contact with. Those creatures are quite stupid in nature but also too curious for their own
good. They’re fascinated by humankind for some reason.
Looking at the one in front of me isn’t something so special. I thought they'd be equal to a mythical or powerful being who
could challenge even me. That’s all based on what I heard from the wairas.
Still, I can’t help but to look more at this odd creature. How did it get this far? Where is it headed? Surely it must know that
it won’t survive even a day out here, much less at night.
“It looks frail,” I notice. “Aren’t they supposed to be hunters? This human seems too small to be one. It should at least be
the size of a wolffang.”
It has a dark head, with long strands of fur there but nowhere else on its body. How is it supposed to keep itself warm?
Unless the odd coverings they have are used for this type of weather.
The more I look at it, the more and more perplexed I get. I think back to the stories I heard from the wairas. Are humans
really so fearsome? This one can barely move through the wind. They also never specified how dangerous they can be, if they
really are at all.
It blows air onto its hands for some reason. Its whole body shakes with each step. As I look closer at its face, I notice
certain markings on it. They’re not as uniform as the hares or the wolffangs, but they are as bold.
 I grunt, not knowing what to do with this. If it’s this weak, then it wouldn’t be a fair fight for me to kill it. However, there’s
a chance that its hunting abilities will come into play when it’s in danger.
“To kill or not to kill?”
The question is answered when their weakened state becomes more apparent. Distracted by its odd features, I failed to
notice the wounds on its body. Blood seeps through its steps once they lift a foot and then the other.
A ripple of alarm travels throughout my body. The blood will attract mindless creatures like the aforementioned wolffangs.
Those animals are driven purely by instinct and won’t back down until their prey is dominated.
Alas, the human is too late to clean up its tracks. The beasts are well on their way at full speed. The human doesn’t notice
until it hears the growling and howling.
It turns around in the direction of the sound. Its eyes widen, and they try to run away to no avail. I’m not sure if it’s
determined or just foolish like the wairas.
The wolffangs only become excited at the sight of the human’s jerky movements. They start running faster, preparing to
lunge at the human. When I think it’s done for, I see it pull a weapon from thin air.
“Where was it hiding that thing?”
Despite its condition, the human moves quickly. It uses the weapon to block the animal’s large and sharp fangs. The human
throws the creature to the side, but not long after, another of the beasts lunges at them. The human stabs the animal on the side of
its neck, severely weakening it.
By sheer luck, the human is able to create space between itself and the beasts. The latter circle around the human, baring
their teeth and growling. One of the wolffangs jumps at it from the side, tackling it to the ground.
The beast grabs the human by the hair, most likely mistaking it for a part of the body. It tussles the human around, dragging it
into the snow. With their weapon, the human uses it to swat the creature on its head.
I can hear the human grunting and bellowing between the attacks. The sounds echo throughout the icy darkness. It’s still
putting up a fight.
The strength of its defense is admirable. Now I can see the adoration by the wairas. The determination of the human is the
only thing keeping them alive right now.
It backs away from the pack, holding the weapon above its body, aiming at one and then the other. A wolffang stalks
towards the human.
“Don’t move!” the human yells for once, but their voice sounds strained. However, it somehow sounds unexplainably
pleasant despite their distress. “I said, don’t move or I’ll kill you!”
The breathing turns into panting. At last, desperation is catching up to the human. There is no other outcome for it in this
scenario.
They put up quite the fight against a pack of violent creatures. Slowly, the human’s body starts to rock back and forth, trying
to keep its balance. First, it falls on its knees, and fatigue takes over the body as it collapses into the thick snow.
The wolffangs prepare themselves to lunge at the human, ready to feast. Without hesitation, I find myself jumping from the
spot I hid in. I land between the animals and the human, my towering form causing the land to rumble.
With my massive form, I create a protective shield against the encroaching danger. They growl at me before they attack me.
My carapace deflects their attempts, but they still try to reach the human. Now it’s their turn to lose a battle they’d never win.
With one of my large and powerful arms, I swat at three of them, sending them flying. The other pack members don’t run up
anymore but cautiously proceed. With a resounding roar that can be heard throughout the Frost territory, I drive them away in a
whimper.
Once I make sure the figures are out of sight, I move my attention towards the weak human.
“Those marks don’t look like you were born with them,” I say to it, knowing it won’t hear me.
I put a claw close to its face, wanting to know what its skin feels like. The human flinches from my cold grasp, and I reel
my hand back in.
“Human?” I call to it, nudging its body. “Are you dead already?”
It doesn’t move anymore, but it is still breathing. If I leave it out here alone, it’ll become prey to another animal other than
the wolffangs. Despite its fighting spirit, it’s as helpless as the snow hares that always need protection.
“I wonder what made you come all the way here in this state. Don’t you know what can happen to you?”
I look around us, making sure no other danger approaches. Gently, I scoop the human up in my formidable arms. Its fragile
form is a stark contrast to my monstrous physique.
It only makes sense for me to look after this human, as the strongest being in the land. Their attempts at braving it out here
are futile. They need me to ensure their survival and safety.
“You’re not as weak as I thought. Still, you will become nothing out here without me,” I say to its unconscious form.
I stare down at its features, noticing how different it is from me. The scent coming from the human smells female. I’ve
never seen a female human, but this is different from what I imagined.
I thought they’d be like the snow bears but without the fur. They stand like the bears, but that’s the only similarity between
those two. Everything else is nothing I’ve seen before. It draws me, curious about what this human is or what else it can do.
“Once you wake, you will tell me all about your kind.”
With careful strides, I carry her to my hidden cave, a sanctuary in the frozen wilderness.
 5

JELLARA

“T his isThemywhole
home. It can be yours if you behave properly,” I say to the human once entering my cave.
walk up here, I was met with complete and utter silence. The only reason why I bother talking to her is
because the wairas have mentioned that humans are very social creatures.
