Muddy Thinking in the Mississippi River

Delta 1st Edition Ned Randolph

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/muddy-thinking-in-the-mississippi-river-delta-1st-editi
on-ned-randolph/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

The Border Between Seeing and Thinking 1st Edition Ned

Block

https://ebookmass.com/product/the-border-between-seeing-and-
thinking-1st-edition-ned-block/

SQL Server 2022 Administration Inside Out 1st Edition

Randolph West

https://ebookmass.com/product/sql-server-2022-administration-
inside-out-1st-edition-randolph-west/

Corporate finance 12th Edition Randolph W Westerfield

https://ebookmass.com/product/corporate-finance-12th-edition-
randolph-w-westerfield/

John Haynes: The Man Behind the Manuals Ned Temko

https://ebookmass.com/product/john-haynes-the-man-behind-the-
manuals-ned-temko/
The Body in the Dumb River George Bellairs

https://ebookmass.com/product/the-body-in-the-dumb-river-george-
bellairs/

Freedom's Crescent: The Civil War and the Destruction

of Slavery in the Lower Mississippi Valley John C.
Rodrigue

https://ebookmass.com/product/freedoms-crescent-the-civil-war-
and-the-destruction-of-slavery-in-the-lower-mississippi-valley-
john-c-rodrigue/

Delta Green - Convergence John Scott Tynes

https://ebookmass.com/product/delta-green-convergence-john-scott-
tynes/

In the Heart of Autumn: A River Haven Novel (River

Haven Romance Book 2) Noelle Bensen

https://ebookmass.com/product/in-the-heart-of-autumn-a-river-
haven-novel-river-haven-romance-book-2-noelle-bensen/

The Politics and Business of Self-Interest from

Tocqueville to Trump 1st Edition Richard Ned Lebow
(Auth.)

https://ebookmass.com/product/the-politics-and-business-of-self-
interest-from-tocqueville-to-trump-1st-edition-richard-ned-lebow-
auth/
Luminos is the Open Access monograph publishing program from
UC Press. Luminos provides a framework for preserving and
reinvigorating monograph publishing for the future and increases
the reach and visibility of important scholarly work. Titles
published in the UC Press Luminos model are published with the
same high standards for selection, peer review, production, and
marketing as those in our traditional program.
www.luminosoa.org
Muddy Thinking in the
Mississippi River Delta
Muddy Thinking in the Mississippi
River Delta
A Call for Reclamation

Ned Randolph

UNIVERSITY OF CALIFORNIA PRESS

University of California Press
Oakland, California

© 2024 by Edward Randolph

This work is licensed under a Creative Commons (CC BY-NC-ND) license. To

view a copy of the license, visit http://creativecommons.org/licenses.

Suggested citation: Randolph, N. Muddy Thinking in the Mississippi River Delta:

A Call for Reclamation. Oakland: University of California Press, 2024. DOI:
https://doi.org/10.1525/luminos.183

Cataloging-in-Publication Data is on file at the Library of Congress.

ISBN 978-0-520-39720-0 (pbk. : alk. Paper)

ISBN 978-0-520-39721-7 (ebook)

33 32 31 30 29 28 27 26 25 24
10 9 8 7 6 5 4 3 2 1
To Jessica and our girls, Annie and Polly
 CONTENTS

List of Illustrations
Acknowledgments
Land Acknowledgment

Introduction: A Turn to Mud

Interlude: Vignette
1. A Mudscape in Motion
Interlude: On the Mermantau
2. Muddy Foil
Interlude: Toledo Bend
3. The Villainous River
Interlude: Whose Paradise?
4. The Birth of River Science and Grassroots Greenwashing
Interlude: The Arrivals
5. The “Katrina Effect” and the Working Coast
Interlude: A Modest Proposal
6. Mud, Plastics, and Cancer Alley
Interlude: Landfall
Conclusion: Stuck in the Mud

Notes
Bibliography
 ILLUSTRATIONS

1. The ExxonMobil refinery in Baton Rouge on the Mississippi River

2. Former river path lobes produced the landscape of Louisiana
3. A rendition of a maroon encampment from Harper’s Weekly in 1878
4. A perspective of New Orleans on the crescent bend in the river
5. Harold Fisk’s maps traced the meandering paths of the Mississippi River
6. An oil derrick and waste pit in the South Louisiana marsh
7. Pipeline warning signs dot the Louisiana coastal wetlands
8. Erosion around a pipeline canal after Hurricane Ida
9. Shrimp boats along Bayou Terrebonne at Point-au-Chien
10. Cutting sugarcane by hand in Louisiana
11. Rise St. James founder Sharon Lavigne protests Formosa Plastics
 ACKNOWLEDGMENTS

Muddy Thinking has been the culmination of many years of graduate and
postgraduate work that started in San Diego and ended in New Orleans—
two very different kinds of places. Throughout, I have carried the steadfast
support of my graduate adviser and mentor, Patrick Anderson, who
embraced the potential for mud from the outset and simply refused to allow
me to stray off into more conventional paths. His introduction to the editors
at University of California Press, I believe, was critical for keeping the idea
alive and real for me—which it remained through the stewardship of three
project editors, who passed the baton flawlessly. My wife, Jessica Shank, has
been steadfast in her unerring belief in my ability to complete a dissertation,
and now a book. Her support has been crucial, even if at times a little
baffling to me. But I accept it as one excepts a very generous gift—with
humility. My mother, Sanna Thomas, and stepfather, John Thomas, have
been dogged copy editors with precision I have appreciated throughout.
They proofread more than their share of work, which, I’m sure, exceeded
what they signed up for. A publication such as this has gone through many
iterations and readers. I can’t begin to name them all. The other members of
my dissertation committee, Valerie Hartouni, Kelly Gates, Angela Booker,
and Octavio Aburto, as well as the University of California, San Diego,
professors and fellow graduate students from the Department of
Communication helped shape my thinking through conversations,
seminars, workshops, campus pubs, and general care. I’m so grateful for
them. My friend and former officemate, Alex Dubee, was especially
supportive and available for close readings and feedback during my tenure at
UC San Diego. I’m likewise grateful to my colleagues in New Orleans who
helped me grow the work into a book. My friend, David Terry, planted the
idea of muddy thinking in my mind at some point during the formal book
proposal, which seemed to click everything into place. I would also like to
acknowledge the financial support from the Bywater Institute at Tulane’s
Studio in the Woods, where I spent a week completing the manuscript draft,
the Center for the Gulf South at Tulane, and the Institute of Practical Ethics
and Judith and Neil Morgan Endowed Fellowship, both at UC San Diego, as
well as the generous support from my department to travel and conduct
research. My time as a visiting assistant professor at Tulane University also
helped introduce me to the intellectual and activist community in South
Louisiana that tirelessly advocates for a clean and equitable place to live.
They continue to be my inspiration, especially the many grassroots
organizations formed by and in solidarity with residents directly affected by
pollution and environmental desecration. Finally, I would like to
acknowledge my deceased father, Ned Randolph Jr., who visits these pages
and my thoughts. I attribute the best parts of me to his gentle guidance and
friendship. I wish he were here to stash a copy of Muddy Thinking on his
bookshelf.
John McPhee’s Control of Nature, published in 1989, documented the
struggle of corralling the Mississippi River in a work of prose that first set
spark to my literary imagination. Muddy Thinking might not have happened
otherwise.
 LAND ACKNOWLEDGMENT FOR THE NEW ORLEANS
REGION

