Constitutional Landmarks: Supreme

Court Decisions on Separation of

Powers, Federalism, and Economic
Rights 1st ed. Edition Charles M. Lamb
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/constitutional-landmarks-supreme-court-decisions-on
-separation-of-powers-federalism-and-economic-rights-1st-ed-edition-charles-m-lamb/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Constitutional Landmarks: Supreme Court Decisions on

Separation of Powers, Federalism, and Economic Rights
1st ed. Edition Charles M. Lamb

https://ebookmass.com/product/constitutional-landmarks-supreme-
court-decisions-on-separation-of-powers-federalism-and-economic-
rights-1st-ed-edition-charles-m-lamb/

SCOTUS 2020: Major Decisions and Developments of the

U.S. Supreme Court 1st ed. Edition Morgan Marietta

https://ebookmass.com/product/scotus-2020-major-decisions-and-
developments-of-the-u-s-supreme-court-1st-ed-edition-morgan-
marietta/

SCOTUS 2019: Major Decisions and Developments of the US

Supreme Court 1st ed. 2020 Edition David Klein

https://ebookmass.com/product/scotus-2019-major-decisions-and-
developments-of-the-us-supreme-court-1st-ed-2020-edition-david-
klein/

Supreme Decisions, Combined Volume: Great

Constitutional Cases and Their Impact 1st Edition,
(Ebook PDF)

https://ebookmass.com/product/supreme-decisions-combined-volume-
great-constitutional-cases-and-their-impact-1st-edition-ebook-
pdf/
Making the Supreme Court: The Politics of Appointments,
1930-2020 Charles M. Cameron & Jonathan P. Kastellec

https://ebookmass.com/product/making-the-supreme-court-the-
politics-of-appointments-1930-2020-charles-m-cameron-jonathan-p-
kastellec/

The Prophet Of Modern Constitutional Liberalism: John

Stuart Mill And The Supreme Court 1st Edition Edition
John Lawrence Hill

https://ebookmass.com/product/the-prophet-of-modern-
constitutional-liberalism-john-stuart-mill-and-the-supreme-
court-1st-edition-edition-john-lawrence-hill/

The Federal Contract: A Constitutional Theory of

Federalism Stephen Tierney

https://ebookmass.com/product/the-federal-contract-a-
constitutional-theory-of-federalism-stephen-tierney/

Economic Diplomacy and Foreign Policy-making 1st ed.

Edition Charles Chatterjee

https://ebookmass.com/product/economic-diplomacy-and-foreign-
policy-making-1st-ed-edition-charles-chatterjee/

Presidential Leadership and the Trump Presidency:

Executive Power and Democratic Government Charles M.
Lamb

https://ebookmass.com/product/presidential-leadership-and-the-
trump-presidency-executive-power-and-democratic-government-
charles-m-lamb/
Constitutional
Landmarks
Supreme Court Decisions
on Separation of
Powers, Federalism,
and Economic Rights
Charles M. Lamb · Jacob R. Neiheisel
Constitutional Landmarks
 Charles M. Lamb · Jacob R. Neiheisel

Constitutional
Landmarks
Supreme Court Decisions on Separation of Powers,
Federalism, and Economic Rights
Charles M. Lamb Jacob R. Neiheisel
Department of Political Science Department of Political Science
University at Buffalo, State University University at Buffalo, State University
of New York of New York
Buffalo, NY, USA Buffalo, NY, USA

ISBN 978-3-030-55574-0 ISBN 978-3-030-55575-7 (eBook)

https://doi.org/10.1007/978-3-030-55575-7

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s), under exclusive license to Springer
Nature Switzerland AG 2021
This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the
Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights
of translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on
microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and
retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology
now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc.
in this publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such
names are exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for
general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and informa-
tion in this book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither
the publisher nor the authors or the editors give a warranty, expressed or implied, with
respect to the material contained herein or for any errors or omissions that may have been
made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional claims in published maps
and institutional affiliations.

This Palgrave Macmillan imprint is published by the registered company Springer Nature
Switzerland AG
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 Preface

The American Constitution creates three branches of government, each

of which at times has performed admirably and each of which at other
times has disappointed the nation’s people. This study of American consti-
tutional law examines major highs and lows of judicial, executive, and
legislative branch behavior as seen in the sweep of Supreme Court policy-
making and politics. It begins with an overview of federal judicial power in
Chapter 1, followed by an analysis of federal executive power in Chapter 2
and federal legislative power in Chapter 3. Chapters 1 through 3 there-
fore stress how the Supreme Court has interpreted its own powers as
well as those of the president and Congress over time. The division of
power between the national government and the states is also explored in
Chapter 4, whereas Chapter 5 spotlights Americans’ economic rights and
how the Court has construed them.
This book emphasizes landmark Supreme Court decisions and the
justices who made them. Clearly, though, the notion of a “landmark”
decision is broad and subjective, and some cases covered in the following
pages are obviously more important to American constitutional law and
politics than others. In determining which cases to include, we exam-
ined leading constitutional law textbooks in political science and law to
establish which cases were most often reprinted and discussed in some
detail. We also consulted other sources, such as Biskupic and Witt (1997)
and Epstein et al. (2015), to supplement our initial list of decisions for
inclusion.

v
vi PREFACE

In addition, this book accentuates the importance of the Supreme

Court’s decisions in the larger political context and how the Court’s
decisional trends evolved over time. We assume throughout that judi-
cial attitudes, strategies, and role conceptions are critical to a richer,
more well-rounded understanding of the Court and what the justices say
the Constitution requires. In this sense, we stand on the shoulders of
numerous scholars who have studied the Court, its decisions, and the
justices’ behavior. Nevertheless, the study of constitutional law is distin-
guishable from the study of judicial politics, so by necessity we primarily
focus on the High Court as a legal institution and the justices’ legal
reasoning rather than the equally fascinating nonlegal factors that drive
judicial behavior.
Some readers may find the study of constitutional law to be chal-
lenging, but keeping certain basic ideas in mind should help you to better
understand the theories, doctrines, and cases surveyed in the upcoming
pages. Thus, especially for novices, we would emphasize some elementary
points before you begin this book.

• Although there were fluctuations in the number of justices on

the Court before 1869, since then it has been composed of nine
members—unless a vacancy exists because of illness, retirement,
or death—and the voting division, if any, between the justices is
provided in each case.
• Cases usually come to the Court by means of a writ of certiorari—
an order to a lower federal or state court to send the records in a
case up to the Supreme Court for review—and at least four justices
must agree that a case should be accepted before the Court proceeds
further. This is called the rule of four.
• The justices announce an opinion after a majority agrees on how to
decide a case, and one justice ordinarily writes the final opinion; if
no final opinion is handed down, the most recent lower court deci-
sion is upheld. On rare occasions, instead of a customary majority
opinion, the Court issues a per curiam opinion, which is unsigned
or collectively written, as in Bush v. Gore (2000).
• A justice can write one of three types of opinions in a case: a majority
opinion (which is assigned either by the chief justice, if he or she
votes with the majority, or the senior associate justice who votes with
the majority); a concurring opinion (which agrees with the majority’s
 PREFACE vii

basic decision but often for different reasons); or a dissenting opinion

(which disagrees with the majority’s basic decision).
• Increasingly over time justices have chosen to concur in part or
dissent in part from other opinions. The only way to know if a “con-
curring in part, dissenting in part opinion” is primarily a concurrence
or a dissent is by reading the opinion carefully.
• For much of the nation’s history, a system of “dual federalism” was
in place whereby the protections afforded to individuals by the Bill
of Rights were interpreted by the Court as only safeguarding against
encroachments by the national government. With the ratification
of the Fourteenth Amendment to the Constitution, however, the
freedoms articulated in the Bill of Rights began to be incorporated
against the states through the Due Process Clause of the Fourteenth
Amendment. This process of selective incorporation would play out
over time in a piecemeal fashion until nearly all of the provisions of
the first eight amendments to the Constitution would be held by the
Court as applying to the governments of the various states as well as
to the national government.
• Decisions that spark your interest can be found online by searching
a case’s name. Reading selected opinions by a favorite justice or on
a chosen topic provides a far greater understanding of that justice or
subject matter.
• Some areas of constitutional law overlap, so some decisions are
mentioned in more than one chapter. A prime example is that
many Commerce Clause cases explored in Chapter 3’s treatment
of congressional power are also highly relevant to Chapter 4’s
discussion of federalism.

In closing we thank Angie, Kelly, and especially Ada for their patience
and understanding; our editors, Michelle Chen and Rebecca Roberts, for
encouraging our work on the book; Sheldon Goldman, Rachel Hinkle,
Nancy Kassop, and David O’Brien for providing constructive suggestions
and sage advice; Lee Epstein for generously sharing a needed database;
and Josephine Moore for her excellent substantive and editorial assistance.
Without this encouragement and assistance, this project would not have
viii PREFACE

been completed, though naturally we remain solely responsible for any

mistakes that remain.