If I keep speaking to it, perhaps it’ll awaken much faster. I’ve never looked after a creature of this size or any at all. I’m not
sure what to do, exactly, with this human.
Carefully, I set her down on the ground. She starts shivering immediately.
“Well, that won’t do,” I mutter to myself. After five seconds of thought, I head outside and gather up some dry grass that
grows outside my cave.
I spread it on the ground and move her onto it before covering her with more of the grass. The grass that I gathered up was
a few armfuls and weighed nothing. And yet the weight of it stops her from shivering.
I look down at her, fascinated. She is so tiny compared to me. I could crush her without so much as a thought.
I kneel on the ground and lean on the edge of the makeshift bed, just to watch her. I cannot help but notice every line of her
face and body, every small noise she makes, and every subtle movement. Her mouth looks peculiar, different from an animal’s.
It’s thicker but looks like it won’t feel leathery to the touch. That’s where the defiant sound she made came from earlier.
Who knew such a small creature could make such a loud noise? Even the wairas’ shrill sounds aren’t as loud.
“I see humans just have fur on the top of their heads. But I’ve never seen this color before. It matches the night sky,” I say,
taking a few strands of her fur.
It glides through my fingers, just as grass would. Everything about her is soft, and I can’t help but feel the fur again. It’s no
wonder I noticed her out there in the blaring wind. A color like this in this vast expanse of snow stands out as much as I do.
“You look much too pristine to be out here. Not even the fur of a snow rabbit is as soft as yours.”
The more I stare at her, the more I wish she would open her eyes. I wonder what color they could be - the wairas never
specified. They said humans come in different colors, shapes, and sizes. They’re not as homogenous as the tundra’s fauna and
that’s one thing that makes them so interesting.
“I’m the only one of my kind out here. Consider yourself lucky that I won’t eat you,” I say, gliding my claw over the lines
on her face.
She swats me away with her hands… and I’m in awe. She moved in her unconscious form.
“You’ll wake up soon then? You dared to hit me.”
More silence.
I have to suppress a heavy sigh. I never thought myself to be this impatient. But this is something completely new to me. I
want to know every last bit of her. I especially want to know why she was where she was when I found her.
And how did she sustain so many wounds?
I know it’s not from this land since she’d be dead already. And any animal that attacked her would have finished the job.
All these thoughts ripple through my head, nagging at me. And the thoughts captivate me. She captivates me.
I tug at the odd covering she wears. “This isn’t fur, is it? It’s as smooth as your fur, but I can see it’s not attached to your
skin.”
Curiosity gets the best of me, and I let my large hands roam all over her body. The feel of it is something I can’t explain.
I’ve never touched something so… peculiar. Her limbs are stiff but tender at the same time. I lift her arms and legs to see
what’s underneath. Maybe she has some hidden claws or carapaces like me.
When I hold both her arms up, a slight whimper escapes her mouth. Carefully, I set her back down, making sure I don’t
simply let her flop on the bed.
“I need to remember that you’re as fragile as the snow rabbits,” I comment.
Another random document with
no related content on Scribd:
 Midőn Pistától elvált, utolsó harczát küzdötte végig, arczát
megmelegíté a nagylelkűség, – legyőzte gőgjét, megismerte, hogy
ámbár Pista sem bátrabb, de szive nemesebb, – s ezen pillanattól
nem kivánt az emberek közt élni, hogy közönséges gyarlóságot
lásson, s e dibdáb népnek lábainál annyi legyen, mint a forgács, mit
vagy megtipornak, vagy odább löknek.
Kiment az erdőnek mélyébe, s néha födetlen fővel állt meg a
viharban, jól esett neki, mikor a szél összekóczolá, s ilyenkor
felnézett a százados tölgyre, melynek gyengébb ágait tépi meg a
vihar, maga pedig rendületlenül áll.
Télben a kályha szájánál ült, fütötte a kályhát, s az izzó parázsok
közé tekintve, agyában lerajzolá magát a harczos élet zaja, a
pattogó fának egyhangú zörejében a puskaropogás s olykor egy
hatalmas csattanásban kiegészítve lőn az ágyú, s még így
gondolatban is jól esett neki, hogy annyiszor röpült ő Pistával legelől,
s minő hátra marad el tőle a többi!
Történetünk idejében még a vad is szivesen húzódott volna el
valami sürűbe, ha az éhség ki nem veri szegény párát eledel után,
miért a rengetegeket igen gyakran messzire kellett összeszaladgálni;
mert tél és kegyetlen hideg volt, s a hótömeg ölnyire feküdt a föld
rétege fölött.
Alig törték meg az utat, már ismét behordta a szél, s a
«Kenyeretlen» csárda előtt hamarabb megállt a kocsi, mint máskor,
s a mi kis szénát összekotort nyáron a gazda, a beszorult emberek
mind elrimánkodták, hogy megkínzott barmaik valamikép éhen ne
veszszenek.
Pista volt a legutolsó vendég és látván, hogy a csárdában a
tüzelő-szalma is kifogyott, megigérte a szabadosnak, hogy másnap
estig legfölebb, megjön egy forduló szalmával, s azonkívül a
megfogyott élelmet megint kipótolja.
Néhány órával később az éjszaki szél ujabb vihart hozott, s nem
maradt embernyom az úton, csak a széles erdőnyilás vezette az
embert, ha ezen órában még az úton maradt volna, melyen a vadak
is eszeveszetten rohantak, mert vagy a vihar, vagy az éhség
kergethette őket.