The following acknowledgment comes from the Studio in the Woods on the
Mississippi River outside of New Orleans, where I spent a week in retreat
completing my manuscript.
The earth here is built up from the alluvial soil carried by the Mississippi River. It
was home to early native peoples well before European settlement. Indigenous
communities include the Washa and Chawasha, the Houma, Chitimacha, Biloxi,
Choctaw, Bayagoula, Quinipissa, Atakapa-Ishak, Caddo, Tunica, Natchez,
Tchoupitoulas, Tangipahoa, and others. The city we call New Orleans has been a site
of exchange and commerce for more than 1,000 years and was known among other
names as Bulvancha—“the place of other languages”—in Choctaw. The Mississippi
River takes its name from the Anishinaabe, a people native to the headwaters of the
river, whose word Misi-ziibi, means “huge river.” The diversity and richness of the
deltaic ecosystem drew indigenous peoples, who lived with the rhythms of the river,
traversing Bulvancha’s ridges and bayous to hunt and to trade with each other. The
creativity and ingenuity of both the indigenous and enslaved African inhabitants of
this area are embedded in every aspect of what we now refer to as “New Orleans”
culture and landscape—including music, art, engineering, agriculture, floodways,
languages, and the ways we are in community together.
 Introduction
A Turn to Mud

My early memories are murky and, like sediment, can be reshaped and
sometimes permanently obscured. Particularly my memories of mud—
alluvial silt and clay delivered by water so omnipresent in a childhood of
bayous and streams. I grew up in a town on the Red River, which gave my
home parish (not county) the name Rapides. Before the Red River was
irreparably tamed by the US Army Corps of Engineers’ $2 billion lock and
dams project in the 1980s, it flowed with force.1 It was too dangerous for
swimming. And sometimes, when the water level was low, you could see the
remnant earthworks of “Bailey’s Dam,” constructed under Union Lt. Col.
Joseph Bailey during the Red River Campaign. The dam lifted the water for
Union gunships to pass downstream. My dad, who seemed to know
everything, said the dam was built to slow the pursuit of Confederates. In
that campaign, Alexandria’s downtown riverfront was burned to the ground.
But Tecumseh Sherman, known for his scorched march to Atlanta, reportedly
sent orders to spare the Louisiana State Seminary of Learning and Military
Academy (later renamed Louisiana State University [LSU]), where he had
served as its first superintendent.2 He also spared several rural plantation
homes as a sentimental gesture to the owners he had befriended during his
post.
According to Alexandria’s town history, a wealthy Pennsylvania
landowner named Alexander Fulton laid out the city in 1805 after receiving a
land grant from Spain two decades earlier. He named it after his daughter.3 A
different Fulton two years later would pilot the first steamboat up the Hudson
River in New York, crossing a metaphorical Rubicon that would eventually
open the Mississippi River basin to commerce and much of its southern
tributaries to plantation slavery and Indigenous displacement. But I want to
clarify that this is not a story about the Mississippi and Red Rivers—or at
least not only about them. That story is famously retold with each new release
of Mark Twain’s canon or travel article about New Orleans or even the
scratchy recordings of Jellyroll Morton and Bessie Smith and the
lamentations in Paul Robeson’s “Old Man River” about the unrequited nature
of it all. John McPhee added his own imprint on the unintended
consequences of controlling nature. The common narrative about the
Mississippi River arguably comes from a bias of water. This project asks:
What would happen if we start from a slightly different perspective? Would
destabilizing and disorienting the landscape as it is popularly conceived bring
forth questions that are not being asked in the deluge of water?
The book will certainly discuss water and land and how places and the
people who live there are shaped by efforts to control nature. It will also
explore how things may have been otherwise. The heart of this story is really
mud. We will roll up our sleeves and get dirty, in a good way. This story
proposes the framework “Muddy Thinking” to recast and denaturalize some
of the effects that modern engineering and thinking have imposed on rivers
and lands that have brought humanity to the edge of planetary extinction.
But it is not meant to outline a dystopian future that forecloses discussions
about possible action and alternatives. The specter of extinction is not the
end of the story but rather a part of its “ongoing,” as Donna Haraway would
say. Extinction is an extended plateau of events. It is a long and slow process
that “unravels great tissues of ways of going on in the world” for many
animals and people.4 As we journey along our current spectrum of history,
extinction challenges us to respond. And how we respond is the question of
our time. The provocation of this work aligns with what Haraway identifies as
an ethos (my word) of compost (her word). This work investigates the
entangled histories of people, racial capitalism, and mud.
 THE BIG MUDDY

In this book, organized around New Orleans and South Louisiana as a case
study, I pose a deceptively simple question: How could this muddy place,
whose land and people are uniquely vulnerable to sea level rise and
environmental injustice, be one of the nation’s most promiscuous producers
and consumers of fossil fuels? What cultural work makes this painful
paradox feel not only possible, but inevitable? To answer this question, I
bring together conversations in environmental studies and humanities to
understand global warming as a technical and cultural phenomenon.
Once described in a New York Times article as a “disaster laboratory,”
Louisiana offers a compelling template for the contradictions of modernity
and extractive capitalism.5 The state’s eroding shores, pollution, and petro-
capitalism are emblematic of the forces causing global climate change. A
three-century project to drain and reshape the Mississippi River since the
colonial founding of New Orleans has been driven by interests to enable
waterborne commerce, “reclaim” riverine marshes for plantation agriculture,
and supply petrochemical plants with abundant feedstock of oil and gas. The
harm of these practices is measured in “football fields” of land loss as well as
high morbidity rates for minority communities on the fence lines of
petrochemical and industrial plants along the Mississippi River corridor. In
numbingly familiar statistics to residents, the US Geologic Survey estimates
the state loses 45 square miles of coastline a year—the equivalent of a football
field every one hundred minutes—faster than anywhere in the world.
Louisiana has lost more than 2,000 square miles of coastland since 1930.
Names of drowned waterways and villages disappear from updated maps
along with estuaries for fisheries, seafood, and international migratory
flyways. “Coastal Louisiana experiences some of the highest subsidence rates
worldwide, making the Mississippi River Delta one of the first areas to
experience the effects of global sea-level rise.”6 Rising seas—and the
intensification of more frequent hurricanes that roll up marshlands—is
accelerating this retreat and leaving New Orleans increasingly vulnerable
behind levees while working-class hamlets, Indigenous communities, and
other coastal villages sink.7 If there is a place that shouldn’t need convincing
that the status quo is unsustainable, it is here in Louisiana. And yet
authorities are hellbent on doubling down on the same old thinking, to the
detriment of the residents who suffer the brunt of these processes. The state
supplies 90 percent of the nation’s offshore oil and gas infrastructure, which
also feeds a secondary market of petrochemical plants up and down the
Mississippi River corridor, known by residents as “Cancer Alley” or “Death
Alley.” Erosive oil and gas canals channel seawater into brackish estuaries.
Spills happen with regularity, many with little public awareness. Thousands of
miles of pipelines running through the increasingly disappearing coastal
marshes face exposure to severe storms, and emptied oil wells subside
underwater. Over a million permitted oil wells have been drilled in the state
of Louisiana. There are over 50,000 active oil and gas wells and another
22,000 to 28,000 that are idle and effectively abandoned. The state counts
another 4,628 wells that are documented as “orphaned,” meaning no owner
could be identified or had a plan for plugging them. These deteriorating wells
leak oil, methane, and saltwater into the ground and air.8
Capping and cleaning up only the orphan wells would cost taxpayers an
estimated $400 to $560 million.9 Plugging the approximately 28,000
nonproducing wells would cost $3.5 billion in closure costs alone, according
to the Environmental Defense Fund.10 But abandoning infrastructure has
long been a national pastime for the oil and gas industry. There are more than
81,000 officially designated orphan wells across the country. A 2021 report
published by the US Government Accountability Office found that oil and
gas producers have been allowed to abandon 97 percent of offshore pipelines
in the Gulf of Mexico without incurring any penalties.11 The effects of this
corrosive infrastructure on vegetation—seagrasses and other subtidal species
along the coast—are cumulative and largely unmeasured.12 Meanwhile,
Louisiana has one of the most concentrated industrial clusters in the world
policed by a perennially underfunded regulatory agency in the form of the
Louisiana Department of Environmental Quality that relies on self-reporting
by plants that literally mail reports to the office, which are simply scanned by
employees.13 Unending river dredging and levee building is required to
maintain the state’s five deepwater ports that reside in an uninterrupted chain
along the Mississippi River’s banks from Baton Rouge to the Gulf of Mexico.
Levees seal off coastal marshes from seasonal avulsions of mud and sediment;
and dredging ensures the material flows farther down the river toward the
Gulf of Mexico. Invasive species from international cargo lay waste to land-
building vegetation and roots. And the weight of the Mississippi riverbed
itself presses down as seas rise.
While Louisiana offers a cautionary tale of the destructive and
dehumanizing effects of modern industry on land and people, it provides an
opportunity to interrogate the deep, commonsense structures of what I call
Extractive Thinking. Ironically, these same extractive forces that have led to
coastal dissolution have also embedded themselves in solutions for coastal
restoration.
By the time Hurricanes Katrina and Rita destroyed 200 square miles of
Louisiana marshlands in 2005, the state had already lost 1.2 million acres of
wetlands in seventy-five years. After Katrina, the state legislature approved
the $50 billion “Comprehensive Master Plan for a Sustainable Coast,” a plan
partially funded by oil and gas royalties on federal offshore leases and a legal
settlement from the historic 2010 BP Deepwater Horizon blowout. When I
think of the local and global disconnect between fossil fuel production and
local sea level rise, the words of an emergency manager from coastal
Lafourche Parish haunt me: “If we don’t have an economy, then what is there
to protect?”14
I wonder if the solution is so irreconcilable. The presumption that oil is
the only lifeblood of the economy ignores its falling employment numbers as
well as generations of communities who have carved out their own covenant
with the land. There is a pernicious temptation to keep to the path of
extraction, particularly for an area so degraded by an industry that has
consumed not only the land but also hope for a different future. Let this then
be an example of what awaits others as climate change continues to render
this planet less hospitable. Let us not forget the promise the Earth once held,
before it disappears as a reminder of what was possible. “There is a fine line
between acknowledging the extent and seriousness of the troubles and
succumbing to abstract futurism and its effects of sublime despair and its
politics of sublime indifference,” writes Haraway.15 In other words, we need to
tell the difficult stories while also imagining new ways of living.
 HOT TIMES