Buffalo, USA Charles M. Lamb

Jacob R. Neiheisel
 Contents

1 The Supreme Court and Judicial Power 1

2 The Presidency and Presidential Power 49

3 Congress and Congressional Power 109

4 Federalism and Federal-State Relations 181

5 Americans’ Economic Rights 223

Constitutional Landmarks 263

Index 275

ix
 List of Figures

Fig. 1.1 Ideological direction in judicial power cases, 1791–2018 10

Fig. 1.2 Ideological direction in judicial power cases in the third
constitutional era 12
Fig. 1.3 Ideological direction in judicial power cases
across constitutional eras 22
Fig. 2.1 Presidential win rate by term, 1932–2016 52
Fig. 2.2 Presidential win rate by term in the third constitutional era 53
Fig. 3.1 Number of acts of Congress declared unconstitutional,
1791–2018 124
Fig. 4.1 Ideological direction in federalism cases
across constitutional eras 184
Fig. 4.2 Ideological direction in federalism cases in the third
constitutional era 185
Fig. 4.3 Number of state laws declared unconstitutional, 1791–2018 195
Fig. 5.1 Ideological direction in economic liberty cases, 1791–2018 224
Fig. 5.2 Ideological direction in economic liberty cases in the third
constitutional era 225
Fig. 5.3 Ideological direction in cases involving the contract clause,
1791–2018 227
Fig. 5.4 Ideological direction in cases involving the takings clause,
1791–2018 236

xi
 List of Tables

Table 1.1 Selected decisions on the Supreme Court and judicial

power 15
Table 1.2 Chief justices of the Supreme Court 20
Table 2.1 Selected decisions on the presidency and presidential
power 61
Table 3.1 Selected decisions on congress and congressional power 126
Table 4.1 Selected decisions on federalism and federal-state relations 197
Table 5.1 Selected decisions on economic rights 228

xiii
 CHAPTER 1

The Supreme Court and Judicial Power

The U.S. Constitution, the oldest written constitution, gives each branch
of the federal government certain distinct powers, apportioned through
a system of separation of powers and checks and balances in order to
protect any one branch from abusing its authority. The nation is therefore
said to have three separate governmental branches sharing power. Let’s
take a few examples. Article I assigns all legislative powers to Congress;
accordingly, Congress is responsible for passing all federal statutes and
presenting them to the president for approval or disapproval. The presi-
dent, who is ultimately responsible for enforcing the law, can nevertheless
veto Congress’s proposed laws, but Congress can override a presiden-
tial veto, and the Supreme Court can still rule that the final statute is
unconstitutional. The president is likewise assigned all federal executive
authority under Article II, including that of commander in chief, but
Congress must pass laws appropriating funding for the armed forces and is
specifically delegated the power to declare war. As the ultimate check, the
House of Representatives can impeach the president for treason, bribery,
or other high crimes and misdemeanors, and the Senate can conduct a
trial to remove him (or her) from office. As a final illustration, Article II
stipulates that the president shall appoint all federal judges and numerous
executive branch officials, but those appointments must undergo the
advice and consent of the Senate, and the Supreme Court can rule that
actions by presidential appointees violate the law.

© The Author(s) 2021 1

C. M. Lamb and J. R. Neiheisel, Constitutional Landmarks,
https://doi.org/10.1007/978-3-030-55575-7_1
2 C. M. LAMB AND J. R. NEIHEISEL

This chapter introduces the Supreme Court and its exercise of power,
beginning with five fundamental points. First, the Supreme Court is the
final interpreter of the Constitution—not the president or Congress (but
see Blackstone 2013; Fisher 2019; Murphy 1986).1 Second, many of the
Constitution’s words, phrases, and concepts are ambiguous and unde-
fined, so they frequently permit the justices ample leeway to make major
decisions, sometimes unprecedented in nature, affecting the entire nation
and millions of people. Third, the Constitution, other sources of law, judi-
cial precedents, legal history, social norms, or a lawsuit’s facts frequently
affect how the Supreme Court decides cases. Fourth, though, not only
legal but also political considerations influence whether the Court accepts
a case and how it is decided, including the justices’ ideologies, strategies,
and role conceptions (see, e.g., Epstein and Knight 1998; Gibson 1978;
Segal and Spaeth 2002) as well as the possibility of external factors such as
public opinion and interest groups (see, e.g., Caldeira and Wright 1988;
Giles et al. 2008; Mishler and Sheehan 1993). Fifth, Supreme Court
decisions have legal, political, economic, and social impacts on America
(see, e.g., Canon and Johnson 1999; Rosenberg 2008). As you read the
following pages, the importance of these points will become apparent.

Constitutional Basics
The federal courts are the focus of Article III of the Constitution, where
Section 1 initially declares, “The judicial Power of the United States,
shall be vested in one supreme Court, and in such inferior Courts as the
Congress may from time to time ordain and establish.” So the Supreme
Court is the only court that Article III expressly creates; the Constitu-
tion leaves it up to Congress to create all inferior federal courts, which
are known as the U.S. district courts and the U.S. courts of appeals.
These inferior courts are, respectively, the federal courts of original juris-
diction and the initial courts of appellate jurisdiction in the vast majority
of cases before an appeal can ordinarily be taken to the High Court.
Section 1 continues by stating that federal judges shall hold office during
good behavior. Because it is rare for a federal judge to be removed from
office (only eight have been impeached and then convicted by the Senate),
they often serve into their seventies or their eighties. Justice Oliver
Wendell Holmes sat on the Supreme Court from 1902 to 1932—when
he finally retired at the ripe old age of ninety.
 1 THE SUPREME COURT AND JUDICIAL POWER 3

Article III, Section 2 indicates that federal judges have the power to
decide cases relating to the Constitution, federal law, and federal treaties.
In broad terms, it also explains other cases to which the federal judi-
cial power extends—“to all Cases affecting Ambassadors, other public
Ministers and Consuls; to all Cases of admiralty and maritime Jurisdic-
tion; to Controversies to which the United States shall be a Party; to
Controversies between two or more States; between a State and Citizens
of another State; between Citizens of different States; between Citizens
of the same State claiming Lands under Grants of different States; and
between a State, or the Citizens thereof, and foreign States, Citizens or
Subjects.” Finally, Section 2 makes the distinction between the original
and appellate jurisdiction of the High Court. Original jurisdiction means
that a case can be initiated in the Supreme Court, which is rare, whereas
appellate jurisdiction means that the justices may only hear appeals from
the lower courts in those cases, which is typical.

Important Legal Concepts

Beyond being familiar with Article III’s major provisions, understanding
the Supreme Court’s power requires a grasp of other legal concepts,
particularly judicial review, stare decisis , jurisdiction, justiciability, polit-
ical questions, and standing to sue. Judicial review—by far the Court’s
most significant form of muscle—concerns its long-standing ability to
review legislative or executive actions and to declare them unconstitu-
tional (see, e.g., Whittington 2009). Even so, the power of judicial review
is not explicitly mentioned in Article III; rather, it is the creation of Chief
Justice John Marshall’s constitutional imagination in Marbury v. Madison
(1803), although its use may have been foreseen by Alexander Hamilton
in Federalist No. 78. Second, stare decisis stands for the notion that courts
should abide by precedents (prior judicial decisions) (see, e.g., Knight
and Epstein 1996; Spaeth and Segal 1999). Yet although the justices
ordinarily emphasize numerous precedents that arguably support their
conclusions, scholars have challenged this assertion. Segal and Spaeth
(2002, 81) conclude that precedent “provides virtually no guide to the
justices’ decisions. All that one can say is that precedent is a matter
of good form, rather than a limit on the operation of judicial policy
preferences.”
4 C. M. LAMB AND J. R. NEIHEISEL

Third, the Supreme Court must have jurisdiction to hear and decide
a case, and the Court’s jurisdiction is of two types. As noted above, the
Court’s original jurisdiction is narrow, but its appellate jurisdiction (which
is defined by Congress) includes the much larger number and variety of
cases that the Court hears on appeal from federal and state courts. Next,
justiciability deals with the question of whether the Court is the proper
branch of government to decide an issue. If most justices determine that a
case presents a political question, the Court will announce that it is not the
proper branch of government for a decision—that is, the case is said to be
nonjusticiable (see Luther v. Borden [1849]; Colegrove v. Green [1946]).
However, if the justices decide that a case does not involve a political
question, then they are likely to rule that it is justiciable (see Baker v. Carr
[1962]; Nixon v. United States [1993]). The sixth concept, standing to
sue, concerns whether litigants meet the judicial rules that permit them to
bring a matter to the Court, such as whether they are directly affected by
the issue involved. If they lack standing, their appeal is denied (see, e.g.,
Flast v. Cohen [1968]; Massachusetts v. Environmental Protection Agency
[2007]).
Other concepts such as adverseness, advisory opinions, ripeness, and
mootness may also be relevant in a case. The Supreme Court requires
adverseness (that a case involve genuinely opposing parties) before it will
exercise power, so it will not decide friendly suits or hypothetical issues.
Likewise, the justices will not issue advisory opinions on questions not
raised in lawsuits, even at the request of executive or legislative branch
officials. Nor will they decide an appeal unless it is ripe—that is, it cannot
be too early or too late for review. Further, if a case is brought too late
because the issue has already been authoritatively decided, the justices will
hold that it is moot in most circumstances. Yet only the Court decides
whether it will exercise judicial power and how much. If the justices
find that no case or controversy is presented or that an issue is moot,
for instance, they are often choosing not to exercise power. If they say
they have jurisdiction and that an issue is justiciable, however, they then
routinely exercise their power by accepting the case for review.
Cases discussed in this chapter relate to whether the justices can or
will exercise power by deciding an appeal. As a result, judicial review is a
question in Marbury v. Madison; jurisdiction is a question in several cases,
including Chisholm v. Georgia (1793), Barron v. Baltimore (1833), Ex
parte McCardle (1869), and Rasul v. Bush (2004); justiciability is at issue
 1 THE SUPREME COURT AND JUDICIAL POWER 5

in Baker v. Carr (1962), Goldwater v. Carter (1979), and United States

v. Nixon (1993) (see Chapter 2); and standing is at the forefront in Flast
v. Cohen (1968). As we shall see, though, additional legal concepts will
emerge in other cases.