A szabados hanyatlani érzé az erőt, sebeit elevenné tette a
kemény idő, melynek mérgétől nem kimélte magát, s néha órákig
elácsorgott a csárda előtt, vagy még messzebb is, ha tán valamely
megszorult utast a viharok künn szorítottak volna, – és Pista nagyon
észrevette, hogy a szabados önmagával birkózik, midőn
szenvedéseit tagadja, tehát föltette magában, hogy másnap
visszajön, nehogy inségben feledje az erdőn.
Fáradtan húzkodott be a konyhára néhány darab fát, mit előbb
vagdalt össze, – nehogy tűz nélkül maradjon, mert az utolsó szál
szalmát Pistának lovai ették meg, s míg az Keszthelyről megfordul,
ilyen zivatarban akár meg is fagyhat.
Alig veté le az utolsó fadarabot, s alig helyezkedék el egy
bundán, kegyetlen fájások rohanták meg, s majdnem elfásultan
hevert ott néhány óráig; – midőn pedig megszünvén a fájdalom, az
álom is lefogta szemét, a kályhában a parázs lassankint elhamvadt,
s mire fölébredt, már a hamu is megfázott.
Van-e valaki eleven ember ebben a házban? – szól egy ember,
kinek bajusza, szakálla jégcsappá dermedt, s mint egy csoda nézett
be a konyhaajtón.
– Itt vagyok! – mondja a szabados, fölkapaszkodván nagy kínnal,
hogy a betévedt embernek segéljen, ha tán segítségre lenne
szükség.
Az ajtó nyilásán át látta a gazda, hogy egy szánra rakott hintó áll
a félszer alatt, – előtte négy ló gőzölögve várja az enyhelyet, a
hintóból pedig két úrhölgyet segít ki egy úr és karjára fogva vezeti
őket az egykori borivóba.
– Irgalmas Isten, csakhogy megmenekülhettünk; – mondja az
idősebb hölgy, kiről a szépség virágai nem szálltak el, ámbár az
ifjabb hölgy gyermeke, de a két hölgy között alig van több különbség,
mint egy ágnak két virága közt, melyek közől az egyik a nyilott virág
egész pompájában, a másik pedig a most fakadó bimbó.
 Utasaink gróf Dunay nejével és leányával, kik az egyezségre
indulának s a zivatar az útban kapta őket s ha a csárdához nem
érnek, a fáradt lovak már az úton összerogynak.
– Anyám, – édes szép anyám! – mondja a gyermeteg hölgy,
anyját átölelve, – már azt hittem, hogy az út közepén fagyunk meg
valamennyien.
A szabados megdöbbent a szóra és sietve botorkált a konyhába,
hogy a kályhában éleszsze a tüzet, de midőn kemény ujjaival a
hamuba markolt, egészen hidegnek találta.
Tűzszerszáma után kotorászott, egyetlen kénpapir darabnál
többet nem talált, de tudta azt, hogy egy szál szalma sincsen a
csárdában, mi lángot ereszszen a fa alá, hogy tüzet fogjon, aggódva
kérdé a bejövő kocsistól:
– Jó barátom, nincs széna a bakon?
– Csakhogy magunk ide értünk, hisz utóbb már a kocsiládákat is
lecsavartam és a hóba hánytam, mert a lovak alig birták el a terhet,
hanem fél zsákra való abrakom van.
– Adja a lovaknak barátom! – mondja a szabados és egy
törzsökre hanyatlott, mert megriadt a gondolattól, hogy ennyi embert
az isten hidege vegyen meg, s az istálló sokkal tágasabb volt,
minthogy azt a négy darab ló megmelegíteni birja.
Dunay kijött a szobából, hihetőleg megérezte a melegnek fogytát,
s azt mondja a gazdának:
– Van-e fája, édes jó barátom?
– Az erdőnek legmélyében vagyunk uram, hisz a fára látok ki az
ajtón.
– Szokták füteni a kályhát?
– Ma reggel még ökröt is megsüthettem volna benne, de
lenyomott a fájdalom, – beszéli a szabados, – s míg később
elszunnyadtam, az alatt elhamvadt az utolsó szikra is.
 – Rakunk újra tüzet – mondja a gróf.
– Nem vártam volna a parancsolást uram; de nincs mit elgyújtani.
– Hisz akkor megfagyunk! – véli a gróf rémülten.
– Nekem jótétemény lenne uram; de szánom ott benn azt a két
ártatlan cselédet.
– Barátom!… mondja a gróf megriadva… ez igazság vagy tréfa?
– Uram, már mondám, hogy azokat sajnálom ott benn; mert hisz
mi férfiak nem ijedünk meg a haláltól, akár ma érjen el, akár holnap
– fejezi be a szabados, a kénpapir-szeletet forgatván kezében.
– Barátom, – mondja a gróf, – egy könnyű kendő meggyúl még
ettől!
– Nem hiszem, – okoskodik amaz, – alig akkora a papir, hogy a
ként rámázolhatták, – azonban próbáljuk meg, ha meg nem gyúl, –
megfagyni akkor is ráérünk.
A gróf beszaladt, de a téli ruhák között nem akadt egy darab,
mely használhatott volna, azért mielőtt a nőknek szólna, újra kiment
a konyhára, hogy finom ingét próbálja meg letépni, tán az megfogja
majd a lángot.
A szabados kiment a csárda elejére, hogyha tán elszóródott
valahol néhány szalmaszál, azonban a hó már a házoldalon kezdett
összegyülekezni, hanem midőn az erdőnyiláson végig nézne,
három-négy puskalövésnyire lát egy elakadt hintót, s valamivel idább
négy ember törtetett egyik fától a másikig.
– Nem hittem, hogy ennyien lesznek a temetésemen! – dörmögi
a szabados, ki után a gróf kisietett, s minthogy a jövőket meglátta, a
pihentebb lovakat elővezetteté, ha még megtennék a szolgálatot, és
a hóban bukdácsolókat egyenkint elhoznák.