Just in the years since Katrina, hurricanes here have grown fiercer and more
frequent as the Gulf of Mexico warms and Louisiana coastal marshlands
disappear. Hurricanes now produce their own fuel as they approach saturated
marshland in a phenomenon called the brown ocean effect. As a storm surge
pushes warm Gulf water over inundated marshlands, it creates its own energy
source. Rather than a buffering obstacle that protects inland communities,
the marshland becomes an accelerant that increases wind speeds significantly
just before it reaches populated areas like New Orleans.16 In 2021, Hurricane
Ida, for example, remained a hurricane sixteen hours after landfall and left
little time to evacuate. “Hurricanes draw their energy from warm ocean
waters. But when they make landfall over a wet, marshy, or saturated spot,
they can still power themselves with evaporating moisture.”17
As this book was being finalized, we learned that July 2023 was the hottest
month on Earth since record keeping began in the nineteenth century. And
the ocean is getting warmer by the year. Since scientists have been keeping
climate data, the Earth’s hottest years have all occurred since 2015. The year
2021 was the ocean’s hottest for the third year in a row, and the Earth’s
average carbon dioxide output was the highest ever recorded.18 This occurred
during a relentless global pandemic. A “Code Red” report on humanity was
issued by the usually staid and cautious United Nations Intergovernmental
Panel on Climate Change that pointed to the inevitability of increasing
temperatures at an accelerated pace.19 If all emissions had halted in 2021, the
planet would still be warming. “We are decades late” making necessary
changes, Kristina Dahl of the Union of Concerned Scientists testified in
January 2022.20 Four months later, in May 2022, the National Oceanic and
Atmospheric Administration (NOAA) reported that its monitoring station in
Mauna Loa, Hawaii, had measured an average level of carbon dioxide in the
air that had not been seen on this planet since the Pliocene era 4.5 million
years ago, when sea levels were 16 to 82 feet higher and temperatures were
seven degrees hotter. “South Florida, for example, was completely under
water. These are conditions that human civilization has never known.”21 Heat-
trapping carbon dioxide has risen 50 percent since the pre–Industrial
Revolution year of 1750. By the time you read this, things will be worse.
 The world puts about 10 billion metric tons of carbon in the air each year,
but a dramatic spike has occurred in heat-trapping carbon emissions just
since 1990. Greenhouse gas pollution caused by human activities trapped 49
percent more heat in the atmosphere in 2021 than in 1990, NOAA reports.22
Have we have passed the tipping point already? Carbon dioxide, for
example, remains in the atmosphere for hundreds of years. But curbing other
greenhouse pollutants like methane, which has a much shorter atmospheric
presence, could show immediate benefits. Expanding natural sequestration
sinks through reforestation would also remove legacy carbon. Yet we
continue toward the point of no return. We need to start thinking about how
to manage ourselves in the ruins socially, ethically, and emotionally. We must
figure out how to live and love in the shadow of doom and how to intervene
effectively.
There is a temptation to fall back to the spectacle of disaster with a cynical
detachment, to deny ourselves the emotional connection to a reality too
frightening to contemplate. The New York Times culture critic Amanda Hess
lamented that the end of the world we are experiencing “does not resemble
the ends of religious prophecies or disaster films.” There are no dramatic
finales. “Instead, we persist in an oxymoronic state, inhabiting an end that
has already begun but may never actually end.” Social media’s “apocalyptic
drumbeat” of hopelessness ironically becomes a narcotic for it: “Just hit us
with the comet already.”23
Meanwhile, current proposals to reach net-zero carbon seem to require
little structural change to our notions of productivity and growth. Instead,
they hinge on burying the evidence. Witness the Democratic Louisiana
governor, John Bel Edwards, admonishing efforts by the Biden
administration to impose a moratorium on drilling in the Gulf of Mexico just
weeks before the governor delivered a speech at the 2021 United Nations
Climate Change Conference in Glasgow where he touted Louisiana’s
initiatives to capture industrial carbon with new industrial projects.24
Between 2020 and 2023, there were fifteen announced low-carbon, carbon
capture, and so-called blue hydrogen projects announced in Louisiana—all of
which would add to net emissions.
Yet, to his credit, the governor in 2020 appointed a climate task force—
alone among southern states—to commit to reaching net zero by the year
2050 in line with the 2015 Paris Climate Agreement. But many of the
environmental advocates on the task force point out a discomforting truth
about solutions proposed by industry task force representatives. The efficacy
of so-called industrial carbon capture for removing CO2 is minimal—despite
the publicity by big oil companies. Fossil fuel producers claim they can
recover carbon dioxide emissions from smokestacks and store it permanently
underground (or use it to recover oil and make other products like
petrochemicals), which would “recycle” carbon emissions. Despite the
marketing by fossil fuel companies, carbon capture is a less efficient, more
expensive, and more dangerous method for lowering greenhouse gas
emissions than natural carbon sequestration projects like reforestation, which
has a proven track record and is not predicated on industrial production.25
Governor Edwards followed his speech in Glasgow with the
announcement of a massive carbon capture project by a Pennsylvania
company to produce new sources of “blue ammonia,” which would create a
net increase of carbon by a project that was touted to reduce emissions. Blue
ammonia may be even worse for climate change than simply burning natural
gas because of the leakage of methane.26 Other “environmentally conscious”
industrial projects are popping up throughout the state, which would also
have an impact on low-income, fence-line environmental justice
communities in Cancer Alley. Louisiana is positioning itself to be the storage
site for hazardous carbon waste for the nation, or what the activist Monique
Harden calls a mecca for hazardous waste.27 Notwithstanding the glaring
weaknesses of relying on aging infrastructure—or building out new pipelines
and storage facilities in environmentally and socially stressed areas—
industrial carbon capture and other net-zero fantasies offer little substantive
solutions beyond assuaging the growing anxiety that we are out of real
solutions. This book seeks to illuminate this intransigent madness, as well as
offer some suggestions for finding life in the ruins.
The critical humanities scholar Fredric Jameson famously wrote that it is
easier to imagine the devastation of the Earth and nature than the end of late
capitalism.28 This book suggests that the limitation is as much cultural as
technical. What faces New Orleans at the toe of Louisiana’s boot, as well as all
vulnerable frontiers, is characterized by what Amitav Ghosh calls “a crisis of
culture, and thus, of the imagination.”29 We are caught in a paradox. In
Louisiana, state authorities tout the importance of Louisiana’s “working
coast” of extractive industries to justify investments to restore a coastline that
Another random document with
no related content on Scribd:
 Véletlenül találkoztam vele az utczán és – kiábrándultam.
Ugyanaz a hórihorgas fiú volt, mint régen, ugyanazzal a bamba
arczczal. Csipetnyi bajusza nőtt azóta, de ez még butábbá tette
fiziognomiáját. Nem tudtam elképzelni, hogy ezzel a lehetetlen
alakkal hogy állhat meg a szinpadon.
Beszédében a régi, alázatos, félénk Géza volt, akit az iskolában
elvertünk. Midőn megtudta, hogy ujságiró vagyok, alig mert a
szemem közé nézni. Biztattam, hogy neki igen jó hirneve van nálunk
s ha csak valamiképen helyt tud állani, biztos sikerre számíthat.
Nagyon megörült ennek és kért, hogy legyek ott az előadáson.
A földszinti páholyban megláttam a majmot.
Ő sem változott. Sugárzott az arcza a boldogságtól. Őt nem
bántotta a félelem, biztos volt fia sikerében. Traviatát adták, Géza az
idősebb Germond szerepét énekelte. Midőn belépett, midőn énekelt,
nem hittem érzékeimnek. Tiszta lehetetlenség, hogy ez az az
élhetetlen alak, akivel délelőtt beszéltem. Impozáns, férfias
megjelenés volt, biztos mozdulatokkal, előkelő, méltóságos tartással,
és hangja duzzadt a férfias erőtől, tömören, érczesen szólt s felső
regiszterében olyan lágyan, fuvolaszerűen hangzott, hogy a
közönség megszakította énekét tapsaival. El voltam bűvölve. És
abban a földszinti páholyban a majom ült, – egyes egyedül és tapsolt
– tapsolt és csókokat hintett a szinpadra és kaczagott, hangosan,
hogy mindenki felé fordult, majd hirtelen fölkelt és rohant a
szinpadra.
Azóta mindig elmentem a szinházba, valahányszor ő énekelt.
Különben csak ritkán találkoztunk s ilyenkor mindig valami kisérteties
benyomást gyakorolt rám. Nem tudtam összeegyeztetni ezt az
ügyefogyott alakot azzal a férfias szinpadi megjelenéssel, ezt a
bamba individualitást azzal a nagy művészi intelligencziával,
melylyel alakjait, énekét interpretálta. Mindig az édes anyjával volt. A
szinházban is csak úgy nevették ezt a furcsa párt, mind hajdanában
az iskolában.
 Vagy két esztendővel későbben a redakczióban kezembe akadt
egy gyászjelentés. Szegény majom!
Úgy éreztem, hogy valamit jóvá kell tennem. Elmentem a
temetésére.
Géza halvány volt, gyászruhát viselt, de különben nyugodt volt.
Olyan volt, mint a szinpadon, nem olyan, mint az életben. Szótlanul,
melegen megszorította a kezemet, aztán követtük gyalog a koporsót
a temetőbe. Kicsike kis gödörbe eresztették a kicsi koporsót s midőn
a földre nyultam a rög után, köny futotta be a szememet. Szegény
majom, bocsásd meg, amit ellened vétkeztem.
Géza pedig nézte, hogy hull a föld az édes anyja koporsójára. Ott
maradt mozdulatlanul, míg a kis halom teljesen föl nem épült s fejtül
odatüzték a keresztet. Ekkor nagyot sóhajtott s megfogta a karomat.
– Gyerünk, – mondotta – sietnem kell.
– Hová?
– Előadásom van ma.
– Csak nem akarsz ma énekelni? Ebben a lelki állapotban!
És ekkor két vastag könycsepp hullt ki a szegény fiú szeméből és
kimondhatatlan gyermekes gyöngédséggel lágy hangjában, suttogta:
– Édes mama úgy szeret engem hallgatni…
 Mese.