The Supreme Court as a Political Institution

The High Court relies on one or more of these legal concepts to explain
why it accepted a case and decided as it did and, thus, why it exercised
judicial clout. From this perspective, the Court is mainly functioning
as a legal institution. However, the Court is also a political institution,
composed of men and women with assorted backgrounds and polit-
ical views, appointed by different presidents, who function together in
an institutional setting where interactions involve forceful debate and
frequent division.2 As Justice Holmes (1920, 292) once wrote, “We are
very quiet there, but it is the quiet of a storm center.” Justice Robert
H. Jackson (1941, 312) put division on the Court somewhat differently:
“The student of our times will nowhere find the deeper conflicts of Amer-
ican political philosophy and economic policy more authentically and
intelligently portrayed than in the opinions and dissents of the members
of the Supreme Court.”
Within this storm center, “‘Politics’ can take many forms, such as the
particular ideological views of the justices, the mood of the public, and
the political preferences of the executive and legislative branches” (Epstein
and Walker 2020a, 22). The growth of divided votes over time especially
reveals the Court’s political side, as this division suggests that neutral
interpretations of the law are not occurring. According to Miller (1982,
5), “As a governmental organ with a definite political role to play, the
Court has had to pick its way through the mine fields of politics.” How,
in fact, could political minefields not have been appealed to the Court
countless times in over two hundred years?
The Electoral College, created in Article II, provides us with an oppor-
tunity to better understand how a key constitutional concept intersects
with real-world politics, demonstrating that the Court is both a legal and
political institution. Relying on the Electoral College for selecting a chief
executive has led to heated disputes and hard-hitting criticisms because
it can have close, highly divisive effects on election outcomes (see, e.g.,
Edwards 2019). Consider the 2000 election in which Al Gore (D-TN)
6 C. M. LAMB AND J. R. NEIHEISEL

won the popular vote by roughly five hundred thousand ballots nation-
wide, but George W. Bush (R-TX) won the Electoral College vote (271 to
266) and, thus, the presidency (on the 2000 election see, e.g., Ackerman
2002; Gibson et al. 2003; Gillman 2001; Nicholson and Howard 2003).
Significantly, of course, the High Court’s decision in Bush v. Gore (2000)
effectively gave George W. Bush the election, 5–4, with five Republican
appointees voting in his favor.
Issues of representation in general remain fertile ground for exam-
ining the nexus of politics and law. The Court has repeatedly refused
to wade into debates over partisan gerrymandering (the drawing of elec-
toral boundaries in such a way that advantages one party over another),
declaring the matter to be a fundamentally political question and there-
fore not justiciable. However, during the brief period prior to the Court’s
decision in Rucho v. Common Cause (2019), in which the majority once
again reiterated its stance that partisan gerrymandering is an issue that
lay beyond the reach of the judiciary, it appeared as though the Court
had signaled that a standard upon which determinations of fairness in the
redrawing of district boundaries might be created.
Social scientists and mathematicians alike seized upon several justices’
suggestions in League of United Latin American Citizens v. Perry (2006)
that a legal test rooted in the concept of “partisan symmetry” might
be constructed so as to promote fairness in the conversion of votes to
seats in the legislature (Stephanopoulos and McGhee 2015). Thus, some-
thing of a cottage industry emerged within the scholarly community with
respect to the construction and testing of different metrics associated
with the concept of partisan symmetry (e.g., Best et al. 2018; Chen and
Rodden 2015; Tam Cho and Liu 2016). Hopes that such efforts might
yield a usable standard that the Court would be able to apply in future
cases involving partisan gerrymandering were dashed with the majority’s
outright refusal to engage with what Chief Justice Roberts described as
“sociological gobbledygook” during oral arguments in Gill v. Whitford
(2018). By deciding not to decide on the constitutionality of partisan
gerrymanders, then, the Court has all but assured that, at least for the
foreseeable future, one political party will continue to wield an outsized
degree of influence in Congress as well as in the legislative bodies of the
several states.
A similar sequence of events played out in the wake of the Court’s deci-
sion in Thornburg v. Gingles (1986), as some states interpreted that ruling
as effectively mandating the creation of majority-minority districts. States,
 1 THE SUPREME COURT AND JUDICIAL POWER 7

including most famously North Carolina, proceeded to construct majority

African American districts that gave rise to some of the first African Amer-
ican members of Congress from the South since the end of the nineteenth
century. Political scientists used the opportunity afforded by the surge
in minority legislators to study the effects of descriptive representation
on a host of downstream outcomes, finding in many cases that minority
interests are given greater voice under such a system (Canon 1999).
Nevertheless, the Court would later rule in Shaw v. Reno (1993), by a 5–4
decision, that such districts constituted impermissible racial gerrymanders.
So why does the appointment of a new Supreme Court justice often
constitute such a controversial decision? One obvious reason is that a new
justice helps to make decisions on critical legal and political matters that
are heavily influenced by their own personal backgrounds and attitudes. It
is also worth underscoring that several of the landmark cases cited above
were 5–4 decisions, wherein a single justice determined the direction of
national policy. Changes in the makeup of the Court, especially if such
changes involve the replacement of the median or “swing” justice, are
therefore often of great consequence for the practice of politics in the
United States. In the words of Segal and Spaeth (2002, 180), “Given
the Supreme Court’s role as a national policy maker, it would boggle
the mind if Presidents did not pay careful attention to the ideology and
partisanship of potential nominees.” Indeed, the justices frequently have
strong political backgrounds, diverse political careers, and, thus, deep-
seated political views of their own (see, e.g., Epstein et al. 2015; Murphy
1964; Segal and Spaeth 2002; Ulmer 1970).
To illustrate, Chief Justice Charles Evans Hughes, appointed by Pres-
ident Herbert Hoover, had previously been governor of New York, an
associate justice on the U.S. Supreme Court, the 1916 Republican presi-
dential nominee, and U.S. secretary of state before returning to lead the
Court in 1930. Chief Justice William Howard Taft had earlier served as
U.S. solicitor general, U.S. secretary of war, and then as U.S. president
(1909–1913) before being placed on the Court by President Warren G.
Harding. Justice Hugo L. Black, who sat on the Court between 1937
and 1971, had previously been a police court judge, a county pros-
ecuting attorney, and then a U.S. senator for a decade before being
promoted to the High Court by President Franklin Roosevelt. Justice
Frank Murphy, also a Roosevelt appointee, was elected mayor of Detroit
and then governor of Michigan before serving as U.S. attorney general
and, after that, being promoted to the High Court. And Chief Justice
8 C. M. LAMB AND J. R. NEIHEISEL

Earl Warren, who was appointed by President Dwight D. Eisenhower

and led the Court from 1953 through 1969, was elected as Califor-
nia’s attorney general in 1938, remained in that post until his election
as governor of California in 1943, while becoming the Republican vice
presidential nominee in 1948. Eisenhower believed that Warren was a
man of moderate views when he appointed Warren in 1953, only to learn
later that he was wrong, as seen in seminal cases such as Brown v. Board of
Education (1954), Reynolds v. Sims (1964), Miranda v. Arizona (1966),
and Loving v. Virginia (1967), where Warren spoke for liberal Supreme
Court majorities (see O’Brien 2020).
More recent examples are noteworthy. Justice Stephen Breyer served
as a prosecutor on the Watergate Special Prosecution Force in 1973
and as counsel to the Senate Judiciary Committee throughout much of
the 1970s. Justice Elena Kagan worked in Bill Clinton’s White House
between 1995 and 1999 as counsel and policy advisor to the president.
Justice Sandra Day O’Connor was elected to the Arizona Senate for three
terms and served as majority leader for two years. Justices William Rehn-
quist and Antonin Scalia both worked as assistant attorney generals at the
Department of Justice for three years. Justice David Souter was elected
as New Hampshire’s attorney general for two years before his appoint-
ment to the Court, and Justice Clarence Thomas was chairman of the
Equal Employment Opportunity Commission for eight years (Epstein
et al. 2015).
The appointment of a Supreme Court justice can also lead to contro-
versy because they often serve for such a long period of time, potentially
affecting American democracy for decades after an appointing president
leaves office. One dozen justices have sat on the Court for over thirty
years, including three of its most liberal members—William O. Douglas,
Hugo L. Black, and William J. Brennan—as well as Chief Justice John
Marshall. Imagine the influence that these four men alone had on the
development of American law and politics. Moreover, a total of thirty-
five justices have sat on the High Court for over two decades, including
such well-known jurists as Louis D. Brandeis, Felix Frankfurter, Oliver
Wendell Holmes, and Harlan Fiske Stone (Abraham 1992; Epstein et al.
2015).
One final point on the justices and American politics: even after
their appointment s to the Court, many maintained high-level polit-
ical connections or pursued a variety of political activities. Perhaps
surprisingly, a number have been political advisors to sitting presidents.
 1 THE SUPREME COURT AND JUDICIAL POWER 9

Chief Justice John Jay advised George Washington; Chief Justice Roger
B. Taney advised Andrew Jackson and Martin Van Buren; Brandeis
advised Woodrow Wilson; Stone counseled Herbert Hoover; at least three
justices—Douglas, Frankfurter, and Stone—advised Franklin Roosevelt;
Chief Justice Fred Vinson advised Harry Truman; and Abe Fortas coun-
seled Lyndon B. Johnson. At one time or another, several justices were
also considered as potential presidential or vice presidential candidates.
Earlier in the nation’s history a few justices even openly campaigned for
presidential candidates or occasionally ran for their home-state governor-
ship. Other justices have held unique quasi-political positions, including
Robert Jackson, who was the chief prosecutor at the Nuremberg War
Crimes Trial following World War II, and Earl Warren, who headed the
commission that investigated President John F. Kennedy’s assassination
during the 1960s (Abraham 1992; Epstein et al. 2015).