A kocsis az első; a gróf a hátulsó lovak egyikére kapott, s az alsó
útra gázolának szél után, s ámbár elég kínnal, de mégis elég jókor
elérték a négy gyalogoló embert.
 Az ösmerkedés nem sokáig tartott, – az inség előtt a lenyujtott
kéz a legnemesebb emberbarát keze, s midőn az ember halódni
készül, utolsónak vélt órájában önként nyúl leghalálosabb ellenének
keze után s a végső végórában felebarátjait látja.
Baltayt fölsegíté a gróf a lóra, s mind a négyet átengedték a
lihegő utasoknak, a gróf pedig kocsisával a törésen ballagott, s mire
a két nő akart a gróf után tekinteni, hatan nyitottak be.
Baltay és Imre, valamint András és a kocsis volt az ujon érkezett
vendég, kik bámulva néztek egymásra a szoba közepén, de itt is
András törte meg a csöndet, levetvén hóna alól egy nagy csomót,
aztán pedig a nagyságos urat kezdé kiszedni a fagyból.
– Most már itt vagyunk valamennyien, – dörmögi András, – csak
a prókátorok hiányzanak ebben a farkasordítóban, hanem találunk
majd helyettük farkasokat.
Mindenki hallgatott, egyik sem tudta folytatni a beszédet, s
minthogy sokáig tartott a hallgatás, Dunay gróf kihívta Andrást a
konyhába.
– András! – mondja a gróf, – mi itt abban a veszedelemben
vagyunk, hogy az erdőben a fa között fagyunk meg; mert nincsen
mivel alágyujtsuk a fát.
– Itt van minden gyújtószerünk, – mondja a szabados a kis
kénpapirt előmutatva, – pedig ezzel a nyers fát tudom meg nem
gyújtjuk.
– Hála légyen a jó úristenek, – mondja András, – csakhogy itt
vagyunk.
– De megkivánta kend a halódást, atyafi, – boszankodik a
szabados, – hogy így megörült kend neki.
– De még nem kivánkozom kihordozóskodni ebből a világból,
hallja, jó barátom, – mondja András, – majd csinálok én tüzet, ha
még olyan nedves is a kelmed fája.
 – Az angyalok szólnak belőle, édes öregem, – véli a gróf, –
hanem ne késsék vele, fogjon rögtön hozzá, mert már a nők nagyon
érzik a hideget.
– Csak fél órát várjunk méltóságos uram, – hadd adjam meg a
módját, – azért menjen csak be, majd én az én uraimat hívom ki.
A gróf Andrásra hagyta a dolgot, – bement a nőkhöz, kik a kályha
mellett foglaltak helyet, az öreg úr pedig Imrét akarta kiküldeni, hogy
nézzen körül a házánál, hogy meg ne fagyjanak.
András kihívta a férfiakat, kik a hívásnak engedtek, s az öreg úr
Andrástól kérdezte:
– Mi a baj, András?
– Az, hogy itt fogunk megfagyni! – mondja András egész
komolysággal nézve szemközt, s elmondván, hogy nincs mit
meggyújtani.
– Ne kiáltson kend olyan hangosan! – mondja Baltay, – hisz én is
megijedtem, hát még azok a szerencsétlen asszonyok!
– No hát elhiszi a nagyságos úr, a mit mondtam? – kérdezkedék
András.
– El hát, – mondja kínosan, – csak azt sajnálom, hogy ezek a
szegény nők itt vannak.
– Magát sajnálja a nagyságos úr, jobb lesz!
– Legyen kendnek esze a pokolban, engem már elevenen
kinyújtóztathat kend!
András nem birta könyű nélkül megállni az öreg úrnak
lemondását, kivált mikor egy hosszú hallgatás után Baltay Imrére
nézett, s annak kezét részvéttel fogta meg.
– Imre, – mondja az öreg, – remélem emberré neveltelek, hanem
ha, mint remélem, tovább kibirod, mint mi, ezt a kis lányt megőrzöd,
a mig lehet.
 – Bátyám, – nem tagadom, – érette szivesen meghalok.
– Szereted?
– Nem mertem eddig megmondani! – vallja be a fiú.
– Régen vártam erre, s én nem mertelek rákényszeríteni; –
mondja az öreg is megkönnyezve a végszót, s midőn kendőjeért
nyúlna, hogy könyűjét letörülje, oldalzsebében nem lelé, hanem a
helyett Kisfaludy munkáit húzta ki, mit a kilépő gróf is meglátott már.
– Nagyságos uram, – mondja András, – még van egy szál
kéngyertyánk.
– Hát aztán!
– Nem bánná meg, ha az úrfi a kisasszonyt elvenné?
– Ne támaszsza föl kend az embert, – András! – szól
reménykedve az öreg.
– Ha azt a Kisfaludyt meggyújtom ezzel a kéngyertyával, mindjárt
lesz tüzünk.
– Nem ezt akarta kend mondani, András? – véli az öreg, – tudja
kend, hogy ez legkedvesebb jószágom.
Dunay meghatottan állt az öreg háta mögött, – s láthatta, hogy
remegnek az öregnek kezei, melyekben a könyveket tartja.
– Hát nem adja oda, nagyságos uram?
– Meggyújtaná kend az imádságos könyvét? – kérdi átható
hangon Baltay.
– Nem tudom, nagyságos uram! – mondja meglepetve a hajdú.
– Nekem ez imádságos könyvem! – bizonykolja az öreg, mire
Dunay elébe lép és először annyi idő után megszólítja az öreget.
– Most meg én faragok róvást! – mondja Dunay a multakra
czélozva, mire Baltay a gróf kezét megfogván, mondja:
 – Nem fogja azt tenni, – egyszersmind Andrásnak azt mondja: –
láttam, hogy elhozta kend azt a nagy pört, – gyújtsa meg kend azt, –
de Kisfaludyt el nem pörköli kend.