I.

Figyeljen.
Nagyon, nagyon messze innen történt. Ember oda nem jár, hir
onnan nem jön. Kiesik a világ útjából – talán ez a darab föld nem is
forog a földdel. Túl van a vámsorompón.
Festő-szekrényemmel a kezemben gyakran barangoltam be ezt
a halálos néma vidéket. Sivár homokpusztán túl egy beteges, sárga
ákáczerdő. A sárga ákáczerdő közepén egy fekete víz. A fekete
vízben békák kuruttyolnak. Fölötte varjú károg.
Egyik satnya erdőrészletről a Szomorúságot szoktam festeni, a
másikról a Babonát. A süppedő homokos talajból itt is, ott is egy-egy
barna kő bukkan elő, esőmosta, olvasatlan betűkkel. Temető volt itt.
Köröskörül robog az iparos élet. Kémények merednek ég felé,
füstöt okádva, de ez a füst inkább ott marad a mozdulatlan
levegőben, semhogy leereszkednék erre a vidékre. Két oldalt a
vasut sinei kerülik meg és a vonatvezető ezen a tájon
megsarkantyúzza a masináját, hogy sikoltva, lelkendezve menekül
tova a jelenkor felé. Mert ez a darab föld el van átkozva, meg van
babonázva, az idő megállott fölötte, és aki ráteszi a lábát, rég elmult
századokba van visszavarázsolva.
Aki itt meghal, az nem jut a mennyországba, hanem a lelke
elvándorol valamelyik állat testébe. A saját szememmel láttam. Az
erdő északi szélén fatömbökből összetákolt kunyhó, abban lakik az
öreg erdész öreg feleségével. Ismerem őket jól. Be szoktam
hozzájuk térni egy pohár kecsketejre és tudakozódni Margit után.
Margit az ő gyermekük. Egy gyönyörű, háromesztendős vizsla.
Benne lakik most a kis Margit lelke, aki meghalt ugyanazon az
éjszakán, mikor a kis kutya született. Bizonyos, hogy a kis leány
lelke belé költözött, mert az anyja úgy tudja és az anyasziv nem
csalatkozik. A vén erdészné azonkivül látta is, ahogy a kis Margit
rózsaszinű lelke egy darabig ott röpködött a fekete udvaron és aztán
eltünt a kutyaólnál. És szeretik most Margitot, a kutyát, ahogy
szerették, mikor még feketehajú, kis gömbölyű leányka volt.

II.

Hallott már a villik tánczáról?