Attitudes, Strategies, and Role Conceptions

Scholars have long known that variables other than law and precedent
significantly influence the justices’ votes and decisions (see, e.g., Murphy
1964; Pritchett 1948; Schubert 1965). Although justices virtually never
admit that they take a stand on legal issues because of their personal policy
views, their attitudes strongly affect how they vote (see, e.g., Segal and
Cover 1989; Segal and Spaeth 2002). This realization has led to the atti-
tudinal model, which argues that the justices’ attitudes determine voting
patterns, though voting is affected by a case’s facts. In the words of Segal
and Spaeth (2002, 312), “The attitudinal model holds that the justices
base their decisions on the merits on facts of the case juxtaposed against
their personal policy preferences.”
If the attitudinal model is generally credible and Supreme Court
justices actually vote based on their attitudes, then we should be able
to detect liberal or conservative trends in the High Court’s decisions
over time in separation of powers, federalism, and economic rights cases.
Thus, throughout this book we employ the Supreme Court Database
(accessed 2019), which is widely used by scholars to investigate various
aspects of Supreme Court decision making, to show how the Court has
evolved over time on a variety of issues. Figure 1.1 displays a scatterplot
depicting the proportion of the Court’s decisions with liberal outcomes
on judicial power (i.e., outcomes that favor the exercise of judicial power),
aggregated by term, from 1791 to 2018.3 Superimposed on top of this
Another random document with
no related content on Scribd:
 Fejezzük be azzal, hogy a fajok filozófiája alapjában nem egyéb,
mint történeti fatalizmus, társadalmi miszticzizmus vagy realizmus,
amely nem old meg egyetlen problémát sem.
Azoknak a szocziológusoknak (Ratzel) az elmélete, akik a
geográfiai miliőt tartják a lényeges tényezőnek a társadalmak
kialakításában, egy csöppet sem kielégítőbb. A keret nem
magyarázza meg sem a cselekvényt, amely benne lefolyik, sem a
cselekvők jellemét. Sőt, mi több, minthogy az éghajlat és a
geográfiai miliő csak annyiban érdekesek ebben az elméletben,
amennyiben a fajnak teremtő vagy módosító tényezői, Ratzel
elmélete voltaképpen visszavezethető az anthropológusok vagy
ethnológusok elméletére.
A most sorra következő elméletek többé-kevésbbé
hangsúlyozottan biológiai jellegüek. A társadalmi életet bizonyos,
szerves természetü működések segítségével magyarázzák, amelyek
úgyszólván összekapcsolnák a tisztán fizikai és a lelki működéseket.
Izoulet szerint: a társadalmak teremtő jelensége a szimbiózis vagy
szerves szolidaritás. Az egész társadalom a munkamegosztáson és
az együttműködésen alapszik, a szolidaritásnak ezen a két oldalán.
A szolidaritás, valami különös erő folytán, szolidáris energiáknak
a teremtője. «A lélek a közösség gyermeke.» Épp oly határozott
fentartásokkal kell élnünk a szolidaritás szocziális erőivel, mint ezzel
a formulával szemben: «A lélek a közösség gyermeke.»
Vizsgáljuk meg először ezt az utóbbit. – Mikor az egyén és a
közösség kapcsolatait vizsgáljuk, két szempontot kell
megkülönböztetnünk: a dinamikai és a statikai szempontot.
A dinamikai szempont, vagyis az egymásra következő korszakok
sorozatában vizsgált társadalmi fejlődés szempontja alapján
kétségtelen, hogy a mai egyén többféle, megelőzőleg történt
társadalmi haladás eredője. A nevelés, amelyben részesül, az
erkölcs, amelyet beléje vernek, a gazdasági jólét, amelyet élvez, a
tudományos és művészi kultura, amelynek részese, mindez ő előtte
és ő nélküle jött létre. – De azt még kevésbbé szabad szem elől
tévesztenünk, hogy mindez a haladás egyéni kezdeményezések
műve volt, mindenfajta nagy feltalálóknak a munkája, és nem
egyedül a szimbiózis (együttélés) eredménye.
Ez utóbbi termékenyebbé és alkalmasabbá tehetett valamely
területet már megelőzőleg, ahol a kezdeményezők könnyebben
kicsiráztathatták a magukkal hozott magvat; könnyebbé tehette a
termékeny csira kibújását, de egymaga nem hozta létre a teremtő
kezdeményezést.
Ha már most fölvetjük statikai szempontból a kérdést, vagyis
abból a szempontból, hogy melyek az egyén kapcsolatai a
társadalommal vagy a létező társaságok szövevényével,
amelyeknek tagja, akkor ez a formula: «A lélek a közösség
gyermeke», teljességgel tarthatatlannak tetszik. Izoulet azt hiszi,
hogy az egyén, mint értelmi és erkölcsi lény, teljességgel alá van
rendelve ennek a társadalomnak, és mindent neki köszönhet. De
nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az a közösség, amelyet
kortársaink alkotnak, igen különböző és gyakran ellentétes
törekvések komplexuma: haladó és maradi, zsarnoki és
felszabadító, stb. törekvéseké. – Mondhatjuk-e azt, hogy az egyén
csupán a társadalmi környezet eredője és viszfénye, mikor
módjában van e különböző törekvések között választania, azokat
megítélnie, néha kárhoztatni és azok fölé emelkedni?
Socrates szellemi állapota más valami volt, mint az athéni
szellemi állapot viszfénye, hiszen a két szellemi állapot
összeütközött egymással! Ha elfogadjuk Izoulet formuláját, meg kell
tennünk azt a fentartást, hogy «a lélek» gyakran oly gyermek, amely
fellázad és törvényesen lázad fel anyja ellen. Az egyének szellemi
állapota gyakran felsőbbrendü, értelmi és erkölcsi szempontból, a
környezet átlagos szellemi állapotánál. Az egyén, amely több
társadalmi körbe tartozik, amelyek egymással néha ellentétesek is,
összehasonlíthatja e különböző körök eszményeit, megítélheti őket,
felülemelkedhetik rajtok és elmélkedés útján magasabbrendü
eszményt tüzhet ki maga elé. Az a lélek, amely «a közösség
gyermeke», a csordalélek, az a lélek, amelyet átitat a durva önzés
és a kezdetleges kollektivitások szűk kizárólagossága. Mert az
emberekben, ha tömegbe sorakoznak, uralkodókká válnak
atavisztikus természetük legősibb és legállandóbb vonásai: a
csordaszellem vonásai. Sighele nagyon érthetően megvilágította ezt
a fejtegetést A szekták lélektana czímű könyvében. «Dinamikai
szempontból, – írja Sighele, – vagyis az időben való fejlődés
szempontjából, axiómaként mondhatjuk azt, hogy mennél inkább
kifejlődik az egyének között a társulás, annál előbbre halad az
erkölcs… De mikor az emberek statikusan egyesülnek (tömegekbe,
jurykbe, alkotmányos testületekbe, nemzetgyülésekbe), akkor
értelmi és erkölcsi szinvonaluk nem emelkedik, hanem sülyed.40)
A társadalmi haladás tényezői az elszigetelt értelmek, melyek a
csordabefolyásoktól távol gondolkoznak azokon az igazságokon,
amelyeket azok a nagy szellemek födöztek fel, akik megelőzték őket,
s amelyek arra törekszenek, hogy most ők maguk is újabb
igazságokat födözzenek fel a régiek alapján. Izoulet maga is
elismerte, hogy túlzás rejlik ebben a formulájában: «A lélek a
közösség gyermeke». A következetlenség vádjának téve ki magát,
elismerte az egyéni tényező fontosságát. «Az ész, – írja, – alkotja a
közösséget és a közösség alkotja az észt. A szerv és a funkczió
egymást teremtik. Az ész, hogy úgy mondjam, egyszerre anyja és
gyermeke a közösségnek.»41) Nyilvánvaló itt a circulus vitiosus; mert
szükségszerü, hogy az egyik állapot megelőzze a másikat.
Általában, mint az imént mondottuk, nagy fentartásokkal kell
fogadnunk a szolidaritás társadalmi szerepét! – Napjainkban
minduntalan a szolidaritást emlegetik, s benne látják a társadalmak
főelvét, minden baj orvos-szerét, minden jó szülőanyját. Ezzel a
felfogással szembe kell szállnunk.
A szolidaritás alapjában véve többszörös egoizmus, és a kollektiv
egoizmus gyakran éppen úgy, mint az egyéni egoizmus, pénz-sóvár
és kegyetlen, cselszövő és hazug; sőt mi több, arra törekszik, hogy
túlozza még és erősítse az egyéni egoizmus ismeretlen arányaiban
azokat a hajlamokat, amelyeket erkölcsteleneknek és
társadalomelleneseknek tartunk az egyénben, de erkölcsösöknek és
tiszteletreméltóknak jelentünk ki valamely kollektivitásnál, mintha az
egyéni egoizmusok tömörülése szentté és sérthetetlenné válnék.
Eléggé ismerjük azt a nyomasztó hatást, amelyet az egyének
értelmére és akaratára tesznek a szolidaritás formái: a pajtáskodás,
a testületi szellem,42) a kotériák szelleme, a frakcziók szelleme, stb.
Tudjuk, hogy ezek a társulások hogyan csökkentik a személyes
felelősség érzését és erősítik a kollektiv büntetlenség és
kegyetlenség érzését. Ha a szolidaritás ilyenképpen «anyja a
lelkeknek», akkor a lelkek, amelyeket létrehoz, gyakran,
tagadhatatlanul, kevéssé eszthetikusok és szomoru benyomást
tesznek a szépségért rajongó művészre vagy egyszerüen az
őszinteségért és szivnemességért rajongó moralistára. Sighele után
kevés mondanivalónk lehet erről a kérdésről. Ő gyakran hangoztatja
azt az igazságot, hogy «minden-egyesülés, minden emberi csoport
erkölcsileg és értelmileg alsóbbrendü azoknál az elemeknél,
amelyekből összetevődik».43) Más helyütt meg azt írja, hogy «a
nagyszámú emberi egyesülés, a kollektiv lélektan valamely végzetes
törvénye következtében, mindig lealacsonyítja a döntésben
megnyilatkozó értelmi értéket». – Schopenhauer, Maupassant és
Ibsen nyomán, beszél a magánosság – a megszabadító és
termékeny magánosság előnyeiről, amely megszabadít bennünket a
csordalélek képmutatásától és gyávaságától.
Ámde, – mondhatná valaki, – nem minden szolidaritás hazug és
elnyomó. Lehetnek önzetlen szolidaritások is. Ha az emberek
egyesülhetnek azért, hogy ápoljanak oly hazugságokat, amelyek
rájok nézve hasznosak, akkor egyesülhetnek avégből is, hogy
együttesen keressék és terjeszszék az igazságot. Nem bánom. De
Izoulet nem teszi meg ezt a megkülönböztetést. Ő szerinte a
szolidaritás lényegében jó és áldásos. Jó már annálfogva, mert
szolidaritás. Ez oly társadalmi optimizmus, amelyben nem
osztozhatunk. Inkább Nietzsche véleményén vagyunk, aki
csodálatosan leírta a csordalelket, a szolidaritás gyermekét.
«Ameddig az erkölcsi értékü becslésekben uralkodó czélszerüség
egyedül a nyájczélszerüség; ameddig a tekintet egyedül a közösség
fentartására irányul; ameddig az erkölcstelenséget csakis és
kizárólagosan abban keresik, ami veszedelmesnek látszik a
közösség létére: addig szó sem lehet altruista erkölcsről. Ha
fölteszszük, hogy már akkor is akad ott a gyakorlatban egy állandó
kis tapintatosság, részvét, méltányosság, nyájasság, kölcsönösség