– Inkább a pört, mint a könyvet? – kérdi Dunay boldogságtól
csillogó arczczal.
– Megadom magamat! – vallja be az öreg, helyet adván
Andrásnak, ki a nagy csomó papirt a kályha szájához vitte, hol az
aprófa készen volt, azután egy ütet taplóval föllobbanták a
kéngyertyát, s a kis szelet papirról a láng a pörhalmaznak egyes
csomóiba kapott, s mire egy része elégett, a nedves fát is megjárta a
láng, durrogva égvén a kályhában, melyhez a didergő vendégek egy
nagy körbe ültek.
Midőn András a tűzbe lökte a pörnek utolsó levelét, azt mondja:
– Mondtam ugy-e, nagyságos uram, hogy én vetem ezt tűzbe!
– No, hogy jobban égjen, – teszi hozzá az öreg, – itt még a rovás
is, – mondja, kihúzván oldalzsebéből a rovást, mit oly régóta
hordozgat magával, – szent a béke köztünk.
Mire bemelegedett a kályha, Baltay megösmerkedett a kis
lánynyal, kit ma ölelt meg legelőször s kezét Imréébe adván, azt
mondja:
– Édes kis hugocskám, rég neked szántam én már ezt a fiút.
– Azt gondolja a nagyságos úr, – kiált közbe András, – hogy én
azt már régen nem tudtam?
– De nem tudta kend.
– Dehogy nem tudtam, – csak hogy nem akartam mondani a
nagyságos úrnak, hogy szivesen megbékülne, – csak valaki szép
módjával elkezdeni tudná.
– Semmit sem tud kend! – mondja Baltay, nagy diadallal szedvén
elő tárczájából egy rég meggyűrt levelet, s odaadá Dunaynak, ki
rögtön megismerte a boldogult herczeg írását, melynek hiányzó
sorai következők valának:
«– – – – – – – – – –
A végóra nagy későn mondja meg, édes jó barátom, hogy rövid
életünkben is temérdek jót tehettünk volna, s higyj nekem, nagy
nyugalom tudni, hogy sokan szerettek bennünket igazán, s elfeledni
akarva sem tudnak.
Öcséd, mint Dunaytól tudom, szép lelkü gyermek – Dunaynak
leánygyermeke van, ne engedd, hogy hajlékodból idegenek tanyája
legyen, a míg lehet; – vezesd össze a két gyermeket, hogy
szeretteid úgy sirassanak meg, mint az enyéim most engemet. – Ez
első és utolsó kérelme annak, ki hű barátod a sírig Herczeg
Batthyányi Lajos m. k.»
A sorokat Dunay hangosan olvasá, a két gyermek
összefogózkodék, s a nyomorult viskóban ölelkezék össze a rég
küzködő család, mely nem lelt elég helyet a széles birtokon egy
istenáldott szóra, míg a közös veszedelem egy csárda falai közt
hozta őket össze.
András három lépésről nézte őket, mint a fáradt művész nézte
ezt a munkát, mely nélküle nem tudott megkészülni, s melyből neki
csak az az osztaléka volt, a mi becsületes embernek mindenütt jut, s
miért a gazember fáradni nem akar; – az egyiknek kevés, a
másiknak pedig az öntudat végtelen jutalom.
– András! – kiált örömében Baltay, – ha haza megyünk, minden
rovást égessen kend össze.
– Senkire sem haragszik meg ezután nagyságos úr?
– Nem én, még kendre sem! – Tréfálódzék az öreg.
– Azt hiszi nagyságos uram, hogy nem lesz még olyan magyar
ember, kinek rováson a helye?
– Azt már ezután nem mi rójuk meg, hallja kend; de a
közvélemény.
 XI.
(Egyezség prókátorok nélkül.)

Pista csak esteledésig maradt otthon, aztán megrakodván

élelemmel és szalmával, visszaindult, de az erdőbe nem mert
behatolni, hanem a szélső faluk egyikében meghált.
Reggelre megszünt már az orkán, de a hótömeg oly nagy volt,
hogy egyes mélyedéseken lehetetlen volt átmenni, de a becsületes
falubeliek nagy csoportban indultak meg az erdőségnek, hogy a
«Kenyeretlen» csárdást éhen veszni ne hagyják, – s ámbár a sok
mélyedés adott elég dolgot, déltájban szerencsésen megnyítottak
minden gátot, és a hű barát a csárdához ért; de nagyot csudálkozott,
midőn azt egészen megnépesedve találta.
Megösmerték egymást, mindenik örvendett a viszontlátásnak, s
midőn az első kérdezkedéseken átestek, a szabados félre hívta
Pistát.
– Pajtás! megvan még az írás, mit a kórházban átadtam?
– Megtartottam eddig.
– Barátom! – szólal meg újra a szabados, – nagyon elfáradtam
már e földön – s míg ez a bűn rajtam fekszik, nem tudok elvergődni
a más világra, – azért, ha hazatérsz, az öreg Baltaynak mutasd meg
az írást.
– Korán lesz még, Józsi!
– Láttál már engemet szaladni? – kérdé büszkén a szabados.
– Sem én, sem más! – nyugtatja meg őt a másik, megfogván
bajtársának kezét.
 – Lásd, Pista, szebb úgy meghalni, ha a halálnak magam
megyek szemközt.
– Tehát mit cselekedjem?
– Add át az öregnek az írást, most már talán ő is közelebb áll
oda, hova haragos képpel belépni nem engednek senkit, mondd,
hogy bocsásson meg!
– Hisz itt van a csárdában.
– Nem bántom, – mondja a szabados, – tudom, régen örült
ennyit; minek rikassam meg?