Én láttam őket. Csikorgó téli hidegben odamenekültem. Olyan
szomorú voltam, a múlt jutott eszembe. És menekültem arra az
elátkozott vidékre, ahol minden szomorú és ahol a sírkövek
megbarnultak és sülyedőben vannak.
Minden fehér. Ez a vidék még fehérben gyászol. És átvergődtem
a hópamacsokkal tele bozótokon és egyszerre csak lelapultam és
nem mertem lélekzeni. Előttem a fekete víz, most kerek fekete
jégtükörré fagyva és a jégen fehér gyolcsba öltözött leányok
korcsolyáznak, kétségbeesett gyorsasággal keringve, kóvályogva. A
villiket láttam tánczolni, a szerencsétlen menyasszonyokat, akik
meghaltak, mielőtt násztánczukat ellejtették és most a sok el nem
csattant csók nem hagyja őket nyugodni. Kikergeti őket valamely
megátkozott erdőbe és ott összefogózkodnak és körbe karikáznak,
és ha egy férfi téved közéjük, azt megragadják, megforgatják és el
nem eresztik, míg lélekszakadva, holtan össze nem rogy.
Körbe karikázva hat vakítóan szőke leány, a legfiatalabb alig
tizenkét éves. Őrült, hihetetlen sebességgel, zajtalanul suhantak a
jégen, ahogy halandó ember nem képes. Majd valami víg dalba
fogtak, egy lelkendező, szakadozott nótába, melytől az ember
szeretne sírni. És a kör közepén egy gyönyörű szép teremtés,
amilyent még nem láttam, amilyenről nem álmodtam. Sűrű fekete
hullámokban lebegett körülötte a haja, amint lassan, méltóságosan
állott a repülő szőke leánysereg közepén és forgott saját maga körül.
És a szeme olyan fekete, olyan babonás – egy tizennyolcz éves
csillagtalan éjszaka, melyen néha-néha villám czikázik keresztül.
Majd felbomlott a kör, a szőke leányok kaczagva szétrebbennek
és szilajan száguldanak a jégtükrön. Az a fekete leány pedig
méltóságos lassúsággal indul a tulsó part felé, ahol egy
szánkaszéken, fekete kendővel leborítva, ül valaki. Leül melléje és
az ölébe temeti a fejét. Ezt a csoportot ki kellene faragni márványból
és a legboldogtalanabb ember sírjára helyezni sírkőnek.
Egy kéz nehezedik a vállamra. Végem van – el vagyok veszve.
Nem, az én öreg barátom, az erdész volt, az ő komoly barna
arczával, szótlan, egy fehér rengetegbe vesző ajkaival. Fölkeltem,
megszorítottam a kezét. Nem szoktunk beszélni egymással, ha
nincs mondanivalónk.
Remegtem. A leányok észrevettek. És a legkisebbik, mint a
villám, ott terem a szánkaszéknél és száguld vissza, felénk, egy pár
régi, rozsdás fakorcsolyát lóbálván a kezében, egyenesen felénk.
– Tánczoljon velünk!
A villik tánczra hívnak!
És én felkötöm a korcsolyákat és remegve kérdem társamtól:
– Kik ezek?
Az, csizmájáról lerázva a havat, válaszolja:
– Hauer Márton leányai.
Hauer Márton!
 Szép asszonyom, kinek rózsás keze most is az enyémben
nyugszik, nem fogja-e irtózva visszavonni, ha megtudja, kinek a
kezét szorítottam meg meleg barátsággal? Gondoljon arra, hogy
nem most történt, nem itt történt, hanem sok száz évvel ezelőtt, azon
az átkos vidéken, ahol nem ismerik még a mi világunkat. Hauer
Márton nem ismer bennünket, nem tudja, hogy mi is emberek
vagyunk és hideg vérrel, közömbös szivvel végzi a munkáját.
Hauer Márton a hóhér.
Tánczoltam velük. Az én holländerjeim, az én ügyes hármasaim
a legnevetségesebb kontárság az ő művészetükhöz képest. És ők
kikaczagtak és mondták, hogy majd ha többször kijövök, majd
megtanítanak engem korcsolyázni. Nem kérdezték, ki vagyok, mi
vagyok, mintha régi, régi jó barátjuk lettem volna, úgy bántak velem.
És odavittek a szánkaszékhez – istenem, szerettem volna
leborulni és imádkozni a szépség e remekéhez. Egy szőke asszony
ült ottan, oly szép és oly szomorú volt. Sírtam, midőn nagy fekete
szemébe néztem és ő sóhajtott – oly természetesnek találta, hogy
egy idegen ember sír, ha a szemébe néz.
És mintha a földből bukkant volna ki, ott termett Hauer Márton.
Őszbe csavarodó hajjal, hollófekete szakállal, valóságos
banditaalak. És durván, erőszakosan szorította meg feléje nyujtott
kezemet és szeme baljóslatúan villogott. Ő sem volt kiváncsi
kilétemre.
De midőn arra az asszonyra nézett, mintha tüzes kazánból
lángok csapnának ki, úgy lobogtak a szemei. És az asszony is
galvanizáltan, reszketve szökött föl helyéről és ráborult a széles
mellre és őrülten, szilajan csókolóztak. Párázott körülöttük a levegő
és én reszketve törültem le homlokomról a verejtéket. Láttam az
emberi szenvedélyt sziklákat rombolva, halálon, vészen keresztül
rohanni, de erről a parazsas, izzó szerelemről nem volt fogalmam,
míg Hauer Mártont nem láttam a feleségét ölelve.
A leányok körénk gyűltek és kiváncsian nézegették a
festőszekrényemet.
 – Mi ez?
Megmagyaráztam nekik. És mutattam nekik néhány vázlatot, az
egyiken az erdész kunyhóját. Ráismertek és nagyon csodálkoztak
rajta.
Besötétedett. Haza készültem. Egy darabig együtt mentem velük,
aztán elváltunk. A sötét erdőben egyre világítottak azok a ragyogó
szőke fejek és közülök magányosan, külön világként emelkedett ki
az a fekete, szomorú leányfő. Szomorúbb voltam, mint mikor jöttem
és egyre kínzott az a marczangoló bú, mely annak a szőke
asszonynak fekete szemeiből áradt a lelkembe.
Egyszerre valaki megragadja a karomat és lihegve, szaggatottan
kérdi valaki:
– Hol lakik? Mikor mehetek magához?
Megrendűltem. Az a fekete leány volt. Magam sem tudva, mit
beszélek, hebegtem:
– Mit akar?
– Fessen le engem, fessen le engem, de hamar, még holnap.
Úgy-e, hogy megteszi? Szegény Péternek akarom adni.

III.