és kölcsönös támogatás is; ha föltesszük, hogy a társadalomnak már
ebben az állapotában is működnek mindazok az ösztönök,
amelyeket később az «erények» elnevezéssel tisztelnek meg s
amelyeket végül csaknem azonosítanak az «erkölcsiség»
fogalmával: ebben a korszakban, ezek az ösztönök nem tartoznak
még az erkölcsi értékelések világába, kivül vannak még az
erkölcsön. Valamely részvevő cselekedetet például Róma
virágkorában nem minősítettek sem jónak, sem rossznak, sem
erkölcsösnek, sem erkölcstelennek; és ha dicsérik is, ez a dicséret
inkább tekinthető bizonyos fajta önkéntelen lebecsülésnek, mihelyt
összehasonlítunk vele valamely olyan cselekedetet, amely a közjó, a
res publica haladását szolgálja… A nyájösztön lépésről-lépésre
levonja a következményeit. Mennyiben veszedelmes a közösségre
és az egyenlőségre nézve valamely vélemény, állapot, érzés, akarat,
fogékonyság, ime, ez az erkölcsi perspektiva: ott még a félelem az
erkölcs szülőanyja. A legmagasabbrendü, a legerősebb ösztönök
azok, mikor hevesen nyilvánulnak, amelyek az átlagon és a
nyájlelkiismeret mélységén kivülhelyezik és fölemelik az egyént;
amelyek elveszejtik a közösség felsőbbségének fogalmát és
lerontják önönmagában való hitét, amely valami módon a gerincze
neki; ezek lesznek azok az ösztönök, amelyeket leginkább
gyaláznak és rágalmaznak. A magasrendü és független értelem, a
magány akarása, a nagy ész már megannyi veszedelemnek tetszik;
mindazt, ami felülemeli az egyént a nyájon, mindazt, amitől fél a
szomszéd, gonosznak hivják; a türelmes, szerény, alázatos,
egyenlőséget kedvelő szellem, amelynek vágyai mértékletesek és
középszerüek, hirnévre tesz szert és erkölcsi kitüntetésekben
részesül.»44)
Ha röviden összefoglaljuk a szolidaritás erkölcsi mérlegét, azt
látjuk, óvakodnunk kell attól, hogy benne lássuk az eszményi
társadalmi köteléket. Több benne az egoizmus, mint az altruizmus,
több a félelem, mint az erő. Gyakrabban elve a szolgaságnak, mint a
szabadságnak.
Kedvez a birkaszellemnek és a «róka»-értelemnek az igazán
emberi értelem rovására; szüli és megóvja a csoporthazugságokat
és megörökíti a hamis kiválasztottakat; leggyakrabban megsemmisíti
az igazi erőt a jól szervezkedett középszerüségek erejével, mint a
liliputiak lelánczolták Gullivert parányi köteleik tömegével.
Valamennyi erős egyéniség, amely leghasznosabb mégis a
társadalomra nézve, kevéssé rokonszenvezett a szolidaritással.
Az individualista Descartes kárhoztatott minden igéretet,
amelylyel kisebbíti az ember a saját szabadságát,45) vagyis minden
zálogot, amelyet a környező szolidaritásnak kell adnia.
Végezzük azzal, hogy igen nagy fentartással kell fogadnunk a
szolidaritást, mint társadalmi elvet. Izoulet szimbiózisa vagy szerves
szolidaritása megmagyarázza a csordatársadalmak alakulását,
amelyek tudattalan kooperáczión alapulnak, amely az egyént oly
szorosan alárendeli a csoportnak, mint az élő organizmus a sejtet
saját magának, de nem magyarázhatja meg a haladottabb
társadalmak alakulását és létezését, amelyeket az jellemez, amit
Bagehot «a szabad vitatkozás uralmá»-nak nevez, továbbá az
egyéni függetlenség érzete. A társadalmi kötelék nem marad
önönmagához mindig hasonlatos a történeti fejlődés folyamán. Ugy
tetszik, arra törekszik, hogy kevésbbé szilárd és kevésbbé merev
legyen. Elmondhatjuk róla ugyanazt, amit Guyau mond valahol46) a
természetes szankcziókról, hogy ezek «mozgékony feszítőkötelek»,
amelyek egyre lazábakká válhatnak, de soha teljesen el nem tünnek.
De Roberty társadalmiságának (Socialité) vagy társadalmi
pszichizmusának az elmélete épp úgy, mint Izoulet-é, a biológiai
elméletek csoportjába tartozik. De Roberty azt képzeli, hogy talált oly
tényt, amely «későbbi és más, mint az élet ténye, korábbi és más,
mint a szellemiség ténye», és ez a szocziológiának az igazi tárgya.
Ez a tény nem más, mint a társadalmiság, az egyetemes energia
formája, mint a fizikai, kémiai és fiziológiai energiák.
A társadalmi emberi egyén három tényező eredménye. Ezek a
tényezők: 1. a szervezet és különösen az agy; 2. a társadalmiság; 3.
a tudat vagy eszmeiség. – E három tényezőnek, de főként a két
utolsónak egyesülése hozza létre a kollektiv lelki élet
megnyilatkozását. De Roberty azt hiszi, hogy hipothézisével
megmagyarázhatja azt a tényt, amelyet Sighele vett észre, hogy az
érintkezés, a csoportosulás, a tömörülés egyszerü ténye már
magában is alkalmas arra, hogy leszállítsa az egységek értelmi
szinvonalát és erkölcsi alapját, amelyekből az új csoport
összetevődik, akár alkalmi, akár maradandó ez az új csoport. Ez a
tény onnan ered, hogy a lelki egyén két tényező eredménye lévén,
az élettani tényezőé és a társadalmiságé, «valahányszor az
összetettségből az alkatrészekre megyünk, akár a biológiai
alkatrészre, akár a társadalmiságra, mindig hátrafelé megyünk».47)
Már most a gyülekezetekben egyedül a társadalmiság működik; az
egyéni agyműködés hirtelen megszünik. «A tömegekben, – mondja
De Roberty, – valahányszor igazi tömegműködésről van szó, mindig
úgyszólván fölelevenedik az őseredendő elem, a kollektiv elem, és
ez a tényező uralkodik az összetett eredményen (a társadalmi
egyénen). Gyorsan észrevehető ez jellemző tünetekből, aminő a
társadalmi ösztönök, a kollektiv szenvedélyek szabadabb játéka, és
főként a felelősség hiánya. Épp így vagyunk a fennálló testületekkel
is, amelyek a hatékony személyes felelősséget az illuzórius kollektiv
felelősséggel helyettesítik, vagy amelyek vagy így vagy úgy kibújnak
a tudás és az ész ellenőrzése alól. És itt van talán a titka az
elmosódó anarchista (vagy inkább autarchista) törekvések végül
való felsőbbségének is az elmosódó kollektivista törekvések
fölött.»48)
De Roberty elméletét, bármily szellemes is különben, nem tartjuk
kielégítőnek. Először is, bizonyos erkölcsi és társadalmi monizmust
tételez föl, amely egyik oldala volna csak az egyetemes
monizmusnak. Ebben a monizmusban az összeütközések
mulékonyak volnának csak, a kollektiv pszichizmus és az egyéni
pszichizmus összeütközése, De Roberty szerint, nem lehetne
gyökeres és végleges jellegü. – Ez a monizmus, – a mi véleményünk
szerint, – tisztára agyrém csupán. A tények a társadalmi világban
mindenütt megoldhatatlan ellentétek létezéséről tanuskodnak.
Mindenütt összeütközések vannak: összeütközések különböző
társadalmi körök és különböző társadalmi befolyások között; de
főként összeütközés van a kollektiv és az egyéni pszichizmus között
is, és ez az összeütközés, ahelyett, hogy gyöngülne, inkább élesedni
látszik a czivilizáczió menetével. Ez az összeütközés megoldhatatlan
és a kollektiv pszichizmus természetéből folyik, amely lényegénél
fogva barátja az egyformaságnak és ellensége az egyéni
különféleségnek. Másrészt, ez a különféleség is megoldhatatlan.
Nem akadályozhatjuk meg, hogy minden egyes emberi egyén ne
legyen – Leibniz gondolata szerint – egy-egy teljességgel különleges
és eredeti nézőpont, amely a társadalmi világra nyilik; nem
akadályozhatjuk meg, hogy meg ne különböztesse magát minden
egyes emberi egyén más én-ektől és a környező névtelen
társadalmiságtól. Különben is Sighele megjegyzése szerint, az
egyén tudata oly világossági fokot képvisel, amely némelyeknél
nagyon is fölötte van a homályos társadalmi tudatnak. Ez utóbbi
hiába elnyomó, az egyéni eredetiséget nem fogja elfojtani. Minden
egyéni agyműködés a maga módján fogja fel a régebbi és a
környező társadalmi folyamatot, a maga módján foglalja össze és
haladja felül.
Miszerintünk a lelki erőnek azok a középpontjai, amelyeket
egyéneknek mondunk, soha sem olvadnak bele a «társadalmiság»
alaktalan harmóniájába.
Más gyöngéi is vannak De Roberty elméletének. Mit ért De
Roberty valójában a «társadalmiság» alatt, amely szerinte a
szocziológiának igazi tárgya?
Ez a társadalmiság nagyon hasonlít holmi entitáshoz. Az egyéni
pszichizmust a kollektiv pszichizmus funkcziójaként magyarázni,
nem egyéb, mint obscurum per obscurius (homályost még
homályosabbal) magyarázni. Mikor De Roberty világosabb fogalmat
akar nyujtani a «társadalmiság»-áról, kénytelen az egyéni
lélektanból kölcsönvett kifejezéseket használni.
Herbert Spencer szintén monista, úgy, mint De Roberty. Ő
szerinte a társadalmak teremtő ténye az alkalmazkodás egyetemes
törvénye. Spencer meghatározása szerint a társadalmi élet nem
egyéb, mint belső és külső kapcsolatok egymásnak való
megfelelése, egymáshoz való állandó alkalmazkodása. De Spencer
ebben a berendezkedésben csak egy irányt fogad el, azt, amely a
belső kapcsolatokat a külső kapcsolatok jármába hajtja. A belső
alkalmazkodás teljességgel alá van rendelve a külső
alkalmazkodásnak. Ennélfogva a társadalmi ellentétek, és különösen
az egyén és a kollektivitás összeütközése, nem lehetnek csak
mulékonyak. A dolgok alapján és végén harmónia, egység van.
Nem fogadjuk el ezt a monizmust sem, csak úgy, mint De
Roberty monizmusát, még pedig ugyanazokból az okokból. Azt
hiszszük, az én-ek tapasztalatilag adott különféleségének
következtében, hogy valamely szempontból mindig harcz lesz ezek
között az én-ek között, és hogy ennélfogva az én tökéletes
alkalmazkodása külső környezetéhez – álom csupán. Spencer azt
hiszi, hogy az öszszeütközések meg fognak szünni, és hogy eljön az
az idő, amikor a belső alkalmazkodás nem lesz egyéb, mint a lény
külső alkalmazkodásának viszfénye. A mi véleményünk szerint, a
belső alkalmazkodás sohasem lesz visszavezethető a külső
alkalmazkodásra. Ellenkezőleg, e kétféle alkalmazkodás gyakran
ellentétes. Az egyén, főként ha értelmileg és erkölcsileg
felsőbbrendü, úgy juthat el csak a belső alkalmazkodáshoz – vagyis
a békéhez saját magával, – ha harczolt saját miliője ellen; és saját
miliője ellen azért harczolt, mert azt hitte, hogy ez a harcz jó volt. Ha
nem tette volna ezt, azt hitte volna, hogy megcsonkítja saját lényét;
benső lényében a harcz állapotát teremtette volna meg, s ezért
inkább választotta a harczot a külső világgal.
Egyébként, mikor a miliőhöz való alkalmazkodásról beszélünk,
nagyon is egyszerüsítjük a kérdést. Az egyén körül nemcsak egy
miliő van; miliők vannak körülötte, különböző és ellenlábas
társadalmi körök, amelyek összefonódnak és egymás ellen
küzdenek. Melyik az a miliő, amelyet az egyén ki fog választani a
maga számára, hogy alkalmazkodjék hozzá?
Erre csak egy választ adhatunk. Az, amely legjobban fog