– A mint te akarod, pajtás, – nyugtatja meg amaz, – tehát
hazamenet.
Pista kocsiját a fiatalabb urak foglalák el és az öreg András, a
másikon pedig a nők és Baltay foglalának helyet, hogy estére még
Keszthelyre érjenek.
Az elválás előtt beszólíták a szabadost s a gróf kérdi tőle:
– Édes jó barátom, adósok nem akarunk maradni! – mondja, egy
erszényt húzva ki, melyben aranyok valának, – de a szabados
hunyászkodás vagy kevélység nélkül mondja:
– Méltóságos uram, én sem fizetek senkinek, nekem sem fizet
senki.
– De tőlünk mégis elveszen valamit.
– Semmit sem, méltóságos uram! Mi haszonra is adná, elkölteni
úgy sem tudnám, maradékom nincsen, veszendőnek pedig kár volna
itt hagyni.
– Barátom, – unszolá a grófné, – gyermekem boldogságát e
helyen értem meg.
– Adós voltam vele; – mondja hirtelen a szabados, látván, hogy
az öreg Baltay kiment, – mit Pista is észrevett, s a grófnak sietve
mondja.
 – Hiába kinál ennek valamit, – méltóságos uram, – ez már ilyen
ember.
A gróf sajátszerűnek, de egyszersmind megmagyarázhatlannak
találván a dolgot, – nem unszolá tovább, hanem kezet szoríta vele,
mire aztán azt mondja a szabados:
– Egy kérésem volna méltóságos uram, ha szószólómmá lenne.
– Édes örömest – felel rögtön a gróf, – hadd hallom, mit kiván?
– A méltóságos asszonyságok kezeit szeretném megcsókolni, ha
tán megengednék.
A két hölgy örömmel nyújtá oda a kezét, s midőn mindkettőt
megcsókolá, a grófné érzé, hogy egy könycsepp csordult ki a rideg
ember szemeiből, mit a grófné nem tudott megérteni, azért
megilletődve kérdi:
– Barátom, könnyezik?
– Jól esik ez nekem, méltóságos asszonyom; mert akkor sem
tudtam sirni, mikor apámat temették.
Minden oly megfoghatatlan, hogy a család maradni szeretne, –
de bejött az öreg, s unszolja őket a menésre, minek az a sikere lőn,
hogy egy bucsúköszöntés után a nők és a gróf kimenének. Baltay
pedig azt mondja a szabadosnak:
– Nem feledkeztem el, becsületes ember; – hanem addig is isten
velünk, hadd szorítom meg a kezét.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem érdemlettem meg.
– A patvarba, – kinek szoríthatnám meg a kezét szivesebben,
mint a kendét?
– Nagyságos uram, – várjuk meg a holnapi napot.
– De én most menni akarok s holnapig nem várok.
 – Nem tartóztatom a nagyságos urat, – huzakodék a szabados, –
hanem holnap ilyenkor gondoljon rám, és ha akkor azt gondolja, a
mit most, nékem annyi, mintha kezet szorítana velem.
– Holnap is csak azt gondolom, a mit ma!
– Megtudom én azt is, – hanem éppen azért várjuk el a holnapi
napot.
– Na, legyen! – mondja Baltay; – agyafurt ember kend, – hanem
azért derék ember, ezt én mondom, Baltay.
– Bárcsak holnap is azt mondaná, nagyságos uram.
– Jó éjszakát! – búcsúzik Baltay; – tehát holnap ilyenkor
egymásra gondolunk.
– Azért jót állok, hogy nem feledjük el egymást, – végzi be a szót
a szabados, aztán pedig kiállt a csárda elejére s a távozó kocsik
után nézett mindaddig, míg az erdőnyilásból ki nem tértek, aztán
pedig a kályha szája elé ült le, folytatta a munkát: nézte a kályhában
a tüzet s mintha összeszámolt volna a világgal, könnyebbült kebellel
piszkálta az izzó szenet, s újra lerajzolódának emlékében az egykori
csaták, melyeket látni alig lesz már többé alkalma: de a régiekből
valamit feledni nem tud és nem akar.
Tán én is találtam volna egy bitófát, hová ezt az embert
kiköthetném s hű maradtam volna a nagy világ büntető törvényéhez,
mely addig nem talál megnyugvást, míg a bűnöst agyon nem veri.
Oh, mily érdekes olvasmány, látni egy embert, kinek lelkét az író
végighúzkodja a sáron, aztán pedig kilöki a szemétre, hogy még
több undokság ragadjon rá s mikor már egészen bizonyos, hogy
minden jó gyomrú ember megundorodik tőle, a szellemdús író
készen van elmondani azt, mi a varjúknak dobatik, – hisz mi köze
hozzá az írónak, hogy a tolvajt fel szokták kötni, – ő megtette a
magáét, földhöz verte a lelket, a testet miért kimélnék? – a közönség
érdekes olvasmányt akar, – ime, nyársba van már húzva egy ember,
tisztelt olvasó közönség, tessék ordítani!
 A húsz esztendős gyermek egy bolond órájában elvét egy lépést,
nincsen ember, ki utána nyúljon, hogy negyven-ötven esztendőnek
megmentse. Minek is! megbotlott vagy szántszándékkal esett el,
mindegy: kötözd meg. Ha ló lenne, s a lovat megcsipné egy légy és
kínjában kirugván, a kocsist is eléri, összeszamarazzák a kocsist, s
a ló – abrakot kap megint. – A pénzdarab leesik, felveszik a porból,
lefujják róla a port, zsebre teszik megint, – senki sem emlegeti
többé, hogy elesett; – csak az embert lökik vissza a sárba; – egygyel
több vagy kevesebb – az mindegy!
Utálom e lelketlen eljárást, s ha már a többség ilyen bolond,
tegyünk kivételt is, bizony-bizony ráértünk már egyszer.