Lefestettem szegény Pépát, szegény Péter számára. Igaza volt,

jó volt sietni.
Hauer Márton tornáczos háza mögött nagy veteményes kert van.
Ennek a kertnek a végén kicsi virágos kert. Szegfüvek,
százszorszépek és óriási napraforgók közűl ki-kibukkan egy-egy
barna, esőmosta kő, olyan, amilyenek az erdőben szétszórva
találhatók, rajtok ügyetlen fekete festékes betűkkel egy-egy
leánynév.
 – Kik ezek? – kérdeztem az erdésztől.
– Hauer Márton leányai.
És most hozzájuk került egy új kő, szegény Pépa számára.
Péter bejárta az egész erdőt és kikereste a legnagyobb követ.
Kivájta és széles hátára vetette, úgy czipelte sűrű könyhullatással a
virágos kis temetőbe. Odatette Pépa sirjára, aztán zokogott,
zokogott szinte állatiasan és aztán csikorgatta a fogait és fenyegetve
rázta az ökleit.
– Jaj nektek, ha még egyszer megtörténik!
Szegény Pépa, nem hittem neki, midőn azt mondta, hogy még a
tavaszszal meg kell halnia.
– Nem látja, hogy a hajam már egészen fekete?
A fekete Pépa egy félesztendővel ezelőtt még olyan ragyogóan
szőke volt, mint a testvérei. Aztán egyre sötétedett a haja, mígnem
oly fekete lett, mint az örökkévaló éjszaka. Az ő testvérei is, akiket a
kis kertben eltemettek, mind fekete hajúak lettek, mire meghaltak.
És Péternek, a vadnézésű, csöndes lelkű hóhérsegédnek, Pépa
volt a harmadik menyasszonya. Oly világító szőkeségben ölelte
magához a szép fiatal teremtéseket, de mire esküvőre került volna a
sor, megbarnultak, megfeketedtek a szőke hajszálak és a föld alá
kerültek. S mindannyiszor gyermeksírás verte föl a hóhértanyát – a
feketehajú meghalt és nyomban született egy szőke teremtés.
Pépa és Péter kitudták már ennek a rejtelmes szülés-halásnak a
nyitját. Ezen az elátkozott földön bűn oly szenvedélyesen szeretni,
ahogy Hauer Márton és felesége szeretik egymást. És isten
bosszúálló és könyörületes, megveri a bűnösöket és megkönyörül az
emberlelkeken. Erre a darab földre nem szán többet hét
leányléleknél és meg kell halnia a legidősebbnek, hogy legyen lélek
az új magzatnak. És Péter, szegény Pépa hűlt holttestére borulva,
vérben forgó szemekkel rázta az öklét a gyászoló szülők felé és a
fogai közül sziszegte feléjük:
 – Gyilkosok vagytok!
Igaza volt, átlátták ők is. Midőn életet adnak egy új magzatnak,
ezzel megölik a legkedvesebb, a legidősebb leányukat.
Legyen nekik isten irgalmas, aki oly kegyetlen sorsot mért reájuk.

IV.

Egy pohár kecsketejre az erdészlakásba. Az első, akit látok,

Hauer Márton felesége, kicsike gyermekével az ölében.
Oly szomorú és oly sápadt volt. És fekete szemei besülyedtek a
szép, hamvas homlok alá.
Az udvar közepén egy százados diófa, annak árnyékában űlt. És
a diófa ágai szomorúan susogtak, egy monoton, bús melódiát,
melytől elszenderűlt a csecsemő és könyekre fakadt a szép,
szomorú asszony.
Elhatározták magukat egy súlyos, egy lehetetlen lépésre és
megtették. Váltak. Az a szerelem, mely gyilkol, nem ápolható. Meg
sem csókolva a férjét, kicsi gyermekét ölébe kapva, úgy menekült a
hóhér házából az erdész kunyhójába. Mindennap átzarándokolnak
hozzá az ő gyermekei és ő sírva csókolja végig a szőke fejeket és
kérdezi, hogy hogy nincs-e baja az édes apának. És küldi égő
üdvözletét neki és esdekel, hogy ne jőjjön erre a tájékra, mert
halálos veszedelem volna, ha újra látnák egymást.
És Hauer Márton nem is nézett soha feléje. Ott csatangolt az
erdőben őrjöngő kétségbeeséssel a lelkében és vad dühvel kezelte
a puskáját. A sűrű dörrenések áthallatszottak a szőke asszonyhoz a
vén diófa alá és ő megismerte a puska szavát és hányta, hányta a
csókokat a táj felé, ahonnan a puskaszó hallatszott. Ezek a csókok
tán el is érték czéljukat, tán odatapadtak Hauer Márton lázas
arczához, mert ez az arcz úgy égett, ahogy csak neje csókjaitól tud
égni.
 Meddig tart ez így?
Isten könyörületes. A szőke asszony egyre fogy, egyre gyöngül,
már alig tudja táplálni a gyermekét. Mire elhervad az idei sárga lomb,
talán a nagy istennek egy újabb lelke van és meghagyja élőknek
azokat, akik még élnek.

V.

Mi ez?
Margit, a gyönyörüséges, a szelid, a ragaszkodó vizsla dühösen
ugat, midőn az erdészné oda nyujtja neki a táplálékát.
– Margit, mi lelt? Nem ismersz?
A kutya nyugtalanul morog, aztán nyöszörögve odakúszik az
öreg asszonyhoz és nyalja a kezét.
– Na így, kis aranyom.
De azért a húshoz nem nyúl. Sőt ismét nyugtalanul morog és
dühösen csahol. A szemeit vér borítja el.
– Margit beteg, – jelentette az öreg asszony a férjének és
félénken, reménykedve nézett rá.
– Margit! – kiáltja az erdész.
A kutya az ágy alá bújt és onnan ugat az erdész felé.
– Margit, Margit! – kiáltá ez kétségbeesetten. – Nem ismersz?
És ekkor a kutya dühösen rohan elő, szájából omlik a tajték és az
erdész alig birja nyakánál megmarkolva megakadályozni, hogy meg
ne harapja.
Margiton kiütött a veszettség. A szegény öregek tisztában
vannak vele.
 Margitot el kell pusztítani.
Nem felejtette-e el, hogy kicsoda ez a kutya?
Ez a kutya az ő tulajdon gyermekük, az ő gyönyörűséges kis
leányuk, kinek rózsaszinű lelke abba a kutyába költözött. És most el
van veszve másodszor is és tulajdon kezükkel el kell pusztítani.
Megtehetik-e?
Nem, százszor nem. Inkább vele együtt vesznek, de az apa nem
ölheti meg a tulajdon gyermekét.
És Margit visszahúzódott az ágy alá és fájdalmasan nyöszörög.
És a két öreg szótlanul dűl a faragatlan asztalra, a férfi borúsan néz
maga elé, az asszony kötényét az arczához szorítva, csöndesen sír.
A kemencze mellett a sarokban pedig ül a beteg szőke asszony
és nézi őket. Küzködik magában. Végre fölkel és odanyújtja
gyermekét az erdésznének:
– Vigyázz reá, én elviszem Margitot.
Margit egészen megszelídült. Egyszeri hivásra előbújt és
engedelmesen nyujtja nyakát a zsinegnek. És a szőke asszony
megindul vele, lassan, bátortalan lélekkel az irtózva került, sovárgva
áhitott táj felé, ahol az a férfi lakik, kinek szerelme oly perzselő és oly
gyilkos.
Csak a kapuig viszi, ott beengedi a kutyát és menekül vissza.
Nem akarja látni a férjét s ha látja, szárnyakon fog tőle menekülni.
Süt a nap. Mily ritkaság: valahol a közelben madár csicsereg! A
levegő át van itatva erdei illattal, a fák tele ákáczfürtökkel és a
bokrok is virágzanak. Oly édes, oly epedő a nyár, és ő megy
hazafelé. Isten adjon neki erőt.
És látja azt a szerelmes férfit és égető szomjúság fogja el:
csókszomj! – Istenem, lám Margit egészen szelid, lám nincs is baja –
jó lesz visszafordulni.
 A lábai inognak. Leül egy kőre. Ha ott maradt volna férjénél, talán
ez a kő már odakerült volna az ő virágos kertjébe annak a főnek
jelzéséhez, mely szőkén, epedve pihen most vőlegénye mellén.
Maradjon az a fő boldogan azon a sokat szenvedett férfikeblen,
sorvadjon ő el végképp, a hogy eddig sorvadott. Nem teszi ki magát
újabb kisértésnek, nem megy vissza.
De ekkor a kutya dühösen szökik reá, alig tudja magától
elhárítani a tajtékos, csattogó szájat. Felszökik és rohan, rohan a
kutya előtt, aki dühösen, veszetten rázza a zsinórt és nem akar előre
menni. Majd megbokrosodik és rá akarja magát vetni az asszonyra.
És most az asszony menekül az üldöző kutya elől, lobogó ruhával,
ziháló tüdővel, kétségbeesetten segítségért kiáltva.
Ott van a hóhérháznál. Neki a kapunak! Öklével kétségbeesetten
dönget egyet rajta s ekkor a kutya utólérte. Ösztönszerűen, tudatát
vesztve markolja meg két kézzel a dühöngő állat nyakát és akkor
nyilik a kapu – egy ököscsapás az állat fejére, amire az élettelenül
hull össze és ekkor ő ájultan fekszik férje karjaiban, aki fuldokolva,
lihegve csókolgatja.
Mögöttük valaki sikolt. Péter állt ottan, puskával a kezében és
karjába dőlve a menyasszonya, a negyedik menyasszonya, aki
iparkodik leszorítani a püska csövét.
– Péter! Az apámat!
Péter egy darabig küzd vele.
– Megölöm őket, különben ők ölnek meg téged.
De aztán elejti a puskát és a nyitott kapun keresztül az erdőbe
veti magát.
Sohasem tért vissza.