alkalmazkodni saját benső törekvéseihez, saját egyéni
életakaratához. Ime, tehát a belső az, amely itt a külső
alkalmazkodásnak az elve. H. Spencer teljességgel mechanikus
elmélete hamis még annyiban is, amennyiben teljességgel
félreismeri az eszmei elemet, azt az elemet, amely «főként a
szocziológiában, mint De Roberty megjegyzi, legalább is annyira
átalakítja és idomítja a természetet, mint amennyire a természet
átalakítja és idomítja őt magát».49)
Nietzsche csodálatosan kiemelte a mechanikai passzivitásnak
azt a bélyegét, amely hozzátapad H. Spencer szocziológiájához.
Spencerről szólván, tiltakozik «ez ellen az angol mechanizmus ellen,
amely a mindenségből oktalan gépet csinál».50) «Egyre jobban
elnyomják, – mondja más helyütt, – az alapvető fogalmat, az
aktivitás fogalmát. Előtérbe tolják az «alkalmazkodási képességet»,
amely másodrendü aktivitás, egyszerü «reaktivitás». Sőt mi több, az
életet magát is úgy határozták meg, mint egyre hatékonyabb belső
alkalmazkodást a külső körülményekhez (Herbert Spencer). De
ekként teljesen félreértették az élet lényegét, a hatalom akarását;
szemet hunynak egy spontán, támadó, hódító, bitorló, átalakító rend
őreinek alapvető uralkodása előtt, amely rend szünetlenül új
magyarázatokat és új irányításokat ad, miután alávetette előbb nekik
az alkalmazkodást. Igy aztán tagadják a legnemesebb funkcziók
szuverénitását, azokét a funkcziókét, amelyekben az élet akarása
tevékenyen és formálóan nyilvánul meg. Emlékezhetünk rá, hogy
Huxley mennyire helytelenítette Spencer «adminisztrativ
nihilizmusát». Csakhogy Spencernél egészen más dologról is szó
van, mint adminisztráczióról.»51)
Valóban nem tudjuk, miért ékesíti fel magát H. Spencer
társadalombölcsészete az individualizmus czímével. Hiszen a maga
passziv mechanizmusával ez a társadalombölcsészet annyira anti-
individualista, hogy jobban már nem is lehetne az. Spencer, – az
igaz, – ki akarja vonni az egyént az állam zsarnoksága alól; de csak
azért, hogy még jobban alárendelje őt úgynevezett természeti
befolyásoknak; a miliőnek, az erkölcsöknek, a szokásoknak, a faj és
a társadalmi környezet előítéleteinek, szóval a csordaszellemnek.
Ammon társadalombölcsészete szintén a monizmus
követelményén alapszik. Az elv, amelyet ez a szocziológus felállított,
a faj érdekének darwini gondolata, amelynek társadalmi kifejezése
az állati társulás, a csordaiság vagy pekorizmus. Az emberi erkölcs
magasabb foka csak az állati erkölcsnek. Az emberi szocziológia
nem egyéb tehát, mint pekorizmus.
 «Sok fajban, – mondja Ammon, – az egyének külön élnek; más
fajokban a társulás az uralkodó, és ennek oka kizáróan a darwini
természeti törvényekben rejlik, amelyek szerint az adott
körülményektől függ, hogy a különélés vagy a társulás nyujt-e több
előnyt a kérdéses fajnak. Ha az állatok jobban boldogulnak külön-
külön, akkor külön élnek; ha a társulás nyujt nekik előnyt, akkor
társaságban élnek… Igy a ragadozó vadak általában külön-külön
élnek. Az oroszlán megveti a csordaéletet. Hiszen az oroszlánban
egyesült erő és ügyesség megengedi neki, hogy teljesen egyedül
lepje meg, ragadja meg és ölje meg zsákmányát. Ellenben a fűevők,
az elefántok, stb. általában csoportosan élnek.
«Zsákmányuk nem fut el előlük és a csordaéletnek az az igen
jelentős előnye van rájuk nézve, hogy óvakodhatnak a
meglepetésektől és közösen védekezhetnek.»52) «A társadalmi élet
az állatországban, – így végzi Ammon, – czélszerüségi intézmény,
amelyet a létért való küzdelem határoz meg, a természetes
kiválasztás fejleszt ki és az öröklődés óv meg.»
Ammon végigmegy az állati társadalmi élet különböző fokozatain,
egészen az emberi társadalmi életig, amelyben a funkcziók
differencziálódása és egyéniesülése a jellemző, amely azonban,
Ammon szerint, még sem egyéb, mint a pekorizmus folytatása.
Ammon társadalombölcsészete nagyon hasonlít Spenceréhez,
és a miliőhöz való alkalmazkodás Spencer-féle elvének ő is igen
nagy jelentőséget tulajdonít. Nem fogjuk tehát ismételni az okokat,
amelyekre hivatkoztunk, mikor ennek az elvnek az elégtelenségét
kimutattuk.
Ammon még Spencernél is jobban hangoztatja a társadalmi
monizmust és optimizmust. Kétségtelenül elismeri, hogy küzdelem
van az egyének között és a különféle társadalmak között. De
őszerinte ez a küzdelem áldásos, mert javára van a fajnak. Az az
üdvös eredménye van ennek a küzdelemnek, hogy kiküszöböli a
gyöngéket, vagyis a nem-alkalmazkodókat. – A kérdés csak az:
igaz-e vajjon, hogy a nem-alkalmazkodók mindig a leggyöngébbek?
– Bármint van is ez, – Ammon szerint, az utolsó szó a monizmusé;
mert minden küzdelem fölött és a legyőzöttek hekatombái fölött ott
lebeg a faj géniusza, amely Ammonnak épp úgy istene, mint
Spencernek.
Ammon csordaszocziológiája megmagyarázhatja kétségtelenül
az állati társadalmakat és a csordalétnek tagadhatatlanul számos
maradványát, amely tovább él a tényleges emberi társadalmakban is
(a tömegek birkaszellemét, a meglevő testületek sablonos és anti-
individualista szellemét). Nem is csodálatos különben, hogy Ammon,
aki bámulója az állati pekorizmusnak, ennyire hive a nyájszellemnek,
amely a hivatali és közigazgatási világban uralkodik. De Ammon
szocziológiája nem magyarázza meg azt, ami valóban eredeti az
emberi társadalmakban és amit a társadalmi fejlődés egyre
nyomatékosabban ki fog élezni: az egyénnek tudatos harczát a miliő,
ellen, az egyéni életakarást, vagyis azt az akaratot, amely diadalra
juttat egy társadalmi eszményt, amely, Nietzsche megjegyzése
szerint, sohasem más, mint valamely egyéni vérmérsékletnek a
kifejeződése, az egyén legmélyebb, valóban uralkodó ösztöneinek a
viszfénye. Ebben a miliő ellen való harczban, az egyéni életnek
ebben a nyers akarásában nyilatkozik meg az igazi erő, a maga
diadalmas szépségében, míg a csordaharczban, amelyet Darwin és
Ammon leír, legtöbbször a gyönge és középszerü győz, a maga
szolidaritási és csordagyávasági ösztöneivel. – Nietzsche
csodálatosan kimutatta ezt. «Ha elfogadjuk, – írja Nietzsche, – hogy
a létért való küzdelem megvan, – és valóban meg is nyilatkozik ez a
küzdelem, – akkor, sajnos, másként végződik, nem úgy, mint ahogy
Darwin iskolája óhajtaná, nem úgy, ahogy talán mindenki együtt
óhajtaná vele; kimondom bátran, hogy ez a küzdelem az erősek, a
kiváltságosak, a szerencsés kivételek rovására végződik. A fajok
tökéletessége éppenséggel nem növekszik: mindig a gyöngék
lesznek végül az erősek uraivá. Azért, mert a gyöngék nagy
számmal vannak; és mert ravaszabbak is. A gyöngékben több az
élelmesség. Élelmesség alatt itt a körültekintést értem. A türelem a
ravaszság, a szinlelés, a nagy önuralom és mindaz, ami mimikri,
szóval, ami nagy része annak, amit erénynek szokás nevezni, a
gyöngék tulajdona.53)
 Szóvá tesszük most röviden az úgynevezett gazdasági
elméleteket, amelyek a társadalmi folyamatot teljesen alárendelik a
gazdasági folyamatnak. A mi véleményünk szerint is ennek a
tényezőnek igen nagy a szerepe. A társadalmi gazdaságtan határos
a lélektannal; sőt azt is mondhatjuk jóformán, hogy faja a
működésben lévő lélektannak. Mert nem egyéb, mint azoknak az
életszükségleteknek és életérdekeknek érvényesülése, amelyek az
emberi természetben alapépítményei az egész magasabbrendü lelki
fejlődésnek. Anton Menger joggal állítja, hogy a társadalmak kiinduló
pontja a gazdasági erő és bitorlás. «Kezdetben, – mondja Ch.
Andler, Menger nézeteinek fejtegetése közben, – kezdetben az
emberek közötti kapcsolatokat azok a többé-kevésbbé határozottan
észrevett érdekek határozzák meg, amelyeket egy többé-kevésbbé
életerős támadó és védő szervezkedés szolgál. Az emberek, mióta
élnek, kénytelenek munka által kivonni a föld felszinéből mindazt,
amire megélhetésükhöz szükségük van. De azt a földet, amely
táplálja őket, erővel foglalják el, és erővel üzik el róla azokat, akiket
előttük vagy mellettük táplálhatott, ha ugyan nem vetik őket
szolgaságra is. Mihelyt két ember találkozik, igazságtalanság esik
meg közöttük. A legerősebbek és a legravaszabbak foglalják el a
földeket és az embereket, és ahelyett, hogy dolgoznának, másokat
kényszerítenek munkára. Ha valamely változás következett el a
kezdetleges dolgoknak ebben az állapotában, akkor rendszerint
megint csak az erő okozta a változást, és az agyafurtabb vagy
jobban felfegyverzett hódítók követelték részüket az előbbiek javából
és munkájából.»54)
A gazdasági harcz az a terület, ahol gyökeret ver a társadalmi
élet. Ez továbbá az a terület is, ahol megszületik és növekszik a jog,
amely jórészt gazdasági szükségletek és követelmények
kifejeződése. Menger szerint, háromféle jog van, s ezt hirdetik a
szocziálista jogelméletek is; jog a munkára, jog a létre és jog a
munka egész eredményére.
De bármily fontosak is a gazdasági megfontolások, még
magukban nem ölelnek fel mindent. Mikor Menger maga kimutatja a
fejlődést, amely egyre jobban alárendeli a gazdasági harczot az
igazságosságra és az emberi személy megbecsülésére vonatkozó
eszméknek; mikor kimutatja, hogy «az uralkodó osztályok» jogát,
amely az erőn alapszik és amelyet «a személyiségek gyülölete és az
anyagi javak védelme» jellemez, emberibb jog kezdi helyettesíteni,
akkor ő is más megfontolásokra hivatkozik, mint gazdaságiakra. Épp
így E. de Laveleye is, mikor kimutatja, hogy a czivilizácziót a törvény
és az ész diadala jellemzi az erő vagy a ravaszság fölött.
Hasonlóképpen a gazdaságtudós Roscher, mikor a politikai
gazdaságtant így határozza meg: «Az emberiség gazdasági
érdekeinek ethikai érvényesülése». Valóban, a gazdasági
szocziológia alapjában véve már lélektan és ideológia.
Bouglé társadalombölcsészete úgyszólván közbenső helyet
foglal el egyrészt a biológiai vagy mechanikai elméletek, másrészt a
lélektani elméletek között. – Valóban, mikor a társadalmi formák
keletkezését magyarázza ez a szocziológus, egyszerre tekintettel
van úgy a mechanikai, mint a lélektani meggondolásokra. Amikor
valamely társadalom vagy társadalmi forma kialakulását a népesség
külső körülményei (mennyiség, sűrűség, egyneműség vagy
különneműség) révén magyarázza, számot vet ugyanakkor e
mechanikai befolyások lélektani következményeivel is és igyekszik e
következményeket a lélektan általános törvényeivel kapcsolatba
hozni.
Mindazáltal, ha jobban szemügyre vesszük, úgy véljük, hogy
Bouglé inkább hajlik a mechanizmus felé. Alárendeli voltaképpen a