Mire beesteledett volna végképen, Keszthelyre értek a vendégek.
Festetics a kocsizörejre lesietett s a nagy lépcsőhöz érve bámult
el, midőn a haragos atyafiakat együtt jönni látta, – azonban nem
sokáig késtek a megmagyarázással, s általános öröm lőn a
keszthelyi kastélyban.
Másnap reggel együtt reggelizett a család. András az
előteremben beszélgetett Pistával, kit a gróf felkéretett, mert hitte,
hogy a «Kenyeretlen» csárdának lakójáról többet tud mondani, –
különösen pedig azt akarta tudni, miért volna adósa nejének még
boldogságával is?
A reggelizés után Baltay kezét a grófnak nyujtván, átment saját
szobájába, hová András Pistát vezette be.
– Mi jót hozott, édes barátom? – kérdi nagy szivességgel az
öreg.
– Ezt a kis papirdarabot hoztam el, nagyságos uram, – mondja
Pista, – most már nincs mit titkolódznom, tessék elolvasni.
Baltay elhalaványult, valamint a gróf is, és az öreg remegő kézzel
nyult a papiros után, mely jól megöregedett, mióta Pista tartogatta;
hanem azért a belseje tisztán olvasható s az öreg úr elolvasta a
vallomást.
 – Ki írta alá mint tanú? – kérdi az öreg.
– Én és a kórházi felügyelő, – felel Pista, – hisz ott van az én
nevem mellett a főorvosé, tisztán ki van írva.
– Semmi kétség! – mondja az öreg, – a főorvos kezeírását
ösmerem, ő általa tudtam meg, hogy a pör a körmendi levéltárban
van letéve.
– A másik tanú pedig én vagyok.
– S a ki megölte?
– Ott a neve, nagyságos uraim, – a boldogtalan nekem szánta a
golyót és az úrfit találta el!
– Bocsásson meg neki a jó isten, én nem átkozhatom el.
– Nagyságos uram! – mondja Pista, – én még más szót is várok.
– Mit mondjak még, édes jó barátom?
– Hogy nemcsak nem átkozza el, de meg is bocsát neki.
– Tehát megbocsátok neki!
– Tüstént megyek, nagyságos uram, megviszem neki ezt a
vigasztalást.
– És még élne ez az ember?
– Tegnap valamennyien vendégei voltunk a csárdában,
nagyságos uram!
– Az a sánta ember?
– Kit úgy vert meg a sors, hogy az enyém helyett az ő lábát vágta
el az orvos, – mondja Pista, egyszersmind elbeszélvén az egész
dolgot, mint a hogy az Pécsett megtörtént velük.
– Úgy ez az az ember, kivel a hadjáratban az erdőnyilásban
álltak? kérdi a gróf.
 – Ott kaptuk a sebeket s az ágyúzás után kerültünk kórházba.
– Nem avatkozom az isten dolgába, – mondja az öreg, – látom,
büntető keze hamarabb elérte, mint én tudtam volna; ha az ég
megelégelé e szenvedést, én meg is sokallom és megbocsátok neki.
– Isten velünk! – mondja Pista s egy negyed mulva már megint
az erdő felé tartott. Baltay nem birt megválni a gondolattól, mely
néhány óráig nyomta, de midőn újra visszaélte a multat s elért a
jelenig, mely boldogságot kinált öreg napjainak, lassankint
lemaradozott a bánat s a két fiatalnak boldogsága félretolta az utolsó
ködöt is.
Alkonyatkor utólszor emlékezék a dologról s midőn elérte azt a
pontot, mely a tegnapi órának ideje volt, a mogorva szabados arczát
maga előtt látta, – megérté, hogy e vad vonásokon az erő duzzadt ki
egykoron s bár nagyot hibázott egyszer a kéz, elszenvedte azt
százszor és megrettenés nélkül vádolja el magát.
– Derék ember! – mondja hangosan az öreg, bemenvén
kedvenczeihez, kik a háborítatlan látás boldog örömeit érzék, – míg
a szabados étlen-szomjan várta Pistát a csárda előtt, mert megigérte
Pista, hogy hírmondónak bármi későn megjön.
Az időnek rideg képe lassankint elhomályosodott, hanem még
tisztán látta az úton a fekete pontot, mely fához mérve mindinkább
közeleg s néhány óranegyed mulva megérkezett a nagy kínnal várt
vendég.
– Megbocsátott! – mondja Pista a szabadosnak, ki egy szót nem
tudott felelni, hanem állva maradt egy helyben, míg Pista gőzölgő
lovait a nyughelyre vezette s a nagy istállóban tüzet rakott, hogy
szegény párákat meg ne ölje majd a hideg.
Magunk is érezzük, hogy e pillanatban lehető legkevesebbet kell
mondanunk s magunk is habozunk, nem tudván megosztani e
fejezetet, melybe két különvált képet kell illesztenünk, – az egyik a
mogorva szabados, kit a bocsánat fogott le, a másik a boldog
család, melyből most már az öreg anya sem hiányzik, hanem
szerettei között ül, nem gondolván a multnak szenvedéseire, ajkára
nem fért egyetlen szemrehányás, hanem áhítatos buzgalommal
bámulta a gondviselés művét, mely a szétszakadt szálakat ily nem
várt módon illesztette össze.
Alakjainkkal nem fogunk többé találkozni, sorsuk most már nem
érdekel bennünket, – küzdelmük közben megérett az az eszme,
melyért tollat fogánk: az irodalom nem árva többé, hanem egy
harczos, mely eszméivel hódít.