VI.
 Az erdészlakásban a gyerek sir, sir az anyja után. Beesteledett
és az még mindig nincs itt. Az öregek szótalanul, gyászoló lélekkel
ülnek az asztal mellett és várnak. Aztán nyugtalankodni kezdenek.
Az öreg végre fogja a puskáját és kimegy. Hátha azt a szegény
asszonyt megharapta az a…
Egy óra mulva visszatér. Szótlanul, komolyan fogja a síró
gyermeket és viszi magával. Az asszony nem kérdez semmit, tudja,
hogy az asszony nem fog többé visszatérni.
És a következő évben a hóhérnál új gyermek sír a bölcsőben és
a virágos kertben új sírkő emelkedik.
 Egy vidám ember története.

Esztendőnkint vagy tíz kiló szűz dohányt küldtek neki hazulról, ez

volt az apanage-ja. Innen van az is, hogy a pipája mindig égett, de a
kályhában nem volt sohasem tűz. Egy piszkos, sötét udvarra nyiló
kamra-féle volt a lakása, s ő délután ott ült az ablakban egy sánta
asztal mellett, orvosi könyvei fölé hajolva és fújta, fújta a füstöt és
dudolta a nótáját:

Szebb a kutya, mint a macska,

Mert a kutya nagyobb macska;
Mert a kutya templomba jár,
Hát a macskát ki látta már?

Ismerősei, barátjai sohasem látták ebédelni és sohasem látták

rosszkedvűnek. Csikorgó, téli hidegben egy foszlott sárga nyári
kabátban járt, melynek zsebeiből kidagadtak az ő nagy, vörösre
fagyott kezei. Az ő számára még nem találták föl a téli kabátot.
Fázott az ember, ha ránézett erre a hórihorgas sárga alakra, fekete
szalmakalapjára, vörös kampós orrára, hártyás arczára és nevető
kék szemeibe. Az egyetemen nem volt mulatság, míg ő oda nem ért.
Akkor aztán megindult a nevető zsibongás, a vicz és az adoma csak
úgy repült végig a bonczolótermen, hogy szinte odavágódott az
ember fejéhez.
Amellett nem volt szorgalmasabb s nem volt értelmesebb
tanítványa egy tanárnak sem nálánál. A sok nélkülözést, a sok
nyomorgó testi kínt mintegy beleölte a könyvekbe s negyedéves
korában a tanárok elismerték tekintélynek s jövendő kollegájukat
látták benne.
 Midőn sok névtelen kínlódás és nyomorgás után megkapta az
orvosi oklevelét, azzal a száz forinttal, melyet egy kétkötetes orvosi
munka lefordításáért kapott, fölült a vasutra és utazott haza.
Egyenruhában utazott s a kis alföldi állomáson föltette a nagy tollas
csákóját, úgy állított be a szülei viskójába.
Nem mondható kellemes otthonnak. A törött ablakon keresztül
sűrű fekete felhőkben tódult ki éppen a füst – sok, sok idő multán
először raktak tüzet a dűlöngő kemenczében. Az ajtó előtt egy öreg,
reszketős paraszt ült, pipával fogatlan szájában és szintén füstölt.
Körülötte a falu vén asszonyai és a templom koldusai, – az öregnek
jó barátjai – akiket oda gyűjtögetett maga körül, hogy lássák az ő
doktor fiát. S midőn meglátta őt, az ő díszes egyenruhájában,
ravaszul hunyorgatott szürke szemeivel:
– Lássátok, még generális is. Most már úr vagyok.
Odabent az egyetlen szűk szobában egy rossz, nagyon rossz
ebédhez ültek le. Az apja, az anyja, a két húga, a sógora, a
sógorasszonya, mind azzal mulattatták, hogy elmondták neki az ő
sok bajukat, az ő nagy nyomorúságukat. Az egyiknek tehénre fájt a
foga, a másik az Amerikába költöző szomszéd két holdjától várta
sorsa jobbrafordulását, az édes anyja egy új házat és az öreg két
lovat rendelt meg magának. A húgai beérték egy-egy selyem
viganóval, hiszen ha édes szüleinek új háza és teli istállója lesz,
nincs nekik egyébre szükségük, csak selyem viganóra.
A fiú pedig nevető szemekkel bólogatott hol az egyiknek, hol a
másiknak, és tisztára átlátta, hogy a familiának valóban szüksége
van mindezekre. S mivel a familia nem látta volna át, hogy évenkinti
tíz kiló szűzdohány öt esztendő alatt még sem termi meg mindazt a
sok okvetetlenül szükségeset, kiteregette előttük a nagypecsétes
diplomát, ami nagyon tetszett nekik s odaadta nekik a száz forintját,
ami még jobban tetszett nekik. Az öreg paraszt másnap kiállott a
piaczra s mutogatta a pénzét és nagy fennen kérkedett, hogy hát
ezentúl minden máskép lesz. A szolgabiró is kalapot emel majd
előtte.
 A doktor-fiú pedig ismét fölült a vasutra, üres zsebekkel, új
pénzre való minden reménység nélkül, s fújta, fújta a friss adag
szűzdohány füstjét és dudolgatta a bolondnál bolondabb nótákat.
– No, mihez fogunk most, kolléga úr? – szólt hozzá visszaérkezte
után a gégeprofesszor. – Van-e már paciense?
– Van, – felelt nevetve – a familiám, az nagyon beteg, de nem
orvos kell nekik, mert maguk irták meg a reczeptet. Nekem majd
csak elő kell állítanom a mediczinát. Három tehén, két ló, öt malacz,
két hold föld, egy új ház, istálló, selyemviganó s még némi telelni
való. Sok nyavalya kell hozzá, hogy én mindezt egy esztendő alatt
előteremtsem.
– Terminusa van rá?
– A lehető legszigorubb. Nincs arra prolongáczió.
– Betegei nincsenek?
– Egyelőre csak magam, de hát remélem, lesz más is. Addig a
kórházban kell szednem áldozataimat.
– Jó lesz, ha kiméli magát.
– Sohse bántsa tanár úr, ha a familia kiadta a reczeptet, azt meg
kell csináltatnom – egy esztendő különben elég lesz hozzá.
S vigan, roppant jókedvvel fogott hozzá a munkához. Egy
kétszobás butoros lakást bérelt, ujdonatúj fekete kabátot, czilindert
viselt, úgy robotolta végig a napot, szaladgálva ide-oda a
betegeihez, mert tanárjai mindenfelé beajánlgatták. A páczienseit
úgy gyógyította, hogy előbb megnevettette őket. Roppant jókedvű
volt. S este hazament, odaült az iróasztalához s bújta, bújta tovább a
könyveket, hogy új könyvet irhasson. A legnagyobb jókedvvel tépett
le mindennap egy-egy levelet a kalendáriumról s ráirta az új dátumra
a hátralevő napok számát – a jövő április végeig számítva.
Ezek az ő hátralevő napjai voltak.
 Mert az a téli kabát diákkorában mégis föl volt már számára
találva, de ő nem talált reá. És a hideg átjárta a testét és ő
elnevethette magától a fagy és az éhség gyötrelmeit, de nem azt a
romboló hatást, melyet azok a rosszúl táplált s túlerőltetett
szervezetben előidéztek. A tudományával fokozatosan fejlődött ki
benne, s midőn tanulmányait befejezte, az a rettentő,
kipusztíthatatlan betegség is teljes volt – a tudományát csak arra
használhatta, hogy megállapította: körülbelül mennyi ideje van még.
Ez az idő azoké, akik szűzdohánynyal jól tartották. Azoké a
szegény, nyomorult embereké, akik bíznak benne, mint az ő tápláló,
kiapadhatatlan forrásukban, akik az ő naiv tudatlanságukban
zsarolják őt, mert azt hiszik, hogy mindig abban a generális-
csákóban jár. Szegény emberek – hadd boldoguljanak, lerójja a
szűzdohány árát.
A három tehén, két ló, öt malacz, két hold föld, az új ház és a
selyem viganók megvoltak már és azonkivül sok egyéb még, mert a
szegény emberek szükségességei olyanok, mint a rossz czipő, ha itt
megfoldozod, holnap ott támad egy új szakadás. Ő pedig
foldozgatta, foldozgatta s ebédelt továbbra is kenyeret meg sajtot.
A háta meggörbült, a melle behorpadt, az arcza megsárgult és a
haja kihullott. Botra támaszkodva, roskadozva járta végig betegeit s
mikor már járni nem tudott, nagy úr lett belőle. Kocsit tartott
magának és úri koszton élt, hogy erejét föntartsa. Beszélni már alig
tudott, hangtalan suttogással mondogatta az ő tréfáit és a betegek
kaczagtak rajtok és bíztak benne, mint az Istenben. Egyik-másik
aggódva tudakolta, hogy mi baja van a doktor urnak s jó volna, ha
önmagára is vigyázna. Ő erre kaczagott, hogy a vér szájába gyűlt s
biztatta a kérdezősködőt: »ne féljen semmit, van még annyi időm,
hogy önt meggyógyítsam.«
Gyönyörű enyhe áprilisi éjszaka volt. A doktor az iróasztala
mellett ült és irt levelet – haza. Megirta, »hogy Isten áldjon kedves
atyámfiai, köszönöm a nagy szeretetet, melylyel rajtam csüggtek,
reménylem, hogy most már megélhetnek a maguk emberségéből,
mert engem holnapután temetni fognak.« Gondoskodott róla, hogy
ami ingóságai vannak, azok pénzzé tétessenek és az nekik
megküldessék. Aztán szépen föladatta a levelet, kinyitotta az ablakot
és bámult az enyhe csillagos tavaszi éjszakába, hallgatta azt a halk
zsongást, mely a messze mulató utczák felől ide szürődött. Majd
előszedte a pipáját, megtöltötte szűzdohánynyal és rágyujtott. Az
első szippantásra köhögésben tört ki – félre kellett tennie. Nagyot
sóhajtott és nézte, nézte a pipáját. A sárga, halottra vált arczra
valami borongó kifejezés borult… Mégis csak szép az élet! Aztán
odaült megint az iróasztalához s egy szemészeti könyvben lapozott.
De révedező szemei előtt összefutottak a betűk s a kezében tartott
czeruza álmatagon járt a margón. Midőn másnap a hagyaték
rendezésével megbízott barátja fölsietett hozzá, sok értelmetlen szó
között ezt a mondatot is olvasta:
– A sárga nyári kabát téli viseletre nem ajánlható.
 India.