belsőt a külsőnek. Ugy látszik, nem fogad el semmiféle
társadalomfölötti tényezőt, amelytől függenek maguk a társadalmi
alakulások. Azt hiszi, hogy azok az eszmék, amelyek valamely
társadalomban működnek, erejüket nem benső értékükből merítik,
hanem a miliőnek, ahol fejlődnek, kedvező befolyásából. –
Kérdezhetjük azonban, vajjon bizonyos eszmék nem fejthetnek-e ki
erőt pusztán logikai értéküknél, vagy életbevágó hasznosságuknál
vagy erkölcsi szépségüknél fogva is? A népesség külső körülményei
formát alkotnak csupán, amelybe anyagot kell beléönteni. Ezt az
anyagot csak a gazdasági vagy a lélektani tényező szolgáltathatja,
vagy mindkettő egyszerre.
 Azok az elméletek, amelyek tulajdonképpeni lélektani
tényezőkhöz folyamodnak, Rousseau (a szerződés), Giddings, Tarde
és Mazel elméletei.
Nem időzünk hosszasan annál az elméletnél, amely szerint a
társadalmak kialakulása az egyének között létrejött szerződésnek a
gyümölcse volna. – Ennek a rendszernek a végleges és döntő
czáfolata eléggé ismeretes. Circulus vitiosusban forgunk, amikor a
társadalmak alakulását szerződésnek tulajdonítjuk, mert hiszen a
szerződés eszméje már maga is föltételezi a társadalmi életet. A
szerződés eszméjének befolyása tagadhatatlan a mai
társadalmakban. (De vannak gondolkozók, pl. Tolsztoj, akik
harczolnak ellene.) De bármint van is ma, annyi bizonyos, hogy
ennek az eszmének a kezdetleges társadalmakban nem volt
semmiféle befolyása. A czivilizácziók fejlődésének első fázisaiban,
mint Anton Menger megjegyzi, a szerződés nem volt egyéb, csak a
kényszernek kifejezése, és még ma is hány olyan szerződés van,
amely csak látszólag szabad, és nem egyéb, mint az elnyomásnak a
leplezése! Bármint van is a dolog és bármi legyen is manapság a
legtöbb szerződés erkölcsi értéke, annyi bizonyos, hogy a szerződés
eszméje nem kiinduló pont, hanem későbbi eredmény, a társadalmi
életnek nem oka, hanem következménye.
Az az elv, amelyhez Giddings folyamodik, kevésbbé mesterkélt.
Ez a faji tudat. Ez a tény abban áll, hogy valamely lény egy másik
lényben felismeri azt, hogy ugyanolyan fajú, mint ő maga. Ez az
érzés, ha egyszer adva van, könnyen lehetne szerződések és
szövetségek megteremtője.
Ez ellen az elmélet ellen több kifogást lehet tenni. Mit is értünk
valójában faji tudat alatt? Ha az emberfajták tudatát értjük alatta,
vagyis a lélektani és ethnikai hasonlóságok tudatát, akkor ne
felejtsük el, hogy az emberfajtát, mint tényezőt, elégtelennek találtuk
már a társadalmak kialakulásának magyarázatára.
Ha ellenben a faji tudat alatt azt a tudatot értjük, amely az egész
emberiség közösségének tudata, akkor ez az elv sokkal
általánosabb és sokkal határozatlanabb, semhogy
megmagyarázhatná ilyen vagy olyan különös csoportnak avagy ilyen
vagy olyan különös társadalmi formáknak a kialakulását.
Vagy talán valami entitást, félig biológiai, félig lélektani entitást,
értsünk a faji tudat alatt? Hasonlatosat De Roberty társadalmi
pszichizmusához? Az ilyen elvhez való folyamodás egyértelmű volna
a teljes realizmus vagy társadalmi miszticzizmus karjai közé való
hullással.
Érthetjük végre faji tudat alatt az érdekek, gondolatok, vágyak és
meggyőződések hasonlóságát, amelyet valamely adott pillanatban
embereknek a tömörülése mutat fel. Ilyen értelemben hajlandók
volnánk ezt a befolyást elfogadni. De ezt a társadalmi tudatot nem
szabad lényeggé emelni, sem elfelejtenünk nem szabad, hogy
ennek a faji tudatnak nincs sem jelentősége, sem léte, csak az
egyéni tudatokban és azok révén. Minden egyén a maga módján
tükrözi vissza a környező gondolatokat és ebbe a visszatükrözésbe
belevegyíti a saját lényegét is. És az egyéniségnek ez a szerepe
egyre nagyobb lesz, amily mértékben az értelmi, eszthétikai és
erkölcsi fejlődés egyre bonyolultabbá és gazdagabbá válik és amily
mértékben a csordaszellemi állapot helyet enged az individualista
szellemi állapotnak. Nietzsche megjegyzi, hogy valamely filozófiai
vagy erkölcsi meggyőződés mindig valamely egyéni véralkatnak a
kifejeződése, valamely egyén elnyomott vagy ellenkezőleg szabadon
fejlődött életösztöneinek a megnyilatkozása.
Amennyiben valamely kollektiv érzés nem talál egyéni tudatot,
amelyben visszatükröződik és kifejezésre jut, annyiban alaktalan
marad és tudomása sincsen önmagáról. Novicow, aki egyébként
nagyon is hajlandó elfogadni a kollektivitások névtelen tudatát, maga
is elismerte ezt az igazságot. «Arndt, – írja Novicow,55) – 1814-ben
kénytelen volt még kategorikusan kifejezni híres verseiben, hogy a
németség hazája arra az egész földterületre kiterjed, ahol a német
nyelv viszhangzik.» Tehát ez a nemzeti érzés akkor még szunnyadt,
és máskép nem ébredhetett tudatos létre, csak azzal a föltétellel,
hogy valamely egyéni tudat hangoztassa és magyarázza.
 Tegyük még hozzá, hogy az, ami a modern társadalmi,
különösen a jogi alakulásokat meghatározza, nem annyira a faj vagy
a társadalom eszméje, mint inkább az egyén gondolata.
Tarde-é az érdem, hogy az egyéni értéknek és hatásnak ezt a
gondolatát különösebben megvilágította. Lerázván a realizmust és a
biológiai társadalmi miszticzizmust, továbbá a fejlődés eszméjét a
szocziológiában a különleges okok és a személyes akarati
beavatkozások eszméjével helyettesítvén, rehabilitálta az egyént és
kellőképpen kimutatta fontosságát. Az egyén nem biológiai és
társadalmi tényezők egyszerű terméke. Legalább is annyi hatalma
van, hogy a maga módján foglalja össze a megelőző és a tényleges
társadalmi befolyásokat, visszahatást fejtsen ki ellenök és eredeti
erők középpontjává, új társadalmi irány kiinduló pontjává legyen.
Törvényes visszahatást fejtvén ki a nyomasztó társadalmi doktrinák
ellen, amelyek az egyént a kollektiv végzetességek súlya alatt
összelapították, Tarde-é volt az érdem, hogy «H. Mazel szavai
szerint, alárendelt az egyéni tulajdonságoknak minden nagy kollektiv
erkölcsi vagy vallási tényezőt.»56)
Tegyük hozzá, hogy Tarde individualizmusa nem arisztokratikus
individualizmus, mint Nietzsche-é, vagyis nem önellentmondásos
individualizmus. Mert Nietzsche arisztokratikus indidualizmusa
antiindividualizmussá válik, mihelyt azokról van szó, akik nem az
urak és akiknek ennélfogva nincs sem hatalmi akarásuk, sem joguk
a hatalomra. Tarde individualizmusa demokratikus individualizmus,
amely azt akarja, hogy mindenkinek része legyen az akarásban és a
hatalomra való jogban.
Ez az elve annak a demokratikus individualizmusnak, amelyet H.
Mazel kifejt a társadalmi szinergiáról szóló elméletében. Mint Tarde,
Mazel is az egyéni erőkifejtést és kezdeményezést hirdeti. «A
társadalmi kritériumot, – mondja Mazel,57) – könnyű felismerni.
Mindaz, ami kedvez az egyéni terjeszkedésnek, felelősségnek,
energiának, jó; mindaz, ami akadályozza, rossz. A szabály, a
fegyelem, sőt még a kommunizmus is helyeselhető, mikor az
erőkifejtést mozdítja elő, mint egy-egy trappista telepes rendben,58)
vagy egy-egy úttörő rajban. De mihelyt a kényszer czélja a
korlátozás, a szabályé a mérséklés, a kommunizmusé az elnyomás,
akkor az eredmény rossz lesz. A terjeszkedés még a monade-
léleknek is szükséglete, és a munka az emberiség nagy törvénye…
A népek, amelyekben megfelelő mennyiségű szeretet ápolja az
egyetértést, hierarchikusan fognak szervezkedni energiájuk szerint,
vagyis mindig, illetve csaknem mindig a mi nyugati
társadalmainkban, annálfogva, mert a szinergia uralkodik a kényszer
fölött.»
Óvakodnunk kell attól, hogy ezt a szinergiát, ezt a független, aktiv
és szabad szolidaritást, amely lényegében tiszteli az egyént, össze
ne zavarjuk azzal a passziv és nyájszerű csordaszolidaritással,
amely lényegében zsarnoka és elnyomója az egyéniségeknek, s
amely áthatja a tömegek ingatag és állhatatlan lelkét és még inkább
hatóságaink és hivatalnoktestületeink elcsenevészedett és elbutult
szellemi állapotát.
A szocziológia egyre jobban ki fogja mutatni a közigazgatási
követelődzések társadalmi hivságát épp úgy, mint az erőre való
arisztokratikus hivatkozásokét. «Mindenki fejlessze saját körében az
intenzitás maximumára saját cselekvőségét, – mondja H. Mazel, –
akkor a társadalmi jólét virulni fog, anélkül, hogy szükség volna
pénzügyi szipolyozásokra, vagy nemesi hűbérszolgálatokra.»
Különben is nem szabad azt várnunk semmiféle társadalmi elvtől,
hogy az a földi paradicsom legyen. A társadalmi téren, bárhogy
fogjuk is fel azt, a küzdelem örökös marad. Az ellentétes társadalmi
körök küzdelme; az egyén küzdelme is saját társadalmi miliője ellen,
hogy túlemelkedjék rajta és kiszabaduljon belőle, hogy lerázhasson
mindenfajta csorda-befolyást.
Az a társadalmi monizmus, amelyről némely gondolkozó
álmodott, agyrém csupán. A termékeny elem a társadalmak életében
nem az egyén passzivitása, nem az egyén nyájszerű alárendelése a
társadalmi elvnek; hanem ellenkezőleg: az egyén visszahatása és
néha ellenállása.
Főként a társadalmi világban igaz az, hogy a harcz a szülő anyja
minden jónak: πόλεμος πάντων μήτηρ. – Ha az ember, mint
Aristoteles mondta, politikai állat, akkor autarchikus állat is. Ezért
van az, bármit mondanak is a társadalom monisztikus és egységre
törekvő elméletei, hogy azoknak a tehetségeknek, amelyekkel az
egyén érvényesíti a maga személyes életakaratát, jótékony, és
minden esetben lényeges és szükséges a szerepük. Nietzsche
joggal látja az egyéni életakarásban minden cselekvésnek, még a
személyes és kollektiv jellegűnek is, az elvét. Vajjon a vallási,
bölcselmi és társadalmi dogmatizmusok mások-e,
személytelenségük ellenére is, mint szerzőjük életösztöneinek
megnyilvánulásai? Azok a hajlamok, amelyeket rosszaknak és
társadalomelleneseknek neveznek, – Nietzsche szerint –: «oly
törekvések, amelyek lényegesek az élethez. Az élet általános
háztartásában létezniök kell ezeknek a hajlamoknak, s a létezésük
mélységes és lényegbe vágó, s ennélfogva ezeket a hajlamokat
erősíteni kell, ha erősíteni akarjuk az életet.»59)
A harcz és az egyéni cselekvőség kiküszöbölése illúzió és
lehetetlenség. Meg kell állapítanunk, hogy a küzdelem, a
különféleség örökké való elem. A teljesen egynemű társadalom
izetlen csorda-alaktalansággá olvadna szét. A küzdelem az, aminek
segítségével kiszabadul az egyén a csorda szellemi állapotából, és
aminek segítségével a szinergia mindenekelőtt, az egyéni lelkekben,
szabadság és energia marad.