Baltay hű maradt Kisfaludyjához; András megelégedett
önmagával, hisz ő azon emberek közé tartozott, kik nem várnak
dicséretet, – mert az igazságot gorombán is megmondja, ha máskép
meg nem hallgatják, – s midőn egyedül maradt, egyet ránt dolmánya
szárán, mi nála körülbelül annyit tesz, mintha valami nálánál is
külömb ember megveregetné a vállát.
Festetics végighallgatván a történetet, midőn Baltayval megint
végignézék a keszthelyi intézetet, elégülten mondja:
– Barátom! – a mi szerepünk eddig tart; a többi a fiatalok dolga.
*
Midőn a Bakony erdején oly sűrű lőn a falevél, hogy a
madárfészek elrejtőzködhetett, Pista megint az erdő felé megyen; de
lovait most már nem ereszté meg oly sebesen, mint máskor, hisz
nincsen, ki vendégképen várja, meghalt a kifáradt ember s ma már a
nyughely várakozik reá.
Pista néhány csonka vitézt rakott föl kocsira s ezekkel adta meg
a legutolsó tiszteletet, a hidegült tetemet visszaadván a földnek.
A csárdától nem messze, a forráshoz is közel kikereste a
legárnyékosabb helyet s elkészíté az öröktanyát, míg az ébredésnek
órája el nem jön.
Nem volt ének, nem volt búcsúztató; nem volt osztozkodó nép,
hogy a temetésről visszajövén, elosztozzék a maradékon és még
össze is marakodjanak az aprólékon, hol a gombostűt is
megválogatják, nehogy egygyel többet vagy jobbat hordjon el a
másik.
A legszebb hantokat válogatták s nyirfának ágából illesztettek
össze egy keresztet s a mező virágaiból még koszorú is került.
Ledült a fa, árnyéka sincs többé, elrothadt porát fogja majd csak
egykor széthordani a szél, messze, mindenfelé; ki szedi megint azt
össze?
A hitetlennek nagyobb kínja nem lehet végórájában, mint hogy a
léleknek halhatatlanságát nem meri elhinni, pedig de szívesen
elhinné!
Higyjetek és üdvözülni fogtok!
 XII.
(Fele enyém, fele meg tied.)

Olvasóm lámpája elalvófélben van, tán nem is látja meg a vékony

fonalat, melynek vége mindjárt kezembe jő, pedig még egy csomót
kell eloldanom, s még egyszer meghurczolom azt a türelmet, mely e
fonaleregetést három köteten keresztül végigvárni tudta.
Még egyszer keressük föl az egykori bérest, kitől láttatlanban
magam sem tudnék elbúcsúzni, ki tán mai napig is csak olyan erős,
mint az ozorai búcsún, csakhogy a ki izengetne neki, a föld alatt
nyugszik már.
Sümeg felől jön a grófi fogat, a négy táltos tajtékot ver az úton, s
Holvagy Pistának lakása előtt száll ki a kocsiból Kisfaludy Sándor, s
a gazdát az udvaron találja.
– Megint látjuk egymást! – mondja Kisfaludy, megszorítván a
megkeresett jobbot.
– Hála legyen érte a felséges úristennek, – válaszol rá Pista.
– Gondolja-e, miért jöttem ily sebes vágtatást?
– Ellenséget nem láttam erre jönni, – véli Pista, – különben azt
hinném, hogy vitéz őrnagy uram talán ellenséget hajtott.
– Budáról jövök, még pedig egyenesen a nádor ő fönségétől.
– Bizony odáig is hosszú az út, hát még onnét vissza! – üres
kocsinak is elég.
– Én pedig nem jöttem üresen! mondja Kisfaludy.
– Okos embernek a fejében is elég hordani valója van.
 – Emlékszik-e barátom azon napra, midőn az erdőszélen
legelőször láttuk egymást?
– Egy kicsit emlékszem még az ágyúszóról, – mondja a másik, –
egy pár ágyút elsütöttek ránk emlékezet okáért.
– No hát, hogy még bizonyosabban megemlékezzék, kedves jó
barátom, – mondja Kisfaludy, oldalzsebébe nyúlva, – ime ez arany
érdempénz, ezt a nádor küldi.
Kisfaludy a bámuló embernek mellére tűzte az érdempénzt, s az
egyszerű embert oly remegés fogta el, mintha éppen most állítanák
szemközt azon ágyúkkal, melyeket egykor az erdőszélen rájok
sütögettek, s mintha a mellére azért tennének olyan fényes
aranykarikát, hogy az ágyúsütögetők odalőhessenek.
Míg Kisfaludy a feltűzéssel vesződött, a ház népe összeszaladt,
előbb a kapu mellől bámulták a dolgot, később megközelíték őket,
utóbb a férfiak levett kalappal álltak meg, utoljára pedig egyik sem
tudta megállni a sirást, hanem megeresztette a könyűt, mely
törületlenül folydogált le, s midőn még közelebb mertek jőni, Pista
kinyujtá kezét, melyet sorban szorongattak, és ránéztek a tündöklő
pénzre, melyért az ágyúk közé kell napszámba menni, s mit nem
szokás apróbbra váltani, mert ilyen mellett éhen is szivesen
meghalhat az ember.
Tudta az egyszerű nép, hogy azt a csillogó aranyat azért tették a
mellére, hogy az nem a költőpénz közé való s milyen szépen odaillik
a széles mellre, legalább mikor a gazda nagy ünnepen második
harangszóra szentegyházba indul, jobbról-balról kitér a sok ember,
és még a szentegyházban is a legelső padig eresztik, hogy minden
ember lássa példának okáért!
Mire föltűzte Kisfaludy az érdempénzt, a hátulsók közül kiszalad
egy surjány legény az utczára s minden arra menőt becsődített,
hogy a nagy becsületnek több nézője legyen. Pista pedig még
mindig egy helyben állt, mint a gyermek, kit husvétnapra öltöztet az
anyja.