I.

Nagymama nem tudott mesélni. Vilmácska legalább nem hallott

tőle soha mesét. A mennyire hét esztendős fejecskéjével vissza tud
emlékezni, mindig az ágyban látja a nagymamát, aki nagyon
csunyán köhög, ha csak három szót mond egymás után. Aztán nem
tudott se irni, se olvasni, pedig idősebb a mamánál is. Valószinű,
hogy egész életén át csak ágyban feküdt és köhögött, mint az már
nagymamáknál szokás.
Ez a köhögés bizony nagyon csunya. Vilmácskát ugyan nem
bántja, mert nincs jó hallása, mint a zongora-tanár úr mondja; de
bezzeg a mamát egészen idegessé tette már. Ha kitör szegény
nagymamából a köhögés, (pedig hogy igyekszik visszafojtani!) a
mama két kezét a füléhez szorítja és iparkodik minél előbb a
negyedik szobába jutni. Nem is nézett a nagymama felé soha sem.
Etelka meg folyton a zongora mellett ül, mert művésznő lesz belőle.
Őt is zavarta a nagymama. A papa pedig egész nap az irodában van
és mindig rosszkedvűen jön haza. Terhére van neki még a jó szó is!
– Szerencse, hogy olyan rossz hallásom van, – gondolta
Vilmácska, – szegény nagymama különben egészen magára
maradna.
Igy azonban, mihelyt ebéd után megcsókolta az édes szüleit és
mihelyt délután hazajött az iskolából, odakuporgott a nagymama
ágya mellé és ápolta, mint jóbarát. A nagymama olyan öreg és ő
olyan fiatal, hogy a kor megszünt köztük különbség lenni. De mégis
– ő volt az erősebb, ő volt a tapasztaltabb, az okosabb. Ő igazgatta
a vánkosokat, támogatta a nagymamát, mikor köhögött, és rádiktálta
az orvosságot, mikor itt volt az ideje. Mikor aztán a nagymama már
nyugodtan feküdt, odaült hozzá az ágya szélére és mesélt neki.
Azon kezdte, milyen volt ma az idő, mi történt vele az iskolában, mit
tanult ott (azt nem mondta el mind, mert a nagymama úgy sem érti),
majd belemelegedett a nyelve is, az agya is és a valóságba a
legcsodálatosabb költészet vegyült. A betegszoba ablakából csak az
átellenes ház kopottas barna fala látható, soha ragyogó napsugár
meg nem csillan az üvegjén, de ha Vilmácska beszél, kiderül az
örökös félhomály és a nyomasztó légkörben tarka pillangók
röpködnek szerteszét, a Vilmácska csapongó színes meséi.
– Tudod-e nagymama, milyen a tenger? Az egy nagy kék víz,
mely az óczeánban van és melynek hullámai olyanok, mint egy
négyemeletes ház. A hajók meg akkorák, hogy nem is férnének el a
Dunán és minden ember, aki azon utazik, tengeri betegséget kap.
Nem is megy azon senki más, mint aki Amerikába megy aranyat
keresni, mert oda nem lehet máskép eljutni, csak a tengeren. Aztán
meg azok, kik czethalakat fognak. Láttál-e már czethalat? Az
tulajdonképen nem hal, hanem emlős állat, de a vizben él. Olyan
nagy, hogy a szájába csónakkal mennek be az emberek és igy
tördelik ki a fogait, melyek nagyobbak, mint a deszkaszál. Tudod,
egy ilyen czethal nyelte el Jónás prófétát, mikor a jó Isten
megharagudott rá. Most azonban már nem tudná elnyelni, mert a
torka annyira megszűkült, hogy egy egér sem fér rajta keresztül.
Milyen furcsa az, nagymama, hogy egy ilyen nagy állatnak szűkebb
a torka, mint az enyém! De úgy kell annak lenni, különben elnyelné
mind, mind az embereket, akik Amerikába mennek aranyat keresni.
– Indiában is vannak czethalak? – kérdezte a nagymama.
– Indiában? (Itt nagyot gondolkodott a kicsike.) Igen, azaz úgy
hiszem, nem – nem tudom biztosan, majd megkérdezem Etelkától…
de nem, ott nincsenek, mert India Ázsiában van, és a czethalászok
mindig Amerikába szoktak menni. De hogy jutott most eszedbe
India?