II. FEJEZET.
Mi a társadalmi tudat?

Szemügyre vettük a különböző tényezőket, amelyek segítségével

megpróbálták a társadalmak kialakulását megmagyarázni.
Kiküszöböltük a társadalmi világ biológiai fogalmát; viszont
hangoztattuk a gazdasági tényezők és a lélektani tényezők
fontosságát, alárendelvén az előbbieket az utóbbiaknak. Az emberi
egyén úgy tünt fel előttünk, mint eredeti erő, amely aránylag
független a társadalmi mechanizmustól. Mint ahogy az egyén – az
eszme puszta hatalmánál fogva – képes fokozatosan megvalósítani
saját magában a belső szabadság valamely eszményét, épp úgy
képes, pusztán az eszmeerők törvényének erejénél fogva,
megvalósítani fokozatosan maga körül a külső és társadalmi
szabadság valamely eszményét. A társadalmi rendben csak úgy,
mint a lélektani rendben az egyén nem a külső mechanizmusnak
egyszerű viszfénye. Ő maga is módosító energiája, és bizonyos
esetekben irányítója is ennek a mechanizmusnak.
Más az egyéni tudat és más a társadalmi tudat. Ez az utóbbi nem
alakulhat ki csak egyéneknek az agyában. És mégis megoldhatatlan
ellentétek vannak a társadalmi tudat és az egyéni tudat között, a
társadalom élniakarása és az egyén élniakarása között. A fejlődés
maga sem tesz egyebet, mint hogy egyre jobban megvilágítja ezeket
az ellentéteket és erősebben kidomborítja őket az egyének agyában.
Valamely kor leghatalmasabb gondolkozói éppen azok, akik
legtudatosabban látják ezeket az ellentéteket.
A társadalmi tudat két elemet tételez fel. Ezek: 1. a környező
társadalmi befolyások tudata; 2. e befolyások és az egyéni
élniakarás között való összeütközés tudata. Csak az egyén agyában
alakulhat ki és válhat erkölcsi jelentőségűvé az addigelé tudattalan
társadalmi mechanizmus. Az egyéni tudat csak akkor képes
megítélni ezt a mechanizmust és szükség esetén képes fel is lázadni
ellene. Azok, akik a jövőtől az egyéni tudat és a társadalmi tudat
kiegyenlítődését vagy inkább azonosulását várják, óriási illúzió (a
társadalmi monizmus) rabjai. Mint mondottuk: a küzdelem
örökkétartó.
Mint ezt is megmondottuk már: ez a társadalmi tudat nem
egyaránt világos és tudatos a csoport valamennyi tagjában. Novicow
szerint: vannak kiválasztottak, s bizonyos értelemben ezek játszák a
társadalom agyának a szerepét. Novicow helyesen jegyzi meg, hogy
ezeket a kiválasztottakat nem szabad azonosítani a kormánynyal.
«Mikor valaki az agyat a kormányhoz hasonlítja, – mondja Novicow,
– akkor ezzel annak adja jelét, hogy nincs tisztában a fiziológiával és
a szocziológiával. A kiválasztottakhoz és nem a kormányhoz kell az